JIM BUTCHER

Pusztító vihar
A DRESDEN-AKTÁK ELSŐ REGÉNYE

AD  LIBRUM

Budapest, 2011
Kiadja az Ad Librum Kft. a Wizard Books Kft. engedélyével.
www . adlibrum . hu
info @ adlibrum . hu

Hungarian edition Ad Librum Kft. with the permission of

© Wizard-Books Kft., 2011
Hungarian translation © Hoppán Eszter, 2011

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

STORM FRONT © 2000 by JIM BUTCHER
Published by ROC, an imprint of New American Library,
a division of Penguin Group (USA) Inc., 375 Hudson Street

All rights reserved.

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak részeit
a kiadó előzetes írásos engedélye nélkül tilos reprodukálni,
adatrögzítő rendszerben tárolni, bármilyen formában vagy
eszközzel – elektronikus vagy más módon – közölni.

Fordította: Hoppán Eszter

Borító: Chris McGrath
Korrektúra: Csonka Tímea és Kácsor Péter
Nyomda: Kapitális Kft.

ISBN 978-615-5110-38-2

A könyvvel kapcsolatban további információ:

www. wizard-books. Hu / Dresden-Aktak
info @ wizard-books . hu
 Köszönetnyilvánítás

Külön köszönet Caroline-nak, Frednek, Debrának, Tarának. És

Corinnak: az eredeti Harry Dresden rajongóknak. Ha nem lett volna
az a perverz vágy, hogy rávegyelek benneteket: ordibáljatok velem,
hogy írjam meg a következő fejezetet is, Harry sosem keveredett vol-
na ennyi bajba.

Szuper különleges köszönet a fiamnak, J.J.-nek, aki elhitte,

hogy apukája jó könyvet írt, pedig ő még nem is tudja elolvasni.

És köszönet neked, Shannon, azért a sok mindenért, amit fel-

sorolni is nehéz lenne. Te vagy az én angyalom. Egyszer majd bizto-
san megtanulom, hogy kifordítsam a zoknimat, mielőtt ledobom a
hálószoba padlójára.
Debbie Chesternek, akitől mindazt megtanultam,
amit az írásról tudnom kellett.

És apámnak, akitől megtanultam, amit az életről

tudni érdemes.

Hiányzol, apa!
 Első fejezet

Hallottam, ahogy a postás közeledik az irodám ajtajához, a szokásos-

nál fél órával korábban. Nem tetszett a hangja. A léptei súlyosak,
hetykék voltak, és fütyörészett. Valami új fiú lehet. Füttyszava egé-
szen az ajtóig úszott, s egy pillanatra elhallgatott. A fickó elnevette
magát.
Aztán kopogtatott.
Összerezzentem. A leveleim általában a levélnyíláson keresztül
hullanak be, hacsak nem ajánlottak. Ritkán kapok ajánlott külde-
ményt, és ha kapok, az sosem jelent jót. Felálltam a székemből és ki-
nyitottam az ajtót.
Az új postás, aki úgy festett, mint egy roppant kosárlabda láb-
bal, és napbarnított, kopaszodó fejjel felszerelve, az üvegajtó felira-
tán kacarászott. Rám pillantott, aztán a betűk felé bökött. – Ugye
csak hülyéskedik?
Elolvastam a feliratot (van úgy, hogy átírják), és megráztam a
fejem. – Nem, teljesen komoly. Megkaphatnám a leveleimet?
– Aha. Olyan partikon meg showműsorokban szokott fellépni?
– kémlelt mögém, mintha fehér tigriseket, vagy lenge öltözékű asz-
szisztenseket keresne egyetlen szobából álló kis irodámban.
Felsóhajtottam. Nem voltam olyan hangulatban, hogy újabb
gúnyolódások céltáblája legyek, úgyhogy a kezében tartott levelekért
nyúltam. – Nem, szó sincs ilyesmiről. Nem lépek fel partikon.
Oldalra biccentett fejjel rágódott ezen. – Akkor mit csinál? Va-
lamilyen jövendőmondó? Kártya, kristálygömb meg hasonlók?
– Nem – feleltem. – Nem vagyok pszi – rántottam egyet a borí-
tékokon.
Ő nem engedett. – Akkor mi?
– Mi van az ajtómra írva?
– Az, hogy „Harry Dresden. Varázsló.”
– Hát az vagyok – feleltem.
– Igazi varázsló? – vigyorgott, mintha vicceset mondtam volna.
– Bűbáj és főzetek? Démonok és varázsigék? Tartózkodó, de köny-
nyen felfortyanó természet?
 – Nem is olyan tartózkodó – rántottam ki a kezéből a küldemé-
nyeimet, és célzatosan a csattal lefogatott kis listájára pillantottam.
– Aláírnám az átvételt.
Az új postás arcáról lehervadt a vigyor, s helyét rosszalló gri-
masz vette át. Odaadta az ívet, hogy aláírhassam a kézbesítést (újabb
késedelmi felszólítás a főbérlőmtől), aztán azt mondta: – Maga bo-
lond. Tisztára bolond – Visszavette a listáját, és azt mondta: – Le-
gyen szép napja, uram.
Néztem, ahogy elmegy.
– Tipikus – morogtam, miközben becsuktam az ajtót.
A nevem Harry Blackstone Copperfield Dresden. Ezen lehet
megidézni, persze kizárólag saját felelősségre. Varázsló vagyok. Egy
kis irodában van a székhelyem Chicago belvárosában. Amennyire tu-
dom, én vagyok az egyetlen nyíltan működő, hivatásos varázsló az
országban. A szakmai telefonkönyvben is benne vagyok, „Varázslók”
címszó alatt. Akár hiszik, akár nem, én vagyok az egyetlen itt. Hirde-
tésem a következőképpen fest:

HARRY DRESDEN – VARÁZSLÓ

ELVESZETT DOLGOK FELKUTATÁSA.

PARANORMÁLIS NYOMOZÁS.
KONZULTÁCIÓ. TANÁCSADÁS. MÉLTÁNYOS ÁRAK.
SEMMI SZERELMI BÁJITAL, FENEKETLEN
ERSZÉNY, PARTI VAGY EGYÉB SZÓRAKOZTATÓ
TEVÉKENYSÉG!

Meg lennének lepve, hogy hányan hívnak fel csak azért, hogy
megtudják, komoly-e a dolog. Ha viszont látták volna mindazt, amit
én már láttam, és ha csak a felét is tudnák annak, amit én tudok,
azon csodálkoznának, hogyan gondolhatja bárki is azt, hogy NEM
komoly.
A huszadik század vége és az új évezred hajnala a paranormális
dolgok reneszánszát hozták a köztudatba. Pszík, kísértetek, vámpí-
rok – nevezzük, aminek akarjuk. Az emberek továbbra sem vették
őket komolyan, viszont a tudomány sem volt képes beváltani koráb-
bi ígéreteit. Továbbra is maradtak gyilkos betegségek. Az éhezés
nem szűnt meg. A technológia fejlődése ellenére a dolgok nem vál-
toztak meg annyira, mint ahogy mindenki várta és remélte.
 A tudományt, a huszadik század utolsó vallását kissé megté-
pázták a darabokra robbanó űrsiklók, drogos újszülöttek és nyájas
amerikaiak képei, akik hagyták, hogy a tévé nevelje fel a gyerekeiket.
Az emberek keresni kezdtek valamit – csak éppen szerintem nem
tudták, hogy mit. És bár újra kezdték rányitni a szemüket a mágia és
a misztika világára, mely mindvégig jelen volt az életükben, engem
továbbra is valamiféle tréfának hittek.
Mindenesetre gyenge hónapot tudhattam magaménak. Ponto-
sabban jópár gyenge hónapot. A februári bérlet díjamat csak márci-
us tizedikén tudtam kifizetni, a mostani hónapban pedig még ennél
is rosszabbra számíthattam.
Az egyetlen megbízásom az előző héten akadt, amikor el kellett
mennem Bransonba, Missouriba, megnézni egy country-énekes állí-
tólagosán kísértetjárta házát. De nem volt semmiféle kísértetjárás.
Ügyfelem nem örült túlságosan ennek a válasznak, s még kevésbé
annak, amikor azt tanácsoltam neki, hogy hagyjon fel a toxikus
anyagok fogyasztásával, sportoljon és aludjon többet, hátha az töb-
bet segít, mint egy ördögűzés. Megkaptam az útiköltséget meg egy
órányi munkadíjat, s azzal az érzéssel távoztam, hogy becsületesen,
helyesen és roppant élhetetlenül cselekedtem. Később hallottam,
hogy felbérelt egy zug-pszít, aki rengeteg füstölővel és fekete fénnyel
körített hókuszpókuszt csinált neki. Micsoda emberek vannak.
Végeztem a könyvemmel és az ELINTÉZVE feliratú dobozba
pottyantottam. Az asztalom egyik oldalán egy kartondoboz éktelen-
kedett, tele kiolvasott és eldobott, megtört gerincű és szamárfüles
papírfedelű könyvekkel. Elég kemény kézzel bánok a könyvekkel.
Szemügyre vettem a még elolvasatlan kötetek halmazát, hogy melyi-
ket vegyem elő következőnek, mivel amúgy sincs mit csinálnom,
amikor megcsörrent a telefonom.
Kissé morcosan meredtem rá. Mi varázslók utolérhetetlenek
vagyunk borongásban. A harmadik csengés után, csak hogy nehogy
túl mohónak tűnjek, felvettem a kagylót és beleszóltam: – Dresden.
– Harry Dresdennel beszélek? Az, izé, varázslóval? – A nő
hangja szinte bocsánatkérő volt, mintha rettentően tartana attól,
hogy esetleg megsért.
Nem, gondoltam. Itt Harry Dresden, a garázsló. A varázsló
Harry egy ajtóval odébb székel.
A varázslóknál munkaköri kötelesség a mogorvaság. Szabad-
úszó konzulenseknél azonban, akik tartoznak a bérleti díjjal, a rossz
modor nem létszükséglet, ezért ahelyett, hogy valami kioktatót
mondtam volna, azt feleltem: – Igen, asszonyom. Miben segíthetek
Önnek?
– Öhöm – válaszolta. – Nem is tudom biztosan. Elvesztettem
valamit, és arra gondoltam, hogy maga talán tudna segíteni.
– Az elveszett tárgyak felkutatása a szakterületem – mondtam.
– Mit kellene megkeresni?
Feszült csend támadt. – A férjemet – felelte a nő. A hangja kis-
sé rekedtes volt, mint egy vezérszurkolónak hosszú bajnokság után,
de elég sok év súlya volt benne ahhoz, hogy érzékeljem benne a fel-
nőttet.
Felszaladt a szemöldököm. – Asszonyom, az eltűnt személyek
nem az én profilomba tartoznak. Értesítette már a rendőrséget vagy
valami magánnyomozót?
– Nem – vágta rá a nő. – Nem lehet… azaz nem értesítettem.
Jaj, olyan bonyolult ez az egész. Nem telefontéma. Elnézést, hogy
feltartottam, Mr. Dresden.
– Ne tegye le – mondtam sietve. – A nevét még nem is mond-
ta!
Ismét feszült hallgatás következett, mintha a vonal másik vé-
gén a hívó fél a jegyzeteit böngészné. – Hívjon csak Monicának.
Azok, akik nem sokat tudnak a varázslókról, nem szívesen árul-
ják el nekünk a nevüket. Meg vannak győződve róla, hogy ha a saját
szájukból hallja tőlük, akkor felhasználhatja ellenük. Tulajdonkép-
pen igazuk is van.
Olyan udvariasnak és ártalmatlannak kell tűnnöm, amennyire
csak telik tőlem. A nő még képes puszta határozatlanságból letenni a
telefont, nekem viszont kell a meló. Valószínűleg meg tudnám talál-
ni a pasit.
– Oké, Monica – mondtam neki, olyan dallamosan és barátsá-
gosan, ahogy csak tudtam. – Ha úgy érzi, hogy a helyzete kényes ter-
mészetű, esetleg jöjjön be az irodába és beszéljük meg személyesen.
Ha kiderül, hogy én tudok Önnek a legjobban segíteni, vállalkozom
rá, ha viszont nem, el tudom irányítani valakihez, aki talán képes rá
– A fogamat csikorgatva igyekeztem úgy tenni, mintha mosolyog-
nék. – Grátisz.
Ez dönthette el a dolgot. A nő beleegyezett, hogy bejöjjön, és
azt mondta, hogy körülbelül egy óra alatt ér ide. Azaz nagyjából fél
háromra. Még bőven van időm kiugrani ebédelni.
 A telefon szinte azonnal újra megcsörrent, amint leraktam. Ug-
rottam egyet ültömben. A készülékre meredtem. Sosem bíztam az
elektronikában. Ami a negyvenes évek után készült, mind gyanús, és
mintha érezné is az ellenszenvemet. Az autók, rádiók, telefonok, té-
vék, videók – mintha egyik sem akarna engedelmeskedni nekem.
Még a töltőceruzát sem szeretem.
Ugyanazzal az álságos derűvel szóltam bele a kagylóba, amit
Eltűntférjű Monicánál is alkalmaztam: – Itt Dresden, miben segíthe-
tek?
– Harry, tíz percen belül legyen a Madisonnál. Menni fog? –
Ugyancsak női hang volt, hűvös, feszes, üzleties.
– Ó, Murphy hadnagy – kezdtem a mézédes ömlengést. – Örü-
lök, hogy megint hallok maga felől. Olyan rég volt már. Igen, jól van-
nak. És maguk?
– Hagyja már ezt, Harry. Van itt pár hulla, és szeretném, ha
körülnézne.
Egy csapásra kijózanodtam. Karrin Murphy a különleges nyo-
mozati osztály vezetője volt Chicago belvárosában, a „szokatlan”-nak
bélyegzett bűnesetek kivizsgálására kinevezett legfontosabb személy.
A vámpírtámadások, troll-rajtaütések vagy manók által végrehajtott
gyermek-rablások nem illettek bele a rendőrségi jelentésekbe, de
mégis tagadhatatlanul történt valami: embereket ért támadás, gye-
rekek tűntek el, dolgok rongálódtak vagy semmisültek meg. Valaki-
nek muszáj volt foglalkoznia ezekkel az ügyekkel is.
Chicagóban és környékén ez a valaki Karrin Murphy volt. Neki
pedig én voltam a kétlábon járó könyvtár a természetfeletti dolgokat
illetően, a rendőrség fizetett konzulense. De hogy két hulla? Két is-
meretlen eredetű halál? Eddig még soha nem csináltam neki hason-
lót.
– Hol van? – kérdeztem.
– Madison Hotel a Tizedik utcánál, hetedik emelet.
– Az negyedórás séta az irodámtól – feleltem.
– Ezek szerint tizenöt perc múlva itt van. Remek.
– Hmm – pillantottam az órára. Vezetéknévtelen Monica alig
negyvenöt perc múlva itt lesz. – Jön hozzám valaki.
– Dresden, itt van két hulla mindenféle nyom és gyanúsított
nélkül, és a gyilkos közben szabadon jár-kel. A vendége várhat.
Bepöccentem. Időnként megtörténik. – Ami azt illeti, nem vár-
hat – mondtam. – De mondok én magának valamit. Odamegyek, kö-
rülnézek, aztán visszajövök, mire ideér.
– Ebédelt már? – kérdezte Murphy.
– Micsoda?
Megismételte a kérdést.
– Nem – feleltem.
– Akkor most már tegyen is le róla – Elhallgatott, és amikor
folytatta, mintha félrebeszélt volna. – Elég csúnya ügy.
– Mennyire csúnya, Murph?
A nő hangja meglágyult, és ez jobban megrémített, mint bármi-
féle agyvelőcafatos helyszín. Murphy maga volt a megtestesült ke-
mény csaj, és büszke volt rá, hogy sosem mutat gyengeséget. – Na-
gyon, Harry. Kérlek, siess! A különleges csoport már nagyon feni a
fogát, hogy rátegye a kezét az ügyre, és én tudom, hogy maga nem
szereti, ha megpiszkálják a helyszínt, mielőtt körülnéz.
– Máris indulok – kezdtem felhúzni a kabátomat.
– Hetedik emelet – emlékeztetett. – Akkor ott találkozunk!
– Oké.
Lekapcsoltam a villanyt az irodában, kimentem az ajtón és
homlokráncolva bezártam magam mögött. Nem tudhattam, mennyi
ideig fog tartani a Murphy-féle tetthely szemrevételezése, és nem
akartam elszalasztani Ne-Kérdezzen-Semmit Monicát. Úgyhogy újra
kinyitottam az irodát, kerestem egy papírt meg egy rajszöget, és kiír-
tam:

Egy kis időre el kellett mennem.

2:30-ra visszajövök.
Dresden

Mikor ezzel megvoltam, elindultam lefelé a lépcsőn. Ritkán

használtam a liftet, pedig az ötödiken volt az iroda. De mint már
mondottam, nem bíztam a gépekben. Mindig akkor robbannak le,
amikor a legnagyobb szükségem lenne rájuk.
És különben is. Ha annak a helyében volnék, aki mágia segítsé-
gével öldösi kettesével az embereket, és nem akarnám, hogy elkapja-
nak, tennék róla, hogy kivonjam a forgalomból az egyetlen hivatalo-
san praktizáló varázslót, akivel a rendőrség dolgozik. A lépcsőn sok-
kal jobbnak éreztem az esélyeimet, mint egy szűk liftkabinban.
Paranoid lennék? Meglehet. De pusztán az, hogy valaki para-
noid, nem jelenti azt, hogy nincs ott valóban egy láthatatlan démon
a sarkában, aki le akarja rágni az arcát.
 Második fejezet

Karrin Murphy a Madison előtt várt rám. Ő meg én megtestesült el-

lentétpár voltunk. Én magas, vékony, ő alacsony és tömzsi. Én sötét
hajú, sötét szemű, ő Shirley Temple-loknis, babakék tekintetű. Én
éles, szögletes arcú, hegyes orrú, csontos állú, ő sima és kerekded
ábrázatú, vezérszurkolóhoz illő fitos orral.
Hűvös és szeles idő járta, mint márciusban általában, s
Murphy hosszú kabátot viselt nadrágkosztümje fölött. Sosem hor-
dott szoknyát, pedig úgy tippeltem, hogy izmos és szép formájú lába
lehet, mint egy tornásznak. Sportos testalkatú nő volt, amit az irodá-
jában közszemlére tett aikido-trófeák is bizonyítottak. Vállig érő
haja vadul lobogott a tavaszi szélben. Nem volt fülbevalója, sminkje
pedig épp csak annyi és olyan, hogy észre se lehessen venni. Inkább
kedvenc nagynéninek vagy kedélyes családanyának tűnt, mint ke-
mény gyilkossági nyomozónak.
– Csak ez az egy kabátja van, Dresden? – érdeklődött, amint
kiabálós távolságba értem. Az épület előtt számos rendőrségi autó
parkolt szabálytalanul. Murphy egy fél pillanatra a szemembe né-
zett, aztán gyorsan elkapta a tekintetét. Értékeltem. A legtöbben
még ennyire sem voltak képesek. Igazából nem veszélyes a dolog,
hacsak nem hosszú másodpercekig csinálja valaki, de ahhoz voltam
szokva, hogy aki tudja rólam, hogy varázsló vagyok, rám se mer néz-
ni.
Végignéztem hosszú fekete vászonkabátomon, melynek vízve-
tő, lelógó vállrésze majdnem az egész karomat elfedte. – Mi a baj
vele?
– Mintha az El Dorado jelmeztárából lenne.
– És?
Murphy felhorkant, ami nem nagyon illett női mivoltához, az-
tán sarkon fordult és elindult a hotel bejárata felé.
Utána mentem és megelőztem.
Ő gyorsított. Én is. Versengve siettünk a bejárati ajtó felé, egyre
gyorsabban, az előző esti zápor pocsolyáin átgázolva.
Nekem hosszabb a lábam, így én értem oda elsőnek. Kinyitot-
tam neki az ajtót és gálánsán intettem, hogy menjen előre. Talán kis-
sé maradi a modorom, de a régi iskolához tartozom. Azt gondolom,
hogy a férfiak nem kezelhetik a nőket pusztán kisebb termetű, mel-
lekkel rendelkező férfiakként. Próbáljon csak meggyőzni valaki az el-
lenkezőjéről. Szeretek a nőkkel hölgyekként bánni, kinyitni előttük
az ajtót, fizetni a vacsorájukat, virágot adni nekik, meg ilyesmik.
Murphyt viszont, akinek nagyon keményen kellett megküzde-
nie Chicago legdurvább arcaival, hogy idáig eljusson, elmondhatat-
lanul irritálta a dolog. Én álltam és tartottam az ajtót, ő pedig rám
meredt, de a tekintete bátorító volt, szinte kedves. Furcsamód meg-
nyugtatta őt ez a rituálé, hiába tartotta bosszantónak.
Vajon mennyire lehet rossz a helyzet azon a hetedik emeleten?
Hirtelen támadt csendben suhantunk felfelé a lifttel. Mostanra
már elég jól ismertük egymást ahhoz, hogy ez a csend ne legyen kel-
lemetlen. Elég jól éreztem Murphyt, ösztönösen meg tudtam ragadni
a hangulatait és a gondolati mintázatait – ez általában kifejlődik
bennem, ha sokat vagyok együtt valakivel. Hogy ez természetes vagy
természetfeletti adottság nálam, azt sosem tudtam eldönteni.
Az ösztöneim most azt súgták, hogy Murphy feszült, mint egy
kihúzott zongorahúr. Az arcán nem látszott, de volt valami a válla és
a nyaka tartásában, a háta merevségében, amiből rögtön tudtam.
De talán csak rávetítettem. A lift szűk, zárt tere idegessé tett.
Megnyaltam a számat és körülnéztem a fülkében. Árnyékaink kite-
rülve vetültek a padlóra. Volt bennük valami, ami zavart, valami kis
nyugtalanító megérzés, de elhessegettem magamtól. Biztosan csak
ideges vagyok. Szedd össze magad, Harry.
Amikor a lift lassított, Murphy nagyot fújt, aztán mélyen be-
szívta a levegőt, mielőtt az ajtó kinyílt volna, mintha vissza akarná
tartani a lélegzetét, amíg újra vissza nem jön a liftbe.
A vérnek megvan a maga sajátos szaga, afféle ragacsos, szinte
fémes illat, és mikor a lift ajtaja kitárult, ez csapta meg az orromat. A
gyomrom kissé felkavarodott, de férfiasan nyeltem egy nagyot és kö-
vettem Murphyt a folyosón. Egyenruhás alakok között vezetett az
utunk, akik felismertek és intettek, hogy mehetek, anélkül, hogy el-
kérték volna a laminált kis kártyát, amit a városi önkormányzat
adott ki nekem. Persze még egy olyan nagy rendőri szervezet, mint a
chicagói, sem alkalmaz túl sok konzulenst (ha jól tudom, én pszichi-
kus konzulens néven futok az adminisztrációban), de akkor is. Nem
igazán profi hozzáállás a kékruhásoktól.
 Murphy előttem ment be a szobába. A vér szaga erősebb lett,
de az első ajtó nem rejtett semmi borzalmat. A lakosztály külső he-
lyisége afféle vörösarany színekben pompázó nappali volt, mint ami-
lyet a harmincas évek filmjeiben láthat az ember. Igényes munka
volt, mégis valahogy művi. A foteleket sötét, minőségi bőrhuzat borí-
totta, s a lábam belesüppedt a vastag, rozsdavörös szőnyegbe. A bár-
sonyvelúr függönyöket behúzták, és hiába égett minden lámpa, a
szoba mégis kicsit túl sötétnek tűnt, túl érzékinek, anyagaiban és szí-
neiben egyaránt. Nem az a fajta hely volt, ahová az ember letelepszik
egy kicsit olvasgatni. Hangok szűrődtek ki a jobb felől nyíló ajtón.
– Várjon itt egy pillanatig – mondta nekem Murphy. Bement a
jobb oldali ajtón oda, amit a lakosztály hálójának sejtettem.
Szinte csukott szemmel indultam el a nappaliban, és regisztrál-
tam a tárgyakat. Két bőrfotel. Hifi és tévé fényes fekete állványon.
Pezsgősüveg állványon, jegesvödörben, ami az este még nyilván hi-
deg lehetett, mellette két üres pohár. A földön vörös rózsaszirom, el-
üt a szőnyegtől (akárcsak minden más a szobában).
Kissé oldalt, az egyik bőrkanapé lelógó eleje alatt egy kis darab
szaténfényű anyag. Lehajoltam és egy kézzel felhajtottam a kanapé
szoknyáját, vigyázva, hogy ne bolygassak meg semmit. Egy fekete
szatén bugyi hevert ott, aprócska háromszög, a szélén csipkével, az
egyik oldalon szakadt pánttal, mintha egyszerűen letépték volna.
Perverz.
A hifi új darab volt, noha nem túl drága márka. Elővettem a
zsebemből egy ceruzát, és a végén lévő radírral megnyomtam a leját-
szás gombot. Lágy, érzéki muzsika töltötte be a szobát, halk basszus,
lüktető dobok, szavak nélküli vokál, a háttérben egy nő ziháló légzé-
se.
A zene még pár másodpercig folytatódott, aztán megakadt és
újra meg újra lejátszotta ugyanazt a körülbelül két másodperces sza-
kaszt.
Elhúztam a számat. Mindig ilyen hatással vagyok a gépekre.
Biztosan amiatt van, hogy varázsló vagyok és mágikus erőkkel dol-
gozom. Minél kifinomultabb és modernebb egy szerkezet, annál va-
lószínűbb, hogy elromlik, ha a közelébe megyek. Fénymásolókat
akár ötven lépésről is elintézek.
– Ez a szerelmi lakosztály – hallatszott egy férfihang, erősen el-
nyújtva a „szerelmi” szót. – Mit gondol, Mr. Misztikus?
– Helló, Carmichael nyomozó! – mondtam, hátra sem fordul-
va. Carmichael könnyed, kissé nazális hangját könnyen felismertem.
Ő volt Murphy társa, az örök szkeptikus, aki meg volt győződve róla,
hogy ócska sarlatán vagyok csupán, aki kicsalja a várostól a nehezen
beszedett pénzeket. – Ezt a bugyit maga dugta el, hogy majd hazavi-
gye, vagy egyszerűen csak elkerülte a figyelmüket? – Megfordultam
és végigmértem. Alacsony, túlsúlyos, kopaszodó fickó apró, véreres
gombszemekkel és puha állal. Gyűrött zakó, foltos nyakkendő mö-
gött megbúvó pengeéles elme. Carmichael okos zsaru volt, és kö-
nyörtelenül vadászta le a gyilkosokat.
Odajött a fotelhez, és lepillantott. – Nem rossz, Sherlock – je-
gyezte meg. – De ez csak az előjáték. Mindjárt meglátja a fő attrakci-
ót. Már előkészítettem magának egy vödröt – Ezzel megfordult és a
saját ceruzája radírjával kinyomta az akadozó CD-t.
Kerekre meresztettem a szemem, hogy mutassam, mennyire
megijedtem, aztán bementem a hálószobába. Meg is bántam rögtön.
Körülnéztem, gépiesen rögzítettem magamban a részleteket, és rá-
csuktam az ajtót az elmémnek arra a részére, amelyik vadul sikoltoz-
ni kezdett abban a pillanatban, ahogy beléptem az ajtón.
Valamikor éjszaka halhattak meg, mert a hullamerevség már
beállt. Az ágyon voltak, a nő a férfin ülve, hátradőlve, a háta hátrafe-
szítve, mint a táncosoké, gyönyörűen kirajzolódó mellekkel. A férfi
alatta hevert kinyúlva, sportos testalkat, karja kinyújtva, keze ökölbe
szorítva a szatén ágyneműbe markolt. Ha erotikus fotó lett volna,
hatásos beállítás.
Csak éppen a törzsük bal felső része kitüremkedett a bőrükön
keresztül, a bordák mint recés, csorba kések meredeztek elő. Az ar-
tériás vér szanaszét spriccelt belőlük, beterítve a mennyezeti tükröt,
azzal a zselés húsmasszával együtt, ami valaha a szívük lehetett. Fö-
löttük állva jól beleláttam a testükben támadt üregbe, észleltem az
immár szürkés peremet a mozdulatlan bal tüdő körül és a bordák
széleinél, melyeket szemlátomást kifeszített és elroppantott valami
belülről támadó erő.
Mindez sokat rontott a pozíció erotikus hatásán.
Az ágy a szoba közepén terpeszkedett, eléggé hangsúlyosan. A
berendezés a nappali stílusát követte – sok vörös, sok plüss, egy ki-
csit túl sok is, ha nem gyertyafénynél nézi az ember. Voltak tartók a
falon, csonkig leégett, kialudt gyertyákkal.
Közelebb mentem és körbejártam az ágyat. A szőnyeg diszkré-
ten cuppogni kezdett. Az agyam sikoltozó kis darabja, melyet gondo-
san kirekesztettem az önuralom és kemény gyakorlás révén felépí-
tett ajtó mögé, mocorogni kezdett. Próbáltam nem törődni vele. De
tényleg. Mégis úgy éreztem, hogy ha nem megyek ki abból a szobá-
ból azonnal, sírva fakadok, mint egy óvodás kislány.
Úgyhogy igyekeztem gyorsan magamba szívni a részleteket. A
nő huszonéves, tökéletes kondícióban. Vagyis úgy gondoltam – most
már nehéz lett volna eldönteni. Gesztenyebarna haj, apródfrizurára
nyírva. Festettnek néztem. A szeme csak résnyire volt nyitva, úgy-
hogy nem nagyon tudtam megállapítani a színét – mindenesetre
nem sötét. Talán halványzöld?
A férfi negyvenes lehetett, olyasfajta kondícióval, amit csak egy
élet állandó sportolása adhat. A jobb bicepszén tetoválás: szárnyas
tőr, melyet félig eltakart a szatén ágynemű. Az ujjpercein forradások,
mélyek, az alhasán pedig csúnya, keskeny, ráncos heg, mely talán
késtől származhatott.
A földön szétdobált ruhák hevertek – szmoking, kis fekete ruha
és tűsarkú cipő. Volt két kisebb útitáska is, ki sem nyitva, takarosan
elhelyezve, nyilván a hordár hagyta így.
Felpillantottam. Carmichael és Murphy némán figyeltek.
Megvontam feléjük a vállam.
– Nos? – kérdezte Murphy. – Mágiával van dolgunk, vagy
sem?
– Vagy azzal, vagy tényleg őrületes szex volt – feleltem.
Carmichael horkantott.
Halványan én is felkacagtam – és az agyam elzárt, sikoltozó ré-
szének csak ez kellett. A gyomrom egyszeriben felfordult, s én kiron-
tottam a szobából. Carmichael nem hazudott: a rozsdamentes acél
vödör ott állt az ajtó előtt, és én térdre esve okádtam.
Hamar sikerült újra összeszednem magam, de nem akartam
visszamenni abba a szobába. Nem akartam látni a két halottat, akik-
nek a mellkasából szó szerint kirobbant a szív.
És valaki mágiával művelte ezt. Mágia segítségével ártott má-
soknak, megszegve az Első Törvényt. A Fehér Tanács kollektív guta-
ütést fog kapni. Ez nem egy ártó szellem vagy gonosz entitás műve,
vagy a Soha-soha számos teremtményének – mint amilyen a troll
vagy a vámpír – valamelyike által végrehajtott rajtaütés. Ez egy va-
rázsló vagy mágus előre kitervelt, szándékos cselekménye, vagy egy
olyan emberi lényé, aki képes a teremtés és a lét alapvető energiáit is
megcsapolni.
 Rosszabb volt, mint egyszerű gyilkosság. Torz, nyomorult per-
verzió, mintha valaki egy Botticelli-képpel verne agyon egy másik
embert, pusztítássá változtatva a szépséget.
Ha valaki még nem érezte ezt a saját bőrén, nehéz elmagyaráz-
ni. A mágiát az élet hozza létre, legfőképpen az emberi lények tuda-
ta, intelligenciája, érzelmei. Egy ilyen életnek vetni véget azzal a má-
giával, mely éppen belőle származik, ocsmány, már-már vérfertőző
tett.
Zihálva egyenesedtem fel. Remegtem és a számba epeíz tolult,
mikor Murphy bukkant elő a hálóból Carmichaellel.
– Kapja össze magát, Harry – mondta Murphy. – Térjünk a
tárgyra. Maga szerint mi történt?
Beletelt egy kis időbe, amíg összeszedtem a gondolataimat a
válaszhoz: – Bejöttek a szobába. Pezsgőztek. Egy kicsit táncoltak,
csókolóztak, ott a hifinél. Aztán átmentek a hálóba. Kevesebb, mint
egy órát voltak ott. Akkor csapott le rájuk, amikor a csúcsra értek.
– Kevesebb, mint egy órát – ismételte Carmichael. – Honnan
veszi?
– A CD egy óra tíz perc hosszú. Vegyünk pár percet a táncolás-
ra és ivásra, és aztán már odaát is voltak. Ment a CD, amikor rájuk
találtak?
– Nem – felelte Murphy.
– Akkor nem végtelenítettek. Gondolom akartak egy kis zenét,
csak hogy tökéletes legyen a dolog, ha már itt van ez a lakosztály.
Carmichael felmordult: – Ezekre már magunktól is rájöttünk –
mondta Murphynek. – Ennél többet kell produkálnia.
Murphy egy gyilkos pillantással beléfojtotta a szót Carmichael-
be, aztán kedvesen azt mondta: – Ennél többre van szükségem, Har-
ry.
Beletúrtam a hajamba. – Ezt csak két módon lehetett csinálni.
Az első az evokáció. A látható mágia legközvetlenebb, leglátványo-
sabb és legzajosabb formája. Robbanások, tüzek, ilyesmi. De kétlem,
hogy ezt evokátor tette volna.
– Miért? – érdeklődött Murphy. Hallottam, ahogy a ceruzája
surrog a mindig magával hordott notesz lapján.
– Mert látnia vagy érintenie kell azt, amire a varázslat hatását
irányítani akarja – mondtam neki. – Csak rálátással működik. És
akkor az illetőnek itt kellett volna lennie velük a szobában. Úgy pe-
dig elég nehéz lett volna elrejteni a nyomait, aki pedig varázslattal
képes rá, annak van annyi esze, hogy inkább pisztolyt használjon.
Sokkal egyszerűbb.
– Mi a másik lehetőség? – kérdezte Murphy.
– A thaumaturgia – feleltem. – Ami kicsiben működik, az
nagyban is. Csinálj meg valamit apróban, és adj bele plusz energiát,
hogy nagyban is megtörténjen.
– Micsoda baromság – horkant fel Carmichael.
Murphy hangja szkeptikusnak tűnt. – És ez hogy működhet,
Harry? Meg lehet csinálni távolról is?
Bólintottam. – A gyilkosnak kell valami, ami összeköti az áldo-
zatával. Hajszál, körömdarab, vérminta vagy hasonló.
– Mint a vudu-babáknál?
– Igen, pontosan úgy.
– Frissen van festve a nő haja – jegyezte meg Murphy.
Bólintottam. – Talán ha rájövünk, hol csináltatta meg a haját,
előbbre jutunk. Nem tudom.
– Tud még valamit mondani, amivel kezdeni tudunk valamit?
– Igen. A gyilkos ismerte az áldozatokat. És szerintem nő.
Carmichael felhorkant. – Nem hiszem el, hogy itt ülök és ezt
hallgatom. Tíz esetből kilencnél ismeri a gyilkos az áldozatot.
– Pofa be, Carmichael – szólt Murphy. – Miből gondolod ezt,
Harry?
Felálltam és megdörgöltem az arcomat. – Abból, ahogyan a
mágia működik. Amikor csinálod, a belsődből jön. A varázslóknak
koncentrálniuk kell arra, amit csinálni akarnak, maguk elé kell kép-
zelniük, hinniük kell benne, valóra kell váltaniuk. Nem tudsz olyat
csinálni, ami nem a részed, ami nincs meg benned. A gyilkos úgy is
megrendezhette volna, hogy balesetnek tűnjön, mégis így csinálta.
És ha így csinálta, akkor nagyon személyes okból akarta elpusztítani
őket, ha képes volt így beléjük nyúlni. Talán bosszúról van szó. Talán
egy szeretőt vagy házastársat kell keresni.
És azért is, mert épp szex közben haltak meg. Ez nem véletlen.
Az érzelmek szinte vezetik a mágiát, olyan ösvényt alkotnak, ame-
lyen keresztül el lehet jutni hozzánk. A nő olyan időpontot válasz-
tott, amikor ők ketten együtt vannak, színültig telve vággyal. Szerzett
mintákat a testükről, amikre koncentrálhat, és az egészet előre kiter-
velte. Idegenekkel senki sem tesz ilyet.
– Hülyeség – mondta Carmichael, de most inkább csak úgy
megszokásból, mintsem erős meggyőződésből.
 Murphy rám meredt. – Folyamatosan nőről beszél – szegezte
nekem. – Mi a fenéből gondolja ezt?
A szoba felé intettem. – Mert ilyen szörnyűséget csak rengeteg
gyűlölettel lehet művelni – feleltem. – És a nők sokkal erősebben ké-
pesek gyűlölni, mint a férfiak. Jobban tudják fókuszálni, jobban tud-
ják elengedni. A boszorkányok egyszerűen gonoszabbak a varázslók-
nál! És nekem ez a dolog női bosszúnak tűnik.
– De férfi is csinálhatta – szólt Murphy.
– Hát… – köntörfalaztam.
– Micsoda egy soviniszta disznó maga, Dresden. Olyasmi ez,
amit csakis nő tehetett?
– Hát, nem. Azt hiszem, nem.
– Azt hiszi? – hörögte Carmichael. – Szép kis szakértő.
Dühös pillantást lövelltem rájuk. – Még nem igazán tudtam
beleásni magam, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki szétrobbantsa más
emberek szívét, Murph. Amint meglesz, biztos lehet benne, hogy
szólni fogok.
– Mikor fog tudni mondani valamit? – kérdezte Murphy.
– Fogalmam sincs – hárítottam el a következő megjegyzését
feltartott kézzel. – Itt nem lehet órára tervezni, Murph. Nem megy.
Még azt sem tudom, hogy egyáltalán meg tudom-e csinálni, arról
meg aztán nem is beszélve, hogy mennyi ideig tart.
– Óránként ötven dolcsiért lehetőleg ne sokáig – mordult fel
Carmichael. Murphy rápillantott. Nem teljesen értett egyet vele, de
le se tromfolta.
Kihasználtam a lehetőséget, hogy vegyek néhány nagy levegőt
és lehiggadjak. Aztán végignéztem rajtuk. – Oké – mondtam. – Kik
ők? Mármint az áldozatok?
– Azt magának nem kell tudnia – csattant fel Carmichael.
– Ron – mondta Murphy. – Nagy szükségem lenne egy kávéra.
Carmichael odafordult hozzá. Nem volt magas, mégis mintha
Murphy fölé tornyosult volna. – Ugyan már, Murph. Ez a pasas a
bolondját járatja veled. Ugye nem gondolod komolyan, hogy képes
lesz bármi használhatót mondani?
Murphy fagyos fensőbbséggel végigmérte nála vagy fél méter-
rel magasabb, verítékes képű társát, és csak annyit mondott: – Tej-
szín nélkül, két cukorral.
– A francba – mondta erre Carmichael. Jeges pillantást lövellt
felém (bár igazából nem nézett a szemembe), farzsebébe süllyesztet-
te a kezét és kiment.
Murphy hangtalanul követte, aztán becsukta mögötte az ajtót.
A nappali egy csapásra besötétedett és beszűkült, s korábbi érzéki
meghittségének vigyorgó zombi szelleme táncra kelt a vérszagban és
a szomszéd szobában heverő hullák emlékén.
– A nőt Jennifer Stantonnak hívták. A Velvet Room-nak dolgo-
zott.
Füttyentettem. A Velvet Room drága partnerközvetítő cég volt,
egy bizonyos Bianca nevű nő vezetése alatt. Bianca egy sereg gyö-
nyörű, elbűvölő és eszes lányt tartott, akiket a környék leggazdagabb
embereinek adott bérbe többszáz dolláros óradíjakért. Bianca olyan
típusú női társaságot kínált, amit a legtöbb férfi csak filmekben lát.
Én azt is tudtam róla, hogy Sohasoha jelentős befolyással bíró vám-
pírnője is egyben. Hatalom, nagy H-val.
Korábban már próbáltam elmagyarázni Murphy-nek a Sohaso-
hát. Igazából nem fogta fel, de annyit megértett, hogy Bianca rossz
vámpír, aki időnként területi harcokba keveredik. Mindketten tisztá-
ban voltunk vele, hogy ha Bianca egyik lánya van a dologban, akkor
a vámpírnőnek is köze van hozzá.
Murphy egyenesen a közepébe csapott. – Van ennek valami kö-
ze Bianca területi vitáihoz?
– Nincs – feleltem. – Hacsak nem egy emberi varázsló a másik
fél. Egy vámpír vagy akár egy vámpír-boszorkány nem lett volna ké-
pes ilyesmit kihozni a Sohasohán kívülre.
– Lehet, hogy egy ember varázslóval akasztott tengelyt? – kér-
dezte Murphy.
– Elképzelhető. De nem vallana rá. Nem annyira ostoba – Csak
éppen azt nem mondtam el Murphy-nek, hogy a Fehér Tanács tesz
róla: ha egy vámpír halandó mágiahasználóval kezd ki, nem él addig,
hogy eldicsekedhessen vele. A Fehér Tanácsról sosem beszéltem a
normális embereknek. Nem lenne helyénvaló. – Különben is – foly-
tattam –, ha egy ember valamelyik lányon keresztül akarna csapást
mérni Biancára, jobban teszi, ha csak a lányt intézi el, az ügyfelet pe-
dig épségben hagyja, hogy az illető szétkürtölje a dolgot és elriassza
a többi vevőt.
– Hmm – morogta Murphy. Nem volt meggyőzve, de azért fel-
jegyezte, amit mondtam.
– És ki volt a férfi? – érdeklődtem.
Murphy egy pillanatra felnézett, aztán azt felelte: – Tommy
Tomm.
Úgy pislogtam, hogy Murph lássa: nem éppen az évszázad rej-
télyét fedte fel előttem. – Ki?
– Tommy Tomm – ismételte. – Johnny Marcone testőre.
Most már mindent értettem. Johnny „Gentleman” Marcone
volt az, aki magághoz ragadta az uralmat a szemétdomb felett, ami-
kor a Vargassi család eltűnt az örök süllyesztőben. A rendőrség ve-
gyes érzelmekkel viseltetett Marcone iránt, a Vargassiékkal vívott
több éves véres küzdelmek után. Gentleman Johnny nem tűrt meg
túlkapásokat a szervezetében, és nem szerette a szabadúszókat a vá-
rosában. Azok a tolvajok, bankrablók, drogkereskedők, akik nem
tartoztak a csapatához, valahogy mindig lebuktak, vagy egyszerűen
csak nyomuk veszett és soha többet nem lehetett hallani róluk.
Marcone civilizáló hatással volt a bűnözésre – de ahol műkö-
dött, ott soha nem látott méretekben űzte az ipart. Roppant ravasz
üzletember lévén ügyvédek egész seregével bástyázta körül magát,
akik beadványok, papírok és magnófelvételek valóságos össztüzével
védelmezték őt a törvénytől. A zsaruk sosem vallották volna be, de
néha szinte nem is volt kedvük utánamenni. Marcone jobb volt, mint
a másik eshetőség: az anarchia.
– Rémlik, hogy volt valami végrehajtója – feleltem. – Ezek sze-
rint már nincs.
Murphy vállat vont. – Nagyon úgy fest.
– Most mit fog tenni?
– Azt hiszem, végigmegyek ezen a fodrászos szálon. Beszélek
Biancával és Marconéval is, de úgyis előre tudom, mit fognak mon-
dani – pörgette meg notesze lapjait, és bosszúsan csóválta a fejét.
Egy kicsit megnéztem. Fáradtnak tűnt. Meg is mondtam neki.
– Fáradt is vagyok – felelte. – Kimerít, hogy úgy néznek rám,
mint valami eszelősre. Még a tulajdon társam, Carmichael is úgy
gondolja, hogy átléptem a határt.
– A többieknek is ugyanez a véleménye az őrsön? – tettem fel
neki a kérdést.
– A nagyja csak pofákat vág és a mutatóujjával furkálja a ha-
lántékát, amikor azt hiszi, hogy nem látom, és olvasatlanul fűzi le a
jelentéseimet. A többiek azok, akik már futottak bele kísérteties dol-
gokba, és akkor halálra rémültek. Ők azok, akik semmit sem akartak
elhinni gyerekkorukban, amit nem láttak a tudományos csatorná-
kon.
 – És maga?
– Én? – mosolyodott el Murphy, s ajka görbülése, ez a vibráló-
an nőies kifejezés meghazudtolta keménységét. – A világ varrás
mentén szakad széjjel, Harry. Azt hiszem, egyszerűen csak úgy gon-
dolom, hogy az emberek túl önhittek akkor, amikor azt hiszik, hogy
az elmúlt évszázad során nagyjából mindent megtanultak, amit tud-
ni érdemes. A fenébe is! Én hajlandó vagyok azt hinni, hogy csak
most kezdjük újra meglátni a dolgokat a minket körülvevő sötétség-
ben. Valamiért vonzó ez a bennem lakozó cinikus számára.
– Bár mindenki hasonlóan gondolkozna – feleltem. – Jóval ke-
vesebben hívnának fel csak úgy heccből.
Murphy továbbra is pajkosan mosolygott rám. – Jó, de el tud-
na képzelni egy olyan világot, ahol az összes rádióállomás csak AB-
BÁ-t játszik?
Együtt nevettünk. Ebben a szobában kellett is a nevetés.
– Hallgasson ide, Harry – vigyorgott Murphy. Láttam, hogy
kattognak az agyában a kerekek.
– Igen?
– Mondott valamit arról, hogy esetleg ki tudja deríteni, hogyan
csinálta ezt a gyilkos. És hogy esetleg nem sikerül.
– Igen?
– Tudom, hogy ez mellébeszélés volt. Miért hazudik nekem?
Megmerevedtem. Te jó ég, ez a nő érti a dolgát. Vagy csak én
hazudok ügyetlenül. – Nézze, Murph – kezdtem. – Vannak olyan
dolgok, amiket egyszerűen nem tesz meg az ember.
– Néha én sem akarok túlságosan belemerülni abba a ragacsba,
amit üldözök. De maga megcsinálja, ami ahhoz kell, hogy a végére
járjunk ennek a melónak. Tudja, mire gondolok, Harry.
– Nem – feleltem kurtán. – Maga ezt nem érti – És tényleg
nem érthette. Nem ismerte a múltamat, sem a Fehér Tanácsot, sem
a fejem fölött lebegő Damoklészi Végzetet. Általában nekem is sike-
rült úgy tennem, mintha nem tudnék róluk.
A Tanácsnak most csak valamilyen ürügyre van szüksége, hogy
bűnösnek találjon engem a Mágia Hét Törvényének megsértésében,
és akkor a Végzet lesújt. Ha elkezdem egy gyilkos varázslat hozzáva-
lóit összeszedegetni, és ők rájönnek, ennél jobb vádpont nem is kell.
– Murph – mondtam. – Egyszerűen nem tehetem meg, hogy
felderítsem ezt a varázslatot. Nem tehetem meg, hogy összeszedjem
mindazt, ami kell hozzá. Ezt maga nem értheti.
 Murphy rám meredt, de nem nézett a szemembe. Még sosem
találkoztam senki mással, aki erre képes lett volna. – Ó, dehogyis
nem értem. Itt egy gyilkos, aki szabadon mászkál, és nem tudom tet-
ten érni. Értem. hogy maga tud valamit, ami segíthetne, vagy leg-
alábbis ki tudná deríteni. És azt is tudom, hogy ha most cserben
hagy, miszlikbe aprítom a névjegyét az irodai iratmegsemmisítővel,
és kiszórom a szemétbe.
Az aljas nőszemély. A rendőrségi együttműködés révén tudtam
kifizetni számláim nagy részét. Na jó, a legnagyobb részét. Tehát úgy
éreztem, hogy képes vagyok azonosulni az álláspontjával. Ha nekem
is úgy a sötétben kellene tapogatóznom, mint neki, én is rohadt ide-
ges lennék. Murphynek lövése sincs se a varázslatokról, se a rítusok-
ról vagy talizmánokról, az emberi gyűlöletet és erőszakot azonban
testközelből ismeri.
Nem mintha bármiféle fekete mágiával szándékomban állna
foglalkozni, mondtam magamnak. Csak éppen kiderítem, hogyan
kell csinálni. Ez nagy különbség. Csak a rendőrségnek segítek a nyo-
mozásban, semmi több. Ezt talán a Fehér Tanács is megérti.
Hát jó. És valamikor talán múzeumba is elmegyek már, hogy
táguljon a látóköröm.
Murphy már be is dobta a csalit. Egy merész pillanatig a sze-
membe nézett, aztán elfordult, fáradt, becsületes és büszke arccal. –
Tudnom kell mindent, amit mondani tud, Harry. Kérem!
Klasszikus hölgy-veszélyben helyzet. Emancipált, professzioná-
lis teremtés létére pontosan tudta, hogyan kell engem saját régimó-
diságom csapdájába ejteni.
A fogamat csikorgattam. – Jó – feleltem. – Na jó. Ma este el-
kezdem – Tyűha! A Fehér Tanács imádná ezt. Csak arról kell gon-
doskodnom, hogy ne jöjjenek rá.
Murphy bólintott és fújt egyet, de nem nézett rám. – Menjünk
innen – indult az ajtó felé. Ezúttal nem próbáltam megelőzni.
Odakint az egyenruhás zsaruk még mindig csak ácsorogtak,
Carmichaelnek pedig nyoma sem volt. A helyszínelők már ott topo-
rogtak; várták, hogy kijöjjünk. Azonnal felkapták nejlonzacskóikat,
csipeszeiket és berontottak.
Murphy beletúrt szélfútta hajába, miközben arra vártunk, hogy
az antik lift ráérősen felkússzon értünk a hetedik emeletre. Murphy
csuklóján arany óra csillant, amiről eszembe jutott valami. – Jaj!
Mennyi az idő?
 Murphy megnézte. – Kettő huszonöt. Miért?
Elszórtam egy halk szitkot, és a lépcső felé vettem az utam. –
Lekésem a vendégemet.
Szinte repültem lefelé. Volt már benne gyakorlatom. Futva ér-
tem az előcsarnokba. Sikerült kikerülnöm a hordárt, aki csomagok-
kal megrakva lépett be éppen a bejárati ajtón, aztán kiszökkentem az
utcára. Hosszúak a lábaim, csak úgy falják a mérföldeket. Rohantam
a szélben, fekete kabátom pedig lobogott utánam.
Jó sok háztömb volt az irodámig, és félúton gyaloglásra váltot-
tam. Nem akartam kócosan, izzadtan, fújtató módjára hörögni, ami-
kor megérkezem a találkozóra Eltűntférjű Monicához.
Talán a mozgásszegény téli hónapok tették, de így is eléggé zi-
háltam. Ez a jelenség eléggé lekötötte a figyelmem ahhoz, hogy ne
vegyem észre a sötétkék Cadillacet mindaddig, amíg mellém nem ért
és egy meglehetősen nagydarab fickó ki nem szállt belőle, éppen
elém. Élénkvörös haja volt és vastag nyaka. Az arca olyannak tűnt,
mintha valaki több alkalommal szétlapította volna egy deszkával,
még gyerekkorában. Éppen csak a szemöldökcsontja állt ki. Keskeny
kék szemei még jobban összeszűkültek, amikor végigmértem.
Megtorpantam, elhátráltam, aztán sarkon fordultam. Két má-
sik fickó – olyan magasak, mint én. de jóval testesebbek – lassított
futtában mellettem, nyilvánvalóan végig a nyomomban voltak, és
meglehetősen bosszúsnak tűntek. Az egyik enyhén sántított, a má-
siknak pedig keferizurája volt, tüskésre felzselézve. Újra úgy éreztem
magam, mint a középiskolában, ahol a focicsapat tagjai mindig be-
lém kötöttek.
– Segíthetek valamiben, uraim? – kérdeztem. Körülnéztem,
hátha van valahol egy rendőr, de nyilván mind a Madisonban tob-
zódtak. Mindenki szereti a száját tátani.
– Szállj be a kocsiba – mondta az előttem álló tag. Egy másik
kinyitotta a hátsó ajtót.
– Szeretek gyalogolni. Jót tesz a szívnek.
– Ha nem szállsz be, akkor az a lábadnak nem fog jót tenni –
morogta a fickó.
Valaki kiszólt a kocsi belsejéből: – Kérem, Mr. Hendricks, ki-
csit udvariasabban, ha kérhetném. Mr. Dresden, csatlakozna hoz-
zám egy kis időre? Eredetileg vissza akartam fuvarozni az irodájába,
de hirtelen távozása kissé problematikussá tette a dolgot. De talán
megengedi, hogy az út hátralévő részén elvigyem.
 Lehajoltam és benéztem a kocsi hátuljába. Egy jóképű, szerény
ábrázatú, laza sportzakós, farmernadrágos férfi méregetett moso-
lyogva. – Kit tisztelhetek Önben? – kérdeztem.
Még szélesebben elmosolyodott, és esküdni mernék, hogy a
szeme is felcsillant.
– John Marcone a nevem. Üzleti ügyben szeretnék beszélni
magával.
Szemügyre vettem. Aztán a nagyon nagy és nagyon erős Mr.
Hendricksre sandítottam. A fickó magában hörgött, és egészében vé-
ve úgy festett, mint Cujo, mielőtt a kocsiban rekedt nőre vetette vol-
na magát. Nem szívesen játszottam volna le a dolgot vele meg a két
haverjával.
Így aztán beszálltam a Caddy hátsó ülésére Johnny Gentleman
Marcone mellé.
A nap kezdett mozgalmassá válni. És továbbra is késésben vol-
tam a találkozómról.
 Harmadik fejezet

Johnny Gentleman Marcone nem olyan embernek tűnt, aki eltöret-

né a lábam vagy kipeckeltetné a számat. Őszes haját rövidre vágva
hordta, a szeme sarkába vonalakat vésett a nevetés és a nap. Szeme
színében a használtas dollárokbankók zöldje. Inkább főiskolai foci-
edzőnek nézett ki: jóvágású, napbarnított, kisportolt és lelkes. Ezt a
benyomást csak erősítették az emberek, akik körülvették. Cujo
Hendricks is úgy festett, mint egy profi játékos, akit túlzott és indo-
kolatlan durvaságért eltiltottak.
Cujo visszaszállt a kocsiba, csúf pillantást vetett rám a tükör-
ből, aztán indított és lassan gurulni kezdtünk az irodám felé. Ma-
gamban megjegyeztem: ne hagyd, hogy ez a Cujo a torkodra tegye a
mancsait. Vagy akárcsak egy mancsát is. Úgy tűnt, hogy eggyel is si-
mán boldogulna.
A rádió szólt, de amikor beszálltam, sercegni és sípolni kezdett.
Hendricks a homlokát ráncolta és gondolkodóba esett. Talán a má-
sodik agyán is végig kellett futtatnia az információkat. Aztán meg-
mozdult és babrált kissé a gombokkal, mielőtt végleg lekapcsolta
volna a rádiót. Reméltem, hogy a kocsi bírni fogja az irodámig.
– Mr. Dresden – mosolygott Marcone. – Úgy tudom, hogy ön
időnként dolgozik a rendőrségnek.
– Néha oda-odavetnek valamit – feleltem. – Hé, Hendricks! Be
kéne kötnie magát! A statisztikák szerint akkor ötven százalékkal na-
gyobb biztonságban lenne.
Cujo ismét rám vicsorgott a visszapillantóból, én pedig sugár-
zóan rámosolyogtam. A mosoly mintha inkább felbosszantaná az
embereket ahelyett, hogy megsértené. Vagy talán csak nekem van
bosszantó mosolyom.
Marconét mintha kissé elbizonytalanította volna a viselkedé-
sem. Talán a kezemben kellett volna szorongatnom a levetett kala-
pomat, de sosem kedveltem igazán Francis Ford Coppolát, és nem
volt Keresztapám sem. (Persze keresztanyám volt, természetesen
tündér. De ez más kérdés.) – Mr. Dresden – folytatta Marcone. –
Mennyit kérne a szolgálataiért?
 Ez óvatossá tett. Vajon mire kellhetek egy ilyen Marcone-félé-
nek? – Az alaptarifám ötven dollár per óra plusz útiköltség – felel-
tem. – De ez változhat a feladat függvényében.
Marcone bólogatott, miközben beszéltem, mintha bátorítani
akarna. A homlokát ráncolta, mintha gondosan mérlegelné, amit
mondani fog, nagyatyai gonddal szem előtt tartva az én javamat. –
Mennyit számítana fel azért, hogy nem nyomoz ki valamit?
– Azért akar fizetni nekem, hogy ne csináljak semmit?
– Mondjuk úgy, hogy megfizetem az alapdíját. Ez napi ezer-
négyszáz, igaz?
– Tulajdonképpen ezerkétszáz – helyesbítettem.
Rám vigyorgott. – Az őszinte ember ritka kincs. Napi húszezer.
Mondjuk, hogy felbérelem magát kétheti munkára, Mr. Dresden,
maga meg pihen egy kicsit. Megnéz pár filmet, kialussza magát, ilye-
nek.
Szemügyre vettem. – Több mint napi ezer dollárért azt akarja,
hogy…?
– Ne csináljon semmit, Mr. Dresden – mosolygott Marcone. –
A világon semmit. Csak lazítson, tegye fel a lábát. És hanyagolja
Murphy nyomozót.
Aha! Szóval Marcone azt nem akarja, hogy Tommy Tom meg-
gyilkolásának ügyével foglalkozzak. Érdekes. Hunyorogva kinéztem
az ablakon, mintha fontolóra venném a dolgot.
– Itt van nálam a pénz – folytatta Marcone. – Azonnal meg-
kaphatja. És bízom benne, hogy maga is megtartja a megállapodás
magára eső részét, Mr. Dresden. Ön híres a becsületességéről.
– Hmmm. Nem is tudom, John. Jelenleg kissé elfoglalt vagyok
ahhoz, hogy új megbízásokat vegyek fel – Az autó már majdnem az
irodám házánál járt. Az ajtaja nem volt lezárva. Én nem kötöttem be
magam, ha esetleg arra kerülne sor, hogy ki kell ugranom. Előrelátó
vagyok, igaz? Ilyen a varázsló-elme és a paranoia.
Marcone mosolya lehervadt. Az arca most őszinte lett. – Mr.
Dresden, nekem leghőbb vágyam, hogy gyümölcsöző munkakapcso-
latot alakítsunk ki. Ha a pénzt kevesli, adhatok többet is. Mondjuk
az alapdíja dupláját – emelte maga elé a kezét, és félig felém fordult.
Mindjárt valami olyasmit mond, hogy na, tedd meg a kedvemért, kö-
lyök. Elmosolyodott. – Ehhez mit szól?
– Nem a pénzről van szó, John – mondtam, és lustán rászegez-
tem a tekintetem. – Egyszerűen csak nem hiszem, hogy működne a
dolog.
Legnagyobb meglepetésemre nem kapta el a tekintetét.
Azok, akik mágiával foglalkoznak, kissé másképp látják a vilá-
got, mint a többiek. Olyan perspektívájuk van, mint senki másnak,
olyan gondolkodásmódjuk, mely elképzelhetetlen bárki számára, aki
nem élte át és nem látta mindazt, amit egy varázsló.
Ha belenézel valakinek a szemébe, ebben a különleges pers-
pektívában látod őt. És egy pillanatra ő is így lát téged. Marcone és
én egymásra meredtünk.
Ő katona volt, harcos, a laza mosoly és atyai modor mögött.
Meg akarta szerezni, ami kell neki, és a lehető leghatékonyabb mó-
don akarta ezt elérni. Elhivatott ember volt, elhivatott a céljai iránt,
elhivatott az emberei iránt. Sosem hagyta, hogy a félelem befolyásol-
ja. Az emberi nyomorúságból és szenvedésből élt, droggal, hússal és
lopott holmival csencselt, de ügyelt rá, hogy a lehető legkisebb le-
gyen ez a szenvedés, egyszerűen azért, mert így volt a legegyszerűbb
az üzlet szempontjából. Tommy Tomm halála feldühítette – olyan
hideg és gyakorlatias dühvel, melyet amiatt érzett, hogy jog szerinti
birodalmát megsértették. Meg akarta találni a felelősöket, hogy a
maga módján bánjon el velük, s nem akarta, hogy a rendőrség bele-
ártsa magát ebbe. Ölt már embert életében, és fog is még, de mindez
nem jelent többet számára puszta üzleti tranzakciónál, mintha csak
fizetne a közértben. Gentleman Johnny Marcone bensője száraz, hű-
vös hely. Kivéve egyetlen sötét zugot. Ott, elrejtve mindennapi gon-
dolatai elől, ott lappangott a titkos szégyen. Nem láttam pontosan,
mi az, de azt tudtam, hogy valahol a múltjában van valami, melynek
meg nem történtté tételéért bármit megtenne, melyet akár vérrel is
eltörölne. Ebből a sötét sarokból merítette az eltökéltségét, az erejét.
Ilyennek láttam őt, amikor a lelke mélyére néztem, az álarca és
a védővonalai mögé. És valamilyen intellektuális szinten biztos vol-
tam benne, hogy tudja, mit fogok látni – hogy szándékosan állta a
tekintetemet, pontos tudatában annak, hogy mit árul el. Ez volt a
célja azzal, hogy egyedül kapjon el. A lelkembe akart pillantani. Lát-
ni akarta, miféle ember vagyok.
Mikor belenézek valakinek a szemébe, a lelkébe, a legbelső lé-
nyébe, cserébe az illető is látja az enyémet – azt, hogy miket csinál-
tam, mit tervezek, mire vagyok képes. A legtöbben bele is sápadnak,
és ez a legkevesebb. Egyszer egy nő elájult. Nem tudom, mit látnak,
amikor belém néznek – én magam nem sokat kotorászom ott.
 John Marcone azonban más volt, mint a többi ember, aki a lel-
kembe tekinthetett. Még csak nem is pislantott. Csak nézett és fel-
mért, és mikor elmúlt a pillanat, bólintott, mintha mindent megér-
tett volna. Az a kellemetlen benyomásom támadt, hogy átvert. Hogy
ő többet tudott meg rólam, mint én őróla. Először düh fogott el, ami-
ért manipulált, amiért kileste a lelkem.
A következő pillanatban viszont halálos rémület fogott el attól
az embertől. Én is megnéztem a lelkét, és az olyan szilárd és sima
volt, mint egy rozsdamentes acél hűtőgép. Több mint nyugtalanító.
Erős volt belül, vad és könyörtelen, anélkül, hogy gonosz lenne. Egy
tigris lelke.
– Nos, rendben – mondta simán, mintha mi sem történt volna.
– Nem akarom önre erőltetni az ajánlatomat, Mr. Dresden – A kocsi
lelassított az irodám közelében, és Hendricks kiállt az épület elé. –
De engedje meg, hogy adjak önnek egy jótanácsot – zökkent vissza
higgadt, türelmes atyai stílusába.
– Csak ha ingyen megszámítja – Még szerencse, hogy vannak
ilyen kis szellemességek. Túl feldúlt voltam ahhoz, hogy bármi oko-
sat mondjak.
Marcone majdhogynem elmosolyodott. – Szerintem jó lenne,
ha néhány napra ágynak esne influenzával. Ezt az ügyet, melynek
felderítésére Murphy nyomozó megkérte, nem kell kirángatni a nap-
fényre. Nem tetszene magának, amit látna. Az én területem. Hagyja,
hogy én intézzem el, és soha semmi gondja nem lesz vele.
– Fenyegetni akar? – kérdeztem. Nem gondoltam komolyan,
de nem akartam, hogy tudja is ezt. Sokat segített volna, ha nem re-
meg a hangom.
– Nem – felelte őszintén. – Túlságosan tisztelem magát ahhoz,
hogy ilyesmihez folyamodjak. Azt mondják, maga igazi, Mr. Dres-
den. Igazi mágus.
– Azt is mondják, hogy sültbolond vagyok.
– Én gondosan megválogatom, hogy kire és mire hallgatok –
felelte Marcone. – Gondolkozzon el azon, amit mondtam, Mr. Dres-
den. Nem hinném, hogy üzleti útjaink gyakran kereszteznék egy-
mást. Mégsem akarnám magamra haragítani e miatt az ügy miatt.
Összeszorítottam a fogam, hogy ne féljek annyira, és gyorsan,
keményen feleltem: – Nem akar magára haragítani, Marcone. Az
nem is lenne okos dolog. Egyáltalán nem.
Marconénak összeszűkült a szeme, de tekintete lusta és feszte-
len maradt. Addigra már minden félsz nélkül tudott a szemembe
nézni. Felmértük egymást. Már túl vagyunk rajta. – Lehetne kicsit
udvariasabb, Mr. Dresden – jegyezte meg. – Jót tenne az üzletének.
Nem válaszoltam: semmi nem jutott eszembe, ami ne lett volna
ijedt vagy ostobán macsó. Inkább azt mondtam: – Ha valaha is el-
veszti a kocsikulcsát, csak hívjon. És ne próbáljon újra lefizetni vagy
megfenyegetni. Kösz a fuvart.
Rezzenéstelen arccal figyelt, miközben kiszálltam és becsuktam
a kocsiajtót. Hendricks indított, és egy utolsó gyilkos pillantás után
elrobogtak. Sok ember lelkébe pillantottam már bele. Nem olyan do-
log ez, amit az ember egykönnyen elfelejt. De még sosem találkoz-
tam ehhez hasonlóval, ilyen hűvös és tudatos elmével – még a többi
mágus közt sem. Egyik sem tekintett puszta számoszlopnak, melyet
aztán elraktároz későbbi számításokhoz.
Kezemet a kabátom zsebébe süllyesztettem, és borzongva fo-
gadtam a szelet. Varázsló vagyok, aki igazi mágiával foglalkozik, em-
lékeztettem magam. Nem félek nagydarab emberektől, akik nagy au-
tókkal járnak. Nem ijedek meg hulláktól, melyeket olyan mágia té-
pett szét, ami erősebb annál, amivel én valaha is fogok tudni bánni.
De tényleg nem. Igazán nem.
A hideg és szenvtelen lelket tükröző dollárzöld szemek emléké-
be mégis beleremegtem, miközben felfelé igyekeztem a lépcsőn, az
irodám felé. Ostoba voltam. Meglepetésszerűen ütött rajtam, és a lé-
leklátás váratlan intimitása elbizonytalanított és megijesztett. Lé-
nyegében szétestem, és fenyegetőzni kezdtem, mint egy ijedt gyerek.
Marcone ragadozó. Biztosan megérezte a félelmem. Sejtettem, hogy
ha arra a következtetésre jut, hogy gyenge vagyok, akkor udvarias
mosolya és atyáskodó stílusa egy csapásra semmivé lesz.
Milyen nyavalyás első benyomás.
De legalább nem késem el a találkozóról.
 Negyedik fejezet

