Rick Riordan

Az utolsó
Olimposzi
I . EGY BOMBASZTIKUS H A J Ó Ú T
A
világvége az autóm motorháztetején landoló pegazussal kezdődött.
Addig egészen kellemesen telt a délután. Mivel még nem töltöttem be a tizenhatot - egy hét választott el a
jeles dátumtól -, nem ülhettem volna volán mögé, de amikor anyámmal és Paullal, a nevelőapámmal,
valamint a barátommal, Rachellel leugrottunk a Déli-partra, Paul kölcsönadta egy időre a Priusát. Tudom, most azt
gondoljátok, hogy micsoda felelőtlenség volt ez tőle és blablabla, de Paul tudta, ki vagyok. Látott démonokat
aprítani, és kiugrani egy felrobbanó iskola ablakán. Tudta, hogy a vezetésnél veszélyesebb dolgokat is műveltem
már.
Szóval Rachel és én ott robogtunk a parton azon a forró augusztusi napon. Rachel lófarokba kötötte vörös
haját, és egy fehér pólót viselt a fürdőruhája fölött. Eddig csak szakadt és festékes cuccokban láttam, de most úgy
ragyogott, mint egy zsák aranydrachma.
- Ó! Itt állj meg! - kérte.
Megálltunk egy szirten az Atlanti-óceán fölött. A tenger mindig a szívem csücske volt, de aznap különösen szép
arcát mutatta. Zölden csillogó, sima tükrét mintha apám a mi kedvünkért csendesítette volna le. Ha még nem
említettem volna, apám Poszeidón, tehát igazán nem eshetett nehezére.

- Ami a meghívást illeti... - mosolygott rám Rachel.

- Ja... igen.

Megpróbáltam lelkesnek hangzani. Rachel meghívott a St. Thomas-i nyaralójukba kerek három napra. Nem sok
hasonló meghívással dicsekedhettem. A családom nyári vakáció alatt egy Long Island-i lepattant bungalóban eltöltött
hétvégét értett köl-csönfilmekkel és hideg pizzával. Rachel a családjával a Karib-szigetekre invitált.

Ami azt illeti, igazán rám fért volna egy kis pihenés. Életem legkeményebb nyara állt mögöttem. Csábított az ötlet,
hogy pár napra kikapcsolódhatok.

Ugyanakkor bármikor beüthet a ménkő. Készenlétben kellett állnom, és csak a parancsra vártam. De a
legnyomasztóbb a közelgő születésnapom volt, ugyanis a prófécia szerint a tizenhatodik életévemet betöltve
mindenféle rossz dolog bekövetkezhet.

- Percy, tudom, hogy nem a legjobb az időzítés, de azt hiszem, számodra nem létezik olyan, hogy megfelelő
időpont.

Ebben igaza volt.

- Szeretnék menni, csak... - kezdtem.

- A háború.

Bólintottam. Nem szerettem halandóknak a háborúról beszélni, de Rachel úgyis tudott róla. Ellentétben a többi
halandóval, átlátott a Ködön - azon a mágikus függönyön, amely a halandók szemét megtéveszti. Látta a szörnyeket.
Találkozott néhány félistennel, akik a titánok és szövetségeseik ellen küzdöttek. Ott volt velünk a múlt nyáron,
amikor a feldarabolt Kronosz valaki más testében feltámadt szarkofágjából. Azzal, hogy a Titánisten szeme közé
vágta a műanyag fésűjét, egy életre kivívta a tiszteletemet.
Kezét a karomra tette.

- Csak gondolkozz rajta, rendben? Még maradunk néhány napot. Az apám... - csuklott el a hangja. -

Nehéz vele?

Rachel undorodva rázta a fejét.

- Próbál kedves lenni hozzám, de ez még rosszabb. Azt akarja, hogy ősztől iratkozzam be a Clarion
Hölgyakadémiára.

- Oda, ahová az édesanyád is járt?

- Egy idétlen lányiskola a New Hampshire-i milliomos csemetéknek, ahol mást se tanítanak, csak etikettet. El tudsz
képzelni engem egy ilyen suliban?

Valóban elég képtelen ötletnek tűnt. Rachel benne volt több utcai művész-projektben, etette a hajléktalanokat,
tüntetést szervezett a nedvszívó harkályok megmentéséért, és más hasonló dolgokat művelt. Soha nem láttam még
kosztümben. Nehezemre esett elképzelni, ahogy etikettet tanul.

Felsóhajtott.

- Abban bízik, hogy a kedvességétől majd bűntudatom támad, és beadom a derekam. -

Gondolom, ezért egyezett bele abba is, hogy magatokkal vigyetek nyaralni...

- Igen... De nagy szívességet tennél vele. Ha eljönnél, akkor egy kicsit elviselhetőbb lenne. És valamiről
beszélni is szeretnék veled... - hallgatott el hirtelen.

- Miről? Annyira fontos, hogy el kell mennünk egészen St. Thomasig, hogy szóba kerüljön?

- Egyelőre felejtsd el - biggyesztette le az ajkát Rachel. - Képzeljük azt, hogy egy hétköznapi pár vagyunk, akik
elkocsikáztak az óceánhoz, és élvezik egymás társaságát.

Biztos voltam benne, hogy valami aggasztja, de bátor mosolyt erőltetett az arcára. Lobogó tűzre hasonlított a haja
a napfényben.

Azon a nyáron sok időt töltöttünk együtt. Nem tudtam megmagyarázni, miért, de minél rosszabbra fordultak a
dolgok a táborban, annál többször hívtam fel Rachelt, hogy elszökhessek vele egy kicsit kifújni magam.
Emlékeztetnem kellett magam arra, hogy létezik egy olyan világ, a halandók világa, ahol nincsenek szörnyek, akik
engem bokszzsáknak képzelnek.

- Benne vagyok. Legyen ez egy hétköznapi pár hétköznapi délutánja.

Rachel bólintott.

- Tegyük fel, hogy a fiú és a lány kedvelik egymást... csak a fiú túlságosan nyuszi ahhoz, hogy megcsókolja a
lányt...

- Ó...! - Úgy éreztem magam, mintha Apolló szent hollója lennék: lassú, buta és vörös. - Ööö...
Nem akartam megjátszani az érzéketlent. Rachellel sokkal bensőségesebb volt a viszonyom, mint... más
lányokkal. Nem dolgoztatott meg, nem kellett figyelnem a szavaimra, sem azon filozofálni, vajon mire
gondolhat. Rachel önmagát adta. Mindig kimutatta, amit érez.

Az első csók végül is nem csattant el. A rózsaszínű ködtől csak akkor vettem észre az égből lesikló testet, amikor négy
pata dobbant a Priuson: BANG-RECCS-CSATT!

Hello, főnök! - szólalt meg egy hang a fejemben. - Jó kis verda!

Fekete Péter, a pegazus, régi barátom volt, így hát megpróbáltam nem haragudni rá, amiért patái nyomán szabályos
kráterek keletkeztek a motorháztetőn, de valami azt súgta, a nevelőapám már nem lesz ilyen elnéző...

- Fekete Péter, te meg mit keresel itt? - sóhajtottam, de ekkor megláttam, ki ül a hátán, és rádöbbentem, hogy a
napom hátralévő része nem lesz „sétagalopp".

- Hello, Percy!

Charles Beckendorf a Héphaisztosz-bungaló vezetője volt. A szörnyszülők vele ijesztgették szörnygyerekeiket.

Nagydarab af-roamerikai srác hullámzó izmokkal, aki minden nyáron a kovácsműhelyben izzadt. Két évvel idősebb
nálam, és a tábor legjobb fegyverkovácsának hírében állt, és volt egy pár zseniális találmánya. A múlt hónapban egy
görögtűzbombát helyezett el egy távolsági busz vécéjében, amely szörnyeket szállított keresztül kasul az országban.
Amikor az első hárpia lehúzta maga után a klotyót, Kronosz egy egész légióval lett szegényebb.
Beckendorf harci öltözéket viselt. Fekete katonai nadrágot, bronz mellvértet harci sisakkal, derekán kardot.
Vállán robbanószeres táskája lógott.

- Eljött az idő? - kérdeztem. Komoran bólintott.

Gombóc nőtt a torkomba. Tudtam én, hogy bekövetkezik... hetek óta tervezzük, mégis, azt reméltem, sosem jön el ez
a pillanat. Rachel Beckendorfra nézett.

- Szia!

- Szia! Beckendorf vagyok. Te meg bizonyára Rachel. Percy említette, hogy... Szóval már beszélt rólad.

Rachel felvonta a szemöldökét.

- Valóban? Örülök neki! - Ezután Fekete Pétert vette szemügyre. A pegazus türelmetlenül kapálta patáival a Prius
motorháztetejét. - Ha jól sejtem, most meg kell mentenetek a világot.

- Valahogy úgy - helyeselt Beckendorf.

A parancs, az parancs. Rachelre meredtem.

- Megmondanád anyámnak, hogy...

- Persze. Gondolom, nem lesz meglepve. És kimagyarázom a motorháztetőt is.

Hálásan bólintottam. Biztosra vettem: ez volt az első és egyben az utolsó alkalom, hogy Paul kölcsönadta nekem az
autóját.

- Sok szerencsét! - puszilt meg Rachel, mielőtt felocsúdhattam volna. - Menj, félvér, vadássz nekem szörnyeket!

Utolsó képem az róla, hogy keresztbe font karral a Prius anyósüléséből figyeli, ahogy Beckendorf és én egyre
feljebb körözünk az égen. Azon tűnődtem, hogy Rachel vajon mit akarhatott elmondani, és hogy elég sokáig élek-e
ahhoz, hogy megtudjam.

- Ugye, Annabethnek ne meséljem el, kivel láttalak és milyen körülmények között?

- Az istenekre! Eszedbe ne jusson! - motyogtam. Beckendorf kuncogott, miközben magasabbra emelkedtünk az
Atlanti-óceán fölött.

Már majdnem sötét volt, amikor megláttuk a célpontot, a horizont szélén derengő Androméda Hercegnőt - egy
sárga és fehér fényekkel kivilágított hatalmas luxushajót. Messziről úgy tűnt, mintha csak egy sétahajó lenne, nem
pedig a Titánisten főhadiszállása. De ha közelebb értél, észrevehetted a hatalmas orrdíszt: egy sötét hajú,
tógát viselő, leláncolt, rémült arcú görög szüzet, aki mintha iszonyodna a bűzlő szörnyektől, amiket szállítani
kényszerül.
Görcsbe rándult a gyomrom, amikor újra megláttam a hajót. M.u kétszer is majdnem otthagytam a fogam az
Androméda Hercegnőn. És a hajó most egyenesen New Yorkba tartott.
- Tudod, mi a dolgod, ugye? - kiáltotta túl Beckendorf a szelet.
Bólintottam. New Jersey hajógyárában már többször elpróbáltuk álló hajókon. Tudtam, milyen kevés időnk lesz.
De azt is tudtam, hogy csak így előzhetjük meg Kronosz invázióját.
I'ekete Péter, tegyél le a legalsó szinten!
Azonnal, főnök! Ember, de rühellem ezt a hajót!
Három évvel ezelőtt Fekete Péter ezen a hajón raboskodott, én és a barátaim segítettünk neki megszökni róla.
Biztos voltam benne, hogy előbb hagyná „Én kicsi pónim"-stílusban befonni a farkát, mint hogy újra vissza kelljen
térnie.
- Ne várj ránk! - utasítottam. De főnök!
- Bízz bennem! Egyedül is kijutunk!
Fekete Péter összecsukta szárnyait, és fekete üstökösként siklott a hajó felé. Szél fütyült a fülem mellett. A hajó
felsőbb emeletein szörnyek őrködtek - kígyónők, pokolkutyák, óriások és telkhinek, ember- és kutyaszerű tengeri
démonok. Olyan gyorsan suhantunk, hogy egyikük sem vett észre. A hajó alsó fedélzetét céloztuk meg, ahol Fekete
Péter kiterjesztett szárnyakkal könnyedén letett bennünket. Felkavarodott gyomorral másztam le a hátáról.
 Sok szerencsét, főnök! Aztán nehogy Ideiedéiként lássalak viszont! - Öreg cimborám ezekkel a szavakkal
búcsúzott el tőlem, aztán eltűnt az esti égen. Kivettem zsebemből a tollamat, levettem a kupakját, és Árapály
felvette valódi alakját: egyméteres, mennyei bronzból készült kard lett, halálos pengéje felderengett a szürkü
letben.
Beckendorf egy papírdarabot húzott elő a zsebéből. Először térképnek hittem, de kiderült, hogy egy fénykép. Az
alkonyat fényében Aphrodité lányának, Silena Beaugardnak mosolygós fotóját nézte. Múlt nyáron kezdtek járni, de a
többiek már évek óta cikizték őket: „két szerelmes pár, mindig együtt jár". A veszélyes küldetések ellenére
Beckendorf ezen a nyáron boldogabb volt, mint valaha.
- Viszontlátod, ne aggódj! - biztattam.
Egy másodpercig kételkedve nézett rám, aztán felöltötte jól ismert, magabiztos mosolyát. -
Arra mérget vehetsz! Gyerünk, és csináljunk robbantott csirkét Kronoszból!
Beekendorf ment elöl. Egy keskeny folyosón elértük a szervizlétrát, éppen úgy, ahogy a gyakorlatokon.
Ereinkben megfagyott a vér, amikor hangokat hallottunk a fejünk felett.
- Nem érdekel, mit érzel! - morogta egy telkhin félig emberi, télig kutyahangon. - Amikor legutóbb félvéreket
éreztél, kiderült, hogy csak egy fasírtos szendvics volt!
- Szeretem a fasírtos szendvicset - felelte a másik. - De most biztos, hogy félvéreket érzek a fedélzeten! -
Ugyan! Neked tengervíz kotyog a fejedben!
A telkhinek tovább veszekedtek. Beekendorf lefelé mutatott. Olyan csendesen, ahogy csak tudtunk,
leereszkedtünk. Két emelettel lejjebb már nem hallottuk a szörnyeket.
Egy vasajtóhoz értünk. Gépház - tátogta Beekendorf.
Zárva volt, de Beekendorf egy pengével simán átvágta a reteszt. Odabent egy sor sárga turbina zúgott. Akkorák
voltak, mint egy-egy gabonasiló. A túlsó fal mellett számítógépek és mérőműszerek sorakoztak. Az irányítópult fölé
egy telkhin hajolt, de annyira elmerült a munkájában, hogy nem vette észre, amikor beléptünk. Legfeljebb másfél
méter lehetett, rövid lábú, testét fókaszőr borította. Dobermann feje volt, de karmos mancsai emberkézre
hasonlítottak. Motyogva-morogva nyomogatta a billentyűket. Talán beköszönt a haverjainak a Frászbookon.
Amikor előreléptem, megdermedt, mintha megérezte volna a veszélyt. Egy nagy, vörös vészjelző gomb felé
kapott, de elálltam az útját. Sziszegve rám vetette magát, de Árapály egyetlen csapásával porfelhővé változtattam.
- Egynek annyi, maradt belőlük ötezer! - dobott oda Beekendorf egy zöld folyadékot tartalmazó üveget. Görögtűz
volt benne, a vi-lág legveszélyesebb varázsszereinek egyike. Majd az igazi hősök és a félistenek újabb
elmaradhatatlan kellékét hajította felém: egy ragasztószalagot.
- Ragaszd az üveget az irányítópultra! Én majd a turbinákat aknázom alá.
Munkához láttunk. A terem forró volt és párás, csakhamar mindketten verítékben úsztunk. A hajó továbbhaladt. A
tengeristen fiaként született érzékem van a hajózáshoz. Ne kérdezzétek, honnan, de tudtam, hogy az északi szélesség
40-ik percének 19-ik fokánál, és a nyugati hosszúság 71. percének 90. fokánál járunk. Tizennyolc csomóval
haladtunk, ami azt jelentette, hogy a hajó hajnalra fut be New Yorkba. Ez volt az utolsó esélyünk, hogy megállítsuk.
Éppen a második üveg görögtüzet ragasztottam a vezérlőre, amikor a vaslépcső felől lábdobogást hallottunk.
Annyi szörny özönlött lefelé, hogy még a turbinák zúgását is elnyomta a dübörgés. Nem volt jó jel. - Mennyi időre
van még szükséged? - néztem Beckendorf-ra.
- Túl sokra - kopogtatta meg az óráját, ami egyben a detonátor szerepét is betöltötte. - Még csatlakoztatnom kell a
jelfogót, és kiélesítenem a bombákat. Legalább tíz percre...
A döngő lábakból ítélve tíz másodpercnél is kevesebb időnk volt.
- Én majd elterelem a figyelmüket. Találkozunk a megbeszélt helyen!
- De Percy...
- Kívánj szerencsét!
Egy csapat telkhin rontott be a gépházba, de még azelőtt levágtam őket Árapállyal, hogy nyekkenni tudtak volna.
Elkezdtem felfelé mászni a lépcsőn. A következő telkhin úgy megijedt tőlem, hogy még „Hello Szörny Kitty"-s
uzsonnásdobozát is eldobta. Életben hagytam. Egyrészt azért, mert tetszett az uzsonnás-doboza, másrészt azért, hogy
riadót fújhasson a haverjainak, akik remélhetőleg engem kezdenek majd üldözni, és békén hagyják a gépházban
tevékenykedő Beckendorfot.
Egészen a hatodik emeletig másztam, ott pedig a folyosón rohantam tovább. Biztos voltam benne, hogy a
környezet valaha roppant előkelő lehetett, de a szörnyek alaposan lelakták három év alatt. A falakról cafatokban
lógott a tapéta, a szőnyeg olyan nyálkás és sáros volt, mintha egy sárkány torkában járnék (sajnos tapasztalatból
beszélek).
Amikor először jártam az Androméda Hercegnőn, Luké, régi ellenségem, megtévesztésül néhány elkábított
turistát tartott a hajón. A Köd meggátolta őket abban, hogy észrevegyék, miféle szörnyfertőzött hajón nyaralgatnak.
De most nem láttam közülük egyet sem. Nem szívesen gondoltam bele, mi történhetett velük, de
kételkedtem abban, hogy Luké hazaengedte őket a bingónyeremé-nyeikkel együtt. Elértem a hajó egész középső
részét elfoglaló, üzletekkel teli, széles sétálóutcát, és földbe gyökerezett a lábam. Az utca közepén lévő szökőkútban
egy hatalmas rák áztatta magát.
És most nem az „Óriás Alaszkai Királyrákra" gondolok, amiket nyolc dollárért vágnak hozzád a kajáidákban,
hanem egy igazi óriás rákra, ami alig fért el a szökőkútban. Legalább három méter volt, kék és zöld pöttyös páncéllal.
Az ollói egyenként akkorák, mint én. Ha láttál már közelről habzó és harapós rákpofát, hosszú csápokkal, akkor
belátod, hogy nem érte meg címlapfotó méretűre nagyítani. Gombszemében értelem és gyűlölet fénylett. Azzal, hogy
Poszeidón fia vagyok, Rák úrnál nem vágódtam be.
- Ffffsssz! - sziszegett felém tengertajtékos pofájával. Olyan erős bűz csapott meg, mintha felnyitottam volna egy
romlott halrudacskákkal teli kukát.
Megszólaltak a szirénák. Tudtam, hogy hamarosan nem fogom magányosnak érezni magam, ezért szerettem
volna gyorsan továbbhaladni.
- Hello, rákocska! - próbáltam elslisszolni a szökőkút mellett. - Nem akartalak megzavarni, sőt, már itt sem
vagyok! Nyugodtan fürödj to...
A rák ijesztő gyorsasággal kiugrott a szökőkútból, és ollóit csattogtatva rám támadt. Beugrottam egy
ajándékbolt pólói közé. A rák ollójával betörte a kirakatot, és utánam nyúlt. Zihálva a bolt hátuljába
menekültem, de Rák úr utánam jött az üzletbe.
- Ott van! - hallottam egy hangot a felső emeletről. - Egy behatoló!
Figyelemelterelést célzó akcióm részben sikerült. A baj csak az volt, hogy én máshol akartam üldözőimmel
összecsapni. Ha beszorítanak a hajó középső részébe, rákeledelként végzem.
A démonrák felém vetette magát. Lenyestem az ollói végét. A sebe sisteregve habzani kezdett, de nem tűnt
végzetesnek.
Olyan legendák után kutattam az emlékezetemben, amik segíthetnének legyőzésében. Rémlett, hogy Annabeth
egyszer mesélt egy szörnyrákról, amit Héraklész eltaposott. Gyorsan beláttam, hogy a taposás itt nem segít. A rák
egy kicsit nagyobb volt a Reebokomnál.
Akkor eszembe jutott egy furcsa ötlet. Tavaly karácsonykor Pault levittük a montauki kunyhónkba, ahová
évszázadok óta járunk. Paul elvitt rákászni, és amikor egy egész hálónyit összehalásztunk, megmutatta, hogy a
páncéljukon, éppen az undorító hasuk közepén, egy kis rés található.
Már csak rá kellett vennem, hogy megmutassa nekem a ronda pociját.
Először a szökőkútra pillantottam, aztán a ráknyomoktól síkos márványpadlóra. Kinyújtottam a kezem, és erősen
koncentráltam. A szökőkútból víz csapott ki, jó háromemeletnyi magasan. A feltörő víz eláztatta a lépcsőket, a liftet,
és lemosta a kirakatüvegeket. A ráknak életeleme volt a víz, tehát nem esett kétségbe egy kis zuhanytól, és oldalazva
elindult felém. Üvöltve rátámadtam:
- ÁÁÁÁHHHH!
A rák előtt néhány méterrel lefékeztem, és a nedves márványon olyan becsúszó szerelést alkalmaztam, amit
minden focista megirigyelt volna. Mintha egy héttonnás páncélozott jármű alá siklottam volna. A rák csak leült,
megpróbált palacsintává lapítani, de mire rájött, mire készülök, már be is nyomtam kardom pengéjét a páncélrésen.
Aztán elengedtem Árapályt, és hátralöktem magam.
A szörny sziszegve remegni kezdett. Szeme mintha kifolyt volna a helyéről. A páncélja vörösen izzott az
alatta elégő testtől. Aztán az üres páncélok csörömpölve hullottak a padlóra.
Nem sokáig gyönyörködhettem az eredményben. A legközelebbi lépcső felé futottam. Körülöttem szörnyek és
félistenek kiabáltak kardjaik után kapdosva. Fegyvertelen voltam. Tudtam, hogy a kardom hamarosan visszatér a
zsebembe, de egyelőre még ott hevert a rákpáncél-domb alatt, és nekem nem volt időm, hogy előássam.
A nyolcadik emelet liftje előtt néhány kígyónőbe ütköztem. Deréktól felfelé zöldes pikkellyel borított női testtel
rendelkeztek. Sárga szemük és villás nyelvük volt. A combjukból két kígyófarok nőtt. Lándzsát tartottak a kezükben,
és harci hálót, tapasztalatból tudtam, hogy ügyesen használják mindkettőt.
- Esssz meg ki? Kronosssz örülni fog - sziszegték.
Nem volt kedvem dobálózni, de nem tehettem mást. Előttem egy hajómakett állt, amelyen megnézhettem volna,
hol állok. De nem néztem meg, ellenben felkaptam a makettet a talapzatáról, és az első kígyónő képébe vágtam.
Telibe találtam, és elterült a padlón. Átugrottam rajta, társát a lándzsájánál fogva a liftajtónak vágtam, aztán
futottam tovább a hajóorr felé.
- Kapjátok el!
Pokolkutyák csaholását hallottam, egy nyílvessző az orrom előtt húzott el, és beleállt a mahagóniberakásos
falba.
 Nem bántam - addig nem érdekelt, mennyien üldöznek, amíg távol tarthattam a szörnyeket a gépháztól, és
Beckendorfnak újabb értékes perceket szerezhettem.
A lépcsőn egy sráccal futottam össze. Ő lefelé tartott, én felfelé. Olyan kába volt, mintha most riadt volna fel a
szunyókálásból. Előrántotta a kardját, és felkiáltott:
- Kronoszért!
Inkább hangzott ijedtnek, mint ijesztőnek. Tizenkettőnél egy nappal sem volt több. Annyi lehetett, mint én,
amikor először kerültem a Félvér Táborba.
A gondolat elszomorított. Bizonyára agymosáson esett át. Arra képezték ki, hogy gyűlölje az olimposzi
isteneket, és az ellenségük legyen, csak azért, mert félig olimposzinak született. Kronosz bábja volt, mégis
engem hitt ellenségének.
Nem akartam bántani. Szabad kézzel is elbántam vele. Félreugrottam a csapása elől, aztán elkaptam a
csuklóját, és a falhoz préseltem. Kardja csörömpölve hullott ki a markából.
Aztán valami olyasmit tettem, ami nem szerepelt a tervben. Lehet, hogy marhaságot csináltam. Mindenesetre
kockáztattam vele az akció sikerét.
- Ha életben akartok maradni, hagyjátok el a hajót - mondtam gondolkozás nélkül. - Most! Ezt mondd meg a többi
félistennek is!
Aztán löktem egyet rajta, ő pedig legurult az alattunk lévő emeletre.
Továbbmásztam.
Rossz emlékeket idézett a kávézó előtti folyosó. Amikor először itt jártam, három évvel ezelőtt, Tyson,
Annabeth és én ezen a folyosón lopóztunk végig.

Kirohantam a főfedélzetre. A hajóorr felett feketére váltott a bíborlila ég. Két üvegtornyot láttam, erkélyekkel és
éttermekkel. Közöttük az úszómedence vize csillogott. A hajó felső része hátborzongatóan kihaltnak tűnt. Nem kellett
mást tennem, csak átsétálnom a túloldalra, majd lemászni a helikopter-leszállóhelyhez, a vészhelyzet esetére
megbeszélt találkozóponthoz. Némi szerencsével Beckendorf is csatlakozik hozzám, vízbe vetjük magunkat, és
megparancsolom a tengernek, hogy mindketten maradjunk életben. Aztán ötszáz méterről felrobbantjuk a hajót.
Már a fedélzet közepén jártam, amikor valaki megszólított. Megdermedtem.
- Késtél, Percy.
A fölöttem lévő erkélyen Luké állt. Forradásos arcán mosoly szaladt végig. Farmert, papucsot és fehér pólót
viselt, mint egy hétköznapi, középiskolás srác, csak aranyban úszó szemei árulkodtak valódi mivoltáról. - Már
napok óta várunk - kezdte Luké hangján, aztán megrándult az arca. Egész testében megborzongott, mintha valami
undorítót ivott volna. Hangja erősebb lett, ősibb és hatalmasabb - a Titánisten, Kronosz szólalt meg rajta keresztül.
Mintha valaki kést fenegetett volna a gerincemen.
- Jöjj, és hajolj meg előttem!
- Honnan tudod, hogy éppen erre készültem? - motyogtam. A medence mindkét szélén parancsra váró
laisztrügón óriások
álltak. Három méter magasak voltak, és tetovált karjukban tüskés buzogányokat dédelgettek. Luké fölött, a tetőn
félisten íjászok tűntek fel. A szemben lévő erkélyről két pokolkutya ugrott le vicsorogva. Néhány másodperc alatt
teljesen körbevettek. Csapda!
Ha nem tudják, hogy jövök, nem tudtak volna így felkészülni a fogadásomra.
Luke-ra néztem, és fortyogni kezdett bennem a düh. Nem tudtam, hogy Luké testében pislákol-e még az öntudat,
vagy már teljesen Kronosz irányítása alá került. Hangja időnként elcsuklott - ez az előbbire engedett
következtetni, de az is lehet, hogy csak Kronosz nem szokott még hozzá új testéhez. Gyorsan meggyőztem
magam, hogy ez nem is számít. Luké már azelőtt is gonosz és romlott volt, hogy Kronosz megszállta a testét.
Fejemben megszólalt egy hang: Előbb vagy utóbb úgyis meg kell küzdenem vele. Miért ne legyünk rajta túl
most?
A prófécia szerint tizenhat éves koromban választás elé kerülök, és vagy megmentem, vagy elpusztítom a
világot. Már csak hét nap választott el a tizenhatodik születésnapomtól. Miért ne próbálnám meg most? Ha
tényleg rendelkezem az erővel, hét nap nem oszt, nem szoroz. Pontot tehetnék az ügy végére, ha itt és most
legyőzöm Kronoszt. Elvégre megküzdöttem már néhány szörnnyel és istennel, nem igaz?!
Mintha olvasni tudna a gondolataimban, Luké elmosolyodott. Vagyis Kronosz. Erre mindig emlékeztetnem
kellett magam.
- Gyere közelebb, ha mersz... - mondta.
A szörnyek fala szétvált előttem, és torkomban dobogó szívvel elindultam felfelé a lépcsőn. Biztos voltam
benne, hogy valaki hátba döf, de felengedtek. A zsebembe nyúltam, megtapintottam benne a tollamat, aztán
előhúztam, lecsavartam a kupakját, és Árapály karddá változott.
Luké kezében megjelent Kronosz fegyvere: egy félig mennyei bronzból, félig földi vasból készült harci sarló. Elég
volt rápillantanom, hogy a térdem kocsonyaként remegni kezdjen. Mielőtt meggondolhattam volna magam, gyorsan
támadtam.
Az idő lelassult. De nem csak képletesen, hanem valójában, mert az Idő Ura képes volt lelassítani az időt. Mintha
szirupot öntöttek volna rám. A karjaim annyira elnehezültek, hogy alig tudtam tartani a kardom. Kronosz mosolyogva
pörgette sarlóját, és várta, hogy a halálba vánszorogjak.
Megpróbáltam küzdeni a varázslat ellen, és a körülöttem hullámzó tengerre gondoltam - erőm forrására. Egyre
ügyesebben uralkodtam már a vízen, de most mintha mégsem sikerült volna. Mint egy lassított felvételen, újabb
lépést tettem felé. Az óriások ujjongtak, és a kígyónők sziszegve nevettek.
Ébresztő, óceán! - könyörögtem. - Leköteleznél, ha segítenél...
Éles fájdalom járta át a bensőmet. A hajó oldalra billent. A szörnyek homokzsákként dőltek el. Húszezer liter víz
ömlött az úszómedencéből a nyakunkba, Kronoszt is beleértve. A víztől szinte újjáéledtem, megtörtem a varázst és
előrelendültem.
De még mindig nem voltam elég gyors. Elkövettem azt a hibát, hogy ellenfelem arcába néztem. Luké arcába, aki
hajdanán a barátomnak számított. Bár teljes szívemmel gyűlöltem, mégis nehezemre esett végezni vele. Kronosznak
nem voltak ilyen aggályai. Felém csapott a sarlójával. Az utolsó pillanatban ugrottam el, és a gonosz penge éppen a
lábamnál hasította fel a padlót. Mellkason rúgtam Kronoszt. Hátratántorodott, de jóval nehezebb volt, mint Luke.
Mintha egy hűtőszekrényt akartam volna felrúgni.
Kronosz újból lecsapott. A kardommal hárítottam ugyan, de az ütés olyan erős volt, hogy csak eltéríteni tudtam. A
sarló pengéje leborotválta az ingujjamat a bőrömmel együtt. Nem volt komoly sérülés, de egész testemet átjárta a
fájdalom. Eszembe jutott, amit az egyik tengeri démon mondott Kronosz sarlójáról: Óvatosan, te bolond! Elég egy
érintés, és tested búcsút mondhat a lelkednek! Most értettem meg, mire célozhatott. Nem csak vért vesztettem.
Éreztem, ahogy az erőm az akaratommal és az öntudatommal együtt elszivárog.
Hátratántorodtam. Átvettem bal kezembe a kardom, és kétségbeesve újra támadtam. Minden emberi számítás szerint
keresztül kellett volna döfnöm, de a fegyverem úgy pattant vissza a hasáról, mintha egy márványszoborba akartam
volna beleszúrni. Nem hittem a szememnek. Egy ilyen döfést képtelenség túlélni.
- Szánalmas próbálkozás, Percy Jackson. Luke említette, hogy soha nem voltál méltó ellenfél. A
látásom kezdett homályosodni, tudtam, hogy nem sok időm van hátra.
- Luke-nak mindig nagy volt a szája. De legalább az övé volt.
- Sajnálom, hogy most kell végeznem veled, mielőtt a tervem megvalósulna. Szerettem volna látni a rettegést a
tekintetedben, amikor rájössz, hogyan döntöm porba az Olimposzt.
- Nem jutsz el New Yorkba ezzel a hajóval - mondtam. A karom lüktetett, a szemem előtt fekete pontok
táncoltak.
- Ugyan, miért nem? - villant Kronosz arany szeme. Az arca -Luke arca - olyan volt, mint egy élettelen
maszk, amelyen gonosz erő dereng át. - Talán a barátod tűzszerész tudományában bízol? Lenézett a medencére,
és így kiáltott:
- Nakamura!
Egy görög páncélba öltözött tizenéves fiú préselte át magát a szörnyeken. Bal szemén fekete kötést viselt.
Ismertem őt. Ethan Nakamura volt, Nemezis fia. Múlt nyáron megkíméltem az életét a Labirintusban, és azzal
„hálálta" meg, hogy segített Kronosznak életre kelni.
- Küldetés teljesítve, nagyuram. Megtaláltuk, ahogy parancsolta - kiáltotta Ethan.
Tapsolt egyet, mire két óriás lépett elő Charles Beckendorfot vonszolva. Megállt bennem az ütő.
Beckendorfnak feldagadt a szemhéja, arcát és két karját sérülések borították. A vértjét elvesztette, és az ing
cafatokban lógott róla.
- Ne! - kiáltottam fel.
Beckendorf rám nézett, aztán a kezére, mintha üzenni akart volna valamit. Az órája. A detonátort nem vették el
tőle. Lehet, hogy a robbanószerek csak a detonálásra várnak? A szörnyek talán nem hatástalanították még őket.
- A hajó közepén találtunk rá. Megpróbált lelopakodni a gépházba. Megehetjük most, vagy várnunk kell vele?
- kérdezte az egyik szörny.
- Hamarosan! - felelt Kronosz, aztán összehúzott szemöldökkel Ethanre meredt. - Biztos vagy benne, hogy nem
aknázta alá a gépházat?
- Éppen a gépház felé lopakodott, nagyuram! - válaszolt a fiú.
- Honnan tudod, hogy nem onnan jött?
 - ööö... - kezdte Ethan. - Mert a gépház felé tartott. És ő is bevallotta, hogy oda akart menni. A táskája még
mindig tele robbanóanyagokkal.
Lassan megértettem, hogy Beckendorfnak sikerült átvernie őket. Amikor biztosra vette, hogy elkapják, úgy tett,
mintha csak most menne a gépházba. Sikerült meggyőznie őket arról, hogy még nem járt ott. A görögtüzek csak a
robbantásra vártak! De ehhez előbb le kéne jutnunk a hajóról, hogy biztonságos távolságból robbanthassuk fel őket.
Kronosz habozott.
Vedd be a sztorit, fohászkodtam. A karom annyira sajgott, hogy majdnem összeestem. -
Nyissátok ki a táskáját! - parancsolta Kronosz.
Az egyik óriás lekapta a robbanószeres táskát Beckendorf válláról. Belenézett és felhorkantott. Amikor kirázta a
tartalmát, mindenki ijedten hátrálni kezdett. Ha tényleg görögtüzes tégelyek lettek volna benne, menten felrobbanunk.
De csak egy tucat barackkonzerv potyogott a fedélzetre.
Kronosz nagyokat lélegzett, mintha megpróbálna úrrá lenni dühén.
- Ezt a félistent - kezdte - a hajókonyha közelében kaptad el? Ethan elsápadt.
-Ööö...
- Beküldtél valakit A GÉPHÁZBA, HOGY ELLENŐRIZZE?!
Ethan hátrálni kezdett, majd ijedten sarkon fordult, és eliszkolt.
Halkan káromkodtam egyet. Néhány perc múlva hatástalanítják a bombáinkat. Megint elkaptam Beckendorf
pillantását, és feltettem neki egy néma kérdést. Reméltem, érteni fogja: Mennyi időre állítottad? Mutató- és
hüvelykujját egymáshoz érintve egy kört mutatott. Nulla. Nem rakott rájuk időzítőt. A kioldásának pillanatában
minden a levegőbe repül. Képtelenek leszünk elég távolra jutni a hajótól a robbanás előtt. Vagy a szörnyek ölnek meg,
vagy hatástalanítják a bombákat, vagy mindkettő.
Kronosz ferde szájjal rám mosolygott.
- Elnézést a közjátékért, Percy Jackson. Csupa szerencsétlennel vagyok körülvéve. De nem számít. A lényeg, hogy
végre elkaptunk. Az érkezésedről hetekkel ezelőtt tudomást szereztünk.
Kinyújtotta a kezét, és megrázott egy karkötőt, amelyről sarló alakú medál lógott, a Titánisten jelképe. A
sebesüléstől gondolkozni is alig tudtam, csak ennyit dadogtam:
- Lehallgató... Kém van a táborban. Kronosz kuncogni kezdett.
- Nem bízhatsz meg a barátaidban sem. Mindig átvágnak. Luke is a saját bőrén tanulta meg ezt. Most pedig dobd
el a kardod, és add meg magad, vagy a barátodnak vége!
Nagyot nyeltem. Az egyik óriás Beckendorf nyaka köré fonta a karját. Sérülten nem sokat tehettem érte. Ha meg
is próbálom, akkor is későn érnék oda. Mindketten meghalunk.
Beckendorf egy szót tátogott felém: Menekülj!
Megráztam a fejem. Nem hagyhattam ott csak úgy.
Mivel a másik óriás még mindig a barackkonzervek között keresgélt, Beckendorf bal keze felszabadult.
Lassan felemelte, és a jobb csuklóján lévő óra felé nyúlt vele.
Ne! - akartam kiabálni.
Az úszómedence mellett álló kígyónők egyike megszólalt:
- Mit csinál? Mi van a csuklóján?
Beckendorf behunyt szemmel megérintette az óráját.
Nem maradt más választásom. A kardomat, mint egy lándzsát, Kronosz felé hajítottam. Lepattant a
mellkasáról, de legalább eltereltem egy pillanatra a figyelmét. Átvágtam a szörnyek között, és a harminc
méterrel alattam hullámzó vízbe vetettem magam.
A hajó gyomrából morajlás hallatszott. Szörnyek kiabáltak utánam fentről. Egy lándzsa a fülem mellett suhant el, és
nyílvessző fúródott a combomba. Nem volt időm foglalkozni a fájdalommal. A vízbe zuhantam, és megparancsoltam
az áramlatoknak, hogy minél messzebb sodorjanak a hajótól - száz méter, kétszáz méter...
Még ebből a távolságból is érezni lehetett a világrengető robbanást. A tarkómat forróság perzselte. Az
Androméda Hercegnő mindkét oldala eltűnt. Hatalmas, zöld tűzlabda szállt az éjszakai égre, és elemésztett
mindent.
Beckendorfra gondoltam.
Aztán elsötétült előttem a világ, és süllyedni kezdtem a tenger fenekére, mint egy vasmacska. 2 .

