Életem nagy kalandja – Mana

dzīves lielais piedzīvojums

„Közhely, hogy az élet egy kaland. De azt hiszem, mindnyájan tartozunk
önmagunknak azzal, hogy ezen belül is legalább egyszer egy igazi nagy kalandot
megélünk – legyen az egy szerelem, a gyermekünk fölnevelése, vagy akár egy
utazás, bármi, amit akként tudunk megélni. Nekem úgy adatott, hogy az egész
életem egy kaland, attól a bizonyos hajnaltól kezdve.”

Ez egy körbenforgó idézet: saját regényemből, a Nindából van, oda viszont

azért írtam bele (épp az imént), hogy arról a kalandról megemlékezzek, amiről ez
a könyv szól.
Ez az én kalandom. Nem várom el tőled, kedves olvasó, hogy átéld velem. Még
csak azt sem, hogy osztozz velem abban a lelkesedésben, amit én átéltem és
átélek azóta is. Azért mesélem el, hogy ráébresszelek, mennyire fontos a
nyelvtanulásban a motiváció. Méghozzá egyszerre kétféle, amint arra hamarosan
rátérek.
„Az ön parancsa nekem nem parancs” – mondja Torma Gedeon az Abigélben.
Parancs és motiváció között sok a közös vonás, mindkettő igen erős késztetés
arra, hogy megtegyünk valamit, de mindkettő csak arra hat, akinek szól. Az én
motivációm neked nem motiváció, kedves olvasó, és nem is kell annak lennie.
Meg kell találnod a saját motivációdat, ha akkora feladatba akarsz fogni, mint a
nyelvtanulás, ami többéves, sőt valójában életre szóló elkötelezettséget jelent.
Nekem azt jelent, én már megmaradok a lett nyelvnél egész életemben, ez az én
nyelvem, ezt nekem találták ki. Mert ez a nyelv egy tündérmese – és mert
összeköt azokkal az emberekkel, akiket elsoroltam a köszönetnyilvánításban, és
még másokkal is. Neked valami más kell hogy adjon elkötelezettséget egy ekkora
feladatra. Én ezt nem tudom, de nem is akarom megadni, ezt magadnak kell
megtalálnod, én azzal segítek, hogy elmesélem a saját motivációm történetét.

