(Download PDF) Luca Vitiello Born in Blood Mafia Chronicles Reilly Full Chapter PDF

Luca Vitiello (Born in Blood Mafia
Chronicles) Reilly
Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/luca-vitiello-born-in-blood-mafia-chronicles-reilly/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...
Bound By The Past (Born in Blood Mafia Chronicles Book

7) Reilly
https://ebookmass.com/product/bound-by-the-past-born-in-blood-
mafia-chronicles-book-7-reilly/
Bound By Vengeance (Born in Blood Mafia Chronicles Book

5) Cora Reilly
https://ebookmass.com/product/bound-by-vengeance-born-in-blood-
mafia-chronicles-book-5-cora-reilly/
Blood Lust: La Famiglia De Luca: Gabriel Kristine Allen
https://ebookmass.com/product/blood-lust-la-famiglia-de-luca-
gabriel-kristine-allen/
Blood Money: La Famiglia De Luca: Vittorio Kristine

Allen
https://ebookmass.com/product/blood-money-la-famiglia-de-luca-
vittorio-kristine-allen/
Blood Queen (Blood Witch Chronicles Book 2) Kelly
Coulter
https://ebookmass.com/product/blood-queen-blood-witch-chronicles-
book-2-kelly-coulter/
Twisted Loyalties (The Camorra Chronicles Book 1) Cora

Reilly
https://ebookmass.com/product/twisted-loyalties-the-camorra-
chronicles-book-1-cora-reilly/
Twisted Emotions (The Camorra Chronicles Book 2) Cora

Reilly
https://ebookmass.com/product/twisted-emotions-the-camorra-
chronicles-book-2-cora-reilly/
Vengeance in Blood: Dark Mafia Romance (Sons of the

Mafia Book 1) Vi Carter & E.R. Whyte
https://ebookmass.com/product/vengeance-in-blood-dark-mafia-
romance-sons-of-the-mafia-book-1-vi-carter-e-r-whyte/
Mafia Blood : The Mansolillo's Vengeance - Complete

Mafia Series (Books 1-3) Sloane Peterson
https://ebookmass.com/product/mafia-blood-the-mansolillos-
vengeance-complete-mafia-series-books-1-3-sloane-peterson/
JustBook.fordítva 2
Copyright © 2019 Cora Reilly
Minden jog fenntartva.
Ez a könyv vagy annak bármely része a szerző kifejezett írásos

engedélye nélkül semmilyen módon nem sokszorosítható vagy
használható fel, kivéve a rövid idézetek használatát egy könyv-
ismertetésben.
eBook design by Inkstain Design Studio

Cover design by Romantic Book Affairs Design
Cora Reilly
Luca Vitiello
Maffiába születve 0,5.
Rajongói fordítás
Fordította:
Naomi
Javította:
Naomi, Keiko
A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE
Ez a BOUND BY HONOR (A becsület kötelez*) Luca szemszögéből. Bár van

benne néhány új jelenet, főként a könyv eseményeit ismétli meg. Ha sze-
retnéd megtudni, mi zajlott Luca fejében, ez neked szól!
*A vér kötelez címen jelent meg a JustBook.fordítva gondozásában – a szerk.
PROLÓGUS
Én voltam az a fiú, aki tizenegy évesen megölte az első emberét.

Én voltam az a tinédzser, aki tizenhét évesen kitörte az unokatestvére nyakát.
Én voltam az a férfi, aki a lelkiismeret-furdalás szikrája nélkül fürdött az ellensé-
gei vérében, aki úgy élvezte a sikolyaikat, mintha egy kibaszott Mozart-szonáta len-
ne.
A szörnyeket teremtik, nem születnek.
Lószart.
Szörnyetegnek születtem. A kegyetlenség úgy folyik az ereimben, mint a méreg.
Minden Vitiello-férfi ereiben, apáról fiúra száll, a szörnyetegség végtelen spirálja-
ként.
Szörnyetegnek születtem, akit apám pengéje, ökle és kemény szavai még rosz-
szabb szörnyeteggé formáltak.
Arra neveltek, hogy Capo legyek, hogy kegyelem nélkül uralkodjak, hogy gon-
dolkodás nélkül osztogassam a brutalitást.
Arra neveltek, hogy megtörjek másokat.
Amikor Ariát feleségül adták hozzám, mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy
láthassa, milyen gyorsan fogom összetörni, ahogy apám összetörte a nőit. Hogyan
töröm össze az ártatlanságát és a kedvességét a kegyetlenségem erejével, könyörtelen
brutalitással.
A megtörése kevés erőfeszítésembe került volna. Nekem ez természetes volt.
Egy ember szörnyetegnek született, szörnyeteggé nevelkedett, szörnyetegnek
kellett lennie, hogy Capo legyen.
Szívesen voltam az a szörnyeteg, akitől mindenki félt.
Egészen addig, amíg ő... Egészen Ariáig.
Vele nem kellett elfednem a sötétségemet.
Az ő fénye fényesebben ragyogott, mint az én sötétségem valaha is tudott volna.
Vele nem akartam szörnyeteg lenni. Meg akartam őt védeni a természetemnek et-
től a részétől.
De én szörnyetegnek születtem. Arra neveltek, hogy másokat megtörjek.
Ha nem töröm meg őt, annak ára van.
Egy olyan ár, amit egy magamfajta szörnyetegnek nem szabadna megkockáztat-
nia.
1. FEJEZET
LUCA, 9 ÉVES
Matteo és én az étkezőasztalnál ültünk, szemünket az ajtóra szegezve, és vártuk

anyát. A vacsorára hívó csengő már régen megszólalt.
A dadusunk, Marianna a falnak támaszkodva állt, és az oldalsó falon lévő óra fe-
lé pillantott, majd vissza ránk. Apa ritkán evett velünk, de anya mindig – legalábbis
vacsorázott, még akkor is, amikor már alig bírt állni. Mindig időben érkezett, hátha
apa úgy döntött, hogy felbukkan.
Hol volt?
Beteg volt?
Tegnap még fehérnek látszott, kivéve a kék és sárga foltokat az arcán és a karján,
ahol apa megfenyítette. Gyakran csinált rosszul dolgokat. Nehéz volt nem hibázni
Apával szemben. Ami tegnap még rendben volt, ma már rossz lehet. Matteo és én
gyakran összekevertük az egyiket a másikkal, és mi is büntetést kaptunk.
Matteo fogta a kését, és beledöfte a tálba, amelyben már nem gőzölgött a krump-
lipüré, mielőtt a szájába csúsztatta a péppel összekent pengét.
Marianna megcsóválta a nyelvét.
– Egyszer még megvágod magad.
Matteo visszadugta a kést a pürébe, és újra lenyalta, az állát makacsul kidülleszt-
ve.
– Nem fogom.
Hátratoltam a székemet, és felálltam. Nem volt szabad felkelni a vacsora elfo-
gyasztása előtt, de apa nem volt otthon, így én voltam a ház ura, mert Matteo két év-
vel fiatalabb volt nálam.
Körbejártam az asztalt. Marianna tett egy lépést felém.
– Luca, nem kellene... – Elakadt a szava, ahogy az arcomra nézett.
Úgy néztem ki, mint apa. Ezért félt tőlem jobban, mint Matteótól. Ezért, és mert
én leszek a Capo. Hamarosan én leszek az, aki mindenkit megbüntet, aki rosszat tesz.
Nem követett, amikor átsétáltam az előcsarnokon és felmentem a lépcsőn.
– Anyám? Kész a vacsora.
Nem válaszolt. Kiléptem a lépcsőfordulóra, majd megközelítettem anya hálószo-
báját. Az ajtó nyitva volt. Legutóbb, amikor ez történt, sírva találtam az ágyán, de
most csend volt odabent. Nagyot nyelve löktem be az ajtót. Túl nagy volt a csend. A
nyitott fürdőszobából fény szűrődött ki.
A földszintről meghallottam apa hangját. Hazaért a munkából. Valószínűleg dü-
hös volt, hogy nem ültem az ebédlőasztalnál. Le kellett volna mennem, és bocsánatot
kérnem, de a lábam a fényforrás felé vitt.
A fürdőszobánk fehér carrarai márványból volt, de valamiért rózsaszínes fényes-
ség verődött vissza a szobában. Beléptem az ajtókeretbe, és megdermedtem. A padlót
vér borította. Elég gyakran láttam már ahhoz, hogy felismerjem, és az illata – egy le-
heletnyi réz és valami édes illat – ma még édesebb volt, ahogy keveredett anya par-
fümjével.
A tekintetem követte a vérfolyamot, majd a fehér kádat megfestő, megszáradt
vörös vízesést egészen egy petyhüdt karig. A fehér hús szétnyílt, és alatta sötétvö-
rösnek adta át a helyét.
A kar anyámé volt. Neki kellett lennie, még ha idegenül is nézett ki. Maszkszerű
és merev, a szemei tompa barnák voltak. Szomorúan és magányosan bámultak rám.
Néhány lépéssel közelebb léptem.
– Anyám? – Még egy lépés. – Anya?
Nem reagált. Halott volt. Halott. A szemem a földön fekvő kést vette észre. Mat-
teo egyik kése volt, egy fekete Karambit kés. Nem volt saját fegyvere.
Megvágta magát. Az ő vére volt. Lenéztem a lábamra. A zoknimat átitatta a vö-
rös folyadék. Elbotlottam és megcsúsztam, hátraestem, felsírtam. A fenekem kemé-
nyen a padlónak csapódott, a ruhám pedig felitta a vérét, és a bőrömhöz tapadt.
Feltápászkodtam, és kiviharzottam, tágra nyitott szájjal, lüktető fejjel, szúró
szemmel. Beleütköztem valamibe. Felnézve apám dühös arcát pillantottam meg,
amint rám meredt. Keményen arcon ütött.
– Hagyd abba a sikoltozást!
Az ajkaim összeszorultak. Sikítottam? Fölpislogtam apámra, de csak homályosan
láttam. Megragadott a galléromnál fogva, és megrázott.
– Te sírsz?
Nem voltam benne biztos. Tudtam, hogy sírni nem szabad. Soha nem sírtam,
még akkor sem, amikor apa bántott. Még keményebben megütött.
– Beszélj hangosabban.
– Anya meghalt – krákogtam.
Apa a homlokát ráncolva nézte a ruhámon lévő vért. Elhaladt mellettem a háló-
szoba felé.
– Gyere – parancsolta. Észrevettem a két testőrét, akik a folyosón álltak velünk.
Olyan tekintettel néztek engem, amit nem értettem.
Nem mozdultam.
– Gyere, Luca – sziszegte apa.
– Kérlek – mondtam. Egy másik tiltott dolog: a könyörgés. – Nem akarom újra
látni őt.
Apa arca eltorzult a dühtől, és én megmerevedtem. Fölém tornyosult, és megra-
gadta a karomat.
– Soha többé. Soha többé nem mondod ki ezt a szót. És ne sírj, ne ejts még egy
undorító könnycseppet, mert kiégetem a bal szemedet. Egy szemmel is lehetsz még
Made Man.
Gyorsan bólintottam, és a kézfejemmel megtöröltem a szemem. Nem ellenkez-
tem, amikor apa visszarángatott a fürdőszobába, és megint nem sírtam, csak bámul-
tam a testet a kádban. Csak egy testet. Lassan elcsendesedett a mellkasomban a dü-
börgés. Csak egy test volt.
– Szánalmas – motyogta apa. – Szánalmas kurva.
Összevontam a szemöldökömet. A nők, akikkel apa találkozott, amikor nem volt
otthon, kurvák voltak, de anya nem. Ő volt a felesége. A kurvák gondoskodtak apá-
ról, hogy ne bántsa anyát annyira. Ezt magyarázta nekem.
De nem működött.
– Egy! – ordított apa.
Az egyik testőr belépett. A neve nem Egy volt, de apa nem törődött azzal, hogy
megtanulja az alacsony rangú katonák nevét, helyette számokat adott nekik.
Egy szorosan mögöttem állt, és amikor Apa kegyetlen mosollyal közelebbről
megvizsgálta Anyát, megszorította a vállamat. Felnéztem rá, kíváncsi voltam, miért
teszi ezt, mit jelent, de a tekintete Apára összpontosult, nem rám.
– Szólj valakinek, hogy takarítsa fel ezt a rendetlenséget, és hívd Bardonit. Talál-
nia kell nekem egy új feleséget.
Az agyam megbicsaklott azon, amit mondott.
– Új feleséget?
Apám összehúzta a szürke szemeit. Szürkék, mint az enyémek.
– Öltözz át, és viselkedj úgy, mint egy istenverte férfi, ne mint egy fiú. – Szünetet
tartott. – És hozd ide Matteót. Látnia kell, milyen gyáva kurva volt az anyja.
– Nem – mondtam.
Apa rám meredt.
– Mit mondtál?
– Nem – ismételtem halkan. Matteo szerette az anyánkat. Ez fájna neki.
Apa a még mindig a vállamon lévő kezére pillantott, majd fel a testőrére.
– Egy, verjetek bele egy kis értelmet.
Egy elhúzta a kezét, és rövid pillantást vetve az arcomra, ütlegelni kezdett. Térd-
re estem, újra anyám vérében tocsogtam. Alig éreztem az ütéseket, csak bámultam a
vöröset a fehér márványon.
– Állj – parancsolta apa, és az ütések abbamaradtak. Visszanéztem rá, a fejem
csengett, a hátam és a gyomrom égett. Sokáig nézett a szemembe, én pedig vissza-
bámultam. Nem, nem, nem. Nem fogom engedni Matteót. Nem tenném, akár tovább
vert Egy, akár nem. Hozzászoktam a fájdalomhoz.
A szája elvékonyodott.
– Kettő! – Kettes testőr jött be. – Hozd Matteót! Luca csak a vért fogja szétkenni a
drága perzsaszőnyegeken.
Majdnem elmosolyodtam, mert én nyertem. Megpróbáltam talpra ugrani, hogy
megállítsam Kettőt, de Egy erősen megragadta a karomat. Küzdöttem, és majdnem
kiszabadítottam magam, de aztán Matteo megjelent az ajtóban, és én elernyedtem.
Matteo barna szemei hatalmasra nőttek, amikor meglátta anyánkat és a vért,
majd a kést a kád mellett. Apa intett anyánk felé.
– Anyád elhagyott téged. Megölte magát. – Matteo csak nézett. – Hozd a kést –
parancsolta apa.
Matteo befelé botorkált, és Egy szorította a karomat. Apa rám pillantott, majd
vissza az öcsémre, aki remegő kézzel vette fel a kést.
Gyűlöltem Apát. Annyira gyűlöltem őt.
És gyűlöltem Anyát, amiért ezt tette, amiért itt hagyott minket vele.
– Most pedig mosakodjatok meg mindketten.
Matteo mozdulatlanul állt, és a véres kését bámulta. Megragadtam a karját, és
botladozva húztam magam után. Bevezettem a szobámba, majd a fürdőszobába. Még
mindig a kését nézte. Kitéptem a kezéből, és a csap alá tartottam, forró vízzel meg-
tisztítottam, hogy eltüntessem róla a megszáradt vért. A szemem szúrt, de nyeltem
egyet.
Nem könnyeztem. Soha többé.
– Miért használta az én késemet? – kérdezte Matteo halkan.
Elzártam a vizet, és egy törölközővel megszárítkoztam, majd odatartottam neki.
Egy pillanat múlva megrázta a fejét, hátrált, amíg a falnak nem ütközött, mielőtt a
fenekére ereszkedett.
– Miért? – motyogta, és a szemei megteltek könnyel.
– Ne sírj – sziszegtem, gyorsan becsuktam a fürdőszoba ajtaját, hátha apa bejön a
hálószobámba.
Matteo felszegte az állát, összehúzta a szemét, még akkor is, amikor elkezdett
bőgni. Megfeszültem, és megragadtam egy tiszta törölközőt, mielőtt letérdeltem az
öcsém elé.
– Hagyd abba a sírást, Matteo! Hagyd abba – mondtam halkan. Az arcába nyom-
tam a törölközőt. – Töröld meg az arcodat. Apa meg fog büntetni.
– Nem érdekel – fuldokolta Matteo. – Nem érdekel, hogy mit csinál. – Szavait cá-
folta a hangjából kiérződő reszkető rémület.
Az ajtóra pillantottam, aggódva, mert lépteket hallottam. Csend volt, hacsak apa
nem kémkedett utánunk, de valószínűleg anyám holttestének eltüntetésével volt el-
foglalva. Talán megmondta Bardoninak, a Consiglierének, hogy dobja a Hudson fo-
lyóba. Megborzongtam.
– Fogd a törülközőt – parancsoltam.
Matteo végül megtette, és durván megtörölte vele vörös szemét. Odanyújtottam
neki a kést. Kritikusan szemügyre vette.
– Vedd el.
Összepréselte az ajkát.
– Matteo, el kell venned. – Apa nem engedte, hogy megszabaduljon tőle.
A kisöcsém végül a késért nyúlt, és ujjait a markolat köré kulcsolta.
– Ez csak egy kés – mondtam, de én is csak a vért láttam, ami beborította.
Bólintott, és a zsebébe tuszkolta. Egymásra meredtünk.
– Most már egyedül vagyunk.
– Itt vagyok neked én – mondtam.
Kopogás hallatszott, és gyorsan talpra rántottam Matteót. Az ajtó kinyílt, és Ma-
rianna lépett be. A szemei összerándultak, ahogy ránk nézett. Barna haja, amelyet
általában kontyba kötve viselt, mindenütt úgy állt, mintha letépte volna róla a hajhá-
lót.
– Az úr küldött, hogy megnézzem, készülődtök-e. Hamarosan a Consigliere is itt
lesz. – A hangjában furcsa, számomra ismeretlen árnyalat volt, és az ajkai megremeg-
tek, miközben a tekintete ide-oda cikázott Matteo és köztem.
Bólintottam. Közelebb lépett, és megérintette a vállamat.
– Nagyon sajnálom.
Hátraléptem, távolabb az érintéstől. Ránéztem, mert így könnyebb volt nem sírni.
– Én nem – motyogtam. – Gyenge volt.
Marianna hátralépett egy lépést, Matteora és rám pillantott, leesett az álla.
– Siess – mondta, mielőtt elment. Matteo az enyémbe csúsztatta a kezét.
– Hiányozni fog nekem.
Lenéztem a lábamra, a vérrel borított zoknimra, nem szóltam semmit, mert gyen-
geség lett volna. Nem volt szabad gyengének lennem. Soha.
Cesare kemény ütést mért a gyomromra. Zihálva térdre estem. Marianna éles lé-
legzetvétellel tette le a kötőtűit. Mielőtt a fejemre is mért volna egy ütést, elgurultam,
talpra toltam magam, majd felemeltem az összeszorított öklöm.
Cesare bólintott.
– Ne hagyd megint elkalandozni a figyelmedet.
Fogcsikorgatva támadtam, felső ütést színlelve, majd az oldalába vágtam az ök-
lömet. Felnyögött, majd hátraugrott. Cesare hároméves korom óta adott nekem harci
leckéket.
Cesare hátralépett tőlem.
– Legyőzhetetlen leszel, ha idősebb leszel.
Most akartam legyőzhetetlen lenni, hogy megállíthassam apát, hogy ne bántson
minket. Már most is sokkal magasabb és erősebb voltam, mint a többi gyerek az isko-
lában, de még erősebbnek kellett lennem. Elkezdtem lehúzni a kesztyűmet.
Cesare Matteo felé fordult, aki a bokszring szélén ült, lábát a mellkasához húzva,
homlokán mély ráncolással.
– Most te jössz.
Az öcsém nem reagált, a semmibe bámult. Hozzávágtam a bokszkesztyűmet. Zi-
hált, megdörzsölte a feje oldalát, összekócolva barna haját, aztán elkomorult.
– Te jössz – mondtam.
Felállt, de láttam rajta, hogy rosszkedvű. Tudtam, miért, de nagyon reméltem,
hogy megtartja magának.
– Miért nem vagyunk ott anya temetésén?
Marianna felénk tartott. Hozzávágtam a második kesztyűmet.
– Fogd be a szád!
A lábával toporzékolt.
– Ne! – Leugrott a bokszringről, és a tornaterem ajtaja felé indult. Mit művelt?
– Matteo! – kiáltottam, és utána eredtem.
– El akarok búcsúzni tőle! Nem igazságos, hogy egyedül van.
Nem, nem, nem! Miért kellett ilyesmit mondania, amikor mások is ott voltak?
Nem néztem vissza Cesare-ra és Mariannára, de tudtam, hogy minden szavát hallot-
ták.
Nem sokkal a kijárat előtt megragadtam Matteo karját, és visszarángattam. Meg-
próbált lerázni magáról, de erősebb voltam nála. Könnyes szemmel bámult rám.
– Fejezd be a sírást – suttogtam keményen.
– Nem akarsz elbúcsúzni? – reszketett a hangja.
A mellkasom összeszorult.
– Ő sem búcsúzott el tőlünk. – Elengedtem Matteót, és ő újra sírni kezdett.
Marianna a vállára tette a kezét, de az enyémre nem. Megtanulta. Az elmúlt na-
pokban valahányszor megpróbált vigasztalni, mindig leráztam magamról.
– Nem baj, ha szomorú vagy.
– Nem, ez nem igaz – mondtam határozottan. Hát nem értette meg? Ha apa rájön,
hogy Matteo sír anyánk után, különösen, ha Cesare a közelben van, megbünteti. Ta-
lán kiégeti a szemét, ahogyan engem is megfenyegetett. Ezt nem hagyhattam. Cesare
felé pillantottam, aki néhány lépéssel hátrébb állt, és lecsavarta a szalagot a csuklójá-
ról.
– Anyánk bűnös volt. Az öngyilkosság bűn. Nem érdemli meg a szomorúságun-
kat – ismételtem el, amit a lelkész mondott nekem, amikor apával a templomban jár-
tunk. Nem értettem meg. A gyilkosság is bűn volt, de a lelkész erről soha nem beszélt
apámnak.
Marianna megrázta a fejét, és szomorú szemmel megérintette a vállamat. Miért
kellett ezt tennie?
– Nem kellett volna magatokra hagynia titeket, fiúk.
– Korábban sem volt soha igazán mellettünk – mondtam határozottan, és ma-
gamba gyűrtem az érzelmeimet.
Marianna bólintott.
– Tudom, tudom. Az anyád...
– ...gyenge volt – sziszegtem, visszahúzódva az érintésétől. Nem akartam róla be-
szélni. Csak el akartam felejteni, hogy valaha is létezett, és azt akartam, hogy Matteo
ne nézze tovább azt a hülye kést, mintha az megölné.
– Ne tedd – suttogta Marianna. – Ne legyél olyan, mint az apád, Luca.
Ezt mondta Marcella nagymama is, mielőtt meghalt.
A nagymama soványnak és kicsinek tűnt. A bőre túl nagynak látszott a testéhez képest,
mintha egy nála kétszer nagyobb embertől vette volna kölcsön.
Úgy mosolygott, ahogy még soha senki nem mosolygott rám, és kinyújtotta öreg kezét.
Megfogtam. A bőre olyan volt, mint a papír, száraz és hideg.
– Ne menj el – követeltem. Apa azt mondta, hogy hamarosan meghal. Ezért küldött a szo-
bájába, hogy megértsem a halált, de én már megértettem.
Nagymama enyhén megszorította a kezemet.
– Vigyázni fogok rád a mennyből.
Megráztam a fejem.
– Nem tudsz minket megvédeni, ha odafent vagy.
Barna szemei kedvesek voltak.
– Hamarosan már nem lesz szükséged védelemre.
– Mindenki felett uralkodni fogok – suttogtam. – Aztán megölöm apát, hogy többé ne
bánthassa Matteót és anyát.
Nagymama megérintette az arcom.
– Apád megölte az apját, hogy ő lehessen Capo.
A szemeim tágra nyíltak.
– Ezért gyűlölöd őt?
– Nem – mondta. – A nagyapád kegyetlen ember volt. Nem tudtam megvédeni tőle Sal-
vatore-t. – A hangja reszelős lett, és nagyon halk, úgyhogy közel kellett hajolnom, hogy hall-
jam. – Ezért próbáltalak megóvni az apádtól, de megint kudarcot vallottam.
A szemhéjai megrebbentek, és elengedte a kezem, de én belekapaszkodtam.
– Ne legyél olyan, mint a nagyapád és az apád, Luca. – Lehunyta a szemét.
– Nagymama?
Fintorogtam, majd visszapillantottam Cesare-ra, aki keresztbe tett karokkal fi-

