Füst és csont leánya 2.

Jim-nek,
végtelenül
Egyszer volt, hol nem volt, hogy egy angyal és egy ördög törőcsontot tartott
a kezében.

Amikor a csont kettétört, a világ is két részre szakadt

Prága, május eleje. Az égbolt szürkén borult a tündérmesébe illő
tornyok fölé. Az egész világ figyelt. Még műholdak is őrizték a
Károly-hidat, ha esetleg ...a látogatók... visszatérnének. Korábban is
történtek már ebben a városban különös dolgok, de nem ennyire
különösek.
- Könyörgöm, mondd, hogy pisilned kell.
- Tessék? Nem. Szó sem lehet róla. Ne is kérj ilyesmit.
- Ugyan már. Magam tenném meg, de nem tudom. Lány vagyok.
- Tudom. Az élet olyan igazságtalan! Mégsem fogom a kedvedért
lepisilni Karou volt fiúját.
- Micsoda? Nem is arra akartalak kérni - magyarázta Zuzana.
Csak arra, hogy pisilj egy léggömbbe, hogy a fejére pottyanthassam.
- Ó. - Mik mintegy fél másodpercig úgy tett, mintha megfontolná a
kérést. - Nem.
Zuzana nagyot sóhajtott.
- Nagyszerű. Pedig megérdemli.
A célpont úgy háromméternyire állt előttük, nemzetközi újságíró
társaság kellős közepén, és nyilatkozott. Nem először. Nem is
tizedszerre. Zuzana már számolni sem tudta. A szereplését az tette
különösen bosszantóvá, hogy éppen az előtt a több emeletes ház
előtt állt, ahol Karou lakott, és amely már anélkül is éppen eléggé
magára vonta a különböző rendőri és biztonsági szervek figyelmét,
hogy minden híradásban szerepelt volna.
Kaz szorgalmasan munkálkodott, hogy hírnevet szerezzen
magának: ő lett a volt fiúja „a lánynak a hídon”, ahogy Karout
nevezték az után a rendkívüli csetepaté után, amely a világ szemét
Prágára irányította.
- Angyalok - pihegte a fiatal és csinos riporternő. - Van valami
elképzelése?
Kaz elnevette magát. Zuzana dühösen utánozta.
- Úgy érti, valódi angyalok voltak-e, vagy hogy a volt barátnőm a
rossz oldalon áll-e?
- Volt barátnőm - sziszegte Zuzana.
- Mindkettőre gondoltam - vihogott a riporternő.
- Egyik sem igaz - rázta a fejét Kaz. - De Karout mindig rejtélyek
vették körül.
- Például?

- Annyira titkolózó volt, hogy el sem tudja képzelni. Még a

nemzetiségét sem tudom, sőt a vezetéknevét sem, ha volt neki
egyáltalán.
- És ez nem zavarta magát?
- Dehogy. Gyönyörű, titokzatos lány volt. Kést hordott a
bakancsában, rengeteg nyelvet beszélt, és mindig szörnyeket rajzolt
a...
- Azt meséld el, amikor áthajított az ablakon! - kiáltotta Zuzana.
Kaz próbált nem venni róla tudomást, de a riporternő meghallotta.
- Igaz ez? Bántotta magát?
- Hát nem ez életem legkellemesebb élménye. - Elbűvölően
mosolygott. - De nem sérültem meg. Az én hibám volt, azt hiszem.
Ráijesztettem. Nem akartam, de előtte valamiféle verekedésben
vehetett részt, és ideges volt. Csupa vér volt, mezítláb a hóban...
- Szörnyű! Elmesélte magának, mi történt?
- Nem! - kiáltott le ismét Zuzana. - Inkább kihajította az ablakon.
 - Valójában ajtó volt - vetett dühös pillantást Zuzanára Kaz. A
mögötte lévő üvegajtóra mutatott. - Ez az ajtó volt.
- Ez az ajtó? - A riporternő boldognak látszott.
- Nem.
A riporternő Kazhoz hajolt, cinkosan.
- És most hol van?
- Mintha Szamárcsődör tudná! - mormolta Zuzana. - Mintha csak
azért nem mondaná el huszonöt újságírónak, mert egyedül neki
őrizgeti ezt a hatalmas titkot!
A lépcsőn Kaz vállat vont.
- Mindannyian láttuk, ahogy elrepült. - Csóválta a fejét, mint aki
nem tudja elhinni, és egyenesen a kamerába nézett. Sokkal jobban
nézett ki, mint érdemelte. Kazra tekintettel Zuzana szerette volna, ha
a szépség olyasmi, ami rossz viselkedésért visszavonható.
Kaz a lépcsőn vállat vont.
- Elrepült - ismételte Kaz. Az interjúkat úgy adta elő, mint valami
színdarabot: mindig egyformán, csupán néha rögtönzött picikét, ha
váratlan kérdést kapott. Kezdett unalmassá válni.
- És sejtelme sincs, hová ment?
- Nincs. Gyakran eltűnt, napokra. Sosem mondta, hol járt, de
mindig kimerülten tért vissza.
- Gondolja, hogy most is visszajön?
- Remélem. Hiányzik...
Zuzana feljajdult.
- Jaj, hallgass már!
De Kaz nem hallgatott. Visszafordult a riporternőhöz.
- Az egyetlen jó, hogy fel tudom használni a munkámban a
vágyakozást, a tűnődést. Gazdagabbá teszi az előadásmódomat.
Másként szólva: Elég volt Karouból, beszéljünk rólam.
A riporternő ráharapott.
- Szóval maga színész - búgta.
Zuzana nem bírta tovább.
- Felmegyek - mondta Miknek.
- Zuze, mit akarsz... - kezdte Mik, de a lány már elindult. Mik
követte.
Három perccel később egy rózsaszín léggömb esett Kaz feje
búbjára, ahol szétrobbant. Több flakonnyi, szódabikarbónával
elkevert parfüm nyúlós masszája ragadt Kaz hajába, marta a
szemét, és ettől olyan képet vágott, hogy az megfizethetetlen volt.
Zuzana ezt onnan tudta, hogy az interjú ugyan nem élőben ment, a
csatorna mégis leadta.
Újra meg újra.
Zuzana megint hívta Karou telefonszámát, de csak a hangposta
jelentkezett. A lány megértette, hogy nincs remény. Eltűnt a
barátnője, valószínűleg távozott egy másik világba, és ezért a
veszteségért még az sem kárpótolhatta, hogy újra meg újra látta
Kaz elképedt arcát, a feje búbján parfümmasszával és rózsaszín
léggömbdarabkákkal.
Elegendő lett volna lepisilni.
Üzbegisztán fölött az égbolt, aznap éjjel.
A portál hasadék volt a levegőben. A szél átfújt rajta mindkét
irányban, sziszegve, akár a lélegzet a fogak között, és ahol a szélek
szétnyíltak, az egyik világ égboltja felvillantotta a másikét. Akiva a
csillagok játékát nézte a hasadék körül, miközben az átkelésre
készült. Túlfelől Eretz csillagai hol látszottak, hol nem, és Akiva
ugyanezt tette. Őrök lehetnek a túloldalon, és ő nem tudta eldönteni,
mutassa-e magát.
Mi várja a saját világában?
Ha a fivére és a nővére jelentették, hogy áruló, az őrök nyomban
elfogják - legalábbis megkísérlik elfogni. Akiva nem hitte, hogy
Hazael és Liraz elárulta, de utolsó pillantásuk élénken élt az
emlékezetében: Liraz dühe és Hazael csendes visszatetszése.
Nem kockáztathatta, hogy elfogják. Nem hagyta nyugodni egy
másik utolsó pillantás, amely az övéknél is metszőbb volt, és időben
közelebbi.
Karou utolsó pillantása.
Két nappal korábban olyan szörnyűséges utolsó pillantással
hagyta el Marokkóban, hogy Akiva szívesebben vette volna, ha a
lány megöli. Még csak nem is Karou gyásza volt a legrosszabb.
Hanem a reménye, dacos, nem helyénvaló reménye, hogy amit
Akiva mondott neki, az nem lehet igaz. S eközben a szeráf tökéletes
és tiszta reménytelenséggel tudta, hogy igaz.
A kimérákat elpusztították. Karou családja meghalt. Akiva miatt.
 Akivát emésztette a szomorúság. Mintha testébe maró fogakat
érezne, gyomorforgató gyötrelmet, annak éber rémálmát, amit
elkövetett. Ebben a pillanatban Karou térdig a népe hamvaiban áll,
egymagában Loramendi romjai között - vagy talán Razguttal lehet,
aki visszavitte Eretzbe...
Akivának követnie kellett volna őket.
Karou nem értette, hogy a világ, amelybe visszatér, nem azonos
azzal, amely az emlékeiben élt. Ott nem talál sem vigaszt, sem
segítséget - csak hamut és angyalokat. A korábbi szabad birtokokat
sűrű szeráf őrjáratok járják, és a még életben lévő kimérákat
korbáccsal, láncra verve terelik a rabszolga-kereskedők észak felé.
Karout észre fogják venni - ki ne figyelne fel kék hajára, szárny
nélküli, sikló repülésére? Megölik vagy foglyul ejtik.
Meg kell találnia, mielőtt más találna rá.
Razgut azt állította, hogy ismer egy portált. Akiva próbált a pár
nyomára akadni, de sikertelenül, és végül nem maradt más
lehetősége, mint az általa újra felfedezett portál felé szárnyalni.
Úgy döntött, láthatatlan lesz. A fizetséget könnyen megoldotta. A
mágia nem ingyen volt; fájdalomba került, amellyel Akivát
bőségesen ellátta régi sebesülése. Semmiség volt előcsalogatni, és
beváltani annyi mágiára, amennyire szüksége volt ahhoz, hogy
eltűnjön az égboltról.
Hazatért.
A táj alig észrevehetően változott csupán. A hegyek majdnem
ugyanúgy festettek, mint a másik világban, csak ott Szamarkand
fényei pislogtak a távolban. Itt nem volt város, csak egy őrtorony egy
hegycsúcson, ahol két szeráf őrszem járkált a mellvéd mögött, és az
égbolton látszott Eretz árulkodó jele: két hold, az egyik ragyogó, a
másik alig kivehető fantomhold.
Nitid, a ragyogó nővér volt a kimérák hitében szinte mindennek
az istennője - kivéve a bérgyilkosokat és a titkos szeretőket. Ők Ellái
oltalma alatt álltak.
Ellái. Akiva teste megfeszült, amint megpillantotta. Ismerlek,
angyal, mondhatta volna a holdistennő, mert nem élt-e Akiva egy
hónapon át Ellái templomában, nem ivott-e szent kútjából, nem
hullott-e a kútba a vére is, amikor a Fehér Farkas kis híján megölte
őt?
A bérgyilkosok istennője megízlelte a vérem, gondolta Akiva, és
eltűnődött, vajon ízlett-e az istennőnek, kíván-e belőle még.
Segíts, hogy Karout épségben találjam, és neked adom minden
cseppjét.
Dél és nyugat felé repült, repítette a félelem, sebesebben, mint
ahogyan a nap felkel. A félelme pánikká növekedett amiatt, hogy
talán későn érkezik. Későn... mihez későn? Hogy holtan találja? Újra
meg újra átélte Madrigal kivégzését: fejének tompa puffanását meg
szarvainak koccanását, amikor megakadályozták, hogy a fej
leguruljon a vérpadról. És lelki szemei előtt már nem Madrigal,
hanem Karou képe lebegett, ugyanaz a lélek más testben, és immár
nem voltak szarvak, hogy visszafogják a guruló fejet, csak a haj
valószínűtlenül kék selyme. És bár a lány szeme most fekete, nem
barna, ugyanúgy hunyna ki, merevedne halottá. Újra. Újra és
végleg, mert már nincs Kénkő, hogy feltámassza. Mostantól a halál
egyenlő a halállal.
Ha nem ér oda. Ha nem találja meg a lányt.
 És végre meglátta a romhalmazt, amely egykor Loramendi, a
kimérák erődvárosa volt. Immár lerombolt tornyok, szétzúzott
bástyák, égett csontok, szélfútta hamvak mezeje. Még a várost
egykor körbefogó acélrudak is elgörbültek, mintha istenek kezei
hajlították volna meg őket.
Akiva úgy érezte, megfojtja a tulajdon szíve. A romok fölé repült,
hogy lát-e felvillanni egy kis kéket a szürke meg a fekete
végtelenjében.
Karou nem volt ott.
Több mint egy teljes napon át fürkészte Loramendit és környékét.
Képek vádolták. Tenyerét újra meg újra a szemére szorította, hogy
ne lássa őket. Karout ne! Neki élnie kell.
Akiva képtelen volt végiggondolni, hogy másként is lehet.
From: Zuzana duhostunder@razzakisoklet.net
Tárgy: Nincs Térerő Kisasszony
To: Karou kekkarou@ideodarohangalolany.com
Úgy sejtem, elmentél, és nem kapod meg a NAGYON FONTOS
LEVELEIMET.
Elmentél egy másik világba. Mindig tudtam, hogy fura vagy, de erre
nem számítottam. Hol vagy, mit csinálsz? Nem tudod, mennyire
kiborultam. Kivel vagy? (Akivával?) És ami a legfontosabb: van ott
csokoládé? Gondolom, nincs rádió, és nem egyszerű visszajönni.
Remélem, hogy így van, mert ha rájövök, hogy csavarogsz, és
engem meg sem látogatsz, nagyon mérges leszek. Esetleg
kipróbálom azt az izét, tudod, amikor az embernek olyan nedves és
ostoba a szeme - hogy is hívják? Sírás?
Nem. Inkább behúzok neked egyet, és bízom benne, hogy nem ütsz
vissza, hiszen olyan édes kicsike vagyok. Mintha egy gyereket ütnél
meg.
Mik csodás. Elmeséltem neki, hogy kislánykoromban a
vidámparkban az összes jegyem ráment arra, hogy meg akartam
nyerni az ugróiskolát, amelynek egy torta volt a fődíja. Szerettem
volna egyedül megenni egy egész tortát - de nem nyertem. Később
megtudtam, hogy vehettem volna egy tortát, és a jegyeimmel
felülhettem volna az összes forgó-pörgő csodára... Ez volt az életem
legrosszabb napja. Mik készített nekem egy torta-ugróiskolát! A
számokat a padlóra rajzolta, szólt a zene, és miután megnyertem
hat egész tortát, mindet levittük a parkba, és nagyon hosszú villákkal
öt órán át etettük egymást. Életem legszebb napja volt.
Szeretlek. Remélem, biztonságban és boldogságban telik az időd,
és bárhol légy is, valaki (Akiva?) torta-ugróiskolát készít neked, vagy
azt, amit tüzes angyalfiúk szoktak ajándékozni a barátnőjüknek.
Zuze
- Hm. Ez kissé meglepő.
Hazael mellett Liraz is feltűnt. Akiva már várta őket. Nagyon későre
járt az armasin-foki laktanya edzőtermében. Az egykori kiméra
laktanyába a háború végén szállásolták el a zászlóaljukat. Egy
rituális katát hajtott végre, de leengedte a kardját, és szembefordult
velük.
A visszatérésekor nem vonták felelősségre. Az őrök a szokásos
tisztelettel fogadták - változatlanul az Állatok Átka, a Fattyak
Hercege, a hős volt -, tehát Hazael és Liraz nem tett jelentést róla a
parancsnokuknak, másként már a sorkatonákig is eljutott volna a hír.
Óvatosabbnak kellett volna lennie, hiszen nem tudhatta, hogyan
fogadják.
Ám az után, amit a kirin barlangokban talált, elfelejtkezett az
óvatosságról.
- Tekintsem az érzéseim megsértésnek, hogy nem keresett fel
minket? - kérdezte Hazaelt Liraz. A falnak támaszkodva, összefont
karral állt.
- Érzések? - sandított Lirazra Hazael. - Neked?
- Vannak bizonyos érzelmeim - mondta Liraz. - Csak nem olyan
ostobaságok, mint a lelkiismeret-furdalás. - Akivára pillantott. Vagy a
szeretet.
- Azt akarod mondani, hogy nem szeretsz? - kérdezte Liraztól
Hazael. - Mert én szeretlek téged. Azt hiszem. - Elgondolkodott. Ó.
Nem. Ne vedd komolyan. Inkább félelmet érzek.
- Én egyiket sem ismerem - mondta Liraz.
 Akiva nem tudta, ez igaz-e; Liraz talán valóban nem érez
félelmet, vagy másoknál jobban titkolja. Már gyerekkorában tüzes
volt, elsőként lépett a gyakorlókörbe, bárki volt is az ellenfél. Akiva
azóta ismerte Lirazt és Hazaelt, amióta önmagát. Ugyanabban a
hónapban születtek a császár háremében, és együtt adták át őket a
korcsoknak - Joram fattyai légiójának, a császár éjszakai
légyottjaiból születettek seregének -, hogy a birodalom fegyverévé
neveljék őket. Hűséges fegyverek lettek, számtalan csatában
harcoltak egymás oldalán, amíg Akiva élete egyszerre csak
megváltozott. A másik kettőé pedig nem.
Akiva kába volt; mintha a levegő több rétegben fogta volna körül.
Mintha a hangok csak részben jutottak volna el hozzá - hallotta őket,
de messziről. Mintha nem egészen lett volna jelen. A katával
koncentrálni próbált, elérni a szirithart, a nyugalomnak azt az
állapotát, amikor a csillagistenek megnyilvánulnak a kardforgatón
keresztül, de rossz gyakorlatot választott. Nyugodt maradt.
Természetellenesen.
Hazael és Liraz furcsán nézett rá. Azután egymásra. Akiva
beszédre kényszerítette magát.
- Üzentem volna, hogy visszatértem, de tudtam, hogy már úgyis
hallottatok róla.
- Én hallottam. - Hazael mintha kissé mentegetőzve válaszolt
volna. Könnyed modorával és lusta mosolyával Hazael nem látszott
fenyegetőnek. Az emberek könnyű szívvel beszéltek előtte; született
kém volt, megnyerő és személytelen, közben mélységesen és
kifürkészhetetlenül ravasz.
Liraz is ravasz volt, csakhogy nagyon is fenyeget ő. A jeges,
dermesztő pillantású szépség a szőke haját tucatnyi fonatban
viselte, de olyan tökéletes fonatokban, hogy a fivérei már-már
idegesítőnek találták; Hazael mindig azzal ugratta, hogy akár
fájdalomtizedként használhatná őket. A felkarján türelmetlenül
doboló ujjain annyi volt a tetovált gyilkolási jel, hogy távolról a keze
teljesen feketének látszott.
Ők voltak Akiva legközelebbi bajtársai, sőt a családja is. Miért
néztek össze? Különös, kábult állapotában Akiva úgy érezte, mintha
valaki másnak a sorsáról volna szó. Mit fognak tenni?
Akiva hazudott nekik, éveken át titkolózott, magyarázat nélkül
eltűnt, Prágában pedig, a hídon nem őket választotta. Sosem
felejtheti a pillanat szörnyűségét, amikor köztük és Karou között állt,
és választania kellett - valójában nem volt választás, csak annak az
illúziója. Akiva nem remélte, hogy megbocsátanak neki.
Mondj valamit, sürgette magát. De mit? Egyáltalán, miért jött ide
vissza? Nem tudott mást termi. Ők ketten az övéi, a történtek után
is.
- Nem tudom, mit mondhatnék - mondta. - Hogyan értessem meg
veletek...
Liraz félbeszakította.
- Soha nem fogom megérteni, amit tettél. - A hangja hideg volt,
mint a tőrdöfés, és Akiva azt is kihallotta vagy kihallani vélte belőle,
amit nem mondott ki.
Állat-szerető.
Ez az elevenére tapintott.
- Képtelen vagy rá? - Egykor szégyellte, hogy szereti
Madrigalt. Most már csak a szégyenkezést szégyellte. A szeretet
volt az egyetlen tiszta érzés az életében. - Mert te nem érzel
szeretetet? - kérdezte Akiva.
 Liraz léte nem is élet. Ő csak felhúzható katona.
Liraz arcán hitetlenkedés és harag látszott.
- Te akarsz megtanítani érezni, Lord Fattyú? Köszönöm, nem
kérem. Láttam, milyen jól ment neked.
Akiva érezte, hogy elszáll belőle a harag. Igaz volt, amit Liraz
mondott. Lám, mit tett vele a szeretet. Meggörnyedt, kardja hegye a
földet súrolta. Amikor a nővére felkapott egy csatabárdot a
fegyvertartó állványról, és azt sziszegte, „nithilam”, Akiva meg sem
lepődött.
Hazael kihúzta a kardját, és ahogyan az előbb szólt, most úgy
nézett Akivára: kissé mentegetőzve.
Rátámadtak.
A nithilam a szirithar ellentéte. A téboly, amikor már minden
elveszett. Az istentelen harci őrület, amelynek célja az ölés.
Alaktalan, kegyetlen és brutális: így támadt Akivára a fivére meg a
nővére.
Védekezésre lendült a kardja, és bárhol volt is az imént
kábulatában, most már itt volt, és semmi nem fojtotta el a penge
sikolyát a pengén. Gyakorlatképpen nem egyszer vívott korábban
Hazaellel és Lirazzal, de ez más volt. Már amikor először összeértek
a fegyverek, érezte csapásaik teljes súlyát - nem lehetett nem
észrevenni, hogy teljes erejükkel támadtak. De mégsem lehetett
igazi támadás. Vagy mégis?
Hazael két kézzel forgatta pallosát, így ütései nem voltak olyan
gyorsak és fürgék, mint Akiváéi, de iszonyatos erejük volt.
Liraz kardja a hüvelyében maradt, és bizonyára gyilkos súlya
miatt választotta inkább a csatabárdot. Bár Liraz karcsú volt, és
nyögve emelte meg a fegyvert, a kétélű bárd csapása halált ígért.
 Akivának nyomban fel kellett röppennie, hogy elkerülje; ellökte
magát lábbal egy őrtoronytól, hogy némi teret nyerjen, de Hazael
már várta. Akivának olyan csapást kellett kivédenie, hogy egész
csontváza beleremegett, és visszazuhant a földre. Guggolásba
érkezett, ám csatabárd várta. Félreugrott, amikor a fegyver
lecsapott, és jókora darabot hasított ki a kemény talajból, ahol az
imént még Akiva kuporgott. Meg kellett fordulnia, hogy hárítsa
Hazael kardját. Sikerült úgy fordulnia, hogy a csapás ereje
végigfusson a pengéjén.
És így folytatódott. És folytatódott.
Az idő megszűnt a nithilam forgószelében, Akiva ösztönlénnyé
vált a pengék közti térben. Ugyanakkor világosan tudta, hogy bármit
tegyenek is, sosem fogja bántani a testvéreit. Behunyta a szemét.
Hallotta, érezte a levegő süvítését, a becsapódás erejét. De...
fájdalmat nem. A pillanat elmúlt, mire kinyitotta a szemét. A
csatabárd pengéje az arca mellett állt ki a kemény talajból, és Liraz
távolodott tőle.
Akiva feküdt, felnézett a csillagokra, lélegzett, és ahogy a levegőt
vette, súlyosan telepedett rá annak tudata, hogy él.
Nem meglepetést, nem pillanatnyi hálát érzett azért, hogy a bárd
nem az arcába csapódott. Annak a megértése - és terhe -
nyomasztotta, hogy ellentétben azokkal a sokakkal, akik miatta
haltak meg, neki megmaradt az élete, és az élet nem valaminek a
hiánya, hanem lehetőség. A cselekvéshez, az erőfeszítéshez.
Ameddig van élete, amire oly kevéssé méltó, használni fogja, és
mindent megtesz, bár ez a minden soha többé nem lesz elegendő.
Mert Karou sosem tudja meg.
 Hazael jelent meg fölötte. Izzadságtól gyöngyözött a
homloka. Az arca kivörösödött, de az arca szelíd volt.
- Kényelmes ott lenn?
- Tudnék egyet aludni - felelte Akiva, és ez igaz is volt.
- Talán emlékszel, hogy van erre a célra ágyad.
- Van? - Akiva szünetet tartott. - Még van?
- Aki fattyúnak született, fattyú is marad - felelte Hazael, ami azt
jelentette, hogy a korcsok csapatából nincs kiút. A császár bizonyos
célra nemzette őket; addig szolgálnak, amíg meg nem halnak. A
sorsközösség persze nem jelenti azt, hogy a fivére és a nővére
köteles megbocsátani neki. Akiva Lirazra pillantott. Hazael követte a
tekintetét.
- Felhúzható katona? Tényleg? - Hazael a fejét csóválta, és azon
a sajátos hangon, ahogyan harag nélkül tudott sérteni, még
hozzátette: - Idióta.
- Nem úgy értettem.
- Tudom. - Ilyen egyszerű. Hazael tényleg tudta. Sosem játszotta
meg magát. - Ha úgy értetted volna, most nem lennél itt. - A
csatabárd nyele Akiván feküdt. Hazael megragadta, kirántotta a
földből, és felállította.
Akiva felült.
- Hallgass meg. A hídon... - kezdte, de nem tudta, hogyan
folytassa. Hogyan lehet bocsánatot kérni az árulásért?
Hazael nem hagyta, hogy keresgélje a szavakat.
-A hídon egy lányt védtél - szólt könnyed, lusta hangján, és vállat
vont. - Kíváncsi vagy valamire? Megkönnyebbülés, hogy végre
tudjuk, mi történt veled. - Arról a tizennyolc évvel korábbi esetről
beszélt, amikor Akiva eltűnt egy hónapra, és teljesen megváltozva
került elő ismét. - Sokat beszéltünk róla. -
Liraz felé bökött. A lány a fegyvereket rendezgette az állványon, és
vagy nem figyelt rájuk, vagy úgy tett, mintha nem figyelne. -
Találgattunk, de már régen feladtuk. Most olyan voltál, mint régen,
és nem mondhatnám, hogy jobban kedvellek, de a fivérem vagy.
Igaz, Lir?
A nővérük nem válaszolt, de amikor Hazael odadobta a
csatabárdot, ügyesen elkapta.
Hazael a kezét nyújtotta Akivának.
Ennyi az egész?, csodálkozott Akiva. Fájt minden porcikája, és
amikor a fivére talpra húzta, újabb fájás nyilallt a vállába, de mégis
túlzottan könnyűnek érezte az elszámolást.
- Beszélned kellett volna róla nekünk - mondta Hazael. - Évekkel
ezelőtt.
- Akartam.

- Tudom.

Akiva csóválta a fejét; már-már csaknem elmosolyodott.

- Te mindent tudsz, igaz?
- Ismerlek téged. - Hazael nem mosolygott. - És tudom, hogy
megint történt valami. De most el fogod mondani nekünk.
- Nincs több titok. - Ezt Liraz vetette közbe, aki még mindig
távolabb állt, komoran és harciasán.
- Nem vártunk vissza - mondta Hazael. - Amikor a legutóbb
találkoztunk, valakihez... tartoztál.
Hazael tapintatos volt, de Liraz cseppet sem.
- Hol van a lány? - kérdezte.
 Akiva hangosan még nem mondta ki. Ha kimondja, valósággá
válik. Majdnem elakadt a torkán, de kikényszerítette magából a
beismerést.
- Meghalt - mondta. - Halott.
Loramendin kívül egyetlen helyre mehetett Karou, mesélte
Hazaelnek és Liraznak Akiva. Mégsem hitte, hogy ott találja; sikerült
meggyőznie magát, hogy Karou a portálon át visszamenekült a
korábbi prágai életébe, és maga mögött hagyta ezt a pusztuló
világot. Majdnem sikerült meggyőznie magát, de valami észak felé
vonzotta.
- Azt hiszem, mindig meg foglak találni - mondta Karounak
néhány napja, mielőtt kettétörték a törőcsontot. - Bárhogy rejtsenek
is el.
De nem arra gondolt, hogy...
Nem így.
Az Adelphas-hegység jeges csúcsai között, amelyek
évszázadokon át szolgáltak védőbástyaként a birodalom és a
szabad területek között, bújtak meg a kirin barlangok.
Ott élt a gyermek Madrigal, ott mészárolták le a törzsét az
angyalok, amíg ő odakinn játszott.
Akiva már járt a barlangokban, s bár régen, de emlékeit még
mindig a gyász uralta. Úgy látta, semmi sem változott. Kőbe vájt
termek és utak mélyen a sziklában, simára csiszoltak és
kanyargósak, félig a természet, félig a művészet alkotásai, ügyes
szellőzőnyílásokkal, amelyeken át a beáramló levegő éteri
muzsikával árasztotta el a legmélyebben fekvő helyiségeket is. A
kirinek hátramaradt emlékei: szövött kárpitok, akasztókon függő
köpenyek, felborult székek, amelyek a törzs utolsó pillanatait őrizték.
Egy asztalon, jól látható helyen találta az eszközt.
Lámpásszerű volt, sötét, vert ezüstből készült. Akiva elég
hasonlót látott a háborúban: kiméra katonák vitték hosszú, horgas
rudakon. Madrigálnál is ilyen eszköz volt, amikor először pillantotta
meg Pirók csatamezején, bár akkor Akiva még nem tudta, mi az, és
mire való.
Nem tudta, hogy az ellenség elpusztításának kulcsa.
Egy füstölő volt, amellyel begyűjthető az elhunytak lelke, és
megőrizhető a feltámasztáshoz. Látszott, hogy nem régóta lehet az
asztalon. Alatta por volt, de rajta nem. Valaki nemrégiben tehette
oda; hogy ki, Akiva nem tudta, ahogyan azt sem, hogy miért.
Ezüstdróttal kis papírdarabot erősítettek hozzá, rajta egyetlen
szó. Egyetlen kiméra szó, amely az adott körülmények között Akiva
számára a legkegyetlenebb gúnyolódással ért fel, mert azt
jelentette, remény, márpedig az ő reménye meghalt, mert ez a szó
egyben egy név is volt.
Karou.
From: Zuzanaduhostunder@razzakisoklet.net Tárgy: Jaj, ne
To: Karou kekkarou@ideodarohangalolany.com
Ugye nem haltál meg?
Ez volt Akiva új pokla: minden megváltozott, és nem változott meg
semmi.
Újra Eretzben élt, nem vetették börtönbe, még mindig a korcsok
katonája és a kiméra háború hőse volt: az ünnepelt Állatok Átka.
Mintha ugyanaz a teremtmény volna, aki az előtt volt, hogy
találkozott egy kék hajú lánnyal egy másik világ egyik szűk
utcájában.
A bosszúszomj, amely hosszú évekig éltette, elmúlt, a helyét
kötelességtudat vette át. Vagy céltudat.
Sosem gondolt előre erre az időre. Feltételezte, hogy meghal,
mint annyi más katona, de most látta, hogy meghalni túlságosan
könnyű lett volna.
Élj a világban, amelyet teremtettél, mondta magának minden
reggel felkeléskor. Nem érdemled meg a nyugalmat.
Mindennap kénytelen volt látni: a vánszorgó
rabszolgakaravánokat, a kiégett, megszentségtelenített
templomokat, a lerombolt falvakat és útszéli fogadókat. A távolban
füstoszlopok szálltak fel. Mindezt a pusztulást Akiva idézte elő, de
hiába múlt már el a bosszúvágya, a császáré nem múlt el. A szabad
birtokokat bekebelezték - a folyamatot megkönnyítette, hogy sok
ezer kiméra menekült Loramendibe, hogy biztonságban legyen, és
égett el a város lángjaiban a birodalom -, egyre csak terjeszkedett.
A kiméra földek egykor lakott északi területeiből vadon lett, és bár
Joram seregeinek zöme hazatért, az őrjáratok, akár a halál árnyai,
egyre délebbre hatoltak, falvakat tettek földdel egyenlővé, földeket
perzseltek fel, rabszolgákat hurcoltak el, halottakat hagytak maguk
után. A császár cselekedte mindezt, de Akiva tette lehetővé, és
most csak nézte a rombolást, azon tűnődve, vajon mennyit látott
ebből Karou, mielőtt meghalt, és milyen heves gyűlölet éghetett
benne.
Ha Karou él, soha többé nem lesz képes a szemébe nézni. Ha él.
A lelke talán megmaradt, de Akiva miatt a feltámasztó halott. A
legsötétebb pillanatában görcsösen nevetni kezdett, és a belőle
feltörő hang, amely végül zokogásba fulladt, oly távol járt a
vidámságtól, mintha csak a nevetés visszája lett volna.
Az egynapi járásra lévő kirin barlangokban nem hallotta senki.
Visszament a füstölőért, amelyet ott rejtett el. Próbálta elképzelni,
hogy Karou lelke van a füstölőben. De nem lehetett: érezné, ha így
lenne. Így hát a portálon át visszatért az emberek prágai világába,
belesett Karou ablakán, ahogyan egykor régen, és... két
összefonódó alakot látott.
A reménye olyan volt, mint a jeges levegő beszippantása. Éles és
heves irigység hasított belé. Egyszerre érzett forróságot és hideget,
testén végigfutott az adrenalin, reszketett tőle. De nem Karou volt az
egyik alak. Nem ő volt, és egy múló pillanatig Akiva
megkönnyebbülést érzett. Amit lesújtó csalódottság követett.
Megvárta, amíg Karou barátai felébrednek: a zenész meg a kicsi
lány, aki olyan vadul tudott nézni, hogy Liraz tanulhatott volna tőle.
Akiva egész nap figyelte őket, azt remélve minden sarkon, hogy
felbukkan Karou, de nem így történt. Karou nem volt Prágában.
Akadt egy-egy pillanat, amikor a barátnője mozdulatlanul állt,
tekintetével a hídon nyüzsgő tömeget, a háztetőket, az eget
fürkészte - ez a fürkész tekintet elárulta Akivának, hogy a lány sem
tud semmit.
Eretzben nem keringett semmiféle hír vagy pletyka Karouról; nem
maradt más, csak a füstölő a maga egyetlen, rettenetes
magyarázatával.
Egy hónapon át elhagyta magát Akiva. És ugyanígy folytatódott
volna minden, ha a... következmény... el nem jött volna a birodalom
számára.
Éjszaka történt, és olyan őrjöngő dühöt váltott ki a császárból,
olyan vérfagyasztó, istentelen haragot, hogy a vihar visszafordult a
tengerre, és a szikorakszfák virágainak bimbói szirmukat ki sem
bontva hullottak le Astrae kertjeiben.
Az ország hatalmas szívében, amelyben nap mint nap
rabszolgakaravánokat ért támadás, valakik angyalokat kezdtek ölni.
 - Zuze!
- Hm? - Zuzana a padlón ült egy tükör előtt, piros foltokat festett
az arcára, ezért csak néhány pillanat múlva tudott felnézni. Mik
aggodalmas ránccal a homlokán nézett rá, amely néha jelent csak
meg a két szemöldöke közt. Imádnivaló ránc. - Mi az?
Mik ismét az előtte lévő televízió felé fordult. Abban a lakásban
voltak, amelyet Mik két zenésztársával osztott meg. Zuzana Karou
lakásában élt, amióta a médiacirkusz elcsitult, és az éjszakákat is
többnyire ott töltötték. Mik reggelizett, Zuzana pedig az aznapi
előadásokra készült.
Bár rengeteget kerestek, Zuzana kezdte unni a fellépéseket. A
bábelőadásokat újra meg újra végig kellett játszani, és ehhez nem
volt elég Zuzana kitartása. Könnyen ráunt mindenre. Mikre persze
nem.
- Mi van benned? - kérdezte nem is olyan régen Miktől.
- Általában nem kedvelem az embereket, még kis adagokban
sem. De sosem unok meg veled lenni.
- Ez a szuperképességem - mondta Mik. - Hogy rendkívül jó a
velem-levés.
Most azonban visszafordult a tévétől, és homlokán elmélyült a
ránc.
- Karou fogakat gyűjtött, igaz?
- Aha - felelte szórakozottan Zuzana. A műszempilláját kereste.
- Kénkőnek.
- Milyen fogakat?
 - Mindenfélét. Miért?
- Huh.

Mik ismét a tévé felé fordult, mire Zuzana hirtelen felkapta a

fejét.
- Miért? - kérdezte ismét, és felállt a földről.
Mik a távkapcsolóval felerősítette a hangot.
- Ezt látnod kell.
- Tudták, hogy jövünk.
Nyolc szeráf vonult be az elhagyott faluba. A hirtelen távozás jeleit
látták mindenütt: az ajtók nyitva, a kémények füstöltek, egy zsák
hevert a földön, amely valamilyen taligáról eshetett le, és kiömlött
belőle a búza. Bethena angyal újra a kerítésátjárónál heverő
bölcsőre nézett. Faragott, csiszolt darab volt, olyan sima, hogy
látszottak rajta az ujjnyomok, amelyekkel nemzedékeken át
ringatták. Átérezte, hogy torpanhatott meg egy pillanatra az anya,
aki rájött, hogy a bölcső túlságosan nehéz lenne menekülés közben.
- Persze, hogy tudták - mondta egy hím harcos. - Mindegyikért
eljövünk. - A szavai ítéletként hangzottak.
Bethena fáradt pillantást vetett a hímre. Hogy képes ilyen
kegyetlenségre? A háború más, de ez... Ezek a kimérák egyszerű
teremtmények voltak, élelmet termeltek, bölcsőben ringatták a
kicsinyeiket, és valószínűleg sosem ontottak egyetlen csepp vért
sem. Nem olyanok voltak, mint a hazajáró lélek harcosok, akikkel az
angyalok egész életükben - egész történelmük során - harcoltak, a
brutális szörnyek, akik egy csapással képesek az angyalokat
kettévágni. Ez a hely más volt. Ide sosem jutott el a háború; a Hadúr
megakadályozta a határ mentén. Ezeknek a szétszórt kis falvaknak
többnyire még polgárőrségük sem volt.
A kimérákat legyőzték - Loramendi pusztulása jelentette a véget. A
Hadúr halott volt, a feltámasztó is. Nem maradt egyetlen hazajáró
lélek sem.
 - Mi lenne, ha futni hagynánk őket? - kérdezte Bethena,
végigpillantva az édes, zöldellő földeken, a lágyan hullámzó
dombokon. Több bajtársa nevetett, mintha valami mulatságosat
mondott volna. Ő már mosolyogni sem volt képes. Mintha fából lett
volna az arca, lassabban keringett volna a vér az ereiben. Persze,
hogy nem hagyhatják futni őket. A császár parancsa az volt, hogy a
földet tisztítsák meg az állatoktól. Kaptáruk, így nevezte a falvaikat.
Élősdi fertőzések.
Nyomorúságos kaptár, gondolta Bethena. És a hódítókat egyszer
sem csípték meg a méhek. Könnyű volt ez a munka. Szörnyen
könnyű.
- Akkor végezzünk - mondta. - Faarccal, faszívvel. - Nem
mehettek messzire.
A falusiakat könnyű volt nyomon követni, mert az állataik friss
trágyát potyogtattak el a délre vezető úton. Nem juthattak messzire.
Az út egy vízvezeték alatt haladt el. A háromlábú, hatalmas
építmény részben beomlott, s lehullott kövektől nem látszott az
alatta átvezető rész. Fentről nézve a vezetéken túl az út tiszta volt,
egy keskeny völgybe kanyarodott, s kétfelől sűrű erdő kísérte. Az
állatok nyomai - trágya, por és lábnyomok - nem folytatódtak.
-A vízvezeték alatt bújtak el - húzta ki a kardját a szilaj Hallam.
- Várj. - Bethena érezte, hogy a szó formálódik az ajkán, és
kimondja. A harcostársai ránéztek. Nyolcan. Nyolc szeráf-harcos
több mint elegendő lehet egy ilyen falu elpusztításához. Bethena
megrázta a fejét. - Semmi - mondta, és intett, hogy induljanak lefelé.
Mintha csapda lenne. Ez a gondolat villant fel a fejében, de az
csak a háborúban volt, és a háborúnak vége.
 A szeráfok kétfelől közelítettek az átjáróhoz, hogy körbezárják az
ellenséget. Az íjászok szinte a kőhöz tapadva haladtak. Ragyogó
napsütés volt, az árnyak feketélltek. A kimérák szeme, gondolta
Bethena, nyilván hozzászokott a sötétséghez; a fény el fogja
vakítani őket. Essünk túl rajta. Megadta a jelet. Beugrott, vakítóan
izzott a szárnya, a kardja támadásra készen. Lábasjószágra
számított, kushadó falusiakra, az immár ismerős hangokra: a
sarokba szorított állatok bőgésére.
Látott lábasjószágot, kushadó falusiakat. Szárnyainak tüze
kísértetiesre festette őket. A szemek higanyként csillogtak, mint az
éjszakai állatokéi.
Nem bőgtek.
Nevetés hangzott, mint a gyufa sercenése: száraz volt és sötét.
Oda nem illő. És amikor Bethena angyal meglátta, mi más várja még
a vízvezeték alatt, tudta, hogy tévedett. A háborúnak nincs vége.
Bár számukra egykettőre vége lett.
Egy fantom, mondta a bemondó.
Eleinte a behatolásnak annyira jelentéktelen bizonyítékai voltak,
hogy nem lehetett komolyan venni. És egyébként is, senki nem
juthat át a világ elit múzeumainak korszerű biztonsági rendszerein. A
kurátorok csak egy egészen kicsi nyugtalanságot éreztek, volt egy
olyan hideglelős érzésük, hogy járt ott valaki.
De nem loptak el semmit. Soha nem hiányzott semmi. Először a
chicagói Field Természettudományi Múzeum talált bizonyítékot a
behatolásról. Először csak egy lidérc jelent meg a biztonsági kamera
felvételén: egy nyugtalanító árny a láthatóság határán, majd egy
pillanatra egy lány.
A fantom egy lány volt.
Az arcát elfordította. A fej forma jól kirajzolt arccsontra utalt, a
nyaka hosszú volt, haját csuklya rejtette. Egy lépés, és ismét képen
kívül került, de ennyi elegendő volt. Ott járt - pontosan az Afrika
szárnyban -, így azután centiméterről centiméterre átvizsgálták a
területet, és megállapították, hogy valami mégis hiányzik.
És nem csak a Field Múzeumból. Most, hogy már tudták, mit kell
keresni, a természettudományi múzeumok ellenőrizték kiállításai
tárgyaikat, és sok helyen addig észre nem vett hiányt állapítottak
meg. A lány óvatos volt. Egyetlen lopást sem lehetett könnyen
észrevenni; tudni kellett, hol keressék.
 Három földrész tucatnyi múzeumában járt. Bármennyire
lehetetlennek tűnt, egyetlen ujjlenyomatot sem hagyott, egyetlen
riasztóberendezést sem indított be. Hogy mit lopott... és hogyan, azt
pillanatok alatt feledhetővé tette a megfejthetetlen miért kérdése.
Mi célból?
Chicagótól New Yorkig, Londontól Pekingig oroszlánok és
vadkutyák fagyottan vicsorgó pofáiból, komodói sárkányok, mérges
kígyók és farkasok példányaiból a fantom lány ... fogakat lopott.
From: Karou kekkarou@ideodarohangalolany.com Tárgy: Élek
még To: Zuzana duhostunder@razzakisoklet.net
Élek még.
Hol és mit csinálok?
Joggal kérded.
Azt mondod, fura szerzet vagyok? El nem tudod képzelni.
Egy homokvár papnője vagyok a homok és csillagfény földjén.
Nem aggódj.
Jobban hiányzol, sem hogy el tudnám mondani.
Csók Miknek.
(Ui. „Boldog vagyok... Kicsattanok...")
Az asztalon, két gyertya halvány fényében egy nyaklánc hevert
előtte. Egymás után sorakoztak ember- és szarvasfogak,
gyöngyszemek, nyolcoldalúra csiszolt fémszegecsek, hosszú
denevércsontok és az, ami fájón aszimmetrikussá tette, egyetlen
tigris zápfog amelynek a párját leejtette.
Hazajáró lélek nyaklánc esetén az aszimmetria nem kívánatos.
Minden eleme - fog, gyöngy és csont - kritikus a létrejövő test
szempontjából, és a legkisebb hiba is tönkreteheti.
Karou hátratolta a székét, és négykézlábra ereszkedve
kotorászni kezdett a sötétben a munkaasztala alatt. A hideg, döngölt
földpadló réseiben az ujjai egérürüléket tapintottak, levágott
fonaldarabokat és valami nyirkosat, amiről azt remélte, rothadó
szőlőszem csupán. De fog sehol.
Más lett volna a helyzet, ha van tartaléka. Ezt Prágában szerezte
néhány nappal korábban, egy összeillő pár egyik darabjaként. Bocs,
hogy hiányzik a lábad, Amzallag, képzelte, amint mentegetőzik.
Elvesztettem egy fogat.
Ettől nevetni kezdett, kimerülten. Amzallag valószínűleg nem
panaszkodna. Az egykedvű kiméra harcos már annyi testben
született újra, hogy természetesnek találná, és láb nélkül is
megélne. Ám nem minden harcos vette panasz nélkül tudomásul
első próbálkozásainak baklövéseit. Az előző héten túlságosan
kicsire sikerültek a griffmadár Minas szárnyai a testsúlyához képest,
és ő nem volt béketűrő.
 - Kénkő soha nem követett volna el ilyen nevetséges hibát -
dühöngött Minas.
Karou szeretett volna visszavágni, de nem tudott.
A feltámasztás nem egzakt tudomány, és a szárny a
testtömeghez arány - hát... Ha Karou tudta volna, mi lesz majd, ha
nagy lesz, más tantárgyakat tanult volna. Művész volt, nem mérnök.
Feltámasztó vagyok.
A gondolatot különösnek találta.
Beljebb mászott az asztal alá. Egy fog nem tűnhet el
nyomtalanul. A padlón lévő lyukon át léghuzatot érzett a kezével.
Tehát van ott egy nyílás. A fog bizonyára átesett rajta.
Hátraült a sarkára. Jeges rémület fogta el. Tudta, mit kellene
most tennie. Le kellene mennie, és meg kellene kérnie az alatta lévő
szoba lakóját, hogy hadd keresse meg a fogat. Mélységes
vonakodás szegezte a helyére. Mindent, csak azt ne.
Bármit, csak őt ne.
Vajon most a szobájában van? Karou úgy vélte, igen; néha azt
képzelte, érzi a jelenlétét a padlón át. Valószínűleg alszik - késő éjjel
van.
Semmi nem kényszeríthet arra, hogy késő éjjel odamenjek
hozzá.
A lánc várhat reggelig.
Kopogás hallatszott. Karou nyomban tudta, ki az. Ő nem érzett
lelkiismeret-furdalást azért, mert késő éjjel ment Karouhoz. A
kopogtatás halk volt, szinte intimnek, titkosnak hallatszott. Karou
nem óhajtott vele közös titkokat.
- Karou? - A hang gyengéd volt. Karou egész teste megfeszült. Ő
aztán mindenkinél jobban tudta, miféle csel ez a gyengédség. Nem
reagált. Az ajtó be van reteszelve. Hadd higgye, hogy Karou alszik.
- Megvan a fogad - kiáltott a hang kintről. - Most pottyant a
fejemre.
A pokolba! Karou nem mímelhet alvást, ha éppen most
pottyantotta a fejére a fogat. És azt sem akarta, hogy azt higgye,
bujkál előle. A mindenségit, miért van Karoura még mindig ilyen
hatással? Szigorúan és kihúzva magát, hajfonatának kéklő ívével a
háta mögött az ajtóhoz ment, elhúzta az ősöreg reteszt - amely főleg
a lenti szoba lakójától védte őt -, és ajtót nyitott. A tenyerét nyújtotta
a fogért. A lenti lakónak egyszerűen a kezébe kellett volna ejtenie a
fogat, és elmenni, de Karou tudta - persze, hogy tudta -, hogy nem
lesz ilyen egyszerű.
A Fehér Farkassal semmi sem volt az.
A Fehér Farkas.
A Hadúr elsőszülöttje, az egyesült törzsek hőse, a kiméra hadak
vezére. Már azoké, amelyek megmaradtak.
Thiago.
Elegánsan és hűvösen várakozott az egyik ránctalan, hófehér
tunikájában, selymes, fehér haját egy b őrszíjjal lazán összefogta. A
fehér haj rácáfolt fiatalságára - legalábbis teste fiatalságára. A lelke
sok száz éves volt, átélte a véget nem érő háborút és sok száz
halált, köztük többször önmagáét is. De a teste pompás formában
volt, erős és szépséges: Kénkő művészetének igazi remeke.
Ez az erősen emberi test Thiago követelményei szerint készült:
ránézésre emberi volt, de részleteiben állati. A buja, emberi mosoly
kimutatta éles tépőfogait, erős keze fekete karmokban végződött, a
lába combközéptől lefelé emberiből farkas lábba ment át. Nagyon
jóképű volt - egyszerre markáns és finom, de volt benne valami
rejtett vadság, amit Karou mindig veszélyesnek érzett.
Nem csoda, ismerve kettejük történetét.
Thiago nem úszta meg sértetlenül a háború utolsó, kegyetlen
csatáit, de életben maradt, és ha ez lehetséges, még szebb lett,
mert a sebhelyek valóságosabbá tették. Karou ajtajában most
túlságosan is valóságos volt.
- Nem tudsz aludni? - kérdezte. A fogat a tenyerében tartotta,
nem adta oda.
- Aludni? - mondta Karou. - Aranyos. Hát szoktak még?
 - Szoktak - mondta Thiago. - Ha tudnak. - Szánakozva nézett
Karoura, és halkan hozzátette. - Nekem is vannak, tudod.
Karounak sejtelme sem volt, hogy miről beszél, de a gyengéd
hangtól megborzongott.
- Rémálmaim - tette hozzá a Fehér Farkas.
- Nekem nincsenek - hazudta Karou. - Jól vagyok.
- Ugye kérnél segítséget, ha szükséged lenne rá? Legalább egy
asszisztensre szükséged lenne.
- Nincs szükségem...
- Nem gyengeség segítséget kérni. - Thiago szünetet tartott,
aztán hozzátette. - Még Kénkőnek is volt segítsége.
Kénkő. Igen, volt segítsége, köztük maga Karou. És hol volt,
amikor Kénkőt megkínozták, lemészárolták, elégették? Mit tett,
amikor Kénkő angyal gyilkosai őrt álltak a feltámasztó összeégett
maradványainál, hogy biztos enyészet legyen a sorsa?
Issa, Yasri, Twiga, az összes lélek elveszett Loramendiben. Hol
volt Karou, amikor a lelkek elszálltak, mint az elszabadult
papírsárkány, és megszűntek létezni?
- Halottak, Karou. Késő. Mind halottak.
Ezek a szavak vetettek véget Karou boldogságának egy
hónappal korábban, Marrakeshben. Pár perccel korábban ő meg
Akiva egy törőcsontot tartottak, kettétörték, és korábbi, Madrigálként
leélt élete emlékei - amelyeket Kénkő őrzött meg - visszatértek.
Érezte a tőke melegét, amelyre a fejét hajtotta, amikor a hóhér
felemelte a bárdját, hallotta Akiva kiáltását, mintha annak a
visszhangja is a törőcsontban lett volna.
Tizennyolc évvel korábban meghalt. Kénkő titokban
feltámasztotta, és emberi életet élt, előző életének ismerete nélkül.
De Marrakeshben mindenre visszaemlékezett, és... arra ébredt -
visszatérve mostani életébe hogy a kezében ott egy kettétört csont,
és csodával határos módon ott van mellette Akiva.
Ez volt a leginkább megdöbbentő - hogy megtalálták egymást
világokon és életeken át. Egy tiszta és ragyogó percen át Karou
megmerítkezett a boldogságban.
Ám ennek Akiva vetett véget azokkal a szavakkal, amelyeket
mélységesen szégyenkezve, nyomorultan és szomorúan mondott ki.
- Mind halottak.
Karou nem hitte el. A tudata nem fogadta el ezt a lehetőséget.
Amikor követte a megnyomorodott angyalt, Razgutot a Föld
égboltján át Eretz égboltjára, egyre azt remélte, hogy nem úgy van
nem lehet úgy -, ahogy Akiva állította. De aztán rátalált a városra,
és... nem volt város. Még mindig képtelen volt feldolgozni a
pusztítást. Hiszen egykor itt élt. Millió kiméra élt itt. És most?
Razgut, a förtelmes nevetett a látványon; ez volt Karou utolsó
emléke róla. Attól a pillanattól fogva kábulatban élt, nem emlékezett
rá, hogyan és hol váltak el egymástól.
Abban a pillanatban csak Loramendi vesztét érezte át. A
megfeketült táj fölött Karou olyasmit érzett, mint még soha, olyan
mélységes ürességet, mintha a légkör is elvékonyodott volna.
Amit érzett, a lelkek teljes hiánya volt.
- Késő.
Hogy mennyi ideig kóborolt a romok között, később sem tudta
megmondani. Sokkos állapotba került. Emlékek peregtek benne.
Madrigálként élt élete összefonódott Karou énjével, csupa halállal és
veszteséggel, és döbbent gyászának legmélyén tudta, hogy ezt ő
tette lehetővé. Szerette az ellenséget, és megmentette.
Kiszabadította.
És az tette ezt.
Az angyalok pusztítását.
Amikor egy hang törte meg a csendet, megpördült, felemelte
félhold alakú késeit, készen arra, hogy angyalok vérét ontsa. Ha
Akiva ott lett volna a romok között, Karou nem kímélte volna meg
ismét az életét. De nem ő volt, sem más szeráf, hanem az, akire a
legkevésbé számított.
Thiago.
- Te - mondta némi csodálkozással a hangjában. - Tényleg te
vagy az?
Karou megszólalni sem tudott. A Fehér Farkas tetőtől talpig
végigmérte, ő pedig elhúzódott. Megannyi kígyóként emelte fel fejét
gyomrában a visszatetszés, és a sokkból a düh rázta fel. Thiagóra
haragudott, amiért életben maradt.
Az egyetlen, aki túlélte a mészárlást, az ő gyilkosa.
Karou az ajtóban állva nyújtotta a tenyerét.
- Thiago, csak add ide a fogat.
Thiago közelebb lépett, a mellkasa Karou ujjaihoz ért. Annyira közel
volt; Karou el akart húzódni. Amióta csatlakozott Thiagóhoz, a lány
mindent megtett, hogy soha ne maradjanak kettesben. A Fehér
Farkas közelségétől kicsinek, gyengének és ...embernek érezte
magát.
Thiago egy bűvész mozdulatával nyitotta szét az öklét, melyben
benne volt a zápfog. De mit fog tenni, ha Karou érte nyúl - elkapja a
csuklóját?
Karou óvatos volt, habozott.
- Amzallagnak? - kérdezte Thiago.
Karou bólintott. Thiago Amzallagnak kért új testet, Karou azon
dolgozott. Ugye milyen készséges kis segítő vagyok?, gondolta
Karou.
- Helyes. Elhoztam. - Thiago felemelte a másik kezét, s egy
füstölő volt benne.
Karou gyomra felkavarodott. Szóval megtörtént. Nem tudta, miért
nyugtalanítja ennyire a folyamatnak ez a része; talán azért, mert két
teremtmény ment a gödörhöz, és csak egy tért vissza. Nem látta a
gödröt, és remélte, soha nem is fogja látni, de néha érezte a szagát:
a bomlás bűzét, amely valósággá tette azt, ami távol történt. A
füstölők tiszták és egyszerűek voltak; az új testek olyan
patyolattiszták, mint Thiago ruhái. A másik testek zavarták Karout a -
levetettek.
De ebből a szempontból, ahogyan szinte minden szempontból,
Karou egyedül volt. Thiago higgadt maradt. Úgy lendítette fel
Amzallag füstölőjét, mintha nem most gyilkolta volna meg az egyik
bajtársát, és lökte volna a testét a rothadó hullákkal teli gödörbe.
Elvégre a harcostárs beleegyezett; az ügyért mindent, és a régi
testek már nem szolgálhatták az új célt. Karou tehát egyenként
újraalkotta őket.
A Farkas úgy nézett rá, hogy Karou a legszívesebben hátrébb
lépett volna.
- Elkezdődött, Karou. Amiért dolgoztunk.
A lány bólintott. Végigfutott rajta a hideg. Lázadás. Bosszú.
- Jöttek már hírek? - kérdezte.
- Nem. De még korai lenne.
Thiago néhány napja összeállított öt, egyenként hatfős csapatot.
Hogy pontosan mi volt a feladatuk, Karou nem tudta. Megkérdezte,
de nem vitatkozott, amikor Thiago csak annyit mondott:
- Ne törődj vele, Karou. Őrizd az erődet a feltámasztáshoz.
Hát Kénkő nem azt tette? A háborút a Hadúrra hagyta, a lázadást
pedig Karou a Farkasra.
- Bevallom, fel-alá járkáltam. - Thiago feldobta, majd elkapta a
fogat. - Örültem, hogy van okom feljönni. Nem engeded, hogy
segítsek neked, Karou?
- Nincs szükségem segítségre.
- Rajtam segítene, ha tehetnék valamit. - Előrelépett, és
Karounak félre kellett állnia, másként még ölelés lehetett volna a
mozdulatból. A Farkas már benn volt a szobában. És a szoba
mintha kisebbé vált volna körülötte.
Gyönyörű szoba volt, legalábbis egykor. A magas mennyezeten
mozaik csillant, a falakon elhalványult selyemtapéta. Két ablak nyílt
az éjszakára, párkányuk majdnem egy méter széles volt, s ez
mutatta, milyen vastagok az erőd falai. Akadtak szobák, amelyek
alkalmasabbak lettek volna Karou munkájához, de ezt a retesz miatt
kérte, mert így nagyobb biztonságban érezte magát - bár a retesz
sem segített most, hogy Thiago már benn volt.
Buta liba, mondta magának. A nyitott ajtóba kapaszkodott.
- Szívesebben dolgozom egyedül.
Thiago a munkaasztalhoz közeledett. Hangosan tette le a tigris
zápfogat, és Karoura nézett.
- De nem vagy egyedül. Ketten vagyunk. - Meggyőző ereje
színlelt őszintesége - hatalmas volt. - Mi vagyunk az örökösök,
Karou. Ami apám és Kénkő voltak a népünknek, te meg én vagyunk,
akik megmaradtunk.
És micsoda súlyos örökségről volt szó: nem kevesebbről, mint a
kiméra fajok sorsáról, életben maradásuk reményéről.
Alig maradt kiméra a világon. Thiago kis csapata maradt meg a
kiméra hadseregből, és egyedül Karou közreműködésével volt
esélyük a túlélőknek arra, hogy legyőzzék a kegyetlen ellenséget.
Amikor Karou közéjük állt, valamivel többen voltak hatvannál:
Armasin-fok védői közül néhány sebesült, akik bányaalagutakon
menekültek el, továbbá az a kevés kiméra, akikkel út közben
találkoztak. Többnyire katonák voltak, bár akadt néhány hasznos
civil is, mint Aegir, a kovács meg egy-két parasztasszony, akik
főztek. És a hatvan fő ugyan kevés lett volna egy lázadáshoz, ám
ennél több reménységük is volt. Voltak füstölőik. Voltak lelkeik.
Karou sejtése szerint több száz legyilkolt harcos várakozott az
ezüsteszközökben, és rá várt a feladat, hogy visszahozza őket
harcra.
- Összetartozunk - folytatta Thiago. Karou szúrósan nézte a
Farkast, és a szokásos visszatetszést akarta érezni. Hiába. Talán
csak fáradt volt.
Vagy... talán a sors kiterítette az életet, mint ruhát az ágyon, hogy
viselje azt, ami jutott, vagy járjon meztelenül.
A szoba túlsó felében Thiago megtalálta Karou szerszámos
táskáját. Szép volt, sáfrányszínű domborított bőrből készült, úgy
festett, mint egy sminktáska.
Thiago az asztalra borította a tartalmát. Hétköznapi tárgyak
voltak benne - egyenes szögek, egy kis penge, egy kalapács, fogók
és főleg csíptetők. Egyszerű rézcsíptetők, amilyeneket Kénkő
használt. Elképesztő fájdalmat lehetett okozni ezekkel az egyszerű
eszközökkel, ha értettek hozzá. Karou kifejezetten erre a célra
rendelte őket egy kovácstól a marrakeshi medinán, aki nem
kérdezősködött, de olyan mindentudón nézett Karoura, hogy
mocskosnak érezte tőle magát.
- Én adom a fájdalomtizedet - mondta a Farkas, és Karouban a
furán hiányzó visszatetszés helyét megkönnyebbülés töltötte ki.
- Tényleg?
- Persze. Eddig is megtettem volna, ha beengedsz. Azt hiszed,
szeretem tudni, hogy itt vagy magadban, bezárva, és szenvedsz?
Igen, gondolta Karou, ugyanakkor kételkedni kezdett önnön
kétkedésében meg a bereteszelt ajtó mögött töltött éjszakákban.
Thiago adja a fájdalmat a mágiához... Hogy mondhatna erre nemet?
A Farkas már vette is le hófehér ingét. - Gyere. - A mosolyában
Karou a saját kimerültségének tükörképét látta. - Essünk túl rajta.
Karou megadta magát. A lábával belökte az ajtót, és a Farkashoz
lépett.
A fájdalomban intimitás van. Aki ápolt már szenved őt, ismeri ezt a
tehetetlen gyengédséget, az ölelést, mormolást és együtt
ringatózást a közös ellenség, a fájdalom ellen.
Karou nem ápolta Thiagót. Nem ért hozzá jobban, mint amennyi
ahhoz kellett, hogy a testét átjárja a fájdalom. Kettesben voltak a
gyertyafényben, a Farkas markáns arcára kiült a szenvedés. Karou
legalább egy kicsit visszaadhatott neki mindabból a kínból, amit
egykor neki okozott.
De közben nem csak ezt érezte, hanem hálát is. Egy új test
hevert mögöttük a földön, amelyet frissiben varázsoltak elő fogakból
és fájdalomból, és ezúttal nem Karouéból.
- Kösz - mondta kelletlenül.
- Örömmel - felelte Thiago.
- Remélem, nem. Az beteges lenne.
Thiago fáradtan felnevetett.
- Az öröm nem a fájdalom. Hanem az, hogy téged
megkímélhettelek tőle.
- Milyen nemes! - Karou eltávolította a csíptetőket, a Farkas karja
nehéz volt a kezében, és olyan izmos, hogy alig lehetett először
betenni, majd kiszedni a kampókat belőle. Karou összerezzent,
amikor meglátta a karizmon maradt, csúf lyukat.
Gépiesen hagyta el ajkát a szó: - Sajnálom - mondta, de a
legszívesebben visszaszívta volna. Te lefejeztettél engem,
emlékeztette magát. - Valójában nem is. Megérdemelted.
 - Valószínűleg - dörzsölte a karját a férfi, és majdnem mosolyogva
hozzátette: - Most kvittek vagyunk.
Karou kurtán, keserűen felnevetett.
- Szeretnéd.
- Nagyon, Karou. Karou.
A nevetés nyomban elhalt; Thiago túlságosan sokszor
mondogatta Karou nevét. Mintha igényt tartana rá. A szerszámokkal
teli kézzel Karou tett néhány lépést, de a Farkas hangja megállította.
- Arra gondoltam, ha én adom helyetted a fájdalomtizedet, talán...
jóvátehetem... amit tettem veled.
Thiago lesütötte a szemét.
- Tudom. Nem lehet jóvátenni.
Egy módját el tudnám képzelni, gondolta Karou.
- Csodálkozom... hogy bármit is jóvá akarsz tenni.
- Nos. Nem mindent. Nem hagytál nekem választást, Karou, ezt
tudod, de másként alakítottam volna a dogokat, ebben biztos
vagyok. Az enyészet... túl volt az ésszerűség határain. - Fürkészve
nézte Karout. - Magamon kívül voltam, Karou. Szerelmes voltam
beléd. És amikor úgy láttalak... vele. Beleőrültem.
Karou elpirult, mintha most is meztelen lett volna. Legalább ez az
emberi test soha nem tárulkozott ki a Farkas előtt, nem úgy, mint az
eredeti teste. Ara ahogy Thiago ránézett, abból kitetszett, hogy
semmit nem felejtett el a rekviemfák ligetében töltött éjszakából.
A kínzószerszámokkal matatott, visszatette őket a helyükre.
- Ideje lenne befejeznem... - kezdte, de Thiago félbeszakította.
- Kénkőről van szó.
Kénkő említése most is úgy hatott Karoura, mint mindig: a torkát
összeszorította a rátörő gyász.
 - Voltak nézeteltéréseink - vallotta be Thiago. - Nem titok. De
amikor rájöttem, hogy megmentett téged, hogy a lelked nem
enyészett el... Talán azt hiszed, dühös voltam rá, mert dacolt velem,
de semmi sem állhat messzebb az igazságtól. És most...
Hidd el, mindennap hálatelten ébredek Kénkő könyörületességéért.
- Szünet. - Valahányszor rád nézek, áldom őt.
Lám csak, ki beszél könyörületességről, gondolta Karou.
- Persze. Szerencsére maradt egy tartalék feltámasztód.
- Nem akarok hazudni. Amikor megláttalak a romok között, kis
híján térdre estem. De a szerencse nem kellőképpen nagy szó erre,
Karou. Ez maga a megváltás. Egyfolytában imádkoztam Nitidhez, és
amikor kinyitottam a szemem, és megláttalak téged - téged - mint
valami gyönyörű látomást, úgy véltem, az istennő meghallgatott, és
elküldte hozzám az egyetlen személyt, akit Kénkő megtanított a
művészetére.
Karou nem állította, hogy Kénkő megtanította a művészetére; ez
úgy hangzott volna, mintha Kénkőnek az lett volna a szándéka,
hogy Karou az utódja legyen, de Karou tudta, hogy Kénkő egyedül
viselte volna a terhét az idők végezetéig, nem tette volna soha az ő
vállára. Kénkő. Karou már tudomásul vette, hogy nincs többé, de
voltak pillanatok, amikor úgy érezte: Kénkő lelke valahol őt várja,
hogy rátaláljon.
Ezek a remény ragyogó pillanatai voltak, amelyeket a lesújtó
gyász követett, amikor kénytelen volt bevallani magának, mennyire
szeretné visszatenni Kénkő vállára a terhet. A szíve legmélyén
Karou örült, hogy Kénkő végre megszabadult a tehertől, végre
megpihent. Cipelje más a súlyt. Most rajtam a sor, gondolta Karou -
és nincs, aki jobban megérdemelné. A csúfságot és a
nyomorúságot, a gödör szélfútta bűzét, az elszigeteltséget meg a
kimerültséget, a fájdalmat. És igaz, hogy Kénkő valójában nem
készítette fel, de annyira megtanította, hogy úgy-ahogy boldoguljon.
Egyre jobban és gyorsabban dolgozott - egyre vékonyabb és
kimerültebb lett -, és nem istenek vagy holdak vagy bármi más
segítségével.
- Nitidnek semmi köze ehhez - mondta élesen.
- Lehet. Mindegy. Csak meg akarom köszönni neked. - A Farkas
jégkék szemében pátosz ült. Karou hirtelen felfogta a pillanat
bensőséges voltát, és epeként tört fel benne a visszatetszés.
- Szívesen - mondta. Felvette a fehér inget a székről, és odadobta
Thiagónak. - Volnál szíves felöltözni?
Újra elfordult, leplezni próbálta nyugtalanságát. A füstöl ő lánca
megcsörrent, amikor felvette az asztalról, és Amzallag új teste fölé
akasztotta.
A test hatalmas és élettelen volt. Szörnyűséges. Karou nem hitte,
hogy Kénkő most büszke lenne rá, de Thiago meggyőzte őt, hogy
szörnyűséges idők járnak, és kis seregük erejét a lehető
legnagyobbra kell növelni.
Legalább kissé hasonlított Amzallag megszokott testéhez, lévén
szarvasbika és tigris emberi torzóval, de sokkal nagyobb lett - a
vasszegecsek biztosították a stabilitását, melyeket, nagyon is illő
módon, Loramendi ketrecének maradványaiból zsákmányoltak.
Mivel monumentális volt, nem illett rá semmilyen páncél. Jól látszott
minden egyes izma, a vassal teli izmoknak szürkés színük volt. A
tigrisfejben konyhakés nagyságú fogak ültek. És aztán a szárnyak...
Ó, a szárnyak.
 A szárnyak miatt kellett új test az élő harcosoknak. Karou ötlete
volt, hogy jöjjenek... ide. Kipillantott az ablakon át az egyetlen
holdra. Eszelős volt? Ostoba? Talán. Egyszerűen elege lett az
állandó eretzi bujkálásból: romok között és bányajáratokban folyton
lesni kellett a szeráf őrjáratokat. Karou nem bírta tovább, s mostanra
valószínűleg fel is fedezték volna őket, de be kellett ismernie, nem
gondolta végig a változás összes következményét.
Főleg a gödröt.
A harcosoknak az égbolton lévő portálon át kellett közlekedniük.
Szárnyakra volt tehát szükségük. Az idejövetelkor a repülni tudók
hozták a röpképteleneket - számos utat tettek meg oda-vissza, a
túlságosan nagy testűeket pedig megölték, és a lelküket
begyűjtötték. Azt a napot Karou sosem fogja elfelejteni. A
szárnynélküliek őrszolgálatot teljesítettek mindaddig, amíg Karou új
testet nem tudott készíteni nekik.
Egyszerű volt. Karou megborzongott, amikor a földön heverő
félelmetes teremtményre nézett, és tudta, hogy Amzallag előző
testét - a Kénkő által készítettek közül az utolsót - eldobták, mint
valami használt ruhát, hogy Amzallagból ez lehessen. Egy pillanatig
csak az áldozat szemével tudott ránézni, átérezte annak rémületét
és reménytelenségét, hogy nincs menekülés, mert azok a szárnyak
kiterjesztve eltakarják az egész égboltot. Karounak izzadt a tenyere.
Mit művelek?
Mit alkotok?
És... Mit hoztam ide, az emberi világba?
Mintha álomból ébredt volna rá a rideg valóságra, hogy azután az
álom újra magába szippantsa. A rémülete lassan csillapodott.
Harcosokat fegyverez fel, ezt műveli. Ha nem tenné, ki gondoskodna
róla, hogy a szeráfok megfizessenek azért, amit tettek?
Igaz, hogy az emberi világba hozta őket, ám egy távoli és
elfeledett helyre; egyáltalán nincs rá esély, hogy emberekkel
találkozzanak. És ha a fejében egy hangocska azt suttogta is, ez
nincs így rendjén, Karou, mindig ki tudta kapcsolni.
Mély levegőt vett. Már csupán Amzallag lelkét kellett az új
testébe vezetnie, ahhoz pedig csak egy kis tömjénre volt szükség.
Megfogott egy kúpot, és visszafordult Thiago felé. Örömmel látta,
hogy a Farkas már felvette az ingét. Nagyon fáradtnak látszott,
álmosnak is, de sikerült mosolyognia.
- Készen áll minden? - kérdezte.
Karou bólintott, és meggyújtotta a tömjént.
- Jó kislány.
Karou megborzongott a Farkas simogató hangjától. Az volnék?,
tűnődött Karou, és letérdelt, hogy feltámassza a halottat.
A hullákat felfeszítették a vízvezetékre: nyolc szeráf kitárt,
odaszögezett szárnnyal. Messziről mintha mosolyogtak volna.
Közelről a csúfság megdöbbentette még a rabszolgakereskedőket
is. Az arcuk...
Lendületes betűkkel, vérrel üzenetet festettek a vízvezeték
alappillérére.
Ez állt rajta: Feltámadtunk hamvainkból.
Pánikba estek, hírnököket küldtek Astrae-ba. Nem volt komoly
védelmük, ezért nem vágták le a halottakat, hanem továbbsiettek,
korbáccsal hajszolva kiméra rabszolgáikat. A foglyokon jól
észrevehető változás ment végbe a halottak láttán és a véres felirat
olvasása után.
A halott angyalok szájszegleteit óvatosan felvágták, ettől vicsorgó
vigyor ült ki az arcukra. A rabszolga-kereskedők pontosan tudták,
mit jelent ez, ahogyan a rabszolgák is. Immár minden szem jobban
figyelt - némelyek félelemmel, mások várakozással telve.
Leszállt az éj, a karaván letáborozott, és őröket állítottak. A
sötétség egyhangúságát apró neszek zavarták meg: egy surranás,
egy csattanás. Az őrök erősen markolták kardjukat, a tekintetük ide-
oda ugrált.
A rabok énekelni kezdtek.
Az előző éjjel nem történt ilyesmi. A rabszolgakereskedők az
összebújt foglyok siránkozásához már hozzászoktak, s ez nem
tetszett nekik. Az állatias hang nyers volt, akár a nyílt seb, erőteljes,
ősi és félelemtől mentes. Amikor a szeráfok megpróbálták
elhallgattatni őket, a tömegből egy farok csapott ki, s leterítette az
egyik őrt.
És akkor, a tábortűz lángjának két fellobbanása között megjöttek.
A szörnyek. A megmentők. Fentről jöttek, és a rabszolga-
kereskedők első zavaros gondolata az volt, hogy erősítés érkezett.
A szárnyak, a hegyes szarvak, a lesújtó farkak, a vaskos
medvevállak halálos kiábrándulást keltettek.
Egyetlen angyal sem élte túl a támadást.
A kiszabadított rabszolgák elmenekültek, magukkal cipelve fogva
tartóik kardjait, csatabárdjait és korbácsait. A jövőben nem olyan
könnyen igázzák majd le őket.
Itt is vérrel festett üzenetet hagytak a támadók - ugyanazokat a
szavakat, amelyeket még sok helyen a következő napokban.
Feltámadtunk. Rajtatok a sor, hogy meghaljatok.
Egyszer volt, hol nem volt, egyszer egy angyal meg egy ördög
egymásba szeretett, és olyan életet mertek elképzelni, amelyben
nincs tömegmészárlás, nincsenek felszakított torkok, sem hullákból
rakott máglyák. Hazajáró lelkek és fattyú harcosok nélküli világot,
ahol a gyermekeket nem tépik ki az anyjuk karjából, hogy kivegyék a
részüket a gyilkolásból és a halálból.
Egyszer a szerelmesek összeölelkezve feküdtek a hold titkos
templomában, és egy eljövendő világról álmodtak, amely olyan, mint
egy ékszerdoboz ékszer nélkül - maga a paradicsom, és csak arra
vár, hogy megleljék és betöltsék boldogságukkal.
***
Ez nem az a világ volt.
Akiva, Hazael és Liraz a halott angyalokat cipelte. Nem beszéltek,
de hallgatásukban izzott a harag. Ezeket a holttesteket
szétmarcangolták, mint macska az egeret. Akiva nem tudta, ismert-e
közülük bárkit, de ami megmaradt az arcokból, azon jól látszott a
meggyalázás. Ezt a torz vigyort nemzedékek óta nem látták, ám a
szeráfok és a kimérák emlékezetébe vésődött. A Hadúr kézjegye
volt.
Ezt tette szeráf uraival, amikor fellázadt a rabszolgaság ellen
ezer éve, és megváltoztatta a világot. A vigyor a lázadás brutális és
félreérthetetlen jele volt.
- Harmóniában az állatokkal - morogta az orra alatt Liraz, és
Akiva teste megfeszült. A saját szavait hallhatta. Mit válaszolhat
erre? Hogy ezek a harcosok felégetett falvakat hagytak maguk után,
és nem voltak az ártatlanság mintaképei? Úgy hangzana, mintha azt
gondolná, hogy megérdemelték a sorsukat. Nem gondolta úgy, de
nem érzett felháborodást sem, csak szomorúságot. Ezek a katonák
azt tették, amit tettek, cserében őket is eltették láb alól. Így ment ez
évszázadok óta.
A vérfürdők örvényében megtorlás megtorlást követett, örökké.
Felkelőben volt a nap. Tündérragyogással világította meg a
gabonát, amely táncolt a szélben. Zöld-arany, arany-zöld, még nem
érett, és már sosem érik meg. A harcosok felgyújtották a föld széleit,
és a tűz gyorsan terjedt a melegben. Mielőtt a nap lenyugszik, a
gabona elég, és elégnek a halottak is. Tűz emészti el őket.
Harcosokat nem temetnek.
Kiáltás hallatszott fentről.
- Te ott! Mit csinálsz?
Akiva felnézett. A korai nap sugarai megvilágították
borostyánszínű szemét, és a levegőben lévő szeráf, felismerve őt,
elsápadt.
- Bocsáss meg, uram. Nem... nem tudtam, hogy itt vagy.
Akiva felrepült a szeráfhoz, fivére és nővére követte.
- Az Armasin-fok erődjéből hoztunk erősítést - mondta Akiva. A
korábbi szabad területek legnagyobb laktanyájából küldtek
harcosokat, hogy válaszul a támadásokra, megerősítsék a kis, déli
kontingenst.
Az őrjárat Noam nevű, ifjú vezetője zavarban volt, hogy szemtől
szemben láthatja az Állatok Átkát.
- Jó, hogy itt vagy, uram - mondta.
Már másodszorra: uram. Liraz halkan felhördült. Akiva nem úr.
Bár a hírneve szerzett neki némi megbecsülést, korcs, és ezért
alacsony rangú, és az is lesz mindig.
- Mit tudtál meg? - kérdezte Akiva.
A harcoson értetlenség látszott.
- Az összecsapás a vízvezeték alatt történt, uram. Közvetlen
mögöttük állt a masszív, ősrégi építmény, s annyi fa nőtt már ki
köveinek repedéseiből, hogy valóságos erőddé vált. Nyilván a
szeráfok építették, gondolta Akiva, a birodalom terjeszkedésének
első napjaiban, sok-sok évszázada, amikor a szeráfok eljöttek
ezeknek a primitív, ellenséges barmoknak a vad földjére, és
civilizálták. Leigázták.
 Leigázták. Milyen szelíd szó a rabszolga-vadászatra és
lélekgyilkosságra, amely a kimérákat a birodalom fennhatósága alá
terelte. A Hadúr megkérdőjelezte ezt a fennhatóságot, melyet most
újra kiterjeszteni akartak, többek között Akiva is.
- Rajtaütés történt - tette hozzá Noam. - Odalenn ölték meg, aztán
ide szögezték őket. - A vízvezeték magasba nyúló felső emeletén
olvasható üzenetre mutatott.
Feltámadtunk. Feltámadtunk.
Akiva a szavakra meredt. Kicsoda?
- Tehették a falubeliek? - kérdezte Liraz.
Noam a halottakat bámulta.
- Ez kaprin falu - felelte egyszerűen, amiből Akiva megértette,
hogy a jámbor, birka külsejű állatok aligha követhettek el ilyesmit, s
nem cipelhették fel a holttesteket a vízvezetékre.
- Halott ellenség van? - kérdezte.
- Nem, uram. Csak a mieink, és a fegyvereiken nincs vér.
Egyetlen védekező vágást sem ejtettek? Gyakorlott katonák
voltak, akik túlélték a háborút.
- És ott, uram. - Noam a dombok közt dél felé kanyarodó útra
mutatott. - Megtámadták a rabszolga-karavánt is.
-A rabszolgák? - kérdezte Noamtól.
- Eltűntek, uram. Az erdőben. A rabszolga-kereskedők szájába...
láncot tömtek.
- Láncot? - ismételte Hazael.
Noam bólintott.
-A rabszolgák láncait.
Akiva figyelte, hogyan reagál a fivére meg a nővére, de nem árultak
el semmi érzelmet. Ti mit tennétek, szerette volna megkérdezni
tőlük, ha a ti népeteket verné láncra valaki? Ez rosszabb, mint a
háború, kivéreztetni egy népet, amíg a messzire lévők örvendeznek,
és koccintanak a békére.
Szép kis béke!
Akiva lenézett. A lángok a föld felénél lobogtak, már
elemésztették az első harcosokat. Madarak csaptak le lustán az
egyre növekvő forróságból, hogy elkapják a lángok elől csapatostól
menekülő rovarokat.
- Uram? - kérdezte Noam. - Meg tudod mondani, ki tette ezt?
Hazajáró lelkek, gondolta Akiva. Elég, holttestekkel borított
csatateret látott ahhoz, hogy tudja: csak a legnagyobb,
legszörnyűségesebb kimérák képesek ilyen mészárlásra. De
hazajáró lelkek már nincsenek.
- Valószínűleg a háború néhány túlélője - felelte.
- Beszélnek, uram, mindenfélét - habozott Noam. - Hogy a vén
szörnyek nem pusztultak el.
A Hadúrra és Kénkőre gondolt.
- Higgy nekem. - Akivát megrohanták az utolsó percek emlékei. -
Halottak, több mint halottak.
Mit mondana ez az ámuló, fiatal katona, ha tudná, hogy az
Állatok Átka milyen szenvedélyesen áhítja, bárcsak ne lennének
azok?
- De az üzenet. Feltámadtunk. Mi mást jelenthet, mint
feltámadást?
- Harci jelszó csupán. Nem több. - A Hadurat és Kénkőt már
senki nem hozhatja vissza, Akiva látta őket meghalni.
De... látta meghalni Madrigalt is.
 Bizonyosságában parányi kétely támadt. Lehetséges volna?
Akiva szíve megdobbant. A füstölőre gondolt, amelyet a barlangban
talált, rajta a lendületes írással írt cédulával: Karou. Ha létezik másik
feltámasztó, talán a szó nem is kegyetlen tréfa csupán, ahogy hitte.
Nem. Nem szabad reménykednie.
- Csak egyetlen Kénkő volt - mondta, a kelleténél hevesebben.
Liraz kissé összehúzott szemmel figyelte Akivát. Talán tudta, mi
jár az öccse fejében? A füstölőről természetesen tudott.
„Nincs több titok”, mondta akkor Liraz, és nem is volt. A remény
rövidke fellángolása talán titok? Ha az, Akiva jogosnak érezte, hogy
ne árulja el.
Noam bólintott, hitt Akivának. Könnyedén, mintha maga sem
hinné, csak ismételné mások ostobaságát, még hozzátette:
- Mások azt beszélik, szellemek műve a mészárlás. - A szeme
azonban félelemről árulkodott, és Akiva nem tudta hibáztatni érte.
Kénkő utolsó szavaitól benne is megdermedt a vér.
Emlékezett, hogy visszhangzottak Joram szavai Loramendi
agoráján, amikor már minden ellenállást letörtek. A Hadúr és Kénkő
térdelt; életben tartották őket, hogy tanúi legyenek mindenki más
halálának.
- Ti hoztátok rájuk a pusztulást - sziszegte a Hadúr fülébe Joram.
- Sosem győzhettetek volna. Állatok vagytok. Komolyan azt hittétek,
uralhatjátok a világot?
- Nem az volt az álmunk - mondta csendes méltósággal a Hadúr.
- Álom? Kímélj meg állati álmaidtól. Tudod-e, mi volt az én
álmom? - kérdezte Joram, mintha akadt volna bárki, aki ne tudta
volna, hogy uralni akarja Eretz egészét.
 A Hadúr szarvai megtörtek voltak. Megverték, és ahhoz is
hatalmas erőfeszítésre volt szüksége, hogy felemelve tartsa a fejét.
Mellette Kénkő még ennyire sem volt képes. Előredőlt, a fél kezére
támaszkodott, a másikkal a hasát fogta, amelyből ömlött a vér,
hatalmas háta felpúposodott, valahányszor megpróbált levegőt
venni. Alig maradt benne élet, de mégis felemelte a fejét, és
válaszolt.
Az a hang. Akiva ekkor hallotta csak, és sosem fogja elfelejteni.
Oly mély volt, mint a viharmadár szárnycsapása, és befészkelte
magát örökre Akiva koponyájába.
- Halott lelkek csak halálról álmodnak - fordult a feltámasztó a
császárhoz. - Kis álmok kis embereknek. Az élet az, amely addig
terjeszkedik, amíg világokat tölt be. Az élet az urad, vagy a halál.
Nézz csak magadra. A hamvak ura vagy, a megperzselt testeké.
Bemocskol a győzelmed. Élvezd, Joram, mert több nem lesz.
Kísértetek országának vagy az ura, és sosem leszel más.
Úgy hangzott, mint valami átok, gondolta Akiva. Kénkő
felbőszítette Joramot.
- Valóban kísértetek országa lesz, ígérem neked. Hullák országa.
Nem lesz egyetlen állat sem béklyó nélkül, és a korbácsütésektől
egy sem emeli fel a fejét többé!
A császár normális állapota a harag volt. A szeráfok tűzlények,
de azt beszélték, Joram mindnél forróbban izzik, akár egy csillag
belseje. Ettől hatalmas az étvágya - egy poklot kell etetnie -, és
amikor feldühödik, rettenetes tud lenni, hiszen nem korlátozza sem
önuralom, sem józanság.
Lecsapott Kénkőre. Egy vágás; nyilván a fejét akarta venni, de
Kénkő nyaka vastag volt, így csak összecsuklott a feltörő vérben,
Joram pedig újabb csapásra emelte a kardját. Az ősöreg Hadúr
haragos hördüléssel szegte le fejét, és kicsorbult szarvával a
császárra rontott. Két odaugró harcosnak kellett megfékeznie, de
előtte agancsa maradékával megdöfte és felöklelte Joramot. Nem
ölte meg, még csak komolyabb sebet sem ejtett rajta, de
megfosztotta a méltóságától győzelme napján.
És Joram azóta igyekszik megvalósítani az ígéretét: létrehozni a
kísértetek országát.
- Ha a kísértetek ott folytatnák a gyilkolást, ahol az él ők
abbahagyták - mondta Noamnak Akiva -, már régen kiirtottuk volna
egymást.
Noam ismét bólintott, bölcsességként fogadva el Akiva szavait.
- Uram? - kérdezte. - Van új parancs?
Liraz nem bírta tovább.
- Nem kell őt uramnak szólítanod - mondta. - Tudod, mik
vagyunk. - Korcsok. Fattyúk. Semmik.
- É-én... - dadogta Noam. - De hát ő...
- Nem számít - mondta Akiva. - Nem. Nincs új parancs. Milyen
parancs van érvényben? Kövessük a lázadókat?
Noam a fejét rázta.
- Nincs mit követni. Egyszerűen eltűntek. Az a feladatunk... hogy
válaszoljunk nekik.
- Válaszoljunk nekik?
- Az üzenetekre, a vigyorokra. A császár... - Nagyot nyelt;
igyekezett mérlegelni a szavait Akiva kedvéért, de nem volt benne
meggyőződés. - A császár is tud üzenni.
Akiva némán emésztette ezeket a szavakat. Armasin-fokon neki
szerencséje volt: északon nem maradt már senki, akit megölhettek
volna. Itt más a helyzet. Menekülő parasztok, elszabadult
rabszolgák, a Legbelsőföld felé menekülő kimérák, akik abban
bíznak, hogy túl a hegyeken új életet kezdhetnek. És most ezekre
kellene vadásznia? Belőlük kellene „üzenetet” csinálni?
Állatok Átka. Értenie kell hozzá.
Csüggedés, kimerültség és tehetetlenség fogta el Akivát. Nem
akart Joram üzenetének fogadója lenni.
Az égő hullák szaga szállt fel a földről, az angyalok felrepültek
inkább a vízvezeték tetejére. Noam alvadt vért és törött tollakat vett
észre ott, ahová az angyalok voltak korábban felfeszítve, és katonás
közönyét elsöpörte a látvány.
- Miért történik mindez? - kérdezte szenvedélyesen. - Nem
emlékszem. Azt hiszem... sosem tudtam. - A tekintete hirtelen
megállapodott Akiván. - Uram - fordult hozzá, megfeledkezve Liraz
korholásáról. - Mikor lesz vége?
Soha, gondolta Akiva. A fiatal harcos szemébe nézett, és tudta,
hogy aki megkérdezi, miért, az meg fog halni. A seregeknek
szörnyetegekre van szüksége, ahogy az öreg púpos mondta
Marokkóban, hogy elvégezzék szörnyűséges munkájukat. Ki
tudhatta ezt jobban Akivánál? Hazaelre, Lirazra nézett. Vajon nekik
késő-e már? És önmagának?
Elkeseredetten és fáradtan, tehetetlenül és az égő bajtársak
bűzétől émelyegve olyasmit tett, amit már igen régen nem, azóta
nem, hogy a meztelen Madrigalt kiszakították a karjai közül Ellái
templománál.
Kétféle jövőt képzelt el Eretznek: egy olyat, amilyet Joram akart,
meg egy olyat, amilyen lehetne.
Az élet új módja.
Sveva hirtelen összerándulva ébredt, gyomorforgató félelemmel,
hiszen őrködés közben aludt el. Minden porcikáját rémület járta át.
Éberen fülelt, némán és mozdulatlanul. Teljes csend volt. Pár
pillanat múlva megnyugodott. Biztonságban voltak. Sarazal még
aludt; nem kellett megtudnia, hogy Sveva elszundított őrködés
közben, már úgyis eleget korholta. Sveva sóhajtva nyújtóztatta ki
mellső lábait. Karcsúk voltak, akár az őzborjú lábai, a szőrük még
picit pöttyös; Sveva volt a két lány közül a fiatalabb. Általában
megúszta, ha nem végezte el a feladatait.
De az azelőtt volt.
Amikor hazaérnek, minden tökéletes lesz. Nem tölt napokat
álmodozással, nem bújik el, ha a mamájuk hívja őket. A mamájuk.
Hogy aggódhat ő is meg az egész törzs; vajon tudják-e, hogy
rabszolga-kereskedők fogták el őket? Kimentek futni kettesben,
hogy érezzék a hajukban a szelet a szövőszéknél töltött nap után.
Sveva, a gyorsabb tehetett róla, hogy túlságosan messzire futottak.
A nővére kénytelen volt követni őt, nem hagyhatta magára. Szóval
Sveva okozta a bajt.
Azt hiszi talán a törzs, hogy meghaltak? Sveva beleborzongott a
gyászukba, jól vagyunk, gondolta; erősen gondolta, hogy az üzenet
elszálljon egészen a mamájukig.
Jól vagyunk, mama. Szabadok vagyunk.
Kiszabadítottak!
 Alig várta, hogy elmesélje, hogyan történt: a hazajáró lelkek az
égből jöttek, testet öltött bosszúként. És micsoda testek!
Hatalmasak, rémületesek. Bár az egyikük nem volt rémületes: az a
magas, akinek hegyes szarva volt. Elvett egy kést az egyik halott
angyaltól, majd Sveva kezébe nyomta. Jóképű volt.
Jaj, kinek van ilyen elmesélhető története? Gyorsan elmeséli,
mielőtt Sarazal közbeszólhatna. Sveva különben is jobb mesélő;
emlékszik a legjobb részletekre, például arra, hogy az összes
rabszolga együtt énekelt. Különböző törzsekből származtak, de a
Hadúr balladájának szövegét mindenki tudta. Néhány másik
rabszolga majdnem annyira megrémítette Svevát, mint a rabszolga-
kereskedők, de mindenki másfelé indult, miután a béklyók
lekerültek. A legtöbben dél felé, korbácsokkal és kardokkal, hogy
figyelmeztessék a helyi közösségeket. Sveváék északnyugatnak
tartottak.
Haza. Hazamegyünk.
Ha Sarazal jobban lesz.
Sveva kinyújtóztatta mellső lábait, és karcsú emberi törzse
felemelkedett. A dámák voltak a legkisebb termetűek a kentaurfélék
közül, a könnyű, karcsú, őzszerű kentaurokat a gyorsaságuk tette
híressé. Ó, a gyorsaságuk; a kimérák közt ők voltak a
leggyorsabbak, és minthogy Sveva volt a leggyorsabb dáma,
szeretett azzal dicsekedni, hogy ő a leggyorsabb a világon. Sarazal
mondogatta, hogy nem feltétlenül, de akár így volt, akár nem, Sveva
szeretett futni. Félúton lehetnének már hazafelé, Aranzu magas,
mohás fennsíkja felé, ahol kóborolva, vadon éltek a dámák.
Félúton járhattak volna, ha Sarazal lába nem sebes.
 Sarazal még mindig nem mozdult. Összegömbölyödve feküdt a
szőrmepuhaságú harasztban, a szeme csukva, az arca békés, és
bármennyire szerette volna, Sveva nem tudta rászánni magát, hogy
felébressze. Sarazal napok óta alig tudott aludni a fájdalomtól. És
mindennek a béklyó volt az oka.
Mivel a kimérák oly sok alakban és nagyságban léteztek, a
rabszolga-kereskedők mindenféle béklyókat vittek magukkal, és azt
használták, amelyik alkalmasnak látszott - volt többféle vaspántjuk
és acélláncuk lábra, derékra, nyakra. Karra soha. Egy másik
rabszolga, Rath, a félelmetes dashnag fiú, akinek agyaraitól Sveva
tartott, ő magyarázta el, miért.
- Egy kart levághatsz és elmenekülhetsz - mondta. - A fél karod
nélkül meg tudsz lenni.
- Én nem tudnék - felelte kissé fensőbbségesen Sveva. Vadak,
gondolta akkor, mintha a finomabb érzések hiányáról tanúskodott
volna, hogy a dashnag ilyen könnyedén beszél egy végtag
elvesztéséről.
- Mert nem tudod, mi vár rád.
- És te tudod? - vágott vissza. Nem kellett volna. Rath egy
harapással letéphette volna a fejét, de Sveva nem tudott uralkodni
magán.
Rath talán rá akart ijeszteni? Mintha nem lett volna eléggé
megrémülve.
Talán tényleg nem volt eléggé rémült. Akkor. De most már igen. A
fertőzés édeskés szagát érezte a nővérén, és tudta, ha megérinti, a
testét forrónak érzi majd a láztól. A gyógyfüvek nem segítettek.
A rabszolga-kereskedők vasbéklyót tettek Sveva karcsú derekára
- egy nagy kentaur-bika lábára szánhatták -, de amikor Sarazalhoz
értek, aki az utolsó volt, nem találtak semmit, ami illett volna rá, így
csak egy vasdarabot erősítettek a bal mellső csüdje fölé. A fém
Sarazal lábába vágott, a vágás feldagadt, és az összetákolt béklyó
egyre mélyebben belevágott a daganatba. Sarazal már annyira
sántított, hogy a rabszolga-kereskedőknek ott kellett volna hagyniuk,
ha nem jöttek volna a hazajáró lelkek. Rath azt mondta, korábban is
otthagyták volna, de a dámák értékesek. Sveva tudta, hogy akit
egyszer az út szélén hagynak, az nem marad életben.
De a hazajáró lelkek megérkeztek - hogy honnan, csak a holdak
tudták - olyan szárnyakon, amilyeneket Sveva még nem látott. Épp
idejében érkeztek. Sarazal alig tudott járni, Sveva pedig túlságosan
kicsi volt, hogy a nővérét támogassa.
Sóhajtott. Az árnyék egyre fogyott. Nappal lett. Ideje volt
felébreszteni Sarazalt. Sveva vonakodva érintette meg a nővére
vállát.
- Reggel van, Sara, ideje felkelned. Nyöszörgés.
- Nem tudok.
- De tudsz. - Sveva próbált vidáman beszélni, de elfogta a pánik.
Sarazal nagyon rosszul volt. Mi lesz, ha... Nem. Sveva kizárta a
gondolatot. Az nem történhet meg. - Persze, hogy tudsz. Mama vár
minket.
De Sarazal csak még jobban belefúrta magát a harasztba, és
Sveva nem tudta, mit tegyen.
A hang a háta mögül hallatszott. Reccsenő gally sem
figyelmeztette - egyszerre csak ott volt, szinte a fülében, jeges
rémületet keltve.
- Mennetek kell.
 Sveva megpördült, kezében egy túlságosan nagy késsel.
Meglátta Rathot, a dashnag, hosszúagyaras fiút félig az árnyékban,
félig a napon, és igaz, hogy szinte gyerek volt még, de azért
nagydarab. Sveva szakadozva, rémülten vette a levegőt. Rath
hosszan nézte, és Sveva semmiféle érzelmet nem tudott leolvasni a
fiú állatábrázatáról. Tigrisfeje volt és macskaszeme. Vadász volt,
húsevő. Sveva könnyedén elfutott volna előle, de nem tehette, mert
akkor magára hagyta volna Sarazalt.
- Mit keresel itt? - kérdezte Sveva. – Követtél minket? Rath hangja
mélyről, a torkából jött.
- A hazajáró lelkeket kerestem - mondta. - De eltűntek, és a
helyedben nem számítanék rá, hogy egy nap kétszer mentenek
meg.
Ez fenyegetés lett volna?
- Hagyj békén minket - állt Sarazal elé Sveva.
Rath türelmetlenül felmordult.
- Nem tőlem kell tartanod - mondta. - Nézz fel az égre!
- Micsoda? - Sveva szíve kalapált.
- Angyalok jönnek. Harcosok, nem rabszolgakereskedők. Ha élni
akartok, ideje indulnotok.
Angyalok. Svevában felizzott a gyűlölet.
- Itt rejtve vagyunk. - A lombok szakadatlan zöldje mérföldeket
borított be. A két dáma lány akkora volt, mint két szem makk. Sosem
látnak meg minket.
- Nem kell látniuk ahhoz, hogy megöljenek - mondta Rath. Nézd
meg magad, ha nem hiszel nekem. - A fiú a növényzet azon
csoportjára mutatott, amelyből kilátás nyílt a dombokra. Sveva kis
patái idegesen táncoltak, aztán szélsebesen eliramlott Rath mellett.
 Füstöt látott.
Végig a völgyben, a hazavezető úton féltucatnyi koromfekete
füstoszlop szállt fel az erdőből. Odalenn eleven tűz táncolt, odafenn
pedig, hő délibábként szeráfok ragyogtak.
Ki akarják őket füstölni innen. Lángba borítják a völgyet. Lángba
borítják az egész világot.
Sveva döbbenten tért vissza.
- Láttad? - kérdezte a fiú.
- Igen - vágta rá dühösen Sveva. A fiúra haragudott, mintha ő
tehetett volna a szörnyű fenyegetésről. Lehajolt, hogy talpra állítsa a
nővérét, de a beteg ellenkezett.
- Ne - suttogta alig hallhatóan Sarazal. - Nem tudok, nem tudok.
Sveva sosem látta még ilyennek. Próbálta felhúzni.
- Gyere, Sarazal. Képes vagy rá. Muszáj.
De Sarazal a fejét rázta.
- Svee, kérlek. - Az arca eltorzult, szemhéját összeszorította. Fáj.
- Most először ismerte be a fájdalmat. - Menj - mondta. - Tudod,
hogy én képtelen vagyok rá. Nem foglak hibáztatni. Senki sem fog.
Svee, Svee, talán tényleg te vagy a leggyorsabb a világon. -
Mosolyogni próbált. A „Svee” Sveva gyerekkori neve volt, és szíven
ütötte, hogy újra hallja. - Fuss! - kiáltotta Sarazal.
Sveva megrázta a nővérét.
- Lefekszem melléd, és veled halok meg, hallod? Ezt akarod?
Mama mérges lesz rád! - A hangja éles volt és kegyetlen. Valahogy
indulásra kell bírnia a nővérét. - És ne próbáld azt mondani, hogy te
itt hagynál. Tudom, hogy nem, és én sem hagylak itt.
Sarazal próbált felállni, de amint testsúlyát a dagadt lábára
helyezte, felsikoltott és összecsuklott.
 - Nem megy - suttogta. Lázas szemében rémület ült.
Ekkor ugrott elő Rath. Sveva már meg is feledkezett róla. Nem
látta az ugrás elejét, csak a végét, amikor Rath földet ért előttük a
haraszton, nagy testéhez képest igen könnyedén, és felkapta
Sarazalt, egyik karjával átfogva a lány karcsú őzderekát úgy, hogy
Sarazal emberi törzse a fiú vállán pihent. Sarazal megdermedt a
fájdalomtól és a félelemtől, és Rath nem mondott semmit. Újabb
ugrás, és már futott is a közeled ő tűz meg az angyalok ragyogása
elől, hátra sem pillantva Svevára.
Sveva egy pillanatig meglepetten állt, azután követte.
- De miért a fogak? - kérdezte Zuzanától Mik. - Nem értem. Az elöl
haladó Zuzana hirtelen megállt, és szembefordult Mikkel. Az óriás
marionettet kocsin húzó Miknek hirtelen kellett fékeznie, hogy neki
ne menjen. Zuzana apró termetével uralkodói pózban állt, lebiggyedt
szájjal, összeráncolt homlokkal.
- Nem tudom, miért - mondta. - Nem ez a lényeg. A lényeg az,
hogy itt járt. Prágában.
Nem folytatta, de lebiggyedt szájával egy pillanatig már- már
megbántottnak látszott. Karou - a „Fogfantom”, ahogy mostanában
nevezték, nem is sejtve, hogy azonos a „lánnyal a hídon”
nyilvánvalóan a prágai Nemzeti Múzeumban is járt. A helyi
híradóban mutattak egy kurátort, aki apró zseblámpájával egy kissé
molyrágta szibériai tigris szájába világított.
- Amint látják, nem a tépőfogakat vitte el, csak a zápfogakat
mondta mintegy mentegetőzve. - Azért nem vettük észre. Semmi
okunk a kiállítási tárgyak szájában kutakodni.
A fantom egyértelműen Karou volt. Ha a felvétel túlságosan rövid
volt is ahhoz, hogy azonosítani lehessen, Zuzanának olyan forrása
volt, amilyen a rendőrségnek nem: barátnője vázlatfüzetei Mik
szobájának sarkában álltak felhalmozva. Mind a kilencven. Amióta
csak ceruzát tudott venni a kezébe, Karou ugyanazt a történetet
rajzolta szörnyekkel, titokzatos ajtókkal és fogakkal. Mindig fogakkal.
Mik kérdése jó volt: miért? Zuzanának fogalma sem volt róla.
Pillanatnyilag azonban nem ez izgatta.
- Hogy tehette, hogy itt járt, és nem látogatott meg minket?
- kérdezte. Az egyik szemöldöke felszaladt, az ajka immár dühösen
biggyedt le. Magas talpú cipőjében, antik tütüjében, felfelé fordított,
dühös arcával, a festett, piros pöttyökkel és hosszú műszempillákkal
„dühös tündér” volt, ahogy Karou becézte.
Mik megfogta Zuzana vállát.
- Nem tudjuk, mi történt vele. Talán sietett. Vagy követték. Úgy
értem, bármi lehetett, igaz?
- Ez dühít a legjobban - mondta Zuzana. - Hogy bármi lehetett, és
én nem tudok semmit. Én vagyok a legjobb barátnője. Miért nem
tudatja velem, mit csinál?
- Nem tudom, Zuze - nyugtatta gyengéden Mik. - Azt írta, boldog.
Ez jó, nem igaz?
A Károly híd hídfőjénél jártak, hogy elfoglalják a helyüket az
aznapi előadásaikhoz. Későn érkeztek, a híd gyorsan megtelt
művészekkel, zenészekkel. Mik aggódva pillantott a mellettük
elhaladó, hangszertokokat cipelő, vénemberekből álló jazz-
zenekarra.
Zuzana szórakozott volt.
- Ne kezdd nekem azzal az e-maillel! A legszívesebben
megölném. Rejtvénynek szánta? Monty Python-idézetek?
Homokvár? Mi az ördög ez? És Akivát nem is említette. Ez mit
jelenthet?
- Nem valami ígéretes - ismerte be Mik.
- Tudom. Vajon együtt vannak? Akkor említette volna, nem?
- Hát igen. Mert te is írsz neki rólam, hogy milyen mókás dolgokat
mondok, hogy napról napra szebb és okosabb vagyok.
Zuzana felhorkant.
 - Természetesen. És mindet Mikolas Vavrovaként írom alá, és az
i-re szívecskét rajzolok pont helyett.
- Milyen jól hangzik!
Zuzana beleöklözött Mik vállába.
- Kérlek. Ha egyszer véletlenül megkérnéd a kezem, eszedbe se
jusson, hogy valaha is a te toldalékodként fogom azonosítani
magam.
- De azért igent mondanál? - Mik kék szeme csillogott.
- Micsoda?
- Úgy hangzott, mintha csak az okozna gondot, hogyan nevezd
magad, nem az, hogy igent mondasz-e.
Zuzana elpirult.
- Nem ezt mondtam.
- Szóval nem akarsz hozzám jönni?
- Nevetséges kérdés. Tizennyolc éves vagyok!
- Szóval ez a baj! - Mik elkomorodott. - Csak nem arról van szó,
hogy még nem tomboltad ki magad? Talán ostobán szakítunk azért,
hogy másokkal is...
Zuzana Mik szájára tette a kezét.
- Ki ne mondd!
Mik megnyugodva csókolt bele a lány tenyerébe.
- Helyes.
Zuzana megfordult, és ment tovább. Mik megrántotta az óriás
bábot, és követte.
- Csak kíváncsiságból - folytatta Mik - megkérdezhetem, hogy
hány éves korodtól leszel hajlandó házasságról beszélni?
- Azt hiszed, olyan könnyű lesz? - szólt hátra a válla fölött
Zuzana. - Szó sincs róla. Próbatételek lesznek. Mint a mesében.
 - Veszélyesnek hangzik.
- Nagyon. Szóval jól gondold meg.
- Nem szükséges - mondta Mik. - Megéred.
És Zuzana elégedetten mosolygott.
Sikerült helyet találniuk a híd óvárosi vége felé, ahol felállíthatták
a marionettjüket. Úgy tornyosult ott fekete ballonkabátjában, mint
valami vészjósló hídőr, a rajta túl álló, fehér karinges csoport
ellentéteként. Azok az angyalimádók voltak. Álldogáltak, gyertyát
gyújtottak és kántáltak - legalábbis a következő razziáig, mert akkor
egy időre szétszéledtek. Lankadatlanul hitték, hogy az angyalok
vissza fognak térni ide, ahol a lehető legdrámaibb formában jelentek
meg.
Nem tudtok semmit, gondolta megvetőn Zuzana. Igen, ő
találkozott az egyik angyallal. És? Éppen annyira tudatlan volt, mint
mindenki más.
Karou, Karou. Mi lehetett az oka, hogy itt járt, és be sem
köszönt? És az e-mail! Igen, abszurd volt, olyan rejtélyes, de... volt
benne valami nagyon fura.
Boldog vagyok... Kicsattanok...
Karou nem volt boldog. Zuzanának hirtelen összerándult a
gyomra. Elővette a telefonját, hogy megbizonyosodjon. A klipet
könnyű volt megtalálni; klasszikus volt. „Nem akarok a kocsira
kerülni!” Ez volt a megoldás kulcsa. A Gyaloggalopp: úgy tizenöt
évesek lehettek, amikor Karouval legalább hússzor látták. És ott volt
a „Hozzátok a halottakat” jelenet végén.
„Boldog vagyok... Kicsattanok... ”
Kétségbeesett vidámkodás. Egy öregember szólt így, hogy
meggyőzze a többieket, mielőtt fejbe csapják, és a pestises hullákat
szállító taligára dobják. Jesszusom. Karou a Monty Python
szövegével üzent. Vajon azt akarta jelezni ezzel, hogy veszélyben
van? De mit tehet Zuzana? A szíve gyorsabban dobogott.
- Mik - kiáltotta. A fiú a hegedűjét hangolta. - Mik!
Egy homokvár papnője? A homok és csillagfény földjén?
Ez is kulcs valamilyen megfejtendő rejtvényhez?
Karou azt akarja, hogy megtalálják?
A földből emelt kaszba a sok száz hasonló építmény egyike volt
Marokkó déli részén, ahol évszázadok óta perzselte a nap. Egykor
harcos klánoknak és kíséretüknek adott otthont. Ősi erődítmény volt,
büszke, vörös és magas; csipkézett korlátai akár a vipera fogai,
sima falaiba misztikus berber ábrákat véstek.
Számos kaszbában a harcosok leszármazottai éltek még,
miközben körülöttük mindent lerombolt az idő. Ám itt, amikor Karou
rátalált, csak gólyák és skorpiók éltek.
Néhány héttel korábban tért vissza ebbe a világba fogakért, és
nem akart elmennie Eretzbe. Azt a világot belengte a halál szele,
kivált a bányaalagutat. A visszhang meg a kerub- denevérek
vérfagyasztó, rekedt rikoltásai, a szutyok, a sötétség, a lenyúló,
megannyi ütőérként lüktető gyökerek, a magánélet teljes hiánya, a
barátságtalan „bajtársak”, akik állandóan szemmel tartották és... az
ajtók hiánya. Az volt a legrosszabb, hogy nem lehetett becsukni az
ajtót, hogy biztonságban érezhesse magát, kivált, amikor dolgozott.
A mágiához önmagába kellett fordulnia, és ilyenkor tökéletesen
sebezhető volt. Alvásról szó sem lehetett. Más megoldást kellett
találnia.
Nem csekély tett volt elrejteni az egyre növekvő kiméra sereget
az emberi világban. Olyan helyre volt szükség, amelyik nagy,
elszigetelt, és közel esik az Atlasz-hegység fölötti portálhoz, amelyet
Razgut mutatott meg. Villanyáram és vezetékes víz is jó lett volna,
ám Karou abban sem nagyon hitt, hogy az alapvető
követelményeket biztosítani tudja.
 A kaszba tökéletes volt.
Pontosan úgy festett kívülről, amilyennek Karou leírta a
Zuzanának küldött, kurta e-mailben: mint egy homokvár, egy igen
nagy homokvár. Monumentális volt: valójában az egész város -
utcák és terek, lakóházak, karavánszeráj, hombár és palota -
kongott az ürességtől. Alkotói legendás méretekben gondolkodtak,
és aki ott állt kövezett udvarán, és felnézett a tapasztott falakra, a
csúcsos tetőkre, úgy érezte magát, mintha összezsugorodott volna.
Pompázatos volt: kacskaringós vas ablakrácsok és faragott fa,
ékszermozaikok és égbe törő, mór boltívek, jádezöld tetőcserepek
és régen halott mesteremberek keze munkáját dicsérő,
csipkemintázatú fehér falak ékesítették.
Omladozott. Egyes helyeken a tető teljesen beomlott, több
tornyából csupán egy-egy sarok állt, a többi porrá lett. Akadtak
sehová nem vezető lépcsők, négyemeletnyi mélység fölé nyíló ajtók,
fenyegetőn megroggyant, csupa-repedés boltívek.
Fölötte és mögötte dombok nyúltak észak felé, ahol az Adasz-
hegység az égbe harapott. Előtte és alatta morénás- cserjés lejtő
nyúlt el a távoli Szahara felé. Sivár kilátás volt, olyan mozdulatlan,
hogy egy skorpió farkának moccanását is több mérföldnyi távolból
észre lehetett volna venni.
Karou mindezt látta a palota legfelső szintjén lévő szobájából.
Széles, fallal körülkerített udvar volt odalenn. Kimérák álldogáltak a
főkapura néző árkádok alatt, és elhallgattak, amikor Karou leszállt
előttük. Az ablakon lépett ki - a lépcsők rémes állapotban voltak,
veszélyes volt közlekedni rajtuk, no és miért ment volna, ha egyszer
repülni is tud? -, és hangtalan, szárnycsapás nélküli röpte mindig
nyugtalanította a többieket. Ragadozó madarak, ökrök és gyíkok
színes szemeivel bámultak Karoura, de nem köszöntek neki.
Olyan hőség volt, hogy úgy érezte, egy kéz nehezedik a fejére,
mégis hosszú ujjú tunikát viselt, hogy eltakarja zúzódásokkal teli
karját. Két oldalán függtek félhold alakú kései. Jobban örült volna,
ha nem lett volna szüksége ilyen biztosítékra. Minden lóméra
állandóan fegyvert viselt, ő sem lógott ki a sorból; „bajtársainak” azt
nem kellett tudniuk, hogy Karou tőlük fél.
Szinte abban a pillanatban, amikor belépett a nagy csarnokba,
valaki azt suttogta:
- Áruló.