A nyelvek és én – Valodas un es
Világéletemben nyelvmániákus voltam, de elég kevés nyelven tudtam
megtanulni: eddig összesen három sikerült.
Gyerekkoromban angolul tanultam – nem tudom, miért, a szüleim azt mondták,
hogy csináljam, hát csináltam. Szerettem amúgy. Az iskolai oroszoktatás alól
felmentést kaptam, állítólag azért, mert angolul tanultam helyette – én inkább arra
tippelek, hogy az orosztanárnak nem volt kedve kijárni hozzám hóban-fagyban,
tűző napsüésben kilométereken át. Tudniillik a házunk mögött volt az iskola. Én
ugyanis mozgássérült voltam gyerekkoromban (meg azóta is), otthon tanultam,
jártak hozzám a tanárok.
De angolul nem tanultam meg, pedig többféle könyvet használtam, tanfolyamra
is eljártam – mégis, amikor kilenc-tíz éves koromban az ORFI-ban rendszeresen
találkoztam egy angol nénivel (akkor angolnak hittem, de hát a világ bármely
csücskéből jöhetett), aki mindig megkérdezte: „do you speak English?”, akkor
csak megráztam a fejemet.
Tanultam gyerekként finnül is, az borzasztóan tetszett, nem tudom, miért.
Mármint ma is tetszik, de rengeteg nyelv van, ami tetszik. De nem sok ragadt meg
a fejemben, részben mert Papp István amúgy remek nyelvkönyve nem
gyerekeknek íródott, a nyelvtani szakkifejezéseket latin szakszavakkal mondja,
nem értettem.
Az első nyelv, amit megtanultam, az eszperantó volt, tizenhat éves koromban
(1971-ben születtem, tehát 1987-ben). Mert kaptam egy nyelvkönyvet a
születésnapomra, és borzasztóan megtetszett. Néhány hét alatt megtanultam, mert
annyira egyszerű, hogy még én is meg tudtam tanulni. Ma is értem, bár a tudásom
annyira berozsdásodott, hogy csak nehezen jutnak eszembe a szavak, ráadásul ma
már lett szavak jutnak eszembe helyettük…
Aztán mégiscsak megtanultam angolul, 1995-ben, mert egy CD-n találtam egy
csomó könyvet, köztük Lucy Maud Montgomery Anne Shirley-sorozatának első
három részét, és tudni akartam, mi van bennük. Úgyhogy fogtam egy
szótárprogramot és nekiültem. Később, 1997-től elkezdtem netezni, ott akkoriban
minden angolul volt, idegen országokban élő emberekkel cseteltem, csiszolódott a
nyelvtudásom. Az angol nehéz nyelv, tökéletesen soha nem fogom tudni, de
felsőfokúnak tartom a tudásomat (persze papír nincs róla) – viszont a beszélt
angolt mindmáig nem értem.
A harmadik nyelv aztán csak huszonegy évvel később jött. Nem mintha nem
akartam volna nyelvet tanulni ezalatt is. Több-kevesebb elszánással és említésre
sem méltó eredménnyel belekóstoltam egy sor nyelvbe: ír, spanyol, portugál,
francia, arab, vietnami, kínai, finn (másodszor), s végül 2015-ben a cseh.
Ehhez legalább volt motivációm: a Mindenki tanköteles (My všichni školou
povinní) című tévésorozat, amit ebben az évben megnéztem ismét, és ugyanarra a
gondolatra jutottam, amire 1987-ben, amikor a tévében ment. Ezt a gondolatot
először egy sor tanulmányban fejtettem ki a blogomban, majd ennek ihletésére
megírtam Hanka című regényemet – és megpróbáltam megtanulni csehül, hogy
megértsem Barča Hrdinovát, a sorozatbeli boldogtalan kislányt, mivelhogy a
magyar változatban a sorozatot számottevően megrövidítették, és sok jelenet csak
csehül van meg. Nem sikerült: nem volt elég a motiváció, az egyetlen
hozzáférhető nyelvkönyv csapnivaló volt, a nyelvtant pedig nehéznek éreztem.
Pedig kiskorom óta imádom a cseh nyelvet (többek között), és ma is nagyon
szeretném megtanulni. Csak hát – mindig Süsüre szoktam hivatkozni: nekem is
csak ez az egy fejem van.
 De egy év múlva belépett az életembe a nagy kaland: a lett nyelv. De mielőtt
erre rátérek, beszélnem kell a hivatásomról is, majd az is kiderül, hogy miért.

Író vagyok – Es esmu rakstnieks

1992-ben kezdtem írni. Eleinte science fictiont. 1999-ben azonban, egy
fájdalmasan rövidre sikerült szerelmi kapcsolat után rájöttem, hogy az én helyem
az ifjúsági irodalomban van. Ekkor ismertem meg Szabó Magda Mondjátok meg
Zsófikának és Abigél című regényeit, és elhatároztam, hogy én ilyeneket akarok
írni, mert ezek nagyon jók. Az első „ilyen” regényem a Sophie, amiben benne van
az a felismerés is, hogy regényalakot csak valódi emberekből építkezve lehet
létrehozni. Sophie-hoz két ember szolgált mintául, egy filmbeli kislány, és az első
szerelmem tizennégy éves koromból, akinek alakját azóta számtalanszor
megörökítettem, különböző jellemvonásait véve át különböző regényalakokhoz.
Ő egész irodalmam egyik fő alapköve.
A kétezres évekre esik első házasságom – a feleségem 2010-ben meghalt
izomsorvadásban –, ekkoriban nemigen tanultam nyelvet, viszont írtam, sőt
együtt is írtunk ifjúsági regényeket. Neki köszönhetően sikerült elmélyítenem
emberismeretemet, az emberek megfigyelésének és megismerésének tudományát.
A serdülőkorú lányokra szakosodtam, róluk szól az összes regényem, mert
irodalmi szempontból ők a legérdekesebbek: a nők lelkivilága összetettebb,
bonyolultabb a férfiakénál, és még komplikáltabb a tizenéveseké, akik most
alakulnak gyerekből felnőtté. S ennek következtében alakult ki életem
legfontosabb emberi kapcsolata: a lányommal. Aki nem a lányom – hanem a
gyerekkori szerelmem lánya, már nyolcéves volt, amikor az édesanyját ismét
megtaláltam, huszonhét év elteltével. De amióta ismerem, azóta azt érzem, hogy ő
az én lányom. Nem tudom és nem is akarom megmagyarázni, nekünk íróknak
vannak fura dolgaink.
Négy évbe telt, hogy megkérhessem az édesanyja kezét, és most jön az a pont,
hogy hol kapcsolódik ez a történet ahhoz, amiről könyvem szól. Hamar szakított
velem, de először igent mondott – hat nappal 2016. július 22-e előtt.