gyelt. Hallotta, amit Marianna mondott? Apám dühös lenne rá. Nagyon dühös.
Sarkon fordultam, és elindultam felé, megálltam előtte, és összevontam a sze-
mem.
– Nem hallottál semmit.
Cesare szemöldöke felszaladt. Azt hitte, hogy viccelek?
Nem sokat tehettem. Apám kezében volt minden hatalom.
– Nem mondasz el senkinek semmit, különben elmondom apámnak, hogy szarul
beszéltél róla. Én vagyok az örököse. Hinni fog nekem.
Cesare leengedte a karját.
– Nem kell fenyegetőznöd, Luca. Én a te oldaladon állok.
Azzal sarkon fordult, és bement az öltözőbe. Apa mindig azt mondta, hogy ellen-
ségekkel vagyunk körülvéve. Honnan kellett volna tudnom, hogy kiben bízhatok?
LUCA, 11 ÉVES
Sikolyok szaggatták szét a rémálmomat, a fehér márványon csillogó vörös pata-

kok képeit. Zavartan ültem fel, kiabálást és lövéseket hallottam. Mi történt?
Fény gyúlt a folyosón, valószínűleg a mozgásérzékelők. Az ágyam szélére gurul-
tam, amikor kinyílt az ajtó. Egy magas férfi állt az ajtóban, akit még sosem láttam, a
fegyverét a fejemre szegezve.
Megdermedtem.
Meg akart ölni. Láttam az arckifejezésén. A szemébe bámultam, és azt akartam,
hogy emelt fővel haljak meg, mint egy igazi férfi. Egy apró árnyék szaladt előre a
férfi mögött, és egy csatakiáltással Matteo ugrott a hátára. A fegyver elsült, és én
megrándultam, ahogy forró fájdalom hasított a derekamba.
A golyó sokkal mélyebbre ment, mint kellett volna. Megölt volna, ha nincs Mat-
teo. Könnyek szöktek a szemembe, de kibotorkáltam az ágyból, és kirántottam a
pisztolyomat az éjjeliszekrényből. A férfi Matteo felé emelte a csövet. Felemeltem a
pisztolyomat, a fejéhez szegeztem, ahogy Cesare és Egy tanította, aztán meghúztam
a ravaszt. Vér fröccsent mindenfelé, még Matteo sokkos arcára is. Egy pillanatra
minden megállni látszott – még a szívverésem is –, aztán minden felgyorsult.
A férfi előrebukott, és magával rántotta volna az öcsémet, ha az utolsó pillanat-
ban nem ugrik hátra, még mindig döbbent tekintettel. Rám pislogott, aztán lenézett a
holttestre. Lassan felfelé húzta a tekintetét, és elidőzött a hasamon.
– Vérzel.
Összeszorítottam a sebet az oldalamon, és reszkettem a fájdalom erejétől. A A
fegyvert tartó kezem megremegett, de nem ejtettem el. Lentről még mindig lövések
és sikolyok hallatszottak. A szekrényem felé biccentettem.
– Bújj el odabent! – Matteo a homlokát ráncolta. – Csináld – mondtam élesen.
– Nem.
Odatántorogtam hozzá, majdnem elájultam a testemben érzett éles fájdalomtól.
Megragadtam Matteót a pizsamája hajtókájánál fogva, és a szekrény felé húztam.
Küszködött, de belöktem, és elfordítottam a zárat.
Matteo belülről az ajtónak csapódott.
– Engedj ki!
Remegve az aggodalomtól és a fájdalomtól, lefelé osontam a lépcsőn, a nappali
felé, ahonnan a hangok jöttek. Amikor beléptem, láttam, hogy apa egy kanapé mö-
gött guggolva lövöldözik két másik férfira. Mindketten hátat fordítottak nekem. Apa
tekintete rám siklott, és egy pillanatig azt fontolgattam, hogy nem teszek semmit.
Gyűlöltem őt, gyűlöltem, ahogy bántotta Matteót és engem, sőt még az új feleségét,
Ninát is.
Mégis felemeltem a kezem, és lelőttem az egyik férfit. Apa gondoskodott a má-
sikról. A férfi a vállát szorongatva zuhant a földre. Apa elrúgta a fegyvert, majd
mindkét lábába lőtt. Valahol a házban még több lövést hallottam, majd nehéz lépte-
ket. Egy befelé botorkált, vérzett a fején lévő sebből.
Apa a homlokát ráncolta.
– Mindenkit megöltél?
Egy bólintott.
– Igen. Elkapták Kettőt.
– Nem lehetett volna ilyen messzire eljutniuk, mint ahogy tették. – motyogta apa.
Figyelmeztetés nélkül Egyre célzott a fegyverével, és meghúzta a ravaszt. Megle-
petésemben felkiáltottam, amikor a férfi a földre zuhant mellettem. Egész életemben
ismertem őt.
A lábam megadta magát, a sebem lüktetett. Apa rám nézett, miközben felemelte
a telefonját, és beleszólt.
– Küldj a dokiért, és gyere át Durant-tel. Senki mással, amíg nem tudom, kik a
patkányok.
Apa hozzám lépett, és durván talpra rántott. Felegyenesedve tartott, és ellökte a
kezemet a vérző sebemtől. Megbökte, és a látásom elsötétült, ahogy rángatóztam a
kíntól. Apám megrázott.
– Szedd össze magad! Ne halj meg nekem.
A szemem felpattant. Apa megrázta a fejét, aztán elengedett, és én visszahanyat-
lottam a földre. Zihálva támaszkodtam a kezemre.
Apa kivonult a szobából, egyedül hagyva engem a támadóval, aki nyögve pró-
bált elkúszni. Amikor apa visszatért, kötelet hozott magával. Megkötözte a férfit,
majd elővette a kését, és az alkarjához érintette. A férfi felsikoltott, amikor apa el-
kezdte levágni a bőrét a húsáról. Mintha egy almát hámozna meg. Ezt mondta mindig
apa, de egy alma nem sikoltozott és nem könyörgött.
Vérző hasamat szorongatva néztem, még akkor is, amikor az epe felkúszott a
torkomon. Apa folyton felém pillantott. Tudtam, hogy megbüntet, ha másfelé nézek.
A sikolyok a fülemben csengtek, és én megborzongtam. A karjaim megadták magu-
kat, és az arcom a kemény padlónak ütközött. A statikus zaj a fülemben hamarosan
elnyomta a sikolyokat, aztán minden elsötétült.
Az alvezérek és a kapitányok a kastélyunk nappalijában vártak. Apa középen

állt, és előre intett. A szobában minden szem engem követett, ahogy feléje tartottam.
Felemeltem a fejem, igyekeztem magasabbnak látszani. Koromhoz képest magas vol-
tam, de a körülöttem lévő férfiak még mindig fölém tornyosultak. Úgy néztek rám,
mintha valami olyan lennék, akit még sosem láttak.
Pontosan apám előtt álltam meg.
– A legfiatalabb beavatott, akit a Famiglia valaha is látott – jelentette ki, a hangja
dübörgött a teremben. – Tizenegy éves, és máris sokkal erősebb és kegyetlenebb,
mint amilyet bármelyik apa kívánhatna.
Büszkeség dagadt a mellkasomban. Apám soha nem tűnt büszkének rám, soha
nem mutatta a legcsekélyebb jelét sem annak, hogy én vagy Matteo több lennénk,
mint teher. Megigazítottam a vállamat, igyekeztem férfinak látszani a fekete öltö-
nyömben és a szárnyas cipőmben.
– Az ellenségeink rettegve suttogják majd a nevedet, fiam. Az én vérem. Az örö-
kösöm.
Elővett egy kést, én pedig kinyújtottam a kezem, tudva, mi következik. Nem hát-
ráltam meg, amikor apa elvágta a tenyeremet. Már sokszor megvágott, hogy erősöd-
jek erre a napra. Valahányszor megrándultam, újra megvágott, és addig csepegtette a
citromlevet vagy a sót a sebembe, amíg el nem rejtettem a fájdalmat.
– Vérben születtem, vérben esküdtem. Élve lépek be, és holtan távozom – mond-
tam határozottan.
– Te a Famiglia Made Man-je vagy, Luca. Az én nevemben fogsz ölni és csonkíta-
ni. Törni és égetni fogsz.
Egy férfit vonszoltak be a szobába. Nem ismertem őt, és nem tudtam, mit tett.
Zúzódások és vér borította. Duzzadt szemei találkoztak az enyémmel, és könyörög-
tek nekem. Soha senki nem nézett még így rám, mintha minden hatalom az enyém
lenne.
Apa bólintott, és felém nyújtotta a kést, ugyanazt a kést, amellyel anyám megölte
magát. Elvettem tőle, majd odaléptem a férfihez. Ő küzdött apa új testőreinek szorí-
tása ellen, de azok nem engedték el. Az ujjaim a markolat köré szorultak. Mindenki
engem figyelt, várva a gyengeség egy szikráját, de én az apám fia voltam, és egy nap
én leszek a Capo. Gyorsan oldalra lendítettem a kezem, és végighúztam a kést a tor-
kán. A vágás szabálytalan volt, és vér spriccelt ki belőle, összefröcskölve a cipőmet és
az ingemet. Hátraléptem egy lépést, amikor a férfi szeme kitágult. A földre zuhant,
elborzadt szemekkel bámult rám, miközben görcsösen fuldoklott.
Néztem, ahogy az élet elszivárgott belőle.
Két nappal később életem legfontosabb szavait a mellkasomra tetoválták, és ezzel
egy életre Made Man lettem. Semmi sem lesz számomra fontosabb, mint a Famiglia.
2. FEJEZET
LUCA, 13 ÉVES
Apa szorosan fogta a vállamat, amikor beléptünk a Foxyba. Néhányszor már jár-
tam bent, amikor az üzletvezetővel kellett beszélnie. Ez volt az egyik legdrágább
bordélyház, ami a miénk volt.
A kurvák a bárpult előtt sorakoztak, az üzletvezető pedig mellettük állt. Bólintott
apának, majd rám kacsintott. Apa intett neki, hogy távozzon.
– Tizenhárom éves vagy, Luca – mondta apa. Meglepődtem, hogy eszébe jutott,
hogy ma van a születésnapom. Korábban nem említette. – Másfél éve vagy Made
Man. Nem lehetsz szűz és gyilkos.
Elpirultam, tekintetem a nőkre siklott, tudtam, hogy hallották apám szavait.
Egyikük sem nevetett, valószínűleg túlságosan féltek tőle. Megigazítottam a válla-
mat, azt akartam, hogy ugyanolyan óvatosan nézzenek engem, mint ahogyan őt néz-
ték.
– Válassz kettőt közülük – mondta apám a kurvák felé biccentve.
Sokként ért, amikor megértettem, miért vagyok itt. Lassan elindultam a nők felé,
igyekeztem nyugodtnak látszani, még akkor is, ha az idegesség csavarta a gyomro-
mat. A majdnem 170 centiméteres magasságommal már így is nagyon magas voltam
tizenhárom éves koromhoz képest, így a nők szemmagasságban voltak velem a ma-
gas sarkú cipőjükben. Nem volt rajtuk sok minden, csak rövid szoknyák és melltar-
tók. A tekintetem a mellkasukon időzött. Mindegyiküknek nagy melle volt, és nem
tudtam megállni, hogy ne bámuljam őket. Láttam már néhány meztelen lányt a
sztriptízbárokban, de mindig csak futólag, ilyen közelről soha. Mindegyikük csinos
volt. Egy barna és egy szőke hajú nőre mutattam.
Apa bólintott. Az egyik nő megragadta a kezem, és kivezetett a hátsó ajtón. A
másik szorosan mögöttem jött. Végül egyedül maradtam velük a Foxy hátsó rész-
ében lévő nagy lakosztályban. Nyeltem egyet, próbáltam úgy tenni, mintha tudnám,
mi fog történni. Néztem már pornót, és hallgattam a többi Made Men történeteit, de
ez egészen más érzés volt.
A szőke nő lassan vetkőzni kezdett, mindenhol megérintette magát. Bámultam,
de megfeszültem, amikor éreztem, hogy a nadrágom kezd szorítani. A barna hajú nő
hamis mosollyal mosolygott, és megindult felém. Még jobban megfeszültem, de
hagytam, hogy megérintse a mellkasomat.
– O-ó, te már nagyfiú vagy – mondta a nő.
Nem szóltam semmit, figyelmesen néztem őt. Aztán a tekintetem ismét a szőke
nőre tévedt, aki a punciját kezdte el simogatni. A szám kiszáradt. A barna hajú nő a
kezét a boxerembe csúsztatta, és én kifújtam egy remegő lélegzetet.
– Ó, azt hiszem, ez remekül fog működni, nem gondolod?
Bólintottam, aztán hagytam, hogy a középen álló hatalmas kerek ágy felé von-
szoljon.
LUCA, 17 ÉVES
– Kurvára örülök, hogy távol lehetek Apától, de bárcsak ne kellene Juniorhoz