A háta mögül jött a hang, nem lehetett tudni, ki szólalt meg. Fájt a
vád, de nem mutatta, csak ment tovább, és a közelében mindig
elhallgattak. Lehetett Hvitha, aki éppen kiszolgálta magát, vagy
Lisseth, esetleg Nisk, akik már az asztalnál ültek. De Karou Tenre
fogadott volna, ugyanis Ten nőstény farkas, Thiago kíséretének
egyetlen, életben maradt tagja szemtől szemben kedvesebb volt
hozzá a többieknél. Ettől persze nagyon gyanússá vált.
Szeretnék életben maradni, gondolta Karou.
Ten, a nőstény farkas maga volt az ártatlanság, ahogyan
köszöntötte Karout, és tálat nyújtott felé.
- Éppen fel akartam vinni neked - kínálta.
Karou gyanakvó pillantást vetett Tenre és a tálra. Ten persze
észrevette.
- Azt hiszed, megmérgeznélek? Azt hiszed, nem sajnálnám,
amikor legközelebb meghalok? - Rekedt nevetés tört fel
farkaspofájából. - Thiago kért meg rá - magyarázta. - A kapitányaival
tanácskozik, másként maga vitte volna fel.
 Karou elvette a zöldséges kuszkusszal teli tálat. Eretzben nehéz
volt élelemhez jutni, többnyire főtt fakérget ettek, aminek gyurmaíze
és -állaga volt. Itt akadt egy viharvert furgon, amellyel Karou
időnként elment a közeli városkákba gabonát, datolyát és zöldséget
venni, és a nagy csarnok mögötti udvart már egy csenevész
csirkedinasztia uralta.
- Kösz - mondta Karou. Thiago többször vitt neki mostanában
vacsorát, hogy ne maradjon félbe a munkája, és Karou kénytelen
volt elismerni, hogy így egyszerűbb élnie, mint lejönni a nem
túlzottan barátságos bajtársak közé - ráadásul a Farkas gyakran
magára vállalta a fájdalomtizedet. A karjai éppúgy tele voltak
zúzódásokkal, mint Karou karjai, halványsárgától a sötétliláig,
átfedve egymást, állandóan változva.
- Önálló művészet - mondta a Farkas, és hozzátette a
legkülönösebb és legálságosabb bókot. - Gyönyörű zúzódásokat
csinálsz.
Aznap este azonban nem érkezett meg, és amikor Karou rájött,
hogy várja - várja a Farkast -, felállt, és kilépett az ablakon.
Hagyta, hogy Ten az asztalhoz vezesse. A teremben éppen nem
voltak sokan. Ahogy körülpillantott, megállapította, hogy a harcosok
fele az ő műve. Könnyen meg lehetett állapítani: szárnyak és
hatalmas méret. Amzallag: az övé; Oora: nem. Nisk és Lisseth:
mindkettő az övé; Hvitha és Bast: nem. Egyelőre még nem. De oka
volt annak, hogy Karou háta mögött sziszegte valaki az áruló szót:
valamennyien tudták, hogy a következő napokban, hetekben, talán
órákban a lelkük Karou kezébe kerül. Bármelyikük még ma éjjel a
gödörhöz mehet Thiagóval... Csak azt tudták, hogy meg fognak
halni; már hozzászoktak.
 Amihez nem szoktak hozzá, hogy egy árulóra bízzák a lelküket.
- Nektárt? - kérdezte Ten. Viccelt. A nagy hordóra mutatott,
amelyben folyóvizet tároltak, és merített Karounak egy bögrével.
Miután elfoglalták a helyüket, folytatta. - Az előbb láttam Beretvát.
- Ó? - Karou óvatossá vált. Beretva egy heth csontpap volt, akit
aznap reggel támasztott fel. Bonyolult feltámasztás volt, Thiago
különleges kéréseinek egyike.
Ten bólintott.
- Nagyon zavarta a feje.
- Majd megszokja.
- De oroszlánfej, Karou! Egy heth nyakán!
Mintha Karou nem tudta volna, milyen a hethek feje. Eléggé
rémesek voltak egyébként, nagy, összetett szemük és a rák ollójára
emlékeztető fogazatuk volt. Kénkő mit tett volna volna? Karounak
nem volt rovarfoga, és Kénkőnél sem látott soha ilyesmit.
- Thiagónak ő kellett. Ilyen gyorsan csak oroszlánfejet tudtam
keríteni neki.
Ami sokkal jobb, mint amit érdemel, gondolta Karou. Nem ismerte
Beretvát, de munka közben sötét jellemet érzett. Minden lélek
egyedi hatást gyakorolt Karoura, és Beretváé... ragacsos volt. Hogy
Thiago miért részesítette Beretvát előnyben, nem tudta, nem is
kérdezte meg, ahogy a többiekről sem tudakozódott. Végezte a
maga munkáját, a Farkas pedig szintén
<- magáét.
- Szerintem most sokkal szebb - mondta Ten.
- Számítok is rá, hogy megköszöni.
- Szóval ne húzd be a karmaidat - folytatta Ten. Ez kiméra szólás
volt, nagyjából a ne tartsd vissza a lélegzeted megfelelője, csak
fenyegetőbb. Arra utalt, hogy szükség lehet önvédelemre. Jó
tanács, gondolta Karou.
Tele volt a szája, amikor Ten könnyedén megszólalt.
- Thiago javasolta, hogy segítsek neked.
A kuszkusznak hirtelen gyurmás íze lett Karou szájában. Nem
tudott válaszolni, nyelni is alig.
- Tudod - folytatta Ten -, ez hatalmas feladat egyetlen
személynek, igaz?
Karou végre lenyelte a gyurmát. Kénkő egyetlen személy volt,
gondolta, de nem mondta ki. Tudta, hogy nem állná ki az
összehasonlítás próbáját. Egyébként Kénkő sem egyedül
dolgozott...
- Én lennék az asszisztensed - folytatta Ten. - Mint a nőstény
nadzsa, hogy is hívták? - Issa könnyed említésétől Karou
megdermedt. Ten nem vette észre, választ sem várt. - Átvenném az
alantas munkát, hogy csak arra figyelhess, amit egyedül te tudsz
megtenni.
- Nem - felelt élesen Karou. Te nem vagy Issa. - Mondd meg
Thiagónak, hogy köszönöm, de...
- Ó. Úgy vélte, belemész.
Hát persze, Thiago úgy vélte, mindenki belemegy abba, amit ő
akar, és nyomban teljesíti is. És Karounak valóban szüksége volt
segítségre. De hogy Ten? Karou végiggondolta, hogy a nőstény
farkas mindig mellette lenne és figyelné.
Tenben volt valami vadállati. Tulajdonképpen az egész
társaságban volt valami vadállati, és Karou nehezen békült meg a
kimératársairól való emlékeivel - vajon mindig ilyenek voltak, csak ő
nem látta? Érdekes például az édes arzafa esete... Nincs immár
benne semmi édes, a fa leégett, ahogyan minden Loramendi körül,
csak hatalmas, elszenesedett csontváza maradt meg, mint egy
talajból kinyúló kéz. Az ágai közt megperzselt gömbök lógtak: Karou
nem tudta, mik azok, amíg meg nem hallotta az egyik harcostól,
hogy a célba lövést gyakorolják az „arzagyümölcsön”.
Nem is gondolkodott, mielőtt megszólalt.
- Ó, hát az a gyümölcse? Jó nagy.
Ahogy ránéztek! Szégyenkezés nélkül nem tudott emlékezni rá.
Ten válaszolt.
- Azok fejek.
Karou elsápadt.
- Fejekre lövöldöztök? - Csak arra tudott gondolni: de hiszen a
mieink. Kimérák voltak.
- Mi másra használhatnánk őket? - vágott vissza Ten.
Karou egy pillanatig meg sem tudott szólalni a döbbenettől.
- Eltemethetnénk őket - javasolta.
Mire Ten komisz hévvel válaszolt:
- Én inkább megbosszulnám őket.
Be kellett ismernie, hogy csöppnyi csodálatot is érez Ten iránt,
ám a borzongás újra meg újra visszatért, és a csodálat nem maradt
meg. Miért nem lehet a halottakat eltemetni és megbosszulni?
Barbár dolog szanaszét hagyni a holttesteket, és Karou tudta, hogy
ez nem csupán emberi érzés benne.
Karou érzései erősebbek voltak, ugyanakkor Madrigal is ő volt:
két énje különös vibrálással olvadt eggyé. Karou Madrigal volt, ám
reakcióit emberi élete és a béke fényűzése határozta meg
elsősorban, és ami Madrigalnak mindennapos lett volna, Karout
eleinte zavarta. Megperzselt fejek lógnak az édes arzafáról? Ha
Madrigal nem látta is ezt, elegendő szörnyűségnek volt tanúja, hogy
az ilyesmi ne sokkolja.
Csakhogy Madrigal életében a kimérák eltemették a halottaikat,
ha tehették. Nem mindig volt lehetséges; számtalanszor előfordult,
hogy amikor a lelkeket begyűjtötték, a holttesteket a csatatéren
hagyták. Ez azonban... barbár cselekedet. Céllövést gyakorolni
halottakon? Karounak nem csak az emberi énje viszolygott tőle. Mi
történhetett az elmúlt tizennyolc évben, amitől a kimérák felhagytak
a civilizáció olyan alapvető szokásával, amilyen a temetés?
 Ten most közelebb hajolt Karouhoz.
- Thiagónak több harcosra van szüksége, és gyorsabban.

Ez nagyon fontos.
- Csak lassítaná a munkát, amíg betanítanálak.
- Valamit csak el tudnék végezni.
Persze, hogy el. Sok mindent. Ten előkészíthetné és formába
tehetné a tömjént, megtisztíthatná a fogakat, adhatna
fájdalomtizedet. De Karouban valami tiltakozott ellene. Ten évek óta
a Fehér Farkashoz tartozott - a személyi testőrségéhez, a falkához,
amely árnyékként követte a Farkast csatában és békében.
Ott volt a rekviemfák ligetében is.
- Egy kovács nagyobb segítség lenne - mondta Karou.
- Hogy ezüstbe foglalja a felfűzéshez a fogakat.
- Aegirnek sok a dolga. Fegyvereket kovácsol. - Ten ezt úgy
ejtette ki, mintha a kovács méltóságán aluli lenne foglalatot készíteni
a fogakhoz.
- Én talán ékszereket készítek? - vágott vissza Karou.
Farkasszemet néztek. Ten szeme aranybarna volt, mint egy igazi
farkasé, nem világoskék, mint Thiagóé. Fehér Szibériai Huskynak
kellene hívni, gondolta bosszúsan Karou.
- Aegirt nem tudjuk nélkülözni - Ten hangja egyre élesedett.
- Meglep, hogy Thiago nélkülözni tud. Ki fogja fésülni a haját?
- Nagyon fontosnak tartja.
Ten keményen és kurtán szólt: Karou kezdte megérteni, hogy ezt
a mérkőzést nem nyerheti meg, és az érvei Ten ellen nem
meggyőzők. A Farkas lázadást akar szítani, és még mindig tucatnyi
szárnyatlan harcos várja az utat a gödörhöz, nem szólva a
szobájában lévő töméntelen füstölőről, amelyek sehogy sem akartak
fogyni.
És az első lázadó csapatok még nem tértek vissza.
Ha történt velük valami... Karou már a gondolattól is kis híján
sírva fakadt. Annak a harminc harcosnak a fele frissen készült -
kínkeservesen létrehozott hús és vér. Karou két karja szörnyen
sajgott az értük fizetett fájdalomtól.
A többiek között ott volt Ziri, az egyetlen kiméra a társaságból,
akiről Karou szinte biztosan tudta, hogy nem ujjongott, amikor őt
kivégezték.
Ziri.
Ahogy Thiago mondta, még korán van. Karou sóhajtott, a
halántékát dörzsölte, amit Ten beleegyezésnek tekintett, és pofáján
farkasvigyor jelent meg.
- Helyes - mondta Ten. - Vacsora után kezdjük.
Karou próbálta eldönteni, érdemes-e felvenni a vita fonalát, ám
ekkor a szeme sarkából egy hatalmas alakot látott belépni.
Felismerte. Még szép, hiszen ő alkotta.
Beretva volt az.
A csarnokban csend lett. Minden arc Beretva felé fordult, aki a
küszöbön állt, és egyenesen Karout bámulta.
A lány gyomra összeszorult. Mindig ez a legrosszabb. Akadtak
olyanok, mint Amzallag, aki a gödörhöz ment, és amikor felébredt,
tudta, hol van, kivel, és mindenre emlékezett, ami Eretzben történt.
De a lelkek a füstölőkből: a harcosok, akik Armasin-foknál estek el,
azt sem tudták, hogy Loramendi elesett, még kevésbé azt, hogy egy
másik világba jutottak.
Kivétel nélkül értetlenül pislogtak Karoura, nem ismerték fel.
Hogyan is ismerték volna fel? Egy kék hajú lány, akinek se szárnya,
se szarva? Idegen volt.
És persze Karou sosem hallotta, mit mondtak nekik később,
amikor felvilágosították őket az igazságról. Remélte, hogy akad, aki
az ő érdekében emel szót.
- Közülünk való; feltámasztó. Ő hozott vissza, ő hozott ide
minket, és nézd: ennivaló!
Ám sokkal valószínűbb volt olyasmi, hogy nincs más
választásunk, szükségünk van rá. Sötétebb pillanataiban Karou még
ezt is elképzelhetőnek tartotta: Bármennyire szeretnénk is, nem
ölhetjük meg. Egyelőre.
Beretva úgy festett, mint akinek még nem mondtak semmit.
- Te - vicsorogta.
Ugrott.
 Karou a szerencsétlenkedő Tennél gyorsabban ugrott fel az
asztaltól. Beretva pont oda érkezett, ahol az imént Karou ült. Az
asztal hangos reccsenéssel tört el alatta, két vége V alakban felállt.
A vizeshordó megbillent, kongva esett a földre, tartalma kiömlött.
Testek jöttek mozgásba, elmosódott minden, csak a heth állt
támadásra készen. Gonoszul.
- Angyalszerető - recsegte, és Karout elöntötte a szégyenkezés.
Ez volt a legmegvetőbb kifejezés. A Karou által ismert összes
emberi nyelvben nem volt sértés, amelyben ennyi undor és
megvetés, ennyi mocsok lett volna.
Beretva egyet csapott a farkával, és előredőlt. Hüllőteste volt -
komodói sárkány és kobra -, és úgy mozgott, mint szél a fű fölött.
Ez Karou érdeme volt. Ő adta neki ezt a kecsességet, ez a
gyorsaságot. Magadnak köszönheted, gondolta, és elugrott. Ő is
kecses és gyors volt. Hátrafelé táncolt. Két kezében a félhold kések.
Öntudatlanul kapta elő őket. Szemben vele az oroszlánfej, amely
olyan szép volt nyugalmi állapotában Karou szobájának padlóján, de
most torz és groteszk lett Beretva gyűlöletétől. Kitátotta a pofáját, és
keserű, fájdalomteli hang tört ki a torkából.
- Tudod, mit veszítettem el miattad?
Karou nem akarta tudni. Miattad, miattad. A legszívesebben
befogta volna a fülét, de mindkét kezében kést szorongatott.
- Sajnálom - a hangja olyan erőtlenül szólt, hogy még ő maga
sem tartotta meggyőzőnek.
Ten gyorsan és halkan súgott valamit Beretvának, de nem hatott.
Beretva átugrotta. Ahogyan Bastot is, aki meg sem mozdult, hogy
közbelépjen. Igaz, hogy feleakkora volt, mint Beretva, de Amzallag
könnyedén leállíthatta volna, csakhogy bizonytalanul hol Beretvára,
hol Karoura nézett. Karou újra eltáncolt. A többiek csak álltak, és
Karouban fellángolt a harag. Hálátlan segglyukak, gondolta, amitől
váratlanul valami vicces jutott az eszébe. Zuzanával mindenkit -
kölyköket, galambokat, törékeny nénikéket, akik megbotránkoztak
Karou kék haján - segglyuknak neveztek, és ezt mindig
mulatságosnak találták. És most, amikor itt állt ennek a ragacsos
lelkű oroszlánsárkánynak az útjában, Karou érezte, hogy a
legkevésbé odaillő kifejezés jelenik meg az arcán: mosoly.
Beretva következő mozdulatánál nem hátrált, hanem felemelte a
késeket. Fogait összeszorítva az egyik éles pengét végighúzta a
másikon, és az acél sikolya egy pillanatra magára vonta Beretva
figyelmét - ennyi elegendő is volt, hogy Karou fontolóra vegye:
Hogyan tovább? Meg kellene ölnöm? Meg tudom ölni?
Igen.
Aztán egy fehér villanás, és mindennek vége lett. Thiago állt
közöttük, háttal Karounak, és megparancsolta Beretvának, hogy
álljon le. Karounak nem kellett megölnie senkit. A heth
engedelmeskedett, bár nyugtalan farkának minden csapásával
székeket borított fel.
Lisseth és Nisk közrefogták Beretvát, Karou pedig továbbra is
harcra készen állt, késekkel a kezében, karjában lüktetett a vér, és
egy pillanatig úgy érezte, ismét Madrigal. A harcos Madrigal.
Csak egy pillanatig.
- Vidd vissza a szobájába.
Thiago parancsolta Tennek, mintha Karou elszabadult őrült
lenne. A lány arcáról eltűnt a mosoly.
- Nem fejeztem be a vacsorát - mondta.
 - Úgy látom, befejezted. - Thiago sajnálkozó pillantást vetett a
kettétört asztalra meg a kiömlött ételre. - Majd felviszek neked
valamit. Nem vagy köteles ezt eltűrni. - A hangja kedves volt,
émelyítően kedves, és amikor közelebb hajolt hozzá, megkérdezte:
Jól vagy?
Karou a legszívesebben kikaparta volna a szemét.
- Pompásan. Mit képzelsz, mi vagyok én?
-A legbecsesebb kincsünk. Úgy vélem, meg kell engedned, hogy
megvédjelek. - Karou karjáért nyúlt, de ő elrántotta a karját, Thiago
pedig feltette a kezét, jelezve, hogy megadja magát.
- Meg tudom védeni magam. - Karou próbálta felidézni azt a
vibráló erőt, amely az imént egy pillanatig megszállta. Én vagyok
Madrigal, mondogatta magában, de a Fehér Farkassal szemben
csak arra tudott gondolni, hogy Madrigal áldozat lett, és új alakjában
sem tudja megőrizni magában az erőt.
- Bármit gondolsz is, nem vagyok védtelen. - Ez úgy hangzott,
mintha önmagát éppen annyira meg akarná győzni, mint Thiagót, és
önkéntelenül keresztbe tette maga előtt a két kezét az önvédelem
gyerekes gesztusával. Nyomban le is engedte a kezét, de ettől meg
idegesnek látszott.
Thiago lágyan szólt hozzá.
- Sosem mondtam, hogy védtelen vagy. De ha bármi történne
veled, nekünk végünk. Biztonságban akarlak tudni. Ilyen egyszerű.
Biztonságban. Nem az ellenségtől, hanem a saját fajtájuktól.
Karou keserűen felnevetett.
- Egy kis idő kell nekik - mondta Thiago. - Ennyi az egész. És
bízni fognak benned. Mint én.
- Te bízol bennem? - kérdezte Karou.
 - Természetesen, Karou. - A Farkas szomorúnak látszott. - Azt
hittem, már túlvagyunk ezen. Ezekben az időkben nincs helyük apró
sérelmeknek. Minden erőnket, minden energiánkat az ügyre kell
összpontosítanunk.
Karou vitatkozhatott volna, hogy a kivégzése nem volt
éppenséggel apró sérelem, de nem tette, mert tudta, hogy a
Farkasnak igaza van. Valóban az ügynek kell szentelniük minden
energiájukat. Mérges volt magára, amiért Thiagónak kellett őt erre
figyelmeztetnie, és még mérgesebb lett azért, mert most, hogy az
adrenalinszintje leesett, kezdte nagyon gyengének érezni magát.
Bármennyire is nem tetszett neki, hogy Thiago parancsára a
szobájába kísérik, a szobára vágyott, a szoba magányára és
biztonságára. Visszatette tokjukba a félhold késeket, és mintha
önszántából tenné, megfordult, és kifelé indult. Fenn hordta a fejét,
de jól tudta minden egyes lépésnél, hogy senkit sem tud becsapni.
Ten a szobájához kísérte Karout. A hallgatását nyilván
beleegyezésnek vette, mert végig fecsegett, kritizálta a legutóbbi
feltámasztásokat, és teljesen váratlanul érte, amikor a lépcső tetején
a lány becsapta az orra előtt az ajtót, majd bereteszelte.
Egy pillanatnyi döbbent csend után kezdődött a dörömbölés.
- Karou! Arról volt szó, hogy segítek neked. Engedj be.
Ten egyre hangosabban kiabált, sértődötten perlekedett. Karou
levette az övét, nem törődött Tennel. Az asztalán félkész nyaklánc
hevert, de nem kívánta felvenni, és nem kívánt társaságot, vagyis
felvigyázót sem. Ceruzára és papírra vágyott, hogy pontosan
megörökítse Beretva támadó arckifejezését, a kettétört asztal V
betűjét és az oldalt összemosódó alakokat, akik nem segítettek neki.
Mindig rajzolva dolgozta fel az élményeit. Mihelyt papíron voltak, az
övéi lettek, és ő döntötte el, mekkora hatással lehetnek rá.
Fogta a vázlatfüzetét, kinyitotta. Megpillantotta egy kitépett lap
maradványait, és olyan élénken, mintha látná, idézte fel az Akiváról
készült rajzot. Természetesen megsemmisítette a rajzot.
Megsemmisített mindent.
Bárcsak ezt tehette volna az emlékeivel is.
Angyalszerető.
Elfogta a szégyenkezés. Hogy tehette: szerette Akivát - vagy
csak azt hitte? Mindahhoz, ami köztük történt, szenny tapad. A
múltbeli érzés már egyáltalán nem tűnt szerelemnek. Kéjvágynak
talán. Fiatalságnak, lázadásnak, önpusztításnak, perverzitásnak.
Alig ismerte Akivát; hogy is hihette, hogy szerelmet érez iránta? De
bármi volt is... megbocsátható lesz-e valaha?
Hány kimérát kell még feltámasztania, amíg elfogadják?
Mindet. Egytől egyig. Mindazokat, akik miatta haltak meg.
Százezreket. Annál is többet.
Ami természetesen lehetetlen. Azok a lelkek megsemmisültek,
köztük a Karou számára a legkedvesebbek is. Odavesztek. Akkor
hát nincs remény a megváltásra?
A rémálommá vált életét csak úgy bírta elviselni, hogy azt
mondogatta, egyszer vége lesz. Egyszer fel fog ébredni, és Kénkő
életben lesz; mindenki életben lesz. És ha nem rémálom az élet?
Akkor úgy fog véget érni, ahogyan az élet szokott. Előbb vagy utóbb.
Rajzolt. Ijesztő élethűséggel örökítette meg Beretva vicsorgását.
Tényleg tudni akarod, mi van velem, Zuzana? Be vagyok zárva
egy homokvárba halott szörnyek közé, akik arra kényszerítenek,
hogy egymás után feltámasszam őket, és közben állandóan
ügyelnem kell, hogy fel ne faljanak.
Úgy hangzott, mint valami japán ügyességi vetélkedő feladata, és
Karou önkéntelenül felnevetett. Ten meghallotta az ajtó túloldalán,
és felmordult. A nőstény farkas nyilván azt hitte, rajta nevet.
Ellenségek vesznek körül, írta a rajz alá
Karou. Jaj, Zuze!
A fogakkal teli tálcáira pillantott, és elkeseredett, amiért annyira
teli voltak. Túlságosan jól sikerült a legutóbbi beszerző körútja, jó
időbe telik, amíg újra engedélyt kaphat a távozásra. De minél
gyorsabban dolgozik, annál gyorsabban jön el az a nap, és akkor
nem csak üzen Zuzanának. Felkeresi. Zuzanával és Mikkel
elmennek teázni és gulyást enni a Méregkonyhába, majd elmesél
nekik mindent.
Teljes lesz köztük az egyetértés, hogy hálátlan heth csontpapok
nem érdemelnek királyi oroszlánfejet, legfeljebb hörcsög- vagy
palotapincsifejet.
Vagy ami még jobb, képzelte el Zuzana éles hangját, pokolba az
egész bandával.
Nem miattuk dolgozom, válaszolja majd Karou. Ez begyakorolt
gondolat volt, ragaszkodott hozzá. Kénkőért. És az összes
kiméráért, akiket az angyaloknak még nem sikerült legyilkolniuk.
Elegendő volt Loramendire emlékeznie, hogy átérezze keserű
kötelességét. Rajta kívül senki nem végezheti el ezt a munkát.
Valahonnan kintről egy őrszem rikoltott. Egyetlen, éles rikoltást
hallatott. Karou felugrott, s az ablaknál termett. Egy őrjárat volt
hazatérőben; az ötből az első. A szemét erőltetve hajolt ki az
ablakon, kémlelte az eget. A hegység irányából közeledtek, onnan,
ahol odafenn a portál nyílt. Messzebb voltak még, semhogy
kibontakoztak volna az alakok körvonalai, de Karou annyit már látott,
hogy hatan jönnek. Ennek örülni lehetett; egy csapat legalább
épségben tért haza.
Egyre közelebb értek, és akkor Karou meglátta őt: magas és
szálas volt, két szarva akár két pika. Ziri. Karou felsóhajtott. Ziri
épségben van. Már felismerte a többieket is; kisvártatva a kaszba
fölött köröztek, azután leszálltak az udvarra, a többségük Karou által
teremtett szárnyakon, amelyeknek sem az alakja, sem a nagysága
nem volt egyforma, de mindegyik fenyegető volt: gyilkoláshoz illő,
vértől és hamutól feketéllő. Karou örült Balierosnak is, de valójában
Ziri miatt érzett megkönnyebbülést. Ziri kirin volt; az ő törzséből való.
 Amikor Karou Zirire nézett, felerősödtek Madrigal- emlékei, és
úgy emlékezett törzsének férfiúira, ahogyan régóta nem látta őket.
Még csak hétéves volt, amikor az angyalok árvává tették. Távol volt
aznap az otthonától, a vad világ szabad gyermekeként, és mire
hazaért, már lezajlott a mészárlás, és véget ért addigi élete. Halál és
csend, vér és hiány és a barlangok legmélyén, összebújva maroknyi
öreg, akiknek sikerült megmenteniük a legifjabb csecsemőket.
Ziri a törzs kiirtásakor megmentett néhány kisded egyike volt.
Karounak volt róla néhány emléke későbbről, Loramendiből is: a
kölyök pirulva járt a nyomában - a mostohatestvére, Chiro mindig
ugratta is, hogy a gyerek szerelmes belé. A „kis kirin árnyékod”nak
hívta.
- Ez nem szerelem - vitatkozott Chiróval Madrigal. - Atyafiság.
Vágyakozás az után, amiben szegénynek sosem lehetett része.
Madrigal nagyon sajnálta a kölyköt, aki árva volt, mint ő, de
emlékei sem voltak az otthonáról meg a törzsbeliekről. Életben
maradt egy-két idősebb kirin és néhány, a kölyökkel egyidős árva,
de Madrigal volt az egyetlen, virágkorát élő kirin, akit Ziri valaha is
látott.
Most fordult a kocka, és amikor Zirire nézett, Karou megérezte,
hogy ő mit vesztett. Ziri felnőttként magas volt még az
antilopszarvak nélkül is. Emberlába alul antiloplábba ment át, ahogy
egykor Madrigalé. A hatalmas denevérszárnyak olyan élénk
mozgást biztosítottak neki, amely minden kirinre jellemző volt - olyan
könnyedséget, mintha csupán véletlenül volna talaj a lába alatt, és
bármelyik pillanatban felszárnyalhatna a magasba.
Ám ezúttal hiányzott Ziriből a könnyedség. Járása súlyos volt, az
arca komor, és amíg az csapat felsorakozott, hogy köszöntse
tábornokát, egyedül Ziri pillantott fel Karou ablakára. Karou félig
felemelte a kezét, hogy intsen neki, zúzódásokkal teli karja lüktetett
a mozdulattól, amelyet Ziri... nem viszonzott. Újra leszegte a fejét,
mintha a lány ott sem volna.
Karou megbántva engedte le a karját.
Honnan jöttek? Mit láttak? Mit tettek? Menj le és tudd meg,
suttogta a fejében egy hang, de nem hallgatott rá. Bármi történt is a
háború csupa hamu és vér világában, ahol a teremtményei jártak,
hogy erőszakos tetteket hajtsanak végre, nem rá tartozott. Ő csak a
testeket varázsolja elő. Mit tehetne még?
A Farkas is az ablakban figyelt, pontosan Karoué alatt. Ziri felemelte
a fejét, tekintete Karout kereste. Alig volt idő arra, hogy lássa az
arcán a félszeg reményt, ahogy inteni próbált neki, bizonytalanul.
Magányosan.
És ő kitért előle.
A Farkas azt parancsolta, hogy nem szabad érintkeznie vele.
Mindannyiuknak szólt a parancs, de Ziri úgy érezte, hogy a
világoskék szem rajta állapodott meg, Thiago különösen őt figyelte.
Mert kirin? A Farkas azt hiszi, hogy ez a puszta tény máris összeköti
őket, vagy emlékezik a gyermek Zirire? A Hadúr báljára?
A kivégzésre.
Ziri próbálta megmenteni a lányt. Mulatságos lett volna, ha nem
lett volna annyira szánalmas. Madrigal nem vette észre a tizenkét
éves kölyök ostoba hősködését. Le sem vette a tekintetét a
szerelmeséről.
Az egy másik életben volt. Ziri akkor nem értette Madrigal
árulását, sem azt, hová vezethet. Hová vezetett. De immár nem
szerelmes kisfiú, és Karou nem jelent neki semmit.
De miért vonzza a tekintetét Karou ablaka?
Szánalomból? Nyilvánvaló, hogy a lány magányos. Az első
napokban Eretzben sápadt volt, reszketett, meg sem szólalt -
nyilvánvalóan sokkos állapotba került. Zirinek nehezére esett nem
odamenni hozzá, nem beszélni vele. Karounak látnia kellett, hogy
Ziriben valami megmozdult a gyászától, a magányosságától, és
azóta mindig félszegen reménykedve nézett rá, mintha a barátjának
hitte volna.
Ő pedig elfordult a lánytól. Thiago világosan megmondta: a
lázadóknak szükségük van Karoura, de nem bízhatnak meg benne.
Áruló, így tehát gondosan kell irányítani - ám ez a Farkas feladata.
Aki már le is jött, hogy fogadja a csapatot. Thiago a katonák
katonája volt. A csapatai istenítették, bármit megtettek volna érte.
Étele, itala, levegője a csata volt, sehol nem érezte inkább otthon
magát, mint térképekkel teli katonai sátorban, a stratégiát tervezve
kapitányaival, de még jobban szerette magát angyalokra vetni,
kimutatva véres agyarait.
- Féktelen - füstölgött egyszer a Hadúr, amiért a fia meghalt, és új
testben tért vissza. - A hadvezérnek nem kell a csatatéren
meghalnia!
De Thiago sosem maradt a háttérben a biztonsága kedvéért, és
küldött másokat a csatába meghalni. Ő vezette a sereget, és Ziri
tanúja lett félelmet nem ismerő merészségének. Ez tette őt naggyá.
Most azonban, amikor a kimérák léte forgott kockán, Thiago
szemlátomást megszívlelte apja tanácsát. Amikor az őrjáratok
elrepültek Eretzbe, Thiago maradt - kelletlenül, sőt rosszkedvűen,
Zirinek azokat az őröket juttatva eszébe, akik szolgálatban voltak
ünnep idején. Fel-alá járkált nyugtalan farkasként, kiéhezve,
irigykedve, és most, hogy a harcosai visszatértek, jobb kedvre
derült.
Egyenként kezet fogott velük, mielőtt megállt Balieros előtt.
- Remélem - mondta komisz vigyorral, amely jelezte, hogy nincs
efelől kételye -, súlyos károkat okoztatok nekik.
Súlyos károkat.
 A bizonyítékot magukon viselték, csak rájuk kellett nézni. A vér
sötétbarnára, feketére száradt ott, ahol megmaradt a
páncélkesztyűk, csizmasarkak és paták repedéseiben. Ziri félhold
késeinek teljes felülete összekenődött; alig várta, hogy megtisztítsa
őket. Meggyalázták a halottakat. Büszke tett volt, mert a vágott
vigyorok réges-régen a Hadúr üzenetei voltak. Ziri mégis utálta
megtenni, és a folyóhoz szeretett volna menni, megfürödni. Még a
szarvai is véresek voltak, mert átdöfött egy angyalt, aki rárepült,
miközben egy másikkal tusakodott. A csapat valóban súlyos károkat
okozott.
Ráadásul megvédte egy kaprin falu lakosságát az ellenséges
betöréstől, kiszabadított egy rabszolgakaravánt, felfegyverezte és
szétküldte a foglyokat, hogy vigyék hírét az ellentámadásnak. De
Thiago erről nem érdeklődött. Mintha tökéletesen elfelejtette volna,
hogy a világon mások is vannak, nem csak - ellenséges vagy saját -
harcosok, vagy más ügy is létezik, mint a gyilkolás.
- Meséljetek - sürgette őket mohón. - Tudni akarom, milyen képet
vágtak. Hallani akarom, hogy sikoltoztak.
Déltájban Rath, a dashnag fiú, aki még mindig cipelte Sarazalt, egy
meredek, erdős szurdokba vezette Svevát. A szurdok elég keskeny
volt ahhoz, hogy a lombkoronák felülről teljesen eltakarják;
Svevának úgy tűnt, a fák halovány, középen összefonódó ágai
olyanok, mint a táncoló lányok karjai. Átsütött köztük a napfény, hol
ragyogó pászmában, hol csipkézett mintában, aranylón, zöldellőn,
állandóan váltakozva. Apró, szárnyas lények szálltak fel döngicsélve
a kis szurdok teteje felé, odalenn pedig patak csobogott.
Mindez elfog égni, gondolta Sveva, miközben átugrott néhány
gyökeret, és oldalazva követte lefelé Rath-t.
Hogy tehetik ezt az angyalok? Annyira fontos elfogni vagy
megölni néhány kimérát, hogy elpusztítsák érte az egész vidéket?
Miért akarják egyáltalán - csak azért, hogy pusztasággá
változtassák?
Miért nem hagynak békén minket?, szerette volna kiáltani, de
nem tette. Tudta, hogy a világ háborúi szörnyűbbek, semhogy
megérthetné őket, és az ő élete sem fontosabb a világ rendjében,
mint ezek a lepkék és szitakötők a fénypászmáikban.
Igenis fontos vagyok, gondolta. Ahogyan Sarazal is, a szitakötők
meg a lopakodó csúszómászók meg a picike és tökéletes
csillagtenzin virágok meg a pirinyó és vérszívó szipolyok is, amelyek
szintén csak élni akarnak.
 És fontos Rath is, még ha a leheletének vér- és csontszaga van
is.
Segít nekik. Amikor felkapta Sarazalt, Sveva nem hitte, hogy meg
fogja enni, de nehezére esett nem félni, hiszen a fiú látványától is
vadul vert a szíve. A dashnagok húsevők. Húsevők, ahogy a
szipolyok vérszívók, de ez még nem jelenti azt, hogy kedvelnie kell a
szipolyokat. Vagy a fiút.
- Nem eszünk dámát - mondta Rath anélkül, hogy hátranézett
volna, amikor Sveva utolérte. Sveza sokkal gyorsabb volt a fiúnál,
aki ráadásul még Sarazalt is cipelte. - Sem más, magasabb rendű
állatot, ahogy bizonyára tudod.
Sveva tudta, hogy állítólag ez a helyzet, de nehezen hitte el.
- Akkor sem, ha nagyon éhes vagy? - kérdezte hitetlenkedve,
mert a legrosszabbat akarta hinni Rath-ról.
- Nagyon éhes vagyok, és még mindig éltek - felelte Rath. Ezzel
lezárta a kérdést.
Sarazal alvó feje a vállán pihent, holott könnyebb lett volna
ledobnia, és négykézláb, hosszú ugrásokkal haladni, ahogyan a
dashnagok üldözik a zsákmányt. Mégsem tette.
Idehozta őket, és a szurdok mélyén már Sveva is érezte a
szagot, amelyet éles ragadozó érzékeivel Rath jóval előbb érzett: a
kaprinok szagát.
Kaprinok? Ezért indult hát Rath keletnek, hogy nyomon kövesse
ezt a lassú, kurta farkú népet, akik - a szagokból ítélve - az állataikat
is magukkal viszik.
A lanka legalján Rath megállt, és amikor Sveva mellé ért, hozzá
fordult.
- Azt hiszem, a vízvezetéknél lévő faluból menekültek.
Emlékszel?
Mintha Sveva el tudta volna felejteni a helyet, ahol szeráf
harcosok függtek, arcukon a véres Hadúr-vigyorral. Az élete végéig
nem fogja elfelejteni a megváltás reményével vegyes rémületet. A
falu üres volt; Sveva feltételezte, hogy a lakói halottak, és most örült,
hogy nem azok, de azt még mindig nem tudta, hogy Rath miért
követi őket.
-A kaprinok lassúk.
- Tehát szükségük lesz segítségre - felelte Rath, és Sveva
elszégyellte magát. Ő csak önnön megmenekülésükre gondolt.
- Talán gyógyítójuk is van - tette hozzá a fiú, és lepillantott
Sarazalra, aki a mellkasán pihent, a szeme még mindig csukva,
sérült lába kecsesen a könyökhajlatában. Annyira hihetetlen látvány
volt, ahogy a ragadozó dajkálta a zsákmányt, hogy Sveva csak
ámulni tudott.

***

Akiva úgy érezte, ha magasabbra emelkedne a levegőben, a táj

egyre tovább terjedne minden irányban, végtelenül és zölden. Tudta
persze, hogy valójában nem ez a helyzet. Keleten a talaj
emelkedett, és hosszú, alacsony dombságot alkotott, amely
elhúzódó sivatagos vörösagyag-fennsíkba ment át, ahol pajzsnyi
nagyságú mérgező rovarok ásták be magukat, és vártak hónapokig,
évekig a zsákmány felbukkanására. Állítólag nomádok éltek az ég-
szigetek körül, mint a sakálfejű sabok, ám az arra járó szeráf
őrjáratok nem jelentették az élet semmiféle jelét, mert eltűntek
nyomtalanul, és vissza sem tértek jelenteni.
 Nyugatra a Parti Körzet feküdt, túl azon pedig a Titkos Part, az
árapály törzsek területe, amelyek egyformán élni tudnak vízben és
szárazon, és halsebességgel úsznak el az ellenség közeledtére,
amíg el nem múlik a veszély.
Délre a káprázatos Legbelsőföld, Eretz legmagasabb és
legszélesebb hegysége, amely háromszor nagyobb a világ minden
más hegyvonulatánál.
Ezek voltak a természetes határai e déli földrésznek, amelyet a
szeráfok már régen meg akartak szelídíteni. Az Akiva alatti zöld táj
túlságosan nagy volt a meghódításhoz, még ha a birodalom összes
seregének minden katonáját ide küldték volna is. Felégethettek
falvakat és földeket - meg is tették csakhogy errefelé a legtöbb
kiméra nomád volt, nem gazdálkodó, gyors és illanó, így a szeráfok
nem égethették el mindet.
Csak azért gyújtották a tüzeket, hogy a menekül őket délkeletre
tereljék, ahol az erdőség ritkásabb, a patakok a nagy Kir folyóba
ömlenek, és a kimérák előbukkanhatnak. Akiva remélte, hogy nem
jönnek elő. Valójában többet is tett, nem csak remélt: minden
nyomkövetői tudását bevetette, hogy leplezze a kimérákat. Ha
bárhol gyanította a jelenlétüket, mindent elkövetett, hogy csapatát
másfelé vigye, és mivel ő volt az Állatok Átka, senki nem kételkedett
benne. Kivéve talán Hazaelt, de neki is csak a tekintetén lehetett ezt
észrevenni.
Liraz nem tartott velük, mert egy másik egységhez rendelték.
Akiva nap közben többször eltűnődött, vajon buzgón teljesíti-e a
nővére a parancsokat.
- Szóval mit gondolsz? - kérdezte váratlanul Hazael. Esteledett,
és még nem bukkantak sem menekül ő rabszolgák, sem parasztok
nyomára.
- Miről?
- Ki állhat e támadások mögött?
Hogy mit gondolt? Akiva nem tudta. Egész nap harcolt a remény
ellen - nem akart remélni, részint azért, mert helytelen lett volna ilyen
érzéssel eljönnie egy tömeggyilkosság helyszínéről, másrészt azért,
mert félt, hogy a remény nem lesz gyümölcsöző. Volna egy másik
feltámasztó? Vagy nincs?
- Semmiképpen sem kísértetek - próbált diplomatikusan
válaszolni.
- Nem, valószínűleg nem kísértetek - helyeselt Hazael. De azért
különös. A harcosaink pengéin nincs vér, és öt támadás egyetlen
éjjel - szóval összesen hány támadó lehet? Nyilván erősek, ha
megtették, amit tettek, és szárnyuk van, ha nyom nélkül jönnek és
tűnnek el. Szerintem hamszáik vannak, másként a mieink is
hacoltak volna.
Akiva is fontolóra vette mindezt. Hazael hosszan nézett rá. Mivel
van dolgunk, Akiva?
Végül ki kellett mondania.
- Hazajáró lelkek. Csakis azok lehetnek.
- Egy másik feltámasztó dolgozik?
Akiva habozott.
- Talán.

Vajon Hazael megértette-e, mit jelent Akivának egy új

feltámasztó? Sejtheti-e a reményét, hogy talán Karou még életben
van? És helyesli-e a reményét?
- Ott! - riasztotta fel Akivát a gondolataiból a csapat vezetője. Kala
a Második Légió, a birodalom erői legnagyobb csapategységének
hadnagya volt. A nőstény szeráf lefelé mutatott egy szurdokba, ahol
a fakoronák nem teljesen értek össze, és ahol mozgás mozgást
követett, testek tömege tódult előre. Nyáj. A kaprinok. Akiva gyomra
összeszorult, első érzése a harag volt. Ostobák, ebben a végtelen
vadonban hagyják, hogy észrevegyék őket.
Már nem tudta elterelni róluk a figyelmet; nem tehetett mást,
követnie kellett a csapatot, amelyet Kala vezetett a fák felé. Kala
nem feledkezett meg a rajtaütés lehet őségéről sem, intett Akivának
és Hazaelnek, hogy fésüljék át a szurdok túlsó partját. Azok meg is
tették, meresztették a szemüket, de nem láttak tisztán semmit - csak
itt-ott felvillanó gyapjas bőrt és poroszkáló mozgást.
Akiva keserűen ragadta meg a kardját. A kiképzése egyszerű
volt. Fogj fegyvert, és válj olyan eszközzé, amelynek a célja éppoly
tiszta, mint maga a fegyver: megtalálni és felmetszeni az ereket,
levágni a végtagokat; holtat csinálni az élőből. Nem volt más oka
annak, hogy valaki fegyvert fogjon, hogy valaki maga is fegyverré
váljon.
Akiva már nem akart fegyver lenni. Megszökhetett volna,
eltűnhetett volna most is. Nem volt köteles ebben részt venni. De
már nem érezte elegendőnek, hogy ő ne öljön kimérákat. Egykor
ennél sokkal nagyobb dologról álmodott.
A fák zöld susogása közt értek földet Hazaellel, és a hang, amely
Akiva fejét betöltötte, az volt, amelyet csak egyetlen egyszer hallott.
Az élet addig terjeszkedik, amíg világokat tölt be. Az élet a gazdád,
vagy a halál. Amikor Kénkő kimondta ezeket a szavakat, Akivának
semmit nem jelentettek. Most megértette. De egy katona hogyan
cserélhet gazdát?
Kezében karddal remélheti-e, hogy nem folyik vér?
Olyan sokféle csend van, gondolta Sveva, Rath vállához szorítva az
arcát. Igyekezett nem lélegezni. Ez a legrosszabb csend. Amolyan
ha-neszezel-meghalsz csend volt, és bár korábban sosem élt át
ilyet, Sveva ösztönösen tudta, hogy annál vészjóslóbb, minél több
lélekkel osztja meg. Az ember megbízhat önmagában, hogy
csendben marad, de harmincegynéhány idegenben?
Egy földnyelv alatt húzódtak meg, amelyet a patak vájt ki az esős
évszakban; a víz előttük folyt el, ráfröcskölt a patáikra, és a
csobogása elnyomta a kisebb neszeket, nyögéseket és
szusszanásokat. Bár, állapította meg Sveva, nem is hallani effélét.
Csukott szemmel akár egyedül is lehetett volna, ha nem érzi az
egyik oldalon Rath testének melegét, a másikon Nurt. A kaprin anya
magához szorította kisbabáját, és Sveva arra számított, hogy Leli
sírni fog, de a csöpp lányka hallgatott. Ez a csend figyelemre méltó:
tökéletes, ragyogó és törékeny. Mint az üveg, s ha eltörik, többé
nem illeszthető össze.
Ha Leli felsír, vagy valakinek megcsúszik a patája a parton, vagy
bármilyen hang megtöri a patak ártatlan csobogását, mindnyájan
meghalnak.
Ennek a tudata rettenetes volt.
Ha Rath nem érezte volna meg a kaprinok szagát, nem követték
volna őket, nem csatlakoztak volna hozzájuk, s ez a vészjósló csend
sem létezne.

***
- Arik! - Hazael nevetett, s Akiva is megkönnyebbülten vette észre,
hogy a szurdokban csak arik vannak: szőrös, kunkori szarvú állatok,
nem kaprin parasztok, nem kimérák.
- Te és te - mutatott két harcosra Kala. - Öljétek le őket. A
többiek... - Félkört írt le, végigpillantva a csapatán; kitárt szárnyai
érintették a szurdok szélein álló fákat, és szikrát szórtak. - Keressék
meg a gazdáikat.