Találkozom néhány halvérű rokonnal

félistenek álmaiban nem sok köszönet van. Mert nem csak álmok. Látomások, előjelek és egyéb misztikus
Amaszlagok, amiktől
még a fejem is megfájdul.
Álmomban egy hegytetőre épült, sötét palotában jártam. Sajnos, pontosan tudtam, melyikben. Az Othrisz hegy
tetejére épült titánpalotában voltam. A hegyet Kaliforniában Tamalpais-hegy néven ismerik. A főpavilon nyitva állt, az
oszlopok és Titán-szobrok között beszivárgott a sötétség. A fekete márványpadlóról visszaverődött a fáklyák fénye. A
pavilon közepén egy páncélos óriás roskadozott az örvénylő fellegek alatt. Az eget tartó Atlasz volt az.
Két másik óriás egy parázstartóba meredve tanulmányozta a lángokat.
- Szép ki robbanás - mondta az egyik, akinek fekete páncélján úgy csillogtak az ezüstszegecsek, mint a
csillagok az éjszakai égen. Az arcát szarvakkal díszített harci sisak takarta.
- Nem nagy ügy - mondta a társa, aki aranytógát viselt, és akinek ugyanolyan arany szeme volt, mint
Kronosznak. Az egész teste ragyogott. Apollóra emlékeztetett, a Nap Istenére, de ez a titán nyersebb fényben
tündökölt, és arckifejezése kegyetlenebb volt. - Az isteneknek válaszolniuk kell a kihívásokra. Hamarosan
elpusztítjuk őket.
Megpróbáltam kivenni a lángokban villódzó képeket: viharokat, összedőlő épületeket, sikoltozó halandókat
vettem észre.
- Én keletre megyek, hogy vezessem csapatainkat. Te maradj itt, Kriosz, és őrizd az Othrisz-hegyet! A
kosszarva felhorkant:
- Mindig én kapom az aljamunkát. Dél Istene. A Csillagképek Istene. Most meg én leszek Atlasz bébiszittere, amíg
te szórakozol.
Az örvénylő felhők alatt Atlasz fájdalmasan felnyögött:
- Engedjetek ki, átkozottak! Én vagyok a legnagyobb harcos! Vegyétek át a terhem, hadd küzdjek én is! -
Hallgass! Megkaptad az esélyt, de elbuktál - mordult rá az aranytógás. - Kronosz azt akarja, hogy ott maradj,
ahol vagy. Ez rád is vonatkozik, Kriosz. Engedelmeskedj!
- És ha harcosok szűkében lesztek? - kérdezte Kriosz. - Az az álnok, szmokingos unokaöcsénk nem sok
hasznotokra lesz a háborúban.
Az arany titán felnevetett.
- Ne aggódj miatta! Különben is, az istenek az első támadásunkat sem tudják majd kezelni! Fogalmuk sincs,
mekkora erőtartalékaink vannak még. Jegyezd meg, amit most mondok: néhány nap múlva az Olimposz romokban
fog heverni, és mi összegyűlünk itt, hogy megünnepeljük a Hatodik Korszak hajnalát! Az arany titán lángoszloppá
változott, és eltűnt.
- Persze - morgott Kriosz -, ő bezzeg lángoszloppá változhat, én meg viselhetem ezeket az ostoba
kosszarvakat!
A helyszín megváltozott. Most egy szobor árnyékában bujkáltam a pavilonon kívül. Mellettem egy fiú
hallgatózott. Fekete, selymes haja volt, sápadt bőre és fekete ruhája - a barátom volt az, Nico di Angelo, Hádész fia.
Mogorva képpel rám meredt.
- Látod, Percy? Kifutsz az időből. Még mindig azt hiszed, hogy legyőzheted őket a tervem nélkül? Szavai úgy
söpörtek át rajtam, mint az óceán fenekének jéghideg áramlatai, és minden elsötétült előttem.

- Percy? - ébresztgetett egy mély hang.

Úgy éreztem magam, mintha a fejemet alufóliába csavarva betették volna a mikrohullámú sütőbe. Amikor
kinyitottam a szemem, egy nagy árnyék lebegett előttem.
- Beckendorf? - kérdeztem reménykedve.
- Nem, testvér.
Megpróbáltam fókuszálni. Egy küklopsz állt előttem: krumplifej, kócos haj, egy nagy, barna, aggódó
bociszem.
- Tyson, te vagy az?
A testvérem elvigyorodott.
- Tesó, agyműködés kipipálva!
Erre én nem vettem volna mérget. A testem hideg volt, és szokatlanul könnyű. A hangom is más. Hallottam
Tysont, de mintha csak a hangja rezgését hallottam volna a fejemben.
Amikor felültem, a takaró fátyolszövete ellebegett. Egy kagy-lóberakásos szoba selymes hínárokból font
ágyában találtam magam. A mennyezeten kosárlabda nagyságú lebegő gyöngyök szolgáltatták a világítást. A
tenger mélyén voltam.
Poszeidón fiaként ez nem jelentett problémát. Tudtam lélegezni, és a ruhám is csak akkor lett nedves, ha én
akartam. Egy kicsit azért meglepődtem, amikor egy kalapácsfejű cápa beúszott az egyik ablakon, majd miután
szemrevételezett, halálos nyugalommal kisiklott a másikon.
- Hol va...
- Apa palotájában - válaszolt Tyson.
Más körülmények között lázba hozott volna a hír, ugyanis még sohasem jártam apám palotájában, hiába
álmodoztam róla évekig. De a fejem sajgott. A pólómon égésfoltok emlékeztettek a robbanásra. A sebeim
begyógyultak - ehhez elég volt csak a vízben tartózkodnom egy ideig -, de még mindig úgy éreztem, mintha
stoplis cipőben átgázolt volna rajtam egy laisztrügón focicsapat.
- Milyen régen...
- Múlt éjjel találtunk rád - mondta Tyson - miközben lefelé süllyedtél.
- Az Androméda Hercegnő?
- Bombasiker volt - erősített meg Tyson.
- Beckendorf a fedélzeten maradt. Sikerült megtalálni? Tyson arca elsötétült.
- Semmi nyoma, tesó. Sajnálom...
Kibámultam az ablakon a mély, kék vízbe. Beckendorf azt tervezte, hogy ősszel beiratkozik az egyetemre.
Barátnője volt és rengeteg barátja, az egész élet előtte állt. Nem távozhatott el. Talán sikerült megszöknie a hajóról,
ahogyan nekem is. Talán kiugrott a vízbe, és... és mi? Ő nem élte volna túl a harmincméteres zuhanást. Kizárt, hogy
biztonságos távolságra jutott a robbanástól.
Legbelül tudtam, hogy meghalt. Feláldozta magát, hogy elpusztíthassa az Androméda Hercegnőt, és én
cserbenhagytam.
Eszembe jutott, hogy álmomban a Titánok úgy beszéltek a robbantásról, mintha nem számítana. Nico di Angelo
figyelmeztetett, hogy nem tudom legyőzni Kronoszt a terve nélkül - ama veszélyes terv nélkül, ami elől már egy éve
menekültem.
Távoli robbanás rázta meg a szobát. Zöld fény ragyogott fel, és nappali világosság borította el a tengerfeneket. - Mi
volt ez? - kérdeztem.
- Majd apa elmondja. Gyere! Éppen szörnyeket robbantgat!

A palota a világ legizgalmasabb helye lett volna, ha éppen nem áll ostrom alatt. Végigúsztunk egy hosszú
folyosón, és fellőttük magunkat egy gejzírrel. Amikor a tetők fölé emelkedtünk, levegő után kapkodtam a
látványtól (már ha a víz alatt levegő után lehet kapkodni).
A palota akkora volt, mint Olimposz városa. Kerteket, belső és külső udvarokat, és oszlopos pavilonokat láttam. A
kerteket korallok és foszforeszkáló tengeri növények díszítették. A palota körül húsz-harminc fehér, szivárványosan
irizáló, kagylókból épült ház állt. Az ablakokon halak és polipok úszkáltak ki-be. A gyöngyökkel kirakott ösvények
karácsonyi égősorokként futottak.
A főtéren katonák gyülekeztek - habfik halfarokkal, deréktól felfelé emberi testtel, de a bőrük kék volt, ami
számomra is újdonságot jelentett. Néhányan a sebesülteket látták el, mások kardokat és lándzsákat élesítettek. Az
egyik sietve elúszott mellettünk. Olyan világoszöld szeme volt, mint a foszforeszkáló matricáknak, és a szájában
hegyes cápafogak sorakoztak. A Kis hableányban ilyesmiről szó sem volt.
Az udvaron túl tornyok, vastag falak és ostrom visszaverésére alkalmas fegyverek álltak. Némelyik a
használhatatlanságig megsérült, némelyiken meg zöldes fénnyel derengett a víz alatt is égni képes görögtűz. Az
erődítményeken túl a tengerfenék feküdt sötétbe vesző horizonttal. Csatára utaló jeleket észleltem:
energiavillózásokat, robbanások fényeit, összecsapások szikráit. Egy hétköznapi ember idelent az orráig sem látott
volna. Mondjuk, egy hétköznapi ember tüdeje már rég felmondja a szolgálatot, ha véletlenül nem fagy meg előbb a
jéghideg vízben. De még az én hőérzékelős szememmel sem tudtam egészen pontosan kivenni, mi törté nik.
A palota szélén lángokban állt egy vöröskorall-tetejű templom. A távoli kertek felé, mint egy lassított felvételen,
törmelékek úsztak. A sötétből hirtelen egy hatalmas alak bontakozott ki. Egy óriás tintahal, ami nagyobb volt a
felhőkarcolóknál is. Csillogó homokszemek táncoltak körülötte. Legalábbis először azt hittem. Aztán rájöttem, hogy
amiket porszemeknek véltem, valójában habficsapatok. A tintahal leereszkedett a palotára, és csápjával elsöpört egy
egész hadtestet. A legmagasabb épület tetejéről fénycsík ívelt a szörnyig. Amikor eltalálta, a tintahal szétoszlott, mint
az ételízesítő a fazékban.
- Apa - mutatott Tyson a helyre, ahonnan a fény jött.
- Ő csinálta? - Hirtelen bizakodni kezdtem. Apámnak hatalmas ereje van. Elvégre ő a tenger istene. Simán
visszaveri ezt a támadást, nem igaz? Talán megengedi, hogy besegítsek neki.
- Te is harcoltál? - kérdeztem Tysontól. - Azzal az iszonyatos küklopsz öklöddel bevertél pár koponyát, mi?
 Tyson az ajkát biggyesztette. Rögtön tudtam, hogy érzékeny pontjára tapintottam.
- Én csak... javítottam a fegyvereket - motyogta. - Gyere, keressük meg apát!
Tudom, hogy ez furcsán hangzik az olyan kölyköknek, akiknek rendes szüleik vannak, de az apámat életemben
nem láttam többször négy-öt alkalomnál, és akkor is csak néhány perc erejéig. A görög istenek nem járnak a
gyerekeik baseballmeccseire. De azért bíztam benne, hogy felismerem, ha meglátom. Tévedtem.
A templom teteje egy nagy, nyitott plató volt, amit parancsnoki állásnak rendeztek be. A padlót borító mozaikon a
palota és a palotát körbevevő óceán részletes térképe látszódott. De a rajz folyton változott. A színes csempék hírt
adtak az ellenséges seregek és szörnyek minden hadmozdulatáról. Azok az épületek, amelyek a valóságban
felrobbantak, összedőltek a térképen is.
A térkép köré zordon arcú harcosok csoportja gyűlt, de egyik sem hasonlított az apámra. Én egy nagydarab,
kreol bőrű, fekete szakállas, bermudát és hawaii inget viselő férfit kerestem.
A harcosok közül senkire sem illett a leírás. Az egyikük habfi volt, méghozzá dupla halfarokkal. Bőre zöld volt, és
gyöngyökkel kivert páncélban feszített. Fekete haját lófarokba kötve hordta, egészen fiatalnak látszott - bár a kort
nem emberi lények esetében elég nehéz meghatározni. Lehetett volna ezer-, de akár hároméves is. Mellette egy idős,
szürke hajú ember állt, ősz szakállrengeteg-gel az arcán. Úgy tűnt, mindjárt összerogy páncélzata súlya alatt. Zöld
szemének sarkából nevetőráncok futottak szét, de most nem volt kedve mosolyogni. Egy nagy vasdarabra
támaszkodva a térkép fölé hajolt. Mellette egy szépséges nő állt, rákollóhoz hasonlító, furcsa csápjai voltak, zöld
vértet viselt, és haja feketén lebegett a vízben. A csapat utolsó tagja egy delfin volt. Csak abban különbözött a
hétköznapi delfinektől, hogy ő is a térképet tanulmányozta.
- Delfin - szólalt meg az öreg -, Palaimont a cápacsapatával küldd a nyugati frontra! Ideje kiiktatnunk azokat a
leviathánokat!
A delfin furcsa csicsergő hangon válaszolt. Igenis, uram! - értettem meg a nyelvét. Aztán elinalt.
Döbbenten néztem Tysonra, aztán vissza az öregre.
- Ő lenne... az apám?
Az öreg felnézett. Megismertem a szeme csillogásáról, de az arca... mintha legalább negyven évet öregedett
volna.
- Szia, Percy!
- Mi... mi történt veled?
Tyson oldalba bökött. Olyan erősen rázta a fejét, hogy attól féltem, leesik a nyakáról. De apám nem sértődött meg.
- Semmi baj, Tyson! Ami a külsőmet illeti, elnézést érte. Tudod, a háború egy kicsit megviselt. - De te
halhatatlan vagy - mondtam halkan. - Olyan formát öltesz... amilyet csak akarsz. - A birodalmam állapotát
tükrözöm. És a birodalmam elég gyászos állapotban van. Hadd mutassalak be,
Percy! A hadnagyom, Delfin, a Delfinek királya épp az előbb távozott. Ez itt a... ööö... a feleségem, Amphitrité.
Drágám...
A zöld páncélos nő hideg pillantással végigmért, majd összefonta karját a mellkasa előtt, és így szólt: -
Bocsásson meg, uram, de várnak rám a harcmezőn. Azzal elúszott.
Elég kínos volt ez az egész, de meg tudtam érteni. Eddig eszembe sem jutott, hogy apámnak van egy halhatatlan
felesége. Amphitrité nyilván nem örült apu kis románcainak, beleértve az anyámmal folytatottat is. Poszeidón
megköszörülte a torkát:
- Ő a fiam... akarom mondani a másik fiam, Triton.
- A fiad és egyetlen örökösöd - javította ki a srác. Dupla halfarkával előre-hátra csapdosott. Rám mosolygott, de
csak a szájával, a szeme barátságtalanul hideg maradt.
- Üdvözöllek, Perszeusz Jackson! Végre eszedbe jutott, hogy segíteni kéne?
Ezt úgy kérdezte, mintha a lábamat lógattam volna eddig. Ha a víz alatt el lehet pirulni, akkor én megtettem. -
Mondd meg, mit tegyek, és segítek! - válaszoltam.
Triton úgy mosolygott, mint akinek tetszik a dolog - mintha egy szórakoztató öleb lennék, aki bekapja a
kockacukrot, amit az orrára rakott. Poszeidónhoz fordult.
- A frontvonalba megyek, apám. Ne aggódj, én nem fogok elbukni.
Udvariasan Tyson felé biccentett. Én, úgy látszik, nem érdemeltem meg ennyi tiszteletet. Aztán elsiklott a
vízben.
Poszeidón sóhajtott egyet, majd felemelte a kezében tartott vasdarabot, amely a szokásos fegyverévé változott:
egy hatalmas, háromágú szigonnyá. A végei kék fénnyel izzottak, és a víz forrni kezdett körülöttük. - Bocs a fiam
viselkedéséért, Percy - szabadkozott apám.
A fejünk fölött egy hatalmas tengeri kígyó jelent meg, és tekeregve a tető felé úszott. Kitátott, narancssárga
szájával egy egész gimnáziumot elnyelhetett volna, és csak úgy csattogtak hatalmas fogai. Apám anélkül, hogy
felnézett volna, a szörny felé bökött a szigonnyal, és megkínálta a kék energianyalábbal. Ka-bumm! A szörny millió
aranyhallá változott, amik rémülten úsztak tova.
- A családom tagjai mostanában elég feszültek. Az Ókeánosz elleni küzdelemben elég rosszul állunk. A
mozaiktérkép széléhez lépett, és szigonya végével megkopogtatta az egyik habfi képét. A habfi nagyobb volt a
többinél, és kosszarvas sisakot viselt. Egy rák vontatta harci szekéren ült, és kard helyett élő kígyót tartott a kezében.
- Ókeánosz - kutattam emlékeimben -, a Tenger Titánistene?
Poszeidón bólintott.
- A titánok és az istenek első háborújában a semlegességet választotta. De Kronosz most meggyőzte, hogy
szálljon be a küzdelembe. És ez... nem túl jó jel. Ókeánosz csak akkor csatlakozik, ha azt gondolja, a győztesek
oldalán áll.
- Ütődött alak lehet - próbáltam fölényeskedni. - Ki az a hülye, aki élő kígyóval kardozik? - Apa
kétszer is csomót köt rá - mondta határozottan Tyson. Poszeidón fáradtan elmosolyodott.
- örülök, hogy így hisztek bennem. Már egy éve harcban állunk, az erőtartalékaim kezdenek kimerülni, de ő
mindig újabb ellenfeleket talál a számomra: olyan ősi tengeri szörnyeket vet be, amikről már el is felejtettem, hogy
léteznek.
Robajlás hallatszott a távolból. Az egyik két kilométernyire lévő hegy megroggyant két óriás súlya alatt. Csak
homályosan láttam őket. Az egyikük óriási homár volt, a másikuk emberszabású lény. Küklopszra hasonlított,
csak sokkal több keze volt. Először azt hittem, egy polipot húzott magára, aztán észrevettem, hogy ezek tényleg a
saját karjai: sok száz csapdosó, pusztító kar.
- Briareósz! - ismertem rá.
Örültem, hogy látom, de mintha ő is az életéért küzdött volna. Utolsó sarja volt fajtájának, a százkarúaknak, a
küklopszok unokatestvéreinek. Kronosz börtönéből mi mentettük ki tavaly nyáron. Azóta, hogy elindult apámnak
segíteni, nem hallottam felőle.
- Nagyszerűen harcol! - mondta az apám. - Bárcsak egy egész hadsereg lenne a fajtájából, de csak egyedül van.
Figyeltem, ahogy Briareósz felüvölt dühében, aztán felkapja az ollóját csattogtató homárt, és leveti a
korallhegy tetejéről a sötétségbe. Briareósz utánaúszott. Karjaival olyan gyorsan tempózott, mintha azok
motorcsónak-propellerek lettek volna.
- Percy, nincs sok időnk. Számolj be a küldetésedről! Láttad Kronoszt?
Mindenről beszámoltam, bár a hangom elcsuklott, amikor Beckendorfhoz értem. Lenéztem a térre, ahol sebesült
habfik százai feküdtek összetákolt hordagyakon. Korallhalmokat láttam, amelyek alatt sietve elhantolt katonák
feküdhettek. Rádöbbentem, hogy Beckendorf nem a csata első halottja. Csak egy az ezerből, vagy a több ezerből. Soha
nem éreztem magam ennyire dühösnek és tehetetlennek.
Poszeidón megsimította a szakállát.
- Percy, Beckendorf a hősi halált választotta. Ne vádold magad! Sikerült szétzilálnotok Kronosz seregét, nagy
csapást mértetek rájuk.
- De ő életben maradt, ugye?
Amint kimondtam, már tudtam, mennyire hiú remény éltetett. A hajóját felrobbanthattuk, csapást mérhettünk
szörnyseregére, de a titánt nem tudtuk megölni.
- Igen - vallotta be Poszeidón. - De időt nyertetek nekünk.
- Félistenek is voltak a hajón - jutott eszembe a srác, akivel a lépcsőn találkoztam. Valahogy elfeledkeztem róluk.
Csak a szörnyekre és Kronoszra gondoltam. Meggyőztem magam, hogy jogosan pusztítjuk el őket, hiszen gonoszak,
és a városomra törtek, ráadásul úgyis csak átmenetileg halnak meg. A szörnyek csak eltűnnek, és idővel újjászületnek.
De a félistenek...
Poszeidón a vállamra tette a kezét.
- Percy, csak néhány félisten volt a hajón, és mindannyian arra esküdtek fel, hogy Kronosz oldalán
harcoljanak. Talán a figyelmeztetésedre hallgatva elmenekültek. De ha mégsem... ők választották a sorsukat. -
Agymosást hajtottak rajtuk végre - ellenkeztem. - Ők meghaltak, míg Kronosz vígan éli az életét. Ettől érezzem
magam jobban?
A mozaikpadlóra néztem. Mozaikrobbanások pusztítottak el mozaikszörnyeket. Milyen egyszerűnek tűnt a
képen!
Tyson átkarolta a vállam. Ha más teszi ugyanezt, ellököm, de Tyson túl nagy volt, és túl csökönyös. Ő
megölelt, ha akartam, ha nem.
- Nem a te hibád, tesó. Kronosz rosszul ég. Legközelebb jobban alápörkölünk.
- Percy - szólalt meg az apám -, Beckendorf halála nem volt értelmetlen. Megakadályoztátok az inváziót, és New
York biztonságban lesz egy darabig. Az olimposzi isteneknek több idejük marad a nagyobb fenyegetésekkel
foglalkozni.
- Nagyobb fenyegetés? - kérdeztem. Eszembe jutottak az aranytógás Titán szavai: „Az istenek válaszoltak a
kihívásra. Hamarosan elpusztítjuk őket."
Apám arcán árnyék suhant át.
- Ennyi rossz hír elég egy napra. Kérdezd meg Kheirónt, amikor visszatérsz a táborba. - A
táborba?! De bajban vagy! Segíteni akarok neked!
- Nem, Percy. Rád máshol van szükség.
Nem akartam hinni a fülemnek. Tysonra néztem segítségért. Testvérem az ajkát rágta. -
Apa... Percy tud kardozni. Elég jól megy neki.
- Tudom - mondta Poszeidón kedvesen.
- Apa, hasznomat vennéd - győzködtem. - Ebben biztos vagyok. Egyedül nem sokáig tudod tartani az
állásaidat.
Az ellenséges vonalak mögül egy tűzgolyó ívelt apám palotája felé. Azt hittem, apám könnyűszerrel elhárítja, de a
tűzgolyó az udvar túlsó sarkába csapódva felrobbant. A detonáció ereje mesz-szire sodorta a habfikat. Poszeidón arca
megrándult, mintha kést döftek volna belé.
- Menj vissza a táborba - ismételte -, és mondd meg Kheirón-nak, hogy itt az idő.
- Minek van itt az ideje? - kérdeztem.
- Hogy meghallgasd a próféciát. Teljes egészében.
Nem kérdéses, melyik próféciáról beszél. Másról sem hallok évek óta, csak a „Nagy Próféciáról", melynek
részleteibe eddig senki sem avatott be. Csak annyit tudtam, hogy hoznom kell majd egy döntést, amitől a világ sorsa
függ - igazán semmiség.
- Mi van, ha ez a választás? Hogy itt maradok-e az oldaladon harcolni, vagy távozom? Mi van, ha távozom, és
te...
Azt nem mondhattam mégsem, hogy meghalsz. Az istenek nem szoktak meghalni, bár volt már rá példa. De ha
nem is halnak meg, megsemmisülhetnek, száműzhetik, vagy a Tartarosz mélyére zárhatják őket, mint Kronoszt.
- Menned kell - ragaszkodott álláspontjához apám. - Nem tudom, mikor kell döntened, de az biztos, hogy a csatát
odafent kell megvívnod. Ha másért nem, legalább azért menj vissza, hogy figyelmeztesd a táborlakókat. Kronosz
ismeri a terveteket. Kém van a soraitok között. Mi megpróbálunk kitartani, nincs más választásunk. Tyson
kétségbeesetten szorította meg a kezem.
- Hiányozni fogsz, testvér!
Bennünket elnézve az apám legalább tíz évet öregedett.
- Tyson, rád is sok munka vár, fiam. A fegyverkovácsoknál. Tyson megint az ajkát biggyesztette. - Megyek -
szipogott. Aztán olyan erősen megszorongatott, hogy majdnem eltörtek a bordáim. - Percy, aztán ne hagyd, hogy
kicsináljanak a szörnyek!
Megpróbáltam határozottan bólintani, de a nagydarab srácon ez nem segített. Zokogva úszott el a
fegyverkovácsok műhelye felé, ahol a rokonai már javították a sérült lándzsákat és kardokat. - Igazán
megengedhetnéd neki, hogy harcoljon. Utál a kovácsműhelyben dekkolni. Hát nem látod? - Téged sem szívesen
teszlek ki a veszélynek, de Tyson túl fiatal. Meg kell őt védenem. Poszeidón szeme felizzott. Azt hiszem, túl
messzire merészkedtem. Aztán újból a mozaikra nézett, és a válla lehorgadt. A rákszekeres ürge közelebb ért a
palotához.
- Ókeanosz közeledik. Ki kell ellene állnom a harcmezőn. Nem szokásom istenek élete miatt aggódni, de most
attól tartottam, apám alulmarad a küzdelemben.
- Kitartok - ígérte apám. - Nem adom fel a birodalmam. Már csak annyit árulj el, Percy, hogy megvan-e még az
ajándék, amit a születésnapodra adtam neked tavaly nyáron?
Bólintottam, és kihúztam a tábori nyakláncomat. Minden táborban eltöltött nyaramat egy újabb gyöngy jelképezte,
de a medálokhoz tavaly nyár óta egy homokdollár is társult. Apámtól kaptam a tizenötödik születésnapomra. Azt
mondta, tudni fogom, mikor kell „elköltenem", de még a mai napig nem sikerült rájönnöm, mire célozhatott. Annyit
már tudtam, hogy a suli szendvicsautomatájába nem fér bele.
- Az idő közeleg - figyelmeztetett. - Egy kis szerencsével meglátogatlak a jövő héten, a születésnapodon, hogy
méltón megünnepelhessük.
Elmosolyodott, és egy pillanatra megláttam a régi fényt a szemében.
Aztán az egész tenger elsötétült, mintha fekete viharfelhők közelednének. Villámlott, pedig azt hittem, a
tenger alatt ilyesmi nem lehetséges. Valami hatalmas és jéghideg közeledett felénk. Éreztem, ahogy átfut a
félelem a seregeinken.
- Fel kell öltenem isteni alakomat - mondta az apám. - Menj! Sok szerencsét!
 Szerettem volna bátorításképpen megölelni, vagy ilyesmi, de tudtam, hogy nem maradhatok. Amikor egy isten
felveszi igazi alakját, olyan hatalmas ereje lesz, hogy ha egy halandó ránéz, megsemmisül. - Minden jót, apám!
Elfordultam. Megkértem az óceáni áramlatokat, hogy legyenek segítségemre. A víz örvényleni kezdett körülöttem,
majd egy áramlat felkapott, és olyan sebességgel repített a felszínre, hogy egy halandó luftballonként kipukkadt volna
tőle.
Amikor visszanéztem, zöld és kék villanások jelezték, hogy apám és a titán egymásnak esett, és a tenger két
ellenséges oldalra szakadt.

3. Bepillantást nyerek a halálomba

H
a a Félvér Táborban népszerű akarsz lenni, egy küldetésről soha ne gyere vissza rossz hírrel. Amint partra
léptem, már tudtak az érkezésemről. A tábor partja Long Island északi részén található, de mivel elvarázsolták,
csak kevesen láthatják. Ide senki sem esik be csak úgy, csak akkor, ha az illető félisten vagy
isten, vagy ha egy nagyon-nagyon eltévedt pizzafutár (mert erre is volt már példa, de ez egy másik történet). De
térjünk vissza az érkezésemre! Aznap Connor Ellelop volt szolgálatban a Hermész-bungalóból. Amikor meglátott,
olyan izgatott lett, hogy leesett a kilátótoronyul szolgáló fáról. Aztán megfújta a kagylókürtöt, hogy riassza a tábort,
és üdvözlésemre sietett.
Connornak a mosolyánál csak a humora volt ferdébb. Jó srác volt, csak a kezedet nem ártott a pénztárcádon tartani,
ha a közeledben sertepertélt, és soha, semmilyen körülmények között nem szabadott közel engedni a borotvahabhoz,
ha nem akartad, hogy telefújja vele a hálózsákodat. A göndör, barna hajú fiú egy kicsit alacsonyabb volt a bátyjánál,
Travisnél, különben úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Úgy gyűlölték régi ellenségemet, Luke-ot, mintha
nem is egy apától, Hermésztől származnának.
- Percy! - kiáltotta. - Mi történt? Hol hagytad Beckendorfot? Amikor meglátta az ábrázatomat, eltűnt a
mosoly az arcáról.
- Jaj, ne! Szegény Silena! Te jóságos Zeusz, ha meghallja a hírt...
Felkaptattunk a homokdűnékre, és pár száz méterről megláttam a mosolyogva felém siető izgatott táborlakókat.
Percy visszatért! - gondolták magukban. Ő a nap hőse! Biztosan hozott valami ajándékot is! Megálltam az
étkezőpavilon mellett, és megvártam, hogy ösz-szegyűljenek. Nem akartam egyből lerohanni őket a hírrel, hogy
mekkoralúzer vagyok.
Letekintettem a völgybe, és megpróbáltam visszaemlékezni, milyen volt a tábor, amikor először láttam,
vagyis billió évvel ezelőtt.
Az étkezőpavilontól beláthattad jóformán az egészet. A völgyet hegyek fogták körbe. A legmagasabb hegy, a
Félvér-hegy tetején állt Thália fenyője, melynek ágain az aranygyapjú lógott, amely mágikus erejével védte a tábort
az ellenségeinktől. Az őrsárkány, Péleusz már akkorára nőtt, hogy a pavilontól is látni lehetett. A fenyő törzse köré
csavarodva aludt, és füstfelhőket eregetett az orrán hortyogás közben.
Jobbról az erdő állt, balról a kenuzó tó csillogott, és a mászófal szikláin vörösen csorgott le a láva. A tizenkét isten
tizenkét bungalója patkó alakban fogta közre a teret. Délről az epermező, a fegyverraktár és a négyemeletes,
égszínkékre festett Nagy Ház látszódott, bronz szélsólyommal a tetején. A tábor maga nem sokat változott. Nem
látszott meg rajta a háború. De annál inkább a közeledő félistenek, szatírok és najádok arcán.
Kevesebben voltak, mint négy évvel ezelőtt. Voltak, akik elhagyták a tábort, és soha nem jöttek vissza. Voltak,
akik harcban estek el. Mások - róluk igyekeztünk hallgatni - átálltak az ellenséges oldalra. Akik itt maradtak,
fáradtak és harcedzettek voltak. Nem sok nevetés hallatszott errefelé mostanában. Még a Hermész-kabin tagjai is
kevesebb csínyt eszeltek ki. Nehéz úgy élvezni a szívatást, ha úgy érzed, hogy maga az életed is az.
Kheirón ügetett először a pavilonhoz. Könnyű neki, deréktól lefelé egy szürke csődör. Szakálla bozontosabb lett a
nyár folyamán. Feliratos, zöld pólót viselt: „A kentaur a pokolban is úr!" Válláról íj lógott. - Percy! Hála az
isteneknek! De hol van...
Ebben a percben befutott Annabeth is. Nem tagadom, a szívem kihagyott egy dobbanásnyit, amikor megláttam.
Nem mintha tetszeni akart volna nekem. Annyi közös küldetésen voltunk már túl, és küldetés közben bizony néha
fésülködni is elfelejtett. Mindig ugyanazt a régi, narancssárga, tábori pólót viselte ugyanazzal a farmerral, és néha a
bronzpáncélját. Szeme szürke volt, mint a viharos ég. Nem tudtunk úgy beszélgetni, hogy a végén ne akartuk volna
megfojtani egymást. Mégis megszédültem mindig, amikor megláttam. Tavaly nyáron, mielőtt Kronosz Luké testébe
költözött, és minden elromlott volna, volt néhány pillanat, amikor azt hittem, hogy ő és én... szóval, hogy túl vagyunk
az „egymás torkának ugrunk" korszakon.
- Mi történt? - ragadta meg a karomat. - Luké jól va...
- A hajót felrobbantottuk. Luke-nak nem esett baja. Nem tudom, hogy hol...
Silena Beaugard fúrta át magát a tömegen. Haja kócos, és még csak nem is sminkelt, ami igazán nem vallott rá...
- Hol van Charlie? - nézett körül, mintha a fiú csak elbújt volna.
Kétségbeesve néztem Kheirónra.
Az öreg kentaur megköszörülte a torkát.
- Silena, kedvesem, jobb lenne, ha erről a Nagy Házban beszélnénk...
- Nem! - motyogta. - Most akarom hallani.
Sírni kezdett, és mi döbbenten néztük. Meg sem tudtunk szólalni. Sok embert elvesztettünk a nyáron, de ez volt
a legfájdalmasabb.
Beckendorf elvesztésével mintha kihúzták volna lábunk alól a tábor talaját.
Végül Clarisse az Árész-bungalóból előrelépett, és átkarolta Silenát. Nem láttam még olyan furcsa barátságot, mint
ami a háborúisten lánya és a szerelem istennőjének gyermeke között szövődött, de mióta tavaly nyáron Silena Clarisse
párkapcsolati tanácsadójává lépett elő, a lány úgy döntött, felcsap Silena személyi testőrének.
Clarisse vörös harci páncélban volt, haját kendő takarta. Akkora volt, mint egy rögbicsatár, a szemöldökét
örökké összehúzta, de Silenával meglepően kedvesen bánt.
- Gyere, kislány! Menjünk a Nagy Házba! Készítek neked egy forró csokit.
Mindenki megfordult, és a táborlakók kettesével-hármasával elindultak a bungalók felé. Senki sem örült már
nekem, és senkit sem érdekelt, hogyan robbant fel a hajó.
Csak Annabeth és Kheirón maradt velem.
Annabeth letörölt egy könnycseppet az arcáról.
- Örülök, hogy te visszajöttél, Hínáragyú!
- Kösz. Én is örülök. Kheirón átkarolt.
- Biztos vagyok benne, fiam, hogy megtettél minden tőled telhetőt. Hajlandó vagy elmondani, mi történt?
Nehezemre esett újra felidézni a történteket, de mindenről beszámoltam nekik, még az álmomban látott titánokról
is. Csak Nico felbukkanását hagytam ki. Megígértem a fiúnak, hogy addig nem szólok senkinek a
tervéről, amíg nem döntök úgy, hogy végigcsinálom, de a terve annyira ijesztő volt, hogy nem bántam volna, ha
örökre titok marad.
Kheirón letekintett a völgybe.
- Sürgősen össze kell hívnunk a haditanácsot, hogy a kémügyet és a többit megbeszéljük... - Poszeidón egy
nagyobb fenyegetést emlegetett. Még az Andromeda Hercegnőnél is nagyobbat. Talán arra a kihívásra célzott, amiről
az álmomban látott Titán beszélt.
Kheirón és Annabeth egymásra nézett, mintha tudnának valamit, amit én nem. Utáltam, amikor ezt csinálták. -
Erre később majd visszatérünk - ígérte Kheirón.
- Még valami - vettem egy nagy levegőt. - Amikor apámmal beszéltem, azt mondta, hogy eljött az idő. Meg kell
ismernem az egész próféciát.
Kheirón leengedte a vállát. De nem érte váratlanul a dolog.
- Tartottam ettől a naptól. Rendben. Annabeth, itt az ideje, hogy feltárjuk Percy előtt az igazságot - a teljes
igazságot. Irány a padlás!

A Nagy Ház padlásán eddig háromszor jártam, vagyis hárommal többször, mint szerettem volna. A lépcső
tetejéről egy létrán lehetett feljutni a padlásra. Kíváncsi lettem volna, hogy a félig ló, félig ember Kheirón ezt
miként abszolválja, de még csak meg sem próbálta.
- Tudod, hol találod, ugye? - kérdezte Annabethtől. - Hozd le, kérlek!
Annabeth bólintott.
- Gyere, Percy!
A nap lebukóban volt odakint, így a padlás még a szokásosabbnál is sötétebb és ijesztőbb volt. Mindenfelé régi
hősök régi trófeái hevertek: horpadt pajzsok, tartósítószerekben lebegő, levágott szörnyfejek. Egy bólogató kutya
nyakában bronztábla lógott a következő felirattal: „CHRYSAOR HONDA CIVICJÉBŐL ELCSAKLIZTA GUS,
HERMÉSZ FIA, 1988-BAN, SK."
Felvettem egy M-alakban meggörbült kardot, a pengéjén még látszódtak a varázsméreg zöld foltjai. A trófea
tavaly nyári volt: „Kampé handzsára. Elpusztítva a Labirintus Csatája során."
- Emlékszel, amikor Briareósz zsonglőrködni kezdett a sziklákkal? - kérdeztem.
Annabeth lassan elmosolyodott.
- És arra, amikor Grover „pánikot keltett"?
Egymás szemébe néztünk. Eszembe jutott, amikor múlt nyáron a St. Helen-hegy belsejében Annabeth
búcsúzásképpen megcsókolt, mert azt hitte, nem lát viszont.
Megköszörülte a torkát, és elfordult.
- A Prófécia.
- Igen - tettem le a handzsárt. - A Prófécia.
Az ablakhoz sétáltunk. Az Orákulum a háromlábú székén ült. Összeaszott múmia volt, batikolt ruhában.
Koponyájáról fekete haj csomók lógtak, hasított bőrhöz hasonlító arcából üveges szem bámult a semmibe. A
látványától is hideg futkosott a hátamon.
Ha az ember nyáron el akarta hagyni a tábort, meg kellett látogatnia az Orákulumot, hogy az feladatot jelöljön ki a
számára. Ezt a törvényt idén nyáron felrúgtuk. A harcosok engedély nélkül hagyták el a tábort a legkülönfélébb harci
küldetések ürügyén. Ha le akartuk győzni Kronoszt, nem pazarolhattuk az időt formalitásokra.
De nagyon jól emlékeztem még arra a különös, zöld füstre -az Orákulum lelkére -, ami az összeaszott testben
fészkelt. Most élettelennek tűnt, de ha próféciamondásra került a sor, mindig megmozdult. Füst szivárgott ki a száján,
ami néha különös alakzatokat öltött. Egyszer az is előfordult, hogy elhagyta a padlást, mert kedve szottyant egy kis
zombisétára, és úgy hozta el az üzenetet nekem. Most, hogy a Nagy Próféciával kellett
előrukkolnia, kíváncsian vártam, milyen mutatványban részesít. Ami engem illet, minimum egy
sztepptáncbemutatót vártam tőle. Erre csak ült ott, mint egy hulla - végül is tényleg az volt. -
Sohasem értettem ezt - suttogtam.
- Mit? - kérdezte Annabeth.
- Miért egy múmia?
- Percy, a múmia sem volt mindig múmia. Több ezer évvel ezelőtt az Orákulum lelke egy szépséges
szűzlányban lakott. A lélek generációról generációra szállt. Kheirón azt mondta, hogy ötven évvel ezelőtt ő is egy
ilyen lány volt - mutatott a múmiára. - De ő volt az utolsó.
- Miért? Mi történt?
Annabeth mondani akart valamit, de meggondolta magát.
- Hagyjuk! Legyünk túl rajta, és tűnjünk el! Idegesen néztem az Orákulum fonnyadt arcába. - Na,
mi lesz?
Annabeth kinyújtott kézzel közeledett a múmiához.
- Ó, Orákulum, az idő elérkezett. Szeretnénk hallani a Nagy Próféciát!
Hiába készültem fel a legrosszabbra, a múmia meg sem moccant. Annabeth odalépett hozzá, és lecsatolta az
Orákulum egyik nyakláncát. Bevallom, eddig nem sok figyelmet szenteltem a múmia bizsuinak. Azt gondoltam, egy
szerelemgyöngyös, hippi nyaklánc lesz, de amikor Annabeth felém fordult, egy tollas bőrszíjon lógó erszényt tartott a
kezében, amely leginkább az indiánok gyógyszeres zacskóira emlékeztetett. Kinyitotta az erszényt, és kivett belőle
egy összetekert pergament, alig nagyobbat a kisujjának
- Ezt nem hiszem el - csodálkoztam. - Azt akarod mondani, hogy az a hülye prófécia, amiről évekig annyit
kérdezősködtem, végig ott lógott a nyakában?!
- Még nem volt itt az ideje. Hidd el nekem, Percy! Én tízévesen olvastam először, és még mindig rémálmok
gyötörnek miatta.
- Ez biztató. Elolvashatnám végre?
- Odalent, a haditanács előtt. Ne itt a... szóval tudod.
A múmia üveges szemébe néztem, és nem ellenkeztem. Elindultunk lefelé a többiekhez. Akkor még nem is
sejtettem, hogy ez volt az utolsó látogatásom a padláson.

