Apának.

Egy egész könyv kellett hozzá, hogy elbúcsúzzak.

40 . 25 . 3
144 . 24 . 4
228 . 21 . 2
3 . 16 . 5
86 . 21 . 11
112 . 29. 3
56 . 16 . 7
 EGY

Az a szemét már megint itt akar hagyni.

A fák közül figyeltem, ahogy Koy és a többiek a homokot
rúgva haladtak a tenger irányába. Vízre csúsztatták a csónakot,
és én egyre gyorsabban, mezítláb rohantam a girbegurba
gyökereken és az út porában rejtőző köveken át. Épp időben
ugrottam ki a bozótból ahhoz, hogy láthassam a Koy arcán
elterülő vigyort, ahogy a kis hajó vitorlát bontott.
– Koy! – üvöltöttem, de még ha hallott is a hullámok robaja
mellett, semmi jelét nem adta.
Egészen addig futottam a meredek parton, amíg el nem értem
a habot, ami egy hullám visszahúzódása után maradt. Az egyik
lábamat megvetettem a nedves homokban, és a morajló
hullámok fölött a tat felé ugrottam. Az egyik kezemmel sikerült
a mozgó hajótestnek csapódva megkapaszkodnom. Senki sem
segített, miközben káromkodva felhúztam magam.
– Szép ugrás, Fable – szólt a kormánykereket markoló Koy,
miközben a horizontot pásztázó tekintettel navigálta a hajót a
déli zátony felé. – Nem tudtam, hogy te is jössz.
Felkötöttem a hajam a fejem tetejére, és a férfira bámultam. A
héten már harmadjára próbált itt hagyni, amikor a kotrók
merülésre indultak. Ha Speck nem lett volna állandóan részeg,
akkor Koy helyett inkább neki fizettem volna, hogy vigyen el a
zátonyhoz. De olyan hajóra volt szükségem, amire számíthatok.
A szél belekapott a fejünk fölött a vitorlába, és magával
rántotta a hajót. Találtam egy ülőhelyet két, talpig bőrbe öltözött
kotró között.
 – Rezet – nyújtotta felém a kezét Koy.
A férfi feje fölött megláttam a gátszigeteket, amelyek mentén
kereskedőhajó-árbócok hintáztak a kérlelhetetlen szélben. A
Marigold még nem volt ott, de napfelkeltéig biztosan
megérkezik. Elővettem egy érmét az erszényemből, és a
fogamat csikorgatva Koy tenyerébe hajítottam. Mostanra már
annyi rézpénzt szedett ki belőlem, hogy gyakorlatilag én
fizettem a hajója felét.
Sebesen szeltük a tengert, amely türkizből lassan mélykékre
váltott alattunk, ahogy egyre távolodtunk a parttól. A hajó
kanyarodott, én pedig hátradőltem, hogy a kezemmel
érinthessem a vízfelszínt. A nap az ég közepén járt, vagyis még
jó pár óránk volt dagályig. Bőven elegendő idő tűzkövet
gyűjteni, amit aztán eladhatok.
Szorosabbra húztam az övet a derekam körül, és ellenőriztem
a szerszámaimat.
Kalapács, véső, csákány, kotrókanál, látcső.
A legtöbb kotró már hónapokkal ezelőtt továbbállt a keleti
zátonytól, nekem viszont azt súgták az ösztöneim, hogy ezeken
a vizeken találhatok még tűzkövet. Igazam lett. Heteken
keresztül egyedül kutattam a habokat, mígnem ráleltem egy
eldugott rejtekhelyre a zátony alatt. Az összegyűjtött kövekből
aztán megtömhettem az erszényemet.
Amikor felálltam, a süvítő szél égővörös hajamba kapott, és az
arcomba fújta. Az árbócba kapaszkodva kihajoltam a hajó
oldalán, és az alattunk száguldó vizet bámultam.
Még semmi.
– Mikor osztod meg velünk, mit találtál odalent, Fable? –
szorította még erősebben a kormánykereket Koy, és a tekintete
találkozott az enyémmel. A szeme olyan fekete volt, mint a
sziget legsötétebb éjszakái, amikor a viharfelhők eltakarják a
holdat és a csillagokat.
A többiek némán figyeltek, várták a válaszomat. Már a
kikötőben is láttam, hogy néznek engem, és hallottam, miről
suttogtak a tengerparton. A heteken keresztül tartó huzavona
után a kotrók türelmetlenkedni kezdtek, és abból sosem
származott semmi jó. Arra viszont nem számítottam, hogy Koy
lesz az, aki először felteszi a kérdést.
– Fülcsigát – vontam vállat.
Koy elnevette magát, és a fejét rázta.
– Fülcsigát – ismételte. A férfi fiatalabb volt, mint a legtöbb
kotró Jeval szigetén, barna bőre még nem ráncosodott össze,
nem viselte a hosszú, napon töltött órák nyomait. A helyét
azonban már most tízszeresen megszolgálta a kotrók között,
ugyanis elég pénzt lopott ahhoz, hogy megvegye a hajót, és
pénzért kezdjen utasokat szállítani.
– Úgy van – mondtam.
Összenéztünk, és Koy szeméből eltűnt a vidámság.
Összeszorítottam a fogamat, és próbáltam leküzdeni az ajkam
remegését. Már négy éve, hogy kihajítottak a tűzforró
tengerpartra, és otthagytak. Azóta egyedül kell gondoskodnom
magamról. Ha éheztem, hajókat pucoltam rothadt halért
cserébe, és sokszor elvertek, amikor egy másik kotró területén
merültem. Épp elég erőszakkal találkoztam Jeval szigetén, de
egészen mostanáig sikerült elkerülnöm Koyt. Az ő figyelme
komoly veszélyt jelentett.
Felálltam a tatra, és felöltöttem ugyanazt az elvetemült
vigyort, amelyet már a parton is a férfi hátának szegeztem.
Valódi rohadék volt, viszont én sem voltam különb. Ha
kimutatom, mennyire félek tőle, azzal csak megkönnyítem a
dolgát. Meg kellett találnom a módját, hogy életben maradjak a
szigeten. Előbb hagynám, hogy levágják az egyik karomat,
mintsem, hogy a hajón tartsanak. Főleg most, hogy már ilyen
közel értünk.
Elengedtem az árbócot. Elrúgtam magam a csónaktól, és a
vízbe csapódtam. A testem a hullámok közé fúródott, apró
kristálybuborékok serege morajlott körülöttem. Egy lendületes
mozdulattal a hűvös mélység felől a vízfelszín felé iramodtam,
hogy megmelegedjek. A keleti zátony sarkába futó áramlatok
miatt a szigetnek ezen az oldalán jóval hidegebb volt a tenger.
Ebből is tudtam, hogy innen még nem kotorták ki az összes
tűzkövet.
Koy hajója eltávolodott tőlem, a domború vitorla a felhőtlen
égboltot szelte. Mikor eltűnt a sziget mögött, én az ellenkező
irányba haladtam, a part felé. Arccal lefelé úsztam, hogy
felmérhessem az alattam elterülő zátony mélységét. A
rózsaszín, narancssárga és zöld színben pompázó korall éppen
úgy verte vissza a fényt, mint régen az apám asztalán heverő
nyitott atlasz oldalai. Felfigyeltem egy élénksárga, törött
szarukorallra.
Feljöttem a vízből, és még egyszer ellenőriztem az övemet.
Lassan teleszívtam a tüdőmet levegővel, majd kiengedtem, pont
olyan tempóban, ahogy még anyám tanította. Már jól ismertem
az érzést, ahogy a mellkasom kitágul, majd kiürül és ismét
összeszűkül. Aztán felgyorsítottam a tempót, és a gyors ki- és
belégzéseket követően egy nagy levegővel végül alámerültem.
A fülem pattogott, ahogy a karommal a vizet szelve a
tengerfenéken tündöklő színek felé tartottam. A testem a víz
nyomásának ölelésébe záródott, és én egyre csak lefelé
tartottam, hiába éreztem a felszín vonzását. Egy vörös csíkos
doktorhalraj nyüzsgött körülöttem, amikor végre leértem. Az
engem körülvevő végtelen kékségben lágyan landoltam egy zöld
korallon, amely kusza ujjakkal tört a felszín felé. A fölötte
meredező sziklapárkányba markoltam, és a hasadékba léptem.
Akkor találtam először tűzkövet, amikor rákokat kerestem a
zátonyon, hogy kifizethessem az öregembert, aki megjavította a
látcsövemet. A drágakő halk búgása váratlanul ért a csendben,
és három napnyi sikertelen próbálkozás után tudtam csak
megszerezni. Amikor egy sziklába rúgva a felszín felé
iramodtam, letörtem belőle egy darabot, és alatta feltűnt a sok
kis fehérség a bazalt görbe repedésében. Ez csak egyetlen dolgot
jelenthetett – tűzkövet.
 A zsákmány több érmét hozott a Marigold kereskedőitől az
utóbbi három hónapban, mint amit az elmúlt két évben
összesen szereztem. Még néhány hét, és soha többé nem kell
alámerülnöm ezekben a vizekben.
Ahogy megvetettem a lábamat, a karommal a sziklába
kapaszkodtam, és végigtapogattam a kanyarulatát. A drágakő
lágyan vibrált az ujjaim alatt, olyan volt, akár a fémnek csapódó
fém rezonanciája. Az anyám tanított meg arra is, hogyan
halljam meg a drágaköveket. A Pacsirta mélyén egyesével a
kezembe ejtette őket, és a fülembe suttogott, miközben a
legénység körülöttünk a függőágyakban aludt.
Hallod? Érzed?
Elővettem a szerszámokat az övemből. A vésőt a legmélyebb
repedésbe illesztettem, majd ráütöttem a kalapáccsal, és lassan
megrepesztettem a kő felszínét, ami az alakjából ítélve méretes
tűzkődarabot rejthetett. Talán négy rézpénzt is megért.
Egyre több hal gyűlt körém táplálékot keresni, a napfény
megcsillant ezüst pikkelyeiken. Felnéztem, és hunyorogtam a
ragyogó fényben. Homályosan láttam, hogy messzebb a
távolban egy emberi test lebeg a vízfelszín közelében. Egy kotró
maradványai, aki valakinek keresztbe tett, vagy nem fizette
vissza az adósságát. A lábát hatalmas, rákokkal borított kőhöz
láncolták, és a tengeri élőlények szabadon lakmározhattak a
húsából. Nem először láttam hasonló ítéletet végrehajtva.
Vigyáznom kellett, nehogy én is hasonló sorsra jussak.
Az utolsó leheletem égette a mellkasomat, a karom és a lábam
lehűlt. Még egyszer ráütöttem a vésőre. Felrepedt a kemény,
fehér borítás, és elmosolyodtam, ahogy egy csorba darab levált
a szikláról. Megérintettem az áttetsző, vörös tűzkövet, amely
bevérzett szemként meredt rám a szikla mélyéről.
Mikor már kezdett elhomályosulni a látásom, elrúgtam
magam a kőtől, és a felszín felé úsztam. A tüdőm szinte ordított
a levegőért. A halraj szilánkjaira hulló szivárványként rebbent
szét körülöttem, és végre levegőért kapkodva kidugtam a fejem.
Vékony fátyolfelhők húzódtak az égbolton, és a horizonton
sötétlő kékség megragadta a tekintetemet. Aznap reggel vihar
szagát éreztem a szélben. Ha emiatt a Marigold nem tudja
elérni a szigetet, amíg még fent van a nap, akkor a
biztonságosnál tovább kellene magamnál tartanom a tűzkövet.
Rengeteg búvóhelyem volt, viszont ahogy teltek a napok, egyre
többen figyeltek.
A hátamon lebegtem, és hagytam, hogy a nap a bőröm lehető
legnagyobb felületét melengesse. Máris elkezdett lemenni, a
Jeval mögötti korallzátony felé húzódott, és még legalább hat
vagy hét merülésre lesz szükség, hogy megszerezzem azt a
tűzkövet. És oda kell érnem a zátony másik felébe, mire Koy
visszajön értem.
Ha visszajön értem.
Még három vagy négy hét kellett, hogy elég pénzem legyen
átszelni a tengert, hogy megtaláljam Szentet, és betartassam
vele az ígéretét. Csak tizennégy voltam, amikor otthagyott a
tolvajok hírhedt szigetén, és én azóta minden egyes nap pénzt
kuporgattam, hogy megtalálhassam őt. Négy év után szerintem
már fel sem ismerne, ha végre bekopognék az ajtaján. Lehet,
hogy arra sem emlékezne, mit mondott, amikor a bálnacsontozó
késével a karomba vágott.
Az apám viszont nem volt feledékeny típus.
Ahogy én sem.
 KETTŐ

Öt szabály volt. Csak ez az öt.

Már akkor kívülről fújtam őket apámnak, amikor elég nagy
lettem, hogy felmásszak az árbócra anyámmal. A Pacsirta
halovány gyertyafényében apám az egyik kezét a tollán, a
másikat a poharán tartva engem figyelt.

1. Mindig tartsd a késed elérhető helyen.

2. Sose tartozz senkinek semmivel.
3. Semmi sincs ingyen.
4. Kovácsolj hazugságokat az igazságból.
5. Soha, semmilyen körülmények között ne fedd fel, hogy ki
vagy mi számít neked.

Azóta Szent szabályai szerint élek, hogy kitett engem Jevalon,

és emiatt maradtam életben. Legalább ennyit hagyott nekem,
amikor vissza se nézve elhajózott.
Mennydörgés készülődött, ahogy a part felé közeledtünk, az
ég elsötétült, és a levegő a vihar ígéretét hordozta. A horizonton
formálódó hullámokat tanulmányoztam. A Marigold már
biztosan úton volt, de ha rosszra fordul az idő, nem éri el a
szigetet reggelre. És ha nincs ott, nem kereskedhetek.
Koy fekete szeme az ölemben fekvő, kagylókkal teli hálóra
siklott. A zátonyról lefejtett tűzkővel teli szütyőt az egyik
kagylóba rejtettem. Már nem az a butuska lány voltam, aki
régen. Gyorsan megtanultam, hogy ha a többi kotróhoz
hasonlóan én is az övemre kötöm a szütyőt, akkor a többiek
levágják róla. És ez ellen semmit sem tehettem. Nem volt meg a
fizikai erőm, hogy felvegyem velük a harcot, úgyhogy a
drágaköveimet kibelezett halakba és kagylókba rejtettem,
amióta utoljára megloptak.
Végigsimítottam a sebhelyet a csuklómnál, amely úgy ágazott
szerte az alkarom belső oldalán, akár egy fa gyökere. Hosszú
ideig csak ez tartott életben Jeval szigetén. A jevaliak igen
babonásak voltak, úgyhogy senki nem akart bántani ezzel a
nyommal a karomon. Néhány nappal azután, hogy Szent
elhagyott, egy Fret nevű öregember azt kezdte terjeszteni, hogy
megátkoztak a tenger démonai.
A hajó lassított, úgyhogy felálltam, és átvetettem a vállam
fölött a hálót. Éreztem, hogy Koy figyel, szinte hallottam a
karcos suttogását a hátam mögött, ahogy átszeltem a sekély
vizet a part felé. Jevalon mindenki magáért felelt, kivéve, ha
bármit nyerhettek cselszövés által. Koy pedig pontosan ezzel
foglalkozott – cselszövéssel.
A vízben sétáltam a partvonal mellett, és a sziklát figyeltem,
hogy az árnyékokból láthassam, ha valaki követne. A tenger az
alkonyi fényben lilára váltott, az utolsó fényszikrák fulladoztak
a habokban, ahogy lement a nap.
Kérges ujjaimmal kitapintottam a fekete szikla jól ismert
repedését, belekapaszkodtam, felhúztam magam, így a
tengervíz az arcom másik oldalát permetezte. A kötél, amelyet a
párkányhoz rögzítettem, eltűnt a vízben.
A kagylóhéjat az ingembe rejtettem, majd felálltam, és
teleszívtam a tüdőmet levegővel. Amint a következő hullám a
sziklába csapódott, a tengerbe ugrottam. Percről percre
sötétedett, de sikerült a kötélbe kapaszkodnom, és követtem azt
a hínárerdő mélyére, ahol a tengeri aljnövényzet vastag,
hullámzó ágai meredeztek. A mélyből a levelek aranyszín
tetőknek tűntek, és zöldre színezték a vizet.
A hínárban cikázó halakra éhes zátonycápák lestek, miközben
leúsztam. Az öböl volt az egyetlen hely, ahol halászhattam, mert
ott a zord áramlatok miatt a többi kotró nem használhatta a
nádcsapdáit. Viszont a fonott kosárból előállított csapda,
amelyet apám kormányosa tanított meg elkészíteni, kiállta a
kegyetlen hullámokat. Megragadtam a vastag kötelet, és
meghúztam, de az nem adta magát, mert az áramlat lökése
miatt beékelődött a sziklák közé.
A sziklának támaszkodva a lábammal rugdostam a kosarat,
hogy kiemeljem a vastag iszapból, ami félig betemette. Amikor
nem mozdult, lehajoltam és megragadtam a kosár fonott fülét.
A csapda egy pattanással eltört, én pedig a mögöttem lévő
kemény sziklafalnak csapódtam.
A csapda nyílásából kiúszott egy sügér, még mielőtt
becsukhattam volna. Elkáromkodtam magam. A hangom
elveszett a vízben, miközben néztem, ahogy távolodik a hal.
Mielőtt még a másik is elszökött volna, átkaroltam és a
mellkasomhoz szorítottam a törött kosarat.
A kötéllel a felszín irányába húztam magam, és
belekapaszkodtam a kiálló szikladarabba. A vésőmmel
lefejtettem a hínárral rejtett kődarabot, amely mögé lyukat
ástam. Ott rejtettem el az összes tűzkövet, amit az elmúlt két
hétben gyűjtöttem. Üvegszilánkokként csillogtak a sötétben.
Kevés olyan rejtekhelyem maradt a szigeten, amit még nem
találtak meg. Már évek óta itt merültem a halcsapdáimmal, és
ha valaki látott itt, akkor azt is látta, hogy mindig zsákmánnyal
térek vissza. De ha gyanította is volna bárki, hogy a
drágaköveimet is itt tartom, akkor sem lett volna képes
megtalálni őket.
Miután megtöltöttem az erszényemet tűzkővel, visszatettem a
követ. Égtek a lábizmaim a kimerültségtől, elfáradtam az órák
óta tartó merülésben. Az utolsó erőmmel a felszín felé
iramodtam. Kidugtam a fejem a hullámverésben, és
belélegeztem az éjszakai levegőt. A sziklába kapaszkodtam, még
mielőtt az áramlat visszarántott volna a mélybe.
 Az egyik kezemmel felhúztam magam, és a levegőt kapkodva
hátradőltem a homokban. A fejem fölött már csillagok
ragyogtak, a vihar viszont tagadhatatlanul Jeval felé tartott. Már
a levegő illatából tudtam, hogy hosszú éjszaka vár rám. A szél
veszélyeztette a sziklán összetákolt kunyhómat, és különben
sem alhattam, ha tűzkő vagy pénz volt nálam. Máskor is
felforgatták már a táborhelyemet, amíg aludtam, ezért nem
vállalhattam a kockázatot.
A ficánkoló halat az ingembe rejtettem, a törött csapdát pedig
a vállam fölött átvetve a hátamra dobtam. A fákra sötétség
borult, a holdfény mutatta az utamat. Követtem a szirt felé
kanyarodó ösvényt, ami idővel egyre meredekebbé vált. A járat
hirtelen egy sima felületű sziklába torkollott. A kezemet és
lábamat az általam kivésett vájatokba illesztettem, és mászni
kezdtem. Amikor felértem a tetejére, felhúztam magam, és
visszanéztem az ösvényre.
Az út üres volt, a fák lágyan ringtak a szélben, a holdfény
megvilágította a hűvös homokot. Az utam hátralévő részét futva
tettem meg, mígnem a sík terep magasan a lenti part fölé
csúcsosodott. A meredély a szigetecskék felé nézett, amelyeket
ugyan nem láthattam a sötétben, viszont ki tudtam venni
néhány olajlámpát, ami az éjszakára kikötött hajók árbócán
hintázott. Pontosan itt üldögéltem minden reggel, és vártam,
hogy visszatérjen apám hajója, habár megmondta, hogy nem
fog visszajönni.
Két évembe telt, míg elhittem.
Ledobtam a halcsapdát a tűzrakóhely mellé, és lecsatoltam
magamról a súlyos szerszámos övemet. A szél egyre erősödött,
miközben belekapaszkodtam a szikla fölé tornyosuló fatörzsbe,
és lassan felmásztam rá. Ahogy felértem a tetejére, lenéztem a
partra, amely legalább harminc méterrel volt alattam. Az éjjeli
hullámok fehér habbal verdesték a homokot. A legtöbb kotró túl
nehéz volt ahhoz, hogy felmásszon erre a nyurga fára a szélben
anélkül, hogy letörné az ágakat és a halálba zuhanna. Én
magam is majdnem leestem egyszer-kétszer.
Mikor már elég közel értem, kinyújtottam a kezem a sötétben,
és a két vastag ág elágazása felé nyúltam. Kitapogattam az
erszényt, amelyet aztán ledobtam a földre a hátam mögött, és
lemásztam a fáról.
Tüzet gyújtottam, nyársa húztam a halat, majd kényelembe
helyezkedtem, arccal az ösvény felé. Ha illetéktelen behatoló
közeledne, előbb látnám meg, mint ő engem. Csak reggelig
kellett kitartanom.
Az érmék csilingeltek, ahogy megráztam az erszényemet. A
puha homokba szórtam őket. A holdfényben meg tudtam
számolni a vagyonomat, csinos oszlopokba rendezve az
érméket magam előtt.
Negyvenkét rézpénz. Azt az összeget leszámítva, amit
hajózásra kell költenem, már csak tizennyolc hiányzott, hogy
üzletelhessek Westtel a nagyobb utazás kapcsán. Még arra is
félretettem némi pénzt, hogy ehessek, és tudjak valahol aludni,
amíg lenyomozom Szentet. Hátradőltem a földön, és lelógattam
a lábamat a szikláról. A holdat bámultam, és hallgattam, ahogy
a sülő hal serceg a tűz fölött. Tökéletes, tejfehér félhold
ragyogott fölöttem, és én beszívtam Jeval különleges, sós-
ciprusos levegőjét.
A szigeten töltött első éjszakámon a tengerparton aludtam,
mert nem mertem bemenni a fák közé, ahol tüzeket gyújtottak
és sátrakat vertek fel. Arra ébredtem, hogy egy férfi letépte
rólam a kabátot, és pénzt keresett a zsebeimben. Miután a
keresés nem járt sikerrel, a hideg homokba dobott, és odébb
állt. Több napba telt, amíg rájöttem, hogy akárhányszor
halászni próbálok az öbölben, valaki biztosan a parton vár, és
arra készül, hogy ellopja a zsákmányomat. Majdnem egy teljes
hónapig csak hínárt ettem, mire felfedeztem néhány
biztonságos helyet, ahol ehettem. Egy év is eltelt, mire elég
pénzérmét gyűjtöttem abból, hogy mások halait pucoltam és
pálmaköteleket árultam, hogy vehessek egy saját
kotrófelszerelést Frettől, aki már túl öreg volt a merüléshez.
A szél viharosan kezdett fújni, a hullámok egyre dühösebben
csaptak össze alattam. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta,
hiányozni fog-e ez valaha. Talán volt valami Jevalban, ami a
részemmé vált. Felültem, és a sötétbe borult szigetet
fürkésztem. A fekete fák lombjai úgy morajlottak a sötétben,
akár a háborgó óceán habjai. Ha nem a börtönöm lenne, akár
még gyönyörűnek is találhattam volna. Én viszont sosem
tartoztam ide.
Pedig alakulhatott volna úgy is. Lehettem volna egy a sok
közül, akik kemény munkával, drágakő-kereskedéssel építik fel
a megélhetésüket. Jevali kotróként azonban nem lehetek Szent
lánya. Habár, lehet, hogy már ez sem igaz.
Élénken emlékeztem a hajótest mélyéről búgó lágy suttogásra
és a nyikorgó függőágyakra. Apám pipájának illatára, és a
fedélzeten koppanó csizmák hangjára. Az én helyem nem a
szárazföldön volt, sem a kikötőkben vagy az öböl menti
városokban. Az a hely, ahová tartoztam, eltűnt.
A messzeségben a Pacsirta valahol ott a tenger fenekén pihen,
ahol a holdfény a Viharcsapda fekete vizeit simogatja. És
akárhová sodródtam, sosem térhettem haza. Az otthonom az a
hajó volt, amely anyám alvó csontjaival együtt a mélységbe
süllyedt.
 HÁROM

Napfelkeltekor felálltam, és figyeltem, ahogy a Marigold

közeledik a vízen át. Még hajnal előtt érkeztek, a Névtelen
tengeren dühöngő vihar ellenére. Egész éjjel virrasztottam, és
egészen addig bámultam a tüzet, amíg az eső el nem oltotta. Az
egész testem sajogva tiltakozott az alváshiány ellen a
háromnapnyi merülés után.
Westet azonban nem volt tanácsos megváratni.
Mire leértem a tengerpartra, már egy hordányi kotró
várakozott a hajóra. Volt annyi eszem, hogy egy hónapra előre
kifizettem Specknek a helyemet a csónakon. A férfi a homokban
feküdt, a fejét a hátratett kezein nyugtatta, a kalapját az arcába
húzta. Azoknak, akik rendelkeztek hajóval Jevalon, nem kellett
sem merülni, sem kereskedni, mert minden kotrónak szüksége
volt rájuk. Egy csónak itt olyan volt, mint egy soha-ki-nem-fogyó
rézpénzes csupor, és Specknél senki nem volt érdemtelenebb
ekkora szerencsére.
Mikor meglátott, felugrott, és örömében megvillantotta
rothadó fogait.
– Reggelt, Fay!
Biccentettem neki, a csónakba hajítottam a táskám, majd én is
bemásztam. Senki nem szorított nekem helyet, hogy leülhessek,
úgyhogy a hajó orrában álltam. Az egyik kezemmel átkaroltam
az árbócot, a másikkal pedig az ingemben rejtegetett tűzkővel
teli szütyőt szorongattam. Koy hajója már közel járt a
gátszigetekhez. A rajta utazó rengeteg ember a két oldalán a
tengerbe lógatta a lábát.
 – Fable – mosolygott Speck kérlelőn. Beletelt egy pillanatba,
míg rájöttem, mit akar.
Amint elhúzódtam, a férfi kiengedte a vitorlát, és útnak
indította a hajót. A kotrók olyasmiket kértek tőlem, amiket
egymástól sosem mertek volna. Elvárták, hogy hálás legyek,
amiért nem öltek a vízbe vézna gyerekkoromban, de igazság
szerint sosem tettek értem semmit. Sosem kaptam ételt, amikor
éheztem, és sosem kínáltak menedékkel vihar idején. Minden
egyes falatért és tűzkőért megdolgoztam, néha majdnem az
életembe került megszerezni őket. Mégis, ők úgy vélték,
tartozom nekik, amiért még mindig lélegzem.
Ahogy a szél a vitorlába kapott, úgy hasítottuk a lágy reggeli
vizet, ahogy a forró kés a faggyút. Nem tetszett, hogy a tenger
ennyire nyugodt; úgy ragyogott a vízfelszín, akár a frissen
égetett üveg. Az alvó tenger látványa mindig nyugtalanított,
mert túl sokszor láttam már, milyen vérszomjas is tud lenni.
– Azt beszélik, új tűzkőlelőhelyet találtál, Fay – brekegte
Speck. Elengedte a kormányrudat, és odaállt mellém az
árbóchoz.
A szája házilag főzött rozsszesztől bűzlött. A szél felé
fordítottam az arcom, és nem törődtem a férfival. Mikor
megéreztem, hogy a többiek is engem néznek, még erősebben
szorítottam a szütyőmet.
Speck felemelte a kezét, és a tenyerét mutatta felém.
– Nem mintha bármit is akarnék ezzel mondani.
– Hát persze – motyogtam.
A férfi közelebb hajolt, és halkabban folytatta.
– Tudod, az emberek beszélnek.
A férfi szemébe nézve tanulmányoztam őt, próbáltam
kitalálni, mit jelentenek a szavai.
– Miről beszélnek?
Speck hátranézett a válla fölött, az ingébe tömött ezüstös
hajfonata kibomlott.
– Arról, hogy vajon hol tárolod azt a sok rézpénzt.
 A jobb oldalamon ülő kotró fészkelődött a helyén, láthatóan a
fülét hegyezte.
– Én a helyedben kimaradnék az ilyen beszélgetésekből,
Speck – feleltem, és lazán az árbócnak dőltem. A kotrókkal való
egyezkedés során létfontosságú volt, hogy sose mutassam ki a
félelmemet, még akkor se, ha épp annyira megrémültem, hogy
majdnem elhánytam magam. Speck ártalmatlan volt, de csak
kevés hozzá hasonló élt a szigeten, akitől nem kellett tartanom.
– Há’ persze, törődöm is én vele – bólintott gyorsan. – Csak
gondó’tam, jó, ha tudod.
– Vagyis akarsz tőlem még egy pénzérmét, úgy érted –
csattantam fel.
A férfi ismét elvigyorodott, és megvonta a vállát.
– Már így is túl sokat fizetek, nem adok pénzt a pletykákért is.
Hátat fordítottam neki, jelezve, hogy befejeztem a témát. Még
legalább három hét kellett, hogy elég pénzt gyűjtsek az
utazásra, viszont ha a kotrók tényleg összesúgtak a hátam
mögött, nem húzom ki olyan sokáig.
Speck hallgatásba merült, egyetlen neszként a vizet szántó
hajótestet és a fütyülő szelet lehetett hallani. Feltűntek a
szemünk előtt a Marigold bordázott fehér zászlói, ahogy a
szigetecskék mögé kanyarodtunk. A hajó a legtávolabbi
meredélynél horgonyzott. Speck finoman lassított. West a kikötő
másik oldalán állt: ki tudtam venni a férfi szögletes vállának
fekete sziluettjét, ahogy a vizet kémlelte a napfelkeltében.
Az egyik kezemet az égnek emeltem, és széttartottam az
ujjaimat a szélben. Amint West meglátott, eltűnt a tömegben.
Speck meglazította a vitorlát, amint közelebb értünk a
kikötőhöz. Mielőtt megkért volna rá, megragadtam a feltekert
kötelet, és a partra dobtam. A hurok a móló sarkán álló
oszlopba akadt. A hajó oldalához ugrottam, lehajoltam, és úgy
húztam magunkat a part felé. A nedves kötél ropogott a kezem
között, és az evező tompa koppanására még az üldögélő Fret is
felnézett.
 Az öreg férfi vörös, szőtt ládát szorongatott a lábai között, tele
ritka kagylókkal, amiket az öbölben halászott. Már régóta
képtelen volt a merülésre, de még mindig hetente kereskedett a
gátszigeten. Olyan portékákat kínált, amelyeket senki más nem
tudott volna megtalálni. Ő mondta rám legelőször, hogy
elátkoztak a tengeri démonok, és ő adta el nekem a kotróövét,
arra késztetve ezáltal, hogy megszegjem apám szabályait.
Mindkét szívességért az életemmel tartozom neki.
– Fable – mosolygott rám, mikor a mólóra léptem.
– Szia, Fret – köszöntem. Megérintettem a csontos vállát,
ahogy elhaladtam mellette, és a szememmel azt a pontot
fürkésztem, ahol West eltűnt a tömegben.
A halovány reggeli fényben a kotrók a keskeny járdán gyűltek
össze, és a kereskedőkkel üzleteltek, vagy rézpénzek miatt
veszekedtek. Jevalt mindenki a zátonyokban rejtőző tűzkőről
ismerte. Bár nem ez volt a legértékesebb drágakő a világon, a
szigeten kívül nem sok helyen lehetett találni belőle.
A kereskedők azonban nem csak a tűzkőért jártak ide. Jeval
volt az egyetlen sziget a Névtelen tenger és a Szoros-öböl között,
úgyhogy rengeteg hajó kötött itt ki, hogy ellátmányt szerezzen.
A jevaliak tyúktojással, halakkal és kötelekkel teli kosarakkal
mászkáltak a kikötőben, a korlát mentén időző tengerészeket
megszólítva.
Amint előretörtem a szorosan összepréselődött férfiak között,
kiabálást hallottam. Félreugrottam, így épp sikerült elkerülnöm
egy ütést. A kitörni készülő verekedés a móló szélére szorított.
Egy ökörfarkkóróval teli nyitott hordó a vízbe gurult, kis híján
engem is magával sodort, mire két férfi utána ugrott.
Megvártam, hogy valaki szétválassza a verekedő kotrókat, hogy
tovább haladhassak.
West éppen akkor fordult meg, mikor végre kiértem a
tömegből, mintha számított volna rám. Hullámos, napszítta
haját a füle mögé tűrte, és karba tett kézzel nézett le rám
halványkék szemével.
 – Késtél – szólt. Figyelte, ahogy kihúzom az ingem az övemből,
és lecsatolom az erszényt. Láttam, hogy a férfi mögött a
horizonton a felkelő nap már a vízfelszínt súrolja.
– Csak néhány perccel – motyogtam.
West előrébb lépett. Elővettem az erszényből a hat kerek,
fehér kőtörmelékkel borított tűzkövet.
A férfi elvette a látcsövemet az övemről, és a szeméhez
illesztette. Előrehajolt, és óvatosan a kezébe vette a vörös
drágaköveket, majd a fény felé tartotta őket, hogy a nap
átsüssön rajtuk. Nem tisztítottam meg őket, de azért jó darabok
voltak. Jobb, mint bármi, amit a mögöttem lévő kotrók kínáltak.
– Látom, jól eltalált a vihar – mondtam. Megpillantottam a
Marigold fedélzetén száradó friss szurkot. A hajó jobb oldalán, a
korlát alatt repedés hasított a fába.
A férfi nem válaszolt, hanem újra megvizsgálta a köveket.
A hajó láthatóan más sérülést is szenvedett. Magasan a
főárbócon egy lány üldögélt, és a vitorlákat rögzítő bőrszíjakat
javította.
Gyermekként a Pacsirta fedélzetén heverésztem, és figyeltem
anyámat az árbócon. A kígyóként himbálózó sötétvörös
hajfonatát, napbarnított bőrét, ami a fehér vitorla mellett még
sötétebbnek tűnt. Pislogtam, hogy eltűnjön az emlékkép, mielőtt
még fájdalom öntötte volna el a mellkasomat.
– A szokásosnál jóval többet hoztál mostanság – eresztette le
West a látcsövet a szemétől.
– Szerencsés időszak – feleltem. Az ujjaimat várakozón az
övembe akasztottam.
West a szőke borostáját vakargatta, ahogy mindig, amikor
gondolkodott.
– A szerencse általában csak bajt hoz – nézett végül a
szemembe. – Hat rézpénz.
A férfi a saját övére szíjazott erszényhez nyúlt.
– Hat? – vontam fel a szemöldökömet, és a legnagyobb
tűzkődarabra mutattam. – Csak az legalább hármat ér, az biztos.
 A férfi a mögöttem üzletelő kotrók és kereskedők tömegére
pillantott.
– Én a helyedben nem vinnék hatnál több rézpénzt a szigetre
– mondta, és kivette az érméket az erszényéből. – A többit
odaadom legközelebb.
Megfeszítettem az állkapcsomat, és mindkét kezem ökölbe
szorult. Annyira feldühített, hogy West szívességnek állította be,
hogy nem fizet ki rendesen, hogy felforrt a vérem. Nem így
működött ez a világ.
– Tudok vigyázni magamra. Tíz rézpénz, vagy kereshetsz más
beszállítót – jelentettem ki. Visszavettem a látcsövemet, és
feltartottam magam elé a nyitott tenyeremet. A férfi megadta a
pénzt, mivel senki mástól nem vett tűzkövet. Csak tőlem. Az
utóbbi két évben senki mástól nem vásárolt egyetlen darabot
sem.
West ujjai elfehéredtek, ahogy a kövekre zárultak. Motyogott
valamit magában, amit nem értettem, miközben a kabátja
zsebébe nyúlt.
– Egyszerre kevesebbet kéne eladnod – mondta halkan, és
megszámolta az érméket.
Igaza volt. Ezt én is tudtam. Viszont veszélyesebb lett volna
tűzkövet és rézpénzt is magamnál tartani. Az érmék kisebbek
voltak, könnyebb volt őket elrejteni, és szívesebben birtokoltam
csak egy dolgot, amit mások irigyelhettek tőlem.
– Tudom, mit csinálok – mondtam eltökélten.
– Ha nem jössz el legközelebb, tudni fogom, miért – felelte.
Megvárta, hogy a szemébe nézzek. A hajó fedélzetén eltöltött
hosszú napok mély olívaszínűre festették a bőrét, és szeme úgy
ragyogott, akár anyám jádeköve, amelyet merülés után ki kellett
fényesítenem.
A férfi a kezembe ejtette az érméket, és én sarkon fordulva az
erszényembe tömtem őket, amit aztán az ingembe rejtettem. A
jevali forgatagba vetettem magam, a bűzlő testek csőcselék
tömegébe, és egyre nagyobbra nőtt a gombóc a torkomban.
Kényelmetlenül éreztem magam a rézérmék súlyától az
erszényemben, és West jótanácsa kőként nehezedett az
elmémre. Talán igaza volt. Talán…
Hátrafordultam, és lábujjhegyre álltam, hogy átlássak a
kotrók válla fölött. West azonban addigra eltűnt.
 NÉGY

Koy a hajón várt, amikor a partra értem.

A szél belekapott sötét hajába, miközben a hullámokat
kémlelte. Akkor láttam először Koyt, amikor felém úszott, hogy
lerúgjon a turzásról, ahol horgásztam. Azóta se hagy engem
békén.
– Hol vannak a többiek? – kérdeztem, majd a férfi felé
hajítottam egy rézpénzt, és a hajóba dobtam az övemet.
Koy elkapta az érmét, és az árbócról lógó erszénybe
csúsztatta.
– Még mindig árusokat keresnek.
Koy meglazította a köteleket, a hajó pedig lassan távolodni
kezdett a parttól.
Amint kinyílt a vitorla, a szél belekapott, és a hajó kilőtt a
nyílt víz felé. Visszacsatoltam magamra az övemet. Koy a válla
fölött hátrapillantva a szerszámaimat vizsgálta. Lopott már
tőlem korábban is, habár még sosem kaptam rajta. Sokszor
kellett új rejtekhely után néznem, de valaki így is mindig
megtalálta a holmimat. A kotrók talán nyers, kemény emberek
voltak, de nem hülyék, Koy a legkevésbé. Ráadásul neki több
szájat kellett etetnie, mint bárkinek a szigeten.
A nagyanyja és két testvére is tőle függött, és ettől a férfi
mindenkinél veszélyesebb volt. Jevalon, a nyílt tengeren, de
még a Szoros-öbölben is a másért viselt felelősség jelentette a
legnagyobb átkot. Itt kizárólag teljesen egyedül lehetett
biztonságban az ember. Ez volt Szent egyik legelső leckéje.
Az ég elsötétült egy újabb, távoli vihar ígéretében, és a
Marigold még mindig a kis sziget mentén horgonyzott. Ez a
második vihar félelmetesebbnek tűnt az elsőnél, de a szél és a
felhők azt súgták, hogy talán el sem ér hozzánk. A Marigold és a
többi hajó azonban a biztonság kedvéért valószínűleg megvárja
a reggelt az indulással.
– Mihez kezdesz azzal a sok rézzel, Fable? – kérdezte Koy,
miközben csomót kötött az egyik vastag kötéllel.
Figyeltem, ahogy a kötél megfeszül a kérges kéz körül.
– Milyen rézzel?
A férfit láthatóan jól mulatott, még az ezüstös fényű fogait is
megvillantotta.
– Tudom, hogy eladod azt a sok tűzkövet, amit találsz. De el
sem tudom képzelni, mit tervezel a pénzzel. Veszel egy hajót?
Vagy a kereskedőkkel tervezel valami nagyobb üzletet?
– Nem találtam mostanság sok tűzkövet – vontam vállat, és az
ujjam köré csavartam az egyik tincsemet. A hajam a
napsütésben olyan színű volt, akár a megkopott réz. – Nem
többet, mint általában.
Koy elvigyorodott, a korlátnak dőlt és leengedte a könyökét.
– Tudod, miért nem kedveltelek soha?
– Miért? – viszonoztam a vigyort.
– Nem azért, mert hazug vagy. Ezen a szigeten mindenki
hazudik. Az a baj veled, Fable, hogy te még jó is vagy benne.
– Hát, én mindig is bírtalak, Koy.
A férfi elnevette magát, és meghúzta a vitorlát, hogy
lelassítson a hajó.
– Látod? Már majdnem elhittem.
A hajó oldalához léptem, leugrottam, és a hideg vízbe
csobbantam. Lemerültem, majd ellazult testtel a vízfelszín felé
lebegtem. Mikor felértem, láttam, hogy a déli zátony felé tartó
Koy hajója már tovatűnt. Megbizonyosodtam róla, hogy a férfi
nem néz vissza, majd az ellenkező irányba úsztam. Lassan
mozogtam, hogy tartalékoljam az erőmet. A kimerült izmaim és
elgyötört csontjaim még mindig sajogtak, de tudtam, hogy a
közeljövőben még nem pihenhetek. Legalábbis addig biztos
nem, amíg a kotrók kitüntetett figyelmét élvezem. Most csak
annyi dolgom volt, hogy a lehető leggyorsabban összegyűjtsem
a maradék pénzt, hogy végre hátrahagyhassam ezt a helyet.
Észrevettem az élénksárga szarukorallt, és megszorítottam az
övemet. Elkezdtem a jól betanult ritmusban ki- és belélegezni.
Mikor már égett a tüdőm a bordáim között, lemerültem, és
lendületes rúgásokkal a tengerfenék felé iramodtam. A halak
szikrázó rajban rebbentek szét körülöttem. A tűzkő halk búgása
szinte reszketett a bőrömön. Előhúztam a szerszámaimat, és
munkához láttam. Olyan erősen ütöttem a kalapáccsal, ahogy
csak tudtam, és sikerült leszedni egy újabb darabot a sziklából.
A szikla javarészt bazaltból és korallból állt, azonban a törés
alatt körülbelül félméternyire tűzkő vöröslött. Nem volt nagy,
úgyhogy könnyedén kiszedhettem, de az egész délutánom
ráment volna, hogy többet gyűjtsek. A karomat a korallnak
támasztva készültem az újabb ütésre a kalapáccsal. Ahogy a
vésőre ütöttem, a kő hangos csattanással megadta magát.
Megcsúszott a kezem, és felsértettem az éles kővel, amikor
árnyék vetült a fejem fölé, teljes sötétségbe vonva a testemet.
Remegve elejtettem a kalapácsot, a szívem sebesen dobogott. A
levegő egyre fogyott a tüdőmből. Megfordultam, és a kiálló
szikladarab alá bújtam, hideg markomban a vésőt szorongatva.
A zátony fölött elúszó cetcápa-raj visszaverte a felszín felől
érkező napsugarakat. Kiengedtem a számon néhány buborékot,
ahogy megkönnyebbülve elnevettem magam, és a mellkasom
fájdalmas szorítása is ellazult kissé. Azonban levegőre volt
szükségem.
Ellöktem magam a kőtől, és két cetcápa közé úsztam.
Kinyújtottam a kezem, hogy megsimogathassam a sima,
pettyezett bőrüket. Amint ficánkolva odébb álltak,
elmosolyodtam, és a felszínről áradó napfény felé iramodtam.
De amint felértem volna, valaki megragadta a karomat, és
visszarántott a mélybe, még mielőtt levegőt vehettem volna.
Felsikoltottam a víz alatt, és ezzel a maradék levegőt is
kiengedtem a tüdőmből.
Az alattunk tobzódó halrajból Koy nézett fel rám, kezét
szorosan a csuklóm köré fonta. Erősen rúgtam egyet, és a vállán
találtam el a férfit a sarkammal, mire az ujjai lecsúsztak rólam.
Amilyen gyorsan csak tudtam, a nap felé úsztam. Éreztem, hogy
sötétség borul az elmémre. Amikor végre kidugtam a fejem,
köhögtem, a tüdőm égett, mintha ezer tű szúródott volna bele. A
hajó a zátony fölött úszott, néhány kicsúcsosodó szikla mentén,
így a mélyből nem láthattam.
Koy követett.
A férfi is feljött a víz alól, és felém úszott. Megpróbáltam
elmenekülni, de sikerült megragadnia a hajamat, annál fogva
húzott maga felé.
– Hol van? – üvöltötte, és egyre erősebben szorította össze az
öklét. – Mondd el, hol van!
A testem erőteljes csavarásával sikerült arcon könyökölnöm a
férfit. A szorító ujjak elengedték a hajamat, mire a hajó felé
úsztam. Koy üldözőbe vett, és jóval sebesebben szelte a vizet,
mint amire én képes voltam. Mikor elértem a hajótestet, elkapta
a lábamat. Megragadtam a tat oldalát, és a férfit leküzdve
megpróbáltam felhúzni magam. Az üvöltő Koy még erősebben
rángatott. Elcsúsztam, az arcom oldalára estem, és olyan erősen
csapódtam be, hogy csillagokat láttam. Ismét kitapogattam a
hajó szélét, felküzdöttem magam, és kétségbeesetten az
evezőért nyúltam. Amikor megtaláltam, visszafordultam, és
erősen megütöttem Koy fejét a lapos végével.
A férfi teste hirtelen megmerevedett, és visszaesett a
tengerbe. Köhögve a hajótestbe emeltem magam. Koy szeme
fennakadt, miközben süllyedt, és észrevettem, hogy a
homlokából vörös vér csöpögött. Ügyetlenül leengedtem a
köteleket, és a vitorláért nyúltam, azonban a mozdulat közben
megdermedtem, és elakadt a lélegzetem.
Még mindig láttam a férfit, ahogy a sötét kékségbe süllyed a
vízfelszín alatt.
– Te szemét – morogtam. Ledobtam az evezőt, és
visszaugrottam a vízbe.
Átkulcsoltam a karommal a férfi derekát, és visszahúztam őt
a mélyből. Ernyedt teste meglepően súlyos volt, majdnem
feldőlt a csónak, mikor felemeltem. Amikor már félig sikerült
kiemelnem őt, a lábait egyesével behúztam a hajótestbe.
Minden izmom megfeszült, és az utolsó erőm is kezdte
elhagyni izzó csontjaimat. A torkom égett a visszaköhögött sós
víztől. Remegő kezekkel Koy fölé álltam. A férfi továbbra is
erősen vérzett, és reméltem, hogy már nem lélegzik. Reméltem,
hogy meghalt.
Nem volt ekkora szerencsém.
Erősen a testébe rúgtam, majd üvöltve a deszkára zuhantam,
és próbáltam levegőhöz jutni. Nagy adag vért köptem sérült
számból a vízbe, és a sziget felé néztem. Az ajkam felszakadt, és
az arcom bedagadt, de még éltem. Ennél többet nem is
kérhettem.
Ott kellett volna hagynom a vízben. Hagynom kellett volna,
hogy a sötétségbe fulladjon. Miért nem tettem?
Téged nem erre a világra teremtettek, Fable.
Káromkodtam. Sajgó fejemben Szent szavai visszhangzottak,
mire megdörzsöltem a szemem. Ugyanezt mondta anyámról is.
Kiszedtem az evezőt a vízből, majd felálltam, és gyenge
kezemmel kibontottam a vitorlát. A kötél, amit szorítottam,
fájóan nehéznek tűnt. A szél belekapott a vászonba, és az
arcomon egyetlen, forró könnycsepp gördült le.
Nem maradt három hetem. Három napot sem várhattam.
A gátsziget görbületén túl láttam, hogy a Marigold vitorláit
még mindig nem engedték le a készülő szélvihar miatt.
Ha kibírom napnyugtáig élve, akkor egyetlen lehetőségem
lesz elhagyni Jevalt. És ki is fogom használni.
 ÖT

Valamiféle szerencsés véletlen folytán a part szinte üres volt,

mikor kikötöttem a hajót. Talán Koy igazat mondott, amikor azt
állította, hogy a kotrók még mindig a kereskedőkkel voltak
elfoglalva a mólón. Vagy lehet, hogy a közelgő viharra
készülődtek. Akárhogy is, csak néhányan vették észre, hogy
visszatértem a zátonyról.
Az összegabalyodott hálót Koy mozdulatlan testére dobtam,
megragadtam az övemet, és a vízbe ugrottam. Ha bárki látott
volna, bizonyára azt a kérdést szegezte volna nekem először,
mit keresek Koy csónakjában egyedül. A második, hogy hol van
Koy.
Visszadobtam az evezőt a hajóra, és a szokásos úton szedtem
a lábam a halcsapdáim felé. A nap már lent járt az égen, és
megélénkült a szél. A Marigold legénysége bizonyára már
készült rá, hogy a vihar után rögtön útra keljen.
Ahogy szaladtam, megbámult egy üres kosarakkal megrakott
kotró. Megérintettem az ajkamat az ujjam hegyével. Nem
tudhattam, milyen szörnyen nézhet ki az arcom, és semmilyen
módon nem rejthettem el. Ha valaki megtalálja Koyt, bizonyára
összerakja, mi történt.
Megtaláltam az ösvényt, és dél felé iramodtam, a leghosszabb
homoksáv felé. Amint a nap a hegygerinc mögé ért, árnyék
borult a partra. Követtem az utat egészen a sziklákig, és minden
lépésnél hátrapillantottam. Amint a kő mögé értem, elakadt
lélegzettel torpantam meg.
A táborhelyemet felforgatták, és azt a néhány tárgyat, ami
fontos volt nekem, vagy amit használtam, elvitték. Minden mást
apró darabokban hagytak a homokban.
Koy tényleg ármánykodott ellenem. Azért vitt magával az üres
csónakján, hogy kifigyelje a tűzkő-lelőhelyemet, míg a barátai
szétszedik a táborhelyemet pénz és tűzkő reményében. Arra
viszont nem számított, hogy élve visszatérek a szigetre. Akár
felébred a hajóban, akár nem, az biztos, hogy valaki még a
vihar előtt hasba szúr, ha itt maradok.
Egyre gyorsult a szívverésem, és a szememmel egy bizonyos
fát kerestem a távolban.
– Kérlek, kérlek, kérlek…
A fának szaladtam, a szikláról elrugaszkodva a legvastagabb
ágba kapaszkodtam, és felhúztam magam a törzsön. A kezeim
kétségbeesetten keresték az üreget a fakéreg alatt, és
elkiáltottam magam, amint az ujjaim az erszénybe botlottak. A
mellkasomhoz szorítottam a zsákmányt. Nem találták meg.
Megtöröltem a szemem. Megremegtem, ahogy ismét felsejlett
bennem a zátonynál lebegő ernyedt test képe. Ha nem sietek, az
én lábamat is a korallhoz láncolják, a tüdőmet pedig hideg
tengervízzel szívom tele. Visszaugrottam a sziklára.
Leszakítottam egy hosszú csíkot az ingemből, és az erszényt
szorító tenyerem köré tekertem. A fogammal szorosra kötöttem
rajta a csomót. Most már csak akkor vehetik el tőlem, ha sikerül
megkaparintaniuk a halott, merev ujjaim közül.
Alattam kotrókkal teli hajók érkeztek a part felé a
gátszigetekről. Szinte mind a sötét fellegek, a felkelő hold felé
fordították az arcukat. A vizet kémleltem, Koy hajóját keresve.
Mikor megláttam, meghűlt az ereimben a vér. A hajó pontosan
ugyanott állt a homokra húzva, ahol hagytam, Koy viszont
eltűnt.
Az egyre sötétlő ösvényre pillantottam. Nem mehettem arra.
Biztosan belefutnék valakibe, aki engem keres.
A szél felé fordultam, és inkább fölfelé indultam. Rohanni
kezdtem a billegő sziklákon keresztül, a kiszáradt folyómedrek
labirintusában. Az egyik kezemmel a kőfalat szorítottam, a
lábam nehézkesen talált utat a sötétben. Az egyetlen út lefelé a
hajtűkanyaron át vezetett, de már két éve nem jártam arra. Az
utolsó alkalommal leestem az ösvényről, és eltörtem a lábam.
Akkor kis híján éhen haltam, mert az első két hétben képtelen
voltam ételt vagy tűzifát szerezni magamnak.
Most viszont a halálba zuhanás gondolata kecsegtetőbb volt,
mint az, amit Koy csinálna velem, ha megtalálna.
Az ajkamba haraptam, mikor a kőfalak közötti mélyedésbe
értem, ahová besüvített a szél. Nem késlekedtem, visszafojtott
lélegzettel azonnal a szűk ösvényre léptem. A víz felől fújó
meleg szél a sziklának nyomott, én pedig a földre szegeztem a
tekintetem, úgy egyensúlyoztam a meredély szélén.
A meztelen lábam valami élesbe ütközött, mire sziszegve
visszahúzódtam. A sziklára vércsepp hullott, de én egyre
gyorsabban haladtam. Meg sem álltam, amíg el nem értem a
szikla szélét, ahonnan a homokba ugrottam. A földre érkezve
elestem, de újra talpra álltam, és a tengerpart felé bicegtem.
A hajókat a távolban mind lehorgonyozták éjszakára. Éreztem
a sülő hal illatát és a fák felől szálló füstöt, vagyis a kotrók nagy
része jelenleg a vacsorakészítéssel volt elfoglalva. Kivéve
egyvalakit.
Speck a hátán feküdt, részegen a napi rézből vásárolt
rozsszesztől. A víz a meztelen lábfejét nyaldosta, és a férfi
nyitott szájából recsegő horkolás tört elő. Gyengéden
megböktem a lábammal, és vártam, de Speck csak egy még
nagyobbat horkantott, az oldalára fordult, az arcát a homokba
nyomta.
– Bocs, Speck – suttogtam, és átléptem felette.
Valójában nem sajnáltam. Míg én alig maradtam életben az
elmúlt négy évben, ő annyi rozsszeszt ivott, aminek az árából
egész életemre elegendő étel kijött volna. És ez volt az egyetlen
lehetőségem, hogy elhagyjam a szigetet.
Csöndesen a vízbe gázoltam, és a hajóba dobtam a
kotróövemet. Beszálltam, és kalapáló szívvel felhúztam az apró
horgonyt.
– Fable! – recsegett egy hang az egyre sötétebb alkonyban.
Felforrósodott arccal hirtelen a fák felé fordultam. Sikerült
felhúznom a horgonyt, és kibontottam a vitorlát.
– Fable! – törte meg ismét a nevem a víz morajlásának
csendjét.
A kezembe vettem az evezőket, és a hajó lassan elindult.
Eveznem kellett, míg a szél a vitorlába kap, de kifogytam az
időből. A parton egy alak tört ki a fák közül.
Koy.
Amint meglátott, elkezdett a víz felé rohanni. Az arcát és a
nyakát fekete vér borította. Úgy folyt a sötétség a mellkasára,
akár egy nyitott tenyér.
Az evezőket a vízbe merítettem, és nagy nyögéssel húzni
kezdtem. A fejem fölött a vitorlát alig verdeste a szél. Nem
voltam elég gyors. A szívem szabálytalan ritmusban kalapált,
amikor Koy beszállt mögöttem a saját csónakjába.
– Gyerünk! – kérleltem üvöltve a szelet, hogy fújjon. –
Gyerünk már!
A vitorla hirtelen kigömbölyödött, ahogy belekapott a szél. A
hajó olyan lendülettel rándult előre, hogy a fedélzetre
zuhantam. Visszamásztam a tatra, és a kezembe vettem a
kormányrudat. Mögöttem Koy hajója is szélnek fordult. Alig
látszottak a gátszigetek, a hátam mögött Jevalt viszont
beragyogták a tüzes naplemente utolsó, borostyánszínű
pillanatai. Koy pedig a nyomomban volt.
Buta voltam, amiért nem hagytam őt a vízben. Eleve butaság
volt egyedül hajóra szállni vele. Az én hibám volt, hogy kifigyelt
a zátonyban. Ha elkap, mielőtt még a Marigoldra érek, csak
magamat hibáztathatom.
Téged nem erre a világra teremtettek, Fable. Be akarod
bizonyítani, hogy tévedek? Akkor menekülj meg a szigetről.
– Hallgass! – csattantam fel könnyes szemmel. Szent szellem-
arca suhant elém. Ha már ilyen messzire eljutottam, és mégis
meghalok, neki lesz igaza. Százszorosan is.
Nem lassítottam, amikor a mólóhoz értem. A hajó szélére
léptem, és keresztbe tett karokkal a fekete vízbe ugrottam,
vigyázva az övemre és az erszényemre. Mire feljöttem, Speck
hajója az oszlopnak ütközött. Recsegtek-ropogtak a durva
deszkák, én pedig a létrához úsztam. Ahogy felhúztam magam,
futásnak eredtem.
– West! – üvöltöttem a sötétben, amint megláttam a
Marigoldot.
A hajók némán ringtak a kikötőben, a lámpások fénye
beragyogta üres fedélzetüket. Hallottam, ahogy Koy is
felmászott a mólóra. Léptei gyorsabbak voltak, mint az
enyémek.
– West!
A Marigold jobb oldalán feltűnt egy alak. Ahogy felemelte a
lámpást, egy lányarcot pillantottam meg. Az a lány volt, akit
reggel az árbócon láttam üldögélni.
– Fable! – mennydörgött mögöttem Koy.
A lány szótlanul bámult rám, míg én egy csúszással a hajó
mellé értem.
– Kérlek! – kiáltottam, és a létráért nyúltam.
A lány tekintete Koyra siklott. Várt egy kicsit, de aztán végre
meghúzta a kötelet, és leeresztette a létrát. Azonnal ráugrottam,
és a létrába kapaszkodva a víz fölé lendültem, majd a hajónak
ütköztem a vállammal.
Koy előrevetette magát a mólón, és a lábamért nyúlt, de én
visszarúgtam. Addig másztam reszkető kezekkel a létrán, amíg
fel nem értem a korláthoz. Átvetettem magam rajta, és tompa
puffanással a deszkára zuhantam. Alig győztem kapkodni a
levegőt.
A lány, aki még mindig az arca előtt tartotta a lámpást, fölém
állt.
– Mi a fenét művelsz? – kérdezte a hirtelen megjelenő West,
akinek alig látszott az arca a sötétben. A kezét nyújtotta, hogy
felsegítsen.
A késemért nyúltam és válaszra nyitottam a szám, de mire
levegőhöz jutottam volna, valaki egy hideg, éles pengét szorított
a nyakam lágy bőréhez. A lány azonnal az oldalamnál termett,
kezében drágaköves tőrt szorongatott.
Felemeltem a kezem. Ahogy egyre több alak jelent meg a
fedélzeten West mögött, lemerevedtem. A férfi haragos
tekintettel méregetett.
– Fable! – hangzott fel ismét Koy érdes üvöltése odalent, de
West nem törődött vele. Egy pillanatra sem vette le rólam a
tekintetét.
– Vigyél el a Szoros-öbölbe negyven rézpénzért – emeltem fel
a tenyerem, amelyen még mindig ott lógott a súlyos erszényem.
West kihúzta magát. A tekintetén gondolatvihar fellege futott
át, majd újra megragadta a karomat, és hátrébb lökött.
– Tűnj el a hajómról.
Erősen az ajkamba haraptam, és éreztem, hogy a szememet
ismét könnyek égetik. Tudtam, hogy mindent neki kell adnom.
– Ötvenkét érme és két szép darab tűzkő – lihegtem. – Kérlek.
– Mi kereskedők vagyunk, nem viszünk utasokat – mondta
West, és ökölbe szorult a keze.
Mindketten tudtuk, hogy ez hazugság volt. A kereskedők
állandóan szállítottak utasokat is, jó pénzért.
A férfi a sérült ajkamra pillantott, és láttam, ahogy
megrándult az állkapcsa. Még mindig éreztem az arcomon az
alvadt vért.
– Mibe keveredtél? – kérdezte, és Koyra nézett, aki a mólón
várt rám.
Lassú mozdulattal elővettem az övemről a kést. Óvatosan
levágtam magamról az erszényt, és West mellkasának
nyomtam.
– Nem viszlek sehová – mondta. Olyan volt a hangja, akár a
vizes homok a sziklák között.
É
 Nagyot nyeltem, és örültem, hogy besötétedett. Éreztem,
ahogy egyre forróbb az arcom, és az áruló könnyek elárasztják
a szememet.
– Rendben. Kell lennie legalább egy kormányosnak a
kikötőben, aki elfogadja az ötvenkét érmét – sziszegtem. A kés
pengéjét a fogaim közé szorítottam, és átlendítettem az egyik
lábam a korláton, a létrát keresve.
West válla megfeszült, és a férfi nagyot sóhajtott.
– Várj.
Könnyes arccal mozdulatlanná dermedtem. A férfi rám
nézett, majd a kikötőben horgonyzó hajókat kémlelte.
– West – mondta a lány, mély, figyelmeztető hangon.
West szögletes arca kiélesedett a holdfényben, ahogy a lányra
pillantott. Elkáromkodta magát, majd a kezét nyújtotta felém.
– Kérem a pénzt.
– Mi? – tátottam el a szám.
– Mi? – visszhangozta valaki a fedélzeten, akit nem láttam.
West nem törődött vele.
– A pénzt – ismételte lassabban.
Visszaugrottam a fedélzetre a korlátról.
– Ötvenkét érem és két darab tűzkő egy útért Cerosig –
ismételtem el a feltételeket, el sem rejtve a hangomból a
kétségbeesést.
– Rendben.
Kezet ráztunk az egyezségre. A lány mellettem hitetlenkedve
csóválta a fejét.
– Jobban teszed, ha soha nem jössz vissza, Fable! – üvöltötte
Koy, amikor eleresztettem West kezét, és hátraléptem. – Ha még
egyszer meglátlak a szigeten, a keleti zátonyhoz láncollak! És
végignézem, ahogy lerohad a hús a csontjaidról!
Figyeltem, ahogy a férfi visszasétál a mólóról, és eltűnik a
sötétben. Csak akkor jutott el a tudatomig, mit is vittem véghez,
amikor visszafordultam a Marigold legénysége felé.
Sikerült otthagynom Jevalt.
 HAT

A Marigold fölött terpeszkedő fekete felhőket pókhálóként

szőtték át a villámok. A vihar széle már elérte a sötétségbe
borult szigeteket, a szél hideg párát hozott. A hajó ringatózott a
hullámokon, a lány feltartott kezében a lámpás vadul
himbálózott.
– Azt hittem, az ilyen kérdésekben szavazunk – nézett végig
rajtam, a fejem búbjától egészen a meztelen lábamig.
West nem törődött vele. Az erszényemet egy fiatalemberhez
dobta, aki két kézzel kapott utána. A férfi kerek szemüvege
visszaverte a lámpás fényét, amikor rám nézett.
– Willával értek egyet – lépett előre egy sötéthajú tengerész. –
Nem hallottam, hogy minket is megkérdeztél volna, akarunk-e
utast vinni.
A tat árnyékos felében megbújva szorongattam a szerszámos
övemet. A legénység négy tagja a főárbóc mellett állt, és West
válaszát várták. A férfi azonban alaposan átgondolta szavait, és
a feszült csend egyre hosszabbra nyúlt.
– Ötvenkét rézérme – nézett a lányra.
– Nem mondod komolyan – nevette el magát a lány. – Mit
érdekel minket ötvenkét érme? Már több mint két éve nem
vittünk magunkkal utast, és nem értem, hogy most miért kell.
A szemüveges férfi felállt, a tekintete ide-oda ugrált West és a
lány között. Abból, hogy az erszényem köré fonott ujjain
tintafoltok éktelenkedtek, feltételeztem, hogy ő lehet a legénység
kincstárnoka. Számára egyáltalán nem számított, hogy Koy kis
híján kibelezett, sem az, hogy már két éve megbízható
kereskedőpartnerük voltam. Neki csak arról kellett
gondoskodnia, hogy a Marigold ne bonyolódjon mások ügyeibe,
legyenek azok jók vagy rosszak.
– Mi ez, West? – lépett előre egy harmadik férfi, akinek a bőre
az obszidián színére hasonlított. Lejött mellém a lépcsőre, az
egyik kezével a borotvált koponyáját vakargatta.
– Réz – csattant fel West. – Bajod van vele?
– Ami azt illeti, igen – felelte a lány, akit Willának hívtak,
tágra nyílt, kifejezéstelen szemekkel.
West idegessége kiült megfeszített állkapcsára, miközben a
kincstárnokhoz fordult.
– Oszd szét a legénység között, Hamish. Nem fogom
bejelenteni. Igyatok annyi rozsszeszt, amennyit tudtok, vagy
vegyetek belőle egy új pár csizmát. Nem érdekel, mit csináltok
vele.
Ez látszólag a legénység kedvére volt, és a fedélzetre csend
borult. Azonban láttam, hogy többen ezután is gyanakvó
pillantásokat váltottak. Nem mondanak nemet a pénzemre,
különösen, ha az nem kerül a hajó nyilvántartásába. Viszont így
sem tetszett nekik a jelenlétem a Marigoldon, és ezt számomra
is nyilvánvalóvá tették.
– Ötvenkét rézpénz öt részre – motyogta Hamish a bajsza
alatt, mintha a szavak elismétlése véglegesítené az ítéletet.
Felpillantottam a hajó két árbócára. Sosem voltam még a
fedélzetén, és nem láttam még a legénységet sem, csak Westet a
mólón, mikor Jevalon kötöttek ki. Csupán öt pár kéz irányította
ezt a hatalmas hajót, ahová legalább tíz vagy tizenkét fő is elkélt
volna.
– Négy – javította ki West. – Nekem nem kell a részem.
Hamish bólintott, míg én West arckifejezését
tanulmányoztam. Azonban az érzései leghalványabb jelét sem
sikerült leolvasnom.
– Az előbb mondtad, hogy a réz miatt visszük el a lányt –
bámult rá Willa.
 A férfi a lány szigorú szemébe nézett, majd felém biccentett,
és sarkon fordult. A csizmája a deszkán kopogott, miközben
elsétált a többiek mellett, és eltűnt egy ajtó mögött.
Willa a sötét folyosót kémlelve hangosan sóhajtott, majd rám
nézett. Megremegtem, amikor a lámpás lágy fénye az arca
másik oldalát is bevilágította. A bal orcáján rózsaszín volt a hús,
egy komoly égési sérülés miatt. A heg a nyakától egészen az
arccsontjáig húzódott.
Pontosan tudtam, mi volt ez. Láttam már ilyet – egy hosszú
kést tűzbe tartottak, míg a penge felizzott, aztán az arcának
nyomták a tüzes vasat. A büntetést követően, miután elmúlik a
fájdalom, a heg még hosszú évekig megalázza a viselőjét.
Akármit is követett el Willa, csúnyán megfizetett érte.
A lány szemébe néztem, aki tudta, hogy a sebesülését
figyeltem.
– Gyere – mondta. Leeresztette a lámpát, hogy ismét sötétbe
boruljon az arca, és a folyosó felé lökött.
Még egyszer visszanéztem a mólóra. Lehet, hogy Koy már
visszaért a tengerpartra, Speck pedig valószínűleg csak holnap
reggel ébred a rozsmámorból, és akkor tudja meg, hogy eltűnt a
hajója. Akárhogy is, soha többet nem fogom látni sem őt, sem a
hajóját.
Remélem.
A legénység figyelő tekintetének kereszttüzében követtem
Willát a szűk folyosóra. A hátamon éreztem a pillantásuk súlyát.
A lámpás fogantyúja nyikorgott Willa kezében, én pedig
követtem őt lefelé a lépcsőn, a savanyított hal- és túlérett
gyümölcsszagban. A Marigold címerét beleégették a folyosón
található három ajtó deszkalapjaiba. Felemeltem az ujjam,
ahogy elhaladtam mellette, és végighúztam a levelek és az ágak
koszorújában díszelgő virág körvonalán. A szirmok közepén
apró, ötágú csillag ült.
Kislányként, amikor apám hajóján éltem, az összes kereskedő
címerét ismertem. Ezt viszont sosem láttam, egészen addig, míg
a Marigold fel nem tűnt két évvel ezelőtt Jevalon a tűzkőért.
Akárhonnan is jöttek, biztos, hogy kezdő csapat voltak, akik
most bontogatták a szárnyaikat. Az viszont, hogy vajon honnan
szerezték a hajót, vagy az engedélyt a Kereskedelmi Tanácstól,
már kevésbé volt egyértelmű.
Willa belépett az egyik nyitott ajtón, és a lámpást egy rozsdás
kampóra akasztotta. Bementem. A kisméretű helyiségben
körös-körül foltozott függőágyak lógtak az alacsony deszkákról.
– Itt fogsz aludni – mondta Willa. Az egyik oszlop felé hajolt,
és közben alaposan végigmért. A tekintete megállapodott a
sebhelyen, amely éppen kilógott az ingem ujja alól. – Beletelik
néhány napba, míg Cerosba érünk. Előbb meg kell állnunk
Dernben.
A hátamat a falnak vetve bólintottam.
– Kell enned?
– Nem – hazudtam. Az utóbbi két napban összesen csak egy
sügért ettem, de nem voltam hülye. Willa azt akarta, hogy
tartozzak nekik valamivel.
– Helyes – vigyorgott. – A hajón tárolt élelem csak a
legénységnek elég. Ha enni akarsz, elvárjuk, hogy meg is
dolgozz érte.
Itt is van, a hurok. Tudtam, hogy működik az ilyesmi, hiszen
egy hajón nőttem fel. Már akkor ismertem a játékot, amikor
először kitaláltam, hogy a Marigoldon akarom elhagyni Jevalt,
de arra nem számítottam, hogy semmim sem lesz, amivel
kereskedni tudnék. Meg kellett húznom magam, és meg kellett
tennem mindent, amit kérnek tőlem, ha el akarok jutni Cerosba.
A lány tekintetétől azonban elbizonytalanodtam. Már így is
rossz fényben tűntem fel a legénység szemében, és ha nem
sikerül ezen javítanom, a tengerbe hajítanak, még mielőtt a
Szoros-öbölhöz érünk.
Bebújtam a válaszfal alá, és találtam egy félig lógó függőágyat,
aminek az egyik oldala a nyirkos deszkát súrolta. A falakat
szegélyező fa- és vaslécek stabilnak tűntek, az összeset
gondosan a helyére reteszelték, egy kivételével, ahonnan
beszivárgott a víz. A nyitott léc mellett kisméretű, rozsdás véső
lógott, fölé pedig egy görbe szögre egy pár csizmát akasztottak a
cipőfűzőnél fogva. Talán a legénység kotrójának holmija
lehetett.
Willa megragadta a lámpást, és visszasétált a folyosóra; a
drágakövekkel kirakott tőr az övére akasztva csillogott. A lány
felmászott a lépcsőn, én pedig már a sötétből hallottam a léptei
kopogását a deszkán. Felkötöttem a függőágy másik oldalát egy
vaskampóra, és belefeküdtem. Teljes súlyommal a vastag,
nyirkos vászonba nehezedtem.
A felülről hallatszó beszédfoszlányokon kívül egyedül a
tenger morajlása szűrődött a kabinba. Mélyen beszívtam a
dohos levegőt, hallgattam a nyikorgó fát és a vízcsobogást.
Hirtelen ismét kislánynak éreztem magam, aki a Pacsirta egyik
függőágyában hintázik.
Egyszer az éjszaka közepén apám hajóján éles harangszó
ébresztett. Néhány perccel később az árbóc nagyot reccsent, és
a dühös szél süvítésébe emberi sikolyok hangja vegyült. Apám
megragadott engem a sötétben és lenézett rám, láttam az arcát
a fenti lécek között átszűrődő holdfényben.
Azon az éjszakán süllyedt el a Pacsirta. Azon az éjszakán halt
meg az anyám.
És egy pillanat alatt minden megváltozott.
A következő napon apám otthagyott Jevalon.
Az apró zsebbe nyúltam, amelyet a nadrágom derékrészébe
varrtam, és előkerestem az utolsó rézpénzeimet. Nem adtam
oda az összeset. Ezt a hat érmét kerestem meg először, és azóta
sem költöttem el. A legkétségbeesettebb pillanatokra
tartogattam. Most már csak ez maradt. Hat érméből azonban
csak egy napig ehetek és alhatok a városban. Az egyetlen
alkalmam, hogy szerezzek még egy kis pénzt, mielőtt Cerosba
érünk, Dernben lesz. Ha nem sikerül, üres kézzel kell
beállítanom Szenthez – és megfogadtam magamnak, hogy ezt
nem teszem.
A padló reccsent egyet a folyosón, és én egyből az övemhez
nyúltam, hogy kihúzzam a késemet. Bámultam az üres,
formátlan sötétségbe, és hallgatóztam. Az érméket
visszadugtam a kis zsebbe. Egyedül a Jeval felé tartó vihar
tompa zöreje törte meg a csendet. Aztán valahol becsapódott
egy ajtó. A kést a mellkasomhoz szorítva füleltem.
Csak néhány nap.
Már csak ennyit kellett kibírnom. Aztán megérkezem apám
ajtajához, és azt fogom kérni tőle, amit megígért nekem. Azt,
amivel tartozott.
Az ingem ujja alá nyúltam, és kitapintottam a vastag heget a
karomon. Végighúztam az ujjam a vértől lüktető ereim
labirintusán, és követtem a mintát, amit már betéve tudtam.
Apámtól kaptam a vágást, aznap, amikor Jevalon hagyott.
Halálra rémülve néztem végig, ahogy módszeresen végighúzta a
kését a húsomban. Azzal vigasztaltam magam, hogy biztos csak
anyám elvesztése miatt veszítette el a fejét. A tudata szilánkokra
tört a gyásztól.
Viszont a szája lágy vonalára is emlékeztem. Arra, hogy
oldalra döntötte a fejét, mikor az ujjai között csorgott a vérem.
Azóta mást sem csináltam, csak arról álmodoztam, hogy újra
láthassam őt. Semmi másra nem gondoltam. Most, hogy ilyen
közel voltam, forgott a gyomrom, és a pulzusom szabálytalanul
lüktetett. A férfi, aki megtanított csomót kötni és térképet
olvasni, nem ugyanaz az ember volt, mint aki a véremben úszó
kést az övébe csúsztatta, és elhajózott.
Hamarosan Cerosba érek. És nem tudhattam, hogy a kettő
közül melyiket fogom megtalálni.
 HÉT

A deszkának csapódó emelőcsiga éles csattanása ébresztett.