***

Sveva hallotta az arik sivalkodását, és még jobban belefúrta a fejét

Rath vállába. Rath beszélte rá a kaprinokat, hogy tereljék vissza
állataikat a patakágyban, és egyik szurdokból menjenek át a
másikba. Túlságosan sokan voltak az állatokkal együtt, s az arik
nagyon hangosak és nyugtalanok ahhoz, hogy rájuk bízzák az
életüket; észre fogják vermi őket, mondta Rath, és igaza lett.
Az arikat most pusztították el.
Sveva megfogta a nővére ernyedt kezét. Az arik sivalkodása még
messziről is szörnyű volt, de nem tartott sokáig, és amikor végül
elhalt, Sveva úgy vélte, érzi odafenn körözni az angyalokat. A
vadászó angyalokat. A rájuk vadászó angyalokat. Szorította lopott
kése markolatát, amitől még jobban érezte kicsiségét, hiszen a kés
az angyalok nagy, brutális kezéhez készült.
Talán megszúrja vele az egyiket. Milyen érzés lenne? Forrt benne
a gyűlölet; szinte remélte, hogy módja lesz használni a kést. Persze
mindig is gyűlölte az angyalokat, de az csak távoli, homályos
gyűlölet volt. Az esti mesék szörnyeit jelentették. Egyet sem látott
addig, amíg el nem fogták. Ez a föld itt évszázadokig biztonságos
volt - a Hadúr seregei őrizték. Micsoda balszerencse olyan korban
élni, amikor nincs biztonság! A szeráfok immár valósággá váltak:
gúnyos kínzók, a szépségük a szépet csúffá változtatta.
Rath pedig úgy félelmetes, hogy a félelmetességet... ha nem is
szépséggé, de legalább fenségessé teszi. Büszkévé. Milyen
különös, hogy egy húsevő közelségében talál vigaszt. Sveva kezdte
felismerni, milyen keveset tud; amióta rabul ejtették, kinyílt a világa.
Látott szeráfokat és hazajáró lelkeket; látott és szagolt halált, és
ezen a napon, egyetlen nap alatt többet tudott meg a népekről, mint
élete tizennégy éve alatt. Először Rath, most meg a kaprinok:
birkanépnek, nyájnak tekintette őket, és hagyta volna, hogy védjék
meg magukat. Nur dunsztkötést készített Sarazalnak, és megitatta
gyógyfüves vízzel, hogy levigye a lázát. Megosztották velük az
ételüket, és a fűillatú kis Leli, Nur kicsinye is vonzódott Svevához, és
egy ideig a hátán lovagolt, kis karjaival fonva át a derekát ott, ahol
néhány napja nagy, fekete béklyó húzta le.
Svevának csukva volt a szeme. Az arca Rath vállán, a csípője
Nurhoz szorítva, és a csend tartotta össze őket. A legrosszabb fajta
csend volt, ugyanakkor jó közelség. Nem az ő népe voltak... Sveva
azon tűnődött, hazajut-e valaha a mamájához és a papájához, hogy
minden átélt szörnyűségről beszámoljon nekik.
Imádkozni próbált, de úgy vélte, gyengécske oltalmat adnak a
holdak, amikor az angyalok nappal vadásznak.
Végül nem Leli árulta el őket, hanem Sarazal.
Hirtelen tért magához, ernyedt kezét kirántotta Sveva kezéből.
Lement a láza; Nur gyógyfüve és dunsztkötése bevált, és Sarazal
nagy, sötét szeme, amikor kinyitotta, sokkal tisztább volt, mint
amikor Sveva utoljára belenézett. Csakhogy... felnyíló szemével
Sarazal Rath félelmetes fejét látta meg centiméterekre a magáétól.
Kinyitotta a száját, és felsikoltott.
 -Ezt hallgasd meg - mondta Zuzana. - Nőstény ördögöt láttak
Dél-Olaszországban...
- Kék hajút? - kérdezte Mik. Fojtott volt a hangja. Az arcára párnát
téve próbált elaludni.
- Rózsaszín hajút. Szerintem a sátán légiói kísérleteznek a
színlehetőségekkel. - Az ágyban ült, ölében a laptopja. - Felkúszott
a katedrális oldalán, és sziszegett, amikor a szemtanú pár száz
méter távolságból látta, hogy villás a nyelve.
- Jó szeme lehet.
- Az. - Zuzana nagyot fújt, és visszament a Google keresőjére. A
sok idióta!
Mik kilesett a párna alól.
- Világos van - mondta. - Gyere a barlangomba.
- Barlang. Fura barlangja van, uram.
- Éppen elfér benne a fejem.
- Aha - szólt szórakozottan Zuzana. - Itt van egy tegnapról, hm,
Bakersfield, Kalifornia. Kék haj, divatos kabát, lebegés. Hurrá!
Megtaláltuk Karout! De hogy minek ijesztget iskolás gyerekeket a
kaliforniai Bakersfieldben, nem világos.
- Gúnyosan horkantott egyet, és továbbkeresett.
A világot elözönlötték a kék hajú ördögök. Ugyanazok az oldalak,
amelyek az emberek között járó angyalokról tudósítottak, nem
maradtak el az ördögről szóló beszámolókkal sem, és valamilyen
fura véletlen folytán a Károly hídon történt, minden televízióban
bemutatott leszámolás óta az ördögöknek többnyire kék hajuk és
fekete esőkabátjuk volt, a tenyerükben pedig tetovált szemet lehetett
látni.
Karou volt az Apokalipszis arca, amit Zuzana gyalázatosnak
talált. Megjelent még a Time magazin címlapján is „így fest egy
démon?” főcímmel. Nagyszerű fénykép volt, amelyet akkor készített
valaki, amikor Karou szembeszegült az angyalokkal, a haja lobogott,
maga elé tartotta a hamszás tenyerét, az arcán elszánt
összpontosítás és egy csöppnyi... élvezet. Zuzana emlékezett a vad
élvezetre. Kissé ijesztő volt. A Time interjút is készített Zuzanával,
de szentségeléssel teli válaszát nem nyomtatták ki. Kaz
természetesen nem okozott csalódást a lapnak.
- Gyere aludni - próbálkozott újra Mik. - Az ördög reggel is ott
lesz.
- Egy perc - válaszolt Zuzana, de nem tartotta a szavát. Egy
órával később teát főzött, és átült az ágy melletti karosszékbe. A
közösségi oldalakkal nem jutott semmire; azokon csak a bolondok
szórakoztak. Szűkítette kutatásai területét. Azt már kiderítette, hogy
Karou egyetlen e-mailje Marokkóból érkezett, amin nem
csodálkozott. Amikor utoljára hallott a barátnőjéről, akkor
Marokkóban volt. A cím ugyan nem Marrakesh volt, hanem egy
Ouarzazate War-za-zat - nevű város, pálmaoázisok, tevék és
kaszbák régiójában a Szahara közelében.
Homok és csillagfény? Hát persze. Elképzelhető.
Egy homokvár papnője? A kaszbák hasonlítanak a
homokvárakra. Csak az a gond, hogy legalább ötvenmillió van
belőlük sok száz négyzetmérföldnyi területen elszórva. Zuzana
mégis izgatott lett. Ennek így kell lennie.
 Azután rábukkant egy francia férfi Atlasz-hegységben írt úti
blogjára. Csupán néhány napja készült, és főként tájképekből állt
meg teveárnyékokról, de az egyik kép arra késztette Zuzanát, hogy
letegye a teáscsészét, és közelebb hajoljon. Ráközelített. Az
éjszakai égbolt látszott a tökéletes félholddal és - eléggé
homályosan kivehető alakokkal. Hat szárnyas lény takarta el a
csillagokat. Az égboltról készített fotóknál nehéz megbecsülni a
méreteket, de Zuzana felfigyelt a képaláírásra.
Ne szóljatok az angyalkergetőknek, de errefelé meglehetősen
nagy éjszakai madarak találhatók.
Karou a folyóhoz ment fürdeni - élvezettel samponozta a haját, s
még jobban élvezte azt a negyedórát, amelyet arra tékozolt, hogy a
forró sziklán megszárítsa. Amikor visszatért az erődbe, a szobája
ajtajáról hiányzott a retesz.
- Hol van? - kérdezte Tentől.
- Honnan tudjam? Veled voltam.
Igen, vele, bár Karou ezt egyáltalán nem óhajtotta. Nem
biztonságos egyedül kimennie, közölte már korábban Thiago, még a
folyónak ahhoz a sekély részéhez sem, amely a hegyekből lefelé
közvetlenül a kaszba mellett folyt el, és tisztán látható volt az
őrtoronyból - néhány nagy szikla közt, amelyeknek Karou örült, mert
eltakarták meztelenségét. A kimérákat éppen annyira izgatta emberi
mivolta, mint annak idején Issát és Yasrit, csak ők nem nyilatkoztak
róla olyan kedvesen.
- Micsoda fura, egyszerű jószág vagy - állapította meg aznap Ten,
amint szemügyre vette Karou farkatlan, karmatlan, patátlan és
általában véve -tlan testét.
- Kösz - mondta a folyóba merülve Karou. - Igyekszem.
Egy pillanatig arra gondolt, mi lenne, ha hagyná, hogy a folyóvíz
kissé odébb sodorja, és így a farkas nélkül tölthetne vagy fél órát.
Ten az árnyékává vált: az asszisztense lett, a gardedámja és a
felügyelője.
- Mit fogsz tenni, ha vissza kell mennem fogakért? - kérdezte
aznap reggel Thiagótól Karou. - Velem küldöd?
 - Tent? Nem. Tent nem - mondta olyan hangon Thiago, hogy
Karou nyomban megértette, mire céloz.
- Tessék? Hogy te? Te akarsz velem jönni?
- Bevallom, kíváncsi vagyok erre a világra. Másnak is kell lennie
itt ezen a sivatagon kívül. Megmutathatod nekem.
Komolyan gondolta. Karou gyomra görcsbe rándult.
- Nem lehet. Nem vagy ember - meglátnának. És nem tudsz
repülni. És gonosz vagy, és nem akarlak.
- Majd kitalálunk valamit.
Karou elképzelte Thiagót a Méregkonyhában farkas lábával az
egyik koporsón, amint gulyást kanalaz kegyetlen, érzéki szájába.
Kíváncsi lett volna, vajon ugyanúgy elbűvölné-e Thiago szépsége
Zuzanát, ahogyan Akiváé, és nyomban azt gondolta: Nem. Zuze
rögtön átlátna rajta.
Később persze kiderült, Zuzana nem látott át Akiván. És ő sem.
Karou szemlátomást rosszul ítélte meg a szörnyeket, ami fölöttébb
kellemetlen a mostani helyzetében.
- Ki vitte el? - kérdezte. A szíve szabálytalanul, ki- kimaradozva
dobogott.
- Mit vagy úgy oda? Csak egy darab fa.
-A biztonságomat jelenti.
-A Fehér Farkas oltalma alatt állsz. Az többét ér egy darab fánál.
Gyere már. Dolgozzunk. Be kell fejeznünk Emyliont, és Hvitha ma
éjjel megy a gödörhöz.
Thiago bizonyára az őrházban van, abban a félig lerombolt
épületben, ahol udvart tart a kapitányaival, térképeket rajzol a porba,
fel-alá járkál, szónokol, terveket sző. Karou arrafelé indult.
 A napra száradni kitett ruhák mellett haladt el, és hirtelen
ráeszmélt, hogy ez a hely mindinkább lakottá válik - hála neki. Kilenc
újabb harcos készült el az utóbbi napokban - gyorsult a tempója Ten
segítségével. Hallotta Aegir kalapácsát, látta a kovácsműhelyből
felszálló füstöt, érezte a kuszkusz illatát és annak a támfalnak a
bűzét, ahová a harcosok vizelni jártak, mert nem vették a
fáradságot, hogy kimenjenek - vagy kirepüljenek - a kaszbából.
Kaptatok szárnyakat, most használjátok szépen, és pisiljetek
messzebb. Köszönöm.
Vitatkozás, nevetés hangja ért el hozzá; újonnan kovácsolt
kardokat próbálgattak újonnan alkotott kezek: Karou legfrissebb
hazajáró lelkei próbálgatták testüket, szárnyukat, új képességeiket.
Megállt nézelődni egy boltív alatt, és rögtön megpillantotta Zirit
Leanderrel, Karou leghatalmasabb szörnyével, aki mellett
szabályosan eltörpült.
Leander mindig is nagy volt - akko törzsbeli, a legnagyobb testű
kimérák közül való, akik a hadsereg törzsét alkották -, de ezúttal
legalább három méter magasan született újjá, csupa izom és erő
lett, Thiago igényei szerint. A szárnya majdnem akkora volt, mint a
viharmadáré, és akkora izom tartotta, hogy egészen púposnak
látszott tőle medveháta. A test nem volt elegáns, Karou sajnálatára.
Azon rövid idő alatt, amíg Leander lelkével érintkezett, olyan...
rétszerűnek érezte.
Fényfoltok meg virágok meg békesség jelent meg előtte - éppen
az ellentéte a monstrum állattestnek, amelyet most Ziri segítségével
próbált birtokba venni.
Ziri felrepült kecsesen és hangtalanul, intett Ixandernek, hogy
kövesse, amit meg is tett, de se nem kecsesen, se nem hangtalanul.
A szárnycsapásai akkora port vertek, hogy még Karout is elérték az
udvaron át. A levegőben harci állásba helyezkedtek, és Karou azon
kapta magát, hogy nem Ixanderre figyel, hanem Zirire.
Megfeledkezett arról is, hová indult, mert visszajutott az időben oda,
amikor utoljára látott repülő kirint.
Sokszor úgy érezte, visszaváltozik Madrigállá. Sosem érezte
magát inkább kimérának, mint amikor először pillantotta meg Zirit és
soha inkább embernek, mint a következő pillanatban, amikor
felfogta, hogy mivé lett. Nem érzett csalódottságot. Az volt, aki.
Pillanatnyi vibrálás támadt két énje között, amelyek mindig
különállók lesznek, akár a kétszikű tojás két sárgája.
- Lehetnél ismét kirin - mondta Karounak Ten a folyónál.
- Tessék? - Karou a haját csavarta, és azt hitte, rosszul hall.
- Lehetnél kiméra. Könnyebben elfogadnának a többiek. - Ismét
végigmérte Karout, lekicsinyelve emberi külsejét. - Tudnék segíteni
rajtad.
- Segíteni? - Ten biztosan tréfál. - Úgy érted, megölnél? Nagyon
szépen köszönöm!
De Ten nem tréfált.
- Dehogy. Azt természetesen Thiago végezné el. De
feltámasztanálak. Csak azt kell megmutatnod, hogyan tegyem.
- Mondok én neked valamit - felelte széles és mímelt mosollyal
Karou. - Inkább alakítsunk át téged. Mindenféle ötletem van az új
testeddel kapcsolatban. - Tennek ez nem különösebben tetszett,
Karout viszont nem érdekelte, mi tetszik neki. Változatlanul bosszús
volt. Talán Ten és Thiago egyeztettek erről? Valószínűleg könnyebb
lenne beilleszkednie, ha kimérának nézne ki, de erre most gondolni
sem lehet. Karounak emberi külsőre volt szüksége ahhoz, hogy
szerezhessen a lázadóknak élelmet, kelmét a ruhákhoz,
nyersanyagot Aegir kovácsműhelyének, és persze fogakat. De vajon
később is elvárják-e tőle mindezt?
Elvárhattak mindent, amit csak akartak. Karou a tenyere
hamszáira pillantott; szinte aláírásnak látszottak.
Ezt a testet Kénkő készítette neki, és meg is tartja.
Nevetés rántotta vissza a jelenbe. Ziri és Leander barátságosan
küzdött a levegőben, mire Leander kibillent az egyensúlyából, és
zuhanni kezdett lefelé. Próbált egyensúlyba kerülni, suta
szárnycsapásaival azonban csak annyit ért el, hogy fél kézzel
elkapta az udvart szegélyező, omladozó bástyafokot. Rajta lógott, és
nevetett. Nevetett Ziri és a többiek is. Karou ekkor jött rá, hogy
leskelődik, mert sosem nevettek a közelében, és rögtön
abbahagyták volna, ha megpillantják. Hátrébb húzódott, mert nem
akarta, hogy ez történjen.
Mind az öt csapat visszatért Eretzből, egyetlen kiméra sem
veszett oda, sebesülés is alig történt. Thiago pompás hangulatban
volt, és a kaszbát a dicsőség légköre járta át, bár hogy miféle
dicsőségé, vagy hogy mi volt a csapatok küldetése, Karou még
mindig nem tudta. Egy konyhán dolgozó asszony új lobogót varrt
Thiagónak a Loramendiben elégett helyett; szerényebb volt a
réginél, vászonból készült, nem selyemből, de rajta díszelgett egy
fehér farkas és Thiago jelszava: Győzelem és bosszú. Ez vált
mindannyiuk jelszavává.
Amúgy Karou jobban kedvelte a Hadúr címerét, az agancsokból
kinövő faleveleket, amelyek az eljövendő növekedést jelképezték,
de a bosszúvágy sem állt távol tőle - hatalmas és csúf bosszúvágy
volt, ősi dobverés és vicsorgás... El kellett ismernie, hogy Thiago
jelszava hatásos mint lázadást szító csatakiáltás is.
A zászló az udvar végében lógott alá egy emeletről, hirdetve a
Farkas kiválóságát. Az enyém hol van?, gondolta Karou. Miért ne?
Együtt vagyunk ebben, mondta neki Thiago. Hát mit tenne, ha Karou
elkészítené a maga lobogóját, és az övé mellé akasztaná? És mi
lenne rajta? Fogakból fűzött nyaklánc? Fogó? Nem, egy csíptető, a
jelszava pedig csak ennyi lenne: Jaj!
Elmosolyodott magában, de lehervadt az arcáról a mosoly, mert
nem akadt senki, akinek elmondhatta volna. Az udvaron a katonák
még mindig nevettek, ő pedig az árnyékba húzódott, nem lehetett a
jókedvük részese.
Ixander most már sokkal könnyedebben mozgott, és némi időbe
telt, amíg Karou megértette, miért: végre nem erőlködött. Úgy
mozgott, ahogy a testek szoktak, gondolkodás nélkül. Karou némi
büszkeséget érzett, amikor látta kecsesen siklani a levegőben az
otromba medvetestet. Ziri gúnyolódásától megfeledkezett a
zavaráról - ez lehetett Ziri célja, gondolta -, és ennek most Ziri fizette
meg az árát, mert Ixander elkapta a nyakát, játékosan úgy tett,
mintha fojtogatná, aztán elhajította. Ziri megpördülve ért földet, és
patás lábaival éppen Balieros előtt fékezett. A hatalmas bika-kentaur
volt a csapatvezetője.
Balieros a fejét csóválta, miközben katonái rázkódtak a
nevetéstől, majd átkarolta Ziri vállát, és együtt nézték Leander
röptét.
Karou gombócot érzett a torkában. Milyen jóban vannak
egymással, mennyit nevetnek! Egykor ő is részese volt a
harcostársak közösségének, együtt élt velük laktanyákban és
katonai táborokban; egy volt közülük.
De a végzetes választása ennek a bajtársiasságnak mindörökre
véget vetett.
Amikor a nevetés hirtelen elhallgatott, Karou összerezzent, mert
azt hitte, a harcosok észrevették a leskelődését. Ám nem az ő
irányába néztek. Egy pillanattal később megjelent Thiago. Karounak
eszébe jutott, hogy vissza akarta kérni tőle az ajtója reteszét, de
felháborodás szülte bátorsága elhagyta. Nemcsak Thiago miatt,
hanem azok miatt is, akikkel érkezett.
Az Elő Árnyakkal.
A maguk módján gyönyörűek voltak, a mozgásuk rugalmas.
Tangris és Bashees tökéletesen egyformák voltak: szfinxszerű,
füstfekete párduclények, a csontozatuk finom, a szőrük puha, a fejük
női fej. Sötét bagolyszárnyukon tökéletesen hangtalanul repültek.
Nem voltak sem nagyok, sem ijesztők, Thiago mégis nagyobb
tisztelettel viselkedett velük szemben, mint bármely más harcosával,
és ez nem volt csoda. Senki nem volt képes arra, amire ők. Karou
tenyere izzadni kezdett. Thiago megbízatással küldi el őket?
Igen.
Most nem töprenghetett ostobán a küldetés célján, nem tehetett
úgy, mintha nem értené. Az Elő Árnyak legendásan különlegesek...
Ezért a küldetésük is csak különleges lehet.
Felemelkedtek és elszálltak, csendet hagyva maguk után. Senki
nem kiáltott utánuk, nem kívánt nekik szerencsét. Nem volt
szükségük szerencsére. Valahol Eretzben néhány angyalnak lett
volna nagy szüksége rá, de nekik nem lesz szerencséjük. Bárkik is,
immár halottnak lehet tekinteni őket.
Akiva szívesen lemondott volna a tábortűzről. Erre a napra elege
volt a tűzből: az égbolt még mindig izzott azoktól a tüzektől,
amelyeket azért gyújtottak, hogy a menekülő kimérákat kiűzzék az
erdő biztonságából. Amikor felnézett, egyetlen csillagot látott.
Csakhogy a tábortűz hozzátartozott a táborozáshoz, s az volt a
középpont. A harcosok köré gyűltek megtisztítani a fegyvereiket,
enni-inni, és bár Akivának nem volt étvágya, szomjúságot érzett. A
harmadik kancsó vizet itta sötét gondolatokba merülve, s közben
felfigyelt egy hangra.
- Mit művelsz?
Az éles kérdést Liraz tette fel. Akiva felpillantott. A nővére a tűz
túloldalán állt a tűz vöröslő fényében.
- Szerinted? - Ezt a Második Légió egyik harcosa mondta, akit
Akiva nem ismert. Két másikkal ült, és amikor Akiva látta, mi van
náluk - mire készülnek -, ökölbe szorult a keze.
Tetováló eszközök voltak náluk. Egy kés meg egy tintapálcika
elegendő, hogy rögzítse az ölések számát a húson.
- Úgy tetszik, mintha növelni akarnád a rovásaid számát - folytatta
Liraz -, de nem akarom elhinni, mert magát valamire becsülő harcos
ma nem tetovál rovásokat a kezére.
A rovás csatában levágott ellenségért járt. Nem menekülő
parasztokért.
- Volt fegyverük - vont vállat a légiós.
 - Szóval így megy ez a seregben? - kérdezte Liraz. - Adsz a
rabszolgának egy kést, és máris becses ellenfélnek minősül? - A
légiós ujjain látható fekete rovásokra mutatott.
- Azok közül hányan vágtak vissza? Volt akár csak egy is?
A harcos hirtelen felállt. Egy fejjel magasabb volt Liraznál, bár ha
azt hitte, hogy ez számára előny, tévedett. Akiva is felállt
- nem gondolta, hogy a nővérének szüksége lesz a segítségére,
egyszerűen csak meglepte a haragja.
- Kiérdemeltem a rovásaimat - tornyosult Liraz fölé a légiós. Liraz
nem hátrált. Összeszorított foggal, végtelen megvetéssel vetette
oda:
- Nem, ma nem.
- Ki vagy te, hogy elbíráld?
Liraz arcára komisz mosoly ült ki.
- Kérdezd meg a többieket.
Talán a mosoly, talán Liraz tekintete volt az oka, de a légiós
magabiztossága odalett.
- Most meg kellene ijednem?
- Engem kiráz a hideg tőle. - Hazael jelent meg. - Szívesen
mesélek, ha tényleg kíváncsi vagy. Születésünktől fogva ismerem.
- Jó neked - mondta egy másik légiós, ami buta vihogást váltott ki
néhány harcosból.
- Én csak tudom. - Hazael őszintén mondta. - Jó, ha van valaki az
ember közelében, hogy megmentse az életét. Hányszor is, Lir?
Négyszer? - kérdezte Liraztól.
Liraz nem felelt. Akiva lépett melléjük.
- Barátkozol, Lir?
- Ahol csak megfordulok.
 Akiva intett a többieknek.
- Tudjátok, hogy igaza van. Szégyellheti magát, aki büszke a mai
munkára.
- Csak a parancsot teljesítjük - feszengett a légiós Akiva
jelenlétében.
- És azt is parancsolták, hogy élvezd?
- Gyere már - fogta meg a légiós könyökét az egyik társa.
Elvonultak, de hallani lehetett, hogy az orruk alatt a „korcsok”-ról
sutyorognak.
Liraz utánuk kiáltott.
- Ha friss tintát látok holnap bármelyiketeken, levágom az
ujjatokat.
A magas légiós hitetlenkedve felnevetett, és hátranézett.
- Tégy próbára! - Liraz tovább heveskedett.
- Ne tedd próbára - javasolta Hazael. - Hallod? Szerintem
túlságosan is szeretne egy ujj-gyűjteményt.
A légiósok távozása után Liraz leült. Haragosan nézett Akivára.
- Nincs szükségem az Állatok Átkára, hogy rendezze a vitáimat.
Hazael megsértődött.
- És rám? Szerintem tőlem ijedtek meg.
- Nem rendeztem a vitádat - mondta Akiva. - Csak egyetértek
veled. - Habozott. - Liraz, mi történt ma?
- Mit gondolsz? - A lány csak ennyit válaszolt. Akiva ebből arra
következtetett, hogy a karaván néhány kiszabadított rabszolgájára
találhattak rá, és ahogyan a harcos mondta, teljesítették a
parancsot. Ám abból, ahogy Liraz a tűzbe bámult, Akiva úgy ítélte
meg, hogy a nővére nem élvezte a gyilkosságot.
Liraz élvezte a csatákat, de a mészárlást sosem. Csak az volt a
kérdés, mennyire elkötelezetten követi a parancsokat. És... okozhat-
e olyan meglepetést Akivának, mint Hazael?
Akiva a fivérére nézett, ő meg vissza. Hosszan néztek egymás
szemébe a nővérük feje fölött, mintegy beismerve, hogy mit tettek
aznap a szurdokban.
Pontosabban, mit nem tettek.
Amikor Akiva meghallotta a sikolyt - rövid volt, elfojtott, de tisztán
kivehető -, Hazael közelebb volt a forrásához Akivánál. Bár egyetlen
szárnycsapással, de mégis Hazael járt előbb, hirtelen összezárta
szárnyát, és leugrott a sziklás patakágyba, majd lekuporodott, hogy
szükség esetén ismét felszárnyalhasson. Fél szívdobbanásnyi idő
múlva mellette termett Akiva, és látta, amit látott: egy
beszögellésben egymás hegyén-hátán a rémült birkanépet.
A kaprin volt a legszelídebb kimératörzs, tagjai annyira
alkalmatlanok a harcra, hogy be sem vették őket a seregbe. Számos
kimératörzs nem volt alkalmas a katonáskodásra: túlságosan kicsik
vagy torzak voltak ahhoz, hogy fegyvert fogjanak, esetleg vízben
éltek, vagy félénkek voltak, és akadtak nagydarab, de méla és lassú
fajok is. Annyiféle ok volt, ahányféle törzs, Kénkőnek azért kellett oly
hosszú időn át azt tennie, amit tett: népéből rengetegen nem voltak
alkalmasak a harcra, kivált nem a szeráfok elleni küzdelemre.
A hadsereg fő ereje néhány tucatnyi harcias törzsből került ki, és
Akiva meglepetten ismert fel egy ilyen példányt az összebújt
sokaságban. Egy dashnagot a kaprinok között. Ugyan kicsi volt
még, nem kifejlett, ám egy kis dashnag is brutális. Érdekes, hogy
egy karcsú kentaur lányt tartott vaskos karjában - a lány keze a
szája előtt; ő sikoltott, és tiszta őzszeme hatalmasra kerekedett édes
kis arcán. Egy másik őzlány kuporgott rémülten a fiú oldalán. Akiva
csak sejtette, mi hozta össze itt ezeket a népeket: az angyalok eretzi
terrorja egyesítette a kimératörzseket a közös ellenséggel szemben.
A dashnag fiú gyengéden letette a kentaur lányt. Félelem ült a
szemében, de készen állt arra, hogy megvédje a többieket. Akiva
mindkét kezében kard volt.
Nem kellene gyilkosnak lennünk, gondolta.
- Haz... - kezdte mondani. A fivére felé fordult, felhúzta a
szemöldökét.
- Különös - szakította félbe Akivát. - Esküdni mertem volna, hogy
hallottam valamit itt lenn.
Akivának kellett egy pillanat, hogy megértse testvére szándékát,
azután elöntötte a megkönnyebbülés és a hála érzése.
- Én is - felelte óvatosan, reménykedve, hogy jól értette fivérét. A
dashnag fiú feszülten figyelte őket, minden izma ugrásra készen. Az
összes kaprin meg a két dámalány rezzenéstelenül leste őket. Egy
kisbaba kezdett gügyögni, mire az anyja még jobban magához
szorította. - Talán egy madár - kockáztatta meg Akiva.
- Madár - helyeselt Hazael. És... elfordult a menekülőktől. Néhány
csobbanós lépést tett a patakban, mintha mi sem történt volna, majd
lehajolt, és letépett egy patak parti virágot, hogy a páncélja egyik
nyílásába dugja.
Most kihúzta, és átnyújtotta Liraznak. Akiva teste megfeszült,
nem tudta, vajon Hazael elmeséli-e a nővérének, hogy aznap
meghagyták egy falunyi kiméra életét, de még egy dashnagét is, aki
felnőve harcos lesz. Mit szólna ehhez Liraz? De Hazael csak ennyit
mondott:
- Ajándékot hoztam neked.
 Liraz elvette a virágot, rápillantott, aztán Hazaelre,
kifejezéstelen arccal. Megette a virágot. Megrágta és lenyelte.
- Hmm - mondta Hazael. - Nem szokásos reagálás.
- Olyan gyakran adsz virágot?
- Igen - felelte Hazael. Valószínűleg így is volt. Hazael a maga
módján élvezte az életet, a sokféle korlátozás ellenére is, mely
őket mint harcosokat kötötte. - Remélem, nem volt mérgező -
mondta könnyedén.
Liraz vállat vont.
- Csúnyább halál is elképzelhető.
 - Hát itt vagy - lihegte Ten, amikor utolérte Karout a búvóhelyén.
- Itt - nézett a nőstény farkasra Karou. - Hová mennek?

- Kik?

-A szfinxek. Hová küldte őket? Milyen megbízással?

- Nem tudom, Karou. Eretzbe, hogy tegyék, amit tesznek.
Mehetünk vissza dolgozni?
Karou ismét az udvar felé fordult. A harcosok Thiago köré
gyűltek, mind az égboltot lesték, ahol az Él ő Árnyak eltűntek. Menj,
noszogatta magát Karou. Menj, és kérdezd meg. De nem bírta
rávenni magát, hogy odalépjen, és érezze magán a kényszeredetten
közömbös tekintetüket, hogy megszólaljon, megtörve éber
csendjüket.
Ten a karjára tette a kezét.
- Gyere. Emylion, aztán Hvitha. Hadsereget kell építenünk.
Karou szinte megkönnyebbült.
Hagyta magát elvezetni.

***

Nur két napon át kezelte, mire Sarazal már lábra tudott állni, bár
többnyire még mindig Rath cipelte a hátára akasztható
hordozóban. Sveva válláról lehullt nővére életének terhe. Sarazal
meg fog gyógyulni, meg fogják találni a törzsüket, csak... nem
rögtön. Szomorú az ellenkező irányba haladni, de túlságosan
kockázatos lett volna észak felé menni. Túlságosan sok volt a
szeráf köztük és az otthonuk között.
 Jól vagyunk, mama. Élünk. Sveva szüntelenül küldte a
gondolatait haza. Az angyalok meghagyták az életünket, üzente a
mamájának, miközben szinte beleszédült a csodába. Újnak érezte
az életét: elveszettnek és megtaláltnak, egyszerre könnyebbnek és
nehezebbnek.
Ha látsz egy tüzes szemű angyalt meg egy másikat, mocsári
liliommal a páncélján, üzente az anyjának, ne öld meg őket.
A nyáj dél felé, a hegyek felé tartott, amelyekről az a hír járta,
hogy biztonságot nyújtanak. Útközben találkoztak másokkal,
azoknak is javasolták, hogy igyekezzenek. Csatlakozott hozzájuk
néhány hartkind, de vigyáztak, hogy a csapat ne növekedjen
túlságosan nagyra. Nagy tömegben haladni nem biztonságos.
Tulajdonképpen semmi sem volt biztonságos.
Leli Sveva hátán lovagolt.
- Alig várom, hogy újra futhassak - súgta a nővére, amint
kocogtak felfelé a domboldalon.
- Tudom - mondta Sveva. És akkor, a dombtetőről meglátták
Legbelsőföldet: a távolból kissé elmosódottan látszott, és
elképzelhetetlenül hatalmas volt, havas csúcsai úgy olvadtak össze
a felhőkkel, mint valami fehérlő földrész az égbolton. - De jó, hogy
élünk.
A szeráf őrjáratok nem nagy sikerrel vadásztak. A táj túlságosan
hatalmas és vad volt, lakosa pedig kevés, egyre kevesebb.
- Valaki figyelmezteti őket - jelentette ki egy reggel Kala, amikor
újabb elhagyott faluba értek. Egyesek a kiszabadított rabszolgákat
vádolták, bár mindannyian tudták, hogy - mind bátorság, mind
logisztika dolgában - figyelemre méltó teljesítmény lenne azoktól az
egyszerű lényektől az egész hatalmas terület figyelmeztetése a
közelgő tisztogatásra.
Az egyetlen logikus következtetés az volt, bár nem akadt rá
semmiféle bizonyíték, hogy lázadók munkálkodnak a háttérben.
- Miért nem mutatkoznak? - dühöngött a Második Légió egyik
harcosa. - Gyávák!
Akiva ugyanezen törte a fejét. Hol vannak a lázadók? Ő ugyanis
tudta, hogy nem a lázadók figyelmeztetik a népet.
Mert ő tette.
Éjjel, amikor aludt a tábor, láthatatlanná álcázta magát, és
kisurrant a sátrából. Ahová a másnapi rajtaütést tervezték, oda
ment, és amikor rátalált a falura, tanyára vagy nomád táborra,
megmutatta magát, elijesztve a népet, és azt remélve, hogy
elmenekül.
Ennyire volt képes, másra nem nyílt módja. Mit tehet egy katona,
amikor a könyörület felségárulás? Nyerhetett volna némi időt
ezeknek a déli népeknek, hogy elérjék a Legbelsőföldet. Nyerhetett
volna.
De nem nyert.
Mert éjjel, miközben Akiva küszködött, hogy családonként
mentse az ellenséget, a lázadók sötét, hangtalan szárnyakon
kegyetlen üzenetet küldtek a Birodalomnak. Joramnak lehetőséget
sem hagytak a vérontás csillapítására.
„Az élet az urad, vagy a halál”, mondta Kénkő, de ezekben a
véres napokban nem állt fenn a választás fényűzése.
A halál volt az úr mindenek felett.
Egyszer volt, hol nem volt, hogy az égbolt ismerte az angyali seregek
vonulását.

Pokolként lángolt a szél szárnyuk tüzétől.

A szeráfok thisalene-i laktanyájában - nem az állatok járta
vadonban, hanem a Mirea-part kanyarulatában, a birodalom
szívében egy őrszem leste, amint felkel a nap a tenger fölött. A
bajtársai még nem ébredeztek. Egy pisszenést sem adott a
századnyi harcos, akiket úgy képeztek ki, hogy felkeljenek a nap
első sugarára. Napkeltekor a laktanya néma volt, a csend pedig
szürreális és nagyon nem helyénvaló. Ilyen csendnek éjjel kell
lennie. Most zajongásnak illene lennie, ételszagnak, a gyakorlótérről
beszűrődő korai kardcsengésnek.
Az őrszem tudta, hogy már jönnie kellett volna a váltásnak, de
nem bírta elhagyni őrhelyét. A rémület tartotta ott. Semmi sem
mozdult, csak a tenger meg a nap. Mintha a világon minden élet
megdermedt volna. Amikor odafenn az égen meglátta a
dögkeselyűket, végre magához tért, és lerepült a toronyból.
Megértette, hogy a priccseken alvó bajtársai közül egy sem ébred fel
soha többé.
Száz torkot vágtak át szép szabályosan. Száz arcon virított vörös
vigyor, a falon vörössel új üzenet:
AZ ANGYALOKNAK MEG KELL HALNIUK!
A Hódítás Tornyából elmennydörgött császári szavak visszhangja
volt e felirat, azoké az aljas szavaké, melyeket születésüktől fogva
belesulykoltak minden szeráf, katona vagy polgár tudatába: Az
állatoknak meg kell halniuk!
Dezertálhatott volna az őr. Sejtette, hogy a kudarcáért
felakasztják; megbocsáthatatlan volt, még ha igaz is, amit
döbbenten és dadogva jelentett, amikor a városba ért. Thisalene a
birodalom fő rabszolgakikötője volt, mindössze félnapi járásra a
fővárostól - repülve legfeljebb egyórányira. Erősen felfegyverzett,
őrzött város. Hadosztályának katonái járőröztek a tengerparton, és a
harcos attól tartott, hogy őket is holtan találja.
- Hála az istencsillagoknak! Meg kell háromszorozni az őrséget.
Életben vannak. Visszatértek, és mindnyájunkat megölnek! -
kiáltotta.
A parancsnokért küldtek, s mire megérkezett, a harcos magához
tért a sokkból. Ezek voltak az első szavai:
- Nem aludtam el, uram, esküszöm.
- Ki mondja, hogy elaludtál? Mi történt, katona? Csupa vér vagy.
- Hinned kell nekem. Sosem aludnék el az őrhelyemen. Életben
vannak. Minden természetes jelenséget észrevettem volna...
- Beszélj értelmesen. Kit öltek meg? Kik vannak életben?
- Mindenkit megöltek, uram. Be sem csuktam a szemem. Az Élő
Árnyak voltak. Csak ők lehettek. Visszatértek.
Karou tehetséges volt sok mindenben, az autóvezetés
azonban nem tartozott ezek közé.
- Bocsánat! - szólt hátra negédesen, őszintétlenül. A hátsó ülésen
Ten rejtőzködött.
Karou szándékosan hajtott rá minden hepehupára.
- Ha nem akarnék itt lenni, már elmentem volna - mondta
Thiagónak, mielőtt elindult a városba, akarata ellenére a nőstény
farkas kíséretében. - Nincs szükségem börtönőrre.
- Nem börtönőr - felelte a Farkas. - Most is olyan idegesítően
nézett Karoura, mint mindig. - Nem szeretnélek egyedül elengedni.
Ugye, elnézed ezt a bogaramat? Ha történne veled valami, végem
lenne. - Nem végünk, hanem végem.
Brrr.
Persze rosszabb is lehetett volna. Jöhetett volna maga Thiago is,
és volt egy feszült pillanat, amikor Karou attól tartott, úgy lesz. De
mivel az Élő Árnyak visszatérte esedékes volt, inkább a kaszbában
várta őket.
- Hozz valamit az ünnepségre - kérte indulás előtt Thiago. Ha
tudsz.
Karou hátán felállt a szőr.
- Mit ünnepiünk?
Válaszképpen Thiago a lobogójára mutatott és mosolygott.
Győzelem és bosszú.
 Helyes.
De mit vigyek, töprengett Karou, megünnepelni a győzelmet és a
bosszút?
Amikor beért Agdz hosszú, poros főutcájára, elkerülte az északi
végén lévő boltot, mert emlékezett rá, hogy puskák vannak a
kirakatában. Nem kockáztatta meg, hogy Ten észrevegye a
rejtekhelyéről a fegyvereket, és megkérdezze, mik azok.
A lőfegyver szép ajándék lenne az ünnepléshez? Kétségtelenül.
Karou gyakran gondolt a puskákra.
Gyűlölte a fegyvereket, de tudta, sokat segíthetnének. Sokszor
gondolt rá, hogy beszél Thiagónak az emberi gyilkolási
technológiáról, de mindig visszafogta magát. Sok oka volt rá, a
személyes érzéseitől kezdve azokig az emberekig, akikkel üzletelnie
kellett volna, hogy fegyvereket szerezzen - avagy nem volt-e a
helyzet eléggé rossz már fegyvercsempészek nélkül is? Ám ezt is
elintézte volna, ha nincs még komolyabb ok...
Kénkő sosem vitt lőfegyvert Eretzbe.
Karou csak sejtette, miért nem: mert fegyverkezési versenyhez
vezetett volna, mérhetetlenül növelte volna a gyilkosságok számát,
és Kénkő erre vágyott a legkevésbé. Azt mondta neki - Madrigalnak
- a kivégzése előtti utolsó percben, hogy évszázadok óta igyekszik
életben tartani a népét, amíg nem találnak másik, igazabb utat.
Olyan utat, amelyik az élethez és a békéhez vezet.
Élet és béke. Győzelem és bosszú.
És a kettő sosem találkozik.
A városban Karou több ládányi barackot, hagymát és cukkinit
vásárolt. Kék haját pamuthidzsábbal takarta el, farmert és hosszú
ujjú dzseballát viselt, hogy beolvadjon a tömegbe. Persze nem nézte
senki marokkóinak, ám fekete szeme és tökéletes arabtudása miatt
fehér embernek sem. Vigyázott, hogy ne vegyék észre a hamszáit.
Vásárolt még kelmét meg bőrt, teát és mézet is. Mandulát,
olajbogyót és aszalt datolyát. Tápot a csirkéknek és lepénykenyeret.
Csak néhány szelet sötétvörös húst, mert úgysem áll el sokáig. Több
tonnányi kuszkuszt - alig bírta el a zsákokat, de el kellett hárítania a
segítséget, hogy észre ne vegyék a furgon hátuljában rejtőző,
farkasszerű szörnyet.
Kösz szépen, Ten.
Egyre a szfinxek jártak az eszében.
Ez eléggé elvette a kedvét attól, hogy ünnepi ajándékot vigyen a
harcosoknak. Odadobott Tennek egy palack vizet, és bezárta a
furgon hátsó ajtaját. De a városból kivezető úton meglátott egy
boltot, és meggondolta magát. Dobok. Berber törzsi dobok. Amikor
csatába indultak egykor, néha doboltak a táborban. Énekeltek is. A
kaszbában nem énekelt senki, de eszébe jutott, ahogy Ziri és
Leander bohóckodott az udvaron, a nevetés, amelynek nem volt
részese. Vett tíz dobot. Már sötétedett, mire visszaért a hosszú útról.
A kirakodást ellenőrizte, amikor az Élő Árnyak megérkeztek.

***

- Azt hittem, hogy az Élő Árnyak Halott Árnyak - mondta Liraz. Hír
érkezett Thisalene-ből, és Akiva beleborzongott. A szörnyűség, a
holttestek sokasága, a merész rajtaütés. Az ostoba rajtaütés.
Astrae-hez ilyen közel lecsapni egyet jelentett a Birodalom
megsértésével. Vajon tudják-e a lázadók, mit indítottak el?
Hazael hosszan, fáradtan sóhajtott.
 - Lehet, hogy rosszul látom, de mintha a kimérák jobban
szeretnének élni.
- Ebben legalább egyformák vagyunk - szólt Liraz.
- Nem csak ebben - jegyezte meg Akiva.
Liraz az öccsére nézett.
- Te persze másban is. Például a láthatatlanul közlekedésben...
Akiva megdermedt.
Vajon Liraz tud az éjszakai kalandozásairól, vagy csak vaktában
céloz az álcájára? Liraz furcsán, de kitartóan nézte Akivát, majd
csak ennyit mondott:
- Ha apánk tudná, hogy képes vagy rá... - és rittyentett. - Neki is
lenne személyes Élő Árnya.
Akiva körülnézett. Nem szeretett a táborban beszélni erről - a
varázstudományáról, a titkairól. A császárt „apá”- nak hívni is
büntetendő volt, többek között azért, mert a korcsoknak nem volt
joguk apára.
A korcsok fegyverek voltak, és a fegyvereknek nincs se apjuk, se
anyjuk: amennyiben egy kard eldicsekedhetne a létrehozójával, a
kovács lenne az, nem az érc, amelyből a fémje készült. Persze
mindez nem gátolta Joramot abban, hogy eldicsekedjen, milyen sok
„fegyver” származott az ő „ércéből”.
Az udvarmesterek számon tartották. A háremben több mint
háromezer fattyú harcos született.
Közülük alig háromszáz maradt életben, és az utóbbi időben
pusztult el a legtöbbjük.
Akiva látta, hogy senki nincs hallótávolságon belül.
- Te is megtehetnéd - emlékeztette Lirazt. Nővérét és fivérét
megtanította az álcázásra, hogy eljuthassanak az emberi világba, és
ráégethessék a fekete tenyérlenyomatokat Kénkő ajtóira. Liraz és
Hazael képesek voltak álcázni magukat, bár nem könnyen és nem
sokáig.
Liraz undorodva horkant fel.
- Nem. Jobban szeretem, ha az áldozataim tudják, ki végez velük.
- Hogy örök álmukba is a te bájos arcod kísérje őket - mondta
Hazael.
- Áldás, ha egy szépséges lény kezétől hal meg valaki - felelte
Liraz.
- Tehát nem Jael kezétől - jegyezte meg Hazael.
Jael. Akiva az égboltra pillantott. A név fenyegető volt. Liraz
megborzongott.
- Nincs áldás, ami segíthetne az ő áldozatain. Tudjátok, két okból
örülök annak, hogy korcs vagyok.
- Miféle okok lehetnek ezek? - kérdezte Akiva, mert nem tudta
elképzelni, miért örül a testvére annak, hogy a császár fattya.
A korcsok voltak a birodalom erőinek leghatékonyabb és
legkevésbé jutalmazott harcosai. Sosem lehettek parancsnokok,
bárhogy igyekeztek is, csak szolgálták a rangosabbakat,
kölcsönadták őket a Második Légió hadosztályainak, hogy
elvégezzék a piszkos munkát. Nem kaptak zsoldot, de elvárták
tőlük, hogy a halálukig szolgáljanak. Tilos volt házasságot kötniük,
gyereket nemzeniük vagy szülniük, földet birtokolniuk, máshol nem
is lakhattak, csak laktanyában. El sem temették őket, csak
hamvasztás és közönséges urna várt rájuk, és mivel a nevüket is
csak kölcsönbe kapták, nem birtokolták, felesleges lett volna ráírni
az urnára. A korcs életének csupán annyi nyoma maradt, hogy a
nevét kihúzták az intézők listájáról, hogy odaadják valamelyik
nyivákoló újszülöttnek, akit kiszakítanak az anyja karjából.
Élj ismeretlenül, ölj, és halj meg hőstetteid megéneklése nélkül.
Ez lehetett volna a korcsok hitvallása, de nem ez volt, hanem: A vér
erő.
- Mivel korcs vagyok, sosem fogok Jael alatt szolgálni.
- Jó ok - ismerte el Akiva. Jael a császár öccse volt és a
domínium, a birodalom elit légiójának a parancsnoka, végtelen
keserűség forrása a fattyúk körében. Bármelyik korcs legyőzte volna
a domínium bármelyik harcosát a gyakorlótéren vagy a csatatéren,
mégis a domíniumot tartották minden szempontból különbnek.
Gazdagon öltöztették és látták el katonáit a birodalom első
családjainak kincses ládáiból - ők küldték a légióba második és
harmadik fiaikat-lányaikat -, és gazdag jutalmakban részesültek a
háború végén, földeket és kastélyokat kaptak a felszabdalt korábbi
szabad területekből.
Ám bármilyen előnyökben részesültek is a domínium harcosai,
Jael élvezetét szolgálták, és Jael élvezete borzalmas dolog volt.
- Folytasd - mondta Hazael. - A másik?
- Másodsorban, minthogy korcs vagyok, sosem fogok Jael alatt
feküdni.
Akiva döbbenten bámult Lirazra. A nővére most először említette
önnön nemiségét, még ha ilyen furcsa összefüggésben is. Liraz
páncélként viselte hevességét, amely tökéletesen nemtelen
védőruhát alkotott. Liraz érintetlen és érinthetetlen volt. A képet,
amint Jael alatt fekszik... Nyomban el kellett vetni, szörnyülködve.
Hazael is megdöbbent.
 - Remélem - mondta az undortól erőtlenül. Liraz az égre emelte a
szemét.
- Nézzetek csak magatokra. Ismeritek a nagybátyánk hírnevét.
Csak annyit mondtam, hogy a rokonaként biztonságban, és ezért
hálával fordulok az istencsillagok felé, ha másért nem is.
- Fenébe az istencsillagokkal - háborgott Hazael. - Azért vagy
biztonságban, mert puszta kézzel kibeleznéd, ha megpróbálna
hozzád nyúlni. Mondhatnám azt is, hogy én belezném ki, de tudom,
hogy mielőtt bárki más odaérne, kifordítanád a nagybátyánkat,
amitől még rondább lenne.
- Igen, azt hiszem. - Liraz kimerültnek látszott. - És a többi lány?
Nem gondoljátok, hogy a legszívesebben ők is kibeleznék? És
azután? A bitófa következne? Végül is az életről van szó meg arról,
hogy érdemes-e mindenáron életben maradni... Szóval... érdemes?
- Akivára nézett.
- Mit?

- Érdemes mindenáron életben maradni?

Érdemes-e megtörten, a veszteség miatt szenvedve élni? Vajon
Akiva veszteségét Liraz valós veszteségnek vélte, vagy csapda volt
a kérdésben? Akiva néha úgy érezte, egyáltalán nem ismeri a
nővérét.
- Igen - felelte óvatosan, a füstöl őre és Karoura gondolva. Amíg
élsz, mindig van rá remény, hogy a dolgok jobbra fordulnak.
- Vagy rosszabbra - mondta Liraz.
- Igen - adta meg magát Akiva. – Általában rosszabbra. Hazael
közbevágott.
- Össze kellene hívnotok a csapatot. Ti ketten rábírnátok az
egész társaságot, hogy végezzünk magunkkal reggelre.
 Reggel. Mindhárman tudták, mi lesz másnap reggel. Liraz felállt.
- Megyek aludni, amíg tehetem, és nektek is ezt ajánlom.
Hamarosan nemigen fog pihenni senki.
Távozott. Hazael követte.
- Jössz? - kérdezte Akivát.
- Egy perc.
Akiva az égre nézett. Sötét volt, ameddig csak ellátott, de azt
képzelte, változást érez a levegőben: sok-sok szárny légáramát.
Nagy utat kell megtennie ma éjjel, nagy területet kell bejárnia, sok
kimérát megmentenie. Számára nincs pihenés. Érkezik a domínium.
A szfinxek földet értek finom macskalábaikkal, amelyek körül apró
porfelhők szálltak fel. A többi kiméra előtódult az ajtókból és az
ablakokból az udvarra, hogy meghallgassák a jelentésüket, Thiago
is közeledett az őrházból. Karou tűnődött. Vajon mit tettek?
Nemcsak a szfinxek, hanem az összes kiküldött csapat.
Valószerűtlennek érezte, hogy lába a többiek felé viszi.
- Karou - szólt utána Ten, de ő csak ment tovább.
Thiago figyelte Karou közeledtét. A harcosok követték a
tekintetét, a szfinxek is. Mind egyformán kifejezéstelenül bámultak
rá, de Thiago mosolygott.
- Karou - mondta. - Jól ment minden a városban?
- Pompásan. - Izzadt a tenyere. - Nem szükséges várnod. Csak
hallani akarom.
A Farkas kissé félrebillentette a fejét, zavartnak látszott.
- Hallani?
-A jelentést. - Karou úgy érezte, dadog. - Csak tudni akarom, mit
teszünk.
Thiago válaszára nem számított.
- Aggódsz talán valaki miatt?
Karou arca forró lett. Álnok gyanúsítás.
- Nem - felelte sértődötten. Zavarba is jött, mert megértette, hogy
bármit mond, úgy fogják értelmezni, hogy a szeráfok miatt aggódik.
Akiva miatt.
- Akkor hát ne aggódj. - Újabb mosoly a Farkastól. - Van éppen
elegendő gondolkodnivalód. Ma elveszett az egész napod, és
holnap szükségem lesz egy újabb csapatra. Gondolod, hogy képes
vagy a munkára?
- Persze - felelte Karou helyett Ten, és megfogta Karou karját,
ahogyan az előző napon. - Már indulunk is.
- Helyes - mondta Thiago. - Köszönöm. - Megvárta, amíg kellően
eltávolodnak, majd beszélni kezdett.
Karou mintha álomból ébredt volna. Thiago nem akarja, hogy
foglalkozzon a részletekkel. Miközben Ten elrángatta, Karou
tekintete néhány pillanatig találkozott Ziriével. A kirin olyan
óvatosnak látszott. Thiago megjegyzése... Mind azt hiszik, hogy még
mindig szereti Akivát? Pedig nem is tudnak Marrakeshről és
Prágáról, és arról sem, hogy nem olyan régen találkoztak.
Találkozott Akivával és... Nem. Semmi. Maga mögött hagyta őt.
Csak ez számít. Ezúttal helyesen választott.
Amikor kiértek az udvarról, Karou elhúzta a karját Ten markából,
és felszisszent, mert Ten keze fájdalmat okozott.
- Azt hiszem, jogom van tudni, miért fizetek a fájdalmammal.
- Ne gyerekeskedj. Mindannyiunknak megvan az eljátszandó
szerepünk.
- Ó. És a tiéd mi? Bébiszitter? Úgy értem, áruló-szitter? - Ten
szeme dacosan villant.
- Ha Thiago kéri, az.
- És bármit megteszel, ha ő kéri.
Ten egy pillanatig úgy nézett rá, mintha bolondnak tartotta volna
Karout.
- Persze - felelte. - És te is azt fogod tenni. Te legkivált. Népünk
javáért és azok emlékéért, akiket elveszítettünk, no és azért, mert
nagyon sokkal tartozol nekünk.
 Karou azonnal elszégyellte magát, ugyanakkor dühös lett. Sosem
fogják elfelejteni, amit tett. Önként maradt itt, holott, ellentétben a
többiekkel, lett volna más választási lehetősége. Volt egy másik
élete, és ebben a pillanatban nagyon szeretett volna visszarepülni
Prágába, vissza a barátaihoz, a művészethez, a teához és a
gyomrában táncoló pillangókhoz. Milyen furcsának, mulatságosnak
és jelentéktelennek tetszett most az az élet, mintha belefért volna
egy apró, havazást mímelő üveggömbbe. Tennek igaza volt:
valóban sokkal tartozott. De hányingere lett a gyáva féregtől, akivé
változott. Kénkő meg sem ismerné ezt az alkalmazkodó kis
szégyenkezőt; az ő parancsait Karou sosem követte ilyen
engedelmesen.
Amikor megmászták a lépcsőt Karou szobájáig, a lány felvette a
nyakláncot, amelyet korábban elkezdett, közben a türelmetlen Ten
az asztalra öntötte ládája tartalmát. Rézkampók repültek
mindenfelé. Karou felvett egyet, de nem tette magára. Nem volt
most olyan állapotban, hogy testet varázsoljon elő.
Mit nem szabad tudnia?
- Akarod, hogy én adjam a fájdalomtizedet? - kérdezte Ten. Karou
felnézett Tenre. A nőstény farkas ritkán ajánlotta fel a fájdalmát, és
Karou maga is meglepődött azon, amit válaszolt.
- Nem. Köszönöm.
A csíptetővel babrált, és Tenhez fordult.
- Nem hiszem, hogy ismered a Kékszakállú történetét.
- Kékszakállú? - Ten Karou hajára pillantott. -
Rokonod? Karou száraz mosollyal válaszolt.
- Nincsenek rokonaim, emlékszel?
 - Már senkinek sincsenek - mondta egyszerűen Ten. Mindenki, aki
itt van, elveszítette... mindenkijét. Már nem volt vesztenivalójuk.
- Szóval - folytatta, és a csíptetőt higgadtan feltette a hüvelykujja
meg a tenyere közötti izomra. Érzékeny pont volt. - Kékszakállú
nagyúr volt. Amikor hazavitte új hitvesét a kastélyába, kulcsot adott
neki minden ajtóhoz, kivéve egyhez, amelyik a pincébe vezetett.
Oda megtiltotta a belépést. - Szorosabbra csavarta a csíptetőt, és
fájdalma kezdett kinyílni, mint a virág.
- Gondolom, az volt az első hely, ahová bement.
- Mihelyt az ura hátat fordított neki.
Ten elfordult a teáskannáért. Karou szavaira visszapördült, és
elkáromkodta magát.
A lány ebből tudta, hogy sikerült; elvégre emlékezett Akiva
láthatatlanná tevő manipulációjára. Fura, de akkor még
borzalmasnak tartotta a fájdalmat. Most már nem. A szívverésének
ütemére lüktetett, és majdnem annyira természetesnek hatott.
Tennek eszébe sem jutott, hogy Karou el sem mozdult a helyéről.
Azt hitte, ismét kirepült az ablakon, és mihelyt dermedt rémülete
felengedett, az ablakhoz ugrott, közben Karou kisurrant az ajtón.
Ironikus módon a retesz hiánya könnyítette meg, hogy kiszökjön.
Helyén tartva az álcát lerohant a lépcsőn, ki az udvarra.
Nem az árnyéka árulta el. Az álca nem rejti el az árnyékot, ezért
Karou árnyékban maradt, és nem ütött semmi zajt. Ebben biztos
volt. Nem is érintette a földet. Csak néhány percig tartózkodott az
udvaron, de már megértette, miféle gyomorforgató „üzeneteket”
küldenek a lázadók a szeráfoknak. És a császár válasza: jóságos
ég, az égbolt sötétlik és ragyog a domíniumtól... Thiago a mondat
közepén elhallgatott, megfordult puha farkas talpán, és kissé
felemelve a fejét, finoman tágítva orrlyukait beleszimatolt a
levegőbe.
Karoura nézett. A lány megdermedt. A lélegzete is elállt, és
rémülten nézte a jégkék szempárt. A hideg tekintet nem tudott
pontosan megállapodni Karoun, de közelített rá. Thiago ismét a
levegőbe szimatolt. Nem láthatta őt, és a többiek sem, akik követték
a tekintetét. Mégis ugyanúgy tudták, hogy a közelben van, ahogyan
Thiago.
Érezték a szagát.
Karou a folyónál vette le a csíptetőt, s végignézett magán, amint újra
láthatóvá vált. A keze kék volt, ahol a kínzóeszköz megmarta.
Lehet, hogy Thiago most rájött az álca titkára? Ha megsejti, hogy
képes láthatatlanná válni, ő meg a kéme soha többé le nem veszik
róla a szemüket. Arról nem is szólva, hogy nyilván tudni akarja majd,
miként tett szert e képességre. S nyilván azt akarja majd, hogy
minden harcosának átadja ezt a tudást.
Hogy segítsen még több angyalt megölni...
Tangris és Bashees ezt tették. Senki nem tudta pontosan,
hogyan; valamiképpen magukra tudták vonni az árnyakat, hogy
láthatatlanul járjanak az ellenség között, ám egyedül az álca nem
teszi lehetővé a tökéletes csendben elkövetett tömeggyilkosságot.
Karou nem tudta, miért zavarja ez annyira. Fájdalommentesen
gyilkoltak. Hány kimérát öltek meg azok a harcosok! Kevésbé
gyengéden.
Önmagával vitatkozott, szerette volna, ha van valaki, akivel
beszélhet. Nem volt képes megbirkózni a brutalitással, amely nap
mint nap része volt az életének. Igyekezett azt képzelni, hogy rossz
álom csupán. Túlélte ugyan a napokat, de képtelen volt megbékélni
a helyzettel. A háborúval.
Emberi élete nem készítette fel erre. A háború csak a híradóban
létezett, de ő még híradót sem nézett. És ha azt hitte volna, hogy
Madrigal tapasztalatai segíthetik, hogy a mélyebb énje el tudja
fogadtatni vele a csúf valóságot, tévedett. Miért tette Madrigal, amit
tett, miért szövetkezett Akivával a békéért? Mert nem volt gyomra a
háborúhoz akkor sem, amikor az volt az élete.
És ami Eretzben történt... A lázadók csak rontottak a helyzeten.
Belenyúltak a darázsfészekbe.
Levette a cipőjét, lábát a hűvös vízbe dugta. A kaszbában most
őt keresik, és könnyen meg fogják találni. Olyan helyen várakozott,
ahol jól látható volt, végül szárnycsapásokat hallott, és árnyék
vetődött rá. Szarvai voltak, és egy pillanatig úgy olvadt össze Karou
árnyékával, mintha neki lennének szarvai.
Ziri.
A csapatában Ziri faragta a halottak arcára a mosolyt. Félhold
alakú pengéje - ugyanolyan, mint Karoué - alkalmas volt rá; csak
össze kellett húznia a hulla szájának sarkait, egyetlen
csuklómozdulat, és kész a vigyor. Ez lett az én kis kirin
árnyékomból. Karou megfordult, és felnézett Zirire. A nap a kirin
háta mögé bújt; Karounak árnyékolnia kellett a szemét. Most, hogy
megtalálta lányt, Ziri nem tudta, mit tegyen. Tekintete végigfutott
Karou karján - zúzódások és tetoválások váltakoztak rajta -, aztán a
szemébe nézett.
- Jól vagy? - kérdezte habozva.
Ezek voltak Ziri első szavai Karouhoz. Ha előbb hangzottak volna
el, Karou örült volna. A lázadóknál töltött első, rémült napjaitól fogva
azt remélte, Ziri a barátja lesz, a szövetségese; felismerni vélt benne
valamit - talán együttérzést? Gyerekkori, kedves énjét? Még most is
a kölyköt látta benne, a kerek, barna szemét, a komolyságát és a
szégyell őségét. De annyi héten át távol maradt Karoutól, és amikor
most végre megszólalt, már egyáltalán nem számított.
- Úgy látom... - zavartan elhallgatott. - Nem vagy jól.
 - Nem? - Karou legszívesebben nevetett volna. - Valóban. -
Felállt, leporolta a nadrágját, fogta a cipőjét. Felnézett Zirire. A kirin
olyan magasra nőtt, hogy Karounak hátra kellett hajtania a fejét. A
kirin egyik szarván vágás nyoma látszott, egy pillantással meg
lehetett állapítani, hogy a szarv mentette meg egy halálos csapástól.
Szerencsés volt. Karou hallotta, hogy a többi kiméra így hívja.
Szerencsés Ziri.
- Miattam ne aggódj - nyugtatta meg Karou. - Ha legközelebb
mosolyogni támad kedvem, sejtem, kihez kell fordulnom.
Ziri összerezzent, mintha arcul csapták volna, Karou pedig
ellépett mellette, és elindult a kaszba felé. Nem repült, gyalogolt.
Nem sietett.

***

A császár öccse úgy festett, mint akit félbevágtak Sebhely húzódott

a feje búbjától végig az arcán, be az álla alá, de sajnos a torkától
egy ujjnyira véget ért. Nem vékony vágás volt, hanem ráncos,
rettenetes daganat, amely kettészelte az orra maradékát és az ajkait
is úgy, hogy kilátszottak csorba fogai. Senki sem tudta, hogy
szerezte a szörnyű sebet. Ő azt állította, csatatéren, hősi harcban,
de a pletykák ennek ellentmondtak - annyi és olyan sokféle akadt,
hogy nem lehetett tudni, melyik az igaz.
Még a mindentudó Hazaelnek sem volt rá magyarázata.
Bármi okozta is a sérülést, az eredménye az lett, hogy szinte
elviselhetetlen volt hallani, ahogy Jael evett, pedig most is azt tette,
olyan hangok kíséretében, mint amikor a kutya rágja a mócsingos
csontot.
 - Mondtam, hogy korai visszavonni főseregünket - jelentette ki
Jael. - De a bátyám nem hitte, hogy délről fenyegetés jöhet.
- Nem is jelentett fenyegetést - mondta Ormerod, a Második Légió
parancsnoka, aki eddig a tisztogatást vezette, és aki, gondolta
Akiva, nem örült, hogy leváltották. Az ő sátrában ültek az asztalnál,
pedig a fattyúk nem ültek egy asztalnál, nem étkeztek a
feljebbvalóikkal. Akiva Jael kérésére jelent meg, kényszeredetten.
- A Fattyak Hercege - kiáltotta a kapitány, amikor megpillantotta
közeledni. Akiva korábban már együttműködött vele, és amikor a
szenvedélyük éppen közös volt - például Loramendi elpusztítása -,
akkor is megvetette a kapitányt, és érezte, hogy az érzés közös.
„Micsoda megtiszteltetés”, mondta reggel Jael. „Nem gondoltam,
hogy itt talállak. Velünk kell reggelizned. Biztos vagyok benne, hogy
vannak elképzeléseid a helyzetünkről.”
Ó, Akivának voltak elképzelései, de nem oszthatta meg őket
senkivel ennél az asztalnál.
-A dél nem jelentett fenyegetést régebben, nem jelent most sem -
folytatta Ormerod, és Akiva csodálta az őszinteségét.
Annyit megtehetett, hogy helyeselt.
- Bárki támadja is a szeráfokat, nem ez az egyszerű népség.
- No persze. A lázadók rejtőzködnek valahol, nemde? - Jael
sóhajtott. - Lázadók. A bátyám bosszús. Csak az újabb háborúját
szeretné eltervezni. Olyan nagy kérés ez? Erre feltámad halottaiból
a régi. - Nevetett a saját szellemességén, de Akiva nem nevetett.
Új háború? Ilyen gyorsan? Nem akart rákérdezni. A kíváncsiság
gyengeség, és Joram meg Jael egyaránt élvezettel halogatták a
válaszokat, hadd furdalja mások oldalát a kíváncsiság.
Ormerod szemlátomást nem tanulta meg ezt a leckét.
 - Miféle új háború?
Jael nem vette le a szemét Akiváról, nyíltan, gunyorosan,
bizalmasan nézte.
- Meglepetés - válaszolt mosolyogva. Már amennyiben
mosolynak lehetett nevezni, ahogy a szája szétnyílt, és sebhelyes
ajka elfehéredett.
Ezen a mosolyon egy kiméra tudna javítani, gondolta Akiva. Ám
ha Jael gúnyolni akarja őt, jobban kellene igyekeznie. Akiva nem
lepődött meg. Ki más lehet Joram újabb célpontja, mint a szakadár
szeráfok, akiknek szabadsága és rejtélye évek óta ingerelte?
A sztelianok.
Akiva számára anyjának népe fantomszerűbb volt, mint a
semmiből felbukkanó lázadók. A közelgő csata híre aggodalommal
töltötte el. Csüggedés fogta el, nem múló. Azokra a népekre gondolt,
akiket megkímélt és figyelmeztetett. Elszigetelhetik, csapdába
csalhatják, elfoghatják, megölhetik őket. Mit tehet a domínium sok
ezer szeráfjával szemben?
- Lehet, hogy Joramot bosszantja, de számomra ajándék ez a
lázadás - magyarázta Jael. - Legalább van tennivalónk. A tétlen
katona a természet szégyene. Egyetértesz, hercegem?
Hercegem.
- Nem hiszem, hogy a természet gondol velünk, legföljebb sír,
amikor befogad minket. Jael mosolygott.
- Úgy van. A földek felperzselődnek, a barmok elpusztulnak, és a
holdak sírnak az égen, ha látják mindezt.
- Légy óvatos - mosolyodott el halványan Akiva is. - A holdak
könnyeiből születtek a kimérák.
Jael hűvösen, elgondolkodva nézett Akivára.
 - Az Állatok Átka, amint állatok mítoszairól fecseg. Beszélgetsz is
ezekkel a szörnyekkel, mielőtt megölöd őket?
- Az ellenséget ismerni kell.
- Úgy van. - Megint az a nyílt, gunyoros, bizalmas tekintet. Mit
jelenthet? Jael számára Akiva nem több, mint bátyja légiónyi
fattyának az egyike.
De amikor az étkezés véget ért, Akivának el kellett gondolkodnia,
mi másról lehet még szó.
Jael hátra tolta a székét, és felállt.
- Köszönöm a vendéglátást, parancsnok - fordult Ormerodhoz. -
Egy óra múlva elrepülünk. - Akivához fordult. - Öcsém, mindig öröm
téged látnom. - Elindult, de megállt. - Talán nem kellene bevallanom
most, amikor már hős vagy, hogy azt tanácsoltam, öljenek meg.
Annak idején. Remélem, nem haragszol.
Minek idején? Akiva rezzenéstelenül nézett Jaelra. Mikor függött
hajszálon az élete?
Ormerod zavartan fészkelődött, dadogott is valamit, de sem
Akiva, sem Jael nem figyelt rá.
- A véred szennyezettsége miatt - magyarázta Jael, mintha
nyilvánvaló volna. Tehát ismét az anyjáról van szó. Akiva nem
mutatott több érdeklődést, mint az újabb háború említésekor. Az
anyjáról csak néhány emlékképet őrzött, illetve emlékezett a császár
titokzatos megjegyzésére: Rettenetes, ami vele történt. - A bátyám
hitt benne, hogy az ő vére lesz az erősebb, most pedig azt mondja,
igaza volt. Kísérlet voltál, és dicsőségesen álltad a próbát, azt
hiszem, immár nincs érv ellened. Kár. Nem szeretek tévedni
ilyesmiben.
 Ezzel Jael, a domínium parancsnoka, a birodalom második
leghatalmasabb angyala második sarkon fordult, és odavetett egy
parancsot Ormerodnak.
- Küldess egy nőt a sátramba!
Ormerod elsápadt. A szája kinyílt, de hang nem jött belőle. Akiva
felállt. Liraz szavai jutottak eszébe „az összes többi lány”-ról. Csak
most értette meg, hogy a nővére fél. Nem magát félti, hanem
másokat. Akiva viszont nem csak félelmet érzett, hanem dühöt is.
- Itt nincsenek nők - mondta. – Csak harcosok. - Jael megállt.
Sóhajtott.
- Nos, katonai táborban az ember nem lehet válogatós. Az
egyikük azért csak jó lesz valamire.

***

Egy másik világban a Fehér Farkas útra készítette csapatait.

Alkonyatkor összehívta a gyilkolásra foghatókat az udvaron, és
kisebb csoportokban küldte szét azokat, akiknek szárnyuk volt.
Kilenc hatfős csapat meg a szfinxek, akik mindig külön dolgoztak.
Ötvenhat kiméra. A fájdalomtized lerovásakor olyan soknak érezte
ezt a számot, de most, ahogy az ablakából kinézett, és elképzelte
őket a domínium seregeivel teli égbolton, Karou tudta, hogy semmik.
Emlékezett a napfény ragyogására a páncélokon, a lángoló
szeráfszárnyakra, az ellenség iszonyatos erejére, és szinte lebénult.
Mit remélnek, hogy útra kelnek? Ez öngyilkosság.
A levegőbe emelkedtek, és elrepültek.
Ziri nem nézett fel Karou ablakára.
Nem volt öngyilkosság.
A csapatok nem fordultak délnek, amikor átjutottak a portálon. Azok
ötvenhatan nem repültek Legbelsőföld felé azoknak a
teremtményeknek a segítségére, akik az erdő lombkoronáin át
lesték, miért halványul el a nap, mivel sújt le rájuk az ég. Mit tehetett
volna ötvenhat annyi ellen? Az öngyilkosság nem volt Thiago
természetében. Céltalanság lett volna, kárba veszett harcosok.
A lázadók nem voltak tanúi a kétségbeesett kimérák
menekülésének és elestének, a rohanásnak, a bukdácsolásnak, a
felszökkenésnek, a kisdedek szorongatásának, az öregek
támogatásának. Nem látták fajtársaik rémületét. Nem látták
meghalni a szétszóródott százakat, akik kimenekültek az égő
erdőkből, hogy a szabadba érve lemészároltassanak. És nem haltak
meg őket védve, mert nem voltak ott.
A birodalomban voltak, ahol ők keltettek rémületet.
- Immár kétszeres előnyünk van - magyarázta korábban Thiago. -
Először is, nem tudják, hol vagyunk, és még mindig nem tudják, kik
vagy mik vagyunk. Szellemek vagyunk. Másodszor, most már
szárnyas szellemek vagyunk. Hála az új feltámasztónknak,
szabadabban mozgunk, mint korábban bármikor, és nagyobb
távolságot tudunk megtenni. Nem számítanak rá, hogy a saját
terepükön támadjuk meg őket. - Hagyta, hogy elüljön minden zaj,
mielőtt a sajátosan perverz gyengédségével hozzátette volna. - Az
angyaloknak is van otthonuk. Az angyaloknak is van feleségük és
gyerekeik.
 És most majd kevesebben lesznek.

***

Egyetlen csapatvezető dacolt Thiago parancsával: Balieros. A jól

megtermett bikakentaur nem volt képes hátat fordítani népének.
Amint a csoportok szétváltak, hogy a kijelölt területre repüljenek,
megkérte a harcosait, hogy válasszanak, és azok büszkén követték.
Ixander, a medve; Minas, a griffmadár; Viya és Azay, a Hadúr
hartkind fajtájából való két harcos, továbbá Ziri. Délnek repültek,
szárnyaik felkavarták a fellegeket, messzi mérföldeket hagytak
maguk mögött. Amilyen gyorsan csak tudtak, átszelték az egykor
védett területet, és már egy napja repültek, amikor a távolban
megpillantották Legbelsőföld bástyáját.
Mindössze hat harcos az ellenséges szárnyak viharában -
tényleg öngyilkosság volt, amely csak egyféleképpen végződhetett.
Tudták, repültek felé, lángolt a szívük és pezsgett a vérük;
pusztulásra ítéltségükben jóval elevenebbek voltak, mint bajtársaik,
akik a túlélés reményével szálltak az ellenkező irányba.

***

- Szóval - lépett halkan Akiva mellé Hazael, miközben repülési

parancsra vártak. Aznap Ormerodot kellett követniük, az egyesített
őrjáratok a már távozott domínium után indultak. - Mit teszünk most,
testvér? Gondolod, hogy ma sok madár lesz kinn?
Madár?
Akiva a bátyjához fordult. Sosem beszéltek a vízmosásban talált
kimérákról. „Egy madár lehetett”, állapodtak meg akkor, úgy téve,
mintha nem látnák a szemük előtt összebújó menekülőket.
 - Azt hiszem, nem elegendő - mondta Akiva.
- Nem, valószínűleg nem. - Hazael Akiva vállára tette a kezét, és
ott nyugtatta egy pillanatig. - Talán néhány mégis. - Elfordult; Liraz
közeledett. Hazael elébe ment, és magára hagyta Akivát a
gondolataival.
Talán néhány mégis. Akiva kicsit felderült.
Amikor kiadták a repülési parancsot, csüggedését a táborban
hagyta, csak céltudatossága vezérelte. Nem ámította magát azzal,
hogy ez a hőstettek napja lesz. A halál és a borzalmak napja lesz,
mint sok más, túlságosan sok más nap, és egy - vagy két - rebellis
szeráf nem menthet meg sok életet.
Talán néhányat mégis.
Füstölők csörgése, fogak koccanása.
Karou ujjai nyugtalanul matattak a tálcákon. Válogatás, zsinór.
Fogak, fogak. Emberé, bikáé. Jádekorongok, vas, Leguánfog - apró
pengeéles darabok -, denevércsontok. Válogatás, zsinór. Amikor az
antilopfogakhoz ért, hátradőlt, úgy meredt rájuk.
- Azok kinek lesznek?
Karou összerezzent, összezárta az öklét. Egy pillanatra
megfeledkezett Tenről. Hogy lesi. A nőstény farkas állandóan leste.
- Senkinek - mondta Karou, és félretette a fogakat. Ten vállat vont,
továbbkeverte a tömjént.
Londonban, a Természettudományi Múzeumban hosszan
álldogált a gyönyörű nyársas antilopbika mellett, ujjai végigfutottak
hosszú, recés szarvain, visszaemlékezett, milyen volt ezeket a
szarvakat a fején viselni.
- Újra kirin lehetnél - szólt Ten, de Karounak ez eszébe sem jutott.
Az antilopfogakat nem magának szánta, hanem Zirinek. Először el
sem akarta hozni őket, mert az olyan lett volna, mintha meghívná
Ziri halálát - mintha sírt ásna annak, aki még meg sem halt. Igen, a
halálra számítottak, minden egyes nap, de... nem Zirinek.
Szerencsés Ziri.
Aki még a természetes testében lakozott. Hála a gyorsaságának,
az ügyességének - a szerencséjének, mondta volna először Ziri még
sosem ölték meg. És akármilyen ostobaság volt is, Karounak
számított, hogy Ziri „tiszta”. Ziri volt törzsének utolsó tagja, az
egyetlen vele egy fajtából való. Volt ebben valami szentség, és
amikor Ziri először repült ki, Karouban kis, hideg félelem
kristályosodott ki, és csak akkor nyugodott meg kissé, mikor látta
Zirit visszatérni.
És most újra várta, de ez most más volt, mint a korábbi alkalmak.
Ezúttal Karou nem tudta, hogy térhet vissza Ziri. A hozzá intézett
búcsúszavai annyira kegyetlenek voltak, mintha Karou őt hibáztatta
volna mindenért. Lesz-e még lehetősége jóvátenni e szavakat?
Válogatás, zsinór. Fogak, fogak.
Teltek az órák, Karou félelme egyre nőtt. Felkelt a nap, maga
után húzva az órákat, és soha nem volt itt még olyan nap, amelyik
ennyire lusta, ennyire forró, ennyire végtelen lett volna. Karou úgy
érezte, megöregedett, mire végre alkonyodni kezdett. Újra meg újra
a kezében találta az antilopfogakat.
Londonban végül csak benyúlt fogójával az antilop szájába.
Sikerült meggyőznie magát, hogy ezzel nem hívja ki a sorsot Ziri
ellen, csak felkészül az elkerülhetetlenre. Minden kiméra harcos
meghal. Talán most jön el Ziri ideje. Karou próbálta elképzelni, amint
Ziri egy füstölőben tér vissza, valódi testét - az utolsó kirin testet
Eretzben - valahol hátrahagyják, összekaszabolva vagy megégve.
Nem baj, ő felkészült a megoldásra.
Azután eszébe jutott a másik lehetőség: hogy Ziri egyáltalán nem
tér vissza.
Dél-Marokkó egyik kövezetlen útján zökkenve megállt egy autó, és
kitett két hátizsákos utast, majd porfelhőt kavarva elhúzott, miután a
vezető berber nyelven sok szerencsét kívánt. Zuzana és Mik
köhögve takarták el az arcukat. A motor zümmögése lassan elhalt.
Amikor a levegő kitisztult, és körülnéztek, a nagy semmi szélén
találták magukat.
Zuzana hátrahajtotta a fejét.
- Jóságos ég. Mik azok az ijesztő fények? - A fiú felnézett.
- Hol?

Zuzana az égre mutatott - a hatalmas égboltra -, Mik kétszer is

ide-oda fordította a fejét, végül Zuzanára nézett.
- Úgy érted... a csillagok?
- Dehogy. Láttam már csillagokat. Olyanok, mint távoli kis pöttyök
az űrben. Ezek egészen közel vannak.
A nappal homokszínű, zord táj a sötétben csillagokkal ékes,
éjkék kárpittá változott. Mik nevetett, majd együtt szitkozódtak és
ámuldoztak, teljesen hátrahajtva a fejüket.
- Le tudnád szedni őket, mint a gyümölcsöt - mondta Zuzana, és
felnyúlt, mintha meg akarná tenni.
Hamarosan elcsendesedtek, és nézték a durva és zordon tájat.
Mintha egy dokumentumfilmet láttak volna. Mik hangja vidáman
csengett, amikor megszólalt.
- Ugye nem fogunk itt meghalni?
 - Nem - mondta határozottan Zuzana. - Olyan csak a filmekben
van.
- Persze. A valódi életben az ostoba városi népek soha nem
halnak meg a sivatagban, sosem válnak napszítta csontvázzá...
- Hogy aztán összetörjenek a tevék patái alatt - tette hozzá
Zuzana.
- Nem hiszem, hogy a tevéknek patáik vannak - jegyezte meg
bizonytalanul Mik.
- Bármijük van is, most meg tudnék csókolni egy tevét.
Valószínűleg hoznunk kellett volna néhányat.
- Igazad van - helyeselt Mik. - Menjünk vissza.
Zuzana felhorkant.
- Ilyen a rettenthetetlen sivatagi felfedező! Még öt perce sem
vagyunk itt.
- De hát hol van pontosabban az az itt? Honnan tudod, hogy jó
helyen járunk? Mindenütt egyformának látszik a hely.
Zuzana felmutatott egy térképet.
- Nem bízol bennem?
Mik habozott.
- Persze, hogy bízom. Tudom, mennyit dolgoztál rajta, de... ez
nem kifejezetten a mi szakterületünk.
- Ugyan, kérlek. Most már szakértő vagyok - nyugtatta Zuzana.
Megnyert volna bármely, Dél-Marokkóról szóló vetélkedőt, annyi
kutatómunkát végzett, és úgy vélte, erőfeszítéseivel kiérdemelte a
tiszteletbeli nomád nevet. - Még az iránytű használatát is
megtanultam. Van vizünk. Van ennivalónk. Van telefonunk... - A
telefonjára pillantott. - Ami nem működik. Szóval. Van vizünk. Van
ennivalónk. És elmondtuk, hová megyünk. Nagyjából. Mi ebben a
kockázatos?
- Úgy érted... a szörnyeken kívül?
- Jaj, szörnyek - legyintett Zuzana. - Láttad Karou rajzfüzeteit,
kedves szörnyek.
- Kedves szörnyek - bámulta Mik a kopár, csillagfényben fürdő
tájat.
Zuzana átkarolta a fiú derekát.
- Eljöttünk egészen idáig - igyekezett levenni a lábáról. Ez lehet
az első próbatételed.
Mik erre felkapta a fejét.
- Mint a mesékben?
Zuzana bólintott.
- Akkor rendben. Induljunk! - Felvette a hátizsákját, Zuzanára
felsegítette az övét.
- Talán előbb kellett volna megkérdeznem - mondta Mik. De hány
próbatétel lesz?
- Mindig három van. Most gyerünk. Úgy tizennyolc kilométer lehet.
- Elhúzta a száját. - Emelkedő talajon.
- Tizennyolc kilométer? Szerelmem, gyalogoltál valaha is
tizennyolc kilométert?
- Persze - mondta Zuzana. - Több részletben.
Mik nevetve csóválta a fejét.
- Még jó, hogy a magas talpú csizmádat otthon hagytad.
- Nem képzeled? Ott van a hátizsákodban.
Újabb éjszaka ereszkedett a kaszbára, a csillagok soha nem
kúsztak olyan lassan a helyükre, mint amikor életek forogtak kockán.
Karou munkával terelte el a figyelmét, sietősen alkotott új
testeket. Igyekezett nem gondolkodni, de ilyen sötét kilátásokkal ez
eléggé nehéz volt.
Napokba telhet, amíg megtudnak bármit is. Rettenetesen hosszú
az út Legbelsőföldéig, keresztül a szabad területeken és a hatalmas,
déli kontinensen. Szárnyak nélkül heteken át kellett volna gyalogolni,
ám a gyaloglás, hála az égnek, immár a múlté. Karou
visszaemlékezett, hogy amikor még Madrigal volt, mennyit
bosszankodott a sereg elviselhetetlenül gyors menetelésén. Ám
szárnyakkal, attól függően, hogy mi történt, az őrjáratok napokon
belül hazatérhetnek.
Vagy soha.
Annak a lehetősége, hogy senki nem tér vissza, nagyon is
valóságos volt, és a feszültség, amelyet a várakozás okozott, éppoly
régen tartott, mint a háború.
Meglepődött, amikor az őrszem alig pirkadat után kiáltott. Karou
már ki is lépett az ablakon, kezében még mindig egy nyakláncot
szorongatva. Lábujjhegyen lépett ki, aztán felrepült.
Alig harminchat óra telt el, és a láthatáron alakok látszottak, egy
teljes csapat. Csodának tetszett a látvány.
 Egy perc múlva már olyan közel jártak, hogy Karou felismerte
Amzallagot. Amzallag csapata volt.
Ziri tehát nem lehet köztük.
Karou nem vett tudomást a csalódottságáról, örült, hogy legalább
Amzallagot látja, és csodálkozott, hogy a csapat - bármelyik, ha nem
is az, amelyiket a legjobban várta - sértetlenül és ilyen hamar
visszatért a csatából. A palota zöld cseréptetejére telepedett le,
onnan nézte őket, amint leszálltak. Thiago szokás szerint kijött
köszönteni őket, kezeket szorongatott, és nem látszott sem
különösebben elégedettnek, sem meglepődöttnek. Karou nem
hallotta, mit beszélnek, de látta, hogy a harcosok ruhái vastagon
véresek.
Újabb csapat érkezett, majd még egy.
A nap egyre magasabbra emelkedett, az őrjáratok egymás után
érkeztek, és a csoda kezdett gyanússá válni. Hogyan lehet, hogy
egy harcost sem veszítettek? Dél felé már az összes csapat
visszatért, Balierosét kivéve, és Karou alig bírt a torkában lévő
gombóccal.
- Hol jártak? - kérdezte Tentől, miután visszatért a szobájába, és
dolgozni próbált.
- Mit gondolsz? Legbelsőföldén - felelte a nőstény farkas, de
Karou tudta, hogy hazudik. Attól eltekintve, hogy túlságosan gyorsan
és elevenen tértek vissza, a hangulat rossz volt. Súlyos.
Az ablakból látta, hogy a Virko nevű harcos, akinek kosszarvai
kissé Kénkőre emlékeztették, a fal mögé megy, térdre esik és hány.
Öklendezésének zaja hullámokban hallatszott ki az udvarra, ahol a
többi, amúgy is meglehetősen hallgatag harcos még jobban
elcsendesedett, és nem néztek egymásra.
 Amzallag az árkád alatt ült, a kardját tisztogatta, és amikor Karou
úgy egy óra múlva újra kinézett, még mindig a fegyverét tisztogatta
szaggatott, dühös mozdulatokkal.
Karou maga is kis híján öklendezni kezdett, amikor Beretva
megjelent. Beretva surranó hüllőmozgása valahogy peckesebb lett...
és egy zsákot vitt. Barna kelméből készült zsák volt, súlyos és
tömött. Valami csöpögött belőle, a barna zsákból
meghatározhatatlan színű folyadék szivárgott. Karou leküzdötte
öklendezését, és bárhogy is korholta magát néhány nappal
korábban a tudatlanságáért, nem akart már többet tudni.
Újra a kezében találta az antilopfogakat, majd letette őket.
Folyton az ablakhoz sietett. Ten szidta is tétlenségéért, de nem
tudott koncentrálni. Valami rossz történt.
Rossz.
Rossz.
És akkor végre, a nap legforróbb órájának a végén az őrszem
ismét kiáltott. Ziri. Karou kilépett az ablakon, a levegőbe. Az égbolt
kobaltkék volt, felhőtlen, kristálytiszta, és semmit sem rejtett.
Nem is volt odafenn semmi. Karou zavartan fordult az őrtorony
felé. Oora teljesített éppen szolgálatot, de nem nézett a portál felé. A
Farkas jelent meg Oora mellett, Oora pedig lefelé, a távolba
mutatott. Karou erőltette a szemét, hogy lássa, mit néznek, és
amikor megpillantotta, nem akart hinni a szemének.
- Nem. Nem, nem - suttogta.
Két emberi alak csúszkált az omladékos talajon. Egyenesen a
kaszba felé tartottak.
Az angyalok rájuk támadtak. Sveva nézte a szemüket, és nem látott
benne tüzet, végigpásztázta a páncéljukat, és nem látott liliomot.
Más angyalok voltak. Balszerencse.
Amikor már olyan közel jártak a biztonsághoz...
Azt hitte, tényleg sikerült. A hegyek olyan nagyok voltak, hogy
közelebb lévőnek látszottak, mint a valóságban voltak. És akkor az
égjük emelkedő tetején, amelynek az utolsónak kellett volna lennie,
újabb völgy ásított a lábuk előtt. Újabb járásnyi távolság, újabb
megmászandó domb. Mint valami szörnyű akadályverseny.
De ez tényleg az utolsó volt. Sveva látta a pontot, ahol nagy,
domború kövek sora találkozott a réttel.
- Mint egy nagy, kövér láb ujjai - fordult mosolyogva alig két perce
a többiekhez. Megforgatta Lellt, és a kicsi kacagott. - A hegy lábujjai
- dalolta. - Elértük a hegy lábujjait! - És táncolt, magához szorítva a
kaprin csöppséget, kántálva csacska dalocskáját. - Kíváncsi vagyok,
büdösek-e a hegy lábujjai...
És akkor Sarazal felkiáltott.
- Svee!

Ott voltak. Angyalok. A nem megfelelő angyalok.