Vezetéknévtelen Monica már az irodám előtt állt, mire felértem, és

éppen írt valamit a papír fecnire, amit az ajtón hagytam.
Odamentem hozzá, de túlságosan lekötötte az írás, nem pillan-
tott fel. Csinos nő volt, harmincöt körüli. Hamuszőke hajának színe
eredetinek nézett ki, és önkéntelenül is eszembe jutott a halott lány
festett frizurája. Látogatóm ízlésesen, szakszerűen volt kisminkelve,
az arca pedig kellemes, barátságos benyomást keltett, ifjonti kerek-
dedségével és nőiesen telt ajkával. Hosszú, bő halványsárga szoknyát
viselt barna lovaglócsizmával, ropogós fehér blúzzal és drágának ki-
néző zöld kardigánnal a kora-tavaszi hideg ellen. Merész színkombi-
náció volt, de jól állt neki. Összességében olyan ismerősnek tűnt a
stílusa, amolyan jókislányosnak és nagyon amerikainak.
– Monica? – szólítottam meg legártatlanabb és legbarátságo-
sabb mosolyommal.
Pislogva tekintett fel. – Ó. Maga Harry…?
A kezemet nyújtottam. – Harry Dresden, asszonyom. Igen, én
vagyok.
Pillanatnyi habozás után megrázta a kezem, és közben a mell-
kasomat fodrozta. Most örültem, hogy végre olyasvalakivel kerülök
szembe, aki nem mer a szemembe nézni. Határozottan, mégis szelí-
den szorítottam meg a kezét, aztán elengedtem. Kinyitottam az iroda
ajtaját. – Ne haragudjon, hogy késtem, de egy rendőrségi hívást kel-
lett elintéznem.
– Valóban? – kérdezte. – Tehát a rendőrségnek is… – fejezte
be egy kézmozdulattal a mondatot, aztán belépett az ajtón, amit ki-
tártam előtte.
– Időnként – bólintottam. – Néha belefutnak olyasmibe, amit
meg akarnak nézetni velem.
– Miféle dolgok ezek?
Vállat vontam és nyeltem egyet. A hullák jutottak eszembe a
Madisonban, és rosszukét kerülgetett. Monicára pillantottam, aki az
arcomat vizslatta és idegesen harapdálta az ajkát. Gyorsan elkapta a
tekintetét.
 – Kér kávét? – kérdeztem. Becsuktam az ajtót és felkapcsoltam
a villanyt.
– Ó, nem, köszönöm – Monica megállt, ránézett a kidobott pa-
pírkötésű könyvekkel teli dobozra, és a hasához szorította a táskáját.
Úgy éreztem, elsikítaná magát, ha ráhuhognék, úgyhogy próbáltam
lassan és megfontoltan mozogni, miközben elkészítettem a porkávé-
mat. Próbáltam szabályosan lélegezni az ismerős mozdulatok köz-
ben, amíg meg nem nyugodtam a Marcone-féle találkozás után.
Mire ezzel megvoltam, a kávé is elkészült. Az asztalomhoz mentem
és leültettem a nőt a két vendégszék közül az egyikre.
– Nos. Monica, mit tehetek önért? – kérdeztem.
– Nos, mint már mondtam, a férjem… – biccentett.
– Eltűnt? – próbáltam segíteni.
– Igen – fújta ki a levegőt szinte megkönnyebbülten. – De
nincs a dologban semmi rejtélyes. Egyszerűen elment – Elvörösö-
dött és hebegni kezdett. – Összepakolt pár dolgot és távozott. De
nem mondott senkinek semmit. És nem jött vissza. Aggódom miat-
ta.
– Hmmm – feleltem. – Mióta nem látta?
– Ez a harmadik nap – felelte a nő.
Bólogattam. – Kell, hogy legyen valami oka, amiért éppen hoz-
zám fordult, és nem egy magánnyomozóhoz vagy a rendőrséghez.
A nő újra elvörösödött. Jól állt neki a pír: halvány bőre kislá-
nyos lett tőle. – Nos, hát… Mindig is érdeklődött a… a…
– Mágia iránt?
– Igen. Állandóan ilyen könyveket vett. És nem afféle fantasy-
ket. Hanem igaziakat. Tarot kártyája is volt – „Tarrot”-nak ejtette.
Amatőr.
– És úgy gondolja, hogy az eltűnésének köze lehet ehhez az ér-
deklődéshez?
– Nem vagyok biztos benne – vallotta be Monica. – De elkép-
zelhető. Nagyon feldúlt volt. Nemrég vesztette el a munkáját és nagy
nyomás alatt volt. Aggódom miatta. És arra gondoltam, hogy annak,
aki megtalálja, tudnia kéne beszélgetni vele ilyen dolgokról – Nagy
levegőt vett, mintha ahhoz gyűjtene erőt, hogy ne hagyja félbe a
mondatokat.
– Még mindig nem egészen értem. Miért pont én? Miért nem a
rendőrség?
A nő ujjpercei elfehéredtek a táskáján. – Összepakolt, Mr.
Dresden. Szerintem a rendőrség azt mondaná, hogy egyszerűen csak
elhagyta a családját. Nem is foglalkoznának vele. De nem erről van
szó. Ő nem ilyen. Csak jobb életet szeretne teremteni nekünk, ez a
vágya.
A homlokomat ráncoltam. Félsz, hogy a pasid mégiscsak lelé-
pett? – Ha így is van, miért hozzám fordult? Miért nem magánnyo-
mozóhoz? Ismerek egy megbízható embert, ha gondolja.
– Mert maga jártas a… – intett görcsösen.
– Mágiában – feleltem.
Monica bólintott. – Arra gondoltam, hogy ez fontos lehet.
Vagyis nem tudom. De talán igen.
– Hol dolgozott a férje? – érdeklődtem. Amíg beszélt, jegyzet-
tömböt vettem elő és írni kezdtem.
– A SilverCo-nál – felelte. – Kereskedőcég. Piacokat kutatnak
fel, aztán tanácsot adnak a vállalatoknak, hogy mibe fektessék a pén-
züket.
– Huh – mondtam erre. – Hogy hívják a férjét, Monica?
A nő nyelt egyet, és megrezzent – kitalál valami nevet. –
George – nyögte ki végül.
Ránéztem. Monica dühösen meredt a kezeire.
– Monica – kezdtem. – Tudom, hogy ez most nehéz önnek.
Higgye el, hogy a legtöbben idegesek, amikor bejönnek hozzám. De
kérem, hallgasson meg. Nem akarom bántani se magát, se senki
mást. Én segítek az embereknek. Igaz, hogy ha valaki a megfelelő tu-
dással rendelkezik, visszaélhet a neveikkel, de én nem ilyen vagyok –
Aztán Johnny Marconétól idéztem: – Nem tenne jót az üzletnek.
Idegesen felkacagott. – Olyan hülyén érzem magam – vallotta
be. – De annyi mindent hall az ember…
– A varázslókról? Értem – Letettem a ceruzát és amolyan va-
rázslósan megtornáztattam az ujjaimat. A nő ki van borulva, és tele
van várakozással. Egy kicsit talán megnyugszik, ha eleget teszek né-
hány elvárásának. Próbáltam nem nézni a válla fölött a falon lógó
naptárra és a múlt hónap tizenötödike körüli piros bekarikázásra.
Tartozom a bérleti díjjal. Pénzre van szükségem. Amit a várostól ka-
pok, azzal nem megyek sokra.
Különben sem tudok soha ellenállni a bajba került hölgyeknek.
Még ha ő maga nem is száz százalékig biztos benne, hogy engem
akar megmentőjének.
– Monica! – mondtam neki. – Léteznek olyan erők az univer-
zumban, melyeknek a legtöbb ember még csak a létezését sem sejti.
Olyan erők, melyeket nem értünk teljesen. Azok, akik ezekkel az
erőkkel dolgoznak, más fényben látják a dolgokat, mint a közönsé-
ges emberek. Kicsit másképpen fogják fel a világot. Ettől mások. Ez
néha indokolatlan gyanakvást és félelmet kelt. Biztosan olvasott
könyveket vagy látott filmeket hozzám hasonló szörnyű alakokról, és
az Ótestamentumban szereplő kitétel, miszerint „Boszorkányt ne
hagyj életben”, szintén nem segít sokat. Pedig valójában olyanok va-
gyunk, mint mindenki más – villantottam fel a legjobb mosolyomat.
– Segíteni szeretnék önnek. De ehhez az kell, hogy bízzon bennem.
Én pedig szavamat adom, hogy nem okozok csalódást.
Láttam, hogy ezen elrágódik egy kicsit, miközben a kezét bá-
mulja.
– Victor – mondta végül. – Victor Sells.
– Remek – fogtam a ceruzát, és lejegyeztem a nevet. – Van va-
lami elképzelése, hogy esetleg hová mehetett?
Monica bólintott. – A tóparti házba. Van egy házunk a… – le-
gyintett.
– Tónál?
A nő rám meredt, s én emlékeztettem magam, hogy türelmes-
nek kell lennem. – Lake Providence-ben, túl az államhatáron, a Mi-
chigan-tónál. Gyönyörű ott ősszel.
– Rendben. Van esetleg valami barát, akihez mehetett, család-
tag, vagy ilyesmi?
– Ó, Victor nem volt beszélő viszonyban a családjával. Sosem
tudtam, miért. Nem is beszélt róluk. Tíz éve vagyunk házasok, és
egyszer sem beszélt velük.
– Oké – feleltem. – Barátok?
Beharapta a száját – ez szokásának tűnt. – Nem igazán. Jóban
volt a főnökével meg pár kollégájával, de miután kirúgták…
– Uh – feleltem. – Értem – Újabb jegyzeteket készítettem, a
gondolatokat vonalakkal választottam el. Több mint egy lapot teleír-
tam a tényekkel és a Monicával kapcsolatos megfigyeléseimmel. Sze-
retek alapos lenni az ilyesmiben.
– Nos, Mr. Dresden? – kérdezte végül. – Tud nekem segíteni?
Végignéztem a lapon, és bólintottam. – Azt hiszem, igen, Mo-
nica. Ha lehet, szeretném látni a férje mágikus gyűjteményét. A bo-
szorkányos könyveket és hasonlókat. Segítene, ha képet tudnék róla
alkotni. És körülnéznék a tóparti házban is. Ugye nincs ellenére?
 – Természetesen nincs – felelte. Megkönnyebbültnek tűnt, de
ugyanakkor minden korábbinál idegesebbnek. Leírtam a ház címét
és megközelíthetőségét.
– Van némi félretett pénzünk, Mr. Dresden – jegyezte meg. –
Nem számítanak a költségek – Ez furcsa megjegyzés volt a részéről,
mintha kizökkent volna félszegségéből.
– Nos, hát – mondtam –, akkor ötven dollár per óra plusz költ-
ségtérítés. Részletes listát fogok küldeni önnek arról, hogy mit fogok
csinálni, hogy képben legyen. Kelleni fog egy meghatalmazás is. Azt
nem tudom garantálni, hogy kizárólag a maga ügyén fogok dolgozni.
Próbálok minden ügyfelemmel korrekt és méltányos lenni, ezért
egyiket sem helyezem a másik elé.
Bólintott, aztán a táskájába nyúlt. Fehér borítékot szedett elő
és átnyújtotta. – Ez ötszáz – mondta. – Kezdetnek elég lesz?
Bingó. Ötszáz dollárból kifutja a múlt havi bérlet és jórészt a
mostani is. Néha kapóra jönnek az ilyen ideges kliensek, akik el
akarják titkolni bankszámlájukat a varázshatalom elől. A készpénz
mindig jól jön.
– Igen, hogyne – feleltem, és legszívesebben megsimogattam
volna a borítékot. A tartalmát sem borította az asztalra, hogy meg-
számoljam.
Egy másik borítékot húzott elő. – A legtöbb holmiját magával
vitte – szólt. – Legalábbis nem találtam őket a szokott helyükön. De
ezt megtaláltam – Volt valami a borítékban, ami kinyomta a papírt –
egy amulett, gyűrű vagy ilyesmi. Aztán újabb boríték került elő – ez
aztán a szervezettség. – Ez egy kép róla, és a telefonszámom. Köszö-
nöm, Mr. Dresden. Mikor fog hívni?
– Amint megtudok valamit – feleltem. – Valószínűleg holnap
délután vagy szombat reggel. Ez megfelel?
Majdnem belenézett a szemembe, de aztán észbe kapott, és az
orromra kezdett mosolyogni. – Igen, igen, köszönöm – A falra me-
redt. – Jaj, hogy elszaladt az idő. mennem kell. Mindjárt vége az is-
kolának – Összecsukta a száját és újra elvörösödött, mintha elszé-
gyellte volna magát, hogy újabb fontos részletet kotyogott ki önma-
gáról.
– Megteszek minden tőlem telhetőt, asszonyom – álltam fel, és
az ajtóhoz kísértem. – Köszönöm, hogy megkeresett. Hamarosan je-
lentkezem.
A nő elköszönt, persze kerülve a tekintetemet, aztán elsietett.
Becsuktam mögötte az ajtót és visszatértem a borítékokhoz.
A pénzzel kezdtem. Ötvenesekben volt, melyek még használtan
is újnak tűnnek, olyan keveset voltak még forgalomban. Tíz darab
volt belőlük. Betettem őket a tárcámba és kidobtam a borítékot.
A fényképes boríték következett. A képen Monica volt látható
egy vékony arcú, jóképű férfival, akinek széles homloka és bozontos
szemöldöke volt – ez kissé különc irányba vitte el a külsejét. A fickó
mosolya tökéletesen fehéren villogott, a bőrének pedig olyan sima,
sötét árnyalata volt, mintha sokat tartózkodna a napon, mondjuk vi-
torlázna, vagy ilyesmi. Ez éles ellentétben állt Monica bőrének fehér-
ségével. A szép Victor.
A telefonszám egy gondosan méretre vágott papírra volt felír-
va. Semmi név vagy körzetszám, csak egy hétjegyű szám. Fogtam a
szám-regiszteremet és kikerestem.
Ezt is lejegyeztem. Eltűnődtem rajta, miért gondolta a nő, hogy
a keresztnevük elég lesz, ha amúgy is úgy sejti, hogy úgyis rájövök az
igazságra. Ez csak azt mutatja, hogy az emberek viccesek tudnak len-
ni, ha idegesek. Félrebeszélnek, és fura döntéseket hoznak, melyeket
visszatekintve roppant ostobának éreznek. Vigyáznom kell, nehogy
olyasmit mondjak, amivel ezt előhozom, ha legközelebb beszélek a
nővel.
Kidobtam a második borítékot is, és kinyitottam az utolsót, az-
tán az asztalomra borítottam a tartalmát.
Egy döglött, megszáradt skorpió kitinpáncélja koppant az asz-
tallapra, valamilyen csillogó tartósítóval lekenve. A farka tövén átfű-
zött karikán egyszerű, fonott bőr szíj futott át, amit ha nyakba akasz-
tottak, a skorpió fejjel lefelé lógott.
Megborzongtam. A skorpiók számos hitvilágban bírnak szim-
bolikus erővel. És általában nem jó és kellemes dolgokat jelképez-
nek. Sok kicsinyes, aljas varázslatnak lehet tartozéka egy ilyen taliz-
mán. Ha valaki a puszta bőrén viseli – márpedig úgy kell – akkor az
ízelt lábak állandó irritációt okoznak a mellkason, folyamatosan em-
lékeztetve magukra hordozójukat. A felkunkorodó farok végén lévő
tüske még azt is megszúrhatja, aki esetleg megöleli az illetőt. A rák-
forma ollók beleakadhatnak a szőrzetbe vagy megkarcolhatják a női
mellet. Csúf, kellemetlen jószág. Nem feltétlenül gonosz, de ha vala-
kinek ilyesmi van a nyakában, biztosan nem szép és kellemes dolgo-
kat művel a mágiával.
Victor Sells talán valami valódi dologra bukkant, ami befész-
kelte magát az agyába. A mágia gyakran képes erre – főleg a sötéteb-
bik oldala. Ha a munkája elvesztése után kétségbeesésében ehhez
fordult, akkor ez megmagyarázhatja hirtelen eltűnését. Rengeteg va-
rázsló – vagy reménybeli varázsló – elvonul a világtól abban a hit-
ben, hogy az elszigeteltség majd segít abban, hogy jobban koncent-
ráljanak a mágiára. Persze ez nem így van, de egy gyenge vagy kép-
zetlen elmének talán valóban könnyebb így kizárni a figyelemeltere-
lő tényezőket.
De az is lehet, hogy ez nem igazi talizmán. Talán csak valami
különlegesség vagy éppen szuvenír Délnyugatról. Nem tudtam el-
dönteni, hogy valóban olyan eszköz, mely segít a mágikus energiák
fókuszálásában és irányításában, amíg ki nem próbáltam, márpedig
eszem ágában sem volt használni egy ilyen kétes valamit, többféle
nyomós okból se.
Mindenesetre észben kell tartanom ezt a kis ocsmányságot, mi-
közben a fickót keresem. Persze lehet, hogy semmiféle jelentősége
nincs. Másfelől viszont lehet, hogy mégiscsak van. Felpillantottam
az órára. Negyed négy. Ideje kapcsolatba lépni a helyi halottasházak-
kal, hogy nem találkoztak-e szóba jöhető új esettel. Ki tudja, talán a
megbízatásom a nap végére befejeződik. Aztán elmegyek a bankba
betenni a pénzt és küldeni egy csekket az iroda tulajdonosának.
Előszedtem a telefonkönyvem és hívogatni kezdtem a kórháza-
kat – nem szokásos, de nem nehéz feladat, talán csak a szokásos te-
lefon-problémáimtól eltekintve: statikus zajok, más beszélgetések
áthallásai. Ha valami elromolhat, az el is romlik.
Egyszer úgy rémlett, mintha látnék valamit a szemem sarkából
– az asztalomon heverő skorpióhulla mintha megrándult volna. Pis-
logtam egyet és odanéztem. A skorpió nem moccant. Óvatosan ki-
nyújtottam feléje érzékeimet, mint valami láthatatlan kezet, és bűbáj
vagy mágikus energia nyomai után tapogatóztam.
Semmi. A skorpió épp oly bűbájmentes volt, mint amennyire
élettelen.
Ne mondja senki, hogy Harry Dresden berezel egy döglött, ki-
száradt bogártól. De azt nem hagyom, hogy megzavarjon a koncent-
rálásban.
A telefonkönyv sarkára ügyeskedtem és bepottyantottam az
asztalom középső fiókjába. Amit nem látsz, arra nem gondolsz.
Valamiért nem bírom az ijesztő, halott, mérgező izéket. Perel-
jenek be nyugodtan.
 Ötödik fejezet

A McAnally’s egy kocsma az irodámtól pár háznyira. Általában oda

járok, ha stresszes vagyok, vagy akad pár felesleges dolcsim egy jó
kis vacsorára. És ezzel nem csak én vagyok így a magamfajták közül.
Mac, a tulaj szokva van a varázslókhoz és a velük járó problémákhoz.
Nála nincsenek videojáték-gépek. Se tévék vagy számítógépek. Még
zenegép se. Csak egy szál zongora. Az talán nem bolondul meg a kö-
zelünkben.
Kocsma ez, a szó legnemesebb értelmében. Mikor belép az em-
ber, egy olyan terembe érkezik, mely az alacsony mennyezet és le-
csüngő ventilátorok gyilkos kombinációjával szolgál. Ha valaki olyan
magas, mint én, csak óvatosan mozoghat a McAnally’s-ban. A bár-
pultnál tizenhárom szék, a teremben tizenhárom asztal áll. Tizenhá-
rom ablak sorakozik magasan a falon, az utca szintjénél, hogy fény-
nyel lássa el a helyiséget. A falakon tizenhárom tükör veri vissza a
vendégek homályos képét és adja a tágasabb tér illúzióját. Tizenhá-
rom fa oszlop, az Óvilág legendáinak és népmeséinek alakjaival dí-
szítve, nehezíti meg a cikornyás kitérők nélküli közlekedést, és meg-
lehetősen szándékoltan töri meg a véletlenszerű energiák áramlását
is, miközben valamelyest eloszlatja a komor és mogorva varázslók
körül felgyülemlő aurákat, hogy azok ne jelenjenek meg akaratlanul
és színpompásan. A színek tompák, földbarnák és tengerzöldek.
Amikor először léptem be ide, úgy éreztem magam, mint a farkas,
amikor régi, kedves barlangjába tér vissza. Mac saját sört főz, igazi
házi sört, a legjobbat a városban. Fával fűtött tűzhelyen főz. És min-
denkinek magának kell a pulthoz mennie, ha elkészült az ennivalója.
Éppen nekem való hely.
Mivel a hullaházak hívogatása semmilyen eredményt nem ho-
zott, kiszedtem néhány bankjegyet a Monica Sells-féle pénzből, és le-
mentem a McAnally’s-ba. Egy ilyen nap után megérdemlem a Mac-
féle sört és a rendes főtt ételt. Az éjszaka is hosszúnak ígérkezett,
mert miután hazamegyek, azon kell majd töprengenem, vajon ki
küldhette a halálvarázst Johnny Marcone csatlósára, Tommy
Tommra és a barátnőjére, Jennifer Stantonra.
 – Dresden! – üdvözölt Mac, amikor letelepedtem a bárpulthoz.
A homályos, kényelmes helyiség úgyszólván üresen tátongott, csak
két fickó ült az egyik asztalnál és sakkozott, látásból ismertem őket.
Mac magas, mondhatni langaléta fickó volt, meghatározhatatlan ko-
rú, mégis olyan bölcsesség és erő érződött rajta, hogy ötvennél keve-
sebbnek aligha gondoltam volna. Mac sosem beszélt sokat, de ha
mégis megtette, érdemes volt rá odafigyelni.
– Helló, Mac – köszöntöttem. – Rémes napom volt. Adj nekem
egy steak szendvicset, sült krumplit és sört.
– Uh – felelte Mac. Kinyitott egy üveget saját söréből és elkezd-
te kitölteni, miközben elbámult mellettem, valahová közép-messzire.
Mindenkivel ezt csinálta. Persze ha belegondolunk, kik a vendégei,
ez nem is csoda. Én se szívesen bámulnék a képükbe.
– Hallottad, mi történt a Madisonban?
– Uh – mondta igenlőn.
– Csúnya ügy.
Ez a jellegtelen megjegyzés még egy elmormogott uh-ot sem
váltott ki Macből. Lerakta az italt elém és a tűzhely felé fordult. Meg-
nézte a fahasábokat, aztán megpiszkálta őket, hogy jobban égjenek.
Magamhoz vettem egy otthagyott újságot és végigfutottam a
főcímeken. – Ezt nézd meg! Újabb Harmadik Szem balhé. Te jó ég,
ez a cucc rosszabb, mint a crack – A cikk arról szólt, hogyan rombol-
tak le szinte földig egy környékbeli vegyesboltot Harmadik Szemet
használó kábítósok, akik meg voltak róla győződve, hogy a bolt sors-
szerűen fel fog robbanni, és szerették volna megelőzni a sorsot.
– Uh.
– Láttál már ilyet valaha?
Mac megrázta a fejét.
– Azt mondják, hogy harmadik típusú látásod lesz tőle – olvas-
tam a cikket. Mindkét kábszerest kritikus állapotban szállították
kórházba, miután a tetthelyen összeestek. – De tudod, hogy mit gon-
dolok?
Mac főzés közben hátrapillantott rám a tűzhely mellől.
– Szerintem ez lehetetlen. Micsoda baromság. Azzal a mesével
próbálják beetetni a kölyköket, hogy mágikus képességeket kapnak.
Mac bólintott.
– Ha komoly ügy lenne, a rendőrök már hívtak volna.
Mac vállat vont, és visszafordult a főzéshez. Aztán hunyorogva
felpillantott és a pult mögötti tükör homályos képére meredt.
 – Harry – mondta végül. – Követtek.
A nap legnagyobb részében túlságosan feszült voltam ahhoz,
hogy most ne ránduljon görcsbe a vállam. Két kézre fogtam a sörös-
korsómat és felidéztem magamban néhány kvázi-latin mondatot.
Sosem árt felkészülni arra, hogy megvédjem magam, ha esetleg vala-
ki bántani akarna. Láttam, hogy valaki közelít – elmosódott alak az
ősrégi, ócska tükörben. Mac zavartalanul kotyvasztott tovább. Őt ne-
héz kihozni a sodrából.
Parfümillat csapta meg az orromat, mielőtt hátrafordultam
volna. – Kedves Rodriguez kisasszony – mondtam –, mindig öröm
látni magát.
A jövevény hirtelen megtorpant, néhány lépésnyire tőlem, nyil-
vánvalóan elbizonytalanodva. A varázslólét egyik előnye, hogy az
emberek a mágiának tulajdonítanak mindent, amit csinálsz, ha ép-
pen nem jut eszükbe okosabb magyarázat. A nő nyilván nem gondol
arra, hogy a parfümje árulta el, ezért a misztikus erőknek tulajdonít-
ja, hogy háttal is felismertem.
– Jöjjön csak – folytattam. – Foglaljon helyet. Szívesen meghí-
vom egy italra, de mondani semmit sem vagyok hajlandó.
– Harry – szólt a nő. – Nem tudhatja, hogy milyen ügyben va-
gyok itt – Leült a szomszédos bárszékre. Átlagos magasságú, léleg-
zetelállító barna szépség volt, élesre vasalt kosztümben, magassar-
kúval. Fekete, egyenes haja a tarkójáig ért, elválasztva és kifésülve a
homlokából, kihangsúlyozva sötét szemeinek lusta vonzerejét.
– Susan – mondtam feddőn. – Nem lenne itt, ha nem üzletről
lenne szó. Jól érezte magát Bransonban?
Susan Rodriguez a Chicago Arcane riportere volt, egy pletyka-
magaziné, mely a Középnyugat összes természetfeletti és paranor-
mális jelenségéről beszámolt. Ezek a beszámolók persze nagyjából
olyan színvonalat ütöttek meg, hogy „A Majomembert Elvis szere-
lemgyerekével látták”, vagy „JFK mutáns szelleme alakváltó leány-
cserkészt ragadott el”. De időnként, nagyon-nagyon ritkán az Arcane
olyasmit is leírt, ami csakugyan megtörtént. Például az Unseelie Je-
lenséget 1994-ben, amikor Milwaukee városa mindenestül eltűnt két
óra hosszára. Nyomtalanul. A kormányzati műholdas felvételek er-
dővel borítva, emberi élet nyoma nélkül mutatták a folyóvölgyet. Az-
tán két óra múltán a város újra a helyén volt, lakóival együtt.
Susan ott legyeskedett bransoni nyomozásom körül is a múlt
héten. Azóta van a nyomomban, hogy egyszer meginterjúvolt, köz-
vetlenül azután, hogy megnyitottam az irodámat. El kellett ismer-
jem, hogy jó megérzései vannak. És elég kíváncsi ahhoz, hogy bajba
kerüljön. Az első interjú végén addig trükközött, amíg a szemébe
nem néztem – a törekvő fiatal riporter, aki minél több szemszögből
akarja láttatni interjúalanyát. Ő volt az, aki elájult, amikor belepil-
lantottam a lelkébe.
Rám vigyorgott. Szerettem, amikor vigyorog. Még érdekesebb
lett tőle az az eleve szép szája. – Maradnia kellett volna a lényegre –
mondta Susan. – Fölöttébb látványos volt – Letette táskáját a pultra.
– Kösz – mondtam. – Biztos vagyok benne, hogy nem lett vol-
na nekem való.
– A szerkesztőm imádta a tudósítást. Biztos benne, hogy díjat
fog nyerni.
– Már látom is – feleltem. – ,A drogos country-sztár kísértő ví-
ziói”. Micsoda tényfeltáró paranormális újságírás! – pillantottam rá,
és ő félelem nélkül állta a tekintetemet. Ha meg is bántódott a gú-
nyolódásomon, nem mutatta.
– Hallom, ma behívták a zsaruk – jegyezte meg. Közelebb ha-
jolt hozzám, amitől érdekes belátást nyertem blúza V-kivágásába. –
Boldog lennék, ha mesélne valamit erről, Harry – mosolygott rám
sokat ígérően.
Kis híján visszamosolyogtam rá. – Ne haragudjon – mondtam
neki –, de titoktartási megállapodásom van a várossal.
– Akkor esetleg valami nem hivatalosat – kérlelt. – A pletykák
szerint eléggé szenzációs gyilkosság volt.
– Sajnos nem segíthetek magának, Susan – feleltem. – Hat ló-
val sem húz ki belőlem semmit, satöbbi, satöbbi…
– Épp csak valami apróságot – erősködött. – Egy kommentárt.
Valami olyasmit, amit olyanok mondanak maguk közt, akik erősen
kötődnek egymáshoz.
– Egészen pontosan kikre gondol?
A nő állát a tenyerébe támasztva a pultra könyökölt, és össze-
húzott szemmel végigmért félig hunyt pillái mögül. Az egyik dolog,
ami tetszett benne, az volt, hogy noha folyamatosan bevetette báját
és nőiességét, hogy jó sztorikat szerezzen, igazából fogalma sem volt
róla, mennyire vonzó – ezt jól láttam, amikor tavaly belepillanthat-
tam. – Harry Dresden – mondta végül. – Maga egy totálisan ki-
akasztó pasi. – A szeme egy kicsit még jobban összehúzódott. – Fo-
gadjunk, hogy egyszer se nézett bele a blúzomba.
 Húztam egyet a sörömből és intettem Macnek, hogy a vendé-
gemnek is töltsön. Megtette. – Nyert.
– A legtöbb férfi mostanra már teljesen kibillen az egyensúlyá-
ból – panaszkodott a nő. – Magának mi jön be, Harry Dresden?
– Az én elmém és lelkem tiszta – feleltem. – Engem nem lehet
korrumpálni.
Susan egy pillanatig csalódottan meredt rám, aztán hátravetett
fejjel kacagni kezdett. A nevetése is tetszett, mélyről jövő és zengő
volt. És amíg ezt csinálta, egy pillanatra, de csak egy pillanatra meg-
néztem a mellét. A tiszta elme és lélek ennyire elég – előbb-utóbb a
hormonok is hallatják a hangjukat. Persze már nem vagyok tini,
vagy ilyesmi, de nem is vagyok túl nagy szakértő. Talán a szakmai
előrejutásom foglalt le ennyire, de sosem volt túl sok időm csajozás-
ra vagy szexre. És ha időnként akadt, a dolog akkor sem sült el túl
jól.
Susan biztos, jól ismert minőség – vonzó, okos, csábító, az in-
dítékai tiszták és egyértelműek, és ő őszintén követi őket. Legalább
annyira flörtöl velem azért, mert tetszem neki, mint az információ-
ért. Néha meg is kapja. Néha nem. Ez az ügy azonban túl durva ah-
hoz, hogy Susan és az Arcane rátegye a kezét, és ha Murphy neszét
veszi, hogy valakinek tippet adtam a történtekkel kapcsolatban, kité-
pi a szívem és megeszi reggelire.
– Mondok én magának valamit, Harry – szólt Susan. – Mi len-
ne, ha én kérdéseket tennék fel, maga meg egyszerű igennel vagy
nemmel felelne rájuk?
– Nem – vágtam rá azonnal. A fenébe. Rosszul hazudok, és ezt
még egy Susannál ügyetlenebb ember is könnyen kiszúrja.
A nő szemében gonosz ambíció csillant. – Tommy Tommot va-
lamilyen paranormális lény vagy dolog ölte meg?
– Nem – ismételtem makacsul.
– Nem akar válaszolni? – kérdezte Susan. – Vagy nem, nem
paranormális lény volt?
Mintegy segélykérően Macre pillantottam, de ő ügyet sem ve-
tett rám. Mac sosem foglal állást. Bölcs férfiú.
– Nem akarok válaszolni – feleltem.
– A rendőrségnek van valami kiindulópontja? Gyanúsítottja?
– Nem.
– Maga is gyanúsított, Harry?
Nyugtalanító gondolat. – Nem – feleltem elcsigázva. – Susan…
 – Eljön velem vacsorázni szombat este?
– Nem… – pislogtam rá. – Micsoda?
Susan rám villantott egy mosolyt, odahajolt és arcon csókolt.
Csodálatos ajkainak érintése fantasztikus érzés volt. – Szuper –
mondta elégedetten. – Akkor elmegyek magáért. Mondjuk kilenc kö-
rül?
– Valamiből kimaradtam? – kérdeztem vissza.
Susan bólintott, sötét szemeiben jókedv szikrázott. – Elviszem
magát egy fantasztikus vacsorára. Volt már a Pump Roomban? Az
Ambassador East-nél?
Megráztam a fejem.
– Fantasztikus a steakjük – bizonygatta. – És roppantul ro-
mantikus a légkör. Öltöny és nyakkendő szükséges. Meg tudja olda-
ni?
– Khm. Igen? – mondtam óvatosan. – Ez a válasz arra a kér-
désre, hogy elmegyek-e magával vagy sem, igaz?
– Nem – felelte mosolyogva Susan. – Ez az a válasz, amit ki-
csaltam magából, úgyhogy most már nincs visszaút. Csak biztos
akartam lenni benne, hogy nem farmert meg kockás inget vesz fel.
– Aha. Igen – feleltem.
– Szuper – ismételte, aztán még egyszer arcon csókolt, majd
felállt és felkapta a táskáját. – Akkor szombaton – mosolygott rám
pajkosan. Veszedelmes mosoly volt, vonzó és szemtelen. – Ott le-
szek. Teljes harci díszben.
Sarkon fordult és kiment, én pedig, mondhatni, tátott szájjal
bámultam utána. Még a bárszékről is lecsúsztam.
Vajon most egy randira mondtam igent, vagy egy vallatásra?
– Valószínűleg mindkettőre – morogtam magamban.
Mac lecsapta elém a szendvicset és a krumplit. Morózusan ki-
raktam némi pénzt, ő pedig odaadta a visszajárót.
– Semmi mást nem fog csinálni, mint hogy megpróbál kiszedni
belőlem olyan dolgokat, amiket nem árulhatok el neki, Mac – je-
gyeztem meg.
– Uh – helyeselt Mac.
– Vajon miért mondtam neki igent?
Mac vállat vont.
– Csinos. Okos. Szexi.
– Uh.
– Bármelyik épkézláb férfi ezt tette volna a helyemben.
 – Hmm – horkant fel Mac.
– Hát, te talán nem.
Mac aprócskát mosolygott.
– De akkor is. Csak baj lesz belőle. Megőrültem, hogy beleme-
gyek ilyesmibe – Megfogtam a szendvicset és viharosat sóhajtottam.
– Ostoba – mondta váratlanul Mac.
– Épp most mondtam, hogy okos, Mac!
Mac arcán újra átvillant az a mosoly, amitől sokkal fiatalabb-
nak, már-már kisfiúsnak látszott. – Nem ő ostoba – felelte. – Ha-
nem te.
Enni kezdtem. És el kellett ismernem, hogy igaza van.
Ez kissé megkavarta a terveimet. Úgy gondoltam, hogy legjobb
lesz, ha éjszaka kutatok nyomok után a tóparti Sells-házban. A más-
nap estémet pedig várhatóan Biancának kellett fenntartanom, mert
az volt az érzésem, hogy Murphy és Carmichael nem sokra fognak
menni a vámpírnővel. Ami azt jelentette, hogy még ma este ki kell
mennem Lake Providence-be, mivel a szombatot lefoglalja a randi
Susannal – az éjfél előtti időszakot legalábbis biztosan.
Kiszáradt a szám, amikor arra gondoltam, hogy talán az éjsza-
ka második felét sem töltjük majd tétlenül. Sosem lehet tudni. Susan
egészen megszédített, és nyilván minden elképzelhető trükköt be fog
vetni, hogy minél több értesülést szedjen ki belőlem a hétfő reggeli
Arcane-ba. Másfelől viszont szexi, intelligens, és legalább egy kicsit
valóban vonzódik is hozzám. Ez azt jelenti, hogy talán nem csak va-
csorázni fogunk. Nemde?
A kérdés csak az volt, hogy vajon tényleg akarom-e?
Mindig is ügyetlen voltam a kapcsolataimban, már az első balul
sikerült románc óta. Persze sok tinédzser fiú hibázza el az első sze-
relmet.
De nem túl sokan ölik meg a szerelmük tárgyát.
Ez a gondolatmenet visszariasztott; túl sok régi emléket ébresz-
tett volna fel.
Miután Mac egy magyarázatnak szánt „Miszter” mordulással a
kezembe nyomta az összecsomagolt maradékot, távoztam a kocsmá-
ból. A sarokban zajló parázs sakkjátszma még mindig tartott, mind-
két játékos édeskés füstöt eregetett pipájából. Próbáltam kifundálni,
mit kezdjek Susannal, miközben a kocsim felé tartottam. Takarítsak
ki otthon? Megvan minden hozzávaló ahhoz a varázslathoz, amelyet
a tóparti házban szeretnék végrehajtani az éjjel? Murphynek vajon
elszáll az agya, ha beszélek Biancával?
Mikor beszálltam a kocsimba, még mindig éreztem az arcomon
Susan csókjának bizsergését.
Hitetlenkedve csóváltam meg a fejem. Azt mondják, a varázs-
lók furmányosak. De a nőkkel szemben teljesen tehetetlenek, ezt el-
mondhatom.
 Hatodik fejezet

Miszternek híre-hamva sem volt, amikor hazaértem, de azért odatet-

tem az ennivalót a táljába. Idővel biztosan megbocsátja majd, hogy
későn értem haza. Összeszedtem a konyhából mindazt, amire szük-
ségem lesz: friss kenyér, tartósító nélkül, méz, tej, egy alma, egy éles
ezüst bicska és egy lapostányérból, mélytányérból és pohárból álló
kis készlet, melyet magam faragtam egy tikfa tömbből.
Újra kimentem a kocsihoz. A Bogár már nem volt igazán kék,
mivel mindkét ajtó ki lett cserélve, az egyik zöldre, a másik fehérre,
és a csomagtartó teteje is piros lett, de a név megmaradt. Mike kivá-
ló szerelő. Sosem tesz fel kérdéseket sem a beégett lyukakról, sem a
karmolásnyomokról, melyek az ajtókat tették tönkre. Az ilyesmi
megfizethetetlen.
Beindítottam a Bogarat és rámentem az I-94-esre, mely elmegy
a Michigan-tó partján, futólag keresztül Indianán, majd be magába
Michigan államba. Lake Providence drága, elegáns hely hatalmas
házakkal és óriási birtokokkal. Nem olcsó errefelé ingatlant szerezni.
Victor Sells jó jövedelmet húzhatott a SilverCo-nál, ha megenged-
hette magának.
A tóparti út magas facsoportok és hullámzó dombok közt fu-
tott. A házak szellősen álltak, sok száz méteres távolságokra egymás-
tól. A legtöbb be volt kerítve és kapuja az út jobb oldalára nyílt, a tó-
val átellenes oldalon. A Sells-lak volt az egyetlen épület, melyet az út
tó felőli oldalán láttam.
Fákkal szegélyezett kavicsos behajtó vezetett a tóparti úttól a
házig. Itt félsziget nyúlt a vízbe, mely elegendő helyet biztosított az
épületnek és egy kis dokknak, ahol azonban nem állt csónak. A ház
nem volt nagy, legalábbis itteni mércével mérve. Kétszintes, roppant
modern hajlék volt – rengeteg üveg és fa, de a fa úgy volt feldolgoz-
va, felcsiszolva, hogy már-már szintetikusnak tűnjék. A kocsiút be-
kanyarodott a ház mögé, ahol kosárlabdapálya méretű parkoló várt,
igazi kosárpalánkkal és a ház emeletére vezető magasított terasszal.
A ház mögé fordultam és leparkoltam a Kék Bogárral. Kellékei-
met egy fekete műszálas hátizsákban tároltam – most felkaptam a
zsákot, kiszálltam és kinyújtóztattam a lábam. A tó felől érkező szel-
lőben kissé megborzongtam, s összehúztam magamon a kabátot.
Az első benyomások mindig nagyon fontosak, én pedig meg
akartam hallgatni, mit súgnak az ösztöneim a házról. Megálltam és
bámulni kezdtem az épületet.
Az ösztöneim még Mac sörénél járhattak, mert nem sok min-
dent mondtak azon kívül, hogy jó drága lehetett a ház és egy család
sok nyári hétvégét tölthetett el itt. De ha az ösztönök csődöt monda-
nak, jön az értelem. Szinte minden úgyszólván vadonatúj volt itt. A
fű a télen nem nőtt meg annyira, hogy nyírni kelljen. A kosárháló
elég tág és megnyúlt volt ahhoz, hogy látsszon: elég gyakran használ-
ják. A függönyök mind elhúzva.
Az átjáró alatti füvön valami vörös csillant, s lementem, hogy
megnézzem. Egy műanyag filmes doboz volt, piros színű, szürke ku-
pakkal. Olyan, amilyenben a negatívjait küldi előhívatni az ember.
Az ilyen hengeres kis dobozok nagyon jók mindenféle dolog tárolá-
sára, én is gyakran használtam. Bedugtam a kabátom zsebébe és
folytattam a terepszemlét.
A hely nem igazán családi hétvégi háznak tűnt, inkább egy gaz-
dag ember szerelmi fészkének, afféle eldugott kis menedéknek a fél-
sziget fáinak rejtekében, távol a kémlelő szemektől. Eszményi hely
egy kezdő varázslónak is a kezdeti szárnybontogatáshoz, itt biztosan
senki sem zavarja. Eszményi hely Victor Sellsnek, hogy létrehozza
főhadiszállását.
Gyorsan körbejártam a házat, végigpróbálgattam az elülső és
hátulsó ajtókat, meg a felsőt is, mely feltehetőleg valami konyhába
vezetett. Mind be volt zárva. A zárak persze nem jelentettek akadályt
számomra, de Monica Sells nem azt mondta, hogy nézzek be a ház-
ba, csak azt, hogy nézzek körül a környékén. Hívatlanul betrappolni
idegen emberek házába rossz dzsu-dzsu. Ez az egyik oka annak,
hogy a vámpírok sem teszik meg – épp elég nekik az is, hogy egyben
tartsák magukat a Sohasohán kívül. A hozzám hasonló ember-va-
rázslókra nem veszélyes, de elronthatja a mágiát. Azon felül roppant
udvariatlan dolog. Mint már említettem volt, régimódi ember va-
gyok.
Persze a bejárati ajtón túl látott TekTronic Securities riasztó is
szerepet játszott a döntésemben – nem mintha nem lettem volna ké-
pes használhatatlan drótköteggé bűvölni, de elég sok biztonsági
rendszer beriaszt a központban, ha egyszercsak megszűnik működ-
ni. Ez amúgy is teljességgel haszontalan lépés lenne – az igazi lé-
nyegnek valahol máshol kell lennie.
Valami mégsem hagyott nyugodni – mintha a ház mégsem len-
ne teljesen üres. Hirtelen sugallattól vezérelve bekopogtam az ajtón.
Még a csengőt is megnyomtam. Senki sem nyitott ajtót és fény sem
gyulladt odabent. Megvontam a vállam és hátramentem a ház hátul-
jához, megkerülve néhány üres kukát.
Ez már csakugyan furcsa volt. Úgy értem, a szemétben mindig
van valami kis vacak, még akkor is, ha régóta nem tartózkodnak ott.
A kukáskocsi lejött volna egészen idáig, hogy kiürítse a kukákat? Ez
teljesen valószínűtlen. Ha Sellsék kijöttek volna a hétvégére és azt
akarták volna, hogy a kukások elvigyék a szemetet, nyilván kikészí-
tették volna a kapuhoz távozáskor. És a kukások ott is hagyták volna
az üres kukákat az útnál. Tehát valaki lehozta őket a házhoz.
Aki nem feltétlenül Victor Sells volt. Lehetett egy szomszéd
vagy valaki más is. Vagy adtak egy kis borravalót a kukásoknak,
hogy hozzák vissza le a kukákat. De ezen már el lehetett indulni –
egy apró kis nyom, mely arra utal, hogy a ház talán nem állt üresen
egész héten.
Magam mögött hagytam a házat és elindultam a tó felé. Az éj-
szaka szeles volt, de tiszta, kissé hideg. A hatalmas, öreg fák nyögve
hajladoztak. Még túl korai volt a szúnyogokhoz. A hold majdnem tel-
jes kerekségében ragyogott az égen, csak néha úszott el előtte egy-
egy felhőfoszlány.
Tökéletes éjszaka tündérfogáshoz.
Nem messze a tóparttól tisztára söpörtem egy kis helyet a föl-
dön a levelektől és ágaktól, s elővettem hátizsákomból az ezüst kést.
A markolatával kört rajzoltam a talajra, aztán újra befedtem levelek-
kel, de jól a fejembe véstem a helyét. Óvatosan a körre koncentrál-
tam, anélkül, hogy az energiáimat belevittem volna, ami elrontotta
volna a csapdát. Aztán gondosan elkészítettem a csalit – kitettem a
kis poharat és a tányérokat. Egy kis tejet töltöttem a pohárba, a tá-
nyérba pedig mézet csorgattam a mackó formájú kis flakonból.
Aztán téptem egy darabot a magammal hozott cipóból és a kés-
sel megkarcoltam az ujjam. A hold ezüstös fényénél sötét vér bugy-
gyant a bőröm alól, amit óvatosan felitattam a kenyér aljával. Aztán
a kenyeret véres felével lefelé a tányérra helyeztem.
A csapda készen állt. Összeszedtem a felszerelésemet és vissza-
húzódtam a fák rejtekébe.
 A varázslatnak két része van, amit ismerni kell a tündérfogás-
hoz. Az egyik az igazi név fogalma. A világon mindennek megvan a
maga igazi neve. A nevek olyan egyedi hang- és szófüzérek, amelyek
erősen összekapcsolódnak az egyénnel – mint valami zenei téma. Ha
valaminek tudod a nevét, akkor egyfajta mágikus értelemben azono-
sulni tudsz vele, majdnem ugyanúgy, mint amikor a varázsló bárhol
utol tud érni valakit, ha nála van az illető egy hajfürtje, körömvagda-
léka vagy vére. Ha valaminek tudod a nevét, mágikus kapcsolatot te-
remthetsz vele, hasonlóan ahhoz, mint ahogy fel tudsz hívni valakit,
ha tudod a telefonszámát. De persze a név puszta ismerete nem ele-
gendő: azt is pontosan tudnod kell, hogyan kell kimondani. Ha meg-
kérünk két John Franklin Smith-t, hogy mondja ki a nevét, apró kü-
lönbségek lesznek a hanglejtésükben, a kiejtésükben, mindenkinél
valami egyedi. A varázslók úgy gyűjtik a különféle lények, szellemek,
emberek neveit, mint ahogy mások a névjegyeket. Sosem lehet tud-
ni, mikor lesz szükség rájuk.
A másik szükséges mágia-rész a varázskör elmélet. A legtöbb
varázslatban szerepel valamiféle kör. A kör keretet ad a varázsló te-
vékenységének. Segít a varázslat csiszolásában, fókuszálásában és
irányításában. Afféle képernyőt hoz létre, melyet a kör széle határoz
meg, amelyen nem léphet túl a véletlenszerű mágikus energia. A
kört a földre kell rajzolni, vagy egymás kezét fogó emberekből kell
létrehozni, de lehet füstölővel is körbejárni vagy ilyesmi, miközben a
kör céljára koncentrálunk. Aztán egy apró energiaszikrával zárjuk az
áramkört, és a kör készen áll.
A körnek van még egy funkciója: a tündéreket és egyéb mági-
kus lényeket, akár a démonokat is, korlátok közt tartja. Jó, mi? Álta-
lában arra használják a kört, hogy az ilyesféle lényeket távol tartsák
vele. Belül tartani őket már egy kicsit rázósabb. Itt lép be a képbe a
vér. A vérnek ereje van. Ha valaki más vérét használod, annak meta-
fizikai jelentősége van, energiája. Ez nem túl jelentős, ha nem ennek
révén akarsz életerőre szert tenni (ahogyan a vámpírok), de ahhoz
elég, hogy bezárhasd a kört.
Most már tudjátok, hogyan működik a dolog. De nem ajánlom,
hogy bárki is kipróbálja otthon, mert nem tudja, mit kell csinálni, ha
valami baj történik.
Visszahúzódtam a fák mögé és szólítottam azt a bizonyos tün-
dért, akire éppen szükségem volt. Dallamosan hullámzó szótagsor
volt, szinte már szép – főleg mivel ez a tündér korábban Tütü néven
futott. Kisugároztam akaratomat a névvel, hogy igazi hívás legyen,
valami, amitől a saját elhatározásából vetődik erre. Vagy legalábbis
ez az elmélet.
Hogy mi az igazi neve? A varázslók nem adnak ki csak úgy
ilyen fontos információkat. Nem kis fáradságomba került megsze-
rezni.
Körülbelül tíz perc múlva Tütü egy villanással megjelent a Mi-
chigan-tó tükre felett. Először csak a holdfény csillanásának véltem
a hullámokon. Tizenöt centi magas lehetett. A hátán ezüstös szitakö-
tőszárny verdesett, törékeny, halovány kis alakja pedig a tündér-
urak szépségének visszfényét hordozta. Alig látható fény-aura vette
körül. Haja kócos, selymes kis sörény, mint a madarak pihetolla, vi-
lágos ciklámenszínű.
Tütü imádta a kenyeret tejjel és mézzel – a kisebb tündérek ál-
talános gyengéje ez. Általában nem vállalkoznak arra, hogy kifossza-
nak egy kaptárt a mézért, tejből pedig valóságos hiány van Sohaso-
hán, amióta modern tejüzemek vették át a termelést. Talán monda-
nom sem kell, hogy a tündérek földet sem művelnek, búzát sem ter-
mesztenek, hogy aztán kenyeret süssenek a lisztből.
Tütü körültekintően a földre ereszkedett, miközben szemével a
fákat pásztázta. Nem látott meg engem. Láttam, hogy megtörli a szá-
ját és lassan körözni kezd a kis teríték körül, miközben másik kezé-
vel mohón simogatja a hasát. Ha elveszi a kenyeret és zárja a kört,
kicsikarhatok majd belőle némi információt a szabadságáért cseré-
be. Tütü kisebb szellemecske volt a környékről, a Sohasoha afféle
dokkmunkása. Ha valaki láthatott valamit Victor Sells-szel kapcso-
latban, az ő, vagy legalább ismer valakit, aki szóba jöhet.
Tütü egy darabig tétovázott, ide-oda röpködött az ennivaló fö-
lött, de mindig egyre közelebb került hozzá. Tündék és méz. Moly-
lepkék és lámpafény. Tütü már jópárszor bedőlt ennek a trükknek,
és a tündék nem a jó memóriájukról híresek, s a természetük se vál-
tozik. Visszafojtott lélegzettel figyeltem.
A tünde végül leereszkedett, megfogta a kenyeret, belemártotta
a mézbe, aztán jó étvággyal befalta. A kör halk, épp csak hallható
csettenéssel bezárult.
Tütü azonnal reagált. Fülsértően felvisított, mint a csapdába
esett nyúl, és vad szárnycsapkodással a tó felé igyekezett. A kör szé-
lénél azonban beleütközött valamibe, ami betonfal keménységűnek
tűnt, és kis teste ezüstösen felporzott. Tütü felmordult és apró kis
tündérfenekére huppant a földre.
– Tudhattam volna! – jajdult fel, amikor előléptem a fák közül.
A hangja magas volt, de inkább gyerekes, mint a rajzfilmek eltúlzott
sipítása. – Most már emlékszem, hol láttam ezeket a tányérokat
utoljára! Te csúf, alattomos, sonkakezű, krumpliorrú, csámpáslábú
halandó féreg!
– Hát igen, Tütü – mondtam neki. – Emlékszel még a múltkori
megállapodásunkra, vagy vegyük végig újra?
Tütü dacosan bámult fel rám, és toppantott apró lábával. Ismét
szállni kezdett a tündérpor. – Azonnal engedj el! – követelte. – Kü-
lönben szólok a Királynőnek!
– Ha nem engedlek el, nem tudsz szólni neki – világítottam
meg a problémát. – És éppen olyan jól tudod, mint én, hogy mit
mondana egy olyan falánk tündéről, aki elég ostoba ahhoz, hogy egy
kis kenyérrel és mézzel csapdába lehessen csalni.
Tütü mérgesen fonta össze a karját maga előtt. – Figyelmeztet-
lek, halandó! Eressz el most azonnal, különben lesújt rád a tünde
mágia szörnyű és ellenállhatatlan ereje! Kirohasztom a fogakat a
szádból! Kiugrasztom a szemeidet a helyükről! Trágyával töltöm
meg a szád és férgekkel a füled!
– Próbálkozz csak, amivel akarsz – feleltem. – Aztán megbe-
szélhetjük, mit kell tenned ahhoz, hogy kijuss a körből.
Nem vettem be a blöffjét. Sosem vettem be, de nyilván már
nem emlékszik a korábbi esetekre. Ha valaki több száz évig él, hajla-
mos megfeledkezni a jelentéktelen dolgokról. Tütü duzzogva rugdos-
ta a port apró lábával. – Legalább egy kicsit csinálhatnál úgy, mintha
félnél, Harry!
– Ne haragudj, Tütü, de most nincs rá időm.
– Idő, idő… Ti halandók másra se tudtok gondolni. Mindenki
folyton az időről panaszkodik! Az egész város mást se csinál, csak ro-
han és tülköl, nehogy elkéssen! Valamikor régen jobbak voltatok ti,
emberek is.
Jámboran viseltem a kioktatást. Tütü amúgy sem képes túl so-
káig koncentrálni egy dologra.
– Emlékszem azokra, akik azelőtt éltek itt, hogy ti, sápatagok
idejöttetek volna. Ők aztán sosem nyavalyogtak, hogy gyomorfekélyt
kapnak, vagy… – Tütü tekintete újra a finomságok felé tévedt. Mint-
egy véletlenül arrafelé kezdett lebegni, felkapta a maradék kenyeret,
és szaggatott, madárszerű mozdulatokkal kitörölte vele a mézet, az-
tán bekapta.
– Jóféle étel ez, Harry. Nincs benne az a fura izé, amit időnként
kapunk.
– Tartósító.
– Vagy valami – Tütü kihörpölte a tejet, aztán elterült, kerek
hasát simogatva. – Remek – mondta elégedetten. – Most pedig en-
gedj el.
– Még nem, Tütü. Először kérek tőled valamit.
Tütü grimaszolt. – Ilyenek vagytok ti, varázslók. Mindig akar-
tok valamit. Egyszer tényleg meg kéne csinálnom azt a trágyás trük-
köt – Felállt, és fensőbbségesen karba fonta a kezét, aztán úgy mért
végig, mintha tízszer akkora lenne, mint én. – Nos – szólt királyian
–, úgy döntöttem, hogy engedélyezek neked egy apró kérést, cserébe
a pompás eledelért, amit ajándékba hoztál.
Nehezemre esett megőriznem a komolyságomat. – Igazán ked-
ves tőled.
Tütü szívott egyet az orrán, és valahogy sikerült azt a benyo-
mást keltenie, mintha lenézne rám. – Természettől fogva jóindulatú
és bölcs vagyok.
Bólintottam, mintha valami nagy okosságot hallanék. – Nézd,
Tütü. Azt szeretném megtudni, hogy jártál-e errefelé az elmúlt na-
pokban, vagy ismersz-e valakit, aki járt. Keresek valakit, aki talán itt
volt.
– És ha megmondom – szólt Tütü akkor hajlandó vagy meg-
szüntetni ezt a kört, mely valamely furcsa véletlen folytán keletkezett
körülöttem?
– Feltétlenül – feleltem komolyan.
Tütü eltöprengett, mintha hajlana az engedetlenségre, de aztán
bólintott. – Nos, rendben. Megmondom, amit tudni akarsz. De
eressz el.
Összehúztam a szemem. – Biztos? Megígéred?
Tütü újra toppantott, s ezüst felhő szállt föl. – Harry! Elrontod
a színjátékot!
Én is karba fontam a kezem. – Hallani akarom, hogy megígé-
red.
Tütü égnek emelte a kezét. – Jól van, jól van! Megígérem, meg-
ígérem, megígérem! Kiderítem, amit tudni akarsz! – Izgatottan rep-
kedni kezdett a kör széle mentén, szárnyai könnyedén emelték a ma-
gasba. – De engedj ki! Engedj ki!
 Egy háromszor elmondott ígéret olyan közel áll az abszolút
igazsághoz, amennyire csak az egy tündénél lehetséges. Odaléptem a
körhöz és a lábammal eltöröltem az egyik oldalát, miközben akara-
tommal is sugalltam, hogy szakadjon meg. Egy kis energia-szissze-
néssel ez meg is történt.
Tütü kiröppent a víz fölé, akár egy apró ezüst üstökös, aztán
egy villanással eltűnt, mint a Mikulás. Noha a Mikulás sokkal na-
gyobb és erősebb tündér, mint Tütü, az ő igazi nevét nem tudom. Te-
hát nem fog sor kerülni arra, hogy őt próbáljam befogni egy varázs-
körbe. Különben sincsenek a világon akkora kövek.
Várakozás közben járkáltam, nehogy elaludjak. Ha elnyom a
buzgóság, Tütü tökéletesen beváltja ígéretét úgy is, ha mindent szé-
pen elmond nekem álmomban. És mivel épp az imént kaptam el
igen megalázó módon, biztosan minden lehetőséget kihasználna,
hogy egyenlítsen – két hét múlva már nem is fog emlékezni rá, én vi-
szont nem engedhetem meg, hogy a bolondját járassa velem. Ártana
az üzletnek.
Így aztán fel-alá masíroztam és vártam. Tütü általában fél óra
alatt megjárja a körét.
És valóban, fél óra elteltével megjelent és körberöpködte a feje-
met, csalóka tündeport szórva a szemembe. – Hé, Harry! – lelkende-
zett. – Megcsináltam!
– És mit derítettél ki, Tütü?
– Találgass!
– Nem! – horkantottam.
– Jaj, ugyan már! Csak egy kicsit!
Fáradt és bosszús voltam, de nem akartam kimutatni. Tütü
nem tehet róla, hogy olyan, amilyen. – Tütü, nagyon késő van. Meg-
ígérted, hogy elmondod.
– Unalmas egy alak vagy – siránkozott Tütü. – Nem csoda,
hogy randit is csak akkor tudsz összehozni, ha valaki meg akar tudni
tőled valamit.
Rápislogtam, mire ő kuncogni kezdett. – Hah! Ezt imádom!
Szemmel tartunk ám téged, Harry Dresden!
Ez elég ijesztően hangzott. Hirtelen magam elé képzeltem a la-
kásomban lappangó tünde kémeket. Óvintézkedéseket kell tennem.
Nem mintha féltem volna tőlük, vagy ilyesmi. Csak a biztonság ked-
véért.
– Csak mondd, Tütü – sóhajtottam.
 – Máris! – sipította, én pedig kinyújtottam a kezem, tenyérrel
felfelé. Ő ráereszkedett a tenyeremre. Alig éreztem a súlyát, de az
aurája apró áramütésként futott végig rajtam. Félelem nélkül nézett
a szemembe – a tündéknek nincs lelkük, amibe bele lehetne nézni,
és ők sem tudják kifürkészni egy halandó lelkét, még ha a szemük
előtt van is.
– Rendben – kezdte Tütü. – Beszéltem Kékvirággal, aki beszélt
Vörösorral, aki beszélt Meg O’Aspensszel, aki azt mondta, hogy
Aranyszem azt mondta, hogy a pizzás autóval jött, amikor tegnap
este itt volt! – düllesztette a mellét büszkén Tütü.
– Pizzás autóval? – hüledeztem.
– Az ám! – sivította diadalmasan Tütü. – Pizza, pizza, pizza! –
Újra verdesni kezdett a szárnyaival, én pedig próbáltam távol tartani
magamtól a tündeport, hogy ne tüsszentsek.
– A tündérek szeretik a pizzát? – érdeklődtem.
– Ó, Harry! – lehelte Tütü. – Hát te még nem ettél pizzát?
– Dehogynem – feleltem.
Tütü mintha megbántódott volna. – És nekem nem is adtál?
Felsóhajtottam. – Nézd. Esetleg hozhatok neked egy kis pizzát
hamarosan, hogy megköszönjem a segítségedet.
Tütü örömében szökdécselni kezdett, egyik ujjamról a másikra.
– Igen! Igen! Majd nekik is elmondom! És akkor meglátjuk, ki neve-
ti majd ki legközelebb Tütüt!
– Tütü! – próbáltam lecsillapítani. – Látott ez a valaki még va-
lamit?
Tütü ravasz, szuggesztív arccal mondta: – Azt mondta, hogy
halandók játszadoztak itt, és pizza kellett nekik, hogy visszanyerjék
az erejüket!
– És melyik cég hozta a pizzát, Tütü?
A tünde pislogni kezdett, és úgy meredt rám, mintha reményte-
lenül ostoba volnék. – Harry! Hát a pizzás autó! – Ezzel felröppent,
és eltűnt a fák lombjai között.
Sóhajtottam és bólogattam. Hogy is tudná Tütü megkülönböz-
tetni a Dominót a Pizza Huttól. Fogalma sincs az egészről, és a tün-
dék amúgy sem tudnak olvasni – a legtöbb tünde irtózik a nyomta-
tott betűtől.
Mégis szert tettem két információ-morzsára. Az egyik, hogy va-
laki pizzát rendelt ide. Ez két dolgot jelent. Először is azt, hogy vala-
ki volt itt tegnap este. Másodszor azt, hogy valaki idejött és beszélt
vele. Talán le tudom nyomozni a pizzafutárt és megkérdezhetem tő-
le, hogy látta-e Victor Sellst.
A második információ Tütü utalása volt a játszadozásra. A tün-
dék nem sokra tartják az emberek „játékait”, hacsak nincs benne sok
meztelenkedés és szenvedély. Imádták kilesni a csókolózó tiniket és
megtréfálni őket. Tehát Victor valamiféle szeretőjével lehetett itt, ha
már játszadozásról van szó.
Kezdtem azt hinni, hogy Monica Sells tagadásba menekül. A
férje nem azért kóborolt el, hogy varázsló legyen, csúf skorpió-taliz-
mán ide vagy oda. Valószínűbb, hogy egy barátnővel lappang vala-
hol, mint sok más férj is teszi nyomás alatt, ha ráun szelíd és házias
feleségére. Nem helyeselhettem a dolgot, de meg tudtam érteni a
mögötte rejlő indítékokat.
Az egyetlen probléma az volt, hogy hogyan adjam be mindezt
Monicának. Volt egy olyan érzésem, hogy nem nagyon akarja majd
meghallgatni a mondókámat.
Visszatettem az apró étkészletet a hátizsákomba, az ezüst kés-
sel együtt. A lábam belefájdult a sok járkálásba meg ácsorgásba. Már
alig vártam, hogy hazakerüljek és ágyba bújjak.
A kardos férfi mindenféle figyelmeztető nesz vagy mágia-fuval-
lat nélkül bukkant elő a sötétségből. Hozzám hasonlóan magas volt,
de erős, széles mellkasú, s büszke méltósággal viselte súlyát. Talán
ötven éves lehetett, barna haja szabálytalan foltokban őszült. Hosszú
fekete kabátot viselt, az enyémhez hasonlót, de vállvédő nélkülit, és
a többi ruhája is sötét színű volt – szénfekete és mélykék. Az inge vi-
lágított csupán olyan vakító fehéren, amilyet az ember csak frakkvi-
seletnél lát. Enyhén szarkalábas, szürke szemének pillantása vesze-
delmesen szegeződött rám. A holdfényben ez a szürke hasonlóan
ezüstös árnyalatot kapott, mint a kezében tartott penge. Eltökélten
tartott felém, és higgadtan megszólalt:
– Harry Blackstone Copperfield Dresden! Igazi nevek felelőtlen
és önkényes alkalmazása más lények megidézésére és megkötésére
sérti a Mágia Negyedik Törvényét – közölte. – Emlékeztetlek, hogy a
Damoklészi Végzet hatalma alatt állsz. Nem sértheted meg többé a
Törvényeket. Különben halál lesz az ítéleted, kard által, azonnali
végrehajtással.
 Hetedik fejezet