mennünk, hogy megünnepeljük a születésnapomat – morogta Matteo, miközben az
ingét a nadrágjába tuszkolta, és ellenőrizte a tükörképét. Ez volt a negyedik, amit
felpróbált. Bassza meg, hogy lett belőle ilyen hiú szemétláda? Úgy tűnt, évről évre
rosszabb lett. Most, tizenöt évesen már szinte kibírhatatlan volt.
Cesare rám nézett. Ő, Romero és én már harminc perce vártuk, hogy Matteo el-
készüljön.
– Méltatlan lett volna visszautasítani az unokatestvéred meghívását, amikor ő
szervez neked egy partit – mondta Romero, és kétszer olyan idősnek tűnt, mint a sa-
ját kora. Néhány napja töltötte be a tizennégyet, és néhány hónapja, az apja halála óta
Made Man volt. A családjának szüksége volt a pénzre, de már évek óta ismertük
egymást.
– Nem bízom benne – morogta Cesare. – Ő és a családja túlságosan becsvágyóak.
Gottardo nagybátyám és az idősebb fia, Gottardo Junior határozottan nem támo-
gatta, hogy apám után én legyek a Capo, de ez az összes nagybátyámról elmondható.
Úgy gondolták, hogy ők jobb Capók lennének.
– Maradunk néhány órát, aztán visszajövünk ide, és megtartjuk a saját bulinkat.
Vagy visszamegyünk New Yorkba, és bemegyünk az egyik klubunkba.
– Tényleg azt hiszed, hogy elég józanok leszünk ahhoz, hogy visszamenjünk
New Yorkba?
– Hosszú az út Hamptonsból – mondta Romero homlokát ráncolva.
Matteo kuncogott.
– Hogy lehet, hogy te ilyen istenverte szabálykövető vagy? – Romero elpirult.
– Gyere, Matteo. Senkit nem érdekel az inged – morogtam, amikor úgy tűnt,
mintha azt fontolgatná, hogy felpróbál még egyet.
Gottardo bácsi kúriája nem volt messze a miénktől, úgyhogy odasétáltunk. Egy
őr kinyitotta nekünk a kaput, és elindultunk a hosszú felhajtón a bejárati ajtó felé,
ahol Gottardo Junior már várt. A homlokát ráncolta, amikor meglátott minket.
– Nem számítottam rá, hogy több embert hozol magaddal.
– Romero és Cesare mindig velünk vannak – mondtam neki, miközben kezet ráz-
tam vele, mielőtt az öcsém felé fordult, és gratulált neki. Mindannyian beléptünk az
előcsarnokba. Hangos zene és hangok hallatszottak a nappaliból. Lecsatoltam a pisz-
tolyom és a késem tartóját, és az elvárásoknak megfelelően ledobtam őket a komód-
ra. Matteo, Romero és Cesare ugyanígy tett, mielőtt követtük az unokatestvéremet a
buli felé. A legtöbb férfit csak távolról ismertem, mivel Junior és a washingtoni test-
vére, Angelo barátai voltak.
– Hogyhogy itt vagy? – kérdeztem, miközben az alkoholos italok sora felé tartot-
tam, miközben több félmeztelen lány táncolt körülöttünk. Junior még rudakat is fel-
állított nekik.
– Szükségem volt néhány nap szabadságra. Az üzlet lélekölő volt.
Bólintottam. A Bratva mostanában mindannyiunknak gondot okozott.
Junior szélesen elmosolyodott.
– Na, akkor most szórakozzunk!
Pár órával később mindannyian szétcsaptuk magunkat. Matteo és én egy négy
lányból álló csoporttal táncoltunk. Hosszú éjszakánk lesz. Az egyik kurva közvetle-
nül előttünk kezdett el twerkelni, a feneke csillogott, a tangája egy semmiből készült
vékony csík volt. Romero egy másik kurvával eltűnt egy hátsó szobában. Talán végre
dugni fognak vele. Cesare hátradőlve, félig lehunyt szemmel ült a székében, miköz-
ben egy nő úgy lovagolt rajta, mint egy profi.
Matteo megtapogatta a táncosnő fenekét, mire a nő visított, majd megpördült, és
az ágyékához tapadt. Még több lány nyüzsgött körülöttünk. Én az egyik karosszékre
roskadtam, az alkohol már megtette a hatását, és az egyik lány elém ereszkedett, és a
nadrágomon keresztül masszírozta a farkamat. Egy másik feljött mögém, és végigsi-
mított a kezével a mellkasomon. Már éppen vicsorogni akartam, amiért a hátam mö-
gé került, amikor a lány előrebukott, és elvágott torkából vér ömlött az ingemre.
– Bassza meg!
A farkamat masszírozó kurva tágra nyílt szemekkel nézett fel. Kilöktem magam
a karosszékből, és egyszerre megfordultam, éppen akkor emeltem fel a karomat,
amikor Junior lecsapott a késével. A penge súrolta az alkaromat, és felhasította. A
kurvák sikoltozni kezdtek körülöttünk. Hol volt Matteo?
Junior ismét felém csapott a késsel, én pedig a vállamat a mellkasába döftem,
majd megragadtam a nyakát, és a falnak löktem. Körülöttünk nyögések és sikolyok
hallatszottak. Aztán elhangzott az első lövés.
Csak Juniorra koncentráltam. Kurvára porrá akartam zúzni. A másik kezemet is
a nyaka köré fontam, majd olyan erősen szorítottam, ahogy csak tudtam.
– Te kibaszott áruló – vicsorítottam. Azt hitte, hogy meg tud ölni?
A szemei kidülledtek, én pedig még erősebben szorítottam, amíg a kibaszott
szemgolyóiban lévő erek pattogni nem kezdtek, és a csontjai össze nem roppantak a
szorításom ereje alatt. Még egyszer utoljára megrándult, és a földre ejtettem. Az ujja-
imat ellepte a vére.
Lassan megfordultam, hogy Matteót egy másik támadó fölött találjam, akinek
éppen a torkát készült elvágni.
– Ne – parancsoltam, de már késő volt. Matteo már felhasította a rohadékot.
Kapkodva vettem a levegőt, és szemügyre vettem a körülöttünk lévő rendetlen-
séget. Cesare a falnak támaszkodott, kissé kábultnak tűnt. A nyakán egy vágás volt,
és az előtte lévő holttestet bámulta. Romero nehezen lélegzett, csak a boxeralsójában
és egy pisztollyal a kezében. Két kurva halott volt, a többiek pedig sírtak és úgy bá-
multak rám, mintha én lennék az ördög.
Elsétáltam mellettük Romero és Cesare felé. Romero vérzett a vállán lévő sebből.
Matteo tántorogva állt talpra, tágra nyílt szemmel, szinte lázasan. A gyilkosság iz-
galma volt az, amit túlságosan is jól ismertem.
– Puszta kézzel zúztad össze a kibaszott torkát!
– Apám nem fog örülni – mondtam, majd a kezemre pillantottam. Sokakat öltem
már, de ez most más érzés volt. Sokkal személyesebb volt, kibaszottul izgalmas.
Érezni, ahogy kiszivárog belőle az élet, érezni, ahogy a csontjai összetörnek a tenye-
rem alatt... Bassza meg, imádtam.
Cesare az arcomba nézett.
– Jól vagy?
Elhúztam a számat. Azt hitte, hogy az unokatestvérem torkának összetörése za-
vart engem?
– Hívd fel az apámat! – fordultam Romero felé, aki kissé megrendültnek tűnt. –
Mennyire súlyos a helyzet?
Megvonta a vállát.
– Semmiség. A golyó egyenesen átment rajta. Junior egyik barátja akkor kapta
meg a fegyverét, amikor én.
Bólintottam, de az agyamban folyton az unokatestvérem halála játszódott le. A
tekintetem a sértetlen szajhákra terelődött, és azon tűnődtem, vajon volt-e köze eh-
hez valamelyiküknek.
Matteo odalépett hozzám.
– Baszd meg! Nem hiszem el, hogy a saját unokatestvérünk megpróbált megölni
minket.
– Nálad volt a késed – mondtam.
– Tudod, hogy soha nem megyek sehova nélküle – mondta Matteo nyugtalanító
vigyorral. – Soha többé nem teszem le a kibaszott fegyvert.
Romero közelebb jött, kissé remegő tekintettel.
– Gondolod, hogy a nagybátyád és a másik unokatestvéred is benne volt?
– Valószínűleg – motyogtam. Kétlem, hogy Junior egyedül találta volna ki a ter-
vet. Gottardo jelleméhez illett, hogy rábeszélte az egyik fiát erre, ahelyett, hogy a sa-
ját kibaszott életét kockáztatta volna. Gyáva.
– Miért kockáztatta meg? Még ha sikerült volna is megölnie minket, akkor is ott
lenne az apád, és megbosszulná – mondta Romero.
– Nem – csikorgattam ki. – Ha Matteo és én olyan ostobák lennénk, hogy Junior
meg tudott volna ölni minket, apa gyenge láncszemnek tekintene minket. Engedné,
hogy Ninának gyereke szülessen, és akkor lenne egy új örököse. Történet vége.
Matteo grimaszolt, mert ez volt az igazság. Mindketten tudtuk.
– Kell egy kibaszott ital – morogtam az egyik kurvának. A nő a bárpult felé sie-
tett, és töltött egy whiskyt, majd odahozta nekem. Alaposan szemügyre vettem, mi-
közben belekortyoltam, ő pedig lesütötte a szemét.
– Tudtál erről?
Rángatózva ingatta a fejét.
– Nem. Azt mondták, hogy ez egy születésnapi parti, és táncolnunk kell. Ennyi
az egész.
Odasétáltam az egyik fotelhez az italommal, és lerogytam. A szajha, akinek Juni-
or elvágta a torkát, mellette feküdt egy vértócsában. Végül Matteo, Cesare és Romero
is leült velem szemben, miközben vártuk apát és az embereit. Nem volt más dol-
gunk. Megöltük Juniort és a barátait, így nem kérdezhettük ki őket, Gottardo és An-
gelo pedig Washingtonban volt. Láttam, ahogy Romero és Cesare rám nézett, a tisz-
telet és a megdöbbenés keverékével.
Matteo megrázta a fejét.
– Baszd meg! Nem így akartam tölteni ezt a napot.
Apa, Bardoni Consigliere és néhány katona körülbelül egy órával később érkezett
meg.
Apa alig pillantott felénk, mielőtt az unokatestvérem felé indult.
– Eltörted a nyakát? – kérdezte, miközben megvizsgálta, mi maradt az ifjabb Got-
tardóból. Kiéreztem a hangjából a büszkeség árnyalatát. Nem akartam a kibaszott
jóváhagyását.
Bólintottam.
– Nem volt nálam fegyver, mert feltételeztem, hogy családtagok, és nem kiba-
szott árulók között vagyok. Megfulladt az áruló vérében.
– Mint egy satu… – jegyezte meg Matteo.
– Luca, a Satu – mondta apa furcsa mosollyal.
Ez egy kibaszott hosszú nap volt, kibaszott hosszú hetek, egyik megpróbáltatás
követte a másikat. Meg akartam ölni minden egyes nagybátyámat.
– Elegem van abból, hogy úgy bánnak velem, mint egy kibaszott gyerekkel –
mondtam, miközben Matteóval a Gömb bejárata felé tartottunk.
Matteo vigyorgott, és úgy tűnt, immár századszorra simított végig a haján. Egy-
szer majd leütöm, és leborotválom a kibaszott haját, hogy abbahagyja az idegesítő
előkelősködését.
– Tizenhét éves vagy, Luca. Még nem vagy férfi. – Bosszantó tökéletességgel utá-
nozta Gottardo bácsi hangját, beleértve azt az orrhangot is, amitől legszívesebben
kitépném a hangszálait a torkából.
Láttam a félelmet a szemében – ugyanazt a félelmet, amit sok ember szemében
láttam, mióta eltörtem Junior nyakát. Gottardo csak azért volt képes ezt a baromsá-
got kinyögni, mert a nagybátyámként biztonságban érezte magát. Nem tudtam el-
hinni, hogy apám hitt neki és Angelónak... Vagy talán nem hitt, csak élvezte a meg-
alázkodásukat. Azóta a nap óta határozottan növelte a biztonságot és az őrséget, te-
hát tudta, hogy még mindig vannak árulók közöttünk.
– Több vagyok, mint ők mindannyian együttvéve. Több embert öltem meg, több
nőt keféltem meg, és nagyobbak a golyóim.
– Óvatosan az egóval – mondta Matteo kuncogva.
– Pattanás van a homlokodon – mormoltam. Hazugság volt, de tekintve Matteo
hiúságát, tudtam, hogy ez a legjobb módja, hogy visszafizessem neki, amiért legtöbb-
ször egy kibírhatatlan seggfej volt.
Ahogy azt előre sejteni lehetett, Matteo azonnal megtapogatta a bőrén a feltétele-
zett hibát, majd összehúzta a szemét, és leejtette a kezét. Kuncogva forgattam a sze-
mem. Megérkeztünk a Gömb kidobóembere elé. Rövid biccentéssel üdvözölt minket,
és hátralépett, hogy átengedjen minket, amikor egy pasas a hosszú sor elején, aki arra
várt, hogy beengedjék, felkiáltott.
– Hé, mi voltunk itt előbb! És az a fickó nem elég idős ahhoz, hogy egy klubba
járjon.
Matteo és én is az idiótára néztünk. Matteóra célzott, és természetesen igaza volt.
Matteo tizenöt évesen biztosan nem mehetett volna be egy ilyen éjszakai klubba, de
én sem – csakhogy a méretem miatt mindenki azt feltételezte, hogy idősebb vagyok.
Matteo és én pillantást váltottunk, és odasétáltunk a Nagyszájúhoz. A bátorságá-
ból némi lecsúszott, amikor megálltam előtte.
– Valami gond van?
– Vannak erre törvények – mondta.
Matteo megvillantotta a cápavigyorát, amit nemrég tökéletesített, miután túl sok
órát töltött a tükör előtt.
– Talán neked.
– Mióta engedik be a kisfiúkat a klubokba? Ez most egy szalagavató vagy mi? –
mondta Nagyszájú a kidobónknak.
Matteo épp elő akarta rántani a kését mindenki szeme láttára, és már-már ked-
vem lett volna hagyni neki a móka kedvéért, amikor egy nő a sorban megszólalt.
– Nekem nem tűnik kisfiúnak – mondta kacéran Matteo irányába.
– És te meg úgy nézel ki, mint a következő hódításom – tette hozzá a mellette álló
lány rám mosolyogva.
Felvontam az egyik szemöldökömet.
Matteo a maga napfényes fiús bájával mindig is csajmágnes volt, de az én dur-
vább ragadozói sármomnak is határozottan megvoltak a maga előnyei. Mindkét nő
magas volt, szőke, maga a kétlábon járó szex.
– Engedd be őket – mondtam a kidobónknak. Kinyitotta a sorompót, hogy át-
csúszhassanak. – Őt és a barátait pedig kitiltjuk a Gömbből – tettem hozzá.
Tiltakozásuk hangja követett minket a klubba, de én leszartam. Átkaroltam a
mellettem lévő szőkét, aki megmarkolta a fenekemet, és csábosan rám mosolygott.
Matteo és a nője már javában nyelvbirkóztak.
– Van olyan hely, ahol dughatnánk? – kérdezte a szöszi, hozzám préselve magát.
Elvigyorodtam. Így szerettem a legjobban. Nők, akikkel nem kellett dolgozni,
könnyen lefeküdtek, nem kérdezősködtek.
– Persze – mondtam neki, a segge után nyúltam, és megszorítottam.
– A farkad is akkora, mint a többi részed? – kérdezte, miközben a hátsó ajtón ke-
resztül egy raktárhelyiségbe vezettem.
– Nézd meg magad – morogtam, és ő meg is tette. Abban a pillanatban, ahogy
becsukódott az ajtó, térdre ereszkedett, és kiszívott minden épeszű gondolatot az
agyamból. A rúzsa vörösre festette a farkamat, miközben úgy szopott, mint egy kiba-
szott profi. Hátrahajtottam a fejem, és lehunytam a szemem.
– Bassza meg – sziszegtem, ahogy mélyen a szájába tuszkolt. Jobb volt, mint a
legtöbb kurva, akivel eddig voltam, pedig azok a nők éveket töltöttek azzal, hogy
tökéletesítsék a mesterségüket. Újra nekidőltem az ajtónak, egyre közelebb és köze-
lebb kerültem ahhoz, hogy leöntsem a torkán az ondómat.
Megmozdult és úgy feszült meg, hogy gyanút keltett bennem. Ösztönösen ki-
nyílt a szemem egy pillanatra, mielőtt valamit a combom felé lökött.
Megütöttem a karját. Elejtette a fecskendőt, majd utánakapott. Megragadva a
nyakát, ellöktem magamtól. A tarkója émelyítő roppanással ütközött a raktári pol-
coknak, és a földre rogyott. Kapkodva szedtem a levegőt, és a fecskendőre bámul-
tam. Miféle szart akart ez beadni nekem?
Felhúztam a nadrágomat, és odabotorkáltam hozzá. Nem vettem a fáradságot,
hogy megtapogassam a pulzusát; a nyaka olyan szögben volt kicsavarodva, ami nem
hagyott kétséget a halála felől. Fölé hajoltam, és lerántottam a nadrágját, felfedve a
csípőcsontját. Volt egy heg, ahol valaki leégette a tetoválást. Tudtam, miféle jel volt a
bőrén: a kibaszott Bratvák keresztbe tett Kalasnyikovjai, amelyeket minden egyes
kurvájuk bőrére tetováltak.
– Bassza meg – vicsorítottam. Ez egy csapda volt, és én egyenesen belesétáltam,
hagytam, hogy a farkam uralkodjon a gondolkodásom felett, leengedtem a védel-
memet. Nem kellett volna az unokatestvéremmel történt incidensből jobban okul-
nom?
Felegyenesedtem. Matteo. Bassza meg! Kirohantam a szobából, és átkutattam a
többi hátsó szobát. Sem neki, sem a másik kétségtelenül áruló szajhának sem volt
nyoma. Átviharzottam a tánctéren, az öcsém nyomát keresve a tömegben, de sehol
sem láttam. Hol lehetett?
Elindultam kifelé a várakozó tömeg mellett, a sarkon át, amíg el nem értem a
Gömb mögötti kis sikátort. Matteo épp el volt foglalva azzal, hogy a nő fejét tartsa. A
szemei is csukva voltak. Kibaszott hülye idióták voltunk. Egyetlen istenverte szopás
sem érte meg, hogy elfelejtsük a világunk első szabályát: ne bízz senkiben.
A kurva a táskájában lévő dolog után nyúlt.
– Matteo! – kiáltottam, és elővettem a pisztolyomat. A szemei felpattantak, arcki-
fejezése bosszúság és zavarodottság keveréke volt, mielőtt regisztrálta volna, mit tart
a nő a kezében. A késéért nyúlt, a nő pedig felemelte a fecskendőt, hogy lecsapjon.
Meghúztam a ravaszt, és a golyó egyenesen a fejébe fúródott, hátralökve azt. A nő az
oldalára zuhant, a fecskendő kiesett a tenyeréből.
Matteo a nőre bámult, késsel a kezében, és a kibaszott merevedése még mindig
szabadon állt. Közelebb léptem hozzá, és felfedtem a nő csípőcsontja fölött az égett
bőrt.
– Bárcsak megvárta volna, hogy elmenjek, mielőtt megpróbál megölni – morogta.
Kiegyenesedtem, aztán grimaszoltam.
– Miért nem húzod fel a nadrágodat? Már nincs okod mutogatni a farkadat.
Felhúzta a nadrágját a lábán, és becsatolta az övét, majd rám nézett.
– Köszönöm, hogy megmentetted a seggemet. – Vigyorgott rám, de aztán már
em volt hozzá kedve. – Legalább te megélted a happy endet, mielőtt a hódításod vég-
leg végezni akart veled?
Megráztam a fejem.
– A Bratva majdnem elkapott minket. Mindketten úgy viselkedtünk, mint a kiba-
szott bolondok, hagytuk, hogy azok a hülye kurvák a farkunknál fogva vezessenek
minket, mint a kanos tinédzsereket.
– Kanos tinédzserek vagyunk – viccelődött Matteo, miközben hüvelyébe dugta a
kését.
Lenéztem a halott nőkre.
– A másik kurva is halott? – kérdezte Matteo.
Bólintottam.
– Kitört a nyaka.
– Az első két nőd – mondta egy csipetnyi óvatossággal, a szemei az arcomat
pásztázták, Isten tudja, mit keresve. – Bűnösnek érzed magad?
Nézegettem a vérrel szennyezett betont és a nő élettelen szemét. A düh volt az
uralkodó érzelem a testemben. Mérges voltam magamra, amiért könnyű célpont vol-
tam, amiért azt hittem, hogy egy csinos nő nem jelenthet veszélyt. És lángolóan dü-
hös a Bratvára, amiért megpróbált megölni engem – és ami még rosszabb, Matteót.
– Nem – mondtam. – Csak azt sajnálom, hogy megöltem őket, mielőtt válaszolni
tudtak volna néhány kérdésre. Most le kell vadásznunk néhány Bratva seggfejet, és
infót kell kiszednünk belőlük.
Matteo felvette a fecskendőt, én pedig megfeszültem, mert aggódtam, hogy vé-
letlenül a bőrére kerülhet a méregből. Nem volt kétségem afelől, hogy bármi is van
benne, gyötrelmes halálhoz vezet.
– Ki kell derítenünk, mi van benne.
– Először is meg kell szabadulnunk a két holttesttől, mielőtt a vendégek vagy a
rendőrség rájuk talál. – A fülemhez emeltem a telefonomat, Cesare-t hívtam. – Szük-
ségem van rád a Gömbben. Gyorsan.
– Rendben. Adj tíz percet – mondta Cesare, úgy hangzott, mintha felébresztettem
volna.
Cesare inkább volt az én emberem, mint apám katonája, és bíztam benne, hogy
ha kell, befogja a száját.
– Apám nem fog örülni ennek – mondtam.
Matteo kíváncsi pillantást vetett rám.
– Annak, hogy csapdába sétáltunk, vagy annak, hogy a Bratva megpróbált meg-
ölni minket?
– Az elsőnek, és talán a másodiknak se.
– Kezd elegem lenni abból, hogy meg akarnak ölni minket – motyogta Matteo, a
hangja most az egyszer komoly volt.
Vettem egy mély lélegzetet.
– Ez már csak így van. Mindig is így lesz. Egymáson kívül senkiben sem bízha-
tunk.
– Nézz apára! Ő senkiben sem bízik. Még Ninában sem.
Jól tette, hogy nem bízott a feleségében, tekintve, ahogyan vele bánt. A mi vilá-
gunkban a házasságok ritkán vezettek bizalomhoz, még kevésbé szerelemhez.
3. FEJEZET
LUCA, 20 ÉVES
Amint beléptünk a liftbe, zene és nevetés hangja szállt felénk.