Sveva habozott gyűlölet és reménység közt, amiről szó sem
lehetett volna néhány nappal korábban. Egyszer irgalmat
tapasztaltak; miért ne lehetne szerencséjük kétszer? Rájött, hogy az
irgalomnak őrült vegyhatása van: egyetlen cseppje képes feloldani a
gyűlölet tengerét. A vízmosásban történtek miatt a szeráfok többet
jelentettek neki rabszolgakereskedőknél és arctalan, szárnyas
gyilkosoknál.
Mégis, amikor ezek a szeráfok elindultak feléjük, vöröslő karddal
és irgalom nélküli szemmel, nem esett nehezére felkiáltani.
- Öld meg őket!
Rath ugrott.
Az angyalok nem vették észre. A két fénylő páncélos szinte
gúnyosan vigyorgott. Csak egy kaprin nyájat láttak, néhány dámát
meg néhány vén hartkindet - könnyen lemészárolható áldozatokat.
A dashnag állt leghátul; az angyalok csak akkor észlelték, amikor
már rájuk vetette magát. A földre rántotta, tépte, marta őket.
Visítottak.
Sveva nem akarta nézni, de kényszerítette magát, s így vette
észre, hogy az egyik kiszabadította a karját, felemelte és Rath
hátába döfte a kardját. Sarazal karjába nyomta Lellt, odaugrott,
kezében a rabszolga-kereskedőtől elvett késsel, és döfött. Éppen
oda, ahol a páncél szabadon hagyta az angyal testét. Mélyen a
hónaljába, mire az angyal elejtette a kardját.
És meghalt.
Szóval ilyen érzés, gondolta Sveva, miközben merészsége
remegésbe csapott át. Borzalmas. A kés csúszós lett, Sveva torka
elszorult. Sarazal megragadta a vállát.
- Svee, gyere - sürgette. Árnyékok borultak rájuk, mindannyiukra.
Pörgő-forgó árnyékok. Odafönn angyalok keringtek. Sveva felnézett.
Sok-sok angyal.
Rath bömbölt. Sveva a nővérére pillantott, Lellre, a gyermekéért
kezét nyújtó Nurra, a többi kaprinra meg az öreg hartkind
házaspárra. Megmarkolta a kését, és a k ő lábujjakra mutatott.
 - Fussatok! - kiáltotta. A szerencsédének futottak. Sveva Rath
mellett maradt.
Nézzetek rám, gondolta furcsa, hűvös büszkeséggel. Döfni
borzalmas volt, és sosem hitte volna magáról, hogy egy helyben fog
állni, amikor futhatna. Imádott futni. De itt állni is jó érzés volt. Rath-
ra nézett, ő meg Svevára. Sveva arra gondolt, a fiú talán elküldi, de
nem tette. Talán jólesett neki, hogy nincs egyedül. Elvégre még csak
kölyök...
Sveva a fiúra mosolygott, s közben érezték fentről a vízesések
páráját. Nem maradt semmi esélyük.
Hacsak nem történik újabb csoda.
Amikor az alakok elérték az erdő szélét, Sveva alig hitt a
szemének. Ha nem látta volna őket már korábban is, éppen annyira
félt volna tőlük, mint az angyaloktól. Sokkal ijesztőbbek voltak az
angyaloknál.
Hazajáró lelkek. Kimérák.
Megmentők. Mint a rabszolgakaraván éjszakáján, de most
nappal volt, és tisztán látta őket. Némelyiket felismerte: a griffmadár
nyitotta ki a bilincsét, a bikakentaur törte le a fémbéklyót Sarazal
lábáról. Sveva kereste a szarvakat viselő, jóképű férfit, aki a kezébe
adta a kést, de őt nem látta.
A lázadók öten voltak háromszor annyi ellen, de átvágták
magukat a szeráfokon.
Az első összecsapás és az első - egytől egyig ellenséges -
holttestek puffanása után Rath Svevához fordult, hogy fusson.
Lángolt a szeme.
- Tudtam, hogy visszajönnek - mondta lelkesen. - Tudtam, hogy
nem hagynak minket a sorsunkra. Menj, Sveva a többiekhez.
Vigyázz rájuk, mondj búcsút nekik a nevemben. - Nagy, karmos
mancsát Sveva vállára tette. - Sok szerencsét.
- És te?
- Mondtam már neked, a lázadókat kerestem. - Boldog volt;
Sveva látta rajta, hogy mindvégig ezt akarta. - Beállok közéjük.
És úgy is tett. Miután Sveva elmenekült, Rath együtt harcolt a
lázadókkal.
És együtt halt meg velük a hegyek lábánál.
És egy halomba rakták a lázadókkal.
És elégették.
- Gyere - szólt Hazael. - Többet nem tehetünk.
Többet? Ez azt jelentené, hogy tettek valamit. Nem volt rá
lehetőségük. Túlságosan sokan voltak a domínium harcosai, nagy
volt a nyílt terep is. Akiva csak csóválta a fejét, nem szólt semmit.
Talán éjszakai repülése felrázta a menekül ők egy részét, talán
eljutottak a vízmosásokba meg a barlangokba az angyalok előtt.
Sosem fogja megtudni.
Tavasziasan kéklett a tiszta égbolt a hegyek fölött. Még csak
vékony oszlopokban szállt fel itt-ott a füst. A magas sziklatetőről a
világ fakoronák és rétek csipkézetének látszott, a folyók fénylő
erekként kanyarogtak a dombok körül. Hegyek és égbolt, erdő és
patak - meg a domínium katonáinak szikrázó szárnyai.
Egy ilyen helyen, ilyen táj láttán szinte lehetetlen volt elfogadni,
ami aznap történt. Bár a dögkeselyűk árulkodtak róla.
Rengetegen érkeztek. A dögevő madarak mérföldekről
megérezték a levegőben a vér szagát. A számukból és
mohóságukból arra lehetett következtetni, hogy bőven folyt a vér.
- És ott vannak a mi madaraink - mondta csüggedten Akiva.
Hazael értette a célzást.
- Biztos vagyok benne, hogy néhányan biztonságba jutottak.
Akiva csak ekkor jött rá, hogy megjelent Liraz is, aki a fivéreit
figyelte. Akiva várta, hogy a nővére mond valamit, de Liraz csak
elfordult, és a hegycsúcsokat nézte.
- Azt mondják, nem lehet átrepülni fölöttük - mondta. - Túlságosan
erős a szél. Csak a viharmadarak élik túl.
 - Kíváncsi vagyok, mi lehet a túloldalon - mondta Hazael.
- Talán ennek az oldalnak a tükörképe, és a szeráfok ott is
alagutakba űzik a kiméráikat, aztán középen találkoznak a sötétben,
és rájönnek, hogy a világon sehol nincs biztonságos hely, nincs
boldogan végződő történet.
- Vagy - vetette ellen túlzott derűvel Hazael - a túloldalon
nincsenek szeráfok. És emiatt végződik boldogan a történet. Hogy
mi nem vagyunk.
Liraz hirtelen elfordult a csúcsoktól. Eddig különös, távoli hangja
egyszeriben kemény lett.
- Nem akarjátok, hogy legyünk, igaz? - Felváltva nézte a két
fivérét. - Azt hiszitek, nem vettem észre?
Hazael csücsörített, és Akivára pillantott.
- Én akarom, hogy legyünk - mondta.
- Én is - jelentette ki Akiva. - Mindörökké. - Visszagondolt a másik
világ égboltjára, amikor visszatartotta a testvéreit Karou üldözésétől,
és elárulta nekik az igazságot. Hogy egy kimérát szeretett, és
másfajta életről álmodozott. Bár Liraz azt el sem tudta képzelni,
hogy harmóniában éljen a kimérákkal, de legalább nem fordult Akiva
ellen.
- Nézz ránk, Akiva - kérte a nővére. Felmutatta tetoválásokkal teli
kezét. - Nem alakoskodhatunk. Magunkon viseljük a tetteink nyomát.
- Csak a gyilkolásokét. Az irgalomét nem.
- Ha jelölnénk, nekem akkor sem volna egy sem - mondta Liraz.
Akiva a nővére szemébe nézett, és látta, hogy szenved.
- Csak el kell kezdened, Lir. Az irgalom irgalmat szül, a vérontás
vérontást. Nem várhatjuk el, hogy a világ különb legyen, mint
amilyenné tesszük.
 - Nem - felelte halkan Liraz, és Akiva egy pillanatig arra gondolt,
talán többet is mond, ha a titkairól kérdezi. Megvallja a saját
félelmeit? De amint elfordult, így szólt: - Tűnjünk el innen. Testeket
égetnek, nem akarom érezni a szagukat.

***

Ziri a tüzet nézte. Egy gerincen állt, a fák biztonságában.

Biztonság. A szó abszurdnak tetszett. Nem létezik biztonság. Az
angyalok akár az egész világot felgyújthatták volna. Mi mindent
látott égni az utóbbi hónapokban! Tanyákat, olajjal borított folyókat.
Rohanó, sikoltozó, lángoló gyerekeket, akik addig futottak, amíg
már nem bírtak sem szaladni, sem sikoltozni.
Balieros parancsolta, hogy rejtőzzön el.
Minden ilyen kalandnál valakinek hátra kellett maradnia,
biztosítékul az ehhez hasonló esetekre, hogy begyűjtse a többiek
lelkét. Megtiszteltetést és nagy bizalmat jelentett ez a feladat, és
nagy szenvedést is.
Szerencsés Ziri, gondolta keserűen. Tudta, Balieros miért őt
választotta. Olyan ritkaságnak számított egy harcos a saját
testében; a parancsnok esélyt akart adni neki, hogy megőrizhesse.
Mintha érdekelte volna. Egyedül életben maradni volt a legrosszabb.
Végig kellett néznie a mészárlást, és nem tehetett semmit. Még a
dashnag fiú is harcolt - méghozzá jól -, csak ő nem, bár teste-lelke a
csatába vágyott.
Csak annyit engedett meg magának, hogy levágja a szeráfot, aki
a kis dáma lányt üldözte, a tüneményesen szép kis őzkentaurt. Az a
lányka volt, akit segített kiszabadítani a rabszolga-kereskedők
fogságából a Marazel-hegységben, a kezében ott volt a kés,
amelyet ő adott neki. Látta a csapatot, a dámákat és a kaprinokat
eltűnni a sziklák közt. Ebbe a reménybe kapaszkodhatott, amíg látta
meghalni a társait. Jó volt tudni, hogy nem hiába haltak meg.
Azok öten ötször annyi életet vettek el, mint amennyit feláldoztak,
és a dashnag fiú is növelte az áldozatok számát. Ziri látta, ahogy a
szeráfok ámultak a holttestek láttán - különösen Leanderen, akit
háromnak kellett cipelnie, amikor arra került a sor. Halomba rakták a
testeket, aztán a szentségtelen mészárosok levágták a kimérák
kezét, mielőtt felgyújtották őket. Miért? Trófeának? Azután lángba
borították az egész mezőt, hogy tűz eméssze el a megcsonkított
tetemeket.
Ziri már nem várhatott sokáig. A tűz sietteti a megsemmisülést,
és a társai már így is órák óta halottak. Nemsokára késő lesz. Ha
meg akarja menteni a társait, most kell cselekednie.
Az angyalok reggeltől délutánig maradtak, de végre menni
készültek, förtelmesen kecses módon felszálltak és elrepültek.
Ziri egyenletes ütemben ereszkedett lefelé a lejtőn, a sűrűben
maradva, és mire az erdő szélére ért, az ellenség eltűnt az égboltról.
Végigpillantott a tisztáson. A szeráftűz pokoli volt, olyan forró, hogy
valósággal felfalta a testeket. Szél támadt, felkavarta a hamvakat,
Ziri szemébe fújta a port, de ami még rosszabb volt: elszakította a
lelkeket attól a csekély anyagtól, amelybe még kapaszkodhattak. Ziri
meggyújtott négy tömjénrudat a füstölőjében, és erősen tartotta. Öt
harcos meg egy önkéntes. Azt remélte, sikerült begyűjtenie mindet,
a fiút is.
Megtett minden tőle telhetőt. Bezárta a füstölőt, és visszaakasztotta
a vállára vetett begyűjtő botra. Az eget fürkészte. Üres volt, de
tudta, hogy csak sötétedés után repülhet.
 További rejtőzködés várt rá. A domínium ott volt mindenütt,
katonái egyre terjesztették a császár üzenetét a maguk rettenetes
hatékonyságával, és ahogy Ziri látta... élvezettel.
Kezdetben, a lázadók első támadásakor Ziri undorral véste a
Hadúr mosolyát a halottak arcára, de most csak arra tudott gondolni,
hogy az angyalok sötét élvezetére választ kell adni.
És ha ez a válasz benne is lángra lobbantja a sötét élvezet
szikráját? Mit szólna hozzá Karou? Nem. Ziri elfojtotta a gondolatot.
Nem talált a tettben élvezetet, de Karou keserű gúnyát sem
kárhoztatta. A folyónál meglepődött, hogy milyen mélyen érintették a
lány szavai és pillantása. Akkor haraggal leplezte a szégyenkezését
kicsoda Karou, hogy gúnyolja őt? -, de immár nem csaphatta be
magát. Amikor Balieros félrehívta a csapatot, és megkérdezte, vele
tartanak-e - ellenséges civileket akarnak-e mészárolni, vagy segíteni
akarják-e inkább az övéiket Zirinek először Karou jutott az eszébe,
hogy ne legyen oka többé gúnyolódni, és a megvetését valami más
váltsa fel. Tisztelet? Helyeslés? Büszkeség?
Egy pillanatig arra gondolt, hogy talán még most is az a
szerelmes kisfiú, aki egykor volt.
Megrázta a fejét. Visszafordult a menedéket nyújtó erdő felé. És
akkor megpillantotta a három, karba tett kézzel álló angyalt.
A kimérák gyakran mondogatták, hogy minden szeráf egyforma, de
ezt a szeráfot mindenki nyomban felismerte volna. Az arcát
kettészelő sebhely egyedivé tette.
Ziri füttyentett.
- Ha ezt én elmesélem a barátaimnak! Hogy megöltem a
domínium kapitányát! Nem fogják elhinni.
Jael szárazon nevetett. Előrelépett, a harcosai széthúzódtak,
hogy bekerítsék Zirit. A fiút nem nagyon izgatta a három angyal,
még ha az egyikük a császár öccse is. Hárommal könnyű elbánni.
Zajt hallott, hátranézett és megpillantott... még hatot... előjönni az
erdő mélyéről. Amikor visszafordult, Jael mögött újabb három állt.
Egy tucat.
Tehát eljött a halál.
- Tudod-e - kérdezte Jaelt Ziri -, hogy a legutolsó kiméra harcos is
azzal dicsekszik, hogy tőle kaptad ezt a sebet? Amikor unatkozunk,
azt játsszuk, hogy ki áll elő a legjobb történettel. Kíváncsi vagy az
enyémre?
- A legutolsó kiméra harcos? - ismételte Jael. - És hányan
vagytok még, négyen? Öten?
- No, igen. Egy kiméra harcos felér - látványosan számolt, aztán
látványosan elmosolyodott - legalább tucatnyi szeráffal.
Ezt kell számításba venni. - Elővette félhold alakú késeit. Nagy
körben álltak, de Ziri tudta, hogy rá fognak rontani, és elkapják. Állt
elébe. A történet így szól - folytatta. - Együtt vacsoráztunk, te meg
én. Ahogy rendszeresen szoktunk. Fajdkakast ettünk. Túl volt
fűszerezve. Ezért megölted a szakácsot. Tudod, egy történetet az
ilyen apró részletek tesznek hihetővé. Szóval, egy csont beleakadt a
bajuszodba. Mondtam már, hogy bajuszod volt?
Jaelnak nem volt bajusza. Ziri érezte, ahogy a szeráfok teste
megfeszül. Jael biztonságos távolban állt, kiszámítottan béketűrő
arckifejezéssel.
- Bajuszom? - mondta.
- Szomorú, sovány kis bajusz, de lényegtelen. Én meg nekiálltam,
hogy kivágjam a csontot a kardoddal, és ott követtem el a hibát.
Sokkal nagyobb, mint amilyenhez hozzászoktam. - Felmutatta
félhold alakú pengéit. - És elhibáztam. Jobb lett volna, ha a másik
irányban hibázom. - A nyak elvágásának mozdulatát mutatta.
Amúgy semmi személyes kifogásom ellened.
- Hát persze. - Jael végighúzta az ujját a hosszú, csúf sebhelyen.
- Akarod tudni, valójában hogy szereztem?
- Nem, köszönöm. Már majdnem elhiszem a saját változatomat.
Hirtelen mozdult valami Ziri mögött; a fiú megpördült, s
megcsillant a napfény a szépen formált pengéken. Az acél vért
kívánt, ahogy Ziri is. A katona hátrált.
- Leengedheted a fegyvered - mondta Jael. - Nem fogunk
megölni.
- Tudom - felelte Ziri. - Én öllek meg titeket.
Azt hitték, ez mulatságos. Többen nevettek. De nem sokáig.
Ziri elmosódott villanássá változott. A nevetőkkel végzett először,
két angyal máris elvágott torokkal állt a helyén, mielőtt a többiek
előránthatták volna fegyvereiket.
 Jóval többen voltak Zirinél, de ezt is az előnyére fordította. Olyan
gyorsan pörgött-forgott félhold pengéivel, hogy a szeráfok azt se
tudták, hová nézzenek. Követték, de elpördült. Egymás lecsapó
kardjainak útjába álltak. Zirinek egyszerű volt a dolga: mindenütt,
mindenki ellenség volt. Minden célpont volt. Félhold pengéi mintha
megsokszorozódtak volna a levegőben; erre a célra készültek, nem
arra, hogy vigyort vágjanak, hanem hogy egyszerre több ellenfél
csapásait kivédjék, de közben metsszenek, szúrjanak. Még két
angyal elesett: gyomorvágás, széthasított inak.
- Maradjon életben - harsogta Jael. Ziri a hús meg az acél
pörgésében és villogásában is felfogta, hogy ez nem jó hír.
Úgy vetette magát a szeráfokra, hogy erősen fogta pengéi
markolatát, hogy ne folyjon az ujjai alá a vér, ne csússzon a keze.
Rájuk repült, a levegőben folytatta a küzdelmet, vágott és ölt, de egy
pillanatig sem volt igazi esélye a menekülésre. Gyors volt ugyan, ám
a szeráfok túlerőben voltak. Ziri azt kívánta, bárcsak lennének
hamszái. A jelek legyengítették volna a szeráfokat, és esélyt adtak
volna neki. Mire lefegyverezték, támadóinak a fele halott volt, Zirin
azonban csak karcolások estek, melyeket nem a saját
ügyességének, hanem a szeráfok fegyelmezettségének tulajdonított.
Elve akarták elfogni, hát élt.
Előttük térdelt, és már nem nevetett senki. Jael közeledett felé.
Nem volt már önelégült; az arca merevvé vált, a sebhely fehérlett
vöröslő képén. Ziri tudta, hogy rúgás következik, összegörnyedt,
hogy enyhítse a fájdalmat, de így is olyan erővel érte a gyomrát,
hogy nem kapott levegőt.
A levegőért kapkodást nevetésnek álcázta.
 - Ezt miért kaptam? - egyenesedett fel. - Ha valami sértőt tettem
volna...
Jael ismét megrúgta. És újra. Ziriből kifogyott a nevetés. Csak
amikor már vért köhögött, akkor ment Jael olyan közel hozzá, hogy
elvegye a hátáról a begyűjtő botot. Szeme diadalmasan csillogott,
és Ziri először érezte a félelem perzselését.
- Nekem is van egy mulatságos történetem, csakhogy az enyém
igaz. Nemrégiben találkoztam a Haduratokkal meg Kénkővel, és
elégettem őket úgy, ahogyan az imént a bajtársaidat, innen tudom,
hogy meghaltak, és eltávoztak örökre. Ez tehát - emelte fel a füstölőt
- csak valaki más számára kell. Szóval... kicsoda ő?
Ziri fejében hangosan lüktetett a vér. Rájött, hogy a szeráfok
csapdát készítettek a tisztáson, azt várták, jön-e valaki begyűjteni a
lelkeket. Ő árulta el a titkot a begyűjtéssel.
- Sajnálom. - Ziri értetlenséget mímelt. - Ki, mit, hogy? Jael
lenézett. A kardja hegyével megpiszkálta a hamvakat.
- El fogod mondani nekem, ki a feltámasztó - mondta. - Minél
előbb, annál jobb. Mármint neked. Jómagam nem bánom, ha... némi
munkába kerül.
Ez egyáltalán nem hangzott mulatságosan. Zirinek nem volt
tapasztalata a kínzásról, és amikor erre gondolt, egyetlen arc jutott
az eszébe.
Akiváé.
Ziri sosem felejtette el azt a napot. Az agorát, ahol egész
Loramendi megjelent, hogy végignézze Madrigal szerelmének
megalázását. A szeráf térdelt, ahogyan most Ziri, legyengülten a
verésektől meg a hamszáktól, megsemmisülten a bánattól. Elárult-e
bármit is a Farkasnak? Ziri nem hitte, és fura módon ez erőt adott
neki. Ha az angyal állta a kínzást, állni fogja ő is. Hogy megvédje
Karout és vele a kimérák reményét, úgy érezte, mindenre képes.
- Ki az? - kérdezte ismét a kapitány.
- Gyere közelebb - felelte véres vigyorral Ziri. - A füledbe súgom.

- Helyes. - Jael elégedett volt. - Féltem, hogy megkönnyíted a

dolgot. - Intett a katonáinak, és kettő odalépett, hogy megragadja
Ziri karját. - Tartsátok - mondta. A begyűjtő botot a fekete földbe
szúrta, és kezdte felgyűrni a ruhája ujját. - Megjött a kedvem.
- Azt mondtam, egyetlen emberi lénynek sem eshet baja. - Karou
hangja már rekedt volt a vitatkozástól. - Ez volt a megállapodás.
Emberi lénynek nem eshet baja. - Az udvaron sétált fel-alá. A
kimérák összegyűltek a galérián és a földön, egyesek napfürdőztek,
mások az árnyékba húzódtak.
Thiago úgy oktatta ki, mintha az élet kegyetlen igazságáról
beszélne.
-A háborúban, Karou, le kell mondanunk a fényűzésről.
-Fényűzés? Úgy érted, nem meggyilkolni ártatlan embereket? -
Thiago hallgatott. Úgy értette. Karou gyomra összeszorult. - Jaj,
istenem, nem. Bárkik legyenek is, semmi közük a te... - Elhallgatott,
kijavította magát. - A mi háborúnkhoz.
- De ha veszélyeztetik az itteni helyünket, nagyon is közük van
hozzá. Meg kell értened a kockázatot, Karou.
Hogy megértette-e? A Farkasnak persze igaza volt abban, hogy
elegendő egyetlen fecsegő turista is ahhoz, hogy újságírók
rohamozzák meg a kaszbát. Valamikor régen a sivatagban élő
szörnyekről szóló történetre legyintettek volna azzal, hogy a turista a
kelleténél több hasist szívott, de azok az idők elmúltak. Szóval mi
legyen most?
- Talán továbbmennek - mondta, de ebben még ő sem bízott.

Szóba sem jöhetett, mert sok-sok kilométernyire nem volt más úti
cél. Ráadásul messziről is látni lehetett, hogy a turisták igen
kimerültek.
 Vonszolták magukat felfelé, szinte percenként megpihentek
négykézláb, aztán... a kisebbik kétrét görnyedve lihegett. A hang
ilyen messzire nem hallatszott el, de nyilvánvaló volt, hogy közel
járnak a hőgutához. Sokáig támaszkodtak egymásnak, mielőtt ismét
megindultak. Karou járkált. A turistáknak segítségre volt szükségük,
de ez nem az a hely, ahol segítségre számíthatnak. Ha legalább
tudnák, mi vár itt rájuk. De ha tudnák is, nincsenek olyan állapotban,
hogy visszaforduljanak.
Thiago nyugodt volt, mert a turisták nem jelentenek közvetlen
veszélyt. Hagyta közeledni őket. És azután?
A gödör?
Karou gyomra ismét görcsbe rándult. Aznap érezte a bűzét, a
szellő kitartóan abból az irányból fújt. Abbahagyta a járkálást, és
megállt a Farkas előtt. Kihúzta magát, igyekezett nem remegni,
ehelyett úgy beszélni, mint akivel számolni kell.
- Lemegyek segíteni nekik, körbevezetem őket a hátsó kapuhoz,
be a magtárba. - A magtár hűvös és elszigetelt volt. Ott állt a furgon.
- Adok nekik egy kis vizet, senkit nem fognak látni, aztán
visszaviszem őket az útra. - Szünetet tartott. Érezte, hogy nem
beszél olyan határozottan, ahogyan szeretne. - Nem kell tennetek
semmit - mondta, de elcsuklott a hangja. Éppen a legrosszabbkor. -
Mindent elintézek.
- Rendben - felelte Thiago. A vonásai nyugodtak voltak. A
Farkassal beszélni olyan volt, mint ököllel verni a falat.
Karou próbált méltóságteljesen vonulni, nem szökdécselni, mint
holmi mitugrász kölyök. Kilépett a kapun. Odakinn erősebb volt a
szél: bűzös levegőt fújt felé. Testek rothadnak egy gödörben, és ha ő
nem segít rajtuk, a turisták is ott fogják végezni, és minden más
emberi lény, aki balszerencséjére túlságosan közel merészkedik
ehhez az elátkozott helyhez. Mit tett, amikor a lázadókat idehozta,
ebbe az embervilágba?
De azután Eretzre gondolt és arra, mi várt volna a lázadókra, ha
nem hozza őket ide. Már nem tudta, mi a helyes. Hinni akarta, hogy
bízni lehet a népében, hiszen a katonák nem brutális gyilkosok, nem
is vadállatok, akiknek étvágyát nem korlátozza a józan ész. Ők
nélkül Amzallag sem bántana senkit, ahogyan Balieros vagy Ziri
sem, a legtöbben nem. De elegendő volt Beretvára meg a zsákjára
gondolni, hogy tudja: semmi sem biztos.
Ahogy kilépett a kapun, kényszerítenie kellett magát arra, hogy a
lába a földet érje; ösztönösen repülni szeretett volna, annyira
elszokott már az emberi társaságtól, és nem volt könnyű járni a laza
talajon.
Rájött, hogy a feje nincs befedve. És ha a turisták felismerik?
Valóban veszélyt jelenthetnek. De mit kellene tennie?
Nem kellett hozzá sok idő, hogy észrevegyék. Ahogy lefelé tartott
az erődből, ő volt az egyetlen mozgó pont. Még mindig messzebb
voltak, semhogy tisztán láthatta volna őket, de hallotta a hozzá elérő
kiáltást, és úgy torpant meg, mintha falba ütközött volna. A kiáltás
teli torokból szállt felé a kövek és gyomnövények fölött, ugyanakkor
érezhetően erőtlen volt.
A hang.
Egyszerűen nem lehetett igaz. Ám a kiáltás „Karou!” volt, a hang
pedig Zuzanáé. Istenem, ne, gondolta a két alakra bámulva. El sem
tudta képzelni, hogy valaha is látja még Zuzanát és
Miket.
 Hogy kerültek ide? Karou szíve vadul kalapált, pánik és öröm
kerítette hatalmába. Könnyes lett a szeme, a lába elhagyta a talajt,
és szinte repült feléjük. Olyan hevesen ölelte magához őket, hogy
kis híján bevégezte, amit a hőség elkezdett.
Hátrébb húzódott, megnézte őket. Zuzana kimerült
megkönnyebbüléssel engedte el magát. Vöröslő arcán peregtek a
könnyek, nevetve sírt, hevesen szorította barátnője kezét, a kezén a
sebeit, s emiatt Karou felszisszent.
- Jesszusom, Karou - hörögte Zuzana, mert a kiáltástól teljesen
berekedt. - Borzalmas a sivatag!
Karou is nevetve sírt, de Mik se nem sírt, se nem nevetett.
Gondosan támasztotta Zuzana hátát, az arcán aggodalom ült.
- Meghalhattunk volna - jegyezte meg gondterhelten, mire a
lányok elhallgattak. - Nem lett volna szabad beleegyeznem.
Egy pillanat múlva Karou helyeselt.
- Úgy van, nem lett volna szabad. - Friss szemmel nézte a
sivatagi tájat, elképzelte, milyen lehet gyalog átkelni rajta. - Mi a
csudát gondoltatok?
- Tessék? - Mik Karoura nézett, aztán Zuzanára, majd ismét
Karoura. - Nem azt akartad, hogy jöjjünk?
Karou meghökkent.
- Persze, hogy nem. Én soha... Istenem. Egyáltalán, hogy
találtatok meg?
Mikben forrt a tehetetlen düh. - Zuze megfejtette a rejtvényedet,
úgy.
- Rejtvényt? Miféle rejtvényt?
- A rejtvényt - mondta Zuzana. - A homokvár papnője a por és
csillagfény országában.
 Karou csak pislogott. Emlékezett arra az e-mailre; akkor hozta át
a kimérákat a portálon át a kaszbába, és Ouarzazatéban járt
nyersanyagért Aegirnek.
- Így találtatok meg? Jaj, Zuze. Sajnálom. Nem akartam, hogy
idejöjjetek. Sosem gondoltam...
- Ugye csak viccelsz? - Mik a fejét fogta, és hátat fordított.
Eljövünk a semmi kellős közepére, és nem is akarod, hogy itt
legyünk.
Zuzana teljesen összeomlott. Karou rémesen érezte magát.
- Nem arról van szó, hogy nem kelletek nekem! - Ismét
szenvedélyesen megölelte a barátnőjét. - Kelletek. Nagyon is.
Nagyon. Csak... soha nem kevertelek volna bele titeket... ebbe. - A
kaszbára mutatott.
- Mi az az ebbe? - kérdezte Zuzana. - Karou, mit keresel itt?
Karou kinyitotta a száját, majd becsukta. Újra kinyitotta és
becsukta.
- Hosszú história - mondta végül.
- Akkor várhat - mondta határozottan Mik. Karou még sosem látta
a fiút mérgesnek, de most egészen kipirult, s a szemét vádlón húzta
össze. - Nem vihetnénk el Zuzét a napról?
- Persze. - Karou mély levegőt vett. - Gyertek.
Az egyik hátizsákot a vállára vette, a másikat maga után húzta.
Mik feltámogatta Zuzanát a lejtőn, és Karou nem vezette őket körbe
a hosszabbik úton a magtárhoz, hanem egyenesen a főkapuhoz,
ahol Zuzanáék dermedten megtorpantak.
Karou ismét friss szemmel látott, elképzelte, milyenek e furcsa
lények az emberi szemnek.
 Thiago gúnyosan mosolygott, közvetlenül mögötte Ten állt.
Thiagót szinte embernek lehetett nézni, de a farkas fejű és csapott
vállú Ten riasztó volt. A többiek valóságos horrorszereplők: a
harcosok fenn a galérián, az udvaron, még a tetőkön is, furcsa
mozdulatlanságban, csak néha rezzent egy-egy farok vagy szárny.
Monumentálisan nagyok voltak. Zuzanáékra számtalan különös
szem meredt. Beretva veszélyesen közel jött, kígyónyelve hirtelen
kilőtt, és Karou nyomban harcállásba helyezkedett, hogy szükség
esetén közbelépjen.
Mik suttogva szólalt meg.
- Tisztázzunk valamit. Karou, ugye a barátaid nem fognak
megenni minket?
Nem, gondolta Karou. Nem fognak. Suttogva válaszolt ő is.
- Nem hiszem. De ne próbáljatok túlzottan ízletesnek mutatkozni!
Zuzana erre felhúzta az orrát.
- Ez némi gondot okoz. Ugyanis nagyon finomak vagyunk. Ugye
nem értenek csehül?
- Nem - mondta Karou. Egész idő alatt Thiagót nézte, az meg őt.
A gödör bűzét érezni lehetett, és annak az életnek a szürrealitása,
amelyet élt, ekkor illant el, mint a forgószél, és valóságossá vált
minden. Ez az élete, nem holmi rossz álom, amelyből fel fog
ébredni, nem a tisztítótűz, hanem a valódi élete a valódi világban. És
most, hogy ideérkeztek a barátai, és ez lett az ő életük is.
- Ezek az emberi lények a vendégeim - szólalt meg. A szavak egy
olyan erős nő szájából hangzottak, aki egy órával korábban még
nem létezett. Nem beszélt hangosan, de a hangja megváltozott:
nem volt rábeszélő, sem kétségbeesett, és nem tűrt ellentmondást.
Odalépett a Farkashoz, közelebb, mint amennyire szeretett volna.
Kényszerítette magát, hogy behatoljon a Farkas intim szférájába,
ahogyan ő szokta tenni vele.
- Az életük nem fényűzés. Ők a barátaim, és megbízom bennük.
- Persze - mosolygott Thiago, a tökéletes úriember. - Ez mindent
megváltoztat. - Biccentett Miknek és Zuzanának, még üdvözölte is
őket, de a mosolya hazug volt. Mintha könyvből tanulta volna.
- Ez ki volt? - kérdezte Zuzana súgva, amint Karou kivezette őket a
szörnyekkel teli nagy udvarról. Törmelékkel borított úton haladtak.
Mik fogta Zuzana könyökét, és a leomlott fal maradványain kellett
átlépkedniük. Zuzana körülnézett. Messziről a kaszba fenségesnek
látszott, ám belülről lepusztult volt. Arról nem is szólva - egy lehullott
gerendát lépett át, amelyből hatalmas, rozsdás szögek álltak ki,
majd egy tátongó lyukat került ki -, hogy veszélyes volt. És büdös,
húgy- és még annál is rosszabb szagú. Mi ez a bűz? Miért él itt
Karou? És azok a teremtmények az udvaron... Nem teljesen mások,
mint a Karou rajzfüzetében lévők, de nem is olyanok. Sokkal
nagyobbak és ijesztőbbek, mint amilyeneket Zuzana valaha is
elképzelt.
És a fehér fickó, aki majdnem embernek látszott,
természetfölöttien szép volt - az a szem, az a váll... Ott lett volna a
helye bármelyik romantikus regény címlapján. De volt benne valami
fagyos, és Zuzana megborzongott a perzselő sivatagi hőség
ellenére.
- Thiago - felelte Karou. - Ő... irányít mindent.

Pontosabban mit? - kérdezte Zuzana. Valami eszébe jutott, és

-

megállt. - Várj. Hol van Kénkő?

Karou is megállt, és az arckifejezése mindent elárult.
- Jaj, ne - mondta Zuzana. - Csak nem...? Karou bólintott.

Halott.
- És... - kérdezte rémülten Zuzana - Issa?

Yasri? Karou arckifejezése volt ismét a válasz.

 Jaj, Karou, úgy sajnálom. Zuzana most már látta a gyász jeleit,
-

mert amikor először megpillantotta barátnőjét, csak

megkönnyebbülést érzett. Karou sovánnyá vált, mint a penge, az
ajka cserepes, a haja sietősen copfba fonva, a ruhája - valami
marokkói stílusú pamutlebernyeg - olyan gyűrött, mintha éjjel-nappal
azt hordaná, a szeme megtört és kialvatlan. De nemcsak kialvatlan,
hanem kimerült is.
Zuzana hátán végigfutott a hideg. Mibe mászott bele, mibe
keverte Miket: annyira rabul ejtette a rejtély és a kalandvágy! Az már
a rejtélyes e-mailből is kiderült, hogy a lány bajba került, de Zuzana
nem volt felkészülve a halálra, a bűzre, a rothadásra.
Nagyon nyelt. Nagyon fájt a feje, sajgott a lába, nagyon, de
nagyon szeretett volna lezuhanyozni. Habozott, attól tartva, hogy
ismét egyértelmű választ lát majd a barátnője arcán.
-És Akiva?
Karou arcán valóban megjelent a válasz, csakhogy nem az,
amire Zuzana számított. Nem bánat, hanem komor düh.
Összeszorította a száját, a szeme összeszűkült.
- Mi érdekel? - kérdezte keményen. Zuzana

nem értette.
- Hm. Ő... életben van?

- Úgy tudom - mondta Karou, és elfordult. - Gyertek. Zuzana és

Mik csodálkozva néztek össze, és követték Karout. Feszült

testtartásából érteniük kellett volna, hogy jobb, ha hallgatnak, de
Zuzana erről nem volt hajlandó tudomást venni. Sőt bosszantotta.
Eljött egészen idáig; megfejtett egy rejtvényt, amely valójában nem
is volt rejtvény; megtalálta Karout a sivatag kellős közepén. Úgy
gondolta, nem elutasítást érdemel.
 - Mi történt? - kérdezte most már határozottabban. Karou
hátrapillantott.
- Gyerünk, Zuze. Mindent elmesélek, de róla nem akarok
beszélni.
Keserűen válaszolt.
- Karou - Zuzana a barátnője karjáért nyúlt, és amikor Karou
összerezzent, visszahúzta a kezét. - Mi az? - kérdezte a lány. -
Megsérültél?
Karou megállt. Elengedte a hátizsákokat, átkarolta magát, s
hirtelen elveszettnek látszott. Szépnek és elveszettnek.
- Én jól vagyok - próbált mosolyogni. - Miattatok aggódom, ti
Arábiái Lawrence-ek. Befognátok és megengednétek, hogy
bevigyelek titeket? - Mikre pillantott segítségért, és a fiú
természetesen támogatta.
- Gyerünk, Zuze, később is ráérünk beszélgetni.
Zuzana sóhajtott.
- Jól van. De mi lesz, ha belehalok a kíváncsiságba?
- Ha rajtam múlik, nem fogsz - felelte Karou, és Zuzana
önkéntelenül megszorította Mik kezét, mert Karou hangján
hallatszott, hogy nem tréfál.

***

Karou próbált nem gondolni Akivára. Elegendő volt kiejteni Akiva

nevét, hogy úgy érezze, kővé válik a szíve. No, igen. A kő még
mindig jobb a puha masszánál, és soha többé nem hagyja, hogy
bárki újra azzá változtassa.
Felfelé indult a lépcsőn, de előbb megfogta Zuzana könyökét. Az
egyik oldalról ő, a másikról a szintén kimerült Mik támogatta, így
jutottak az első emeletre, ahol a folyosó Thiago lakosztályához meg
annak aprócska előteréhez vezetett. De hátra volt még egy emelet.
-Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagytok - mondta Karou
lépcsőmászás közben. - El kell mesélnetek, hogy találtatok meg.
Persze, egy kis pihenés után. Alhattok az ágyamban, amíg itt
vagytok.
- És te hol fogsz aludni? - kérdezte Mik.
- Az ne érdekeljen. Nem sokat alszom.

Zuzana szemöldöke felszaladt.

- Azt látom. És nem is nagyon eszel. Vagy tisztálkodsz. - A
jellegzetesen felvont szemöldök láttán - sértés ide vagy oda - Karout
elöntötte a szeretet. Ismét hevesen megölelte a barátnőjét, de az
csak nem hagyta abba. - Szóval mivel foglalkozol?
Karou elengedte.
- Mindent elmesélek - közölte.

Azután mély levegőt vett, tisztában lévén azzal, hogy milyen

állapotban hagyta a szobáját, és kezét a súlyos cédrusajtóra tette.
Biztos, hogy tudni akarjátok?
- Nos, rendben. - Karou kinyitotta az ajtót. - Gyertek be, és
nézzetek szét. - És amint beléptek mellette, ártatlanul hozzátette. -
De nehogy átessetek a padlón heverő testen.
Eltelt azóta néhány hónap, hogy Prágában Karou kipróbálta az
igazmondást Zuzanán. Egyszerűen csak kibukott a száján minden,
angyalok meg kimérák, és ha nem jelent volna meg Kishmish -
lángolva -, valószínűleg elveszítette volna a barátnőjét.
Nos, a vallomásnak az az első része a mostanihoz képest
semmiség volt, de Miknek és Zuzanának hinnie kellett. Elvégre csak
az imént sétáltak be egy szörnyekkel teli kaszbába. A feltámadás
gyakorlatához azonban mégiscsak hozzá kellett szokniuk.
- Jajistenemmitkeresegyhalottszömyaszobádban? - kérdezte
levegővétel nélkül Zuzana, amint meglátta Bast új testét a padlón.
- Nos, nem kifejezetten halott - kertelt Karou.
Zuzana poros cipőjével megbökte az érzéketlen testet.
- De nem is élő.
- Igaz. Mondjuk azt, hogy... nem élő.
Zuzana és Mik így tudta meg, hogy a nem élő azt is jelentheti -
és általában azt jelenti -, hogy halott, de azt is jelentheti, hogy új.
- Nemrég készítettem - vallotta be Karou úgy, mintha azt mondta
volna, hogy kötött egy sapkát, vagy sütött egy tortát.
Zuzana nyugalmat erőltetett magára. Karou ágya szélén ült,
keze az ölében.
- Készítetted - ismételte.
- Igen.
- Magyarázd el, kérlek.
 Karou elmagyarázta, amilyen tömören csak tudta, megmutatta a
fogakkal teli tálcákat, de a fájdalomtized csekély kis ügyét nem
említette. Vizet öntött egy lavórba, hogy a barátai megmoshassák az
arcukat és a lábukat - ebben a sorrendben, tette hozzá mímelt
szigorral -, mentateát főzött, elővett egy-egy tál mandulát és
datolyát. Amikor a barátai végeztek a mosakodással, ki sem tekintve
kiöntötte az ablakon a vizet, azt remélve, hátha Thiago vagy Ten
megy el éppen alatta, de sem kiáltás, sem morgás nem jött válaszul,
így aztán bezárta a hőség ellen a spalettát.
Nyomban hozzálátott a feltámasztáshoz, egyrészt azért, mert
könnyebb volt megmutatni, mint elmagyarázni, másrészt, hogy a
szobában ne maradjanak testek, és a barátai pihenni tudjanak.
Az ébresztés a legkönnyebb rész volt. A mágia már megtörtént,
hát nem kellett feltűrnie a ruhája ujját, megmutatnia véraláfutásos
karját. Karou nagyon szégyellte a zúzódásait, nem akarta, hogy
Zuzana lássa őket, de ebben a szakaszban nem volt szükség
ilyesmire. Csupán annyi dolga maradt, hogy a füstölőt, amelyet
Thiago hozott be, felakassza, meggyújtson egy tömjénrudat, és a
test homlokára tegye. Zuzana és Mik feszülten figyelték a
folyamatot, bár nem volt semmi látnivaló. A kénszag és a lánc
nyikordulása volt minden jelzés. Egyedül Karou érezte az eszközből
előjövő', kissé habozó, majd az új testbe bebújó lelket.
Bast eddig úgy festett, mint egy egyiptomi macskaistennő:
karcsú, emberi alak, szépen álló keblek, macskaszerű, nagy fülű fej;
Karou igyekezett megőrizni a macskajelleget, de Thiago
kívánságára sokat feláldozott az emberi alkatból. Ez az új test csupa
csillogó izom volt, nem olyan nagy, mint néhány másik teremtményé,
mert gyorsaságra tervezték. A karok és a felsőtest emberi maradt,
hogy sokféle fegyverrel tudjon bánni - Bast jó íjász volt egykor ám a
láb párducé volt, hogy nagyobbakat tudjon ugrani. És persze
megjelent a mindennél fontosabb szárny, amely beterítette szinte az
egész padlót. Karou örült, hogy nem a legförtelmesebb
teremtményeinek egyike, elsősorban Zuzana és Mik, de most
váratlanul Bast érdekében is.
Bast lelkében olyan finom szépséget érzékelt, amely nem illett
egy harcoshoz, így pár pillanatig eltöprengett, milyen élete lehetett
volna Bastnak egy másik világban. Nos, gondolta, amikor Bast
kinyitotta a szemét, ezt sosem fogjuk megtudni.
Zuzana halkan felsikoltott. Mik csak ámult.
Bast felemelte a fejét, szemében csodálkozás tükröződött az
ismeretlen emberi lények láttán, de nem szólt semmit. Új önmagára
koncentrált, apró mozdulatokkal próbálgatta új végtagjait, mielőtt
bizonytalanul feltápászkodott. Mancsokat talált a lába helyén.
- Rendben vagy? - kérdezte Karou.

A harcos bólintott, kinyújtóztatta finom gerincét. A mozdulat

határozottan macskaszerű volt, akár az ablakpárkányon ébredő
macskáé.
-Jól sikerült - dorombolta újonnan készült torkával. - Köszönöm.
Karou mellkasát valami összeszorította. Eddig egyikük sem
köszönte meg, amit értük tett.
- Szívesen - válaszolta. - Kell segítség a lépcsőn lefelé? Bast
megrázta a fejét.
- Nem hiszem. - Ismét nyújtózott egyet. - És ahogy mondtam,

szép munka. - Karou szíve ismét elszorult. Bókot kapott.

Nevetségesen hálás volt ezért a néhány szóért. Amikor az ajtó
becsukódott Bast mögött, a barátaihoz fordult.
 -Hát - igyekezett higgadtságot mímelni Mik -, ez nem volt valami
ijesztő.
-Nem? - Karou egy székre huppant, megdörzsölte az arcát. Úgy
látszik, rosszul ítélem meg, mi az ijesztő. Azt hittem, ez legalább egy
kicsit az.
- Megint - mondta Zuzana.

- Tessék? - Karou meglepetten nézett a barátnőjére. Zuzana tele

volt lelkes ámulattal.
- Megint, megint. - Fel-alá ugrált az ágyon ülve, mint egy
kisgyerek, és tapsikolt. - Én mikor csinálhatom? Ugye megtanítasz
rá? Hát persze. Ezért hoztál ide.
Megtanítalak? Én nem hoztalak ide...
-

De Zuzana nem hallgatott rá.

- Ez sokkal jobb a bábozásnál. Szentséges ég, Karou. Eleven
dolgokat teremtesz. Egy valódi Frankenstein vagy!
Karou nevetve rázta a fejét.
- Nem, dehogy. - Bőven volt ideje megfontolni és elvetni az

összehasonlítást. - Frankensteinnél a lélek a legfőbb gond. - Az

ember nem teremthet lelket, csak egy szegény, tudatlan
szörnyeteget, amelynek nincs helye a világon. Nekem már
megvannak a lelkeim. - A halomba rakott füstölőkre mutatott. - Én
csak a testeket készítem el.
-Ennyi az egész - mondta könnyedén Mik. - Semmiség!
Zuzana nem vette le a szemét a töméntelen füstölőről. A szeme,
szája elkerekedett.
- Azok mind? - Egy pillanat alatt a szoba másik végében termett,
és kihúzott egy füstölőt a halom közepéből. - Csináljunk egyet.
Kérlek! Mutasd meg, hogyan teremtesz testet. Legyen például ez itt.
Ő kicsoda?
Karou elvette a füstölőt. Nem akarta elárulni, hogy Thiago dönt a
feltámasztásról.
- Zuze - mondta inkább -, te nem végezheted.
- Mit nem végezhetek?
- Nem segíthetsz nekem. Nem maradhatsz itt.
- Micsoda? Miért? - Zuzana kezdett kissé lecsillapodni.
- Higgy nekem, nem akarsz itt maradni. Visszaviszlek titeket,
mihelyt kipihentétek magatokat annyira, hogy utazhassatok. Van egy
furgonom...
- De csak most jöttünk. - Zuzana csalódottnak látszott.
- Tudom. - Karou sóhajtott. - És nagyon örülök nektek. Csak
szeretném, ha biztonságban lennétek.
- És te? Te biztonságban vagy?
- Igen, én igen - felelte Karou, holott tisztában volt vele, nem
érezheti magát biztonságban egy percre sem. - Rám szükségük
van.
- Aha. - Zuzana szomorúan nézte a barátnőjét. - Beszéljünk erről.
Miért te? Miért vagy velük? Miért te csinálod ezt?
A kérdés a lényegre tapintott, és Karou éppen annyira nem
vágyott leleplezni valódi természetét, mint megmutatni a zúzódásait.
Mire jó ez a szégyen? Mély lélegzetet vett.
- Azért - mondta -, mert közülük való vagyok.
- Milyen fajta?
Karou összerezzent. Mik tette fel a kérdést, méghozzá olyan
magától értetődőn, hogy Karou azt hitte, nem jól értette.
- Tessék?
 - Milyen kiméra voltál? Feltámasztottak, igaz? Rajtad vannak a
tetovált szemek. - Karou tenyerére mutatott.
Karou Zuzanához fordult, és látta, hogy éppúgy nem lepődött
meg, mint Mik.
- Ennyi? - kérdezte. - Közlöm veletek, hogy nem vagyok emberi
lény, és nem is csodálkoztok?
- Bocs - mondta Mik. - Azt hiszem, semlegesítetted a
meglepődésre való képességünket. Ezzel kellett volna kezdened, és
ez után mondhattad volna el, hogy halottakat támasztasz fel.
- Különben is - közölte Zuzana. - Nyilvánvaló.
- Hogyhogy nyilvánvaló? - kérdezte Karou. Egész életében azt
hitte, emberi lény; rá sem lehetett volna beszélni, hogy nem teljesen
emberi.
- Természetfölötti aurád van - vont vállat Zuzana. - Nem tudom.
- Természetfölötti aura - ismételte színtelenül Karou.
- Pozitív természetfölötti - mondta Mik.
- Szóval, milyen fajta? - kérdezte Zuzana.
A kérdés könnyed volt, szinte odavetett. Karounak izzadni
kezdett a tenyere. Elvégre a törzséről kérdezték, a családjáról,
amelyet oly régen elraboltak tőle.
Egyszer volt, régen volt, hogy voltak szülei, otthona, fajtársai.
Egyszer régen tartozott valahová.
- Kirin voltam - válaszolt halkan. Kirin vagyok, gondolta, bár
mindent elvettek tőle, ami kirin: a törzsét és az otthonát az angyalok,
a valódi testét a Fehér Farkas. - Megmutatom - hallotta a saját
hangját.
A rajzfüzetéért meg a ceruzáért nyúlt, egy pillanatig csak
szorongatta mindkettőt. Egyszer már próbálta lerajzolni Madrigalt, de
a kezének nem akaródzott szót fogadni. Félt, hogy nem sikerül, hogy
jól sikerül, és hogy érez majd valami felkavarót korábbi énje láttán.
Úgy érzi-e majd, hogy az az igazi alakja, vágyik-e majd rá? Vagy
különös érzés lesz, mintha soha nem ő lett volna az a régi lány?
Egyiket sem vélte boldogító érzésnek.
Mégis úgy érezte, ideje rajzolni. Egy ívelt vonal. Még egy.
Kialakultak a szarvai. Zuzana és Mik nézték. Karou úgy érezte,
mintha ő is nézné, nem pedig alkotná a képet, és meglepődött kissé
azon, ami kialakult a papíron. Aki megjelent.
- Hm. Fiú voltál?
Karouból nevetésként robbant ki a visszafojtott lélegzet.
- Nem. Ez nem én vagyok; ő Ziri. Ő... - Nagyon durva lett volna
kimondani, hogy a törzse utolsó, életben maradt tagja, így csak
ennyit mondott: - Ő is kirin.
- Hol van? - kérdezte Mik. - Ő is itt van?
- A csapata nem tért vissza idejében egy küldetésből.
Zuzana kiérezte Karou hangjából az aggodalmat.
- Mi az, hogy idejében? Történt valami?
- Remélem, nem. Talán csak késnek.
Vagy halottak.
A nappal estébe fordult, és Karou szemben találta magát a kínos
feladattal, hogy ismertesse Zuzanával a vécéhelyzetet.
Pontosabban a vécéhiány-helyzetet.
Legnagyobb meglepetésére Zuzana csak ennyit mondott:
- Akkor már értem a bűzt.
Úgy tetszett, Karou tényleg semlegesítette azt a képességüket,
hogy bármin meglepődjenek. Úgy vélte, a legokosabb, ha lemennek
a folyóhoz megfürödni, és ott a szükségleteiket idegen tekintetektől
nem zavartatva végezhetik el. Kifelé menet találkoztak Thiagóval,
aki túlságosan is udvariasan ragaszkodott hozzá, hogy Ten elkísérje
őket.
- Csak hogy biztonságban legyetek - mondta.
Biztonságban, gondolta Karou. Persze.
- Ne aggódj - mondta. - Nem próbálok megszökni.
- Persze, hogy nem - felelte a Farkas, és Karou tudta, hogy

úgysem sikerülne. Nem menekülhetne el a saját teremtményei elől.

E szárnyas, erős, éles állati ösztönökkel bíró lények pár perc alatt
lecsapnának rájuk. Lám, milyen ügyes vagyok, gondolta, ahogy,
nyomukban a nőstény farkassal, kivezette a barátait a kapun, le a
lejtőn a folyóhoz. A nappali forróság elült, a hideg víz nem látszott
hívogatónak - a sziklán kuporgó Ten jelenléte sem csinált kedvet a
vetkőzéshez így hát nem fürödtek meg rendesen, csak megmosták
az arcukat meg a nyakukat, és kifeküdtek egy kőre száradni.
 Zuzana felemelte a kezét, mintha ujjaival meg akarná cirógatni a
csillagokat.
-Mindig azt hittem, hogy az ilyen éjszakai égboltról készült
fényképek hamisítványok.
- Mint az óriás hold-fényképek - tette hozzá Mik.
Karou feléjük fordult.
- Meséltem nektek, hogy Eretznek két holdja van? És az egyik
tényleg olyan nagy.
- Két hold?

- Igen. A kimérák - mi - istennőként imádjuk őket. - Ő már nem

tette. Hajdanán azt hitte, egy erős akarat működik a kozmoszban,

de ha volt is ilyen, elhagyta őt Ellái templománál. - Nitid a nagy. Ő
majdnem mindennek az istennője.
- És a másik?

- Ellái - felelte Karou, visszaemlékezve a kígyómadarak

sziszegésére, a szent patak susogására. - Ő a gyilkosok és a titkos
szeretők istennője.
- Remek - mondta Zuzana. - Én őt imádnám.

Tényleg? És mi vagy, gyilkos vagy titkos szerető?

-

- Az én szerelmem nem titkos. - És az oldalára fordulva

megcsókolta Miket. - Tehát csak gyilkos lehetek. És te? - fordult

vissza Karouhoz.
Elszorult a lány torka.
Csend ereszkedett közéjük. Ostoba, korholta önmagát; úgy
tetszett, mintha beszélni akart volna Akiváról. Egyre hosszabbra
nyúlt a csend, és Karou azt hitte, Zuzana nem firtatja tovább a
kérdést. Nem akart Akiváról beszélni. Nem akart gondolni rá. A
pokolba is, az lett volna a legjobb, ha meg sem ismerte volna, ha
visszamehetett volna az időben Pirók mezejére, és másfelé indult
volna a csatatéren, Akiva pedig elvérzett volna.
- Nem gyilkos - mondta, de rögtön meg is bánta.

- Szeretném, ha elmesélnéd, mi történt - kérte Zuzana.

- Nem akarok beszélni róla.

- Szánalmas vagy. Mire jók a barátok, ha nem segíthetnek?
- Hidd el, ebben nem tudsz segíteni.
- Azért próbáljuk meg.
Karou egész teste megdermedt.
- Rendben - mondta a csillagokat bámulva. - Tudod, hogy a
Rómeó és Júlia végén Júlia felébred a kriptában, és Rómeó már
halott? Azt hitte, hogy Júlia meghalt, és öngyilkos lett a lány mellett.
- Igen. Hátborzongató.
- Képzeld el, hogy Júlia felébred, és Rómeó még mindig él, de... -
Nagyot nyelt, hogy ne remegjen a hangja. - De megölte Júlia egész
családját. És porig égette a városát. És meggyilkolta,
rabszolgaságba hajtotta a népét.
Zuzana csak hosszú szünet után, nagyon halkan szólalt meg.
- Ó.
- Igen - fejezte be Karou, majd lehunyta a szemét, hogy ne lássa
a csillagokat.

***

Az őrszem akkor kiáltott, amikor felfelé tartottak a lankán. Karou

felismerte Amzallag mélyről jövő kiáltását, nyomban a levegőbe
emelkedett, és a portál felé lesett. Először nem látott semmit. Talán
újabb emberi lények? Nem. Amzallag az égboltra mutatott.
 A csillagok pislogni kezdtek. Egy alak vágott át az éjszaka
sötétjén, eleinte csak annyi látszott, hogy kitakarja a csillagokat.
Egyetlen alak, egyedül - egy, csak egy? -, és... a szárnycsapásai
nehézkesek és egyenetlenek voltak. Lendült, zuhant, elakadt,
továbbszárnyalt, kín volt minden egyes mozdulata. Katonák
emelkedtek a levegőbe, hogy elé menjenek, és segítsenek neki.
Karou már látta, hogy ő az. Ziri. Élve. Menni szeretett volna ő is, de
a barátai odalenn voltak a földön, és amúgy sem hitte, hogy Ziri látni
akarná azok után, amiket a legutóbb mondott neki. Így hát
leereszkedett.
- Gyertek. Siessünk.
Ten tudni akarta, mit látott, így hát elmondta, és a nőstény farkas
előrevágtatott, Karou pedig megragadta a barátai könyökét, úgy
siettette őket, majdhogynem felemelte őket a földről.
- Mi az? - kérdezte Zuzana. - Karou, mi történt?
-Csak gyertek - mondta Karou, és mire odaértek, Nisk és Emylion
letették a földre Zirit Thiago elé.
Ziri szárnya sután lógott. A Farkas elé térdelt, hogy támogassa.
Karou ott termett, fülében dobolt a vér, és annak a vérnek a forrását
kereste, amely Zirit teljesen beborította. Honnan jött? Ziri előredőlt, a
feje előrehajtva, karja szorosan a testéhez szorítva és... valami baj
volt a kezével. Sötétlett a vértől, merev és görcsös volt, karomszerű.
Aztán felemelte a fejét, és az arca...
Karou lélegzete elakadt. Hallotta, hogy a háta mögött Zuzana
felsikolt.
Ziri halálsápadt volt, fehér, de szürke is, hamuszürke - az álla, a
szája... az ajka fekete, csupa összecsomósodott vér, heg. De még
nem is ez volt a legborzalmasabb. Karou látása elhomályosult, hát
kényszerítette magát, hogy odanézzen.
Mit tettek Zirivel?
Persze. Persze, hogy ők tették. Úgy vágták meg, ahogyan
korábban Ziri őket, de élt még, arcán a rettenetes vigyorral.
Megfaragták az arcát. Vérzett, sápadt volt a sokktól és a
vérveszteségtől. Ziri tekintete az övét kereste, és amikor megtalálta,
felvillant - akár a korbácsütés, olyan volt az a szemvillanás. Mondani
akart neki valamit a tekintetével, de hiányoztak a szavak, csak a
sietség látszott.
Aztán előrezuhant, mire Thiago elkapta, de nem elég gyorsan
ahhoz, hogy Ziri egyik hosszú szarvának vége le ne törjön a
kockakövön, olyan hangos csattanással, mint a pisztolylövés. Ten
előrelendült, elkapta Ziri másik karját, és a kirin teste élettelenül
lógott Thiago és Ten között, akik elindultak vele. Karou felkapta a
letört szarvvéget - maga sem tudta, miért -, és gyorsan utánuk
indult, közben intett Zuzanának és Miknek, hogy kövessék.
- Várjatok - kiáltott Karou, amikor Thiago és Ten a katonák
szállásának ajtajához értek. - Vigyétek a szobámba. Azt hiszem...
meg tudom gyógyítani.
Thiago bólintott és irányt változtatott. Ten követte, mögöttük
Karou pedig hirtelen borzongást érzett a tarkóján. Hátranézett. Az út
törmelékkel teli; rajta túl a fal magas, a csillagok pedig fényesek.
Visszafordult, és sietett tovább.
Akiva térdre hullt. Nem vett levegőt, amióta meglátta őt. Lehullt az
álcája, és ha Karou újra hátranézett volna, láthatta volna Akiva
alakját, amint hol előbukkan, hol eltűnik a levegőben, szárnya
szikrázik, mint a zsarátnok. Alig hatméternyire volt tőle.
 Karoutól.
Karou él.
Megrohanták az emlékek. A világ némán és ragyogva megállt.
Akiva ebben a pillanatban akart élni, benne maradni mindörökre.
Karou él.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki egy homokvárban élt.

Szörnyeket alkotott, és egy lyukon át felküldte őket az égbe.

- Kapitány, találtunk... valamit. Uram.
Jael azzal a vészjósló tekintettel jutalmazta a felderít őt, amelyet a
katonái oly jól ismertek. A domínium kapitánya nem volt olyan heves
vérmérsékletű, mint a bátyja. A haragja fagyos volt és kegyetlen -
tökéletesen ura volt magának, amikor elkövette a legkomiszabb
tetteit. Élvezte a kegyetlenségét.
- Úgy kell értenem - kérdezte halkan -, hogy a „valamin” nem a

lázadót érted?
- Nem, uram, nem őt.

-Akkor mit? - A lázadót akarta - a kirint, aki érthetetlen módon

kicsúszott a markából -, és nemigen tudott elképzelni mást, ami
pillanatnyilag érdekelte volna.
Tévedett.
- Nem tudjuk, micsoda, uram - folytatta a felderít ő. Tanácstalan

volt a hangja. Az arcára kiült az undor. Jael ismerte ezt az

arckifejezést; neki is jutott belőle bőven. Titkolni próbálták, de volt
mindig valami árulkodó: egy arcrándulás, egy elfordított tekintet, egy
finom ajkbiggyesztés. Néha ez annyira felingerelte, hogy adott nekik
valami mást, hogy elterelje a figyelmüket az undorról. Például kínt.
Ám ha Jael mindenkit meg akart volna büntetni, akit taszított az
arca, nagyon elfoglalt lett volna. A felderít ő különben sem tőle
undorodott. Ez felkeltette az érdeklődését.
- A Carnival Diadalív romjai között találtuk. Tüzet rakott.

- Állat? - kérdezte Jael.

- Nem, uram. Ilyen állatot még sosem láttam. Azt mondja...
Azt mondja, szeráf.
Jael felnevetett.
-És nem tudod, micsoda? Miféle ostoba jószágokkal vagyok
körülvéve, akik nem ismerik fel a saját fajtánkat?
A felderítőn látszott, hogy nagyon kényelmetlenül érzi magát.
- Sajnálom, uram. Először azt hittem, lehetetlen, de van benne

valami. Ha igaz, amit beszél...

- Hozzátok ide - mondta Jael.
Jael előbb hallotta, mint látta. A szeráfok nyelvén beszélt, azaz
nyögdécselt.
- Fivéreim, testvéreim - nyöszörögte -, bánjatok szelíden ezzel a
szegény, meggyötört lénnyel, könyörüljetek!
Jael udvarmestere felhajtotta a sátorlapot. A fickó teljesen
érzéketlenné vált a Jael szolgálatában eltöltött évektől, így amikor
Jael látta, hogy elsápad, nőttön nőtt az érdeklődése.
Két harcos vonszolta a valamit a hóna alá nyúlva. A test
felpüffedt gömb volt, két karja vékony és kötélszerű, az arca pedig...
Jael nem sápadt el. A másokból undort kiváltó lényt érdekesnek
találta. Felállt. Közelebb ment hozzá, letérdelt elé, hogy megnézze,
és amikor lenézett Jaelra, ő hökkent hátra. Mulatságos volt, hogy
egy ilyen szörny undort érez, de Jael nem nevetett.
- Könyörgöm! - kiáltotta a lény. - Eleget bűnhődtem. Végre

hazatértem. A kék édes újra felruházott a repülés képességével, de

gonosz volt, jaj, hamis lány, tündérmese íze volt, de legyen csak övé
a hamuvá lett városa, gyászolja csak a döglött szörnyeit, becsapott.
A kívánság lejárt. Hányszor kell még aláhullnom? Ezer esztendő
volt. Eleget bűnhődtem!
Jael rájött, hogy egy legendával áll szemben.
 - Bukott angyal - mondta ámulva, és csodálkozva nézte a puffadt,
lilás arcban mélyen ülő, gyönyörű szempárt. Nézte a lifegő,
hasznavehetetlen lábakat meg a lapockákból kiálló csontszilánkokat,
ahonnan a régmúltban - olyan régen, hogy már az akkori idők
történéseit leíró könyvek is régen elenyésztek
- kitépték a szárnyakat.
Tehát valóság vagy. - Jael nem csekély félelemmel vegyes
-

bámulatot érzett, hogy a lény még életben van mindazok után,

amiken átesett.
- Razgut vagyok, jó fivérem, légy könyörületes. A másik angyal,
jaj, kegyetlen volt, tűzszeme volt, de a lelke halott, nem akart
segíteni nekem.
Tűzszem. A lény zavaros motyogását Jael egyszeriben éppen
olyan érdekesnek találta, mint a történetét.
Bár el sem lehetett képzelni ennyi erőt a kötélvékony karokban,
Razgut kirántotta magát a katonák kezéből, és megragadta Jael
kezét.
- Te tudod, milyen roncsnak lenni, testvérem, te könyörülni fogsz

rajtam.
Jael mosolygott. Amikor mosolygott, akkor érezte a legjobban,
hogy milyen az arca: csúf álarc, maga a rémület. Nem bánta, hogy
az. Élt. Aki megvágta, nos, az a n ő kellő ideig élt ahhoz, hogy
megbánja az elvétett vágást, azután még kell ő ideig ahhoz is, hogy
megbánja, hogy egyáltalán a világra jött. Jael rút volt, de hiába
csorbultak ki a fogai, nem volt roncs. És a könyörületet sem ismerte.
Mégis hagyta, hogy Razgut szorongassa a kezét. Elhessentette a
katonákat, amikor el akarták vonszolni a lényt, és megparancsolta
az udvarmesterének, hogy hozasson ennivalót.
- A vendégünknek - jelentette ki.
Érdekes vendégünknek.
Hiába rejtegette eddig Karou olyan gondosan a véraláfutásait, mert
most feltűrte a ruhája ujját, a szerszámait kiborította az asztalra. A
látvány azonban kis sokk volt, amely eltörpült a sok nagy döbbenet
mellett, így Zuzana nem szólt semmit. Karou nem nézett rá, nem
akarta látni barátnője arcát. Zirire összpontosított.
Thiago és Ten Karou ágyára fektették, azután Ten elment forralt
vízért, hogy kimossák a kirin sebeit. Ziri nem tért magához, aminek
Karou örült, mert nem volt fájdalomcsillapítója. Miért lett volna? Nem
gyógyító volt.
De... feltételezte, hogy mégis az; olyasmire képes, amire
közönséges gyógyító nem - legalábbis elméletben. Ugyanaz a
mágia, amellyel elővarázsolja a húst, be is gyógyíthatja a sebeket.
Egy holttestet is fel lehet támasztani, és vissza lehet tenni bele a
lelket, de csak nyomban a halál után, amikor még nem indult meg a
bomlás, és a sérülések nem túlságosan nagyok. Minthogy a katonák
általában nem a feltámasztó küszöbén szoktak meghalni, a lelkek
begyűjtése volt a gyakorlati megoldás. Ráadásul Kénkő is azt
mondta, könnyebb új testet elővarázsolni, mint helyreállítani a
szétroncsoltat.
Karou letérdelt, hogy megvizsgálja Ziri sérüléseit. Bármilyen
rémesen nézett ki a vigyor, biztos volt benne, hogy meg tudja
gyógyítani. Nagyon éles és tiszta pengével vágták, az érintett
izmokat könnyűnek látszott helyreállítani. Egy kis forradás maradhat,
no és?
Thiago áthajolt Karou válla fölött.
 -Az ott... hamu? - kérdezte.
Karou rájött, hogy az. Ziri szája hamutól feketéllett. A szája
belseje is.
- Mintha megette volna - suttogta.

Vagy megetették vele - felelte sötéten Thiago.

-

Hamuval etették? Kicsoda? Karou gyengéden kinyitotta Ziri

kezét. Amikor meglátta, mit tettek vele, halkan feljajdult. A
kézfejeket átszúrták, mintha a kirint keresztre feszítették volna. A
bal keze teljesen felszakadt a tenyér közepétől a harmadik és a
negyedik ujj közötti részen, mintha Ziri letépte volna a kezét arról,
amivel odaszögezték. Ahogy elképzelte a kínt, Karou remegő, fehér
zúgást érzett a fülében. Gyengéden Ziri mellkasára tette a sérült
kezeket.
- Képes vagy meggyógyítani? - kérdezte Thiago.
Karou kétkedést hallott a hangjában, és nem tudta hibáztatni
érte. A kéz nevetségesen bonyolult. Anatómia órán le kellett
rajzolnia, meg kellett neveznie minden egyes részét: a huszonkilenc
csontot, a tizenhét izmot csupán a tenyérben, és a több mint száz
ínszalagot.
- Nem tudom - ismerte be.

- Ha nem, most mondd meg. Karou megborzongott.

- Miért? - kérdezte, bár tudta a választ.
-Ha nem tudja használni a kezét, ennek a testnek nem veszi
hasznát sem ő, sem én.
- De hát ez a természetes teste.
Thiago a fejét csóválta, bár nem minden együttérzés nélkül.
- Tudom. És bármilyen nagy ritkaság is ez, gondolod, hogy meg

fogja köszönni, hogy megmentetted, ha nem tudja használni a

pengéit?
Csak ez számít?, tűnődött Karou.
Érezte, hogy a Farkas nézi, de ő csak Zirit figyelte. A meggyötört,
megkínzott Zirit. A vonzó, hosszú lábú Zirit, egy kihalt nép utolsó
képviselőjét. Miféle szörnytestet akar majd Thiago e tökéletes
helyett? Arra nem kerülhet sor. Megvédi Zirit a gödörtől.
-Meggyógyítom.
Thiago azonban erőszakoskodott.
- Ha gyorsabb lenne neki egy új...
-Meg tudom gyógyítani - csattant fel Karou, és végre a Farkas
visszakozott.
- Jó. Próbáld meg. De előbb kikérdezem.
- Micsoda? Felébresztenéd? - Karou a fejét rázta. - Jobb neki így.
Karou, mit gondolsz, mi történt vele? Megkínozták. Tudnom kell,
-

hogy ki tette, és hogy elárult-e valamit.

Karou belátta, hogy ennek van értelme, ezért a lehet ő
leggyengédebben felébresztette Zirit.
Szörnyű volt látni, ahogy felnyílik a szeme, és máris elhomályosul
a fájdalomtól. Ziri tekintete Karou arcát kereste, aztán a Farkaséra
pillantott, majd ismét Karoura. Karou ugyanazt a sürgetést látta Ziri
szemében, amelyet a megérkezésekor, és biztos volt benne, hogy
mondani akar valamit.
Thiago a legjobb énjét mutatta, amint a katonája mellé térdelt és
kérdezgette.
- Ki tette ezt? - kérdezte megnyugtató hangon, de gyorsan

kiderült, hogy Ziri az átvágott arcizmaival nem képes beszélni. A

Farkas igen-nem kérdéseket tett fel, amelyekre Ziri bólintással,
illetve fejrázással válaszolt, ám a mozdulatok szemlátomást
fájdalmat okoztak neki.
- Mondtál nekik valamit? - kérdezte Thiago, aki csupán annyit
tudott meg, hogy az „ők” szeráfok voltak.
Ziri azonnal és határozottan megrázta a fejét.
- Helyes. És... a csapat többi tagja?
Ziri ismét a fejét rázta. Könnyes lett a szeme, és Karou
megértette, hogy a többiek meghaltak. Már sejtette, mégis mellbe
vágta a hír. Öt halott harcos. Balieros. Ixander. Emlékezett Ixander
lelkének puhaságára és arra, hogy mennyire szeretett volna annál a
szörnyű testnél szebbet készíteni neki.
- Be tudtad gyűjteni a lelküket? - kérdezte a Farkas, és Karou
reménykedve hajolt előre.
Ziri habozott. A tekintete Karouét kereste. Csüggedten. Zavartan.
Nem bólintott, de nem is rázta a fejét. Vajon ez mit jelent? Thiago
újra megkérdezte, de Ziri szeme lecsukódott, szeméből végigfolyt a
könny hamutól szennyes arcán, és felnyögött. Beleveszett a
fájdalomba, és néhány további próbálkozás után Thiagónak
tudomásul kellett vennie, hogy Ziri nem árulta el a rejtekhelyüket.
Felállt.
- Láss hozzá - mondta Karounak. - Sok szerencsét.
Karou a legszívesebben bevallotta volna, hogy a szerencsének
semmi köze ehhez, ám valójában maga is imádkozott érte. Majdnem
segítséget kért Nitidtől.
- Köszönöm - vetette oda a távozó Thiagónak, és az asztalon
heverő fogókért nyúlt.
Ziri artikulátlan hangot hallatott, és amikor ránézett, Karou látta,
hogy a kirin izgatottan rázza a fejét. Először nem értette, de amikor
Ziri a mellére ütött roncsolt kezével, rájött. Ziri a saját fájdalmát
akarta használni.
- Jaj, nem, nem. A fájdalomtizedet csak éber állapotban lehet...
Ziri bólintott, ismét a mellére ütött, és beszélni próbált. Az arca
eltorzult, friss vér tört elő a sebekből.
- Hagyd abba! - kiáltott rá Karou, és megfogta a kirin kezét. Ujjaik
összefonódtak, és Ziri megszorította Karou kezét, pedig a mozdulat
nyilván nagy fájdalmat okozott neki. Ismét bólintott.
Most már Karou is könnyezett.
- Jól van - törölte le a könnyeit.
Ten visszajött vízzel és rongyokkal, Karou pedig nekilátott
kitisztítani a szörnyű sebeket. Volt némi fertőtlenítőszere, és
miközben használta, érezte, ahogy Ziri testében felerősödik a
fájdalom. Rettenetes veszteség volt hagyni elpárologni. Segítségre
volt szüksége. Ten felé fordult, de elegendő volt egyetlen pillantást
vetnie a nőstény farkas súlyos, durva kezére, és máris elfordította a
tekintetét. Nem bízhatta Tenre Ziri sebeit. Hátrapillantott. Zuzana és
Mik még a szobában voltak, a túlsó falnál álltak. Zuzana tágra nyílt
szemmel, sápadtan bámulta Karout. Nyilván nem ilyesmire gondolt,
amikor arra kérte Karout, tanítsa meg őt is a feltámasztás
művészetére, de finom, kis keze éveken át aprólékos munkát
végzett.
- Zuze, tudnál segíteni nekem? Nem muszáj, ha nem akarod...
- Mit tehetek? - Zuzana nyomban Karou mellett termett. Ten
közbe akart lépni, de Karou leintette, s elmagyarázta Zuzanának,
mire van szüksége. Zuzana ugyan még jobban elsápadt, de fogta a
tiszta gézt meg a vizes tálat, a fertőtlenítőszert, és Zirihez fordult.
- Ő az, akit lerajzoltál - mondta Zuzana. - A törzsedből való.
 - Igen.
- Lássunk hozzá.
Karou biztatón bólintott, még egyszer Zuzanára pillantott, hogy
bírni fogja-e, majd mély lélegzetet vett, és belemerült Ziri
tűzzelvassal festett fájdalmának tájképébe, és elkezdte
összegyűjteni, hogy felhasználja.

***

Karou nem tudta, meddig volt önmagába zárva, ahol Kénkő mágiáját
végezte. Nem a varázslás folyamatos, meditáló érzése vezette,
hanem egy kirakós játék meg-megakadó, elvarratlan szálakat
összekötő folyamata, amikor az ember megpróbál helyreállítani
valamit, ami egykor teljes volt. Nagyon hosszú időnek tetszett;
különös, lebegő helyzetben érezte magát, mintha víz alatt volna,
ahonnan fel kellene jönnie levegőt venni, de nem teszi. Amikor
mégis feljött, mintha fekete vízből emelkedett volna ki. Pislogott,
lélegzett. Felkelt a nap; a zsalugáterek csukva voltak, de a szélükön
beszivárgott a fény, és bár az erőd falai kirekesztették a hőség
nagyobb részét, az éj hűvöse elmúlt; mintha a nap nagyobb része is
elmúlt volna.
- Karou. - Zuzana áhítatosan halk hangon szólalt meg. - Ez...
csodálatos volt.
Micsoda? Karou próbálta fókuszálni a tekintetét, a szeme száraz
volt, mintha órák óta nem pislogott volna, talán így is történt.
Körülnézett. Tent nem látta a szobában, de Zuzana még mindig
mellette ott; Mik a másik oldalán, a derekát karolva. Karou
megállapította, hogy lényegében Mik karja tartja talpon. A
fáradtsága kérlelhetetlen volt, mint a gravitáció. A fejét még sosem
érezte ilyen nehéznek.
Végül Zirire nézett, akit órákon át szintén éber állapotban
tartottak, s aki a fájdalmával táplálta őt. Ziri visszanézett rá,
mosolygott. A mosolya valódi, immár nem ocsmány, húsba faragott
üzenet.
Sikerült.
Karou nem tudott betelni Ziri arcával. Meggyógyította, szinte
sebhely sem maradt. És a keze? Az volt az igazi próbatétel.
Megfogta a kirin két kezét, szemügyre vette őket, és először elakadt
a lélegzete, mert csúnya, csomós forradások maradtak. Azt hitte,
kudarcot vallott, de aztán megmozgatta az ujjakat, és a mozgás
tökéletes volt. A gyógyító nevetve fújta ki a levegőt, és megpróbált
felállni. Elszédült.
A szoba eltűnt.
Zuzana Karou ágyának szélén ült. A barátnője aludt, csukott szeme
alatt sötét karikákkal. Mélyen, egyenletesen lélegzett. Mellette
feküdt a szintén alvó Ziri, egy ritmusra lélegeztek. Zuzana hűvös
vízzel mosta le a lány arcát, a kezét meg a csuklóját is, mielőtt a
teste mellé fektette a két karját.
- Pihennie kell - fordult Mikhez. - Nekem pedig ennem. Mondd,

hogy nem vagy éhes!

Válaszképpen Mik felnyitotta a hátizsákját, és kivett belőle
valamit.
- Tessék - mondta.

Zuzana elvette. Egy tábla csokoládé volt, lehetett valamikor.

- Megolvadt az úton.
- Aztán újra megszilárdult. Érdekes, új alakban.

Zuzana beszívta és Mik felé terelte az ablak felől beáradó

levegőt.
-Érzed ezt az illatot? Étel. Az izgalmas alakú csokoládé lehet a
desszert. Megoszthatjuk a kimérákkal.
Mik homlokán aggodalmas ránc jelent meg.
- Ugye nem akarsz lemenni Karou nélkül?
- De igen.

-Megosztani a csokoládédat.
- Igen. Nézd, majdnem biztos vagyok benne, hogy nem mi

leszünk a menü. - A levegőbe szimatolt. - Már csak azért sem, mert

már fő az étel. - Mik ismét tiltakozni akart, de Zuzana felemelte a
kezét. - Mitől félsz jobban: tőlük vagy tőlem, amikor alacsony a
vércukorszintem?
Mik megenyhült, sőt elmosolyodott.
- Nem tudom.

Hozd a hegedűt - kérte Zuzana, mire Mik vállat vont, és

-

magához vette a hangszert. Távozás előtt Zuzana Karou homlokára

tette a kezét, és már szaladtak is le a lépcsőn oda, ahonnan étel
illata szállt fel.

***

Karou álma nyugtalan és veszélyesen mély volt. Elveszítette napjai

és éjszakái, életei - emberi és kiméra élete - fonalát, úgy járt az
emlékképek között, mintha egy múzeum termei lennének. Kénkő
boltjáról és az ottani boldog gyerekkoráról álmodott, Issáról, Yasriról
és Twigáról, skorpió-egerekről, szárnyas békákról és... Kénkőről.
Még álmában is úgy érezte, mintha fogói a szívét szorongatnák.
Pirók csatamezejéről álmodott, ahol megpillantotta a haldokló
Akivát.
Ellái templomáról. Szerelemről, gyönyörről és reményről, annak
az álomnak a hatalmasságáról, amely azokban a hetekben eltöltötte
- egyik életében sem volt soha boldogabb, mint akkor. A törőcsont
törékenységéről, és hogy ujjaik összeértek a törés előtt...
Végül egy kriptában látta magát, ahol felébred mint hazajáró lélek
- vagy mint Júlia - egy kőasztalon. Köröskörül a
felismerhetetlenségig megégett holttestek, és köztük ott áll Akiva. A
keze lángol, a szeme mély gödör. Karoura néz a holtak halma fölött,
és azt mondja: „Segíts rajtam!”
 Egy pillanat alatt felébredt, felült. A nappal ismét éjszakába
fordult. Melegséget érzett maga mellett.
- Akiva - kiáltotta elfulladva. Az álomból csordult ki a név, amely
minden alkalommal kihasított Karouból egy darabot, már akkor is,
ha csak gondolta. Hangosan kimondva éles és kegyetlen volt, tüske,
pofon - és nemcsak önmagának, hanem Zirinek is, ha hallotta. Mert
nem Akiva volt Karou mellett. Természetesen nem. Karou
keserűséget érzett és dupla fájdalmat: egyszer azért, mert azt
gondolta, ő lehet az.
Majd pedig azért, mert rájött, hogy ő semmiképp sem lehet.

***

Akiva összerezzent, amikor meghallotta a nevét Karou által

kimondva. Nem tudta leállítani a feltörő forróságot, amely Karou
kiáltására válaszolt. El kellett érnie Karout a szoba túlsó felében.
Megérintette... és a mellette fekvőt, aki nem moccant, és nem
nyitotta ki a szemét akkor sem, amikor a lány felkiáltott.
Akiva némán húzódott meg álcájában, Karou pedig még körül
sem nézett; a kirint figyelte, és Akiva nem tudta elképzelni, miért az
ő nevét kiáltotta, de bármi volt is, már elfelejtődött. Karou a kirint
nézte, Akiva pedig becsukta a szemét. Lecsendesítette légzését, és
megnyugtatta magát, hogy Karou nem hallja a szívverését,
miközben az ablak felé tart.
Maradni akart. Soha többé nem akarta levenni a szemét a
szerelméről, de miután felébredt - Akiva tudta, hogy fel fog ébredni -,
az angyal képtelen volt tovább kémkedni utána. És azt sem tudta,
mi történhet később, amikor a kirin is felébred.
 Azon nem gondolkozott, mi lehet kettejük között. Nem volt hozzá
joga.
Karou él, ez a legfontosabb.
Ő a feltámasztó. Ennek a tudata majdnem minden egyebet
kitörölt Akiva fejéből.
Majdnem mindent.
Látni őt aludni egy másik férfi mellett kitörölhetetlen élmény volt.
Igencsak hasonlított arra az élményre, amikor a barátait látta az
ablakon át Karou prágai lakásában. Ugyanaz az abszurd
féltékenység kerítette hatalmába. Ha lett volna benne tisztesség,
boldogságot kívánt volna Karounak a saját fajtájához tartozóval,
mert ezekben a rettenetes időkben egyvalami látszott biztosnak:
reménye sem lehet arra, hogy a lány újra megszeresse.
Karou a kirin kezéért nyúlt, és ez több volt, mint amit Akiva
elviselhetett. Kivetette magát az ablakon, és elrepült.
Karou lehajolt, hogy megvizsgálja Ziri kezét. Érezte, hogy valamiféle
zavar támadt a háta mögött a levegőben, de a beteg megszorította a
kezét, amikor éppen megfordult volna, és az ablakból behulló
szikrák látatlanul hunytak ki a földpadlón.
- Felébredtél. - Vajon Ziri hallotta, milyen nevet kiáltott?
- Örülök, hogy kettesben vagyunk - mondta Ziri, mire Karou
elhúzta a kezét, és eltávolodott Ziritől. Hogy érti ezt? Ziri
szemlátomást megdöbbent Karou reagálásától, és látszott, hogy
csak most ébredt rá a helyzet bensőséges voltára. - Nem... -
Elhallgatott, elpirult, és felülve távolabb húzódott Karoutól az ágyon,
majd gyorsan hozzátette: - Úgy értem, el kell mondanom neked, mi
történt. Mielőtt visszatér.
Kicsoda? Egy pillanatra Karounak ismét Akiva neve jutott az
eszébe, de ingerülten elvetette.
- Thiago?

Ziri bólintott.
- Nem mondhatom el neki, valójában mi történt. De neked el kell
mondanom. És... szükségem van a segítségedre. Tudom, hogy nem
érdemlem meg, szörnyen bántam veled. - Nyelt egyet, lenézett a
kezére, mozgatta az ujjait. - Ezt sem érdemlem meg. Nem lett volna
szabad hallgatnom rá. - Látszott, hogy nagyon szégyelli magát. -
Beszélni akartam veled, és kellett is volna. Ő parancsolta meg, hogy
ne beszéljünk veled, de mindig éreztem, hogy ez nem helyes.
Karou gyorsan felfogta.
 - Úgy érted... Thiago parancsolta meg, hogy ne szóljatok
hozzám? Mindnyájatoknak?
Ziri idegesen és csüggedten bólintott.
- Mivel indokolta?

-Azt mondta - válaszolta vonakodva Ziri -, nem bízhatunk meg

benned. De én bízom benned.
- Ezt mondta? - Karou úgy érezte, mintha pofon ütötték volna. -
Nekem pedig azt, hogy töri magát, hogy ti is ugyanúgy bízzatok
bennem, mint ő.
Ziri nem szólt, de Karou megértette. Thiago egész idő alatt
hazudott neki, de miért is csodálkozik ezen?
-Mit mondott még? - kérdezte.
Ziri teljesen kétségbeesett.
- Gyakran emlékeztetett minket az... árulásodra. - Halkan beszélt,
összehúzta magát. - Hogy eladtad a titkunkat a szeráfoknak.
Karou csak ámult.
- Eladtam... ? - A hazugság fejbe kólintotta. - Ezt mondta?