Jött már oda hozzád egy sötét alak kétméteres karddal az éjszaka kö-
zepén, a csillagfényes Michigan-tó partján? Ha igen, fordulj sürgő-
sen orvoshoz. Ha nem, akkor hidd el nekem: borzalmasan ijesztő.
Szaporán vettem a levegőt, és uralkodnom kellett magamon,
hogy ne mondjak valami latinos hangzásút kilégzéskor, amivel láng-
ra lobbanthatom és porrá égethetem a fickót. Rosszul reagálok az
ijedségre. Általában nincs bennem annyi józanság, hogy elmenekül-
jek vagy elbújjak – zsigerből próbálom elpusztítani azt, ami rám
ijesztett. Primitív ösztön ez, de nem tehetek róla.
A reflexszerű gyilkolás azonban itt kissé erős lett volna, ezért
ahelyett, hogy szétégettem volna a fickót, csak bólintottam. – Jó es-
tét, Morgan. Te is épp olyan jól tudod, mint én, hogy ezek a törvé-
nyek a halandókra vonatkoznak. Tündékre nem. Főleg nem olyan je-
lentéktelen esetben, mint az enyém. Nem szegtem meg a Negyedik
Törvényt. Szabadon dönthetett, hogy elfogadja az alkut vagy sem.
Morgan savanyú képe kissé még savanyúbb lett, a szája mellet-
ti ráncok elmélyültek. – Ez pusztán technikai kérdés, Dresden –
markolta meg erős kezével a kardot. Egyenetlenül őszülő hajzata há-
tul lófarokba volt összekötve, amolyan Sean Connery módjára, csak
épp Morgan képe túl beesett volt ahhoz, hogy hasonlóan kedvező ha-
tást keltsen.
– Mire akarsz kilyukadni? – Mindent elkövettem, hogy ne tűn-
jek idegesnek vagy rémültnek. Pedig mindkettő voltam. Morgan volt
a Felvigyázóm, akit a Fehér Tanács rendelt ki mellém, hogy gondos-
kodjon róla: ne feszegessem, és ne szegjem meg a Mágia Törvényeit.
Jobbára a nyomomban járt és kémkedett utánam, főleg akkor, ha
valamilyen varázslatot hajtottam végre. Kutya legyek, ha a Fehér Ta-
nács bérence félni lát. Amúgy is a bűnösség jelének venné, igazi pa-
ranoid fanatikus módjára. Úgyhogy pókerarcot kell vágnom és le kell
ráznom őt, mielőtt kimerültségemben valami olyat tennék vagy
mondanék, amit ellenem fordíthat.
Morgan a világ legveszedelmesebb evokátorai közé tartozott.
Sosem volt annyi sütnivalója, hogy meginogjon a Tanács iránti hűsé-
ge, viszont kevesen tudtak hozzá hasonlóan bánni a gyors és mocs-
kos mágiával.
Ami elég gyors és mocskos lehet ahhoz, hogy kitépje vele
Tommy Tomm és Jennifer Stanton szívét, ha akarja.
– Arra akarok kilyukadni – szólt Morgan –, hogy kötelességem
ellenőrizni az erőid felhasználását, és ügyelni arra, hogy ne élhess
vissza velük.
– Egy eltűnési ügyön dolgozom – feleltem. – Csak egy kis tün-
dért hívtam elő, hogy némi információt szerezzek tőle. Ne hülyés-
kedj már, Morgan. Időnként mindenki előszedi a tündéket. Nincs
ebben semmi rossz. És nem vettem irányítás alá az elméjét. Csak egy
kis segítséget kértem tőle.
– Szócséplés – hördült fel Morgan.
Dacosan felszegtem az állam. Egyforma magasak voltunk, bár
ő jó ötven kilóval nehezebb. Jobb alanyt is választhattam volna nála
a kakaskodáshoz, de kezdett az idegeimre menni. – Szócséplés, de e
mögé fogok bújni. Tehát hacsak nem akarod összehívni az egész Ta-
nácsot emiatt, jobb, ha itt abbahagyjuk a csevegést. Meglehetősen
biztos vagyok benne, hogy alig két napba telne, amíg lemondanák
minden programjukat és megszerveznék, hogy ide jussanak. Addig
majd elszórakoztatlak. Egy csomó nyűgös öregembert elvonszolnál a
kedves kísérletei mellől. De ha úgy gondolod, hogy szükség van rá…
Morgan csúnya arcot vágott. – Nem. Nem érné meg – Szétnyi-
totta kabátját és eltette a kardot az oldalán függő tokba. Kissé meg-
könnyebbültem. A kard ugyan messze nem a legfélelmetesebb dolog
volt Morganben, de mégis a Fehér Tanács által ráruházott hatalom
szimbóluma, állítólag olyan bűbájjal ellátva, mely keresztülvág bár-
milyen varázslaton, amivel ellene próbálnak szegülni. Nem szívesen
próbáltam volna ki, hogy igaz-e ez a híresztelés.
– Örülök, hogy végre egyetértünk valamiben – jegyeztem meg.
– Örültem, hogy újra láttalak – indultam el.
Morgan rám tette lapátkezét, amikor elmentem mellette, s ujjai
szorosan a karomra fonódtak. – Még nem végeztem veled, Dresden.
Nem mertem packázni Morgannel, amikor a Fehér Tanács Fel-
vigyázójának szerepében tetszelgett. De már nem ez volt a helyzet.
Mióta eltette a kardot, csak a saját nevében beszél, azaz semmivel
sincs több hivatalos hatalma, mint bárki másnak – legalábbis tech-
nikailag. Morgan valóságos szakértője volt a technikai kérdéseknek.
Most pedig belém akar kötni. És én utálom a kötözködő alakokat.
 Ezért a kockázatok ismeretében a szabad kezemmel teljes erő-
ből szájon vágtam.
Azt hiszem, ez a fordulat teljességgel megdöbbentette. Egy lé-
pést hátrált, meglepetésében elengedte a karomat, és csak pislogott,
mint egy varangy. A szájához emelte a kezét, és amikor visszahúzta,
az ujjai véresek voltak.
Megvetettem a lábam és szembefordultam vele, de kerültem a
tekintetét. – Ne érj hozzám.
Morgan csak bámult rám. Aztán az arcára lassan kiült a düh.
Megfeszült az álla, halántékán kidülledtek az erek.
– Hogy merészeled? – hörögte. – Hogy mertél megütni?
– Nem volt olyan erős – feleltem. – Ha a tanáccsal kapcsolatos
ügyed van velem, készséggel megadok neked minden kellő tisztele-
tet. De ha személyes ügyben jössz, akkor magadra vess.
Szinte láttam a füleiből előtörő gőzt, miközben ezen rágódott.
Valami ürügyet keresett, hogy nekem essen, és rájött, hogy nincs
neki, legalábbis a Törvények szerint. Sosem volt valami lángész –
vagy ezt már említettem? És nagyon tisztelte a Törvényeket. – Osto-
ba alak vagy, Dresden – fröcsögte végül. – Arrogáns, ostoba kis sen-
ki.
– Meglehet – feleltem, és ugrásra készen álltam, hogy mozdul-
hassak, ha kell. Talán nem futok el, de reménytelen küzdelmekbe
sem szoktam bocsátkozni, Morgan pedig sok kilóval és tapasztalattal
túlszárnyalt engem. A Mágiának semmiféle törvénye nem védett vol-
na meg ellene és az ökle ellen, és ha erre ő is rájön, talán megpróbál-
ja kihasználni. Az első ütésem szerencsésen alakult, csak úgy derült
égből. De még egyre nincs esélyem.
– Valaki mágiát használva megölt két embert tegnap éjjel,
Dresden. és szerintem te voltál. És ha rájövök, hogyan csináltad, és
le tudlak nyomozni, ne hidd, hogy megéred, hogy ellenem is bevesd
ugyanazt a mágiát – törölte el a vért Morgan az öklével.
Most rajtam volt a pislogás sora. Próbáltam fejben sebességet
váltani, hogy lépést tartsak a témaváltással. Morgan tehát azt hiszi,
én vagyok a gyilkos. És mivel Morgannak általában nincs túl sok sa-
ját ötlete, ez azt jelenti, hogy a Tanács hiszi ezt. Te jó ég.
Persze a dolog logikusnak tűnt Morgan beszűkült szemszögé-
ből. Egy varázsló gyilkosságot követett el. Én is varázsló vagyok, és
korábban már elítéltek, mert varázslattal öltem, még akkor is, ha az
önvédelmi záradék megmentett attól, hogy kivégezzenek. A zsaruk
olyasvalakit keresnek, akinek már van a rovásán. És Morgan is csak
zsaru, a maga módján.
És a veszedelmes mágust látja bennem.
– Ezt nem mondod komolyan – mondtam. – Tényleg azt hi-
szed, hogy én tettem?
Morgan rám vicsorgott. Megvető, magabiztos hangjában izzott
a meggyőződés: – Ne is próbáld tagadni, Dresden. Biztosan azt hi-
szed, annyira ravasz vagy, hogy félre tudsz vezetni minket, öregeket.
De tévedsz. Rá fogunk jönni, hogyan csináltad, és el fogunk jutni
hozzád. És ha így lesz, gondoskodni fogok róla, hogy soha többé ne
árthass senkinek.
– Képzeld csak – mondtam neki. Nagyon, de nagyon nehezem-
re esett megőrizni a higgadtságomat. – Nem én voltam. De segítek a
rendőrségnek megtalálni az igazi tettest.
– A rendőrségnek? – kérdezett vissza Morgan. Összehúzta a
szemét, mintha az arckifejezésemet mérlegelné. – Mintha lenne bár-
mi illetékességük az ügyben. Ezzel semmire sem mész. Még ha ta-
lálsz is valakit, aki elviszi helyetted a balhét a halandó igazságszol-
gáltatás előtt, a Fehér Tanács tenni fog róla, hogy a tényleges igazság
győzedelmeskedjen – csillant meg tekintete fanatikusan a holdfény-
ben.
– Persze, persze. Ha esetleg valamire rájöttök a gyilkossal kap-
csolatban, bármire, ami segíthet a zsaruknak, megtennéd, hogy
szólsz?
Morgan mélységes undorral meredt rám. – Arra kérsz, hogy fi-
gyelmeztesselek, ha a közeledbe jutottunk, Dresden? Fiatal vagy
ugyan, de nem gondoltam volna, hogy ostoba is.
Visszanyeltem a nyelvemre kívánkozó kézenfekvő megjegyzést.
Morgan már így is túlságosan felizgatta magát. Ha sejtettem volna,
hogy ennyire el akarja kapni a grabancom, nem hergeltem volna fel
még jobban azzal a szájbavágással.
Vagyis valószínűleg így is, úgy is megütöttem volna. Legfeljebb
nem olyan erősen.
– Jó éjt, Morgan – mondtam neki, és elindultam, mielőtt még
a nagy szám még nagyobb bajba sodor.
Gyorsabb volt, mint ahogy egy korabeli emberből kinéztem vol-
na. Az ökle körülbelül egymillió kilométer per órával zúgott neki az
államnak, én pedig elterültem a porban, mint egy zsinórja vesztett
marionettfigura. Hosszú pillanatokig nem voltam képes semmit csi-
nálni, még lélegezni is alig. Morgan fölém tornyosult.
– Rajtad lesz a szemem, Dresden – Megfordult és elment, feke-
te kabátja hamar beleveszett az éji homályba. De a hangja még visz-
szaszállt hozzám: – Rá fogunk jönni, mi történt valójában.
Nem mertem csattanós visszavágásra vállalkozni. Megtapogat-
tam az állkapcsomat, hogy nem tört-e el, csak aztán tápászkodtam
fel, hogy visszabotorkáljak a Bogárhoz. A lábaim mintha kocsonyá-
ból lettek volna. Hőn reméltem, hogy Morgan csakugyan kideríti, mi
történt. Akkor a Fehér Tanács talán nem fog kivégezni az Első Tör-
vény megszegéséért.
A kocsihoz menet egész úton a hátamban éreztem a tekintetét.
Az az átkozott Morgan. Nem kéne annyira élveznie, hogy hivatalból
kémkedhet utánam. Az a bizonytalan érzésem támadt, hogy bárhová
is megyek az elkövetkezendő napokban, ő ott lesz és szemmel tart
majd. Mint a rajzfilmbeli nagy kandúr, aki az egérlyuk előtt áll les-
ben, és várja, hogy az egér kidugja az orrát, és akkor szétlapítja a
mancsával. Úgy éreztem, sokban hasonlítok ehhez az egérhez.
Ez a hasonlat kissé felvidított. A rajzfilm-macska a végén min-
dig a rövidebbet húzza. Talán Morgan is így jár majd.
A problémához az is hozzájárult, hogy Morgan megjelenése túl
sok emléket kavart fel tinédzserkorom sötét napjaiból. Akkoriban
kezdtem mágiát tanulni, akkor próbált a mentorom átcsábítani a fe-
kete mágia oldalára és aztán megpróbált végezni velem, amikor ku-
darcot vallott. Végül én öltem meg őt, leginkább puszta szerencsé-
ből, de attól még meghalt, én pedig mágiát alkalmaztam ellene.
Megszegtem a Mágia Első Törvényét: Thou Shalt, azaz Ne ölj. Ha va-
lakit bűnösnek találnak, ilyenkor csak egyféle ítélet elképzelhető, és
egy kard, mellyel az ítéletet végrehajtják.
A Fehér Tanács megváltoztatta a halálos ítéletet, mert a hagyo-
mány úgy tartja, hogy a varázslók folyamodhatnak halálos erőkhöz,
ha a saját életüket, vagy védtelenek életét védelmezik, s azon állítá-
som, hogy először engem támadtak meg, nehezen volt cáfolható, mi-
vel a mesterem már meghalt. Ezért afféle gyorsított próbaidőre bo-
csájtottak: még egy botlás, és végem. Akadtak varázslók, akik szerint
az ítéletem a jog lábbal tiprása volt (magam is közéjük tartoztam,
csak az én szavazatom nem számított), mások pedig úgy vélték, hogy
az enyhítő körülményekre való tekintet nélkül kivégzést érdemeltem
volna. Morgan ez utóbbi csoportba tartozott. Pechemre.
A jó szándéktól függetlenül eléggé megnehezteltem a Tanácsra.
Nyilván nagyon is logikus, hogy engem gyanúsítsanak, és hát régóta
a bögyükben vagyok már, mivel szembeszállok a hagyományokkal
azáltal, hogy nyíltan gyakorlom a mesterségem. A Tanácsban sokan
voltak, akik boldogan láttak volna holtan. Óvatosabbnak kell len-
nem.
A visszaúton Chicago felé lehúztam a Bogár ablakát, hogy a be-
süvítő levegő segítsen ébren maradnom. Kimerültem, de a gondola-
taim úgy rohangáltak körbe-körbe, mint hörcsög a kerékben, és
ugyanúgy nem jutottak sehová sem.
A dolog iróniájától mosolyra húzódott a szám széle. A Fehér
Tanács engem gyanúsít a gyilkosságokkal, és ha nem kerül elő újabb
gyanúsított, nekem kell elvinnem a balhét. Murphy nyomozása egy-
szeriben roppant fontossá vált a számomra. De először rá kell jön-
nöm, hogyan csinálta a tettes a gyilkos varázslatot, ehhez pedig nagy
valószínűséggel igencsak kétes kutatásokba kell bocsátkoznom, ami
már önmagában is elég a halálos ítélethez. A huszonkettes csapdája.
Ha valamire is becsültem volna Morgan intelligenciáját, azt hihet-
tem volna, hogy ő követte el a gyilkosságokat, hogy aztán a nyakam-
ba varrhassa az egészet.
De ez nem tűnt életszerűnek. Morgan talán feszegeti a szabá-
lyokat, hogy az általa vélt igazságot szolgálja, de szánt szándékkal
sosem szegné meg őket. Ha viszont nem Morgan, akkor ki tehette?
Nincsenek olyan sokan azok, akik a sikerhez elegendő energiát képe-
sek beletölteni egy ilyen típusú varázslatba – hacsak a mágiát irányí-
tó kvázi-fizika szövetében nincs valami olyan hiba, amelynek követ-
keztében a szív könnyebben szétrobban, mint más dolgok; ezt pedig
nem tudhatom meg másképp, csak tiltott kutatásokkal.
Bianca talán többet tud róla, hogy ki lehetett – így kell lennie.
Már eddig is terveztem, hogy beszélek a vámpírokkal, de Morgan lá-
togatása ezt égetően szükségessé tette, nem csak egyszerűen fontos-
sá. Murphy nem lesz elragadtatva tőle, hogy beleártom magam az ő
vonalukba. És ami még jobb, mivel a Tanács létezése titok a kívülál-
lók előtt, még csak el sem magyarázhatom neki, hogy miért kell
megtennem. Csupa öröm.
Tudjátok, néha azt hiszem, hogy Valaki odafent gyűlöl engem.
 Nyolcadik fejezet

Mire hazaértem, hajnali kettő volt. A Bogár órája nem működött

(természetesen), de a csillagok és a hold állásából elég jól meg tud-
tam saccolni. Kiürültem, fáradt voltam, az idegeim pedig pattanásig
feszültek.
Sejtettem, hogy nem fogok tudni elaludni, ezért inkább egy kis
levezető alkímiába fogtam.
Sokszor szerettem volna, ha valami szelídebb és társadalmilag
elfogadottabb hobbim lenne, amihez ilyenkor menekülhetek. Tudjá-
tok, hegedülés (vagy brácsázás?), mint Sherlock Holmes-nál, vagy
orgonálás, mint a Nemo kapitány Disney-változatában. De sajnos
nem így van. Olyan vagyok, mint egy számítógép-őrült, csak mági-
kus változatban. Amikor csak lehet, varázsolok. Ideje lenne vissza-
térnem a való életbe.
Egy alagsori lakásban élek egy nagy, tágas ház alatt, melyet sok
kisebb lakásra osztottak. Az alagsor és a pince egészen az enyém,
ami jó dolog. Két teljes szintet bérlek egymagam, mégis olcsóbban
jövök ki, mint azok, akiknek teljes méretű ablakuk van.
A ház csupa recsegés, sóhaj és nyikorgás. Az idő és az itt leélt
életek mind meghagyták nyomaikat a fán és a köveken. Én hallok
minden hangot, minden szereplőt fent és magam körül az éjszaká-
ban. Régi kis hely, ami este dalolni kezd, és a maga fura módján
szinte életre kel. Az otthonom.
Miszter a bejárati ajtómhoz levezető lépcső alján várt. Miszter
egy hatalmas szürke macska. Nem túlzok, tényleg hatalmas. Sok ku-
tya kisebb nála. Több mint tizenöt kilót nyom, pedig egy deka feles-
leges háj sincs rajta. Talán az apja vadmacska, vagy hiúz, vagy vala-
mi hasonló volt. Körülbelül három éve találtam őt egy kukában. Nyi-
vákoló kismacska volt, a farkát leszakította egy kutya vagy egy autó
– sosem tudtam meg, hogy melyik, mert Miszter mindkettőt egyfor-
mán gyűlölte, és vagy rájuk támadott, vagy elmenekült, ha meglátta
őket.
Az elkövetkező néhány hónapban lassan magára talált, és ha-
marosan azt kezdte hinni magáról, hogy az övé a lakás, én pedig alig
megtűrt betolakodó vagyok. Most is bosszúsan nyávogott rám.
– Azt hittem, randid van – mondtam neki.
Odajött és játékosan a lábamhoz dörgölődzött. Én meginog-
tam, de aztán visszanyertem az egyensúlyomat és kinyitottam az aj-
tót. Miszter szokás szerint előttem surrant be.
A nappalim nem nagy – egyetlen nem túl nagy helyiség, az
egyik sarokban kis konyhával, a másikban kandallóval. Van egy ajtó,
ami a másik szobába vezet, a hálószobámba és a fürdőszobába, a
padlóból pedig zsanéros csapóajtó nyílik az alsó szintre, ahol a labo-
rom található. Alaposan kipárnáztam a lakást – a padlón rengeteg
szőnyeg, a falakon kárpitok, minden elképzelhető felületen vicik-va-
cakok. A pálcám és a kard-botom a sarokban, és rengeteg roskadozó,
telepakolt könyvespolc, melynek rendbetételét régóta tervezem.
Miszter elvonult szokott melegedőhelyére a kandalló elé, és
várta, hogy befűtsek. Tüzet raktam és lámpást gyújtottam. Persze
volt villanyom is, de olyan sokszor felmondta a szolgálatot, hogy
nem igen használtam. A gázfűtéssel pedig eszembe se jutott megpró-
bálkozni. Ragaszkodom az egyszerű dolgokhoz – a kandallóhoz, a
gyertyáimhoz és a lámpásaimhoz. Van egy speciális szenes tűzhe-
lyem és egy kürtőm, amin kimegy a füst, mégis az egész helyet átjár-
ja a faszén szaga, bármit is csinálok.
Levettem a felöltőmet és felhúztam a flanel köntösömet, mi-
előtt lementem a laborba. Elárulhatom, hogy a varázslók pontosan
ezért hordanak köpenyt – nélküle fáznának a hideg laboratóriumuk-
ban. Lemásztam a létrán, kezemben gyertyával, aztán meggyújtot-
tam pár lámpást, néhány égőt, és a sarokban egy kerozinos kályhát.
A fények fellobbantak és láthatóvá vált a középen álló hatalmas
asztal, körben a fal mellett további, kisebb asztalok, és egy üres rész
a terem egyik végén, ahol bronz kör volt a padlóba szerelve U-alakú
rögzítő szegekkel. Az asztalok fölötti polcok telezsúfolva üres kalic-
kákkal, dobozokkal, edényekkel, ibrikekkel, mindenféle tároló alkal-
matosságokkal, két fura aganccsal, néhány szőrmével, dohos régi
könyvekkel, rengeteg saját kezűleg telekapirgált notesszel és egy ki-
fehérített emberi koponyával.
– Bob! – szóltam, és elkezdtem helyet csinálni a középső aszta-
lon. Dobozokat, bevásárló-zacskókat és műanyag flakonokat söpör-
tem le a bronz körre a padlón. Kellett a tér a munkához. – Bob, kelj
fel!
Csend volt, én pedig kezdtem különféle dolgokat leszedegetni a
polcról. – Bob! – ismételtem meg hangosabban. – Gyerünk, világ
lustája!
Két fénypont izzott fel a koponya sötét szemgödreiben, naran-
csos színnel, mint a gyertyaláng. – Nem elég, hogy felébresztesz –
szólt a csontfej –, de még ócska közhelyeket is puffogtatsz. Miért kell
ezt csinálnod?
– Ne nyavalyogj már – mondtam neki derűsen. – Dolgunk van.
Koponya Bob morgott valami ófranciául, ha jól hallottam, bár
elvesztettem a fonalat, amikor a varangyok anatómiai valószínűtlen-
ségeiről kezdett beszélni. Ásított egyet, s csontfogai összekoccantak,
amikor becsukta állkapcsát. Bob nem volt igazi emberi koponya. Le-
vegőszellem volt, olyasmi, mint a tündék, de mégis más. Ebben a ko-
ponyában lakott, melyet több száz éve készítettek a számára, és az
volt a feladata, hogy megjegyezzen dolgokat. Az évtizedek során már
sok varázslóval dolgozott együtt, minek következtében hatalmas tu-
dásanyagra és meglehetősen fennhéjázó modorra tett szert. – Átko-
zott mágusok!
– Nem tudok aludni, úgyhogy csinálunk pár főzetet. Jól hang-
zik?
– Mintha lenne más választásom – zsörtölődött Bob. – Milyen
alkalomból?
Röviden vázoltam Bobnak, mi történt aznap. Ő füttyentett (ami
nem egyszerű mutatvány ajak nélkül), és azt mondta: – Zűrösen
hangzik.
– Az is. Nagyon zűrös – helyeseltem.
– Tudod mit? – kérdezte Bob. – Eressz ki egy körre és meg-
mondom, hogyan mássz ki belőle.
Ettől éber lettem. – Bob, egyszer már kiengedtelek. Emlékszel?
Álmodozón bólintott, csont csikordult a fán. – Az apácazárda.
Emlékszem.
Horkantottam, és kis vizet locsoltam az egyik égőre. – Neked
intellektuális szellemnek kellene lenned. Nem tudom megérteni, mi-
ért vagy annyira szexmániás.
Bob védekező hangnemre váltott. – Ez pusztán tudományos ér-
deklődés, Harry.
– Tényleg? Szerintem nem túl korrekt belesni más emberek
házaiba.
– Várj egy pillanatig! Én nem csak belesek…
Felemeltem a kezem. – Hagyd. Nem akarom hallani.
 Bob felmordult. – Trivializálni akarod azt, ami pedig sokat je-
lent nekem, Harry. Megsértesz a férfiasságomban.
– Bob! – feleltem. – Te koponya vagy. Nincs semmiféle férfias-
ságod, amibe belegázolhatnék.
– Csakugyan? – incselkedett Bob. – Bagoly mondja verébnek!
Neked volt már randid? Na? A legtöbb férfinak jobb dolga is van an-
nál, mint hogy az éjszaka közepén a kis kémikus készletével játsza-
dozzon.
– Ami azt illeti – feleltem –, szombat estére már van progra-
mom.
Bob szeme egy rebbenéssel vörösre váltott. Óóóóóó – pislákolt.
Csinos a csaj?
– Tejeskávé-barna bőr – feleltem. – Sötét haj, sötét szem.
Olyan lábak, amikért érdemes meghalni. Okos. Pokolian szexi.
Bob kuncogott. – Megmutatod a csajnak a lombik-gyűjtemé-
nyed?
– Mindig csak ez a mocskos gondolkodás…
– De nem, komolyan – folytatta Bob. – Ha olyan jó nő, mi
mást akarhat tőled? Nem vagy éppen egy Sir Gawain…
Most rajtam volt a védekezés sora. – Kedvel engem – feleltem.
– Ez olyan nagy csoda?
– Harry! – búgta Bob, alattomosan izzó tekintettel. – Amit te a
nőkről tudsz, azzal én fél kézzel tudnék zsonglőrködni.
Egy pillanatig Bobra meredtem, aztán lassan derengeni kez-
dett, hogy talán igaza van. Persze soha sem vallottam volna be, még-
is így volt.
– Menekülő főzetet készítünk – mondtam neki. – Nem akarok
egész éjjel itt punnyadni, úgyhogy lássunk munkához. Csak a recept
felére emlékszem.
– Mindig van hely kettőnek, ha egyet csinálsz, Harry. Tudod
jól.
Ez igaz volt. A főzetek készítése nagyrészt kavargatásból, páro-
lásból és várakozásból áll. Egyszerre kettőt is lehet menedzselni.
Vagy akár hármat, de az már egy kicsit necces. – Oké, akkor csiná-
lunk belőle kettőt.
– Jaj, ne már – húzott Bob. – Az unalmas. Kicsit tágítsd a hatá-
raidat. Próbálkozz meg valami újjal.
– Például?
Bob szemgödrei dévajul felcsillantak. – Például szerelmi báj-
itallal, Harry! Ha nem engedsz ki, legalább hadd csináljam én! A
szellemek tudják, hogy rád fér, és…
– Nem – jelentettem ki határozottan. – Szó sem lehet róla.
Nem lesz szerelmi bájital.
– Ahogy akarod – felelte Bob. – Ha nincs bájital, nincs mene-
külő főzet sem.
– Bob! – szóltam rá figyelmeztetően.
A koponya szemének fényei kialudtak.
Felhördültem. Fáradt voltam és nyűgös, s még optimális körül-
mények között sem vagyok a legtürelmesebb. Odamentem, az áll-
kapcsánál fogva megfogtam Bobot és megráztam. – Hé! – kiáltot-
tam. – Bob! Gyere elő! Különben bedobom ezt a koponyát a létező
legmélyebb kútba! Esküszöm, hogy elraklak valami olyan helyre,
ahol soha többé senki nem talál rád!
Bob szeme villant egyet. – Nem fogod megtenni. Túl értékes
vagyok – Majd újra kialudt.
A fogamat csikorgattam, és próbáltam úrrá lenni a késztetésen,
hogy a földhöz vágjam. Nagy levegőket vettem, és a hosszú évek va-
rázslói önkontrollját hívtam segítségül, hogy ne kezdjek el tombolni
és ne törjem darabokra a koponyát. Visszatettem a polcra és lassan
elszámoltam harmincig.
El tudnám készíteni a főzetet egyedül is? Meglehet. De az a kel-
lemetlen érzés motoszkált bennem, hogy akkor nem lenne meg pon-
tosan az a hatása, amit szeretnék. A főzetkészítés bonyolult dolog, és
sokkal többet számít benne a precizitás, mint a szándék ereje, ellen-
tétben a varázslatokkal. És, csak mert elkészítek egy szerelmi báj-
italt, még nem kell feltétlenül használnom is. Nem igaz? Amúgy is
csak néhány napig jó, a hétvégére már biztosan nem. Ugyan mi baj
lenne belőle?
Próbáltam racionalizálni a dolgot. Megbékítené Bobot, és izgal-
mat is jelentene neki. A szerelmi bájitalok a világ legolcsóbb főzetei,
tehát nem is kerülne sokba. És ha Susan esetleg megkér, hogy mu-
tassak neki valami varázslatot (mint mindig), akkor…
Nem. Az már túl sok lenne. Valóságos beismerése volna annak,
hogy képtelen vagyok önerőből nőt szerezni, és nem lenne sportsze-
rű így kihasználni valakit. Nekem a menekülő főzet kell. Biancánál
szükségem lehet rá, és amúgy is bármikor jól jöhet, ha esetleg bekö-
vetkezik a legrosszabb és menekülnöm kell Morgan meg a Fehér Ta-
nács elől. Sokkal jobban érezném magam, ha lenne egy menekülő fő-
zetem.
– Oké, Bob. Rendben. Nyertél. Mind a kettőt megcsináljuk. Áll
az alku?
Bob szeme óvatosan felizzott. – Biztos? Tényleg megcsinálod a
szerelmi bájitalt?
– Hát nem mindig úgy csinálom a főzeteket, ahogy te mondod,
Bob?
– És mi van azzal a fogyasztó főzettel, amivel megpróbálkoztál?
– Na jó. Az hiba volt.
– És az antigravitációs ital? Arra emlékszel?
– De hisz rendbehoztam a padlót! Nem volt olyan nagy dolog.
– És a…
– Jó, jó – morogtam. – Nem kell az orrom alá dörgölnöd. Most
pedig köhögd fel a recepteket.
Bob így is tett, remek hangulatban, és az elkövetkező két órá-
ban főzetet készítettünk. A főzetek nagyjából hasonlóan készülnek.
Először kell egy alaplé, aztán valami, ami rabul ejti az egyes érzéke-
ket, aztán valami az elmének és még valami a léleknek. Összesen
nyolc összetevő, és ezek minden egyes főzetnél eltérőek, és minden
egyes készítőnél is. Bob évszázados tapasztalattal rendelkezik, ezért
képes megbecsülni a legsikeresebb összetevő-kombinációt egy adott
személynél. Igaza volt abban, hogy felbecsülhetetlen értékű erőfor-
rás – még sosem hallottam Bobhoz hasonlóan nagytudású szellem-
ről, és örültem, hogy velem van.
Persze ez nem azt jelentette, hogy időnként ne akartam volna
beverni a koponyáját.
A menekülő főzet alapja nyolc uncia Jolt kóla volt. Ehhez egy
csepp motorolajat adtunk, a szaga miatt, és apróra vágott madártol-
lat a tapintásért. Aztán három uncia csokoládéval bevont kávébab
porrá őrölve. Majd egy nem használt, apróra tépett buszjegy az el-
mének, és egy kicsi, elszakított láncdarab a szívnek. Aztán széthajto-
gattam egy tiszta fehér vásznat, amibe egyszer eltettem egy futó ár-
nyat, és beledobtam a kotyvalékba, majd felnyitottam egy befőttes-
üveget, ahol az egériszkolást tartottam, és beleszórtam belőle a
bugyborékoló folyadékba.
– Biztos vagy benne, hogy ez működni fog, Bob?
– Mindig működik. Kiváló recept.
– Borzasztó büdös.
Bob fényei hunyorogni kezdtek. – Mindig olyan.
 – És melyik fajta? A szupergyorsaságos, vagy a teleportálós?
Bob köhintett. – Tulajdonképpen mindegyikből egy kicsi. Idd
csak meg, és néhány percig te magad leszel a szél.
– A szél? – meredtem Bobra. – Ilyesmiről még sosem hallot-
tam, Bob.
– Levegő-szellem volnék, vagy mi a szösz – felelte Bob. – Na-
gyon jól fog működni. Bízz bennem.
Morgolódva kis lángra tettem az első főzetet párolódni, aztán
nekikezdtem a másodiknak. Kissé elbizonytalanodtam, amikor Bob
bemondta az első hozzávalót.
– Tequila? – kérdeztem hitetlenkedve. – Biztos vagy benne?
Azt hittem, hogy egy szerelmi főzethez pezsgő dukál.
– Pezsgő vagy tequila, mit számít, amíg feloldja a hölgy gátlá-
sait? – szólt Bob.
– Aha. Azt hiszem, így gyengébb eredményt fogunk kapni.
– Hé! – méltatlankodott Bob. – Most akkor melyikünk a tudás-
tároló szellem, te vagy én?
– Hát…
– Kinek van több tapasztalata a nőkkel? Neked vagy nekem?
– Bob…
– Harry! – kezdte kioktatóan Bob. – Én már akkor pásztor-
lánykákat csábítgattam, amikor te még dévaj csillanás se voltál ük-
ükszüleid szemében. Tehát tudom, mit csinálok.
Felsóhajtottam. Nem volt már erőm vitatkozni vele. – Oké,
oké. Akkor tequila – Fogtam az üveget, kimértem nyolc unciát a fő-
zőedénybe, aztán felpillantottam a koponyára.
– Remek. Most jön nyolc uncia étcsokoládé.
– Csokoládé? – kérdeztem vissza.
– A csajok bírják a csokit, Harry.
Mivel gyorsan túl akartam esni az egészen, kimértem a hozzá-
valókat. A csoki után egy csepp parfüm következett (valami menő
márka koppintása, amit szerettem), egy uncia széttépett csipke, és az
utolsó sóhaj a befőttesüveg fenekéről. Adtam némi gyertyafényt is a
keverékhez, mely arany-rózsaszínes árnyalatot vett fel.
– Kitűnő – lelkendezett Bob. – Éppen jó. Most pedig tedd hoz-
zá egy szenvedélyes szerelmeslevél hamuját.
A koponyára pislogtam. – Izé, Bob. Ebből épp kifogytam.
Bob felhorkant. – Sejthettem volna. Nézd meg mögöttem a pol-
con.
 Megtettem, és találtam néhány izgalmas borítójú szerelmes-re-
gényt. – Hé! Ezeket meg honnan szerezted?
– Az utolsó kiruccanásomon – felelte könnyedén Bob. – Het-
vennegyedik oldal, az a bekezdés, ami úgy kezdődik, hogy „A lány
tejfehér keblei”. Azt az oldalt tépd ki és égesd hamuvá.
Kuncogtam. – És ez működik?
– A nők falják az ilyesmit. Bízz bennem.
– Hát jó – sóhajtottam. – Ez a szellemi adalék?
– Ja – felelte Bob, s izgatottan hintázott előre-hátra az állka-
pocscsontján. – Most pedig egy teáskanálnyi gyémántpor, és készen
is vagyunk.
Megdörgöltem a szemem. – Gyémánt? Nekem olyan nincs,
Bob.
– Ezt is sejtettem. Olcsójános vagy, ezért is nem ragadnak rád a
nők. Az is megteszi, ha nagyon apró darabokra tépsz egy ötvenest.
– Egy ötvendollárost? – hüledeztem.
– A pénz nagyon szexi – felelte Bob.
Morogva halásztam elő az utolsó ötvenesemet a zsebemből, az-
tán széttépdestem és a főzetbe szórtam.
A fáradságos rész csak ezután jött. Ha minden összetevő együtt
van, bele kell nyomnod az energiádat, hogy aktiváld őket. Tulajdon-
képpen nem az összetevők fizikai jelenléte számít, hanem az általuk
hordozott tartalom. Hogy mit jelentenek a készítőnek, és annak, aki
majd a főzetet használja.
A mágia energiája sok helyről eredhet. Jöhet valamilyen külön-
leges helyről (általában valamilyen látványos természeti helyről,
amilyen a St. Helens hegy vagy az Öreg Hűséges gejzír), vagy vala-
miféle csomópontból (mint amilyen nagyban a Stonehenge), vagy az
emberek belsejéből. A legjobb mágia az, ami belülről fakad. Néha
csupán tiszta szellemi erőfeszítés, nyers akaraterő. Néha érzés, érze-
lem. Ez mind kiváló tűzszerszám a legendás tűz lángra lobbantásá-
hoz.
Most éppen rengeteg aggodalom volt bennem a mágia feléb-
resztéséhez, jókora adag bosszúság és töméntelen konokság. Elmor-
moltam a latinos hangzású litániát a főzetek fölött, újra és újra, s
éreztem, hogyan alakul ki az ellenállás, épp csak érzékelhetően, de
határozottan. Összegyűjtöttem minden aggodalmamat, dühömet és
makacsságomat, s egyetlen nagy gömbbe sűrítve kilőttem erre az el-
lenállásra, szavaim erejével és hangszínével. A mágia hirtelen hul-
lámban szakadt fel belőlem, mint amikor gyorsan kiürítenek egy
kancsót.
– Imádom ezt a részt – lelkendezett Bob, amikor a főzetek zöl-
des füstöt kezdtek árasztani, és kihabzottak az üst peremén.
Lerogytam egy székre, vártam, hogy a főzetek lecsillapodjanak.
Minden erő kiment belőlem, s a fáradtság hirtelen mázsás súlyként
nehezedett a vállamra. Amikor a habzás alábbhagyott, beletöltöttem
a varázsitalokat a maguk csavaros tetejű üvegébe, s azokat világosan
megjelöltem varázsfilccel. Megtanultam elkerülni a meglepetéseket
a láthatatlanság/hajnövesztő szer incidens óta, amikor is szakállat
szerettem volna növeszteni.
– Nem fogod megbánni, Harry – bizonygatta Bob. – Ez lett a
legjobb főzet, amit valaha is csináltam.
– Én csináltam, nem te – mordultam fel. Teljesen kimerültem,
s túl fáradt voltam ahhoz, hogy izgassam magam olyan kicsinyes
dolgok miatt, mint egy esetleges kivégzés.
– Persze, persze – sietett egyetérteni Bob. – Ahogy akarod,
Harry.
Körbejártam a laborban és eloltottam minden lángot, meg a fű-
tőtestet is, aztán visszamásztam a létrán a felső szintre anélkül, hogy
jó éjt kívántam volna. Bob eközben jókedvűen motyogott magában.
Belezuhantam az ágyamba. Miszter mindig odajön és hozzábú-
jik a lábamhoz. Most is vártam, hogy befut, és pár másodperc múlva
fel is bukkant. Elhelyezkedett és dorombolni kezdett, mint egy kis
motor.
A totális kimerültség ködén keresztül próbáltam összeállítani
valamilyen menetrendet az elkövetkező néhány napra. Beszélj a
vámpírral. Találd meg az eltűnt férjet. Kerüld el a Fehér Tanács ha-
ragját. Keresd meg a gyilkost.
Mielőtt ő talál meg téged.
Kellemetlen gondolat, de úgy döntöttem, hogy ettől sem ha-
gyom zavartatni magam, és összegömbölyödve álomba merültem.
 Kilencedik fejezet

Péntek este elmentem Biancához, a vámpírnőhöz.

Persze nem csak úgy kikeltem az ágyból és elindultam hozzá.
Az ember nem sétál be olyan könnyedén a közmondásos oroszlán
barlangjába.
Úgy délután három felé elköltöttem reggelimet, miután feléb-
resztett a telefoncsörgés. Muszáj volt kikelnem az ágyból és felven-
nem.
– Mmmmmm – morogtam.
– Dresden! – jelentkezett Murphy. – Mit tud nekem mondani?
Murphy stresszesnek tűnt. A hangjának határozott éle volt,
mint amikor ideges – csonton csikorduló köröm. Nyilván nem halad
a nyomozás Tommy Tomm halálának ügyében. – Még sehol semmi
– feleltem. Aztán egy kis hazugság következett. – Majdnem egész éj-
jel dolgoztam, de még semmire sem jutottam.
Cifra káromkodással válaszolt. – Az nem lesz jó, Harry. Vála-
szok kellenek, méghozzá tegnapra.
– Megszerezem őket, amilyen gyorsan csak tudom.
– Hamarabb – vicsorogta Murphy. Dühös volt. Nem mintha ez
szokatlan lett volna nála, de tudtam belőle, hogy valami másról van
szó. Egyesek bepánikolnak, ha rosszra fordulnak a dolgok, mások
szétesnek. Murphy mérgelődik.
– A megbízott megint alkalmatlankodik? – Howard Fairweat-
her városi rendőrségi megbízott arra használta Murphyt és csapatát,
hogy az ő nyakukba zúdítsa a megoldhatatlan bűnügyeket. Fairweat-
her mindig a közelben ólálkodott, és minden adandó alkalommal
próbálta rossz színben feltüntetni Murphyt, hogy ezzel elhárítsa ma-
gáról a felelősséget.
– Mint a szárnyas majmok az Ózból. Néha az ember elgondol-
kodik, hogy ki bízhatja őt meg bármivel is – mondta Murphy olyan
savanyúan, mint egy érett citrom. Hallottam, ahogy savkötő pezsgő-
tablettát pottyant a poharába – Komolyan beszélek, Harry. Ki kell
derítenie, amire szükségem van, és gyorsan. Meg kell tudnom, hogy
ez valami boszorkányság volt-e, és ha igen, hogyan hajtották végre
és ki tehette. Nevek, helyek – mindent tudnom kell.
– Ez nem ilyen egyszerű, Mur…
– Akkor tegyen róla, hogy az legyen. Mikor hív? Tizenöt perc
múlva mondanom kell egy becslést a megbízott nyomozati bizottsá-
gának, különben akár vissza is adhatom az igazolványom.
Elhúztam a számat. Ha sikerülne kiszedni valamit Biancából,
talán tudnék segíteni Murphynek a nyomozásban – de ha nem, ak-
kor elfecséreltem az egész éjszakát, és Murphynek gyorsan kellenek
a válaszok. Talán csinálnom kéne valami olyan főzetet, ami ébren
tart egész nap. – A bizottság hétvégén is dolgozik?
Murphy felhorkant: – Maga viccel?
– Akkor hétfőre összehozok valamit.
– Addigra minden meglesz? – kérdezte Murphy.
– Nem tudom, mennyit fog segíteni maguknak, még ha rá is jö-
vök valamire. Remélem, más vasakat is tart a tűzben.
Hallottam, ahogy Murphy felsóhajt és kortyol az oldatból. – Ne
hagyjon cserben, Harry.
Ideje témát váltani, mielőtt sarokba szorít és rájön, hogy ha-
zudtam. Eszemben sincs tiltott kutatásokkal foglalkozni, ha bármi-
lyen mód is kínálkozik arra, hogy elkerüljem. – Biancával nem volt
szerencséjük?
Újabb káromkodás. – Az a cafka semmit se mond. Csak moso-
lyog, bólogat és fújja a füstöt, fecserészik, és a lábát mutogatja. Lát-
nia kellett volna, hogy nyáladzott Carmichael.
– Nehéz hibáztatni érte. Ahogy hallom, Bianca csinos nő. De
hallgasson ide, Murph. Mi lenne, ha csak…
– Nem, Harry. Szó sem lehet róla. Nem mehet el a Velvet
Room-ba és nem beszélhet a nővel. Ne keverje bele magát ebbe.
– Murphy hadnagy! – ciccegtem. – Csak nem féltékeny?
– Ne fényezze magát. Maga civil, Dresden, még ha van is nyo-
mozói engedélye. Ha kórházban vagy a hullaházban köt ki, engem
rúgnak seggbe érte.
– Meg vagyok hatva, Murph.
– Összekoccantom a fejét egy jó kis téglafallal, ha ebbe bele-
avatkozik, – mondta vehemens éllel Murphy.
– Lassan a testtel, Murph. Ha nem akarja, hogy odamenjek,
semmi gond – Hoppá. Még egy hazugság. Le fogok bukni.
– Rosszul hazudik, Harry. Legszívesebben lakat alá dugnám,
csak hogy ne…
 – Micsoda? – mondtam hangosan. – Megszakadt a vonal. Nem
hallom. A fene essen ebbe a telefonba. Hívjon újra! – Ezzel letettem.
Miszter lopakodott hozzám, és a lábamhoz dörgölődzött. Ko-
moly zöld szemekkel nézte, ahogy kihúzom a falból az újra megcsör-
renő telefon zsinórját.
– Ezzel megvolnánk, Miszter. Éhes vagy?
Készítettem magunknak reggelit. Neki a maradék steak szend-
vicset, magamnak félkész spagettit megmelegítve. Előszedtem az
utolsó doboz kólát, amire Miszter épp úgy vágyott, mint én, s mire
végeztem az evéssel, ivással és állatsimogatással, már felébredtem és
újra gondolkodóképes állapotba kerültem – készen álltam a nap-
nyugtára.
Még nem vezették be a nyári időszámítást, tehát hat körül lesz
sötét. Még körülbelül két órám van addig.
Az emberek többsége azt hiszi, hogy tud egyet-mást a vámpí-
rokról. És talán igaz valami abból, amiket hallott. De valószínűleg
nem. Mindenesetre én nem túlságosan voltam elragadtatva a gondo-
lattól, hogy be kell mennem Bianca tanyájára kérdezősködni. Kény-
telen voltam feltételezni, hogy a dolgok igen hamar súlyosra fordul-
hatnak, és akkor a kezem ügyében kell lennie a pálcámnak.
A varázslómesterség lényege az előrelátás, a felkészülés. A va-
rázslók nem emberfeletti lények. Egyszerűen csak tisztábban látnak
bizonyos dolgokat, mint az átlagember, és a maguk javára tudják
fordítani ezt a plusz tudást. Mi, varázslók, a tudásunkból élünk. Nem
vagyunk se erősebbek, se gyorsabbak másoknál. Még szellemileg
sem feltétlenül vagyunk előnyben. De roppant ravaszak vagyunk, és
ha lehetőségünk van rákészülni valamire, elképesztő dolgokat tu-
dunk produkálni.
Ha varázsló vagy és pontosan meg tudsz fogalmazni egy prob-
lémát, akkor nagy valószínűséggel ki tudsz találni valamit, aminek
segítségével el is tudsz bánni vele. Így aztán én is összeraktam min-
dent, amire elképzeléseim szerint szükségem lehetett. A kard-botom
fényes és éles. A hónom alá egy tokba ezüst kést rejtettem. A mene-
külő főzetet össze nyomható műanyag flakonba töltöttem és a kabá-
tom zsebébe tettem. Felvettem kedvenc talizmánomat, egy ezüstlán-
con lógó ezüst ötágú csillagot, ami még anyámé volt. Apám adta át
nekem. A zsebembe pedig egy kis összehajtott fehér kendőt dugtam.
Rengeteg bűvös – vagy félig bűvös – tárgyat tároltam otthon.
Egy teljes bűvölés kivitelezése költséges és időigényes dolog, amit
nem gyakran engedhetek meg magamnak. Mi kétkezi varázslók csak
néha eresztünk el egy-egy bűbájt, amikor remélhetjük, hogy nem ép-
pen rosszkor mond majd csődöt. Persze jobban éreztem volna ma-
gam, ha nálam van a robbantóbotom vagy a pálcám, de ez olyan lett
volna, mintha egy tankkal gördülnék Bianca ajtaja elé, kezemben ra-
kétavetővel.
Meg kell találnom a megfelelő egyensúlyt aközött, hogy felké-
szülök a bajra, és aközött, hogy a fejemre idézem azt.
Persze nem mintha féltem volna. Nem gondoltam, hogy Bianca
tengelyt akarna akasztani egy halandó varázslóval. Nem akarja fel-
bosszantani a Fehér Tanácsot azzal, hogy szórakozik velem.
Viszont én sem vagyok éppen a Tanács kedvence. Talán még
azt is elnéznék, ha Bianca csendben eltenne az útból.
Csak óvatosan, Harry, intettem magamat. Ne légy teljesen pa-
ranoid. Ha így folytatod, akkor hamarosan a Magány Alagsorában
találod magad.
– Te mit gondolsz? – kérdeztem Misztert, miután felszerelkez-
tem a szükségesnek ítélt eszközökkel.
Miszter az ajtóhoz ment és kaparni kezdte.
– Mindenki csak kritizálni tud – sóhajtottam. Kiengedtem a
macskát, aztán én is kimentem, beszálltam a kocsimba és elindultam
a tóparti Velvet Room-ba.
Bianca a húszas években épült hatalmas udvarházából irányítja
az üzletét. Állítólag még Al Capone építtette az egyik szeretőjének.
Volt egy vasrácsos kapuja, őrrel. Ráfordultam a Bogárral az út-
ról a kapuhoz vezető kis behajtóra. Zörgő, harákoló motorhanggal
megálltam. Lehúztam az ablakot, kidugtam a fejem és hátranéztem.
Valami nem stimmelt – fekete füst gomolygott a kocsi hátuljából és
ömlött le az út felé.
Elfintorodtam. A motor szinte mentegetőző hördüléssel kihalt.
Remek. Most aztán nincs fuvarom hazafelé. Kiszálltam a Bogárból és
pár pillanatnyi néma csenddel adóztam emlékének.
A biztonsági őr a kapun belül jókötésű fickó volt. Nem magas,
de nagyon izmos, erejét drága öltöny alatt rejtegette. Harcikutya-te-
kintettel kezdett méregetni, aztán kiszólt a rácson: – Meg van be-
szélve?
– Nem – feleltem. – De szerintem Bianca fogadni fog.
Nem hatódott meg. – Azt csodálnám. Ugyanis házon kívül van
az éjszaka.
 A dolgok sosem egyszerűek. Vállat vontam, s karba font kézzel
a Bogár tetejére támaszkodtam. – Rendben. Akkor megvárom, amíg
jön valami vontató, és akkor eltakarítom innen a kocsimat.
Összehúzott szemmel meredt rám, s látszott rajta, hogy kínke-
servesen gondolkodni próbál. Végül az impulzusok eljutottak az
agyáig, ott feldolgozásra kerültek, s azzal az üzenettel mentek vissza,
hogy hárítsa át a felelősséget.
– Beszólok, hogy itt van – mondta végül.
– Ügyes fiú – biztattam. – Nem fogja megbánni.
– Neve? – mordult fel.
– Harry Dresden.
Ha mondott is neki valamit a nevem, nem mutatta. Végigmért
engem meg a Bogarat, aztán arrébb ment és a füléhez emelte a mo-
bilját.
Hallgatóztam. A hallgatózás nehéz dolog. Senkinek sincs benne
gyakorlata manapság, de be lehet gyakorolni, hogy hallgassunk az
érzékeinkre, ha eleget dolgozunk rajta.
– Van itt valami fickó, aki azt állítja, hogy Bianca fogadni fogja
– mondta a kapuőr. – Harry Dresden a neve – Elhallgatott. A másik
hang zsizsegését nem nagyon tudtam kivenni, csak annyira, hogy
nőtől származik. – Huh – mondta az őr, és rám pillantott. – Huh –
ismételte. – Persze. Persze, igen. Természetesen, asszonyom.
Benyúltam a Bogár ablakán és kivettem a botomat. Fogtam és
néhányszor a betonhoz koccantottam, mintha már kezdenék türel-
metlenkedni.
A kapuőr visszafordult felém. Félrehajolt és megnyomott vala-
hol valami gombot. A kapu felzúgott és kattant egyet.
– Jöjjön, Mr. Dresden – mondta. – Szólhatok valakinek, hogy
vontassa el a kocsiját, ha gondolja.
– Remek – feleltem. Megadtam neki roncsos Mike nevét, hogy
őt keresse, és mondja meg neki, hogy megint Harry kocsijáról van
szó. Kapus Fidó mindezt szorgosan lejegyezte egy noteszbe, amit a
zakójából szedett elő. Közben elindultam a ház felé, minden lépésnél
a földhöz koccantva sétapálcámat.
– Állj! – szólt utánam, a hangja nyugodt volt és magabiztos. Az
emberek nem szoktak ilyen abszolút tekintéllyel megszólalni, hacsak
nincs pisztoly a kezükben. Megálltam.
– Tegye le a sétapálcát – mondta a kapus. – És emelje fel a ke-
zét! Át kell kutatnom, mielőtt beengedem.
 Sóhajtva engedelmeskedtem, és hagytam, hogy végigtapizzon.
Nem fordultam meg, hogy szembe kerüljek vele, de éreztem a piszto-
lya fémes szagát. Megtalálta a kést és el is vette. Végignyomkodta a
nyakam és megérezte a láncot.
– Ez mi? – érdeklődött.
– Egy ötágú csillag – feleltem.
– Hadd nézzem. Fél kézzel mutassa meg.
A bal kezemmel előhúztam a medált az ingem alól és megmu-
tattam neki – ezüst ötágú csillag körbe foglalva, tiszta geometria. –
Rendben – mordult fel. Folytatta a keresést és meglelte a nyomós
flakont. Kiszedte a zsebemből, kinyitotta és beleszagolt.
– És ez mi?
– Vitaminital – feleltem.
– Jó szar szaga van – csukta vissza, és visszadugta a zsebembe.
– Mi lesz a botommal?
– Amikor elmegy, visszakapja.
A fenébe. A késem és a botom volt az összes fizikai fegyverem.
Minden máshoz mágia kell, arra hagyatkozni pedig a legjobb napjai-
mon is kockázatos. Kicsit ideges lettem.
Fidónak egy-két dolog azért elkerülte a figyelmét. Például a fe-
hér kendő a zsebemben. És a csillagmedált is nálam hagyta. Valószí-
nűleg úgy gondolta, hogy mivel nem kereszt vagy feszület, nem árt-
hat Biancának.
Hát ez nem egészen így volt. A vámpírok (és a hozzájuk hason-
lók) nem a szimbólumokra reagálnak, hanem arra az erőre, ami a
hittel jár. Egy szúnyogot sem tudnék elüldözni a Mindenhatóba ve-
tett bizalmammal – ő és én sosem álltunk közelebbi kapcsolatban
egymással. Az ötszög viszont magának a mágiának a jelképe, abban
pedig mélységesen hiszek.
És persze Fido meghagyta a menekülő főzetemet is. Biancának
jobban ki kellene képeznie a személyzetét a természetfölötti dolgok-
ra, és arra, hogy mire figyeljenek.
A ház maga elegáns, roppant tágas épület volt, magas és leve-
gős termekkel, amilyeneket manapság már nem csinálnak. Az elő-
csarnokban jólfésült, rövid hajú nő fogadott. Udvariasan köszöntöt-
tem, ő pedig bevezetett a könyvtárba, ahol magas polcokon bőrköté-
sű régi művek sorakoztak, középen pedig ugyancsak bőrrel bevont
fotelek álltak egy hajlított lábú antik asztal körül.
Helyet foglaltam és vártam. És vártam. És vártam. Több mint
fél óra telt el, mire megjelent Bianca.
Úgy lépett be a szobába, mint egy hideg, tiszta lánggal égő
gyertya. A haja vörösbarna, de olyan sötét, hogy nem csillogott, de
valahogy mégis. Sötét, tiszta szemek, makulátlanul sima arcbőr, fi-
nom smink. Bianca nem volt magas, de annál formásabb. Mély kivá-
gású fekete ruhát viselt, egyik oldalt felhasítva, ami láttatni engedte
fehér combja jó részét. Könyök fölé érő fekete kesztyű egészítette ki
öltözékét, háromszáz dolláros, domináns tűsarkú csizmával. Túl
szép ahhoz, hogy igaz legyen.
– Dresden úr! – köszöntött. – Milyen váratlan meglepetés!
Mikor belépett, felálltam. – Madame Bianca! – biccentettem. –
Végre személyesen is megismerhettem. A szóbeszéd mit sem szól ar-
ról, hogy ön milyen gyönyörű.
Nevetett, fejét kissé hátravetve, s felvillant hosszú fehér nyaka.
– Igazi úriember, épp ahogy hallottam. Olyan elbűvölően régimódi
dolog manapság úriembernek lenni ebben az országban.
– Maga és én egy másik világhoz tartozunk – feleltem.
Bianca odajött és a kezét nyújtotta, utánozhatatlanul nőies, bá-
jos kecsességgel. Ráhajoltam a kezére, magam felé fordítottam és aj-
kamat a kesztyűjéhez érintettem. – Csakugyan gyönyörűnek tart en-
gem, Mr. Dresden? – kérdezte.
– Ön olyan csodás, mint egy csillag, madame.
– Udvarias és csinos is – mormolta Bianca. Tekintete végigvil-
lant rajtam, tetőtől talpig, de még ő sem nézett bele a szemembe –
vagy azért, nehogy akaratlanul is rám irányítsa saját erejét, vagy,
hogy elkerülje az enyémet, ezt nem tudtam eldönteni. Odalépett az
egyik fotelhez. Én megkerültem az asztalt és kihúztam neki a fotelt.
Ő leült és keresztbevetette a lábait, abban a kivágott ruhában, abban
a csizmában… Nagyon jól nézett ki. Pislogtam egyet, aztán visszaül-
tem a saját helyemre.
– Nos, Mr. Dresden, mi hozta szerény házamba? Szeretne egy
kellemes estét? Olyan élményben lehet része, amiről álmodni sem
merne, erről biztosíthatom – tette a kezét az ölébe, és csillogóan rám
mosolygott.
Én visszamosolyogtam, és egyik kezemet a zsebembe dugtam,
ahol a fehér kendő rejtőzött. – Nem, köszönöm szépen. Beszélgetni
jöttem.
Bianca szája néma Ó-ra nyílt. – Értem. És miről, ha szabad
kérdeznem?
 – Jennifer Stantonról. És a haláláról.
Csend támadt. Bianca szeme először összeszűkült, aztán kitá-
gult, mint az ugrásra készülő macskáé. Aztán azonnal rám is vetette
magát az asztal fölött, gyorsabban, mint egy levegővétel, és a torkom
felé kapott.
Hátrabillentem a fotellel. Bár én mozdultam elsőnek, szinte le-
hetetlennek tűnt időben kitérni a karmai elől. Belekarmolt a tor-
komba, és jött utánam, le a földre, felhúzott ajkai alól kivillanó éles
szemfogakkal.
Kirántottam a kezem a zsebemből és egy lendítéssel kibontot-
tam a fehér kendőt az orra előtt, szabadjára eresztve a napfényt,
amit főzetekhez tároltam el. A terem egy pillanatra vakító fénybe bo-
rult.
A sugár elérte Biancát, nekivágta az egyik polcnak, és úgy ette
le a húsát, cafatokban, mint egy homokfúvó. A vámpír felsikoltott,
szája pikkelyesen szétmállott, mint a vedlő kígyó bőre.
Még sosem láttam eddig igazi vámpírt. De úgy gondoltam,
hogy ráérek később is megijedni. Leakasztottam a talizmánt a nya-
kamból. Biancának denevérszerű lett az arca, ocsmány és ijesztő, a
feje aránytalanul nagy. Állkapcsai mohón csattogtak. Válla görnyedt,
erőteljes. Csontvázszerű karja ízei közt bőrszerű szárnyak feszültek.
Fekete bordái élesen nyúltak előre, immár cseppet sem szexisen ki-
türemkedve a fekete ruhából. Dülledt szemei feketén csillogtak, s
húsát bőrszerű, nyálkás réteg borította, melyen lyukakat ütött a ma-
gammal hozott napfény.
A vámpír gyorsan magához tért. Lekuporodott, és dühödt szi-
szegéssel tárta szét karmokban végződő szárnyait.
Megmarkoltam a csillagos amulettet, magam elé tartottam,
ahogy minden valamirevaló vámpírvadász csinálja, és azt mondtam:
– Jesszusom, hölgyem, én csak beszélgetni jöttem!
A vámpír felszisszent és imbolygó, mégis furcsán kecses léptek-
kel felém indult. Karmos lábain még ott volt a drága tűsarkú.
– Vissza – indultam meg feléje én is. A csillag felizzott az aka-
ratomtól és hitemtől – attól a hittől, hogy ha akarom, félre tudok sö-
pörni egy ilyen szörnyeteget.
A vámpír elfordította ocsmány képét, és karját a szeme elé
emelte a fény ellen. Tett egy lépést hátra, aztán még egyet, amíg hát-
tal neki nem szorult az egyik könyvespolcnak.
És most hogyan tovább? Nem fogom karóval átszúrni a szívét.
De ha lazítok az akaratomon, újra nekem támadhat – és akkor a leg-
gyorsabb varázsige sem lesz elég gyors. De ha vele elbánok is, bizto-
san vannak más gyilkos cimborái, mint a kapuőr is, akik boldogan
végeznek velem, ha meglátják, hogy bántom az úrnőjüket.
– Te ölted meg őt – vicsorogta a vámpír, és hangja még így is
ugyanolyan csábos és nőies maradt, mint volt, hiába torzította el a
düh és a szörnyű szája. Nagyon nyugtalanító jelenség volt. – Te ölted
meg Jennifert. Pedig az enyém volt, varázslócskám.
– Nézd – mondtam neki. – Nem ezért jöttem ide. És a rendőr-
ség tud az ittlétemről. Takaríts meg magadnak egy kis gondot. Ülj le,
beszélgessünk egy kicsit, és én boldogan elmegyek. Az ég szerelmére,
Bianca, tényleg azt hiszed, hogy ha én öltem volna meg Jennifert és
Tommy Tommot, csak így idejövök csevegni?
– Azt várod, hogy elhiggyem az ellenkezőjét? Nem hagyod el él-
ve ezt a házat.
Én is dühös voltam, és rémült is. Még a vámpír is azt hiszi,
hogy én vagyok a rosszfiú. – Mi kéne hozzá, hogy elhidd: nem én tet-
tem?
Fekete, feneketlen szemek meredtek rám hitem lángoló tüzén
keresztül. Éreztem, hogy valamilyen erő próbál a közelembe férkőz-
ni, de akaraterőm távol tartja, akárcsak magát a lényt. – Ereszd le az
amulettet, varázsló! – vicsorogta a vámpír.
– Ha megteszem, akkor megint a torkomnak ugrasz?
– Ha nem teszed meg, mindenképp.
Elég fura logika. Próbáltam a helyzetet az ő szemszögéből néz-
ni. Megrémült, amikor felbukkantam. A lehető legalaposabban meg-
fosztott minden fegyveremtől. Ha azt hiszi, hogy én öltem meg Jen-
nifer Stantont, vajon miért csak a dolog felemlítése bőszítette ennyi-
re fel? Kezdett az a roppant kellemetlen érzésem lenni, hogy a dol-
gok nem éppen úgy vannak, mint ahogy kinéznek.
– Ha leteszem – mondtam neki –, akkor becsületszavadat kell
adnod, hogy leülsz és beszélsz velem. Megesküszöm neked a tűzre és
a szélre, hogy semmi közöm nincs a lány halálához.
A vámpír sziszegve takargatta a szemét. – Miért kellene hin-
nem neked?
– És én miért higgyek neked? – kérdeztem vissza.
Sárga agyarak villantak elő. – Ha te nem bízol az én szavam-
ban, varázsló, akkor hogyan bízhatnék én a tiédben?
– Akkor szavadat adod?
 A vámpír megmerevedett, és bár a hangja továbbra is nyers
volt a dühödt fájdalomtól, ugyanakkor szexi, mint egy gombok nél-
küli selyeming, kihallottam szavaiból, hogy igazat mond. – Szavamat
adom. Tedd le a talizmánt és beszéljünk.
Újabb kiszámított kockázat. Az asztalra dobtam a medált. A hi-
deg fény elenyészett, maradtak a közönséges lámpák.
A vámpír lassan leeresztette a karját, pislogott párat túlmérete-
zett szemeivel, és szemügyre vett engem meg az asztalon heverő
amulettet. Hosszú, rózsaszín nyelve idegesen végigsöpört a pofáján,
aztán visszahúzódott. Rádöbbentem, hogy meg vagyok lepve. Meg
vagyok lepve, hogy megcsináltam.
A szívem vadul vert, de kinyomtam a félelmet az elülső agyam-
ból, be a háttérbe. A vámpírok olyanok, mint a démonok, a farkasok,
a cápák. Nem szabad hagyni, hogy potenciális tápláléknak tekintse-
nek, és ki kell vívni a tiszteletüket. A vámpírok igazi alakja elég gro-
teszknek bizonyult, de láttam már rosszabbat is. Némelyik démon
sokkal ocsmányabb, és némelyik Öreg már akkor kitépi az agyad, ha
csak rápillantasz. Rezzenetlen tekintettel meredtem a vámpírra.
– Nos? – kérdeztem. – Beszélhetünk? Minél tovább ülünk itt
és bámulunk egymásra, annál tovább járkál szabadon Jennifer gyil-
kosa.
A vámpír tovább nézett, aztán megborzongott és maga köré
húzta szárnyait. A fekete nyálka halovány, tökéletes bőrré változott,
mely gombamód nőtte be a vámpír fekete testét. A kiálló fekete bor-
dák újra rózsaszín hegyű, kerekded formákká olvadtak.
Aztán újra ott állít előttem a gyönyörű Bianca, és a ruháját
igazgatta. Karba fonta a kezét, mintha fázna, a háta merev, a tekinte-
te dühödt. Semmivel sem volt csúnyább, mint eleinte, semmiben
sem különbözött korábbi önmagától. De számomra a varázs örökre
elveszett. A szeme ugyanaz maradt: sötét, kifejezéstelen, idegen. Már
sosem felejtem el, milyen valójában az emberi jelmez alatt.
Felállítottam felborult fotelomat és a helyére toltam. Aztán
megkerültem az asztalt, hátat fordítottam Biancának, és az ő székét
is felszedtem. Aztán odakínáltam neki, ahogyan a találkozásunk ele-
jén.
Bianca egy hosszú pillanatig rám meredt Az arcán mintha átsu-
hant volna valami. Elbizonytalanította, hogy nem félek tőle; ez lát-
szott meg rajta. Aztán büszkén felszegte az állát és újra kecsesen le-
telepedett a fotelba, királynőien, mint egy igazi uralkodó, de tovább-
ra is merev volt a haragtól. Az Óvilág szabályai a vendégbarátsággal
és az udvariassággal kapcsolatbán látszólag továbbra is érvényben
maradtak – de vajon meddig?
Visszaültem a helyemre, felszedtem a zsebkendőmet, és látvá-
nyosan játszadozni kezdtem vele. Bianca dühös tekintete odavillant,
és megismételte a korábbi ideges gesztusát: végignyalta a fogait,
csak éppen most emberi nyelvvel.
– Akkor beszélj nekem Jenniferről és Tommy Tommról –
mondtam neki.
Bianca megrázta a fejét, és majdnem vicsorgott. – Csak azt
mondhatom neked is, amit a rendőrségnek. Fogalmam sincs, ki ölte
meg őket.
– Ugyan már, Bianca. Nem szabad titkolóznunk egymás előtt.
Mi ketten nem a halandó világhoz tartozunk.
Bianca szemöldöke összerándult. – Nem. A városban te vagy az
egyetlen, aki rendelkezik az ilyen varázslatokhoz szükséges képessé-
gekkel. Ha nem te tetted, akkor fogalmam sincs róla, ki más lehetett.
– Nincsenek ellenségeid? Bárki, aki benyomást akar gyakorolni
rád?
Bianca szája mellett keserű vonal jelent meg, nem egészen mo-
soly. – Persze hogy vannak. De egyikük sem lett volna képes arra,
ami Jennyékkel történt. – Dobolni kezdett körmeivel az asztal lap-
ján, melyen apró karcolások keletkeztek. – Veszedelmes ellenfeleket
nem hagyok élve kószálni. Legalábbis nem sokáig.
Összeráncolt homlokkal dőltem hátra a fotelben, és mindent
elkövettem, hogy ne látsszon rajtam a félelem. – Mennyire ismerted
Tommy Tommot?
Bianca megvonta a vállát, mely olyan csillogó volt, mint a por-
celán, s éppen olyan törékeny is. – Azt hihetted volna, hogy egysze-
rűen csak Johnny Marcone verőlegénye. De Tommy valójában na-
gyon gyengéd és figyelmes férfi volt. Mindig jól bánt a barátnőivel.
Emberként kezelte őket – Bianca tekintete ide-oda villant, de nem
nézett fel. – Emberi lényként. Nem állok szóba olyan ügyfelekkel,
akik nem úriemberek, de Tommy még náluk is jobb volt. Hosszú
évekkel ezelőtt ismertem meg őt, de nem itt. És mindig gondoskod-
tam róla, hogy legyen valaki, aki kényezteti, ha egy kellemes estére
vágyott.
– Akkor éjszaka is te küldted hozzá Jennifert?
Bianca kifejezéstelen arccal bólintott. Tovább dobolt az aszta-
lon, teljesen tönkretéve a politúrt.
– Más is járt hozzá rendszeresen? Valaki, aki esetleg beszélt
vele, aki tudta, hogy állnak a dolgai?
Bianca megrázta a fejét. – Nem – felelte. De aztán összeráncol-
ta a homlokát.
Én csak néztem, s mintegy szórakozottan az asztalra ejtettem a
zsebkendőt. Bianca szeme odarebbent, aztán rám.
Meg se rezzentem. Álltam feneketlen tekintetét, sőt, még el is
mosolyodtam, mintha még lenne valami ennél is rosszabb a tarso-
lyomban, ha újra megpróbálkozna valamivel. Láttam a dühét, és
amikor egy pillanatra bele tudtam pillantani a belsőjébe, megláttam
az okát is. Az bőszítette fel, hogy megláttam az igazi alakját, és za-
varba jött attól, hogy megfosztottam álcájától. Attól is tartott, hogy
varázserőmmel örökre elvehetem tőle a maszkját.
Bianca mindenekfelett szép akart lenni. És én most tönkretet-
tem ezt az illúziót. Romba döntöttem gondosan őrzött kis világát.
Biztos lehettem benne, hogy ezt sosem felejti el nekem.
Megborzongott és elkapta a tekintetét, egyszerre haragosan és
megrettenve, mielőtt még mélyebben beleláthattam volna – vagy ép-
pen ő belém. – Ha nem adtam volna a szavam, Dresden – suttogta
–, itt helyben végeznék veled.
– Az roppant sajnálatos lenne – mondtam keményen. – Tud-
nod kellene, milyen kockázattal jár a varázslók halál-átka. Neked
van vesztenivalód, Bianca. És még ha el is tudnál intézni, biztos le-
hetnél benne, hogy a csinos kis popsidat is magammal vonszolnám a
pokolba.
Megmerevedett és oldalra fordította a fejét, ujjai elernyedtek.
Néma, keserű megadás volt ez. De nem mozdult elég gyorsan ahhoz,
hogy ne vegyem észre az arcán végiggördülő könnycseppet.
Megríkattam egy vámpírt. Fantasztikus. Igazi szuperhősnek
éreztem magam. Harry Dresden, aki szörnyek szívét töri össze.
– Lehet valaki, aki esetleg tudhat valamit – mondta Bianca
tompa, élettelen hangon. – Volt egy nő, aki dolgozott nekem. Linda
Randall. Ő és Jennifer együtt jártak ki a kliensekhez, amikor valaki-
nek ilyesmi kellett. Közel álltak egymáshoz.
– Most hol van ez a lány? – kérdeztem.
– Sofőrködik valakinél. Egy gazdag házaspárnál, akik sokoldalú
alkalmazottat kerestek. Különben sem az a típus volt, aki általában
jellemző itt nálam. Elküldethetek érte valakit, Mr. Dresden – Úgy ej-
tette ki a nevem, mintha valami keserű és mérgező lenne a szájában,
amit nem köphet ki.
– Köszönöm, az nagyon kedves lenne – Gondosan ügyeltem
arra, hogy hivatalos és semleges maradjon a hangom. A formalitás jó
blöff, ha távol akarom tartani magamtól.
Bianca higgadt maradt, uralkodott nyilvánvaló érzelmein, az-
tán felpillantott. Mikor a nyakamra nézett, hirtelen kimeredt a sze-
me. Az arca tökéletesen, emberfelettien mozdulatlan lett.
Megfeszültem. Nem csak úgy egyszerűen, hanem úgy, mint egy
acélrugó. Kifogytam a trükkökből és a fegyverekből. Ha most nekem
ugrik, esélyem sincs megvédeni magam. Még a főzetet sem tudom
meginni, mielőtt darabokra szaggat. Megmarkoltam a fotel karfáját,
hogy ne pattanjak fel. Ne mutass félelmet! Ne menekülj hanyatt-
homlok! Ezzel csak felébreszteném a vadászösztönét, hogy üldözzön,
mint a prédáját.
– Maga vérzik. Mr. Dresden – suttogta.
Lassan a nyakamhoz emeltem a kezem, oda, ahol az imént
megkarmolt. Az ujjaim ragacsosak lettek a vértől.
Bianca egyre csak bámult. A nyelve megint előugrott. – Takarja
el – suttogta. Különös, nyafogó-nyávogó hangot hallatott. – Takarja
el, Dresden.
Fogtam a zsebkendőmet és rászorítottam a sebre. Bianca las-
san lehunyta a szemét, aztán félig összegörnyedve elfordult. Nem állt
fel.
– Menjen – mondta. – Menjen. Paula már jön. Nemsokára le-
küldöm őt a kapuhoz a telefonszámmal.
Az ajtó felé indultam, de aztán megtorpantam és visszanéztem.
Volt valami hátborzongató abban, hogy tudtam, mi rejtőzik a szépsé-
ges felszín alatt, és hogyan vergődik most a szükségtől.
– Menjen – motyogta Bianca. Düh, éhség és valami kifürkész-
hetetlen érzés vékonyította el a hangját. – Menjen. És ne higgye,
hogy nem fogok emlékezni erre az éjszakára. És ne higgye, hogy nem
teszek róla, hogy megbánja.
A könyvtár ajtaja kinyílt, és az előcsarnokban látott rövidhajú
nő lépett be. Futólag végigmért, aztán elment mellettem és letérdelt
Bianca mellé. Nyilván ő Paula.
Paula suttogott valamit, fél kézzel óvatosan elhúzva Bianca ha-
ját az arcából. Aztán kigombolta a blúza ujját, feltúrté a könyöke fö-
lé, és Bianca szájához szorította a csuklóját.
 Meglehetősen jól láttam, mi történt. Bianca hosszú, nedves, ra-
gacsos nyelve előszökkent és összenyálazta Paula kezét. Paula bele-
remegett az érintésbe, a légzése felgyorsult. Mellbimbói megkemé-
nyedtek a blúz alatt, és a lány lassan hátrahajtotta a fejét. Tekintete
elrévedt, mint egy kábszeresé, aki éppen belőtte magát.
Bianca agyarai elővillantak és felhasították Paula halovány,
szép bőrét. Vér fröccsent. Bianca nyelve ki-be kezdett járni, szemmel
nem is követhető gyorsasággal, és nyalta le a vért, amint az előbugy-
gyant. Sötét, összehúzott szemeibe távoli kifejezés költözött. Paula
zihált, nyögdécselt a kéjtől, egész testében remegett.
Egy kicsit felfordult a gyomrom, és lassan hátrálni kezdtem,
hogy ne fordítsak hátat a jelenetnek. Paula lassan a padlóra csúszott,
s kéjes vonaglásokkal közeledett az eszméletvesztés felé. Bianca utá-
nament. Most már teljesen hölgy-szerűtlen volt, állati mohóság lett
úrrá rajta. Az ernyedt lány fölé hajolt és fehér vállai közt látni véltem
a denevérszárnyak dudorait, ahogy Paula vérét nyalta.
Gyorsan kimentem és becsuktam magam mögött az ajtót. A
szívem hevesen vert. A jelenet fel is izgathatott volna, ha nem láttam
volna, hogy mi rejtőzik Bianca maszkja alatt. Így csak felkavarodott
a gyomrom, és félelem töltött el. Az a lány teljesen átadta magát a
vámpírnak, olyan készségesen, mintha a szeretője lenne.
A nyál, próbáltam magyarázatot keresni a dologra, hogy bele
tudjak kapaszkodni valami logikusba, valami érthetőbe. A nyál való-
színűleg narkotikus hatású, még talán függőséget is okozhat. Ez
megmagyarázná Paula viselkedését – kell neki a drog. De el kellett
tűnődnöm rajta, hogy Paula akkor is ilyen lelkes lenne-e, ha látta
volna Bianca valódi arcát.
Most már értettem, hogy a Fehér Tanács miért ódzkodik annyi-
ra a vámpíroktól. Ha képesek ilyen szinten uralmuk alá hajtani egy
halandót, mi történne, ha egy varázslót kaparintanának meg? Ha
épp olyan függővé tudnának tenni egy mágust, mint Bianca Paulát?
Ez nem történhet meg.
De ha nem, akkor a Tanács mégis miért olyan ideges miatta?
És ne higgye, hogy nem teszek róla, hogy megbánja, mondta
Bianca.
Fázni kezdtem, ahogy a kapu felé indultam a sötét kocsibejá-
rón.
Fido, a biztonsági őr a bejáratnál várt, és szó nélkül visszaadta
a késemet, meg a botomat. Odakint éppen egy vontató csatlakozott
rá a Bogaramra. Egyik kezemmel a kerítés hideg vasába kapaszkod-
tam, a másikkal a zsebkendőt szorítottam a nyakamhoz, és néztem,
ahogyan vontatós George dolgozik. Felismert és odaintett nekem,
sötét arcából kivillantak fehér fogai. Visszabiccentettem, de a mo-
solyt nem viszonoztam.
Pár perc múlva megcsörrent a kapuőr mobilja. Fido járkálni
kezdett, sűrűn igenezett, aztán előszedte a noteszét és lefirkált vala-
mit. Utána elrakta a telefont, odajött, és egy darab papírt nyújtott fe-
lém.
– Ez mi? – kérdeztem.
– A telefonszám, amit kért. És egy üzenet.
A fecnire pillantottam, de még nem olvastam el. – Azt hittem,
Bianca Paulát fogja leküldeni vele.
Az őr nem felelt semmit, de az álla megfeszült, és tekintete a
ház felé villant, ahol úrnője tartózkodott. Nyelt egyet. Paula nem jött
ki a házból, és Fido félt.
Elvettem a papírt. Vigyáztam, hogy ne remegjen a kezem,
ahogy megnéztem.
Egy telefonszám volt rajta. És egyetlen szó: Megbánod.
Félbehajtottam a papírt és eltettem a kabátom zsebébe. Egy
újabb ellenség. Szuper. De legalább ha a zsebemben van a kezem,
Fido nem látja, hogy remeg. Talán hallgatnom kellett volna Murphy-
re. Talán otthon kellett volna maradnom, hogy valami kellemes, biz-
tonságos kis fekete mágiával bíbelődjek.
 Tizedik fejezet