A tanácstagok már elfoglalták helyeiket a pingpongasztal körül. Ne kérdezzétek, miért, de a tábor

haditanácsának nem hivatalos parancsnoki szobájává a rekreációs helyiség lépett elő. Bár amikor Kheirón,
Annabeth és én beléptünk, az egész inkább hasonlított egy ordítóversenyre, mint haditanácsra.
Clarisse még mindig teljes harci díszben pompázott. Elektromos lándzsáját a hátán hordta. (Egészen pontosan ez a
második elektromos lándzsája volt, mert az elsőt én törtem ketté. Ő a „Halál Ujjának" nevezte, de a háta mögött
mindenki csak „Elektromos Fogpiszkálónak" csúfolta.) Vaddisznófej formájú sisakját a hóna alatt tartotta, kardja az
övén lógott.
Éppen Michael Yew-val vívott szócsatát, az Apolló-csapat új vezetőjével. Ami azért volt vicces, mert Clarisse egy
fejjel magasabb volt a fiúnál. Lee Fletcher tavaly nyáron hősi halált halt, ezután vette át a vezetést Michael. Amilyen
alacsony volt, olyan nagy volt az önbizalma. Turcsi orrával és ráncos ábrázatával menyétre emlékeztetett. Vagy attól
volt ráncos, mert sok gondja volt, vagy attól, hogy túl sokáig célzott a nyíllal.
- Ez a mi hadizsákmányunk! - Michaelnek lábujjhegyre kellett állnia, hogy Clarisse arcába kiabálhasson. - Ha nem
tetszik, meg-I '.okolhatod a puzdrámat!
A pingpongasztal körül ülő tanácstagok - az Ellelop fivérek, Pollux a Dionüszosz-bungalóból és Katié Gardner a
Demeterből - megpróbálták visszafojtani a nevetést. Még a Héphaisz-tosz-kabin élére sietve kinevezett Jaké Mason
ajkára is halvány mosoly ült. Csak Silena Beauregard nem mosolygott. Clarisse mellett ült, és üres tekintettel meredt
a hálóra. Szemei vörösek és dagadtak voltak a sírástól. Előtte egy csésze érintetlen
forró csoki gőzölgött. Sajnáltam, hogy itt kell lennie. Nem akartam elhinni, hogy Clarisse és Michael a feje fölött
olyan semmiségek miatt ordibál, mint a hadizsákmány, amikor ő a szerelmét veszítette el. - ÁLLJATOK LE! -
kiáltottam. - MEGŐRÜLTETEK? Clarisse rám meredt.
- Mondd meg Michaelnek, hogy ne legyen olyan önző!
- Te beszélsz?! - kérdezett vissza Michael.
- Csak Silena miatt vagyok itt, különben a bungalómban ülnék - kiabálta Clarisse.
- Elárulnátok, miről vitáztok? - kérdeztem. Pollux megköszörülte a torkát.
- Clarisse addig nem hajlandó velünk beszélni, amíg a... khm... kis problémáját meg nem oldjuk. Már három napja
nem szól hozzánk.
- De hát ez csodás! - lelkesedett Travis Ellelop.
- Milyen problémáját? - kérdeztem. Clarisse Kheirón felé fordult.
- Maga most a vezető, ugye? Megkapja a bungalómat, amit akar, vagy nem?
Kheirón topogni kezdett a patáin.
- Kedvesem, ahogy említettem, Michaelnek igaza van. Az Apolló-csapat igényei jogosak. Ráadásul sokkal
fontosabb kérdések várnak megtárgyalásra...
- Árész kérésénél mindig minden fontosabb! - csattant fel Cla-risse. - Csak arra kellünk, hogy zokszó nélkül
vérünket ontsuk a harcmezőn!
- Ne kecsegtess - motyogta Ellelop.
- Talán jobb, ha egyenesen Mr. D-hez fordulok... - markolta meg a tőrét Clarisse.
- Mint azt bizonyára tudod - vágott a szavába Kheirón ingerülten -, az igazgatónknak most épp elég dolga akad
a háborúval, ne zavarjuk felesleges apróságokkal!
- Szóval így állunk - mondta Clarisse. - A kedves tanácstagok közül hajlandó valaki mellém állni? Most
már senki sem vigyorgott. Lesütött szemmel kerülték Clarisse pillantását.
- így is jó - mondta a lány. - Sajnálom, Silena. Nem akartalak kitenni ennek a gyászod idején. De csak tőled kérek
bocsánatot, senki mástól - fordult barátnőjéhez.
Silena mintha meg sem hallotta volna. Clarisse a pingpongasztalba vágta tőrét.
- Nyugodtan vívhatjátok a kis harcotokat, de ezúttal Árészék nélkül! Addig a kisujjamat sem mozdítom, amíg nem
kapjuk meg, ami jár nekünk! Kellemes hősi halált, uraim!
A tanácstagok döbbenten néztek a kirobogó Clarisse után. Michael Yew tért először magához. - A
soha viszont nem látásra!
- Megőrültél?! - ellenkezett Katié. - Ez kész katasztrófa!
- Ugye, Clarisse csak viccelt? - mondta Travis. - Vagy komolyan gondolta?
Kheirón felsóhajtott.
- Megsértettétek az önérzetét. Majd megbékél idővel - mondta a kentaur nem túl nagy meggyőződéssel. Meg
akartam kérdezni, miről folyt pontosan a vita, de Annabeth felém tátogott: Majd később elmondom. - Most pedig,
kedves tanácstagok, akár el is kezdhetnénk, ha gondolják! Percy hozott valamit, amit nektek is hallani kell. Percy,
olvasd fel a Nagy Próféciát!
Annabeth átnyújtotta a pergamentekercset. Régi volt és száraz. Ügyetlenkedtem egy sort a zsineggel. Aztán
vigyázva, hogy ne szakítsam el, kihajtottam, és olvasni kezdtem:
- „A legősibb istenek féleszű fia..."
- Bocs, Percy, nem „félvért" akartál mondani?
- Ja, tényleg. Bocs. - A diszlexia a félistenség egyik jele, de nagyon utáltam. Minél idegesebb vagyok, annál
gyatrábban megy az olvasás. - „A legősibb istenek félvér fia... betölti a tizenhatodikat." Haboztam, mielőtt hangosan
felolvastam volna a következő sorokat. Az ujjaimba hideg költözött, mintha a lap jégből lenne. „Látni fogja majd az
alvó világot, Lelkét penge kaszálja le, egy átkos."
Árapály mintha hirtelen jobban húzta volna a zsebemet. Elátkozott kard? Kheirón egyszer valami olyasmit
említett, hogy Árapály sok emberre fájdalmat és bánatot hozott. Lehet, hogy a saját kardom fog megölni? És vajon
mit értsek azon, hogy a világ álomba merül, ha nem a halált?
- Percy, halljuk a többit! - sürgetett Kheirón.
A torkom olyan száraz volt, hogy homokozni lehetett volna a számban, de felolvastam az utolsó két sort is: „Egy
választás vet véget napjainak, Az Olimposz elenyészik, vagy íermakad''
- Fennmarad - javított ki Annabeth türelmesen. - Vagyis nem pusztul el.
- Tudom, mit jelent! - mordultam rá. - „Elenyészik, vagy fennmarad."
A szobára némaság borult. Végül Connor Ellelop szólalt meg:
- Elíenyészik, az jó, nem?
- Elenyészik - szólalt meg hirtelen Silena élettelen, tompa hangon. Csodáltam, hogy egyáltalán eljutott a
füléig, miről van szó. - Elenyészik, vagyis elpusztul.
- Elmúlik - folytatta Annabeth. - Eltörlődik. Semmivé válik.
- Felfogtam - feleltem ólomnehéz szívvel. - Kösz. Sajnálattal, együttérzéssel és mintha egy kis félelemmel a sze
mükben néztek volna rám.
Kheirón úgy hunyta le a szemét, mintha imát mormolna. így, ló alakban a fejét majdnem beverte a rekreációs
szoba lámpájába.
- Most már talán megérted, Percy, miért nem mertük eléd tárni az egész próféciát. Tudtuk, hogy elég súly
nyomja a válladat anélkül is, hogy...
- ...tudnám, hogy a végén mindenképpen beadom a kulcsot? -fejeztem be helyette a mondatot. - Igen,
igazatok volt.
Kheirón szomorúan nézett rám. Ez az ürge háromezer éves volt. Több száz hős halálát látta már. Biztosan
rossz ez neki, de bizonyos mértékben hozzászokott. És tudta, hogy nincs értelme nyugtatgatni. - Percy, ugye
tudod, hogy a próféciák mindig többértelműek. Lehet, hogy csak jelképesen halsz meg. - Hát persze! Mert ezt a
sort tényleg olyan sokféleképpen lehet értelmezni! „Egy választás vet véget napjainak."
- Talán tehetünk valamit ellene - vetette fel Jaké Mason. -„Lelkét penge kaszálja le, egy átkos." Megtalálhatnánk
azt az elátkozott kardot, és elpusztíthatnánk. Úgy hangzik, mintha Kronosz sarlója lenne, vagy nem?
Ez eszembe sem jutott. Nem mintha számítana, hogy az elátkozott penge Árapályra vagy Kronosz sarlójára utal-e.
A Próféciát úgysem tudjuk megváltoztatni. Az egyik penge így is, úgy is, learatja a lelkem. És valahogy nem
szeretem, ha a lelkemet lekaszálják, ez alapszabály nálam.
- Talán hagynunk kéne Percyt, amíg megemészti, amit hallott
- szólalt meg Kheirón. - Időre van szüksége, hogy...
- Nem. - Összehajtottam a próféciát, és a zsebembe dugtam. Dacos lettem, és dühös is, bár nem tudtam
pontosan, kire. - Nincs szükségem időre. Ha meghalok, meghalok. Minek aggódjak miatta, nem igaz?
Annabeth keze megremegett, és nem mert a szemembe nézni.
- Nézzük a következő napirendi pontot - mondtam. - Más problémánk is van. Tégla van közöttünk.
Michael Yew a homlokát ráncolta.
- Egy kém?!
Elmondtam nekik, mi történt az Androméda Hercegnőn. Elmondtam, hogy Kronosz tudott az érkezésünkről, és
hogy megmutatta az ezüst sarlómedált is, amelynek segítségével a kapcsolatot tartotta valakivel a táborból. Silena
megint sírni kezdett, Annabeth átkarolta a vállát.
- Nos - kezdte Connor Ellelop feszengve -, évek óta sejtjük, hogy kém van közöttünk, és valaki minden
mozdulatunkról tudósítja Luke-ot. Mint például néhány éve az Aranygyapjú helyéről. Olyasvalaki lehet, aki
nagyon-nagyon közelről ismerte őt. - Talán öntudatlanul, de Connor tekintete Annabethre siklott. Nála jobban
senki sem ismerte Luke-ot. A fiú gyorsan elkapta a szemét.
- Vagyis, természetesen, bárki lehet.
- Igen - nézett homlokráncolva Katié Gardngr az Ellelop fivérekre. Azóta pikkelt rájuk, mióta a Démétér kabin
fűtetejét húsvéti csokoládényulakkal dekorálták ki. - Akárki Luké testvérei közül. Travis és Connor egyszerre
kérte ki magának a feltételezést.
- Elég legyen! - csapott Silena ököllel az asztalra, de olyan erősen, hogy kilöttyent a forró csokoládé. - Charlie
meghalt! Ti meg úgy civakodtok itt, mint a kisgyerekek! - Aztán arccal előreborulva újra sírni kezdett. Forró csoki
csöpögött le az asztalról, és hirtelen mindenki elszégyellte magát.
 - Igaza van - szólalt meg Pollux. - Vádaskodás helyett azt kellene kilesni, ki visel hasonló medált. Ha
Kronosznál van az egyik, talán a kém nyakában lesz a másik.
Michael Yew egyetértően felmordult.
- Még azelőtt le kell fülelni, hogy felállítanánk a következő haditervet. Az Androméda Hercegnő
felrobbantásával nem állítottuk meg Kronoszt.
- Annyira nem - vette át a szót Kheirón -, hogy a következő támadást már el is indította. - Arról a bizonyos
„nagyobb fenyegetésről" beszél, amire Po-szeidón is célzott? - kérdeztem. Kheirón és Annabeth egymásra meredt.
Eljött az idő. Mondtam már, hogy utálom, amikor ezt csinálják? - Percy, nem akartuk neked elmondani, amíg vissza
nem jössz a táborba. Szükséged volt egy kis pihenőre a... halandó barátaiddal.
Annabeth elpirult. Most jöttem rá, hogy tudja, kivel randiztam. Bűntudatom támadt, aztán dühös lettem, hogy
bűntudatom van. Elvégre nem tilos, hogy a táboron kívül is barátaim legyenek. Nem voltam a... - Hallani akarom, mi
történt - mondtam.
Kheirón felkapott egy bronzkupát, és vizet öntött belőle a tálba, amelyben sajtot szoktunk olvasztani. Gőz
csapott fel, és a beeső fényben szivárvány jelent meg. Kheirón egy aranydrachmát vett elő erszényéből, és így
szólt:
- Ó, írisz, Szivárvány Istennője, mutasd meg nekünk a fenyegetést!
A köd megremegett, aztán megláttam az ismerős, füstölgő tűzhányót, a St. Helen-hegyet. A vulkán oldala
hirtelen kirobbant. Lángok csaptak fel, korom szállt mindenfelé, és láva ömlött le a lejt őn. Egy tévébemondó
hangját hallottam: „Még a tavalyinál is nagyobb kitörés történt. A geológusok szerint ez még csak a kezdet."
A tavalyi kitörés nem volt újdonság számomra. Mivel én okoztam. De ez a kitörés sokkal rosszabb volt. Szinte
szétvetette a hegyet, oldalai összeroskadtak. A bugyogó lávából és kavargó füstből egy óriási alak bontakozott ki,
mintha egy csatornából mászna elő. Nagyon bíztam benne, hogy a Köd eltakarja a halandók elől, mert amit én láttam,
elég lett volna ahhoz, hogy egész Amerikán úrrá legyen a pánik, és kitörjenek a zavargások.
Eddig még nem volt szerencsém ekkora óriáshoz. Még az én félisten szememmel sem tudtam rendesen
kivenni, csak annyit láttam, hogy egy ember formájú lény, ami akkora, hogy a Chrysler Buildinget
baseballütőként használhatná. A hegy rázkódni kezdett, mintha az óriás nevetne.
- Ez ő - mondtam. - Tüphón.
Titokban abban reménykedtem, hogy Kheirón majd mond valami biztatót. Olyasmit, hogy: „Ugyan, dehogy! Ez
csak a cimborám, Leroy, nekünk fog segíteni!" De hiába reménykedtem. Kheirón bólintott. - A világ
legfélelmetesebb szörnye, a legnagyobb fenyegetés, amivel az istenek valaha szembenéztek. Végül mégis kiszabadult
a hegy alól. Ez a felvétel két nappal ezelőtt készült. Most jön az, ami ma történt. Kheirón intett, s ekkor a kép is
változott. „Öt államot katasztrófasújtotta területnek nyilvánítottak, de a szokatlanul erős vihar nem áll meg,
továbbvonul kelet felé, hatalmas pusztítást hagyva maga után." A kamerák most egy középnyugati településre
köözelí-tettek rá, meg nem mondtam volna, melyikre. A tomboló vihaarból előbukkant az óriás: füstölgő kar,
városnegyednyi kéz hosszúi karmokkal. Dühös morgása úgy rázta meg a várost, mint egy nukkleá-ris robbanás. A
felhők között kis pontok villogtak a szörny k<cörül. Tüphón
megpróbálta lecsapni őket, mintha legyek lennének. (Ösz-szehúztam a szemem, és mintha egy aranyszekeret
láttam vvolna repülni a sötétségben. Aztán egy hatalmas madarat vettem ésszre, egy óriási baglyot, amint
siklórepülésben a szörnyre támadt.
- Azok ott... istenek? - kérdeztem.
- Igen, Percy. Napok óta küzdenek vele. Megpróbálják lelasssíta-ni. De Tüphón tovább menetel New York felé,
az Olimposzra 1 tart.
Megpróbáltam felfogni, amit hallok.
- Mennyi idő alatt ér oda? - kérdeztem.
- Ha az istenek nem tudják megállítani? Talán öt nap. A L legtöbb isten ott tartózkodik... kivéve apádat, aki a saját
háborrúját vívja a tenger alatt.
- Akkor ki őrzi az Olimposzt? Connor Ellelop a fejét csóválta.
- Ha Tüphón New Yorkba ér, teljesen mindegy, hogy őrzfcik-e, vagy sem.
Kronosz szavai jutottak eszembe, amiket az Adroméda Herrceg-nőn mondott: „Szerettem volna látni a
rettegést a tekintetedUben, amikor rájössz, hogyan döntöm porba az Olimposzt."
Vajon erről beszélt? Tüphón támadásáról? Ami azt illeti, i elég ijesztő volt. De Kronosz nem először ültetett már
fel bennünnket, szerette elterelni a figyelmünket. Ez a támadás túlságosan láátvá-nyos. És az arany titán több
támadást emlegetett, mintha Tüphhóné csak az egyik lenne.
- Csapda. Figyelmeztetni kell az isteneket - döntöttem véégül. - Kronosz valami másra készül.
Kheirón komoran nézett rám.
 - Valamire, ami Tüphónnál is rosszabb? Remélem, tévedsz.
- Meg kell védenünk az Olimposzt - ragaszkodtam az álláspontomhoz. - Kronosz újabb támadást tervez. -
Azaz csak tervezett - javított ki Travis Ellelop. - De te felrobbantottad a hajóját.
Mindenki rám nézett. Biztató szavakat akartak hallani. Hinni akarták, hogy elhoztam nekik a reménysugarat.
Annabethre néztem, és láttam rajta, hogy egyre gondolunk. Mi van, ha az Androméda Hercegnő csak egy csel volt,
amivel azt akarta elérni, hogy elégedetten hátradőljünk, és csökkentsük a védelmi készültséget? De nem akartam ezt
Silena előtt felhozni. A kedvese az életét áldozta ezért a küldetésért. - Lehet, hogy igazad van - mondtam végül
minden meggyőződés nélkül.
Összefoglaltam magamban, mennyire is áll rosszul a szénánk. Az istenek egy hatalmas szörny ellen küzdenek a
Középnyugaton, ami egyszer már majdnem legyőzte őket. Apám palotája ostrom alatt, és elvesztett egy csatát
Ókeánosz ellen. Kronosz él. Az Olimposz gyakorlatilag védtelen. A Félvér Tábor félistenei egyedül maradtak, és
ráadásul egy kém is megbúvik köztük.
Ja, és mielőtt elfelejteném: a prófécia szerint hamarosan fűbe harapok. Egészen pontosan öt nap múlva. Éppen
akkor, amikor Tüphón beteszi a lábát New Yorkba. Ezt majdnem kihagytam.
- Nos, azt hiszem, ennyi elég is mára - szólalt meg Kheirón. Intett, és a köd elszállt. Tüphón és az istenek
viharos csatája
eltűnt a szemünk elől.
- Azt hiszem, ebben egyetértünk - motyogtam. Ezzel a haditanácsot berekesztettük.
maga után." A kamerák most egy középnyugati településre közelítettek rá, meg nem mondtam volna, melyikre. A
tomboló viharból előbukkant az óriás: füstölgő kar, városnegyednyi kéz hosszú karmokkal. Dühös morgása úgy
rázta meg a várost, mint egy nukleáris robbanás. A felhők között kis pontok villogtak a szörny körül. Tüphón
megpróbálta lecsapni őket, mintha legyek lennének. Ösz-szehúztam a szemem, és mintha egy aranyszekeret láttam
volna repülni a sötétségben. Aztán egy hatalmas madarat vettem észre, egy óriási baglyot, amint siklórepülésben a
szörnyre támadt.
- Azok ott... istenek? - kérdeztem.
- Igen, Percy. Napok óta küzdenek vele. Megpróbálják lelassítani. De Tüphón tovább menetel New York felé,
az Olimposzra tart.
Megpróbáltam felfogni, amit hallok.
- Mennyi idő alatt ér oda? - kérdeztem.
- Ha az istenek nem tudják megállítani? Talán öt nap. A legtöbb isten ott tartózkodik... kivéve apádat, aki a saját
háborúját vívja a tenger alatt.
- Akkor ki őrzi az Olimposzt? Connor Ellelop a fejét csóválta.
- Ha Tüphón New Yorkba ér, teljesen mindegy, hogy őrzik-e, vagy sem.
Kronosz szavai jutottak eszembe, amiket az Adroméda Hercegnőn mondott: „Szerettem volna látni a rettegést a
tekintetedben, amikor rájössz, hogyan döntöm porba az Olimposzt."
Vajon erről beszélt? Tüphón támadásáról? Ami azt illeti, elég ijesztő volt. De Kronosz nem először ültetett már
fel bennünket, szerette elterelni a figyelmünket. Ez a támadás túlságosan látványos. És az arany titán több támadást
emlegetett, mintha Tüphóné csak az egyik lenne.
- Csapda. Figyelmeztetni kell az isteneket - döntöttem végül. - Kronosz valami másra készül.
Kheirón komoran nézett rám.
- Valamire, ami Tüphónnál is rosszabb? Remélem, tévedsz.
- Meg kell védenünk az Olimposzt - ragaszkodtam az álláspontomhoz. - Kronosz újabb támadást tervez. -
Azaz csak tervezett - javított ki Travis Ellelop. - De te felrobbantottad a hajóját.
Mindenki rám nézett. Biztató szavakat akartak hallani. Hinni akarták, hogy elhoztam nekik a reménysugarat.
Annabethre néztem, és láttam rajta, hogy egyre gondolunk. Mi van, ha az Androméda Hercegnő csak egy csel volt,
amivel azt akarta elérni, hogy elégedetten hátradőljünk, és csökkentsük a védelmi készültséget? De nem akartam ezt
Silena előtt felhozni. A kedvese az életét áldozta ezért a küldetésért. - Lehet, hogy igazad van - mondtam végül
minden meggyőződés nélkül.
Összefoglaltam magamban, mennyire is áll rosszul a szénánk. Az istenek egy hatalmas szörny ellen küzdenek a
Középnyugaton, ami egyszer már majdnem legyőzte őket. Apám palotája ostrom alatt, és elvesztett egy csatát
Ókeánosz ellen. Kronosz él. Az Olimposz gyakorlatilag védtelen. A Félvér Tábor félistenei egyedül maradtak, és
ráadásul egy kém is megbúvik köztük.
Ja, és mielőtt elfelejteném: a prófécia szerint hamarosan fűbe harapok. Egészen pontosan öt nap múlva. Éppen
akkor, amikor Tüphón beteszi a lábát New Yorkba. Ezt majdnem kihagytam.
 - Nos, azt hiszem, ennyi elég is mára - szólalt meg Kheirón. Intett, és a köd elszállt. Tüphón és az istenek
viharos csatája
eltűnt a szemünk elől.
- Azt hiszem, ebben egyetértünk - motyogtam. Ezzel a haditanácsot berekesztettük.

4 . Elégetünk egy fémleplet

A
lmomban Rachel Elisabeth Dare dobótüskéket hajigált egy engem ábrázoló képre. A kép a szobájában állt. Oké,
kezdjük elölről! Meg kell említenem, hogy Rachelnek nem szobája, hanem egy egész emelete van egy felújított,
barna homokkőből épült New York-i palota legfelső szintjén, Brooklynban. Tehát a „szobája"
anyám bérleményénél kétszer nagyobb, panorámaablakkal és ipari lámpákkal.
Tarkára festett Bose SoundDockjából alternatív zene harsogott. Rachel zenei ízléséről annyit mondhatok,
hogy az iPodján lévő számok csak elszálltságban hasonlítottak egymásra.
Rachel kimonót viselt, haja kócos volt, ágya bevetetlen, mintha most kelt volna fel. A festőállványokon
vásznak álltak. A padlón koszos ruhák és energiaszeletek papírjai hevertek szétdobálva. De ha az embernek
ekkora szobája van, akkor a rumli is kevésbé feltűnő. Az ablak mögött Manhattan éjszakai ege feszült.
A kép, amelybe a dobótüskéket hajigálta, engem ábrázolt Ante-usz fölött állva. Ő festette pár hónapja. A képen
olyan ádáz képet vágok, hogy már-már szégyelltem. Nem lehet eldönteni, hogy a rossz fiú vagyok-e, vagy a jó. De
Rachel szerint ilyen pofát vágtam a csata után.
- Félistenek - motyogta Rachel, és újabb dobótüskét hajított a vászonba - meg a hülye küldetéseik. A
legtöbb dobótüske lepattant a vászonról, de egy-kettőt azért sikerült beleállítania. Az egyik idétlen
kecskeszakállként lógott az államról.
Valaki dörömbölni kezdett az ajtaján.
- Rachel, elárulnád, mi az ördögöt művelsz odabent?! - kiáltotta egy férfi. - Ne bömböltesd azt az izét!
Rachel a távirányítóért nyúlt, és kikapcsolta a zenét.
- Gyere be!
Az apja lépett be homlokráncolva. Hunyorgott a fényben. Rozsdavörös haja volt, egy kicsivel sötétebb, mint a
lányának, és menthetetlenül elaludta, mintha csatát vesztett volna a párnájával szemben. Kék pizsamájára a WD
monogramot hímezték. De most komolyan, ki hímeztet monogramot a pizsamájára?! - Mit művelsz? Nem zavar, hogy
hajnali három óra? - kérdezte.
- Nem tudok aludni.
A festményből kipottyant egy dobótüske. Rachel a kép elé állt, hogy eltakarja, de Mr. Dare észrevette. - Vagy úgy...
ezek szerint a barátod nem fogadta el a meghívást St. Thomasra... - Mr. Dare mindig úgy hívott, a „barátod", vagy ha
velem beszélt - ami száz évben egyszer fordult elő -, akkor „fiatalember" de még véletlenül sem szólított volna a
tisztességes nevemen.
Rachel összehúzta szemöldökét.
- Honnan tudjam?!
- Reggel indulunk, ha még nem döntötte el, akkor...
- Igen, lehet, hogy nem jön. Most örülsz?
Mr. Dare összekulcsolta a háta mögött a kezét. Szigorú arckifejezéssel sétálni kezdett a szobában. Gondolom,
ingatlanfejlesztéssel foglalkozó nagyvállalatánál is efféle mászkálással stresszeli az alkalmazottait. - Még mindig
rémálmok gyötörnek? Nem fáj a fejed? Rachel kezéből kiesett a dobótüske. - Erről nem beszélek veled.
- Az apád vagyok, és aggódom érted.
- Te csak a család jó híre miatt aggódsz - morogta Rachel.
Az apja nem válaszolt. Talán azért, mert nem először hallotta ezt a vádat, talán azért, mert igaz volt. -
Felhívhatjuk Dr. Arkwrightot. Ő segített feldolgozni a hörcsögöd halálát is.
- Hatéves voltam, apa. És köszönöm, nincs szükségem pszichológusra, én csak... - rázta meg a fejét
reménytelenül.
 Az apja megállt az ablak előtt, és úgy nézte New Yorkot, mintha az egész az övé lenne. Pedig nem is volt az övé.
Csak a fele.
- Jót fog tenni neked egy kis levegőváltozás - döntött. - Itt rossz hatások érnek.
- Ha a Clarion Hölgyiskolára célzói, nem fogok beiratkozni. A barátaim meg nem tartoznak rád... Mr. Dare
elmosolyodott, de mosolyában semmi kedvesség nem volt, inkább ezt üzente: „Egyszer majd belátod, milyen
bután viselkedtél."
- Próbálj meg aludni - noszogatta. - Holnap estére a tengerparton leszünk. Jó móka lesz! -
Móka. Jó móka - ismételte Rachel.
Az apja elhagyta a szobát, de az ajtót nem csukta be maga után. Rachel a rólam készült képre meredt, aztán a
mellette lévő, lepedővel letakart festőállványhoz lépett.
- Remélem, látsz engem - mondta.
Azzal lehúzta a leplet. Sietve felskicceit szénrajz volt, de Rachel nagyon jól rajzolt. A kép a fiatal Luke-ot
ábrázolta. Kilencéves volt, az arcát nem csúfította még sebhely. El sem tudtam képzelni, honnan tudja Rachel, hogyan
nézett ki Luké kisgyerekként, de a portré olyan élethű volt, hogy biztosra vehettem: nem képzeletből festette.
Amennyit én Luke-ról tudok (ami édeskevés), a kép azelőtt ábrázolhatta, mielőtt saját félistenségére ráébredt, és
elszökött otthonról. Aztán Rachel leleplezte a másik állványt is. Ez a kép az előzőnél is megdöbbentőbb volt. Az égő
Empire State Buildinget ábrázolta. A távolban viharfelhő sötétlett, és egy hatalmas kar nyúlt ki belőle. Az épület felé
kisebb tömeg közeledett, de nem katasztrófaturisták vagy egyszerű városlakók voltak. Lándzsákat láttam, gerelyeket
és zászlókat - egy menetelő hadsereget.
- Percy - szólított meg Rachel, mintha látna. - Elárulnád, mi a fene folyik itt?
Az álom szertefoszlott, és csak arra emlékszem, hogy nagyon szerettem volna válaszolni neki.

Másnap fel akartam hívni, de a táborba nem vezették be a telefont. Dionüszosznak és Kheirónnak nem volt
szüksége földi vonalra. Ha kellett valami, írisz-üzeneten hívták az Olimposzt. Arról nem is beszélve, hogyha a
félistenek mobiltelefont használnak, akkor kétszáz kilométeres körzetben minden szörny megtudja, hol tar
tózkodnak. Ennyi erővel egy zászlót is lengethetnének: „Hello, szörnyek! Itt vagyok! Szabjátok át az arcom!"
A legtöbb félistennek (leszámítva Annabetht és még néhányukat) nem volt mobilja. Annabethtől meg nem volt
pofám elkérni a telefonját, hogy: „Szia, szeretnék egy kicsit cseverészni a barátnőmmel, Rachellel!" Ahhoz, hogy
hívást kezdeményezzek, el kellett volna hagynom a tábort, és felkeresnem a legközelebbi közértet. Ha Kheirón el is
enged, mire odaérek, Rachel már a St. Thomas felé suhanó gépen csücsül.
Elfogyasztottam lehangoló reggelimet a magányos Poszeidón-asztalnál. A repedésre pillantottam, amelyen
keresztül Nico két évvel ezelőtt leküldött néhány vérszomjas csontvázat az Alvilágba. Ettől az emléktől sem jött meg
az étvágyam...

Reggeli után Annabethszel bungaló-ellenőrzésre indultunk. Voltaképpen Annabeth feladata volt az ellenőrzés,
nekem a Kheirón-nak írt jelentéseket kellett átnéznem. De mivel mindketten utáltuk a saját feladatunkat, úgy
döntöttünk, együtt végezzük a dolgunk, így valamivel szórakoztatóbb.
A Poszeidón-bungalóban kezdtük, amit gyakorlatilag csak én laktam. Aznap reggel beágyaztam (nagyjából), és
megigazítottam a falon a Minotaurosz-szarvat, vagyis öt pontból simán négyet adtam magamnak. - Nem vagy egy
kicsit bőkezű magaddal szemben? - piszkált meg ceruzája végével egy használt futósortot. Félredobtam a
ruhadarabot.
- Hé, egy kis méltányosságot, ha kérhetnék! Idén nyáron nem volt itt Tyson, hogy kialmozzon utánam. -
Egyezzünk ki három pontban - mondta végül, és én nem ellenkeztem.
Séta közben átlapoztam a Kheirónnak érkezett üzeneteket. Félistenek, szatírok és természetszellemek jelentései
voltak ezek, az államokban tapasztalható szörnyaktivitásokról. Meglehetősen lehangoló olvasmány volt, és az én
ADHD-s fejem nem szeret rossz dolgokra koncentrálni.
Kisebb csaták dúltak mindenfelé. A toborzás nullára csökkent. A szatírok az államokban randalírozó szörnyek miatt
nem tudtak új félistenekre lelni, hogy a Félvér-hegyre hozhassák őket. A barátomról, Tháliáról, Artemisz Vadászainak
vezetőjéről hónapok óta nem érkezett hír. Lehet, hogy Artemisz tudta, hol található, de nem osztotta meg velünk ezt az
információt.
Ezek után az Aphrodité-bungaló következett. Természetesen a maximális pontszámot kapták. Az ágyak tökéletesen
eligazítva. A szekrényekben a ruhák színek szerint elrendezve. Az ablakokban friss virágok. Én le akartam vonni
egy pontot a szobában úszó elviselhetetlen parfümszag miatt, de Annabeth meg sem hallotta.
- Nagyszerű munkát végeztetek, mint mindig, Silena - dicsérte meg. A lány kényszeredetten bólintott. Az ágya
melletti falat Beckendorfról készült fotók borították. A priccsén ült egy doboz csokoládéval az ölében.
Eszembe jutott, hogy az apjának csokoládégyára van Village-ben, és hogy annak idején ezzel vonta magára
Aphrodité figyelmét.
- Kérsz bonbont? - kérdezte. - Az apám küldte. Azt remélte, ezzel majd felvidít.
- Finom?
Silena a fejét rázta.
- Mint a kartonpapír.
Mivel semmi bajom nem volt a kartonpapírral, kértem egyet. Annabeth nem kóstolta meg. Megígértük
Silenának, hogy később visszajövünk beszélgetni.
Miközben átvágtunk a téren, észrevettük, hogy az Árész- és az Apolló-csapat között kisebb harc bontakozott ki.
Az apollósok néhány tagja gyújtóbombákkal a kezében az Árész-bungaló fölé száll egy pegazusszekéren. Eddig még
nem láttam ezt a kocsit, de ami azt illeti, elég pofás jármű volt. Néhány másodperc múlva az Árész ház teteje lángolni
kezdett, és a kenuzó tó najádjai sietve próbálták eloltani.
Ezután az árészosok elátkozták Apollóékat, mire a nyílvesszőik mind gumivá változtak. Az Apolló-kölykök
hiába nyilaztak, lövedékeik lepattantak az Árész-gyerekekről.
Két íjász rohant el mellettünk, egy kizárólag rímekben beszélő Árész-kölyök üldözte őket. -
Megátkoztál? Elkaplak, addig éljek! Unom már, hogy rímekben beszéljek!
- Jaj, ne! Már megint! Múltkor, amikor Apollóék megátkozták valamelyik bungalót, egy hétre mindenkiből
fűzfapoétát csináltak!
Megborzongtam. Apolló nem csak az íjászat, de a költészet istene is. Egyszer-kétszer hallottam szavalni. De
inkább lőtt volna le nyíllal.
- Vajon min kaptak össze? - kérdeztem. De Annabeth nem figyelt, a papírjaira nézett, és mind a két
bungalónak egy pontot adott.
Azon kaptam magam, hogy Annabetht bámulom. Ami azért hülyeség, mert kismilliószor láttam már. Idén
nyáron végre egyforma magasak voltunk, és ez megnyugvást jelentett. Mégis sokkal érettebbnek tűnt nálam.
Szinte megijesztett. Eddig is csinos volt, de kezdett határozottan gyönyörű lenni.
Végül méltóztatott válaszolni nekem.
- A repülő harci szekér miatt. -Mi?!
- Azt kérdezted, min kaptak hajba.
- Ja, értem.
Philadelphiában szerezték egy rajtaütés során. Hadizsákmány. Luké egyik félistene repült vele. Az Apolló
csapat szerezte meg a csata során, de a támadást Árészék vezették. Most mindkét kabin magának akarta.
Lebuktunk, amikor Michael Yew a harciszekérről egy Árész-kolyköt kezdett bombázni. Az Árész-kölyök
megpróbálta ledöfni, miközben rímekbe szedve szidta támadóját. Meg kell hagyni, nagyon találékonyan. - Mi az
életünkért harcolunk, ezek meg egy hülye szekér miatt acsarkodnak?
- Majdcsak megunják - sóhajtotta Annabeth. - Bízom benne, hogy Clarisse észhez tér.
Ennek nem volt nagy valószínűsége. Már ha ugyanarról a Clarisse-ról beszéltünk.
Folytattuk a kabinellenőrzést. Én közben átnéztem néhány újabb jelentést. Démétér négy pontot kapott,
Héphaisztosz hármat. Kaphatott volna kevesebbet is, de Beckendorf halála miatt nem akartunk szőrösszívűek lenni
velük. Hermészék kettőt kaptak, ami nem volt meglepetés. Minden félisten, akinek isteni eredete bizonytalan,
automatikusan a Hermész-kabinba kerül, és mivel az istenek feledékenyek voltak, a bungaló rendszerint zsúfolásig
megtelt.
Végül Athéné gyermekeinek szállása következett, amely tiszta és rendes volt, mint mindig. A könyvek szigorú
rendben álltak a polcokon. A páncélok kifényesítve. A falon harci térképek és tervrajzok lógtak. Egyedül Annabeth
ágya volt kész katasztrófa. Papírok borították, és ezüst laptopja még mindig be volt kapcsolva.
- Vlacas! - hülyézte le magát Annabeth görögül. Helyettese, Malcolm, elnyomott egy mosolyt. -
Igen, tudod... mindent kitakarítottunk, de a jegyzeteidhez nem mertünk nyúlni.
Ezt jól tették. Annabeth ugyanis két esetben használta a tőrét: ha egy szörnnyel találkozott, vagy ha hozzányúltak a
jegyzeteihez. Malcolm rám vigyorgott.
- Kint megvárjuk, amíg befejezitek az ellenőrzést. Mindenki elhagyta a helyiséget, és Annabeth hozzákezdett a
rendrakáshoz.
Kényelmetlenül éreztem magam, és úgy tettem, mintha átnéznék néhány újabb jelentést. A tábor szabályai
tiltották, hogy a táborozók... ööö... kettesben maradjanak egymással. Még akkor is, ha éppen bungalóellenőrök.
Ennek a szabálynak akkor lett értelme, amikor Silena és Becken-dorf randizni kezdett. Tudom, felmerül bennetek a
kérdés, hogy ha a táborlakók isteni ágon mind rokonai egymásnak, nem teszi-e ez gusztustalanná a randizást? De a
helyzet az, hogy ebben a tekintetben az isteni ág nem számít, ugyanis az isteneknek nincsenek DNS-eik. Különben
sem jut eszébe egyik félistennek sem, hogy a saját csapatából valóval randizzon. Hogy két táborozó egymásba
szeressen mondjuk az Athéné-bungalóból? Kizárt. De ha Aphrodité lányának megtetszik Héphaisztosz fia, az már
sima ügy. Miért ne? Nem rokonok.
Valamilyen furcsa okból éppen ezen gondolkoztam, amíg Annabeth rendet rakott. Lecsukta a laptopját, amit
tavaly nyáron Daidalosztól, a feltalálótól kapott ajándékba.
Megköszörültem a torkom.
- Találtál néhány ötletet abban az izében?
- Rengeteget. Annyi ötlete volt, hogy ötven év alatt sem tudnám áttanulmányozni mindet. -
Pedig milyen izgalmas ötven év lenne! - húztam el a szám.
Papírjai között kezdett keresgélni. Főleg épületek tervrajzai voltak, de akadt köztük néhány feljegyzés is. Tudtam,
hogy építész szeretne lenni, de megtanultam, hogy jobb, ha nem kérdezek rá, min dolgozik. Mert akkor elkezd
szögekről és terhelhetőségekről beszélni, és addig dumál, amíg a szemem üveges nem lesz.
- Tudod - simította füle mögé a hajtincsét a szokásos, ideges mozdulattal -, ami Silenával és Beckendorffal történt,
elgondolkoztatott arról... hogy mi a fontos valójában. Elgondolkoztatott a számomra fontos emberekről. Bólintottam.
Közben kezdtem jelentőséget tulajdonítani annak az apróságnak, hogy Annabeth még mindig az apjától kapott,
ezüstbaglyos fülbevalókat viseli. Apja, a különc zseni, a hadtudomány professzora volt San Franciscóban.
- I-i-igen... - dadogtam. - Mint például, hogy milyen klassz dolog a család?
Elég hülye kérdés, tisztában vagyok vele, de vegyétek figyelembe, hogy ideges voltam.
Annabeth csalódottan nézett rám. Aztán lassan bólintott.
- Az apám ezen a nyáron el szeretett volna vinni Görögországba. Mindig szerettem volna látni a... -
Parthenont - jutott eszembe. Elmosolyodott.
- Igen.
- Hol itt a gond? Nem szalad el jövő nyárig.
De ahogy kimondtam, már tudtam, hogy mekkora marhaságot sikerült kinyögnöm. Elvégre a napjaim meg
voltak számlálva. Alig egy hét, és Olimposznak vége. Ha az Istenek Korának vége szakad, az általunk ismert világ
a káosz martaléka lesz. A félisteneket levadásszák és kivégzik. Számunkra nem lesz több nyár. Annabeth az
ellenőrző listájára nézett.
- Három pont a rendetlen vezető miatt. Gyerünk! Nézzük át a jelentéseket, aztán menjünk vissza Kheirónhoz! A
Nagy Ház felé menet az utolsó jelentést is elolvastuk. Egy kanadai szatír írta kézzel egy juharlevélre. Ez a jelentés tette
be végképp a kaput.
- „Kedves Grover!" - olvastam fel. - „A Torontó melletti erdőséget hatalmas, gonosz borzok támadták meg.
Ahogy mondtad, megpróbáltuk magunkban felidézni a Pán erejét, de nem volt hatása. Sok najád fáját elpusztították.
Visszavonultunk Ottawába. Tanácsot kérünk. Hol vagy most? Üdvözlettel: Gleeson Hedge, védelmező."
Annabeth elhúzta a száját.
- Még mindig nem tudsz róla semmit? Az együtt érző kapcsolat ellenére sem?
Szomorúan ráztam a fejem.
A Nagy Pán tavaly nyáron történt halála óta barátunk egyre távolabb sodródott tőlünk. A Párosujjú Patások
Tanácsa gyakorlatilag száműzte, de Grover tovább járta a Keleti-partot, és megpróbálta meggyőzni a
természetszellemeket, hogy álljanak ki a vadon őket megillető helyeiért. Csak néha jött vissza a táborba, hogy
meglátogassa barátnőjét, Borókát.
Az utolsó értesülésem az volt róla, hogy a Central Parkban szervezi a driádok csapatát, de két hónapja nem
kaptam hírt felőle. Megpróbáltunk írisz-üzenetet küldeni neki. Nem jutott el hozzá. Abban bíztam, hogy az együtt
érző kapcsolatnak köszönhetően tudnám, ha valami rossz történne vele. Grover egy alkalommal megemlítette,
hogy ha meghalna, az együtt érző kapcsolattal engem is halálba rántana. Nem tudtam, igazat mondott-e, vagy csak
túlzott.
Azon tűnődtem, vajon Manhattanben van-e még, aztán eszembe jutott Rachel szénrajza, amit az álmomban
láttam: a város felé közelítő sötét viharfelhőkről és az Empire State Building körül gyülekező seregről. Megálltam
a lengőtekepálya mellett. Tetszik neki vagy sem, kényes témát kellett érintenünk. Elvégre Annabeth volt az, akitől
mindig tanácsot kértem.
- Figyelj, Rachelről álmodtam...
Mindent elmondtam neki, még Luké furcsa, gyerekkori képéről is beszéltem.
Egy darabig hallgatott, aztán olyan erősen tekerte össze az ellenőrzőlistát, hogy elszakadt. -
Mit mondjak erre?
- Te vagy a legjobb hadvezér, akit ismerek. Ha te lennél Kro-nosz, mi lenne a következő lépésed? -
Tüphónt figyelemelterelésre használnám, és megtámadnám az Olimposzt, amíg az istenek nyugaton
tartózkodnak.
- Ahogyan Rachel képén is - mondtam.
- Percy, az a lány csak egy halandó - csattant fel idegesen.
- Mi van, ha az álom igaz, és ahogy azok a titánok is mondták, az Olimposz napokon belül megsemmisül? Több
kihívásról is beszéltek. És mit gondolsz a Luke-ról készült képről, ami...
- Azt, hogy fel kell készülnünk.
- Hogyan? Nézz a táborra! Csak egymást marjuk. Az én szerencsétlen lelkemet meg napokon belül learatják.
Annabeth eldobta a tekercset.
- Tudtam, hogy nem lett volna szabad megmutatni neked a próféciát. - A hangja egyszerre volt sértett és
dühös. - Annyit értünk el vele, hogy jól rád ijesztettünk. És te mindig menekülőre fogod, ha berezelsz.
Rámeredtem. Mintha gyomorszájon vágtak volna.
- Hogy én? Elmenekülök?
- Igen, te! Egy gyáva nyúl vagy, Percy Jackson! - vágta a képembe. Farkasszemet néztünk egymással
közvetlen közelről. Láttam,
hogy vörösödni kezd a szeme, és arra gondoltam, talán nem is a prófécia miatt gyávázott le. -
Ha nem tetszik a tábor, akkor jobb, ha elmész nyaralni a barátnőddel!
- De Annabeth...
- Ha nem tetszik a társaságom...
- Igazságtalan vagy!
A vállával félrelökött, és elindult az eperföld felé. Menet közben dühösen a kötél végén himbálózó
tekegolyóba öklözött, ettől a kötél legalább háromszor a póznára csavarodott.

