ZILAHY LAJOS : ÖT FILLÉR

Dear Sir,
bocsásson meg, hogy szerény soraimmal zavarom, de mingyárt ki fog tűnni,
hogy ezek a sorok nem is olyan szerények. Sir, - akit e néven mint
világpénzembert, közgazdasági világkapacitást, - vagy mit tudom én mit tisztelek -
Sir, én elővettem a kisebbik eszemet, amely nincs megdagadva semmiféle
pénzügyi szaktudástól, semmiféle átlagos és felületes ujságírói műveltségtől,
szóval elővettem azt az eszemet, amivel a jó Isten minden gondolkodó embert
megajándékozott és rájöttem arra, hogy önök Sir, szemérmetlenül hazudnak. Igen,
bármennyire fájdalmas is leírnom ezt a szót egy világgentlemannel szemben : Sir,
őnök felháborító módon hazudnak. Önök azt mondják : gazdasági válság. Önök
kitaláltak egy szót, mossák kezeiket és minden felelősséget erre a szóra kennek.
Felhúzzák a vállukat : hja, a gazdasági válság . . . Keresik és kutatják a bajok forrá-
sát, mint a gyerrnekjátékban a zsebkendőt, pedig a zsebkendő gombostűvel a
hátukra van tűzve. Önök nagyon jól tudják, hogy hol a zsebkendő, de gyermekien
ostoba arcot vágnak és tovább folytatják a keresést, mert különben vége lenne a
játéknak, különben nem tudnák tovább folytatni kis játékaikat.
Ez a zsebkendő az önök lelküsmerete. Az utóbbi évek történelme mindenütt
erről beszél. Nézzük például Angliát. » . . . a háború után Angliában sokezer házra
lett volna szükség. A szakértők szerint körülbelül félmillió ház hiányzott, mert
rengeteg család lakott kétségbeejtő tömeglakásokban. A tőkések azonban nem
építettek, hanem szemérmetlen spekulációt folytattak az építőanyagokkal. A
magánvállalkozók óriási összegeket kerestek a béreken és albérleteken.«
Ugyanezek az urak nagyképű konferenciákat tartanak, hogy megoldják az
angol munkanélküliséget, amit -- ők teremtettek meg. Mondom, hogy a zsebkendő
a hátukra van tűzve, de ártatlan és buta arcot vágnak, mintha nem tudnák. De
mondok egy- másik példát. Tegnap az egyik pesti bank igazgatójával beszélgettem.
Azt mondja az igazgató úr :
- Kérem, el sem tudja képzelni, hogy mi folyik itt mostanában. Ezt csak mi tudjuk,
akik itt állunk a poszton, a pult mellett . . . Tegnap például sápadtan és feldúlva jön
az egyik ügyfelünk. Valami nyugtalanító hírt olvasott arról a svájci bankról, ahol a
pénzét tartja. Hogy, te jó Isten, most mit csináljon, ha már Svájcban is baj van . . .
Kicsit méregbe jöttem és azt rnondtam neki:
- Vigye el a pénzét Afrikába és ássa el egy fa alá . . .
- Ne vicceljen kérem ! . . . Én nem vícceket akarok, hanem tanácsot ! Ön a
pénzember, adjon tanácsot, hogy mit csináljak a pénzemmel . . .
- Mit csináljon . . . Hát Istenem, hozza haza és kezdjen vele valamit . . .
Építsen házakat.
. - Házakat ?
Eltünődött. Aztán gyorsan rávágta :
- Ház . . . az nem jó. A ház . . . az deklarált vagyon . . .
Az ügyfél tovább türelmetlenkedett :
- Hát nem tud semmi okos tanácsot adni ? . . . Rettenetes ez ! . . .
Amerikában hétezer bank bukott meg egymásután . . . Hova menjen az ember?
Felkapta a kalapját és elrohant.
A zsebkendőt, amely a hátára volt tűzve, meglobogtatta a szél. Talán még
most is szalad, jajveszékelve futkos az utcákon, a falba veri a fejét, igazán meg kell
repedni az ember szivének, ha látja. Nem tudja szegény, hogy rnit csináljon a
pénzével... csekélység, mindössze néhány százezer pengő . . . és itt van ennek az
Amstelbanknak az esete is . . . Rettenetes . . .