Találkozás – Tikšanās
2016. július 22-e délutánján a Youtube-ot nyomogattam, de arról sajnos
semmilyen emlékem nincsen, hogy hogyan futottam össze azzal a bizonyos
videóklippel. Hiszen akkor még nem tudtam, hogy ez a klip meg fogja változtatni
az életemet.
Öt kislány énekelt egy dalt, amit addig még nem ismertem – azóta minden
hangját kívülről tudom –, egy ősi finn népdalt, amit Eino Kettunen írt a harmincas
években, Ieva polkáját (Ievan polkka). Finnül, pontosabban keletsavói
tájszólásban. Meghallgattam többször is, írtam róla egy kis cikket, ennek
köszönhetően maradt fenn a dátum. Gyakran írok ilyen cikkeket. Elvégeztem a
szokásos házi feladatot, kiderítettem, hogy ők kicsodák, utánanéztem korábbi
pályafutásuknak. Szoktam ilyeneket csinálni művészekkel, érdekel, hogy mi a
hátterük.
De egyelőre nem ez volt a lényeg, hanem ami belőlük áradt. A következő
időszakban rengetegszer meghallgattam ezt a felvételt. Közben figyeltem őket.
Hiszen ez a hivatásom. Figyeltem és tanulmányoztam. Azt láttam, hogy egyrészt
ez a felvétel fantasztikusan jó, másrészt van még benne valami ezen kívül –
valami, ami még jobb.
A szem a lélek tükre, és én megszoktam, hogy az emberek szeméből
történeteket olvassak ki, ha lehet. A legtöbb embernek nincsenek történetek a
szemében, vagy nem elég érdekesek. A gyerekeknek inkább szoktak lenni, de
messzire vezetne, hogy a felnőtteknek miért nem. Ezen a klipen én megláttam egy
nagyon érdekes történetet Keita Krūmiņa szemében. Az később volt, de nem
kevésbé fontos, amikor a társaiéban is.
És nekem akkor volt egy lányom, akit én fogok fölnevelni. Ez a történet pedig
rímelt az ő történetére, amiből azóta több regényt is írtam.
Kíváncsi lettem, milyen az, amikor az anyanyelvükön énekelnek. Hiszen ők
nem finnek, ezt az egy dalt tudják finnül: ők lettek, Rīgából, és óriási
szerencsémre szinte kizárólag lettül énekelnek. Van néhány felvételem tőlük
angolul is.
Életemben először, negyvenöt évesen a rajongója lettem egy együttesnek.
(Azóta másoknak is.) Hat-nyolc hónapig kizárólag NANDO-t hallgattam, senki
mást. Volt úgy, hogy órák hosszat újra meg újra. Főleg amikor cikket írtam
némelyik dalukból. Ez a kizárólagosság akkor tört meg, amikor kiderült, hogy
jelölték őket Arany Mikrofonra, és kíváncsi lettem a konkurenciára. De ez már
januárban volt, hónapokkal november után. November 24-én megjelent a
NANDO új lemeze, a Mamma mani apēdīs (Anya megesz). Én igazán meg
akartam venni, már csak azért is, hogy támogassam az együttest, de
Magyarországról képtelen voltam megoldani – de le tudtam tölteni kalóz módra,
és ezen van az a dal, amelyik új szintre emelte kapcsolatunkat. 2017. január 23-án
döntöttem úgy, hogy én ezt most már érteni akarom igaziból. Meg akarok tanulni
tündérmese nyelven.
A NANDO 2015. november 22-én megnyerte a Balss pavēlnieks dalversenyt az Ievan polkka előadásával. Balról
jobbra Alise Lāce, Keita Krūmiņa, Terēze Anna Pogiņa, Amanda Anna Straujā és Helēna Patrīcija Kalniņa
http://youtube.com/watch?v=YIj2wNkdSGc