Szívesen mondanám, hogy a napom kellemesebben folytatódott, de hazudnék.

Délután összegyűltünk a máglya körül, hogy elégessük Becken-dorf halotti leplét, és elbúcsúzzunk tőle. Még az
Árész- és az Apolló-bungaló is fegyverszünetet kötött erre az időre.
Beckendorf halotti leple drótszálakból szőtt páncélinghez hasonlított. Nem tudtam elképzelni, hogyan fog
elégni, de a Párkák segítségünkre siettek. A fém elolvadt a tűzben, és aranyfüst szállt az ég felé. A tábortűz
mindig a táborlakók lelkiállapotát tükrözte, és aznap egészen sötét lángokkal égett.
Bíztam benne, hogy Beckendorf lelke az elíziumi mezőkön fog kikötni. Sőt, az is lehet, hogy kedve támad
háromszor újjászületni, és végül az Áldottak Szigetén talál örök nyugalmat. Ha valaki megérdemli ezt, akkor az
Beckendorf.
Annabeth nem szólt hozzám. Amikor a táborlakók visszatértek délutáni elfoglaltságaikhoz, én még mindig a
hamvadó zsarátnokot bámultam. Csak a zokogó Silena ült még ott, akit Clarisse és barátja, Chris Rodriguez próbált
vigasztalni.
Végül összeszedtem a bátorságom, és odamentem hozzá.
- Szia, Silena. Igazán sajnálom, ami történt.
Silena szipogott. Clarisse úgy nézett rám, mint egy véres rongyra, de Clarisse mindenkire így nézett.
Rodriguez lesütötte a szemét.
Luké emberei közé tartozott, amíg tavaly nyáron Clarisse ki nem mentette a Labirintusból. Azt hiszem, a fiú még
mindig szégyellte magát.
Megköszörültem a torkomat.
- Silena, ugye tudod, hogy Beckendorf magával vitte a fényképedet az utolsó küldetésére is? Mielőtt csatába indult
volna, elővette a fotódat. Sokat gondolt rád. Bearanyoztad élete utolsó évét.
Silena felzokogott.
- Gratulálok - suttogta Clarisse.
- Semmi baj - szólalt meg Silena. - Köszönöm, hogy elmondtad, Percy... Most megyek. -
Elkísérjünk? - kérdezte Clarisse. Silena megrázta a fejét, és elrohant.
- Erősebb, mint amilyennek látszik - mondta Clarisse szinte magának. - Túl fogja élni. - Te is
segíthetnél - mondtam. - Beckendorf emléke kedvéért csatlakozhatnál a csatánkhoz. Clarisse a
tőréért kapott, de szerencsére a Nagy Ház pingpongasztalában felejtette.
- Nem az én problémám - morogta. - A csapatom nem részesült a kellő megbecsülésben. Nem harcolok.
Feltűnt, hogy nem beszél rímekben. Talán nem volt a közelben, amikor csapattársait megátkozták, vagy valahogy
sikerült megtörnie az átkot. Kirázott a hideg. Az jutott eszembe, hogy talán Clarisse lehet Kronosz kémje. Lehet,
hogy ezért tagadja meg a harcot? De bármennyire is utáltam Clarisse-t, nem néztem ki belőle, hogy a titánoknak
kémkedne.
- Legyen, ahogy akarod. Nem szívesen hozakodom elő vele -mondtam -, de jössz nekem eggyel. Ha én nem
lennék, a küklopsz barlangjában penészednél a Szörnyek Tengerén.
Megfeszítette állkapcsát.
- Bármit kérhetsz tőlem, Percy. Csak ezt nem. Túl sokszor kihasználták már az Árész-bungalót. Ne hidd, hogy
nem tudom, mit mondanak rólam a hátam mögött.
Nem sok jót - akartam mondani, de a nyelvembe haraptam.
- Most mi lesz? Tálcán kínálsz fel bennünket Kronosznak?
- Ha annyira akarod, hogy segítsek, vedd rá Apollóékat, hogy adják vissza a harci szekeret. - Olyan vagy,
mint egy nagyra nőtt csecsemő! Clarisse rám akarta vetni magát, de Chris közénk állt. - Ugyan már, skacok!
- szólalt meg. - Clarisse, beláthatnád, hogy van igazság abban, amit Percy mond. Clarisse Chrisre vicsorgott.
- Már te is kezded?! - Azzal elrobogott. Chris meg utána.
- Hé, várj, én csak azt akartam mondani, hogy... Clarisse, ne rohanj el!
Figyeltem, ahogy Beckendorf máglyájának utolsó szikrája is felszáll a délutáni égre. Aztán elindultam a
vívóaréna felé. Szükségem volt egy kis pihenésre, és meg akartam látogatni egy barátomat.
5. Kutyát sétáltatok

M
rs. O'Leary már azelőtt kiszúrt, hogy én észrevettem volna, ami azért nem kis teljesítmény, tekintve, hogy
őkelme akkora volt, mint egy szemeteskocsi. Az arénába lépve mintha egy hegy omlott volna rám. -
VAAUUF!
A következő pillanatban a földön feküdtem egy hatalmas tap-panccsal a mellkasomon, és egy
mosogatószivacs-nyelv végignyalt a képemen.
- Au, kislány, én is örülök, hogy látlak. Pfuj!
Mrs. O'Learynek kellett néhány perc, hogy lecsillapodjon, és végre leszálljon rólam. Addigra tiszta kutyanyál
voltam. Játszani akart, ezért felkaptam egy bronzpajzsot, és elhajítottam az arénában. Ha még nem említettem volna:
Mrs. O'Leary a világ egyetlen barátságos pokolkutyája. Voltaképpen megörököltem őt előző gazdájától. A táborban
lakott, és a távollétemben Beckendorf gondozta... Ő öntötte Mrs. O'Leary kedvenc bronz rágócsontját is. Ő kovácsolta
a nyakörvére a vigyorgó koponyás bilétát. Becken-dorfot majdnem annyira szerette, mint engem. Ettől a gondolattól
újra elnehezült a szívem, de közben szaporán hajigáltam a pajzsot, mert Mrs. O'Leary annyira könyörgött.
Aztán hamarosan csaholni kezdett - alig hangosabban, mint egy gépágyú. Finoman így tudatta, hogy sétálni támadt
kedve. A többi táborozó nehezményezte, ha Mrs. O'Leary az arénát használta vécének. Okozott ezzel már néhány
elcsúszásos balesetet. Kinyitottam az aréna kapuját, és a pokolkutya futni kezdett az erdő felé.
Utánakocogtam. Nem zavart, hogy messze előttem jár. Az erdőben semmi sem jelenthetett számára fenyegetést.
Még a sárkányok és az óriásskorpiók is sikítva menekültek, ha meglátták. Csakhamar beértem. Nem a kijelölt helyet
használta, hanem azt az ismerős tisztást, ahol a Párosujjú Patások Tanácsa Grover tárgyalását is tartotta. A hely elég
gyászosan festett. A fű megsárgult, és a három, formára metszett bokor-trón elhullajtotta leveleit.
De ennél is jobban meglepett, hogy a tisztás közepén életem legfurcsább trióját vettem észre: Borókát, a
fanimfát, Nico di An-gelót és egy nagyon öreg és nagyon kövér szatírt.
Nico volt az egyetlen, aki nem ijedt meg Mrs. O'Learytől. Úgy nézett ki, mint az álmomban: pilótakabátot, fekete
farmert és fekete pólót viselt, amelyen csontvázak táncoltak. Sztűgiai kardja az oldalán lógott. Még csak tizenkét
éves volt, de sokkal idősebbnek és szomorúbbnak tűnt a koránál.
Nico felém bólintott, aztán tovább vakargatta a pokolkutya fültövét. Mrs. O'Leary úgy szagolgatta a lábát,
mintha ő lenne a második legérdekesebb dolog a marharostélyos után. Hádész fiaként Nico biztosan bejárt minden
pokolkutya-sétáltató helyet.
A vén szatír nem tűnt boldognak.
- Elárulná valaki, mit keres ez a pokolfajzat az erdőmben?! -hadonászott, aztán úgy topogott a patáin, mintha forró
lenne alatta a talaj. - Percy Jackson, ez a te fenevadad?
- Bocs, Léneusz! Ugye, így hívják? - kérdeztem.
 A szatír forgatni kezdte a szemét. Bundája porcicaszürke volt, és szarvai között pókháló lengedezett. Akkora
hassal, amekkorával ő rendelkezett, jó dodzsem lett volna belőle a vidámparkban.
- Persze, hogy Léneusz vagyok! Nem hiszem, hogy elfelejtettél volna egy tanácstagot! Most pedig hívd
vissza a dögödet!
- VAUFF! - vakkantott boldogan a pokolkutya. A szatír nyelt egy nagyot.
- Vagy a kutya, vagy én! Boróka, ilyen körülmények között nem segíthetek.
Boróka felém fordult. Bíbor pókhálóruhájában, manós arcával egészen csinos volt a maga driád módján.
Szemét zöldre festették a klorofilkönnyek.
- Percy - szipogott -, éppen Grover után érdeklődöm. Tudom, hogy valami történt vele. Ha nem került volna
bajba, nem tűnik el ilyen hosszú időre. Reméltem, hogy Léneusz...
- Már mondtam neked! Örülj neki, hogy megszabadultál attól az árulótól! - ellenkezett a szatír.
Boróka toppantott egyet a lábával.
- Nem áruló! Hanem a világ legbátrabb szatírjai És én tudni akarom, hol van!
- VAUFF!
Léneusz toporzékolni kezdett.
- Már mondtam, hogy... hogy addig nem válaszolok a kérdésedre, amíg ez a fenevad a farkamat szaglássza!
Láttam Nicón, hogy alig állja meg nevetés nélkül.
- Majd én megsétáltatom - ajánlkozott fel. Azzal füttyentett egyet, és a kutyával a sarkában eltűnt a tisztás túlsó
felén.
Léneusz sértetten szipogni kezdett, és lesöpört néhány ágdarabot a pólójáról.
- Már mondtam, ifjú hölgy, hogy a barátod azóta nem küldött semmilyen életjelet magáról, hogy száműztük. -
Elnézést. De csak szerették volna száműzni. De Kheirón és Dionüszosz a száműzetés ellen szavazott - javítottam ki.
- Ugyan már! Ők csak tiszteletbeli tanácstagok. A szavazás érvénytelen volt.
- Ezt majd közlöm Dionüszosszal is. Léneusz elsápadt.
- Én csak arra akartam célozni, hogy... De mit keresel te itt?! Foglalkozz a saját dolgoddal! - Grover a barátom.
Igazat mondott a Pán haláláról. Én láttam a saját szememmel, csak gyávák ahhoz, hogy elfogadják az igazságot.
Léneusz szája megremegett.
- Nem! Grover hazudott! Örülök neki, hogy eltűnt. Jobb nélküle.
Az elszáradt trónszékekre mutattam.
- Ha olyan jól mennek a dolgok, hol vannak a barátai? Úgy tűnik, mintha egy ideje nem üléseztek volna. -
Maron és Szilénusz... ők... biztos vagyok benne, hogy hamarosan visszatérnek - mondta, de kihallottam hangjából
a kétségbeesést. - Csak át kell gondolniuk kicsit a dolgokat. Nehéz évünk volt. - És ez még csak a kezdet -
ígértem. - Léneusz, szükségünk van Groverre. Próbálja megtalálni valami varázslattal!
A vén szatír szeme tikkelt párat.
- Már mondtam, hogy nem hallottam róla. Lehet, hogy meghalt.
Boróka alig tudta visszatartani a sírást.
- Él - mondtam. - Érzem.
- Az együtt érző kapcsolat - fintorgott Léneusz - nem valami megbízható.
- Akkor kérdezzen körbe! - erősködtem. - Találja meg Gro-vert! Közeleg a háború. Grover a
természetszellemeket készíti fel.
- Az én beleegyezésem nélkül. Ez különben sem a mi háborúnk.
Elkaptam a pólója nyakánál fogva. Az efféle viselkedés igazán nem vallott rám, de ez a vén szatír kihozott a
sodromból.
- Ide hallgasson, Léneusz, ha Kronosz megtámad bennünket, nem egy, hanem száz pokolkutyát hoz magával, és
nem fog kímélni senkit. Sem halandót, sem istent, sem félistent. Azt hiszi, hogy a szatírokat majd futni hagyja?
Ugyan! Maga vezető lenne, vagy mi?! Hát VEZESSEN! Vágjon neki a világnak, keresse meg Gro-vert, és hozzon
híreket Borókának! NYOMÁS!
Igazán alig értem hozzá, de annyira farsúlyos volt, hogy a szőrös fenekére csüccsent. Aztán felkászálódott, és
lengő hassal, négykézláb elmenekült.
- Soha nem fogadjuk vissza Grovert! Számkivetettként fog elpusztulni! - kiáltotta vissza.
Amikor eltűnt a bozótosban, Boróka megtörölte a szemét.
- Bocs, Percy, én nem akartalak belerángatni ebbe az egészbe. Léneusz még mindig a Vadon ura. Ne akard
magad ellen fordítani!
 - Semmi probléma. Dagadt szatíroknál veszedelmesebb ellenségekkel is elbántam már. Nico
visszasétált hozzánk.
- Szép munka, Percy! A kecskebogyókból ítélve alaposan ráijesztettél.
Tudtam, miért látogatott meg Nico, de mosolyt erőltettem az arcomra.
- Üdvözlünk a táborban! Borókához jöttél? A fiú elpirult.
- Ööö... nem, csak véletlenül találkoztam vele.
- A frászt hozta ránk. Egyszer csak előbukkant az árnyékból... Nico, te Hádész fia vagy, nem tudsz valamit
Groverről?
Nico egyik lábáról a másikra állt.
- Mondtam már, Boróka, hogy ha Grover elpusztulna, újjászületne a természetben. Az újjászületést nem
érzékelem, csak a halált.
- De nem hallottál valamit róla? - könyörgött Boróka, és megragadta Nico karját. - Bármit!
Nico még jobban elpirult.
- Majd nyitva tartom a fülem - ígérte.
- Megtaláljuk, Boróka! - erősködtem. - Tudom, hogy életben van. Biztosan megvan az oka, hogy ilyen sokáig távol
marad.
Boróka szomorúan bólintott.
- Utálom, hogy nem hagyhatom el az erdőt. Grover odakint jár a világban, én meg ide vagyok kötve, és csak
várok, várok... Ha az a kecske megsértődött...
Mrs. O'Leary is visszatért, és érdeklődéssel szimatolgatta Boróka ruháját.
Boróka felkiáltott:
- Tartsd vissza, kérlek! Tudom, hogy a kutyák mit szoktak csinálni a fákkal! Már itt sem vagyok! Azzal egy
pukkanás kíséretében zöld porfelhővé változott. Mrs. O'Leary csalódottan pislogott, majd elindult más célpontot
keresni, és otthagyott engem Nicóval.
Nico megpiszkálta kardjával a földet. Kis kupac állatcsont fordult ki a talajból, aztán egércsontvázzá állt
össze, és eliszkolt.
- Hallottam, mi történt Beckendorffal - kezdte. Gombócot éreztem a torkomban.
- Kitől?
- Beszéltem a szellemével.
- Oh... értem. - Még mindig nem szoktam hozzá, hogy ez a tizenkét éves kölyök többet trécsel halottakkal, mint
élőkkel. - Mit mondott?
- Nem hibáztat téged. Azt mondja, nem szabad, hogy bűntudatod legyen.
- Nem akar újjászületni? - kérdeztem.
Nico a fejét rázta.
- Azt mondta, az Elíziumban marad. Vár valakit. Nem mondta meg, kit, de úgy tűnik, megbékélt a halállal. Ez
nem vigasztalt meg, de valamivel könnyebb lett a lelkem.
- Álmomban a Tam-hegyen találkoztam veled - mondtam Nicónak. - Tényleg ott voltál, vagy csak... -
Tényleg. Nem akartam kihallgatni őket, éppen csak arra jártam.
- Mit kerestél ott?
Nico az övcsatját babrálta.
- Követtem egy nyomot... Tudod, a családi szál...
Bólintottam. Tudtam róla, hogy a családja kényes pont az életében. Két évvel ezelőtt sikerült kijutniuk egy Lótusz
Hotel és Kaszinó nevű helyről, ahol a nővérével, Biankával, időcsapdába kerültek, és legalább hetven évig ott
ragadtak. Végül egy titokzatos ügyvéd elvitte és egy bentlakásos iskolába íratta őket. Nicónak nem voltak emlékei a
Lótusz Hotel előtti életéről. Nem tudta, ki az édesanyja, ki lehetett az a titokzatos ügyvéd, és azt sem, hogy miért
zárták be, illetve miért engedték őket szabadon. Bianka halála után megszállottan kutatni kezdte a válaszokat.
- Hogy megy a nyomozás? - kérdeztem.
- Nem túl jól - morogta. - De majd az új nyomon...
- Milyen nyomon? Nico az ajkába harapott.
- Nem érdekes. Tudod, miért jöttem...
Mellkasom összeszorult a félelemtől. Mióta Nico tavaly nyáron feltárta előttem Kronosz legyőzésének tervét,
rémálmok gyötörtek. Időnként feltűnt, és a válaszomat sürgette, de mindig sikerült elnapolnom a döntést. - Nem
tudom, Nico... Elég vad ötletnek tűnik.
 - Most, hogy Tüphón a nyakatokon lesz nem egészen... egy hét múlva. Most, hogy a titánokat kiszabadították, és
Kronosz oldalára álltak. Talán eljött az ideje a vad ötleteknek is, nem? Visszatekintettem a táborra. Még innen is
hallottam az Apolló-és az Árész-kabin átkoktól és fűzfaversektől hangos csatáját.
- Tudod, hogy semmi esélyük a titánokkal szemben. Ez a te harcod és Luke-é. És csak egyetlen módon
győzheted le őt.
Eszembe jutott az Andrómeda Hercegnőn vívott harc. Kronosz hatalmas erőfölényben volt. Majdnem megölt egy
karcolással, én pedig megsebesíteni sem tudtam. Árapály lepattant a testéről.
- Mi megadjuk neked a szükséges erőt - sürgetett Nico. - Hallottad a Nagy Próféciát. Vagy azt akarod, hogy egy
megátkozott pengével lekaszálják a lelked?
Eltűnődtem, vajon Nico honnan tud a próféciáról. Talán valamelyik szellemtől.
- Nem lehet változtatni a végzeten - mondtam.
- De küzdeni lehet ellene - csillant fel Nico szeme furcsa, éhes fénnyel. - Legyőzhetetlen lehetnél. -
Talán várhatnánk még vele. Próbáljunk meg egyelőre úgy küzdeni, hogy...
- Nem! - vicsorgott Nico. - Most kell döntened! Rámeredtem. Régóta nem láttam így kifordulni önmagából. -
Bocs, de jól érzed magad? Nagyot sóhajtott.
- Percy, én csak azt szeretném... Ha a csata elkezdődik, már nem tudjuk megtenni az utat. Ez az utolsó
esélyünk. Bocs, hogy ilyen erőszakos vagyok, de két évvel ezelőtt a nővérem az életét adta, hogy megvédjen
téged. Szeretném, ha erről nem feledkeznél meg. Maradj életben bármi áron, és végezz Kronosszal!
Továbbra sem tetszett az ötlet. Aztán eszembe jutott, hogy An-uabeth gyávának hívott, és elöntött a düh. Nico
igazat beszélt. Ha Kronosz megtámadja New Yorkot, a táborlakók nem lesznek ellenfelek a számára. Valamit
tennem kell. Nico terve veszélyes volt - talán végzetes. De biztosította a harchoz szükséges erőt. - Legyen, ahogy
akarod - adtam be a derekam. - Hogyan fogjunk neki?
Az arcára kúszó hideg hüllőmosolytól kezdtem megbánni, hogy ráálltam a dologra.
- Először is fel kell derítenünk Luké múltját. A gyerekkorát. Megborzongtam, amikor eszembe jutott Rachel rajza a
mosolygós kisfiú Luke-ról.
- Erre miért van szükség?
- Ha itt lesz az ideje, elmondom. Már meg is találtam az anyját. Connecticutban él.
Néztem egy nagyot. Eddig eszembe sem jutott, hogy Luke-nak is van egy halandó anyja... Az apjával,
Hermésszel már találkoztam, de a mamájával...
- Luké nagyon fiatalon elszökött otthonról - mondtam. - Nem tudtam, hogy él az anyja. - Ó, nagyon is él! - A
mód, ahogy ezt mondta, elgondolkoztatott: vajon mi nem stimmelhet az öreglánnyal? Miféle hárpia lehet?
- Rendben... - mondtam. - Hogyan jutunk el Connecticutba? Szóljak Fekete Péternek, vagy... - Meg ne próbáld!
- szakított félbe Nico. - A pegazusok rühellnek engem, és az érzés kölcsönös. Különben sem kell repülnünk -
füttyentett egyet, mire Mrs. O'Leary kiügetett a fák közül.
- Majd a barátunk segít - veregette meg a kutya fejét. - Még sohasem próbáltad az árnyékutazást, igaz? -
Árnyékutazás?
Nico suttogott valamit Mrs. O'Leary fülébe. A kutya figyelmesen oldalra billentette a fejét. -
Ugorj fel! - mondta Nico.
Azelőtt meg sem fordult a fejemben, hogy kutyán lovagoljak. De Mrs. O'Leary elég nagy volt hozzá.
Felmásztam a hátára, és megragadtam a nyakörvet.
- Nagyon kimeríti majd - figyelmeztetett Nico. - Csak ritkán szabad vele próbálkozni. Éjszaka működik a
legjobban, de minden árnyék ugyanannak a nagy árnyéknak a része. Csak egy sötétség van, és ezt az Alvilág
teremtményei úgy használhatják, mint valami utat, mint egy ajtót.
- Nem egészen értem.
- Nem baj. Sokáig tart megtanulni. A lényeg, hogy Mrs. O'Leary érti. Tudasd vele az úti célt! Mondd, hogy
Westport, May Castellan otthona.
- Te nem jössz? - kérdeztem.
- Ne aggódj! Ott találkozunk!
Kicsit ideges voltam, de lehajoltam Mrs. O'Leary füléhez, és belesuttogtam.
- Rendben, kislány! Lennél olyan kedves, és elvinnél a connec-ticuti Westportba May Castellan házához? Mrs.
O'Leary a levegőbe szimatolt. Aztán az erdő sötétjébe tekintett. Majd elrugaszkodott, és egyenesen egy tölgyfának
ugrott...
De mielőtt összeütköztünk volna vele, átcsusszantunk az árnyékba, ahol olyan hideg volt, mint a hold
sötétebbik oldalán.
 6. Az odakozmált sütik

Az árnyékutazást azoknak ajánlom, akik nem félnek:

a) a sötéttől
b) a csontig ható hidegtől
c) az ijesztő zajoktól
d) és a parókalerepítő gyorsaságtól

Más szóval remek dolog az árnyékutazás. Az egyik pillanatban még semmit sem láttam, csak Mrs. O'Leary
nyakörvének láncszemeit szorítottam a markomban, de a következő pillanatban már egy táj bontakozott ki a
sötétből.
Egy connecticuti erdő szikláján álltunk meg. Nem sokszor fordultam meg itt, de erdőivel, alacsony kőkerítéseivel
és nagy házaival a hely erősen Connecticutra emlékeztetett. A szirt egyik oldalán út szelte át a vízmosást. A másik
oldalán egy ház hátsó udvara látszódott. A nagy telek inkább vadonra hajazott, mintsem
gondozott kertre. A gyarmati stílusban épült kétszintes, jókora, fehér ház mintha a semmi közepén épült volna,
pedig csak egy domb választotta el a főúttól. A konyhaablakból fény derengett. Az almafa alatt rozsdás hinta
nyikorgott.
Én még csak nem is álmodozhattam róla, hogy valaha ilyen házban éljek, igazi udvarral meg mindennel. Az
életemet kollégiumi hálókban és apró lakásokban töltöttem. Ha ez Luké otthona, fel nem foghatom, miért mondott le
róla.
Mrs. O'Leary megtántorodott. Eszembe jutott, hogy Nico szerint az árnyékutazás kimeríti a kutyát, és
leszálltam a hátáról. Nagy, fogakkal teli szájával akkorát ásított, hogy attól még egy T Rex is berezelt volna.
Aztán körbefordult, majd úgy dobta le magát a sziklára, hogy a hegy beleremegett.
Nico éppen mellettem bukkant fel. Mintha az árnyékból lépett volna ki. Majdnem összeesett, de elkaptam. - Jól
vagyok, koszi - dörgölte meg a szemét.
- Ezt meg hogy csináltad?
- Gyakorlás kérdése az egész. Kezdetben nekimentem néhány sziklának, és néha Kínában kötöttem ki
véletlenül, de most már remekül megy.
Mrs. O'Leary hortyogni kezdett. Ha nem lett volna mögöttünk a forgalmas főút, az egész környéket felveri a
horkolásával.
- Te is alszol egyet? - kérdeztem. Nico a fejét rázta.
- Az első árnyékutazásom után egy hétre kidőltem. Most már csak elálmosodom egy kicsit. De ugyanazon az
éjszakán csak egyszer, legfeljebb kétszer vagyok rá képes. Mrs. O'Leary egy darabig nem fog moccanni. - Szóval van
egy kis időnk, amit kellemesen és hasznosan eltölthetünk Connecticutban - néztem a fehér ház felé. - Mi a következő
lépés?
- Becsöngetünk - felelt Nico.
Ha Luké anyja lettem volna, eszembe sem jut ajtót nyitni két vadidegen kölyöknek éjnek évadján. De nem
voltam Luké anyja. Még csak nem is hasonlítottam rá.
Ezt már akkor tudtam, mielőtt az ajtaja elé értem. A járda mellett ajándékboltokban kapható babzsák állatok
ültek. Kis oroszlánok, malacok, sárkányok, hidrák, még egy kis pelenkás Minótau-roszt is észrevettem. Megviselt
állapotuk alapján itt ültek már egy ideje - minimum hóolvadás óta. Az egyik hidra nyaka csírázni kezdett.
A veranda szélcsengőfertőzést kaphatott. A lengedező szellőben apró üvegek és fémdarabok csilingeltek. A
rézgombok patakként csörgedeztek, és hirtelen úgy éreztem, ideje meglátogatni a piszoárt. Nem értettem, Mrs.
Castellan hogyan képes kibírni az állandó zajt.
A türkizkék bejárati ajtón a CASTELLAN nevet a biztonság kedvéért görögül is kiírták: AlOtKT|T^ 9 p 0 U p í 01>.
Nico rám nézett.
- Felkészültél?
 Az ujja alig koppant a fához, amikor az ajtó kivágódott.
- Luké! - kiáltotta boldogan egy idős asszony.
Úgy nézett ki, mintha szabadidejében előszeretettel nyomkodná különböző konnektorokba az ujját: ősz haja
összetapadva meredezett az ég felé. Rózsaszínű otthonkáján égési foltok és hamunyomok éktelenkedtek. Amikor
mosolygott, bőre természetellenesen az arcára feszült, és a szemében égő magasfeszültségű fénytől eltűnődtem, hogy
vajon vak-e.
- Drága kisfiam! - ölelte magához Nicót. Éppen azon értetien-kedtem, hogyan tévesztheti őket össze (egyáltalán
nem hasonlítottak egymásra), amikor az asszony rám tekintett, és így szólt: - Luké! Egyből megfeledkezett Nicóról,
és engem kezdett szorongatni. Az otthonkája odakozmált süteményszagot árasztott. Olyan vékony volt, mint egy
pálcika, de ez nem gátolta meg abban, hogy majdnem összeroppantson. - Gyertek be! Vár a vacsora! - terelt be
bennünket. A nappalija még furcsább volt. Mindenhol tükrök és gyertyák álltak. Nem fordíthattam úgy a fejem, hogy
ne a tükörképem nézett volna vissza rám. A kandalló felett
apró bronz-Hermész járt körbe egy bolhapiacon vásárolt óra mutatóján. Megpróbáltam elképzelni, ahogy az istenek
hírnöke szerelmes lesz ebbe az asszonyba, de a gondolat túlságosan bizarr volt. Amikor a kandallópárkányon
észrevettem a bekeretezett fotót, megállt bennem az ütő. Mintha Rachel rajzát láttam volna. Luké kilencévesen és
foghíjasán mosolygott rajta. Az arcán lévő sebhely nélkül mintha másik ember lett volna: egy boldog és gondtalan
kisfiú. Hogyan tudhatott Rachel a fotóról?
- Erre, drágáim! - kormányozott bennünket a ház hátsó részébe. - Én mondtam, hogy vissza fogtok jönni,
tudtam!
A konyhaasztalhoz ültetett le bennünket. A konyhakredencen több száz - nem túlzok - tupperware-es doboz állt
egymás tetején mogyoróvajas és lekváros szendvicsekkel a belsejükben. A legfelső sorban lévő szendvicsek is zölden
penészedtek, láthatóan nem mostanában készültek. A szag a hatodikos tornatermünkre emlékeztetett - vagyis elég
kellemetlen volt.
A sütő tetején tepsik álltak odakozmált süteményekkel. A mosogatóban hegyekbe gyűltek az üres, Kool-Aides
kancsók. A csap mellett egy babzsák Medúza ült, mintha a rendetlenséget őrizné.
Ms. Castellan dudorászva újabb mogyoróvajas és lekváros szendvicseket készített. Égett szag áradt a sütőből. Az
volt a sejtésem, hamarosan újabb sütik érkeznek. A mosogató fölött és az ablak körüli falon újság- és
magazinhirdetésekből kivágott képek sorakoztak: Hermész egy virágküldő-szolgálat és egy takarítócég lógójából,
Hermész hírnökbotja egy orvosi hirdetésből.
A szívem összeszorult, legszívesebben kirohantam volna a konyhából, de Ms. Castellan olyan kedvesen
mosolygott rám a szendvicsek fölött, mintha biztosra venné, hogy örökre ott maradok. Nico köhintett egyet.
- Khm. Ms. Castellan...
- Igen?
- A fiáról szeretnénk kérdezni.
- Ó, igen! Azt mondták, sohasem jön vissza. De nekem volt igazam! - veregette meg mogyoróvajas kezével az
arcomat.
- Mikor látta utoljára? Ms. Castellan elmerengett.
- Kisfiú volt még, amikor itt hagyott - mondta ábrándozva. - Harmadikos. Túl kicsi a szökéshez! Azt mondta,
ebédre itthon lesz. És én vártam. Szereti a mogyoróvajas szendvicset, a sütiket meg a Kool-Aid üdítőt. Hazaér ebédre,
itthon lesz hamarosan... -mondta, aztán mosolyogva rám tekintett. - Drága Luke-om, hát itt vagy! Olyan helyes vagy!
A szemed az apádé! - fordult a mosogató fölötti Hermész-képek felé. - Nagyon jó ember. Bizony! Gyakran
meglátogat.
Az óra tovább ketyegett a másik szobában. Letöröltem arcomról a mogyoróvajat, és könyörögve néztem
Nicóra: Menjünk innen!
- Asszonyom - kezdte Nico -, megtudhatnánk, mi történt a szemével?
Az asszony pillantása töredezett lett, mintha egy kaleidoszkóppal próbálna fókuszálni. - Úgy kérdezed,
fiam, mintha nem tudnád! Közvetlenül a születésed előtt történt. Más voltam, mint a többiek. Átláttam
amazon a hogyishívjákon.
- A Ködön? - kérdeztem.
- Igen, drágám - bólintott bátorítón. - Ezért egy fontos munkát kínáltak fel nekem. Mert olyan különleges
voltam!
Nicóra néztem, de láttam rajta, hogy ő sincs képben.
- Milyen munkát? - kérdeztem. - Mi történt?
Ms. Castellan összehúzta a szemöldökét. A kés megállt a szendvics felett.
-Jaj nekem! Nem sikerült, ugye? Az apátok mondta, hogy túl veszélyes, ne is próbálkozzam vele. De nem
mondhattam nemet. Ez volt a sorsom! És én... azóta sem tudom kiverni a fejemből a képeket. Mindent
összezavarnak. Kértek egy kis sutit?
Kihúzott egy tepsit a sütőből, és egy tucat elszenesedett süteményt öntött az asztalra.
- Luké annyira kedves fiú volt! Elment, hogy megvédjen engem, tudjátok - mormogta. - Azt mondta, hogyha
elmegy, a szörnyek nem fenyegetnek majd többé. Én mondtam neki, hogy a szörnyektől nem félek! Csak ülnek ott a
járda mellett, de sohasem jönnek be. - Felvette az ablakpárkányon ülő kitömött Medúzát. - Nem igaz, Medúza
asszony? Ők nem jelentenek semmiféle fenyegetést. - Aztán megint rám mosolygott. - Úgy örülök, hogy megjöttél!
Tudtam, hogy nem szégyellsz!
Fészkelődni kezdtem. Luké helyébe képzeltem magam, ahogy ott ül az asztalnál nyolc- vagy kilencévesen, és kezd
rájönni, hogy az anyja nem százas.
- Ms. Castellan - szólítottam meg.
- Hívj csak anyunak - javított ki.
- Bocs, igen. Látta Luke-ot a szökése óta?
- Hogy a csudába ne láttam volna!
Nem voltam benne biztos, hogy igazat mond. Elképzelhető, hogy ez az asszony a postást is Luke-nak nézi. De Nico
érdeklődve előrehajolt.
- Mikor? - kérdezte. - Mikor látogatta meg Luké legutóbb?
- Mikor is... Ó, te magasságos... - Az arca elsötétedett egy pillanatra. - Legutóbb olyan más volt. Az a heg. Az a
szörnyű heg, és a hangja teli fájdalommal...
- Milyen volt a szeme? Aranyszínű?
- Arany? - pislogott az asszony. - Hogy lett volna arany! Ilyen butaságot! Luke-nak kék szeme van,
gyönyörű, kék szeme!
Tehát Luké tényleg itt járt, méghozzá a múlt nyár előtt, azelőtt, hogy Kronosszá változott volna. - Ms. Castellan? -
tette Nico a kezét az asszony karjára. - Ez most nagyon fontos lesz. Kért valamit magától? A homlokát ráncolva
próbálta meg felidézni.
- Az... az áldásomat. Hát nem kedves? Azt mondta, lemegy a folyóhoz, és az áldásomra van szüksége.
Megáldottam, hogyne áldottam volna!
Nico győzedelmes képet vágott.
- Köszönöm, asszonyom! Csak ennyit akartunk tud...
Ms. Castellan hirtelen fulladozni kezdett, aztán összegörnyedt, és a tepsi csörömpölve a padlóra zuhant. Nico és én
talpra ugrottunk.
- Ms. Castellan! - kiáltottam.
- AHHHH - egyenesedett fel. Hátrálni kezdtem, és közben majdnem felbuktam a konyhaasztalban, mert a
szeme... A szeme zölden ragyogott.
- A gyermekem - mondta reszelős, mély hangon. - Meg kell védeni! Hermész, segíts! Ne a gyerekemet! Nem az ő
sorsa! Nem!
Megragadta Nico vállát, és úgy kezdte el rázni, mintha valamit meg akarna vele értetni: Nem az ő sorsa! Nico
felnyekkent, mintha fojtogatnák, aztán ellökte az asz-szonyt, és a kardjáért kapott. - Percy, ki kell jutnunk
in...
Ms. Castellan összeesett. Még azelőtt sikerült elkapnom, hogy beverte volna valamijét az asztal szélébe.
Leültettem egy székre.
- Ms. C?
Összefüggéstelenül motyogott, és a fejét rázta.
- Istenem... elejtettem a süteményeket. Milyen ügyetlen vagyok! - Pislantott egyet, és a szeme újra normális lett,
vagy legalábbis olyan, amilyen addig volt. A zöld ragyogás mindenesetre eltűnt belőle. - Jól van? - kérdeztem.
- Persze, kedvesem. Jól vagyok. Mi bajom lenne?! Nicóra néztem, és ezt tátogtam: Húzzuk el a csíkot! - Ms.
C, valamit mondott nekünk a fiáról - emlékeztettem.
- Valóban? - kérdezte, mintha félálomban lenne. - Igen, hogy kék szeme van. A kék szeméről beszélgettünk.
Milyen csinos fiúcska volt!
- Most már tényleg mennünk kell - sürgetett Nico. - Majd elmondjuk Luke-nak, hogy... hogy üdvözli. - Nem
mehettek el! - állt fel Ms. Castellan remegő lábbal, én meg hátrálni kezdtem. Nevetségesnek éreztem magam, hogy
berezelek egy törékeny öregasszonytól, de az az elváltozott hang és az erő, amivel megrázta Nicót...
- Hermész hamarosan itt lesz - ígérte. - Látni akarja a kisfiát.
- Talán legközelebb - mondtam. - Köszönöm a... - meredtem a padlón fekvő elszenesedett sütikre. -
Köszönünk mindent!
Megpróbált tartóztatni, Kool-Aiddel kínált, de én minél előbb le akartam lépni. Amikor a verandán
megragadta a csuklómat, ijedtemben ugrottam egyet. - Luké, vigyázz magadra! Legalább ígérd meg, hogy
vigyázol magadra!
- Vigyázni fogok... anya.
Ez mosolyt csalt az arcára. Miután bezárta mögöttünk az ajtót, még hallottam, ahogy a gyertyáihoz beszél. -
Hallottátok, vigyázni fog magára! Tudtam én, hogy semmi baja sem lesz!
Miután az ajtó bezáródott, Nico és én futni kezdtünk. Mintha a kis babzsákállatok nevettek volna sietős
távozásunkon.