George csereautójában, egy faburkolatos, nyikorgó és csikorgó Stu-

debakerben hagytam el Bianca házát. Megálltam egy utcai telefon-
nál, nem messze a háztól, és tárcsáztam Linda Randall számát.
A készülék többször is kicsengett, mire egy nyugodt, mély
kontraalt beleszólt: – Beckitték, itt Linda beszél.
– Linda Randall? – kérdeztem.
– Hmmm – felelte. Bársonyos, szinte tapintható hangja volt. –
Ki beszél?
– A nevem Harry Dresden. Beszélhetnénk?
– Milyen Harry?
– Dresden. Magánnyomozó vagyok.
Nevetett; szinte meztelenül meg lehetett volna hemperegni a
hangjában. – Az én magánügyeimben nyomoz, Mr. Dresden? Máris
kedvelem magát.
Köhintettem. – Hát, igen. Mrs. Randall…
– Miss – vágott közbe. – Miss Randall. Nem vagyok foglalt.
Legalábbis jelen pillanatban.
– Miss Randall – helyesbítettem. – Szeretnék magának néhány
kérdést feltenni Jennifer Stantonról, ha lehet.
A vonal másik végén csend támadt. Neszeket hallottam a hát-
térből, talán egy rádió szólt, és egy hangfelvétel beszélt valami fehér
zónákról, vörös zónákról és járművek ki- és berakodásáról.
– Miss Randall!
– Nem – felelte.
– Nem fog sokáig tartani. És biztosíthatom, hogy nem magára
irányul az, amit csinálok. Csak néhány percét szeretném igénybe
venni.
– Nem – ismételte. – Szolgálatban vagyok egész éjjel. Nincs
időm.
– Jennifer Stantonnal barátok voltak. Meggyilkolták őt. Ha
bármit tud, ami segíthetne…
Megint félbeszakított. – Nem tudok – felelte. – Jó éjt, Mr.
Dresden.
 A vonal megszakadt.
Csalódottan meredtem a kagylóra. Akkor hát ennyi volt. Ezért
csináltam végig az összes előkészületet és a találkozást Biancával. A
semmiért.
Ez nem lehet, gondoltam.
Bianca azt mondta, hogy Linda Randall sofőrködik valakiknél,
nyilván ezeknél a Beckittéknél, bárkik is legyenek. A háttérben be-
szélő hangban felismertem az O’Hare repülőtér előtti szokásos han-
gosbemondót. Tehát a repülőtérnél van egy autóban, talán Beckitté-
ket várja, és nincs régóta ott.
Nem volt vesztegetni való időm. Beleugrottam a csörgő-zörgő
ósdi Studebakerbe és elindultam az O’Hare-re. Sokkal könnyebb le-
rázni valakit telefonon, mint személyesen. Sok kijárat volt, de bíz-
nom kellett a szerencsében – a szerencsében, mely elvezet a megfe-
lelőhöz, még mielőtt Miss Nem-Vagyok-Foglalt Randall felszedi a
munkaadóit. És egy kicsit ennél is több szerencse kellett ahhoz, hogy
a Studebaker egészen odáig elmenjen.
Elment, és a második kijáratnál ezüst bébilimóba botlottam,
mely a parkoló zónában várakozott. A belseje el volt sötétítve, úgy-
hogy nem láttam bele. Péntek este volt, nagy forgalom, öltönyös üz-
letemberek tértek haza csapatostul a hétvégére. Autók jöttek-mentek
a félköríves felhajtón. Egyenruhás rendőr irányította a forgalmat,
hogy az emberek ne csináljanak olyan ostobaságokat, mint hogy az
út közepén parkolnak le pakolászni.
Beálltam a Studebakerrel egy parkolóhelyre egy Volvo előtt –
azzal győztem, hogy régebbi és ormótlanabb kocsit vezettem, öngyil-
kosabb attitűddel. Miközben kiszálltam és a nyilvános telefonok felé
indultam, szememet az ezüst limón tartottam. Bedobtam egy ne-
gyeddollárost és újra tárcsáztam a Biancától kapott számot.
Kicsöngött. Az ezüst limóban megmozdult valami.
– Beckitték, itt Linda – dorombolta a hang.
– Helló, Linda – mondtam. – Itt újra Harry Dresden.
Szinte hallottam, ahogy elhúzza a száját. A kocsiban felvillant
valami, egy női arc körvonala bukkant elő, aztán narancsszínű fény,
ahogyan meggyújt egy cigarettát. – Mintha már mondtam volna,
hogy nem akarok magával beszélni, Mr. Dresden.
Megint az a csodás nevetés. Láttam, hogyan mozog a feje a sö-
tét autóban. – És ez csak egyre fokozódik. Viszhall – Letette.
Elmosolyodtam, én is letettem, odasétáltam a limóhoz és meg-
kocogtattam az ablakot.
Az ablak surrogva lecsusszant, és egy húszas évei közepén járó
lány nézett rám felvont szemöldökkel. Gyönyörű szeme volt, vihar-
felhő-színű, kissé túl sok szemfestékkel. Formás száján élénkvörös
rúzs. A haja barna, szoros fonatba hátrafogva, amitől szinte éles és
komoly lett az arca, kivéve néhány tincset, melyek elől lógtak be a
szeme mellé dacos rendezetlenségben. Volt benne valami ragadozó-
szerű. Fehér blúz volt rajta, szürke nadrág és kezében egy égő ciga-
retta. A füst felkanyargott az orromig, én pedig próbáltam elfújni.
A lány végigmért. – Na ne. Harry Dresden.
– Nagyon fontos lenne beszélnem magával, Miss Randall. Nem
tart soká.
A lány az órájára pillantott, aztán a kijáratra. Aztán megint
rám. – Most sarokba szorított, mi? Ki vagyok szolgáltatva a kényére-
kedvére – szívott bele a cigarettájába. – Szeretem az olyan férfiakat,
akik nem adják fel.
Újra megköszörültem a torkom. A lány vonzó volt, de nem kirí-
vóan. Mégis volt benne valami, ami felpörgetett – ahogy a fejét tar-
totta, ahogy a szavakat formálta, az megkerülte az agyamat és egye-
nesen a hormonjaimat piszkálta. Jobb lesz azonnal a tárgyra térni,
mielőtt hülyét csinálok magamból. – Milyen kapcsolatban állt Jen-
nifer Stantonnal?
– Eléggé bensőségesben – nézett fel rám hosszú pillái alól.
Khm. – Öööö… Együtt dolgoztak Biancának.
Linda kifújta a füstöt. – Igen, annak a fontoskodó kis szemétlá-
dának. Igen, együtt dolgoztam Jennel. Egy darabig szobatársak is
voltunk. És ágytársak – remegett meg a szája gonosz, sejtelmes ne-
vetéssel.
– Ismerte Tommy Tommot? – érdeklődtem.
– Igen, persze. Szuper volt az ágyban – Lesütötte a szemét és
megmozdult az ülésen. Az egyik kezét elhúzta a szemem elől. –
Törzsvendégnek számított. Úgy havonta kétszer átmentünk hozzá
Jennel bulizni egy kicsit – Linda felém hajolt. – Olyan dolgokat tu-
dott csinálni a nőkkel, ami előhozta belőlük a vadállatot, Harry
Dresden. Tudja, mire gondolok? Vicsorgás, harapás, forróság.
Teljesen megőrjített. A hangja olyan álmokat sugallt, melyekre
az ember még reggel is szeretne emlékezni. Arckifejezése olyan dol-
gokat ígért, amikről az emberek nem szoktak beszélni. A feladat,
Harry. Gondolj a feladatra.
 Néha őszintén tudom gyűlölni a munkámat.
– Mikor beszélt Jenniferrel utoljára?
Megint szívott a cigarettából, és most észrevettem, hogy meg-
remeg az ujja, bár gyorsan elrejtette. De nem elég gyorsan. Ideges.
Elég ideges ahhoz, hogy remegjen, és most már tudtam, mi a terve.
Felvette a cicalány-maszkot, és az ágyékomat célozta meg az agyam
helyett, hogy elvonja a figyelmem.
Én is csak ember vagyok. El lehet téríteni egy szép arccal vagy
testtel, mint bármelyik férfit. És Linda Randall remekül játszotta a
szerepét. De nem szeretem, ha hülyének néznek.
Na jó, Miss Szexistennő. Mit akarsz eltitkolni előlem?
Megköszörültem a torkom. – Mikor beszélt utoljára Jennifer
Stantonnal, Miss Randall?
Összehúzta a szemét. Sok mindent el lehetett róla mondani, de
ostoba semmiképpen sem volt. Látta, hogy olvasok benne és átlátok
az álcáján. A flörtölős démon eltűnt. – Maga zsaru? – kérdezte.
Megráztam a fejem. – Becsület szavamat adom, hogy csak azt
akarom kideríteni, mi történt vele.
– A francba – mondta Linda halkan. Kidobta a csikket a beton-
ra, és kifújta az utolsó füstöt. – Nézze, ha mondok magának valamit
és aztán megjelenik nálam egy zsaru, akkor sosem láttam magát, vi-
lágos?
Bólintottam.
– Szerda este beszéltem Jennel. Ő hívott. Tommy születésnap-
ja volt. Azt akarta, hogy jöjjünk össze – fintorodott el. – Afféle osz-
tálytalálkozó.
Közelebb hajoltam hozzá. – És maga elment?
Idegesen repdesett a pillantása, mint a kamrába zárt macskáé.
– Nem – felelte. – Dolgoznom kellett. Pedig akartam, de…
– Mondott valami szokatlant? Bármit, amiből azt lehetett vol-
na gyanítani, hogy veszélyben van?
Linda megrázta a fejét. – Nem, semmit. Jó ideje nem nagyon
beszéltünk. Nem gyakran láttam azóta, hogy leléptem a Velvet
Room-ból.
A homlokomat ráncoltam. – Tudja, hogy mi egyebet csinált
még Jennifer? Bármi olyat, ami miatt bánthatták volna?
Linda a fejét rázta. – Nem, semmi ilyesmi. Nem az ő stílusa
volt. Ő olyan kis édes volt. Sok lány… kiég, Mr. Dresden. De őt ez so-
sem érintette. Valahogy el tudta érni, hogy az emberek jobban érez-
zék magukat a bőrükben – Elfordította a tekintetét. – Én erre sose
voltam képes. Inkább csak igyekeztem túl lenni rajtuk.
– Nincs semmi, amit mondani tudna? Nincs semmi elképzelé-
se?
Linda összeszorította a száját és megrázta a fejét. Ez a fej rázás
maga volt a hazugság. Biztos voltam benne. Bezárkózott, megfeszült,
márpedig ha nem lenne valami mondanivalója, nem kéne rejteget-
nie. Tudnia kell valamit – hacsak nem azért zárkózik be, mert bele-
gázoltam az érzéseibe, ahogyan nemrég Biancáéiba is. Mindenesetre
semmi többet nem fog mondani nekem.
Csalódottan szorítottam ökölbe a kezem. Ha Linda Randalltól
nem tudok meg semmit, akkor zsákutcába kerültem. És két nő érzé-
seit tapostam szét egyetlen éjszaka alatt. Még ha az egyik nem is em-
ber volt.
– Miért játssza meg a kis kurvát? – kérdeztem hirtelen, szinte
gondolkodás nélkül.
Felpillantott rám és elvigyorodott. Megint láttam benne azt az
apró változást, azt a szinte állatias vonzerőt, amit először – de ez
nem fedte el a tekintetében lappangó önutálatot. Gyorsan elfordítot-
tam a pillantásomat, mielőtt többet láthatnék. Az volt az érzésem,
hogy nem szeretnék belepillantani Linda Randall lelkébe. – Mert az
vagyok, Mr. Dresden. Van, aki drogozik, mások isznak. Nekem az or-
gazmus kell. A szex. A szenvedély. Ez is csak egy függőség – fordítot-
ta el a pillantását. – A második legjobb dolog a szerelem után. És ez
tart a szakmában. Most pedig elnézést.
Kinyitotta az ajtót. Gyorsan hátraléptem az útjából, ahogy hát-
rament a limuzin hátuljához, hosszú lábaival, hosszú lépteivel, és ki-
nyitotta a csomagtartót.
Magas, szemüveges házaspár bukkant fel a kijáratnál stílusos
szürke biznisz-öltözékben, és a limo felé indultak. Látszott rajtuk,
hogy profin élik az életüket – karrier, gyerek nélkül, és elég idő meg
pénz ahhoz, hogy jól nézzenek ki. Tipikus wellness-páros. A férfi kis-
táskát vitt a vállán és aktatáskát a kezében. A nőnél csak egy kézitás-
ka volt. Nem volt rajtuk ékszer, de még óra vagy jegygyűrű sem. Fur-
csa.
A férfi a csomagtartóba dobta a poggyászt és először Lindára,
aztán rám nézett. Linda kerülte a tekintetét. A fickó próbált a lehető
leghalkabban beszélni, de nekem jó a fülem.
– Ki ez? – kérdezte, és a hangjában volt némi feszültség.
 – Egy barátom, Mr. Beckitt – felelte Linda. – Valamikor együtt
jártunk.
Újabb hazugság. Egyre érdekesebb.
Megnéztem magamnak a nőt, aki elvileg Mrs. Beckitt volt. Hig-
gadtan méregetett, mindenféle érzelem nélkül. Kicsit hátborzongató
volt. Olyan volt az arca, amit filmeken lát az ember, a német hadifo-
golytáborokból szabadulóknál. Üres. Bénult. Halott, csak még nem
tud róla.
Linda kinyitotta a hátsó ajtót és betessékelte Beckittéket. Mrs.
Beckitt futólag rátette a kezét Linda csípőjére – a mozdulat túl bizal-
mas és birtokló volt egy egyszerű főnökhöz képest. Láttam, hogy
Linda megremeg, aztán becsukta az ajtót. Visszasétált a kocsi mellett
hozzám.
– Tűnjön innen – mondta halkan. – Nem akarok balhét a főnö-
kömmel.
A kezéért nyúltam, megfogtam, és a két tenyerem közé vettem,
ahogy elképzeléseim szerint az egykori szeretők szokták. A tenye-
remben ott volt a névjegykártyám. – A névjegyem. Ha valami eszébe
jutna, hívjon, oké?
Válasz nélkül elfordult, de a kártyát a zsebébe rejtette, mielőtt
beült volna a kocsiba.
Mrs. Beckitt halott tekintete elkísért, ahogy a limo elhaladt
mellettem. Most én borzongtam meg. Kísérteties.
Bementem a repülőtéri csarnokba. A járatokat mutató kijelző
éppen zizegve pörögni kezdett. Kerestem egy kávézót, leültem és
kértem egy kávét. Apróval kellett fizetnem. A pénzem java elment a
múlt havi bérleti díjra meg a szerelmi bájitalra, amire Bob beszélt rá.
Pénz. Muszáj lesz dolgoznom Monica Sells ügyén, hogy megtaláljam
a férjét. Nem akarok úgy egyenesbe jönni a Fehér Tanáccsal, hogy
cserébe elveszítsem a lakásomat és az irodámat, csak mert nem tu-
dom fizetni a lakbért.
Iszogattam a kávét és próbáltam rendezni a gondolataimat. Két
fontos dolog van. A legfontosabb megtalálni Tommy Tomm és Jen-
nifer Stanton gyilkosát. Nem csak azért, hogy ne legyen több áldozat,
hanem azért is, mert ha nem sikerül, akkor a Fehér Tanács valószí-
nűleg kihasználja a lehetőséget, hogy végezzen velem.
És miközben gyilkosok után nyomozok, és kivégzőosztagok elől
bujkálok, valami olyasmin is dolgoznom kell, amiben pénz van. A
ma esti kirándulást nem számlázhatom ki Murphynek – szíjat hasí-
tana a hátamból, ha tudná, hogy oda dugtam az orromat, ahová nem
kellett volna. Tehát ha pénzt akarok a chicagói rendőrségtől, kényte-
len leszek belefogni abba a kutatásba, amit Murphy akar – a fekete
mágia vizsgálatába, ami önmagában is végzetes lehet.
Vagy dolgozhatok Monica Sells eltűnt férjének ügyén. Úgy
éreztem, hogy nyomon vagyok, de nem árt, ha teljesen a végére já-
rok. Ledolgozhatnám az előre kifizetett órákat, és még hozzá is te-
hetnék egy kicsit. Ez jóval vonzóbbnak tűnt, mint a fekete mágia.
Tehát meg kell nézni a tippet, amit Tütütől kaptam. Aznap éjjel
pizzát szállítottak ki a tóparti házba. Ideje beszélni a pizzás fiúval, ha
van rá mód.
Otthagytam a kávézót, a telefonokhoz mentem és a tudakozót
hívtam. Csak egy hely volt Lake Providence környékén, amelyik piz-
zát szállít ki. Megkaptam a számot és felhívtam.
– Pizza ’pressz – mondta valaki teli száljai. – Mit óhajt?
– Jó estét – feleltem. – A segítségét szeretném kérni. Azt a so-
főr keresem, aki pizzát vitt ki egy bizonyos címre szerda este – Meg-
mondtam neki a címet, és megérdeklődtem, hogy beszélhetek-e a so-
főrrel.
– Már megint – horkant fel a pizzás. – Persze, tartsa. Jack épp
most ért vissza – A hang a vonal másik végén kiáltott valakinek, és
hamarosan egy fiatalember magas baritonja szólt bele bizonytalanul
a kagylóba.
– He-helló…
– Helló – feleltem. – Maga az a sofőr, aki kivitte a pizzát a…
– Nézze – vágott közbe a fiú idegesen. – Már mondtam, hogy
nagyon sajnálom. Többé nem fog előfordulni.
Meglepetten pislogni kezdtem. – Mit sajnál?
– Jesszusom – mondta. Hallottam, hogy átmegy a szobán, a
háttérben hangos zene és beszélgetés, aztán a zajok egyszerre meg-
szűntek, mintha átment volna máshová és becsukta volna maga mö-
gött az ajtót. – Nézze – ismételte, félig vinnyogva. – Megmondtam,
hogy nem fogom elmondani senkinek. Épp csak benéztem. Azért
senki sem hibáztathat. Hiába csöngettem, nem engedtek be, mi mást
tehettem volna? – csuklott el a hangja. – Jó kis parti volt, de ez a
maguk dolga. Oké?
Próbáltam vele lépést tartani. – És egészen pontosan mit látott,
Jack? – kérdeztem.
– Arcot egyet se – próbált megnyugtatni, egyre idegesebben, és
reszketegen viccelni próbált. – Jobb néznivalók is voltak ott, nem
igaz? Mármint hogy semmi közöm hozzá, ki mit csinál a házában.
Vagy a barátaiéban, vagy akárhol. De miattam ne aggódjon. Egy szót
sem fogok szólni róla. Legközelebb majd csak otthagyom a pizzát és
hozzáírom a számlájához, oké?
Barátai, így, többesszámban. Érdekes. És a kölyök nagyon fel-
dúlt. Érdekes dolgokat láthatott. De az ösztönöm azt súgta, hogy
ezen kívül még mást is titkol.
– És mi volt még? – kérdeztem. – Látott valami mást is. Mi
volt az?
– Semmi közöm hozzá – vágta rá. – Semmi közöm. Nézze,
most már le kell tennem. Itt futnak be a rendelések. Péntek este van,
sok a hívás.
– Mit látott még? – kérdeztem szigorúan.
– Ó, a francba – lehelte reszketegen. – Nézze, én nem voltam
együtt azzal a fickóval. Semmit sem tudtam róla. Nem mondtam
neki, hogy maguk ott orgiáznak. De őszintén. Jézusom, én nem aka-
rok balhét!
Victor Sells ezek szerint tud bulizni, és ért a tinifiúk megré-
misztéséhez is. – Még egy utolsó kérdés, és mehet. Ki az, akit látott?
Beszéljen róla.
– Nem tudom. Sosem láttam, nem ismertem fel. Valami fickó
fényképezőgéppel, ennyi az egész. Hátramentem a hátsó ajtóhoz, és
egyszerűen benéztem. Nem leskelődtem. De ez a fickó ott volt, talpig
feketében a gépével, és fotózott – Elhallgatott, amikor valaki kopo-
gott az ajtón. – Jaj, istenem. Most mennem kell, uram. Én nem is-
merem magát. Nem tudok semmiről – Aztán léptek hallatszottak, és
letették a telefont.
Én is letettem, és visszamentem George kocsijához. Hazafelé
megpróbáltam megemészteni az új információkat.
Valaki más is felhívta a Pizza ’pressz-t, ezek szerint nem sokkal
előttem. Valaki más is érdeklődött a pizzásfiú iránt. De kicsoda?
Hát persze, Victor Sells. Lenyomozza azokat, akik tudhatnak
valamit róla, meg arról, hogy esetleg a tóparti házban tartózkodik.
Victor Sells valamiféle összejövetelt tartott azon az éjszakán. Lehet,
hogy részeg volt, vagy valamelyik vendég volt részeg, azért rendelte a
pizzát. Victor pedig próbálta eltüntetni a nyomokat.
Ez arra utalt, hogy Victor sejti, hogy valaki a nyomában van.
Ha jól sejtem, tegnap este is ott volt a házban, amikor ott jártam.
Akkor még érdekesebb a helyzet. Egy eltűnt ember, aki nem akarja,
hogy megtalálják, veszedelmessé válhat, ha valaki szimatol utána.
És a fotós? Aki odakint lappang és képeket készít? Beletúrtam
a zsebembe és megtaláltam a henger alakú filmdobozt. Ez megma-
gyarázta, honnan került oda ez a doboz. De miért menne oda bárki is
Victort és a barátait fotózni? Talán mert Monica felbérelt valaki
mást is, egy magánnyomozót, anélkül, hogy nekem mondta volna.
Vagy talán csak egy szomszéd volt, aki szereti a pikáns képeket. Nem
lehet tudni. Újabb rejtélyek.
Beálltam a helyemre a Studebakerrel, és leállítottam a motort.
Számot vetettem az estével. Rejtélyek: sok. Harry: nulla.
A Monica Sells számára végzett nyomozás eddigi eredménye,
hogy adott egy férj, aki vad partikat rendez a tóparti házában a mun-
kája elvesztése után, és azon igyekszik, hogy ne találjanak rá. Talán a
férfi a kapuzárási pánik egy súlyos esete. Monica nem az a fajta nő,
aki jó képet tudna vágni az ilyesmihez – inkább olyan, aki becsukja a
szemét és lehazugoz, ha elmondom neki az igazat. De legalább meg-
ér egy kis további vizsgálódást – rászánhatok még pár órát az ügyre
és kereshetek vele még egy kis pénzt. De valójában még nem tudok
semmi konkrétat.
A Bianca-szál zsákutcába futott Linda Randallnál. Tele voltam
még kérdéssel, de ő bezárult, mint a bankok szombaton. Semmi
konkrétummal nem rendelkeztem, amit Murphynek adhattam vol-
na. A mindenségit. Mégis meg kell csinálnom azt a kutatást. Talán
hoz valami eredményt, ad valami nyomot, amin továbbmehetünk,
én meg a rendőrség.
És az is lehet, hogy sárkányok jönnek majd elő a fenekemből.
De meg kell próbálnom.
Úgyhogy kiszálltam a kocsiból és munkához láttam.
A fickó a kukák mögött várt rám, melyek a lakásomhoz vezető
lépcsőlejáró mellett álltak. A baseballütő a fülem mögött talált el, és
én félig eszméletlenül terültem el a lépcső alján. Hallottam a lépteit,
de nem tudtam mozdulni, amikor elindult felém.
Tudhattam volna. Ez egy ilyen nap.
Egy láb nehezedett a tarkómra. Éreztem, hogy a fickó felemeli
az ütőt. Aztán a fegyver süvítve lecsapott a fejemre.
Csak éppen nem a koponyámba zúzott, hanem a szemem elé a
betonra.
– Ide hallgass, Dresden – mondta a támadóm. A hangja durva
volt, szándékosan nyers. – Túl nagy az orrod. Ne üsd oda, ahová
nem kéne. És a szád is nagy. Ne beszélgess olyanokkal, akikkel nem
kéne. Különben mi fogjuk be – Színpadias szünetet tartott, majd
hozzátette: – Örökre.
Léptei eltávolodtak felfelé a lépcsőn, majd elhaltak.
Egy darabig csak feküdtem és a szemem előtt táncoló csillago-
kat nézegettem. Miszter bukkant elő a semmiből, nyilván a nyöször-
gésemre, és elkezdte nyalogatni az orromat.
Végül nagy nehezen összeszedtem magam és felültem. Kóvály-
gott a fejem, és hányingerem volt. Miszter hozzám dörgölődzött,
mintha érezné, hogy valami baj van, és mély hangon dorombolt.
Sikerült annyi időre felállnom, hogy kinyissam a lakásom ajta-
ját és beengedjem magamat meg Misztert, aztán bezárjak. A sötét-
ben a fotelemhez botorkáltam, és fújtatva belerogytam.
Mozdulatlanul ültem, amíg a világ lelassult körülöttem annyi-
ra, hogy újra ki tudjam nyitni a szemem, és a fejem lüktetése is
alábbhagyott. Valaki akár most is üthetne azzal a baseballütővel, új
és érdekes formákat kölcsönözve a fejemnek, ami alkalmatlanná tett
az üzleti életre. Valaki könnyen átverhette volna Harry Dresdent a
másvilágra.
Abbahagytam ezt a gondolatmenetet. – Nem vagy te kisnyúl,
Dresden! – emlékeztettem magamat szigorúan. – Régivágású va-
rázsló vagy, a legmagasabb kaliberű mágus! Nem fogsz úgy táncolni,
ahogy egy baseballütős fütyül, csak mert azt mondja!
A saját hangom bűvöletébe esve, vagy talán csak mert némileg
nyugtalanított, hogy önmagamhoz beszélek, felálltam és tüzet rak-
tam a kandallóban, aztán imbolyogva járkálni kezdtem előtte, hogy
gondolkodni próbáljak, hogy összerakjam a részleteket.
Vajon a ma esti látogatások váltották ki ezt a figyelmeztetést?
Kinek van oka megfenyegetni engem? Mitől akarnak távol tartani?
És ami a legfontosabb, mit fogok tenni én?
Talán valaki meglátott, amikor beszéltem Linda Randallal.
Vagy, ami valószínűbb, valaki látott Biancánál. A Kék Bogár nem túl
elegáns, de elég nehéz összetéveszteni. Kinek lehet oka rá, hogy fi-
gyeltessen?
De hát Johnny Gentleman Marcone nem követett, hogy szót
váltson velem? Hogy megkérjen, tartsam távol magam Tommy
Tomm meggyilkolásának ügyétől? De igen. Talán ez csak egy újabb
figyelmeztetés tőle. Amolyan maffiózós.
 A konyhába tántorogtam és csináltam magamnak egy gyógyte-
át fejfájás ellen, és bevettem egy aszpirint is. A természetes szerek
nagyon jók, de biztos ami biztos.
Ugyanebből kiindulva előszedtem a 38-as Chef Special Smith &
Wessonomat a fiókból, kigöngyöltem a kendőjéből, és meggyőződ-
tem róla, hogy meg van töltve. Aztán a zsebembe dugtam.
Varázslóság ide vagy oda, a pisztolynál nehéz jobb dolgot kita-
lálni baseballütős emberek elijesztésére. És az biztos, hogy nem fo-
gok engedni a tigrislelkű Johnny Marconénak, nem hagyom, hogy
ide-oda taszigáljon, mintha ez teljesen helyénvaló lenne. Erről szó
sem lehet.
Lüktetett a fejem és reszketett a kezem, mégis lemásztam a lét-
rán a laborba, és elkezdtem azon töprengeni, hogyan lehet kitépni
valakinek a szívét ötven mérföld távolságból.
Ki mondja, hogy nem szoktam szórakozni péntek este?
 Tizenegyedik fejezet

Egész éjjel és még hajnalban is dolgoztam, de sikerült rájönnöm, ho-

gyan lehet megölni valakit úgy, ahogy Tommy Tommékat megölték.
Miután hatodszor vagy hetedszer ellenőriztem a számokat, a számí-
tásaimra meredtem.
Ennek nincs értelme. Ez lehetetlen.
Vagy talán mindnyájan alábecsüljük a gyilkos veszélyességét.
Fogtam a viharkabátom és elindultam, anélkül, hogy ellenőriz-
tem volna, hogy nézek ki. Nem tartottam otthon tükröt. Túl sok te-
remtmény használ tükröket átjáróként – de nagyjából sejtettem,
hogy elég szánalmasan festek. A Studebaker hátsó tükre megerősí-
tette ezt a feltevésemet. Az arcom elnyűtt volt, borostás, véreres sze-
meim körül mély karikák, a hajam olyan volt, mintha keresztülmo-
toroztam volna valami ragacsos ködön. Ezzel jár, ha az izzadt kezé-
vel simítja hátra a haját az ember. Főleg ha tizennégy órán keresztül
csinálja egyfolytában.
Nem számít. Murphynek kell ez az információ, és meg kell kap-
nia. A dolgok nagyon rosszul állnak. Nagyon, nagyon rosszul.
Egyenesen a kapitányságra siettem, mert tudtam, hogy
Murphy élőben akarja hallani. Az a részleg, ahol Murphy dolgozott,
egy korosodó épületegyüttesben foglalt helyet a városi rendőrségen.
Lepusztult, rogyadozó ház volt, mint valami öreg katona, aki azért
rendületlenül vigyázzban feszít és próbál helytállni. Az egyik falon
graffiti virított, amit talán majd hétfő reggel vakar majd le a gond-
nok.
A látogatók parkolójában álltam meg – szombat reggel nem
nehéz –, és elindultam fel a lépcsőn. A recepciós nem a megszokott
bajuszos vén csataló volt, akivel máskor találkozni szoktam, hanem
egy őszes matróna acélos tekintettel, aki egyetlen pillantással fel-
mérte kinézetemet és életstílusomat, aztán felszólt Murphyékhez.
Amíg vártunk, két rendőr érkezett egy megbilincselt alakkal,
aki cseppet sem állt ellen. Leszegte a fejét és szinte éneklésszerűen
nyöszörgött. Sovány volt, és fiatalnak tűnt. Farmere és dzsekije épp
oly piszkos és rendetlen volt, mint a haja. A rendőrök elvonszolták a
recepciós pult mellett, és az egyik azt mondta: – Az ittas vezető, aki
miatt már szóltunk. Itt tartjuk, amíg ki nem józanodik egy kicsit.
A recepciós odaadott egy csíptetős mappát, amit az egyik rend-
őr a hóna alá csapott, aztán felvonszolták a fickót a lépcsőn. Én csak
vártam, megdörgöltem fáradt szemeimet, amíg a recepciósnak végre
sikerült elérnie valakit odafent. Meglehetősen meglepett pillantást
vetett rám. – Hmmm – Aztán: – Rendben, hadnagy. Felküldöm –
Intett, hogy mehetek. Éreztem a pillantását a hátamon, ahogy elha-
ladtam mellette, és öntudatosan végigsimítottam a hajamat és a bo-
rostámat.
A Különleges Ügyosztálynak volt egy apró várója a lépcső tete-
jén. Négy fa szék és egy roskatag vén kanapé állt itt, ami biztosan ki-
készíti annak a hátát, aki aludni akarna rajta. Murphy irodája egy
kettős fülkesor végén volt,
Murphy az irodájában állt a fülére szorított telefonnal, mártír-
arccal. Úgy festett, mint egy tinilány, aki távol lévő barátjával ve-
szekszik – persze letépte volna a fejem, ha ilyesmit mondok neki. In-
tegettem neki, ő pedig biccentett. A váróra mutatott és magára csuk-
ta az ajtót.
Letelepedtem az egyik székre és fejemet a falnak támasztottam.
Éppen becsuktam volna a szemem, amikor sikoltás hallatszott mö-
gülem a folyosóról. Küzdelem zaja ütötte meg a fülem, néhány döb-
bent kiáltás, aztán újabb sikoly, ezúttal közelebbről.
Gondolkodás nélkül cselekedtem – túl fáradt voltam a töpren-
géshez. Felpattantam és végigmentem a folyosón, a hang forrása fe-
lé. Balra tőlem volt a lépcső, jobbra a folyosó.
Egy alak bukkant elő, egy rohanó ember, aki hosszú léptekkel
közeledett felém. Ez volt az a fickó, aki olyan ernyedten vonszoltatta
magát a két rendőrrel pár perccel ezelőtt. Ő sikoltozott. Aztán kibuk-
kant a forduló mögül a két rendőr is. Egyikük sem volt már fiatalem-
ber. Kidülledt pocakkal, zihálva futottak, egyik kezükkel lefogták ug-
ráló pisztolytáskájukat.
– Megállni! – kiáltotta az egyik elfúlóan. – Állítsa meg azt az
embert!
A tarkómon felmeredt a szőr. A felém futó férfi egyre csak si-
koltozott, magas hangon, rémülten, hangja hosszú, szüntelen sziré-
názás. Rémület, pánik, düh és szenvedély, mind egybegyúrva.
Elém villant a tágra nyílt, bámuló szempár, a mocskos arc, a
farmerdzseki és a nadrág. A kezét a háta mögött tartotta, nyilván a
bilinccsel együtt. Nem is látta, merre fut. Nem tudom, mit nézett, de
nem is akartam tudni. Egyenesen felém és a lépcső felé tartott, va-
kon és önveszélyesen.
Semmi közöm nem volt hozzá, mégsem hagyhattam, hogy le-
guruljon a lépcsőn és összetörje magát. Feléje vetődtem és próbál-
tam vállal a hasába öklelni, amolyan amerikai focis szereléssel.
Hát ezért nem voltam soha benne a csapatban. Nekirohantam,
de ő éppen oldalra perdült, neki egy falnak. Mintha nem látta volna,
hogy jövök és fogalma se lenne róla, hogy ott vagyok. Csak bámult
vakon és ordított, lepattanva a falról, vissza a lépcső felé. Én elterül-
tem a földön, és a fejem újra lüktetni kezdett a tegnapi baseballütős
sérülés helyén.
Egy jó van abban, hogy ilyen magas vagyok – hosszú a karom.
Feléje gördültem és kinyújtottam a kezem. Elkaptam a farmerja szá-
rát és oldalra rántottam a lábát.
Ez már megtette hatását. Egyensúlyát vesztve megpördült, és
kifeküdt a földön. A sikoltozás abbamaradt, ahogy az eséstől kiszo-
rult a tüdejéből a levegő. A lépcső tetejéig csúszott és ott megállapo-
dott. A rendőrök odarohantak és közrefogták.
Aztán valami különös dolog történt.
A srác rám nézett, kitágult pupillákkal, mintha két érme lenne
a két szeme helyén. Aztán kifordultak a szemei, csak a fehérjüket le-
hetett látni, és szirénahangon sipítani kezdett.
– Varázsló! – hörögte. – Varázsló! Látlak, varázsló! Látom azo-
kat a dolgokat, amik jönnek, azokat, akik elöl haladnak, és Őt, aki
Hátul Megy! Jönnek, eljönnek érted!
– Jézusom! – mondta az alacsonyabbik, kövérebbik rendőr,
ahogy összekaparták a fiút. – Ezek a drogosok! Kösz a segítséget, ha-
ver!
Én döbbenten meredtem a fickóra. Megfogtam a magasabbik
rendőr kabátujj át. – Mi folyik itt, uram? – kérdeztem.
A rendőr megállt, társára hagyva a foglyot. A fiú feje előrecsün-
gött, a szeme még mindig ki volt fordulva, mégis felém fordította a
fejét és szörnyű, csupafog mosolyt villantott rám. A homloka furcsán
ráncot vetett, mintha az agya elülső részével koncentrálna rám.
– Drogos – mondta a magasabbik. – Azok közül a Harmadik
Szemes csókák közül. A tónál kaptuk el egy kocsiban, majdnem négy
gramm anyaggal. De benne talán még ennél is több van – csóválta
meg a fejét. – Maga jól van?
 – Remekül – nyugtattam meg. – Harmadik Szem? Ez valami új
drog?
A kisebbik rendőr felhorkant: – Állítólag látják tőle a szellem-
világot, vagy valami ilyen baromság.
A magasabbik bólintott. – Durvább, mint a crack. Kösz a segít-
séget. De nem tudtam, hogy civil. Idefent ilyenkor nem számít az
ember csak rendőrre.
– Nem gond – feleltem. – Rendben vagyok.
– Hé! – szólt a kisebbik. Rám kacsintott, és intett a mutatóujjá-
val. – Nem maga az a fickó? A pszi konzulens, akiről Carmichael be-
szélt?
– Erre a kérdésre sajnos nem válaszolhatok – vigyorogtam
őszintétlenül. A két rendőr nevetett és újra hónuk alá kapták a fog-
lyukat.
A fiú eszelős hangon suttogta végig a folyosón: – Látlak, látlak,
varázsló. Látom Őt, aki Hátul Megy.
Visszamentem a székekhez a váróba, és leültem. A fejem lükte-
tett, a gyomrom pedig kellemetlenül háborgott. Ő, aki Hátul Megy.
Még soha életemben nem láttam ezt a fiút. A közelében sem jártam.
Nem érzékeltem körülötte az erőnek azt a finom feszültségét, amely
mágus jelenlétére utal.
De akkor hogy a fenébe láthatta mögöttem Annak az árnyékát,
aki Hátul Megy?
Bizonyos okokból, melyekre most nem szeretnék kitérni, meg
vagyok jelölve, kitörölhetetlenül, egy vadász-szellem jelenlétének
maradványaival, valamiféle szellem-orgyilkossal, akit úgy ismernek,
hogy Az, Aki Hátul Megy. Gyenge esélyeim dacára valahogyan sike-
rült túlélnem azt az ellenségemet, aki megidézte és rám küldte őt, de
a vadász-szellem hiába nem ért el engem, a jele továbbra is látszott
rajtam, azok számára, akik tudták a módját, s rendelkeztek a Har-
madik Látással – egy hosszú, szörnyű árny a hátam mögött. Afféle
lelki forradás, mely mindig emlékeztet erre a kalandra.
De ilyen látással csak a varázslók rendelkeznek, csak ők érzik
az aurákat és a mágikus jelenségeket. Ez a fiú pedig nem volt varázs-
ló.
Talán rosszul mértem fel a Harmadik Szemet? Elképzelhető,
hogy ez a drog valóban megadja használójának a Harmadik Látás
ajándékát?
Beleborzongtam a gondolatba. Vakítóan gyönyörű lehet mind-
az, amit meglátsz, amikor megtanulod kinyitni a Harmadik Szemed
– de lehet borzalmas is, ami mellett a rémálmaid valósággal meg-
nyugtatóak. A múlt és a jelen tárul fel előtted, a dolgok valódi termé-
szete. Lelki foltok, zavart árnyak, mindenféle szellemnépség, a Soha-
soha remegő ereje a maga összes élénk és halvány színében – és
mindez egyenesen az agyadba megy. Feledhetetlenül és örökkévaló-
an. A varázslók hamar megtanulják kontrollálni a Harmadik Szemet,
és csak akkor nyitják ki, ha nagy szükség van rá, különben hetek
alatt megőrülnének.
Megborzongtam. Ha a drog valódi, ha tényleg fel nyitja a Har-
madik Szemet a halandókban egyszerű hallucinációk előidézése he-
lyett, akkor sokkalta veszedelmesebb, mint gondoltam, még a káros
mellékhatások nélkül is. Ha egy használója nem őrül bele a rengeteg
szörnyű vagy túlvilági dologba, akkor átláthat az illúziókon és álcá-
kon, amelyet az emberek közt járó más lények használnak, láthatat-
lanul. Ami védekezésre késztetheti ezeket a lényeket, a felfedeztetés
veszélye miatt. Kettős probléma.
– Dresden! – vakkantotta Murphy. – Ébresztő!
Pislogtam. – Nem aludtam – motyogtam. – Csak pihentetem a
szemem.
Murphy felhorkant. – Hagyjuk ezt, Harry – Azzal egy műanyag
bögrét nyomott a kezembe. Kávét csinált nekem rengeteg cukorral,
ahogy szeretem, és bár kicsit állottnak tűnt, remek volt az íze.
– Maga egy angyal – morogtam. Ittam egy kortyot, aztán a fül-
kék sora felé biccentettem. – Jobb lesz, ha az irodájában beszélge-
tünk.
Éreztem magamon a tekintetét, miközben ittam. – Rendben –
felelte. – Menjünk. A kávé pedig ötven cent lesz, Harry.
Követtem az irodájába, mely sietősen összetákolt kis helyiség
volt pozdorja falakkal és nem egészen egyenesen felfüggesztett ajtó-
val. A bejáraton papírdarab hirdette fekete filcbetűkkel: KARRIN
MURPHY HDN. A fán volt egy világosabb négyszögletű terület, ahol
egykor egy másik rendőr neve állt kis táblácskán. Az, hogy az iroda
nem vacakolt újabb tábla elkészítésével, jól mutatta, hogy milyen in-
gatag az a pozíció.
Az iroda berendezése mindazonáltal éles ellentétben állt a kül-
sővel. Az asztal, a szék modern volt, minőségi és új. Az állandóan be-
kapcsolt számítógép külön asztalkán foglalt helyet Murphy balján.
Az egyik falat majdnem teljesen elfoglalta egy parafa tábla, és rajta
takarosan elrendezve a folyó esetek. A belépőtől rögtön jobbra dí-
szelgett Murphy főiskolai diplomája, valamint aikido oklevelei és lö-
vész-díjai. Ez volt Murphy – összeszedett, közvetlen, elszánt, és épp
csak egy kicsit harcias.
– Várjon – mondta Murphy. Kiléptem az ajtón, mint ahogy
máskor is tettem, amíg ő bement és mindent lekapcsolt, a számító-
géptől a kisrádióig. Ő már tudta, mivel jár az, ha én gépek közelébe
kerülök. Mikor végzett, bementem én is.
Leültem és ittam tovább a kávét. Ő az íróasztala szélére telepe-
dett, és összehúzott kék szemekkel nézett le rám. Nem volt lazábban
öltözve vasárnap sem, mint máskor – sötét nadrág, sötét blúz, kont-
rasztban aranyszőke hajával, fényes ezüst nyaklánc és fülbevaló. Mi-
lyen stílusos. Én a magam gyűrött nadrágjában, pólóban, fekete vi-
harkabátomban és zsíros hajammal eléggé elhanyagoltnak tűnhet-
tem.
– Nos, Harry – kezdte. – Mit tud mondani nekem?
Egy utolsót kortyoltam a kávéból, elnyomtam egy ásítást, és le-
tettem az asztalra a bögrét. Ő alátétet dugott alá, miközben én be-
szélni kezdtem. – Egész éjjel fent voltam, és ezen dolgoztam –
mondtam halkan. – És rengeteg időbe került rájönni a varázslatra.
És amennyire látom, szinte lehetetlen egy emberrel is megcsinálni,
nemhogy kettővel.
Murphy rám meredt. – Ne mondja, hogy majdnem lehetetlen.
A két hulla nem ezt támasztja alá.
– Lassabban a testtel – mordultam fel. – Csak most kezdtem
bele. Át kell látnia az egészet ahhoz, hogy felfogja.
Kiélesedett a tekintete. Az asztal szélére támaszkodott, és gyil-
kos higgadtsággal felelte: – Rendben. Akkor magyarázza el.
Megdörzsöltem a szemem. – Nézze. Bárki is tette ezt, úgyneve-
zett thaumaturgikus varázslattal csinálta. Ebben biztos vagyok.
Tommy Tomm és Jennifer Stanton szőrét vagy körömnyesedékét,
vagy ilyesmijét használta, hogy összeköttetést tudjon teremteni ve-
lük. Aztán kitépett egy szimbolikus szívet valamilyen rituális babá-
ból vagy áldozati állatból, és hatalmas energia-befektetéssel ezt át-
vitte az áldozatokra.
– Ebben nincs semmi új, Harry.
– Türelem, máris folytatom – feleltem. – Ehhez elképesztő
mennyiségű energia kell. Könnyebb egy kisebb földrengést előidéz-
ni, mint ilyen módon ráhatni egy élőlényre. Én is csak a legjobb eset-
ben lennék rá képes anélkül, hogy magam is belehalnék. És csak
olyannal, aki tényleg nagyon, nagyon felmérgesített.
– Önmagát nevezi meg gyanúsítottként? – vigyorgott Murphy.
Felhorkantam. – Csak azt mondtam, hogy én elég erős lennék
hozzá, hogy megcsináljam egy emberrel. Kettőbe valószínűleg bele-
pusztulnék.
– Azt akarja mondani, hogy valamilyen varázsló-Schwarzeneg-
ger csinálta?
Vállat vontam. – Gondolom, lehetséges. De valószínűbb, hogy
egyszerűen csak nagyon jó az illető. A nyers erőnek nincs köze ah-
hoz, hogy mire vagyunk képesek a mágiával. Az összpontosítás is
számít. Minél jobban koncentrálsz, annál jobban össze tudod szedni
az erődet és annál többet érsz el. Mint amikor az agg kínai harcmű-
vészek kézéllel törnek farönköket. Egy kiskutyát se tudnának fel-
emelni, de hihetetlen eredménnyel tudják összpontosítani az erejü-
ket.
Murphy az aikido-okleveleire pillantott, és bólintott. – Oké –
bólintott. – Azt hiszem, ezt értem. Tehát akkor afféle Miyagi mestert
keresünk, varázslóban.
– Vagy – tartottam fel az ujjam – lehet, hogy nem csak egy va-
rázsló volt. Csak összeadták az energiájukat és egyszerre használták
– A fejem lüktetése a kavargó gyomorral és a koffeinnel párosulva
kissé megszédített. – Csapatmunka, csapatmunka, ez a lényeg.
– Tehát több gyilkos – motyogta Murphy. – Még egy sincs
meg, és közben lehet, hogy ötvenen vannak.
– Inkább tizenhárman – javítottam ki. – Tizenháromnál töb-
ben nem állhatnak össze. De ezt nem tartom túl valószínűnek. Bor-
zasztó nehéz lenne. A körben mindenkinek teljességgel elkötelezett-
nek kell lennie a varázslat iránt, semmi kétely, semmi fenntartás. És
tökéletesen bízniuk kell egymásban. Ez nem olyan, mint egy átlagos
bűnöző csapat. Ez nem csak úgy megtörténik, hacsak nem fanatiku-
sokról van szó. Valami szektáról vagy politikai szervezetről.
– Egy szekta… – dörgölte meg a szemét Murphy. – Az Arcane a
helyszínről fog tudósítani, ha ez kiderül. Tehát Bianca mégis benne
van. Biztos, hogy neki van épp elég ellensége, aki képes lehet erre.
Könnyen ösztönözhet bárkit ilyesmire.
Megráztam a fejem. A fájdalom egyre súlyosbodott, de a dara-
bok kezdtek a helyükre kerülni. – Nem. Rossz felől közelíti meg a
dolgot. A gyilkos nem azért végzett az áldozatokkal, hogy csapást
mérjen Biancára.
– Honnan veszi?
– Voltam nála – feleltem.
– A rohadt életbe, Harry!
Nem reagáltam. – Magával nem áll szóba, Murphy. Afféle régi-
vágású szörny-lány. Nem működik együtt a hatóságokkal.
– És magával szóba állt? – érdeklődött Murphy.
– Szépen megkértem.
– Szarkupaccá verném, ha nem nézne ki máris annak – jegyez-
te meg Murphy. – Mit derített ki?
– Biancának semmi köze hozzá. Fogalma sincs, ki tehette. Ide-
ges volt és félt – Azt nem említettem meg, hogy ijedtében szét is
akart tépni.
– Tehát valaki üzenni akart, csak nem Biancának?
– Johnny Marconénak – jelentettem ki.
– Utcai bandaháború – mondta Murphy. – És most bevezették
a varázslást is. Maffiózó mágusok. Jézusom! – dobolt az asztal szé-
lén.
– Bandaháború. Harmadik Szem dílerek a hagyományos dro-
gok ellen. Igaz?
Murphy rám meredt. – Igen – felelte. – Igen, így van. Honnan
tudja? Visszatartottuk a sajtó elől.
– Épp most futottam bele egy fickóba, aki Harmadik Szemmel
lőtte be magát. És mondott valami olyat, amiből arra gondolok, hogy
ez a szer nem csak átverés. Hanem igazi. És nagyon, nagyon rosszfi-
únak kell lennie egy varázslónak ahhoz, hogy nagy mennyiséget
gyártson le belőle.
Murphy szeme felcsillant. – Tehát az, aki a Harmadik Szemet
teríti az utcákon…
– …azonos azzal, aki megölte Jennifer Stantont és Tommy
Tommot. Ebben majdnem teljesen biztos vagyok. Teljesen logikus-
nak tűnik.
– Hajlamos vagyok egyetérteni – bólogatott Murphy. – Nos, jó.
Hány olyan embert ismer, aki képes lehet erre a gyilkos varázslatra?
– Te jó ég, Murphy – hüledeztem. – Nem várhatja el tőlem,
hogy kap egy listát, és aztán berángathatja őket kihallgatásra!
Közelebb hajolt hozzám, csak úgy izzott a szeme. – Téved, Har-
ry. Elvárhatom. Megmondhatom magának, hogy csinálja meg. És ha
nem csinálja, olyan gyorsan behozathatom a nyomozás akadályozá-
sáért és cinkosságért, hogy elszédül.
– Már most is szédülök – nyugtattam meg. Erre kuncogott. A
fejem lüktetett, bumm, bumm, bumm. – Nem tenne ilyet, Murphy.
Ismerem magát. Pontosan tudja, hogy ha lenne bármim, amit tudna
használni, átadnám. Ha hajlandó lenne bevenni a nyomozásba,
esélyt adna, hogy…
– Nem, Harry – felelte tompán. – Esélytelen. Már így is van
épp elég bajom. Maga megsérült, és ne akarja nekem bemesélni,
hogy leesett a lépcsőn. Nem szívesen kaparnám össze a földről. Bár-
ki is intézte el Tommy Tommot, meg fog vadulni, ha valaki kotorász-
ni kezd utána, és ez nem a maga dolga. Hanem az enyém.
– Ahogy gondolja – feleltem. – Magát szorítja a határidő.
Elsápadt, a tekintete felizzott. – Maga hihetetlenül rohadék egy
alak, Harry.
Válaszolni akartam, de tényleg – de a koponyám hirtelen túl
nehéz lett a nyakamnak, és megpördült körülöttem a világ. A szék
mintha hátrabillent volna alattam. Úgy gondoltam, hogy legjobb lesz
a földön kúszva folytatni. A csempék hűvösen, megnyugtatóan si-
multak az arcomhoz. A fejem végig dübörgött, elrontva a kellemes-
nek ígérkező szunyókálást.
 Tizenkettedik fejezet

Murphy irodájának padlóján tértem magamhoz. A falióra szerint

húsz perc telhetett el. Valami puha volt a fejem alatt, a lábam alá pe-
dig gondos kezek telefonkönyveket pakoltak. Murphy nedves kendőt
nyomott a homlokomra és a nyakamra.
Rettenetesen éreztem magam. Kimerült voltam, fájt minde-
nem, gyötört a hányinger, és lüktetett a fejem. Semmi mást nem
akartam, mint összegömbölyödni és álomba nyöszörögni magam. De
ennyire mélyre nem süllyedhettem; inkább megeresztettem egy po-
ént. – Nincs véletlenül egy fehér miniruhája, Murphy? Előhozza be-
lőlem a mélyen lakozó nővérkés fantáziáimat.
– Perverz alak. Ki csapta fejbe?
– Senki – motyogtam. – Leestem a lépcsőn a lakásom előtt.
– Rossz duma, Harry – felelte Murphy keményen, de változat-
lan gyengédséggel törölgette a homlokomat. – E miatt az ügy miatt
kapta azt a dudort, ugye?
Ellenkezni akartam.
– Jaj, hagyja – fújta ki a levegőt Murphy. – Ha nem lenne már-
is agyrázkódása, a kocsim után kötözve vonszolnám fel-alá – Feltar-
totta két ujját. – Hányat mutatok?
– Ötvenet – feleltem, és én is kettőt mutattam. – És nem agy-
rázkódás. Csak egy kis dudor a fejemen – Fel akartam ülni. Haza
kell mennem, aludni.
Murphy a nyakamra tette a kezét és lenyomott a fejem alatt lé-
vő párnára, amiről kiderült, hogy a zakója, mert nem volt rajta. –
Maradjon fekve – mordult fel. – Mivel jött? Remélem, nem azzal a
romhalmazzal.
– A Bogár a szokásos főnixeset játssza – feleltem. – Csereau-
tóm van. Nézze, teljesen jól vagyok. Engedjen el, hazamegyek és ki-
alszom magam.
– Nincs olyan állapotban, hogy vezessen – mondta Murphy. –
Kész életveszély. Le kéne tartóztatnom magam, ha hagynám így a
volánhoz ülni.
– Murph – szóltam bosszúsan. – Hacsak nem ad meg most
mindent, amivel tartozik, akkor nincs pénzem taxira.
– Álmodik a nyomor, Harry – felelte Murphy. – De kímélje a
levegőjét. Majd én hazaviszem.
– Nincs szükségem… – kezdtem, de ő már ki is ment az irodá-
ból.
Ostobaság, gondoltam. Butaság. Tökéletesen tudok közlekedni
egyedül is. Felültem és feltápászkodtam.
Vagyis megpróbáltam. Valójában csak félig ültem fel, aztán ki-
terültem.
Murhpy az oldalamon fekve talált, és az egész irodája bűzlött a
hányásomtól. Ő a változatosság kedvéért nem mondott semmit.
Csak letérdelt mellém, letörölte a számat és újabb nedves rongyot
tett a tarkómra.
Emlékszem, hogy kitámogatott az autójához. Valami rémlik,
hogy hazavitt, aztán odaadtam neki a cserekocsi kulcsait, és valamit
motyogtam neki Mike-ról meg a vontatósról.
De leginkább arra emlékszem, hogy milyen érzés volt a keze az
enyémen – hideg, kissé ideges ujjak, aprók az én nagy kezem alatt,
mégis erősek. Murphy szidott és fenyegetett egész úton, amennyire
tudom. De arra biztosan emlékszem, ahogyan fogta a kezemet, mint-
ha meg akarná nyugtatni magát, hogy még ott vagyok. Vagy engem,
hogy még ott van, nem megy sehova.
Van oka annak, hogy a földön kúszva is segítenék Murphynek.
Rendes ember. Az egyik legrendesebb, akit ismerek.
Valamivel dél előtt értünk hozzám. Murphy lesegített a lép-
csőn, és kinyitotta az ajtót. Miszter odarohant és üdvözlésképpen
nekirohant Murphy lábának. Talán az alacsonyabb termet nagyobb
stabilitást ad, mindenesetre Murphy nem billent meg úgy, ahogy én
szoktam ilyenkor. De lehet, hogy az aikido teszi.
– Te jó ég, Harry – morogta. – Jó sötét van itt – Megpróbálko-
zott a villanykapcsolóval, de a körte már egy hete kiégett, és nem
volt pénzem kicserélni. Úgyhogy Murphy leültetett a díványra és
meggyújtott pár gyertyát a kandalló parazsából. – Na jó – mondta. –
Most pedig ágyba dugom.
– Ha ragaszkodik hozzá…
Csengeni kezdett a telefon. Éppen elértem, úgyhogy fel is vet-
tem. – Dresden – motyogtam.
– Mr. Dresden, itt Linda. Linda Randall. Emlékszik rám?
Huh. Vajon a férfiak elfelejtik azt a filmjelenetet, amikor Mari-
lyn ott áll a metró szellőzőrácsán? Hirtelen felvillant előttem Linda
Randall szeme, és úriemberhez nem méltó gondolatok rohantak
meg.
– Meztelen? – kérdeztem. Aztán rádöbbentem, mit is mond-
tam. Hoppá.
Murphy rám meredt. Felállt és átment a hálószobámba, és az
ágyneművel kezdett foglalatoskodni, hogy magamra hagyjon. Felvi-
dultam. Nyelvbotlásom jobban félrevezette Murphyt, mint ahogy
egyébként valaha is sikerült volna. Talán egy szédelgő Harry nem
szükségképpen rossz Harry.
Linda dorombolva nevetett a telefonba. – A kocsiban vagyok,
drága. Talán majd később. Nézze, eszembe jutott pár dolog, ami
esetleg segíthetne magának. Tudunk találkozni este?
Megdörzsöltem a szemem. Szombat van. Este pedig szombat
este lesz. Nem kellene valamit csinálnom szombat este?
A pokolba vele, gondoltam. Nem lehet annyira fontos, ha nem
is emlékszem rá. – Persze – feleltem. – Remek.
Belehümmögött a telefonba. – Maga annyira úriember. Időn-
ként azt is szeretem. Hétkor végzek. Eljön értem? Mondjuk nyolcra?
– Lerobbant a kocsi – feleltem zsibbadt nyelvvel. – Találkoz-
zunk a 7-Elevenben itt az utcánkban.
Megint az a krémes, bársonyos nevetés. – Mondok valamit ma-
gának. Adjon egy plusz órát, hogy hazamenjek, lefürödjek, kicsino-
sítsam magam, aztán már ott is vagyok magánál. Elég jól hangzik?
– Persze. Rendben.
Megint nevetett, és köszönés nélkül letette.
Amint én is leraktam, Murphy azonnal megjelent. – Ne mond-
ja, hogy nem randit beszélt meg éppen, Dresden.
– Maga csak féltékeny.
Murphy felhorkant. – Ahhoz, hogy valaki engem boldoggá te-
gyen, igazi férfi kell – nyúlt a hónom alá. – Maga összecsuklik, mint
a zollstock, Dresden. Jobb, ha ágyba kerül, mielőtt újabb csalódás
éri.
A vállánál fogva eltoltam. Nem volt bennem erő, mégis hátra-
húzódott. – Mi az?
– Valami – feleltem. Valami zavart. Elfelejtek valamit. Valamit,
amit szombaton kellene csinálnom. Próbáltam kizárni magamból a
bandaháborúk és Harmadik Szemes drogosok gondolatát, hogy ké-
pes legyek koncentrálni.
 Nemsokára bekattant. Monica. Neki mondtam, hogy keresni
fogom. Előkerestem a zsebemből a noteszemet és keresgélni kezd-
tem benne. Intettem Murphynek.
– Adjon gyertyát. Olvasnom kell.
– Jesszusom, Dresden. Maga legalább olyan szörnyű, mint az
első férjem. Ő olyan makacs volt, hogy még önmagát is képes volt
megölni – sóhajtotta, és adott egy gyertyát. A fény bántotta a szeme-
met. Aztán megtaláltam Monica számát, és tárcsáztam.
– Helló! – vette fel egy fiúgyerek.
– Helló! – mondtam. – Monicával szeretnék beszélni.
– Ki keresi?
Eszembe jutott, hogy titokban dolgozom neki, ezért azt felel-
tem: A negyedik unokatestvére Vermont-ból. Harry.
– Oké – mondta a gyerek. – Tartsa! – Aztán anélkül, hogy el-
vette volna a szájától a kagylót, felordított: – ANYA! AZ UNOKATE-
SÓD, HARRY VAN A TELEFONBAN VERMONTBÓL, TÁVHÍVÁS!
Kölykök. Imádni valóak. Szeretem őket. Egy kis sóval, egy fa-
csarás citrommal – tökéletes.
Vártam, amíg a szívdobogásom puszta kínná csendesül, miköz-
ben a kölyök elejtette a kagylót és dobogva elrohant.
Aztán egy kattanással felvette valaki, és Monica halk, némi-
képp ideges hangja szólalt meg: – Halló!
– Itt Harry Dresden – mondtam. – Csak azért hívtam, hogy
megmondjam, nem tudtam kideríteni semmit a…
– Elnézést – szakított félbe. – De nekünk nincs szükségünk
ilyesmire.
Pislogtam. – Monica Sellsszel beszélek? – Beolvastam a szá-
mot.
– Igen, stimmel – mondta a nő sietve, türelmetlenül. – De
nincs szükségünk segítségre, köszönjük.
– Rosszkor hívom?
– Nem. Nem erről van szó. De éppen vissza akartam vonni a
megbízatását. Hagyja abba a kutatást. És ne aggódjon miattam –
Furcsa volt a hangja, mintha erőltetetten próbálna derűs lenni.
– Visszamondja? Már nem akarja, hogy megkeressem a férjét?
De asszonyom, a pénz… – A telefon zúgni kezdett. Mintha valami
hangot hallottam volna valahol a háttérben, aztán csak a statikus zaj
maradt. Egy pillanatra azt hittem, hogy teljesen megszakadt a vonal.
Nyavalyás megbízhatatlan telefonok. De általában nálam szokott
lenni a gond, nem a másik oldalon. Még a hibákra sem számíthat
rendesen az ember.
– Halló! Halló! – morogtam morcosan.
Monica hangja visszatért. – Amiatt ne aggódjon. Nagyon kö-
szönöm a segítségét. Szép napot, viszlát, köszönöm! – Azzal letette.
Eltartottam a fülemtől a kagylót és rábámultam. – Bizarr.
– Ugyan már, Harry – mondta Murphy, és kivette a kezemből a
kagylót.
– Jajj, anya! Még nincs is sötét! – viccelődtem, hogy valami
másra is tudjak gondolni azon kívül, hogy mennyire fog fájni a fe-
jem, ha majd Murphy felállít. Felállított. Fájt. Besántikáltunk a háló-
ba, és amikor elnyúltam a hűvös lepedőn, meglehetősen biztos vol-
tam benne, hogy odagyökerezem.
Murphy megmérte a lázam, aztán végigtapogatta a fejemet,
óvatosan kikerülve a dudort a tarkómon. Belevilágított a szemembe,
ami nem tetszett. Vízzel is megitatott, ami tetszett, aztán belém dik-
tált valami fájdalomcsillapítót.
Ezután még két dologra emlékszem. Az egyik, hogy Murphy le-
vetkőztetett, megcsókolta a homlokom és megborzolta a hajam. Az-
tán betakart és leoltotta a fényeket. Miszter odajött és befeküdt a lá-
bamhoz, megnyugtató dorombolással.
A második dolog az, hogy megint csöngött a telefon. Murphy
éppen indulóban volt, kezében a kocsikulcsok. Hallottam, hogy visz-
szafordul felvenni a telefont. – Harry Dresden lakása!
Csend.
– Halló! – mondta Murphy.
Újabb csend után Murphy megjelent az ajtóban. – Téves volt.
Pihenjen, Harry.
– Kösz, Karrin – mosolyogtam rá, vagy legalábbis próbáltam.
Szörnyen nézhettem ki. Murphy visszamosolygott, sokkal szebben,
mint én.
Aztán elment. A lakás csendes és sötét lett. Miszter tovább do-
rombolt.
Még félálomban is töprengtem. Mit felejtettem el? És egy má-
sik kérdés – ki hívhatott, aki nem akart beszélni Murphyvel? Vajon
Monica Sells hívott vissza? De miért?
Ezen tűnődtem, meg baseballütőkön és egyebeken, amíg Misz-
ter dorombolása álomba nem ringatott.
 Tizenharmadik fejezet

Felébredtem, amikor a vihar megrázta a házat fölöttem.