Pislogtam, és a szememet dörzsölgettem, ahogy újra
kirajzolódott előttem a kabin látványa. A függőágy ide-oda
himbálózott, és egy üres üveg gurult alul a deszkákon. Felültem,
és kikecmeregtem a feslett vászonból.
A falhoz támaszkodtam, lassan végigmentem a folyosón, és
hunyorogva meredtem a lépcső felől beáramló napsütésbe. A
legénység már javában dolgozott, mire a fedélzetre értem.
Körbefordultam, és egyre növekvő gombóccal a torkomban
figyeltem a tengert. Körös-körül, minden irányban csak
kékséget láttam. Nem volt más, csak a horizont, a szél és a sós
víz.
A korlát fölé hajoltam, és hallgattam a vizet szelő hajófenék
ismerős suttogását. Elmosolyodtam, mire a felsebzett ajkam
sajogni kezdett. Megérintettem a forró, duzzadt vágást.
Éreztem, hogy valaki figyel. Felnéztem, és megláttam Willát,
aki magasan a főárbócról lógó parittyában ült, kezében bárddal.
A famarkolatba ágyazott, vékony, íves penge tompa oldalát
kalapácsként használták. Ez a fedélzetmester szerszáma volt – ő
tartja egyben a hajót.
– Mozgás.
Felugrottam, a hátamat a korlátnak vetettem. A borotvált fejű,
obszidiánbőrű fiatalember közeledett felém, ládával a kezében.
– El az útból, kotró – motyogta, és elhúzott mellettem.
– Hol vagyunk most, Paj? – West lépett elő a nyitott folyosóról,
de megtorpant, ahogy meglátott.
 – Nézem is – felelte Paj, és lerakta a ládát a lába elé. Ahogy
kinyitotta, a napfény megcsillant egy bronz oktánson. Paj magas
volt és termetes, az ingujja túl rövid volt a hosszú karjához.
Zavarodottan néztem őt, amíg rá nem jöttem, hogy
valószínűleg ő a Marigold navigátora. Azonban túl fiatal volt
egy ilyen pozícióhoz. Az életkora alapján igazából az egész
legénység legfeljebb fedélzeti matróz lehetett volna. Szinte még
csak fiúk voltak, a férfilét határán egyensúlyozva.
Paj óvatosan felemelte az oktánst a bársony bélésből, és a
szemlencsét a horizont felé fordította. A kis tükrök visszaverték
a napfényt, miközben a műszer fogantyúját igazgatta. Aztán egy
pillanatra elgondolkodva megállt, és láthatóan fejszámításokat
végzett.
West az ajtónak támaszkodva várakozott. Az ajtó mögötti
helyiségben látszott egy asztal sarka, egy pár ablak, és egy
szépen bevetett, kisméretű ágy. Ez volt a kormányos lakrésze.
Paj leeresztette az oktánst, és Westre nézett.
– A vihar csak fél nappal késleltetett minket. Még behozhatjuk
a lemaradást, ha erős marad a szél, és Willa egyben tartja a
vitorlákat.
– A vitorláknak semmi baja – csattant fel az alsó vitorlarúdon
ülő lány.
West gyorsan bólintott, majd eltűnt a kabinjában, és magára
zárta az ajtót.
– Átkozott madarak! – üvöltötte Willa, és védekezőn felemelte
a karját, ahogy egy albatrosz közeledett a vitorla felé. A madár
belekapott a lány egyik gubancos fürtjébe, mire Willa
elhessegette.
A hosszú sötét hajú férfi felnevetett a főárbóc tetején.
Meztelen lábával a kötelekbe kapaszkodott, a kezében fatálat
tartott. Köré gyűltek a madarak, és széles szárnycsapásokkal
eszegették a tál tartalmát.
A férfi ezzel jó szerencsét hozott a hajónak, és a tiszteletet
nyilvánított azoknak, akik vízbe fúltak. Az apám mindig azt
mondta, hogy a tengeri madarak a halott kereskedők szellemei.
Balszerencsés volt elkergetni őket, és megtagadni tőlük a helyet
és az ételt. Azoknak, akik elég bátrak voltak, hogy a Szoros-
öbölben hajózzanak, szükségük volt a szerencsére.
Lépteket hallottam a hátam mögött, megfordultam, és
megláttam Willát, aki éppen lekötötte a hevedert a derekáról. A
haja kusza, bronzszínű tincsekben omlott a vállára, a bőrének
olyan színe volt, akár a Jeval sziklái fölött omladozó
borostyánsárga homokkőnek.
– Fable vagyok – mondtam, és kezet nyújtottam neki.
A lány egy pillanatra a kezemre bámult, míg átdobta a válla
fölött a hurkot. Az arcán tökéletes ívben rajzolódott ki az
égésnyom.
– Azt hiszed, hogy csak mert én vagyok az egyetlen lány a
hajón, rögtön barátok leszünk?
– Nem – eresztettem le a kezem.
– Akkor tűnj az utamból – mondta keserű mosollyal, és
megvárta, hogy arrébb húzódjak.
A főárbóc felé léptem, a lány pedig a tat felé iramodott,
anélkül, hogy visszanézett volna. Ekkor alaposabban
megnéztem a hajót.
A Marigold klasszikus vitorláshajó volt, éppen megfelelő
méretű, hogy a vizeket kísértő viharokban manőverezni tudjon.
A hajótest is elég nagy volt, hogy megfelelő méretű
rakománnyal tudjon kereskedni. A különleges vitorlák könnyen
felismerhetővé tették a hajót a tengeren – fabordás, fehér
vásznak, amelyek olyan ívben voltak kifeszítve, akár a denevér
szárnyai. Szent hajója, a Pacsirta sokkal nagyobb volt, legalább
ötször ekkora legénységgel. A foltos fa és a sós kötelek illata
azonban minden hajón ugyanaz volt.
Ha becsuktam a szemem, szinte el tudtam képzelni, hogy
megint ott vagyok. Anyám az árbócon ül, Szent pedig a
kormánynál figyel. Az emlék azonban már nem volt olyan
káprázatosan színes, mint egykor. Nem úgy, ahogy a jevali
emlékképek.
Mindennap néztem, ahogy a sziget zöld gerince ferdén
kiemelkedik a vízből és a sziklákból, és az ég felé nyúlik. A fák
alul elrejtették a kotrók hordáit, de a tábortüzek füstje fehér
hullámokban szivárgott fölfelé. Ki akartam vájni ezt az emléket
a fejemből. A kristálytiszta, kékeszöld vizet. A fákon átfújó szél
hangját.
Nem akartam emlékezni rá.
– Ideje befizetni a lakbért.
A szél felé fordultam. Hirtelen magam előtt találtam a fiatal
férfit, aki eddig az árbóc tetején lógott. Összetűzött, vastag szálú
haja félig kibomlott. Szürke szeme, amelyet sötét pillák
kereteztek, éles kontrasztban állt tejfehér bőrével. Arca az
uszadékfa színvilágát idézte. A karjában a fehér sótól
megkeményedett hálókupacot tartott.
– Lakbért? Már fizettem Westnek.
– Az útért fizettél. Ha a függőágyban akarsz aludni, az
pluszköltséggel jár – pislogott. Mély hangon beszélt, és a
mondatai végén enyhén felvitte a hangsúlyt. Próbálta elrejteni
az akcentusát, de én hallottam. Nem a Szoros-öbölben született.
– És West megkért, hogy azt nézzem meg – mutatott az arcomra.
– Hogy aztán azt is a kontómra írd? – mondtam, és a fogaim
közé szívtam felduzzadt ajkamat. – Semmi bajom.
A férfi megfordult, nem várta meg, hogy kövessem.
– Gyere.
Utánamentem, megpróbáltam tartani vele a lépést. Láttam,
hogy a forró deszkalapokon lépkedő meztelen lábamra pillant.
Azután, hogy éveken keresztül mezítláb járkáltam a tűző napon,
mostanra vastag bőrkeményedéseket növesztettem. A csizma
olyan fényűzés volt, amit nem engedhettem meg magamnak.
Különben sem vettem volna túl sok hasznát Jevalon.
A férfi a tatra vezetett, majd a kezében tartott hálókat a lábam
elé dobta.
– Gondolom, tudod, hogyan kell hálót foltozni – mondta, de
meg sem várta a válaszomat. A kezembe nyomott egy fehér
csonttűt, majd visszament a rákcsapdákhoz.
Igazság szerint semmit sem tudtam a hálókról. A szigeten
csapdákat és köteleket használtam a halászathoz, mert senki
sem tanított meg a hálókészítésre.
A férfi kinyitotta a csapdát, és munkához látott. Nem
terveztem elárulni neki, hogy még sosem használtam tűt, vagy
azt, hogy valószínűleg veszteséges vállalkozás rám bízni a
hálójavítás feladatát. Inkább leültem, és úgy tettem, mintha
pontosan tudnám, mit csinálok.
Könnyű volt megtalálni a szakadásokat. A kötél foszlott és
szakadozott, de legalább elég sok anyag volt, amiből
dolgozhattam. Letettem a tűt magam mellé, és megvizsgáltam a
csomókat. Minden irányból alaposan megszemléltem a hálót,
mielőtt levágtam volna róla a sérült részeket.
– Te vagy az ellátmányfelelős – mondtam egyszerűen, inkább
kijelentő, semmint kérdő hangsúllyal. A Pacsirtán
gyerekkoromban csak egyvalaki foglalkozott a hálókkal és a
csapdákkal, mégpedig a legénység azon tagja, aki mindenkit
etetett. Ha West megkérte ezt a férfit, hogy varrja be a sebet az
ajkamon, akkor bizonyára a betegségek és a sérülések kezelését
is rá bízták.
– Auster vagyok – szólt, és ledobott a fedélzetről egy darab
törött fát. – Ceros, mi?
A kezem egy pillanatra megállt a hálón, de a férfi nem nézett
fel a munkájából.
– Úgy van – feleltem, és kihúztam egy szál fonalat.
– Már eleget kotortál Jevalon?
Befűztem a fonalat a tűbe, és meghúztam.
– Az biztos.
Auster ennyivel látszólag megelégedett. Eltávolította a
csapdáról a törött zárat, és újat szerelt a helyére, míg én a
hálókat nézegettem, hogy kitaláljam, hogyan csomózták őket.
Átdolgoztuk a délután hosszú óráit, és csak néhány
próbálkozásomba került rájönni, hogyan feszítsem ki a hálót,
hogy aztán balról jobbra haladhassak a tűvel, és rögzítsem a
foltozást. Néhányszor elkaptam Auster tekintetét, ő viszont nem
szólt egy szót sem. Úgy tett, mintha nem látná, hogy többször is
eltévesztettem az irányt, vagy hogy elrontottam a hurkot, és
elölről kellett kezdenem.
Paj újra feltűnt lent a fedélzeten, és Westtel az oldalán
megragadta a kormánykereket. Kelet felé navigálta a hajót. A
két férfi halkan beszélgetett. West a horizontot kémlelete, én
pedig az ég felé emeltem a szemem.
– Azt hittem, Dernbe megyünk – mondtam Austernek.
A férfi összehúzott szemmel nézett vissza rám.
– A helyedben én nem tennék fel kérdéseket, ha nincs
szükségem a válaszra.
West és Paj még pár percig beszélgettek a kormánykerék
mellett, mialatt a többiek felmásztak az árbócokra, hogy
beállítsák a vitorlákat. Irányt váltottak.
Egészen addig dolgoztam a hálókon, míg le nem ment a nap. A
hűvös, esti levegő a felforrósodott bőrömet simogatta. Fájt a
hátam és a vállam, az ujjaim kihólyagosodtak, de legalább
befejeztem egy sornyi csomózást, még mielőtt Auster visszavette
volna a hálót.
A férfi alaposan megvizsgálta a munkám, majd kimérten
bólintott, és a fedélzetre ment. A hajóorrnál Willa és Paj ültek
körbe egy tálnyi ételt. Willa lelógatta a lábát a fedélzetről a
szélbe, a gyomrom pedig fájdalmasan összehúzódott a főtt hal
illatától.
Az éjszaka a tengerre borult, és feketébe vonta a Marigoldot,
kivéve a sötét, felhős ég felé meredő fehér vitorlákat. Nem
látszott sem a hold, sem a csillagok. Lehetetlen volt
megállapítani, hol végződött a tenger, és hol kezdődött az ég. Jó
érzés volt. Olyan, mintha a levegőben suhannánk. A melengető
nyugati szél befurakodott a hajóra, mielőtt tovatűnt volna
mögöttünk a végtelen óceánon.
 Annyira éhes voltam, hogy összeszorult az állkapcsom, de
nem költhettem több rézpénzt. Willa és Auster is nyilvánvalóvá
tették, hogy semmi sincs ingyen számomra a hajón. Feléjük
indultam a sötétben, és megálltam a hajóorrba vezető lépcsők
előtt. Halványan ragyogó gyertyafény szivárgott a jobb oldali
ajtó mögül. Láttam, ahogy egy árnyék átszeli a padlót, aztán
éreztem, hogy egy súlyos kéz nehezedik a vállamra.
Megfordultam, azzal a lendülettel kiszabadítottam a késemet az
övemből, és várakozón szorítottam az oldalamnál. A
szemüveges fiatal férfi állt mögöttem, akit tegnap este a derengő
holdfényben láttam.
– Te Fable vagy.
A tenyerem kissé ellazult a késem markolatán.
– Én Hamish vagyok, a Marigold kincstárnoka – mutatkozott
be. Vörös arca úgy nézett ki, mintha nem állna készen a
hajózással együtt járó napsütésre és szélre. – Ha bármihez
hozzányúlsz ezen a hajón, ami nem a tiéd, arról tudni fogok.
Felemeltem az arcomat.
A legtöbb ember a Szoros-öbölben egyforma a rongyokat
viselt, de még a társadalom legalsóbb fokán is voltak a
kirekesztettek. Jeval volt az egyetlen földdarab a Szoros-öböl és
a Névtelen tenger között, és egyfajta gyűjtőhellyé vált azoknak,
akik nem tudták felülmúlni a hírnevüket, vagy akiknek túl sok
ellenségük volt a szárazföldön ahhoz, hogy meghúzzák
magukat. A kereskedők az ilyeneket egyszerűen tolvajnak
nevezték.
Ösztönösen lejjebb húztam az ingem ujját, hogy biztosan
eltakarja a sebhelyemet. A kereskedők még a jevaliaknál is
babonásabbak voltak, és a legkevésbé sem vágytam arra, hogy
azt higgyék, bevonzom a tenger démonait. Máskülönben, ha
vihar jön, az első adandó alkalommal a vízbe hajítanak.
Azt el tudtam viselni, ha nem kedvelnek, a félelmük viszont
komoly veszélyt jelentene rám.
Hamish a kilincsért nyújt, és az ajtó nyikorogva kinyílt.
 West odabent a térképekkel borított asztal fölé hajolt. Az
egyik kezében forró italt tartott, az ujjaira húzott aranygyűrűk
csillogtak a fényben. Hamish belépett az apró helyiségbe, egyik
kezében feltekert pergamennel, a másikban pedig fekete
lúdtollal.
– Köszönöm – motyogta West. Megmerevedett, amikor az ajtó
felé pillantott, és meglátott engem.
– Én…. – kezdtem, de képtelen voltam bármit is kinyögni. A
szívem a torkomban dobogott. Nem is tudtam, hogy mit
akartam egyáltalán mondani.
West az ajtó felé bökött a fejével, mire Hamish
engedelmeskedett: szó nélkül elsétált mellettem, és eltűnt a
sötét folyosón.
– Mi az? – kérdezte West, és a térképre tette a csészéjét.
Megfordította a gyűrűt az ujján, és az asztal elé lépett. Nem
kerülte el a figyelmemet, hogy úgy helyezkedett, hogy teljesen
kitakarja előlem a kiterített térképeket.
– Köszönetet akartam mondani – mondtam, és kicsit kihúztam
magam.
– Miért?
– Azért, mert elviszel – húztam össze a szemöldököm.
– Kifizetted az utat – mondta közömbösen.
– Tu-tudom – dadogtam. – De tudom, hogy nem akartál…
– Nézd – vágott közbe. – Nem tartozol semmivel. És, csak hogy
tisztázzuk, én sem tartozom neked semmivel – tette hozzá
mélyen a szemembe nézve.
– Nem is mondtam…
– Nehéz helyzetbe hoztál, amikor tegnap este megjelentél a
mólón. Nem akartam ilyesmit – folytatta. A lágy hangja egyre
szigorúbban csengett.
Értettem, mire gondolt. A legénység nem értett egyet a
döntéssel, hogy felvegyenek, mint utast. Westnek pedig ki kellett
engesztelnie őket valahogy.
– Sajnálom.
 – Nem kell a sajnálatod. Azt akarom, hogy eltűnj a hajómról.
Amint Cerosba érünk, te felszívódsz.
Amióta csak ismerem Westet, sosem hallottam egyszerre ilyen
hosszan beszélni. A férfi mindig hideg, türelmetlen volt, és
megválogatta a szavait. A pillantása mindig a mólót fürkészte,
és sosem nézett rám. Egészen mostanáig. Egy hosszú
lélegzetvétel erejéig mélyen a szemembe nézett, aztán gyorsan
lesütötte a tekintetét.
– Nem tudtam, hogy ez neked mibe fog kerülni – mondtam
lágyabban, mint akartam volna.
– Még fogom is fizetni az árát – sóhajtott, és az egyik kezét az
arcához emelte. – Amíg a hajón vagy, dolgoznod kell. Ha bárki
megkér valamire, kérdés nélkül megcsinálod.
Bólintottam, és az ajkamba haraptam. Nem tudtam,
feltehetem-e a kérdést, ami foglalkoztatott.
– Miért megyünk észak felé?
– Ha azt akarod, hogy egyeztessem veled az útvonalat, az
további tizenöt rézpénzedbe fog kerülni – lépett felém a férfi. –
Mikor kikötünk Cerosban, amint a mólóra lépsz, soha többé
nem akarlak látni.
Válaszra nyitottam a szám, de ő addigra már csörömpölve
rám csapta az ajtót.
Fájtak a szavai, és nem is értettem, miért. West az utóbbi két
évben csak tőlem vásárolt tűzkövet, mégsem voltunk barátok.
Igaza volt, nem tartozott semmivel, de mégis, amikor a mólón
rohanva a nevét üvöltöttem, megmentette az életemet. És
valamiért tudtam, hogy számíthatok rá.
Valami miatt elfogadta tőlem a pénzt, és szembeszegült a
legénységével. Valami miatt meggondolta magát. Igazából nem
érdekelt, miért. Nem akarta, hogy a hajón legyek, de én végre
Ceros felé tartottam. Csak ez számított.
 NYOLC

Vérzett a kezem, miközben a súlyos köteleket takaros halmokba

rendeztem az előárbóc lábánál. Már hajnalban elkezdtem a
munkát. Paj új köteleket húzott fel, én pedig a maradékot
leltároztam. Az előárbóc és a főárbóc is megrongálódott a
viharban Jeval felé, a legyengült kötelek pedig nem biztos, hogy
kibírnának még egyet. Pedig mindig jön újabb vihar.
Még mindig észak felé hajóztunk, már legalább fél napja
letértünk a Dern felé vezető útról. Már jónéhány év eltelt,
amióta utoljára hajóztam, de még mindig tudtam, hogyan kell a
csillagok alapján tájékozódni. A fél éjszakát kint töltöttem a
fedélzeten, és felvázoltam a fejemben a tenger térképét. Jeval
felől csak két irányba lehetett hajózni: északra a Szoros-öbölbe,
vagy délre, a Névtelen tengerre.
Még sosem voltam a Névtelen tengeren, de anyám ott
született. Cserzett bőre és megkeményedett keze miatt úgy
nézett ki, mintha egy hajón nőtt volna fel, de valójában akkor
érkezett a Szoros-öbölbe, mikor annyi idős volt, mint én. Anyám
Szent hajójára szegődött, mint kotró, és maga mögött hagyta a
múltját. Amikor az árbócon üldögélve a lábunkat lógattuk,
átkarolt, és mesélt Bastianról, arról a kikötővárosról, amit az
otthonának nevezett, és az óriási hajókról, amelyek átszelték
azokat a mély vizeket.
Egyszer megkérdeztem tőle, hogy visszamenne-e valaha oda.
Hogy engem is magával vinne-e? Ő viszont csak annyit felelt,
hogy más életet tartogat a számára a sors, ahogy számomra is.
Megcsúsztam a nedves fedélzeten, amikor a Marigold
lelassított. Felnéztem, és láttam, hogy Hamish, Willa és Auster
vitorlát bontanak. Paj fel sem nézett a munkájából, csak újabb
kötélkupacot dobott a deszkára. A kupac éppen előttem landolt.
Ekkor kicsapódott a kormányos kabinjának ajtaja, és megjelent
West.
A férfi egészen nyakig begombolta a kabátját, és a fejére
sapkát húzott, miközben feljött a fedélzetre. Úgy nézett ki,
mintha arra számítana, hogy rövidesen kikötünk. Azonban a
semmi közepén voltunk, a nyílt vízen, amely a Névtelen
tengerbe torkollt. Hamish West után iramodott, és mintha csak
megérezte volna a pillantásomat, szigorú tekintettel nézett
hátra rám.
Lesütöttem a szemem, és visszatértem a kötelekhez. A
szemem sarkából azonban figyeltem, hogy Auster elővette a
horgonyt, és meglazította a köteleket a korlát mentén. Willa és
Hamish a hajótatra rögzített csónakhoz húzták az emelőcsigát.
Mikor eloldozták a csónakot, West lemászott.
Elkészültem egy újabb adag kötéllel, és a hajó jobb oldala felé
hajoltam, hogy ellássak egészen a tatig. A távolban apró
korallzátony színezte a tiszta kék vizet. West megfordította a
csónakot, hátrahajolt, és széles mozdulatokkal elevezett.
A gátsziget kopár volt, és a korall meszesnek tűnt a
napsütéstől. Végignéztem, ahogy West eltűnt mögötte. Semmit
nem vitt magával a csónakban, és úgy tűnt, a zátonyon sincs
semmi.
– A dolgoddal törődj, kotró – morogta Paj, és még több kötelet
hajított felém.
Engedelmeskedtem. Megragadtam a köteleket, és az
előárbóchoz vonszoltam őket. Paj azonban továbbra sem vette
le rólam a szemét.
Ahogy keresztbe tette a kezét a mellkasán, az inge megfeszült
a széles vállán. Figyelte, ahogy óvatosan feltekerem a kötelet, és
csomót kötök a végeire.
– Tudod, fogadásokat kötöttünk.
 A kezemet rázogatva felálltam, és kinyújtóztattam az ujjaimat.
Az égett bőröm szúrt, ahogy a csontomra feszült.
– Miről?
– Arról, hogy mikor fogsz először lopni tőlünk – vigyorgott.
Felfigyeltem rá, hogy Paj hanghordozását is valamiféle
akcentus tette nyomatékosabbá. Ő azonban ügyesebben
rejtegette, mint Auster.
Willa lenézett ránk a hátsó fedélzetről, miközben lezárta a
horgony tekerőjét. Hamish mögötte figyelt.
– Nem vagyok tolvaj – mondtam. – Szeretnéd megnézni az
övemet? Csak nyugodtan.
– Nem vagy annyira ostoba, hogy az övedben tartsd, amit
lopsz, ugye? A kotrók csalók, de nem hülyék – szólalt meg
Auster. Megfordultam, és az arbócnak nyomtam a hátamat.
Mind a négyen néma csendben bámultak rám, amit csak a
vitorlák között suhogó szél tört meg. Kóstolgattak engem, a
határaimat feszegették, hogy kiderüljön, mire vagyok képes.
Nem hibáztattam őket. Semmi okuk nem volt rá, hogy
megbízzanak bennem, és a kapitányuk a megkérdezésük nélkül
vett fel a hajóra.
– Nem érdekel, mi van a hajótokon, sem az, miket írtatok a
jegyzőkönyvetekbe. Csak el akarok jutni a Szoros-öbölbe –
mondtam.
– Hazudsz – lépett előre Paj, aki legalább egy fejjel magasabb
volt nálam. – Nem a te hibád, ilyen a jevali természet.
– Nem vagyok jevali – feleltem. – Sem tolvaj.
Auster nagy csobbanással kidobta az utolsó halcsapdát.
– Az, aki utoljára lopott tőlünk, most a tenger fenekén van –
mondta. Hosszú, hollófekete haja kibontva omlott a vállára.
Hátratűzte a fürtjeit, majd a fedélzetre sétált.
– Nézd, adok egy érmét, még mielőtt ellopnád – mondta Paj. A
kabátja zsebébe nyúlt, és elővett egy érmét.
Willa figyelmesen hajolt felénk az árbóc mellől.
– Ezt akarod, ugye? – kérdezte Paj, és az ujjai közé csíptetve
tartotta felém az érmét.
A fogamat csikorgatva próbáltam elemezni a helyzetet.
Bármit is akart a férfi, nem állt túl jól a szénám. És mivel a
kormányos nem volt a hajón, a legénység szabadon
garázdálkodhatott.
Paj egy csettintéssel a levegőbe pöckölte az érmét. A rézpénz
felrepült, majd a korláton túl a vízbe zuhant.
– Milyen mély itt a víz, Auster? – kérdezte Paj. Nem nézett a
férfira, pökhendi szemét még mindig rajtam tartotta.
– Azt mondanám, százötven méter – felelte Auster derűsen. –
Talán százhatvan.
Hamish az orrára csíptette a szemüvegét, majd egy lágy
mozdulattal sima, homokszínű hajába túrt.
– Azt hiszem, tévedtem, Paj. Úgy látszik, van, amit még egy
kotró sem csinálna meg a pénzért.
Willa továbbra sem szólalt meg, és valami mást rejtett a
tekintete, mint a többieké. Inkább kíváncsi volt, mint gyanakvó.
És mintha csak hallotta volna a gondolataimat, oldalra döntötte
a fejét.
A legénység próbált a helyemre tenni. Meg akartak alázni.
Folyamatosan teszteltek. Minden megnyilvánulásuk arra
szolgált, hogy felmérjenek.
Paj szemébe néztem. Levettem az ingem, és a deszkára
dobtam.
– Mit csinálsz? – kérdezte felvont szemöldökkel, míg én
átmásztam a korláton.
A széllel szembe álltam, és figyeltem a korallzátony körül
hullámzó vizet. A víz mélyebb rétegei is legalább olyan
nyugodtnak tűntek, mint a felszín, így akár néhány perc alatt
végrehajthatom a merülést. Számtalanszor merültem ennél
mélyebbre is.
Hamish kihajolt a hajó oldalán, amikor ugrottam. Ahogy a
testem a hideg vízbe csobbant, buborékok ezrei lebegtek
körülöttem. Odafönt mind a négyen feszülten figyeltek, Paj
szemei tágra nyíltak.
Megtöltöttem a tüdőm a langyos széllel, majd újra és újra
kifújtam a levegőt, amíg úgy nem éreztem, hogy készen állok.
Hátrahajtottam a fejem, hogy beszívjak még egy kicsit, mielőtt
lemerülök, majd egy lendületes rúgással a tengerfenék felé
iramodtam.
A törtfehér korall, amit a felszín felett is látni lehetett,
mindössze töredéke volt a víz alatt elterülő zátonynak. A
ragyogó színekben vibráló korallmeredély élettel töltötte meg a
tengert. A színes halrajok alatt buborékkorall, tüskés tengeri
szivacsok és sünök borították a tengerfeneket. Miközben lefelé
úsztam, észrevettem egy légies polipot, amint a zátony falán
mászott.
Amikor elég mélyre értem, már nem húzott vissza a felszín.
Elengedtem magam, és hagytam, hogy a testem a vizet
beragyogó napsugarak között egyre lejjebb süllyedjen.
A Marigold már csak egy fekete foltnak tűnt fölöttem.
Tekintetemmel a csillogó érmét kerestem a homokban. Mikor
már elég közel értem a tengerfenékhez, lassú körökben kezdtem
úszni. Gonosz, megalázó kihívás volt arra késztetni, hogy
megtaláljak egyetlen érmét a tengerben. Ezek a szemét
kereskedők azonban nem ismertek engem. Sem azt, hogy mire
vagyok képes.
A réz egy ásvány, nem pedig drágakő. Azonban így is megvolt
a saját nyelvezete, mint bármi másnak. Csöndesen próbáltam
hegyezni a fülem, hogy meghalljam az ónos rezgést. Alaposan
átvizsgáltam a zátony morajlását, amíg fel nem figyeltem egy
halvány visszhangra. Oldalt feltűnt egy villanás, pislogtam,
majd oda fordultam, és megláttam a fénnyel játszadozó
ragyogás forrását. Az viszont túl messze esett a hajótól ebben a
tiszta, nyugodt vízben. Az érmének legfeljebb egy kicsit arrébb
kellett volna érkeznie.
Megfordultam, és figyeltem, ahogy a korallok páfrányszerű
képződményei lágyan oda-vissza hintáznak. Aztán, amint a víz
végigsimított a lábamon, valami elkapott. Még a gyomromban is
éreztem.
Áramlat.
Ekkor azonban túl késő volt. A hullám magával rántott, és
olyan erővel ragadott el, akár egy hajóvontató. Erőteljes
rúgásokkal próbáltam kiszabadulni, de az áramlat csak még
erőteljesebben vonszolt magával. Sikoltottam egyet, miközben
elsuhantam a korallok között, és így jókora adag levegőt
engedtem ki a tüdőmből. A kezemet végighúztam a
tengerfenéken, felkavarva a homokot magam mögött.
Egyre messzebb sodródtam a Marigoldtól. Próbáltam
megkapaszkodni valamiben, az áramlat azonban a zátonynak
csapott.
A korall, amelynek nekicsapódtam, megsebzett a hátamon és
a vállamon, míg végül sikerült megkapaszkodnom. Hideg víz
áramlott át rajtam, és a hajamba kapott. Felhúztam magam. Az
izmaim szinte üvöltöttek a fájdalomtól, a végtagjaim
elgyengültek, és remegve kapaszkodtam a kezemmel. Ahol a
korall mérge a véráramomba került, a bőröm elviselhetetlenül
égett.
Felhúztam magam a zátonyban, amíg ki nem kerültem az
áramlatból. Megkapaszkodtam egy sziklapárkányban, és
próbáltam lelassítani a bordáim között kalapáló szívemet,
mielőtt még az összes megmaradt oxigént elhasználja. Legalább
harminc métert sodort a hullám, és egyre sürgetőbb volt, hogy
visszaérjek a felszínre.
Már készültem, hogy felrúgjam magam a hullámok közül, de
megláttam egy apró csillanást a tengerfenéken. Megálltam, és
az ujjaim az éles sziklára szorultak. Káromkodva pillantottam
fel a Marigoldra, így újabb buborékok hagyták el a számat. Nem
térhettem vissza üres kézzel.
Újra leúsztam a mélybe, és a korallba kapaszkodtam, amint
visszaértem az áramlatba. Óvatosan haladtam, míg el nem
értem azt a pontot, ahol a csillogást láttam. Nyitott tenyeremmel
a homokba túrtam, miközben egy újabb áramlat majdnem
elsodort. Felhúztam a homokszemektől túlcsorduló kezem, és a
tenyerem közepébe szorítottam az érmét.
Mire zihálva a felszínre értem, a létrát már kiengedték. A
mellkasom fájdalmasan sajgott, úgy éreztem, összeroppannak a
bordáim. Felmásztam a kötélen, és átvetődtem a korlát felett. A
legénység már várt rám.
Amint a fedélzetre léptem, Auster arcán féloldalas vigyor
terült el. Egyenesen Pajhoz sétáltam. Vizes bőrömről a
deszkákra csöpögött a vér a vállamon lévő vágásokból.
Hamish a fejét rázva motyogott valamit.
– Azt hittem, elvesztettünk, kotró – mosolygott Paj a kormány
mögül, de a látszólag nyugodt arcvonási ellenére feszültnek
tűnt. Nem tudtam, hogy mit tenne West, ha megtudná, miben
mesterkedtek, de úgy láttam, Paj sem szerette volna megtudni.
Megálltam a kormánykerék előtt, és a férfi felé nyújtottam a
kezemet. Paj leengedte a keresztbe tett karját, kihúzta magát, és
a csodálkozástól leesett az álla.
– Mi a…
A kezemből egy laza mozdulattal a fedélzetre dobtam az
érmét, majd szó nélkül a férfi szemébe néztem. Mögötte Willa
kíváncsi tekintete egyre érdeklődőbbé vált, a lány láthatóan egy
kérdést formált a fejében.
Sarkon fordultam, és a lépcső felé sétáltam. Még akkor is
hallottam az elfojtott hangokat, amikor becsaptam magam
mögött a kabin ajtaját. Hirtelen lángra lobbant a fájdalom a
hátamban, és a maró gyötrelemtől felfordult a gyomrom. A
sarokban álló vödörhöz botladoztam. Térdre estem, és szörnyű
hidegrázások közepette öklendezni kezdtem.
Négy Jevalban töltött év után, most, hogy ilyen közel kerültem
Ceroshoz, majdnem megfulladtam egyetlen érméért. Azonban
ez volt Szent egyik szabálya.
Semmi sincs ingyen.
Az apám nem csak az ételre, az utazásra vagy a ruhákra
gondolt. Ez a szabály a tiszteletre vonatkozik. A biztonságra.
Védelemre. Ezeket a dolgokat senki nem adta csak úgy.
Így vagy úgy, meg kellett fizetni az árát.
 KILENC

A bőröm alatt lángoló fájdalom majdnem feledtette velem az

éhséget.
Már máskor is csípett meg korall, tudtam, mire számítsak.
Várható volt, hogy elborít az émelyítő láz, a csontjaimat pedig
napokra megbénítja a fájdalom. De még ezt is könnyebben
elviseltem, mint a legénység piszkálódásait. Ha könnyű
prédának tűnök a szemükben, akkor a piszkálódás gyorsan
valami sokkal halálosabbá válhatott volna.
Émelygés szorította a gyomromat, miközben feltörtem egy
újabb tarisznyarák héját. Mikor Auster kihúzta a vízből a
csapdákat, az egyiket a lábam elé dobta, és elsétált. A folyosón
ácsorogva dolgoztam, és már alig éreztem az ujjaimat a
rákpáncél tüskéitől. Már végtelen mennyiségű rákot tisztítottam
meg életem során. Senki nem akarta ezt a munkát, de legalább
csukott szemmel is meg tudtam csinálni.
Hamish a hajóorrhoz ment, és a víz fölé hajolt. Mikor
körülnéztem, feltűnt, hogy West visszafelé tart a korallszigetek
felől. Olyan hosszan volt távol, hogy a nap már az ég felénél járt,
de a csónak még mindig üresnek tűnt.
Auster és Paj az emelővel felhúzták a kis csónakot a tatra, és
rögzítették. Egy pillanattal később West is megérkezett. A férfi
kigombolta a kabátját, és a vállára eresztette. Mikor meglátott,
megtorpant, és kőkemény tekintettel mérte végig a sérült
hátamat.
– Mi történt? – kérdezte összeszorított fogakkal.
West mögött Paj felemelte a kezét, és megvakarta borotvált
fejét, a válla alig észrevehetően megfeszült. Nem értettem,
miért. Nem West baja lett volna, ha megfulladok az áramlatban.
Az is lehet, hogy ez is csak egy teszt volt.
– Megbotlottam, és az árbócmerevítő kötelek közé estem –
mondtam hátat fordítva.
Egy újabb üres rákpáncélt dobtam a vödörbe a lábamnál, és
közben éreztem a férfi tekintetét a bőrömön. West ezután
visszavonult a kabinjába. Nagyot sóhajtottam, majd szorosan
lehunytam a szemem a nyakamat fojtó, maró fájdalom miatt.
Mikor felnéztem, Austert találtam az asztal mellett. A férfi
tálat rakott elém, én azonban megint egy rákért nyúltam.
A gőzölgő ételre pillantottam, és nagyot nyeltem.
– Nem vagyok éhes.
– Dolgozol, úgyhogy eszel is. Így igazságos – felelte, és
közelebb csúsztatta hozzám a tálat.
A férfi szemébe néztem. Nem láttam benne rosszindulatot, de
egyes emberek ügyesebben rejtegették a hátsó szándékaikat,
mint mások. Bárki, aki akár csak egy pillantást vetett rám,
egyből kiszúrhatta, hogy éhezem. Viszont nem engedhettem
meg magamnak, hogy bárkinek tartozzak.
– Megtisztítottál egy teljes ládányi rákot, tiszta üzlet – mondta.
Felvette az egyik vödröt, és elsétált, egyedül hagyva engem a
folyosón.
Elgondolkodva az asztalra hajoltam, az ujjaimmal erősen
megszorítottam a sarkát. Igazság szerint nem számított, miért
kaptam az ételt. Ennem kellett, főleg, mivel a következő
napokban heves lázra számíthattam.
Ledobtam a vésőt, és a reszkető kezembe vettem a tálat.
Óvatosan belekortyoltam. A só és a fűszerek csípték sebes
ajkamat, de legalább átmelegített. A leves íze felelevenített egy
halovány, régi emléket, amitől fájdalmasan összeszorult a
gyomrom. Gyorsan elhessegettem, még mielőtt teljesen formát
önthetett volna. Piszkos ujjaimmal kihalásztam egy darab
krumplit a tálból, és a számba dobtam. Addig ízlelgettem, míg
megégette a nyelvemet.
A kormányos kabinjának csukott ajtajára meredtem. Azon
gondolkodtam, vajon West tudta-e, hogy Auster ételt adott
nekem. Elég világosan kijelentette, hogy semmivel sem tartozik
nekem. Talán egy tál leves a napokig tartó munkáért cserébe
nem számított, ahogy Auster mondta. Talán megsajnált. Ettől a
gondolattól szinte elment az étvágyam.
A leves maradékát a számba öntöttem. Megfájdult a gyomrom
a hirtelen túltelítettségtől. Aztán visszatértem a munkához.
Amint befejeztem az utolsó rákot is, felkaptam a vödröt, és
lementem a lépcsőn. A deszkák nyikorgását leszámítva néma
csend honolt az árnyas folyosón, ahol három, a Marigold
címerével díszített ajtó állt.
– Itt vagyok – szólalt meg Auster a sötétből. Felnéztem, és
megláttam a lámpás fényében csillogó szemeit. A férfi kiszállt a
függőágyából, és az ajtóhoz jött elém.
Szemei körül ráncok jelentek meg, miközben mosolygott, és
megragadta a nyakában lógó kulcsot. A férfi a mosolytól még
helyesebbnek tűnt, mint egyébként. Nyúlánk testét a fakó búza
színében játszó bőr fedte. Többször is feltűnt, hogy Auster
tekintetében mintha olyasfajta kedvességet látnék, ami a
többiekéből hiányzott. A férfi feltűrte az ingujját, és így
láthatóvá vált az alkarján elterülő bonyolult, fekete tetoválás.
Beletelt pár másodpercbe, mire megfejtettem, hogy a minta két
egybefonódó kígyót ábrázol. Mindkettő a másik farkát ette.
Sosem láttam még hasonló szimbólumot.
Auster megállt az első ajtónál, és az egyik kulcsát a rozsdás
zárba illesztette. Az ajtó kinyílt. Követtem őt az apró
éléskamrába, ahol a beszűrődő napfény megvilágította a
vizeshordókat és az ételes rekeszeket. A falon sorakozó polcok
kék és borostyánsárga befőttesüvegekkel voltak megrakva. A
plafonra lógatott kampókon szárított, sós húsfélék csüngtek.
Felemeltem a vödröt, és a munkapadra állítottam, amikor
hirtelen zajt hallottam a fejünk fölött. Felnéztem, és a
mennyezetet alkotó deszkalapok között mozgó árnyékot láttam.
A kormányos kabinja volt az.
Közelebb léptem a falhoz. Előrehajoltam, hogy láthassam
Westet.
– Megvolnánk – mondta Auster, és az egyik kezével várakozón
kitámasztotta az ajtót.
Mikor ő is a deszkákra nézett, égni kezdett a bőröm. Rájöttem,
tudja, hogy bámészkodom. Gyorsan biccentettem, és kiosontam
a helyiségből, Auster pedig visszazárta az ajtót. Megetetett
ugyan, de azt már nem hagyta volna, hogy az éléskamrában
időzzek, és túlságosan közel kerüljek a hajó
élelmiszerkészletéhez. Nem is vártam tőle. Hálátlan feladat volt
az ételről gondoskodni egy hajón. Neki kellett ellenőriznie a
készleteket, és ő gondoskodott a beszerzésről is, ha kikötöttek
valahol. Ezenkívül az ő felelőssége volt a halászat, a
csapdaállítás és a gyűjtögetés is. A helyében én sem bíznám az
ellátmányt egy éhes kotróra.
Willa már a függőágyában volt, mire visszaértem a kabinba.
Rácsaptam egy nyitott ládára a tetejét, és ráültem. Amikor a
hátam hozzáért a falhoz, fájdalmasan sóhajtottam.
Willa a haját rendezgette, és közben engem figyelt.
– Mi dolga egy jevali kotrónak a Szoros-öbölben?
– Én is ezen gondolkodom – tette hozzá Paj, aki legnagyobb
ijedségemre hirtelen bedugta a fejét a folyosóról. Egyáltalán
nem hallottam a lépteit.
Ahogy néztem őket, egyre libabőrösebb lettem. Idegessé tett a
kíváncsiságuk. Talán hibáztam, amikor belementem a
játékukba, és lemerültem az érméért. Viszont ha ügyesen
csinálom, akár hasznos információkat is kinyerhetek belőlük.
Csak meg kell osztanom velük az igazság egy részét.
– Keresek valakit – mondtam. Előredőltem, és a térdemre
támaszkodtam.
– Kit? – vágta rá rögtön Willa.
Elővettem a késemet az övemből, és a láda tetejébe fúrtam a
hegyét. Kikapartam vele egy kisebb lyukat a fából.
– Egy kereskedőt. Szentnek hívják.
Paj és Willa gyors pillantást váltottak. A lány még fel is ült a
függőágyban, és a földre támasztotta a lábát.
– Mit akarsz Szenttől? – nevetett Paj. Az arcán ragyogó mosoly
terült szét, de valahogy mégis kényszeredettnek tűnt.
Itt ismét apám szabályaira kellett hallgatnom. Egyetlen
ígéretet kellett csak tennem neki. Kedvem szerint lófrálhattam a
hajón, szabadon felfedezhettem a falvakat, ahol kikötöttünk.
Amíg betartottam ezt az ígéretet, Szent kegyeltje voltam.
Nem volt szabad elárulnom egyetlen léleknek sem, hogy a
lánya vagyok. Ennyi.
Soha, egyszer sem szegtem meg ezt az ígéretet, és most sem
állt szándékomban.
– Munkát – vontam vállat.
– Te be akarsz állni Szent legénységébe? – bandzsított rám
Willa. Amikor azonban rájött, hogy komolyan beszélek,
lehervadt a szájáról a mosoly. – Hogyan? Kotróként?
– Miért ne?
– Miért ne? – emelte fel a hangját Paj. – Szent legénységébe
beállni olyan, akár egy halálos ítélet. Még Jevalon is több
esélyed volt a túlélésre.
Csönd borult a kabinra, és a szemem sarkából villanást
láttam. Willa a kését forgatta a kezében. A markolat színpompás
drágakövekkel volt kirakva, és bonyolult ezüst minta vezetett a
penge felé.
– Mióta dolgoztok Westnek? – kérdeztem. Felálltam, és
óvatosan a függőágyamba másztam. Az ajkamba haraptam a
fájdalomtól, mikor a vászon a duzzadt horzsolásaimat súrolta.
– A kezdetek óta, vagyis két éve – lepett meg Paj könnyed
válasza. – Mikor West megvette a Marigoldot, először Hamisht
és Willát vette be a csapatba. Engem és Austert egy kicsit
később.
Aztán viszont rájöttem, miért osztotta meg velem ezt ilyen
É
könnyedén. Ez a történet része volt. És a Szoros-öbölben csak
azoknak kellett történetet mesélni, akik rejtegettek valamit.
Bármi, amit ingyen adtak, valószínűleg hazugság volt.
Mélyebbre süllyedtem a függőágyba.
– Olyan fiatalok vagytok mind – mondtam, habár kérdésnek
szántam.
– Együtt nőttünk fel, különböző legénységek körül – felelte
Paj. – Mind a négyen waterside-i utcagyerekek voltunk.
Ez akár igaz is lehetett. Legalábbis részben. Paj és Auster
akcentusa viszont biztos, hogy nem cerosi volt.
Willa a késére nézett. A markolatot díszítő kövek között zafírt
és ametisztet vettem észre. Nem a legritkább drágakövek, a
méretük miatt viszont értékesek lehettek. Sokkal értékesebbnek
tűnt annál, hogy egy waterside-i utcagyereké legyen.
Szent is éppen így tanított hazudni – mindig az igazságból kell
hazugságot kovácsolni. Biztos, hogy néhányan közülük tényleg
utcagyerekek voltak. A kereskedőhajók gyakran bevettek új
tagokat a legénységükbe a Ceros tengerparti utcáin élő gyerekek
közül. Ételt és kiképzést kínáltak a veszélyes munkáért cserébe.
A legtöbben felnőttként is annál a legénységnél maradtak, ami
először befogadta őket. Olyat viszont sosem hallottam, hogy egy
utcagyerekből kormányos váljon.
Még ennél is hihetetlenebbnek tűnt, hogy sikerült
megszerezniük a kereskedelmi engedélyt. A Szoros-öbölben öt
céh irányította az élet minden területét. A Rozstermesztők Céhe,
a Hajóácsok Céhe, a Vitorlakészítők Céhe, a Kovácsok Céhe és a
Drágakőfaragók Céhe. Mind az ötnek volt egy mestere, és az öt
céhmester alkotta a Kereskedelmi Tanácsot. Egyedül ők
adhattak engedélyt a kereskedőknek. Minden kikötőben
szükség volt engedélyre ahhoz, hogy üzletelhessenek, és kizárt,
hogy ez a legénység önállóan képes lett volna hozzájutni. Akárki
is volt West, biztos, hogy volt legalább egy befolyásos barátja.
Mikor nem feleltem, Paj visszafordult a folyosóra, és egyedül
hagyott minket Willával. A lány félig lehunyta a szemét, és erről
eszembe jutott, hogy még egyszer sem láttam őt aludni. Nem
tudtam, hogyan alhat bármelyikük is ezen a hajón, hiszen
mindegyiküknek három ember munkáját kellett végeznie egy
helyett.
– Mióta kotorsz? – kérdezte Willa halkan.
– Mindig is csináltam. Anyám tanított merülni, amint
megtanultam úszni.
Szent mindig azt mondta, hogy anya volt a legjobb kotró egész
Szoros-öbölben, és én hittem neki. Szent csak a legjobbat
fogadta a legénységbe, és akik egyszer neki dolgoztak, többé
nem hagyták el a hajóját. Főleg, mivel mindenki másnál több
pénzt kerestek az öbölben.
Anyámnak pedig volt még egy oka a maradásra.
Csak egyszer láttam Szentet mosolyogni, amikor rajtakaptam
kettejüket a kabinjában. Anya elvette apám kezét a térképről,
amin dolgozott, és vékony dereka köré húzta. Apa anyám feje
tetején nyugtatta az arcát, és én ekkor arra gondoltam, hogy
még sosem láttam ennyire szélesnek a fogsorát. Sem a szeme
körüli ráncokat. Úgy nézett ki, mint egy másik ember.
Szent megszegte a saját szabályait, amikor szerelmes lett
anyámba. És még legalább százszor megszegte őket azután.
– Ő Jevalon van?
Pislogva próbáltam elhessegetni az emléket.
– Nem – feleltem. Hagytam, hogy ez az egy szó átjárja a
levegőt, és még azokat a kérdéseket is megválaszolja, amiket
Willa még fel sem tett. Mielőtt folytathatta volna, gyorsan témát
váltottam. – Szóval, te vagy a fedélzetmester?
– Úgy van.
– Hol tanultál kereskedni?
– Erre-arra.
Nem erőltettem. Egyikőjükről sem akartam többet tudni a
szükségesnél, és nekik sem kellett tudniuk rólam semmit. Azzal,
hogy elárultam, hogy Szentet keresem, elmondtam nekik
mindent, amit lehetett.
 A legjobb fedélzetmesterek általában a nők közül kerültek ki.
Ők gyorsabban tudtak magasra mászni, és kis helyekre is
könnyedén befértek. Mindig is ijedten figyeltem őket a Pacsirta
fedélzetén. Mindig kínálkozott munka számukra, mert minden
hajón szükség volt legalább egy fedélzetmesterre.
A Marigold láthatóan elboldogult a lehető legkisebb
legénységgel – egy kormányos, egy kincstárnok, egy
ellátmányfelelős, egy fedélzetmester és egy navigátor.
– Nincs kotrótok – mondtam, és egy pár csizmára meredtem,
amit pont megvilágított egy beszűrődő napsugár.
– Nincs – felelte halkan. – Már nincs.
Ismét libabőrös lettem. A kabin levegője hirtelen olyan hideg
lett, amilyen Auster hangja volt, mielőtt a vízbe vetettem
magam.
Az, aki utoljára lopott tőlünk, most a tenger fenekén van.
Ismét a fal mentén álló ládára pislogtam. Itt hagyták a kotró
övét és szerszámait.
Azért, mert már nem volt többé szüksége rájuk.
Willa nyugtalanító hallgatása csak beigazolta a sejtésemet. A
lány azt akarta, hogy megértsem. Hogy tudjam. Felé
pillantottam a függőágyam szegélye mögül. Engem nézett, a
kezében villogott a kés.
 TÍZ

A felső térelválasztó deszkákon átszűrődött a napfény, és a

kabint átjárta a lámpásfüst és az olaj markáns illata. Amint
kinyílt a szemem, sajogni kezdett az állkapcsom, ahol Koy
hajójába ütöttem. Lehunytam a szemem, és szorosan
összezártam a ropogó állkapcsomat. Ezután következett az égő
fájdalom, végig a nyakamon és a hátamon.
Lassan felültem, és a nyirkos padlóra tettem a lábam. Willa
függőágya már üres volt.
Mikor elhaladtam az éléskamra ajtaja mellett, láttam, hogy
Auster éppen leemeli az egyik láda fedelét odabent. A földre
dobta a tetőt, és már nyúlt is a következő ládáért. Rám pillantott
a válla fölött, és morogva elővett egy üveg sós halat.
Nedves szél fújt végig a folyosón. Felmásztam a létrán, és
felemeltem az egyik kezemet, hogy a légáramlat átfújjon az
ujjaim között. Meleg volt, de erős. Nem tetszett. Túl erőteljes
volt a fölöttünk elterülő sápadt, felhőtlen éghez képest. Arra
utalt, hogy a horizonton túl valószínűleg könyörtelen vihar dúl.
Willa és Paj már a vitorlákon dolgoztak. Rövidebbre húzták a
vásznakat, hogy csökkentsék a széllökés erejét.
– Kotróhoz képest nagyon lusta vagy – kiáltott le Willa a
magasból. Az egyik lábát a kötelekbe illesztette, a másikkal
pedig az árbócnak támaszkodott. Az ujjai fekete kátránytól
fénylettek.
– Mikor érünk Dernbe? – kérdeztem, miközben Willa a
következő vitorlához mászott.
– Már itt vagyunk – pillantott mögém, nyugat felé.
 Megfordultam. A messzeségben egy apró kikötőváros
rajzolódott ki a domb mentén, amelynek hosszú köfalát a tenger
hullámai nyaldosták.
Szélesen elmosolyodtam, még egy kis nevetés is elhagyta a
számat. Évek óta nem láttam Dernt, mégis tisztán emlékeztem
rá – a girbegurba macskaköves épületekre a megfeketedett
kéményeikkel. Egy asszony mindig vérnarancsot árult a mólón.
Szent navigátora, Clove minden alkalommal vett nekem egyet,
amikor kikötöttünk.
Forró könnyek szöktek a szemembe, ahogy elöntött az emlék,
amelyet gondosan próbáltam elzárva tartani. Mindennap
gondoltam Szentre, és olyan erőteljesen elevenedett meg
előttem az arca, mintha nem is telt volna el négy év, mióta
utoljára láttam. Viszont Clove emlékét majdnem olyan gyakran
igyekeztem elhessegetni, mint anyámét. A szeretetet, amit
apámtól nem kaptam meg, Clove kamatostul megadta nekem.
– West… – szólt Willa. Abbahagyta a munkát, és tágra nyílt
szemekkel lecsúszott az árbócról, egészen a fedélzetre.
Megjelent West, és a mólót fürkészte. A szája egyetlen,
kemény vonallá zsugorodott.
– Hamish!
Willa elsápadt, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha el akarná
hányni magát.
Hamish kilépett a kormányos kabinjából, és West mellé lépett,
a korláthoz. Kiengedett egy hosszú sóhajt, elkáromkodta magát,
majd vissza is tért a helyiségbe.
A kikötőt figyeltem, és próbáltam rájönni, mit láthattak a
többiek a hajók között. Hat hosszú móló húzódott a tenger felé a
szikláktól, és közöttük a szűk öblökben különböző méretű hajók
horgonyoztak. Az összes kereskedőhajónak tűnt. Néhány címert
egyből felismertem, párat viszont nem. Rögtön kitaláltam
viszont, melyik hajó származott a Szoros-öblön kívülről. A
széles, díszes formái és az aprólékosan kidolgozott famunka
miatt kitűnt a Szoros-öbölben készült, egyszerű hajók közül.
 A szívem kihagyott egy dobbanást, amikor megláttam Szent
címerét – egy háromszög alakú vitorla fölé tornyosuló hullámot,
amelyet egy kisebb csónak orrvitorlájára festettek.
Biztos, hogy apám nem utazna ezzel. Ahhoz túl kicsi volt.
Arról viszont nem tudtam, mekkora legénység dolgozott a keze
alatt.
– Nyissátok ki! – kiabálta West a zúgó szélbe. Ahogy elhaladt
mellettem, a válla súrolta az enyémet.
Auster és Paj kiugrottak az előárbóc mögül, Willa pedig a
kezembe nyomta a kátrányos dobozt, és elővette a hátsó
fedélzetre vezető létrát. Jól összehangolt mozdulatokkal
letekerték a köteleket, míg West csak állt, és figyelte, ahogy a
hátsó fedélzet egyik oldala felemelkedik, és feltűnik alatta a
raktér.
A legénység a korlátnál meredező vaskampókra csomózta a
köteleket, Auster és Paj pedig lemásztak a raktárba, ahol a
sarokban almás hordók és több ládányi halászháló sorakozott.
Ezeket egymásnak adogatva csinos sorokba rendezték.
Senki nem szólt semmit, mégis tapintani lehetett a
fesztültséget a hajón. Bármit is látott Willa a mólón, azóta
mindenki idegesebben dolgozott. Az árukat rendezgették, amíg
Hamish elő nem lépett a kormányosi kabinból, a kezében öt
apró, piros bőrerszénnyel. A legénység mind az öt tagja kapott
egyet, és az övükre rögzítették.
West, aki még mindig a várost fürkészte, feltűrte az inge
szegélyét, és a nadrágjára rögzítette az erszényt.
– Mi van ott? – kérdeztem a férfi arcát tanulmányozva.
West villámló, zöld szemekkel megragadta a kormányt, de
nem válaszolt. Látszott rajta, hogy épp komoly fejszámításokat
végez, a hajó és a móló által bezárt szöget méregeti. Még egy
árnyalatnyit tekert a kormánykereken, majd a hátsó fedélzetről
érkező Paj átvette a helyét.
– Kotró – biccentett felém Auster.
Felmásztam a lépcsőn, mire ő a kezembe nyomta a
Ő
vontatóköteleket. Ő és Willa lezárták a rakteret. Hamish odalent
gondosan egy ládához kötözte a kötelet. Ezt csak addig láttam,
míg West elé nem állt, és ki nem takarta.
– Az összes vitorlát leereszteni! – kiáltott, és figyelmeztetőn a
szemembe nézett.
Bármit is csinált Hamish, West nem akarta, hogy lássam. Pont,
mint a térképeket a kabinban, vagy az északi korallzátonyt, ahol
megálltunk. Kevesebb, mint egy nap alatt feltűnt, hogy a
Marigold nem csak egy egyszerű kereskedőhajó volt, mégis, a
kérdéseim száma percről-percre növekedett.
Auster és Willa engedelmeskedett West parancsának, és az
árbóchoz szaladtak kioldani a vitorlák rögzítőköteleit. Mögöttük
Hamish a vízbe dobta a ládát, ami a mélybe süllyedt.
Ha Hamish volt a kincstárnok, egyetlen dolog lehetett, amit
elrejtene, mielőtt a Marigold kiköt. Szorosan feltekertem a
kötelet, és közben a falut figyeltem. Bárki, vagy bármi is volt ott,
West úgy gondolta, hogy a pénz nincs biztonságban.
Auster lemászott, hogy segítsen Willának ledobni a horgonyt.
Lassan közeledtünk a kikötő felé. Amikor elég közel értünk,
megcéloztam a móló végén álló póznát, és előre-hátra lengettem
a kötelet tartó karomat. Aztán egy nagy nyögéssel a levegőbe
engedtem a kötelet, ami repülés közben kitekeredett. A szabad
vége távol esett a hajótól, és a hurok elkapta a póznát.
Erősen megvetettem a lábam a korlátnál, hátrahajoltam, és a
hólyagos kezem között magam felé húztam a kötelet.
– Szép dobás – vigyorgott Willa. Mögém állt, és ő is húzni
kezdte a kötelet. – Te nem tudtad volna ilyen messzire dobni,
Paj! – incselkedett.
A férfi rám nézett a kormánykerék mögül, és én úgy
meglepődtem az arcán elterülő mosoly látványától, hogy kis
híján elcsúsztam az olajozott deszkán. Egész életemben
ismertem a legénység munkájának ritmusát, de az elmúlt négy
évben csak magamnak, egyedül dúdolhattam. Már csak néhány
rövid nap, és megérkezünk Ceros kikötőjébe, én pedig
elfoglalhatom a helyem Szent hajóján. Pont úgy, ahogy az
anyám. Erre születtem.
West is megragadta a kötelet Willa mögött, és segített kihúzni
a hajót. Ahogy közeledtünk, a mólón két férfi rohant felénk.
Amikor a Marigold a kikötő sarkához ért, a férfiak kitárt
karokkal tolták el a hajót, nehogy megsérüljön az ütközéstől.
A legénység ledobott még egy horgonyt, és leemelte a
rakodórámpát, míg Hamish a kikötői munkásokkal beszélt.
Alattomos szél söpört végig az öbölben. Szembe fordultam vele,
és mélyen a tüdőmbe szívtam a párás levegőt.
Kirázott a hideg a fuvallattól, és figyeltem, ahogy változik az
ég. Lassan. A Szoros-öbölben már csak ilyenek voltak a viharok
– okosak. Ez tette olyan veszélyessé a hajózást. Ezeken a vizeken
szinte az összes elsüllyedt hajó viharban lelte vesztét.
Willa és Auster a kabátjukkal és a táskájukkal felszerelkezve
tértek vissza, Paj pedig kötött sapkát húzott a fejére, majd a
korláton átlendülve lemászott a létrán. Felemelkedtem, hogy
kövessem, de egy kéz visszarántott a fedélzetre.
West állt mögöttem, egyik kezével az övembe kapaszkodott.
– Te itt maradsz a hajón.
– Micsoda? – tátogtam. Ösztönösen elhúzódtam,
megpróbáltam kiszabadulni a markából. Ő azonban csak még
jobban szorított. Alig kaptam levegőt.
– Reggel visszatérünk, és elindulunk Cerosba.
A falut figyeltem West válla fölött. Le kellett szállnom a
hajóról, hogy több érmét szerezhessek.
– Nem vagyok rab.
– Szállítmány vagy. Csak az a szállítmány kerül le a hajóról,
amelyik itt is marad – bámult rám West ellentmondást nem tűrő
tekintettel. Nem kényszeríthetett arra, hogy a hajón maradjak,
ezt mindketten tudtuk. Legfeljebb csak akkor, ha a gerendákhoz
láncol.
– Nem hiszem, hogy maradt elég pénzed arra, hogy
másvalakinek fizess az útért. Úgyhogy, ha nem akarsz holnap itt
maradni a mólón, maradj veszteg.
Amikor West elhúzott mellettem, megragadtam az ingujját. A
férfi láthatóan dühbe gurult, és úgy nézett a kezemre, mintha
égette volna a bőrét.
– Mi van odalent? – kérdeztem. Nem érdekelt, miféle
gubancba keveredett a Marigold. Viszont, ha emiatt nem sikerül
eljutnom Cerosba, akkor már nekem is van hozzá közöm.
West napbarnított állkapcsa megrándult az idegességtől.
– Ha leszállsz erről a hajóról, akkor soha többé nem szállhatsz
vissza – ismételte.
Kitépte a karját a kezemből, és elhúzódott. Lehűlt közöttünk a
levegő. Végre tudtam lélegezni, a nyelvemen éreztem a szagát.
Sapkát húzott rakoncátlan, aranyszínű hajára, majd lemászott.
Néhány érmét nyomott két férfi kezébe a kikötőben. Talán azért
fizette őket, hogy figyeljék a hajót. Vagy engem. Esetleg
mindkettőt. A legénység sosem hagyná ott a Marigoldot anélkül,
hogy valaki ne figyelne rá.
West követte a viharvert deszkákon libasorban haladó
legénységet a falu felé, és vissza se nézett. Figyeltem őket. Olyan
erősen markoltam a korlátot, hogy a csontjaim szinte
beleroppantak. Legalább tizenkét érmét kellett csinálnom a
meglévő hatból, mielőtt elhagyjuk Dernt. A hajón várakozva
azonban kizárt, hogy ez sikerüljön.
Elkáromkodtam magam. A torkomban még mindig West
szagát éreztem.
Muszáj volt megkockáztatnom, hogy esetleg kirúgnak a
Marigoldról.
 TIZENEGY

Sötétedésig még volt pár órám, ami rengeteg időnek tűnt.