Eközben Mrs. O'Learynek társasága akadt.

A szirten kővel körberakott, hívogató tábortűz lobogott. Mrs. O'Leary mellett egy nyolcévesforma lány ült
törökülésben, és a pokolkutya fülét vakargatta.
A lánynak barnásszürke haja volt, és egyszerű barna ruhát viselt. A nyakában cserkészkendő. Mintha A farm, ahol
élünkből lépett volna ki, vagy valami hasonlóból. Bottal piszkálgatta a természetellenesen vörös tüzet. - Sziasztok! -
köszöntött bennünket.
Az első gondolatom az volt, hogy egy szörny. Ha félisten vagy, és egy csinos kislányt találsz az erdőben, ne
habozz kivonni a kardodat, és támadni! Ráadásul a Ms. Castellannal való találkozás alaposan szétzilálta az
idegeimet.
De Nico udvariasan biccentett.
- Jó, hogy újra látom, asszonyom!
Biztonságosabbnak láttam, ha a lángvörös szemmel rám meredő lány köszöntését én is viszonzom egy
biccentéssel.
- Foglalj helyet, Percy Jackson! Nem kérsz vacsorát?
A penészes mogyoróvajas szendvicsek látványa elvette az étvágyam, de a lány csettintésére a tűz mellett megjelent
egy piknikasztal: marhasülttel, töltött burgonyával, vajas répával, friss kenyérrel és egy csomó más étellel.
Ilyesmikhez már régen volt szerencsém. A gyomrom korogni kezdett. Olyan házi ételek voltak, amiket az emberek
terveznek, terveznek, de végül soha nem készítenek el. A lány Mrs. O'Leary részére egy másfél méteres kutyakekszet
varázsolt, a pokolkutya boldogan vetette rá magát, hogy behabzsolja.
Nico mellett ültem. Vettünk az asztalon található ételekből, és már éppen nekiláttam volna a zabálásnak,
amikor eszembe jutott valami.
Az étel egy részét a lángok közé kapartam, mint a táborban szoktuk.
- Az isteneknek - mondtam. A kislány mosolygott.
- Köszönöm! A lángok istápolójaként, mint tudod, én is részesülök minden áldozatból. - Most ismertem csak meg!
Amikor a táborba érkeztem, ott ült a tér közepén a tűz mellett - mondtam. - Milyen sokat beszéltél! - idézte fel
szomorúan. - Ma már az emberek nem beszélgetnek velem. Nico volt az első hosszú évek óta, aki hajlandó volt rá.
Mindenki rohan. Nincs idő a családra.
- Te vagy Hesztia, a Tűzhely Istennője. Hesztia bólintott.
Rendben... egy nyolcéves kislány. Inkább nem kérdeztem semmit. Tudtam, hogy az istenek olyan formát
öltenek, amilyet kedvük tartja.
- Úrnőm, miért nincs a többi istennel, hogy Tüphón ellen harcoljon?
- Nem vagyok egy nagy harcos - mondta, és vörös szeme megvillant. Nemcsak tükrözte a lángokat, hanem
belülről égett. De nem úgy, mint Árész szeme. Hesztia pillantása meleg volt és barátságos. - Valakinek vigyáznia
kell a tűzhelyre, amíg a többiek távol vannak.
- Szóval maga őrzi az Olimposzt? - kérdeztem.
- Hogy őrzöm, az túlzás, de ha egyszer le akartok ülni egy barátságos helyen egy tányér étel mellé, akkor
szeretettel várlak benneteket. Most pedig jó étvágyat!
Egy szempillantás alatt befaltam a vacsorát, és Nico is úgy habzsolt, mintha régen nem evett volna. -
Finom volt! Köszönöm, Hesztia! - mondtam. Az istennő bólintott.
- Hogy sikerült a látogatás May Castellannál?
Vacsora közben szinte el is feledkeztem a fénylő szemű, őrült mosolyú asszonyról, akit hirtelen megszállt
valami vagy valaki.
- Tudja, mi történt vele? - kérdeztem.
- Egy áldással született. Átlátott a Ködön.
 - Mint az anyám - mondtam, és gondolatban hozzátettem: és mint Rachel. - De az a világító szempár... - Néhányan
még a többieknél is élesebben látnak, és ez már nem áldás, hanem átok. May Castellan kezdetben ígéretes tehetség
volt. Ezzel vonta magára Hermész figyelmét is. Gyönyörű fiúgyermekük született. Egy ideig boldogan éltek. Aztán az
asszony túl messzire merészkedett.
Eszembe jutott, amit May Castellan mondott egy fontos állásról, amit felajánlottak neki, és amibe végül is
belebukott. Azon tűnődtem, vajon milyen munka viselheti meg ennyire az idegeket.
- Az egyik percben még boldog volt - meséltem -, aztán a másikban rettegni kezdett a fia sorsa miatt, mintha
sejtette volna, hogy Kronosszá változott. Mi történt, hogy így... megbomlott az elméje? Az istennő arca elsötétedett.
- Erről nem szívesen beszélek. De May Castellan túl sokat látott. Ha meg akarjátok érteni az ellenségeteket,
Luke-ot, meg kell értenetek a családját.
Eszembe jutottak azok a szomorú újságkivágások May Castellan mosogatója fölött. Vajon az asszony már Luké
kiskorában is őrült volt? Az a zöld szempár egy kilencéves fiú számára elég ijesztő lehet. És ha Hermész nem
látogatta őket, ha kettesben hagyta az anyjával évekig...
- Nem csodálom, hogy Luké lelépett. Persze, nem szép dolog faképnél hagyni az anyját, de mégis, elvégre még
csak gyerek volt. Hermésznek nem lett volna szabad magukra hagyni őket.
Hesztia megvakargatta Mrs. O'Leary fültövét. A pokolkutya csóválni kezdte a farkát, és véletlenül kidöntött vele
egy fát.
- Könnyű mások felett ítélkezni - figyelmeztetett Hesztia. - Te is Luké útjára akarsz lépni? Ugyanarra a
hatalomra fened a fogad?
Nico letette a tányérját.
- Nincs más választásunk, asszonyom. Percynek csak így lehet esélye.
- Mmm. - Hesztia kinyitotta a tenyerét. A lángok felmordultak, és tíz méter magasra csaptak. Hőség vágott az
arcomba, aztán a lángok visszahanyatlottak, és a tűz békésen égett tovább.
- Nem minden erő látványos - nézett rám Hesztia. - Néha a lemondáshoz kell a legnagyobb erő. Hiszel
nekem?
- Aha - mondtam. Mindent elhiszek, csak hagyd békén a lángokat.
- Te egy jóságos hős vagy, Percy Jackson - mosolygott az istennő. - Nem vagy felfuvalkodott. De sokat kell még
tanulnod. Amikor Dionüszosz istenné lett, átadtam neki a trónomat. Csak így kerülhettük el az istenek közötti
polgárháborút.
- De ezzel felborult az egyensúly a Tanácsban - emlékeztem a történetre. - Hirtelen ott ült hét férfi öt nővel
szemben.
Hesztia vállat vont.
- Nem azt mondtam, hogy tökéletes megoldás volt, de az adott helyzetben a legjobb. Most a tüzet őrzöm. Lassan a
háttérbe vonultam. Senki sem ír már elbeszélő költeményt Hesztia tetteiről. A legtöbb félisten szóra sem méltat. De
mindez nem számít. A békére vigyázok. És behódolok, ha szükséges. Vajon te képes vagy erre?
- Nem igazán értem, mire akar kilyukadni - hebegtem. Az arcomat kezdte tanulmányozni. -
Talán még nem. De hamarosan megérted. Ezek után is folytatni akarod a küldetést? - Ezért jött
ide, hogy lebeszéljen róla? Hesztia a fejét rázta.
- Azért jöttem, mert amikor minden összetört, amikor az ösz-szes híres isten háborúzik, csak én maradok. Az
otthon. A tűzhely. Én vagyok az utolsó olimposzi. Emlékezz rám a végső döntés előtt! Utáltam a végső szót.
Először Nicóra néztem, aztán Hesztia melegséget sugárzó szemébe.
- Folytatnom kell a küldetést, úrnőm. Meg kell állítanom Luke-ot... vagyis Kronoszt.
Hesztia bólintott.
- Legyen, ahogy akarod. Azon kívül, amit elmondtam neked, nem sokban segíthetek. De mivel áldozatot
mutattál be nekem, visszajuttatlak a saját tűzhelyedhez. Viszlát, Percy, az Olimposzon! Hangja baljósan csengett,
mintha tudná, hogy következő találkozásunkban nem sok köszönet lesz. Az istennő csettintett egyet, és
elsötétedett szemem előtt a világ.

Hirtelen otthon találtam magam. Nico és én anyám Felső East-Side-i lakásának kanapéján ültünk. Ez volt a jó hír.
A rossz, hogy Mrs. O'Leary is ott volt velünk, és elfoglalta a nappali többi részét. A háló felől Paul hangja
hallatszott.
- Ki tette ezt a szőrös falat az ajtó elé?
- Percy - szólalt meg anyám -, te vagy az? Minden rendben?
- Én vagyok! - kiabáltam vissza.
 - VAÚ! - vakkantott Mrs. O'Leary, és miközben megpróbált anyám felé fordulni, lesodorta a képeket a falról. Csak
egyszer találkozott anyámmal (hosszú történet), de megkedvelte.
Beletelt néhány percbe, amíg sikerült megoldanunk a helyzetet. Miután a nappali bútorainak nagy részét
tönkretettük, és a szomszédunkat sikerült feldühíteni, Pault és anyát kiszabadítottuk a hálóból, aztán mindannyian a
konyhaasztal köré telepedtünk. Mrs. O'Leary kivételével, aki még mindig a nappaliban szoron gott, de fejét a
konyha küszöbére tette, hogy legalább láthasson bennünket. Anyám elővett egy ötkilós, családi kiszerelésű darált
húst, ami egy szempillantás alatt eltűnt Mrs. O'Leary torkában. Paul limonádét töltött mindenkinek, miközben
beszámoltam connecticuti látogatásunkról.
- Szóval tényleg igaz - nézett rám Paul, mintha akkor látna először. Fehér (most már kutyaszőrös) köntösében volt,
és mákos haja szanaszét meredezett. - A történetek a szörnyekről, és arról, hogy félisten vagy... minden igaz.
Múlt ősszel elmagyaráztam Paulnak, hogy ki vagyok. Az anyám is megerősítette szavaimat. De azt hiszem,
egészen mostanáig nem hitt nekünk.
- Bocs, Mrs. O'Leary meg a nappali miatt. Paul felkacagott, mintha jól szórakozna.
- Viccelsz? Ez nagyszerű! Amikor megláttam a patanyomokat a Priuson, már gyanakodtam. De ez... Megveregette
Mrs. O'Leary pofáját. A nappali felől dörömbölés hallatszott. BANG, BANG, BANG. Ez kettőt jelenthet: vagy
kommandósok akarják ránk törni az ajtót, vagy Mrs. O'Leary csóválja a farkát. Elmosolyodtam. Paul jó fej, még akkor
is, ha az angoltanárom és a nevelőapám volt egy személyben. - Kösz, hogy nem borultál ki - mondtam.
- Kiborultam - felelte elkerekedett szemmel -, de ez akkor is nagyszerű!
- Na, igen. De annak már nem fogsz annyira örülni, ha elmondom, mi fenyegeti a várost. Beszámoltam nekik
Tüphónról meg az istenekről, és a küszöbönálló csatáról. Aztán felfedtem előttük Nico tervét is.
Anyám a limonádés poharat szorongatta. Kék flanelköntösében volt, a haját copfba kötötte. Mostanában
regényírásba kezdett, ami régóta dédelgetett álma volt. Bizonyára éjszaka írt, mert a szeme alatti karikák
sötétebbek voltak a szokásosnál.
A konyhaablak mögött, a virágosládában lágy fénnyel derengett a holdraforgó. A varázsnövényt még én hoztam
Kalüpszó szigetéről az elmúlt nyáron, és anyám gondoskodásának köszönhetően őrült virágzásba fogott. Az illata
egyszerre nyugtatott meg és tett szomorúvá, mert felidézte az elveszett barátokat. Az anyám nagy levegőt vett, mintha
azon gondolkozna, hogyan beszéljen le róla.
- Percy, ez túl veszélyes - mondta. - Még számodra is.
- Anya, tudom, hogy meghalhatok. Nico elmagyarázta. De ha nem próbáljuk meg...
- Mindannyian meghalunk - fejezte be helyettem Nico, aki még hozzá sem nyúlt a limonádéjához. - Ms. Jackson,
semmi esélyünk egy invázióval szemben. Márpedig az invázió elkerülhetetlen. - Le akarják rohanni New Yorkot? -
kérdezte Paul. - Hogyan lehetséges ez? Miért nem látjuk a... szörnyeket? Úgy ejtette ki a szót, mintha még mindig
nem hinne a létezésükben.
- Nem tudom - feleltem. - Nem tudom, Kronosz hogyan masírozhat be csak úgy New Yorkba, de a Köd
nagyon vastag. Tüphón éppen most halad végig az államokon, és az egész ország azt hiszi, hogy vihar söpör
végig rajtunk.
- Ms. Jackson, Percynek az áldására van szüksége, hogy belekezdhessünk az akcióba. Aggódtam, amíg meg nem
ismertem önt, de most már tudom, hogy minden rendben lesz. Kétszer már sikerült a dolog. Az anyának mindkét
alkalommal áldását kellett adnia rá. Meg kellett engednie a fiának, hogy vállalja a kockázatot.
- Azt akarod, hogy áldásomat adjam erre?! - Megrázta a fejét. - EZ őrültség! Percy, kérlek, ne... -
Anya, szükségem van az áldásodra.
- És ha túléled ezt a... dolgot?
- Akkor harcba szállok Kronosz ellen. Csak ő és én. És egyikünk nem fogja túlélni.
A teljes próféciáról, vagyis a lelkem learatásáról meg az utolsó napjaimról, mélyen hallgattam. Nem szükséges
tudnia, hogy halálra vagyok ítélve. Csak abban bíztam, hogy megállítom Kro-noszt, és még azelőtt megmentem a
világot, hogy kilehelném a lelkem.
- Az anyám vagy - mondtam kétségbeesve. - Nem hagyhatom, hogy...
Láttam rajta, hogy ha meg akarom puhítani, akkor jobban be kell vetnem magam. De nem akartam. Szegény Ms.
Castellanra gondoltam, aki a konyhájában ülve várja a fiát. És rájöttem, milyen szerencsés vagyok. Az anyámra
mindig számíthattam. A szörnyek meg a hasonló furcsaságok ellenére is megpróbált normális életet teremteni
nekem. Elengedett a kalandjaimra, de most olyasmire kértem az áldását, ami az életembe kerülhet. Paulra néztem. A
nevelőapám néma beleegyezését adta. Megfogta anyám kezét.
- Sally, nem tudom, te és Percy min mentetek végig eddig. De most úgy tűnik nekem, hogy... Percy valami
nemes dologra készül. Bárcsak én is olyan bátor lennék, mint ő!
Gombócot éreztem a torkomban. Nem sok hasonló dicséretet kaptam életemben.
 Az anyám a limonádéjára meredt. Láttam rajta, hogy a könnyeit nyeldesi. Eszembe jutott, amit Hesztia
mondott: hogy a legnagyobb erő a lemondáshoz kell. Anyám most éppen ezt gyakorolta. - Percy, megkapod az
áldásomat - mondta végül.
Nem éreztem változást. Nem gyúlt varázsfény a konyhában, vagy ilyesmi. Nicóra néztem.
Elég idegesnek látszott, de bólintott.
- Eljött az idő.
- Percy - folytatta anyám -, még valamit... Ha túléled ezt a csatát, küldj életjelet! - A táskájában kotorászott, és
kihúzta belőle a mobiltelefonját.
- Anya, tudod, mi a helyzet a félistenekkel és a mobillal...
- Tudom, de biztos, ami biztos. Ha nem tudnál felhívni, akkor küldj valami jelet, amit egész Manhattanbői
láthatok. Hogy tudjam, életben maradtál.
- Mint Thészeusz. Neki is a lelkére kötötték, hogy vonja fel a fehér zászlókat, amikor visszatér Athénbe -
mondta Paul.
- De sajnos elfelejtette, és az apja bánatában levetette magát a palota tetejéről. Különben tényleg nagyszerű ötlet
volt - vette át a szót Nico.
Mondjuk egy zászló vagy egy fényjel az Olimposz, azaz az Empire State Building tetejéről.

- Mindegy, csak kék legyen, ugye?

Évek óta viccelődtünk az ételekkel. Anyám kedvenc színe a kék volt, és hogy nekem is jókedvem legyen, mindig kék
születésnapi tortát, kék húsvéti tojást és kék szaloncukrot kaptam tőle.
- Rendben. Figyelni fogom a kék jelet. És megpróbálok nem leugrani a palota tetejéről. Végül megölelt. Igyekeztem
nem gondolni arra, hogy talán utoljára látjuk egymást. Kezet ráztam Paullal, aztán Nicóval elindultunk a konyhaajtó
felé, és szembetaláltuk magunkat Mrs. O'Learyvel.
- Bocs, kislány. Újabb árnyékutazás... - mondtam neki. Nyüszített egyet, és befogta a szemét a tappancsával. -
Hová megyünk? - kérdeztem Nicót. - Los Angelesbe?
- Nincs rá szükség. Az Alvilágnak van egy közelebbi bejárata is.

7. Matektanárom nyakon csíp

A
Central Parkban bukkantunk fel, a tó északi oldalán. Mrs. O'Leary kimerülten támolygott egy sziklarakáshoz.
Szima-tolását a közelgő pisifolyam jelének véltem, de Nico megnyugtatott, hogy csak az otthon illatát érzi. - A
sziklákon keresztül? - kérdeztem homlokomat ráncolva.
- Mint tudod, az Alvilágnak két főbejárata van. Az egyik Los Angelesben.
- Kharon ladikja.
- A legtöbb lélek ezt használja - bólintott Nico. - De van egy keskenyebb ösvény is, amit nehezebb
megtalálni. Orpheusz Kapuja.
- Azé a hárfás ürgéé?
- A lantosé - javított ki Nico. - De egyről beszélünk. A zenéje varázserejével új kaput nyitott a földben az Alvilág
felé. Egyenesen Hádész palotájáig énekelte magát, és majdnem sikerült visz-szatérnie felesége lelkével. Rémlett a
sztori. Orpheusznak nem volt szabad hátranéznie, amíg feleségét ki nem vezette az Alvilágból.
Persze, mégis megtette. Ez is azok közé a mesék közé tartozott, amikben a hősök nem éltek boldogan addig, amíg
meg nem haltak, és amiktől a félistenek még kényelmetlenebbül érezhették magukat a bőrükben. - Szóval ez lenne
Orpheusz Kapuja. - Próbáltam úgy tenni, mint akit lenyűgöz a dolog, de nekem ez akkor is csak egy kőrakásnak tűnt.
- És hogy nyílik?
- Zenére - hangzott Nico válasza. - Hogy állsz az énekléssel?
- Ööö... sehogy. És ha csak úgy egyszerűen megkérnéd, hogy nyíljon ki? Elvégre Hádész fia vagy, nem? - Ez
nem olyan egyszerű. Zenére van szükségünk.
Biztos voltam benne, hogy ha dalra fakadnék, csak kőlavinát okoznék.
 - Van egy ötletem. - Megfordultam, és elkiáltottam magam: -GROVER!
Vártunk egy darabig. Egy jó darabig. Mrs. O'Leary összekucorodva szunyókálni kezdett. A fák között tücsök
ciripelt és bagoly huhogott. A Central Park Westen forgalom zümmögött. Az egyik közeli járda felől patakopogás
hallatszott. Talán járőröző lovas rendőrök. Biztos voltam benne, hogy nagyon örülnének két kö lyöknek, akik
hajnali egykor a parkban lógnak.
- Semmi értelme - mondta Nico.
De éreztem valamit. Az együtt érző kapcsolatom hosszú hónapok óta nem jelzett ennyire, ami két dolgot
jelenthetett: a környéken mindenki egyszerre kapcsolt az Animál Chanelre, vagy Grover itt van a közelben.

Lehunytam a szemem, és koncentráltam. Grover!

Tudtam, hogy itt van valahol a parkban. De akkor miért nem érzékelem a hangulatváltozásait? Nem éreztem
mást, csak valami halk zúgást az agyalapomban.
Grover, hívtam őt még erősebben.
Hmm-bmmm - válaszolt valami.
Aztán egy kép jelent meg a fejemben. Mélyen az erdőben, az ösvényektől távol egy hatalmas tölgyfa állt. Göcsörtös
gyökerei ágyat alkottak. Az ágyon keresztbe tett karokkal és csukott szemmel egy szatír feküdt. Először nem voltam
benne biztos, hogy Gro-vert látom. Levelek és ágak borították, úgy tűnt, régóta feküdt ott. A testét körbenövő
gyökerek mintha megragadták volna, hogy lassan lehúzzák a föld alá. Grover - szólítottam meg újra. - Ébredj!
Unnh-zzzzzz.
Te birka, betemet az avar!
Hagyj aludni - motyogta telepatikusan.
Egy kis kaja? - dobtam be a csalit. Mondjuk PALACSINTA?
Grover szemhéja egyből felpattant. Elmosódott képek száguldoztak agyamban, mintha Grover emlékeit valaki
visszatekerte volna. A következő pillanatban a kép szilánkjaira hullott, és én majdnem összeestem. - Mi történt? -
kérdezte Nico.
- Elértem. Most... úton van ide.
A következő pillanatban megrázkódott a mellettünk álló fa, és fejjel előre Grover zuhant ki a lombjából. -
Grover! - kiáltottam fel.
- Vuff - kapta fel a fejét Mrs. O'Leary, és azon tűnődött, vajon lehet-e „hozd vissza a szatírt" játszani
Groverrel.
- Mek-mek-mek - mekegte Grover.
- Jól vagy, haver?
- Prímán - vakarta meg a fejét. A szarvai már három centire kukucskáltak ki göndör hajából. - A park túlsó
felében voltam. A driádok hajítottak át az erdőn. Nagyszerű ötlet volt, mondhatom. Problémáik vannak a magasság
fogalmával.
Rám vigyorgott, majd talpra állt. Pontosabban patára. Tavaly nyár óta Grover nem álcázta embernek magát.
Többé nem hordott sapkát, sem műlábát. Még farmert sem húzott szőrös kecskelábára. Pólóján egy kép volt az Ahol
a vadak járnak című filmből. Különben meg ragadt a kosztól és a gyantától. A szakálla dúsabb lett, férfiasabb (vagy
inkább bakkecskésebb?), és egyforma magas lett velem.
- Jó újra látni, titkos ügynök úr! Nicót nem kell neked bemutatnom...
Grover Nico felé bólintott, aztán alaposan megölelt. Frissen kaszált fűszaga volt.
- Peeercy - mekegte -, úgy hiányoztál! Meg a tábor is. A vadonban nem kapni olyan príma enchiladát. -
Már kezdtem aggódni, kecskepajtás. Hová tűntél az elmúlt két hónapban?
- Az elmúlt két... - komorodott el Grover. - Az elmúlt két hónapban? Elárulnád, miről beszélsz?! -
Nem hallottunk rólad. Boróka aggódott. Küldtünk írisz-üzenetet, de...
- Várj egy pillanatot - nézett fel az égre, mintha a csillagok alapján akarna tájékozódni. - Milyen hónap van
most?
- Augusztus. Elsápadt.
- Az lehetetlen. Június van. Éppen csak szunyókáltam egy kicsit, és... - Megragadta a karomat. - Most már
emlékszem! Elaltatott. Meg kell állítanunk, Percy!
- Jaj! - kiáltottam. - Lassíts! Mondd el, mi történt! Nagy levegőt vett.
- Éppen a... éppen a Harlem Meer partján sétáltam, amikor remegni kezdett a patám alatt a föld, mintha
valami gonosz lény közeledne.
- Te ilyeneket is megérzel? - kérdezte Nico.
- Igen, a Nagy Pán halála óta megérzem, ha valami rossz történik a természetben. Ha a Vadonban járok,
mintha élesebb lenne a szemem és a fülem. De visszatérve a lényegre, elindultam arra, amerre a jelenlétét
éreztem. Az ürge hosszú, fekete malaclopó kabátot viselt, és feltűnt, hogy nincs árnyéka. Egy nyári napon,
délben! És mintha vibrált volna mozgás közben.
- Mint egy délibáb? - kérdezte Nico.
- Igen, és akik mellett elhaladt, azok...
- Kifeküdtek. Összekucorodva elaludtak - fejezte be helyette Nico.
- Pontosan! Aztán, amikor távolabb ért, az emberek felkeltek, és mintha mi sem történt volna, folytatták
útjukat.
Nicóra néztem.
- Úgy tűnik, ismered ezt a sötét alakot.
- Attól tartok, igen. És azután mi történt?
- Követtem a fickót. Úgy nézegette a környék épületeit, mintha számításokat végezne. Egy lány elkocogott
mellette, aztán lefeküdt a járdára, és horkolni kezdett. A fekete ruhás a homlokára tette a tenyerét, mintha azt nézné,
van-e láza. Aztán továbbment. Addigra már tudtam, hogy minimum egy szörnnyel állok szemben, de lehet, hogy
valami még rosszabbak Követtem egy ligetbe, a nagy tölgyfa alá. Már éppen néhány driád segítségét akartam kérni az
elkapásához, amikor...
Grover nagyot nyelt.
- Percy, ha láttad volna az arcát! Folyton változott. Elég volt ránéznem, és máris elálmosodtam. Megkérdeztem
tőle, hogy mit művel itt. Azt felelte, csak körbenéz. A harcmezőt nem árt felderíteni csata előtt. Erre én valami nagyon
vagány dolgot feleltem, olyasmit, hogy: „Ez az erdő az én védelmem alatt áll, maga itt nem fog csatázgatni!"
Felnevetett. „Szerencsés vagy, kis szatír, hogy a fő attrakcióra tartogatom az erőmet. Most csak szépen elaltatlak. Jó
éjt!" Többre nem emlékszem.
Nico felsóhajtott.
- Grover, te Morpheusszal találkoztál, az Álomistennel. Örülj, hogy egyáltalán felébredtél. - Két hónap!
Két hónapra elaltatott! - nyögte Grover. Megpróbáltam felfogni, mit jelent ez. Most már legalább tudtam,
Grover miért nem jelentkezett idáig.
- A nimfák miért nem próbáltak meg felébreszteni? - kérdeztem.
Grover vállat volt.
- A nimfáknak rossz az időérzékük. Két hónap vagy három? Mi az egy fa életében?! Talán fel sem tűnt nekik, hogy
baj van.
- Ki kell derítenünk, mit művelt Morpheusz a parkban. Nagyon nem tetszik az a „fő attrakció", amit
emlegetett.
- Kronosznak dolgozik - mondta Nico. - Ezt már tudjuk. Ahogy a legtöbb kisisten. Ez is azt bizonyítja, hogy
inváziót terveznek. Percy, meg kell valósítanunk a tervünket!
- Milyen tervet? - kérdezte Grover.
Amikor elmondtuk neki, Grover a lábszőrét kezdte tekergetni.
- Ugye, csak vicceltek? Nem akarok az Alvilágba menni!
- Neked nem kell jönnöd - nyugtattam meg. - Még alig ébredtél fel. Csak egy kis zenére lenne szükségünk az ajtó
kinyitásához. Segítesz?
Grover előkapta pánsípját.
- Legalábbis megpróbálom. Tudok néhány sziklarepesztő Nirvána számot. De biztos, hogy ezt akarod, Percy? -
Kérlek, haver! Sokat segítenél. A régi szép idők kedvéért -kérleltem.
Grover felnyögött.
- Ha jól emlékszem, azokban a régi szép időkben mindig majdnem meghaltunk. Jó, megpróbálom. De ne
fűzzetek hozzá nagy reményeket!
Sípját az ajkához emelte, és felharsant egy életvidám dallam. A sziklák megremegtek. Néhány strófa után egy
háromszögletű nyílás jelent meg köztük. Bekukucskáltam. A sötétségbe lépcsők vezettek. A levegőnek penész és
halálszaga volt. Felidézte bennem a Labirintusban tett tavalyi utazás rossz emlékeit. De ez az alagút még a
Labirintusnál is veszélyesebbnek ígérkezett, mert egyenesen Hádész földjére vezetett, ahová senki sem vesz
retúrjegyet.
Groverhez fordultam.
- Köszönöm. Legalábbis azt hiszem.
- Perrrcy, Kronosz tényleg le akarja rohanni New Yorkot? -kérdezte Grover.
- Szívesen mondanám, hogy nem, de hazudnék. Erre készül.
Meg mertem volna esküdni, hogy a hír hallatán Grover idegességében még a pánsípját is kettéharapja, de csak
kihúzta magát, és lesöpörte a pólóját. Arra gondoltam, mennyire különbözik a kövér és öreg Léneusztól. - Akkor
összegyűjtöm a természetszellemeket. Talán segíthetünk. És megpróbálom megkeresni Morpheuszt. - Először értesítsd
Borókát, hogy jól vagy! Elkerekedett a szeme.
- Tényleg, Boróka! Meg fog ölni!
Nekilódult, aztán még visszafordult egy újabb ölelésre.
- Vigyázz magadra odalent! És gyere vissza élve!
Miután eltűnt, Nicóval felébresztettük a szunyókáló Mrs. O'Learyt. Amikor megszimatolta az alagutat, izgatott lett,
és rögtön nekivágott a lefelé vezető útnak. Az alagút meglehetősen szűk volt. Csak remélni mertem, hogy Mrs.
O'Leary nem szorul be. El sem tudtam képzelni, mekkora csőgörényre lenne szükség ahhoz, hogy egy ekkora dugulást
elhárítsunk ebben az alvilági vezetékben.
- Készen állsz? - kérdezte Nico. - Ne aggódj, minden rendben lesz!
Ez úgy hangzott, mintha magát akarta volna megnyugtatni.
Feltekintettem a csillagokra, és azon tűnődtem, vajon viszontlátom-e őket. Aztán mindketten eltűntünk az
alagútban.

Mintha sohasem akart volna vége szakadni a lépcsőknek - keskenyek voltak, meredekek, ráadásul síkosak. Teljes
sötétség vett körül minket, csak a kardom derengett. Megpróbáltam lassítani, de Mrs. O'Learynek más tervei voltak.
Boldogan vakkantgatva kocogott előre. Ugatása úgy visszhangzott, mintha ágyúkat sütögetnének. Gyaníthatóan senkit
sem fog meglepni az érkezésünk. Nico hátul kullogott. Ezt furcsálltam kissé. - Jól vagy? - kérdeztem.
- Megvagyok - felelte. - Menjünk! Milyen kifejezés ült az arcán? Talán kétség?
Túl sok választásom nem volt. Követtem Mrs. O'Learyt a mélybe. Egy újabb óra múlva meghallottam a folyó
zúgását.
Egy szirt alatt léptünk ki az alagútból, előttünk homokpusztaság. Jobbról a Sztüx-folyó bukkant elő a sziklák
közül, hogy aztán zúgóról zúgóra továbbrohanjon. Bal felől, Erebosz homályában Hádész palotájának tüzei
derengtek.
Megborzongtam. Tizenkét éves voltam, amikor először ittjártam. Ha akkor nem meríthetek Annabeth és Grover
jelenlétéből bátorságot, visszafordultam volna. Nicóra bátorság dolgában már kevésbé számíthattam. Ő is fehér volt a
félelemtől.
Csak Mrs. O'Leary örvendezett. A parton futkosva felkapott egy-egy emberi lábszárcsontot, majd hozzám
ügetett, és letette a lábam elé, és várta, hogy eldobjam.
- Bocs, kislány, majd később... - A sötét vízre meredtem, és megpróbáltam összeszedni a bátorságom. - Nos,
Nico... pontosan hogy is képzelted ezt el?
- Először is át kell haladnunk a kapukon.
- Minek? Itt a folyó az orrunk előtt - lepődtem meg.
- Mert szükségem van valamire, és kész. Ez az egyetlen út. Engem meg sem várva elindult. A homlokomat
ráncoltam. Nico nem említette, hogy bármi dolgunk lenne a kapuk mögött. Mivel nem volt más választásom,
vonakodva követtem őt a folyóparton a nagy, fekete kapuk felé.
A bejárat előtt halottak hosszú sorai kígyóztak a bejutásra várva. Aznap kemény napja lehetett a temetkezési
vállalkozóknak, mert még az „Expressz ügyintézés" sora is bedugult.
- Vuffi - vakkantott fel Mrs. O'Leary. Mielőtt megállíthattam volna, már a biztonsági ellenőrzés felé ügetett.
Kerberosz, Hádész őrző-védő kutyája bukkant ki a homályból. Egy háromfejű rotweiler, ami mellett még Mrs.
O'Leray is egy ölebnek tűnt. Mivel Kerberosz áttetsző volt, az ember csak akkor vette észre, amikor már késő volt
menekülni. De Kerberosz ránk sem hederített, lefoglalta Mrs. O'Leary üdvözlése.
- Mrs. O'Leary, ne! - kiáltottam. - Ne szagold meg ott... Te jó ég! Nico elvigyorodott. De amikor rám nézett, újra
komor lett,
mintha valami kellemetlenre emlékeztettem volna.
- Gyere, ha velem vagy, soron kívül beengednek.
Nem tetszett a dolog, de a biztonsági szellemek között beléptünk Aszphodélosz mezejére. Háromszor kellett Mrs.
O'Learynek füttyentenem, mire elszakadt Kerberosztól, és utánunk ügetett. Egy fekete nyírfákkal pöttyözött, sötét
mezőn kutyagoltunk. Nem szívesen gondoltam rá, hogyha a próféciának igaza van, néhány napon belül újra itt kötök
ki, de akkor végleg.
Nico ment elöl, egyenesen Hádész palotája felé vezetett bennünket.
- Hé, most már bejutottunk. Most meg hová... - tettem volna fel a kérdést, ha Mrs. O'Leary nem kezd morogni. Sötét
árnyék jelent meg fölöttünk, hideget árasztott és halálszagot. Leszállt egy nyárfa tetejére.
 Sajnos, felismertem. Aszott arca volt, csúf, kék kötött sapkája és gyűrött selyemruhája. A hátán
denevérszárnyak, a lábán éles karmok. Egyik bronzkörmös kezében mintás retikült tartott, a másikban lángoló
ostort.
- Üdvözlöm, Mrs. Dodds! - köszöntöttem. Elővillantotta szemfogát.
- Jó újra látni, aranyom!
Két nővére, a másik két fúria, mellé telepedett a nyárfára.
- Te ismered Alektót? - kérdezte Nico.
- Ha a középső banyára gondolsz, igen. Ő volt a matektanárom. Nico bólintott, mintha nem lepte volna meg a
dolog. Aztán
nagy levegőt vett, és megszólította a fúriákat:
- Megtettem, amire apám kért. Vezessetek a palotájába! Megdöbbentem.
- Álljon meg a menet! Nico, erről nem volt szó...
- Sajnálom, de ez az új nyom. Apám azt ígérte, elmond néhány dolgot a családomról, ha beszélhet veled,
mielőtt megmártózol a folyóban.
- Te átvertél?! - Őrülten dühös lettem. Rá akartam vetni magam, de a fúriák gyorsabbak voltak. Lecsaptak rám, és
megragadták a karomat. A kardom kiesett a kezemből, és mire észbe kaptam, húsz méterrel a föld fölött lebegtem.
- Ne, ficánkolj, drágám - károgta a fülembe a matektanárom. - Igazán nem szeretnélek elejteni. Mrs. O'Leary
dühösen csaholt, és megpróbált felugrani, de túlságosan magasan voltunk. - Állítsd le a kutyádat, Percy! -
figyelmeztetett Nico, aki a harmadik fúria karmaiban lebegett mellettem. - Nem szeretném, ha bántódása esne. Az
apám vár. Csak beszélni szeretne veled.
Legszívesebben ráparancsoltam volna Mrs. O'Learyre, hogy kapja el Nicót. De csak annyit értem volna el
ezzel, hogy a kutya megsérül a fúriákkal való összecsapásban. Nicónak ebben igaza volt. Fogcsikorgatva
megszólaltam:
- Mrs. O'Leary, leül! Semmi baj, kislány. Nyüszítve és felfelé pislogva forogni kezdett. -
Rendben, áruló - morogtam Nicóra. - Most már vihetsz abba a hülye palotádba!

Alekto úgy dobott le a palota kertjébe, mint egy zsák fehérrépát.

A kert a maga hátborzongató módján gyönyörű volt. Csontvázfák nyújtóztak a márványcserepekből. A
virágágyakban aranyvirágok nőttek, amelyek drágaköveket hajtottak. Az Aszphodélosz mezeje felé néző erkélyen két
trónszék állt, az egyik csontból, a másik ezüstből készült. Az embernek szinte kedve támadt eltöl teni itt egy kellemes
szombat délelőttöt, csak ne lett volna ez az orrfacsaró kénszag, és ne visszhangoztak volna a távolban megkínzott
lelkek kiáltásai.
A palota bejáratát csontvázharcosok őrizték. Az amerikai hadsereg szakadt, sivatagi egyenruháját viselték, a
kezükben M16-osokat tartottak.
A harmadik fúria letette mellém Nicót, majd mindhárman a csonttrón háttámlájára telepedtek. Legszívesebben
megfojtottam volna a fiút. Csak a fúriák miatt uralkodtam magamon. Várnom kellett még a bosszúval. Az üres
trónokra bámultam, és vártam, mi lesz. A levegő szikrázni kezdett, és három alak jelent meg előttünk. Hádész és
Perszephoné a trónszékeiken ültek, kettőjük közt egy idősebb asz-szony állt. Mintha egy családi perpatvarba
cseppentünk volna.