– Úgy tűnik, ez a buli megérheti az időnket – mondta Matteo, miközben az ajtó
tükrében ellenőrizte a tekintetét. Az általános arcvonásainkat leszámítva nem hason-
lítottunk egymásra. Még mindig apám kiköpött mása voltam, ugyanaz a hideg, szür-
ke szem, ugyanaz a fekete haj, de én sosem hordanám úgy, ahogy ő viselte, undorí-
tóan hátrafésülve.
– Ez lenne a plusz, de a fő ok, amiért itt vagyunk, az a kapcsolatok.
A lakás Parker szenátoré volt, aki üzleti úton volt a feleségével. A fia, Michael
kihasználta az alkalmat, hogy partit rendezzen, és meghívott nagyjából mindenkit,
aki számított New Yorkban.
Michael a nyitott ajtóban várakozott, amikor Matteo és én kiléptünk a folyosóra.
Ez volt az első alkalom, hogy öltöny nélkül láttam az ifjabbik Parkert, mivel az apja
nyomdokaiba próbált lépni. Ferde mosollyal integetett nekünk, már részegen.
Bólintottam neki. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha meg akart volna ölelni, aho-
gyan oly sokan szokták tenni mindenkivel, de aztán jobb belátásra tért. Szerencséjé-
re…
– Annyira örülök, hogy el tudtál jönni – hadarta. – Ragadj meg egy italt. Felfo-
gadtam néhány mixert, akik bármilyen koktélt elkészítenek, amit csak akarsz.
A penthouse tele volt vendégekkel, és a dübörgés lüktetett a halántékomban.
Matteo és én nem ittunk volna sokat, ha egyáltalán. Tanultunk a múlt hibáiból, még
ha a mostani tömeg nem is jelentett veszélyt. A legtöbben összepisilnék magukat, ha
a felét is tudnák annak, amit Matteo és én tettünk, mióta Made Manek lettünk. Így
csupán pletykákat hallottak rólunk. Hivatalosan Salvatore Vitiello üzletember, ingat-
lanmogul és klubtulajdonos örökösei voltunk.
Amint beléptünk, az emberek suttogni kezdtek. Mindig ugyanaz volt. Michael a
bárpultra és a büfére mutatott, de én alig figyeltem. A tekintetem a táncparkettre te-
relődött, amelyet a nagy, nyitott tér közepén alakítottak ki, amely a nappali lehetett
eredetileg, mielőtt a bútorokat eltávolították a parti miatt. Több lány, akik más politi-
kusok fiaival táncoltak, felénk pillantgatott.
Matteo és én összenéztünk. Az izgalomra vágyók mindjárt ránk szállnak. Az
ilyen, jó családból származó, elkényeztetett és teljesen unalmas lányok voltak a fő
prédáink. Ők a végén nem akarnak megölni minket.
Az egyik lány, egy magas, szőke szexbomba, műmellekkel és olyan ruhában, ami
úgy tapadt a testére, mint egy második bőr, azonnal elkezdett szemezni velem. Ott-
hagyta a táncpartnerét, aki bambán állt a táncparketten, és magas sarkú cipőjében
odabillegett hozzám.
Michael felnyögött. Ránéztem.
– Ő a húgom, Grace.
Fintorogva ráncoltam a homlokom. Ez megnehezítheti a terveimet. Michael az
arcomra, majd Grace-re nézett.
– Nem érdekel, ha ráhajtasz. Úgyis azt csinál, amit akar. Mindig a következő hó-
dítását keresi, de sok virslit belemártott már a mustáros üvegbe, ha érted, mire cél-
zok.
A szemöldököm felszaladt. Nem érdekelt, hogy Grace-t már a fél new york-i fér-
filakosság megdugta. Ő csak dugásra és szopásra volt jó, semmi másra. De ha lenne
egy húgom, engem határozottan zavarna, ha így viselkedne, nem úgy, mint Michaelt.
Michael megrázta a fejét.
– Én leléptem. Nem akarok tanúja lenni ennek.
A bárpult felé indult, Matteo pedig követte, de csak azután, hogy rám kacsintott.
Grace egyre közelebb táncolt, majd megérintette a mellkasomat.
– Úgy hallom, részt veszel a szervezett bűnözésben – duruzsolta a fülembe. A
keze lejjebb csúszott, a tekintete mohó és kacér volt. Határozottan rámozdult a do-
logra.
Ha átkarolt volna, megérezte volna a pólóm alá rejtett pisztolytáskában lévő
fegyvert a hátam alsó részén.
– Ezt hallottad? – kérdeztem azzal a mosollyal, ami a hozzá hasonló lányokat be-
indította. Elég sötéten ahhoz, hogy kihívjam az unatkozó-kibaszott-elkényeztetett-
gazdag-lány személyiségét, de közel sem az igazi sötét oldalamat mutatva, ami el-
ijesztené őt.
Megremegett hozzám simulva.
– Igaz ez?
– Mit gondolsz? – morogtam, magamhoz húzva őt, engedve, hogy némi kemény-
ségem megmutatkozzon. Az ajkai szétnyíltak, az arckifejezése a félelem és a vágy
keveréke volt.
A fülemhez szorította a száját.
– Azt hiszem, azt akarom, hogy megdugjanak.
– Jó – mondtam sötéten –, mert most meg foglak dugni. Mutasd az utat!
Izgatott mosollyal megragadta a kezemet, és magával húzott. Matteo rám vi-
gyorgott, de egy másodperccel később már újra egy barnahajú torkába dugta a nyel-
vét.
Grace és én beléptünk oda, amiről feltételeztem, hogy a hálószobája. A pipere-
szekrénye felé löktem, és felraktam, miközben levertem a rúzsainak a felét. Össze-
szorította az ajkait.
– Micsoda rendetlenséget csinálsz.
Sötét mosolyt küldtem felé.
– Úgy nézek ki, mint akit kicsit is érdekel? A maradék kibaszott rúzsod is le fog
esni, amikor megduglak.
Az ajkai szétnyíltak. Hozzászokott a gyenge seggű, gazdag fiúkhoz, akik még
életükben nem ütöttek ököllel.
– Akkor majd később fel kell szedned őket.
Tesztelt engem? Megpróbálta kideríteni, hogy én is olyan vagyok-e, akit úgy le-
het lökdösni, mint a múltbéli előkelő fiúit?
Lerántva a szoknyáját, megnéztem a csípőcsontja makulátlan bőrét. Inkább meg-
szokás volt, mint szükségszerűség. Egyértelműen nem egy Bratva bérgyilkos.
– Nem fogok csinálni semmit, Grace, érted? – morogtam, miközben a kezemet a
szoknyája alá csúsztattam, majd félrelöktem a tangáját, és nedvesnek találtam. – Az
emberek azt teszik, amit én mondok nekik, nem pedig fordítva. New York az én ki-
baszott városom – tettem hozzá, miközben két ujjamat belé dugtam. A szemei meg-
babonázottan villogtak. Lenyűgözte a veszély, még akkor is, ha a leghalványabb fo-
galma sem volt róla.
Keményen megdugtam az ujjaimmal.
– Fojtogass – suttogta.
Ez is egy közülük.
Ujjaimat a torka köré zártam, és a szekrényre szorítottam, a maradék sminkjét a
padlóra lökve. Megremegett a gyönyörtől. Alig tettem valamennyi nyomást a szorí-
tásom mögé; ha tudta volna, hogy így öltem meg egy férfit, ha tudta volna, mennyi
rosszabb dolgot tettem már ezekkel a kezekkel, nem kérte volna, hogy ezt tegyem, de
számára ez játék volt, izgalmas perverzió. Ugyanez volt a helyzet az összes lánnyal.
Én voltam a valóra vált legsötétebb fantáziájuk.
Nem értette, hogy nem játszottam a sötét szerepet számára, hogy ez nem az én
sötét oldalam volt, még csak közel sem, hanem az egyetlen oldalam, amit nyilváno-
san megmutathattam.
Matteo és én kevesebb mint két órát aludtunk, amikor apánk kiugrasztott minket
az ágyból, és megparancsolta, hogy jöjjünk le reggelizni. De előbb négyszemközt
akart beszélni velem. Ez sosem volt jó dolog.
– Mit gondolsz, mit akar? – kérdezte Matteo, miközben apa irodája felé tartot-
tunk.
– Ki tudja? – Kopogtam.
– Gyere be – mondta apa, miután majdnem öt percig várakoztatott.
– Sok szerencsét – mondta Matteo torz vigyorral. Nem vettem róla tudomást, és
elindultam a szobába. Ki nem állhattam, hogy mindig ugranom kellett, amikor hí-
vott. Ő volt az egyetlen, aki parancsolgathatott nekem, és ezt kurvára élvezte. Az író-
asztala mögött ült azzal a nárcisztikus mosollyal, amit mindennél jobban utáltam.
– Hívattál, apám – mondtam, és próbáltam úgy hangzani, mintha nem érdekelne.
A mosolya kiszélesedett.
– Találtunk neked egy feleséget, Luca.
Felemeltem az egyik szemöldökömet. Tudtam, hogy ő és a chicagói Szervezet
már hónapok óta tárgyaltak egy lehetséges egyesülésről, de apa sosem volt túlságo-
san közlékeny az információkat illetően. Szerette, hogy hatalma van felettem.
– A Szervezetből?
– Hát persze – mondta, az ujjaival az asztalra koppintva, és engem figyelt. Azt
akarta, hogy megkérdezzem, ki az a nő, el akarta húzni a dolgot, látni akarta, ahogy
vergődöm. Csessze meg. A zsebeimbe dugtam a kezem, és egyenesen a szemébe bá-
multam.
Az arckifejezése elsötétült.
– Ő a legszebb nő, akit a Szervezet kínálhat. Egy igazi bombázó. Aranyszínű haj,
kék szem, világos bőr. Egy földre szállt angyal, ahogy Fiore fogalmazott.
Annyi gyönyörű nővel keféltem már. Épp tegnap este dugtam meg Grace-t a
szobája minden felületén. Tényleg azt hitte, hogy elájulok, mert talált nekem egy csi-
nos feleséget? Ha rajtam múlna, nem házasodnék meg egyhamar.
– Remélem, élvezni fogod, hogy letöröd a szárnyait – tette hozzá apa.
Vártam a „de”-t. Apa túlságosan elégedettnek tűnt magával, mintha visszatarta-
na valamit, amiről tudta, hogy utálni fogom.
– Talán már hallottál róla. Aria Scuderi a neve. A Consigliere lánya, és néhány
hónapja töltötte be a tizenötödik életévét.
Nem voltam elég gyors ahhoz, hogy leplezzem a döbbenetemet. Tizenöt éves?
Most szórakozik velem, bassza meg?
– Azt hittem, azt akarják, hogy az esküvőre hamarosan sor kerüljön – mondtam
óvatosan.
Apa hátradőlt, a szeme a gyengeség egy szikráját kereste.
– Azt akarják. Mindannyian akarjuk.
– Nem veszek el egy kibaszott gyereket – morogtam, elegem lett a szépelgésből.
Elegem volt a játékaiból.
– El fogod venni, és meg is fogod dugni, Luca.
Kifújtam a levegőt, mielőtt olyat mondtam vagy tettem volna, amit később meg-
bánnék.
– Tényleg azt hiszed, hogy az embereink felnéznek majd rám, ha úgy viselke-
dem, mint egy kibaszott pedofil?
– Ne légy nevetséges. Azért néznek fel ránk, mert félnek tőlünk. És Aria nem
olyan fiatal. Elég idős ahhoz, hogy széttegye a lábait és megdugd őt.
Nem ez volt az első alkalom, hogy arra gondoltam, golyót eresztek a fejébe. Az
apám volt, de egy szadista szemétláda is, akit mindennél jobban gyűlöltem a világon.
– Mit szól a lány a tervedhez?
Apám harsányan felröhögött.
– Még nem tudja, nem mintha az érzései fontosak lennének. Azt fogja tenni, amit
mondanak neki, és neked is azt kellene tenned.
– Az apja nem bánja, hogy nekem adja a lányát, mielőtt nagykorú lesz?
– Nem bánja.
Miféle szemétláda volt Scuderi? Láttam, apám mennyire élvezte a dühömet.
– De Dante Cavallaro idegenkedett az ötlettől, és azt javasolta, hogy halasszuk el
az esküvőt.
Bólintottam. Legalább egy embernek nem ment el a kibaszott esze.
– Persze még nem döntöttük el, hogy mit tegyünk. Majd szólok, ha megszületett
a döntés. Negyedóra múlva az ebédlőben leszek. Mondd meg Ninának, hogy ötper-
ces tojást kérek. Egy másodperccel se tovább.
Elmentem, tudván, hogy el vagyok bocsátva.
Matteo az apa irodájával szemben lévő falnak támaszkodott. Elsétáltam mellette,
próbáltam úrrá lenni a testemben égő haragon. Meg akartam ölni valakit, lehetőleg
az apánkat. Egyenesen a ház nappalijában lévő bárpult felé vettem az irányt.
– Most mit csinált a mi szadista apánk? – kérdezte Matteo, miközben mellém lé-
pett.
Rávillantottam a tekintetem.
– Azt akarja, hogy egy kibaszott gyereket vegyek feleségül.
– Mi a faszról beszélsz? Azt hittem, össze akar hozni téged a kibaszott Szervezet
legszebb nőjével – mondta gúnyosan Matteo.
– Biztos kifogytak a szép nőkből odaát, mert azt akarják, hogy vegyem el Aria
Scuderit, aki kibaszottul tizenöt éves.
Matteo füttyentett.
– Szent szar! Elment a kibaszott eszük? Mivel érdemelte ki ez a szegény lány ezt
a sorsot?
Nem volt kedvem a vicceihez. Meg akartam ütni valamit – keményen.
– Ő a Consigliere legidősebb lánya, és úgy néz ki, mint egy földre szállt angyal,
ha hihetünk Fiore Cavallarónak.
– Ezért adják férjhez az ördöghöz. Egy pokolbeli házasság.
– Kezdesz felbosszantani, Matteo. – Átnyúltam a bárpult fölött, és megragadtam
a legdrágább whiskysüveget, amit apánk különleges alkalmakra tartott. Az ajkamhoz
emeltem, és mélyet kortyoltam belőle.
Matteo kikapta a kezemből az üveget, hátrabillentette, és lehajtott egy tekintélyes
mennyiséget a borostyánszínű folyadékból, mielőtt visszatolta volna hozzám. Egy
darabig így folytattuk, mielőtt Matteo újra megszólalt.
– Tényleg azt akarják, hogy feleségül vedd azt a lányt? Úgy értem, én benne va-
gyok a perverz dolgokban, de egy tizenöt éves gyereket megdugni még nekem is
túlságosan ijesztő.
– A seggfej apja már holnap átadná nekem. Úgy tűnik, azt a szemétládát nem ér-
dekli.
– Akkor mit fogsz csinálni?
– Megmondtam apámnak, hogy nem veszek el egy gyereket.
– És ő azt mondta, hogy nőj fel, és tedd azt, amit a Capód mond.
– Nem érti, miért kell a lánynak idősebbnek lennie az esküvőre. Csak annyit kell
tennie, hogy széttárja a lábait nekem.
Matteo összeszűkítette a szemét azon a kibaszott idegesítő módon, ahogyan ak-
kor szokott, amikor megpróbál valamit kitalálni.
– És te megtennéd?
– Mit tennék? – Tudtam, hogy mire gondol, de rohadtul idegesített, hogy meg
kellett kérdeznie. Ezt a kérdést mindenkitől elvártam, de tőle nem. Tudta, hogy még
nekem is vannak bizonyos határaim, amelyeket nem vagyok hajlandó átlépni. Még.
Az élet néha nagyon kemény tudott lenni, különösen, ha az ember a maffiához tarto-
zott, ezért megtanultam, hogy a „soha ne mondd, hogy soha” volt az a mottó, ami
szerint élni kellett.
– Megdugnád?
– Gyilkos vagyok, nem pedofil, te hülye seggfej.
– Úgy beszélsz, mint egy igazi emberbarát.
– Baszódj meg, és hagyd abba a kibaszott szótár olvasását.
Matteo vigyorgott, én pedig fintorogva megráztam a fejem. Ez a köcsög tudta,
hogyan kell felvidítani engem.
Matteo alig állt le a szövegeléssel, mióta leszálltunk a repülőgépről, és nyilvánva-