West vagy azért hagyott egyedül a hajón, mert ostoba volt,
vagy nem volt más választása. Abból ítélve, hogy a hajón
tapintani lehetett a feszültséget, mikor kikötöttünk, inkább az
utóbbira tippeltem. Bármit is ügyködött West Dernben, az egész
csapatára szüksége volt hozzá, és nem akarta, hogy egy jevali
kotró a tanúja legyen.
Felmásztam a főárbócra, és onnan néztem ötüket. Libasorban
haladtak az alant fekvő falu szűkös utcáin. Auster ment elöl, és
West volt a sereghajtó. A kocsma felé tartottak. A hosszú,
négyszögletű épület, amely tetején három kémény meredezett,
fogadóként is üzemelt.
A kereskedők általában itt álltak meg először, miután
kikötötték a hajót. Már gyermekként is pontosan tudtam, mi
zajlik egy ilyen hely zárt ajtói mögött. Éppen elégszer láttam,
ahogy apám emberei tömött erszényekkel tűntek el a
kocsmában, majd egy garas nélkül tértek vissza. Csak két dolog
volt szigorúan tilos a hajókon: a szerelem és a részegség. Ezzel a
kettővel az egész legénységet veszélybe sodorhatjuk. Az ember
csak a szárazföldön kereshetett magának ágyast, és csak a
szárazföldön dönthetett magába egy üveg rozsszeszt.
Amint kinyílt a kocsma ajtaja, ragyogó tűz fénye árasztotta el
az utcát, majd a legénység eltűnt odabent. Hosszú sóhajt
engedtem ki az ajkaim között, és elgondolkodva
hátrasimítottam a hajam. Valószínűleg csak reggel hagyják el a
kocsmát, amikor megnyit a kereskedőház. Vagyis volt legalább
tíz órám, hogy észrevétlenül garázdálkodhassak a faluban.
Lemásztam az árbócról a fedélzetre. Meztelen talpammal
minden egyes hideg deszkát éreztem. Amint leszáll az éj,
kisurranok a faluba, és megszerzem, amire szükségem van. A
fennmaradó időt pedig arra kellett használnom, hogy
megpróbáljam kideríteni, mit rejteget a Marigold. Talán
olyasmire bukkanhatok, ami jóval többet ér, mint a pénz. A
Szoros-öbölben az információ volt a legértékesebb valuta.
Megálltam a folyosón a raktárhelyiség ajtaja előtt. Elővettem
az övemből a legapróbb vasszögemet, és a kulcslyukba
illesztettem. A zár hamar megadta magát. Kinyitottam az ajtót,
és a lámpást magam elé tartva bebújtam az alacsonyan
gerendázott helyiségbe.
A fejemben Hamish szavai visszhangzottak.
Ha bármihez hozzányúlsz ezen a hajón, ami nem a tiéd, arról
tudni fogok.
Vállalnom kellett a kockázatot.
Az alsó fedélzet deszkáin átszűrődő fénysugarak
megvilágították a falakat szegélyező ládákat és hengerdobokat.
Az egész helyiség tele volt velük, és minden tárolóegységet
különböző pecsétekkel jelöltek, amiket felismertem. A kikötőkre
utaltak, amelyek egész Szoros-öblöt átszőtték. A készletből ítélve
a Marigold egészen jól teljesített. És mivel mindössze öten
osztották szét a nyereséget, valószínűleg igen jól kerestek.
Az viszont kevésbé volt világos, hogyan volt képes egy új,
ráadásul rendkívül fiatal csapat ilyen sok kikötőben kiépíteni az
üzletet. A hajón senki nem lehetett sokkal idősebb nálam.
Gyakran lehetett látni hozzánk hasonló fiatalokat
kereskedőhajón dolgozni, az viszont már közel sem számított
megszokottnak, hogy egyetlen korosabb tengerész sem volt
közöttük.
A gondosan összehajtogatott vásznak mellett hálók és frissen
szőtt kötélhalmok hevertek, mellettük pedig egy ládányi zöld
paradicsom. A hajókon azonban mindig volt valami, amit a
kincstárnok elrejtett a kíváncsi szemek előtt. Ezt már
gyermekkoromban megtanultam, amikor a Pacsirta rakománya
körül ólálkodtam.
Körbefordultam, és óvatosan megvizsgáltam a holmikat. Az
összes hajónak megvoltak a maga rejtekhelyei, és a Marigold
sem volt kivétel.
Vagy talán mégis.
Volt valami furcsa a Marigoldban és a legénységében.
Kitalálhattam, hogy mi történt a kotrójukkal, de miért
üzemeltettek öten egy olyan hajót, ahová legalább tizenkét
tengerész kellene? Mit csinált West a korallszigeten, és miért
lettek olyan idegesek Dernbe érve?
A lámpást a kampóra akasztottam, és lábujjhegyre álltam.
Kitapintottam a fejem fölött lévő deszkák mélyedéseit. Az
összesen végigsimítottam az ujjaimmal, lassan, egészen addig,
míg bele nem ütköztem a fába ékelt hűvös palackba.
Kiszabadítottam az üveget, és a fény felé tartottam. A benne
lötyögő borostyánszínű folyadékot zöldre színezte a palack kék
üvege. Kihúztam a dugóját, és beleszagoltam.
Rozs.
Az ajkam komisz vigyorra húzódott. Hátrahajtottam a fejem,
és nagyot kortyoltam az italból. A szesz égette a mellkasomat.
Köhögve, szorosan lezárt szemekkel lenyeltem. Ahogy a pálinka
édes, szúrós szaga az orromat égette, száz gyertyafényes emlék
rohanta meg a lelkemet. Azonnal visszazártam az üveget, és a
búvóhelyére nyomtam, mintha ezzel az emlékképeket is
eltüntethetném.
Leugrottam, és ellenőriztem a következő fal deszkáit.
Elővettem a késemet, és azzal feszegettem a lapokat, míg az
egyik meg nem lazult. A mögötte lévő üregben lezárt
vászonzacskó rejtőzött. Halványsárga drágakövek hullottak
belőle a tenyerembe. A fény felé tartottam őket. Első ránézésre
citrinnek tűntek, anyám viszont ennél jobban kiképzett.
Sárga földpátot tartottam a kezemben – az oldalukon található
bevágásokból tudtam, amelyek összegyűjtötték fényt.
Jó darabok voltak, egyenletesen verték vissza a fényt. Biztos,
hogy más drágakövet is elrejtettek még a hajón, de akár egynek
a hiánya is könnyen feltűnne. Valami másra volt szükségem.
Valamire, ami kevésbé szembetűnő.
Visszadobtam a vászonszütyőt a rejtekhelyére, majd
elkezdtem átnézni a hordókat. Az összesnek felemeltem a
fedelét, mígnem az egyik sötét üregében megláttam valami
csillogót. Rézcsatok. Megkönnyebülten felsóhajtottam, és kettőt
gyorsan az övemre rögzített erszénybe rejtettem. A lemenő nap
utolsó sugarai átsütöttek a fedélzet lécei között. Felnéztem, és
alaposan megvizsgáltam a hajó sötétlő jobb oldalát.
A kormányos kabinja.
Felmásztam a sarokba állított káposztásrekeszeken, és a
plafonhoz érve a késem élét a deszkák közötti egyik résbe
illesztettem. Az egész testsúlyommal óvatosan a markolatra
nehezedtem, míg sikerült kihúzni a szöget. Miután mindkét
oldalt kiszabadítottam, levettem a deszkát, és a mellettem
heverő kötélkupacra állítottam. Láttam, hogy odafönt West
kabinjának ablakain el volt húzva a sötétítő.
A késemmel könnyedén felszedtem még pár lécet, és néhány
perccel később a rés már elég nagy volt, hogy átférjek rajta.
Visszamentem a lámpásomért, majd átpasszíroztam magam a
szűk lyukon, és a lábamat lóbálva felhúztam magam a
kormányosi kabinba.
Megálltam az árnyas szoba közepén, majd az elsötétített
ablakok felé léptem, ahol kígyókő-füzér himbálózott a réseken
át befúvó szélben.
Az egyik kígyókövet mosolyogva a kezembe vettem. A kő a
közepén tátongó tökéletes lyuktól pont úgy nézett ki, mint egy
szem. A legenda szerint a kígyókő szerencsét hoz. A
tengerparton gyűjtötték őket, hogy aztán talizmánként
fellógatva megvédjék a kormányost a tengeri démonoktól.
Apámnak is volt egy hasonló füzére a szobájában, de ez
mégsem mentette meg a Pacsirtát az elsüllyedéstől.
Mögöttem West széthajtogatott térképekkel és tervrajzokkal
borított asztala állt. Közelebb léptem, hogy megérinthessem a
puha, viseltes pergament. A Szoros-öböl szigeteit, öbleit és
vízalatti árkait pontos, aprólékos tintavonalakkal ábrázolták a
szamárfüles lapokon. A szegélyeket mélységekre és
magasságokra vonatkozó ferde macskakaparás, valamint
egyenes vonalakból álló geometriai alakzatok borították.
Kíváncsi voltam, vajon West vagy Paj tollvonásai voltak-e. Azt a
térképet is megvizsgáltam, amelyen Jeval közelről ábrázolt
szigete magányos bójaként úszott a semmi közepén.
Az asztalon találtam egy csillogó réziránytűt, amihez hasonlót
még sosem láttam. Felemeltem a furcsa műszert, és a lámpás
halványan pislákoló fényében megvizsgáltam. Olyan volt,
mintha táncolt volna a mutatója.
Mellette fehér, durva kő hevert, ami legalább akkora volt,
mint a tenyerem.
Újra felfigyeltem a sötét padlón tátongó nyílásra, amit én
csináltam. Odasétáltam, és lenéztem a raktárba. Az egyik
deszka, amelyet lefejtettem, felfordítva feküdt odalent. Az egyik
oldalán fekete festéket kentek a lakkozott felszínére, éppen ott,
ahol eredetileg szőnyeg takarta.
Megfordultam, és megláttam a rubintvörös gyapjúszőnyeg
rojtos sarkát a lábam mellett. Lehajoltam, és felemeltem. A
szívem a torkomban dobogott, ahogy észrevettem egy feketén
domborodó hullámot a lámpás fényében. Arrébb húztam a
szőnyeget, mire teljesen kirajzolódott a szimbólum. A padlón
egy címer kopottas körvonala díszelgett. De nem a Marigold
címere volt.
Hanem Szenté.
Az agyam zakatolva próbálta értelmezni a helyzetet.
Igyekeztem összerakni a kirakós darabjait. Azonban az egyetlen
lehetséges magyarázat nem lehetett igaz.
Ez nem West hajója volt, hanem az apámé. Legalábbis
egykoron az volt. A hajóorron és a vitorlán viszont nem az ő
címere volt. Szóval West vagy azt titkolta, honnan származott a
hajó, vagy azt, hogy mi is volt valójában.
Árnyhajó.
Hallottam már ilyesmiről korábban – léteztek hajók,
amelyeket egy befolyásos kereskedőszervezet irányított, mégis
másfajta címer alatt működtek, hogy elrejtsék a valós
identitásukat. Olyan feladatokat hajtottak végre, amelyekhez a
mesterük nem akarta volna a nevét társítani, vagy, ami még
rosszabb, manipulálták a kereskedelmet a különböző
kikötőkben, hogy a maguk javára billentsék a mérleget. Ez
súlyos vétségnek számított a Kereskedelmi Tanáccsal szemben,
amiért akár örökre megvonhatták a hajó engedélyét. Nem lepett
meg, hogy Szent árnyhajót működtetett. Lehet, hogy még sok
ilyen volt neki. De miért bízott volna egy ilyen munkát egy
csapat waterside-i utcagyerekre?
Így kaphattak engedélyt a Tanácstól – Szent miatt.
Hirtelen harangszó zökkentett ki a mélázásomból, és a nehéz
iránytű kicsúszott a kezemből. Előrehajoltam, és gyorsan
elkaptam, még mielőtt a földre esett volna. Kis híján levertem a
lámpást az asztalról. Mélyet lélegeztem, és lassan összeszedtem
magam.
A harang a naplementére figyelmeztetett, hangja a falu fölött
zengett, miközben az utolsó fénycsóvák is eltűnnek a horizont
mögött.
Remegő kézzel tettem vissza az iránytűt az asztal közepére,
majd lemásztam a résen át a raktárhelyiségbe. Visszaszereltem
a deszkákat a helyükre. A szögeket nem tudtam pótolni, de
reméltem, hogy mivel a befoltozott lyuk olyan közel volt az
asztalhoz, és félig eltakarta a szőnyeg, beletelik egy kis időbe,
amíg valaki észreveszi.
Visszamásztam a fedélzetre, és kinéztem a falura. Ha jól
emlékszem, hol van a zálogház, akkor legfeljebb egy óra alatt
megjárhatom.
 A két ember, akiket West lefizetett, odalent a mólón egy pakli
kártya fölé görnyedt. A Marigold tatján az egyik halászhálóba
kapaszkodtam, és óvatosan, hang nélkül leereszkedtem a kikötő
nyugodt vizébe. Teleszívtam a tüdőmet, és a vízfelszín alá
úsztam. Kinyújtottam magam elé a kezemet, és úgy kerestem a
partot a sötétben.
Tudtam, hogy a Szoros-öbölben semmi sem az, aminek tűnik.
Az összes igaz állítást kiforgatták önmagából. Minden
hazugságot gondosan szőttek. Az ösztöneim igazat súgtak a
Marigolddal kapcsolatban. Nem egyszerű kereskedőhajó volt,
legalábbis nem csak az. Pusztán idő kérdése, és Szent
árnyhajójának a legénysége kötelet talál a nyaka körül. Akkor
pedig odavész az egyetlen lehetőségem, hogy eljussak Cerosba.
 TIZENKETTŐ

A zsúfolt utcákon át a Dern közepén álló harangtorony felé

tartottam. Jevalon nem sok látnivaló választotta el az eget a
tengertől. Itt viszont a látképet girbegurba háztetők tarkították.
Úgy éreztem, szinte eltűnhetek közöttük.
Jevalon nem volt hová bújnom.
Óvatosan haladtam az utcákon. Minden tíz lépés után
megfordultam, hogy körülnézzek. Többre emlékeztem a faluból,
mint hittem, mert nem sok miden változott azóta, hogy utoljára
itt jártam. A formák és a hangok emléke újra megrohamozta az
agyamat. Amikor utoljára Dernben voltam, apám
navigátorának, Clove-nak a kezét fogtam. A nyomában
lépkedtem a sötétben, nagy robajjal szedtem a lábam, ahogy a
férfi magával húzott a tömegen át a zálogház felé. Viszont már
nem az az édes kislány voltam, aki egykor az ő vállán ülve járta
be ezeket az utcákat. Mostanra valaki egész mássá cseperedtem.
A sötét sikátort a pipafüst tette még homályosabbá. A sűrű,
fehér füstfelhőn keresztül egy nő figyelt engem. Több figyelmet
vonzottam, mint szerettem volna.
Éles kanyart tettem, és útjelzőképpen megjegyeztem egy piros
háztetőt az északkeleti sarkon. Mögöttem csizmák csattogtak a
nedves köveken. Az egyik kőfal árnyékába húzódtam, és
kezemet a vizes hajfonatom köré vontam, amíg a csizmák
tulajdonosai el nem tűntek. A legtöbb ember a falu zsúfoltabb
részéből kifelé, haza tartott a nap során vásárolt portékájával.
Néhányan azonban a domb felé, vagyis a kocsmához siettek, és
ez nyugtalanított. Ha a fogadóban nincs elég szoba, akkor lehet,
hogy a legénység visszatér a Marigoldra.
A következő sikátor végén feltűnt a zálogház, amelyet
egyetlen, halvány utcai lámpa világított meg. Csak egy apró,
téglából épült fészer volt, egy sima falú, ablaktalan épület
oldalán. De éppen úgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá.
Ugyanolyan volt az ablakkeret, és benne a törött üveg is. Öt
egyenetlen lépcsőfok vezetett a zöld ajtóhoz, ahol a csorba,
fakókék táblán az alábbi felirat volt olvasható:
ZÁLOGHÁZ

Egy pillanatra megálltam, hallgatóztam, majd az egyik sáros

lábammal a holdfénnyel beragyogott macskakőre léptem. Az
ajtó kitárult, és két nevetgélő nő viharzott ki a lépcsőre. Gyorsan
visszahúzódtam, és igyekeztem minden porcikámat a
sötétségbe rejteni. A két nő fesztelenül elsétált mellettem. Mikor
befordultak a sarkon, észrevettem az egyikük csuklóján valami
csillogót. Az a valami úgy ragyogott a nő ruhaujja alatt, akár egy
apró lángocska.
Ha lehetséges egyáltalán ebben a faluban egy szikrányi
szerencsét is találni, akkor nekem épp most sikerült.
A másik irányba indultam a fal mentén. Gyorsítottam, hogy a
két nő elé vághassak. A következő sikátornál megálltam, és
visszatartott lélegzettel vártam. Figyeltem, ahogy az árnyékuk
lassan felém kúszik a köveken. Egyetlen rántás, nem kell több.
Azonban túl rég csináltam már ilyesmit, és Clove éjszakai leckéi
még annál is régebben történtek.
Ne habozz, Fay. Egy pillanatra se.
Szinte hallottam magamban a férfi mélyen dörgő hangját. Azt
hittem, hogy apám begurulna, ha tudná, hogy Clove
zsebtolvajlást tanít nekem. Később azonban megtudtam, hogy
egyenesen ő kérte erre a férfit. Egyedül anyám ellenkezett.
Amint meghallottam a két nő hangját, a háztetőket figyelve
kiléptem eléjük az útra. Feléjük szaladtam, nekirohantam az
egyik nőnek és oldalba löktem.
Ó
 – Ó! – kiáltott fel. Mielőtt még a sárba zuhant volna,
megragadtam az egyik karját, mire ő tágra nyílt szemekkel
nézett rám. – Kérlek, hadd segítsek.
A nő igyekezett megtartani magát, én pedig közben ügyetlenül
lecsatoltam vékony csuklójáról a karkötőt. Az ajkamba
haraptam. Ezt a képességet gyakorolni kell, de sosem volt
bátorságom ahhoz, hogy Jevalon is kipróbáljam. Nem, mert ez
ott akár ahhoz is vezethetett, hogy a zátonyhoz láncolnak, és
otthagynak meghalni. Biztos voltam benne, hogy a nő is
észrevette a szorító ujjaim bizonytalanságát. Viszont amint rám
nézett, visszahőkölt, a keze ökölbe szorult, és eltátotta a száját.
– Ne érj hozzám!
Beletelt egy pillanatba, amíg megértettem. A nő arcát
figyeltem, aztán lenéztem a mezítelen lábamra és rongyos
ruháimra. Mindkettő elárulta a jevali kotró mivoltomat, még
úgy is, hogy valójában nem is volt a véremben a dolog. A sérült
ajkam pedig mindenkivel tudatta, hogy láttam egyet s mást az
elmúlt pár nap során.
A másik nő védelmezőn a karjába fogta a társát, és szúrós
tekintettel elvezette őt, míg én bocsánatkérőn biccentettem a
fejemmel.
Amint eltűntek, kifújtam a levegőt, és igyekeztem lelassítani a
zakatoló szívemet. Az arany karkötő csillogott a fényben. Talán
ez volt az egyetlen olyan eset, ahol a jevali kinézetem a
hasznomra vált.
Újabb árnyék suhant át a zálogház ablaka előtt, mielőtt az ajtó
retesze pattant egyet. Egy alak tűnt fel a sikátor közepén, mire
lemerevedtem. Az üzletből kiáramló fény megvilágította a férfi
aranyszínű loknijait, amelyek a sapkája alól virítottak. Lélegzet-
visszafojtva szorítottam a karkötőt a kezemben.
West. Az utca közepén állt, és az üzlet csukott ajtaját figyelte.
Falnak vetett háttal a sarok mögé somfordáltam, és a szívem
ismét megállíthatatlanul zakatolt a mellkasomban.
Mielőtt rohanni kezdhettem volna, az üzlet ajtaja kitárult, és
megláttam mögötte a lépcsőhöz közeledő Willát. A lány
megtorpant, amikor meglátta a férfit. West arcát csak félig
világította meg a fény. Zsebre vágta a kezét, amint becsukódott
az ajtó.
– Mennyi? – kérdezte mély hangon, ami még ahhoz is elég éles
volt, hogy átvágja a csontomat.
Willa meglepett arccal jött le a lépcsőn, és megpróbált elhúzni
West mellett. Ő azonban elállta az útját.
– Mennyi? – kérdezte ismét.
Még hátrébb húzódtam, de azért tovább figyeltem őket.
Willa a férfi felé fordult, és büszkén kihúzta magát, holott
feleakkora volt. A lámpás fényében a lány arca umbrabarnára
színeződött, bronz haja szinte ragyogott.
– Maradj ki ebből, West.
West a lány felé lépett, és a csuklójánál elkapva megfordította
őt. Willa felsikoltott, miközben a férfi felemelte az ingét, és
ellenőrizte alatta az övét. West megmerevedett. Az ékkövekkel
kirakott kés, amelyet a lány mindig magánál hordott, hiányzott.
West elővette a saját kését az övéből, és a zálogház felé
iramodott. Willa azonban előrelendült, és megpróbálta
feltartóztatni őt.
– West, ne! – esedezett könyörgő szemekkel. – Kérlek, ne!
West olyan erősen szorította a kését, hogy a fény csak úgy
ugrált rajta, ahogy a férfi megrázkódott.
– Mennyit adott a késért?
– Húsz érmét – felelte Willa. A hangjából hirtelen eltűnt a
harag, ami nem sokkal korábban még átitatta. Úgy hangzott,
mint egy gyerek.
West sóhajtva a tenyerébe temette az arcát.
– Ha valamire szükséged van, akkor engem kérj meg, Willa.
A lány csillogó szemekkel nézett Westre, akinek megfeszített
állkapcsa még a sötétben is jól kivehető volt. Hirtelen rájöttem,
hogy bizonyára van valami kettejük között. Nem töltöttek sok
időt együtt a hajón, de ebben a pillanatban megértettem a
Ő
történetet abból, ahogy egymásra néztek a sötétben. Ők nem
pusztán a hajón voltak társak, és ettől a felismeréstől a számba
haraptam. Szinte már dühbe gurultam, de aztán azt az érzést
azonnal felváltotta a szégyen. Nem tetszett, hogy ez egyáltalán
érdekelt.
– Már így is tartozom neked – suttogta Willa. Az arcán
legördülő könnycsepp csillogott. A lány letörölte a kezével,
óvatosan elkerülve az égési sérülését.
– Mondtam, hogy elintézem.
Willa a sáros földre meredt, és leszorította az állát, mint aki
próbál szabályosan lélegezni sírás közben.
– Mikor fogsz végre bízni bennem, Willa?
A lány erre lángoló tekintettel nézett fel.
– Amikor te sem fogsz már úgy kezelni, mint az utcagyereket,
akinek régen kaját loptál.
West hátrált, mintha a közöttük növekvő távolság elsimítaná a
kiejtett szavakat, azok azonban lógva maradtak a levegőben,
mint egy oszlásnak indult holttest bűze. Mint valami, amit
sosem felejt el az ember.
Tehát Willa igazat beszélt, mikor azt mondta, hogy mind
utcagyerekek voltak. És abban sem hazudott, hogy ő és West
már jóval a Marigold előtt ismerték egymást.
– Sajnálom – sóhajtotta ellágyulva. A férfiért nyúlt a kezével, ő
azonban kitért előle. A kését az övébe rejtette, és utat engedett a
lánynak.
Willa még egy hosszú pillanatig nézte őt, majd továbbindult a
sikátor felé. West csak akkor fordult meg, amikor a lány már
eltűnt. Megdermedtem, amikor felnézett. A férfi egyenesen rám
nézett, a pillantása olyan volt, akár egy irányított fénysugár, ami
bevilágította a sötét búvóhelyemet.
A vállamra néztem, de semmit nem láttam. Tökéletesen
elnyelt a sötétség.
– Tűnj innen – mondta olyan halkan, hogy alig hallottam a
fölöttünk kezdődő vihar robaja mellett. – Most.
 Kis habozás után kiléptem a sötétből a macskaköves útra.
Hideg esőcsepp hullott az arcomra, miközben West, akinek a
válla továbbra is megfeszült, végignézett rajtam.
– Mit keresel itt?
– Megmondtam – néztem a szemébe. – Nem börtöncelláért
fizettem, hanem az útért.
A férfi pillantása a kezemen állapodott meg. Az ujjaim között
tekeredő arany karkötő csillámlott a lámpa fényében.
– Tudod, mi történne, ha elkapnának lopásért egy utast, akit
én hoztam a faluba?
Tudtam. Megbüntetnék érte. Sőt, akár még a kereskedelmi
engedélyét is megvonhatják Dernben, ha elég priusza gyűlik.
Kormányosként ő felelt mindenkiért, aki a hajóján a falu
kikötőjébe érkezett.
A férfire meredtem, és gyorsan zsebre vágtam a karkötőt.
– Az összes pénzemet elvetted. Nem mehetek Cerosba üres
kézzel.
West vállat vont.
– Akkor Dernben fogod tölteni a következő hat hónapot, amíg
összekaparod a pénzt egy újabb útra.
Elkerekedett a szemem. A férfi komolyan beszélt.
– Elvesztetted a helyed a Marigoldon – mondta, és a koszos
lábamra pillantott. – Hacsak nem akarsz újabb egyezséget kötni.
– Mi? – kérdeztem. Alig ismertem meg a saját hangomat, olyan
vékonyka volt.
– Elviszlek Cerosra, és kapsz harminc érmét.
– Harminc érmét? – húztam össze a szemeim gyanakvón. –
Miért?
Egy pillanatra olyan fény gyúlt a férfi szemében, amilyet még
sosem láttam azelőtt. A kőszikla mögött felsejlett egy
árnyalatnyi törékenység. Aztán el is tűnt, épp olyan gyorsan,
ahogy jött.
– Egy szívességért.
 TIZENHÁROM

Eleredt az eső, mialatt a sikátorban vártam. A köd úgy hullott

Dern utcáira, akár egy régóta halott folyó szelleme.
West azt mondta, hogy várjak, majd eltűnt az utcán. Mikor
végül visszatért, egy csomagot tartott a kezében, amelyet nem
tudtam kivenni a sötétben. Amikor elég közel ért, a kezembe
nyomta a holmit. Hátraléptem a holdfénybe, és megvizsgáltam.
Egy pár csizma és egy kabát volt.
– Senki nem fog kereskedni veled, sőt, még csak hozzád sem
fognak szólni, amíg így nézel ki.
Éreztem, hogy forróság önti el az arcomat. A csizmák már
viseltesek voltak, de egész újszerűnek tűntek. A bőrt
kifényesítették, és a csatjai szépen csillogtak. Hirtelen
szégyenkezni kezdtem.
– Húzd csak fel.
Engedelmeskedtem. Mindkét lábamat a csizmákba bújtattam,
és bekötöttem rajtuk a fűzőt. West közben a sikátort figyelte.
Elővett egy zsebkendőt a hátsó zsebéből, és az ereszről csöpögő
esővízbe tartotta, hogy átnedvesítse.
Felém nyújtotta a ruhadarabot.
– Az arcodra – sóhajtott, amikor vonakodtam elvenni.
– Ó! – vettem el végül a zsebkendőt, és újra elvörösödtem.
Hosszanti mozdulatokkal letöröltem a bőrömet, a homlokomtól
egészen a nyakamig.
– Hagynod kellett volna, hogy Auster bevarrja – mondta West,
és az ajkamon éktelenkedő vágás felé biccentett.
– Mit számít még egy sebhely? – morogtam idegesen.
 A férfi úgy nézett rám, mint aki szívesen mondana valamit.
Kinyitotta a száját, pont annyira, hogy láthassam a fogait. Aztán
viszont szó nélkül újra összeszorította az ajkait, és felemelte
nekem a kabátot. Belebújtam, majd West begombolta nekem.
– Ne rögtön a késért indulj, előbb nézz körül. Kérdezősködj –
utasított. A fejemre húzta a kapucnit, majd leporolta a vállamat.
– Mit adjak el?
West lehúzta az ujjáról a gyűrűt, és a kezembe nyomta.
Magam elé emeltem az ékszert, és felragyogott az arany,
amelyet minden oldalán apró vágások díszítettek.
– És ha ez nem elég?
– Akkor majd kitalálsz valamit – mondta West nyersen. – Ne
említsd se az én nevem, se Willáét. Ha megkérdezik, ki vagy,
add ki magad egy kisebb hajó kotrójának, aki csak ma éjszaka
van itt.
– Rendben – feleltem, és kinyújtottam a tenyerem.
– Mi van? – bámult rá West.
– Harmincöt érme.
– Azt mondtam, harminc.
– De most alkudozunk – vontam vállat.
A férfi hosszú, hitetlenkedő pillantást vetett rám, majd a
zsebébe nyúlt, és előhalászta az erszényét.
Figyelmesen néztem, ahogy az érméket egyesével a
tenyerembe pakolta. Próbáltam visszatartani a mosolyt, ami a
szám szélén készülődött.
Az arcára nézve azonban láttam, hogy a szemöldökét
összehúzta, és sokkal fáradtabbnak tűnt, mint valaha. Aggódott.
A kés talán Willáé volt, de nyilvánvalóan West számára is
jelentett valamit.
A zsebembe rejtettem a pénzt, és sarkon fordultam.
Egyenesen a zálogház felé vettem az irányt. Az eső vastag
cseppekben hullott a kapucnimra, miközben felmásztam a
lépcsőn a rozsdás, zöld ajtóig. Kétszer kopogtam.
Nehéz léptek döngtek odabent, majd egy kopasz, hosszú
szakállú férfi nyitott ajtót. Miközben beléptem, lopva előhúztam
a késem a rejtekhelyéről. Az ajtó becsapódott mögöttem,
megszólaltatva a mennyezetre függesztett csengőket. A férfi
rám se nézett. Visszament az üzlet sarkában álló pult mögé,
ahol lámpás állt egy felszerelt nagyító fölött. Mellette pipa égett,
megtöltve az apró üzlethelyiséget az ökörfarkkóró édes,
fűszeres füstjével.
Szinte minden felületet régi, piszkos szeszesüvegekbe állított
gyertyák borítottak. A sarkokban, polcokon és asztalokon
sorakozó megannyi csillogó holmi mind visszaverte a
halványan pislákoló fényüket. Nyers kövek, csiszolt ékszerek,
arany térképészeszközök. Apróságok, amelyek egyszer, valahol
sokat jelentettek valakinek. A hozzám hasonlóknak viszont
semmi nem bírt akkora értékkel, mint egy tál étel, vagy a tető a
fejem fölött. Bármit, ami valaha számított nekem, odaadnám
bármelyikért.
Találtam ritka kagylókból készült fésűt, és felvettem, hogy
megvizsgáljam. Ilyesmiket árult Fret a gátszigeteken. A fésű
mellett a polcon hozzá illő kézitükör hevert. Mikor megláttam
az ajkamat a tükörben, megdermedtem. Westnek igaza volt, ezt
a sérülést be kellett varrni. A duzzadt bőr vöröslött a repedés
szélén, és a zúzódások szinte még az államat is beborították.
A következő asztalhoz fordultam, még mielőtt újabb pillanatot
töltenék önmagam bámulásával. Nem akartam látni, ki néz rám
vissza a tükörben, vagy azt, hogy mennyire megváltozott az a
lány a régi önmagához képest.
– Mi ez? – emeltem fel egy bronzszobrot, amely egy
hajózászlóba burkolt meztelen nőt ábrázolt.
A zálogház tulajdonosa a szájába pipát biggyesztve felnézett a
nagyítója mögül. A szoborra pillantott, majd válaszra sem
méltatva visszatért a munkájához.
– Vagy keresel valamit, vagy nem.
Visszatettem a szobrot, és a férfi munkaasztala felé indultam.
A mögötte lévő üvegszekrényeket vizsgáltam, ahol több polcnyi
kés sorakozott, de Willa bökőjét nem találtam.
Az üzlet sarkában világosság gyulladt. A piszkos ablakon
keresztül bevilágító holdsugár felé fordultam. A derengő fény
egy kisméretű, rézlakatos faládára esett. A láda
bársonybélésében pedig a kés feküdt.
A tulaj felvonta a szemöldökét, amikor észrevette, mit nézek.
Az ujjaimat a láda üvegfedelébe akasztottam, és felemeltem.
Éreztem magam mögött a férfit, még mielőtt meghallottam
volna. Leeresztettem a kezem, és hátraléptem. A férfi kérdő
tekintettel méregetett, és felemelte mellőlem a dobozt. A
közöttünk álló munkaasztalra tette.
– Most vettem egy kereskedőtől – mondta. Mogorva hangja
hirtelen barátságosan csengett.
– Szabad? – kérdeztem, de nem vártam meg a választ.
Kinyitottam a ládát, és felemeltem a kést. Sokkal értékesebb
volt, mint gondoltam. A kék és a lila kövek spirálmintában
díszelegtek a markolaton, csillámló felületük hullámokban verte
vissza a fényt. Különleges, egyedi hangjuk táncolt az ujjaim
között. Olyanok voltak együtt, akár egy dallam hangjegyei. Ha
becsuknám a szemem, egyenként kivehetném őket.
– Mennyi?
A férfi hátradőlt, a vállát a falhoz nyomta, és nagyot szívott a
pipából, füstbe borítva az egész helyiséget.
– Tegyél ajánlatot – mondta.
A szemem sarkából méregettem őt, és közben gyors
fejszámolást végeztem. Többet fog kérni, mint amennyit
Willának adott, hogy nyereséges legyen az üzlet. A gyűrű
értékében nem voltam biztos, de érdemesebb lenne előbb West
pénzét elköltenem, és a gyűrűt Cerosban eladni.
– Huszonöt érme.
A férfi elnevette magát, majd a nevetése szaggatott köhögésbe
váltott.
– Tűnj el innen – szólt, és a bökőért nyúlt. Én azonban a
mellkasomhoz szorítottam a fegyvert, mikor megláttam, mire
készült. Ez volt az első hibám.
– Harminc – próbálkoztam ismét.
– Ez egy bastiani kés – húzta fel az orrát a férfi.
A Névtelen tenger legnagyobb kikötővárosa híres volt a
drágakőalkotásokról. A bökő nyilván nem a Szoros-öbölben
készült, hiszen mindenki, aki kicsit is tehetséges, Bastian
városában helyezkedett el, ahol a Drágakövek Céhe igen jól
fizetett. Ott nem volt hiány sem tanulási lehetőségből, sem
munkából.
Anyám is ott tanult meg mindent, amit a drágakövekről
tudott. Az összes tudását ott szerezte, amit aztán nekem is
átadott.
Az üzletelésen múlt az életem, de már így is megszegtem az
alkudozás legfontosabb szabályát. A férfi látta rajtam, hogy
mindenemet odaadnám a késért, ha kell. Ha nem teszem, West
itt hagy Dernben, és akkor nem sokkal leszek előrébb, mint
Jevalon voltam.
– Harminc érme és egy aranygyűrű – mondtam.
Legszívesebben leharaptam volna a saját nyelvem, miközben
elővettem West gyűrűjét a zsebemből, és a férfi elé raktam.
Ez már így is több volt, mint amit valaha kaphatott a késért,
de a szája görbületén láttam, hogy ezzel még nem végeztünk.
A férfi ajka alattomos mosolyra húzódott, miközben várt.
– És ez – húztam elő összeszorított fogakkal a lopott arany
karkötőt és a két sárgaréz csatot a zsebemből. – Ha kapok még
egy kotrókalapácsot is – tettem hozzá. Az én kalapácsom még
mindig a korallzátony fenekén pihent.
– Rendben – felelte. Elővett egy kalapácsot a mögötte álló
szerszámosszekrényből, és megvárta, hogy kiszámoljam a
harminc aranyat, mielőtt átadta volna a kést.
Ha már nincs nálam a karkötő, amit eladhatnék Cerosban,
legalább kotorhatok.
Kinéztem az ablakon. West alakját kerestem a sötétben. Nem
láttam őt, de éreztem a figyelő tekintetét.
 Azzal, hogy megmutatta, érdekli a kés, ugyanazt a hibát
követte el, mint én. És nemcsak akarta a fegyvert, hanem
valamiért egyenesen szüksége volt rá. Ha rájövök, miért, azzal
némi előnyhöz juthatok.
– Tudsz valamit a kereskedőről, akitől vetted? A bökőt.
A férfi bedobta az érméket a pénztárba, és egy kézzel írt
táblára mutatott az ablak mellett.
NINCS KÉRDEZŐSKÖDÉS

Senki nem akart olyasvalakivel üzletelni, akinek eljár a szája

arról, kitől kapta a portékáit. Nem én voltam az első ebben az
üzletben, aki rosszban sántikált, és nem is az utolsó.
A férfi átadta a kalapácsot, majd egy kézlegyintéssel
elbocsátott.
Amikor West meglátta, hogy jövök, előlépett a rejtekhelyéből
a sikátorban, és zsebre tett kézzel várt rám. Elővettem a kést, és
átnyújtottam neki. A férfi meg sem próbálta leplezni a
megkönnyebbülését.
– Köszönöm – vette el a kést egy biccentéssel.
– Nem szívességből csináltam – emlékeztettem. Fizetett
harmincöt érmét, és egy utat Cerosba a késért, én pedig
visszaszereztem neki. Csak néhány érmém maradt, de még így
is jobban álltam, mint mielőtt Dernbe értünk.
Követtem Westet a falu utcácskáin át, vissza a kocsma három
kéménye felé. A tűz melege kiáramlott az ajtón, ahogy
beléptünk, én pedig a legénységet kerestem a tömegben. A
pálinkáspoharakkal megrakott asztalok körül azonban csak
ismeretlen arcokat láttam. West előretört közöttük, egészen a
pultig, ahol egy sovány nő fogadott minket, aki a haját vörös
kendőbe kötötte a feje tetején.
– West.
– Ételt. És egy szobát – mondta West, és három pénzérmét
ejtett a pultra. A nő gyorsan a kötényébe rejtette a pénzt, és
sokatmondóan elmosolyodott.
 Elpirultam, amikor rájöttem, mire gondolt.
– Nem – mondtam, és felemeltem a kezem. – Mi nem
vagyunk…
A nő rám kacsintott, West pedig nem javította ki. Kíváncsi
voltam, vajon azért volt-e ilyen érdektelen, mert nem én voltam
az első lány, akivel eltűnt a kocsma emeletén. Ugyanaz a
kényelmetlen érzés rántotta görcsbe a gyomromat, mint amit
akkor éreztem, amikor megláttam a sikátorban Willát és
Westet.
West a pultra támasztotta a kezét, én pedig a kézfejét borító
halvány bőrt figyeltem.
– Fontos volt neked az a gyűrű?
A férfi ökölbe szorította a kezét, majd a lépcső felé fordult,
tudomást sem véve a kérdésemről.
– Jó éjt.
Néztem, ahogy felmegy a lépcsőn. Apró fénysugár villant,
ahogy kinyitott egy ajtót, majd bement rajta.
– Gyere – mondta a pult mögött álló nő, aki csalódottnak tűnt.
Elhaladt mellettem, kezében karikára akasztott kulcsokat
lobogtatva. Kinyitotta a West kabinja melletti ajtót, ahol már
elfújták a gyertyát. – Itt vagyunk.
Az apró szoba egyik falánál kisméretű ágy és egy
mosdókagyló állt, a másik oldalon pedig egy szék. Beléptem.
– Mindjárt visszajövök, és hozok neked valamit enni –
mosolygott a nő, és kilépett a szobából. Óvatosan becsukta maga
mögött az ajtót.
Az ablakhoz léptem, és a girbegurba háztetők fölött a kikötő
felé pillantottam, ahol alig látszottak a sötétben a hajók. Amikor
már nem hallottam a nő lépteit, a West szobáját leválasztó
deszkafal felé fordultam. Egyáltalán semmi fény nem szivárgott
át a repedések között. Közelebb léptem, és a karomat keresztbe
téve a falnak nyomtam a homlokomat.
Egyetlen éjszaka alatt majdnem elvesztettem az utamat,
szereztem, majd el is vesztettem elegendő pénzt, hogy
boldoguljak Cerosban, és felfedeztem a legértékesebb
fegyveremet – az igazságot a Marigoldról.
Ha West árnyhajót működtetett, akkor valószínűleg ez volt
számomra a legveszélyesebb hely egész Szoros-öbölben. Rosszul
döntöttem, amikor Koyjal a sarkamban elmenekültem a
szigetről. Bármely kereskedő elfogadta volna a pénzemet, én
mégis a Marigoldot választottam.
 TIZENNÉGY

A reggel eljövetelét harsány dörömböléssel adták a tudtomra.

Felpattantam, és hunyorogva kinyitottam az ajtót.
Willa állt előttem, aki göndör haját hátratűzte az arcából. Telt
ajkát szórakozott vigyorra húzta.
– Ezt hogy hoztad össze? – nézett körbe a szobámban.
A mosdókagylóból vizet fröcsköltem az arcomra, és a forró
bőrömnek nyomtam a tenyeremet. Beütött a láz, és elgyengített.
Willa végignézte, ahogy felhúzom az egyik, majd a másik
csizmát.
– Gondolom West meggondolta magát.
– Aha – nézte meg alaposan a szék háttámlájára fektetett
kabátot.
Követtem Willát lefelé a lépcsőn, vissza a kocsmába, ahol
Hamisht leszámítva már mindenki befejezte a reggelijét. Két
kancsó tea, néhány sajtdarabokkal megrakott agyagtál, és
kisméretű kenyérszeletek kínálták magukat az asztalon. West
nem nézett rám, a szemét Hamish jegyzetfüzetén tartotta,
amely kettejük között hevert kinyitva.
West nem kérte, hogy hallgassak az előző esti történésekről,
de gyanítottam, hogy nem mesélte el Willának a dolgot.
Feltételeztem, hogy a lány nem örülne, ha megtudná, mit
tettünk, és nem kívántam őt ellenségemül.
Leültem a Paj melletti üres helyre, és töltöttem magamnak egy
csésze teát. A szemem sarkából a jegyzetfüzetet próbáltam
kilesni.
De Pajt nem verhettem át. A férfi becsukta a könyvet, és
kemény tekintetét rám szegezve az asztal fölé hajolt.
– Azt hittem, megegyeztünk, hogy a kotró a hajón marad.
– Úgy volt – mondta West, és felemelte a csészéjét. Az arca
nyúzott volt és fáradt, a fürjeit a füle mögé csavarta. Az asztalra
könyökölve kortyolt egyet a teából, és a szemembe nézett. –
Abban is megegyeztünk, hogy egy darabban kell átszelnie a
Szoros-öblöt.
Lenyeltem a forró teát, ami égette a torkomat. Csend ült az
asztalra. A legénység tagjai lopva pillantásokat váltottak, és
engem figyeltek. Az arcom vörösre gyúlt West tekintetének
súlya alatt.
Tudta, mi történt a korallszigeten. Vagy legalábbis gyanította.
És azt akarta, hogy ezt a többiek is tudják.
Máskor is előfordult már, hogy egy legénység tagjai
fegyelmezetlenek voltak a kormányosuk háta mögött, ez a
csapat azonban más volt. Tudták, hol a helyük, és a rivalizálás,
amit más hajókon láttam, nem létezett a Marigoldon.
West még egyet kortyolt a teából, és a legénység minden
tagjára jelentőségteljes pillantást vetett. Látni lehetett az
arckifejezésükön, hogy az üzenet célba ért.
Paj mormolt valamit a bajsza alatt, amit nem értettem, mire
Auster megbökte őt, hogy elhallgattassa. Az ajkam
megmerevedett a döbbenettől, amikor láttam, ahogy Auster a
férfi ölébe teszi a kezét. Nem az a fajta laza érintés volt, ami
megszokott a szavak nélkül kommunikáló hajótársak között.
Olyan… gyengédnek tűnt.
Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Vastag réteg vajat
kentem egy szelet kenyérre, és beleharaptam. Talán nem West
és Willa voltak az egyetlenek a hajón, akik között mélyebb
kötelék húzódott.
Csendesen ettünk, amíg a reggeli harangszó meg nem
remegtette a kikötőt a távolban. Ez jelezte, hogy megnyitott a
kereskedőház. A legénység egyszerre állt fel, mindenki felhúzta
a kabátját. Gyorsan kiürítettem a teáscsészémet, majd követtem
a többieket a nehéz faajtók felé.
West vezette a sort, hosszú léptekkel szelte Dern ködös utcáit.
Szőke haja, amely kunkori tincsekben meredezett a szemébe
húzott sapka alól, még világosabbnak tűnt a reggeli párától.
Nem mi voltunk az egyetlenek, akik a falu keleti szeglete felé
tartottak. Úgy tűnt, minden lehetséges irányból testek
tülekedtek a kereskedőház felé, ami a kikötő sarkában állt.
Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amikor utoljára láttam,
habár sosem engedtek be. Mindig csak kint vártam, amíg apám
és az emberei odabent üzleteltek.
Az alacsony ajtó küszöbét átlépve beléptünk a raktárhelyiség
füstös fényébe. Már most tele volt kufárokkal és kereskedőkkel,
akik mind a saját, falécekből és szakadt vászonból összetákolt
bódéikban kínálták a portékákat. Éles füttyszó harsant, mire
West odafordult, és Hamisht kereste a sorok között. A férfi
magához intett minket, mi pedig követtük Westet, aki a meleg
testek tömegén keresztül a helyiség másik oldala felé tartott.
– Sósvérű szemétládák – mormogta Willa, akinek elkerekedett
a szeme, amikor egy bársonykabátos kereskedő vágott át
előttünk.
A Névtelen tengerről érkezetteket könnyű volt kiszúrni,
akárcsak a hajóikat. Gondosan ápolt hajuk, sima bőrük, és
finom kelméből szőtt ruháik egyből elárulták őket. A belőlük
áradó különös könnyedség azt sugallta, nekik nem volt
szükségük csalásra, lopásra vagy hazugságra ahhoz, hogy
boldoguljanak. Az emberek okkal hitték azt, hogy a sósvérűek
túl lágyak voltak a Szoros-öbölhöz.
Az a sok áru, amit a legénység a Marigoldról hozott, mind ki
volt terítve, Hamish zsebeiben pedig jól láthatóan duzzadtak az
erszények. West átadta neki a jegyzetfüzetet, majd néhány
gyors szót váltottak, mielőtt továbbmentünk volna a
kereskedőház délkeleti sarka felé.
Valaki megfogta a kabátom ujját, és a többiek mögé húzott.
– Maradj közel hozzám – hajolt le West, hogy halkan
figyelmeztessen.
A kereskedők hangosan rikácsoltak, és a karjukat hevesen
lóbálva mutogattak. West azonban elsétált mellettük, amíg egy
férfihoz nem értünk, aki úgy nézett ki, mintha ránk várt volna.
– Késtetek egy napot – morogta. Végigjáratta rajtunk a szemét,
majd Hamisht vette célba a pillantásával.
– A vihar lelassított az utolsó kikötésünk előtt – felelte West.
Megfigyeltem az arcát: a szája meg se rezzent, amikor hazudott.
Nem értek késve Jevalra. Sosem késtek. De a korallsziget miatt
tettünk egy kitérőt.
West kinyújtotta a kezét, mire Hamish elővett a zsebéből egy
kisebb pénztárcát, és a kormányosnak adta.
– Kétszázötven érme – nyújtotta West az erszényt a férfinak.
– Csak? – kérdezte a kereskedő kemény arccal.
West az asztal fölé hajolt, láthatóan készen állt a vitatkozásra.
– Az almabort más kikötőkben nem veszik annyira, mint itt.
Ezt te is tudod.
– Vagy zsebre vágod a hasznomat – felelte a férfi, és Hamishre
bámult, miközben kereskedőgyűrűt viselő kezével az asztalra
csapott. Az ékszert a Rozstermesztők Céhét jelképező csíkos
tigrisszem díszítette.
West leeresztette a pillantását a férfira, és a helyiség hirtelen
sokkal hangosabbnak tűnt körülöttünk.
– Ha nem bízol bennünk, hogy eladjuk az áruidat, akkor
alkalmazz valaki mást – jelentette ki. Megfordult, hogy
elsétáljon a tömegen át.
– Várj – sóhajtott a férfi. – Adj két rekeszt a Marigoldnak –
motyogta a mögötte álló munkásnak. – De ne hidd, hogy nem
tudjuk, mit tettél Sowanban. Az utóbbi három napban elterjedt
a pletyka.
West megmerevedett. Hűvös, kemény arckifejezése egy
pillanatra megingott.
– Nem tudom, miről beszélsz.
Paj és Willa összenéztek West háta mögött. Paj, aki az övén, a
késéhez közel pihentette a kezét, közelebb lépett.
A férfi előrehajolt, és lehalkította a hangját.
– Mi itt Dernben összetartunk. Ha itt bármi ilyesmivel
megpróbálkozol, akkor azt fogod kívánni, bár előbb kaptak
volna el a tengeri démonok.
– Ahogy mondtam, nem tudom, miről beszélsz – felelte West.
A kereskedő elmosolyodott, és lehúzta a vásznat két rekesznyi
almaborról. West helyeslőn bólintott. A férfi Willára nézett, és
amikor megpillantotta a lány gallérja fölött éktelenkedő égési
sérüléseket, megtorpant.
– Hallom, bajba kerültél, Willa.
A lány kőkemény arccal állta a férfi pillantását, de a válla alig
észrevehetően megrezzent.
– Két hét – nyújtotta a kezét West, hogy témát váltson.
– Két hét – felelte a férfi. Miután kezet ráztak, szó nélkül
megfordultunk, és elsétáltunk.
Hátrapillantottam a vállam fölött, és láttam, hogy a kereskedő
még mindig szigorú tekintettel mered ránk. A hajó
rakodófelületén lévő árukon Sowan városának pecsétjét láttam,
szóval biztos, hogy a Marigold járt ott. És akármit is tettek a
városban, a híre egészen Dernig elért. De egyelőre nem volt
semmi jele, hogy a Marigold árnyhajó lett volna.
Próbáltam tartani a lépést. Akkor is talpon maradtam,
szorosan West mögött, amikor valaki meglökött. Ha nem
igyekszem, a tömeg könnyedén az ellenkező irányba sodort
volna. West egy másik kereskedővel kezdett alkudozni, én pedig
azt figyeltem, ahogy az egyik bódé mögött Auster üzletelt egy
drágakőárussal. A kezében az egyik Hamish által kiosztott vörös
erszény virított.
Mögöttem Willa egy aprócska nővel veszekedett a terem
sarkában, és a kezében négy, ametisztnek tűnő drágakövet
tartott. Előtte az asztalon egy másik vörös erszény hevert.
West elkapta Auster tekintetét, majd az állával Willa felé
bökött.
 – Jobb, ha szemmel tartod.
Auster bólintott, és közelebb lépett a lányhoz. Körülnéztem. A
teremben sok érme és sok ember volt. Egy pillanat is elég lenne,
hogy elveszítsem a pénztárcámat az övemről. Ami azt illeti,
valószínű, hogy Dernben sokan pont így keresték a kenyerüket.
A kezemet az övemre akasztottam, ahol a néhány maradék
érmém várakozott a zsebben, amit varrtam. Paj élénken figyelt
minden irányba, ahogy haladtunk a teremben. Hirtelen a
megtorpanó Westbe ütköztem. A kormányos egy férfit figyelt,
aki egyedül állt a hátsó fal mentén, és egy zsíros ablak felé
hajolt.
– Maradj itt – motyogta West, és eltűnt a tömegben. Mikor a
férfihoz ért, levette a sapkát a fejéről, és az egyik kezével a haját
fésülte. Sietős suttogásba kezdett az ismeretlennel.
– Ki az? – kérdeztem, mialatt a két férfi hátat fordított a
teremnek.
Paj nem válaszolt, de legalább olyan kíváncsinak tűnt, mint
én. A szemét Westre szegezte.
Willa, aki egy köteg horgot akasztott a hátára, visszatért, a
sarkában Austerrel.
– Hol van? – nézett körül a lány.
– Ár? – mutatott Paj a horgokra. Láttam, ahogy a férfi Willa
elé lépett, hogy kitakarja az ablakot, ahol West állt. El akarta
vonni a figyelmét. Még úgy is fedezte a kormányost, hogy nem
tudta, miért. Rádöbbentem, hogy valójában mind ezt csinálták.
Willa elővett egy darab papírt a zsebéből, átnyújtotta Pajnak.
Az üres, vörös erszényt a kabátjába rejtette. Ekkor értettem
meg, mit is csináltak. Nem pénz volt abban az erszényben,
hanem drágakövek. Mindegyikben egy kevés. A legénység tagjai
egyesével cserélgették el őket különböző árusokkal.
Az egy dolog, ha valaki kis mennyiségben eladja a Jevalon
kotort tűzkövet. Ahhoz viszont, hogy valaki ténylegesen
drágakővel üzleteljen, a Tanács különleges engedélye kellett, és
a Marigold legénysége ezzel aligha rendelkezhetett. Nem sokan
foglalkoztak ezzel a Szoros-öbölben, mert leginkább Bastian
nagy hatalommal bíró kereskedői uralták a piacot.
A hajósok úgy álcázhatták a legtökéletesebben ezt a
törvénytelen tevékenységüket, hogy látszólag másfajta portékát
árusítottak nagy mennyiségben, bármit, ami nem drágakő.
Néhány kőre itt-ott még senki nem figyel fel. Ez viszont
megrendezettnek tűnt. Előre kitervelték. Valószínűleg az összes
kikötőben ezt csinálták, és biztosan sokkal több kis erszény volt
még elrejtve a hajóban, mint az, amit felfedeztem.
Ha a Marigold Szent árnyhajója lett volna, akkor biztosan lett
volna engedélyük drágakővel való kereskedésre is, mert Szent
elintézte volna. Az, hogy nincs nekik, csak egy dolgot
jelenthetett – hogy mellékesen kereskedtek, és zsebre vágták
Szent részesedését.
Zseniális volt. És egyben elképesztően buta.
West szó nélkül a következő bódéhoz sétált a tömegen
keresztül, ahol egy idősebb férfi üldögélt, előtte egy tálcányi
drágakővel és olvasztott fémmel. A kereskedő gyűrűjén virító
ónixból tudtam, hogy a férfi hivatalos drágakő-kereskedő. Tíz
évig kellett tanulni a céhnél ahhoz, hogy valaki megkapja ezt a
gyűrűt, de ez még akkor sem volt garantált. A céhek legalább
olyan szigorúak voltak, mint maguk a kereskedők. Ha egy
vitorlakészítő, egy hajóács vagy egy drágakő-kereskedő a gyűrű
nélkül végezte a munkáját, akkor akár halállal is büntethették.
A férfi előtt álló bronzmérlegen megcsillant a napfény, ahogy
három nyers smaragddarabot pottyantott az egyik oldalára.
– West – biccentett üdvözlésképp. – Tűzkő?
Szóval itt adott túl a tűzköveken. Ha jól sejtettem, hogy miben
sántikál, akkor pénz helyett néhány drágakőre cserélte. Pont
annyira, ami még nem kerül be a nyilvántartásba. Valószínűleg
ez az egyetlen drágakő-kereskedő, akivel nyíltan üzletel.
West elővett egy tasakot a kabátjából, és átnyújtotta a
férfinak. A tasakból az én tűzköveim kerültek elő.
– Honnan szerzed ezeket? Az elmúlt hónapokban jobb
köveket hoztál nekem, mint bármelyik kereskedő az elmúlt két
évben.
Elvigyorodtam, és figyeltem, ahogy a férfi a legnagyobb
darabot a fénybe tartja.
– Ha hozol a következő hónapban is, akkor talán még jobb
árat ajánlhatok érte. Ismerek egy ékszerest, aki új
tűzkődarabokat készít.
– Ez az utolsó, többé nem állunk meg Jevalon – felelte Hamish.
Zavarodottan meredtem a férfira. Mikor a gátszigeteken
kereskedtem Westtel, egyáltalán nem említette, hogy ez lenne az
utolsó alkalmuk Jevalon. Sőt, még fel is ajánlotta, hogy az ár egy
részét a következő alkalommal adja oda.
Láthatóan a mellettem álló Willa, Auster és Paj is
meglepődött. West volt az egyetlen, aki tudta, mi folyik itt.
Mindenki más csak az igazság töredékét ismerhette.
Ez nem véletlenül volt így. Minden jó kormányos így járt el –
Szent is. Kíváncsi voltam, vajon a legénység tud-e egyáltalán a
West szőnyege alá festett címerről.
– Kár – sóhajtott a férfi, és a fehér szakállába markolt. – Azt
mondanám, hogy ez harminckét érmét ér.
– Micsoda? – suttogtam. – Nekem csak tízet fizettél.
– A haszonért kereskedünk, Fable – felelte West kissé
szórakozottan.
– Hogy teljesített a kvarc Sowanban? – kérdezte a kereskedő.
A kezét a mellényébe dugta, és hátradőlt a székében.
– Jól. Száztizenkét érmét fizettek az egészért – mondta
Hamish, és újabb tasakot nyújtott a férfinak. – Mid van a
tűzkőért cserébe?
– Van itt pár smaragd, amit el kéne adni. Szerintem ezt is
vennék Sowanban – bólintott, és a mérlegre tette a köveket.
Előrébb hajoltam, és a bronzmérlegben heverő drágaköveket
tanulmányoztam. Még mielőtt belegondoltam volna, az egyiket
a kezembe vettem. Valami nem stimmelt.
– Mennyi? – nézett végig West alaposan rajtuk.
 Az ajkamba haraptam, és a két ujjam közé vettem a követ. A
smaragd halkan és lágyan vibrált, akár egy gyenge áramlat. Ez a
kő viszont más volt. A fénybe tartottam. A férfi egyre
dühösebbnek tűnt, ahogy engem figyelt.
Megköszörültem a torkomat, mire West rám nézett.
– Mi ez? – kérdezte idegesen a kereskedő, és az asztalra
hajolva nézett rám.
– Ez… – kezdtem zavartan. Nem tudtam, mit is mondjak. –
Ez…
– Mi? – csattant fel türelmetlenül West.
– Hamisak – suttogtam.
A férfi hirtelen felpattant, mire az asztalon lévő összes
portéka megrázkódott.
– Pontosan mivel is gyanúsítasz, kotró? – kérdezte vörös
arccal és villámló szemekkel.
– Semmi, én… – fordultam vissza Westhez. Ő viszont a
kezemben tartott smaragdra bámult. – Nem gyanúsítalak
semmivel, csak… Szabad?
Előrébb léptem, felemeltem a tálcát a mérlegről, és a fénybe
tartottam. Megdöntöttem a tálcát, hogy a kövek guruljanak egy
kicsit.
– Látod – mutattam ez egyikre. – Ez nem smaragd.
A férfi felém hajolt, és rubintbevonatú szemüvegét az arcához
emelte.
– Hogyne lenne az!
– Nem, nem smaragd.
– West – hangzott Paj halkan zengő megszólítása a hátam
mögött.
A hajszálvékony repedésre mutattam a kő közepén.
– Itt össze van illesztve, és megtöri a fényt. A smaragd nem
ilyen, azon tisztán át lehet látni. Arra tippelek, hogy ez
forszterit. Nem értékes, de nagyon hasonlít a smaragdra, ha
felmelegítik. Pedig nem is ugyanazokban a sziklákban lehet
találni – mutattam a fehér törmelékre a kő szélén.
 Apró különbség volt, mégis rengeteg pénzbe kerülhetett.
Akárki is készítette ezeket a köveket, pontosan tudta, mit csinál.
A férfi szája tátva maradt, és a szemüveg leesett az arcáról.
Hátralépett egyet, és engem bámult.
– Azt hiszem, igaza van – mondta, és elvette a kezemből a
tálcát. A köveket az asztalra ejtette.
– Nem az összes rossz – mondtam, miközben gyorsan
átvizsgáltam a köveket. Kiválasztottam öt forszteritet a
smaragddarabok közül, és félreraktam őket.
– Hű – suttogta Willa mellettem.
– Azok a bastiani szemetek! – morgott a férfi, és csontos
öklével az asztalra csapott.
West elém lépett, a hátával eltakarta az arcomat.
– Elvisszük helyette a borostyánt – mutatott a kövekre a másik
tálcán. – Vagy amid van.
A kereskedő zavarba jött, még mindig ide-oda ugrált a
tekintete a smaragd és köztem. De West hirtelen sietősre vette a
figurát, elvette a tasakot anélkül, hogy egyáltalán rápillantott
volna a kövekre, és az ajtó felé iramodott, amelyen bejöttünk.
Gyorsan végigmasíroztunk a tömegen, míg ki nem értünk a
napfényre. Mélyen beszívtam a hűvös, sós levegőt. Örültem,
hogy végre kijutottunk a raktárépület fullasztó hőségéből.
Azonban amint kiértünk az ajtón, West kifakadt rám.
– Mit képzelsz, mi a fenét művelsz?
Olyan hirtelen torpantam meg, hogy majdnem a férfiba
ütköztem.
– Mi?
Összeszorított fogakkal nézett a szemembe.
– Auster, gondoskodj róla, hogy minden visszakerüljön a
hajóra. Paj, készülj fel rá, hogy sötétedéskor indulunk.
– Úgy volt, hogy reggelig maradunk. Még sok mindent kell
beszereznünk – korholt Auster.
– Akkor azt javaslom, siessetek – csattant fel West.
– Mit csináltam? – kérdeztem, és a többiekre néztem. – Nem
értem.
West egyre vörösebb nyakkal bámult az arcomba.
– Jevalon kellett volna maradnod.
 TIZENÖT

