1917/1957.

Tárgy: dr. Szabó Márta

főosztályvezető kinevezése
A Főváros Tanácsa Végrehajtóbizottságával és az I. kerületi Tanács
Oktatási Osztályával folytatott előzetes megbeszélés alapján dr. Szabó
Márta nevelőt, az I. Apáczai Csere János téri általános iskola
leánytagozatának tanárát a Kísérleti Neveléstudományi Intézet
Gyermeklélektani Osztálya főosztályvezetőjének 1957. augusztus 15-i
hatállyal kinevezem.
Felhívom, hogy szolgálati esküjének letétele, illetve szolgálatának
megkezdése végett szolgálati helyén jelentkezzék.
Budapest, 1957. augusztus 5-én.
Kelemen Pál
miniszterhelyettes
P. H.
BUDAPEST FŐVÁROS TANÁCSA
VÉGREHAJTÓBIZOTTSÁGÁTÓL
1879–Sz–554/1957.
sz. IX. a. Okt. Oszt.
Tárgy: dr. Nagy Gáborné
szül. dr. Papp Judit átvétele
és nevelői beosztása
A Főváros Tanácsa Végrehajtóbizottsága a Művelődésügyi Minisztérium
Tudományos Főosztályával folytatott megbeszélés alapján dr. Nagy
Gáborné tanárt, aki ez ideig a Művelődésügyi Minisztérium főhatósága alá
tartozó Kísérleti Neveléstudományi Intézetben tudományos kutatói
minőségben teljesített szolgálatot, 1957. augusztus 15-i hatállyal a Főváros
szolgálatába átveszi, és szolgálattételre az I. kerületi Apáczai Csere János
téri általános iskola leánytagozatába mint nevelőt, az A területi csoport
szerinti 501-es kulcsszámú nevelői munkakör VII. fokozatába beosztja.
Felhívja, hogy az I. kerületi Tanács Személyzeti Osztályán és új
munkahelyén haladéktalanul jelentkezzék.
Budapest, 1957. augusztus 5.
A kiadmány hiteléül:
Szemer János s. k.
Irodavezető
A Végrehajtóbiztottság nevében:
Etesi Anna
csoportvezető h.
IX. Oktatási Osztály
BUDAPEST FŐVÁROS I. KERÜLETI TANÁCSA,
V. B. OKTATÁSI OSZTÁLY MINT GYÁMHATÓSÁG
957/Z/84
Tárgy: Gergely Dóra kiskorú
örökbefogadásának engedélyezése
Előadó:
Kuti
VÉGHATÁROZAT
A Gyámhatóság a Budapesten, 1946. január 2-án született és az V. kerületi
születési anyakönyvbe 89-es folyószám alatt bejegyzett Gergely Dóra
kiskorúnak Pongrácz István hivatalsegéd foglalkozású (született Földesen,
Hajdú-Bihar megye, 1895. március 15-én, özvegy), Budapest, Apáczai
Csere tér 8. számú lakos által történő örökbefogadását engedélyezi.
Az örökbefogadás folytán a kiskorú Pongrácz családi nevet visel.
A Gyámhatóság a szülőktől, valamint a gyermek eddigi gyámjától, Vadász
Györgynétől a kiskorúval való érintkezési jogot megvonja.
INDOKOLÁS
Az örökbefogadás engedélyezését az örökbefogadó és az intézeti gyám
kérelmezte.
A kiskorú vér szerinti szülei, Gergely Károly fogász és Horváth Endréné,
ezelőtt Gergely Károlyné, született Molnár Vilma a kiskorút illető minden
jogukról lemondtak. A kiskorú eddigi hivatalos gyámja, Vadász Györgyné,
a kiskorúval kapcsolatos gyámi jogát elvesztette.
A kiskorú örökbefogadása nevezett érdekeit szolgálja, mert fejlődése,
eltartása és helyes irányú nevelése az örökbe fogadó szülőnél fokozottabban
biztosítottnak látszik, mint a vér szerinti szülők bármelyikénél.
Ez ellen a véghatározat ellen az érdekeltek a kézbesítést követő naptól
számított 15 napon belül az Oktatási Osztálynál fellebbezést adhatnak be.
Erről értesítést kapnak:
Pongrácz István, I., Apáczai Csere János tér 8.
Gergely Károly, VIII., Baross u. 19.
Horváth Endréné, III., Szél u. 22.
Vadász Györgyné, Wien, XVIII., Schulgasse 45.
B. M. Pestmegyei Főosztály Pesti Járásának Anyakönyvi Felügyelője.
Budapest, 1957. október 11.
A kiadmány hiteléül:
Felker János
Virág Jenő
előadó
A regény eleje 1 Anya elhozta erre még aznap, mikor a lakáscsere
megtörtént.
Már alkonyodott, mire ideértek, Anya felmutatott a harmadik emeletre, arra
az ablakra, amely mögött most állt, s elmagyarázta, milyen lesz az új otthon
beosztása. Zsófika az ablaksor helyett a cipőjére bámult, alig hallotta, mit
beszél, de Anya nem vette észre, mert magyarázott, s ilyenkor mindig
elfoglalta a maga mondanivalója. „A te ablakod is az utcára nyílik – mondta
Anya –, az ebédlőbútort majd beszuszakoljuk valahogy a hallba.” Kifújta az
orrát, mert Anyának se volt könnyű tudomásul vennie azt, ami történt, s
mikor eltette a zsebkendőjét, még ennyit mondott, de ezt már nagyon
csendesen: „Majd kialakul.”
Hát kialakult. Most itt vannak, a költözés lezajlott, Anya ma nem is ment be
az Intézetbe. Kató néni átjött segíteni, ott maradt vele a régi lakásban, míg
minden láda, bútor fel nem került a teherautóra; Anya meg Teri az újban
várta a szállítómunkásokat. Nem maradt semmi felesleges holmijuk, egy
fordulóval elvitte a kocsi. Időközben ugyanis a régi négy szoba sorsa is
„kialakult”. Lakásfelosztás miatt bútorok, férfiruhák, orvosi rendelő és
várószoba eladó. Anya megkérte, hogyha véletlenül akkor érdeklődne
valaki, mikor ő még nem jött meg a munkából, s Teri sincs a lakásban,
szaladjon le a házfelügyelőért, hívja fel, s kettesben mutassák meg, amire a
vevő kíváncsi. Minden tárgy, bútordarab árát felírta egy cédulára.
Csodálkozott, hogy mindig csak akkor jelentkezik érdeklődő, ha ő vagy Teri
otthon van, soha máskor.
Persze, nem tudta, hogy Zsófi nem nyitott ajtót soha, és senkit sem vezetett
be a rendelőbe.
Az előszobaablak függönye nem ért le teljesen az ablakkeretig, ki lehetett
lesni alóla. Zsófi mindig látta, ki csenget. Ha idegen jött, gyorsan leguggolt
az előszoba parkettjére, s addig nem is emelkedett föl, míg az alak
körvonalai átsejlettek a függönyön. Mikor a rendelőt elszállították, Anya
éppen a Közértbe küldte kenyérért. Megvásárolt, aztán leült az
autóbuszmegállónál, szemben a kapuval, s ott üldögélt, míg az utolsó fehér
fogas is el nem tűnt előle. Ráhajtotta az arcát a friss kenyérre, a kenyér
langyos volt, pékszagú. Anya azt mondta, mikor szelt belőle, hogy nedves a
durcája, bizonyára tejes volt a pult a Közértben. Este telefonált Kató néni,
Anya becsukta az immár teljesen üres rendelő ajtaját, míg beszéltek, de
azért kihallatszott, mit felel: „Nemigen viselte meg, úgy látom. Elég
közömbös gyermek, sajnos.”
„Zsófika közömbös kislány – gondolta Zsófi. – Zsófika nem sírt az Apa
temetésén, Zsófika nem sajnálta otthagyni a régi lakást. Zsófikának minden
mindegy.” Kinn csepegett, a nyári esőtől fénylett az aszfalt, a járdát
szegélyező fák szinte megnyúltak örömükben. Apa rendelőjét Balázs bácsi
vette meg, ez baj, mert Balázs bácsi távoli rokon, akihez olykor el-
ellátogatnak, s az ember esetleg véletlenül meglátja majd az Apa íróasztalát
vagy Tóbiást, a koponyát. Vajon miféle épület az ott szemben? Ez nem az
Apa régi körzete, ahol szinte minden házat ismert. Valami középület lehet,
de hogy mi, nem tudja, magas fák állnak a homlokzata előtt, eltakarják a
feliratot a lombok. A kertjében medence van, szobor ül a peremén, és a
vízbe bámul. Barnanénit is eladták, azt a márványfejet, amelyet Kressék
küldtek karácsonyra, azért nem kár, azt utálta, mert kígyóból volt minden
hajaszála. Anya sose vette észre, hogy irtózik a barna szobortól, de Apa
tudta; ha bement hozzá a rendelőbe, mindig bekötötte a márványfejet egy
törülközővel, s ettől olyan fura lett Barnanéni: csak bámult nagy, pupillátlan
kőszemével, és menyecskésen hátra voltak kötve a kígyói.
Hát szóval, ezentúl itt laknak. Ha valakinek meghal az apja, kisebb lakásba
költözik, eladja a feleslegessé vált holmikat, újsághirdetést fogalmaz, és
még a temetés napján is a lakáscserével foglalkozik. Valika, aki az SZTK-
ban együtt dolgozott Apával, nem vett fel fekete kalapot, mint Kató néni, az
Apa húga, még csak nem is sírt, egész szertartás alatt a koszorúkat bámulta,
de azért Valika borzasztóan szomorú volt Apa miatt. Kató néni bezzeg
visított, mikor megtudta, hogy a bátyja meghalt, de hát ő majdnem mindig
kiabál. Anyu sose visít, csak könnyezik, aztán megfogja az ember kezét, és
megpróbálja magyarázni, miért történt úgy valami, ahogy történt, mi belőle
a tanulság, és mi legyen a legközelebbi teendő. Dóra sose sír. Marianne is
ritkán. Anya komolyan szokott könnyezni, méltóságosan, mert Anya
könyveket ír, Anya tudományos kutató. Anya nagyon okos.
„Ha az ember szívbajos – mondta Anya, és közben hullottak a könnyei –, és
főleg orvos, aki tudja, mivel jár ez a betegség, értelmesebben él, nem
dolgozza agyon magát, nem szív el naponta ötven cigarettát, és többet
gondol a családjára. Ezentúl igazán jobban kellene tanulnod, mert most
nehezebb lesz az élet.”
Tanulni?
Zsófi elfordult az ablaktól. Gyönyörű kis tanulósarka volt, Anya csináltatta
még régen, az egyik könyve honoráriumából. Lámpát is lehetett gyújtani a
kis paddal egybeácsolt asztalkán, s külön lyuk volt az asztallapban a
tintatartónak, a festékescsészének, külön kis vájat a ceruzáknak és a
körzőnek. Egyik oldalán redőny takarta el a fiókokat, a másikon piros
csontgombnál fogva lehetett kihúzni őket. Műremek volt. Zsófi utálta.
Amennyire emlékezni tud, egyszer csinálta meg jókedvűen és teljesen a
leckéjét, mikor két napig hiányzott, s Takácsékhoz kellett lemennie, hogy
megkérdezze Évától, mit adtak fel másnapra. Volt Évának a konyhában egy
hokedlije, azon tanult, Takács néni bevonta a tetejét viaszosvászonnal, a
tankönyvek meg ott álltak azon a három lécen, amelyeket Takács bácsi a
hokedli lábai közé szegezett. Éva zsámliról írta a számtant, a hokedli volt a
tanulóasztala. Akkor ő is ott maradt Takácséknál, odavitte a szemetesládát a
hokedlihez, azon ült, hibátlanul megcsinálta a példát, és sormintát is rajzolt
utána, ibolyákat. Takácséknál kifőzött laska volt ebédre, ő is kapott egy
tányérral, gríz volt a laskán, pirosra sült, sós gríz, nem olyan cukros, nyúlós,
mint amit tejbe főznek. Szégyellt kérni, pedig evett volna még.
Milyen rossz lehet szegény Anyának, hogy ő nem stimmel!
Ezt a szót az iskolában számtanórán szokták mondani. Ha a példa jó, Hidas
tanár úr csak bólint, ha nem, annyit mond: „Nem stimmel, fiam.” Ilyenkor
az ember kapja a szivacsot, és már törli is lefelé az eredményt, mert a
megoldás rossz. Ha a számtanpélda nem stimmel, akkor a számításokat
elrontották. A Marianne-é mindig stimmel, ő a legjobb tanuló. Mit jelent az,
ha egy gyerek nem stimmel? Hogy rossz?
Hogy is mondta Apa? Harmadikos volt talán, akkor kezdte hozni a
gyengébb bizonyítványokat. Anya elképedve forgatta a kiskönyvet, Apa
meg elnevette magát, csóválta a fejét, és azt mondta: „Nem stimmel a
gyerek, mi? Ilyen nem szerepel egyik könyvedben sem.” Anya majdnem
sírt, ő meg kisomfordált a szobából szégyenében, mert azért az borzasztó
gondolat volt, hogy ő nem stimmel. Még vacsora után is róla beszélgettek,
Anya folyóiratokat lapozott meg vastag könyveket, Apa cigarettázott, néha
megcsóválta a fejét, nevetett. Mikor már lefeküdt, Anya bejött hozzá, s
faggatni kezdte, mi az oka ennek a siralmas bizonyítványnak. Nem tudott
válaszolni, mert az egészet annyira egyszerűnek és természetesnek érezte,
hogy nem is szorult magyarázatra. A világ olyan érdekes volt, olyan napról
napra táguló, hogy nem jutott benne hely az iskolának.
Nem volt mindig ilyen érdekes, eleinte, még kisebb korában az osztály, a
gyerekek meg az otthoni dolgok teljesen betöltötték a napjait. De ahogy az
évek teltek, mindig egyre inkább részleteire bomlott, s a részletek
izgalmasak voltak, nyugtalanítóak, alaposan meg kellett nézni mindent,
hogy az ember tudja, mi micsoda. Az épületek, amelyek kisebb korában
úgy maradtak meg emlékezetében, mint egy folt, tetőre, ablakokra,
kilincsekre váltak, a falfelületek egymásra merőleges egyenesekre, s az
emberek arcra, hangra, ruhára. A tanító néni azt mondta Anyának, hogy ő
sose figyel az órán; ha hirtelen felszólítja, nem tudja, miről van szó, s ha az
olvasást gyakorolják, nem tudja ott folytatni, ahol az előtte olvasó
abbahagyta. Ilyenkor az ember csak hallgat, a felnőttek úgysem értenék,
amit mondani akarna, mert hiszen ő azért nem figyel, mert annyira
elfoglalja a figyelés.
A harmadikos tanító néninek nem volt nyaka, egyenest a vállából nőtt ki a
fejecskéje, a harmadikos tanító néni nyomorék volt egy kicsit, olyan,
mintha nem is ember lett volna szegény, hanem valami mesehős, a
Hétszőnyű Kapanyányi Monyók vagy egy griff. Folyton azon töprengett
tanítás alatt, hogy lehetne kihúzni Olga néni fejét a nyakából. Meg abban az
évben sok volt a légy, minden órán dongott egy-kettő, s a legyek is nagyon
érdekelték, mert olyan volt a szemük, mint az Apa nagyítója. Ha ki lehetne
valahogy metszeni a legyek szemét, vajon az is nagyítana, mint a lencse?
De volt más is, amit meg szeretett volna fejteni, zajok, kopácsolás, a
sínhegesztés kék fénye, amely az osztályablakból olyan merevnek és
törhetetlennek látszott, mint a csillagfény. Ahogy idősödött, egyre több
érdekelte. Majd’ beleszakadt az egész napi figyelésbe, s amikor hazaért,
csak lekoppant a feje ebéd után, annyira kimerült volt. És lehet, hogy nem
tudja folytatni, ahol az előtte olvasó abbahagyta, de olyankor ő már valahol
a vers legvégén jár vagy az olvasmány utolsó sorainál; ő gyorsan olvas,
gyorsabban, mint akárki, és egyszerűen nem bírja kivárni, mi lesz a vers
meg az olvasmány vége. „Miért nem boldogul ez jobban? – kérdezte
egyszer vacsora közben Anya. – Sose engedem el készületlenül, én magam
kérdezem ki tőle a leckét mindennap.” – „Nem ér rá – felelte Apa, és vett
még egy kis salátát –, most születik a lelke.”
Anya aztán tavaly, hogy ötödikes lett, év vége felé magával vitte az
Intézetbe, ahol dolgozott. A homlokzatba rögzített nagy állóbetűk:
KÍSÉRLETI NEVELÉSTUDOMÁNYI INTÉZET tetején egy madár
tollászkodott. Zsófi majd megfeszült, úgy iparkodott, hogy szégyent ne
hozzon Anyára. Rengeteg mindent kérdeztek tőle, főképpen Dobay bácsi,
aki olykor járt is hozzájuk. Zsófi akkor délután arra irányította a teljes
figyelmét, hogy figyeljen. Mikor már mindenki elkérdezte tőle a magáét, s
már játszania se kellett, sem egy kis gépet bámulnia, amelynek üvegnyílása
mögött gyors egymásutánban táblácskák zuhantak le, se megszámolnia
hirtelen, hány mindenféle összevissza hányt tárgyat lát az asztal lapján,
végre hazamehetett. Apa akkor kezdte az otthoni rendelést, amikor
hazaértek, de azért kijött hozzájuk. Ő a kezét mosta, s a hálóból
behallatszott a fürdőszobába, hogy mindenki meg volt elégedve vele, és
teljesen normális, jól fejlett tizenegy éves lány. „Teljesen egészséges!” –
mondta Anya, de úgy, mintha azt mondaná: „Teljesen beteg!”, mintha
aggódnék és szomorkodnék emiatt. Az is behallatszott, hogy Apa nevet,
megcsókolja Anyát, és azt mondja: „Aztán azért ne haragudj rá! Akarod,
hogy én foglalkozzam vele?” – „Isten ments! – felelte Anya, és majdnem
sírt. – Ha én nem tudom megváltoztatni, odalesz az önbizalmam. Csak
hagyd a gyereket!”
Az ember csak gyűjti magában az emlékeket, amelyek Apáról maradtak,
mint Marianne meg Dóra a bélyeget. Apa nem szégyellte őt soha, igaz,
hogy Apának nem volt kitüntetése, mint Anyának, és nem is beszélt a
rádióban a gyermeknevelésről. De azért mindig tudta, amit nem bírt
kimondani, és ha nagyon komolyra fordult az eset, akkor bejött hozzá
beszélgetni.
Apa mindig este jött, fürdés után, borotvakrém- és szappanillatot hozott
magával, s az éter és toroköblítő szagát otthagyta maga mögött a
rendelőben. Mikor Marianne úgy megzavarta, hogy már aludni se tudott
rendesen, Apa magyarázta el neki, hogy születnek a kisgyerekek, és ő jött
be hozzá Anyák napjának estéjén is, amikor kiderült, hogy elvesztette azt a
sárga zsebkendőt, amelyet erre az alkalomra hímeztettek velük az
iskolában. Zsófi nem tudott ajándékozni, a perselyét egy szóra kiürítette, ha
arról volt szó, hogy örömet szerezzen valakinek, de sose bírt megszólalni,
csak nyújtogatta vörösre gyúlt arccal az ajándékát, és pici korában, ha
köszöntőverset tanítottak neki, eldobta a virágot, és sírva fakadt, mikor már
a szavalásra került volna a sor.
Anyák napja olyan volt számára, mint a lidércnyomás, mert Anya szavakat
várt tőle, vagy legalábbis verset, s ő mind odaadta volna a vérét Anyának,
ha azzal meggyógyíthatta volna valami betegségből, de szavalni szégyellt,
prózában sem bírt arról beszélni, mennyire szereti Anyát. A zsebkendő,
amely úgy-ahogy megoldotta volna a helyzetet, mint Anyák napján kiderült,
valahogy eltűnt a táskájából, s mikor Kató néni átjött ebéd után, s
eldicsekedett a Marianne-tól kapott kézimunkával, ő meg csak állt, egyik
lábával a másikat simogatva, Anya szemét elfutotta a könny, és azt mondta
Kató néninek: „Zsófikának, sajnos, fejletlen az érzelmi élete.”
Apa este, mikor leült mellé, nem beszélt a zsebkendőről. Nagyapáról
beszélt, akit Zsófi nem is ismert, milyen kemény ember volt, kevés szavú,
szigorú, s mikor Nagymama olyan nagyon beteg lett, egyszer csak sírva
fakadt az ágyánál. Ő meg Kató néni csak elhűltek, olyan érthetetlen és
félelmes volt, hogy sír, Nagymama meg felnézett, és mérhetetlen
csodálkozással azt kérdezte Nagyapától: „Hát te szerettél engem, János?”
„Az emberek legtöbbjének folyton meg kell mondani, hogy szeretjük –
mondta Apa –, vagy meg kell mutatnunk úgy, hogy megértsék, különben
sok gondjuk-bajukban nem veszik észre.” Akkor sírt egy kicsit, nemcsak
önmaga, hanem a Nagymama miatt is, s az idén a tűpárnát, amelyet az
iskolában Anyák napjára varrtak, mihelyt elkészült, beledugta a Tóbiás
fejébe, hogy el ne tűnjék megint. Nem is vesztette el, Anya meg nagyon
örült, rögtön kiakasztotta a hálóban az ablakkilincsre. Év végén, mikor már
hat közepese volt, Apa azt mondta Anyának: „Most aztán én veszem elő!” –
„Ugyan – felelte Anyu, de most nem tiltakozott –, mikor lesz neked arra
időd?” – „Semmikor – mondta Apa –, nem tanulni akarok én vele, csak
megmagyarázom neki, hogy mit csináljon.” – „Sok szerencsét!” – fordult el
Anya rosszkedvűen. Ez volt az egyetlen ígéret, amit Apa nem tartott meg,
pedig mennyire várta, hogy végre megtudja valakitől, mit kell tennie ahhoz,
hogy ő stimmeljen.
Vajon Balázs bácsi tudja-e, hogy Tóbiás Tóbiás?
Ő mondta Anyának, hogy a koponyát ne adják oda, de Anya azt felelte,
boldog, hogy az a rettenetes halálfej egyszer már kinn van a házból, és
akkor ő kiállt az ablakba, nézett le az utcára, és azt gondolta, Anyának
Barnanéni miatt fáj a szíve, akinek kígyóból van a haja, pedig annak igazán
semmi értelme sincs, senki sem látott még kígyóhajú embert, de koponyája
van mindenkinek, ki lehet tapintani, nyomogatni az ember bőre alatt.
Végigcsúsztatta az ujjait az arcán, aztán megtapogatta a feje búbját is.
„Ugye, milyen ügyes kis kosár? – kérdezte Apa egyszer, míg szétborzolta a
hajat a feje tetején. – Itt laknak a gondolatok. Jól be vannak csomagolva,
mint az üvegáruk a boltban, hogy össze ne törjenek. Itt lakik a látás, a
hallás, minden, amit érzékelsz. Jó megoldás, nem? Ilyen kis helyen annyi
minden! Praktikus. A fogak is olyan okosan vannak beágyazva a helyükre.
Tóbiás igazi gavallér, megvan minden foga.”
Bárcsak Apa mindjárt megmondta volna, mit csináljon az ember, ha
stimmelni akar. Most már nem fogja megtudni soha. Pedig Apa gondolt rá,
élete utolsó percében is rágondolt. Valikától tudja, aki mellette dolgozott a
rendelőben, hogy miután rosszul lett, csak egyetlenegyszer szólalt meg már,
azt mondta: „Mondják meg Zsófikának.” Valamit üzenni akart neki, de mit?
Már nem tudta befejezni a mondatot.
Anya a könyveit rakosgatta a másik szobában. Benyitott hozzá, nézte egy
darabig. Anya még vékonyabbnak látszik ebben a fekete ruhában. A haját
bekötötte, száll a könyvekből a por. „Velünk valami borzasztó dolog történt
– gondolta Zsófika –, veled is meg velem is.” Vajon Anya megérti, miért
nyitott be most hozzá? Érzi vajon, hogy így még sincsenek olyan egyedül,
mintha mindegyikük maga van a szobában?
Anya csak azt látta, hogy Zsófi ott áll a küszöbön, bámul rá, és eszébe se
jut, hogy adogassa a könyveket, vagy kimenjen a másik portörlőért; nem
segít semmit, csak néz. Lehet, hogy az apja, szegény, mégis tévedett, és
nincs benne jóindulat, udvariasság, semmi? Irtózatos lenne! „Ha nem akarsz
segíteni, felesleges nézned, hogy más hogy dolgozik” – mondta, és egy
halom könyvet kiemelt a ládából. Zsófika sarkon fordult, visszament a
szobájába. Visszaállt az ablakhoz.
Lenn az utcakereszteződésnél éppen megváltozott a jelzőlámpa színe, a
járművek úgy lendültek neki az útnak, mint a versenyfutók. „Hát te szerettél
engem, János?” – ezt kérdezte Nagymama. Honnan tudta volna, ha
Nagyapa sose mondta, nem is mutatta neki. Anya is csak azt tudhatja, amit
lát. Visszafutott, hogy megkérdezze, nem adogathatná-e a könyveket, de
Anya már nem volt bent, a ládák sem, közben elkészült a kirakodással.
A könyvszekrény legalsó polcán ott voltak a nagy orvosi könyvek, nem
mind, csak egy pár mutatóban, a legtöbbjét elvitte Balázs bácsi. Ezt a
szürke kötésű albumot sokszor nézegette Apával, ez az Anatómiai atlasz.
Sose volt szabad magában lapozgatnia, csak Apával együtt, Apa azt
mondta, magyarázat nélkül nem szép, és ő nem is nyitotta ki soha egyedül.
A szoba még ilyenkor alkonytájban is meleg. Nyár van, július vége,
vakáció. A vizsgán azért nem tudott felelni, mert olyan borzasztóan fontos
dolog jutott az eszébe, amit azonnal végig kellett gondolnia. Vizsga előtt
eltűnt az osztálykulcs, Taki volt a napos, Takács Éva, nem találta a helyén.
„Mért nem kerested jobban? – kérdezte Márta néni, mikor végül is Székely
bácsi, a hivatalsegéd felhozta; véletlenül alákerült a zongorásterem
kulcsának. – Olyan nincs, hogy az ember meg ne találjon valamit, ha
nagyon keresi.”
Apa üzenni akart neki valamit. Talán a hiányzó félmondat is megvan
valamerre. Meg kellene keresni.
2 Az új lakáshoz az is hozzátartozott, hogy ebben nem volt Teri.
Zsófika szerette Terit, szögletes homlokát, alig látszó, lenszőke
szemöldökét, legeslegjobban meg az énekét. Ha dalolt, Zsófi letette a
füzetét, kilopódzott a konyhaajtó elé, úgy hallgatta azokat a különös
nótákat, amelyeket Teri még az öreganyjától tanult valami dunántúli
faluban; hosszú, dallam nélküli történeteket énekelt Teri, amelyekben
gyakran gyilkosságról volt szó, és majdnem mindig el is loptak valamit. „Jó
lány, csak barátságtalan!” – mondta Teriről Anya, s ilyenkor Zsófi
hallgatott, mert persze Teri is más volt, mint amilyennek Anya gondolta.
Volt egy nagyoknak való Teri, aki csak akkor beszélt, ha kérdezték, volt egy
házmesternek, közértesnek meg postásnak való is, ez bezzeg nevetett meg
dalolt meg beszélgetett mindig. Sőt volt egy harmadik Teri is, gyerekek,
szobanövények és állatok Terije, aki megint másmilyen volt, mint bárki
más, akit Zsófika ismert. Teri sose kiáltott rá, ha kinn ügyetlenkedett a
konyhán, ha eltört vagy kicsorbított valamit, ilyenkor csak annyit
dünnyögött: „Az töri, aki mossa. Aki sose mosogat, sose tör.” Teri
vadidegen, bőgő gyerekeket megállított az utcán, kifújta az orrukat,
leporolta a ruhájukat, ha elestek, s mindennap összecsomagolta a
csonthulladékot és húscafatokat, elvitte abba az irdatlan messziségbe, ahol
lakott. Neki ugyan nem volt semmiféle állata, de ismert egy kutyát, „annak
sem vetettek semmit azok a gazok, akik tartották” – hát azt táplálta. Teri a
szobanövényeket mindig a Zsófika kis ezüstpoharából öntözte, és
valahányszor a fikusz új levelet hozott, egy darabig rázogatta a fejét, aztán
azt mondta a fikusznak: „Jól van, te mafla!”
Teri a régi házban Müllerékhez fog bejárni ezután. Anya szerint nagyjából
mindegy neki, hol keres, de persze nem mindegy, mert Teri az utolsó
délutánon, amikor még náluk volt, csak ült a konyhában, a mérleget
nyomogatta, és nem énekelt egyetlen nótát sem.
Ide, ebbe a csepp lakásba még akkor is szégyen volna alkalmazni valakit,
ha nem lenne ekkora kislány a házban, aki már mindenben tud segíteni. A
régi helyen, persze, kellett bejárónő, ott volt a rendelő, a várószoba, még két
nagy szoba, a mellékhelyiségek, és Anya csak késő délután járt haza. Apa
meg otthon ebédelt, vele együtt. Most felosztották a munkát egymás között,
legalábbis nyárra, míg Zsófinak nem kell iskolába mennie. Anya kitakarítja
a maga szobáját, a mellékhelyiségeket, Zsófié a konyha, a maga kis szobája
meg a hall, és ő vásárol és mosogat is. Ebédelni nyáron, míg Anya
szabadságra nem megy, egyedül fog itthon, Anya este annyit főz vacsorára,
hogy maradjon, beteszi neki a jégszekrénybe. A napirend, amelyet Anya
Zsófi iskoláskora óta pontosan megtartatott a gyerekével, ezen a nyáron
módosult egy keveset. Ébredés, mosakodás, reggeli – ez régen is így volt,
most vásárlás következik utána, takarítás és ebéd. Ebéd után, míg Anya
haza nem jön, Kató néniéknél kell lennie, igaz, hogy Marianne külföldön
van, s így nincs kivel játszania, viszont mégis szem előtt lesz, nem pedig
egész nap egyedül a lakásban. Ötre Anya hazajön, akkorára ő is iparkodjék
vissza, attól fogva pihenhet, olvashat, csinálhat, amit akar. Zsófika most
kapott először lakáskulcsot, mert nem volt már, aki beeressze.
Mikor felkelt, látta, hogy Anya úgy ment el, hogy kitakarította a maga
lakásrészét. Korán kellett kelnie szegénynek. A tej kihűlt már, nem
melegítette meg újra, megitta úgy, vajas kenyeret is evett. A konyhaasztalon
megtalálta Anya céduláját, mit kell hoznia a csarnokból, ott volt a pénz is.
Felmosta a reggeli edényt, iszonyúan vigyázott minden csészére, tányérra.
Most nehezebb lesz az élet, ezentúl egy fizetésből élnek, nem kettőből; ha
valami kárt tesz, jobban megéreznék.
Az Anya kötényét kötötte maga elé, megcsomózta a nyakán, mert nagy
volt. Öblögette a csészéket a mosogatómedencében, s az egész, ami történt,
olyan valószínűtlennek tűnt előtte, hogy leeresztette a rózsás kistányért a
víz fenekére, s csak kavargatta az ujjával a mosogatóvizet. Még ez a
medence is idegen volt, más színű, más formájú, mint a régi. Minden olyan
lett, mint az álom. Ha télen leszállt az alkony, és Sós bácsi, a házmester még
nem gyújtott villanyt a lépcsőházban, félt lemenni a lépcsőn, a
félhomályban összemosódtak a fokok élei. Ilyenkor Apa megfogta a
csuklóját és vezette, akkor mintha kivilágosodott volna minden, könnyű lett
a lépés. Most minden olyanná vált, mint azok a téli alkonyatok, átláthatatlan
volt és bizonytalan.
Éppen elkészült a munkával, mikor Valika becsengetett. Régen ígérte már,
hogy eljön, de mindig közbejött valami, Valikának sok volt a dolga. Azt
mondta, nem tud akkor jönni, mikor Anya már itthon van, mert megint
délutános, s odaadta Zsófikának az Apa holmiját, amit végre hazahozott
nekik az SZTK-ból. Zsófi megismerte a táskát, és azonnal el is kapta róla a
szemét. Az Apa rosszabbik aktatáskája volt, csúnya, kopott, régimódi
jószág, tavaly csináltatott rá új fület, mert Apa ragaszkodott hozzá, azzal
járt hajdan egyetemre. A Valika szandálját figyelte, két fehér pánt keresztbe
ment a lábán, kettő meg ferdén. „Beszéljünk mindig rövid, értelmes
mondatokban!” – ezt tanította Márta néni. Vajon Valika megérti ebből a
dadogásból, mit akar megkérdezni tőle?
Valika megértette, csak hirtelen nem tudott mit válaszolni. Hiszen hallotta
ő, mit mondott utoljára az a szegény apja, de nem volt annak a mondatnak
semmi értelme. A Zsábás volt bent a rendelőben, még azt is öltöztetni
kellett, mert ijedtében sehogy se találta a kabátujját. Szegény Nagy Gábor,
már mikor bejött, látszott rajta, hogy valahogyan másmilyen, mint
egyébkor, olyan volt a színe, mintha valaki szürkére mázolta volna az arcát,
de azért csak bolondozott, mint szokott, sőt tán még beszédesebb volt, mint
egyébként. Neki folyton ki kellett futkosnia, mert Vera, a Somogyi főorvos
Verája nem jött be aznap, és a Somogyi rendelőjében senki se volt, aki
segített volna kikeresni a betegek kartonját, hát neki kellett egész délután
ide-oda rohangálnia a két rendelő között, még szerencse, hogy egymásból
nyílnak az ajtók. Ő a másik szobában volt, amikor Nagy Gábor rosszul lett,
előbb még a nevetését hallotta, ahogy a Zsábással tréfált, aztán szaladt ám,
az öreg meg kiabált, s mire ő berohant Somogyival, ott találta szegényt az
asztalra borulva. Nem szólította ugyan a nevén, de megismerte még, látszott
a szemén, hogy tudja, ki áll mellette. Olyan volt, mint aki szégyelli magát
egy kicsit, hogy ilyen illetlent művel az SZTK-ban, orvos létére meghal a
betegek szeme előtt. Nem is mondott semmit aztán, még annyit se, hogy
„jaj”, csak azt az egyetlen félmondatot.
Persze ezt így nem lehet elmondani ennek a szegény kislánynak. Elég, ha
ennyit felel, hogy nem tudja, miféle üzenetet kellett volna átadniuk neki.
Hogy a beteg se hallott többet? Hát azt bizony nem kérdezte, de valahogy
az az érzése, hogy nem, mert akkor a Zsábás mondta volna, ott topogott az
még egy darabig a folyosón, azt se tudta, melyik lábára álljon. Hogy ki volt
a beteg? Biz ő nem tudja a nevét, ők minden járóbeteget úgy hívnak, amivel
kezelik, ez az öreg volt a Zsábás, mert a zsábáját gyógyították. Persze azért
megtalálja a kartonját, ha nagyon keresi; ha átlapozza valamennyit, majd
ráismer. De minek kellene az Zsófikának? Tudni szeretné? Hát ha ez a szíve
vágya, majd kikeresi és megtelefonálja. Rémlik, hogy Pongrácz a
vezetékneve, de ők csak úgy hívták, hogy Zsábás. Van egy Juhász Aranka
nevű betegük, azt Fájvirágnak keresztelték, mert hetente valami más,
titokzatos csontnyilallásról panaszkodik, aztán soha sincs semmi baja. Hát
csókoltatja Anyát, és Zsófika legyen jó kislány, majd felszalad hozzájuk
időnként. Hogy mikor telefonálja meg a Zsábás nevét? Még ma, most
egyenesen az SZTK-ba megy, mihelyt beér, kikeresi a kartonját, ráismer,
mert be van csípve a széle.
Mikor Valika elment, Zsófi kinyitotta az aktatáskát. Két könyv volt benne,
feljegyzések, egy zacskó cukor és egy négyszögletes, üres doboz. Zsófika
gyűjtötte a dobozokat. Apa mindig hazahozta neki az SZTK-ból, ami kis
gyógyszeres doboz kiürült. A cukor a szokásos Apa-cukor volt, málna, Apa
mindig ezt vette, ha moziba mentek vagy kirándulni, ennek Apa-szaga volt
és Apa-íze. Persze, hiszen másnap moziba készültek. Kivett egy szemet, de
aztán mégsem ette meg, zacskóstul beletette a dobozba, és eldugta a
konyhaszekrényben, abba az alsó fiókba, amely az övé volt. A könyveket
meg cédulákat bevitte az íróasztalra. Anya egyetlen dobozt sem engedett
elhozni a régi lakásból, azt mondta, nem gyűjti a lomokat.
Most mégis van egy doboza megint.
A takarítás elég könnyen ment, csak az ágyazás nem akart sikerülni, a
párnák nem feküdtek el simán a rekamié fiókjában. Míg kínlódott velük,
egy darabon lesúrolta a politúrt. Anya meg fogja látni, Anya mindig
mindent meglát, és Anya világéletében ügyes volt, gyors, ha háztartási
munkát kellett végeznie. Míg a tükröt törölgette, megállt a kezében a
portörlő. Nézte két kurta copfját, hosszú nyakát. Vajon milyen lehet ő, mit
gondolnak róla, akik látják? Anyának rengeteg vörösesbarna haja van,
csepp keze, csepp lába, zöldes szeme, és olyan vékony, mint egy fiú. Anya
nem szép. Apa kopaszodott, hórihorgas volt, a hátát egy cseppet görbén
tartotta, a szemüvege lecsúszott az orranyergéről, mint a bagolynak. Ó, Apa
gyönyörű volt! Ő tulajdonképpen Anyához hasonlít, olyan az arca, mint az
övé, neki, sajnos, csak a keze szép, mert azt Apától örökölte. Nagy keze
van, csontos, hosszú ujja, mint az Apáé. Csodaszép a keze! Szegény Anya
most ott ül az Intézetben, és azt hiszi, ő már meg is vásárolt. Nem mer
pedig elmenni a csarnokba, míg Valika ide nem szólt, s meg nem tudja,
kicsoda az a Zsábás.
Anya egyébként nem volt most az Intézetben. Kilenckor elment a
Művelődésügyi Minisztériumba értekezletre, azt hitte, ebédig is odamarad,
de aztán tíz után befejeződött a tanácskozás, és Anya felhasználta a váratlan
szabadidőt, elment meglátogatni a Zsófi osztályfőnökét. Szabó Márta
azonnal felkereste Zsófikát, mikor a Gábor haláláról értesült, sőt a
temetésre is kijött egypár gyerekkel. Illik, hogy visszaadja a látogatást, idén
úgyse sokat járt be az iskolába. Ha jól meggondolja, egyszer volt bent, még
év elején, aztán többet nem ment. Neki annyi dolga volt az utóbbi időben,
nem ért rá bejárni az iskolába.
Ez, persze, nem igaz. Ráérni éppen ráért volna, de nem szeretett találkozni
Szabó Mártával, kínos volt számára, hogy éppen ő a Zsófika osztályfőnöke.
Szabó Mártával együtt járt egyetemre, sőt iskolatársak voltak már
középiskolában is, ő az első padban ült a későbbi sógornőjével, Nagy
Katóval, Márta meg közvetlenül mögöttük, a másodikban. A pedagógiai
vizsga eredményhirdetése után is egymás mellett állottak a Tanárképző
vizsgatermében, s Pallay professzor nem csak neki, Mártának is azt mondta,
mikor gratulált, hogy azt szeretné, ha ott maradna mellette a Pedagógiai
Szemináriumban. Mindkettőjük eredménye azt bizonyítja, hogy szép jövő
áll előttük. Ő akkor azt érezte, mindent elért, amit szeretett volna, de Szabó
Márta elnevette magát, és valami olyat felelt: nem azért tanult, hogy beüljön
az Egyetemre, hanem hogy gyerekeket tanítson. Sokáig el is vesztette
szeme elől, s csak akkor találta meg újra, mikor az első osztályba kerülő
Zsófit vitte beíratni, s kiderült, hogy Szabó Márta éppen abban az iskolában
dolgozik, ahová az ő lánya jár, a felső tagozatban tanít magyart.
Mikor megismerték egymást, persze összecsókolóztak. Eleinte ritkán
találkoztak, mert míg Zsófi alsós volt, tanító nénik tanították. Csak amikor
ötödikes lett, s a Márta osztályába jutott, kényszerültek ismét megújítani a
régi ismeretséget. Az első lépést Márta tette meg, eljött hozzájuk
osztályfőnöki látogatásra. Zsófika annyira zavarban volt, hogy egy szavát se
lehetett hallani.
Őt is eléggé feszélyezte a vendég, de azért volt miről beszélgetniük,
elsorolták a régi évfolyamtársakat. Akkor tudta meg, hogy Márta néhány
évig vidéken tanított, onnan hozták fel a fővárosba, ő is elmondta, hogy
négy évig dolgozott az Egyetemen, aztán a Kísérleti Neveléstudományi
Intézetbe került.
Márta sose mondott rosszat Zsófikáról, de a puszta tény, hogy tanúja lett
annak, milyen közepesen tanuló gyereke van, annyira zavarta, hogy ha
lehetett, messzire elkerülte az iskolát. Tudta, hogy a könyveit, főleg a nagy
gyermeklélektant, délutáni és esti tanfolyamokon ismertetik, bírálják a
tanárok, s még a saját művétől is elment a kedve, ha eszébe jutott, hogy
Szabó Márta javítja a Zsófi összekapott, elnagyolt dolgozatát, s azon mulat
magában, milyen jó könyvet ír ez a Papp Judit, s mennyire nem tudja
nevelni a saját gyerekét.
Zsófikát nem lehetett sehová sem elküldeni idegen helyre, mert csak állt az
ajtóban, nem mert csengetni sem, fél lábával a másikat simogatta, s ha nem
jött ki véletlenül valaki, s nem kérdezte meg, mit akar, elálldogált akár egy
óráig is. Zsófikát igazában egyetlen tantárgy sem érdekelte, a legcsekélyebb
érdeklődést vagy részvétet sem mutatta senki gondja-baja iránt, mindent
összecsapott vagy egyszerűen meg se csinált. Könyvének sikere és Zsófika
annyira nem illettek össze, hogy gondolni sem szeretett az iskolára.
Márta szemben lakott az iskolával, egy csepp kis régimódi, földszintes
házban, ablakának párkánya szinte egy vonalban húzódott a járókelők
fejével. Éppen dinnyét főzött be; mikor megérkezett, akkor kötözte az
utolsó üvegeket. A szoba díszhelyén, egy kis állványon, valami rettenetes
külsejű, karmazsinpiros szív állott, fából volt a szív, felületére pedig
rengeteg apró, kerek fémtárgyat rögzítettek; egy sereg pici valamit, ami
leginkább egy miniatűr cipőkrémes doboz tetejéhez hasonlított, de a
valóságban alighanem rúzsbetét volt. Minden dobozka belsejébe bele volt
ragasztva egy préselt virág, s a szív tetején arany betűk hirdették, hogy
pedagógusnapi emlék. A falon egymás mellett berámázott, nagy
csoportképek sorakoztak, padokon ülő, álló, mosolygó és komoly kislányok
megnagyított osztályképei. A képeken a legkisebb kislány mindig egy
zsámolykán ült, nagy papírpajzsot tartott a kezében, amelyen az osztály
száma és az iskolai év feketéllett. A legutolsó képen már Zsófika is ott állt,
a pajzsot tartó kislány háta mögül hunyorgatott rosszkedvűen.
„Zsófi szakasztott olyan lesz, mint én – gondolta Anya. – Ugyanaz a haja, a
szája vonala, még csak a szeme színe, vágása is. Szép, vékony kislány lesz
belőle, csak ne volna olyan rút kamaszkeze szegénynek. Istencsapása, hogy
éppen ezt örökölte el Gábortól. Hogy néz ezen a képen, hunyorog, morcos,
nem szereti, ha fényképezik. Olyan, mint egy rosszkedvű kis manó, se
humor, se ambíció nincs benne egy szikra sem. Ha nem volna közepes
rendű, fel lehetett volna vétetni az Úttörőbe, de hát gyenge tanuló, az ilyen
csak üljön otthon délután, és írja a leckéjét. Rettenetes ez a szív itt, hogy
lehet ilyesmit tartani az ember lakásában. Márta éppúgy harminchét éves,
mint én, de sokkal öregebbnek látszik. Ha gyakorló pedagógusokat hívunk
be valami munkára az Intézetbe, ez sose jelentkezik. Mártában sincs
ambíció, akárcsak Zsófikában.”
„Egy vonás sincs belőled a lányodban – gondolta Szabó Márta. – Hogy
hasonlít hozzád, hogy a haja színe ugyanaz, meg úgy is néz, ahogy te
szoktál, mikor kicsi voltál, nem jelent semmit. Nem te beszélsz belőle, nem
te hallgatsz, nem te nem figyelsz, ha hirtelen rászólok. Te figyelnél, ó,
mennyire figyelnél, te megtennél mindent, hogy előbbre juss, hogy kitűnj,
hogy észrevétesd magadat, mert te szorgalmas voltál világéletedben, olyan
szorgalmas, hogy körben legyilkoltál volna mindenkit, csak magad
maradhass az első helyen. Írhattál hetvenhét könyvet, azért csak az vagy,
aki voltál, Papp Judit, aki hátulról előre és elölről hátra tudja a leckéjét, és a
legszebb dolgozatot írja a tavaszról, mert összeolvasta róla az összes
Goethe- meg Heine-verseket meg egy meteorológiai szakkönyvet és a nagy
Botaniká-t, csak sose járt erdőben május táján, és nem tudja biztosan,
milyen illata van a gyöngyvirágnak. Te csak azt veszed észre megint, ami az
orrod előtt van, a közepeseket a Zsófi bizonyítványában, mit tudod te azt,
hogy ez a gyerek csupa ambíció és figyelem, csak valami mást ambicionál,
másra figyel, mint ami neked eszedbe juthatna valamikor. Olyan még, mint
egy gömb, nem tudom megfogni, nincs sarka, aminél fogva meg lehetne
támasztani egy szilárd felületen, ide-oda gurul. Valami titka van, valami
rugója, mint egy kis szerkezetnek, aminek az érintésére egyszer majd
kinyílik, majd rájövök egyszer, hogy mi, én mindig rájövök az ilyesmire,
csak legfeljebb nem tudom jól megfogalmazni, és nem írok róla könyvet. A
könyveket csak írd te. Egyszer majd valaki megmondja a szemedbe, mit
tartunk mi idebenn az iskolában a könyveidről. Nem változtál semmit, tíz
évvel látszol fiatalabbnak, mint amennyi vagy. Persze, jó festékeket
használsz, Lenthéricet, ennek a szívnek a közepéről, amit úgy bámulsz,
éppen a te rúzsbetéted potyogott le először, az a nefelejcses, mert a lányod
rosszul csirizelte oda, én illesztettem vissza nagy nehezen. Ha közelebb
mennél, láthatnád a nevét is a virág alatt: Szeretettel: Nagy Zsófia.
Képzelem, milyen nehezére esett megcsinálni. Zsófi szégyelli megmutatni,
ha ragaszkodik valakihez. Nem tetszik neked ez a szív, látom a szemeden,
vásárinak érzed.”
„Borzasztó ez a lakás – gondolta Anya –, nem tudok már hová nézni. Miért
nem dobja ki azt az iszonyatos szívet? És a telefon alatt valami
keresztszemes terítő, piros nyuszikák. – Borzasztó! Hogy tud ilyen
környezetben élni?”
Otthon, az ő lakásában, most szólalt meg a telefon. Valika azt közölte
Zsófikával, hogy a Zsábást Pongrácz Istvánnak hívják, munkaadója az I.
kerületi Tanács, és a foglalkozása portás.
3 A telefonkönyvből nem derült ki semmi.
Zsófika kilenc Pongrácz Istvánt talált benne, de egyiknek a foglalkozása se
volt portás. Utóbb az is eszébe jutott, minek lenne egy portásnak otthon
telefonja, mikor egész nap a fülkéjében ül, és onnan akármikor telefonálhat.
Otthon már nem is akarhatja hallani az örökös csengetést. De akkor honnan
tudja meg a címét? Kihez fordul az ember ilyenkor? Az egyetlen, aki
tanácsot tudna adni, Apa, de Apa nincs. Pici kora óta iszonyodott
megkérdezni valakit, kérni is szégyellt, a Közértben sose szólalt meg addig,
míg az elárusító meg nem tudakolta, mit akar, inkább végigvárt mindenkit,
csak ne kelljen jelentkeznie. Tavaly a kiránduláson nem azért késett el a
sorakozásról, mert engedetlen volt, hanem mert két hetedikes állt a kútnál.
Az egyik beszorította a kezével a kút száját, úgy beszélgetett, ő meg nem
mert szólni neki, menjenek odébb, mert vizet szeretne csorgatni a
kulacsába, csak várta, hátha maguktól is elmennek, de nem mentek el,
közben a virág, amit szedett, elhervadt, a szoknyája meg vizes lett, és a
végén beírták a kiskönyvébe, hogy csavarog, pedig csak a hetedikesekre
várt a víznél.
Még nem is vásárolt. Anya kelkáposztát hagyott a jégen, az jó főzelék. Ha
Valika megint jelentkezik, meg lehetne kérni, tudja meg, hol lakik a Zsábás.
Viszont Valika esetleg elkezd kíváncsiskodni, hát akkor mégse. Különben
is, néha hetek telnek, és nem találkozik Valikával. Mást kellene csinálni. Ha
Pongrácz Istvánnak az I. kerületi Tanács a munkaadója, akkor Pongrácz
István bizonyosan ott portás, nem is kell a lakásán keresni, a munkahelyére
is el lehet menni. A Tanács nincs messze, közel fekszik a régi lakásukhoz.
A portás a bejárat mellett szokott ülni, egy üvegfalú, kis szobában. Az
ember odamegy, bekopog, megmondja, mit akar…
Nem, ezt azért nagyon meg kell gondolni. Mit mond neki, ha odaér?
Köszön, bemutatkozik – nem. A nevét nem meri megmondani. Hát akkor
egyszerűen csak megkérdezi tőle… De minden előzmény nélkül nem
kérdezheti meg, amit szeretne. Hát előbb majd beszélgetni kezd vele. De
miről lehet ilyenkor beszélgetni? Ő még sose mert megszólítani senki
idegent.
Fél egy. Most lemegy a csarnokba, megvásárol, útközben visszafelé esetleg
felszalad a régi házba, megkeresi Terit Mülleréknél, megkéri, kísérje el.
Azaz dehogy, hiszen Terinek dolga van ilyenkor, meg aztán akkor Terinek
kellene megmondani, miről van szó. Nem szól Terinek. Valikának se. Apa
neki üzent. Ez titok.
A paradicsom újra lejjebb ment húsz fillérrel; gyönyörű krumplit kapott.
Dinnyét vett, nem barackot, bár barack volt felírva, de nagyon zöldnek
látszott, nem enni valónak. Húst nem szeretett venni, a mészárosok bódéja
olyan eleven volt, piros és síkos. A halas részen se járt szívesen, ott
mocsárszag volt, a fémasztalon itt-ott pikkelyek. Anya azt írta, hozzon
valami virágot is, tátogót vett, az soká tart.
Ha balra megy, átvághat a Barna utcán, s öt perc alatt otthon van. Nem
fogja megmelegíteni a kelkáposztát, csak úgy eszi meg, ahogy a jégről
kivette, s olyan lesz, mint a krém. A Barna utcán megy haza, mert nagyon
éhes, sokat ugrált takarítás közben. Ha jobbra fordulna a csarnok mellett,
érintené a Tanácsházat, de az kerülő lenne, és a szatyor nagyon nehéz,
három kiló krumpli van az alján. Anya nem sétára írta össze a
vásárolnivalót, hanem úgy, hogy csak lemegy, és rögtön siet is haza. A
szatyor belevág a karjába, alig bírja. Milyen jó szaga van a
gombásasztalnak, erdőszaga, esőszaga! A gomba tulajdonképpen penész. A
gombában nincs klorofil. Otthon betekeri valamivel a szatyor fülét, akkor
nem fog vágni. A dinnyét behűti. Kilépett a csarnok déli kapuján, a Barna
utca vége felé, ment egypár lépést, aztán a másik karjára vette a szatyrot, és
elindult az ellenkező irányba. A három kiló krumpli, a hús meg a dinnye
féloldalasra húzta a vállát, olyanná görbült az árnyéka, mint egy kis púposé.
A Tanácsház háromemeletes épület volt, földszinti ablakain rács. Nagy
üvegajtaja két oldalán szobor, jobbról egy kőasszony, a karján kisgyerek,
kezében sarló, csupasz lábujjai akkorák voltak, mint egy tolltartó. A másik
oldalon kalapácsos férfi állt, annak sapkája is volt meg cipője. Ki és be
emberek jöttek-mentek, a bejárati lépcső alján pad is volt, Zsófika letette a
csomagját és leült. Sokáig figyelte a Tanács forgalmát, de egyetlen
magányos gyereket sem látott bemenni. Pörkölt a nap, a haja egészen
átlangyosodott, ahogy ült, és bámulta az ajtó széles üvegjét. Ha az
ötvenötödik ember is kilép, fogja a szatyrát, és bemegy ő is. Bemehet, ma
mindenki bemehet, aki akar, ott a tábla a kilincs mellett: Szerdán egész nap
félfogadás.
Az ötvenötödik ügyfél egy síró öregasszony volt. Mikor elhaladt Zsófika
mellett, elejtette a zsebkendőjét. Feladta neki, az öregasszony meg se
köszönte, csak sírdogált tovább, s a szemét nyomkodta a zsebkendővel. Túl
az üvegen meglepő hűvös csapta meg, szinte hideg, mint egy templomban,
a piros-fekete kockás kőpadló olyan volt, mint egy sakktábla. A bejárati
lépcső széles lépcsőházban folytatódott, jobbra ruhatár volt, mint valami
moziban, a bal oldali falon nagy, barna fabetűk: PORTA.
A fülke ablaka mögött ott ült Pongrácz István, és éppen ebédelt. Tálca volt
előtte az asztalon, azon valami lábas, abból kanalazott. Ellenzős sapka a
fejében. Ha elhozta volna a pénztárcáját, most vehetne egy kiflit, és míg a
büfé előtt áll, talán eszébe jutna valami, de nem hozott táskát, és a vásárlási
pénzből nem maradt semmi, mert a dinnye nagyon nagy volt.
Tulajdonképpen most már talán haza is mehetne, látta Pongrácz Istvánt,
kerek feje van, fekete szeme, kék egyenruhája. Ha legközelebb idejön, már
nem fog ilyen nagyon félni. Majd akkor megszólítja, beszél vele. A szatyrot
megint átcserélte a kezében.
A portás elkészült az ebédjével, letette a villáját. Azért az lenne a legjobb,
ha most hirtelen kitalálná, hogy ő kicsoda, miért jött, és lehúzná az ablakot,
kiáltana valamit, valami olyat, hogy „Apád azt üzente, Zsófika…” –, és
megmondaná, mit üzent. Akkor ő mindjárt el is mehetne haza.
„Miért félsz tőlük annyira? – kérdezte egyszer Apa, mikor a Városmajorban
sétáltak. – Ha udvarias vagy az emberekhez, ők is udvariasak lesznek.” Ő
csak hallgatott, nem válaszolt, valami kavicsot rugdosott, Apa meg a
madarakat figyelte, Apának nem kellett mindig mindenre válaszolni. Akkor
arra gondolt, hogy egyszer, mikor még pici volt, Anya átküldte a
tejfelesköcsöggel Bús bácsiékhoz, ő meg elnézte az ajtót, eggyel hamarabb
kezdte rugdosni a küszöb deszkáját, mint kellett volna, nem Búséknál,
hanem Demeter néninél. A köcsög nagy volt, akkora, hogy csak két tenyér
között lehetett tartani, nem bírta átfogni fél kézzel. Így hát csak rúgni tudott,
csengetni nem, nagy sokára ki is nyitották az ajtót, de nem Bús néni nézett
ki, hanem Demeter néni, akkor jött rá, hogy nem jó helyen dörömbölt, de
akkorára már lerúgta a zöld festék egy részét az ajtó aljáról. Demeter nénin
csak pongyola volt, alatta meg semmi, akkor bújhatott ki az ágyból. Mikor
meglátta, hogy ő áll az ajtó előtt, megpofozta, a köcsög is kiesett a kezéből.
Otthon nem mondta meg, mi történt, annyira szégyellte magát, csak sírt, és
akkor Anya is megbüntette. Azóta mindig fél, hogy mást is elejt, nem csak
a köcsögöt, becsöngetni meg nem mer sehová sem. Butaság, de így van.
Az üvegablak leereszkedett, a portás kiszólt:
– Mit akarsz itt, kislány? Kit keresel?
„Válaszolni – gondolta Zsófika –, értelmesen válaszolni, hogy mindjárt
megértse, miről van szó, és ne haragudjék, hogy zavarják.” Ó, ha kitalálná
magától is, miért ácsorog itt előtte! De hátha ráismer? Hirtelen jobban
odafordult Pongrácz István felé, aztán elszomorodott. Igaz-igaz, hiszen ő
Anyához hasonlít, és most a kezét se tudja megmutatni, mert a másikon ott
lóg a szatyor.
Így ebédtájt csökkent egy kicsit a forgalom. A büféslány rákönyökölt a
pultra, és a szájába vett egy szem cukrot.
– Néma – mondta, és a portásra kacsintott.
Pongrácz István kijött a fülkéjéből. Zsófika nagyot nyelt, hátrább lépett
előle. Alacsony ember ez a Pongrácz, kövérkés, vidám szemű. Milyen
ügyes orvos volt ez az Apa, olyan fürgén jár, mintha sose lett volna zsábás.
De azért most nem akar beszélni vele, elég mára, hogy látta, inkább
hazulról felhívja itt a Tanácsban telefonon. Ha most gyorsan nekifut az
ajtónak, kiér, mielőtt a portás idelépne hozzá. Csakhogy a kijáratot
elsötétítette valaki: kitárták az ajtó két szárnyát, s egy íróasztalt cipeltek
keresztül az előcsarnokon. Zsófi csak állt.
– Hetes szoba balra – kiáltotta Pongrácz a munkásoknak. Most már odaért
Zsófika mellé. Egyáltalán nem látszott barátságtalannak, nevetett, és
rágyújtott egy cigarettára.
– Na, kinek vagy a lánya? – kérdezte. – Apádat várod vagy anyádat?
– A zsába miatt jöttem – suttogta Zsófika.
A portás elnevette magát. Három széket is felvittek még az íróasztal után,
egy lányt el kellett igazítani a lakásügyi osztály felé.
– Negyedik emelet három – mondta Zsófikának. – Egészségügyi. De jó
helyre jöttél te, mondd? Nem az SZTK-ba kellene menned? Vagy a
szociálisra, segélyért? Kinek van zsábája?
– Pongrácz bácsinak – felelte Zsófika.
Most már majdnem vidám volt, túlesett a nehezén. Nemsokára el is mehet,
és alapjában véve nem is volt olyan iszonyú, csak a felnőttek mindent olyan
lassan értenek meg.
– Ki az a Pongrácz? – kérdezte Pongrácz István.
Zsófika elhűlt, el is szomorodott. Azért ez nem szép.
– Te – hajolt előre a büféslány –, Pongrácz Jancsit keresi ez a Műszakiról.
– Nem Jancsi – mondta Zsófika –, István.
– Olyan minálunk nincs – rázta fejét a portás. – Pláne zsábás. Nálunk csak
János van Pongráczban, de az makkegészséges. Az nem lesz jó?
A felnőttek, sajnos, gyakran hazudnak. Kató néni például majdnem mindig
hazudik, a haját is hazudja, mert az voltaképpen barna, csak ő szőkére festi,
és azt is, hogy a fogorvoshoz jár, pedig a régi lakásukból mindig lehetett
látni, hogy a Kankalin-eszpresszóba megy, onnan lesi órákig, merről felől
jön haza Kálmán bácsi. És persze Kálmán bácsi is hazudik, mert
legtöbbször nem a Múzeumból jön, hanem Dóráéktól, és hazudik Marianne
is, de hát ő még gyerek. Anya nem hazudik, csak van, amire ezt mondja:
„Erről nem kell beszélni!” – „Ez nem kellemes téma.” Apa nem hazudott
soha. Soha! Mikor a manduláját kellett kivenni, a kórházajtóban azt mondta
neki: „Ez ronda lesz, öregem, de szerencsére nem tart soká. Legjobban az
injekciók fájnak, ha azokon túlestél, már könnyebb. De azért ronda lesz. Ne
haragudj, muszáj kivétetni a manduládat!” Mért hazudik Pongrácz István?
És mit tehetne egy gyerek, ha valaki eltagadja magát? Ugyan mit? A hús
fagyasztott volt, most kezdett kiengedni, csepp csepp után hullt a szatyor
nejlonszemein át, a krumplikon keresztül, a lábára.
– Na – mondta a portás. – Jó lesz Pongrácz Jancsi, vagy mégy haza innen?
Még most is tagadja! Zsófika sarkon fordult, indult kifelé. Most valaki
kiszállt a liftből, és odakiáltott Pongrácz Istvánnak:
– Mondja, Kovács kartárs, nem adta le a feleségem a mozijegyeket?
A portás azt mondta, igen, visszament a fülkéjébe, kihozott két jegyet.
Zsófika csak állt és nézte. Kovács. A büféslány megint a szájába tett egy
szem cukrot. Ennek is olyan szalmaszínű szemöldöke van, mint Terinek.
Hát ha ez Kovács, és nem Pongrácz, akkor nem lehet a Zsábás, és akkor
legjobb, ha tüstént hazamegy, mert hiába jött. De ha elmegy, és nem szól,
akkor a mondat eltűnik valamerre, örökre eltűnik, minél több idő telik el az
Apa halála után, annál mélyebbre kerül valahová. Muszáj megszólalni.
Muszáj értelmesen beszélni! Muszáj! Muszáj!
– Én Pongrácz István portást keresem – mondta Zsófika, sokkal
hangosabban és értelmesebben, mint bármikor bármilyen órán, felelés
közben. – Azt a portást, aki az I. kerületi Tanácsnál dolgozik.
A portás ránézett.
– Ja vagy úgy! Miért nem beszélsz értelmesen? – Kinyújtózott,
megropogtatta a vállát. – Ha minálunk van alkalmazásban, az nem azt
jelenti, hogy itt dolgozik a házban, hanem hogy mitőlünk kapja a fizetését.
Érted? Ha portás, lehet a Klinikáé vagy a Kőzettár portása, vagy az
Éremmúzeumé, akármifajta intézményé, aminek mi vagyunk a gazdája. Itt
minálunk nincs, mert itt ketten vagyunk portások, Lukovics meg én, de
Lukovics most szabadságon van, én meg, látod, nem vagyok Pongrácz,
hanem Kovács. A te Pongráczod az valahol másutt lehet a kerületben.
– Merre keressem? – kérdezte Zsófika.
– Eriggy fel a személyzetire, osztán, ha nincs sok dolguk, majd kikeresik
neked a létszámból, merre leled. Első emelet hét, az van kiírva, hogy
Fehérvári. Akarsz liften menni?
Nem, az túl gyors, inkább felmegy a lépcsőn. A hús összecsepegtette a
zokniját is, s most már mind a két karja fájt. Olyan éhes volt, hogy szinte
már nem is kívánt enni. Gondolkozni szeretett volna, de arra nem volt idő.
Lassan három óra lesz, egytől fél háromig ült kinn a Tanács előtt a padon,
és számolgatta a feleket ötvenötig. Már túl kellene lennie az ebéden, túl a
mosogatáson, most kellene megérkeznie Kató nénihez. Első emelet hét.
Fehérvári. Most már könnyebben megy a kérdés, ha az ember sokáig
gyakorolja, meg is lehet talán szokni.
– Pongrácz István portás? – kérdezte a tisztviselő. – Megkeresem, de előbb
meg kell mondanod, minek kell az neked.
Maga se értette, miért, de ennek az idegennek el tudta mondani. Igaz, hogy
egyedül voltak a szobában, meg félhomály is volt, mert a redőnyöket
leeresztették a nagy melegben, s így könnyebben esett beszélni. A bácsi
nem szólt semmit, csak cigarettázott. Teljesen újszerű élmény volt, hogy így
önállóan érintkezik és beszél valakivel; az iskolán és a családon kívül sose
forgott idegenek között. Az is rendkívül meglepte, hogy a tisztviselő eleinte
nem szólt semmit, aztán egyszer csak ránéz, nagyot nyel, és hirtelen megint
lesüti a szemét. Megérezte, hogy sajnálja őt, és amit sose tett családtaggal,
de Terivel, Valikával, sőt még Dórával sem, odament az íróasztalhoz, az
idegen itatósa mellé hajtotta a fejét, és sírt egy kicsit. Volt abban valami
elmondhatatlanul jó, hogy ez az ismeretlen nyelt, aki eddig nyelt, az mind
rokon volt, ismerős vagy barát, hát természetes, hogy nyelt, az lett volna a
furcsa, ha nem teszi. De ez a Tanácsbácsi idegen volt, soha nem látta Apát,
nem járt náluk, és mégis megsajnálta őt. Ettől hirtelen olyan érzése támadt,
mintha már réges-régen ismerné.
A bácsi nem vigasztalta, még csak meg se simogatta, hanem fiókot huzigált,
egy P betűs fiók mélyén keresgélt, zöld kartonlapokat tanulmányozott egy
darabig, aztán végre megtalálta, amit akart, megmondta Zsófikának, amire
kíváncsi volt, sőt még egy cédulára is felírta a Pongrácz István címét, hogy
valahogy el ne felejtse. Mikor átvette, kétszer is megköszönte, aztán
jobbjában a szatyrot cipelte lefelé a lépcsőn, baljában meg a cédulát
szorította. Negyed négy volt. Kinn perzselt a nap, az aszfaltban megmaradt
a nők tűsarkú cipőjének a nyoma. Zsófika csak lépegetett hazafelé, az
útkereszteződéseken jobbra-balra tekintett, ahogy az iskolában tanulta.
Mikor felért a lakásba, le kellett ülnie a lábtörlő-szőnyegre, mert a kulcsot a
szatyor legaljára tette, mikor indult, s az most is ott volt, csak éppen rajta a
dinnye, a krumpli, a virág meg a hús, melynek papírja szétmállott a
húslétől.
Nem kívánta már az ebédet. A szatyrot otthagyta a konyhaasztalon, ki se
rakodott belőle, még a tátogót se tette vízbe. Lábat se mosott, pedig rá volt a
bőrére száradva a húslé. Bement az Anya szobájába, és lefeküdt a díványra.
Csak öt percig fekszik, míg végiggondolja, mit tegyen. Csak ötig. Olyan
fáradt és olyan szomorú, hogy muszáj lehunynia egy kicsit a szemét.
Mikor felébredt, Anya ült mellette, a homlokát a kezébe hajtotta és
könnyezett. Az óra fél hatot mutatott. Anya kinyitotta összeszorított balját,
kivette belőle a Tanácsbácsi céduláját, amelyen elmázolódtak a betűk, véres
volt a cédula a húslétől, valami gusztustalan papírrongy lett belőle. Anya
azt suttogta, hogy az első napot, amikor magára hagyta, azzal kezdi, hogy
nem ebédel, a jóisten tudja, merre csavarog, kinn a lábszőnyegen, az ajtó
előtt szétszórta a krumplit, Kató néninél nem volt, a konyhában ott
büdösödik a hús, és a dinnye megrepedt – és miért is verte őt meg az isten
ilyen gyerekkel.
Zsófika mocskos lábát nézte, piszkos szandálját, mely nyomot hagyott a
rózsaszínű díványtakarón, és arra gondolt, hogy Pongrácz István portás
munkahelye az I. kerületi Apáczai Csere téri leányiskola, az az iskola,
ahova ő jár, és ezek szerint Pongrácz István portás az a kapus Pista bácsi,
akitől azóta retteg, mióta iskolába került, mert annak ember még nem vette
egy jó szavát, csak ordít, mint a sárkány, hogy borzalom még csak hallgatni
is, és hogy ezek szerint ő Pongrácz István portást éppen hatodik éve ismeri.
4 Olyan nyarat még nem élt meg, amikor az iskolában ne tataroztak volna.
A főkapun nem is lehetett bemenni, hátra kellett kerülnie az oldalkapuhoz.
A korrepetálás rendje is ott függött, nem a főbejáratnál. Ilyenkor nyáron
tantárgyanként és nem osztályonként volt foglalkozás, és csak a
bukottaknak, de az ő osztályuk kivétel volt, mert Márta néni hetenként
háromszor mindenkivel foglalkozott az osztályából, aki csak bejött. Anya
nem akart hinni a fülének, mikor bejelentette, hogy ezen a nyáron ő is eljár
Márta néni korrepetálásaira. Nem esett jól, hogy Anya betelefonált az
irodába, és ellenőrizte, van-e valóban foglalkozás abban az időpontban, de
Anyának a maga szempontjából azért igaza volt: honnan tudhatná, hihet-e
neki ezentúl, mikor tegnap nem ment el Kató nénihez, és nem tudott számot
adni a délelőttjéről.
Milyen más az iskola ilyenkor nyáron! Ha nem járkálnának az
építőmunkások, egy lelket se lehetne látni idebenn, se gyereket, se tanárt.
Tőlük Rózsa Ica bukott meg és Pető Margit: Rózsa mindjárt vizsga után
elutazott, Pető meg nem olyan gyerek, hogy bejárna tanulni. Márta néni
majd nagyot néz, hogyha meglátja! Még csak háromnegyed három van, ha
végigmegy a folyosón, s aztán fel, az osztálytermek felé vivő kislépcsőn, a
kanyarodóból éppen odaláthat a portára. Pista bácsi még vasárnap is ott
szokott ülni, s egyszerre tartja szem előtt a lépcsőházat meg a kívülről
bejövőket. Most nemigen van sok dolga, az utca felől a tatarozás miatt nem
jöhet be senki, a kőművesek éppen a kapu felett dolgoznak. Arról persze
szó se lehet, hogy csak egyszerűen odamenjen Pista bácsihoz
kérdezősködni – nem is meri végiggondolni, mi lenne abból. Pista bácsitól
mindenki fél, azt még nem látta mosolyogni senki. Micsoda csapás, hogy
éppen neki kellett az SZTK-ban lennie!
Kilesett a csapóajtó résén, a porta felé. A fülke üres volt, a lámpa sem égett
odabenn, pedig az télen-nyáron egyaránt folyton világított. Most már oda
mert menni, belesett a szobácskába is, de nem sokat látott, rend és tisztaság
volt odabenn, s egy kampón, a sarokban, ott lógott a másik hivatalsegéd, a
Székely bácsi fekete klottköpönyege. Lehet, hogy Pista bácsi szabadságon
van? Kitől lehetne megkérdezni? Dobozi néni megmondaná, őt esetleg most
is itt találja a napközis folyosón, ahol szünetben karamellát szokott árulni a
köténye zsebéből, s gyorsan seperni kezd, ha meglátja valamelyik tanárt.
Majd korrepetálás után felszalad a napközibe.
Nem, oda hiába menne, a napközi ilyenkor nyáron kinn van a nyári
táborban, s bizonyosan ott van Dobozi néni is. Mit csináljon?
A csengő berregett, felment a homlokzati szárny folyosójára, ahonnan az
első emeleti termek nyíltak. A kiselőadó előtt senki, a tanári ajtajában
kívülről benne a kulcs. Legjobb volna, ha ácsorogna egy kicsit, aztán
hazamenne azzal, hogy hiába várta Márta nénit. De azért nem mert
hazamenni, cserélgette a lábát, hol a jobbra nehezedett, hol a balra.
Vagy tíz perccel csengetés után Márta néni kinézett a tanáriból, s mikor
meglátta Zsófikát, intett neki, hogy üljön be a zongorásterembe. Zsófika azt
várta, tesz valami megjegyzést, olyasmit, hogy „milyen derekas dolog, hogy
eljöttél”, vagy hogy „ez nagy hasznodra lesz”, de nem szólt semmit, mintha
a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy itt legyen, s egyáltalán nem
látszott észrevenni, hogy egyes-egyedül ő jött el az osztályból. Alighogy
belépett, elkezdett nyelvtanórát tartani neki. A hangtant kínozta. Zsófika
tudott helyesen írni, de csak úgy, gépiesen, sohasem értette a
hangtörvényeket. Most, hogy egyedül volt a teremben, ahol csak vele
foglalkoztak, és figyelme nem oszlott meg a többi gyerek és az utcai
forgalom között, egyszerre teljesen megvilágosodott előtte mindaz, ami a
hangtanból addig homályos vagy zavaros volt. Eddig a zöngétlen hangokat
se tudta megjegyezni, értelmetlen hangsor volt számára, folyton
összekeverte a zöngésekkel. „Két hét szűcs puff!” – tanította most Márta
néni. Ha elhagyja a magánhangzókat a négy szóból, tudni fogja az összes
zöngétlen hangot, s valóban tudta is. Míg otthon a torkára tett tenyérrel
próbálgatta, valóban nem rezegnek-e a hangszálai, nem jegyzett meg
semmit, ő minden hang kiejtésekor azt érezte, hogy zúg a gégéje. De ez a
„két hét szűcs puff”, ez értelmes dolog volt. S mihelyt meg tudta jegyezni a
zöngétlen hangokat, azonnal értette is a hasonulás törvényét. Márta néni
diktált neki. Most bezzeg felismerte, hol válik a kiejtésben keménnyé a lágy
hang, nem úgy, mint abban az utolsó, rémségesen sikerült dolgozatban.
„Ha teljesen egyedül van – gondolta Szabó Márta –, kénytelen idefigyelni,
és akkor azonnal felfogja. Mindig éreztem, hogy jó esze van, és a
memóriája kitűnő. De ugyan miért jött el ma ide? Nem jellemző rá.
Bizonyára az anyja küldte.”
– Pista bácsi meggyet szedett az istálló előtt – kezdte diktálni –, bottal húzta
le a gallyakat, az egyik nagy reccsenéssel hullott a földre.
Keresse meg Zsófika az elemzési szövegben a teljes hasonulást mutató
szavakat. Nem találja? Nem baj, van idő, ő vár.
Érdekes, a szeme most megint nyugtalan, mintha egy pillanat alatt
elfelejtette volna, amit az imént még értett.
„Pista bácsi nem ül a fülkében – gondolta Zsófika. – Dobozi néni nincs az
épületben, Székely bácsit kellene meglesni valahogy.” De mi lesz, ha azt
hallja, hogy elutazott nyaralni? Akkor hetekig kell várnia, míg találkozhatik
vele. És ha esetleg mégis itthon van, csak ilyenkor nem kell a fülkében
ülnie? Rózsa Ica egyszer azt mesélte, hogy a hivatalsegédek lenn laknak az
alagsorban. Dobozi néninek, Székely bácsinak is ott van a lakása. Nem, az
alagsorba már igazán nem mer lemenni. Az nem Tanács, az lakás. Majd
Pista bácsi rákiabál, vagy kijön a felesége. Vajon vannak Pista bácsinak
gyerekei is?
Márta néni csak nézte. Ezt az arcot jól ismerte már, ezt a hirtelen
megkeskenyedett, visszautasító arcot, amelyen nem ijedség látszott, hanem
tiltakozás: mintha döngetne valami kaput, amelyet nem akarnak kinyitni
neki. Most valami más kezdte el foglalkoztatni. De mi? A meggy? Talán
éhes lenne? Nem, hiszen alig múlt el ebédidő. Istálló? Nem, ez fővárosi
gyerek, nem gondol dobogó lovakra. Nem tudja kitalálni. Az imént a
részleges hasonulás minden esetét felismerte, most csak néz, a körmével a
táblát kaparja. Ez a vizsgai Zsófika-arc. Az imént mintha valaki más nézett
volna ki a szeméből.
– Bot-val, reccsenés-vel – karikázta be a szavak végződését. Zsófika a
tábláról rá fordította a pillantását. Márta néninek hirtelen az az érzése
támadt, hogy ez a gyerek nem is hallja.
– Majdnem agyonütött egy kiscsirkét – diktálta tovább. – Az állat ijedtében
nekiszaladt Pista bácsi csizmájának. Eben van jelöletlen hasonulás is. Húzd
alá!
Zsófika csak állt. „Türelem – gondolta Szabó Márta. – Valami más köti le.
Most is figyel, irtózatosan figyel, és töri a fejét, de valami máson. Mi lehet
az? Míg ezt a mintaszöveget el nem kezdtem diktálni, nem volt semmi baj.
Inkább mulattatta, hogy meg tudja oldani már.” – Melyek a zöngétlen
hangok? – kérdezte, s közben a füzetet nézte, hogy a tekintetével se zavarja.
– Két hét szűcs puff – felelte Zsófi azonnal, ezen mindketten elnevették
magukat, mert a négy szó így, egymás mellett, iszonyúan nevetséges volt,
és Szabó Márta közben arra is gondolt, hogy Anyának egy cikke arról szól,
milyen hiba, hogy egyesek együgyű mnemotechnikai módszerrel tanítják a
nyelvi tényeket, ahelyett, hogy tudatos gondolkozásra nevelnék a gyereket.
Nem, a „két hét szűcs puff”-nál még nem volt semmi baj. A diktálásnál
kezdődött, de nyilván örök titok marad, mi terelte el megint a figyelmét.
Mindegy, így is többet tanult ma, mint a tanévben hat hét alatt. Elég lesz
mára, menjen haza ugrálni.
Zsófika összecsomagolta a holmiját. A teremben meleg volt, az ablakot
csukva kellett tartani az utcai zaj miatt, egy benn szorult dongó minduntalan
nekikoppant az üvegnek.
– Csütörtökre oldd meg a könyvből a hármas feladatot! – mondta Márta
néni. Zsófi bólingatott, udvariasan feljegyezte a hármas számot. Dehogy
írja meg, nem jön ő többet.