lóan nem állt szándékában most sem, hogy a Scuderi-kúriában voltunk. Másodper-
cekre voltam attól, hogy nyakon vágjam.
– Ne duzzogj, Luca. Boldognak kellene lenned. Ma találkozol a menyasszonyod-
dal. Nem vagy kíváncsi, hogy néz ki? Lehet, hogy seggronda.
Nem volt az. Apa nem hagyta volna, hogy a Szervezet becsapjon minket. De nem
találtam róla fényképet az interneten. Úgy tűnt, Scuderi távol tartja a családját a nyil-
vánosságtól.
– Meglep, hogy a szobalány nem követett minket. Kockázatosnak tűnik, hogy a
potenciális ellenségek felügyelet nélkül sétálgatnak a házban. Elgondolkodtat, hogy
ez talán csapda – mondta Cesare, miközben folyamatosan hátra tekintgetett a válla
fölött.
– Ez egy hatalmi játszma. Scuderi meg akarja mutatni, hogy nem aggódik a jelen-
létünk miatt – mondtam, miközben abba az irányba indultunk, amerre a szobalány
mutatott.
Hallottam, hogy emberek futnak felénk. A kezemmel a fegyveremhez kaptam.
Cesare és Matteo ugyanezt tette, amikor befordultunk a sarkon. Amikor megláttam,
mi okozta a felfordulást, megnyugodtam. Gyerekek kergették egymást, egyenesen
felénk száguldottak. A fiúnak sikerült megállnia, de egy fiatal lány karját csapkodva
rohant felém, és a testemnek ütközött. A kezem előrelendült, hogy elkapjam őt. Tág-
ra nyílt szemekkel bámult rám, miközben a vállánál fogva tartottam.
– Liliana! – kiáltotta egy másik lány.
A tekintetem rászegeződött, aztán az aranyszőke hajára, és már tudtam, ki ő.
Aria Scuderi, a jövendőbeli feleségem. Ő volt a legidősebb a csapatból, de a fenébe is,
olyan kibaszott fiatalnak tűnt. Mármint, nem mintha egy felnőtt nőre számítottam
volna, de reméltem, hogy nem lesz olyan kibaszottul nyilvánvaló, hogy még csak
tizenöt éves. Én ennyi idős koromban már férfinak éreztem magam, és úgy is visel-
kedtem. Nem voltam benne biztos, hogy mit tettem volna, ha Cavallaro és az apám
nem állapodnak meg abban, hogy megvárjuk, amíg tizennyolc éves lesz.
Gyönyörű volt a maga gyermeki módján, de fiatal vonásai alatt lélegzetelállító
szépség ígérete rejlett. Alacsony volt, de az én termetemhez képest a legtöbb nő az
volt. Néhány év múlva, amikor a feleségem lesz, lenyűgöző lesz. Jobb, ha addig meg-
tanulja jobban elrejteni az érzelmeit. Kibaszottul rémültnek tűnt. Hozzászoktam,
hogy az emberek így néznek rám, de a nőknél a csodálatot és a vágyat mindig is job-
ban szerettem, mint a rémületet.
– Liliana, gyere ide – mondta. Elég nyilvánvaló volt, hogy erősnek és felnőttnek
próbált látszani. Meggyőzőbb lett volna, ha nem remeg a hangja, és ha nem lenne az
a megkövült csillogás a szemében. Meglazítottam a szorításomat a húgán, aki úgy
rohant Aria felé, mintha az ördög lenne a sarkában. Ezek a lányok még sosem talál-
koztak más férfiakkal? Scuderi valószínűleg aranykalitkában tartotta őket, ami ne-
kem éppen megfelelt.
– Az ott Luca Vitiello – kotyogta egy vörös hajú, és valósággal ráncolta rám a ki-
baszott orrát. Nem voltam hozzászokva ennyi durvasághoz. Az emberek tudták,
hogy nem szabad tiszteletlenül bánni velem. Scuderi kölykei azonban nem.
Sziszegés hallatszott, és a fiú az irányomba lódult, és valósággal rám támadt.
– Hagyd békén Ariát! Nem kapod meg őt!
Cesare megmozdult, hogy közbelépjen, mintha segítségre lenne szükségem egy
törpe ellen.
– Nem, Cesare. – A fiúra meredtem. A buzgalma szinte csodálatra méltó volt, ha
nem lett volna annyira hiábavaló. Elkaptam a kezét.
Aria úgy surrant felém, mintha azt hitte volna, hogy kitekerem az öccse nyakát,
majd az övét is. Bassza meg, mit mondott neki rólam a családja? Hazudniuk kellett
volna. Tudtam, hogy hírnevem van, és kurvára büszke voltam rá, de Ariának nem
kellett tudnia róla – még.
– Micsoda meleg fogadtatásban volt részünk. Ez a hírhedt vendégszeretet a Szer-
vezetben – mondta Matteo, szokásához híven szabadon engedve a nagy száját.
– Matteo – figyelmeztettem, mielőtt még többet mondott volna. Ezek gyerekek
voltak, még a jövendőbeli feleségem is, és nem kellett hallaniuk a színes szókincsét.
A törpe vergődött a szorításomban, csattogott és morgott, mint egy vadkutya.
– Fabiano – mondta Aria, a tekintete egy ezredmásodpercre felém siklott, mielőtt
megragadta az öccse karját. – Elég legyen! Mi nem így bánunk a vendégekkel.
Törékeny külseje ellenére úgy tűnt, hogy Ariának van némi hatalma a testvérei
felett. Az öccse abbahagyta a küzdelmet, és úgy nézett rá, mintha ő lenne a világa
középpontja.
– Ő nem vendég. El akar rabolni téged, Aria.
Sajnálom, haver, ebből a kibaszott megállapodásból semmi sem az én ötletem volt. És
mégis be kellett ismernem, hogy miután láttam Ariát, a világ minden kincséért sem
engedném ki a kezeim közül. Most már az enyém volt. Néztem őt, ahogy olyan ked-
vesen mosolygott le az öccsére, hogy az megdöbbentett.
Matteo kuncogott.
– Ez annyira jó. Örülök, hogy apa meggyőzött, hogy eljöjjek.
– Megparancsolta neked. – Apánk soha senkit nem próbált meggyőzni. Megpa-
rancsolta, megvesztegette vagy megzsarolta.
Aria nehezen viselte a tekintetemet; láthatóan zavarba hozta a figyelmem. Mély
pír öntötte el az arcát. Elengedtem az öccsét, és ő védelmezően a testéhez szorította.
Annyira félénk és rémült volt, hogy azon tűnődtem, vajon szembe mer-e szállni ve-
lem, ha valóban teszek egy lépést az öccse felé. Nem mintha valaha is megtenném.
Nem volt becsületes dolog gyerekekre és nőkre támadni.
– Sajnálom – mondta Aria erőtlenül. – Az öcsém nem akart tiszteletlen lenni.
– De igen! – kiabálta a fiú. Aria keze előrelendült, és összeszorította a fiú száját.
Majdnem felnevettem. Régen volt már, hogy egy nő nevetésre késztetett, még ha csak
véletlenül is.
– Ne kérj bocsánatot – sziszegte a vörös hajú lány. – Nem a mi hibánk, hogy ő és
a testőrei annyi helyet foglalnak el a folyosón. Fabiano mindenesetre igazat beszél.
Mindenki más azt hiszi, hogy ki kell nyalni a seggét, mert ő lesz a Capo...
Matteóra néztem. Annak a lánynak ugyanolyan rossz természete volt, mint neki.
További civakodás után Aria végül rávette testvéreit, hogy távozzanak. Örültem,
hogy elmentek. Az idegeimre mentek. Nem volt meglepő, hogy Scuderi a lehető leg-
gyorsabban férjhez akarta adni a lányait.
Aria összerezzent, amikor rám nézett.
– Bocsánatot kérek a húgaim és az öcsém miatt. Ők...
– Védelmeznek téged – segítettem neki. – Ő az öcsém, Matteo.
Aria alig pillantott felé, de az én tekintetemmel sem igazán találkozott a szeme.
Az oldalam felé bólintottam.
– Ő pedig a jobb kezem, Cesare.
Pislogott. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elmenekül, ha egy lépést is teszek felé.
– A testvéreimhez kellene mennem. – Megpördült, és addig igyekezett, amíg
szőke feje el nem tűnt a szemem elől.
– Még mindig megvan, Luca. Rémületbe ejted a lányokat jobbra-balra a durva
vonzerőddel – mondta Matteo.
– Induljunk már! Scuderi csodálkozni fog, hogy mi tart ilyen sokáig.
Scuderi volt az utolsó ember, akivel találkozni akartam, hacsak ez a találkozó
nem késsel, fegyverrel és vérfürdővel járt. Gyűlöltem őt anélkül, hogy valaha is talál-
koztam volna vele. Miféle apa adna hozzá egy olyan lányt, mint Aria, egy olyan fic-
kóhoz, mint én? Úgy nézett ki, mint egy angyal, és olyan félénk és ártatlan volt, mint
egy angyal, nekem pedig egyáltalán nem voltak illúzióim arról, hogy mi vagyok: a
legjobb napokon egy rideg szemétláda, a többi időben pedig egy szörnyeteg. Leg-
alább volt még három éve, mielőtt esélyt kaptam volna arra, hogy a sötétségemmel
tönkretegyem az életét.
Nem volt elég pia a világon ahhoz, hogy Scuderi és Fiore Cavallaro jelenlétét el-
viselhetőbbé tegye. Semmi mást nem akartam, mint felvágni a torkukat, és nézni,
ahogy elvéreznek. Matteo oldalpillantást vetett rám, valószínűleg pontosan tudta,
mire gondolok. Egy pillanatig sem habozott volna, ha arra kérem, hogy húzza elő a
késeket. Matteo mindig készen állt arra, hogy beledöfje a kését a következő emberbe,
aki bosszantotta.
– Igazi szépség, Luca – mondta Scuderi büszkén. – Nem fogod megbánni a vá-
lasztásodat.
Nem igazán volt választás a részemről, de megtartottam magamnak a szavakat.
Nem volt értelme vitát kezdeni, különösen úgy, hogy apa sólyomként figyelt.
– Ő teljesen tiszta. Soha nem mehet sehova a testőrei nélkül. Ő csak a tiéd.
Kikényszerítettem magamból egy mosolyt. Nem mintha nem értékeltem volna. A
gondolattól, hogy valaki hozzáérhet Ariához, dühösen lüktetett a vér az ereimben.
Kibaszottul birtoklónak éreztem magam iránta. Soha nem érdekelt, ha a lányok,
akikkel viszonyom volt, más férfiakkal keféltek, de Aria esetében megölnék bárkit,
aki rossz szemmel merészel rá nézni.
– Nincs is jobb, mint betörni őket – mondta Aria unokatestvére, Raffaele. Egy fej-
jel kisebb volt nálam. Ha a ma este vérfürdővel végződne, őt ölném meg utoljára,
hogy nyugodtan elidőzhessek vele. Hogy lássam, sikerül-e még mindig azt a ronda
vigyort produkálnia, amikor a késem kiáll a szemgödréből.
Dante kemény pillantást küldött a katonájára, Raffaele pedig gyorsan visszapil-
lantott az italára. Ez volt az első alkalom, hogy Dante egyáltalán bármilyen érzelmi
reakciót mutatott. A felesége nem olyan régen halt meg.
Hivatalosan még mindig Fiore volt a Szervezet főnöke, de nem tudtam nem el-
gondolkodni azon, hogy vajon nem Dante volt-e az, aki a show-t irányította.
Valaki kopogott.
Amikor kinyílt az ajtó, és Aria besurrant, háttal nekünk, megmerevedtem. Nem
úgy nézett ki, mint az a lány, akit tegnap láttam. Rövid ruhát viselt, amely hosszú,
karcsú lábakat, krémszínű bőrt és gyönyörű popsit mutatott. A fenébe is! Amikor
végre megfordult, rájöttem, hogy elölről is ugyanolyan szép látványt nyújt. Aztán a
tekintetem feljebb vándorolt. Aria lehajtotta a fejét, a tekintetét a földre szegezte, és
láttam, hogy reszket a félelemtől és a szorongástól. Valami védelmező és dühös do-
log ütötte fel a fejét a mellkasomban, ami megijesztett. Ő az enyém volt. Hogy en-
gedhette az anyja, hogy ebben a ruhában járkáljon? A bal golyómat is feltettem volna
rá, hogy Ariának nem volt beleszólása ennek a ruhának nevezett kibaszott viccnek a
kiválasztásába. Dugtam már meg lányokat szűkebb ruhákban, de ő a jövendőbelim
volt, és még csak tizenöt éves. A szüleinek meg kellene védeniük őt, nem pedig így
bánni vele. Végre megkockáztatott egy pillantást, és találkozott a tekintetemmel. A
kurva életbe, úgy nézett ki, mint aki sírni szeretne. Ha valaha is lehetőségem lenne
rá, megölném Scuderit, és kurvára élvezném. Letettem a poharamat, mielőtt a falhoz
vágnám.
Aria szeme idegesen villogott. A többi férfi a szobában kellő tisztelettel figyelte,
de az a rohadék Raffaele levetkőztette a kibaszott szemével. Ha ez New York lenne,
felmenteném a teher alól, hogy valaha is lásson még valamit. És talán meg is teszem
mindenképpen, ha nem hagyja abba hamarosan a kéjelgést.
Nem törődve Raffaele tiszteletlenségével, Scuderi felém tolta Ariát. Úgy nézett
rám, mintha azt várta volna, hogy Aria miatt a földre esik az állam. Gyönyörű volt,
és három év múlva talán értékelném, hogy így öltözött, de most csak az bosszantott,
hogy Scuderi megpróbálta Ariát valami kibaszott szexbombának beállítani, miköz-
ben ő nyilvánvalóan utálta ezt.
– Ő a lányom, Aria – mondta Scuderi olyan buzgó tekintettel, mint egy német ju-
hászkutya, aki arra vár, hogy a gazdája eldobjon egy botot.
Fiore önelégült vigyorral nézett rám.
– Ugye nem ígértem túl sokat?
Baszd meg!
– Nem ígértél.
Aria kisöccse odasompolygott hozzá, és a kezét az övébe csúsztatta. A tekintetem
egy pillanatra a lábára tévedt, de elszakítottam tőle.
– Lehet, hogy a leendő menyasszony és a férj egyedül akarnak maradni pár perc-
re? – mondta apa azzal a pillantással, amit túlságosan is jól ismertem. Valószínűleg
azt hitte, hogy egy kibaszott szívességet tesz nekem. Nem kerülte el a figyelmemet
Aria pánikba esett arckifejezése, és az sem, ahogy gyakorlatilag könyörgött a szemé-
vel az apjának, hogy tiltsa meg.
Persze Scuderi nem vette észre. Valószínűleg megengedte volna, hogy a szeme
láttára bánjak vele durván, amíg nem lopom el a szüzességét az esküvő előtt.
– Maradjak? – kérdezte a testőre.
Aria arcán megkönnyebbülés villant át. Nem voltak illúzióim azzal kapcsolatban,
hogy mi vagyok, de ebben a szobában én voltam az, akitől Ariának a legkevésbé kel-
lett félnie.
– Adj nekik néhány percet kettesben – mondta Scuderi, és Aria megdermedt. Mit
gondolt, mit fogok vele tenni? Megerőszakolom a kanapén? Apa rám kacsintott.
Nyilván azt hitte, hogy a tizenöt éves menyasszonyomat fogom tapogatni. Ő való-
színűleg meg is tette volna. Mindenki távozni készült, míg csak a kisfiú maradt, aki
védelmezően a nővérébe kapaszkodott. El kellett ismernem a törpének, ő volt az
egyetlen a Szervezetből, akiben volt egy csepp bátorság.
– Fabiano. Tűnj el onnan azonnal – csattant fel Scuderi, mire a fiú elengedte Ariát,
és egy dühös pillantást vetett rám, mielőtt elment. Kedveltem ezt a szemtelen köly-
köt.
Az ajtó becsukódott, Ariával kettesben maradtunk. Hosszú szempilláin keresztül
nézett rám, és az ajkába harapott. Muszáj volt ilyen kibaszottul rémültnek látszania?
Tudtam, hogy milyennek tűnök mások szemében, és egy olyan kis termetű lánynak,
mint ő, valószínűleg úgy néztem ki, mint egy fenyegető óriás, aki épp el akarja tipor-
ni, de egyáltalán nem állt szándékomban bántani őt, még kevésbé fogdosni, akármi-
lyen ízletesnek is tűnt. Ennyire nem voltam romlott. Soha nem erőszakoskodtam nő-
vel, és Aria csak egy kislány volt. A menyasszonyom. Az enyém. Az enyém, akit meg
kell védenem.
Hogy eltereljem a figyelmét a nyilvánvaló rémületéről, megkérdeztem:
– Te választottad a ruhádat?
Megrándult, a szemei elkerekedtek. Hatalmas kék szemek, olyannyira tele ártat-
lansággal, hogy úgy éreztem, mintha még az én bűneimet is el tudnák mosni. És az
az aranyszínű haj... bassza meg, meg akartam érinteni, hogy megtudjam, tényleg
olyan selymes-e, mint amilyennek látszik.
– Nem. Az apám volt – mondta azzal a lágy, előkelő hangján.
Hát persze, hogy ő volt. Láttam, hogy reszket a hidegtől és a félelemtől. Úgy
döntöttem, hogy rövidre zárom ezt a nevetséges találkozót, mielőtt Aria elájulna tő-
lem, és a gyűrűért nyúltam, amit pár napja vettem neki. A kis menyasszonyom ösz-
szerezzent, és a kedvem még inkább elromlott. Megmutattam neki a bársonyos do-
bozt, remélve, hogy ez majd megnyugtatja, de ő csak bámult. Legszívesebben meg-
ráztam volna, de azzal csak bebizonyítottam volna, hogy a félelmei indokoltak. Oda-
löktem neki a dobozt, és ő végül érte nyúlt. Amikor az ujjai hozzáértek az enyémhez,
zihálva elhúzódott. El kellett fojtanom a bosszúságomat – nem miatta, hanem a szü-
lei, Cavallaro és az én apám miatt, akik ezt a zűrzavart ránk hozták. Túl fiatal volt.
Csak remélni tudtam, hogy a következő három évben nyer egy kis önbizalmat. Nem
akartam olyan feleséget, aki meghunyászkodik előttem.
– Köszönöm – mondta, miután megnézte a gyűrűt. A szeme találkozott az
enyémmel. Kinyújtottam a karomat. Alig tétovázva megfogta, és a nappali felé vezet-
tem, azokhoz az emberekhez, akik elárulták.
Abban a pillanatban, ahogy elengedtem, a húgaihoz és az anyjához rohant,
mintha ők meg tudnák védeni attól, ami most következik.
Én odamentem a férfiakhoz.
– És...? – kérdezte apa önelégülten.
Nem voltam benne biztos, hogy mire számított. Egy trágár megjegyzésre arról,
hogyan használtam ki a lehetőséget, hogy kettesben lehessek Ariával?
Matteo oldalpillantást vetett rám.
– Aria elfogadta a gyűrűt – mondtam tárgyilagosan.
Scuderi arca leesett.
– Ahogy kellett is neki. A lányomat engedelmességre nevelték. Majd meglátod.
– Luca rá fogja venni, hogy engedelmeskedjen neki. A legerősebb férfiakat is
térdre tudja kényszeríteni. Egy gyenge nő biztosan meghajol az akarata előtt – mond-
ta apám gúnyosan.
A vacsorát abban a pillanatban tálalták fel, és megmentett minket a veszekedés-
től. Kár volt érte. Nagyon élveztem volna.
Leültem Scuderi mellé, ahogy a hagyomány diktálta. Matteo velem szemben ült,
arcán az unalom árnyéka villant. Egy unatkozó Matteo mindig ketyegő bomba volt.
Fiore Cavallaro felemelte a poharát. Ahogy a szeme elrévedt, azt mondtam vol-
na, hogy abba kéne hagynia az ivást. Öreg fattyú. Jobban szerettem volna a fiával, a
hidegszívű Dantéval üzletelni, de amíg az apja volt a főnök, addig együtt kellett él-
nem a demens vén bolonddal.
– A hosszú és sikeres együttműködésre.
Felemeltem a poharamat, és lehajtottam a vörösbort. A tekintetem ismét megta-
lálta Ariát. Az asztal másik végén ült a többi nővel. Úgy nézett le a gyűrűjére, mintha
az valami félelmetes dolog lenne. Persze, hogy az volt. Hozzám kötötte őt. Az
enyémként jelölte meg. Amikor felnézett, a tekintetünk találkozott. Elpirult, és gyor-
san elfordult, a vörösség végigvonult a finom nyakán.
Matteo vigyorogva megrúgott az asztal alatt.
– Máris a gyerekmenyasszonyod után vágyakozol?
– Tudok várni – mondtam. – Nem mintha nem tudnám magam szórakoztatni.
De ettől a naptól kezdve ő az enyém volt.
Vacsora után a társalgóba mentünk inni és dohányozni. Rocco Scuderi és Fiore