Igazi sötét szállt le. Fogalmam sem volt, mennyi az idő. Egy da-
rabig csak feküdtem, zavartan és szédelegve. Meleget éreztem a lá-
bamon, ahol Miszter feküdt néhány pillanattal korábban, de már se-
hol sem volt. Utálta a villámlást.
Az eső összefüggő tömegben szakadt. Hallottam a kinti beton-
ról és a fölöttem tornyosuló régi épületről. A ház nyikorgott és hajla-
dozott a tavaszi záporban és szélben, a vén gerendák bölcsen meg-
hajlottak kissé, inkább, mint hogy eltörjenek. Ebből tanulhatnék én
is.
Felmordult a gyomrom. Kimásztam az ágyból, billegtem kicsit,
aztán keresni kezdtem a ruháimat. A sötétben nem nagyon találtam
semmit, de véletlenül rábukkantam a kabátomra, amit Murphy gon-
dosan összehajtogatva otthagyott az egyik széken. Rajta némi kész-
pénz, és egy papír zsebkendő üzenettel: „Majd megadja. Murphy.” A
pénzre meredtem és próbáltam elfojtani a feltörő hálát. Fogtam a
kabátot és meztelen mellemhez szorítottam, aztán mezítláb kito-
tyogtam a nappaliba.
Megint megdördült az ég. Úgy éreztem a vihart, ahogy a leg-
több ember nem. Nyers energia tombol odafent, csupaszon, átlüktet-
ve a felhőkön. Éreztem a vizet is az esőben és a felhőkben, és azt is,
ahogy a mozgó levegő nekivágja a cseppeket a ház falának. Éreztem
és vártam a gyilkos villanást, mely felhőről felhőre szökell és keresi a
legkisebb ellenállást a türelmes, időtlen föld felé, mely megadóan vi-
seli a fergeteg támadását. Mind a négy elem ott van, mozog, össze-
függ, energia villan ide-oda, hogy elhelyezkedjen minden formájá-
ban. Rengeteg potenciál van a viharokban, amit egy varázsló meg-
csapolhat, ha elég kétségbeesett vagy elég ostoba. Rengeteg energia
örvénylik odafent, ahol az ősi természet erői fortyognak és kavarog-
nak.
Összeráncoltam a homlokomat. Ez eddig eszembe sem jutott.
Szerdán este volt vihar? Igen, volt. Emlékszem, hogy pár percre fel-
riadtam rá hajnaltájt. A gyilkos esetleg megcsapolhatta a varázslatá-
hoz? Meglehet. Egy alaposabb megfontolást megér. Az ilyen lecsa-
polt mágia gyakran túl instabil vagy tünékeny ahhoz, hogy ilyen irá-
nyítottan használják.
Újra villámlott, és három vagy négy másodperc telt el, mire
meghallottam a dübörgést. Ha a gyilkos csakugyan a vihart használ-
ja fel, elképzelhető, hogy ha újra lecsap, akkor az ma éjszaka lesz.
Megborzongtam.
Megkordult a gyomrom, és világiasabb dolgok felé kellett fordí-
tanom a figyelmemet. A fejem állapota egy kicsit javult. Már nem
szédültem. A gyomrom viszont nagyon haragudott rám – a legtöbb
magas, ösztövér fickóhoz hasonlóan én is folyton eszem, mégsem
látszik rajtam. Fogalmam sincs, miért. Bebotladoztam a konyhába és
elkezdtem matatni.
– Miszter! – kiáltottam. – Nem vagy éhes, haver? Sütök pár
burgert, nyami!
Újra villámcsapás hasított az égboltba, ezúttal közelebb, mert
hamar hallatszott a dörgés is. A fény még félig süllyesztett ablakai-
mon is behatolt. Hunyorognom kellett. Viszont megtaláltam Misz-
tert.
A könyvespolc legtetején kuporgott, a lakás legtávolabbi zugá-
ban – legalábbis a bejárattól a legtávolabb. Az ajtót figyelte, szeme
világított a félhomályban, és bár lustálkodni látszott, a füleit hegyez-
te és tekintete rezzenetlenül a bejáratra szegeződött. Ha lett volna
farka, biztosan csóválta volna.
Aztán egy koccanást hallottam, majd kopogást a bejárati ajtóm
felől.
Talán a vihartól lettem olyan feszült, de tapogatózni kezdtem
az érzékeimmel, kerestem az esetleges aurát odakint. A fergeteg
azonban mindent összezavart, és a rettenetes zaj – a fizikai és spiri-
tuális együtt – megakadályozta, hogy bármit is érezzék azon kívül,
hogy valaki van az ajtó előtt.
A kabátom zsebébe nyúltam a pisztolyért, de azonnal eszembe
is jutott, hogy előző este kitettem a laborban, aztán pedig nem vit-
tem magammal a rendőrségre. A zsaruk nem veszik jó néven, ha ci-
vilek lőfegyverrel mennek be, de ne kérdezzék, miért. Mindenesetre
most jó messze volt tőlem az a pisztoly.
Aztán eszembe jutott, hogy Linda Randall jön. Szidtam ma-
gam, hogy ilyen könnyen beijedek, aztán azért, hogy ilyen sokáig
aludtam, aztán azért, hogy olyan a szagom és a kinézetem, mintha
napok óta nem fürödtem, borotválkoztam és fésülködtem volna,
azaz nem csináltam volna semmit, amitől akár csak egy kicsit is nor-
málisabban nézhetek ki. Hát igen. Azt hiszem, Lindánál az ilyesmi
nem számít sokat. Talán még szereti is az emberszagot.
Odamentem az ajtóhoz és kinyitottam. Fél kézzel hátrasimítot-
tam a hajamat, és próbáltam nem ostobán vigyorogni.
Susan Rodriguez ácsorgott odakint az esőben, feje fölött fekete
ernyővel. Kekiszínű esőkabát volt rajta, alatta drága fekete ruha és
tűsarkú cipő. A nyakán, a fülében gyöngyök. Pislogni kezdett, ami-
kor megjelentem az ajtóban. – Harry! – Bután bámultam rá. Te jó
ég. Megfeledkeztem a randiról Susannal. Hogy is lehetséges ez? Per-
sze ott volt a Fehér Tanács, a rendőrség, vámpírok, agyrázkódás,
drogosok, bandafőnökök, baseballütős verőemberek…
Hát, valószínűleg nem létezik olyan jó nő, aki elég elképesztő
ahhoz, hogy mindezeken keresztül megmaradjon a fejemben. Azért
mégis kissé bunkónak éreztem magam.
– Helló, Susan – mondtam bátortalanul. Mögéje lestem. Mit
mondott, mikor fog jönni? Kilenckor? És mit mondott Linda? Nyol-
cat. Nem, várjunk csak. Először nyolc órát mondott, aztán azt mond-
ta, hogy ráhúz még egy órát. Az kilenc. Ajjaj. Ez nem lesz egyszerű.
Susan úgy olvasott bennem, mint egy nyitott könyvben, és ő is
hátranézett. – Vár valakit, Harry?
– Nem egészen – feleltem. – Azaz hogy lehet. De jöjjön be. Bő-
rig ázik – Ez nem volt teljesen igaz, mert inkább én kezdtem szétáz-
ni. Meztelen lábam teljesen vizes lett, ahogy a nyitott ajtóban ácso-
rogtam, és a szél bevágta rám az esőt.
Susan szája gonosz, ragadozó kis mosolyra húzódott, aztán be-
jött mellettem és összecsukta az ernyőjét. – Ez a lakása?
– Nem – feleltem. – Ez a zürichi nyári rezidenciám – Miköz-
ben becsuktam az ajtót, Susan engem nézett. Aztán elvettem a ka-
bátját és egy régi kalaptartóra akasztottam a bejárat mellett.
Amíg a kabáttal bíbelődtem, elfordult. A ruhája látni engedte a
hátát, a gerince hosszú ívét, egészen a derekáig. Elég szolid volt a
szoknyahossza, a ruhaujja pedig hosszú és szűk. Tetszett. Nagyon.
Hagyta, hogy nézzem egy darabig, aztán elindult a kandalló felé,
majd lassan felém fordult, mosolyogva, és fél csípővel a díványnak
támaszkodott. Éjfekete haját a feje tetejére tűzte, szabadon hagyva
hosszú, karcsú nyakát. Bőre a simaság valóságos reklámja. A szája
szélei felfelé kunkorodtak, és összehúzott, villogó szemekkel meredt
rám. – A rendőrség túlóráztatta, Harry? – kérdezte nyájasan. – Ez a
gyilkosság szenzációs. Menő bűnöző, akit mágiával tesznek el láb
alól. Akar nyilatkozni?
Összerezzentem. Tehát még most is az Arcane a lényeg. – Per-
sze – feleltem. Susan szeme tágra nyílt a döbbenettől. – Muszáj lezu-
hanyoznom – folytattam. – De azonnal jövök. Miszter, tartsd szem-
mel a hölgyet, jó?
Susan egy kicsit forgatta a szemét, aztán felpillantott és szem-
ügyre vette a polcon kuksoló Misztert. Miszter a maga részéről to-
vábbra is égnek meredő füllel fodrozta az ajtót.
Megdördült az ég.
Meggyújtottam néhány gyertyát nekik, aztán elvonultam a für-
dőszobába. Gondolkodj, Harry. Ébredj fel, térj magadhoz. Mit lehet
itt tenni?
Először is fürödj meg, tanácsoltam magamnak. Úgy bűzlesz,
mint egy ló. Folyass egy kis hideg vizet a fejedre és próbáld megolda-
ni ezt a dolgot. Linda Randall perceken belül itt lesz, és addigra ki
kell találni, hogyan akadályozzam meg Susant abban, hogy beleüsse
az orrát a gyilkosságokba.
Így okoskodtam, s egyet is értettem magammal, tehát gyorsan
levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Nem használok meleg vizet,
tehát teljes mértékben szokva vagyok a hideghez. Amennyit én ran-
dizok – és a varázslók úgy általában –, mindegy is.
Éppen besamponoztam a hajam, amikor a villámlás felerősö-
dött, a dörgés hangosabban robaj lőtt és az eső is még jobban zuhog-
ni kezdett. A vihar dühe lezúdult a házra, és jó alaposan eltángálta.
Szinte nem is lehetett látni a vad elektromos kisülések mellett. Még-
is elkaptam egy villanásnyi mozdulatot a szemem sarkából, egy ár-
nyat, mely a szerény függönnyel fedett, süllyesztett fürdőszoba abla-
kon keresztül látszott. Valaki a lakásomhoz vezető lépcsőhöz tartott.
Említettem már, hogy soha nem volt túl sok szerencsém a nők-
kel? Az ilyen éjszakák az okai. Keményen bepánikoltam. Kiugrottam
a zuhany alól, habzó fejjel, derekam körül törölközővel, és kirohan-
tam a nappaliba.
Nem hagyhatom, hogy Susan nyisson ajtót Lindának. Az lenne
csak az igazi macskapárbaj, de biztos, hogy én kapnám a legtöbb
karmolást és harapást.
Láttam, hogy Susan a kilincs felé nyúl. Újra villámlott, de a
dörgésben nem hallottam a zár kattanását. Valami mást viszont hal-
lottam: vicsorgáshoz hasonló neszt, és láttam, hogy Miszter már áll.
Hátát felpúposítva, felborzolt szőrrel, kivillantott agyarakkal szegezi
éber tekintetét az ajtóra.
A fergeteg épp elvonult, amikor Susan kinyitotta az ajtót. Pro-
filból láttam az arcát. Az egyik keze csípőn, arcán derűs, veszedelmes
kis mosoly.
Amikor az ajtó kitárult, végre megéreztem az energiafelhőt,
mely a szellemlények sajátja, amikor a halandó világban járnak. Ed-
dig elfedte a vihar. Egy viszonylag alacsony, 150 centi körüli alak állt
odakint, egyszerű barna esőkabátban, a kékes villámfényben.. De va-
lami nem stimmelt a formáján, mintha nem Földanya teremtménye
lenne. A „feje” felém fordult, és hirtelen két kis pont izzott fel benne,
épp olyan kéken, mint a villámlás, mely megvilágította arca bőrsze-
rű, nem-emberi felületét. Leginkább egy jókora, bibircsókos va-
rangyra emlékeztetett.
Susan jó alaposan és közelről szemügyre vehette a démon arcát
és szemét. Felsikoltott.
– Susan! – kiáltottam, és már ugrottam a kanapé felé. – Állj el
az útból! Bevetődtem a terjedelmes bútordarab mögé, és tompa puf-
fanással landoltam a bordáimon.
A démon szája néma szisszenésre nyílt, és torka furán összehú-
zódott, amikor eltűntem a kanapé mögött. Sistergő hang hallatszott,
és fedezékem egy jókora darabja bűzös füst kíséretében semmivé
foszlott. Folyadékcseppek záporoztak a padlóra mellettem, és ahol
földet értek, apró lyukak keletkeztek. Arrébb gördültem a kanapétól
és a savtól.
– Susan! – ordítottam. – Menj hátra a konyha felé! Ne maradj
kettőnk között!
– Mi ez? – sikította vissza.
– Rosszfiú – Felemeltem a fejem és kilestem a kanapéban tá-
tongó egyik lyukon, készen arra, hogy bármelyik pillanatban lebuk-
jak megint. A démon, mely alacsonyabb és testesebb volt egy ember-
nél, továbbra is az ajtóban maradt, de hosszú, korongos végű ujjai
befelé tapogatóztak. Aztán megtorpantak, mintha üvegbe ütközné-
nek.
– Miért nem jön be? – kérdezte Susan a legtávolabbi sarokból.
Hátát a falnak vetette, a szemében rémület ült. Istenem, gondoltam,
csak el ne ájulj itt nekem, Susan.
– A birtokvédelem törvénye miatt – feleltem. – Ez nem halan-
dó lény. Energiát kell gyűjtenie, hogy áttörje a korlátot egy otthon
körül.
– És be tud jutni? – érdeklődött vékony hangon Susan. Úgy
sejtettem, hogy azért zökken vissza információgyűjtő, profi újságírói
üzemmódjába, mert zárlatot kapott a józan esze. Megtörténik az
ilyesmi, ha az ember először lát démont közelről.
Odarohantam hozzá, elkaptam a karját és a laborba vezető csa-
póajtóhoz cibáltam. – Menjen le ide – kiáltottam. Feltéptem az ajtót
és megmutattam a létrát.
– De hát tök sötét van! – ellenkezett Susan. – Te jó isten! – Le-
pillantott a derekamra. – Harry! Maga miért meztelen?
Lenéztem. Elvörösödtem. A törölköző akkor eshetett le, amikor
vetődtem. A sampon kezdett lefolyni a szemembe, és csípte azt. Le-
het még ennél is rosszabb ez az este?
Reccsenő hang hallatszott az ajtó felől, és a varangydémon egy
ingatag lépést tett előre. Most már bent volt a házamban. A villámok
továbbra is ott cikáztak mögötte, és csak az ocsmány görnyedt kör-
vonalát láttam, kivéve persze a nagy, kerek, kidülledve világító sze-
meit. A torka aprókat lüktetett.
– A francba – mondtam. Krízishelyzetben nagyon ékesszóló tu-
dok lenni. A létrához tuszkoltam Susant, aztán a démon felé fordul-
tam, összeérintett hüvelykujjakkal, széttárt tenyerekkel.
A dámon szája újra kinyílt, és szörcsögő, köpködő hangot hal-
latott.
– Vento Riflittum! – kiáltottam, akaratommal tapintható gömb
formába öntve félelmeimet és szorongásomat a szívem mélyéből a
vállamon és a karomon keresztül, hogy aztán ellenségemre hajíthas-
sam.
A démonsav gömbje az arcom felé sistergett.
Rémületem és az adrenalin fergetegként törtek elő az ujjam he-
gyéből, olyan sebességgel, hogy egy ember fejéről levitte volna a ha-
jat. A lövés elkapta a savgömböt és porlasztva lökte vissza a démon-
ra, amitől a szörnyeteg megtorpant, sőt, hátrált is néhány lépést.
Karmos lábai megcsúsztak a padlón, csak a szőnyegben tudtak meg-
kapaszkodni.
A sav kis kék szikrákat vetett a lény bőrén, de nem ártott neki.
Viszont egy szempillantás alatt ronggyá marta az esőkabátot a foga-
son, és hatalmas pusztítást végzett a szőnyegeimben és bútoraimban
is.
 A démon megrázta a fejét, mintha a gondolatait akarná össze-
szedni. Én a távolabbi sarok felé fordultam, kinyújtottam a kezem,
és elbődültem, „Vento servitas!” Halvány faanyagú varázspálcám
szinte ragyogott, ahogy felém repült a sötétben a szél hátán. Elkap-
tam és a démon felé pördültem, miközben szólítottam a pálca egybe-
függő belsejében lakozó erővonalakat. A démon felé nyújtottam, és
azt kiáltottam: – Kifelé! Kifelé! Nem vagy szívesen látott vendég itt!
– Ez elég színpadias, de ha egy démon van az ember szobájában,
semmi sem tűnhet túlzásnak.
A varangy-démon begörbítette vállait, megvetette széles lábát
és felmordult, amikor a láthatatlan erő kirobbant a pálcámból és vé-
gigsöpört a padlón. Éreztem a démon ellenállását, ahogy nekifeszül
a pálcámnak, mint egy függőleges acélrúd.
Így birkóztunk némán egy ideig, aztán rájöttem, hogy túl erős
hozzám képest. Nem tudom egyszerűen elsöpörni, mint egy kis ör-
dögöcskét vagy kopogó szellemet. Hamarosan ki fogok merülni, és
akkor a démon vagy szétmar a savval, vagy egyszerűen beront és da-
rabokra szaggat. Sokkal erősebb, mint a halandók, nagyon gyors is,
és nem fog megállni, amíg meg nem halok, nem kel fel a nap vagy
valami egyéb valószínűtlen esemény be nem következik.
– Susan! – kiáltottam zihálva. – Odalent van?
– Igen – felelte a lány. – Elment már az az izé?
– Hát nem egészen – Éreztem, hogy izzadni kezd a tenyerem,
és kezemben csúszóssá válik a pálca fája. A samponhab egyre jobban
csípte a szemem, s a démon tekintete felizzott.
– Miért nem gyújtja fel? Lője le! Robbantsa fel! – Susan hang-
jában volt valami kutató felhang, mintha keresgélne odalent a labor-
ban.
– Nem megy – feleltem. – Nem tudok elég energiát belenyom-
ni ahhoz, hogy ne robbanjunk fel mi is vele együtt. Jöjjön ki onnan –
Az agyam lázasan kalkulálgatta a lehetőségeket, a számokat. A lény
értem jött. Ha elcsalom valamerre, a hálóba vagy a fürdőbe, Susan
megmenekülhet. Másfelől viszont lehet, hogy a szemtanúknak is
pusztulniuk kell, mely esetben utánam egyszerűen Susant is kivégzi
a rém. Kell lennie valamilyen más megoldásnak. És hirtelen eszem-
be is jutott.
– Susan! – kiáltottam. – Van egy sportkulacs odalent az aszta-
lon. Igya meg, ami benne van, és gondoljon erősen arra, hogy mesz-
sze van tőlem. Oké? Gondoljon arra, hogy nagyon távol van innen.
 – Megtaláltam – kiáltotta hamarosan Susan. – Jó büdös.
– A fenébe is, varázsfőzet! Kiviszi magát innen. Igya meg!
Nyeldeklő hang hallatszott, aztán a lány megszólalt: – És most?
Pislogva sandítottam a létrára. – Működnie kellett vol… – Ek-
kor a varangyfajzat előrehajolt, kinyújtotta karmos lábát, és vagy egy
méterrel közelebb került. Nagy nehezen meg tudtam állítani, de tud-
tam, hogy nemsokára megint nyomulni kezd.
– Semmi sem történt – morogta Susan. – A fenébe, Harry, ten-
nünk kell valamit – Aztán elindult fölfelé a létrán, villogó fekete
szemmel, kezében a 38-as revolverrel.
– Ne! – kiáltottam rá. – Ne csinálja! – Éreztem, hogy a pálca
még jobban csúszik. A démon hamarosan áttöri minden védelme-
met.
Susan felemelte a pisztolyt, és sápadtan, remegő kézzel tüzelni
kezdett. A 38-as Chief’s Specialban hat golyó van, és én közepes se-
bességű töltényt használok, nem páncéltörőt, robbanósat, vagy ha-
sonlót. Annál kisebb az esélye, hogy valami rosszul sül el a mágia je-
lenlétében.
A puska eléggé egyszerű szerkezet. A pisztoly nagyon egyszerű.
Fogaskerekek, závár, és egy egyszerű ravasz. A mágia a legritkább
esetben tud vitába szállni a fizikával.
A revolver hatszor sült el.
Az első két lövés félre mehetett és valahol máshol csapódott be.
A második kettő a démon irhájába fúródott és bemélyedéseket képe-
zett, mielőtt visszapattant volna felénk, ahogy tartottam tőle. Sze-
rencsére egyikünk sem sérült meg. Az ötödik lövés elsüvített a hosz-
szú, kacska lábai között.
A hatodik a két világító szem közé talált, és hátralökte a vadul
felszisszenő lényt.
Elkaptam Susan csuklóját. – A pincébe – nyögtem, amikor el-
ejtette a fegyvert. Mindketten lebotorkáltunk a létrán. Nem vacakol-
tam a csapóajtó becsukásával. A démon akár a padlót is feltépi, ha
nagyon akarja, így meg legalább látjuk, ha lejön, nem csak úgy a fe-
jünkre pottyan a semmiből.
Akaratom parancsára a kezemben tartott pálca hegye felizzott
és fénybe borította a helyiséget.
– Harry! – hallatszott Bob hangja a polcról. A vörös szemek
életre keltek, és a koponya felém fordult. – Mi a fene folyik itt? Hú,
ki ez a csaj?
 Susan megugrott ijedtében. – Ez meg mi?
– Ne törődjön vele – mondtam, és elkezdtem csinálni, amit ki-
gondoltam. Az asztal túlsó végéhez siettem, és kezdtem félrerugdos-
ni a dobozokat és egyéb lomokat a földről. – Segítsen megtisztítani
ezt a részt a földön! Siessünk!
Susan engedelmeskedett, én pedig átkoztam a rendetlensége-
met. A földre szerelt kör felé igyekeztem, a tökéletes rézgyűrűhöz,
melyet meg lehet bűvölni úgy, hogy magában – vagy magán kívül –
tartson egy démont.
– Harry! – szólt Bob, miközben dolgoztunk. – Egy igen rossz-
indulatú varangy-démon jön lefelé a létrán.
– Tudom, Bob – dobtam félre egy halom üres kartondobozt,
miközben Susan valami papírokat szedegetett össze kétségbeesetten,
s végre láthatóvá vált a körülbelül egy méter átmérőjű kör a maga
teljességében. Megfogtam Susan kezét, beléptem a körbe és magam-
hoz húztam a lányt.
– Mi fog történni? – kérdezte Susan döbbent rémülettel.
– Csak maradjon mellettem – feleltem. Susan hozzám simult.
– Lát téged, Harry – jelentette Bob. – És azt hiszem, valamit
rád akar köpni.
Nem volt időm megnézni, hogy Bob feltevése helytálló-e. Leha-
joltam, megérintettem a kört a pálcám hegyével, és minden akarato-
mat arra koncentráltam, hogy kizárjam a démont. A kör széle fel-
szökkent körülöttünk, néma és láthatatlan feszültség keletkezett a
levegőben.
Valami sziszegve toccsant az arcomtól néhány centiméterre.
Mikor odapillantottam, sötét, bugyborékoló savat láttam lefolyni a
kör láthatatlan védőfalán. Ha egy fél pillanatot kések, leesik az ar-
com. Vidám gondolat.
Próbáltam lélegzethez jutni és kihúzni magam, miközben vi-
gyáztam, nehogy bármely testrészem kilógjon a körből, mert az meg-
szakítaná az energiamezőt. Susan is jól láthatóan remegett.
A démon odajött hozzánk. Tisztán láttam a pálcám fényénél,
pedig jobb lett volna, ha nem látom. Szörnyen ocsmány volt, arány-
talan, ronda, csupa izom, és csak azért hasonlítottam varangyhoz,
mert semmi más nem jutott eszembe, ami akár csak távolról is emlé-
keztetett volna rá. A rém ránk meredt és öklét a védőmezőhöz köze-
lítette. Az ökölbe szorított kéz kék szikraesővel visszapattant, és a
lény vérfagyasztóan felszisszent.
 Odakint a vihar tombolt tovább, de a pince vastag falai eltom-
pították a zajait.
Susan belém csimpaszkodott, és majdnem sírt. – Miért nem öl
meg minket? Miért nem kap el?
– Nem tud – feleltem szelíden. – Nem tud átjönni a körön, és
megtörni sem képes. Úgyhogy amíg mi nem nyúlunk ki a körből,
biztonságban vagyunk.
– Szent ég – lehelte Susan. – Meddig kell itt állnunk?
– Hajnalig – feleltem. – Mikor felkel a nap, a démonnak men-
nie kell.
– Idelent nincs nap – jegyezte meg Susan.
– Ez nem így működik. A démonnak van egyfajta energia-köl-
dökzsinórja, ami összeköti azzal, aki megidézte. Amint feljön a nap,
a zsinór megszakad és a démon eltűnik, mint egy leeresztett lufi.
– És mikor jön fel a nap? – kérdezte Susan.
– Hát… Úgy tíz óra múlva.
– Ó – felelte. Fejét a mellemre hajtotta és lehunyta a szemét.
A varangy-démon lassú léptekkel járkált a kör mentén, valami
rést keresett a pajzson. Becsuktam a szemem és gondolkodni próbál-
tam.
– Ööö, Harry – kezdte Bob.
– Ne most, Bob.
– De Harry… – próbálkozott újra a koponya.
– A francba, Bob, gondolkodni próbálok. Ha tényleg hasznossá
akarod tenni magad, akkor próbálj meg rájönni, hogy a menekülő
főzet, amiben annyira bíztál, miért nem működött Susannál.
– Harry! – csattant fel Bob. – De hiszen éppen erről akartam
beszélni neked!
Susan mormogni kezdett a mellkasomba: – Mitől van itt ilyen
meleg? Vagy csak én érzem úgy?
Szörnyű gyanú fészkelte be magát a lelkembe. Rémülten me-
redtem Susanra. Nem. Az nem lehet.
Susan ködös tekintettel pillantott rám. – Meg fogunk halni,
ugye, Harry? Még sose gondoltál arra, hogy szeretkezés közben érjen
a halál?
Mintegy szórakozottan megcsókolta a mellkasomat.
Jó érzés volt. Nagyon, nagyon jó. Próbáltam nem észrevenni a
meztelen, gyönyörű hátat, mely a kezem alá simult.
– Én sokszor gondoltam – folytatta.
 – Bob – kezdtem baljóslatúan.
– Én próbáltam szólni – jajdult fel Bob. – A rossz főzetet kapta
fel és meg is itta – Bob koponyája kissé felém fordult, a szemei felvil-
lantak. – De azt el kell ismerned, hogy a szerelmi bájital remekül
működik.
Susan a mellkasomat csókolgatta, és olyan úrinőszerűtlenül
dörgölőzött hozzám, ami egyszerre volt roppant kellemes és roppant
figyelemelvonó. – Bob, esküszöm, hogy bezárlak egy faliszéfbe az el-
következő kétszáz évre.
– De hát nem az én hibám! – ellenkezett Bob.
A démon békatekintettel figyelte, mi történik a körben, aztán
lekuporodott a földre, mint egy macska, aki azt várja, hogy az egér
végre kidugja a bajszát a lyukból. Susan kéjes pillantást vetett rám és
próbált lenyomni a földre, azaz a kör szélén kívülre. Bob folyamato-
san vinnyogta, hogy ő nem tehet semmiről.
Ki mondja, hogy nem tudom szórakoztatni a nőket?
 Tizennegyedik fejezet

Susan megszorította a tarkómat és lerántotta a fejemet egy csókra.

Nagyon érdekes élmény volt. Szenvedélyes, gátlástalan, tétovázás
nélküli. Legalábbis az ő részéről. Mikor egy perc múltán feljöttem le-
vegőért, Susan égő tekintettel meredt rám. – Tégy magadévá, Harry.
Szükségem van rád.
– Jaj, Susan. Ez most nem túl jó ötlet – A főzet teljesen a hatal-
mába kerítette. Nem csoda, hogy annyira magához tért a rémületé-
ből, hogy feljöjjön és rálőjön a démonra. Eléggé feloldotta a gátlásait
ahhoz, hogy félelmeit is elnyomja.
Susan ujjai ide-oda vándoroltak, a szeme szikrázott. – A szád
nemet mond – dorombolta –, de ez igent.
Lábujjhegyre emelkedtem és nyeltem egyet. Próbáltam megtar-
tani az egyensúlyomat és leszedni magamról a kezét. – Az mindig
butaságot beszél – feleltem, de az észérvek már mit sem értek. A fő-
zet öngyilkos módon felpörgette a libidóját. – Bob, segíts ki innen!
– Be vagyok zárva a koponyába – felelte Bob. – Ha nem en-
gedsz ki, nem sokat tehetek, Harry.
Susan is lábujjhegyre állt, hogy megharapja a fülemet, aztán
formás combját a lábamra fonta, és nyögve húzni kezdett lefelé.
Megbillentem. Egy egyméteres kör nem elég birkózáshoz, tornához
vagy… bármi máshoz anélkül, hogy valamilyen testrészünket ki ne
dugnánk a tűkön ülő démon szájába.
– Ott van még a másik főzet? – kérdeztem.
– Persze – felelte Bob. – Látom, hova esett. Oda tudnám dobni
neked.
– Oké – Kezdtem izgatott lenni. Nagyon izgatott. Lehet, hogy
mégis kijutok innen élve. – Kiengedlek öt percre. Segíts nekem, és
dobd ide a főzetet.
– Az nem fog menni, főnök – felelte Bob őrjítő derűvel.
– Nem? Nem?
– Vagy huszonnégy órás eltáv, vagy semmi.
– A francba, Bob! Én vagyok a felelős azért, amit művelsz, ha
kiengedlek! Ezt te is tudod!
 Susan belesúgott a fülembe: – Nincs rajtam bugyi –, és meg-
próbálkozott valamiféle birkózó-fogással, hogy a földre vigyen. Meg-
billentem és alig sikerült kivédenem. A démon békaszemei résnyire
szűkültek, és felállt, hogy ránk vesse magát.
– Bob! – rikoltottam. – Te nyálkás tetű!
– Élnél csak te egy ócska koponyában évszázadok óta, Harry!
Neked is kéne néha egy kis kimenő!
– Rendben! – kiáltottam, és a szívem a torkomba ugrott, ami-
kor majdnem újra elvesztettem az egyensúlyom. – Legyen! Csak a
főzetet dobd ide! Tiéd a huszonnégy óra!
– Vigyázz, hogy elkapd! – felelte Bob. Aztán narancsszín fény-
folyam ömlött ki a koponya szemüregeiből, majd hosszú felhővé állt
össze a földön heverő főzetes flakon fölött. Felkapta és felém hajítot-
ta. Én elkaptam a szabad kezemmel, egy kicsit szerencsétlenkedtem
vele, de aztán sikerült rendesen megmarkolnom.
A Bob szellemalakját adó narancsos fények táncba kezdtek, az-
tán a csapóajtón keresztül elsuhantak.
– Mi volt ez? – kérdezte kábán Susan.
– Egy másik főzet – feleltem. – Idd meg velem. Szerintem
mindkettőnket el tud vinni.
– Harry – mormolta a lány. – Nem vagyok szomjas. Éhes va-
gyok – izzott fel a szeme.
Eszembe jutott valami. – Miután ezt megisszuk, készen fogok
állni és mehetünk az ágyba.
Susan ködös tekintettel elmosolyodott. – Ó, Harry! Akkor fené-
kig! – mutatta a kezével, és én megugrottam, miközben majdnem el-
ejtettem az üveget. Újabb adag sampon folyt a szemembe, ezért le-
hunytam.
Lehajtottam a főzet felét, mit sem törődve az állott kólaízzel,
aztán gyorsan odaadtam Susannak. Ő lustán megitta, és megnyalta a
száját.
Aztán elkezdődött valami a gyomromban – valami lüktető, tán-
coló érzés, ami felfelé haladt, be a tüdőmbe és ki a karjaimba. Lefelé
is elindult, a csípőmbe, a lábamba. Kontrollálhatatlan rázkódás és
remegés vett erőt rajtam.
Aztán egyszer csak szétrobbantam, milliónyi pici Harryvé, és
mindegyiknek megvolt a maga saját látása. A szoba nem egy kocka
volt többé, hanem energiaszövedék, különféle formákba és funkciók-
ba rendeződve. Még a démon is csak egy részecske-felhő lett, lassú
és sűrű. Megkerültem őt, felrepültem a mennyezeti mintázat felé, az-
tán ki a lakásból, a vihar tomboló összevisszaságába.
Körülbelül öt másodpercig tartott az egész, aztán a főzet hatása
megszűnt. Éreztem, ahogy az apró részecskék hirtelen, hihetetlen se-
bességgel újra összeállnak. Fájt és hányingerem lett tőle. Afféle na-
gyon erős behatás volt, ami nem egyfelől jön, hanem minden oldal-
ról egyszerre. Megtántorodtam, megvetettem a lábam a földön, és
megéreztem a bőrömön az esőt.
Susan egy szívdobbanásnyival később jelent meg mellettem, és
azonnal lehuppant a fenekére a vizes járdán. – Egek. Borzalmasan
érzem magam.
Odabent a lakásomban a démon felsikoltott – dühödten, hang-
talanul szisszentett. Hallottam, ahogy felbőszülten tombol. – Jöjjön
– mondtam Susannak. – El kell tűnnünk innen, mielőtt észbe kap és
elkezd minket idekint keresni.
– Rosszul vagyok – nyögte Susan. – Nem hiszem, hogy tudok
járni.
– Összekeveredtek a főzetek – feleltem. – Az szokott ilyet csi-
nálni. De most muszáj mennünk. Jöjjön, Susan. Talpra! – Lehajol-
tam hozzá, felsegítettem, és elindultunk.
– Hová megyünk? – kérdezte Susan.
– Megvan a kocsikulcsa?
A lány végigtapogatta a ruháját, mintha zsebet keresne rajta,
aztán kábán a fejét rázta. – A kabátomban maradt.
– Akkor gyalogolunk.
– Hová?
– Át a Reading Roadra. Az mindig kiárad, ha sok eső esik. Ott
elég víz lesz, hogy visszatartsa ezt az izét, ha utánunk akar jönni –
magyaráztam türelmesen. Reméltem, hogy a lány gyomrában össze-
keveredett főzetek nem okoznak maradandó károsodást. Történtek
már ilyen balesetek. Egész jó tempóban haladtunk a körülmények-
hez képest, és talán negyven métert is megtettünk a zuhogó esőben.
De többet nem.
– Ó. Ez jó – mondta Susan. Aztán görcsösen összerándult és a
földre rogyott. Próbáltam megtartani, de én is túlságosan kimerül-
tem és gyenge volt a karom. Majdnem én is a földre kerültem. Susan
az oldalára fordult és úgy maradt, aztán csúnyán hányni kezdett,
amíg teljesen ki nem ürült a gyomra.
Újra tombolni kezdett körülöttünk a vihar, hallottam egy közeli
fatörzs reccsenését. Láttam a villámcsapás fényét, aztán az égő ágak
izzását. Arrafelé néztem, amerre tartottunk. Az elárasztott Reading
Road, a biztos menedék, még vagy harminc méterre volt tőlünk.
– Nem hittem volna, hogy idáig húzod – szólalt meg egy hang.
Majdnem kiugrottam a bőrömből. Két kézre fogtam a pálcámat
és lassan körbefordultam, keresve a hang forrását. – Ki az? – Aztán
egyik oldalról megéreztem egy hideg foltot. Nem fizikai értelemben
volt hideg, inkább csak mélyebb és sötétebb annál, mint amit a többi
érzékem jelzett. Egy árnycsomó, egy illúzió a fények közti sötétség-
ben, ami eltűnik, ha villan a villám, aztán utána ismét visszatér.
– Azt várod, hogy megmondjam a nevem? – mondta rosszallón
az árny. – Elég lesz annyi, hogy én vagyok az, aki megölt téged.
– Akkor nem valami jól teljesítettél – vágtam vissza, és tovább
forogtam, kerestem. – A feladat még nincs elvégezve.
Aztán egy kialudt utcalámpa alatt, körülbelül húsz méterre,
megpillantottam egy alak körvonalait. Hogy férfi vagy nő, azt nem
tudtam eldönteni, de a hangjából sem. – Nemsokára meglesz – felel-
te az árny. – Nem fogod sokáig húzni. A démonom tíz percen belül
végez veled – Végtelenül magabiztosan mondta ezt.
– Te hívtad ide azt a démont?
– Igen – felelte az árnyalak.
– Megőrültél? – fakadtam ki. – Hát nem tudod, mi történhet
veled, ha az az izé elszabadul?
– Nem fog – nyugtatott meg. – Teljesen kézben tartom.
Kinyújtottam érzékeimet az alak felé, és rájöttem, hogy helyes
volt a gyanúm. Nem igazi ember, vagy illúzióval álcázott igazi ember.
Csak egy látszat, fantazma-alak és hang, afféle hologram, mely készí-
tője helyett hall és beszél, bárki is legyen az.
– Mit művelsz? – kérdezte. Biztosan megérezte a tapogatózást.
– Csak ellenőrzőm a referenciáidat – feleltem, és maradék
energiám egy részét kilőttem feléje, ami varázslóknál egy kiadós po-
fonnak felel meg.
A képmás meglepetten felkiáltott és megtántorodott. – Ezt meg
hogyan csináltad? – vicsorogta.
– Jártam iskolába.
A hologram felhördült, aztán emelt hangon kántálni kezdett.
Próbáltam kivenni, mit mond, de újabb villámcsapás szakította félbe
a szöveget, mely nyilván a démon neve lehetett.
A lakásomban a démon dühödt törés-zúzása hirtelen abbama-
radt.
– Most – szólt az árnyember. – Most megfizetsz.
– Miért csinálod ezt? – kérdeztem.
– Az utamban vagy.
– A lányt engedd el.
– Sajnálom – felelte. – Túl sokat látott. Most már ő is az utam-
ban van. A démonom mindkettőtöket el fogja pusztítani.
– Szemétláda – vicsorogtam.
A hologram csak nevetett.
Visszanéztem a lakás felé. Az eső zúgásán keresztül száraz, re-
szelős sziszegés ütötte meg a fülemet, valami kattogó morgással
együtt. Kék békaszemek bukkantak elő a lakásomból felvezető lép-
csőn. Azonnal észrevették, és megindultak felém. Susan autójának
hátsó lökhárítója a démon útjában volt, ezért az egyik inas, korongos
ujjú kéz a kocsi alá nyúlt és lazán félrelökte.
Nem szerettem volna azokat az ujjakat a torkomon érezni.
– Látod? – szólt a hologram. – Azt csinálja, amit én akarok.
Ideje, hogy meghalj, Dresden.
A következő villám fényénél láthattam, hogy a démon négykéz-
lábra ereszkedik, és úgy iramodik felém, mint egy túlméretezett gyík
a forró homokon az árnyékba, eltúlzottan kígyózó mozdulatokkal.
– Dobj be még egy negyeddollárost, különben megszakad a vo-
nal, seggfej – mondtam. Az árnyalak felé emeltem pálcámat, és ezút-
tal teljes erőből koncentráltam a támadásra. – Stregallum finitas!
Vörös fény árasztotta el az árnyalakot, és rágni kezdte magát
befelé.
A képmás felhördült fájdalmában. – Dresden! A démonom a
csontjaiddal fog játszadozni! – Aztán hangja fájdalmas sikolyba ful-
ladt, amikor ellen-varázslatom kezdte szétbontani a képátvitelt. Én
jobb voltam annál, aki a közvetítést csinálta – nem tudott kitartani a
varázsommal szemben. Az alak és a sikoly is lassan a távolba veszett,
majd teljesen eltűnt. Megengedtem magamnak egy pillanatnyi elé-
gedettséget, aztán a földön fekvő lány felé fordultam.
– Susan – guggoltam le mellé, miközben szemmel tartottam a
démont. – Susan, keljen fel! Mennünk kell!
– Nem tudok – zokogta. – Istenem – Azzal megint hányni kez-
dett. Próbált feltápászkodni, de szánalmas nyögéssel visszahanyat-
lott a földre.
Visszanéztem a démonra, próbáltam felmérni a sebességét.
Elég gyorsan jött, de lassabban, mint egy futó ember. El tudok me-
nekülni előle, ha teljes erőből szaladok. Átjuthatok a vízen. Biztos
helyre juthatok.
De nem hagyhatom itt Susant. Vele együtt pedig nem tudok
futni. Ha viszont nem megyünk, mindketten meghalunk. Nem jobb.
ha legalább egyikünk életben marad?
Visszanéztem a démonra. Kimerült voltam, és felkészületlen.
Ebben az esőben nem lehet tüzet csinálni, mely az emberiség ősi
fegyvereként szolgálhatna a sötétség és annak lényei ellen. Más vi-
szont nem maradt bennem. Öngyilkosság kiállni a démon ellen.
Susan tehetetlenül zokogott a földön.
Hátrahajtottam a fejem és hagytam, hogy az eső kimossa a
sampont a szememből és a hajamból. Aztán megfordultam és tettem
egy lépést a közelgő démon felé. Nem hagyhatom itt Susant ennek a
szörnyetegnek. Még ha ez azt is jelenti, hogy meghalok. Nem lennék
képes együtt élni magammal, ha ezt megtenném.
A démon valamit sziszegett felém varangyhangján, és hátsó lá-
baira emelkedve felém nyújtotta mellső lábait. Vakító villámfény
robbant az égen. A dübörgés is jött, még a föld is megremegett a lá-
bam alatt.
Dörgés.
Villámlás.
Vihar.
Felpillantottam az égen gomolygó felhőkre, melyeket megvilá-
gítottak a táncoló villámok. Halálos, fényes szépség, időtlenül ősi
misztikus energiák örvénylése, mely köveket zúz szét, felforrósítja a
levegőt, gőzzé változtatja a vizet és bármit hamuvá éget.
Talán elmondhatom, hogy abban a pillanatban elég kétségbe-
esett voltam ahhoz, hogy bármivel megpróbálkozzam.
A démon felvonyított és ormótlanul, mégis gyorsan nekilódult.
Egyik kezemmel a magasba emeltem a pálcám, a másik kezem mu-
tatóujját pedig a démonra szegeztem. Veszedelmes ötlet megcsapol-
ni a vihart. Nincs semmilyen szertartása, nincs védelmező kör, s nin-
csenek szavak, melyek megóvják elmémet a várhatóan lezúduló má-
gikus energiáktól. Felfelé küldtem érzékeimet, megragadtam az
alaktalan erőket és nyers energiamintákat gyúrtam belőlük, melyek
leáramlottak hozzám a pálcám hegyén keresztül.
– Harry! – szólt Susan. – Mit csinál? – Reszketve hevert a föl-
dön estélyi ruhája foszlányaiban. Egészen erőtlen volt a hangja.
 – Amikor gyerek voltál, csináltatok olyat, hogy sorba álltatok,
megfogtátok egymás kezét, a padlószőnyeghez dörzsöltétek a talpa-
tokat, aztán az utolsó ember megfogta valakinek a fülét és megrázta
statikus elektromossággal?
– Persze – felelte csodálkozva.
– Most ugyanezt csinálom. Csak nagyban.
A démon a levegőbe szökkent, s ijesztő, természetellenes ke-
csességgel vetődött felém.
Akaraterőm minden maradékát a pálcába koncentráltam, a fel-
hőkbe és az égi erőkbe. – Ventas! – kiáltottam. – Ventas fulmino!
Szikra pattant a pálcámból a felhők felé. Megérintette a vihar
kavargó, nyugtalan pocakját.
Válaszul maga a pokol dübörgött le hozzám.
A fehéren izzó villám, a szél és az eső mind rám csapott, a pálca
köré összpontosulva. Mikor az energia elérte a pálca végét, olyan lö-
kést éreztem, mintha kalapáccsal ütöttek volna meg. Az erő végigfu-
tott a fán, bele a kezembe, az izmaimba. Meztelen testem görcsösen
összerándult. Minden akaraterőmre szükség volt, hogy észben tart-
sam azt, amit akarok, és mutatóujjamat a démon irányába tartsam,
feléje lövellve a pusztító sugarat.
A démon talán fél méterre lehetett, amikor a vihar ereje végig-
száguldott a testemen, aztán ki a mutatóujjamon keresztül, egészen
a szörnyeteg szívébe. A hatalmas erő hátralökte a békalényt, aztán
fel a levegőbe, és meg is tartotta ott a vakító energia glóriájában.
A démon vergődött, rikoltozott, kézzel-lábbal rúgkapált.
Aztán kék lánghullámmal szétrobbant. Nappali világosság tá-
madt. El kellett takarnom a szememet. Susan felkiáltott ijedtében, és
valószínűleg én is vele együtt sikoltoztam.
Azután minden elcsendesedett. Lángoló maradványok zápo-
roztak körülöttünk, s toccsanva értek földet a nedves járdán, az úton
és a kertekben. Pillanatok alatt szenesre égtek, aztán fortyogva ki-
hunytak. A szél hirtelen elállt. Az eső szelíd szitálássá enyhült, a vi-
har ereje elszállt.
A lábaim megadták magukat. Reszketve rogytam le a járdaszél-
re. A hajam száraz volt, és felfelé meredt. Lábkörmeim megfekete-
dett végeiből füst szivárgott. Én meg csak ültem ott, és örültem,
hogy élek, hogy lélegzem. Úgy éreztem, hogy napokig tudnék aludni,
pedig alig fél órája keltem fel.
Susan pislogva, sápadtan ült fel.
 – Mit csinál jövő szombaton? – kérdeztem.
Ő csak bámult rám, aztán visszafeküdt az oldalára.
Lépteket hallottam a sötétben. – Démonokat idéz meg! –
mondta undorral a savanyú hang. – Nem volt elég az a sok egyéb at-
rocitás, amit már eddig is elkövetett. Tudtam, hogy fekete mágiát ér-
zek a levegőben. Maga velejéig romlott, Dresden.
Nagy nehezen oldalra fordítottam a fejem, és Morgant, a felvi-
gyázómat pillantottam meg fekete esőkabátban. Az eső a fejére ta-
pasztotta szürke haját, és úgy folyt végig az arcán, mint egy kőtöm-
bön.
– Nem én idéztem meg – mondtam, a fáradtságtól kásás han-
gon. – Csak visszaküldtem oda, ahová való. Hát nem láttad?
– Azt láttam, hogy védekezel ellene – felelte Morgan. – De nem
láttam senki mást, aki megidézhette volna. Valószínűleg te tetted,
aztán elvesztetted az uralmat felette. De engem amúgy sem tudtál
volna elkapni, Dresden. Semmire se mentél volna vele.
Erőtlenül felnevettem. – Ne hízelegj magadnak – feleltem. –
Biztosan nem idéznék meg egy démont csak azért, hogy téged elin-
tézzelek, Morgan.
Összehúzta amúgy is szűk szemét. – Összehívtam a Tanácsot –
mondta. – Két hajnal múlva itt lesznek. Meg fogják hallgatni a tanú-
ságtételemet, Dresden, és látni fogják az ellened szóló bizonyítékai-
mat – Újra villámlott, s a fény eszelős csillogást kölcsönzött Morgan
tekintetének. – Aztán ők halálra ítélnek téged.
Én csak bámultam ostobán. – A Tanács – motyogtam. – Ide
jönnek. Chicagóba.
Morgan rám mosolygott – ahogyan a cápa mosolyog a fókabé-
bire. – Hétfő hajnalban előttük fogsz állni. Általában nem élvezem
ítéletvégrehajtói pozíciómat, Harry Blackstone Copperfield Dresden.
De a te esetedben örömmel teszek eleget a kötelességemnek.
Megborzongtam, amikor kimondta a teljes nevem. Majdnem
teljesen jól csinálta – talán véletlenül, talán nem. A Tanácsban van-
nak olyanok, akik ismerik a nevem, és ki is tudják mondani. Elmene-
külni a Tanács elől a bűnösségem beismerése lenne, valóságos ka-
tasztrófa. És mivel tudják a nevem, úgyis megtalálnak. Elérnek. Bár-
hol.
Susan felnyögött és megmozdult. – Harry… – motyogta. – Mi
történt?
Odafordultam hozzá, hogy jól van-e. Mire visszanéztem, Mor-
gan már eltűnt. Susan hozzám bújt. Én átöleltem, hogy kicsit átme-
legítsem.
Hétfő reggel.
Hétfő reggel Morgan előadja gyanúit és vádjait, ami valószínű-
leg bőven elég lesz ahhoz, hogy halálra ítéljenek. Bárki is volt az
árnyalak, meg kell találnom őt, vagy őket hétfőig, különben nekem
lőttek.
Éppen arra gondoltam, hogy milyen rosszul sült el Susannal ez
a randi, amikor egy rendőrautó érkezett, ránk irányította fényszóró-
it, és felharsant a megafon: – Tegye le a pálcát és emelje fel a kezét!
Ne tegyen semmilyen hirtelen mozdulatot!
Ez csak természetes, gondoltam csüggedt sztoicizmussal, hogy
a rendőrök letartóztatnak egy meztelen férfit és egy estélyi ruhás
nőt, akik csontig ázva ülnek a járda szélén, mint a részegek.
Susan eltakarta a szemét majd a fényszóró felé nézett. A sok
hányással nyilván kiürült a szervezetéből a szerelmi bájital, elmúlt a
felajzottsága. – Ez életem legszörnyűbb estéje – mondta higgadtan,
szenvtelenül. A rendőrök kiszálltak és elindultak felém.
Felmordultam. – így jár, aki varázslóval akar randizni.
Susan rám sandított, a tekintete sötéten villant. Majdnem el-
mosolyodott, s volt a hangjában némi elégtétel, amikor megszólalt:
– Viszont fantasztikus sztori lesz belőle.
 Tizenötödik fejezet

Mint később kiderült, Linda Randall jó okkal hanyagolta a szombat

esti randevúnkat.
Ugyanis halott volt.
Tüsszentettem egyet, miközben átbújtam a sárga rendőrségi
kordon alatt a tréningalsóban és pólóban, amit még gyorsan ma-
gamhoz vehettem otthon mielőtt a rendőrkocsi elhozott Linda Ran-
dall lakásához. Ezen kívül cowboy-csizma volt rajtam. Miszter vala-
hová elvitte az egyik cipőmet, és nem volt időm megkeresni, úgy-
hogy felkaptam azt, ami a kezembe akadt. Hülye macska.
Linda is az éjjel halt meg. Murphy a helyszínről próbált hívni,
de nem ért el, úgyhogy elküldött értem egy kocsit. A kötelességtudó
járőr, aki megkapta a feladatot, még megállt, hogy megnézze az
őrült, meztelen fickót néhány háztömbbel távolabb, s jókora megle-
petés érte, amikor kiderült, hogy én ugyanaz az ember vagyok, akit a
tetthelyre kell szállítania.
Drága Susan a segítségemre sietett, kimagyarázta a történte-
ket, és megnyugtatta a rendőrt, hogy jól van és haza tud menni. Ki-
csit elsápadt, amikor újra megpillantotta a lakásom romjait, és a ha-
talmas horpadást, amit a démon csinált az autójára, de aztán össze-
kapta magát és a szokásos „megírnivaló sztorim van” pillantással
hagyta el a helyszínt. Indulóban futólag arcon csókolt, és odasúgta:
– Nem is rossz, Harry. Aztán megpaskolta a fenekem, és beszállt a
kocsijába.
Elvörösödtem. A rendőrök valószínűleg nem vették észre az
esőben, sötétben. Megrovóan néztek rám, s boldogan hagyták, hogy
tiszta ruhát keressek. Csak tréningalsót és pólót találtam, rajta teme-
tő, és a felirat: „IDÉN ELMARAD A HÚSVÉT. MEGTALÁLTÁK A
HOLTTESTET.”
Ezeket vettem fel, meg a kabátomat, mely csodálatos módon
túlélte a démont, valamint a teljesen eklektikus cowboy-csizmát, az-
tán beszálltam a járőrkocsiba és áthajtottunk a fél városon. Azonosí-
tó kártyámat a kabátom hajtókájára csíptettem, és követtem befelé
az egyenruhásokat. Egyikük odavezetett Murphyhez.
 Útközben megfigyeltem néhány apró részletet. Rengeteg ember
állt ott és tátotta a száját. Elvégre még nem volt túl késő. Az eső le-
csendesedett, és ködös homályba vonta a helyszínt. Az épület parko-
lójában sok rendőrkocsi állt, egy pedig a gyepen, az érintett lakásba
vezető ösvény mellett. Valaki égve hagyta a fényszóróját, és kék-vö-
rös fények villództak. Mindenfelé sárga rendőrségi kordon.
És mindennek a közepén ott állt Murphy.
Rémesen nézett ki, mint aki az utolsó találkozásunk óta csak
állott kávét vett magához. A szeme fáradt volt és véreres, de a pillan-
tása mit sem vesztett éléből. – Dresden! – meredt rám. – King Kon-
got akarja felmászatni a haján?
Próbáltam mosolyogni. – Előbb meg kell találni a megfelelő si-
koltozó lányt. Érdekli a dolog?
Murphy horkantott. Klasszul csinálta, pedig csinos kis orra
volt. – Jaj, ne – Megfordult és bement a lakásba, de úgy, mintha
cseppet sem járna ereje végén.
A helyszínelők már dolgoztak, úgyhogy kaptunk egy-egy pár ci-
pővédő zacskót a bejáratnál. – Próbáltam korábban is hívni – mond-
ta Murphy. – De a telefonja nem működött. Ahogy máskor sem,
Harry.
– Rossz éjszakája volt – feleltem, miközben ingatagon próbál-
tam felcibálni a cipővédőt. – Mi a helyzet?
– Újabb áldozat – felelte. – Ugyanaz a módszer, mint Tommy
Tomméknál.
– Jézusom – hördültem fel. – Tehát a vihart használják.
– Micsoda? – fordult hátra Murphy, és rám meredt.
– A vihart – ismételtem. – Meg lehet csapolni a viharokat és
egyéb természeti jelenségeket. Csupa természetes üzemanyag a vajá-
kosoknak.
– Erről eddig még egy szót sem szólt – vádaskodott Murphy.
– Ma éjszakáig nem is gondoltam rá – dörgöltem meg az ar-
com. Minden összevág. A fenébe is, az Árnyember így volt képes
mindezt végrehajtani egyetlen éjszaka alatt. Megidézte és rám küldte
a démont, aztán megjelent az árnyban, amit kivetített. És ölni is tu-
dott megint.
– Azonosították az áldozatot? – kérdeztem.
Murphy befelé fordulva felelte: – Linda Randall. Sofőr. Hu-
szonkilenc éves.
Szerencse volt, hogy Murphy elfordult, mert abból, ahogy le-
esett az állam, rájött volna, hogy ismerem az elhunytat, és ez kelle-
metlen kérdésekhez vezetett volna. Egy pillanatig Murphy után bá-
multam, aztán követtem őt a lakás belsejébe.
Linda Randall egyszobás lakása egy olyan rockbanda lakóko-
csijára emlékeztetett, amelyik nem túl sokat csinál azon kívül, hogy
koncertezik, bulizik, majd kómába esik. Piszkos ruhák hevertek szét-
szórva a hatalmas franciaágyon. Aránytalanul sok volt a csipkés, sza-
ténos, selymes darab, mindegyik színes, feltűnő. Az ágy körül gyer-
tyák voltak a polcokon, az éjjeliszekrényen, a legtöbb félig leégve. Az
éjjeliszekrény fiókja félig nyitva, tele mindenféle személyes szóra-
koztató eszközökkel – Linda Randall szemlátomást szerette a kis já-
tékszereit.
A főzőfülke jobbára használaton kívülinek tűnt, a kávéfőző, a
mikro és a szemetes kivételével, melybe valaki rengeteg üres pizzás-
dobozt gyömöszölt. Talán ezek a dobozok tették, de hirtelen megér-
tés és együttérzés támadt fel bennem Linda iránt. Az én konyhám is
ugyanígy néz ki általában, csak éppen mikróm nincs. Itt is valaki
olyan lakott, aki tudta, hogy otthon nem várja más, csak a magány.
Ez néha megnyugtató. De legtöbbször nem az. Fogadni mertem vol-
na, hogy Linda átérzi ezt.
De most már sosem tudhattam meg. A helyszínelők az ágy kö-
rül gyülekeztek, mint a keselyűk a nyakig földbe ásott törvényen kí-
vüliek körül a Régi Nyugaton. Semmit sem lehetett látni tőlük. Hal-
kan, higgadtan beszélgettek egymás közt, mintha csak ebéd mellett
ülnének. Felhívták egymás figyelmét bizonyos részletekre és gratu-
láltak egymás jó megfigyeléseihez.
– Harry! – mondta halkan Murphy. A tónusa arra utalt, hogy
nem először szólít. – Biztos benne, hogy most alkalmas erre?
Megrándult a szám. Már hogy lennék alkalmas. Senki soha
nem készülhet fel eléggé az ilyesmire. De e helyett azt mondtam
neki: – Csak a fejem fáj. Elnézést. Essünk túl rajta.
Murphy bólintott és az ágyhoz vezetett. Ő sokkal alacsonyabb
volt a helyszínelők legtöbbjénél, én viszont majdnem egy egész fejjel
magasabb. Úgyhogy nem kellett senkit megkérnem, hogy húzódjon
félre – egyszerűen csak közelebb mentem és lenéztem.
Linda éppen telefonált, amikor elérte a halál. Meztelen volt.
Még az évnek ebben a szakában is látszott a csípőjén a bikini alsó fe-
hérsége. Nyilván szoláriumba járt a télen. A haja nedves volt. A há-
tán feküdt, félig lehunyt szemmel, az arca olyan nyugodt, amilyen-
nek sosem láttam.
Kitépték a szívét. A szürkés, vörös, pépes csomó ott hevert mel-
lette az ágyon. A lány mellkasán jókora lyuk tátongott, és bordái ki-
felé hajlottak ott, ahol a láthatatlan erő kirobbantotta a szívét.
Néhány pillanatig csak beszívtam a látványt, a részleteket. Újra
megtörtént hát. Valaki megint mágiával vetett véget egy életnek.
Eszembe jutott, hogy milyen volt Linda a telefonban. Humo-
ros, gyors észjárású. Ravaszul érzéki a szavaiban és mondataiban.
Némi bizonytalanság, sebezhetőség, mely felnagyította a személyisé-
ge egyéb vonásait. A haja azért volt nedves, mert megmosta, mielőtt
hozzám indult volna. Bármit is mondjanak róla, de szenvedélyesen,
elevenül élt. Mostanáig.
Ekkor döbbentem rá, milyen csend van.
Az öt helyszínelő engem nézett. Vártak. Amikor körülnéztem,
elkapták a tekintetüket, de nem kellett varázslónak lenni ahhoz,
hogy olvassak az arcukról. Tiszta és egyszerű félelem ült rajtuk. Va-
lami olyasmivel kerültek szembe, amit nem tudtak megmagyarázni.
Ez a velejükig megrázta őket, ez váratlan és véres bizonyíték arra,
hogy háromszáz év kutatása és tudománya sem veheti fel a versenyt
azokkal a dolgokkal, amelyek még most is ott lappanganak a sötét-
ben.
És én voltam az, akitől a válaszokat várták.
Semmit sem tudtam mondani nekik, és borzalmasan éreztem
magam, amikor hátraléptem és elfordultam Linda holttestétől, hogy
kimenjek a kis fürdőszobába. A kád még tele volt vízzel. Egy karkötő
és egy pár fülbevaló hevert kikészítve a tükör alatti polcon, smink-
szerek, parfüm.
Murphy is felbukkant mellettem és körülnézett. Most sokkal
kisebbnek tűnt, mint általában.
– Minket hívott – mondta. – A 911-et tárcsázta. Ezért tudtuk,
hová kell jönni. Telefonált és elmondta, hogy tudja, ki ölte meg Jen-
nifer Stantont és Tommy Tommot, és hogy ő lesz a következő. Aztán
sikoltozni kezdett.
– Akkor érte a varázslat. A telefon pedig közvetlenül utána ké-
szült ki.
Murphy homlokráncolva bólintott. – Igen. Így történt. De ami-
kor ideértünk, teljesen jól működött megint.
– A mágia sokszor elrontja a technikát. Ezt maga is tudja –
dörgöltem meg a szemem. – Beszéltek már rokonokkal, ilyesmikkel?
 Murphy megrázta a fejét. – Nincsenek hozzátartozói a város-
ban. Keressük őket, de beletelhet egy kis időbe. Próbáltuk elérni a
főnökét, de nem sikerült. Valami Mr. Beckitt… – Murphy az arcomat
vizslatta, mintha azt várná, hogy mondjak valamit. – Hallott már ró-
la? – kérdezte kis szünet után.
Nem néztem rá, csak vállat vontam.
Murphy álla megfeszült – apró mozdulat az arca szélén. Foly-
tatta: – Greg és Helen Beckitt. Három évvel ezelőtt a lányukat,
Amandát megölték tűzharcban. Johnny Marcone martalócai akasz-
kodtak össze valami jamaicai bandával, ami ki akarta szorítani őket.
Egyikük véletlenül lelőtte a kislányt. Három hétig még életben tud-
ták tartani gépekkel, de aztán lekapcsolták.
Nem mondtam semmit. Mrs. Beckitt merev arca, halott tekin-
tete jutott eszembe.
– Beckitték be akarták perelni Marconét gondatlanságból elkö-
vetett emberölésért, de Marcone ügyvédei túl jók voltak, és még a bí-
róságig sem jutott el az ügy. És sosem találták meg azt az embert, aki
lelőtte a kislányt. Állítólag Marcone vigaszdíjat akart fizetni nekik,
de ők visszautasították.
Ezzel nem mondott sokat. Mögöttünk éppen hullazsákba rak-
ták Lindát, zizzent a cipzár. Valaki háromig számolt, aztán felemel-
ték, rátették valami hordágy-félére, és kitolták. Az egyik helyszínelő
közölte Murphyvel, hogy szusszannak egyet, aztán tíz perc múlva
visszajönnek. Murphy bólintott. A szoba kiürült.
– Nos, Harry? – kérdezte fojtottan, mintha nem akarná megza-
varni a csendet. – Mit tud nekem mondani? – Ezzel az erővel azt is
megkérdezhette volna, hogy mi az, amit nem mondok el neki. Mert-
hogy erre gondolt. A zsebéből műanyag tasakot szedett elő, és oda-
adta.
Elvettem. A névjegyem volt benne, amit Lindának adtam. Még
mindig meg volt hajolva kicsit, ahogy a tenyerembe görbítettem.
Foltos volt, talán Linda vérétől. A zacskónak arra a végére néztem,
ahová az ügyszámot és a bizonyíték azonosítóját szokták írni. Üres
volt. Tehát még nem vették lajstromba.
Murphy várta a válaszom. Azt akarta, hogy mondjak neki vala-
mit. Csak éppen azt nem tudtam, mit akar hallani – azt, hogy renge-
teg embernek meg lehet a névjegyem, és fogalmam sincs, hogyan ke-
rült ide, vagy azt, hogy ismertem az áldozatot és közöm volt hozzá.
Mert akkor kérdéseket kell nekem feltennie. Olyanokat, amilyeneket
egy gyanúsítottnak szokás.
– Ha azt mondom, hogy misztikus sugallatot kaptam, komo-
lyan vesz?
– Miféle sugallatot? – kérdezte Murphy. Nem nézett rám.
– Érzem… – Elhallgattam. Azt akartam, hogy a mondókám na-
gyon világos legyen. – Érzem, hogy ennek a nőnek rendőrségi priu-
sza lesz, valószínűleg drogbirtoklásért és üzletszerű kéjelgésért. Ér-
zem, hogy a Velvet Room-nál dolgozott Madame Biancának. Érzem,
hogy közeli barátnője és szeretője volt Jennifer Stantonnak. Érzem,
hogy ha tegnap megkeresték volna, hogy a gyilkosságokról kérdez-
zék, azt mondta volna, hogy nem tud semmit.
Murphy egy darabig rágódott a szavaimon. – Tudja, Dresden –
mondta hideg dühvel –, ha ezeket a dolgokat tegnap érezte volna,
vagy akár ma reggel, akkor lehetséges, hogy még beszélhettünk vol-
na vele. Lehetséges, hogy megtudhattunk volna tőle valamit. És még
az is lehetséges – fordult felém, és egész súlyának erejével nekilökött
az ajtófélfának –, hogy még most is élne – Rám meredt, és most
cseppet sem úgy festett, mint egy csinoska szurkolólány. Inkább
olyan volt, mint a kölyke holtteste fölött álló farkas-anya, aki felelőst
keres.
Most én fordítottam el a tekintetem. – Sok embernél megvan a
névjegyem – mondtam. – Mindenfelé szórom. Nem tudom, hogy ju-
tott hozzá.
– A francba, Dresden – lépett hátra Murphy, és az ágyhoz
ment. – Maga valamit titkol előlem. Tudom. Simán letartóztatha-
tom. Bevitethetem kihallgatásra – Visszafordult felém. – Valaki már
megölt három embert. Nekem az a munkám, hogy megállítsam.
Ezen dolgozom.
Nem mondtam semmit. Éreztem a szappan és a sampon illatát
Linda Randall fürdőjéből.
– Ne állítson választás elé, Harry – A hangja meglágyult, ha a
tekintete nem is. – Kérem.
Elgondolkodtam. Kitálalhatok neki mindent. Mert ezt akarja –
nem a történet felét, nem részinformációkat. Az egész kell neki. Azt
akarja, hogy minden darabka előtte legyen, ő pedig összerakja, és el-
kapja a bűnöst. Nem akar úgy játszani, hogy tudja: egyes darabokat
a zsebemben rejtegetek.
Ugyan mi baj lehetne belőle? Linda Randall délután hívott. Át
akart jönni beszélgetni. El akart mondani valamit, de valaki elhall-
gattatta, mielőtt erre sor kerülhetett volna.
Csak két probléma van azzal, ha ezt közlöm Murphyvel. Elő-
ször is azonnal elkezdene zsarufejjel gondolkozni. Nem nehéz kita-
lálni, hogy Linda nem volt épp monogám alkat. Rengeteg szeretője
volt mindkét vonalról. Mi van, ha ő meg én közelebb álltunk egy-
máshoz, mint azt én állítom? Mi van, ha egy féltékenységi roha-
momban mágiával elpusztítottam a szeretőit, aztán őt magát is? Ez
teljesen logikus és érthető – szerelemféltés. Murphynek tudnia kell,
hogy a mágia, mint gyilkos fegyver eléggé nehezen bizonyítható, de
ha egy pisztollyal helyettesítjük be, máris minden rendben.
A második probléma, ami sokkal jobban aggasztott, hogy máris
meghalt három ember. És ha nem lettem volna annyira szerencsés
és kreatív, akkor lenne még két hulla a lakásomban. Mégsem tudom,
kik tették. Ha elmondanám Murphynek azt a keveset, amit még tu-
dok, nem menne vele semmire. Csak még több kérdése lenne, amire
nem kap választ.
Ha az árnyalak tudja, hogy Murphy vezeti a nyomozást ellene,
és nyomon van, akkor nyilván őt is szemrebbenés nélkül megöli. És
Murphy nem tud védekezni ellene. Veszélyes lehet egy átlagos bűnö-
zőre, de egy démon ellen nem használ az aikido.
És ott van a Fehér Tanács is. Az olyanok, mint Morgan és a fe-
lettesei, akik biztosak a hatalmukban, önhittek, és mindenki felett
állónak hiszik magukat, és egy percig sem haboznának, ha el kellene
távolítani egy egyszerű rendőrhadnagyot, aki tudomást szerzett a lé-
tezésük titkáról.
– Sajnálom, Murphy – suttogtam reszelősen. – Bár segíthet-
nék. De nem tudok semmi használhatót – Nem néztem rá, nem pró-
báltam titkolni, hogy hazudok.
Inkább éreztem, mint láttam, hogy a szeme mellett megfeszül a
bőr. Nem tudhattam, hogy könnyezik, vagy csak a haját söpri félre a
kezével. Aztán a bejárat felé fordult, és kikiabált: – Carmichael! Von-
szolja ide magát!
Carmichael épp olyan slampos volt, mint néhány nappal ko-
rábban, mintha az idő múlása nem lenne rá hatással – legalábbis a
dzsekijére biztos nem, mert azt nem vette át, csak a nyakkendőjén
éktelenkedő foltok tűntek el és a haja kócosságának mintázata válto-
zott. Biztosan van valami megnyugtató az ilyesfajta állandóságban,
gondoltam. Mindegy, mennyire durvulnak el a dolgok; mindegy,
hogy milyen vérfagyasztó a tetthely, arra mindig bizton számítani le-
het, hogy Carmichael mindig ugyanolyan szánalmasan fest. Mikor
bejött, végigmért. – Igen?
Murphy odadobta neki a műanyagzacskót, és Carmichael el-
kapta. – Jelölje meg és regisztrálja – mondta Murphy. – És marad-
jon egy pillanatra. Tanúra van szükségem.
Carmichael megnézte a zacskót, benne a névjegyemet. Apró
disznószemei tágra nyíltak. Rám pillantott, és láttam, ahogy megcsi-
kordulnak az agyában a fogaskerekek, és átsorolnak engem a bosz-
szantó szövetséges kategóriából gyanúsítottá.
– Mr. Dresden – szólt Murphy fagyos udvariassággal. – Szeret-
nék feltenni önnek néhány kérdést. Be tudna jönni a központba val-
lomást tenni?
Néhány kérdés. A Fehér Tanács alig harminc óra múlva elítél
és kivégeztet. Nincs időm kérdésekre. – Sajnálom, hadnagy. Ma este
a hajamat kell kifésülnöm.
– Akkor holnap reggel.
– Meglátjuk – mondtam.
– Ha holnap reggel nincs ott, elfogatóparancsot adatok ki. Meg
fogjuk találni magát, Harry, és istenemre mondom, meg fogom talál-
ni a választ erre az egészre.
– Ahogy gondolja – feleltem, és az ajtó felé indultam. Carmi-
chael elém lépett. Megtorpantam és ránéztem. Ő a mellkasom köze-
pét bámulta. – Ha nem vagyok letartóztatva, akkor feltételezem,
hogy szabadon távozhatok – mondtam.
– Hagyja elmenni, Ron – szólt Murphy undorral, de én kiérez-
tem belőle a megbántottságot is. – Hamarosan újra beszélünk, Mr.
Dresden – Közelebb lépett, és tökéletesen higgadtan folytatta: – És
ha kiderül, hogy maga van az egész mögött, egyet mondhatok: bár-
mivel is próbálkozik, meg fogom találni és le fogom buktatni. Megér-
tett engem?
Megértettem. Értettem a feszültségét, a csalódottságát, a dü-
hét, s az elszántságát, hogy megakadályozza a további gyilkosságo-
kat. Ha egy romantikus regény hőse lettem volna, most valami frap-
pánsat és szívszorítót mondtam volna. De így csak ennyire futotta: –
Megértettem, Karrin.
Carmichael elhúzódott előlem.
Én pedig otthagytam Murphyt, akinek semmit sem tudtam
mondani, és Lindát, akit nem tudtam megvédem – sajgó fejjel, hul-
lafáradtan, szánalmasan.
 Tizenhatodik fejezet