– Azt a Pista bácsis szöveget is befejezheted otthon, jelöld meg a
hasonulásokat színessel. Nézd át még egyszer a hangtörvényeket, aztán írj
még hat teljes hasonulást a szövegbeli Pista bácsiról. Szegény Pista bácsi, a
miénk, bár szedhetné a meggyet egy bottal. Mióta ebben az iskolában
tanítok, most feküdt először ágyba.
Most megtalálta. Olyan véletlenül találta meg, ahogy a tudósok kísérletezés
közben valami nagy felfedezést tesznek, ahogy rájönnek valami
létfontosságú dolog megoldására, anélkül, hogy azt keresték volna. A szem,
az álmos, visszautasító, üres szem megtelt élettel. Zsófika sarkon fordult, s
bal kezét rászorította a kötényére. „Nem szabad észrevennem – gondolta
Szabó Márta. – Ha meglátja, megijed, és vége lesz mindennek. Fogalmam
sincs, mi köze van Pongráczhoz. Valami köze van. Nem tudta, hogy beteg,
de nem tudom eldönteni, megijedt-e a hírtől vagy megkönnyebbült.”
Rendezgetni kezdte a holmiját, felállt.
– Komisz dolog a betegség – mondta, de rá se nézett Zsófikára. – Főleg ha
az ember egyedül van, és nincs, aki törődjék vele. Csókoltatom anyádat, és
ha csütörtökön eljössz, átvehetjük az egész hangtant. Ma igazán nagyon jól
ment minden.
Mikor becsukta a termet, és Zsófi elköszönt, utánanézett, merre megy. Az
alagsori lépcső felé szaladt – persze, most arra van kijárás. Az egyik
munkás majdnem elsodorta a meszesládával. Most már bizonyos, hogy csak
akkor tud koncentrálni, ha hallja a magyarázatot, és teljesen egyedül van. A
szemével nem ért, azt minden más leköti, csak a fülében lehet bízni.
Tulajdonképpen mindig érezte, hogy okos gyerek ez. Két hét szűcs puff.
Judit még ebben is tévedett. Meg kellene kérdezni Pongrácztól, honnan
ismeri Zsófikát.
5 Zsófi most járt az alagsorban először. A bal felé futó szárnyat ismerte,
azon jártak, ha valami okból lentről kellett megközelíteni az osztályokat, a
lépcsőház felé onnan is nyílt egy ajtó. Ám a jobb szárnyba nem
merészkedett, nem is lett volna keresnivalója a lenti lakások között. A
pincébe is innen lehetett lejutni, az a nagy vasajtó, mely fölött még látszik
az Óvóhely felirat, bizonyára odavezet. A fal azért annyira új a többi falhoz
képest, mert ez a rész kapta a telitalálatot a háborúban. Meg is haltak itt,
ebben a pincében, de hogy kik, arra nem emlékszik, pedig Igazgató néni
beszélt róla valamelyik évzáró ünnepségen.
Hogy visszhangzik az ember lépte egy ilyen folyosón! Ez itt a Dobozi néni
ajtaja, milyen fényes a kilincse. Lakat van rajta, hát akkor jól sejtette, nincs
az épületben. Ez valami kamara, balta látszik az ablakán át meg fűrész, de
ott van az a kampós, hosszú bot is, amivel Székely bácsi a táblát emeli meg,
ha a keretbe rögzítő drótkötél elszakad. Itt a Székely bácsi ajtaja, nincs
függöny az üvegén, hanem be van ragasztva valami zöld papírral. A folyosó
legvégén van a Pista bácsi lakása, innen is látni, hogy valami cédulát
rajzszögezett a névtáblája fölé. A névtábla fából van, nem zománcos, mint
az Apáé volt, alighanem maga csinálta magának, belevéste a nevét egy
falemezbe bicskával.
Hát ide nem mer bemenni. Most már tudja, hol lakik, hazamegy, otthon
majd kitalálja, mivel kopog be, ha csütörtökön ismét eljön. Azaz, hogy nem
kopogtathat, mert lám, ki van írva a cédulára, hogy NEKOPOKTASS. Pista
bácsi egy szóba írta kettő helyett. Vajon miért nem szabad kopogtatni?
Dehogyis megy ő be oda, ahová még kopogtatni se szabad. KOPOKTASS.
Pista bácsi k-val írta, pedig az igető kopog. Két hét szűcs puff. Részleges
hasonulás.
Az alagsor annyira kihalt volt, hogy a háta mögött közeledő léptek szinte
dübörögtek. Zsófika riadtan iparkodott vissza a lépcsőkanyarodó felé. A
lány, aki éppen szembejött vele, olyan gyorsan fordult be a sarkon, hogy
egymásnak ütődtek.
– Bocsánat! – suttogta Zsófika. Elvörösödött, megállt.
Szép, magas lány volt, akinek nekiment, csak úgy lihegett, nagyon siethetett
valahonnan. Zsófika indult volna tovább, de megállította.
– Nem Pista bácsitól jöttél? – kérdezte.
Zsófika azt rebegte, igen. Nem onnan jött, csak az ajtaja elől, de hogy
magyarázza meg ennek az idegen lánynak az ilyen megmagyarázhatatlan
dolgokat. Főleg akkor, amikor a lány valami ismeretlen okból szemmel
láthatólag örül annak, hogy ő Pista bácsitól jött.
– Ide figyelj – kérte a lány –, neked biztos nem kell úgy rohannod, mint
nekem. Ha én most bemegyek, és elkezdek magyarázkodni az öregnek,
elkésem a moziból. Eriggy már vissza hozzá, aztán mondd meg, itt járt Joli,
aztán azt üzenik Juhosék, hogy tőlük nem tudja vállalni senki, még Rozi se,
mert azt elvitték Ladányba nyaralni. Nem felejted el?
Zsófika ingatta a fejét, hogy nem.
– Akkor szervusz!
A lány már nem volt sehol. Hogy tud úgy szaladni azon a magas sarkon?
Most kitép egy lapot a nyelvtanfüzetből, s megírja az üzenetet, odatűzi a
másik cédula mellé, majd megtalálja Pista bácsi, ha kijön. Leguggolt a
legalsó lépcsőnél, s felírta, amit az idegen üzent. Visszaosont a folyosó végi
ajtóhoz, s megpróbálta betűzni a cédulát a másik mellé. Nem akart
megállni. Csak úgy tudta volna rögzíteni, ha leveszi a NEKOPOKTASS-t, s
mindkettőt felszúrja a rajzszöggel. De vajon szabad hozzányúlni ahhoz,
amit Pista bácsi így rendezett el? Csak állt, tanácstalanul, a cédulát
gyűrögette.
A betegség, minden betegség, mindeddig természetes volt a számára. Az ő
házukhoz úgy hozzátartozott, mint a virágárus nénihez a virágcsokrok. Az
emberek betegek, telefonálnak, aztán Apa elmegy és meggyógyítja őket. Ő
is volt beteg olykor, kanyarós, vagy kiütést kapott az epertől, sőt ki kellett
venni a manduláját is. Az ember beteg egy darabig, aztán meggyógyul. Ám
a biztonság, hogy a betegségek jönnek, aztán elmúlnak megint, eltűnt a
szívéből, amióta Apa nincs. Mert bizony van olyan betegség, amely nem
múlik el, van olyan is, ami nem gyógyítható, gyors, alattomos, és elnémítja
az embert, mielőtt befejezhetne egy mondatot.
Ha Pista bácsi beteg, esetleg súlyos beteg, akkor nem lehet várni
csütörtökig, míg kitalál valami okos ürügyet, amivel beállíthat hozzá.
Akkor most azonnal be kell mennie, gondolkozás nélkül, és beszélnie vele,
míg még nem késő, mert ha Pista bácsi esetleg meghal, és magával viszi a
mondat másik felét, akkor többé már igazán nem tudja hol keresni. A
cédulát bedugta a zsebébe. Hát majd átadja az üzenetet élőszóval, legalább
lesz oka, hogy bekopogtasson. Nem, kopogtatni nem szabad, hiszen kiírta,
úgy látszik, attól ideges lesz. Akkor csak úgy belép. Még jó is, hogy nem
kell kopognia, legalább elmarad a rémes bizonytalanság, míg vár, mit
kiáltanak ki neki, hogy bemehet-e, vagy pedig maradjon kívül. Rá fog
ordítani, még ha nagyon beteg, és már jártányi ereje sincsen, akkor is
ordítani fog, Pista bácsi folyton ordít, nem is tud halkan beszélni. Belépett.
A szobában félhomály volt, eleinte alig látott valamit, csak a szemét
meresztette. Az ablak a kisudvarra nyílt, melynek négy fala között hegyként
púposodott a télre beszerzett szén, s az égnek még csak a csücske se
látszott. Az ajtócsikordulásra nem ordított senki, olyan csend volt, hogy
hallani lehetett az óra ketyegését. Pista bácsi aludt.
Az ágy éppen szemben állt az ajtóval. Pista bácsi inkább ült, mint feküdt
rajta, három piros kockás vánkos volt a háta mögött, a fél lába, térdig
gipszben, kívül maradt a paplanon, és fel volt póckolva az ágy végén. A
falon egyetlen kép se lógott, hanem éppen az ágy felett, egy szegen, valami
kalap függött, nagykarimájú, sárga szalmakalap, zöld pántlika futott végig a
szélén. Még sose látta, hogy valahol kalapot akasztanak a falra kép helyett.
A mosdóállvány mellett bádogkanna kéklett, s a kisasztal, a szekrények, a
két szék szakasztott olyan barna volt, mint a tantermekben a felszerelés.
Közelebb lépett az ágyhoz, a padló megreccsent alatta, ijedtében rátenyerelt
az ágy lábánál álló kisasztalra, s azon ugrott egyet a bádog hamutartó,
amelynek aljába lófejet préseltek. Úgy félt, hogy a talpa jéghideg lett, a
térde meg puha. Pista bácsi horkantott egyet, és kinyitotta a szemét.
Nem tud megszólalni, köszönni se, beszélni se, semmit. Úgy jött be, hogy
nem is kopogtatott, ezt ugyan Pista bácsi rendelte így, de hátha időközben
elfelejtette, s most azért is baj lesz. Itt áll egy idegen lakásban, nem jön ki
egy hang sem a torkán. Lesz itt mindjárt ordítás, ő meg sarkon fordul, s
addig szalad, míg haza nem ér. Pista bácsi borzasztóan lefogyott, olyan pici
lett a feje, hogy ősz szemöldöke szinte eltakarta a fél homlokát.
– Hun az istennyilába mászkáltál idáig? – kérdezte Pista bácsi.
Nem ordított, csak morgott. Elegyengette magát a paplan alatt.
Zsófika csak bámult rá.
– Siket vagy, mint öreganyád? Azt kérdeztem, hun kóricáltál idáig?
Reggelre ígértétek, hogy valamékőtök elgyön, osztán te most állítasz be, se
tej, se semmi, hát mit gondoltok tik, legyön az igazgatónő, affőzi meg az
ebédet, attakarít? He? Nem megmondtam öregapádnak, hogy Dobozinét
beutalták, oszt itten vagyok magamra? Oszt minek téged kűdtek, mikor
Joliról vót szó, hatan vattok jányok, oszt a legkisebbiket kűditek? Te mék
vagy, tégedet nem is ismerlek? Hogy hínak?
– Zsófikának – susogta Zsófika.
– Jó kis segíccség leszel te nekem, hogyha avval kezded, hogy első nap is
odakószálsz. Megájj, csak késsél el még eccer, megmondlak öregapádnak,
osztán nem marad egybe a csontod. Na szedd a lábad, ott az asztalon a
tejesüveg, eriggy tejér. Itt a pénz.
Elővett a párnája alól egy bádogdobozt, kiszámolt tíz forintot.
– Hozol kávét is meg kenyeret. Ma kávét eszek, egyebet semmit. Hozhatol
egy kis pöszmétét is, mert kívánom a savanyút. Ott a kosár a kantánál. Ne
bámujj, hanem iparkoggyál!
Most meg kellene mondani, hogy ő Nagy Zsófi, és nem Juhosék küldték,
meg kellene mondani, mit üzent az a Joli. De akkor Pista bácsi egész nap
nem eszik, mert ha kiderül, hogy ő csak vendég, és kérdezni jött valamit,
akkor nem küldheti el vásárolni, pedig milyen sovány. Anya ma későig
marad benn, rendkívüli értekezlete van. Ha hozna neki kenyeret meg kávét,
akkor nem maradna étel nélkül, és ha eszik, talán jobb kedvű lesz, és
esetleg hálából minden kérdésére felelni fog. De mi lesz, ha meglátják,
amint vásárol, megy kifelé innen egy kosárral, meg jön vissza a tejjel? Mi
lesz, ha Márta néni meglátja, és kérdez valamit?
– Mire vársz még, ugyan mire?
Ez majdnem a régi hang volt, a szokott ordítás, ha behordták a sarat, vagy
nagy hidegben kisiklott kezükből a kilincs, és bedördült a kapu. Kapta a
kosarat, kiszaladt a lakásból. Csak úgy dobogott fel az alagsori lépcsőn,
munkások, homokosládák, ablakkeretek között, ki az utcára. Pista bácsi
nemigen fog meghalni, a törött csontok előbb-utóbb összeforrnak, de a
gyógyulás hónapokig tart. Apa azt mondta, minél öregebb az ember, annál
nagyobb baj a törés. Milyen éhes lehet! Most az egyszer nem várta végig a
Közértben, míg az is megkapja az árut, aki utána jött, hanem elsőnek
jelentkezett, még nem is került volna rá a sor, már nyújtogatta a tejesüveget,
hogy fordulhasson minél hamarabb vissza. Vett egy Családi Kávét is,
kenyeret, aztán – nagyon halkan, mert nem tudta, mi az – pöszmétét kért.
„Egrest? – kérdezte az elárusító. – Egres nincsen.” A gyümölcsöshöz nem
mert átszaladni, félt, hogy sokáig odamarad. Visszafelé menet azon
rettegett, mi lesz, ha valamelyik tanárral találkozik, törte a fejét, mit
mondjon, de nem jutott eszébe semmi magyarázat. Nem találkozott
senkivel. A munkások most már ráismertek, az egyik meg is dicsérte,
valami olyat kiáltott utána, hogy ni csak, a kis gazdasszony.
– Forrald fel! – mondta Pista bácsi. – Tegyél fel vizet is mosogatni, míg
felfő, kiseperhetel. De tisztességesen, mert Doboziné múlt pénteken
takarított utójjára, oszt nem szeretem, ha megesz a piszok.
– Valamit szeretnék kérdezni – mondta Zsófika.
– Maj ha ettem – felelte Pista bácsi.
A seprű kinn állt a kis kamrában, nem olyan volt, mint otthon az övék,
sokkal nagyobb, alig érte fel, majd’ elbotlott benne, míg alányúlkált az
ágynak. De borzasztó, hogy így nézik a kezét! Otthon fele ennyire nem
iparkodik, mint itt, Pista bácsi meg le nem veszi róla a szemét, s egyre azt
mondja: „Még! Még!” Itt, szerencsére, kevesebbet kell törölgetni, mint
odahaza, Pista bácsinak nincsenek kis szobrai. Pista bácsinak nemigen van
semmije sem.
– Fut a tejed! – mordultak rá köszönés helyett, mikor elkészült a
takarítással, s Zsófi rohant a gázhoz, meg is sütötte a kezét a lábas forró
fülével. Most főzött életében először kávét, Pista bácsi mérte ki neki a két
kanál cikóriát a kávéfőző lábasba. Míg főtt, elmosogatta az edényt, el is
törölgetett. Otthon nem szokta ilyen szárazra törölni a tányérokat, de
nagyon félt Pista bácsitól.
– Na – mondta Pista bácsi, mikor végre megkapta a kávéját, és Zsófika
felrázta a háta mögött a párnát, hogy kényelmesebben feküdjék. Két
csészével is megivott, s mikor kihörpölte az utolsó kortyokat, nem engedte
el a bögrét, ott tartotta a kezében, mintha melegíteni akarná az ujjait.
Idebenn olyan hűvös volt, mintha nem is volna nyár. Ide soha nem süthet be
a nap.
– Fáj még a Pista bácsi zsábája? – kérdezte Zsófi.
– Mi közöd hozzá? – hallotta a választ. – Inkább azon járna az eszed, hogy
ne legyél ojan ügyefogyott. Más ekkora jány nem ojan kétbalkéz, mint te.
Oszt lassú is vagy, jó lennél halálnak.
Ő lassú!… Zsófika sértődötten letette a tálcát. Életében nem iparkodott
ennyire! A keze csupa piros attól a vastag nyelű, nehéz seprűtől, és itt a
hólyag az ujján, megnézheti, az ujját is miatta sütötte meg.
– Elmehetel haza – mondta Pista bácsi. – Hónap reggel itt légy, mer ha
megin elcsavarogsz, oszt felkelek, szorulsz. Hónap mán rendesen akarok
enni, valami húst sütöl nekem, elmégy a csarnokba. Értetted?
Hogyne, ha bolond volna. Nem is tud főzni, meg aztán majd naponta idejár
Juhosék helyett. Azt lesheti. De utálatos vénember ez, ilyet még nem is
látott. Hálátlan.
– Ehun a pénzed, ni!
Pongrácz István odaszámolt elébe három forintot. Zsófika nézte egy
darabig, aztán elpirult, és visszatette a pénzt az ágyra. Pista bácsinak vérbe
borult az arca.
– Tán kevesled? Mit bámulsz rám, mint az isten barma? Mennyi kéne azér a
két ügyetlen kezedért? Tíz forint? Vagy húsz?
Rácsapott a pénzre, hogy háromfelé ugrott az ágyról. Zsófika riadtan térdelt
le, hogy összeszedje. Most még borravalót is akar adni, rémes.
De hiszen neki van pénze otthon, teli a perselye, minden névnapra,
születésnapra pénzt is szokott kapni. Alányúlt az ágynak, odagurult a
harmadik forint.
– Ne tessék nekem pénzt adni! – susogta be az ágy alá. – Azt tessék
megmondani…
– Még majd ingyér csinálod, he? Ne komédiázzál mán, mer agyoncsaplak,
csak kejjek fel. Oszt hónap idejibe idedugd a képedet. Megértetted?
Zsófika eltette a három forintot. Majdnem sírt. Ez bizonyosan nem is figyelt
meg semmit, ez folyton csak a magáét fújja. Felelni nem akar, ezzel nem is
lehet értelmesen beszélni, hiába kérdezi. Talán mikor Apa szólt hozzá,
akkor is csak ordított. De azért az ajtóban megpróbálkozott még egyszer.
Igaz, hogy csak addig jutott el: „Az SZTK-ban…” El kellett harapnia a
szót, mert Pista bácsi fenyegetni kezdte az öklével, azt kiáltotta, hogy a
táppénzről hallani sem akar, és jó lesz, ha iparkodik, mert messzi van ám
hazáig.
Holtfáradt volt, piszkos, a kötényét összecsorgatta kávéval, a zsebében ott
csörgött a Pista bácsi három forintja. Majdnem elsírta magát, mikor kiért a
térre. Ha nem mondja meg Pongrácz Istánnak, hogy ő nem az, akinek
gondolja, sose fog értelmesen beszélni, ha meg megmondja, azért lesz baj,
hogy miért nem mondta meg azonnal. Jaj, de undok, goromba öregember!
Megnyalta a középső ujján a hólyagot. Fél hat volt, sietnie kell, ha előbb
haza akar érkezni, mint Anya. Hát nem tudott meg semmit, hiába tanulta
meg a hangtant is. Nem is jön ő ide többet. Valika azt mondta, Somogyi
bácsi is beszaladt, mikor Apa rosszul lett, meg ő is, nem hallottak semmit,
hát akkor bizonyára Pista bácsi sem. Apa nem szólt többet, bolondság
faggatózni. Ha tudna valamit, akármilyen gonosz ember, csak átadta volna
az üzenetet, ha nem neki, akkor Anyának. Ennyit még az ilyen gonosz
vénember is megtesz. Na őt ugyan nem látja többé. Juhosék nem érnek rá,
csak szenvedjen magában, ha akar valamit, másszék ki az ágyból, csinálja
meg, aztán fizessen magának három forintot.
Anya este a fürdőszobában azon gondolkozott, milyen furcsán változik egy
ilyen kisgyerek, olykor szinte minden előzmény nélkül, egyik napról a
másikra. Eddig mindig figyelmeztetnie kellett, hogy kétnaponként vegyen
tiszta kötényt, most, mikor hazajött, minden nógatás nélkül tisztában találta.
Korrepetálni is elment, s hogy most ellenőrizte, mit tanult, kiderült, egész
hibátlanul felismeri a hangokat, télen meg nem lehetett beleverni. Az imént
benézett hozzá, úgy alszik a hátán, mint pici korában. Hetek óta nem aludt
már rendesen; mióta az apja meghalt, tizenegyig, fél tizenkettőig is ébren
fekszik vagy lámpát gyújt, a könyveit kéri, azt mondja, nincs álom a
szemén. Most szuszog, mint egy csecsemő, mint aki halálosan elfáradt,
mintha egész nap dolgozott volna. És az írása is javul, csak minek íratnak
ilyen ostoba szövegeket az iskolában vele. A konyhában elhányt egy
cédulát, igazán értelmetlen mondat állt rajta, de az írása kivételesen
mintaszerű: „Juhosék azt üzenik, hogy tőlük nem ér rá senki.” Bizonyára ez
is hangtani gyakorlat, ebben a mondatban két helyen is van részleges
hasonulás.
6 Hajnaltájt felébredt.
Nem a félelem ébresztette fel, szerette a villámlást és a dörgést. Kiskorában,
ha Apa otthon volt vihar idején, mindig az ablakpárkányra állította, s együtt
nézték a rohanó vizet, a hajladozó lombokat. Ha villámlott, elragadtatva
bámulta az égen átcikázó fényt, mely minden más villogásnál ragyogóbb
volt; még a csattogást is szerette, a szelet, azt, hogy az egyenesen hulló eső
hirtelen meglebben a szélben, s az emberek olyan furcsán, a viharnak
nekifeszülve iparkodnak tovább útjukon, mintha megváltozott volna az
egyensúlyuk, s csak akkor tudnának lépegetni, ha előredőlnek. Vihar után
mindig megváltozott a levegő is, virág-, gomba- és földszaga lett hirtelen, s
az új illat egy kicsit ahhoz is hasonlított, mikor az ember megpróbál szikrát
pattintani kaviccsal. Az összekoccanó, sárga köveknek szikraszaguk lesz,
ha az ember közel viszi az orrához.
A függöny buborékot vetett az ablakon, ahogy a szél aláfújt. Ágyból is jó
nézni az esőt, most mindjárt jön a szikraillat, de az ózonszag is meg a
pocsolya tovatűnik, mire feljön a nap. A szél befújja a cseppeket, Teri
reggel morogni fog, hogy csupa víz a parkett, aztán utánakeni a lécecskéket
padlófényesítővel.
Átfordult a másik oldalára. Anya nem szereti a vihart, még jó, hogyha éjjel
tör ki, soha fel nem ébred, Anya, ha egyszer sikerül elaludnia, úgy elalszik,
hogy akár rázhatják is, reggelig nem nyitja ki a szemét. Örül most a virág is
az erkélyen.
Most teljesen éber lett, felült.
A virág tette éberré, az, hogy az imént a növényekre gondolt, mert tüstént
eszébe jutott az is, hogy a növények ottmaradtak Müller néniéknél a régi
házban, ebben az új lakásban nincsen erkély, sőt Teri sincs, aki morogjon
reggel a zápor miatt, s ha gyorsan be nem teszi ő maga az ablakot, reggel
Anyának kell újból felkefélnie vagy neki. Kiugrott az ágyból, becsukta az
ablakot. A párkányon már állt a víz, a függöny is nedves volt, a parkett,
szerencsére, még nem. Le kell törölni azt a párkányt, árt a fának a víz. És
Anya szobájában is be kell tenni az ablakot.
Előbb a konyhába osont ki, a törlőruháért, aztán belopódzott Anyához. Az
ajtó csikorgott, de Anya csak aludt, nem hallotta meg, hogy a rosszul
záródó ablakkilinccsel bajlódik, pedig villanyt is kellett gyújtania, még nem
tudott tájékozódni eléggé ebben a lakásban.
A rongyot visszavitte a konyhába. Most már egyáltalán nem volt álmos,
legszívesebben felöltözött volna. Lehet, hogy ezt is a vihar teszi, ilyenkor
sok az elektromosság a levegőben. Legrosszabb a szívbajosoknak, meg
akinek valami baja van a csontjaival, a csúz meg a törés érzékenyebb ilyen
éjszakán. Pista bácsi bizonyosan nem alszik, fájhat a lába.
Hát csak fájjon! Bekapott egy szem kockacukrot, úgy ment vissza a
szobájába. Már félig elrágta az ágyban, mikor elkezdett keseredni a
szájában az édes. Sose volt szabad ennie lefekvés után, ha már fogat mosott,
cukrot pedig legkevésbé. Nem, mintha most volna, aki látja, mert nincs.
Apa meghalt, és Anya alszik.
„Zsófikának jelleme van – mondta Apa egy nyáron. Ő ásta a homokot,
Anya meg napozott a gyékényen. – A gyerekeknek általában van jellemük,
csak a felnőttek kinevelik belőlük. A túl okos felnőttek.” Apa cigarettázott,
míg ezt mondta, s a kanna, amivel ő a homokot öntözte, pettyes volt és
zöld. „Néha elviselhetetlen vagy” – felelte Anya, de nevetett, kilátszott
minden foga, és Apa is nevetett, aztán nyújtózott egyet, és beugrott a vízbe.
Zsófika nem tudta, mit jelent az a szó, hogy „jellem”. Talán azt, hogy az
ember felkél, visszamegy a konyhába, kiköpi a kockacukrot és fogat mos,
mert az édesség megtámadja a fogzománcot? Bizonyára nem, nem lehet
ilyen egyszerű. Persze azért az ember megcsinálja, mert így ígérte valaha
Apának, és az ígéret áll, ha Apa már nem él is. De ha ez az ígéret áll, akkor
minden ígéret áll, és akkor megint csak el kell menni Pista bácsihoz, mert
ha szóval nem is ígérte meg, hogy holnap megint kitakarít, azért úgy
lehetett érteni.
Mikor Anya könyvet ír, sokat beszélget vele. Mindenfélét kérdez, amire
felelnie kell, sőt olykor még azt sem, csak játszik az ember, Anya meg nézi,
mit csinál, hogy csinálja, aztán idegen szavakat mond, és leül az írógéphez.
Egyszer azt kérdezte tőle, mit tenne meg érte, s ő érezte, hogy mindent, de
csak a masniját kezdte rágni a copfja végén és hallgatott. Lemondana a
gyümölcsről egész nyáron át? Le, persze, pedig a gyümölcsöt sokkal jobban
szereti, mint a süteményt. Odaadná a mozijegyet, amelyet most kapott?
Oda, szívesen. Felmenne a kilátóba éjjel, mikor senki se kíséri? Fel. Apa a
másik szobában volt, behallatszott, hogy kuncog. Anya akkor becsukta az
ajtót, és mérges lett. Aztán megjött Dóra, ők gyöngyöt fűztek, Dórának volt
mintakönyve, annak a segítségével mindenféle figurákat lehetett formálni a
gyöngyből, kis halakat, mókusokat meg madarakat is. Apa halkan beszélt,
Anya hangosabban, de azért Apát is hallani lehetett: „Elkívánnád a
nyomorulttól a gyümölcsöt? – kérdezte Apa. – Vagy elvennéd a mozijegyét,
aztán megnéznéd helyette a Rigókirályt? A kilátó a legjobb. Mi az isten
csudájának kellene felmennie éjjel a János-hegyre?” Anya indulatosan azt
felelte, hogy ez mind az áldozatkészség határának a felmérése. „Csak
mérjed – mondta Apa, és fütyült. – Mit használna az neked vagy bárkinek,
ha éjjel kiráncigálod az ágyból, és felküldöd a hegytetőre? Még csak az az
elégtételed se lehetne meg, hogy leküzdötte a gyávaságát, mert sok
mindentől iszonyodik, de semmi olyantól, ami természetes. Zsófika nem fél
a sötéttől. Jól is járnál, ha ilyesmin akarnád lemérni, mennyire szeret!” –
„Ne fütyülj, kérlek” – mondta Anya, ő meg úgy figyelt, hogy az öléből
legurultak a gyöngyök. „Zsófi készséges, udvarias és bőkezű – hallotta
megint az Apa hangját. – Amit kérdeztél tőle, annak a teljesítése mind
benne van a jellemében. Ha majd egyszer olyat tesz, ami ellenkezik a
természetével, akkor megírhatod a könyvedben.”
Szavak, csak szavak, nincsen értelmük semmi. Jellem. Áldozatkészség
felmérése. Mi az? Gurul a szó, mint a gyöngy. Dóra is elgurult valahová,
nem is gondol rá, Dórára nem szabad gondolnia.
Este Anya frissen sütött ki két szeletet, s mintha még otthon sem akart
volna vége szakadni a délelőttnek, kihívta őt is a konyhába, mert nagyon
sietett, valamit még írni akart vacsora után, s neki kellett a keze alá adogatni
mindent. Az ember megmossa a húst, levágja róla az inakat meg a
felesleges részeket, kiveri a verővel, aztán megsózza, belemártja a paprikás
lisztbe, olajba teszi, ott megsül. Tulajdonképpen nem is nehéz húst sütni,
főzeléket csinálni se nehéz, azt is megfigyelte, hogy kell.
Borzasztó nagy hiba volt, hogy nem kérdezte meg a Juhosék címét, írni
kellene nekik, hogy oldják meg a Pista bácsi dolgát, mert egymagára mégse
lehet hagyni a beteget. Esetleg Márta néninek is szólni lehetne, de azt
inkább nem, mert akkor el kell mondania az előzményeket is, meg azt, hogy
már főzött és takarított is nála, és Pista bácsi csúnyán beszélt vele, azt meg
szégyelli. Terit kérje meg talán, hogy… Ugyan, mit töri itt a fejét a Pista
bácsi sorsán!
A törések jobban fájnak zivatarban. Hátha tegnap azért nem akart
semmiképpen válaszolni, mert már előre érezte, hogy megváltozik az idő?
Az ember csontja mindig megjósolja, azt hallotta Apától. Ha holnap megint
elmenne Pista bácsihoz, úgy kellene rohannia mindennel, mint egy
bolondnak. Két háztartást nem tud ellátni, és Kató nénihez is át kell mennie
már végre, mert aztán baj lesz. De Pista bácsi olyan goromba! Az is lehet,
hogy Apa csak mondott még valamit, akárhogy erősködik is Valika. Pista
bácsi nehezen beszél, a betegek gyakran nyűgösek. Apával is előfordult,
hogy goromba volt hozzá valaki, durván beszélt vele.
Most már álmosodik megint. Milyen kár, hogy nem lehet nyitva tartani az
ablakot! Balázs bácsi elvitte a legtöbb orvosi könyvet, még Tóbiást is
elvitte. A könyvek még hagyján, de Tóbiás… Ha visszahozhatná, most
azonnal elindulna érte. Mindegy, hogy éjszaka van, ő nem fél a sötétségtől,
ő csak Pista bácsitól fél. Hátha azért mégiscsak tudja a mondat másik
felét… Most bizonyosan forgolódik, nem alszik, a betegnek mindig az
éjszaka a legrosszabb.
Reggel későn ébredt fel, csak elrémült, mikor az órára nézett. Fél kilenc! Itt
a lakás takarítatlanul, a tenger mosatlan, tegnap vacsorakor olyan gyenge
volt a gáz, hogy nem tudták már elmosogatni az esti edényt. Felhajtotta a
tejet, és úgy rohant a takarítással, hogy folyton beleütötte valamibe a
könyökét vagy a lábát. Tegnap Pista bácsi előbb tétetett fel vele
mosogatóvizet, mint takarított, ezt ezentúl itthon is így csinálja. Eddig
mindig külön végezte a takarítást, külön a mosogatást, de így, mire elkészül
a szobában, a víz is felfő, nem kell várnia, nyer legalább egy negyedórát.
No, kész. Most le a csarnokba, futás. Zöldpaprika, paradicsom, krumpli,
gyümölcs. Most talált érett egrest, a tegnapi három forinton vett egy
negyedkilót Pista bácsinak. Ma lecsót főznek vacsorára. Mindent be a jégre!
Tíz óra van. Hátha ma nem tud idejében visszajutni ebédre? Délután
feltétlenül el kell mennie Kató néniékhez. Viszont ha Pista bácsi annyi
munkát ad, hogy nem ér rá előbb hazajönni? Mit csináljon? Babfőzelék van
a jégen meg egy kis darab a tegnapi húsból. Valahol itt kell lennie a
kirándulódobozuknak. Belekaparta az alumíniumdoboz üvegbélésébe az
ebédjét, s beletette a szatyorba. Annyit tán csak megenged Pista bácsi, hogy
megmelegíthesse magának az ételt, ha nem volna ideje hazajönni?
A kapuban Hidas tanár úrral találkozott, éppen jött kifelé. Félt, hogy
megállítja, mit keres itt, de nem szólt semmit, csak azt mondta, „jó reggelt”,
s ment is tovább. Ugyanaz a munkás dolgozott a hátsó bejáratnál, aki
tegnap. Annak most már köszönt, mert messziről mosolygott rá, meg is
állította, s megkérdezte tőle, hogy van az öregapja, Zsófika elpirult. A
kőműves hátrább igazította a fején a papírzacskót, amit a hajára borított.
Belerúgott a malterosládába.
– Evvót a gyilkosa, látod? Ebbe törte ki a bokáját. De hogy mijen vaksi is
az istenatta! Jobban kék rá vigyázni. Igaz, hogy nem lehetel a sarkában
örökké, osztán te gyerek vagy, ű meg vén, ketten se tesztek ki egy egészet.
„Mit gondol ez rólam?” – tűnődött Zsófika, amint futott lefelé a pincébe. Ez
a Zacskófejű azt hiszi, hogy ő a Pista bácsi unokája. Most legalább tudja,
mi történt vele. A bokatörés veszedelmes. Ő valahogy azt hitte, hogy
lábszár. Még az se bizonyos, nem marad-e sánta, ha összeforr a csontja. A
boka nagyon fáj, az sok kis csontból áll, inak is vannak rajta, Apa mutatta
az atlaszban.
Most nem aludt, de még a tegnapinál is sápadtabb volt.
Megmelegítette a tejet, odaadta a kávéját. Pista bácsi nem morgott, hogy hol
járt idáig, mindjárt fél tizenegy, csak nekilátott a reggelinek, aztán félig se
itta ki a kávét, eltolta, a kenyérbe meg éppen csak hogy beléharapott, tette is
vissza a bádogtálcára.
– Nem kell? – kérdezte Zsófika. – Nagyon fáj?
– Mi közöd hozzá? – felelte Pista bácsi. – Azér van, hogy fájjik.
– Az éjjel vihar volt, attól fáj.
Pista bácsi hallgatott, feljebb húzta magán a takarót. Borzasztóan nedves ez
a szoba, itt nehezen fog meggyógyulni. Nyirkos is, hideg is, sosem éri nap,
még a végén megfázik fektében.
Megmosta a pöszmétét, odarakta elébe egy tányéron. Azt megette.
– Kinn termett nállatok?
Zsófika azt felelte, nem, ő vette a csarnokban. A bádogdoboz megzörrent,
Pista bácsi kiszámolta az árát. Butaság, hogy az ilyesmi rosszulesik, de
rosszulesik, nem tehet róla. Csak állt, nem merte visszaadni a pénzt, a földet
nézte. S közben nem is értette saját magát sem, hát mit fáj ez neki, hogy
nem adhat ajándékot Pista bácsinak, mikor olyan goromba hozzá. Nem volt
ideje sokat gondolkozni, mert várta a takarítás, az ágyat is tisztába kellett
húznia, az nem volt könnyű munka. Milyen dohos szaga van a Pista bácsi
ágyneműjének! Két rend ágyneműje van, egyik az ágyon, másik a
szekrényben. Sokat kínlódott, míg elkészült, otthon mindig Anya szokta
cserélni a huzatokat.
Most azt is látta, hogy mozog Pista bácsi, ha felkel. A szék karfájába
kapaszkodik, a fél kezében botot tart, úgy sántikál, közben meg sziszeg és
cifrákat mond. Az ágy szép tiszta lett, bizonyára jobb lesz visszafeküdnie a
frissen áthúzott párnákra. Pista bácsi hosszú alsónadrágban jár, ő még sose
látott hosszú alsónadrágot. Apának rövid volt. Most mosdik. De sovány!
Kinn van minden bordája.
– Mit bámulsz? – szólt rá Pista bácsi. Nem a falitükör előtt borotválkozott, a
mosdónál, hanem az ablakhoz ült, a párkányra támasztott egy törött
tükördarabot. A vastag hab alatt olyan lett az arca, mint valami vén, beteges
Mikulásé.
– Ma arany napod lesz. Nem kell főzni. Nem vagyok éhes.
Nem akar enni? Akkor nem kell húst sütni neki! Hamarabb végezhet! De
jó!
– Hozol megint tejet, felfőzöd, oszt mehetel. Kenyér nem kell.
Azért ez nem lesz jó. Az ember nem él meg pusztán kávén, ha beteg,
táplálkoznia kell, különben nem lesz ereje kiheverni a baját.
– Mit rázod a fejedet? Fogd a kosarat, oszt indulj a tejér.
– Muszáj enni! – mondta Zsófika.
– Majd tülled kérek tanácsot. Mér muszájna, ha útálom még a gondolatát
is?
– Mert beteg. Ha nem eszik, nem gyógyul meg.
– Asse vóna kár.
Pista bácsi lehunyta a szemét.
– De okos egy jány vagy te, hallod. Még szétcsattan a fejed. Elmehetel
doktornak.
Ha elmenne, nyomtatna névjegyet, rá volna írva: Doktor Nagy Zsófia.
Volna táblája is, mint Apának, ha az ember eltakarná a keresztnevet, azt
lehetne hinni, hogy Apa dolgozik abban a rendelőben. De ilyen rossz
tanulót úgyse vesznek fel egyetemre. Fogta a tejesüveget, de nem indult el,
csak állt az ágynál és várt.
Pista bácsi megint felnézett.
– Mit bámulsz, mint a kűbálvány? Mi nem teccik?
– Húst is kellene enni – susogta Zsófika. – Meg krumplit. Hozok.
Egy darabig csend volt, aztán a doboz csörömpölni kezdett.
– De gondomat viseled, tán örökölni akarsz. Vóna is mit!
Mikor Apát temették, örökösödési illetéket kellett fizetni. Anya szaladgált
tanúkért, hogy a lakás közös szerzemény. Balázs bácsi volt az egyik tanú.
Anyának fizetnie kellett azért, hogy övé lett az Apa ruhája meg a hat fehér
köpeny.
– Eccer mindenki elmén.
Pista bácsi kortyolt egyet a bögréből.
– Az ilyen vén csontér mán nem kár. Azér kár, aki még fiatal, élhetne,
osztán csak potyog a bomba, szétmén minden, oszt aki az imént még
nevetgélt meg danolt, oszt aszitte az ember rulla, űtet rakja majd a sírba, hát
ott fekszik, osztán vége. Na eriggyél, hozd azt a nyavajás húst, ha mán
rajtad van a főzés.
Megcsinálja a húst, leül a kisszékre, ő is megebédel, aztán majd
beszélgetnek. Azért nem csak ordíthat, hogy rendbe tett körülötte mindent,
haragudjék Juhosékra, arra a Jolira, aki moziba szaladt. Mikor a vásárlásból
visszatért, nem találta a kapu körül a Zacskófejűt, de egyenesen nekifutott
Dórának.
Dórával utoljára akkor beszélt, mikor Kató néni kiutasította a házból, azóta
egyszer sem. Dóra még a temetésen se ment oda hozzá, pedig a többi
osztálytársa odamerészkedett a sírhoz, hogy megcsókolja. Az, hogy eltűnt,
hogy nem volt szabad még csak rá se néznie, tökéletessé tette a magányt
körülötte, amióta Apa nincs. Marianne nem barátnő, Marianne
unokatestvér, és Marianne mindig csak önmagával foglalkozik.
Köszöntek egymásnak, azt szabad volt. Zsófika tudta, miért van most
idebenn. Az Ifjúsági Szervezet augusztusban táborba küldi a tagokat, az ő
osztályukból hatan szakácspróbára készülnek, Dóra is. A napköziben
tanulnak főzni, Bíró néni tanítja őket, a Bíró Anna anyja.
Dóra nem állt meg, sietett fel a napközi felé. Fehér blúz volt rajta, és
felnőttes, halmintás, bő szoknya, amelyet tavaly még Viki hordott. Zsófika
balra fordult a kapu alatt, az alagsori lépcső felé.
Húst verni azért nem olyan könnyű. Ha az ember nem figyel, odaüt az
ujjára. Az egyik szeletet úgy kiverte, hogy a hús szinte péppé vált, de a
másik sikerült. Meghámozta a krumplit, feltette, aztán leült a zsámlira, és
várta, hogy megfőjön az étel. Pista bácsi rá se nézett, csak feküdt lehunyt
szemmel. Az nem jó, hogy annyit fekszik a hátán. Mikor megigazította az
ágyát, meleg volt a párnája. Pista bácsi megérezte, hogy nézi, felpillantott.
Egy darabig szótlanul bámulták egymást.
– Tud Pista bácsi szavalni? – kérdezte Zsófika.
Nem volt válasz.
– Azt kérdeztem, tetszik-e tudni szavalni. Vagy énekelni.
A válasz valami különös hang volt, mintha rozsdás láncokat huzigálnának.
Pista bácsi nevetett. Nem volt szép nevetés, gúnyos volt, csúnya is,
majdnem gonosz.
– Tán danolgassak itt néked, hogy el ne und magad, mi? Az istenfádat – itt
már ordított –, mondd meg öregapádnak, ne ijen bágét küggyön, mer ki nem
állom véled egy hétig se.
Zsófika behúzta a nyakát. Rosszulesett, hogy így ráförmedtek. Pedig
butaság, ha fáj, minek szeretné őt Pista bácsi, nem szeretni való ő, meg
aztán nem is teszi ingyen, amit tesz, őt tulajdonképpen megfogadták, bár
igaz, hogy ő nem az, akinek gondolják, de ezt viszont nem tudja kívüle
senki. Ha valamikor ő is megfogadna valakit, sose ordítana így rá. De
persze vihar volt az éjjel, és Pista bácsi még vihar nélkül is mindig
indulatos és rosszkedvű.
– Na mit bámulsz úgy? Gyeride!
Odament. Pista bácsi megfogta az egyik copfját. Most nézett először a
szemébe. Pista bácsinak kék szeme volt, világoskék.
– Minek danoljak, te féleszű?
– A tüdeje miatt – felelte Zsófika.
Csuda egy jány e! Még hogy danojjon, nem azér, mer nótát akarna, hanem
hogy a tüdeje mozogjon vagy micsinájjon, szavalni is azér kell, merthogy
sokat fekszik a hátán. Attul úgyláccik jobb, ha az ember ordít fektibe. Hun
tanulta az ijet, attul a lakatos öregapjátul aligha. Az iskolába mondhatták
néki. No, jó esze van. Hunnan szette Juhos Feri ezt a jányt? Ammég olvasni
se tud rendesen. Megszógájja a pénzt, ammán szent. Szelíd kisjány, majd
ügyesedik is. Jó nagy keze van, munkára termett keze. Jaj be fél tülle, akár
az a sok visító, buta jány, aki iskolaidőbe piszkíttya a fojosót.
Erzsi bezzeg nem félt.
Ha úgy ordított is, hogy zengett a ház, akkor se félt, elkezdett nevetni.
„Nyughassik, öregapám!” – ezt mondta a szemtelen, az annya meg csak a
szemit forgatta, assose mert vóna ijet mondani néki kiskorába, hogy
„nyughassik”. De Erzsi csak forgott, táncolt a szobába, oszt mindent rontott,
ami a kezibe került, mégse tudott ráverni úgy igazába. Eccer ütött a
fenekire, egyetleneccer, máig bánnya is, ugyan minek csapott rá. Szavalni!
Jó is vóna, utánna meg mingyár tánygyérozhatnának is, mint odahaza a
komédiások. Szavalni. Nem tud ő semmit se könyv nékül, csak a
miatyánkot, asse gyakorolta az utolsó tíz esztendőbe.
Most Zsófi is arra gondolt, amire ő: hogy talán Pista bácsi nem is tud
semmit sem könyv nélkül. Meg kellene tanítani valamire, de hát hogy
tanítsa ő, őtőle még soha nem tanult meg senki semmit. Mikor pici volt,
Anya úgy tanította meg mondókákra, hogy egyre csak mondta-mondta
előtte, egyszer aztán már tudta magától is. Ha hozna Pista bácsinak könyvet
vagy újságot, az azért nem ugyanaz, azt tartani kell, fárasztó; az az igazi,
amit az ember könyv nélkül tud. Őt sose lehetett szerepeltetni alsós
korában, mert akármilyen jól tudta a verset, nem merte elmondani,
elvörösödött, hebegett, belesült. De Pista bácsi nem közönség, rá talán rá se
kellene nézni, míg a szöveget mondja. A krumpli úgyis mindjárt készen
van, neki kell állni a húsnak. Odament a gázhoz, a krumpli egy kicsit oda is
sült már, felkaparta. Megkereste a lisztet, egy fatányérban akadt rá valami
kevésre, a polcosszekrényben volt.
Így, ha a krumplinak beszél, egyáltalán nem fél. Milyen szép sor is ez: Itt
születtem én ezen a tájon… Ő itt született igazán, ebben a kerületben, a
klinikán, járni is itt tanult meg a parkban. Van egy kép, amelyen Anya
póráznál fogva tartja őt, mint egy kiskutyát, olyan is rajta, mint egy kutya,
még a szája is ki van nyitva. Az alföldi szép nagy rónaságon. Most
hangsúlyozta is, ahogy Dóra tudta, szüneteket tartott a két jelző között, és
megnyomta a mutató névmást: Ez a város születésem helye. Dajkája nem
volt soha, de a rádiót szerette, azt mondja Apa, kapdosott felé, meg akarta
fogni a zenét. Most is hallom a dalt, elhangzott bár… Az idén szokatlanul
sok volt a cserebogár májusban, csak úgy kopogott az erkélyen, ha este
lámpát gyújtottak.
„Hunnan a fenébül tuggya ez, merre születtem” – töprengett Pista bácsi.
Akkora vót az udvar, hogy se eleje, se vége, szegény annya nyaranta mindig
kinn mosott a kútnál, ű meg kinn guggolt, osztán belemártogatta az ujját a
pocsojába, kék meg fehér vót a lucsok, ami kicsurgott a tekenőből. Juhos
Karcsi mindig visított, áthallaccott a harmadik szomszédba is, ahogy a
kutyát lazsnakolta. Ez a Karcsi is, még járni se tudott jóformán, mánis ott
nyútogatta a nyakát az uradalom gépésze körül, azér van ojan keze máig.
Akármijen vén, jobban elbánik a szerszámmal, mint a fiatalok. Pedig nem
járt, csak két iskolát, elvitte az apját a köhögés, oszt rászakatt a ház hamar.
Ű bezzeg négyet is járt, tuggya a fene, mire tanították, nem emlékszik ű
mán semmire sem.
Vén Juhos, vén Juhos. Minek mongya ű azt Juhos Karcsirul, hogy vén
Juhos, mikor ű se fiatalabb tülle, hatvankettők lesznek szüretkor, ha
megérik. Dajka. Annus nénnye ringatta, de sokat is ringatta, eccer kokast is
hozott néki, valami fekete kis kokast, Juhos Karcsi sikítozott, mer
megcsípte a lábát. Persze hogy odavágott néki, mer ammindig az álatot
kínozta, nem nyughatott tüllük. Ojan ez a Karcsi is, mint a fa, csak
terebéjesedik; él az asszony is, Sára, megvan Teca is, a jánya, megvan a
Feri fija. Tecától nincsen onokája, de Feritül antul több, hat jány. Ű meg
lám itten egymagába…
A fene ájjík ebbe a köjökbe, mijen büdöst csinált avval a zsírral, nem
kilocsolta a gázra, meg lehet fulladni. Erzsi tudná, hogy utájja az égett zsír
szagát, menne mán, oszt csapná ki az ablakot. Még csuda, ezt is rávitte az
esze. Ni micsinál, a fiókot nyitogattya, letakarja a tálcát, a csíkos
kenyérruhát teríti rá, úgy hozza az ágyba, a krumplit meg kikaparta a
lábasbul, úgy rakta a tánygyérra, oszt melléje a húst. Mi az isten nem jut
ennek az eszibe? No, nem Sárátúl tanulta, nem is attúl a rendetlen Tecátúl.
Ízlett az étel. Nem dicsérte meg, de Zsófika látta az arcán. Úgy látszik, nem
sózta el, és alighanem jól át is sült, még azt is megeszi, amelyiket péppé
vert. Na hál’ istennek. Kenyeret kért hozzá, milyen érdekes, ők sosem
esznek ahhoz kenyeret, amihez krumpli van. Meg kell néznie a könyvben,
lehet-e a fekvőbetegnek salátát adni. Ha igen, hoz neki azt is. A salátában
sok a vitamin. Háromnegyed egy. Borzasztóan szalad az idő. Dóráék azóta
már bizonyosan megfőzték a maguk ebédjét. Ő is éhes, rég nem volt ilyen
éhes, mint most. Elővette az alumíniumdobozt.
– Meg szabad melegítenem az ebédemet? – nézett Pista bácsira.
Az akkor tette le a villát. Látta Zsófi kezében a doboz üvegbélésében
púposodó ételt, s egyszerre megint elöntötte a méreg.
– Bánnya az istennyila, fajjál!
Az ijet Sára tanájja ki, nem a vén Juhos, Sára mán akkor se szívlelte, mikor
gyerekek vótak, csak csípte meg rúgta – oszt a barcsit a hajába ragasztotta.
Karcsi jámbor lett öregségére, Sára bőszíti. Szinte hajja, hogy mondta néki:
„Asztán el ne fogaggyál semmit István bátyádtúl, mert asszegény kódus.
Még kiennéd a házábúl, hát csak vigyél innet hazulról ételt, ne hasznájj az
övébül!” Mindig lenézte, mindenért lenézte, lenézte, hogy nem akart
lakatosnak menni, mint Karcsi, csak hányódott egyik gazdátúl a másikig a
faluba. Asse teccett néki, mikor megházasodott, elvette Katát, mer Katának
se vót semmije, csak a rajtavaló, de akkor fitymálta leginkább, mikor
idekerült altisztnek. Sárának mindig csak a maga csalággya vót a jó, a maga
jánya, maga fia. Bezzeg az ű jányát nem tartotta semmire, pedig a
keresztannya vót Marcsának, még egy fazekat se vett néki, mikor férhe
ment, mer Imre sem álhatott meg előtte, a veje, mer hogy kalauz vót, a Teca
ura meg őrmester; na, büszke lehetett rá, kár, hogy aranyba nem foglalta, az
is csakúgy odaveszett a háborúba, mint Imre.
Sára a Kata temetésire is csak azér jött el, hogy a kalapját megsétáltassa, vót
néki mán vagy ötféle is, tán még ágyba is abba fekütt. Akkor még meg se
vót Erzsi, Marcsa még jány vót, oszt Imre is csak távulról kerülgette, a
temetőbe is ott kóvájgott mögötte.
Megvárta, míg Zsófika megeszi az utolsó falatot – kenyérrel kitörülni, azt
nem! Minek tanulná meg a rendet? –, aztán eltolta a tálcát, hogy csak úgy
csörömpölt.
– Oszt megmondhatod öreganyádnak, hogy ha mégeccer ételt ád véled,
kihánylak az étellel eggyütt a küszöb elé. Ezentúl vagy azt eszed, amit én,
oszt főzöl magadnak is, vagy elmehetel innét éhen, de dobozbúl nem falsz,
az istenfáját!
„Talán még jó is, hogy ordít – gondolta Zsófika –, a tüdeje szempontjából
igen, csak a szívének nem jó, azt nagyon megerőlteti. Uramisten, de hiszen
nem kívánhatom tőle, hogy még engem is etessen!”
A maga mosatlanját is elmosta, éppen a törlőt teregette ki, mikor valaki
megverte az ajtót. Jézus! Ki lehet az? Nem tud olvasni? Nem látta a
cédulát? Talán Márta néni? Vagy valamelyik másik tanár? De nem.
Zacskófejű volt, mikor belépett, levette a stanicliját, és megkérdezte Pista
bácsitól, hogy érzi magát, Pongrácz István morgott egyet.
– Még jó, hogy ez a bogár itt van.
Zacskófejű megsimogatta a fejét, mészszaga volt a tenyerének, friss, tiszta
szaga, egy kicsit hasonlított az Apa klórszagához.
– Segítel öregapádnak, igaz?
Öregapjának!
Pista bácsi legyintett.
– A Juhos Karcsi onokája ez. Tuggya, mejiké, aki lakatos a
Szerszámgyárba. Feri az apja, Juhos Feri, oszt annyian vannak testvérek,
mint az egerek.
Zsacskófejű leült.
– De azért elápojja, öreg, ügyesen.
– Maj sírba ápol – dünnyögte Pista bácsi.
Zacskófejű elővett egy cigarettát.
– Odébb lesz ammég, ráérünk.
Maga elé húzta a lófejes hamutartót.
Most rá fog gyújtani, pedig betegszobában nem szabad dohányozni. De ő
nem szólhat rá egy felnőttre. Mit csináljon? És mennie is kellene már, mert
megint elkésik, most meg a vendég miatt nem tud beszélgetni Pista
bácsival.
– Szabad az isten mindnyájunkkal – mondta Pista bácsi. – Kettőt nézünk,
osztán vót-nincs az ember. Mikor a zsábámat kezelték, úgy hótt meg
mellettem az orvos, hogy asse monta, nyikk. Mi a szencséget törtél össze, te
balga?
Az alumíniumdoboz bélése volt, amire Anya mindig azt mondta, nagyon
kell rá vigyázni, mert nem lehet újat kapni, ha eltörik. Pista bácsi vihogott.
– Oda a szép késség, mi? Mibe hozod hónap azt a jó hazait? Fene ette vóna
meg, aki kitalálta, hogy ételt hurcojjál magaddal.
– Meghótt az orvos? – kérdezte Zacskófejű.
– Meg a. Elébb még semmi baja nem vót, még tréfált is, hogy aszongya,
Pongrácz bácsi, magát úgy kikúráltuk azzal a zsábával, hogy akár bálba
mehetne, oszt mán koppant is a feje. Az a futri jány, aki mindig ott
lábatlankodik körülöttünk, semerre. Fogom a kezit, rázom, semmi. Na,
gondoltam, ebbül baj lesz, mer hogy szürke vót az arca, oszt beleborult a
pecsétekbe meg papírokba az istenatta.
– Vén vót? – érdeklődött Zacskófejű.
Vén?
Negyvenhárom éves lett volna most augusztusban. Ha Apának
születésnapja volt, mindig kapott gyertyákat a tortára, akárcsak ő, annyi
vastag gyertyát, amennyiszer tízéves volt, és piciket, az egyes számoknak.
A cserepet fel kellene seperni, de inkább a kezével szedi össze. Most nem
bír kimenni.
– Úgy kell – mondta Pista bácsi. – Most osztán kinn a hurkád. Eriggyél oda
a fiókhoz, van rongy, betekerheted. Kétbalkéz. Nem megmondtam tennap
is, hogy avvagy? Mit gondoltál, mibül van az üveg? Cukorbúl? Buta. Jól
elvágtad, úgy kell.
Megint Zacskófejűhöz fordult.
– Nem vót avvén, olyan negyvenforma vót, vagy ijesmi. Ordítok rá, halgat.
Futok kifelé, gyün a szomszéd doktor, gyün a futri jány, hát akkor mán a
fejét se tutta emelni.
– Asse monta, fakalap? – érdeklődött Zacskófejű.
– Motyogott szegény egypár szót, hogy mongyunk meg valamit Zsófinak
vagy ki a szentnek, nemigen lehetett érteni mán.
– Oszt mit mongyanak meg? – kérdezte a kőműves.
– Tuggya a Jézus, meg ű, szegény. Mire jobban hozzáhajoltam, már odaátal
vót.
Az üvegcserepek csengtek, ahogy belepottyantak a szemetesládába. A
fiókban, a rongyok alján, egy labda volt, egy piros labda. Majd otthon
beköti a kezét gézzel, be is kell jódozni, így nem maradhat. Visszatette a
szatyorba az üres alumíniumdobozt.
– Mán mégy? – nézett rá Pista bácsi.
– Menek én is – állt fel Zsacskófejű.
– Mi a fenének sietel?
Azt hitte, a kőművestől kérdezi, nem tőle, hát nem válaszolt. Elindult az
ajtó felé.
– Hónap korábban itt légy. Osztán maj szavalok.
Megint az a csikorgó, vén nevetés.
– Ne a három forintod!
A bádogdoboz csörgött.
– Kezicsókolom – köszönt el Zsófika. Zacskófejű fütyülni kezdett,
visszahúzta a hajára a staniclit, egy forintot dugott a köténye zsebébe, hogy
vegyen rajta fagylajtot, aztán futott vissza a lépcsőn, közben meg danolt, azt
danolta, hogy: Ősszel érik, babám, a fekete szőlő.
Kinn az utcán megint megeredt az eső. A napköziben akkor tartottak a
restderelyénél. Az asztaltól le lehetett látni az utcára, Dóra megismerte
Zsófikát, azon tűnődött, hova tette a kosarat, a húst meg a tejet, s
egyáltalán, mit kószál itt az épületben hol kosárral, hol anélkül. Még akkor
is azon gondolkozott, mikor már ők is felmosogattak, és elindultak hazafelé.
Zsófi nem az osztályok felé ment, hanem le az alagsorba. Van valami az
alagsorban, amiről ő nem tud? Mielőtt kilépett volna az utcára, leosont a
pincébe, és körülnézett a pincefolyosón, hátha megtalálja a magyarázatát,
mit keresett arrafelé Zsófi, de nem jött rá semmire. Csak az altiszti lakások
ajtaját látta, a Dobozi néni lakását, a Székely bácsiét, a Pista bácsiét.
Dórának nem volt jó kedve, de most elmosolyodott. Muszáj nevetni, igazán.
Pista bácsi az idén nemcsak ordít, hanem szónokol is. Azon a vén rekedt
hangján már harmadszorra kiáltja, de úgy, hogy az ajtaján is áthallatszik: Itt
születtem én ezen a tájon.
Kinn most már szakadt. Neki mindegy, ő itt lakik az Apáczai Csere téren,
de Zsófinak messzi lesz hazáig, és nem volt se kabátja, se kapucnija.
7 Kató néni csak nézte.
Olyan volt, mint az ürge. Mióta az a szegény Gábor nincs, kiderül, hogy
Judit rendetlen. A Gábor életében elő nem fordult volna, hogy rongy legyen
ennek a gyereknek az ujján, és micsoda véres rongy, rossz még csak látni is.
És zsírszaga van, főzés szaga, a köténye se tiszta. Ugyan mi lesz ebből, ha
felnő, se fellépése, sem esze. Judittól kitelik, hogy kosztot hordat vele,
bizonyosan nem ér rá főzni a nagy tudományos munka miatt. Az is olyan
jellemző, hogy turistadobozban hozatja vele az ételt, nem ételhordóban,
mint más. Kívül ragyogás, belül meg semmi. Milyen elhanyagolt ez a
kislány! Ő mindig sejtette, hogy Judit nem lesz jó felesége Gábornak, de
Gábor önfejű volt, és papa is azt hitte, hogy Judit a világ közepe, valami
különlegesség, mamának meg neki pedig nem volt szava. Itt az eredmény,
büszke lehet a família erre a jól sikerült gyerekre.
Milyen figyelmetlen, még azt se veszi észre, hogy már másodszor mondja
neki, menjen be a fürdőbe, és szárítsa meg a haját egy törülközővel.
Kuporog a széken, bámul, mint valami manó. Ó, mennyire más Marianne,
mennyit ad magára, milyen gondosan becsavarja a haját este, nem is kell
figyelmeztetni, és a modora, a viselkedése is olyan, mintha felnőtt volna,
nem gyerek. Egy hónapban születtek ezzel itt, alig két hét közöttük a
korkülönbség, Judittal együtt tologatták őket a kiskocsiban – micsoda
ábrándokat szőtt az a Judit, hogy eltervezte, milyen nagyszerű gyereket
nevel ebből. Lám, Marianne kitűnő tanuló, kinn nyaral a németországi
nemzetközi táborban, ok nélkül nem vitték ki, mint ahogy ezt sem hagyták
itthon ok nélkül. Jól is képviselné az iskoláját.
Ez megint az a szörnyszülött, csavaros Judit-okoskodás, hogy míg ő
szabadságra nem megy, ne legyen Zsófika örökké egyedül a lakásban, ebéd
után jöjjön át ide hozzájuk, itt szem előtt lesz, jó környezetben, családi
körben, s ha az idő megengedi, levegőn is, az udvar itt inkább kert, mintsem
udvar. Hogy aztán ő mit kezd vele, az már nem érdekli Juditot, még
szerencse, hogy nem kell sokat törődni vele, beül a Marianne játszósarkába,
elmotoz, ötkor aztán csak menjen haza szépen.
Az ember azt sem érti, hogy lett ez még közepes is. Csak néz, értelmetlenül,
mint aki süket is, vak is. Remélhetőleg Judit nem úgy képzelte ezeket a
délutánokat, hogy strázsálni fogja, neki mosnia kell, firkáljon vagy
olvasson, vagy játsszék babával, őt mindenesetre hagyja békén.
Lemért megint két és fél kiló ruhát, belerakta a mosógépbe. Szeptembertől
más iskolába fogja íratni Marianne-t – ha el tudná intézni, legszívesebben
átvinné más kerületbe is. Persze ahhoz, hogy engedélyt kapjon rá, hogy más
körzetbe írathassa a gyereket, indokolnia is kellene, miért kívánja, s ez ezért
képtelenség. Nem Kálmán miatt, Kálmán igazán eljátszotta az összes
becsületét, rá nem kell már tekintettel lennie. Ő, ő az, aki nem tud erről
beszélni, aki nem bír beszámolni az utolsó esztendő gyötrelmeiről. Hogy ő
annak a Szabó Mártának, aki most a gyerek osztályfőnöke, akivel még
érettségi előtt elsőnek közölte az eljegyzése hírét, mert már akkor is rá volt
írva, hogy ebben az életben nem fogja feleségül venni senki, hogy ennek a
Szabó Mártának feltárja a nyomorúságát, beszámoljon a házasélete
felborulásáról, hát az lehetetlen. A Tanácsban csupa ismeretlen ül, az
iskolába nem mehet, fogalma sincs, hogy fogja megoldani.
Isteni szerencse, hogy Marianne nem vett észre semmit. Itt égett a feje
fölött a ház, de ahogy lenyelte az ebédjét, már szedte is elő a könyveit és
tanult, vagy elment balettórára, ő meg a fürdőszobába járt be sírni, és mikor
kisírta magát, bepúderezte kivörösödött orrát, dagadt szemhéját. Marianne
tud koncentrálni, csupa szorgalom, csupa ambíció. Drága kis lelkem, mikor
már fenn volt a gyerekvonatban, ő meg a peronon pityergett, még volt ereje
vigasztalni: „Ne sírjál, Anyukám, én még nem láttam a tengert, és az is jó
lesz, ha megtanulok egy kicsit németül.” Ilyen bátor volt, egy könnye se
hullott, pedig tudta, hogy hetekig odalesz. Marianne megbízható, Marianne
a jövőre gondol, Marianne mindig tudja, mit szabad tennie. Mikor
megmondta neki, hogy többé nem szabad érintkeznie Dórával, nem
nyafogott, belenyugodott, pedig sülve-főve együtt voltak ezek hárman,
Marianne, Dóra meg Zsófi. Csak este, mikor fürdette, próbált faggatózni,
miért nem szabad ezentúl barátkozniok, ő valami olyasmit mondott, hogy
nem szolgál javára ez a kapcsolat, akkor Marianne elengedte magát a
fürdővízben, a szivacsot kezdte nyomogatni, és nem kérdezősködött tovább.
Dóra nem jött többé, s ebben a tekintetben Judit is a sarkára állt, ez a
boldogtalan kis Zsófi se mert többé szóba állni a Vadászné húgával – ugyan
hogy is, mikor olyan gyáva.
Ebben a percben most Zsófika is Dórára gondolt.
Ott ült a Marianne kis asztalánál, itt szoktak játszani hármasban, Marianne a
haja csigáit csavargatja, Dóra többnyire fabrikál valamit, ő leginkább csak
néz, hallgatja őket. Itt mondta el egyszer Marianne, miért ment haza délelőtt
Rózsa Ica azzal, hogy rosszul lett, belőle meg a nagy áhítatos suttogás
közepén kitört a nevetés, mert Marianne irtózatos butaságokat beszélt,
pedig ez az egész dolog a rosszulléttel teljesen egyszerű és világos, Apa
másképpen magyarázta, és Apa nem hazudott soha. Marianne meg is
haragudott rá, hogy kinevette, de Dóra nem, sőt hazafelé menve nápolyit is
vett kettőjüknek. Dórának néha sok pénze volt, de sosem örült neki. Míg
kimérették, Dóra figyelmeztette az elárusítót, hogy nem pontosan tíz dekát
adott – ő is látta, de sose mert volna szólni. Dóra bezzeg igen. Most
Marianne külföldön, Dórával tilos szóba állni, és ő egyedül ül a régi helyen.
Lüktetett az ujja. Ha hazamegy, azonnal meg fogja mondani, hogy eltörte az
üvegbetétet, nemigen fogják megbüntetni, csak Anya szomorú lesz. Nem
vár vele, nem takargatja, kisebb baj, ha azonnal megmondja, mit csinált,
mint ha hallgat, s hetekig viseli az események terhét, míg valahogy
véletlenül aztán ki nem derül. Nehéz lesz megmagyarázni, miért vette elő, a
dobozt csak kirándulás előtt szokták kiszellőztetni, újra kitörölni. És hogy
fog dolgozni, mosogatni ezzel a csúnyán elvágott ujjával? Ugyan miért is
csinált ő ezekben a napokban annyi értelmetlen dolgot? Apa nem mondott
semmit. Ha megkezdődik az iskolai év, Pista bácsi rá fog ismerni, és megint
csak baj lesz belőle, miért járt hozzá takarítani meg főzni. Nem arra fog
emlékezni, hogy ellátta, hanem hogy becsapta, mert nem is a Juhosék
gyereke, hanem az Apáé. Pedig a hús jó volt, és a pöszmétés embernek is
azt mondta, ne adjon, csak egészen érettet, mert betegnek viszi. Sose
szokott szólni semmit, ha vásárolni küldik, hát hogy adjon ő tanácsot az
elárusítónak?
Dóra tudta, milyen a természete, ki is nevette, hogy neki minden jó,
mindenkire mindent ráhagy. Dóra bezzeg végigkutatta a virágárus kosarát
valami családi ünnep előtt, s nem nyugodott, míg ki nem emelte a
legbimbósabb csokrot. A boltban meg mindig olyan mereven bámulta a
mérleget, hogy a végén legtöbbször odacsaptak még valamit az árura, csak
ne nézzen már úgy. „Muszáj – mondta Dóra ilyenkor, míg kimentek a
boltból, s eligazgatta a vállán a szatyrot. – Tudod, hogy nekem muszáj.”
Most már jobban hasonlítanak egymáshoz, mert, lám, ők is egyedül
maradtak Anyával. Most neki is sok minden muszáj lesz, ami eddig nem.
De az rettenetes volna, ha Anya olyan lenne, mint Vadász néni, Viki, a Dóra
testvére. Lehetetlen. Talán az özvegyasszonyok, akiknek nagy bánatuk van,
nem lesznek olyanok, csak az elváltak. Ha Anya esetleg mégis olyan lenne,
mint Viki, ő igazán nem tudja, mihez kezdene, talán el is bujdosna hazulról.
Nem várná meg, míg végképp felfordul a ház náluk is, s esetleg Anyának is
elkezd udvarolni valaki, mint a Marianne apja, Kálmán bácsi Vikinek. Kató
néni hiába festi a haját, és hiába leselkedik a Kankalin-eszpresszó üvege
mögül, nem tud változtatni azon, hogy Kálmán bácsi naponta odajár
Dóráékhoz. Viki olyan, mintha nem is volna asszony, csak egy lány.
Korrepetálásra nem fog bejárni, feleslegesen tanulta meg a hasonulást is.
Anya nemsokára elmegy szabadságra, néhány nap múlva Marianne is itthon
lesz.
Apának és Anyának senki se mondta meg, hogy Kálmán bácsi nemcsak
udvarol Vikinek, hanem meg is kérte feleségül, és végképp ott akarja
hagyni Kató nénit és Marianne-t, pedig Apa a Kató néni bátyja volt. Persze,
most még sokkal nagyobb lesz a baj, mert őket eltiltották Dórától, és most
Dóra nem tud többet hírt adni semmiről.
Lám, Marianne milyen szépen beragasztotta a fényképeit az albumába!
Neki bizony nincs is albuma, egy kis faládában tartja a képeit.
„Csak lapozgassa az albumot – gondolta Kató néni, míg átment a szobán, és
kitámasztotta a redőnyt. – Csendben van, nem szaladgál, nem rúgja fel a
szőnyeget. Buta ez a gyerek, olyan reménytelenül buta és tapintatlan.” Most
azt az átkozott dobogókői képet bámulja, amitől mindig reszketni kezd a
keze, ha meglátja. Milyen szép napnak ígérkezett pedig, milyen illatos volt
az út felfelé azon a tavalyi, szeptemberi reggelen! Még ő mondta
Kálmánnak, hogy jó kikapcsolódás lesz, az iskolában meg fogják jegyezni,
ha felkísérik a gyerekeket; ő évek óta szülői aktívája az osztálynak, s még
nem volt benn segíteni semmikor. Most felmehetnének ketten is, Kálmán
úgyis fáradt, jó lesz hegyet látni, ő majd ellesz a gyerekekkel, jön még egy-
két másik anya is, ha nem, az se baj. Ha unatkozni fog, üljön be a
menedékházba, vagy húzódjék félre valamelyik tisztásra, napozzék,
olvasson, ráfér már egy ilyen laza délelőtt. Igen, ő volt, aki
erőszakoskodott, Kálmán nem is akart menni, még Marianne is lebeszélte,
mert már jelentkezett Márta néninek kísérő, a Gergely Dóra nénje,
Vadászné.
„Szép kis segítség lesz” – gondolta akkor. Ismerte Vadásznét szülői
értekezletről, csepp, vékony csontú, nagy szemű, szőke nő volt, gyerekesen
pici végtagokkal, gyerekes szájjal. Persze hogy Vadászné elmegy, mikor így
ingyen feljuthat autóbusszal a hegyre, olyan zavaros körülmények között
élnek azok, hogy még egy ilyen kis ingyenutazás is számít. A férje évekkel
ezelőtt külföldre szökött, ő meg csak vergődik azzal a kis Dórával.
Marianne mindig mesélte, hogy hónapokig lehetetlenség kivájni belőlük a
havi szülői megajánlást, egyszer aztán kifizetik egy összegben, még többet
is adnak, mint kellene.
Azért történt minden, mert ő mindig csak a Kálmán javát nézte, folyton
azon törte a fejét, hogy lehetne legalább egy jó napot szerezni neki. Egész
életében neki szentelte magát, érte dolgozott, s mit kapott viszonzásul.
Az a buta kölyök úgy bámulja azt a képet, mintha külön öröme telnék
benne, hogy nézegesse Vadásznét halásznadrágban, szégyentelenül
gyerekcopfba font hajával. De hát buta, az is volt mindig. Marianne az
ártatlanságtól nem vette észre, mi folyik itt, ez meg attól, hogy figyelni is
ostoba. De Dóra tudta, annak látszott a szemén, s utóbb, mikor egyre
sűrűbben találkozott vele, az volt az érzése, hogy míg körülnéz náluk, azt
tervezgeti, hogy rendezik majd át a lakást. Ugyanolyan alattomos, mint a
nénje. „Csak bámulta azt a képet! Gyönyörű nevelés, a Judit diadala.
Tapintat? Valami értelem? Bár itthon lenne már Marianne!”
Túl a hegyen a Duna kanyargott, szűk partok között haladt, s a kilátónál
mindig fújt a szél. Lenn csúcs meg csúcs torlódott egymásra, s ahogy
felülről lepillantott, az erdők koronáját látta, a zsivajon is átzengett a madár
éles, folyton ismétlődő hangja. Kató néni fülig krémes volt, és teljesen
lefoglalta Márta nénit, nem figyelt senki másra, pedig kár volt, mert akkor
láthatta volna, hogy minden a hagymával kezdődött. Viki kinyitotta a
szatyrát, és elkezdett hagymát enni vajas kenyérrel, Kálmán bácsi meg azt
mondta, jó étvágyat kíván, és akkor Viki adott neki egy kis vajas kenyeret
meg hagymát, és Kálmán bácsi mind befalta, és még kért, ők meg csak
összenéztek Marianne-nal, mert Kálmán bácsinak sose volt szabad otthon
még fiatal hagymát sem ennie, nemhogy öreget, csak a konyhában, mert
Kató néni aludni sem akart mellette, ha megérezte a szagát. Most meg egyik
szeletet a másik után ette, és Viki nevetett, adogatta a szájába. Ő akkor
körülnézett, és látta, hogy Dóra elindult valamerre, csak szalad, egyre
jobban szedi a lábát, ő meg követte. Sokáig látszott, merre fut, aztán
egyszer csak eltűnt, s csak mikor leért a lejtőn, akkor látta meg, hogy a
fűben hasal, s ahogy lehajolt hozzá, érezte, langyos a nyaka, kék
kötényének meg festék- és keményítőszaga van. A markában székfű volt és
egy kifli.
Azonnal észrevette, hogy Dóra sír, ettől megijedt, mert bár évek óta együtt
jártak már, most látta először sírni. Nem kérdezett semmit, mert Dórát nem
lehetett faggatni, az csak akkor beszélt, ha akart, hát várt, míg abbahagyja s
feláll. Dóra fel is állt hamar, szeme különös módon olyan
természetellenesen nagynak látszott hirtelen, mintha nem is volna arca, csak
szeme. Megtörölgette a képét, mert fektében homokszemek ragadtak a
homlokára, ott villogtak az erős napsütésben a bőrén. Akkor nem is állt
többé kézen egész nap, pedig ő a legjobb tornász, nem is énekelt, csak ült
szótlanul, néha meg ásott, kiásta a földet, és kúpot vert belőle. Marianne
megjött a menedékház vécéjéből, hozott a kulacsában vizet, de nem akart
adni belőle, csak nehezen. Akkor Dóra odament Marianne-hoz, megölelte
és megcsókolta, Marianne eleinte nevetett, hogy mi ütött belé, mert Dóra
nem volt csókos vagy hízelkedő, de délben aztán már ő sem nevetett, mert
Kató néni csak darált, csak darált Márta néninek, hogy függönyöket kellene
csináltatni a tanterembe, és jó volna rendezni valami műsoros, beléptidíjas
délutánt, amelyen Marianne táncolhatna, de Viki és Kálmán bácsi elmentek
feketét inni, és a könyv, amit Kálmán bácsi felvitt olvasni, ott maradt a
tisztáson, és a napsugárban mind felpöndörödtek a lapjai.
Este Apa kiment elibük a Vörösmarty térre, s ő az autóbusz lépcsőjéről
egyenesen a nyakába ugrott. Apa azt mondta, napszaga lett, a virágot is
megdicsérte, pedig összenyomódott az úton. Akkor még egyszer
visszapillantott, és látta, hogy Dóra ott áll a háta mögött, Apát nézte,
ugyanazzal a komoly, titokzatos tekintettel, mint őt a hegyen. Figyelte, mint
mennek el kézen fogva az ötvenhatos felé, hogy hazajöjjenek Anyához
vacsorázni.
„Még csak ülni se tud tisztességesen” – gondolta Kató néni. Mondta
Juditnak, írassa be balettra, csinosodjék egy kicsit, de nem, vitatkozni
kezdett, hogy elég a torna, nem lesz belőle úgyse táncosnő. Marianne-ból se
lesz – bár azért ki tudja –, de micsoda mozgása van, mennyi báj a
mozdulataiban, ha megfordul, ha lép.
Hogy táncolt azon a műsoros délutánon is, mint valami tündér, igazán, mint
a tavasz tündére, akit megszemélyesített. Ő nem is sajnálta a pénzt,
élővirágból csináltatta a kosárkáját, hogy valódi szirmokat szórhasson. Az a
másik, Dóra, olyan volt, mint valami kis ördög. Sovány, nagy szemű, akár a
nénje, járt a szája, valami parasztasszonyt játszott, a haja hátra volt kötve
kendővel. „Adjon isten jó napot, arany időt szüretig…” Locsogni, azt tud,
olyan fellépése van, mint egy kitanult nőnek, az ilyen világba kivetett
hamar érik. Se apja, se anyja, neki kell élelmesnek lennie, megtanulhatta a
testvérétől. Ez itt, ez a Zsófi, ez nem csinált semmit, beültették a pénztárba,
hat forint ráfizetése volt, mert a buta se Kelemennétől, se Lembergernétől
nem mert pénzt kérni.
Ó, ha Gábor élne, ha kipanaszkodhatná magát a bátyjának! Mikor Juditnak
elmondta, mi történt, Judit annyi okos tanácsot adott, hogy azt hitte,
szétrobban a feje, de a legtökéletesebb az volt, mikor vádolni kezdte, hogy
ő is hibás. Még jó, hogy nem azt mondta, hogy csak ő, egyedül. A hagyma,
mondta Judit, minek nem hagyja hagymát enni Kálmánt, és ha rádiózik,
miért nem tűri, hogy bömböltesse a hangszórót. „Nagy dolgokban teljes
szabadságot adtál neki, ezekkel a kicsikkel mérgezed meg!” Sose szerette
Juditot, hogy is szerethetné, mikor ilyen. Ő is hibás! Hát amikor Kálmán
megkérdezte, megvegyék-e a gyümölcsöst, tiltakozott-e? Egy szót se szólt,
mert látta, hogy nagyon vágyik rá, pedig az ő házrészét kellett eladni, hogy
összehozzák a rávalót. És kifogásolta valaha, ha Kálmán társaságot hívott?