ULAS – ANYÉD – NEVIDZ

Mert én addig ULAS módon tanultam lettül. A rövidítés angolul van, én
találtam ki: Unintentional Language Acquisition from Songs. De le is fordítottam
mindkét nyelvre: Akaratlan Nyelvtanulás Énekelt Dalokból, Negribēta Valodas
Iegūšana no Dziesmām.
És innentől már a könyv módszertani részénél tartunk.
Nyelvmániákus vagyok, ezért ha elém kerül egy szöveg idegen nyelven, abból
nekem muszáj okvetlenül meg is érteni valamit. Ha az egy dal, akkor muszáj
megszereznem a szövegét leírva (nem mindig sikerül). És hol itt, hol ott figyelek
föl szavakra, amiket meg akarok érteni. Nem tudom megmondani, hogy miért
éppen arra a szóra. Hát nekilátok megkeresni a jelentését a szótárban, aminek
lehet két buktatója is: esetleg félrehallottam, és akkor kereshetem ítéletnapig,
vagy esetleg nem szótári szó, hanem ragozott forma – de ez esetben segíthet, ha a
gugliba írom be a szót, illetve ma már vannak olyan online szótárak, amik
ragozott alakokat is ismernek. Csak persze 2016-ban még nem tudtam, hol
keressem őket.
Más nyelvekkel is csináltam már hasonlót. Amikor Jannisz Katevasz Na
m’agapász tora című dalát hallgattam, kíváncsi lettem és utánanéztem, mit jelent
görögül, hogy tora (τώρα). Azt, hogy most. Néha bemásolok komplett
dalszövegeket a guglifordítóba, mindenféle nyelveken. Legnagyobb ULAS-
nyelvtanulásom a nyolcvanas évek végén volt, amikor volt több Kalyi Jag-
kazettánk, és mellékelték hozzájuk a dalszövegeket lovári és magyar nyelven is.
Összehasonlítgattam a szövegeket, ugyanannak a szónak a többszöri előfordulását
megtalálva kiderítettem a jelentésüket, és egész sokat megtanultam lováriul.
Mármint ahhoz képest sokat persze, hogy csak kb. két tucat dalszöveg állt
rendelkezésemre, és semmiféle szótár vagy nyelvtani segédlet nem volt.
2016-ban fokozatosan alakult ki az ULAS nyelvtanulás a NANDO-dalokkal.
Időnként megnéztem egy-egy szót a neten, másokat felismertem rokonság
alapján. Néha belenéztem egy-egy ragozási táblázatba. Csak úgy per kíváncsiság.
Mígnem aztán az említett napon eldöntöttem, hogy én most már igaziból meg
akarok tanulni tündérmese nyelven.
És ha már említettem a nyelvek nehézségét: én a lettet nagyon könnyűnek
találtam. Valósággal ragad rám. Ami nem jelenti, hogy ne lennének benne nehéz
részek…
A könyvről – Par grāmatu
A könyvben 4 dalszöveget találsz. Magukat a dalokat videón nem
mellékelhettem, nemcsak szerzői jogi okokból, hanem mert hallatlan
adatmennyiséget is jelentenének. Adok youtube-os linkeket, amelyikre tudok –
nincs már meg az összes a neten –, de ha a linkek némelyike elérhetetlenné válna,
mire a könyv a te kezedbe jut, akkor arra buzdítalak, hogy keresd meg a dalokat.
Hátha máshol még megvannak.
Ez a könyv nem reprodukálja azt, ahogyan én tanultam lettül, sem a dalok
sorrendje nem idézhető fel, sem az, hogy mikor melyikből mit tanultam. Sokáig
nem tettem meg azt, hogy nekiállok egy dalt elejétől végéig lefordítani, akkor
sem, amikor már igaziból, nem ULAS módon tanultam. Most annyiban más lesz a
módszer, hogy nem térek vissza ugyanarra a dalra sokszor, hol itt, hol ott
értelmezve valamicskét – de asszociálni fogok korábban már tárgyalt szavakra,
mert ez nagyon fontos a tanuláshoz.
A dalokat nem nyelvtanulóknak írták, az eredeti célközönségnek a lett az
anyanyelve. Meggyőződésem szerint pontosan ezért kitűnően alkalmasak
nyelvtanulásra: mert nem tesznek semmilyen engedményt a tanulók számára, ők
senkinek eszébe sem jutottak, amikor a dalokat megírták, elénekelték, rögzítették.
Lomb Kató elvét vallom, aki azt mondta, hogy olvassunk például krimit, ahol
tudni akarjuk, hogy ki a gyilkos, és motiválva vagyunk, hogy folytassuk – és csak
a fontos szavakat nézzük ki a szótárból, amik sokszor ismétlődnek, mert az
mindegy, hogy kökény- vagy galagonyabokor mögül figyelte a detektív a