- ...nem megmondtam, hogy egy semmirekellő?! - kiabálta az idős asszony.

- De anyám! - figyelmeztette Perszephoné.
- Vendégeink vannak! - vakkantotta Hádész. - Kérem!
Hádész, az általam legkevésbé kedvelt istenek egyike, kisimította fekete köntösét, amelyen elátkozott lelkek
rémült arcai szolgáltak mintázatul.
- Percy Jackson! - mondta elégedetten. - Végre itt vagy!
Perszephoné királynő kíváncsian vett szemügyre. Egyszer, télen, találkoztam már vele, de nyáron teljesen
máshogy nézett ki. Csillogó, fekete haja volt és meleg, barna szeme. A ruhája színesen vibrált. Rózsák, tulipánok,
loncok nyíltak rajta.
Az idős asszony le sem tagadhatta volna, hogy Perszephoné anyja. Ugyanolyan volt, mint a lánya, csak idősebb és
szigorúbb kiadásban. Ruháján búzamezők aranylottak. A hajába száraz fűszálak fonódtak, mintha egy vesszőkosarat
hordana a fején. Ha valaki rágyújt mellette, az asszony komoly bajba kerül. - Hm. Itt vannak. Ahogy szerettük volna.
Nico mellettem térdelt. Ha nálam van a kardom, levágom azt az ostoba fejét. De Árapály sajnos még mindig
odakint feküdt, a mezőn.
- Apám, megtettem, amire kértél - kezdte Nico.
 - Elég sokáig tartott, ami azt illeti - morogta. - A nővéred jobb munkát végzett volna. Nico lehajtotta a fejét.
Ha nem haragszom rá annyira, megsajnáltam volna a kis patkányt. A holtak istenére meredtem.
- Mit akar tőlem?
- Csak beszélgetni szeretnék - rándult az ajka kegyetlen mosolyra. - Nico nem mondta?
- Az egész küldetés hazugság volt? Nico csak azért csalogatott le ide, hogy megölhessenek? - Ugyan dehogy! -
felelte Hádész. - Ha jól tudom, a fiam őszintén segíteni akart neked. Legalább olyan jószívű, mint amilyen buta. Nem
volt nehéz rávennem, hogy tegyetek egy kis kerülőt, és hozzon el nekem. - Apám - szólalt meg Nico -, azt ígérted,
hogy ha elhozom Percyt, nem esik bántódása, és elmondasz néhány dolgot a múltamról és az anyámról...
Perszephoné királynő drámaian felsóhajtott.
- Megkérhetnélek benneteket, hogy a jelenlétemben ne beszéljetek arról a nőszemélyről? - Bocsáss meg,
galambom! De megígértem a fiamnak. Az idős asszony tiltakozni kezdett: - Mondtam én neked, lányom, hogy
ne menj hozzá ehhez a csibész Hádészhoz! Mentél volna inkább az orvosok vagy az ügyvédek istenéhez, de
neeem. Neked a gránátalma a gyengéd.
- De anyám...
- És itt ragadtunk az Alvilágban.
- Anya, kérlek...
- Most augusztus van. De hazajöhetsz, ahogy tervezted?! Szegény, magányos anyádra nem is gondolsz? -
DÉMÉTÉR! - kiáltott rá Hádész. - Maga csak vendég a házamban.
- Miféle házban? Vagy ezt a lyukat hívja annak? A lányomnak itt kell élnie, ebben a sötét, nyirkos... - Már
mondtam - csikorgatta a fogát Hádész -, hogy háború dúl odafönt. Itt nagyobb biztonságban vannak. - Már
megbocsássanak - vágtam közbe -, de ha végezni akarnak velem, essünk túl rajta! Mindhárman rám meredtek.
- Micsoda vakmerő fiú! - ismerte el Démétér.
- És szemtelen is - vicsorgott Hádész. - De majd letöröm a szarvait.
- Apám! - szólt Nico. - Megígérted!
- Kedvesem, már beszéltünk erről - korholta Perszephoné. -Nem semmisíthetsz meg minden félistent. Percy nem
ijed meg az árnyékától. Nekem tetszik a bátorsága.
Hádész a szemét forgatta.
- Neked Orpheusz is szimpatikus volt, aztán mi lett a vége! Hadd öljem meg! Legalább egy egészen kicsikét! -
Apám, ígéretet tettél! - tiltakozott Nico. - Azt mondtad, csak beszélni akarsz vele. Azt ígérted, ha idehozom,
elmondasz valamit.
Hádész alakja felragyogott, aztán kisimított egy gyűrődést a köpenyén.
- így is lesz. Mit mondhatnék? Az anyád gyönyörű asszony volt - nézett feszengve Perszephonéra. - Bocsáss meg,
kedvesem! Úgy értettem, hogy a halandók viszonylatában. Maria di Angeló-nak hívták. Velencéből származott, de az
apja Washingtonban volt diplomata. Én is ott találkoztam vele. Amikor te és a nővéred kicsik voltatok, rossz idők
jártak Hádész gyermekeire. A második világháború készülődött. Aztán néhány... ööö... másik gyerekem a vesztes
oldalra állt. Úgy láttam jónak, ha elduglak benneteket egy időre. - így kerültünk a Lótusz Kaszinóba? Hádész vállat
vont.
- Ott legalább nem öregedtetek. Nem vettétek észre, hogy telnek az évek. A megfelelő időre vártam, hogy
kihozhassalak benneteket.
- Mi történt az anyánkkal? Miért nem emlékszem rá?
- Nem fontos! - csattant fel Hádész.
- Mi?! Már hogyne lenne fontos! Más gyerekeid is voltak, miért csak bennünket iktattál ki? És ki volt az az
ügyvéd, aki értünk jött?
Hádész a fogát csikorgatta.
- Jobban tennéd, ha többet hallgatnál, és kevesebbet kérdeznél, fiam... Ami azt az ügyvédet illeti... Hádész
csettintett egyet, mire Alekto egy középkorú, aktatáskás, csíkos öltönyös ügyvéddé változott. Elég bizarr látványt
nyújtott, ahogy Hádész trónján gubbasztott.
- Te voltál!? - kiáltott fel Nico. A fúria károgni kezdett.
- A matematikatanárokat és az ügyvédeket nagyon hitelesen alakítom!
Nico remegni kezdett.
- De miért engedtél ki végül a kaszinóból?
- Te is tudod, miért - felelt Hádész. - Nem engedhettem, hogy Poszeidón idióta fia legyen a prófécia
gyermeke.
A legközelebbi virágról letéptem egy rubintot, és Hádészhoz vágtam. Köpönyege úgy nyelte el, mintha az
éjszaka sötétjébe hajítottam volna.
 - Magának is az olimposziak mellett lenne a helye! A többi isten Tüphón ellen harcol, maga meg itt ücsörög, és...
- Kivárom, mi lesz a vége - fejezte be a mondatot helyettem Hádész. - Pontosan így van. Mikor segített nekem
utoljára Olimposz, félvér? Mikor üdvözöltek hősként egy Hádész-gyermeket? Soha! Miért rohannék a
segítségükre? Itt maradok az egész hadseregemmel együtt.
- És mi lesz, ha Kronosz elő akarja venni magát is?
- Csak próbálja meg! Addigra már alig lesz ereje. És itt lesz a fiam, Nico... - nézett rá fitymáló arckifejezéssel
Hádész. - Kicsit satnyácska, az biztos. Jobb lenne, ha Bianca állna a helyén. De néhány évig edzeni fogom. Addig
kihúzzuk valahogy. Aztán Nico tizenhat lesz, és ő fogja meghozni a döntést, ami megmenti, vagy romba dönti a
világot. És én leszek az istenek királya.
- Maga megőrült. Kronosz lerohanja az Alvilágot is, rögtön Olimposz ledöntése után!
Hádész kitárta a kezét.
- Meggyőződhetsz róla, hogy így lesz-e. Ugyanis itt fogod megvárni a harc végét a föld alatti börtönömben! - Ne!
- kiáltott Nico. - Ez nem szerepelt a megállapodásunkban, és nem mondtál el mindent a múltamról! - Elmondtam
annyit, amennyit tudnod kell - hangzott a válasz. - És Percyvel is elbeszélgettem ígéretemhez
híven. Egy ujjal sem nyúltam hozzá. Megkaptad az információdat. Ha jobb egyezséget akarsz kötni, akkor máskor
kérd, hogy esküdjek a Sztüx-fo-lyóra! Most pedig eredj a szobádba! - intett egyet, és Nico eltűnt. - Erre a gyerekre
ráférne egy hízókúra - morgott Démétér. -Olyan vézna! Több gabonapelyhet kellene ennie! Perszephoné a szemét
forgatta.
- Anyám, egy másodpercre nem tudnál elfeledkezni a gabo-napehelyről? Jó uram, Hádész, nem
engedhetnénk mégis el ezt a hőst? Annyira bátor...
- Nem, drágám. Örüljön neki, hogy megkíméltem az életét. Ennyi elég.
Azt hittem, az istennő ki fog állni értem. A gyönyörű és bátor Perszephoné ezt nem hagyja annyiban. De csak
közömbösen vállat vont.
- Rendben. Mi lesz reggelire? Éhen halok.
- Gabonapehely - felelt Démétér.
- Anyám! - csattant fel Perszephoné, azzal a két asszony eltűnt a gabona- és virágörvényben. - Hogy ne érezd
annyira rosszul magad a bőrödben - kezdte Hádész -, elárulom neked, hogy a szelleminformátoraimnak
köszönhetően ismerem Kronosz terveit. Már úgysem tudtad volna megállítani. Az imádott Olimposzodnak
befellegzett. A csapda ma este bezárul.
- Miféle csapda? Ha tud róla, tegyen valamit ellene! - követeltem. - Vagy legalább engedje meg, hogy
figyelmeztessem az isteneket!
Hádész csak mosolygott.
- Van benned spiritusz, azt meg kell hagyni. Jó szórakozást a dutyiban! Majd visszatérünk rád olyan... ötven hatvan
év múlva.
8. Életem legrosszabb fürdése

A
kardom visszatért a zsebembe. Nagyszerű időzítés, most aztán összekaszabolhatom vele az összes falat. A
cellámnak nem volt rácsa, sem ablaka, de még ajtaja sem. A csontvázőrök egyszerűen áttaszítottak a falon,
amely azonnal megszilárdult mögöttem. Azon tűnődtem, vajon Hádész börtönei légmentesek-e.
Valószínűleg azok, mivel a halottak csak ritkán lélegeznek. Ennyit az ötven-hatvan évről. Én már ötvenhatvan perc
múlva halott leszek. Ha Hádész igazat mondott, a csapda ma este bezárul, és én semmit sem tehetek ellene. A hideg
kövön gubbasztottam, és szörnyen éreztem magam. Észre sem vettem, hogy elszundítottam. Vegyétek figyelembe,
mennyi mindent elvégeztem már aznap, pedig halandó időszámítás szerint még csak reggeli hét óra volt.
Álmomban Rachel tengerparti nyaralójának verandáját láttam St. Thomason. A nap már felkelt a Karib-tenger
felett. A vizet zöld szigetek pöttyözték, fehér vitorlák siklottak a hullámokon. A sós levegőről eszembe jutott, hogy
talán sohasem látom újra az óceánt.
Rachel szülei az asztal mellett ülve várták, hogy szakácsuk elkészítse az omlettet. Mr. Dare fehér vászoninget és
pantallót viselt, és a The Wall Street Journalba temetkezett. A vele szemben ülő asszony, bizonyára Mrs. Dare lehetett,
bár nem láttam belőle mást a rózsaszínű körmein kívül, amelyekkel a Condé Nast TravelerX tartotta. Nem ment a
fejembe, miért olvas valaki luxusutazásról egy luxusutazáson.
Rachel a korlátnál állva sóhajtozott. A Van Gogh-os pólója volt rajta (igen, Rachel megpróbált megismertetni a
modern művészettel, de nem sokra ment velem, ennek a fickónak is csak azért ragadt meg az agyamban a neve, mert
levágta a saját fülét).
Azon tűnődtem, vajon rám gondol-e, és hogy mennyire gáz, hogy nem mentem vele. Tudom, ezek az én
gondolataim voltak.
A helyszín változott. Saint Louisban, a Gateway Arch alatt álltam. Jártam már itt. Sőt, majdnem lezuhantam róla.
A város fölött vihar tombolt - egy fekete fal, rajta villámok repedései cikáztak. Néhány háztömbbel lejjebb tűzoltó-
és rendőrautók gyülekeztek villogó fényszirénákkal. Az egyik törmelékhegyből poroszlop emelkedett az ég felé. Csak
második pillantásra esett le, hogy egy összedőlt felhőkarcolót látok magam előtt.
A közelemben egy riporter kiabált a mikrofonjába: „A hivatalos bejelentés szerint szerkezeti hiba okozta a
pusztulást, Dan. Hogy a viharhoz volt-e köze, még vitatott."
A férfi hajába szél tépett. A hőmérséklet gyorsan süllyedt, mióta ott álltam, legalább tíz fokkal hidegebb lett.
„Szerencsére senki sem tartózkodott az épületben. A rendőrség kitelepítette a közeli házak lakóit, mert attól tartanak,
hogy a baleset esetleg láncreakciót válthat ki..."
A hangja elcsuklott, mert odafentről hangos nyögés hallatszott. A sötétség közepébe villám hasított. Az egész
város beleremegett. A levegő felizzott, és nekem felállt a szőr a hátamon. A villám akkora volt, hogy csakis Zeusz
műve lehetett. Ekkora villámtól mindenki porig égett volna, de a sötét alak csak hátratántorodott. A felhőből füstölgő
ököl lendült előre, és lesújtott egy újabb toronyra. Az épület kártyavárként omlott össze.
A riporter felordított. Az utcákon emberek futkostak és szirénák vijjogtak. Valami megcsillant az égen. Egy
rénszarvas vontatta harci szekér volt, de nem a Mikulás, hanem Artemisz ült benne. A vihar közepében vágtatva
holdfénypászmákat lőtt a sötétbe. Útját egy lángoló üstökös keresztezte... talán a testvére, Apolló.
Egyvalami biztos volt: Tüphón eljutott a Mississippiig. Már félúton járt. Útját pusztulás jelzi. És az istenek sem
tudják feltartóztatni.
A sötét hegy fölém magaslott, és egy akkora láb, mint a Yankees Stadion, arra készült, hogy eltiporjon. -
Percy! - kiáltotta valaki.
Vakon előrelendültem. Amikor felocsúdtam, Nico feküdt a cellapadlón, én meg kardot szegeztem a torkának. -
Csak... ki... akarlak... szabadítani... - mondta fulladozva. Elöntött a düh.
- Na, persze! Ugyan miért is hinnék neked?
- Mert... nincs... más... választásod - hápogta.
Azt kívántam, bárcsak ne lenne ennyire igaza. Elengedtem.
Nico oldalra dőlt, és magzatpózban levegő után kapkodott. Miután felállt, aggódva a kardomra pislogott. A saját
kardja a hüvelyében pihent. Arra jutottam, hogy ha meg akarna ölni, megtette volna álmomban. De továbbra sem
bíztam benne.
- Ki kell jutnunk innen - mondta.
- Miért? Az apád megint beszélni akar velem? - gúnyolódtam. Nico grimaszolt.
- Percy, esküszöm a Sztüxre, hogy nem tudtam, mire készül!
- Igazán ismerhetnéd az apádat!
- Átvert. Azt ígérte, hogy... - Nico feltartotta a kezét. - Nézd... sürgősen el kell tűnnünk innen. Elaltattam az
őröket, de hamarosan felébrednek.
Legszívesebben újra megszorongattam volna a gigáját. Csak ne lett volna igaza abban, hogy nincs időnk a
veszekedésre. Nélküle ráadásul sohasem jutok ki. Nico rábökött a falra, mire az eltűnt, és egy folyosó tárult fel
mögötte.
- Gyere! - mondta Nico.
Azt kívántam, bár nálam lenne Annabeth láthatatlanná tevő sapkája, de mint később kiderült, nem volt rá szükség.
Ahányszor csonvázőrökbe ütköztünk, Nico csak rájuk mutatott, és szemük izzó szene kialudt. A probléma mindössze
annyi volt, hogy Nico minden egyes alkalommal kimerültebb lett. És az útvesztőben szép számmal botlottunk őrökbe.
Mire a csontvázkuktákkal és csontvázszakácsokkal teli konyhába jutottunk, kifejezetten aggódni kezdtem a fiúért. Az
összes halottat elkábította, végül maga is majdnem elájult. Kirángattam a cselédkijáraton, és elindultunk Aszphodélosz
mezeje felé.
Már kezdtem fellélegezni, amikor megszólaltak a gongok a palota tornyában.
- Riadóztatnak... - motyogta félálomban Nico.
- Mit csináljunk? - kérdeztem.
Ásított egy hatalmasat, majd rövid fejtörés után így szólt:
- Mit szólnál a futáshoz?
A menekülés Hádész félájult gyermekével olyan volt, mintha rongybabával indultam volna egy háromlábú
futóversenyen. Az egyik kezemben a fiút tartottam, a másikban a kardomat. A holtak szellemei úgy húzódtak félre
a mennyei bronz láttán, mintha lángoszlopot tartottam volna.
Mögöttünk gongok kongtak, előttünk Erebosz fala derengett. De minél többet mentünk, annál távolabbinak tűnt.
Majdnem ösz-szeestem a fáradtságtól, amikor ismerős hang ütötte meg a fülem: - VAUFF!
Mrs. O'Leary rohant elő a semmiből, és játékra készen körbeugrándozott.
- Jó kislány! - mondtam neki. - Elvinnél bennünket a Sztüxhöz? A folyó nevének említésére a kutyus
izgalomba jött. Nyilván
összekeverte valamelyik szalámimárkával. Ugrott néhányat, aztán néhányszor megcsóválta a farkát, hogy
megmutassa nekünk, őt nem a farka csóválja. Azután a hátára vett bennünket, és ügetni kezdett a kapuk felé. Az
„Expressz ügyintézés" sorát simán átugrotta. Az őrök elterültek, újabb riadók harsantak. Kerberosz vakkantott egyet,
de inkább izgatottan, mint mérgesen, mintha azt kérdezte volna: „én is játszhatok?"
Szerencsére nem követett bennünket, így Mrs. O'Leary továbbrobogott a folyó felé, amíg Erebosz lángjainak
fényét el nem nyelte a sötét.
Nico lecsúszott Mrs. O'Leary hátáról, és lefeküdt egy fekete homokdombra.
Elővettem az ambróziás tégelyemet. Mindig magamnál tartottam egy adagot az istenek eledeléből vészhelyzet
esetére. Kicsit horpadt volt, de Nico ki tudta szopogatni belőle a gyógyírt.
- Már sokkal jobban érzem magam! - szólalt meg.
- Túl sok energiát vesztettél. Álmosan bólintott.
- Nagy erőfeszítések után... muszáj aludnom. Kelts fel később!
- Hé, zombikám! - figyelmeztettem, mielőtt elalszik. - Itt vagyunk a folyónál. Elárulnád, mit tegyek? Bár
veszélyes volt, de megetettem vele a maradék ambróziát. Az ambrózia kismértékben gyógyít, de
nagymértékben méreg. Szerencsére nem történt baj. Nico megrázta a fejét, aztán felállt. - Apám mindjárt itt
lesz. Sietnünk kell.
A Sztüx furcsa tárgyakat sodort magával: törött gyerekjátékokat, szakadt egyetemi diplomákat és hervadt
csokrokat. Emberek álmait, amik elvesztek az életükkel együtt. Ahogy elnéztem a fekete vizet, legalább
hárommillió helyet el tudtam képzelni, ahol szívesebben strandolnék.
- Csak úgy... ugorjak bele? - kérdeztem.
- Előbb készülj fel - mondta Nico. - Máskülönben elégeti a tested és a lelked.
- ígéretesen hangzik.
- Ez nem vicc. Csak egyetlen módon őrizheted meg az életed. Neked...
A hátam mögé nézett, és elkerekedett a szeme. Amikor megfordultam, egy görög harcossal találtam magam
szemben.
Egy másodpercig azt hittem, Árész. Nagyon hasonlított a háborúistenre. Magas volt, izmos, forradásos arcú,
fekete haját nullásgéppel nyírta le. Fehér tunikát viselt, és bronzpáncélt. A hóna alatt tollas sisakot tartott. De a
szeme emberi szem volt, halványzöld, mint a sekély tenger. Bal sarkát véres nyílvessző fúrta át.
Nem voltam penge a görög nevekben, de minden idők legnagyobb hősét, akivel a sarkába lőtt nyíl végzett, még
én is ismertem.
- Akhilleusz - lepődtem meg. A szellem bólintott.
- Azt a másikat is óva intettem attól, hogy az én utamat kövesse. Most téged is figyelmeztetlek. -
Luke-ot? Luke-ra gondol?
- Ne próbáld meg! Hatalmassá tesz. De parányivá is. Te leszel az első a harcosok között, de a legesendőbb is. -
Arra gondol, hogy a sarkamnál leszek sebezhető? Legfeljebb majd nem hordok szandált. Már meg ne sértődjön...
Akhilleusz véres sarkára nézett.
- A sarkam csak a testem gyenge pontja volt, félisten. Anyám, Thetisz, a sarkamnál fogva mártott a Sztüxbe.
Valójában az önteltség végzett velem. Vigyázz! És fordulj vissza!
Komolyan gondolta. Hangjából kihallatszott a keserűség és a megbánás. Őszintén meg akart óvni a rám váró
szörnyű sorstól.
Aztán eszembe jutott, hogy Luké is itt járt, és nem hátrált meg.
így tudta Kronosz megszállni Luke-ot, anélkül, hogy a teste porrá égett volna. így készítette fel magát, és ezért
nem tudtam megsebesíteni. Megfürdött a Sztüx-folyóban, és ezzel ugyanolyan erős lett, mint Akhilleusz, a
legnagyobb hős a halandók között. Sebezhetetlen.
- Meg kell tennem - mondtam. - Különben nincs esélyem. Akhilleusz lehajtotta a fejét. - Legyenek tanúim az
istenek, hogy én megpróbáltam. Ha meg kell tenned, koncentrálj a halhatatlan pontodra. Gondolj egy pontra a
testeden, amely sebezhetetlen lesz. Ez lesz az a pont, ahol a tested majd a világhoz horgonyozza a lelked. Ez lesz a
legnagyobb gyengeséged, de az egyetlen esélyed is. Senki sem lehet tö kéletesen sérthetetlen. Koncentrálj a tested
halhatatlan pontjára a folyóban, máskülönben szénné égsz. És megszűnsz létezni.
- Nem akarja elárulni, mi Luké gyenge pontja, ugye? - kockáztattam meg.
A hős összevont szemöldökkel nézett rám.
- Készülj fel, bolond kölyök! Akár túléled ezt, akár nem, a sorsod megpecsételődött!
Ezzel a kellemes gondolattal eltűnt.
- Percy - szólalt meg Nico -, mi van akkor, ha igaza van?
- A te ötleted volt, vagy nem?
- Tudom, de most, hogy itt vagyunk...
- Te várj meg a parton! Ha bármi történne... Akkor lehet, hogy Hádész álma valóra válik, és te leszel a
prófécia gyermeke.
Nem örült ennek a lehetőségnek, de nem zavart.
Mielőtt meggondoltam volna magam, egy pontra kezdtem koncentrálni a hátam közepén, nagyjából a
köldökömmel átellenben. Védett lesz, ha páncélt viselek. Véletlenül nehéz megsérteni, és az ellenségeid általában
nem oda céloznak. Mivel nem létezhetett tökéletes hely, nekem megfelelt. És mégis méltóságteljesebb, mintha a
hónaljamra vagy valami közönségesebbre gondoltam volna.
Egy bungee-jumping kötelet képzeltem el, amely a hátamnál fogva a világhoz köt. Aztán belegázoltam a
habokba.

Mintha sistergő savval teli gödörbe léptem volna. Csak ötvenszer fájdalmasabb volt. De még így sem jártok elég
közel hozzá, hogy elképzeljétek, milyen a Sztüxben úszkálni. Úgy terveztem, hogy igazi hőshöz méltó lassúsággal
fogok beleereszkedni. De amint az első hullám a bőrömhöz ért, az izmaim elkocsonyásodtak, és arc cal a sodrásba
estem.
Teljesen elmerültem. Életemben először nem tudtam lélegezni a vízben. Átéreztem, milyen lehet vízbe fulladni.
A testem minden négyzetcentije égett. Kezdtem feloldódni a vízben, mint egy pezsgőtabletta. Arcok jelentek meg
előttem: Rachelé, Groveré, Tysoné, az anyámé... De ugyanolyan hirtelen enyésztek el, ahogy feltűntek.
- Percy - szólított meg anyám -, az áldásomat adtam.
- Vigyázz magadra, testvér - könyörgött Tyson.
- Enchilada! - Grover csak ennyit üzent. Nem tudom, honnan jött a hangja, de nem sokat segített vele.
Kezdtem feladni a csatát. Túl erősnek bizonyult a fájdalom. A karom és a lábam mintha leázott volna. A lelkem
ki akart szakadni a testemből. Azt sem tudtam, ki vagyok. Kronosz sarlójának sebe ehhez képest szúnyogcsípés
volt.
A kötél! - mondta egy ismerős hang. - Gondolj az életvonaladra, tökfej!
Mintha valami megrándult volna a hátam közepén. A sodrás hiába rángatott, nem tudott magával ragadni.
Képzeletben láttam, ahogy a hátam közepénél fogva a parthoz vagyok kötözve.
- Tarts ki, Hínáragyú! - Annabeth hangja volt, most sokkal tisztábban hallottam.
A kötél megfeszült.
Annabetht láttam. Mezítláb állt a kenuzó tó stégén, és letekintett rám. Kiborultam a kenuból. Igen, ez történhetett.
Annabeth a kezét nyújtotta felém, hogy kihúzzon, és közben megpróbálta megállni nevetés nélkül. Narancssárga
tábori póló és farmer volt rajta. A haját a baseballsapkája alá gyűrte. Ezt furcsállottam, mert a sapkának láthatatlanná
kellett volna tennie.
- Te néha még a szokásosnál is lököttebb vagy - mosolygott. -Gyere! Fogd meg a kezem! Emlékek rohantak
meg. Élesen és színesen. Most már nem akartam feloldódni a vízben. A nevem Percy Jackson. Kinyújtottam a
kezem Annabeth felé.
Hirtelen partra vetett a víz, és Nico ijedten hátrálni kezdett.
- Jól vagy? - dadogta. - A bőröd! Megsérültél!
A karom élénkvörös volt, mintha minden porcikámat lassú tűzön pirították volna meg. Annabetht keresve
körbepillantottam. Tudtam, hogy csak látomás volt, de annyira valóságosnak tűnt...
- Jól vagyok... azt hiszem. - A bőröm lassan visszaváltozott természetes színűre. A fájdalom alábbhagyott. Mrs.
O'Leary odajött hozzám, és aggódva megszimatolt. Nagyon izgalmas szagom lehetett. - Erősebbnek érzed magad?
- kérdezte Nico.
Mielőtt elgondolkozhattam volna a kérdésén, valaki ránk mennydörgött:
- OTT VANNAK!
A halottak serege felénk masírozott. Száz római légionárius csontváza menetelt pajzsokkal és lándzsákkal
felszerelkezve. Mögöttük ugyanennyi angol vörös kabátos, bajonettel a puskájukon. A hadak között maga Hádész
haladt egy fekete és arany harci szekéren, amelyet két rémálomból szabadult ló vontatott. Szemük és sörényük
vörösen parázslott.
- Most nem lógsz meg előlem, Percy Jackson! - kiáltotta Hádész. - Pusztítsátok el!
- Apa, ne! - kiáltotta Nico, de késő volt. A római zombik első sora előreszegezett lándzsával támadásba
lendült.
Mrs. O'Leary ugrásra készen morgott. Talán ettől jött meg a bátorságom. Nem akartam, hogy bántsák a kutyámat.
És az agyamra ment már Hádész kötekedése. Ha meg kell halnom, essek el harcban. Elüvöltöttem magam, és a Sztüx
kicsapott. Fekete hullám mosta el a római légionáriusokat. Csak úgy repkedtek a lándzsák és a páncélok. A római
zombikat füstölögve marta szét az ár, és füst kígyózott sisakjaikból is.
A vörös kabátosok előreszegezett bajonettekkel rohamra készültek, de nem vártam be őket. Támadásba
lendültem.
Talán ez volt a legnagyobb őrültség, amit életemben tettem. Száz muskétás tüzelt rám, nehéz lett volna elvéteni a
célpontot. Mégis minden golyó mellé ment. Elértem az első vonalukat, és kaszabolni kezdtem őket Árapállyal.
Bajonettek döfködtek. Kardok csattantak. Fegyverek sültek el és töltődtek újra. Rajtam továbbra sem esett egyetlen
karcolás sem.
Áttörtem a soraikat, miközben egyik vörös kabátost a másik után változtattam porrá. Az agyam átállt
automata vezérlésre.
Szúr, elhajol, vág, kivéd, megpördül. Árapály már nem kard volt, hanem maga a pusztítás. Áttörtem az ellenséges
vonalakon, és beugrottam a fekete harci szekérbe. Hádész felemelte a botját. Sötét energianyaláb csapott ki belőle,
de kivédtem a kardommal, és Hádésznak ugrottam. Mindketten kizuhantunk a szekérből.
Amikor újra észbe kaptam, Hádész mellkasán térdeltem. Egyik kezemmel a gallérját markoltam, a másik
kezemmel a kardomat tartottam az arca elé.
Csönd. A sereg nem próbálta megvédeni a királyát. Hátrapislantottam, és rájöttem, miért nem. Mert nem
maradt más belőlük, csak a fegyvereik és üresen füstölgő egyenruháik a homokon. Mindet elpusztítottam.
Hádész nagyot nyelt.
- Beszéljük meg, Jackson...
Halhatatlan volt. Nem ölhettem meg. De az istenek is sebezhetőek. Ezt első kézből tudtam, és azt is, hogy egy arcot
felhasító penge nem túl kellemes élmény.
- Köszönd a jó szívemnek - vicsorogtam rá. - Elengedlek, ha elárulsz néhány dolgot a csapdáról. Hádész a
következő pillanatban elpárolgott. Csak fekete palástja maradt a markomban. Káromkodtam egyet, majd
zihálva feltápászkodtam. A veszély elmúltával rám zuhant a fáradtság. Minden
izmom sajgott. A ruhám szakadt volt, a golyók szitává lyuggatták, máskülönben jól voltam. Sebesülés nélkül
megúsztam.
Nicónak még az álla is leesett.
- Te... egyetlen karddal... egyszerűen...
- Azt hiszem, használt a fürdés - feleltem.
- Ne izélj már! Csak hiszed?
Mrs. O'Leary boldogan vakkantva a farkát csóválta. Ugrándozva szaglászta az üres egyenruhákat, és csontok után
kutatott. Felemeltem Hádész palástját. A szenvedő lelkek arcai még mindig ott villogtak rajta. A folyóhoz sétáltam,
és így szóltam:
- Legyetek újra szabadok!
A habokba dobtam a palástot, és figyeltem, ahogy az ár elragadja, és lassan szétfoszlik a vízben. - Térj vissza
apádhoz! - mondtam Nicónak. - Azt üzenem neki, hogy tartozik nekem, amiért elengedtem. Találd ki, mire
készülnek az Olimposz ellen, és vedd rá, hogy segítsen nekünk.
Nico rám meredt.
- Nem... nem fog menni. Utálni fog. Úgy értem, jobban, mint eddig.
- Meg kell próbálnod. Te is tartozol nekem. A füle elvörösödött.
- Percy, már mondtam, hogy sajnálom. Kérlek... hadd menjek veled. Harcolni akarok. -
Idelent több hasznodat vesszük.
- Ez azt jelenti, hogy többé nem bízol meg bennem? - kérdezte ijedten.
Nem válaszoltam. Nem tudtam, mit gondoljak. Egyelőre túlságosan meg voltam döbbenve a pusztítástól, amit a
csatamezőn végbevittem.
- Menj vissza az apádhoz - mondtam valamivel lágyabban. - És próbáld megpuhítani! Te vagy az egyetlen
ember, akire hallgathat.
 - Ez elég nyomasztó gondolat - sóhajtott Nico. - Rendben. Megteszem, amit tudok. Úgyis titkol valamit
előlem az anyámmal kapcsolatosan. Talán azt is kihúzom belőle.
- Sok szerencsét! Mrs. O'Leary és én elindulunk.
- Hová mentek?
A barlang bejáratára néztem, és a végtelen lépcsősorra gondoltam, amelyen vissza kell másznunk az élők
birodalmába.
- Ideje visszatérnem a harcmezőre. És megtalálnom Luke-ot.

9. Két kígyó megmenti az életem

Imádom New Yorkot. Az Alvilágból jövet felbukkanhatsz a Central Parkban, taxit foghatsz, és úgy mehetsz
végig az Ötödik sugárúton egy nyomodban ügető pokolkutyával, hogy senki nem néz rád furcsán.

- Persze a Köd is segített. Az emberek nem látták tőle Mrs. O'Lea-ryt, vagy talán egy nagy, morrogó, barátságos
kamionnak nézték.

Másodszor kockáztattam meg, hogy anyám mobilján felhívjam Annabetht. Már az alagútból is megkíséreltem, de
csak a hangpostafiókját értem el. Meglepően jó volt a vonal a világ mitologikus középpontjában, de anyám
telefonszámláját ennyi távolsági hívás után nem szívesen néztem volna meg. Annabeth végre felvette.

- Hello, megkaptad az üzenetem? - kérdeztem.

- Percy, hol vagy? Az üzenetedből semmi sem derült ki. Mi történt? Halálra aggódtuk magunkat! - Később

elmondom! - Hogy miként tálaljam a fürdőzésem történetét, arról fogalmam sem volt. - Te hol vagy?

- Úton vagyunk oda, ahová kérted. Közeledünk a Quins-Midtown Alagúthoz. Elárulnád, mit tervezel? A tábort
gyakorlatilag őrizetlenül hagytuk, és az istenek nem fogják tudni...

- Bízz bennem! Ott találkozunk.

Letettem. A kezem remegni kezdett. nem tudtam, hogy a Sztüxben való megmártózás mellékhatása volt-e, vagy attól
remegett, amit tenni készülök. Mert ha a tervem nem válik be, akkor is végem, ha sérthetetlen vagyok.

Késő délután volt, mire a taxi kitett az Empire State Building előtt. Mrs. O'Leary fel-alá rohangált az Ötödik
sugárúton, taxikat és hotdogárus kocsikat szaglászott. Senki sem vette észre, bár az emberek kitértek előle, és
zavartan pislogtak, ha a közelükbe ért.
Amikor három fehér furgon állt meg a padkánál, egy füttyentéssel magamhoz hívtam. A furgonokon lévő felirat,
a Delphi Szamóca Szállítás, a Félvér Tábor fedőneve volt. Eddig még nem láttam egyszerre mindhárom furgont, de
tudtam, hogy ezekkel szállítjuk a friss árut a városba.
Az első furgont Árgus vezette, sokszemű biztonsági főnökünk. A másik kettő volánjánál két hárpia ült, afféle
démoni embercsirke hibridek, kibírhatatlan természettel. A hárpiákat általában takarítóként alkalmazzuk, de jól
használhatók nagyvárosi közlekedésben is.
Az ajtók kinyíltak. Táborozók kászálódtak elő. Néhányuk arca kissé zöldes árnyalatot öltött a hosszú úttól.
Örültem, hogy ilyen sokan eljöttek. Ott volt Pollux, Silena Beauregard, ott voltak az Ellelop fivérek, megjelent
Michael Yew, Jaké Mason, Katié Gard-ner és Annabeth is, és mindenki elhozta a testvéreit is. Kheirón az utolsó
furgonban volt. Egy mágikus kerekes székben ült, és a mozgássérült rámpán szállt ki. Az Árész-csapat nem
képviseltette magát, de megpróbáltam nem haragudni Clarisse-ra. Egy csökönyös szamár, és kész. Gyors fejszámolást
végeztem: negyvenen voltunk.
Nem nagy ütőerő, de a táboron kívül egyszerre ennyi félistent még nem láttam együtt. Mindenki idegesnek tűnt,
és az sem volt titok, miért. így csapatostul akkora félisten-kisugárzásunk volt, hogy abból az Államok északkeleti
részén tanyázó összes szörny kitalálhatta, hol vagyunk. Amikor végignéztem az arcokon - ezeket a táborlakókat
több nyár óta ismertem -, egy belső hang ezt suttogta: az egyikük kém.
Nem akartam elhinni. Ők a barátaim. És szükségem volt rájuk.
Aztán eszembe jutott Kronosz gonosz vigyora: Nem számíthatsz a barátaidra. Mindig cserbenhagynak. Annabeth
lépett oda hozzám. Fekete terepruhában volt, egyik karjára mennyei bronzból készült tőrét csatolta, vállán laptoptáska
lógott. Készen állt, hogy ledöfjön valakit, és hogy szörföljön az Interneten. Attól függ, melyiket kell előbb.
 - Mi van? - kérdezte.
- Mi az, hogy mi van?
- Olyan furcsán nézel rám.
Akkor jöttem rá, hogy a sztüxi látomásomon gondolkodom. Azon, hogy ő húzott ki a vízből. - Ja... ööö...
semmi... - fordultam a csapat többi tagja felé. -Mindenkinek köszönöm, hogy eljött! Kheirón, csak ön után!
Öreg tanárom a fejét rázta.
- Mindössze azért jöttem, fiam, hogy sok szerencsét kívánjak. Én csak akkor látogathatom meg az Olimposzt, ha
hívnak.
- De maga a vezérünk! Elmosolyodott.
- Az edzőtök vagyok, és a tanárotok. De ez még nem jelenti azt, hogy a vezéretek is lennék. Összegyűjtők annyi
szövetségest, amennyit csak tudok. Megpróbálom meggyőzni kentaur testvéreimet. Te hívtad ide a táborlakókat.
Tehát te vagy a vezérük.
Ellenkezni próbáltam. De mindenki olyan várakozó tekintettel nézett rám - még Annabeth is -, hogy nagy
levegőt vettem, és így szóltam:
- Rendben. Ahogy a telefonban is említettem, ma este valami nagyon rossz dolog fog történni. Csapdát
állítottak. Meghallgatást kell kérnünk Zeusztól, és meg kell győznünk arról, hogy a várost kell védenie. Ne
feledjétek, nem fogadhatunk el nemleges választ.
Megkértem Árgust, hogy vigyázzon Mrs. O'Learyre. Ennek egyikük sem örült.
Kheirón megrázta a kezem.
- Menni fog, Percy! Csak emlékezz az erősségeidre, és vigyázz a gyenge pontodra!
Még a hátamon is felállt a szőr. Szinte szó szerint ugyanazt mondta, mint Akhilleusz. Aztán eszembe jutott, hogy
Akhilleuszt is Kheirón tanította. Ettől nem lettem boldogabb, de megpróbáltam magabiztosan mosolyogni. - Gyertek!
- mondtam a táborlakóknak.