Ziri bólintott, és Karou beleszédült. Thiago azt mondta a

kiméráknak, hogy eladta a titkukat a szeráfoknak? Nem csoda, ha
árulónak nevezik.
- Nem adtam el soha semmit - szögezte le. Annyira igyekezett
jóvátenni a szégyenét az utóbbi hetekben, hogy fel sem tette
magának a kérdést, jogos-e a mindenki által hangoztatott vád.
Tulajdonképpen mi is a bűne? Szeretni az ellenséget súlyos bűn;
kiszabadítani még súlyosabb, de nem tudták, hogy ő tette, különben
is... Soha nem beszélt Akivának a kimérák legnagyobb titkáról.
Thiago beszélt.
 A Fehér Farkas őt okolta a saját fecsegéséért, elszigetelte a
többiektől, és mindkét oldalnak állandóan hazudott. Csak azért,
hogy uralja őt és a varázslatát. Karou pedig behódolt: mindent
megtett, amit Thiago kért tőle.
Ennek vége. A szíve hevesen vert. Zirire nézett.
- Nem igaz - suttogta rekedten. - Nem árultam el... az angyalnak. -
Képtelen volt újra kimondani a nevét. - Sosem beszéltem neki a
feltámasztásról. Esküszöm. - Nagyon akarta, hogy Ziri higgyen neki,
hogy valaki elhiggye, nem áruló. És ekkor felötlött benne, hátha
Kénkő is árulónak hitte.
Felfordult a gyomra. Ha Kénkő valóban azt hitte, hogy elárulta a
legnagyobb titkot, akkor is megbocsátott neki, mert életet,
biztonságot és - bár Karou fel sem fogta, amíg el nem veszítette -
szeretetet adott neki. Borzalmas volt a tudat, hogy Kénkő azt
gondolhatta, elárulta a titkát, a mágiáját, a fájdalmát. Annak a tudata
pedig még borzalmasabb volt, hogy már sosem mondhatja el neki
az igazságot. Bármit hitt is Kénkő, abban a tudatban halt meg.
Karout a halál véglegessége hirtelen letaglózta.
- Hiszek neked - nyugtatta meg Ziri.
Ez nem elegendő. Karou a gyomrára szorította a kezét, mert
ugyan teljesen üres volt, de most felkavarodott. Ziri bizonytalanul
felemelte, aztán visszahúzta a kezét.
- Sajnálom - mondta csüggedten.

Karou bólintott, összeszedte magát.

- Köszönöm, hogy őszinte voltál.
- De van még...
Ám akkor odakintről éles, erős hang hallatszott. Sikoltás, rikoltás.
Karou szívverése elakadt, amikor rájött, mi zavarja. A hiány. Zuzana
és Mik hiánya. Hol vannak?
És ki sikoltott?

***

Kinn az udvaron Zuzana összeszorította a fogát, és befogta a fülét.

Mik diplomatikusabb volt. Bólintott a Virko nevű kimérának, aki az
imént fülsiketítő rikoltást csalt ki a hegedűjéből.
- Úgy van - mondta. - Valóban így ad, hm, hangot.
Virko többé-kevésbé jól fogta a hegedűt. Bár eltörpült hatalmas
álla alatt, nagy kezével egészen ügyesen tartotta. A legtöbb
kimérának emberi - de legalábbis emberszerű - keze volt, még akkor
is, ha a testük többi része teljesen állatszerűnek hatott. A
rendelkezésükre álló kardok, csatabárdok, tőrök, íjak és egyéb
gyilkos-darabolós szerszámok mennyiségéből Zuzana arra
következtetett, hogy kötelező náluk az ügyes kéz.
A fegyverek és a karmok ellenére nem voltak nagyon ijesztők.
Persze a külsejük pokolian ijesztő volt, de a viselkedésük nem tűnt
fenyegetőnek. Talán azért, mert Zuzana és Mik először Basttal
találkozott, akinek látták a feltámasztását. A kiméra megértette az
evést bemutató pantomimjüket, magával vitte őket az ételhez, és be
is mutatta őket olyan nyelven, amelyet egyikük sem értett.
A vacsora egyszerű volt, de nem rosszabb, mint az, amit idefelé
Marrakeshben ettek egy turistaszálláson, és megtanultak néhány
kiméra szót is: vacsora, finom, picike. Zuzana nagyon remélte, hogy
ezek közül az utolsó - csakis az utolsó - vonatkozott rá. A kimérák
odavoltak érte, és lelkesen simogatták a fejét.
Most az udvaron Mik hegedűjéért lelkesedtek. Virko produkált
még néhány pokoli sikolyt meg egy fűrészelő hangot, aztán az egyik
kiméra oldalba bökte, és morgott neki valamit, ami nyilván azt
jelentette, add vissza, mert Virko visszaadta Miknek a hegedűt, és
intett, hogy játsszon. Zuzana tarkóján mindig felállt a szőr
Mendelssohn darabjától, mely egyszerre volt boldog és szomorú,
sós és édes. Nagy és bonyolult m ű volt, olyan... édes egyes
részeinél, másutt epikus és szívszaggató. Ahogy Zuzana
körülpillantott, látta, milyen változást idéz elő a zene a körülötte lévő
lényeken.
Először a megdöbbenés vált uralkodóvá, hogy az a szerszám,
amely visított Virko kezében, ezt tudja. Többen összenéztek,
mormoltak, de a zaj gyorsan elhalt, csak a csodálat maradt, és
csend, zene, csillagok. Néhány harcos lekuporodott a falra, de a
legtöbben állva maradtak. Ajtókból és ablakokból lestek ki
néhányan, aztán előjöttek, köztük a két, csöppet sem katonás,
görnyedt szakácsnő.
Még a Fehér Farkas is megváltozott, mozdulatlanul állt
természetellenesen taszító szépségében, arcára mélységes és
rettenetes vágyakozás ült ki. Zuzanában felmerült, hátha téved vele
kapcsolatban, de elvetette a gondolatot.
Aki tetőtől talpig fehérben jár, annak nyilvánvalóan problémái
vannak. A lány igencsak sajnálta, hogy nem hozott magával
paintballpisztolyt, no de az ember mégsem készülhet fel minden
eshetőségre.
Karou a fejét csóválta. Zuzana könnyedén ringatta magát az
udvaron, miközben Mik ennek a furcsa közönségnek játszott;
Prágában nem tudta volna elképzelni ezt a jelenetet.
- Hogy jöttek ide? - kérdezte Ziri. Felkelt, és már Karou háta

mögött állt.
- Megtaláltak - felelte Karou, és melegség töltötte el. Zuzanáék

keresték és megtalálták; mégsem volt egyedül. És a muzsika...

Szárnyalt, áradt, betöltötte a világot. Hetek óta nem hallott zenét, és
most úgy érezte, a teste beissza, és életre kel tőle. Fellépett az
ablakba, hogy lerepüljön az udvarra a barátaihoz, de Ziri
megállította.
- Várj, kérlek.

Karou hátrafordult.
- Nem tudom, mikor lesz módom újra beszélni veled, Karou.

Nem... nem tudom, mit tegyek.

- Hogy érted ezt?

- A lelkekkel. - Izgatott volt. Elsétált Karoutól, lehajolt, és odavitt

hozzá valamit. Egy füstölőt. - A csapatom - mondta.

- Megmentetted őket? - Karou visszalépett a szobába. - Jaj, Ziri.

Ez csodálatos. Azt hittem...

- Jelentést kell majd tennem Thiagónak, és nem tudom, eláruljam-

e neki. - A tenyerén mérlegelte az eszközt. Karou nem értette.

 - Hogy eláruld-e neki, hogy megmentetted a csapatod? Miért ne
tennéd?
-Mert nem engedelmeskedtünk a parancsának.
Erre Karou nem tudott mit mondani. Nem engedelmeskedni a
Farkasnak? Olyan nincs. Némi hallgatás után megkérdezte:
- Miért?
Ziri komoly volt, nagyon óvatos.
-Tudod, mi volt a parancs?
- A... a Legbelsőföld. Hogy védjétek meg a domíniumtól.

Kimondta, de maga sem hitte.

Ziri a fejét rázta.
- Ellentámadás. Szeráf civilek ellen.

Karou a szája elé kapta a kezét.

- Micsoda? - A hangja papírvékonnyá vált. Ziri nyelt egyet, és

bólintott.
- Terrorhadjárat, Karou. - Látszott rajta az undor. - Csak ennyivel

próbálkozhatunk, mert kevesen vagyunk.

Terror, vér. Hányan haltak meg Eretzben mindkét oldalon az
utóbbi napokban?
- De nem engedelmeskedtünk neki. Legbelsőföldre mentünk.

Szörnyű... - A szeme elborult, ködös lett. - Lehet, hogy Thiagónak

igaza volt. Nem tehettünk semmit. Túlságosan sokan voltak. Én
voltam a biztosító, végignéztem a csapatom pusztulását.
- De a lelküket megmentetted. Begyűjtötted.
- Csapda volt. Egyenesen belesétáltam.

- De... elmenekültél. - Karou próbálta megérteni. - Itt vagy.

Igen. Ez az, amit nem értek. - Mielőtt Karou megkérdezhette volna,

-

mit jelentsen ez, Ziri mély lélegzetet vett, és benyúlt véres, hamuval
szennyezett tunikájába, hogy kivegyen valamit a belső zsebéből.
Bármi volt is, jól illett a tenyerébe. - Elfogtak, Karou. Jael kezébe
kerültem. Ki akarta szedni belőlem... - nagy, barna, kimerült szeme
különös fénnyel égett - a titkot rólad. És... beszéltem volna. Azt
akartam hinni, hogy nem fogok megtörni, de megtörtem volna. -
Nehezen ejtette a szavakat. - Végül.
- Bárkivel megeshet. - Karou igyekezett nyugodtan beszélni, de
belül elfogta a pánik. - Ziri, mi történt?
- Akiva - Liraz hangja éles volt. Lefelé mutatott és kissé távolabbra,
ahol a sziklák találkoztak a zölddel, egy kis tisztásra, ahol kialudt tűz
füstje kavargott, és alatta hamurakás. Meg angyalok. - Jael -
sziszegte Liraz, és a fivéreire nézett, keserűen, azok pedig már
maguk is láthatták a többit.
Jael katonái egy kimérát fogtak körül.
Abból a távolságból Akiva csak annyit tudott megállapítani, hogy
kirin, az első, akit Madrigal halála óta látott, de mihelyt a kirin
megmozdult - pörgött-forgott, táncolva osztotta a halált -, rájött, hogy
nem menekül ő, kiszabadított rabszolga, hanem harcos.
Jael talált egy lázadót. Akiva minden, el nem osztogatott irgalma
erre a jelenetre összpontosult. A domínium harcosai végre a földre
terítették a kirint, Jael odaállt fölé, és feltűrte a kabátja ujját, Akiva
tudta, hogy minden reménye is ebben a pillanatban összpontosul.
Egy feltámasztó. A füstölő. Karou. Vajon Jael találja meg a
lázadókat, vagy ő?
Hogy is mondta Hazael? „Gondolod, hogy ma sok madár lesz?”
Hát volt. Odafentről, a csúcsról Akiva a távolba nézett:
dögkeselyűk serege körözött odafenn, csalódottan a tűz miatt,
amely megfosztotta őket a hústól. Persze Hazael nem valódi
madarakról beszélt.
De azt még Hazael sem tudta, mire képes Akiva.

***
Először csak hangot hallott, mesélte Karounak Ziri. A zaj egyre
jobban felerősödött, mindent betöltő harsogássá növekedett. Azt
hitte, az angyalok cselfogása, de őket is megzavarta. Fogva tartóin
rémület látszott. Mindkét oldalról ketten szorították a földre. A hátán
feküdt a hamuban, karja kitárva, keze... földhöz szögezve. Jael
átszúrta Ziri mindkét kezét a megölt katonák egy-egy kardjával.
A kardok minden egyes rúgástól megremegtek, és a fájdalom Ziri
kezénél kezdődött, de nem ott ért véget. A fejébe hatolt, szinte
megszállta. Csak a fájdalom volt, és a rúgások közti szünetekben,
amikor Ziri nem moccant, és a fájdalom egy picit csökkent, visszatért
a félelem - a félelem, hogy mit fog tenni és mondani, véget vetendő
a kínnak.
Addig még nem árult el semmit, de hát még nem is végeztek
vele. Jael fölébe térdelt egy hamuval teli sisakkal.
- Néhány órája ez még az egyik barátod volt - mondta. - Nyisd ki a
szád!
- Nem!

Ujjaikkal szétfeszítették a száját. Ziri az ajkán érezte a sisak forró

acélját, megízlelte a szájába ömlő hamut. Ellenkezett, kínlódott, de a
hamu megtöltötte a torkát. Fuldoklott a saját halottjától, úgy érezte,
belefullad a halálba. Ahogy kínlódva kapkodott levegőért, a forró
hamu a tüdejébe hatolt, égette belülről. Vakító fényfoltok mosódtak
össze a szeráfok gúnyos arcával. Zirit körülzárta a fájdalom, az
izzás és a fuldoklás, a tüzes, borzalmas, levegőtlen haldoklás...
Haldoklás. Aztán víz.
Fojtogatta az is, de közben elmosta a hamut. Mindent
felköhögött, vizet meg hamut lélegzett be, de levegőt is, és már nem
haldoklott.
 - Ettől jobb lett a memóriád? - kérdezte Jael. - Egész nap tudom
ezt csinálni.
A fizikai gyötrelem letaglózó volt. Ziri tapasztalta, hogy veszi át
fölötte a hatalmat, hogyan változtatja őt bábbá a fájdalom, hogyan
kényszeríti. Hogy beszéljen.
Nem.
Ismét a sisak következett. Ziri teste megfeszülve küszködött.
Összeszorította a fogát, így nem tudták szétnyitni a száját.
Ekkor faragták az arcára a vigyort.
A sisak ismét az ajkánál volt, amikor... Az angyalok megálltak, a
sisak félregördült, amint zavartan elfordultak. Fegyvert rántottak,
mert a zaj mindent elsöprő és betöltő zúgássá vált, és egyre
erősödött. Már hangnál több volt. Árnyék.
Az égbolt életre kelt. Kaotikusan, ezernyi színben játszva.
Állandóan alakját változtatva. Hangosan.
Természeti jelenség volt.
Elterelő hadművelet.
- Madarak jelentek meg - magyarázta Karounak Ziri, miközben
hitetlenkedve csóválta a fejét. - Először dögkeselyűk, aztán mások.
Mindenféle. Nem tudom, hány ezer. Az ég megtelt madarakkal,
Karou, tele lett madarakkal, melyek leszálltak ránk.
- Támadtak? - hajolt előre izgatottan a lány.

Ziri a fejét rázta.

- Csak körülvettek minket. Közénk repültek. Elűzték az
angyalokat.
Karou félrebillentette a fejét, ahogy szokta, és Ziri szerette volna
kinyújtani a kezét - a most meggyógyított kezét -, hogy
megsimogassa Karou hosszú, kecses nyakát. Visszaemlékezett a
lány testének melegére, és szerette volna magához húzni, megölelni
őt. Ismét elfordította a fejét, és mereven bámulta a falat.
A keze lüktetett, mintha a benne lévő apró jószág élne; nem élt. A
saját vére lüktetett az ereiben, mert ő élt. Nem értette és nem tudta,
mit mondjon most, ezért csak kinyitotta a kezét.
Karou láthatta a parányi, tollas tetemet. Csak rápillantott,
kifejezéstelen arccal, nem ismerve fel az összefüggést, és Ziri
immár századszorra kezdett kételkedni, hogy ez a kék hajú
emberlány valóban Madrigal-e. Mert ezt nem felejthette el.
Ekkor Karou szeme kikerekedett, és döbbenten nézett Ziri
szemébe.
Kolibri-lepke volt. Szőrös szárnya lágyszürke és megtört; a teste
ragyogó kékeszöld, skarlátsávval a nyakán. Amikor a madarak
leszálltak - mindenfajta madár, nappaliak és éjszakaiak,
árnyékpacsirták, kígyómadarak, denevérszárnyú varjak és
dögkeselyűk, dalos madarak, ragadozók, még viharmadarak is,
szárnyaikon hófoltokkal -, Ziri megragadta a lehetőséget, és
elmenekült. Ehhez az egyik kezét ki kellett tépnie a kard alól. A
kardokat nagyon mélyre döfték a földbe, így hát összeszorította a
fogát, és... elrántotta a kezét. A penge szerencsére igen éles volt. A
keze szabadulását a gyötrelem sikolya kísérte, vörös lüktetés
homályosította el a szemét. Csonkolt kezével valahogy sikerült
kiszabadítani a másik kezét.
A szeráfok próbálták elkapni. Fegyvert fogni nem tudott, hát
leszegte a fejét, és a szarvait használta. Eltalálta az egyik harcos
oldalát, de a szarv nem volt eléggé hegyes, hogy átdöfje a páncélt,
így a katona csak eldőlt, és Zirinek fél térdre kellett esnie, hogy a
nyakába szúrjon. Egy másikat rúgással terített le, és Jaelt kereste a
tekintetével, hogy megtegye, amit mondott, és megölje a domínium
kapitányát, de nem találta őt sehol. A begyűjtő bot még a földbe
szúrva állt, hát megsebzett kezeivel megragadta, miközben
hóviharként kavarogtak körülötte a madarak, és alig látta
ellenségeit. Ahogy azok sem őt.
A szárnysuhogás közepette menekült el.
Nem volt ideje végiggondolni, hogyan vagy miért történt mindez,
azt meg végképp nem, hogy kinek köszönhetően. A szabadító
eszébe sem jutott, amíg már messze nem járt, szabadon, üldözők
nélkül, és egy fának dőlt, hogy kifújja magát. A kolibri-lepke döglött
volt, amikor felfedezte. Belegabalyodott a páncéljába, s mint a káosz
parányi áldozatát, Ziri nyomban jelnek vélte.
Habozva fordult Karouhoz.
- Nem állíthatom biztosan, hogy... ő... tette...
- Ő? - kérdezte óvatosan Karou. - Nem tudom, kiről beszélsz.
Ziri hosszan, fürkészve nézte Karout. Egyetlen apró részletében
sem emlékeztetett Madrigalra. Más az arcformája; a szeme fekete,
nem barna. A szája keskenyebb, a haja kék, nem visel szarvat,
tökéletesen emberi. Madrigal emléke tisztán ragyogott az
emlékezetében - és a Hadúr születésnapjának estéje, amely
egyszerre volt a kezdet és a vég.
Karounak valóban tudnia kell a csodálatos megmenekülésről?
Nem mintha ő beszélni akart volna az angyalról. Madrigal
szerelmeséről. Talán elegendő lett volna megmutatni a lánynak a
madarat? Ziri bizonytalan volt. De... úgy vélte, csak egyetlen
lehetséges magyarázata van annak, hogy él, és nem tudott erről
hallgatni.
 - Nem láttam őt. - Karou nem kérdezte, hogy kit nem látott. Néma
volt, óvatos. - Talán tévedek - folytatta Ziri -, de másra nem tudok
gondolni. Sosem hallottam madarak összehívásáról, csak azon az
egyetlen éjszakán, a Hadúr bálján. A... a vállkendőre emlékszem.
Karou szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
- Honnan tudsz arról?
Ziri elpirult. Lesütötte a szemét.
- Egész este téged lestelek.

Tizennyolc évvel korábban, a Hadúr bálján Ziri kisfiú volt, látta

Madrigalt táncolni egy idegennel, és szeretett volna az idegen
helyében lenni, és felnőtt lenni. Természetesen nem sejtette, hogy
az idegen szeráf, de észrevette, amit senki más: hogy ugyanaz a
férfi jelent meg többféle maszkban, és Madrigal újra meg újra vele
táncolt. Volt valami olvatag és finom Madrigal mozgásában, ami
felnőtt titkokra utalt - ellentétben a Thiagóval szemben tanúsított
rideg magatartásával és amikor a kolibri-lepkék egyszerre csak
elhagyták a lámpások csillagfényét, hogy Madrigal csupasz vállára
telepedjenek, Ziri megértette az idegen vezérelte mágiát. A férfi
felemelte Madrigalt élő vállkendőjében, azután letette, és a kisfiú
látta, hogy mágikus kapcsolatnál is több van kettejük között.
Ziri figyelmes gyerekként sok mindent észrevett, amit még nem
érthetett meg. Látta meghalni Madrigalt, de nem értette a tömeg
őrjöngő eksztázisát. Nem értette, miért egyedül az ellenség
gyászolja, térdre kényszerítve, kínzástól véresen. Ziri sosem tudta
feledni Akiva kiáltásait - a teljes kétségbeesést, dühöt,
tehetetlenséget. Életében nem hallott szörnyűbbet.
Látta aznap Thiagó hideg, fehér alakját a palota erkélyén, ahol
mozdulatlanul és megrendülés nélkül állt.
 Ziri aznap gyűlölni kezdett valakit, és az nem Akiva volt.
- Nem tudom, miért, Karou - mondta -, de az angyal
megmentette az életem.
- Meg kellett volna ölnünk, amikor lehetőségünk nyílt rá - súgta Liraz
Hazaelnek, amint végighaladtak a domínium táborán.
-Nem volt rá lehetőségünk - emlékeztette a nővérét Hazael.
Túlságosan sok átkozott madár volt útban.
- No, igen. Azt reméltem, megfullad, vagy halálra csipkedik felelte
Liraz.
Jaelről beszélt, akihez igyekeztek. Elbűvölő bácsikájuk ismeretlen
okból hívatta őket.
- Akiva nem ölethette volna meg a madarakkal?

Hazael vállat vont.

- Ki tudja, mire képes az öcsénk. Szerintem ő maga sem tudja. És

azt hiszem, korábban nem is próbálkozott ilyen nagy varázslattal.

Megfizetett érte.
Valóban. Az erőfeszítéstől Akiva levegő után kapkodott és
reszketett, a szeme mindvégig csukva volt, így amíg vége nem lett,
és ki nem nyitotta, Hazael és Liraz nem láthatta, hogy a megpattant
erektől véres a szeme.
- Egyetlen kiméra életéért - fejezte ki nemtetszését Liraz.

-Egyetlen életéért, igen, és továbbiak reményéért - ellenkezett

Hazael.
- Annak a lánynak a reményéért - mondta keserűen Liraz.

Hogyne gyűlölte volna azt a fantomlányt, aki nem volt sem élő, sem
halott, sem ember, sem kiméra - egyáltalán, mi az ördögnek
nevezhető? Annyira távol áll mindentől, annyira természetellenes,
és... Liraz tudta, hogy érzéseinek gyökere a féltékenység. Akiva az
övé.
Jaj, nem úgy. Az öccse. De Hazael és Akiva a családja, rajtuk
kívül senkije sincs.
Sok száz fivére és nővére élt ugyan, de ők mindig hármasban
voltak. A csatákban többször elveszíthette volna őket, de mostanáig
sosem kellett azért aggódnia, hogy így veszítse el bármelyiküket. A
fattyúk nem lehettek szerelmesek, nem házasodhattak. Tilos volt.
Helyes, gondolta Liraz. Sokszor állította, hogy nem érez félelmet,
ám ez hazugság volt; attól igenis félt, hogy egyszer magára hagyják.
Mert egyben biztos volt, mégpedig abban, hogy ő maga sosem
tudna szeretni, így nem. Átengedni egy idegennek a testét? Nem
tudta elképzelni. Úgy lehelni be valaki más leheletét, mintha a
sajátja volna, megnyílni neki? A kiszolgáltatottság gondolatába is
beleborzongott. A közelség az jelentené, hogy megadja, elengedi
magát, és ezt sosem tenné. Soha. A gondolattól is kicsinek és
gyöngének érezte magát, mint egy gyermek - Liraz pedig nem
szerette kicsinek és gyöngének érezni magát. A gyermekkori
emlékei nem voltak túl szépek.
Csak Hazael és Akiva társasága nyugtatta meg. Úgy hitte, bármit
megtenne értük, de az sosem jutott eszébe, hogy a „bármi” azt is
jelentheti, hogy hagyja őket elmenni.
-Kíváncsi vagyok, Akiva megtalálta-e őket - mondta Hazaelnek. A
lázadókra gondolt. Halkan beszélt, mert közeledtek Jael sátrához. -
Vele kellett volna mennünk.
-Itt kell eljátszanunk a szerepünket - felelte Hazael, és
Liraz bólintott. Nem akarta hagyni, hogy Akiva ismét egyedül keljen
útra, de mit tehetett? A legrosszabb az lett volna, ha meggyűlölteti
magát az öccsével. Így hát végignézték, amint nagy nehezen
elővarázsolja láthatatlanná tevő álcáját - a madarak összehívása
teljesen kimerítette -, és követi a kirint a madarak szaggatta égbolt
felé. Ők ketten visszatértek a táborba, eljátszani a szerepüket,
ahogyan azelőtt is tették, fedezve Akivát.
Azonban eddig még sosem hívatta őket a domínium
parancsnoka, nem neki kellett előadniuk hazugságaikat és
féligazságaikat.
- Készen állsz? - kérdezte Hazael.
Liraz bólintott, és elsőként lépett be a sátorba. Vajon ugyanitt jött
ki Loriel az előző nap? Loriel azt mesélte, kutya baja. Semmiség volt
- csak egy férfi, és a férfiakat könny ű lemosni. Idősebb volt a
legtöbb katonanőnél, világiasabb. Önként jelentkezett - hogy ne
szüzet dobjanak oda Jaelnek -, és bár Jael vérrokonaként Liraz nem
volt veszélyben, Loriel tettét olyan nagy hőstettnek tartotta,
amilyennek még sosem volt tanúja. Nagyobb merészség, mint az
első sorban küzdeni, vagy visszamenni egy sebesült bajtársért.
Merészebb, mint szembeszállni a hazajáró lelkek seregével. Ezeket
Liraz is megtette, de tudta, hogy képtelen lett volna bejönni ebbe a
sátorba, aztán kimenni, mintha semmi nem történt volna.
Uram - mondta kellően mély meghajlással. A mellé lépő Hazael
-

ugyanezt tette.
- Húgom, öcsém - felelte Jael. Gúnyolódott, de Liraz örült ennek.
Felemelte a fejét, Jaelre nézett.
És csöppet sem tetszett neki, amit látott az arcán. Csak rá
irányult, Hazaelt kirekesztette, és határozott... érdeklődésnek tűnt.
Félreérthetetlen és nyugtalanító érdeklődésnek.
- Mi a neved? - kérdezte Jael.
 - A nővérem Liraz - szólalt meg Hazael. - Én pedig Hazael
vagyok.
Jael megismételte.
- Liraz. - Nyálasan beszélt, és közben nagyot sóhajtott. - Fattyú.
Milyen kár! Frissebb gyümölcs vagy, mint néhányan, akik elém
kerülnek.
Amikor Jael végre Hazaelre is vetett egy pillantást, ugyanazt
tette, mint mindenki más, aki együtt látta kettejüket: ide-oda nézett,
hol a nővérre, hol a fivérre.
- Ikrek vagytok? - kérdezte. - Nem? De legalább ugyanattól az

anyától?
Ám Hazael a fejét rázta.
- Nem, uram, csak apánk vére kiragyog.

Liraz megdöbbenve nézett a fivérére. Joramot apának nevezni

Jael előtt? Tudta, mit művel Hazael: megpróbálja magára vonni Jael
figyelmét. Hagyd abba, kérlelte gondolatban, de Jael nem sértődött
meg. Talán máshol jártak a gondolatai.
- Úgy lehet - mondta a kapitány. - Bár a Fattyak Hercegénél más
a helyzet, igaz? Úgy mondanám, a sztelian szennyeződés
kerekedett felül.
Szennyeződés? Akiva valóban nem hasonlított Joramra, de
ennél többet Liraz nem tudott volna mondani. A saját anyjára sem
emlékezett, nem hogy Akiváéra. Mit akarhat Jael?
- Úgy tudom, Akiva nincs a táborban. Igaz ez?
- Igen, uram - felelték egyszerre.
- És azt mondták, ha valaki tudja, hol van, ti vagytok azok.

Még vadászik, uram - felelte Hazael. - A lázadókra.

-

Nem is hazugság, gondolta Liraz.

 - Csodálatra méltó. Az Állatok Átka, a rettenthetetlen soha nem
pihen. Ti viszont nélküle jöttetek vissza?
- Éhes voltam, uram - válaszolta bűnbánó hangon Hazael.
- Nos, attól tartok, nem lehetünk mindannyian hősök.

Megvető hangjától valami elpattant Lirazban.

- És te fogtál lázadót? - kérdezte Hazael mímelt bűntudata nélkül .
- Uram.
Jael tekintete visszavándorolt Lirazra.
- Nem.
Hazug, gondolta Liraz, felidézve a képet, ahogy Jael a kirint
kínozza. Élvezte a kínzást. Megetetni vele a bajtársai hamvait? Liraz
émelygett. Fura, milyen könnyű az ellenségnek szurkolni, amikor az
ellenség Jael ellen harcol. Persze az ellenség alakja és természete
is segített. Ha heth vagy akko vagy valami vicsorgó, állat külsejű
hazajáró lélek lett volna, nehezebb lett volna mellé állni. De a kirint
izgalmas volt nézni harc közben - Liraz egy pillanatig azt hitte,
felülkerekedhet és elmenekülhet. Gyors volt. Nem látott kirint a
katonáskodása kezdete óta, és elfelejtette, milyenek. Amikor Akiva
elárulta nekik fojtott és halk hangon, hogy Madrigal is kirin volt, Liraz
visszatetszésének a maradéka is elpárolgott.
A lázadónak voltak ugyan állati vonásai, de karcsú és elegáns
kecsessége kiemelte az állati sorból. Liraz nem akarta, hogy
meghaljon.
Ugyanez nem vonatkozott Jaelre. Se elegancia, se kecsesség
nem volt benne. Liraz örült volna, ha látja, amint hamuba fullad.
Milyen kegyetlenül megkínozta azt a harcost! És még hánynak a
megkínzását végezte ilyen élvezettel?
 - Nem? - hallotta önnön gunyoros hangját. - Talán tényleg
kísértetek.
Jaj, ostoba! Jael tekintete felszikrázott.
- Állatok - felelte egyszerűen, mintha egyáltalán nem izgatná az
igazság. Még egyet lépett Liraz felé. - Tudod, emlékeztetsz valakire.
- Alaposan szemügyre vette a lány arcát, testét. - Nem a
részletekben. Neki sötét haja volt, nem szőke, de benned megvan
ugyanaz a... tűz..., ami benne volt.
Liraz lesütötte a szemét.
- Átadhatjuk az üzenetedet Akivának? - próbálta ismét magára
vonni nagybátyjuk figyelmét Hazael. - Egy-két napon belül visszatér.
- Nem. - Jael hátrább lépett. - Nincs üzenet. Visszatérek
Astraeba. Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk.

***

- Lementetek nélkülem - szólt szemrehányóan Karou.

-És? - Zuzana nem mutatott bűnbánatot. - Borzasztóan éhes voltam,
a háziasszonyunk pedig elterült az ágyon egy jóképű szörnysrác
mellett.
Jóképű szörny srác?
- Te jó ég! Ez úgy hangzik, mintha... - Karou az égre emelte a
kezét, és a fejét csóválta. Csacsiság volt ilyen hevesen tiltakozni
azért, ami meg sem történt, de amikor arra gondolt, milyen
helyzetbe került Zuzana és Mik, végigfutott a hátán a hideg. Zuzanát
Tangris és Bashees között találta, és éppúgy kézzel-lábbal
„beszélgettek”, mint bármelyik idegen turista. Csakhogy ezek nem
emberek...
 - Nem érted. - Karou nem akarta megijeszteni a barátait, de
nyilvánvaló volt, hogy nem ijedtek meg eléggé. - Tudod, hogy hívják
őket? Az Élő Árnyak, Zuze. Gyilkosok.
- Mint én - mondta vidáman Zuzana.

Karou úgy érezte, rögtön megőrül.

- Nem, nem úgy, mint te. Nem játékból gyilkosok. Igazi gyilkosok.
Alvó angyalok torkát vágták el.
- Juj! - kapott a torkához Zuzana, és grimaszt vágott. - De az
angyalok a rosszfiúk, nem igaz?
Erre Karou tényleg nem tudott felelni. Zuzana számára semmi
sem valóságos.
- Nagyon veszélyesek, érted? - mondta, és maga is hallotta, hogy
a hangja nem meggyőző. Aztán habozott. Hogy lehetne biztos
bármiben, ha Thiago hazugságainak szövevényében él?
Zuzana vállat vont.
- Nem tudom. Jó fejek.
Jó fejek. Az Élő Árnyak jó fejek.
- És, gondolom, Thiago is cukorfalat.
- Brrr - borzongott meg Zuzana. - Nem. Nem cukorfalat. Romlott
cukorfalat.
Legalább egyvalamiben egyetértettek.
- Aludnod kellene egy kicsit - mondta Karou.
Mik már félálomban hevert az ágyon, és Zuzanából is kezdett
végre kifogyni az energia.
- Tudom. - Ásított. - Fogok is. És te?
- Én már aludtam - felelte Karou. Zirivel. Milyen fura. Immár
szövetségesek, és közös titkuk van. Thiago nem sejti. Hallották,
hogy jön, de sikerült alvást színlelniük, mielőtt belépett. Kevésbé
intim helyzetben feküdtek, mint korábban, mert Karou az ágy melletti
széken „szunyókált”. Már eldöntötték, hogy Ziri beszámol a
tábornoknak a begyűjtött lelkekről, és Karou úgy oldja majd meg a
feltámasztásokat, hogy kettesben lehessen mindenkivel, amikor
felébrednek. Thiagónak soha nem szabad megtudnia, hogy nem
engedelmeskedtek a parancsának. Karou nem tudta még, mihez
kezd a plusz lélekkel, amely Ziri figyelmeztetése szerint a füstölőben
lehet: a dashnag fiúval, aki velük harcolt és halt meg. Talán nyugalmi
állapotba helyezi.
Persze ez csak a probléma kezdete volt. A nagy és fenyegető
kérdés: hogyan tovább?
- Az nem lehetett elegendő, hogy kipihend magad - mondta
Zuzana. - Alhatsz itt. Én majd összehúzom magam.
Karou a fejét rázta.
- Feküdj le kényelmesen. Úgysem tudnék aludni. - Túlságosan
sok minden járt a fejében. - Azt hiszem, sétálok egyet, amíg még
hűvös van. Reggel megint dolgoznom kell. - Zuzana arca
felragyogott. - Igen, segíthetsz. És kösz a korábbiakért. Nagyszerű
voltál.
- Én? Te voltál fantasztikus. Szent ég, Karou. Te vagy az én
hősöm!
- Igazán? Az enyém meg te.
Mik, a látszat ellenére, még nem aludt. Sikerült álmosan
megszólalnia.
- Én is valakinek a hőse akarok lenni.
- Jaj, hiszen az vagy - nyugtatta meg Zuzana, és Mikre vetette
magát. Cuppanós puszit nyomott az arcára. - Én mesehősöm, aki
egy próbatételt már teljesített. Kettő még hátravan.
 Karou nem tudta, miről lehet szó, de kioldalgott, miközben
Zuzana hangos bizonyítékokkal borította el Mik arcát.
Karou arra számított, hogy az ajtó előtt Ten fogja várni, és aztán
követi, de a nőstény farkas bizonyára azt hitte, a barátaival marad
ma este, így nem volt sehol.
Karou a váratlan szabadság izgalmával indult óvatosan a kaszba
hátsó kapuja felé, a romos falu keskeny sikátorain át, s út közben
hallgatta a patkányok surranását. Többször a levegőbe kellett
emelkednie, hogy átjusson akadályokon és leomlott falakon, de a
tető vonalánál mindig lejjebb maradt, hogy meg ne lássák az
őrtoronyból. Végre kicsit magára maradhatott, hát nem akart
kockáztatni.
Egyszer-kétszer úgy érezte, követik, ezért hátranézett, de nem
észlelt ólálkodó farkast az árnyékban. Valami fehérséget pillantott
meg, és azt hitte, maga Thiago az, de csupán néhány kimosott és
száradni kitett ruhadarabja lengedezett. Fellélegzett. A Fehér Farkas
volt az utolsó, akit ebben a pillanatban látni akart.
Nem is az utolsó. Ezt a pozíciót fenntartotta Akivának, de tőle
biztonságban lehetett. Akiva a Legbelsőföldön volt, és ördög tudja,
miért. Tényleg megmentette Zirit? A bizonyíték törékeny volt.
Egyetlen döglött kolibri-lepke.
Mély érzelmek kavarták fel: az eleven vállkendő érzése, amellyel
Akiva ajándékozta meg a Hadúr bálján, a parányi szőrös szárnyak
legyezése, a csiklandozás, amikor a lények enni kezdték a keblére,
vállára, nyakára szórt, csillogó cukrot. Még mindig szégyellte magát
a cukor miatt, ennyi év múltán is - a cukrot ugyanis Thiagónak
szánták, és ő hagyta, hogy behintsék vele, nem egészen ismerve
be, hogy kész megadni magát neki, kész engedni, hogy Thiago...
megkóstolja. Beleborzongott, ahogy elképzelte az agyaras szájat a
testén.
Helyette a kolibri-lepkék kóstolták meg, azután... egy angyal.
Milyen különös és kegyetlen az élet. Ha azon a régi reggelen egy
hang azt suttogta volna a fülébe, hogy este az ellenség karjában
lesz - és ott is akar lenni -, kinevette volna. Ám amikor megtörtént,
éppoly természetesnek és helyénvalónak érezte, mint a
tánclépéseket, amelyeket mindig is ismert.
Most eltűnődött: mi lett volna, ha Akiva sosem jön el
Loramendibe a szép és megindító beszédével - a szerelem
természeti erő -, finom érintésével és édes mágiájával, forróságával
és derűjével és lángoló szemével, ha sosem lett volna más kérője,
csak a Farkas?
Tényleg olyan engedelmes jószág lett volna, aki engedi, hogy a
Farkas a magáévá tegye, megkóstolja, jogot formáljon rá? Szerette
volna hinni, hogy Akiva eljövetele nélkül is ráébredt volna
ostobaságára, de szégyenkezése csak nem múlt. Lehet, hogy
elhúzódott volna Thiago elől, és észhez tért volna, de... valószínűleg
hagyta volna sodortatni magát az eseményekkel addig, amikor már
késő lett volna.
Nos. A népe most is élne, ha hagyta volna. Ehhez képest mit
számít a tulajdon boldogsága?
A folyóhoz érve leosont a köves partra, ahol úgy üldögélhetett,
hogy nem látták a kaszbából. Lerúgta a cipőjét, lábát a víz hűtötte
kövekre tette, és nézte, hogyan rajzol a csillagok tükörképéből
hosszú, fénylő vonalakat a víz. A csillagos égbolt látványától mindig
kicsinek, jelentéktelen paránynak érezte magát, és rájött, hogy
tulajdonképpen élvezi ezt az érzést, mert felmenti a nyomás alól,
hogy tegyen valamit.
Végül is mit tehetnék?
Tényleg: mit? A kimérák hűségesek Thiagóhoz, ő pedig sosem
kötne békét.
Vajon Kénkő mit tenne?, törte a fejét.
Ebben a pillanatban annyira hiányzott neki, hogy megengedte
magának a reményt, a színlelt, nyomorult reményt, hogy Kénkő
mégsem ment el. Elképzelte, csak egy pillanatra: ha itt lenne Kénkő,
mi lenne más?
Egy biztosan. Valaki szeretne.
- Karou!
Csak suttogásnak tűnt, de nevének hallatára a lány
összerezzent. Ki az? Nem látott senkit közeledni.
Istenem! Nem!
Fátyolként hullott le az álca, és ott állt előtte. Akiva.
Fény futott át Karoun, amelyet sötétség követett. Vér és
csillagfény áradt szét benne. Döbbenet és hitetlenkedés. Gyűlölet.
Düh.
Talpra ugrott. Ökölbe szorította a kezét, és úgy összeszorította,
hogy minden ín megfeszült a testében. Érezte lüktető halántékában
a vért, öklében a haragot, zárt tenyerében a jeleket. A hamszái
égtek, és amikor felemelte szétnyitott tenyerét, Akiva nem
védekezett.
A jelek mágiája lecsapott rá, és lehajtott fejjel tűrte.
 Karouból áradt a varázs, Akiva reszketett tőle, de nem mozdult -
nem távolodott, nem közeledett. Karou tudta, hogy megölhetné.
Sajnálta, hogy nem tette meg korábban, de most itt van, újabb
lehetőséget kínálva neki. Mi másért lenne itt - mi másért? És mi
mást tehetne ő, mint hogy megöli? Nem tehet semmi mást azután,
amit az angyal elkövetett... De hogy tudná megölni Akivát?
Hogy tudja nem megölni?
Hát nem vétett eleget ellene anélkül is, hogy most újra lehetetlen
választás elé állítja? Miért van itt?
Akiva térdre esett. Madrigal ezt látta a halála napján: a térdelő
Akivát, ugyanettől a mágiától meggyötörten, hiszen Thiago katonái
megkínozták, és ugyanígy küszködött, hogy ne hajtsa le a fejét, és
nézze őt iszonyattal, kétségbeesetten és szerelemmel. Minden
másnál jobban szeretett volna odafutni hozzá, megölelni őt, a fülébe
súgni, hogy szereti, és meg fogja menteni, de nem tehette, akkor
sem és most sem: nem a bilincs, az összekötözött szárnya vagy a
hóhér bárdja miatt, hanem azért, mert ő az ellenség. Bebizonyította,
túlszárnyalva minden szörnyűséget, amit Karou el tudott képzelni.
Soha nem lehet megbocsátani neki, soha.
De... Karou keze lehanyatlott.
Miért? Nem akarta leengedni a kezét. A hamszái a combját
melegítették, szaggatottan kapkodta a levegőt, de képtelen volt újra
felemelni a kezét. Akiva remegett és öklendezett a mágiától, és ők
ketten ismét ott találták magukat a nyomorúság kellős közepén.
Egész világuk ez a nyomorúság volt, ebben rekedtek. A csalóka
nyugalom egyszer régen megtévesztette már őket, és annak
következménye ez a mostani kibírhatatlan valóság.
Megtanulták a leckét, nem igaz?
 Karou zihálása csaknem zokogásba csapott át, a lába
folyamatosan remegett. Ő is térdre akart hullni, de nem lehetett. Az
olyan lett volna, mintha a kéznyújtás. Állt hát fölötte. Tenyere még
izzott a mágiától, de az oldalához szorította.
- Azt hittem, meghaltál - suttogta alig hallhatón Akiva. - És... én
is... meg akartam... halni.
- Miért nem haltál meg? - Karou arca forró és nedves volt,
szégyellte a könnyeit, és szégyellte magát, amiért ismét nem volt
képes megölni az angyalt. Mi ütött belé, hogy még most sem tudja
megbosszulni a népét?
Akiva feltámaszkodott a kezére. Kimerültnek látszott, sápadt volt,
látszott, hogy hányingerrel küszködik, a szeme fehérje vöröslött,
mint régen.
- Túlságosan könnyű lett volna - mondta. - Nem érdemlek
békességet.
- És én sem? Nem érdemlem meg, hogy végre megszabaduljak
tőled?
Akiva először hallgatott, Karou szavai visszhangoztak a
levegőben. Csúf szavak voltak - keserű gúnnyal leplezte fájdalmát;
maga is utálta ezeket a szavakat. Akiva azonban nem leplezte a
fájdalmát, amikor válaszolt.
- Te megérdemled. Nem azért jöttem, hogy kínozzalak...
- Akkor hát miért jöttél? - kiáltotta Karou.
Még mielőtt Akiva felállt volna, Karou úgy érezte, mintha küzdene
valami ellen, és amikor bizonytalanul felállt az angyal, megértette,
mi ellen küzd reménytelenül. Az alakja, mellkasa szélessége, a haja
vonala, amelyet annyiszor simított végig az ujjával, a szeme...
Ahogy szemben találta magát Akiva valódiságával, közelségével,
Karou rájött, hogy ami ellen küzdeni próbált, mindaz
elviselhetetlenül ismerős.
Ez a felismerés kerítette hatalmába Pirók mezején is, amikor
először pillantotta meg. Ezért döntött rosszul, megmentve az
ellenség életét. Majd Loramendiben, a táncos forgatagban. És
Marrakesh utcáin.
Akiva sosem volt idegen, és ez okozta a bajt. Karou szívének
ürességében, ahol csak ellenségességnek és keserűségnek lett
volna helye, lassan ébredezni kezdett... a vágyakozás. Dühösen
elfojtotta.
Hogy nem tudom gyűlölni Akivát még most sem?

***

A tekintetében Akiva nem vágyakozást látott, hanem az erőszak és

a gyűlölet hirtelen fellobbanását. Nem ismerte fel, hogy az érzés
öngyűlölet, ezért végtelenül kétségbeesett. Hirtelen elkapta a
tekintetét, mert csak most jött rá, hogy még mindig élt benne a
remény. Minek a reménye? Nem annak, hogy Karou örülni fog, ha
látja - annyira nem volt ostoba -, de hogy a lányban maradt még
valami érzés a gyűlölet mellett.
De ez a remény eltűnt, Akiva lelke pedig kiüresedett. Üres,
száraz hangon szólalt meg.
- Azért jöttem, hogy megtaláljam az új feltámasztót. Nem tudtam,
hogy... te vagy az.
- Meglepődtél? - kérdezte a lány. Hangjában éppen annyi gyűlölet
izzott, mint a tekintetében.
- Igen - válaszolta, bár nem ez volt rá a megfelel ő szó. A tény
letaglózta. - Megmondhattad volna.
 Karou félrebillentette a fejét az ismerős, kismadárszerű
mozdulattal, amibe Akiva szíve belesajdult. Karou észrevette.
- Azon tűnődsz, miért nem mondtam el soha.
Akiva a fejét rázta. Karou sosem beszélt róla. A rekviemfák
ligetében az alatt a hónap alatt, amikor Akiva boldog volt, és annyit
beszélgettek békéről és reményről, a szerelmükről meg a terveikről
meg a nagy felfedezésről - felfedezni az élet új módját
-, Madrigal sosem beszélt a feltámasztásról. A Fehér Farkas
fecsegte ki a kimérák nagy titkát, amikor két korbácsütés között
hencegett Loramendi börtönében.
Akiva semmit sem titkolt el Madrigal elől. Azt akarta, hogy a lány
ismerje meg, igazán és teljesen. Szólt a rettenetes rovásokról, a
múltjának minden kínjáról, mert azt akarta, hogy mindennek ellenére
szeresse őt. Mit jelentett hát, hogy a lány elhallgatott egy ilyen titkot?
Megeshetett, hogy egyenesen a feltámasztás munkájából sietett a
karjaiba, és egy szót sem szólt róla.
- Megmondom, miért - folytatta Karou. Pontos szavai késként
döftek Akiva szívébe. - Mert sosem bíztam benned.
Akiva bólintott, de nem bírt ránézni. A korábbi ürességet olyan
émelygés váltotta fel, mintha hazajáró lelkek fogták volna körül felé
fordított hamszákkal.
- Szóval azért jöttél, hogy megölj? - kérdezte Karou. - Azért, igaz?
Hogy megölj még egy feltámasztót?
Akiva felkapta a fejét.
- Tessék? Nem. Semmi okod rá, hogy higgy nekem, de
felhagytam a kimérák gyilkolásával.
- Ezt egyszer már állítottad.
 - Igaz is volt - felelte Akiva. - És igaz most is. - Pirók mezeje után
valóban nem ölt több kimérát, ám Madrigal halála után újra ölni
kezdett.
Megfordította a kezét, titkolni próbálta az oda tetovált
bizonyítékokat. El akarta mondani Karounak, hogy mindent csak
azért tett, mert összeomlott, mert tönkretette, hogy végig kellett
néznie Madrigal halálát, de képtelen lett volna ezt úgy
megfogalmazni, hogy ne hangozzék úgy, mintha el akarná hárítani
magáról a felelősséget. Nem lehetett beszélni arról, amit tett, nem
volt rá mentség, sem feloldozás. A mentegetőzés és a vallomás nem
lett volna elegendő megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.
De valamit mondania kellett. Elvesztettem a lelkem.
- Elvesztettem az álmom. A bosszú elhomályosított mindent. Alig
emlékszem a hetekre és a hónapokra az után, hogy... - Az után,
hogy láttalak meghalni, és egy részem veled halt. - Nem tudok
elszámolni azzal, amit tettem, vezekelni érte még kevésbé.
Mindannyiukat visszahoznám, ha képes lennék rá. Minden egyes
kiméráért külön halált halnék. Bármit megtennék. Meg fogok tenni
mindent és bármit, de tudom... tudom, hogy sosem lesz elegendő...
- Nem, soha. Mert örökre elmentek...
- Nem bűnbocsánatot kérek. De még vannak megmentésre váró
életek és lehetőségek. Karou, hogy a jövőben lesznek-e kimérák,
vagy sem, attól függ, hogy mit teszünk most.
- Mi, ketten? - hitetlenkedett Karou. - Mi?
- Én - helyesbített gyorsan Akiva. Tudta, hogy semmiféle „mi”
nem fogja többé össze a világukat. - És a szeráfseregben akadnak
mások is, akik belefáradtak a véget nem érő öldöklésbe, akik életet
akarnak, nem halált.
 - Nekik legalább van életük. Ellentétben az én népemmel.
- Ilyen életet élni nem érdemes - felelte Akiva. - Nem érdemes
továbbadni a gyermekeknek.
- Gyermekek - ismételte Karou.
Akiva csak nézte, nézte, és egész lénye fájt ettől a nézéstől, mert
tudta, hogy soha többé nem fogja érinteni, soha többé nem látja
mosolyogni a lányt. - Amikor mindkét fél gyerekeket kezd mészárolni
- folytatta Karou -, azt hiszem, nyugodtan kimondhatjuk, hogy az élet
elveszett.
Hogy érti ezt? Karou látta Akiva értetlenségét.
- Ó. Még nem tudod? - Komoran. – Majd megtudod.
Akivába belehasított. Thiago.
- Mit tett?
- Semmi olyat, amit te nem.
- Sosem öltem gyerekeket.
- Sok ezer gyereket öltél meg, Állatok Átka - sziszegte Karou.
Akiva hátrahőkölt a név hallatán, de nem cáfolhatta.
Nem a saját kardjával tette, de utat nyitott a gyilkosoknak. Olyan
dolgokat látott, amelyeket nem változtathatott többé nem látottakká.
Megannyi sikolyként tódultak fel benne a képek, csúnyán villódzva,
megbocsáthatatlanul. Akiva behunyta a szemét. Ez ő Karou
számára: gyerekgyilkos, szörnyeteg. Karou együtt küzd a Fehér
Farkassal. Hogy fordulhatott ki a sarkaiból a világ?
Ha Thiago nem csap le rájuk a rekviemfák ligetében akkor éjjel,
mit tettek volna?
Talán semmit. Talán másként haltak volna meg, anélkül hogy
bármit is elértek volna.
Nem számít. Az az álom tiszta volt.
 Kissé hátrált, majd ismét Karoura pillantott. A lány önmagát
fázósan átkarolva állt, az arcán reménytelenség. Éppen olyan
összetört volt, mint attól a naptól fogva Akiva. - Elmegyek - szólalt
meg az angyal. - Nem azért jöttem, hogy fájdalmat okozzak neked,
és könyörgöm, hidd el, nem is azért, hogy öljek. Azért jöttem, mert...
azt hittem, halott vagy. Karou, azt hittem...
Elővette a füstölőt. Vajon mit jelent majd neki ez a szerszám meg
a rajta lévő felirat: Karou. Ha nem az ő lelke van benne, akkor kié?
Amikor megtalálta a füstölőt, azt hitte, a cédula címke, de most már
tudta, hogy címzés.
- A kinn barlangokban találtam - emelte fel a füstöl őt. - Azért
hagyhatták ott, hogy megtaláld. - Karou megdöbbent. Akiva nyújtotta
a füstölőt, de Karou habozott közelebb menni hozzá. - Ezért
akartam meghalni - mondta Akiva, és a kis cédulát úgy fordította,
hogy a lány elolvashassa az írást. - Mert azt hittem, a te lelked van
benne.

***

Karou kikapta Akiva kezéből a füstölőt, és az írásra meredt. Elállt a

lélegzete.
Karou.
Annak idején Prágában hányszor kapott ugyanilyen üzeneteket?
A papír ugyanaz volt, és az írást... bárhol felismerte volna.
Kénkő írása volt.
Akiva elment. Nem kellett körülnéznie. Érezte a hiányát, ahogyan
mindig is - hidegség töltötte be az űrt, amelyet maga után hagyott.
Kalapált a szíve, a füstölőt magához szorította, és azt képzelte, érzi
odabenn a lelket vibrálni a szíve ütemére. Tiszta képzelgés volt; az
ezüstön át nem lehet sejteni, ki van odabenn. De nem lehet más...
Nem lehet más.
Karou keze remegett. Csak ki kell nyitnia a füstölőt. Megérez
valami a lélekről, és nyomban tudni fogja. És ha nem?
Cikáztak a gondolatai, de egy állandóan visszatért. Akiva elhozta
a füstölőt. Thiago - a szövetségese - hazudott, hogy elszigetelt és
magányos maradjon. Akiva, az ellensége elhozta a füstölőt,
amelyben... amelyben ott lehet... Kénkő.
Karou egyetlen mozdulattal kinyitotta a füstölőt. Egy fél
másodpercre. A lélek megérintette az érzékszerveit.
Már tudta.
Szépen ívelt, meztelen lábfej. Karcsú, aranykarikákkal díszített
boka.
Nevo nem akarta látni, de az aranykarikák csengése felkeltette a
figyelmét, mihelyt a lány kilépett az ajtón. A fiatalember
megpillantotta a titkos látványt, mielőtt leszeghette volna a fejét,
lesüthette volna a szemét.
Az aznap éjszakai ágyas elhagyta a háremet, hogy az égi hídon
át a császár belső szentélyébe kísérjék. Fátylat és köpenyt viselt,
kapucnis köpönyege még a szárnyait is eltakarta, s aligha lehetett
élőnek tekinteni, ha ki nem látszik a lába. Ez volt a legtöbb, amit
Nevo láthatott Joram ágyasaiból, és váratlanul érte, hogy milyen
hatással van rá.
Segíteni szeretett volna a lányon.
Segíteni, de miben? Elmenekülni? Erős túlzás. Nevónak az a
kötelessége, hogy a szökést megakadályozza. Az Ezüstkard kíséret
tagja, nekik pedig az a dolguk, hogy a kiszemelt ágyast átkísérjék a
hídon. Nevetséges: hat őrszem kell ahhoz, hogy átkísérjen egy lányt
egy hídon.
Egy lányt - nem nőt? Nevo nem tudta, miért gondolja így - aligha
a láb miatt -, de úgy sejtette, hogy az ágyas fiatal. No és a lány
habozott is.
A karcsú égi üveghíd átívelt a város fölött, és a szerencsétlen nők
néha inkább leugrottak róla, semhogy átkeljenek a túloldalára. A
köpeny alatt a szárnyuk össze volt kötözve, így a zuhanás a halált
jelentette - legalábbis az öngyilkosság kísérletét. Mert ilyenkor az
egyik őr a nő után ugrott. Ha elkapta, megbüntették az ágyast; ha
nem, az őrt büntették meg.
Történt már ilyen, de még Nevo ideérkezése előtt. Nevo még
csak húszéves volt; csak két éve viselte ezüstkardját, és csupán két
hónapja helyezték át a császár személyi testőrségéhez. Nem tudta,
mit kell tenni ilyen helyzetben.
A többi őr nem mozdult, nem szólt semmit. Vártak, hát várt ő is,
érthetetlen módon idegesen. A lány végül nagyon-nagyon lassan és
remegve elindult. Nevo megértett valamit: azt hitte, hogy a hatfős
díszsorfal nevetséges, és csak arra kell, hogy mindenki tudomást
szerezzen a császár vitézségéről, és megszámolják, hány nőt tett
magáévá, hány fattyút nemzett. Ezért áll ott hat, két és fél méternél
magasabb őr különleges, tollcicomás sisakban, hogy minden szem
az előadást figyelje.
De talán mégis többről lehet szó. Mert ebben a pillanatban, ha
egyedül Nevo lett volna ennek a lánynak a kísérője, meg mert volna
esküdni, hogy nem teljesítette volna a kötelességét. Mert bármilyen
hűséges volt is a császárhoz, léteztek erősebb érzelmek, például a
rászoruló megsegítése.
Csupán amiatt érez így, mert meglátta a lábát?
Szánalmas. Lehet, hogy a katonatársainak igazuk van, és
hasznára válna egy kis „kezelés” a harcosok kényeztetését szolgáló
házban. Amint csigalassan csoszogott az üvegen, elhatározta, hogy
ellátogat oda. A kíséret kétszer három őrből állt, középen a lánnyal,
így Nevo közvetlenül mögötte igyekezett átvenni tipegő lépteinek
ritmusát. A lány kicsi volt - mindegyikük apró az óriás termetű
őrökhöz képest. Nevo hallotta a lány szabálytalan lélegzését - már-
már hisztérikusan kapkodott levegő után -, és érezte a köpenybe
burkolt szárnyaiból áradó hőt.
A lány parfümje annyira finom volt, hogy akár a természetes illata
is lehetett.
Nevo azon tűnődött, milyen színű a haja, a szeme.
Sosem fogod megtudni.
Rövid menetelés következett az üvegen, alattuk egész Astrae
megnyílt, de be is zárult, amint a híd túloldalára értek. A lányt
leszállították. Egy udvarmester várta az Alef Kapunál, és a lány
bement, anélkül hogy egyetlen pillantást vetett volna a kísérőire.
Ez valamiért bántotta Nevót. A lánynak talán észre kellett volna
vennie őt, meg kellett volna éreznie, hogy sajnálja?
Nevo tudta, hogy a császári őrség egyenruhájában ő éppoly
névtelen a lány számára, mint számára a lány, és ettől a gondolattól
nyugtalan és dühös lett. Elveszítette önmagát az egyenruha miatt -
az ezüstösen fénylő egyenruha miatt, amely bővelkedett tollakban,
és amelynek a kelleténél hosszabb, harang alakú ruhaujja
lehetetlenné tette, hogy tisztességesen kardot rántson, amire sosem
került sor, legföljebb az edzőtéren, bár ott is inkább táncoltak, mint
vívtak. A magassága miatt osztották be az ezüstkardosokhoz, nem a
vívótudása miatt, amelynek kivételes voltára egykor büszke volt.
Az Alef Kapu bezárult. Az ágyas illata annyira illékony volt, hogy
semmi sem maradt belőle a levegőben. A lányt elment, hogy
teljesítse a kötelességét, ez a dolga Nevónak is, és többé nem
szabad a lányra gondolnia.
Az Alef Kapunál kellett őrt állnia. Az egyik társával leváltották a
kapu két oldalán állókat. A kíséret többi őre továbbhaladt, némelyek
beljebb, a nagy üvegtoronyba, ahol Nevo még sosem járt. A császár
magán lakosztályát úgy írták le neki, mint palotát a palotában, a
Győzelem Tornyának szívében. Az Alef Kapu a legkülső bejárat volt;
odabenn a folyosók labirintust alkottak, nem lehetett egyenesen
eljutni a soron következő - Bét, Gimel, Dálet és így tovább -
kapukhoz. Nevo eddig csupán a Bét Kapuig jutott el, de más
őrszemek bizonygatták, hogy ugyancsak jó emlékezet kell ahhoz,
hogy valaki odabenn tájékozódjon. Az egész komplexum roppant
erős füstüvegből épült. Kiképzéskor felszólították őket, hogy
próbálják ki rajta a kardjukat, és bármennyire erős volt is Nevo,
képtelennek bizonyult betörni az üveget a csizmája sarkával vagy a
kardmarkolatával. A folyosók kanyarogtak, egyik réteg fénylő,
törhetetlen üveg a másikon, a hamis ajtók és zsákutcák pedig
összezavarták és csapdába ejtették a behatolókat és bérgyilkosokat.
Sok szerencsét nekik, gondolta Nevo. Tíz őrzött kapu állt közte
és a császár között; azokon senki sem juthatott át. Ma éjjel örült,
hogy a lehető legmesszebb van a középponttól. A Számeh Kapu
őrei néha ... sírást hallottak.
Sírást.
A kényeztető házbeli nők talán nem sírnak. Nevo az unalmas,
éjszakai őrségben azt kívánta, bárcsak ne választották volna be az
ezüstkardosok közé.
Nem volt ez persze ésszerű kívánság. Az őrök nagyobb zsoldot
kaptak, ráadásul a családjának nagyobb esélye volt a túlélésre.
Astrae határain túl, az egész országban katonák tartották féken
az állatokat, évszázadok óta harcoltak ellenük, és most végre
győztek. Abban a harcban tisztesség volt, akár dicsőség is, bár
Nevo beérte volna a tisztességgel. Ráadásul úgy érezhette volna,
hogy helyesen cselekszik, hogy tesz valamit...
 A kiméra háború ugyan véget ért, de újabb készülődött, csakhogy
ennek az igazságosságában nehéz volt hinni, nem úgy, mint az
állatok ellen indítottban.
A sztelianok szeráfok. Ennél többet nem tudott róluk, ahogy
mások sem. A Távoli Szigetek a szó szoros értelmében a világ túlsó
felén terülnek el, ott akkor világítanak a holdak, amikor a
birodalomban a nap, sosincs közös éjszakájuk vagy nappaluk,
egyáltalán semmi közös nincs bennük. A köznép ugyanakkor nem
érzett ellenszenvet távoli és titokzatos unokatestvérei iránt.
Joram hadüzenetével küldöttek indultak hozzájuk két hete, de
nem tértek vissza, nem volt semmi hír róluk. Mit jelenthet ez? Talán
eltévedtek, amikor a Távoli Szigeteket keresték, és át sem adták a
tekercset. A rossz navigációnak köszönhetően nem lesz háború?
Ez csak vágyálom.
Nevo elfojtott egy ásítást. Már reggel van. Majdnem. Nemsokára
jön, aki leváltja...
Az Alef Kapu kicsapódott.
Nevo nyomban felrepült. A kapu káoszt tárt fel: zaj, szárnyak,
szikrák, suhanás, kiabálás és... mi is az előírás? Nevo kívülről védi a
kaput. Mi a teendő, ha a káosz belülről jön? Soha nem mondta
senki. Udvarmesterek és szolgák jelentek meg, még egy csapat
ezüstkardos is.
- Mi történt? - kiáltotta Nevo, de a bentről jövő bömböléstől nem
hallotta senki.
Joram üvöltött.
A lány, gondolta Nevo. És miközben udvarmesterek és szolgák
igyekeztek menekülni a császár haragja elől, ő befurakodott. A Bét
Kapunál nem látott senkit; hol van Resheph? Ő volt az, aki
elmenekült? Hihetetlen.
Nevo berohant az ajtón, és közelebb jutott a belső szentélyhez,
mint valaha is. Amikor rossz helyen fordult be, visszafutott, és
megtalálta a jó utat. Percek vesztek el az üveglabirintusban. Most a
császár hangja jobban, most kevésbé hallatszott. Az üvöltésből
szavak lettek, bár Nevo nem értette őket. Gimel Kapu, Délet, Hé,
Váv... nem állt őr egyiknél sem; az ezüstkardosok vagy be-, vagy
kirohantak, mindnyájan elhagyták az őrhelyüket. Nevo először
megbotránkozott ezen a fegyelmezetlenségen, de aztán rájött, hogy
ő is elhagyta az őrhelyét, és félni kezdett. Csak egy pillanatra
bizonytalanodott el; még visszatérhetett volna - ebben a tébolyban
talán észre sem vették a vétséget.
Később némi vigaszul szolgál majd, hogy nem számított volna.
Mostanra már nem számított, mit mondott vagy tett. Minden
eldöntetett, mielőtt berontott a császár hálószobájába.
Csobogó szökőkutak, orchideák, madárcsicsergés a kalitkákból.
A mennyezet hihetetlen magasságban - csupa csillogó üveg olyan
fényekkel, mintha a csillagos égbolt lenne. A kellős közepén
emelvényen álló ágy, a férfiasság emlékműve. Üresen.
Joram a terem közepén állt csípőre tett kézzel. Erőtől duzzadt,
meglátszott rajta, de csak keményebbé tette az idő, a régi
sebhelyek. Az álla szögletes volt, az arca vörös a dühtől, kemény a
megvetéstől. Köntöst viselt; kilátszott belőle mellkasának kis
háromszöge, kissé közönségesen.
Ott állt még egy maroknyi őr, egytől egyig hatalmasan és
tanácstalanul. Köztük Eliav is. Az ezüstkardosok kapitánya amúgy a
Számeh Kapunál őrködött, neki kellett először ideérnie - leszámítva
Namaist és Misoriast, Joram személyi testőreit, akik felváltva aludtak
az előszobában. Csak pár lépésnyire álltak uruktól, az arcukat
mintha fából faragták volna. Byon, a főudvarmester a botjára
támaszkodott, és a szokásosnál is jobban reszketett.
- Nem te tetted oda? - kérdezte az öreg szeráftól Joram.
- Nem, uram. Természetesen nyomban felébresztettelek volna.
Ilyesmiért...
- Egy kosár gyümölcs? - hitetlenkedett Joram. - Egy kosár
gyümölcs! - Haragja visszatért, és vakító hőhullámként száguldott át
a termen.
Nevo hátrébb lépett. A lányt kereste. Eddig nem megfelelően
gondolkodott, pontosabban egyáltalán nem gondolkodott; eszébe
sem jutott, hogy a lányon nem lesz fátyol, az még kevésbé, hogy,
mint Joram mellkasa... ruhátlan lehet. Amint megpillantotta a szeme
sarkából egy kis húst látott az emelvény túloldalán -,
megállapíthatta, hogy meztelen, és az ösztöne azt súgta, ne nézze,
ne forduljon felé, hanem hátráljon ki az ajtón, és tűnjön el innen.
- Magyarázd meg, hogy jutott ide! - Joram dühe jéghideggé
változott. - Annyi zárt ajtón át az ágyam lábához.
A lány némasága volt az, amiért Nevo mégis oda fordult.
Valóban fiatal volt; ebben Nevo nem tévedett. És meztelen.
Az arca lányosan kerek volt, ám a keble is telt, nem kislányos. A
haja vörös és kócos, a szeme barna. A falnak dőlve ült, meg sem
próbálta betakarni magát, és Nevót bámulta kifejezéstelen
tekintettel.
Mozdulatlanul.
Szinte rögtön az után, hogy Nevo tekintete megállapodott rajta, a
test lassan eldőlt. Nevónak eszébe jutott, milyen lassan haladt a lány
a hídon. De a végtagok gumiszerű szétcsúszását a padlón, a
lábperecek csilingelését csend követte. A szárnyak kihunyó fénye.
Meghalt. Mögötte a falon vércsík, amelyet szemmel követve vörös
folt látszott feljebb az üvegen.
A lány fejének nyoma. Oda dobták.
Nevo fázott és melege lett, majd kavargott a gyomra. Az Élő
Árnyakra gondolt - az ösztöne súgta, hogy az állatokat okolja, és
tudta, hogy a hírhedt gyilkosok ismét ölnek, mert valahogy mégis
élnek -, de ez nem az ő művük volt. Az Árnyak torkokat szoktak
elvágni.
Nevo persze tudta, hogy ki tette. Tekintete vadul pásztázta a
fényűző termet, miközben csupán beszédtöredékek hatoltak át
felháborodásán. Tudta, hogy ki, de nem tudta, hogy miért.
- Minden őrt, aki szolgálatban volt - hallotta Joram hangját.
Eliav, rémülten:
- Uram! Minden...
- Igen, kapitány. Minden. Őrt. Azt hitted, hogy ilyen mulasztás
után életben maradhattok?
- Uram, nem történt mulasztás. Az ajtóid nem nyíltak ki,
esküszöm. Valami boszorkányság...
- Namais? - mondta Joram. - Misorias?
- Uram?
- Végezzetek - mondta Joram -, mielőtt a város felébred.
- Igenis - felelték a testőrök.
A császár belerúgott a kosárba, mire az felborult, és piros
gömbök repültek szét belőle. Az egyik nekiesett az ágy
emelvényének, és olyan hangot adva loccsant szét, amilyet a lány
feje adhatott az üvegen. Nevo ismét a lányra pillantott. Nem állhatta
meg. A halott lány, akit mintha észre se vett volna senki, az egész
jelenetet élénk látomássá változtatta. Persze nem az volt.
Megtörtént, és Nevo megértette, hogy fel fogják akasztani.
De azt nem tudta, hogy miért.
Csak annyit tudott, hogy valami köze van egy kosár
gyümölcshöz.
Amikor felébresztették, Zuzana nem tudta, hol van. Sötét volt; a
levegő fülledt és bűzös - föld és bomlás szaga terjengett. Gyengéd
érintést érzett a vállán, és Karou hangját hallotta.
- Ébresztő - súgta lágyan. Zuzana érezte az izomlázat, és eszébe
jutott minden.
Ó, igen. A szörnyek kastélya.
Alig tudta kivenni barátnője arcát a halvány gyertyafényben.
- Hány óra? - motyogta. A szája olyan száraz volt, mintha maga a
sivatag töltötte volna benne az éjszakát. Karou egy palack vizet
nyomott a kezébe.
- Korán van - mondta. - Még nem is hajnalodik.
- Nagyon korán - nyögte Zuzana. Mellette Mik még aludt. Zuzana
egy korty vizet vett a szájába, körbeforgatta benne. Pislogva nézett
Karoura. Meghökkent, hirtelen magához tért. - Te sírsz nyögte.
A lány könnyezett; a szeme különös fénnyel ragyogott, arcán
eltökéltség látszott. Zuzana próbálta kitalálni, mit fejez ki az arca, de
nem sikerült rájönnie. Azt sem tudta, hogy a barátnője örül vagy
szomorú, csak az látszott rajta, hogy elszánt.
- Jól vagyok - mondta Karou. - De ismét szükségem van a
segítségedre.
- Rendben. - Zuzana remélte, hogy nem förtelmes sebeket kell
majd kitisztítania. - Miben segíthetek?
- Egy feltámasztásban. Végeznem kell vele, mielőtt Thiago vagy
Ten feljön. - Karou mosolygott, de most sem lehetett eldönteni, hogy
vidáman vagy szomorúan. - Azt akarom, hogy meglepetés legyen.
- Egy kosár gyümölcs - ismételte hitetlenkedve Akiva.
Amikor Joram hadat üzent a sztelianoknak, bizonyára számos
forgatókönyvet tervbe vett, de nem valószínű, hogy a császár
fejében megfordulhatott a gondolat, hogy választott ellensége...
elutasítja.
Ismét az Armasin-fokon lévő állomáshelyén volt, ahol felderítők
és katonák nyelvén meg madarak lábára kötött kis papírtekercseken
utaztak a hírek; töredékek és pletykák, hazugságok és igazságok
hivatalos közleményekkel együtt, amelyekben éppen annyi volt a
hazugság, mint a pletykákban, de néhány nap alatt Akiva, Hazael és
Liraz összerakták a kirakós darabkáit.
Nem Joram követei hozták a sztelianok válaszát. A követek
egyáltalán nem tértek vissza, ráadásul a Caliphisban lévő, előretolt
hadtesttel megszűnt minden kapcsolat, és a felderítőknek is nyomuk
veszett. A Távoli Szigetek felé küldött összes szeráf eltűnt. Ettől a
hírtől csak Akiva jött izgalomba, de az érdeklődését is felkeltette. Mi
történik a világ végén?
És akkor... egy kosár gyümölcs.
Ez volt a válaszuk. Semmi ennél vészjóslóbb. Nem a követek
fejével teli kosár; a gyümölcs még mérgezett sem volt. Csak
gyümölcs, valamiféle trópusi, a birodalomban ismeretlen fajta. A
császár kóstolói szerint édes.
És egy levélke. A tartalmáról többféle hír keringett, de Akiva
abban hitt, amit az egyik udvarmester unokaöccse állított, azaz hogy
ősi szeráf nyelven írta női kéz, és szkarabeusz bogárral díszített
viaszpecsét volt rajta. Ez állt benne:
Köszönjük, de tisztelettel elutasítjuk kezdeményez ő lépésedet,
mivel jelenleg élvezetesebb elfoglaltságunk van.
Szemtelenség, lélegzetelállító pimaszság! Akiva el volt
ragadtatva.
- Még mindig nem értem - mondta Liraz az első megdöbbenés
után. - Hogy ad ez magyarázatot a kardtörőkre?
A fattyúk az ezüstkardosokat hívták kardtörőknek elegáns
fegyverük miatt, amely egyetlen csapást sem bírt volna ki törés
nélkül igazi csatában - nem mintha valaha is jártak volna csatában.
Az egész rejtély egyetlen vitathatatlan ténye azonban az volt, hogy
két nap elteltével Astrae arra ébredt, hogy tizennégy ezüstkardos
testét himbálja a szél a Nyugati úti bitófán.
- Nos - mondta Hazael -, a kosárnyi gyümölcs oda kerülésének
módjáról van szó. Amikor apánk reggel felébredt, egyszerűen ott
találta az ágya lábánál, és senki sem tudta megmondani neki, hogy
került oda. Tíz zárt kapun át, a belső szentély szívében, ahol
biztonságban hitte magát mindenkivel, még az Élő Árnyakkal
szemben is.
- Ezt az Élő Árnyak sem tehették - jegyezte meg Akiva, és
próbálta kitalálni, miféle mágia lehetett képes erre a tettre. A
láthatatlanság önmagában nem elegendő zárt ajtóknál. Talán a
sztelian követ áthatolt a falakon? Sorra elvarázsolta az őröket? Az
akaratával varázsolta oda a gyümölcsöt? Micsoda gondolat!
Egyáltalán, mire képesek a sztelianok?
Ám a leginkább nyugtalanító hír mintegy utógondolatként
érkezett, méghozzá egy fattyától. Persze csakis fattyú figyelhetett fel
rá, csupán fattyút érdekelhetett.
Melliel egy idősebb féltestvérük volt, ő lett a fattyúk szószólója a
háború végén. Most a fattyúk erre kijelölt csapatával nyugatra
készült, hogy felderítsék az eltűnt csapatok rejtélyét. Mintha a
birodalom nem vesztett volna elég katonát a háborúban! Mindegyik
serege kivérzett, de a legjobban a fattyúké.
- Persze, hogy fattyúkat küldenek - sziszegte Liraz, amikor hírét
vette a hadmozdulatnak. - Kit érdekel, hogy egy fattyú visszatér-e?
Melliel azonban azt állította, örül, hogy mehet, mert szabadulhat
Astrae pókhálójából. A csöppet sem nőies katonanő elmesélte, hogy
mi történt még a Győzelem Tornyánál, amíg a kardtörők testét
himbálta a szél.
- Egy beburkolt testet... engedtek ki... a Táv Kapun aznap reggel.
- A Táv a Torony utolsó kapuja: a csatornába nyíló, talajszint alatti és
csak kifelé vezető; innen vitte a víz a hulladékot a tengerbe.
Akiva megdermedt.
- Kit?
Melliel szája sarkában keserű vonal jelent meg.
- Nem tudható biztosan, de... senkinek nem jutott eszébe
elküldeni a háremkíséretet. Két órán át álltak a kísérők az Alef
Kapunál, amíg egy udvarmester észrevette és elküldte őket.
Akiva a hírt először a gyomrában, majd egy pillanat múlva az
öklében érezte - úgy szorult ökölbe a keze, hogy az alkarja is fájt
belé. Liraz elfojtott egy sikolyt; Hazael zihált, és nyomban járkálni
kezdett, szikrát szórva szárnyával. Megfordult, visszajött. Szép arca
vörös volt. Liraz remegett, a keze épp úgy ökölbe szorult, mint
Akiváé.
 A háremkíséret azokból az ezüstkardosokból állt, akik az
ágyasokat a császár ágyába, majd vissza a hárembe kísérték.
Díszkíséretnek nevezték. Ilyenben volt része Akiva anyjának is
évekkel korábban, ki tudja, hányszor - visszafelé egyszer az Akiva-
kezdeménnyel a méhében. És ilyenben volt része Liraz és Hazael,
Melliel anyjának is, meg még számtalan más lánynak és
asszonynak. De az akasztások reggelén az ágyas nem az Alef
Kapun jött ki, hanem a Táv Kapun lökték ki az éjszakai hulladékkal
együtt.
„Borzalmas, ami vele történt”, hallotta a fejében Akiva az apja
kegyetlen hangját, amikor az első alkalommal kegyeskedett szóba
állni vele. Talán az ő anyja testét is a Táv Kapun lökték ki?
Végtelen fáradtságot érzett. Hogy lehet az élet ilyen
könyörtelenül csúf? A háború véget ért, de mindkét fél mészárolta
még a civileket; a császár kénye-kedve szerint ölte az ágyasait a
hálószobájában, és fattyúit az ismeretlenbe küldte, hogy újabb
háborút robbantsanak ki. A világon nincs semmi jó, semmi. És most,
hogy boldogsága emlékein is folt esett, Akiva szabadesésben érezte
magát.
Tényleg úgy gondolta? Valóban nem bízott benne soha? Akiva
tagadni akarta, hiszen emlékezett. Tisztábban emlékezett azoknak a
napokra - azokra az éjszakákra -, mint élete bármely más
időszakaszára. Madrigal hozzábújt álmában, és amikor felébredve
megpillantotta őt, fény gyulladt barna szemében. A vérpadon is, és
Marrakeshben ismét, miután eltört a törőcsont...
És mielőtt megtudta, hogy mit tett Akiva.
Lehet, hogy Akiva csak azt látta, amit látni akart. Most már
mindegy. Már nem égett fény Karou szemében, és nemcsak Akiva
láttán nem.
Azon a reggelen, amikor Melliel útnak indult a csapatával, Akiva
Lirazzal és Hazaellel búcsúztatta el. Szeretett volna velük menni,
hogy lássa a Távoli Szigeteket, és találkozzon azzal, aki ilyen őrült
üzenetet küldött a császárnak. De itt volt a helye, a világnak ezen a
felén. Itt várta a kihívás és a vezeklés: meg kell tennie, amit
megígért Karounak.
Lázadás.
Talál-e szimpatizánsokat a seregben? Ott is nyugtalanság volt, és
csendes elkeseredettség. Noamra gondolt a vízvezetéknél, ahogy
szenvedélyesen kérdezte, hogy mikor lesz vége. Kell lennie hozzá
hasonlóknak, de akadnak olyanok is, akik nőket és gyerekeket is
egy-egy rovásnak tekintenek, és nevetnek, amint megszárad a tinta.
Ez mindig így lesz; mindig kétféle katona lesz. Hogyan találja meg a
jókat, szervezze be őket, bízzon rájuk titkokat, amíg lassan és
apránként felépíti a lázadást?
Melliel csapata már csak fénypont a láthatáron. A sziklák
eltakarták a tengert, de a levegőben érződött üde illata, az égbolt
pedig nagy és végtelen volt. Fattyú testvérei végül eltűntek benne.
- És most? - fordult Akivához Liraz.
Akiva nem tudta, a testvére mire gondol. Még mindig nem
ismerte ki magát rajta. Liraz óvatosan végignézte a madarak
megidézését és a kirin kiszabadítását, de még éberebb lett, amióta
Akiva visszatért a lázadók táborából. Amióta híre jött, hogy a
kimérák viszonozzák a civilek elleni támadásokat, Akiva attól tartott,
Liraz követelni fogja, hogy árulja el a feletteseiknek tartózkodási
helyüket.
Nyugtalan energia feszült Lirazban, szikráztak a szárnyai.
 - Hogyan kell elkezdeni? - kérdezte Liraz. Megállt Akiva előtt,
felemelte a két kezét. A két fekete kezét. - Azt mondtad, csak el kell
kezdeni. Szóval hogyan?
Elkezdeni? Az irgalom irgalmat szül, mondta egyszer Liraznak
Akiva.
- Úgy érted...?
- Harmóniában élni az állatokkal? - egészítette ki Liraz. - Nem
tudom. Csak azt tudom, hogy elegem van abból, hogy olyanok
parancsait teljesítsem, mint Jael és Joram. Minden este átmegy egy
lány az égi hídon, és tudja, hogy senki nem fog segíteni rajta. Azok
a mi anyáink. - Liraz hangja nyersen szólt. - Kardok vagyunk,
mondják nekünk, és a kardoknak nincs anyjuk és apjuk, de nekem
egykor volt anyám, és a nevére sem emlékszem. Nem akarok
tovább gyilkos lenni. - Ismét felemelte a kezét. - Olyan dolgokat
tettem... - A hangja elcsuklott.
Hazael magához ölelte.
- Mind olyanokat tettünk, Lir.
Liraz a fejét rázta. Tágra nyílt szeme ragyogott. De nem sírt,
Liraz soha nem sírna.
- Nem olyanokat, mint én. Nem voltatok rá képesek. Jók vagytok.
Mindketten jobbak vagytok nálam. Segítettetek rajtuk, igaz? Amíg
én... amíg én... - A hangja elhalt.
Akiva megfogta Liraz két kezét, eltakarta a fekete rovásokat.
Emlékezett, hogy mit mondott neki Madrigal évekkel korábban,
amikor egymás szívén tartották a kezüket.
- Csak háborúságra tanítottak minket, Lir - mondta a nővérének. -
De nem kell kardoknak maradnunk. Továbbra is önmagunk leszünk,
csak...
 - Jobb önmagunk?
Akiva bólintott.
- Hogyan? - Lirazt ismét elfogta a nyugtalanság. Lerázta Akiva
kezét, ismét járkálni kezdett. - Tennem kell valamit. Most.
Hazael szólalt meg.
- Magunk mellé állítunk másokat is. Ez az első lépés. Tudom,
kivel kezdjem.
Igen, gondolta Akiva. Hazael valóban tudja.
- Lassú - mondta hevesen Liraz.
Akiva egyetértett. A lépésekben haladás - tervezgetés,
toborzás, cselszövés, fortély - nagyon lassú.
- Liraznak igaza van. Hányan halnak meg még, amíg mi titkon
sugdolózunk?
- Hát akkor mit tegyünk? - kérdezte Hazael.
A távolban szárnyaló viharmadarak hasították az eget. A
hatalmas madarakat valami belső iránytű vitte a forgószelek, az
árvizek és örvények, a háborgó tenger, a jégvihar és a lecsapó
villámok felé. Ebben a pillanatban Akiva megvilágosodott.
- Mindig is ez lett volna az első lépés - mondta. Amíg Joram
hatalmon van, a világuk nem fog semmi mást ismerni, csak háborút.
Hazael és Liraz lesték Akiva szavát:
- Megölöm apánkat.
A test a földön feküdt. Majdnem tökéletes mása volt annak, akit
gyászolt, és amikor kijött a transzból, Karou visszafojtotta a sírást,
és ellenállt a kísértésnek, hogy mellé térdeljen, a nyakába fúrja a
fejét. Pedig még csak test volt, üres héj, hiányzott belőle a lélek,
hogy viszonozza az ölelést. Karou összeszedte magát, gyorsan
leszedte a csíptetőket a karjáról meg a kezéről - túlságosan is
gyorsan. Fenn járt már a nap, minden pillanatban jöhetett szaglászni
Ten. Nem bajlódott hát a kicsavarozással, így a csíptetők több
helyen kitépték a húsát is.
- Állj! - kiáltott rá Zuzana. - Ne tégy kárt magadban!
Karou oda se hederített.
- Siess. Gyújtsd meg a tömjént.
- Azt hiszem, jön valaki - szólt az ajtóból Mik. Karou bólintott.
- A deszkákat - kérte, majd becsukta és biztosította az ajtót. A
reteszt nem tették vissza - zajos lett volna a nagy vasszögeket
visszakalapálni a falba. Miknek az az ötlete támadt, hogy két rést
vájnak a földpadlóba, azokba deszkákat állítanak olyan szögben,
hogy felnyomják a kilincset és kitámasztják az ajtót. Karou remélte,
hogy kitart.
Puha léptek, karmok kapirgálása hallatszott a lépcsőn.
A tömjén égett. Zuzana átadta, és Karou reszket ő kézzel
helyezte a test homlokára. A füst felfelé szállt, amíg Karou
leheletétől el nem oszlott. Kén szaga érződött; Kénkő erről kapta a
nevét. Karou eltűnődött sokszor, mi lehetett az előtt, hogy
feltámasztó lett, amikor még megkínzott rabszolga volt a mágusok
börtönében.
Az ajtó kicsit megrezdült, ahogy Ten megpróbálta benyomni, és
váratlan ellenállásba ütközött. Egy pillanatnyi meglepett csend állt
be, aztán ökölcsapás az ajtóra.
- Karou?