Kiléptem a házból, ahol Linda Randall lakott, és gondolataim, érzé-

seim között sokkal vadabb fergeteg kavargott, mint a vihar, mely
már elvonult a város fölül a tó felé. Egy benzinkúttól taxit hívtam,
aztán fejemet a falnak támasztva vártam a szitáló esőben.
Elveszítettem Murphy bizalmát. Az nem jelent semmit, hogy
ezzel csak védeni akartam őt is és magamat is. A nemes szándék mit
sem számít. Csak a tények számítanak. A tény pedig az, hogy arcátla-
nul hazudtam az egyetlen embernek, akit már majdnem a barátom-
nak nevezhettem. És nem voltam biztos abban, hogy még ha meg is
találom a bűnösöket, vagy esetleg el is kapom őket, ha el is végzem
Murphy helyett a munkát, azzal ki lehet javítani ezt az egészet.
Ezen és hasonló dolgokon rágódtam, amikor egy férfi ment el
mellettem arcába húzott kalapban, aztán hirtelen megállt és ököllel
a gyomromba vágott.
Még volt időm arra gondolni, hogy Na ne, már megint, aztán a
fickó megint ütött, másodszor, harmadszor. Mindegyik csapás a ha-
samat érte, nekinyomott a falnak és felkavarta a gyomromat. Küsz-
ködve, zihálva kapkodtam a levegőt, és ha lett is volna valami va-
rázslatom készenlétben, akkor sem tudtam volna kinyögni.
Amikor abbahagyta a csépelést, összeroskadtam, és ő ellökött.
Egy kivilágított benzinkúton voltunk, péntek este éjfél előtt, tehát az
elhaladó kocsikból mindent lehetett látni. Megölni csak nem fog. Bár
abban a pillanatban azt se bántam volna.
Kábán hevertem a földön. Éreztem támadóm izzadtság- és köl-
niszagát. Ugyanaz az ember volt, aki tegnap este nekem ugrott. El-
kapta a hajam, felrántotta a fejem, és jól hallható ollócsattintással
levágott egy jókora fürtöt a hajamból. Aztán elengedett.
Megfagyott a vér az ereimben.
A hajam. Ez a fickó levágott a hajamból. A hajat sok varázslat-
hoz fel lehet használni, mindenféle gyilkos mágiához, és én semmit
sem tehetek ellene.
A férfi elfordult és gyors léptekkel, de nem futva elindult. Én a
pániktól és kétségbeeséstől vezérelve a lábára vetődtem, elkaptam a
térdhajlatánál és megrántottam. Jellegzetes roppanás hallatszott, és
a fickó felordított: – Rohadék! – aztán eldőlt. Egyik hatalmas mar-
kában ott volt a hajam. Próbáltam levegőt gyűjteni a tüdőmbe, és
megcéloztam azt a kezét.
Támadóm kalapja leesett, és most már felismertem, Johnny
Marconénak az az embere volt, aki a szállodától követett csütörtök
délután, és aki lesántult, miután több háztömbnyit loholt utánam.
Gyenge lehetett a térde, és sikerült kiugrasztanom.
Elkaptam a csuklóját és két kézre fogtam. Nem vagyok különö-
sebben erős, de szikár, inas, és makacs, mint egy öszvér. Ráfonód-
tam a csuklójára és próbáltam szétfeszíteni virsliujjait. Ő próbálta el-
rántani a karját. Izmos volt, de az egész testsúlyomat nem tudta le-
rázni. Tolni kezdett a másik kezével, aztán ököllel ütlegelt.
– Engedj el, a rohadt életbe – vicsorogta. – Szállj le rólam!
Leszegtem a fejem, felhúztam a vállam és csimpaszkodtam
rendületlenül. Ha elég hosszú időre bele tudom mélyeszteni az ujja-
im az inai közé, akkor kinyílik a tenyere, bármilyen erős is. Próbál-
tam a csuklóját gyurmának elképzelni, a saját ujjaimat pedig acél-
nak, és minden erőmmel nyomtam. Éreztem, hogy kezdenek eler-
nyedni az ujjai. Láttam a hajam sötét, vékony szálait.
– Atyavilág! – kiáltotta valaki. – Hé, Mike, gyere ide!
Futó léptek közeledtek.
Két szabadidőruhás, edzőcipős srác jött oda és lerángattak a
maffiózóról. Én összefüggéstelenül ordítoztam, amikor a kezem le-
vált ellenfelem csuklójáról. A hajam egy része lehullott a vizes beton-
ra, de a többi a kezében maradt.
– Nyugi, haver – mondta az egyik srác. – Higgadj le.
Nem lett volna értelme szembeszállni kettejükkel. – A tárcám.
Elvette a tárcámat – hörögtem.
Tekintve azt, hogyan voltam felöltözve én, és hogyan a maffió-
zó, ez a hazugság nem volt túl hihető. Legalábbis nem lett volna, ha
ellenfelem hirtelen el nem rohan. A két srác zavartan engedett el.
Aztán visszasiettek a kocsijukhoz.
Feltápászkodtam és a maffiózó után siettem, fújtatva, mint egy
régi harmonika. A fickó egy kocsi felé igyekezett az utcán, és mire
odaértem, beszállt és elhajtott. Megtorpantam a sűrű kipufogófüst-
ben és tompán meredtem az esőben elenyésző helyzetjelző lámpák
után.
A szívem vadul vert, és akkor sem nyugodott meg, amikor vég-
re lélegzethez jutottam. A hajam. Johnny Marcone megszerezte a
hajamat. Oda tudja adni valakinek, aki ért a mágiához, és akkor azt
tesznek velem, amit csak akarnak.
Kitéphetik a szívemet, ahogy Jennifer Stantonét, Tommy Tom-
mét és szegény Linda Randallét. Marcone már figyelmeztetett, hogy
álljak le, kétszer is, és most talán egyszer s mindenkorra megszaba-
dulhat tőlem.
Kimerültségemet, félelmemet és elkeseredésemet hirtelen elsö-
pörte az izzó düh. – Majd meglátjuk! Majd meglátjuk! – vicsorog-
tam.
Nem kell mást tennem, mint hogy megkeresem Johnny Marco-
nét, a fogdmegjét, és Marcone varázslóját, bárki is legyen. Megkere-
sem őket, visszaszerzem a hajamat, kifektetem őket, mint a tekebá-
bukat, aztán odaküldöm Murphyt, hogy gyűjtse be őket.
A végére kell járnom a dolognak. Ezek a seggfejek komolyan
gondolják. Egyszer már az életemre törtek, és újabb dobásra készül-
nek. Marcone és a csatlósai…
Nem, gondoltam. Nem Marcone. Ennek semmi értelme nem
lenne, hacsak nem Marcone bandája nyomja a Harmadik Szemet
kezdettől fogva. Ha Marconénak lenne egy varázslója, miért próbált
volna meg lefizetni? Miért nem szerzett tőlem hajat már akkor, ami-
kor odaküldte a fickót a baseballütővel, aztán miért nem intézett el
rövid úton?
Marcone lenne az? Vagy az embere kettős ügynök?
Végül is nem számít. Egy dolog biztos: valaki megszerezte a ha-
jamat. Van valahol egy varázsló, aki meg akar ölni.
De bárki is legyen az illető, nem valami hozzáértő – ez látszott,
amikor elsöpörtem a képmás-varázslatát. Nem veheti fel velem a
versenyt, ha sikerül közvetlen konfrontációra kényszerítenem. Le-
het, hogy van benne nyers erő, amivel megzabolázza a vihart és szol-
gaságba kényszerít egy démont. De olyan, mint egy nagydarab, száj-
táti tinédzser – még nem ura az erejének. Bennem több van puszta
erőnél. Nekem van képzettségem, tapasztalatom és képzelőerőm.
Amúgy pedig olyan elképesztő düh dolgozott bennem, hogy
bármire képes lettem volna.
Az Árnyember most még nem tud lecsapni rám. Nincs meg
benne ez a fajta erő. Meg kell várnia a következő vihart, hogy megöl-
hessen. Van még időm. Dolgozhatok. Ha rájövök, hol vannak, hogy
hová vitte a maffiózó a hajamat, akkor oda tudok menni.
 A megoldás villanásszerűen hasított belém, és egyszeriben rop-
pant egyszerűnek tűnt. Ha a haj segítségével kapcsolatot lehet létesí-
teni felém, akkor a dolog fordítva is működhet – és is kapcsolatot tu-
dok teremteni a hajammal. Talán fel is tudom gyújtani vagy más
módon megsemmisíteni, otthonról. Persze egy ilyen varázslat elég
bonyolult lenne. Ehhez Bob kell. Ő segíthet nekem kidolgozni egy
ilyen varázst, percek alatt, fáradságos órák vagy napok helyett.
Elhúztam a szám. Bob szabadságra ment, és még alig telt el va-
lamennyi a huszonnégy órából. Nekem pedig minimum tíz-tizenkét
óra lenne egyedül megcsinálni mindent, arról nem is beszélve, hogy
aligha tudnék ilyen hosszan koncentrálni pillanatnyi lelkiállapotom-
ban.
Murphyt kéne hívnom. Ő tudná, hol lapul Marcone, és nyilván
a fogdmegje is a közelében van. Ő adhatna valami tippet, hol keres-
sem őket és az Árnyembert. De most már nem mondana semmit. És
ha mondana is, a teljes igazságot kérné cserébe, ha pedig én min-
dent kitálalnék, azonnal védőőrizetbe venne, vagy valami hasonló
nevetséges dolgot művelne.
Ökölbe szorítottam a kezem, körmeim a tenyerembe vájtak. Le
kéne vágni őket…
A körmeimre meredtem. Aztán gyorsan visszamentem a ben-
zinkút fényei alá.
Vér volt a körmöm alatt, ahol belemartam a maffiózóba. Hátra-
vetett fejjel felkacagtam. Megvan minden, ami kell.
Fedél alá húzódtam az esőről és leguggoltam a járdára. Elővet-
tem a kabátom zsebéből egy darab krétát, amit mindig ott tartok
szükség esetére, és kört rajzoltam vele magam köré. Aztán kikapa-
rásztam a körmöm alól a vért, és a betonra kentem a lábaim között.
Vörösen csillogott a nedvességben.
A következő lépésen egy kicsit gondolkodnom kellett, de aztán
a már jól ismert követővarázs mellett döntöttem ahelyett, hogy vala-
mi módosítással próbálkoztam volna. Kirántottam az orromból pár
szál szőrt és azt is letettem a körbe, a maffiózó vérére. Aztán meg-
érintettem a körvonalat és akaratommal energiát küldtem bele, hogy
lezárjam.
Összeszedtem minden energiát a haragomból, az újonnan fel-
támadt félelmemből, sajgó fejemből, kavargó gyomromból, és az
egészet beleadtam a varázslatba: – Segui vostro testatum!
Energia töltötte fel az orrcimpáimat és tüsszögni kezdtem. Az-
tán kezdtem erősen érezni a maffiózó kölnijének illatát. Felálltam,
megbontottam a kört és kiléptem belőle. Lassan körbefordultam. A
fickó illata délnyugat felé volt a legerősebb, Chicago gazdagabb kert-
városainak tájékán.
Felkacagtam. Megvan a nyavalyás. Követni tudom Marconé-
hoz, vagy bárkihez, akinek dolgozik, de most azonnal indulnom kell.
Az a kevés vér nem fog sokáig tartani.
– Hé, haver! – hajolt ki a taxisofőr az ablakon. A motor üres-
ben járt. Én csak bámultam. – Mi? – Ő a homlokát ráncolta. – Mi az,
nem hall? Maga hívott taxit?
Rávigyorogtam. Továbbra is munkált bennem a düh, egy kicsit
még szédelegtem, és nagyon el akartam kapni az Árnyembert. – Én.
– Miért mindig nekem jutnak a bolondok? – lamentált a taxis.
– Üljön be – Beültem és becsuktam az ajtót. A sofőr gyanakvóan
meredt rám a tükörből. – Hová megyünk?
– Két helyre – feleltem. Először megadtam a lakásom címét, és
hátradőltem az ülésen. Érzékeim önkéntelenül is délnyugat felé húz-
tak, azok felé, akik az életemre törnek.
– Ez az egyik – szólt a sofőr. – De mi a másik? – Összehúztam
a szemem. Szükségem volt pár dologra otthonról. A talizmánjaimra,
a tűzbotomra, a pálcámra és egy fétisre. Utána pedig elbeszélgetek
egy kicsit Chicago egyik legveszedelmesebb gengszterével.
– Majd ha odaértünk, megmondom.
 Tizenhetedik fejezet

Végül az Egyetemnél kötöttünk ki, egy klubnál, ami Marcone tulaj-

donában állt, az egyik külvárosban. Forgalmas hely volt, tele a kör-
nyékbeli főiskolás korú fiatalsággal, még hajnali fél kettőkor is meg-
lehetősen zsúfoltan ahhoz képest, mennyire kiesett. Az egyetlen nyi-
tott létesítmény volt erre, az egyetlen világos ablak a környéken.
– Holdkóros – morogta a sofőr, miközben elhajtott, s én kény-
telen voltam egyetérteni vele. Összevissza kanyarogva jöttünk idáig,
szó szerint orral követve a maffiózó csapását. A varázslat gyorsan
gyengült – nem volt elég vérem egy tartós bűbájhoz –, de kitartott
idáig, és a fickó kocsiját is megláttam a parkolóban. Elsétáltam a
klub ablakai előtt, és valóban: az egyik hátsó boxban megpillantot-
tam Johnny Marconét, a bikanyakú Mr. Hendrickset, az én embere-
met és Tüskést, amint együtt ülnek és beszélgetnek. Gyorsan elhú-
zódtam, mielőtt bármelyikük is észrevehetne. Aztán visszamentem a
parkolóba, hogy pontosan számba vegyem, mi is van a tarsolyom-
ban.
Egy-egy karkötő a két csuklómon. Egy gyűrű. Egy tűzbot. A
pálcám.
Végiggondoltam az összes finom és alattomos módszert, mely-
lyel a saját javamra billenthetem a helyzetet – ravasz illúziók, áram-
vagy vízkimaradás, patkány- vagy csótány-invázió. Bármelyikre ké-
pes vagyok. Nem minden mágiahasználó ilyen sokoldalú, és még ke-
vesebben rendelkeznek a szükséges tapasztalattal és képzettséggel
ahhoz, hogy spontán összedobjanak ilyen bűbájokat.
Ingerülten ráztam meg a fejem. Nincs időm ilyen finom kis
dolgokkal vacakolni.
Akkor energiát a talizmánokba! Energiát a gyűrűbe! Koncent-
rálni kezdtem a pálca fájának hűs erejére és a bot tüzének sistergő
dühére, aztán az Egyetem bejáratához léptem.
Az ajtószárnyak kiszakadtak a helyükből.
Kifelé robbantottam őket, nem befelé. A szilánkok felém repül-
tek, de lepattantak a levegőpajzsomról, és szálltak tovább a parkoló
felé. Nem akartam sérülést okozni senki ártatlannak, aki odabent
mulat. Viszont az embernek csak egy esélye van arra, hogy első be-
nyomást keltsen.
Miután az ajtó semmivé vált, befelé irányítottam tűzbotomat és
kiejtettem egy parancsszót. A zenegép úgy csattant a falhoz, mintha
ágyúval lőtték volna meg, aztán színpompás műanyagtócsává olvadt.
A zene elhallgatott. Beléptem a helyiségbe és kieresztettem a gyű-
rűm erejét. Az ajtótól kiindulva, majd körbe haladva a termen, a vil-
lanykörték éles kis pukkanásokkal robbantak szét, és üvegszilánkok,
izzószál-darabkák záporoztak. A bárpultnál és az asztaloknál tartóz-
kodó vendégek úgy reagáltak, ahogyan az emberek általában szoktak
ilyen helyzetekben. Sikoltozni, kiabálni kezdtek, felpattantak vagy az
asztal alá bújtak. Néhányan kirohantak a hátsó vészkijáraton. Aztán
hirtelen mélységes csend támadt. Mindenki mozdulatlanná dermedt
és az ajtóra meredt – azaz rám.
A hátsó asztaltól Johnny Marcone is engem nézett szenvtelen,
pénz színű tekintetével. Nem mosolygott. Mr. Hendricks is rám me-
redt, s egyetlen szemöldökét olyan mélyre húzta, hogy már-már nem
látott tőle. Tüskés sápadtan szorította össze a száját. Kalapos táma-
dóm színtiszta rémülettel csodálkozott rám. Egyikük sem mozdult.
Gondolom, ilyen hatással van valakire, ha tomboló mágust lát.
– Kismalac, kismalac, engedj be – mondtam bele a néma
csendbe. A földre fektettem a botomat és összehúzott szemmel vé-
gigmértem Marconét. – Beszélni szeretnék veled egy percre, John.
Marcone rám meredt, a szája széle megrándult. – Meglehető-
sen sajátságosak a meggyőzési módszerei, Mr. Dresden – Úgy állt fel
és szólalt meg, hogy közben nem vette le rólam a szemét. Biztosan
dühös lehetett, de palástolta. – Hölgyeim és uraim, az Egyetem ma
éjjel korábban zár. Kérem, hogy rendben távozzanak a legközelebbi
kijáraton. A számlájukkal ne foglalkozzanak. Mr. Dresden, eljönne
az ajtóból, hogy a vendégeim ki tudjanak menni?
Elálltam a kijáratból. A hely pillanatok alatt kiürült, a személy-
zetet is beleértve. Egyedül maradtam Marconéékkal. Mindegyikük
mozdulatlanul várta végig a vendégek távozását. Az én emberemet
kiverte a veríték. Hendricks faarca rezzenéstelen maradt. A nagyfő-
nök olyan türelmes volt, mint egy hegyi oroszlán, készen arra, hogy
váratlanul lecsapjon a szarvasra.
– Kérem vissza a hajam – mondtam, amint az utolsó fiatal pá-
rocska is kislisszolt az ajtón.
– Tessék? – kérdezte Marcone. Oldalra billentette a fejét, és
őszintén értetlennek tűnt.
– Jól hallottad – mondtam. – Ez a te tetűládád… – mutattam
tűzbotommal a maffiózómra – …az imént támadott meg egy benzin-
kútnál a város másik végén, és levágott egy tincset a hajamból. Azt
akarom visszakapni. Nem akarok úgy járni, mint Tommy Tomm.
Marcone tekintetébe hirtelen rettenetes, jéghideg, pénzszínű
düh költözött. A fogdmegje felé fordult.
A maffiózó arca kissé elsápadt. Kipislogott a szeméből egy verí-
tékcseppet. – Fogalmam sincs róla, miről vakerál ez, főnök.
Marcone tekintete rezzenéstelen maradt. – Ha jól sejtem, Mr.
Dresden, van valami bizonyítéka is?
– Nézd meg a bal csuklóját – feleltem. – Tele van körömnyo-
mokkal ott, ahol elkaptam.
Marcone bólintott, és hideg, tigrisszemei szinte szelíden szege-
ződtek az emberemre. – Nos?
– Hazudik, főnök – tiltakozott a fickó, és megnyalta a szája szé-
lét. – Igen, vannak karmolások, a barátnőm kicsit helyben hagyott.
Azt látta. Tudod, milyen… Megérez dolgokat.
A kirakós játék darabjai a helyükre kerültek. – Bárki ölte is
meg Tommy Tommot, tudja, hogy a nyomában vagyok – mondtam.
– A vetélytársad, aki a Harmadik Szemet teríti, felbérelhette a mel-
letted lévő kis barátodat ellened. Ő pedig végig szolgáltatta neki az
információkat, és mindenféle feladatot is végrehajtott.
Maffiózóm nem lett volna jó pókerjátékos. Rémülten meredt
rám, és tiltakozva rázta meg a fejét.
– Ezt könnyen eldönthetjük – mondta Marcone sima hangon.
– Lawrence, mutasd a csuklód.
– Hazudik, főnök! – mondta Lawrence reszketve. – Meg akarja
zavarni a fejed.
– Lawrence! – mondta Marcone, ahogy a szülő az engedetlen
gyereknek.
A tag rájött, hogy vége a játéknak. Láttam az arcán a kétségbe-
esett döntést, még mielőtt ténylegesen megmozdult volna. – Hazug
rohadék! – rivallt rám. Felpattant, előhúzta a kezét az asztal alól, és
még éppen azelőtt észrevettem, hogy revolver van nála, az én 38-a-
som ikertestvére, mielőtt elkezdett volna lövöldözni.
Több dolog is történt egyszerre. Felemeltem a kezem és akara-
tomat a bal csuklómon díszelgő, apró kis középkorias pajzslemezek-
ből álló karkötőre irányítottam. Megerősítettem a védőpajzsomat. A
golyók annak csapódtak neki vinnyogva, szikrát vetve a majdnem
sötét étteremben.
Tüskés arrébb szökkent, kezében egy Uzi-forma gépfegyverrel.
Henrdicks egyenesebb és kíméletlenebb volt, egy vadállat esztelenül
kegyetlen ösztöneivel reagált. Egyik kezével hátrarántotta Marconét,
hogy a testével védelmezze, a másikkal pedig egy félautomata fegy-
vert rántott elő.
Lawrence elfordította a fejét és megpillantotta Hendrickset
meg a fegyvert. Pánikba esett és arrafelé fordította a pisztolyát.
Hendricks könyörtelen hatékonysággal kezdte lőni, három éles
kattanás, három torkolattűz. Az első két lövés a mellkasa közepén ta-
lálta Lawrence-t, és hátralökte pár lépésnyit. A harmadik a jobb
szemöldöke fölött hatolt be és a földre terítette.
Lawrence-nek olyan sötét szeme volt, mint nekem. Láttam. A
feje felém fordult, ahogy a földön feküdt. Láttam, hogy egyet pislog.
Aztán kihunyt a fény a tekintetéből, és vége volt.
Egy percig csak kábultan álltam. Látványos belépő ide vagy
oda, nem ezt akartam. Nem akartam megölni senkit. Nem akartam,
hogy bárki is meghaljon, se én, se ők. Rosszullét fogott el. Eddig az
egész játék volt, macho vetélkedés, amit meg akartam nyerni. De
egyszeriben már nem játék volt többé, és én csak annyit akartam,
hogy élve kerüljek ki belőle.
Mindnyájan mozdulatlanok voltunk. Aztán Marcone szólalt
meg Hendricks háta mögül: – Élve akartam. Egy-két dolgot ki kellett
volna szedni belőle.
Hendricks a homlokát ráncolta és elhúzódott. – Bocs, főnök.
– Semmi gond, Mr. Hendricks. Jobb a biztonság irányába té-
vedni, azt hiszem – Marcone felállt, megigazította a nyakkendőjét.
Odament a hullához és letérdelt mellé. Megtapogatta a nyakát, a
csuklóját, aztán megcsóválta a fejét. – Lawrence, Lawrence… Kétszer
annyit adtam volna neked, mint ők, ha szólsz. De sose voltál túl
okos, nem igaz? – Aztán semmivel sem több érzelemmel, mint az
este folyamán bármikor, feltűrte a megboldogult Lawrence bal ka-
bátujját, és szemügyre vette a csuklóját.
– Úgy fest, Mr. Dresden – jegyezte meg –, hogy közös ellensé-
günk van – Rám szegezte a tekintetét. – Ki az?
Megráztam a fejem. – Nem tudom. Ha tudnám, nem lennék itt.
Azt hittem, maga az.
Marcone felvonta a szemöldökét. – Ennél jobban is ismerhetne
engem, Mr. Dresden.
Én is felvontam a szemöldököm. – Igaza van. Valóban – A gyil-
kosságok sokkal kegyetlenebbek és véresebbek voltak, mint ami
Marcone stílusa. A vetélytársaktól ő is megszabadul, de nem csinál
cirkuszt belőle. És semmi oka nem lett volna olyan kívülállókkal is
végezni, mint Linda, vagy Jennifer Stanton. Az ilyesmi nem haté-
kony, árt az üzletnek.
– Ha van nála valami, ami a magáé, bátran vegye vissza, Mr.
Dresden – mondta Marcone. Körülnézett és felsóhajtott. – De jobb,
ha siet. Azt hiszem, utoljára voltak ilyen sokan az Egyetemen. Kár.
Nem volt könnyű, mégis odamentem a halotthoz. Félre kellett
tenni a botomat és a pálcámat, hogy átkutassam a zsebeit. Úgy érez-
tem magam, mint egy hullagyalázó zombi.
De sehol sem találtam a hajamat. Felpillantottam Marconéra,
aki minden látható érzelem nélkül nézett vissza.
– Nincs nála – mondtam neki.
– Érdekes. Akkor nyilván átadta valakinek, mielőtt idejött –
vélte Marcone.
– Vagy esetleg utána?
Marcone megrázta a fejét. – Meglehetősen biztos vagyok ben-
ne, hogy nem. Észrevettem volna.
– Hiszek magának – feleltem. – De ki lehetett az?
– A közös ellenségünk – felelte Marcone. – Nyilvánvalóan.
Lehunytam a szemem, és hirtelen rám nehezedett a fáradtság.
– A francba.
Marcone nem mondott semmit. Felállt és néhány halk paran-
csot vetett oda Hendricksnek és Tüskésnek. Hendricks egy szalvétá-
val letörölte a fegyverét, aztán letette a földre. Tüskés a bárpult mö-
gé ment és babrálni kezdett egy kábellel meg egy üveg whiskyvel.
Felszedtem a pálcámat meg a botomat, felálltam és Marconé-
hoz fordultam. – Mondja el, amit még tud. Mindent tudnom kell, ha
el akarom kapni a fickót.
Marcone eltöprengett, aztán bólintott. – Valóban. Sajnos nyil-
vános fórumot választott ehhez a megbeszéléshez. Mindenki szemé-
ben az ellenségemként tüntette fel magát. Bármilyen érthetőek is az
indokai, az még tény marad, hogy nyilvánosan szembeszállt velem.
Ezt nem hagyhatom válasz nélkül, tekintet nélkül a személyes érzé-
seimre, különben mások is vérszemet kaphatnak. Kézben kell tarta-
nom a dolgokat. Nincs benne semmi személyes, Mr. Dresden. Az üz-
let ilyen.
Megfeszítettem az állkapcsom, megmarkoltam a botomat, és
meggyőződtem róla, hogy még működik a pajzsom. – Akkor mit fog
tenni?
– Semmit. Semmit sem kell tennem – felelte Marcone. – Vagy
a közös ellenségünk öli meg, mely esetben nem szükséges veszélyez-
tetnem magamat vagy az embereimet azért, hogy én intézzem el,
vagy maga találja meg őt és végez vele. Ha maga győzi le őt, akkor
mindenkinek a tudtára adom, aki kérdezi, hogy az én utasításomra
tette, és ezért cserébe hajlandó vagyok elfelejteni ezt a mai estét.
Mindkét esetben akkor járok a legjobban, ha várok és figyelek.
– Ha ő öl meg engem – jegyeztem meg –, ha legközelebb ne-
kem tépik ki a szívem, akkor maga továbbra sem fogja tudni, hogy
kicsoda és hol van. Nem kerül közelebb ahhoz, hogy megszabaduljon
tőle és megvédje az üzletét.
– Igaz – mondta Marcone, és egy futó pillanatra elmosolyo-
dott. – De szerintem én nem leszek ilyen könnyű áldozat. Ha magát
megöli, azzal valamiképpen felfedi magát. És a múltkori találkozá-
sunk óta már egy kicsit több sejtésem van arról, hogy mit kell keres-
nem.
A homlokomat ráncoltam, aztán gyors léptekkel az ajtó felé in-
dultam.
– Harry! – szólt utánam. Megálltam és visszafordultam.
– Egy személyes megjegyzés. Nem tudok semmit, ami segíthet-
ne magának. Akiket elkaptunk, semmit sem köptek. Félnek tőle.
Senki sem tudja, honnan jön a drog, miből készül, vagy hol működik
ez a valaki. Árnyalakok, ezt mondja mindegyik. Mindig árnyékban
vannak. Ez minden, amit kiderítettem.
Szemügyre vettem Johnny Marconét, aztán bólintottam. – Kö-
szönöm.
Vállat vont. – Sok szerencsét. Szerintem az lenne a legjobb, ha
maga meg én a jövőben nem találkoznánk. Nem tűrhetek el több be-
avatkozást az üzletembe.
– Ez szerintem is jó ötlet – feleltem.
– Kitűnő. Jó, ha valaki megérti a dolgokat – Ezzel visszafordult
maradék két emberéhez, otthagyva a földön Lawrence holttestét.
Én is megfordultam és kimentem a hideg, esős éjszakába. Még
mindig rosszul voltam, láttam magam előtt a haldokló tekintetét. A
fülemben csengett Linda Randall füstös nevetése. Még mindig bán-
tam, hogy hazudtam Murphynek, de továbbra sem állt szándékom-
ban többet mondani neki, mint eddig. Továbbra sem sejtettem, ki
akar megölni. És továbbra sem tudtam semmivel védekezni a Fehér
Tanács előtt.
– Nézz szembe vele, Harry – mondtam magamnak. – Még
mindig szarban vagy.
 Tizennyolcadik fejezet

Voltak valaha kétségbeesettek? Teljesen reményvesztettek? Álltak

már a sötétben azzal a mindent átható érzéssel, hogy ez már soha, de
soha nem lesz jobb? Hogy valami örökre elveszett, és soha nem jön
vissza?
Éppen így éreztem magam, amikor kisétáltam az Egyetem épü-
letéből az esőre. Amikor zűrzavar kavarog bennem, amikor nem tu-
dok gondolkodni, amikor kimerült vagyok, félek, és egyedül érzem
magam, sétálni szoktam. Ez az egyik szokásom. Megyek, megyek, és
előbb vagy utóbb szembejön valami, amitől egy kicsit javul az állapo-
tom.
Úgyhogy most is nekiindultam. Visszatekintve elég ostoba ötlet
volt végigmenni Chicagón szombat este. Gyalogoltam, és hagytam,
hogy a dolgok birkózzanak a fejemben. Kezemet a zsebembe süly-
lyesztettem, s kabátom szárnyai csapkodtak a lábam mellett, miköz-
ben a szemerkélő eső lassan a fejemre lapította a hajamat.
Apám jutott eszembe. Általában így történik, amikor nagyon
odavagyok. Jó ember volt, nagylelkű fickó, reménytelen vesztes.
Színpadi mágus egy olyan korban, amikor a technika több varázsla-
tot produkált, mint a mágia, így aztán nem tudott túl sokat adni a
családjának. Legtöbbször úton volt, lepukkant házak előtt lépett fel,
és próbált kikaparni valami megélhetést anyámnak. Nem volt ott-
hon, amikor születtem.
És akkor sem, amikor anyám meghalt.
Több mint egy nappal a születésem után érkezett. Három má-
gusról nevezett el, aztán magához vett és vele voltam mindenütt,
gyerekeket és nyugdíjasokat szórakoztatni, iskolai tornatermekben
és szupermarketekben. Mindig nagylelkű volt, kedves – nagylelkűbb
és kedvesebb annál, mint amit megengedhetett volna magának. És
mindig kicsit szomorú. Minden este megmutatta nekem anyám ké-
pét és mesélt róla. Szinte úgy éreztem, mintha én is ismertem volna.
Ahogy nőttem, ez az érzés egyre erősödött. Azt hiszem, kezd-
tem úgy látni apámat, ahogy anyám láthatta – drága, édes, kedves
embernek. Egy kicsit naivnak, de őszintének és becsületesnek.
Olyasvalakinek, aki törődik másokkal, és akinek nem az anyagi nye-
reség a fontos mindenekfelett. Értettem, hogy miért szerethette őt
annyira anyám.
Már sosem lehetek az asszisztense, ahogy megígérte. Egy éjsza-
ka álmában meghalt. Szív aneurizma, mondták az orvosok. Én talál-
tam rá. Még halálában is mosolygott. Talán éppen anyámról álmo-
dott, amikor elérte a vég. Mikor ránéztem, életemben először tökéle-
tesen egyedül éreztem magam. Tudtam, hogy valami elmúlt, ami
soha többé nem jön vissza. Keletkezett egy kis lyuk bennem, ami
soha többé nem fog beforrni.
Most is ezt éreztem, azon az esős tavaszi chicagói éjszakán.
Mentem az utcán, a leheletem gőzölgött a levegőben, a jobb csizmám
megnyikordult minden lépésnél, és halottak foglalták le minden
gondolatomat.
Talán nem is kellett volna meglepődnöm, hogy több órányi
gyaloglás után Linda Randall lakásánál lyukadtam ki. A rendőrök
már elmentek, a fények kialudtak, a kíváncsi szomszédok nyugovóra
tértek. Csend volt a házban. A hajnal még nem derengett az ég alján,
de valahonnan, egy tetőről vagy fészekből egy madár csivitelése hal-
latszott.
Erőm és forrásaim végén jártam. Nem volt semmi gondolatom,
semmi briliáns ötletem. A gyilkos összerak valami varázslatot, ami-
vel végez velem a legközelebbi viharnál, és ez a levegőből ítélve bár-
mikor bekövetkezhetett. De ha ő nem öl meg, megteszi majd Morgan
hétfőn a Fehér Tanáccsal. Az a szemétláda biztosan már most is sza-
vazatokért lobbyzik. Ha az ügy a Tanács elé kerül, semmi esélyem.
Nekitámaszkodtam Linda ajtajának. RENDŐRSÉG – BELÉP-
NI TILOS feliratú sárga-fekete szalaggal volt leragasztva. Fel sem
fogtam, mit csinálok, amíg már benne is voltam egy ajtónyitó va-
rázsban. Leszedtem az alsó csíkot és besétáltam a lakásba.
– Ez őrültség, Harry – mondtam magamnak, de nem voltam
olyan hangulatban, hogy hallgassak bárkire is. Körbejártam Linda
lakásában, és éreztem a parfümje, a vére szagát. Még nem takarítot-
ták fel a vért. Biztos majd később küldi a takarítókat a tulajdonos. A
filmekben sem mutatnak ilyen részleteket.
A végén azon kaptam magam, hogy a földön fekszem, Linda
hatalmas ágya mellett. Az oldalamra fordultam és összegömbölyöd-
tem, háttal az ágynak, szemben a csúszó üvegablakkal, mely a kis
előkertre nyílt. Nem volt kedvem megmozdulni, bárhová menni vagy
bármit csinálni. Haszontalan. Minden haszontalan volt. Úgyis meg-
halok az elkövetkező két napban.
A legrosszabb az volt, hogy nem is zavart. A végsőkig kimerült
voltam a varázslástól, a gyaloglástól, a kialvatlanságtól. Sötét volt.
Minden sötét volt.
Elnyomhatott az álom. Szükségem volt rá mindazok után, ami
történt. Semmi másra nem emlékszem, egészen addig, amíg a nap
már túl erősen tűzött a szemembe.
Pislogtam és magam elé tartottam a kezem, de a szememet
csukva tartottam. A reggelek sosem a legjobb időszakaim, és a nap
már a szemközti házak teteje fölé hágott. Derűs tavaszi fényesség
volt, mely áttört Linda Randall függönyein, a szemhéjamon és az
agyamon. Felmordultam és átfordultam Linda ágyának hűs sötétje
felé, háttal a meleg napsütésnek.
De már nem tudtam visszaaludni. Inkább kezdtem megundo-
rodni magamtól.
– Mi a fenét művelsz, Harry? – kérdeztem magamtól fennhan-
gon.
– Lefekszem meghalni – feleltem magamnak ingerülten.
– Egy frászt – mondta a bölcsebbik énem. – Kelj fel és láss
munkához.
– Nem akarok. Fáradt vagyok. Tűnj el.
– Ahhoz nem vagy fáradt, hogy magadban beszélj. Úgyhogy ah-
hoz se vagy fáradt, hogy kirángasd magad a bajból. Nyisd csak ki a
szemed – mondtam önmagamnak szigorúan.
Összehúztam magam és nem akartam engedelmeskedni, de
jobb belátásom ellenére mégis kinyitottam a szemem. A napfény
már-már derűssé tette Linda lakását. Mindent bearanyozott. Üres-
nek üres, de felmelegíti néhány szép emlék. Az ágy alatt főiskolai év-
könyv hevert, benne könyvjelzőként szolgáló fotók. Volt kép a na-
gyon fiatal Linda Randallról is. Ragyogóan mosolygott, nyoma sem
volt rajta annak a fásultságnak, amit legutóbb láttam rajta. Végzős
talárjában állt egy kedves kinézetű, ötvenes házaspárral. Nyilván a
szülei. Linda boldognak látszott.
És az egyik kósza napfény-pászma csíkjának peremén, mely
máris visszahúzódóban volt a nap emelkedésével, ott volt egy apró,
piros műanyag henger, szürke kupakkal.
A megmentőm.
Kihalásztam az ágy alól. Reszketni kezdtem. Megráztam a hen-
gert – zörgött benne valami. A filmtekercs. Kinyitottam és a kezem-
be pottyantottam. A műanyag fül vissza volt húzva a hengerbe – te-
hát voltak képek a tekercsen, csak még nem hívták elő. Visszacsuk-
tam a dobozt és előszedtem a zsebemből a másikat, amit Victor Sells
tóparti házánál találtam. Egyformák voltak.
Az agyam nekilódult, és teljesen új pályára állt. Egészen új le-
hetőségek tárultak fel előttem, és valahol köztük ott van az esély
arra, hogy élve megússzam ezt az egészet, elkapjam a gyilkost és
megmentsek mindent, ami kezdett a pokolra jutni.
De még nem láttam tisztán. Nem tudhattam biztosan, mi törté-
nik a háttérben, de már volt egy lehetséges kapcsolódási pont, össze-
függés a gyilkossági nyomozás és Monica Sells férjének lemondott
eltűnési ügye között. Találtam egy új szálat, csak nem volt túl sok
időm a végére járni. Gyorsan fel kell állnom és munkához kell lát-
nom. Egy jó varázslót nem lehet visszatartani.
Feltápászkodtam, fogtam a botomat és a pálcámat, és az ajtó
felé indultam. Más se hiányozna, mint hogy tiltott rendőrségi hely-
színen találjanak. Akkor letartóztathatnának, és halott lennék, mi-
előtt összeszedhetném az óvadékot. Az agyam máris előre járt, a kö-
vetkező lépést fontolgatta. Ki lehetett a fotós Victor Sells házánál?
Elő kell hívatni a képeket, hátha van rajtuk valami, ami miatt Linda
Randall halála talán nem volt teljesen hiábavaló.
Ekkor hallottam meg a hangot, és megdermedtem Halk kapa-
rászás volt.
Valaki elfordította a kulcsot a bejárati ajtóban, aztán benyitott.
 Tizenkilencedik fejezet

Nem volt időm arra, hogy az ágy alá bújjak, és amúgy sem akartam,
hogy korlátozva legyek a mozgásomban. Beugrottam a nyíló ajtó
mögé, és mozdulatlanná dermedtem.
Egy férfi lépett be – vékony, alacsony, zaklatott kinézetű. Jel-
legtelen barna haját copfba fogva hordta. Sötét színű vászonnadrág,
sötét dzseki volt rajta, a derekán kis övtáska. Majdnem teljesen be-
csukta az ajtót, és izgatottan körülnézett. De azokhoz az emberekhez
hasonlóan, akik idegesen nem tudnak világosan gondolkodni, ő is
kevesebbet látott, mint kellett volna, és bár a feje felém fordult, tehát
a perifériás látásával észrevehetett volna, nem látott meg. Jóképű
fickó volt, erős állkapoccsal és pofacsonttal.
Átvágott a szobán és megtorpant, amikor meglátta a véres
ágyat. Láttam, hogy ökölbe szorul a keze. Különös csettintő hangot
hallatott, aztán előreszökkent, a földre hasalt és kotorászni kezdett
az ágy alatt. Hamarosan teljes pánik lett úrrá rajta, és hallottam,
hogy elkáromkodja magát.
Megtapogattam a zsebemben a filmes dobozt. Aha. Szóval itt a
rejtélyes fotós Victor Sells házától. Eljött a filmjéért. Olyan érzés tá-
madt a gyomromban, mint egy különösen bonyolult keresztrejtvény
megfejtésekor – egyfajta különleges, önelégültséggel vegyes elége-
dettség.
Hangtalanul letettem a pálcámat és botomat az ajtóhoz, és ki-
tettem a rendőrségi kitűzőmet, hogy jól látsszon a kabátomon. Rá-
húztam a vastag szövetet ramaty régi pólómra, és reméltem, hogy a
fickó túl zavart ahhoz, hogy feltűnjön neki mackónadrágom és cow-
boycsizmám.
A zsebemben tartottam a kezem, a csizmám egy lökésével be-
csaptam az ajtót, és amikor becsukódott, megszólaltam: – Aha. A
tettes visszatér a helyszínre. Tudtam, hogy el fogom kapni.
A fickó reakciója bármikor máskor kacajra fakasztott volna.
Összerezzent, fejét bevágta az ágy aljába, feljajdult, kikúszott az ágy
alól, felém fordult, aztán majdnem kiugrott a bőréből, amikor meg-
látott. Módosítanom kellett első véleményemen – a szája túl csücsöri
volt, a szeme túl kicsi és közel ülő, ami menyétszerű külsőt kölcsön-
zött neki.
Összehúztam a szemem és lassú léptekkel elindultam feléje. –
Ugye nem bírta ki, hogy vissza ne jöjjön?
– Ne! – kiáltott fel. – Istenem! Maga ezt nem érti. Fotós va-
gyok. Látja? – Kotorászni kezdett az övtáskájában, és egy fényképe-
zőgépet szedett elő. – Újságoknak dolgozom. Most is azt csinálom,
körülnézek.
– Hagyjuk ezt – feleltem. – Mindketten tudjuk, hogy nem fo-
tózni jött. Hanem ezért – mutattam fel a filmes hengert.
Elállt a szava, csak bámult rám. Aztán a hengerre. Megnyalta a
száját, és mondani kezdett volna valamit.
– Ki maga? – kérdeztem mogorván, parancsolóan. Próbáltam
elképzelni, hogyan beszélne Murphy, ha most vele lennék és faggat-
na.
– Ööö, Wise. Donny Wise – nyelt egyet. – Most bajban vagyok?
Résnyire szűkült a szemem. – Azt majd meglátjuk. Van valami
irat magánál?
– Persze.
– Mutassa – meredtem rá vasvilla-tekintettel. – De lassan!
Eltúlzott lassúsággal nyúlt az övtáskája felé. Fél kézzel előha-
lászta a tárcáját és megvillantotta a jogosítványát. Odamentem, el-
vettem tőle és megnéztem. A név és a fénykép egyezett azzal, amit
mondott.
– Nos, Mr. Wise – kezdtem –, ez egy folyamatban lévő nyomo-
zás. Tehát amíg együttműködik velem, nem gondolnám, hogy…
Észrevettem, hogy a névtáblámra mered, és elcsuklott a han-
gom. Visszarántotta a tárcáját, és felkiáltott: – Maga nem is zsaru!
Gőgösen felvetettem a fejem. – Oké. Talán nem. De nekik dol-
gozom. És nálam van a maga filmje.
Megint káromkodott és eltette a fényképezőgépét. Szemmel
láthatóan távozni készült. – Nem. Nincs magánál semmi. Semmi,
ami ezt az egészet kapcsolatba hozhatná velem. Már itt sem vagyok.
Elment mellettem, az ajtó felé. – Ne olyan sietősen, Mr. Wise.
Komolyan úgy gondolom, hogy beszélgetnünk kéne. Például egy má-
sik filmes dobozról egy Lake Providence-i tóparti háznál, múlt szer-
dán.
Rám pillantott. – Nincs semmi mondanivalóm a maga számára
– motyogta. – Bárki is legyen – Az ajtóhoz lépett, és ki akarta nyitni.
 Kurtán intettem az ajtó mellett heverő pálcám felé, aztán a le-
hető legdrámaibban azt sziszegtem: – Vento servitas! – és az ajtó fe-
lé böktem. A pálcám, a megidézett légmozgástól hajtva átszökkent a
szobán és becsapta az ajtót Donny Wise orra előtt. A fickó megmere-
vedett, mint egy darab fa. Tágra nyílt szemekkel fordult vissza.
– Istenem! Maga is közülük való. Ne öljön meg – könyörgött. –
Ó, istenem. Magánál vannak a képek. Én nem tudok semmit. Sem-
mit. Nem jelentek veszélyt magának – Próbált nyugodtan beszélni,
de remegett a hangja. Láttam, hogy tekintete az üvegajtó felé reb-
ben, mintha a menekülési esélyeket latolgatná.
– Nyugodjon meg, Mr. Wise – mondtam neki. – Nem akarom
bántani. Azt a valakit keresem, aki megölte Lindát. Segítsen nekem.
Mondja el, amit tud. A többi az én dolgom.
Élesen felkacagott, és fél lépést tett az üvegablak felé. – Öles-
sem meg magam? Mint Linda meg a többiek? Szó sem lehet róla.
– Nem, Mr. Wise. Mondja el, amit tud. Én véget vethetek a
gyilkosságoknak. Az igazságszolgáltatás elé állítom azt, aki megölte
Lindát – Próbáltam megnyugtatóan beszélni. Legszívesebben meg-
ráztam volna, de nem akartam ráijeszteni, nehogy kiugorjon az abla-
kon. – Én is azt akarom, hogy vége legyen a szörnyűségeknek, akár-
csak maga.
– Miért? – kérdezett vissza, némi megvetéssel. – Kije volt ma-
gának Linda? Maga is lefeküdt vele?
Megráztam a fejem. – Nem. Csak ő is egyike azoknak, akiknek
nem kellett volna meghalniuk.
– Maga nem zsaru. Miért kockáztatja a bőrét emiatt? Miért
száll szembe azokkal az emberekkel? Hát nem látja, hogy mire képe-
sek?
Vállat vontam. – Ki más szállhatna szembe velük? – Nem fe-
lelt, úgyhogy felmutattam a filmet. – Mik ezek a képek, Mr. Wise?
Mi van ezen a filmen, ami miatt érdemes volt megölni Linda Ran-
dallt?
Donny Wise beletörölte a tenyerét a nadrágjába. Copfja meg-
lebbent, ahogy körülnézett a szobában. – Egyezséget ajánlok. Adja
ide a filmet, és én elmondom, amit tudok.
Megráztam a fejem. – Szükségem lehet arra, ami rajta van.
– Semmire sem megy vele, ha nem tudja, mit keres – jelentette
ki Wise. – Semmit sem tudok magáról. Nem akarok bajt. Egyszerű-
en csak meg akarom úszni ezt az egészet élve.
 Rámeredtem. Ha kiegyezek vele, elveszítem a filmet, és mind-
azt, ami rajta van. Ha nem, és ha igazat mond, akkor viszont semmi-
re sem jutok. A nyom ide vezetett, hozzá. Ha nem jutok tovább, vé-
gem.
Csettintettem, s a pálcám a földre hullt. Aztán odadobtam neki
a filmet. Ő elejtette, aztán összeszedte, és félve pillantott rám.
– Ha egyszer kimentem innen, kvittek vagyunk – mondta. –
Mintha soha nem is találkoztunk volna.
Bólintottam. – Rendben. Kezdje.
Wise nyelt egyet és a hajába túrt. – Ismertem Lindát. Csinál-
tam róla pár képet egy portfólióba. Szoktam néha itteni lányokat fo-
tózni. A legtöbbjük a magazinokba akar bekerülni.
– Felnőtt magazinokba?
– Nem – csattant fel idegesen. – A Micimackó újságba. Hát
persze hogy felnőtt magazinokba. Nem túl elegáns dolog, de elég jó
pénzt lehet vele keresni még akkor is, ha az ember nem egy Hugh
Hefner.
– Tehát szerdán Linda eljött hozzám. Azt mondta, hogy van
egy üzleti ajánlata számomra. Csináljak neki pár képet, adjam oda a
filmet, és… akkor kedves lesz hozzám. Csak annyit kell tennem, hogy
odamegyek, ahová ő mondja, ellövök egy tekercset az ablakon ke-
resztül, és elmegyek. Másnap pedig viszem a filmet. Meg is tettem.
De ő már halott.
– Kint Lake Providence-ben.
– Igen.
– És mit látott ott? – kérdeztem.
Donny Wise megcsóválta a fejét, és pillantása újra az ágy felé
vándorolt. – Lindát. Meg más embereket. Egyiket se ismertem. Va-
lamiféle buli volt. Gyertyákkal meg mindennel. Rettenetes vihar
volt, óriási dörgés és villámlás, úgyhogy hallani nem hallottam őket.
Egy ideig izgultam, hogy valaki felnéz és észrevesz, de túlságosan el
voltak foglalva.
– Szexeltek – mondtam.
– Nem – csattant fel ismét. – Passziánszoztak. Hát persze hogy
szexeltek. Igazából, nem csak úgy imitálva. Az igazi műsor nem
olyan látványos. Linda, egy másik nő meg három pasi. Ellőttem a te-
kercsemet és leléptem.
Elvigyorodtam, de ő nem fogta a kettős jelentést. Manapság
nehéz minőségi csavargókat találni. – Le tudja írni a többiek külse-
jét?
Megrázta a fejét. – Nem nagyon néztem. De semmi különös, ha
érti, mire gondolok. Felfordult tőle a gyomrom.
– Tudja, mire kellettek Lindának a képek?
Wise rám pillantott, aztán felkacagott, mintha ostoba lennék. –
Jesszusom, haver. Mit gondol, mire? Nyomást akart gyakorolni vala-
kire. Az ő jóhírének nem árt, ha egy orgia kellős közepén látják. De a
többieknek esetleg igen. Miféle béna egy zsarupótlék maga?
Eleresztettem a fülem mellett a megjegyzést. – Mit fog csinálni
a filmmel, Donny?
Vállat vont. – Valószínűleg eldobom – Láttam, hogy a tekintete
ide-oda rebben, és tudtam, hogy hazudik. Meg fogja tartani a filmet,
kideríti, kik vannak rajta, és ha úgy gondolja, hogy meg tudja úszni,
megpróbál belőle pénzt csinálni. Olyan fajtának tűnt, és én megbí-
zom az ösztöneimben.
– Hadd csináljam én – csettintettem. – Fuego!
A henger szürke fedele lángolva lepattant, Donny Wise pedig
feljajdult és visszarántotta a kezét. A vörös henger is lángra lobbant
zuhanás közben, és füstölgő fekete masszaként ért földet.
Wise-nak tátva maradt a szája. Először a filmre meredt, aztán
rám.
– Remélem, nem fog kiderülni, hogy hazudott nekem, Donny –
mondtam neki. Lepedőfehérre sápadt, és sietve megnyugtatott, hogy
erről szó sincs, aztán megfordult és kirohant a lakásból, kilazítva két
rendőrségi szalagot is. Nem csukta be az ajtót maga mögött.
Hagytam elmenni. Hittem neki. Nem tűnt elég okosnak ahhoz,
hogy csuklóból rögtönözzön egy ilyen sztorit, ebben az állapotban.
Elárasztott a diadal és a düh, és a vágy, hogy megtaláljam és kiiktas-
sam ezt a valakit, aki az élet és a teremtés nyers erőit a pusztítás felé
fordítja. Bárki is legyen, ha mágiával gyilkol és a Harmadik Szemmel
pusztít, akkor el akarom kapni. Az agyam mozgásba lendült, végre
volt valami, amivel dolgozhatott, egy másik eshetőség ahelyett, hogy
hányféle csúfos módon halhatok meg holnap reggel.
Linda Randall meg akart zsarolni valakit. Gondolatban ugrot-
tam egyet és azt feltételeztem, hogy Victort, vagy valaki mást, aki ott
volt a házban akkor éjjel. De miért? Most már elvesztek a képek,
csak az maradt, amit Donny Wise elmondott. Nem várhatok. Muszáj
a végére járnom annak, amit megtudtam, ha az ügy mélyére akarok
ásni, és ha meg akarom tudni, ki ölte meg Lindát.
 Hogyan sikerült ilyen sokféle bajba jutnom alig néhány nap
alatt? És hogyan sikerült véletlenül belebotlanom ebbe a bonyolult
és ravasz kis összeesküvésbe, odakint Lake Providence-ben, egy tel-
jesen más nyomozás kapcsán?
A válasz egyszerű – nem volt véletlen. Egy terv része volt. Vala-
ki odavezetett. Valaki azt akarta, hogy kimenjek ahhoz a házhoz, be-
lekeveredjek az ügybe és rájöjjek, mi történt ott. Valaki, aki halálo-
san ideges lesz varázslók jelenlétében, aki nem volt hajlandó elárulni
a nevét, aki gondosan elejtett olyan megjegyzéseket, amelyekkel tu-
datlanságot színlelt, aki sietősen visszavonta a megbízását, és aki
veszni hagyott ötszáz dollárt csak azért, hogy hamarabb lerázzon.
Valaki előcsalogatott a nyílt terepre, ahol magamra vonhattam min-
denféle ellenséges figyelmet.
Ez itt a kulcs.
Felszedtem a botomat, a pálcámat, és kimentem.
Ideje szót váltanom Monica Sellsszel.
 Huszadik fejezet

A taxi Monica Sells házától egy tömbnyire tett ki a kertvárosban.