Eltűnt minden jóindulat, amit Westtől és a legénységétől

kicsikartam.
Paj és West előttünk sétáltak a móló felé, ahol a Marigold
horgonyzott. Visszanéztem a kereskedőház felé, Hamish
azonban elkapta a pillantásomat.
– Fordulj vissza. Már így is épp eléggé felhívtad ránk a
figyelmet – mondta.
– Igaza van! – fakadt ki a mellettem sétáló Willa. A hosszú
kabátja lobogott mögötte, ő pedig felhúzta a gallérját a szél
ellen. – Ha még egyszer visszafordulsz, a raktérbe zárlak
egészen Cerosig.
A lány azonban lelassította a lépteit, amikor meglátta a
következő mólónál horgonyzó hajót. A póznához támaszkodva
egy fekete kabátos, hosszú, ősz csíkokkal tarkított fekete hajú
férfi mosolygott Willára.
– West! – kiáltotta a férfi, és felénk intett.
West megtorpant. A testében az összes izom megfeszült.
Kihúzta magát, mire Paj közelebb lépett hozzá.
– Zola.
A férfit figyeltem, és próbáltam felidézni, ki lehet. A nevére
emlékeztem.
– Mikor vettél be egy jevali kotrót? – nézett rám a férfi egyre
szélesedő mosollyal.
West a mólóra lépett, Paj szorosan követte. Az ujjai már az
övéhez rögzített kés markolatát keresték.
Zola levette az arca köré tekert sálat. Az arcbőre kipirult az
erős széltől, a szeme pedig olyan szürke volt, akár a viharos ég.
Fölötte, egy nagy hajó korlátja mögött a legénysége tagjai
figyeltek. A hajó címerét fehérrel festették a hajóorra – egy
növekvő hold, körülötte három köteg rozzsal. Felismertem.
Zola nem csak egyszerű kereskedő volt. Mikor apámmal
hajóztam, ő irányította a Szoros-öböl legnagyobb hálózatát.
Azokban a napokban viszont olyan díszes kabátot és a fényes
csizmát viselt, amilyet a legtöbb kereskedő a Névtelen tengeren.
A mostani megjelenéséből ítélve azóta nagyot eshetett a
megbecsültsége.
West a vállában jól látható feszültsége ellenére kezet nyújtott
neki.
Zola egy pillanatra a kinyújtott kézre meredt, mielőtt
elfogadta volna.
– Nem láttad véletlenül az ellátmányfelelősömet?
West kérdőn oldalra billentette a fejét.
– Ugyan, West – mondta Zola. A férfi Willát nézte, akinek
ökölbe szorult a keze az oldala mellett.
– Nem tudod számontartani a saját legénységedet? – köpte a
lány.
Zola elnevette magát.
– Nem akarnék annyi gondot ereszteni a nyakatokba,
amennyit nem bírtok el.
– Crane valószínűleg részegen fekszik valaki szoknyája alatt a
kocsmában – bökött West a falu felé. – Vagy talán ő került
nagyobb bajba, mint amekkorát elbír.
A mosoly erre leolvadt Zola pirospozsgás arcáról. Hosszan
nézte Westet, majd rám irányította a figyelmét.
– Mennyire vagy jó? Elkélne nálunk egy kotró a Lunán.
West előrébb lépett, hogy kitakarjon Zola elől.
– A lány nem a miénk, csak egy utas. Ennyi.
Zola láthatóan nem elégedett meg a válasszal. Nem tűnt el a
gyanakvás a tekintetéből, de azért ejtette a témát.
– Jól nézel ki, Willa.
 Néhányan felnevettek a háttérben, Willa pedig elsápadt
mellettem.
– Szóljatok, ha látjátok Crane-t. Ti is tudjátok, milyen nehéz
tisztességes ellátmányfelelőst találni – mosolygott Zola.
West szó nélkül sarkon fordult, Zola pedig továbbra is minket
méregetett Willával. Még akkor is éreztem égető pillantását a
hátamon, amikor továbbsétáltunk a hajók között a Marigold
felé. A kötéllétrát már kiengedték a hajótest oldalán. Először
West mászott fel, őt Paj követte. Mikor már mindketten eltűntek
a korlát mögött, Willához fordultam.
– Mi történt az arcoddal? – kérdeztem a szemébe nézve.
– Mi történt a karoddal? – vágott vissza dühösen.
Gyorsan a kabátom ujjához nyúltam, és lehúztam a szegélyét
egészen a csuklómig. Ügyeltem rá, hogy eltakarjam a sebhelyet,
de a lány így is kiszúrhatta.
Willa egészen addig bámult rám, míg én is megragadtam a
létrát, és a kötélre másztam. A szél a kabátomba kapott, mikor
átmásztam a korláton, ahol West már a fedélzetre szegezett
tekintettel várakozott. Aztán a kabinja felé fordult.
Nyilvánvalóan arra számított, hogy követem.
– Gyere be! – hangzott a kiáltása az ajtón túlról, amikor
hezitáltam.
Tétovázva kinyitottam az ajtót, és beléptem. A nyitott
zsalukon keresztül beszűrődött a fény a helyiségbe. West az
asztal sarkán ült, a fehér kő mellett.
– Csukd be az ajtót!
Engedelmeskedtem. Az ajtónak dőltem, míg a zár egy
kattanással jelezte, hogy a helyére került.
– Mi volt ez? – nézett a szemembe.
– Micsoda?
– A drágakövekkel.
– Szívességet tettem – vontam vállat. – A kövek hamisak
voltak.
– Nem kell szívesség! – mondta West. Felállt, és tett felém pár
lépést. – Nem keveredünk más kereskedők ügyeibe, Fable. Soha.
Most az a drágaköves elmegy ahhoz, akitől a köveket vette.
Elmondja neki, hogy egy jevali kotró, aki az én hajómmal jött,
kiszúrta a hamis smaragdokat, amiket még ő sem vett észre.
Elfehéredtem, és Westre bámultam. Képtelen voltam
megszólalni, mert a férfinak igaza volt. Sebezhetővé tettem
magam, anélkül, hogy egyáltalán észrevettem volna.
– Hogy csináltad? – kérdezte. – Honnan tudtad, hogy az nem
smaragd?
Ha őszintén felelnék erre a kérdésre, azzal a valódi kilétem
felfedését kockáztatnám. Csak néhányan voltak képesek arra,
amire anyám. A kőérzőnek születni kellett, nem olyasmi volt,
ami tanulható lenne. Ezt egy egész élet alatt sem lehetett
kitanulni.
Ezért került anyám Szent csapatába. A különleges képesség
megmaradt néhány családon belül, és a legtöbb ismerője
titokban tartotta, miután a drágakő-kereskedelem megnőtt, és
veszélyessé vált a gyakorlása. Anyám, mielőtt megfulladt a
Pacsirtán, úgy tanított engem, akár az apja őt.
Volt valami West tekintetében, amiből azt éreztem, hogy már
tudja a választ a saját kérdésére.
– Nem érted, hogy működik ez. Bele fogok halni abba, hogy én
felelek érted – motyogta.
– Ő nem tudhatja, mire vagyok képes.
– Nem számít. Elég az, hogy elgondolkodik rajta, képes vagy-e
rá.
Elszégyelltem magam.
– Nem gondoltam bele – ismertem el.
– Nem, valóban nem. Ahogy akkor sem gondolkodtál, mikor
elszöktél a hajóról, miután megmondtam, hogy itt maradsz.
– Ha nem megyek a faluba, akkor nem szereztem volna vissza
azt a kést sem.
Tudtam, hogy hülyeség ezt mondanom. Csak felidegesítettem
Westet azzal, hogy azt állítottam, szüksége volt rám a
zálogházban.
Előhalásztam három érmét a zsebemből.
– Tessék – mondtam, és a West mellett álló asztalra ejtettem
őket. – A kabátért és a csizmáért.
– Mi? – bámult a férfi a pénzre.
– Kifizetem, ahogy az útért is fizettem.
– Nem kérted a kabátot és a csizmát. Én pedig nem kérem,
hogy kifizesd.
– Nem kell szívesség – ismételtem el neki a saját szavait. – És
nem fogok tartozni neked semmivel.
– Fable… – sóhajtott. A kezével az arcát dörzsölte. Akármit is
akart mondani, meggondolta magát.
Odakint égzengés morajlott a távolban. Láttam a sötét
felhőket gyülekezni a nyitott ablakon át.
– Várnunk kellene – mondtam halkabban. – Ez a vihar nagyon
csúnyának ígérkezik.
– Nincs más választásunk, hála neked. El kell tűnnöd a
hajóról, még mielőtt a pletyka eljut egészen Cerosig.
– Mint az a pletyka, ami Sowantól egészen idáig követett? Nem
akarod, hogy túlságosan felfigyeljenek rátok, ugye? – mondtam,
és oldalra döntöttem a fejemet. – Csak kiskereskedők vagytok,
mi?
West erre felnézett, és az ujjai még erősebben szorultak az
asztal szélére.
– Nem tudod, miről beszélsz.
– Talán nem – vontam vállat. – Elhiheted, hogy én is legalább
annyira eltűnnék erről a hajóról, mint ahogy te szeretnéd.
West felegyenesedett, és tett egy lépést felém.
– Tudom, kit keresel.
Összekulcsoltam az ujjaimat a hátam mögött.
– És?
– Ha újra akarod kezdeni Cerosban, hát legyen. Szent viszont
veszélyes – mondta West lágyabb hangon. Az arcára hirtelen
kiült a fáradtság. – Bármit is akarsz tőle, nem fogod megkapni.
 A férfi arcát tanulmányozva megpróbáltam megérteni a
helyzetet. West utcagyerekből vált apám árnyhajójának
kormányosává. De még ha mellékkereskedelmet is folytatott,
csak magához és a legénységéhez volt hűséges. Nem
kockáztatná Szent haragját. Még ha nem is volt közöm
mindehhez, kíváncsi voltam. Tudni akartam.
A lábujjammal felgöngyölítettem a szőnyeg sarkát, hogy
láthatóvá váljon Szent címere a padlón.
– Pedig úgy tűnik, te megkaptad tőle, amit akartál.
West a címerre nézett. A szemében a meglepettség
leghalványabb jelét sem tudtam felfedezni.
– Hány ilyen hajó van még?
Hosszú, kényelmetlen csönd terpeszkedett közénk, de West
nem vette le rólam a szemét. A szoba összeszűkült körülöttünk,
és egy pillanatra megbántam, amit mondtam. Nem akartam,
hogy West az ellenségem legyen. Szóra nyitottam a szám, mire
valaki bekopogott, és kinyílt az ajtó.
– Auster visszaért – dugta be Hamish a fejét az ajtón.
West kiviharzott a szobából, rám se nézett.
– Készüljetek! – kiáltotta a fedélzet felé.
Csizmák dobogtak a deszkákon, majd Auster megjelent a
korlátnál. Paj a kötelekért indult, leugrott az egyik árbócról, és
durván landolt mellettünk.
– Horgonyt fel! – mennydörgött West. Mindenki együtt
mozgott, a legénység tagjai gondosan betanult mintát követve
sürögtek-forogtak.
Willa és Hamish nagy erőfeszítéssel a hajó jobb oldala felé
húzták a hajtókart, mire a horgony kiemelkedett a vízből. A
horgonytestről csöpögő hínár lógott. Willa átemelte a nehéz
fémeszközt a korláton, és a fedélzetre helyezte. Elkaptam a kötél
végét, és rögzítettem a reteszt, anélkül, hogy bárki megkért
volna rá. Ha West nem engedi, hogy kifizessem a kabátot és a
csizmát, akkor le kellett dolgoznom az árát, mielőtt Cerosba
érünk.
 – Húzzátok! – kiáltotta West, majd megragadta a
kormánykereket. A hajó elfordult, és távolodni kezdett a
mólótól. – Willa, húzd fel a fővitorlát!
A lány felmászott az árbócra, és magasra nyújtózott, hogy
kioldja a rögzítőköteleket.
– Biztos, hogy nem lesz bajunk a viharral, West? – kérdezte a
távoli felhők mögött becsapó villámra pillantva.
West összeszorította az állkapcsát, és elgondolkodva a
csizmájára meredt. A szél belekapott a homloka körül táncoló,
napszítta hajtincsbe. Felemelte az egyik kezét, és hagyta, hogy a
szél átfújjon az ujjai között.
– Tényleg várni szeretnél?
A lány tekintete megállapodott Zola hajóján, a Lunán, amely a
kikötőben ringatózott.
– Nem – felelte.
– Akkor indulás!
Willa az előárbócon volt, én pedig felmásztam a főárbócra,
hogy segítsek neki a vitorlákkal. Hamish alattunk lekötözte a
második horgonyt is. A fejem fölött húztam át a kötelet, és
néztem, ahogy a vászon kisimul a szürke ég alatt. Amikor
minden a helyére került, leugrottam, hogy a többieknek is
segítsek.
West még mindig a horizontot figyelte.
Tudta, hogyan mérje a tenger fölött gyülekező felhőket, és azt,
hogyan számítsa ki a szél erejét. Bármely kormányos képes volt
erre. West látta, amit én – a gyorsan, sötéten készülődő vihart,
ami magasra fodrozza a hullámokat, és közelebb taszítja a hajót
a parthoz, mint kellene. Habár úgy tűnt, nem fog sokáig tartani.
És a Marigold kis hajó volt. Ha elég mély vizekre hajózunk,
akkor a délnyugati szél valószínűleg nem sodor túl messzire.
Amint ebbe belegondoltam, West is összekapta magát:
elfordította a kormányt, és finoman irányba igazította.
Auster lemászott a mólóra, hogy elkösse a maradék köteleket,
és amint újra a létrán volt, el is indultunk az öböl felé. A szél a
vitorlákba kapott, mire a hajó suhanni kezdett. Paj West mellé
állt.
– Mennyi idő? – kérdeztem, és figyeltem, ahogy távolodott a
part.
– Két nap – felelte Paj.
A karomat a fedélzet köré vont lepleknek támasztottam, és
csukott szemmel figyeltem az erősödő szelet. Amikor
megéreztem a bőrömön egy idegen szempár halvány suttogását,
visszanéztem a falura. A móló végén sötét alak állt. Zola hosszú,
fekete kabátja lobogott a szélben, ahogy a férfi szigorú
tekintettel figyelte a távolodó Marigoldot.
 TIZENHAT

Éreztem, hogy egyre távolodott a tengerfenék, ahogy a mélyebb

vizek felé közeledtünk. Csend ereszkedett a Marigoldra,
mindenki a Dernben vásárolt új készletek rendezgetésével volt
elfoglalva, mielőtt még a szél viharosra fordult volna.
Hamish és West egy lámpás fénye mellett dolgoztak a
főkönyvön. Auster és Paj a rekeszeket és a hordókat
szortírozták. Kiválasztották azokat, amelyeket csak Cerosig
terveztek szállítani, és azokat, amelyek egészen Sowanig a hajón
maradhattak.
Willa a főárbóc legtetején ült. Hátradőlve figyelte a felénk
közeledő vihart. Én is felmásztam, és találtam magamnak egy
helyet a lány mellett a kötélen. Meztelen lábamat a levegőbe
lógattam, és a távolban faágakként szerteágazó villámokat
néztem. Ebből a magasságból úgy tűnt, mintha a felhőkön át
vitorláznánk. Vastag pára ölelte a hajót, és eltakarta a vizet
alattunk.
– Elég rossznak ígérkezik – mondta Willa halkan.
Az ég alapján mindketten tudtuk, mi vár ránk. A vihar
erőszakos lesz, de gyors lefolyású.
– Szerintem is.
Az árbócnak dőlve a lány felé fordultam, és őszinte
kíváncsiságot olvastam le az arcáról.
– Kotró vagyok.
– Még sosem láttam, hogy egy kotró ilyen ügyesen kiszúrta
volna a hamis drágakövet.
– Értek a kövekhez – vontam vállat.
 Willa lemondón elnevette magát.
– Én a helyedben ezt megtartanám magamnak.
– West is ezt mondta – mosolyodtam el.
– Hát, igaza is van – felelte. Az ujjai hegyével a kötélbe
kapaszkodott. – Hogy kötöttél ki éppen ott? Jevalon?
Fájdalom nyilallt a mellkasom közepébe.
– Hogy érted?
A lány felvonta az egyik szemöldökét.
– Nem tudom. Hogyan köt ki bárki éppen ott, ahol van?
Újabb villámcsapás szelte át a fekete eget, ezúttal kicsit
közelebb.
– Akármit is kellett tenned ott, hogy túlélj – mondta csöndesen
–, a Szoros-öbölben még rosszabb lesz. Nehezebb.
– Ezt én is tudom.
– Nem, szerintem nem tudod – sóhajtott.
– Azt gondolod, Jevalon kellett volna maradnom.
– Nem tudom. De nemsokára kiderül.
Alattunk hangos koppanás hallatszott. Willa felült, az egyik
karját a kötélbe akasztotta, hogy fel tudjon állni. West a főárbóc
alatt állt, és a lányt nézte. Kezében hosszú vésőt szorított,
mögötte Paj és Auster hatalmas ládát cipeltek a fedélzetre.
Willa, amint meglátta West arcát, felállt.
– Mi a baj? – kiáltott.
West azonban nem válaszolt. Még egy hosszú pillanatig
meredt Willára, míg a két férfi lerakta a háta mögött a ládát.
– Mit csinál? – kérdeztem. Előrehajoltam, hogy jobban lássak.
Mindketten figyeltük, ahogy West a láda fedele alá illeszti a
vésőt, és felfeszíti azt. A deszka pattant egyet. Willa az arca
mögé tűrte a haját, és hunyorogva figyelte a történéseket. West
kiszabadította a fedél másik végét is, majd hangos koppanással
ledobta a vésőt, és kinyitotta a ládát.
Willának elállt a lélegzete. Elvesztette az egyensúlyát a
kötélen, remegő kezét kitátott szája elé kapta.
Alattunk a fehér holdsugár megvilágította a nyitott ládát,
amelyből egy férfi meredt ránk kerekre nyílt szemekkel a sáros
szalmaágyáról.
– Mi a… – leheltem.
Willa, a sötétben a cövekek után tapogatózva, már csúszott is
le az árbócról. Én is mellette landoltam a fedélzeten. A lány
jóformán lefagyott, minden izma befeszült, és a szemében
könnyek csillogtak.
A ládában vonagló férfi felmordult, és a csuklója, illetve a
bokája köré kötözött szoros béklyót húzogatta. A száját
betömték egy ronggyal, így csak tompa nyögések jöttek ki a
torkán. A nyakára Zola címerét tetoválták – egy növekvő holdat,
körülötte rozskötegekkel.
Ezt a férfit kereste Zola. Crane. Biztos, hogy ő volt az.
Willa a szájába tömte az öklét, hogy elfojtsa a sírást, majd
nedves arccal Westre nézett. A többiek csöndben maradtak,
mintha várták volna, hogy a lány megszólaljon. A tenger
nyugodtabbnak tűnt körülöttünk, a vihar előtti csend különös
némaságba fagyasztott minket, ahogy a férfi könyörgő
szemekkel nézett Willára.
A lány mélyet lélegzett, leeresztette a kezét, és gyorsan
bólintott. Előhúzta az övéből a fejszét. Auster és Paj biztos
kezekkel visszazárták a láda tetejét, még inkább elfojtva a férfi
tompa üvöltését. Willa előkotort még néhány szöget.
– Mit csinálsz? – suttogtam.
De már tudtam a választ.
Willa az egyik szöget a láda sarkára illesztette, és a fejszével a
fába verte azt, majd elővett még egyet. A műveletet minden
egyes saroknál megismételte. Mikor végzett, West, Hamish, Paj
és Auster megragadták a láda négy oldalát, és lassan felemelték
a fedélzet deszkáiról.
– Ne – szóltam volna közbe, de nem jött ki a hang a torkomon.
– West, ezt nem tehetitek…
West azonban nem figyelt rám. Ahogy egyikőjük sem.
A férfi a ládában még egyet kiáltott, ahogy felemelték őt a
hajó oldalánál. A ládát tartó ujjak pontosan egyszerre engedték
el terhüket. A láda a levegőbe repült, majd súlyos csobbanással
a fekete vízbe esett. A korláthoz rohantam, és figyeltem, ahogy
elnyeli a sötétség.
Már nemcsak a kezem reszketett, hanem az egész karom.
Keresztbe tettem, és az öklömmel az ingem vásznába
kapaszkodtam. Mikor visszafordultam a többiekhez, láttam,
hogy az üveges tekintetű Willa az arcán lévő hegek elé vonta az
ujjait.
Arra tippeltem, hogy Zolának köze lehetett a lány égési
sérüléseihez. Tudtam, hogy a Szoros-öbölben minden tett
következményekkel járt. Néhányszor magam is láttam apám
hajóján, ahogy végrehajtották az efféle büntetéseket. Egyszer az
éjszaka közepén a fedélzetre osontam, és megláttam, hogy apám
ugyanazzal a késsel vágta le egy tolvaj kezét, amelyet az ételbe
való hús felszeletelésére is használt. Viszont arra már nem
emlékeztem, milyen érzés volt. Elfelejtettem, hogyan hangzik,
amikor egy felnőtt férfi üvölt a félelemtől.
Hát ezt csinálta West a kereskedőházban. Akárkivel beszélt is,
biztosan utasítást hajtott végre: meg kellett találnia a férfit, aki
bántotta Willát. Amikor azt mondta a lánynak, hogy majd
elintézi, erre gondolt.
A lány a fedélzeten át West elé sétált, majd égő könnyekkel a
szemében lábujjhegyre állt, hogy megpuszilja az arcát. Ez nem
az a csók volt, ami szeretők között csattan el, viszont a két
ember tekintete száz titkot hordozott, ahogy egymásra néztek.
Száz történetet.
West a háta mögé nyúlt, és elővette Willa kését. A lány elé
tartotta. Willa megtörölte az arcát, majd elvette a kést, és a
holdfénybe tartotta, hogy megcsillanjanak a drágakövek a
markolaton.
– Köszönöm – mondta.
A legénység elcsöndesedett, amikor a szél újra felerősödött.
West nézte, ahogy Willa a helyére csúsztatta a kést. A korlátnál
álltam, és lassan minden cseppnyi melegség elhagyta a
testemet. Alattunk egy férfi süllyedt a mélybe. Willa viszont úgy
kötötte hátra hosszú, bronzszínű haját egy bőrszíjjal, mintha
nem is követtek volna el éppen gyilkosságot. Mintha a halál
suttogása nem visszhangzott volna a hajón.
Ilyen volt az élet a Szoros-öbölben. És most először jutott
eszembe, hogy talán Szentnek igaza volt.
Téged nem erre a világra teremtettek, Fable.
Süvítő szél fújt át a hajón, reszkettem. Felnéztem, és láttam,
hogy a villám ezúttal pontosan szelte át az eget.
– Biztosítsátok a fedélzetet! – üvöltötte West, miközben
felmászott a lépcsőn.
Mindenki visszatért a munkához. Willa felmászott a
főárbócra, Paj és Auster pedig a rakomány rögzítésével
foglalkoztak. Kerestem valami tennivalót magamnak. Egy
feladat biztosan eltüntetné a fejemből a süllyedő láda képét.
Leszaladtam a lépcsőn a folyosóra, és lezártam a kabinok
reteszeit, ellenőriztem minden ajtót.
Amikor visszaértem a fedélzetre, West nem nézett rám, csak
állt ott a villódzó fényben. De tudtam, hogy érez engem. Látszott
abból, ahogy elfordult, és abból, ahogy lesütötte a szemét. Talán
szégyellte, amit tett. Vagy azt szégyellte, hogy nem is szégyelli.
Talán azt képzelte, hogy szörnyetegnek tartom. És igaza is volt.
Felpillantottam a fejünk fölött összecsapó, vakító villámokra.
West tényleg szörnyeteg volt. Ahogy mi is. És ez a vihar
gondoskodik róla, hogy megfizessünk érte.
 TIZENHÉT

Nem akartam odanézni.

A pillantásomat a kötelekre szegeztem, és nem törődtem a
süvítő széllel, sem az egyre növekvő hullámokkal. De amint
megéreztem a hűvös fuvallatot, a szívem kalapálni kezdett. Az
égből hideg eső zuhogott, a víz elárasztotta a fedélzetet. Lefolyt
a lépcsőn, megtöltötte az alagsort is.
A csattogó vitorlákra néztem, és nagyot nyeltem. Inkább
leszegtem a fejem.
– West! – kiáltotta Paj a főárbócról, egyik karját a kötélbe
akasztotta. Előrehajolt, és úgy figyelt.
A felhőket nézte. Olyan volt, mintha egyre erősödő fekete füst
vonta volna be az eget vastag, végeláthatatlan takaróval.
Hosszan sóhajtottam, és West utasítására vártam. A kormányos
bármelyik pillanatban rájöhet, mekkora viharba keveredtünk.
– Orrvitorlát behúzni! – üvöltött West. A mennydörgés szinte
elnyomta a hangját.
Nem vártam meg, hogy Auster lejöjjön a tatról. Felmásztam a
főárbócra, és a kötelekért nyúltam. Az orkán ebben a
pillanatban érte el a hajót. A Marigold megdőlt, a csizmám
lecsúszott a cövekről, és én a levegőben lógtam, majdnem tíz
méter magasan.
A távolban West a kormánykerékbe kapaszkodva tartotta
magát a szakadó esőben.
Visszatartott lélegzettel kapálóztam a levegőben, ahogy a hajó
még mélyebbre dőlt, és alattam már csak a fekete hullámok
morajlottak. Amikor West meglátott, elkerekedett a szeme.
Szavakat formált a szájával, amelyeket nem hallhattam. Elnyelte
őket a süvítő szél.
Felhúztam magam, a karomat a kötélbe akasztottam, pont
amikor a hajó kiegyenesedett. Az árbócnak csapódtam. Amint a
csizmámmal megtaláltam a cöveket, a kötélért nyúltam, amely
szorosan a rögzítőléchez volt kötözve. Olyan erősen húztam,
hogy a kezemen megrepedt a bőr, a nedves csomó mégis túl
szorosnak bizonyult.
Még egy széllökés korbácsolta felénk a hullámokat.
Káromkodva a kötélbe kapaszkodtam. Ekkor végre sikerült
kioldanom a csomót, a kilazult kötél pedig magával húzott. A
levegőbe ugrottam, mire a vitorla felemelkedett. Pont azelőtt
lassult le a zuhanásom, mielőtt a kemény fedélzeten landoltam.
Az ujjaim között csúszó kötél égette a tenyeremet, de a vitorla
kinyílt.
– Paj! – üvöltötte túl West a hullámokat, amikor elkapott
minket a következő széllökés. A Marigold ismét megdőlt. Auster
lecsúszott a fedélzeten.
– Megvan! – kiáltott Paj, ahogy elfoglalta West helyét a
kormánynál. Észak felé fordított minket, a parttal ellentétes
irányba. Már így is túl nagy sebességgel sodorta a szél a hajót a
zátony felé.
West a főárbóchoz sietett.
– Állítsátok fel a viharvitorlát, most!
Felpillantottam. West is tudta, hogy hiba lehet most felállítani
a viharvitorlát. Elképzelhető, hogy néhány percen belül úgyis le
kell bontanunk az összes vitorlát, hogy a hullámokra bízzuk
magunkat. De ha kivonjuk az összeset, addigra képtelenség lesz
leszedni őket.
Willa és Auster felmásztak az árbócokra, és a következő
széllökésnél kinyíltak a viharvitorlák. A hajó erőteljes lökéssel
iramodott előre. A lábam alatt lévő víz a korlát felé sodort. West
elkapott, amikor mellé értem, és erősen megragadta a
csuklómat. Talpra állított.
 – Menj a fedélzet alá! – üvöltötte, és a lépcső felé lökött.
A tat fölött láttam, hogy újabb fekete felhőtömegek gyűrűznek
felénk a tenger felett. Éhesen.
Lehunytam a szemem, és mélyet lélegeztem a nyirkos
levegőből. Az egész gyermekkoromat ilyen viharok szelték át,
sokszor még vérmesebbek is, mint ez. Ez volt az oka annak,
hogy csak a legbátrabb kereskedők mertek a Szoros-öbölben
hajózni. Éreztem a vihar erejét minden csontomban, minden
izmomban, és ettől mintha valami mélyen, legbelül felébredt
volna bennem. Rémisztő volt, de ismerős. Gyönyörű, de halálos.
A hajóra egy lélegzetvételnyi csönd ereszkedett, amikor a
többiek is meglátták, amit én. Minden fej West felé fordult. A
kormányos a hajóorrban ácsorgott, és előrenézett. A szél
csendes morajlással száguldott felénk.
– Felkészülni! – kiáltott West. Mindenki megkapaszkodott a
legközelebbi biztos helyen.
A mellettem lévő vasléchez ugrottam, és átkaroltam, mielőtt a
hajó megdőlt volna. A ládák rögzítése felszakadt, a rakomány
ezer darabra törve a tengerbe hullott. Nyugaton pedig láthatóvá
vált a part halovány árnyéka. Túl közel voltunk. Nagyon közel.
Auster, aki a főárbócba kapaszkodott, felkiáltott. Ahogy a hajó
jobbra csapódott, a férfi a levegőbe repült, és kapálózó
végtagokkal a tenger felé zuhant.
– Nem! – hangzott Paj nyers üvöltése a dühöngő szélben. Mind
láttuk, ahogy Auster eltűnt a vízben.
Paj nem késlekedett. Egy pillanatra sem. Felkapta a fedélzeten
heverő kötél végét.
– Ne! – üvöltötte West, és a férfi felé rohant.
De már túl késő volt. Paj átvetette magát a korláton, és
kiugrott. West átszelte a fedélzetet borító vizet, és elkapta a
kötelet, mielőtt az a tengerbe csúszott volna. Én mögötte térdre
estem, úgy tartottam a kötél végét. Paj súlya erősen húzott
minket lefelé. West a korláton át a hullámokat fürkészte.
Aggodalmas, émelyítő csend telepedett a hajóra, egy
pillanatra még a szél is lecsillapodott. Szorosan lehunytam a
szemem, amíg meg nem hallottam West üvöltését.
– Ott vannak! Húzzátok!
Nem láttam semmit, de teljes erőből hátradőltem, és húztam a
kötelet West mögött. Az anyag rostjaitól felszakadt a tenyerem.
Hirtelen megjelent a korláton egy kéz. Üvöltöttem, és úgy
húztam a kötelet, ahogy csak bírtam. Előtűnt Paj feje is. A férfi
tátott szájjal kapkodott levegőért. Willa és Hamish a fedélzetre
segítették őt. A karjában Austert szorította, aki, amint elterült a
deszkán, tengervizet kezdett felöklendezni.
Paj kétségbeesetten sírt Auster vizes hajába, és olyan erősen
szorította őt, hogy úgy tűnt, az ujjai menten felszakítják Auster
ingének varrását.
– Te hülye állat! – fuldoklott Auster.
A pillanatot rövidre zárta egy fülsiketítő, fémes koppanás,
amely az egész hajón visszhangzott.
– Orrhorgony! – kiáltotta Hamish. A hajó jobb oldalára sietett,
és a mélybe nézett.
Az orrhorgony kiszabadult a helyéről, ahová rögzítették a
hajótesten. A vízbe esett, és a kötele megfeszült. West
káromkodva a kormányhoz sietett, és a szél felé irányított
minket. A vihar majdnem teljesen fölénk ért. Nem volt más
hátra, mint hagyni, hogy eltaláljon, és remélni, hogy nem
süllyeszt el minket.
West felém nyújtotta a karját.
– Menj le a fedélzet alá, azonnal!
A hullámok még magasabbra csaptak, és az eső még
erősebben zuhogott, elárasztva a hajót. A szél oldalról fújta
ránk az esőcseppeket, amelyek üvegszilánkokként sértették fel a
bőröm. Megráztam a fejem, és a szememmel Willát kerestem.
– Menj le, vagy a következő szigetnél kidoblak, és akkor
úszhatsz Cerosig! – fenyegetett West. Megragadta az arcomat, és
komolyan a szemembe nézett.
A férfi arca úgy elkomorult, akár a mennydörgés a
villámcsapás után. A rettegés testének minden porcikáját
átjárta és megfeszítette, az érintésétől kirázott a hideg.
Sokatmondó volt a tekintete, ahogy rám nézett. Volt benne
valami, ami megfeszítette a mindkettőnk által kiejtett
hazugságok hálóján a csomókat.
Mögöttünk a vihar legkeményebb része csak másodpercekre
volt attól, hogy a hajóba csapjon. Erős volt, de a Marigold
kiállhatja, ha nem csapódik a zátonynak. Addig rendben
vagyunk…
– Fable! – üvöltötte West ismét.
A hajó megdőlt, mire én lecsúsztam a fedélzeten, a folyosó
felé. Az egyik póznába kapaszkodva leereszkedtem a lépcsőn.
Odalent egyenesen a hátamra zuhantam. A nyíláson fölöttem
megjelent Willa, és lezárta a csapóajtót, mire én a sötétben
maradtam.
Óvatosan lábra álltam, és belegázoltam az egyre mélyülő
vízbe. A hajó morgott körülöttem, ahogy a kabin sarkába
kuporodtam. A legénység tompa kiáltásai és a csizmájuk
kopogása a fejem fölött szinte belemosódott a hajóba csapó,
dühöngő vihar üvöltésébe, és a deszkák között átszűrődő utolsó
fénysugarak is kihunytak.
Mondani akar valamit.
Anyám szavai rám találtak a sötétben.
Szorosan lehunytam a szemem, és anyám arca tökéletesen
kirajzolódott előttem. Láttam a hosszú, sötétvörös hajfonatát a
válla fölött. Halvány, szürke szeme a reggeli ködöt idézte, és
tengerisárkány-lánc ékesítette a nyakát, ahogy felnézett a
felhőkre odafönt. Isolde imádta a vihart.
Azon az éjszakán megkongatták a harangot, és apám eljött
értem. Kivett engem, az álmos szemű, zavarodott gyermeket a
függőágyból. Mikor az evezőscsónakba tett, addig üvöltöttem
anyám után, míg teljesen ki nem száradt a torkom. A Pacsirta
addigra már félig elsüllyedt, és lassan a tengerbe tűnt
mögöttünk.
 Anyám szerint ilyenkor megérintettük a vihar lelkét. Amikor
a vihar így beterített, a szívébe fogadott bennünket, és hagyta,
hogy igazán a mélyére lássunk. Mondani akart valamit. És csak
ilyenkor ismerhettük meg igazán, belülről is.
Ilyenkor tudhattuk meg, kicsoda is ő valójában.
 TIZENNYOLC

Mondani akar valamit.

Ki sem nyitottam a szemem, amíg az első napsugár át nem
vágott a sötétségen, beragyogva a kabinban rekedt zöld vizet. A
vihar gyorsan átszáguldott a Marigoldon, de utána a szél még
órákon át sodorta a hajót. Nem borultunk fel, nem süllyedtünk
el, ennél többet nem is kérhettünk volna.
Rekedt hangok szűrődtek be odakintről, de még pár percig ott
maradtam a sötétben, összegömbölyödve. A víz csobogott
körülöttem, és apró hajócskákként úsztatta a kiszóródott
holmikat. Láttam egy kis csomag ökörfarkkórót, pennát,
bedugaszolt, régi üveget. Napokba fog telni, mire eltüntetjük
innen ezt a vizet, és a savanyú szag valószínűleg csak még
rosszabb lesz utána.
A Szoros-öbölben csak a viharokkal szembenézve lehetett
hajóra szállni. Egyszer megkérdeztem Szentet, hogy megijedt-e
valaha, mikor a Pacsirta fölé fekete fellegek gyűltek. Szent
nagydarab ember volt, toronyként magasodott fölém a
kormánykerék mellől. Amikor lenézett rám, az arcát gomolygó,
fehér pipafüst takarta.
Rosszabb dolgokat is láttam már, mint a vihar, Fable – felelte.
A Pacsirta volt az egyetlen otthonom Jeval előtt, de még a
születésem előtt Szent négy hajót is elvesztett a tengeri
démonok haragja miatt. Gyermekként már attól is könnyek
gyűltek a szemembe, hogy elképzeltem azokat a gyönyörű,
hatalmas hajókat a hűvös mélyben. Akkor láttam először ilyet a
saját szememmel, amikor áthajóztunk a Viharcsapdán
anyámmal, ami a Pacsirta vesztőhelyévé vált.
Lassan lábra álltam. A testem minden egyes izma és csontja
sajgott az eséstől. A kezem érdes volt az alvadt vértől, szúrt a
tenyerem a kötél súrlódásától, és az öklömmel fogtam fel egy
esést. A fény az arcomra siklott. Ahogy a szemem lassan
hozzászokott a világossághoz, láttam, hogy a lépcső tetején
Hamish kuporog. Homokszínű haja, amelyet általában
hátrafésülve viselt, most a homlokához tapadt, a szemüvege
bepárásodott. Mögötte a déli napsütésben úgy gőzölgött a
fedélzeten rekedt nedvesség, mint egy tál főzővíz.
Paj vigyorogva biccentett felém.
– Úgy tűnik, mégis túléltük a balszerencse-átkot.
Nehéz, vizes csizmámban fellépdeltem a lépcsőn. Körülöttünk
nyugodt volt a tenger, szinte belesimult a tiszta, mélykék égbe.
West az ajtónál állt, a hátán hosszú kötelet tartott. Vastag,
izmos alkarját mély vágás szelte át, egy másik pedig a
halántékán éktelenkedett. A lecsorgó vér éles vonalakban
száradt az arcára.
A hajó oldalán Willa ült egy kötélhurokban, fogai közé a kése
élét szorítva. A lábát megvetette a hajótesten, és az orrhorgony
rögzítését javította. Az erőteljes hullámok áttörték a léceken a
rögzítőkarikákat.
A lány elővette a fejszéjét, és minden egyes lyukba nyers
fadarabot tömött. Ezzel megakadályozható, hogy a víz elöntse a
hajótestet, amíg Cerosba érünk, de a kikötés után még sok
javítási munka várt a legénységre.
Auster Willa mellett lógott, és a kiszabadult horgony kötelét
húzta, de az nem mozdult. Paj összeszorított fogakkal figyelte a
korláton keresztül. Eszembe jutott, hogyan ugrott utána a fekete
vízbe. Ahogy a karjában szorította Austert, és ahogy eltorzult
arccal sírt a hajába. Igazam volt velük kapcsolatban. A helyzet,
amióta csak ezek ketten a fedélzetre léptek, kristálytiszta volt.
Paj szerette Austert, és az arckifejezéséből ítélve Auster is
szerette Pajt.
 Soha, semmilyen körülmények között ne fedd fel, hogy mi vagy
ki számít neked.
Éppen ezért kötötte a lelkemre Szent, hogy soha, senkinek
nem árulom el, hogy valójában a lánya vagyok.
Felnéztem az előárbócon fityegő vitorlára, amelyet
szétszaggatott a vihar. A folyosón is elszakadtak a kötelek,
amelyek az ellátmányt rögzítették. A Marigoldnak legalább egy
hétig kell majd a kikötőben maradnia, hogy legyen idő mindent
megjavítani.
A tengervíztől csöpögő Auster felmászott a kötéllétrán a
fedélzetre.
– Zátony lehet. Nem látok le ilyen mélyre.
– Mennyire lehet mély? – kérdezte West a tengerfelszínt
fürkészve.
– Talán hatvan méter? Nem vagyok benne biztos.
Megfogtam a kötelet, és enyhén megrántottam.
– Én lemehetek érte.
– Nem – szögezte le a hátát mutató West.
– Miért nem? Hiszen csak hatvan méter!
– Ez a legkevesebb, amit tehet – vetette rám Auster a szúrós
tekintetét, de acélos szeme közben jókedvűen csillogott. – A
balszerencse miatt.
– Miről beszélsz?
– Reggel szavaztunk – hunyorgott Willa a napsütésben.
Homokszínű orcája alatt vörösen izzott a bőre. Valószínűleg
beverte a korlátba vagy az egyik ládába. – A végeredmény
egyhangú. Balszerencsét hozol ránk, kotró.
Elnevettem magam, és elengedtem a kötelet.
– Tarthatunk új szavazást, ha kiszabadítom a horgonyt?
West a véres kezeimre pillantott.
– Megvárjuk az apályt. Magától is kiszabadul, ha a hajó lejjebb
ereszkedik.
Willa felnézett a kormányosra, majd újra rám meredt.
– Már így is el vagyunk késve.
Á
 – Mennyire? – kérdezte West. Áthajolt a korláton, és a lány
munkáját figyelte.
– Nem sokkal.
– És a vitorla?
– Arról majd én gondoskodom – szólt Paj, és a fedélzet alá
sietett.
Követtem őt. Megragadtam egy lámpást, és meggyújtottam,
amint leértem a lépcsőn. A kabinban a térdemre ereszkedtem,
és addig kutattam a vízben, amíg meg nem találtam az övemet.
Westnek semmi oka nem volt rá, hogy ne engedjen merülni,
ahogy arra sem, hogy Dernben a hajón tartson, vagy hogy a
vihar alatt a kabinba küldjön. Ha viszont kiszabadítom a
horgonyt, viszonozhatom West állítólagos szívességeit. Már nem
lesz adósságom, és ott lesz az egész legénység, mint tanú.
A szerszámaim közül csak hármat találtam, de talán ez is elég
lehet ahhoz, hogy kiszabadítsam a horgonyt. Az övet a csípőmre
kötöttem, és jól megszorítottam a csatját. Visszamentem a
fedélzetre. West éppen Hamishnek segített, aki az utolsó ládákat
rögzítette.
Lerúgtam a csizmám, és a vízre néztem, ahol a kötél a
mélységbe veszett.
– Mit csinálsz? – kérdezte a korlátnak hajoló Auster.
– Meghúzom a kötelet, ha kiszabadítottam a horgonyt –
mondtam halkan, és előrébb léptem. – Aztán felhúzhatjátok.
Auster a szeme sarkából pillantott rám, majd kimérten
bólintott. A hajó szélére másztam, és a korláton
egyensúlyoztam.
– Fable – szólított figyelmeztetőn Hamish.
Willa elvigyorodott.
West megfordult, rám nézett a válla fölött, és a tekintetünk
pont abban a pillanatban találkozott, amikor a vízbe ugrottam.
A férfi arca eltűnt, mikor a talpammal a habok közé
csobbantam. A testem süllyedt. Hagytam, hogy körülöleljen a
hűvös víz, hogy a só csípje szememet.
 Mikor a vízfelszínre értem, West nyers kiáltását hallottam.
– Fable!
Nem törődtem vele. Elfordultam a hajótól, és mélyen a
hasamba szívtam a levegőt, míg egészen a torkomig el nem
telítette a tüdőmet. Hosszan, kimérten engedtem ki a levegőt,
miközben West tovább kiabált utánam.
– Fable!
Még két levegő, és lemerülök. A sejtelmes kékség minden
irányba terjeszkedett körülöttem, a vihar által felkavart üledék
még mindig nem nyugodott le egészen. Az egyik ujjamat a
kötélen tartottam, hogy az vezessen a mélybe. Az áramlat a
hajamat simogatta, ahogy alámerültem. Elmosolyodtam, ahogy
körbenéztem a tágas ürességben. Gyermekkorom óta majdnem
mindennap lemerültem. A víz sokkal inkább jelentette az
otthont számomra, mint Jeval valaha.
Ami azt illeti, szerettem kotró lenni. Sőt, egyenesen imádtam.
Követtem egy csapatnyi papagájhalat lefelé, lilás pikkelyeik
megcsillantak, ahogy tovább úsztak. A víznyomás egyre
súlyosabban nehezedett rám. Kiengedtem egy fújásnyi levegőt,
amint megláttam odalent a zátonyt. A fekete szikla élesen szelte
át a fehér homokos tengerfeneket. Lágyan a szikla gerincére
léptem, ott, ahol a horgony is beakadt. Fölöttem a Marigold nem
volt más, mint egy lebegő fekete folt.
Fájó tenyeremmel a sziklának feszültem, és a sarkammal a
horgonyba rúgtam. Meg se moccant, úgyhogy elővettem a vésőt
és a kalapácsomat, és nekiláttam, hogy megdolgozzam egy kicsit
a kő szélét. Minden ütéssel sikerült letörnöm egy darabot. Apró,
fekete morzsák hulltak a tengerfenékre, a kezem között
porfelhő úszott. Mikor elég nagy rést ütöttem, a lábamat a
sziklának vetve olyan erősen kezdtem húzni a kötelet, ahogy
csak tudtam. A levegő hiánya égetni kezdte a mellkasomat, és
remegtek az ujjaim.
A szikla nagy reccsenéssel szétvált, helyet adva a horgonynak.
A feszes kötél kilazult. Erőteljesen megrángattam a kötelet, míg
meg nem éreztem, hogy húzni kezdik felülről. A lábamat a
horgonyba illesztettem, és figyeltem, ahogy odafent egyre nőtt a
ragyogás, miközben lassan közeledtem a vízfelszín felé. A
Marigold alján élő kagylók között hullámzó hínárrengetegben
halrajok úszkáltak. Mielőtt felértem, kiengedtem az utolsó
lélegzetemet, majd odafent heves zihálással újra megtöltöttem a
tüdőm levegővel. West még mindig a korlátra hajolt, az ajka
egyetlen, keskeny vonallá keményedett. Amint meglátott, eltűnt.
Auster és Paj a kurblit tekerték, kihúzták a horgonyt a vízből,
én pedig a létráért nyúltam, amit leeresztettek nekem a
fedélzetről. Willa épp egy réteg szurokkal kente le az egyik
lyukat a hajó oldalán, és a fejét rázva vigyorgott magában.
– Mi az? – kérdeztem, ahogy levegő után kapkodva megálltam
mellette a létrán.
– Nem tudom eldönteni, hogy kedvellek, vagy hülyének
tartalak – nevetett.
Elmosolyodtam. Felmásztam egészen a korlátig, majd a forró
fedélzetre léptem.
West már a főárbócon volt, és azt a feszültséget láttam a
hátán, ami mindig összerántotta, ha ideges volt. Nem szokott
hozzá, hogy nem engedelmeskednek neki, én pedig ahhoz nem
voltam hozzászokva, hogy valaki megmondja, mit csináljak.
A férfi a kezét és a lábát a vasléchez illesztette, és a vitorlánál
egyensúlyozott. Ahogy a köteleken dolgozott, fogai között a
késével, a haja szabadon lobogott a szélben.
Igaza volt – minél előbb lejutok erről a hajóról, annál jobb. De
az biztos, hogy bármiféle tartozás nélkül fogom otthagyni a
Marigoldot.
 TIZENKILENC

Mikor sötétedés után a kabinba tértem, egyedül Willát találtam

a függőágyában. A kofferem még mindig úszott a vízben, de
azért kinyitottam, és beledobtam az övem. Léptek hallatszottak
fölöttünk, West szobája felől, a deszkák rései között gyertyafény
szűrődött át. A kormányos azóta rám se nézett, hogy
lemerültem a horgonyért. Lehet, hogy ez így is marad, amíg le
nem szállok a hajóról. Talán így a legjobb.
A függőágyamba másztam, és az ölembe vettem a
vitorlavásznat, miközben a kabint elöntő zöld víz fölött
himbálóztam. A szakadás átlósan szelte át az anyagot.
Méregettem, vajon milyen hosszú cérnára lesz szükségem a
javításához.
– Már ötéves korom óta megvan – szólt Willa. Felnéztem, és
láttam, hogy szurokfoltos kezével maga elé tartja a kését. – Egy
részegtől loptam a kikötőben, aki az utca közepén ájult el. Csak
elvettem az övéből.
Erre a vallomásra nem számítottam.
– Valójában nem is olyan különleges. Csak ez az egyetlen
értékem. Megpróbáltam eladni a derni zálogházban, de West
valahogy visszaszerezte nekem.
– Miért? – kérdeztem, fel sem nézve a vitorlából.
– Mert van az a rossz szokása, hogy problémát csinál
magának más emberek miatt.
Magam felé húztam a tűt az anyagon át, és amikor felnéztem,
megértettem, mire gondolt a lány. Nemcsak a késről beszélt,
hanem rólam is.
Í
 – Így szedte össze a legénységet?
– Igen – mondta szinte nevetve.
– De Paj azt mondta, hogy már a kezdetektől itt voltatok a
hajón.
– Egy legénységben nőttünk fel mind – felelte. Amint a plafont
bámulta, a szemét elködösítette az emlék. – Amikor West szert
tett a Marigoldra, olyan embereket akart, akikben megbízhat.
Elkötöttem a cérnát, és felemeltem a vásznat, hogy
ellenőrizzem, egyenesre sikerült-e a varrás.
– És hogyan vált egy utcagyerek egy ilyen nagy hajó
kormányosává?
– Ő West – vont vállat Willa. – Tudja, hogyan kapja meg, amit
akar.
– És te is ezt akarod? Kereskedni a Szoros-öbölben?
– Én csak nem akarok egyedül meghalni – halkult el hirtelen.
– Nem én választottam ezt az életet. Ez jutott.
A kezem megállt a vitorlán.
– Amíg itt vagyok, nem leszek egyedül. És az már nem rossz
helyzet, ha jön a halál.
Nem voltam biztos benne, mit mondjak. Willa vallomása
szomorú volt és ismerős. Túl ismerős. A lány kimondta azt az
egyetlen, néma vágyat, amit valaha meg mertem fogalmazni
magamban. És ezáltal túlságosan valóságossá vált a gondolat,
mintha életet nyert volna. És ettől lett igazán törékeny. Ebben
az életben túl könnyű megölni az ilyesmit.
– Mi történt a Marigold kotrójával?
– Tessék?
– Volt kotró is a fedélzeten. Mi történt vele?
A lány a kofferre pillantott a válaszfalnál, ami üresen állt,
amikor megérkeztem.
– Lopott tőlünk – mondta egyszerűen.
– De mi történt vele?
– Nem az volt, mint Crane-nel, ha erre vagy kíváncsi. Neki
elvágtuk a torkát, mielőtt bedobtuk volna – mondta Willa
félelmetesen nyugodt hangon.
– És az égésnyom?
– Igen, azt Crane tette. Vagyis inkább Zola – mesélte, és
megérintette a sima, rózsaszín bőrt az arcán. – Néhány héttel
ezelőtt történt Cerosban.
Azt akartam mondani, hogy sajnálom, hogy ez történt vele. De
tudtam, nekem milyen érzés lenne, ha valaki ezt mondaná.
Bizonyos értelemben a sajnálat még rosszabb volt, mint ha
bántanak.
– Miért csinálta?
– Túlságosan sokallta a pénzt, amit kerestünk. Már
néhányszor figyelmeztetett, de mi nem hallgattunk rá. Ezért úgy
döntött, a tettek mezejére lép.
Így működött az üzlet. A figyelmeztetéseket nagyszabású,
nyilvános büntetések követték. A nagyobb kereskedők bármire
képesek, hogy kordában tartsák az alattuk állókat.
– Mit fogsz csinálni Cerosban?
A kezemben tartott vitorlát szoros háromszögbe hajtogattam.
– Már mondtam. Megkeresem Szentet, és megkérem, hogy
vegyen be a csapatába.
– Úgy értem, mit fogsz csinálni, amikor nemet mond?
Összeszorított fogakkal pillantottam fel rá.
– Kész a vacsora – szólt be Auster a kabinba, még mielőtt
válaszolhattam volna. A férfi levette a kabátját, és az egyik
kampóra akasztotta. – Nem sok, de legalább ehető.
Willa kiugrott a függőágyból, és a folyosó felé vette az irányt.
Én is követtem a lányt a lépcsőn felfelé. A fő- és az előárbóc
vitorláit a szél domborította, a Marigold alatt pedig fekete víz
suhant. Jó időben voltunk, mégsem volt lehetséges, hogy
teljesen behozzuk a lemaradást. A legénység túl sokat veszített a
készleteiből a vihar alatt, így az üzletben is nagy lesz a kiesés.
Felmásztam az előárbócra, és nekiláttam felkötni a
megjavított vitorlát. A vászonba belekapott a szél, ahogy
kicsomóztam a köteleit, és húzni kezdtem. Az éjszakai égbolt
fekete volt és üres, a fodrozódó párán át csillagok ragyogtak. Az
árbócnak dőltem. Hagytam, hogy a súlyom a kötelekre
nehezedjen, és a fejemet enyhén hátradöntöttem. Éreztem a
sebesen fújó szél simogatását a testemen.
Odalent a legénység a hajótaton a kásástálak fölé görnyedve
vacsorázott. Mindenki, Westet kivéve. A férfi a
kormánykeréknél állt, a sötétben szinte láthatatlan volt. Ahogy
a kereket markolta, az arcát éles árnyék szelte át.
Próbáltam elképzelni őt kisfiúként, ahogy Waterside utcáin
kóborolt. Rengeteg kereskedő kezdte azzal a pályafutását, hogy
egy hajó legénysége kiemelte a koszos utcákról, hogy szinte
végkimerülésig dolgoztassa a fedélzeten. Sokan a vesztükbe
hajóztak a tengeren, de néhányan egészen fontos pozíciókig
emelkedtek a nagyobb hajókon. Ők az egész Szoros-öblöt
bejárták, néhányan még a Névtelen tengert is.
Mikor Szent kereskedőútjai során megálltunk Cerosban,
mindig figyeltem az ottani gyerekeket, és azt kívántam, bárcsak
hozzájuk hasonló játszótársaim lennének. Arról fogalmam sem
volt, hogy a legtöbbjük éhezett, és családjuk sem volt.
Miután az általam megjavított vitorla is elfoglalta a helyét a
többi mellett a szélben, lemásztam az árbócon. West figyelte,
ahogy közeledem felé. Épp csak annyira grimaszolt, hogy
lássam, még mindig dühös.
– Nem szeretem, ha nem lehet hasznomat venni – mondtam,
és a férfi elé álltam, hogy egyenesen rám kelljen néznie.
– Nem vagy a legénység tagja – mondta. A szavai fájtak, habár
nem értettem, miért. – Te csak utas vagy.
– Már kifizettelek. Ha meghalok, mielőtt Cerosba érünk, akkor
is nálad marad a pénzem.
A férfi végignézett rajtam. Láttam, hogy több is rejlett a szavai
mögött, de a pillantásával elárulta, hogy nem kívánja
megosztani velem. Sok démon kísértett ezen a hajón, és a
legtöbb láthatóan Westben lakozott.
– Szent bázisa még mindig Pinchben van? – kérdeztem a West
melletti póznának dőlve.
– Igen.
– Willa azt mondja, nem fog felvenni a hajójára.
– Igaza van.
Figyeltem, ahogy a férfi keze végigsimít a keréken, majd az
egyik küllőjén.
– Téged felvett.
– Meg is fizettem az árát.
– Ezzel mire célzol?
West láthatóan kereste a szavakat.
– Semmi sincs ingyen, Fable. Mindketten tudjuk, hogy a
túlélésért néha olyasmit kell tennünk, ami utána egész
életünkben kísért.
A kormányos szavaitól még ingatagabbá váltam. Tudtam,
hogy a férfira gondol a ládában. De mit mondhattam volna? A
férfi meghalt. Már vége volt. Akármennyire is megrémített,
megértettem. Ez a gondolat viszont őszintén megijesztett.
– Mi mást tettél még, ami azóta is kísért? – kérdeztem, de
tudtam, hogy nem fog válaszolni.
A Marigold mögött egész óceánnyi hazugság úszott. Megölték
a kotrójukat, és egy másik kormányos ellátmányfelelősét.
Akármit is tettek Sowanban, az egész Szoros-öbölben arról
beszéltek. És ha mindez nem lett volna elég, a saját
munkáltatójuk, Szent háta mögött folytattak
mellékkereskedelmet.
Nem számít, mennyit változott, mióta utoljára láttam, az
apám még mindig az apám volt. Pillanatnyi hezitálás nélkül
megtenné a legrosszabbat Westtel és a többiekkel, ami még
szörnyűbb lenne, mint amire a Marigold legénysége Crane-t
ítélte. Nem akartam, hogy ez megtörténjen.
Féltettem Westet.
A gátszigeteken, amikor Jevalra jött, csak üzleteltem vele, de
az ő pénzének köszönhetően volt mit ennem. A két év során,
mialatt tartott ez az üzleti kapcsolat, minden egyes alkalommal
megbízhatóan felbukkant. Jóval többször mentette meg az
életem, mint ahányat össze tudnék számolni, még akkor is, ha
nem állt szándékában.
Amikor Ceroson leszállok a Marigoldról, valószínűleg soha
többé nem fogom látni Westet. És nem akartam aggódni amiatt,
hogy mi lesz vele.
– Nem érdekel, mit csináltál. Amikor megjelentem a gátsziget
mólóján, nem volt muszáj segítened rajtam.
– De, muszáj volt – mondta kifürkészhetetlen arccal.
A szavai szép lassan utat találtak a bőröm alá, és ellopták az
összes levegőt a tüdőmből. Épp, amikor megkérdeztem volna,
hogy miért, a férfi felemelte a szemét, és a távolba révedt.
Megfordultam, és követtem a pillantását a horizont felé,
ahonnan lágy, narancsszínű ragyogás árasztotta el a szememet.
Ceros.
Ott, a lámpások pislákoló fényében rejlett az egyetlen jövő,
ami várt rám.
 HÚSZ

Hajnalhasadásra értünk a kikötőbe. Miközben Auster

megcsomózta az utolsó köteleket is, én a hajóorrban állva
figyeltem a közeledő várost. Négy éven keresztül álmodoztam
róla, hogy eljutok Cerosba, és most eljött ez a pillanat. Nem
tudtam másra gondolni, csak arra, amikor meglátom apám
arcát. Kíváncsi voltam, vajon mit fog mondani, mit fog tenni.
A víz fölötti dombon egymást érték a kőépületek. A szögletes
ablaküvegek visszaverték a hajnali fényt, ahogy mögöttünk
felkelt a nap, és ettől az egész város olyan volt, mintha
gyémántokkal rakták volna ki. A látkép legtetején kötélhidak
feszültek, amelyeken már most tömegek masíroztak.
– Tartsd tisztán – szólt Auster. Megvárta, hogy bólintsak, majd
a lábánál heverő vödröt felkapva az árbócra mászott.
Lenéztem az összekarcolt kezeimre, amelyeket fehér
lenvászon-darabok borítottak. Már elmúlt a lázam, és a vállam
sérüléseiről is leapadt a duzzanat, az ajkam pedig gyógyulásnak
indult. Végeredményében több sebhely is emlékeztetni fog majd
az utamra a Szoros-öblön át.
A köteleken egyensúlyozó Auster árnyéka a fedélzeten táncolt,
körös-körül sirályokkal, amelyek a szélre feküdtek kinyújtott
szárnyaikkal. A férfi halat dobott a levegőbe. Az egyik madár
elkapta röptében, egy másik pedig Auster vállára szállt.
Elgondolkodtam, vajon igaz-e, amit apám mondott mindig a
sirályokról. Ha igen, akkor egyikük talán Crane volt.
A legénység felkészítette a Marigoldot a kikötésre. Ahogy
elnéztem a többi hajót a kikötőben, nem mi voltunk az
egyetlenek, akik átszelték a vihart. Repedt árbócok, szakadt
vitorlák és összekarcolt hajótestek tűntek fel a móló mentén. A
kikötő munkásai sokat kereshetnek jövő héten, az ő
megélhetésük nagyban függött a Szoros-öblöt rendszeresen
felkavaró viharoktól.
A kikötőben álló hajók több mint fele Szent címerét viselte, és
én a legkevésbé sem lepődtem meg ezen. Még azután is, hogy
elvesztette a Pacsirtát, apám üzlete jelentősen növekedett az
elmúlt években. Anyám mindig is csodálta ezt a tulajdonságát:
az apám sosem veszített, és mindig többre volt éhes. Nem
lehetett tudni, hány hajó volt a tulajdonában.
Willa a főhorgony mellé guggolt, én pedig megragadtam a
kötelet, amíg ő kioldozta a csomót.
– Mi lesz, ha Zola rájön, mi történt Crane-nel?
– Már tudja.
Erősen megmarkoltam a kötelet. Nem csak West miatt
aggódtam.
– Mit fog tenni?
– Zolának nagyobb bajai vannak ennél – vont vállat a lány.
– Nagyobb annál, hogy leölik a legénységének tagjait?
– Volt egy kis összetűzése egy bastiani drágakő-kereskedővel,
aki évekkel ezelőtt meghiúsította az egyik tervét. A Névtelen
tengeren legfeljebb csak úszni tudna, ha nem akarja, hogy
elvágják a torkát. Most, hogy Szent felügyeli a Szoros-öböl
kereskedelmét, Zola kétségbe van esve. Ezért tartotta rajtunk a
szemét. Nem tudja kiterjeszteni a kereskedelmi útvonalát,
úgyhogy muszáj itt nyeregben maradnia. Tudja, hogy Szentnek
nem árthat, ezért szabotálja a kisebb hajókat, hogy ne
erősödhessenek meg.
A kereskedelmi háború a Névtelen tenger és a Szoros-öböl
között apámnál is idősebb volt. Mindig is a Szoros-öbölnek volt
vezető szerepe a rozs termesztésében és kereskedelmében, a
drágakövek azonban Bastianhoz tartoztak. Mindkét
nagyhatalomnál kulcsfontosságú volt, hogy bőkezűen lefizessék
a céhmestereket.
Ez a világ pengeélen táncolt.
– Miféle drágakő-kereskedőről van szó? – kérdeztem.
– Az egyetlenről, aki számít. A Kereskedelmi Tanács eddig
nem adta meg Hollandnak az engedélyt, hogy a Szoros-öbölben
is kereskedhessen, de most már csak idő kérdése. Akkor
Zolának már nem lesz hová bújnia.
Holland már jóval a születésem előtt is legendának számított.
Ő volt a drágakő-kereskedelmet uraló bastiani birodalom feje.
Szent üzlete az övéhez képest csak csepp volt a tengerben.
Holland olyan nő volt, aki félelmetes hatalmat gyakorolt a
céhekre. Ha a Kereskedelmi Tanács valaha megadja neki az
engedélyt, hogy a mi kikötőinkben is dolgozzon, azzal
ellehetetleníti az összes itteni szervezetet, köztük az apámét is.
Odalent a halászok már összegyűjtötték a halcsapdáikat az
erősen hínárszagú levegőben. Auster és Willa ledobták a nehéz
köteleket a kikötőmunkásoknak, akik lassan a móló felé húztak
minket. A kikötőmester, hóna alatt egy kötegnyi pergamennel
felénk sétált.
– Marigold! – kiáltotta, ahogy megállt a móló szélén.
– Szólj Westnek, rendben? – mondta Willa, és megragadta a
horgonyt.
A lány válla fölött a kormányos kabinjának bezárt ajtajára
pillantottam. West és Hamish még hajnal előtt eltűntek,
valószínűleg előkészítették a főkönyvet Szentnek. A vihar miatti
veszteség következményekkel jár, és apám nem a megértő
jelleméről volt híres.
Bekopogtam az ajtón, majd hátraléptem. Mély lélegzetet
vettem, és próbáltam összeszedni az erőmet, hogy elbúcsúzzak.
Vége azoknak az időknek, amikor kora reggelente Jeval
szikláiról lestem a Marigold vitorláit. Többé nem utazom Speck
hajóján a gátszigetekre tűzkőtől duzzadó erszénnyel, és nem
fogom látni Westet, aki a móló végén vár rám. A gyomrom
összeszorult, és hányingerem támadt. Nem szívesen gondoltam
É
bele, hogy többé nem láthatom őt. És nem örültem, hogy így
érzek.
Lépéseket hallottam odabentről, majd az ajtó nyikorogva
kinyílt. Hamish állt mögötte. Mögötte az asztalon egész
halomnyi rézpénz hevert, alatta nyitott térképpel.
– Mi az? – dörrent rám West. Megfordultam, és megláttam őt a
folyosón ácsorogni.
– Ó, azt hittem, hogy… – hebegtem. A hajótest mélyére vezető
sötét lépcsők felé pillantottam. – A kikötőmester téged keres.
West bólintott, és közelebb lépett. Észrevettem, hogy a
kezében az övemet és a kabátomat tartja. Ahogy elsétált
mellettem, a kezembe nyomta a holmit.
Az ajkamba harapva néztem a varratokkal átszelt bőrkabátra.
A kormányos nem viccelt, amikor azt mondta, hogy tűnjek el a
hajóról, amint kikötünk Cerosban. Azt kívántam, bár ne fájna,
de nagyon is fájt. Ahogy álltam a folyosón, a szívem a
torkomban dobogott. Próbáltam kitalálni, hogyan köszönjek el,
de West már alig várta, hogy megszabaduljon tőlem.
Az övet a derekamra kötöttem, és megszorítottam.
Végigsimítottam még egyszer az egyik oszlop lakkozott
fafelületén, és végignéztem a hajón. A Marigold még vihartól
csapzottan is gyönyörű volt. Tudtam, hogy hiányozni fog.
Odalentről kiáltások hallatszottak, mialatt Hamish
leeresztette a létrát. A férfi ezután a kabátzsebébe nyúlt, és
átnyújtott egy összehajtott pergament.
– Térkép. Ez egy nagy város.
– Köszönöm – feleltem. Elvettem a térképet, és elmosolyodtam
a ritka kedvességen.
– Vigyázz magadra odakint – szólt Willa csípőre tett kézzel. A
nap vérvörösre színezte az égésnyomot az arcán, de már
láthatóan gyógyult a heg. Most, hogy Crane már a
tengerfenéken volt, talán a szemmel láthatatlan részek is
gyógyulásnak indulhatnak.
– Fogok.
 – Valamiért nem hiszek neked – vigyorodott el a lány.
Paj a kezét nyújtotta, én pedig elfogadtam. A férfi
megszorította a tenyeremet.
– Sok szerencsét, kotró.
– Köszönöm.
Paj mögött Auster könnyed mosolyt villantott rám.
– Fable – szólt West. Felém sétált a fedélzeten keresztül, majd
a szélben lobogó ingével megállt előttem.
– Köszönöm – mondtam, és a kezemet nyújtottam neki. A férfi
valamilyen okból vállalta a kockázatot, és felengedett a
Marigoldra. Ha már soha többé nem láthatom, azt akartam,
hogy legalább tudja, értem a helyzetet.
Ő azonban nem fogadta el a kezem. Bizonytalanul állt
előttem, és mindenhová nézett, csak rám nem.
– Mindig tartsd begombolva a kabátod, a késed pedig legyen
olyan helyen, ahol könnyen elérheted. Ne cseréld el semmire a
szerszámaidat, még akkor se, ha nincs mit enned. És ne aludj az
utcán – mondta. Felemelte a kapucnit a fejemre, miközben
egészen a nyakamig begomboltam a kabátot. – Ne hívd fel a
figyelmet magadra. Ebben a városban jobb, ha nem vagy senki,
mint ha valaki lennél.
Akármit is akart még mondani, meggondolta magát, és
inkább nagyot nyelve becsukta a száját. Újra felemeltem a
kezem, és vártam, hogy megfogja. Ezúttal így is történt. Az
ujjainkat egymás csuklójára fontuk, és a férfi szemébe néztem.
– Köszönöm, West – mondtam halkan.
West nem mozdult. Úgy nézett ki, mintha levegőt se vett
volna. El akartam engedni, de ő még jobban szorította a
kezemet. Felgyorsult a pulzusom, amikor maga felé húzta a
karomat, és a sebhelyem láthatóvá vált a kabátujj alatt.
– Komolyan mondom, Fable – lehelte West. – Légy óvatos.
West ujjai ellazultak a karomon. Hevesen dobogó szívvel
hátrébb léptem. Lesütött szemekkel átléptem a korláton a
kötéllétrára. A férfi végignézte, ahogy lemászom a himbálózó
létrán, és amint a csizmám a zsúfolt mólón koppant, valami az
oldalamba csapódott. Előreestem, és a karommal a hajótestbe
kapaszkodtam, nehogy a vízbe essek.
– Nézz a lábad elé! – viharzott el mellettem egy széles vállú
férfi, kezében egy láda hallal. Vissza sem nézett.
Visszahúztam a kabátom ujját, hogy eltakarjam a
sebhelyemet, és a tömegbe nyomultam. A kikötőt, amely
legalább hatszor nagyobb volt a derni kikötőnél, élénk
zsibongás járta át. Az emberek forgatagában kacskaringózva
megtaláltam a főutat a város felé, és még egyszer visszanéztem
a Marigoldra. A hajó majdnem a móló végén kötött ki, a
faszerkezet a méz színét idézte a napfényben. West a fedélzeten
állt, és karba tett kézzel nézett rám.
Még egyszer, utoljára a szemébe néztem. Reméltem, hogy a
férfi tudta, anélkül, hogy kimondtam volna.
Igenis tartoztam neki. Mindenemet neki köszönhettem.
A kormányos még egy pillanatig nézett engem, majd végül
elfordult, és eltűnt a hajón. Mély levegőt vettem, hogy
leküzdjem a szemembe gyűlő, szúró könnyeket.
A kufárokhoz sétáltam, akik egymás hegyén-hátán árulták a
portékáikat a Waterside felé vezető mólón. A különböző hajók
legénységei, akik épp most kötöttek ki, már a város kocsmái felé
tartottak, alkalmi partnerek és több üvegnyi rozsszesz
reményében.
Szent bázisa Pinchben volt, vagyis egy kétes sikátorban, ahová
tisztességes ember biztosan nem teszi be a lábát. Azok, akik
mégis, nagy valószínűséggel apám támogatásának
köszönhetően éltek túl, emiatt jó sok ember tartozott Szentnek.
Többek között ennek köszönhetően tudta felépíteni a
birodalmát. Tudta, hogyan érje el, hogy mások tőle függjenek.
Valaki ismét nekem nyomódott, mire én megbotlottam, és egy
oszlopnak csapódtam. De ahogy megláttam a fényesített csizmát
a hosszú, zafírkék kabát alatt, minden gondolatom halvány
suttogássá halkult.
 Ahogy felnéztem, a kikötő káosza elcsendesült, és a dübörgő
szívemen kívül minden más lelassult. A levegő égette a
mellkasomat, és úgy éreztem, belefulladok a hirtelen rám törő
emléktengerbe.
A férfi hátrapillantott a válla fölött, miközben elhaladt
mellettem, és szorosan megfeszítette szögletes állkapcsát.
Ő volt az. Szent.
A kereskedő, aki felépített egy egész birodalmat. Az apám, aki
otthagyott. A férfi, aki ezernyi könyörtelen vihar erejével
szerette az anyámat.
Szent pislogott, a szeme egy pillanatra megcsillant a kalapja
alatt, majd újra lesütötte a tekintetét.
Aztán, mintha csak képzeltem volna, továbbsétált.
 HUSZONEGY