Az előcsarnokban biztonsági őr ült. Egy nagy, fekete könyvet lapozgatott, amelynek virág ékeskedett a borítóján.
Amikor csörgő páncéljainkban a fegyvereinkkel bevonultunk, felnézett.
- Iskolai csoport? Sajnos, zárunk.
- Nem - válaszoltam. - Hatszázadik emelet.
Végigmért bennünket. Világoskék szeme volt, és borotvált feje. Nem tudtam eldönteni: ember vagy más
szerzet, de az biztos, hogy látta a fegyvereinket, vagyis a Köd nem tudta átverni.
- Itt nincsen hatszázadik emelet, öcsi - szavalta, mint egy betanult szöveget, amiről maga is tudja, hogy
hazugság. - Kívül tágasabb!
Áthajoltam az asztalon.
- Van arról fogalma, hogy negyven félisten milyen erős szörnymágnes? Tényleg azt akarja, hogy itt lógjunk az
előcsarnokban?
Ezen elgondolkozott. Aztán megnyomott egy csengőt, és az ajtó kinyílt.
- Menjetek, de gyorsak legyetek!
- Remélem, nem várja el tőlünk, hogy átsétáljunk a fémdetektorokon? - kérdeztem.
- ööö... nem. A liftet jobbra találjátok. Azt hiszem, ismered a járást.
Odadobtam neki egy aranydrachmát, és elvonultunk.
Úgy döntöttünk, a táborlakókat két menetben szállítjuk fel a lifttel. Én az első csoporttal mentem. Megváltoztatták
a zenét legutóbbi látogatásom óta. Most egy régi diszkószám szólt, a „Stay-ing alive" vagyis az „Életben maradni"
Nyomasztó kép derengett fel előttem Apollóról trapéznadrágban és feszülős selyemingben.
Megkönnyebbültem, amikor a liftajtó kitárult. Lebegő kövek vezettek át az Olimposz-hegyet takaró felhőkön.
Legalább kétszáz méter magasban örvénylettek Manhattan felett.
Néhányszor láttam már az Olimposzt, de még mindig elállt tőle a lélegzetem. A hegyoldalban arany és fehér
házak csillogtak. A teraszokon burjánzó virágok. A kanyargós utcák szélén álló parázstartókból illatosított füst szállt
fel. És a hóborította csúcs tetején ott állt az istenek legfőbb palotája. Ugyanolyan fenséges volt, mint mindig, de
valami nem stimmelt. Aztán rádöbbentem, mi annyira furcsa. A hegy csendes volt - nem hallatszott sem zene, sem
beszélgetés, sem nevetés.
Annabeth alaposan végigmért.
- Te valahogy... megváltoztál - közölte a szemle végeztével. -Elárulnád, hol jártál?
De ekkor kinyílt a liftajtó, és a második turnus is megérkezett.
- Később elmondom - feleltem. - Most menjünk!
 Az égi hídon áthaladva Olimposz utcáira léptünk. A boltok zárva. A parkok üresek. Csak az egyik padon ült
néhány múzsa. Lángoló lantokat pengettek, de csak fél szívvel. Magányos küklopsz seperte az utcákat egy kitépett
tölgyfával. Amikor a kisistenek kiszúrtak az erkélyeikről, rögtön bemenekültek, és bezárták a spalettákat.
Áthaladtunk egy nagy, márvány boltív alatt, melynek oldalát Zeusz és Héra szobrai díszítették.
Annabeth Héra szobrára nézett, és elhúzta a száját.
- Utálom! - suttogta.
- Talán elátkozott, vagy ilyesmi? - kérdeztem. Annabeth tavaly lekerült Héra kedvenceinek listájáról, de a lány
nem nagyon emlegette a dolgot.
- Apró dolgokkal keseríti meg az életem - felelte. - Héra szent állatai a tehenek, ugyebár...
- Igen.
- Héra teheneket küld rám. Megpróbáltam nem vihogni.
- Tehenek? San Franciscóban?
- Bizony. Általában csak a nekem hagyott lepényeikkel találkozom: az udvarunkon, a járdán, az iskola
folyosóján. Alaposan meg kell néznem, hová lépek.
- Oda nézzetek! - mutatott Pollux a horizont felé. - Az meg mi?
Földbe gyökerezett a lábunk. Az Olimposz felé kis üstökösökként kék fények íveltek az égen. Mintha a város
legkülönbözőbb sarkaiból lőtték volna ki őket. Amikor közel értek, sisteregve kihunytak. Néhány percig néztük őket.
Nem okoztak kárt, de furcsa volt a dolog.
- Mintha infravörös fények lennének. Célkeresztben vagyunk - suttogta Michael Yew. - A
palotához! - adtam ki az utasítást.
Az istenek termét senki sem őrizte. Az arany- és ezüstajtók tár-va-nyitva álltak. Csak lépteink
visszhangzottak, amikor a trónterembe léptünk.
Bár a terem szó ebben az esetben nem felel meg a valóságnak, mivel akkora volt, mint egy sportcsarnok, mint
például a Madison Square Garden. A magas, kék mennyezeten csillagképek ragyogtak. A tűz körül, U-alakban
tizenkét hatalmas, üres trónszék állt. Az egyik sarokban egy óriási gömbakvárium forgott a levegőben. Egy régi
barátom úszkált benne, a félig tehén, félig kígyó Ophio-taurusz.
- Búúú! - bőgte vidáman körözve.
Minden problémánk ellenére kénytelen voltam elmosolyodni.
Két évvel ezelőtt én védtem meg az Ophiotauruszt a titánoktól, és időközben a szívemhez nőtt. Úgy látszik, ő is
megkedvelt, annak ellenére, hogy kezdetben lánynak néztem, és Riskának kereszteltem el. - Hello, haver! -
üdvözöltem. - Jól megy a sorod?
- Búúú! - felelt Riska.
Amint a trónok felé lépkedtünk, megszólalt egy női hang:
- Jó újra látni, Percy Jackson. Üdvözöllek téged és a barátaidat!
A kandalló mellett Hesztia állt, és egy bottal a lángokat piszkálta. Ugyanazt az egyszerű barna ruhát viselte, mint
első találkozásunk alkalmával, de most asszonyalakot öltött.
Fejet hajtottam előtte.
- Hesztia úrnő!
A barátaim követték a példámat. Hesztia lángvörös szemét rám emelte.
- Látom, mégis megtetted. Rajtad van Akhilleusz átka.
A táborlakók sugdolózni kezdtek egymás között: Mit mondott? Hogy jön ide Akhilleusz? - Légy óvatos! -
figyelmeztetett Hesztia. - Sokat nyertél az utazásodon. De a legfontosabb igazságot még nem látod. Talán kezdetnek
elég egy pillantás.
Annabeth oldalba bökött.
- Te... miről beszél ez itt?
Amikor Hesztia szemébe néztem, egy kép jelent meg a fejemben. Egy sötét sikátor a vörös téglás raktárak
között. Az egyik ajtón felirat: RICHMOND FÉMMÜVEK.
A homályban két félvér guggolt - egy tizennégy éves forma fiú és egy tizenkét év körüli lány. Döbbenten vettem
észre, hogy a fiú Luke. A lány pedig Thália, Zeusz lánya. A látott jelenet régebben játszódhatott le, még azelőtt
lehetett, hogy Grover megtalálta őket.
Luke-nál egy bronzkard volt. Thália kezében lándzsa és a rettegés pajzsa, Égisz. Mindketten éhesek voltak és
soványak. A szemük a folytonos életveszélyben élő riadt állatokéra hasonlított.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Thália. Luke bólintott.
- Itt van valami. Érzem.
Dörgés hallatszott a sikátor mélyéről, mintha valaki nekiment volna egy vaslemeznek. A félvérek
előrekúsztak.
Egy raktár előtt régi dobozok álltak. Thália és Luke efelé közeledett előreszegezett fegyverekkel. A vasroló
megzörrent, mintha valami lenne mögötte.
Thália Luke-ra nézett. A fiú halkan számolt: egy, kettő, három! Luke felrántotta a redőnyt, egy kislány állt
mögötte, és kalapáccsal a kezében Luke-ra támadt.
- Vááá! - kiáltott fel a fiú.
A lánynak kócos, szőke haja volt, és flanelpizsamát viselt. Hétévesnél egy nappal sem lehetett idősebb, de
simán meglékelte volna Luke koponyáját, ha a fiú nem elég gyors.
A fiú elkapta a csuklóját, és a kalapács a betonba verődött.
A kislány rúgkapálni kezdett.
- Elegem van a szörnyekből! Tűnj el innen!
- Semmi baj - fogta le nagy nehezen Luke. - Thália, tedd le a pajzsod! A frászt hozza erre a vakarcsra.
Thália megkocogtatta Égiszt, amely ezüst karkötővé zsugorodott.
- Figyelj, minden rendben! - mondta a kislánynak. - Nem akarunk bántani. Én Thália vagyok. Őt Luke-nak
hívják.
- Szörnyek vagytok!
- Nem vagyunk szörnyek. Viszont mindent tudunk róluk. Mert mi is ellenük harcolunk. A kislány lassan
abbahagyta a rúgkapálást, és nagy, okos, szürke szemével először Luke-ot, aztán Tháliát mérte végig.
- Ti olyanok vagytok, mint én? - kérdezte gyanakodva.
- Igen, mi... - kezdte Luke. - Nehéz elmagyarázni, de mi is szörnyölők vagyunk. Hol van a családod? - A
családom utál engem - mondta a lány. - Nem akarnak engem. Inkább elszöktem. Thália és Luke
összenézett. Hiszen ők is ugyanezt tették!
- Hogy hívnak, kislány? - kérdezte Thália.
- Annabethnek. Luke mosolygott.
- Szép név. Tüzes kis teremtés vagy, Annabeth. Azt hiszem, hasznát vennénk egy olyan harcosnak, mint te.
Annabeth szeme elkerekedett.
- Tényleg?
- Bizony! - Luke megfordította a kezében tartott tőrt, és nyéllel előre Annabeth felé nyújtotta. - Mit szólnál egy
igazi szörnyölő fegyverhez? Mennyei bronzból készült. Hatásosabb, mint a kalapács. Legtöbb esetben nem túl jó
ötlet kést adni egy hétéves gyerek kezébe. De ha félvér vagy, a megszokott szabályok mehetnek a levesbe.
Annabeth megmarkolta a tőrt.
- A tőr a leggyorsabb és a legbátrabb harcosoknak való - magyarázta Luke. - Nem olyan hosszú és erős, mint a
kard, de könnyű elrejteni, és megkeresheted vele az ellenség gyenge pontját. A tőr okos harcost igényel. Én úgy
látom, neked helyén van az eszed. Annabeth csodálattal nézett rá.
- Ez így igaz. Thália elmosolyodott.
- Most jobb, ha megyünk, Annabeth. A James-folyó partján van egy kunyhónk. Ott kapsz enni, és találunk
neked valami ruhát is.
- Ugye, nem... ugye nem visztek vissza a családomhoz? - kérdezte a lány. - Megígéritek?
Luké a lány vállára tette a kezét.
- Most már a mi családunkhoz tartozol. Megígérem, hogy megvédelek. Nem hagylak cserben, ahogy
bennünket hagytak cserben a szüleink. Áll az alku?
- Igen! - vágta rá boldogan Annabeth.
- Most menjünk - mondta Thália. - Nem maradhatunk sokáig. A helyszín változott. A három félisten egy
erdőn futott át. Több nappal vagy talán több héttel később lehetett. Szakadt ruháik harcokról árulkodtak.
Annabeth pizsama helyett farmert és egy túlméretezett katonai kabátot viselt.
- Már nincs messze! - ígérte Luke. Annabeth megbotlott, Luké megfogta a kezét. Thália hátulról fedezte őket, a
pajzsát lóbálva próbálta elijeszteni üldözőjüket. A bal lábára sántított.
Felmásztak egy szirtre, és letekintettek egy fehér, gyarmati stílusban épült házra - May Castellan házára. - Oké
- lihegte Luke -, én bemászom, és hozok ennivalót meg gyógyszereket. Ti várjatok meg itt! - Biztos vagy benne? -
kérdezte Thália. - Megesküdtél, hogy nem teszed be ide többet a lábad. Ha elkap... - Nincs más választásunk -
morogta. - Felgyújtották a legközelebbi menedékünket. És a sérülésedre gyógyszer kell.
- Ez a te házad? - csodálkozott Annabeth.
- Csak volt a házam - suttogta Luke. - Hidd el, ha nem lenne vészhelyzet, akkor...
- Tényleg olyan szörnyű az anyád? - kérdezte Annabeth. - Találkozhatunk vele?
 - Kizárt dolog! - csattant fel Luke.
Annabeth távolabb húzódott a fiútól, mintha meglepte volna annak dühe.
- Bo... bocs - szólalt meg újra a fiú. - Minden rendben lesz, megígérem. Senki sem fog bántani benneteket.
Hamarosan visz-sza...
Az erdőben aranyfény villant. Még a szemük is belekáprázott. Egy férfihang mennydörgött rájuk: -
Rosszul tetted, hogy hazajöttél!

A látomás véget ért.

Majdnem összecsuklottam, még szerencse, hogy Annabeth elkapott.
- Mi történt, Percy?!
- Te is... láttad?
- Mit kellett volna látnom?
Hesztiára néztem, de kifejezéstelen arcáról nem sikerült leolvasnom semmit. Eszembe jutott, amit az erdőben
mondott: Ha meg akarod érteni Luke-ot, meg kell ismerned a családját. De miért akarta, hogy lássam ezeket a
képeket?
- Mennyi ideig voltam eszméletlen? - kérdeztem.
- De Percy, te végig magadnál voltál! - vonta össze a szemöldökét Annabeth. - Csak rápillantottál Hesztiára, és
megrogyott a térded.
Éreztem, hogy mindenki engem bámul. Nem tűnhettem gyengének. Akármit is láttam, most a küldetésre
kellett összpontosítanom.
- Ööö... Hesztia istennő, fontos ügyben járunk. Sürgősen beszélnünk kell az...
- Tudjuk, mit akartok! - mennydörgött egy hang. Megborzongtam. Ugyanaz a hang volt, amit az álmomban is
hallottam.
Hesztia mellett egy másik isten vibráló alakja jelent meg. Egy huszonöt körüli, manóarcú férfi, göndör és mákos
hajjal. A katonai pilóták egyenruháját viselte, sisakján és fekete bőrcsizmáján apró szárnyak verdestek. A karja alatt
hosszú botot tartott, azon pedig két élő kígyó vonaglott.
- Most magatokra hagylak benneteket - mondta Hesztia, majd bólintott a pilótának, és füstté vált. Megértettem,
hogy mehetné-ke támadt. Hermész, az istenek hírnöke, nem volt jó kedvében. - Szia, Percy! - köszönt összevont
szemöldökkel, mintha nem örülne nekem. Azon tűnődtem, vajon tud-e a látomásomról? Szívesen megkérdeztem
volna tőle, mit keresett May Castellan házában azon az éjjel, és hogy mi történt azután, hogy elkapta Luke-ot.
Emlékszem, az első napomon a táborban megkérdeztem Luke-ot, hogy találkozott-e valaha az apjával, és ő
szomorúan azt felelte, egyszer. De láttam Hermészen, hogy most nem ajánlatos kérdésekkel zaklatnom.
- Hermész isten! - hajoltam meg esetlenül.
Na, persze - szólalt meg az egyik kígyó a fejemben. Nekünk nem is köszön, elvégre mi csak hüllők vagyunk.
George - szólalt meg a másik. Ne légy udvariatlan!
- Szia, George! Szia, Martha! - köszöntem nekik. Hoztál nekünk patkányt? - kérdezte George. Állítsd le magad,
George! Nem látod, hogy kisebb gondja is nagyobb az etetésünknél? - sziszegte Martha. Még a patkányokra sem ér
rá? Ez tényleg szomorú. Nem akartam jobban belemenni George-dzsal a patkányté mába.
- Ööö... Hermész - szólítottam meg. - Beszélnünk kell Zeusz-szal. Fontos.
Hermész hidegen nézett rám.
- Én vagyok a hírvivője. Üzentek neki valamit? Mögöttem kényelmetlenül feszengeni kezdtek a félistenek. Nem
úgy haladt az ügy, ahogy szerettük volna. Ha legalább négyszemközt beszélhetnék Hermésszel... - Srácok! -
fordultam feléjük. - Mi lenne, ha átfésülnétek az utcákat? Ellenőrizzétek a főbb pontokat, és nézzétek meg, ki
maradt az Olimposzon! Harminc perc múlva itt találkozunk.
Silena a homlokát ráncolta. -De...
- Ez nagyszerű ötlet - mondta Annabeth. - Connor, Travis, ti lesztek a vezetők!
Ez tetszett az Ellelop fiúknak. Fontos megbízatással látták el őket az apjuk előtt. A két fiú általában csak
párnacsatákat vezetett.
- Már megyünk is! - mondta Travis, aztán kiterelték a félisteneket, és Hermésszel hármasban maradtunk a
trónteremben.
- Uram - kezdte Annabeth -, Kronosz le akarja rohanni New Yorkot. Ezt talán ön is sejti, de az anyám
egészen biztosan előre látja, mi fog történni.
- Az anyád - morogta Hermész, és megvakarta a hátát a Caduceusszal. Martha és George nyögdécselt
mindeközben. -Hagyj békén az anyáddal, kislány! Miatta kell itt lennem. Zeusz nem akarta, hogy bármelyikünk
elhagyja a frontvonalat. De anyád addig rágta a fülét, hogy „ez csapda", „csak figyelemelterelés" és blablabla.
Személyesen akart jönni, de Zeusz nem engedte el a legjobb stratégáját. És természetesen engem küldött maga
helyett.
- De ez csapda! Zeusz vak, hogy nem veszi észre?! - erősködött Annabeth.
Mennydörgés hallatszott.
- Én a helyedben vigyáznék, kislány, az ilyen megjegyzésekkel. Zeusz nem vak, és nem süket, különben sem
hagyta teljesen őrizetlenül az Olimposzt.
- De azok a kék fények...
- Igen, magam is láttam őket. Biztos valamelyik kibírhatatlan varázslónő művei, lefogadom, hogy Hekaté
szórakozik, de nyilván láttátok, ártalmatlanok. Olimposznak erős mágikus védelme van. Különben is, Aiolosz, a
Szelek Ura, a legerősebb hadtestét küldte a fellegvár védelmére. Nincs az az isten, aki az Olimposzt a levegőből meg
tudná támadni. Azonnal lesöprik az égről.
Felemeltem a kezem.
- És mi van, ha... az ellenséges istenek teleportálással próbálkoznak?
- Az is a légi utazás egyik formája, Percy fiam. Nagyon gyors, de a szélistenek gyorsabbak. Nem, nem! Ha
Kronosz el akarja foglalni az Olimposzt, akkor előbb át kell masíroznia a hadaival a városon, egészen a liftig.
Láttál odalent masírozó hadoszlopokat?
Hermész az egészből viccet csinált. Jó, vicces volt elképzelni, hogy a szörnyek húszasával bepréselődnek a liftbe,
és az „Életben maradni" dallamára elindulnak felfelé. De nekem akkor sem volt kedvem kacagni. - Legalább néhány
isten visszatérhetne... - kockáztattam meg. Hermész türelmetlenül megrázta a fejét. - Úgy látom, Percy Jackson, még
mindig nem ment a fejedbe, hogy Tüphón jelenti a legnagyobb fenyegetést számunkra.
- Én meg azt hittem, hogy Kronosz - feleltem. Az isten szeme felizzott.
- Nem, Percy! A régi időkben Tüphón volt az, aki majdnem ledöntötte az Olimposzt. Ő Echidna férje... -
Találkoztam vele a boltívnél - motyogtam. - Nem túl szimpatikus nő.
- ...és a szörnyek atyja. Nem szabad elfelejtenünk, milyen közel jutott ahhoz, hogy legyőzzön bennünket, és azt
sem, hogyan alázott meg! Pedig azokban az időkben sokkal erősebbek voltunk. Most még Poszeidónra sem
számíthatunk, mert a saját háborúját vívja. Hádész a birodalmában gubbaszt, és nem tesz semmit. Per-szephoné és
Démétér úgy táncol, ahogy ő fütyül. Minden erőnkre szükség van, hogy megállítsuk a viharszörnyet! Nem
oszthatjuk meg csapatainkat, és nem várhatjuk meg, amíg New Yorkba ér. Most kell felvenni a harcot ellene. Már
elkönyvelhetünk néhány kisebb sikert...
- Kisebb sikert? St. Louist majdnem megsemmisítette - mondtam.
- Igen. De csak/e7 Kentuckyt sikerült lerombolnia. Lelassult. Veszített az erejéből.
Igazán nem akartam vitatkozni vele, de Hermész úgy beszélt, mintha magát akarta volna meggyőzni. Az
Ophiotaurusz szomorúan elbődült a sarokban.
- Hermész - szólította meg Annabeth -, azt mondta, az anyám kedvéért jött el. Nem üzent valamit nekünk? - Mindig
ezek az üzenetek! - motyogta Hermész. - Én meg bevettem, hogy jó munka lesz. Kevés meló, sok rajongó. Na, persze!
Az a kutyát sem érdekli, amit én mondok. Mindenki csak mások üzeneteire kíváncsi, amiket át kell adnom.
Engem például a rágcsálók érdekelnek, de azok nagyon - tűnődött George.
Psszt! Bennünket érdekel, amit Hermész mond, nem igaz? - sziszegte Martha.
Ó, hogyne! Visszamehetnénk a csatába? Lézer üzemmódra szeretnék váltani. Tuti buli! -
Elhallgassatok! - morgott Hermész.
Az isten Annabethre meredt, aki éppen a „szomorú, szürke, bociszemmel könyörgök" trükköt próbálta
bevetni.
- Rendben! Azt üzente, hogy magatok vagytok. Egyedül kell megvédenetek New Yorkot, az istenek segítsége
nélkül... Az a helyzet, hogy ennyit én is tudtam. Fogalmam sincs, miért fizetik, mint a bölcsesség istennőjét. - Mást
nem üzent?
- Azt, hogy próbáljátok meg a huszonhármas tervet. Azt mondta, te tudni fogod, mit jelent.
Annabeth elsápadt. Szemmel láthatóan tudta, és nagyon nem tetszett neki.
- Folytassa...
- Az utolsó üzenetet Percynek címezte. Azt mondta, ne feledkezz el a folyókról, és hogy tartsd távol magad a
lányától, vagy valami ilyesmi.
Nem tudom, melyikünk pirult el jobban, Annabeth vagy én.
- Köszönöm, Hermész - búcsúzott el Annabeth. - Annyit szeretnék még mondani, hogy nagyon sajnálom... ami
Luke-kal történt.
Az isten arca kemény lett, mint a márvány.
 - Ezt éppen te mondod?!
- Bocsánat, de...
- A BOCSÁNATKÉRÉS itt kevés!
George és Martha a Caduceus köré tekeredett, és a bot olyasmivé változott át, ami gyanúsan hasonlított egy
sokkolóra.
- Megmenthetted volna, amikor alkalmad nyílt erre - morogta Hermész. - Csak te lettél volna rá képes.
Megpróbáltam közbeszólni:
- Mire céloz? Annabeth nem...
- Nem kell megvédened, Jackson! - tartotta felém a sokkolót Hermész. - Pontosan tudja, mire célzok. - Miért nem
magát okolja? - folytattam. Jobban tettem volna, ha tartom a szám, de szerettem volna elvonni a figyelmét Anna-
beth-ről. Kiderült, hogy Hermész nem rám, hanem Annabethre volt mérges egész idő alatt. - Talán nem kellett volna
elhagynia Luke-ot és az édesanyját!
Hermész felemelte a sokkolóját, majd háromméteresre nőtt, de mielőtt halálra sújtott volna vele, Martha és
George valamit a fülébe súgott.
Hermész a fogát csikorgatta. Leengedte a sokkolót, ami visszaváltozott hírnökbottá.
- Percy Jackson, csak azért kímélem meg az életed, mert rajtad van Akhilleusz átka. Sorsod a párkák kezében van.
De ne merészelj így beszélni velem még egyszer! Neked fogalmad sincs arról, mennyi áldozatot hoztam, és mennyit...
A hangja elcsuklott, és emberméretűre zsugorodott.
- A fiam a legnagyobb büszkeségem... és szegény May... Annyira maga alatt volt, hogy azt sem tudtam, mit
mondjak
neki. Az előbb még halálra akart sújtani, most meg arra várt, hogy valaki megölelje.
- Hermész isten - szólaltam meg végül -, fontos lenne tudnom, mi történt May-jel. Említett valamit Luké
végzetéről és a szeméről...
Hermész úgy nézett rám, hogy inkább elhallgattam. Tekintete nem dühről, inkább fájdalomról árulkodott.
Mélységes fájdalomról.
- Most mennem kell. Vár rám a háború - zárta le a témát.
Teste ragyogni kezdett. Elfordultam, ahogy illik, de előbb meggyőződtem róla, hogy a sokktól jéggé dermedt
Annabeth ugyanezt teszi-e.
Sok szerencsét, Percy! - sziszegte Martha. Aztán Hermész egy üstökös fényességével felragyogott, majd
távozott.

Annabeth anyja trónszékének lábánál ülve zokogott. Szerettem volna megvigasztalni, de nem tudtam, hogyan. -
Annabeth, nem a te hibád. Még nem láttam Hermészt ilyennek. Nem tudom... talán... bűntudata van Luké miatt. És
keres valakit, akit okolhat. Nem tudom, miért esett neked. Semmi olyat nem tettél, amivel kiérdemelted volna.
Annabeth a szemét törölgette. Úgy bámulta a tüzet, mintha a saját halotti máglyája lenne. Kényelmetlenül
feszengtem.
- Vagy tévedek?
Nem válaszolt. Mennyei bronzból készült tőre, amelyet a látomásomban kapott, a karjára volt szíjazva. Ennyi év
kellett, hogy rájöjjek, hogy a tőr Luké ajándéka. Mennyit kérdezgettem, hogy miért nem karddal harcol inkább, de
sohasem válaszolt. Most már tudtam.
- Percy, miért kérdezted Luké anyjáról? Találkoztál vele? Vonakodva bólintottam.
- Nico és én meglátogattuk. Egy kicsit... más volt. - Meséltem neki May Castellanról és arról a furcsa
pillanatról, amikor a szeme felizzott, és Luké végzetéről kezdett beszélni.
- Ennek semmi értelme - mondta Annabeth elgondolkozva. - De miért látogattátok meg... - A szeme hirtelen
kitágult a rémülettől. - Hermész azt mondta, Akhilleusz átkát viseled magadon! Hesztia is ezt mondta! Ugye nem?!
Ugye nem fürödtél meg a Sztüxben?!
- Maradjunk a témánál!
- Percy, megfürödtél, vagy nem?
- Ööö... egy kicsit megmártóztam.
Meséltem neki Hádészről és Nicóról, és arról, hogyan győztem le egy egész zombicsapatot. Csak azt hagytam ki,
hogy a látomásomban ő húzott ki a Sztüxből. Még mindig nem értettem, hogyan jött Annabeth a képbe, és ha eszembe
jutott a dolog, zavarba jöttem.
Annabeth hitetlenkedve rázta a fejét.
- Van neked fogalmad róla, milyen veszélyes dolgot műveltél?
 - Nem volt más választásom. Csak így szállhatok szembe Luke-kal.
- Vagyis... di immortales, hát persze! Luké ezért nem halt meg! Ő is megmártózott a Sztüxben, és... Jaj, ne,
Luke... Most meg mi bajod van?
- Megint csak Luke miatt aggódsz - morogtam.
Úgy bámult rám, mintha most pottyantam volna le az űrből. -Mi?
- Felejtsd el - suttogtam. Azon gondolkoztam, mire célozhatott Hermész, amikor azt mondta, Annabeth nem
mentette meg Luke-ot, amikor megtehette volna. Nyilvánvaló, hogy valamit elhallgat előlem. De nem volt kedvem
faggatózni. Már csak az hiányzott, hogy Luke és Annabeth közös életéről kelljen hallanom. - A lényeg az, hogy nem
halt meg a Sztüxben. Ahogy én sem. És most szembe kell néznünk egymással. Meg kell védenem az Olimposzt.
Annabeth az arcomat tanulmányozta, mintha azt kutatná, mennyire változtam meg a fürdés óta. -
Azt hiszem, igazad van... Anyám azt mondta, hogy...
- A huszonhármas terv.
A hátizsákjából kihúzta Daidalosz laptopját. Amikor bekapcsolta, a fedelén felfénylett a görög Delta.
Kinyitott néhány dokumentumot, és olvasni kezdte.
- Itt van. Istenek, de sok munkánk lesz!
- Daidalosz egyik felfedezése?
- Rengeteg felfedezése volt... többségük veszélyes. Ha anyám ezt a tervet akarja bevetni, rosszul állhat a szénánk.
- Rám nézett. - Szerinted mire célzott a neked címzett üzenettel? „Ne feledkezz meg a folyókról!" Mit akar ez
jelenteni?
Megráztam a fejem. Általában nem értettem az istenek üzeneteit, és most sem voltam ezzel máshogy. Melyik
folyóra kellene emlékeznem? A Sztüxre? Vagy a Mississippire?
Az Ellelop fiúk viharzottak be a trónterembe.
- Ezt látnotok kell - mondta Connor. - Most.

Mivel a kék fények már eltűntek az égről, nem értettem, mi lehet a probléma.
A táborozók egy kis parkban gyűltek össze, a hegy szélén. A korlát mellett állva Manhattant bámulták. A
parkban messze-látók sorakoztak, amilyeneket a turistáknak szoktak felállítani. Ha bedobtál egy drachmát,
megnézhetted a várost. Minden messzelátó foglalt volt.
Innen majdnem az egész várost láthattam. Az East Rivert és a Hudson-folyót, az utcák hálózatát, a
felhőkarcolók fényeit és északra a Central Park sötét foltját. Minden normálisnak tűnt, de valami mégsem
stimmelt. Már azelőtt a csontjaimban éreztem, hogy tudatosodott volna bennem, micsoda. - Nem hallani...
semmit - mondta Annabeth. Ezzel egyből rátapintott a problémára.
Normális esetben még ebből a magasságból is hallani lehet a város zaját: a több millió ember nyüzsgését, az
ezernyi zúgó autót és gépet, egy hatalmas metropolisz zümmögését. Ha New
Yorkban élsz, fel sem tűnik. De itt még az éjszaka közepén sincsen csend.
Most mégis az volt.
Úgy éreztem, mintha egy barátom halt volna meg.
- Mit tettek vele? - kérdeztem dühtől fojtott hangon. - Mit műveltek a városommal?!
Ellöktem Michael Yew-t az egyik messzelátótól, és lenéztem.
Az utcákon megállt a forgalom. A gyalogosok a járdán vagy a kapubejárókban összekucorodva aludtak.
Erőszaknak nyoma sem volt: sehol egy autóroncs, vagy ilyesmi. Mintha New York egész lakossága úgy döntött
volna, hogy elalszik ott, ahol épp eléri az álom.
- Meghaltak? - kérdezte döbbenten Silena.
Mintha lenyeltem volna egy jégakkut. A prófécia szavai csengtek a fülembe: „Látni fogja majd az alvó
világot." Eszembe jutott Grover találkozása Morpheusszal a Central Parkban. „Szerencséd van, hogy a fő
attrakcióra tartogatom az erőmet."
- Nem haltak meg. Morpheusz egész Manhattant elaltatta. Az invázió elkezdődött. 10.

Lefizetek néhány szellemet

M
rs. O'Leary volt az egyetlen, akinek tetszett az alvó város. Felborult hot dogos kocsit lökdösött az orrával, amíg
a kocsi tulajdonosa a járdán ujját szopogatva durmolt.
Árgus száz szemét tágra nyitva várt bennünket. Nem mondott semmit. Persze ő sohasem beszél. Talán
azért, mert a nyelvén is szeme van, és nem szereti mutogatni. De az arckifejezéséről leolvashattuk, hogy baj van.
Elmondtam, mit tudtunk meg az Olimposzon, és hogy az istenekre nem számíthatunk. Árgus a szemét forgatta. Elég
psziche-delikus élmény, amikor mind a száz szeme forogni kezd.
- Jobb, ha visszamegy a táborba - mondtam neki. - Próbálja megvédeni minden erejével! Rám
mutatott, és kérdőn felemelte a szemöldökét.
- Én itt maradok - feleltem a néma kérdésre.
Árgus bólintott, mintha kielégítőnek találná a választ. Anna-bethre nézett, és a levegőbe kört rajzolt az
ujjával.
- Igen - felelt a lány. - Azt hiszem, eljött az idő.
- Minek jött el? - kérdeztem.
Árgus a furgon hátuljából előkotort egy bronzpajzsot, és An-nabethnek nyújtotta. Semmi különös nem volt rajta -
úgy nézett ki, mint azok a pajzsok, amiket a zászlóvadászatos játékok alkalmával használtunk. De amikor Annabeth a
földre állította, a fényesre csiszolt fém nem az eget vagy az épületeket tükrözte, hanem a Szabadság szobrot, jóllehet,
nem is voltunk a közelében.
- Hoppá! Videós pajzs!
- Daidalosz egyik találmánya - felelt Annabeth. - Megkértem Beckendorfot, hogy készítse el nekem, még
azelőtt, hogy...
- Silénára pillantott. - Ööö... szóval a pajzs meghajlítja a nap-és a holdsugarakat, és bármilyen távoli dolog
tükrözésére képes. Vagyis amíg természetes fény éri, láthatod vele a távoli célpontokat. Figyeljetek! A
koncentráló Annabeth köré gyűltünk. A pajzson olyan gyorsan változtak a képek, hogy beleszédültem. Először a
Central Park állatkertjét láttuk, aztán ráközelítettünk a Keleti hatvanadik utcára. Elsiklottunk Bloomingdale
mellett, aztán befordultunk a Harmadik sugárúton.
- Hopp! Vissza egy kicsit! Közelíts rá a jobb oldalra! - kiáltotta Connor Ellelop.
- Miért? Szörnyeket láttál?
- Annál sokkal jobbat, te pupák! Ott van Dylan Cukorkaboltja
- vigyorgott Connor a testvérére. - Marhák, nyitva van. És mindenki szunyái. Ti is arra gondoltok, amire én? - De
Connor! - förmedt rá Katié Gardner. Úgy beszélt, mint az anyja, Démétér. - Ez most komoly dolog. Nem
rabolhattok ki egy cukorkaboltot a háború közepén!
- Bocs - motyogta Connor, de látszott rajta, hogy nem vetette el teljesen a tervét.
Annabeth elhúzta kezét a pajzs előtt, és a helyszín megváltozott: az FDR Drive jelent meg a képen, aztán a
folyón túl a Light-house Park.
- Ennek a segítségével láthatjuk, mi folyik a városban - mondta Annabeth. - Köszönöm, Árgus. Reméljük, hogy
a táborban újra találkozunk... valamikor.
Árgus felmordult. A tekintetével azt üzente: „sok szerencsét, szükséged lesz rá" aztán beszállt a furgonba. A két
hárpiasofőrrel együtt elhajtott. A furgonok nem győzték kerülgetni az úton dek-koló autókat. Füttyentettem egyet
Mrs. O'Learynek, mire boldogan hozzám ügetett.
- Figyelj, kislány! Emlékszel Groverre? A szatírra, akivel a parkban találkoztunk?
- VUFF!
Bíztam benne, hogy ez azt jelenti, „természetesen!" és nem azt, hogy „kérek még egy hot dogot!". - Azt akarom,
hogy megtaláld! Nézd meg, nem alszik-e! Szükségünk lesz a segítségére. Megértetted? Keresd meg Grovert!
Mrs. O'Leary adott egy nagy, nyálas és teljességgel szükségtelen puszit, aztán elrobogott észak felé. Pollux
leguggolt az alvó rendőr mellé.
- Nem értem. Mi miért nem aludtunk el? Miért csak a halandók?
- Ez egy nagy kiterjedésű varázslat - magyarázta Silena Beauregard. - Több millió halandó elaltatásához
vékony rétegnyi varázslat is elég. Félistenek elaltatásához több kell.
Rábámultam.
- Te meg mióta tudsz ennyit a varázslatokról? Silena elpirult.
- Azt hiszitek, minden időmet a ruhásszekrény előtt töltöm?
- Percy! - szólított meg Annabeth, aki még mindig a pajzsot bámulta. - Azt hiszem, ezt látnod kell! A pajzson a
Long Island-szoros jelent meg La Guardia közelében. A sötét vízen motorcsónakflotta siklott New York felé. A
csónakok páncélos félvéreket szállítottak. Az első csónak farában bíbor zászló lebegett az esti szélben, és egy fekete
sarló látszódott rajta. Eddig még nem találkoztunk ezzel a címerrel, de nem kellett hozzá nagy ész, hogy kitaláljuk,
Kronosz harci zászlóját látjuk.

- Mutasd a partot! - kiáltottam. - Gyorsan!