Volt náluk néha tizenöt-húsz ember is születésnapon, szilveszterkor, nem
szólt egy szót sem, pedig neki kellett ugrálni meg mosogatnia a tenger
edényt a vendégek után. De Judit bölcs, ő csak tudja, min múlik a házasélet
boldogsága. A hagymán. Meg a rádión, meg hogy ő nem szeret érzelmes
filmet megnézni, csak vígjátékot, és a szomorú filmekbe Kálmánt mindig
egyedül küldte el.
„Lassan öt óra lesz – gondolta Zsófi –, mehetek haza.” Mit mondjon, mit
csinált a ruhájával? Az igazat fogja mondani, hogy benn járt az iskolában,
meglátogatta Pista bácsit, segített ellátni a lakást. Hazudni nem szabad,
Anya nem is érdemelné, Anya is mindig igazat mond. Nem mond el mindig
mindent, mint Apa, de nem hazudik. Ha merné, megmondaná neki, hogy
jobb lenne, ha otthon maradhatna ezentúl. Nem szeret itt lenni, és Kató néni
szinte rosszul van, ha csak rá is kell néznie, mert őróla mindjárt Dóra jut az
eszébe és minden, ami Kálmán bácsival kapcsolatos, de akkor viszont Anya
megtudná, hogy ő tudja ezeket a dolgokat, pedig nem akarja, hogy tudjon
róluk, különben maga említette volna őket. A felnőttek sokkal nehezebben
veszik észre az ilyesmit, mint a gyerekek. Kató néni még sokáig nem tudott
semmit, mikor Marianne már mondta. – Az is milyen furcsa volt…
Marianne mindig befőttkötöző celofánba kötötte a füzeteit, volt egy szép
világoskék cseh füzete, úgy fénylett a celofántól, mint a tükör. Fenn látszott
az élő Marianne, lenn meg a füzet lapjában a képe, mosolygott, és azt
mondta, Kálmán bácsi sosincs otthon mostanában este, és ha megszagolja
reggel a kabátját, csupa kölni. Borzasztó volt még csak hallani is. Marianne
közben egyengette a füzete sarkát, és az itatósra ráírta a nevét. Neki van a
legszebb iskolai felszerelése. Dóra akkor hátrafordult az első padban,
visszanézett, s arcán ott látszott a másik fele a mondatnak, az, hogy Dóra
tudja, kié a kölni a Kálmán bácsi kabátján, de Dóra nem szólt semmit, csak
nézett, aztán megint visszakapta a fejét, és kezdődött az óra.
Az ünnepségen Viki fehér ruhában volt, és teljesen egyforma piros szandált
viselt Dórával. Egyszerre érkezett ő meg Kálmán bácsi, Kató néni akkor
már régen bent volt az öltözőben, Marianne-t fésülte. Kálmán bácsi
nemcsak magának vett jegyet, hanem Vikinek is, Viki meg azt mondta:
„Maga olyan nagy fényképész, Kálmán, hogy tulajdonképpen
filmoperatőrnek kellene lennie”, és Kálmán bácsi elpirult, neki meg eszébe
jutott, hogy Kató néni mindig kiönti a fixálót, és a múlt vasárnap is kiabált,
mikor ott voltak náluk ebéden, hogy: „Ne csinálj örökké felfordulást azzal a
hülye fényképezéssel, a fürdőszobába már nem is lehet bemenni, az a
sötétkamra, és piros körte ég benne, az ember felbotlik a bádogdobozokban,
és különben is olyan tehetségtelen vagy, hogy sose fogsz megnyerni
egyetlen díjat sem.”
Itt van a jelmezes kép is, ő azért nincs rajta, mert csak matrózruhában volt,
a pénztárost nem szokták lefényképezni. Lemberger néni már kivette a
pénzt, hogy odaadja, de aztán meglátta Vikit, és akkor mondott róla valamit
Kelemen néninek, hogy talán ezúttal sikerülni fog neki, vagy valami ilyet,
és nevettek mind a ketten, Kelemen néni azt súgta, hogy Viki szívós, és
akkor visszatették a pénzt, csak a jegyet vették el tőle, de nem fizetett
egyikük sem, ő meg annyira gondolkozott, mit is akarhattak mondani azzal,
amit mondtak, hogy nem kérte megint.
Milyen szép volt Marianne abban a fehér tüllruhában, hogy kopogott
ólomorrú cipője! Akkor egy percig ő is szeretett volna táncosnő lenni, csak
nézte-nézte Marianne-t, s úgy meghatódott attól, hogy ez a szép, ügyes lány
az unokatestvére, hogy le kellett sütnie a szemét, mert telefutott könnyel, és
ahogy lesütötte a szemét, véletlenül meglátta, hogy Kálmán bácsi megfogja
a Viki kezét, és a tenyerébe csúsztat valamit, ami olyan, mint egy cigaretta,
de inkább összesodort papír lehetett, mert Viki nem szívta el, hanem a
Marianne táncát figyelte. Borzasztó volt még csak nézni is, mert a Viki
arcán az tükröződött, hogy egész lelkével csak a balett köti le, de a karján
megfeszültek az izmok, s az ember érezte, hogy tulajdonképpen nem is látja
a színpadot, csak úgy tesz, mintha látná. Aztán jött a Dóra száma, nagy
sikere volt; Kálmán bácsi ugyanolyan szelet tortát hozott Dórának, mint
Marianne-nak, később meglátta őt is, és megcsóválta a fejét, mert Kálmán
bácsi voltaképpen jó ember, szereti is őt, és láthatólag megszégyellte magát,
hogy elfeledkezett róla, aki rokon. Igaz, hogy ő nem csinált semmit, csak
pénztáros volt, annak is rossz, de azért neki is hozott tortát a büféből, csak
akkorára már nem volt szelet, csak mignon, de vett hozzá még egy rúd
csokoládét is. Marianne megette a süteményt, aztán csak állt, várta, hogy
mindenki odamenjen hozzá gratulálni, ő meg bekapta a mignonját, a
csokoládéval meg elszaladt megkeresni Dórát, de az nem volt sehol.
Végül is a vécében találta meg, a radiátoron könyökölt, nézett le az udvarra.
Nem mert hozzá szólni, csak a csokoládét törte ketté, s az egyik felét
odanyújtotta, de akkor Dóra hirtelen szembefordult vele, és a maga részét
odavágta a szemétkosárba. Ahogy rémülten utánahajolt, látta, hogy a kosár
fenekén ott van a Kálmán bácsi tortaszelete, a szép habossütemény, a
mocskos papírok és a gyümölcsmagok tetején. Dóra visszakönyökölt a
radiátorra, s akkor nem tudta, mit csináljon, de aztán rájött; bedobta a
szemétbe a maga csokoládéját is. Dóra akkor odadugta az arcához az arcát,
egy darabig úgy állt mellette, hozzásimulva, aztán elrohant, és mire
utolérte, már benn is volt az osztályteremben. Bent már táncoltak, Viki
kezelte a gramofont, Dóra mélyen meghajolt, és felkérte táncolni
Lemberger Katit.
A konyhában elkészült a mosás. Kató néni leeresztette a fregolit. Itt ez a
nagy lakás, és semmi segítsége sincs. Arra persze nem is gondol itt senki,
hogy még a nagymosást is maga végzi. Marianne-nak a világért meg nem
engedné, hogy csináljon valamit, ő nagy ember lesz, talán híres művész, ő
csak tanuljon. Hogy fáj a dereka, ha sokáig görnyed, alig tud kiegyenesedni.
Szegény kis Marianne, hogy is sejtené, milyen fárasztó az ilyesmi? Ha kijön
a konyhába egy szelet kenyérért, egy pohár vízért, s dolgozni látja, csak néz
rá nagy szemmel, aztán sarkon fordul, kimegy. Ha felfogná, bizonyosan
odajönne hozzá, segíteni valamit, nem futna a könyveihez. Ő nem
figyelmezteti, isten ments. No, ez meg kijött, nem is kellett hívni vagy
kérni, adogatja a fehérneműt azzal a sete, bekötött kezével. Nem rossz
gyerek, csak nem életrevaló – felesleges valaki. Olyan, mint Marianne,
nincs több a földön, hozzá nem méri, de Dóra is százszor többet ér nála,
pedig Dórára iszonyodik még csak gondolni is.
Az utolsó lepedő volt még hátra. Itt voltak utoljára hármasban, kijöttek a
lakásból, mert nagy volt a veszekedés. Marianne felől bent is maradhattak
volna, de Dóra mindenáron kikívánkozott, azzal az ürüggyel szaladt ki,
hogy szomjas, Dóra akkor már ritkábban járt ide, ha látni akarták, ők
látogatták meg, pedig Dóráéknál nem volt kellemes, a lakás mindig tele volt
száradó sálakkal. „Csinálj valamit!” – mondta Dóra Marianne-nak, és
szorította a poharát. Ő a pohár üvegmintáját bámulta, nem mert
felpillantani, olyan iszonyú volt a Dóra hangja. „Hallod, Mari? Csinálj
valamit! Én nem bírom egyedül.”
Marianne nyújtózott, felágaskodott, lábujjhegyen állva megérintette a
fregoli zsinórját, aztán perdült egyet, behajlította és megint megmerevítette
a térdét, nevetett. „Hagyj békén – felelte Dórának –, én nem tudok
semmiről!” Nem mondta, mi az a „semmi”, és ebből mindjárt tudni lehetett,
hogy megint hazudik. Dóra nem szólt többet, elkezdett hazafelé készülődni.
Marianne akkor kihozta minden holmiját a konyhába, mert bent annyira
ordítoztak, hogy szó se lehetett tanulásról. Akkor már tudta, hogy esetleg
kimehet Németországba, és ha nem lesz színötös, Lembergert viszik ki vagy
Bíró Annát, hát folyton a könyveit bújta. Aztán az ajtó kicsapódott, Kató
néni kiszaladt, jött utána Kálmán bácsi is, de az egyenesen az
előszobaajtónak rohant, és futott le a lépcsőn. Akkor Kató néni fogta a Dóra
kiskabátját, odaadta neki, és azt kiáltotta, mehetnek együtt Kálmán bácsival,
úgyis egyfelé tartanak, aztán odaszorította magához Marianne-t, és elkezdte
csókolni, Marianne meg kinyújtotta a kezét, hogy megvédje a könyveit, félt,
hogy Kató néni mindent lesodor a konyhaasztalról. „Te bárány – sírt Kató
néni –, te ártatlan, szegény árva kislányom…” Akkor ő is kiszaladt Dóra
után, hogy legalább elkísérje, de már üres volt a lépcsőház, se Kálmán
bácsi, se Dóra nem látszott sehol. Még visszanézett a konyhába, és látta,
hogy Marianne is ránéz, még mindig a könyveit takargatja, és a szeme
olyan, mint amikor Kiss Évát kell kivárni feleléskor, ideges és unatkozó.
Mikor az utcára ért, végre meglátta Dórát, de Dóra futott, egyedül szaladt,
nem volt mellette Kálmán bácsi. Kiáltott utána, és futni kezdett ő is, de már
nem érte el, Dóra kabátja egyre messzebb piroslott, aztán egyszer csak
eltűnt az egyik saroknál.
8 Az üvegbetét miatt még csak meg se szidták.
Ahogy Anya belépett, tüstént odanyújtotta az üres dobozt, s riadt arcával,
bekötött kezével olyan világosan mutatta, mi történt, hogy Anya
magyarázkodás nélkül is azonnal megértette.
Forgatta egy darabig az alumíniumtokot, s valahogy teljesen természetesnek
érezte, hogy az üveg is eltört, ez is megsemmisült, mint ahogy Gábor sincs
már. A doboz Gábort jelentette, a vasárnapokat a Balatonnál vagy a
hegytetőn, a körözöttet, melyet kikapar, s apró kenyérszeleteken hol az ő
szájába dug, hol a Zsófiéba.
Matat ez a nyomorult kisgyerek is a régi holmik között, keresi az apja
nyomát. „Kár” – ennyit mondott csak, s Zsófika arca felfénylett, az aggódás
és bűntudat sötétje mögül kiragyogott az első mosolygás. Így, régen, csak
az apjára szokott mosolyogni, Gábor úgy hívta ezt a mosolyát, hogy
„borzasztójóhogyérted”. Most rá is így nézett, ezzel a
„borzasztójóhogyérted” arccal, aztán elkezdte kibogozni a kötést az ujján.
Megtiltották, hogy belenyúljon a gyógyszerszekrénybe, de persze a tilalom
nem vonatkozott volna gézre, jódra. Mindegy, most majd ő köti be neki,
nem lesz olyan szép, mintha Gábor csinálta volna, de legalább fertőtleníti.
Ma nem is engedi mosogatni, elég lesz, ha feltörölget.
Hát szóval, Kató mosott, az való neki, a butának. Hogy is bírná ki egy férfi,
hogy mihelyt elnyomja a cigarettáját, valaki odarohan, azt mondja, megint
csak piszkol, kiszalad a hamutartóval a konyhába, kimossa, úgy viszi
vissza. Akkor az ember eljár hazulról dohányozni a végén, lehetetlenség
úgy élni, hogy mindig mindenért figyelmeztessék. Sajnos, mégis hozzájuk
kell küldenie a gyereket, az iskolában nem lehet egész nap, új barátnőt még
nem szerzett, nem tudja másképp megoldani a délutánokat. Itthon nincs
semmi ellenőrzés. Még jó, hogy korrepetálásra jelentkezett, azzal is telik az
idő, így csak minden második nap kell Kálmánékhoz mennie. Ledőlt egy
percre, fáradt volt.
Jó volna kávét inni, meg aludni is, ez nem volt könnyű nap, valahogy nem
érez semmi jót. Az átszervezés mindig változásokkal jár, jórészt személyi
változásokkal, s egyáltalán nem biztos benne, nem érinti-e majd őt is.
Dobay nem beszélt elég világosan, de tett valami célzást, hogy a
pedagógusoktól kért bírálat nem nyilatkozik különösebb elragadtatással az
új könyvéről. Azt is megkérdezte, mennyit tanított, mielőtt idekerült volna,
mintha nem láthatta volna az életrajzából, hogy semmit, hogy egyáltalán
nem dolgozott iskolában, csak az egyetemen, onnan meg egyenesen az
Intézetbe került. Nem jó, amit érez, nem csoda, ha ilyen nyugtalan. A
bírálatok, főleg, ha vidékről érkeznek, mindig felizgatják. Az ő tételei,
megállapításai oly cáfolhatatlanoknak látszanak, mikor befejezi egy-egy
tanulmányát, aztán egyszer érkezik egy levél valami furcsa nevű tanyáról, ír
neki egy tanító, akinek olykor a helyesírásával is baj van, és a
fogalmazókészsége gyatra, s azt közli, hogy ezt vagy azt, amit a könyve
leszegez, ő „nem úgy tapasztalja”.
Még csak éppen az hiányzik, hogy el kelljen mennie az Intézetből, hogy
kihelyezzék valami iskolához. Gábor nem bánná, az mindig ajánlgatta, azt
mondta, iskolában több szabad ideje lenne, ami persze igaz, de az iskolai
munka elviselhetetlenül unalmas. Ha Zsófi nagyobb lenne… Ha
értelmesebb… De hát csak ilyen suta, ügyetlen kislány, itt kuporog mellette,
mint valami kis állat, felugrik, most meg kiszalad, bal kezével nyitja az
ajtót, úgy látszik, a jobbja fáj.
Majdnem elszunnyadt, mikor a gyerek visszatért, s letett elébe egy csésze
kávét. A szokott feketéscsészéjét hozta be, két ilyen csészéje volt, egy zöld
meg egy kék cserép, mindig ebből kávéztak Gáborral, ezzel sose terítettek
vendégnek. Rossz és gyönge kávét kapott, de mégiscsak kávé volt, s még
kérnie se kellett, mintha Zsófi kitalálta volna, mit szeretne. Ez nyilván a
Kató hatása, azt el kell ismerni, hogy jó háziasszony, talán még túl jó is.
A legapróbb szívességért, ügyességért is meg kell dicsérni a gyermeket –
hallotta vissza egyik cikke megállapítását. Majdnem elnevette magát, pedig
nem volt jó kedve. Zsófi annyira nem adott alkalmat a dicsérgetésre, hogy
szinte nem is tudja, nem most dicsérte-e meg először. Magas lány lesz
Zsófi, a lába most olyan, mint a szúnyogé, s megint azzal az utálatos
mozdulattal kezdi dörzsölni a bal lábával a jobbat. Zavarban van. Unatkozik
szegény, Marianne a tengerparton, Dórát kitiltották, más barátja nincsen. Az
Úttörők nem vették fel, ebben az ő nagygyűlési hozzászólása is hibás, de
igazán az a véleménye, hogy a közepeseket nem szabad elvonni a
tanulástól. Ha valaki közepes, az jó is lehetne, jeles is. Hát akkor a tanulásra
figyeljen, arra használjon fel minden percet. Holnapra bizonyosan adtak fel
neki leckét, jobb is, ha most tüstént nekilát. Beküldte Zsófit a
tanulóasztalához, írja meg holnapra a hangtani példákat.
„Átnézni, ezen nem múlik” – gondolta Zsófi. – A múltkor olyan jól
megértette, hogy szinte felesleges újra elolvasni a könyvből, de azért
átolvassa, ha Anya így akarja. A leckét is megcsinálhatja, bár nem akar
felmenni holnap. Írnivaló van, erről szívesen lemondana, mert a jobb
középső ujját vágta el, és keserves a tollat tartani. Még szerencse, hogy a
hármas példa nem hosszú. Most még hat mondatot kell írnia arról a Márta
néni-féle Pista bácsiról, aki lehúzta a botjával a meggyet, olyat, amiben
teljes hasonulás van. Teljes hasonulás. Legtöbbször a -val, -vel rag előtt jön
létre, vagy a -j személyragnál.
„Pista bácsihoz menve találkoztam Juhossal. Juhos nem tudott várni a
mozival.”
Ennek nincs semmi értelme, a mozival nem lehet várni. „Jolit
megajándékozták egy mozijeggyel. Pista bácsi beszélgetett a kőművessel,
én megvágtam a kezemet az üvegbetéttel. Ronggyal tekertem be.”
Most jelöletlen teljes hasonulásra is kellene példa, de az nehezebb. Olyan
szó kell, amelyben két mássalhangzó közül az egyik éppúgy hangzik a
kiejtésben, mint a másik, csak írásban nem kell jelölni: Adta, ez jó lesz.
Úgy hangzik, mintha „atta” lenne, pedig a tő ad. „Adtam Pista bácsinak
húst. A csarnokban verekedtek.”
Vajon mi okozza, hogy ha egyedül van, ha csak neki magyaráznak, mindjárt
mindent megért és megjegyez? Emlékszik pedig az órára is, mikor ezt a
hasonulást tanulták, még az első félév elején volt, Márta néni aznap vette
fel először a vastag gumitalpú cipőjét. Lembergernél volt egy kis
nejlonbaba, csak akkora, mint egy arasz, s valahányszor Márta néni hátat
fordított nekik, Lemberger felmutatta a babát. Csak a babára tudott gondolni
akkor, hogy milyen jó lenne megszorítani, az ilyen nejlonjáték mind olyan,
hogy az ember azt hiszi, eleven. Olyan hússzerű az anyaga.
Anya nem kérdezte, hol tört el az üvegbetét, így nem kellett semmit se
mondania, az egész Pista bácsi-ügy még mindig titok, és ha nem jönne az
ősz, titok is maradhatna, csak hát úgy nem lehet ám nekimenni az új
tanévnek, hogy az ember folyton rettegjen, ha bemegy vagy kilép az
iskolából, hogy mikor ismernek rá. És ez még a kisebbik baj, pedig ez is
eléggé nagy, de Pista bácsi mosdani még csak fel tud kelni a
gipszharisnyában, a ház körül járkálhat is, sőt kell is, hogy járjon valamit,
de vásárolni, dolgozni nem mehet még hosszú ideig. A beteget pedig
mindig el kell látni. Apát egyszer karácsonyfagyújtáskor hívták el,
méghozzá nem is privát beteg, hanem SZTK-s, mégis elszaladt, azt se nézte
végig, hogy lobbannak utolsót a csillagszórók.
Holnap akkor mégis felmegy korrepetálásra, csütörtökönként reggel van,
kilenckor kezdődik. Legjobb lesz talán, ha Zacskófejűnek mondja el, mi
történt, s egyúttal esetleg visszaadja neki a forintját is. Zacskófejűtől
feleannyira se félt, mint Pista bácsitól, vele megüzenheti, hogy áll a helyzet,
és hátha Zacskófejű pártját fogja az öregnek, kimegy és értesíti Juhosékat,
úgy látszik, ismeri őket ő is. Vagy ha nem, hát ő maga ellátja Pista bácsit.
Mindjárt reggel, ahogy belépett a iskolakapun, el akarta intézni, de persze
mindig minden másképpen van, mint ahogy az ember eltervezi. Zacskófejű
nem volt a kapunál, sőt az állványokon sem, pedig körbefutotta az épületet,
s még ott is felbámult, és nyújtogatta a nyakát, ahol el volt kerítve a járda,
és csak úgy potyogott a vakolat. Székely bácsi viszont bent ült a portán,
megint égett a kislámpa, ahogy szokott. Még rá is szólt, hogy törölje le a
lábát, mert csupa mész. Először úgyis korrepetálásra akart menni, hát még
nem történt semmi baj. Remélhetőleg időközben előkerül Zacskófejű.
Ma ketten voltak, világ csodájára Deák Juli is előkerült. Márta néni
szöveget diktált, ők meg két táblán dolgoztak egyszerre, az egyiknél ő, a
másiknál Deák, s míg ő piros krétával bekarikázta a jelöletlen
hasonulásokat a táblai szövegen, Deák meg az összeolvadásokat kereste a
maga mondataiban, Márta néni átnézte a házi feladatát. Lehet, hogy mégis
rosszak a példák, mert már hatodszorra olvassa. Ugyan mit gondolkozik
annyit azon a pár mondaton? Lehet, neki is a meggyről kellett volna írnia,
mert az eredeti szövegben Pista bácsi egészséges, de hát neki olyan furcsa,
hogy bottal huzigálja az ágakat, mikor fekszik, aztán olyan sovány szegény.
Juli csak karikáz összevissza, minden rossz, amit eddig megjelölt. Még ha
jelöletlen hasonulás lenne, ami csakugyan nem könnyű. De összeolvadást
nem venni észre! Ő már készen is van a szövegével.
Ez olyan izgalmas – gondolta Szabó Márta –, hogy szinte fel kell kiáltania.
Nem az első eset, nem is a második, szinte minden évben van tíz-tizenöt
olyan élménye, hogy a gyerekek azt írják bele a szabadon fogalmazható
nyelvtani példaszövegbe, ami utoljára náluk vagy velük történt. Így tudta
meg, hogy Baloghék válnak, Zsuzsinak meghalt a nagyanyja. Vigh Olga
mindig fél a sötétben. Ennek, hogy Juhos meg mozijegy, nincs semmi
értelme, de persze lehet, hogy van, csak az ő számára nincsen. A szöveg
egyelőre kettéválik, egy érthető és egy érthetetlen részre. A rongy meg a
kézelvágás valóság lehet, mert a keze be van kötve, és nehezen fogja a
krétát. Az is elképzelhető, hogy valami üvegbetéttel vágta el, de ha ez a
része igaz, akkor valami összefüggése mégiscsak van az eseményeknek
azokkal az ismeretlen Juhosékkal, sőt a mozijeggyel is; ha meg azt írja,
hogy a csarnokban verekedtek, míg ő húst adott vagy vett Pista bácsinak,
akkor alighanem bevásárolt Pongrácznak, és az utolsó gondolat, ami írás
közben a fejében motoszkált, valami csarnokbeli csetepaté lehetett.
Most már semmi kétség afelől, hogy lejár Pongráczhoz. Ez a nem
barátkozó, félszeg kislány, aki úgy fél minden idegentől, és az a harapós
öregember… Hogy került erre sor? Pista, mióta az a tragédia történt a
családjával, egyáltalán nem pajtáskodik kisgyerekekkel, Zsófika még akkor
is nehezen megy valahová, ha küldik. Vajon az anyja tud erről? Most
egyszerre az is megvilágosodott előtte, miért jár ez a gyerek újabban
korrepetálásra. Hát persze, hogy nem a magyar miatt, hanem mert így
feltűnés nélkül lemehet Pongráczhoz. Mindig sejtette, hogy ha Zsófi valaha
hajlandó lesz tanulni, annak valami érzelmi megrendülés lesz az oka,
valami olyan, ami túlmutat az iskolán. Judit úgy megnevelte, meghajszolta
ezt kisebb korában, hogy elment a kedve a betűktől, s az órákon csak azt
hallja meg, amire kíváncsi. Volt már hasonló gyerekkel dolga, Tamási Róza
volt ilyen, az egyszer meg is mondta, hogy ha nem akarja, nem is hall
semmit. Valami érzelmi megrendülés most túllökte Zsófit a tanulási
iszonyon, bejár, s ha már itt van, figyel is, mert udvarias, mindig is az volt,
nem akarja megsérteni azzal, hogy ha személy szerint, külön neki
magyaráz, ne hallgasson rá. Most kénytelen megjegyezni a hallottakat.
Sokkal gyorsabb felfogása van, mint Bíró Annának. Ha egyszer igazán
érdekelni fogja, amit csinál, elhagyja valamennyi osztálytársát.
De miféle érzelmi megrendülés sodorhatta Pongráczhoz? Talán megtudta,
hogy pusztult el a családja a háborúban, s most, hogy neki is gyásza van,
érzékenyebb ezekre a dolgokra? Fiatal egyetemista kora óta nem érzett
ilyen izgalmat. Ha évközben is ébren tudná tartani benne ezt az érzelmi
feszültséget, akkor Zsófi ezentúl is tanulna. De mi lehet ez az érzelem?
Majd megtudja. Megtudott ő már különb dolgokat is.
– Most helyesírást fogunk gyakorolni – mondta Julinak. – Zsófi ne írjon
többet, neki fáj a keze. Te felírod a szöveget, Zsófi pedig megmondja, hogy
vétettél-e vagy se, s megkeresitek ketten, melyik szóban van példa
valamelyik hangtörvényre. Írd, Juli, diktálok.
„Mikor a háború elért a fővárosig, a zuhogó bombák nem kímélték az
otthonokat. Sokaknak mindene elpusztult 1944-ben, de a legfájdalmasabb
az volt, hogy emberéletben is nagy kár esett.” (Ez nem valami szellemes
szöveg, de jobbat nem tud így kapásból. Borzalmas lenne, ha a végén
kiderülne, hogy semmiféle hangtani jelenség nem fordul elő benne.)
„A mi iskolánk is megsérült, fél szárnya leszakadt, akna esett rá, mely
átütötte az óvóhely falát. Akik bent tartózkodtak, mind meghaltak. Szegény
Pista bácsi nem sokkal azelőtt jutott özvegységre, s ekkor minden
megmaradt családtagját elvesztette: lányát, vejét, sőt tízéves unokáját,
Erzsit is.”
Nem tudta. Oly világosan tükröződik rajta a megrendülés, hogy nem
tudhatta. Most hallja először, mi történt Pongráczcal. Ez a fehéregyházi
csata órájának arca, a világ legszomorúbb kis arca, a hitetlen bánaté.
Zsófika nem ugrott fel, mint Botár, azzal, hogy nem igaz, Petőfi nem halt
meg, most is él. Zsófika tudomásul vette és elfogadta, hogy Petőfi elesett,
de valami olyan elmondhatatlan keserűséggel, hogy azóta is gondolkozik,
kivel értesse meg, hogy mégsem az Illyés-szemelvénnyel kellene befejezni
a Petőfi-életrajz tanítását. Nem szabadna úgy elbúcsúzni a költőtől, amint
vérében hever az országúton, és kéziratok fehérlenek mellette. Inkább erről
cikkeznék Judit, hogy az Egy gondolat bánt engemet-tel zárják a Petőfi-
anyagot, csattogjon a vihar, dörögjenek az ágyúk, és bár a halál is ott lebeg
a csatatér felett, diadalmas legyen az elmúlás; ne egy hanyatt bukott halott
képe maradjon meg a gyermek elszörnyedő szívében, hanem az ifjú,
büszke, gyönyörű enyészeté, mely túlemelkedik a rohanó paripákon, és
irgalmasan megőrzi a költőt szabadságvágya és szerelme teljességében,
huszonhat esztendős, örökké ifjú arccal, az ország szemefényeként. Ezt írná
meg egyszer, ne a használhatatlan cikkeit, de hát mikor tanított Judit Petőfit,
mikor látta úgy, ahogy ő, évek hosszú során át minden osztályban megújuló
élményként, amint egy-egy kisgyerek a kötényére szorítja a kezét, és azt
susogja: „Nem jól írták. Még él.”
Bizonyos, hogy nem tudta, mert egyszerre megint másra figyel, és a
hangtörvények közül egyre sem emlékszik, sőt mehetnékje van, azonnal
menni készül, valamit hebeg, dolga van, azt mondja, Juli meg makog, csupa
rosszat mond, a szöveg vak véletlenből tele van összeolvadással meg
hasonulással, de Zsófi semmit sem ismer fel belőle, a kötényét cibálja, az
ajtót nézi. Hát menjen, a történet másik felét majd megtudja ő Pongrácztól.
„Ez már megszökött – gondolta Deák Juli, mikor Zsófi kiment. – Jó neki.”
Mi a csoda jutott ma eszébe Márta néninek? Egész esztendőben valami
képzeletbeli Annáról íratott, minden elemzési meg helyesírási szövegben
Anna szerepelt, Anna mosott, Anna mosatott, Anna mosakodott, Anna
öntözte a virágokat, és ő utazott a Szabadság-hegyre. Most meg Pista
bácsival kell foglalkoznia, az undokkal. Persze, azt ő se tudta idáig, hogy
mindenkije meghalt. Lehet, azért ordít, mert mindig rossz kedve van. Mitől
is lenne jókedve? Ezentúl köszönni fog neki akkor is, ha a téren látja meg
vagy az utcán, nemcsak az iskolában.
9 Az alagsorban sokkal hűvösebb volt, mint fenn a teremben. Zacskófejű
még mindig nem került elő, Székely bácsi ugyan rápillantott, de Zsófi nem
törődött vele, látja-e valaki vagy sem. Most már egy szikra félelem se
maradt benne, ugyanazt a biztonságot érezte, mint amikor az Apa elejtett
szavai nyomán rájött valaminek a megfejtésére: most megtalálta a
magyarázatot Pista bácsihoz.
„A zuhogó bombák nem kímélték az otthonokat sem.” Most mindent el fog
mondani neki, nem vár ebédig, és azt is megmondja, hogy ezentúl is eljár
ápolni, inkább eljön korrepetálásra is rendesen. Majd ő megvásárol,
kitakarít, megfőz. Fizetni nem kell, ha megtudja, hogy ő kicsoda, arra is
rájön majd, hogy amit tesz, szívesség. Dehogyis hagyja egyedül! Neki csak
egyje halt meg, ezt se tudja megérteni, se megszokni, hát még ha valakinek
mindenkije elpusztul, akit szeretett, a lánya, a veje, még az az Erzsi is!
Özvegy, felesége sincs, aki vigasztalja, megnevettesse, nem csoda, ha
elszokott tőle, azért nevet olyan furán. Istenem, istenem! De jó, hogy Márta
néni elárulta ezt, lám, fogalma sincs róla, milyen fontos dolgokat mondott
el neki. Ha véletlenül nem erről szól a nyelvtani szöveg, most egyszerűen
csak üzen Zacskófejűvel Pista bácsinak vagy Juhoséknak – pedig azokban
voltaképpen nem is bízik, az a nagylány nem viselkedett szépen, hagyhatta
volna elveszni a mozijegyet, hiszen a nagyapja barátja Pongrácz Istvánnak.
A takarítás nem ment könnyen, sajgott a keze. Lassabban is készült el, mint
máskor, pedig nagyon iparkodott, mert maguknak még nem vett semmit,
nem gondolta, hogy ma itt marad, úgy tervezte, majd ha elintézte a
korrepetálást, üzen Zacskófejűvel, aztán útban hazafelé megvásárol. Nem is
takarított ki, még az ágy is úgy van otthon, ahogy felkelt belőle, ma kilencre
kellett jönnie, nem ért rá.
Pista bácsi nem csúfolta, sőt, amikor látta, hogy meglazult a pólya az ujján,
odabicegett hozzá és megigazította, a fogával szorította meg a kötést. A
csarnokból hazajövet a két szatyor ugyancsak meghúzta a vállát, két
háztartás számára kellett vásárolnia. A bal karja még csak hagyján, a
baljában a Pista bácsi spenótját vitte, a tejet meg a félkiló kenyeret, de a
maguk szatyrát alig bírta tartani, nem is a súly miatt, hanem lüktetett az
ujja.
Spenót kell Pista bácsinak, s ma Anya is azt hozatott. Hogy főz az ember
spenótot?
Kiderült, hogy meg kell mosni, aztán fel kell vágni, a végén behajigálni
forró vízbe. Ha Anya egyszer nagyon fáradt lesz, ő fogja megfőzni a
spenótot, nem is nehéz. A végén be kell rántani, szerencse, hogy a rántás
készen áll Pista bácsinál. Fokhagyma is kell bele, azt mondja Pongrácz
István, de vajon mennyi? A biztonság kedvéért beletett egy fejet, de Pista
bácsi kiabált, és akkor csak egy gerezdnek a felét dobta belé.
„Ügyessedik – gondolta Pista bácsi. – Nemigen hasonlít se Tecára, se
Ferire, de az öregekre se. Azok mind feketék vótak, ennek meg inkább
veresses a haja, a szeme se fekete, ződ. Hanem magasabb lesz, mint a többi,
Tecának mánis a fülijig érhet, nem marad ojan görcs, mint a Juhosok. Erzsi
nem lett vóna magas, ha megéri, az apjára ütött, Imrére, ammeg csak akkora
vót, mint egy csutka.”
Törjik le a keze Sárának, mire oktattya ezt a köjköt, ha nem ordít rá, a
főzővízzel ereszti fel a rántást, oszt nyelhetnék a spenótot keserűen, asse
tuggya, hogy a főzővíz keserű. A rántásba meg ojan görcsöket hagyott, mint
egy mogyoró, de nem szól a butának, így is jó az íze, ehetős. Na, tanujja
mán a rendet, nincs az a büdös pléhdoboz, a pipacsos kistánygyért szette elő
a szemtelen, azt pedig békin hagyhatta vóna, van ott más tánygyér is, minek
abbul falni, ami az Erzsijé vót. Oszt még forgattya a hüje, a villájával
kocogtattya a fenekit, mintha csudálná, hogy bádogbul van. Mer még sose
falt odahaza bádogbul, csak aranybul, az istenfáját. De a spenót ízlik, hát
nem teszi meg vélle azt a szégyent, hogy elkapja elülle a pipacsos
tánygyért, még tán meg is kérdezné, minek nem haggya abbul enni, oszt
akkor beszélni kéne Erzsirül, de beszéjjen a fene, még akkéne csak, hogy
Erzsirül fecsegjenek ketten.
Zsófika a zsámlin ebédelt, a hokedli volt az asztala, abrosznak felterítette a
tisztábbik törlőt, a pohártörlő lenkendőt. Ez most megint olyan volt, mint
egyszer a leckeírás Takácséknál, és mennyivel jobb hokedlin enni, mint
asztalon. Ez a spenót igazán kitűnő, nem is tudta eddig, milyen jó étel, főleg
a rántás göbei jók, olyan finom lisztíze van. Anya ott szokta elrontani a
főzeléket, hogy a rántást áttöri valami szitán. Kikaparta a pipacsos tányért,
de nem állt neki a mosogatásnak, csak ült, összefonta a karját, bámulta Pista
bácsit, az meg visszabámult rá, mint valami vén kutya, forgatta a szemét
bozontos szemöldöke alatt. Most egyáltalán nem félt már tőle, egyszer csak
elnevették magukat mind a ketten. Olyan nevetséges is volt most már, hogy
tegnapelőtt még úgy rettegett ettől a szemtől, főleg ettől az óriási, busa
szemöldöktől, amely olyan vastag volt, mint valami bajusz.
– Mit vigyorogsz? – kérdezte Pista bácsi. – Szavajjak?
– Mondhatok valamit? – kezdte Zsófi, de olyan halkan, hogy alig lehetett
érteni.
– Hát.
Zsófika hallgatott.
– Na!
– Mindjárt.
– Oszt addig mi legyík? Danojjak, vagy inkább mosogatol?
Nem tudott belefogni, mert valaki megverte az ajtót. Zacskófejű! Most,
amikor a legkevesebb szükség van rá.
Mindegy, kivárja, míg elmegy.
– Bujj be! – mondta Pista bácsi. – Nem látod, hogy ne kopoktass?
„Vajon ma is ad-e forintot?” – tűnődött Zsófika, de nem Zacskófejű lépett
be, hanem egy kis öregember. Egy csepp koffert hurcolt, azaz hogy nem is
koffer volt az, hanem valami fogantyús ládika. Ki ez? Bajusza sincs, mint
Pista bácsinak, kopasz, alacsony. Felállt, hogy kisuhanjon mellette a
folyosóra, s ott várja meg, míg elmegy, de Pista bácsi rámordult, hát
visszaereszkedett a zsámlira.
– Agyonisten – mondta a kis öregember. – No, hála legyen! Aggódtam
pedig, mer vén vagy, mint az országút, osztán nemigen leszel fiatalabb.
– Te se – morogta Pista bácsi. – Téged még hamarabb elviszen a Csontos,
merhogy kívánatosabb vagy. Kövér. Oszt bőjt van vagy mi, mér hozta rád a
nehésség, hogy idetold a képedet? Egy hete gyüttem ki a kórházbúl, oszt se
üzenet, se semmi, azóta se láttalak, hogy odabe vótál nállam.
– Üzentem én – mondta a kis öreg. Letette a sapkáját az asztalra.
– A jónyavalyát üzentél, de bánom is én. Fő, hogy a gyermek elgyött, oszt
nem eszik meg a piszok.
– Látom. Oszt nagyobb segíccséged nem akatt? Mer emmég szopik.
Zsófika elfordult. Szopik! Kóstolta volna meg a spenótját! Menjen már
innen ez a ládás, még nem beszélgettek semmiről Pongrácz Istvánnal.
– Hát ha nem kűttél nagyobbat, vén Juhos. Ha ennyi tőtt ki tűlletek.
Oldalra nézett, mérges-e a kislány, hogy így beszél róla, de nem látta a
szemét, csak előrehajló homlokát, az meg olyan volt, mint a kréta.
– Restellem is – mondta az öreg, és megtörölte a nyakát. – Én nem tehetek
rulla. Tudod, hogy nállunk az asszony intézi az ijet. A nagy nem állott
kötélnek, mer accsak Jancsit bujja, csak az esküvőn jár az esze, pedig várhat
szüretig, mert elébb nem adom. Én ugyan nem adom, míg készen nincs az a
lakás, nem szoronganak, lábatlankodnak nékem odahaza. Hát szóval a nagy
nem gyütt, mer ha az eccer kimongya, hogy nem, akkor az atyaúristennek
se csinájja, az annya meg ráhaggya, én tennapig nem is tuttam, hogy így
vagy, egyedül, azér gyüttem, hogy megnézzem, mi lett véled, mer ha mán
az isten úgy atta, hogy a többi jány sem ér rá, gondoltam, elgyüvök,
megbeszéjjük, mit tanájjunk mán ki. De látom, megoldottad.
A mosogatóvíz zubogni kezdett, Zsófi gépiesen hátranyúlt, elzárta a gázt.
– Egen – mondta nagysokára Pista bácsi. – Mosmán értem.
– Hát azér hogyha megvagy ezzel a poronttyal, el is menek, mer délutáni
műszakba vagyok, oszt most is csak azért gyüttem, hogy ki a fekete fenét
komendájjak el mán hozzád. De hát akor senkit. Dinnyét ne kűggyek?
– Ne – rázta a fejét Pista bácsi. – Van a csarnokba.
– Naugyi, tuttam, hogy felhúzod az orrod, montam az asszonynak előre.
Pedig énrám ne nézzél így, nékem Jolán tennap vallotta ki, hogy le se gyütt
hozzád, csak üzent, merhogy a mozi elébbvaló néki az öregapja szavánál.
Elébb még asse akartam elhinni néki, hogy itt járt, oszt csakugyan izent
valami kisjánnyal. De hát akkor mégse hazudott.
– Nem a – mondta Pista bácsi. Zsófika csak állt.
– Kűggyek ebédet vasárnapra? Tyúklevest?
– Ne kűggyél, vén Juhos! Van a csarnokba az is. Oszt ládd, van, aki
megfőzze. Na, agyonisten, félek, elkésel.
„Fordujj fel!” – gondolta a vén Juhos, míg kiballagott, s míg fellépkedett a
lépcsőn, azon törte a fejét, hogy az a hosszú lábú jány, aki ott lábatlankodott
köröttük, minek somfordált oda Pongráczhoz, mikor ű felállt, hogy
mennyík, oszt minek dugta oda a fejét a vén Pongrácz álláho. Tán mégis
maratt valaki rokonnya, azt vette ide? Tuggya a fene.
Zsófi ott is maradt az ágynál, mert Pista bácsi elkapta a karját, mikor el
akart ugrani. Így odabújni valaki idegennek a nyakába, mit szólt volna
Anya. Kálmán bácsi a keresztapja, de sose jutott eszébe, hogy így
hozzásimuljon. Most mit gondol róla Pista bácsi? A vér újra meg újra
felhullámzott az arcába, még a nyaka is foltos volt, mint karácsonyestén.
– Véled üzent az a hitvány? – kérdezte Pista bácsi.
Bólintott.
– Osztán te beálltál hejjette?
Nem állt ő be. A mondatért jött, aztán valahogy itt ragadt. De hogy mondja
meg neki? Hogy lehet erről beszélni?
– Oszt minek gyüttél? Szántál?
Akkor nem szánta, dehogyis. Csak magát szánta meg Anyát. De most már
szánja, szívből, és most már igazán azért jött vissza, hogy ne legyen
egyedül itt, ha már nincsen senkije.
– Kuka vagy, az is vótál. Oszt nem féltél tüllem?
– De – suttogta Zsófika.
– Oszt most mán nem félsz?
Csóválta a fejét, hogy nem.
– Pedig félhetnél!
Hol hallotta ezt a hangot? A Pista bácsi hangját, amely morgós még, rekedt,
de mégis más a színe, mint akár csak egy órával ezelőtt is. „Hamm,
bekaplak!” – mondta Apa, mikor még kicsi volt, s ő ilyenkor úgy nevetett,
mintha csiklandoznák. Kihúzta a karját a Pista bácsi kezéből, visszament az
asztalhoz. Most nem akart hazudni, de nem mondott igazat mégsem.
Csakhogy a mondatról nem bír beszélni. Most persze Pista bácsi azt hiszi, ő
mindjárt az első napon is jó volt, önzetlen, segíteni akart rajta. Nem igazi
hazugság, de mégiscsak hazugság ez. Vajon most mit kellene tennie? Ha
elmondaná, miért jött, vajon örülne így Pista bácsi, ahogy most, míg azt
hiszi, hogy valaki csak idejött hozzá, kérés nélkül, hívás nélkül, csak azért,
hogy segítsen? Örülne így, ha tudná, hogy minden csak a mondatért volt?
Nem. Pedig a betegnek jót tesz, ha örül. Később majd megmondhatja neki
egyszer.
Pista bácsi nem faggatózott sokat. Mikor elmondta, hogy találkozott Jolival,
és mit üzent vele a Juhos lány, csak annyit kérdezett, hogy hát akkor ő
kicsoda voltaképpen, s mikor megtudta, hogy Nagy Zsófinak hívják, és
ebbe az iskolába jár, elmosolyodott. Zsófi nem tudta, min mosolyog, csak
bámulta, mint valami természeti tüneményt, mint valami jelenséget, ahogy
a csúf, gondozatlan bajusz elmozdul a mosolytól, s ezzel olyan ismeretlenné
és fiatallá teszi Pista bácsit, hogy nem tudja levenni róla a szemét.
„Szegény jány e – gondolta Pista bácsi –, ügyetlen, de élelmes. Kell néki a
pénz, hát elszegődött, pedig de félt tüllem eleibe. Most meg mán nem is
fél.” Erzsi is elszegődött vóna – mondta a bajusza mögött a mosoly –, Erzsi
két fillérért is elvállalt mindent. Eccer de felbukott a nyírfaseprőbe,
kihurcolta a kamrábul, hogy maj fölseper, oszt leverte a térgyit, mer a seprő
kéccer akkora vót, mint ű. Babakocsit akart mindenképpen, de nem
ajándékba, hanem úgy, hogy ű maj mekkeresi a rávalót. Hát keressen ez is,
ezentúl tán nem is három forintot ád néki, hanem négyet. Hanem az apjárul
nem akar vallani, ha azt firtattya, mingyár pityog. Aszongya, nincsen.
Szegény emberek gyereke ez, az apja meg meghótt, vagy tán odahatta az
annyát a hitvány.
10 Mikor végre elindult hazafelé, ismét találkozott Dórával. Most nem
maga volt, jött lefelé a lépcsőn az egész szakácsőrs. Ezúttal Lemberger
bámulta meg teli szatyrát; furcsa is, hogy ilyenkor délben spenóttal jön
felfelé az alagsorból. A főbaj az volt, hogy Márta néni is együtt jött az
őrssel, és odahívta őt. Márta néni tíz előtt elengedte a korrepetálásról, most
meg már egy óra is elmúlt, hol járkált, mit csinált ő idáig? De Márta néni
nem kérdezett semmit, éppen csak hogy odahívta, s szerencsétlenségére
Dóra mellé került.
Ahogy a kapun kiléptek, persze azonnal előbukkant Zacskófejű.
Valahonnan magasról kiabálni kezdett, hogy: „Hé! Hé!” –, mind felnéztek,
aztán Zacskófejű kihajolt egy állvány karfája mellől, integetni kezdett, s azt
kiáltotta: „Kapd el!” Már zuhant is lefelé valami, ő ijedtében behunyta a
szemét, s ha Márta néni el nem kapja a szép császárkörtét, bizony
szétloccsan a földön. De Márta néni elkapta, Zacskófejű meg hahotázott
odafenn, és megint lekiabált, kér-e még egyet. Nagyon szeretett volna, mert
a körte volt a kedvenc gyümölcse, csak nemigen ettek az idén, mert drága
volt. Persze nem mert szólni. „Kérünk” – visított fel Aczél, és feltartotta a
kezét. Zacskófejű jobban lenézett, Zsófika majd elsüllyedt szégyenében.
„Titeket nem ismerlek, nektek nem jár!” – mondta Zacskófejű, elfordult,
felvett valami kanalat, azzal karmolászta a falat. Csak a háta látszott, nem
törődött többet velük. Zsófika a bal kezében szorongatta a körtéjét. Még
soha senki se hajított neki semmi ajándékot egy épület állványáról. Milyen
kedves ez a Zacskófejű!
Az érdeklődés először, legelőször fordult Zsófi felé, mióta iskolába járt.
Persze nem volt semmi érzékelhető jele, de Bíró Anna, az őrsvezető, most
nézte meg először úgy igazán, nem csupán, mint egy közepes tanulót, aki
nem lenne nyereség, ha az őrsbe jutna, hiszen még csak nem is tehetséges,
mint a lusta Sada, hanem, mint valaki olyat, aki ismeri a kőművest odafenn.
Közülük senki sem ismert senkit az építkezésről, s lám, Zsófi körtét kapott,
méghozzá milyen gyönyörű császárkörtét. Anna soha életében nem kívánt
semmit olyan hevesen, mint most ezt a gyümölcsöt.
Mindenfélét kérdeztek Zsófitól, Bíró Anna, aki tapintatos volt, általános
dolgokat, de Taki, Takács Éva a kőművesről érdeklődött, honnan ismeri és
mióta, mert Éva mindig olyan firtató és kíváncsi volt, mint egy macska.
Dóra nem kérdezett semmit, ellenben nem mozdult el az oldala mellől.
Márta néni rögtön otthagyta őket, ahogy kiértek, mert szemben lakott az
iskolával, a patika mellett, s mikor az őrs is oszlani kezdett, Zsófi azt
remélte, most már egyedül maradhat végre. Ugyancsak szedheti a lábát,
otthon a takarítatlan lakás, a mosatlan, és hátha Anya véletlenül hamarabb
hazajön, mint máskor. Ő másfelé lakik már, messzebb az iskolától, majd
csak elmarad mellőle mindenki. Dórának kellene elsőnek elköszönnie, mert
az itt lakik az Apáczai Csere téren, a kilences szám alatt. De nem, itt lépeget
mellette, jön, mintha semmi se történt volna, mintha nem tudná, hogy nem
szabad beszélgetniük többé.
Csak mentek. Zsófika átcserélte a szatyrot a karján, bizony, nehéz volt.
Dóra megfogta a másik fülét, s egyszerre fele teher nehezült már rá, fele
súly. Régen is mindig segítettek egymásnak, mindig az, akinek üres volt a
keze, de régen minden más volt. Milyen jólesik, hogy nem maga cipeli! De
azért Dóra csak menjen el, hiszen tudja, hogy nem szabad együtt lenniük.
Hogy mondja meg neki, hogy menjen el?
– Tegnap délután visszamentem az iskolába, és kerestelek – kezdte Dóra. –
Gondoltam, hátha bent vagy. De nem voltál.
Zsófi elhűlt. Dórával nem szabad beszélnie. Megígérte Anyának.
– Ha ma nem találkozunk, elmentem volna hozzátok.
– Hozzánk? – meredt rá Zsófika. – Tudod, hogy nem szabad.
Dóra megállt. Ahogy hirtelen megtorpant, megrántotta a szatyor fülét. Fájt.
Dóra nem volt mindig szelíd, néha rettenetesen tudott kiabálni, és csúnyát is
mondott már. Dóra néha olyan lett, mint egy felnőtt.
– Mondani akarok valamit. Ne mondjam? – kérdezte. A szeme vad volt.
– Ne. Nem szabad.
– Jó.
A szatyor teljes súllyal a karjára zuppant megint, s Dóra már futott is az
úttesten át, tülkölő és fékező autók között. Zsófika látta, hogy eltűnik a
kapujuk alatt. Belefacsarodott a szíve. Nem szólhat hozzá, pedig ez az
egyetlen barátnője! Marianne-nal csak Marianne-ról magáról lehet igazán
beszélgetni, az iskolai vagy otthoni dolgokról csak annyit, amennyit
Marianne jónak lát, vagy személy szerint rá vonatkozik. De Dórát minden
érdekelte, Dóra okos tanácsokat tudott adni, s titoktartó is volt, soha el nem
árult volna semmit. Úgy szerette volna elmondani neki, hogy Pista bácsihoz
jár takarítani, és már spenótot is főzött, és húst is sütött. Dórának még talán
azt is el tudná mondani, hogy került ő Pista bácsihoz.
Még otthon ágyazás és takarítás közben is csak arra gondolt, milyen
szomorú, hogy Kálmán bácsi meg Viki miatt nem beszélhetnek többé.
Pedig hát mit tehet minderről Dóra? És ugyan mit tehet ő? Az ebédje ott
volt a jégen, mikor elkészült a takarítással, meg is ette. Jólesett, éhes volt.
Két lakást takarított ki, két háztartásnak vásárolt, kettőnek mosogatott fel,
sőt Pista bácsinak meg is főzött, hát akkor kétszer ebédel. Majdnem annyit
eszik már, mint Teri.
Délután Anya még szomorúbb volt, mint máskor. Eleinte nem is figyelt
arra, mit mond neki, pedig ma rászánta magát, hogy mindenről
beszámoljon, nincs mit titkolni rajta, hogy ő Pista bácsinak vásárol, takarít
meg főz, amíg nem kap más segítséget. Anya eleinte oda se hallgatott, aztán
egyszer csak felkapta a fejét, s úgy ránézett, mintha Zsófi hirtelen valami
idegen gyerekké változott volna. „De furcsa ez – gondolta Anya –, Zsófi
idegen lakásba jár, egy vén kapust ápol, megáll az ember esze. Egyébként
jellemző rá, inkább, mintsem átadna egy üzenetet, ami egyszerű és sima
dolog, beáll takarítónőnek.”
De vajon jellemző-e?
Hogy egyszer ott marad félelmében, ez jellemző. Hogy többször is
visszamegy, az már nem. És látszólag jól érzi magát ott, mert nevet, amíg
meséli. Az iskolában persze javára fogják írni, hogy ott sürög-forog, nem is
tudja, mennyit használ magának ezzel, ha elterjed a híre. Ő is megírta
egyszer, hogy a gyermek szabad idejét hasznos foglalkoztatással kell
kitölteni, a munka szerencsésen hat a jellem alakulására.
Ilyen azért nem jutott volna eszébe, amire most ez a gyerek vállalkozott. És
micsoda szép körtéje van, még a végén megtanul vásárolni is. Eddig mindig
csak másodrendű gyümölcsöt hozott, most meg láthatólag kiválasztotta a
legszebbet. Innen messziről is látni, milyen hibátlan körte, csupa szín, idáig
érzi az illatát is.
Most semmit sem kíván, még kávét sem, de ezt a gyümölcsöt meg tudná
enni. Kérte Zsófikát, mosson neki körtét.
Zsófi állt egy darabig, nézett maga elé azzal a tűnődő, latolgató, szomorú
tekintettel, amit Gábor úgy hívott, hogy „befelé arc”. Mit láthat ilyenkor?
Vagy min töpreng, miért lett hirtelen szomorú? Nem kellett még egyszer
szólnia, mert már futott is, megmosta, tányérra rakta, hozta a körtét,
odatette mellé a gyümölcskést, az asztalkendőt is. Jaj, de jó ez a gyümölcs,
szétolvad a nyelvén! Amikor visszaadta a tányért, azt mondta a gyereknek,
egyék ő is, mert nagyon jó, de az csak a fejét ingatta, ugyanazzal a befelé
arccal, és a körte héját tekergette az ujja körül. Szagolgatta egy darabig.
Ma nem ment Katóhoz, nem is csodálja, elfáradhatott délig. Akkor csak
üldögéljen, olvasson. Ő is pihenne, ha tudna, de most meg a telefon kezdi
rá, tápászkodhatik fel. Csak hallgatnak a kagylóban, valaki buta viccekkel
szórakozik, pedig igazán nincs jókedve. Fel is öltözik, és elmegy megint,
nem bír itthon maradni.
Zsófi bejött a telefoncsengésre, s mikor látta, hogy leteszi a kagylót, nem
beszélt, elpirult. Anyának az az érzése támadt, hogy talán Zsófika tudja, ki
telefonált. Zsófi azt mondta, alighanem Dóra lesz, mert ma el akarta kísérni
délben, és beszélni szeretett volna vele, de aztán mégse beszéltek.
– Megtiltottad, hát azt mondtam, nem szabad.
Nem is szabad, persze. Kálmán egyre féktelenebbül viselkedik, isten őrizz,
hogy ők is belekeveredjenek ebbe a szomorú históriába. Jó volna tudni,
mennyit sejtenek a gyerekek a valóságból? Mennyit tud Marianne, mennyit
Dóra, és mennyit az övé? Dóra a legtöbbet, Marianne is eleget, hiába
képzeli Kató, hogy semmit, Zsófika nyilván a legkevesebbet. Reméli, nem
tárgyaltak róla az év végén, most meg már igazán hetek óta nem is látta
Dórát. Nem, nem, ide ne jöjjön, és ne is telefonálgasson, éppen az hiányzik.
Szívesen ennék még egy körtét. Eszik is, aztán elmegy. Ha itthon ül,
mindjárt a délelőtt jut az eszébe, Piri célzásai a kihelyezésről, mert most
már bizonyos, hogy mind a ketten kikerülnek iskolához. Ha a lakásban
kuksol, nem bír másra gondolni. Rettenetes és értelmetlen dolog temetőbe
járni, de talán ott mégis nyugodtabb lesz valamivel. Nem marad sokáig,
nem is maradhatna, a kaput hamar bezárják, de még egy negyedórára is jól
fog esni a Gábor közelében.
Kiment a konyhába, és kereste a körtét, de nem találta semerre, pedig a
jégen volt minden, amit Zsófi a vacsorához hozott. A jégszekrény alsó
rekeszében volt ugyan gyümölcs, de csak szilva. Körte sehol. Csak nem
hozott ez a buta gyerek egyetlen szem körtét? Körülnézett. A
konyhaszekrény egyik fiókja nyitva volt, a legalsó, amelyet Gábor
istállónak hívott, mert az volt a Zsófika „mindenes” fiókja. Rosszul csukta
be a gyerek, pedig nem szereti, ha rendetlenül állnak a fiókok. Bizonyára
teli van, és megakadt benne valami. Leguggolt, kihúzta, aztán visszatolta
csendesen; a fiók tetején, a rongyok, babalábak és a fehér prémből készült,
rettenetes egér, egy ismeretlen gyógyszeresdoboz és nagy zacskó
málnacukor között ott volt a körte héja. Zsófi becsomagolta ugyan valami
selyempapírba, de kilátszott az egyik vége. Anya csak guggolt, kiperdült a
könnye, nem tudta volna megmagyarázni magának, miért sír. „Zsófika
lovagias és bőkezű” – hallotta vissza valami régi beszélgetésből a Gábor
hangját. Ugyan honnan szerezhette ezt a körtét, hogy ilyen nagyon
megbecsüli?
Zsófit a szobájában találta meg, az ablaknál állt, mint majdnem mindig
ilyenkor délután, ha nem volt már tennivalója, s megkérdezte, nem akarja-e
elkísérni a temetőbe. Riadtan tiltakozott. Még egyszer se tudta rávenni arra,
hogy kimenjen az apja sírjához, nem is erőltette, mert a gyerek láthatólag
iszonyodott a temetőtől. Nyilván úgy érzi, hogy ha kijárna, elfogadná és
tudomásul venné a Gábor halálát, amelybe nem tud, nem is akar
belenyugodni még. A régi lakásban néha rajtakapta, hogy a rendelőajtót
nézi, mintha azt várná, hogy Gábor egyszer csak benyit, s eddig csak valami
közösen játszott játék szabálya akadályozta meg, hogy megjelenjék. Hát
akkor csak maradjon itthon. Takácsékhoz sem akar átszaladni? Nem, jobb
lesz a lakásban. „Micsoda kis bagoly” – gondolta, mikor kilépett az ajtón.
Talán mégse kellett volna cikket írni arról, hogy a közepeseket ne vonják el
az iskolai munkától. Legalább testvére volna. Iszonyú, hogy itt üldögél
napszámra egyedül.
A villamosmegállónál Szabó Mártával találkozott. Márta nem látszott
valami vidámnak. Nem is állt meg beszélgetni, csak éppen odabólintott
neki, s felszállt egy kocsira, amely éppen az ellenkező irányba tartott, mint
az övé. A peronról, ahová nagy nehezen felfért, úgy látta, mintha egy
kislány fordult volna be a kapujukon, a haja, a fejtartása olyan volt, mint a
Dóráé. De persze nem lehetett ő, Dóra vad kislány, de értelmes és
sértődékeny, nehezen tudná feltételezni róla, hogy a délelőtti próbálkozás
után újra kísérletezzék a közeledéssel.
Pedig Dóra volt. Mikor becsengetett, és Zsófika kinézett az előszobaajtó
ablakán, a keze is kihűlt az ijedségtől.
– Engedj be! – mondta Dóra. – Siess!
– Nem szabad.
– Akkor gyere ki te!
– Nem szabad veled beszélnem. Mondtam már. Nem érted?
Zsófika majdnem sírt. Egy magasságban volt a szemük, az ajtó nyitott
ablakának innenső és túlsó felén. Dóra pillája verdesett.
– Nem jövök többször!
Volt valami iszonyú a hangjában. Zsófi visszacsukta az ablakot, hogy ne
lássa Dóra rettenetes pillantását, aztán leült az előszoba szőnyegére. Be nem
engedheti, és beszélni se szabad vele. Azt viszont senki se mondta, hogy
nem szabad meghallgatnia őt. De hol? Be nem hozhatja, még el se kísérheti,
nem mehet el hazulról engedély nélkül. Felugrott. Hirtelen iszonyatos
félelem fogta el, hogy Dóra kinn megunta a várást, elment, s most talán
valami borzasztó fog történni, és mindez azért következik majd be, mert ő
nem állt szóba vele. Most már kinyitotta az ajtót. Dóra még ott volt, hátát a
lépcsőház falának döntötte, s mikor meglátta Zsófikát, lépett felé
egylépésnyit. Zsófi bezárta az ajtót a kulcsával. Éppen rajzolt odabenn,
mikor a csengőt meghallotta, betette a ceruzáját a zsebkendője mellé.
– Itt nem mondhatom el – kezdte Dóra. – Menjünk valahová!
Hiszen ha ismerné már ezt a házat! A régit ismerte, ó, annak minden zugát.
De ez még új, ebben nem járt még semerre sem, azt se tudja, hol a
padlásfeljáró, hol a pince. Vajon van-e itt is külön porolóudvar, mint a
régiben? Ilyenkor már senkinek se szabad porolnia, oda esetleg
lemehetnének.
Volt. Kisebb, mint a másik házban, de volt. Vézna virágok nyíltak a fal
tövében, sápadt sarkantyúkák. A kis virágágycsíkokat téglák szegélyezték,
ahol leültek a téglára, még valami enyhe virágillatot is éreztek. Portulácska
is nyílt a kövek között, de az már aludt mind, besodorta a szirmát, ahogy
elment a nap.
Eleinte egy szót se szóltak, csak ültek. Zsófika nagyokat lélegzett. Dóra
fűszálakat tépdesett a kövek közül, gyűrűt font belőlük. Dóra mindig olyan
ügyes volt. Egy hernyó mászott felfelé a poroló fáján, isten tudja, honnan
került rá. Csak nyáron van ilyen lusta béke az udvarokon. Nyáron talán nem
is történik semmi. Persze azért történik. Apa is meghalt.
– A jövő héten megszöknek – mondta Dóra.
Először nem értette, mint mond, de mikor végre felfogta, úgy elpirult, hogy
elrejtette arcát a két karja közé. Ő mindig tudta, hogy Viki ellenség, és
mindig tudta, hogy Dóra barát, azonnal érezte, még ott a Dobogókőn, mikor
Dóra leborult a hajlaton, és homokszemek ragadtak a homlokára, de
leginkább akkor, mikor a tortát megtalálta a szemétkosárban. Kató néni
kitiltotta Dórát, pedig ha nem teszi, talán nem is jutnak idáig, és nem kell
ilyen iszonyú dolgokat hallgatnia. Dórától mindig tudták volna, mi történik,
és talán meg is lehetett volna előzni a dolgot valamiképpen. És neki nem
szabad felelnie! Nem szabad szóba állnia Dórával!
Ha nem tudja meg pontosan, miről van szó, és aztán Kálmán bácsi meg Viki
csakugyan megszökik, soha nem lesz nyugodt már életében. Megszólalnia
nem szabad, kérdeznie sem. Mit csináljon? Belenyúlt a zsebébe a
zsebkendője után, s kezébe akadt a ceruza. Dóra egy rántással kettétépte a
kis fűgyűrűt.
– Elmehettek volna már a múlt héten, de Viki nem akart, mert énrólam még
nem tudott intézkedni. Kálmán bácsi azt szerette volna, ha én itt maradok,
de Viki szeret engem, mindig együtt voltunk, amióta élek. Hát előbb kiment
Anyukámékhoz megkérdezni, nem vennének-e vissza, de Dezső bácsi, az
Anyukám új férje azt mondta, nem, maradjak csak Vikinél, ha egyszer
elvállalt, és akkor el kellett menni Apukámhoz, de Apukám azt mondta, úgy
váltak el, hogy én nem nála leszek, különben is náluk éppen most születik
új kisbaba, és egyáltalán Viki minek hozott el engem Anyukámtól, mikor
még csak egyéves voltam, ha most meg nem kellek neki. Most persze nem
vesz vissza senki, mert Viki a gyámom.
Dóra soha idáig nem beszélt a családjáról. A történet így is ködös volt,
kiegészítésre szorult. Zsófi csak lassan értette meg, a fogalmak túl gyorsan
következtek, túl szövevényesek is voltak. Piros néni, akinek a házában
nyaralni szoktak, ha lemennek Almádiba, kofa is volt. Egyszer látta a
piacon, hogy elvitte a fehér jércét, és felfújta a tollát, mindenkinek
mutogatta, micsoda szép jérce, ne tessék már itt hagyni, de valahogy nem
kellett senkinek. Akkor ő úgy megsajnálta a jércét, hogy nem akadt gazdája,
pedig mennyire kínálják, hogy szólt Apának, Apa meg is vette, csak nagyon
nevetett, mert azt kérdezte, aztán eszik-e belőle, ő meg mondta, nem, és
nem is mertek szólni Anyának semmit. Apa tudta, hogy ő azért sajnálja a
jércét, mert a jérce bizonyosan szégyelli magát, hogy nem kell senkinek.
Akkor felmentek az Öreghegyre, ott csupa meredek kis utca futott felfelé, a
jércét is vitték egy kaskában, Apa meg egy ház előtt átdobta a sövényen, és
iszonyúan szaladtak, hogy utánuk ne kiabáljon valaki. Anya lenn volt a
Balatonnál és fürdött. Apa lefelé menet megállt egy fordulónál,
megcsókolta a feje búbját. Borzasztóan jólesett, mert Apának sose kellett
elmondani semmit, úgyis értette.
Dóra új füvet tépett, megint elkezdte fonni. Hallgatott, pedig Zsófikában
csak úgy forrtak a kérdések. Szökni, azt tudja, micsoda, de a gondolat mély
volt, mint valami szakadék, szinte beleszédült. Hát hogy tud megszökni egy
apa? Viki elvált asszony, annak nincsen férje, az bizonyosan szökhetik, az
más. De Kálmán bácsinak lánya van, felesége is. És mi lesz Dórával? A
ceruza alig látszott, pedig teljes erejével nyomta a hegyét az udvar
betonjára, míg írt:
– Te is szököl?
– Én is – felelte Dóra, s megint eltépte a gyűrűt. – Viki elvisz. Már máskor
is szöktem vele. Néha mi meg szoktunk szökni.
Zsófi lába elkezdett reszketni.
– Most csak azért akart itthon hagyni, mert külföldre szökik, és nem is akar
többet visszajönni. Az meg veszélyes, tudod, félt engem, mert a határon át
kell bújni, nincs útlevelünk. A határon kutyák is vannak meg katonák,
esetleg lőnek is. Hát azért akart itthon hagyni, de látod, nem kellek
senkinek.
Megint csend lett. Egy világítóablak kinyílt, kinézett rajta valaki, egy kövér,
ismeretlen arc, aztán mindjárt ének is szűrődött ki ugyanabból az ablakból.
Valaki azt dúdolta: Sármánymadár, sármánymadár, de fekete a lábad.
Szóljon Kató néninek? Mit csináljon? Rendes, igazi apa nem szökik meg.
Marianne a tengernél van. Marianne csak vasárnap érkezik.
Most Dóra is Marianne-ról kezdett beszélni.
– Mondtam neki, csináljon valamit, de tette magát, hogy hülye, mert egyre
a táboron járt az esze. Menj ki Marianne elébe az állomásra, én nem
mehetek. Mondd meg neki, hogy hétfőn délután, mikor kijön a Múzeumból,
ne engedje el hozzánk Kálmán bácsit. Ha nem jön pontosan, nélküle
szökünk. A pénzt már ideadta, most már neki nem is kell jönnie. Kocsi visz
a határig, pont ötkor indul, Seres bácsi azt mondta, egy percet se vár
senkire.
– És aztán? – írta Zsófika a betonra.
– Vikinek nem kell Kálmán bácsi, csak szívességből szökik vele, Kálmán
bácsi hozta a pénzt. Viki úgyis otthagyja, mihelyt kiérünk, és megtalálja
Gyurit. Annak most jól megy odakinn. Viki sose szerette egyik bácsit se,
csak a férjét.
A ceruza elgurult, gurult-gurult a lejtősen öntött betonon, végül eltűnt a
kanálisban. Zsófika átölelte Dórát, egymásnak simították az arcukat. Nézték
a falat, a hernyót, szép, tarka hernyó volt, barna meg piros a szőre, iszonyú
lassan kapaszkodott felfelé. Marianne sose volt igazán jó Dórához,
Marianne senkihez se volt igazán jó, kivéve önmagát, és Dórát ki is
zavarták tőlük, s most mégis itt van, átöleli őt, és a fejéhez hajtja a fejét.
„Nekem azért olyan jó – gondolta Zsófika –, Anya szeret engem, ha nem is
stimmelek, és Apa nagyon szeretett, Apa engem szeretett legjobban a
világon. És Pista bácsi is szeret már egy kicsit, még Zacskófejű is, adott egy
szép, sárga körtét. Teri is szeretett, Valika is. Apa nem szökött volna meg
Vikivel, és sose dugott volna cédulát a tenyerébe. Apa szeretett minket.”
Most Dóra elmegy, megszökik külföldre. Milyen lehet az a külföld?
Földrajzórák emléke zsibongott benne, térkép, idegen szavak, a
tulajdonnevek helyesírása. „Az idegen országok helyneveit úgy írjuk, mint
az idegenek: Rio de Janeiro, New York.”
Dóra kihúzta a derekát, s elmozdult Zsófi öleléséből. „Nekem muszáj” –
mondta egyszer, mikor a nápolyira ráadást kért, hát persze hogy muszáj az
ilyen árvának, akinek se apja, sem anyja, csak Viki. Dóra mindig
mindenéből adott, ha volt valamije, Marianne soha nem adott semmit, nem
is érti, miért szerették Marianne-t. Mert szépen táncolt, vagy mert okos volt,
meg első óta mindig együtt jártak mindenfelé? Az ember nem tudja az
ilyesmit. Dórának most már igazán semmi adnivalója nincs, csak ez az
üzenet, hogy hétfőn délután ne engedjék el hozzájuk Kálmán bácsit.
Atyaisten, hogy fogják ők ezt megcsinálni?
Anyának nem szólhatna? Jaj, dehogy, senkinek. Dóra nyakában lógott egy
kis aranyangyal, Zsófi arra esküdött meg, hogy hallgatni fog. Persze,
persze, hogy is felejthette el, hogy ha az ember külföldre akar szökni, és
esetleg megtudják vagy rajtakapják, elviszi a rendőrség. Hát akkor nem
szól. Marianne vasárnap érkezik, csak egyetlen napjuk lesz, hogy
kitaláljanak valamit. De Marianne okos. Majd gondolkoznak.
Dóra felállt, azt mondta, mennie kell. Nem, többet már nem néz be az
iskolába. Minek? Ma csütörtök van, ők hétfőn elutaznak. Csak egy
hátizsákot vihet el, mert helyenként négykézláb is kell menni a határon.
Nem, nem találkozhatnak többet, nem lehet. Vikinek nem szabad
észrevennie, hogy ők még érintkeznek. Majd mondja meg Kálmán
bácsinak, hogy Viki tulajdonképpen sose vált el a férjétől, Gyuri négy évvel
ezelőtt azért szökött előre, hogy lakást szerezzen kint meg pénzt meg
mindent, csak tovább tartott, mint gondolták.
A világítóablak mögött még mindig énekelnek. Sármánymadár,
sármánymadár, de fekete a lábad. A hernyó már nem látszott a porolón,
egyszerre, minden átmenet nélkül, hűvös lett. Most nem mondhatja el
Anyának, hogy mégiscsak beszélt Dórával, megint új titok született, folyton
valami titokba bonyolódik. Kézen fogva lépkedtek a keskeny kapualjig.
A kapualjban Dóra megállt. Zsófika torznak, ferdének látta arcát a könnyein
át. Dóra lekapcsolta az angyalos láncot, odanyomta a Zsófika kezébe. Most
már valóban semmije se volt. Nem nézett vissza, mikor elindult hazafelé,
nem is sietett, olyan lassan ment, mint egy felnőtt.
A láncot betette az istállóba a körtehajak alá, s belecsavarta az egérbe,
amelyet ő csinált hulladékprémből, s melynek a hátára nagy tintabetűkkel
azt írta: JANIKA. Visszament a szobájába, de aztán megint csak kifutott a
konyhába, csinálnia kellett valamit, ami a kezével végezhető, mert a fejét
majd szétvetették a gondok. Anya csak nem jön, bizonyára kinn sír Apánál,
valami baja van szegény Anyának, talán valami hivatali kellemetlenség;
úgy meggyötri az embereket a hivatal néha. És sokáig el is marad, éhes
lesz, mire hazajön. És Kálmán bácsi. Marianne. És Viki. És Dóra.
Anya későn ért haza, a lépcsőházban úgy tört rá az éhség, mint valami
roham. Most könnyebb volt minden, sokat sírt, a szeme ugyan megdagadt,
de valahogy beletörődött abba, ami történt. Nem a pénzveszteség izgatja,
inkább a hiúsága fáj, hogy majd kinevetik, hogy kudarc volt, amit eddig
csinált. Most majd főznie kell, de borzasztó lesz, olyan fáradt, moccanni is
nehezére esik. Valami varázslat kellene, hogy csak leüljön, kapja az ételt.
Egyszer, mikor tizenegyig tartott a konferencia az Intézetben, telefonált,
hogy éjfél felé jön haza, s mikor megérkezett, Gábor nyitott ajtót, rajta volt
az ő nejlonköténye, azt mondta, Zsófit megetette, már régen alszik, az asztal
meg volt terítve, a konyhában minden szerteszéjjel, de a rakott krumpli
készen várta, még tejfel is volt a tetején. Gábor akkor vette ki a sütőből.
Becsengetett. Várnia kellett egy percet, de aztán futottak benn az ismerős
lépések. Zsófi kinyitotta az ajtót. Az előszobában spenótszag volt és
fokhagymaszag. Zsófinak térden alul ért a nejlonköténye, és a copfja vége
prézlis volt.
– Mossál kezet – mondta Zsófi. – Megfőztem a spenótot vacsorára.
11 Mikor Szabó Márta azt a levelet megkapta, rosszkedvű lett és ideges.
Ilyenkor nyáron mindennap benézett az iskolába, ha valaki korrepetálni
akart, azzal leült a zongorás teremben, ha meg nem jött senki, az irodással
beszélgetett, lomolt a holmija között, megnézte, hogy halad a tatarozás.
Majdnem mindig bent volt még valaki más is a testületből, azzal
elbeszélgetett, megöntözte a virágokat, és friss haleledelt szórt az
akváriumba. Szerette ezt a levegőt, a még nyáron is tinta- és krétaszagú
folyosókat: ha elutazott nyaralni, a második hét végén már vágyni kezdett
haza, augusztus utolsó napjaiban pedig egyenesen nyugtalan lett, üressé
váltak iskola nélkül a napok. A szeptember volt a legizgalmasabb időszaka
életének, akkor jöttek meg a gyerekek, némelyik tíz centivel is magasabb
lett a nyáron, egy-egy vézna kislány szinte kidagadt a blúzából évnyitóra.
Hidas volt még ilyen iskolabagoly, a számtanos Hidas, az a tanáriban
olvasta el az újságjait, s ha valami pedagógiai vonatkozású cikket talált,
sose hagyta megjegyzés nélkül. Hidassal nagyszerűen el lehetett
beszélgetni. Márta még a varrnivalóját is az iskolába vitte, néha még akkor
is stoppolt vagy valami régi abroszt javítgatott, mikor korrepetált. A
gyerekek ügyesebbek voltak, ha nem nézett rájuk, a hetedikes Erdeit nem is
lehetett másképpen tanítani, csak ha annak is odadugott a kezébe egy szegni
való törlőt. Erdei csak akkor tudott igazán figyelni, ha valami gépies
munkát végzett a keze. Órán papírokat szokott szaggatni, onnan lehetett
látni, hogy érdekli a magyarázat.
Mikor Nagy Zsófi elment, viaskodott még vagy egy félórát Deák Julival,
aztán felment a napközibe, megnézte a szakácsőrsöt, mire jutott. Már ott
fönn kezdett elborulni a kedve. Nem mintha a gyerekek rosszul viselkedtek
volna. Csendesen és fegyelmezetten álltak a gáztűzhely körül; az őrs
minden tagja jó magaviseletű, jó tanuló gyerek volt. Bíróné kedvetlenítette
el. Mikor a nyári tábor és a főzőtanfolyam terve felmerült, ő rögtön azt
mondta Baumann-nak, a csapatvezetőnek, hogy valami kispénzű asszonyt
kérjenek fel segítségül, olyat, akinek otthon kevés fizetésből kell jóízűeket
főznie. Persze ilyen egy sem ért rá. Tamásné, aki az egy fizetésből
nyolcadmagára főzött, nem vállalta a bejárást, Szűcsné se, pedig őket
szemelte ki eredetileg, csak Bíróné ért rá foglalkozni a gyerekekkel, mert
annak bejárónője volt, s otthon szinte semmi elfoglaltsága. De ő rögtön az
elején nem bízott meg benne, nem mintha nem lett volna ügyes, csak
túlságosan lelkes szakácsnő volt, és a férje is sokat keresett. Amit
megmutatott a gyerekeknek, az mintaszerű volt és ízletes, csak éppen se
tábori kosztnak nem felelt meg, se sovány fizetésű emberek otthonába nem
illett.
Megnézte, mit főznek. Az szomorította el leginkább, hogy mindent Bíróné
maga csinál, csak az előkészítő munkákba vonta be a gyerekeket. Krumplit
hámozhattak a keze alá, de a tűzhely körül – látható élvezettel – már csak ő
hajlongott, az őrs pedig unatkozva és a sok felszálló jó szagtól kicsit éhesen
nézte a fánkot, mely ott rotyogott a zsírban. Bíróné fehér kendőt kötött a
hajára, és fehér köpenybe bújt, mint egy sebész. Szabó Márta átolvasta a
heti étlapot, megköszönte a szíves segítséget, aztán mindjárt sarkon is
fordult, és indult lefelé. Hát ennek így nincs semmi értelme. Fel kell hívni
Baumannt, most ne strandoljon, azonnal beszélniük kell a szakácsőrsről.