Látott engem.
Látott, és pontosan tudta, ki vagyok. Láttam az összeszorított
öklén, miközben hátranézett a válla fölött. Az állkapcsa
mozgásán, amikor a tekintetünk találkozott. Felismert.
Szent tudta, hogy sikerült eljutnom Cerosba, és azt is, miért.
Mint ahogy én is tudtam, miért sétált tovább. Sosem szegtem
meg az ígéretet, amit tettem neki. Clove-ot leszámítva egyetlen
ember sem tudta egész Szoros-öbölben, hogy ő az apám, és
Szent nem venne tudomást rólam csak úgy, nyilvánosan. Nem
kockáztatná, hogy bárki elgondolkodjon rajta, vajon ki lehetek.
Az apám eltűnt a kikötői munkások forgatagában, és biztos
léptekkel haladt az öbölbe tartó hatalmas hajó felé, amelynek
elővitorláján az ő címere díszelgett.
A homlokomba húztam a kapucnimat, és alig kaptam levegőt.
Égett a torkom, és a szememet könnyek szúrták. Szent egy
cseppet sem változott, ugyanúgy nézett ki. Hogy lehetséges ez?
Pontosan ugyanolyan jóképű, zord férfi volt, mint amikor
utoljára láttam.
A kereskedőház nyitását hirdetve megszólaltak a harangok.
Megfordultam, és az egyik kezemmel egy oszlopba
kapaszkodtam. Szent találkozik az érkező hajóinak
kormányosaival, azután visszatér a Pinchben lévő házába. És én
ott fogok várni rá.
Felmásztam a lépcsőn, és megálltam Waterside kovácsoltvas
kapuja előtt. Ez volt Ceros legszörnyűbb nyomornegyede, egy
sor mocskos sikátor, amely párhuzamosan fut a kikötőn túli
tengerparttal. Waterside mögött a város labirintusként terült
szét. Az utcák és a sikátorok szoros csomókként értek egymásba,
minden egyes ablakból és ajtóból embertömegek folytak. Ez volt
a Szoros-öböl legnagyobb kikötője, itt volt minden üzlet és
kereskedő csomópontja, de a Névtelen tenger fényűző
városaihoz képest még így is aprónak bizonyult volna.
Elővettem a térképet, amit Hamishtől kaptam, és
kihajtogattam a sikátor sáros falán. Ha mögöttem volt a kikötő,
akkor Pinchnek északkelet felé kellett lennie. Nem volt könnyű
az odajutás, talán ezért is választotta Szent ezt a helyet
székhelyéül. Senki sem számított volna rá, hogy egy ilyen
gazdag üzletember a város legocsmányabb szegletében
tanyázzon.
Lábujjhegyre álltam, és megpróbáltam kiszúrni a hidakhoz
legközelebb eső létrát. A következő árus mellett láttam néhány
elmosódott árnyat a háztetők felé mászni. Az összehajtott
térképet a kabátomba gyűrtem, és a főutcára fordultam. Az
utcán egész tömeg csoportosult, az emberek
krumpliskosarakkal és búzazsákokkal nyomakodtak a piac felé.
Az utca forgataga a téren sem csillapodott, ahol színpompás
napernyők borították rózsaszín árnyékba a piacot. A poros
levegőt átjárta a sült hús illata, és az árusok standjai kígyózó
sorokban fonták be a teret: gyümölcsökkel, halakkal, és
különféle vásznakkal megrakodott asztalaik mindenféle
színben pompáztak.
Keresztülvágtam a tömegen, és a hidakat figyelve igyekeztem
megjegyezni az útvonalamat. Az övemet és a pénzes
erszényemet biztonságosan az ingem alá rejtettem, ahonnan
senki sem veheti el anélkül, hogy átvágná a kabátomat. A
kezemmel ösztönösen a gombok közé nyúltam, hogy
kitapintsam a késem markolatát.
Egy alacsony nő, aki egy hatalmas, ezüst halat vetett át a válla
fölött, a tömegbe tolakodott. Követtem őt a résen át, amit az
emberek között szorított magának. Egész közel maradtam
hozzá, míg át nem értünk a piac túloldalára. Megtaláltam a sort
a létrához, és amikor én következtem, felmásztam a kötélen. A
városon átfújó hűvös szél a bőrömet simogatta, ahogy egyre
magasabbra értem, és elhalványult a város erős szaga. Mélyen
beszívtam a friss levegőt, és a híd hálókorlátjának támaszkodva
vártam, hogy haladjanak az emberek előttem. A deszkák
imbolyogtak a lábam alatt, gyengéden hintáztak. Ujjaimmal a
kötélbe kapaszkodva Cerost néztem. A magasodó téglafalak és a
rongyos háztetők a város minden négyzetcentiméterét lefedték,
és hidak keszekusza rendszere szőtte őket egybe.
Kelet felé már láttam Pinchet. Az volt a látkép legalacsonyabb,
de legsűrűbben lakott része, ahol egymás hegyén-hátán álltak
az omladozó épületek.
– Kisasszony? – húzta meg egy kislány a kabátom szegélyét.
Feltartott egy fehér selyemzsebkendőt, amelybe kék cérnával
hajót hímeztek. – Apró?
A kislány kék szeme szinte fehérnek tűnt a vakító
napfényben.
Lenéztem a ráncos anyagdarabra, amelyet a koszos kezében
tartott. A minta hatalmas kereskedőhajót ábrázolt, négy
árbóccal, és több mint egy tucat vitorlával.
– Sajnálom – ráztam a fejem, és továbbmentem.
Óvatosan elindultam a híd túloldala felé, szorosan az egyik
oldalon haladva. Egy időben még kívülről tudtam az utat Pinch
felé, a hidakon azonban könnyű volt eltévedni. Ha nem vigyáz
az ember, könnyen az ellenkező irányban találhatja magát.
Megfordultam, és kelet felé haladtam, míg meg nem láttam az
északra vezető hidat. A késő délelőtti nap teljes erejével sütött,
és beragyogta az egész kikötőt. Ilyen messziről azonban még a
Marigoldot sem ismertem fel.
A távolban megszólaltak a torony harangjai. Ezzel jelezték a
piac végét. Egy pillanattal később egész tömegek másztak a
kötéllétrákra. Felléptem az egyik erősen himbálózó hídra, és
akkor megéreztem a szagot. Pinch bűze szinte égette az ember
légutait, és napokig nem ürült ki onnan. A városrész lakóinak
pedig egyenesen a részévé vált a szag.
Az utcák alattam egyre sötétebbnek és sárosabbnak tűntek,
ahogy a híd lejteni kezdett, majd véget ért. A földre vezető
kötéllétrát is ugyanaz a mocsok borította, mint az utcát.
Felhúztam az ingem gallérját, hogy eltakarjam az orromat, és
visszafojtott lélegzettel másztam le. Az épületek még ebben a
napszakban is sűrű árnyékot vetettek a negyedre. A szűk utcán
vad kutyák ugatása és gyerekek sírása visszhangzott. Újra
előhúztam a térképet, hogy meghatározzam a megfelelő irányt.
A hely pontosan ugyanúgy nézett ki, mint négy évvel ezelőtt,
habár most mintha mindenből több lett volna – sárból,
emberből, elutasításból. A magasra húzott falak között alig
lehetett látni az eget.
Követtem a főutcából leágazó sikátort. Néhol olyan szűk volt
az épületek közötti járat, hogy csak oldalazva fértem el. A magas
ablakokból kíváncsi szemek leselkedtek rám a kiterített,
száradó vásznak között. A távolban ismerős, törött boltív
kanyarodott az épületek fölött. A rozsdás vasdarabok a Szent
címerét díszítő vitorlaháromszögeket idézték. Arra vettem az
irányt a lemenő nappal egyre hűvösödő levegőben.
A sikátor ismét kiszélesedett, helyet adva egy sornyi
faajtónak. Az összes zöld volt, egyet leszámítva – az egyik ajtó
élénkkék színben pompázott, rajta bronz kopogtatóval, amely a
tengeri démon arcát formálta. A démon szélesre tárt szemekkel
nyújtotta rám a nyelvét.
Szent bázisa.
Egyre több szempár leselkedett rám felülről. Valószínűleg
Szent lefizette őket, hogy figyeljenek. De pontosan tudtam, hogy
juthatok be. Már legalább százszor megcsináltam. Kigomboltam
a kabátomat, levettem, és hosszában az övembe tömtem. Az
ujjaimat a fehér agyagfal hasadékaiba mélyesztettem. A kezem
már nagyobb volt, mint amikor legutoljára felmásztam itt, de a
repedések és a kapaszkodók nem változtak. A lábamat a
kopogtatóba illesztve felhúztam magam. Amikor a kis ablak
sarka elérhető távolságba került, felléptem a párkányra, és az
ujjaimat a szegélybe akasztva átlendültem.
A könyökömet két faléc közé illesztve elővettem a vésőmet. A
szerszám éle könnyedén utat talált magának, én pedig
benyúltam, és elhúztam a reteszt. Aprócska ablak volt, úgy
kellett bepréselnem magam. Először bedobtam az övemet, majd
a csípőmet felemelve bepréseltem magam a helyiségbe. Durván
landoltam a csempén, a bordáim közé nyilalló éles fájdalomtól
felnyögtem, majd újra talpra álltam.
A szobában sötét volt, egyedül a kis ablakon át szűrődött be
némi fénysugár. Kerestem egy lámpást. Addig tapogattam a
polcokat, míg a csizmám orra bele nem ütközött egy asztalba,
amelyen találtam egy gyertyát. Amikor meggyújtottam egy
gyufát, majd az arcom elé emeltem a gyertyát, visszatért a
gombóc a torkomba.
Térképek. Diagramok. Listák. Táblázatok.
Egy bronz iránytű, amelynek az ő nevét vésték az oldalára.
Szent.
Minden ugyanolyan volt. Éppen úgy, mint ő. Mintha az elmúlt
négy év meg sem történt volna, mintha nem is telt el volna idő.
Apám még mindig itt volt, még mindig vitorlázott, kereskedett,
üzletelt, hajókat épített.
Mintha én sosem léteztem volna.
 HUSZONKETTŐ
Négy évvel ezelőtt

A harangok éles kongása rengette meg az éjszakát, amikor

apám értem jött. A függőágyamban feküdtem, zavarodottan és
karikás szemekkel.
Nem értettem, mi történik, amíg ki nem nyílt előttünk a
csapóajtó: a villám olyan erősen csapott be a hajótól nem
messze, hogy kis híján elvakított. A mennydörgés fájdalmasan
visszhangzott a fülemben. A szemem előtt táncoló sötét foltok
elvakítottak, hevesen pislogtam, hogy kitisztuljon a látásom.
Szent a kabátjába burkolt, ahogy csak tudott, azután
kiviharzott a süvítő szélbe, a dühösen záporozó esőbe.
Sosem láttam még ilyen esőt.
– Anya! – üvöltöttem apám válla fölött, de a fedélzet üres volt.
Felnéztem a viharfelhőkre odafönt, és felsikoltottam. A Pacsirta
főárbóca kettétört.
Pontosan tudtam, mit jelent ez. Ha eltörik a főárbóc, nincs
menekvés.
Elhagytuk a hajót.
Kimásztam Szent kabátjából, és a kezei közül kicsúszva olyan
keményen ugrottam a fedélzetre, hogy még a lélegzetem is
elakadt.
– Fable! – kiáltotta apám. Hatalmas hullám csapott át a taton,
ledöntve őt a lábáról. Az ajtóhoz rohantam.
– Anya! – üvöltöttem, de a saját hangomat sem hallottam. Csak
a szél süvítése és a hajó jajongása hallatszott.
Valaki hátrahúzott, a karjai közé szorított, majd újabb arc
jelent meg a szemem előtt. Clove. Szent dobott az irányába, az
elárasztott fedélzeten végigcsúszva pontosan nekiütköztem.
Clove nem hezitált. Felmászott a korláton, szorosan magához
szorított, és a szélbe ugrott. A sötétségbe zuhantunk, iszonyú
robajjal csapódtunk a vízbe, majd hirtelen minden elcsendesült.
A dühöngő vihar zaját felváltotta a tenger mély búgása. A
felszín alatt mozdulatlan testek lebegtek a fekete vízben, és a
rég elsüllyedt hajók árbócai megcsillantak alattunk a
villámcsapásban.
Amikor feljöttünk a felszínre, köhögtem, és remegő kezekkel
kapaszkodtam Clove-ba.
Szent hirtelen mellettünk termett.
– Ússz! – üvöltötte.
A dobhártyaszaggató mennydörgés olyan volt, akár az
ágyúlövés. A vízbe ugrottam. A Pacsirta teste kettétört.
Pontosan középen.
– Ússz, Fable!
Még sosem hallottam ilyennek apám hangját. Sosem láttam
még, hogy az arca eltorzult volna a félelemtől.
Szeltem a vizet, úsztam, ahogy csak tudtam a süllyedő hajó
húzásával ellentétesen. Szent velem maradt, minden hullámnál
felbukkant mellettem. Olyan sokáig úsztunk, hogy nem éreztem
már sem a karomat, sem a lábamat, és a gyomrom félig megtelt
tengervízzel. Amikor feltűnt előttünk egy lámpás narancssárga
fénye, süllyedni kezdtem. Clove megragadta az ingemet, és
maga után húzta ernyedt testemet a vízfelszínen. Amikor újra
kinyitottam a szemem, Szent erős kezei egy kisebb csónakba
húztak.
– Anya… – sírtam, és figyeltem a távolban süllyedő Pacsirtát. –
Anya, anya, anya…
Szent szó nélkül mászott utánam a csónakba. Vissza se nézett.
Egyszer sem.
 A csónak apró vitorláját csak másnap reggel húztuk fel,
amikor elült a vihar, és a tenger álomba merült. Én a tatban
ültem, és vödörrel mertem ki a tengervizet, amíg ki nem ürült a
csónak. Szent le sem vette a szemét a horizontról. Csak ekkor
vettem észre, hogy a férfi, aki kihúzott a vízből, megsérült:
sápadt arca elárulta a sorsát. Néhány órával később meghalt, és
Szent még az utolsó lehelete előtt kidobta a testét a csónakból.
A következő reggelen érkeztünk Jeval homokos partjára. Még
sosem voltam a tűzkőben gazdag szigeten, amelynek zátonyain
anyám már sokszor merült. A homokra feküdtem, és éreztem,
ahogy a hullámok a lábamat simogatták. Clove elment élelemért
és vízért, apám pedig elővette a kését.
– Bízol bennem? – kérdezte, és rémisztő nyugalommal nézett
a szemembe.
Bólintottam, mire ő érdes ujjai közé fogta a kezemet, és maga
felé fordította az alkarom lágy bőrét. Fogalmam sem volt, mire
készül, míg a kése hegyével ki nem ontotta az első csepp
véremet.
El akartam húzódni, de apám szigorú tekintetétől
megdermedtem. Az arcomat a térdem közé temettem, és
próbáltam nem üvölteni, miközben vágott. Lágy, gömbölyű
vonalakat vésett a bőrömbe, a csuklómtól egészen a
könyökömig. Mikor befejezte, a vízhez vitt, hogy lemosson,
majd a szétszaggatott inge darabjaival bekötözte a sebemet.
Clove visszatért egy vödörnyi kagylóval, amit a parton
szerzett. Tüzet raktunk, és csendesen elfogyasztottuk sovány
vacsoránkat. A gyomrom felfordult az alkaromat égető
fájdalomtól, a szívem pedig anyám elvesztése miatt sajgott. Még
csak nem is beszéltünk róla. Ami azt illeti, a Jevalon töltött idő
alatt egyszer sem beszéltem anyámról.
Meg sem kérdeztem, mi történt. Ha életben maradt volna,
Szent sosem hagyta volna őt hátra.
A parton aludtunk, és amikor feljött a nap, Clove előkészítette
a csónakot. Amikor azonban én is a vízbe gázoltam, hogy
kövessem, apám a vállamra tette nehéz kezét, és közölte, hogy
nem mehetek velük. Rám nézett, az arckifejezését lehetetlen
volt kiolvasni. Nem értettem. Háromszor is elmondta, mire a
szavak összeálltak a fejemben. A kezem reszketni kezdett.
– Miért? – kérdeztem rekedten. Próbáltam nem mutatni a
kétségbeesésemet. Apám utálta, ha valaki kétségbeesett.
– Mert téged nem erre a világra teremtettek, Fable – felelte.
Egy pillanatra azt hittem, könnyeket látok csillogni a szemében,
és a hangja elcsuklott az érzelemtől. Miután azonban pislogtam
egyet, visszatért a maszk, akit apámnak ismertem.
– Szent… – kezdtem. Nem akartam könyörögni. – Ne hagyj itt!
A hajóra néztem, ahol Clove várakozott. Ő azonban nem
nézett rám, a válla olyan keményen megfeszült, akár egy szikla.
– Ha megígérsz valamit, én is teszek neked egy ígéretet.
Hevesen bólintottam, mert azt hittem, meggondolta magát.
– Élj túl. Juss ki a szigetről. És ha legközelebb látlak, megadom
neked, ami a tiéd.
Az arcába néztem.
– És ha sosem látlak többé?
Szent azonban elfordult, a keze kicsúszott az ujjaim közül, és
elsétált.
Nem mertem sírni, amíg be nem szállt a csónakba. Egy
nyikkanást sem hallattam. Aztán a könnyeim forró patakokként
folytak az ingemre. A szívem olyannyira összeszorult, hogy már
attól féltem, meg fog állni. Belül minden porcikám sikított.
És amikor eltűnt a kis, háromszög alakú vitorla, egyedül
maradtam.
 HUSZONHÁROM

Apám rojtos bőrfotelébe süppedtem az asztala mögött, és

mélyen beszívtam pipafüstjének meleg illatát. A szag az egész
szobát átitatta: édes fűszeressége olyan ismerős volt, hogy
belesajdult a mellkasom.
Anyám nyomai mindenhonnan visszaköszöntek.
Az ablakpárkányon az ő iránytűje hevert. A padlón egy apró
ládában kotrószerszámokat fedeztem fel. Az ajtó mellett türkiz
selyemsál lengett egy rozsdás szögre akasztva. Ha becsuktam a
szemem, még mindig láttam ezt a sálat anyám nyaka körül, és a
hosszú hajfonatát, ahogy a vállára omlott.
Úgyhogy inkább nem csuktam be a szemem.
Ahogy a nap lement, gyertyákat gyújtottam, úgy néztem ki
Pinchre. A sötét ablakok mögül még mindig figyelő tekintetek
leselkedtek. Azon tűnődtem, megismernék-e bárkit is közülük.
Felismeri-e bennem bárki a kislányt, aki egykor Szent
nyomában járta az utcákat.
A vállam fölött az aranyozott tükörre pillantottam a falon. Az
ezüst már elkezdett hullámosodni az üveg mögött, és ettől úgy
tűnt, mintha vízalatti képet mutatna.
Ott voltam, a közepén.
Megmerevedtem. Nem ismertem fel a lányt, aki visszanézett a
tükörből. És valahogy mégis.
Pont úgy néztem ki, mint ő. Hasonlított rá minden formám, a
színeim, az állkapcsom íve.
Az évek megváltoztattak. Természetesen magasabb lettem, és
a csípőmnek is volt már íve, amelyről eddig nem is tudtam. A
szeplők, amelyek egykor csak az orromat hintették, már úgy
megszaporodtak, hogy össze sem tudtam számolni őket. Sok
közülük egyetlen folttá olvadt össze. Vörös hajam sötétebbé vált,
a színe a fényekkel változott. Valami miatt nem esett jól így
látnom magamat. Nyugtalanított.
Megérintettem az arcomat, az ujjam hegyével végigsimítottam
a csontjaim formáját. A kezem megállt a levegőben, amikor
megéreztem – mintha óriási, mélyről jövő áramlat rohant volna
át a belsőmön.
Isolde.
Éreztem őt, mintha csak mögöttem állt volna a szobában.
Mintha a melegsége a bőrömön táncolt volna. Valami
megvillant a polcon. Hunyorítva próbáltam a halványzöld
ragyogásra fókuszálni.
Egy nyitott fadobozban olyasmit vettem észre, amit
felismertem. Valamit, amiről sosem gondoltam volna, hogy újra
látom.
Éles fájdalom nyilallt a bordáim közé, a szememet elöntötték
a forró könnyek. Nem lehet igaz!
Az egyszerű medál a dobozban pihent, a hozzá tartozó
ezüstlánc ölelésében. Egy zöld tengeri sárkány. Nem igazán ért
semmit. Leszámítva, hogy az övé volt.
Minden nap láttam ezt a nyakláncot, ahogy anyám fölém
hajolt, és megcsókolt. Mikor a zátonyokban merültünk, a nyaka
körül lebegett a vízben. Aznap éjjel is viselte, amikor meghalt.
Hogy kerülhetett ide?
Óvatosan felemeltem a medált, mintha attól félnék, hogy
köddé válik a kezemben.
Az ablakon túlról hangok szűrődtek be, mire az ujjaim
összezáródtak a nyakláncon, és kinéztem.
Szent kék kabátja, az egyetlen színfolt a komor sikátorban,
megvillant a halvány fényben. Az emberek elálltak az útjából,
ahogy közeledett, mintha néma alakja csíkot húzott volna maga
előtt. Mindig is ilyen volt.
Ú
 Újra reszketni kezdtek a csontjaim, kezemet a kabátom
zsebébe vágtam. A nyaklánc az ujjaim köré fonódott, miközben
a székbe süppedtem. Kihúztam magam, és az ajtó felé
fordultam.
Az ajtó mögött cipők koppantak, és a férfi várt egy pillanatot,
mielőtt a zárba illesztette volna a kulcsát. Próbáltam
megnyugtatni zakatoló szívemet, de a homlokomon árulkodó
izzadságcseppek gyülekeztek. Az ajkamba haraptam, hogy
megfékezzem a remegésem.
Ahogy az ajtó kinyílt, hűvös levegő áramlott a helyiségbe. A
férfi, akit sosem hívhattam apámnak, előttem állt, jégkék szeme
megkeményedett a gyertyafényben.
Megdermedtem, még levegőt sem voltam képes venni.
– Én…
– Fable. – Mély, rekedtes hangja betöltötte a csöndes szobát.
Felismert a kikötőnél. Tudtam.
Becsukta az ajtót maga mögött, előrébb sétált, és mindkét
kezével az asztalra támaszkodva az arcomba nézett. Hevesen
pislogva igyekeztem elhessegetni a szemembe szökő könnyeket,
de hiába. Vártam, hogy megszólaljon, és próbáltam kitalálni,
vajon mit fog mondani. Hogy mit tesz. De ő csak bámult rám.
– Az egyik hajódnak fizettem az útért – mondtam, és úgy
csengett a hangom, akár egy idegené.
– A Marigold.
– Úgy van – bólintottam.
A padló recsegett, ahogy a férfi a polchoz sétált, és megtöltötte
a pipáját.
– Hol van Clove? – kérdeztem. A navigátor mindig Szent
közelében volt, és kíváncsi voltam, mit szólna, ha látna.
– Elment.
– Elment?
Szent rágyújtott, és mélyen beleszívott a pipába, mire a
levelek felizzottak benne.
Ez nem lehetett igaz. Clove és Szent már a születésem előtt is
együtt dolgoztak. Kizárt, hogy Clove elment volna apám
hajójáról. Hacsak…
Letöröltem egy kóbor könnycseppet a szemem sarkából,
amikor megértettem, mire célzott ezzel. Clove meghalt. És ha
Clove meghalt, Szent egyedül maradt. Ettől a gondolattól úgy
éreztem magam, mintha a fekete víz alá merültem volna,
miközben fölöttem némán cikázik egy villám.
– Láttam a hajóidat Dernben, és itt, a kikötőben is –
szipogtam, hogy témát váltsak. – Hány van most?
– Huszonnyolc. – Szent leült a székre előttem.
Elkerekedett a szemem. Legfeljebb húszra tippeltem volna.
Az, hogy majdnem harminc hajót vezetett a címere alatt, már
többet jelentett egyszerű kereskedelmi láncnál. Ha ennyi hajója
volt, akkor már nem pusztán az a feltörekvő kereskedő volt, akit
négy évvel ezelőtt ismertem. Egészen a létra tetejére mászott.
– Megcsináltad – suttogtam mosolyogva.
– Mit?
– Megnyitottad az utat a Névtelen tenger felé.
Szent mélyet szippantott a pipából, majd a füst lassan
kiszivárgott az ajkai közül.
– Pont, mint Isolde…
– Ne mondd ki a nevét! – Szent megfeszült, a szeme
összeszűkült.
Oldalra döntöttem a fejem, úgy próbáltam olvasni az arcában.
A férfi azonban olyan volt, akár egy erőd. Egy szakadék,
amelynek nem volt vége. Kevés olyan dolog volt, ami
kiborította, és nem gondoltam volna, hogy anyám neve is ilyen.
Nem erre a köszöntésre számítottam. Nem gondoltam, hogy
meleg fogadtatásban lesz részem, nem vártam sem ölelést, sem
más érzelemkifejezést, de még csak annyit sem kérdezett, mi
történt velem, miután Jevalon hagyott. Sem azt, hogyan éltem
túl, vagy hogy hogy jutottam Cerosra.
– Azért jöttem, amit megígértél – mondtam. A haragom
átitatta a szavaimat.
 Az apám szeme körül elmélyedtek a ráncok, miközben egy
hosszú pillanatig tanulmányozott. A szájába vette a pipát,
felállt, betolta a recsegő széket, és a polchoz sétált. Felemelt egy
kötegnyi poros könyvet, és az asztalra tette őket.
– Az örökséged – mondta.
– A micsodám? – Előrehajoltam.
Elővett egy vastag, feltekert pergament a polc hátuljából, és
elém dobta az asztalra. Lassan, reszkető ujjakkal felvettem.
Szent figyelte, ahogy kibontom, a gyertyafény elöntötte a
kifakult térképet. A Viharcsapda.
– Nem értem.
Szent elővett egy rézérmét a kabátjából, és a térképre helyezte
egy ponton, a jobb felső sarkához közel.
– A Pacsirta.
Egyre erősebben égett a bőröm, a forróság elöntötte a
testemet, a fejemben vihar tombolt.
– Mi?
Szent az ujjával az érmére mutatott.
– Ott van. A tiéd.
A szempilláimon keresztül meredtem rá.
– Neked tartogattam.
– Sosem mentél vissza érte?
– Egyszer. – Szent megköszörülte a torkát, és az ujjaim még
erősebben fonódtak a medálra a zsebemben. Hát így került
hozzá. Visszament érte. Isolde-ért. – De a rakományt ott
hagytam.
– Egy vagyon volt azon a hajón – mondtam elhaló hangon.
– Csak három ember élte túl azt az éjszakát. – Egy pillanatra
úgy tűnt, az emlék fájdalmasan apámba hasít. – Csak hárman
tudták, hol süllyedt el a Pacsirta.
Én, Szent, és Clove.
– A tiéd – mondta.
Felálltam, elsétáltam az asztal mellett, és a karomba zártam
őt. A fejemet a vállába fúrtam. Ő csak mereven állt, a feszültség
érezhetően egyre nőtt benne. De nem érdekelt. Az elmúlt négy
év minden egyes napját azzal töltöttem, hogy próbáltam
visszajutni hozzá. Minden egyes nap azon tűnődtem, vajon
megtartja-e az ígéretét.
Igen.
A Pacsirta a Viharcsapdában szunnyadt, anyámmal együtt. És
engem várt. Minket.
Elég pénz és drágakő volt ott, hogy azt tehessek vele, amit
csak akarok. Négy éven keresztül minden egyes nap kotortam,
de ezután nem kell majd hiányt szenvednem semmiben.
A szememet törölgetve elengedtem az apámat.
– Mikor megyünk?
Ekkor az arca megváltozott, a tekintete megkeményedett.
– Nem megyünk.
Rábámultam.
– Azt a hajót ott hagytam neked a tenger fenekén. Ha akarod,
menj el érte.
– De azt hittem… – Elakadt a szavam. – Azt mondtad, megadod
nekem, ami az enyém.
– Így is tettem.
– Azt hittem, hogy helyem lesz itt. – Lassan visszatért a
hangom. – Azért jöttem, hogy veled legyek. Hogy belépjek a
legénységedbe.
– A legénységembe?
– Jó kotró vagyok, és még jobb kőérző. Nem olyan jó, mint
Isolde volt, de…
– Ne… mondd… ki… a nevét. – A hangja élesen csengett.
– Nem értem – leheltem.
– Sosem lett volna szabad hagynom, hogy anyád a hajómra
tegye a lábát. Nem követem el újra ugyanezt a hibát. – Szent
felállt, és az ablakhoz sétált. Figyeltem, ahogy az izmok
megfeszültek a nyakában, ahogy összeszorította a száját.
– Elutasítasz? Csak így?
– Most adtam egy egész vagyont! – A térképre mutatott.
 Felemeltem a térképet, és áthajítottam az asztalon. A
pergamen eltalálta Szentet, majd a földre esett.
– Nem akarom a Pacsirtát. A legénységed tagja akarok lenni.
– Nem.
Forró könnyek csorogtak az arcomon, és egyre
kétségbeesettebben kapkodtam a levegőt.
– Fogalmad sincs, min mentem keresztül, hogy ide jussak!
– És most már tudod, hogyan kell túlélni ebben a világban. –
Szent felemelte az állát.
– Mit akar ez jelenteni?
– A legjobb, amit érted tehettem, hogy otthagytalak Jevalon!
– Úgy érted, amit magadért tehettél. Éheztem. Halálra voltam
rémülve! – A fogamat csikorgatva meredtem apámra. Azt várta,
hogy hálás legyek a pokolért, ahová juttatott, és még ő arassa le
a babérokat. – Elvesztettem az anyámat és az otthonomat. Te
meg kiraktál a legközelebbi sziklára, és a sorsomra hagytál.
– A sorsodra hagytalak? – A hangja halkan, keserűen csengett.
– Szerinted ki látott el élelemmel? Ki tömte meg a zsebedet,
hogy ki tudd fizetni az utat? – Egyre emelkedett a hangerő.
Zavarodottan bámultam rá.
– Fable, szerinted micsoda a Marigold?
– Tudom, hogy mi az az árnyhajó. Egy álca, amit arra
használsz, hogy manipuláld a kereskedelmet, és információkat
gyűjts. Nem vagyok hülye. West gondolom azért állt be hozzád,
mert olyan sokkal tartozik, amit sosem tudna kifizetni.
– Nagyon okos. – Láthatóan elégedett volt a válaszommal.
– És ennek mi köze hozzám?
– Szerinted West akkor is felbukkant volna Jevalon, ha én nem
küldöm oda? Szerinted fizetett volna neked a tűzkőért, ha nem
utasítom rá?
Elkerekedett a szemem, és tátva maradt a szám. Remegő
kézzel az asztalnak támaszkodtam.
– Mire célzol ezzel?
– Gondoskodtam rólad.
 A mellkasomból előtörő sírás keserű nevetéssé változott. Hát
persze. West tudta, ki vagyok. Egész végig. És amikor két évvel
ezelőtt a gátszigetre hajózott, hogy tűzkövet vegyen, valójában
engem keresett. Ezért nem akart a hajóján. Ezért nem
hagyhatta, hogy bármi történjen velem.
Én voltam a legdrágább szállítmány, amit valaha a Szoros-
öbölbe kellett vinnie.
A földet bámultam, és próbáltam lelassítani kavargó fejemet.
Minden összezavarodott. Minden hamisnak tűnt.
– Még nem érted, és talán soha nem is fogod megérteni. De ez
volt a legjobb megoldás mindkettőnknek. Megtartottad az
ígéreted, és én is az enyémet. – Felvette a földről a térképet, és
szorosan visszacsavarta. – Most ideje, hogy a magad útját járd,
Fable.
Újabb zokogáshullám tört fel belőlem. Szégyenkezve az arcom
elé kaptam a kezem. Átszeltem a Szoros-öblöt egy olyan
emberért, aki valószínűleg soha nem is szeretett engem. Egy
álomért, ami sosem válhatott valóra. Ebben a pillanatban nem
is értettem, hogy hihettem valaha, hogy megtörténhet.
– Erős vagy, okos. Ki fogod találni.
– Ha nem jössz velem, nincs hasznomra a térkép. – A papírra
bámultam. A testem hirtelen elnehezedett. – Még ha ki is
találom, hogy jussak oda, sosem leszek képes áthajózni a
Viharcsapdán nélküled. Te vagy az egyetlen, aki tudja az utat a
zátonyok között.
Szent felém nyúlt, mire én hátrarebbentem. Ő azonban
követett, felemelte a karomat, és az ingem ujját a könyökömig
tűrte. A pislákoló fényben a sebhelyem gyöngyházfényben
ragyogott közöttünk.
– Itt van – mutatott a jobb felső sarokba, a sebhely
leghosszabb vonalának végére.
Ahogy megértettem, a gyomromba émelygő fájdalom nyilallt.
Mintha először látnám: a minta életre kelt, és a szemeim előtt
öltött formát.
 Egy térkép volt.
Ez a büszke, makacs szemétláda a Pacsirtához vezető út
térképét véste a bőrömbe. Ez az út vezetett keresztül a temetőn,
ahol az elmúlt kétszáz évben az arra járó összes hajó váza
pihent.
Lángoló arccal elhúztam a karom.
– Mindened megvan, hogy felépítsd a saját életedet.
Arra gondolt, hogy tőle távol építhetem fel az életemet. Ez
nem örökség volt. Még csak nem is ajándék. Ez volt a zálog,
hogy távol tartsam magam tőle.
– Rendben – mondtam elcsukló hangon. – A magam útját
járom. És ha azt hiszed, hogy bármivel tartozom neked…
– A lányom vagy, Fable.
A szemébe néztem. A hangom fortyogott a véremben tomboló
gyűlölettől.
– Isolde lánya vagyok.
Szent kőkemény állkapcsa egy kicsit engedett, és tudtam, a
szavaim érzékeny pontra tapintottak. De komolyan gondoltam.
Ostoba voltam, hogy azt hittem, Szent örömmel fogad majd a
Szoros-öbölben, hogy boldog lesz, hogy láthat.
Ugyanaz a kegyetlen, hideg zsarnok volt, aki mindig is.
Jobban utáltam, mint valaha, bármit az életben.
Fogtam a térképet, és elsétáltam mellette. A díszes tükrön úgy
villant fel a képmásom, mint egy kísérteté, ahogy elhaladtam
mellette. Mikor kinyitottam az ajtót, Pinch ocsmány szaga
áramlott be a szobába. A sárba léptem, és a kabátomba
rejtettem a térképet.
Ezúttal én hagytam ott Szentet.
 HUSZONNÉGY

Sötétben sétáltam vissza a hidakon.

A tenger felől sós szél fújt. Az egyik kezemmel
végigsimítottam a csomózott kötélből készült korláton, és
követtem, amerre vezetett. Nem érdekelt, hova jutok. Már nem
volt hová mennem.
Emberek sétáltak el mellettem, sáros ruhaszegéllyel és
csizmákkal. A pislákoló lámpások fényei életre keltették Cerost,
amit lassan felfalt a sötétség. Amikor az egyik híd végül
zsákutcába torkollt, egyedül találtam magam a város fölött, épp
Waterside határán. Lemásztam a létrán, a csizmám a sárba
toccsant, miközben az utolsó narancsszín fénysugarak a
girbegurba utcákon kúsztak.
– Be kéne menned, kislány – szólt rám egy bíbor fejkendős nő
az egyik ablak mögül.
Felhúztam a kapucnimat, és továbbsétáltam.
A város keskeny sikátorok szövevényes hálózata volt, mindent
beborítottak az épületek. Anyám mindig azt mondta, hogy Ceros
olyan, akár egy korallzátony, leszámítva a zajokat. Minden
egyes repedésben és hasadékban élet lakozott, a víz alatt
azonban egyedül a mély csend járja át az ember csontjait.
Anyám sosem szerette ezt a várost úgy, mint Szent. Ő a
tengerhez tartozott.
Elővettem a nyakláncot a zsebemből, és feltartottam a
holdfénybe.
Igazából nem is akartam elvenni. De az ujjaim egyre
szorosabbra fonódtak a lánc körül, ahogy hallgattam Szent
mérgező szavait. Végül úgy éreztem, az ékszer nem tartozhat
hozzá.
A nyakamra csatoltam a láncot, és olyan erősen meghúztam,
hogy égetni kezdte a bőrömet. Ha Isolde nem merült volna el
örökre a Pacsirtával, talán most együtt járnánk ezeket az
utcákat. A hidakon bóklásznánk, míg apám a főkönyvet
tanulmányozza, vagy kereskedőkkel üzletel a kikötőben.
Vennénk sült szilvát a piacon, aztán keresnénk egy jó helyet,
hogy a meleg gyümölcstől ragacsos kézzel megnézzük a
naplementét a domb fölött.
Túl fájdalmas volt ez a fantáziakép. Olyan volt rágondolni,
mintha vizet forralnék a fejemben.
– Szia – lépett elő hirtelen egy férfi, és elállta az utamat. A
szeme villogott a lámpafényben, az ínyében látszottak a fogai
helyén éktelenkedő lyukak.
Felnéztem rá, és szó nélkül az övemben őrzött késemre
markoltam.
– Hova mész? – Közelebb lépett, mire én kiszabadítottam a
pengét.
– Engedj át!
A férfi közelebb hajolt, és megbotlott, miközben ügyetlenül az
övemért nyúlt. Mielőtt még felegyenesedhetett volna, én
egyetlen, tiszta mozdulattal lecsaptam, a füle hegyét találtam el
a késemmel.
Az idegen hátrazuhant, a részegség hirtelen kitisztult a
szeméből. Három gyors lépéssel követtem, és a falhoz
szorítottam. Felemeltem a pengét, a torkához szegeztem, és pont
annyira szorítottam, hogy kicsorduljon egyetlen csepp vére.
A férfi mereven kihúzta magát. A szemébe néztem, szinte
provokáltam, hogy mozduljon meg. Azt akartam, hogy okot
adjon arra, hogy bántsam. Azt akartam, hogy jogosan
márthassam a hideg penge hegyét a bőrébe. Úgy tűnt, egyedül
ez tudná enyhíteni a tompa fájdalmat a belsőmben, és hűtené le
az arcomon tomboló forróságot.
 A férfi lassan oldalra lépett, kikerült engem, és hosszú
káromkodást mormolva eltűnt a sötétben. Én pedig ott
maradtam, és addig bámultam a téglafalat, amíg
üvegcsörömpölésre nem lettem figyelmes. A sikátor végén egy
lógó redőnyű ablak tátongott nyitva, mögötte fény táncolt. A szél
a kiömlött rozsszesz ismerős, savanyú szagát hordozta. Nagyot
sóhajtottam, és az ajtó felé indultam.
Besurrantam a gyengén megvilágított, zsúfolt kocsmába, ahol
az emberek Ceros mocskát hordozták a bőrükön és a
ruhájukon. Kereskedők. Kikötőmunkások. Hajójavítók. Minden
sarokba tömeg nyomult. Az emberek apró, zöld poharakat
szorongattak a kezükben, a levegőt mosdatlan testek csípős
szaga töltötte meg.
Csak egyetlen szabad szék volt a pultnál, két toronymagas
férfi között. Lábujjhegyre álltam, hogy felüljek rá. A kocsmáros
felém biccentett, mire az övembe nyúltam, és előhalásztam egy
rézérmét.
A kezem megmerevedett, ahogy megéreztem az erszényem
súlyát. Nehezebb volt, tömöttebb.
Kinyitottam az erszényt, és belenéztem. Legalább húsz érmét
láttam benne, amelyek előző nap még biztosan nem voltak ott.
Próbáltam rájönni, mi történhetett, a felismerés pedig
lángcsóvaként villant az agyamba.
West.
Újra előtűnt a képe, ahogy reggel a hajó folyosóján állt.
Megtöltötte az erszényemet. Ezért volt nála az övem, amikor
kijött a kabinból.
– Nos? – fújtatott a kocsmáros, és kitartotta elém a kezét. Egy
érmét dobtam a tenyerébe, aztán gyorsan összezártam az
erszényt, még mielőtt bárki észrevehette volna a tartalmát.
Karba font kézzel a pultnak döntöttem a homlokomat, és a
csizmámra bámultam.
West végig tudta, ki vagyok. És azt is pontosan tudta, mi fog
történni, ha megtalálom Szentet. Vigyázott rám, úgy, ahogy az
elmúlt két évben is, amikor tűzkövet vásárolt tőlem a
gátszigeten. Még ha Szent parancsára tette is, megcsinálta. A
vártnál több pénz azonban nem hozott megkönnyebbülést. Csak
arra emlékeztetett, hogy a pénz eleve soha nem is volt az
enyém.
A kocsmáros nagy löttyenéssel poharakat vágott elém, majd
rögtön a következő feltartott kéz felé fordult. Ahogy felemeltem
az elsőt, a smaragdzöld üveg úgy csillant meg a levegőben, akár
egy ékszer. Beszívtam a rozs tőzegillatát, és aprót kortyoltam az
italból.
A szag Szentre emlékeztetett. A kormányos pipafüstös
szobájában a Pacsirtán minden este egy apró pohárka állt az
asztalán, pedig a hajóra elvileg tilos volt rozsszeszt vinni.
Utálni akartam. El akartam átkozni.
Amióta azonban kisétáltam az ajtaján, az igazság ragályként
terjedt bennem: nem egyszerűen csak utáltam. Valójában
semmit nem tudtam arról, honnan jött, csak azt, hogy nem
szeret erről beszélni. A semmiből építette a birodalmát, hajóról
hajóra, és annak ellenére, hogy elárult és otthagyott, egy
aprócska részem még mindig szerette őt. És azt is tudtam,
miért. Isolde miatt.
Anyám szerelme Szent iránt olyan erős volt, hogy az egész
óceánt lángra tudta volna lobbantani.
Emiatt volt nehéz a halálát kívánnom. Három pohár rozsszesz
után viszont már ez sem tűnt elképzelhetetlennek.
Hátradöntöttem a fejem, és egy hajtásra kiittam a poharat.
Úgy égette a torkomat, hogy összeszorítottam a szemem. A szesz
egészen a gyomromig hatolt, és azonnal könnyebbnek éreztem
tőle a testem. A melegsége ellazította a lábamat. A pultra
dőltem.
Az egyetlen ember egész Szoros-öbölben, akihez még
fordulhattam volna, Clove volt, de ő is elment, akárcsak az
anyám. A gondolat a lelkemre nehezedett, és a szememet
elöntötték a könnyek. A Jevalon töltött évek során egyszer sem
éreztem olyan egyedül magam, mint ebben a pillanatban.
– Kotró – hangzott egy mély hang a hátam mögül, mire
felvettem a második poharat, és megfordultam.
Zola állt előttem a kocsma faoszlopának támaszkodva, arcán
nagy mosollyal. Eltűnt a kalapja, így láthatóvá vált az ezüstös
szálakkal átszőtt, hosszú, fekete haja.
– Gondoltam, hogy te vagy az.
Szótlanul bámultam rá, majd visszafordultam, és kiürítettem
a poharamat.
Zola szúrós pillantást vetett a mellettem ülő férfira, mire az
felállt, és átadta a székét. Zola leült, és egy érmét vetett a pultra.
– Mit csinálsz itt egyedül, éjszaka, a Szoros-öböl
legveszélyesebb városában? – kérdezte vidoran, mintha jót
mulatna a helyzeten.
A kocsmáros lassan letett elé három pohár rozsszeszt,
vigyázva, nehogy egy cseppet is kilöttyentsen.
– Semmi közöd hozzá! – pirítottam rá.
– Hol a legénységed? – hajolt közelebb.
– Ők nem a legénységem.
– Valószínűleg jobb is – nevetett. – Nem hiszem, hogy a
Marigold még sokáig fogja húzni. Ahogy a kormányosa sem.
A pulton körkörösen húzogattam az utolsó pohár italomat.
– Ez mit akar jelenteni?
Zola vállat vont, és a poharába bámult.
– Csak azt, hogy West tudja, hogyan sodorja bajba magát. Az
lesz a vége, hogy nem fog tudni kimászni belőle. – Felemelte a
poharat, majd vissza is tette. – Hallottam egy kotróról, akit még
sosem láttak Dernben, és aki kiszúrta a hamis köveket. Te voltál
az?
– Nem.
A férfi a pultra könyökölt, és összefonta az ujjait.
– Jó hazudozó vagy, mondták már?
A férfi szemébe néztem. Koy ugyanezt mondta, mielőtt
megpróbált megölni.
 – Hasznos tulajdonság a Szoros-öbölben. Jó kotró vagy, értesz
a kövekhez, és még hazudni is tudsz. Szeretnél munkát, vagy
sem?
– Nem a te hajódon – meredtem rá.
– Miért nem?
– Tudom, mit tettél Willával.
A férfi még szélesebben vigyorgott, a szeme csillogott.
– Nem hiszem, hogy nekem kell elmagyaráznom, mi kell
ahhoz, hogy valaki túléljen a Szoros-öbölben.
– Nem érdekel, miért tetted. Nem vagyok rá kíváncsi.
Zola engem tanulmányozott, míg én lenyeltem az utolsó korty
rozsszeszem. Mire újra felnéztem, a tekintete megváltozott. A
gondolataiba mélyedve hunyorgott, a fejét pedig oldalra
billentette.
– Mi van?
Úgy pislogott, mintha egy pillanatra elfelejtette volna, hol van.
– Emlékeztetsz valakire. – Olyan halkan beszélt, hogy alig
hallottam. A maradék két poharát egy húzásra kiitta, majd a
kocsmárosnak jelezve újabb érmét ejtett a pultra.
A helyiség elcsendesült, ahogy a szívemet lelassította az
alkohol a véremben. Megnyúlt körülöttem a tér. A fény is
lágyabban ragyogott.
– Vigyázz magadra, kotró – mondta Zola mély hangon, és
felállt.
Három újabb pohár landolt a pulton. Körülnéztem. Zola
elment, a széke üresen állt mellettem. Amikor először
találkoztam vele Dernben, azt mondta, Crane neki dolgozott, de
Zola hajója, a Luna sokkal nagyobb volt, mint a Marigold.
Nagyobb volt a legénysége is. Vajon ismerte a férfit, akit West és
a többiek a szemem láttára öltek meg, vagy csak egy ismeretlen
arc volt számára, akit mocskos feladatokra utasított? Mi
mindent csinálhatott még az az ember Zola parancsára?
Miután befejeztem a következő poharat, megdörzsöltem az
arcom. Az az éjszaka a Pacsirtán, az évek Jevalon, a Marigold.
Az emlékek dühös, lázadó csőcselékként rohantak meg. Be
akartam csukni a szemem, és ki sem nyitni, amíg a tél el nem
csendesíti a Szoros-öblöt.
Letettem a második poharat, felhúztam a kabátom ujját, és
kinyújtottam a karom. A seb, amit Szent vájt a bőrömbe,
dühösen csobogó patakként ágazott szerte a bőrömön. A sima
vonalak az egész alkaromat átszelték. Az ujjammal követtem a
leghosszabb vonalat, ami egészen a csuklómig ért.
Ahol a Pacsirta szunnyadt a tenger alatt.
– Fable?
Gyorsan visszarántottam a kabátom ujját, az oldalamhoz
szorítottam a karom, és felnéztem. Willa állt ott. A lány képe
erősen imbolygott a szemem előtt, és hirtelen úgy éreztem,
leesek a székről. A kezemmel a pultba kapaszkodtam, hogy a
helyemen maradjak.
– Mit keresel itt? – Willa mellém ült, és előrehajolt, hogy
jobban lássa az arcomat.
Felvettem az utolsó poharat, kiürítettem, és a pultra csaptam.
– Hányat ittál?
Lehunytam a szemem, és mélyeket lélegezve próbáltam
leküzdeni a hányingert.
– Mit érdekel az téged?
– Jól van – mondta, és felállt. – Gyere!
Kézen fogott, én azonban kis híján elestem. Willa átkarolt,
felültetett, így már sikerült felállnom. Mozogtam. A tömött
helyiség forgott körülöttünk, ahogy átkeltünk rajta. Mikor
megbotlottam, és a falnak csapódtam, Willa lehajolt, és
átlendítette a testemet a vállán.
– Elég! – szóltam a karomat lóbálva. De a lány nem hallgatott
rám. Megmásztuk a sötét lépcsőket, és a kulcsok csilingelésére
kinyitottam a szemem. Mire újra feleszméltem, már egy ágyban
feküdtem.
– Hülye – motyogta Willa.
– Mi? – krákogtam.
 – Mondtam, hogy nem tudom eldönteni, kedvellek-e, vagy
hülyének tartalak.
A szavak egyetlen, süvítő ricsajként robbantak az elmémbe.
Willa fémvödröt hajított az ágy mellé, az oldalamra fordított, és
kinyitotta a számat.
– Mit csinálsz…
A lány ledugta az ujját a torkomon, mire én kapálózva
próbáltam szabadulni. De már hánytam is. Willa az arcomhoz
emelte a vödröt, és a tenyerével a hátamat paskolta.
– Mit csinálsz? – köhögtem, és próbáltam eltolni őt.
– Holnap majd megköszönöd, hogy csak a méreg fele van a
véredben – nevetett, és felállt.
– Hogy találtál meg?
– Órákig követtelek. Gondoltam, szívesen abbahagynád a
bulizást, mielőtt még elájulsz a pulton.
– Te követtél engem? – Ismét ellöktem magamtól.
– Hidd el, én sem így akartam tölteni az estémet – pirított rám.
– Akkor miért vagy itt?
– Ezt az utasítást kaptam. – Willa lenézett rám, és várta, hogy
megértsem a szavait. Mikor végre sikerült, rájöttem, hogy
Westre célzott. Még mindig végezte a munkáját – életben tartott.
– Mi volt Szenttel?
A hátamra gurultam, a szememet pedig a tetőgerendára
szegeztem, hogy enyhüljön az émelygés.
– Pontosan az, amit mondtál – motyogtam.
– Értem. – Keresztbe fonta a karját, és a falnak dőlt. – Azt
hiszed, te vagy az egyetlen lány a Szoros-öbölben, akinek nem
váltak valóra az álmai?
– Menj el – morogtam.
– Akarsz valamit az életben? – Willa elém állt. – Akkor vedd
el, Fable!
– Miről beszélsz?
– Kereskedőhajón akarsz dolgozni.
Nem csak erről volt szó. Az apámnak akartam dolgozni. De ha
ezt elmondom, megszegem a Szentnek tett ígéretem.
– Tudod, hogy a Marigoldnak nincs kotrója – mondta
közönyösen.
– És?
– És? – sóhajtott.
Elgondolkodva pislogtam, de túlságosan homályos volt
minden.
– Ha akarsz valamit az életben, vedd el – mondta ismét,
ezúttal hangosabban. – Nem értem, miért kell ezt egy olyan
lánynak mondanom, aki Jevalon élt.
– West sosem fogadna be.
– Már mondtam. Westnek van az a szokása, hogy más
emberek miatt csinál magának problémát.
Igaza volt. A kikötőben egyetlen kormányosnál sem lett volna
esélyem. Senki nem fogadna be egy jevali kotrót, akit nem is
ismer, hacsak nem mutatom meg, mit tudok a kövekkel. Ez
viszont olyan kockázatot jelentett, amit nem vállalhattam. A
kőérzők voltak a rivális kereskedők első számú áldozatai, és ez
gyakran elég oknak bizonyult, hogy valakit megöljenek.
Viszont ahhoz, hogy eljussak a Pacsirtához, szükségem volt
egy hajóra.
– Ő mondta, hogy kövess?
Ahogy Willa leült mellém az ágyra, eltűnt az arcáról a
keménység, ami mindig uralta a vonásait. Azon tűnődtem,
vajon ő is ivott-e a rozsszeszből.
– Vedd rá, hogy felvegyen.
Még mindig nem értettem teljesen, miben sántikált a
Marigold, de Szent ármánykodásánál nem lehetett rosszabb.
Vagy talán mégis. Talán néhány nap múlva rájövök, hogy West
legénységének több ellensége van, mint gondoltam. Ha
belemegyek ebbe, akkor tudnom kell, pontosan mire számítsak.
– Mi történt a sowani kereskedővel? – Kihasználtam az
alkalmat, hogy rákérdezzek.
Willa kinézett az ablakon, és tompa hangon válaszolt.
 – West valami rosszat tett egy jó emberrel, mert muszáj volt.
És most együtt kell élnie ezzel.
 HUSZONÖT

Mindenem fájt.
A szobába besütő reggeli napsugár késként hasított a
koponyámba. Óvatosan kinyitottam az egyik szemem, és
visszatartottam az újabb öklendezési ingert. Eltűnt az ágy
mellől a vödör, amelybe az éjszaka folyamán a gyomrom
tartalmát ürítettem. Valaki kinyitotta az ablakot, a tengeri szellő
lágyan áramlott a szobába, és lassan felültem. Már nem forgott
velem a világ.
A sarokban vizeslavór állt. Megmostam az arcom és alaposan
kiöblítettem a számat, majd újra befontam a hajam. A fényben a
vörös tincseim szinte lilának tűntek. Az övem a padlón hevert,
az ágy mellett. Felvettem a pénzes erszényemet, a levegőbe
hajítottam, és elkaptam. Ha Willa igazat mondott, és tényleg
West utasította rá, hogy kövessen, akkor talán volt rá esély, hogy
felvegyen a hajójára.
Odalent már ébredezett a kocsma. A teáscsészék
csörömpölése és a beszélgetők zsivaja már a lépcsőn hallatszott.
Lassan, kongó fejjel lementem. Amint leértem, megláttam a
szélesen mosolygó Willát a sarokban, aki feltartott kézzel
üdvözölt. Az ajkába harapott, hogy visszatartsa a nevetését.
Paj, Auster és Hamish egy kosárnyi kenyér és egy vajastálka
fölé görnyedtek, és teli szájjal köszöntöttek.
– Nicsak, kit mosott partra a rozs. – Auster letört egy darab
kenyeret, és felém nyújtotta. Én a fejemet ráztam, és leültem Paj
mellé. Auster azonban nem tágított. – Bízz bennem, jobb, ha
eszel valamit.
 Willa teáscsészét rakott elém, és megtöltötte gőzölgő fekete
teával. Mikor mögöttünk tányércsörömpölés hangzott,
grimaszoltam a fájdalomtól. Majd’ felrobbant a fejem. A
tenyerembe temettem az arcomat, és próbáltam egyenletesen
venni a levegőt.
Auster két kanál cukrot kevert a teámba. A férfi felkötötte a
vállára omló haját, és az arcát is tisztára mosta.
– Szóval, nem jött össze a terved, hogy beállj Szent
legénységébe?
– Nem… nem jött össze – motyogtam.
– Mondhattam volna, hogy ez lesz – nevetett.
– Én mondtam is – visszhangzotta Willa.
És igaza is lett. Hiába voltam a lánya, Szent akkor is Szent
maradt.
– Mit fogsz csinálni? – fürkészett Paj a csészéje mögül.
Idegesen megmarkoltam a kezemen a kötést. Ez a legénység
sokkal jobb volt a legtöbb másiknál, még a kis létszám és a
gondjaik ellenére is. Egyszer sem szorítottak kést a torkomhoz,
azt az éjszakát leszámítva, amikor először másztam a hajójukra.
Vigyáztak egymásra, és okosan üzleteltek, még ha nagy
kockázatot vállaltak is. A Marigoldon várt egy üres függőágy, és
az igazat megvallva: nem volt hová mennem.
Willa szemébe néztem, és mély levegőt vettem.
– Hol van West?
– Még nem jött le. – A lány a lépcső felé pillantott.
Óvatosan a teámba kortyoltam. Ha West távollétében teszem
fel először a kérdést, jobb esélyekkel indulok, ha szavazásra
kerülne a sor. Viszont, ha West rájön, ellenem fordul. Bölcsebb
volt várni.
– Valószínűleg korán elment. – Hamish elővette a bőrkötésű
könyvét a kabátjából, és az asztalra tette. – Willa, te és Auster
feleltek a konyhai ellátmányért. Csak a gabonás hordót töltsétek
meg, keveset fogunk enni.
– Mi? – kérdezte Auster sértetten.
 – Le kell faragnunk a költségeinkből, amennyire csak lehet,
hogy Sowanban kártérítést fizethessünk – sóhajtott Hamish.
– Utálom a kását – rázta a fejét Auster.
– Hát, pedig nem fogsz mást enni, míg legközelebb Cerosba
nem érünk. Talán még azután sem – pillantott rá Hamish. – Paj,
ki kell cserélni a sérült köteleket, de ne menj többet ahhoz a
waterside-i szeméthez. Ő túl sokat kér, és a vihar miatt
különben is cserélgetni kéne, mert sok hajó szorul javításra.
– És a hajótest? – Willa az asztalra könyökölt. – Vissza kell
térnünk a tengerre, amint lehet.
– Az emberek, akiket felvettünk, egész éjjel dolgoztak,
úgyhogy ma reggelre végezniük kellett a legsürgősebb javítási
munkákkal. Menjünk le a kikötőbe, és nézzük meg, hogy állnak.
Valószínűleg már West is ott van, és ott tudok majd pontosat
mondani a kötelekről.
– Rendben. – Paj a kanala hátuljával vastagon megkent egy
szelet kenyeret lekvárral.
Hamish jegyzetelt még valamit a könyvbe, majd eltette, és
felállt. A többiek követték, én pedig csak bámultam rájuk.
Mindenki felhúzta a kalapját és a kabátját, és kiitták az utolsó
kortyokat a csészékből. Auster a zsebébe tömködte a
megmaradt kenyeret, Paj pedig a mellettünk lévő elhagyatott
asztalról is összecsomagolta a maradékokat.
– Gyere, kotró – biccentett Willa az ajtó felé.
Haboztam, vártam a többiek jóváhagyását, de senki nem
reagált a helyzetre. Mind a négyen felálltak, és az ablakon
beszűrődő, hűvös reggeli fényben várakoztak. Összeszorítottam
az ajkam, nehogy elmosolyodjak, majd megittam a teámat, és
követtem őket a sikátor felé.
– West sosem fog ebbe belemenni – mondtam halkan, hogy
csak Willa hallja.
– Akkor jobb, ha ügyesen érvelsz, hogy a többiek leszavazzák.
Igaza volt. Nem West beleegyezésére volt szükségem, csak a
szavazatok többségére. West semmit sem tehet, ha a legénység
nagy része szívesen befogad. Muszáj beleegyeznie.
Willa kacsintott, majd előresietett. Egyedül maradtam a sor
végén.
A fejünk fölött a hidak már megteltek a reggeli forgataggal.
Végigsiettünk az utcákon, a szűk átjárókon nyomakodtunk
keresztül, éles sarkokon fordultunk be, míg Waterside
macskaköves útjaira nem értünk. A tengerhez érve erős szélbe
ütköztünk. A part mentén hajók végtelen sora ringatózott a
vízen. Körülöttünk koszos arcú, mezítlábas gyerekek
rohangáltak nyitott tenyérrel.
Waterside-i utcagyerekek. Mint West.
Képtelen voltam elképzelni őt a napszítta hajával és arany
bőrével, ahogy gyerekként ételt kéreget az utcákon, és a
szemétben kutat a sikátorokban. Nem is akartam.
Paj elővette a kenyeret a zsebéből, és elosztogatta a darabjait.
Auster a magáét a magasba emelte. Rögtön meg is jelentek
körülötte a sirályok, és kiharapták a morzsákat a férfi
tenyeréből.
Beleütköztem Willába, aki hirtelen megtorpant előttem. A
lány torkát tompa sikoltás hagyta el. A hangtól felállt a szőr a
hátamon. Gyorsan körülnéztem, és a kikötőt fürkészve
kerestem az ijedtség forrását. Paj elkapta Auster kezét, Hamish
pedig megállt. Minden arc a távolba meredt.
– Nem – suttogta Willa megtörten.
A lány elé léptem, és amint megláttam a hajót, az egész bőröm
lángolni kezdett a borzalomtól.
A Marigold.
Az árbócok a kék égbe nyúltak, a vitorlák pedig szétszakítva
fityegtek. Az összes vitorla – szakadt, fehér vásznukat a szél
rángatta.
Paj és Auster futásnak eredtek. A csizmájuk a vizes kövön
csattogott, Hamish pedig a szájába tömte az öklét.
– Micsoda… ki…? – dadogtam.
Willa viszont már meg is fordult, és a közelben horgonyzó
hajókat fürkészte, míg meg nem látta a címert, amit keresett. A
Luna.
– Zola… – morogta.
Auster és Paj után rohantunk, átnyomultunk a hajó köré gyűlt
bámészkodók tömegén. A két ember, akiket Hamish azért
fizetett, hogy őrködjenek, a mólón feküdtek a saját vérükbe
fagyva, szélesre nyílt, üveges szemekkel.
– West! – kiáltott Willa, és olyan gyorsan mászott fel a létrán,
ahogy csak a lába vitte. Villámgyorsan követtem őt a kötélen.
Auster és Paj már a fedélzeten vártak.
– Nincs itt – mondta Paj, és még mindig a megrongált
vitorlákat nézte.
A tekintete a mólón fekvő két férfiéra hasonlított. Ez felért egy
halálos ítélettel. A legénység összes tartaléka rámenne az új
vitorlákra, és a cseréjük annyi időt venne igénybe, hogy
súlyosan lemaradnának a tervezett menetrenddel. Annál is
több pénzt buknának, mint amennyit a viharkár elvitt. Ez még
egy gazdag, sok hajóval bíró kereskedőnek is súlyos csapást
jelentene. Egy olyan csapatot azonban, mint a Marigold, teljesen
tönkretesz.
Hamish mélyvörös arccal kutatott a könyvében, a
hüvelykujjával sebesen szelte a lapokat. Azonban semmilyen
számítás, érvelés vagy ügyeskedés nem hozhatta ki őket ebből.
Zola vérre ment, gyorsan és hatékonyan.
Willa lángoló arccal állt a korlátnál. Három hajóval arrébb
Zola kint állt a Luna fedélzetén, és minket figyelt.
– Meg fogom ölni. Felvágom a hasát, és puszta kézzel töröm el
a csontjait, míg még él és lélegzik – suttogta, az arcán
patakokban csorogtak a könnyek.
– Mondta nekem – mondtam, és felidéztem az éjszakai, ködös
találkozásomat Zolával.
– Mi? – Hamish és a többiek mellénk álltak.
– Tegnap éjjel azt mondta nekem, hogy a Marigold már nem
fogja sokáig húzni.
 Willa falfehér arccal a fogát csikorgatta.
De ennél többet is mondott.
Nem hiszem, hogy a Marigold még sokáig fogja húzni. Ahogy a
kormányosa sem.
Az üres fedélzeten fodrozódó szél hirtelen jéghideggé vált. A
mellkasom köré vontam a karomat, hogy melengessem magam.
Ahogy a kormányosa sem…
Láthatóan ugyanez a gondolat fogalmazódott meg a
többiekben is, az arcuk egyszerre torzult el a rémülettől.
Willa szeme hirtelen elkerekedett a félelemtől.
– Hol a fenében van West?
 HUSZONHAT