A lány felkapta a fejét. Nem Ten a látogató, hanem Thiago.

- Igen? - kiáltotta.
- Feljöttem megnézni, nincs-e szükséged valamire. Miért van
zárva az ajtó?
- Csak egy pillanaaaat - csilingelte Karou, hangjával nyomva el a
füstölő nyitásának zaját.
Térdre hullott a test mellett. Nézte, várt.
A lélek kiáradt a füstölőből, elborította jelenlétével. Issa
megjelent.
Karou érzékelte önnön szívverését, egy, kettő, három; távoli,
szinte fájó lüktetés. Négy, öt, és a kígyóasszony kinyitotta új szemét,
pislogott.
Karou visszafojtotta a sírást; az idő megállt. Thiago verte az ajtót.
- Engedj be - mondta hűvösen, álcázva egyre növekvő dühét.
Karou nem felelt. Issa szemébe nézett.
Min ment keresztül? Hogyan halt meg? Mit tud? Mit fog
mondani?
Az új test kezdett életre kelni. Izmok finom összehúzódása, ujjak
rebbenése, szívdobbanás. Issa keble megemelkedett az első
levegővételtől. Ajkai szétnyíltak, és az első kilégzésénél - a
legelsőnél ezek a szavak hagyták el: Édes kislányom.
 Karouból kitört a sírás, és arcát oda dugta, ahová akarta, Issa
nyakába, ahol az emberi hús átment kobracsuklyába - ahol meleg
és hűvös furcsán keveredett, amit Karou kicsi kora óta ismert,
amikor Issa a csípőjén cipelte, álomba ringatta, játszott vele,
beszélni és énekelni tanította, az anyjaként dajkálta. A másik anyja
Yasri volt; a két kiméra asszony nevelte fel. Twigának nem sok
szerepe volt benne, és Kénkő...
Kénkő. Amint Karou megérintette Issa lelkét a folyónál, rögtön
felismerte, és az érzelmek különös megoszlását tapasztalta:
ujjongás és levertség, szeretet és csalódottság, öröm és kegyetlen
csüggedés küzdött benne. Egyik sem múlta felül a másikat. Az
érzelmei most is kiegyensúlyozottak voltak. Issa nem Kénkő, de
Issa... Issa. Karou megölelte, és érezte, hogy a kígyóasszony
bizonytalan új karja felemelkedik, és átöleli.
- Megtaláltál - suttogta Issa, és Karou kibillent a boldogság meg a
bánat közti egyensúlyából. Mert nem ő találta meg.
Hanem Akiva.
De ezen gondolkodni most nem volt idő. Karou a sarkára ült,
hogy a kígyóasszony lássa a környezetét. Amikor Issa észrevette
Miket és Zuzanát, nagyot nézett. Elmosolyodott, és szép volt az arca
- nem az az arc, amelyet Karou ismert és szeretett, de szelíd
madonnai szépségében, hibátlan bőrében és bájában hasonló. A
derűje is ugyanolyan gyors és őszinte. Ugyanonnan ismerte
Zuzanát, ahonnan Zuzana őt: Karou rajzfüzeteiből. Zuze zavartan
mosolygott és integetett, Issa rekedten felkacagott.
- Issa, sok mindent el kell magyaráznom - mondta Karou -, és
remélem, te is mesélsz majd, de Thiago... - Amikor az ajtóra
mutatott, kis híján bedőlt.
 Issa szeme elfelhősödött a Farkas említésekor.
- El - mondta.
- Igen. És nagyon meg fog lepődni, ha meglát téged.
Thiagónak nem szabad megtudnia, hogyan került oda Issa;
Karou csak ennyit mondott, és félig ülő helyzetbe segítette a
feltámadottat. Intett Miknek, hogy vegye el az egyik deszkát, amíg ő
a másikat.
- Karou - Thiago tettetett nyugalma kezdett elpárologni. Nyisd ki
az ajtót. Kérlek.
Karou biccentett Miknek, szó nélkül elkapták a deszkákat, és
hátrébb léptek úgy, hogy Thiago következő ütésétől az ajtó
felpattant, és lövésszerű csattanással ütött vissza a Farkas és a
nyomában loholó Ten felé.
- És a jó reggelt? - kérdezte a lány, ártatlan képpel nézve az
ajtóra. - Bocsánat. Éppen egy feltámasztást fejeztem be. Nem
szeretem, ha közben megzavarnak.
Thiago szemöldöke felszaladt.
- Feltámasztás? Ki az? - A szobában csak Zuzanát és Miket látta.
A nyitott ajtó eltakarta Issát, de Karou visszacsukta, és amikor
Thiago meglátta, ki van ott, először tágra nyitotta, majd összehúzta
a szemét. Ten szintén, és gyanakodva nézett Karoura.
Mielőtt megszólalhattak volna, Karou szelíd szemrehányást tett.
- Nem is mondtátok, hogy Issa megérkezett. - A rakásban álló
füstölőkre mutatott. - Tudjátok, mennyivel gyorsabban ment volna a
feltámasztás, ha Ten helyett ő segít nekem?
Meglett az elégtétel: a Fehér Farkas nem tudott megszólalni.
Nyitotta a száját, de nem jött ki belőle hang.
- Nem lehet - mondta végül. - Lehetetlen.
 - Nagyon is lehetséges. Amint látod.
Természetesen Issa nem lehetett abban a halom füstölőben, és
ezt jól tudták mindketten. Azok a lelkek mind katonák voltak Thiago
parancsnoksága alatt, és az Armasin- fok ostrománál estek el; Issa
egyszerűen nem lehetett közöttük. Mégis itt volt, és Karou
végignézte, Thiago arcán hogyan váltja a megdöbbenést zavar,
majd tehetetlen düh, amint megpróbál magyarázatot találni a
jelenlétére.
A hitetlenkedést választotta.
- Valójában kinek a lelke, és miért pazaroltál alapanyagokat ilyen
testre?
Issa válaszolt.
- Ilyen testre? - nézett végig magán. - Mióta alapanyagpazarlás
egy nadzsa? - Tisztességes kérdés volt; maga Issa ugyan nem volt
katona, de a törzséből sokan, például Nisk és Lisseth.
Thiago gyorsan vágott vissza.
- Amióta létszükséglet a repülés, és a nadzsáknak nincs
szárnyuk.
- És hol a te szárnyad? - feleselt Issa. Majd Tenhez fordult. És a
tiéd?
Újabb jogos kérdések. Thiago nem felelt, hanem ismét kérdezett.
- Ki vagy?
- Issa a nadzsák törzséből - felelte a kígyóasszony -, és
nyolcvannégy évig dolgoztam Kénkő mellett. Az alatt az idő alatt
hány testet készített neked? A rettenthetetlen Farkasnak. Tizenötnél
biztosan nem kevesebbet. És egyszer sem köszönted meg. - Issa
bűbájos mosolyától ez nem korholásnak, inkább szeretetteli
emlékezésnek hallatszott.
 - Miért kellett volna megköszönnöm? Kénkő végezte a munkáját,
én meg az enyémet.
- Valóban, te sem kívántál soha sem köszönetet, sem
tömjénezést.
Issa hangja nem volt gúnyos. Éppen olyan bűbájos volt, mint a
mosolya, de aki kicsit is ismerte Thiagót, tudta, hogy gúnyolódik. A
Fehér Farkasnak mámorító bor volt a talpnyalás. Annál is több: víz
és levegő. Valahányszor megtért Loramendibe egy-egy sikeres
hadjáratból, a lobogója nyomban kibomlott a palota homlokzatán.
Harsogtak a trombiták, és ő végigvonult az éljenző városon át.
Hírnökök futottak be előtte, hogy felkészítsék a népet. De a
városbelieknek nem volt ez ellen semmi kifogásuk; az ünneplés
ugyan megrendezett, de őszinte volt, és Thiago fürdött az
éljenzésben. Most viszont elmélyült a szája körül a ránc.
- Rendben van, Issa a nadzsák törzséből, ki vele. Hogy került ide
a lelked?
Issa nem beszélt mellé, nem lesett sandán Karoura, tökéletesen
őszintén válaszolt.
- Tábornok uram, nem tudom. Még azt sem tudom, hol van az
„itt”. - Csak ez után fordult kérdő tekintettel Karou felé.
- Az emberi világban vagyunk - felelt Karou, és Issa szemöldöke
még feljebb szaladt.
- Ez igazán különös hír. Bizonyára sok mondanivalód van
számomra.
És neked is számomra, gondolta Karou. Remélem. Csak
szabadulnának már meg a Farkastól. Meg a kémétől.
- Honnan jött? - kérdezte újra fenyegetőn a Farkas. - Honnan jött
valójában?
 Karou szemébe nézett, de ő rezzenéstelenül állta a tekintetét.
- Mondtam már - és a füstölőkből álló halomra mutatott.
- Az nem lehetséges.
- Mégis itt van.
Thiago csak meresztette a szemét, mintha a tekintetével ki tudná
szedni Karouból az igazságot. Karou merészen nézett vissza rá. Te
is hazudozol, gondolta. Én is.
- És ami a legjobb - folytatta -, többé nem lesz szükségem Ten
segítségére. Mert itt van Issa. Meg a barátaim. - Zuzanára és Mikre
mutatott, akik az ablakmélyedésből figyelték a jelenetet.
- Akkor hát ez egy boldog nap - mondta Thiago, bár a hangja sok
mindent kifejezett, csak boldogságot nem.
Karou természetesen tudta, hogy a Farkasnak nem fog tetszeni
az eltorlaszolt ajtó, a saját szakállára végzett feltámasztás, Issa
személyében a megoldhatatlan rejtély... De az a gyűlölet, amely
Thiagóból áradt felé, mégis aránytalannak látszott.
Ettől már Karou is megrémült. Nem tapasztalta a Farkas
szemében ezt a gyűlöletet azóta... Akkor még Madrigal volt, és
emlékezett rá, hogy mi lett a történet vége.
- Boldog nap - felelte Karou, mintegy meghátrálva. Nem mintha
elfelejtette volna ezt a tekintetet, de most, hogy újra látta,
visszaemlékezett a tőke melegére az arca alatt, a levegő
kettéhasadására, amikor lecsapott a bárd. Issa Karou kezéért nyúlt,
és megszorította, ő pedig hálát érzett, amiért vele van. - Sokkal
gyorsabban fogok dolgozni - mondta. - Nem ez a legfontosabb?
Továbbá az a tény, hogy Akiva hozta ide a füstöl őt, hogy itt járt,
az orrod előtt.
 - Ahogy mondod - felelte Thiago, miközben tekintetével
végigpásztázta a szobát, felemelte a fejét, orrlyukai alig, de
kitágultak, és szemét gyanakodva húzta össze.
Nem érezhet itt mást, csak tömjént, győzködte magát Karou. Meg
a kén bűzét.
- Nyilván nem szükséges, hogy emlékeztesselek, mi forog
kockán - folytatta Thiago, mire Karou rázta a fejét, de amikor a
Farkas kifelé indult, elgondolkodott, hogy mit érthetett ezen. A népük
sorsát? A lázadás sikerét? Karou dacolt Thiagóval; kénytelen volt
azt hinni tehát, hogy valami személyesebbről van szó.
Mi forog kockán? Karou úgy érezte, mintha borotvaélen táncolna.
Mi nem forog kockán?
Az ajtóban a Farkas és Ten összenéztek, bűntársak módjára, és
Karou hirtelen megértett valamit, amibe beleborzongott. Eszébe
jutottak az elmúlt napok és hetek.
Az állandó megfigyelés, a kérdések, az utalások és előjelek.
„Újra kirin lehetnél”, mondta neki Ten. „Feltámasztanálak. Csak
mutasd meg, hogy kell.”
Az ötlet is visszataszító volt: adja a lelkét Ten kezébe? Még ha a
tervben nem szerepelt volna is a gödör - de szerepelt -, sehogy sem
látszott elfogadhatónak. És Karou most értette meg, hogy miért.
Tennek kellett volna elfoglalnia az ő helyét. Thiago nem segíteni
akart Karounak. Azt akarta, hogy ne legyen rá többé szüksége.
A lány úgy érezte, kinyílt a szeme, és most látja először tisztán a
Fehér Farkast azóta, hogy találkoztak Loramendi romjai között.
Még mindig meg akar ölni.
Forróság öntötte el a mellkasát, mely szétáradt a végtagjaiba, fel a
nyakán, az arcába. Sikítani szeretett volna.
Beleordítani Thiago képébe teli torokból, de még ennél is nagyobb
kedve lett volna nevetni. Thiago komolyan azt képzelte, hogy Ten el
tudja végezni az ő munkáját? Éveket töltött Kénkő mellett, ráadásul
a feltámasztáshoz nemcsak gyakorlat kell, hanem született tehetség
is. Karou sosem felejtette el azt, amikor Kénkő először megdicsérte,
sem a csodálkozást és tiszteletet Kénkő hangjában, amikor kiderült,
hogy Kénkő várakozásai ellenére Madrigal vonzódik a mágiához.
Ten annyira lenne képes elővarázsolni egy testet, amennyire
Virko eljátszani egy versenyművet Mik hegedűjén.
Karou immár megértette Thiago játékát. De mit tervezhet?
 - Ne bámuld már a cicijét!
- Micsoda? - Mik pirulva fordult Zuzanához. - Nem bámulom.

- Én bámulom - jelentette ki Issát nézve Zuzana. - Nem tehetek

róla. Tökéletes. Szép munka. Karou, nem adhatnál rá mégis egy
pólót?
- Komolyan beszélsz? - kérdezte Karou. - Hány meztelen modellt
rajzoltál már le?
- Én egyet sem - mondta Mik.
- Jól van. Te talán nem, de bizonyára láttál már elegendő cicit.
- Nem igazán. - Mik tekintete ismét Issára tévedt. - És
kígyóistennőét még sosem.
- Nem istennő - mondta szeretettel Karou, bár Issa annak látszott.
Karou még mindig csak ámult: Issa él. Issa itt van. - Nadzsa, ezért
nem visel ruhát.
- Úgy van - mondta Zuzana. - Csak kígyókat.
- Aha.

Issa először is végigjárta a kaszbát, és magához hívta a kígyókat.

Karou a nyomában lépkedett, és kissé zavarta a tény, hogy a
kígyók, köztük egy rendkívül mérges egyiptomi kobra, mindvégig
mellettük maradtak. A szobájában a kígyók körülfonták Issa derekát
és nyakát, egy pedig a hajába bújt. A kígyó lecsúszott Issa
homlokán egészen az orrnyergére, de az asszony nevetve tette
vissza a hajába.
- Mondanak neked valami érdekeset? - váltott Karou csehről
kiméra nyelvre. Emlékezett rá, amikor Avigeth elárulta Issának, hogy
Bain, a vadász a szakállába dugta a kívánságait. Ha erről nem
tudott volna, Karou sosem jutott volna el Eretzbe.
Issa elkomorodott.
- Igen - felelte. - Azt mondják, a halál bűze terjeng, amióta
idejöttetek.
Karou úgy érezte, ez az árulkodás szemrehányás.
- Igen - ismerte el. - Azt tettük, amit tennünk kellett. - A többes
szám első személyt mocskosnak érezte, éppen úgy, mint amikor
Thiago azt mondta neki: „Ketten vagyunk ebben.”
Pedig ez nem volt igaz. Nagyon is külön úton jártak ők ketten.
Nyilván érezni lehetett Karou hangjában a mentegetőzést, mert
Issa kérdőn nézett rá.
- Édes kislányom, ebben nem kételkedem. - Szünetet tartott. A
kígyók sem mozdultak. Karou tudta, hogy eljött a beszélgetés ideje.
Korábban sok minden történt, túlzottan sok kiméra volt körülöttük.
Issa megjelenésének rejtélye - ő volt Loramendi egyetlen túlélője -
fellelkesítette őket.
Zuzanának és Miknek is lelkesítő hatása volt. Reggelinél Zuzana,
mert hogy nem beszélte a kimérák nyelvét, pantomimként adta elő
Virko hegedűjátékát, és a komor képű hazajáró lelkek, köztük Virko
is, dőltek a nevetéstől. A cseh lány szorosabb kapcsolatot alakított ki
a katonákkal egyetlen étkezés, mint Karou egy hónap alatt.
A szégyenkezés tartotta őt vissza. Most már megértette; azt hitte,
méltó a megvetésükre. Méltó-e rá még mindig? Semmiképpen sem
ilyen megvetésre - hiszen részben Thiago hazugságain alapul.
Ziri is a teremben volt a reggelinél, és bár nem beszéltek,
érződött az erős kapcsolat abban, ahogy egymásra néztek. Közös
titkuk volt. Karou remélte, hogy Ziri a barátja lesz, és ez is Akivának
köszönhető. Az angyal mentette meg Ziri életét, és ő hozta el neki
Issa lelkét.
Miért?
Issa előtte ült, a kígyói is nyugalomban, legfeljebb a nyelvüket
nyújtogatták, Issa madonnaarca nyugodt, de éber volt. Várt. Karou
kérdésére?
Karou egész délelőtt nem merte feltenni, tartott Issa válaszától.
De most már tudnia kellett. Mély levegőt vett.
- Tényleg elment?
Issa ajka megremegett, és Karou megértette. Viszketni kezdett a
szeme.
- Még életben volt, amikor elküldött minket - felelt Issa. - De nem
remélt.
- Elküldött titeket? - ismételte a lány. Hát persze. Akiva a kirin
barlangokban találta a füstölőt. Miért járt ott? Az első
gyermekkorának volt a helyszíne, és annak idején ott beszéltek meg
találkozót. Ott akarták elkezdeni a lázadást. - Yasrit és Twigát is?
- Hagyta, hogy Twiga vele maradjon, de úgy tervezte, hogy Yasri
meg én életben maradunk. Neked. Tudta, hogy jönni fogsz.
- Igazán? - Karou elbizonytalanodott. Mély légzéssel küzdött a
könnyek ellen. - Hitt nekem? - Egykor azt mondta Kénkőnek, hogy ő
nem holmi lepke, amely kilibben az ablakon.
- Persze. Ismert téged, gyermekem. Jobban ismert önmagadnál.
Miután a portálok kiégtek, tudtuk, hogy nem tart már sokáig. Joram
minden addiginál erőteljesebben támadott. Seregeink napról napra
fogytak, és egyre többen érkeztek a kapukhoz, akik Loramendiben
kerestek... biztonságot. - Issa nyelt egyet. - A város zsúfolásig
megtelt. - Issa lenézett kettejük összefonódott kezére. - A
szeráfoknak is súlyos veszteségeik voltak. Joram annyi, de annyi
katonáját küldte oda meghalni, mert tudta, hogy előbb a mi
harcosaink fogynak el. Úgy is lett. Megostromolták Loramendit.
Kénkő akkor... - remegő hangja elhalt, majd elkapta Karou másik
kezét, és a szájára szorította. Gyötrődött; amikor újra felemelte a
tekintetét, vigasztalhatatlannak látszott. Tekintetétől Karout elfogta a
félelem.
- Issa...

De Issa elhallgattatta.
- Vele akartunk maradni mindvégig. - Megszorította Karou kezét. -
Persze, látni akartalak, segíteni neked, de otthagyni őt azok után... -
Nem tudta befejezni. Issa úgy összeszorította az ajkát, hogy
elfehéredett. Az arca kővé dermedt az erőlködéstől, hogy ne elfojtsa
a sírást. Mélyet lélegzett. Még egyet. - De még szüksége volt ránk.
Így aztán Yasri meg én is... meghaltunk.
Miről nem beszél Issa? Megnevezhetetlen rémület lett úrrá
Karoun. Mi történt Loramendiben? Képek villantak fel előtte;
megrázta a fejét. Látta Issát és Yasrit, amint fájdalommentes
sebeikből folyik a vér, amíg a szemük végül lecsukódik. Vagy a
rekviemfa gyümölcséből főzött teától merültek végső álomba?
Elképzelte, amint Kénkő és Twiga görnyedt háttal, sztoikus
nyugalommal begyűjti annak a két asszonynak a lelkét, akik társaik
voltak évtizedeken át.
- Nem tudott volna élve kijuttatni titeket? - kérdezte sírós hangon
Karou.
Issa ránézett, és Karou megértette, hogy rosszat mondott.
Mintha könnyű lenne ilyen döntést hozni!
 - Nem, gyermekem. Mit tehettünk volna? Bujkálva várakoztunk
volna, gyászolva és aggódva, étlen-szomjan, hogy aztán ránk
találjanak és megöljenek? Üzenetek voltunk a palackban. -
Elmosolyodott. - Hírvivők palackban.
De mi az üzenet?
Kénkő a füstölőket madárküldöncökkel küldte szét, mesélte Issa -
denevérszárnyú varjakkal, amilyen Kishmish is volt -, olyan
rejtekhelyekre, ahol Karou megtalálhatta őket. Yasri lelke, ahogy
Karou megtudta, Ellái templomába került.
- Kénkő azt képzelte, oda is eljutok? - kérdezte Karou. - Hogy az
a hely jelent még nekem valamit?
Issa elcsodálkozott.
- Igen, gyermekem. Amint eltörted a törőcsontot, és
visszaemlékeztél...
- Visszaemlékeztem arra, hogy pusztulást hoztam a népemre?
- Édes kislányom, mit beszélsz? Nem te hoztál ránk pusztulást.
Ezerévnyi gyűlölködés okozta a vesztünket.
-A háborút talán. De nem a megsemmisülést.
- A vég közeledett. Egy év vagy száz, állandóan közeledett.
Meddig tarthat egy háború?
- Ez találós kérdés? Meddig tarthat egy háború?
- Nem, Karou. A kérdés az, hogy hogyan végződhet egy háború.
A megsemmisülés az egyik lehetőség. Joram változata. Joram
bűne, nem tied. Te másról álmodoztál. Akiva is. Bennetek,
kettőtökben megvolt a képesség, hogy ne gyűlöljetek. A szerelem
vakmerősége. Tudod-e, ez mekkora ajándék?
- Ajándék? - Karou fulladozott. - Olyan ajándék, mint egy kés a
hátamba! - Az ágyon megmoccant az alvó Zuzana, és Karou
csendesebben folytatta. - Tévedés volt. Őrültség. Nem szerelem.
Ostobaság...
- Bátorság volt - ellenkezett Issa. - Ritkaság. Gyönyör ű szerelem
volt.
- Gyönyörű. Ugyanarról a históriáról beszélünk? Én meghaltam, ő
pedig elárult mindent, amiről álmodoztunk.
- Vigasztalhatatlan volt, Karou - mondta Issa. - Te mit tettél volna?
Karou Issára meredt. Tényleg Akivát védi?
- Mit tettél volna, ha a szeráfok elfognak, megkínoznak és
kényszerítenek, hogy nézd végig, amint levágják az ő fejét? És
gondolkozz: mit tettetek volna ti ketten, ha Thiago meg nem
akadályozza? Milyen lenne ma a világ?
- Nem... nem tudom - mondta Karou. - Talán Thiago halott lenne,
és Kénkő élne. - Egy pillanatra, de csak egy pillanatra úgy tetszett,
mintha mindenről Thiago tehetne, és nem ő. Régen hitte, hogy a
sors mellettük áll, de a Farkas azt is megadásra kényszerítette.
A kígyóasszony szelíden megkérdezte:
- Mondd el, valójában mit csinálsz, gyermekem?
Karou nem tudott felelni. Angyalokat ölök. Gyerekeket ölök.
Összeszorította a száját. Bosszút állok érted, gondolta, és
egyszeriben átérezte rettenetes képmutatását. Ha ezt teszi, vajon
mennyivel különb a Farkasnál?
Nem. Ez nem ugyanaz. Sóhajtva szakadt ki belőle:
-A kimérák túléléséért harcolok.
De valóban azt teszi? A lázadás irányítása Thiago kezében volt,
nem az övében; a Farkas állandó titkolózása mellett ugyan honnan
tudhatta volna, hogy valójában miért harcolnak?
 Mit is mondott neki Akiva a folyónál? Azt, hogy a jövőben
lesznek-e kimérák, vagy sem, azon múlik, hogy ők ketten mit
tesznek most. No igen, sok mindent mondott. Karout annyira
felizgatta Akiva jelenléte, a saját haragja és vágyakozása, hogy nem
értett semmit. Akiva életről és választási lehetőségekről beszélt.
És ő mit válaszolt? Ami csak eszébe jutott, csak hogy bántsa
Akivát.
Karou tudta, hogy el kell mondania Issának mindent, kivált azt,
hogyan jutott el hozzá a füstölő, de nehezére esett kiejtenie Akiva
nevét, és lehetetlennek tűnt közben Issa szemébe néznie.
Mesélt Ziri visszatéréséről, Akiva megjelenéséről. Issa nem
ítélkezett, csak néha szólt közbe. Karou próbált érzelemmentes
hangon és arccal beszélni, bizonyítandó, hogy Akiva ma már nem
több neki egy ellenséges szeráfnál. Amikor befejezte, Issa
elgondolkozott.
- Mit szólsz?
- Tehát - kezdte Issa, olyan pontosan téve egymás mellé a
szavait, ahogyan a kártyalapokat szokás az asztalon. - Akiva
követte ide Zirit. - Szünet. - Attól félsz, hogy elárulja ezt a helyet a
szeráfoknak?
A kérdés valósággal sokkolta Karout.
Azért aggódott, hogy Akiva látogatását titokban tartsa a kimérák
előtt - nem azért, hogy a kimérák titkát megóvja Akivától. Azt
mondta Akivának, hogy sosem bízott benne, de ez hazugság volt,
amit az angyal túlságosan is könnyen elhitt. És most bízhat még
benne?
Nem kellett volna nyomban visszarohannia a kaszbába, szólni
Thiagónak, hogy azonnal meneküljenek innen? Eszébe sem jutott.
 Mert nem Akivától félt.
„Mindegy, mi történik”, mondta Akiva Marrakeshben, mielőtt
eltörték a csontot. „Szükségem van rá, hogy emlékezz: szeretlek.”
És ő lelkesen megígérte, képtelen volt elképzelni olyan valóságot,
amelyben nem akar majd emlékezni. Akarata ellenére megtartotta
az ígéretet. Akiva szereti őt. Sosem bántaná. Ezt már biztosan tudta
Karou.
Szégyellte ugyan beismerni - mert úgy látszott, mintha védené
Akivát -, így csak suttogta:
- Nem fog elárulni.
Issa bólintott, ünnepélyesen és szomorúan, előtte Karou nyitott
naplónak érezte magát, amelyben ott áll az összes titka, hibája és
kudarca.
- Akkor jó - mondta Issa, bízva Karou bizalmában. - És most
fordult a fogakkal teli tálcákhoz, könnyedséget mímelve - lássunk
munkához, nehogy a Farkas úgy találja, nem érünk semmit, mert
csak fecsegünk.
Karou tudta, hogy nem mindent mondtak ki. Kell lennie
üzenetnek; Issa történetében volt egy ugrás, és bármit hagyott is ki,
látszott, hogy nem hagyja nyugodni. Karou sosem látta Issát
ilyennek. Majd elmondja, amikor készen áll rá, gondolta, és próbálta
elhitetni magával, hogy Issa kedvéért nem kérdez rá határozottan a
titokra, pedig valójában önnön félelme miatt nem tette.
Karou igazat mondott Thiagónak: a munka valóban sokkal
gyorsabban ment Issa és Zuzana segítségével. Karou rájuk
bízhatott minden munkát, a varázslás kivételével. Miután Ziri
bejelentkezett, hogy ő adja a fájdalomtizedet - ragaszkodott hozzá,
hogy így fizessen meg Karou mágiájáért -, Karou úgy érezte, mintha
szinte semmit sem dolgozna. A szobája zsúfolttá vált, Ziri szárnyai
betöltötték a teret, és Issa farka mindig éppen ott volt, ahová lépni
akart... Karou mégis szinte boldog volt. És az a feladat, amelyet a
legszívesebben másra bízott? Még csak nem is a fájdalomtized volt,
hanem a matematika.
- Jó vagyok matekból - jelentkezett Mik, amikor hallotta a
beszélgetést a szárny-testtömeg arányról. - Segíthetek?
Amikor kiderült, hogy valóban tud segíteni, Karou térdet hajtva
adott hálát.
- Matek és fizika istenei - dalolta -, elfogadom ajándékotokat, ezt
az okos, szőke fiút.
- Férfit - javította ki sértődötten Mik. - Nézz csak rám: barkó.
Mellszőrzet. Olyasféle.
- Férfit - mondta rá ámenként a földig hajolva Karou. - Köszönet,
istenek, ezért a férfiúért... - Abbahagyta, és normális hangon
megkérdezte Zuzanát. - Várjunk csak. Akkor te nő vagy?
Furcsa Zuzanára - és önmagára - lány helyett nőként gondolni.
Ijesztően öregesen hangzott. Ám Zuzana teljes szemöldök-
felhúzással válaszolt.
 - Persze, ha már kérdezed. Ez a férfiú tett nővé. Először pokolian
fájt, de aztán jobb lett. - Vigyorgott, mint egy japán rajzfilmfigura. -
Sokkal jobb.
Szegény Mik tűzpiros lett, Karou pedig befogta a fülét.
- Lallalla - énekelte, és amikor Ziri megkérdezte, miről beszéltek,
ő is elpirult, és nem magyarázta el - amitől Ziri pirult el, amikor rájött,
miről lehetett szó.
Az első nap végére öt új katonát teremtettek a lázadáshoz,
kétszer annyit, mint amennyit Karou Ten segítségével készített -
pedig későn kezdtek, mert Zuzanának és Miknek először meg kellett
tanulnia az alapokat. Követték Thiago kívánságait, hogy
megbékítsék, még akkor is, amikor a Zuzana által találomra kivett
füstölő tartalmáról - ezért a feltámasztásért az első délután óta
nyúzta Karout - kiderült, hogy Haxayát rejti. A rókakatona egykor
Madrigal barátnője volt, lelkének érintéséből napnyugta és nevetés
áradt, valamint enyhe, csalánszerű csípőség; Haxaya olyan
teremtmény volt, akit az ember szeret a maga oldalán tudni... miatta
kezdett el Karou az oldalakról gondolkodni.
Kiben bízhat? A kiméra hadsereg harcosai mindig lelkesen
hűségesek voltak vezérükhöz. De az ő oldalán áll Issa, sőt Ziri is, aki
már azzal is kockázatot vállalt, hogy Karouhoz járt fájdalomtizedet
adni. A parancsmegtagadók talán szintén őt támogatnák.
Amzallagnak nem tetszik Thiago taktikája, valószínűleg Bastnak
sem. Virkót kedvelte. Virko joviális, lezser természetű, és abból
megítélve, hogy hányt, nem lelkesedhet a terroristatámadásokért, de
azt Karou nem tudta elképzelni, hogy Virko dacoljon Thiagóval.
Mi jutott eszébe? Ő maga sem mer dacolni a Farkassal, nem
hogy erre kérjen másokat. Beszélt Zirinek a gyanújáról, hogy a
Farkas meg akarja őt ölni, és kínosan érintette, hogy a kirin nem
lepődött meg.
- Mindenkit uralni akar - felelte Ziri. - Te pedig már régen
bebizonyítottad, hogy rád nem hat a varázsa.
Hát ezt valóban bizonyította. Most egyetlen kérdés visszhangzott
a fejében: mit tehetek?
Nem járhat a Farkassal egy úton. Az az út nemcsak barbár, de
pusztuláshoz is vezet. Lám, mit tett a déli népekkel! Folyton azon
kapta magát, hogy arra gondol, ha meg tudná értetni a katonákkal
az okot és az okozatot, ők sem tudnák támogatni a Farkas
stratégiáját. De persze nem értették. Követték Thiago parancsait,
egy csapatot kivéve.
És ő sem léphet fel a Farkassal szemben. Thiago a kimérák
istene, no de kicsoda ő? Hírhedt angyalszerető emberbőrben. Még
ha hallgatott volna is rá valaki, ő nem vezér. Nagyon régen
katonáskodott, és félt. A felelősségtől, a birodalomtól, a kimérák
túlélését fenyegető veszélytől, de legjobban magától Thiagótól. A
Farkas szemében ismét kigyúlt gyűlölettől.
- Majd máskor - mondta Zuzanának, majd bezárta és félretette
Haxaya füstölőjét. - Most tegyük boldoggá a Farkast.
És a Farkas boldog volt.
- Szép munka - mondta, amikor átadták neki az öt új katonát. Az
álarca a helyére került. Vacsoránál maga volt a szelíd jóindulat, még
bort is töltött - bort? Az ritkaságnak számított, és nem Karou
vásárolta - a Farkas az új hazajáró lelkekre emelte a poharát. - A
túlélésre - szólt a köszöntő, és
Karou kíváncsi lett volna, hogy kinek a túlélésére isznak.
 Nézte, ahogy a Farkas tölti a bort, és amikor látta a palack gömb
alakját, elment tőle a kedve. Nem kiméra fűbor volt, amelyet zöld
színe miatt neveztek így, hanem szeráfnedű, nehéz és vörös; az
egyik harcos hozhatta egy kirabolt városból.
Karou hátrébb húzódott, villájával a kuszkuszt kavargatta.
- Nem kérsz bort? - ült mellé a padra Thiago.
- Köszönöm, nem.
- Egyesek úgy vélik, balszerencse visszautasítani a
pohárköszöntőt - folytatta sértetten a Farkas. - Hogy az áldás
elkerüli azt, aki így tesz.
- Szóval, ha nem iszom bort, nem maradok életben?
Thiago vállat vont.
- Nem vagyok babonás. De ez jó bor. - Ivott. - Mostanában oly
kevés élvezetben van részünk, és ma már megállapítottuk, hogy ez
jó nap. Öt katona csatlakozik a harcunkhoz, és Issa is idekerült...
valahogyan. - Mindketten Issára néztek, aki távolabb ült az asztalnál
Niskkel és Lisseth-tel, akik nadzsák voltak - Karou-féle nadzsák. -
És persze megérkeztek a barátaid.
- A fejével Zuzana és Mik felé bökött.
Az emberpár a földön ült törökülésben, körülöttük kimérák, és az
emberek újabb kiméra szavakat tanultak: só, patkány, enni, de ettől
a kombinációtól sajnos Zuzana nem volt hajlandó elfogyasztani a
tányérján lévő húst.
- Azt hiszem, csirke - nyugtatta Mik, miután megkóstolta.
- Csak annyit mondtam, hogy korábban sokkal több volt itt a
patkány.
- Közvetett bizonyíték. - Mik evett még egy falatot, és elfogadható
kiméra kiejtéssel, nagy nevetések közben kijelentette. - Sós, ízletes
patkány.
- Csirke - bizonygatta az Élő Árnyak egyike. Karou nem tudta,
melyikük, de a kiméra tyúkszárnyként csapkodott párduclábával, és
bizonyítékul néhány csirkecsontot is felmutatott. Most már mindent
láttam. Az Élő Árny, amint csirkét utánoz.
Barátainak jelenléte nagyon megváltoztatta a kaszba hangulatát,
méghozzá kedvezően, és Karou éppúgy élvezte a segítségüket,
mint a társaságukat. Ám Thiago mellől nézve őket rossz érzései
támadtak.
- Igen - igyekezett könnyeden beszélni. - Itt vannak a barátaim.
De csak látogatóba jöttek. Hamarosan elmennek.
- Igazán? Milyen kár. Nagyon hasznosak. Biztosan rá lehet
beszélni őket, hogy maradjanak.
- Nem hiszem. Kötelezettségeik vannak otthon.
- De mi lehet fontosabb, mint hogy segítsenek neked? - Karou
érezte, hogy a látótere összeszűkül. Szóval ez lesz Thiago újabb
játszmája. Thiago hangja bársonyos volt. - Nem szeretném, ha
elveszítenéd őket.
Elveszíteném őket? Karou beleszédült. Thiago fenyegetései soha
nem alap nélküliek. Barátai tehát sebezhetővé tették Karout.
Fontosak voltak neki. Thiago nem az ügyes kezek vagy a matek
miatt fogja itt tartani őket, hanem azért, hogy zsarolhassa velük a
lányt, aki még próbálkozott.
- Inkább jöjjön vissza Ten - szólt halkan. - Csak hagyd elmenni
őket.
- Jaj, az nem lenne jó. Tennek sok kiváló tulajdonsága van, de
bizonyára egyetérthetünk abban, hogy ügyesebb a feltámasztó
kényszerítésében, mint abban, hogy belőle legyen feltámasztó.
 - Engem nem kell kényszeríteni. Mindig mindent megtettem, amit
csak kértél.
- Honnan jött Issa?
A kérdés váratlanul érte Karout. Csak egy pillanatig habozott, de
a Farkas így is észrevette, és halványan elmosolyodott.
- Már mondtam - felelte Karou.
- Valóban. Kóstold meg a bort - állt fel Thiago. - Nagyon testes.
Tudod, mit mondanak az angyalborról? Minél véresebb, annál jobb.
Mik hegedülni kezdett. Karou kiment Issával az udvarra, ahol a
zenét csukott szemmel hallgató a Farkast nézte. Más szemek
azonban nyitva voltak. A galéria sötétjében Ten járkált fel-alá. Karout
figyelte, és ezt nem is titkolta. Az összegyűlt katonákat elvarázsolta
Mik játéka.
- Nem hiszem, hogy szívességet tettem neked azzal, hogy
feltámasztottalak - súgta oda Issának a lány. - Nagyobb
biztonságban voltál a füstölőben.
-A biztonságom nem fontos - súgta ugyanolyan halkan Issa.
- Micsoda? Nekem az.
- Te vagy fontos, Karou. És az üzenet.
Az üzenet. Karou megnémult. Űr támadt kettejük között a csend
mélyebb volt a muzsikánál, s arra várt, hogy Karou kitöltse egy
kérdéssel. Mit akart tudatni vele Kénkő? Ideje megkérdezni. Soha
többé nem fogja hallani a hangját, de legalább megvannak a szavai,
az üzenete.
- Jó vagy rossz? - kérdezte Issától. Rossz kérdést tett fel.
- Mindkettő, édes kislányom - felelte Issa. - Mint minden.
- Hogy jutottak be a sztelianok a legbelső szentélybe? - tűnődött
Hazael. - Ha Akiva erre rájönne...
Liraz félbeszakította.
- Nem vagyunk orgyilkosok.
- Pedig szívesen megpróbálnám.
Azt beszélték, a kosárnyi gyümölcs megjelenése óta Joram el
sem hagyta a Győzelem Tornyát, audienciát sem tartott a
polgároknak. Nem lehetett bejutni hozzá.
- Tudod, hogy értem. Nem vagyunk alattomosak, sem Élő Árnyak.
Apánk látni fogja az arcunkat, mielőtt meghal.
- Tudom. Azt szereted, ha az áldozataid tudják, ki öli meg őket.
- Hazael úgy mondta ezt, mintha már ezerszer hallotta volna.
- Ezúttal ez különösen fontos - jelentette ki Akiva. - És tanúknak is
kell lenniük. Az embereknek tudniuk kell, hogy mi tettük. Másként
ráfogják a sztelianokra vagy az Él ő Árnyakra, és Japhetnak nem
lesz más választása, mint folytatni az apja háborúit.
Japhet a trónörökös. Azért lett trónörökös, mert a másodszülött
bátyja megölte az elsőszülött bátyját, akit még aznap éjjel szintén
megöltek a templomban, ahol az istencsillagokhoz imádkozott
bűnbocsánatért. Rá úgy emlékeztek, mint a Bűnbocsánattalanra; az
általa meggyilkolt bátyját a Megbosszultnak nevezték, Japhet pedig
egyszerűen csak Japhet volt. Nem lett példakép; puhány volt és
sunyi, még teljes kísérettel sem merte elhagyni a Győzelem Tornyát.
Gyáva volt, de a célnak megfelelő - olyan angyal, aki akkor is tart a
háborútól, ha nem neki kell harcolnia. Legalábbis Akiva ezt remélte.
- Szóval a fattyúk lesznek az ellenség - állapította meg mélabúsan
Hazael.
-A polgárok amúgy is megvetnek minket - mondta Liraz.
- Örülni fognak - mondta Akiva. - Azt fogják mondani, Joram
hibája, hogy ennyi fattyút szabadított a világra. Sokkolni fogja őket,
nekünk pedig végünk lesz.
-A nekünk alatt...
- Mindannyiunkat értem. - Akiva szavainak súlya volt. -
Valamennyien az életünkkel fizetünk.
- Szóval mi, hárman döntünk háromszázról? - kérdezte Hazael.
- Igen - felelte Akiva. Kinézett a tengerre. Háromszáz. Csak
háromszázan maradtunk. Oly sokan vesztek már oda.
Akiva döntötte el a sorsukat, ő hozta mozgásba az egész
gépezetet. Ó, a háború hosszú évek óta tartott, ám a portálok
felégetése után már csak hónapokig. Kénkő nem jutott további
utánpótláshoz, Joram pedig rászabadított a kimérákra mindenkit, aki
csak a parancsnoksága alatt élt és mozgott, és mind súlyos
veszteségeket szenvedtek: a domínium, a Második Légió, még a
felderítők és a Birodalmi Tengerészet is, de a fattyúk közül veszett
oda a legtöbb, hiszen feláldozhatók voltak, végtelen sokszor
megújíthatók. Amúgy is ők voltak a legkisebb hadtest, és négyből
csak egy maradt közülük életben. - A többieket figyelmeztetjük -
folytatta. - Elhagyják a hadtestüket, és csatlakoznak hozzánk.
Tudtok-e másokról, akiknek kevesebb a vesztenivalójuk?
-A rabszolgáknak - mondta Hazael.
- Mi is rabszolgák vagyunk - felelte Akiva. - De már nem sokáig.
 A következő napokban óvatosan figyelmeztető üzeneteket
küldözgettek fattyú testvéreiknek; csak szóban, amikor a hadtestek
átvonultak az Armasin-fokon. Szükség volt néhány egész éjszakai,
álcás repülésre is a távoli táborhelyekre. A korcsok szétszóródtak az
egész birodalomban, ki ennél, ki annál a hadtestnél szolgált.
Akivának eszébe jutott Melliel és csapata is, de őket nem lehetett
elérni. Tűnődött, vajon mit találtak a láthatáron túl, ha ugyan életben
vannak. Eddig nem jött még vissza senki Joram követei, felderítői,
előretolt hadosztályai közül. Akik a Távoli Szigetek felé repültek,
azok közül nem tért vissza senki.
Várható volt, hogy ez elveszi a császár kedvét ettől a hódítástól,
ám a fővárosból érkező hírek ennek az ellenkezőjéről tanúskodtak.
Hazael minden információt kiszedett az átutazókból - és azok egyre
többen voltak, mert a nemesek katonai kísérettel jöttek megnézni új
birtokaikat -, és a hírekből különös mozaikkép állt össze.
- Inváziót tervez? - tűnődött Akiva. - Ennek semmi értelme.
- Ezer hófehér, páncél fölött viselhető köpeny - ezt a pletykát
hallotta Hazael a nemesektől és szolgáiktól. - Ezer hófehér köpenyt
varrat, hozzájuk illő zászlókkal. – Hazael szünetet tartott. - A
domíniumnak.
-A domíniumnak?
Ez értelmetlennek tűnt. Először is, a domínium színe a vörös volt.
A fehér megadást jelentett, és Joram sosem adta volna meg magát.
De a szín mellékes volt az okhoz képest: mire kellenek az új
köpenyek és zászlók? Hogy lenyűgözzék az ellenséget? És miért
nyűgözné le őket a fehér? Mi bátorítja Joramot, hogy csapatot
küldjön a semmibe, ráadásul a domíniumot? Nyilván nem
kockáztathatja, hogy a sereg elitje rejtélyesen eltűnjön. A korcsokat
még talán elküldené, de a domíniumot?
- Jaelnak a követelésére teszi - folytatta Hazael. - Azt beszélik, az
ő ötlete.
Jael? A domínium kapitánya sok szempontból szörnyeteg volt, de
csöppet sem ostoba. Joram megparancsolta a Ragyogószép
kolostor hárfásainak, hogy hagyják abba a muzsikálást az
istencsillagoknak, és utazzanak Astrae-ba, ahol ugyanolyan fehérbe
öltöztették őket, mint a domíniumot.
- Valami történik - mondta Akiva. - Valami, amiről nem szólnak a
pletykák. De mi?
- Azt hiszem, meg fogod tudni. - Liraz lépett be a laktanya
szobájába, a kezében irattekercs, rajta császári pecsét. Akiva
megdermedt, tudva, mi lehet, és felnézett a testvéreire.
Feltörte a pecsétet, szétnyitotta a tekercset, és hangosan olvasni
kezdte.
- Jelenj meg Őfelsége Joram, a Legyőzhetetlen, a Szeráfok
Birodalmának Első Polgára, Eretz Oltalmazója, Légiók Atyja, a Fény
Hercege és a Sötétség Előzője, az Istencsillagok Kiválasztottja, a
Hamu Ura, az Elszenesedettek Ura, a Szellemek Országának Ura...
Hazael kikapta Akiva kezéből a tekercset, hogy az utóbbi három
tényleg szerepel-e a felsorolásban, persze nem szerepelt, így ő
folytatta az olvasást.
- Hálából a birodalomnak tett hősies szolgálataidért, magam elé
rendellek, korcsok katonája, Akiva, a név hetedik viselője... - Hazael
elhallgatott, és felnézett Akivára. - Te vagy a hetedik? Az sok halott
Akiva, öcsém. Tudod, mit jelent ez? - Nagyon komolynak látszott.
 - Hadd hallom. Mit jelent? - Akiva felkészült rá, hogy kigúnyolja a
végzetet. Hat fattyú viselte már előtte a nevét. Valóban sok;
túlságosan sok. Némelyik bizonyára még kiskorában halt meg, vagy
a kiképzőtáborban. Hazael nyilván azt fogja mondani, hogy a név
elátkozott.
De a bátyja ezt mondta:
- Azt jelenti, hogy a hamvakat tartalmazó urna megtelt, nincs már
hely benne a hamvaidnak. Nincs választásod. - Arcán keserédes
mosolya jelent meg. - Élned kell.
A birodalomnak tett hősies szolgálataiért Akivát Astrae-ba rendelték.
Ha ez hónapokkal korábban, Loramendi után történt volna, lett volna
értelme. De már régen feltűzték a kitüntetéseket, felosztották a
prédát. Akivát éppúgy semmibe vették, mint a többi korcsot - akkor
miért hívatták most?
Liraz feszült volt.
- Talán Joram sejt valamit? - kérdezte. A Halcyon-tenger fölött
repültek. Liraz szeretett a tenger fölött repülni, élvezte a tágasságot,
a tiszta, hamu nélküli levegőt, a nyugalmat.
- Mit tudhat? - mondta Akiva. - De ha mégis, ilyen alkalom még
egyszer nem lesz.
Talán soha többé nem állhatnak szemben az apjukkal, és
vethetnek véget könyörtelen életének. Liraz nem is látta soha
közelről Joramot. Most látni fogja, és Joram vérezni fog.
- Tudom - felelte. Minden kifogásra azt hihették volna, hogy fél
Joramtól. A kudarctól.
Liraz valóban félt, azonban félelmeinek nem adott hangot, és
biztos volt benne, hogy nem is látszik rajta. Hazael kissé közelebb
húzódott hozzá.
- Joram valószínűleg a saját céljaira akarja felhasználni híres
öcsénket. Harcolni a lázadók ellen? Ki lenne jobb az
Állatok Átkánál? Különös tekintettel a sztelianok elleni tervre.
- Akiva Joram egyetlen kapcsolata a Távoli Szigetekkel.
Akiva kissé távolabb repült, a gondolataiba merülve, de
meghallotta.
 - Nem vagyok kapcsolat. Senkinél nem tudok többet a
sztelianokról.
- De sztelian szemed van - mondta Liraz. - Talán veled legalább
egyezkednének.
Akiván látszott az undor.
- Joram azt hiszi, hogy a követe lennék? Hogy az ő teremtménye
vagyok?
- Reméljük - mondta élesen Liraz. - Mert a másik lehetőség az,
hogy gyanakszik rád.
Akiva hosszan hallgatott, mielőtt megszólalt.
- Nem kell ebben részt vennetek. Egyikőtöknek sem...
-A mindenit, Akiva - csattant fel Liraz. - Részt veszek.
- Én is - mondta Hazael.
- Nem akarlak titeket veszélybe sodorni - mondta Akiva. - Egyedül
is meg tudom ölni. Még ha gyanít is valamit, nem tudja, mire vagyok
képes. Ha eljutok hozzá, megölöm.
- Meg tudod ölni. Csaknem fogsz tudni elmenekülni - fejezte be a
gondolatot Liraz. Akiva hallgatását beismerésnek tekintette. Hogy
gondolod? Feladod, megöleted magad? Milyen könnyű. Liraznál a
legtöbb érzelem düh formájában nyilvánult meg. Amibe most
belevágtak, azok után már a századukhoz sem térhetnek vissza, az
élet illúzióját sem élhetik. Számkivetettek lesznek, a birodalom
árulói. Liraz tudta magáról, hogy ő nem volna képes egy mozgalom
élére állni. Akivát sokan követnék; ő az Állatok Átka. De Hazadból is
lehetne vezér. Hazaelt mindenki szereti. De kicsoda ő? Őt senki sem
szereti, csak a két testvére, és néha úgy érezte, ők is inkább csak
megszokásból.
- Nem akarok meghalni, Lir - suttogta Akiva.
 Liraz nem tudta eldönteni, őszintén beszél-e.
- Helyes - válaszolta. - Mert nem fogsz. Veled megyünk és
megvédünk.
Hazael helyeselt, és Akiva arcán a hála érzése tusakodott azzal
az ürességgel, amelyet Liraz halálvágy- arckifejezésnek vélt.
Emlékezett arra az időre, amikor Akiva nevetett és mosolygott,
amikor erőszakos életvitelük ellenére még eleven volt, az érzelmek
teljes skálájával. Sosem volt olyan napfényes természete, mint
Hazaelnek, de a maga módján boldog volt. Valamikor régen.
Lirazt elfogta a düh a lány iránt, aki ezt tette büszke és gyönyörű
öccsével. Hányszor ment el Akiva, hogy megkeresse azt a...
teremtményt... és tért vissza összetörtén? Mindig összetörten.
Teremtmény. Csúnya szó, de Liraz nem tudta, hogyan gondoljon a
lányra: Madrigal, Karou, kiméra, ember és most feltámasztó.
Egyáltalán micsoda? Liraz már nem undort érzett Karou iránt,
hanem felháborodást. Elképzelte, mit mondana neki, ha találkozna
vele. Meglepően szórakoztató volt ezzel tölteni az időt repülés
közben.
- Ott van. - Akiva látta meg először a Kardot.
Aranykorában Astrae a Száz Tornyú Város volt. Az istencsillagok
tiszteletére emelt tornyok hihetetlenül magasak és karcsúk voltak,
akár az ég felé nyúló virágok szárai. Kristályból készültek, néha a
smaragd tengerpart viharfelhőit tükrözték, máskor táncoló
fénycsóvákkal szórták tele az alattuk sorakozó háztetőket.
A várost a Hadúr felkelése pusztította el ezer évvel korábban. Ez
az új Astrae volt, amelyet Joram építtetett a régi romjain, ám hiába
próbálta újjáteremteni ősei halott városát, azt a mágusok elveszett
művészete emelte, ezt rabszolgák. A tornyok fele olyan magasak
sem voltak, mint az elődeik, és nem folyékony kristályból készültek,
mint a régiek, hanem vassal és acéllal összefogott üvegből.
Mindközül a kardra hasonlító Hódítás Tornya volt a legmagasabb,
amely a birodalom jelképévé vált, s a lenyugvó nap fényét tükrözte
vissza.
Vér és végzet, gondolta Liraz, a távoli sziklákból felnyúló óriás
penge láttán. Valóban jó jelkép.
Nem kedvelte Astrae-t. A levegője feszült volt és félelemmel teli,
kultúrája a suttogás meg a kémek kultúrája. Mennyire igaza volt
Mellielnek, amikor pókhálónak nevezte!
Először az akasztófát pillantották meg a Nyugati Kapunál. A
tizennégy őrszem mellett egy idősebb holttest is lógott, Liraz úgy
vélte, a Thisalene-ből jött szerencsétlen futár lehetett, majd két
további, a bokájuknál felkötött test, amelyek széttárult szárnyába
bele-belekapott a szél, úgy lengtek körbe-körbe, mint holmi törött
bábok. Liraz nem tudta, mi lehetett a bűnük - vagy a
balszerencséjük. Késztetést érzett, hogy tenyerével felgyújtsa az
állvány tartórúdját, eltüntesse az akasztófát. Esteledett; kék tűz
nyaldosná az álmokkal és látomásokkal teli, sötétedő égboltot. Még
ne, csitította magát. Hamarosan.
A Nyugati útnál szálltak le, és jelentkeztek, hogy beléphessenek
a városba. Liraz összeszorította a fogát arra a fogadtatásra
számítva, amelyben az ezüstkardosok a korcsokat szokták
részesíteni. A legjobb esetben végtelen hosszan várakoztatták, a
legrosszabb esetben nyíltan gúnyolták őket. A kardtörők általában
nem sok hasznát vették a katonáknak: mivel a főváros kellemes
nyugalmába zárva éltek, fogalmuk sem volt, miért tartott másoknak
olyan sokáig megnyerni a háborút. A korcsokról úgy tartották, fel
sem érnek hozzájuk.
Liraz esetében ez szó szerint így volt. A mellvértjükig ért; az őrök
úgy tettek, mintha nem látnák. Az összes kardtörő legalább két és
fél méter magas voltak, sisaktoll nélkül.
- A rabszolgák a Keleti útnál jönnek be - szólt unottan a bal oldali,
rájuk sem pillantva.
Rabszolgák.
Az öltözékük elárulta, hogy korcsok. Sötétszürke páncélmellényt
viseltek fekete bőr mellvért fölött, fémlemezekkel megerősített,
fekete bőr vállvértet és térdnadrágot. A bőr kopott volt, a mellény
fénytelen, a fémlemezek görbültek, csorbultak. A császári audiencia
tiszteletére rövid köpenyt viseltek, amely jobb állapotban volt a többi
ruhadarabnál, hiszen ritkán vették fel. A köpeny rossz ötlet - az
ellenség könnyen megragadja a karmával.
No és a köpenyen volt a jelvényük is: ovális címerpajzs, rajta
láncszemek. A láncnak erőt és szolidaritást kellett volna jelképeznie,
de mindenki tudta, hogy valójában rabszolgaságot jelent. Liraz a
lázadókra gondolt, akik a rabszolga-kereskedők szájába tömték a
láncaikat, és hirtelen megértette őket. Elképzelte, hogy letépi
magáról a köpenyt, és beletömi az egyik kardtörő nagy pofájába, de
ez csak álom maradt. Nem tett, nem szólt semmit.
Hazael azonban nevetett. Liraz nem ismert rajta kívül mást,
akinek a hamis nevetése igazinak hatott - lefegyverzően valódinak.
A kardtörő Hazaelre pillantott, a homlokát ráncolta. Ostoba állat,
észre sem veszi, amikor kigúnyolják. Liraz nem nevetett, és Akiva
sem. Mindennemű érzelem nélkül az őr orra alá dugta a császári
levelet, és megvárta, amíg elolvassa. Az őr mogorván intett, hogy
mehetnek.
A fivéreim, gondolta Liraz, amikor belépett kettejük között Astrae-
ba. Mennyire különbözők, Hazael a szőke hajával meg a
nevetésével, és a komor, hallgatag Akiva. Napfény és árnyék. És én
mi vagyok? Liraz nem tudta. Kő? Acél? Fekete kezek és a
nevetéshez túlságosan feszes izmok?
Láncszem vagyok, gondolta. A jelvény jól mutatta - nem
rabszolgaság, hanem erő. A két fivére közt lépkedett a nagyváros
kőrútján. Öltözékük fénytelen volt a holdfényben, és a városiak
gyanakodva húzódtak félre előlük. Jaj, Astrae, gondolta Liraz,
túlságosan is biztonságban tartottunk, ha tőlünk félsz. A nép nem
szerette és nem tisztelte őket, ezt tudta, és azt is, hogy hamarosan
hírhedtek és kitaszítottak lesznek. De nem érdekli, amíg mellette
állnak a fivérei.
- Hihetetlenek, nem?
Ziri elpirult. Nem hallotta, hogy Karou odament mellé, és rajtakapta,
amint csókolózó emberbarátait nézi. Mit látott vajon az arcán Karou?
Megpróbált közönyt színlelni.
- Azt hiszem - mondta Karou -, a levegőjük legalább felét egymás
szájába fújják.
Úgy látszott. De Ziri nem akarta, hogy Karou megtudja: sosem
látott még senkit olyasmit tenni, amit Zuzana és Mik tett.
Tanúja volt a kiméráknál a szeretetnek és a szenvedélynek is, de
az egyik általában anyák és gyermekeik között létezett, a másikat
sötét zugokban művelték a Hadúr báljának részeg mulatozói. Egész
életét egy ostromlott városban élte le, a legtöbb idejét katonákkal
töltötte, nem ismerte a szüleit; sosem látta a szeretet és a
szenvedély ilyen tökéletes összhangját, és... ez valahogy fájt.
Összeszorult a szíve, ahogy nézte Zuzanát és Miket. Nemigen
tudott elképzelni valakit, aki az övé, akivel így ölelkezhet.
- Ez biztos valami emberi dolog - próbált könnyednek mutatkozni.
- Nem. - Karou hangjában vágyakozás hallatszott. - Inkább
szerencse dolga. Néhány hónapja Zuzana még megszólítani sem
merte Miket.
- Niik-Niik? Nem hiszem el. - A parányi Zuzana olyan tüzes volt,
hogy Virko elkezdte niik-niik-nek hívni egy harcias skorpiófajta után,
amely arról híres, hogy önmagánál tízszer nagyobb ragadozókkal is
szembeszáll.
 - Tudom - mondta Karou. - Nem kifejezetten félénk. - Az
étkezőben a reggeli ideje már véget ért. Ziri most végzett az
őrséggel, és egy tányérra tette magának a maradékot: hideg tojást,
hideg kuszkuszt, barackot. Karou vajon evett már? A lány
összefonta maga előtt a karját. - Csak akkor láttam olyannak -
mondta, és mosolygott a szép emlékeken. Sokkal elevenebb lett az
arca, amióta megjöttek a barátai. - A srác nevét sem tudta sokáig.
Hegedűs fiúnak hívtuk. Zuze nagyon ideges volt, valahányszor azt
hitte, találkozhatnak.
Ziri - már nem először - próbálta elképzelni Karou emberi életét,
de nem járt sikerrel, hiszen ebből a világból csak a kaszbát, a
sivatagot meg a környező hegyeket látta.
- És mi történt? - tette le a tányérját az asztalra. A terem üres volt;
Thiago összehívta a harcosait az udvarra, Ziri azt tervezte, gyorsan
eszik, és egyenesen oda megy. Ám inkább kettesben maradt
Karouval.
- Végül... hogyan - szerettek egymásba, akarta volna kérdezni, de
kínos lett volna szerelemről beszélnie, kivált most, hogy Karou tudja
már, mit érzett iránta kisfiú korában. Le kellett olvasnia az arcáról, rá
kellett jönnie a pirulásából, amikor elmesélte, hogyan leste őt a
Hadúr bálján, oly sok évvel ezelőtt. Szerette volna visszaszívni ezt a
vallomást. Nem akarta, hogy úgy gondoljon rá, mint a sarkában járó
kisfiúra. Azt akarta, hogy annak lássa, ami most: felnőtt férfinak.
Karou megértette a kérdést, anélkül hogy Ziri kimondta volna a
szerelem szót.
- Mivel félt megszólítani a fiút, rajzolt neki egy kincses térképet.
Mik hegedűtokjába dugta, amíg a fiú játszott - ugyanabban a
színházban dolgoztak, de sosem beszéltek egymással -, és aznap
korán elment, hogy ne legyen tanúja, amikor Mik felfedezi a
térképet. Ha netán savanyú képet vágott volna, azt nem bírta volna
elviselni. Már eldöntötte, hogy ha Mik nem keresi meg a térkép
segítségével a kincset, többé nem megy dolgozni.
- Mi volt a kincs?
- Ő - nevetett Karou. - Ilyen Zuze, amikor szégyellős. Nem
szólította meg Miket, de önmagát tette meg a kincskeresés céljának.
A térkép közepén szerepelt a róla készült rajz.
Ziri is nevetett.
- Szóval a fiú követte a térkép útmutatását.
- Célba ért, de Zuzét nem találta, csak egy másik térképet, amely
egy újabbhoz vezetett, és az vezetett Zuzanához. Azután egymásba
szerettek.
Kimutatott a nyitott ajtón, ahol Zuzana óvatosan egyensúlyozva
lépkedett egy vályú szélén, Mik kezét fogva.
Ziri még sosem hallott a kincskereső térképekhez hasonló
történetet. Legfeljebb az angyalét, aki álruhában érkezett az
ellenség ketrec-városába, hogy táncoljon a hölgyével.
Zuzana története jobban tetszett neki.
- Szerencse dolga - ismételte.
Karou Zirire nézett, majd ismét a távolba. - Azt hiszem, mindkét
félnek szerencsésnek kell lennie. Az egyik a kovakő, a másik az
acél, és ha összeütődnek, fellobban a tűz. - Még szorosabban
átkarolta magát. - A történet jobb, amikor ők mesélik el. Viccesebbek
nálam.
- Majd megkérem rá őket - mondta Ziri. Tudta, hogy hamarosan
kezdődik Thiago gyűlése, és ott kell lennie. - Amilyen gyorsan
tanulják a kiméra nyelvet, nemsokára képesek lesznek elmesélni.
 Karou nem válaszolt. A szép emlékek elillantak. Óvatosan
körülnézett, aztán jelentőségteljesen felnézett Zirire.
- Ziri, ki kell juttatnom őket innen.
- Micsoda? Miért?
- Thiago megfenyegette őket. Amíg itt vannak, pontosan azt kell
tennem, amit parancsol. Elegem van belőle. - A fiú úgy érezte,
valami megváltozott Karouban, határozottabb és erősebb lett.
- Zuzana és Mik tudja?
- Nem, így nem is akarnak majd elmenni. Jól érzik itt magukat.
Élvezik a kalandot.
Ziri is élvezte az órákat, amelyeket Karou szobájában töltött
Karouval és Issával, Mikkel és Zuzanával, még akkor is, ha ő adta a
fájdalomtizedet. Nevetéssel és melegséggel teli órák voltak; ölés
helyett feltámasztás.
- Segítek neked. Biztonságba juttatjuk őket.
- Köszönöm. - Karou megérintette Ziri kezét.
Aztán Zuzana kiáltott valamit Karounak embernyelven, és
beviharzott az ajtón.
- Jössz? - kérdezte Karoutól Ziri. - Thiago gyűlése már biztosan
elkezdődött.
- Nem vagyok rá hivatalos - felelte Karou. - Nem kell
nyugtalankodnom effélék miatt. Elmondod majd, miről beszélt? Mit
tervez?
- Persze - ígérte Ziri.
- És nekem is mondanom kell neked valamit. - Eltűnt a reszkető
lányka, akit Thiago a romok között talált.
- Mi lenne az? - kérdezte Ziri, de az apró emberi forgószél már

odaért hozzájuk.
 - Később elárulom - ígérte Karou, miközben Zuzana megragadta
a kezét, és húzta magával.
Ziri otthagyta a reggelijét, és kiment az ajtón. Mit akarhat
mondani neki Karou? Még érezte a keze érintését.
Egyszer, még kisfiú korában kapott egy csókot Madrigáltól. A két
kezébe fogta az arcát, és könnyedén homlokon csókolta, és Ziri
azóta nevetségesen sokat gondolt erre. De miután neki nagyon
kevés boldog perc jutott, a csóknak nemigen akadt versenytársa
mint a legszebb emléknek. Most már igen.
Most már emlékezett Karou vállának melegére, amikor egymás
mellett aludtak, és arra is, amikor Karou mellett ébredt. Milyen
lehetne minden reggel mellette ébredni? Vele bújni ágyba minden
este? És vele tölteni a kettő közti időt. És az éjszaka óráit.
- Szerencse dolga - mondta az imént Karou.
Állítólag ő szerencsés. Szerencsés Ziri. Mert természetes teste
van? Ezzel egyetlen bajtársa sem dicsekedhet.
Már az udvaron volt mindenki, amikor odaért - Ten kivételével, aki
egy pillanattal Ziri után érkezett, odaoldalazott a Farkashoz, súgott
valamit a fülébe. Thiago meghallgatta, majd hűvös tekintete
megállapodott Zirin. Aztán a Farkas beszélni kezdett.
- Mint tudjátok, az egyik éjjel elveszítettük az egyik csapatunkat,
ők az első veszteségeink, de a biztonsági emberük teljesítette a
kötelességét, és elhozta mindannyiuk lelkét. Ziri - Thiago Ziri felé
biccentett. A többiek éljeneztek, egy súlyos kéz vállon veregette
Zirit. Ám a fiú sejtette, hogy ennek a beszédnek nem lesz jó vége,
felkészült hát a folytatásra, ezért nem is lepődött meg.
- De most új csapatra van szükséged. Beretva talán befogad
Thiago Beretvához fordult.
 Ne, gondolta összeszorított foggal Ziri. Bárki mást.
- Ahogy parancsolod, tábornokom - sziszegte Beretva. - De nem
ígérhetem, hogy biztonságban-bujkálást játszhat az én
csapatomban, vagy megőrizheti azt a csinos bőrét.
Ostoba vitézkedésből használták a biztonságban-bujkálás
kifejezést a katonák, nem értették, mennyire fontos megmenteni az
elesettek lelkét. Ziri felháborodott a célzáson, hogy netán bujkálni
akar, aztán belegondolt, hogy mit fognak valószínűleg tenni, és már
nem volt biztos a felháborodásában. Inkább elbújik. De még jobb, ha
megelőzi a mészárlást.
Csakhogy erre nem lesz módja. Ziri immár több éve volt katona,
mint civil. Sosem szerette ezt az életet, de jó volt a harcban, és
soha, legalábbis addig, amíg a Hadúr élt, nem irtózott tőle. Most már
igen.
- Van egymás mellett néhány város a Tane folyó mellett, Balezirtől
keletre - mondta Thiago, és beteges elragadtatással mosolygott.
- Az angyalok holnap arra ébrednek Balezirben, hogy nem értik,
miért vörös a Tane folyó.
Karou a nyaklánc fölé hajolt, amikor az ajtóban megjelent Ten, de a
gondolatai valójában máshol jártak, Loramendiben. Egyre azon járt
az esze, amit Issa elárult. Valóban egyszerre jó és rossz.
Az ajtóban Ten a torkát köszörülte. Karou a szeme sarkából
pillantott rá.
- Te mit akarsz?

- Ellenséges vagy - lépett be Ten, bár senki nem hívta be. - Csak

üzenetet hoztam. - A hangja könnyed volt. Karou feltételezte, hogy

Thiagótól hozott üzenetet, pedig sejtenie kellett volna, hogy valami
nincs rendben, mert Ten hangjában nevetés bujkált. - Sajnálja, hogy
nem tudott elbúcsúzni tőled személyesen.
- Elbúcsúzni? Hová megy? - Thiago már régen nem indult

csatába. Éppúgy a kaszba állandó tartozéka volt, mint Karou. Még

inkább, mert elméletileg Karou bármikor el tudott volna repülni.
- A Tane-hez - felelte a nőstényfarkas.

A Tane folyó Azenovtól, a birodalom szívét kitevő szárazföldtől

keletre található. Karou felkapta a fejét, de a kérdést Issa tette fel
leplezetlen megvetéssel.
- Kinek az üzenetét hozod, nőstény farkas?
- A barátotokét - felelte olyan hangon Ten, mintha valami csúnyát

mondott volna, amit társaságban nem illik. - Miért, kire gondoltatok?

Karou az ablakon kitekintve észrevette Zirit az új csapatával.
Éppen felszálltak. Ezúttal Ziri felnézett Karou ablakára, haragtól
merev arccal, és miközben búcsút intett, a szemében bánat ült.
Karou szíve kalapált. Mindez azért történik, mert Ziri segített neki.
Nem volt elég óvatos.
- Hová megy Ziri? - kérdezte Zuzana, aki szintén az ablakból
nézte a csapat távozását.
- Küldetésre - hallotta önmagát Karou.
- Beretvával? - Zuzana viccesen öklendezést imitált, ám cseppet
sem volt humoros. - Egyébként mit tart abban az undorító
zsákjában?
Azt hiszem, Ziri meg foga tudni, gondolta Karou émelyegve.
Beretva az ő hibája. Ő tette azt a nyálkás, taszító lelket ebbe az erős
testbe, ő ébresztette fel. És most az ő kezében van Ziri sorsa
- nem is szólva azokról a szeráfokról, akik az áldozatai voltak és
lesznek. Állítólag meg is eszi őket.
- Hét fő túlságosan sok egy csapatban - jegyezte meg Ten. A hat
szebb szám.
Szebb szám? Karou Ten felé fordult.
- Tessék? Mondd meg, mire gondolsz. Csak hatan fognak
visszatérni?
- Minden megtörténhet - vont vállat Ten. - Mint mindig, amikor
csatába indulunk.
Karou zihált.
- Tudod, mi? - vágott vissza. - Mikor jártál utoljára csatában? Te
vagy a gazdád? - Keze az asztalon heverő kis késért nyúlt. - Gyere
ide, Ten - markolta meg a kést. - Mit szólnál egy kis
feltámasztáshoz? Nem kell elgyalogolnod a gödörig. Csak kidobom
a tested az ablakon.
Ten nevetett. A nevetése ugatásnak hatott.
 - Ugyan már, Karou. Így akarsz játszani? - A karja Zuzana és Mik
felé lendült. - És melyik haljon meg előbb? A Farkas biztosan
megengedi, hogy válassz.
Issa megragadta Karou kezét, elvette a kést.
- Édes kislányom, hagyd abba!
Karout rázta a düh.
- Takarodj!

Ten nevetve távozott.

Karou Mikre és Zuzanára pillantott, akik a falhoz lapulva álltak,
fogták egymás kezét, arcukon egyforma ijedt-értetlen kifejezéssel.
Az ablakhoz futott, felnézett a mélységes, üres égre. Ziri eltűnt, de
lenn, az udvaron megjelent Thiago. Felnézett Karoura, aki becsapta
a zsalugátert.
- Mi az? - kérdezte Zuzana.

Karou nagyot sóhajtott. Ziri katona és kirin, mondta magának.

Tud vigyázni magára. Dehogy tud! Valószínűleg soha többé nem
látja viszont.
- Ma éjjel - mondta - kijuttatlak innen titeket.

Zuzana vitatkozni akart, de Karou leállította.

-Ez nem jó hely számotokra - suttogta rekedten, olyan
nyomatékosan, ahogy csak bírta. - Tudjátok, hogyan haltam meg?
- Hogyan...? Huh. Csatában. Gondolom.
- Tévedsz. Beleszerettem Akivába, és Thiago lefejeztetett.
Zuzanának elakadt a lélegzete.
- Most már tudjátok - mondta Karou. - Engedjétek hát meg, hogy

biztonságba juttassalak titeket.

- És veled mi lesz?
- Ezzel nekem kell foglalkoznom. Nekem. Zuze. Kérlek.
 Jó - mondta Zuzana olyan engedelmesen, amilyennek Karou
-

még sosem hallotta.

- Dehogyan? - kérdezte Mik.
Jó kérdés volt. Karout nyilvánvalóan figyelik. Nincs vele Ziri, akire
támaszkodhatna, és nem kockáztathatja meg Balieros csapatának
feltámasztását - túlságosan átlátszó lenne. Senkiben sem bízhat
meg teljesen, de eszébe jutott egy olyan terv, amelynek nem kiméra
a szereplője.
Karou ismét mélyet lélegzett, és szemügyre vette a barátait.
Nemcsak hogy emberi lények, hanem... olyanok, akik nem szoktak
hozzá semmiféle nehézséghez. Elviselik vajon a fájdalomtizedet?
Muszáj lesz.
- Vissza tudtok gyalogolni innen? Éjjel, amikor nincs hőség?

Tágra nyílt szemmel bólintottak.

Karou aggodalmasan harapott az ajkába.
-Szeretnétek megtanulni... hm, láthatatlanná válni? - kérdezte
akadozva.
Sajnálta, hogy nem volt nála fényképezőgép, megörökítendő
barátnője arckifejezését.
A válasz természetesen igen volt.

***

Egész nap dolgoztak rajta.

- Nem is annyira borzalmas - jelentette ki Zuzana a fájdalomtizedről.
Karou nem állta meg, hogy ne szorítsa magához nagyon erősen és
hosszan, ami valójában csak egyet jelenthetett: boldog vagyok,
hogy ismerhettelek. Amikor végre elengedte őt, Zuzana szeme
könnyes volt, az arcán dühös grimasz, és egy szót sem szólt.
 Karounak fel kellett támasztania néhány katonát is, nehogy
Thiago gyanakodni kezdjen, hogy aznap mással foglalkozott. Issa
segítségével sikerült három új harcost létrehozni, a vacsoránál
pedig gépiesen evett, és minden eddiginél alaposabban
szemrevételezte a sereget: ki mer közülük szembeszállni a
Farkassal?
Csak akadnia kell néhánynak.
Zuzana és Mik nem árult el semmit, szokás szerint a földön ültek
a katonák között, és tanulták azt a más világbeli nyelvet, amelyet
soha többé nem lesz módjuk beszélni. Barát, repül, szeretlek. Virko
az utóbbinak örült, de Karout teljesen lesújtotta. Mik aznap este
Mozartot játszott, Bast könnyekig meghatódott. Később, a
szobájában Karou csíptetőket adott a barátainak, egyet magára is
tett, és láthatatlanul kivezette őket a sivatagi éjszakába. Csak azt
vitték magukkal, ami elfért a zsebükben - pénzt, néma telefonokat,
útlevelet és iránytűt -, továbbá vállukra akasztott kulacsokat. Minden
mást otthagytak.
Karou egy ideig velük tartott, azután visszarepült a kaszbába,
hogy senki ne vegye észre az eltűnésüket.
Sikerült.
A fogakkal teli tálcáján összehajtogatott papírt talált: egy rajzot
Zuzanáról és Mikről, ráírva fonetikusan a kiméra szeretlek szó.
Összeomlott, de Issa átölelte, ő pedig ölelte Issát, és mindketten
sírtak. Mire felkelt a nap, és a kaszba ismét életre kelt,
megnyugodtak. Sápadtak és levertek voltak. Bármire készek.
Eljött az idő.
Egyszer volt, hol nem volt, hogy kimérák ezrei özönlöttek egy föld alatti
katedrálisba.

És soha többé nem jutottak ki.

Döntés kérdése volt. Amikor eljött a vég, Loramendiben minden
kimérának döntenie kellett. A katonáknak persze nem. Az ő sorsuk
az volt, hogy meghaljanak a várost védve. És a gyerekeknek sem.
Helyettük a szülők döntöttek, és a szeráfok később emlékeztek rá,
hogy nagyon kevés gyerek volt a városban, amikor széttörték a
vasrácsokat. Talán egyetlenegy sem. A romhalmazban nehéz volt
számvetést készíteni.
Az angyalok nem sejtették, mi van a lábuk alatt eltemetve.
Menjetek le a város alatti katedrálisba. Vigyétek le a
csecsemőket, a gyerekeket vezessétek kézen fogva. Menjetek le a
levegőtlen sötétbe, és többé ne jöjjetek fel.
Vagy maradjatok fenn, és nézzetek szembe az angyalokkal.
Könnyűnek látszott választani a halálnemek közül, és az odalenti
szelídebbet ígért. És talán... nem véglegest.
Kénkő nem ígért semmit.
- Kettőnk közül mindig te voltál az álmodozó - mondta neki a
Hadúr, amikor előállt az ötlettel. Két öregember - öreg szörny,
mondta volna róluk az ellenség -, akik a legnyomorúságosabb
rabszolgaságból emelkedtek ki, hogy megdöntsék gazdáikat, és
kiharcoljanak a népüknek egy évezrednyi szabadságot. Ezer évet,
nem többet. Letelt az idő, és ők elfáradtak.
- Szebb álmaim voltak - mondta Kénkő. - Hogy a katedrális áldások
és esküvők helye lesz, nem feltámasztásé. Sosem sírgödröt
álmodtam.
 A katedrális hatalmas és erős, természetes barlang a város alatt.
Kevesen látták faragott cseppköveit a hazajáró lelkeken kívül, akik a
nagy kőlapokon ébredtek fel. Bármilyen áldásokról és menyegzőkről
álmodozott is Kénkő, amikor rábukkant, és várost épített fölé, nem
volt tanúja másnak, mint hazajáró lelkeknek és hamszáknak.
- Nem sírgödör - tette a kezét öreg barátja púpos hátára a Hadúr.

- Hát nem ez a lényeg? Nem sírgödör, hanem füstölő.

Egy jól lezárt füstölőben a lelkeket időtlen időkig meg lehet őrizni.
Ha a katedrálist lezárnák, szellőzőnyílásait elreteszelnék, és
hosszú, dugóhúzó alakú lépcsője összeomlana, eltemetve a nyomát
is, biztonságos eszköz lehetne lelkek ezreinek megőrzésére.
- Ám megeshet, hogy csak sír lesz - intette Kénkő a Hadurat.
- De hát kinek az ötlete volt? - kérdezte a Hadúr. - Én győzzelek

meg téged, aki kitalálta? Ha ma kinéztél az ablakon, és láttad, hogy

az égből tűz hullik, mondhattad volna, hogy semmiért történt
minden, amit tettünk, mert most veszítettünk. De lények születtek és
éltek itt; megismerték a barátságot és a zenét ebben a városban,
bármilyen csúf is, meg az egész országban, amelyért harcoltunk.
Egyesek megöregedtek, másoknak nem volt ilyen szerencséjük.
Sokan gyermeket szültek és felnevelték. Megadtuk nekik, amit
tudtunk. Ki tett valaha is többet, barátom?
- És most lejárt az időnk.
A Hadúr szomorúan mosolygott.
- Igen.

A sírgödör nekik nem járt, mert az angyalok az utolsó követ is

felforgatták volna, amíg meg nem találják a Hadurat és
feltámasztóját. A császárnak kellett a finálé. Kénkőnek lehetett egy
álma, de az álom beteljesülése nem rajta múlt.
 - Hiszed, hogy eljön? - kérdezte a Hadúr.
Kénkő szíve nehéz volt. Nem tudhatta, vajon Karou utat talál-e
valaha is Eretzbe; nem készítette fel őt semmi ilyesmire. Emberi
életet biztosított neki, és hinni próbálta, hogy elkerülheti népének
sorsát, a végtelen háborút, a kettészakadt világot. És most az egész
nyomorúságot a nyakába akassza? Rettenetesen nehezek a
lerombolt királyság kulcsai. A megannyi lélek súlya bilincsként húzza
majd lefelé Karout, de Kénkő tudta, hogy a lány nem hátrál meg.
- Hiszem - mondta. - Eljön.
-Akkor lássunk hozzá. Igazán megfelelő nevet adtál neki, vén
bolond. Remény.
Így aztán döntés elé állították az embereket, és könnyű volt
dönteni. Mindenki tudta, mi következik; az életükből csak az
összebújás meg az éhezés maradt. Eljött a vég és... álomként
megmaradt a remény; suttogva jutott el sötét szállásaikra, a romok
közé, a menekültek táboraiba. Tudták, egytől egyig, hogy milyen
reményteljes álmokból sötétségre és ostrombűzre ébredni. A
remény délibáb volt, egyikük sem könnyen bízott benne. De ez igaz
volt. Nem ígéret volt ugyan, csak remény: hogy ismét élhetnek, hogy
a lelkük és a gyermekeik lelke békében szunnyadhat addig a
napig...
Eljöhet egyáltalán egy olyan nap, egy olyan világ, amelyre
boldogan ébredhetnek? Kénkőnek és a Hadúrnak a seregeikkel sem
sikerült elérniük, de Madrigal és az angyal együtt álmodtak meg
valami gyönyörűt. Kénkő bárki másnál jobban tudta, hogy a halál
nem mindig a vég, ha úgy látszik is.
Az egyesült törzsek tagjai ezrével tódultak lefelé a hosszú,
spirális lépcsőn. A lépcsőt lerombolják maguk után, így nem lesz
kiút. Megpillantották a dicsőséges katedrálist. Összezsúfolódva
himnuszt énekeltek. Lehetséges, hogy a katedrális sosem lesz több
a sírjuknál, mégis könnyű volt dönteni.
A nehezebb döntést azok hozták, akik fent maradtak, mert nem
mehetett le mindenki. Ha az összes kiméra eltűnt volna
Loramendiből, a szeráfok sejtették volna, mi történt, és ásni kezdtek
volna. Egyeseknek maradniuk kellett, hogy az angyalok elégedettek
legyenek. Nekik jutott az angyalokat kielégítő szerep, belőlük lettek
azok a hullák, akiket elégethettek. Az öregek maradtak és azok, akik
már elvesztették gyerekeiket.
Feláldozták magukat, hogy mások élhessenek egy jobb korban.
Ezzel a tudással felfegyverkezve indult el Karou aznap reggel, de
nála voltak a valódi fegyverei is: félhold pengéi a csípőjén, kis kése
a bakancsába dugva. Az oldalán Issával az udvar felé tartott, ahol a
Farkas meg a katonái összegyűltek a tiszta, reggeli levegőben, és
több csapat repülésre készen állt. Az egyik Amzallag csapata volt,
és Karou szíve a katona felé fordult. Szerette volna négyszemközt
elmondani neki a hírt, és még néhány másiknak, akiket a legjobban
érintett.
Amzallagnak gyerekei voltak. Loramendi eleste előtt.
- A fővárostól északra csapunk le rájuk - magyarázta a Farkas. A
városokat nem erősítették meg, és alig őrzik őket. Az angyalok
évszázadok óta nem láttak csatát. Apám hagyta a pengéjét
eltompulni. Védekezett. Most nem maradt semmi, amit védhetnénk.
Merész kijelentés volt, több harcos mozgolódott is. Úgy hangzott,
mintha a Farkas a Hadurat vádolta volna népük bukásáért.
- De van - lépett elő Karou az árkád alól, ahonnan annak idején
Ziri és Ixander gyakorlatozását nézte. Thiago a jóságos maszkjával
fordult felé, de vékony volt ez az álarc, egyáltalán nem meggyőző.
- Van mit védenünk.
A Farkas máris kész volt átadni a terepet Tennek.
- Még vannak megmenthető életek - mondta Karou -, és van

választási lehetőségünk. - Ezek Akiva szavai voltak, jött rá, miután

kimondta. Elpirult, bár senki sem tudta, hogy az Állatok Átkának
szavait ismétli.
- Választási lehetőség? - kérdezte hűvösen Thiago. Ten

megragadta Karou karját.