Kezdtem kifogyni az időből, amit Murphytől kaptam, és a türelem-
ből is, úgyhogy nem vacakoltam azzal, hogy gyalogoljak.
Csinos kis ház volt, kétszintes, az előkertben fiatal fák, melyek
most kezdtek vetélkedni magasságban az épülettel. A kocsibehajtón
nagy családi autó, és rendszeresen használt kosárpalánk. A fű kissé
magas, de a sok zápor jó kifogás erre. Az utca csendes volt, és egy idő
után rájöttem, hogy a legtöbb ház lakatlan. Sok udvarban díszelgett
az ELADÓ tábla. A függönytelen ablakok üresen tátongtak. Nem hal-
latszott túl sok madár, pedig rengeteg volt a fa, és kutyaugatás sem
kísért utamon. Az égen gyülekezni kezdtek a felhők. Újabb vihar ké-
szülődött.
Mindent összevetve kissé kísérteties volt a hely, olyanforma,
ahol egy fekete mágus verhetett tanyát. Átvágtam Sellsék előkertjén
a bejárati ajtóhoz.
Csöngettem és vártam.
Semmi.
Kopogtam. Rátámaszkodtam a csengőre.
Semmi.
Összeszorítottam a fogam és körülnéztem. Senkit sem láttam,
úgyhogy visszafordultam az ajtóhoz, és készen álltam arra, hogy va-
rázslattal nyissam ki.
Ekkor azonban az ajtó magától kitárult, talán félméternyire.
Monica Sells állt mögötte, és zöld szemeivel engem bámult. Farmer
volt rajta, egyszerű, feltűrt ujjú flanel inggel, haja kendővel bekötve.
Semmi smink. Idősebbnek, mégis vonzóbbnak tűnt így – talán azért,
mert természetesebb benyomást keltett, ami közelebb állt igazi énjé-
hez, mint a csinosabb ruhák és ékszerek, amelyekben az irodámba
jött. Az arca elsápadt, a szája vértelenné vált.
– Nincs semmi mondanivalóm a maga számára, Mr. Dresden –
mondta. – Kérem, menjen el.
– Nem tehetem – feleltem. Rám akarta csukni az ajtót, de én
bedugtam a botomat a résbe.
 – Hívom a rendőrséget – mondta feszülten, és nekidőlt az ajtó-
nak, hogy ne tudjak bemenni.
– Csak nyugodtan – mordultam fel, aztán blöffölni kezdtem: –
Akkor majd elmondhatok nekik mindent magáról meg a férjéről –
Vaktában tüzeltem, de hát ez van. Nem tudhatja, hogy nekem fogal-
mam sincs róla, mi a helyzet.
Az ösztöneim megint jól működtek. Hallottam, hogy beszívja a
levegőt, és kissé enyhült az ellenállása. Én nekivetettem a vállam az
ajtónak és megnyomtam, ő pedig meglepetten hátralépett. Azt hi-
szem, nem várta, hogy erővel akarok majd bejutni a házába. Persze
én sem számítottam erre. Nem is tudatosult bennem, mennyire dü-
hös vagyok, amíg meg nem láttam az arcán a pánikszerű rettegést.
Nem tudom, hogyan nézhettem ki, de biztosan nem barátságosan.
Megtorpantam és lehunytam a szemem. Mély levegőt vettem és
próbáltam úrrá lenni a haragomon. Semmire se megyek vele, ha el-
vesztem a fejem.
Ekkor nyúlt a sokkolóért.
Hallottam a mozdulatát és még időben kinyitottam a szemem
ahhoz, hogy lássam, ahogy felkapja a mobiltelefon méretű kis mű-
anyag dobozt a zongoráról és felém emeli. Az arca sápadt volt, ré-
mült. Kék villámlás cikázott a sokkoló két elektródája között, ahogy
a gyomrom felé bökött vele.
Rézsútosan csaptam egyet a botommal, jobbról balra, és a
zümmögő készülék elcsúszott mellettem, neki az ajtófélfának. Én el-
ugrottam Monica mellett, be a nappaliba, és szembefordultam vele,
ahogyan ő is visszafordult, miután magához tért.
– Nem engedem, hogy bántsa őket – vicsorogta. – Se maga, se
más. Előbb ölöm meg én, mielőtt hozzájuk nyúlhatna, varázsló – Az-
zal újra támadásba lendült, immár nem rettegéssel, hanem izzó ha-
raggal a tekintetében – olyan komor elszántsággal, amiről egy pilla-
natra Murphy jutott az eszembe. Most először nézett a szemembe.
Először felejtette el elkapni rólam a tekintetét, és ekkor beleláttam.
A dolgok mintha lelassultak volna egy pillanatra. Volt időm ér-
zékelni a szeme színét, az arca szerkezetét, rádöbbentem, hogy hol
láttam már korábban, miért tűnt annyira ismerősnek. Volt időm
meglátni a szemein túl azt a félelmet és szerelmet, ami minden egyes
lépését vezérelte. Láttam, mi késztette arra, hogy eljöjjön hozzám,
miért félt. Láttam a gyászát és a fájdalmát.
Minden a helyére került. Most, hogy megismertem az érzéseit,
a rettenetes szerelmet, ami még most is megvolt benne, az egész tö-
kéletesen nyilvánvaló lett, és ostobának éreztem magam, amiért
nem jöttem rá már napokkal ezelőtt.
– Álljon meg – mondtam, vagyis próbáltam mondani, mielőtt a
mellem felé bökött. Elhajítottam a botjaimat és kétkézre kaptam a
csuklóját. Az arcomba tolta a sokkolót, és én hagytam.
A villódzó fény már öt centire volt az arcomtól. Ekkor vettem
egy nagy levegőt és minden erőmmel ráfújtam a sokkolóra. Volt egy
szikra, némi füst, és a fegyver használhatatlanná vált a nő kezében,
mint megannyi más elektromos kütyü, ami a közelembe kerül. Tu-
lajdonképpen csoda, hogy eddig húzta. Mindenesetre nem került túl
sok erőfeszítésembe tönkretenni.
Továbbra is szorítottam Monica csuklóját, pedig már nem is fe-
szítette. Az arcomba bámult, sokkosan a tekintetünk találkozásától.
Reszketni kezdett és a sokkoló kiesett ernyedt ujjai közül. Csattanva
hullt a földre. Elengedtem Monicát, aki csak nézett rám kábultan.
Én is remegtem. A lélekbe tekintés sosem kellemes vagy egy-
szerű. Néha utáltam, hogy együtt kell élnem vele. Nem akartam vol-
na tudni, hogy kislányként bántalmazták. Hogy egy olyan emberhez
ment férjhez, aki nagyjából ugyanezt folytatta vele felnőttként. Hogy
az egyetlen reménysugár az életében a két gyereke volt. Nem volt idő
felmérni az összes indítékát, az egész gondolkodását. Továbbra sem
tudtam, miért rángatott bele engem ebbe az egészbe, csak azt, hogy
végső soron mindent a gyerekeiért tett.
És nekem csak ennyi kellett, ez és egy másik dolog, egy nyugta-
lanító hasonlóság valakivel, amit még az irodámban vettem észre
rajta. Innentől kezdve minden összeállt.
Kellett egy kis idő, amíg Monica Sells összeszedte magát. Fi-
gyelemreméltó gyorsasággal csinálta, mintha szokva lenne hozzá,
hogy újra visszavegye magára a levert maszkot. – Én… sajnálom,
Mr. Dresden – szegte fel az állát, és törékeny, sebzett büszkeséggel
pillantott rám. – Mit keres itt?
– Jó néhány dolgot – feleltem. Lehajoltam a botjaimért. –
Vissza akarom kapni a hajfürtömet. Tudni akarom, miért jött el hoz-
zám múlt csütörtökön és miért rángatott bele engem ebbe az egész-
be. És tudni akarom, ki ölte meg Tommy Tommot, Jennifer Stan-
tont és Linda Randallt.
Monica tekintete üressé vált, az arcából kiment a vér. – Linda
meghalt?
 – Múlt éjjel – feleltem. – És valaki engem is ugyanígy el akar
intézni, amint lehetősége nyílik rá.
Odakint a távolban megdördült az ég. Újabb fergeteg volt ké-
szülőben, lassan gyűjtögetve erejét. Amint eléri a várost, én halott
ember vagyok. Ilyen egyszerű.
Monica Sellsre pillantottam, és neki is az arcára volt írva, hogy
épp olyan jól ismeri a vihar jelentőségét, mint én. Mindent tud, és a
szemében szomorú csüggedés tükröződött.
– Mennie kell, Mr. Dresden – mondta. – Nem lehet itt, ami-
kor… Mennie kell, amíg még nem késő.
Tettem egy lépést feléje. – Maga az egyetlen esélyem, Monica.
Már korábban is kértem, hogy bízzon bennem. Tudnia kell, hogy
nem akarom bántani sem magát, sem a…
Egy ajtó nyílt ki a Monica mögötti folyosón. Egy esetlen, az
anyja hajszínét viselő kiskamasz lány kukkantott ki. – Anya? – szólt
remegő hangon. – Anya, jól vagy? Hívjam a rendőrséget? – Egy pár
évvel fiatalabb fiú is kidugta a fejét. – A kezében kopott kosárlabda,
amit ideges kis mozdulatokkal forgatott.
Visszanéztem Monicára. Lehunyta a szemét. Az arcán könnyek
csorogtak. Eltartott pár pillanatig, de aztán vett egy nagy levegőt és
tiszta, nyugodt hangon felelt, anélkül, hogy hátrafordult volna: – Jól
vagyok. Jenny, Billy, menjetek vissza a szobátokba és zárkózzatok
be. De komolyan.
– De anya… – kezdte a fiú.
– Most azonnal! – csattant fel feszülten Monica.
Jenny az öccse vállára tette a kezét. – Gyere, Billy – Épp csak
egy pillanatra tekintett rám. Túl öreges, túl komoly volt a pillantása
gyerek létére. – Gyere – A két gyerek eltűnt a szobában, és kattant
mögöttük a zár.
Monica megvárta, amíg eltűnnek, aztán újabb könnyek törtek
elő a szeméből. – Kérem. Kérem, Mr. Dresden. El kell mennie. Ha itt
éri a vihar, és ha ő megtudja… – Arcát a tenyerébe temette és halk
nyikkanást hallatott.
Közelebb léptem. Meg kellett szereznem a segítségét. Nem szá-
mít, mennyire fájdalmas helyzetben van, nem számít, min megy ke-
resztül, segítenie kell nekem. És úgy éreztem, hogy tudom a neveket,
amiket ehhez fel kell idéznem.
Időnként szörnyű alak tudok lenni.
– Monica, kérem! Sarokba szorultam. Nincsenek lehetőségeim.
Minden, amit tudok, ide vezet. Magához. És nincs vesztegetni való
időm. Szükségem van a segítségére, mielőtt úgy végzem, mint Jenni-
fer, Tommy és Linda – A tekintetét kerestem, és ő visszanézett. –
Kérem! Segítsen! – Néztem a szemét, láttam a félelmet, a szomorú-
ságot, a kimerültséget. Láttam, hogy néz rám, ahogy föléje hajolok,
és többet kérek tőle, mint amit nyújthat.
– Rendben – suttogta. Elfordult és a konyha felé indult. –
Rendben. Elmondom magának, amit tudok, varázsló. De tenni sem-
mit sem tehetek magáért – Megállt az ajtóban és visszanézett. Sza-
vaiban a meggyőződés, az igazság egyszerűsége csengett. – Most
már senki nem tehet semmit.
 Huszonegyedik fejezet

Monica Sellsnek vidám, élénk színű konyhája volt. Rajzolt teheneket

gyűjtött, ezekkel volt tele a fal, és az összes ajtó. A hűtő ajtaján raj-
zok, papírfecnik. Az ablakpárkányon színes üvegpalackok. Odakint
szélhárfa csengett, melyet szüntelenül mozgásban tartott a feltáma-
dó fuvallat. A falon nagy, barátságos tehén-óra lóbálta a farkát ide-
oda, tik-tak, tik-tak.
Monica leült a konyhaasztalhoz. Maga alá húzta a lábát, és
mintha kissé lehiggadt volna. Éreztem, hogy ez a konyha a menedé-
ke, az a hely, ahová visszahúzódik, ha feldúlt. Szerető gonddal ren-
dezgeti, takarítgatja.
Hagytam, hogy lazítson, ameddig lehet, ami nem volt túl sok
idő. Szinte éreztem a levegőben sűrűsödő feszültséget, a távolban
készülődő vihart. De nem bánhatok vele kesztyűs kézzel. Már éppen
rá akartam szólni, amikor magától megszólalt: – Kérdezzen, varázs-
ló, és én válaszolok. Magamtól nem tudom, hol kezdjem. – Nem né-
zett rám. Nem nézett semmire.
– Rendben – feleltem. Rátámaszkodtam a konyhapultra. – Fel-
teszem, hogy ismerte Jennifer Stantont. Rokonok voltak.
Monica arckifejezése nem változott. – Mindketten anyánk sze-
mét örököltük – felelte. – Mindig a húgom volt a lázadó. Megszökött
otthonról, hogy színésznő legyen, de végül kurva lett. A maga mód-
ján jól állt neki. Én mindig azt akartam, hogy abbahagyja, de szerin-
tem ő nem akarta abbahagyni. Nem tudta volna, hogyan.
– A rendőrség jelentkezett már magánál a halálával kapcsolat-
ban?
– Nem. A szüleimet hívták lent St. Louisban. Még nem jöttek
rá, hogy én is itt élek. De biztos vagyok benne, hogy valakinek hama-
rosan fel fog tűnni.
A homlokomat ráncoltam. – Miért nem hozzájuk fordult? Mi-
ért hozzám?
Rám nézett. – A rendőrség nem tud segíteni nekem, Mr. Dres-
den. Gondolja, hogy hittek volna nekem? Úgy néztek volna rám,
mint egy eszelősre, ha elkezdek nekik varázslatokról meg szertartá-
sokról beszélni – húzta el a száját. – Talán igazuk is lett volna. Néha
én is azt hiszem, hogy megőrültem.
– Tehát ezért jött hozzám. De miért nem mondta el az igazsá-
got?
– Hogy mondhattam volna? – kérdezett vissza. – Hogy is sétál-
hattam volna be egy ismeretlen valakinek az irodájába és mondtam
volna el, hogy… – Nyelt egyet, és összeszorított szeméből könny
csordult.
– Mit nem mondhatott el, Monica? – kérdeztem szelíden. –
Hogy ki ölte meg a húgát?
A szélhárfa csilingelt. Az óra ketyegett. Monica Sells nagy, resz-
kető lélegzetet vett és behunyta a szemét. Láttam, hogy bátorsága
maradványait szedegeti össze és próbálja összetartani. Már tudtam a
választ, de tőle kellett hallanom. Biztosnak kellett lennem a dolgom-
ban. Próbáltam meggyőzni magam, hogy neki is jobb, ha szembesül
a dologgal azáltal, hogy kimondja. De én se hittem benne igazán –
már mondtam, nem hazudok jól.
Monica ökölbe szorította a kezét. – Istenein. Szentséges iste-
nem. A férjem volt az, Mr. Dresden. Victor tette – Azt hittem, hogy
könnyekben tör ki, de csak még jobban, védekezően összehúzta ma-
gát, mintha azt várná, hogy valaki megüti.
– Ezért akarta, hogy megkeressem – hallottam a saját szavai-
mat. – Ezért küldött ki a tóparti házba. Mert tudta, hogy a férje ott
van. Tudta, hogy ha odaküld engem, Victor észrevesz – A hangom
nyugodt volt, nem igazán dühös, a szavaim mégis légkalapácsként
sújtottak le. Monica Sells mindegyikre összerezzent.
– Muszáj volt – nyögte. – Te jó isten, Mr. Dresden. Maga nem
tudhatja, milyen volt. És Victor egyre rosszabb lett. Eleinte nem volt
rossz ember, de egyre súlyosbodott a helyzet és én féltem.
– Féltette a gyerekeket.
Monica bólintott, és a térdére hajtotta a homlokát. Aztán ömle-
ni kezdett belőle a szó, először lassan, aztán egyre gyorsabban, mint-
ha már nem tudná magában tartani. Én hallgattam. Tartoztam neki
ennyivel, amiért belegázoltam az érzéseibe, amiért rákényszerítet-
tem, hogy beszéljen.
– Sosem volt rossz ember, Mr. Dresden. Ezt meg kell értenie.
Keményen dolgozott. Értünk dolgozott, hogy nyújtani tudjon ne-
künk valamit. Talán azért, mert tudta, hogy a szüleim milyen jómó-
dúak. Meg akarta adni nekem ugyanazt, amit ők, de nem volt rá ké-
pes. Ettől lett olyan frusztrált, olyan dühös. Néha elvesztette a fejét.
De nem volt mindig ennyire rossz. És időnként nagyon kedves tu-
dott lenni. Azt hittem, hogy a gyerekek talán majd stabilizálják.
– Billy négy éves kora körül lehetett, hogy Victor rátalált a má-
giára. Fogalmam sincs, honnan. De kezdett a megszállottja lenni.
Egyre újabb és újabb könyveket hordott haza. Meg fura dolgokat.
Lelakatolta a padlásajtót, és minden vacsora után oda vonult vissza.
Időnként egész éjjel le se feküdt. Néha mindenfélét hallottam fent-
ről. Hangokat. Vagy neszeket – borzongott meg.
– Egyre rosszabb lett. Ha feldühödött, mindenféle furcsaságok
történtek. Apróságok. Meggyulladtak a függönyök. Vagy dolgok re-
pültek le a falról és törtek össze – Egy pillanatra kedves teheneire
emelte elkínzott tekintetét, mintha csak meg akarná nyugtatni ma-
gát, hogy megvannak.
– Minden ok nélkül kiabált velünk. Vagy ok nélkül nevetésben
tört ki. És… látott dolgokat. Amiket én nem. Azt hittem, megőrült.
– De sosem szállt szembe vele – mondtam halkan.
Monica megrázta a fejét. – Nem. Isten bocsássa meg, de nem
voltam képes rá. Megszoktam, hogy tartanom kell a számat, Mr.
Dresden. Hogy nem hisztizhetek – Nagy levegőt vett és folytatta: –
Aztán egy éjszaka odajött és felébresztett. Megitatott velem valamit.
Azt mondta, hogy ettől kinyílik a szemem és megértem őt. Hogy én
is látni fogom, amit ő. Hogy meg kell értenem, a felesége vagyok –
Monica most már sírt, a könnyek végigfolytak az arcán, egészen a
szája sarkáig.
Valami más is bekattant, ahogy sejtettem. – A Harmadik
Szem… – mondtam.
Monica bólintott. – És… tényleg láttam dolgokat, Mr. Dresden.
Láttam őt – Eltorzult az arca, és azt hittem, hányni fog. Mélységesen
együtt éreztem vele. Hirtelen megkapni a Harmadik Szemet és látni
vele, miközben nem is tudod, mi az és mi történik veled; ránézni a
férfira, akihez hozzámentél, a gyerekeid apjára, és meglátni az igazi
valóját, a mohóságát, a hatalomvágyát – ez maga lehetett a pokol. És
nem múlik el. Soha. Az emlék sosem fog elhalványulni, az idő sosem
burkolja a jótékony feledés homályába a szörnyeteg férj képét.
Monica halkan, sietősen folytatta: – És többet akartam. Hiába
volt szörnyű, újra kellett, amikor véget ért. Próbáltam titkolni, de ő
tudta. Belenézett a szemembe, és tudta, Mr. Dresden. Mint ahogy
maga most. És nevetett. Mintha megütötte volna a lottó főnyere-
ményt. Megcsókolt, és határtalanul boldog volt. Én pedig rosszul
voltam az egésztől.
– Elkezdett még többet készíteni a szerből. De sosem tudott
eleget. És ettől megvadult. Aztán rájött, hogy amikor dühös, többet
tud csinálni. Már kereste az ürügyet, hogy felhergelje magát. Valósá-
gos dührohamokat gerjesztett önmagában. De még ez sem volt elég
– nyelt egyet Monica. – Aztán… aztán…
A rémült pizzafutár jutott eszembe, meg a tündér megjegyzése
az emberek szórakozásáról.
– Aztán rájött, hogy más emberek érzéseit is meg tudja érinteni
– folytattam. – Fel tudja használni őket a mágiája táplálására.
Monica bólintott, és még jobban összehúzta magát. – Először
csak engem használt. Rám ijesztett. Utána mindig nagyon kimerül-
tem. Aztán rájött, hogy a céljainak sokkal jobban megfelel a kéjvágy.
Elkezdett támogatókat keresni. Ő „befektetőknek” hívta őket – Es-
deklően nézett rám. – Mr. Dresden, kérem. Meg kell értenie. Nem
volt mindig annyira rossz. Voltak olyan pillanatok, amikor már
majdnem a réginek láttam megint. Azt hittem, hogy vissza fog térni
hozzánk.
Próbáltam együttérzést kicsiholni magamból, de mintha csak
dühöt lettem volna képes érezni, amiért valaki, bárki így bánhat a
családjával – vagy bárki mással, ami azt illeti. Az érzéseim meglát-
szódhattak rajtam, mert Monica gyorsan elfordította a tekintetét, és
félve összekuporodott. Sietve folytatta, mintha le akarna csillapítani,
egy olyan nő hangján, aki már nem először csinál ilyet.
– Rátalált Beckittékre. Tele voltak pénzzel. És azt mondta ne-
kik, hogy ha segítenek, ő is segít nekik bosszút állni Johnny Marco-
nén. A kislányukért. Ők pedig hittek neki. Minden pénzt megadtak
neki, amit csak kért.
Beckittékre gondoltam, a sovány, mohó arcokra. Mrs. Beckitt
halott tekintetére.
– És akkor Victor elkezdte a szertartásokat. Azt mondta, a kéj-
vágyunk kell neki – Ide-oda cikázott a tekintete, és arcán felerősö-
dött az undor. – Nem volt olyan vészes. Lezárta a kört, és hirtelen
már semmi sem számított. Semmi más, csak a hús. Egy darabig el
tudtam feledkezni magamról. Majdnem olyan volt, mint valami me-
nekülés – A nadrágja szárába törölte a kezét, mintha valami ocs-
mányságot akarna levakarni róla. – De még ez sem volt elég. Akkor
kereste meg Jennifert. Tudta, hogy mivel foglalkozik. És esetleg is-
meri a megfelelő embereket. A hozzá meg Lindához hasonlókat. Lin-
da mutatta be őt Marcone emberének. A nevét nem tudom, de Victor
valami olyasmit ígért neki, ami elég volt ahhoz, hogy bejöjjön a kör-
be.
– Akkor már nem kellett mindig mennem. Jenny vagy én a
gyerekekkel maradtunk, Victor csinálta a drogot. Kezdett jönni a
pénz. Egy időre megjavultak a dolgok. Persze amíg nem gondolkoz-
tam túl sokat – vett nagy levegőt Monica. – Ekkor kezdett Victor sö-
tétebb dolgokhoz nyúlni. Démonokat idézett meg. Láttam őket. És
azt mondta, hogy több erő kell. Éhezett rá. Szörnyű volt, mintha egy
éhező vadállatot látnék, aki örökké fel-alá járkál. És láttam, hogy
kezd… más szemmel nézni a gyerekekre. Mr. Dresden. Megijedtem.
Néha úgy nézett rájuk, hogy… – Összegörnyedve, rázkódva zokogni
kezdett. – Ó istenem. Kicsikéim.
Legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy a kezemet
nyújtsam neki, hogy megfogjam a vállát és megnyugtassam, hogy
minden rendben lesz. De most már ismertem őt. Belenéztem a lelké-
be. Csak megrémülne. Te jó ég, Harry, gondoltam. Nem kínoztad
már épp eleget ezt a nőt?
Kotorászni kezdtem a szekrényben, amíg nem találtam egy po-
harat. Hideg vizet engedtem bele a csapból, és letettem elé. Ő föl-
egyenesedett és két remegő keze közé fogta a poharat. Ivott egy kor-
tyot, egy kicsi rá is folyt belőle a nyakára.
– Sajnálom – mondtam. Más nem nagyon jutott eszembe.
Ha hallott is, nem mutatta. Ivott még egy kis vizet, aztán foly-
tatta, mintha már nagyon a végére akarna jutni, hogy a szavak ízét
kiköphesse a szájából. – El akartam hagyni. Tudtam, hogy tombolni
fog, de nem hagyhattam a gyerekeket a közelében. Próbáltam beszél-
ni erről Jennynek. Ő pedig a saját kezébe vette a dolgokat. A kishú-
gom segíteni akart nekem. Odament Victorhoz és azt mondta neki,
hogy ha nem hagy engem elmenni, szól a rendőrségnek és Marconé-
nak. Hogy mindent elmond nekik. Erre Victor…
– Megölte őt – feleltem. A mindenségit. Victornak nem volt
szüksége, Jennifer Stanton hajára. Bármilyen testnedv megteszi. Az
orgiák során épp elégre szert tehetett. Talán rávette Jennifert arra is,
hogy szerezzen mintát Tommy Tommtól. Vagy talán Jennifer és
Tommy csak túl közel voltak egymáshoz szeretkezés közben, ezért
mindkettejükre hatott a varázslat.
– Igen, megölte – erősítette meg Monica, és megrogyott a vál-
la. – Ekkor fordultam magához. Mert azt gondoltam, hogy maga lát-
ni fogja. Hogy tud tenni valamit, mielőtt Victor bánthatja a gyereke-
ket. Mielőtt még valakit elpusztít. És most Linda is halott. És nemso-
kára maga is az lesz, Mr. Dresden. Nem tudja megállítani őt. Senki
sem tudja.
– Monica!
Az asszony megrázta a fejét, és nyomorúságosan összegömbö-
lyödött. – Menjen – mondta. – Ó, istenem. Kérem, menjen, Mr.
Dresden. Nem akarom látni, ahogy magát is megöli.
A szívem hideg viaszcsomónak érződött a mellkasomban. ANy-
nyira szerettem volna azt mondani neki, hogy nem lesz semmi baj.
Szerettem volna felszárítani a könnyeit és meggyőzni, hogy van még
öröm a világon, van még fény és boldogság. De úgysem hallott volna.
Ott, ahol ő járt, már nem volt más, csak végtelen, reménytelen sötét-
ség, tele félelemmel, fájdalommal és kudarccal.
Ezért aztán az egyetlen dolgot tettem, amit tehettem. Néma
maradtam és hagytam sírni. Talán ez segít valamit.
A sírása, mintha üvegszilánkok záporoznának egy törött ablak-
ból.
Amint a kijárat felé indultam, apró mozdulatot kaptam el a
szemem sarkából. Jenny Sells állt a folyosón néma kérdőjelként. Át-
ható zöld szemei voltak, mint az anyjának, mint halott nagynénjé-
nek, akinek ugyanez volt a keresztneve. Megálltam és szembefordul-
tam vele. Magam sem tudom, miért.
– Maga az a varázsló – mondta halkan. – Maga Harry Dresden.
Láttam egyszer a képét az újságban. Az Arcane-ban.
Bólintottam.
Hosszan fürkészte az arcom. – Segít anyunak?
Egyszerű kérdés volt, de hogyan lehet megmondani egy gyerek-
nek, hogy egyes kérdésekre nincs egyszerű válasz – vagy éppen sem-
milyen sincs?
Belenéztem koraérett szemeibe, aztán gyorsan elfordítottam a
tekintetem. Nem akartam, hogy lássa, ki vagyok és miket csináltam.
Nincs rá szüksége. – Mindent el fogok követni, hogy segítsek.
A lány bólintott. – Megígéri?
Megígértem.
Egy kis ideig méregetett, aztán bólintott. – Apu valaha a jó fiúk
közé tartozott, Mr. Dresden. De szerintem már nem – Szomorú lett
az arca. Édes, spontán kifejezés. – Meg fogja ölni őt?
 Újabb egyszerű kérdés.
– Nem akarom megölni – feleltem. – De ő meg akar ölni en-
gem. Valószínűleg nincs más választásom.
A lány nyelt egyet, és felszegte az állát. – Szerettem Jenny né-
nikémet – mondta, és szemében könny csillant. – Anya nem mondja
el, Billy pedig még túl kicsi ahhoz, hogy rájöjjön, de én tudom, mi
történt – Kecsesen, méltósággal elfordult, és indult vissza a szobájá-
ba. Halkan még annyit mondott: – Remélem, hogy maga a jó fiúkkal
van, Mr. Dresden. Nagy szükségünk lenne egy jó fiúra. És remélem,
nem esik baja – Aztán zajtalanul, mezítláb elsuhant.
Gyorsan elhagytam a házat. Lábaim maguktól vittek a furcsán
csendes járdán, vissza a sarokhoz, ahol a taxim várakozott ketyegő
órával.
Beszálltam és azt mondtam, hogy keressük meg a legközelebbi
telefonfülkét. Aztán hátradőltem az ülésen és nagy nehezen gondol-
kodni próbáltam. Nehéz volt, annyira fájt a szívem. Talán ostobaság,
de utálok olyanokat, mint Monica meg a kis Jenny, ilyen helyzetben
látni. Ehhez fogható fájdalom az egész világon nem lehet, és vala-
hányszor belefutok, feldühödök tőle. Feldühödök, és nagyon elszo-
morodom. Nem tudom, hogy ordítsak vagy sírjak. Hogy beverjem
Victor Sells képét, vagy az ágy alá bújjak és nyüszítsek. Legszíveseb-
ben megöleltem volna Jenny Sellst, hogy megnyugtassam. De féltem
is, a zsigereim összeszűkültek és izzottak. Az árnyak és démonok
ura, Victor Sells meg fog ölni, amint megérkezik a vihar.
– Gondolkozz, Harry – mondogattam magamnak. – Gondol-
kozz, a francba is – A sofőr furcsálkodó pillantást vetett rám a tükör-
ből.
Minden érzésemet, minden félelmemet kicsiny golyóvá gyúr-
tam. Nem hagyhattam, hogy most elvakítsanak. Tisztán kellett lát-
nom. Tervre volt szükségem.
Murphy. Murphy talán segíthet. Adhatok neki egy tippet a tó-
parti házról és odaküldethetem a nehézlovasságot. Talán találnak
egy jó adag Harmadik Szemet ott. És akkor letartóztathatják Victor
Sellst, mint dílert.
De túl sok lyuk tátong ezen a terven. Mi van, ha Victor nem a
tónál tartja a készleteit? Ha megszökik a rendőrség elől? Akkor Mo-
nica és a gyerekek veszélybe kerülnek. És ha Murphy nem is hallgat
rám? A bíró valószínűleg nem fog házkutatási végzést kiadni egy
olyan ember szavára, aki körözés alatt áll. És nem csak ez, hanem a
Lake Providence-i hatóságokkal szükséges együttműködés és a va-
sárnap is jócskán lelassítaná a dolgokat. Addigra már rég ki lenne
tépve a szívem. Nem, a rendőrségre nem hagyatkozhatok.
Más esetben, ha nem gyanakodna rám ennyire a Fehér Tanács,
talán jelenthetném nekik Victor Sellst, és hagyhatnám, hogy ők in-
tézzék el. Nem bánnak kesztyűs kézzel azokkal, akik ilyesféle dolgok-
ra használják a mágiát – démonokat idéznek meg, ölnek, drogot ké-
szítenek. Victor valószínűleg a Mágia összes törvényét megszegte. A
Fehér Tanács haladéktalanul kiküldene egy Morgan-félét, hogy kiik-
tassa Victort.
De ezt sem tehetem meg. Máris gyanús vagyok, hála Morgan
szűklátókörűségének. A Tanács vár hétfő hajnalban. Néhány tanács-
tag esetleg hallgatna rám, de most éppen úton vannak. Nem tudom
elérni azokat, akik szimpatizálnak velem, nem tudok segítséget kér-
ni. Arra sincs időm, hogy más szövetségeseimhez forduljak.
Tehát minden rajtam múlik. Egyedül rajtam.
Ez kijózanító gondolat volt.
Egyedül kell szembeszállnom Victor Sellsszel, akihez fogható
erejű varázslóval még nem harcoltam, ráadásul az ő terepén, a tó-
parti házban. Méghozzá úgy, hogy közben nem szegem meg a Mágia
Törvényeit. Bűbájjal nem ölhetem meg, valahogy mégis meg kell ál-
lítanom.
Elég jók voltak az esélyek arra, hogy elpusztulok, akár felve-
szem vele a harcot, akár nem. Akkor meg úgyis mindegy. Érdeme-
sebb harcolni, mint nyavalyogni, hogy mennyire értelmetlen az
egész. Ha Victor Sells ki akarja iktatni Harry Blackstone Copperfield
Dresdent, akkor kénytelen lesz lenyomni a mágiáját a torkomon.
Ez a döntés kissé felvidított. Legalább most már tudtam, mit
fogok csinálni. Valami előnyre kell szert tennem, amivel meglephe-
tem Victort, valami olyanra, amire nem számít.
Most, hogy már tisztában voltam vele, kicsoda ő, egy kicsit job-
ban megértettem azt a mágiát, amit a lakásom előtt adott elő. Erős
és gyilkos dolog volt, de nem kifinomult, nem szakértően irányított.
Victor nagy erejű természetes mágus, de nem gyakorlott. Nem kép-
zett. Ha én is meg tudnék szerezni tőle bármit, akár egy pár szál ha-
jat, fel tudnám használni ellene. Talán meg kellett volna néznem
Monicánál a fürdőszobában, bár valószínűleg nem ilyen gondatlan.
Aki állandóan ilyesmiket használ fel mások ellen, az duplán parano-
id abban, nehogy valaki ugyanezt tegye vele.
 Aztán belém hasított a felismerés – van valamim Victortól! A
skorpió-talizmánja, az irodámban, a fiókban! Az a saját személyes,
intim tárgya. Annak a segítségével kapcsolatot hozhatok létre vele,
visszafordíthatom ellene a saját erejét.
Igen, talán még van esélyem. Még távolról sincs végem.
A taxi beállt egy benzinkúthoz, a telefonokhoz. Mondtam a so-
főrnek, hogy várjon, és kiszálltam, miközben negyeddolláros után
kotorásztam a zsebemben. Ha esetleg nem érném meg a holnapot,
gondoskodni akartam róla, hogy a Pokol összes kutyája Victor Sells
sarkában lihegjen majd.
Murphy számát tárcsáztam az őrsön.
Többször is kicsengett, mire végre felvette valaki. A vonal any-
nyira sistergett, hogy alig tudtam kivenni, ki az. – Murphy asztala,
itt Carmichael.
– Carmichael! – kiabáltam a telefonba. – Itt Harry Dresden.
Murphyvel kell beszélnem!
– Micsoda? – szólt Carmichael. A telefon besípolt. A fenébe, ez
is a legrosszabbkor megy tönkre. – Nem hallom! Murphy? Murphy-
vel akar beszélni? Ki az? Anderson, te vagy az?
– Harry Dresden vagyok! – ordítottam. – Murphyvel kell be-
szélnem!
– A francba – mordult fel Carmichael. – Nem hallak, Andy.
Murphy elment. Elvitte a végzést Harry Dresden irodájába, hogy egy
kicsit körülnézzen.
– Micsoda?
– Harry Dresden irodájába – ismételte Carmichael. – Azt
mondta, nemsokára visszajön. De nem hallok semmit, hívj fel
megint! – Azzal lerakta.
Újabb negyeddollárost kerestem, és remegő kézzel tárcsáztam
a saját irodámat. Más se hiányzik, mint hogy Murphy ott koto-
rásszon és elrontsa a dolgokat. Ha bizonyítékként lefoglalja a skorpi-
ót, akkor nekem annyi. Sosem tudom időben kimagyarázni magam.
Ha pedig személyesen találkozunk, talán annyira dühbe gurul, hogy
egyszerűen hűvösre tesz éjszakára. És akkor én reggelre halott va-
gyok.
A telefonom kicsengett párszor, aztán Murphy felvette. A vonal
áldásosan tiszta volt. – Itt Harry Dresden irodája!
– Murph! Hála istennek! Beszélnem kell magával.
Szinte tapintani tudtam volna a haragját. – Már késő, Harry.
Reggel be kellett volna jönnie – Hallottam, ahogy matat, fiókokat
nyitogat.
– A mindenit, Murph! – fakadtam ki. – Tudom, ki a gyilkos. És
ne nyúljon az asztalomhoz. Veszélyes lehet – Ezt hazugságnak szán-
tam, de rájöttem, hogy talán nem is az. A múltkor mintha mozogni
láttam volna a talizmánt. Talán nem csak képzelődtem.
– Veszélyes – morogta Murphy. Hallottam, ahogy tollakat szed
ki a felső fiókomból. A talizmán a következő fiókban lapult. – Meg-
mondom én magának, mi a veszélyes. Velem szórakozni, Dresden.
Én nem játszadozom itt. És többé már nem bízom abban, amit
mond.
– Murphy – próbáltam higgadt maradni. – Hinnie kell nekem,
még egyszer utoljára. Ne nyúljon az asztalomhoz. Kérem!
Csend támadt. Hallottam, ahogy Murphy nagy levegőt vesz, az-
tán a száján kiengedi. Aztán keményen, hivatalosan azt mondta: –
Miért, Dresden? Mit rejteget?
Hallottam, ahogy kinyitja a középső fiókot.
Valami kattant, és Murphy fojtottan elkáromkodta magát. A
kagyló a padlóra esett. Lövések hallatszottak, aztán egy sikoly.
– A francba! – ordítottam bele a telefonba. – Murphy! – Le-
csaptam a kagylót és visszarohantam a taxihoz.
A sofőr pislogott. – Hé, haver, hol van tűz?
Bevágódtam a kocsiba és megadtam az irodám címét, aztán
odatoltam neki az összes maradék pénzemet. – Már ott is kellene
lennünk.
A sofőr vállat vont. – Őrültek. Mi taxisok mindig megkapjuk
őket – Aztán padlógázzal, füstölve kifordult az útra.
 Huszonkettedik fejezet

Az épület zárva volt vasárnap. Gyorsan bedugtam a kulcsot, és egy

rántással kinyitottam a kaput. A lifttel nem kísérleteztem, hanem
egyenesen felrohantam a lépcsőn.
Öt emelet. Kevesebb, mint egy percembe telt, mégis sajnáltam
minden pillanatot. A tüdőm lángolt, a szám mintha homokkal lenne
tele, ahogy végigrohantam a folyosón. Minden néma volt és homá-
lyos. Csak a vészkijáratok fényei világítottak, és kintről szűrődött be
némi fény. Árnyak ültek a csukott ajtókon.
Az irodám tárva-nyitva állt. Hallottam a ventilátor nyikorgását
a saját zihálásomon túl. A felső lámpa nem égett, de az asztali igen,
mert sárga fény vetült a folyosóra. Megálltam a küszöbön. A kezem
annyira remegett, hogy majdnem elejtettem a botjaimat.
– Murphy! – kiáltottam. – Murphy, hall engem? – leheltem.
Lehunytam a szemem és hallgatóztam. Mintha két dolgot hal-
lottam volna.
Az első nehézkes légzés volt, halk nyögéssel: Murphy.
A másik valami száraz, kaparászó hang.
A levegőben puskaporszag lebegett.
Dühödten szorítottam össze a szám. Victor Sells kis bestiája
bántotta a barátomat. Addig nem nyugszom, amíg ki nem zavarom
innen.
Benyomtam az ajtót a botommal és beléptem az irodába, tűz-
botomat magam előtt tartva, ajkamon az erő szavaival.
Közvetlenül az irodám bejárati ajtajával szemben áll egy asztal-
ka mindenféle szórólapokkal, mint „Az igazi boszorkányok nem is
repülnek olyan jól”, meg „Mágia a huszonegyedik században”. Ezek
közül néhányat én magam írtam. A kíváncsiskodóknak szóltak,
azoknak, akik csak többet szerettek volna tudni a boszorkányokról
és a mágiáról. Egy pillanatra lekuporodtam és az asztal mögé céloz-
tam a bottal, de nem láttam semmit. Felálltam és jobbra-balra néz-
tem, a botot készenlétben tartva.
Az ajtó jobb oldalán iratszekrények és székek álltak. A szekré-
nyek zárva voltak, de a székek alatt megbújhatott bármi. Bal felé hú-
zódtam, bekukkantottam az ajtó mögé, és hátamat a falnak vetve kö-
rülnéztem.
Az asztalom a hátsó sarokban állt, átlósan jobbra. Sarokiroda
lévén mindkét külső falon ablakok nyíltak. A redőnyeim lehúzva,
mint mindig. A mennyezeti ventilátor fáradt nyikordulásokkal, lus-
tán forgott.
A tekintetem állandó mozgásban volt, az érzékeim éberek.
Visszafojtottam dühömet és próbáltam koncentrálni. Bármi is tör-
tént Murphyvel, azzal nem segítek neki, ha hagyom, hogy velem is
megessen. Lassan mozogtam, óvatosan, kezemben a tűzbottal.
Megpillantottam Murphy teniszcipőjét az asztalom mögött.
Mintha az oldalára gömbölyödve feküdt volna, a lábtartásából ítélve,
de a többi részét nem láttam. Előrenyomultam a hátsó fal közepé-
hez, s botomat az asztal mögé szegeztem, mintha egy puska volna.
Murphy ott feküdt az oldalán, szőke haja összekuszálódva, sze-
me nyitva, tekintete vak. Farmer volt rajta, gombos nyakú blúz és
egy Cubs szaténdzseki. A bal vállán vérfolt. A pisztolya mellette he-
vert, néhány arasznyira tőle. A szívem a torkomban dobogott. Hal-
lottam, hogy egy apró levegőt vesz, és kilégzéskor halkan felnyög.
– Murphy! – szólongattam. – Murphy!
Láttam, hogy a hangomra megmozdul egy görcsös rándulással.
– Nyugi, nyugi – mondtam neki. – Maradjon. Ne mozogjon. Segíteni
akarok.
Letérdeltem mellé, nagyon lassan, és körülnéztem. Nem láttam
semmit. Félretettem a botomat és megtapogattam a nyakát. A pulzu-
sa gyors volt, felszínes. Nem láttam komoly sérülésre utaló vért, de
megtapogattam a vállát. A dzsekin keresztül is éreztem, hogy meg
van duzzadva.
– Harry! – recsegte Murphy. – Maga az?
– Én vagyok, Murphy – feleltem. Félretettem a botomat és las-
san a telefonért nyúltam. A középső fiókom, ahol a skorpió-taliz-
mánt tartottam, nyitva és üresen állt. – Tartson ki. Hívom a mentő-
ket.
– Nem hiszem el. Maga szemét – csikorogta Murphy. Egy ki-
csit megmozdult. – Csőbe húzott.
Fogtam a telefont és a 911-et tárcsáztam. – Csend, Murphy.
Megmérgezték. Azonnal segítségre van szüksége.
A 911-es operátor jelentkezett és felvette a nevemet, címemet.
Mondtam, hogy olyan mentőt küldjön, amely mérgezés ellátására is
alkalmas, ő pedig kért, hogy maradjak a vonalban. Bármi is tette ezt,
még itt lehet a közelben. Ki kell juttatnom innen Murphyt, aztán
meg kell keresnem Victor talizmánját, hogy fel tudjam használni el-
lene.
Murphy újra megmoccant, és hirtelen valami hideget és kemé-
nyet éreztem a csuklómon. Katt. Pislogni kezdtem. Murphy állkap-
csa makacsul megfeszült, és a saját csuklójára kattintotta a bilincs
másik végét.
– Le van tartóztatva – nyöszörögte. – Maga rohadék. Viszem
kihallgatni. Nem megy sehová.
Döbbenten meredtem rá. – Murph! – hebegtem. – Istenem!
Nem tudja, mit csinál!
– Dehogynem – vicsorogta szokásos modorában. Fájdalmas
grimasszal felém fordította a fejét és hunyorgott. – Be kellett volna
jönnie hozzám reggel. Most elkaptam, Dresden – csuklott el a hang-
ja, de aztán hozzátette. – Szemét.
– Maga meg egy átkozott makacs nőszemély – Egy pillanatra
elfogott a tehetetlenség érzése, aztán megráztam a fejem. – Ki kell
vinnem innen, mielőtt visszajön az az izé – fölé hajoltam, hogy föl-
nyaláboljam.
Ekkor szökkent elő a skorpió az asztalom alatti homályból zize-
gő-zörgő hangot kiadva. Már nem apró bogárka volt, hanem akkora,
mint egy kisebbfajta kutya, fényes és barna, szemmel szinte követhe-
tetlenül gyors.
Ösztönszerű rándulással húzódtam el előle, és láttam villanni a
farkát, láttam, ahogy a fullánkja lendül. Egy hajszállal hibázta el a-
szemem. Valami hűvös nedvesség csöppent az arcomra, és a bőröm
égni kezdett. Méreg.
Meglepett rándulásommal véletlenül arrébb rúgtam a földön a
pálcámat és a botomat. Kétségbeesetten vetettem magamat az utób-
bi után. Murphy bilincse azonban visszarántott, és mindketten fel-
jajdultunk, amikor a fém a húsunkba vágott. A bot után nyúltam,
éreztem ujjhegyeimen simaságát, aztán újabb zörrenés hallatszott,
és a skorpió hátba támadott. A bot kicsúszott az ujjaim közül és el-
gurult.
Már nem volt időm varázsolni, csak fogtam a középső fiókot,
kirántottam a helyéről és az utolsó pillanatban pajzsként magam elé
emeltem. Szisszenés hallatszott, és megreccsent a fa. A skorpió ful-
lánkja áthatolt a fiók alján, és beszorult. Egy rákollóforma végtag vá-
gott lyukat a nadrágomba és a lábamba.
Felordítottam és elhajítottam a fiókot. A beszorult skorpió vele
repült, és egy halomban értek földet néhány méterre tőlem.
– Hiába erőlködik, Dresden – motyogta összefüggéstelenül
Murphy. A méregtől annyira elkábulhatott, hogy már nem követte a
cselekményt. – Elkaptam magát. Ne is küzdjön ellene. Most beszélni
fog.
– Majd egyszer, Murph – ziháltam. – Jól megnehezíti a dolgo-
mat. Mondott már valaha valaki ilyet magának? – Odahajoltam hoz-
zá, bilincses kezemet a karja alá csúsztattam, átfogtam a hátát, ma-
gamhoz húztam a bilincses kezét.
– Az ex-férjeim – nyögött fel. Erőlködve felemeltem a földről,
aztán az ajtó felé támolyogtam vele. Éreztem a vért a lábamon, a fáj-
dalmat, ahol a skorpió belém mart. – Mi történik? – Zavarodottság,
félelem remegett a hangjában. – Harry, nem látok…
A francba. A méreg kezd hatni. A közönséges barna skorpió,
mely nagyjából mindenhol megtalálható az Államokban, nem veszé-
lyesebb, mint egy dongó. Csak éppen a dongók nem házőrzőkutya-
méretűek. Murphy pedig kicsi. Ha sok méreg került a szervezetébe,
rosszak az esélyei. Orvosi segítség kell neki, méghozzá azonnal.
Ha szabad lett volna a kezem, felkaphattam volna a botomat és
harcolhattam volna, de Murphyhez bilincselve nem akartam kockáz-
tatni – ha a bestia még egy szúrást bevisz neki, akkor vége. A kulcsai
között sem volt így könnyű kotorászni, és amúgy sem lett volna időm
egyenként kipróbálni, melyik való a bilincshez. Ha mágiával próbál-
nám meg széttörni a bilincset, a szétszálló repeszek valószínűleg
megölnének, valami szelíd szabadulóvarázsra pedig nincs idő. A
mindenit, apa, gondoltam, bár lett volna még időd megtanítani,
hogyan kell bilincsből szabadulni.
– Harry – ismételte Murphy szétesőn. – Mi történik? Nem lá-
tok.
Visszatartottam a lélegzetem és az ajtó felé cipeltem Murphyt.
Mögöttünk vad csapkodás és kaparászás hallatszott. Hátranéztem. A
skorpió fullánkja még mindig be volt szorulva, de a bestia gyors
ütemben cincálta szét ízelt lábaival, és ollóival a faanyagot.
Nyeltem egyet, visszafordultam és kisántikáltam a folyosóra
Murphyvel. Sikerült egy rúgással becsukni az ajtót magunk mögött.
Murphy semennyire sem állt a saját lábán, és a kettőnk közti magas-
ságkülönbség eléggé megnehezítette a mozgást. Alig tudtam tartani
és vinni.
Elértük a folyosó végét, jobbra tőlem a lépcső, balra a lift.
Zihálva torpantam meg, és azon igyekeztem, hogy a szobám aj-
taja felől hallható eszelős kaparászás ne homályosítsa el józan ítélő-
képességemet. Murphy rám nehezedett, már beszélni sem tudott, és
alig lélegzett. A lépcsőn nem tudom levinni. Erre már egyikünk sem
alkalmas. A mentők perceken belül megérkeznek, és ha Murphy
nincs lent addigra, az olyan, mint ha itt hagynám meghalni.
Elhúztam a szám. Gyűlölöm a lifteket. Mégis megnyomtam a
gombot és vártam. Az ajtó felett kigyulladt az első fénypont.
A kaparászás abbamaradt, és valami teljes erőből nekirontott
az ajtómnak, ami minden ízében megremegett.
– Nyomás, Harry – mondtam fennhangon, és a fényekre pil-
lantottam. Kettő. Aztán évszázados szünet. Három. – gyerünk – vi-
csorogtam, és vadul nyomogatni kezdtem a hívógombot.
Aztán eszembe jutott a pajzsos karkötő a kezemen. Próbáltam
rá koncentrálni, de nem sikerült így, hogy Murphyt kellett tartanom
vele, úgyhogy letettem a hadnagyot és újra próbálkoztam.
Az ajtóm alsó harmada kirobbant, és a csillogó barna test ki-
szökkent a folyosóra. Nagyobb volt, mint az előbb. Tehát növekszik a
nyavalyás. Iszonytató fürgeséggel pattant le a falról, becélzott en-
gem, és zörgő, kattogó lábakkal felém kezdett rohanni. Minden aka-
ratomat a karkötő védőerejére koncentráltam, hogy időben meg tud-
jam idézni.
Épp hogy csak sikerült. A láthatatlan pajzs a testemtől egy
arasznyira találkozott a skorpióval, és visszalökte. A bestia a hátára
esett és tehetetlenül kapálódzott.
Mögöttem csengetett a lift és az ajtó kecsesen félresiklott.
Nem volt időm finomkodni. Elkaptam Murphy csuklóját és be-
rángattam a liftbe, miközben a földszint gombra támaszkodtam. A
folyosón a skorpió a farkára támaszkodott és felállt, majd ijesztő in-
telligenciával újra betájolt és felém vetette magát. Már nem volt idő
újra felhúzni a pajzsot. Felordítottam.
A liftajtó összezárult. Éles koppanás hallatszott és a fülke meg-
rándult, amikor a skorpió nekirohant.
Elindultunk lefelé, és én próbáltam lélegzethez jutni. Miféle
lény ez?
Mert nem egyszerű rovar. Ahhoz túl gyors. Rajtam ütött, kivár-
ta, amíg leteszem a fegyvereimet. Valami más kell, hogy legyen, vala-
miféle konstrukció, ami eleinte kicsi, de energiát szív magába és egy-
re nagyobb lesz – Frankenstein szörnyetegének ízeltlábú változata.
Igazából nem él, csak egy gólem, egy robot, egy küldetésre progra-
mozott készülék. Victor rájöhetett, hová került a talizmánja, és ráte-
lepíthetett valami bűbájt, hogy támadjon rá bárkire, akivel érintke-
zésbe kerül. Murphy pedig szerencsétlenségére épp belebotlott.
A skorpiólény egyre nőtt, mind gyorsabb, erősebb és gono-
szabb lett. Már nem elég biztos helyre juttatni Murphyt. Valahogy el
kell bánnom a szörnyeteggel. Semmi kedvem nem volt hozzá, de én
voltam az egyetlen épkézláb alak a környéken, aki képes lehetett rá.
Túl nagy volt a potenciális veszély. Mi van, ha nem hagyja abba a nö-
vekedést? Meg kell ölnöm, mielőtt kezelhetetlenné válik.
A liftben a számok mentek lefelé, Három, kettő. Aztán a fülke
megremegett és megállt. A fények pislákoltak egy kicsit, majd ki-
aludtak.
– Ne most – jajdultam fel. A felvonók gyűlölnek engem. Nyom-
kodni kezdtem a gombokat, de semmi sem történt, aztán füst szállt
fel, és a gombok fényei is kialudtak. Teljes lett a sötétség. A vészvilá-
gítás bekapcsolt egy pillanatra, aztán hallatszott, ahogy elpattant egy
drót, és megint sötét lett. Murphy meg én ott reszkettünk összebújva
a fülke padlóján.
Felettünk a liftaknában fém csikordult. Felpillantottam a látha-
tatlan mennyezet felé. – Ez nem lehet igaz – motyogtam.
Aztán hatalmas csattanással egy gorilla-méretű valami landolt
a fülke tetején. Egy pillanatig csend volt, aztán a valami fülsüketítő
zajjal tépni kezdte a burkolatot.
– Ez nem lehet igaz! – kiáltottam újra. De a skorpió nem tré-
fált. Kérlelhetetlenül feszegette szét a lift tetejét. Por szitált ránk a
sötétben, láthatatlan szemcsék mit sem látó szemeimbe. Szardíniák
voltunk a dobozban, felfalatásra várva. Az volt az érzésem, hogy ha a
skorpió most megcsípne, a méregre már nem is lenne szüksége – el-
véreznék, mielőtt bármi történne.
– Gondolkozz, Harry! – kiabáltam magamra. – Gondolkozz,
gondolkozz, gondolkozz! – Bennragadtam egy elromlott liftben, hoz-
zábilincselve ájult barátnőmhöz, aki méregtől haldoklik, miközben
egy kisebb autónyi méretű mágikus skorpió éppen azon igyekszik,
hogy hozzám jusson és széttépjen. Nincs nálam a botom és a pál-
cám, a többi kütyüm kimerült, s a pajzsos karkötő csak elodázná az
elkerülhetetlent.
 Hosszú csík tűnt el a mennyezetből, halovány fényt támasztva,
s én megláttam a skorpió hasát, meg az ollóját, amit a résbe feszített,
hogy kitágítsa azt.
Akkor kellett volna agyoncsapni, amikor még kis féreg volt. Le
kellett volna venni a cipőmet és ott mindjárt az asztalomon péppé
verni vele. A szívem a torkomba ugrott, amikor a bestia felágasko-
dott, aztán tapogatózva másik ollóját is bedugta a résbe, és tovább
szaggatta.
Összeszorítottam a fogam és próbáltam összekaparni minden
szemernyi megmaradt erőmet. Tudtam, hogy értelmetlen. Rálőhetek
egy tűzvihart, de akkor az egész visszaesne a nyakunkba és meghal-
nánk, plusz meg is főnénk. De attól még nem hagyhatom, hogy ez az
izé elkapjon. Talán ha jól csinálom, el tudom kapni ugrás közben, és
a lehető legkevesebb kárt teszek minden másban. Ez a gond azzal, ha
az ember nem túl jó az evokációban. Ahhoz gyorsaság kell, és erő,
nem pedig kifinomultság. Erre kellett a bot és a pálca – segítettek fó-
kuszálni az erőmet, és hajszálpontosan az irányítani azt. Nélkülük
akár öngyilkos merénylő is lehettem volna, telepakolva kézigráná-
tokkal, számban a biztosítópecekkel.
Aztán megvilágosodtam. Egészen eddig rossz irányból közelí-
tettem meg a dolgot.
Tekintetemet a mennyezetről a padlóra irányítottam, és meg-
nyomtam a tenyeremmel. Valami záporozni kezdett a fejemre és a
vállamra, és a skorpió zörgése felerősödött. Fogtam minden megma-
radt erőmet, és a tenyerem alá irányítottam. A fülke alatt levegő van
az aknában, és nekem ez kellett – levegő, nem pedig tűz.
Egyszerű varázslat ez, már ezerszer csináltam, biztattam önma-
gam. Nem más, mint amikor magamhoz szólítom a botomat. Csak
egy kicsit… nagyobb.
– Vento servitas! – kiáltottam minden erőmmel, minden dü-
hömmel, minden félelmemmel.
És a fülke alatt a hívásomra feltámadt a szél, tömör levegőosz-
lop alakjában, mely roppant tenyérként kapta el és lökte felfelé a fül-
ke alját az aknában. A fékek felvisítottak, szikrát szórtak, aztán szét-
estek és darabokban hullottak be a mennyezeti nyíláson. A gyorsulás
ereje a padlóhoz lapított.
Nem terveztem ekkora szelet, és csak reménykedtem, hogy
nem veszek oda Murphyvel együtt.
A lift száguldva süvített felfelé, és éreztem, hogy az arcom meg-
nyúlik a sebességtől. Az irodaház tizenkét emelet magas. A második-
ról indultunk, ami emeletenként három méterrel számolva majdnem
negyven méter a tetőig.
A fülke féltucat szívdobbanás alatt felröppent és a vidámparki
erőművész kalapácsütésének dallamos csattanásával vágódott bele a
tetőszerkezetbe. Az ütközés ropogva zúzta szét a skorpiót, melynek
kitinpáncélja darabokra repedt. Alaktalan barna folt lett belőle.
Színtelen nyálka, a mágikusan létrehozott massza ektoplazmája
fröccsent ki a páncél hasadékai közül, le a fülkébe.
Ugyanekkor Murphy meg én felfelé lökődtünk, félúton összeta-
lálkozva a ragaccsal. A testemmel védtem Murphyt, próbáltam közte
meg a tető között maradni, és a hátammal olyan keményen csapód-
tam neki, hogy a csillagokat láttam. Aztán visszahullottunk a padló-
ra, és Murphy feljajdult, amikor ráhanyatlottam.
Egy pillanatig csak hevertem. A skorpió halott. Megöltem.
Szétlapult a fülke és a tető között. Megmenekültünk, minden esély-
nek ellentmondva.
De nem hagyott nyugodni az érzés, hogy valamiről elfeledkez-
tem.
A lift szolidan felnyögött, megremegett, aztán elkezdett csúszni
visszafelé, hisz már nem tartotta a rövidéletű légoszlop, ami idáig
hozta. Zuhantunk vissza oda, ahonnan jöttünk, és volt egy olyan ér-
zésem, hogy nem fogunk sokkal jobban járni odalent, mint a skorpió
járt odafent.
Most jött el a karkötő ideje. Habozás nélkül magamhoz rántot-
tam Murphyt és magunk köré vontam a pajzsot. Egyik védőréteget a
másik után hoztam létre a levegőmolekulákból, hogy eloszlassam a
becsapódás erejét. Nyomás érzete támadt fel körülöttem, mintha
hirtelen hungarocell csomagolókukacok közé dugtak volna.
Egyre gyorsabban zuhantunk. Éreztem, hogy közeledik az akna
alja. Valami csattant, és én minden erőmmel a pajzsra koncentrál-
tam.
Mikor kinyitottam a szemem, a rommá tört fülke padlóján ül-
tem, karomban az ernyedt, ájult Murphy-vel. A liftajtó meggörbült,
aztán kidőlt.
Két mentős tátott szájjal meredt rám, a liftre és Murphyre.
Mindenütt por szállongott.
Életben maradtam.
Kissé szédülten pislogni kezdtem. Élek. Végignéztem magamon
– megvoltak a kezeim, a lábaim, mindenem. Ekkor nekidőltem a fül-
ke falának és dacosan felkacagtam, valami mélyről jövő, ősi öröm-
mel.
– Ezt kapd ki, Árnyember Victor! – kurjantottam. Hah! Hoz-
zám ennél több kell, te gyilkos gazember! Fogom a botomat és le-
nyomom a torkodon!
Még mindig nevettem, amikor a mentősök felszedtek és a ko-
csihoz támogattak. Nem mertek egyetlen kérdést sem feltenni.
Mindketten óvakodva sandítottak felém, aztán összenéztek – nyil-
ván az tervezték, hogy az első adandó alkalommal megnyugtatnak.
– A bajnok! – rikkantottam, ereimben még mindig Colorado-
folyóként zubogó adrenalinnal. A levegőbe öklöztem, és nem is na-
gyon törődtem vele, hogy ezüst pajzsos karkötőm megfeketedett kis
forgácsok gyűjteményévé vált. Használhatatlan lett a rajta átnyo-
mott rettenetes energiáktól. – Én vagyok a tuti! Árnyember, jobban
teszed, ha bedugod a fejed a lába közé és megcsókolod a…
A mentősök kivittek az utcára, az esőbe. Az arcomra hulló
cseppek elnémítottak, gyorsabban kijózanítottak, mint bármi más a
világon. Hirtelen tudatára ébredtem a csuklómon lévő bilincsnek, és
annak a ténynek, hogy nincs meg Victor talizmánja, amit ellene for-
díthatnék. Márpedig Victor továbbra is ott van, odakint a tóparti
házban, és amint lehet, kitépi a szívem, ha a vihartól megkapja a
szükséges erőt.
Éltem, és Murphy is élt, de korai volt még az öröm. Egyelőre
még nem ünnepelhettem. Az ég felé emeltem az arcomat.
A közelben megdördült az ég. Villámok táncoltak a fejünk fe-
lett, valahol a felhők között, különös árnyakat szórva a kavargó párá-
ra.
Megérkezett a vihar.
 Huszonharmadik fejezet

Esőcseppek kopogtak körülöttem, azok a nagyok és toccsanósak,

amelyeket csak tavasszal lát az ember. A levegő összesűrűsödött, fül-
ledté vált, pedig már esett. Gyorsan, de higgadtan kellett gondolkod-
nom. Murphy bilincse továbbra is fogva tartott. Mindketten porosak
voltunk és ragacsosak a bűzös, színtelen nyálkától, a mágikus ekto-
plazmától. Tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani – a ragacs el-
enyészik, visszatér oda, ahonnan jött. Addig viszont elég bosszantó.
De talán hasznát tudom venni.
Az én kezem túl széles, de Murphynek finom kis női tenyere
van, kivéve ott, ahol a fegyver meg az aikido megkérgesítette. Ha
Murphy hallotta volna ezt a gondolatomat, biztosan szájon vágott
volna, hogy soviniszta disznó vagyok.
Az egyik mentős vartyogott valamit egy adóvevőbe, a másik pe-
dig Murphyt támogatta velem együtt. Ez volt az egyetlen esélyem.
Odahajoltam Murphyhez és a kabátommal próbáltam rejtegetni,
amit csinálok. Összenyomtam a hadnagy nyálkás ujjait és próbáltam
lehúzni a kezéről a bilincset.
Egy kis bőr is lejött, mire felnyögött, de sikerült kiszabadíta-
nom a kezét, épp amikor a mentőautóhoz értünk. A másik mentős a
kocsi hátuljához rohant és kinyitotta az ajtaját, aztán valamit ügykö-
dött bent.
Szirénázást hallottam, rendőrségi autókét és a tűzoltókét, min-
den irányból közeledve.
Semmi sem egyszerű, ha rólam van szó.
– Mérgezés érte – mondtam a mentősnek, a bemeneti seb a fel-
karján vagy a vállán van. Barna skorpió mérget keressenek. Biztosan
van valami ellenmérge. Kelleni fog neki érszorító és…
– Haver – bosszankodott a mentős. – Tudom, mi a dolgom. Mi
a franc történt itt?
– Ne is kérdezze – néztem vissza az épületre. Az eső egyre job-
ban zuhogott. Vajon már késő? Halott leszek, mielőtt elérhetném a
tóparti házat?
– Maga is vérzik – mondta a mentős anélkül, hogy felpillantott
volna Murphyről. Lepillantottam a lábamra, de nem éreztem fájdal-
mat, amíg meg nem láttam a sebet és eszembe nem jutott. A skorpió
karma jó alaposan belém mart, felhasítva a nadrágomat és a bőrö-
met is, jó tíz centi hosszúságban. – Üljön le – mondta a mentős. –
Egy pillanat és ellátom – Elfintorodott. – Mi ez a büdös trutyi itt
magukon?
Hátrasimítottam a hajam. A másik mentős futva érkezett oxi-
génnel és hordággyal, és mindketten Murphyre összpontosították a
figyelmüket. A hadnagy arca helyenként fehér volt, helyenként túlsá-
gosan is vörös. Ernyedt volt, mint egy vizes vattadarab, csak néha
rándult össze fájdalmasan.
Az én hibám, hogy Murphy ide került. Én tartottam vissza előle
az információkat, s emiatt lépett a tettek mezejére és kutatta át az
irodámat. Ha őszintébb lettem volna vele, talán most nem haldokla-
na itt. Nem akartam otthagyni. Nem akartam újra hátat fordítani
neki.
Mégis megtettem. Mielőtt a támogató egységek befutottak vol-
na, mielőtt a rendőrök kérdéseket tehettek volna fel, mielőtt a men-
tősök keresni kezdtek volna, sarkon fordultam és eliszkoltam.
Gyűlöltem magam minden lépésért. Utáltam, hogy elhagyom
Murphyt, mielőtt tudnám, hogy túléli-e a skorpió mérges marását.
Utáltam, hogy romba dőlt a lakásom és az irodám, démonok, rop-
pant rovarok és a saját ténykedésem következtében. Utáltam le-
hunyni a szemem és magam előtt látni Jennifer Stanton, Tommy
Tomm és Linda Randall véres holttestét. Utáltam az émelygős félel-
met a zsigereimben, amikor elképzeltem magam ugyanígy szétszag-
gatva.
És mindenek felett gyűlöltem azt, aki mindezért felelős. Victor
Sellst. Victort, aki végez velem, amint a vihar erőre kap. Még öt perc,
és talán már halott vagyok.
Nem. Az nem lehet. Kissé felélénkültem, amikor belegondol-
tam a problémába és felnéztem az égre. A vihar nyugat felől jön, és
csak most van a város felett. Nem halad gyorsan; az a fajta, amelyik
órákig veri az utcát. A tóparti ház kelet felé van, a Michigan-tónál,
talán hatvan kilométernyire légvonalban. Talán megelőzhetem, ha
elég gyors vagyok. Ha tudok szerezni egy autót. Kimehetek a házhoz
és szemtől szembe állhatok Victorral.
A pálcám és a botom elveszett; elejtettem őket, amikor a skor-
pió támadott. Lehívhatnám őket az irodámból a szelek hátán, de
mostani állapotomban véletlenül talán a falat robbantom ki, és a
botjaim helyett több kiló téglát és habarcsot kapok a képembe. A
pajzs-karkötőmnek annyi, kiégette a rettenetes erő, amellyel a lift
zuhanását tompította.
Még mindig a nyakamban lógott anyám pentagrammás taliz-
mánja, a rend szimbóluma, a fehér mágia irányított erőinek szabá-
lyossága. Még mindig rendelkeztem a képzettség előnyével és a má-
gikus harcokban szerzett tapasztalatokkal. Még mindig megvolt a hi-
tem.
De nagyjából ez volt minden. Kimerült, viharvert, fáradt, és se-
besült is voltam, s máris több varázslatot sütöttem el egyetlen nap
alatt, mint más varázslók egy hét alatt képesek lennének. Kezdtem
feszegetni a korlátaimat, szellemi és testi értelemben egyaránt. De ez
most nem számított.
A lábamban lüktető fájdalom nem gyengített le, nem csüggesz-
tett el. Mintha tűz égett volna a fejemben, mely tisztára mosta dühö-
met, gyűlöletemet, és valami acélkeményet, acélhegyeset kovácsolt
belőle. Éreztem, ahogy lángol, és én mohón feléje nyúltam, bele-
pumpálva fájdalmamat, hogy tápláljam a harag parazsát.
Árnyember Victor megfizet azért, amit ezekkel az emberekkel
tett, velem és a barátaimmal. A mindenségit, nem adom fel, amíg
nem találkozom ezzel az alakkal és meg nem mutatom neki, mire ké-
pes egy igazi varázsló.
Hamarosan odaértem a McAnally’s-hoz. Vizesen, lobogó ka-
bátban, izzó haraggal csörtettem be az ivóba.
A hely tele volt, mind a tizenhárom bárszéken ültek, és mind a
tizenhárom asztalnál, és a tizenhárom oszlop nagy részéhez is tá-
maszkodott valaki. Pipafüst szállt a levegőben, melyet lassan kavar-
gatott a mennyezeti ventilátor lapátja. Homály uralkodott, az aszta-
lon gyertyák égtek, a falakon fáklyák, az ablakon beszűrődött a kinti
szürkeség. A gyenge világításnál az oszlopok domborművei elmosó-
dottak és rejtélyesek lettek, az árnyak mintha kissé megváltoztatták
volna őket. Mac összes sakktáblája kint volt az asztalokon, de nekem
az volt az érzésem, hogy a játékosok csak így akarják elterelni a fi-
gyelmüket valamiről, ami nyugtalanítja őket.
Mindenki felém fordult és megbámult, amikor beléptem, és
víztől meg némi vértől csöpögve lementem a lépcsőn. A terem el-
csendesedett.
Ezek itt a mágus társadalom páriái voltak. Zugkuruzslók, akik-
ben nem volt elég tehetség, törekvés vagy erő ahhoz, hogy igazi va-
rázslók legyenek. Született tehetségek, akik tudták magukról, hogy
micsodák, csak nem akartak élni vele. Vajákosok, füves emberek,
holisztikus gyógyítók, konyhaboszorkányok, önmagukat kereső, zak-
latott ifjak. Idősek, fiatalok, közönyös vagy aggodalmas arcúak. Min-
denki itt volt. Ismertem őket, ha nem is névről.
Végigfuttattam tekintetem a termen. Akire ránéztem, az mind
lesütötte a szemét, de nem kellett mélyre pillantanom ahhoz, hogy
lássam, mi történik. A pletyka gyorsan terjed a mágiahasználók kö-
zött, és a csatornák most is működtek. Elterjedt a hír. A homloko-
mon ott volt a bélyeg, és ezt mindenki tudta. Két varázsló áll egy-
mással szemben, egy fekete és egy fehér, ezért jöttek mindnyájan
ide, hogy búvóhelyet találjanak a McAnally’s oszlopai és mágiaoszla-
tó falai között. Azért jöttek, hogy meglapuljanak itt, amíg a harc vé-
get nem ér.
Nekem azonban nem kínált menedéket ez a hely. Nem védhe-
tett meg egy pontosan irányított varázslat ellen. Csak egy védőernyő
volt, nem atombunker. Nem futhattam el az elől, amit Victor szánt
nekem, hacsak nem akartam magába Sohasohába menekülni, de
számomra ez sok szempontból veszélyesebb lett volna, mint itt ma-
radni,
Egy percig némán álltam, nem szóltam semmit. Ezek az embe-
rek sorstársak, bizonyos értelemben barátok, de nem kérhetem őket
arra, hogy álljanak mellém. Bárminek is képzeli magát Victor, két-
ségtelenül rendelkezik egy igazi varázsló erejével, és egy mozdulattal
eltaposhatja őket, mint megannyi csótányt. Nincsenek felkészülve
ilyesmire.
– Mac – mondtam végül. Hangom úgy csapott le a csendre,
mint a kalapácsütés. – Kölcsön kell vennem az autódat.
Mac nem hagyta abba a pult törölgetését, amikor beléptem.
Akkor sem hagyta abba, amikor az egész terem elnémult. És most
sem hagyta abba, miközben előszedte a kulcsot a zsebéből és oda-
dobta nekem. Fél kézzel elkaptam. – Kösz, Mac.
– Huh – felelte Mac. Felpillantott rám, aztán mögém. Megér-
tettem a figyelmeztetést – mert az volt –, és hátrafordultam.
Odakint villámlott egyet. Morgan alakja rajzolódott ki az ajtó-
ban a lépcső tetején. Vállas alakja feketén sötétlett a szürke ég előtt.
Elindult lefelé a lépcsőn felém, és mennydörgés járt a nyomában. Az
eső nem sokat változtatott szürkés haján, csak harcos-copfjának
adott kissé más textúrát. Láttam a nála lévő kard markolatát fekete
kabátja alatt. Izmos, forradásos kezét azon nyugtatta.
– Harry Dresden! – szólt. – Végre rájöttem. A vihar erejét
használni gyilkolásra őrülten veszedelmes, de maga épp az a fajta
ambiciózus bolond, aki képes rá – feszült meg az álla. – Ülj le – in-
tett egy asztal felé. Az asztalnál ülő vendégek eliszkoltak. – Most pe-
dig mindketten itt maradunk. És gondoskodni fogok róla, hogy ne
legyen alkalmad a vihar segítségével bárkinek is ártani. Hogy ne tudj
semmiféle gyáva trükkel próbálkozni, amíg a Tanács nem dönt a sor-
sodról – Szürke tekintetében komor elszántság és bizonyosság csil-
logott.
Rámeredtem. Visszanyeltem a dühömet, azokat a szavakat,
amikkel bombázni akartam, amikkel el akartam söpörni az utamból,
és szelíden azt mondtam: – Morgan, én tudom, ki a gyilkos. És ha
nem megyek oda és nem teszem ártalmatlanná, halott vagyok.
Morgan tekintete megkeményedett, fanatikus izzás gyulladt
szemeiben. Két szóban robbant ki: – Ülj! Le! – Néhány centivel kij-
jebb húzta a tokból a kardját.
Megroggyantottam a vállam. Az asztal felé fordultam. Egy pil-
lanatra rátámaszkodtam az egyik szék támlájára, hogy levegyek egy
kis súlyt a sebesült lábamról, aztán kihúztam a széket az asztal alól.
Utána felkaptam, félkörben megpördültem vele, és gyomorszá-
jon csaptam a Felvigyázót. Morgan próbált kitérni, de sikerült meg-
lepnem és az ütés célba talált. Macnek jó súlyos, kézműves székei
voltak. A való élet nem olyan, mint a filmek, ahol a szék törik össze:
igazából az emberek bírják rosszabbul.
Morgan kétrét görnyedt és féltérdre esett. Nem akartam meg-
várni, amíg magához tér. Inkább, ahogy a szék visszapattant a bor-
dáiról, ezzel a lendülettel fordultam körbe a másik irányba, magasra
emeltem az ülőalkalmatosságot, és lecsaptam vele Morgan hátára. A
találat a földre terítette. Nem mozdult.
Visszatettem a széket az asztal mellé és körülnéztem. Mindenki
sápadt arccal meredt rám. Tudták, hogy kicsoda Morgan és milyen
kapcsolatban áll velem. Tudtak a Tanácsról és kényes helyzetemről.
Tudták, hogy éppen most támadtam rá a Tanács hivatalos képviselő-
jére kötelessége teljesítése közben. Ezek után már semmivel nem le-
het majd meggyőzni a Tanácsot arról, hogy nem a felelősségre vonás
elől menekülő ámokfutó mágus vagyok.
– A pokolba vele – mondtam hangosan, csak úgy magamnak. –
Most nincs időm erre.
Mac kijött a pult mögül. Nem sietve, de nem is a szokásos lako-
nikus közönnyel. Letérdelt Morgan mellé és megtapogatta a nyakát,
aztán felhúzta az egyik szemhéját. – Él – jelentette ki szenvtelenül.
Bólintottam. Én is megkönnyebbültem. Bármekkora seggfej is
Morgan, a jószándék vezérli. Ő meg én tulajdonképpen ugyanarra
törekszünk, csak ő nem látja ezt be. Nem akarnám megölni.
De a lelkem mélyén be kellett vallanom magamnak, hogy az a
döbbenet, ami a találat pillanatában kiült önhitt képére, minden
pénzt megért.
Mac lehajolt és felszedte az elhullajtott kocsikulcsot. Észre sem
vettem, hogy elejtettem. Mac visszaadta, és azt mondta: – A Tanács
dühös lesz.
– Ez legyen az én problémám.
Mac bólintott. – Sok szerencsét, Harry – nyújtotta a kezét, és
én megszorítottam. A teremben továbbra is csend uralkodott. Ré-
mült, aggodalmas szemek szegeződtek rám.
Fogtam a kulcsokat és felmentem a lépcsőn, ki a McAnally’s vé-
dett melegéből a viharba. Minden hidat felégettem magam mögött.
 Huszonnegyedik fejezet