– Ki látta? – Paj megragadta a kikötőmestert a kabátjánál fogva,

és a tömeg közepén álló oszlopnak lökte.
Nőttön-nőtt a ricsaj körülöttünk, minden tekintet a
Marigoldra szegeződött.
– Ki? – üvöltötte Paj.
A férfi kiszabadította magát, és megigazította fehér gallérját.
– Megmondtam, mire feljött a nap, a vitorlák már szét voltak
szakítva. Senki nem látott semmit.
Még ha látták volna, sem árulnák el soha. Volt egy szabály a
Szoros-öbölben, amit soha, egyetlen kereskedő sem szegett meg.
Ha az ember lát valamit, megtartja magának. Senki nem akart
efféle gondot a nyakába, és Zola éppen erre számított. Ha valaki
jelentené az ügyet a Kereskedelmi Tanácsnak, Zola elvesztené
az engedélyét, amiért megrongálta egy másik hajó vitorláját. De
biztos lehetett benne, hogy senki nem szól egy szót sem.
A kikötőmester a földön fekvő két férfira mutatott.
– Jobb, ha megkeresitek a kormányosotokat. Nem ér annyit a
pénzed, hogy ekkora felfordulást okozz a kikötőmben. – A férfi
sarkon fordult, és elment. Lassan a tömeg is szétszéledt
körülöttünk.
– Menjünk. – Willa nekilódult, és Waterside felé indult.
Libasorban mentünk. Auster és Paj benézett minden ajtón és
ablakon, ami mellett elhaladtunk.
A szívem a torkomban dobogott. Próbáltam visszaemlékezni,
láttam-e Westet azon a homályos éjszakán a kocsmában. Nem
láttam. Vagy talán mégis. Csak Willára emlékeztem. És Zolára.
Meg a férfira a sikátorban, akire kést rántottam.
Paj kinyitotta a kocsma ajtaját, és egyenesen a falépcsők felé
vettük az irányt, míg fel nem értünk az emelet sötét folyosójára.
Willa kopogás nélkül rontott be. A vállával nekilendült a
zárnak, amíg az meg nem adta magát. Az ajtó kinyílt.
A szoba tiszta volt, a szürke gyapjútakaró feszesen
összehajtva feküdt az ágyon. Összeszorult a gyomrom.
West nem aludt itt tegnap este.
– Ki látta őt utoljára? – kérdezte Willa halkan. Furán állt neki
a törékenység. Mindannyiuknak. Mindenki halálra volt
rémülve.
– Gondolkodjatok! Ki látta őt utoljára?
– Tegnap este. Vacsorázott, aztán… – Auster elgondolkodva
simított végig rakoncátlan, sötét tincsein. – Nem tudom, hogy
láttam-e felmenni a lépcsőn.
– Nem jött föl – biccentett Hamish a kis asztal felé a sarokban,
amin érintetlen gyertya állt. West valószínűleg be sem lépett a
szobába.
Willa az ablakhoz ment, és a kabátja gombjait szorongatta.
– Hamish, te menj el Szenthez. Kérdezd meg, hallott-e valamit.
West talán Pinchbe ment tegnap este. Paj és Auster,
ellenőrizzétek az összes fogadót a városban. Fable és én
beszélünk a kocsmárossal, aztán elmegyünk a zálogházba.
Egy pillanattal később már mindenki lement a lépcsőn, és
amint a többiek látótávolságon kívülre kerültek, Willa
kiengedett egy hosszú sóhajt. A szemébe forró könnyek gyűltek.
– Mire gondolsz? – kérdeztem lány arcát tanulmányozva. A
harag, amely a kikötőben tükröződött rajta, mostanra eltűnt, és
helyét a vegytiszta félelem vette át.
– Azt gondolom, hogy porig égetem a várost, ha nem találom
meg őt.
Willa elhúzott mellettem, én pedig követtem lefelé a lépcsőn.
Egyenesen a pulthoz mentünk, ahol a kocsmáros a tiszta
poharakat rendezte szabályos sorokba. Willa elvett egy üveg
rozsszeszt előle, mire a férfi felnézett a munkájából.
– Mi van, Willa?
A gyengeség, amit az emeleten láttam rajta, egy csapásra
eltűnt: már csak egy igazi kereskedő kemény, hideg pillantását
láttam.
– Láttad Westet tegnap este? – A lány kihúzta a dugót az
üvegből, és mélyen belekortyolt az italba.
A kocsmáros a pultra hajolt, és kettőnk közé nézett.
– Nem, miért?
– Hallottál róla valamit? – Willa hangja furcsán nyugodtnak
tűnt, a tekintete majdnem halottnak látszott.
– Nem törődöm a pletykákkal. – A kocsmáros felvett egy újabb
poharat, és elfordult.
– Most fogsz!
Willa maga elé tartotta a rozsszeszes üveget, és fejjel lefelé
fordította. Az ital a pultra ömlött, onnan pedig a székekre és a
lábunkra csorgott.
– Mi a…
A férfi felénk kapott a pult fölött, de Willa addigra már a
második üvegnél tartott: felkapta, és a fapadlóhoz vágta. Az
üveg ezer szilánkra tört. Már azelőtt tudtam, mire készül Willa,
hogy megtette volna. A lány sarkon fordult, és a kocsmáros
mellett a falhoz sétált, ahol három gyertya égett egy
üveglámpásban. Levette a lámpást a kampóról, és maga elé
tartotta.
– Willa…
A férfi feltartotta a kezét, és tágra nyílt szemét a lámpásra
fordította.
A pislákoló gyertyafényt visszatükrözte a rozsszeszpocsolya
Willa lábánál. Mind tudtuk, mi történne, ha elejtené a lámpást.
A kocsma egy csapásra lángra lobbanna. Porig égne, aztán a tűz
olyan gyorsan átterjedne minden épületre, hogy senki nem
tudná megállítani. Ha egy ilyen városban tűz üt ki, az mindenki
számára a biztos halált jelenti.
 Hát komolyan gondolta – tényleg porig égetné a várost.
– Hallottál bármit Westről tegnap este? – ismételte lassan. Az
olvadt viasz a gyertyáról a lámpás üvegére csöpögött.
– Talán! – A férfi remegő kézzel előrébb lépett. – Talán az
egyik kereskedőhajó kincstárnoka említette a nevét.
– Ki?
– Nem tudom, esküszöm! Csak annyit kérdezett, hogy a
Marigold legénysége itt tölti-e az éjszakát.
– És te mit mondtál? – kérdezte Willa oldalra döntött fejjel.
– Azt, hogy igen. Ennyi. Semmi több! – dadogott. – Esküszöm,
semmi mást nem tudok!
– Azt hittem, nem törődsz a pletykákkal. – Willa a fehér
lángokba bámult. – Ha nem találom meg Westet napnyugtáig,
visszajövök. És mielőtt felgyújtom a kocsmát, a pulthoz kötözöm
a testedet.
A férfi hevesen bólogatott, a haja tövében izzadságcseppek
csillogtak. Willa rémisztően festett a forró penge okozta
vágásokkal gyönyörű arcán. Kinyitotta a lámpás üvegajtaját,
elfújta a gyertyákat, majd a földre ejtette. Az összetört üveg
szilánkjai szerteszét repültek a földön.
– Gyere – szólt. Kinyitotta az ajtót, mire a kocsmát elöntötte a
napfény, és az utcára léptünk.
Követtem a lányt a kikötő felé. Végigcsörtettünk a sikátorokon,
amelyeken reggel is, de ezúttal gyorsabban. A csizmánk szelte a
sarat, és mi egészen addig tolakodtunk át az épületek közé
zsúfolódott emberek tömegén, míg el nem ért minket a hűvös
tengeri szellő. Willa a mólókon túlra vezetett, arra, ahol
Waterside kunyhóinak kusza labirintusa düledezett.
– Azt hittem, a zálogházba megyünk – mondtam, és
igyekeztem tartani a lépést.
Willa nem válaszolt. Úgy fordult jobbra-balra, hogy körül se
nézett. Pontosan tudta, hová megy.
Amikor megállt egy üres ajtókeret előtt, a kését visszatűzte az
övébe, mély levegőt vett, majd szembefordult velem.
 – Bízhatok benned?
– Igen – mondtam, magam is meglepődve azon, milyen
gyorsan rávágtam a választ. Egy pillanatra sem gondolkodtam
el rajta.
– Ennek kettőnk között kell maradnia. – Hosszan a szemembe
nézett, mielőtt bement volna. – Csak kettőnk között.
A város mocska még rosszabbnak tűnt a sötét, szűk szobában.
A bútorozatlan helyiség puritánnak tűnt az üres falaival. A
fülledt levegő fullasztónak hatott. Csak egy aprócska faszék állt
az ablak alatt, ahol egy lavór és egy kisméretű tűzrakóhely
jelezte a konyha helyét.
– Anya?
Annyira meglepődtem, hogy a lábam megdermedt a
következő lépcsőfokon.
– Hmmm? – válaszolt egy magas hang.
A szemem lassan hozzászokott a sötéthez, mire egy vékony,
botszerű nőalak bontakozott ki az árnyas sarokban. Csontos
vállát lila kendő fedte, vékony ajkát fakóvörös festék díszítette.
Willa leült mellé, és megfogta a nő kezét.
– Willa – mosolygott az asszony, és lassan pislogott.
Több száz hozzá hasonló nőt láttam már Waterside-on.
Szegény, éhező nőket. Nőket, akik eladják magukat az éjszakára
kikötő kereskedőknek, és megnőtt hassal végzik. Ezért volt tele
Waterside gyerekekkel.
– Anya, járt itt West? Múlt éjszaka? – kérdezte Willa halkan.
Körülnéztem a szobában, a férfi nyomai után kutatva. A
sarokban egy kosár retek állt egy üveg savanyított hal és egy
bontatlan doboz tea mellett. Lehet, hogy West Willa
anyukájának életét is a saját vállára vette.
– Ühüm – bólintott a nő fáradtan.
– Mikor? Mikor jött?
– Tegnap éjjel. Mondtam. – Kivette a kezét Willáéból, a falnak
dőlt, és becsukta a szemét.
Willa felállt, és elgondolkodva nézett végig a helyiségen.
 – Miért jött ide? – kérdeztem suttogva.
Willa arca elvörösödött, és elfordult tőlem. Levett a falról egy
felakasztott paplant, és beburkolta vele az asszonyt.
– West túl sovány, Willa. Ennie kell – motyogta.
– Tudom, anya.
– Gondoskodj róla, hogy egyen.
– Fogok is, anya – suttogta. – Most menj aludni.
Willa kisétált mellettem, míg én még egy pillanatig bámultam,
ahogy elnehezednek a nő arcvonásai. Az ágya apró volt, a keret
alig maradt egyben, a kis kunyhó pedig a kevés ennivalót
leszámítva üres volt.
Követtem Willát, aki odakint a sikátorban megtorpant.
Megvártam, hogy rám nézzen.
– Mit csinált itt West?
A lány bizonytalanul zsebre dugta a kezét.
– Vigyáz rá.
– Miért?
– Mert senki más nem fog.
Ebben a pillanatban belém hasított a felismerés, Willa arca
elárulta az igazságot.
– West… a bátyád?
Willa nem pislogott. Még csak levegőt sem vett.
Soha, semmilyen körülmények között ne fedd fel, hogy mi vagy
ki számít neked.
– A többiek tudják? – suttogtam.
A lány lesütötte a szemét. Még a saját legénységük előtt is
titokban tartották.
– Ha bárkinek elmondod, megöllek – mondta kétségbeesetten.
– Nem akarlak megölni, de meg fogom tenni.
Bólintottam. Megértettem az efféle titkokat. Egy ilyen
információ elég volt ahhoz, hogy valaki mindenét elveszítse.
Willa megmerevedett, a vállam fölött nézett valamit.
Megfordultam, és megláttam egy mezítlábas kisfiút, akinek a
teste körül hatalmas, felnőtt ruhák lobogtak. Idegesen intett a
kezével, ahogy meglátta Willát.
Mintha valami különös, titkos nyelven kommunikáltak volna,
a fiú hirtelen futásnak eredt. Willa követte. Rohantunk a fiú
után a kanyargós, szűk utakon át, követtük a gyereket, amíg
végül meg nem állt egy kunyhó sarkánál. Onnan felugrott a
romos háztetőre, úgy állt meg rajta, akár egy madár. Egy
ládahalomra mutatott, majd átlendült a falon, és el is tűnt.
A nedves földet megvilágító napfényes foltba léptünk. Vettem
egy mély levegőt, miközben Willa elkezdte szétszedni a
ládakupacot, egyenkét a földhöz vágta őket. A lány megdermedt
és a földre rogyott, amikor egy ernyedt kéz került a napfényre.
West.
 HUSZONHÉT

Leszedtem az ágyról a paplanokat, miközben Auster és Paj

felhozták Westet a kocsma lépcsőjén, nyomukban az orvossal.
Letették a férfit az ágyra, a gyertyafény megvilágította az arcát.
Csúnyán elverték, véres arca feldagadt, így még csak nem is
láthattuk a sérülés komolyságát.
Az orvos a földre tette a táskáját, és felhúzta az ingujjait,
mielőtt munkához látott.
– Víz, rongy… – motyogta. – Jobb, ha hoztok egy kis rozsszeszt
is.
Paj feszesen bólintott, és eltűnt az ajtó mögött.
– Mi történt? – Willa West fölé hajolt, az egyik kezével
óvatosan megérintette a nyílt vágást a szemöldökénél.
A férfi hunyorgott, és fájdalmasan sóhajtott, amikor az orvos
a bordáit kezdte tapogatni.
– Zola – felelte. Valószínűleg ennél többet nem is tudott volna
megosztani a történtekről. – Nem lett volna szabad elhagynunk
a hajót. Dern után nem.
Willa a szemembe nézett. West egy szót sem szólt a
Marigoldról, de biztosan tudta, mi történt vele.
Paj visszatért a kért holmikkal. West márt nyúlt is a
szeszesüvegért, még mielőtt Paj kinyithatta volna. Egy húzásra
ki is ürítette a kisméretű üveget. Aztán hátradőlt, és ritmikusan
hullámzó mellkassal grimaszolt a fájdalomtól.
Mintha csak most vett volna észre, hirtelen felnézett, és
találkozott a tekintetünk.
– Te meg mit csinálsz itt?
 Próbáltam mosolyogni, de elég gyatrán sikerült.
– Mindenféle sikátorokból kaparlak ki. – Nem tetszett, hogy
ilyen véres. A látványtól fájdalmasan összeszorult a gyomrom.
Még mielőtt elárulhatott volna az arcom, kisurrantam a
folyosóra, és onnan figyeltem, hogyan dolgozik az orvos a
gyertyafényben.
A padlót használt kötések és sáros lábnyomok borították,
West pedig minden alkalommal káromkodva felordított, amikor
az orvos hozzáért. Mikor a férfi ismét előrehajolt, West olyan
erővel tolta el magától, hogy a férfi kis híján hátrarepült.
Auster keserűen felnevetett mellettem, és letörölte West vérét
a karjáról, amelyre kígyók voltak tetoválva. A legénység szinte
végig szorosan West mellett maradt, mióta felhoztuk őt a fogadó
emeletére. Az arcukra kiült a néma szorongás.
West felült, a lábát az ágy egyik oldalára húzta, és
előrekönyökölt, hogy az orvos összevarrhassa a vágást a vállán.
A háta és a karja még inkább aranyszínűnek tűnt a meleg
fényben, azonban mindenhol kék és fekete zúzódások
tarkították, mintha csak egy tintafoltos rongydarab lenne.
– Mennyi idős voltál, amikor Szent felvett a hajóra? –
suttogtam, és közelebb léptem Willához.
A lány kiengedett egy hosszú sóhajt, és úgy bámulta a
csizmáját, mintha képtelen lenne eldönteni, válaszoljon-e.
– Nem vett fel.
– Akkor hogyan kötöttél ki a Marigoldon?
– Az a hülye… – bökött West felé. – Egy kereskedő felvette őt a
hajójára, mikor kilencéves volt, és egy évvel később visszajött
értem. Felcsempészett a hajóra az éjszaka közepén, és másnap
reggel a tengeren úgy tett, mintha csak akkor talált volna meg. –
A lány szomorúan elmosolyodott. – Meggyőzte a kormányost,
hogy tartsanak a fedélzeten, mert apró voltam, és mindenkinél
gyorsabban tudtam az árbócra mászni.
Hát erre gondolt Willa, amikor azt mondta, nem ő választotta
ezt az életet. West választotta neki.
É
 – És ő beleegyezett?
– Nem dobott ki – vont vállat Willa. – Azt mondta, vagy
megtanulok túlélni, vagy nincs helyem a tengeren.
– Előfordult már, hogy azt kívántad, bár ne vitt volna a
hajóra? – suttogtam.
– Mindennap – felelte gondolkodás nélkül. – De West nem
akart Waterside-on hagyni. És most én nem akarom őt a
Marigoldon hagyni.
Ez az átok ült mindenkin a Szoros-öbölben, aki szeretett
valakit. Az ajtó résén keresztül láttam Westet, ahogy
összeszorította a szemét a fájdalomtól, amint az orvos
lecsippentette a fonál végét, amit a bőre összevarrásához
használt.
– Amúgy mi van veled és Szenttel? – hajolt közelebb Willa, és
lehalkította a hangját.
– Hogy érted? – egyenesedtem ki.
– Miért keltél át a Szoros-öblön egy ilyen emberért? Nem
gondolhattad komolyan, hogy felvesz a hajójára.
Összeszorított foggal bámultam a lányra.
– Én…
Az orvos a táskáját a mellkasához szorítva kirontott az ajtón,
és morogva lement a lépcsőn. Fehér köpenyét friss vér
tarkította. West az oldalát szorítva kiürített egy újabb
rozsszeszes üveget.
– Gyertek be! – szólt rekedten.
A legénység besereglett a szűk szobába, mindenki Westet
nézte. A férfit nagyjából letisztították, de az egész testét
varrások borították, és a zúzódásai is egyre rosszabbnak tűntek.
Ha még egy vagy két napot Waterside útvesztőiben tölt,
valószínűleg kilehelte volna a lelkét.
– Ki vele. – Egyik kezével megérintette duzzadt ajkát.
Hamish mély levegőt vett, mielőtt válaszolt volna.
– A vitorlák javíthatatlanok. Ha befoltoznánk őket, az első
viharnál megadnák magukat. Azok után, hogy ennyit
veszítettünk a rakományból, nincs elég pénzünk, hogy
kihajózzunk.
West elrévedt tekintettel gondolkodott.
– És ha kölcsönkérünk Sowanig?
– Senki nem adna annyit – rázta a fejét Hamish.
– Hadd lássam – nyújtotta ki a kezét, mire Hamish átadta neki
a könyvet.
Némán álltunk, mialatt West átlapozta a könyvet, és az ujját
végigvezette a számokon. Amikor becsukta, felsóhajtott.
– Elmegyek Szenthez.
– Nem! – Willa hirtelen az oldala mellé ejtette a kezét. – Már
így is tartozol.
– Akkor kiterjesztem.
– Nem, West – ismételte.
– Azt akarod, hogy be kelljen állnod máshova, ahol
befogadnak? – csattant fel a férfi.
– Nem – felelte villámló szemekkel a lány. – De így legalább
visszaadhatod neki a hajót, és felszámolhatod a tartozást.
– És veszítsem el a Marigoldot? – bámult hitetlenül West.
– Inkább, mint hogy eladd a lelked megmaradt apró darabjait
is! Ez egy olyan adósság, amiből soha nem fogsz tudni kijönni!
– Ti mit gondoltok? – nézett West a többiekre.
Hamish válaszolt először.
– Willának igaza van, de neked is. Ebből egyedül Szent hozhat
ki.
Auster és Paj egyetértőn bólintottak, óvatosan kerülve Willa
dühös pillantását.
West morogva felállt, a kezét ismét a mellkasát átszelő kék
zúzódásra szorította.
– Hova mész? – kérdezte Willa, és kinyújtotta a kezét, hogy
segítse a férfit.
– Pinchbe. Kölcsönkérünk Szenttől, és kitaláljuk, hogyan
jöjjünk ki ebből.
– Öhm… szerintem nem kell egészen Pinchig menned, hogy
beszélj Szenttel – szólt Auster, és elkerekedett szemmel az
ablaknak dőlt.
A férfi mögé álltam, a válla fölött elnézve figyeltem az utcát.
Egy gazdag, kék kabátot viselő alak ragyogott a sötétben, akinek
jöttére szétrebbent a tömeg.
Szent.
– Tüntessétek el innen a lányt. – West a kócos hajába túrt, és a
füle mögé tűrte a tincseit.
Willa karon fogott, és átlökdösött a szobán.
– Várj! – Küzdeni próbáltam ellene, de Paj megragadta a
másik karomat, és visszahúzott a folyosóra.
– Azt akarod, hogy még rosszabb legyen? – köpte Willa.
Kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját, és betuszkolt rajta.
– Ez lehetséges egyáltalán? – Kiszabadítottam magam a lány
szorításából. Paj ránk zárta az ajtót, egyedül hagyva minket a
sötétben.
Willa meggyújtott egy gyertyát az asztalon. Hallgattam a
fogadó csöndes búgását, amíg a nehéz léptek meg nem
zengették a lépcsőházat.
– Mozgás! – Szent mennydörgő hangja betöltötte az épületet,
aztán becsapta az ajtót maga mögött.
Willa és én a két szobát elválasztó vékony deszkafalnak
nyomtuk a fülünket. A hirtelen beálló kényelmetlen csendben a
fülemben hallottam a szívem dobogását.
– Ezt hívod te kormányzásnak? – kérdezte Szent nyugodtan,
de hidegen.
Ahogy óvatosan végigmértem a falat, találtam egy apró
repedést, amelyen keresztül átszűrődött a fény. A szám
grimaszba rándult, amint megláttam Westet. A férfi egyenes
háttal állt az ablak előtt, és a fájdalmai ellenére magasra emelt
fővel, mereven nézett Szentre.
– Egyezséget kötöttünk, amikor neked adtam a Marigoldot.
– Nem adtad nekem a Marigoldot – vágott közbe West.
– Tessék?
 – Nem adtad nekem a Marigoldot – ismételte.
Szent értetlenkedve meredt rá.
– Adtam neked egy lehetőséget. Annak a lehetőségét, hogy a
saját legénységed kormányosa lehess, és felépítsd a saját
üzletedet. Ehelyett a hajóm a kikötőben áll szétszaggatott
vitorlákkal, és az embereid úgy kaparják össze a félholt testedet
Waterside-ról.
– Zola…
– Nem akarok Zoláról beszélni. Most rólad van szó – emelte fel
a hangját Szent. – Ha gondod adódik egy másik kereskedővel,
megoldod.
– Igen, uram!
– Menj vissza a vízre, és találd ki, hogyan mássz ki ebből.
– Nem megy – sütötte le a szemét West.
– Tessék? – merevedett meg Szent.
– Nincs pénz új vitorlákra. A vihar túl sokat elvett.
Szent szemei résnyire szűkültek, az orrlyuka kitágult.
– Azt mondod, mozgásképtelenné vált a hajó?
West bólintott.
– És azt akarod, hogy én vegyek új vitorlát?
– Hozzáadhatod az eddigi tartozásomhoz.
– Nem – suttogta mellettem Willa.
– Nem! – visszhangozta Szent néhány pillanattal később.
West láthatóan meglepődött a válaszon.
– Nem hozod a mocskodat az ajtómhoz, és nem az én
pénzemmel fogod feltakarítani. Ha nem tudod megoldani,
akkor nincs helyed azon a hajón.
West megfeszítette az állkapcsát, de sikerült visszanyelnie
egyre növekvő haragját.
– Dolgom van, és az utamban állsz. – Apám kabátjának
szegélye libbent egyet a csizmája körül, ahogy sarkon fordult. A
kezével a kilincsen azonban még megállt. – És ha rájövök, hogy
bárki tudomást szerzett a rakományról, amit Jevalról hoztál, az
egész legénységedet darabokra tépem és szétszórom a
városban.
West megmarkolta az övét.
– Erről szól ez az egész? A lányról?
A mellkasomban égető érzés áradt szét. Hirtelen rájöttem,
hogy egy ideje nem vettem levegőt.
– Szóval, akkor ez büntetés. – West lépett egyet Szent felé.
– Hívd, aminek akarod. Azt csinálod, amit mondok. Nem
léphetsz egy tapodtat sem az engedélyem nélkül. Ha nem
tetszenek a feltételek, legalább száz embert találok a mólón, aki
szívesen átveszi a helyed.
– Ha nem hozom el Jevalról, akkor a csupasz csontjai még
most is a zátonyhoz lennének láncolva.
– Fable tud vigyázni magára – felelte Szent mélyebb hangon.
Willa elkerekedett szemmel felém fordult.
– Akkor mégis miért kellett annyi pénzt pazarolnom arra,
hogy kéthetente elhajózzak a szigetre? Ha valami történt volna
a lánnyal, mindketten tudjuk, kinek a torkát vágod el.
Mindkettőnk életét megmentettem azzal, hogy idehoztam.
Az apám a fogát csikorgatta, dühe betöltötte a hirtelen beálló
csendet.
– Nem akarlak látni, amíg helyre nem hozod, ami történt. Ha
nem sikerül, akkor nem Zola fog érted jönni. Én fogok. És vele
ellentétben én nem végzek félmunkát.
Az ajtó olyan erővel csapódott be, hogy megrengette a falakat.
Szent léptei a lépcsőn dübörögtek. Az ablakhoz siettem, és
figyeltem, ahogy a sikátorba ér. Módszeresen begombolta a
kabátját, majd elsietett a sötétségbe. Nem nézett vissza.
Willa nagy szemeket meresztett rám, és keresztbe tette a
karját.
– Van valami, amit szeretnél elmondani nekünk?
– Igen – sóhajtottam. – Beszélnünk kell.
 HUSZONNYOLC

Amikor beléptünk a szobába, West az ablaknál állt, és az utcát

figyelte.
– West… – Willa a kezét nyújtotta felé, a férfi azonban kitért
előle.
– Nem fogja kölcsönadni a pénzt. Fel kell használnunk a
tartalékot.
Mindenki némán meredt Westre.
– Nem lehet – mondta Auster. – Megegyeztünk, hogy azt sosem
fogjuk felhasználni.
– Megesküdtünk – mormolta Paj.
Halvány csönd ereszkedett a csapatra. Most először vettem
észre apró repedéseket a legénység egységének falán.
– Milyen tartalékot? – kérdeztem.
– A pénzt, amit egy melléküzletünkből teszünk félre. Azt…
későbbre szánjuk. – Meglepetésemre Hamish válaszolta meg a
kérdésemet. Talán azért, mert már úgysem számított.
– Későbbre?
A férfi levette a szemüvegét, és az ujjai közé biggyesztette.
– Miután megvásároltuk a hajót Szenttől.
– Csak ha mind beleegyezünk – tette hozzá West. – Az elég
pénz, hogy új vitorlákat vegyünk, és pótoljuk, amit tönkretett a
vihar. Újra kihajózhatunk, és megint megkereshetjük a pénzt. –
A férfi igyekezett magabiztosnak tűnni. – Az egyik hajóval
holnap elvitethetem magam a korallszigetekre.
Hát persze. A korallszigeteken volt az egyik rejtekhelyük.
Minden hajónak megvoltak a maga rejtekhelyei. Őrültség lett
volna egy helyen tartani az egész vagyont, amikor a hajók
elsüllyedhetnek, a városi rejtekhelyeket meg kifoszthatják a
tulajdonosuk távollétében. A hajósok, akiknek volt egy csöpp
eszük, több rejtekhelyen, szétszórva tartották a pénzüket.
– Két évünkbe telt ennyit félretenni – mondta Willa.
– Ez az egyetlen esélyünk – vont vállat West.
Ez azonban nem volt igaz. Ha arra játszom, hogy helyet
szerezzek a hajón, akkor ez a legjobb esélyem. A kabátom
zsebébe nyúltam, és megmarkoltam a tengeri sárkányt.
Összeszorult a gyomrom, amikor beszélni kezdtem.
– Nem ez az egyetlen esélyünk – mondtam West szemébe
nézve.
A szobára ismét csend zuhant. A bőröm felizzott a többiek
kutató pillantásától. Most már nem volt visszaút.
– Hogyan? – kérdezte Hamish gyanakvón.
– Fel tudok ajánlani egy másik megoldási lehetőséget –
mondtam, és kihúztam magam. – Ha akarjátok.
Hamish visszatolta a szemüvegét.
– Mire célzol?
– Vegyetek fel a Marigoldra, mint kotrót, és szerzek új vitorlát
– mondtam egyetlen levegővel.
– Nem – hangzott West kemény válasza.
Willa azonban kíváncsinak tűnt.
– És ezt mégis hogyan tudnád kivitelezni?
– Számít az? Megszerzem a vitorlákat. Vegyetek fel, mint
kotrót, és szerzek elég pénzt, hogy kivásároljátok magatokat
Szenttől.
Auster előrébb lépett a fal mellől.
– Te meg miről beszélsz?
– Ez az ajánlatom. – A pillantásom még mindig Westre
szegeztem.
– Nem – ismételte a férfi, ezúttal dühösebben.
– Miért nem? – vágott közbe Willa. – Ha tudja, hogyan…
– Senki nem alkalmasabb nálam. Gyakorlott kotró vagyok –
tettem hozzá.
– Nem!
Meginogtam a határozott választól. A többiek is
zavarodottnak tűntek.
– Nincs is kotrónk – tátogott elhűlve Willa. – Azt mondja, állja
a vitorlák költségeit, és kivásárol minket Szenttől. És te nemet
mondasz?
– Pontosan. Őt nem vesszük be.
– Miért nem? – erősködött Willa.
Adtam Westnek egy utolsó esélyt. A legénység ismét
némaságba burkolózott. A titok úgy égette a torkomat, mint az
ital, amit előző éjjel magamba döntöttem. Ilyesmit sosem
mondanék ki hangosan. Megesküdtem, hogy sosem teszem.
Azonban Szent is megszegte a nekem tett ígéretét. Rám hagyta a
Pacsirtát, de nem adta nekem, ami az enyém. Azt nem, amivel
tartozott.
Most én szegem meg az ígéretem.
– Ne – suttogta West, mintha olvasna a gondolataimban.
– Szent az apám.
Akkorára nőtt a feszültség a szobában, hogy kirázott a hideg.
Egy ilyen kijelentést nem vonhattam vissza.
– Mi a… – hitetlenkedett Willa.
– Ezért kellett Westnek Jevalra hajóznia minden második
héten. Ezért vett tőlem, és csak tőlem tűzkövet. Szent
utasítására ellenőriznie kellett a Szoros-öbölben hátrahagyott
lányát. Csak Dernben jöttem rá, hogy neki dolgoztok.
A többiek arckifejezéséről lerítt, hogy tudták, igazat mondok.
Túl nagy őrültség lett volna ilyesmit hazudni.
– Amikor Szent Westnek adta a Marigoldot, én is része voltam
az egyezségnek. Neked pedig igazad volt – biccentettem Willára.
– Egy lelketlen embernek adtátok el a lelketeket. Sosem fogjátok
megvásárolni a Marigoldot. Szent megtalálja a módját, hogy az
adósaként tartson. Mindig ezt csinálja.
– De ha Szent az apád, akkor… – Willa hangja fokozatosan
elhalkult.
– Isolde volt az anyám. Ezért értek a drágakövekhez.
– Kőérző vagy.
Bólintottam.
– Nem fogsz a Marigoldon dolgozni – mondta West nyugodtan.
Úgy festett, mintha minden megmaradt erejére szüksége lenne.
– Szent sosem engedné. Ha mégis, mindnyájunk torkát elvágná,
ha bármi történne veled. Felérne egy halálos ítélettel, ha
csatlakoznál.
Mellette azonban Auster láthatóan jól szórakozott.
– Te mit nyernél ezzel?
Bizonytalanul próbáltam leplezni a szégyenérzetemet.
– Semmim sincs. Szent nem akar engem.
Mindenki rám bámult.
– Ha bevesztek, a Marigold újra vízre szállhat, és lesz elég
pénzetek, hogy kifizessetek minden adósságot. Ez az ajánlatom.
– Hogy tudnád ezt megcsinálni? – kérdezte Hamish, aki
óvatosan kerülte West pillantását.
– Van valamim. Valami, amiről senki sem tud. A víz alatt
várja, hogy érte menjek.
– Mi az? – szólalt meg végül Paj.
– Nem mondom meg, csak akkor, ha elfogadjátok az ajánlatot.
Paj felsóhajtott.
– Egy zátonyi merülés nem lesz elég ahhoz, hogy megoldja a
problémánkat, Fable.
– Nem egy zátonyról van szó. Több, mint elég pénzről, hogy
kivásároljátok magatokat.
Willa csillogó szemmel elmosolyodott.
– Hagyjatok magunkra. – West visszafordult az ablak felé.
Amikor a többiek nem mozdultak, felkiáltott. – Hagyjatok
magunkra!
A csapat egy szó nélkül elhagyta a szobát. Bezártam az ajtót
mögöttük, és hátradőlve Westet figyeltem. A varratok
kígyókként szelték át a vállát, és a hátán is folytatódtak. Még így
is gyönyörűnek láttam őt.
– Hogy csináltad? – kérdeztem halkan.
A férfi kinézett az utcára, a fény csak az arca felét világította
meg.
– Micsodát?
– Tűzkövet vettél tőlem Jevalon, eladtad Dernben, és aztán
Szentnek adtad a profitot?
– Nem adtam neki a profitot – rázta a fejét. – Nem kérte.
– Megtartottad?
– A rejtekhelyen van. Minden egyes érme. Az a pénz is onnan
van, amit adtam, amikor Cerosba értünk.
Hát ezért álltunk meg a korallszigeteknél Dern felé.
– Egész végig azt hittem, a saját lábamon állok. Azt hittem,
rájöttem, hogyan éljek túl – suttogtam.
– Rá is jöttél.
– Nem. Egyedül miattad nem haltam éhen a szigeten. – A
szavaim láthatóan zavarba hozták Westet. A férfi lesütötte a
szemét. – Hazudhattál volna Szentnek. Sosem tudta volna meg
az igazat.
– Nem akartam ezt tenni vele.
– Viszont saját mellékkereskedelmet futtatsz?
– Az más – mondta egyszerűen.
– Ne mondd, hogy felnézel az emberre, aki a markában tart?
– Úgysem értenéd – motyogta.
– Biztos vagy benne?
A férfi láthatóan jól megfontolta a kérdést, mielőtt válaszolt
volna.
– Egy kereskedő kiemelt Waterside-ról, és felvett a hajójára,
mikor még csak kilencéves voltam. Mindent megtanított a
vitorlázásról és a kereskedelemről, de rossz ember volt. Szent
megvásárolt arról a hajóról, és a sajátján dolgoztatott. Egy
rohadt szemétláda, de egyedül ő mentett meg attól, hogy most is
a kagylókat vakarjam a hajók aljáról a kikötőben, vagy hogy a
tengerfenéken rothadjak.
 Nem akartam elképzelni, mire célzott West azzal, hogy a
kereskedő rossz ember volt. Láttam az akadozó nyelvén, hogy
bármi is történt, szégyellte.
– Ezért tudta, hogy megbízhat benned – mondtam. – Nagyon
jól csinálja. Megbizonyosodik róla, hogy mindenki pont eléggé
tartozik neki.
– Okos.
A fejemet ráztam.
– Hogy védheted őt azok után, amit tett? A sorsodra hagyott!
– Igaza van. Én felelek a legénységemért és a hajómért. És
elszúrtam. Nem hagyott minket a sorsunkra, csak nem fogja
állni a költségeinket.
A torkomra fagyott a szó. West tényleg védte az apámat.
– Igazad van, tényleg felnézek rá. A Névtelen tenger
kereskedői azt hiszik, hogy a Szoros-öböl a kezükbe fog
pottyanni. Szent viszont megmutatja nekik, hogy képesek
vagyunk megállni a saját lábunkon.
Sosem ismertem volna be, de mélyen, legbelül büszkének
éreztem magam, még ha egyébként utáltam is Szentet. Ebben a
pillanatban arra is rájöttem, hogy talán West volt az egyetlen,
aki megérthette, hogyan létezhet egymás mellett ez a két
érzelem.
– Mennyi ideig tartana, amíg kivásárolod magad Szent alól?
West nem válaszolt.
– Mennyi ideig?
West az oldalához nyomta a kezét, mintha súlyos fájdalom
gyötörné. Nem is értettem, hogy képes még mindig állva
maradni.
– Tizenhat évig.
Tettem egy lépést felé, és megvártam, hogy a szemembe
nézzen, mielőtt megszólaltam volna.
– Tizenhat év, vagy egy éjszaka?
– Tessék?
– Eltölthetsz tizenhat évet azzal, hogy összekaparod az
összeget, amivel kivásárolhatod magad. Vagy megteheted
ugyanezt egyetlen éjszaka alatt. Velem. Nem lesztek többé
árnyhajó. Senki nem tesz jelentést, senki nem fog kémkedni, és
nem lesznek olyan parancsok, mint amilyet Sowanban kellett
teljesítened.
A férfi megmerevedett. Láttam, hogy érzékeny pontra
tapintottam. Nem akarta, hogy bármit is tudjak arról, ami
Sowanban történt.
– Nem vehetlek be, Fable – ismételte, és hátrasimította a haját
az arcából.
– Azt hiszed, hogy nem vagyok elég jó.
– Négy évig Jevalon éltél. Tudom, hogy elég jó vagy.
– Akkor mitől félsz? Szenttől?
A férfi rángó állkapoccsal meredt a csizmájára.
– Szent az egyetlen kereskedő a Szoros-öbölben, aki még a
Névtelen tengerre is kihajózik, mióta Zola hajóit kitiltották. Ő az
egyetlen legitim versenytársa a bastiani kereskedőknek. Ezért a
pozícióért bármely hajós a Szoros-öbölben levágná a karját. És
ha bárki rájön, ki vagy, akkor rajtad keresztül fogja zsarolni
Szentet.
Jogos érv. De még mielőtt vitába szállhattam volna, West újra
megszólalt.
– De ami ennél is fontosabb, nem bízom benned.
– Tessék?
– Most próbáltad ellenem fordítani a legénységemet.
Eltátottam a szám.
– Én…
– Manipulálni akartad azokat, akikre az életem is rábíznám.
Tőlük függök.
– De te meg sem akartál hallgatni. Tudtam, ha megtudják, ki
vagyok, akkor meghallgatják, amit mondani akarok.
– Nem így működik a legénység.
Sóhajtottam.
– Akkor taníts meg, hogy működik.
 West a zsebébe süllyesztette a kezét, és egy pillanatra
elhallgatott.
– Ha arra kerülne a sor, hogy választanod kell köztünk és
Szent között, Szentet fogod választani.
– Miért választanám őt? – nevettem. – Ő sem választott engem
soha.
– Csak azért akarsz a Marigoldon dolgozni, mert Szent
elutasított – próbálkozott ismét.
– Te pedig csak azért vagy a Marigold kormányosa, mert Szent
felvett az árnyhajójára. Nem számít, miért vagyunk itt, West. Itt
vagyok. Nekem is szükségem van valakire, akire rábízhatom az
életem.
A férfi szája egyetlen kemény vonallá szűkült.
– Te nem bízol bennem, én viszont bízom benned – tettem
hozzá halkabban.
– Nincs okod rá, hogy megbízz bennem.
Keresztbe tettem a karom, és félrenéztem.
– Visszajöttél.
– Te meg miről beszélsz?
– Jevalon minden este kiültem a sziklákra a tengerparton, és
elképzeltem a horizonton apám hajójának vitorláját. Reméltem,
hogy visszajön értem – mondtam, majd egy pillanatra elakadt a
szavam. – Ő nem jött vissza, te viszont igen.
West felnézett, egyenesen a szemembe.
– Kotróként akarok dolgozni a Marigoldon. Ki akarlak húzni
titeket Szent alól.
West a falnak dőlt, és megvakarta az állát.
– Sosem lett volna szabad hagynom, hogy felszállj a
Marigoldra.
– Ennek mi köze van ahhoz, ami Jevalon történt?
– Minden.
– Épp most mondtad Szentnek, hogy azért hoztál el, hogy a
saját bőröd mentsd!
– Azért hoztalak el Jevalról, mert nem akartalak ott hagyni –
lehelte. – Nem tudtalak ott hagyni. – Ez volt az első olyan nekem
szóló mondata, amin éreztem az igazság mázsás súlyát.
Próbáltam olvasni a West arcán átsuhanó árnyakból, de mint
mindig, most is csak egy apró részletet mutatott. Mindig csak a
darabjait láttam, sosem az egészet.
Egy pillanatra elhallgatott, majd közelebb lépett.
– Arra fogok szavazni, hogy befogadjunk, mint kotrót. – A férfi
testéből áradó forróság körém fonódott. – Ha megígéred, hogy
egyvalamit megértesz.
– Micsodát?
– Nem törődhetek még egy emberrel, Fable – mondta, ahogy a
tekintete végigsiklott az arcomon.
A mondat kitöltötte azt a kevés helyet közöttünk, úgy éreztem,
falak kúsztak be közénk. Pontosan tudtam, miért mondta ezt.
Láttam rajta, abban, ahogy időnként az ajkamra pillantott,
amikor engem nézett. Ott volt a hangjában, ami mindig
elmélyült egy kicsit, amikor kimondta a nevem. West másfajta
kockázatot is vállal, ha arra szavaz, hogy fogadjanak be a
legénységbe, és ebben a pillanatban fel is fedte előttem ezt.
– Mondd, hogy megérted. – Várakozva feltartotta a kezét
kettőnk közé.
Ez nem pusztán vallomás volt, hanem szerződés.
Úgyhogy a szemébe néztem, és határozottan megfogtam a
kezét.
– Megértem.
 HUSZONKILENC

Amikor a sötét mólóra értem, a Marigold fedélzetén csupán

egyetlen lámpás világított.
Az üres hajók úgy lebegtek a vízen, mint az alvó óriások. A
legénységük tagjai mind a városban ittak, a kikötőben csak azok
a munkások maradtak, akiket azért fizettek, hogy vigyázzanak a
kikötőre. Még Waterside is üresnek tűnt, hiányoztak a
sikátorban nyüzsgő kicsiny arcok. Ceros sokkal kisebbnek tűnt
a sötétben, én pedig még apróbbnak éreztem magam benne.
Amikor elértem a póznát, ahová a Marigoldot kötötték ki,
akaratlanul is megálltam a vérfoltnál, ahol reggel a két holttest
feküdt. Láthatóan tisztára sikálták a felületet, de néhány vörös
folt mélyen beleitta magát a deszkába. Még mindig láttam,
ahogy a két torz test a napfényben feküdt, és azon tűnődtem,
vajon kik lehettek. Valószínűleg szegények voltak, akik éjjelente
tettek szert némi bevételre a kikötőben. Szánalomra méltó
módja a halálnak, ha másvalaki hibájából kapnak el.
A létra kiterítve várt rám. Felnéztem, és bekötözött kezemmel
a kötélbe kapaszkodtam. Korábban azt hittem, utoljára állok a
Marigold fedélzetén, most azonban a hajó az otthonommá
válhat. A legénysége pedig a családommá. Tudtam, hogy az
életem is olyan hirtelen fordulatot vehet, amilyen gyorsan a
szélirány megfordul a váratlan viharok előtt.
Átmásztam a korláton. A többiek már a fedélzetre gyűltek, és
körben álltak a kormánykerék előtt. A csupasz árbócok úgy
tornyosultak fölénk, akár a csontvázak, magasba nyúló tetejük a
sötétségbe veszett. Az elszakadt vitorla már feltekerve hevert a
hajótestben.
Megtaláltam a helyem Willa mellett, West pedig közben a
fedélzet deszkáit bámulta. A tartását jól látható feszültség járta
át. A férfi elfogadta az ajánlatomat, de annyira nem örült neki,
hogy az jobban fájt, mint amennyire beismertem volna.
– Biztos vagy ebben, kotró? – Willa karja az enyémnek
nyomódott, ahogy a lány felém hajolt.
Westre néztem, aki egy pillanatra elkapta a pillantásomat.
– Biztos.
És komolyan is gondoltam. Nem csak arról volt szó, hogy nem
volt hová mennem. Már az első éjjel, amikor az üres
függőágyban aludtam a kabinban, úgy tűnt, itt a helyem.
Beilleszkedtem. Még ha West nem is akart a legénységben látni,
velük, ötükkel kialakíthattam egy saját életet. Megbízhattam
bennük. És ez elég volt. Több mint elég.
Auster levette a fejéről a gyapjúsapkát, és hagyta, hogy kócos
haja a vállára omoljon. A felfordított sapkát maga elé tartotta a
kör közepén.
Ahogy belenéztem, gombóc nőtt a torkomban.
Willa előhúzott egy rézpénzt az övéből.
– Én azt mondom, fogadjuk be ezt a semmirekellő jevali kotrót
a legénységbe. – Az érmét a levegőbe pöckölte. A réz megcsillant
a lámpafényben, majd Auster sapkájában landolt. – Még ha
tényleg balszerencsét hoz is ránk.
– Én benne vagyok. – Paj is érmét dobott a sapkába.
Auster rám vigyorgott, és követte a többieket.
– Én is.
Hamish engem figyelt, és lassan előhúzott egy érmét. Meg
sem próbálta elrejteni a bizonytalanságát.
– Mit keresett Szent lánya Jevalon?
A kezemet félénken a kabátzsebembe csúsztattam.
– Tessék?
– Ha bízni akarunk benned, ismernünk kell a történeted.
Hogy kötöttél ki Jevalon?
 – Nem kell tudnunk – nézett West figyelmeztetőn Hamishre.
– Tudnom kell.
– Otthagyott – mondtam elszoruló torokkal. – Miután a
Pacsirta elsüllyedt, Jevalon hagyott.
A többiek némán lesütötték a szemüket. Nem ismertem a
történetüket, de úgy képzeltem, hogy nem lehetett sokkal jobb
az enyémnél. Nem áltattam magam azzal, hogy sajnálatra méltó
vagyok hozzájuk képest. A Szoros-öböl pengeélen táncolt. Senki
nem élhetett itt anélkül, hogy megsérülne. Én már nem
szégyelltem, honnan jöttem. Azok a napok elmúltak.
Hamish biccentett, és a többi közé pöckölte az érméjét.
Mindenki Westre nézett. A férfi némán állt, mögötte sirályok
verdestek a sötétben. Azon tűnődtem, vajon meggondolta-e
magát, vagy hagyja, hogy a csapat leszavazza.
Amikor végül felemelte a kezét, az ujjai között pénzérme
csillant. Szó nélkül a sapkába dobta.
Kimondatlan szavai visszhangzottak a csendben. Felvesz.
Elfogadja a pénzem, hogy megmentse a Marigoldot. De ez
minden.
– Hozz szeszt, Willa. – Auster a kezembe nyomta a sapkát, és
én rábámultam.
A hagyomány szerint a legénység minden tagja ad egy érmét a
legújabb tagnak a jóindulat jeleként. Rengetegszer láttam apám
legénységeit így tenni. De mióta Jevalra vetődtem, egyszer sem
kaptam semmit. Soha. Meg sem próbáltam visszatartani a
könnyeimet, amelyek patakokban csorogtak az arcomon, ahogy
magamhoz öleltem a sapkát.
Mint egy fáradt madár, aki a legelhagyatottabb tengerre
repült, végre találtam egy helyet, ahol megpihenhetek.
Willa kinyitotta az egyik tintakék üveget, amit a kocsmából
hozott. Paj kiosztotta a poharakat, és a lány mindenkinek töltött.
A rozsszesz a deszkára löttyent a lábunk alatt. Mind egy
húzásra kiürítettük a poharakat. A többiek nevetésben törtek ki.
Kissé kaparta a torkomat a tüzes ital, de azért én is velük
kacagtam.
– Mennyi? – kérdeztem az üres poharat szorongatva.
– Mi mennyi? – Willa újratöltötte a poharát.
– Mennyi pénzre van szükségünk a vitorlákra?
Hamish látszólag meglepődött a kérdésen, de azért elővette a
könyvét a belső zsebéből. Levette a lámpást az árbócról, és
lerakta közénk a fedélzetre. Kinyitotta a könyvet az utolsó
megjelölt oldalnál, és mind a halványan pislákoló fénybe
görnyedtünk körülötte. Hamish kézírása sorokba rendezve
terítette be a pergamen oldalait, a jobboldali sávba pedig a
számok kerültek.
– Ha kifizetjük a javítást és a vihar veszteségeit, legalább
nyolcszáz érme fog kelleni a vitorlákra.
– Nyolcszáz? – kérdezte Paj kétkedőn.
– Biztos vagyok benne, hogy legalább ennyit kell majd
fizetnünk annak, aki vállalja egyáltalán, hogy megcsinálja.
Senki nem akar konfliktust Zolával.
– Ez igaz – mondta West.
Még a rozsszesz sem segített abban, hogy ne égessen ez a
szám. Tudtam, hogy drága lesz, de nem hittem volna, hogy
ennyire. Reméltem, hogy még így is működhet a tervem.
– Meg tudod szerezni, vagy nem? – Hamish szemüvege
visszaverte a fényt, ahogy a férfi felnézett a könyvéből.
– Meg tudom szerezni.
Willa visszacsavarta az üveg dugóját, és a földre tette.
– Sosem mondtad el, hogyan.
– Számít az?
– Nem igazán – vont vállat a lány. – De azért szeretném tudni.
– Szent fogja kifizetni a vitorlát.
Westnek elkerekedett a szeme, Paj pedig megköszörülte a
torkát.
– Szent?
– Úgy van.
– És hogy fogod őt rávenni erre? – Willa láthatóan jól
szórakozott.
– Nálam van valami, amit nagyon akar. Valami, amiért bármit
megadna.
Nem kérdezték, mi volt az, de láttam rajtuk, hogy aggasztja
őket az ötletem. Szent már így is haragudott rájuk Zola miatt.
Ha rájönne, hogy azért játszadozom vele, hogy kifizesse a
Marigold javíttatását, valószínűleg mindannyiunk vérét akarná.
– A tűzzel játszol, Fable – mondta Willa, de ördögi mosolya
még a szemében is ott csillogott.
Láttam, hogy West ugyanerre gondolt, de az ő arcáról
hiányzott a jókedv. Az üres poharába bámult, a fény a zöld
üvegen táncolt. A haja eltakarta a vágást a homlokán, de az arca
bal oldala még fel volt dagadva, és az egyik szeme véreres volt.
Ez a csapat már akkor is bajban volt, amikor először a
fedélzetre léptem. Azon gondolkodtam, vajon én szabadítom-e
rájuk a végső vihart, ami a vesztüket okozza.
 HARMINC

Ugyan megszegtem a neki tett ígéretem, de még mindig Szent

szabályai szerint éltem.
Éreztem a hajnal illatát, ahogy a hidat figyelve a két épület
közé léptem. Ha helyesek a számításaim, bármelyik pillanatban
meghallhattam Szent csizmáját a deszkákon, ahogy Griff
kocsmájába tart. Mikor kislány voltam, és nem a tengeren
voltunk, apám minden reggel ivott egy teát Griffnél még
napfelkelte előtt.
Arra gondoltam, talán Szent megváltozott az utóbbi évek
során. De ha még mindig ugyanaz a könyörtelen kereskedő volt,
aki képes volt kivágni mindenki térdét maga körül, csak hogy ő
legyen a legmagasabb, akkor talán ugyanúgy teázott Griffnél
minden hajnalban.
A távoli léptek zajára felpillantottam az egyetlen hídra, amely
Pinchbe vezetett. Habár az utcák ilyenkor még üresek voltak,
Szent nem szívesen sétált a lenti mocsokban.
Egy árny jelent meg a sötét ég alatt, és már abból, ahogy a
kabátja lebbent a szélben, tudtam, hogy ő az. Leugrottam a
ládáról, amin ültem, és követni kezdtem. Ugyanazon az úton
ment Waterside felé, mint mindig. A kezemet a zsebembe tömve
követtem az épületek fölött vonuló alakját. Ilyen volt Szent –
mindenre árnyékot vetett, ami körülvette.
Amikor a kikötőhöz közel lefelé indult a létrán, a legközelebbi
falhoz préselődtem, és visszafojtott lélegzettel vártam. A
halvány fényben a férfi kabátja úgy ragyogott, akár a kék korall
Jeval keleti zátonyain. Szent leért a földre, és elindult a
sikátorban, épp amikor a város lámpásai kigyulladtak. Az utca
perceken belül megtelt kikötőmunkásokkal, és Ceros
fogaskerekei beindultak.
Vártam, hogy Szent eltűnjön a sarok mögött, mielőtt halk
léptekkel a nyomába szegődtem volna. A sikátor fölött Griff
kocsmájának cégére lógott, amiről a tengeri szelek már
lekoptatták a betűket. De jól ismertem ezt a helyet. A kőfalakat
hatalmas faoszlopok szegélyezték, és a tetőn olyan meredeken
álltak a cserepek, hogy még a madarak sem tudtak rászállni.
Szent eltűnt az ajtó mögött. Az ablakból figyeltem őt. A hely
üres volt, leszámítva a bárpult mögött álló Griffet, aki épp
rongyot kötött a dereka köré. Fel sem nézett, ahogy Szent
kihúzta az egyik széket, és leült az asztalhoz.
Hátulról megjelent egy nő egy teástálcával a kezében.
Óvatosan letette a tálcát, elrendezte a kancsót Szent asztalának
sarkán, miközben a férfi egy köteg pergament húzott elő a
kabátjából. A teáscsésze aprónak tűnt a kezében, amikor a
lapokat tanulmányozva belekortyolt.
A kezemet a kilincsre tettem, és egy kicsit megráztam magam,
mielőtt benyitottam volna.
Griff felpillantott a pult mögül, és a nő is újra megjelent az
ajtóban. Látszott, hogy mindketten meglepődtek. De Szent
pillantása volt a legkeményebb. A férfi vastag szemöldöke szinte
összeért kék szeme fölött.
– Jó reggelt – biccentettem a nő felé. – Egy teát kérek.
A nő Griffre nézett, mintha csak az engedélyét várná. A férfi
láthatóan gyanakodva bólintott. Amikor leültem Szenttel
szemben, és összefontam a kezemet az asztalon, a kocsmáros
szeme elkerekedett.
– Mit keresel itt? – Szent újra a pergamenre pillantott, de
bizonytalan tartásából kiolvastam, hogy sikerült meglepnem.
– Főkönyv? – Színlelt érdeklődéssel előrehajoltam.
– Úgy van. Tegnap éjjel két hajó is késve ért be. – Szent
felemelte a csészét, amely kör alakú nyomot hagyott az egyik
lapon. – Mit akarsz?
– Teázni szeretnék az apámmal – suttogtam mosolyogva.
Minden izom megfeszült Szent testében, és olyan erősen
szorította a csészét, hogy az majdnem eltört az ujjai között. Míg
a nő kihozta az újabb kancsónyi teát, és az asztalt rendezgette, a
férfi a szemembe nézett.
– Tejet? – kérdezte a nő.
– Igen, kérek.
– És cukrot, kedvesem?
– Persze. – Szentre pillantottam. – Már évek óta nem ízleltem
cukrot.
Az apám túl nagy hévvel tette le a csészéjét, kilöttyentette a
teát. Megtöltöttem a saját csészémet. A nő visszatért egy
kistányérnyi krémmel és néhány lenszalvétára helyezett
kockacukorral. Szent rám se hederített, míg az italomat
kevertem.
– Megsérültek a hajóid a viharban?
– Az összes hajó megsérült abban a viharban – motyogta.
– Zoláé is?
A férfi ledobta a pergament.
– Mit tudsz te Zoláról?
– Nem sokat, csak azt, hogy valami összetűzésbe keveredett
azzal a drágakő-kereskedővel a Névtelen tengerről – feleltem. –
És a Marigolddal is. Hallottam, hogy szétszaggatta a vitorláit.
– Minél kevesebbet tudsz az ügyeiről, annál jobb.
Felemeltem Szent csészéjét, és azt is újratöltöttem.
– Te is viszályba kerültél vele?
– Az anyád – felelte, mire a kezem megdermedt a kancsón. –
Úgyhogy igen, viszályba keveredtem vele.
– Ismerte anyát? – Ügyeltem rá, nehogy kiejtsem a nevét. Nem
volt szükségem arra, hogy Szent megharagudjon rám.
– Az ő legénységében volt kotró, mielőtt befogadtam volna a
hajómra.
Annyira sokkolóan hatott rám az őszintesége, hogy csak
bámulni tudtam. Szent mindig rejtvényekben beszélt, de most
olyan információt is átadott, amit nem kérdeztem. Észszerűnek
tűnt, hogy Isolde más legénységeknél is dolgozott, mielőtt
Szenthez szegődött volna, de sosem beszélt arról, mi történt vele
Bastian elhagyása után.
– Miféle viszályba került vele?
Apám közelebb hajolt az asztal fölött.
– Nem számít.
A fogamat csikorgattam. Legszívesebben megragadtam volna
azt a gyönyörű kabátját, és a képébe ordítottam volna.
Téged nem erre a világra teremtettek, Fable.
Nem gondolta, hogy tudok vigyázni magamra. Nekem adta a
Pacsirtát, de nem hitt benne, hogy képes vagyok a saját utamat
járni. Kizárt.
Mélyen beszívtam a tüdőmbe a levegőt, ami mindig körülvette
apámat. A büszke, erős jellemét, ami a szemében csillogott.
Visszafojtottam a mellkasomba a fájdalmat, amely azért kiáltott,
hogy megfogja a kezem az asztal fölött. Nem törődtem az apró,
összetört részemmel, ami nem vágyott másra, csak arra, hogy
felemelje a tekintetét a pergamenről, és rám nézzen. Igazán
rám nézzen.
– Mikor mondod el, hogy miért jöttél ide?
A teámba kortyoltam, édes keserűsége csípte a nyelvemet.
– Pénzre van szükségem.
– Mennyire? – Kicsit sem tűnt úgy, mintha felkeltettem volna
az érdeklődését.
– Nyolcszáz rézérmére.
Erre aztán felfigyelt. Vigyorogva hátradőlt a székében.
– Azt akarod, hogy adjak…
– Persze, hogy nem – szakítottam félbe. – Azzal megszegnéd a
saját szabályodat. Semmi sincs ingyen – recitáltam, pont, mint
gyerekkoromban. – Üzletet akarok kötni.
Láthatóan felkeltettem a kíváncsiságát.
– Üzletet.
Ú
 – Úgy van.
– Mire kell neked nyolcszáz érme?
– Azt mondtad, építsem fel a saját életemet. Épp azt csinálom.
Elismerően bólintott.
– És mid van, amiért ennyi pénzt kéne fizetnem?
A kabátomba nyúltam, még mielőtt meggondolnám magam,
és elővettem a tengerisárkány-láncot a zsebemből. Az asztalra
tettem közénk. Szentnek ezúttal nem sikerült elrejtenie a
megrökönyödését. A férfi elkerekedett szemekkel,
megmerevedve bámulta az ékszert.
– Honnan szerezted? – recsegte.
Tudtam, hogy nem helyes, amit teszek. Volt valami romlott
abban, hogy anyámat használtam fel ellene. Végképp szörnyű
volt, hogy a legértékesebb kincsét bocsátottam áruba. De
amikor megálltam a tükör előtt Szent bázisán, a medál
megszólított, mintha Isolde tudta volna, hogy szükségem lesz rá.
Éppen ebben a pillanatban.
Apám óvatosan felvette az ékszert, az abalonból készült
tengeri sárkány az ujjai között himbálózott.
– Ezért mentél vissza a Pacsirtára – mondtam. – A
nyakláncért.
Nem felelt. Ő csináltatta a medált anyámnak egy bastiani
ékszerésszel, aki egyedi darabokat készített. Az abalon ritka
volt, különösen ez az összetéveszthetetlen zöld árnyalat, ami
csak a Névtelen tengerben volt fellelhető. Anya sosem vette le.
– Szóval? – Ahogy apámra néztem, a szememet forró könnyek
égették.
Megszorította a nyakláncot, majd az elülső kabátzsebébe
ejtette. Megköszörülte a torkát.
– Rendben, nyolcszáz érme.
Kezet ráztunk az egyezségre. Szent fel sem nézett, amikor
felálltam. Lassan tudatosult bennem, mit is csináltam. Tudtam,
hogy mi a legfontosabb neki, és felhasználtam ellene. Pontosan
olyasvalakivé váltam, aki miatt szükség volt a szabályaira.
 Hátat fordítottam, még mielőtt kicsordult volna a könnyem.
– És Fable?
Fél lábbal már az ajtóban állva megdermedtem.
Ahogy Szent a székét hátradöntve rám nézett, visszatért
arcára a hűvös nyugalom.
– Ha még egyszer megpróbálod felhasználni ellenem az
anyádat, elfelejtem, hogy valaha léteztél.
 HARMINCEGY

Éreztem, ahogy Isolde távolodott tőlem, ahogy elhagytam Griff

kocsmáját, és hátrahagytam a nyakláncot. Miután elvettem
Szent bázisáról a medált, anyám jelenléte úgy követett, akár egy
szellem.
Paj két pénzzel teli erszényt kötött a csípőmre, a bőrszíjat az
övemhez csomózta.
– Ha egyszer elindulunk, nem állsz meg.
Bólintottam, és még szorosabbra húztam a csomót, nehogy az
erszény súlya kilazítsa.
– Nem állsz meg – ismételte, és megvárta, hogy ránézzek.
– Értem.
Mögötte Willa ácsorgott a sikátor árnyékában, és az utcát
figyelte. Szent kincstárnoka, akit két, több késsel is
felfegyverkezett férfi kísért, megjelent az éjszaka közepén a
pénzzel a kocsmában. Összeszűkült szemmel nézték, ahogy
aláírtam a pergament a szobámban, de egyikük sem szólt egy
szót sem. Ha apámnak dolgoztak, már jól tudták, hogy ne
kérdezősködjenek.
Hamish azt javasolta, hogy előbb kössünk üzletet a
vitorlakészítővel, mert túl kockázatos lenne átvinni a pénzt a
városon. West szerint azonban jobbak az esélyeink az ajánlatra,
ha a mester a saját szemével látja a pénzt.
Semmi sem olyan meggyőző, mint a réz csillogása, mondta.
– Az ajtóig kísérünk, és aztán kint megvárunk titeket. – Auster
ismét ellenőrizte az erszényeket.
– Nem jöttök be velünk? – néztem rájuk. Nem tetszett az ötlet,
hogy egyedül maradjunk ennyi pénzzel a vitorlakészítő
házában. Ha esetleg megpróbálna meglopni, Willán és rajtam
kívül senki nem lesz, aki kést rántson.
– Tinny nem bír minket túlságosan – vigyorgott Paj, és Auster
mellé támaszkodott.
– Miért nem?
– Nem szívesen üzletel a sósvérűekkel.
Elkerekedett szemekkel bámultam a két férfit.
– Azt mondtátok, Waterside-ról származtok – néztem Pajra.
A férfi megdermedt, talán kényelmetlenül érintette, hogy
Auster megosztott velem valamit, ami tényleg igaz volt.
De Auster nem zavartatta magát.
– Bastianban születtünk.
A Névtelen tenger partján fekvő, csillogó, gazdag városban
született anyám is. Ritkán lehetett olyasvalakivel találkozni, aki
a Szoros-öblöt választotta, annak ellenére, hogy Bastianban
született. Csak azok szánták magukat erre, akik menekültek
valami elől.
Több is volt még a történetben, ami idáig vezette őket. Nem
kerülte el a figyelmemet, miért árulta el ezt Auster. Felajánlotta
a bizalmának egy apró darabját, hogy megnézze, mihez kezdek
vele.
– Ideje menni – mondta Willa, és hátrapillantott a válla fölött.
Begomboltam a kabátomat, míg Auster és Paj elfoglalták a
helyüket a két oldalamon.
Willa kihúzta a kését az övéből.
– Kész vagy?
Bólintottam.
A lány kilépett az utcára, én, Auster és Paj pedig követtük. A
két férfi elég közel lépdeltek mellettem, hogy elbújjak közöttük.
A vitorlakészítő háza az egyik mólóra épült, ami Ceros keleti
oldalán a tengerbe nyúlt. Az épület egyik falát a városra néző,
keretezett üvegablakok borították. A vörös téglát vastagon
benőtte a zöld moha az oszladozó habarcson át. Zsebre dugott
kézzel sétáltam, az ujjaimat a nehéz erszények köré fontam,
hogy ne csörömpöljenek annyira.
Feltűnt, hogy mindenki megbámulta Willa sebhelyes arcát,
aki mellett elhaladtunk, de a lány emelt fővel ment tovább,
mintha észre se venné. Egyszer sem láttam őt rejtegetni a heget.
Azon tűnődtem, vajon szándékosan használta-e arra, hogy
megmutassa, ő is jócskán kivette már a részét a Szoros-öböl
brutalitásából. Az ilyesmi nem volt szokatlan a hajókon dolgozó
nőknél, akik rendkívül kevesen voltak. Minél lágyabbnak tűnt
valaki, annál valószínűbb volt, hogy prédává válik.
Mostanra annak a híre, ami a Marigolddal és Westtel történt,
szárnyra kapott a kereskedők körében. A viszály Zolával valami
sokkal nagyobbá kezdte kinőni magát: egy valóságos háborúvá,
és mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a legénységünk
már nem húzhatja sokáig. De senki nem tudott a jevali lányról,
aki elég pénzt csikart ki Szentből a hajó megmentésére.
Ahogy elértük a mólót, Auster elfoglalta a helyét az épület
oldalán, és előhúzta a pipáját. Paj zsebre dugott kézzel követte.
Mindketten a szemük sarkából figyelték, ahogy Willa kinyitotta
az óriási vasajtót, majd belépett a vitorlakészítő műhelybe,
amelynek ablakain keresztül a beáramló fény megvilágította a
padlót.
A helyiség padlóját mindenféle méretű és vastagságú,
összehajtott vásznak labirintusa foglalta el, csupán egy
lépcsősor maradt szabadon. A fal mentén kész, becsomagolt
rendelések várták, hogy átszállítsák őket a kereskedőházba. A
barna papírcsomagolásokra a megrendelő hajók neveit
firkantották.
Egy vászonfüggöny mögül kopasz férfi bukkant elő. Figyelte,
ahogy megmásztuk a második emeletre vezető lépcsőt. A
hatalmas helyiségben egy vitorlának való anyag feküdt
kiterítve, amelyet kiszabtak, majd kézzel varrtak össze. Az
ablakok minden irányból beengedték a fényt, és az egész padlót
beterítő, hullámzó vászon mentén tanítványok ültek a
szerszámosládáikkal. A mennyezetről kötelekre fűzött
fémgyűrűk lógtak, akár az ezüstláncok.
– Tinny! – kiabálta Willa, mire megjelent egy férfi a helyiség
másik oldalára halmozott ládák mögül.
A szeme elkerekedett, és a bajsza alatt káromkodást mormolt.
– Ó, nem, nem! Esélytelen, Willa!
A kapkodó tanítványok lehajolva göngyölítettek a vásznon,
hogy a lánynak legyen helye Tinnyhez sétálni.
– Soha az életben! – rázta a fejét a férfi, és a csapszeg hegyes
végét a kezében tartott vitorla sarkához irányította.
Megcsavarta, hogy kitáguljon a lyuk. A gyűrűje visszaverte a
fényt. A vastag, ezüst karikába erősített rozsdaszín karneolra
Ceros címerét pecsételték, annak jeleképp, hogy a férfi a
Vitorlakészítők Céhének igazolt tagja volt. Mindenki alatta
dolgozott. A segédek a hosszú tanulóévek alatt mind abban
reménykedtek, hogy egy nap ők is megkapják ugyanezt a
gyűrűt.
– Egyetlen vitorlakészítő sem fog a Marigold szolgálatába
állni, úgyhogy nincs értelme megkérdezned.
– Itt járt Zola? – Willa az egyik kezével az ablaknak
támaszkodott.
– Mindenhol járt.
Willa a férfi háta mögött a szemembe nézett. Hamishnek és
Westnek igaza volt.
Tinny elvette a fémgyűrűt a segédjétől, és a vitorla
fűzőlyukába illesztette.
– Senki nem akar viszályt a Luna legénységével, érted? Zola
talán már nem olyan fürge, mint egykor volt, de mocskosan
harcol. Sajnálom, ami a Marigolddal történt. – A férfi
végignézett Willa arcán. – És azt is sajnálom, ami veled és
Westtel történt. Nem tudom, hogyan vontátok magatokra egy
Zolához hasonló tengeri démon figyelmét, de nekem nem kell
annyira a pénz, hogy keresztbe tegyek neki.
Mögöttünk az egyik fiatal tanítvány hallgatózva üldögélt,
áthúzta a tűt az anyagon a szoros varrás mentén. A szeme a
kabátom alatt dudorodó erszény felé kalandozott.
– Mi mindig jók voltunk hozzád, Tinny – mondta Willa. –
Mindig pontosan fizettünk.
– Tudom, de ahogy mondtam… – sóhajtott. – Sowanban
jobbak az esélyeitek. Ha előbb értek oda, mint Zola.
A lány dühösen nézett rá, de a férfi nem mozdult.
– És szerinted hogy jussunk el Sowanba vitorlák nélkül?
– Nézd, nem is lenne szabad beszélnem veletek. – Tinny a
helyiség másik oldalára pillantott. – Az emberek pletykásak.
– Van pénzünk, nem is kevés – tette hozzá Willa halkan. –
Hajlandók vagyunk a dupláját is kifizetni a vitorláknak.
Tinny keze egy pillantra megdermedt.
– Mutasd meg neki – mondta a lány a szemembe nézve.
A ládák mögé léptem, és kigomboltam a kabátomat, hogy
megmutassam a két teletömött erszényt.
Tinny szája megremegett, láthatóan zakatolt az agya. Az egyik
lábáról a másikra állva lopva az ablak felé pillantott. Csábította
az ajánlat, de már akkor láttam rajta, mielőtt kinyitotta volna a
száját, hogy nem lesz hajlandó vásárra vinni a bőrét, nem
számít, mennyit kínálunk neki.
– Sajnálom, Willa. – A férfi elfordult, és a következő
csapszeggel kezdett dolgozni.
– Áruló szemetek – motyogta Willa, ahogy a lépcső felé
sétáltunk. A tanítványok megint felgöngyölítették a vásznat az
utunkban, Willa azonban nem lassított, a léptei nehéz
szívverésként dörömböltek a fapadlón.
– Biztos, hogy van valaki a városban, aki elfogad nyolcszáz
érmét – mondtam, és leszaladtam a lány után a lépcsőn az ajtó
felé.
– Ha bárki megcsinálná, akkor Tinny lett volna az.
Paj felegyenesedett, ahogy kiléptünk az ajtón.
– Ez gyors volt.
– Nem vállalja! – morogta Willa, és csípőre tett kézzel bámult
a zsúfolt utcára.
Auster mélyet szippantott a pipájából, és az orrlyukán
keresztül eregette a füstöt. A száján csintalan mosoly játszott.
– Eszedbe ne jusson – szólt Paj.
Auster egy szót sem szólt, csak játékosan hintázott a sarkán.
– Mi az? – meredtem rá.
– Talán ismerünk valakit, aki elvállalná – mondta Auster,
kerülve Paj tekintetét.
Hitetlenkedve figyeltem őket.
– Kit?
– Nem megyünk Leóhoz! – förmedt Paj Austerre.
– Ki az a Leo? – Willa türelmetlensége egyre nőtt.
– Valaki, akit régről ismerünk. Ő majd megcsinálja – felelte
Auster.
Paj azonban nem úgy festett, mint aki beleegyezne ebbe.
– Senki nem fogja megtudni. Bizonyos szempontból ez még
biztonságosabb is – vont vállat Auster.
– Honnan tudod, hogy senki nem fogja megtudni? – vágott
közbe Willa.
– Onnan, hogy ennek a vitorlakészítőnek nem is lenne szabad
léteznie.
– Nem gondolod, hogy ezt megemlíthetted volna, még mielőtt
idejöttünk? El fog terjedni, hogy megkértük Tinnyt! – emelte fel
a hangját Willa.
Paj felsóhajtott.
– Ez csak a végső mentsvárunk.
– Jól hangzik – szóltam, és sarkon fordultam. – Menjünk!
 HARMINCKETTŐ

Várakozva ültünk a szűk teaház ablaka mellett.