Fánk. Borjúszelet. Nem látott az étlapon egyetlenegy egyszerű főzeléket, de
nem látott paprikás krumplit, sem gulyást.
Mikor lement, Székely behozta a postát. Mindjárt meglátta a levelet,
expressz ajánlott levél volt, a Kísérleti Neveléstudományi Intézet
körpecsétjével. Ahogy elolvasta, olyan ideges lett, hogy fel s alá kezdett
szaladgálni a tanáriban.
Mit akar tőle az a Dobay? Nem szép ugyan, hogy minden intézkedés
mögött, ami attól az intézettől érkezik, a Judit kezét gyanítja, hiszen Judit
csak kutató, Dobay meg az igazgató, de nem tehet róla, sose kínozták eddig
még ilyesmivel. Mit vettek a fejükbe megint? Minek menjen ő be ma
délután öt órakor ehhez a Dobayhoz? Ismerik egymást, ismeri ő régről, az a
legjellemzőbb tulajdonsága, hogy mindig töri valamin a fejét. Egyszer
évközben beállított hozzájuk, engedélyt kért az igazgatónőtől, hogy órát
hallgathasson nála, hát muszáj volt beengedni. Óra után a megfigyelési
naplóját akarta látni, amelyet a gyerekekről vezet, na még csak az kellett
volna. Azt mondta, nincs mit mutatnia, ő nem vezeti rendesen, ebben az
évben még nem írt bele semmit. Hogyisne, hogy Dobay visszamondja
Juditnak, miket írt a megfigyelési naplóba Zsófiról meg Haller Marianne-
ról. Ugyan hagyják őt békében az ilyesmivel! Az iskolában úgyis csak ő
meg Hidas vezetnek rendesen megfigyelési naplót, ők is csak maguknak,
nem másnak, kizárólag saját használatukra. Őt érdekli, hogy formálódnak
ezek a gyerekek, de ki venné rossznéven a földrajzostól, a kis Várynétól,
hogy az csak megnyitja szeptemberben a füzetet, aztán január végén sírva
szaladgál, mert egyetlenegy sort se jegyzett még be. Mikor is? Folyton
rohan a nyomorult, főz, szoptat, mos a gyerekére, ugyan hogy érne rá?
Talán ő is azért végzi olyan szorgalmasan az írásbeli munkákat, mert nincs
semmi magánélete.
De miért hívják őt ebbe az intézetbe?
Ő mindig csak vitatkozik. Ha valami értekezletre becitálják, sose fogadja el,
amit hall, legalábbis ritkán, néha össze is csatázik az előadóval, ami persze
nem illik. Á, látni se szereti ezeket odabenn! Dobay még eléggé értelmes,
hanem a tudósai! Ott kuksolnak akkora könyvhalmaz mögött, mint egy
kémény, de ha betennék őket egy valóságos iskolába, két nap múlva
megszöknének, és megmozgatnának eget-földet, hogy váltsák ki őket
onnan, mert nem bírják. Elolvasnak kilencvenkilenc könyvet, írnak belőle
egy századikat, s küldik a javaslatokat kosárszámra, hogy a tanárok már a
hajukat tépik tőlük. Minek hívják őt oda, tanácsot úgyse fogadnak el
senkitől? Olyan okosak lettek már a sok olvasástól, hogy nem hallgatnak
másra. Jobb, ha a tanárokat meg a tanítókat nem is engedik a közelükbe,
mert abból csak baj származik meg nyugtalanság.
Hidas megkérdezte, mit ugrál fel s alá, annak elmondta. Hidas hümmögött,
aztán azt mondta, ő úgy sejti, valami cikk kellene nekik. Tőle? Van ott
cikkíró, egyébből sem állnak ki, csak cikkírókból.
És ugyan mit írna meg nekik? A két hét szűcs puffot? Az hiányoznék csak,
semmi más, mikor olyan okosan kitalálták ezek, hogy a gyerek úgyis el
tudja dönteni, melyik hang zöngés, melyik nem, ha a torkára teszi a kezét.
Csak arra az egyre nem gondoltak, hogy minden tízéves gyerek azt érzékeli,
hogy akármit mond, folyton zúg a torka. Cikket. Na, azt leshetik. Éppen az
Intézetet szidták, mikor Lemberger bekopogtatott egy tányérral. Gyönyörű
rózsaszín fánkok mosolyogtak a cukorpor alól, s a tányér szegélyén
aranylott a baracklekvár. Bíró néni küldött egy kis kóstolót.
Megkínálta Hidast, de az nem volt édes szájú, ő meg nem kívánt ételt most,
annyira bosszantotta a levél. Töltötte az időt délig, nyitogatta a fiókjait, régi
óravázlatokat nézett, a Dulovics tavalyi magyar dolgozatait. Micsoda
tehetséges gyerek volt, vajon mivé nő, lesz-e belőle igazi író. Meglett a
doboz színeskrétája is, csak hátracsúszott a fiókban. Ezt a gurigát Takitól
vette el, Takács Évától, majd holnap visszaadja neki, ha megint bejönnek
főzni, micsoda gyönyörű guriga, csupa metszett kép, az oldala tele van
ragasztva macskafejjel. Most már elmosolyodott megint. Az élettel való
természetes kapcsolat, a mindennapok menete, a préseltkép macskafejek a
Taki gurigáján megnyugtatták. Itt a megfigyelési napló is, amelyet Dobay
úgy szeretett volna. Hogyisne! Menjen ki tanítani iskolához, aztán csináljon
magának. Jó, hogy a kezébe akadt, bele kell valamit írnia Nagy Zsófiról.
Bele is írt néhány mondatot, aztán továbblapozott a füzetben. Haller
Marianne neve mellé bejegyezte, hogy elküldte a nemzetközi táborba. Ezt
olvasná Dobay, ezt az indokolást, majd nézne öt-hatfelé. Ilyet nem találnak
ki az ő okosai. „A kislány nem azért került ki, mert a legjobb tanuló, hanem
mert szüksége van arra az élményre, hogy olyan tehetséges és jó tanuló
gyerek, mint ő, tízezerszám akad mindenfelé, csak éppen más
nemzetiségű.” A Lemberger nevénél kérdőjel volt az utolsó dátum mellett.
No, erre már tud felelni, Lemberger bemutatta a szakorvosi rendelő
igazolását, nincs semmi baja. Annál jobb. Akkor csak azért olyan
rettenetesen sovány, mert nyúlik. Persze, muszáj időnként soron kívül is
megnézetni, mert az apja tüdőbajban halt meg. Gergely Dóra. Hát igen. Ez
az az ügy, amit nem tud megoldani.
Kevés dolog volt, amiről ezt mondhatta, nem szívesen gondolta végig. Még
csak ez hiányzott, hogy végképp elboruljon. Mennyivel egyszerűbb volt a
Szakáll Zsuzsi ügye, ott csak egy folyton részeg apával kellett
megbirkóznia, vagy a Nemes Györgyié, akinek megbolondult az anyja.
Semmi sem megoldhatatlan, ha a szülők elérhetők, még egy tébolyult, egy
halott apa gyerekének is könnyebb elintézni a sorsát, mint azét, akinek
megfoghatatlanok, elérhetetlenek a szülei. Gergely jogerősen nénjének,
Vadásznénak a gyámsága alatt áll, s Vadásznéról mindenki sejt valamit, sejt
és suttog, de bejelentett lakása van, foglalkozása, kendőfestő kisiparos, s az
otthona, ha elmegy hozzájuk, rendes, a kislány mindig tiszta, csinos,
amellett jól is tanul, nincs rá panasz. És mégis valami rettenetes van
Gergely Dóra körül, valami fenyegető, rossz, fekete, nem látja, csak érzi, de
az ő érzései alapján mégse tudhat intézkedni a Tanács. Valahányszor kinn
van családlátogatáson, a legteljesebb rendet találja, Viki vagy nincs otthon,
vagy valóban kendőt fest, soha semmi botrányost nem tapasztalt a házában.
Az anyák, persze, azt mesélik, hogy vacsorázóhelyeken meg színházban
férfiakkal látják, de hát ennek az alapján nem lehet eljárást indítani.
Mikor ez a szerencsétlen Haller Kálmán-féle dolog kezdődött, és az anyák
először hoztak hírt, hogy sokat látják őket kettesben a kerületben, ő felhívta
Hallert, kérte, keresse fel, persze, nem jött. Várt néhány hétig, aztán ő ment
fel hozzá a Múzeumba, akkor egyenesen udvariatlan volt hozzá. Erre nem is
szeret gondolni. Mostanában nem hall már róluk, lehet, el is alszik az ügy
őszig. Volt már ilyenre példa, a szülők rettenetesen fegyelmezetlenek, de
van, aki később észre tér. Az ostor ilyenkor mindig azon csattan, aki
közbelép. Hányszor csattant már rajta! Szegény kis Dóra olyan árva, mióta
ez a cirkusz tart, nem látja soha se Marianne-nal, se Zsófikával, a többi meg
elkerüli, ha vége van a tanításnak, az anyák szigorúak ilyen tekintetben.
Mintha bizony Dóra felelhetne a Viki dolgairól! De azért mégiscsak
felmegy a Tanácsba, talán hoztak azóta valami újabb rendeletet, ami ráillik
az ő esetükre. Erről is írhatna egyszer Judit, az ilyen gyerekről, akinek
mindenkije él, mégis árva.
Mikor ebédelni ment, az őrs is akkor dobogott le a melléklépcsőn. A
mintaétel, persze, kevés volt, most mind hazamegy és megebédel újra. És
most jön felfelé Nagy Zsófi is, cipeli a spenótját, a tejesüvegét. Jöjjön csak
ide, legalább egy darabig együtt megy a többivel, úgyse szoktak ezek szóba
állni vele. Ez a gyerek kilenc óra óta az iskolában van. Most elmúlt egy. Mit
csinált ez idáig? Potty, az a nevető, fiatal kőműves ledobott neki egy körtét.
Meg fog nőni a Zsófi tekintélye. Vajon honnan ismeri már meg ezt is? És
mit ült itt ennyi tenger ideig? No, majd megtudja Pongrácztól.
Otthagyta a gyerekeket, hazament. Főzött valamit, megebédelt, le is dőlt
egy kicsit olvasni, de csak fogta a könyvet, és a sorok felett kibámult az
utcára. A levél, amelyet délelőtt kapott, nem hagyta nyugodni. És miért
ilyen sürgős? Miért nem ér rá még egypár napig? Miért mindjárt ma, ötkor,
és miért hivatalos óra után? Az Intézetben fél ötkor befejeződik a munka.
Á, felkel, hiába erőszakolja a pihenést, nem is érti, mi áll a könyvben. Jobb,
ha elmegy. A fánkot odabenn felejtette a tanáriban, ha már ő nem ette meg,
legalább levitte volna Pongrácznak. Most fél négy van, ha még benéz az
iskolába, éppen idejében érkezik Dobayhoz.
A fánk a helyén volt, egy kicsit megszívódott álltában, de azért elég
ízletesnek látszott. NEKOPOKTASS. Jó, akkor nem kopog. Milyen kihalt
ilyenkor ez a folyosó!
Hogy megfogyott szegény. Olyan kicsi lett az arca. Nem nagyon örül neki,
de hát minek is örülne, ezredszerre válaszolhatja már, hogy tűrhetően van.
Szép tiszta az ágya, a szobában is rend. Nyújtotta a fánkot, de Pongrácz
csak megköszönte, nem nyúlt hozzá, azt mondta, majd később.
Az a kis kalap az unoka kalapja lehetett valamikor. Milyen szomorú!
Székely és Pista bácsi sosem egyeztek valami nagyon, Dobozinét meg
leköti a maga gondja. Nem lesz könnyű, míg meg nem gyógyul az öreg.
– Nem kellene valami segítség? – kérdezte. – Az őrs mindennap bejár.
Nagyon jó gyerekek. Nem akarja, hogy elintézzék ezt-azt, ami kell?
Pongrácz azt felelte, van segítsége.
Van?
Most már nem gondolt a Dobay levelére. A kisasztalon ott volt egy
szalvéta, valaki szép kúp formájúra hajtogatta össze. Rettenetesen régi kép
bukkant fel benne, Papp Juditéknál terítettek így, mikor vendég jött. Ő
mindig nevetett, ha ott fogták uzsonnára, úgy hívta magában ezt az
asztalkendő csodát, hogy majomszalvéta.
– Van segítsége? És megfelel?
– Meg.
Hát csak meregesse rá a szemét, nem fél tőle. Akkor is így meregette, mikor
bejelentette, hogy kimarad az esti tagozatról, mert fáradt és öreg. Nem lett
volna szabad elengednie. Azért írja egy szóba meg k-val azt, hogy „Ne
kopogtass!”
– Főzésre is?
„Buta – gondolta Pista bácsi. – Elvégez hetvenhét iskolát, oszt akár a tök.
Még ő sziggya azt a kis Zsófit, pedig ammijen értelmes. Ennek meg szóval
monggya, mégsem érti.”
– Mindenre.
Úgy mondta, hogy most aztán hagyja abba a faggatózást, mert nagyon unja.
Le is hunyta a szemét, mint aki fáradt.
„Hogyne, majd elhiszem, hogy kimerültél két mondattól – gondolta Szabó
Márta. – Egész nap fekszel, a kutya se nyit rád ajtót, örülhetsz, ha szól
hozzád valaki.”
– Aztán ki jár ide segíteni?
Na tessék! Felnézett megint. Hát nem haggya békin. Ojan, mint Sára.
– Egy jány.
– A Szakszervezet küldte? Vagy a Szülői Munkaközösség?
„Ahhát, mind a kettő. Ippen ezen jár az eszük, máson se, hogy kit kéne mán
elkomendálni egy ijen vén sántának, ha beteg. Jaj, de buta vagy, de buta
vagy, osztán még osztájozol, abajgatod a köjköket, tavasszal meg aszontad,
nem tiszta a fojosó. Sepernéd te!”
– Montam, hogy egy jány, Nagy Zsófia. Idejár, megfogattam.
Hát most ezen mi a bámulnivaló? Jó, hogy le nem esik a székrül. Hát mán
ojan rongyosnak láccik ű, aki nem tud megfogadni egy semmi jányt? Lesír
rulla, hogy táppénzes? Vagy asziszi e, csak néki lehet, másnak nincs? Nem
vót ű ivós soha, ruha se kell néki, köpönybe dógozik, azt is a Tanács aggya.
Még megtakarított pénze is van, mit szól hozzá. Nem mongya meg, mit
ájjon szóba az ijen butával. A vén Juhos is buta. Még legjobban a jányt tűri.
– Négy forintot kap naponta.
Na, most kérőddzék! Lehet, hogy többet kéne adni, de nem telik, oszt
minek is a gyereknek több, a munkája annyit sem ér, még elkapatná, oszt az
annya nem győzné dugni azontul. Vigyázni kell az ijen gyerekre.
– Ki ajánlotta? – kérdezte nagy sokára Szabó Márta.
Most ezt is mongya el, mer nincs más baja, csak hogy űtet firtassa. Tán
mesélje el azt is, hogy legénykorába eccer belehágott a sarlóba, jaj de fojt a
vére. Oszt ammég az érdekes, hogy mindig ezzel a jobb lábával van néki
baja, a sarló is a jobbot meccette meg, a fűrészbe is evvel botlott, most is
emez törött ki. Vajon Zsófinak fáj-i a keze? Hónap, ha mosogat, tán segít is
néki, a doktor is monta, mozogjon, amennyit bír. Hát maj mozog. A tüdejit
is mozgatni kell, aszongya a Balga. Itt születtem én ezen a tájon. Féleszű.
Kár, hogy délután nem gyün vissza. Ha megtódaná a pénzt, vajon
visszagyünne?
Hogy ki ajánlotta, hát ezzel gyötri.
– Senki. Gyött magátul. Akit elébb híttam, annak nem vót érkezése, véle
üzente meg, ű meg beállott. Idejár, aszongya. Tanittya a tanárnő?
Bólogat, hogy igen. Bezzeg most nem akar beszélni, pedig emmán
érdekelné. Ellesz odafenn a legjobb tanuló, ojan okosokat mond, mint egy
pap. De nem lehet evvel a Szabó Mártával elboldogulni, csak addig beszél
valamirül, míg űtet érdekli. A gyerek, annem fontos, csak a pénzt veszi fel,
oszt néccer annyit kap, mint Székely, igaz, hogy Székely piszkos, de
Doboziné tiszta, oszt Dobozinétul is néccer többet kap. Nem akar a lányrul
beszélni, hát nem akar; pedig valamin igen töri a fejit, jaj, de gondolkozik.
Na űrajta ne, űtet haggya békibe, mehetne is mán, köszöni a szíves
érdeklődést.
Hogy gyógyul-e a lába? Bizonyosan gyógyul, ha rögönyszeme vóna, meg is
nézhetné, mert a rögöny átlát a gipszen is. Így csak sejti, hogy még megvan,
mer hogy fáj. Hogy mijen az SZTK? Ojan, amijen. A lábát valami veres
hajú kezeli, az csak gyötörni tutta idáig. De azér van köztük jó orvos is.
Példának okáért ott vót az a Nagy Gábor, aki a zsábáját kezelte.
Na, nem csudálkozik, hogy nem ment férhe, mikor ijen rút! Akkora a
szeme, mint egy bögre. Ezt még elmongya néki, ha annyira kíváncsi, de
osztán ne gyötörje, ugyláccik, szereti a halálos dógokat, minek is nem ment
doktornak, az ojan kíváncsi, akkérdez ojanokat, hogy szegény annyának mi
baja vót. Hunnan tudná ű aztat ennyi tenger idő multán, tán asziszi a doktor,
hogy kórház vót a falujukba, oszt ott ült az ű annya mindig a rendelésen.
Asse tuggya, mibe hótt meg, isten nyugosztajja, eccer csak mán nem vót.
Hát a zsába, affáj. Oszt ki is újulhat, oszt ű se tuggya, mi lesz jövőre, mer a
régi doktor mán nincsen. Hogy elhejjezték-i? El ám, deszka közé. Tán
újságot se olvas ez odafenn, csak a jányokat kínozza, mert különben
tudhatná, hogy meghótt, ott hótt meg a rendelőbe, ű is ott vót, néki beszélt
utójjára. Kár érte, igen nagy kár, jó ember vót.
Na készül mán, hála istennek. Gyűri azt a szép kendőt, pedig mijen
figurásan összegömböjgette a jány, éppen megbámulta innet az ágybul,
hogy mi mindent nem tud az a Zsófi, ugyan hun tanították erre. Na, a
tanárnő is kedvelli a halálos történeteket, pedig nem vénasszony, ugyan
mennyi idős lehet, ojan Marcsa korú, Marcsa lehetne ennyi, ha még élne.
Férj kéne ennek is, Doboziné asszongya, Hidasra vár, csakhogy arra várhat,
mer ammás után jár, a lúfarkas Lemberger után.
Annus nénnyének kellett mindig így elmondani mindent; a betűt nem
ismerte Annus nénnye, oszt vélle olvastatta fel magának az újságot, csak
hánta szegény a keresztet, szörnyűködött, mikor hallotta, hogy vágták fel
Simon Józsefet darabokra, oszt hogy hánták a tagjait a Tiszába. A tanárnőt
is csak az érdekli, hogy hótt meg Nagy Gábor. Ej no, hát vége lett, mit kell
annyit magyarázni. Hogy beszél-i? Nemigen, csak akart, de nem tutta mán
bevégezni. Ni a bolond, kipottyan a könnye, még összekeni a kendőjét, mi
van azon bőgni, hogy az a szegény ottan összevissza hadart mindent
végpercében. Annus nénnye egyre valami lovat emlegetett, osztán leesett az
álla, pedig nem vót annak lova soha életébe, örült annak a két tyukjának,
kakasának. Tán a Szentmiháj lova vót, arrul beszélt, így hogy visszagondol
rá, nagyon is leheccséges. De hogy ez itten mit szipog, hátiszen mind
bolondokat hadar a, aki messzi készül, azér monta Nagy Gábor is, hogy
mongyák meg Zsófikának.
Viszi mán az ördög elfelé, ideje is, mer nagyon unnya. Ha szórakozni akar,
mennyík a moziba, ne hozzá járjík. Bár igasságtalan, hogy így morog
miatta, de útálatos, vén házsártos pöfögő is lett ű, nem akart e rosszat, csak
hát tökéletlen, mint a legtöbb, fánkot is hozott, ugyan mit vicsorog rá
annyit. A fene tuggya, mitül perdült ki a könnye, mindenki cipel magán
valami batyut, ki tuggya, ennek meg mije fájt, mikor így elbeszélgettek.
Tuggya ű, minek lett dühös rá, mer nem akart a jányrul vallani, de mijen
balga ez is, hát nem láttya, hogy arra vár. Most, hogy kiment, megin csak
unatkozni fog, tán feltápászkodik, a veres doktor aszonta, kejjík fel,
ahányszor csak nem fáratt. Van odaki a kamrába még abbúl a jó kemény
fábúl, valamikor igen szépet tudott faragni belülle, az idejibűl, kitelik,
faraghatna annak a Kétbalkéznek valamit. De ugyan mit? Báránkát tudott
leginkább, Erzsinek is azt csinált, mer hogy az öregapja juhász vót neki,
oszt ha semmi más, de mindig vót űnálluk kisbárány.
12 Körülbelül akkor, mikor Zsófi kitálalta a spenótot, és Anya
megmosakodott egy kicsit a hosszú villanyosozás után, Szabó Márta is
kilépett a Kísérleti Neveléstudományi Intézet kapuján. Fenn, a második
emeleti sarokszobában, ahol a beszélgetés lefolyt, nem aludt el a villany;
mikor elköszönt Dobaytól, az még visszaült az asztalához, azt mondta, van
valami írnivalója.
Most nem szállt járműre, kívánta a sétát. De haza nem akart menni
semmiképpen, úgyse tudna most nyugodni, ez az a kivételes nap, mikor
társaságra van szüksége, talán ma vendéglőben fog vacsorázni. Esztendők
teltek el, s mindig csak éppen harapott valamit este, aztán leült dolgozni,
vagy olvasott, kézimunkázott – ma nem. Elsétált az I. kerületi
tanácsházhoz, annak padok álltak a bejáratánál, leült, hogy eltervelje, mit
csináljon. Nézte a szobrokat, a munkást meg a parasztnőt, a fémmel pántolt
üvegajtót, mely ilyenkor, persze, már zárva volt. A pad még mindig nem
hűlt ki, langyos volt a deszkája. Hogy tűzhet ide a nap!
A tanácsház mellett ott állt egy telefonfülke, talált egy tantuszt a
pénztárcájában, felhívta Hidast. Otthon volt.
– Ettél már? – kérdezte tőle.
Hidas azt mondta, nem.
– Nem akarnál velem vacsorázni?
Dehogyisnem, szívesen. Hol?
Hiszen ha tudná! Valahol, ahol nyugodtan el lehet beszélgetni. Hidas
emlékezett rá, hogy a Mészáros utcán van egy kellemes vendéglő. Ő
azonnal elindul, körülbelül egyszerre fognak odaérni. Aki hamarább ott
lesz, asztalt foglal.
Ez is megvolt. A vendéglőt Nyárfának hívták, nem könnyen kapott helyet,
de kapott, valamivel előbb ért oda, mint Hidas. Nagyon drágállta az étlapi
árakat, egy adag sonkát rendelt. A kerthelyiségben zene szólt, de
szerencsére nem táncoltak, régi keringőket játszott a zenekar. A lámpák a
fák közé erősített huzalokon lógtak, sörszag volt, pörköltillat. Hidas délelőtt
a balonruhájában volt, most átöltözött, a szürke-kék csíkos konferenciai
ruháját viselte. Rendes körülmények között Szabó Mártának igazán kisebb
gondja is nagyobb volt annál, mi van rajta, a pettyes kartonruhájában ment
el Dobayhoz is, de most egy kicsit sajnálta, hogy nem szaladt haza
átöltözni. Év végére mindig lefogy, ez a karton csak úgy lóg rajta. Nem
mintha fontos lenne, de ha már ez a bolond Hidas átöltözködött a
vacsorához…
Hidas is sonkát rendelt, meg egy fél liter bort. Nem kérdezett semmit, s
ettől hirtelen ingerült és ideges lett. Mit gondol ez, miért hívta? Hogy lássa?
Félretolta a tányérját, elment az étvágya. A szomszéd asztalnál fizettek, a
férfi százast adott, s alig kapott vissza valamit. Milyen könnyelműek az
emberek! Vagy van, akinek sok a pénze?
Hidas elkészült a sonkával, ivott egy kortyot.
– Mit akart tőled Dobay?
Nincs sok értelme ugyan beszélni róla, hiszen úgyis hiábavaló út volt, de
azért jólesik elmondani. Ott, akkor, olyan izgatott lett, hogy nem is bírta
nyugodtan végiggondolni a történteket. Majd most, míg Jóskának elmeséli.
Szóval Dobay azzal kezdte, hogy főzött egy kávét, és megkínálta. Akkor
már nem volt bent más, csak a titkárnője, de az is éppen indult, mikor ő
odaért, és ketten maradtak. Mikor megitták a kávét, Dobay végigvezette az
intézet két emeletén. Megmutatta a kutatók szobáját, mindegyiküknek
külön kis kézikönyvtára és redőnyös iratszekrénye is van. Látta a nagy
könyvtárukat is, harmincezer könyvet őriznek benne. Az Intézet
dolgozóinak a létszáma hatvan, most elbocsátanak közülük kilencet.
Hidas felnézett, aztán megint ivott egy kortyot.
– Akkor nem cikket akar – mondta. – Odahívott, mi?
Hogy kitalálta! Hát mit szól hozzá, ezt is megérték! Sikerült megérnie, hogy
a Főokos azt mondja neki: valami nincs rendben ezzel az Intézettel. Nincs
ám, még jó, hogy észrevették. Hát mégis jó a gyakorló pedagógus, rájöttek
nagy nehezen? Olyan meleg lett a keze az izgatottságtól, hogy
átlangyosodott a bora a pohárban, ahogy fogta. Nagyné megy. Augusztustól
kihelyezik iskolához. Judit tanítani fog! „Nem szabad a nevelőnek eltűrnie,
hogy bármi is megbontsa az irodalmi óra hangulatát” – ezt Nagyné írta.
Milyen okos is az a Judit! Hogy meg lesz lepve, ha majd – mondjuk – a
Szeptember végén-t tanítja, az osztály áhítatosan ül, s a csendben valaki
feltartja a kezét. Judit azt hiszi, a vers szépségéről akar mondani valamit, és
a jelentkező megszólal: „Tessék kiengedni, hányhatnám.” Elnevette magát.
Most, ha akarná, ő is ilyen Okos lehetne, szép szobában, külön kis
kézikönyvtárral. Ha bolond lenne!
– Csak nem mondtál nemet? – kérdezte Hidas.
Hogyhogy csak? Ránézett a kollégájára. Megbolondult? Hát azt szeretné, ha
itt hagyná az iskolát, elmenne tőlük? És éppen ő mondja ezt, akivel mindig
mindenben egy véleményen vannak, éppen Hidas, akiről azt hitte, a legjobb
barátja? Hát mit képzelt róla, magánkívül lesz a megtiszteltetéstől, és
mindjárt cserbenhagyja a gyerekeket?
– Persze hogy nemet mondtam – felelte rosszkedvűen. – Miért? Te mit
mondtál volna?
Hidas először csak a poharát forgatta, aztán tudni akarta, hogy zajlott le az
egész beszélgetés. Márta szinte mondatról mondatra elismételte. Mikor
megitták a kávét, Dobay azzal kezdte, hogy az Intézet nem működik úgy,
ahogy szeretné, s ő tudja az okát is: valahogy egyre kevesebb köze van a
valóságos élethez. Van egy elméleti gyermeknevelés, és van egy gyakorlati.
Ahelyett, hogy ez a kettő egybekapcsolódnék, az Intézet meg az iskolák
más-más úton járnak, s az ő munkatársai jobbára csak könyvből ismerik a
gyerekeket. Itt van például Sípos Piroska, akinek cikkeit bizonyára olvasta,
és aki igen tehetséges, fiatal nő, talán a legolvasottabbak, legműveltebbek
egyike. Alighogy befejezte egyetemi tanulmányait, külföldi ösztöndíjas lett,
aztán egyenesen idekerült hozzá, s gyakorló idejének pár hetétől eltekintve,
sose járt iskolában, sose próbált gyerekek között élni. Körülbelül ugyanez a
helyzet Nagy Gábornéval, akinek ugyan komolyabb a felkészültsége, mint a
Sípos Piroskáé, de aki hasonlóképpen sose tanított. Ő tárgyalt mostanában a
minisztériumban, s megállapodott a Nevelésügyi Főosztállyal, hogy ezentúl
olyan valakit, akinek nincs megfelelő iskolai gyakorlata, legyen bármilyen
kiváló elméleti tudása is, nem alkalmaznak az Intézetben, s a régiek
leváltásáról is gondoskodni fognak, amennyiben nem megfelelőek. Az
elméleti és gyakorlati gyermeknevelésnek együtt kell haladnia, különben
nem érnek el eredményt. Azt szánja első lépésnek, hogy őt kéri fel
főmunkatársának, helyettesének, akinek a nevelési munkája közismert a
fővárosban.
Hidas csak hallgatta. Az imént megürült asztal mellé új pár ült, egy vékony,
kontyos, alacsony termetű nő, és egy szürke ruhás férfi. A nő ült velük
szemben, a férfi háttal, de Szabó Márta a nőről a férfit is megismerte: Viki
volt és Haller Kálmán.
– Mégis el kellene fogadnod – mondta Hidas.
Elképedve nézett rá. Azt gondolta, együtt mulatnak ma este a Dobay
ajánlatán, s kiderül, hogy Hidas komolyan veszi ezt a badarságot. Még
magyarázkodik is, szinte szóról szóra azzal érvel, amivel Dobay, hogy ha ő,
aki a valóságos iskolát belülről ismeri, nem megy segítségükre, és nem
dolgozik velük, nem figyelmezteti őket, mikor esetleg tévednek, hogy az
alatt a tizennégy év alatt, amióta katedrán van, másképp látta, másképp
tapasztalta, hát akkor hogy szereti ő a gyerekeket.
Mintha őt oktatni kellene arra, mit tegyen a tanítványai érdekében! Dobay
csak idegesítette már a végén, eleinte még örült, hogy ott ül vele szemben,
és a Főokosnak hozzá kell folyamodnia, nem a tudósaihoz, most meg már
ezt a kis örömét is elveszik. Mire szánja őt ez a Jóska, menjen el talán abba
a gumipadlójú boncterembe, ahol az Okosok dolgoznak, soha többé ne
lásson gyerekeket, csak írjon meg olvasson róluk? Vikin piros nejlonruha
volt, a fülében két csepp nejloncseresznye.
– Nem próbáltál egyezkedni velük? – kérdezte Hidas. – Szükségük van rád,
most sok mindenbe belemennének.
Á, tárgyalni! Az első öröm után már unta az egészet, szeretett volna menni.
Elég volt elégtételnek annyi esztendő bosszankodása után, hogy azokat,
akik sose láttak gyereket közelről, kiszórják, s kezdik becsalogatni a
szakembereket. De egyébként? Nem is azon járt már az esze, amit Dobay
mondott, hogy gondolja meg, ne mondjon végleges nemet, ha vannak
teljesíthető feltételei, az Intézet kész elmenni a legmesszebbekig; neki tele
volt a feje mással, a Bíróné étrendjével, a Nagy Gábor halálával, Zsófival
meg Pongráczcal. Menjen el? Ha Okos lesz ő is, minden munkája kárba
vész. Ki segít Zsófikának? Ki hozza rendbe ezt a Haller-ügyet? Még nincs
olyan késő, ha hazafelé mennek, beszól Dórához. Most aztán bizonyos,
hogy nem fog találkozni a nénjével.
Hidasban is csalódott, az is csak azt fújja, hogy jobban meg kellene
gondolnia. Vajon ő elmenne? Nem ő, mondta Hidas azonnal, igaz, hogy
nem is hívják, meg fogalmazni se tud, mert számtanos, de Márta bezzeg
igen, és ki írja meg, hogy milyenek a gyerekek valóban, ha nem az, aki
ismeri őket.
Szabó Márta felállt. Azt hitte, elnevetgélnek Dobayn meg azon, hogy lám,
jönnek már segítségért a nevelőkhöz, ez meg csak locsog, békétlenkedik.
Hogy ha Márta meg a Márta-félék nem mennek, majd kénytelenek lesznek
olyanokkal dolgozni, akik rosszabb pedagógusok őnála, aztán megint nem
mozdul előre egyetlen lépést sem az Intézet.
– Mi közöm van nekem ahhoz a nyavalyás Intézethez? – kérdezte
ingerülten. – Nagy Zsófihoz van közöm meg Dórához. Szólj a fizetőnek!
Hidas kiitta a borát.
– Onnan belülről többet tudnál segíteni.
Fizettek. Márta dúlt-fúlt. Eredetileg el akarta mondani Jóskának is a
megfejtett titkot, a Zsófi-titkot, mert Hidas tanította Zsófikát, de most azért
se mondja el. Képes volna elküldeni Okosnak őt is! Lám, mindig azt hitte,
fájna neki, ha valaha más-más iskolához helyeznék őket. Hát nem fájna!
Ugyan, bánja is ő. Elég mára az eseményekből. Kimenetkor Viki köszönt
neki. Haller nem. Haller háttal volt a kijáratnak, nem tartozott észrevenni.
Egyfelé laktak, hát együtt sétáltak el az iskoláig. Márta most nem fordult el
a sarkon, a lakása felé, hanem megállt a téren, a kilences számú háznál.
– Hát szervusz – mondta Hidasnak –, köszönöm, hogy eljöttél. Én még nem
megyek haza.
Hidas felnézett a házszámra.
– Családlátogatás? Kilenc már elmúlt. Nem lesz késő? Talán lefeküdtek.
– Nem, ezek még fenn vannak.
Kezet fogtak. Hidason a szép új nyakkendője volt, az enciánkék. Őszül ez a
Jóska, egy-két év, és teljesen ősz lesz. Sose hitte volna, hogy rábeszélje az
álláscserére. Lehet, hogy mégsem ismeri eléggé az embereket?
– Mikor felhívtál, eredetileg úgy terveztem, hogy én is megbeszélek veled
valamit – mondta Hidas. – De majd máskor. Mára elég lehetett neked
Dobay.
Elindult, s ahogy ellépett mellette, és Márta ott maradt ezzel az odavetett
mondattal, hirtelen azt érezte, elpirul. Olyan forró lett a bőre, hogy egy
pillanatra arcához kapta a kezét. Harminchét éves. Butaság így elveresedni.
Milyen lehet az, ha az embernek saját gyerekei vannak?
Hidas eltűnt a Katona utca fordulójában. Jó fiú ez, isten tudja, minek volt
ma este ilyen furcsa, minek akarta rábeszélni. Mindig azt hitte, mindenben
egyformán gondolkoznak.
Ebben a házban két tanítványa is lakott, az emeleten Bíró Anna, a
földszinten, Vadásznéval, Dóra. Bírónéval is beszélnie kell, de oda nem
megy fel ma, Dóra fontosabb. Vadászné ablakai az udvarra nyíltak. A
függöny le volt eresztve, de világosság szűrődött át rajta. Becsengetett.
Nem az ajtó nyílt ki, hanem a függönyt húzták el, s Dóra kikönyökölt az
ablakon. Virágos hálóing volt rajta, szalag húzta össze a nyakán. Éjjelre
feltűzte copfjait a feje tetejére, így idősebbnek látszott, mint nappal.
– Egy pillanat – mondta Dóra. – Azonnal.
A függöny visszasuhant. Mikor ajtót nyitott, már ismét ruha volt rajta, s a
ruha alatt valószínűleg semmi. A Viki papucsába lépett bele, a lábánál jóval
nagyobb, magas sarkú papucsba.
A csepp előszoba tiszta volt, rendes, a hálóban ugyan vetett ágyak, de ott is
rend, kinn az előszobában rámára feszítve száradtak a Viki kendői. Sehol
semmi különös, ijesztő, gyanús, a Dóra arca is nyugodt, csak egy kicsit
pirosabb a szokottnál.
Márta leült. Maga se tudta, mit várt, megint azt a csalódást érezte, amit
mindannyiszor, ha idejött. Mindig valami meghatározhatatlan várakozással
lépett be, hogy most talán talál valamit, valami kézzelfoghatót, a fonal
végét, aminek a nyomán elindulhat valamerre, s mindig csalódott. Dóra is
leült, csak nézett rá csendesen.
– Nincs szükséged semmire? – kérdezte. A gyerek ingatta a fejét. Szélesen
kivágott pikéruhája szabadon hagyta sovány nyakát. Hol van a lánca? Ha
röntgenre vitte, oltásra, kirándulásra, fürödni, mindig ott csillogott a
nyakán.
– Hova lett az angyalkád?
Ez vajon miért fáj neki most? Mert fáj, lesütötte a szemét. Vár a válasszal,
tehát a válasz nehéz, de hazudni nem akar, Dóra legfeljebb hallgat, de nem
szokott hazudni.
– Nincs – felelte végre. – Most már nincs meg.
– Elvesztetted?
Csend. Dóra a fejét rázta. Hát persze, betették a zálogházba. Vikinél igazán
elképzelhető valami hirtelen pénzzavar. De nem. A Viki széles
aranykarkötője ott csillog az ágy mellett, abban a kis hamutartóban. Hova
lett az az angyal? Megint dolgavégezetlenül fog hazamenni, mint már
annyiszor. Ha bent lenne az Intézetben, mint ahogy nem lesz, arról esetleg
írna, mit lehet tenni az olyan gyermekek érdekében, akiknél nincs jogalap
arra, hogy az iskola vagy állam beleszóljon a sorsukba. Össze kellene hívni
egy csomó nevelőt, vagy felhívást tenni közzé a Neveléstudomány-ban,
hogy mindenki írja meg, mit csinál ilyenkor. Úgy szeretné hallani, mások
hogy oldják meg az ilyesmit. Ő megírná Dórát, s tanácsot kérne másoktól,
bizonyára sok iskolában előfordul hasonló. Az Intézet mint intézmény,
tárgyalhatna a jogi szervekkel is. Persze, bizonyítékok kellenének, ha az
ember nem tartja megfelelőnek a gyermek környezetét. De ha nincs
bizonyíték? Mint ahogy most sincs, itt sincs? Ez annak a buta Hidasnak a
hatása, hogy ilyesmire gondol, hogy beleéli magát abba, hogy ő is Okos. Ha
nem hívja el vacsorázni, régen kiverte volna már a fejéből Dobayt és az
ajánlatát. Igaz, hogy akkor nem látta volna meg Vikit, s most nem lenne itt,
bár hogy mi keresnivalója van Dóránál késő este, igazán nem tudná
megmondani, megint csak nem lett okosabb.
Felvette a könyvet, amelyet Dóra letett. A jutalomkönyvét olvasta, a
Kincskereső kis ködmön-t. Viki ágya mellett is könyvek álltak, legfelül
Harsányi Zsolt Magdolná-ja.
Semmi. Megint semmi. Felállt.
– A nénéd hol van? – kérdezte kimenetben.
– Moziba ment hatkor.
Ez lehet, hattól nyolcig vannak előadások. Negyed kilenc tájt értek be a
Nyárfába, akkor valóban moziban volt Hallerral.
– Vacsoráztál?
– Igen. Aludttejet.
Most mégse mehet így el, mit gondol róla ez a gyerek, mindjárt fél tíz, ilyen
későn még sose járt erre. Ha sötét az ablaka, nem is csönget be, fel, persze,
nem költi. De hát világos volt. Muszáj valamivel indokolnia, miért nézett be
hozzá.
– Holnap gyere be a testületibe, ha végeztetek a főzéssel. A táborban első
héten ti adjátok a műsort, meg kell beszélnem veled, mire készüljetek.
Baumann tanárnő rám bízta az irodalmi anyag kiválasztását. Azt
gondoltam, ezúttal ne csak szerepelj, hanem rendezd is. Van hozzá kedved?
Dóra most nem nézett rá, nem is felelt. Máskor örült volna az ilyen
ajánlatnak, szerette az irodalmat, szívesen szerepelt a rendezvényeken.
Most azt tervezte, valami Petőfi-anyagot szerez nekik, ha nem talál, majd
összeüt ő maga egy rövid színdarabot, Dóra olyan jó Petőfi lenne, a nyurga,
szőke Lemberger meg Jókai. Az előszobában festékszag volt. Dóra kis
körgallérja a Viki lila esőkabátja mellett lógott a fogason. A fogas fogán két
hátizsák is csüngött, egy nagyobb meg egy kisebb. Mikor a Dobogókőn
voltak, még egyiknek se volt turistafelszerelése. Úgy látszik, Haller szeret
túrázni.
– Kirándultok? – kérdezte.
Most szembenézett vele megint, s nyakához kapta a kezét. Ha izgult, ha
szomorú volt, mindig az angyalos érmet szorította. Most persze
visszasiklott a keze. Csak tudná, min gondolkozik, mikor a hátizsákokra
tekint, s elkapja róluk a pillantását.
– Kirándulunk – suttogta.
– Vikivel?
– Vele.
– Messzire?
Most nem felelt, csak intett, hogy igen. Láthatólag nem szeret Vikivel
menni, pedig a kirándulást élvezni szokta, csak a Dobogókőn volt szomorú.
Dóra rögtön észrevette, mi kezdődött el ott, ő persze el volt foglalva a
gyerekekkel, annyifelé szóródtak a réten. Talán a Tanácsban mégis
kitaláltak valamit. Kivel kellene beszélni? Fehérvárival, az olyan értelmes.
Tulajdonképpen gyáván viselkedik, erőszakosabbnak kellene lennie, ez a
Haller-ügy nem játék, ez egyszerre két gyereket is érint, s még hányat
kívülük, ha nem is olyan közvetlenül. Az anyák sose akarják elhinni, hogy a
gyerekek mindig mindent tudnak. De hogy üssön úgy Vikire és Hallerra,
hogy közben meg ne sérüljön Dóra és Marianne?
– Hát akkor aludj! És holnap ne felejts el bejönni!
Dóra kinyitotta az ajtót, kiengedte. Ott maradt a küszöbön, nézett utána,
hogy lépeget a rosszul kövezett, gyengén világított udvaron a kijárat felé.
Aztán egyszer csak hallotta, hogy rohan; fut utána a Viki nagy, kopogós
papucsában. A kapubolt alatt el is érte. Elkapta, mert szinte nekiesett, a fél
papucs elmaradt a lábáról, ott állt mellette, és megint ráemelte a szemét.
Mondani akar valamit, de amit mondana, nem szabad, megtiltották neki. Az
állatok néznek így, akik nem kapták meg a tagolt beszéd tudományát. Dóra
felkapaszkodott a nyakába, lehúzta a fejét, majdnem vadul, majdnem
durván megcsókolta, aztán visszakopogott az udvaron, felkapta az elgurult
fél papucsot, és hallotta, hogy bezárja maga mögött az ajtót.
Dóra sose csókolt meg senkit, nem volt simogatós gyerek, mint Taki, aki
mindig ott somfordált a tanárok között, s időnként végigsimította a karjukat
vagy a kabátjukat. Dóra olyan volt most, mint aki búcsúzik. Úgy látszik,
Viki el akar költözni a kerületből, nyilván Haller miatt, s máshova íratja
őszre a gyereket. De miért most búcsúzott el, mikor holnap úgyis bejön, és
augusztusban együtt megy táborba a többivel?
Otthon nem akaródzott lefeküdni, matatott, járt fel s alá. Juditra iszonyú
csapás lesz, ha el kell jönnie az Intézetből. Judit sose látott igazi iskolát.
Ezen a nyáron ez lesz a második csapás, ami éri, a foglalkozását majdnem
annyira szereti, mint a férjét. Azért persze mégis boldog, mert ott az a
gyerek; egyszer talán megokosodik annyira, hogy rájön: miféle lánya van.
Sok év múlva, majd arra is ráébred, hogy az ilyen közepes gyerek mind
titok. A jó nem, a buta sem, a lusta elégséges sem, mert az, ha valami
felrázza, majd csak nekikezd a tanulásnak, ha meg olyan rossz szellemi
képességgel jött a világra, hogy ha a lelkét kiteszi, akkor se lesz belőle
sokkal jobb, szintén megfejthető képlet, nem titok, nem. A kitűnő, a jeles
még kevésbé; ha máskülönben bírja ésszel, a jó is nekilendül, ha sokat
zargatják, az sem igényel különös fejtörést. Ha majd Judit is tizennégy éve
tanít, rá fog jönni, hogy a jeles meg a kettes tanuló között tulajdonképpen
csak minőségi különbség van, mint ahogy típus tekintetében a kitűnő meg
az elégtelen hasonlítanak leginkább egymáshoz. Titok csak egyetlen van, a
közepes gyerek, a jó meg a rossz határán. Ha nem volna más dolga, éveken
át csak a közepeseket tanulmányozná, hogy lehetne belőlük jót vagy jelest
nevelni. A közepes helyzete olyan, hogy megoldhatja egyetlen lökés, ha az
embernek sikerül eltalálnia azt a pontot, ahonnan megbillentheti. Ha jól
billenti, jobb fele dől, ha rosszul, akkor balra, vagy nem mozdul semerre.
De minden közepesnek titka van, kinek ilyen, kinek olyan. Zsófikának
nincs többé, arra már rájött.
Esze ágában sincs elmenni az Intézetbe, de talán most már, ha egyszer
nagyon jó kedve lesz, felhívja Dobayt, és megmondja neki, hogy egy meg
nem nevezett kislány megfigyelési naplóadatait hajlandó a rendelkezésére
bocsátani. Még nagyon jól emlékszik, mi volt az első bejegyzése
Zsófikáról, mikor tavaly szeptemberben tanítani kezdte. „Nem jól figyel! –
ezt írta róla. – Ha egyszer valaminek a kedvéért rákényszeríti magát, hogy
jól figyeljen, nem szeszélyesen, arra, ami éppen a szeme elé kerül, hanem
határozott céllal, akkor ki tudja majd fejteni a képességeit.” Persze, a lökést
nem ő adta meg, hanem szegény apja, de a titok megfejtése azért az övé. És
a munka is, mert most még csak a megfejtés van a kezében, de hol az igazi
eredmény. Egyelőre még csak arra jött rá, mit kell csinálnia ezzel a
gyerekkel. A nevelés, a Zsófi nevelése most kezdődik.
Azért ma szép nap volt.
Judit óravázlatot se fog tudni csinálni, mert azok szerint a minták szerint,
amelyeket kitalált és közzétett, élő gyereket nem lehet tanítani. Segítene
neki, ha nem volna olyan gőgös, azért majd megpróbálja. Sajnos, attól fél,
ma egy kicsit barátságtalan volt Hidashoz, de nem tehet róla, minek olyan
makacs. Ő az utolsó ezen a földön, akitől azt várta volna, hogy rábeszélje az
új állásra.
Megágyazott, s Petőfit vitte magával, mikor lefeküdt. Kezdte összeállítani a
táborműsor irodalmi anyagát. Holnap beszélnie kell Dórával, és felhívja
Baumannt, a csapatvezetőt. Bírónéhoz is fel kell szaladnia. Majd nagyot néz
Baumann, ha meghallja, mit talált ki megint.
13 Mikor megérkezett, eleinte észre se vette a fánkot, mert előbb vásárolnia
kellett, csak azután fogott a takarításhoz. A fánk a kisasztalon volt, a lófejes
hamutartó mellett, míg kisöpört, leborította asztalkendővel, hogy ne érje
por, mikor aztán felforrt a tej, és a kávét is megfőzte, odatette a csésze
mellé, a tálcára. Pista bácsi azt morogta, hogy a fánk a Zsófikáé, és ha volna
szeme, régen észrevehette volna már, egye meg, neki meg szeljen egy darab
kenyeret, de ne vajat tegyen rá, hanem zsírt, a vajat már az öregapja sem
állhatta, ki az isten mondta neki, hogy hozzon egy fél vajat is.
Megint együtt ettek hát, Zsófika a fánkot, Pista bácsi meg a kenyeret. A
fánk szívós volt, de azért nagyon jólesett, csak a lekvár volt kevés. Előbb
megette a tésztát, csak egy kis csücsköt hagyott belőle, azzal aztán
felkanalazta a lekvárt, hogy az utolsó falatoknak barackízük legyen.
Pista bácsi rá-rápillantott a kávésbögre mellől. Ennivalója éppen lehet, mert
nem zabál, csak eszeget, úgy láccik, arra telik. Erzsi is úgy evett fánkot,
hogy a végire hagyta a lekvárt. Ruhája is van tisztességes, kaphatta segéjbe
tán, az idén górt egyet-mást a Vereskereszt. De azér kell valami bajának
lennie, mer igen hallgat. Lám, a bárányt meg se láttya, pedig ott matat
körötte, de rá nem nézne a vaskájha tetejire, lesüti a szemit, míg a húst
aprózza. Ugyan mijen gujás lesz ebbűl, akkorára vágja azt a marhát, mint a
körmefeketéje. A buta vakja, ráment tegnap a délután, oszt az este is,
micsoda játék lett belülle, főleg a feje meg a szeme szép, ojan a nézése,
mint a jószágé. De nem néz e, csak dógozik. Mi a fene lelheti? Bezzeg nem
kérdi most, tud-i danolni, meg verset, pedig utóbb eszibe jutott, hogy tud ű
valamit, még odahaza ragatt rá gyerekkorába. Egyik ódalba állottak a
jányok, a másikba a fiúk, oszt kérdezgették egymást meg felelgettek. Vót
köztük kánya meg vadász, vót nyul is, kutya is. A jányok vótak a galambok,
azoktúl kellett kérdezni:
Merre szálltok, galambok? Vijolakerbe. Hát a héja micsinál? Leskelődik!
Hát a vadász hun gázol? Bürü ajján. Hát az ebe merre mén? Nyul nyomába.
Hess fel, héja, puska elé, hess, hess, hess!
Aki a héja vót, itt már lebukott a fődre, a vadász dobbantott, a galambok
átszalattak a vijolakerbe, oszt közbe lengették a szárnyukat. Eccer ű is
beállott galambnak a jányok közé, aj be nevették. Most kék száldosni evvel
a gipszharisnyával, hogy a fene rágta vóna ki, aki kitalálta. Kiterjesztené a
két vén karját, oszt futna. Elnevette magát. Zsófika hátrafordult, nézett rá
egy darabig, nem nevetett vele, visszakapta a fejét a lábas felé. No, valami
igen bántya. Pénzük nincsen? Vagy tán az annya tángálta el? Maj
kigyónnya.
– Oszt minek busulsz, he?
Nem kapott választ. Zsófika megkavarta a hagymát, nem felelt.
– Tán pénzetek nincsen? Vakkanny mán!
Zsófika elpirult, azt felelte, van. Na, sok nem lehet, mer igencsak itt a baj,
itt a baj majdnem mindig. Ha elment, fel is tápászkodik, a sifonba van
egypár forintya, nem lehet sok, tán nem is kék hozzányulni, mer a
táppénztül nem mén a falnak, oszt a végin még néki magának nem marad,
de hát ha mán ennyire szomorú, ad néki. Rossz, ha az embernek nincsen,
sok pedig semmikor se lehet ezeknek, mer lám, kell a négy forint, mennyit
nem ugrál érte. Ugyan micsinálhat ennek az annya, gyárba van-i, vagy eljár
valamerre takarítani? Nem beszédes, ammán szent, ű ugyan nem szereti a
sok locsogást, de azér nem bánná, ha többet szólna. Lehet, elhúzták a
nótáját, attúl sokáig halgat a jányféle. Erzsinek csak eccer húzott a fenekire,
oszt nem ált szóba véle két napig. Annak micsoda nagy természettye vót
mán csepp korába is. Mi a pokolnak is bántotta? Ha befestette a falat, hát
befestette, úgyis szétvitte a bomba azután. Ezt a Zsófit is eltángálták, azér
néma.
– Oszt már vertek meg? – kérdezte.
Zsófika riadtan tiltakozott. Sose verték meg. Anya írt arról, hogy a
gyerekeket nem szabad megverni. Milyen furcsákat kérdez ez a Pista bácsi!
Hogy juthat ilyesmi az eszébe? Most úgyis tele a feje mindennel, csak úgy
torlódnak a gondolatai, alig tudja észben tartani, mikor mit csináljon, pedig
Anya megmagyarázta, hogy megpirítja a hagymát zsírban, aztán paprikát
kavar bele, aztán belehányja a húsdarabokat, megsózza, tesz rá vizet. A
paprika most merült a zsírba, ettől olyan furcsa, csípős szag lett a
konyhában. Most vizet rá, aztán csak főjön. Beletart egy órába, míg megfő.
De bizalmatlan egy jány ez, vagy tán inkább szégyellős. Itt üldögél, a
bárányt meg se láttya, de nem szól néki, ha ott éri a tél is, a vaksinak;
máskor nyissa ki a szemit. Ha nem veszi észre, ű ugyan oda nem aggya
néki, ijen figyelmetlen egy buta. De valami igen bánthattya, mer csak öleli a
térgyit, oszt néz. Csak nem hánták ki ennek az annyát a gyárbul? Mer ha
ezekbül a négy forintokbul ének, nem mennek a falnak. De lám, nem
mongya. Makacs egy féreg!
– Anyádon búsulsz?
Barátságosan akarta kérdezni, de ráförmedt. Zsófi ijedten azt felelte, azon.
Azon is.
Na végre! Szóval jól sejtette. Az annyán, meg van még valami más bánata,
de ha az annya miatt is, akkor jó nyomon jár. De mi a fészkes fenének kell
néki itt csigáznia ezt a köjköt, mint egy csendőrnek, ahejjett, hogy mondaná
magátúl.
– Kitették?
Zsófika szeme elkönnyesedett, azt mondta: „Még nem.”
Na, ha még nem, akkor rövidesen. Két hét a felmondás, akkor alighanem
eltanálta. Persze hogy felmondanak néki, miféle annya lehet ennek, ugyan
mijen, Zsófi is lassú, az annya se lesz különb. Még jó, ha ép marad, le nem
metélte az ujját valami géppel. Kétbalkéz, mint a jánya. Bár ugyan mit
kárpájja is magába, nem is ismeri. Jószívű gyerek e, mer igen oda van. Oszt
nem segél a testvérje? Nincsen. No, még assincsen néki, se apja, se
testvérje, csak ez a két ügyetlen, élhetetlen, ugyan mi lesz belülük. Ojan
hamar senki sem kap munkát.
Hacsak…
– Beszéjjél András bátyáddal! – morogta.
Zsófika ránézett. Hát az ki? Kiderült, hogy Zacskófejű.
– Ammajd beszerkeszti ide, oszt dógozhatik a kűművesek mellett, míg
valami jobbat nem lel. Ugyis kevesen vannak. Oszt ha valami akad néki,
elmén. De megmongyad ám!
Igen, Anyát elküldik az Intézettől, csak azt nem tudja még, melyik iskolába
helyezik. Anya tegnap vacsora után elmondta neki, aztán borzasztóan sírt,
kiment a kamrába zokogni, hogy ő ne hallja, de meghallotta, és akkor ő is
rákezdte, mert annyira sajnálta Anyát. El lehet azt képzelni, hogy Anya
idejön az iskolába, beköti a fejét, mint a lányok az építkezésnél, hordja a
ládákat meg adogatja a téglát?… Miért ne? „Elmennék inkább akárminek –
mondta Anya tegnap, és összekulcsolt kezére hajtotta a fejét –, pincérnek
vagy trafikosnak, akárminek. Csak iskolába ne. Mindenki rajtam fog
nevetni.”
Hát ha elmenne akárminek, akkor azért ő megkérdezi ma este, nem akarna-
e idejönni, mert itt lenne állás. Zacskófejű olyan kedves ember, és az
osztályban Hegedüs Gabi apja is malterozó, aztán mindig olyan jó ételeket
hoz vidékről.
No, vidul mán ekkicsit. Mijen eggyűgyű, gyámoltalan két istenárvája lehet
e! Néki kell tanácsot adnia, maguktól nem tuggyák, mit tegyenek. Na,
csakhogy mán mosojodik eggyet. Jószagú pörköltet csinált, végre
megtanulta, mék ronggyal kapkoggya le a fedőket, igaz, hogy öccör kellett
elmondani néki, mire megjegyezte. Na, nem sokáig tartott a vigasság, mert
megint lekókatt, mint a beteg jérce, gubbaszt, még sóhajtozik is. Véle mán
nem is törődik, beszélgetni sem akar, mi a szent fenének gunnyaszt ott,
gyűjjík ide hozzá, így csak a feje búbját láttya az ágybul, hozza ide legalább
azt a zsámlit.
Zsófika Dórára gondolt. Az iskola mindig különös élességgel felidézte az
alakját. Dóra éppúgy eltűnt, mint Apa, csak az a különbség, hogy Dóra el is
búcsúzott, Apa meg nem. Soha többet nem látják egymást az életben. Nem
marad más Dórából, csak az angyalos lánc az istállóban, Janika-egér
mellett. Sose lesz többet ilyen barátnője. Most majd maga fogja figyelni a
boltokban, jól mérnek-e az elárusítók, még írniuk se lesz majd szabad, Dóra
nincs, mint ahogy nincs Teri, a régi lakás, Tóbiás meg az orvosi könyvek.
Anyának az állása is eltűnik, lassan minden eltűnik körülük. Ugyan mit
tehet ő, hogy tarthatja vissza Kálmán bácsit? Marianne ugyan megjön
vasárnap, de azért ők mégiscsak két kisgyerek, Kálmán bácsi meg Viki
pedig felnőtt, segítséget meg nem szabad kérniük senkitől, megesküdött az
angyalos éremre, nem viheti bajba Dórát.
És ha Marianne nem segít? Ha Marianne-nak nem fontos, hogy
visszatartsák Kálmán bácsit? Kató néni mindig mindenkinek elmondta, még
neki és Terinek is meg Valikának az SZTK-ban, milyen rossz férj Kálmán
bácsi, és hogy ő csak Marianne miatt szenved és tűr. Marianne egyebet se
hall otthon, mint hogy ilyen apád van, meg olyan apád van, meg bezzeg
megint késik, és egyszer Marianne maga is azt mondta, hogy Kálmán bácsi
rémes, és ő mindig kitűnő tanuló lesz, mert neki állás kell minél hamarább,
ő el akar kerülni valahová, ahol nem ordítoznak örökké. „Állásom lesz –
mondta Marianne –, külön lakásom!” Ezen borzasztóan csodálkozott, de
aztán Dóra is azt mondta, hogy neki is állása lesz és külön lakása, és ott a
régi ház udvarán le is rajzolták a földre a Dóra lakását meg a Marianne-ét, a
Dóráé volt a kisebb. Ő csak nézte, el se tudta képzelni, hogy valaha külön
lakjék Apáéktól, vagy önálló lakása legyen, ahol ő mondja meg, mikor
ülnek asztalhoz.
Pista bácsi kérdezgette még egy darabig, aztán, mikor látta, hogy csak ül,
mint a kuka, megunta, rákiabált, hogy vigye oda az újságot, elkérte a
szemüvegét is, aztán rá se nézett többé, olvasott. Ebéd után gyorsan
összekapkodta a mosatlant, s úgy ment el, hogy a bárányt végül se vette
észre a kályha tetején. Pista bácsi vérig volt sértve. Mikor behúzta maga
mögött az ajtót, olyan dühös lett, hogy összefutottak szeme előtt az újság
betűi. Kimászott az ágyból, a bárányt belevágta a szemetesládába. Arra
gondolt, hogy ha holnap ilyen néma lesz meg bánatos, kizavarja az ajtón,
nem ad neki semmit. Ha pofákat akar látni, elmén a moziba, mihent jobban
lesz, de nem bámujja Nagy Zsófiát.
Zsófika másnapra se lett vidámabb. Anya rettenetes volt délután, nem
mintha bántotta volna, hozzá se szólt. A tanácstalan szomorúság látszott
Anyán, ugyanaz a merev, hallgatag szomorúság, mint az Apa halála utáni
napokban. Egész este csak egyszer nevette el magát, de az se volt jó
nevetés, Zsófikának sírhatnékja lett a hallatára. Akkor történt, mikor azt
mondta neki: ha annyira nem akarna iskolába menni, megpróbálhatná az
építkezést, ott vannak nők is, aztán mind jókedvű, és ő ismer egy Kis
András nevű kőművest, az nagyon kedves, mindig fütyül meg dalol. Anya
azt mondta: – „Jó, majd jelentkezem!”, aztán rágyújtott egy cigarettára és
nevetett. Zsófika elszégyellte magát, minek is hozta szóba, de Pista bácsi
olyan jószívűen ajánlotta, és hát Anya maga mondta, hogy inkább lenne
akármi. Anya nem is gyenge, vívott lánykorában, még díjat is nyert, fel
tudná emelni éppen azt a ládát. De ha nem, hát nem. Csak akkor minek
mondta tegnapelőtt, hogy akárminek elmenne inkább.
Este, vacsora után, mikor őt aludni küldte, nem feküdt le, hanem a fiókjait
huzigálta, és reggel, takarításkor Zsófi meg is találta a könyveket, amiket
olvasott, rendezgetett: a saját művei voltak, a saját könyvei meg a
folyóiratokba írt tanulmányai. Szegény Anya saját magát olvasta éjjel,
milyen boldogtalan lehet! Anya sorsa iszonyúan aggasztotta, Dóra miatt
meg éppen nem volt nyugta, a határon veszedelmes átszökni, mi lesz, ha
Dórát megfogják, és széttépik a kutyák. És főleg ma már szombat van,
holnapután hétfő, Marianne holnap érkezik, egyetlen napjuk van, hogy
kitalálják, mit csináljanak Kálmán bácsival. Csütörtök óta ezen töri a fejét,
és nem jut eszébe semmi.
Míg takarított, Székely bácsi bekiabált hozzájuk, hogy adják ki a szemetet.
Persze, tegnap ezt is elfelejtette, nem vitte fel a lépcső tetejére a ládát.
Kifutott vele, s ahogy a szemetet a Székely bácsi nagy bádogjába borította,
megtalálta a báránykát. Kihalászta, megtörölgette a kötényével, s egy
pillanatra elfelejtette minden gondját. A bárány fából volt, világossárga
fából, a nyakában kis kolomp. Olyan szép volt, hogy megcsókolta. Ó, ha az
övé lehetne! De nem, ez a Pista bácsi kisbáránya, vagy tán azé a szegény
meghalt kislányé. Vissza kell adni.
Nyújtotta Pista bácsi felé, mikor visszavitte az üres ládát.
Az most nem feküdt, kinn ült a széken, az ép lábát nyomogatta, meg volt
dagadva a bokája.
– Tán nem kell? – morogta.
– Nekem?
– Hát? Kinek faragtam? Tegnap maj kiverte a szemedet, ott vót a kájha
tetejin, de kergetett a rossz, oszt ahogy gyüttél, futottál is. Még csuda, hogy
meglelted, jó, hogy el nem vitte a szemetes.
Forgatta a bárányt, fülig pirosan. Micsoda értékes ajándék! Most tudta,
hogy ostoba képet vág, Apától tudta, hogy ha valami meglepetés éri,
aminek örül, mindig buta arcot vág a boldogságtól. „Örül a mafla –
gondolta Pista bácsi is, és elkapta róla a tekintetét. – Jaj be örül néki! Ritkán
kaphat valamit, kivált most, hogy a pénzük fogytán, oszt az annyának
mennie kell a gyárbul.” Zsófi odasomfordált mellé, azt susogta:
„Köszönöm!” Morgott, nem szerette, ha köszöngettek valamit. Dagadt lábát
vizsgálgatta, de aztán elkapta a kezét, mert Zsófi odasimult hozzá, és arcát
odahajtotta az ő borostás pofájához. Nem csókolta meg, csak állt mellette,
fejét a fejéhez simítva. Ez a semmi kis bárány, oszt ez a köjök… „Ajázd
meg öregapádat! – mondta Marcsa Erzsinek, mikor már totyogni kezdett. –
Hogy ajázod meg?” S Erzsi elindult kurta lábán, az utolsó lépéseket már
futva tette meg, mikor elkapta és felállította az ölébe, odaszorította a képét
az övéhez, s valami utánozhatatlan, magas hangon azt mondta neki: „Aja,
aja!” Most majd pityogni fog a köjök előtt, hogy szétvigye a hírt az
iskolába. A fene ette volna meg azt a kisbárányt is. Eltolta Zsófikát, megint
a lábát kezdte gyúrni.
Megkérdezte a gyerektől, jön-e az anyja az építkezéshez, és beszélt-e Kis
Andrással.
A kérdés visszarázta Zsófit a valóságba. Húslevest főzött, arra nem kellett
ügyelnie, el is határozta, sokszor főz ezentúl. Nem, Anya nem jön, Anya
csak a könyveit nézegeti, és már szombat van, és neki nem jut eszébe
semmi. Ha Kálmán bácsi elmegy Vikivel, akkor Kató néniék is árvák
lesznek, és hiába mondja Marianne, hogy Kálmán bácsi rémes, még egy
rémes apa is jobb annál, mintha az embernek semmiféle apja sincs, mert
meghalt vagy elszökött valakivel külföldre.
– Ó, istenem, istenem!
– Mi baj mán megin? – kérdezte Pista bácsi. – Nem gyün?
– Nem – felelte Zsófika a kisbáránynak.
– Ha nem gyün, marad. Kötéllel nem fogjuk. Oszt min eszed magad megin,
he?
– Titok – mondta Zsófika.
– Fenét titok. Addig titok, míg ki nem nyögted. Pénz kéne? No, vald ki!
– Nem.
Nem kell néki pénz? Hát akkor mi baja, mi öli-gyötri mán napok óta?
Testvérje nincs, aszonta tennap, asse gyilkolhattya. Nem bírja kitalálni. Ej,
mit instájja itten, aggya azt az ebédet, osztán mehet isten hírivel.
Tennapelőtt még azt gondolta, visszarendeli délutánra is, merhogy eleinte
mindig locsogott meg furákat mondott, estig elkérőzött rajta, hogy az ember
bokája hány csontbul áll, meghogy a tüdőt szellőztetni kell, de most nem
szól semmit, csak bámul, oszt sóhajtozik. Hát imátkozni nem fog neki. Ha
mongya, mongya, ha nem, nem. Titok. Miféle titka lehet ennek? Még hogy
titok. Szép kis titka lehet, ha nem meri elmondani.
Zsófika kavart egyet a levesen. Mikor idejött, útközben vett egy rajzlapot,
most elfelezte. A tolltartóját is elhozta, letérdepelt a hokedli elé, és
elkezdett vonalazni. Pista bácsi odalesett a háta mögött. Betűket írt, ki is
színezte. Ha nem vóna ojan komoj az arca, aszinné, szórakozik, de nem, a
gond most is gyötri az árvát. Mostmán láttya, mit írt. Senki se kérte, hogy
csinájjon néki új táblát, oszt ni lám, csinált. NE KOPOGTASS! – ezt írta a
papírra. De hogy minek nem vót néki jó az a régi?
Első nap ebédelt fenn az asztalnál, ott evett Zsófi is. Nem volt egyéb, csak
húsleves, a húst külön megették kenyérrel, Pista bácsi ugyan kérdezgette,
hol maradt a krumpli, de Zsófi csak sápadozott, hogy azt bizony elfelejtette.
Mindegy, elég volt, még jól is esett. Ebéd után almát ettek, puhát hozott
Zsófika, meg is nyomogatta egyenként, mert Pista bácsinak kevés foga volt
már. Ahogy végeztek, ledűlt az ágyra, fárasztotta a fenn-létel, de szoktatta
magát hozzá. Most majd valamelyik nap a lépcsőn is megpróbál
felvánszorogni, megnézi, milyen is a napsugár. Majd valaki felsegíti, s tán
még jobb kedve is kerekedik odakinn. Majdnem elszunnyadt, mikor
egyszerre azt érezte, hogy Zsófi ott áll mellette. Felnézett. Zsófika
leereszkedett mellé az ágyra, s huzigálni kezdte a párna csücskét. No, most
majd kivallja.
– Nyögd ki mán – biztatta –, én majd segélek, ha tudok.
Mégiscsak pénz lesz, az a legfontosabb, oszt szegény embernek sosincs
elég.
– Hogy kell megcsinálni, hogy valaki ne menjen oda, ahova akar? –
kérdezte Zsófika.
Kiment a szeméből az álom. Latolgatta a mondatot, értette is, nem is.
– Oszt kiféle? Gyerek?
– Nem. Felnőtt.
– Oszt mér ne mennyík?
– Mert rossz hely.
– Kid néked az, aki ne mennyík?
– Kálmán bácsi.
– Oszt baj lesz, ha odamén?
– Nagy baj.
No, szegény, hát ezt is tuggya rulla. Nem elég néki az annya, ott a báttya is,
Kálmán báttya. Kije lehet az néki, tán az annya mássoccor is férhe ment,
oszt a mostohája. De hogy az az asszony is minek ment ojan
semmirevalóhoz? Kocsmás lesz az a Kálmán, igencsak kocsmás, leissza
magát, oszt mire hazamén, elrakja a gyereket meg az annyát. Akkor az a
szegény asszony hijába keres, az ember mindent elihatik otthun. Oszt ennek
az árvának ijen kicsi korában azon kell törnie a fejit, hogy micsinájjon
ijenkor. Igaz is, hát mit tesz ijenkor az ember? Az annya dóga vóna, hogy
visszafogja, de gyenge asszony a, oszt még assincs kizárva, hogy rabja
ennek a cudarnak, haggya inni, a pénzt is inkább odaaggya, csak ne
maraggyík magára, mer még boldogtalan asszonynak is jobb lenni, mint
özvegynek. Ez a csepp meg öli magát, de ha megtuggya, hogy Kálmán
báttya elszedi a négy forintyait, majd elintézi Kálmán báttyát is. Vén ű, a
csontya is törött, de a karja erős, verekedni meg mindig nagyon tudott, lesz
űbelűlle még ép ember tán.
Zsófika nyugodtabb lett valamivel. Pista bácsi majd csak kitalál valamit.
Pista bácsi nagyon okos. Borzasztó volna, ha valaki még ezentúl rosszat
gondolna Pista bácsiról. Azért is hozta a szép új rajzlapot, és írt neki új
feliratot, hogy senki se higgye butának. Az nem jelent semmit, hogy nem
tud helyesen írni, bizonyosan nem tanították meg az iskolában. Ettől az új
táblától mindjárt nagyobb lesz a tekintélye. Rajzórán sose dolgozik olyan
szépen, ahogy most felírta és kiszínezte: NE KOPOGTASS!
Pista bácsi rágyújtott. Ha ű nem akarta, hogy az asszony elmennyík
valamerre, rákiabált, oszt ott maratt, igen engedelmes asszony vót.
Marcsának meg se kellett tiltani semmit, úgy félt tülle. Erzsi nem félt, Erzsi
néha rácsukta az ajtót, eccer ezen az ablakon mászott ki a szemtelen, oszt a
szénhalmon kapaszkodott átal. Búcsúba akart menni mindenképpen, néki
meg nem vót érkezése, hát nem lehetett; gondolta Erzsi, kiszökik
valamiképpen, neki is vágott a szenen át, csakhogy odafele túl nem vót ám
másik ajtó, a szenet a pincébül lapátojják be az aknán át, annak meg
vasablaka van, azon át nem mén senki. Vissza kellett kapaszkodnia
szégyenszemre. Mikor kinyitotta az ajtót, mán megin a párkányon ült,
lógatta a lábát, oszt ojan fekete vót a térgye meg a szoknyája, mint a főd.
Gondolta, elrakja, de csak elnevette magát a végin, hogy ojan igen fekete
vót, oszt mégiscsak elvitte a búcsúba, mikor mán letelt a strázsálás ideje a
kapunál, csak elébb tiszta ruhát adott rá, mer a bugyigója is fekete vót a
széntül.
Imre? Áldott jó fiú vót, nem kellett abriktolni. Mán Jani öccsit inkább,
avvad legény vót, avvót ojan bor bolongya, azt bizon egypárszor jól
meglazsnakolta, mikor indult vóna a kocsmába, oszt fogott is rajta szépen,
igaz, hogy eccer a feje is betörött. Szegény Jani öccse, hogy odaveszett a
háborúban tizenhatba, oszt még szakálla is alig vót.
Iszen ha nem vóna sánta! Mer azér az a legjobb orvosság, megverni.
Megfogni azt a Kálmán bácsit, nekiállni, oszt móresre kapatni, mikor mén
az Italboltba. Kis András bizonyosan segítene, még a vén Juhos is szer
lenne rá. Meg kék lesni, mikor a kocsmába mén, oszt agyba-főbe tángálni.
Eggyik lesné, gyün-e rendőr, oszt ha nem, antul inkább. Micsoda csendes
egy jány e, tán azér bírja így, a többire mind haragszik, mer mind csak
piszkol, racsít, emmeg csak néz rá avval a nagy szemivel, oszt várja, hogy
segéjjen. No, maj segél.
– Hun dógozik Kálmán bátyád?
– Az Éremmúzeumban.
Tuggya ű, hun van, amoda a sárga templom mögött a kistéren. No, nem
lehet sok dolga, nincsen ott húsz terem se, oszt lehetnek rá ketten is
altisztek. Annem iskola. Abbul még baj is lehet, ha italos, mer az altiszten
mingyár meglátni, ha részeg, oszt, ha elveszti az álását, igazán nem tuggya,
mi lesz ezekkel.
– Oszt mikor kék néki otthon maradni?
– Nem otthon. Az Éremmúzeumban. Hétfőn délután fél öttől fél hatig.
Ugyláccik, ivós cimborái vannak, oszt hétfőnként járnak el inni. Nem lehet
tisztességes ember a, ki hallott mán ijet, hogy ivással kezdi a hetet? Még ha
szombat lenne! Vasárnap sem illik mán, de a szombat, ammég haggyán.
Janit szombaton sose verte meg a kocsma miatt, csak ha hétköznap
bódorgott el.
– Csak ezen az egy napon?
– Csak ezen.
– Oszt többször nem?
– Nem. Csak akkor. Fél öttől fél hatig.
Érti a fene. De ha csak egy naprul van szó, akkor még tán megoldható is.
Úgy lesz a, hogy annap tán gyün valami ellenőrzés, oszt fél a jány, hogy
elcsajják a kocsmába, oszt hült hejje lessz, mire keresik. Ellesz a, ellenőr
gyün oda, ű meg szolgálatba lenne, oszt mer hétfő van, hát csak elmén. No,
maj csinál valamit.
– Oszt hogy híjják Kálmán bátyádat?
– Haller.
Haller. Fene egy neve van. No mindegy, ezen nem múlik. Ma még csak
szombat.
– Oszt ha kitanálok valamit, nem pityogol?
Megint odahajtotta hozzá az arcát. „Aja” – mondta Erzsi megint, abból a
tovatűnt messziségből. A nyavaja törje ki Kálmán báttyát, de szereti, hogy
így odavan érte. Maj csak megolgya. Mán tuggya is, miképpen.
– Ne ríjjjál, kótya. Nem mén a fél ötkor sehová. Fél hatig benn marad.
Nékem elhiheted. Beszélek Kis Andrással, odakűdöm, ammajd nem engedi
el.
Mán meg megcsókolta, oszt most danol. Forog, rázza a bárányt. Igen nagy
kő eshetett le a szívirül a butának. Mijen szerencsétlen is némej gyermek!
Az apa meghal, az annya összeáll valakivel, emmeg csak reszket, mi lesz
hát vélük. Pedig megbecsülhetné magát az Éremmúzeomba az a hitvány,
mer ott semmit se csinál, tuggya ű, mi a múzeom, üvegszekrények vannak
abba, még csak nem is porolódik be a sok vacak, minden sátoros ünnepen
megmossa az üveget, egyébként csak üldögél, olvasgattya az újságot, oszt
lesi, valaki fel ne törjön valami szobát. Ott tán nem is kell mindennap
takarítani. Inkább valami munkán járna az esze, nem a szeszen. Még ha
szombaton vedelne, egy szava se vóna. De hétfőn! Ijet még nem is hallott.
Hogy öleli azt a semmi kis bárányt, oszt most mán búcsúzóul is odagyün
megcsókolni. Na fusson, csak hónap idejében itt legyík, oszt mosse
mennyík el addig, míg elé nem kerítette néki András báttyát.
Zsacskófejű ebédelt, kovászos uborkát rágott a kenyere mellé, és húsa is
volt, rántott húsa. Adott neki egy uborkát, mert látta a szemén, hogy
megkívánta. Iszonyúan jólesett, meleg volt, és ő mindig is jobban szerette a
savanyút, mint az édeset. Zacskófejű felszedelőzködött tüstént, vitte a
staniclit, amiben az ebédje volt, futott lefelé a lépcsőházba. Zsófika átnézett
a tér túlsó felére, de a Dóráék háza előtt nem látott senkit. Vajon Pista bácsi
mit talált ki Zacskófejűvel? Azt mondta, elintézi, akkor úgy is lesz. Most
már azért sokkal könnyebb a szíve, és Marianne-nak is mindjárt más lesz,
ha arra jön haza, hogy van, aki segítsen. Ó, ha mindent így el tudna intézni!
Ha Anya maradhatna az Intézetben! Ha Dóra mégse tűnnék el örökre!
Lenn Zacskófejű vizet eresztett a csuporba, ivott egy jót, aztán azt mondta
Pista bácsinak:
– Hogy a fenébe híjják azt az embert?
Igaz is, hogy híjják? Valami figura neve vót.
– Valami hal.
– Halász?
– Nem Halász. Valami ojanféle, de nem Halász. Elfelejtettem.
– Halasi lesz a – ült le Zacskófejű. – A Népstadionban ismerkettünk meg,
mellettem ült, mikor itt vótak a belgák. Annyi sört vedelt, mint a gödény.
Halasi. Aszonta, altiszt valami múzeomba. Oszt mit ád, öreg, ha ellesz a
Zsófika báttya?