Cavallaro elviselhetetlen hencegők voltak, és apa megpróbálta őket a saját hencegé-
sével háttérbe szorítani. Legszívesebben forró viasszal tömtem volna tele a fülemet,
hogy megkíméljem magam a baromságaiktól. Ajánlom, hogy Aria megérje, mert a
béke minden egyes kibaszott másodperccel, amit ezekkel az öltönyös fattyúkkal kel-
lett töltenem, egyre kevésbé hangzott csábítónak.
Már a negyedik pohár scotchomnál tartottam, amikor Matteo, Romero és Cesare
kivételével végre mindenki elhagyta a társalgót. Apa elment, hogy találkozzon egy
előkelő prostituálttal a Szervezet legjobb bordélyházából, de nem állt szándékomban
megkockáztatni a Bratva-kurvás incidens megismétlődését.
Hagytam, hogy a kandalló márványpárkányának támaszkodva ellazuljak. A
szemem nehéz volt az egész napos éberségtől, és nem kockáztathattam, hogy lankad-
jon az éberségem, amíg Chicagóban voltunk. Matteo úgy terült el egy karosszékben,
mintha övé lenne a hely. A vigyora nem sok jót ígért.
– Lehetett volna rosszabb is – mondta Matteo, és még szélesebben vigyorgott. –
Lehetett volna csúnya is. De, szent szar, a kis menyasszonyod egy jelenés. Az a ruha.
Az a test. Az a haj és az az arc. – Matteo füttyentett.
A düh végigsöpört rajtam. Matteóval gyakran beszéltünk így a nőkről, és még
kevésbé kedvező szavakkal is, de ez most más volt.
– Ez egy gyerek – mondtam elutasítóan, leplezve bosszúságomat. Matteo csak
még jobban felbosszantana, ha teret adnék neki.
– Nekem nem tűnt gyereknek – mondta, aztán csettintett a nyelvével. Megbökte
Cesare-t. – Mit szólsz hozzá? Luca vak?
Cesare megvonta a vállát, és óvatos pillantást vetett felém.
– Nem néztem rá közelről.
– Mi a helyzet veled, Romero? Van működő szemed a fejedben?
Romero felnézett, majd gyorsan visszanézett az italára. Elfojtottam egy vigyort.
Matteo hátravetette a fejét, és felnevetett.
– Bassza meg, Luca, megmondtad az embereidnek, hogy levágod a farkukat, ha
ránéznek arra a lányra? Még csak nem is vagy a férje.
– Ő az enyém – mondtam halkan. Matteóra pillantottam. Az embereim tiszteltek
engem, de Matteo vesztésre állt. Nem mintha aggódnom kellett volna. Soha nem tet-
te volna rá a kezét a nőmre.
– A következő három évben te New Yorkban leszel, ő pedig itt. Nem tudod min-
dig szemmel tartani, vagy a Szervezet minden emberét meg akarod fenyegetni? Nem
vághatod le mindnek a farkát. Talán Scuderi ismer néhány eunuchot, aki vigyázhat-
na rá.
– Megteszem, amit kell – mondtam, miközben az italt kavargattam a poharam-
ban. Elgondolkodtam azon, amit Matteo korábban mondott, és nem tetszett. Nem
tetszett a gondolat, hogy ilyen messze legyek Ariától. Három év hosszú idő volt.
Gyönyörű és sebezhető volt, veszélyes kombináció a mi világunkban.
– Cesare, keresd meg azt a két idiótát, akiknek Aria őrzését kellene ellátniuk –
parancsoltam.
Cesare azonnal elindult, és tíz perc múlva visszatért Umbertóval és Raffaele-vel.
Scuderi egy lépéssel mögöttük volt, és dühösnek tűnt.
– Mit jelentsen ez az egész? – kérdezte.
– Beszélni akarok azokkal az emberekkel, akiket kiválasztottál, hogy megvédjék,
ami az enyém.
– Mindketten jó katonák. Raffaele Aria unokatestvére, Umberto pedig majdnem
két évtizede dolgozik nekem.
Mindkettőjüket magamhoz hívtam.
– Szeretném magam eldönteni, hogy megbízom-e bennük. – Umberto mellé lép-
tem. Majdnem egy fejjel kisebb volt nálam. – Úgy hallottam, jó vagy a késsel.
– A legjobb – vágott közbe Scuderi. Egyszer s mindenkorra el akartam hallgattat-
ni.
– Nem olyan jó, mint az öcséd, ahogy a szóbeszéd tartja – mondta Umberto egy
biccentéssel Matteo felé, aki cápavigyort villantott rá. – De jobb, mint bármelyik má-
sik férfi a területünkön – ismerte el végül Umberto.
Matteo volt a legjobb a késsel.
– Házas vagy? – kérdeztem ezután. Nem mintha a házasság valaha is megakadá-
lyozta volna, hogy egy férfinak legyen egy másik nője.
Umberto bólintott.
– Huszonegy éve.
– Az hosszú idő – mondta Matteo. – Aria szörnyen finom lehet az öreg feleséged-
hez képest.
Vetettem Matteóra egy pillantást. Nem tudta volna egy pillanatra befogni a szá-
ját?
Umberto keze egy centit rándult a derekán lévő pisztolytáska felé. A saját kezem
már a fegyveremen pihent. Találkoztam Umberto tekintetével. Megköszörülte a tor-
kát.
– A születése óta ismerem Ariát. Ő még gyerek.
Egy csipetnyi szemrehányással mondta. Ha azt hitte, hogy ettől bűntudatom
lesz, vagy bármi hasonló, akkor bolond volt.
– Már nem sokáig lesz gyerek – mondtam.
– Az én szememben mindig is gyerek marad. És én hűséges vagyok a feleségem-
hez. – Umberto rávillantott Matteóra. – Ha még egyszer megsérted a feleségemet,
engedélyt kérek az apádtól, hogy késpárbajra hívjalak ki, hogy megvédjem a becsüle-
tét, és megöljelek.
Azzal Matteo napját is feldobná. Semmit sem szeretett jobban, mint egy véres
késpárbajt, valószínűleg még a puncit sem.
– Megpróbálhatnád – mondta Matteo fogait kivillantva –, de nem járnál sikerrel.
Umberto nem jelentett fenyegetést. Sem Matteónak, sem Ariának. Látszott rajta,
hogy apai módon védelmezi őt.
– Szerintem jó választás vagy, Umberto.
Raffaele felé fordultam. Ha New Yorkban lettünk volna, már golyót röpítettem
volna a fejébe. Talán azt hitte, hogy nem láttam, ahogy Ariára nézett, amikor azt hit-
te, hogy senki sem figyel rá. Egyenesen elé léptem. Kihúzta a nyakát, hogy találkoz-
zon a tekintetemmel. Próbált lazának tűnni. Nem tudott becsapni. Félelem volt ben-
ne. Remek.
– Ő családtag. Tényleg azzal vádolod, hogy érdeklődik a lányom iránt? – szólt
közbe oldalról Scuderi.
– Láttam, hogy néztél Ariára – mondtam Raffaele-nek. A szeme idegesen villo-
gott.
– Mint egy lédús barack, amit le akarsz szedni – vágott közbe Matteo, aki ezt már
túlságosan is élvezte.
Raffaele tekintete Scuderira siklott, mint egy gerinctelen nyápic. Ismertem hozzá
hasonló fickókat. Azért élvezték, hogy a gyengéket, különösen a nőket kihasználják,
mert csak így érezhették magukat erősnek.
– Ne is tagadd. Felismerem a vágyat, ha látom. És te akarod Ariát – morogtam.
Raffaele nem tagadta.
– Ha rájövök, hogy még egyszer így nézel rá... Ha rájövök, hogy kettesben vagy
vele egy szobában... Ha rájövök, hogy akár csak a kezéhez is hozzáérsz, megöllek.
Raffaele elvörösödött.
– Te nem vagy tagja a Szervezetnek. Senki nem mondana neked semmit, még
akkor sem, ha megerőszakolnám. Be tudnám törni neked. Talán még le is filmezném
neked.
Megragadtam a rohadékot, és a földre tepertem. Az arca keményen a padlónak
csapódott, én pedig a térdemet a hátába döftem. Szét akartam törni a gerincét, és le-
tépni a kibaszott golyóit. Hogy soha többé eszébe se jusson egy mondatban használni
az „erőszak” és az „Aria” szavakat.
Raffaele küzdött és káromkodott. Olyan volt, mint egy zavaró légy: gyenge és
undorító. Kevesebbet ér, mint a cipőmön lévő kosz. Hogy még csak gondolni is me-
részelt arra, hogy megérintse Ariát, hogy betörje... Megragadtam a csuklóját, és elő-
húztam a késemet.
Le kéne vágnom a golyóit és a farkát. Ezt érdemelte volna. De ez nem az én terü-
letem volt. Bár ez felbosszantott, engedélyért Scuderire néztem.
Scuderi bólintott. A késemet Raffaele kisujjára húztam, átvágtam a csontot és a
húst, és élveztem a punci sikolyát.
Női visítás visszhangzott a falakon keresztül.
Elengedtem Raffaele-t és felálltam. Úgy ringatta a kezét, mint egy csecsemőt,
közben nyöszörgött. Undorító. Romero és Cesare elővette a fegyverét.
Scuderi elment, hogy kinyisson egy titkos ajtót, felfedve a vöröshajú nővért és
Ariát.
– Hát persze – sziszegte Scuderi. – Tudhattam volna, hogy megint te okozol bajt.
– Elrántotta a vörös hajút Ariától a társalgóba, felemelte a kezét, és keményen arcon
csapta. Az ujjaim megfeszültek a késen.
Aztán a köcsög ismét Aria felé lépett, és felemelte a karját. Düh égett bennem. Az
enyém.
Elkaptam a csuklóját, megállítottam. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy
ne döfjem a véres kést a gyomrába, és ne hagyjam, hogy elvérezzen, mint egy disznó.
A szemem sarkából láttam, hogy Umberto előveszi a kését, Scuderi pedig a fegy-
veréért nyúl. Matteo, Romero és Cesare is elővette a saját fegyverét.
Gyűlöltem a szavakat, amelyeket ezután ki kellett mondanom.
– Nem akartam tiszteletlen lenni, de Aria már nem a te felelősséged. Elvesztetted
a jogot, hogy megbüntesd őt, amikor a menyasszonyommá tetted. Most már az én
felelősségem, hogy foglalkozzak vele.
Scuderi az Aria ujján lévő gyűrűre pillantott, amely az enyémként jelölte őt. Bó-
lintott, én pedig elengedtem.
– Ez igaz – lépett hátrébb tőlem, és Ariára mutatott. – Akkor szeretnéd te kapni a
megtiszteltetést, hogy egy kis értelmet verj belé?
Aria felé fordítottam a tekintetem. Sápadt volt. Félelemmel teli tekintete a vérrel
borított kezemben lévő késre siklott, majd vissza az arcomra. Megdermedt. A gondo-
lat, hogy kezet emeljek rá, nevetséges volt. Miféle férfi üt meg egy nőt? És Aria?
Nem, már a puszta gondolattól is csikorgott a fogam. Kevesebbet nyomott, mint a
felem. Ártatlan és sérthetetlen volt.
– Nem volt engedetlen velem szemben.
Scuderi kibaszott boldogtalannak tűnt. Nem mintha nem szarnám le.
– Igazad van, de ahogy én látom, Aria az esküvőig az én tetőm alatt fog élni, és
mivel a becsület tiltja, hogy kezet emeljek rá, más módot kell találnom arra, hogy en-
gedelmességre bírjam. – Másodszor is megütötte Aria húgát, és fél lélekkel már meg-
int közbeléptem volna, de ez már nem állt a hatalmamban.
– Minden egyes rossz cselekedetedért, Aria, a húgod fogja vállalni a büntetést he-
lyetted – mondta Scuderi. Aria úgy nézett ki, mintha inkább őt ütné meg, mint a hú-
gát. Túl ártatlan és gyengéd volt egy olyan emberhez, mint én.
Scuderi a testőrhöz fordult.
– Umberto, vidd Giannát és Ariát a szobájukba, és gondoskodj róla, hogy ott is
maradjanak. – Umberto hüvelyébe dugta a kését, és kivezette őket. Aria kerülte,
hogy rám nézzen, miközben segített a húgának.
Raffaele nyöszörgése terelte vissza a figyelmemet. Még mindig a kezét szoron-
gatta, és úgy sírt, mint egy kibaszott nyápic. Matteo egy zsebkendőt nyújtott felém.
Elvettem, és nagyjából megtisztítottam a kezemet és a kést. Vízre és szappanra lett
volna szükségem, hogy teljesen megszabaduljak tőle.
– Bízom benne, hogy megóvod Ariát a férfiak figyelmétől – mondtam hidegen,
kemény pillantást vetve Scuderire. – Nem akarom, hogy bármelyik is a közelében
legyen. Ha meghallom, hogy valaki akár csak rossz szemmel néz rá, semmi sem fog
megakadályozni abban, hogy Chicagót a legvéresebb háborúba rángassam, amit csak
el tudsz képzelni. Nem osztom meg, ami az enyém, és Aria az enyém. Csak az
enyém. A mai naptól kezdve az én védelmem alatt áll.
Scuderi szája elvékonyodott, de Fiore kiakadna, ha a béke azért szakadna meg,
mert Scuderi nem tudja megvédeni a saját lányát.
– Ne aggódjatok. Meg fogjuk védeni. Ahogy mondtam, katolikus lányiskolába
jár, és soha nem marad egyedül férfiakkal.
Letérdeltem Raffaele mellé, és ő visszahőkölt, a szemében rémület villogott. Még
közelebb hajoltam hozzá.
– Ez még semmi – morogtam. – Ez a fájdalom egy kibaszott vicc ahhoz képest,
hogy milyen kínokat fogsz átélni, ha még egyszer Aria közelébe mész. Ha csak egy
hajszála is megmozdul a testén – a hangom még halálosabbá vált, remegett a dühöm
erejétől –, egyetlen kibaszott hajszála, feldugom a késem a seggedbe, és addig duglak
vele lassan, amíg el nem vérzel a segglyukadon keresztül. Megértetted? – Reszketve
bólintott.
– Hallani akarom.
– Nem nyúlok hozzá – préselte ki magából, és úgy nézett ki, mint aki bármelyik
pillanatban lehányja a cipőmet.
Felálltam és hátraléptem, az ajkam legörbült az undortól az előttem álló gyáva
alak láttán.
– Itt végeztünk – mondtam.
– Kikísérlek – mondta Scuderi éles hangon.
Romero, Cesare, Matteo és én követtük őt. Nem fogtunk kezet, amikor elváltunk.
Az efféle hamis udvariaskodások várhatnak az esküvőmig.
Miután visszatértünk a szállodánkba, összegyűltünk a bárban egy újabb italra.

Romero volt az egyetlen, aki alig nyúlt a sajátjához, ő mindig kötelességtudó volt.
Tekintetemet rászegeztem. Gyerekkorunk óta ismertem őt. Közel egyidős volt Mat-
teóval, és együtt jártak iskolába. Jó katona volt és megbízható ember.
Észrevéve figyelmemet, elkomorult.
– Valami baj van?
– Mit gondolsz Ariáról? – Cesare és Matteo is elhallgatott.
Romero letette a poharát, a teste megfeszült.
– Ő lesz a feleséged.
– Nem akarom, hogy kimondd a nyilvánvalót. Azt akarom hallani, milyen be-
nyomásaid vannak róla.
– Félénk és engedelmes. Jól viselkedik. Nem hiszem, hogy gondot fog okozni a
következő három évben. – A szavait gondosan megválasztotta.
– Már most is gyönyörű. De három év múlva egészen lenyűgöző lesz. Kell valaki,
aki a testőre lesz, valaki, akiben megbízhatok, hogy nem nyúl ahhoz, ami nem az övé
vagy bárki másé.
Romero szeme kitágult, végre felfogta. Matteo és Cesare is meglepettnek tűnt.
– Luca – mondta halkan –, ha engem választasz Aria őrzésére, esküszöm, hogy
biztonságban lesz. És soha nem fogok még csak illetlenül sem gondolni rá.
Matteo felhorkant.
– Ne esküdj meg rá! Van egy olyan érzésem, hogy nehéz lesz, hogy ne legyenek
illetlen gondolataim Ariáról.
Kemény pillantást vetettem Romeróra.
– Tudod, hogy megbízom benned, és az egyik legjobb katonám vagy, de amit az
előbb Raffaele-nek mondtam, az mindenkire igaz, aki hozzáér. – A tekintetem végig-
siklott mindhárom férfin, mielőtt vigyorogva felemeltem a karomat, és újabb kört
kértem a pultostól. Megkapták az üzenetet.
4. FEJEZET
MAJDNEM 3 ÉVVEL KÉSŐBB
Matteo egy újsággal hadonászott a levegőben, amikor belépett a lakosztályomba.

Letéve a kávém, felhúztam a szemöldökömet.
– Mióta olvasol te újságot? – kérdeztem. Természetesen naprakésznek kellett ma-
radnunk a politikai eseményekről, különösen a törvényhozásról, de erre volt az in-
ternet. Matteo azt hitte, hogy ettől jobban néz ki? Mint valami kibaszott brooklyni
hipszter?
Nem csodálkoznék, ha divatból újságot hordana magával.
Válaszvigyora felerősítette a gyanúmat.
– Láttam egy érdekes cikket a neten, amikor ma reggel az ágyban megnéztem a
híreket, és úgy döntöttem, hogy fizikai bizonyítékot szerzek róla.
– Miről?
Matteo odalépett a konyhapulthoz, és letette elém az újságot. A szemöldököm
meglepetten felszaladt, amikor megláttam a címlapot és a fotót.
Ez az a nő, aki elrabolta New York legkeresettebb aggle-

gényét a piacon!
A főcím alatt egy fotó volt rólam, mellette pedig egy fotó Ariáról. Egy pillanatra
megdermedtem. Az eljegyzésünk óta eltelt három évben nem láttam Ariát. Nem is
volt rá semmi okom. Küldtem neki ajándékot karácsonyra, az eljegyzésünk évfordu-
lójára, Valentin-napra és a születésnapjára – az utolsót tegnap, a tizennyolcadik szü-
letésnapjára.
Aria fájdalmasan gyönyörű volt. A fénykép nem volt hivatalos. Úgy nézett ki,
mintha paparazzók készítették volna a tudta nélkül, ezért a tekintete távolságtartó
volt, ahogy a kamerába nézett. Chicago utcáin sétált, néhány bevásárlószatyorral a
kezében, Umberto és a második testőre követte. Rövid, szürke télikabátot, túlmérete-
zett fehér gyapjúpulóvert, szívdöglesztően rövid kockás szoknyát és szürke, térdig
érő szarvasbőr csizmát viselt, amely kiemelte karcsú vádliját és lábát. Hosszú, szőke
haja a vállára omlott, és jó ég, az arca... még abban sem voltam biztos, hogy sminkel-
te-e magát, de lenyűgöző volt.
– Neked csorog a nyálad – mondta Matteo, ahogy szembe hajolt velem.
A tekintetem az övére siklott.
– De az övé is. – Matteo egy férfira mutatott a képen, aki majdnem kitörte a nya-
kát, hogy Aria után bámuljon, és megnézze őt. Késztetést éreztem, hogy kiderítsem,
ki volt az illető, és megöljem, már csak az izgalom kedvéért is. De volt egy olyan ér-
zésem, hogy akkor sem hagynám abba a gyilkolást, ha minden fickót megbüntetnék,
aki a menyasszonyomat bámulja.
– Meg kell mondanom, egy kicsit megsértődtem, hogy nem engem tartottak a
legkeresettebb agglegénynek New Yorkban. Úgy értem, nézz rám. – Matteo hátralé-
pett, hogy megcsodálhassam a ruháját. Kibaszott motoroscsizma, bőrdzseki és sza-
kadt farmer.
– Már nem kell aggódnod emiatt. Ezek szerint én már nem vagyok a piacon –
mondtam szárazon.
– Tudtad, hogy a hír kiszivárgott a sajtóhoz?
Megráztam a fejem. Apa nem mondta, hogy pontosan mikor fog kikerülni a beje-
lentés. Átfutottam a cikket, hogy megnézzem, mit írtak Ariáról.
Luca Vitiello hódításainak hosszú sora bizonyára könnyeket

fog hullatni, ha megtudják, hogy a 600 millió dollárra becsült
nettó vagyonnal rendelkező örökös már nem eladó.
– A cikkükben még téged is kitagadtak az örökségből – mondtam az öcsémnek.

Ő és én ketten fogjuk örökölni apa vagyonát, és az közelebb volt a 700 millió dollár-
hoz, de mi volt százmillió plusz-mínusz a sajtónak? Szokás szerint minimálisra szorí-
tották a tényellenőrzést.
Leendő felesége, Aria Scuderi, aki olasz-amerikai szárma-

zású, ahogy az várható volt, Rocco Scuderi étteremlánc-
tulajdonos legidősebb lánya.
Majdnem felhorkantam. Roccónak minden bizonnyal több étteremláncban is

benne volt a keze, de ez biztosan nem az ő munkaköre volt.
Pletykáltak a chicagói alvilággal való kapcsolatairól, de

soha nem erősítették meg. Ugyanez mondható el a Vitiellókról
is, ami felveti a kérdést, hogyan jött létre ez a kötelék. Salvatore
Vitiello és Rocco Scuderi nem kívántak nyilatkozni. Nem lehet
nem elgondolkodni azon, hogy Aria Scuderi hogyan győzte
meg a Vitiello-örököst, hogy felhagyjon agglegényéletével.
Becsuktam az újságot. Micsoda baromság.

Megcsörrent a telefonom, és Grace neve villant fel a képernyőn. Általában jobban
tudta, hogy nem szabad engem hívnia. Én kértem találkozót, nem pedig fordítva.
– Ez egy dühös csörgés – mondta Matteo kárörvendve.
Felvettem, de mielőtt egy szót is szólhattam volna, Grace hangja a fülembe rikol-
tott.
– Mikor akartad elmondani nekem? – A hangja dühös és nyafogós volt.
Matteo kuncogott, és kiitta a maradék kávémat.
– Mit akartam volna elmondani neked?
– Hogy meg fogsz házasodni, természetesen!
– Semmi közöd hozzá.
– Micsoda? – visította. – Három éve dugunk egymással. Azt hiszem, megérdem-
lem...
– Szart se érdemelsz, Grace. Ahogy te mondtad. Dugtunk, és ha jól emlékszem,
mindketten dugtunk másokkal is ez idő alatt.
Csend.
– Beleegyeztem volna, hogy kizárólagos legyél, ha megkérsz rá.
– De nem akartam. Nem érdekel, hogy kivel kefélsz.
Matteo halkan nevetett, amitől legszívesebben a csinos fejéhez vágtam volna a te-
lefonomat.
– Szóval azt hiszed, hagyom, hogy akkor is megdugj, amikor már házasok vagy-
tok, mintha semmi sem változott volna?
– Először is, még nem vagyok házas. Másodszor, már korábban is dugtál nős pa-
sikkal. És harmadszor, te nem vagy olyan különleges, úgyhogy leszarom, hogy ha-
gyod-e, hogy megdugjalak vagy sem.
– Luca – a hangja még nyafogóbb lett. – Ezt nem gondolod komolyan. Miért nem
találkozunk később, és szórakozunk egy kicsit?
Letettem a telefont. Ennek a nőnek nem volt büszkesége.
Matteo elvigyorodott.
– A te Grace-drámád ismét feldobja a napomat.
– Menjünk a dojo felé. Szeretném átrendezni a csinos arcodat az öklömmel.
Matteo összecsapta a tenyerét az enyémmel.
– Jól van.
Megráztam a fejem, és követtem őt a lift felé. Több oka is volt annak, hogy szük-
ségem volt egy jó kis bunyóra, és Grace csak az egyik kisebb ok volt. A fő oka, hogy
ki kellett engednem a testemben felgyülemlett vágyat, ami azóta kavargott, hogy lát-
tam Ariát.
Még hat hónap volt hátra, amíg végre megérinthetem azt a testet. Hat kibaszott
hosszú hónap.
HAT HÓNAPPAL KÉSŐBB
– Szóval, ideges vagy, Luca? – vigyorodott el Matteo.

