2.

tétel
Az uradalom, a földbirtokosok és jobbágyok kötelességei és jogai

A Nyugatrómai Birodalom gazdasági válsága önellátó (naturális) gazdálkodáshoz vezetett,

hiszen a piac és a pénzforgalom visszaszorult, a megtermelt terményeket a földesúr és a
birtokot művelő parasztok fogyasztották el, a mindennapi élethez szükséges dolgokat
(ruházat, szerszámok) helyben állították elő. llyen körülmények között a természeti csapások,
a rossz időjárás, a járványok súlyos veszélyt jelentettek az egyenre és a közösségekre,
gyakoriak voltak az éhínségek. Az alacsony terméshozamok, az elmaradott technika,
technológia (égetéses földművelés, talajváltó, majd kétnyomásos gazdálkodás) és a korszak
háborúi a népesség csökkenéséhez vezettek a korai hűbériség korszakában (kb. 10. századig)
Nyugat-Európában
A 9-10. századtól olyan változások következtek be a frank állam északi részén a
mezőgazdasági művelésben és a külső körülményekben, amelyek hatására (Tg2) a
termelékenység nőtt, a földek eltartóképessége javult, a népesség növekedésnek indult,
aminek egyszerre feltétele és következménye a megtermelt élelmiszer mennyiségének
növekedése. A nagyobb mennyiségű élelem előállításának feltétele és következménye a
termőterület növelése különböző eljárásoknak köszönhetően, az új földek feltörésével, erdők
irtásával, mocsarak lecsapolásával nyert nagyobb termőterület viszont megújuló technikával
és technológiával művelhető meg hatékonyan.
A Római Birodalom területén még a kétnyomásos gazdálkodás terjedt el, ami azt jelentette,
hogy a művelés alatt álló földet két részre osztották. Az egyiket szántóként használták, a
másikat pihentették, illetve legeltettek rajta. Majd amikor a szántó kimerült, váltottak, azaz a
szántóból ugar lett. Ez élt tovább a mediterrán medencében, ahol a száraz nyári időjárás miatt
a tavasszal vetett gabona nem ért volna be. Az úgynevezett háromnyomásos gazdálkodást a 9.
században kezdték alkalmazni az északi frank területek legfejlettebb királyi és egyházi
birtokain. Ennek keretében a három részre osztott földterület egyik harmadába őszi gabonát
(búza, rozs), a másodikba tavaszi gabonát (búza, árpa, zab, stb.) vetettek, a harmadikat pedig
ugarnak hagyták, de felszántották és pihentették. E gazdálkodási mód velejárója volt a
nyomáskényszer, azaz a szomszédos parcelláknak azonos nyomásba kellett tartozniuk,
például azért, hogy az ugaron legelő jószág le ne tapossa az éppen növekvő vetést.
A nagyállattartás (marha,ló) lett az előfeltétele a nehézeke alkalmazásának. a9-10. századig a
földet éppen csak felkarcoló faeke volt használatban. Az állatok azonban megnövekedett
vonóerőt biztosítottak, így lehetővé vált a vasból készült nehézekék használata. Ez jobban
megforgatta a talajt a nedvesség és a tápanyagot jobb eloszlását biztosítva. A nehézeke mellett
megjelent a föld elegyengetésére használt borona is. Ha a marha helyett lovat fogtak be az
igavonásra, akkor a nyakhám helyett megjelenő szügyhámot alkalmazták.
A megélhetés és a hatalom alapja a földbirtok volt. A földbirtok tulajdonosa a feudális
társadalom vezető rétege (katona, pap, hivatalnok), a használója pedig az egykori szabad
harcos, aki letelepült dolgozó paraszt/jobbágy lett. A kora középkorban kialakuló államokban
az uralkodók földbirtokokat (feudum) adományoztak a katonai vagy hivatali szolgálatért. A
hűbérbirtok (feudum) a katonai szolgálattal terhelt örökíthető földet jelentette. Adományát
hűbérúrnak (senior) a megadományozottat pedig hűbéresnek (vazallus) nevezzük. Az
adományozást a hűbéri eskü pecsételte meg. A hűbéresek birtokuk egy részét továbbadhatták
náluk alacsonyabb rangú hűbéreseknek. Így jött létre a hűbéri lánc. Az uradalmak az
adományozás jellegéből fakadóan mentesek voltak az állami adók alól. Ez a 8. századtól vált
általánossá.
A feudalizmus fogalma egyszerre jelent társadalmi rendszert, (melynek tagjai a nemesek és a
jobbágyok), hadszervezetet (az ország haderejét a hűbérbirtokosok alkották) és
államszervezetet (az uralkodók a hűbéreseikre támaszkodva irányították az országaikat)
A 7-8. századra kialakult a középkor gazdasági és katonai alapegysége az önellátó nagybirtok,
az uradalom. Munkaerejét kezdetben a rabszolgák majd a jobbágyok jelentették. A korábban
szabad falvak lakói a földesúr joghatósága alá kerültek. Életüket az uradalom működési rendje
határozta meg (pl. a költözés korlátozása). A földesúr birtokhasználati jogot adott,
meghatározta a terheket, védelmet nyújtott és ínség idején gondoskodást nyújtott, támogatta
az egyházat.
Az uradalom működése:
Az uradalom földjei három típusra oszthatók: majorság, jobbágytelek és a közös használatú
területek. Központjában a földesúri lakóház állt, melyet gyakran építettek át lakóvárrá. Az
uradalmon éltek kézművesek is, akik elsősorban a szerszámok készítését, javítását végezték.
A technikai eszközöket is biztosította pl. malom, kemence. A földesúr használatában lévő
földeket, azaz a majorságokat a jobbágyok művelték robottal, azaz ingyenmunkával. Az itt
betakarított termény egésze a földesurat illette. Gyakran a majorságot a földesurak
felparcellezták és bérbe adták a jobbágyoknak.
A 8. századtól kezdve fokozatosan kialakult a kétnyomásos, illetve a korszak végén
a háromnyomásos gazdálkodási módszer (10. század). A kétnyomásos gazdálkodásnál
a gabona (búza, rozs) vetésterülete és a pihentetett föld (ugar) váltogatta egymást.
A háromnyomásos rendszerben az ugar, a tavaszi és az őszi gabona vetésterülete cserélődött.
A két- és háromnyomásos gazdálkodás alkalmazása, az új technikák, valamint a népesség
növekedése együttesen az európai gazdaság fellendülését vonták maguk után. Ennek
eredményeként a 8–9. századtól újra felélénkült a belső kereskedelem (elsősorban a
folyókon), helyi piacok létesültek. Mindez lehetővé tette, hogy ismét megjelenjen az
árutermelő gazdálkodás, azaz az uradalmak árufeleslegüket a helyi piacokon értékesítették.
A fokozódó kereskedelem pedig a pénzgazdálkodás erősödéséhez is elvezetett.
A jobbágytelkek a földesurat különböző, a telek nagyságától függő járadékok illették. A
jobbágyoknak a telek hozamából kellett eltartania magát, illetve itt termelték a földesúrnak
járó terményszolgáltatást is. A felesleggel szabadon rendelkezett. Az uradalmakban általában
nagy területű erdőségek, legelők és vizek (folyók, tavak) terültek el, melyeket a földesúr és
jobbágyai közösen hasznosíthattak. Ezek is gazdaságilag hasznos területek voltak, ugyanis
tűzifát biztosítottak, valamint a vadászat és halászat révén élelemforrásként is szolgáltak,
továbbá a külterjes (legeltető) állattartás is itt zajlott.