Történemlecke

Szerettem a taná ri vécét, fő leg az ilyen napokon. Menedék volt a folyosó i zaklatottsá g elő l.
Kü lö nleges pillanat. Mindent tisztá ra siká ltak, mindenki visszatartja a lélegzetét. Sorsok
dő ltek el itt ma, még ha sok tanuló nem is értette igazá n. Itt, Ugar-Kü lső -Alsó n inká bb
ü nnepélynek érezték, hogy végre letéphetik az iskola lá ncait. De azért mindig voltak pá ran,
akik a gö rbe este helyett életü k kiegyenesítésére szá ntá k a napot. Nagy vá rosok, nagy
egyetemek vá rtá k ő ket.
Ú jra kö rbeért a naptá r. Ismét rajtam mú lik, hogy ki megy és ki marad.
Sminkelni má r nem az a pillanatnyi rebbenés volt, mint egykor. A tü kö r valamikor a
rendszervá ltá s idején megszű nt kedvesnek lenni. Talá n szakmai á rtalom, hogy az idő
elmú lá sá n évő dö m. Ettő l még nehéz.
Ú jra a gyerekekre gondoltam. Legtö bbjü k most fog utoljá ra beszélni bá rkivel tö rténelemrő l.
Talá n pá r évtized mú lva szíven szú rja ő ket egy szlogen valami politikus szá já bó l, és
boldogan félreemlékeznek majd a legalapvető bb igazsá gokra. Nem voltak illú zió im, hogy mit
értek az ó rá im az életü kben, ú gyhogy ez a vizsgahelyzet volt a tengernyi tö rö tt tanó ra
egyetlen ö rö mcseppje. Egy taná r sem vallaná be, de mind érezzü k: van valami gyö nyö rű
abban, amikor végre megbuktathatsz egy kis lü két, aki tényleg meg is érdemli. Apró cska
igazsá gossá g tö bb év kö lcsö nö s idő pazarlá sa utá n.
Ma má r tö bb ó ra van mö gö ttem, mint elő ttem, ezért kü lö nö sen kényes vagyok arra, ha
vesztegetik az idő met. Amikor fiatal voltam, gyö nyö rű , és semmi keresnivaló m nem volt egy
tanteremben, valahogy kevésbé érdekelt ez. Volt má s vá lasztá som. Vittek volna sokan. De
ú gy éreztem, lehet kicsi a tó , amíg én vagyok benne a legnagyobb hal.
Nyikordulá st hallottam, és egy férfi sziluettje jellent meg mö gö ttem a tü kö rben. Tízzel, talá n
tizenö ttel lehetett fiatalabb ná lam, elég idő s ahhoz, hogy má r otthona legyen meg szakmá ja,
de még elég fiatal, hogy á lmodozhasson valami meghatá rozatlan jö vő rő l.
– Foglalt – mondtam flegmá n. Nem vá laszolt. Csak elő relépett egyet. Barna
bő rkabá t, ló gó s farmer, szétkopott napszemü veg a homloka tetején. A hozzá
hasonló ak régen virá gcsokorral a kézben meg reménnyel a szemü kben jö ttek az
irodá mba. Most má sfajta éhség volt a szemében. Tudtam, hogy valaki jö nni fog a
fajtá já bó l. Csak idő kérdése volt.
– Jó l nézel ki – hazudtam.
– Emlékszel rá m?
Letettem a rú zst. A voná sai ismerő sek voltak, de egy má sik arcon lá ttam utoljá ra ő ket. Aztá n
mondta a nevét, és beugrott. Já nos.
– Te voltá l a szerető – mondta Já nos fia. Hagyta a levegő ben ló gni a szó t,
megvá rta, míg nagy koppaná ssal landoljon a csempén. – Lá tom, egyikü nket sem
kímélte az idő .
– Mit akarsz? – fordultam felé.
 – Van egy gyerek az osztá lyodban. Sző ke, szeplő s, sose figyel. – Tudta, hogy ezzel
nem szű kítette eléggé a kö rt. – Kicsit zizzent, mozgoló dó s. Mindig feketében já r, és
sose teszi le a Rubik-kocká já t. Patrik. A fiam.
– Nem gondoltam, hogy van gyereked.
– Az asszony se, és ez így is fog maradni. Patrikot vá rja egy debreceni koli, és egy
nagy, kö vér ö tö st fogsz adni neki, hogy oda is érjen.
– Mit kapok érte?
– Nem azt, amit annak idején. – Tű ztö vis volt a torká ban a mondat, és muszá j volt
kikö pnie. – De nem leszek há lá tlan. Ú gy tudom, most két lepedő a tarifá d.