14 Ezekben a napokban Szabó Márta is nyugtalan volt.
Dobay naponta felhívta, hogy megváltoztatta-e már az elhatározását. Hidas
pedig, valahányszor csak kettesben maradtak a testületiben – nem volt
olyan gyakran, mint egyébkor, Hidas az idén valahogy kevesebbet járt be –,
mindig elkezdte magyarázni, hogy nem érti az álláspontját. Eddig azt
mondta a konferenciákon, ha felszólalt, minden bajnak az az oka, hogy nem
gyakorló pedagógusok dolgozzák ki a tanítás elméletét, most meg, mikor
módjában volna érvényesíteni a véleményét, nem hajlandó elfogadni az
állást. Mintha Hidas elfelejtette volna, hogy a gyerekek világából senki se
kívánkozik íróasztal mellé! Azt ma is állja, amit mondott: olyan tanárokkal,
tanítókkal dolgoztassák ki az elméletet, akik hosszú évekig tanítottak.
Bizonyosan lesz olyan a szakmában, aki vállalkozik erre, ő nem. Neki
ahhoz, hogy jól érezze magát, a gyerekek nyüzsgése kell.
Hidas legutóbb azt mondta, miért nem kérte, hogy fél állásra mehessen,
megtartana egy osztályt idebenn, az lenne a kísérleti osztálya, a nap többi
részét vagy a hét bizonyos napjait pedig bent tölthetné az Intézetben. Ez,
persze, megoldás lenne – Hidasnak mindig volt esze –, akkor itt is
maradhatna, meg ott is lehetne, viszont ez azért mégis valami megegyezés
volna, s ő nem akar tárgyalni és alkudozni az Intézettel. Nem, ő nem lesz
Okos. Az új tanév csupa izgalom, alig várja. Zsófit még a nyáron fel fogja
vétetni a csapatba, ha most végigfőzi mindazt a nagyigényű ételt, amit
Pongrácz kívánhat, eléggé beletörik az önálló munkába ahhoz, hogy ősztől
rábízhassa a szakácstanfolyamot. Csak tanítsa a többit, fánk ugyan nem
lesz, de a legfontosabb egyszerű ételeket bizonyosan megtanulják tőle.
Persze a szakácsőrsöt nem vezetheti, csak jó tanuló. Hát majd meglátják,
mit tud Zsófi, ha egyszer igazán figyel. És persze Dórával is csinálnia kell
valamit, Dórával nagyobb a baj, mint gondolta: az még sose fordult elő
idáig, hogy ne tartsa meg a szavát.
Dóra nem jött főzni se pénteken, se szombaton, s ami sokkal aggasztóbb és
meglepőbb volt, nem jelentkezett a Petőfi-anyagért sem, pedig szeretett
szerepelni. Át is küldte Takács Évát megkérdezni, mi történt Vadászéknál,
de Taki azt a hírt hozta, hogy csak Viki nénivel beszélhetett, Dórával nem,
Viki be sem engedte, azt mondta, Dóra beteg, nem szabad kijönnie,
beletelik egypár napba, míg meggyógyul. Még jó, hogy volt annyi esze,
hogy nem engedte be Takit a beteg gyerekhez, hátha valami fertőzés, bár,
isten tudja. Az ember oly gyanakvó lesz, ha öregszik; nem szereti, hogy egy
gyerek, aki csütörtökön este még makkegészséges, pénteken hirtelen beteg
lesz, pedig ostobaság. Ő csak tudja, mint kókadnak le ezek a gyerekek néha
egy óra alatt, hogy tör ki rajtuk hirtelen valami lappangó láz. Csakhogy
Dóra nem volt bágyadt, mikor utoljára látta, sőt. Nem tud szabadulni attól a
gondolattól, hogy Dóra búcsúzott, szinte most is hallja még, hogy kopog a
magas sarkú, nagy papucs a lábán, ahogy utánaszalad.
Annyira nyugtalanította az elmaradása, hogy szombaton délután maga is
átszaladt, vitte a Petőfi-színdarabot, de nem tudott bejutni. A függönytől
nem látott be a szobába, a csengetésre senki sem jelentkezett, és a
házmester azt mondta, Vadászné már kora délután elment hazulról. Akkor
lehet, hogy Dóra valóban fekszik, és nem szabad felkelnie ajtót nyitni.
Hétfőn majd újra átküldi Takácsot érdeklődni. Míg hazafelé ment, a téren
találkozott a tanácsbeli Fehérvárival, akit a személyzeti osztályról ismert, s
megemlítette neki a Dóra problémáját. Megint csak azt hallotta, amit már
maga is tudott: ilyen esetre nincs rendelkezés. Ha a gyám valami törvénybe
ütközőt cselekednék, el lehetne venni tőle a gyereket, s kirendelni helyette,
hivatalból, másik gyámot, de míg csak gyanús hírek szállingóznak róla,
nem. Persze, hogy nem, ő is tudja, de azért azt remélte, talán jött azóta
valami újabb intézkedés.
Mikor egyedül maradt, odament a bódéhoz a tér sarkán, vett egy kis
gyümölcsöt. Az este langyos volt, szelíd, leült egy percre az iskola elé, a
padra. A testületiben még világos volt az ablak, aztán elaludt a fény, kis idő
múlva Hidas lépett ki a kapun, Székely kulcsra zárta utána. Hidas nem látta
meg, pedig egy darabig még ott ácsorgott az iskola előtt, rágyújtott, eldobta
a gyufát. Azóta se mondta meg, amit a múltkor akart, pedig tegnap is, ma is
bent volt délelőtt. Most elindult, nem hazafelé, hanem az ellenkező irányba.
Vajon mivel tölti Jóska a szombat estéit?
Szereti ezt a teret, van abban valami biztonságos és megnyugtató, hogy
minden oldala zárt. Az iskola előtti díszkúton csorog egy vékony
vízsugárka, a márvány tetején ott térdepel Iluska, s tisztázza a ruhát; a kis
patak vize lefolyik a kút kagylójába.
Körben juharok, sok vén juhar, ha meghozza a termését, a föld csupa
ragacsos kakas. Még a nagyobbak is kettétörik, s mint valami kis zöld
ormányt, az orrukra ragasztják.
Megszólalt a harang. Ezen a téren mindig mélyebben, tömörebben zengett,
mint máshol. Az ég magas volt, villogóan kék, nyáron mindig magasabbnak
látta az eget, mint télen. A padon hűsölők lassan hazaszállingóztak. Még
néhány perc, s minden ablak mögött fény gyullad fel, az emberek
vacsorához ülnek. Ez a tér olyan, mintha egy kisváros tere lenne, nem a
fővárosé, szelíd, figyelő és kíváncsi. A homokozó téglalapja és a libikókák
ferde egyenesei olyanok, mint az ábrák a mértankönyvben. Párhuzamosak
és lejtő. Miért nem jött el Gergely Dóra a Petőfi-anyagért?
Ezekben a házakban nincs lakás, ahol ne ismerne valakit. Az üzletek, a
műhelyek már elcsendesedtek; ha még folynék a munka, azokból is
ráköszönne valaki: Erdei Manci apja, a suszter, Mucsi Mari anyja, a
zöldséges. Az asztalosszövetkezetben Tóth Annus a könyvelő, a fodrásznál
Csató Juli sepri a földre hullott tincseket. Ismeri a Közértben a tanulót,
tanította a cukrászda pénztárosát. Nyolc esztendeje dolgozik már ebben a
kerületben. Incze Évának most született a második kisfia.
Elszív még egy cigarettát, aztán hazaindul ő is. Az a nagy ház, amelynek a
térig ellátszik a teteje, a Tanács, ott, a Zöldfa utcában, abban a
kétemeletesben, amelynek csak a tűzfala látszik, laktak eredetileg
Zsófikáék. A Hallerék lakását nem látni innen, a Katona utca az iskola túlsó
felével fut párhuzamosan. A Katona utcán lakik Jóska is meg Lemberger
Katiék. Vajon hol tölti ezt az estét Viki, s mit csinálhat az ágyban Dóra?
Az iskolakapu kivilágosodott. Szokatlan volt ilyen későn, felfigyelt rá. Az
ajtót kinyitották, előbb Székely lépett ki, aztán senki, aztán, nagy sokára,
meglátta a kiszűrődő világosságban a Pongrácz fehér fejét. Székely segíteni
akart neki, de elhárította a kezét, bot volt a baljában, húzta-tolta a
gipszharisnyáját. Nagyon lassan jött, de csak jött. Székely utánakiáltott,
hogy egy félóra múlva érte jön, aztán visszacsukta a kaput. Pista bácsi csak
akkor ismerte meg őt, mikor már leereszkedett mellé a padra. Köszöntek
egymásnak. Pongrácz láthatólag nem örült az ismerősnek, de ha már
egyszer mellé ült le, ott maradt.
– Délben kellett volna inkább vagy kora délután, hogy egy kis nap érje –
mondta Márta. – Kellene a napsugár.
Pista bácsi egy darabig nem válaszolt, aztán azt mondta, nappal teli a tér
emberrel. Nem szereti, ha nézik, nincs mit nézni a sántákon. De hogy
mennyire meleg van ideki, az ember nem is hinné, odalenn ojan nyirkos a
lakás, mint a kripta.
Szabó Márta a lábáról kérdezősködött. Hétfőn kell kontrollra mennie az
SZTK-ba, mondta Pongrácz. Járógipszje van, mentőkocsit nem kűdnek;
miképpen képzelik, hogy elbandukol odáig, nem tuggya. Még jó, hogy
nincs ojan messze.
– Majd a kislány elsegíti – biztatta Márta.
– Annak főznie kell – morogta Pista bácsi, aztán hirtelen ránézett Mártára,
mintha ez a gondolat valami mást, de ezzel összefüggőt juttatott volna az
eszébe.
– A tanárnő csak taníttya, vagy az osztályfőnöke is? – kérdezte.
– Az én osztályomba jár.
– Oszt nem tutta elintézni, hogy az a részeg ne abajgassa?
Csak tudná, miről beszél! És milyen csúnyán néz rá, ez megint az a
Pongrácz-féle, „ugyan minek kapjátok azt a nagy fizetést odafenn”-nézés,
amikor a leszakadt táblát erősíti fel újra, vagy bevág egy kitörött
ablaküveget, ő meg ül a katedrán, verset elemez, s láthatólag nem dolgozik
semmit. „Örökké futkároztok családot látogatni, beleverni az orrotokat a
szegény ember dógába – ez volt Pongrácz arcán –, aztán, mikor igazán
segíteni kéne, csak meregetitek a szemeteket, nem tuttok tik semmit.”
El kellett ismernie, hogy nem tudja, miről beszél. Pista bácsi előkereste a
pipáját. Most vidámabbnak látszott. Mindig derűs volt, ha valamit ő tudott
egyedül, vagy jobban tudott a tanároknál.
– Ott az a részeges mihaszna, átissza a napot, oszt a gyermek retteg
hazamenni. Hétfőn meg gyün az ellenőr, ha nincs a hejjén, még maj
kiteszik.
De kit? Honnan? Miért? Pongrácz most már indulatba jött.
– Erre kék gondolni, nem arra a sok nyelvtanra. Ekkeres szegény, oszt az
annya is mehet a gyárbul. Vagy tán asse hallotta a tanárnő, hogy az
annyának le is út, fel is út? Se apja, se pénzük, az az ember meg iszik.
Ilyenkor mit lehet tenni? Zsófi nem hazudik, sose hazudott, nem is ért
hozzá. A magyardolgozatai értelmesek és szárazok, sose lesz humán
érdeklődésű. Inkább a jó irodalmi készségű gyerekek hazudnak, a
természetrajzosok, a fizika iránt érdeklődőek ritkán. Képtelenség, hogy
Zsófika azt mondta volna az anyjáról, hogy gyári munkás, és tudomása
szerint nincs Pesten más rokona, csak Haller. Csak nincs Juditnak valakije,
aki iszik? Nincs, ostobaság.
„Ez is csak ül, oszt bámul – gondolta Pongrácz. – Kapja a nagy fizetést, az
oktatásügy kiválló dolgozója, oszt asse tuggya, mi van a gyerek házában.
Szegény istenatta, ha hetfűn is ojan nagy a baj, mijen ivászat fojhatik
ijenkor szombat este. Persze, a szombat azér más, szombaton még az ojan
jámborok is odakóricálnak, mint ez a Hidas, pedig a tejen él, nem boron.
Oszt nővel sétál, mégpedig fiatallal. No, lesz szívszakadás! Még jó, hogy
úgy el van merülve a beszélgetésbe, hogy se hall, se lát, sötét van a kútnál,
nem lát ide, nem kell néki köszönni.”
Márta is meglátta Hidast, és megismerte a lányt is. A nagyobbik Lemberger
volt, az egyetemista Lemberger, ugyanolyan fehérszőke haja van, mint a
húgának, csak a szeme szürke. Lófarokfrizura, nagy pettyek a ruháján.
Lemberger Alice. Most megbotlott a fűszeres előtt, Hidas elkapta a
könyökét, nem is engedte el. Karon fogva mentek tovább. Milyen hosszú
haja lehet ennek a nagy Lembergernek, ha kibontja, leérhet a derekáig.
Várt még egy percet, aztán ő is felállt, most már végérvényesen haza akart
menni. Pongrácz még dünnyögött valamit, hogy szerencsére a szegény
emberek összetartanak, oszt Kis András (az meg ki?) majd rendbe hozza a
dolgot. Egy szót sem értett az egészből. Otthagyta Pista bácsit, elindult
hazafelé. A patika még nyitva volt, erős fény áradt a kirakatüvegen meg az
ajtón át, Riegler, az ötödikes Riegler Kriszti apja, az inspekciós, valamit
kevert egy porcelántégelyben. Milyen megnyugtató látvány a patika. A
csengő feletti kis vöröskeresztet is kivilágították, mintha jelezni akarnák,
hogy akinek valami baja van, csak jöjjön. Riegler majd megcsengeti a
villanykasszát, csavar azon a kis bélyegzőkaron, aztán kiad valami
gyógyszert, s a beteg meggyógyul.
Milyen butaságokat gondol az ember néha!
Otthon teljesen váratlanul és meglepő módon a saját gimnazista kora jutott
az eszébe, ott viháncoltak emlékei között nagy, kibontott hajjal Papp Judit
meg Nagy Kató. Nagy Katónak nyolcadikos korában már jegygyűrűje is
volt, az iskolában nem volt szabad viselnie, hát délelőttönként ráfűzte a
karikát a nyakláncára, a Mária-érem mellé, és a latinfüzete legutolsó
lapjára, oda, ahol a memoriterjegyzékeket kellett volna vezetniük, fel volt
írva: Haller Kálmán múzeumi gyakornok neje. És aztán hirtelen Pallay is
eszébe jutott, a pedagógia professzora, még az egyetem díszudvarának
üvegteteje is, amelyen télen úgy megült a hó, ők meg fel- s alá szaladgáltak
alatta, dühöngtek és tiltakoztak, szidták az Egyetemi Tanácsot, minek
egyezik bele ilyen hülyeségbe, hogy a legnagyobb tanulási időben
menjenek a klinikára, és csináltassák végig magukon a vizsgálatokat,
valamennyit. Éppen pedagógiai vizsga előtt, mikor az ember úgyis
gyakorlóéves, és agyonszaladgálja magát a gyakorló gimnázium meg az
egyetem között! Valami statisztikába kellenek az adataik, azért érdekli az
egyetemet, mennyi köztük a tüdőbajos meg a kancsi. Sokáig halogatták, de
a végén csak muszáj volt elmenni, s az külön felháborító volt, hogy csupa
fiatal orvos vizsgálta őket, alig egypár évvel idősebbek náluk. Judit folyton
méltatlankodott, de azért a legszebb kombinéját vette fel, és vérpiros lett,
mikor leeresztett vállpántokkal végre bementek a szívvizsgálatra, s a nyurga
orvos, aki az ablaknál állt, feléjük fordult. Azonnal megismerték a Nagy
Kató bátyját, Nagy Gábort, akit már esztendők óta nem láttak.
Szóval Hidas azt akarta mondani, hogy megházasodik. Jól is teszi, az
embernek nem könnyű egyedül. Különös gonddal készítette el a vacsoráját,
volt egy fél csirkéje, kivette a jégről, megsütötte, abból holnapra is marad
annyi, hogy nem kell főznie, pihenhet egész vasárnap. Azért mégis el kellett
volna utaznia valamerre nyaralni, mert lám, milyen bután ideges és
érzékeny, minden józan ok nélkül folyton el-elfutja a könny a szemét.
„Ez a kút is ledűlt, mikor úgy bombáztak – gondolta Pista bácsi –,
tulajdonképpen nem is az eredeti kút, mer asszétment.” Mikor az iskolára
esett az akna, ez is kapott egy kis repeszt, lement a szapulós jány feje, a
keze is, évekbe tellett, míg elvitték, oszt megfejelték újra. Ugyanaz az arca,
oszt azért mégse, mer az ember csak tuggya, hogy új, nem a régi. De azér
szép kút, térgyepel a jány, a haja előrelóg, ahogy szapul, hosszú haja van,
mint Zsófikának. Erzsinek kurta haja vót, nem tűrte a hosszút, mindig
mászott, mint valami fiú, oszt ordított, ha a haja beleakadt valamibe, az a
buta annya meg engedett néki, megnyíratta. Be szerette ezt a kutat, be
sokszor ki kellett hozni ide! Járni is itten tanult meg, ezen a téren, oszt vót
nagy öröm, mikor mán a kútig el tudott totyogni. Ha odaért, rácsattantotta a
tenyerit, oszt szuszogott, mint a malac, büszkeségibe.
Ijenkor mán a villanyos is gyéren jár, aki színházba akart menni, mán
elment, aki meg mán ott van, csak tizenegy felé gyün haza, most legalább a
kalauz is le tud ülni. Nehéz munka az, fárasztó, próbálnának meg jegyet
osztogatni egész nap, maj nem ordítanának a kalauzra, ha véletlenül rosszul
csinál valamit. Imre fiatal vót, oszt mégis csupa visszér a lába, azt nézte
leginkább, mikor kiszették a romok alul, a fene tuggya, mit bámul az ember
ojankor. Ott térgyepelt a kövek közt, oszt csak két lábat látott, de mingyár
megismerte. Erzsin fehér szandál vót, asse sokat kellett tapogatni, hogy
rágyűjjík, ki fekszik ottan.
Ijenkor minden zaj csendesebb, mint nappal, oszt valahogy mégis erősebb,
fene tuggya, mér. Ojasmit is meghall az ember, amire nappal nem figyel.
Van tán hat hete is, hogy nem járt ideki, mikor az a szegény doktor meghótt,
úgy jött haza, mint a bolond, nem nézett se jobbra, se balra; tutta ű, hogy ott
a malterosláda, de úgy elfelette, mintha sose látta vóna, oszt mire
feleszmélt, mán Székely meg Kis András hurcolták lefelé a lépcsőn, a
bokája meg csak fityegett, hogy utálat vót még csak nézni is. A tér túlsó
felén, a háta mögött most kinyitottak egy kaput. Azt is megolajozhatnák
mán, rí, mint a malac. Ijenkor a lépések is mijen messzire elhallaccanak.
Gyors, könnyű léptek, valaki átosont mellette a kavicsos úton. Az ördög
hozta rá, mán senki se ült itt őkívülle, most kezdte jól érezni magát végre.
Méghozzá nem is ember gyütt, csak egy gyerek, hogy mi a fenét akarhat
itten kilenc óra után a kútnál.
Pocsol. Nincsen rendőr, aki elzargassa, tanár sincsen semerre, űtet meg nem
láttya, mert a szapuló alakja elfedi. Belenyúl a vízbe, oszt kavarja. Idejárhat
ez is, mer a kilences házbul gyütt ki, a kilences még az ű körzetük. Kisjány.
Ojan Zsófi korú lehet. Na, tisztelteti az annyát, asse sokat törődhetik vélle,
ha ijen későn kigyühet, oszt nem kiabál utána senki. Most meg mán lehajol,
alátartya a száját a víz sugarának, iszik, mint a réce.
Szomorú ám, haj be szomorú, most bezzeg nem a gonosságon jár az esze,
mint amikor tanév van. Néki tartogattya a gonosságát mind, iskolaidőben
bezzeg ordít, futkározik, felveri a port, oszt hiába festik be szép tisztára a
termet, teliveri szeggel a falat, oszt sikankózik a fojosón, bekever mindet.
Ott bezzeg van hangja a nyavajásnak, csak itt nem, ugyan mit bámujja az a
kutat annyira.
Az ujjával utánarajzojja az aranybetűket, a kút ajján. Vót Erzsinek valami
olvasókönyve, abba benne ált a szapulós története, még a végin jól is járt,
mer hiába hótt meg, gyütt ám a huszár, bevágta a rózsát a vízbe, oszt a
szapulós kikelt belülle, oszt még százszorta szebb lett, mint azelőtt. Nem is
vóna rossz, az ember odamenne a kúthoz, bévetne valami virágot, oszt
eccercsak gyünne ám kifelé mindenki, aki valaha vót, oszt meghótt. Az
isten szentejje meg, hogy mik nem jutnak az eszibe! Még a pipáját se meri
kiverni, mer megrémül a büdös köjke, úgy kavargattya a vizet, hogy láccik
a képin, asziszi, egyedül van a teremtett világon.
Pedig nincsen. De nincsen ám, no meg is hallotta, kapja vissza a fejit, néz,
leselkedik, jajj, de megijett. Most jól látni az arcát a holdfénybe, de csak
egy pillanatig, mer lám, leguggol, behúzódik a kagyló mellé. Hárman
baktatnak errefelé, két férfi meg egy nő. A nő ojan incifinci, a válla kinn
van, minek vesz az ijen egyáltalán ruhát, ha úgy szereti mutogatni azt a
keszeg gerincét. A bal oldalán egy férfi, annak nem láttya a képit, mer a nő
felé fordíttya, kurta ujjú inge van, szőke. Igen kedvellhetik egymást, mer
úgy mennek, hogy a kisujjukat összeakasztyák, no, ezektül nemigen van mit
félni. A harmadiktul mán inkább, aki a nő jobbján halad, mer a Seres
Karcsi, a szerelő, de hogy kerülnek ezek össze, Karcsinak a szeme sem ál
jól, a fene tuggya, mi lehetett azelőtt, hogy idekerült a kerületbe. Az ótóhoz
ugyan ért, ojan keze van a motorhoz, hogy attalán még a szavára is elmenne
az úton. Valamit beszélt néki Doboziné errül a Seresrül, valami
zagyvaságot, de nem maratt a fejibe, mer Dobozi mindig locsog, az a
legnagyobb falufarka a kerületben, azír tud mindent. Ugyi, hogy azt is
elkántálta mán hetekkel ezelőtt, hogy Hidas minden szombaton ott vacsorál
Lembergeréknél. Tuggya az átok, mit lapatyolt Seresrül, valami nem jót.
Vajon a kisgyerek méktül ijett meg, ugyan kihö tartozhatik a, Sereshe
nemigen, mer annak nincsen felesége. Inkább amazoké lehet, ha ugyan azok
ottan egy pár. Ellépdeltek a kút mellett, a nőnek valami virág van a jobb
kezibe, szekfű, ha jól láttya. Az a, piros szekfű. Gyötri is a nyomorult
virágot, tán azt véli, szereti a szekfű azt a pállott tenyerit. No most el is
hajíttya, nincs az ijennek szíve, csak begázojja a porba. Kár vót leszakítani.
Seres beszél. Hogy ű mán nem mén tovább, meghogy hónap nem
találkoznak, de hetfűn osztán egy perc késés ne legyík, mer ű a saját
édesannyának se várhat, hát eszükön legyenek. Na ű ugyan nem menne
vélle, akármerre is tartanak, de hogy az isten mennyi mindent ád egy napra,
lám hány embernek megvan a maga gongya-baja hetfűre. Még néki is, Kis
Andrásnak is, csak el ne feleggyen kimenni a múzeomba.
A gyermek még mindig ott guggol a kút túlsó felin, most mán érti, miért,
mer a nő a kilencesbe ment be. No, nem csodájja, ha kiszökik a köjök, mit
járkál oda az annya, oszt lófrál két férfival is éccaka. Seres eltűnt, a nyurga
még ácsorgott egy darabig a kapu előtt, oszt az is elindult a Katona ucca
felé.
Most mán felál a gyermek, belemeríti a két kezit a medencébe, elkezdi
csapkodni az arcát vízzel. Mosdik. Mit mos ugyan, nem látott foltot a képin
az imént. Tán rítt, hogy oda lebútt, allehet. Csapkoggya a vizet, felemeli a
kötényit, megtörli a képit, oszt csak bámul a szapuló arcába. Na a szapuló
se sokkal vidámabb, merhogy az is valami árva vót szegény. Mén mán,
csikorog a kavics, pedig ennek nem is fatalpú a szandájja, mint a háború
alattiak, hanem gumi. Fehér cipő van a lábán, ojasmi, mint az Erzsié.
Az iskolakapu megcsikordult. Jött Székely. Ammán szentigaz, hogy pontos:
sepregetni nem szeret, de késni nem szokott. Nem kell űnéki segíccség,
csak maj ha mén lefelé a lépcsőn. Azér ejjól esett, ez a kis levegőzés.
Hajolni váltig nem szeret, vén mán a dereka, hiába, pedig csak nem haggya
ottan azt a szép tejjes szekfűt a porban, ha mán az asszony elgórta. Nincs is
annak lelke, aki így elhajígájja a virágot. Székely csak nézte, mit kaparász,
mit nyúlkál a földön.
Ha hosszú szára vóna, levinné magával, ojan hideg a lakása, hogy ottan
még élne is valameddig. De azér így se haggya itt a porba. „Éjjél még egy
cseppet!” – gondolta Pista bácsi, s ahogy lassan befelé döcögött,
belehajította a virágot a szapulólány medencéjébe.
15 Régen csupa öröm volt a vasárnap.
Már a hét elején eltervezték, hova rándulnak ki, s ha Apa nem volt
inspekciós, sose maradtak a városban. A napot külön ünnepivé és
izgalmassá tette, hogy nem asztalnál ebédeltek, és hogy Anya nem írt. Nem
voltak mindig csak hármasban, olykor Marianne-ék is velük mentek, néha
meg Balázs bácsi vitte el őket autón. De még ha másokkal együtt mentek is,
akkor is csodálatos volt minden vasárnap. Az volt a világon a leghosszabb
nap, az ember máskor nem is észlelte, mennyi minden elfér virradat és
alkony között: a vasárnap reggelre, délelőttre, délutánra és estére bomlott,
sőt, nemegyszer, ha messze jártak, még éjszakára is; az ember a vonaton
aludt egy kicsit az Apa vállán, s az állomásról hazafelé menet mindig
felvillant valami nappal nem észlelt, váratlan fény, vagy különös, részeg
óbégatás hangzott, néha meg mentőautó vagy a tűzoltók sivító kürtje.
A vasárnapok sora tavasszal kezdődött, s csak akkor fejeződött be, mikor
már beköszöntött a hideg. A nyári vasárnapoknak gyümölcs- és fűszaguk
volt, a szikla tetején mindig csattogott rajta a blúz, felhólyagzott, mintha
neki is melle volna már alatta, mint a néniknek, pedig csak a szél fújta ki
gömbölyűre, s lesült karján szőkén csillogtak a pelyhek.
Most, persze, a vasárnapok is tovatűntek. Anya ma is ugyanazt tette, mint
máskor, mióta Apa nincs, kitakarított, aztán a lesötétített lakásban leült az
asztalhoz olvasni. Még jó, hogy neki állása van, s elmehet ebből a szomorú
házból, Pista bácsi várja. Tegnap azt mondta, ma csak paprikáskrumpli kell
ebédre, azt már megkérdezte, hogy kell csinálni, mindjárt indul is, ilyenkor
reggel hűvösebbek az utcák.
Pista bácsit ma fenn találta, még az ágyat se kellett bevetnie utána, felrázta,
kiszellőztette magának. Jó is, ha egy kicsit mozog, használja a lábát, ha az
egészséges testrészeket megdolgoztatják, a beteg végtag is rákényszerül,
hogy úgy tegyen, mintha semmi baja se lenne. „Szigorúnak kell lenni hozzá
– mondta Apa a Zsófika emlékei között –, mert a törött csont gyáva ám, és
ha nagyon rákiabálnak, mikor már gipszben van, megijed és
engedelmeskedik.”
Hogy megszokta, hogy idejárjon! Pista bácsi újságot olvas, ő takarít, a
lakást is megszokta; nagy ez a szoba, aztán olyan furcsa, hogy mindig csak
egy ágy van megvetve benne, a másikon rajta a takaró. Túl sok az ágynemű
a másik, a megvetetlen ágyban, valaha sokan alhattak itt, még a díványon is
talán. Ha itt van, mindig tudja, mit kell tennie, mindig van valami dolga.
Otthon, ha elkészült a munkával, csak ténfereg. Anya olyan rettenetesen
szomorú, s nem tudja mivel megvigasztalni. Anya iszonyodik az iskolától,
pedig iskolában lenni jó, bizonyosan már elfelejtette, milyen; régen volt
gyerek. Ma a falon függő kalapot is a kezébe vette takarításkor, de nem volt
poros, úgy látszik, ezt az egyet le szokta törölni Pista bácsi.
A krumpli elég jól sikerült, csak Pongrácz szerint „hosszú lére eresztette”.
Máskor majd kevesebb vizet tesz rá. Ez, persze, nem igazi főzés, amit ő
csinál, csak olyan játék, nem komoly, a szakácsőrs, az bezzeg igazán főz,
Bíró néni mindenkinek vett szép fehér fejkendőt, neki még kendője sincs;
nem mintha hullanék a haja, mert a copf együtt tartja a szálakat, de azért
mégis. Fehér köténye sincs, csak kék. Milyen jókat főznek azok odafenn, de
hát ő nem mehet oda, mert ő csak közepes.
Nekik Anya rántott szeletet csinált uborkasalátával, az nagyon jó volt, és
tésztát is sütött, igaz, hogy csak közönséges piskótát, de citromos volt a
tölteléke. Nem volt otthon, hát nem tudta megnézni, hogy készül az ilyesmi,
pedig ő is csinálna egyszer Pista bácsinak. Anya keveset evett, inkább őt
kínálta, egy darab piskótát mindjárt félre is tett; holnap elviszi az iskolába.
Már a gyümölcsnél tartottak, mikor Anya elmondta, hogy míg oda járt,
Kató néni telefonált. Marianne-ék egy héttel később jönnek haza a táborból,
meghívták őket egy bányászfaluba.
Jó, hogy ebéd utánra tartogatta, mert a torka rögtön olyan szűk lett az
idegességtől, hogy csak nyelt, és nem kívánta már a barackot. Marianne
csak egy hét múlva érkezik! A holnapi napot egyedül kell átélnie! Ha
Zacskófejű nem tudná visszatartani Kálmán bácsit, örökre eltűnik.
Eredetileg úgy tervezte, ők is odamennek Marianne-nal, valahonnan
végignézik, mit csinál Zacskófejű, esetleg Marianne maga is bemegy a
Múzeumba. Most aztán mi lesz. Egyedül van ezzel az iszonyú titokkal.
Majdnem sírt.
Persze, Vikiék azért választották ezt a napot, mert Marianne-nak mára már
itthon kellett volna lennie, s Kálmán bácsi bizonyosan látni akarta még
egyszer. Most mire gondol vajon, míg csomagol, készülődik? Vajon ír neki
búcsúlevelet vagy üzen? Nem üzenhet, ugyan mit üzenne, és főleg kivel.
Hétfőn a nyugtalanság annyira kiült a képére, hogy Pista bácsi folyton felé
fordította az arcát borotválkozás közben, míg sziszegett, és szidta azokat a
hitványokat, akik miatt így meg kell nyúznia magát. De nyugtalan e, nem
figyel a szavára, meg se hajja, ha mond neki valamit, oszt sápadt is, mint
aki keveset alutt, hanem a tészta, amit hozott, igen jó vót, legkivált az a
hideg sárga, amivel megtöltötték, az hűsítette a száját.
Mit eszi magát azon a részeges flaskón? Kis Andrásnak ojan keze van, mint
a lapát, oszt aszonta búcsúzóba, ha másképp nem mén, elveri azt az
iszákost, úgyis régen nem verekedett mán, még jól is fog esni egy kis
testmozgás. De hát ijesmirül nem beszél az ember, tanujja meg a jány, hogy
amire ű aszonta, rendben van, arrendbe is lesz. Mikor beszakatt a dobogó
deszkája, oszt rítt az igazgatónő, a kezit gyúrta, hogy hogy taníccsanak így,
néki is aszonta, bízza rá, oszt délre mán új deszka vót azon a hitvány
dobogón, hát benne ne kételkeggyék senki.
Nem mintha néki valami híres kedve vóna, mer nincsen. Utál az SZTK-ba
menni, pedig mára írták ki rögönyre. No, majd a jány eltámogattya, csak
elébb hozza haza a babot a csarnokbul, takaríccson ki, ma nem kell főzni,
elég, ha ott ül vélle, míg a rögönyön sorra kerül. Csak segiccse el odáig,
onnantúl meg hazáig, osztán futhat. Azt a kis ződbabot, amit hozat vélle,
majd megfőzi ű, eddig se vót néki szakácsnéja, maga főz, mióta Marcsa
nem él. No, majd örül, ha megtuggya, mijen szórakozás vár rá, szereti a
gyerekféle az ijesmit, ha űmaga nem beteg. Maj bámulhattya az SZTK-t,
mennyi gép van abba, meg az a sok ember, a lift is fojton szalad, még tán a
rögönyre is beengedik, bár ugyan oda nem viszi be, mer akkor ki vigyáz a
sapkájára meg a bottyára.
A fene tuggya kiszámítani az eszejárását, hát nem örül! Oszt még mit nem
mond, csak szoríttya a szatyrát, oszt kiáltozik, hogy oda nem mén. Dejszen
tülle fogja megkérdezni ezentul, mindenbe űtülle kér maj tanácsot, Nagy
Zsófiátúl, mer az igen bölcs, oszt sok szava van. Na ha nem hallotta ordítani
még, most meghallhattya. Ni, a megátalkodott, fehér, mint a mész, lecsapja
a babot, oszt azt hajtogattya, hogy főzni még megfőz, de az SZTK-ba nem
mén, a Hattyú utcába nem mén, nem mén. Hát rá kel verni a fenekire,
micsinájjon. Ha nem ért a szóbul, rá kel húzni. Így ni. Ugyi, hogy nagyokat
csattan?
Ni a hitvány, még csak nem is rí, csak néz rá, a szeme meg szikrázik, asse
tuggya mán igazán, micsinájjik, dübe gyüjjik-e, oszt igazán elrakja vagy
nevessen. Tökéletlen. Még oktatni meri, oszt azt visíttya, nem szabad
megverni a gyerekeket.
Hát erre odafenn taníttyák az iskolába, az a sok balga tanárja, mert a
gyereket csak simogatni szabad, simogatni ám. De csak kérdeznék meg
ennek az annyát, mit szól hozzá, hogy a fenekire vert, maj meghallanák,
hogy hálálkodna néki, ha tudná, hogy kiverte belülle a gonoszt. Az ojan
szegény asszony, akinek csak az a részeges embere van, örülhet, ha segít
néki kordába fogni a kisasszont. No még csak akkéne, hogy ebbül is
szüleszomorító nőjjik fel. Szabó Márta taníttya az ijesmire, ű prédikájja
untalan: „Aztán csak nem verni, Takács anyuka, csak szép szóval,
türelmesen, Gálné!” Persze, nincs néki se kicsi, se nagy, aki bosszantaná,
maj meglátná, micsinálna otthon, vóna csak néki tizenkettő.
Nézzék mán, ágaskodik, mint a kokas, oszt csak hajtogattya tovább, hogy
nem szabad a gyereket megverni. Még van mersze elmondani másoccorra
is! Vette a sapkáját, a pohárszéken volt egy kagylós doboza, abban tartotta
az iratait. Kiszedte az SZTK-cédulát, amellyel jelentkeznie kell. Nem lessz
kis út, emmeg befoghatná mán a száját. De fura gyerek e, csak níz rá, a
szeme se könnyes, oszt ojan dühös, hogy maj szétpukkan. No szegény
annya, az is csak bajra szülte, micsoda nagy természettye van.
– Indulás! – mondta neki. – Asziszed, úgy járok, mint a vőlegény, he? Fogd
a cédulát, oszt húzgájj fel a lépcsőn. Elébb elmék a térig, ott kiszuszogom
magam a padon, azutt el a Katona uccáig, ott is megpihenünk, oszt eccer
maj csak ott leszünk végre. Oszt ha valahol valaki megbámul, hát szájon
kapom. Téged is szájon kaplak, csak sokat eggyeszkeggyél még vélem.
– A kapuig elmegyek – mondta Zsófika.
Pista bácsi elfordult. Feltette a sapkáját. Esse vót a fejibe mostanában. A
botot bezzeg használta, de a sapka csak hervatt. No most maj felteszi. Csak
a kapuig! Oszt mijen büszke erre is, mintha valami szívességet tenne néki.
A hitvány!
„Én oda nem tudok bemenni – gondolta Zsófika. – Olyan igazságtalan vagy
hozzám, pedig válogattam neked babot, és milyen szép tiszta a szobád.
Mindennap eljövök, hogy ne légy egyedül, mert a beteget el kell látni.
Aztán hogy rávertél a fenekemre, a karomat is megrángattad, pedig engem
még sose vert meg senki. Anya azt mondja, abból nagy baj lesz, ha egy
kisgyereket megvernek, most lehet, hogy velem is történik valami, mert
megvertél. Nincs, aki elkísérjen, hát elmegyek veled, mert mit csinálj ott
magadban, de a kapun túl aztán csak menj egyedül, mert én nem bírok
belépni oda.”
A Hattyú utca tízpercnyire volt az iskolától. Pista bácsinak jó félórába telt
az út. Időnként megállt, rátámaszkodott Zsófikára, levette a sapkáját, a
homlokát törülgette. Nézte a gyereket, aki ott lépegetett mellette, sokkal
apróbbakat lépett, mint máskor, s meg-megállt vele hűségesen. Hogy a
lelkire vette a buta, hogy ráhúzott vagy hármat, no, csuda érzékeny. De sok
baj lesz véle még életében! Nemhogy örülne, hogy elviszi magával,
micsoda jó múlaccság az ijen egésségesnek. Ha élne még Nagy Gábor,
hozzá is elvinné, mutassa meg néki is azokat a villanyos nyavalyákat,
amikkel a zsábáját kezelte, de hát nincsen mán ismerős, így osztán kimarad
a látványosságbul.
Meleg volt, hiába pihentek meg négyszer is, dobolt a szíve. „Vén vagyok én
mán – gondolta –, oszt allesz a jó, hogy addig feszítek itt a gipszharisnyába,
míg felbukfencezek. De mi az istennek is mondták, hogy gyüjjek rögönyre,
mikor nehéz a járás, mint a sánta kutyának.” Mikor a kapuhoz értek,
rátenyerelt az ajtófélfára, egy pillanatra sötétbe borult körülötte minden, azt
hitte, elesik. Zsófi megfogta a karját, erre összeszedte magát valahogy.
Megijedt a balga, hogy összeesik itt néki, még csak akkéne éppen. Nem
rossz jány, csak néha rágyün a happáré, ojankor ki kell püfölni belülle a
makaccságot. Ugyina, hogy gyün befelé, pedig hogy kötötte az ebet a
karóho, hogy nem, csak a kauig. Mi a frászkarikát csinálna is itten egyedül,
felfelé ezen a hat lépcsőn, mikor kóvájog a feje, oszt örül, hogy él? Jó, hogy
Zsófi fogja a kezit, erős marka van, pedig csak egy kisjány.
Úgy emlékezett, balra van a rögöny, de aztán látta a tábláról, hogy mégis
jobbra. Balra az a villanyozó vót. Elektrotherápia. Ni, a bolond, az eszelős,
mámmeg sír. Sír? Ugat. Olyan dühös lesz rá, hogy a szédülés, amely az
imént még annyira elgyengítette, egyszeriben elszállt a fejéből. Akkor
bezzeg nem bőgött, mikor elrakta, most kezdi rá. Oszt mijen rútul, mijen
ocsmányul acsarkodik, mindenki idenéz. Gyön is mán valaki, az a
szemüveges asszony, még megkérdi tülle, mi baja van, rá bezzeg rá se néz,
pedig láthatná a harisnyájárul, hogy ű a beteg, de ű nem szokott szólani,
akárhogy is fájjík valamije, a taknyos meg úgy visít, hogy ki kék hajítani
innet. Még eztet simogattyák itten, az a buta asszony is tisztujjon elfelé az
úttyukbul, mer odavág.
– A gégészetre tán? – kérdezte a szemüveges. – Fél a kis onoka?
Fél! Erzsi ugyan nem félt, akkorára tátotta a száját, ha a doktor gyütt, hogy
a fejit is le tutta vóna harapni. Bőgő masina, csak tudná, mi leli. A képe
ojan ronda lett, mint a békáé, nem néz körül, még űtet kell vezetni, a maflát,
ahejjett, hogy neki segítene. No szép kis segíccség, bár gyütt vóna el
magába. Ha nem haggya el a visítozást, megint elveri, osztán láthatnak
csudát az SZTK-ban.
Mikor a röntgen előterébe értek, s beadták a cédulát, a gyerek elhúzódott
mellőle a pad sarkába, s eltakarta arcát a tenyerével. A háta meg-
megrezzent. Még mindig bőg, az isten szentejje meg a torkát, hogy bírja
szusszal. Ha még egy beteg idetojja a képit, oszt érdeklődik, mi baja van
szegény kisjánynak, oszt vigasztalni kezdi, hogy a rögöny nem fáj, majd a
betegeknek is odamond egy cifrát. Haggyák űtet békébe! Oszt mennyi
tenger idejig itten kell ülnie, pedig ű be vót rendelve, osztán ha
idebolondították, nézzík is meg, mikor lehet levenni azt a nyavaját a
lábárul. Mikor végre behívták, odanyomta a sapkáját a Zsófika kezébe.
Osztán szoríccsa, el ne hánnya, mer ha ellopják, szorul. Értette?
A rögöny azt mutatta, áll a csontja rendesen, csak még gyönge, nem vehetik
le a harisnyát vagy negyedesztendeig. Addig is csak használja, menjen vele
mindennap, mikor többet, mikor kevesebbet. Ha a másik feldagad, nem
szabad megijedni, attól pöffed meg, hogy arra nehezedik az egész testsúlya,
azt bizony megérzi az a fél láb. Ilyenkor majd fáslizza be, írtak neki fáslit.
Hát akkor majd fácslizni fogja a másik lábát, legjobb vón tán, ha cintányért
is rendelnének a fejire, oszt akkor ki vóna agyusztálva egésszen. Zsófi meg
csak ül, gunnyaszt, nem néz fel, megin rá kell ordítani. Na végre, elált a
könnye, oszt a sapkáját is megőrizte. Megin nem néz se jobbra, se balra, a
fődet bámujja, tán szereti nézni a köpőcsészéket. Nem mintha nagyon
érdemes vóna a plakátokat vizsgálni, ammég csak haggyán, az az asszony,
aki szoptat, oszt eltakarja a kisgyereke fejit kendővel, de az a másik, amejik
aszongya, hogy a rák gyógyítható, nem valami híres. Legalább tarka lenne,
mint annak a fiatalasszonynak a kendője, de nem, egyszínű, sárga, nem
érdemes megálni miatta.
Itt az előcsarnokba mán nincs akkora zsibongás. Az istenségit neki, hogy
még ojan sokáig kell ebbe a vacak gipszbe lenni, ojan, mint a mészbe
hullott bogár. Az a jány amoda, az a kurta hajú azzal a sok papírral, be
ismerős; ha idefordítaná a képit, meg is tudná mondani, az-i, akinek
gondojja. De nem néz ide, csak áll, oszt fecseg. No most nekiindult,
idepillant, elmosojodik, gyün is mán. Persze, hogy Vali, vagy ki a Jézusnak
szólították, Ugri lessz a, aki Nagy Gábornál a beteglapját kezelte.
Zsófika csak akkor ismerte meg Valikát, amikor az ráköszönt. Addig nem
pillantott fel, a padlót figyelte, azt a tiszta, fényes kőpadlót, amelyet
napjában négyszer mostak fel. Csak nem nézni se jobbra, se balra, balra
egyáltalán nem, még akkor sem, ha felbukik. Ott van az Elektrotherápia,
földszint tizenkettő. Ott rendelt Apa. Ott halt meg.
Pista bácsi megsértődött. Lám, az Ugri a kisjánynak szólt elébb, nem neki,
oszt hunnan ismeri, tán mégse kelletett vóna úgy elrakni, lehet, idehurcolták
minden bajával, oszt megkínozta valamék orvos. Mer Ugri is ismeri, azér
kérdezi tülle, mán másoccorra, micsinál idebenn.
– Vélem gyütt – mondta rosszkedvűen, s átcserélte a botot a kezében.
– Most ismerem meg – csodálkozott Valika. – Hát sikerült találkozniuk?
Kinek? Kivel? Ez is csak balga.
– Na, csakhogy megtalálta. Jaj, be kereste ez a lány! Hol akadtak egymásra?
Zsófi kirántotta a kezét a Pista bácsiéból, és nekifutott a kijáratnak. Valaki
rászólt, majdnem elsodorta a belépőt. Pongrácz hiába kiabált utána, nem állt
meg, egy pillanat múlva semmi se látszott belőle, még a köténye fehér
szalagja sem. Pista bácsi elharapott egy cifra szót.
Azér emmégis a teteje mindennek! No csak kerüljön a szeme elé, van űneki
bottya is! Oszt éppen Ugri előtt hozni űtet ijen szégyenbe, akkit mán réges-
régen nem látott.
– De hát hova rohant? – kérdezte Valika.
– Ahova a rossz lelke viszi – felelte Pista bácsi. – Egész nap ojan vót máma,
mint az ért kilés, hun bőgött, hun ordított, otthon el is vertem. De nem is
adok néki ma egy fillért sem.
– Pénzt? Zsófikának?
Hinnye, de nagy dolog, hogy mindenki úgy álmélkodik, a tanárnő is, Ugri
is. Hát mán ű nem is fogadhat valakit magának? Most elkezdheti Ugrinak is
magyarázni, miről van szó. Magyarázza a kórság, azér se. Hallgatott, a
botjával a padlót kaparta. Jó kis út lesz hazáig, hogy cserbenhagyta a
hitvány.
– Mindjárt sejtettem, mért keresi – folytatta Valika. – De hát magától se
tudhatott meg semmi újat szegény.
Nem, kivált ha tudná, hogy Ugri miről beszél. Csak hümmögött, várta, hogy
kivallja.
– Van új doboza, odaadnám, de hát elrohant. Tessék neki megmondani,
jöjjön el érte. Hogy van a zsábája?
– Láthattya – mondta Pista bácsi, és lemutatott a gipszharisnyára. – Most a
lábamba gyött.
Valika mosolygott, csóválta fejét, elkérte a Pista bácsi leletét, nézegette,
aztán azt mondta, nem is rossz ahhoz képest, hogy milyen idős; úgy látszik,
gyorsan gyógyul. Csak, persze, türelem kell, minden gyógyuláshoz az kell.
– Oszt hunnat teccik ismerni a kisjányt? – kérdezte Pista bácsi. – Űtet is
kezelték itten?
Valika nevetett, azt mondta, ismeri Zsófit, mióta él. A főorvos úr behozta
megmutatni, mikor még csak pólyás volt.
Pista bácsi megriadt. Csak nem vót tán nyomorék, hogy mutogatták? No,
beteges lehetett, azér hurcolták ide szegény férget. Lehet, attul ijen vad,
hogy mán picinek se vót ojan, mint a többi. Tán mégis odaaggya néki a
négy forintyát. Ha mán csepp korába is egyre csak itten gyötörték,
útálhattya az épületet. De hogy minek is ojan kuka, hogy nem mond el soha
semmit.
Valaki kiszólt Valikának, hogy siessen, várják.
– Még mindig nem mondta meg, hol találkoztak össze.
Megint ugyanaz az értelmetlen mondat!
– Sose hittem volna, hogy csakugyan megleli.
– Hát otthun – morogta Pista bácsi.
Hun lelhette vóna másutt, ez a jány is be balga.
– Aztán szomorú volt, mikor megtudta?
– Mit?
Az orvos, aki az imént kikiáltott, kilépett a folyosóra, odajött hozzájuk.
– Ne tessék haragudni – mondta Valika –, ez itt Pongrácz bácsi, Nagy
főorvos úr utolsó betege. Aztán úgy meglepődtem, hogy itt láttam, a lába
bekötve, s méghozzá Zsófi jött vele, szegény főorvos úr kislánya. Tetszik
tudni, ki, aki a Pongrácz bácsi nevét akarta megtudni mindenképpen.
Tetszik emlékezni, még én kerestem ki neki a kartonját a múlt héten.
– Persze – mondta az orvos –, szegényke. Nem akarta elhinni, hogy semmit
sem üzent az apja. Valika, sajnos, be kell jönnie, nem boldogulok egyedül.
Kezet fogtak Pongráczcal, Valika elszaladt.
Elektro-therápia – szótagolta Pista bácsi. Innen jól látta a tizenkettes ajtót is,
amelyen azóta se tette be a lábát, hogy a doktor odalett. Most azér jó volna
leülni, antul is inkább, mert hogy Zsófi elfutott, nincsen kivel hazamenni,
hát jó, ha erőt gyűt. Talált egy üres padot, leereszkedett a szélire. Itt még
dohányozni is szabad, most jólesik a pipa. Nézte a feliratokat, egy helyen az
volt kiírva: RUHATÁR, egy másik táblán meg, hogy: JÁRÓBETEG
RENDELÉS.
Nem szabad a gyereket verni, ezt kiáltozta, oszt a kezit odakapta a fenekire.
No, most maj nem láttya többet, az is világ csudája, hogy eddig is eljárt,
hiszen a második nap tudhatta mán, hogy hozzá osztán hiába jár a
boldogtalan, ű ugyan nem tud semmit, de bár monta vóna meg tüstént,
mirül van szó, maj kitalált vóna néki valamit, hogy tisztelteti az apja
odaátrul, azt üzente, hogy jó legyik, osztán tanujjon, valami ijenfélit. Ó, a
balga!
A kezit is hogy megmeccette, mikor ű meg Kis András beszélgettek, mijen
csúnyán megmeccette, ű meg még csúfolta is, pedig mán akkor tutta
szegény, hogy hiába jár, csak azt nem érti, minek gyütt azután is, hát hiszen
nincsen rászorulva az ű négy forintjaira. Az annyát meg még elinvitálta az
építkezéshe, de hát minek nem beszélt világosan.
Hát persze hogy ezér ólálkodott a fojosón, mikor Juhos Joli odagyütt, azér
gyütt az isten árvája, hogy kérdezősköggyék, de nem merte egyenes szóval,
mer ű rákiabált, ű mingyár kiabál meg üt, az istenit az ijen vén baromnak,
csak ordítani tud, mióta Marcsáék nincsenek, azér futnak úgy elülle a
kisgyerekek, azér rettegnek.
Hát a tanárnő is azér nézett akkorát, mikor elmonta, hogy megfogatta. Azér
adott hát annyi tanácsot ez a gyermek, azér danoltatta meg szavaltatta, mer
érti a mesterséget, megtanulta az apjátul. Odáig érti is, hogy eccer elgyütt,
még odáig is, hogy másoccorra; mikor osztán megtutta, hogy nincsen néki
várnivalója űtülle, ottantul nem érti mán, minek gyütt. Minek gyütt
harmaccorra, negyeccerre, oszt minek jár azóta is hűségesen?
Hát most majd elmarad, osztán nem az a baj, hogy nem segít, mer a
rögönyös veres aszonta, mozogjon, amennyit csak bír, allessz a jó, hát
valaki maj csak megvásárol, összesöpörni maga is tud, főzni meg
tizenhárom éve ű főz magának, csak hát igen megszokta mán, hogy itt ugrál
körötte, ű meg dirigál, idepattanny, odapattanny. Dehogy gyün e többet,
akkorákat vert a fenekire, oszt még a karját is megcsavarta.
Hiába ül itt, mint a bús kotló, jobb, ha szedi-veszi magát, oszt mén haza. A
vén csont mán a többi vén csontho tartozik, nem a fiatalokho. Ma még ott
lesz a keze nyoma mindenen, még virágot is hozott, az ű poros
árvalányhajját kigórta, aszonta, élővirág kell a lakásba, oszt hozott neki
hazúlról rózsát, csupa jószagú minden odalenn abba a nagy, dohos szobába.
Tésztát is hozott néki, citromos bélűt, oszt mennyit nem locsogott ezekbe a
napokba. Még az asztalkendőt is ojan figurásan tutta összehajtani. Na de
mindegy.
Feltápászkodott. Eriggy, te rossz láb, húzzad a másikat. Űbelülle se lessz
mán kengyelfutó. Dél lett, ver a nap, majd megbámujják, hogy itt kóricál
egymaga. Oszt ha megin megszédül, mint az imént, dűlhet néki a falnak, de
csak dűjjön, bánnya a fene.
Mikor kilépett a kapun, megkapaszkodott a rácsban. Kinn a kerítésnél,
háttal neki, ott ült Zsófika, csak a tarkója látszott, előrehajló nyaka. Hogy
megindult felé, a csosszantásra megfordult, fel is állt. Odament mellé, s
mint amikor jöttek, nyújtotta a kezét, hogy vezesse.
Szóljon? Az is csak hallgat. Mit szójjon? Hogy megindultak, delet
harangoztak, a szakácsőrs az iskolában éppen akkor ült ebédhez. A kilences
ház kapujában nem állt senki, a nagy Lemberger az iskola előtt sétált fel s
alá, s arra gondolt, milyen furcsa látvány Pongrácz bácsi meg az a kislány,
jönnek nagy komolyan, kézen fogva, aztán egyik se szól a másikhoz egy
szót se, úgy jönnek, mint két néma.
Mikor leértek a lépcsőn, s elsegítette az ágyig, Zsófika fogta a babot,
elkezdte tisztítani. Most mit mongyon néki? Ül és főz, a szemit a babra süti,
nem olvasni le semmit a képirül, asse, hogy haragszik-e rá, amiér megverte.
Lám, tuggya, hogy ű most fáratt, osztán, ha ittmarad magára, nem fog
harapni semmit, mer csak feküdni jó, oszt ott egye meg a nyavaja a babot, ű
nem kínlódik vélle. Ágyban kapott ebédet, mint legelőször, Zsófi is ott evett
a hokedli mellett, a zsámlin, mint az első napokban.
Szólni kéne, de a torka nem ereszti ki a szót. Nagyobbat csattant a feneke,
mint az a tányér, amit most öblöget.
Na, most idegyütt, nézi azzal a nagy szemivel, most osztán maj kiböki,
hogy hónaptul nem gyün mán, oszt nem is láttya soha többé.
– Holnap kilencre jövök – mondta Zsófika.
Hagyta, hogy elmenjen az ajtóig, nem szólt semmit. Aztán eszébe jutott a
négy forint, és kaparászni kezdett a párna alatt. Zsófika megfordult,
meglátta, mit csinál. Összeszorította a száját, és megcsóválta a fejét.
„Értem – gondolta Pista bácsi. – Megvertelek, oszt most mán nem veszel el
te éntüllem pénzt sose. Ládd, megvénültem, de sose vótam senki adósa, te
leszel az első.”
A doboz csörrent, visszadugta a párnája alá.
Mikor a gyerek behúzta maga után az ajtót, s hallotta elsiető léptei
kopogását a folyosón, hirtelen ráeszmélt, hogy nem beszéltek se Halasiról,
se Kis Andrásról semmit. Szólt is volna utána, de már késő volt, a csapóajtó
nyikkant egyet, s tudta, hogy Zsófi már kinn fut a kapubolt alatt.
16 Ha Marianne megjött volna, most más lenne minden.
Megoszlanék közöttük a felelősség, Marianne mindig ügyesebb volt nála,
bizonyosan kitalálna valamit, most meg egyedül van, s csak az a csepp
remény él a szívében, hogy Zacskófejű majd elintézi. Ahelyett, hogy itt
gubbaszt a konyhában, és töri a fejét, megtehetné, hogy átmegy Kató
nénihez, annak Anya is csak örülne, de hát mit keresne odaát, legfeljebb
még nyugtalanabb lenne, ha a Kató néni szavából esetleg az derülne ki,
hogy Kálmán bácsi nagy hátizsákkal ment el reggel, vagy hogy milyen
szokatlanul gyöngéden megcsókolta. Kató néni mindig mindent megkérdez,
és a maga ügyeiről is mindent elmond mindenkinek, a gyerekeknek is.
Dóra nem tehet neki szemrehányást, ő intézkedett, ahogy tudott. Neki
megígérték, hogy Zacskófejű közbelép. Mit tehetett volna többet? Nem
fogta a hely, nem bírt megülni. Mi történnék, ha elmenne odáig? Négy óra
van, negyed ötre odaér, a Múzeum az István téren áll, a park közepén, a
padokról jól látni a bejáratot.
Csak azt nem tudta kitalálni, mivel indokolja az ottlétét, ha esetleg
találkoznék valami ismerőssel, de aztán megnyugtatta magát, nem is fontos
bemennie, senki se fogja megtudni soha, hogy ott járt, éppen csak
meggyőződik arról, hogy Zacskófejű intézkedett, aztán már fordul is vissza.
Anyának hagyott egy cédulát az íróasztalon, amelyen az állt: „Kálmán
bácsihoz mentem.” Anya siettében nem fogja észrevenni, hogy nem az van
odaírva, hogy Kálmán bácsiékhoz, s azt gondolja, átment Kató nénihez,
még talán örül is neki. Persze, ha szerencséje van, Anya nem lesz itthon,
mire ő visszaérkezik, akkor egyszerűen visszaveszi, eltépi a cédulát, és nem
történt semmi.
Eleinte csendesen lépegetett az István tér felé, ahol az Országos
Éremmúzeum állott, csak akkor kezdte szaporázni, mikor az jutott eszébe,
hogy aki itt akar hagyni állást, országot, nemigen tartja meg a hivatalos
órát, esetleg nem is marad benn ötig. Milyen buta is volt, hogy nem gondolt
erre! Hátha már el is ment Vikihez, vagy most van indulóban, és
Zacskófejű, akit fél ötre rendelt, későn érkezik? Mikor végiggondolta,
elkezdett rohanni, csattogott a szandálja a meleg betonon. A Múzeum
közelében aztán megállt, egy darabig nézegette a négyszögű épületet.
Ismerte jól, nemegyszer járt már benne, s az épület beosztására is
emlékezett, három oldalát a gyűjtemény foglalta el, a negyediken voltak a
hivatalok. Egy tábla feliratából megtudta, hogy csak kedden, csütörtökön
meg szombaton van látogatás, ma hétfő van, tehát ma nincs.
Ácsorgott a kapu előtt, leste, ki megy be, de nem ment be senki. A bejárat
előtt autók állottak, két sárga számtáblájú, külföldi kocsi, meg egy
harmadik, magyar. Zacskófejű talán már be is ment azóta, talán korán
érkezett, kérés és figyelmeztetés nélkül is, és ő most feleslegesen
rémüldözik idekinn, mert Kis András bent ül, beszélget Kálmán bácsival, s
valamiképpen visszatartja, ha menni akar. Az idegen gépkocsik vezetői a
Múzeum feljáratánál cigarettáztak, beszélgettek is valamit, de nem értette,
nem magyarul volt. A magyar kocsi sofőrje nem szállt ki, olvasott a
kormánykerék mellett.
Egyszer az iskolával is jártak Kálmán bácsinál, elég érdekes kirándulás
volt, főleg az aranypénzek tetszettek nekik, bár, amit megmutattak, az egy
se igazi arany volt, csak másolat, az igaziak bent vannak a páncélszobában.
De eljött ő Marianne-nal is ide, sőt magában is, Anya küldte fel Katalin
napja előtt; mindig a Múzeumban rakták el a Kató néninek szánt ajándékot,
mert annak sose lehetett semmit se megvenni előre, mindent kikutatott,
folyton feltúrta Kálmán bácsi fiókjait meg szekrényét, hát ami meglepetést
kapott, azt itt tartották, hogy meg ne találja előre.
Elhúzódott a kapu mellől, mert lépéseket hallott odabentről. Milyen rémes
is lenne, ha az embernek kiíródnék a gondolata a homlokára, igazi betűvel,
és most mindenki el tudná olvasni, hogy Kálmán bácsira gondol, és azt is,
milyen borzasztó dolgokat. Ó, bár jönne már Zacskófejű! Nem, talán mégse
volna jó. Tulajdonképpen akkor szeretne Zacskófejűvel találkozni, ha már
elmúlt fél hat, és tudhatná, hogy minden megoldódott. Akkor nyugodtan
elmehetne haza.
A Múzeum kapusának a lépését hallotta az imént; kijött egy kicsit
levegőzni, ásított, nyújtózkodott.
– Mi kell? – kérdezte Zsófikától. – Vársz valakit?
– Keresztapámat – felelte Zsófika. Mikor ilyen izgatott, mindig úgy beszél,
mintha torokgyulladása volna, a hangja megvékonyodik hirtelen. Apa
figyelte meg.
– Ki a keresztapád?
– Haller Kálmán.
– Na, arra még várni kell, mert mutogat.
(Mutogat? Hogyhogy mutogat? Mit?)
– Indult volna már, de kaptunk egy garaboly külföldit, azokat kísérgeti.
Csak várjál itt rá, mindjárt lejön, ha a látogatók elmentek.
Akkor még bent van, és nem történt semmi baj. Negyed öt van. Talán az
idegenek nem is mennek el hatig. Akkor nincs is szükség Zacskófejűre, és
az egész kérdés megoldódott. Zacskófejű már bizonyosan itt van. Megígérte
Pista bácsinak.
– Nem kereste valaki délután?
– Hallert? Nem azt senki.
Zsófi arca elborult. Azért ez nem szép Zacskófejűtől. Vajon a kapus jól
megfigyelte? Hátha mégis?
– Senki, ha mondom. Nem járt itt délután csak ez a bizottság, meg egy
ember, aki Révész Sanyival akart beszélni. Ha meleged van, odabenn
leülhetsz, várd meg, majd csak lejön.
Nem, köszöni, inkább kint maradna. Nem tudta pontosan, nyugodtabb lett-e
vagy nyugtalanabb. Ez jó, ez a két külföldi kocsi, hogy valami bizottság jött
ide, ez nagyon jó. De az nem jó, hogy Zacskófejű nem jelentkezett, még
szerencse, hogy nem késett el semmitől. Persze, minden percben
megérkezhetik.
– Tán kirándultok? – érdeklődött a kapus. – Mert hogy keresztapád egyszer
már nekiindult, de vesztire tette, mert a kapu alatt találkozott a
vendégekkel, és vissza kellett mennie, aztán cipelhette vissza azt a dugig
aktatáskáját. Mert ha időre mennétek valahová, akkor nincs ám
szerencsétek.
Zsófika nem felelt. A kapus még szólt hozzá egyet-kettőt, aztán elfordult.
De buta rokona van ennek a Hallernak, mekkora nagy lány, az ilyen korúval
már el lehet beszélgetni, de ne adj’ isten, hogy kinyissa a száját. Öt perc
múlva fél öt, nemsokára leteheti a szolgálatot. Na hála istennek, jönnek is
már, visznek egy szekérderék prospektust meg ismertetőt. Az igazgató is
megy velük, az is be örülhetett, mikor belépett, aztán meglátta Hallert, hogy
vonul kifelé az aktatáskával.
Hol az a gyermek, most felfuthatna, ha ugyan útban nem leli a keresztapját.
Gyere be, te! De vad vagy, pedig nem esz meg a bulgár. Mikor azt mondta
neki, hogy felmehet, egy cseppet sem örült, mintha nem azzal jött volna ide,
hogy Hallerral akar beszélni. No, mégis nekidurálta magát. Más gyerek fut
a lépcsőn, ez meg mászik, mint a csiga, és még vissza-vissza is néz, mintha
várna valakit.
„Innen tíz percre van az iskola – gondolta Zsófika. – Ha valaki szalad, vagy
elfog egy autóbuszt, még annyi se kell, elég öt perc, s már ott van a kilences
számú háznál, az Apáczai Csere téren. Zacskófejű nem jött, és a külföldiek
elmennek.” Nincs sok ideje, rohannia kell, de nem akar engedelmeskedni a
lába. Mit mond az ember a keresztapjának, aki meg akar szökni? Senki sem
segít. Marianne nem jött haza. Zacskófejű becsapta.
Kálmán bácsi ajtaja félig nyitva állt, nem kellett kopogtatni. Éppen kezet
mosott, agyontömött aktatáskája ott hevert az íróasztalon. Valahogy azt
képzelte, turistaruhában lesz, bakancsban, de persze lehetetlen, hogy jött
volna el úgy hazulról, s hogy ülhetne itt a hivatalban rövid nadrágban. Igaza
van Pista bácsinak, ő néha nagyon buta.
Kálmán bácsi a tükörből látta meg, hogy belép, a mosdókagyló fölé szerelt
tükörből. Megfordult, a kezét se törölte meg, úgy bámult rá, hogy ugyan mit
kereshet itt.
Most mi lenne, ha megmondaná az igazat? Hogy ne tessék megszökni, mert
abból nem lesz semmi jó. De megesküdött Dórának az aranyangyalra, hogy
hallgat, és a felnőttek között alig akad valaki, aki elviseli, ha az ember
igazat mond. Most mit hazudjék? Ő nem tud hazudni, sose jut az eszébe
semmi. És aztán neki voltaképpen semmi keresnivalója nincs itt, ő csak
azért jött, mert Marianne nem érkezett meg, hogy mégis hát legyen itt
valaki.
– Marianne helyett jöttem – mondta Zsófika.
Kálmán bácsi megtörölte a kezét.
– Hát mégis megérkeztek?
Semmi öröm nem volt a hangjában, Zsófi érezte, hogy Kálmán bácsi jobban
örülne, ha nem is említenék előtte Marianne-t. Most azt hiszi, hogy a csapat
hirtelen megérkezett. Pedig ő nem mondta. Egy szóval sem.
– Nem tetszik még hazajönni?
– De, iparkodom. Mihelyt tudok, megyek utánad. Mondtam Kató néninek,
hogy értekezletem kezdődik öt órakor.
Marianne néha akkorákat hazudott, hogy az ember elképedt. Egyszer azt
mondta, neki már született két gyereke, csak meghaltak. „De hát miket
beszélsz te?” – kérdezte akkor felháborodva Dóra, Marianne meg a földet
nézte, és csavargatta az egyik fürtjét. Hát akkor Kálmán bácsitól tanulta.
– Eriggy haza, Zsófika, ne várj rám! Felmegyek a Vármúzeumba, ott van az
értekezlet.
Ezt most csak Dóra tudná megoldani, Dóra, aki mindig mindenkinek mer
válaszolni, és aki a nápolyinál is szólt, hogy nem pontos a mérleg. Dóra
most valami okosat mondana, amiből Kálmán bácsi megértené, hogy
muszáj maradnia. Neki nem jut az eszébe semmi. És persze Marianne is
meg tudná oldani, mert Marianne-nak mégiscsak az apja, ha hazudós is,
meg éppen szökni akar, bizonyosan van valami közös titkuk meg
mindenféle olyan dolog, amivel Kálmán bácsi hajlítható, de hol van ebben a
percben Marianne, most megint neki kell kitalálnia, mit csináljon, és nem
jött el Zacskófejű sem. Ma különben tudhatta volna, hogy nem sikerül
semmi, olyan borzasztó volt az egész nap, Pista bácsi megverte, és be
kellett mennie az SZTK-ba.
Most eljött az az óra, amitől csütörtök óta retteg, itt áll, Kálmán bácsi azt
hazudta, hogy értekezlete van, és ő nagyon jól tudja, hova megy, miért
akarja lerázni a nyakáról, de úgy kell viselkednie, mintha elhinné. Viszont
ha úgy tesz, akkor el is kell mennie, és akkor sem segített semmit, hiába
jött, mert ő csak egy kislány, a csapatba se kellett, és Pista bácsi is mindig
csak azt kiabálja, hogy kétbalkéz meg balga.
– Most mér pityeregsz? – kérdezte Kálmán bácsi.
Marianne egyszer azt mondta, hogy ha valaki sír, attól mindjárt ideges lesz.
Lám, fogja a táskáját, de azért még nem indul el, mert Kálmán bácsi nem
rossz ember tulajdonképpen, és őt mindig is szerette. Ha nem felel neki,
csak sír, attól talán nyugtalan lesz, és esetleg nem nézi az órát.
De megnézte, sajnos.
– Fújd ki az orrodat, menjünk! Nagyon sietek, nem érted?
Sírni. Sírni kell neki, akkor kérdezősködik, és esetleg tovább itt marad,
Zacskófejű talán mégiscsak megjön és megszabadítja. De úgy kell sírni,
hogy a fél világ összeszaladjon, nem ilyen illedelmes módon. Sajnos,
nemigen jön könny a szemébe, ő néha egyáltalán nem tud sírni, mintha
olykor kiszáradna a szeme. A temetésen se sírt, csak otthon, mikor már
egyedül volt. Bezzeg délelőtt úgy ordított, hogy mindenki odaszaladt, Pista
bácsit majd’ szétvetette a düh. Délelőtt…
Ő nem is akart az SZTK-ba menni, ide sem akart jönni. Ő napok óta folyton
olyasmit csinál, amit nem is akar, meg nem is tud. És Valika másnak a
kartonjait válogatja, ugyanúgy válogatja az Apa utódjának is, annak a
fiatalabbnak, mint Apának, és az SZTK-ban is minden megy tovább,
minden ugyanolyan, csak éppen Apa nincs sehol, és vasárnap sincs már,
Anya egyszer sem nevet, és már nem is ír, pedig még karácsonykor is
szokott dolgozni; Apát eltemették, micsoda borzalmas mély egy sír, és
Tóbiást is elvitték, és most neki itt kell viaskodnia Kálmán bácsival,
ahelyett, hogy otthon ülhetne, végig kell néznie, hogy indul kifelé, és Apa
sose lesz többé, és Dóra se lesz, mert elviszik külföldre, hát akkor ne legyen
Kálmán bácsi se, ha már senki sincs, legjobb volna, ha ő se lenne már a
világon, ha Apa meghalt. Apa. Apa. Apa!
Ezt a hangot sose hallotta még. Marianne csak nyafogni szokott, Kató meg
tárgyilagosan, célzatosan és tagoltan sír, ha valami nem tetszik neki, Kató
mindig előre megfontoltan zokog, hogy az ember csak menekül, és már
részvétet sem érez, csak azt, hogy jó lenne messze lenni tőle, mert csak
játszik, most éppen azt játssza, hogy szomorú. De ez a gyerek, ennek
mindjárt megszakad a szíve. Zsófi nem nyikkant meg a Gábor koporsója
mellett. Miféle balvégzet hozta ma ide, mikor a legjobban sietnie kellene, és
ha Marianne mégis megjött, miért nem futott az ide hozzá, hogy legalább
lássa még egyszer, mért küldték ezt a gyereket? Tessék, most az ajtó is
nyílik, nem csoda, mert Zsófi üvölt, valami soha nem hallott hangon zokog,
és ahelyett, hogy piros lenne, hófehér.
Valaki benézett, mindjárt vissza is húzta a fejét. Révész volt, a teremőr.
Rettenetes ez a hang, úgy sír, hogy áthallatszik a túlsó szárny végéig, ahol
Révész ül.
– Hagyd abba már, az isten szerelmére! Mondtam, hogy mennem kell.
Gyere, kislányom, le kell zárnom a folyosót.
Most rángathatja fel, mert leült a szőnyegre, agyonbőgött arcát ráhajtja a
goblenkarosszékre, ami nem is az övék, csak a bútortörténeti részleg adta
kölcsön, szobadísznek. Lehajolt érte, de nem bírta felemelni; Zsófi
belekapaszkodott a szék karmos aranylábába.
Most már úgyis mindegy, tudhatta volna előre, hogy neki nem sikerül
semmi, és Kálmán bácsit nem lehet itt tartani. Ő csak egy kisgyerek,
Marianne, aki okosabb nála, nem jött meg, mert nyaral, és Dórát kitiltották.
Mit viaskodjék ő itt Kálmán bácsival? Most már nem is miatta sír; érti,
tudomásul vette, hogy Zacskófejű elhagyta őt, és Pista bácsi gonosz volt
hozzá, elhurcolta az SZTK-ba, a karját is megrántotta, most is fáj. Pedig a
kezét is hogy megvágta miatta, és a betét is eltörött, és ezentúl feleannyi
pénzük lesz, mert Anyát elküldték, de bánná is ő, akárhogy összeverték
volna, csak Apa üzent volna valamit.
Most mit csináljon? – töprengett Haller. – Mit szoktak ilyenkor tenni? Míg
Marianne kisebb volt, és nem hagyta dolgozni, mindig adott neki valamit, s
akkor csend lett. De Zsófika annyira nem hasonlít Marianne-hoz. Csak
tudná, hogy került ma ide! Nyilván a Kató ötlete, az küldte utána, megint
ellenőriztetni akarja, a múlt héten egyszer ő maga állított be; lehet, most a
kislány az ügyeletes, anélkül, hogy tudna erről. Az idő meg fut. Ha nem
indul el, még a végén elkésik.
– Állj fel, és megyünk!
Zsófi nem moccant, beleszorította az arcát a székbe. Csak menjen, hagyja
itt. Most már úgyis mindegy. Dóra is eltűnik. Mindenki eltűnik. A széken
griffmadár van, zöld a koronája.
Most legalább úgy fog kilépni innen, hogy mindenki felfigyel rá. Délután az
a szerencsétlen látogatás, éppen a lépcső alján találkozott a bulgárokkal.
Estére a kapus, az altisztek, mindenki azt fogja tárgyalni, hogy érte jött egy
gyerek, és torkaszakadtából ordított. Hogy hallgattassa el? Míg pici volt, ha
sírt, Gábor tapsolt neki, akkor mindjárt abbahagyta és repesett. Képtelenség,
hogy úgy menjenek el, hogy a gyerek ordítson még az utcán is!
És egyáltalán mi baja van? Mi történhetett náluk? Mit titkol? Lehet, hogy
Juditnak felmondtak, s most nála siratja az anyját? Mit mondjon neki,
amitől lecsillapszik, végre elindul, s békén is marad addig a tíz méterig, míg
a kaputól a megállóig elérnek.
– Ha nem sírsz, megmutatom az aranyakat.
Na hál’ istennek, felnézett. Ez csak egy perc, s aztán futhatnak. Gyerek ez
még. Mennyit esdekelt Marianne-nal, mikor utoljára itt jártak, hogy adjon a
kezébe egy igazi pénzt, persze, oda se figyelt rájuk, majd éppen a
műkincseket hurcolja ki a gyerekek kedvéért. De ha most ez az ára a
csendnek, akkor mutat neki egy valódi aranyat.
A túlsó falból nyílt a páncélfülke ajtaja. Ott volt a kincs, az egyetlen teljes
magyarországi aranypénz-gyűjtemény. Kinyitotta a zárat, benyúlt a résen,
felgyújtotta a villanyt. Csak az imént csukta be, a külföldiek szinte mindent
kiszedettek vele.
Végre felállt, jön közelebb. Kihoz neki valamit, megmutatja, aztán
visszacsukja a fülkébe és rohan.
– Ne gyere közelebb, mert véletlenül rám csapod – figyelmeztette, mikor
Zsófi elindult az ajtó felé. – Belülről nincs kilincse, csak a szoba felől lehet
kinyitni.
Milyen különös a szeme, ahogy így rábámul. Katónak nincs igaza, Zsófika
nem buta, csak az ember nem tudja, hányadán áll vele. Nagy-nagy szeme
van. Vajon milyen lány lesz belőle, ha megnő? Vajon meglátja-e
nagylánynak valaha?
Dóra hason feküdt, Marianne pedig a bokor alatt ült, és magyarázott. „Mert
apukámnak a Múzeumban van egy páncélszobája, az olyan, hogy aki oda
belekerül, nem tud kijönni többet, mert csak kívülről lehet csukni meg
nyitni. Ha a tolvaj behúzza maga után, hogy ne lássák, bent marad.” Taki
meg Lemberger csak hallgatta áhítattal, kértek egy kis rétest is, de Marianne
nem adott egyiknek sem. Akkor Taki elővette a zöldpaprikás kenyerét, és
elkezdte rágni.
– Megmutatom, milyen pénze volt Róbert Károlynak.
Már az orrát fújja, elapadt végre a könnye. Belépett a fülkébe, kinyitott egy
dobozt. Jó lett volna még egyszer látni Marianne-t. De ha megjött, és Zsófit
előreküldték, miért is nem jött fel hozzá ő is? Persze, nem engedte az anyja,
Marianne a csalétek, menjen ő haza. Hát most majd várhatja. Még
szerencse, hogy nincs olyan késő, húsz perc múlva öt, most talán végre
útjára engedi, és nem kell futnia. Ma úgyis bolondokházába illő nap volt.
Vesztére ráesett az emeleti inspekció sora, ne tudta lerázni a vendégeket.
Kiemelte az aranypénzt a dobozából, s kinyújtotta az ajtónyíláson. Tetszik
neki, forgatja, meg is szagolja, sőt az arcához teszi.
– Tessék mutatni még egyet!
Jó, még egyet, aztán vége a mulatságnak. Milyen jól elbolondította, szelíd
ez a gyerek, talán azért is szerette mindig, mert nem volt pajkos, sose
csinált semmi buta csínyt.
Vajon miért sírt annyira? Hát lásson még egy pénzt, valami szép Mátyás
korabelit. Beljebb ment a fülkébe. Milyen gazdag gyűjtemény ez
voltaképpen, ő rendezte el ebben a formájában, ő is lajstromozta. Ezzel se
bajlódik többet. Tulajdonképpen kár. Nagy kár.
Most a résen át meglátta Zsófit.
Ott állt közvetlenül az ajtónál, fél kezében az arany, a másik az ajtó
peremén. Menjen csak onnan, nem szabad ilyen közel jönnie! És a szeme, a
tekintete, mintha a szeme résén át valaki más, idegen tekintene rá, valaki
szigorú ismeretlen, akit nem látott sose. Szólni akart, kiáltani, a tenyere
hirtelen elnedvesedett, nem tudta volna megfogalmazni, mit érez, de
iszonyú volt, félelmes és szégyenletes is egy kicsit, rokona valami régen
nem érzett érzésnek, ami csak gyermekkoráig kísérte. Bent sárga volt a fal a
lámpafénytől, kinn a nyári lombokon át sütött a nap. Ebben a zöld nyári
fényben látszott a nyíláson át Zsófi, egy sose látott, sosem ismert Zsófi, s az
egész olyan volt, mint az álom, valami nehéz álom, amelyben moccanni
akar az alvó, kiáltani, hogy megtörje a varázslatot, csakhogy nem lehet.