- Emlékszel a választási lehetőségre, amelyről tegnap beszéltünk
- morogta halkan a nőstény farkas.
- Miről beszélsz, Ten? - kérdezte hangosan Karou. - Hogy
válasszak Zuzana és Mik közül, hogy melyiküket öld meg előbb?
Nem választom egyiküket sem, és nem érheted el őket. Vedd le
rólam a kezed. - Elrántotta a karját, és a katonák felé fordult. Némi
zavarodottságot látott, és a tekintete találkozott Thiagóéval. - Arra
céloztam, hogy választhatunk: védelmezzük-e a saját ártatlanjainkat
a szeráfoktól, ahelyett hogy lemészároljuk az övéiket.
- Nincsenek ártatlan szeráfok - mennydörögte a Farkas.
- Ezt mondják ők is, amikor megölik a gyermekeinket. - Karou
önkéntelenül Amzallagra pillantott. - Néhányan még el is hiszik. Mi
jobban tudjuk. Minden gyermek ártatlan.
- Az övéik nem - morogta Thiago.
- És a nép mindkét oldalon csak élni akar! - Karou egy lépést tett
a Farkas felé. Még egyet. Nem érezte a lábát; talán nem is ment,
inkább sodródott. Izgalmában és megtalált bátorságában a
szívverése a fülében lüktetett. - Thiago, kíváncsi lennék valamire, de
mindig féltelek megkérdezni. Egyszerű kérdés. Egyszerű választ
várok rá. Miért harcolunk? Miért gyilkolunk? Mit látsz, amikor a
jövőbe nézel?
Milyen kemény és merev volt a Farkas tekintete, milyen
rezzenéstelen az arca! Nem volt válasza. Jó válasza semmiképp.
Azért harcolunk, hogy öljünk, mondhatta volna. A bosszúért
gyilkolunk. Nincs jövő. Karou érezte a kimérák közös várakozását,
és kíváncsi lett volna, mennyiüket elégíti ki ez a válasz. Hányan
vesztették el minden reményüket, és hányban ébred fel egy
cseppnyi, amint megtudják, mit tett Kénkő.
- Egyszer kihallgattalak, amint a jövőt tervezted. Az
angyalszeretőd karjában feküdtél, és az én megölésemről
beszéltetek.
Ó, igen, gondolta Karou. Thiago ügyesen tért ki. A katonák
számára a kép - egy kiméra összefonódva egy szeráffal - elegendő
volt, hogy elhomályosítsa Karou kérdését.
- Sosem egyeztem bele - vetette ellen Karou, ami igaz volt, de
érezte, hogy csökken az általa keltett érdeklődés. - Válaszolj a
kérdésemre - mondta. - Hová vezetsz minket? Mit látsz a jövőben?
Élünk? Van földünk? Békénk?
- Föld? Béke? A szeráf császárt kérdezd, Karou, ne engem.
- Micsoda? Az állatoknak meg kell halniuk! Az ő célját mindig
ismertük, de a Hadúr sosem utánozta őt, mint te. Ezek az
orgyilkosságok csak még több csapást mérnek a népre, amelyet
magára hagytál. - A katonákhoz fordult. - Próbáljátok- e még
menteni a kimérákat, vagy csupán bosszúról van szó? Minél több
angyalt megölni, mielőtt meghaltok? Ilyen egyszerű?
- Azt hiszed, van más megoldás, Karou? - rázta a fejét a Farkas. - A
finom bánásmódjukból arra következtetsz, hogy barátkozni akarnak?
Csak úgy lehet megmenteni a kimérákat, ha megöljük az
angyalokat.
- Mindet.

- Igen, Karou, mindet. - Maró gúnnyal folytatta. - Tudom, hogy ezt

fáj hallanod, mert köztük a szeretődet is.
Thiago állandóan erre tért vissza, és érdekes módon, minél
többször emlegette, Karou annál kevésbé szégyellte magát. Mit is
tett valójában? Szerelmes lett és békéről álmodozott? Kénkő már
megbocsátotta. Nem csupán megbocsátotta: ő is hitt az álmában.
Majd rá bízta - nem Thiagóra, hanem rá -, hogy megtalálja a módját
annak, hogy a népe újra éljen.
És azt hitte, hogy a szobájában lévő füstölők halma teher?
Amikor Issa beszélt a katedrálisról, egyáltalán nem a csapdába
esettek érzése fogta el, mint amikor Thiago parancsait teljesítette.
Nem. Mintha térdre esett volna, és Kénkő megfogta volna a kezét,
és talpra állította volna. Megváltás volt.
Issára pillantott, aki bólintott, és Karou mély lélegzetet vett. A
lázadókhoz fordult.
- A többségetek vagy talán mindannyian ujjongtatok, amikor
engem kivégeztek. Nem várom el, hogy hallgassatok rám, de
remélem, Kénkőre hallgattok.
Felkapták a fejüket.
- Kénkő? - hitetlenkedtek néhányan. Mind Issára tekintettek.

Thiago is Issára nézett.

- Talán Kénkő szelleme szól belőled, nadzsa?
- Ha úgy gondolod, Farkas - vágott vissza Issa. A katonákhoz
fordult. - Mindannyian ismertek. Éveken át voltam Kénkő társa, és
most a hírnökeként szólok hozzád. Kijuttatott
Loramendiből egy füstölőben. Nem halhattam meg mellette, ahogy
szerettem volna. Jól figyeljetek hát. Torz elképzelés, hogy a
gyilkosság, a csonkítás és a terror valaha is olyan világot teremt,
amelyben érdemes élni. Azt hozzák, amit eddig: még több
gyilkosságot, még több csonkítást, még több terrort. Ha azt hiszitek,
számotokra nem maradt más, csak a bosszú, hallgassatok meg. -
Milyen szép volt, ahogy összetekeredett kígyói magasba emelték,
micsoda erő sugárzott szétnyitott kobracsuklyájából, amelynek
pikkelyei fénylő zománcként csillogtak a korareggeli napsütésben!
Arcán üdvözült mosoly, érzelmektől tündöklő.
- Van miért élnetek.
- A császár fogad titeket.
Akiva az égi híd túloldalán a szeráj szürke kupoláit pásztázta. Ott
született. Teljesen zárt volt a komplexum, Akiva csak halványan
emlékezett zajokra és változó fényekre, kisgyerekekre, akik
énekeltek és játszottak...
Ismerős hangra kapta fel a fejét. Byon, a főudvarmester a botjára
támaszkodott, miközben eltörpült az Alef Kapu súlyos és magas
boltíve, illetve a két oldalán álló ezüstkardosok mellett. Első
pillantásra ősz és nagypapás volt. Byon írta a császár fattyainak
listáját, ő húzta ki a halottak nevét, hogy újszülötteknek adhassák át.
Öt látva Akivában önkéntelenül felmerült a kérdés, vajon túléli-e a
vén szeráfot, vagy annak görcsös keze fogja áthúzni a nevét. Hat
Akivát már áthúzott; mit számít még egy?
Egy pillanatig úgy érezte, nem több a név ideiglenes viselőjénél.
De nem, mégsem az. Nem lesz nyolcadik Akiva nevű korcs; a
fattyak nemzését sem folytatja Joram mától fogva. Nem indít több
háborút sem. És lélegezni sem fog.
- Tegyétek le a fegyvereiteket - utasította őket Byon.
Erre számítottak. A császár jelenlétében csak az őrök viselhettek
fegyvert. Akiva egy rövid kardot csatolt a csípőjére, hogy
látványosan letehesse, és most le is tette. Hazael és Liraz szintén
lerakták fegyvereiket. A láthatókat.
Akiva álcázott, láthatatlan kardja a másik csípőjén függött. Ha
alaposabban szemügyre vették volna, láthatták volna a lába mellett
az árnyékát, és persze a hideg acélt érezték volna, ha
megmotozzák vagy megölelik, bár az utóbbira nem volt esély. A
motozás a császár gyanakvásának jele volt.
Azért hívatta-e ide a Fattyak Hercegét, hogy felhasználja, vagy
azért, hogy leleplezze? Akiva várta, hogy az udvarmester
megmotozza. Nem tette. Byon alig észrevehetően biccentett,
megfordult, és amikor eltűnt a Hódítás Tornyában, Akiva követte, őt
pedig Hazael és Liraz.
A császár belső szentélyéről korábban Hazael kérdezősködött,
így hát tudták, mire számítsanak - egymásba fonódó, mézszínű,
vastag üvegből épült járatokra, egyik őrzött kapura a másik után.
Akiva megjegyzett minden fordulót; ez lesz az egyetlen kiút.
Láthatatlanná válnak; ez volt a terv. A gyilkosságot követő
zűrzavarban, az őrök eszeveszett rohangálásában eltűnnek és
visszavonulnak. És elmenekülnek. Remélte Akiva.
Újabb folyosó, újabb forduló, újabb kapu, újabb folyosó. Egyre
mélyebben a császár szentélyében. Akiva várakozása nőttön nőtt.
Annyira belefáradt már minden probléma brutális megoldásába:
öld meg az ellenséged. Ölj, ölj! De most a brutális megoldás volt az
egyetlen megoldás. Eretz javáért, a háború végéért.
Joramnak meg kell halnia.
Akiva el akart jutni a szirithar állapotába - a nyugalomba, amikor
az istencsillagok nyilvánulnak meg a kardforgatón keresztül -, de a
közelébe sem jutott. A szívverését sikerült egyenletesen tartania, de
a gondolatai száguldottak - lehetőségeket gondolt végig, mágikus
tetteket, még szavakat is. Mit fog mondani, amikor szemtől szemben
áll az apjával, és előhúzza a kardját? Nem tudta. Nem számít. A tett
számít, nem a szavak.
Tedd meg. Öld meg a szörnyeteget! Változtasd meg a világot!
Amzallag előfurakodott, és térdre esett Issa előtt.
- Kicsoda? - kérdezte szinte suttogva. - Ki ment a katedrálisba?
Néhány további katona is feszülten, várakozón figyelt.
- Ezrek. - Issa hangja gyengéd volt. - Nem volt időnk listát
készíteni. Sajnálom.
Karou előrelépett.
- Az összes gyerek - mondta, és Issára nézett megerősítésért. És
az összes anya. A családotoknak nagyon jók az esélyei.
Amzallag megdöbbent. Tigrisképén heves düh látszott. A lelke
egyszerű volt, mint a megművelt föld, és kiegyensúlyozott, mint a
fogatos ló, ám a Karoutól kapott új testtel állandóan tüzesnek és
haragosnak látszott. Fogai pengeéles agyarok voltak, sötét
narancsvörös szeme rezzenéstelen. Bár térdelt - szarvasbika mellső
lábai megroggyantak, tigriscombjain kuporgott -, Issa fölé tornyosult,
és amikor kinyújtotta két karját, a keze hatalmas és szürke volt.
Mielőtt újra találkozna a családjával, gondolta Karou, szelídebb
testet adok neki.
De az még odébb van.
Miközben Amzallag nagy kezével megragadta Issáét, Karou
Thiagót nézte. Amikor Amzallag a leglágyabban hangján azt
mondta, „köszönöm”, Thiago vicsorogva mutatta ki agyarait.
- Éncsak hírnök vagyok - hárította el a köszönetét
Issa. Thiago tekintete ekkor Karouról Issára siklott.
- Mondd el nekünk újra, pontosan hogy történt.
 - Mi? - kérdezte Issa. Amzallag elengedte Issa kezét, és puha
tigrismozgással odalépett Issa mellé, szemben a Farkasssal.
Szándékosan tette, hogy megmutassa, kinek a pártján áll. Karou
diadalmas érzését azonban elfojtotta a soron következő vallatás.
- Hogyan érkeztél közénk? - kérdezte Thiago. - Az egyik reggel
egyszer csak itt voltál. Ez nagyon különös.
- Bármilyen különös, nem tudom kielégíteni a kíváncsiságodat.
- Hová akarta Kénkő küldeni a lelkedet? Legalább ezt tudnod kell!
Karou közbevágott.
- Csak ennyi mondanivalód van? Most közöltük veled, hogy

népünkből ezreket menthetünk meg, te pedig Issát vallatod! Thiago,

a kiméra gyerekek újra élhetnek. Ez csodálatos hír. Nem tudsz
örülni?
- Az örömömet korlátozza a valóság, ahogy neked is ajánlom.
Élhetnek, de hol? De hogyan? Ez a hír nem változtat semmin.
- Mindent megváltoztat! - kiáltotta Karou. - Amit teszel,
értelmetlen. Nem látod? Nincs jövő. A civilek lemészárlása sehová
sem vezet. Apádnak felfordulna ettől a brutalitástól a gyomra. Amit
az angyalokkal teszel, annak a százszorosát, az ezerszeresét adja
vissza Joram. - A katonákhoz fordult. - Thisalene elégedettséget
nyújtott? - Tangrisre és Basheesre mutatott, leküzdve a félelmét,
hogy elcsuklik a hangja. Tetemre hívni az Élő Árnyakat? Megőrült?
Thisalene-ben megöltetek száz angyalt. - A szfinxek a maguk
kifürkészhetetlen módján néztek Karoura. - És sok száz kiméra halt
meg érte. - Az egyik szfinx összerezzent. Karou most már az egész
társasághoz fordult, a szíve vadul vert. - Hagytátok a mieinket
meghalni. Reményt adtatok nekik - a Hadúr mosolyát, üzeneteket.
Nem hitték, hogy elkezditek ezt a harcot, hogy ilyen elképesztő
mennyiségű ellenséget hoztok rájuk, és sorsukra hagyjátok őket.
Tudjátok-e... - Karou nyelt egyet. Túlságosan is kegyetlennek
érezte, hogy így mondja meg nekik. - Tudjátok-e, hogy amikor
meghaltak, az eget fürkészték, az érkezésetekre várva?
Bast hátratántorodott. Többen úgy vették a levegőt, mint akiknek
elszorult a torkuk. Virko lesütötte a szemét.
- Ne hallgassatok rá - vicsorgott Ten. - Nem tudhatja, mi történt.
- Tudom, mi történt - mondta Karou. Habozott. Árulás, ha beszél
arról, hogy Balieros megtagadta a parancsot? Balieros elmondaná,
ha itt lenne, ebben biztos volt. A lázadás jövője az egyensúlyon
múlt, és Karou sokakat állíthatott a maga oldalára.
- Az egyik csapat nem azt tette, amit a többiek. Komolyan azt
hiszitek, hogy Balieros és Ixander, Viya, Azay és Minas alulmaradt
holmi városi őrséggel szemben? A domínium elleni harcban estek el
délen. Kimérákat védve haltak meg. Miközben ti mit tettetek?
A nap egyre feljebb emelkedett, egyre melegebb lett. Az udvar
verőfényes és csendes volt. Thiago válaszolt.
- Miközben mi ugyanazt tettük, amit az angyalok tesznek. Te
mégis minket gyalázol, nem őket. Jobban szeretnéd, ha lefeküdnénk
előttük, és odatartanánk a torkunkat?
- Nem. - Karou nyelt egyet. Veszélyes terepen járt: hogyan
érveljen más irány mellett, anélkül hogy ne tartanák szédült
pacifistának - a legjobb esetben naivnak, a legrosszabban az
ellenséggel szimpatizálónak. Nem tudott a harcon kívül más
lehetőséget kínálni nekik. Amikor egy újjáteremtett világról
álmodoztak Akivával, azt hitte, majd Akiva elhozza a népét, és ő is
elhozza a magáét mintha a jövő valamiféle ország lenne, ahol
találkozhatnak, ahol mások a szabályok, ahol a múltat le lehet
győzni, el lehet felejteni.
Most már látta, milyen komor lett volna az az álom, ha
megpróbálják valóra váltani, milyen mocskos, milyen töredékes. A
szeráfok tetoválásai sosem halványulhatnak el. Örökre
megmaradnak, ahogyan a hamszák is. Még egymáshoz sem tudtak
érni rendesen. Hinni abban, hogy a két kezük egymáshoz érhet,
immár teljesen őrült álomnak tetszett.
És mégis... az egyetlen kivezető út a remény. Kénkő szavai,
egykor régen és most ismét, Issa tolmácsolásában.
„Szívem leánya”, ezt az üzenetet küldte Kénkő Karounak. Az
udvaron majdnem elsírta magát, amikor rá gondolt. „Kétszeresen
lányom, örömöm. A te álmod az én álmom, és a neved igaz. Te vagy
minden reményünk.”
Az álma. Egy bemocskolt és összetört álom még mindig jobb,
mint ha nincs álom. Egykor bírta Akivát és a reményt, de mára
semmije sem maradt. Semmi, amit ígérhetett volna a katonáknak.
Semmi, csak a neve.
- Nem - ismételte. - Nem azt mondom, hogy tartsuk oda nekik a
torkunkat. Azt sem, hogy kényszerítsd térdre a mieinket, hogy
lemészárolják az övéiket. És azt sem, hogy hagyd a jövőnket
eltemetve a hamu alatt, hogy ők is eltemessék az ő jövőjüket.
Thiago összehúzta a szemét, amint kereste a megfelelő választ.
Karou folytatta.
- Kénkő egyszer azt mondta nekem, hogy igaznak maradni a

gonosszal szemben nagy erőpróba. Ha hagyjuk, hogy az angyalok

szörnyekké tegyenek minket... - Amzallagra pillantott, szürke
húsára, Niskre és Lisseth-re, akik Thiago mögött álltak, még
felismerhetően nadzsák voltak, ám Issa minden szépsége és
kecsessége nélkül. És a többiek. Mind túlméretezettek, túlságosan
nagy agyarakkal, szárnyakkal és karmokkal, mindnyájan
természetellenesek. Ő tette ezt, ő változtatta ezeket a kimérákat
valóban olyan szörnyekké, amilyeneknek az angyalok látni akarták
őket.
- Valakinek be kell fejeznie a gyilkolást - kérlelte Thiagót.
Valakinek előbb kell abbahagynia.
- Akkor hagyják abba ők - jelentette ki fagyosan a Farkas, és
remegett az ajka, hogy ne vicsorítson. A dühét leplezni sem
próbálta.
- Csak a magunk nevében dönthetünk. Legalább egy időre
abbahagyhatnánk a támadásokat, amíg kitalálunk más megoldást,
ahelyett hogy egyre rosszabb helyzetet teremtenénk.
- Végünk van, Karou. Rosszabb már nem lehet.
- Lehet. Legbelsőföld? Tané? Mit csinál Beretva éppen most, és
mi lesz rá a válasz? Egyre rosszabb lehet, amíg nem marad senki.
Vagy... lehet jobb is. - Megint Akiva szavai jutottak az eszébe, és
Karou ismét megismételte őket, de most pirulás nélkül.
- Hogy Eretzben lesznek-e kimérák vagy sem, azon múlik, amit most
teszünk.
Erre az Élő Árnyak kiterjesztették nesztelen szárnyukat,
kecsesen a levegőbe emelkedtek, átlebegtek bajtársaik feje fölött,
és könnyedén földet értek Karou oldalán. Nem mondtak semmit;
ritkán szóltak. A testük mindent kifejezett: magasra emelt, elegáns
fejek, dacos tekintet. Karout jó érzés öntötte el. Az erő érzése.
Amzallag, Tangris, Bashees, Issa. Ki jön még? A többiekre nézett.
Döbbentnek látszottak. Nem egy szempárban Karou olyan
gonoszságot látott, amely közel állt a Farkaséhoz, és tudta, hogy
ezeknek a gyűlöletét sosem érinti már meg a remény. Mások
szemében félelem ült.
Sokakéban. De Bast jönni fog, bár még habozott. Emylion?
Hvitha? Virko?
És Thiago? Állt, nézte Karout, és a lány visszaemlékezett,
hogyan nézte őt a rekviemfák ligetében egy másik életben. Ismét
látta benne a vadságot, a táguló orrlyukakat és szemeket, de
azután... látta őt visszahúzódni. Tanúja volt a pillanatnak, amikor a
Farkas úrrá lett a dühén, és számítón, ravaszul és erőlködve
visszatette magára az álarcát. Rosszabb volt a gyűlöletnél és a
félelemnél a hazug szelídsége.
- Erősek az érveid - mondta. - Megfontolom. Természetesen.
Megfontolunk minden lehetőséget, köztük annak a módját, hogyan
gyűjtsük be a lelkeket a katedrálisból.
Karou ereje semmivé foszlott. Azzal, hogy átengedte neki ezt a
kis diadalt, a Farkas megfosztotta őt a sokkal nagyobb diadal
lehetőségétől. Most már egyetlen harcosnak sem kellett
összeszednie a bátorságát, hogy Karou mellé álljon, és látszott
rajtuk, hogy nagyon megkönnyebbültek. Látszott a testtartásukon,
az arcukon. Nem akartak választani. Nem akarták őt választani.
Mennyivel egyszerűbb volt rábízniuk magukat egy hadvezérre. Bast
rá sem nézett Karoura. Gyávák, gondolta Karou, és remegni
kezdett, amint felszított bátorsága tehetetlen dühvé változott.
Komolyan elhiszik, hogy a Fehér Farkas fontolóra veszi, hogy véget
vessen a bosszúhadjáratnak - vagy akár csak szüneteltesse? Diadal
és bosszú. Új lobogót kellene készíttetnie. Karou vágyakozva
gondolt a Hadúr jelképére: zöld leveleket hajtó agancsok. Új élet
születése. Milyen tökéletes, mennyire elérhetetlen.
Pillanatok alatt elérhetetlenné váltak a harcosok. Thiago
gyakorlott volt az erőfitogtatásban, ő pedig nagyon is gyakorlatlan. A
Farkas erőfeszítés nélkül visszavette azt a keveset, amit Karou
nyert, és a sereg energiáit a saját céljai szolgálatába állította.
Immár az ő terve a lelkek begyűjtése a katedrálisból.
Amzallag jelentkezett először önként. Elindult, és mások
követték. Karou lába szinte gyökeret vert, ahogy mellőzve álldogált.
Issa megfogta és megszorította a kezét, jelezve, mennyire fel van
háborodva, miközben az Élő Árnyak eltűntek, mielőtt Karou
köszönetet mondhatott volna nekik. A hőség lassan mindenkit
elűzött az udvarról.
A továbbiakban Thiago látszólag valóban azt tette, amit ígért:
megfontolt minden lehetőséget, hogy hogyan végezhetnének
ásatást az ellenség által járőrözött vidéken, még azt is, mit
tehetnének délen, hogy segítsenek a kiméráknak eljutni
Legbelsőföldére. Pontosan azt tette, amit Karou akart, de a lány
tisztában volt vele, hogy mindez csak egy újabb lépés a Farkas
játszmájában. Cselfogás. De mit álcáz vele? Mi a valódi célja? Mire
beesteledett, megtudta.

Akiva követte Byont az utolsó kapun át. Gőz homályosította el a

látását, amint átlépte a küszöböt, és előbb hallotta az apja hangját,
semhogy meglátta volna őt.
 - Ó, Lord Fattyú. Megtisztelsz a jelenléteddel. - Erőteljes hangja
ércessé vált a kimérákra halált hozó csatakiáltásoktól. Bármivé lett
is, Joram egykor harcos volt.
Annak is látszott. Akiva meghajolt; amint felegyenesedett, és
kitisztult a látása, észlelte, hogy fürdőben vannak, és Joram
meztelen. A császár gőzölgő járólapon állt, izmosan és korához
képest virulóan, körülötte szolgák serege, akik tisztították felséges
testét, mely vöröslött a forróságtól. Egy lány kancsóból vizet öntött a
fejére, ő pedig behunyta a szemét. Egy másik a térdét mosta
tejszínhab sűrűségű szappannal.
Akiva sokfélé módon elképzelte a találkozást, de az apja az
egyikben sem volt meztelen. Nem gyanít semmit, gondolta. Ha
gyanakodna, felöltözve, fegyveresen fogadna.
- Császárom - mondta -, nekem megtiszteltetés, hogy itt lehetek.
- Mit kezdjünk ennyi megtiszteltetéssel? - gúnyolódott Joram.
- Felakaszthatjuk a Nyugati úti bitóra - szólalt meg egy másik
hang, és Akivának nem kellett látnia tulajdonosának kettévágott
arcát, hogy felismerje. A fürdő egyik csempézett padján, olyan
nyeglén, ahogyan a császár jelenlétében senki más nem tehette
volna, Jael ült. Ez kapóra jött, mert ő sem élhet tovább. - Ha volna
rajta hely - tette hozzá panaszosan, és a többiek halkan nevetgéltek.
Akiva gyorsan végigpillantott rajtuk. Senki nem terpeszkedett úgy,
mint Jael, de eléggé fesztelenek voltak, vagyis az efféle fürdőbeli
összejövetelek rendszeresek lehettek.
Joram arcán kegyetlen mosoly jelent meg.
- A bitón mindig lehet szabad helyet találni - mondta.
Fenyegetés lett volna? Akiva nem érezte annak. Ahogy az apja
kilépett a szappanhabból, eltávolodott a fehérbe öltözött lányoktól,
és a köpenyét tartó szolga felé indult, Akiva egyre magabiztosabb
lett. Terveiben nem szerepelt a fürdő, de a képlet tökéletes volt:
kevés őr zárt térben, olyan tanúk, korlátozott számban, akiknek a
szavában hisznek, és a legfontosabb: a gyanú hiánya.
Ezeknek a szeráfoknak a szemében nem látszott bizalmatlanság.
Japhet, a trónörökös szeme majd leragadt az unalomtól.
Kedvesen vonzó, nagyjából Aldvával egyidős szeráf volt, ám
vonásainak meghatározhatatlan ernyedtsége gyengeségről
árulkodott. Akiva tudta, hogy Japhet nem példakép. De az apjánál
jobb lesz; csak ez számít. Mellette az ősz Hellas főmágus, a császár
hasznavehetetlen mágusainak vezetője, a császár állítólagos
bizalmasa. Ahogy félig leeresztett szemhéjjal, megvetően Akivára
nézett, abból megértette, hogy az ő mágiájáról mit sem tud. Néhány
arc ismeretien volt, gőgjükben szinte egyformák.
- Hadd nézzelek - mondta Joram.
Az apja elélépett és végigmérte. Felvette a köpenyét, de nem
fogta össze; pedig Akiva azt szerette volna. Furcsa intimitás megölni
egy meztelen angyalt. Joram olyan közel volt hozzá, hogy
megérinthette volna a mellcsontját. Vagy szíven szúrhatta volna.
Felötlött benne a vonzó gondolat, hogy apjának gőzölgő, rózsaszín
húsába úgy hatolna be a kard, mint a puha vajba. Érezte, hogyan
lüktet önnön vére feszülő öklében. Az ökle, a karja, a teste kardot
akart rántani és végezni, ám a fejében zsongtak a kérdések.
Mi ez az egész ?
És még valami. Borzalmas, ami vele történt. Ha Akiva most nem
tudja meg, akkor soha.
Farkasszemet nézett az apjával. Vagy az apja vele. Joram szeme
éppen olyan volt, mint Lirazé és Hazaelé: kék, a külső csücske kissé
lefelé hajló, dús aranypillákkal keretezett. Csak ellentétben a
testvérei szemével, az apja szemében nyoma sem volt léleknek.
Joram tekintete aljas volt; azt beszélték, mindenki önnön halálát
láthatja benne, de legalábbis azt, hogy az élete semmit sem ér. A
szeráfok térdre rogytak előtte; a méltatlanok állítólag elvágták saját
torkukat félelmükben és szégyenükben.
Akiva is halált látott a császár szemében, de nem önnön halálát...
Elszorult a torka. Nem Joramért, nem a lelkifurdalás miatt. Talán
az arc nélküli, majdnem elfelejtett asszonyért, akitől tigrisszemét
örökölte, és félreállt, amikor őt elvitték az őrök? Vagy... az arcért,
amelyet azon a napon ezüstön látott tükröződni, az ijedt kis
gyerekarcért, amelyet újra meg újra visszatükröztek az
ezüstkardosok lábvértjei. Önmagáért. Mindazért, amit elvesztett, és
amit soha nem kapott meg, és nem is fog megkapni.
- Igen, jó leszel - szólt Joram elégedetten. - Végül is szerencse,
hogy életben hagytalak. Ha megölettelek volna, kit küldenék
hozzájuk?
Hozzájuk.
- Lehet, hogy megölnek; mit tudok én a sztelianokról?
Mindenesetre búcsúzz el.
Jael szólt oda a fürdő másik feléből.
- Katonának balszerencse elbúcsúznia, bátyám. Elfelejtetted? A
sors megkísértése.
Joram az égre emelte a szemét, és elfordult Akivától.
- Akkor ne búcsúzz el. Érdekel is engem! - Elsétált; Namais és
Misorias nyomban ott termett. Akiva elszalasztotta a lehetőséget.
Majd teremt másikat. - Reggelre légy indulásra kész. - Joram futó
pillantásra méltatta Hazaelt és Lirazt; ha észrevette is, mennyire
hasonlítanak rá, nem adta jelét. - Egyedül.
- Hová induljak, uram? - kérdezte Akiva. Már voltak tervei másnap
reggelre - nyomtalanul eltűnni -, de még meg kellett fejtenie egy
rejtélyt. Az anyjáét.
- A Távoli Szigetekre, természetesen. A sztelianok azt hiszik,
nálam van valaki, aki az övék, és vissza akarják kapni. Jael, te
biztosan emlékszel rá. Én sosem bajlódom a nevükkel. Hogy is
hívták?
- Persze, hogy emlékszem - mondta Jael. - Festival volt a neve.
Festival.
- Festival. Ilyen névvel azt hinné az ember, hogy szórakoztató
lesz. - Joram csóválta a fejét. - Ezek meg azt hiszik, hogy ennyi
éven át megtartottam?
Festival.
A név olyan volt, mint kulcs a zárban. Képek. Illat. Érintés. Az
arca. Akiva egy pillanatra emlékezett az anyja arcára. A hangjára.
Szirithar.
Akiva azt hitte, ismeri a szirithart. Része volt a kiképzésének;
éveken át végzett hajnali katákat, kereste önmaga nyugalmi
középpontját; illékony volt, de azt hitte, tudja, mi az. Ez más volt. Ez
igaz volt, azonnali és kitörölhetetlen. Nem csoda, hogy nem értette;
biztos, hogy egyetlen kiképzője sem élte át sohasem.
Mágia volt.
Nem az a mágia, amelyet Akiva felfedezett, és találgatásokból
meg fájdalomból rakott össze. Mintha eddig a porban csúszva élt
volna, és most felemelte volna a fejét. Bármi volt is az erő forrása,
nem a fájdalom lehetett. Már a válla sem fájt. Mi ez? Fény és
emelkedés és súlytalanság, olyan mélységes nyugalom, mintha
körülötte a világ lelassult és kikristályosodott volna úgy, hogy
mindent látott: Japhet ásítást elfojtani próbáló száját, Hellas és Jael
cinkos összenézését, Joram nyaki erének lüktetését. Előbb tudta,
hogy a szolgálólány fel fog állni, mint maga a lány: a fénye előbb
mozdult, a lány csak követte. Joram fel fogja emelni a két kezét;
Akiva tudta, és úgy lett. A császár végre összecsukta a köpenyét,
megkötötte az övét. Még mindig beszélt, minden egyes szava olyan
tiszta és valóságos volt, mint kövek a folyóban. Akiva megértette,
hogy amit ebben az állapotban hall, az örökre megmarad az
emlékezetében.
Hogy sosem fogja elfelejteni az apja utolsó szavait. És tudta, mik
lesznek az utolsó szavai.
- Elmész hozzájuk. - Nem kellett volna félnie attól, hogy a császár
gyanakodna rá, mert Joram annyira eltelt önnön legendájával, hogy
fel sem merült benne, hogy ne engedelmeskedjenek neki. -
Megmutatod nekik, ki vagy. Ha meghallgatnak, átadod nekik az
ígéretemet. Ha most megadják magukat, és átengedik nekem a
mágusaikat, nem pusztítom el őket, mint az állatokat. A sztelianok
ügyesen tüntetik el a követeket, de mit tesznek majd a domínium
ötezer katonája ellen? Van-e egyáltalán hadseregük? Azt hiszik,
ilyen könnyen elutasíthatnak engem?
Fogalmad sincs, mennyivel fölötted állnak.
Egy hang a távoli múltból. „Nem az övé vagy.” Az anyja hangja
zengett, kissé idegen kiejtéssel szólt és nagy erővel. Az a nap volt.
„Nem az enyém vagy. Önmagadé vagy.” Az anyja nem sírt. Nem
kapaszkodott Akivába, nem tusakodott az őrökkel, és nem búcsúzott
el. A búcsú a sors megkísértése, ahogy Jael mondta.
 Talán azt hitte, hogy látja még a fiát?
- Te ölted meg?
Hallotta a saját hangját, ugyanakkor sok mindent érzékelt
egyszerre: a tanács hirtelen elnémulását; Japhet feltámadó
érdeklődését. Nem kellett hátranéznie, hogy tudja, a háta mögött
Hazael és Liraz izmai megfeszülnek.
- Teölted meg az anyámat?
Apja szeme nem meglepődést fejezett ki, hanem megvetést.
- Neked nincs anyád. Nincs apád. Egy szem vagy a láncban. Kéz,
amely forgatja a kardot. Páncélba öltöztetett hüvely. Teljesen
elfelejtettél mindent, katona? Fegyver vagy. Tárgy.
Ezek voltak azok a szavak. Akiva hallotta őket visszhangozni a
szirithar ragyogásán át.
Ledobta kardja álcáját, és kihúzta a hüvelyéből a kardot. Az idő
folyásán belül mozgott; meg fogja tenni, mielőtt a szemtanúknak
idejük lenne megdöbbenni. Namais és Misorias megmozdult, de ők
más létállapotban voltak. Akiva fényfátyolba öltözött tűz volt. Nem
remélhették, hogy megállítják. Annyi idő alatt termett a császárnál,
amíg annak hideg szemében felvillanhatott a meglepődés.
Hogy nem látta a bennem végbement változást? - csodálkozott
Akiva, és pengéjét az apja selyemköpenyén át a szívébe döfte.
Bast kopogott Karou ablakán. A zsalugátert zárva tartotta a hosszú
rézretesz, az ajtót pedig Mik földbe vájt sínbe támasztott deszkái,
alátámasztva a zsindelyeket és a kilincset. Karou nyugtalanul járkált
a szobában, Issa csapkodott a farkával. Várták, hogy történjen
valami.
És történt.
Kopogás a zsalugáteren. Rekedt suttogás.
- Karou. Karou, nyisd ki az ablakot. Karou hátrahőkölt.
- Ki az?
- Bast vagyok. Őrségben kellene lennem, nem itt.
- Akkor miért vagy itt? - Karou haragja fellángolt. Ha reggel Bast
átállt volna hozzá, mások is követték volna. És... akkor mi lett volna?
Karou maga sem tudta, mit tett volna. Legszívesebben lefeküdt
volna sírni. Jaj, Kénkő tényleg azt hitted, hogy képes leszek rá?
Persze Kénkő nem tudhatta, hogy a Farkas túléli a háborút, és
elgáncsolja Karou minden lépését.
- A... a Farkas - hallatszott Bast válasza, és mintha a szobából
kiszippantották volna a levegőt. Tehát történt valami. Mit művelt már
megint? - Elvitte Amzallagot meg a szfinxeket.
Elvitte? Karou és Issa összenézett. Karou kinyitotta az ablakot.
Bast a párkányba kapaszkodott, a szárnya félig nyitva mozgott, hogy
egyensúlyban tartsa.
- Hová? - kérdezte a lány. Bast teljesen lesújtva nézett rá.
- A gödörhöz - suttogta.
 Később Karou eltűnődött, vajon Bast Thiago eszköze vagy
tettestársa volt-e, de abban a pillanatban nem gyanakodott rá.
Kétségbeesése valódinak látszott, talán az is volt. Talán arra
gondolt, milyen könnyen arra a sorsra juthatott volna ő is, hiszen kis
híján Karou mellé állt. És talán - valószínűleg - arra is, hogy soha
többé nem követ el ilyen hibát.
Nem tanácsos szembefordulni a Farkassal.
Karou reszkető kézzel visszacsatolta félhold pengéit, és jobban
érezte magát, amikor a súlyuk végre a csípőjét húzta. Előtte a nyitott
ablak. Issában megbízhatott, de ő nem tudott repülni. Karou felé
fordult.
- Megyek utánad, édes kislányom. - Issa az ajtóhoz siklott,
pikkelyei hullámoztak. - Menj. Ott leszek a nyomodban.
Karou kirepült az éjszakába. Már távolabb járt, túl a bástyafalon,
amikor Issa félretette a deszkákat. Kinyitotta az ajtót.
És szemben találta magát Tennel.
A császár térdre esett. A szeme kihunyt; utolsókat pislogott a
bennük lévő gyűlölet, amint vörösen ömlött ki a mellkasából az élet.
Senki sem kapta el, belecsobbant teste a sekély fürdővízbe.
Egy szolgáló felsikoltott.
Namais és Misorias megmozdult. Akiva kivédte csapásaikat; mi
sem volt könnyebb.
Érezte, hogy az őrök alászállnak falaikról, megdöbbenésük szinte
tapintható volt. Egyikük belebonyolódott a kabátujjába, amikor
kardot akart rántani, és káromkodott. Hazael és Liraz egyszerre
húzta elő karját.
Az ezüstkardosok talán azt hitték, fölényben vannak, már csak
számbelileg is - nyolcan kettő ellen -, de az első összecsapásnál
elpárolgott az önbizalmuk. Ez nem gyakorlatozás vagy játék volt,
amihez szoktak, nem az ezüst bájos csilingelése. Hazael és Liraz
két kézzel markolta pallosát, és csapásaik már átvágták számos
hazajáró lélek páncélját és irháját. Évtizedeken át vívtak csatákat,
kezük feketéllett szörnyű rovásaiktól, támadásuk úgy érte az őröket,
mint valami természeti erő.
Nem ketten küzdöttek nyolc ellen. Ketten vágták át magukat
nyolcon. Bármilyen karcsú volt is Liraz, az első vágásától kiugrott
annak az őrnek a válla, aki útjukat akarta állni. Fájdalmas
feljajdulását kardjának csengése követte, amint kihullott a kezéből;
Liraz nem végzett a tántorgóval, hanem egy másik őr felé pördült,
aki a rúgásától máris a földön volt. Ugyanúgy jajdult fel, mint a
bajtársa.
 Hazael első vágása kettétörte ellenfele kardját, az őr kezében
csak egy takaros ezüstcsonk maradt.
Mindez lélegzetvételnyi idő alatt történt - a fattyúk megmutatták a
cifra őröknek, milyen különbség van őr és harcos között -, és az őrök
szeme tágra nyílt a felismeréstől. A maradék öt fenyegetően
magabiztos tartását védekező összegörnyedés váltotta fel. Laza kört
formáltak a fattyúk körül, és egymásra vetett pillantásaikat nem volt
nehéz megérteni.
Nem kellett volna aggódniuk. Liraz és Hazael nem várt. A
várakozás gondolkodási időt ad az ellenfélnek. Nekik pedig nem
kellett többet gondolkodniuk, mint a kardjuknak. Támadtak. Nithilam.
A pengék csattogása fülsiketítő volt, a „kardtörők” elnevezés igaznak
bizonyult, mivel az őrök csillogó, törékeny fegyvereit szétzúzta az
acél. A terem távolabbi részében egy ismeretlen tanácsos éppen
idejében ugrott el, mert az egyik ezüstkard szilánkja ott fúródott a
falba, ahol egy pillanattal előbb még a feje volt.
A kardtörőket percek alatt lefegyverezték, bár nem tettek bennük
nagy kárt, és amikor egyikük bizonytalanul kardért nyúlt, Liraznak
elegendő volt megráznia a fejét, és az őr máris visszahúzta a kezét,
mint egy megszeppent kisgyerek.
- Maradjatok ott - mondta nekik Liraz. - Mutassátok be, milyen
ügyesen tudtok állni, és nem esik bajotok.
És a kardtörők álltak, rengeteg helyet foglalva el - nagydarab
jószágok voltak, oly kevéssé kiképezve. Sosem volt még veszélyben
az életük, és ha a fattyúk meg akarták volna ölni őket, szánalmasan
könnyű dolguk lett volna. De nem akarták megölni őket. Alig ontottak
vért. Joram volt a célpontjuk, ő pedig ott feküdt holtan a sekély
vízben, amely rózsaszínűből immár vörössé vált. Jael volt a másik
célpont.
De Jael eltűnt.
- Akiva - figyelmeztette Liraz. - Jael.
A három korcs uralta a szoba közepét. Csend volt. Összesen két
perc telhetett el azóta, hogy Akiva pengéje az apja szívébe hatolt.
Akiva lefegyverezte Namaist és Misoriast - ők különbül küzdöttek, de
nem eléggé jól -, és leütötte őket a kardmarkolatával, hogy
megelőzzön minden hősködést, és esetleg kénytelen legyen
megölni őket. Az egyikük arccal előre zuhant el, és abban a
pillanatban, amikor Akiva megfordította a lábával, hogy meg ne
fulladjon a sekély, vörös vízben, Jael eltűnt.
Talán egy titkos ajtón át, de elfelejtette magával vinni az
unokaöccsét. Akiva hosszan nézte a trónörököst. Japhet él ő
pajzsként húzta maga elé az egyik szolgálót. A lány dermedten állt
Japhet mellkasához szorítva, mert hosszú copfját a trónörökös keze
szorította. Egy különb szeráf kezében kard lett volna.
És ő lesz az új császár, gondolta Akiva.
Bárhová ment is Jael, mostanra már sokakat riaszthatott. Akiva
felkészült a várható reakcióra. Csodálkozott, hogy eddig nem történt
semmi; arra számított, hogy a Számeh Kapu őrei berontanak; ekkor
akarták Hazaellel és Lirazzal együtt felölteni láthatatlanná tévő
álcájukat, hogy a káoszban kijussanak az épületből.
Csakhogy nem tört ki a káosz.
A hang talán nem könnyen hatol át az egymással összefüggő
üvegfalakon, gondolta. Vészjósló csend volt, Akivát elhagyta
újonnan felfedezett szirithar állapota, érzékszervei ismét a régi
módon működtek. A talpnyalók mozdulatlanul, fel sem ocsúdva ültek
a helyükön; a szájuk halként tátogott a nedves levegőben. Hellas
önelégültsége eltűnt.
Japhet továbbra is a szolgálót szorongatta. Akiva azt hitte, ezen
nem fog meglepődni, hiszen hallotta már, hogy nyúlszívű. A
trónörökös szemébe nézve kimondta:
- Meghalt a császár. Éljen a császár!
A forró gőzben a hangja súlyos és ünnepélyes volt. Keresztbe
fonta maga előtt a karját, kardmarkolatát a szívére szorította, és
meghajolt Japhet előtt. A háta mögött Hazael és Liraz ugyanezt
tette.
Japhet félelme zavarba csapott át. Oldalra nézett, a tanácsra,
mintha ez a lehetőség sosem jutott volna az eszébe. A szolgáló
kihasználta Japhet zavarát, kiszabadította magát, és csapdából
szabadult vadként rohant el. Akiva hagyta. Az ajtó feltárult, ahogy a
lány feltépte, és Akiva azt hitte, beözönlenek rajta az őrök.
De nem jöttek.
Megfosztva élő pajzsától Japhet térdre esett, és lassan,
reszketve mászni kezdett hátrafelé. Akiva undorodva elfordult.
- Itt végeztünk - mondta a fivérének meg a nővérének.
Bármi történt is a fürdőn kívül, nem volt helyes tovább várakozni.
Könnyebb lett volna elmenekülni káoszban - ha nyitva állt volna a tíz
kapu, és az őreik berohantak volna a fürdőbe -, de így is menni fog,
legfeljebb némi küzdelem árán. Akiva kész volt maga mögött hagyni
Astrae-t és az árulását.
Az ajtóig jutott.
Nem ezüstkardosok terelték vissza csinos, hasznavehetetlen
kardjukkal, hanem a domínium katonái: harcra készen, higgadtan,
és sokan érkeztek. Betódultak a szobába, de nem káoszt hoztak,
nem az elmenekülés lehetőségét. Csak komor arcot és vértől
csöpögő kardokat.
Kiknek a vére volt a fegyvereken?
Ahogy a katonák egyre szűkülő kört vontak köré, a testvérei, a
szégyenkező, lefegyverzett kardtörők és a császár holtteste köré,
maguk előtt hátborzongató... trófeákat... tartottak, és Akiva
megértette, hogy a történtek előre el voltak tervezve. Eljátszotta a
szerepet, amelyet Jael írt neki, méghozzá tökéletesen.
A domínium kezeket tartott maga elé. Kiszáradt, levágott, az
ördög szemével megjelölt kezeket. Hazajáró lelkek kezeit, amelyek
éppen olyan erősen hatottak, mint amikor eredeti tulajdonosaik
emelték fel őket: azok a kiméra lázadók, akiket a Legbelsőföldön
meggyilkoltak és elégettek.
Akiva úgy érezte, mintha a mágia a véráramába hatolna, és
belülről megfagyasztaná a vért az ereiben. Próbált ellenállni neki, de
nem sikerült. Reszketni kezdett, nem tudott uralkodni a testén.
- Hála az istencsillagoknak - hallotta a tanácsosok mormolását. -
Megmenekültünk. - Ostobák. Nem gondolkoznak azon, hogy mit
keres a domínium a Hódítás Tomyában?
Velük volt a kapitányuk is.
- Öcsém - szólt. Akiva egy pillanatig azt hitte, Jael felé fordult. -
Engedd meg, hogy elsőként én gratuláljak - mondta Jael Japhetnek.
Kipirult volt, sebhelye hosszú, fehérlő görbe. Japhethez lépett, aki
továbbra is térden állt. - Ez nem méltó testtartás a szeráfok
birodalmának uralkodójához. Állj fel.
A kezét nyújtotta.
Akiva tudta, mi fog történni, de a hamszák okozta lüktető
hányinger egyesült a szirithart. követő tompasággal, így semmit sem
tehetett ellene.
Japhet a nagybátyja kezéért nyúlt, Jael megfogta a kezét, de
nem állította talpra. Mögé fordult. Japhet feljajdult, amint puha kezét
Jael kardforgatáshoz szokott, erős keze megszorította, és nem
engedte őt felállni. Fém villant, rándult a kar, és egy másodperc alatt
lezajlott: Jael végighúzta a t őrét unokaöccse torkán, ahol vékony,
vörös vonal jelent meg.
Japhet szeme kikerekedett. Nyílt a szája, de hang nem jött ki,
csak hörgés. A vörös vonal immár nem volt annyira vékony. A
csöpögésből csordogálás, a csordogálásból vérözön lett.
Jael mosolygott, és tőrét Japhet ruhájának ujjába törölte, mielőtt
elengedte a testet, és Joram mellé rúgta a vöröslő vízbe. - Éljen a
császár!
Akiva éppoly döbbenten tátogott, mint a tanácsosok.
Jael viszont fölöttébb elégedett volt. Akivához fordult, gúnyosan
meghajolt.
- Köszönöm - mondta. - Nagyon reméltem, hogy megteszed.
Mire Karou a gödörhöz ért, már megtörtént.
Amzallag, Tangris, Bashees holtan feküdt a csillagfényben, és
Thiago állt a tetemük mellett, higgadtan és ragyogón fehér
ruhájában. Karout várta. Elegendő lett volna, ha Karou egy pillantást
vet a látványra, megfordul a levegőben, és visszamenekül szobája
kétes biztonságába. De nem tudta megtenni, mert ott hevertek a
testek, Amzallag és a szfinxek, torkukból még ömlött a vér a
morénás talajra, lelkük egyre bizonytalanabban kötődött a halott
testhez. Mert Karou mellé álltak.
Ez volt az ára? Soha nem lesz több szövetségese. Ha ennyiben
hagyja, itt és most feladhatja a kimérák ügyét.
Beleszédült az undorba és a haragba, és dühösen szállt le
Thiago elé. A Farkas mellkasára és ruhaujjára spriccelő vér
feketéllett az éjszakától. A háta mögött földkupacok a gödörásásból;
ásók sora, mint a kerítés lécei; Karou halk búgást hallott, mint valami
távoli motor zúgását, de rájött, hogy legyek jelentek meg. Odalenn a
sötétben. Egy pillanatig nézte a szörnyűséget, mielőtt elfulladt
hangon képes volt megszólalni.
- Itt
áll a kimérák nagy hőse, saját katonáinak gyilkosa.
- Úgy látszik, mégsem az én katonáim voltak - felelte a Farkas. - Az

ő hibájuk. - Amzallag testéhez fordult, amely a gödör szélén feküdt.

Nekikészült, és farkas lábának egyetlen erőteljes rúgásával
megfordította testet. A tetem súlya több mint két tonna volt, de
mihelyt a válla túljutott a gödör peremén, magával rántotta a
tehetetlen tömeget. Amzallag teste eltűnt a förtelmes sötétségben.
 Lisseth ugyanezt tette a szfinxek testével, melyek szinte hangot
sem adtak, mintha puhára estek volna - Karou nem akarta
elképzelni, mi volt alattuk -, majd felszállt a b űz meg a legyek,
százasával.
- Nem mind szörnyek, mint te - mondta Karou. - Mint ti. -
Végigpillantott a kapitányokon - Nisk, Lisseth, Virko, Rark, Sarsagon
szégyenkezés nélkül és közönyösen nézett a szemébe, kivéve
Virkót, aki lesütötte a szemét.
- Szörnyek, igen, szörnyek vagyunk - mondta Thiago. - Tőlem

megkapják az angyalok az „állataikat”. Olyan rémálmokat, amelyek

kísérteni fogják őket akkor is, ha én már nem leszek.
- Szóval ez az - csattant fel Karou. - Ez a célod, hogy rémálmokat
hagyj a halálod utánra? Miért is ne? A nagy Fehér Farkas, angyalok
gyilkosa, senki megmentője.
- Megmentő. - Thiago nevetett. - Az akarsz lenni? Milyen nemes
cél egy áruló számára!
- Sosem voltam áruló. Ha volt valaki, te voltál az. Amit ma a
katedrális kiásásáról mondtál, az hazugság volt?
- Mit gondolsz, mihez kezdenénk azzal a sok ezer lélekkel? A

feltámasztónk alig képes összehozni egy hadsereget.

Amilyen megvetően mondta, Karou ugyanolyan megvetően
válaszolt.
- Befejeztem a hadsereged építését, tehát szükségem lesz valami

elfoglaltságra. - Zúgott a feje. Megszerzi Amzallag lelkét és a

szfinxekét is. Amzallag nem azért élte meg a családja
viszontlátásának reményét, hogy most meghaljon.
- Befejezted?
- mosolygott Thiago. Elemében volt. - Komolyan azt
hiszed, hogy megnyerheted ezt a játékot? - A fejét csóválta. Karou,
Karou. Mulatnom kell a neveden. Az az ostoba Kénkő. Azért
nevezett reménynek, mert üzekedtél egy angyallal? Akkor inkább
kéjvágynak kellett volna neveznie. Vagy inkább szajhának.
Karout nem érintette a szó. Semmi nem bánthatta meg, amit
Thiago mondott. Alig volt képes megérteni, hogyan hagyhatta, hogy
Thiago idáig juttassa, miért teljesítette a parancsait, miért teremtett
szörnyeket, akik végrehajtották iszonyú terveit. Akivára gondolt, arra
az éjre, amikor eljött hozzá a folyóhoz, a fájdalomra és
szégyenkezésre, amely látszott az arcán, és a szerelemre, amely
mindig sugárzott a szeméből. Emlékezett a Hadúr báljának
éjszakájára, arra, hogy Akivára mindig számíthatott: forróság volt a
Farkas hidegével szemben, biztonság a szörnyeteg fenyegetésével
szemben.
Összehúzott szemmel nézett a Farkasra, és hidegen felelt.
- Még mindig ezért esz a fene, igaz? Hogy veled szemben őt
választottam. Akarsz tudni valamit? A szerelem természeti erő. Nem
voltál versenyben. - Az utolsó szavakat sziszegte, mire Thiago
hideg, fegyelmezett arca eltorzult. A gyönyör ű külső, amelyet Kénkő
alkotott, sötét, halálos indulatokat rejtett.
- Hagyjatok minket magunkra. - Összeszorított foggal beszélt, és

a többiek máris szárnyat bontottak, még mielőtt Karou megbánhatta

volna a szavait. A szárnycsapások hangjától és az általuk felkavart
portól viszketett egykori szárnyainak helye. Érezte, hogy menekülnie
kell. Mint azon az éjszakán, a Hadúr bálján, amikor Thiagóval
táncolt, és a szárnyai minden pillanatban sajogtak, hogy elvigyék.
El, el. El tőle. Fel akart szállni, de mielőtt megtehette volna,
Thiago megmozdult. Gyorsan. Elkapta Karou karját - a zúzódásai
belesajdultak. Szorosan tartotta.
 - Esz a fene, Karou. Ezt akartad hallani? Hogy megaláztál?
Megbüntettelek érte, de a büntetés nem volt... kielégítő.
Személytelen volt. Oltalmazód, Kénkő gondoskodott róla, hogy sose
maradhassak kettesben veled. Ezt tudtad? Nos, most nincs itt, igaz?
A Farkas markában küszködő Karou a távozó harcosok után
nézett. Egyedül Virko pillantott vissza. De nem állt meg ő sem, és
igen gyorsan elnyelte a sötétség a többiekkel együtt; a
szárnycsapások elhaltak, a por leülepedett, és Karou kettesben
maradt Thiagóval.
A keze a lány karján erősebb volt minden csíptetőnél; Karou
tudta, hogy készítette el Kénkő a Farkas testét. Ismerte az erejét, és
nem remélhetett szabadulást.
- Engedj el!
-Talán nem voltam kedves? Nem voltam gyöngéd? Azt hittem,
ezt akarod. Azt gondoltam, nálad ez a célravezető. Ha
kedvességgel veszlek rá. De tévedtem. Nem baj. Örülök. A
rábírásnak más módjai is vannak.
Thiago szabad keze hirtelen Karou blúza alá nyúlt, megérintette
a meztelen bőrét. A lány a szabad kezével a csípőjén lévő, félhold
alakú késért nyúlt, de Thiago ráütött a kezére, maga ragadta meg a
pengét, és a gödörbe dobta. Pár másodperc múlva követte a másik
penge.
Olyan erővel esett a köves talajra, hogy a világ elsötétült előtte,
és nem kapott levegőt. Levegőért kapkodott, Thiago pedig
ránehezedett súlyosan és erősen. Karou fejében egyre az a
gondolat futott, hogy nem bánthat, szüksége van rám, miközben a
Farkas egyre csak nevetett.
 A lehelete Karou arcát érte; elfordította a fejét, küzdött, minden
izma a Farkas ellen feszült, minden lélegzetvétellel a gödör bűzét
szívta be.
Karou is erős volt. Az ő teste éppúgy Kénkő műve, mint a
Farkasé, és ereje nem üres erő volt csupán - egész életében edzett.
Így aztán kiszabadította az egyik karját, a vállát kettőjük teste közé
fordította, felhúzta a térdét, lerúgta magáról Thiagót, és odébb
gurult. A Farkas hátulról elkapta, és ismét lerántotta. Ezúttal arccal
zuhant a köves talajra, végigfutott rajta a fájdalom, és mozdulni sem
tudott. A Farkas úgy nehezedett rá, hogy nem tudta ledobni, és a
fülébe lihegte, szajha; a lehelete forró volt, ajka Karou fülcimpáján.
Megharapta. Marcangolta.
Karou sikoltott, de a Farkas ismét a köves földhöz verte a lány
fejét, és a sikoly elhalt. Már nem látta támadóját. Arccal lefelé feküdt
a köves földön, amikor azt érezte, hogy a karmos ujjak a
farmernadrágja öve alá kúsznak. Egy pillanatra gondolkodni sem
bírt.
Nem.
Nem.
A sikoly nem az ő hangja volt. Nem teheti, nem teheti. De tehette.
És tette.
A farmer kitartott, hiába rángatta a Farkas olyan erővel.
Félméternyit húzta Karout a földön, ahol a lány arca érzett minden
egyes követ. A Farkas a hátára fordította, hogy hozzáférjen a
gombhoz. Rajta ült, mosolygott, és Karou vére ott volt az ajkán, s
onnan a lány szájába csöpögött. Karou megízlelte. Thiago feje fölött
fénylettek a csillagok, és amikor elengedte Karou karját, hogy két
kézzel téphesse le róla a nadrágot, Karou megragadott egy követ,
és letörölte Thiago képéről a vigyort.
Kettejük vére összekeveredett, és újra vigyorogni kezdett. Sőt
nevetett. Ocsmány volt. A szája vöröslő grimasz, és még mindig
Karoun ült.
- Nem! - kiáltotta Karou, és mintha a lelke szakadt volna ki a
szóval.
- Ne játszd itt nekem a tisztát, Karou - lihegte Thiago. - Elvégre

mindannyian csak porhüvelyek vagyunk. - Sikerült lehúznia a

nadrágot a bokájáig, ahol megakadt a bakancsában. A kövek a lány
meztelen bőrébe vájtak. Fejében a sikoly fülsiketítő volt és
hasztalan, hasztalan, mert a Farkas térde a két térde közé hatolt, és
szétfeszítette őket. Thiago állati módon vicsorgott. Karou küzdött,
minden izma mozgásban volt. Tudta, hogy nem szabad
mozdulatlanul feküdnie. Thiago fél kézzel megmarkolta a két karját,
hogy szabaddá tegye a másik kezét, de Karou kirántotta az egyik
kezét, és a Farkas szeme felé kapott. Thiago idejében vetette hátra
a fejét, így Karou körmei csak az arcát szántották végig.
Visszakézből pofon vágta a lányt.
Karou beleszédült, forogtak vele a csillagok. Megrázta a fejét,
hogy kitisztuljon, amikor eszébe jutott a bakancsába rejtett kése.
A bakancsa most nagyon távol volt a kezétől. Thiago úgy
szorította csuklóit, hogy Karou alig érezte az ujjait, de amikor a
Farkas kissé felemelkedett, hogy meglazítsa a saját nadrágját, el
kellett engednie Karou egyik kezét. Ezúttal Karou hagyta a karját
mozdulatlanul feküdni. Behunyta a szemét. A sivatag csendje olyan
volt, mint az űr, elnyelte a hangjukat. Karou eltűnődött: ha sikoltana,
meghallanák-e egyáltalán a kaszbában? És ha igen, jönne-e valaki
a segítségére?
Issa. Issának már itt kellene lennie. Mit tettek Issával?
Thiago megfeledkezett a lány szabad kezéről, amint
ráereszkedett. Karou elfordította a csípőjét, hogy ellenálljon neki, és
csukott szemmel tapogatózott az összegyűrt nadrág alatt a
bakancsa felé. A kés kis markolata hidegen simult forró kezébe. A
fájdalomban és kifulladásban, az összeszorított szemű vakságban,
a rothadás bűzében és a legyek zümmögésében, a karmoló, guruló
kövek és a ránehezedő hús szorításában az a markolat volt az
egyetlen kapaszkodója.
Kiszabadította. Thiago próbálta a földre szorítani Karou mindkét
csípőjét.
- Gyere, drágám - dorombolta Thiago. - Engedj be. - Soha,
semmi nem volt perverzebb ennél a lágy hangnál.
Karou markolatig döfte a kést a Farkas nyakába. Kis kés volt, de
kellően nagy. Thiago kezei nyomban elengedték a csípőjét. Amikor a
lány kinyitotta a szemét, a Farkas már nem vigyorgott.
- Öljetek meg mindenkit - parancsolta a katonáinak vérfagyasztó
derűvel Jael.
Akiva még mindig a fürdő közepén állt a testvéreivel, kezükben a
kardjuk, de az ördög jelének émelyít ő lüktetésétől nem voltak olyan
állapotban, hogy meg tudták volna védeni magukat.
- Nem mindenkit - helyesbített Hellas főmágus, aki immár Jael
mellett állt, és aki, ellentétben a tanács többi tagjával, egyáltalán
nem lepődött meg az eseményeken. Részese volt az
összeesküvésnek.
- Hát persze. Rosszul mondtam. Mindenkit, a korcsok kivételével.
Hellas önelégült nyugalma eltűnt.
- Micsoda?

- Az árulóknak nyilvános kivégzés dukál, vagy nem? - értette félre

Hellast szándékosan Jael. Undorító vidámsággal fordult a
fattyúkhoz. - Ahogy imént a bátyám mondta, a bitón mindig lehet
helyet találni.
- Uram - mondta Hellas, aki csak most kezdett félni. - Magamra
gondoltam.
- No, igen. Sajnálom, öreg barátom, de összeesküvést szőttél a
bátyám ellen. Honnan tudhatnám, nem árulsz-e el engem is?
- Én? - vörösödött el Hellas. - Hiszen veled szőttem
összeesküvést...
Jael csettintett.
 - Látod? Máris ostobaságokat fecsegsz rólam. Mindenki tudja,
hogy az Állatok Átka ölte meg Joramot és szegény Japhetet, a saját
vérük. Hogy engedhetném meg, hogy elhagyd ezt a helyiséget, és
hazugságokat terjessz rólam?
A mágus vörös arca elsápadt.
- Sosem tenném. A tiéd vagyok. Uram, szükséged van tanúra.
Azt mondtad...
- A fürdős lány lesz a tanú. Ő jobban megfelel a célnak, mert
hiszi, amit mond. Látta, hogy a fattyú megölte a császárt. Ami a
többit illeti, nos, halálra rémült. Azt fogja hinni, mindent látott.
- Uram. Szükséged van... mágusra...
- Mintha képes lennél a mágiára - gúnyolódott Jael. - Nincs
szükségem csalókra és méregkeverőkre. A méreg gyáváknak való.
Az ellenség vérezzen. Szedd össze magad, barátom. Nemes
társaságban halsz meg.
Hellas kétségbeesetten keresett segítséget, bár kétségtelenül
részese volt annak, hogy nem jöhetett segítség.
A tanács többi tagja is segítségért kiáltozott. Akiva szánalmat
érzett, bár a szívében nem sok hely maradt a részvét.
Vérfürdőt rendeztek a katonák. A nagy, hasznavehetetlen és már
lefegyverzett ezüstkardosok küzdöttek és meghaltak. A domínium
egyik katonája a torkukra mért könnyed kardvágásokkal végzett a
még mindig eszméletlen Namaisszal és Misoriasszal. Mintha csak
gyomot kaszálna, olyan szenvtelenül. A testőrök szeme kinyílt, és
mindketten érzékelték önnön haláluk pillanatát, amint betaszították
őket a véres fürdővízbe.
Az itt maradt fürdős lányokat sem kímélték; Akiva számított erre, és
védeni próbálta a hozzá a legközelebb lévőt, de túlságosan sokan
voltak a domínium katonái és a náluk lévő hamszatrófeák. A
harcosok visszalökték Hazaelhez és Lirazhoz, mielőtt a lelkiismeret-
furdalás minden jele nélkül véget vetettek a lányok sikoltozásának.
Tetőtől talpig a vezérük emberei, gondolta a szeme előtt
kibontakozó képet látva Akiva. Tanúja - és részese - volt számtalan
mészárlásnak, de ennek a vérfürdőnek a szívtelensége
megdöbbentette. Tisztában volt vele, hogy mindezért őt fogják
vádolni - ő lesz a rémtett elkövetője, miközben Jael magára ölti a
császári palástot.
Eszelősen igyekezett visszaidézni valamit korábbi világos
gondolkodásából és erejéből, de csak egyre fokozódó
kétségbeesést érzett. A fivérére és a nővérére pillantott; egymásnak
vetették a hátukat. Látta rajtuk az erőlködést.
Hellason kívül négyen voltak a tanács tagjai; úgy haltak meg,
mint a császáruk: döbbenten, felháborodva és tehetetlenül. Hellas
menekült. Próbált felrepülni, mintha lett volna kiút az üvegkupolából,
így a katonák a szíve helyett a gyomrába döftek. Hellas még
magasabb hangon sivalkodott, próbálta megragadni a belé hatoló
pengét; megmarkolta, visszahullott a földre, és amikor a katona
kirántotta a kardját, a mágus ujjai szanaszét repültek. Hellas az arca
elé emelte megcsonkított kezeit - vér, rengeteg vér spriccelt a tömpe
ujjakból -, azokat bámulta döbbenten, egyre sivalkodva, amikor a
katona, most már hibátlanul, szíven szúrta.
A sivalkodás elhallgatott.
- Nem hinném, hogy valaha mágiával foglalkozott - állapította
meg Jael. - És ez a sok fájdalom, amelyből nem lett fájdalomtized!
Micsoda pazarlás. Micsoda sajnálatos pazarlás.
 Átható pillantással Akiva felé fordult, és rámutatott. Akiva teste
megfeszült, hogy védekezzen. Egyre erőtlenebbül fogta a kardját,
mert mindenfelől lüktetett felé az émelyítő varázs. De a katonák
ismerték a kapitányuk gesztusait, nem támadtak.
- Azigazi mágus - mondta Jael - ott áll.
Akiva valóban állt, de már nem sokáig bírta.
A ráirányított sok-sok hamszától mintha visszarepült volna a
Loramendi főterén álló vérpadhoz, Madrigálhoz. Hol volt akkor az
igazi szirithar állapota? Megrázta a fejét. Nem igazi mágus. Ha igazi
mágus lett volna, meg tudta volna menteni Madrigalt. Egy mágos
meg tudná menteni a fivérét meg a nővérét ezektől a katonáktól,
akik karmos, göcsörtös trófeáikkal lopott erejüket fitogtatják.
Jael azt hitte, szerénykedik.
- Ugyan már - mondta Jael. - Azt hiszed, nem tudom, de tudom. A
madarak megjelenése igazán hatásos volt. - Nyálasan Rittyentett,
és a fejét csóválta: őszintén bókolt.
Akiva ügyelt, hogy ne áruljon el semmit. Jael gyaníthatta, de nem
tudhatta, hogy ő idézte meg a madarakat.
- És mindezt egy kiméra megmentéséért. Bevallom, ezt nem
értettem. Az Állatok Átka segít egy állaton? - Jael hosszú szünetet
tartott. A találkozásaik mindig nagy tétre menő játékhoz
hasonlítottak: túlzott udvariasság leplezte a kölcsönös
bizalmatlanságot és mélységes undort. Most jóval túlléptek az
udvariasságon, de a kapitány folytatta a játékot, és valamiféle
vidámság bujkált a hangjában. Mosolygott.
Mit tud? - tűnődött Akiva, mert biztos volt benne, hogy Jael tud
valamit, és sokat adott volna, ha véget vethetett volna a
vidámságának.
 - Tündérmese íze volt - mondta Jael. A szavak ismerősnek és
ijesztőnek hatottak, de Akiva nem tudta hová tenni őket. Amíg Jael
hozzá nem tette, szinte énekelve: - Remény íze volt. Ó. Annak
milyen íze van? Virágpor és csillagok, mondta a Bukott. És
részletezte, szegény féreg. Már majdnem megsajnáltam a lányt,
hogy ilyen nyelv érintette.
Akiva füle zúgott. Razgut. Jael megtalálta Razgutot. Mit mondott
Jaelnak az a lény?
- Kíváncsi vagyok - mondta Jael -, megtaláltad-e?
- Nem tudom, miről beszélsz - felelte Akiva.
Jael mosolya ronda, rosszindulatú és izgatott volt.
- Nem? - mondta. - Ezt örömmel hallom, mert a jelentésedben
nem esett szó lányról. - Ez igaz volt. Akiva annak idején semmit sem
árult el Karouról, sem a púpos Izilről, aki inkább leugrott a toronyból,
semhogy elárulja Karout, ahogy Razgutról sem - akiről Akiva azt
hitte, meghalt a púpossal együtt. - Egy lányról, aki Kénkőnek
dolgozott - folytatta Jael. - Akit Kénkő nevelt fel. Milyen érdekes
történet. Miért volt fontos Kénkőnek egy emberlány? És ha már itt
tartunk, téged mi érdekelt benne? A szokásos?
Akiva nem szólt semmit. Jael túlzottan boldog volt; Razgut
nyilván mindent elmesélt. Akkor pedig az a kérdés, hogy Razgut mit
tudott. Tudja-e, hol van most Karou? Tudja- e, hogy folytatja Kénkő
munkáját?
Mit akar Jael?
- Persze a Bukott azt is mondta, hogy a lánynak kék haja volt, ami
tényleg próbára teszi a szavahihetőségét, ezért elgondolkodtam,
elhihetem-e mindazt, amit a Bukott mesélt nekem az emberek
világáról. Végül el kellett hinnem, hogy igazat mond. Nem értem,
hogy ti, hárman miért nem jelentettétek a fejlődésüket. Az
eszközeiket, öcsém. Hogy lehet az, hogy nem említetted
elképzelhetetlenül csodálatos fegyvereiket?
Akiva egyre jobban émelygett, és már nem csak a hamszáktól.
Razgut meg a fegyverek. Tiszta, fehér köpenyek. Hárfások. Mutatós
külsőségek. Imponálni, gondolta, amikor hallotta a híreket, de nem
volt semmi értelme. Senki sem hihette, hogy a sztelianoknak
imponálnak a fehér köpenyek meg a hárfák.
Viszont az embereknek...
- Nem a sztelianokat akarod lerohanni - nyögte rémülten Akiva. -
Hanem az emberi világot.
Thiago szemlátomást nem értette, hogy egyszeriben miért nem tud
lélegezni, vagy mi köze ehhez annak a kis szúrásnak a nyakán.
Kezével a pengéhez kapott, kirántotta, de a vére egyre sebesebben
ömlött Karoura. A lány sejtette, az jár a fejében: Ez a kés kicsi
ahhoz, hogy megöljön.
Nem volt kicsi.
Thiago tekintete elhomályosult. A nyakából elszállt az erő. A feje
súlyosan előrecsuklott; a teste megingott, összerándult, majd
megdermedt. Halott súly volt. Halott volt. Thiago halott. A vére egyre
folyt, és Karou még mindig ott feküdt alatta szétfeszített térddel,
bokáján a letolt farmerral, és önnön rémült zihálását olyan
hangosnak vélte, mintha még a csillagok is meghallhatták volna.
Félig-meddig letolta magáról a testet, kikászálódott alóla,
félrerúgva a hulla lábát, hogy szabadulhasson, azután bizonytalanul
felállt, és felhúzta a farmerjét. Elesett, de ismét felállt. A keze
annyira remegett, hogy többszöri próbálkozásra sikerült csak
felhúznia a nadrágot, és nem boldogult a gombokkal. Nem tudott
uralkodni a remegésen, de nem maradhatott begombolatlanul, az
elképzelhetetlen volt, és ettől fakadt sírva - a tehetetlen dühtől, hogy
nem bírja rávenni az ujjait ennek az egyszerű feladatnak a
végrehajtására. Mire végre sikerült, már zokogott.
És akkor ránézett.
Thiago szeme nyitva volt. A szája is. Az agyarai vöröslöttek
Karou vérétől, és ő is vöröslött a Farkasétól. Karou szürke trikója
vértől feketéllett a csillagfényben, és a Fehér Farkas férfiassága...
csupaszon hevert, szemérmetlenül tanúskodva a szándékáról,
éppoly élettelenül, mint testének többi része.
Karou megölte a Fehér Farkast.
Thiago meg akarta őt...
Kit érdekel?
Thiago a Fehér Farkas, a kimérák hőse, a lehetetlen győzelmek
tervezője, népének ereje. Karou az angyalszerető, az áruló. A
ringyó. Akik mellé álltak volna, azokat vagy meggyilkolták, vagy
elküldték meghalni. Ziri nem fog visszajönni. És Issa, mit tettek vele?
Ismét egyedül vagyok?
Nem tudta volna ismét elviselni az egyedüllétet.
Nem tudott úrrá lenni a remegésen. Nehezen vette a levegőt is.
Szédült. Lélegezz, mondta magának. Gondolkozz.
De nem jöttek a gondolatok, levegő is alig.
Milyen lehetőségei vannak? Elmenekülni vagy maradni. Itt hagyni
őket, hogy meghaljanak - mindannyian, Eretz összes kimérája, és a
lelkük maradjon eltemetve -, vagy maradjon, és... micsoda?
Rákényszerítenék, hogy feltámassza Thiagót...
A puszta gondolattól - Thiago lelkének érzékelése, a fény
visszatérése abba a kék szembe meg az ereje a karmos kézbe -
térdre rogyott, és hányt. Mindkét lehetőség elviselhetetlen. Nem
hagyhatja el a népét - Kénkő egy évezreden át cipelte ezt a terhet, ő
pedig összetört néhány hónap alatt? „A te álmod az én álmom. Te
vagy minden reményünk.”
De a Farkassal nem képes ismét szembenézni, és ha marad,
kényszeríteni fogják, hogy hozza vissza.
Vagy őt ölik meg.
 Ismét hányt. Egyik görcsös roham követte a másikat, végül belül
már éppolyan sérült volt, mint kívül - üres edény, hallotta a fejében
Kénkő hangját, mindannyian üres edények vagyunk.
Égett a torka, és amikor már nem öklendezett, zajt hallott,
méghozzá közelről. Szárnysuhogást.
Pánikba esett. Visszajönnek.

***

- Lerohanjuk az emberek világát? - Jael sértődött képet vágott.

Becsmérelsz, öcsém. Lerohanás lenne, ha szívesen fogadnak?
- Szívesen fogadnak?
- Igen. Razgut biztosított róla, hogy istenként fognak imádni
minket. Már most is imádnak minket. Hát nem csodálatos? Mindig is
isten akartam lenni.
- Nem vagy isten - felelte összeszorított foggal Akiva. Városokra
gondolt, amelyeket az emberi világban látott - a békés vidékekre,
amelyek oly idegennek tetszettek, amikor oda érkezett. Prága
gyönyörű hídjára, ahol az emberek összejönnek, sétálnak, puszit
adnak egymásnak. Marrakesh táncosokkal és kígyóbűvölőkkel teli
terére, szűk sikátoraira, ahol Karou oldalán haladt, mielőtt... mielőtt
eltörték a törőcsontot és vele együtt a törékeny boldogságot,
amelyről tudta, hogy nem tarthat sokáig.
- Csak egy pillantást vetnek a képedre, és szörnynek fognak
nevezni.
Jael végighúzta az ujját a sebhelyén.
- Erre gondolsz? - Lazán vállat vont. - Erre valók a maszkok. Azt
képzeled, számít nekik, ha az istenük maszkot visel? Mindent meg
fognak adni nekem, amit akarok, méghozzá készségesen, ebben
biztos vagyok.
Akiva nem sokat tudott az emberek csatáiról, de valamit mégis.
Emlékezett arra a fura kávéházra, ahová Karou vitte Prágában,
amelyet egy régi háború gázálarcaival dekoráltak. Vagyis meg
tudják mérgezni a levegőt úgy, hogy mindenki megfulladjon, és tele
tudják lőni egymást fémlövedékekkel annyi idő alatt, amíg egy íjász
megfeszíti a húrt. Razgut nem hazudott Jaelnak. Az emberek
valóban imádják az angyalokat. Nem az összes ember, de sokan,
és az imádatuk éppen olyan végzetes lehet lenni, mint a fegyvereik.
Ha összerakják a kettőt, és elhozzák Eretzre, az utóbbi ezer év
háborúskodása gyerekes lökdösődésnek számít majd csupán.
- Nem tudod, mit teszel - mondta. - Eretz végét jelentené.

- A sztelianokét mindenképpen - mondta Jael. - A birodalom

számára az új kezdetet.
- Szóval mégis a sztelianokról van szó? Miért? - Akiva nem

értette, mi az oka a sztelianokkal szemben érzett féktelen

gyűlöletnek. - Küldj hozzájuk engem, ahogy Joram akarta. A
követed leszek, a kémed. Elviszem nekik az üzeneted, de hagyd az
emberek fegyvereit az emberek világában.
Akiva nem szívesen alázkodott meg Jael előtt, aki csak gúnyosan
vigyorgott.
- Az üzenetem? Ugyan mit üzenhetnék azoknak a tűzszemű

vadaknak? Jövök, hogy megöljelek titeket? Drága öcsém, ostoba

ötlet volt, és Joram valóban ostoba volt. Elhitted a mesét, hogy
követ lehetsz? Csak arra volt szükségem, hogy Joram idehívasson.
Azt hiszem, immár világos, hogy miért. -
Körbemutatott a vérfoltos, holttestekkel teli fürdőn.
 Jael célja világos volt, nagyon is. Amíg Akiva azt tervezgette,
hogy Eretz földjét megszabadítja Joramtól, Jael a színfalak mögött
várakozott, és nem csak várakozott. Ő rendezte az előadást. Ő
intézte úgy, hogy a fattyú bűnbak kéznél legyen.
- És ha nem öltem volna meg? - kérdezte Akiva. Szégyellte, hogy
nem vette észre, bábként rángatják.
-Ilyen kockázat sosem állt fenn - felelte Jael, és Akiva
megértette, hogy ha nem ölte volna meg Joramet - ha véletlenül
hűséges katonaként jött volna ide, hogy fogadja uralkodója
köszönetét és parancsait -, akkor is gyilkossággal vádolták volna. -
Attól a pillanattól fogva, hogy beléptél azon az ajtón, gyilkos és
hazaáruló vagy. Persze nagyszerű, hogy tényleg az vagy. Jó egy
igazi tanú. A szolgálólány neked köszönheti az életét. Hellas pedig,
ó, jaj, a halálát. De ez ne szomorítson el nagyon. Vipera volt. - Jael
nevezett viperának valakit. Ő maga is érezte a képmutatást, és
elnevette magát. Akiva nem emlékezett rá, hogy valaha is látott
valakit így élvezni a helyzetét.
Hazael lett először rosszul az ördögszemek látványától. Térdre
esett, és hányni kezdett a véres kövezetre. Liraz közelebb húzódott
hozzá, és látszott rajta, hogy hamarosan követni fogja a fivére
példáját.
- Azt hiszed, nincsenek más szövetségeseink? - kérdezte Akiva.
- Hogy senki más nem fog fellázadni ellened?
- Ha neked nem sikerült, öcsém, ugyan kinek sikerülhet?
Jogos kérdés volt. Elkeserítő kérdés. Nem sikerült Akivának
megmentenie a világát és Karout...
- Kicsit sajnálom, hogy nem fogadhatlak a szolgálatomba -
folytatta Jael. - Jól jönne egy mágus, de nehezen tudnék megbízni
benned. Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy nem túlzottan
kedvelsz.
- Sajnálkozó vállrándítás után Jael tekintete továbbsiklott Lirazra.
Gyengesége és hányingere ellenére Akivában feltámadt a düh, a
tehetetlenség érzése, de valami más is, valami kemény és csillogó,
amiről azt remélte, hogy talán a szirithar az.
- De te - mondta Liraznak Jael - nagyon szép vagy. Új fürdős
lányokra lesz szükségem, amikor beköltözöm ide. - A halott lányra
pillantott, és kiült arcára a ferde vigyor, amelytől sebhelye
kifehéredett, és ráncok képződtek orrának és ajkainak maradványai
körül.
Liraz hangosan felkacagott; Akiva hallotta a nővére hangjában a
gyengeséget és az erőlködést.
- Benne nem bízol, és azt hiszed, bennem bízhatsz?
- Szó sincs róla. Egyébként sosem bízom nőkben. A magam
kárán tanultam meg. - Megérintette a sebhelyét, és közben a
tekintete egy pillanat töredékéig Akivára villant.
Akiva végre rájött, ki vágta ketté Jael arcát.
Hazael felállt. Rendkívüli erőfeszítésébe került elővarázsolnia
lusta mosolyát.
- Tudod, mindig szerettem volna szolgálólány lenni. Végy magad
mellé inkább engem! Kedvesebb vagyok a nővéremnél.
Jael viszonozta a lusta mosolyt.
- Nem vagy az esetem.
- Te meg senkinek nem vagy az esete - vágta rá Hazael. - Nem,
várj csak. Visszavonom. A kardom azt mondja, szeretne jobban
megismerkedni veled.
 - Attól tartok, meg kell tagadnom tőle ezt az élvezetet. Csókoltak
már kardok, amint látod.
- Észrevettem.

- Festival - szólalt meg váratlanul Akiva, és minden szem felé

fordult. Jael szemébe nézett. - Anyám sebzett meg. - Nem akart az
anyjáról beszélni Jaellel; nem akarta kinyitni nagybátyja emlékeinek
ajtaját - ami a túloldalon rejlett, csakis szörnyűséges lehetett -, de
időt kellett nyernie. És... azt remélte, hogy az anyja neve lehet a
kulcs a szirithar eléréséhez. Nem volt az.
- Szóval sejtetted - mondta Jael. - Tudod, az volt a mai nap szinte
legélvezetesebb része, hogy azt hitted, Joram ölte meg őt. Bár
megtehette volna. De nekem adta.
Jaelnek adta... ? Akiva ezt nem akarta végiggondolni.
- Anyám nem lehet az oka a sztelianok elleni gyűlöletednek.
Egyetlen nő?
- De nem akármilyen. Nők vannak mindenütt, szép nők majdnem

mindenütt, de Festival vad volt, mint a vihar. A vihar veszélyes. -

Ismét Lirazra nézett. - Izgató. A viharvadászok tudják. Nincs
izgalmasabb, mint meglovagolni a tomboló vihart. - Intett egy
katonának. - Vigyétek.
Akiva a katona elé vetette magát; lassúnak, ernyedtnek érezte
magát. Hazael is mozdult. Liraznak sikerült kardot rántania, de
fegyvere a domínium katonájának pengéjéről visszapattant, kihullott
a lány kezéből, és tompa puffanással érkezett Joram, Japhet,
Namais és Misorias holttestének halmára. Liraz fegyvertelenül sem
adta meg magát.
- Ölj meg a fivéreimmel együtt, vagy megbánod, hogy nem tetted
- vetette oda Jaelnak.
 - Most megbántottál - mondta Jael. - Meghalnál inkább, mint hogy
a hátamat sikáld?
- Ezerszer.

- Drágám. - Jael a szívére szorította a kezét. - Hát nem látod?