Mondja Sir, ezt önök gazdasági válságnak nevezik? Nem, nem, ez nem
gazdasági válság ! Bocsásson meg, de én nem hiszek a gazdasági válságban. Nem
hiszek abban, hogy a földgolyó szántóföldjei nem tudnák megteremni minden
ember betevő falatját, nem hiszek abban, hogy völgyek mélyén, dombok lejtőj én
már nincsen talpalatnyi hely a lábasjószág számára, nem hiszek abban, hogy kevés
a gyapjú, kevés a kender és kevés a len, nem hiszek abban, hogy nincsen elég tű és
cérna a világon, hogy minden ember tisztességes ruhában járhasson, nem hiszek
abban , hogy elfáradtak, vagy lesorvadtak a dolgozó kezek, amelyek utakat vágnak,
házakat építenek, tetőket ácsolnak, cipőket varrnak számunkra - én nem hiszek a
gazdasági válságban. Hazugság, hazugság ez a szó, hogy gazdasági válság, ezt
önök találták ki, valamennyien átvettük és ismételjük, mint a szajkók, de ilyen
nines, ez nincs, mert ha a Csendes-óceán partján azért nem húzzák fel a
tonhalakkal telt hálókat, mert ez nem üzlet a vállalkozóknak, ha Dél-Amerikában
azért égetnek el ötszázezer métermázsa kávét, mert az értékesítése nem üzlet, ha a
kanadai óriás magtárakat azért nem nyitják meg, rnert ez pillanatnyilag nem üzlet,
ha Amerikában olyan bőségesen tör fel az olaj a föld mélyéből, hogy néhol olcsóbb
az olaj, mint a víz, nálunk pedig a benzindrágaság miatt ezrével helyezik üzemen
kívül az autókat, ha minden vonalon ipari túltermelés mutatkozik, ha mindenből
több van és az a baj, hogy több van, de nincs piac, nincs felvevőképesség, szóval
nincs üzlet, akkor ne beszéljenek nehünk gazdasági válságról, mert ez
istenkáromlás, istenkáromlás azt mondani, hogy a földben, a búzaban, a legelöben,
a tenger áldott vizében van a hiba - ez mind hazugság, a hiba önökben van, akik
féktelen nyereségszomjjal vetik rá magukat mindenre a hiba az önök sötét
lelküsmeretében van !
Ez nem gazdasági válság, hanem erkölcsi válság. Az emberiség erkölcsi
válsága. És még egyet, Sir. Itt vannak a munkabérek. Ha a legkisebb alkalom nyílik
rá, teljes súlyukkal odadőlnek, hogy leszorítsák a munkabéreket.
(Bocsánat, néhány pillanatra félbe kell szakítanom ezeket a sorokat. Csak
pár percnyi türelmet kérek, aztán folytatom. Már másodszorra kopognak az
ajtómon.)
Molnár úr lép a szobámba. Molnár úr főpaller. Nem fontos, de ha már benne
vagyok, megemlítem, új csatornát akarok húzatni a kertemben. Kellemetlen, hogy
az embert így kizökkentik a gondolataiból. De hiába nekem is van hétköznapi
életem. Le kell tehát szállnom írói elefántcsonttornyomból le kell ereszkednern
világboldogító gondolataim léggömbjei közül. Mindegy na, hamar elintézem, aztán
majd folytatom.
- Mit akar Molnár úr?
- Naccságos úr kérem, itt van hárorn napszámos, akik megásnák a csatornát.
(Szünet.) Csakhogy . . .
- Csakhogy?
- Negyvenöt fillér órabért kérnek . - Mutassa az előirányzatot !
- Negyven fillér . . . Nem mondom, lehet most kapni embert negyvenért is.
Csak idejöttek . gondoltam megemlítem.
- Küldje el őket !
- Igenis.
Molnár úr kimegy.
Az ördög vigye el, megzavartak. Cigarettára gyujtok. Kinézek az ablakon.