– Faszkalapoknak négy.
– Akkor annyit kapsz.
Ú jra meg ú jra fel-alá futtatta a tekintetét rajtam, keresve kö rvonalait a nő nek, aki hú sz éve
szétszaggatta a csalá djá t. Já nos is Debrecenig menekü lt végü l, és nem tudta rávenni, hogy
vele tartsak. Egy darabig leveleztü nk. Megmaradt bű nö ző nek. Az utolsó képeslapjá t egy
befejezetlen mondat meg egy vö rö s folt zá rta. Talá lkozhatott valaha az unoká jával? Nem
tudom. Kizö kkent a kronoló gia.
– Fele most, fele késő bb.
Já nos fia a zsebébe nyú lt, és kivett egy kazal félbehajtott bankó t. Egy motívumos
boxergyű rű t fogtak kö zre. Ú gy lá tszik, nem esett messze a fá já tó l. Leszá molt tíz darab
hú szast, és a mosdó kagyló szélére tette. Vá rt egy pillanatot. Nem ért hozzá m.
– Patrik. Ne feledd a nevét.
Megfordult és kisétá lt. Magamra maradtam a rú zsommal meg a gondolataimmal.

Mire ú jrarajzoltam magam, és kiléptem a nagykö zö nség elé, a folyosó k tele voltak szépen
vasalt fiú kkal és lá nyká kkal. Mindegyikü k há tá t egyenesre hú zta a stressz. Tengerü k
kettévá lt elő ttem, szemü k tele volt hó dolattal. Lassan sétá ltam el kö ztü k, élvezve minden
pillanatot.
A szoká sos elrendezés vá rt a tanteremben: négy ö sszetolt asztal a bizottsá gnak, rajtuk egy
fehér terítő és egy vá za a megannyi tö kéletlenség elfedésére. A tö bbiek a csatló saim voltak,
persze. Régi kis talá lká k nagy lekö telezettjei. Gyors pillantá st vá ltottunk. Bó lintottam.
Kezdő dhetett az ítéletnap.
Furcsa mó d má s nem akarta igénybe venni a szolgá lataimat aznap. Á ltalá ban há rom vagy
négy szü lő szokta bebiztosítani, hogy minden rendben menjen, fü ggetlenü l attó l, hogy
Haynaut, Bocskait, vagy Ceaușescu mocskait hú zza ki szemü k fénye. Elő szö r meglepett,
amikor egy jó lö ltö zö tt apuka félrehú zott a folyosó n, de hamar megértettem, mit akar. Tudta,
hogy szá momra minden szabá ly csak ajá nlá s.
Miért legyek a jö vő bírá ja, ha a helytartó ja is lehetek? Miért teszü nk ú gy, mintha Sanyika
gazdag szü lei nem talá lná k meg az ú tjá t, hogy a kö lykü k kikö nyö kö lje magá nak a helyet az
élet nagy asztalá ná l? Így legalá bb fá jdalommentes volt a dolog mindenkinek. Kü lö nben is, a
taná ri fizetésem nem fogja távol tartani a bank hiéná it. A jelzá log a vilá g nyolcadik csodá ja:
azt hiszed, egy laká st lá tsz, kö zben meg egy végtelen mély gö dö r.
Talá n egy tucat kis kö lykö n rá gtuk á t magunkat, mikor sorra kerü lt Patrik. Egy olyan
pillantá st vetettem a kollégá kra, és egybő l ö sszezsugorodtak a székü kben.
– Jó reggelt, fiatalember – kö szö ntö ttem kedvesen. Ha nagyon kellett, még
mindig ki tudtam vá gni a magas cét. – Kezdhetjü k?
É rtő tekintettel nézett vissza rá m. – Kérem, taná rnő , olyan jegyet adjon, amilyet érdemlek –
mondta, majd talá lomra kihú zott egy cetlit a papírkazalbó l. Horthy-korszak. Sok szerencsét.
Visszaü lt az asztalá hoz, hogy felkészü ljö n. Kö zben nagy vidá man keresztre feszítettü nk egy
kislá nyt, akinek fogalma sem volt a Ró mai Birodalomró l.
Patrik ü res tekintettel és még ü resebb papírlappal tért vissza hozzá nk. A szoká sos rossz
pró bá lkozá sokat vetette be, de sokkal nyugodtabban, mint a sorstá rsai: szinte jó l érezre
magá t, ahogy kavarta a kirá lyokat és szétszó rta a szá zadokat.
– Sokan harcoltak abban a há ború ban. Nem mindenki tartotta be a szabá lyokat. –
Komolyan rá m vigyorgott két mondat kö zö tt? – Rossz emberek jó l érezték magukat.