Éppen ettől a tudattól lesz olyan édes birtokolni téged.
A katonák körülzárták őket.
Hazael mégis megölt egyet, mielőtt elérte a végzete. Vágása a
katona arcát érte. A penge elakadt egy csontban, és ahogy a katona
elesett, a súlya lerántotta magával Hazaelt, így az ellene irányuló
döfés mélyen a testébe hatolt. Az egyik felemelt karja alatt, ahol
nem védte páncél, de még b őrmellény sem. Átdöfte, a két szárnya
között jött ki a fegyver vége. Megroggyant, Akivára nézett, azután le,
a kardra. Elengedte a maga kardját, nem próbálkozott tovább azzal,
hogy kiszabadítsa a koponyából, ahová beakadt, és éppúgy, mint
Hellas, a testét átdöfő pengéért nyúlt. De a keze nem működött, a
markolatnál elakadt; összecsuklott, és Akiva mindezt azzal a
fellobbanó világossággal látta, amelyre úgy vágyott.
A szirithar túlságosan későn jött.
Hazael elterült. Liraz térdre vetette magát, hogy elkapja.
Akiva fenséges fényben látta a nővére száját elhagyó üvöltést.
Látta az emberfeletti gyászt, hallotta is. A hang alakot öltött, fénnyé
vált, minden fénnyé vált és gyásszá. Liraz tartani próbálta Hazael
fejét, miközben a sebesült szeme üvegessé vált. Akiva már akkor
tudta, hogy a fivére halott, mielőtt Hazael feje koppant volna a
kövön. A koponyájában tomboló lüktetés olyan volt, mint a sok
ezernyi megidézett madár szárnycsapkodása Legbelsőföld
égboltján.
 És a világ túlsó oldalán - ahol nappal volt, miközben a
birodalomban éjszaka - egy nő állt a halványzöld tengerre néző
terasz mellvédjénél, érezte, ahogy a hajába kap a szél, és
feltekintett.
Fiatal volt, erős. Fekete haján diadémot viselt, csiszolt aranyba
foglalt kőszkarabeuszt; tűz volt a szárnya és a szeme is, amelyet
összehúzott, amint odafenn a felhők sebesen gyülekeztek, és
egymásba olvadtak. A felhők csíkokká olvadtak, madarak és árnyak
keveredtek az ellenállhatatlan szélbe. A nő szeme szikrát vetett,
ahogy a városában, a szigetén élő népe abbahagyta, amivel éppen
foglalkozott.
Amikor mélységes csend lett, a nő tudta, mi következik, és
megragadta a mellvédet.
Azután jött a kiáltás.
A felhők visszanyargaltak azon az úton, amelyen jöttek,
szélsebesen a halványzöld tenger fölött. És a világ túlsó oldalán,
ennek a nagy és természetellenes kiáltásnak a forrásánál a
Győzelem Csarnokának törhetetlen üvege... összeomlott. A Kard, a
Szeráf Birodalom jelképe hatalmas erővel robbant szét.
A holdak figyelték. Tükörképük megcsillant milliónyi
üvegszilánkon. Amikor felkelt a nap, üvegtőr töredékeket lehetett
találni fákba fúródva sok mérföldes körzetben és holttestekben is,
bár ezekből kevesebb volt, mintha a szerencsétlenség nappal történt
volna. Átdöfött madarak és angyalok hevertek háztetőkön, egy
ezüstkardos átszakította a szeráj kupoláját, olyan lyukat ütve,
amelyen át ágyasok tucatjai menekültek el a zűrzavarban, sokan
Joram magzatával a méhükben, mások karjukban vitték a
gyermeküket.
 A Kard reggelre acél csontváz maradt csupán, eltűnt a sok-sok
rétegnyi üveg, a folyosók labirintusai, a madárkalitkák, festett
paravánok meg az emelvényen álló ágy. A vakítóan fényes, felhőtlen
nap sírás és suttogás, rémület és rohangálás tarka káoszává vált.
Holttesteket mosott partra a víz még Thisalene-nél is.
Mi történt?
Azt beszélték, hogy a császárt és a trónörököst megölte az
Állatok Átka. Senkit sem lepett meg, hogy a fattyú és cinkosai
eltűntek, vagy hogy amikor az éjszakát túlélt, megviselt
ezüstkardosok megostromolták a fattyak laktanyáját, egyetlen fattyú
harcost sem találtak Astrae-ban.
A fattyak elszálltak a felhőkkel, beszélték.
Pedig nem. A felhők visszamenekültek a világ túlsó oldalára, ahol
a sztelianok ifjú királynője félretette szkarabeuszdiadémját,
hátrakötötte fekete haját, és mágusaival tanácskozott a rendkívüli
felfordulás okairól.
A fattyak a kirin barlangokban gyülekeztek, ott várták Akiva
fivérüket, a név hetedik viselőjét, hogy önmagukat és kardjukat
felajánlják az ő ügyének.
Zuzana abbahagyta a legyezést, és hátravetette magát az ágyon.
Az olcsó szálloda ócska ágyán a mozdulattól összekoccantak a
fogai.
- Au!

- Még az időd fele sem telt le.

- Tudom. Csak éppen megadtam magam az unalomnak.

- Pont most.
- Pont most. Tanúja voltál.

Mik előrelendült a székével, és az ágyon kötött ki Zuzana mellett.

- Au - ismételte Zuzana.
- Tudok egy módszert az unalom elűzésére - mondta Mik, a lány

felé gurult, de végül inkább elterült a hátán fekve. - De túlságosan

meleg van.
- Átkozottul
meleg - helyeselt Zuzana, pedig pontosan tudta, mire
gondolt Mik. - Hogyhogy ebben az országban egyáltalán élnek
emberek? Ki tud gyereket nemzeni ebben a hőségben?
-Akkor menjünk innen - mondta Mik. - A tengerpartra. Haza.
Ausztráliába. Mindegy. Miért vagyunk még itt, Zuze?
Az „itt” Ouarzazate volt, Dél-Marokkó legnagyobb városa.
Úgy festett, mint egy film díszlete, mert hogy az is volt, a filmstúdiók
városa a Szahara szélén. Kicsit giccsesnek tűnt, és rettenetesen
forrónak bizonyult. Bár a szállodában állítólag volt légkondicionálás,
de valamikor elromolhatott, éjjel, amikor nem vették észre, mivel az
éjszakák kellően hűvösek voltak az unalom elűzéséhez és az
ország benépesítéséhez.
 Miért voltak még mindig itt, egy teljes nappal azután, hogy
láthatatlanul elmenekültek a szörnyek várából. A lábukat ismét
feltörte a gyaloglás, miközben dicsőséges lilában játszottak rajtuk a
fájdalomtized okozta véraláfutások.
- Nem akarok elmenni - vallotta be halkan Zuzana. - Vissza a
turistákhoz meg az igazi élethez? - Sírva fakadt. - Szörnyeket
akarok teremteni, gyakorolni akarom a mágiát, és segíteni akarok
Karounak.
-Az is igazi élet - mondta Mik. - Pontosabban igazi halál.
Túlságosan veszélyes.
- Tudom - felelte Zuzana, de valahogy helytelennek érezte, hogy
itt hagyja Karout. Ha Thiago egyszer már megölte, honnan lehet
tudni, nem teszi-e meg még egyszer? - A mindenségit, miért nincs
telefonja? - zsörtölődött. Karou gazdag; nem tudott volna megfizetni
egy műholdas telefont vagy valami hasonlót? Bármit. Ha Zuzana
biztos lett volna benne, hogy a barátnője jól van, ő is jól lett volna.
Azt nem ígérte meg neki, hogy az országot is elhagyja. Nem volt
képes leküzdeni az érzést, hogy ha tovább mennek, az elmúlt hét
minden varázsa elpárolog, és nem marad számára más, mint egy
őrült történet, amelyet elmesélhet majd az unokáinak: a Szahara
szélén, egy hatalmas homokvárban egy héten át egy feltámasztó
segédje volt, és óriás, szárnyas harcosokat épített egy másik
világban dúló háborúhoz.
Az unokái pedig majd kigúnyolják a háta mögött, mert az egész
tiszta őrültség.
És akkor? Nem tehet majd mást, mint hogy egy pillanatra
láthatatlanná válik, és elpáholja a kis gazembereket egy összetekert
újsággal, azok pedig visítva menekülnek káposztaszagú,
vénasszonyos konyhájából.
A világ legijesztőbb nagymamája leszek - morogta zsémbesen,
-

ugyanakkor várakozón.
- Tessék?

- Semmi. - Megfordult és a párnába fúrta az arcát. Tele lett a

szája a dohos szállodai párnával. Nyomban ki szerette volna mosni
folyóvízzel. A párnahuzatot természetesen kimosták az előző
vendég után, mondta magának. Természetesen. Azért volt olyan íze,
mint egy kihűlt, idegen fejnek.
Mik keze kis köröket rajzolt a hátára. Zuzana szembefordult a
fiúval.
- Az ujjammal rajzolok az izzadt hátadra - közölte Mik. - Ez egy
szív volt.
- Milyen romantikus!

- Romantikusát akarsz? Betűzz!

A lány érezte a bőrén Mik ujjhegyét, és kimondott minden egyes
odarajzolt betűt.
- Z-U-Z-A-N-A. Zuzana. H-O-Z... - Zuzana mozdulatlanul feküdt.
A bőre várta a következő betűt. Látta Mik huncut mosolyát. A
vöröses borostát az arcán. A hiányos spalettán át egy napsugár
világította meg a fiú szempilláját; fürdött a fényben.
Jaj, istenem. Zuzana, hozzám...
Zuzana szíve hevesen vert. Vajon érzi-e Mik a hátán? Amikor
házasságról beszéltek Prágában, Zuzana elutasítón viselkedett. No,
igen. Bosszantotta a tény, hogy Mik rájött, felmerült benne a
gondolat; nem volt ő holmi ábrándos lányka, aki menyasszonyi
ruhákról álmodozik, és különben is, túlságosan fiatal még.
 -J - suttogta.
Mik keze megállt.
- Nem talált - mondta. - Azt írtam, Zuzana, hoznál nekem egy
szendvicset? Mire gondoltál?
Zuzana legurult az ágyról.
- Semmire.

- Arra még nem kérhetlek - súgta a lány fülébe Mik. - Még

hátravan két próbatétel.
- Nagyon vicces.
- Nem tréfálok. - Mik hangja komolyan csengett. - Vicceltél? Hát
igen, Zuzana viccelt a három próbatétellel. Nem mesebeli
királykisasszony ő.
- Nem - válaszolta. - Nem tréfáltam, és íme a második próbatétel.

Javíttasd meg a légkondicionálót, hogy el űzhesd az unalmamat.

Egy nap telt el a támadás óta, Karou a szobájában bujkált. Éjszaka
volt.
Az ajtót be tudta zárni, de Mik deszkái eltűntek. Elvitték, ahogyan
a reteszt is.
Elképzelte a Hold sebes vágtáját a Föld körül, és a Föld
keringését a Nap körül, és a csillagok ragyogását. Az is illúzió
csupán, ahogyan a napkelte és a napnyugta is.
Nem számít, mi történik velem, mondta magának. Milliárdok
közül egy vagyok. Rövid időre formát öltött csillagpor vagyok. Szét
fogok szóródni. A csillagpor megmarad, és egyszer majd más
lények születnek belőle, én pedig szabad leszek. Ahogyan már
szabad Kénkő is.
Csillagpor. Karou olvasott arról, hogy minden anyag a csillagok
robbanásából keletkezett, de ez az elmélet úgy hangzott, mint Eretz
mítoszainak emberi változata. Talán kissé szárazabban: nincs
erőszaktevő nap, sem síró hold. Se gyilkos hold. A kirin történet
szerint a nap megpróbálta erővel a magáévá tenni Elláit, de Ellái
ledöfte a napot, ahogyan Karou Thiagót. Nitid sírt, és a könnyeiből
kimérák lettek. A megbánás gyermekei.
Karou eltűnődött: vajon Ellái sírt-e. Megfürdött-e a tengerben, és
megpróbálta-e újra tisztának érezni magát? Ez is része lehetett
volna a történetnek: a könnyeitől lett sós a tenger, tehát a világon
minden erőszakból, árulásból és gyászból lett.
Karou megfürdött a folyóban. Az ő könnyei nem jutnak el a
tengerig; talán datolyapálmákat öntöznek egy oázisban, és
gyümölccsé válnak.
Semmi nem vész el. Még a könnyek sem.
No és a remény?
Karou olyan tiszta volt, amilyen tiszta meleg víz és szappan
nélkül lehetett. Alámerült a rohanó vízbe, amíg keze-lába meg nem
dermedt, véraláfutásos, sebzett bőre meg nem tisztult a vértől a
saját vérétől... és a támadó vérétől.
Hangot hallott, közeli szárnycsapásokat. Gondolj másra.
A fájdalomra. De melyik fájdalomra? Annyiféle volt, a fájdalomnak
olyan nagy szakértője lett, hogy nem hagyhatta mindet
egybeolvadni. Minden egyes karmolás, minden egyes véraláfutás
egyedi volt, akár egy csillagkép csillagai.
Karou áldozatnak látszott. Csupa seb és véraláfutás volt. Az arca
jobb felét lehorzsolta a murva. Az ajka felhasadt, az arca vöröslött a
rengeteg karmolástól és horzsolástól. A tenyerén kifakadtak a
hólyagok, amelyek a lapáttól keletkeztek. Elhatározta, hogy erre a
fájdalomra fog koncentrálni; ezzel kezdhet valamit. A fülcimpája
tépett és dagadt volt, ahol a Farkas megmarta; meggyógyíthatta
volna úgy, ahogyan Ziri kezét és vágott vigyorát, de nem lett volna
képes fenntartani a szükséges koncentrációt, és különben is, a
csíptetőkre gondolni sem bírt. Az egész teste lüktetett a fájdalomtól.
- Gyönyörű véraláfutásokat csinálsz - mondta egyszer Thiago. Te
nem, gondolta Karou, amikor nézte a karjait borító, ronda foltokat, a
széttartó ujjnyomokat, amelyek mutatták, mit tett vele Thiago.
Mit próbált tenni vele, emlékeztette magát.
Vajon Ellái idejében szúrta-e le a napot, vagy a nap célt ért? A
történet nem volt világos. Úgy döntött, hogy Ellái megvédte magát,
ahogyan ő. Egy görbe kárpitosszeget tartott tűz fölé, hogy
sterilizálja. Kézitükör állt előtte megtámasztva az asztalon, és Karou
a fülére koncentrált, véletlenül sem az arcára. Nem akarta látni az
arcát.
Végül is megölte a Farkast. Talán ő néz ki áldozatnak, de nem
az. Leállította a támadót. Bárcsak ezzel vége lenne.
Közeli szárnycsapások voltak.
Úgy érezte, mintha még mindig a gödör nyirkos sötétsége
fenyegetné elnyeléssel. Keményen beleszúrta a tűt a fülcimpájába.
Reménykedett, hogy elűzheti ezzel az emléket, de tudta, hogy az
emlék olyan, mint a legyek - elhessentheti őket, de semmi nem
akadályozhatja meg, hogy visszatérjenek. Karou kurta
felszisszenése felébresztette Issát.
Issa. Az éjszaka egyetlen áldása. Karounak még mindig ott volt
Issa.
- Édes kislányom, mit csinálsz? - A kígyóasszony kitekeredett az
ajtó előtti fészkéből, és felszisszent, amikor meglátta Karou
fülcimpájában a tűt. Úgy lógott benne, mint valami horog. - Hadd
csináljam én.
Karou hagyta, hogy Issa fogja meg a tűt. Mi lenne vele Issa
nélkül?
- Nem tudtam aludni - suttogta.
- Nem? - Issa hangja lágy volt, ahogyan az érintése is. Kivette a
tűt Karou füléből, feszesre húzta az első öltést. - Szegény
gyermekem, nem csoda. Bárcsak lenne egy kis altató teám.
- Vagy rekviemteád - mondta Karou.

Issa immár nem lágyan válaszolt.

- Ne beszélj ilyeneket! Élsz. Amíg életben vagy, és ő is... -
Elhallgatott. Bármit szándékozott is mondani Issa, meggondolta
magát. - Amíg életben vagy, mindig van remény. - Nagy levegőt vett,
hogy biztos legyen a keze. - Mehet? - kérdezte, mielőtt a tűt újra a
fülcimpához emelte.
Karou összerezzent. Megvárta, amíg a tű áthatol a fülén.
- Sajnálom - mondta. - Azzal... ? Yasri azzal... ?
- Igen - mondta Issa. - Békés volt, gyermekem, ne szomorkodj. -
Sóhajtott. - De bárcsak itt volna! Ő tudná, mit adjunk neked.
Tucatnyi trükkel segített Kénkőnek aludni.
- Visszahozzuk - jelentette ki Karou, bár nem tudta, mikor és
hogyan. Tizennyolc éve Thiago felégette a templomot és a
rekviemligetet is. Vajon újranőttek a fák? A liget ősrégi volt.
Visszaemlékezett rá, ahogyan a holdfényben a fák koronája fölé ért,
köztük megvillant a szentély teteje. Az ő szíve pedig hevesen
dobogott, mert tudta, hogy Akiva várja lenn.
Becsukta a szemét, átkarolta a testét, és érezte fájó zúzódásait.
Thiago a szövetségese; Akiva az ellensége. Milyen torz volt ez az
elképzelés! Mitől lesz valaki ellenség?
A zúzódásaiba nyomta az ujjait, hogy felrázza magát az
emlékeiből. A gyilkos kezén lévő tintavonalaktól ellenség az
ellenség. Az egykori város helyén tornyosuló hamutól ellenség az
ellenség.
Issa elkötött még egy öltést, és elvágta a fonalat. Karou
megköszönte. És most?
A nap fel fog kelni; nem maradhat a szobájában örökre. Szembe
kell néznie a kimérákkal. Nem várhatja meg, amíg a véraláfutásai
elhalványulnak. Észreveszik-e őket egyáltalán? Hiszen
természetesnek tartják a zúzódásait. Mennyit tudnak arról a
gödörnél történtekből?
 A hang a közelből jött, és...
- Karou.

Visszafojtott suttogás. Karou összerezzent.

- Ki van ott? - Issa hangja éles volt, és Karou tudta, hogy nem
képzelte a suttogást. Az ablakból jött, és ezúttal nem Basttól.
- Kérlek.

A hang testetlen volt, hosszan elhúzott, túlságosan halk. Karou

teste hol didergett, hol tüzelt. Miért? Miért jönne vissza ide? Gyorsan
állt fel, a székre hátrabukott.
Issa Karoura meredt.
- Kiaz, kislányom?
Karounak nem volt ideje válaszolni. A reteszek eltűntek a
zsalugáterekről. Az ablak kinyílt. Issa hátrahőkölt, kígyóinak súlyos
izmai hullámoztak a gyertyafényben. Karou hátrált a behatoló elől,
de amint Akiva megjelent, s az álca lágy csillogása kihunyt körülötte,
a szeráf a padlóra zuhant.
Akiva nem egyedül érkezett. Karou mások jelenlétét is érezte, már
mielőtt lehullt volna róluk az álca, és megláthatta volna őket.
Nyomban felismerte őket, bár most egészen másként néztek ki, mint
a Károly hídon. A nővér szépséges és könyörtelen arcát gyötrelem
torzította el. Zihált, a szeme a gyász vöröslő árka volt - bár messze
nem olyan vörös, mint Akiváé. A szeme fehérje vérvörös volt a
megszakadt erektől. Mit tett? Viaszfehér volt, teljesen kimerült.
Ám egyikük sem változott meg annyira, mint a fivérük. Aki...
halott volt.
Ketten ölelték a testet, mert szemlátomást egyikük sem tudott
egyedül megbirkózni a feladattal. Amikor letették a földre, a test
megcsúszott, súlyosan lehuppant. Liraz feljajdult, térdre esett, és
végtelenül gyengéden ölébe vette a halott fejét.
Hazael, emlékezett vissza Karou. Hazael volt a neve. A szeme
nyitva meredt a semmibe, a bőre ólomszürke volt, a végtagjai
merevek. A szárnya fénye kialudt; lángtollai immár közönséges
tollak voltak, a tollrostok hamuvá váltak. Már jó ideje halott lehetett.
Karou teste hol didergett, hol izzott; mozdulatlanul állt, értelmezni
próbálta a látottakat. Issa Hazael fölé hajolt, megérintette az arcát.
Karou arra számított, hogy a tüzes angyal lány felhorkan, és
félrelöki Issát, de nem tette. Liraz Issa kezéért nyúlt, és
megszorította. Az Issa hajában és nyakán lévő kígyók csendesen és
feszülten várakoztak, támadásra készen.
 - Kérlek. - Liraz hangja fojtott volt. A tekintete vadul villant Issáról
Karoura. - Mentsétek meg.
Karou Akivára pillantott. Ahogy Akiva nézte őt... mintha
megérintette volna. Önkéntelenül hátrább lépett. A szeráf arcán
néma könyörgés látszott; majdnem olyan ólomszürke volt, mint
fivérének a holtteste, amelyet oda fektettek a földre, ahol Karou
testeket szokott életre kelteni. A feltámasztó helyre. Karoura
bámultak. Még Issa is felé fordult.
Mentsük meg?
Segítségért jöttek hozzá? Miután elégették Kénkő portálját,
elpusztították a népét, idehozzák meggyilkolt fivérüket, hogy
támassza fel?
Milyen távolságon át cipelték? Reszkettek a kimerültségtől. Akiva
a falnak dőlt. Karja lógott a teste mellett. Inkább halottnak látszott,
mint élőnek, halottabbnak, mint amikor először látta őt vérző sebbel
Pirók csatamezején.
- Mi történt veled?
Karounak kellett volna feltennie a kérdést, de Akiva kérdezett,
Karou arcára, ajkára, frissen varrt fülcimpájára tekintve. Karou
szégyellősen a füle elé húzta a haját.
- Ki tette ezt veled? - kérdezte Akiva. A hangja ugyan gyönge volt,
de izzott benne a harag. - Ő volt? A Farkas?
Akiva nem tévedett, és látva haragos arcát, Karou csak arra az
eleven stólára tudott gondolni, amelyet egyszer rávarázsolt, a vállán
a pilleszárnyak finom érintésére. Egyszer volt, hol nem volt,
valamikor réges-régen Thiago széttépte rajta a ruhát, és az ünnepi
lámpák hamis csillagai alól Akiva pillangókból álló vállkendőt
varázsolt rá, hogy betakarja.
 Azon az éjszakán Karou választott, és nem tévedett. Csakhogy
azóta annyi minden történt.
Túlságosan is sok.
Nem vett hát tudomást a kérdésről, utálta sebezhetősége fizikai
bizonyítékait, sajnálta, hogy a karja nincs betakarva, hogy nem
hozta rendbe magát. Elvégre mit számított volna még egy kis
fájdalom? Nem mutathat gyengeséget, most nem. Előrelépett,
figyelmét Hazadra fordította. Akiva elhozta neki a halott fivérét? Nos,
elhozta neki Issát is. És visszaadta neki Zirit, ezt sem szabad
elfelejtenie, bármi történt is azóta. Térdre ereszkedett a test mellett,
és csodálkozott, hogy ilyen messzire elhozták. Elvégre a test csak
halott súly, de hátrahagyni mégsem egyszer ű.
A seb Hazael bal karja alatt volt. A szívébe hatolt a fegyver.
Gyors halála lehetett.
-Kérlek - ismételte Liraz. - Mentsd meg. Bármit megadok.
Nevezd meg az árat.
Árat? Karou éles pillantást vetett Lirazra, de az angyalon nyoma
sem volt kegyetlenségnek vagy szigornak, csak végtelen fájdalom
látszott rajta.
-Nincs ára - mondta. Akivára pillantott. Vagy ha van, tehette
volna hozzá, te már rég megfizetted.
- Megteszed?
- Liraz hangja remegett a reménykedéstől.
Hogy megteszi-e? Tudta, hogy ő az egyetlen reményük - ő, akit
Prágában lemészároltak volna, csupán azért, mert hamszákat viselt
a kezén. Karou nem bírt Liraz kezére nézni - annyira fekete volt -, de
olyan gyengéden tartotta a fivére nyakát, olyan finoman érintették az
ujjai a halott arcát, hogy a lány akarata ellenére együttérzett vele.
Elvégre kinek volt közülük tiszta a keze? Az övé sem. Jaj, Ellái, soha
többé nem lesz tiszta a kezem. Úgy érezte, ha megmentené ezt az
életet... enyhülést nyújtana. Nemcsak ezeknek a szeráfoknak,
hanem saját magának is. Meg akarta tenni.
- Nem tudom megőrizni ezt a testet - mondta. - Késő. És nem
tudom ugyanilyenre megalkotni sem. - Kénkő talán elő tudta volna
varázsolni azokat a lángoló szárnyakat, de Karou képességeit ez
messze meghaladta. - Nem lenne többé szeráf.
- Nem számít - felelte Akiva. Karou belenézett a vörös szemekbe,
és meg akarta tenni a kedvéért. - Amíg önmaga, ez nem számít.
- Rendben. - A lány mély lélegzetet vett, és lenézett Hazadra.
Adjátok a füstölőt.
A szavaira csönd volt a válasz, mély csönd.
- Nekünk olyanunk... nincs - suttogva Liraz.
Akiva hangja rekedten szólt.
- Csak egy napja. Karou, kérlek. - Mintha csak a rábeszélésen
múlt volna.
Nem értették. Hogyan is értették volna? Sosem mondta el
Akivának, milyen bizonytalanná válik a lélek kapcsolata a testtel a
halál után, milyen könnyen elsodródik, ha nem gyűjtik be. A Hazael
körüli aurában fénynek vagy nevetésnek semmi nyoma nem maradt,
amely ahhoz a kék szempárhoz, azokhoz a nevetőráncokhoz
kötődne, semmiféle mozgás nem maradt, amely megérinthette volna
Karou érzékeit. Ő már... nem volt.
Karou felnézett. Kényszerítette magát, hogy belenézzen Akiva
vörös szemébe és Lirazéba.
Meg kell érteniük, hogy Hazael lelke elveszett.
Karou bánatától összeomlott Akiva is.
- Nem! - Liraz sikolya fojtott volt, szinte hangtalan, és az angyal
mozgásba lendült.
Akivának nem volt ereje visszatartani. Bár Liraznak sem maradt
sok ereje. A hamszák okozta rosszullét után főként ő cipelte idáig
Hazael súlyát - és miért, semmiért -, sőt néha Akiva súlyát is,
megragadva a karját, rákiáltva, hogy ébredjen fel, amikor látta, hogy
a fivére kezd belecsúszni a sötétségbe. A sötétségbe, amely most is
kerülgette.
Mit történt Astrae-ban?
Akiva nem tudta. Csak a tömegre, a felfordulásra emlékezett,
majd megragadta Lirazt. Akkor következett be a robbanás, amely
kirepítette őket a szabadba. Messze, igen messze, ezért a lerombolt
Kard egyetlen üvegdarabja, egyetlen szilánkja sem ért el hozzájuk.
Hazaelt egy mezőre vitték, de már halott volt. Akiva Karoura
gondolt. Remény, mondogatta, miközben a füvön térdelt, gyengén
és szédelegve, bénán. Azt jelenti a neve: remény.
De nem az ő nyelvükön, és nem nekik.
Liraz Karoura vetette magát, Akiva utána nyúlt, de lassú volt.
Liraz megütötte, hátralökte Karout. A lány felkiáltott fájdalmában.
Liraz újra kapott levegőt.
- Hazudsz! - ordította Liraz.
 Akiva gyors volt, de mintha sötétségen gázolt volna át; a
kígyóasszony gyorsabb volt. Issát ismerte Karou rajzaiból.
Bizonyára ő volt a füstölőben. Füstölő füstölő füstölő. Neki miért
nem volt füstölője? De lehet, hogy a robbanás kitépte Hazael lelkét;
talán már akkor sem volt ott, amikor a földre fektették, és nem is lett
volna esélyük a megmentésére. Sosem fogják megtudni. Hazael
nincs többé, ez a lényeg.
- Csak mentsd meg! - ordította teli torokból Liraz, olyan vadul és
hangosan, hogy Akiva attól félt, minden szem kinyílik a kaszbában.
Issa erős volt, Liraz pedig gyönge és összetört. A kígyó asszony
lefejtette Lirazt Karouról, és visszalökte Akivához; megölhette volna,
a kígyó belemarhattak volna Lirazba, de nem tették. Csak odalökte
Akivához, aki elkapta. Liraz vergődött, majd zokogva a fivére
karjába hanyatlott.
- Nem, nem, nem - mondogatta egyre. - Nem mehetett el, az nem

lehet, ő nem.
Akiva ölelte, Liraz pedig hátával a fivéréhez simult, aki ringatni
kezdte. Liraz testét viharként rázta a zokogás. Akiva még sosem
látta sírni a nővérét, ám ez több volt zokogásnál. Ölelte Lirazt,
közben ő is sírt, és Liraz feje fölött nézte, amint Issa az ágy szélére
ülteti Karout.
Látta a lány óvatos mozdulatait, a fájdalmat az arcán, a sebeket
az arcán és a bánatot hattyúfekete szemében, az arcán lecsorduló,
néma könnyeket.
A hamvakat tartalmazó urna tele van, hallotta a fivére lusta,
barátságos hangját. Neked élned kell.
Élt ugyan, miközben mások meghaltak. Fekete fáradtság
kerülgette. Csak becsukhatná végre a szemét!
 Kopogtak az ajtón. Karou az ajtó felé fordult. Női torokhang
hallatszott.
- Karou? Mi történik odabenn?
Amikor Karou ismét Akiva felé fordult, még ott volt a szemében a
bánat, de bosszúság és csüggedés is. Letörölte a könnyeit, és nagy
nehezen felállt. Az arca eltorzult a fájdalomtól - mit tett vele az a...
vadállat? és mintha mondani akart volna valamit, de nem volt rá idő,
mert nyílt az ajtó. Liraz felemelte a fejét, és a zokogása abbamaradt,
mert kissé kijózanodva rájött, hogy mit tett.
Éber lett, az arca sápadt volt, a szeme nagyon vörös. Hazael
merev kezéért nyúlt, és megszorította. Eltűnt arcáról a bánat, a
beletörődéstől természetellenes nyugalom lett úrrá rajta.
Akiva megértette, hogy Liraz kész meghalni.
Tudta, hogy nincs joga rettegni, de mégis rettegett, és a
tehetetlenség csapdájában érezte magát. A feketeség hívogató
határán, ismét csapdába esve egy ellenséges erődítményben,
mélységes, újfajta vágy bontakozott ki benne. Ő nem volt kész a
halálra.
Élni akart. Be akarta fejezni, amit végre elkezdett, túlságosan is
későn. Át akarta formálni a világot. Karouval.
De nem hitt abban, hogy ez az álom megvalósulhat.
Az ajtóban az első alak Thiago nőstény farkas szárnysegédje
volt. A settenkedő bestia ugrani készült, és felmordult, amint
meglátta az angyalokat. De Akiva nem is nézett rá, mert mögötte, a
küszöbön a Fehér Farkas állt.
- Látogatóid vannak, Karou? Nem tudtam, hogy mulatságot
rendezel...
Karou nem bírt ránézni, epe ízét érezte a szájában, újra térdre
rogyott és majdnem hányt.
- Én sem.
Egyre jobban remegett, minél inkább igyekezett nem reszketni. A
Farkas háta mögé nézett, de Lisseth és Nisk mozgó alakja töltötte
be a folyosót, és rájuk sem akart nézni. Sosem fogja sem elfelejteni,
sem megbocsátani hideg arckifejezésüket, amikor visszasántikált a
gödörtől, vérben úszva és remegve, sokkos állapotban, maga után
vonszolva Thiagót.
Ami magát Thiagót illeti...
Belépett a szobába. Hallotta koppanni a karmait a padlón, érezte
pézsmaillatát, de még mindig nem bírt ránézni. Elmosódott, fehér
folt volt látóköre szélén, amint átvágott a szobán, hogy az ő oldaláról
nézzen szembe az angyalokkal. Az ő oldaláról, mintha együtt
volnának a szembenállásban.
És... úgy is volt.
Karou döntött. Rászolgál Kénkő belé vetett hitére és a névre,
amelyet adott neki. Tovább küzd népe megváltásáért és
feltámasztásáért, bármilyen eszközzel. Ehhez viszont Thiagóra van
szüksége. A kimérák őt követik. Ettől persze nem könnyebb ott állni
mellette, és magán érezni Akiva tekintetének súlyát. Amikor felé
fordult, láthatta Akiva arcán a gyűlöletet és a hitetlenkedést. Mintha
nem tudta volna elhinni, hogy Karou elviseli ennek a szörnynek a
közelségét.
Én is szörny vagyok, szerette volna mondani Akivának. Kiméra
vagyok, és azt fogom tenni a népemért, amit kell.
Dacosnak akart mutatkozni, de nem sikerült. Szégyenkezve
nézett Akivára a Farkas oldaláról. Az angyal és a Farkas együtt, egy
szobában. Ez nem az, amire gondolsz, mondhatta volna Akivának.
Rosszabb.
De nem szólt semmit. Akiva nem kaphatott sem magyarázatot,
sem bocsánatkérést tőle. Kényszerítette magát, hogy Thiagóhoz
forduljon. Nem nézett rá, amióta visszatértek a gödörtől. Most
rávette a tekintetét.
A Farkas újra fejedelmi és lélegzetelállító volt, Kénkő tökéletes
remekműve. Nem olyan makulátlan, amilyen lenni szokott, ám ez
nem meglepő az elmúlt másfél nap után. Az ingujja fel volt tűrve,
gyűrötten, ráncosan hagyta szabadon barnára sült, izmos alkarját,
és mintha Ten sem ügyelt volna annyira a gazdája hajára. Sietős
kezek kötötték hátra fehér kontyba. Néhány hajszál elszabadult, és
amikor hátrasimította őket, látszott rajta a türelmetlenség. A gyűlölt,
szépséges arcon láthatók voltak Karou körmeinek nyomai, ám a
sebet, amelyet Karou kése ejtett az álla alatt, úgy lezárták és
kijavították, mintha sosem lett volna ott. Könnyű munka volt, nem
olyan, mint Ziri kezeinek vagy szájának kijavítása; csak néhány
szövetréteget kellett összehúzni a csöppnyi metszés fölött. Karou
aligha ölhette volna meg tisztábban akkor sem, ha tervezte volna,
hogy visszahozza az életbe.
 A szeme, jaj, istenem, az volt a legnehezebb, a szemébe nézni.
Élet költözött a világoskék szempárba.
Karou szemét könnyek szúrták belülről, hát lesütötte a szemét.
Nem tudta, mit kezdjen magával. Csupa zúzódás karjait a testéhez
szorította, és törte a fejét, hogy mit mondhatna. Angyalok vannak a
szobájában, és az egyikük halott, a másikuk Akiva; kínos a helyzet.
Csak másodpercek teltek el azóta, hogy a Farkas belépett. A
hallgatása és a nyugalma még nem tetszhetett különösnek, de
hamarosan az lesz.
Ha Liraz nem ordított volna, Karou segített volna az angyaloknak
elmenekülni. Tömjént égetett volna, hogy eltüntesse a szagukat.
Tartozott ennyivel Akivának, sőt többel. Senki nem tudta volna meg,
hogy ott jártak. De most már késő. Most Thiagónak kell kezdenie
velük valamit, de a Farkas még kevésbé tudta, hogy mit tegyen.
Pedig egyszerű lett volna; a Farkasnak akadt már dolga Akivával:
megkínozta, megbüntette, nemcsak azért, mert szeráf volt, hanem
azért is, mert Madrigal őt választotta. A Fehér Farkas most nevetett
volna; megrészegedett volna vérgőzös örömében, hogy befejezheti,
amit elkezdett.
De nem tette.
Valójában nem a Fehér Farkas volt.
 - Szóval így néz ki? - kérdezte Thiago.
- Micsoda? - kérdezett vissza Akiva, bár undorodott szóba állni
vele. Loramendi börtöne óta nem látták egymást, és most, hogy
találkoztak ismét, Akiva egészen mást szeretett volna, nem
beszélgetni.
- Úgy fest, mint egy halott angyal - Hazaelre mutatott, majd

megvető nevetéssel ismét Akiva felé fordult. - Meglátogattátok a

feltámasztónkat? Sajnálom, de a ti fajtátokat nem szolgáljuk ki.
Talán tudjátok, hogy háborúban állunk egymással.
- A háborúnak vége - sziszegte Liraz szenvedéllyel. -

Veszítettetek.
- Valóban? Azt még meglátjuk.

Akiva lassan átkarolta a nővére vállát, hogy visszatartsa. Karoura

pillantott, próbálta kitalálni, mit gondolhat. Karou segített volna
Hazaelen; a szomorúsága őszintének tűnt. És most? Segítene
nekik? Azok a zúzódások a karján... Karou még mindig összefont
karral állt, megpróbálja elrejteni a zúzódásait. Korábban látta a lány
fájdalomtized- véraláfutásait. Ezek másmilyenek voltak.
Ezeket nem rézcsipeszek okozták, hanem kezek.
Hirtelen elöntötte a düh, és immár őt kellett visszafogni. Talpra
ugrott, és csupán a dühítő gyengeség tette lehetővé, hogy Karou
idejében kettejük közé lépjen, és hátralökje, amikor Akiva neki akart
menni Thiagónak. Karou tüzes, tágra nyílt szeme mintha azt
kérdezte volna: megőrültél?
Megőrült, ugyanakkor szánalmas volt. Átesett Hazaelen, és Liraz
kapta el. Mindketten olyan gyöngék, kimerültek és bénák voltak,
hogy együtt huppantak a földre a fivérük holtteste mellé. Pedig a
kimérák még nem is fordították feléjük a hamszáikat.
- Csak tessék - sziszegte Liraz, és Akiva még vitatkozni sem
tudott. - Ölj meg minket.
Karou olyan keményen nézett rájuk, mint amikor az imént ellökte
Akivát - dühös, gondolta Akiva, mert ismét arra kényszerítette a
lányt, hogy eldöntse az ő sorsát. Karou nagyon megváltozott az
utóbbi hónapokban. Merev lett és rideg. Akiva visszaemlékezett,
hogy milyen volt Prágában és Marrakeshben, abban a kis időben,
amelyet együtt töltöttek a törőcsont előtt; a szégyellős, oda nem illő
mosolyokra; a hirtelen pirulásokra, amelyek kecses nyakától
terjedtek fölfelé. Még a haragja is vibráló, eleven volt, de Akiva
gyűlölte ezt a faragott maszkszerű keménységet és önnön szerepét
ennek létrejöttében.
Karou Thiagóhoz fordult - a két világ összes teremtménye közül
éppen Thiagóhoz -, és összenézett vele egy rövid, titkos, fájó
pillanatig. Akiva minden maradék életerejét összeszedte, és
Thiagóra vetette magát.
A Farkas az egyik karmos kezével megragadta a torkát.
Karnyújtásnyira tartotta; szemlátomást könnyedén. Találkozott a
tekintetük, és miközben Akiva torka összeszorult a vasmarokban,
valamiféle perverz gyöngédséget vélt felfedezni az ellensége
tekintetében. Elengedte magát, a szeme fennakadt. A feje
hátracsuklott.
 Hagyta, hogy elnyelje a sötétség.

***

Amikor Akiva összerogyott, a Farkas megkönnyebbülése éppen

olyan nagy volt, mint viszolygása a szavaktól, amelyek kimondására
kényszerítette magát. A hangja Thiagóé, a kezei szintúgy.
De a rémálom? Az teljesen Zirié volt.
Szerette volna az angyalt gyöngéden letenni, de kényszerítette
magát, hogy durván odalökje a másik szeráfhoz, a gyönyörű
nőstényhez, aki éppoly elveszettnek látszott, mint amilyen vadnak.
Az elkapta Akivát, megroggyant holt súlya alatt - de nem, nem holt
súly volt. Akiva nem halt meg. A Farkas nem hagyná az Állatok Átkát
fájdalommentesen meghalni. Ami Zirit illeti... ő egyáltalán nem
hagyta volna meghalni, ha rajta múlik.
Ha.
Hogy a megtévesztés első próbája annak a szeráfnak a sorsa
legyen, aki megmentette az életét, az nem tisztességes. Még nem
állt készen a próbatételre. A b őr még nem illett rá, vagy ő viselte
rosszul. Nem a fizikai megfeleléssel volt gond. A test erős volt,
elegáns; túlzottan is hajlékony és rugalmas, és ránézésre gyönyörű,
csakhogy Ziri nem tudta leküzdeni a viszolygását tőle. Amikor
birtokba vette... Karou vérének íze még ott volt a szájában. Karou
csupa vér volt, amikor Ziri rátalált, és úgy remegett, mint a fagyban
didergő ember, és még most is alig bírt Zirire nézni.
Hány elmúlt napon át reménykedett, hogy Karou végre annak
fogja látni, aki - nem gyereknek, hanem felnőtt férfinak, férfinak és...
talán olyan férfinak, akit szerethet.
 Ha a kozmoszban működik valamilyen akarat, a csillagok most
hangosan nevetnek. Kis híján ő is elnevette magát. Volt-e remény,
amely így semmisült meg?
De hát ezt ő maga okozta. Látta, hogy mit kell tenni, és megtette.
Karouért. A kimérákért és Eretzért, igen, de Karoura gondolt,
amikor elővette a pengéjét, és elvágta saját torkát. Azt se tudta,
kihez imádkozzon, az élet vagy a bérgyilkosok istennőjéhez.
Micsoda borzalmas ajándékot adott Karounak: az áldozatát. Hogy
az ő testét temesse el. Hogy vegye a vállára ennek a
megtévesztésnek az iszonyú terhét.
És... a lehetőséget, hogy megváltoztassák a lázadás menetét, és
jogot formáljanak a jövőre. Legfontosabbnak a megtévesztés
látszott. Most Thiagónak kell lennie.
- Vidd őket a hombárba - mondta Tennek, reményei szerint olyan
megvetéssel, ahogyan Thiago beszélt. És miután Ten
engedelmeskedett, és Issa segített a nőstény szeráfnak cipelni
Akiva testét, Nisk és Lisseth pedig a halottat vitték, becsukta maga
mögött az ajtót, háttal nekidőlt, becsukta a szemét, és az arcára
tette a kezét. De jaj, hogy gyűlölte az érintését. Leengedte. Gyűlölte
a saját kezét. A saját kezét? Eltartotta a testétől - a saját testétől?
Merevvé vált, mint az angyal, akinek a halálán kényszerűségből
gúnyolódott.
Nem volt menekülés az aljaságtól, mert ő volt az aljasság.
- Thiago vagyok - mondta halk, visszafojtott iszonyodással.
- Én vagyok a Fehér Farkas.
És akkor, előbb az egyik, majd mindkét gyűlölt kezén könnyed
érintést érzett Ziri, és kinyitotta a szemét. Karou állt közvetlenül
előtte, sápadtan és sírva, sebzetten és reszketve. Két kezét a két
kezébe fogta.
- Tudom, ki vagy - suttogta szenvedélyesen. - Tudom. És veled
vagyok, Ziri. Látlak.
A mellkasára hajtotta a fejét, és hagyta, hogy gyilkos karjával
megölelje. Ziri átölelte, és úgy dajkálta, mintha Karou lenne a világ
végső reménye.
És talán az is volt.
Közeli szárnycsapások.
Karou biztos volt benne, hogy Thiago csapata tért vissza.
Megdermedt, mint valami préda, térden állva a földön, a kövek, a
vér, a hányadék, a legyek és a borzalom közepette, várva, hogy
rátaláljanak.
És amikor látta, hogy ki az, aki leszállt előtte, a
megdöbbenésében nem volt helye az örömnek, mert Ziri is
döbbenten bámult rá. A fiú a Farkasra pillantott, majd ismét Karoura.
Az arcán hitetlenkedés látszott; egy lépést hátrált is, és Karou úgy
látta a groteszk képet, ahogy Ziri láthatta. A Farkas csöppet sem
méltóságteljes testtartását, félreérthetetlenül szétcsúszott
ruhadarabjait és a kis kést.
És Karout véresen. Bűnösen.
Megölte a Fehér Farkast. Ha tudott volna egyáltalán gondolkozni,
azt hitte volna, hogy ennél rosszabb már nem lehet.
De lehetett.
Most, a szobájában a fejét a mellkasára hajtotta, és az arcán
érezte a szívverését - egyre gyorsabban; Ziri szíve érte kalapált, így
hát próbálta elfojtani viszolygását Ziri kedvéért.
Remélte, hogy kis kirin talán a szövetségese lesz, de sohasem
képzelte azt, ami bekövetkezett. Az első megdöbbenés után Ziri
odasietett Karouhoz, és nagyon óvatosan bánt vele. Megfogta
Karou vállát, gyöngéden, de határozottan, és a szemébe nézett.
- Rendben vagy - mondta, miután megbizonyosodott róla, hogy a

vér, amely vörösre festette, nem Karou vére. - Nézz rám. Jól vagy.
Többé nem bánthat.
- De igen. Bántani fog - rebegte szinte hisztérikusan Karou. Nem
lehet halott, nem maradhat így. Kényszeríteni fognak, hogy hozzam
vissza.
Ziri tudta, hogy mit kell tenni, és meg is tette. Karou felsikoltott,
próbálta megállítani.
- Sajnálom, hogy egyedül maradsz a köztes időben - nyugtatta
Ziri a lányt.
Köztes idő. A két test közti idő.
- Ne! Ne! Nenenenenene. Kitalálunk valami mást. Ziri, ezt nem
teheted...
De megtette, gyakorlott kézzel, és a pengéje nagyon éles volt.
Karou átölelve tartotta, amíg haldoklott, s közben az egykori kisfiúra
gondolt - és most ismét, amikor Ziri az új karjával ölelte. A gyerekre
gondolt, hogy el ne árulja őt a borzongásával. Nagyon
tisztességtelen dolog volt ez az érzés a hatalmas áldozat után,
nagyon kegyetlen, de Karounak minden igyekezetére szüksége volt,
hogy ki ne szakítsa magát a karjából, mert a kar a Farkasé volt, és
annak az ölelése maga az irtózat.
Amikor már nem bírta tovább, kifogást talált, hogy elhúzódhasson
a testtől. A zsebébe nyúlt, miközben távolabb lépett, és elővette azt,
amit napokkal korábban tett el, és már szinte megfeledkezett róla.
- Ezt megőriztem - mondta. - Ez... nem is tudom. - Most
ostobaságnak látszott. Szinte nevetségesnek - ugyan mit kezdhetne
vele Ziri? A szarva néhány centiméter hosszú hegye volt, amely az
udvaron tört le, amikor eszméletét vesztette. Karou maga sem tudta,
miért tette el, és most, amikor Ziri érte nyúlt, már sajnálta, hogy
megőrizte. Mert Ziri hangja ismét szégyenlőssé vált.
 - Megtartottad.

- Úgy gondoltam, talán kell neked. Ez még az előtt volt... - Az

előtt, hogy Ziri testét egy sekély sírba temette? Karou gyomra ismét
görcsbe rándult. Ez volt a legtöbb, amit tehetett, legalább nem a
gödörbe került az utolsó valódi kirin test, a múlandó alakot öltött,
felgyülemlett csillagpor. Nehéz volt száraz földet lapátolni az arcára.
Karou fejében egyre az járt, hogy meggondolhatja magát. Elvégre
tőle függ. Van két friss halottja. Bármelyiket megjavíthatja.
Visszateheti Ziri lelkét oda, ahová tartozik; Ziri megtette, amit tett,
hősies volt, de most már Karou kezében van. A lelke Karou kezében
van.
Ziri lelke olyan volt, mint az Adelphas-hegység erős, zúgó szele,
és mint a viharvadász szárnyának suhogása, mint a szélfuvolák
gyönyörű, gyászos, örök dala, amely muzsikával töltötte meg a kirin
barlangokat. Ziri lelke olyan volt, mint az otthon.
És Karou ilyen edénybe tette. Mert végül is Zirinek igaza volt.
Egyedül így lehet úrrá lenni a kimérák sorsán. Ilyen megtévesztés
segítségével.
Ha sikerül.
Normális körülmények között sem lett volna könnyű, de hogy
ilyen korán, amikor még magukhoz sem tértek, idejük sem volt
terveket készíteni, ekkora megpróbáltatásnak legyenek kitéve! Az
angyalokkal kezdeni kell valamit. A problémákkal, a rettenetes
felelősséggel és a hazugsággal, amely nem juthat ki ebből a
szobából.
Issa és Ten visszajött, Nisk és Lisseth nélkül.
- Azt akarom, hogy eltűnjenek - jelentette ki vészjósló hangon

Issa, és Karou biztos volt benne, hogy Niskre és Lisseth-re gondol,

nem az angyalokra. - Vadállatok, otthagytak vele téged. És a többiek
is.
- Parancsot teljesítettek. Ennél komiszabb parancsokat is
teljesítettek már.
- Nem érdekel - mondta Issa. Azért undorodott tőlük annyira, mert
nadzsák voltak, és szerette volna különbnek tudni a saját fajtáját. -
Legalább alapfokon tudni kell különbséget tenni jó és rossz között,
még ha parancsról van is szó.
- Ha e szerint járnánk el, nem maradna senki. Vagy nagyon
kevesen maradnánk.
Hamarosan fel kell támasztania Balieros csapatát Amzallaggal és
a szfinxekkel együtt, akiknek a lelkét begyűjtötte a gödörből. Olyan
katonákra lesz szüksége, akikben megbízhat. - Különben sem
tüntethetünk el mindenkit, akit nem kedvelünk. Gyanús lenne. És
tette hozzá kis szünet után - helytelen.
Nem tüntettek el senkit, és Karou nem is tervezett ilyesmit.
Beretva nem számított. A szeráf erőd ostrománál halt meg - ahol Ziri
is odaveszett, mindenki nagy bánatára. Senkinek sem kell tudnia, mi
történt valójában, amikor Beretva megpróbálta teljesíteni Thiago
parancsát, és kudarcot vallott, vagy hogy kettejük közül egy
visszatért - egy sekély sír kényelméért és egy hatalmas csel
főszerepéért.
- Bízzátok rám a két nadzsát - csattogtatta a fogait Ten. - Ez a
farkaspofa éhes. Azt mondom majd, ők kérték, hogy egyem meg
őket.
- Ne légy már ilyen rettenetes - tiltakozott szelíden Issa.
- Ne? - nézett Karoura Ten. - Hát nem éppen ez a cél?
Karou önkéntelenül elmosolyodott, amitől fájt csupa seb arca.
 Bármennyire gyűlölte is Karou a nőstény farkast, nem érzett
iránta olyan testi viszolygást, mint a Farkas iránt. Amikor
felébresztette régi barátnőjét Ten testében, közölte vele az új
feladatát.
Haxaya farkaspofára illő mosollyal válaszolt.
- Mindig is rettenetes szerettem volna lenni.
- Nem lehetnél kicsit kevésbé rettenetes? - kérdezte ezúttal
Karou. - Ne edd meg a nadzsákat, se a többi bajtársat, még az
utáltakat se. Kérlek.
- Jó. De ha megkérnek rá...
- Nem fognak megkérni rá.
- Sejtettem - felelte csalódottan a nőstény farkas. És talán tényleg
csalódott volt.
Karou szövetségesei mind a lányra néztek. Jaj, istenem,
gondolta Karou szédülő fejjel, pánikban. Most hogyan tovább?
- Az angyalok - mondta, és próbált nyugalmat erőltetni magára.
- Elmenekülnek - mondta Issa. - Egyszerű. Korábban is megtette
már Akiva.
Karou bólintott. Persze, ez az. Tűnjenek el. Végleg és örökre. Ne
lássa soha többé Akivát. Ezt akarja.
De mi ez a fájdalom a mellkasában?
Együtt álmodtunk egy újjáteremtett világról, járt szüntelenül a
fejében. A leggyönyörűbb álom volt, és csak úgy születhetett,
ahogyan született: irgalomból és szeretetből. És Karou képtelen volt
a jövőre gondolni meg a békére, anélkül hogy érezte volna Akiva
kezét a szívén, a magáét pedig Akiváén. „Mi vagyunk a kezdet”,
mondta Akivának a templomban, és minden lehetségesnek látszott,
amint Akiva szíve a keze alatt dobogott. De most a szíve a sötétben
dobog, a magtárban. Olyan közel, mégis annyira messze. Karou
nem tudta elképzelni a lehetetlen események olyan sorát, amely
lehetővé tette volna, hogy Akiva szíve ismét az ő keze alatt
dobogjon, s hogy ők ketten ismét együtt legyenek az álomban,
amely kettőjüké - nem Karoué és Zirié, még csak nem is Karoué és
Kénkőé, hanem Karoué és Akiváé.
Nem tudott ilyesmit elképzelni.
Egyetlen világ is különösen kavargó forgatag: szándékok és
lehetőségek kiismerhetetlen erezete. Na de kettő? Ha két, nagyon is
eltérő világ érintkezik, sőt olykor keveredik az égbolt hasadékain át,
sok olyan dolog megtörténik, amelyet teremtett lény képzelete nem
képes befogadni.
Zuzana és Mik az Ait Benhaddounál voltak, amikor elkezdődött. Az a
felülmúlhatatlan dolog.
Ait Benhaddou Marokkó leghíresebb kaszbája volt, sokkal
nagyobb a szörnyek kastélyánál, bár hiányzott belőle a szörnyek
különlegessége. Az UNESCO és a filmesek pénzéből restaurálták -
itt volt gladiátor Russell Crowe - és fertőtlenítették, sőt valósággal
díszletté varázsolták a turisták kedvéért. Rendezetten sorakozó
boltok, szőnyeggel borított falak fogadták a látogatókat, a főkapunál
tevék pillogtak fantasztikus szempilláikkal, miközben pózoltak a
fotósoknak - természetesen pénzért. Mindennek ára volt, és
alkudozni kellett.
Mik alkudozott. Zuzana az árnyékban rajzolt, Mik pedig úgy tett,
mintha különféle teáskannákat vizsgálgatna, de titokban megvett
egy antik ezüstgyűrűt, amelyről azt gyanította, hogy valójában nem
ezüst és nem antik, de vitathatatlanul gyűrű volt, és ez volt a lényeg.
Bár nem jeggyűrű. Elintézte, hogy megjavítsák a légkondit, de ezt
nem tekintette igazi próbatételnek.
Ahhoz azonban, hogy elnyerje Zuzana kezét, próbatétel kellett.
Még két próbatétel.
Különös elkötelezettséget érzett a próbatételekhez. Ki tesz
manapság ilyesmit? Szörnyek és angyalok és portálok és
láthatatlanság - még ha az utóbbit eléggé nehéz volt is elviselni. És
hányan vásárolnak talán-antik, talán-ezüst gyűrűt a gyönyörű
barátnőjüknek ősi észak-afrikai földvárakban, és esznek szárított
datolyát papírzacskóból, és látnak teveszempillákat, az ég
szerelmére, és... hé, hová megy mindenki?
Hirtelen mindenki egy irányba sietett a szűk soron, arab vagy
berber vagy olyan nyelven kiáltozva, amely nem volt cseh, sem
angol, sem német, sem francia. Mik zavartan nézte őket. A
helybeliek ordibáltak, futottak, kapuk nyelték el őket, és a bazár
soraiban csak a turisták maradtak, akik pislogtak egymásra, miután
a por leülepedett, és az ajtók mögött egyre nőtt a zaj.
Mik zsebre vágta a gyűrűt, visszament Zuzanához, aki még
mindig az árnyékban ült, de már nem rajzolt. Nyugtalanul nézett fel
Mikre.
- Mifolyik itt?
- Nem tudom. - Mik körülnézett. Néhány család itt lakott a falak

között; Mik egy pillanatra látott egy világító tévéképernyőt, amikor

egy ajtó kinyílt, majd becsukódott. Teljes anakronizmus volt: tévé
ezen a helyen... A kiáltozásból sikoltozás lett. Eszeveszett
sikoltozás, amelyben öröm és rémület keveredett.
Mik megragadta Zuzana kezét - ez volt élete három fő céljának
az egyike -, és odavezette, ahol a tévét látta, hogy kiderítsék, mi a
pokol - vagy menny - történik.
Amikor Akiva felébredt, Liraz mellette aludt. Sötét volt, bár soha nem
lehet teljes sötétség ott, ahol szeráfok tartózkodnak.
Úgy érezte, mintha új erőre kapott volna. Felült.
Először a fivérét pillantotta meg. Hazael Liraz másik oldalán
feküdt; Liraz álmában Hazael felé húzódott, és egy őrült pillanatig
Akivát elfogta a remény, hogy ismét hárman vannak, hogy Karou
mégis feltámasztotta a fivérét, és Hazael rögtön felül, és mulatságos
történeteket mesél arról, hogy mit látott és tett, amíg testetlen lélek
volt. Ám a reményből az lett, ami minden reményből: maró
keserűség emésztette el, és Akiva bolondnak érezte magát. Persze,
Hazael meghalt, és örökké halott lesz. Legyek kezdtek gyülekezni,
nem maradhatott így.
Felébresztette Lirazt. Ideje végtisztességet adni a fivérüknek.
A szertartás nem volt valami ünnepélyes, de hát sosem volt
másként: katonatemetésen a holttest önnön ravatala. A hivatalos
szavak személytelenek voltak, hát megváltoztatták őket, hogy
illőbbek legyenek Hazaelhez.
- Mindig éhes volt - mondta Liraz -, és őrségben néha elaludt. A

fegyelmezéstől ezerszer is megmentette a mosolya.

- Mindenkit rá tudott venni, hogy beszéljen előtte - folytatta Akiva.

- Minden titkot felfedtek a jelenlétében.

- Kivéve a tiédet - mormolta Liraz, és Akivának fájt az igazság.
 - Valódi életet érdemelt volna - mondta Akiva. - Kitöltötte volna.
Kipróbált volna mindent. Megházasodott volna, gyerekei születtek
volna. Akiva szinte látta maga előtt azt a Hazaelt, aki lehetett volna
egy jobb világban.
- Senki sem nevetett nála őszintébben - mondta Liraz. - Mintha
olyan könnyű lenne nevetni.
Könnyűnek kellene lenni, gondolta Akiva, de nem az. Elegendő
kettejükre nézni, fekete kezek, megtört lelkek. A nővére kezéért
nyúlt, és Liraz úgy megszorította Akiva kezét, mintha kardmarkolat
lett volna, mintha az élete függött volna rajta. Fájt, de ezt a fájdalmat
Akiva könnyen viselte.
Liraz megváltozott. Rétegek bomlottak le róla - a nyerseség és a
kemény felszín, amelyen Akiva nem látott át gyerekkoruk óta. Ahogy
átkarolta a térdét, a válla előrecsuklott, és arca a tűz fényében
ellágyult a bánattól; esendőnek látszott. Mintha más személy lett
volna.
- Engem védve halt meg - siratta Liraz. - Ha elmentem volna

Jaellal, még élne.

- Nem. Felakasztották volna - felelte Akiva. - Téged Jael a

magáévá tett volna úgyis, Hazael pedig nyomorultan halt volna meg,
amiért nem tudott megvédeni téged. Ezt választotta volna.
- De ha egy picit tovább életben marad, elszökhetett volna velünk
együtt. - Eddig a fivérük testét emészt ő lángot nézte, de most
Akivára pillantott. - Akiva. Mit tettél?
Azt már nem kérdezte meg, hogy „És miért nem idejében?”, de a
kimondatlan kérdés ott feszült közöttük.
- Nem tudom - válaszolta testvére a feltett és a fel nem tett
kérdésre. Az égő tűzbe bámult, amely után csak hamu maradt, egy
urnára való, ám urnájuk nem volt.
- Gondolod, hogy Jael él? - kérdezte Liraz.
Akiva erre sem tudott felelni. Nem akart Jaelra gondolni, de
kénytelen volt.
- Lehetséges- mondta végül. - És ha él...
- Remélem, hogy él.

Akiva a nővérére nézett. A kemény felszín nem tért vissza. Liraz

még mindig esendőnek és fiatalnak látszott. Egyszerűen, csöndesen
beszélt, és Akiva megértette. Lényegében ő is azt remélte. Jael nem
érdemelt olyan könnyű halált, amilyet a robbanás okozhatott. De ha
tényleg él, akkor akad tennivaló.
Felállt, körülnézett. Sárból tapasztott falak, fából készült ajtók,
sehol egy őrszem hamszával, hogy legyengítse őket; ez a sötét
hodály nem tudja visszatartani őket. Hol a Farkas, és miért hagyta,
hogy a foglyai kipihenjék magukat, és visszanyerjék az erejüket?
És hol van Karou? Thiagóval? Mintha kést döftek volna a
gyomrába. Akiva nem tudott szabadulni annak az emlékétől, ahogy
azok ketten összenéztek. Az az összenézés kétségbe vont mindent,
amit Karouról tudni vélt.
- Azt
hiszem, ideje mennünk. - A kezét nyújtotta a nővérének.
Egykor Liraz az égre emelte volna a szemét, és segítség nélkül
felállt volna. Most hagyta, hogy Akiva segítsen. De mihelyt talpon
volt, némán álldogált Hazael hamvai mellett, mintha gyökeret vert
volna a lába.
- Olyan, mintha itt hagynánk.

- Tudom - mondta Akiva. Milyen nagy távolságot tettek meg a

testét cipelve, és most itt hagyják remény nélkül? Ismét körülnézett,

és meglátott egy korsót az ajtóban.
 - Víz.
A nadzsa asszony hagyta itt.
Akiva érte ment, megkínálta Lirazt, aztán ő is nagyot ivott. Amikor
a korsó kiürült, gondosan belesöpörte Hazael hamvait.
- Indulhatunk - mondta.

-A barlangokhoz? A többiek nyilván azt hiszik, végzett velünk a

robbanás.
A kirin barlangokban, ahol egyszer, régen el akarták indítani
Madrigallal a forradalmukat, most fattyú fivérei és nővérei várták, és
velük egy olyan jövő, amely még nem látszott valóságosnak. Akiva
célja változatlan volt: befejezni, amit elkezdett, véget vetni a
gyilkolásnak, és valamiképpen új világot teremteni. De Karou nélkül
az álom csak poros útnak tetszett a sivár láthatár felé.
- Igen - mondta. - De előbb még meg kell tennünk valamit. Liraz

nagyot sóhajtott.
- Remélem, nem akarsz búcsúzkodni.
Ég veled. Fájtak a szavak. Az ég veled volt az, amit Akiva a
legkevésbé akart mondani Karounak. Az első, együtt töltött
éjszakájukra gondolt, ahogy a Hadúr bálján és később a
templomban úgy suttogták egymásnak újra meg újra, hogy
„szia”, mintha valami közös titok lett volna. Akkor is ez a szó volt az
ajkán, amikor először megcsókolta a lányt. És ezt mondaná neki
most is, ha azt tehetné, amit akar. Szia.
-Nem - felelte Akiva, és emlékeztette Lirazt, hogy az „ég veled”
balszerencsét hoz.
- Balszerencsét? - mondta gúnyosan Liraz. - Hát abból nem
kérek.
Akiva láthatatlanul berepült Karou szobájába, ahol a lány kettesben
volt Issával.
 A Farkas, hála az istencsillagoknak, nem volt ott, ám amikor
Karou felpattant, és bizonytalan pillantást vetett az ajtóra, Akiva
ismét úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna - mert tudta,
hogy Thiago a közelben van, és bármikor beléphet az ajtón.
- Mit kerestek itt? - kérdezte meghökkenten Karou. Pávakék
hajfonata az egyik vállán, hosszú ujjú ruhája most elfedte a
zúzódásait. Az arcán kissé lelohadt a duzzanat, szemlátomást a
haragja is elszállt. Sápadt arca lassan kipirult. - Már el kellett volna
mennetek.
El kellett volna mennetek. Akiváék bebörtönzése tehát csak trükk
volt. Amikor Akiva az ajtóra tette a kezét, hogy átégesse, az
nyomban és könnyedén kinyílt. Még kulcsra sem volt zárva. Röviden
felnevetett, kilesett egy hasadékon, és egy szeméttel teli, kis udvart
látott, őrt sehol.
- Valamit el kell mondanom neked. - Akiva elhallgatott, mert

érezte Karouban a feszültséget. Attól tartott talán, hogy Akiva

szerelemről fog szólni? Akiva megrázta a fejét, bizonyítani akarta,
hogy azok az idők már elmúltak, Karounak már nem kell ilyesfajta
kínzástól tartania. Most újabb gyötrelmet hozott. Ismét lehetetlen
választás elé kellett állítania Karout. - Le fogjuk zárni a portálokat.
Erre nem volt felkészülve Karou.
- Micsoda? - sikoltotta.

- Sajnálom. Figyelmeztetni akartalak - mondta Akiva hogy

eldönthesd, melyik oldalon leszel.
Melyik oldalon: Eretzen vagy az emberi világban? Melyik életed
adod fel?
- Melyik oldalon? - Karou kilépett az asztala mögül. - Nem
teheted. Ezt a portált ne. Szükségem van rá. Szükségünk van rá. A
megdöbbenésből már-már pánikszerű felháborodás lett. Issa Karou
mellé siklott. - Nem égettél el még eleget? Miért kell ezt is... ?
- Hogy megmentsük mindkét világot attól - mondta Liraz hogy

megrontsák egymást.
- Miről beszéltek?
- Fegyverekről - felelte egyszerűen Akiva. - Jael talán halott, de
ha nem, ide fog jönni fegyverekért. A domíniummal.
Karou pupillája kitágult, meg kellett kapaszkodnia az asztalban.
-Honnan tudhat az emberek fegyvereiről? Te beszéltél róluk
neki?
Vagyis Karou el tudja képzelni, hogy Akiva fegyverezné fel Jaelt.
Akiva sajnálta, hogy nem hazudhat, nem kímélheti meg Karout.
- Razgut - mondta.

Karou egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd becsukta a szemét.

Ismét falfehér lett, és fájdalmasan felnyögött.
- Nem a te hibád, édes kislányom - suttogta Issa.

- De igen - nyitotta ki a szemét Karou. - Van, ami nem, de ez

igen.
- Meg az enyém - mondta Akiva. - Találtam egy portált a
birodalomnak.
Talált egy portált Közép-Azsiában, Üzbegisztán fölött. Razgut a
másikat mutatta meg Karounak. - Jöhetnek bármelyiken át. Jael
látványos felvonulást tervezett, rá akar játszani mindenre, amit az
emberek az angyalokról hisznek.
Karou Issa kezét szorította, hosszan, de felületesen vette a
levegőt.
- Mert nem volt már így is eléggé rossz - nevetett keserűen, és a
hang Akiva szívébe hasított.
 Szerette volna megölelni Karout, azt mondani, hogy minden
rendben lesz, de persze nem tehette, és nem érhetett hozzá.
- A portálokat le kell zárni - mondta. - Ha időre van szükséged,
hogy eldöntsd...
- Mit? Hogy melyik világban maradjak? - Akivára meredt. Hogy
kérdezheted?
Akiva tudta, hogy Karou Eretzet választotta. Ha nem tudta volna,
semmiféle fenyegetés - világok és tömegek sorsa - nem
kényszeríthette volna rá, hogy lezárja a kettejük közti ajtókat, és
örökre olyan világ foglya legyen, amelyben nincs ott Karou.
- Van itteni életed - mondta. - Előfordulhat, hogy soha nem lesz
visszaút.
- Visszaút? - Karou félrebillentette a fejét kismadár módjára, mint
Madrigal. Befont hajával nyakának vonala túlzottnak hatott, ahogyan
festő ábrázolja az eleganciát. Arcvonásai is túlzottak voltak - nagyon
sovány volt -, ugyanakkor lágyak, e kettő versengése adta szépsége
lényegét. A gyertyafényben Karou sötét szeme úgy csillogott, mint
egy teremtményé, és nem volt kétséges, hogy bármilyen testben
lakozik is, a lelke Eretz szörnyű és szépséges világába tartozik,
abba a fel nem térképezett és meg nem szelídített világba, állatok és
angyalok, viharvadászok és tengeri kígyók honába, amelynek
történetét még meg kell írni.
- Kiméra vagyok - mondta. - Az életem ott van.
Akiva érezte, hogy átjárja a remény, mely valóban
elpusztíthatatlan. Miféle alapja lehet az ő reményének?
Amíg életben vagy, mondta korábban Liraznak, mindig van esély.
Nos, életben volt, és Karou is élt, sőt ugyanabban a világban
lesznek. Életében soha nem volt még csekélyebb reménye - élünk,
és ugyanabban a világban vagyunk -, mégis ebbe kapaszkodott,
miközben előadta a tervét, hogy elrepül, és először a szamarkandi
portált égeti el, mielőtt lezárná az ittenit. Szerette volna megkérdezni
Karout, hová mennek most a lázadók, de képtelen volt rá. Nem
szabad tudnia.
- Mennyi időre van szükséged? - kérdezte elszorult torokkal
Akiva. - Hogy visszavonulj?
Karou ismét az ajtóra pillantott, és Akivát düh és irigység
perzselte, tudván, hogy mihelyt ő távozik, Karou nyomban a
Farkashoz fog menni, és együtt tervezik el a következő lépésüket.
Bárhová menjenek is a kiméra lázadók, Karou Thiagóval lesz, és
soha nem vele. Nem tudott uralkodni magán. Egy súlyos lépést tett
Karou felé.
- Karou, hogy...? Azok után, amit veled tett! - Kezét nyújtotta
Karou felé, de ő elhúzódott, határozottan megrázta a fejét.
- Ne.

Akiva keze lehullt.

- Nincs jogod ítélkezni - mondta szenvedélyesen suttogva Karou.
A szeme könnyes volt és végtelenül szomorú, majd a keze régi
ösztöntől vezérelve a nyakához ér, ahol egykor zsinóron egy
törőcsont függött. Viselte az első, együtt töltött éjszakájukon; akkor
törték el, amikor hajnalodott, és tudták, hogy el kell válniuk.
Állandóan elválni. Azon az első éjszakán a kívánság egyszerű volt:
hogy újra láthassák egymást.
De Karou keze nem talált semmit, és a keze
lehanyatlott, és hűvösen szólt Akivához.
- Ég veled!
 Mint amikor az utolsó kötél elszakad. Akiva álcával fogta körül
magát meg a nővérét, és kimenekült az éjszakába.
Karou ugyanolyannak érezte Akiva távozását, mint mindig:
hidegnek. Akiva tüze olyan volt, mint az ajándék, amelyet adott,
aztán elvett, és Karou ott maradt, fázva, kifosztottan, összeomolva.
És dühösen. Gyerekes, rajzfilmbe illő haragot érzett - amikor
szemben állt Akivával, szerette volna megöklözni a mellkasát, aztán
hozzá simulni, a karjába bújni.
Nagyokat nyelt, hogy ne sírjon. Issa átölelte. Légy önmagod
biztonsága, biztatta magát Karou. Semmiféle retesz nem védheti
meg attól, ami elkövetkezik, még a bakancsában hordott kicsi kés
sem, és semmiféle ember, de még Akiva sem. Légy az, akinek
Kénkő hisz, mondta magának, és kívánta, hogy valami ismeretlen
mélységből törjön fel benne az erő. Légy az, aminek mindazok az
eltemetett lelkek kívánnak, és az élők is.
- Édeskislányom - mondta Issa. - Minden rendben.
- Rendben? - meredt Issára Karou. Melyik minden? A földi
fegyverek fenyegetése Eretzen, vagy a szeráfok fenyegetése itt. A
felfordulás, amelyet az angyalok puszta léte okozhat az emberi
társadalomban, kivált ha fegyverekre tesznek szert egy olyan
háborúhoz, amely minden emberi mértéket meghalad... Mit tett?
Hogy szabadíthatta rá Razgutot Eretzre a mérgezett lelkével és a
birtokában lévő, életveszélyes ismeretekkel? Hány ilyen hibát követ
még el, amelyek világokat pusztíthatnak el? Mi van „rendben”,
szerette volna kérdezni Issától.
- Hogyszereted - mondta Issa.
Karout áramütésként érte ez a váratlan mondat.
 - Én nem... - próbált megszokásból vagy szégyenkezésből
tiltakozni.
Ugyan már, gyermekem, azt hiszed, egyáltalán nem ismerlek?
-

Nem fogom azt mondani, hogy könnyű jövő vagy bármilyen jövő vár
rád. Csak azt akarom, hogy ne büntesd magad. Mindig érezted
abban az angyalban az igazságot, akkor is, most is. A szíved nem
téved. A szíved az erőd. Nem kell szégyellned magad.
Karou próbálta visszafojtani a könnyeit. Issa szavai -
jóváhagyása? - inkább fájtak, semmint segítettek. Nincs megoldás...
Issának is látnia kell. Miért kínozza azzal, hogy úgy beszél, mintha
lenne? Nincs. Soha nem is volt.
- Mindegy - mondta. - Elment, és nekünk is mennünk kell.
Intézkedjünk, hogy mindenki készüljön. - Körülnézett a szobájában.
Fogak, szerszámok, füstölők, mindezeknek velük kell menniük. Ami
az asztalt, az ágyat meg az ajtót illeti, némi sajnálkozást érzett.
Nagyot nyelt, átérezte, milyen rémséges újra kilépni a sötét
semmibe.
- Issa. - Egész testében remegni kezdett, amint ránehezedett a

kétségbeesés teljes súlya. - Hová fogunk menni?

***

A kiméra sereg az udvaron várakozott repülésre készen, amikor a

távolból hang hallatszott, világias hang, amelynek nem volt helye a
sivatagi csöndben. Dudaszó. Szakadatlan, makacs dudálás és
kerekek csikorgása az úttalon domboldalon, meggondolatlanul és
túlságosan sebesen. Több katona is felszállt, hogy kinézzen a falon
túlra. Karou volt az első.
 A torkában dobogott a szíve. Autó reflektorfénye a lankán.
Furgon. Valaki kihajolt az anyósülés melletti ablakon, két kézzel
integetett, kiáltozását elnyomta a dudaszó.
Zuzana volt.
A furgon fékezett, megcsúszott, megállt. Zuzana máris kinn
termett, futott a felvert porban, és Karou már az előtt tudta, hogy mit
kiabál, mielőtt érthető lett volna.
- Angyalok! Angyalok! Angyalok!
Zuzana rohant. Karou leereszkedett elé, és megfogta a barátnője
vállát.
- Angyalok - lihegte Zuzana sápadtan és rémülten. - A
mindenségit, Karou. Az égen. Sok száz. Sok száz.
Mik Zuzana mellé ért. Karou rohanó lábak zaját hallotta, és tudta,
hogy a kiméra sereg felsorakozott mögötte.
És ekkor... forróságot érzett. Zuzana Karou háta mögé pillantott,
és elállt a lélegzete.
Forróság.
Karou megfordult, és mögötte állt Akiva. Egy hosszú percen át
csak őt látta. Még a Farkas is elmosódott, fehér folt csupán. Akiva
visszatért, és szépséges arcán feszültség látszott.
- Késő - mondta lágyan Karou, tudva, hogy ez a világ, amely
táplálta őt a bujkálás idején, amely művészetet adott neki, barátokat
és esélyt a normális életre, soha nem lesz már a régi, mindegy, mi
történik ez után.
Az ellenség láttán a kiméra sereg nyugtalankodott, jelet vártak
Thiagótól, de nem jött. A szeráfpár szárnnyújtásnyira állt tőlük, és
mitikus, angyali tökéletességük mindenkit lenyűgözött.
Karou az emberi szemével látta őket, azt, hogy mit fog látni a világ,
ha az ő katonáik felszállnak, és összecsapnak a domíniummal:
démonokat, szörnyeket, a gonoszt, szemben a szeráfok csodás
látványával.
- Nem. Nem késő - mondta Akiva. - Ez a kezdet. - A kezét a
szívére tette. Csak Karou tudhatta, hogy ezen mit értett Akiva, és ő
tudta is - mi vagyunk a kezdet. - Gyertek velünk - folytatta Akiva. A
Karou oldalán álló Thiagóhoz fordult. A hangja fojtottan szólt, a
szeme izzott, és Karou tudta, milyen nehezére eshet megszólítania
a Farkast, de megtette. - Harcolhatunk ellenük együtt. Nekem is van
egy seregem.
A kirin barlangok. Két nyugtalan hadsereg. Csak a szétágazó
barlangrendszer tartja fenn a békét, mely elválasztja őket.
A fattyúk panaszkodnak, hogy érzik a hamszáktól a hányingert a
kövön át is. A hazajáró lelkek, látva a rideg számokat az ellenségeik
kezén lévő fekete vonalakból, nem állják meg, hogy tenyerüket ne
tapasszák a kőre, hogy megosszák az angyalokat. Nem jó kezdet.
Mindkét sereg a legszívesebben levágná a másik sereg tagjainak a
kezét, és a lenti jégbarlangba hajítaná.
Akiva elmondja fivéreinek és nővéreinek, hogy a jelek varázsa
nem hat a kövön át, de azok nem akarják ezt elhinni. Akiva
állandóan arra gondol, milyen jó lenne, ha vele lenne Hazael.
- Már mindannyian kockáznának egymással - mondja Liraznak.
- Legalább a zene segít - feleli Liraz.
Nem a barlangok muzsikájára gondol. A szélfuvolák mindenkit
csak felkavarnak, kimérát és angyalt egyformán vernek fel a lidérces
álmokból. A fattyak vidéki kísértetekről álmodnak, a kimérák a
szeretteik lelkével teli sírról. Csak Karout nyugtatja meg a muzsikáló
szél. Ez altatta el kicsi korában, és meglepően mélyen és
álomtalanul aludt az itt töltött két éjjel.
Bár ma nem. A csata előestéje van, és több százan,
valamennyien összegyűltek a legnagyobb barlangban. Mik hegedűje
betölti a teret a másik világ egyik szonátájával, és mind némán
hallgatják.
Közös ellenség, mondták nekik a vezetőik. Közös ügy.
Egyelőre. Mert sokan azt hiszik, hogy ez meg fog változni -
vissza fog változni -, és mindenki ismét szabadon gyűlölhet, kiméra
szeráfot és szeráf kimérát. Ám az a remény - Karou, a Farkas,
Akiva, sőt Liraz reménye -, hogy a gyűlölködésből valami más lesz,
mielőtt eljön az a nap.
Ez lesz Eretz egész jövőjének a próbatétele.
Zuzana feje Karou vállán, a másik oldalán Issa. A Farkas nincs
messze; Ziri már jobban hozzászokott a testéhez, és ahogy fél
könyökön hever a tűz mellett, elegáns és kifinomult, a test előző
lakójának kegyetlensége hiányzik az arcáról, ha éppen nem jut
eszébe utánozni, és a mosolya már nem mesterkélt. Karou érzi,
hogy Ziri őt nézi, de nem néz vissza rá. A tekintetét egy másik pont
vonzza a barlang túlsó felében, ahol Akiva ül egy másik tűznél a
maga katonáival.
Akiva visszanéz Karoura.
Mint mindig, a tekintetük most is lángolva ér össze. Az utóbbi
napokban, amikor véletlenül megtörtént, valamelyikük gyorsan
elfordította a tekintetét, de most hagyják, hadd lángoljon a tűz.
Eltelnek egymás látványával. Nem így kellett volna lennie.
Nincsenek egymás mellett, ahogy egykor elképzelték. Nem
ujjongnak, és immár nem érzik magukat valami nagy szándék
eszközeinek. Csupán beszennyezett kézzel az életbe kapaszkodó
lények. Annyi minden van kettejük között, annyi halott és annyi élő',
ám egy pillanatra minden eltűnik, és a tűz fényesebben és közelebb
lobog, Karou és Akiva pedig úgy érzi, mintha majdnem egymáshoz
érnének.
Holnap kezdetét veszi az apokalipszis.
De ma este még megengedik maguknak, hogy egymásra
nézzenek. Egy kis ideig.
 Mindig megkönnyebbülés eljutnom eddig az oldalig, mert azt
jelenti, hogy befejeztem egy könyvet - ami bizonyos szempontokból
egyre könnyebb lesz, ám nem minden szempontból. Minden történet
kihívást rejt, és amikor a közepén járok, a következő idézetre
támaszkodom: „Mindig lehetetlennek látszik, amíg meg nem
történik.” (Nelson Mandelá-tól származik az idézet, nagyon
köszönöm neki.)
Mélységesen hálás vagyok néhány csodálatos embernek.
Először és leginkább a férjemnek, Jim Di Bartolo-nak, aki
nemcsak az első és a legalaposabb olvasóm, hanem erős
kijózanítóm és merész biztatóm is, amikor próbálok egyensúlyt
teremteni az írás és az életem között.
Nélküled a könyvem nem az lenne, ami, és az életem sem,
amelyet el nem cserélnék semmilyen másik, valós vagy kitalált
életre, semmi pénzért. Köszönet a boldogságért!
A kétéves Clementine-nek, aki, amikor reggel írni indultam,
utánam kiáltott: „Puszilom Karout!” Nézd, kis csillagom, befejeztem!
Hamarosan neked szeretnék írni egy könyvet.
Mint mindig, a szüleimnek, mindazért, amit megtettek, hogy én én
maradjak. Szerencsés vagyok, hogy ilyenek vagytok.
Az ügynökömnek, Jane Putch-nak, barátomnak és társamnak.
Tényleg elveszett lennék nélküled. Köszönöm.
Köszönöm az USA-ban a Little, Brown Booksfor Young Readers
és az Egyesült Királyságban a Hodder&Stoughton káprázatos
csapatának a párhuzamos megjelenés élményét, amely így dupla
öröm volt. A Little, Brownnál külön köszönet Alvina Ling-nek, a
rendkívüli szerkesztőnek; Lisa Moraledá-nak, Bethany Strout-nak,
Victoria Stapleton-nak, Melanie Chang-nek, Andrew Smith-nek,
Megan Tingley-nek, Stephanie O'Cain-nek, Faye Bi-nek; a
dizájncsapatnak és mindenki másnak, akik úgy alakították a
megjelenés időpontját, hogy alkalmazkodjon az én tempómhoz, és a
kötet mégis (majdnem) idejében jöjjön ki. Sajnálom az általam
okozott stresszt.
A Hoddernél nagy köszönet Kate Howard-nak és Eleni Lawrence-
nek, továbbá a csapat többi tagjának. Minden, amit tesztek,
lenyűgöz.
Végül köszönet a Füst és csont leánya olvasóinak csodálatos
lelkesedésükért és támogatásukért. Nincs erősebb motiváció az
olvasók rajongásánál. Remélem, ezt a kötetet éppúgy szeretni
fogják.
A kiadás alapja Laini Taylor: Days of Blood and Starlight A kiadás a
Little, Brown and Company, New York, New York, USA
együttműködésével valósult meg.

Fordította Gálvölgyi Judit

Szerkesztette Tóth Emese
Kiadói programvezető Tímár Rita
Borítóterv Friss Krisztina

78-963-09-7981-8
Minden jog fenntartva

Laini Taylor 2012 1 Térkép Jim Di Bartolo 2012 1.0 Kossuth

Kiadó 2014 Hungarian translation Gálvölgyi Judit 2014

Felelős kiadó Kocsis András Sándor a Kossuth Kiadó Zrt. elnök-

vezérigazgatója
Műszaki vezető Badics Ilona Nyomdai előkészítés Vígh Zoltán
www.kossuth.hu / e-mail: kiado@kossuth.hu
Nyomta és kötötte az Aduprint Kft.
Felelős vezető' Tóth Zoltán ügyvezető' igazgató