– Nem, én sosem vagyok ideges.
– De három éve nem láttad Ariát. Mi van, ha élőben nem néz ki dögösnek? A fo-
tók megtévesztőek lehetnek. Akkor egész életedben egy csúnya nővel fogsz dugni.
Another random document with
no related content on Scribd:
bright and happy home which she had quitted upon her errand of
love. The brightness of her dark and expressive eyes was contrasted
with the marble whiteness of her complexion, her beautiful hair,
which had formerly graced the most precious pearls, and adorned
costly diamonds, the gifts of royal love, was now confined by a
simple braid, and the form, once decked in imperial purple, and
glittering in courtly magnificence, was now wrapped in the plainest
garb, the simplicity of which could not hid the loveliness of her form.
In a voice of soothing sympathy, she gave some directions to the
sorrowing servants, and then kindly led the bereaved relations from
the chamber of death. “He has departed in peace,” said she, as they
entered a retired chamber, “may our last end be like this; may we die
the death of this righteous man, and now, dearest friends, the swiftly
passing moments warn me to be quick in what I have to relate. Your
minds, I know, are stayed upon the Rock of Ages, and though I
speak of danger and death, ye will know that the Lord of all the earth
will do right. Brother Ambrose, last night, brought the tidings that
tomorrow is appointed for another of those awful scenes with which
Rome is now familiar, and, though we know that the moment when
the soul of the Christian takes its flight from this world of sorrow and
wickedness is a moment which introduces it to an eternity of
happiness, unalloyed and unspeakable, yet we turn with shuddering
grief, from its accompaniments of pain and torture.” “Oh, tell me not,”
said Cleone, with startling agony of voice and manner, “say not that
our Curtius is condemned,” and overcome with grief and terror, she
sank upon the ground, while the mother, with her hands clasped, and
her eyes raised, prayed for strength from above. “He is indeed
condemned,” said Sister Helena, “but listen, dear sisters, and see if
there is not a ray of hope to lighten this gloomy hour. After learning
these tidings, I left our retreat immediately to comfort you, if possible,
and, with hasty steps proceeded along the private path which leads
from our secluded dwelling directly by the remains of the ancient
temple upon the hill. While groping my way through the ivy and thick
bushes, I was startled by the sound of voices, proceeding from the
ruins, and the name of the Emperor repeated with the most awful
threats, and joined to the fear of discovery induced me to stop and
conceal myself. That the speakers were bitter enemies to Nero was
evident from their conversation, and, in a short time I gathered from
it that they had entered into a conspiracy, and bound themselves by
solemn oaths to take his life, and, that the moment of his leaving the
amphitheatre, after the executions, was chosen to effect their
purpose, as being a moment of confusion and dismay. The infamous
Caius Piso, whose inveterate hate for the Emperor is so well known,
I discovered, was at the head of the conspiracy, and their measures
are so well concerted that they must succeed. Now, dear friends,
may we not, by warning Nero of this imminent, this certain danger,
save the life of your beloved Curtius? Listen, Cleone, have you
courage to face this cruel Emperor, and intercede for the life of your
brother? And, if he refuses to grant it to your prayers, yet you may
induce him to mercy by convincing him that the means of saving his
own life is in your power.” “But, do you reflect, Helena, that this
inhuman tyrant may, and most probably would turn a deaf ear to all
her intercessions, and force her, by torture, to confess her
knowledge of this conspiracy? No, it is for me to offer myself a
sacrifice for my son. I will endure every torment he can inflict, and,
perhaps, when convinced that he cannot extort the secret, he will
grant me the life of my child.” “Mother,” said Cleone, throwing her
arms around her neck, “mother, do you doubt my resolution, my
courage, my ability to endure any suffering for the sake of those so
dear to me? Oh, let me go; I will throw myself at his feet; he cannot
resist my supplications; he will be grateful to us for saving him from
sure destruction, and reward us by restoring my brother to his home
and friends.” “Hear me,” said Sister Helena, “I myself would be the
intercessor, were I not certain that Nero would recognize in me one
who has incurred his mostly deadly hatred, one whom he would not
hesitate to sacrifice to his revengeful passions, and whose entreaties
for the life of the young Christian would only be a passport for his
speedy death. You, madam,” said she, addressing the distressed
and almost fainting mother, “are known as a Christian. You have
already been exposed to the suspicions of Nero, and have but barely
escaped his cruel persecutions by a life of the strictest seclusion.
Your daughter, reared in retirement, and unknown to the world,
would not be so obnoxious, and she might not be unprotected. The
young Flavius, the unswerving friend of Curtius, who has already
braved the indignation of the tyrant, for his sake, would, without
doubt, accompany and support her, and high in rank, and beloved by
all parties, his influence would go far to ensure her safety. But, we
have but moments to deliberate; midnight is the time appointed for
these conspirators to meet and perfect their plan, and, if we resort to
these, I am convinced, only means, to save the life of this dear
friend, Nero must know all in season to apprehend them together.”
“Do not hesitate, mother, dearest, dearest mother, let me save my
brother from this awful death; I shall be safe; God will protect me; He
will aid me to confront this terrible Nero.” “My Cleone, my darling
child, must I expose you to this danger? Must I thrust you, as it were,
into the jaws of this inhuman monster? Oh, think, dear sister, of his
aggravated cruelties; remember the fate of his own mother and wife;
when has any consideration stayed his barbarity? How can we
expect, how can we even hope that he will lose his grasp of a victim,
so completely in his power? He will sacrifice them both, and I—I
shall be left childless and alone!” Tears of commiseration streamed
from the eyes of the sympathizing recluse. “Be it as you please,” said
she, “I cannot, dare not urge you to a measure which may indeed
end as you fear; although I think it would be otherwise. I know the
disposition of Nero. Alas!” said she, with shuddering grief, “who
should know it so well! Amidst all his fierce cruelty, he is a very
coward by nature, and nothing so perfectly unmans him as the fear
of death.” “Go then, my Cleone,” said her mother, “if possible, save
your brother from this dreadful doom, and if I am bereaved of both, I
will pray that I, too, may join you in that heaven, where there is no
separation.”
The evening was now advanced, and Herbert closed the volume.
“How was it possible,” said Susan, “that Valeria, for it was she, I
suppose, who bore the name of Sister Helena, could have eluded
the search of the vindicative Emperor? With his exasperated
feelings, he would leave no means untried to discover her, and these
being joined with his great power, I cannot imagine how she could
have been saved.” “Though the early Christians,” said Herbert,
“when called to give a reason for the hope that was in them, were
bold in conscious innocence, though they shrank not from danger or
death in the service of their Master, still, they did not, needlessly,
cast away their lives; but, even with the prudence of worldly wisdom,
avoided exposure. Their residence was often in the most obscure
places, in the depths of gloomy forests, or in caves of the earth, from
whence, in the still hours of night, the sounds of praise and
thanksgiving arose to Him to whom ‘the darkness is as at noonday.’
Many of these subterranean abodes are still shown, and the
inscriptions upon the rugged walls prove them to have been the
homes of the persecuted Christians.” “I should like to go to Rome,”
said Charles, “and go into those caves, and see the ruins of that
great city.” “And those ancient pavements,” said Mary, “which have
been swept by the imperial purple, and visit the tombs, where rest
the remains of those great and good, of whom we read.” “Now Mary
is upon her hobby,” said Susan, “and she will not stop short of the
Holy Land at least. If she were only an old man, with a big wig, she
would be a most inveterate antiquary.” “I will sympathize with you,
dear Mary,” said Elizabeth, “if to read of former ages, and their
stirring events, excites so much interest, how delightful to stand upon
the spots commemorated in history, but, above all, to tread in the
footsteps of the Saviour, and visit the scenes hallowed by his
presence.” “To stand upon the Mount of the Olive trees,” said
Herbert, “to wander by the brook Cedron, and through the ancient
burial places of the Jews. To linger by the shores of the sea of
Galilee, and mark the swelling waters, to fix in our ‘mind’s eye’ the
very place where Jesus walked upon the boisterous waves. Come
evening, remind me, Mary, and I will read some lines which may
interest you, as being an admirer of poetry as well as of these
remembrances of bygone days.”
Chapter VI
The mild blue sky, the silvery moon, sailing in its unclouded
brightness,
And the soft breeze of night, wafted upon the gentle summer air,
All breathe of peace and loveliness; man’s base passions alone mar
the scene.
Although Mrs. Wilson lived in comparative retirement, yet her

house was the abode of hospitality. Many valuable friends of her
younger years, and of her husband, still kept up that friendly
intercourse which had always been a source of pleasure and
improvement; and among them were many, not only the most pious,
but the most enlightened and amiable characters of the day. In their
society the young people became accustomed to that true
politeness, that delicate wit and refined conversation which is the
sure index of good breeding and high intellect. While surrounded by
visitors of this class they could not so much regret the loss of their
evening entertainments, and, when left with only their own domestic
circle, they returned to them with renewed enjoyment. Some
evenings had elapsed during one of those pleasant seasons of
visiting, and the continuation of the Tale, which had so interested
them, had been necessarily delayed, but at length the time arrived
when they were again alone and at liberty to pursue their course of
reading.
“The moonbeams shone in rich splendor upon the massy walls

and towers of the imperial palace and illumed the glittering arms of
the guard who surrounded it. Preparations for a feast were going on
and strains of soft music were heard within. Its magnificent
apartments were blazing with light and sparkling with gold and silver
ornaments and the fragrance of the scented draperies diffused itself
through their vast extent. In an inner chamber, more gorgeously
decorated, and hung with cloth of gold, the bordering of which was
heavy with jewels, reclined upon a luxurious couch the infamous
Nero, the lord of all this splendor, but despised and contemned by
even the meanest of his subjects. His purple robe hung in rich folds
over the silver drapery of his couch, his long, perfumed hair was
parted over his white forehead, displaying an effeminate
countenance which, to a casual observer, would show none of those
traits of revengeful malice or diabolical cruelty which were the
characteristics of the despotic Emperor. His jeweled fingers pressed
lightly the strings of a lute and the careless indolence of his attitude
expressed total indifference to everything excepting his own ease. A
few attendants stood at the door and his favorite freedman waited
near the couch to receive the first indications of his pleasure.
“Anicetus,” said he, at length, raising his heavy eyes, in the
expression of which alone might be seen the evil passions of his
nature, “did you instruct my guards to admit the woman whom we
encountered at the bath?” “I did, mighty Emperor,” was the answer.
“Repeat to me the words of her address.” “My lord, to the best of my
recollection, these were her very words: ‘The star of thy nativity
wanes; wouldst thou know more? admit me ere thy revel begins.’”
The complexion of Nero grew paler as he said in a low tone: “Dost
thou believe in the prophetic gifts of these Sybils?” “The star of Nero
will always be in the ascendant,” said the freedman. “Is not his word
the law of Rome? and not of Rome only, but of the whole world?”
and he bowed to the ground in cringing servility. “Nevertheless, I
would hear what this woman would reveal; see that she is admitted
at the time. Some wine, Anicetus. What insufferable insolence in
Servius Galba to interfere in the execution of my will! His haughty
ambition requires pruning. Reprieve! pardon the arrogant Christian,
who has dared to brave my power! No! by Jupiter, the extremest
tortures shall punish his audacity; we will see if his demeanor will
retain its insulting composure. Are all my orders executed? Is
everything in readiness?” “Everything, my noble lord; all has been
prepared according to your directions, and your decree to that effect
has been given to the impudent Christian, who will have the night to
contemplate the certainty of his deserved fate.” “It is ’well,” said
Nero, and a malignant smile passed across his features and, while
carelessly tuning his instrument, his thoughts were apparently rioting
in the prospect of the gratification of his revenge. At this moment the
woman, who, by his order was suffered to enter, appeared at the
door of the apartment. As the freedman met her with an impatient
gesture, she waved him aside and, with a firm step and commanding
air, advanced to the couch, from which Nero had started. The same
dark and piercing eyes were fixed upon him which had terrified
Cleone and the same deep and hollow voice sounded in his ear.
“The decree of Fate is even now passing; the fiat of justice is being
issued; thou, who hast arrogated to thyself the powers of life and
death at the dictates of thine own base passions, tremble before a
Power in whose sight thou art but as a grain of dust, more degraded
than the meanest worm of the ground thou hast polluted. The Sun of
the universe will arise, but not for thee; the breeze of the mountains
will refresh all nature, but its healthful influence will impart no life to
thine inanimate form; Emperor of Rome! the sands of your life are
few and fast ebbing!” Nero had stood motionless and as she stayed
her denunciations he sank again upon his couch, but a moment
elapsed, when rage and anger glowed in his countenance, before
pale as marble. “Wretch!” said he, “thy fate is sealed, tortures and
death await thee.” Unshrinkingly she stood before the tyrant, unawed
she witnessed his deadly rage. “Yet retrace thy steps,” she said,
“man of many crimes, while yet in thy power repair those evils which
have not passed beyond thy influence. From the deep abyss of thy
guilt and infamy look up; for, far through the fearful gloom the rays of
the sweet star of mercy may reach even thee. For me, I am beyond
your power; you can neither save nor destroy me. Nero, to purchase
the slender chance for mercy which is yet yours I would barter life
and yield it amidst all the torments the art of man could inflict. But my
time has elapsed; we meet no more on earth.” So saying, before the
dismayed Emperor could collect his scattered thoughts, she passed
from the apartment and from the astonished gaze of the attendants
who, though distant spectators of the scene, had not heard what had
passed. “Draw near, Anicetus,” said Nero, as his freedman
approached. “Where did Galba direct his steps when he left our
presence? I liked not his haughty bearing.” “To the Senate chamber,
my lord.” “Ha! are the Senate together tonight? for what purpose?” “I
know not, most mighty Emperor; the doors of the chamber are
closed.” “The slaves! do they dare?” He strode the apartment with
hasty steps, his cheeks blanched with passion. “Discover,” said he,
“the cause of this secret sitting; by my head, they shall dearly rue
this audacity. Bring me the report without delay.” The freedman bent
his body in obedience and withdrew. Left alone, the restless motions
and perturbed demeanor of the Emperor expressed the agitation of
his mind. At times he would gnash his teeth in anger, then strong
lines of terror and dismay would cross his features. At length,
throwing himself upon the couch, he covered his face with his hands
and appeared lost in thought. The lowliest goatherd among the
Appenines, who, lying down at night with but the hard ground for a
pillow and a canopy of boughs for a shelter, knows not where to find
his daily food, was happier than this lord of Italy. Of what avail was
all this pomp to him, whose splendid robes covered a heart beating
with terror and alarm? The abode of suspicion and fear, torn with the
pangs of dark remorse, but still raging with the most horrid passions,
to gratify which the country which he was bound to serve and protect
was made to bleed at every pore? The meanest serf, the most
degraded slave throughout this vast empire would have refused to
exchange situations with this lordly tyrant could they have realized
the horrors of his guilty conscience. At one moment he would devise
means to crush the Senate at a single blow; then the words of the
Sybil, recurring to his mind, the idea of conciliation would be
uppermost, and, though his whole frame trembled with impotent
rage, yet he would determine to practise his powers of dissimulation
and defer the gratification of his revenge to a more fitting opportunity.
The superstitious terrors of his intellect were all aroused, his
cowardly heart quailed at the shadow of coming events which he
knew would overwhelm him, and his revengeful passions were all in
wild commotion.
A slave, bending before him, announced Lucius Flavius, and,
collecting his thought, and endeavoring to smooth his brow to
composure, he ordered that the patrician should be admitted.
Herbert was here interrupted by the call of some persons upon
business which might detain him some time, to the great annoyance
of the little party. A pleasant conversation, however, commenced
upon the influence of superstition over mankind throughout all ages
of the world. “Even in our enlightened age,” said Mrs. Wilson, “we
find many who are slaves to superstition in some of its various forms,
but its influence is milder and gradually decreasing. Within a century
and a half persons whose minds were enlightened, of undoubted
piety, and who would have smiled in derision at the superstitious
observances of the ancient Romans, professed full faith in witchcraft,
that most terrific of all delusions.” “Oh,” said Mary, “I never hear the
relation of those times without a shudder. What could have been the
cause of such frightful credulity?” “It is shrouded in mystery,” said
Mrs. Wilson, “and, probably, in this world we shall never know. Let us
be thankful that no vestiges of such infatuation are left, but the sad
spot where so many victims to its maddening influence perished.”
“Even here,” said Elizabeth, “we are not exempted from this
universal passion; we, too, have had our renowned fortune teller.”
“Oh, yes,” said Susan, “I overheard Phoebe, the other day, gravely
recounting the wonderful predictions of this redoubtable Sybil.” “Was
Moll Pitcher a Sybil?” said Charles. “She would have passed for one
in ancient times, Charles,” said his mother, “and, with her shrewd
countenance and small, black eyes, aided by her red cloak and
hood, might, I think, have played her part quite respectably. Her
dwelling, too, would be appropriate for such a character; desolate
and dreary, at the foot of the high rock, and embellished with a tall
memento of one of the monsters of the ocean, the rib of a whale. I
will read some lines upon her name and character by some witty
poet of the day:
MOLL PITCHER
“Ah! dost thou laugh at the familiar name?