Mint a nagyapá m. Nem akarok a nyomdokaiba lépni. – Hirtelen felfogtam. A
vénember nézett vissza rá m fiatal szemeibő l.
Eszembe jutott a gyertyaillat, a bor, a halk zene. Patrik megá llt. Rá m bá mult, valami
reakció ra vá rva. Nem kapta meg tő lem, amit akart, szó val simá n csak kinyö gte:
– Nem akarok Derecskére menni.
– Apá d Debrecent mondott – hallottam magamat.
– Biztos félrebeszélt.
Puhá n kattogott felettem a falió ra. Egyikü nket sem kímélte az idő .
– Kérem? Tudok még sok baromsá got mondani, ha szeretné. Esetleg szó ljak be?
Bá rmit, ami távol tart apá m ú gynevezett felső oktatá sá tó l.
– Ne olyan hangosan – sziszegtem. Kollégá imra pillantottam, akik mind félszegen
bá multak ki az ablakon, csigahá zuk legmélyére hú zó dva, rá m hagyva, hogy
feltakarítsam a sajá t mocskomat. – Figyelj, sajná lom.
– Ne tegye. Csak írja le, hogy semmit sem tudok a Magyar Kirá lysá g utolsó két
évtizedérő l, hogy sose hallottam Gö mbö s Gyulá ró l, és hogy hazá nk tö rténelmérő l
való teljes fogalmatlansá gom minden szempontó l alkalmatlanná tesz bá rminemű
egyetemi tanulmá nyra. Má sképp mondva egy szép, szaftos egyest. Ugyanaz, csak
rö videbben. Kérem.
Á tgondoltam a dolgot. A kezemre pillantottam: rá ncos volt és krémszagú . Elszomorított.
Megrá ztam a fejem és jelest javasoltam. Kollégá im azonnal egyetértettek.
– Majd kü ldö k képeslapot – mosolygott rá m szomorú an Já nos unoká ja, és má r
ott sem volt.

É rtelmetlen volt az egész, mégis annyira értettem. Sok má s sorsró l rendelkeztü nk még
aznap, de semmi ö rö mö t nem leltem benne. Má r alkonyodott, mire végeztü nk az ö sszes
papírmunkával meg a borral. Kisétá ltam az utcá ra, és ú gy éreztem, há nyni fogok.
Hiá ba a beton meg a villanyfény, ezek az utcá k csak halvá ny utá nzatai voltak a macskakö ves
kornak, amikor minden délutá n izzadtsá gszagú és gyö nyö rű volt. Furcsa gondolat lebegett a
felszínre: egykor ismertem ezt a helyet. De az ú t nem visszavitt, hanem haza. Kis kerítés,
apró ajtó . Talá n hibá ztam pá rszor. Elpazaroltam pá r életet. Hosszú idő ó ta elő szö r éreztem
magam egyedü l. Nem volt, akitő l segítséget kérhettem volna.
Persze Patrik is pontosan így volt vele.
Lerú gtam a magassarkú t, bevettem magam a fü rdő szobá ba, és kinyitottam a hidegzuhanyt.
Lemostam a megrajzolt nő t, aztá n az egész alakos tü kö r elé léptem. Odaá t, a má sik nő
mintha megmozdult volna, évtizedek ó ta elő szö r. Tö rékeny volt, szá nalmas, de egy kicsit
talá n kedvesebb is. Megoldja majd. Valahogyan.
Az író asztalhoz siettem, és felforgattam a fió komat, levélpapírt keresve. Rö vid ü zenetet
írtam Patriknak, felhívva figyelmét fantasztikus lehető ségeire Berlinben, Pá rizsban,
Ró má ban. Hozzá csaptam pá r olcsó vonatjegyre elegendő bá natpénzt.
A postá s biztos hajlandó egy szívességre. Mindig kétszer csenget.
Patrik pá r nappal az érettségi-á tadó ü nnepség utá n eltű nt ugar-kü lső -alsó i poros
falucská nkbó l. Nem felejtettem a nevét. Apja dü hö s pillantá sokat vetett rá m, ha lá tott, de
sohase mert hozzá m nyú lni. Felmondtam az iskolá ban, és pró bá ltam megoldani a dolgokat a
hangyá nyi nyugdíjambó l, ameddig még lehetett. Soha tö bbé nem kaptam senkitő l
kétszá zezer forintot. De vérfoltos képeslapom sem érkezett tö bbé. Igazsá gos csereü zletnek
éreztem. Tanultam a tö rt énembő l.