Látom, amint Molnár úr végig megy a kerten. Messziről int az embereknek, hogy
elmehetnek. A három embert is látom, ott állanak egy görbe almafa mellett. A
nadrágjuk mintha agyagból volna. A kalapjuk malteres. Tudomásul veszik a tagadó
választ, de egyelőre nem mozdulnak. Aztán lassan, nagyon lassan elmennek.
Ostobaság, hogy mennyire megzavart ez a dolog: Elvégre öt fillér . . . Az
egész nem tenne többet tíz-tizenkét pengőnél . . . és igazságuk van. Tavaly ilyenkor
ötvenöt fillér órabért kaptak . De különhen mi közöm nekem ehhez a három em-
berhez? Nem én állapítom meg, hogy mennyiért lehet napszámost kapni ! Nekem
igazán nincs semmi részem a bérek árhullámzásában !
Érdekes, nem megy ki a fejemből ez a három ember . . . Ahogy ott álltak a
görbe almafa mellett. Aztán, ahogy lassan elmentek.
Elmentek? Nem, ez több volt, mint egyszerű elmenés ! Ebben a szótlan
elballagásban volt valami rettentő, néma, visszafojtott erő - hát nem ők nem adják
negyvenötnél alább, ha megdöglenek se !
Alapjában véve kicsinyesség tőlem . . . Elvégre azok az ötfillérek engem
nem tennének tönkre.
Igen . . . itt valami baj van. Üt fillér, igaz, csak öt fillér, de ezek az öt fillérek
megnönek, ezekből az öt fillérekből lesznek a földalatti morajlások, ezekből az öt
fillérekből emelkednek a harag fekete hegyláncai, ezek az öt fillérek mélyítik,
vájják a társadalom szakadékait . . . Én cikkeket írok, másokat okolok . . . most
egyszerre megfogtam, most egyszerre tetten értem, most egyszerre letartóztattam
magamban azt a Valamit, vagy azt a Valakit, aki minden bajnak a forrása . . . Vissza
kell hívnom azt a három embert.
Felrántom az ablakot.
- Molnár úr ! !
Semmi válasz. Úgylátszik Molnár úr elment az olcsóbb napszámosokért.
Semmi válasz, hallgat a kert, hallgatnak a fák, ahogy ott állnak fázósan a
szeptemberi reggel vékony ködében.
Jól van ez így.
Én kezdjem a világot újjáépíteni ezzel a tizenkét pengővel? Nevetséges.
Ígazán nevetséges. Szamárság, hogy ennyire belelovaltam magam. és elvégre, én is
gyengén állok mostanában.
Öt fillér, öt fillér ! Hiába . . . most már nem megy a munka. Elvesztettem a
gondolataim fonalát . . . De megtaláltam, igen, megtaláltam valamit . . .
megtaláltam azt a bizonyos zsebkendőt a saját hátamra tűzve!
*
Ne áltassuk magunkat. Valamennyien romlottak vagyunk. Beleszülettünk
egy gondolkodásba, - ez a gondolkodás bomlasztja körülöttünk a levegőt.
Lassanként rá kell jönnűnk, hogy ez a gondolkodás, amely tegnap még emberi
ügyességnek, emberi megszokottságnak számított, ma már - ha nem is bűn - de
olyan út, amely a mai társadalmak pusztulásához vezet. Öt fillér, vagy tízmillió
dollár - mindegy. Nem a számok a fontosak, hanem a megrögzött gondolkodás.
Ettől a gondolkodástól elszakadni csak irtózatos megrázkódtatással lehet. Vagy
pedig az emberi lélek hatalmas felemelkedésével... de vajjon a mi
nemzedékünknek lesz-e már erre ereje? Ennek a magasba szállásnak nagyobb
terheket kell emelnie, mint valamikor a kereszténységnek. Addig hiába minden.
Hiába a Pedlow szeretethajója, hiába az ínségeseknek osztott leves, a bankok
alátámasztása, a fizetések megnyirbálása, sehol a világon nem lesz addig
egyensúly semmiféle államban és társadalomban, amíg az emberi lélek nem jut
egyensúlyba.
Ennek az új, egészen új és eddig ismeretlen erkölcsnek olyan tisztának,
olyan idegenszerűen frissnek és olyan érzékenynek kell lennie, mint kötés alatt a
nagy sebeken az első hártyának.