Az életemért vezettem.
Mac kocsija egy 89-es TransAm volt, tiszta fehér, hatalmas,
nyolchengeres motorral. A sebességmérő 200-ig volt számozva. He-
lyenként még ennél is többel mentem. A zuhogó esőben ez veszedel-
mes vállalkozásnak tűnhetett, de jó okom volt rá, hogy minél gyor-
sabban haladjak. Még mindig munkált bennem az az acélos düh,
ami idáig hozott az irodámtól, keresztül Morganon.
Az ég elsötétedett, részben a gyülekező felhők, részben az alko-
nyat miatt. A villámlás furcsa volt, túl zöldes, a fák levelei túl kontú-
rosak, az út sárga csíkjai túl halványak. A legtöbb kocsinak égett a
fényszórója, és az út menti lámpák is életre keltek, ahogy elsuhan-
tam mellettük.
Szerencsére a vasárnap este nem túl forgalmas időszak. Bármi-
kor máskor otthagytam volna a fogam az úton. A forgalmi rendőrök-
nél is éppen műszakváltás lehetett, mert senki nem próbált megállí-
tani.
Próbáltam behozni a rádión valami időjárás jelentést, de aztán
feladtam. A vihar meg a saját felajzottságom csak sivítást eredmé-
nyezett a hangszórókból, de semmi használhatót. Csak imádkozhat-
tam, hogy még időben leérek a házhoz.
És győztem. Az esőfüggöny szétvált előttem, amikor elzúgtam a
Lake Providence tábla mellett. Lefékeztem a kanyar előtt, mely a
Sells-házhoz vezetett, és csúszni kezdtem az utat borító vízrétegen,
de tőlem szokatlan hidegvérrel és ügyességgel időben visszanyertem
az uralmat a kocsi felett.
Ráhajtottam a kavicsos útra a Michigan-tóba nyúló kis félszige-
ten. A TransAm murvaesőt záporozva, bőgő motorral állt meg, és én
egy pillanatra úgy éreztem magam, mint Magnum. Kék Bogár ide
vagy oda, nem rossz ez a sportautó-dolog. Legalábbis eljutottam vele
idáig. – Kösz, Mac – morogtam, és kiszálltam.
A házhoz vezető kavicsos behajtó félig víz alatt állt a sok eső
után. Túlságosan fájt a lábam ahhoz, hogy nagyon gyorsan fussak,
de így is elnyújtott léptekkel igyekeztem az épület felé. A vihar söté-
ten tornyosult előttem, a parttól a tó felé haladva. Láttam az esőosz-
lopokat, ahogy beleérnek a homályos vízbe.
Versenyt futottam velük a ház felé, miközben összeszedtem
minden erőmet és éberségemet, feltornáztam magam egy magasabb
tudati szintre, érzékeimet a lehető legélesebbre hangolva. Az épület-
től nagyjából tíz méterre megálltam, és zihálva lehunytam a sze-
mem. Lehetnek mágikus csapdák vagy riasztók a környéken, esetleg
láthatatlan szellem-házőrzők. Varázslatok, illúziók várhatnak, hogy
elrejtsék Victor Sellst azok elől, akik esetleg keresnék. Át kellett lát-
nom mindezeken. Minden kis tudásra szükség volt, amit csak össze
tudtam szedni.
Kinyitottam a Harmadik Szemem.
Hogy is magyarázhatnám el, mit lát egy varázsló? Nem olyasmi
ez, amit könnyű elmondani. A leírás segít valamit definiálni, behatá-
rolni, az értelem korlátai közé szorítani. A varázslók az idők kezdete
óta rendelkeznek a Látás képességével, és még most sem értik, ho-
gyan működik, és miért csinálja azt, amit csinál.
Csak annyit tudok elmondani, hogy olyan érzés, mintha sűrű
függöny emelkedne fel nem csak a szemem, hanem az összes érzé-
kem elől. Hirtelen megütötte az orromat a tó sár- és halszaga, a fák
illata a ház körül, a közelgő eső kipárolgása. A fákra pillantottam.
Láttam őket nem csak a tavasz zöld köntösében. hanem a nyár virág-
jában, a tavasz színpompájában és a tél sivárságában is, és mindezt
egyszerre. Láttam a házat egyben és részenként is, a faanyagokat
szellem-fákként, az ablakokat távoli, homokos partokként. Éreztem
a nyár forróságát és a tél hidegét a tó felől fújó szélben. Láttam a há-
zat kísérteties lángokba veszni, és tudtam, hogy ez egy lehetséges jö-
vő, és ez a tűz jelent néhányat a következő órában rejlő eshetőségek
közül.
A ház maga volt az erő. Sötét érzelmek – mohóság, kéjvágy,
gyűlölet – csüngtek róla rosszindulatú penésznyalábok, mohacsá-
pok, nyálkaszálak formájában. Kísértetek, nyughatatlan szellemek
kóboroltak körülötte; odavonzotta őket a félelem, düh és kétségbe-
esés szaga. Anyagtalan árnyak, amelyek mindig megtalálhatóak az
ilyen helyeken, ahogy a patkányok a magtárakban.
A másik dolog, amit Láttam, hogy a ház tulajdonképpen egy vi-
gyorgó, üres koponya. Koponyák voltak mindenütt, ahová néztem,
mindig a látóterem szélén, némán és fehéren, szilárdan és valóságo-
san, mintha fetisiszták szórták volna szét őket valamilyen bizarr nya-
raláson. Halál. Halál lapult a ház jövőjében, tapinthatóan, anyagsze-
rűen, elkerülhetetlenül.
Talán az én halálom.
Megborzongtam és eltoltam magamtól az érzést. Bármilyen
erőteljes is a vízió, bármilyen élénk is a Látással nyert kép, a jövő
mindig változásban van, mindig módosítható. Senkinek sem kell
meghalnia ma éjszaka. Nem kell idáig eljutnunk, sem nekem, sem
nekik.
Mégis émelyítő érzés vert tanyát bennem, amikor erre a sötét
házra néztem, mely csak úgy bűzlött a paráznaságtól és félelemtől,
feltárva teljes szörnyű gyűlöletét a Látásom előtt, mintha egy csinos
lány lenne gyönyörű hajjal, érzéki szájjal, de tátongó szemüregekkel,
rothadó fogakkal, a vállán lenyúzott emberi irhával. Visszataszító és
félelmetes.
Ugyanakkor volt benne valami megnevezhetetlen, ami magá-
hoz húzott. Hívogatott. Erő volt benne, olyan erő, amit egyszer már
félrelöktem a múltban. Eldobtam magamtól az egyetlen családot,
amit valaha is annak nevezhettem, hogy elhárítsak magamtól egy
ugyanilyen erőt. Az a fajta energia volt, mely ki tud nyúlni és meg
tudja változtatni a világot az akaratom szerint, és formálja, ahogy
nekem tetszik. Keresztülhasít a törvény és civilizáció minden kicsi-
nyes banalitásán és rendet teremt ott, ahol nincs, garantálja a biz-
tonságomat, a pozíciómat, a jövőmet.
És ugyan mi volt a jutalmam mindeddig azért, hogy megtagad-
tam ezt az erőt? Gyanakvás és megvetés, épp azoktól a varázslóktól,
akiket támogattam és védelmeztem. Elítéltetés a Fehér Tanács részé-
ről, akiknek Törvényéhez a végsőkig ragaszkodtam, pedig az egész
világ a lábam előtt hevert.
Meg kéne ölnöm az Árnyembert, még most, mielőtt megtudná,
hogy itt vagyok. Haragba és tűzbe kéne borítanom a házat és megöl-
nöm mindenkit odabent, hogy kő kövön ne maradjon. Kinyúlhatnék
és magamhoz húzhatnám az itt összegyűlt sötét energiákat, hogy
magamba szívjam és felhasználjam, amire csak akarom, tekintet nél-
kül a következményekre.
Miért nem ölöm meg most azonnal? Szemem előtt bíbor fény
lüktetett az ablakokon túl, gyülekező, alakot öltő erő. Az Árnyékem-
ber volt odabent, próbálgatta az erejét, készült arra, hogy elsüsse azt
a varázslatot, amivel megöl. Mi okom van rá, hogy hagyom tovább
létezni?
 Ökölbe szorult a kezem és éreztem, hogy szikrázni kezd a leve-
gő, ahogy kezdtem készülni a tóparti háznak, az Árnyékembernek és
szánalmas csatlósainak elpusztítására. Ekkora erővel dacolhatnék
akár a Tanáccsal is, a fehérszakállú, begyöpösödött, képzelőerő és ví-
zió nélküli vén bolondok gyülekezetével, akiknek fogalmuk sincs az
erőm mélységeiről. Ez az energia most mind itt van, örül a dühöm-
nek és készen áll arra, hogy hamuvá égessen mindent, amit gyűlölök
és félek.
Az anyámtól örökölt ezüst csillagmedál hidegen égette a mell-
kasomat, és hirtelen súlyától elállt a lélegzetem. Egy kicsit előregör-
nyedtem és felemeltem a kezem. Ujjaim olyan erővel szorultak ösz-
sze, hogy fájt kinyitni őket. A kezem megremegett, és kezdett megint
lehanyatlani.
Aztán valami különös dolog történt. Egy másik kéz fogta meg
az enyémet. Egy karcsú kéz, hosszú és finom ujjak. Női kéz. Szelíden
ráfonódott az én kezemre és felemelte, mint egy gyerek pracliját,
amíg meg nem markoltam anyám medálját.
A kezemben tartottam, éreztem hűvös erejét, rendezett és raci-
onális geometriáját. A körbe foglalt ötágú csillag volt a fehér mágia
ősi jele, az egyetlen emlékem anyámtól. A csillag hideg energiája
esélyt adott, gondolkodási időt, hogy megtisztíthassam a fejem.
Mély levegőket vettem, próbáltam tisztán látni, félretolva a dü-
höt, a gyűlöletet és a mélységes vágyakozást, ami bosszúért és meg-
torlásért kiáltott bennem. A mágia nem erre való. A mágia nem ezt
műveli. A mágia magából az életből fakad, a természet és az elemek
kölcsönhatásából, az élőlények energiájából, de főleg az embereké-
ből. Valakinek a mágiája pontosan mutatja, miféle ember ő, és mi
rejtőzik a lénye mélyén. Nincs igazibb mércéje egy ember jellemének
annál, mint hogy hogyan használja a hatalmát, és az erejét.
Én nem vagyok gyilkos. Nem vagyok olyan, mint Victor Sells.
Én Harry Blackstone Copperfield Dresden vagyok. Varázsló. A va-
rázslók uralják az erejüket. Nem hagyják, hogy az erő irányítsa őket.
És a varázslók nem arra használják a mágiát, hogy öljenek. Felfedez-
nek, védelmeznek, javítanak, segítenek vele. Nem pusztítanak.
A düh hirtelen elpárolgott. A lángoló gyűlölet lecsillapult, és a
fejem elég tiszta lett ahhoz, hogy újra gondolkodni tudjak. A lábam
sajgása tompa lüktetéssé enyhült, és megremegtem a szélben, az első
esőcseppek alatt. Nem volt nálam a botom, sem a pálcám. A többi
kütyüm kimerült vagy tönkrement. Csak az maradt, ami bennem
van.
Felpillantottam. Hirtelen kicsinek és nagyon magányosnak
éreztem magam. Senki sem volt a közelben. Nem érintett semmilyen
kéz. Senki sem állt mellettem. Egy pillanatra mintha ismerős, a
múltból kísértő parfümillat csapta volna meg az orrom. De már nem
is volt sehol. És én voltam az egyetlen, aki segíthetett magamon.
Kifújtam a levegőt. – Hát, Harry – mondtam magamnak –, az
éppen elég is lesz.
Azzal elindultam a koponyákkal teleszórt spektrális tájon, bele
a közelgő vihar tátott pofájába, a rosszindulatú energiával beburkolt
ház felé, mely barbár, vad energiától lüktetett. Elindultam, hogy
szembeszálljak gyilkos ellenfelemmel, akinél minden előny van, aki
teljesen felkészült és aki saját pusztító erejének erődjéből akar el-
pusztítani, míg nekem nincs más fegyverem, csak az eszem, a tudá-
som, a tapasztalatom.
Jó kis munkám van, igaz?
 Huszonötödik fejezet

Victor tóparti házának Látása örökre meg fog maradni bennem.

Maga volt a förtelem. Fizikai valójában meglehetősen ártalmatlan-
nak tűnt, de a mélyebb szinteken ocsmány volt és rothadt. Sistergett
a negatív energiáktól, a dühtől, gőgtől, a vágytól. Főleg a vágytól. In-
kább a pénz és hatalom iránti vágytól, mint a testiségtől.
A falakra, ereszekre, ablakpárkányokra homályos, nem is iga-
zán létező árnyak tapadtak, melyek csak a hely szellemének megtes-
tesülései voltak, és a Victor varázslatai után hátramaradt negatív
energiákon tengődtek. Sejtettem, hogy tele lesz velük minden. Victor
nem olyannak tűnt, aki képes gondoskodni róla, hogy mágiája ener-
getikailag hatékony legyen.
Felsántikáltam az első lépcsőn. Látásom nem jelzett riasztókat,
buktatódrótokat. Lehet, hogy túlbecsültem Árnyember Victort. Erős,
mint egy igazi varázsló, de nem képzett. Izomagy. Ezt nem szabad
elfelejtenem.
Csak úgy próbaképpen lenyomtam a kilincset.
Az ajtó kinyílt.
Pislogni kezdtem. De nem kísértettem meg a jószerencsémet,
vagy éppen Victor túlzott magabiztosságát, ami miatt nyitva állt az
ajtó. Inkább vettem egy nagy levegőt, összeszedtem az akaratomat és
beléptem.
Már nem tudom, milyen volt a ház berendezése, enteriőrje.
Csak arra emlékszem, amit a Látás mutatott. Nagyjából ugyanaz,
mint kintről, csak töményebb, kártékonyabb. Mindenféle dolgok
csüngtek mindenhonnan, némán csillogó szemmel, mohó pofával.
Hüllőforma, vagy éppen patkányszerű, helyenként rovaralkatú lé-
nyek. Mind undorító volt, ellenséges, és elhúzódtak előlem, amikor
beléptem, mikor a készenlétben tartott energiám aurája hozzájuk
ért. Halkan neszeztek, amit a fülemmel sosem hallottam volna meg,
de a Látáshoz ez is hozzátartozik.
Volt egy hosszú, sötét folyosó, tele ugyanilyen valamikkel. Las-
san, megfontoltan nyomultam előre, ők pedig csúszva-mászva tisz-
tultak el az utamból. A mágia sötét bíbor fénye, melyet kintről lát-
tam, ott világlott előttem, és egyre erősebb lett. Zenét hallottam, és
ugyanarra a számra ismertem, ami a CD lejátszóból szólt a Madison-
ban Tommy Tomm lakosztályában, amikor Murphy odahívott csü-
törtökön. Lassú, érzéki muzsika, állandó ritmus.
Egy pillanatra lehunytam a szemem és hallgatóztam. Hangokat
hallottam. Halk suttogást, mely újra és újra ismétlődött, egy férfi
hangját, amint kántál, kibocsátásra készen tartva egy varázslatot. Ez
Victor lesz. Egy nő halk, kéjes sóhajai. Beckitték? Ezt csak feltételez-
hettem.
Aztán olyan dördüléssel, ami megrázta a lábam alatt a padlót,
kitört a vihar a tó felett. A halk kántálás gonosz, megvető, önhitt
színt kapott.
Összegyűjtöttem energiáimat és kiléptem a sarok mögül, a fo-
lyosóról be egy tágas terembe, mely a ház teljes belmagasságát kitöl-
tötte, rengeteg köbméternyi nyílt tér. A lenti szoba a nappali volt.
Spirális lépcső vezetett fel egy konyhának kinéző helyre étkezővel,
mely valamiféle platformon vagy galérián helyezkedett el a szoba fö-
lött. A magasított terasz a ház hátsó részénél valószínűleg innen volt
megközelíthető.
A nappaliban senki sem tartózkodott. A kántálás és a sóhajto-
zás a galériáról jött. A CD lejátszó a lenti szobában szólt, a hangszó-
rókon püffedt, ocsmány lények nyüzsögtek és falták a kiáradó zenét.
Halovány, gonosz ködnek láttam a muzsika hatását, mely illett a ga-
lériáról áradó bíbor fényhez. Összetett, rituális varázslatról volt te-
hát szó, mely számos alapelemet tartalmaz, melyeket a középen álló
varázsló, Victor hangol össze. Trükkös. Nem csoda, hogy annyira ha-
tásos. Victornak rengeteg próbálkozásba és kudarcba kerülhetett,
mire kidolgozta.
Felpillantottam a galériára, aztán átvágtam a szobán, a lehető
legtávolabb tartva magam a CD lejátszótól. Zajtalanul belopóztam a
galéria alá, s tucatnyi nyálkás fél-lény kúszott el a lábam elől. Az eső
tompa, állandó ritmussal kopogott a tetőn, az ablakokon.
Körülöttem mindenhol dobozok voltak egymásra rakva, mű-
anyag tasakok, kartontárolók és faládák. Kinyitottam a legközeleb-
bit, és legalább száz vékony, már ismert fiolát láttam benne, tele
Harmadik Szemmel. A Látás hatására mindegyik másnak tűnt, vas-
tagabbnak és lehetőségektől felhősnek, mindegyikben a potenciális
katasztrófa rémképe. Rémülettől és kíntól eltorzult arcok lebegtek a
folyadékban, a lehetőségek kísérteties képei.
 A többi dobozra néztem. Az egyikben régi palackok tele majd-
nem világító zöld folyadékkal. Abszint? Közelebb hajolva szimatolni
kezdtem, és szinte éreztem az őrület ízét. Forgó gyomorral húzód-
tam el a ládáktól. Gyorsan megnéztem a többit is. Ammónia, a kór-
házak és elmegyógyintézetek szaga. Hallucinogén gombák zárható
műanyag dobozokban – ezeket jól ismertem. Timsó, fehér és porsze-
rű. Fagyálló. Megannyi fémes árnyalatú csillám jókora műanyag-
zacskóban. És még sok más, hátrébb a homályban, amit nem volt
időm megnézni. Már ebből is tudtam, mire kell mindez.
Főzetekhez.
Ez mind hozzávaló. Belőlük csinálta Victor a Harmadik Sze-
met. Ugyanúgy, ahogy én kotyvasztottam a magam kis folyadékait,
csak éppen nagyobb méretekben, a máshonnan, másoktól ellopott
energiával. Abszintot használt alapnak, abból indult ki. Tömegmére-
tekben termelt egyfajta mágikus mérget, ami nyilván csak elfogyasz-
táskor válik aktívvá, reakcióba lépve a fogyasztó érzelmeivel és vá-
gyaival. Ez megmagyarázná, miért nem vettem észre semmit belőle
korábban. Futó vizsgálattal nem nyilvánvaló, hacsak az ember telje-
sen ki nem nyitja a Harmadik Szemét, amit viszont nem gyakran te-
szek meg.
Remegve hunytam le a szemem. A Látás túl sokat mutatott
meg. Mindig ez a probléma vele. Ha ránéztem a hozzávalókra, a kész
fiolákra, láttam, hogy mennyi szenvedést képesek okozni. És ez túl
sok volt. Kezdtem szédelegni.
Újabb villám dörrent, még élesebben, éppen fölöttem. Victor
hangja magasabb lett, füllel is hallható. Valami ősi nyelven kántált.
Egyiptomiul? Babiloniul? Nem számított. Így is elég jól megéreztem
a lényeget. A gyűlölet, az ártó szándék szavai voltak. Gyilkolásra
szánt szavak.
Reszketésem egyre erősödött. Vajon a Látás tette? Vagy a ren-
geteg negatív energia reakciója a lényemmel?
Nem. Egyszerűen csak féltem. Rettegtem, hogy elő kell bújnom
rejtekhelyemről a galéria alól, és találkoznom kell a mindenütt jelen-
lévő csúszómászó horda urával. Innen is éreztem az erejét, a maga-
biztosságát, az akarata erejét, mely a levegőt is gyűlöletes bizonyos-
sággal tölti fel. Féltem, ugyanazzal a félelemmel, amivel a gyerek fél,
amikor egy hatalmas, dühös kutyával kerül szembe, vagy a környék
rémével. Azzal a félelemmel, mely megbénít, és arra késztet, hogy ki-
fogásokat keress és elrejtőzz.
 De most nem volt idő elbújni. Nem volt idő kifogásokra. Csele-
kednem kellett. Ezért erővel lecsuktam a Látásomat és összeszedtem
minden bátorságomat.
Odakint dörgött és villámlott, a kettő majdnem egyszerre. A fé-
nyek pislogtak egyet és a zene megugrott. Victor eksztatikusan rikol-
tott egyet a kántálás közben odafent. A nő, valószínűleg Mrs. Beckitt,
hangja lázas sikoltássá erősödött.
– Fizess és reménykedj – morogtam magamban.
Fókuszáltam az akaratomat, jobb tenyeremet a hifi felé emel-
tem és elkiáltottam magam: – Fuego! A kezemből kicsapó hő lángra
lobbant és elnyelte a szoba túlsó végén álló CD lejátszót, mely zene
helyett elnyújtott, kínos visítást kezdett kiadni magából. Murphy bi-
lincse még ott lógott a csuklómon, az egyik karika üresen.
Megfordultam, kinyújtottam mindkét karomat, és elbődültem:
– Veni che! Szél támadt alattam, a kabátom fellibbent, mint Batman
köpenye, én pedig felemelkedtem a galériára, s át annak alacsony
korlátja fölött.
Noha számítottam a látványra, mégis megrázott. Victor fekete
holmikban volt, fekete ingben, fekete cipőben – roppant stílusos, fő-
leg az én mackónadrágomhoz és cowboycsizmámhoz képest. Sűrű
szemöldökét, szikár vonásait kísértetiesen hangsúlyozta ki az őt kö-
rülvevő körből áradó sötét fény. A rituális varázslathoz szükséges
kellékek már készen várták, hogy végrehajtsa a gyilkos szertartást.
Egy élesre csiszolt peremű kanál, két gyertya, egy fekete és egy fehér,
meg egy piros zsinórral összekötött lábú nyúl. Az egyik lábán kis seb,
mely összevérezte a fehér bundát. A fejére kötözve pedig a saját feke-
te hajam tincse. Arrébb volt egy másik kör is, krétával a szőnyegre
rajzolva, talán 4 méter átmérőjű. Abban Beckitték vonaglottak öntu-
datlan, verejtékező kéjjel, energiát szolgáltatva Victor varázslatához.
Victor elképedt döbbenettel meredt rám, amikor földet értem a
galérián, a csapkodó szélben, mely miniatűr ciklonként dübörgött
végig a szobán, apróbb tárgyakat borogatva fel.
– Te itt? – kiáltott fel.
– Igen, én – feleltem. – Van valami, amit meg akarok veled be-
szélni, Vic.
Meglepetése egy szempillantás alatt vicsorgó dühvé változott.
Felkapta a kiköszörült kanalat, jobb kézzel felemelte, és bűvös szava-
kat rikoltott. Magához rántotta a nyulat, az én ceremoniális megtes-
tesítőmet, és rákészült, hogy kivájja a szívét – azaz az én szívemet.
 Nem adtam neki módot rá, hogy megtegye. A zsebembe nyúl-
tam és hozzávágtam az üres filmesdobozt.
Fegyverként nem számított erősnek, de igazi volt, és egy igazi
ember hajította el, egy halandó. Tehát képes volt megtörni a mági-
kus kör folyamatosságát.
A henger átrepült a körön Victor feje felett és megtörte azt, épp
amikor a fickó végzett a varázsigével és lecsapott a kanállal a szeren-
csétlen nyúlra. A vihar energiája lecsapott Victor immár sérült köré-
nek csomópontjára.
Vad, irányítatlan energia fröccsent szét a szobában, nyers szí-
nek és hangok örvénylettek hurrikánszerű erővel. Minden a levegőbe
emelkedett, többek közt én és Victor is. Beckitték másodlagos köre is
megszakadt, s a két ember vadul bucskázva a falnak repült.
Görnyedten csimpaszkodtam a korlátba a tombolásban, mely
veszedelmes mágiával töltötte meg a levegőt, és a nyomás alatt lévő
vízhez hasonlóan kiutat keresett.
– Te gazember! – rikoltotta Victor a fergetegben. – Miért nem
halsz meg? – Felemelte a kezét és kiáltott valamit felém. Tűz lobbant
köztünk, hirtelen és forrón.
Megcsapoltam a szobában süvítő energiákat és kemény, magas
falat hoztam létre magam előtt, miközben lehunyt szemmel koncent-
ráltam. Sokkal nehezebb volt a karkötőm nélkül megvédeni magam,
de sikerült távol tartanom a lángot, mely felfelé vágódott előttem,
összesűrűsödve a megkeményedett levegőkupola alatt, mely nem en-
gedte át Victor varázslatát. Mikor kinyitottam a szemem, a lángok
éppen felgyújtották a mennyezeti gerendákat.
A levegő még mindig zümmögött az erőtől, miután a lángok el-
süvítettek. Victor vicsorogni kezdett, amikor látta, hogy felállok.
Egyik oldalához emelte a kezét és megidéző szavakat mormolt.
Csontdarabra emlékeztető göcsörtös bot röppent feléje a levegőben,
ő fél kézzel elkapta és úgy fordult felém vele, mint egy puskával.
A varázslókkal az a baj, hogy túlságosan egysíkúan gondolkoz-
nak: a mágia mentén. Szerintem Victor sem számított arra, hogy
egyszerűen felpattanok, feléje vetődök és vállal a gyomrának ugrok.
Jóleső döndüléssel vágódott a falhoz. Egy kicsit hátrahúzódtam,
hogy térddel hasba rúgjam, de elhibáztam, és a lába közt találtam el.
Kiszaladt a tüdejéből minden levegő, és görnyedten roskadt össze.
Akkor már üvöltöztem vele, értelmetlenül és összefüggéstelenül.
Rugdosni kezdtem a fejét.
 Fémes racsni-hang hallatszott a hátam mögül, és mikor oda-
fordultam, Beckittet pillantottam meg meztelenül, a kezében gép-
fegyverrel. Oldalra vetődtem, és felcsattantak a lövések. Valami for-
ró tépett bele a csípőmbe, megpörgetett, és én átrepültem a konyhá-
ba. Hallottam Beckitt káromkodását. Éles kattanások következtek. A
gépfegyver elakadt. Hát igen, ennyi mágia közepette örülhettünk,
hogy nem robbant fel csak úgy.
Ezalatt Victor megrázta csontcsöve végét, és féltucatnyi kiszá-
radt barna skorpió hullt a szőnyegre. Victor barna arcának valószí-
nűtlenül fehér fogai megvillantak, és azt vicsorogta: – Scorpis, scor-
pis, scorpis! A szemében gyilkos elégedettség izzott.
Az egyik lábam nem nagyon akart engedelmeskedni a nógatás-
nak, úgyhogy háromlábas pókjárásban húzódtam vissza a konyhába.
Az étkezőben a skorpiók életre keltek és növekedni kezdtek. Először
az egyik, aztán a többiek is megindultak a konyha felé surrogó futá-
sukkal, és egyre nagyobbak lettek.
Victor diadalmasan felordított. Beckitték feltápászkodtak. Kar-
csúak és kegyetlenek voltak, a szemükben semmi más, csak elvadult
vérszomj.
Vállam egy pultnak ütközött. Valami megzörrent, és egy seprű
dőlt rám. A nyele lepattant a fejemről és a takarítóalkalmatosság
mellém zuhant a földre. Utánanyúltam. Szívem a torkomban dobo-
gott.
Egy egész szobányi gyilkos drog. Egy gonosz varázsló, hazai pá-
lyán. Két eszelős, gépfegyverrel. Egy mágikus vihar, mely robbanás-
sal fenyeget. És fél tucat növésben lévő skorpió, amiből egyet is alig
éltem túl nemrég. Kevesebb, mint egy perc van hátra a meccsből, és
a hátvéd nem kérhet több időt. Egyszóval rosszul áll a hazai csapat
szénája.
 Huszonhatodik fejezet

Halott voltam. Nem volt menekülés a konyhából, zárt helyen nem le-
het robbantóvarázzsal kísérletezni, és a gyilkos skorpiók szétszaggat-
nak, mielőtt Victor valami varázslattal kinyír vagy az eszelős Beckit-
ték agyonlőnek. A csípőm kezdett rettenetesen fájni, ami talán jobb,
mint a súlyosabb sérülések gyilkos zsibbadása és sokkja, de akkor ki-
sebb gondom is nagyobb volt ennél. Magamhoz szorítottam a sep-
rűt, egyetlen szánalmas fegyveremet. Mozogni sem tudtam annyira,
hogy használhassam.
Aztán valami eszembe jutott, valami olyan gyerekes, hogy
majdnem elnevettem magam. Kihúztam egy cirokszálat a seprű vé-
géből és halkan, állhatatosan kántálni kezdtem, miközben meglen-
gettem a kis szálacskát. Kinyújtottam a kezem és belemarkoltam a
levegőben a kavargó energiába, aztán formába öntöttem a varázsla-
tot: – Pulitas! – kiáltottam a kántálás tetőpontján. – Pulitas, puli-
tas!
A seprű megrándult. Remegni kezdett. Felmeredt a kezemben.
Aztán megindult a padlón, fenyegetően csóvált szoknyával, hogy fel-
fogja a közelgő skorpiók rohamát. Mikor annak idején nagy nehezen
betanultam ezt a takarítóvarázst, álmomban sem gondoltam volna,
hogy egyszer majd mérges skorpiószörnyek ellen fogom bevetni. A
söprű vad lendülettel csapott közéjük és takaros, hatékony mozdula-
tokkal terelte őket kifelé a konyhából. Valahányszor ki akarták ke-
rülni a skorpiók, ügyesen elkapta, és a hátukra fordította őket, aztán
folytatta a munkát.
Biztos, hogy közben a piszkot is eltüntette. Az én varázslataim
alapos munkák.
Victor üvöltött dühében, amikor látta, hogy ölbeli, még nem
eléggé nagyra nőtt szörnyeit ilyen gondosan lesöprik a galériáról.
Beckitték tüzet nyitottak a söprűre, én pedig a pult mögé húzódtam.
Most már revolvert használhattak, mert lövéseik simák és ritmuso-
sak voltak. A golyók a falba és a pultokba csapódtak, de az én búvó-
helyemet egyik sem találta el.
Visszatartottam a lélegzetem és kezemet a csípősebemre szorí-
tottam. Borzalmasan fájt. A golyó megakadhatott valahol a csontnál.
Nem tudtam mozdítani a lábamat. Folyt a vér, de nem annyira, hogy
tócsában ücsörögtem volna. Odakint a galérián a tűz kezdett erőre
kapni és átterjedt a tetőre. Hamarosan az egész épület beomlik.
– Hagyjátok már abba a lövöldözést, a franc egye meg! – rikol-
totta Victor, és a fegyverropogás megszűnt. Megkockáztattam egy
kukkantást a pult mögül. Derék seprűm leverte a skorpiókat a galé-
ria széléről a lenti nappaliba. Láttam, hogy Victor éppen elkapja a
nyelét és dühösen széttöri a korlát rácsán. A kezemben tartott cirok-
szál egy roppanással elpattant, és a varázslat energiája elszállt.
Árnyember Victor felhördült: – Ügyes trükk, Dresden. Csak ép-
pen szánalmas. Ezt nem fogod túlélni. Add fel. Hajlandó vagyok
megengedni, hogy elmenj.
Beckitték újratáraztak. Lehúztam a fejem, mielőtt valami rossz
ötletük támadhatott volna, és reméltem, hogy nincsenek erősebb töl-
tényeik, amikkel át tudják lőni a pultokat és ami bennük van.
– Naná, Vic – feleltem higgadtan. – Erről vagy híres, a könyö-
rületességedről és a sportszerűségedről, nem igaz?
– Elég csak annyit tennem, hogy itt tartalak, amíg a tűz szét
nem terjed, és meg nem égsz – felelte Victor.
– Persze. Haljunk meg mind együtt, Vic. Bár nem használna a
kis raktáradnak odalent, nem igaz?
Victor arca eltorzult és a fickó újabb tűzcsóvát lövellt a konyha
felé. Most könnyebben kivédtem, hisz amúgy is félig eltakartak a
pultok. – Milyen aranyos – mondtam megvetően. – A tűz a lehető
legegyszerűbb dolog. Az igazi varázslók az első héten tanulják meg,
aztán továbblépnek – Körbenéztem a konyhában. Kell lennie vala-
minek, amit fel tudok használni, kell lennie valamilyen menekülési
lehetőségnek. De sajnos semmi ilyesmit nem láttam.
– Pofa be! – hörögte Victor. – Vajon ki itt az igazi varázsló, mi?
Kinek a kezében van az összes lap és ki fog elvérezni a konyhapad-
lón? Te semmi vagy, Dresden, semmi. Vesztes vagy. És tudod,
miért?
– Tyűha – feleltem. – Hadd gondolkozzak.
Victor élesen felkacagott. – Azért, mert idióta vagy. Idealista
barom. Nyisd ki a szemed, ember! Ez itt a dzsungel. Csak a legerő-
sebb marad életben, te pedig alkalmatlannak bizonyultál. Az erősek
azt teszik, amit akarnak, a gyengéket pedig eltapossák. Ha ennek vé-
ge lesz letöröllek a cipőmről és továbbmegyek, mintha sosem lettél
volna a világon.
– Ahhoz már késő – feleltem. Itt az idő egy kis jószándékú ha-
zugságra. – A rendőrség már mindent tud rólad, Vic. Én mondtam el
nekik. És elmondtam a Fehér Tanácsnak is. Még nem is hallottál ró-
luk, igaz, Vic? Olyanok, mint a szuperhősök és az inkvizítorok egybe-
gyúrva. Imádni fogod őket. Úgy fognak elsöpörni, mint a tegnapi
szemetet. Micsoda egy tudatlan bunkó vagy te.
Egy pillanatnyi csend támadt. – Nem igaz – mondta Victor. –
Hazudsz. Te hazudsz nekem. Dresden.
– Itt haljak meg, ha hazudok – Ebben volt is némi igazság. –
Ja. És Johnny Marcone. Gondoskodtam róla, hogy megtudja, ki vagy
és hol tanyázol.
– Rohadék – mondta Victor. – Ostoba gazember. Ki vezetett el
hozzám? Marcone? Azért rántott be az utcáról?
Erőtlenül felnevettem. Egy darab lángoló bútorlap hullt a föld-
re mellettem. Kezdett meleg lenni. Terjedt a tűz. – Nem jöttél rá,
igaz, Vic?
– Ki volt az? – rikácsolta Victor. – Ki volt az, te szemét? Az a
lotyó, Linda? Vagy a kurva barátnője, Jennifer?
– Második tipp, harmadik tipp, befutó nincs – feleltem. Leg-
alább szóval tudom tartani és akkor itt hal meg velem. Ha pedig fel
tudom dühíteni, akár hibát is követhet el.
– Ne beszélgess már vele – jegyezte meg Beckitt. – Nincs nála
fegyver. Öljük meg és tűnjünk el innen, mielőtt mind meghalunk.
– Csináljátok csak – mondtam derűsen. – Nekem nincs semmi
vesztenivalóm. Úgy felrobbantom ezt az egész kócerájt, ahogy ahhoz
képest Hiroshima csak vasárnapi piknik volt. Tetszene.
– Pofa be – kiáltott rám Victor. – Ki volt az, Dresden? Kicsoda?
Ha kiadom neki Monicát, esetleg rajta veri el a port, ha élve ki-
jut innen. Ezt nem kockáztathatom meg. – Menj a pokolba, Vic.
– Indítsátok be a kocsit – vicsorogta Victor. – A terasznál men-
jetek ki. Odalent mindenkit megölnek a skorpiók.
Mozgást hallottam, valaki kiment a külső, magasított teraszra.
A tűz tovább harapózott. Füst homályosította el a levegőt.
– Most mennem kell, Dresden – mondta Victor. Kedves volt,
majdhogynem dorombolt. – De előbb még szeretnélek bemutatni
valakinek.
Kemény görcsbe rándult a gyomrom.
– Kalshazzak – suttogta Victor.
 Energia sistergett fel. A levegő kifényesedett, megremegett és
megcsavarodott.
– Kalshazzak – ismételte Victor hangosabban, parancsolóbban.
Valami gurgulázó sziszegés ütötte meg a fülemet, mely mintha na-
gyon távolról, nagy sebességgel közeledett volna. A sötét mágus har-
madszor, utoljára is kimondta a nevet, hangja sipítássá emelkedett:
– Kalshazzak!
Villámcsapásszerű dörrenés hallatszott, kénes bűz támadt, s én
a nyakamat nyújtogatva próbáltam kinézni a pult mögül.
Victor ott állt a teraszra vezető üvegajtó előtt. Vörös-narancs
lángnyelvek koszorúzták a mennyezetet fölötte, lentről pedig füst
szállt, az egész helyet pokoli derengésbe borítva.
Victor előtt pedig ott kuporgott a földön a varangydémon, akit
tegnap éjjel elkergettem. Tudtam, hogy nem öltem meg. A démono-
kat nem lehet megölni, csak a fizikai porhüvelyüket lehet elpusztíta-
ni, amiben átjönnek a halandó világba. Ha újra megidézik őket,
gond nélkül csinálnak egy másikat.
Lenyűgözve, döbbenten figyeltem. Eddig csak egyvalakit láttam
démont idézni – és azt a régi mesteremet hamarosan meg is öltem
utána. A lény ott guggolt Victor előtt, villámkék szemeiben örvénylő
bíbor gyűlölettel, és vad tekintettel meredt a feketébe öltözött má-
gusra, reszketve a vágytól, hogy belemarjon és elpusztítsa ezt a ha-
landót, aki elő merte szólítani.
Victor szemei óriásira, eszelősre tágultak, s lázas csillogás köl-
tözött beléjük. Veríték ütött ki az arcán, s fejét lassan oldalra hajtot-
ta, mintha a láthatár megbillenne, és így akarná kompenzálni. Néma
hálát adtam azért, hogy már becsuktam a Harmadik Szemem. Nem
akartam látni, hogy néz ki valójában ez az izé – és nem szívesen vet-
tem volna szemügyre az igazi Victor Sellst sem.
A démon végül csalódottan felszisszent és hörögve felém for-
dult. Victor hátravetette a fejét és felkacagott – akarata győzedel-
meskedett a lény felett, akit megidézett. – Tessék, Dresden. Látod?
Az erős életben marad, a gyengét apró darabokra tépik – Rám muta-
tott, és kiadta a parancsot a démonnak: – Öld meg!
Feltápászkodtam a pultnak dőlve, hogy szembenézzek a dé-
monnal, ami lassan megindult felém.
– Te jó ég, Victor – jegyeztem meg. – Egyszerűen nem tudok
napirendre térni afölött, hogy milyen ügyetlen vagy.
Victor mosolya vicsorgássá torzult. Láttam a félelmet a szeme
sarkában, a bizonytalanságot, pedig ő volt felül. A szám széle hal-
vány mosolyra húzódott. A démonra pillantottam.
– Igazán nem kéne senkinek elárulnod egy démon nevét – foly-
tattam. Aztán vettem egy nagy levegőt és parancsolóan elkiáltottam
magam: – Kalshazzak!
A démon megtorpant és dühödten, fájdalmasan felsipított,
amikor kiejtettem a nevét, és nekiszegeztem az akaratomat.
– Kalshazzak – hörögtem ismét. A démon hirtelen ott termett,
éreztem a jelenlétét a fejemben, s dühödten, nyálkásan tekergőzött,
mint egy mérges varangy. Olyan erős, szörnyű nyomás feszítette a
halántékomat, hogy csillagokat láttam, és majdnem elvesztettem az
egyensúlyomat.
Próbáltam megszólalni, de a szavak a torkomon akadtak. A dé-
mon várakozóan sziszegett, a fejemben megkétszereződött a nyo-
más. Próbált lenyomni, próbálta feladatni velem a küzdelmet, hogy a
démon szabadon cselekedhessen. A varangyfajzat szemének kékje
ragyogó, fájdalmasan fényes lett, szinte nem lehetett ránézni.
Furcsamód a kis Jenny Sells jutott eszembe, meg Murphy,
amint sápadtan és mozdulatlanul hever az esőben a hordágyon, meg
Susan, ahogy mellettem fekszik összegömbölyödve, mozgásképtele-
nül.
Egyszer már legyőztem ezt a békaképűt. Most újra sikerülni
fog.
Még egyszer, utoljára elkiáltottam a démon nevét, a torkom
szárazon égett. A világ gyűrött és tökéletlen lett körülöttem, és egy
szörnyű pillanatig a legrosszabbtól tartottam, de Kalshazzak felhör-
dült és elfeküdt a padlón, lábaival kapálózva, mint egy döglődő bo-
gár, jókora darabokat tépdesve ki a padlószőnyegből. Megroggyan-
tam. A kimerültségem ájulással fenyegetett.
– Mi a fenét művelsz? – sipította Victor. – Mit művelsz? – me-
redt iszonyodva a démonra. – Öld meg! Én vagyok az urad! Öld meg,
öld meg! – A démon felmordult és lángoló tekintetét először rám,
majd Victorra szegezte, mintha azt fontolgatná, hogy melyikünket
falja fel elsőnek. Aztán végül Victoron állapodott meg a szeme, aki
elsápadt és az ajtóhoz ugrott.
– Nem mész ki – motyogtam, és elmormoltam az utolsó va-
rázslatot, amire még futotta. Még egyszer utoljára, erőm végső fosz-
lányaival szelet támasztottam, ami felkapott a földről. Ágyúgolyó-
ként csapódtam bele Victorba és ellöktem az ajtótól, el a démon mel-
lett, aki ügyetlenül felém, és a galéria korlátja felé vetette magát.
Kusza halomban landoltunk a galéria peremén, alattunk az
egykori nappali vörösen izzó füstkatlana. A levegő olyan forró volt,
hogy alig lehetett lélegezni. A csípőmbe belehasított a fájdalom, éle-
sebben és izzóbban, mint el tudtam volna képzelni. Elakadt a léleg-
zetem. A füst fojtogatni kezdett.
Felpillantottam. A tűz már mindent hatalmába kerített. A dé-
mon ott görnyedt köztünk és az egyetlen kijárat között. A galéria pe-
remén túl nem volt más, csak káosz, tűz és füst – furcsa, sötét füst,
aminek felfelé kellett volna szállnia, mégis lesüllyedt a padló közelé-
be, mint a jó londoni köd. Túlságosan erős volt a fájdalom. Még ah-
hoz se kaptam elég levegőt, hogy ordítsak.
– Légy átkozott – rikoltotta Victor. Feltápászkodott, és vadálla-
ti erővel húzott az arcához. – Légy átkozott – ismételte. – Mi tör-
tént? Mit műveltél?
– A Mágia Negyedik Törvénye tiltja bármiféle lény megkötését
annak akarata ellenére – csikorogtam. A fájdalom elszorította a tor-
komat, küszködve törtek elő belőlem a szavak: – Én csak közbelép-
tem és megszüntettem a hatalmadat felette. Nem én idéztem meg.
Victor szeme óriásira tágult. – Úgy érted, hogy…
– Most már szabad – fejeztem be, és a démonra pillantottam. –
És mintha éhes lenne…
– Most mi lesz? – kérdezte Victor remegő hangon, és ő maga is
reszketni kezdett. – Mi lesz?
– Meghalunk – feleltem. – Rám úgyis ez várt. De így legalább
téged is magammal viszlek.
Láttam, hogy a démonra pillant, aztán rám, a tekintetében ret-
tegés és számítás. – Dolgozzunk össze – mondta. – Te már megállí-
tottad egyszer. Újra meg tudod tenni. Együtt legyőzzük és elme-
gyünk innen.
Végigmértem. Nem ölhetem meg mágiával. Nem is akarnám.
Amúgy is csak halálbüntetést kapnék érte. De azt megtehetem, hogy
nem teszek semmit. Rámosolyogtam, lehunytam a szemem, és nem
csináltam semmit.
– Hogy dögölnél meg, Dresden – vicsorgott Victor. – Egyszerre
csak egyikünket tud megenni. És az nem én leszek – azzal elkapott,
hogy odalökjön a démonnak.
Én ellenálltam. Birkózni kezdtünk. A tűz tombolt. Gomolygott
a füst. A démon közelebb jött, villámszemei áthatoltak a pokoli de-
rengésen. Victor alacsonyabb volt nálam, tömörebb, jobb birkózó, és
nem is volt golyó a csípőjében. Felnyalábolt és majdnem elhajított,
de én gyorsabb voltam: a nyakába vetettem Murphy bilincsét, a má-
sik kezemmel megfogtam a végét, és megrántottam. Victor próbált
elszabadulni, de én szorosan tartottam, nekicsaptam a korlátnak, és
mindketten átbuktunk rajta.
A kétségbeesés félelmetes erőt ad az embernek. Kapálózni
kezdtem és elkaptam a korlát alját, hogy megtartsam magam a po-
koli mélység fölött. Lepillantottam, és láttam az egyik skorpió fényes
barna hátát. Tövises farkát árbocként felmeresztve hasította a leg-
alább másfél méternyi füstöt. Mindenfelől dühödt kattogás, motozás
hallatszott. Amikor odanéztem, két skorpió épp egy kanapét szagga-
tott szét, szemmel szinte követhetetlen gyorsasággal. Aztán a bestiák
a maradványok fölé tornyosultak, farkuk mint a golfautók kis zászló-
ja. Szent ég.
Victor egy kicsit fölöttem, balra csimpaszkodott a korlátba, és a
gyűlölettől eltorzult arccal meredt a közeledő démonra. Láttam,
hogy mélyen beszívja a levegőt, és próbálja megvetni a lábát annyira,
hogy egyik kezével rá tudjon mutatni a démonra és ráküldjön valami
támadó vagy védekező varázslatot.
Nem hagyhattam, hogy Victor megússza. Még ép és egészséges.
Ha kiüti a démont, könnyen elmenekülhet. Mondanom kell neki va-
lamit, amitől elég dühös lesz ahhoz, hogy leszedje a fejem. – Hé, Vic!
– kiabáltam. – A feleséged volt az! Monica fújt be!
A szavak szinte arculcsapásként érték. Felém fordította a fejét,
vonásai eltorzultak a haragtól. Elkezdett mondani valamit rám, talán
valami varázslatot, de a varangydémon megzavarta: hátulról meg-
lepte a fickót, és dühös sziszegéssel Victor kulcscsontjába, és nyaká-
ba mélyesztette az állkapcsát. Csont roppant hangos reccsenéssel, és
Victor felordított fájdalmában, keze-lába megremegett. Próbálta le-
felé nyomni magát, el a démontól, aki megbillent.
Összeszorított foggal kapaszkodtam. Egy skorpió szökkent fe-
lém barnán, csillogón, és alig tudtam elhúzni a lábam csattogó csáp-
rágói elől.
– Rohadék – vergődött Victor hasztalanul a démon szájában.
Vér folyt végig a testén. A démon felszakíthatott egy artériát, és azon
csüngött a galéria szélén egyensúlyozva, miközben Victor kapálózott
és próbált belerúgni a kezembe. Kétszer sikerült is neki, és meginog-
tam, meglazult a fogásom. Lepillantva egy újabb ugrásra kész skor-
piót láttam magam alatt.
Murphy, gondoltam, hallgatnom kellett volna magára. Ha a
skorpiók nem végeznek velem, és ha a démon sem, majd megteszi a
tűz. Meg fogok halni.
Merítettem némi nyugalmat ebből a gondolatból – hogy nem-
sokára vége. Meghalok. Ilyen egyszerű. Teljes erőmből küzdöttem,
elkövettem mindent, amit lehetett, de most vége. Utolsó pillanata-
imban hiábavalóan áhítottam, hogy bár bocsánatot kérhetnék
Murphytől, bár bocsánatot kérhetnék Jenny Sellstől, amiért meg-
ölöm az apját, és Linda Randalltól, amiért nem jöttem rá időben a
dolgokra ahhoz, hogy megmentsem az életét. Murphy bilincse szoro-
san, hidegen simult a karomra, miközben szörnyetegek, démonok,
sötét mágusok és tüzek tomboltak körülöttem. Lehunytam a sze-
mem.
Murphy bilincse.
Kinyílt a szemem.
Murphy bilincse.
Victor meglendítette a lábát a bal kezem felé. Én rugdalózni
kezdtem a lábammal, és a vállammal felhúztam magam, hogy egy
pillanatig magasabbra kerüljek, és a bal kezemmel elkaptam Victor
nadrágszárát. Jobb kezemmel a korlát egyik rúdjába akasztottam a
bilincs karikáját. A fémkör összekattant.
Aztán ahogy kezdtem leesni, megrántotta Victor lábát. Ő vérfa-
gyasztóan felsikoltott és zuhanni kezdett. Kalshazzak, akit kibillen-
tett egyensúlyából a plusz súly, átbukott a korláton és a füsttengerbe
zuhant, magával rántva Victort.
Mozgolódás támadt, aztán átható szisszenés hallatszott – a dé-
moné. Victor sikoltozása szinte elviselhetetlenné erősödött. Már in-
kább hasonlított a hangja a vágóhídra terelt disznóéra, mint egy em-
berére.
Én ott csüngtem a galéria peremén, lábaim a mélység felett,
Murphy bilincsének egyik karikája a csuklómon, a másik a korláton.
Lepillantottam, és a látásom kezdett elhomályosulni. Barna kitin-
páncélok valóságos tengere nyüzsgött alattam. A tövises farkak újra
és újra lecsaptak. Láttam Kalshazzak halandó testének villámkék
szemeit, és láttam, hogyan oltja ki őket döfésével az egyik skorpiófaj-
zat.
És láttam Victor Sellst is, akire jégcsákány-méretű faroktüskék
csapásai záporoztak. A sebekben habzott a mérgük. A démon már
nem küzdött a húsába tépő csáprágók ellen. Arca a düh és rettegés
végső kínjába torzult.
Az erősek életben maradnak, a gyengéket megeszik. Úgy tűnik,
hogy Victor nem a megfelelő erőbe fektetett be.
Már nem néztem, mi történik alattam. A mennyezetet nyaldosó
lángok meglehetősen szép látványt nyújtottak – alkonyvörös, na-
rancssárga… Túlságosan legyengültem ahhoz, hogy kijussak, és az
egész túl bosszantó és fájdalmas kezdett lenni ahhoz, hogy foglalkoz-
zam vele. Csak néztem a lángokat, vártam, aztán furcsa módon azt
éreztem, hogy éhes vagyok. Nem csoda. Nem ettem egy rendes
ételt… mióta is? Péntek óta. Az ember furcsa dolgokat vesz észre az
ilyen pillanatokban.
Aztán látni kezdtem dolgokat. Például Morgant láttam közeled-
ni a terasz felől, az üvegajtón át, kezében a Fehér Tanács igazságá-
nak pallosával. Láttam, hogy az egyik juhászkutya méretű skorpió
felfedezi a lépcsőt, felrohan rajta és rávetődik Morganra. Láttam,
ahogy megvillan az ezüst kard, huss, és a skorpió tekergőző darabok-
ra hullik szét a földön.
Aztán láttam Morgant, ahogy komor arccal, döngő léptekkel el-
indul felém. Összehúzza a szemét, s amikor meglát, felemeli a kardot
és kihajol a galéria korlátján. A penge ezüstösen csillan a tűz fényé-
ben, aztán lesújt…
Jellemző, gondoltam. Mennyire jellemző. Túlélek mindent,
amit a rosszfiúk csinálnak, hogy aztán azok csapjanak le, akikért
harcoltam.
 Huszonhetedik fejezet

Valami hűvös, sötét helyen ébredten, szörnyű fájdalmakkal, kikö-

högve a tüdőmet. Eső szitált az arcomra, és ez volt a legjobb érzés,
amiben valaha is részem volt életemben. Morgan arca sötétlett a sze-
mem előtt, és rádöbbentem, hogy éppen az újraélesztésemen fárado-
zik. Aú.
Köhögve, levegőért kapkodva próbáltam felülni. Morgan egy
darabig figyelt, aztán homlokráncolva felállt, és ide-oda tekingetett.
– Megmentettél – nyögtem ki elfúló hangon.
– Meg – húzta el a száját.
– De miért?
Rám nézett, aztán lehajolt a kardjáért és eltette az oldalán füg-
gő tokba. – Mert láttam, mi történik. Láttam, hogy az életedet koc-
káztatod azért, hogy útját álld az Árnyékembernek. Anélkül, hogy
megszegnéd a Törvényt. Tehát nem te vagy a gyilkos.
Köhögtem még egy kicsit. – Ettől még nem kellett volna meg-
mentened.
Pislogott, mintha meglepődne. – Ezt hogy érted?
– Hagyhattál volna ott pusztulni.
Az arca kemény maradt. – Nem vagy bűnös. A Fehér Tanács
alá tartozol – húzta el a száját, mintha citromba harapott volna. –
Mármint technikailag. Kötelességem megvédeni az életed. Ez a dol-
gom.
– Nem én voltam a gyilkos – mondtam.
– Nem.
– Akkor tehát nekem volt igazam – sípoltam. – És te…
Morgan összehúzta a szemét. – Készen állok, hogy bármikor
rád szabadítsam a Végzetet, ha átléped a vonalat, Dresden. Ne gon-
dold, hogy most megszabadultál, legalábbis amennyire én látom a
dolgot.
– Nos, ha jól emlékszem, Felvigyázóként az a dolgod, hogy be-
számolj a viselkedésemről a Tanácsnak, igaz?
Elsötétült az arca.
– Akkor menj el hozzájuk hétfőn és meséld el, hogy mi történt
valójában. Az igazat, és csakis az igazat.
– Persze – vicsorogta. – Talán még az is előfordulhat, hogy
visszavonják a Végzetet.
Erőtlenül felkacagtam.
– De nem győztél, Dresden. Vannak olyanok a Tanácsban, akik
pontosan tudják, hogy összeálltál a sötétség erőivel. Mi biztosan
nem fogunk lazítani az éberségünkön. Éjjel-nappal szemmel fogunk
tartani, és bebizonyítjuk, hogy veszedelmes alak vagy, akit meg kell
állítani.
Egyre csak nevettem. Annyira kacagtam, hogy az oldalamra
dőltem.
Morgan felvonta az egyik szemöldökét és rám meredt. – Jól
vagy?
– Adj egy hordó szájvizet – fuldokoltam –, és remekül leszek.
Morgan csak bámult, én pedig egyre jobban röhögtem. Morgan
az égnek emelte a tekintetét és motyogott valamit, hogy a rendőrség
bármelyik percben itt lehet a mentőkkel együtt. Aztán sarkon fordult
és bemasírozott a fák közé, folyamatosan motyogva magában.
A rendőrség épp időben érkezett, hogy nyakoncsípje a távozni
készülő Beckittéket, és letartóztassa őket, többek között meztelenke-
désért. Később előtérbe kerültek a Harmadik Szem drog-ügyben is,
és terjesztésért elítélték őket. Szerencséjük volt, hogy a michigani
igazságszolgáltatás kezébe kerültek. Chicagóban nem kerültek volna
ki élve a cellájukból. Az nem lett volna jó Marcone üzletének.
Az Egyetemen rejtélyes tűzeset történt a látogatásom éjszaká-
ján. Marcone a pletykák ellenére is gond nélkül felvette a biztosítási
összeget. Az a hír járta, hogy Marcone felbérelte Harry Dresdent a
Harmadik Szemes banda fejének kiiktatására, de a pletyka forrását
nem lehetett megtalálni. Én sosem próbáltam tagadni a dolgot. Elég
méltányos ár volt azért, hogy ne kelljen attól tartanom, hogy valaki
felrobbantja a bogaramat.
Túl rossz állapotban voltam ahhoz, hogy megjelenjek a Fehér
Tanács gyűlésén, de később kiderült, hogy eltávolították a fejem
fölül Damoklész Végzetét (melyet mindig is túl nagyzoló elnevezés-
nek tartottam), a „kötelességen túlmutatóan bátor” viselkedésemért.
Nem hiszem, hogy Morgan valaha is megbocsátja nekem, hogy jó fiú
vagyok. Eléggé feszenghetett a Tanács előtt a maga hajlíthatatlan,
gyomorbajos kötelességtudatával és becsületével. Sosem kedveltük
egymást, de legalább őszinte. Ezt a javára kell írnom.
 És többé nem kell folyton arra számítanom, hogy előpattan a
semmiből, valahányszor varázsolok egyet.
Murphy hetvenkét órán keresztül lebegett élet és halál között,
de végül megmaradt. Ugyanazon a folyosón volt a kórházi szobánk.
Küldettem neki virágot, és mellékeltem hozzá a bilincsét. Megírtam
neki egy levélben, hogy ne kérdezze, mitől ment így tönkre a lánc a
két karika között. Nem gondoltam, hogy elhiszi, ha azt mondom,
hogy valaki varázskarddal vágta szét. A virágok szemlátomást meg-
tették hatásukat. Alighogy kikelhetett az ágyból, elsántikált hozzám,
a képembe vágta őket, aztán szó nélkül kiment.
Azt állította, hogy nem emlékszik arra, ami az irodámban tör-
tént, és talán csakugyan így volt. Mindenesetre visszavonatta a letar-
tóztatási parancsomat, és néhány hét múlva, amikor már újra dolgo-
zott, behívatott az irodájába konzultációra. És küldött egy kövér
csekket a gyilkosságok kiderítésével kapcsolatos költségeimre. Úgy
gondolom, ez azt jelenti, hogy megint jóban vagyunk, legalábbis
szakmailag. De már nem viccelődünk. Vannak olyan sebek, amik
lassan gyógyulnak.
A rendőrség megtalálta a Harmadik Szem raktárát a tóparti
ház romjai közt, és végre kiderült, hogy Victor Sells volt a hunyó.
Monica Sells és a gyerekei eltűntek szem elől a tanúvédelmi program
keretében. Remélem, jobb lett az életük, mint azelőtt. Rosszabbat
nem igen tudok elképzelni.
Bob is hazatévedt végül, nagyjából huszonnégy óra elteltével.
Próbáltam elengedni a fülem mellett azokat a pletykákat, melyek egy
különösen elvadult buliról szóltak a Chicagói Egyetemen, szombat
estétől egész vasárnap estig, s Bob nagy bölcsen sosem hozta szóba.
RANDI DÉMONTÁMADÁSSAL, ezzel a főcímmel jelent meg az
Arcane új száma hétfőn, és Susan bejött hozzám a kórházba egy tisz-
teletpéldánnyal. Nagyon tetszett neki a csípőgipszem, ami a dereka-
mat rögzítette addig, amíg az orvosok meg nem bizonyosodtak róla,
hogy nincs túl komoly törés (a röntgen valamilyen oknál fogva min-
dig rendetlenkedni kezdett a közelemben), és megjegyezte: kár, hogy
nem vagyok mozgásképesebb. Kihasználtam az együttérzését, hogy
újabb randit kérjek tőle, és nem nagyon ellenkezett.
A második találkozást nem rontotta el semmiféle démon. És
Bob tanácsaira meg bájitalaira sem volt szükség, köszönöm szépen.
Mac visszakapta a TransAmját, én meg a Kék Bogaramat. Per-
sze nem túl értékes autó, de legalább megy. Általában.
 Egy héten keresztül minden nap pizzát vitettem Tütünek és a
barátainak, és azóta is minden héten egyszer. A pizzásfiú biztosan
bolondnak hisz, amiért lerakatom vele a szállítmányt az út mellé. De
kit érdekel. Én be szoktam tartani az ígéreteimet.
Miszter egy kicsit rosszul jött ki az egészből, de méltóságán alu-
li lenne, hogy panaszkodjon.
És én? Számomra hogyan alakultak a dolgok? Nem is tudom.
Megszabadultam valamitől, ami régóta a nyomomban járt. Nem va-
gyok benne biztos, hogy mi is volt ez. Nem tudom eldönteni, ki biz-
tosabb benne, hogy kétlábon járó Antikrisztus vagyok – a Fehér Ta-
nács konzervatív szárnya, a Morganhoz hasonlók, vagy én magam.
Számukra legalább részben nyugvópontra került a kérdés. A saját
magam számára nem biztos. Az erő itt van. A kísértés itt van. És ez
mindig is így lesz.
Ezzel együtt kell élnem.
A világ egyre furcsább. Napról napra sötétebb. A dolgok egyre
gyorsabban pörögnek, és teljes káosszal fenyegetnek. Sólymok és
solymászok. A kettő közt nem maradhat meg semmi.
De legalább a saját környékemen próbálom kézben tartani a
helyzetet. Nem akarok Victor-féle dzsungelben élni, még ha az végül
el is emésztette őt. Nem akarok olyan világban élni, ahol az erősek
uralkodnak, a gyengék pedig lapulnak. Olyan helyet szeretnék, ahol
egy kicsit nyugodtabbak a dolgok. Ahol a trollok a hídjaik alatt ma-
radnak, a manók pedig nem ragadnak el csecsemőket a bölcsőjük-
ből. Ahol a vámpírok tiszteletben tartják a határokat és a tündérek
rendesen viselkednek.
A nevem Harry Blackstone Copperfield Dresden. Mindenki a
saját felelősségére idézzen meg vele. Ha furcsa dolgok történnek, ha
valami éjszaka motoszkál és felvillantja a lámpát, ha senki más nem
tud segíteni, hívjon!
Benne vagyok a telefonkönyvben.
 A szerző

Amikor hétévesen torokgyulladás miatt

otthon kellett maradnia, a nővérétől kapott
Gyűrűk Ura és Han Solo könyvek hatására
kezdte el csodálni a fantasy és a sci-fi világát.
A harcművészet rajongója, akinek önélet-
rajza hosszú listát tartalmaz olyan tulajdonsá-
gokról, melyek már vagy kétszáz éve elavultak.
A fantasy szerelmese, szerepjátékos és gyakran
játszik fantasy alapú számítógépes játékokat is.
A New York Times bestseller írója, Jim
Butcher azért fordult az írói karrier felé, mert
valószínűleg bármi más az őrületbe kergette
volna. Independence városában él, Missouri-
ban, feleségével, fiával és kegyetlen házőrző
kutyájával.