Nem is lett volna rá ideje, mert Zsófika keze előrelendült, az ajtó besiklott a
páncélsarkok közé, s ő csak állt a fényes és forró üregben, feje fölött az
ötszázas villanykörte, s a kezében egy Mátyás korabeli aranypénz.
„No lám, az a Haller – gondolta lenn a kapus. – Hogy verte a készülőt ebéd
után, most meg már marad. Lehet, a gyermek hozott neki valami üzenetet,
mert azt meg előre zargatta, ni, a táskával. Köszönni, persze, azt nem,
minek is köszönne, nem tanítják az iskolában, neveletlen ez mind,
istentelen, csak a rosszalkodáson jár az esze. Hogy mereszti a szemit, ugyan
mi hírt vitt odafel, lehet, valami sürgőst, mert alighogy kihúzta a lábát a
kapun, rohan, mint a bolond, nem néz se jobbra, se balra, az az autó
majdnem elkapta a sarkon.”
Haller meg nem jön, csak nem jön, azt meg tán megpirongatták, szólhatott
neki az igazgató. Hogy is ne, kocog le a lépcsőn nagy garral fél háromkor,
aztán jönnek ám felfelé a bulgárok. Úgy kell, mert van neki szabadnapja,
kutatónapja, minden sátoros ünnepen egyszer, ha inspekciós, egyébként
csak ül odafenn, nézegeti a pénzeket, jön, mikor akar, megy, mikor akar; a
fene se tudja ellenőrizni, ha azt mondja, kimegy valami ásatáshoz. Sokszor
nem látják három napig, kereshetik telefonon. A Várban azt mondják, még
nincs ott, vagy hogy már elment. Hát most csak dolgozzék rá, el akart ez
menni, tiszta sor, aztán, hogy nem tudott elszabadulni fél háromkor a
külföldiek miatt, érte jött a gyerek, de akkor már későn lett, az igazgató
bizonyosan lekapta a tíz körméről, aztán nem mer elmenni öt óra előtt, míg
a hivatalos ideje le nem telik.
Ugyan rádolgozik, már öt is elmúlt, negyed hat is, aztán mégse jön. Hát
csak nézegessen magának, de hatkor kiszórja irgalmatlanul. Vigye haza az
írnivalóját, ő hatkor lecsuk, a teremőrök is hazamennek.
Az ember eltikkad ebben a hőségben. El is hiszi, hogy kellemes volna
kirándulni, de jó lehet most a Dunánál. Még elolvassa az újságot, aztán, ha
letelik a szolgálata, mosdik egy jót, az ember csupa verejték lesz ebben a
forróságban.
Fél hat már elmúlt, mikor megszólalt a házitelefon. Révész jelentkezett,
hívta, menjen fel, de azonnal, mert dübörögnek. Bolond ez a Révész, aztán
mi legyen a kapuval addig. Van még valaki az épületben? Persze hogy van,
az a futballista, aki délután Révészt nyomozta. Tán csak nem valami rabló?
Révész ott ül a B-teremnél egymaga.
Papik, a másik teremőr akkor jött befelé a kertből. Azt beültette a portára,
maga meg futott fel a lépcsőn. De Révészt nem a kiállítási teremnél lelte,
hanem az irodafolyosón, ott állt a Haller Kálmán ajtaja előtt, mellette ott
nyújtogatta a nyakát a délutáni idegen. Révész integetett, hogy siessen. Siet,
nem látja, hogy a nyelve kilóg, jobban nem tud már rohanni ebben a
kánikulában. Mi az isten lehet ez a dübörgés?
17 Zacskófejű hétkor kezdett hétfőn, háromkor telt le a nyolc órája. A
munkaruháját papírban vitte magával, az ünneplőjében ment, a tornaterem
mosdójában cserélt ruhát, ott is mosakodott meg, s öltözött vissza az
utcaiba, mikor ledolgozta a munkaidejét. A holmiját otthagyta Székelynél a
portán, majd másnap elviszi, mondta, most dolga van. Moziba megy tán,
érdeklődött Székely, vagy jegye van valami meccsre? Van a fenének, csak
valamit el kell intéznie, aztán oda nem akar úgy menni, meszesen, az
ünneplőben nagyobb lesz a tekintélye.
Székely azt motyogta, menjen le az öreg Pongráczhoz, mert valamit
mondani akarna neki, de Zacskófejű azt üzente, nem ér rá, éppen az ő
dolgában jár, majd holnap elmondja, mit intézett, most már indulni szeretne.
Míg a mosakodással, átöltözéssel elkészült, fél négy lett, ideje indulni,
annál is inkább, mert éhes, régen volt fél tizenkettő, mikor evett, az ebédnek
már az ízét is elfelejtette. Talált egy büfét a tér sarkán, bekapott valamit.
Négy óra lett volna egypár perc múlva, mikor megérkezett az
Éremmúzeumba.
A dolog mindjárt rosszul kezdődött, mert az volt kiírva, hogy aznap nincs
látogatás. Nem mintha érdekelte volna a sok régi pénz, de úgy gondolta,
könnyebb volna a bejutás. A bejárat körül autókat látott, egy kiváltképpen
szép volt közöttük, egy nagy zöld. A kapus újságot olvasott, az inge ki volt
gombolva a mellén, barackot evett és izzadt.
Zacskófejű nem várta meg, míg megkérdezi, mi járatban van, odament a
fülkéhez:
– Van itt valami Halasi?
A portás letette a zacskót.
– Nincsen.
– Nem is vót?
– Nem az soha.
– Hát Halász?
– Mondom, hogy nincs. Se ez, sem az. Minek keresné?
– Mer hogy együtt vótunk mink a Népstadionba, egymás mellett ültünk a
jómúltkor, oszt igen összebarátkoztunk, oszt aszonta, itt dógozik a
múzeumba. Ma szabad vagyok, éppen erre jártam, hát gondoltam, benézek
hozzá, ha mán annyira hívott.
– Papik, az nem lehet – tűnődött a portás –, mert annak bokából hiányzik a
lába, aztán, amióta a lába odalett a fronton, nem érdekli a futball. Máté se
lehet, mert hogy az Máté. Halasi… Így hívják, nem téved? És nálunk
dolgozik?
– Itt hát, oszt a neve is valami ilyenfajta.
– Révész lesz az, csak rosszul értette. Révész Sanyi, aki a házát árulja. Az
jár örökké a Népstadionba.
Révész. No, vén Pongrácz, hát ijen jukas lesz az ember agya, ha
megöregszik? Halasi! Halász! Tán azt vélte, víz mellett van az is, ez is.
Persze, hogy Révész lessz az ű embere!
– Oszt felmehetek hozzá?
A portás megcsóválta a fejét.
– Várni kell rá. Nincs idebenn.
– Mán pedig nekem sürgős. Mikor gyün meg?
– Megjöhet az akármelyik percben, mert csak ide az Italboltba szaladt le,
azt mondta, megfájdult a foga, átmegy egy rumra, megöblögeti.
Ez az, az isten szentejje meg, micsoda hitvány, délután négy óra, oszt iszik.
Maj megkeresi. Megnézte a kapus egyenruháját, hogy megismerje a párját
Révészen. Hát akkor ő is megyen utána. A portás utánakiabált, hogy
nógassa ám vissza, ott ne ragadjanak a nagy barátság örömére, mert majd
szorul Révész, ha valaki észreveszi, hogy nincs idebenn. Igaz, hogy ma
nincs látogatás, a B-szárny meg, az övé, le van csukva, de teli idegennel a
Múzeum, ő nem tartja senki helyett se a hátát.
Az Italboltot valóban a közelben találta meg, vendég elég sok volt benne,
de Révészt azonnal megismerte az egyenruhájáról. Ott könyökölt a pulton,
és rumot ivott. No, savanyú ember, de furák is az asszonyok, mi tecchetik
rajta ugyan a Zsófi annyának. Alacsony is, girhes is, a bajusza fakó, a
pofája meg ződ. Oszt hogy iszik, szerelmes isten, mintha ellenére vóna,
csak öblöget avval a rummal, tartya a szájába, forgattya a nyelvivel. Na,
szerencsétlen lehet, aki evvel az emberrel él. És délután négykor már az
Italboltba, ijen melegbe, rumot! Még ha fröccs lenne!
Rendelt két deci bort, lekönyökölt Révész mellé. Hogy kössön belé?
– A kövér a kapu alól azt üzeni, hogy jó lesz ám szedni a sátorfát, mer majd
észreveszik odabe, hogy nincsen a hejjin.
Révész oldalra fordította a fejét.
– Maga a Múzeumból jött?
– Onnat – mondta Zacskófejű. – Egyenest magáér. De látom, szórakozik.
– Szórakozik a fene. Patikába vagyok én. Gyógyszert iszok.
És még keserves arcot is vág hozzá az alattomos, osztán csak öblöget. De
utálatos képe van!
„Fáj a pohos Rácznak, hogy itt kúrálom a fogamat” – gondolta Révész. De
hát mindenki csak irigy meg álnok, legkivált az újságok. Huszonnyolc
forintot fizettettek vele az apróhirdetésért, és lám, mégis kihagyták a felét,
tegnap egész nap ezen mérgelődött. Be is megy, panaszt tesz, nem viszik el
szárazon. Most meg a foga. Mit akar tőle ez az ember? A hirdetésre
jöhetett, mert nem látta még soha életében.
– A ház érdekli? – nézett Zacskófejűre.
Kis András bólongatott, hogy az.
Hát érdekelheti is, ha bejött a Múzeumba, mert ahhoz előbb kinn kellett
járnia Zuglóban, hogy a címét megtudja. Még jó, hogy az asszony ez
egyszer az eszén volt, oszt bezargatta hozzá. Majd megdicséri.
– Osztán hogy tetszett? Ugyi szép ház?
Kis András azt mondta, szép. Már mér ne lenne szép? Csak hát drága.
– Drága!
„Mindenki ezt mondja” – gondolta Révész. Ő ugyan nem enged belőle. Hát
szóval kőműves ez a Kis András, no fura, hogy nem épít magának, ha van
pénze, de hát maga tudja, mit akar. Csak jöjjön be akkor, elüldögélhet
mellette a folyosón, beszélgethetnek kedvükre. Ma úgyse ad az ördög
senkit, nincs látogatás.
A kapus megint ette a barackot, mikor beléptek, csak rájuk morgott, nem
szólt. No, meglelték egymást, beszélgethetnek a futballról. De ronda egy
sport az a futball, ő mindig utálta.
„Jó hűvös hely – gondolta Kis András, mikor végigmentek az
irodafolyosón. – Megbecsülhetné magát, bezzeg nem áll a tűző napon, mint
ű, ojan magosan, mint a torony. Na Révész, most oszt innet ki nem teszed a
lábadot fél hatig. Négy óra tíz, locsogjon arrúl a házrúl, maj csak eltelik az
idő, a pénz tán jobban érdekli, mint a cimborái.”
Furcsállaná, ha nem boldogulna ezzel az egérrel, pici is, vézna is, hogy bírja
ojan félelemben tartani az asszonyt, mikor ojan aszott képe van. Igaz, hogy
az ital megvadíttya az embereket; lehet, ez is csapkod, garázda, mikor űzi a
szesz. Most még nemigen ivott, érződik rajta a rumszag, de azért még
józan, a szeme sem áll keresztbe, nyelve sem akadozik. Hát akkor lássuk azt
a házat, oszt ha gyünnek a barátok, majd elintézi azokat is valamiképpen.
Révész elővette a háza fényképét.
No, eladná a hajlékot a család feje felül, nem az övé lehet e, hanem azé a
szegény asszonyé. Vajon tud-i rulla, hogy ez a gaz itten árujja a
vagyonnyát?
– Oszt az asszony mit szól hozzá, hogy elaggya? – érdeklődött. Révész
felkönyökölt a kis asztalon. No, e burokba született, mer egész nap csak
ülhet a csukott üvegajtó előtt, keze ügyibe a telefon, csengője is van néki
kettő. Oszt hogy teszi magát az álnok, tapogattya a fogát, mintha csakugyan
fájna.
– Nem örül – mondta Révész.
„Nem ám, azt elhiszem – gondolta Zacskófejű. – Tán a Zsófika öröksége.
De nem, ahho gyámhatósági végzés kék. Az asszonyé lessz mégis.”
– Hát az asszonyok mán ijenek. Oszt a kisgyerekkel hogy egyezik?
Révész vállat vont. Inkább a házról beszélgetnének, ez az ember olyannak
látszik, mint akinek van pénze. Micsoda szép kék ruha van rajta, mintha
vendégségbe készülne.
– A gyereket nem szokom megkérdezni – felelte.
„Assejtem – gondolta Kis András. – De elverni, azt szokod, ugyi, azér utál
annyira, hogy bőg meg ordít, ha eszibe jut, hogy szopod le magad rummal.
Fél öt. No még egy óra. Vajon hányra gyünnek a pajtásai?”
– Láthatta, hátul disznóól is van; a vizet magam vezettettem be, mert az se
volt – mesélte Révész. – Nem tudom, számlálta-e, van tizennyolc
gyümölcsfa is, főképpen barack, de igen jófajta. Csak hát nekem messzire
van. De aki megveszi, nem jár vele rosszul.
– Nem a – mondta Zacskófejű –, csak drága.
– Vasárnap kijöhetne, otthon vagyunk. Akkor megmutatnám, jobban
megnézhetné. Kijön?
– Kimehetek.
Révész megint az állát nyomkodta.
– Jöjjön velem vissza még egy kevertre – mondta. – Nem bírom
másképpen. Ha rumot teszek rá, úgy érzem, könnyebb.
Dejszen nékem nem iszol megin! Hát szóval így szokta. Megkezdi mán
három óra tájba, osztán lefutkároz, a végin ott is marad estig. Érti mán. No,
ebbül a fizetésbül se maradhat sok.
– Nem lehet – rázta a fejét Zsacskófejű. – Aszonta a kövér a kapuba, hogy
impekció gyün.
Révész arca elborult. Azért büdös egy alak ez a vén hájas, őtet nem állhatja,
érzi ő. Bezzeg Papikot kedveli. Mátét is, mert Papik tud neki hízelegni,
hord be a kertjéből ezt-azt, most is látta, hogy egy kaska barackot hozott,
Rácz meg tömi a hasát, aztán amit Papik csinál, az mind szép, mind jó, neki
meg még egy kis nyugalma se lehet. Mikor mondta, hogy leszaladna arra a
korty rumra, csak dünnyögött, hogy jó lesz vigyázni, pedig minek ne menne
le, mikor az Italbolt is csak annyira van, mint a patika, a patikába meg
lemehet akárki. Port ő nem veszen be, mert két napig nem eszik utána; a
szesz is méreg a gyomrának, de tán mégis kisebb, mint a por. Lám, ennek a
Kis Andrásnak megmondta a hájas, hogy inspekció lesz, neki meg nem
szól, még tán nem is bánná, ha baja lenne. Így van ez, ha az ember nem
keni a szekeret, nem is halad. Bezzeg, ha ő is úgy tenne, mint az a hitvány
Papik, dugná a Rácz markát, majd volna neki is több szava. Lett annyi
barackja az idén, hogy letörik az ág, de inkább moslékba veti, oda ő, de
annak a kövérnek nem hoz semmit, még egy magot sem.
– De jóban vannak, hogy kivallotta – morogta.
– Jóba hát – mondta Zacskófejű. – Mondott még mást is. Hogy a vezetőség
nem szereti az italos embert.
A fészkes fene rágja meg Ráczot is meg a vezetőséget is! Mert ő utálja az
alkoholt, elég baja neki, hogy a foga fáj, oszt azt a büdös rumot le kell
nyelnie, mikor gyomorfekélye van tíz éve, megölője neki a pálinka, aztán
ezt nem tartotta titokban sohase. Rácz is tudja jól, eleget hallotta, mégis rá
akarja kenni a hitvány, hogy ő italos, pedig csak nézze meg magát, ki
szokott butykost meg demizsont tartani a kapusfülkében, ő-e, aki tejen él,
mint a szopósok vagy a hájas Rácz. És méghozzá üzenget neki, ilyen
alattomosan üzenget! Csak fogja rá az igazgatónál, hogy iszik, majd ő is
kinyitja a száját. Még hogy nem szeretik az italos embert! Mintha nem ezer
közül válogatnának, míg idehoznak valakit altisztnek! Ugyan ki merné
garázdára bízni a Múzeumot, az ő élete nyitott könyv, az is volt mindig.
Megállj, vén Rácz, találkozunk még, oszt akkor eldől, kinek van több szava.
– Rácz seperhetne a maga portáján – mondta dühösen.
„Ni, mijen szemtelen – gurult dühbe Zacskófejű –, még azt az ártatlan
kövéret simfolja, osztán ű hogy él. Hajaj, de hitvány egy féreg vagy, csak a
gyengét csigázod, oszt még néked áll főjjebb. Értem mán, értem, van odabe
konyhád meg egy szobád, oszt odaki még egy nyárikonyhád, de
fürdőszobád nincsen, anékül nem kék ingyér se, barom, mer lehet, hogy te
nem koszolódol el ebbe a szép házba, ahun még a tűzoltófecskendőt is üveg
alatt tartyátok, de én csupa mész vagyok meg por estére, osztán sütheted
meg a házadat, én bizon megfürdök, mihejest lehet, kell a kutyának a
nyárikonyhád, ha én eccer házat veszek, nem a tiédet veszem meg.”
Inspekció! Még azt izengeti, hogy inspekció! Hát mennyi inspekció legyék
még, mikor itt vannak a bulgárok, oszt ő átaltelefonált Papiknak, mikor úgy
beállt a fogába a fájás, hogy mit hallott Hallertől, minek jönnek ezek, mint
akarnak látni. Papiktól tudja, hogy csak az A-szárny érdekli őket meg a
gyűjtemény, ide hozzá be se néznek. Miért is, mikor be van zárva, az
asszonyok felkenték a termeket, most szárad a friss beeresztés. Hát nem az
a szemforgató zsivány mondta neki, hogy most fusson, míg Haller az
aranyakat mutogatja, mert ha meg is néznek még valamit, úgyse nézik meg
csak az A-szárnyat, a Papik termeit? Aztán meddig volt ő oda, ugyan
meddig, ez a Kis András a tanú rá, hogy még a felét se itta ki a büdös
rumnak, már jött is vissza, aztán ki hiszi, hogy megint inspekció lesz, mikor
még teli a ház bulgárokkal. De ha a szent apostolok jönnek is inspekcióra,
akkor is le kell futnia még egyszer, mert a szeme szikrát hány. Aztán, ha
sokat jár a Rácz szája, majd egyszer kiböki Hallernak, hogy mikor nincs
látogatási nap, beenged boldog-boldogtalant, csak megkenjék. Inspekció!
Odament a folyosóablakhoz, ahonnan le lehetett látni a térre. Ni, mennek a
bulgárok. Mikor ő megjött az Italboltból, még állottak a kocsik, most meg
már megindult valamennyi, fut az a nagy, fekete kocsi is, amivel az
igazgató jött. Fogja a telefont, értsen szót Ráczcal? Fogja a halál! De azért
kiles, nyüzsög-e hát valaki, pedig kár, mert Rácz csak rémíti, az abban leli
kedvét, ha mást gyilkol. Inspekció! Ugyan!
Ellépdelt a folyosó végéig, mert mintha csakugyan lépéseket hallott volna.
Jött is felfelé valaki, de nem inspekció volt, hanem egy kislány. No, ez nem
azért jött, hogy őtet abajgassa. Mit keres idefenn? A Haller lánya lehet, mert
az ő ajtaja körül ténfereg, leskelődik befelé. Most be is ment. Másmilyen
lett a képe, mint amikor utoljára itt járt azzal az utálatos anyjával, aki mind
behordta a latyakot, és alig fogadta a köszönését. Akkor úgy rémlett neki,
szőke, most meg barna a haja. De nem inspekció, hát le lehet futni az
Italboltba.
Mi a fene leli ezt a Kis Andrást, mit kötölőzködik itt vele? Ha nem faggatná
egyre a házról, rég kiszórta volna. Őtet ugyan ne hergelje az ital ellen, őtet
igazán nem kell, veszett volna ki a töve a szőlőnek, nem kívánkozik utána.
Hogy drága a ház? Hát ha annyira drágállja, legjobb volna, ha nem lopná itt
az idejét. Még hogy fürdőszoba kéne neki! Mintha ő nem tudná, milyen jó,
ha az embernek fürdőszobája van! Majd ha ez is olyan vén lesz már, mint ő,
aztán átaldolgozik annyi esztendőt, akkor oktassa. Tán nem lenne jobb neki
is, ha volna fürdőszobája, oszt nem kéne tekenőbe fürödni? Hagyja őtet
békében, a foga csak úgy nyilallik a sok beszédtől, aztán, mikor indulna le,
mindig kitalál valamit, mintha abban lelné örömét, hogy őtet keseríti.
Valaki úgy ordít, mint a fába szorult féreg, zeng a folyosó, mintha disznót
ölnének, még annál is rútabban, borzasztó még csak hallgatni is. Mikor a
tanfolyamra járt, ugyan kioktatták, mikor mire vigyázzon, de azt sose
tanították, mit csináljon, mikor valaki bömböl a Múzeumban, meg ordít. De
azért meg kell nézni, mert minden olyan zajnak utána kell járni, aminek
nem tudni az okát, mert csak legyék valami baj, főleg arrafelé, ahol a
gyűjtemény van, majd szorul itt mindenki.
Nincs veszedelem, gyerekbőgés ez, de neki ne mondja Rácz, hogy nem
ügyel. A terem csukva, itt hagyhatja ezt a maflát, csak éppen végigfut a
folyosón. Hallernál lesz valami baj, tán a kislányt tapossa. Dejszen ne jöjjön
vele Kis András, maradjon csak a helyén, mit izgul, nem megy el ő innen,
dehogy megy, éppen majd idegent volna neki szabad hagynia az épületben.
Végigfutott a folyosón, belesett a Haller irodájába. Hát persze hogy ott
ordítanak, a gyerek sivalkodik, de hogy; ki se nézte volna ebből a Hallerból,
hogy így el tudja verni. Vajon minek tángálta el ennyire? No, nem örül,
hogy észrevette, de hát sajnálja, neki muszáj benézni, ha nem tenné, az
lenne a baj, ebben a Múzeumban mindenért szólnak az embernek, nem
tudja már kitalálni, mi a jó, mi nem.
Hanem a mozgás jót tett, tán az kell a fognak, hogy fussanak véle; mintha
könnyebben érezné magát. A fene azt a rumot, utálatos ital, de úgy látszik,
használ. Háromnegyed öt. Mehetne már ez is innen, ez a Kis András, de
csak ül, ásítozik. Jó dolga lehet, annyi szent, az ilyen tán nem is dolgozik
semmit, csak nézi, hogy szenved más, azért van pénze házra. Úgy látszik,
az asztalos még nem ment el, idáig elhallatszik, úgy döbögtet valamit a
műhelyben.
„Nem gyünnek a cimborák – gondolta Zacskófejű. – Ha sokáig itt kell
gubbasztania, elhervad az unalomtól. Délben ojan meleg vót odafenn a
negyedik emeleten, hogy aszitte, ledobban, de kötött is a malter azonnal.
Tán nem is olyan rossz ember ez a Révész, az is lehet, az asszonyba van a
hiba, ki tudhassa ijen messzirűl. Mer lám, megpróbálta eccer, megpróbálta
kéccer, osztán végül se ment el semerre, csak ül, bóbiskol mellette, a
házárúl locsog, nem az italrúl. Hanem a képe nem ojan, mint az imént; ha
nagyon megnézi, a fél pofája kövérebb. Fura képe van, ha a bal arcát
mutattya, tisztán ojan, mint a hörcsög. Persze, a házat nem kék elherdálni,
ugyan micsinál majd a pénzzel, ha elatta. Jót nemigen.”
A sporthoz nem ért, hiába rázza azt a Sportújság-ot, hogy Kepe nem jól
rúgott. Jól rúgott biz a, csak Duci ojan cseles, hogy sose lehet kitanulni az
eszejárását. Hogy sokat kapnak a futbalisták? Hát sokat kapnak, no és
osztán, mit irígykedik. Tuggya úgy rúgni a labdát, mint azok? Ugyi, hogy
nem. Véle ne eggyezkeggyenek, hogy Duci nem jó játékos, mer ammán
nem igaz, aki ijet mond, annem látta jáccani sose Ducit, ű pedig láttya,
ahányszor csak kifut a pájára.
Na elmullott öt óra, most gyünne a neheze, de ha a komái nem abajgattyák,
tán megússzuk. Örülhecc, vén Pongrácz, meglesz a kedved, nemigen
mozdul e, hanem a képe egyre nagyobb. A fene látott ijet, még a végin
kisül, hogy csakugyan fáj neki a foga. Oszt mit nem csinál, van néki egy kis
táskája, üveget vesz elő, oszt nagyot húz. Kár, hogy cucli nincs a tetejin,
akkor cumizhatna belülle. Tejet iszik. Fúj!
– Háromóránként ennem kell – mondta Révész. – Mer hogy
gyomorfekélyem volt, osztán vigyázok.
– Akkor igencsak jól teszi, ha rummal kurájja.
– Kúrálja a rosszseb. Látja, hogy tejet iszok, még húst sem ehetek
mindenfajtát, jegyem van énnekem, borjút eszek én, csak sokat kell érte
állni.
– Eheti, ha fojton iszik.
Ezt a fejire ejtették, mikor még szopott! Meg van akadva azzal az ivással!
Tán ő az italos, oszt még beszélni is jólesik neki róla.
– Nem iszok én soha.
Letette a tejesüveget.
– Láttam – mondta Kis András. – Vizet, mi?
Hülye. Legyintett, az üveget kiöblítette a folyosó vízcsapjánál. Na, az
asztalos se békél, vajon mit csinálnak, tán azt az új szekrényt? Negyed hat
elmúllott, csak letelik már az ügyelete. Kis András elegyengette a lábát az
asztal alatt, belegémberedett a sok ülésbe. Ez a Révész se vágyik haza, nem
ám. Vagy tán mégis a komáit várja, oszt késnek?
– Meddig a majális? – kérdezte.
– Máma fél hatig, egyébkor hol hatig, hol négyig, mikor meddig. Attul
függ, mikor kezdek.
– Oszt ha fél hatkor haza, merre?
De buta ez a kőműves, hiszen járt a házában, onnan jött ide! Hát Zuglóba,
hova a nyavalyába máshová. „Egyenest?” – kérdi Kis András. Nem, elébb
tán kimegy Hidegkútra vagy Békásmegyerre, beleköp a Dunába, úgy fordul
vissza. Miket tud ez kérdezni!
„Hát ha egyenest hazamegy – gondolta Kis András –, akkor ma nem lessz
ivászat.” Elkíséri egy darabon, megnézi, csakugyan a zuglói villamosra
száll-e, oszt kész. Fél hat. Eddig ígérte Pongrácznak.
Rendes asszony lehet a Zsófi annya, mijen szépen becsomagolta ennek a
Révésznek az ebéggyét, minden edénynek ojan fedője van, hogy nem
dűlhet ki belülle semmi. Na, indul mán. De gyanakodó természettye van,
hogy mindig szamuklál, az imént is elrohant, pedig csak egy gyerek bőgött
valamerre. Mit hallgatózik, tán porolnak vagy kalapálnak, vagy szőnyeget
vernek, Haller Kálmán kalapál, tülle hallaccik ki a zaj. Tán műhej van itt,
oszt lábakat szerel az a Haller.
Mámmeg minek ált meg? Beleskel azon a nyitott ajtón, fordíttya vissza a
képit, oszt ojon ijett, mintha ráfogtak vóna egy puskát. Hova viszi az ördög?
Mén a telefonhoz, híjja a portást. Minek híjja fel, hisz az orrán láccik, hogy
utájja, meg tudná fojtani egy kanál vízbe. Mit beszél? Hogy gyűjjík
azonnal, mer valaki dübög odabenn? Dübög, való igaz, most, hogy az ajtó
nyitva van, tisztán hallani.
Most mán igazán leteheti a csőszködést, a komák nem gyüttek, az az egy
rum nem számít, a dübögés annyira izgattya, hogy ma tán nem fog mán
elkóborolni semerre, hanem hazamegy, ha itten végzett. Hanem hazug egy
alak e, két nyelvvel beszél, allessz itten a főbaj, hogy ojan hazug. Ki a fene
düböghet annyira, mintha ütné meg rúgná a falat? Hogy meg vannak ijedve,
na ű inkább kűműves, nem gyünne ide strázsálni a Múzeomot, ahun az
embernek mingyár citerázni kell, mer dübögnek.
Rácz megjelent. Piros volt még a nyaka is.
– Maga most menjen innen – mondta Zacskófejűnek. – Már kibeszélhették
magukat a barátjával. Ide most már csak hivatalos személy jöhet be.
– Oszt meddig lesznek még idebe? – érdeklődött Zacskófejű.
– A jófene tudja. Menjen már! Papik lenn ül a portán, majd kiengedi.
Na, elsunnyognak itt együtt, nem kell aggódnia, lesz hat is, mire végeznek;
impekció nem gyütt, mehet haza. Ez a mafla meg csak lesse, kimegy-i
hozzá vasárnap házat nézni.
A kapus behúzta maga mögött az ajtót. A páncélszoba belső ajtaját
dübögtették, van a páncélszobában valaki. A kulcs ott a zárban, de hiába, ő
nem tudja kinyitni, annak olyan fortélya van, hogy csak az igazgató tudja
megforgatni meg Haller, de Haller nincs sehol, hogy hol-merre van,
fogalma sincs. Ki nem ment, annyi szent, csak a gyermek futott el a
táskájával. Révész hívja fel az igazgatót, kerítse elő a föld alól is. Az ajtót, a
külsőket, mind le kell zárni. A nagy gyűjtemény!
Révész elrohant a telefonhoz, most látszott, milyen dagadt a képe. Valami a
szemébe csillant Rácznak. Elszörnyedt. Az asztalon ott volt a bronz
hamutartó, amelyet szintén csak kölcsönkaptak, mint a gobelinszéket, s a
közepén ott csillogott egy pénz. Rácz sose látta egymás mellett az eredeti
aranyakat meg a másolatukat, mégis tudta, hogy ez a pénz itt igazi, és úgy
hever a hamutartó ölében, mint egy odadobott tízfilléres.
18 Mikor hazaért, Anya már otthon volt, főzte a kávét, egy szóval se
kérdezte, miért ment el, a céduláját a papírkosárban találta meg, tehát Anya
látta.
Ő is kapott uzsonnát, megvárta, míg Anya kimegy a konyhából, akkor
beleöntötte a kiöntőbe a kávéját, nem bírta lenyelni. Próbálta
megfogalmazni magában, mit mond, ha majd kérdezik, ott lődörgött egy
ideig az Anya íróasztala körül, de hiába iparkodott felhívni magára a
figyelmet. Anya nyitotta meg csukogatta a fiókjait, rendezkedett. Az
aktatáskája tele volt papírral meg könyvvel, azt ürítette ki.
„Anya költözik az Intézetből” – gondolta Zsófika. Milyen jó volna, ha nem
a papírokat rakná, hanem megkérdezné, mit csinált ma délután, és
elmondhatná, persze csak egy részét, ami elmondható belőle. Még ma meg
fogja tudni, az borzasztó lesz.
Visszament a konyhába, leült a szemetesláda tetejére. Figyelte a zajokat,
kétfelé figyelt. Ha feljönnek Kálmán bácsiéktól, akkor az előszobacsengő
fog megszólalni, ha telefonálnak, akkor az Anya szobájában jelez a telefon.
Talán mégis Anya mellett lenne a legjobb. Visszament az íróasztalhoz,
figyelte Anya gyors kezét, ahogy minden könyvnek, papírlapnak talált
valami helyet, de aztán Anya azt mondta, nem szereti, ha bámulják,
keressen valami foglalkozást, hát akkor behúzódott a maga szobájába, és
leült a szőnyegre. A szőnyegen virágok tarkállottak, kis állatok, egy hold. A
Kálmán bácsi karmos székén griff volt.
Nem szabad megmondania, miért csinálta. Anya azt fogja hinni,
megbolondult. Vajon mivel büntetik meg? Megszólalt az előszobacsengő,
Anya bekiáltott, nézze meg, ki jött, de nem mert kimenni, hasra feküdt a
szőnyegen, és bedugta a fülét. Anya egy darabig kiabált, aztán maga szaladt
ki; a szomszédjukat keresték, akinek nincs névtáblája. Mikor bejött hozzá,
hogy összeszidja, csak megállt a küszöbön. Azért ez a serdülés előtti
korszak megviseli az idegeket. Itt fekszik a szőnyegen, és szorítja a fülét.
„No állj fel, Zsófika, ne komédiázz!”
Keresett neki egy könyvet, visszament az asztalához. Maradjon vele, azt
kéri. Hogy tudna maradni, mikor annyi tennivalója van még? A dekrét
augusztus 15-től változtatja meg a munkahelyét. Olyan keserű minden
gondolata, hogy meg tudná mérgezni vele az egész világot. Még a saját
gyereke is nehezen kezelhető, rendetlen, fura kislány, hát majd a többi
negyven, negyven idegen… Sose fogja megbocsátani Dobaynak, hogy
iskolába kényszeríti.
A hír telefonon jött. Zsófi tudta, hogy most ez az, mert Kató néninek rendes
körülmények között is éles és messzire hangzó volt a hangja nemcsak
életben, de telefonban is, most meg úgy ordított és sivalkodott, hogy a
kagyló recsegése áthallatszott az ajtórésig, ahol hallgatózott. Ilyen hosszan
még sose beszélt telefonba. Sírt is. Zsófi az ajtófélfához tapadt, úgy
figyelte. Anya alig szólt valamit, a végén csak annyit mondott, majd
elintézi.
Most jön, közeleg, most valami borzasztó fog történni, mert csak a felét
mondhatja el a dolognak, a többit nem szabad. Pedig Kató néni akkor sírna
csak igazán, ha tudná, mi lett volna, ha ő nem csukja be az ajtót. Most Anya
szomorú lesz, most faggatja, és neki nem szabad válaszolnia. Anya majd ezt
se fogja megérteni, mint annyi mást.
Anya, először életében, nem faggatta és nem kért magyarázatot. Az ajka
remegett az idegességtől, mikor benyitott hozzá. Zsófi megállt előtte,
megszokta az iskolában, hogy mindig fel kell állni, ha valami baj van. Pedig
úgyse szabad elmondania, hiába kérdezi. De Anya nem kérdezett semmit,
csak megverte.
Zsófi az arca elé kapta a kezét, ez se szándékos volt, inkább ösztönös, mint
mikor az ember szemét váratlanul fény éri, s hirtelen lehunyja
védelemképpen. Anya felpofozta, aztán ott verte, ahol érte, a fenekét is,
mint délelőtt Pista bácsi, s a karját is lerántotta az arcáról, ami amúgy is fájt.
Akkor elsírta magát, s erre a hangra Anya abbahagyta a verést, ő is sírva
fakadt. Zsófi odaszaladt a sarokba, leült a földre, a homlokát a
kályhaajtóhoz dugta, és azt mondta: „Édesapám!”
Anya most még hangosabban sírt, aztán kirohant, még mindig zokogott, fel
s alá szaladgált a szobában, aztán kiment a konyhába, megint vissza,
csapkodta a szekrényajtókat, öltözött. Nem jött be hozzá, csak átkiáltott,
hogy keressen magának valami vacsorát, ő felmegy Balázs bácsiékhoz, ma
este nem bír rá se nézni, feküdjék le egyedül, ne várjon rá, csak későn fog
hazajönni.
Dübbent az előszobaajtó, Zsófika ott ült a földön, és a hideg kályhaajtóra
szorította a tenyerét. Belül a kályha rostélyán egy mókus tartott egy
mogyorót a karmai között, s a fémrostélyra azt volt préselve: CALOR.
Anya futott le a lépcsőn. Két lakó ráköszönt, nem is fogadta, csak szaladt.
El valahová, ahol teljesen más emberek laknak; senki, aki Zsófira vagy
Katóra emlékezteti. Hogy ordított és visított a kagylóba, azt mondta,
meggyilkolja a gyereket, ha meglátja még egyszer, hozzá többet ne küldje,
mert ő agyba-főbe veri; Kálmán idegrohamot kapott, orvosért telefonáltak,
nem elég, hogy majd’ megfulladt a hőségben a nyomorult kölyök miatt, de
az igazgatót is ki kellett hívni, az nyitotta ki az ajtót, és akkor kiderült, hogy
Kálmán a Zsófi kezébe adta a pénzt, az a hülye meg otthagyta az asztalon,
akárki elvihette volna, az igazgató azt mondta, átír a Tanácsnak, tanítsák
rendre az ilyen vásott gyereket. Kálmán majd’ összeesett, olyan
idegállapotban volt, hogy azt se tudta, merre lakik, először nem is
hazament, hanem idegességében összevissza bolyongott a városban, Zsófi
elvitte az aktatáskáját is, azt is azonnal küldjék vissza. Kálmán most itthon
van, de olyan borzasztó megrendülésen ment keresztül, hogy bent fekszik a
díványon, és sír, mint egy gyerek.
„De hogy került oda? – tépelődött Anya, míg felfelé ment a Balázs bácsiék
lépcsőjén. – Hogy jutott eszébe, hogy felmenjen a Múzeumba? Kálmán is
hibás, minek adta a kezébe a pénzt, Zsófi bizonyosan nem kérte, Zsófi
annyira gyáva, hogy annak eszébe se jut az ilyesmi. Bizonyára megmutatta
neki, s a szerencsétlen belökte rá az ajtót, aztán úgy megijedt, hogy nem
mert szólni senkinek, a pénzt otthagyta, hazajött. Valamit akarhatott
mondani neki, mert egyre ott járt körötte, míg a könyveket rakta. Talán ezt.”
Csupa csalódást okoz ez a gyerek, pedig hogy várta születése előtt, hogy
hitte, hogy valami más lesz, mint a többi, bátor, jellemes, rendkívüli. És itt
van, suta, tehetetlen, világgyávája. Sose fogja megbocsátani Dobaynak,
hogy megverte. Anya megállt a lépcsőházban, és kifújta az orrát. Nem, ezt
nem lehet megbocsátani. Ha nem gyötri agyon hetek óta, ha nem idegesíti
ezzel a kihelyezéssel, tudott volna uralkodni magán. Három könyvében is
szó van arról, hogy nincs olyan lelkiállapot, amelyben megengedhető volna
a verés, és ő nekiesik, s úgy elveri, hogy most is fáj a keze. Most majd
ráuszítják a Tanácsot is, tárgyalást tartanak, esetleg beidézik, nem elég,
hogy közepes, még csak ez hiányzott. Szabó Márta örülhet, mert ez is az ő
csődje, az anyjáé, aki nem tudta jobban nevelni.
De Zsófinak se fog megbocsátani soha, hogy csak állt, nem szaladt el, és
mikor olyan nagyot ütött rá, még Gábort hívta. Most Gáborra se tud
gondolni, mit mondana neki, ha hirtelen megjelennék. „Édesapám!”, ezt
kiáltotta, és az ajtóra nézett, mintha ugyan bejöhetne még egyszer segíteni.
Balázsék megörültek neki, Matyi, a Balázs felesége éppen a vacsorát
csinálta, leszelt még egy karajt, ehetnek együtt. Ma sokáig nem is engedik
el, hiszen hetek óta nem tudtak már beszélgetni. Anya étvágytalanul evett,
és hagyta a háziakat beszélni. Matyi egy kicsit elsózta a húst. Most már
Katóékhoz se lehet küldeni többé azt a boldogtalant.
Zsófi nem vacsorázott semmit. Tudta, hogy van otthon tojás, kenyér meg tej
is, de nem kellett. A lakás, hogy ennyire egyedül volt benne, még nagynak
is látszott, járkált fel s alá. Elővette a Kálmán bácsi aktatáskáját az ágya
alól, de aztán megint visszalökte. Nem nyitja ki, látni sem akarja, mi van
benne, fél tőle.
Vajon ezt ki viszi vissza? Ő ugyan nem, ő oda többet nem mehet. Most
nyolc óra van. Vikiék ötkor elindultak. Elfelejtette megkérdezni, mivel
mennek a határig. Ha személyautóval, akkor már a határsávban lehetnek,
egyszer ők is jártak arrafelé, egy nyáron Sopronban voltak, ott nagyon közel
vonul a határ. Ők is autóval mentek, Balázs bácsinak akkor még nem volt
felesége. Nem is kellett négy óra, csak három és fél, és már Sopronban is
voltak. Vajon Vikiék átmennek még az éjjel, vagy várnak holnapig?
Dóra sose fogja megtudni, mi történt azután, hogy elment, mivel tartotta
vissza Kálmán bácsit. Majd ha Marianne megjön, neki elmondja. De azért
még nem teljesen bizonyos, hogy elmondja, mert Marianne-nak esetleg
fájna, hogy Kálmán bácsi el akart menni, és még csak nem is búcsúzott
volna tőle.
Fél kilenc. Szegény Anya milyen szomorú. Milyen szomorú lehetett, hogy
ennyire megverte. Ma folyton megverik, már alig bírja emelni a karját. De
Pista bácsi erősebb, mint Anya. Szegény Anya, hogy ilyen rossz gyereke
van, aki sose szerez örömet. Még ha valami jót csinál, az is titok, azt se
szabad tudnia senkinek. Most nagyon magányos lesz az élete, mert most
már Marianne-nal se szabad játszani; Kálmán bácsi rá se fog tudni nézni, és
Dóra nincs. Ha Pista bácsi meggyógyul, igazán nem is tudja, minek él ő.
Nem gyújtott villanyt, csak hasalt a szőnyegen a homályban. Most már
égnek odakinn a lámpák, ilyenkor csendesül a zaj, a város pihen. Ha nem
volna olyan buta, érettségi után elmehetne orvosi egyetemre. Jó érzés, ha
valakire szükség van, és az orvost mindig hívják és keresik. Csakhogy őrá
nincs szüksége senkinek. Majd Pista bácsi is meggyógyul, és akkor talán
már a köszönését se fogadja. Zacskófejű. Zacskófejű is hazudik, mint
Kálmán bácsi.
Az egyetlen, amit okosan tett, az, hogy az asztalon hagyta az aranyat.
Eleinte arra gondolt, elhozza azt is, és majd visszaadja a táskával együtt, de
aztán eszébe jutott, hátha elveszíti, és az nagy érték, hát inkább betette a
hamutartóba, ott jó helyen van, azonnal meg lehet találni.
Szegény Anya. Mit fog csinálni az iskolában, ha a gyerekek rosszalkodnak?
Nem szabad pedig megverni őket, akármilyen rendetlenek is; hát hiszen ő is
írta, hogy nem szabad. Az Aczél édesapja egyszer feljelentette az egyik
tanítónénit, mert megpofozta Aczélt, mikor másodikosok voltak, és Aczél
köpött az órán. Az igazán rettenetes lenne, ha egyszer Anyát is
feljelentenék.
Megágyazott mindkettőjüknek. Megmosdik, aztán lefekszik, ma olvasni se
fog, mindjárt eloltja a villanyt, ahogy ágyba bújt. Sötétben lenni jó. A
sötétben nincs semmi félelmetes. Mióta Apa megmagyarázta, hogy van ez a
föld forgásával, a sötét teljesen érthető.
Mikor lefeküdt, hasra fordult, de nem tudott elhelyezkedni. Az arca dagadt
volt, a karja fájt, és ha a hátára fordult, akkor a feneke volt érzékeny. Még
leginkább a jobb karjára dőlve tudott pihenni, csak így be kellett gyűrnie a
párnát a tarkója alá. Ilyenkor a levegő is más lesz, az új, esti levegő
megemeli a függönyöket, kúszik befelé. Szegény Anya. Szegény, édes jó
Anya. Milyen borzasztó, hogy nem tud segíteni rajta! Vajon Kálmán bácsi
mindjárt hazament, mikor kiengedték a fülkéből? Nem valószínű, előbb
elszaladt Vikihez. De Viki akkor már messze járhatott, különben mást
telefonált volna Kató néni.
Kinn megszólalt a nagyóra, elütötte a kilencet. Egy cseppet sem álmos még.
Még zengett az utolsó óraütés, mikor megszólalt a csengő. Nagyon kicsit
nyekkent, az ember nem tudta bizonyosan, hallotta-e vagy csak képzeli.
Felült az ágyban. Posta lenne? De ki küldhet nekik ilyen sürgős üzenetet? A
csengő újra berrent, belebújt a köntösébe, kiment. Talán Anya nem vitt
kulcsot izgalmában. De vitt. Hallotta, ahogy kívülről becsukta az ajtót.
Anya. Szegény Anya. Mit tegyen, hogy kiengesztelje? Anya nem tűri, hogy
az ember azt mondja neki: „Bocsánatot kérek!”; egyszer azt is megírta
valahol, hogy szerinte miért nem helyes. Belátás kell, nem bocsánatkérés, a
gyerek lássa be, hogy vétett, helytelenül cselekedett, ennyi elég. Megoldás
semmiképpen sincs, mert hiszen ő nem látja be, hogy másképp kellett volna
tennie, muszáj volt becsuknia Kálmán bácsit. Apától lehetett bocsánatot
kérni, az olyan jó volt, mikor azt mondta: „Már nem haragszom!”,
meghúzta a haját, és megcsókolta az orra hegyét.
A csengő megint nyekkent. Idegennek nem szabad ajtót nyitni, főleg este,
csak ki kell nézni az ablakon. Kinézett, de az ajtó előtt nem állt senki, a
lépcsőház is üres volt.
Mégis tévedett. Visszacsukta az ablakot, de akkor megint meghallotta a
berregést. Ismét nem állt kinn senki. Valaki szórakozik vele, olyan, mintha
kicsalná. Muszáj kinyitni az ajtót, hogy a végére járjon, ki játszik odakinn.
Kilépett az ajtó elé, hosszú köntöse súrolta a lábtörlő szőnyeget. Nem látott
senkit, s akkor zavarba jött, még egy cseppet félt is, pedig Apa azt mondta,
mindennek van valami természetes magyarázata. Bal felől a lépcsőház
látszott, a Királyék ajtaja, akiknek nincsen névtáblájuk, jobb felől pedig a
lengőajtó, amely a ház udvari részére vezető kis folyosót zárta el. A
lengőajtó mozgott, mintha nemrégen csapódott volna be valaki után. Ott
van mögötte, aki csengetett, nem akar bejönni, nem tudni, miért.
Megnézze, ki az?
Hivatalba bemenni vagy idegenhez szólni, Közértben kérdezősködni, az
borzasztó. De megnézni, ki áll egy ajtó mögött, ki csengetett? Miért ne?
Különben is az udvari folyosórészen minden ajtó mögött laknak, sőt, ebben
az órában Nánási néni kinn ül a zsámlin, ilyenkor szokott levegőzni,
megfigyelte a konyhaablakból. Benyomta a lengőajtót, aztán visszaengedte
megint. Nánási néni nem ült kinn, de nemrég mehetett be, mert a zsámli
kinn volt a küszöb előtt, az ajtóüvegen fény szűrődött a folyosóra, s a
fénynyalábok és árnyékok között ott állt Dóra, és a hátán volt a hátizsák.
Szóval, ez is hiába történt. Hiába verték össze, és hiába csukta be Kálmán
bácsit, Vikiék mégse mentek el, kezdődik minden elölről, és még csak az a
jó érzése se lehet, hogy elintézett valamit.
Persze, Dóra nem merhetett erősen csengetni, mert hátha Anya nyitott volna
ajtót, nem ő. Most már voltaképpen a tilalom sem érvényes, de Anya nem
tudja az igazat, nem oldotta fel, hát akkor még mindig áll.
Dóra leült a Nánási néni zsámlijára, és a hátizsákot letette a földre. Csupa
por volt, a térde meg a szoknyája olajos, a karján horzsolás.
– Visszajöttem – mondta.
Zsófika a köntöse szalagjára szorította a kezét.
– Tahi előtt lecsúsztam az autóról, az országút üres volt. Viki rögtön elaludt,
mikor elindultunk Pestről, Seres bácsi meg elöl ült, és vezette a kocsit.
Krumplival volt telirakva minden, nyomta a fenekemet, kemény volt. Aztán
később jöttek turisták, azokkal elmentem Szentendréig.
– Miért jöttél vissza? – suttogta Zsófika.
Dóra ránézett, aztán a falra bámult. A fal fehér volt, vakító, most tatarozták
a házat.
Viki elment, és Dóra visszajött. Dóra megvan! Az egyetlen, aki megmaradt
a régi időkből!
– Volt a zsebemben két forint, felszálltam a Hévre.
Dóra mindig a legjobban tudott tájékozódni közöttük. Tahi. Hol lehet az a
Tahi? Szentendre. Ők szoktak a Héven utazni, azon járnak ki a Rómaira.
– Alhatom nálatok?
Itt? Zsófika nagyot lélegzett. Még akkor se, ha ma nem lett volna ilyen
iszonyatos napja. Anya nem engedné. De miért akarna itt aludni?
– Haza nem mehetek, a házban úgy tudják, vidékre utaztunk. Láttak is
elmenni a kocsival. A kulcs a Viki zsebében maradt, nem tudom kinyitni az
ajtót. Nem törhetem fel a lakást Viki nélkül.
A Nánási néniék ajtaján átlátszó volt a függöny. A néni kitálalta a vacsorát,
a bácsi a lábasból evett, és kenyérdarabokat mártogatott valami piros lébe.
A rádióban színdarabot adtak, az egyik színésznő dalolt.
– Az étel Vikinél maradt – mondta Dóra. – Nagyon éhes vagyok.
Itthon van mindenféle, de Dórát nem szabad beengedni a lakásba. Most már
a porolóudvarra se mehetnek, mert sötét, és mit mondanának a lakók.
Visszarohant a konyhába, elkezdett vajas kenyeret kenni, sajt is volt, azt is
vágott. Most egyszerre megéhezett ő is. Kinn a folyosón, az nem a lakás. A
Nánási néni zsámlija nem az Anyáé.
Kinn vacsoráztak a folyosón, Zsófika vizet is hozott. Rengeteget ettek,
megettek ketten majdnem egy fél kiló kenyeret. Ha Viki kiér, bizonyosan ad
hírt valamiképpen Dórának; ismerik az Apáczai Csere téri postást, a Szűcs
Sutyi apja, az kiadja a Dóra levelét Zsófikának, ha érte megy. De az is lehet,
hogy visszafordul, nem hagyja egyedül Dórát, azóta már csak felébredt a
teherautóban. A Dóra arcáról nem lehetett leolvasni, szeretné-e vagy sem.
Zsófi még a gondolatra is összeborzadt.
Ne jöjjön Viki, ne lássák soha többé.
– Marianne megjött? – kérdezte Dóra.
Zsófika megrázta a fejét.
– Én intéztem el – mondta, s hosszú órák óta, először, végre elmosolyodott.
Dóra letette a vajas kenyeret a térdére és rábámult. Nem szólt közbe, míg
elmondta a délután történetét, sőt a végén se szólt semmit, csak némán
tovább ette a kenyeret. Zsófi egy kicsit meg is volt sértve, dicséretet várt,
valami jó szót – Anya annyira megverte. De Dóra csak hallgatott, és arra
gondolt, micsoda baj lesz ebből, a Múzeum bizonyosan fel fogja jelenteni
Zsófit az iskolában. Eredetileg másnak kellett volna intézkednie – hallotta a
Zsófi suttogását –, egy barátjának, valami kőművesnek, de az nem jött el.
Sose hallotta, hogy Zsófinak barátja van. Tán aki a körtét dobta neki?
Dóra fáradt – nyugodott meg Zsófika –, talán holnap, ha kipihente magát,
jobban fog érdeklődni. Le kellene fektetni már, annyit gyalogolt. De hová?
Hová vigye? Rokona nincs, csak Kató néniék, oda éppen jó helyre vinné,
jóban meg senkivel sincsenek annyira, hogy kérdezés nélkül befogadnák. Itt
pedig nem maradhat. Talán Márta nénihez? Annál lenne hálóhelye is, és
Márta néninek esetleg nem is kellene megmondani, miért van rá szükség,
hogy Dóra ott maradjon nála egypár napig. Márta néninél egyszer Végh
Margit is lakott egy hétig, mikor Végh bácsit elvitték a rendőrök, mert
lopott, és Margit nem tudott aludni, csak félt, hogy megint jönnek éjjel
házkutatást tartani. Csakhogy Dóra nem akart Márta nénihez menni. Nem,
hozzá nem, Márta néni mindig mindent kitalál, és ezt most Viki miatt nem
szabad kitalálnia egy darabig.
Kidugta az arcát a folyosórács lándzsái között, nézett le, mint egy kis rab, a
sötét udvarra. Ha Apa élne, Dóra elalhatnék a rendelőben, ő bizonyára nem
félne Tóbiástól, Tóbiásnak minden foga megvan. De hova vigye? Hova
menjenek? A lakás az Anyáé, itt Anya rendelkezik. Ha egyszer mégis
kellene az ő munkája valakinek, és lenne állása, akkor majd hívhat
vendégeket, azt, akit ő akar, sok napra is. De most még nem lehet. Dóra
csak ült és hallgatott. Csupa por volt a cipője. Zsófikának most először
jutott eszébe, hogy ha Viki nem jön vissza, mi lesz később. Dóra eddig se
kellett senkinek. Talán csak van törvény, amely kimondja, mi legyen egy
kisgyerekkel, aki nem kell senkinek?
Nánási néni kijött, elnevette magát, mikor meglátta őket. Dóra riadtan
felemelkedett a zsámliról.
– Énfelüllem ülhettek – mondta Nánási néni, és legyezte magát.
– Két kuvik. Minek nem feküsztök le?
Zsófi behúzta a lábát a hosszú köntös alá. Papucsban volt. Nánási néni
visszament a konyhájába, s kihallatszott, ahogy Nánási bácsinak
magyarázza, itt a szomszéd kislány meg egy másik gyermek, kinn hűsölnek
az ő zsámlijukon.
Dóra nem ült vissza, hátára vette a hátizsákot. Igaza van, kilenc volt, mikor
megjött, most fél tíz is lehet, nem állhatnak itt a folyosón. A lakásban nem
dughatja el, haza viszont nem mehet. Mit csináljon? Csak állt, tehetetlenül,
törte a fejét. Mindenesetre felöltözik, visszaveszi a ruháját, talán közben
eszébe jut valami. Berohant, felráncigálta a szoknyáját, belebújt a
szandáljába. Egy ház kellene, amellyel rendelkezik, ahol kijelölheti a Dóra
ágyát, tányérját; amely az övé, ahol ő parancsol.
Ház…
Jó lenne most egy üres ágy is, de hol van ebben a nagy városban egy olyan
üres ágy, amelyet ismer.
Mikor visszament a folyosóra, sehol sem látta Dórát, s úgy megrémítette a
gondolat, hogy nem várt rá, szégyellte magát, amiért rászorul, hiszen olyan
dacos, fogta a zsákját, s most megint gyalogol valamerre, hogy beleborzadt.
De Dóra ott volt, csak behúzódott a homályba, s mikor ismét kilépett a
Nánási néniék konyhája elé, Zsófika térde reszketni kezdett a
megkönnyebbüléstől. Most ő ült le a zsámlira, s Dóra állt mellette. Ő
egyetlenegy ágyat tud, amely üres ilyenkor, s amelybe talán bele lehetne
fektetni Dórát.
– Gyere! – mondta. – Bírsz még egy kicsit gyalogolni?
– Hova akarsz vinni? – kérdezte Dóra.
– Csak gyere!
Ment. Baktatott mellette, nem kérdezett semmit, csak lépegetett fáradtan,
engedelmesen. Mindig Dóra volt a leleményes, mindig ő talált valami
megoldást eddig. És most… Az iskolát nyolckor becsukják. Ugyan hogy jut
be az ember egy lezárt épületbe? És mit szól majd Dóra, ha megtudja, hová
viszi? Bemegy egyáltalán?
A kis mellékutcák, melyeken átvágtak, majdnem üresek voltak. Zsófi sose
volt még ilyen későn egyedül a városban. Minden olyan új volt, ismeretlen,
a megnyúlt fák, a váratlan neszek. Mikor az iskola sötét tömbje
kibontakozott, Dóra megállt a sarkon, s valami sötét, mély szomorúsággal
ráemelte a szemét Zsófikára. Csak nem hiszi tán, hogy becsapta, elkísérte a
térig, a régi lakásukig, aztán most itt hagyja a kapu előtt, hogy csináljon,
amit akar?
– Nekem van itt egy munkahelyem.
Dóra csak nézte.
– Van egy lakás, amit én takarítok, főzni is én szoktam, engem itt
megfogadtak. Pista bácsi fogadott meg, akinek nincs senkije, mert
mindenkijét agyoncsapta a bomba. Pista bácsi csak mutatja, hogy utálatos.
Nem is olyan utálatos, csak szomorú. Nála elalhatol.
Persze, néha utálatos meg goromba. Ma megverte, és káromkodik is, de
csak nem ijeszti el előre.
– A kapushoz menjek éjszakára? – kérdezte Dóra.
– Hozzá. Reggel én is odamegyek, aztán együtt főzünk.
– És beenged?
– Ha én kérem, be.
Ránézett Dórára, és látta, hogy sír. Azóta se látta a könnyeit, hogy ott a
Dobogókőn hasalt a hajlaton. Dóra, ha valami bántotta, inkább csúnyát
mondott, olyasmit, mint Pista bácsi. A toronyóra ütött.
Már indultak volna, mikor a kilences ház kapuja előtt autó állt meg.
Visszaugrottak, Dóra nekilapult a falnak. A taxiból Bíró néni szállt ki Bíró
bácsival, bementek a házba. Akkor átrohantak a téren, Dóra bebújt a
kapubolt alá, Zsófika megpróbálta a kilincset, persze, hiába. Végre
megtalálta a csengőt, elkezdte nyomogatni. Vagy öt percig csengetett, mire
végre megjelent Székely, hálóingben volt, és egy lyukas, fekete köpenyeget
kanyarított a nyakába. A kapuablakon lesett ki, csak akkor nyitott ajtót,
mikor megismerte Zsófikát.
Hát azért ez mégis pimaszság, az ember sokat elnéz, de amit az öreg
Pongrácz művel, túlmegy minden határon. Éjjelre is iderendel gyerekeket
magának, tán felolvastat vagy mi a nyavalya, oszt kettőt is hívat mán, ő
meg kelhet fel legédesebb álmából. Még az igazgatónő se mászkál tíz után
errefelé, a két taknyos meg csak tolat befelé, bár mit tehetnek ezek róla, ez a
Pongrácz ilyen veszett. Oszt hogy teszi magát, ni, az ajtaja sötét,
elsötétítette odabentről, adja az ártatlant, hogy nem is tud semmiről. Tán
főzetett magának valamit, vagy a patikába zavarta Nagy Zsófiát, mert az a
rabszolgája, azt abriktolja itten délelőttönként. De mán egy nem is elég, két
kölyök kell néki, éjnek éccakáján, de hogy mit hozathatott magának, a fene
tudja, oszt majd engedheti ki őket megint, ha végeztek. Ő nem szeret
árulkodni, de azért mégiscsak meg fogja mondani az igazgatónőnek.
Az alagsori folyosón, amin Székely végigjött, égett a villany. NE
KOPOGTASS! – mutatta a Zsófika új táblája. Székely bedörmögött a
lakásába. Dóra megállt.
– Várj meg itt – mondta Zsófi. – Megyek előre.
Állott szag volt a szobában, a nyirkos, hideg levegő ilyenkor éjjel még
dohosabban áradt, mint nappal. Mikor benyitott, eleinte csak a Pista bácsi
szuszogását hallotta. Feltapogatott a villanykapcsolóhoz, elégszer letörölte,
tudta, hol keresse.
Mikor világosság lett, Pongrácz felriadt. Felült, szeméhez kapta a kezét,
eleinte hunyorgatott, aztán csak nézett rá nagy szúrósan, de azért úgy, mint
aki álmodik, csak még álmában is haragszik valami miatt.
– Nem kell Pista bácsinak egy gyerek? – kérdezte Zsófika.
Pongrácz az órára nézett. Tíz óra hét perc. Zsófi van itt, csakugyan Zsófi, az
locsog éjnek idején.
– Nincs neki hova mennie, aztán nem tudtam máshova hozni.
Mi az istent hadar e? Hogy nem kell-i néki egy gyermek? Talán hozott
eggyet kaskába, oszt megsüti éjjelre. Az imént aszitte, álmodik, mer ezzel a
jánnyal álmodott az elébb is, de nem, itten van, itt mereszti a szemit, ni, oszt
csak locsogja a badarságokat. Dühbe jött.
– Hun a fenébe kóricálsz te éjnek idején?
Persze, nem kéne így ordítani rá, de nem tud másképpen. Nem haragszik
érte, nem is válaszol, lerázza a beszédet, mint kutya a vizet, mosojog, oszt
kezdi szétbontani az ágyat mellette. Szedi mán szét, ott a kispárna, a Marcsa
kispárnája, tuggya a nyavajás, hun áll a ciha, húzza mán felfelé. Hozott-e
néki komojan valami gyermeket? Dejszen kiugrik a gipszes lábával az
ablakon, oszt átalmászik a szenen. Elmentek ennek hazúról, a Balgának.
Fecseg-fecseg, hogy csak egypár napig, merhogy nincs szállása. Hát mi ű,
menhejj vagy ispotáj? Meg is vetette az ágyat, oszt nem kérdez semmit, ű
meg, vén marha, nem mongya ám néki, hogy kívül tágasabb, odahaza
rendelkezzék, nem ű. Jobb vóna mán deszkát árulni az ijennek, akivel még
egy csipet gyermek is azt teszi, amit akar. Csak ne verte vóna össze délelőtt,
bezzeg kisöpörné innet.
– Ki az istent hozol a nyakamra? – morogta. Emmegin valami zavaros
dolog lesz, mint minden, amit Zsófitul hall, az annya állása meg az a Halasi,
akibe Kis Andrást kűdte, máig se tuggya, ki az a Halasi, aki miatt annyit
gyötörte, ugyan avval is mire jutott a kőműves, lám, hogy nem gyütt le
hozzá, pedig üzent néki, igyosztán nem tudta megmondani néki, vigyázzik,
mer Zsófi a Nagy Gábor jánya, oszt akkor tán Halasi se altiszt a Muzeumba.
Nem gyütt, asse fogad szót, pedig földije, a Kapás Kisék onokája.
Emmán azér a teteje mindennek. Hát fut kifelé, oszt csakugyan behoz
valakit. Még hogy nem kéne-i néki egy gyermek? Kéne a pestisnek!
Behozta. Felült. Zsófika odament hozzá, s mintha csillapítani akarná,
párnájára tette a kezét, a másik gyermek ottmaradt az ajtóban. Nézett rá
mozdulatlan szemmel, ujja a kilincsen, mint aki mindjárt fordulna is. Hogy
eztet hun szedhette fel, de hiába faggatná, mikor mondott ez el néki
tisztességes úton valamit?
– Gyeride! – mondta az idegennek.
Az nem moccant, csak állt. Csupa por, osztán hátizsákja van, mint valami
vándornak. Hunnan a fenébül pottyant ez ide, hát dedó lessz űnálla
vénségire? De utájja még a gondolatát is annak, hogy itt szuszogjík mellette
valaki. Nem lélegzett idegen ebben a szobában tizenhárom esztendeje.
Kiszórja? Átajja kiszórni. Hun hál? Aszonta a Balga, nincsen lakása.
– Kotróggy haza! – förmedt Zsófikára. – Mindgyár üti a tizenegyet. Meg ne
lássalak ijen éccaka az uccán!
Miféle annya lehet ennek, égetni kéne, haggya kinn kóborolni éjnek idején!
Zsófika lehajolt hozzá, elkezdett a fülébe suttogni. Mennyen innet, vegye le
a karját a nyakárul, Erzsi susogott így mindig, hát mán minden jány
egyforma, ha suttog! Assusogja, fektesse le Dórát, osztán ne báncsa, mer
Dóra nagyon szomorú. Hogy a fészkes fügyülő fenébe ne volna szomorú,
mikor Dórának híjják, nem hínak így tisztességes embert. Osztán odamegy
a Feketéhez, megöleli, annak is suttog valamit, oszt mán fut is kifelé. Halga
csak, ordít mán Székely, az is törje ki a nyakát, mit rí a nyavalyás, úgyis
csak elhájasodik abba a nagy jólétbe, legalább teszen valamit a fizetésiér,
úgyse csinál semmit, piszkos, osztán mindig csak panaszkodik meg
árulkodik.
Az idegen letette a hátizsákját, de csak állt.
– Mit álsz ottan, mint a bálvány, éjnek éccakáján? Tán ijen mocskosan
feküdnél le? Ott a víz, mosdóggyál!
No, sovány egy féreg. Van legalább valamije, amit felvegyík éccakára?
Csak a fejit rázza, hogy nincsen, a fene ájjik belé, most másszík ki a beteg
lábával, keressen néki inget. No itten ugyan nincs sejem, az ű ingébe
elalhatik kivételesen, maj fődig ér néki. Dóra. Oszt kuka ez is, nem szól
semmit. Hunnan az égbül pottyant ez ide? Oszt ismerős a képe, azzavarja a
legjobban, hogy mintha látta vóna mán, de hol? Bebúvik az ágyba, fejire
húzza a paplant. No, azt lesheti, hogy ű maj lerángattya a fejiről, oszt
tudakojja, mi bajod van, jányom – kérdezze az istennyila, ű alszik. Egy
éccakát kibír vélle, de hónap vigyik el tülle, mer ű nem szálloda.
Tán meghótt, mer a lélegzete se hallaccik, nem is forog, pedig ismeretlen az
ágy. A görcs ájjík belé, minek gyütt a nyakára, tán hogy fülejje a neszeit?
Hun szette fel Kétbalkéz, mér nincs ennek hova mennie? Mégse hótt meg,
mer szuszog, igen fáratt lehet, a bakancsán áll a por, tán vidékrül gyalogolt
be, oszt az annya rí utána. Nem, nincs ennek annya, menhejjes ez, onnat
szökött el. Hanem rendre szoktatták, jobban, mint a Balgát, mer lám a
mosdót kimosta maga után, nem kellett ugráltatni, a ruháját is összerakta
szépen. Elaludt, most az arca is kibukkant mán a takaró alól. Így, fektében
nem is ojan rút, mint amijennek először látta. Na most hálótársa is van, de
nagy úr lett vénségire.
Kilépett az ágyból megint. Megfogta a Fekete hátizsákját, megtapogatta.
Ugyan mi ennek a vagyonnya? Kinyitotta, kirakott belőle mindent az
asztalra. Nem volt sok. Egy piros pulóvert talált a zsákban, egy fogkefét,
egy prémből való nyulat meg egy ötödikes magyar olvasókönyvet.
19 Reggel Anyának költenie kellett, annyira álmos és fáradt volt, hogy nem
ébredt fel magától. Anya úgy költötte, mint egy idegent, mint egy vendéget,
megrázta a vállát, s mikor felnézett, ment is vissza a maga szobájába,
anélkül hogy szólt volna hozzá. Anya nem sejti, hogy tegnap este ő is
odajárt, mert kapuzárás előtt sikerült hazaérnie, s Anya akkor még nem volt
itthon; jóval éjfél után jött meg, hallotta, mikor kinyitotta az előszobaajtót.
Anya úgy ment el, hogy nem csókolta meg, voltaképpen nem is beszélt
hozzá, csak annyit mondott, vigye el az aktatáskát Kató néniékhez, adja le a
házfelügyelőnél, és délután legyen itthon tisztességes időben. A táskát?
Még ha el is merne menni a Kálmán bácsiék házáig, akkor sem hagyhatja a
házfelügyelőnél, mert az felviszi Kató nénihez, és Kató néni mindig
mindent kinyit, a Marianne tolltartóját éppúgy, mint a Kálmán bácsi
hivatalos leveleit. Kató néni mindenkinek kiforgatja a zsebeit is.
Ha Kálmán bácsi a táskával indult útnak, akkor abban útiholminak kell
lennie, amit Kató néninek nem szabad meglátnia. Voltaképpen a Múzeumba
kellene beadni, de oda se mer elmenni, mert a kapus megismeri, és hátha
Kálmán bácsi éppen akkor jön kifelé – nem. Úgyis azt hiszi róla mindenki,
hogy megbolondult, Kálmán bácsi leginkább. Talán Zacskófejű. Zacskófejű
úgyse ment el tegnap, annyit talán hajlandó lesz megtenni, hogy beadja a
táskát annak a kövérnek, aki a portán ül.
Anya ma elfelejtett cédulát hagyni, mit vásároljon, sőt pénzt se tett ki,
persze lehet, hogy nem véletlenül, hanem így döntött. Talán így akarja
megüzenni neki, ilyen némán, hogy most már minden kapcsolatot
megszakít vele, és gondoskodni sem akar róla ezentúl. Szegény Anya,
milyen árva lehet ő is, mióta Apa nincs! Úgy látszik, ma sem fog itthon
vacsorázni. A perselyében van pénz, kiveszi, hoz tejet, kenyeret, és hoz tíz
deka szalámit is, az eláll, még ha Anya nem enné is meg. Ha Pista bácsi
nem verte volna össze tegnap, akkor a négy forint, amit nála keres, elég
lenne a legszükségesebbekre, de így szó se lehet arról, hogy elfogadja. Míg
a perselypénz tart, nem töri a fejét, ha meg elfogy, körülnéz valami munka
után.
Cipelte az aktatáskát meg a szatyrot. Már messziről megpillantotta
Zacskófejűt, aki leintegetett neki. Milyen jó kedve van, nem tudja, mekkora
bajt zúdított rá. Minek is nem teljesítik az emberek az ígéretüket? Ha
Zacskófejű elmegy és intézkedik, nem lett volna számkivetett belőle.
– Na – mondta Zacskófejű, és csak úgy villogott a foga –, elkőtt mán a
házatok?
Csak nézett rá. Zacskófejű hahotázott.
– Ugyi, hogy nem ivott annyit, mint szokott? Hányra ért haza, mongyad?
Hétre azér csak otthon kellett lennie, akárhogy is dübögtek.
Kiről beszél ez? És hogy nevet, majd’ kiesik a korláton.
– Osztán ne féjj te tülle, mer rongy ember az, anyádnak is mongyad meg, ne
féjjen. A Múzeom, akkényesítette el, de lehet ám vélle beszélni, mer gyáva
is a végtelenségig, osztán ne haggyátok, hogy riogasson. Mondd meg az
öregnek is odalenn, hogy valami bulgárfélék jártak kinn, de nem ivott, csak
egy rumot, osztán nincsen baj, csak az, hogy ojan hazug. Azt ne tanujjad
meg tülle, érted?
Zuhogott rá a sok szó. Zsófika csak nézett. Szóval, Zacskófejű járt a
Múzeumban, s most azt hiszi, valami nagy szívességet tett neki, amiért
hálásnak illik lennie. De mit? És hol volt? Kivel beszélt? Megint valami
iszonyú félreértés, de nem lehet szólni. Zacskófejű másnál járhatott, mással
beszélhetett, mint kellett volna.
„Csuda érzékeny gyerek e – gondolta Zacskófejű. – Sápad-pirul, pirul-
sápad, osztán csak makog, hogy köszöni.” Hátiszen szívesen tette, nem is
vót ojan nagy dolog, meghát az embernek segíteni kell az ijen kisgyereken.
Az öreghe le se mén egypár napig, azt ne higgye rulla, hogy hálát vár, vagy
mit. Fütyülni kezdett, folytatta a munkát. Vajon csakugyan annyi tejet iszik
az a Révész? Ugyan micsinálhat a hasába az a sok tej meg pálinka?
„Ezek után nem merem megkérni, hogy menjen vissza a Múzeumba –
gondolta Zsófika. – Teljesen lehetetlen. Ha a táskát elküldeném vele,
rájönne, hogy valami felesleges dolgot csinált. Nem, mást kell kitalálni.
Egyelőre jó helyen lesz Pista bácsinál.”
Mikor leért az alagsorba, az jutott eszébe, hogy most már jó volna bevenni
azt a cédulát az ajtóról. Eddig, ha bejött valaki, kopogtatás nélkül
bemehetett Pista bácsihoz, de most, hogy Dóra ott van, nem lehet. Dórát
egyelőre senkinek sem szabad meglátnia. Le is szerelte a táblát, és
beledobta a szemetesládába. Bent a megszokott kép fogadta, valaki
bevetette a másik ágyat, Pista bácsi kinn ült a kisasztal mellett, s a szoba
pontosan olyan volt, mint máskor takarítás előtt. Zsófi köszönni is
elfelejtett, mikor körbebámult: Dórát nem látta semerre. Csak nem szökött
el innen is?
– Gyerelő! – mondta Pista bácsi. – Mondtam, hogy Zsófi, oszt nem hitted.
Ismerem a lépésit.
Dóra a kisudvarról került elő, a szenet behurcolta a cipőtalpával, Zsófika
alig győzte felseperni. Most jó lett volna kérdezősködni, mennyit mondott
el Pista bácsinak, vagy tanácsot kérni, mit kezdjen a táskával, de nem
lehetett, mert Pista bácsi csak úgy zúdította az utasításokat, neki kellett
állnia a reggelifőzésnek, még jó, hogy maradt tegnapról tej, különben
futhatott volna a kisboltba, hogy vegyen.
Dóra ki se nyitotta a száját, és nem itta meg a kávét, a vajas kenyérhez se
nyúlt. „Jobbho vagy szokva? – gondolta Pongrácz. – Ha nem eszed, nézel
rá.” Zsófi azt remélte, segíteni fog a takarításban, de nem segített, csak a
párkányra ült, és a könyvét lapozgatta. Pista bácsi oda-odapillantott rá. Csak
teszi, hogy olvas, mer az esze nem ott jár, verdes a pillája, nyugtalan. Figyel
ez a köjök a jófene tuggya, mire, egyre vár valamit, abbul áll ki, hogy fél
meg vár. De mitől? És mire vár? Valamire igen nagyon, de ki tudná
megmondani, mi lehet a, tegnap este óta nem nyitotta ki a száját, csak azt
tudakolta, merre van a vécé. Ijen némát nem szültek még erre a világra, jó
vóna gyilkosnak, mer ez oszt tud titkot tartani. Oszt hogy elnézi, hogy ez a
másik ugrál, a Nagy Gábor jánya, no meg is van ű áldva ezekkel, oszt még
szólni se mer Zsófinak, hogy vigye innet ezt a némát, mert nem fizet néki,
hát csak szívességet tesznek egymásnak, az isten verje meg.
A Fekete ott ült a párkányon, az Erzsi párkányán, mámmeg leereszti a
könyvet, oszt néz. Hunnat hurcolhatta ide a Balga azt a szép aktatáskát, oszt
hogy teli van, még emelni is rossz, ugyan minek néki a, most meg mán
beteszi az ágy alá. A tejet is igen nézi, mint akinek üres a hasa, hát igyék, az
istenfáját, ű nem sajnájja, igyék, oszt szejje a kenyeret. No jó étvágya van,
ha nem vóna szégyen azt gondolni az annyárúl, hogy nem ád néki ételt,
asszinné, éhezteti.
Ni, mekkorát lobog a szeme, pedig nem akart nékik rosszat, ű igazán úgy
véli, nem jó egész nap idebe a gyereknek, minek kell ettűl úgy
felháborodni. Mér gurul dübe, ha aszongya néki, vigye magával a Feketét a
csarnokba, mennyenek levegőzni? Úgy lesz a, mint gondolta, megszökött a
Fekete a javítóbúl, oszt körözik, azér búvik el, ha zajt hall, ha lépések
kopognak, uzsgyi, már kinn is van a kisudvaron, oszt lapul. Nem ok nekül
teszi.
Hát ha a Balga egyedül akar menni, egyedül megy. Akkor a Fekete
maraggyon vélle, oszt elmosogathattya az edényt, míg a másik odajár
vásárolni, nem törik le a keze. Dóra. Még szólítani se tuggya. Hogy is álna
rá valakinek a nyelve ijen névre, hogy Dóra?
– Nincsen néked másik neved? – kérdezte, mikor Zsófi behúzta maga
mögött az ajtót.
Ni hogy néz rá, mint a vad, oszt a szemibe hazudik, mer aszongya, nincsen,
pedig mindenkinek kettő van, egy kereszt meg egy másik, de fél e tülle,
láttya a képin, attúl tart e, hogy felaggya a rendőrnek. Mostmán bizonyos,
nagy baj van vélle, oszt retteg, hogy a nyomára lelnek. Jól van, akkor
megvárja a mosogatással Zsófit, ű ugyan ki nem mongya azt, hogy Dóra.
Oszt ha ennyire nem bízik benne, mehet az istennyilába, lám, Zsófi tutta,
hogy eldughattya nálla, pedig hogy elrakta tennap, emmeg csak a szemit
mereszti, oszt nem szól semmit. De utálatos! Halasirúl is meg kelletett vóna
kérdezni, hogy kicsoda hát voltaképpen, oszt ugyan mire jutottak vélle, de
mindent kivertek a fejibűl a nagy titkolózással. A Balgának se szólt, hogy
vegyík ma több ételt, pénzt is csak annyit adott néki, mint máskor, pedig
mostmán itt a Fekete is, még maj keveset hoz, oszt vagy neki nem jut étel,
vagy a Feketének. Ű nem tud utánna menni, a Fekete nem mér, hát majd
fordíthattya vissza, ahogy gyütt.
Nem kellett visszaküldenie, Zsófi magától rájött, hogy mindenből többet
kell vennie. Most, míg Anya nem intézkedik, legjobb, ha ő is itt eszik; hátha
holnapra se hagy neki ebédet, hátha Anya úgy határozott, hogy az ilyen
rossz gyerek, aki becsukja a rokonát a Múzeumba, keresse meg maga a
kenyerét. Egyáltalán nem vette rossz néven, csak nyugtalan volt, mert mi
lesz, ha a hetvenkilenc forintja elfogy, ennyi volt a perselyében.