gyilkost.
Ami másnak a krimi – nekem a dalok. De ha neked mégis inkább a krimi, vagy
egy harmadik műfaj, akár a horgászok műsora, akkor használd azt, rajta, nincsen
nálam a bölcsek köve, mindenkinek a saját műfaja a legjobb.
Tisztában vagyok vele, hogy az anyanyelvi beszélők számára írott dalszöveg
lefordítása egészen más, mint a tankönyvek fokozatos építkezése, egy-egy
nyelvtani jelenség részletes elmagyarázása, ami után rá lehet térni a következő
nyelvtani jelenségre. De abban a módszerben túl sokat csalódtam. Az
anyanyelvünket sem így tanuljuk, és ha felnőtt fejjel elkerülünk egy olyan
országba, aminek nem ismerjük a nyelvét, az ottaniak sem így fognak velünk
beszélni, valamiféle egyszerűsített nyelven, amit fokozatosan tesznek egyre
összetettebbé külön a kedvünkért. Ha akarnának se lennének képesek rá, és hát a
legtöbb szembejövőnek fogalma se lesz, hogy mi még csak most tanuljuk a
nyelvet és hogy hol tartunk benne – de nem is érdekli. Ő csak beszél az
anyanyelvén, és hogy mi mennyit értünk, az a mi problémánk.
Ezért érzem a tankönyveknél jobbnak az én módszeremet. Kváziimmerziós
módszernek neveztem el. A valódi immerziós módszer az, amikor odaköltözünk
az anyanyelvi beszélők közé és az imént vázolt módon, az élő, köznapi nyelven
kell boldogulnunk. Ezt én nem tudtam megvalósítani, de a lehető legközelebb
próbáltam jutni hozzá.
A módszer fontos része az etimológia. Mi pontosan az etimológia? Annak
kutatása, hogy valamit miért éppen úgy mondanak, ahogy, honnan származik az a
szó, hogyan nyerte el mai formáját. Ebben fontos – a nyelvtanuló számára a
legfontosabb – összetevő, hogy a szó mely szavakhoz kötődik más nyelvekben,
függetlenül attól, hogy ismerjük-e azokat a más nyelveket valóban, vagy csak
néhány szót, és az a szó pont köztük van. Nem tudok németül, de ismerek elég
sok szót, például a Freudét az Örömódából, a Sockét a magyar zokniból, a Katzét
mit tudom én, honnan, és ez a három szó történetesen kapcsolódik lett
megfelelőikhez. Amint később kifejtem, a lett a legtöbb európai nyelvnek rokona,
így ha ismersz szavakat európai nyelveken, jó eséllyel lesz közöttük, amelyikre
ráismersz némelyik lett szóból.
Azt gondolom, hogy alapvető fontosságú, hogy a szavakat kötni tudjuk
valahová. Három elsődleges módot ismerek a szavak kapcsolatokba rendezésére:
– az etimológiát (hogy a magyar ispotály a latin hospitalból ered);
– a szóbokrokat (hogy a szám, számol, számít, számítógép, számháború,
rendszám, házszám szavak összetartoznak);
– és hogy hol, milyen körülmények között találkoztunk a szóval először.
Ez utóbbit tartom a legfontosabbnak. Arra általában nem emlékszünk, hogy egy
adott egyénnel milyen körülmények között találkoztunk először, de alkalmi
ismerőseinket szeretjük kapcsolni valahová: igen, ő nyírta le tavaly nálunk a
füvet, ő volt korábban a pénztáros a közértben, ő dolgozott a futárcégnél, és így
tovább. A tanult idegen nyelv szavai is ilyen alkalmi ismerősök. Lehet egy szó
arról ismerős, hogy meg kellett harcolnom érte, hogy kiderítsem a jelentését, mert
egyik szótárban sem volt benne. Lehet arról, hogy nagyon emlékezetes
körülmények között bukkant fel először – és egy komplex érzelemvilágú dal erre
nagyon jó esélyt kínál. (Mint említettem, nekem a Freude az Örömódából ismerős
– nem tudok németül, csak egészen keveset, és ezzel a szóval ebben a dalban
találkoztam. Az Einigkeittal meg Németország himnuszában. Stb.) Lehet arról,
hogy elsőre félreértettük, félrehallottuk, és valami teljesen más szót találtunk
helyette. Lehet arról, hogy hasonlít egy magyar szóra vagy akár egy harmadik
nyelvbeli szóra. Akármi kínálkozhat jó kapcsolódásnak. Rengeteg szót kell
megjegyeznünk, amikor el akarunk sajátítani egy idegen nyelvet, és minél
nagyobb hányadukat tudjuk lehorgonyozni valahová, annál jobb.