Észak-Fyg volt a város egyetlen olyan kerülete, ahol a
macskakő száraz volt, és nem rohangáltak mindenfelé
mezítlábas kisgyerekek az utcákon. Az itteni lakosok közül
sokan Bastianban születtek, és csak a céhük képviseletében,
vagy Névtelen tenger másik oldalán tartózkodó munkáltatójuk
szolgálatában éltek Ceroson. Más életkörülményekhez voltak
szokva, mint mi a Szoros-öbölben. Itt nem érződött Ceros szaga.
Itt az évek során bezöldült bronzdíszekkel ékesített kőházak
visszaverték a napfényt.
Még sosem jártam Észak-Fygben, mert apám nem volt
hajlandó Waterside-nál nyugatabbra menni. Mikor a város
hivatalnokaival vagy a céhmesterekkel találkozott, a belvárosba
hívta őket, hogy a saját térfelén tárgyalhasson és intézhesse az
üzleti ügyeit.
Mindenki megbámult minket az utcán, ahogy a teaház felé
meneteltünk. Kíváncsi voltam, mikor volt közülük bárki is
utoljára a kikötőben. A mi fajtánkat nem látták szívesen Észak-
Fygben, de azért nem valószínű, hogy a pénzünket
visszautasítanák. Felárat kellett fizetnünk, hogy az ablak mellé
ülhessünk, ahonnét rálátás nyílt egy vörös ajtóra az utca
túloldalán.
– Ez meg mi a franc? – Auster felemelte az egyik apró
süteményt a szervírozó tálról, és maga elé tartotta. A törékeny,
vékony rétegeket vérvörös por borította.
A pincérnő ezüst tálalókocsit gurított mellénk, és felszolgált
két kancsó teát. Közben a földet nézte, mintha ott sem lennénk.
Rájöttem, hogy nem rosszallásból nem néz ránk, hanem azért,
mert fél. Egy röpke pillanatig úgy éreztem, tetszik ez az érzés.
Magam elé húztam a teáskancsót, és szemügyre vettem rajta a
lila virágmintát és az aranyozott peremet. A hozzá illő csésze
egymagában többe került, mint az övem az összes szerszámmal
együtt.
– Most akkor jön vagy sem? – fújtatott Willa türelmetlenül, és
gőzölgő fekete teát töltött a csészéjébe.
– Jönni fog – mondta Paj a vörös ajtót fixírozva.
– És pontosan honnan ismer két Bastianban született hajós
egy tehetős, észak-fygi szabót? – kérdezte a lány Austertől.
– Ő is sósvérű – felelte a férfi, miután lopva Pajra pillantott. –
És Paj egyszer szívességet tett neki.
– Miféle szívességet? – kérdeztem.
– Olyasfajtát, amit vissza kell fizetni – vágta rá Paj, még
mielőtt Auster megszólalhatott volna.
Már így is jóval többet mondtak, mint amire valaha
számítottam. Nem akartam tovább erőltetni.
Willa felvett egy süteményt a tálcáról, beleharapott, és teli
szájjal beszélt tovább.
– És ha nemet mond?
– Nem fog – vigyorgott Auster. – Száz rézpénzért is
megcsinálná, ha csak annyit ajánlanánk neki.
– Honnan tudod?
– Mert már évek óta nem készített vitorlát. Ugrani fog a
lehetőségre.
– Akkor miért nem ajánlunk neki csak százat nyolcszáz
helyett? – kérdeztem, és hátradőltem.
– Százat fizetünk neki a vitorlákért, hétszázat meg azért, hogy
hallgasson – felelte Auster.
– Akkor a sósvérűek nem igazán összetartóak, mi? – nevetett
Willa.
– Itt van – állt fel Paj, és az ablakhoz hajolt. Egy fehér bajszú,
pöttyös sálat viselő férfi jelent meg az utcán, a kezében egy nagy
rakásnyi csomagot tartott. Miután kicsit kutatott a zsebében,
elővett egy kulcsot, kinyitotta az ajtót, és bement.
Gyorsan befejeztem a teámat, míg a többiek felálltak. Auster
kinyitotta nekünk az ajtót, és kiléptünk az utcára.
A férfi körülnézett az utcán, majd bólintott nekem. Gondosan
összehangolt mozgással indultunk el az utca túloldalára. De egy
hozzánk hasonló legénység nem maradhatott észrevétlen Észak-
Fygben. Cserzett bőrünk, a napszítta hajunk és a leharcolt
ruháink rögtön elárultak bennünket. A szomszéd épület
ablakából egy nő nézett ránk szörnyülködve. Mindenki
megbámult minket, ahogy a szabó ajtajához értünk.
Paj kinyitotta az ajtót, és felmentünk a lépcsőn. Odabent az
apró üzlet falait halvány levendulaszínűre festették, és a
polcokon körös-körül mindenféle színű anyagok sorakoztak.
– Egy pillanat! – kiáltott valaki hátulról.
Paj helyet foglalt az ablak melletti karosszékben, ahol a
napfényes sarokban egy háromoldalú tükör állt. Mellette egy
tálcán borostyánszínű folyadékkal teli kristálykancsók álltak
egy apró asztalon. Paj felemelte az egyiket, töltött magának az
egyik mintás pohárba, és hangosan belekortyolt.
Megérintettem a kiterített fehér, sárga virágokkal pöttyözött
selyem foszladozó szélét, de gyorsan ökölbe szorítottam a
kezem, amikor feltűnt, milyen piszkosnak tűnök az anyag
mellett.
Auster várakozón a pultra könyökölt, amikor közeledő
lépteket hallottunk. A sarok mögül előbukkanó férfi
megtorpant, amikor meglátta Willát, de a szeme csak Paj láttán
kerekedett el igazán. A nyaka köré tekert sálat szoros csomóba
kötötte, fehér bajsza mindkét oldalon felfelé kunkorodott a
viasztól.
– Mit képzelsz, mit keresel itt? – kérdezte erős akcentussal.
– Azt hittem, örülni fogsz nekem, Leo – mosolygott Paj.
A férfi felsóhajtott.
 – A vásárlóim nem fognak örülni, ha híre megy, hogy egy
csapatnyi utcagyerek járt a boltomban.
– Ha még emlékszel, ez az utcagyerek mentette meg a
seggedet Bastianban. Nem lenne ilyen előkelő üzleted nélkülem!
– mondta Paj, és hátrahajtott fejjel kiürítette a poharát.
Leo az ablakhoz ment, és behúzta a csipkefüggönyt, majd egy
apró dobozt és egy pipát vett elő a kötényéből. Csöndben
figyeltük, ahogy megtöltötte a pipát apró levelekkel, rágyújtott,
és sűrű, fehér füstöt pöfékelt az ajkai közül.
– Nem túl veszélyes ezt viselned? – mutatott Auster a gyűrűre
Leo középső ujján. Karneol berakású kereskedőgyűrű volt. Újra
körülnéztem az üzletben. Ha vitorlakészítő volt, miért vezetett
szabóüzletet?
– Aggódsz értem? Jaj, de meghat! – Leo kinyújtotta a kezét a
férfi elé, és a követ nézte. Amikor közelebbről is megvizsgáltam,
láttam, hogy Bastian bélyegét nyomták az ezüstbe. Tehát
vitorlakészítő volt, de nem adták meg neki a cerosi engedélyt.
– Vitorlákra van szükségünk – mondta Auster egyszerűen.
Leo megpöndörítette a bajszát.
– Nem lenne szabad vitorlát készítenem, te is tudod.
– Ez még nem jelenti azt, hogy nem is fogsz.
A férfi hunyorított.
– Miért nem mentek el az egyik vitorlakészítőhöz a város
másik oldalán?
– Már voltunk – felelte Paj, és újra töltött magának. – De nem
csinálják meg nekünk.
– Bajba kerültetek – kuncogott Leo.
– Mit érdekel téged? Megcsinálod, vagy sem?
– Az attól függ, adtok-e elég pénzt, hogy vásárra vigyem miatta
a bőrömet.
– Nyolcszáz rézpénzt adunk – mondtam határozottan.
Willa szemrehányóan nézett rám.
Ebben a helyzetben azonban már nem alkudozhattunk.
Kétségbe voltunk esve, és semmi értelme nem volt úgy tenni,
mintha ez nem így lenne.
– Nincs időnk alkudozni. Vitorlákra van szükségünk, azonnal.
Leo elgondolkodva nézett minket.
– Miféle hajó?
– Kettős árbócú lorcha – felelte Auster. – Gyorsan meg lehet
csinálni.
– Ez nem az a hajó, amelynek két napja szétszaggatták a
vitorláit, ugye? – csillant fel Leo szeme.
– Milyen gyorsan tudod megcsinálni? – méregette Willa
ellenségesen a férfit.
Figyeltem, ahogy Leo elgondolkodik. Ha rajtakapják, hogy a
cerosi Vitorlakészítők Céhének gyűrűje nélkül vitorlát szab, az
felér egy halálos ítélettel. És ha Észak-Fygben dolgozott, akkor
valószínűleg nem szorult rá a pénzre. Ha megcsinálja, akkor az
azért lesz, mert akarja. Nem azért, mert bármire szüksége lett
volna tőlünk.
– Két nap – mosolygott a pipával a fogai között.
– Hogy fogod megcsinálni két nap alatt? – kérdezte Paj oldalra
biccentett fejjel. A férfi arcára árnyék vetült, amitől
tintafeketének tűnt a bőre.
– Vannak embereim – vont vállat Leo.
– Hát, remélem tudják, hogyan tartsák csukva a szájukat. –
Lekötöztem mindkét bőrerszényt a csípőmről, és a férfi elé
dobtam őket. – Itt van kétszáz. Kapsz még kétszázat, amikor
kész a vitorla, a maradék négyszázat pedig akkor, ha már fel is
van szerelve.
– Áll az alku.
Willa közelebb lépett.
– Ha nem csinálod meg, mondanom sem kell, mit teszünk
veled.
– Mondtam, hogy megcsinálom – felelte Leo, akinek a mosolya
kissé elhalványult.
Paj felállt, és letette az üres poharát.
– Akkor azt hiszem, kvittek vagyunk.
 – Már ideje – bólintott Leo, és kinyitotta az ajtót.
Ahogy visszaértünk az utcára, hiányzott a réz súlya az
övemről. Paj és Willa mentek elöl, én és Auster pedig követtük
őket.
– Mit tett érte Paj? – kérdeztem olyan halkan, hogy csak
Auster hallja meg.
A férfi ellenőrizte, hallgatózik-e Paj, mielőtt válaszolt volna.
– Mielőtt a Szoros-öbölbe jöttünk, Paj egy bastiani hajón
dolgozott. Amikor Leónak el kellett tűnnie onnan, Paj
becsempészte őt a hajó rakterébe, hogy Cerosba szökhessen.
– El kellett tűnnie Bastianból?
Auster bólintott.
– És ott vitorlakészítő volt.
– Nem is akármilyen. Ő volt Holland vitorlakészítője.
Tátott szájjal megtorpantam. Holland az a kereskedő volt, aki
Willa szerint viszályba keveredett Zolával. Az ő pénze
irányította a drágakő-kereskedelmet.
– Leo kiesett a kegyeiből. Ha nem akarta kitenni magát
Holland bosszújának, nem volt más választása, mint nyom
nélkül elhagyni Bastiant – folytatta Auster. – Hatvan rézpénzt
fizetett Pajnak azért, hogy elhozza Cerosba. Sokkal több pénz
volt, mint amennyit valaha láttunk, úgyhogy elvállalta. De egy
kereskedő vagy árus sem akart a közelébe kerülni, amikor
Cerosba ért, úgyhogy inkább szabóüzletet nyitott.
Szóval erre gondolt Auster, mikor azt mondta, hogy Leónak
nem is szabadna léteznie. Talált egy kétségbeesett gyereket, aki
elbújtatta őt egy hajóban, és elmenekült. Cerosban mindenki
úgy tudta, hogy ő csak egy szabó.
– Tehát te és Paj már régen együtt vagytok – mondtam előre
nézve.
Auster tudta, mire gondolok. Nem csak arra voltam kíváncsi,
mióta ismerik egymást. Azt kérdeztem, mióta szeretik egymást.
A férfi elvigyorodott, és egy pillanatra a szemembe nézett,
majd bólintott. Feltűrte az inge ujját, és elkomorult arccal
megmutatott egy tetoválást az alkarján.
A tetoválás két összefonódott kígyót ábrázolt, amelyek egymás
farkába haraptak. Az ilyen minta mély jelentéssel bír, a
végtelenséget szimbolizálja. Örökké. Amennyire tudtam, Pajnak
nem volt ilyen tetoválása.
– A legénység tud rólatok?
– Ők az egyetlenek, akik tudják.
És most már én is tudtam.
– Jó hosszú ideje őrzitek a titkot.
– Tudod, hogy van ez – vont vállat. – Veszélyes, ha kitudódik
az ilyesmi.
Ez a gondolat egyszerre tett boldoggá és szomorított el – hát
lehetséges, hogy az ember szerelemre leljen ebben a világban
úgy, ahogy Szent és Isolde! Még akkor is, ha a védelmében
gondosan titokban kell tartani. Amikor egyedül voltam Jevalon,
gyakran gondoltam rá, hogy a szerelem csak a mesékben
létezhet. Hogy anyám csak azért volt képes mindenét beleadni,
mert más volt, mint mi. Olyan volt, akár egy természetfeletti
lény. Egy másik világból. Isolde jobban kapcsolódott a
tengerhez, mint bárki, mintha inkább tartozna a mélyhez, mint
hozzánk.
Aztán rögtön West jutott eszembe.
Azóta nem beszéltem vele, hogy kezet ráztunk, és
beleegyeztem a csatlakozásom feltételeibe. A Marigold kotrója
lehettem, de tartanom kellett a távolságot.
West azt mondta, hogy Szenttől tanult meg mindent, amit
tudott. Ezért voltak adósságai, és vezetett mellékkereskedelmet.
Ezért sikkasztott a főkönyvekből, és hajított embereket a
tengerbe. Kellett egy kis sötétség ehhez az élethez. Szent mindig
mondta ezt nekem, de Jeval előtt még nem tanultam meg a saját
bőrömön. Sok őrült dolgot megtettem a túlélésért a szigeten, de
nem éreztem rosszul magam egyik miatt sem. Egyszerűen így
mentek a dolgok. Talán ebben jobban hasonlítottam apámra,
mint amennyire elismerném.
É
 És habár West újra és újra elmondta, hogy nem tesz
szívességet és nem vállal kockázatot, mindkettőt megtette. Újra
és újra.
Értem.
 HARMINCHÁROM

A két nap húsznak érződött.

Meghúztuk magunkat a városban. Sokat ittunk, és sokáig
aludtunk, hogy elkerüljük a figyelmet, míg Leo éjt nappallá téve
dolgozott, hogy befejezze a Marigold vitorláit. Éreztem azonban,
hogy Zola rajtunk tartotta a szemét a mólón. Nem volt ostoba, és
még nem ráztuk le a Luna legénységét. Minden kocsmában
megfordultak, ahol ittunk, a nyomunkban jártak a hidakon és a
sikátorokban.
A következő lépésünkre vártak.
De azt senki nem találhatta volna ki. Röpke két nap múlva
kikötjük majd a Marigoldot a Viharcsapdában, és megszerezzük
a zsákmányt, amivel West kiválthatja magát Szent adósságából.
A legénység szabadon levakarhatja majd a címert a kormányosi
kabin padlójáról, és a Marigold végre senkinek nem fog
tartozni.
West a szobájába zárkózott, a gyógyulása alatt nem volt
hajlandó elhagyni a hajót. A Zola csapata által okozott sérülések
még mindig az egész testét beborították. A zúzódások már
kezdtek besárgulni, a varratai mentén pedig felgyűrődött a
bőre, de még így is hetekbe telhet, míg teljesen visszanyeri az
erejét.
Leo magasan ült az árbócon, a nyaka köré tekert csíkos
selyemsál a szélben lebegett. Willa mellette ült, és a kezében
tartotta a feltekert vitorlát. Már azóta dolgoztak, hogy lement a
nap, és köd ült a kikötőre. Leo keze olyan szaporán járt, hogy
nehéz volt megmondani, mit is csinált pontosan. Mikor azt
mondtuk neki, hogy sötétben kell felszerelnünk a vitorlát, hogy
senki ne lásson meg bennünket, a férfit láthatóan izgalomba
hozta a kihívás. Mire feljön a nap, kihajózhatunk, és
elindulhatunk a Viharcsapda felé.
A többiek már a kormányos kabinjában vártak, amikor
beléptem, kezemben a Szenttől kapott térképet szorongatva.
West az asztal mögött állt. Nem tudtam nem észrevenni, hogy
szándékosan kerülte a pillantásomat.
– Majdnem kész – mondtam, és becsuktam az ajtót magam
mögött.
West Hamishre nézett.
– Mi van még?
A férfi az orrára tolta a szemüvegét az ujja hegyével.
– Minden adósságunkat begyűjtöttem – felelte. – Belekerült
egy-két törött orrba, de minden ki van fizetve. Elég lesz addig,
amíg újra kereskedhetünk Dernben.
– És a rakomány?
– Austerrel mindent kipakoltunk, amire nincs szükség.
Veszteségesen kellett eladnunk, de ha találkozunk az árusokkal,
lesz miből kifizetni őket. Sosem kell megtudniuk, mit
veszítettünk el a viharban, vagy mit kellett kidobnunk
Cerosban.
Egy teljes napba telt, amíg mindent kipakoltunk a hajóból. A
Marigoldnak könnyebbnek kell lennie, mint valaha, ha nem
akarunk elsüllyedni a Viharcsapdában.
– Nos, ideje felvázolnunk az útvonalat – mondta Paj, és a
kezemben tartott térképre pillantott.
Egy pillanatig haboztam. Éreztem, ahogy a döntésem súlya
rám nehezedett. A Pacsirta volt az egyetlen tulajdonom a
világon. Ha Westnek adom, azzal a kezébe adom az életem. A
gondolattól összeszorult a gyomrom, és felgyorsult a
szívverésem.
Paj kinyújtotta a kezét, és én átadtam a térképet. A férfi
kitekerte, az asztalra fektette, és mindenki fölé hajolt.
 – Oké, mutasd meg!
Megérintettem a térkép szélén futó betűket, és
végigsimítottam a partvonalon. Éreztem a pergamen érintését a
bőrömön. Az ujjam eltávolodott a parttól, és Jevalon is túl
megállt a vékony, kör alakban összefonódó földsávokon a
tenger közepén.
– A Viharcsapda – mondta West halkan, és még jobban az
asztal fölé hajolt.
Paj felsóhajtott, és a kezébe temette az arcát.
– Ott rejtőzik a zsákmány? A Viharcsapdában?
Bólintottam.
– Remélem, viccelsz – mormolta Hamish. – Mi van odalent?
– Drágakő. Fém. Pénz. Minden – feleltem.
– Egy hajóroncs – West a térképre bámult.
– És hogyan kéne eljutnunk oda? – meredt rám Auster. – Nem
véletlenül nem megy senki arra. Az egy halálcsapda.
– Kivéve, ha tudod, hogyan navigálj keresztül rajta –
mondtam.
West felnézett, és mindkét kezét az asztalra támasztotta.
– Te tudod az utat a Viharcsapdán keresztül?
Le se vettem a tekintetem Westről, miközben kigomboltam a
kabátomat, és hagytam, hogy leessen a vállamról a földre.
Feltűrtem az ingem ujját. A göcsörtös, duzzadt sebhely vörösen
nézett ránk a lámpafényben. Az asztalra fektettem az
alkaromat, a térképre.
Paj a szájába tömte az öklét.
– Azt akarod mondani, hogy…?
Hamish hitetlenkedve rázta a fejét.
A sebhely jobb sarkára mutattam, a csuklóm alatt.
– Itt van.
– Mi van ott? Még mindig nem mondtad meg, mi az – mondta
Auster.
Nagyot nyeltem.
– A Pacsirta.
 A legénység tagjai egyszerre léptek hátrébb az asztaltól, a
kabinra csend telepedett.
Az egyik ujjammal a zátonyok közepére mutattam, a másikkal
pedig a Jeval fölötti tenger felé. Elismételtem a szavakat,
amelyeket Clove mondott a vihar után.
– A vihar, ami eltalálta a Pacsirtát, észak felől jött. – Lefelé
húztam az ujjam, a zátony irányába. – A zátonynak csapta a
hajót, majd megfordult. – Visszairányítottam az ujjam a
tengerre. – Aztán pedig nyugat felé. Arra vitte a hajót, mielőtt
elsüllyedt. Itt van. – Egy apró korallzátonyra bámultam a
zátonylabirintus közepén.
Hamish Westre pillantott a szemüvege lencséin keresztül.
– Ha megcsináljuk, akkor ennyi. Örökre elvághatjuk
magunkat Szenttől.
– Lehet, hogy utánunk jönne – mondta Paj aggodalmasan.
– Nem fog. – Szünetet tartottam. – A Pacsirta az enyém.
– A tiéd? Hogyan?
– Nekem adta.
– Neked adta – ismételte Auster.
– Ez az örökségem.
Mindenki rám bámult. Mindenki, kivéve Westet.
– Csak tíz-tizenöt méter mélyen lehet.
West hallgatott, és még mindig a térképet tanulmányozta.
– Meg tudom csinálni – mondtam. – Tudom.
– Jól van – mondta végül West. A többiek láthatóan
megkönnyebbültek, az arcukon ideges mosoly húzódott. –
Kiszedjük a Pacsirtát, és eladjuk Dernben, amit lehet, hogy
megtöltsük a hajót pénzzel. Aztán visszajövünk Cerosba, és
kifizetjük Szentet, hogy a miénk legyen a Marigold.
– Hacsak nem a tengeri démonok találnak ránk előbb –
suttogta Auster széles vigyorral.
A legénység már több mint két éve dolgozott a hajón, de még
mindig nem mondhatta azt a sajátjának. És ha Szenten múlik,
ez így is marad. Azért sodorta Westet ekkora adósságba, mert
tudta, hogy sosem lesz képes kifizetni. Semmi oka nem volt rá,
hogy azt gondolja, valaha is elvesztheti az árnyhajóját.
– Jobb, ha eltűnünk, még mielőtt az egész város azon kezd
gondolkodni, miben sántikálunk. – Paj az ajtóhoz indult,
nyomában Austerrel.
– Egyharmad – mondta West, aki még mindig a térképet
bámulta, ahogy becsukódott az ajtó.
– Jól van. Egyharmad a Marigold főkönyvébe, a többi meg…
– Nem – szakította félbe West Hamisht. – Az övé lesz az
egyharmada.
Hamish bólintott.
– De miért? – kérdeztem. Ha a zsákmány egyharmada az
enyém, miután mindent kifizettünk, akkor a legénység tagjai is
csak az egyharmad részét oszthatják szét maguk között. Ez így
nem volt igazságos.
– Amikor alkut kötöttünk, nem árultad el, hogy az
örökségedről van szó – mondta West.
– Nem kérdezted. Az enyém, azt csinálok vele, amit akarok.
– Nem kell ezt csinálnod – mondta Hamish.
– De igen.
West mélyet sóhajtott.
– Nem lesz még egy ilyen lehetőséged, Fable.
– Tudom. Ezért nem akarom elpazarolni. – Reméltem, hogy
megérti, amit mondani akarok. Azt mondtam ugyan, hogy nem
tartozom neki, de tudtam, hogy nem ez az igazság. És legalább
tízszeresen akartam visszafizetni. – Kétharmad a Marigold
főkönyvébe, a maradékot pedig megosztjuk egymás között.
Egyenlően. – Felcsavartam a térképet, és a kabátomba rejtettem.
West a szemembe nézett. Úgy remegett az állkapcsa, mintha
épp a bátorságot gyűjtené, hogy kimondjon valamit. De amint
kinyitotta a száját, dobogó lépések zaja hallatszott a fedélzeten,
majd a folyosón.
– West! – Willa elkerekedett szemmel jelent meg az ajtóban. –
Baj van!
 HARMINCNÉGY

Mind a hatan egymás mellett álltunk a korlát mentén. A fejünk

fölött egyedül a kötélen csúszkáló fémgyűrűk csörömpölése
hallatszott.
A távolban a cerosi kikötőbe vezető vasboltív alatt fáklyák
égtek. A hűvös szél elfújta a ködöt, így a Marigold búvóhelye
szertefoszlott.
– Hát – sóhajtott Willa –, ez nem jó.
Felnéztem az előárbócra, amelyen Leo éppen az utolsó
vitorlát szerelte fel, amikor a férfi a kikötőt pásztázva
megdermedt. Zola csapata azért jött, hogy befejezze, amit
elkezdett.
– Mi az? – kiáltott Leo.
A fáklyák már majdnem elérték a mólókat, de alig tudtam
kivenni az embereket, akik tartották őket. Mintha súlyos kő
nehezedett volna a gyomromra, mikor rájöttem, mire
készülnek.
Fel akarják gyújtani a Marigoldot.
– Készüljetek! – üvöltötte West, a hangja visszhangzott, amint
a hajó jobb oldala felé rohant, ahol Auster már előkészítette a
horgony forgattyúját.
– Ha nem tűnsz el, mielőtt kihajózunk, velünk jössz! –
kiabáltam, mire Leo szeme elkerekedett. Elővett egy szerszámot
az övéből, és munkához látott. Remegő kézzel illesztette a
helyére az utolsó vitorla sarkát.
A forgattyú élesen kattant, ahogy Auster és West felhúzták a
horgonyt. Én a kötelekért szaladtam, és fél szemmel a kikötőt
figyelve kioldottam őket. Zola azt hitte, a vitorlák megrongálása
tönkreteszi Westet, de nem. Így már csak egy dolog maradt,
amivel végleg elpusztíthatja a Marigoldot és a legénységét – el
kell süllyesztenie a hajót.
Leo leszánkázott az elővitorlán, és túl keményen csapódott a
deszkába. A lába megbicsaklott, és a férfi nyögve a fedélzetre
zuhant, mielőtt még a kezét kinyújtva feltápászkodott volna.
– Kész? – Felnéztem a feszes, tiszta, fehér vásznakra. A
fémgyűrűk a fűzőlyukakban ezüstösen csillogtak.
– Minden a helyén! – A férfi a korlát felé botladozott.
– Hé!
Leo a szerszámostáskáját a válla fölé lendítve visszafordult.
– Kell a pénzed, vagy nem?
A férfi káromkodva visszaszaladt, én pedig elővettem az
erszényt a lépcső tetején. Leo kikapta a kezemből, majd
visszarohant a létrához, és eltűnt a korlát másik oldalán.
Willa kibontotta a vitorlát az előárbócon, és a déli szél
belekapott. Szükségünk is volt a légmozgásra, ha még azelőtt el
akartuk hagyni a kikötőt, hogy azok a fáklyák elérik a
fedélzetet.
Amint kioldottam a kötelet, az öklömre tekertem, és
leugrottam az árbócról. Ahogy földet értem, mindkét lábamat
biztosan megvetettem, a vitorla pedig egy lassú, méltóságteljes
mozdulattal kibomlott a levegőben. Figyeltem az éles, íves
formáit a fekete ég alatt. Gyönyörű volt, ahogy a lakkozott
falécek az égbe meredtek, akár két, repülésre kész szárny.
Hamish elvette tőlem a köteleket, én pedig átvetettem magam
a korláton, és a létrán a mólóra ereszkedtem. Most, hogy
felhúztuk a horgonyt, és vitorlát bontottunk, a Marigold már el
is indult. Kioldottam a rögzítőhurkot az első póznáról. A kötél a
hajótestnek csapódott, amikor Paj maga felé kezdte húzni.
Mögöttem emberek kiáltoztak. Rátértem a második
rögzítőhurokra, a csomó azonban túl feszesen szorult a
póznára. Az ujjaimat befűzve a teljes testsúlyommal
hátradőltem, úgy húztam.
– Gyerünk! – üvöltöttem.
A csomó engedett, és én a hátamra estem. Annyira erősen
csapódtam a mólóra, hogy a tüdőm ökölként szorult össze. Zola
csapata már a mi dokkunkhoz ért, és egyenesen felém
rohantak. A póznához húzódtam, kiszabadítottam a kötelet, Paj
pedig felhúzta, a hajó azonban már túl messze volt. Már nem
érhettem el a létrát.
– Fable! – üvöltötte Willa, ahogy a móló szélére értem. A
karomat hátralendítve elrugaszkodtam, és egy nagy ugrással a
létra felé ugrottam.
Két kézzel sikerült elkapnom a kötelet, és a hajótestnek
csapódtam. A csizmám a vízbe lógott. Az egyik fáklyát a fejem
felé hajították.
– Mássz! – West megjelent a korlátnál, és kinyújtotta felém a
kezét.
Amikor már félúton jártam a himbálózó létrán, valaki
megrántotta a kötelet, én pedig olyan erővel csapódtam a hajó
oldalához, hogy majdnem leestem. Odalent egy férfi
kapaszkodott a legalsó fokba. Kimászott a vízből, és a
csizmámnál fogva húzott a mélybe. Addig kapálóztam, amíg egy
rúgással eltaláltam az állkapcsát. A férfi felmordult, de tovább
mászott. A könyökömet a kötélbe illesztettem, és nyögve
tartottam ellen a súlyának. Az ujjaimmal az övemet kerestem,
de hiába. Úgysem érhettem el a késemet, ha viszont elengedem
a kötelet, leesek.
A fejem fölött a magasból árnyék vetült rám, és egy test a
vízbe zuhant. Mikor lenéztem, láttam, hogy West tűnt elő a
fekete habokból. A hajó felé úszott, míg a férfi az ingemnél
fogva rángatott.
West a létra ellenkező oldalán, hátát a hajónak vetve mászott
fel a létrán. Mikor szemtől-szembe kerültünk, a derekamhoz
nyúlt, és kivette a kést az övemből. Egy széles karlendítéssel a
férfi bordái közé szúrta a pengét, aki erre felordított, és mielőtt
még a keze csúszni kezdett volna, belém próbált kapaszkodni.
West azonban a mellkasába rúgott, és a mélybe taszította.
A létra hintázott, az arcomat a kötélbe temetve kapkodtam a
levegőt. A karom reszketett.
– Jól vagy? – West a kötélen keresztül kisimította a hajamat az
arcomból, hogy jobban lásson.
Megfordultam. Ahogy a kikötő lassan távolodott, a mólón
legalább egy tucat ember sziluettjét láttam. Amikor Zola hallott
a vitorlákról, kiküldte az embereit, akik ezúttal vérre mentek.
Reggelre Ceros összes kereskedője megtudja, hogy
kimenekültünk a kikötőből. Azok után, hogy nyilvánosan helyre
tette a Marigoldot, ez hatalmas megaláztatás lesz Zolának.
A távolban látszott a békésen ringatózó Luna, amelynek
egyetlen lámpás sem égett a fedélzetén. De ő ott volt, ott kellett
lennie. És most már nem csak West ellensége volt, hanem az
enyém is.
A sötét Waterside irányában a parton különös villanás hívta
fel magára a figyelmemet. Mikor odanéztem, egy mélykék
kabátot láttam, ami majdhogynem ragyogott a feketeségben.
Szent.
Az apám egy oszlopnak dőlve, mozdulatlanul figyelt. Csak a
kabátja szegélye fodrozódott a szélben. Nem láttam az arcát, de
éreztem, hogy engem néz. És ha nézett, akkor bizony már tudta.
Az ő pénzéből fizettük a vitorlákat, amelyek immár a Marigold
árbócain feszültek, és a tenger felé repítettek minket. Nem
számított, ki voltam, vagy mi történt köztünk. Életemben
először Szent és én a kötél két különböző oldalán álltunk.
– Fable – rázott fel West hangja a merengésből. Pislogtam,
mire ismét szemtől-szembe találtam magam a férfival. A
bőréről tengervíz csorgott, a markával a kötelet szorította a
kezem alatt, és megvillant köztünk a késem véres pengéje a
holdfényben.
– Jól vagy? – kérdezte ismét.
Bólintottam. Az arcába néztem, és hagytam, hogy a nyugodt
szeme engem is lecsillapítson. Mindig ott volt a tekintetében ez
a lágyság. Amióta eljöttünk Jevalról, kis híján végzetes
kimenetelű viharba keveredtünk, Zola majdnem megölte őt,
megrongálta, és szinte elsüllyesztette a Marigoldot. Westet
azonban semmi sem rázta meg.
– Jól vagyok – feleltem.
A férfi bólintott, és visszacsúsztatta a véres kést az övembe.
– Akkor mássz vissza a hajóra!
 HARMINCÖT

A napsugár úgy kúszott a tengerre kelet felől, akár egy utunkat

bevilágító lámpás.
A hajóorrban álltam Austerrel. A rákcsapdákat összeszerelve
olyan kosarakat gyártottunk, amelyekkel felhúzhatjuk a
Pacsirta rakományát a mélyből. Ahogy a nyugodt vizet figyelve
kibogoztam egy csomót, a hajózás hangja elhalványította a
fejemben a Jevalon töltött évek emlékét. Apám pipával a
szájában, rozsszeszes üveggel a kezében hajol a térképei fölé. A
kötelek ropognak, a fénylő fedélzet visszaveri a napsugarakat.
Lassan, elkalandozva felnéztem az árbócra, ahol anyám
lenne, ahol a hálókra dőlve lebegne felettünk. Sok történetet
mesélt a Névtelen tenger távoli, elhagyatott zátonyain való
merüléseiről, viszont egyszer sem beszélt a bastiani életéről,
sem azokról az időkről, amikor Zola hajóján dolgozott, még
mielőtt Szenthez szegődött volna. Azt sem árulta el soha, mi
hozta egyáltalán a Szoros-öbölbe. Mióta leültem Szent elé Griff
kocsmájában, azt kívántam, bárcsak több kérdést tettem volna
fel neki.
Isolde legelőször hatéves koromban vitt el merülni. Az apám
a Pacsirta fedélzetén várakozott, amikor felértünk, a bajusza
alatt ritka mosoly játszadozott. Átemelt a korláton, kézen fogott,
és a kormányos kabinjába vitt, ahol kitöltötte nekem életem első
pohár rizsszeszét. Azon az éjszakán anyám hálózsákjában
aludtam, és a hajótestet ringató szélben a meleg testéhez
simultam.
A Viharcsapda volt az utolsó hajózható szakasza a tengernek,
utána a viharok kedvenc találkozóhelye sírkertté változtatta a
Névtelen tengert. Éreztem, ahogy tágul körülöttünk a Szoros-
öböl. A Marigold egyre kisebbnek tűnt a hatalmas víztömegen.
Nemsokára a szélére érünk, és nem marad körülöttünk elérhető
földdarab.
A folyosón megjelent Paj a szerszámaival, és óvatosan
kicsomagolta az oktánst, majd munkához látott. A könyvét
kötelekre fektetve jegyzetelt. Pontosan úgy állította be a
műszert, hogy a tükör épp megfelelő szögben kapja el a fényt.
– Milyen messze vagyunk? – kérdeztem, és a lábam elé
helyeztem a csapdát.
– Reggelre megérkezünk, ha a szél meglök hátulról.
A napsütésben hunyorogva az árbócon mászó Austerre
néztem, akit egy egész csapatnyi sirály vett körül. A férfi
sügéreket hajított a levegőbe.
– Egyébként mi van vele és a madarakkal? – kérdeztem.
Paj lágy mosollyal az égnek emelte a tekintetét, majd elnevette
magát.
– Bírja őket.
– Úgy látom, ők is bírják Austert – feleltem.
Paj még pár percig dolgozott, majd visszahelyezte az oktánst a
dobozába.
– Tényleg a Pacsirtán voltál, amikor elsüllyedt? – kérdezte
hirtelen, miközben a könyvét a kabátjába csúsztatta.
A rózsaszín és lila felhőkre nézve bólintottam. A nap mintha
egyre duzzadtabb lett volna, ahogy lassan a horizont mögé
süllyedt. Nem tudtam, hallottak-e történeteket arról az
éjszakáról, de abban biztos voltam, hogy tőlem nem fognak
hallani róla. Túlságosan félnék, hogy ez egy olyan történet, ami
valósággá válik, ha kiejtem a számon. Távolság keletkezett a
lány között, aki a Marigold fedélzetén voltam, és aközött, aki
Clove karjaiba ugrott a süllyedő Pacsirtáról.
West feljött a lépcsőn, és az inge ujját a könyökéig tűrte. Ő és
Willa azóta dolgoztak odalent, hogy elhagytuk Cerost, és
ellenőrizték a hajó összes olyan sérülését, amit nem volt
pénzünk megjavíttatni. Egy szót sem szólt hozzám, mióta
eltávolodtunk a mólótól. Még csak rám sem nézett.
– Hadd lássam – mondta, és Paj mellé állt.
Paj engedelmeskedett. Újra elővette a könyvét, és kinyitotta
annál az oldalnál, ahová utoljára írt. Ahogy West lassan átnézte
a számokat, az egyik hajtincse az arcára omlott.
– Dobjuk ki a horgonyt, míg gyenge a szél. Behozzuk a
lemaradásunkat.
Paj bólintott.
– És a ládák? – kérdezte West Austert, habár ez egyértelműen
az én felelősségem volt.
– Kész – felelte Auster helyettem.
– Ellenőrizd még egyszer a köteleket. – Rám se pillantott. A
fogamat csikorgattam.
Az árbóc elé álltam.
– West…
A férfi azonban sarkon fordult, és a fedélzeten át a folyosóra
sétált. Követtem a kormányosi kabinba, ahol már a térképre
fektetett iránytűvel ügyködött. Ellenőrizte Paj méréseit a
sajátján is. Az ajka mozgott, ahogy belülről harapdálta a szája
szélét.
– Mi a baj? – A férfi mellé álltam, és a pergamenre
pillantottam.
– Semmi – mondta nagyot sóhajtva, és ledobta az iránytűt.
Vártam.
Még egy pillanatig gondolkodott, majd az asztal másik
oldalára sétált, és a térképre mutatott.
– Ez.
A Viharcsapda közepébe csak egy éles jobb kanyarral lehetett
bejutni. Az effajta manőver az összes, csónaknál nehezebb
hajónak túlságosan nehéz volt, és csak tökéletes pontossággal
lehetett végrehajtani.
– Meg lehet valahogy kerülni? – West a zátonyok formáját
tanulmányozta.
– Nem hiszem – feleltem. – Anélkül biztos nem, hogy
megkarcolnánk a hajó alját.
– Tökéletesnek kell lennie – motyogta.
– Hát, akkor az lesz.
Mindkét kezével az asztalnak dőlt, az alkarján, aranyló bőre
alatt kidudorodtak az erek.
– Ha azt akarjuk, hogy észrevétlen maradjon az ügyünk,
vissza kell érnünk Dernbe a következő pár napban.
Igaza volt. Gyorsan kellett dolgoznunk, de ha Paj helyesen
számolt, a következő napnyugtáig felhúzhatjuk a zsákmányt a
Marigoldra.
– Ő is így csinálta, ugye? – West engem pásztázva a székébe
ült.
– Mit?
– A Viharcsapda. Szent így alapozta meg a vagyonát, így
indította a kereskedelmét.
– Igen – feleltem. – Éveket töltött a Viharcsapda
feltérképezésével, mielőtt az első útjába fogott. Abból a pénzből
vette meg az első hajóját, amit az elsüllyedt roncsok közül kotort
ki.
West elcsöndesedett, mintha elképzelte volna a jelenetet.
Mintha önmagát képzelte volna Szent helyébe.
A fehér kígyókő lánc csilingelt, ahogy a férfi mögötti nyitott
ablakon befújt a szél.
– Szerinted tényleg szerencsét hoz? – kérdeztem.
– Eddig működött. – A férfit láthatóan szórakoztatta a kérdés.
A szája egyik sarka felfelé görbült, ami egy a szavak mögött
húzódó, ki nem mondott választ sejtetett, amit nem tudtam
értelmezni.
Felvettem a fehér követ az asztal sarkáról.
– Ez mi?
– Waterside-ról van.
– Ó! – Visszatettem a követ, és hirtelen elszégyelltem magam.
 – Szent adta, amikor megkaptam a Marigoldot – nézett rám. –
Azért, hogy emlékeztessen, honnan jöttem.
Hitetlenkedő mosollyal ültem az asztal sarkára. Szent azt
akarta, hogy West emlékezzen a helyére. És valamilyen okból
West megtartotta a követ.
– Tudom, hogy tudod, hogy Willa a húgom – mondta, és a
hangja ismét megkeményedett. – És azt is tudom, hogy
elmentetek anyámhoz.
Próbáltam olvasni benne. A harag nyomait kerestem, ami
általában kiül az arcára. De még most is kimondatlan szavaktól
ragyogó szemmel nézett rám.
– Nem akartam. Nem tudtam, hogy hová…
– Nem számít. – A férfi az asztalra könyökölt, az állát
vakargatta. Nem értettem, miért mondja ezt. Igenis számított.
Valószínűleg kevés dolog számított neki ennyire.
– Hogyan titkoltad ezt el a többiek elől?
– Talán tudják, de nem fogják kimondani. Nem tesznek fel
kérdéseket. De Willa és én már rég megegyeztünk, hogy soha
nem áruljuk el senkinek, hogy ismertük egymást.
Bólintottam. Azzal, hogy elárulja, Willa a húga, átadta a
hatalmat önmaga felett. És Willa felett is. Ez volt az oka annak
is, hogy a hajón kívül senki nem tudott Austerről és Pajról.
– Willának jobbak voltak az esélyei, ha egy hajón dolgozhat,
mint ha a Waterside-on marad, úgyhogy elintéztem a dolgot –
mondta, mintha meg kéne magyaráznia. Mintha tudta volna,
hogy Willának komoly árat kellett fizetnie ezért.
– És mi van az apáddal? – kérdeztem halkan.
Ezzel azonban túl messzire mentem. Nem is voltam biztos
benne, miért kérdeztem rá egyáltalán, azt leszámítva, hogy
nagyon akartam tudni.
– Már csak néhány óránk van sötétedésig. – Felállt, a fal
mellett álló kofferhez sétált, és kinyitotta.
– Mit kell még megcsinálni? Segítek.
West hátranézett a válla fölött, és egy pillanatra azt hittem,
elmosolyodott.
– Menni fog. – Előhúzott egy széles, lapos kaparókést, és a
markolatot az övébe illesztette.
Ez a szerszám a hajótest tisztítására való. A hajók aljára
rengeteg különféle kagyló, hínár és egyéb élőlény költözött,
amik megalkották a saját, mozgó zátonyukat. A Csapdában
azonban nem kockáztathattuk, hogy bármiben elakadunk. A
hajónak simán kellett haladnia a tengerfenék fölött.
Undorító, fárasztó munka volt. Olyan, amiről West azt hitte,
nem tudom, vagy nem akarom megcsinálni.
– Nem aggódsz a merülés miatt? – kérdeztem. A hajógerinc
merülési mélysége a vízben fontos tényező volt, amely akár el is
süllyeszthet minket a zátonyon. A Marigold azonban üres volt,
és az új vitorlákkal simán siklott a vízen.
– Jelenleg minden miatt aggódom. – West becsukta a koffert,
és a fejére húzta az ingét. Ahogy felemelte a karját, az arca
eltorzult a fájdalomtól. Ledobta a ruhát az ágyra, majd a
fedélzet felé indult.
Egy pillanatra elgondolkodva bámultam a nyitott ajtót, mielőtt
a férfi után indultam volna. Amint a sarkon túl értem, West a
korlátra állt, leugrott, és eltűnt a hajó másik oldalán. Odalentről
csobbanás hallatszott. Visszanéztem a kabin nyitott ajtaja felé,
az asztal sarkában álló fehér kőre.
Gyorsan visszaszaladtam a folyosón, kinyitottam a fali
szekrényt, és addig kutattam a polcokon, amíg nem találtam
még egy kaparókést és egy kalapácsot.
Willa engem figyelt a tatfedélzetről, miközben lerúgtam a
csizmámat, a korlátra másztam, és teleszívtam a tüdőm
levegővel. Feltartott karral a habok közé ugrottam, a
szerszámokat a markomba szorítottam. Megfordultam az
örvénylő vízben, és megláttam Westet, aki a hajótat közelében
lebegett a végtelen kékségben. A hajó alatt hosszú
hínárszalagok úsztak, és a férfi keze megdermedt a hajótesten,
ahogy felé úsztam.
 Nem hallatszott más, csak a hajóhoz tapadt kagylók sziszegése
és csattogása. Elfoglaltam a helyem West mellett, a kaparókést a
vastag törmelékrétegbe illesztettem, és lecsaptam a kalapáccsal.
A törmelék apró darabokra tört, fehér porfelhőbe burkolózott,
majd lesüllyedt alánk a mélybe.
West egy pillanatig figyelte, ahogy dolgozom, majd ismét
felemelte a saját szerszámait. Engem nem fog úgy beengedni,
mint a többieket. Ezt már akkor leszögezte, amikor beleegyezett,
hogy a csatlakozásomra szavaz. De ha a legénység tagja akarok
lenni, meg kell találnom a módját, hogy elnyerjem a bizalmát.
Még akkor is, ha ezzel megszegem Szent szabályait.
Soha, semmilyen körülmények között ne fedd fel, hogy mi vagy
ki számít neked.
Amikor a vízbe ugrottam, kockázatot vállaltam. Megmutattam
a lapjaimat. Nem csak arról volt szó, hogy fontos volt nekem a
Pacsirta, vagy az, hogy egy legénység tagja lehessek. Nekem
West volt fontos. És egyre kevésbé érdekelt, mit fog tenni, ha
rájön.
 HARMINCHAT

A Viharcsapda úgy meredt a nyugodt tenger fölé, akár a víz alá

merült sárkányok bordái.
Paj széles vigyorral az arcán a hajóorrban állt, a szeme
ragyogott a kora reggeli napfényben. A számításai órára
pontosak voltak, éppen hajnalhasadáskor pillantottuk meg a
zátonyt. A vízi labirintus kilométereken keresztül terült el
előttünk, a víz olyan tiszta volt, hogy látszott a tengerfenéken
fénylő homok.
Willa, Auster és Hamish a hajó bal oldalán álltak, szorosan
egymás mellett. Csend ereszkedett a hajóra, a Marigold némán
szelte a hullámokat. Westre néztem, aki egyedül állt a
tatfedélzeten. Keresztbe tette a karját, a sapkáját mélyen a
homlokába húzta.
Az arcán ugyanaz a kifürkészhetetlen kifejezés ült, ami el sem
tűnt róla azóta, mióta elhagytuk Cerost. Most először voltam
képes mögé látni.
West valaminek a határán állt. Már csak órák kérdése volt,
hogy minden megváltozzon. Számára, és a legénység számára
is. Mikor Jevalra hajózott a viharon át, még nem tudta, merre
vezeti őt a sors. Nem tudta, hogy mikor beleegyezett, hogy
elvisz, megfordultak a szelek.
Olyan sok minden volt ebben a világban, amit lehetetlen volt
megjósolni. Mégis, mind pontosan tudtuk, hogyan működött.
Most Westnek olyan lehetőségei vannak, amikre sosem
számított volna. És ez elég volt ahhoz, hogy még a Szoros-öböl
legkeményebb arcát is meglágyítsa.
 Paj megragadta a kormánykereket, és a szél felé fordította a
hajót. A Marigold enyhén kanyarodott, és a vitorlák
meglazultak. Amikor a hajó lelassított, a férfi lazán, csuklóból
az egyik, majd a másik irányba csavarta a kormányt.
Pillanatokon belül a hajó már csak lassan araszolva fog haladni.
– Hogy jutunk be? – kiáltott Paj West felé.
West a zátonyt tanulmányozta, majd a válla fölött rám
pillantott. Felmásztam a tatfedélzetre, a korláthoz mentem, és
előhúztam a térképet a kabátomból. Kiterítettem. West
megfogta az egyik oldalát, és a helyén tartotta.
Alaposan áttanulmányozta a pergament, majd a zátony egyik
részére mutatott a bal oldalon. A zátonygerinc egyenetlenül
emelkedett a vízszint fölé, majd eltűnt, az jelezte a bejáratot.
– Ha egyszer bemegyünk, nincs visszaút. Addig nincs, amíg el
nem érünk az atollig – mondta West, szinte csak magának.
Ahogy végigkövettem az utunkat a térképen, megértettem,
mire gondol. Sehol nem elég széles ahhoz, hogy megforduljunk,
amíg a Pacsirtához nem érünk. Ha megfeneklünk, beszorulunk,
és nem juthatunk ki a Csapdából.
– Gyere ide, kotró! – nézett rám Auster a fedélzetről, oldalán
Willával.
– Készen állsz? – kérdezte West halk, mély hangon. Felnéztem,
és találkozott a tekintetünk.
Hirtelen elöntött a vágy, hogy tudjam, hisz benne, hogy meg
tudom csinálni. Abban, hogy megtartom az ígéretem.
Mindegyiküknek. Azt hittem, West nem bízik bennem, de a hite
minden cseppjére szükség volt ahhoz, hogy véghez vigye, amibe
belekezdett. A legénység és a Marigold sorsát az én kezembe
helyezte.
– Igen – suttogtam.
A férfi felgöngyölítette a térképet, majd követett a lépcsőn. A
főárbóchoz érve nagyot sóhajtva megragadtam a cölöpöket, és
mászni kezdtem. Ahogy egyre magasabbra értem a szélben, a
szívem egyenetlenül dobogott a mellkasomban.
 West átvette a kormányzást Pajtól, és felnézett rám, míg én
elhelyezkedtem a köteleken, és a Viharcsapdát pásztáztam.
Utoljára akkor láttam a kusza zátonyt, amikor a Pacsirtát
elsüllyesztő vihar végigsöpört rajta. Most csak úgy ragyogott a
nyugodt víz a tiszta, kék ég alatt, mintha nem is rejtene
megszámlálhatatlanul sok holttestet és hajóroncsot a felszín
alatt. Sziklás, érdes zátony futott a türkizkék víz alatt, a szűk
járatok végtelen erezetként szőtték át a tengert. Valódi
labirintus volt – és csak én ismertem a keresztülvezető utat.
Feltekertem az ingem ujját a könyököm fölé, és kitartottam
magam elé a kezemet. A sebhely szinte tökéletes mása volt a
zátony járatainak, és elámultam azon, hogy Szent képes volt
emlékezetből ilyen pontosan lerajzolni. Olyan sokszor hajózott
át ezeken a vizeken, hogy térképre se volt már szüksége ahhoz,
hogy a bőrömbe vésse az utat.
Felemeltem az egyik remegő kezemet a magasba. Ahogy
lemértem a Viharcsapda bejáratának szélességét odalent, meleg
szél fújt át az ujjaim között.
– Balra tarts!
West gondolkodás nélkül elfordította a kormányt, Hamish,
Auster és Willa pedig beállították a vitorlákat. Kifeszítették a
vásznat, hogy a Marigold még lassabban haladjon. A
sziklazátony szájához közeledtünk. Paj a korláton áthajolva
figyelte, ahogy a hajó orra a sekély habokat szeli.
Én a hajó oldala és a sziklaszirt közötti távolságot
számolgattam.
– Jobbra!
West egyenesen a Csapdába kormányozta a hajót, mire
némaság borult ránk. A bőrömet hűvös borzongás járta át, ami
olyan volt, akár a levegő vibrálása villámcsapás előtt. A
Viharcsapda olyan sok hajó végzetét jelentette, hogy nem is
ismertük a pontos számukat. A távolban több árbóc is megtörte
a vizet. De az ég még mindig tiszta volt, a víz pedig nyugodt.
A sebhelyemre néztem, követtem a formáját egészen az első
élesen kiálló részig.
– Balra tarts, West. Öt fokkal!
A férfi lágyan elforgatta a kormánykereket. Kelet felé
fordultunk, pont annyira, hogy átférjünk a következő járaton.
Egyre szűkült a sziklazátony.
– Óvatosan – kiáltott Paj a hajóorrból. Az egyre sekélyedő
tengert pásztázta előttünk.
Ahogy araszoltunk előre, mindkét oldalon sziklaszirtek
meredtek ki a vízből, ahol madarak csipegették a reggelijüket a
korallok közül. A halrajok felhőkként morajlottak a felszín alatt,
szétrebbentek a közeledő hajó útjából, ahol a zátony
kiszélesedett a következő kanyar előtt.
– Tarts jobbra tizenöt fokkal! – mondtam színlelt
magabiztossággal.
West hagyta, hogy a kerék enyhén elforduljon, az árbócok
pedig megremegtek, ahogy a hajótest a homokot súrolta. Az
előárbócon függeszkedő Willa a szemembe nézett. Próbáltam
lelassítani a szívverésem, és ökölbe szorítottam a kezem, hogy
megfékezzem a remegést. Elég lenne egyetlen szikla a homok
alatt, és megfeneklünk. Odalent viszont West tökéletesen
nyugodtnak tűnt, ahogy könnyű kezekkel, óvatosan irányította a
kormányt.
Hátrapillantottam a vállam fölött a nyílt tengerre. Már
egészen messze jártunk a Csapda gyomrában. Ha befúj egy
vihar, végünk. Ahogy a sziklaszirtek között navigáltunk a
zátonyban, a félelem némán forrongott a véremben, láthatatlan
csápjai körülvettek, és erősen szorítottak.
– Itt jön – mondtam, és a következő kanyart figyeltem.
Megfelelő sebességgel haladtunk, de sok múlt az időzítésen és a
szélirányon is. Ha túl hamar elfordulunk, megkarcoljuk a hajó
jobb oldalát. Ha túl későn, akkor a hajóorr egyenesen a zátony
éles sarkába törik.
– Készülj… – A kezemet West felé tartottam, és felnéztem a
vitorlára a fejünk fölött, amikor a szél hirtelen irányt váltott, és
meglökte a hajót a víz felől. Ahogy megtöltötte a vitorlákat,
előrébb lendültünk, és a Marigold elfordult.
Túl gyors.
– Húzzátok beljebb a vitorlákat! – üvöltöttem.
Hamish, Auster és Willa kiengedték a köteleket, mire a hajó
lelassult. Viszont már túl késő volt. Túl közel voltunk.
– West, most!
Ahogy a férfi megpörgette a kormánykereket, én az árbócot
ölelve kapaszkodtam a magasban.
– Horgonyt le! – kiáltotta West Paj felé, aki már ki is oldotta a
rögzítést.
Ahhoz, hogy a hajó ne csapódjon a sziklába, a horgonynak
meg kellett állítania minket. A többiek egységesen vitorlát
bontottak, Paj pedig a vízbe eresztette a horgonyt.
A Marigold megdőlt, a tat jobbra lendült a fordulattal.
Alattunk mennydörgésszerű hang robbant, a hajógerinc súrolta
a homokot. Paj az oldalsó korláthoz rohant, és a víz felé hajolt.
Szorosan lehunytam a szemem. Minden egyes izmom
megfeszült a csontjaimon, a szívem pedig a torkomban
dobogott.
– Nincs baj! – üvöltötte Paj egy ideges nevetéssel.
Az égre nézve fellélegeztem, a szemembe forró könnyen
szöktek.
Hamish leugrott, hogy segítsen Pajnak visszahúzni a horgonyt
a helyére, West pedig a kormánykerékre fektette a homlokát, és
nagyot sóhajtott.
Viszont még mindig mozogtunk. A sebhelyemet
tanulmányoztam. Ahogy újra felhúztuk a vitorlát, az alattunk
futó sziklazátony mintájára szegeztem a tekintetem. A szívem a
torkomban dobogott, ahogy elértük a következő átjárót.
A sziklaszirtek közötti járat félkör alakú korallzátonyban ért
véget – egy atoll. És ott, az üvegként megtörő kristálytiszta kék
vízben halvány árny rajzolódott ki.
A Pacsirta.
 HARMINCHÉT