Három személyre vásárolt, az elárusító segített kiszámítani, miből mennyi
kell. „Lám, Zacskófejű mégiscsak elment – jutott eszébe megint –, csak
éppen nem jó helyre, Zacskófejűvel is az történt, mint Pista bácsival,
másnak nézett valakit.” Hirtelen iszonyúan megkönnyebbült. Zacskófejű
egyszer egy szép körtét hajított neki az állványról, meg elment a Múzeumba
is, nincs ő teljesen egyedül. Ilyen kisgyereket ugyan nem látott az
építkezésnél, mint ő, de hátha Zacskófejű szerez neki valami könnyű
munkát. A hetedikeseket már elengedték nyáron, és ő hatodikba megy az
idén. Vizet hordhatna a munkásoknak, vagy segítene téglát adogatni,
akármit. Ha akarják, esetleg főzne is, akkor nem kellene átjárniuk a
Hordóba, vagy zacskóból ebédelni, mint Kis Andrásnak.
Szegény Anya, milyen istencsapása is lehet ő! De borzasztó, hogy sose
lehet megmondani neki, mi történt. Anya csak bánkódnék, hogy ártatlanul
verte össze. Most bent sül ebben a melegben az Intézetben, és úgyis annyi
baja van, most már igazán csak egypár napig lesz még ott, s mehet
valamelyik iskolába, pedig annyira nem szereti.
Anya ebben a pillanatban az utcán volt és rohant. Futott hazafelé, és annyira
sietett, hogy nem volt türelme járműre várni. Az I. kerületi Tanács
személyzeti osztályára hívatták, hogy megbeszéljék vele, hol helyezzék el.
„A továbbiakban már a Tanács fogja intézni – mondta Dobay előzékenyen.
– Mi a lakása körzetét kértük.” Milyen gyöngéd! Nem a Tanács felé tartott,
hanem haza. Anya úgy futott, hogy a haja rácsapzott a tarkójára. Reggel
nem tett ki pénzt, a gyereknek nincs mit ennie, éhen fog dolgozni annál a
Pongrácznál, s mikor fáradtan hazamegy, nem várja étel, tegnap nem főzött
semmit. Még reggel is úgy szégyellte magát a tegnap délután miatt, hogy
nem mert ránézni, csak elfutott, és nem intézkedett semmiről. Most mit
gondolhat róla? Beszólhatna ahhoz a Pongráczhoz, de hátha az iskolában
összetalálkozik Szabó Mártával, aki állítólag a helyére kerül az Intézetben.
Nem, ezt a találkozást egyszerűen nem tudná elviselni!
Boldogtalan kis Zsófi, azzal az ügyetlen, elvágott kezével! Kálmán volt a
hibás, minek hurcolta ki a műkincseket. Még azt se lehet pontosan tudni,
hogy a gyerek vágta-e rá valóban az ajtót vagy sem. Majdnem hihetetlen.
Ha így józanul elgondolkozik rajta, az is lehet, hogy Kálmán rántotta be
véletlenül, vagy valami léghuzam becsapta. Micsoda keserves estéje
lehetett tegnap szegénynek, és még nem is beszélt vele, nem is mondatta el,
hogy volt hát, csak azt tudja, amit Kató ordítozott, pedig Kató csupa
rosszindulat, és mindig csak a magáét fújja.
Most ott az a kisgyerek, takarít az öregembernél, hazamegy, nem lesz
ennivalója. Valami hideget vesz neki, mert főzni nem ér rá; aludttejet,
cukrászsüteményt, gyümölcsöt, egy kis sajtot. Olyan meleg van, hogy nem
fontos a hús vagy a főtt étel.
A lakás tisztán, hűvösen várta, Zsófi kitakarított, mielőtt elment volna
hazulról. A jégszekrény ajtaja félig nyitva volt, akkor hát benézett, és
kereste az ebédjét, persze, hiába. Szegény! Lerakta az asztalra az ételt, sőt
meg is terített, a Zsófi kis hófehérkés készletébe tálalt, még a gyümölcsöt is
megmosta, aztán az asztalt leborította tüllhálóval. Ha nem üzeni meg, mit
csináljon az étellel, még majd nem mer hozzányúlni. Hagyott egy cédulát a
konyhában, hogy itt az ebédje, egye meg.
Most tovább el fog maradni, mint az Intézetben gondolják, de nem érdekli,
nem őt. Úgyis elmegy, minek legyen szorgalmas, hiába iparkodott annyi
esztendeig, mégis kitették. Pedig rá nem mondhatnak semmit, ő belát
mindent. Most is belátta, hogy hibázott, előbb büntetett, mintsem ismerte
volna a tényeket a gyermek megvilágításában is. És hogy büntetett? Ahogy
nem szabad, amit ő ítél el a legjobban, és amire magyarázat ugyan, hogy
agyonkínozták és agyonidegesítették az utóbbi napokban, de nem mentség.
Ha valaki anya, nem lehet ideges; ezt ő írta valamikor, és állja és vállalja is.
Most is itt van, elhozta a gyerek ebédjét, rá igazán nem mondhatnak
semmit.
Megfésülködött, megmosta az arcát, sőt át is öltözött. Ha Dobaynak nem
tetszik, nagyon sajnálja. Izzadtan, gyűrötten nem hajlandó jelentkezni a
személyzeti osztályon. Bevett egy szevenált is, mielőtt útnak indult, a friss
ruha, és az a tudat, hogy a gyerek nem marad ebéd nélkül, lecsillapította.
Mikor felment a személyzetire, már teljesen nyugodt volt.
Igen, tudtak az ügyéről. A tisztviselő előtt több papírlap feküdt, de nem
nézett beléjük, inkább őt figyelte, míg beszélgettek. Ebben a nyári
időszakban tulajdonképpen semmit sem jelent még az átsorolása, inkább
csak elméleti dolog, az iskolai munka szeptember elsején kezdődik.
Bizonyára örömmel hallja, hogy iskolához kerül. Nagyobb öröme nem is
lehet olyan valakinek, aki állandóan és rendszeresen gyermekekkel
foglalkozik az írásaiban, mint ha sokat megismer belőlük, több évfolyamot.
Lehet, még jobban meg fogja szeretni új munkahelyét, mint a régit.
Anya nem válaszolt, csak hallgatta. Ezen túl kell esni, itt nincs már
lehetőség, hogy megváltoztassák, ami történt. Minél hamarabb túl lesz rajta,
annál jobb. Ha az ember ellenkezik, azonnal meg akarják győzni, nem
érdemes. Kár az időért. Mondja el a magáét az előadó, aztán hadd menjen el
innen.
– Látom, egyelőre nem könnyű megbarátkoznia a gondolattal – hallotta, s
felnézett. – Majd egyszer visszajön hozzám, és azt fogja mondani, igazam
volt.
Gondoljon, amit akar, jövendöljön is, ha kedve tartja. Anya úgy ült, mint a
bálvány.
– Ismerem a tanulmányait – mondta az előadó. – Nagyon értékesnek
találom a munkásságát. Képzelje el, mennyi új adat birtokába jut, ha
egyszer belülről is megismeri az iskolákat.
Anya azt felelte, ismeri eléggé, neki is van iskolás gyereke.
– Egy gyerek csak egy gyerek – mondta az előadó, és megkínálta
cigarettával. – Ott majd sokféle gyereket fog találni, egy negyvenes
létszámú osztályban negyvenfélét. Majd meglátja. Én is iskolából kerültem
ide. Nekem bizony még ma is hiányzik.
„Akkor minek ülsz itt? – gondolta Anya. – Miért nem mégy vissza? Minek
engem küldesz, nekem dicséred?”
– Titokzatos világ az – állt fel az előadó. – Én hiszek a nevelésben, pedig
nem akarom azt mondani, hogy nem lesz sok gondja. Ma mesélte valaki az
oktatási osztályon, mennyi a baj a gyerekekkel. A szülők nem törődnek
velük, a család elhanyagolja őket, az iskola nem tud mindent megoldani.
Éppen ma írtak át az Oktatásinak valami csúnya fegyelmi ügyben. Egy
kislány botrányt csinált valami közintézményben.
Anya elfojtott egy ásítást. Hatni kezdett a szevenál.
– Rossz gyerek is van, nem akarom áltatni. Csak majd rá fog jönni, hogy
minden csíny mögött van valami, ami távolabbra mutat, minden látszólag
értelmetlen cselekedetnek van magyarázata. Maga könnyen meg fogja
találni, hiszen akkora elméleti tudása van. És aztán lesz majd sok öröme is.
Ó, mennyi öröme lesz!
Most ott állt valami iratszekrénynél, rátette a kezét az egyik fiókra.
– Járt a múltkoriban nálam egy gyermek. Egy kislány, nem lehetett több tíz-
tizenegy évesnél. Jött, mintha világéletében hivatalokban ácsorgott volna.
Bekopogott hozzám. Sose fogom elfelejteni.
Anya megmerevítette a hátát. Most jönnek a történetek, ez olyan mesélős
természetű. Ahelyett, hogy megmondaná, melyik iskolában jelentkezzék,
szórakoztatni akarja. Mindig idegesítette, ha valaki kis történetekkel
próbálta mulattatni.
– És miért kereste? – kérdezte udvariasan.
Az előadó elmosolyodott, aztán megint komolyra vált.
– Nyomozni jött. Nem mondom el a részleteket, mert folyton úgy érzem:
titok. De majd meglátja, mennyi hasonló élménye lesz magának is. Még
nem tudom megmondani, melyik iskolába kerül; ha Szabó Mártát sikerül
megnyernünk az Intézetnek, akkor az Apáczai Csere téri lánytagozathoz.
Ha nem, akkor talán a Délibáb utcaiba.
Anyának annyira elváltozott az arca, hogy észrevette. Nem, semmi, felelte
Anya, csak az, hogy az Apáczai Csere térre jár az ő lánya is. Igazán? Hát
akkor talán ezt kellene keresztülhajtani, annak az iskolának a testületét
bizonyára jól ismeri, a nevelőkkel jóban van, nyilván gyakran bejárt
érdeklődni a kislány után. Bizonyára örülne, ha ott dolgozhatnék, ahol a
gyereke van, egész nap a közelében lehetne, ellenőrizhetné. Tíz napon belül
eldől, mit válaszol Szabó Márta, akkor azonnal értesíteni fogja. Addig csak
élvezze a szabadságát, úgy tudja, úgyse vette ki még eddig.
Olyan melegen fogott vele kezet, mintha a legjobb barátok lennének. Anya
kinn csak nekidűlt a folyosó falának, és lebámult a Tanács udvarára.
Apáczai Csere tér! Ő legyen a Márta utódja! És milyen romantikus
ígéretekkel csinálja a szája ízét: „Sokfajta gyerekkel fog találkozni…” És a
históriái! Vizsgálat egy csíny miatt, meg egy megható kislány, aki
nyomozni jár. Legalább becsülje annyira, hogy megkíméli az anekdotáitól.
Különös, hogy némely gyermeknek milyen határozott jellege van, kész
karaktere: rossz gyermek – jó gyermek. Az övé olyan suta, semmilyen.
Milyen furcsa, mióta megverte, százszor jobban szereti.
Ideje visszamenni, nem mintha Dobay érdekelné, de becsületből.
Anekdoták… Hülyeség. Hogy is hívták ezt az előadót? Ott a táblája.
Fehérvári.
20 Zsófi körülbelül akkor ült ebédhez, mikor Anya visszaindult az
Intézetbe. Dóra ismét nem segített semmit, csak éppen hogy leszállt az
ablakpárkányról, leült a zsámlira, de onnan is csak figyelt, le nem vette a
szemét az ajtóról. Pista bácsit úgy idegesítette ez az örökös fülelés, hogy
alig tudott enni. Pedig jót főzött a Balga mára, eleget is, a fene érti, mitől,
de okosodik, több ételt vett, oszt nem is mondta néki, no, maj megaggya az
árát. Eszik is mán, nincsen az üvegdoboz, amit először bontogatott, bezzeg
nyeli az ételt. A báttyával sincs mán baj, aszongya, elintézték. Oszt ki? Kis
András? Nem, aszongya, ű. No akkor hát azér nem gyün a kőműves, azér
nem tojja le a képit. Pedig szeretne szót érteni vélle is.
Ű ugyan nem szokott instálni senkit, de az a köjök ott este óta nem nyúlt
ételhez, most meg nem eszi azt a jó kelkáposztát. Mégiscsak ki kék rakni
néki, ha teccik, ha nem. Ha mán befogatta, ne maraggyon éhen, akármijen
betörő.
Ni hogy néz, mereszti a szemit, a száját meg összecsukja. Maj szétfeszíti,
oszt ledugja a torkán, mit gondol e, tán koplalni fog űnálla? Ordított ő mán
nagyobb emberekre is, Kétbalkézre mindennap, meg is tanult enni a
nyavajás. Elébb maj szépen szól néki, osztán ha akkor se fogad szót,
csúnyán.
– Mér nem eszel, mongyad?
A Fekete csak nézett. Zsófi susogott valamit a fülibe. Hinnye a teremtésit,
hát mi az ű asztala, hogy mer itten susogni, osztán mit képzel, hogy néki
enged a Fekete, annak meg, aki az ételit aggya, nem?
– Tömd a fejed, mer befogom az orrodat, oszt beléd dűtöm.
Dóra letette a kanalát, és összeszorította a száját. Nem lesz könnyű
feltápászkodni ebben a harisnyában, de feltápászkodik, úgy kapja szájon,
innét nem éri el jól. Moccant, mikor Zsófika elkapta a kezét. Ni a hitvány,
még szoríttya, oszt megin makog, mint a nyúl, hogy ne báncsa, a szeme
csupa könny, no, szeretheti ezt a betörőt, ezt a világba szalajtottat, oszt el
nem engedné a kezit, ű meg nagy marha létire, haggya, mintha le nem tudná
rázni magárúl, amék percbe akarja. Rebeg, hogy ne báncsa, meg ne verje
Dórát, a Fekete meg csak néz rá, oszt mosse foglajja ám jóba magát, hanem
felugrik az asztaltúl, oszt megyen a kiöntőhöz.
Fél tülle, no igaza van, ijen még nem történt ebbe a házba, hogy valaki
hamarább felkejjík az asztaltúl, mint ű megengedi. Csak a háta láccik meg a
haja, nyittya meg csavargattya a csapot, csorgattya a vizet. Csak csorgassa,
nem ű fizeti, ingyen van.
– Mi az istennek nem kell az étel?
A Fekete nem moccant. Most oldalról látta az arcát, előrebukó haját, kurta
orrát. A kiöntőben csorog a víz, alátartotta az ujjait, úgy eregette, azokon át,
a kagylóba a vízsugarat. Most végre megismerte.
Úgy meglepődött, hogy belelódult a szíve. Hány éve nem dobbant ekkorát?
Ő csak káromkodni szokott, mérgelődni, néha-néha odacsap. De
meglepődni? Megrendülni? Csak nézte a Feketét a kiöntőnél, s egyszerre ott
látta mögötte a szapulós kutat, a lófarkas Lembergert, ahogy ment, Hidasba
fogódzva, és a tanárnőt, aki semmit se tudott Zsófikáról. És látta a két férfit
meg a nőt is, akinek virág volt a kezében, s aki elől a gyermek lehúzódott a
kút kagylója alá. Most már letette a kanalat ő is.
A Balga felállt, odament hozzá, odasimította a száját a füléhez, és elkezdett
susogni. A susogása olyan forró, mintha láza volna, de nincsen, az ijen
jánynak nincsen láza ijenkor, accsak fél meg reménykedik, attúl ojan parázs
a lehellete. A Fekete a csapot kínozza, nem néz ide mosse.
Mit zagyvál ez a Zsófi? Hínnye azt a keserves mindenségit a világnak, hát
mi az ű háza? Vendégfogadó, ahun pénzér falnak? „Azért nem eszik, mert
nincsen pénze” – ezt suttogta Zsófi. Most mingyár odamegy és
agyoncsapja, az ijennek úgyis allesz a legjobb, kiféle lehet ennek az annya,
ha éccakáig odakódorog, oszt azzal a szemét Seres Karcsival barátkozik,
meg a rövid ujjú ingeset ölelgeti a kapu előtt. Tülle szökött hát el, no nem
csodájja.
Valahonnan, iszonyatos messziségből, visszacsengett a fülébe egy mondat.
„Azér nem eszik… Azér nem eszik… Nincsen pénze. Nincsen pénze…” És
hirtelen nem vót sehun a Fekete, csak ű vót, a Pongráczék legkisebbik fia,
ült a kiöntő alatt. Akkortájt egy műhejbe szógált, de megpattant onnat, mer
nem állhatta a mesterit, hát felgyütt erre a buta Pestre, ahun minden kűbűl
van, az udvar feneke is kűbűl. Terka ángyánál kért szállást, míg mán nem
lél valami munkát, azok meg ettek, mikor ű megérkezett, mer hogy azoknak
jól ment a soruk. Ű szégyellős vót, oszt érezte, hogy a nyakukra gyütt
nékik, pedig nem is hítták, osztán, hogy a család körülülte a tálat, oszt leste,
kinek jut mejje, kinek combja, ű váltig hajtogatta, hogy nem éhes, csak
fáratt. Nyelt közben akkorákat, hogy maj kijukadt a hasa. Nem is attak néki
semmit, mer Terka ángya fösvény vót, mint az evet, oszt amazok faltak, ű
meg ült, nyelte az ékoppot, oszt egész éjjel rítt magába a kamrába, ahová
fektették, hogy mér is ijen szívtelenek, lám, elhitték néki, hogy nem is éhes.
– Gyeride! – mondta.
A Fekete nem moccant, csak állt.
– Meghíttalak, oszt a vendégem vagy, oszt vélem eszel. Értetted?
A fene ájjík belé, hogy ennek is ijen nagy természettye van, még instáltattya
magát. No, nem éhenkórász, nem is kuncsorgó. Az ojanokat mindig útálta.
– Siket vagy? – szólt rá megint, s a Fekete még mindig nem mozdult, de a
szeme nem volt olyan vad már, szelídült valamelyest, s ettől ő is vidámabb
lett, majdnem elnevette magát. Mégijet, ekkora csipet, osztán mijen, ni!
Nem eszik, ha nem instájják.
– Maj, ha néked lessz, te hívol meg éngem. Akkor visszaeszem.
Rakott a tányérjára, Kétbalkéz meg újra átölelte a nyakát és susogott. De
útájja, mikor így susognak a fülibe, csiklangya a lehellet. Hogy azt is kék
még mondani, hogy nincsen néki terhire, mer bizonyosan rosszulesik
Dórának, hogy csak úgy a nyakára gyütt. No még csak ehhiányzik,
udvarojjon tán néki? De nem tudott igazán haragudni. Nem potya ez a
Fekete, tuggya a tisztességet.
– Énnálam ellehetel – mondta neki –, nem zavarol te itten senkit. Oszt míg
itten vagy, nem zargathatnak el, mert itt én parancsolok. Egyél, mer
megcsaplak!
A Fekete leült, felvette a villát. Pista bácsi csak nézte. Mióta nem evett
meleget ez a boldogtalan, hisz úgy fal, mint az állat. Dejszen kiürült a tál,
még jó, hogy néki nem nagy az étvágya, mer ugyan kitakarították elülle.
Tán Nagyéknál se főztek? No, vájjék egésségükre!
Zsófi kapkodta a mosatlant, s most először, mióta ott volt, a Fekete odament
mellé. Átölelte a nyakát, összedugták az orrukat, nem szóltak semmit, de
tán értették egymást így is, mert csak hallgattak, néztek lefelé a földre.
Aztán a Fekete fogta a vájdlingot, Zsófi meg a törlőt, a Fekete elkezdett
mosogatni, Zsófi törülgetett; mire a végére értek, és Zsófi a helyére rakott
mindent, a Fekete megmosta a kezét a kiöntőnél, odament hozzá, és azt
mondta: „Köszönöm.”
Mennyík az istennyilába, mit köszönget itt űneki? Morgott valamit. Akkor a
Fekete elfordult, elpenderült tőle, megfogta a szoknyája két szélit, és azt
kezdte énekelni: Csipkefa bimbója kihajlott az útra. Zsófi is vele dúdolt,
osztán hogy tuttak énekelni, a Fekete méjen, Zsófi meg magasan, a
vájdlingot leborították a nedves törlőruhával, a Fekete megölelte Zsófit,
elkezdtek nevetni. De Zsófinak letelt az ideje, összekapta a holmiját, oszt
futott, a Fekete meg kibontotta a copfját, megfésülködött, osztán leült a lába
mellé a zsámlira, ott kuporgott, mint egy kiskutya, míg ű az újságot olvasta.
De még akkor is dünnyögött azon a fura méj hangján, hogy Csipkefa
bimbója…
21 Szerdán Szabó Márta nem azért volt bent az iskolában, mert mindennap
benézett, hanem igazgatóhelyettes lévén, a szerda volt a fogadónapja. Azzal
kezdte a munkát, hogy válaszolt a hivatalos levelekre. Az első posta mindig
kézbesítőkönyvvel érkezett a Tanácstól, s többnyire olyan határidővel
kívánt valami adatot, hogy a levél kézbesítésekor már el is késtek a
válaszadással. Mikor az I. kerületi Tanács Oktatási Osztályának bizalmas
jelzésű borítékját meglátta, első pillanatban azt hitte, a légvédelemről kap
intézkedést, ezt mindig nyár végén szokták küldeni. De tévedett. Az I.
kerületi Tanács Oktatási Osztálya jelentést kért az iskola igazgatójától Nagy
Zsófia VI. osztályú tanuló ügyében, aki az Országos Éremmúzeum
igazgatójának telefonértesítése szerint hétfőn délután öt órakor az
Éremmúzeum egyik tisztviselőjét, Haller Kálmánt – aki egyébként rokona
–, bezárta a Múzeum páncélhelyiségébe, egy értékes aranypénzt hanyag
módon a hamutartóban helyezett el, majd anélkül, hogy segítséget kért
volna a kapustól, elhagyta az épületet. Ha a hivatalsegéd észre nem veszi a
történteket, súlyos anyagi kár érhette volna a Múzeumot, és nagyobb fizikai
megrendülés nevezett tisztviselőt.
A Tanács arra kérte az iskolát, derítse fel az eset körülményeit, s ha csak
gyermekes csíny elkövetéséről van szó, figyelmeztesse a tanulót arra,
milyen kötelességei vannak embertársai iránt, és hogy kell megbecsülnie a
nép vagyonát. Tüdősné, az Oktatási Osztály vezetője azzal zárta levelét,
hogy az Éremmúzeum igazgatójának tájékoztatása szerint Haller Kálmán
minősítésénél is figyelembe fogják venni, hogy felelőtlenül és múzeumi
tisztviselőhöz méltatlan módon járt el hivatali teendői végzése közben, ez
azonban nem érinti azt a kívánságukat, hogy a sajnálatos ügyről minél
hamarabb kimerítő jelentést kapjanak.
Az irodásnak nem volt dolga, kötött. A testületi szoba üres volt, Hidast se
hétfőn, se kedden nem látta, csak a nagy Lembergerrel találkozott hétfőn, az
se köszönt neki, nem ismerte meg. Ment a hazafelé sodródó tömegben,
azzal a súlyos, álmatag pillantással, mely nem vesz észre semmit a saját
gondolatain kívül. Elszívott egy cigarettát, megint elolvasta a levelet.
Nagy Zsófia, hatodik osztályos tanuló. Az iskolai gyakorlat szerint most
azonnal menesztenie kell Székelyt a gyermekért, behívatni még valakit a
testületből, s előszedni Nagy Zsófia hatodik osztályos tanulót, mondja meg,
mit csinált. Addig az ember törheti a fejét, mint valami megfejthetetlen
rejtvényen, miért játszik Zsófi aranypénzzel, s miért csuk be valakit
valahová.
Ha Dóra tette volna, értené, Dórában iszonyatos szenvedélyek élnek, az
bosszúból, haragból, szégyenből vagy kétségbeesésből különb dolgokra is
képes. De Zsófi? Zsófi mint csínytevő, aki ilyen értelmetlen, durva tréfára
vetemedik? Zsófi, aki bezár valakit valahová? Igazoló jelentést kérnek. Jó,
majd megfogalmazza azt az igazoló jelentést. És Székelyt nem kell
messzire küldenie, mert ha azóta meg nem változott a napirendje, Nagy
Zsófia hatodik osztályos tanuló e percben az alagsorban van, Pongrácznál, s
feleletet próbál kapni egy félben maradt mondatra. Becsengette Székelyt.
Hát igen, idejár a kislány, látja mindennap, most ugyan éppen nincsen, mert
elment egy szatyorral, ilyenkor szokott vásárolni. Jó, hogy a tanárnő említi,
mert ő nem akar rosszat mondani senkiről, de az öreg már megérett a
nyugdíjra, amit a gyermekekkel művel, az azért botrányos, kérem. Hétfőn
éjszaka jöttek az épületbe, mert most már nem is egyet tart magának, hanem
kettőt; emez, Nagy Zsófia, csak délelőtt jár, de a másik az öreg lakásában
lakik, hogy mit keres nála, nem tudni, mert ha valaki arra megy, elbúvik.
Még ha szükségre indul is a folyosón, és látja, hogy van valaki az
alagsorban, mindjárt visszafut. Hétfő este óta van Pongrácznál, igencsak az
ő tanítványuk ez is, ő emlékszik rá, idejár, ez törte ki tavaly a második
emeleti folyosóablakot, aztán mikor előszedték érte Dobozival, csak
odavágta elibük a pénztárcáját, hogy vonják le az árát.
Dóra. Dóra itt van Pongrácznál hétfő éjjel óta. Ő hétfőn vacsoratájt
átszaladt hozzá, s a házmesterné azt mondta, ötkor elutazott a nénjével
üdülni. Most azonnal lemegy Pongráczhoz, míg Zsófi meg nem jön a
vásárlásból.
Az ajtóról hiányzott a tábla. Már nyitott volna be, mikor észrevette; úgy
látszik, az öregnek elmúlt az az igénye, hogy ne zavarják a kopogtatással,
most láthatólag azt kívánja, adják hírül előre, ha valaki be akar menni
hozzá. Kopogtatott. Egy darabig nem jött válasz, kopogott megint. Végre
Pongrácz kikiáltott, hogy „mingyár!”, s akkor az a furcsa érzés fogta el,
mint valaha gyerekkorában, mikor anyja a karácsonyfát díszítette, őt meg
kizárták az előszobába. Az ember nem hallott semmit, de tudta, érezte, most
történik valami az ajtón túl, valami, ami nem az ő szemének-fülének van
szánva. Ha most benyitna, meglátná Dórát. Azért kell várnia, hogy legyen
ideje elbújni. Vajon hova dugja Pongrácz? És miért? Miért?
– Tessék! – hallotta. Belépett. Pista bácsi az asztalnál ült, a lábát magasra
pockolta egy széken. Rend, tisztaság, sehol egy mosatlan tányér, a gáz nem
égett. Egyetlen ágy volt megvetve, Dóra nem volt a szobában. Azazhogy itt
volt, de nem látszott, csak a nyoma, a fogason ott lógott a hátizsákja meg a
piros szvettere, s Pongrácz úgy nézett rá, mint aki legszívesebben
megmutatná, merre van az ajtó.
– Zsófit keresem – mondta Szabó Márta. – Elküldte valahová?
– Vásárol.
Nem kínálta hellyel. A gyerek csak itt lehet, de hát hol? A szekrényben? Az
ágy alatt? Nem. Képtelenség. A nyitott ablakon, amely a kisudvarra nyílt,
rezgett a függöny. Persze, most ott ül a szén oldalában, és várja, hogy
elmenjen. Ha az ember átlép a párkányon, egyenesen a szén közé hág.
Fekete lehet a térde.
– Ha majd visszajön, küldje fel a tanáriba hozzám, valamit meg akarok
kérdezni tőle. Jobban van a lába?
– Megvagyok. Csak fáratt. Igen fáratt.
„Fáradt vagy, hiszem is, épp olyannak látszol, mint aki fáradt, ilyen élénk és
feszült nem volt az arcod, mióta ismerlek. Mindig egykedvű vagy,
unatkozó, harapós, most megtelt a szobád élettel, nem árnyak vannak
benne, hanem valaki, aki él, igazán él, és ott lapul a függöny mögött.” Most
mindjárt elmegy, mert Dóra fél, és Dórának nem teljesen egészséges a
szíve, az orvosnő megmondta, vigyázni kell rá, nem szabad félnie.
Zsófi egy jó óra múlva jelent meg, zsírszagú volt, kipirult. Elnézést kért,
hogy ilyen sokáig nem jelentkezett, de dolga volt odalenn. Nem tetszett
neki, hogy az igazgatói irodába hívatta, s mikor az ajtót is behúzta maguk
után, nyugtalanul tekintett rá, aztán kipillantott az ablakon, s akkor már nem
nyugtalan volt, hanem ideges és türelmetlen, mint aki vár valamit. Nézi az
utcát, a Katona utca felé néz, a kilences ház kapuját vizsgálja a téren.
Valakit vár. De kit várhat onnan?
– Kaptam rólad egy levelet – mondta Szabó Márta. – Itt van, olvasd el,
aztán mondd meg, mit válaszoljak a Tanácsnak.
Elolvasta, nem adta vissza, csak állt, s ha a szemét le nem süti előtte, azt
hihette volna, nem érti, nem érdekli, amit olvasott.
– Mondd meg, mit írjak? – unszolta Szabó Márta. – Mért csuktad be a
nagybátyádat?
Egy darabig még hallgatott, kötényét karmolászta, remegni kezdett a szája.
Juditnak remegett mindig az ajka az idegességtől. Végre, nagyon halkan,
azt mondta: „Csak.”
Csak!
Osztályfőnöki órán egyszer kiküldte, hogy zavartalanul beszélgethessen
róla a gyerekekkel, s elmagyarázta, ne tréfálják meg soha, mert Zsófi nem
érti a viccet. Amin más jót nevet, attól ő megriad, elbátortalanodik, nem
mulat együtt a többivel, azt érzi, megbántották, s még sutább lesz, még
szomorúbb. „Csak”! Zsófi!
– Jó – felelte azonnal. – Hát akkor majd megírom. Nem lesz valami jó pont
a számodra, elég rosszul tetted. Nem szabad ilyen vicceket csinálni.
Zsófi a szőnyeget nézte. Holtsápadt volt.
– Most akartalak felvétetni a csapatba, sőt mást is terveztem veled. Nagyon
örültem, hogy segítesz Pista bácsinak, szegénynek. Úgy sincs senkije,
hiszen tudod. Arra gondoltam, nyáron megtanulsz főzni, és ősszel
átvehetnéd a szakácsőrs vezetését.
Elpirult, sötétre pirult, most még mélyebbre horgasztotta a fejét. Ez most
nagyon fáj, a megcsillogtatott s azonnal el is vesztett lehetőség. De nem
szól.
– Anyád tudja?
– Igen.
– És mit szólt?
Nem volt válasz.
– Azt kérdeztem, mit szólt.
Zsófika ránézett, és váratlanul elmosolyodott. Érthetetlen mosoly volt, nem
logikus mosoly, volt benne valami nem jó, valami mélységesen szomorú.
– Megszidott – felelte nagy sokára, s végigsimította az arcát.
Döbbenten nézett rá. Judit megverte, világosan kiolvasható volt ujjai
rezzenéséből, abból a suta, nem tudatos mozdulatból, ahogy arcához kapta a
kezét.
– Hát most mondd meg, mit írjak a Tanácsnak?
– Azt – susogta Zsófika.
– Az igazat?
– Azt, amit mondtam.
Elvette tőle a levelet, összehajtogatta, betette a papírnyomó üveggömb alá.
Kinn az utcán megjelent a postás, a Szűcs Sutyi apja. Zsófi is meglátta,
mert most már megint kifigyelt. Többé nem is nézett rá, mozdulatlan
pillantását nem vette le a postásról.
Mit akarhat Zsófika a Szűcs Sutyi apjától?
– Mikor láttad Dórát? – kérdezte meg hirtelen.
Zsófika elszörnyedt. Szabó Márta elnézett a feje fölött, a papírvágó késsel
játszott, kettéhasított egy ívet. Most gondolkozik, hogy kerülhetné meg a
választ; igazat nem mondhat, hazudni nem fog. Hogy miért nem mondhat
igazat, nem tudja ebben a percben. De majd kiderül. Mindig minden
kiderül.
– Nemrégen – felelte Zsófika.
– Elutaztak – folytatta Szabó Márta. – Hétfőn délután. Tudsz róla?
– Tudok.
Tudott róla, hogy elutaztak, de valamivel többet is tud, hogy csak Viki ment
el egyedül. Dóra, nem érteni, miért, itt van Pongrácznál. Most egyszerre
hátat fordított neki, mert a Sutyi apja belépett, lecsapott egy csomó nyári
üdvözletet meg egy köteg Köznevelés-t.
– Elmehetek? – kérdezte Zsófika.
Kérdés nélkül sose szólt hozzá, főleg nem ilyenkor, mikor valami baj volt s
behívatták. Zsófi nagyon jól tudja, hogy az ilyen beszélgetés végét csak ő
szabhatja meg. Milyen postát vár ez? Ki írhat neki? Miért? Vagy nem is ő
várja, hanem Dóra? Persze. Dóra sem mer mutatkozni, és valami miatt nem
lakhatik otthon, hát az öregnél bújt el. De miért?
– Elmehetsz.
Visszafordult az asztalhoz. A postás és Zsófi együtt mentek ki, ő megállt a
testületi ajtajában, utánuk nézett. Zsófi eleinte hallgatott, aztán láthatólag
összeszedte a bátorságát, és kérdezett valamit a Szűcs Sutyi apjától. A
postás megrázta a fejét. Zsófi nem is ment le vele, csak álldogált egy
darabig a lépcső tetején, nézett utána, a kezét megint rászorította az arcára.
Aztán megérezte, hogy nézik, megfordult, meglátta Mártát, akkor lefutott a
lépcsőn, az alagsor felé.
Déltájt benézett Hidas. Le volt sülve, azt mondta, kinn járt a Szigeten, egy
darabig kerülgette, amit mondani akart. Szabó Márta figyelte, hogy próbálja
megfogalmazni, amit közölni készül. Ugyanazzal a tárgyilagos
érdeklődéssel figyelte, mint az imént Zsófikát. Bolond ez a Jóska, hiszen
nem tartozik számadással senkinek. Mikor kibökte, hogy augusztusban lesz
az esküvője, kezet rázott vele, sok boldogságot kívánt. Hidas mindjárt el is
ment, mintha csak azért jött volna, hogy könnyítsen végre a lelkén.
Olyannak is látszott a szamár, mint aki megkönnyebbült, hogy végre
túlesett a vallomáson. Bolond. Mintha bizony magyarázkodnia kellene.
Miért? Kinek?
Az irodás felvette a telefont, azt mondta: „Tessék maradni!”, és bejött.
Haller Kálmánné telefonált, hogy az unokahúga állítólag itt van az
iskolában, azonnal induljon, vigye vissza a nagybátyja aktatáskáját, a
kislány anyja azt ígérte, reggel, iskolába menet beadja, de sehol semmi.
Márta azt telefonálta vissza, hogy Hallerné legyen egy kis türelemmel, majd
intézkednek. Éppen Katóval vágyódik beszélni, hogy sikoltozzék és
panaszkodjék a fülébe. Megint becsengette Székelyt, és visszahívatta
Zsófikát.
Zsófi most azonnal jött, s az ajtóból megint az év eleji arca nézett rá, a riadt,
szomorú; valami letörölte róla azt az édes biztonságot, azt a nyugalmat,
mely beragyogta, mikor szatyrával, megvágott kezével felfutott mellette az
alagsorból, és átvette a kőműves körtéjét. Zsófi félt.
– Valami aktatáska miatt telefonáltak. Tudsz róla?
A gyerek bólintott.
– Állítólag ma haza kellett volna vinned.
– Haza.
– Miért nem vitted el?
Zsófi sokáig hallgatott, aztán azt felelte, nem merte beadni a Múzeumba,
nem akart találkozni Kálmán bácsival.
– Nem a Múzeumba kellett volna vinned, hanem a nagynénédnek.
Neki nem akarta. Nem lehet.
– Hogyhogy nem lehet? Miért nem?
– Nem lehet.
Most egyszerre megint előtte volt hajdani osztálytársa. Kató, a bizalmatlan,
a firtató, aki kiforgatja barátnői retiküljét, és elolvassa minden levelüket,
Kató, aki kiírja az osztálykönyv adatait, és hallgatózik a tanári szoba
ajtajánál, a konferencián, aki az ajtó mögül nézi, hogy csókolódzik
vőlegény bátyja Papp Judittal. Kató. Mi lehet abban az aktatáskában, amiről
Zsófika azt sejti, hogy nem szabad Katónak látnia?
Törte a fejét, mit csináljon.
– Hozd fel a táskát az irodába, innen majd elviszi a nagybátyád. Majd én
elintézem.
Zsófi elszaladt, aztán loholt vissza a táskával, letette elébe. Valami titok van
a táska körül, Zsófi-titok, Kálmán-titok.
A gyerek láthatólag megkönnyebbült, hogy átadhatta neki. „Csak Kálmán
bácsinak szabad odaadni!” – mondta kétszer is, mielőtt kiment. Megvárta,
míg behúzza az ajtót, aztán kinyitotta a táskát. Egy rövid viharkabát volt
benne, egy borotvakészlet, fogkefe. Az oldalsó rekeszben egyetemi
leckekönyv és Haller Kálmán doktori diplomájának másolata, mely azt
igazolta, hogy Magyarországi aranypénzek című disszertációja benyújtása
alapján a Pázmány Péter Tudományegyetemen doktorrá avatták. Egy
külföldi indexet is talált, a perugiai egyetem leckekönyvét; Haller két
félévet hallgatott művészettörténetből. A lapok között egy boríték, a
borítékban kétszáz osztrák schilling.
Elővette a Tanács levelét. „F. hó 22-én, hétfőn délután öt órakor…” Hirtelen
maga előtt látta a kilences ház házmesterét, aki paradicsomot evett, kinn
hűsölt a kapu előtt, mikor este átfutott Vikiéket keresni. „Ma ötkor vitte el
őket valami kocsi – mondta, és kiköpte a paradicsom zöldjét. – Bár vissza
se jönne egyik se!”
Visszacsukta a táskát, és akkor tudta már, miért zárta be Zsófika a
páncélszoba ajtaját hétfőn délután öt órakor, s azt is tudta, miért költözött
Pongrácz Istvánhoz hétfőn éjszaka Gergely Dóra.
Mielőtt hazament volna, felhívatta Haller Kálmánt, azt kapta válaszul, nem
tudják adni, mert fenn van a Várban, de egy félóra múlva megjön. Nem
hagyott a számára üzenetet, csak Katónak telefonáltatta meg, hogy Zsófikát
nem találja, de intézkedik, hogy a táska minél hamarabb hazakerüljön.
Hazament, főzött valamit, nem volt étvágya. Kikönyökölt az ablakon,
kibámult az utcára. Kató. Marianne. Haller. Zsófika és Pista bácsi. És
Vikiék. Hogy lehet a gyerekek sorsát megoldani, mikor az ő életük a
felnőttek életének a függvénye? A felnőttekén kellene változtatni, de hogy
kezdjen hozzá, miféle hatalom van a kezében, és ki hallgat rá egyáltalán?
Ha valami értekezleten felszólal, meghallja vagy negyven ember. Néha csak
húsz, de volt már úgy is, hogy csak kilencnek beszélt. Talán mégis írni
kellene. De mit? Tanulmányt?
Vagy újságba? Vagy könyvet? Valaki ráköszönt.
Borbély Jani volt, jött a tér felől a biciklijén. Valamikor őt is tanította, szőke
kis giliszta gyerek volt, a hangját is alig lehetett hallani, csak akkor szólalt
meg, ha nagyon biztosan tudott valamit – nagyon ritkán. Aztán a postához
került, most táviratkézbesítő. Az osztályban Bubunak hívták.
– Meleg van – mondta Bubu, s leszállt a kerékpárról. – Tessék már kiadni
egy pohár vizet!
Kértek tőle néha különbeket is, mint egy pohár vizet az ablakon át. Jól
kicsorgatta, hogy friss legyen, kiadta neki. Bubu azt mondta, már csak egy
távirata van, azt se tudja kézbesíteni, mert a címzett elutazott, viszi vissza a
postahivatalba. Még egy félóra, s átadja a kistáskát, letelt a mai szolgálat.
– Az ilyen kézbesíthetetlen vackokkal van a legtöbb baj – panaszkodott
Mártának. – A feladó minket szid, megírja az újságnak, aztán jön a cikk,
hogy a posta rendetlen. Hova vigyem a lakó után, ha egyszer elment üdülni,
a címét meg nem hagyta meg? Különben tiszta igaza van, én se maradnék
ebben a katlanvárosban. Énfelőlem nyaralhat, csak a címét hagyta volna
meg.
Bubu a tér felől jött. De melyik házból? Míg ivott, a kézbesítőkönyvét
letette az ablak párkányára. Most, hogy közelebb hajolt hozzá, látta a
táviratot is, és el tudta olvasni a címzett nevét. Hát persze. Nem is csodálja,
hogy nem tudta kézbesíteni.
– Nem kell visszavinned – mondta Bubunak. – Itt hagyhatod nálam is.
Hirtelen megnyirkosodott a tenyere. Olyan érzése támadt, mintha attól a
valamitől, amit a kezében tart, függne most a Dóra élete. „Öregszik ez a
Márta néni – gondolta Bubu –, és nem bírja a meleget. Minek hagyjam itt
neki a Gergely névre szóló táviratot?”
– A címzett bent lakik nálunk az iskolában, mióta a nénje elutazott. Ha
ideadhatod nekem, én átviszem.
Hát Márta néni csak tudja, mit szabad, és így legalább megszabadul ettől a
távirattól is. Ma már negyedjére próbálkozik vele. Itt kell aláírni, így.
Kezicsókolom. De aztán megkapja a címzett, különben szorul, a postán nem
tréfálnak. Tetszik érteni?
Persze hogy érti. Megkapja, ne féljen.
Hű, de kíváncsi! Próbálná meg csak ő kinyitni a más táviratát. De nyilván a
tanítványa, aztán bent lakik az iskolában. Az is lehet, valami iskolai ügy,
hát felbonthatja, ő az igazgatóhelyettes, a pénzt is átveheti más helyett;
hivatalos személy. Most meg lehajtja a fejét a deszkára, mint aki rosszul
van, vagy nagyon gondolkozik. Vajon mi állt a táviratban? Hála istennek,
nem az ő gondja már.
Szabó Márta a kis papírpecsétet visszaragasztotta szindetikonnal, s kisietett
a forró utcára. Most nem lehet várni egy percet sem, mert odalenn az
alagsorban még a falak is feszülhetnek a várakozástól. Csak ne vegyék
észre, most igazán nem szabad találkoznia senkivel, Székellyel legkevésbé.
Székelyről beszélni kell az igazgatónővel, irigy és értetlen ez a Székely, a
gyerekeket sem szereti. Mindig mindenki Pográczot szokta szidni, s közben
Székely valahogy elkényesedett.
Végiglopakodott a folyosón, megállt a függönyös ajtó előtt. Bent valaki
beszélt, hallotta a Pongrácz morgását. A táviratot odadugta a kilincs mellé.
Bent elhallgattak, nyilván meghallották, hogy kaparász valaki odakinn.
Megint az a különös, fülelő némaság.
Életében nem futott így, ahogy most elszaladt a folyosóról, hogy meg ne
lássák, mire az öreg kisántikál megnézni, ki álldogált az ajtajuk előtt, ki
babrált a kilincsen. Mire Pista bácsi kinyitotta az ajtót, senki se volt a
folyosón, és a résen beesett egy kocka alakú papír. Szemüveg nélkül nem
látta jól a betűket, de mikor Dóra kikapta a kezéből, a Dóra arcáról
leolvasta, hogy az a valami nem neki szól, akárki hozta és akárki küldte is.
Dóra keze reszketett, nem tudta kinyitni; letette az asztalra, forgatta, még
sose nyitott fel táviratot.
Hun ez a büdös szemüveg, hogy hova csapta le ijettében, mikor valaki az
imént itt ólálkodott? A mérlegbe, oda ni, osztán mijen nehezen leli meg,
mikor szükség van rá. Nem úgy kell azt kinyitni, te, ez is csak kétbalkéz,
csak rakosgattya, nem tépi átal a pecséttyét. Gergely Doora. No, hála
légyen, van mán néki másik neve is, Gergely, ezt még el lehet tűrni, az ű
apját hítták Pongrácz Gergelynek. Hunnan a fenébül írhattak ennek? Wien.
Hun az a Wien? Emmeg csak áll, beszopja a száját, no nincs fábúl, még
szerencse, aszitte mán, nem is eleven, csak a szeme mozog. De hát akkor él,
mer hunyorgat, az isten se tuggya, örömibe hát vagy bánatába. Lehet, ű se
tuggya, a tökéletlen, ojan a képe, mint aki nem döntött, ríjjon-e hát vagy
nevessen, oszt olvassa, hányszor el nem olvassa azt a semmi papírt, hogy
„Ne haragudj talaan anyaanaal proobaald meg. Viki.”
22 Székely dúlt-fúlt.
Doboziné Balatonfüreden, Pongrácz táppénzes, ű ugráljon mindenki
helyett. A Tanács még csak hagyján, de az Éremmúzeumba, onnan meg a
Neveléstudományi Intézetbe, ilyen hőségben… Sürgős. Azonnal. Ehhez ért
a tanárnő, hogy ugrassa. Az az egyetlen jó benne, hogy Pongráczot, ha
megtudja, megüti a guta, úgyis túlságig jó dolga van, csak totyog, fekszik
meg kiszolgáltatja magát a két bébillérjével, hát legalább mérgelődjék. A
keresztben kettéhajtott papír mindegyikén ugyanaz volt a tárgymegjelölés:
1957/303. sz. Nagy Zsófia VI. o. tanuló fegyelmi ügyében.
Sürgős? Hát annyira azért nem sürgős, hogy be ne nézzen előzőleg
Pongráczhoz, annak is legyen egy kis öröme. De jól kiválasztotta azt a
Nagy Zsófiát, aki idejár, milyen hitvány kölyök lehet az, hogy nyáron
akasztanak vizsgálatot a nyakába, éppen Pongrácznak való, ha sokat
tojtatja, majd átvágja a torkát egy este. Úgyis jó lesz körülnézni egy kicsit a
vénembernél, hol dugdossa azt a másik gyermeket, akit hétfőn éjjel
beengedett hozzá.
Bolond ez, az is volt mindig. Kedden, szerdán bevette a táblát, hogy ne
döngessék az ajtaját, most megint kiakasztotta. Nagy kár, már készült rá,
hogy úgy megdübögteti, hogy a halott is kikél a sírjából. Benyitott. Az öreg
egyedül volt, legalábbis nem látszott bent senki kívüle, a függönyt is
félrehúzta az ablakán, legalább lesheti a szénhalmot a szobájából, lát egy
kis hegyet. A fogason csak a sapkája, a köpenye, nincs nyoma a fekete
lánynak. Úgy látszik, már elküldte. Pongrácz bizalmatlanul nézett rá,
Székely nemigen koptatta a küszöbét; ha benézett hozzá, legfeljebb arról
mesélgetett, hogy egy rokona is így járt egyszer, eltörte a bokáját, aztán
sánta maradt holtig, nem forrt össze a csontja, pedig fiatal volt, ötvenéves.
– Magának csak jó – mondta Székely, és letette a kézbesítőkönyvet a
kisasztalra. – Fekszik a jó hűvösben, szunyókál. Hogy van a lába?
Pista bácsi morgott valamit.
– Más meg megyen ebben az éktelen hőségben. Nem békélnek odafenn,
eszi a fene Szabó Mártát egész nap. Vigyem ezeket, de azonnal!
Pista bácsi nem nézett a kézbesítőkönyvre, pedig odadugta az orra alá.
– Nem látom a kis feketét. Elküldte valahová?
„E valamibe sántikál – gondolta Pongrácz. – Ojan, mint a Jób hírnöke, ok
nélkül nem gyön ez ide.” Fiatal legény vót még, mán akkor is annak örült,
ha rosszat mondhatott. Ű kinn állott a hátsó kapunál, mikor az akna beesett,
fődhöz is vágta úgy a légnyomás, hogy orrán-száján elerett a vér, hallani
meg még órákig nem hallott rendesen, oszt mire felocsúdott, hát ottan ül ám
Székely, fröcsköli az arcát, oszt aszongya, át kék menni a nagy óvóhejre,
alighanem baj lett odaátal. Oszt közbe meresztette a szemit, mintha
sajnálná, de ű mingyár tutta, hogy nem sajnájja, csak figyeli, mijen képet
vág. Hát azér se vágott semmiféle képet, még futni se tudott, csak úgy
vánszorgott, húzta a lábát, merő egy vér vót a térgye, ahogy fődhöz vágta a
robbanás, oszt lám, mijen igaza vót, hogy nem sietett, mert futhatott vóna
bár, mint a kengyelfutó, nem élt odalenn akkor mán senki.
Dejszen, ha a Feketét kurrentájja, ammán nincsen itt; ahogy a távirat gyütt,
összekapkotta a holmiját, oszt vitte is az ördög kifelé. Monta, hazamenne,
de nem bír bejutni, hát aggya oda néki a mindenes kúcsát, amivel a
termeket szokta kinyitni, ha a naposok elhánnyák a magukét. Ígérte, hogy
visszahozza, hát reméli. Táncsak nem láttyák meg nálla, mert akkor
szorulnak mind a ketten, bár úgyis betörő a.
Elment, űtet mán nyomozhattya Székely, mer mán nincsen, nem sokáig
tartott a vendégség, két napig. Oszt a végin se monta meg, mi baj vót hát
vélle voltaképpen, még tán, ha jól meggondojja, meg se köszönte a szállást,
csak nézett rá egy darabig, kapta a hátizsákját, oszt mán itt se vót. Hála
istennek, csend van megint. Mind a vízig szárazon. Utálatos az ojan népség,
amék nem bízik az emberbe. Ű ugyan fel nem atta vóna, ha tán csináltak
valamit, ű meg a cingár, oszt tanácsosabbnak vélte eltisztulni egypár napra
hazulról. Miféle jány az ojan, akinek sürgönyöznek! Oszt még Viki! Ijen
név nincs tán a fődön se. Dóra. Viki. Jóféle csalággya lehet.
Dünnyögött valamit a Székely kérdésére, ha nagyon akarta, azt hihette, azt
mondja: „Igen.”
– Jó lesz pedig megtartani segítségnek, mert a másik aligha jön ide többé.
Vagy maga már tudta, azért hívta ide a feketét?
Mér ne gyünne a Balga? Ojan nincs, hogy a Balga ne gyűjjík, ammindig
gyütt, még akkor is, mikor megrángatta a karját. Székely még csak néz rá
avval a hideg, álnok szemivel, mintha ű tehetne rulla, hogy Marcsa csak
Imrét szerette, oszt rá se köpött Székelyre. Lám, azóta is fojton
szurkapiszkájja, pedig Marcsának mán a csontya sincsen – micsoda szép
szőke jány is vót… De hát ha nem kelletett neki, csak Imre.
– Nem fél, hogy szétpukkad a feje? – kérdezte Székelytől. – Mer hogy ojan
sokat tud. Még megárt.
Székely úgy tett, mint aki nem érti.
– Osztán mit követett el? Elmondta magának? Remélem, nem lopott, mert
látom, hogy a kamrába is átküldözgeti, pedig ott én felelek mindenről, oszt
ha hiányzik valami, nem tom, ki fogja megtéríteni.
Hinnye a keserves Jézussát, minek nézi e Zsófit, tán tolvajnak? Jó vóna
pedig a tolvajt másutt keresni, inkább azt kutatná, mér van az ű szobájába
télen ojan pokol meleg, a termekbe meg hideg, oszt ha firtattyák, ki
mondogattya ártatlan pofával, hogy nem szelel a kájha, meg rossz a szén,
oszt ki pocskondiázza az ártatlan kotrókat, ha nem ű, a hitvány. Oszt még
nyútogattya a kézbesítőkönyvet, két írás is van benne, hova a fenébe tette a
pápaszemit, persze hogy a mérlegbe, mindig odarakja. Nagy Gáborné,
Kísérleti Neveléstudományi Intézet, I. Zápor u. 7. Lánya, Nagy Zsófia VI.
osztályos tanuló fegyelmi ügyében f. évi július 29-én délelőtt 11 órakor
iskolánkban megjelenni szíveskedjék. A tanulót hozza magával. Szabó
Márta igazgatóhelyettes.
Körpecsét, hosszúpecsét. Mi az isten ez itten? Oszt a másik levél
szakasztott errűl szól, de abbúl hiányzik, hogy Zsófi is gyüjjék. Haller
Kálmán osztájvezetőnek címezték, no evvót az a Halas, most mán
emlékezik, az isten szentejje meg, ehhe kellett kikűdeni Kis Andrást, amiatt
vót úgy odáig a jány. Még jó, hogy el nem ment, oszt össze nem verte.
Osztájvezető! Annak meg az áll a végin, hogy a Múzeomból elhozott
aktatáska az iskola nyomozati anyagához tartozik, kiadni, hazakűdeni nem
lehet, a vizsgálat lefojtatása után szeméjesen átvehető.
Az aktatáska, az a szép sárga bűr, hiszen aztat ű is látta, itten vót nálla
kedden, a Balga ide dugta el az ű szobájába. Még gondolkozott is rajta, mi
lehet benne, azt vélte, a Nagy Gáboré vót, de osztán elszalatt vélle, elvitte
valamerre innet, ű azóta se látta. Csak nem lopott az a boldogtalan valami
táskát attúl a Hallertűl? Székely az oka, hogy ijen jut az eszibe, Székelytűl
ragad űrá az ijen gyanakvás. Ha elhozta, jól tette, bizonyosan így vót hejjes.
Tán a Fekete keverte bajba, mert arrontást hoz magával. Oszt most mi
legyík? Hogy segíccsen?
Mélységes csodálkozással azon kapta rajta magát, hogy ordítani tudna,
törni-zúzni, káromkodni. Mit akar Szabó Márta attúl a gyerektűl? Hát nem
láttya a képin, hogy annem csinálhatott semmi rosszat?
Székely figyelte a képét, de azon a lefogyott, borostás arcon nem látszott
semmi, sőt az öreg csettintett a nyelvével, mintha neki így tetszenék a
legjobban, még azt is mondta: „Bánnya a fütyülő! Mi közöm hozzá?” No,
ronda természetje van a vén bolondnak, még csak nem is mérges. Dejszen
szívtelen ez, tudhatta volna előre, most még nagyobb lett a hőség
időközben, aztán caplathat a két levéllel. Ha legalább feldühítette volna az
öreget, de nem, zöldpaprikát metél, azt rágja. Elköszönt, kihozta a
kamarából a kerékpárját. Biciklin gyorsabban odaér.
Haller Kálmán nem volt a Múzeumban, legalább nem kellett felmennie az
emeletre, leadta az írást a portán. A kövér, aki ott üldögélt, azt ígérte, hogy
egy félóra múlva megkapja, akkorára megjön a Vármúzeumból. A Kísérleti
Neveléstudományi Intézetben Nagy Gáborné személyesen vette át, de meg
se nézte a papírt, csak aláfirkantotta a nevét a kézbesítőkönyvbe, ahol
mutatta neki. Szívesen ajánlotta volna, hogy olvassa el tüstént, hadd lássa,
milyen képet vág, de nem lehetett, nem volt mód belékötni semmiképpen.
Be utálja pedig azt a büdös kölyköt, mikor a vén Pongrácz ajtaja előtt
seperget, mindig odébbhúzza a port a kamra elé, mintha tudná, hogy az már
az ő fertálya, néki piszkol. Csak tángálja el jól az anyja.
Anya, különös módon, nem Zsófira haragudott, mikor az idézést elolvasta,
hanem Szabó Mártára. Az írást összegyűrte, és bevágta a papírkosárba.
Nem tudott ülni az idegességtől, fel s alá járt a szobájában. „Ez Márta –
gondolta indulatosan –, így felfújni ezt az ügyet, meghurcolni a gyereket,
tönkretenni az idegeit… Ez nevelő? Hóhér.” Most először gondolt egy kissé
békültebb szívvel arra, hogy iskolához kerül, mert ő majd megmutatja, hogy
ilyet nem lehet csinálni egy, a serdülés küszöbén álló gyerekkel. Mit kutat,
fürkészik, az egész csak arra jó, hogy még jobban elkeserítse őt, még
inkább igazolja Dobay előtt, hogy nem való az Intézetbe Nagy Gáborné,
nem tud gyereket nevelni. Mikor hazaért, Zsófi mélységes bámulatára
odaszorította magához, szenvedélyes haraggal megcsókolta, és azt mondta:
„Ne félj semmitől, majd én elintézem.”
„Akkor hát kezdődik” – gondolta Zsófi. Tegnap olyan boldog volt, mint az
Apa halála óta egyszer sem, mert mikor hazajött, itt várta az ebéd az
asztalon, és akkor érezte, hogy Anya mégiscsak szereti, és később Anya
megjött, egész délután együtt voltak, beszélgettek, Anya nem mondta ki
szóval, hogy nem kellett volna megvernie őt, de azért benne érződött a
mozdulataiban, abban, ahogy megcsókolta, vagy befonta a haját. Nem
nyaggatta sem a Múzeummal, sem az arannyal, így legalább nem kell
letagadnia semmit. Anya láthatólag egyre inkább azt hitte, véletlen volt
minden, a táskáról meg elfeledkezett. De hát akkor még semminek sincs
vége, gondolhatta volna délelőtt abból a levélből, meg hogy a táskát is fel
kellett vinnie. Azt képzelte, Márta néni majd válaszol valamit a Tanácsnak,
őt beírja az ellenőrzőjébe vagy igazgatói intőt kap, s ennyivel kész. De
beidézték, mint tavalyelőtt Percs Évát, aki biciklit lopott. Micsoda szégyen!
Anya is ezen az ügyön törte a fejét egész délután. „Nem nevelő, nem ember
az ilyen” – gondolta. Megkérdezte Zsófikától, rossz szándékból tette-e, a
kislány azt mondta, nem, és Zsófi sose hazudott. Akkor hát véletlen volt,
úgy, ahogy képzelte, bizonyára túl közel ment az ajtóhoz, becsapta.
Köztudomású, hogy az ő gyereke gyáva, suta, ügyetlen és tehetetlen, ki
róhatja fel bűnéül, ha valami véletlen bajba sodorja. Nem, nem, csinálta
volna más, akárki, majd nem lenne ebből akkora kázus, csak a Nagy
Gáborék gyerekével van itt baj, arra külön gondja van Szabó Mártának,
hogy mielőtt még elmenne abból az iskolából, szúrjon belé egyet. Hát ő
majd megfelel neki, most már azt se bánja, hogy ismét el kell kérezkednie
az Intézetből, Dobaynak a legcsekélyebb joga sincs arra, hogy
megjegyzéseket tegyen, elvégre odadobta, sorsára hagyta. Tizenötödikén
aztán boldog lehet, megkapja Szabó Mártát. Még kéreti is magát a nagy
pedagógus, hogy nagyobb legyen a becse. Pedig beszélhet Dobay akármit, ő
tudja, mi a nevelés, ő ért a gyermek lelkéhez, a múltkor már majdnem
megingott a hite önmagában, azt képzelte, csakugyan van benne valami
alapvető hiba, de nincs, mert itt van Szabó Márta, hogy félreismeri ezt a
szelíd, ügyetlen kislányt, mit fel nem tételez róla. Persze, ez mind az
öntömjénezés, a propaganda, hogy annál nagyobb dobot verjenek majd neki
a Kerületben. Ha már iskolában kell dolgoznia, szinte jó is lesz a Márta
utódjának lenni. Bizonyosan az első napon kiderül majd, hogy a tanítványai
nem tudják a helyesírást, hogy felületesen tanított, minden csak látszatra
volt jó, rettegnek tőle a gyerekek, megfélemlítette őket. Kinn megszólalt a
telefon, Zsófi vette fel, de rémülten vissza is tette a kagylót: Kató néni
telefonált. Anya azt mondta, nem baj, ha nagyon fontos, újra ideszól, ha
nem, az se baj, nincs neki most ereje Katóval beszélni. Szabó Márta ül a
lakásában, és írja össze a kérdéseket, tervezi a holnapi inkvizíciót. Hát nem
lesz benne sok öröme, majd ő megmutatja, ki az igazi pedagógus.
Szabó Márta nem ült otthon, fenn járt a Tanács Gyámhatósági Osztályán. Jó
órába telt, míg minden kérdésére választ kapott, az osztályvezető nem
győzte lapozni a törvénytárat meg a törvényerejű rendeletek gyűjteményét.
Végül aztán megegyeztek valamiben, sokáig szorongatták egymás kezét.
Még a szobában volt, mikor egy előadó már diktálni is kezdte Horváth
Endréné, azelőtt Gergely Károlynénak és Gergely Károlynak az idézéseket.
Most már jó. Most hazamegy, főz egy kávét, lefekszik, ez azért elég zsúfolt
nap volt.
Átmehetne még Dórához, azóta bizonyosan otthon van már, de ma még
nem, talán holnap, hadd nyugodjék meg, rendezze el magában a dolgokat.
Ó, ma jó délután lesz, szereti ezt a lakást, a házat is, ahol él, olyan
mulatságos kis épület ez, valami városrendezési véletlen itt felejtette a
főváros közepén. Olyan, mint egy vidéki ház azzal a széles, boltozatos
kapualjjal, s ő is abban a földszinti szobában, akár vidéken laknék, ha
esténként kikönyököl, elérheti a kezével az utcán járókat. Van ebben valami
meghitt, közvetlen, családias.
Mire leért a Tanácsból, mást gondolt. Elindult a lakásával ellenkező
irányba. Nem ártana valami szórakozás se mára, talán egy fagylalt a
cukrászdában, úgyis rekkenő a hőség, vagy tán mozi, valami buta vígjáték,
amelyen nem kell gondolkoznia, csak elernyedhet a sötétben és nevet. Most
olyan filmre vágyott, amelyben a hős nekiszalad a tálcát cipelő pincérnek,
és szertegurulnak a tányérok, vagy egy pöffeszkedő szereplőnek a fejére
borul egy tál tejszínhab.
A mozi mellett döntött. Még volt is benn valami levegő, nagy ventillátorok
zümmögtek a tetőn, az állandó surrogó zaj néha zavarta a színészek
beszédét. Hat órakor vége lett az előadásnak, beszélgetett egy kicsit a mozi
előtti parkban, ahol Asztalos Feri locsolt, a tavaly végzett Asztalos, aki,
mikor meglátta, tisztelgett a gumicsővel, és már messziről ordította, hogy:
„Csókolom!” Feri borzasztóan megnőtt, mióta nem látta, és olyan mély
hangja lett, mint egy bikának.
Előre örült, hogy mindjárt be fog nyitni háza hűvös kapuboltja alá, s kívül
marad a meleg, csak a leánderszag érződik majd, az ő virágjáé, mely az
udvarra néző konyhaablak alatt virít egy dézsában. Kedves ez a lakás, pedig
nem valami kényelmes, télen baj is van vele, rossz, hogy az a két lépcső,
mely az üveges előszobaajtóig visz, kívül van, a kapualjban, s befújja a hó,
folyton sepernie kell. Semmi értelme annak a két lépcsőnek.
Mikor belépett, arra gondolt, talán mégis van valami értelme, mert az
üvegajtón kívül levő két lépcső tetején ott ült Pongrácz, és mereven
előrenyújtotta gipszharisnyás lábát. Váratlan vendég volt, Pongrácz sose
járt nála, Székely volt a fiatalabb, ha az üzenetet nem lehetett
megtelefonálni, ő hozta át neki a postát. Mióta vár rá? Pista bácsi azt
morogta, négy tájt jött. Akkor már jó két órája ülhet itt, elunhatta magát.
Elkezdett beszélgetni vele, cserélgették azokat az üres mondatokat, amelyek
csak arra jók, hogy az ember felkészítse magát a lényegesebbekre, s közben
kinyitotta az ajtót. Benn karfa is volt a fal mellett, de Pista bácsi így is
nehezen tette meg az utat a hat előszobalépcsőn, sápadt képe kiveresedett.
Nem unatkozott – mondta –, vót néki min törnie a fejit.
Mikor leültette, kinyitotta az ablakot, és felhúzta a redőnyt is, most már
elment a ház felől a nap. Az ablak téglalapján belátszott az iskola, a testületi
szoba ablakai nyitva voltak. Mindketten észrevették, Pista bácsi azt
gondolta, hogy az a hitvány Székely nem ment fel végignézni, ki vannak-e
támasztva az ablakok, és ha vihar lesz, kitörik egy tábla, Szabó Márta meg
azt, hogy vajon Hidas felejtette-e nyitva őket, mert akkor ment felfelé a
tanáriba, mikor ő eljött az iskolából. Feledékeny ez a Jóska, máson jár az
esze.
Persze, az öreg Dóra miatt jött, mégiscsak megláthatta a függönyön át,
mikor bedugta a kilincs mellé a sürgönyt. Mindegy, ezen a beszélgetésen
úgyis túl kellett esniök, csak azt tervezte, ő megy le hozzá később, ha a
Zsófika ügyét már elintézte.
Az időjárásról beszélgettek, s közben figyelték egymás arcát. Pongrácz
éppúgy tudta, mint ő, hogy a termés meg a gyümölcs meg a szárazság csak
ürügy, az igazi beszélgetést még meg se kezdték. „Fáradtnak látszik az öreg
– gondolta Szabó Márta –, haza kellene küldeni, odalenn nála hűvösebb
van.” Nem húzza tovább az időt. Vajon, mikor hazamegy, átkísérje az
utcán? Ilyenkor még forgalmas az úttest, s az öreg nehezen lép. Ha nem lesz
nagyon harapós, átkíséri.
– Örülök, hogy eljött – kezdte a beszélgetést. – Magam is át akartam menni,
hogy megköszönjem a segítségét. Nagy gondot vett le rólam, nem is tudja,
mekkorát.
Pongrácz ránézett, aztán mindjárt elkapta a szemét. Ugyan mit akarhat tülle,
töprengett, miféle balgaságot zagyvál össze megin.
– Most aztán majd a kezünkbe vehetjük az ügyet – folytatta Szabó Márta. –
Ez a két nap lehetett a legnehezebb szegénynek, s igazán hálás vagyok,
hogy addig se hagyta felügyelet nélkül. Lassan majd megnyugszik. Nagyon
nyugtalan volt?
Ki a Jézus vót nyugtalan? Ez is balga, hiába tömte teli a fejit mindenfélivel.
– Tulajdonképpen így a legjobb. A nénje szerette őt, de annyira nem arra
való, hogy gyereket neveljen. Őszintén szólva meglep, hogy a kislányt
itthon hagyta. Magának bizonyosan elmesélte, hogy történt.
Az öreg ma a szokottnál is kevésbé beszédes. Csak néz, a torkát köszörüli.
Hát ha nem mondja, nem mondja.
– Szerencsétlen história mindenképpen. Apa-anya új családot alapított, a
gyermeknek a testvére volt a gyámja. Most, hogy disszidált, végre irányt
szabhatunk az életének. És mondja, hogy jutott eszébe, hogy magához
vegye? Még gondolni is rossz rá, ha hétfőn nem lett volna hova mennie
szegénynek. A lakásba nem mert hazamenni, ugye?
Ez a Feketérűl locsog. Még jó, hogy ű ki se nyitotta a száját, hagyta
beszélni. Lám, milyen bölcs, ű tanít másokat, oszt mégiscsak elmondott
mindent a Feketérűl, kérdezni se kellett, kivallott mindent magátúl.
Együgyű ez is meg fecsegő, megszokta az órákon. Wien. Hát akkor oda
disszidált a Cingár, akit Seres Karcsi kísérgetett, ezt a kicsit meg itten
hagyta a lelketlen, oszt lám, nem jól sejtette, mer nem az annya, csak a
nénnye néki, van apja, annya, csak mindeggyik a maga sorsát éli, oszt e
kimaratt mindenhunnan, két szék közt a pad alatt az árva.
Megriadt.
Mit mondott e? Hogy most mán irányt szabhatnak az életinek? Oszt hogy
akarnak irányt szabni néki, miféle irányt? Mikor ebéd után hazafutott azzal
a hátizsákkal, ű nem gondolta, hogy senki sincsen otthun, azt vélte, akad tán
egy lélek körötte, csak azér vót dühös, hogy a végin se monta el, minek
kelletett hát nálla búkálnia. Hát akkor nem betörő, csak árva. Ugyan mi
lessz vélle ebben a nagy árvaságban? A Cingár sincsen, senkije sincsen.
Mibűl fog ez élni? Vagy most osztán elviszi valamék szülője? Oszt mér
nem ment ki ű is a nénnyével, ha mán eccer összecsomagolt, látta ű a
pakkját, vitte ám a szőrnyúlat meg a piros kabáttyát. Valamijér itthun
pottyant, tán lehatták az ótórúl, vagy leesett, ki tudhassa.
– Most majd a Tanács intézkedik róla.
A Tanács? Oszt hogyan? De nehezen vajja ki, pedig érdekelné, oszt szíjja
eggyik cigarettát a másik után, pedig be ronda, ha egy nő pipázik.
– Az Intézet, ahová kerül, a Szabadsághegyen van, egy nagy park közepén.
Árvaházba teszi? Persze hogy oda. Űneki ne magyarázza, mekkora parkja
van, tuggya ű, miféle intézet a, csupa ijen elhagyott van együtt, oszt még ha
az isten maga pesztrálja is űket, akkor is árvaház a.
– Hát ha van néki apja-anyja – szólalt meg végre –, mér nem aggyák oda
nékik?
Szabó Márta megrázta a fejét.
– A szülők lemondtak róla, a törvényes gyámja a nénje volt. Maga odaadna
egy gyereket olyanoknak, akik már ezelőtt kilenc esztendővel se vállalták?
Adná a fene, de még ha kérnék, akkor se, kikurgatná űket, oszt legörgetné a
lépcsőn, még a szemetesvödört is utánnuk zudítaná a hitványoknak. Hát mi
a gyermek, még a kutyaköjköt se szórják el, pedig az oktalan állat, az ember
szánnya, oszt felneveli, pedig csak szuszog a vackán, döföli az annyát, még
a szeme sincs nyitva. Még hogy intézetbe…
Különben mit töri itt a fejit ezen mostan, nem ezér gyütt. Hát akkor erre
kelletett néki a kúcs, ezér nem tudott bemenni, oszt emiatt vót a nagy
búkálás is, de hogy minek nem merte megmondani… Nem ment vóna ű a
rendőrségre, oszt könnyebbült vóna tán, ha elmongya, de csak a szemit
meregette, oszt eleibe még enni sem akart, mer büszke a nyavajás, pedig
lám senkije-semmije a nyomorultnak. Ki ád ennek enni, míg el nem dűl a
sorsa? Nem kérdi meg a tanárnőtűl, mer akkor mingyár másrúl beszél, mán
ismeri a szokását. Csak hagyni kell fecsegni, akkor magátúl is kigyón
mindent.
– Nagy bajból segítene ki bennünket, ha magánál tartaná még egypár napig.
A szüleit péntek reggel kilencre idéztük be a Tanácsba, az ügy jogi
lebonyolítása eltart egy kis ideig. Az Intézettel csak akkor kezdünk el
tárgyalni, ha tisztáztuk a helyzetet a családdal. Adjon neki szállást még egy
rövid időre, a gyermeknek nem jó egyedül lennie odaát. Természetesen
megtérítjük a költségeit, a Szülői Munkaközösség kifizeti.
„Fordujj fel – gondolta Pista bácsi – a pénzeddel együtt! Kőccsed
koporsószegre! Mer ki se nézed belüllem, ugyi, hogy tudok néki enni
adni?” Dünnyögött valamit, ha akarja, ércsen belülle. Egye meg a fene,
hogy űtet mindenki a pénzzel sértegeti, hát mikor nem vetett ű az éhesnek
valamit, csak úgy, ingyér?
– És mit szólt, mikor elolvasta a sürgönyt?
Hogy mit szólt? Hát a sürgönyt is ehhozta nékik átal? A Fekete meg ű
szentül hitték, Zsófi imátkozta ki Szücstűl. Hát akkor mégsem.
– Nemigen szólt – felelte, s megint megköszörülte a torkát. Most mán
eleget locsogtak a Feketérűl, nem azér ült itten ezen a kemény lépcsőn két
óra hosszat, mint a templomi kódus, hogy másrúl fecsegjenek. Hogy ez is
hova mászkál ijenkor délután, a fene se tuggya. Nem azér várt rá, hogy
mindig csak a Feketét fújja, érti mán, hogy nem garabonciás, oszt nem is a
javítóbúl szökött el, vagy az annyátúl, csak amojan istenárvája. Ű a másik
miatt gyütt, nem a Feketéért.
– Mit teccik akarni Zsófikátúl? – kérdezte.
Székely! Székelyről feltétlen beszélni kell az igazgatónővel, Székely a
tanáriban is hallgatózik, fecseg és pletykál. Azt a múltkori csúnya
szóbeszédet sem a szülők kavarták hát, igaza volt Bírónénak, hanem
Székely. Most levitte az idézéseket meg a postakönyvet, és megmutatta az
öregnek. Micsoda ember, tudhatja, hogy Pongrácz ragaszkodik Zsófikához.
Nem, azt sajnos nem szabad megmondania Pista bácsinak, mit akar a
gyermektől, pedig ebből harag lesz, az öreg ingerült és sértődékeny. De hát
akkor sem. Nem lehet. Hallgatott.
– Merhogy annem afféle, aki lop – folytatta Pongrácz, s már hallatszott a
hangján, hogy kezd indulatba jönni –, arra számolatlan pénzt lehet bízni,
kérem. Vót annak mán elég baja régóta, nékem panaszolta, sírta, hogy ne
mennyik el az a Haller hétfűn sehová se, tessék csak megkérdezni Kis
Andrástúl, a kőművestűl; azt a táskát ugyan elhozta, avvaló igaz, de nem
lopási szándékbúl tehette, mer akkor elatta vagy elhánta vóna, nem cipeli
éppen énhozzám.
Úgy van, ahogy képzelte. Zsófi megtudta Dórától, mire készülnek, aztán
hétfőn délután elment a Múzeumba Kálmánhoz. Most a fiatal kőműves is
helyére illeszkedett a képben, aki azt a szép körtét dobta a gyereknek.
Mindent ért, csak azt nem, miért maradt itthon Dóra, ha egyszer már
elindult. Majd az is kiderül.
„Nem felel, csak bámul – gondolta Pongrácz –, nem szól, egyik nyikkot
sem.” Be undok, lelketlen, kivételező! A Feketét bezzeg pártul fogja
menten, Zsófit válassza ki csigázni, azt az ártatlant, dejszen ű megmongya
néki, akármibe kerül.
– Mer a gyermeket ismerni kell, kérem – a hangja elrekedt az izgatottságtól
–, mer hogy lám tutta ű mán régóta, hogy énvéllem semmit sem üzent az
édesapja, aki énelőttem hótt meg, szegény, oszt mégis eljárt hozzám
azótátul is, pedig nem restellem megmondani, csak ugráltattam én, jó
szavam se vót hozzá, oszt egyszer meg is vertem, mer azt véltem,
rászolgált, de csak gyütt, hűségesen, oszt ápolt, jár máig is, pedig mán pénzt
se kap, mégis gyün. Hát azér mondom, ha valamék hitvány megrágalmazta,
annak nem kék hinni, legkivált annak a Hallernak nem, kérem, rongy ember
az, akárki mit mond, nem jár igaz úton. Oszt ha én tűzbe tenném a jányért
ezt a vén kezemet, hát a tanárnő is tűzbe teheti.
Vén Pongrácz, vén Pongrácz, hogy reszket a kezed, amit tűzbe tennél
Zsófikáért, az a sok eres, öreg kezed. Vajon mit csinálna, ha most odamenne
hozzá, és megcsókolná? Ordítana egy nagyot, aztán odavágna a fenekére.
– A kislány nagyon komoly ügybe keveredett – mondta –, de majd
kihúzzuk belőle.
– Akkor tessenek minket is kihallgatni – morogta Pongrácz.
Nem is rossz gondolat. Kinyitotta az írógépet, besodort egy lapot. Pongrácz
most diktált először életében, szinte szóról szóra ugyanazt mondta, mint az
imént. Alá is írta, mikor befejezte, de aztán megint elborult, kevésnek
érezte, ami a papíron áll. Hogy ő inkább ott szeretne lenni, és Kis Andrást is
meg kék kérdezni, nem igasság, hogy úgy agyajják a gyereket, hogy űk,
akik a legtöbbet tudnak a dologrúl, ne vegyenek részt.
– Eljöhet – mondta Szabó Márta, s elképzelte Juditot és Kálmánt és Pista
bácsit együtt, az egész egyszerre nevetséges és iszonyú volt. – Elhozhatja a
kőművest is. Mindenkit elhozhat, akiről úgy gondolja, hogy segít a
kislányon.
Hát meg ugyan nem monta, mirűl is van hát szó voltaképpen, mivel
vádojják a Balgát, mer őrzi a titkát, hogy a fészkes fene rágja ketté azt is,
aki a hivatalos titkot kitalálta, legkivált, hogy egy hatósági szeméj, aki ű, ne
tudhassa meg, ami a saját iskolájába fojik, de legalább beengedi a
tárgyalásra, űtet is beengedi, Kis Andrást is, hát nem járt hiába. Hogy
elkísérje-e? Kísérgesse a kórságot, nem menyasszony ű, hogy vőfény járjon
vélle, tud ű járni, ha lassan is.
Mejik az a nyikorgós ajtajú ház, a hetes vagy a kilences, hun álldogált a
Nyivászta azzal az ingessel? A kilences lesz, annak nyiszog úgy a kapuja,
szép kis házmestere van, tán sajnájja azt a csepp olajat, oszt mijen piszkos,
itt áll, zabál, az almahéjat meg szerteköpdösi a kanálisrácsra. Még bámul is
rá, mint a papagájosra a búcsún, a lábát nézi, no azon van is mit.