Annabeth a kikötőtől délre eső partszakaszra állította be a pajzsot. Ellis Island közelében a Staten Island-i komp
szelte a vizet. Fedélzetén kígyónőket és pokolkutyákat vitt. A hajó előtt egy csapat tengeri emlős úszott. Amíg meg
nem láttam kutyapofájukat és a derekukra csatolt kardokat, azt hittem, delfinek. Attól kezdve tudtam, hogy tengeri
démonokkal, telkhinekkel van dolgunk.
A helyszín ismét változott: Jersey partját mutatta a pajzs a Lin-coln-alagútnál. Az álldogáló autósorok mellett
szörnyek válogatott csapata masírozott: óriások bunkósbotokkal, áruló küklopszok, pár tűzhányó sárkány, és hogy
teljes legyen az összkép, egy második világháborús Sherman tank lökdöste félre az autókat, miközben bezörgött az
alagútba.
- Vajon mi lehet a Manhattanen kívüli emberekkel? Az egész állam alszik?! - kérdeztem.
Annabeth a homlokát ráncolta.
- Kétlem, de mindenféleképpen furcsa. Ahogy a képekből megítélhetem, Manhattan mélyen alszik. A szigeten túl
nyolcvan kilométeres körzetben mintha lelassult volna az idő. Ahogy közeledsz Manhattenhez, úgy lesz egyre
lassabb.
Annabeth újabb képet mutatott: a New Jersey autópályát. Szombat este volt, az autópályán hétvégi forgalom. A
sofőrök ébren voltak, de az autók alig egy-két kilométeres sebességgel haladtak. A madarak is mintha lassított
felvételen repültek volna.
- Ez Kronosz műve. Lelassította az időt - mondtam.
- Hekaté talán segíthet - szólalt meg Katié Gardner. - Nézzétek csak, hogyan kanyarodnak vissza az autók a
manhattani lehajtó előtt. Mintha telepatikus üzenetet kaptak volna, hogy forduljanak vissza. - Nem tudom, de... -
kezdte Annabeth, és nagyon csalódottnak tűnt, mert utálta, ha nem tud valamit - ...de mintha Manhattant
varázsburokkal vették volna körül, és a külvilág nem is sejtené, hogy baj van. Azok a halandók, akik Manhattan
közelébe jutnak, annyira lelassulnak, hogy el sem ér a tudatukig, ami történik. - Mint a bogarak a borostyánban -
mondta szemléletesen Jaké Mason.
Annabeth bólintott.
- Vagyis semmilyen külső segítséget nem várhatunk.
A barátaimra néztem. Döbbentek voltak és ijedtek, és ezt teljesen meg tudtam érteni. A pajzs képei alapján
legalább háromszázan tarthattak felénk, és mi mindössze negyvenen voltunk. Ráadásul csak magunkra
számíthattunk.
- Rendben. Tehát mi fogjuk megvédeni Manhattant. Silena megigazította a páncélját. -
Ööö... bocs, Percy, de Manhattan hatalmas.
- Akkor is megvédjük. Mert meg kell védenünk.
- Igaza van - mondta Annabeth. - A szélistenek miatt lehetetlen a légitámadás, a földön kell benyomulniuk. Le
kell zárnunk a szigetre vezető bejáratokat!
- Csónakjaik is vannak - vetette ellen Michael Yew. Borzongás futott végig a gerincemen. Hirtelen
megértettem
Athéné üzenetét: Ne feledkezz el a folyókról!
- A folyókat bízzátok rám! - feleltem.
- Mire készülsz? - ráncolta a homlokát Michael.
- Bízzatok bennem! - válaszoltam. - Őriznünk kell a hidakat és az alagutakat. Feltehetőleg a belváros felől
támadnak. Ez a leggyorsabb út az Empire State Buildinghez. Michael, vidd az
Apolló-csapatot a Williamsburg-hídhoz! Katié, a Démétér-brancs legyen a Brooklyn-Battery-alagútnál! Az alagútban
növesszetek tüskés bokrokat és mérges szömörcét! Tegyetek meg mindent, amit csak tudtok, csak tartsátok kívül
őket! Connor, te a Hermész-bun-galósok felével a Manhattan-hidat fogod védeni. Travis, te a má sik felével a
Brooklyn-hídhoz vonulsz. Fosztogatás és rablás tilos!
- A fenébe - bosszankodtak a Hermész-kölykök.
- Silena, te vidd az Aphrodité-csapatot a Queens-Midtown-alagúthoz!
- Isteni! - mondta az egyik lány. - Az Ötödik sugárút éppen útba esik! Soppingolhatnánk kicsit! A szörnyek
utálják a Givenchy parfüm illatát!
- Csak semmi soppingolás! Bár ha biztosak vagytok benne, hogy a Givenchy hatásos, akkor lehet róla szó. Hat
izgatott Aphrodité-lány puszilt egyszerre arcon.
- Nem kell hálálkodnotok! - ráztam le őket, és igyekeztem arra koncentrálni, nehogy kifelejtsek valamit. - A
Holland-alagút. Jaké, vidd oda a Héphaisztosz-csapatot! Használjatok görögtüzet, állítsatok csapdákat, vessetek be
mindent, amit tudtok.
Rám vigyorgott.
- Boldogan. Van egy kiegyenlítetlen számlánk! Szörnyek, megfizettek Beckendorfért! Az
egész társaság egyetértően felharsant.
- Az 59. utcai híd. Clarisse, te...
De közben eszembe jutott, hogy Clarisse nincs ott. Az egész átokverte Árész-banda a táborban lógatja a lábát. -
Bízd ránk - mentette meg Annabeth az egyre kínosabbá váló helyzetet. A testvéreihez fordult. - Malcolm, az Athéné-
bungalósokkal léptessétek életbe a huszonhármas tervet, ahogy mutattam neked. Ne adjátok fel a hadállásotokat!
- így lesz.
- Én Percyvel megyek. Majd csatlakozunk hozzátok vagy bármelyik csapathoz, ahol szükség lesz ránk. -
Aztán csak semmi etyepetye! - szólalt meg valaki hátul. Néhányan nevetni kezdtek, de úgy döntöttem,
elengedem a
megjegyzést a fülem mellett.
- Rendben. Mobilon tartjuk a kapcsolatot.
- De nekünk nincs mobiltelefonunk! - ellenkezett Silena. Lehajoltam, és kölcsönvettem az egyik alvó hölgy
BlackBerryjét.
- Most már van. Ugye, mindenki ismeri Annabeth számát? Ha szükségetek van ránk, szerezzetek egy
telefont, és hívjatok! Használat után dobjátok el, és vegyetek kölcsön egy másikat az újabb híváshoz! így
nehezebben találnak rátok a szörnyek.
Mindenki mosolygott, mintha tetszene nekik az ötlet. Travis megköszörülte a torkát.
- De ha véletlenül egy igazán szép telefonra akadunk, és a szívünkhöz nő, akkor...
- Nem, nem tarthatjátok meg - válaszoltam. -Kár.
- Várj csak, Percy! - szólalt meg Jaké Mason. - A Lincoln-alag-útról elfeledkeztél.
Káromkodtam egyet magamban. Igaza volt. Egy Sherman tankkal az élen száz szörny masírozik át rajta, és én a
város minden sarkába küldtem embert, csak oda nem.
Az utca túloldaláról egy lányhangot hallottam:
- Mi lenne, ha ránk bíznátok?
Senki hangjának nem örültem még ennyire. Harminc kamaszlány vágott át az Ötödik sugárúton. Fehér pólót,
ezüst terepnadrágot és harci bakancsot viseltek. Az oldalukon kard, a vállukon tegez lógott, kezükben lövésre kész
íjakat tartottak. A lábuk körül farkasok somfordáltak, és néhány lány karján vadászsólyom ült.
Vezetőjüknek fekete, tüskés haja volt, és fekete bőrdzsekit viselt. Vékony, ezüst, hercegnői tiarához hasonlító
fejéket viselt. A korona sehogy sem illett halálfejes fülbevalóihoz és „Halál Bar-bie-ra!" feliratú pólójához, amelyen
egy nyílvesszővel átlőtt fejű Barbie-baba képe virított.
- Thália! - örvendezett Annabeth. Zeusz lánya elmosolyodott.
- Artemisz Vadászai szolgálatra jelentkeznek!

Nagy ölelkezés kezdődött... vagy legalábbis Thália barátságos volt velünk, mert a többi Vadásznak nem nagyon
tetszett, hogy táborlakókkal, különösen hímnemű táborlakókkal kell egy levegőt szívnia. De egyikük sem lőtt le
bennünket, ami náluk már meleg üdvözlésnek számít.
- Hol jártál az elmúlt évben? - kérdeztem Tháliát. - Most legalább kétszer annyi Vadászod van.
Thália felnevetett.
- Hosszú, nagyon hosszú történet. De fogadjunk, hogy sokkal veszélyesebb kalandokban vettem részt, mint te,
Jackson!
- Ne fogadj, mert veszteni fogsz! - vágtam vissza.
- Majd meglátjuk! - ígérte. - Ha ezen túl vagyunk, szívesen beülnék veled és Annabethszel egy hamburgerre és
egy sült krumplira a Nyugati 57. utcánál lévő hotelbe.
- Le Parker Meridien - mondtam. - Remek! Ja, és köszönjük!
Vállat vont.
- Kicsit meglepjük a szörnyeket! Vadászok, harcra fel! Megnyomta a karperecét, és kipörgött belőle Égisz pajzsa. A
rajta lévő szörnyűséges Medúzafőtől még a táborlakók is hátrálni kezdtek. A Vadászok farkasaikkal és sólymaikkal
elindultak a sugárúton, és valami azt súgta, a Lincoln-alagút miatt nem kell izgulnom.
- Hála az isteneknek! - sóhajtotta Annabeth. - De ha nem állítjuk meg azokat a csónakokat, akkor a hidak és az
alagutak őrzése is értelmetlenné válik.
 - Igazad van.
A táborlakókra néztem. Mindannyian elszánt képet vágtak. Megpróbáltam nem gondolni rá, hogy talán most
látom így együtt utoljára őket.
- Ti vagytok az ezredév legnagyobb hősei! - mondtam nekik. -Nem számít, hány szörny ront rátok, küzdj etek
bátran, és győzni fogtok! - Felemeltem Árapályt, és felkiáltottam: - Az OLIMPOSZÉRT! Negyven táborlakó ismételte
utánam. Elszánt kiáltásuk egy darabig visszhangzott még a belváros házai között, aztán elhalt New York tízmillió alvó
lakosának némaságában.
Annabeth és én kölcsönvehettünk volna egy kocsit, de ütközőtől ütközőig álltak az úton, mozdulni sem tudtunk volna
vele. Az volt a legfurcsább az egészben, hogy az autók motorja sem járt. Mintha a sofőrök szépen leállították volna,
mielőtt elaludtak. De az sem kizárt, hogy Morpheusz a motorokat is el tudja altatni. Akadtak vezetők, akik
megpróbáltak az útpadkán megállni, amikor rájuk tört a fáradtság. De az utcákon még így is túl sok volt az akadály a
vezetéshez.
Végül egy futárra bukkantunk, aki a falnak támasztott Ves-páján szunyókált. Leemeltük a robogóról, és
lefektettük a járdára.
- Bocs, haver! - szabadkoztam. Egy kis szerencsével még visz-sza is kaphatja a motorját. Ha meg nem tudom
visszahozni, úgyis mindegy, mert az egész város elpusztul.
Annabeth mögém ült, és a derekamba kapaszkodott. A kihalt városban a mi motorunk zúgott egyedül, ahogy
végigszlalomoz-tam vele a Broadwayn. Egyébként csak a mobiltelefonok csengése zavarta meg időnként a csendet.
Mintha egymást hívogatták volna. A telefonok csipogásától New York egy hatalmas, elektromos madárháznak tűnt.
Sajnos lassan haladtunk. Gyakran botlottunk autók előtt alvó gyalogosokba. Ilyenkor megálltunk, és
biztonságos helyre húztuk őket. Eloltottunk egy kigyulladt pereces kocsit, és a következő percben egy
magányosan guruló babakocsit kellett megállítanunk. Kiderült, hogy kisbaba helyett egy pudli alszik benne.
Gondoljatok bele! Egy kapualjba toltuk, és továbbrobogtunk.
Amikor elhaladtunk a Madison Square mellett, Annabeth megszólalt:
- Állj!
Megálltam a Keleti 23. utca közepén. Annabeth lepattant a motorról, és a park felé futott. Mire utolértem, egy
vörösmárvány talapzaton álló bronzszobrot bámult. Milliószor elmentem már mellette, de eddig még sohasem néztem
meg.
Az ürge keresztbe tett lábbal egy széken ült. Régimódi ruhát viselt, mint Ábrahám Lincoln, csokornyakkendőt
hosszú zakóval. A szék lábánál bronzkönyvek tornyosultak. Egyik kezében lúdtollat tartott, a másikban egy fém
pergament.
- Miért érdekel bennünket... William H. Steward? - puskáztam le az ürge nevét a talapzatról. Seward - javított ki
Annabeth. - New York kormányzója volt. Egy kisisten, Hébe fia, ha jól tudom. De most nem ez a fontos. Hanem
maga a szobor.

Felmászott az egyik padra, és közelebbről is szemügyre vette a talapzatot.

- Ugye nem akarod beadni nekem, hogy ez egy robot? - kérdeztem.
Annabeth elmosolyodott.
- Ha tudnád, hogy majdnem minden szobor az! Daidalosz alakította át őket arra az esetre, ha hadseregre lenne
szüksége-
- Hogy megtámadja, vagy hogy megvédje az Olimposzt? Annabeth vállat vont.
- Ki tudja? Ez a huszonhármas terv. Ha az ember aktivál egy robotot, az aktiválni fog egy másikat, és így
tovább, egészen addig, amíg egy egész robotsereg nem áll a rendelkezésedre. De nem veszélytelen a dolog.
Tudod, milyen kiszámíthatatlanok a robotok...
- Van róla halvány sejtelmem - motyogtam, mert a robotokkal kapcsolatosan csak negatív élményeim voltak
eddig. - Te tényleg be akarod kapcsolni?
- Nálam van Daidalosz használati utasítása. Azt hiszem, nem lesz gond... Na, gyere!
Megnyomta Seward cipőjét, mire a szobor készenlétbe helyezett lúdtollal és pergamennel felállt. -
Most mire készül? Bevásárlócédulát akar írni? - kérdeztem.
- Psszt! Üdv, William! - szólította meg.
- Hívd csak Bilinek - javasoltam.
- Bili... Ó, fogd be! - szólt rám Annabeth.
A szobor felénk fordította a fejét, és fekete fémszemmel bennünket nézett.
Annabeth megköszörülte a torkát.
- Üdvözlöm, Seward kormányzó! A parancs következik: Daidalosz huszonhárom. Megvédeni Manhattant.
Aktiválás.
Seward leugrott a talapzatról. Olyan erősen csapódott be, hogy a cipője megrepesztette a járdát. Aztán kopogó
sarokkal elindult kelet felé.
- Lehet, hogy Konfuciust megy felébreszteni - találgatta Annabeth.
-Kit?
- Egy másik szobrot a Divisionon. Addig ébresztgetik egymást, amíg mindannyian aktiválódnak. - És
aztán?
- Bízzunk benne, hogy megvédik Manhattant.
- Tudni fogják, hogy mi a jó fiúk vagyunk?
- Remélem - felelte Annabeth.
- Ez megnyugtató. - New York parkjainak, tereinek és épületeinek bronzszobraira gondoltam. Lehetett
belőlük vagy száz, sőt, ezer is.
Zöld fénygömb jelent meg az esti égen. Görögtűz az East River fölött.
- Igyekezzünk! - javasoltam, és a Vespa felé rohantunk.

A Battery Park előtt álltunk meg, Manhattan alsó csücskénél, ott, ahol a Hudson és az East River egyesül és az
öbölbe folyik.
- Te várj meg itt! - mondtam.
- Percy, nem mehetsz egyedül!
- Miért, te talán tudsz lélegezni a víz alatt? Felsóhajtott.
- Te annyira idegesítő vagy néha!
- Akkor, amikor igazam van? Bízz bennem, semmi bajom sem lesz. Most már rajtam van Akhilleusz átka, tehát
legyőzhetetlen vagyok, meg minden.
Annabeth nem volt teljesen meggyőződve erről.
- Vigyázz magadra, nem szeretném, ha történne veled valami... - mondta. - De csak azért, mert szükségünk van
rád a harcban - tette hozzá.
Mosolyogtam.
- Egy perc és itt leszek. Leereszkedtem a parton, és a vízbe gázoltam.
Figyelem, aki nem tengeristentől származik, meg ne próbáljon strandolni a New York-öbölben! A víz talán már
nem olyan koszos, mint anyám idejében, de attól még lehet, hogy harmadik szeme vagy mutáns gyereke lesz tőle.
Lemerültem a zavaros vízben. Megpróbáltam megkeresni azt a pontot, ahol a két folyó egyforma erőséggel áramlik.
A helyet, ahol találkoznak. Úgy véltem, ott tudok velük leginkább kommunikálni. - Hé! - kiáltottam, amilyen erősen a
víz alatt csak tudtam. Kiáltásom visszhangzott a sötétben. - Azt mondják, olyan mocskosak vagytok, hogy nem
meritek elődugni a képeteket! Igaz ez?
Hideg áramlat hullámzott végig az öblön, szemetet és iszapot kavarva fel.
- Azt mondják, az East River mérgezőbb, viszont a Hudson bü-dösebb. Vagy fordítva igaz? A víz vibrálni
kezdett. Valami figyelt. Hatalmas volt, és nagyon dühös... Éreztem a jelenlétét vagy inkább a jelenlétüket.
Azt hiszem, kicsit túlzásba vittem a szemtelenkedést. Mi van, ha se szó, se beszéd halálra sújtanak? De ezek New
York-i folyó-istenek voltak. Az ösztönöm azt súgta, nem fognak az árnyékban maradni. így is történt. Két óriás alak
jelent meg előttem. Először csak sötét iszaposzlopok voltak, sűrűbbek a zavaros víznél. Aztán kezük-lábuk nőtt, és
haragos képet öltöttek.
A bal oldali lény zavaróan hasonlított egy telkhinre. Farkaspofája és fókateste volt, kezén és lábán
úszóhártyák feszültek az ujjai között. A szeme zölden világított.
A jobb oldali sokkal emberszabásúbb volt. Rongyokba és hínárokba bugyolált testét söröskupakokból és
műanyag italrekeszekből font páncéling védte. Bőre algafoltos, szakálla gondozatlan. Mélykék szeme dühtől
szikrázott.
A fóka, aki az East River szelleme lehetett, megszólalt:
- Te meg akarod öletni magad, kölyök? Vagy szimplán csak hülye vagy?
A szakállas kötekedni kezdett vele:
- Te tudod, East, te vagy a hülyeszakértő!
- Vigyázz a szádra, Hudson! Maradj a térfeleden, és törődj a magad dolgával!
- Vagy mi lesz? Elsüllyesztesz bennem egy újabb szemétszállító uszályt?
Egymás felé lebegtek, készen arra, hogy megküzdjenek.
 - Nyugi! Ennél nagyobb problémánk is van!
- A kölyöknek igaza van. Itt van például ő. Végezzünk vele, aztán jöhet a bunyó! - vicsorgott East. -
Tetszik a sorrend - értett egyet Hudson.
Mielőtt ellenkezni kezdhettem volna, több uszálynyi szemetet kevertek fel a mélyből, és két irányból rám
zúdították. Üvegdarabok, sziklák, konzervdobozok és autógumik száguldottak felém. Még jó, hogy számítottam rá,
és a vizet áthatolhatatlan pajzs-zsá változtattam magam előtt. A szemétdarabok sorra lepattantak róla. Csak egy nagy
üvegdarabnak sikerült átjutnia a pajzson. A mellkasomnak csapódott, és minden emberi számítás szerint meg kellett
volna ölnie, de szilánkokra tört, amikor a bőrömhöz ért. A két folyamisten rám meredt.
- Poszeidón fia vagy? - kérdezte East. Bólintottam.
- Megmártóztál a Sztüxben? - kérdezte Hudson.
- Úgy valahogy. Ciccegni kezdtek.
- Már csak ez hiányzott! Akkor most hogyan nyírjuk ki? - sopánkodott East.
- Talán elektrosokkal - tűnődött Hudson. - Ha találnánk valahol egy akkumulátortöltőt... -
Figyeljetek! Kronosz serege le akarja igázni Manhattant!
- És azt hiszed, nem tudjuk? - kérdezte East. - Most is viszket tőlük a hátam. Mindjárt átjutnak. -
Bizony, néhány koszos szörny át akar kelni rajtam is - értett egyet Hudson.
- Akkor állítsátok meg őket! Fullasszátok meg mindet! Süly-lyesszétek el a hajóikat! - Ugyan,
miért tennénk? - morgott Hudson. - Ledöntik az Olimposzt, és akkor mi van? - Nem ingyen
kérem - vettem elő a homokdollárt, amit apámtól kaptam születésnapomra. A folyóistenek
szeme elkerekedett.
- Az enyém! - mondta East. - Add nekem, kölyök, és ígérem, Kronosz egyetlen söpredéke sem szeli át az East
Rivert!
- Felejtsd el! - torkolta le Hudson. - Az a homokdollár az enyém, feltéve, ha nem akarod, hogy átkeljenek
rajtam!
- Meg tudunk egyezni - törtem ketté a homokdollárt. A homokdollárból kristálytiszta, friss hullám csapott ki, és
mintha az öböl minden szennyeződését kisöpörte volna.
- Mindketten kaptok fél-fél homokdollárt, ha távol tartjátok Kronosz hordáját Manhattantől. - Öregem, nem is
tudom, mikor voltam ilyen tiszta utoljára -nyögött fel Hudson a homokdollárért nyúlva. - Poszeidón ereje -
suttogta az East River. - Egy tökfej, de a víztisztításhoz ért.
Egymásra néztek, és egyszerre szólaltak meg:
- Áll az alku!
Odaadtam nekik a félbetört homokdollárokat. Áhítatosan fogták kézbe.
- És mi lesz a behatolókkal? - kérdeztem.
- Éppen most süllyedtek el - legyintett a kezével East.
- Ráfér a bolhás pokolkutyákra egy kis fürdő - csettintett az ujjával Hudson.
- Köszönöm! Maradjatok tiszták! - búcsúztam el. A felszín felé úsztam. East utánam kiáltott: - Hé, öcsi, ha
lesz még egy újabb homokdollárod, látogass meg bennünket! Feltéve, ha életben maradsz! - Akhilleusz átka -
horkant fel Hudson. - Azt hiszik, mindentől megvédi őket!
- Pedig, ha tudnák! - értett egyet East. Nevettek, aztán eltűntek a vízben.

Amikor a partra értem, Annabeth a mobilján beszélt. Gyorsan letette, amikor meglátott. Elég zaklatottnak tűnt. -
Sikerült. A folyók biztonságosak - mondtam.
- Az jó, mert újabb problémáink adódtak. Michael Yew hívott. A Williamsburg hídon újabb sereg masírozik át.
Az apollósoknak segítség kell. És a szörnyeket a... Minótaurosz vezeti.

11. Csata a hídnál

S
zerencsére Fekete Péter szolgálatban volt. A taxifogó füttyömre két sötét alak jelent meg az égen körözve.
Először sólymoknak tűntek, de ahogy közelebb értek, már látszódtak a vágtató paták. Hello, főnök! - landolt
Fekete Péter mellettem a barátjával, Húsos Pitével. Öregem, azok a szélistenek
Pennsylvaniáig repítenek, ha nem mondjuk, hogy veletek vagyunk.
- Kösz, hogy eljöttetek! - hálálkodtam. - De áruld már el, hogy a pegazusok miért vágtatnak repülés közben?
Fekete Péter felnyerített:
Miért mozgatják az emberek a karjukat járás közben? Fogalmam sincs, főnök. Talán azért, mert jólesik! Hová
parancsolod?
- A Williamsburg hídhoz. Fekete Péter lehajtotta a fejét.
Mélységesen igazad van, főnök. Mi átrepültünk fölötte, és nagyon rossz a helyzet. Pattanj fel!

A híd felé repülve görcs állt a gyomromba. A Minótaurosz az első szörnyek közé tartozott, amiket legyőztem. Négy
évvel ezelőtt majdnem végzett anyámmal a Félvér-hegyen. Még mindig rémálmok gyötörtek az eset miatt. Reméltem,
hogy legalább néhány évszázadig halott lesz, de tudhattam volna, hogy nem lesz olyan szerencsém.
Már azelőtt megláttuk a csatateret, hogy a harcosokat kivehettük volna a forgatagból. Jóval éjfél után jártunk, de a
híd mesz-sziről fénylett. Autók lángoltak. Lángcsóvák repkedtek mindkét irányból: égő nyilak és égő dárdák szelték a
levegőt. Alacsonyan szálltunk, láttam, hogy az Apolló-csapat visszavonulót fúj. Autók mögé bújtak, onnan vették tűz
alá a közeledő ellenséget. Lángoló nyílvesszőket lőttek ki rájuk, és szögeket dobáltak eléjük. Ahová tudtak, lángoló
barikádokat emeltek, miután az alvó sofőröket biztonságos helyre vonszolták járműveikből. De az ellenség
továbbnyomult. Legelöl egy kígyónőkből álló falanx haladt, összezárt pajzsokkal és tüskeként felmeredő
lándzsákkal. Néha egy-egy nyílvesszőnek sikerült átjutnia a pajzsok közti résen, és eltalálta a nyakukat. A
szerencsétlenül járt kígyóasszony ilyenkor megsemmisült, de a legtöbb nyílvessző lepattant a pajzsokról. Mögöttük
további száz szörny vonult. A pokolkutyák időnként kitörtek. Legtöbbjükkel sikerült végezni, de az egyik elkapott
egy táborlakót, és elvonszolta. Nem láttam, mi történt vele azután. Talán jobb is.
- Ott van! - kiáltotta Annabeth, aki mögöttem repült Húsos Pitén.
Tényleg ott volt. A légió közepén Öreg Hájfej haladt személyesen. Amikor utoljára láttam, egy szál fehér, szűk
alsógatyában volt. Nem tudom, miért. Lehet, hogy az ágyból ugrott ki, hogy üldözőbe vegyen. De most csatához
volt öltözve.
Deréktól lefelé hagyományos görög páncélzatot viselt - skótszoknya-szerűséget fémlapokkal, bronz lábszárvédőket
és szorosra fűzött bőrszandált. Deréktól felfelé csupa szőr, izom és irha volt, a nyakán egy túlméretezett fej ült. Az
ember nem értette, miért nem áll fejre súlyos szarvaitól. Mióta utoljára láttam, magasabb lett. Legalább három méter.
A hátán egy szíjon dupla élű balta lógott, de túl türelmetlen volt ahhoz, hogy használja. Amint meglátott, vagy inkább
kiszagolt, mert olyan rossz a látása, mint egy vakondnak, üvöltve felkapott egy limuzint.
- Fekete Péter! Bukj le! - kiáltottam.
Hogy mi?Képtelenség, hogy idáig... Te szent lótakarmány!
Harminc méter magasan lehettünk, és a limuzin úgy pörgött felénk, mint egy kéttonnás bumeráng. Annabeth és
Húsos Pite balra siklott, Fekete Péter összecsukott szárnnyal lebukott. A limuzin öt centire húzott el a fejemtől.
Elszakította a híd néhány tartókábelét, és az East Riverbe zuhant.
A szörnyek gúnyolódva kiabálni kezdtek, és a Minótaurosz felkapott egy újabb autót. - Tegyél le az apollósok
harcvonalánál! - kértem Fekete Pétert. - Keressetek valami biztonságos helyet, de maradjatok hallótávolságon
belül!
Oké, főnök, ezen nem fogunk összeveszni!
A pegazusok leszálltak egy felborított iskolabusz mögött, ahol táborlakók rejtőztek. Leugrottunk a hátukról,
amint aszfaltot ért a patájuk. Fekete Péter és Húsos Pite felszárnyalt az éjszakai égbe. Michael Yew felém rohant.
Határozottan a legalacsonyabb hadvezér volt, akit eddig láttam. A karján kötés látszott, menyétképén korom
sötétlett, és a tegeze majdnem üres volt, de olyan vidáman közeledett, mintha remekül szórakozna.
- Örülök, hogy csatlakoztatok hozzánk! - mondta. - Hol az erősítés?
- Mi vagyunk az erősítés - mondtam.
- Akkor halottak vagyunk.
- Itt van a repülő harci szekered? - kérdezte Annabeth.
- Dehogy! A táborban hagytam. Odaadtam Clarisse-nak, legyen boldog vele, ha annyira akarja. Tudjátok,
rájöttem, hogy nem éri meg csatázni miatta. De Clarisse azt mondta, hogy el őbb kellett volna meggondolnom
magam. Most már megsértettük az önérzetét, meg ilyen marhaságok.
 - Legalább megpróbáltad - feleltem.
- Igen. Amikor kijelentette, hogy továbbra sem hajlandó harcolni, sértéseket vágtam a fejéhez. De kétlem, hogy
segített. Na, itt jönnek a rondaságok!
Kihúzott egy nyílvesszőt, és az ellenség felé lőtte. Sípolva szelte át a levegőt, és amikor becsapódott, olyan hangot
hallatott, mintha egy torzítós gitárt a világ legerősebb hangfalára kötöttek volna. A legközelebb álló autó felrobbant.
A szörnyek eldobálták fegyvereiket, és fájdalmas arccal befogták fülüket. Néhányan elrohantak. Mások nyomban
megsemmisültek.
- Ez volt az utolsó hangos lövedékem - mondta Michael.
- Apád ajándéka? - kérdeztem. - A zene istenéé? Michael arcára gonosz mosoly ült.
- A hangos zene kellemetlen. De sajnos ritkán halálos.
Igaz, ami igaz, a szörnyek újra felvették a harcot, amint elmúlt a döbbenetük.
- Folytatnunk kell a visszavonulást - mondta Michael. - Kayla és Austin csapdákat állít lejjebb a hídon. -
Nem! Vezényeld ide a táborlakókat, és várjatok, amíg megadom a jelet. Visszaszorítjuk az ellenséget
Brooklynba.
Michael felnevetett.
- És ezt hogy tervezed? Kivontam a kardom.
- Percy - kérlelt Annabeth -, hadd menjek veled!
- Túl veszélyes. Különben is, szeretném, ha segítenél Michael-nek a védővonal megszervezésében. Én majd
elvonom a szörnyek figyelmét. Minden táborlakó jöjjön ide, aztán vigyétek el az útból az alvó halandókat. Amikor a
szörnyek rám összpontosítanak, ti is támadásba lendülhettek. Ezt csak te tudod megszervezni - mondtam
Annabethnek. Michael felhorkant:
- Koszi, ez igazán jólesett. Annabetht figyeltem. Végül vonakodva
bólintott.
- Legyen, ahogy akarod. Menj!
Mielőtt az inamba szállt volna a bátorság, megkérdeztem:
- Nem kapok búcsúcsókot? Azt hittem, így szoktuk.
Biztos voltam benne, hogy képen töröl, de csak elővette a tőrét, és a felénk menetelő seregre nézett. -
Gyere vissza élve, Hínáragyú, aztán majd meglátjuk!
Mivel ennél jobb ajánlatot úgysem kaphattam, kiléptem az iskolabusz mögül. Élő céltáblaként a hídra
sétáltam, és elindultam az ellenség felé.

Amikor a Minótaurosz észrevett, szemében felizzott a düh. Felbődült. Hangja valahol a kiáltás, a bőgés és egy
hangos böfögés között helyezkedett el.
- Hello, Hájfej! - kiáltottam vissza. - Mintha megöltelek volna már egyszer, vagy rosszul emlékszem? Öklével
egy Lexus motorháztetejére csapott. Úgy horpadt be, mintha alufóliából lett volna. Néhány kígyónő lángoló
dárdákat hajított felém. Egy mozdulattal félrecsaptam őket. Ezután egy pokolkutya vetette rám magát. Elugrottam
előle. Le is döfhettem volna, de valami megállított.
Ez nem Mrs. O'Leary - mondtam magamnak. Ez egy ádáz fenevad. Megöli a barátaimat és engem is. Újra rám
vetette magát.
Halálos csapásra emeltem Árapályt. A pokolkutya szőr- és porfelhővé robbant.
Újabb szörnyek lendültek felém: kígyók, óriások és telkhi-nek, de a Minótaurosz rájuk kiáltott, és nyomban
visszahúzódtak.
- Párbaj? Mint a régi szép időkben? - kérdeztem.
A Minótaurosz orrcimpája megremegett. A páncélja zsebében igazán tarthatott volna egy illatosított papír
zsebkendőt, mert vörös orra undorítóan csöpögött. Lecsatolta harci baltáját, és megsuhogtatta. A fegyver a maga
nyers, mindjárt-kibelezlek-mint-egy-halat módján lenyűgöző látványt nyújtott. A balta mindkét pengéje ómega alakú
volt, ami a görög ábécé utolsó betűje. Talán finom célzás ez arra, hogy akit eltalál, annak ez a penge lesz az utolsó,
amit látni fog. A balta bőrbe tekert bronznyele akkora volt, mint a Minótaurosz. A pengék tövére gyöngysorokat
kötöttek. Döbbenten vettem észre, hogy a Félvér Tábor gyöngyeit látom - a legyőzött félvérek nyakláncai voltak.
Olyan dühös lettem, hogy nekem is vörösen kezdett égni a szemem, mint a Minótaurosznak. Felemeltem a
kardom. A szörnyek biztatni kezdték a Minótauroszt. De kiabálásuk rögtön elhalt, amint elugrottam a balta elől, és
kettévágtam a nyelét.
- Bú? - lepődött meg a Minótaurosz.
- BÁÁÁ! - rúgtam fordulatból orron a szörnyet. Hátratántorodott, és amikor visszaszerezte egyensúlyát,
leszegett fejjel nekem rontott.
Nem tudott felnyársalni. Kezemben megvillant a penge: egymás után lenyestem mindkét szarvát. Utánam kapott,
de félreugrottam, és közben felkaptam a földről a nyelet. A szörnyek hátrálni kezdtek. A Minótaurosz őrjöngve
felordított. Az az igazság, hogy sohasem volt egy észlény, és a düh most még jobban elködösítette az elméjét.
Amikor újra rám támadt, néhány kígyónőt félrelökve a hídkorláthoz futottam.
A Minótaurosz győzelmet szimatolt. Azt hitte, menekülőre fogtam a dolgot. Katonái felujjongtak. A baltanyél
egyik végét a korlátnak támasztottam, és vártam a támadást. A Minótaurosz még csak nem is lassított.
BANG!
Meglepetten nézett a mellvértjét átfúró nyélre.
- Kösz a táncot! - búcsúztam el tőle.
Azzal felemeltem, és áthajítottam a korláton. Zuhanás közben szertefoszlott, és lelke visszatért a Tartaroszba. A
szörnyek felé fordultam. Körülbelül százkilencvenkilencen voltak egy ellen. Azt tettem, ami a legtermészetesebb.
Megtámadtam őket.

Biztos kíváncsiak vagytok rá, hogy is van ez a „legyőzhetetlenség" dolog: varázserővel elkerülök minden
fegyvert, vagy a fegyverek eltalálnak ugyan, de nem tesznek kárt bennem. Én csak annyit tudtam, hogy nem
engedem át ezeknek a szörnyeknek a szülővárosomat.
Úgy hasítottam ketté a páncélokat, mintha papírból lettek volna. Kígyóasszonyok lettek porrá, pokolkutyák váltak
árnyékká. Szúrtam, vágtam, pörögtem, még fel is kacagtam egyszer-kétszer, de olyan őrült kacajjal, hogy még én is
megrémültem tőle, nemhogy a szörnyek. Az Apolló-csapat a hátam mögül nyilazva tizedelni kezdte a
szörnyeket, amik végül sarkon fordultak, és menekülőre fogták a dolgot - húszan, ha maradtak... Az
apollósokkal üldözni kezdtük őket.
- Igen! - kiáltott fel Michael Yew. - Hát nem megmondtam, hogy győzünk!
Átzavartuk őket a híd brooklyni felére. Már látszott a díjszedő kabin.
- Percy! - kiáltott Annabeth. - Megfutamítottad őket, mit akarsz még? Vonuljunk vissza! Teljesen
kimerülünk!
Agyam egyik részével tudtam, hogy igaza van, de olyan jól ment a dolog, hogy az utolsó szálig le akartam
kaszabolni a szörnyeket.
Aztán a híd lábánál egy csoportot vettünk észre. A szörnyek az erősítés felé tartottak. Viszonylag kevesen voltak,
mindössze harminc-negyven csontvázlovon ülő, páncélos félisten. Egyikük a fekete sarlós vörös zászlót tartotta
kezében.
A vezetőjük előreugratott, és levette a sisakját. Olvadt aranyszeméről azonnal felismertem Kronoszt.
Annabeth és az Apolló-csapat megtorpant. A szörnyek elérték a Titán csapatát, és elvegyültek soraiban.
Kronosz ránk nézett. Háromszáz méterre lehetett, de megesküdtem volna rá, hogy vigyorog. - Visszavonulás! -
döntöttem.
A Titánisten serege azonban kivont karddal megrohamozott bennünket. Csontvázlovak patái mennydörögtek az
aszfalton. Az íjászaink nyílzáport zúdítottak rájuk, de megállítani nem tudták őket. - Vonuljatok vissza! Majd én
feltartom őket! - kiabáltam a barátaimnak.
Pillanatokon belül elértek.
Michael visszavonult az íjászokkal, de Annabeth a tőrével és tükrös pajzsával a kezében velem maradt.
Lassan hátráltunk a széles hídon.
Kronosz lovasai körülöttünk örvénylettek, és gorombaságokat vagdostak a fejünkhöz. A Titánisten olyan
ráérősen támadott, mintha a világ minden ideje a rendelkezésére állna, és mivel az idő istene volt, ez így is
lehetett.
Nem akartam megölni a katonáit, csak megsebesíteni, és ez jóval időigényesebb volt. Ezek mégsem koszos
szörnyek, hanem félvérek, akiken Kronosz agymosást hajtott végre. Sisakjaik eltakarták arcukat, de könnyen lehet,
hogy közülük többen is régi ismerőseim. A csontvázlovak lábát céloztam meg. Pengém érintésétől azonnal
megsemmisültek a hátasok. Néhány csúnya esés után a félistenek belátták, hogy jobban járnak, ha gyalogosan
támadnak.
Annabethszel egymásnak vetett háttal álltunk. Sötét árnyék ereszkedett fölém, de nem mertem felpillantani.
Fekete Péter és Húsos Pite csapott le az égből, és miután néhány harcost sisakon rúgtak, óriás kamikaze
galambokként továbbsiklottak.
Már a híd közepén jártunk, amikor furcsa dolog történt. Hideg borzongás futott végig a gerincemen. Olyan,
amilyenre azt szokták mondani, „járkál valaki a sírodon" És Annabeth felkiáltott fájdalmában. - Annabeth! -
Megpördültem és elkaptam, mielőtt összeesett volna. Egy félisten állt előttünk, véres tőrrel a kezében.
 Egy másodperc alatt megértettem, mi történt. A félisten engem próbált meg leszúrni. A penge szögéből
láttam, hogy - talán merő véletlenségből - a hátam közepén, a sebezhető pontomon talált volna el vele, ha
Annabeth nem fogja fel a döfést saját testével.
Miért áldozta fel magát? Nem tudott a gyenge pontomról. Senki sem tudhatja, hol van. Az ellenséges félistenre
néztem. A sisakja alatt fekete kötést viselt a szemén. Ethan Nakamura volt, Nemezis fia. Valahogy sikerült túlélnie
az Androméda Hercegnő felrobbantását. Olyan erővel vágtam orrba a kardmarkolattal, hogy behorpadt a sisakja.
- Vissza! - suhintottam előre a kardommal, hogy a többi félistent távol tartsam Annabethtől. - Senki se
merészeljen hozzáérni!
- Érdekes - szólalt meg Kronosz.
Csontvázlován ülve fölénk tornyosult, harci sarlóját a kezében tartotta. Résnyire húzott szemmel
tanulmányozta a helyzetet. Ahogy a farkas kiszagolja a félelmet, úgy szagolta ki, hogy meglegyintett a halál
szele.
- Bátran harcoltál, Percy Jackson, de ideje megadni magad, különben... a lány meghal. - Percy, ne! - nyögte
Annabeth. Ingén gyorsan terjedt a vérfolt. Valahogy le kellett juttatnom a hídról. - Fekete Péter! - kiáltottam fel. A
pegazus villámként csapott le az égből. Annabeth páncélszíját a fogai közé kapva elsiklott vele a folyó felett, mielőtt
az ellenség észbe kaphatott volna.
- Kedvem támadt egy kis pegazus kolbászra - vicsorgott Kronosz. - De addig is... - Kronosz leszállt a lováról,
sarlója pengéjén megcsillantak a hajnal fényei. - Megölök egy újabb félistent.
Az első csapást sikerült kivédenem Árapállyal. Az ütés erejébe beleremegett a híd, de talpon maradtam.
Kronosznak eltűnt a mosoly az arcáról.
Felkiáltottam, és kirúgtam alóla a lábát. Sarlója messze csúszott az aszfalton. Felé döftem, de oldalra gurult és
talpra ugrott. Sarlója visszaszállt a kezébe.
- Úgy látom... - jött zavarba egy kicsit -, elég bátor voltál hozzá, hogy megmártózz a Sztüxben. Azt a gyáva Luke-
ot alig tudtam rávenni. Jobban jártam volna, ha téged szállak meg. De semmi probléma. Még így is sokkal erősebb
vagyok nálad. Mert én TITÁN vagyok.
Harci sarlója hosszú nyelével megütögette a földet. Láthatatlan erő lökött hátra. Autók dőltek fel, és félistenek -
köztük Luké saját katonái is - repültek le a hídról. A tartóhuzalok ide-oda lengtek. A lökés ereje a híd közepéig
taszított.
Feltápászkodtam. Az Apolló-csapat félisteneinek sikerült lejutniuk a hídról, csak Michael Yew maradt
mellettem, és egy tartókábelről utolsó nyílvesszőjével Kronoszt vette célba.
- Michael, menekülj! - kiáltottam neki.
- Percy, a híd! Már nem sok kell neki! - kiáltotta vissza.
Először nem értettem, mire gondol. Aztán észrevettem a tátongó repedéseket. A görögtüzek foltokban
megolvasztották a burkolatot. A robbanó nyílvesszőktől megviselt hídnak nem tett jót Kronosz csapása. -
Feszítsd szét! Használd az erődet!
Kétségbeesett ötlet volt - kizárt dolog, hogy sikerüljön -, de felemeltem Árapályt, és a hídba döftem. A varázspenge
markolatig süllyedt az aszfaltba. A repedésből sós víz csapott ki, mintha eltaláltam volna egy gejzírt. Miután kihúztam
a pengémet, a repedés tágulni kezdett. A híd megrázkódott, és kezdett szétesni. Ház nagyságú darabok zuhantak belőle
az East Riverbe. Kronosz félistenei ijedten kiabálva menekülni kezdtek. Páran elestek. Néhány másodperc múlva
Kronosz és köztem tizenöt méter széles szakadék tátongott.