Deride and ridicule her world-wide fame?
Dost jest at sorcery and witchcraft’s power,
At whose dread magic even wise men cower?
Laugh, if you will; the time has long gone by
When Moll would change your laugh into a cry.
Know, daring sceptic, that in days of yore
No thoughtless wight ventured to brave her power.
Should even the smile incredulous appear,
Woe to its author, luckless his career!
Oh, the sharp pains which seemed to vex his bones,
How grievous ’twas to hear his piteous moans!
At midnight hour, when bites and itching smart
Assailed his flesh and saddened his poor heart,
Even his household gods seemed leagued to slay
His bosom’s peace and drive his joys away;
On his own threshold his unwary feet
Would stumbling slip and sad disaster meet;
His faithful dog would snarl at his caress,
And wholesome food with racking pains distress.
Oh, witch implacable! how oft thy form
At distance seen caused the scared youth to run.
How oft the thrifty housewife banned thy name
While toiling o’er the slowly turning cream!
How oft thy old red cloak, streaming afar,
Foreboded evil and excited fear!
Fear to the maiden, lest the raging sea
Had whelmed in death her much-loved sailor boy;
Fear to the bashful swain, let the wished beam
Of Katie’s smile should prove an empty dream;
Dread to the merchant, lest the wild, weird glance
Should tell of loss, of shipwreck and mischance;
And even the parson grave forebore to frown
As her dark eye flashed o’er his passing form.
For why? His memory this precaution lends
‘Of the unrighteous Mammon to make friends.’
Yet oft the village gossip told a deed
Of kindly pity to the poor man’s need;
How Moll would stand beside the bed of death
And bathe the pallid brow and catch the breath,
The dying breath, and soothe the last sad moan,
Breathed for the dear ones he should leave alone.
That many a smile relieved the falling tear,
As ’midst a childish group Moll would appear,
While her capacious pocket would bring forth
Rich stores of apples red to raise their mirth.
Long years have rolled away, yet Molly’s fame
Still lingers round the spot that bears her name.
‘Moll Pitcher’s house,’ a lonely spot, full sure,
Though some there were who sought her close-shut door,
Some restless ones, who longed to know their fate.
Unwilling the decrees of Heaven to wait;
As the still evening closed, with awe-struck glance.
Their lingering feet would stealthily advance.
With timid knock they waked the echoes lone,
Then started back, half tempted to return.
But ’tis not ours to tell the mystic rites
Attendant on those dark and fearful nights,
Though oft I’ve heard my aged grandame say
That better far ’twould be to stay away.
Now, o’er the mound, where rests her mortal form,
The wild grass waves with low and gentle moan;
There sleeps the dust, so restless once, and there
’Twill rest, no longer to excite a fear.
There let the memory of her follies lie;
The memory of true worth will never die.”
“Did you ever see a witch, mother?” said Charles. “If you will listen,
my son, I will tell you a story, the only one relating to a witch, which
ever came to my certain knowledge.
“When I was a tiny school girl there stood a lonely little house at
the foot of a rising ground on the direct road to our school house;
there were no trees about it, but a few choke berries and alder
bushes, for there was a marshy piece of ground there. A very small
lot was cultivated as a garden by the hands of its only inhabitant,
poor old ‘Aunt Lois,’ as everybody called her. Nobody knew any
harm of Aunt Lois, but every body said ‘Certainly she was a witch.’
The time had passed when witches were hanged or burned, so Aunt
Lois lived peaceably in her own home, but many wonderful stories
were told about her, such as that she was seen churning butter in the
night, and, though nothing could be nicer or sweeter than her butter,
yet some wise people asserted ‘that she must have help about it
which nobody knew of.’ Old Joe Hart said that he had seen a
company of witches, riding on broomsticks through the air, with Aunt
Lois at their head with a cap and long cloak on, and a wand in her
hand. This, he said was “just as true as anything he ever said in all
his life,” but as Joe was noted for telling great stories, people would
have been glad of better authority. But no part of the community was
more troubled about these stories than the children belonging to the
school, and, though the boys blustered a good deal and said ‘Who’s
afraid?’ yet it was observed that they always kept the side of the lane
farthest from Aunt Lois’s house; and, as to the girls, they would
scramble over the fence and run through a swamp rather than go
near it. An event, however, occurred which not only quieted their
fears, but even made Lois popular in their opinion. It was a warm
afternoon in the summer, when a little troop of boys and girls were
returning from school, when they espied among the wet ground at
the foot of the hill, near the old woman’s house, a cluster of beautiful
lilies. Never were any wild flowers so much sought for as those lilies,
for they were very scarce and of rare and beautiful colors. ‘I know I
can get some,’ said Catherine, and, followed closely by two others,
she bounded over the low wall and, without taking thought of the
swamp, she sprang forward to be the first to gain the wished-for
prize. But soon the ground began to give way beneath her feet, but
she had almost gained the flowers, and, supposing that by one more
leap she should gain sure footing, she jumped forward, but down she
sank, deep, deep in the mire, and there she was planted, unable to
stir her feet, and imagining her little body was going, too, she did not
know where. She was near enough to clasp the tall stems of the lilies
and clung to them as if for support, but the slender roots gave way
and, though she had gained the desired objects, yet she would
joyfully have given them up to her frightened companions, who had
stopped just before they arrived at the fatal spot, could she have
been safe with them. ‘Do help me, Martha; do take my hand, Susie,’
screamed the little girl, but when they dare not come further and
were turning back, she began to sob and cry most piteously. But, just
then, terrible to behold, Aunt Lois’s door opened and, to our great
dismay, she appeared. What a scampering now ensued! The boys
jumped over the wall and the girls ran, without looking back, until
they had gained what they considered a safe distance from the
dreaded spot, but the little girl was left, unable to stir. She covered
her face with her hands to shut out the sight of the old witch, but she
heard her step and the terror of she knew not what almost took away
her senses. ‘For mercy’s sake, my little dear,’ said Aunt Lois, ‘why
did you come into this wet, boggy place? I don’t know as I can get to
you, but put out your hand. If I should get stuck here, too, we should
be in a pickle.’ Catherine obeyed, for the voice of Aunt Lois sounded
kind and pleasant, and, with a strong pull, she extricated the little girl,
but a sad sight was displayed. Her feet were black with the mud of
the swamp, but, her shoes being tied on, she did not lose them. And
now, to the great terror of the children, who were watching from their
hiding places, Lois carried the little girl into her house, and solemn
was the consultation as we gathered together and debated upon her
fate. Such long and dismal faces are seldom seen, such terrible
stories were told as made the eyes of the younger children dilate
with dismay. But at this moment the little Catherine was seen running
toward us. ‘Aunt Lois isn’t a witch,’ said she, ‘see, she has washed
my shoes and the bottom of my dress, and she has given me some
doughnuts and some apples, and picked me a whole bunch of lilies.’
The charm was at an end. Aunt Lois’s cake and apples were eaten
with great relish and, ever after, in the opinion of the children, Aunt
Lois was ‘a grand, good old woman.’”
“I wish all witch stories would end as well as this,” said Susan.
“And that all witches were as good as Aunt Lois,” said Charles.
Chapter VII
Judea’s daughters mourn her blighted soil,

Her dark-eyed sons in foreign regions toil,
But Holy is the land where Jesus trod
Sacred its soil, though desolate and sad.
A bright, clear, cold Sabbath morning dawned. The smooth snow

sparkled as if sprinkled with diamonds, and the bracing atmosphere
seemed to infuse new life into creation. The strict habits of our
Puritan fathers, in regard to public worship, were not forgotten in the
family of Mrs. Wilson, and, when, all meeting at their social evening
conversation, many remarks were made upon the exercises of the
day, no carping criticisms, no sarcastic observations were indulged
in, or would have been permitted. Ministers, in those days, were both
loved and reverenced; loved for themselves, and reverenced for their
holy vocation, and, generally grew old among a people to whom they
were attached by the strongest ties, whose interests were theirs, and
whose children were considered their own. There is no more
beautiful description of a country clergyman, and none that more
generally applies to the times of which I am writing, than
Goldsmith’s. The pastors, in those days, literally “allured to brighter
worlds, and led the way.”
After a day spent in listening to the words of one of those
emphatically good men, the evening fire was surrounded by our little
company, who were comparing notes upon the services of the day.
The subject was Christ choosing his disciples, and, one of the
remarks of one of the speakers was, that because the first followers
of Christ were probably illiterate men, it should not be inferred that
learning was not necessary for ministers of the present day. Almighty
power could inspire them with wisdom, without human means, and,
that was then the case, but the miraculous interposition of
Providence was not now granted, therefore, education was a most
useful auxiliary to piety. An interesting conversation upon the subject
then ensued. At length Mary reminded Herbert of his promise to read
them some poetry, and he read as follows:
“The setting sun shone bright and clear on Galilee’s dark sea,
Lovely was its reflection of the clear and cloudless sky.
The fisher’s boats were scattered o’er the broad and deep expanse
And the mingled sounds of busy life re-echoed from its banks,
Here Naz’reth’s populous city stretched its crowded noisy street,
And there Capernaum’s lofty towers the passing traveler greet;
Here the wild fig tree bends beneath its luscious watery load,
And there the light green olive spreads around the mountain side.
Oh! chosen land; how lovely then thy hills and valleys seemed,
That ’midst such beauty dwelt such sin, ah! who would then have
deemed,
Upon those waves, one humble bark was making for the land,
Weary and faint, its inmates joyed as they approached the strand.
A life of toil and scanty fare, these humble fishers led,
And, wearily and patiently they earned their daily bread;
The careless glance would scarce remark aught in their aspect rude
Save the dull look of untaught men, in discontented mood,
But observations practiced eye, would trace the lines of thought,
Of the sedate intelligence of minds with wisdom fraught;
Would mark the quick and varying glance of passion, strong and
deep,
Though, now, within the calm, cold breast, the stormy feelings sleep;
Would note the traces of that zeal, which oft in after days
Glowed in those hearts, and warmed the world by its reflected blaze,
Which led those men, so humble now, with firm and dauntless mien,
Tortures to brave, and even death, with hearts firm and serene;
But why their looks of earnest awe, now bent towards the shore?
Why are those features roused to life, so still and calm before?
Mark you, on yonder point that form? is it of earth or heaven?
Though lowly are his robes, such grace is not to mortals given,
Thy coast, O favored Galilee! Such foot ne’er pressed before;
Such voice, O lovely lake! ne’er waked the echoes of thy shore.
Mark but that pure and holy brow, where heaven’s own perfect
peace
Sits calm enthroned, and bids the world’s tumultuous passions
cease.
That eye, whose quick and piercing glance, whose full and brilliant
light
Searches each heart, and reads each thought of those who meet its
sight,
Then listen to that sacred voice, that simple ‘Follow me.’
Aye, blessed Jesus, aye; through life, to death, we follow thee;
Such is the quick, the glad response, their earnest gesture shows,
See, in their looks the free assent, e’er from their lips it flows,
Peter! thy dark and flashing eye, thy lips compressed and stern,
Says ‘though all men forsake thee, Lord, yet is my purpose firm’;
And it was firm, though the dark tempter sought, by many a wile,
To lure him from his plighted faith, and lead his heart to guile;
Yes; it was firm, for with his blood he made the compact sure,
And, on the Rock of Peter’s faith, the church will rest secure.
The waters of that hallowed lake still wash that honored shore
Still o’er its waves the setting sun does his bright radiance pour,
But on its dark blue surface glides no solitary bark,
And o’er that once fair land, a cloud hangs heavily and dark.
Heaven has received again to bless that pure and blessed One,
His chosen martyred followers, too, victory o’er Death have won,
But memory hangs, with cherished love, round scenes his presence
blest,
And dwells with fond affection on the soil his footsteps pressed.”
“I like very much to hear Herbert read poetry,” said Charles.

“Mother, may he read those lines called ‘Early Recollections?’ They
refer to scenes in our own town, Susan, and I know you will like
them.” “Why should Susan like them more than the rest of us,
Charles?” said Mary. “Oh. I think they are more suited to her taste.” “I
must certainly hear them,” said Susan, “if it were only to know
whether Charles has judged rightly of my taste.” “I will endeavor to
find them tomorrow,” said Mrs. Wilson, “and I hope they will serve to
amuse you.” At the first convenient opportunity Herbert continued the
tale of the early Christians.
The delicious coolness of the evening breeze, after a day of
uncommon heat was, of itself, a temptation sufficient to draw many
into the open air, and the streets of Rome were thronged with her
citizens. Here might be seen the rich carriage, borne by slaves in
livery, on whose soft and luxurious cushions reclined the haughty
noble; there, the patrician, with his train of attendants, and the
wealthy plebean, conscious of his inferior rank, but emulating the
proud bearing of his rival. Chairs and litters passed in quick
succession, and freed men and slaves jostled each other. From the
stately palaces resounded the notes of revelry and mirth, and from
the theatres, the sounds of music and dancing. In the opening,
before one of the courts, were gathered a crowd of listeners, around
one of those gifted poets, who, without forethought, composed and
recited upon any given subject, with ease and gracefulness, and are
rewarded not only by gratuities of money, but by the rapturous
applause of their hearers. Through one of the streets passed a
funeral procession, for, in Rome, all their funeral ceremonies were
performed by torchlight and much pomp and parade was displayed
upon the occasion in honor of the deceased. Thus life, with its
shifting scenes, its hopes and fears and conflicting passions, were,
at this time, in full contrast with the startling reality of death; though
few heeded the solemn warning. A hasty glance, some words of
condolence or commendation of the deceased, and the proud
pageant was forgotten. Amidst all this bustling confusion might be
seen some, apparently persons of distinction, whose air of mystery
and whispering conferences portended some event of importance.
Two citizens met near the Temple of Fortune; “Health and happiness,
noble Varro,” said a rich patrician to a stately noble, “may the deities
be propitious; have you heard the rumor?” “I have been witnessing
the betrothal of my son to the daughter of Publius Dentatus, and
have heard no rumor. Of what nature?” “A most happy betrothal;
may their years be auspicious! The reports are of a most astounding
character. It is rumored that the Senate, in full council, have
condemned Nero, and, that Servius Galba, so lately returned from
Spain, will be chosen, by the soldiery, as his successor.” “And, would
Galba be the choice of the Senate, Licinius?” “Perhaps not, but he is
the favorite of the legions from Spain, and beloved by the soldiers,
generally, and they could find no fault with the choice, unless it be
the severity of his manners.” “He is a good and honorable man,” said
the elder, “but he will find the rank and title of Emperor but a thin
gilding to the bitter pill of royalty he must swallow. But, the world will
last our day, Licinius, let the wheel go round.” And they parted. At the
turning of one of the streets, a knot of citizens were conferring. “How
is this, Sempronius?” said one, “what will be the consequence of this
decree of condemnation, of which we hear so many rumors? Will the
Emperor abdicate, or have his enemies determined upon his death?”
“Vengeance will not always sleep, fellow citizens,” said the one who
was addressed; “Who is not an enemy to the detestable vices of
Nero? and what wickedness is there in the whole catalogue of crime
which he has not committed?” “Nay, Sempronius,” said a man with a
stern and forbidding countenance, “he has done good service to the
State, by exterminating those Christians.” “By our household deities,”
said another, “I know not that, for the sect is like the Hydra of old, as
fast as one is exterminated, as you say, a score appear in his place.
I am for stopping these executions at once, and then we shall see if
this heresy will not die of itself.” “But, said the first speaker, “will not
Nero set the Senate at defiance? He has his favorites, and may yet
make a stand.” “Not so,” said Sempronius, “his nature is cowardly,
and at the first intimation of danger, he would shrink from it with
terror. He needs no accuser but his own guilty conscience; he has
waded in the blood of innocence, and will yet be deluged in its
avenging waves.” The company dispersed, each in his several path.
With a hurried step, the freedman of Nero was seen ascending the
steps of the palace; he was greeted by one of his fellow servants,
“Whither so fast, Anicetus? One would think the avenger was at thy
heels.” “He is,” said the freedman. “There is something wrong in the
wind,” said the questioner, “there is some cause for so much stir and
commotion in the city,” continued he, addressing one of the guards,
“and the military, without the walls are in motion, for the trumpets
have sounded.” “Well,” said the other, “let what will come, my duty
lies here.”
We will now return to the entrance of Lucius Flavius into the
apartment of Nero, in the imperial palace. With a firm and lofty step,
but a respectful demeanor, the young and noble defender of
innocence, advanced, supporting the sister of Curtius, who, though
her complexion was pale, and her form tremulous with emotion,
shrank not from the haughty and insolent regard of the tyrant. “How
is this, my Lord Lucius; what fair votary of Venus have you
introduced to our presence with so little ceremony? Methinks some
more formal introduction were befitting so much beauty.” “Innocence,
my Lord, the Emperor, may be always confident in its own resources,
and sorrow has claims superior to all formal observances. The
maiden before you is the sister of Quintius Curtius, and her errand is
to solicit, even yet, the life and freedom of her brother.” Cleone slid
from the arm of her protector, and bent her knee before Nero. “We
are orphans,” said she, “my brother and myself, children of one of
Rome’s noblest citizens. Our father fought his country’s battles,
defended her liberty and gloried in her prosperity. Our ancestors
gave their lives and treasures for her benefit, and my brother would
yield his heart’s blood for the welfare of his native land; we are alone
in the world; noble Emperor, grant me the life of my brother.” The
sweet pleading tones of her voice, the earnest expressions of her
eyes, would, it would seem, have produced some feeling, even in the
hard heart of Nero; such was not the case. With a malignant sneer,
he said: “And so permit him to convert you, fair damsel, to the faith of
the Nazarene? By the beard of Silenus, that would be sacrilege to
bind so alluring an object in the galling chains of that cynical sect.
Not so, my beautiful grace; love for our country influences us to
cleanse it of these fanatical reformers, who are attempting to subvert
its established principles, and overturn our faith in a religion which
has stood the test of ages. He must suffer for his obstinacy; but, for
you, fair maiden, you shall be under especial care and protection.”
With an indignant gesture, Flavius attempted to raise Cleone, but,
resisting the effort, her eyes flashing, and her voice becoming more
firm, “Yet a moment, haughty Emperor, your life is in my
power,”—“What! ho, help here, slaves!” “Stay, Emperor,” said
Flavius, “there is a secret conspiracy against your life, accidentally
discovered. She only can tell you the names of the conspirators, and
its details. Give to her prayers the life of her brother, and your life
may be preserved.” “Refuse me,” said Cleone, “and, so sure as you
are now living, so certain is your destruction.” A scowl of rage
distorted the countenance of Nero. “There are ways, my haughty
young dame, to compel such refractory tempers to confession.”
“Before your cruel purpose could be executed,” said Cleone, “the
time would have elapsed when your life might be saved. Death is
fearful to all, were it only for the uncertainty of the prospect beyond.
Is your conscience so pure that you dare look upon its near
approach without alarm? Will you not shrink from encountering its
gloom, to you the dark mystery of the future?” She was interrupted
by the hasty entrance of the freedman, who, bending low before the
Emperor, addressed to him some communication, which, first
suffusing his face with crimson, soon left it of a deadly paleness.
Fear and irresolution marked his features. He gave some hasty
orders, and appeared lost in thought for a short time. At length,
seeming to have formed a determination, he turned to Flavius.
“Young lord,” said he, “time does not admit of delay; let this maiden
give me, in a few words, the outline of this conspiracy, and then,
upon one condition, I will release the Christian.” “Give us an order to
that effect, my lord Emperor, and you shall know all,” and, while
Cleone trembled between hope and fear, Nero wrote upon a leaf of
his tablets, “Release the Christian prisoner, Quintius Curtius,” and
tearing it from the book, affixed his seal, and gave the order to
Flavius. Hurry and dismay marked his motions, and, turning to
Cleone, he commanded her to make the disclosure. In a clear,
distinct manner, she related the circumstances, and mentioned
Caius Piso as the principal conspirator. He muttered between his
teeth, “Let me but escape this first danger, and I will defy Piso and
his retainers.” “Go,” said he, aloud, “leave the presence, yet, stay,
Lucius Flavius, the condition is not yet complied with.” In a low
constrained voice, he said, “I have just received intelligence of an
insurrection in the army without the walls, and that the traitors have
expressed their determination of deposing me, and electing Servius
Galba. I know not how far the discontent extends, perhaps the
Senate have dared to connive at it,” and his frame trembled, and he
grew more deadly pale. “The condition I make with you is, that, if

(Download PDF) Luca Vitiello Born in Blood Mafia Chronicles Reilly Full Chapter PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

You might also like

(Download PDF) Luca Vitiello Born in Blood Mafia Chronicles Reilly Full Chapter PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

(Download PDF) Luca Vitiello Born in Blood Mafia Chronicles Reilly Full Chapter PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Luca Vitiello (Born in Blood Mafia

Bound By The Past (Born in Blood Mafia Chronicles Book

Bound By Vengeance (Born in Blood Mafia Chronicles Book

Blood Lust: La Famiglia De Luca: Gabriel Kristine Allen

Blood Money: La Famiglia De Luca: Vittorio Kristine

Twisted Loyalties (The Camorra Chronicles Book 1) Cora

Twisted Emotions (The Camorra Chronicles Book 2) Cora

Vengeance in Blood: Dark Mafia Romance (Sons of the

Mafia Blood : The Mansolillo's Vengeance - Complete

Minden jog fenntartva.

Ez a könyv vagy annak bármely része a szerző kifejezett írásos

eBook design by Inkstain Design Studio

Ez a BOUND BY HONOR (A becsület kötelez*) Luca szemszögéből. Bár van

*A vér kötelez címen jelent meg a JustBook.fordítva gondozásában – a szerk.

Én voltam az a fiú, aki tizenegy évesen megölte az első emberét.

Matteo és én az étkezőasztalnál ültünk, szemünket az ajtóra szegezve, és vártuk

Fintorogtam, majd visszapillantottam Cesare-ra, aki keresztbe tett karokkal fi-

Sikolyok szaggatták szét a rémálmomat, a fehér márványon csillogó vörös pata-

Az alvezérek és a kapitányok a kastélyunk nappalijában vártak. Apa középen

– Kurvára örülök, hogy távol lehetek Apától, de bárcsak ne kellene Juniorhoz

Amint beléptünk a liftbe, zene és nevetés hangja szállt felénk.

Matteo alig állt le a szövegeléssel, mióta leszálltunk a repülőgépről, és nyilvánva-

Vacsora után a társalgóba mentünk inni és dohányozni. Rocco Scuderi és Fiore

Miután visszatértünk a szállodánkba, összegyűltünk a bárban egy újabb italra.

MAJDNEM 3 ÉVVEL KÉSŐBB

Matteo egy újsággal hadonászott a levegőben, amikor belépett a lakosztályomba.

Ez az a nő, aki elrabolta New York legkeresettebb aggle-

Luca Vitiello hódításainak hosszú sora bizonyára könnyeket

– A cikkükben még téged is kitagadtak az örökségből – mondtam az öcsémnek.

Leendő felesége, Aria Scuderi, aki olasz-amerikai szárma-

Majdnem felhorkantam. Roccónak minden bizonnyal több étteremláncban is

Pletykáltak a chicagói alvilággal való kapcsolatairól, de

Becsuktam az újságot. Micsoda baromság.

HAT HÓNAPPAL KÉSŐBB

– Szóval, ideges vagy, Luca? – vigyorodott el Matteo.

Although Mrs. Wilson lived in comparative retirement, yet her

“The moonbeams shone in rich splendor upon the massy walls

“Ah! dost thou laugh at the familiar name?

Judea’s daughters mourn her blighted soil,

A bright, clear, cold Sabbath morning dawned. The smooth snow

“I like very much to hear Herbert read poetry,” said Charles.

You might also like