Gergely Dóra a hatosban lakik, de csak ő van itthon, Vadászné elutazott. Na
assejti. Dóra sokáig nem válaszolt a csengetésre, aztán mégis kinézett.
Mikor meglátta, ki áll az ajtóban, a vér felhullámzott a homlokáig, a szeme-
szája, még csak az orra is elkezdett mosolyogni. „Örül nékem” – döbbent
meg Pongrácz, s ettől az élménytől olyan zavarba jött, hogy alig tudott
megszólalni.
– Szeggyed magad, mer átviszlek, ne aluggyál itten egymagad.
Ha most ellenkezik, szájon kapja, itthagyja, oszt kukorékojjon magába. De
nem ellenkezik, hanem lomol, csapkoggya az ajtókat, oszt mán kinn is van,
az álkúccsal szépen becsukja az ajtót. Megint a hátizsákot hozza, de csak
belehajigált mindent, dombos a hátizsák oldala, a szőrnyúlját is
becsomagolta hűségesen, kiláccik a zsákbúl a lába, oszt ahogy kilép, még
odanyúttya néki a kezit. No ezt mán megfogja, mer ennem vezetni akarja,
mint Szabó Márta, átal az úttesten, ez azér aggya a kezit a nyomorult, hogy
űtet vezessék. Most másszín pántlika van a hajába, oszt mosojog, fojton
mosojog, sose tutta, hogy így bír mosojogni. Pedig most ne mosojogjon,
mer dóguk van, most másrúl van szó, majd azutt, vacsorakkor, ha
elkészültek, mosojoghat megin.
Csak mennyenek át a kútig, ott a pad, ott majd elmongya néki, mit akar.
– Elmécc a Szalag uccába, értetted?
Ne vágjon ijen pofákat, mer hiába elhagyatott, úgy képen törüli, hogy
kétfele lát a szemivel.
– Megkeresed a tizenkettes számot, van ottan egy munkásszállás. Hallod?
Bemécc, oszt megkeresel egy kűművest, úgy híjják, Kis András.
Megmondod néki, hogy hónap tizenegyre itt legyík, én üzenem néki, mer
hogy Zsófikával baj van, oszt el kell néki mondania, amit tud rulla meg
arrul a Hallerrűl, mer itt csak csigázzák, oszt nincsen néki apja, aki
segíccsen, az annya meg nem ért semmihez, tán még főzni se tud, láttad
tennap is, mijen éhes vót. Nem felejted el? Na indujjál, eggyik lábod itt, a
másik ott. Ha elintézted, visszagyűssz értem, oszt lemenünk vacsorázni. Azt
is megmondhatod néki, letolhatta vóna a pofáját. Ammér nem ment el a
Múzeomba, azért lett vóna mit beszélnünk.
A mosoly azonnal eltűnt az arcáról, komor lett a szeme, gyanakvó.
– Mi baj van Zsófikával? – kérdezte.
– Tuggya a fene, nem vót az írásba, tán valami aktatáska miatt abajgattyák,
asziszed, megmonták nékem, mikor kérdeztem? Csak annyit tuttam ki,
hogy hónap lesz a tárgyalás, oszt igen féltem, mer annem lop, te is
tudhatod, ha elhozta azt a táskát, akkor is Haller lophatta valahonnan, a tűz
égesse meg a bitangját, mer arra panaszkodott eccer, oszt végül is miatta
kerül bajba, látod, mer azzal eggyütt idézik be. Hát azér mondom, szedd a
lábad!
– Haller – mondta Dóra. A kútba nézett, a szapuló arcába, mint akkor este,
de most nem állt fel, ült mellette, s a homokot kapálta a sarkával.
– Én nem mehetnék fel a tárgyalásra?
– Minek gyünnél? Én majd felmászok valahogy. Ha reggel elindulok a
pincébűl, tizenegyre csak fenn leszek az első emeleten. Mit tudol te
segíteni, mongyad? Mer ha tudol, gyere, én nem tartalak kötéllel.
Nem szól, csak néz. Felviszi ű, bánnya a fene. Ez ismeri tán a legjobban,
emmondhattya meg, hogy nem vét senkinek, nem lopós. Ha Hallernak joga
van ott lenni, joga lesz az ű embereinek is.
A Fekete letette a hátizsákját. Adott vóna néki villanyospénzt, de aszonta,
van néki, lelt otthun egypár forintot, oszt a szemit villogtatta rá. No, nem
ingyenélő, nem a. Hanem ha el nem intézi, amit rábízott, hát összetöri a
csontyát.
Szalad, csak úgy kopog a szandájja, ű meg itten ül, oszt nem átallanak
köszönni néki a köjkök, akik az ű iskolájukba járnak, most bizonyosan
kiröhögik, hogy strázsál egy hátizsákot, oszt a lába is gipszbe van, de ami a
legnagyobb szégyen, kiláccik a szőrnyúl a zsák száján, oszt azt is néki kell
itt őriznie, a Fekete nyúlját. Szeptemberre odalesz a tekintéjje, ki fog félni
űtűlle szeptemberben, ha ezek a suttyók elmongyák mindenkinek, hogy
nyúl vót a hátizsákban, ű meg csak ült mellette nagy hűségesen.
Hűvösödött. Dóra sokáig odamaradt. Pongrácz azon tűnődött, mit adjon
neki vacsorára, a Feketének kevés lesz a kávé, annak még fiatal a gyomra.
Van valahun valami húskonzervje, a Vereskereszt atta, merhogy hatvanon
felüli, hát elrakta, ha mán osztogattyák. Maj kibontya néki a konzervet, az
is jó, ha más nincsen. A villanydrótokon megültek a madarak. „Fülejjetek
csak – gondolta Pista bácsi. – Hogy az istenbe mehet azon a sok dróton a
hang? A Fekete tudná, még tán Zsófi is.” Űtet nem tanították rá.
Az esti szél emelgette a juharok tenyér formájú, széles leveleit. Végre
megjött Dóra, felkapta a hátizsákját, azt mondta, elintézte.
23 Mikor a Múzeum portása átadta Hallernak az iskola idézését,
összegyűrte és bedobta a papírkosárba. Hát ezt azért nem! Hagyják
békében, nem elég, amit itt az igazgatótól kapott, most még az iskolába is
elmenjen, hogy soha vége ne legyen ennek az áldatlan ügynek? Mintha nem
volna elég baja anélkül is; Viki nem várta meg, s most még hírt sem ad
magáról, pedig míg meg nem tudja, kijutott-e szerencsésen, és hol van, nem
indulhat utána.
Hogyisne, majd még az iskolába is – torkig van már mindennel, hétfő óta
nem aludt rendesen, és idegcsillapítóval tömi magát. Menjen Judit, hadd
oktassák ki, mit csináljon, ha a gyerekének hirtelen rohama támad. Nem
volt az a gyerek magánál már kora délután sem, ült a földön, bőgött,
hadonászott. Gábor bizonyosan meg tudná magyarázni valami biológiai
okkal, mi lelte. Azzal a buta mondattal zavarta meg végképpen, hogy ő
Marianne helyett jött. De mit töri Zsófin a fejét; nem akarja látni se.
Otthon, vacsora után az eszébe jutott, hogy írt az iskola valamit az
aktatáskájáról is. Még szerencse, hogy a gyerek nem merte elhozni
Katóhoz, éppen csak az hiányzott volna még, hogy a táska az ő távollétében
érkezzék meg, s Kató csomagolja ki. A táskát vissza kell szereznie. Ha
esetleg kinyitották, majd mond valamit, miért volt benne az, ami volt,
valószínűtlen, hogy éppen az indexében lapozgatnának. Ha véletlenül
mégis, majd indokolja; mit tudja azt egy tanár, mi tartozik egy múzeumi
tisztviselő ügykörébe. Hát akkor mégis bemegy, pontot tesz a komédia
végére. S ha már ott jár az iskolatéren, beszól a kilences házba is, nem
érkezett-e valami hír Vikiről.
Másnap háromnegyed tizenegykor azzal a szándékkal lépett be az iskola
kapuján, hogy fogja a táskáját, s már fordul is, de az irodás azt közölte,
hogy csak a tárgyalás befejeztével kaphatja meg, szíveskedjék megvárni az
igazgatóhelyettest a testületi szobában. Mikor nagy kelletlenül belépett a
hosszúkás terembe, szembetalálta magát Judittal. Alig fogadta a köszönését.
Jaj, de nagyszerű, még Judit van megsértve! Hát beszélgetni nem muszáj,
akár meg se lássák egymást. Unalmában leemelt egy polcról egy kitömött
madarat, de mindjárt le is tette, s zsebkendőjével törölgetni kezdte az ujjait:
a madár lábán cédula függött, amely azt hirdette, hogy nem szabad
hozzányúlni, mert a tollazatot preparáló szer mérges. Ettől megint olyan
idegesség fogta el, hogy szabálytalan lett a szívverése. Ugyan mi
keresnivalója van neki itt, mit töltetik vele az időt? Küldték volna vissza a
hivatalsegéddel az aktatáskát, ne fontoskodnának ilyen ostoba és
jelentéktelen ügyön.
Tizenegykor végre bevonult Szabó Márta is, Hidasnak, a számtantanárnak a
kíséretében; hozta az aktatáskáját, s most valahogy egészen más volt, mint
amilyennek emlékezett rá. Arca, különös módon, megtelt tartalommal.
Ahogy leült az asztalfőre, ahogy megkínálta őket cigarettával, minden
mozdulata súlyos, méltóságos és ismeretlen volt. Idáig úgy élt az
emlékezetében, mint egy jelentéktelen arcú, színtelen, öregedő lány, akit
diákkorukban keveset táncoltattak, s akiről hol Kató, hol Judit mondott
valami nem hízelgőt, hogy rossz a színe, divatjamúlt a cipője – most úgy
nézett rá, mintha még sose látta volna, észrevette csupa értelem szemét,
ahogy a tekintetével irányít mindent és mindenkit. Ebben a keretben, ahol
Hidas kivételével mindenki más idegenül mozgott, Márta megnőtt, derű és
biztonság sugárzott belőle. Judit megpróbált őrajta is keresztülnézni,
csakhogy nem sikerült. Márta olyan volt, mint egy fejedelem.
– Elnézésüket kérem, hogy ide kérettem önöket – kezdte, s Hidas
gyorsírással jegyezte a szavait. Ezzel valami különös, hideg méltóságot
nyertek az amúgy is személytelen, udvarias mondatok. Csak ne beszéljen
túl sokat. Ha kinéz az ablakon, lelát a kilences házra. Zsófi megérdemelné,
hogy eláztassa, pedig megpróbálja majd mentegetni, amennyire lehet. Isten
tudja, mi baja volt akkor, tulajdonképpen szereti a szerencsétlent. Pedig
mekkorát ártott neki, anélkül, hogy tudott volna róla. Nézte a kaput, amely
előtt annyiszor álltak Vikivel, s nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy
fog majd elindulni utána.
– Ismertetem a tényállást. Iskolánk a következő átiratot kapta a Kerületi
Tanácstól.
„Hát csak ismertesd – gondolta Anya –, míg a torkod ki nem szárad, ugye,
most elemedben vagy, még sötét ruhát is vettél fel, mert ez nagy esemény
az életedben. Ha nem gyászolnék, most azért is pirosban vagy fehérben
jöttem volna, hogy lásd, mennyire nem tartom lényegesnek, akármit
csinálsz. Hanyadszor kérődzöl már az eseményeken, még gyorsírót is
hoztál, egy jogász veszett el benned. Iszonyúan kínos. Kálmán úgy tesz,
mint akit nem érdekel semmi, igaza is van, ha kibámul az ablakon, még az
iskolatér is kellemesebb látvány, mint ez a fegyelmi bizottság. Szegény kis
Zsófi, hogy a parádé nagyobb legyen, benn hagyták az igazgatói irodában.
Még jó, hogy az éjjel aludt, talán nem fogja túlságosan megviselni.”
Rágyújtott. Ez a jutalma annak, hogy a gyermek itt tölti a nyarat a vén
kapusnál, önszántából, jóérzésből elvállalta az ápolását. Itt a köszönet érte.
Mi az a világraszóló bűn, ami miatt most beidézték? Unatkozott, felment
Kálmánhoz – ebben is inkább ő a hibás, ő küldi állandóan Katóhoz –,
véletlenül becsukódott az az ajtó, a táskát meg elhozta ijedtében. Ami a
pénzt illeti, amiatt is igazságtalanul szedik elő, felfúvás az egész,
rosszindulat. Még értené, ha elhozta vagy elhányta volna, de otthagyta a
hamutartóban. Mit hisznek az ő gyerekéről? Hogy tolvaj?
Szabó Márta Haller Kálmánhoz fordult.
– Elsőnek önnel szeretnék végezni, tudom, hogy az ideje drága. A Tanács
átiratában foglaltak megfelelnek a valóságnak?
Haller azt mondta, meg. „Persze, minden hiányos – gondolta –, minden
csupa hézag. Révész benézett, előzőleg a bulgárok is ott jártak, és Zsófi
összebőgte a gobelinszéket.”
– Akkor szíveskedjék nyugta ellenében visszavenni az aktatáskáját.
Felolvasom a táskában talált tárgyakról készített leltárt, s ha nem hiányzik
semmije, legyen szíves aláírni.
Haller éppen rá akart gyújtani, de az öngyújtó megállt a kezében. Szabó
Márta elkezdett kicsomagolni az asztalon, Hidas pedig olvasni kezdte egy
céduláról:
– Egy borotválkozókészlet, fogkefe, szappan, törülköző, egy rövid
viharkabát, egy zseblámpa. Haller Kálmán névre szóló személyi iratok,
továbbá doktori diplomamásolat, két egyetemi leckekönyv, az egyik a
budapesti, a másik a perugiai egyetem pecsétjével, az olasz indexben egy
üres, kék boríték. Hiányzik valami?
Jól hallotta? Judit rámeredt az asztalra. Jól. Márta mindent ki is rakott
elébük. De hát minek kellett Kálmánnak hétfőn délután a borotvája, egy
zseblámpa, toalettszerek és az összes személyi irata? Hogy ül itt mellette,
nem is fehér, hanem sárga, nem szól semmit, csak bólint, mozdulni is alig
bír, úgy lép, mint aki ivott, a tollat is alig tudja fogni, nem is ír, csak
odakarmolja a nevét a nyugta alá. Mártának teljesen nyugodt az arca, a
számtantanárnak is, az fel sem emeli a fejét, csak gyorsír. Azért ez nagyon
különös. Nem volt ideje sokáig töprengeni rajta, mert az irodás beszólt,
hogy megjött Fehérvári kartárs a Személyzetiről. Na tessék, most még ez is
megjön, idáig üldözi, Szabó Márta képes volt megtelefonálni neki, hogy ma
van Zsófika fegyelmije, s erre átszalad, hogy végképpen lehetetlenné tegye.
Anya úgy elkeseredett, hogy szeme elé kapta a zsebkendőjét. Ennyi
kiszámított gonoszságot azért nem tételezett volna fel Szabó Mártáról.
Ha nem nyomogatja a szemét a kendővel, látta volna, hogy Márta éppúgy
elképedt, ahogy ő, el is komorult. Azért ez nem szép a Tanácstól,
ellenőrizni, tudhatják, hogy ő mindent megcsinál, és egyáltalán, minek
ilyenkor jönnek, választottak volna más időpontot. Persze, Fehérvárit nem
lehet kívül hagyni, már bent is van, kezet ráz vele meg Hidassal. Hiába
tessékelte maga mellé az asztalfőre, Fehérvári tiltakozott, odaült Judit
mellé, azzal érvelt, hogy nem hivatalosan jött, csak mint magánember. Ezt
sem érti, hogy jöhet ide hozzájuk magánemberként.
– Bocsásson meg – suttogott Fehérvári az Anya fülébe –, nem tudtam, hogy
ennyire szerény. Csak most, amikor beléptem, s magára pillantottam, jutott
eszembe végre a nevük azonossága. Hát persze, persze. De miért nem
mondta, mikor a múltkor a kislányról beszéltem, hogy a maga gyereke?
Most már ő is érti, hogyne értené. Mikor a múltkor nála járt, s ez
mindenféle históriával szórakoztatta, a Zsófi fegyelmi ügyét hozta szóba.
Az volt az a „pajkos csíny”. Majd éppen elhiszi, hogy nem tudta, kinek
beszél! És még csúfolja is! Micsoda álnok! Ilyenekre van bízva az ember
sorsa! Anya mereven nézte a padlót.
– Fel nem bírom fogni – suttogta Fehérvári –, hogy keveredhetett bele
éppen ez a kislány valamibe.
Még képmutató is. Anya odébb húzódott a széken.
– Reggel megint szóba került az Oktatási Osztályon az a múzeumi eset.
Tüdősnétől hallottam, hogy mára hívták be a gyereket. Most tudtam meg a
nevét, csak elképedtem. Láthatja, mennyire, ha itt vagyok.
„Látom – gondolta Anya keserűen. – Csak üssetek rajtam, amekkorát
tudtok. Csak ma hallottad meg a nevét! Azért beszéltél róla már a múltkor
is, hazug!”
– Félretettem mindent, átjöttem. Itt valami tévedésről lehet szó. Az a
kislány, aki nálam járt, nem követhet el buta csínyeket. Majd meglátja,
kiderül a végén, hogy nem is csinált semmit.
Zsófika? Nála? Miről beszél ez? Nem lehet eligazodni a szaván. És nem
akarja abbahagyni a suttogást, pedig milyen idegesítő, hogy folyton a
füléhez hajol. Most ne vonja el a figyelmét, mert Szabó Márta behívatta
Zsófikát.
Mikor belépett, nem félelem tükröződött rajta, hanem valami végtelen
csodálkozás. Az ajtóból még egyszer visszanézett, mintha valami vagy
valaki, aki meglepte, ott maradt volna az irodában mögötte. Reggel
beledobott két szevenalettát a kávéjába, elég nyugodtnak is látszott. A
ruháját megint kinőtte, még az apja temetésén jó volt neki ez a szoknya,
most megint le kell ereszteni. Elég értelmesen viselkedik. Márta kivételesen
nem kínozza nagyon, inkább szépen beszél vele. Összefüggően mondja el,
mit csinált, nem dadog, nem hebeg, bement a Múzeumba, azt mondja,
becsukta Kálmán bácsit, aki neki aranypénzt mutatott, aztán fogta az
aktatáskát és hazament. Sajnos, akkor mégsem volt véletlen, ő csukta be
Kálmánt. De hogy Mártát miért éppen a táska izgatja, az ilyen lényegtelen
dolog? Még jó, hogy beadta neki azt a szevenalettát, s megvigasztalta
reggel, mikor egy kicsit pityergett, ne bánja, akármit is mondanak majd, ne
törődjék semmivel, Márta néni őt utálja már régen, és nem Zsófikán, hanem
őrajta akar bosszút állni. Milyen fura gyerek ez, még védte is Szabó Mártát,
és igazában azon búsult, hogy nem engedte el Pongráczhoz.
Becsukta. Na és. Nem halt bele. Ő változatlanul azt hiszi, hogy csak
becsukódott az az ajtó. Zsófi szégyelli, hogy olyan ügyetlen, inkább
vállalja, hogy szántszándékkal csapta be. Ugyan, mit kell ezen annyit
kérődzni, senkinek sem történt semmi baja, csak azért fújják fel, hogy neki
kellemetlen legyen. Abból is látszik, hogy Márta csupa értelmetlen
badarságot kérdez, nagyképűsködik, azt faggatja, miért nem vitte vissza az
aktatáskát a Kálmán lakására. Mintha volna ennek valami jelentősége. És
mit nem felel neki az a csacsi, egy darabig hallgat, aztán azt mondja: „Az
nem lett volna jó.”
Haller homlokán kiütött a veríték. A táska ugyan már nála volt, mindent
visszakapott, mielőtt a személyzeti osztályos bejött volna, de a valutát
előzőleg mégis ki kellett emelnie valakinek a borítékból, s akárki vette ki,
az nem Zsófi volt. Ha nem megy ki hamarosan innen, felémelyedik a
gyomra. Megkérdezte, elmehet-e már, de Szabó Márta azt felelte, sajnos,
még nem.
– És miért nem lett volna jó?
Zsófika habozott, a szoknyáját karmolászta.
– El akartad adni? – kérdezte Szabó Márta.
Ilyen alattomos gyanúsítás! Az ő gyereke! Zsófi elvörösödött. Jaj,
dehogyis! Nem! Csak ő Kálmán bácsinak szerette volna odaadni,
személyesen neki, de hát vele nem találkozott.
– És miért éppen neki?
Zsófi azt válaszolta: mert az övé.
– Miért nem a nagynénédnek? Elvihetted volna hozzá.
Zsófi egy darabig hallgatott, aztán elkezdett reszketni a szája, és azt
mondta: „Neki nem lehetett.”
Ugyan mit gyötri az ostoba, hát nem mindegy az? Ez a kerület legjobb
nevelője? Fogalma sincs a gyermeklélekről, nem tud beleilleszkedni egy
kisgyerek lelkivilágába. Talán ő visszavitte volna Katónak a kislány
helyében, mikor köztudomású, hogy Kató akkor is visít, ha semmi oka sincs
rá. Szabó Márta folyton ismétli önmagát, hiszen ezt már tisztázták egyszer,
mit kérődzik örökké ezen a becsukódott páncélajtón. Ez is micsoda kérdés,
ugyan kinek jutna ilyen az eszébe. Hogy lehet olyat kérdezni Zsófikától,
hogy miért csukta be Kálmánt?
Csak rábámult a gyerekére, mikor azt válaszolta: „Mert muszáj volt.” Szent
isten, a végén kiderül, hogy kényszerképzetei vannak, sose vette észre. Hol
is olvasott az ideggyengékről, akik azt képzelik, hogy valamit meg kell
tenniük, valami nem helyeset – de hát csak nem ilyen ideggyenge az ő
lánya is? Muszáj volt! És Márta meg se lepődik, csak bólint, mintha igazat
adna neki, ahelyett, hogy egészséges irányba terelné a beszélgetést, és
megmagyarázná neki, milyen képtelenségeket beszél.
Ez a gyermek is milyen bizalmatlan, nem mondott meg neki semmit, még
csak célzást se tett rá, hogy úgy érezte, neki muszáj Kálmánt becsuknia, de
a főhiba mégis Mártában van, hogy lehet ezt szó nélkül elfogadni, még
tódítja is, hallotta, hogy azt feleli a gyereknek: „Gondolom.” És ennek
adják a kitüntetést meg a nagy állásokat! Hisz ez nem is igazi nevelő, ez
kontár! Most már nem kérdez többet, úgy látszik, eddig tartott a szertartás,
sikerült eléggé meghurcolnia.
Az asztal mellé ülteti a kislányt, maga mellé, s ahogy leül, megfogja a kezét
is, ez persze csak szemfényvesztés, most mutatja Fehérvárinak, hogy ő nem
bántja a gyereket, sőt. Inkább ne kínozta volna eddig, ne fújta volna fel ezt a
semmiséget. Kálmán megint felállt, hogy menni akar, aztán ülhetett vissza,
mert Márta „sajnos, nem nélkülözheti”. Ez a Kálmán olyan sápadt, hogy jó
lenne hozatni neki egy kávét, mert összeesik. Bizonyára a meleg. De mi a
csudának hordja magával az iratait, és minek neki fogkefe meg zseblámpa?
Mikor Zsófi leült, Fehérvári felemelkedett Anya mellől, azt mondta Szabó
Mártának, nem hitte, hogy ilyen sokáig el fog tartani a tárgyalás, azt hitte,
gyorsabban végeznek, az ő ideje, sajnos, ki van mérve, most szeretne szót
kérni. Ő csak azért jött, hogy ha lehet, szóljon egy jó szót a kislány
érdekében, mert mindazok ellenére, amit hallott, változatlanul bízik abban,
hogy a végén mégiscsak kiderül, hogy a gyermek nem volt hibás. Neki
olyan szép élménye kapcsolódik Nagy Zsófiához, hogy igazán fájna, ha
csalatkoznék.
„Nem ellenőrzés – gondolta Szabó Márta. – Zsófi miatt jött. De honnan
ismeri?” A meglepődés annyira kiült az arcára, hogy Fehérvári
elmosolyodott.
– Mi már régi ismerősök vagyunk – kezdte, s Anyára nézett, olyan arccal,
mintha elnézést akarna kérni, hogy olyasmiről beszél, amit Anya amúgy is
nagyon jól tud –, a kislány a múltkoriban fenn járt nálam a személyzeti
osztályon, s meg akarta tudni az édesapja utolsó betegének, Pongrácz István
kapusnak a címét.
Anya lélegzete elakadt. Márta oldalra nézett. Hidas ezt is írta. Zsófi
lehajtotta a fejét. Most Tanácsbácsi kiad rajta, pedig hogy nézett rá, mikor
belépett, hogy mondta neki a szemével, ne árulja el, ez olyan nagy titok,
olyan szent titok, Apa-titok, erről nem lehet beszélni. Istenem! És mit nem
mond ez a Tanácsbácsi, hogy ő bátor meg ügyes, csupa jóindulat és szeretet,
dehogyis az, kérdezzék csak meg Pista bácsitól, kétbalkéz ő meg balga.
„Egy kislány, aki nyomozni kezd az édesapja befejezetlen…” „Ó,
Tanácsbácsi, Tanácsbácsi!” Hát ezért bízott ő meg benne, hogy most itt
mindenki előtt… Vajon mivel fogják megbüntetni? Az igazságot úgyse
mondhatja el, megesküdött az angyalra, és aki disszidálni akar, annak baja
lesz, hát hogy adhatna ő ki Kálmán bácsin? Minek nézi őt Hidas tanár úr
annyira? Anya sír. Mért sír szegény Anya? Tanácsbácsi már megy is,
Kálmán bácsi felé meghajol, Márta nénivel és a tanár úrral kezet fog,
Anyának hosszú ideig szorongatja a kezét, és susog neki, Anya meg az orrát
fújja. A végén még őhozzá is odajön, megsimogatja a haját, azt mondja, ne
hozzon szégyent a barátságukra, és elmegy. Mindenki hallgat, Márta néni
firkál egy papírra, s mikor feltekint, megcsóválja a fejét, és csak ennyit
mond: „Te, te!” És Zsófika nem tudja, hogy Márta néni a krétára gondol,
amit nem hozott fel, mikor napos volt, mert be kellett volna kopogtatnia
érte a tanári szobába, de nem mert, csak vakargatta a jobb lábával a balt, és
gyötrődött, aztán meg beírták a kiskönyvébe, hogy nem teljesíti naposi
kötelességeit. Hidas írta be, az se néz most fel, a gyorsírást is abbahagyja,
bámulja az asztalt.
„Nem mondta el nekem – gondolta Anya, és ömlöttek a könnyei. – Az
apjának elmondta volna. Hagyta, hogy azt mondjam rá: istencsapása, és
most már értem a mocskos cédulát is a kezében, ami csupa húslé volt, és
amire azt írta valaki, hogy Apáczai Csere téri iskola. És mindent, azt is,
miért volt olyan fáradt, hogy elaludt. Most aztán tökéletes lehet a Márta
diadala, csak már azzal se tudok törődni. Vajon ha én halok meg, utánament
volna az én félmondatomnak?” Eszébe jutott a János-hegyi kilátó, az
áldozatkészség felmérése, és beleharapott a zsebkendőjébe.
Kálmán bácsi megint felállt, de újból visszaültették, Irodásnéni azt mondta,
hárman várnak kinn, mind a hárman a Zsófika ügyében, aztán a Márta néni
fülébe suttogta a neveket. Zsófi ajka remegni kezdett megint, s akkor Márta
néni újra rátette a kezét a kezére, el se vette többet. Néha, mikor
kirándultak, Márta néni is velük játszott, mindig ahhoz a csapathoz állt,
ahol a gyengébb játékosok voltak. „Ne félj, én is játszom!” – ezt mondta a
Márta néni szeme. De ki az ellenfél? Kálmán bácsi? Talán csak nem Anya?
Minden olyan zavaros, kusza, szomorú és boldogító, itt ül a testületi
szobában, a nagy asztalnál, mint a tanárok, és senki se szól hozzá egy rossz
szót sem. Kálmán bácsi végre visszakapta a táskáját, és Tanácsbácsi átjött,
hogy segítsen. Sose hitte volna, hogy találkozik vele még egyszer. De hogy
Zacskófejűék mit akarhatnak itt?
Az ajtó nyílt és csukódott. „Ez a bajuszos, sovány öregember Pongrácz lesz
– gondolta Anya. – Bozontos szemöldöke van, a szeme kék. A lába
gipszben, nem néz, se jobbra – se balra, Zsófira néz egyedül, s Zsófi arca
hirtelen kiderül, kigömbölyödik, megnyugszanak a vonásai. Az öreg nem
mosolyog vissza rá, harapós, olyan, mint egy vén kutya. Ez az ember szereti
Zsófikát.” És Dórát vezeti kézen fogva, azt a Dórát, akivel az ő lányának
nem szabad érintkeznie, vajon mit gondolhat most Kálmán. Kálmán
elejtette az öngyújtóját, mekkora csend lehet itt, hogy minden így
csörömpöl, még egy ilyen csepp zaj is, mint az öngyújtóé, olyan éles. A
harmadikról nem tudja, kicsoda, valami munkás lehet, mert a ruhája
meszes, a fején stanicli, de ahogy belépett, lekapta, mintha kalapot akarna
emelni. Anya szemében megültek a könnyek, nem sírt tovább.
– Foglaljanak helyet! – mondta Szabó Márta. Zacskófejű nem ült le, Pista
bácsi és Dóra igen.
– Tanárnő, kérem – kezdte Zacskófejű –, én műszakban vagyok, nékem
nincs érkezésem ittmaradni. De hogy mondta az öreg, hogy gyűjjek fel, mer
a kisjányt faggattyák, hát itten vagyok, de véllem tessék végezni először,
mer szükség van énrám odafenn. Hát csak tessék kérdezni, majd én
megmondom, mi hogy vót.
Most minden ki fog derülni, és megint csak baj lesz, Márta néni nem is
sejti, mekkora baj. Zacskófejű jót akar, Pista bácsi is, Dóra is, de ő úgyse
szólhat, mert megesküdött az angyalra, és a disszidálókat becsukják.
Kálmán bácsi mindjárt leesik arról a székről. Az igazságot úgyse fogja
elmondani senki, anélkül meg érthetetlen, ami történt. Zacskófejű olyan
kedves, jó ember, de hiába jött.
Márta néni ismét felolvasta a Tanács levelét. Pista bácsi káromkodott egyet,
sajnos, tisztán lehetett hallani, mit mond. Zsófika elszörnyedt. Dóra Haller
Kálmánt nézte, le nem vette róla a szemét.
Zacskófejű gondolkozott egy darabig, aztán elhahotázta magát. Mindenki
ránézett, akkor elkomolyodott megint, de nehezen, újra meg újra mosolyra
húzódott a szája.
– Ne tessék, kérem, csigázni a gyereket – mondta –, mert nem ű a hibás,
hanem az öregember meg én, legkivált az öreg, mer minek mongya
énnékem, hogy Halasi vagy Halász, ha eccer Hallerrul van szó. Ha
értelmesebben szól, nem abajgattam vóna Révészt Haller hejjett. Oszt ha a
kisjány becsukta, jól tette, mer nékem kellett vóna becsuknom, teccik tudni,
mer hogy éngem kért meg az öreg, hogy tarcsam vissza mán a kisjány
érdekében hétfűn fél öttűl fél hatig, hogy ne legyen boros, mer gyün az
impekció, oszt én el is mentem, csakhogy rossz hejre, oszt egy Révész nevű
illetőt agyaltam a rum miatt, akirül nem akartam elhinni, hogy fekéjjes,
pedig akkor hát avvót, oszt így hiába beszélgettem vélle, pedig a házát is el
akarta adni nékem. Tán ez az úr odahátul, az az a Haller? Mingyárt
ráismertem, mer most se józan, tessék megfogni, mer leesik a székrül. A
gyermek váltig kérte az öreget, segíccsen rajta, de hogy a vén Pongrácz
sánta, hát nem mehetett, oszt én vállaltam helyette, ennyit megtehet
egymásnak az emberiség. De hát a nevet nem jól monták, oszt mást
tartottam szóval, kérem, így oszt énhejjettem a kisgyereknek kellett
visszatartani az urat, de igen jól tette, mer így legalább nem ment el inni,
oszt nem csinált bajt otthun. Hát csak ennyit akartam mondani. Oszt ha
valakire panaszt tesz az úr, hát énrám tegyík meg az öregre, mer Zsófika
csak kényszerbül cselekedett, mer hogy énnékem rosszul monták a nevet.
Teccik érteni?
Ha Dóra itt van, akkor Vikinek is itt kell lennie valahol. Akkor Viki talán itt
van valamerre a közelben, és még nem késő semmi. Ez a lidércnyomás
majd csak elmúlik róla, a boríték üres, a kétszáz schilling eltűnt, nem
csinálhatnak botrányt, nem tarthatják vissza, nem akadályozhatják meg
semmiben. Ha Dóra megnő, ugyanolyan lesz, mint Viki, csak Viki szőke,
Dórának meg sötét a haja.
Anya olyan szorosan összefonta az ujjait, hogy szinte fájt. Zsófika
szándékosan csukta be Kálmánt, Zsófika napok óta készült már rá, hogy
bezárja. De miért? Ott ül abban a kinőtt kék szoknyájában, s csak néz, le
nem venné a szemét Dóráról. Szabó Márta nem szól semmit. Olyan csend
van, hogy hallani, Hidas ceruzája rohan a papíron. Ki az ő gyereke
voltaképpen? Mi történik itt?
– Elmehetek? – kérdezte Zacskófejű.
Szabó Márta azt mondta, el, kezet nyújtott neki. Zacskófejű úgy megrázta,
mintha egy medvével kezelne, aztán ahogy elment Zsófika mellett,
odadugott a kezébe valamit. Zsófi lángvörös lett, ragyogni kezdett az arca.
Egy körte volt a kezében, egy hibátlan, sárga császárkörte. „Az istálló –
gondolta Anya. – A kőművestől kapta a múltkor a körtét.”
Pongrácz mozgolódni kezdett, akkor Márta azt mondta, hogy ülve
beszéljen. Pista bácsi morgott, hogy nem is akar szólani, mer Kis András
mán elmondott mindent. Szabó Márta közbeszólt, hogy voltaképpen
felesleges is, hisz tegnap lediktálta már neki, amit az üggyel kapcsolatban
mondani akart, elővett egy gépírással teleírt ív papírt, és felolvasta a rajta
álló szöveget. Pista bácsi néha belehümmögött, hogy való igaz, tulajdon
ezek vótak a szavai, és amit mondott, ájja is.
Anya eltakarta az arcát. „Mert a gyermeket ismerni kell – hallotta a Márta
hangját –, mert hogy lám tudta ő már régóta, hogy énvelem semmit se üzent
az édesapja, nyughassék, aki énelőttem hótt meg, szegény, oszt mégiscsak
eljárt hozzám azótától is, pedig nem restellem megmondani, meg is vertem,
mert azt hittem, rászolgált, oszt csak eljött, csak ápolt, jár máig is, pedig
már pénzt se kap éntőlem.”
Dobaynak igaza volt, nem való ő az Intézetbe. Sehova se való. Ha majd tíz
esztendőt áttanított, ha húszat, akkor talán. A saját gyermekét sem ismeri,
azt is most látja először. Mindenki más többet tudott róla, Fehérvári, a
kőműves, ez a vénember.
Az ember elpusztul szégyenében.
– „Hát azért mondom, hogy ha valamék más hitvány megrágalmazta, kivált
az a Haller, annak nem kell hinni, mert az mindig csak keserítette, rongy
ember az, kérem, nem járhat igaz úton. Oszt ha én tűzbe teszem érte a vén
kezemet, a tanárnő is tűzbe teheti.”
Haller nagy nehezen elfordította a szemét Dóráról. Most kezdett eszmélni.
Mit akar ez a vén paraszt, ez a pimasz, ápolatlan öregember? Miket
mondott ez róla? Sose látta életében. A szemét! Ha nem volna olyan vén
meg törött lábú, belevágna a képébe. Most mindjárt ordítani fog, kikéri
magának.
Hát itt mindenki csak vele foglalkozik, a kőműves, a portás, mindenki?
Hirtelen elöntötte a hőség, de a háta nyirkos volt. „Énhejjettem a
kisgyereknek kellett visszatartani az urat, de igen jó tette, mer így legalább
nem ment el inni…” Most már érti, mért csapta rá Zsófika az ajtót. A két
gyereken kívül nyilván ő érti egyedül. Dóra kiadott rajta, Dóra elárulta.
„Marianne helyett jöttem” – ezt mondta Zsófi. És ő még a kezébe adta az
aranyat!
„Anya sír – gondolta Zsófika –, most már nem is néz fel, csak sír.” Pista
bácsi tűzbe tenné érte a kezét, ez olyan jólesik. Az helyes, hogy Zacskófejű
vállalta a hibát, mert csakugyan neki kellett volna intézkednie a
Múzeumban. Kálmán bácsi olyan fehér, mint a fal, Dóra folyton Kálmán
bácsit nézi. Csak őt ne kérdeznék már többet, szeretne hazamenni, fáradt.
– Miért csuktad be a nagybátyádat? – kérdezte Márta néni.
De hiszen ezt már kérdezte egyszer! Zsófika hallgatott.
– Mondd meg! – szólalt meg Dóra.
Zsófika összeszorította a száját. „Most mond neki valamit a szemével –
gondolta Szabó Márta. – Figyelmezteti. Dóra gyönyörű lány lesz, ha
megnő.”
– Nem számít az angyal! – mondta Dóra. – Mondd meg neki!
Hát persze. Az angyalt Zsófikának adta búcsúzóul, arra eskette meg, hogy
hallgatni fog. Most feloldja az eskü alól. Ez azért nem lesz jó, itt meg
kellene valahogy állni, mert ha Zsófi előáll a disszidálás történetével,
hivatalból fel kell jelentenie Hallert, s akkor a Haller család bomlik fel,
akkor Marianne kerül ki a kezéből. Nem, Hallernak ez már elég. Judit
szeme akkora, hogy már nem is látszik a fehére. Haller is megmozdult.
„Ha megmondja, végem van – gondolta Haller Kálmán. – A nyomorult
kölyök! Mindig mondtam Vikinek, hogy gyűlöl engem. Ha Zsófi
megszólal, végem.”
– Mondd meg! – ismételte Dóra. Csak beszéljen Zsófi, Viki úgyis kinn van
már, biztonságban, Kálmán bácsi meg pusztuljon innen, vigyék börtönbe.
Szemernyi részvétet sem érzett. Itt ül, hallgat, engedi, hogy Zsófikát
vádolják, a gyáva. Az ő életét is tönkretette, most mi lesz vele, Viki nincs,
és ő nem kell senkinek. Örökre nem lehet Pista bácsinál.
– Hagyják abba! – mondta Haller Kálmán. Felállt.
Hidas felemelte a fejét, életében nem látott még ilyen különös arcot. Haller
olyan volt, mint egy halott.
– Kérem, vétesse jegyzőkönyvbe, hogy az ajtót én csaptam be véletlenül,
mikor a kislány nálam volt. Az ilyesmi nagyon kínos olyan helyen, ahol én
dolgozom, érthető, hogy a könnyebbik végén fogtam meg az ügyet, és azt
mondtam: a gyermek tette. Nem gondoltam, hogy ilyen kavarodás támadhat
belőle.
„Nekem két gyerekem is született már, csak mindjárt meghaltak” – ezt
mondta egyszer Marianne. Csak nem írja fel Hidas tanár úr ezt is? Hiszen
ez hazugság, Kálmán bácsi tudja a legjobban, hogy az. Dóra nagyot
sóhajtott, mélyet, aztán leült. „Ha megszólal, megfojtom” – gondolta Haller
Kálmán.
– Akkor kénytelen leszek a Múzeumot és a Kerületi Tanácsot ilyen
értelemben tájékoztatni, mert ez esetben a kislány ártatlan – mondta Szabó
Márta. – Köszönöm a szíves türelmüket.
Egyelőre senki se mozdult, csak Anya. A könnyektől vakon odabotorkált
Zsófikához. Mikor felemelkedett, Dóra is felállt megint, kihúzta magát,
aztán olyan hangosan, hogy az irodába is kihallatszott, odakiáltotta Haller
Kálmánnak:
– Viki kedden megérkezett Bécsbe. A férjéhez!
– Ezt nem kell jegyzőkönyvbe venni! – mondta Szabó Márta Hidasnak. – A
tárgyalást befejeztem.
24 A Fekete nem tudott főzni, és öccör ojan lassú vót, mint a Balga.
A vásárlással ugyan hamarabb elkészült, mint Zsófi szokott, pedig későn
indult el, a tárgyalás után, de asztán annyit piszmogott a répával, hogy oda
kellett ülni mellé. Csillagokat vágott ki a gyökérbül meg olyan vékony kis
szeletkéket, mintha borotvával meccené, aszonta, űtet így tanították.
Naiszen, akkor várhatnak arra a zőccséglevesre. Gondolta, süttet véle
palacsintát, de asse tudott, fánkot akart mindenképpen, de osztán
elszomorodott, mert nem vót otthun élesztő. A végin mégis palacsintát
sütött, csak ojan vastagot, mint a lángos, füstízű is vót, meg fojton leragatt,
pedig a Fekete ugyan viaskodott vélle; szégyellte magát, hogy nem
boldogul, s egyre csak azt magyarázta, hogy ű eztet így tanulta. No, nem
sérti meg a tanítóját, bizonyosan a Cingár oktatta, annak is jobb lesz odaki a
határon túl, csak tömje az idegenek hasát avval a sok rontással, amit főz.
Azér így is jólesett az ebéd, ezúttal a Fekete kuporgott mellette a Zsófi
zsámliján. A Balgát elvitte az annya, az is megéri a pénzit, legalább tuggya,
kitül örökölte a kisjány azt a kuka természettyét. Az annya is hun halgatott,
hun pityogott, asztán csak hurcolta a gyermeket kifelé. Űhozzá oda se gyütt,
hogy aszongya ű a Zsófika annya vagy ijesmit, nem. Pedig ha ű nincsen,
maj megagyalták vóna a gyerekét – de hogy az is mijen kótya, hát minek
válalta vóna Haller hejjett, ha eccer ártatlan vót. Na, jó szíve van, ammán
szent, vagy tán megfenyegették. Lám, igaza van Kis Andrásnak, mégis jó
nyomon jártak űk, italos ember az a Haller, csak úgy düllöngélt mán a
végin. Jóban nem lehetnek Nagynéval, mer nem is köszöntek, szép
nevelésük van, tán nem is jártak iskolába. Az az asszony hogy nem átallott
csakúgy kifutni a terembűl, szegény ura nem tette vóna, nem ám, abbezzeg,
előre köszönt mindenkinek. Pedig ha űk nincsenek Kis Andrással, benne
marad ám Zsófi a pácba. De hálát ne várjík az ember senkitűl, mer
annincsen.
Ez a Fekete is mijen, ki se nyitotta a száját, mikor tennap Kis Andráshoz
hajszolta, pedig ű tudott még a legtöbbet a dologról, igaz, hogy rosszul, mer
rávette vóna a Balgát, hogy válajja a dógot a Haller helyett. Hogy biztatta,
még valami angyalt is belézagyvált, még jó, hogy akkor mán Hallert se vitte
rá a lélek, hogy tovább hazuggyék. Hanem bús ám a Fekete, pedig szépen
bánik vélle, eleinte még nevetett is, a húskonzerv ízlett néki, a butának,
hogy azt is mibe szoktatta a Cingár. Csak akkor felhőzött meg, mikor
aszonta néki: „Lesz ám néked szép lakásod meg kerted, ne búsujj semmit!”
Mer hogy kinyögte végre vacsora után, hogy a nénnye kiment Bécsbe, űtet
meg itten hagyta, oszt egyre csak azt firtatta, megtarthattya-i ű a lakásukat,
mer hogy talált otthun száz forintot, az elég lenne az első havi lakbérre,
osztán majd alakul. Ű megmonta, hogy arrul neigen álmoggyék, mer űnéki
nem jár lakás, akkor csak ült, a térgyit szorította, oszt azt kérdezte, hogy hát
akkor ő hun lakjék, ha a lakást elveszik tülle. Gondolta, megvigasztajja,
nem marad fedél nekül, hát nyugtatgatta avval, hogy maj szép lesz odafenn
a hegyen, a park közepén, ojan az az intézet, ahová viszik, mint egy palota.
De nem teccett néki, csak forgolódott, felelni meg megin nem felelt, ha
kérdezett tűlle valamit. Hogy megkavarják ezek az embert! Míg a Balga járt
ide naponta, egyre a Balgán törte a fejit, most meg mán, hogy a Fekete
kőtözött ide, hát a Feketén. Magán igencsak a legkevesebbet, meg Székely
miatt se mérgelődött annyit, mint szokott, nem marad rá ideje.
Ebéd után megérkezett Doboziné. Ojan lett a feneke, mint a keverített kád,
asse evett panaszost Füreden. Hozott néki kagylót emlékbe, mer jó asszony
Doboziné, Marcsát is igen szerette. Nem változott meg a természettye, míg
odajárt, mer egy félórát se töltött még itthun, mégis mindent jobban tudott,
mi van az iskolában, mint ők Székellyel, akik itthun marattak. Be nem ált a
szája, hogy Hidas nősül, elveszi a lúfarkas Lembergert, na, isten hírivel, azt
is érje el a végzet. Eccer nagyon rákiabált, mert nem lehetett vetíteni a
fizikában. Maj ha isten lesz, jelentkezik, mer az eltörött vasat nem tuggya
összeforrasztani ránézéssel, annak hegesztő kell, oszt ha a setétítő redőny
leszakad, asse lehet imáccsággal visszaragasztani. Szabó Mártárul meg azt
tutta, hogy Baumann tanárnővel, a csapatvezetővel az utcán kóricál ebben
az éktelen melegben, ment az Ifjúsági Szervezet központya felé. Eccer maj
szél éri, mer sose békél, örökké úton van. Székely meg a kezit rágja,
kurrentálhattya össze a köjköket, Baumann csapattanácsot hívott össze,
szedheti össze a tizenkét jányt tizenkét féle hejjrűl. Azt is hallotta
Doboziné, hogy űbelűlle meg óvónéni lett, meg akarta simogatni a Feketét,
de az elhúzódott, és a szőrnyúl fülit huzigálta. Meg is vigasztalta, ne féjjen,
ű visszaáll holnap, főz rá, mint eddig, mióta beteg. Alig tudta megértetni
vélle, van mán néki segíccsége, kettő is.
No lám, hogy megszokta a Balgát, pedig asse fog örökétig ide járni, a
Feketéhe meg nem is lenne jó hozzászokni, ehhez a vadkutyához, mert ezt
úgyis elviszi valaki, árujják mán a szerencsétlent, pénteken eldűl a sorsa. A
vége csak allessz, hogy megint Dobozinéra szorul, még jó, hogy szívesen
elláttya, pedig annak se könnyű az élete, mióta özvegyen maratt, fiatal még
az özvegységre.
Lám-lám, majhogy baj nem lett belülle, hogy ű nem jó nevet mondott Kis
Andrásnak. Még jó, hogy így végződött, oszt azt a Hallert mégse vitte rá a
lélek, hogy a kisjányt lakoltassa a maga vétke miatt. Hanem a Fekete igen
utálhattya, csak úgy villogott a szeme, mikor odakiáltott néki.
– Tik hunnan ismeritek azt a Hallert? – kérdezte Dórától.
A Fekete mosogatott, belehajolt a lábasba, úgy monta, hogy Zsófi meg ű
meg a Haller gyereke együtt járnak, egy osztájba. Hát akkor innét, bár attól
még nem kéne odaordítani felé, hogy a Cingár kiért. Érti a fene. Csakhogy
utánna vannak, ugyan elfáratt, le is dül egy cseppet. Később átjöhetne
Kétbalkéz, tán felvidítaná a Feketét, oszt danolhatnának megin együtt,
hogy: Csipkefa bimbója, mer ez a Fekete ojan igen szomorú.
Zsófika jött volna is, de mikor a tárgyalás befejeződött, Anya úgy szorította
a kezét, hogy alig tudott elszabadulni mellőle annyi időre, míg odaszaladt
Pista bácsihoz, és felkapaszkodott a nyakába, hogy megcsókolja. Márta
néni is azt mondta, most aztán azonnal menjen haza, mert fáradt lehet.
Otthon kiderült, hogy inkább álmos; míg ebédelt, majd leragadt már a
szeme. Ma nem kell főznie, Anya főzött. Anya úgy főzött, hogy közben
potyogtak a könnyei, és nem szólt egy szót sem, csak tett-vett a konyhában.
Krumpli volt meg kapormártás, mire megette, már majd feldőlt, attól a két
fehértől álmosodhatott el annyira, amit Anya reggel a kávéjába tett. Mikor
lefeküdt, Anya nem ment vissza az Intézetbe, sőt nem is olvasott, hanem
odaült mellé, s fogta a kezét, míg el nem aludt. Most már tudja, mi történt,
nem mondja, de érződik, hogy tudja, nem kellett volna megvernie Kálmán
bácsi miatt. Vajon mennyit értett meg a dologból? Mert nem olyan könnyű
eligazodni rajta, hiszen Márta nénit is megtévesztette, amit hallott, lám,
elhitte Kálmán bácsinak, hogy az történt, ami nem. Azért Kálmán bácsi
nem olyan rossz, mint amilyennek hitte, nem hagyta, hogy baja essék,
hanem vállalta helyette. Milyen jó, hogy nem hallgatott Dórára! Így minden
sokkal jobb. Márta néni fogta a kezét. Milyen hiszékeny is ez a Márta néni!
De vajon miért mondta Kálmán bácsinak, hogy maradjon még a teremben,
mikor már mindenki menni készült és felállt a helyéről?
Szabó Márta is Haller Kálmánra gondolt most, mert ugyanazon a széken ült
a testületi szobában, ahol délelőtt Haller; délutánra úgy fordult a nap, hogy
az volt a legárnyékosabb sarok. Mikor a tárgyalás végeztével odament
hozzá, azt gondolta, azért lép vissza előle, mert kellemetlen számára a
közelsége; fiatal korukban se szenvedhette őt, gúnyos megjegyzéseket tett
rá, de úgy, hogy meg kelljen hallania. Pedig Haller nem utálta most, csak
félt tőle. Tudta, hogy mindent kitalált a hétfői napról, azt is, hogy az osztrák
pénzt csak ő vehette ki a borítékból, hogy nála van, s akkor használja fel
ellene, amikor akarja. Ha nem kellene beszélnie vele, jutna ideje, hogy
szóljon egypár szót Judithoz, aki nagyon rászorult most erre, de hát Kálmán
lényegesebb most, mint Judit. Így csak utánanézett az ablakból, ahogy
hazafelé lépegetett, Zsófi kurta, sötétkék szoknyájában, Judit meg a
gyászruhában. Innen felülről olyannak látszott, mintha Zsófika vezetné
Juditot, nem fordítva.
Ilyenkor nem lehet érzelmes mondatokat váltani.
– Én Katót sose szerettem, magát meg éppen nem – kezdte –, de van egy
közös érzésünk mind a hármunknak: mindannyian szeretjük Marianne-t.
Haller a szőnyeget nézte. Náluk bizonyosan szebb szőnyeg van a
Múzeumban, mint ez a futó.
– Egy gyereket már árvaházba juttatott, mert azt nyilván sejti, hogy Dóra
odakerül. Még egyet nem hagyok. Marianne-t már nem.
Haller Kálmán homloka nyirkos volt. Nem szánta egy cseppet sem.
– Én tudom, hogy Kató buta – Kálmán elpirult, de nem szólt közbe, nem is
tiltakozott –, tudtam, mikor együtt jártunk a gimnáziumba, akkor is tudtam,
mikor maga elvette. Maga választotta, viselje el. De Marianne okos. Ami
Marianne-ban tehetség és szorgalom, az magából költözött bele. Nevelje fel
tisztességgel, a maga gyereke!
A kétszáz schilling ott volt a retiküljében, kihúzta és odatartotta Haller elé.
– Majd eljöhet érte, ha a gyerek beiratkozott az egyetemre. Akkor
visszaadom, addig nem. És ami Vadásznét illeti, én igazán nem bánnám, ha
egy kicsit szenvedne miatta, csakhogy nincs rá oka. Nincs búsulnivalója,
Viki itt hagyta a kisgyereket, itt hagyta magát, itt hagyta az országot is. Viki
hitvány.
Kálmán egy szót se szólt, de most már nem volt olyan szürke, felfogta,
hogy nem fogja feljelenteni, és ennek Marianne az ára. Arca megnyúlt,
most fiatalabbnak látszott, emlékeztetett a régi Kálmánra, a szegényfiú
Kálmánra, ki néha az anyjáról beszélt, milyen nehezen tudta taníttatni,
mennyi lemondásba került, míg iskoláztatta, Kálmán szerette az édesanyját,
Kálmánban volt valami jó. Az emberek felnőnek, s olyanok lesznek, mint
az alvajárók, álmukban mindenféle gonosz és értelmetlen dolgot művelnek.
Mindenkire vigyázni kell, de a felnőttekre leginkább. A felnőttek alusznak.
Kiabálni kell a fülükbe, költögetni őket: Marianne, Marianne, Marianne!
Ma egész nap lábbal tiporja az állami és iskolai törvényeket, nem jelenti fel
Haller Kálmánt, és Marianne-nak, ha megjön, azt fogja mondani: az apja
indulóban volt már, hogy elhagyja a családját, de aztán miatta, Marianne
miatt, mégiscsak maradt. Most, életében először, nagyon meg fog ijedni. Ha
baj van, igazán nagy baj, nem dugja be a fülét. Marianne erős. Marianne
majd vigyáz Kálmánra.
Azért most már ő sincs vasból, öregszik. Mennyi minden zsúfolódott ebbe a
napba, nem csoda, ha kimerült. Mi benne ez a lázas iparkodás, hogy
mindent rendbe hozzon, lehetőleg még ezen a napon? Olyan, mint aki a
halálát várja, s mindenről intézkedik, ne maradjon már tennivaló az
örökösökre. A Zsófika ügye ráért volna őszig, de őt annyira űzte valami,
hogy betelefonálta a csapatvezetőt. A kerületi Ifjúsági Szervezetben
bóbiskolt az adminisztrátor, azt felrázta, addig nem ment el az asztala
mellől, míg el nem intézte, amit akart. Minden forog körülötte, az
események egymásba kapcsolódnak, mint a lánc.
Ez a Bíró Anna kopogása, halk és energikus, itt a csapattanács. Jön
Baumann is, ha már beutazott olyan messziről, benn is marad a városban,
míg el nem kezd hűvösödni. A csapattanács hivatalos ruhát öltött, most
mind olyan, mint Zsófi, kék szoknyában, fehér blúzban a megszokott
napozó helyett, a copfokban szalag. Bíró Anna térdzoknit is húzott. Kátay, a
nyolcadikos Kátay, a csapattanácselnök jelentette, hogy három tagjuk
hiányzik a tizenkettőből: Jós és Sebestyén vidéken vannak, Haller
nemzetközi táborban nyaral, de a csapattanács határozatképes.
A határozat egyhangúlag született meg, Baumann, a tornatanár, a csapat
vezetője mindjárt meg is fogalmaztatta Kátayval és leírta gépen. Szabályos
okmány volt, pecséttel, aláírásokkal; Székely meg fog pukkadni, mert
holnap kézbesítenie kell Nagy Zsófiának. „Az I. kerületi Apáczai Csere téri
általános iskola Apáczai Csere János úttörőcsapatának csapattanácsa Nagy
Zsófia VI. osztályú tanulót azért a munkáért, melyet Pongrácz István
hivatalsegéd ápolásával a nyár folyamán végzett, tagjai sorába felvette.”
„Milyen kár, hogy Marianne nem volt a szavazók között – gondolta Márta.
– Majd nagyot néz. Sose fogja megtudni az igazságot, mint ahogy a
csapattanács se sejti. Zsófika nem szakácsnő, nem is ápolónő,
irgalmasnővér – dehogy. Semmi abból, aminek itt dicsérik. Zsófi katona.”
A gyerekek elmentek, Baumann Vera is elköszönt, ő sorra csukta az
ablakokat. Ez is elmúlt. Holnap még a Dóra elvált szülei, aztán tárgyalás a
Szabadsághegyi Gyermekotthonnal, és mindent elintézett, amit maga elé
tűzött. Alkonyodik. Ezek azok az áttetsző, hosszú, sokáig világos, nyári
napok. Ma csak gyümölcsöt fog vacsorázni, aludttejet. Fáradt, pedig valaki
még jön, ismerős lehet, ha Székely ilyenkor felengedte, talán valamelyik
szülő. Ő azért elindul, kísérje el, ha beszélni akar vele, fülledt már idebenn,
majd lenn leülhetnek a téren. Be is zárja a tanárit, elég volt már a mai
napból. Kilépett a testületiből, vitte a táskáját is, hogy ne kelljen sokáig
magyarázkodnia, aztán mégiscsak megtorpant a küszöbön, mert az irodaajtó
előtt Judit állt. Vele, sajnos, nem lehet leülni a téren, inkább ismét kinyitja
az ablakokat, s bevezeti az irodába, akármennyire nincs is már bent levegő.
Este, mikor végre ágyba jutott, felpockolta a lábát az ágyon, mert az erei
kidagadtak a sok szaladgálástól, és a bokája is fájt. „Öregszem” – gondolta,
s azon nevetett magában, milyen fura is ő, más szomorkodik emiatt, ő meg
csak nevet, örül a múló éveknek. Az ember egyszer csak egészen öreg lesz,
szép, fehér hajjal, akkor aztán nem nézi már izgatottan, hogy napról napra
őszebb, utcán is szemüveget hord, egyre kevesebbet kíván, s ha mégis,
csupa értelmes dologra vágyakozik. A szívéből kipusztul minden irigység,
és olyan jó és igaz tud lenni, olyan önzetlen, mint egy öreg diófa, amely
évente hűségesen meghozza a termését.
Mit is mondott a rektor a doktoravatásukon?
„Önöknek ezentúl kötelességük lészen állásuk tekintélyét megóvni…”
Azt hiszem, nem óvtam meg az állásom tekintélyét, tulajdonképpen nem is
tudom, mi az, pedig volt, mindig volt, ördög tudja, mitől, de volt. Azt
hiszem, nem óvtam semmit, ami az enyém. Az életemet sem. Én csak
szolgáltam.
Judit végre megbékélt, nemcsak vele, az életével is. Nekik is van valami
közös érzésük, mint ahogy van azzal a hitvány Hallerral, Mucsinéval, a
zöldségessel, Riegler patikussal, mindenkivel, akinek tanítja a gyerekét.
Majd múlnak az évek, és az a sok butaság, amit Judit összeolvasott és nem
tudott megemészteni, értelmet kap. Most már szeretné látni a dolgok igazi
értelmét, és végre nem úgy érzi magát, ha az iskolára gondol, mint egy
száműzött király, hanem, mint a zarándok, aki szent helyre lép. Judit
voltaképpen becsületes ember, tudja, miben tévedett, van is bátorsága
kimondani. Majd ha ő már egészen öreg lesz, olyan öreg, mint közülük a
legöregebb a testületben, annyira önzetlenné válik, hogy soha nem fog
eszébe jutni többé, miért is a Judit gyereke Zsófika, miért nem az övé.
Még telefon is. Hát persze, Hidas. Hidas olyan okos, nem kell mondani neki
semmit, mégis érti, Hidas tudja, mi hogy volt, azt is, hogy abban a kék
borítékban kellett valaminek lennie, s nyilván azt is, miért kiabált rá Dóra
Hallerra – mindent. Jólesik hallani a hangját, de miért olyan meghatott és
ünnepélyes. Jóccakát, Jóska, fáradt vagyok, aludj te is. Mit fecsegsz? Hogy
ki jön a helyemre? Senki, maradok, azt hittem, kiverted már a fejedből ezt a
butaságot. De hát honnan veszed, hogy elmegyek? Nem értem. Mit
beszélsz? Mire vagyok én képes? Halló! Ne tedd le a kagylót!
Letette. Buta. Mit siratja el őt, nem megy el, nem azért hajszolta keresztül
minden dolgát ezekben a napokban, hogy ne maradjon már semmi
tennivalója szeptemberre, nem, nem, dehogy, Jóska téved. Most még az
hiányzik, hogy megríkassa a bolond; csak azért ilyen érzékeny ma, mert
annyit kellett futkosnia. „Te búcsúzol tőlünk, hiszen érzem – ezt mondta.
Micsoda ostoba! – Te annyira szereted a gyerekeket, hogy még arra is képes
vagy, hogy otthagyd őket.”
Innen az ablakból látszanak a holdverte iskolafalak, legyeznek a téren a
juharfák. Minden, amit szeret, ami értelmet ad az életének, idebenn van,
ezek között a falak között. A gyermekei, akiket nem hozhatott világra, az
emberi kapcsolatok, családok százai, egyetlen család helyett. Most miért
sír? Honnan tudhatta Jóska hamarább, mint ő, hogy elmegy Főokosnak, és
itt hagyja ezt az iskolát?
A hold továbbúszott a Katona utca felé. Kató feketét főzött, csak magának,
mert Kálmán nem kívánt semmit. Csakhogy hazakerült az a táska, nem is
volt benne semmi, csak a viharkabát, de hogy minek kellett balont vinni
olyan meleg napon, azt igazán nem lehet megérteni. És az a pazarlás, az is
attól az asszonytól ragadt rá, lám, azt mondta, kidobta a régi borotváját,
tegnap újat vett helyette, aztán tessék, megvan a borotva, most már kettőt
használhat, egyet hétköznapra, egyet vasárnapra, csak szórja a pénzt. Vajon
Marianne mit csinálhat? Bizonyosan a táborban is ő a legügyesebb. Nem is
volt mása senkije életében, csak ez a gyerek. Kálmán nem tartozik hozzá
igazán, talán nem is tartozott soha. Ha nem volna furcsa, most azt hinné,
hogy Kálmán sír, éppen olyan nesz hangzik a hálóból, mint a sírás, de
bizonyára csak köhög, nem is csuda, annyit cigarettázik.
Azért, persze, borzasztó, hogy ez a Kálmán annyira hazudik! Hát minek
kellett őt ráuszítani Zsófikára, mikor maga csapta magára azt az ajtót?
Judittal is összeveszett, mire való ez? Nem mintha szeretné Juditot, hogy is
szerethetné, mikor egyre csak oktatja. „Azért nem szeret Kálmán, mert
rabnak érzi magát melletted. Csak szabad ember marad hű valakihez.”
Milyen okos, főleg ha tanácsot kell adnia valakinek!
– Aluggyál – mondta Pista bácsi a Feketének.
Mér forog ez annyit, mér nem alszik? Szégyenszemre az ágybul is felkelt
miatta, megkereste az utálatos szőrnyulat, és odavitte neki. Erzsi mindig
egy bohóccal hált, Móric bohóccal, attul mindgyár kividult, de a Feketének
most nem kellett semmi, csak hányta-vetette magát a párnán. No, istenatta
férge, senkije ezen a kerek világon. Jól egymásra leltek űk ketten, az
eggyiknek van egy szőrnyúlja, a másiknak meg egy szalmakalapja a falon.
„Nem akarod látni űket, ugyi? – gondolta. – Merhogy assemmi, hogy
megszült valaki, vagy az apád vót, ha elhánt magárul, mint a bogáncsot,
osztán az intézetet se kedveled te, akármijen parkja is legyík, tudom én, ha
nem is mondod. Vajon mihe vótál te szokva, oszt minek nevelt vóna a
Cingár; lám, asse tudom, mi vót az apád, akinek nem kellettél. Főzni nem
tucc, ojan vagy, mint a vadkutya, tán azér is tűrlek el, mer ojan vad vagy.
Még a nevedet is utálom, ki hallott mán ijen nevet, mint a tiéd, nem is
szólítottalak meg még eccer se, ez is csak fájhatott néked, ha nem mondtad
is, Balga.”
– Gazdagok vótatok tik? – szólalt meg.
Dóra felemelte a fejét, azt mondta, nem.
– Oszt vót sok szép ruhád?
– A Vikiéből.
– Szép lakásod?
Dóra nem válaszolt. Hogy lehet erről beszélni? Abban a lakásban sose volt
nyugalom.
– Siket vagy?
Semmi válasz.
– Nem szeretted?
– Nem.
– Oszt a nénédet sajnálod-é?
– Itt hagyott – felelte Dóra.
– Na látod. Nem kár érte. Aluggyál!
Lehunnya a szemit, be is fordul, a nyulat is betakarja, csak a füle láccik ki a
paplan alul meg a Fekete feje búbja. Ideje vót, mer nem arra való az éccaka,
hogy az ember a köjköket csicsijgassa. A szeme is maj leragad mán, míg
délelőtt felmászott a beteg lábával a pincébül a testületiig, aszitte, ottmarad
útközben, úgy vert a szíve. Na, áldott ágy, be jó kinyújtózni! Azt meg kell
hagyni, engedelmes a Fekete, szuszogni is alig mer, úgy is kell. Ha a
gyermeknek meghagynak valamit, ne jártassa vissza a száját. Most mán
nem is forog, hogy meg ne zavarja ezt a jó csendet.
Arra ébredt fel, hogy valami csattan, a lámpa után tapogatózott. Mi az isten
csattan méjséges éccaka? Mennyit alhatott mán? Virrad? Vagy még nincs is
éjfél? Mikor megtalálta a kapcsolót, belehunyorgott a hirtelen világosságba,
aztán az álom úgy kiment a szeméből, mintha ráloccsantottak volna egy
vödör vizet. Hát így állunk! Most nem is jutott eszébe, hogy a lába törött,
vetette volna ki magát az ágyból, csakhogy, persze, nem tudta.
Tápászkodott.
Dóra ott állt a fogasnál, a ruha, a cipő már rajta. Ahogy a hátizsákját
leemelte, lesodorta a mosdóról a szappant meg a borotválkozóskatulyáját.
Meg se nyikkant, csak amikor látta, hogy biceg felé, leereszkedett a sarkára
a fal mellett, mint valami kis zsák, s ott kuporgott előtte, szorította a térdét.
Most agyonveri, nem szabadul. Itt eteti, tartya, az ágyába beengedi,
odahozta néki a nyúlját, osztán csak ojan csavargó céda, mint a nénnye!
Hova iparkodott? Seres Karcsiho? Hogy vigye átal űtet is amoda, ahova a
Cingárt? Dühiben végre eszébe jutott, mit susogott Doboziné Seres
Karcsiról mindig. De mikor odaért Dórához, mégsem ütötte meg, csak a
hátizsákot szedte ki a kezéből, és csapta úgy a falhoz, hogy a két üveg
meggybefőtt, amelyet Doboziné tett el a számára, megugrott a sifon tetején.
Dóra felnézett. Egy könnycsepp se volt a szemében.
– Nem megyek intézetbe! – mondta.
Hinnye a keserves Jézussát, megint az a szédülés, le kell ülnie. Ha
felizgattya magát, mingyár szédül. E bezzeg nem gyün oda hozzá, mint a
Balga, nem fogja meg a karját, efelül viheti mán őtet Szent Miháj.
– Én is elmentem Vikivel – mondta a Fekete. – Elmentem Tahiig. Csak
visszajöttem.
No ezt most hajja először. De ha elment, minek gyütt vissza? Rámeresztette
a szemét.
– Én itt születtem – hallotta tovább. – Muszáj volt visszajönni. Én itt
születtem.
Ijenkor éjjel még sose gyútott pipára. Ez a Fekete kiforgattya nappalát-
éjjelét.
– Oszt akkor minek indultál neki megin?
– Nem oda indultam. Nem ki. Vidékre.
– Kid van néked ottan?
– Senkim.
– Oszt akkor mit akartál csinálni?
– Dolgozni.
Leráncigálta róla a piros kabátot, s míg Dóra fűzni kezdte a cipőjét, kulcsra
zárta a szobát, a kulcsot meg spárgán a nyakába kötötte. Dejszen tülle
szökjék meg, ha tud, ha az ablakon átalmászik, oszt átgázol a szenen, csak
akkor tud kijutni az utcára, ha pókká vállik, oszt felszalad négy emelet
csupasz tűzfalon. Érti a frászkarika, mivel jobb dógozni, mint ülni odafenn
az intézetbe, ahun mindent a hejjibe hoznak, oszt tudhattya, hogy nem
bántya senki; minden iskolás tuggya, hogy jó soruk van a menhejjeseknek.
– Jobban szeretnék egy embert, mint sokat – mondta Dóra, s most
megcsillant a szemében a könny, de aztán nagyot nyelt, és ismét vad lett az
arca. No, e nem a Balga, e nem fog néki ríni. A hálóingit is elcsomagolta,
úgy kelletett megin kibontani a hátizsákbul.
Most nem mondta a Feketének, hogy aludjék, a nyulát sem adta a kezébe.
Feküdtek egymás mellett, s mindegyiket elfoglalta a maga gondolata. Pista
bácsi arra gondolt, hogy ha az ember kilép az iskola kapuján, a templomot
láttya, a postát, a szapulós lány kúttyát meg szemben a patikát. Tizenhat ház
áll a tér körül. Az ember aszinné, hogy kű meg por, osztán mégse, mer lám,
ha egy ijen kisgyermek elindul rulla, hát eccercsak elkezd kiabálni utánna,
mintha emberi nyelve vóna, szól, s akkor aki elindult, visszafordul. Az
annya nem szólt utána. A tér igen.
„Tud Pista bácsi szavalni?” – kérdezte a Balga. Ez a város születésem… Ez
a város… Jobban szeretnék egy embert, mint sokat. Mikor Erzsi odalett,
Doboziné itt rítt mellette, fiatalabb vót még akkor, nem is hítták még
Dobozinénak, hanem Vince Eszternek, oszt aszonta néki: „Itt ez a tenger
gyermek maga körül, Pongrácz bácsi, maj lel vigasztalást, megláttya.”
„Tenger gyermek – gondolta ű akkor –, elég vóna eggy.”
Áttapogatott a másik ágyba. Dóra hanyatt feküdt, ahogy az ujjai az arcához
értek, érezte, hogy meleg és nedves az az arc.
– Dóra!
Kimondta, hogy az isten szentejje meg azt a buta keresztannyát! Nem felel
néki, pedig figyel, összerándult a paplan alatt, annyira figyel.
– Rongy lakás ez, ugyi? Laktál benne, láthatod. Vizes is, salétromos is, oszt
sose süt be a nap, csak a szenet láthatod örökké. Hallod?
Nincs válasz.
– Osztán ismersz mán éngem is, utálatos vagyok én, nem tudok szépen
beszélni. Iskolám sincsen nékem, írni se szeretek; megpróbáltam azt az esti
micsodát, de onnét is kikoptam, mer estére fáratt vagyok én mán, oszt a
fejem se fog, vén mán az én fejem. Mit bámulsz?
Feltérgyepel az ágyba, összefogja a két kezit, úgy néz rá.
– Osztán verekszem is, mindig is verekettem. Zsófit is elraktam, elrakok én
mást is. Nem gyünne ki vélem az isten angyala se, ugyi?
A szégyentelen! Kapja-fogja magát, átmászik az ű ágyába, oszt odahajtya a
fejit a párnájára. Még susog is a nyakába valamit, pedig ű legénykorába se
állhatta, ha a nyakába lehelgettek.
– Eriggy vissza az ágyadba, mer rád verek.
Nem megy a, dehogy megy, kapaszkodik belé, ű meg ahejjett hogy
kiborítaná az ágybul, még magyarázkodik néki:
– Hónap elmégy a Tanácsba, értetted? Ott maj megjáratnak, mint a lovat a
vásáron, kínálgatnak, de avval nem törődöl, hallod? A Gyermekvédelmire
mégy, az odalenn van a fődszinten, a Tanács meg ideláccik, hát ha jókor
elindulunk, oszt nagyon összeszedem magam, még tán elbírom odáig,
osztán ott leszek vélled én is, te hitvány.
Erzsi is így alutt el, ijen váratlanul, ijen gyorsan, mint ahogy az ember vízbe
ejt egy követ, s az alábukik a méjbe. Szuszog, míg a párnát öleli. Most
mászhat ki az ágybul, oszt kerülhet átal a másikba, ahunnan a Fekete
kiszállt, mer mással nem alszik eggyütt, ha kettébe vágják, akkor sem.
25 Reggel alig múlt fél kilenc, mikor végigfutott az alagsori folyosón. A
lakást üresen találta. Az ajtóban benne volt a kulcs, be tudott menni, de bent
már kitakarított valaki, csak a reggeli edényt nem mosták fel, a két bögre,
kistányér, a kanalak meg a kés ott lapult letakarva a vájdling fenekén. Az
asztal közepén pénz hevert meg egy cédula, olyan, amilyet Anya szokott
hagyni, csakhogy ezt Pista bácsi írta. Mi lehet ugyan ma, tán születésnapja,
hogy azt kéri, hozzon egy fél csirkét? Még jó, hogy nem elevent kér, ő
ugyan meg nem ölné, nem is tudná megtisztítani.
De vajon hol lehetnek?
Karjára kapta a kosarat, s indult a csarnok felé. Székely rosszkedvűen
hunyorgatott rá a fülke mögül. „De nagy úr lettél – gondolta Székely –, nem
is adhatom itt a kezedbe ezt az írást, hanem vigyem ki a lakásodra, délután.
Taknyos. Azt mondják, megy Szabó Márta. No, mind a vízig. Ugráltasson
mást is.” Milyen haragos ma Székely bácsi. A kézbesítőkönyvön könyököl.
Dobozi néni a lépcsőt sepri, meghízott Dobozi néni, alig tudja
összegombolni magán a munkaköpenyét. A lépcsőházi ajtóra szerelt táblára
ki van írva: MA NINCS KORREPETÁLÁS! Vajon mi történhetett Márta
nénivel, még sose fordult elő, hogy délelőtt ne lett volna bent az iskolában.
Nem lehet pedig beteg, mert hallja a hangját, a lépcsőházban beszél, onnan
kiáltja vissza Irodásnéninek, hogy a Tanácsba kell átmennie. Sietős útja
lehet, mert csak úgy kopog a cipője, úgy iparkodik. Már itt is van mellette.
Igen, a csarnokba megy, csirke kell Pista bácsinak, csakhogy nincs itthon.
„Jön az nemsokára” – mondta Márta néni. Ha a csarnokba megy, egy
darabig egyfelé visz az útjuk, együtt mehetnek a Tanácsig.
Most nem volt annyira meleg, mint amikor ott járt, s az aszfaltban
megmaradt a cipősarkak nyoma. Szél fújt, a hegyek olyan közelről
látszottak, mintha a szomszéd utcában emelkednének. Márta néni nem
beszélt se Kálmán bácsiról, se Dóráról. Az arcát tapogatta, panaszkodott,
hogy délután fogorvoshoz kell mennie, reggel óta bele-belenyilallik az
egyik fogába.
„Ideg – gondolta Zsófika. – Persze, tályog is lehet. Egyik se jó.”
A kőember-kőasszony előtt most nem ült senki. Márta néni felpillantott a
homlokzatba épített órára: háromnegyed kilenc volt.
– Hát akkor szervusz! – mondta, és Zsófika összeborzadt, mert kezet
nyújtott neki, mint a felnőttek szoktak egymásnak. Márta néni néha kezet
fogott a gyerekekkel, de mindig csak akkor, ha megígértetett velük valamit,
ha más iskolába kerültek, vagy végképp befejezték a tanulmányaikat.
Megállt a szívverése. Csak nem teszik ki Kálmán bácsi miatt mégis?
– Ősszel már nem leszek az iskolában – hallotta, s akkor felnézett, oly
képtelen, hihetetlen volt, amit a Márta néni mond, majdnem olyan
hihetetlen, mint hogy Apa nincs.
– Ha nem lett volna a tegnapi nap, nehezebben hagynálak itt.
Miért? Mi teszi most könnyebbé? A kosár üres, mégis lehúzza a karját. Két
hét szűcs puff. Tegnap fogta a kezét, hogy ne féljen. Soha nem fogja
elfelejteni a részleges hasonulást.
– Tegnapig nem vettem észre, hogy már nem vagy árva.
Hátrább lépett, a felháborodott szomorúság, a sértett bánat elömlött az
arcán. Csak menjen, ne is köszönjön el tőle, hanem menjen. Ha ilyen
lelketlen, ha ilyen gonosz. Apa. Apa!
– Lehet, hogy nem is tudsz róla?
Miről? A szíve nekilódul, a perc iszonyítja, de vonzza is. Nem tudja, mit
szeretne jobban, mondja-e Márta néni, vagy hallgassa el.
– Rengeteg apád van. Úgy látszik, ha egy kisgyerek árván marad, annak
apja lesz az egész világ.
Az üvegajtó besiklik, az úttesten tülkölnek az autók. Zsófi leereszkedik a
Tanács lépcsőjére, térdére hajtja az arcát, mellette a kosár. Ahogy leül,
megzörren a köténye zsebében a Pista bácsi pénze. A nap nyakára tűz.
Lezárt szemhéja mögött ott látja Apát, hórihorgas, szemüveges, és nevet, a
rendelőben áll, magasra tartja Tóbiást: „Igazi gavallér, megvan minden
foga!” És aztán már nem is a rendelőben áll, hanem egy állványon, zacskó
van az apa fején, a kezében vakolókanál, és fütyül, azt fütyüli: Ősszel érik,
babám, a fekete szőlő. Aztán kihúz egy fiókot, kutat a kartonok között,
drapp ing van rajta, nyitott a nyakán, de a lába térdig gipszben, és pipázik
is, és azt morogja: „Kétbalkéz! Balga!”
Valaki hozzáhajol, egy idegen, nem is látja, ki, vállára teszi a kezét, és azt
kérdezi: „Bántott valaki, kislány?” Zsófi nem néz fel, mert nem tud szólni,
csak rázza a fejét, s a mondat, amelyet annyit keresett, úgy zúg a szívében,
mint a harang. Fúj a szél, a Tanács épülete körül zizegnek a fák.