A hajamat a fejem tetejére húztam, és csomóba kötöttem. Auster

a korlát mellé sorakoztatta a kosarakat.
A Pacsirta pusztán tizenkét méter mélyen feküdt, és arra
tippeltem, hogy egy egész napnyi merülésbe telne felhozni
mindazt, amiért jöttünk. A nap már majdnem a fejünk fölött
járt, és sötétben lehetetlen lett volna a Csapdában navigálni,
úgyhogy sietnünk kellett, nehogy az atollban ragadjunk
éjszakára.
Paj ellenőrizte a hatalmas vashurkot a kötél végén, amelyet a
hajó oldalára hajított. A kötél kisimult a zuhanás során, aztán a
horgony feszesen süllyedni kezdett a vízben.
Az övem ismerős súlya megnyugtatta az idegeimet. Az
egyetlen dolog, amivel nem számoltunk, az annak a lehetősége,
hogy talán másvalaki már megtalálta a Pacsirta roncsát az
elmúlt években.
Ellenőriztem a szerszámaimat: kétszer is végigsimítottam a
csákányon, a vésőn, a kalapácson. Csak akkor lesz szükségem
rájuk, ha valami beszorult vagy betemetődött a roncsban, de
reménykedtem benne, hogy ilyen nem lesz. A napsütés minden
percére szükségem lesz ahhoz, hogy a kosarakba pakoljam a
zsákmányt, és így az a fedélzetre kerüljön.
A víz kristálytiszta volt, a Pacsirta főárbóca pedig majdnem
érintette a vízfelszínt. Elhessegettem magam előtt anyám képét,
ahogy azon függeszkedve figyeli a holdat. Ha rágondoltam,
összeszorult a gyomrom. Olyan volt érezni őt, akár a bőrömet
simogató fuvallat. Borzongva néztem a vizet. Volt valami a
habok nyugalmában, ami azt súgta, anyám még mindig odalent
van.
Mire West kilépett a kabinjából, Auster már az utolsó kosarat
is a helyére tette. A kormányos egy övet dobott mellém a
fedélzetre, és levette az ingét. A tekintetemmel követtem a
varratokat a bőrén. Ezzel még inkább kiegészült a testét fedő
méretes sebhely-gyűjtemény.
– Mit csinálsz? – Zavarodottan meredtem a csupasz lábam
mellett fekvő övre.
West lerúgta a csizmáját.
– Gyorsabb, ha ketten megyünk.
Felpillantottam Willára és a többiekre, őket azonban a
legkevésbé sem lepte meg West, amint kotróövet illeszt a
derekára.
– Sosem mondtad, hogy kotorsz – mondtam elkerekedett
szemekkel.
– Sok mindent nem árultam el neked – vigyorgott. A ferdén
felfelé görbülő ajka fölött megjelent egy gödröcske.
Hirtelen elvörösödve lesütöttem a szemem. Valószínűleg még
sosem láttam mosolyogni. Egyszer sem. És nem tetszett, hogy ez
milyen hatással volt rám. Vagy talán mégis. Nem akartam
bolygatni ezt a kérdést.
Olyan természetességgel kapcsolta össze az övet a derekán,
mintha legalább ezredjére csinálná. Még sosem hallottam olyan
kormányosról, aki kotort is. De ez nem szokványos hajó volt,
nem szokványos legénységgel. Úgy tűnt, mintha a titkaik sosem
érnének véget.
Megfogtam a korlátot, és átlendültem a túloldalra. A hajó
szélén egyensúlyozva álltam a meleg szélben. West mellém
mászott. Lenéztem az alattunk elterülő mélységbe, amelyben
eltűntek a kötelek.
– Szeretném kezdeményezni, hogy a legénység gondolja át
még egyszer, tényleg balszerencsét hozok-e! – kiáltottam
vigyorogva Willának.
 A lány az árbócnak hajolva nevetett.
– Majd szavazhatunk róla, kotró!
Westre néztem, és szavak nélkül megkérdeztem tőle, készen
áll-e. A Pacsirtára. És mindarra, ami utána jön.
A férfi arcán ugyanolyan mosoly ragyogott fel, mint a
fedélzeten is. Együtt leugrottunk a hajóról, és a tengerbe
csobbantunk. A szerszámaim súlya a mélybe húzott, de néhány
rúgással a felszínre törtem, Westtel az oldalamon.
A férfi hátrasimította haját az arcából, majd felnézett Willára
és a többiekre, akik a Marigoldról figyeltek minket.
Mélyen beszívtam a levegőt a bordáim közé, aztán erőteljesen
kifújtam, addig tágítva a tüdőmet, míg szúrni nem kezdett. A
vér felmelegedett a lábamban és a karomban. Addig folytattam,
míg annyi levegőt nem sikerült benntartanom, amennyire
szükségem lesz.
West megvárta a biccentésem, majd hátradöntötte a fejét, és
mély levegőt vett. Követtem a példáját. Először a hasam
töltöttem meg levegővel, majd a mellkasomat, egészen a
torkomig.
A férfi eltűnt a felszín alatt, én pedig utána merültem a
mélybe. Amikor megláttam a Pacsirtát, a roncs fölé úsztam.
Ahogy feküdt alattunk, láttam, hogy a kettétört hajógerincet
félig betemette a halvány, finom homok, a hajóorr pedig az ég
felé mutatott. A többi része viszont éppen úgy nézett ki, ahogy
emlékeztem rá.
A Pacsirta.
Itt ért véget anyám története. És itt kezdődött az enyém.
West a hajóra pillantott, majd rám nézett.
Egy pillanatnyi hezitálás után lemerültem, a tat felé úsztam. A
víznyomás körülölelte a testemet, a fülem pattogott, ahogy
mélyebbre értünk. A roncsot körülvevő korallzátony nyüzsgött
az élettől: ragyogó halrajok cikáztak minden irányban.
Beúsztunk egy pillangóhal-felhőbe, a napfénytől csillogó, irizáló
pikkelyek olyanok voltak, akár a csillagok alkonyatkor.
Megálltam, és kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem az
eliramodó halacskákat.
Elmosolyodtam, és visszafordultam Westhez. A férfi, egy a
végtelen kékségben lebegő arany alak, engem nézett, majd
ugyanúgy kinyújtotta a kezét. A halak úgy hömpölyögtek
körülötte, akár az aranyló lángcsóvák, majd tovasiettek a
messzeségbe, egyedül hagyva bennünket.
Amikor a hajóhoz értünk, és feltűnt Szent címere, láttam,
hogy a fehér háromszög vitorlát ábrázoló festék szinte már
teljesen lekopott. A hullám azonban még ott volt, ugyanazzal a
gazdag, élénk árnyalatú kékkel volt a fára festve, mint apám
kabátja. Megérintettem a tenyeremmel a mintát, ahogy
elúsztunk mellette. Amikor a fedélzetre értünk, meghűlt a vér
az ereimben.
Az algával borított kormánykerék érintetlenül állt, akár egy
szellem. Szinte láttam, ahogy apám mögötte áll, és nagy kezét a
küllőin pihenteti. Fölénk tornyosult a törött árbóc, messze a
vízfelszínen pedig napsugár villogott, ott, ahol a Marigold is
ringatózott.
Elrugaszkodtam, és a fedélzet alá vezető lépcsők felé úsztam.
A folyosón az egyik gerenda letört. A sötétségbe úsztunk, és több
ajtó mellett elhaladva az utolsót vettük célba.
Az ajtónál a víz zavaros volt az üledéktől. Megpróbáltam
kinyitni az ajtót, de be volt szorulva, a korhadó fa a keretbe
ékelődött. West a hátát a falhoz támasztva rúgott párat a
deszkába, míg az megadta magát, és szabaddá tette előttünk az
utat.
A raktérbe napfény áradt. A smaragdszín sugarak
beragyogták a felborult ládák és hordók halmait. A hátsó sarok
felé úsztam fölöttük. A kincsesláda még mindig ott volt a falnál,
legalább olyan erősen hallottam, mint egy ezertagú kórust. A
drágakövek harmonikus éneke úgy ölelt körül, mint a szél.
Addig söpörtem a homokot, míg elő nem bukkant apám
gyöngyökkel kirakott címere a fekete szurokkal lekent fán.
Elővettem a legkisebb szöget az övemből, és a halvány fényben
a kulcslyukba illesztettem. Néhány próbálkozás után a
szerkezet kattant egyet. Az ujjaimat a fedele alá illesztettem, de
még mielőtt kinyitottam volna, Westre pillantottam.
Hirtelen azt kívántam, bár megszólalhatnék. Bár mondhatnék
valamit. Akármit. Idelent a mélyben, a fölöttünk lebegő
Marigold alatt csönd volt. Itt nem volt se Szent, se Zola, se Jeval.
Nem voltak titkok, hazugságok vagy féligazságok. Itt lent, ebben
a fejjel lefelé fordított világban mi ketten voltunk az egyedüli
halandók.
Ez volt az egyetlen világ, ahová tartoztam.
West a szemembe nézett. Lassan pislogtam, és reméltem,
hogy sosem felejtem el ezt a pillanatot. Pontosan így akartam rá
emlékezni: arra, ahogy West napszítta haja a zöld fényben
hullámzik, és a tenger tökéletes csendjére. Rámosolyogtam,
majd visszanéztem, hogy kinyissam a ládát. West azonban a
tetejére tette a kezét, és lezárva tartotta.
Kérges kezével végigsimított a fán, majd lassan az ujjaim közé
csúsztatta az ujjait, és magához húzta a kezem. Megdermedtem.
A szívem szabálytalan ütemben zakatolt, a férfi érintése úgy
futott végig a bőrömön, akár a melengető napfény.
Ahogy a szemembe nézett, legalább ezernyi el nem mondott
történetet láttam a tekintetében.
Aztán még közelebb jött. A levegő forrón égetett a
mellkasomban, ahogy felemelte a kezét, és megsimogatta az
arcomat. A hajamba túrt, ahogy közelebb húzott magához. Még
mielőtt egyáltalán belegondolhattam volna, mit csinál, az ajkát
az enyémhez érintette.
És akkor eltűntem. Minden kitörlődött.
Minden Jevalon töltött nap. Minden éjszaka a Pacsirta
gyomrában. Az egész elillant, egyedül a mélység csendje maradt
bennem. Csak én és West.
Buborékok libbentek közöttünk. Kinyitottam a szám, hogy
megízleljem West melegségét, és az egész óceánra némaság
Ú
borult. A kékség megduzzadt körülöttünk. Újra megcsókoltam a
férfit, és az ujjaimat az övébe illesztettem, hogy még közelebb
húzzam magamhoz. Érezni akartam a testét a hideg vízben.
Mikor kinyitottam a szemem, a tekintetünk találkozott. Zöld
íriszében ragyogtak az arany foltok, éles arcéle pedig lágynak
tűnt.
Körém fonta a karját, én pedig hozzábújtam. A fejemet az álla
alá hajtottam, ő pedig csak ölelt. Szorosan. Mintha
szertefoszlanék, ha ő nem védene. Így is volt. Mert ez a csók
felnyitotta bennem a sötét éjszakát, és megtöltötte csillagokkal,
holdakkal, ragyogó üstökösökkel. A sötétséget felváltotta a nap
perzselő tüze, ahogy sebesen átjárta a testemet.
Mert mindaz alatt, amit apám tanított, rejtőzött az egyetlen
igazság: még legalább ezerszer meg akartam érinteni Westet.
 HARMINCNYOLC

Még nem ment le a nap, mikor elhagytuk a Csapdát. Lágy szél

fújt, és tiszta volt az ég.
Auster kihúzta az utolsó kosárba akadt hínárt, a fedélzetre
dobta, és kinyitotta. Abba helyeztük az utolsó, kisméretű
ládákat.
Befontam a vizes hajam a vállam fölött, és közben magamon
éreztem West pillantását, mielőtt a férfi eltűnt volna a folyosón.
Miután elment, a víz felé fordultam, és az ujjam hegyével
végigsimítottam az ajkamon. Visszatért a bizsergés a bőrömre.
Mióta visszatértünk a hajóra, még csak nem is mertem a férfi
felé nézni, mert azt akartam, hogy a közös emlékünk pontosan
úgy maradjon meg a fejemben, ahogy volt. Úgy akartam
emlékezni rá, ahogy apám poharának csillogására is
emlékeztem a gyertyafényben, vagy anyám alakjára a sötétben.
Emlékezni akartam rá, ahogy West megcsókolt a mélyben.
Örökké.
Betartottam az egyezség rám eső részét, amit akkor kötöttünk,
amikor csatlakoztam a legénységhez. Nem hoztam volna fel azt
a pillanatot ide, ebbe a világba, ahol a Szoros-öböl súlya
szétzúzta volna. De nem is felejteném el. Soha.
Auster a kezembe adta a ládákat, én pedig követtem őt a
lépcsőn, ahol West állt a raktér ajtajában. A hátát a falnak vetve
félreállt, hogy elférjek mellette. A fejem fölé nézett, és vigyázott,
nehogy hozzám érjen, miközben beléptem a helyiségbe.
A hajótest megtelt élettel, drágakövek ragyogtak és búgtak, az
egyedi daluk összeolvadt egyetlen mély, tisztán csengő
dallammá. Hamish a padló közepén ült Willa mellett, és a
könyvébe jegyzetelt. Körülötte több pergamen hevert kiterítve.
Találtam egy kis üres helyet előttük, ahová letettem a ládákat, és
kinyitottam az elsőt. A lámpás fényében megcsillantak a
nedvességtől fénylő pávagyöngyök.
Willa számolni kezdett, én pedig kinyitottam a következő
ládát. Abban szabálytalan, érdes, formátlan arany- és
palládiumdarabok hevertek.
– Csak nem… – Willa eltátotta a száját, és elővett egy követ egy
kisebb dobozból. A két ujja közé tartotta.
– Fekete opál – fejeztem be, és előrehajoltam, hogy
megvizsgáljam. Kislány korom óta nem láttam ilyet.
West mellém guggolt, és ahogy elvette a követ a lánytól, a
karja az enyémhez ért. Hirtelen úgy éreztem, eldőlök. Mikor
felnéztem, Willa felhúzott szemöldökkel meredt ránk.
– Szerinted mennyit ér? – kérdezte West.
Nem tudtam, hogy engem vagy Hamisht kérdezi-e, úgyhogy
nem feleltem. Egyesével elővettem a palládiumdarabokat, és
magam elé sorakoztattam őket.
– Azt hiszem, legalább kétszáz rézpénzt – mondta Hamish, és
újabb feljegyzést készített a füzetébe.
West a kezébe vett egy erszényt, amit Willa polírozott
kígyókővel töltött meg. Mikor megéreztem a férfi átható illatát,
nem tudtam, hogy vajon ő, vagy a drágakövek okozzák-e a
bőröm alatti vibrálást. Összeszorított ajakkal néztem a férfit,
ahogy lesütött szemmel lehajolt.
– Szóval, hogy állunk? – kérdezte Willa, és Hamish válla fölött
a könyv lapjaira pillantott.
– Jól – mosolygott Hamish. – Nagyon is jól.
West megkönnyebbülten sóhajtott.
– Mi a terv?
Hamish becsapta a könyvet.
– Szerintem, ha óvatosak vagyunk, akkor a zsákmány
negyedét eladhatjuk Dernben. Annyiból bőven kifizethetjük a
tartozást Szentnek, és kiegyenlíthetjük a számlát a
kereskedőkkel minden kikötőben. A többit bedobhatjuk a
rejtekhelyre, és apránként eladhatjuk hosszabb idő alatt. Csak
kicsiben érdemes játszani, hogy kerüljük a feltűnést. Érdemes
két csapatot alkotnunk, és felváltva közlekedni, hogy valaki
mindig maradjon a hajón. – Hamish a kabátjába nyúlt, és
elővette a vörös bőrtárcákat, amiket már Dernben is láttam.
Ezúttal öt tárca helyett hat volt. – A tárcákban egyszerre nem
lehet több, mint hatszáz rézérményi anyag. Ne legyen se túl sok
kő, se túl sok fém, és mindegyikbe dobjunk egy-két alacsonyabb
értékű darabot is. Okosan kell csinálnunk, ha nem akarjuk,
hogy a kereskedők és a hajósok kíváncsiskodni kezdjenek.
Munkához láttunk, az összes tárcát átgondoltan megtöltöttük.
Szét kellett szóródnunk, figyelve az időzítésre is, nehogy túl
sokszor környékezzük meg ugyanazt az árust. Dern volt a
legbiztonságosabb hely a hadműveletre. Nem túl nagy, kevés
hajó van a kikötőben, viszont azért elég nagy ahhoz, hogy
megfelelő számú kereskedővel találkozhassunk.
A terv jó volt. De mint a legtöbb jó terv, ez is kockázattal járt.
Ha valaki feljelentene a Tanácsban, elveszítenénk a
kereskedelmi engedélyünket. Ha Szent vagy Zola megneszelné,
miben sántikálunk, akkor rövid úton holtan találnánk
magunkat a tenger fenekén. Kíváncsi voltam, vajon Szent
Dernben lesz-e, ránk várva. Látta, hogy elhagytuk Cerost,
úgyhogy tudta, hogy segítettem a Marigoldnak új vitorlát
szerezni. Kitalálhatta, hogy a Pacsirtáért megyünk. Azt viszont
nem tudtam, hogy mit fog kezdeni ezzel az információval.
– Szóval, hogy megy ez? – kérdezte Hamish a fekete opált
forgatva az ujjai között. – Tudsz velük… beszélni?
A hozzám intézett kérdéstől észbe kaptam. Gondoltam, hogy
gyanakvás övezi a kőérző mivoltomat, mégis szégyenkeztem a
kérdéstől.
– Nem tudom elmagyarázni, hogyan, egyszerűen csak képes
vagyok rá.
É
 – Érzed őket?
West láthatóan megmerevedett, mintha ő is kíváncsi lenne a
válaszomra.
– Olyasmi. De inkább csak ismerem őket. A színüket, azt,
ahogy megtörik a fényt, és azt, milyen érzés a kezemben tartani
őket.
Hamish elégedetlennek tűnt a magyarázatommal.
– Mint Auster – sóhajtottam elgondolkodva. – A madaraival. A
madarak vonzódnak hozzá, ő pedig megérti őket.
A férfi bólintással jelezte, hogy ezt a választ elfogadta. Én
azonban nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán értem-e,
amit mondtam. Ha anyám nem halt volna meg, akkor még sok
évig taníthatott volna a drágakövekről. Most, hogy ő elment,
maradtak olyan dolgok, amiket már sosem tanulhatok meg.
– Ez a képesség jól jön – mondta Hamish, és takaros halomba
rendezte a teli tárcákat az egyik ládában. – De jobb, ha
megtartod magadnak. – A férfi megvárta, míg egy biccentéssel
beleegyezem, majd követte Westet a lépcső felé.
Willa az ölébe vett egy nyers gránátkövekkel teli kis kosarat.
– Mi van veled és Westtel? – nézett rám.
– Tessék? – ráncoltam homlokomat.
A lány csöndesen számolgatta a köveket, és felírt valamit,
mielőtt újra rám nézett volna.
– Nézd, nem szoktam kérdéseket feltenni. Minél kevesebbet
tudok, annál jobb.
– Oké. – Az ölembe húztam a kezemet.
– Ő a bátyám.
Bizonytalanul néztem rá, nem tudtam, mit feleljek erre. Willa
nem volt buta. És semmi értelme nem lett volna hazudni.
– Ha West bajba kerül, szeretnék tudni róla. Nem mintha
lenne rá bármi befolyásom. Senki nem mondhatja meg
Westnek, mit csináljon. De készen kell állnom arra, hogy
megvédjem.
– Mitől?
 A lány egyenes tekintete szavak helyett is válaszolt. Rám
gondolt.
– Te nem csak holmi jevali kotró vagy, Fable. Fontos vagy
valakinek, aki nagyon megnehezítette az életünket. Valakinek,
aki még több kárt is okozhatna, mint ami eddig ért minket. –
Willa átadta nekem a gránátköveket, én meg a mellettem lévő
üres ládába pakoltam őket. – Már akkor tudtam, hogy valami
nincs rendben, amikor első éjszaka megjelentél a kikötőben, és
mi beleegyeztünk, hogy elviszünk.
– West sosem mondta el nektek, ki vagyok?
– West semmit sem mond el nekem, csak azt, amit szükséges
tudnom. – A lány nem rejtette véka alá az idegességét. – Nem
aggódtam, amíg meg nem kért rá, hogy kövesselek Cerosban.
– Nem kell aggódnod, Willa. – Fájt kimondanom a szavakat, de
ez volt az igazság. West világossá tette, hogy csak hajóstársak
vagyunk. Semmi több.
– Valóban?
– Dolgozni jöttem a Marigoldra.
– Nem, ez nem igaz – sóhajtott, és felállt. – Azért jöttél, hogy
családra lelj.
Az ajkamba haraptam, és hevesen pislogtam a szemembe
gyűlt könnyektől. Mert a lánynak igaza volt. Az anyám meghalt.
Apám nem akart engem. És Clove, akit a szüleimen kívül a
legközelebbi családtagomnak tartottam, szintén elment.
– Elhagyom a Marigoldot – mondta hirtelen Willa.
A kezem az egyik tárcára szorult.
– Mi? – suttogtam.
– Megvárom, hogy leülepedjenek a dolgok, és West találjon
egy új fedélzetmestert – mondta kimérten, mintha legalább
százszor begyakorolta volna ezeket a szavakat. – De amint
kifizette Szentet, és felépítette a saját üzletét, visszamegyek
Cerosra.
– Westnek mondtad már?
– Még nem. – Willa nagyot nyelt.
 – Mihez fogsz kezdeni?
– Talán elszegődöm egy kovács mellé tanoncnak – vont vállat.
– Még nem tudom.
A mögöttem álló ládának dőltem, és felidéztem, mit mondott
Willa arról, hogy nem ő választotta ezt az életet. A Pacsirtával
nem csak Westnek vásároltam szabadságot. Willának is.
– Kedvellek, Fable. Az én ötletem volt, hogy bevegyünk a
csapatba, és örülök, hogy itt vagy. – A hangja egyszer csak
elhalkult. – Nem mondom, hogy nem akarom, hogy szeresd őt.
Csak azt mondom, ha miattad megölik Westet, akkor nem
tudom, képes leszek-e megállni, hogy elvágjam a torkodat.
 HARMINCKILENC

A koromsötétben Dern városa nem volt több néhány apró

fénynél a láthatatlan parton.
A hajóorrban álltam, és figyeltem, ahogy egyre közeledünk.
West a kikötő felé navigálta a Marigoldot, ahol már egy munkás
várt minket, a kezében a jegyzőkönyvvel, ahová felírta az
érkezésünket.
Paj kidobta a rögzítőköteleket, én pedig a fedélzet alá mentem,
a raktérbe. A Pacsirtából szerzett zsákmányt szépen,
rendezetten elpakoltuk, és Hamish minden egyes drágakövet,
fémet és gyöngyöt aprólékosan feljegyzett a könyvébe. Elég volt
arra, hogy West kifizesse az adósságát Szentnek, és arra, hogy a
Marigold saját vállalkozásba kezdhessen, ami talán egy nap a
Névtelen tengert is elérheti majd.
Ez a lehetőség olyan érzelmet ébresztett bennem, amivel
ritkán találkoztam. Felkeltette bennem a reményt. De ezt az
apró fénysugarat rögtön felváltotta a kereskedők brutális
valósága. Az állandó stratégiai játszmák. A soha véget nem érő
manőverezés előre, és az egyre növekvő, kielégíthetetlen éhség.
Még több pénz. Még több hajó. Még nagyobb legénység.
Ez a véremben volt. Én sem voltam különb.
Nemsokára felkel a nap a dombok mögött, és én kijátszom az
egyetlen lapomat. A Szenttől kapott örökséget felhasználva
kivásárolni a Marigoldot, és ezért cserébe helyet biztosítani
magamnak a hajón olyan lépés volt, amit még apám is
értékelne. Legalábbis ezzel nyugtattam magam.
A kormányos kabinjából kilépő Hamish a kezembe adta az
egyik tárcát, én pedig az ujjaim közé szorítottam a lágy bőrt.
Most először üzletelhettem a legénység tagjaként, és ettől
hirtelen ideges lettem.
A többiek begombolt kabátban érkeztek a fedélzetre. Willa
lehajtotta a gallérját, láthatóvá téve ezzel a sebhelyét.
West felhúzta a sapkáját.
– Paj és Fable velem jönnek az első körben. Auster, Hamish és
Willa pedig másodiknak mennek. Indulás!
Auster leengedte a létrát, és Paj lemászott. A mellettünk álló
hajó árbócán egy nő üldögélt, és minket nézett. Talán annak a
híre, hogy mi történt a Marigolddal Ceroson, már elérte Dernt.
Ha igen, akkor több figyelemre számíthattunk, mint amennyi
még belefért volna.
– Maradj távol attól a drágakő-kereskedőtől. – West halkan
beszélt mellettem, és adott nekem még egy kést. Bólintottam, és
a csizmámba csúsztattam a pengét.
A férfi átmászott a korláton, én pedig követtem. A többiek
némán figyeltek bennünket a tatfedélzetről. Felhúztam a
kapucnimat, a kezemet zsebre vágtam, és szorosan West mögött
lépkedtem a mólón. A kikötőben ringatózó hajókon még csak
most ébredeztek az emberek. Végignéztem a címereken, de a
Luna nem volt ott. Ha Zola tartja az ütemtervet Ceros után,
akkor mostanra valószínűleg Sowanba értek, és aztán még
északabbra folytatják az utukat, mielőtt a Szoros-öböl ezen
részére érnének. Ezzel éppen elég időt hagynak nekünk az
üzletelésre, de sietnünk kell.
A kereskedőház ajtaja már nyitva állt, amikor felértünk a
kikötőből. Beléptünk, és elvesztünk az odabent tolongó emberek
tömegében. A testek melegétől már nem lehetett érezni a hűvös
szelet. Levettem a kapucnimat, de a sálamat az arcom alsó része
köré tekerve hagytam.
– Minden oké? – West visszafordult, és először rám, majd
Pajra nézett.
– Igen.
 – Igen – visszhangozta Paj.
– Rendben, akkor egy óránk van.
Szétszéledtünk három különböző irányba, a sorok közé
préseltük magunkat. A raktárépület délkeleti sarka felé
indultam, és a bódék mentén kanyarogtam. A sor végén egy
árus szárított ökörfarkkórót és egyéb növényeket kínált, a
másik oldalon viszont észrevettem egy ládányi ezüstöt. Kér férfi
közé csusszantam a sor elején, ahol egy hosszú, vörös hajú férfi
fekete kötött sapkában nézett le rám.
– Mit tehetek érted, kislány? – Az egyik kezét a láda tetejére
fektette, a kereskedőgyűrű koppant az üvegen. Az ónixkő
felülete olyan karcos volt, hogy szinte már nem is csillogott.
Kivettem a tárcát a zsebemből, és kerestem benne két éles
fémdarabot. Az egyik arany volt, a másik palládium.
– Cerosban futottam ezekbe. Nem tudom, mennyit érnek –
hazudtam, és a férfi elé tartottam a darabokat.
A férfi közel hajolt, és rozsdás monoklit illesztett a szemére.
– Szabad?
Bólintottam, mire ő felvette az aranyat, és alaposan
megvizsgálta. Aztán a palládiumért nyúlt, és azt még tovább
szemlélte.
– Harmincöt rézpénzt tudok ajánlani az aranyért, ötvenet a
másikért. – Visszadobta a darabokat a kezembe. – Megfelel?
– Persze. – Nem kínált túl jó árat ahhoz képest, milyen jó
darabok voltak, de még csak most kezdtem, és nem
vesztegethettem az időt alkudozásra. Elfogadtam, amit kínáltak.
A férfi egy apró tárcába számolta az érméket, majd átadta
nekem.
– Szóval, mit is mondtál, Cerosban hol találtad….
– Köszönöm! – Visszahátráltam a sorba, még mielőtt
befejezhette volna a kérdését.
Ezután egy kvarckereskedőt találtam, és mielőtt előhúztam
volna három követ a tárcámból, alaposan átnéztem a kínálatot.
A kereskedőnő szeme elkerekedett, mikor meglátta a méretes
vérkövet a kezemben. A fogamat csikorgattam. Talán
alábecsültük a kereskedőket. Lehet, hogy érdemesebb lett volna
kisebb darabokkal kezdeni.
A nő dadogva a fény felé emelte a követ.
– Már rég nem láttam ilyet…
A kereskedő pillanatokon belül jó ajánlatot tett, én pedig a két
másik követ is eladtam neki, hogy gyorsan megszabaduljak
tőlük. Sikerült újabb kilencven érmét keresnem egyetlen
üzlettel.
Lábujjhegyre álltam, és a szememmel West zöld sapkáját
kerestem. A férfi az épület másik oldalán egy asztal fölé hajolt.
Paj az előttem lévő sorban állt, és egy éles szemű nővel
vitatkozott egy darab vörös tigrisszemről.
A tárcám egyre könnyebb volt, a zsebeimet viszont egyre több
pénz súlya húzta, ahogy kettesével-hármasával sorra eladtam a
köveket. A legfeltűnőbbet – a fekete opált – utoljára hagytam.
Végignéztem a bódékon, olyan árust keresve, akinek ritka
kövei vannak, és nem túl kíváncsi egy lányra, akinél ilyen érték
rejtőzik. Mikor észrevettem egy férfit, aki egy hatalmas, zöld
berillt tartott a kezében, közelebb osontam, és figyeltem, milyen
üzletet köt érte. Elég szép árat kínált, és keveset kérdezősködött.
Mikor a nő, akitől vásárolt, elsétált, a követ egy lezárt ládába
dobta maga mögött.
– Igen? – morogta, és fel sem nézett rám.
– Van egy fekete opálom, amit eladnék. – Felemeltem egy
jádekövet az asztal tetejéről, megfordítottam, és az élébe
nyomtam a hüvelykujjam hegyét.
– Azt mondtad, fekete opál? – A láda tetejére tette a kezét, és
engem nézett. – Már évek óta nem láttam fekete opált a Szoros-
öbölben.
– Örökség volt – feleltem, és elmosolyodtam magamban, mert
ez igaz volt.
– Hm… – A férfi elfordult, és elővett egy kőlámpát az egyik
dobozából, majd a köztünk lévő asztalra állította. – Akkor
lássuk!
A drágakő-kereskedők efféle eszközöket használtak, mert
nem érezték úgy a köveket, ahogy én. Nem értették a fény és a
vibrálás nyelvét, és nem tudták, hogyan fedjék fel a kövek
titkait. Egykor a Drágakőfaragók Céhe kizárólag kőérzőkből állt.
Mostanra a kereskedők csak egyszerű emberek voltak, ügyes
szerszámokkal.
Mély levegőt vettem, körülnéztem, majd elővettem a követ, és
óvatosan az üvegtükörre állítottam. Ez volt a legnagyobb fekete
opál, amit valaha láttam, így a körülöttünk állók pillanatok alatt
észrevehették volna.
A férfi felpillantott rám bozontos szemöldöke alól.
Megpróbáltam ellazítani az arcomat, és reménykedtem, hogy
helyesen ítéltem meg a kereskedőt. Ő azonban nem mondott
semmit, csak a székére ült, és meggyújtotta a lámpás kanócát.
Az üveg visszaverte a kis láng fényét, ami átjárta a fekete
opált: az egész tintafekete kő feltöltődött fénnyel, és a
belsejében megjelentek a színek. Vörös, lila és zöld foltok
táncoltak a sötétségben, akár a szellemek. A formáik szinte
egybemosódtak.
– Nocsak, nocsak… – motyogta a férfi, és lassan elforgatta a
követ, hogy a lámpa a másik oldalát is bevilágítsa. – Örökség,
mi?
– Úgy van – feleltem halkan, az asztal fölé hajolva.
A kereskedő nem hitt nekem, de nem vitatkozott. Amikor egy
férfi elhaladt mögöttem, a kezével eltakarta a követ, majd
elfújta a lámpást.
– Kétszázötven érme – mondta halkan.
– Áll az alku!
A férfi szeme gyanakvón összeszűkült, hogy ilyen gyorsan
elfogadtam az ajánlatot. Elővett egy teli erszényt az övéből, egy
másikat pedig a mögötte lévő lezárt szekrényből, és mindkettőt
elém rakta.
– Ez kétszáz. – Lecsatolt egy újabb, kisebb tasakot az övéről. –
Ez pedig ötven.
Felemeltem mindhárom erszényt, és mélyen a zsebembe
rejtettem őket. Súlyra megfelelőnek tűntek. Túl sok időbe telt
volna megszámolni. Az épület másik oldalán Paj és West már a
kikötő felé vezető ajtónál vártak.
– Nem tudom, miben mesterkedsz, de jobb, ha óvatos vagy –
suttogta a kereskedő, és a kezét nyújtotta felém.
Megráztam, majd visszasiettem a sorok közé. Mikor
elvegyültem, kiengedtem egy feszült sóhajt. Ahogy az ajtó felé
közeledtem, találkozott Westtel a tekintetünk, majd mind
kiléptünk a reggeli ködbe.
– Minden rendben? – kérdezte West a válla fölött, és
megvárta, hogy elhaladjak előtte.
Paj bólinott.
– A füstös kvarc nálam maradt, mert túl sokan néztek, de a
többit eladtam. És nálad? – nézett rám.
– Mindet eladtam – leheltem.
Működött a terv. Tényleg működött.
Elmosolyodtam a sálam alatt, és visszahúztam a kapucnit,
ahogy megjelent előttünk a Marigold. Még egy nap és a hajó
szabad lesz.
 NEGYVEN

Gyertyák apró lángjai villogtak a szélben, a fehér viasz esőként

csöpögött közénk a fedélzet deszkáira. Auster egy egész sült
libát tett a rögtönzött asztalunkra, Willa tapsolt, és elismerően
füttyentett az éjszakába.
A ropogós, aranyra sült bőr még sistergett, ahogy a lány egy
darab kenyérrel felitatta a tálca alján összegyűlt szaftot. Az
előttem lévő tálban fahéjas mézben sült szilva gőzölgött,
mellette pedig egy jókora darab pikáns sajt, illetve füstölt
disznóhússal töltött piték sorakoztak. Paj még a zálogházba is
elment, hogy vegyen egy készlet kézzel festett porcelántányért,
és igazi ezüst evőeszközöket. A bőségesen megterített asztalunk
fölött a csillagfényes éjszakai ég ragyogott.
Az illatoktól összefutott a nyál a számban. Fájdalmasan korgó
hassal figyeltük, ahogy Auster vágott a libából, és két szeletet
rakott a tányéromra. Paj annyi rozsszeszt töltött nekem, hogy
túlcsordult a poharam. Kihalásztam magamnak két szem szilvát
az edényből.
West mellém ült, letört egy darabot a kenyérből, és a kezembe
adta. Mikor az ujjai a tenyeremhez értek, ismét tűz gyúlt
bennem, de a férfi lesütve tartotta a szemét, és az asztal másik
oldalán álló rozsszeszes üvegért nyúlt.
– Szeretnék tósztot mondani – emelte Willa a magasba a
poharát, ami a gyertyafényben úgy csillogott, akár egy hatalmas
smaragd. – Igyunk a balszerencse-átkunkra!
Nevettem. Az összes pohár Willáéhoz koccant, majd mindenki
egy húzásra kiitta a rozsszeszt. Willa könnyes szemmel csapott
a fedélzetre maga mögött, mire én letörtem egy darab sajtot, és
hozzá vágtam. A lány hátradőlt, és a szájával elkapta a falatot,
mire a legénység ujjongásban tört ki.
Mind a tányér fölé hajoltunk, a falatozást csak időnként
felhangzó nevetgélés szakította meg. Senki nem használta a
szép, gravírozott evőeszközöket. A kivont vitorlák suhogtak a
szélben. A tányéromra néztem, majd beleharaptam a vajas
pitetésztába.
Meg akartam állítani az időt, és itt maradni Hamish énekével
és Willa mosolyával. Auster a sápadt ujjait Paj kezébe kulcsolta,
majd a szájához húzta a férfi tenyerét, és megcsókolta. Úgy
néztek ki egymás mellett, akár a szén és a hamu. Az ónix és a
csont.
Willa újabb teli poharat nyomott a kezembe, és a hajóorr
fölött lebegő vitorlára nézett. A Marigold címerét viselő fehér
vászon gomolygott a lágy szélben.
– Miért Marigold? – kérdeztem, és megszámoltam a csillag
ágait. – Miért Marigold a neve?
Willa Westre pillantott, aki megfeszült mellettem. A többiek
folytatták a rágást, mintha nem is hallották volna a kérdést.
– Szerinted mit fog mondani? Ha kifizeted az adósságot? –
Hamish témát váltott, és a kezében tartott zsíros csontdarab
fölött Westre nézett.
– Nem tudom. – West hangja érdes volt a kimerültségtől, ami
az arcára is kiült, ahogy a gyertyafénybe bámult. A merülés óta
látszott a hajában a kiszáradt só.
Megcsináltuk. Eljutottunk a Pacsirtához, és megtöltöttük a
ládákat pénzzel, West viszont még mindig aggódott.
Minden oka megvolt rá. Szent erre nem számított, és
lehetetlen volt megmondani, hogyan fog reagálni. A férfi, aki
mindig három lépéssel előrébb járt mindenkinél, egy pillanat
alatt elveszítene egy árnyhajót és egy egész legénységet úgy,
hogy az egészből nem sejtett semmit. Semmit sem utált jobban,
mint elveszteni az irányítást. Az egyetlen dolog, amire
számíthattunk, az, hogy Szent betartja a szavát. Inkább
szabadon engedné a Marigoldot, mintsem, hogy alkut szegjen,
de nem felejtené el az ügyet. És biztos, hogy nem lenne ingyen.
West kiürítette a poharát, majd felállt. Figyeltem, ahogy
eltűnik a fedélzetre vezető létrán.
Vidám ünneplésünk hangja zengett a csöndes kikötőben. A
többi hajón egyenként kialudtak a lámpák, az egyetlen
fényforrást már csak a saját, apró gyertyáink jelentették, míg
lángjuk ki nem aludt az olvadt viaszban. Hamish leszedte a
libasültről a maradék húst, Willa pedig kidőlt. Úgy feküdt a
deszkákon, mintha a vízfelszínen lebegett volna. Felnézett az
égre, majd egy pillanat múlva lecsukódott a szeme.
Hamish a tálcára dobta az utolsó csontdarabot, és felállt.
– Majd én kezdem az őrködést – mondta.
Paj és Auster összebújtak az orrvitorla fölé kifeszített hálón,
én pedig követtem Hamisht a létrán. Az előttünk elterülő Dern
csöndbe borult, a kocsma három kéményén felszálló füst
kibontakozott a holdfényben.
Megálltam a boltív előtt, ahol fényt láttam West kabinjának
nyitott ajtaja mögött. A férfi árnyéka a fedélzetre vetült, az arca
formája éppen a lábam előtt sötétlett. Az egyik kezemet a
folyosó ajtaján tartva haboztam, aztán halk léptekkel
bekukucskáltam a kabinba.
A férfi az asztalnál állt, az előtte fekvő pergamenen nyitott
üveg rozsszesz és üres pohár.
Halkan bekopogtam, mire felnézett. Ahogy kinyitottam az
ajtót, kiegyenesedett.
– Aggódsz – mondtam, és a fénybe léptem.
West egy hosszú pillanatig tanulmányozott, majd megkerülte
az asztalt, hogy szembe kerüljön velem.
– Úgy van.
– Szent alkut kötött, West. Tartani fogja magát hozzá.
– Nem emiatt aggódom.
– Hanem miért?
 West egy pillanatra elgondolkodott, hogyan közölje a
mondanivalóját.
– A dolgok változnak a Szoros-öbölben. Végeredményben jobb
lenne őt a saját oldalunkon tudni.
– De akkor sosem lehetsz szabad.
– Tudom – mondta halkan, és zsebre dugta a kezét. Hirtelen
sokkal fiatalabbnak nézett ki. Szinte láttam is magam előtt,
ahogy Ceros mólóin szaladgál, mint a gyerekek, akiket
Waterside-on láttunk. – De… azt hiszem, mindig úgy fogom
érezni, hogy tartozom neki. Még akkor is, ha kifizetem az
adósságot.
Próbáltam leplezni, mennyire meglepett a vallomás, de
megértettem, miért érez így. Senkinek semmivel nem lenne
szabad tartoznunk, de ez a szabály valójában csak egy hazugság
volt, amit azért meséltünk be magunknak, hogy biztonságban
érezzük magunkat. Valójában sosem voltunk biztonságban. És
nem is lehetünk soha.
– Marigold a húgom volt – mondta hirtelen, és felkapta a fehér
követ az asztal sarkáról.
– Tessék? – leheltem.
– Willával volt egy Marigold nevű húgunk. Négy éves korában
halt meg, míg én a tengeren voltam – mondta félénken,
aggodalmasan.
– Hogyan? Mi történt?
– Belehalt abba a betegségbe, ami majdnem mindenkit megölt
Waterside-on. – West az asztalra dőlt, az ujjai lelógtak a széléről.
– Mikor Szent nekem adta a hajót, megengedte, hogy róla
nevezzem el.
– Sajnálom – suttogtam.
West erről beszélt, amikor azt mondta, hogy Willának jobb
esélyei voltak a hajón, mint Waterside-on. Emiatt kockáztatta
mindkettejük életét azzal, hogy eldugta a lányt a raktérben,
remélve, hogy a kormányos beveszi őt a csapatba.
Súlyos csend zuhant az apró helyiségre, amitől úgy éreztem
magam, mintha a padlóba süllyednék. West most nem pusztán
a húgáról mesélt nekem. Volt valami a szavak mögött.
– Már az első naptól kezdve sikkasztottam Szent főkönyvéből,
mikor az ő címere alatt kezdtem hajózni, de sosem hazudtam
neki.
– Tessék? – kérdeztem zavarodottan.
– Amikor utoljára Sowanban jártunk, Szent utasítására
felgyújtottam az egyik kereskedő raktárát. Jó ember volt, de egy
másik kereskedőhálózatnak kedvezett, úgyhogy Szent azt
akarta, hogy befejezze az üzletét. Mindenét elvesztette.
A férfit figyelve előrébb léptem.
– Mi ez az egész? Mit csinálsz?
– Válaszolok a kérdéseidre – mondta.
Ahogy a tekintetünk találkozott, visszafojtottam a lélegzetem.
A szeme olyan zöld volt, mintha kígyókőből faragták volna.
Visszatette a követ, és felegyenesedett az asztaltól.
– Mi mást akarsz még tudni?
– Ne – ráztam a fejem. – Amint elárulsz még valamit, félni
fogsz tőlem.
– Már így is félek tőled – lépett közelebb. – Az első kormányos,
akinek dolgoztam, mindig elvert a hajó aljában. Patkányokat
ettem, hogy túléljek, mert nem etette az utcagyerekeket, akik
neki dolgoztak. A gyűrű, amit elcseréltél a késre, anyámé volt.
Akkor adta, amikor először kihajóztam. Egyszer egy haldoklótól
loptam kenyeret Willának, amikor Waterside-on éheztünk. Azt
hazudtam neki, hogy egy péktől kaptam, mert féltem, hogy
különben nem enné meg. Emiatt azóta is bűntudatom van,
habár megtenném újra. És újra. Az egyetlen dolog, amit
apámról tudok, hogy talán Henriknek hívják. Tizenhat embert
öltem meg, miközben magamat, a családomat vagy a
legénységemet védelmeztem.
– West, hagyd abba!
– És azt hiszem, azóta szeretlek, hogy először kikötöttem
Jevalon. – West hirtelen elvigyorodott, és lesütötte a szemét. Egy
árulkodó vörös folt kúszott fel a nyakán, a gallérja fölött.
– Tessék? – kérdeztem visszatartott lélegzettel.
A férfi mosolya azonban elszomorodott.
– Azóta minden egyes nap gondoltam rád. Talán minden
órában. Számoltam a napokat, hogy visszatérhessünk a szigetre,
és olyan viharokba kevertem magunkat, amikbe nem kellett
volna, mert nem akartam, hogy ne legyek ott, amikor
felébredsz. Nem akartam, hogy várnod kelljen rám. Soha. Sem
azt, hogy azt gondold, nem jövök vissza. – Szünetet tartott. –
Belementem az alkuba Szenttel, mert akartam a hajót, de aztán
miattad tartottam meg. Amikor leszálltál a Marigoldról
Cerosban, és nem tudtam, látlak-e még valaha… úgy éreztem,
nem kapok levegőt.
Olyan erősen haraptam az ajkamba, hogy könnyek szöktek a
szemembe, és a férfi alakja elmosódott előttem.
– Az egyetlen dolog, amitől igazán félek, az, hogy valami
történik veled.
Többet is megosztott velem az igazságból, mint ami elég
ahhoz, hogy higgyek neki. A vallomás teljes volt, csupasz, az
első tavaszi virág, ami arra vár, hogy érje a nap.
– Azért csókoltalak meg, mert már két éve folyton arra
gondolok, hogy megcsókollak. Azt hittem, ha csak… – kezdte, de
nem fejezte be. – Fable, ezt nem csinálhatjuk a szabályok
szerint. Nem lehetnek titkaink. – Rám bámult.
– De Cerosban még azt mondtad… – halkultak el a szavaim.
– Azt hittem, képes leszek egy hajón tartózkodni veled, és nem
hozzád érni. De túlbecsültem a határaimat.
Ahogy rábámultam, forró könnyek csordogáltak az arcomon.
West felemelte a kezét, és a nyitott tenyerét nyújtotta felém.
Megfogtam a kinyújtott kezet, és a férfi ujjai szorosan az
enyémekre záródtak.
Kinyitotta az ajtót, amit többé már nem zárhattunk vissza. És
arra várt, kész vagyok-e besétálni rajta.
Azzal, hogy elmondta mindezt, megmutatta nekem, hogy bízik
É
bennem. És ezzel a kezembe adta a gyufát is. Ha akarnám, porig
égethetném. De ha belemegyünk ebbe, akkor én leszek az ő
biztonságos kikötője, ő pedig az enyém.
– Semmit sem veszek el tőled, West – suttogtam.
A férfi hosszan sóhajtott, és megszorította a kezem.
– Tudom.
Lábujjhegyre emelkedtem, és szájon csókoltam őt. A gőzölgő
forróság, ami már a víz alatt is megtalált, újra végigszáguldott a
bőröm minden egyes négyzetcentiméterén. A tüdőmet kitöltötte
rozs, a sós víz és a nap illata, és én úgy ittam magamba, akár az
első lélegzetvételnyi levegőt egy hosszú merülés után.
West keze megtalálta a csípőmet, és szép lassan egészen az
ágyig tolt. Kigomboltam a kabátját, lehúztam válláról, ő pedig az
ágyra fektetett. Ahogy a férfi súlya rám nehezedett, ívbe
feszítettem a hátam, a lábamat pedig a teste köré fontam.
Lehunytam a szemem. A halántékomon könnyek csorogtak a
hajamba. A bőre érintésétől. Attól, ahogy a karjában tartott. Már
olyan rég nem ért hozzám senki. Ebben a pillanatban olyan
gyönyörűnek találtam Westet, hogy úgy éreztem, szétszakad a
mellkasom.
Hátradöntöttem a fejem, és még közelebb húztam magamhoz,
hogy érezzem a férfiasságát. Erre ő felnyögött, a szája a
fülemhez préselődött. A fejemen át lehúztam magamról az
ingemet. West felült, és egyre lassuló lélegzettel végignézett a
testemen.
Megmarkoltam az övét, és vártam, hogy a szemembe nézzen.
Mert ez olyan hullám volt, ami visszahúzódhat, ha nem
mondjuk ki. Olyan volt, akár a lemenő nap, hacsak nem bízunk
meg egymásban, őszintén.
A szavak égették a torkomat, és egyre több könny szivárgott a
szemem sarkából.
– Ne hazudj nekem, és én sem fogok hazudni neked. Soha.
Amikor West újra megcsókolt, lassan csinálta. Kérlelőn. A
tenger csöndje körülzárt minket, lassan a szívverésem is
csillapodott. Az összes pillanatot mélyen elraktároztam. West
illatát, a hátamat cirógató ujjait. A só ízét a számban, ahogy a
vállát csókoltam, és az ajkát a nyakamon.
Olyan újnak tűnt minden, mint a reggeli első napsugár a
hullámokon. Úgy terült el a horizonton minden előttünk álló
pillanat, akár a feltérképezetlen tenger.
Ez volt az új kezdet.
 NEGYVENEGY

A víz fölött rikoltozó sirályok ébresztettek a valaha volt

legmélyebb álmomból.
Kinyitottam az egyik szemem, és megláttam West kabinjának
ablakát. Csak az egyik zsalu volt behajtva. Odakint köd borította
a szürke reggelt, a hűvös pára beszivárgott a helyiségbe.
Átfordultam a mellettem alvó West felé, akinek ebben a
pillanatban lágyabb volt az arca, mint valaha. Még mindig sós
víz illata volt. Félresimítottam egy rakoncátlan tincset a
homlokáról, és arcon csókoltam.
A levegő hűvös volt, amikor kimásztam a paplan alól, és az
ablakhoz sétáltam. Elém tárult az ezüst víz látványa, ami
nyugodtnak, kísértetiesnek hatott az első napsugár érintése
előtt. West ki sem nyitotta a szemét: mialatt felöltöztem, lassan,
mélyen lélegzett.
Az arcát félig beragyogta a halvány fény. Olyan nyugodtnak,
ártatlannak tűnt.
Mezítláb átsétáltam a szobán, lassan kinyitottam az ajtót, és
kiléptem a folyosóra. A fedélzet üres volt, leszámítva a
hajóorrban üldögélő Austert. A sirályok úgy vették körül,
mintha ő is közéjük tartozna. Megálltam félúton, és
visszanéztem West ajtajára. Auster arcán sokatmondó mosoly
terült szét, de nem nézett fel. Ő is úgy csinált, mint mindenki a
hajón. Mintha nem tudna róla, hogy West és Willa testvérek.
Ugyanúgy, ahogy a többiek sem vettek tudomást róla és Paj-ról.
Ebben a pillanatban sokkal inkább csapattagnak éreztem
magam, mint akkor, amikor átvezettem őket a Csapdán.
 Megint elvörösödtem, amikor az árbócnak dőlve felhúztam a
csizmám.
Auster leugrott hozzám.
– Hová mész?
Kikötöttem a létrát, és leengedtem a hajótest oldalán.
– Van még egy dolog, amit el kell intéznem, mielőtt
kihajózunk. – Átvetettem a lábam a korláton, lemásztam, és a
létra aljáról a mólóra ugrottam.
Olyan vastag volt a köd, hogy nem is láttam a hajókat a
kikötőben. Itt-ott kitüremkedett egy-egy árbóc a fehérségből,
majd újra eltűnt, ahogy haladtam. A számra húztam a sálamat,
még mindig mosolyogva, ahogy elsétáltam a kikötő boltíve alatt.
Újra és újra lejátszottam magamban az éjszakát, szinte
belevesztem a gyertyafényben úszó West képének emlékébe,
ahogy csupasz bőre az enyémhez simult.
A falura csönd borult, az egymás hegyére-hátára épült házak
között üres utcák kígyóztak. A csendet egyedül a lépteim zaja
törte meg. Még egy óra volt hátra, mire felkel a nap, és perzselő
melegével elűzi a hajnal ködét, de a fénye már most is derengett
a sötétben.
Megláttam a három, gomolygó füstöt árasztó kéményt a
meredek domb tetején, ahol a kocsma várt. Mikor odaértem,
megtorpantam a tükörképem láttán az ablakban, és
visszafordultam az érdes üveg felé. Levettem a kapucnimat, és
az arcomat figyeltem. A kezemet rózsaszín orcámhoz emeltem.
Még jobban hasonlítottam anyámra, mint amikor Szent
bázisán jártam. Láttam őt a kiálló arccsontomban és a
mélyvörös hajamban. A tincsek szinte világítottak a ködben,
ahogy a gallérom alól a mellkasomra omlottak.
Az ablak mögött kék folt villant. Megdermedtem, és a
tükörképem mögé fókuszáltam. Az egyik kezemet az üveghez
nyomtam, és már éreztem is az égető könnyeket a szememben.
Az ablak másik oldalán Szent ült az egyik asztalnál, előtte
fehér teáskancsó. Olyan meglepett arccal nézett fel rám, mintha
ő is látta volna.
Isolde.
Kinyitottam az ajtót és beléptem. A kandallóban ropogott a
tűz, a száraz meleg elárasztotta a szobát, a kabátom alá
szivárgott, és átmelengetett. Szent kabátjának felhajtott gallérja
eltakarta a fél arcát. Kihúztam a mellette lévő széket, és leültem
az asztalhoz.
– Nem láttam a hajódat a kikötőben – mondtam, és hirtelen
észrevettem, hogy a bennem fortyogó érzelem nem is harag.
Örültem, hogy láthatom, habár nem voltam benne biztos, miért.
Megjelent a pincérnő, egy csészét helyezett elém, a tányér
szegélyén három, gondosan elhelyezett kockacukorral.
– Szabad? – A kancsóra néztem, mire Szent egy pillanat
hezitálás után bólintott. – Mit csinálsz itt, Szent?
Az apám figyelte, ahogy megtöltöm a csészémet, az ablakon
beáramló fényben kristálykék szeme még világosabbnak tűnt.
– Eljöttem megnézni, hogy tényleg azt csinálod-e, amire
gondoltam.
A fogamat csikorgatva néztem rá.
– Ez nem a te érdemed. Ezúttal nem.
– Nem így értettem.
– Akkor hogy értetted? – Az ajkamhoz emeltem a csészét, mire
illatos gőz áramlott az arcomba. A bergamott és a levendula
illatának édes elegye megtöltötte az orromat.
– Bele fogsz halni, Fable – bökte ki az asztal fölé hajolva. – Úgy,
ahogy ő is.
A tea égette a számat, ahogy belekortyoltam. Letettem a
csészét, remegő kezemet az ölembe vontam. Örültem, hogy
apám ezúttal nem mondta ki a nevét. Tudtam, hogy meghalt.
Már akkor éreztem a csontjaimban, amikor eleveztünk a
Pacsirtától. De apám szájából egész másnak hatott az igazság.
Szipogtam. Csak az volt rosszabb annál, hogy a fájdalom már
kivájta magának az otthonát bennem, hogy tudtam, apám látja
rajtam.
 – Nem kell semmit bebizonyítanod, Fay. Menj vissza Cerosra,
és…
– Azt hiszed, azért csinálom ezt, mert bizonyítani akarok
valamit? Azért csinálom, mert nincs másom! – A szavaim
keserűnek hatottak, mert valójában nem voltak igazak. A
Marigoldot akartam, és Westet. De az ilyesfajta remények
túlságosan félnek ahhoz, hogy egy Szenthez hasonló ember előtt
megnyilvánuljanak.
– Semmit sem értesz.
– Akkor magyarázd el! Mondd el! – üvöltöttem. A hangom
visszhangzott az üres teremben. – Tudom, hogy fogalmad sincs,
hogy szeress engem. Tudom, hogy nem értesz hozzá. De azt
hittem, hogy őt szeretted. És ő gyűlölt volna azért, hogy
otthagytál azon a sziklán! Elátkozott volna! – A mellkasomból
sírás tört fel, de azt legalább sikerült megállnom, hogy az
öklömet az asztalra csapjam.
Szent mereven a teájába bámult.
– Megesküdtem anyádnak, hogy biztonságban tartalak. Nincs
annál veszélyesebb ezen a világon, mint ha mellettem vagy.
Egymásba kulcsoltam az ujjaimat az ölemben. Az ablakhoz
fordultam, képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. Mindig
is azt akartam hallani tőle, hogy szeret. Annyira sokszor
akartam hallani a szájából ezt a szót. De ebben a pillanatban
megrémültem tőle, hogy kimondja. És rettegtem attól, hogy
mennyire tud bántani ezzel.
– Tévedtél. Sok mindenben. De ami a legfontosabb, tévedtél
velem kapcsolatban. – Kapkodtam a levegőt.
– Hogy érted ezt?
– Azt mondtad, engem nem erre a világra teremtettek –
szembesítettem őt a saját szavaival, azokkal, amelyek azóta
visszhangzottak a fejemben, mióta otthagyott.
Szent pont olyan szélesen mosolyodott el, hogy
kirajzolódjanak a szeme sarkában a ráncok.
– Ezt komolyan gondoltam.
 – Hogy mondhatsz ilyet? – förmedtem rá. – Itt vagyok. Sikerült
elmenekülnöm Jevalról. Megtaláltam a saját legénységemet. Én
értem el ezt.
– Nem ismered őt.
Dühbe gurultam. Szent Westre gondolt.
– Ő nem az, akinek gondolod.
Összeszorítottam az állkapcsomat, és fájdalmasan nyeltem
egyet. Ez nem vallott Szentre. Volt egy kemény igazság a
hangjában, amit nem akartam meghallani.
A férfi felnézett, a tekintetünk találkozott. Úgy tűnt, mintha az
övé is könnyektől csillogna.
– Te egy sokkal jobb világba tartozol, Fable – mondta rekedtes
hangon. – Fiatal voltam. Még nem voltam tisztában a
szabályokkal, amikor Isolde felvételt kért a legénységembe. –
Szent hangja suttogássá szelídült. – Annyira szerettem őt, hogy
abba tönkrementem.
Apám letörölt egy könnycseppet a szeme sarkáról, és lesütötte
a szemét. Gondolkodás nélkül az asztalra tettem a kezem, és
megfogtam az övét. Tudom, mire gondolt, mert láttam. Ahogy
mindenki. Isolde volt Szent világában a szél, a tenger és az ég. Ő
fonta a csillagok mintáját, ami mentén apám navigált, ő volt az
összes irány a tájolóján. Nélküle elveszett.
Csöndesen ültünk, és figyeltük, ahogy az ablak túloldalán
életre kel a falu. Mire megittuk a teánkat, már minden olyan
volt, mint régen. Az ökörfarkkóró szaga apám kabátján. Az
üvegcsörömpölés a hátunk mögött. A nap felkelt, és vele együtt
a kimondatlan búcsú ideje is elérkezett.
Amikor visszatérünk Cerosra, West kifizeti az adósságát, és a
Marigold a miénk lesz.
A kezembe támasztottam az arcomat, és a hajamat túrva
figyeltem az arcát. Próbáltam megjegyezni az összes apró
ráncot. Az összes ezüst szálat a bajuszán. Azt, ahogy a szeme és
a kék kabátja tökéletesen illenek egymáshoz. Alaposan a
szívembe zártam a képet, nem számított, mennyire fájdalmas.
 Ahogy felálltam, a szék nyikorgott a kőpadlón. Lehajoltam, és
megcsókoltam a feje búbját. Egy lélegzetvétel erejéig a válla
köré fontam a karomat, mire két könnycsepp csorgott szögletes
arccsontjára, és eltűnt a szakállában.
Amikor kinyitottam az ajtót, nem néztem vissza.
Mert tudtam, hogy soha többé nem fogom látni apámat.
 NEGYVENKETTŐ

A sarkon túl, a sikátor végén megláttam a falusi zálogház tetejét.

Az épületet szinte még betakarta a hajnali köd maradéka, az
ajtó fölötti tábla visszaverte a fényt.
Felmentem a lépcsőn, és az öklömet az ablakhoz vertem,
miközben az utca megtelt mögöttem a kereskedőházba siető,
szekereket toló emberekkel. Senki nem válaszolt.
Bekukucskáltam a koszos üvegen, és megláttam a sötét
helyiségben az árust. A férfi az ajtó felé bicegett, hunyorgott a
fényben, és amikor kinyitotta az ajtót, gyorsan benyomultam.
– Mi a… – morogta.
Egyenesen a hátsó szekrényhez siettem. Lehajoltam, hogy
belenézzek. Az ezüstláncokkal és más csecsebecsékkel teli,
bársonnyal bélelt tálcák egymás mellett sorakoztak benne. De
nem volt ott, amit kerestem.
– Amikor legutóbb itt voltam, elcseréltem veled egy
aranygyűrűt és egy nyakláncot egy kövekkel kirakott késre. –
Felálltam, és a következő szekrény felé indultam.
– Van róla fogalmad, hány aranygyűrűm van, kislány?
– Ez más volt. Körös-körül vágások díszítették az aranyat.
Amikor felnéztem, feltűnt, hogy a férfi szinte meztelen volt.
Hosszú inge úgy esett a csupasz lábára, akár egy szoknya.
Felsóhajtott, a pult mögé ment, és elővett egy fekete dobozt. A
pultra dobta, és dühösen meredt rám.
Felemeltem a doboz tetejét, mire az ablakon beáramló reggeli
fényben felragyogtak a benne rejlő aranygyűrűk. Rengeteg volt,
mindenféle méretben, kövekkel, vagy anélkül. Addig
keresgéltem köztük, míg meg nem találtam azt, amelyikért
jöttem.
– Itt van. – Magam elé tartottam az ékszert, a fény felé. –
Mennyit kérsz érte?
– Tíz érmét, ha eltűnsz innen.
Vigyorogva a pultra ejtettem a pénzt. Ahogy kinyitottam az
ajtót, megcsendültek a kis harangok fölöttem. Leszaladtam a
lépcsőn, és kihúztam a hajamból a vékony bőrszíjat. Ráfűztem a
gyűrűt, a nyakamba kötöttem, és a kabátom alá rejtettem.
Végre felszállt a köd, napfény vetült a háztetőkre.
Végignéztem a fényárban úszó, csillámló Dernen. Annyi emlék
fűzött ezekhez a sikátorokhoz, és megannyi szellem. Követtem
őket visszafelé az úton. Mikor elhaladtam a kocsma előtt, Szent
asztala üres volt, a két teáscsésze magányosan állt az asztalon.
Megszólalt a kereskedőház harangja, így egy mellékutcán
folytattam az utat a kikötő felé. Senkivel nem akartam
összefutni az előző napi kereskedők közül. Az emberek
valószínűleg már pletykáltak rólunk, és ha el akartuk kerülni a
bajt, sürgősen vízre kellett szállnunk. Mostanra a legénység már
biztosan előkészítette a hajót, és az indulásra vártak.
– Milyen kár!
A hang a következő sikátorból szólt. Megtorpantam, és a
macskakőre vetülő árnyékot bámultam. Az árnyék egyre
hosszabbra nyúlt, ahogy Zola kilépett a fehérre meszelt
téglaépület mögül. Fekete kabátja fodrozódott a szélben.
– Nagy kár, hogy egy ilyen legénységre pazarlod az időd,
Fable.
Megszorítottam az övemre kötött kés markolatát. Sosem
árultam el neki a nevem.
– Honnan tudod, ki vagyok?
A férfi elnevette magát. Oldalra döntötte a fejét, hogy lásson a
kalapja alatt.
– Pont úgy nézel ki, mint ő.
A szívem kihagyott egy ütemet. Úgy éreztem, elsüllyedek, és
elveszítem az egyensúlyomat.
– És pont, mint az anyád, igazán ostoba döntést hoztál.
Zola mögött megjelent három férfi a sikátorban.
Hátranéztem a vállam fölött az üres utcára, ami a zálogház
felé vezetett. Egy lélek sem volt, hogy tanúja legyen annak, amit
Zola kitervelt. És az sem volt valószínű, hogy sikerülne
elmenekülnöm.
Hátrébb léptem, a kezemben reszketett a kés. Esélytelen, hogy
átverekedjem magam négyükön, ha viszont az ellenkező
irányba menekülök, sokkal többet kellene futnom a kikötőig.
Nem maradt időm gondolkodni. Élesen sarkon fordultam, és a
kést szorongatva futásnak eredtem. A csizmám kopogott a vizes
kövön, és ahogy a férfiak utánam eredtek, a hang
megsokszorozódott.
Visszanéztem, és láttam, hogy Zola még mindig ott állt. A
kabátját fújta a szél. Keményen beleütköztem valamibe, a
becsapódástól összeszorult a tüdőm. Ahogy elestem, kiejtettem
a kezemből a kést. Az egyik férfi erősen megragadott a
vállamnál fogva.
– Engedj el! – üvöltöttem, és megütöttem a férfit, de ő túl erős
volt. – Szállj le rólam!
Behúztam a lábam, és a férfi ágyékába térdeltem, mire ő
előreesett, és hörgő hang tört elő a torkából. Én is elestem, és a
vizes macskakőbe vertem a fejemet. Szinte elvakított az ég felől
ragyogó fény.
A csizmámhoz nyúltam, kiszabadítottam West kését, és a férfi
karjába vágtam, aki rám támadott. A férfi az alkarjából szivárgó
vérre pillantott, majd megragadta a kabátomat, a harmadik
támadó pedig kicsavarta a kezemből a kést.
Amikor újra felnéztem, egy ököl repült felém a levegőben, és
heves csattanással az arcomba csapódott. A szám megtelt
vérrel. Ordítani próbáltam, de az ököl újra lecsapott. Odafönt
táncolni kezdtek a fények, lassan bekúszott a feketeség, és egy
újabb ütést követően minden elsötétült.
 NEGYVENHÁROM

Mindannyiunkat a szerelem tört meg.

Anyám magasan ült az árbócon, csak egy sötét folt látszott
belőle a vakító napfényben. A fény tündökölt körülötte,
sötétvörös hajfonata a hátán hintázott, miközben mászott
felfelé. Én a fedélzeten álltam, és apró lábammal az ő táncoló
árnyékát követtem.
Ő volt egyben a Nap, a tenger és a Hold. Ő volt az északi
csillag, aki mutatta az utunkat a part felé.
Legalábbis apám ezt mondta. A hangja beleveszett a vitorlák
csattogásába a szélben.
De többé már nem a Pacsirtán voltam.
A vér fémes ízével a számban kinyitottam a szemem, de a
fény elvakított. Az arcom fájdalmasan lüktetett, és az egyik
szemem annyira feldagadt, hogy alig láttam. Felnéztem a fejem
fölött sorakozó vitorlákra, és elszorult a szívem. Nem láttam a
korláton túlra, de hallottam, ahogy a hullámok a hajótestet
verdesték.
A fedélzetet felmelegítette alattam a nap, és amikor felnéztem
az égre, a gyomrom öklömnyi kődarabbá zsugorodott. Könnyek
szúrták a szemem, ahogy felnéztem a fa boltívre, amelyet Zola
címere díszített.
A kezemet hátrakötötték, az előárbóc köré. A vállam
fájdalmasan csavarodott hátra, a fájdalom egészen a lüktető
csuklómig húzódott. Próbáltam nyugodtan lélegezni, és keresni
valamit, amivel kiszabadíthatnám magam.
Ahogy a legénység dolgozott, mozgó árnyak vetültek körém.
Senki nem nézett a szemembe. Zolát kerestem, de nem volt a
kormánynál. A férfiak az árbócok körül dolgoztak, a rövidre
nyírt hajú nők pedig az előfedélzeten ültek.
Ekkor észrevettem magam mögött egy alakot, akit
felismertem.
A testemet átjáró fájdalom semmi volt ahhoz képest, amilyen
gyötrő érzés volt felismerni őt, Megismerni a férfi vállát, és a
sapkája alól kilógó füleket. Azt, ahogy erős karja a teste mellett
lógott – azok a kezek, amelyek között elhagytam a süllyedő
Pacsirtát a tajtékzó tengeren.
A fejemet ráztam, és pislogtam, hogy kitisztuljon a látásom.
Amikor azonban ismét felnéztem, a férfi megfordult, leugrott a
vitorlarúdról, és megláttam az arcát. Láttam a jellegzetes
formájú orrnyergét, és göndör, szőke bajuszát.
A tüdőmet elárasztó jeges érzés a torkomig kúszott, a férfi
neve a számra fagyott.
Clove.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Igazi kaland volt megírni ezt a könyvet, ami nem sikerülhetett

volna egyedül.
Először mindig a saját kis csapatomnak mondok köszönetet –
Joelnek, Ethannak, Josiah-nak, Finley-nek és Rivernek –, mert ők
azok, akik átsegítettek a vázlatírás nyughatatlan lázálmán.
Köszönöm a kora reggeli kávékat, az ebédeket, amiket az
irodámba hoztatok, és a laptopomnál elfogyasztott, késő esti
borozásokat. Legfőképpen pedig a határtalan képzelőerőtökért
vagyok hálás, ami segít életben tartani a történeteimet.
Köszönöm az apámnak, akinek ezt a könyvet írtam. A történet
néhány nappal azután körvonalazódott bennem, hogy te
elhagytad ezt a világot. Néha úgy éreztem, mintha a vállam
mögül figyelnéd, ahogy gépelem a sorokat. Az egész könyv tele
van üzenetekkel, amelyeket neked szántam. Biztos vagyok
benne, hogy meg fogod találni őket.
És köszönöm az összes többi rokonomnak, Anyának,
Laurának, Rustynak – Rustyrita királyának –, Brandonnak,
Rhiannonnak, Adamnak és Chelsea-nek. Őszintén mondom,
senkit nem szeretek annyira, mint titeket.
Szeretném kifejezni a hálámat az ügynökömnek, Barbara
Poelle-nek, és a szerkesztőmnek, Eileen Rothschildnak. Úgy
érzem, ti ketten rendíthetetlenül hittetek Fable történetében, és
nagyon boldoggá tesz, hogy együtt létrehozhattuk ezt a könyvet.
Köszönöm a hihetetlen csapatomnak a Wednesday Booksnál:
Sara Goodman, Tiffany Shelton, DJ DeSmyter, Alexis Neuville,
Brant Janeway, és Mary Moates – köszönök nektek mindent! Ez
É
a hajó nélkületek elsüllyedt volna. És köszönöm Kerri
Resnicknek is, aki megtervezte a Fable borítóját. Megint
megcsináltad! Szerencsés vagyok, hogy velem dolgozol, és
beleadod a hihetetlen tehetséged a projektbe.
Ismét köszönettel tartozom a kritikus partneremnek, a
munka- és élettársamnak, a hozzám nőtt történetmesélőnek,
Kristin Dwyernek. Sosem akartalak annyira megfojtani, mint
amikor kitöröltetted velem a könyv első hat fejezetét, hogy
aztán újraírjam. Köszönöm, hogy sosem hagyod, hogy a
legjobbnál kevesebbel is beérjem.
Az író barátaimnak üzenem, sosem tudnék nélkületek
elevickélni a könyvkiadás tengerén! Hatalmas köszönet
Stephanie Garbernek, aki valahogy mindig megtalálja a
szavakat, amelyektől teljes szívvel hiszek a munkámban.
Köszönöm a lelki társamnak, Shea Ernshaw-nak, akiről nem is
kell semmit különösebben elmondanom, mert szó szerint olvas
a gondolataimban. Igazi ajándék vagy! Köszönöm még Isabel
Ibaneznek, Rachel Griffinnek, Stephanie Brubakernek, Shelby
Mahurinnak, Adalyn Grace-nek, Shannon Dittemore-nak és az
egész íróközösségnek.
Talán a legfontosabb segítséget Lille Moore-tól kaptam, a
projekt fáradhatatlan vitorláshajó-szakértőjétől. El sem hiszem,
mennyire szerencsés vagyok, hogy válaszoltál a felhívásomra,
amikor olyasvalakit kerestem, aki ért a hajókhoz. Végtelenül
hálás vagyok az idődért, az energiádért és az elhivatottságodért,
amit Fable-nek adtál. Köszönöm!
Köszönöm a béta-olvasóimnak, Natalie Faraiának, Isabel
Ibaneznek és Vanessa Del Riónak. Nem tudom, mihez kezdenék
nélkületek.
És szívből köszönöm az összes támogatómnak az írók világán
kívül is – az A-knak, a Hölgyeknek, és mindenkinek, aki elkísért
engem ezen az úton.
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Adrienne Young/ FABLE
Wednesday Books, USA, 2020
Copyright © Adrienne Young, 2020

Fordította PÓCZA ALIZ

Hungarian translation © Pócza Aliz, 2022

Hungarian edition © Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2023

Felelős kiadó Matyi Alexandra

Szerkesztette Liska Enikő

A borítót Tóth Gábor tervezte