JIM

BUTCHER

KÍSÉRTŐ VÉSZ

EGY DRESDEN-AKTÁK REGÉNY

DELTA VISION
Budapest, 2018
A DRESDEN-AKTÁK-SOROZAT

Sorozatszerkesztő:
Terenyei Róbert

A SOROZATBAN MEGJELENT

ÁTOKVIHAR
TELIHOLDKÓR
KÍSÉRTŐ VÉSZ

ELŐKÉSZÜLETBEN
NYÁRLOVAG
 Jim Butcher
KÍSÉRTŐ VÉSZ

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

JIM BUTCHER: GRAVE PERIL

Copyright © by 2001 by Jim Butcher

© Delta Vision Kft., 2018
Hungarian translation © Tüzér Judit, 2018
Cover art © Chris McGrath 2001
All rights reserved

A mű a képzelet szüleménye. A nevek, szereplők, helyszínek és

események a szerző képzeletének termékei vagy kitalált dolgok.
Bárminemű hasonlóság valós élő vagy halott személyekkel,
eseményekkel és helyszínekkel csupán a véletlen műve.

Fordítás © Tüzér Judit, 2018

Szerkesztés © Barsiné Gál Erika, 2018
Tördelés, nyomdai előkészítés: Giczi Gyula
Korrektúra: Dobos Attila

Kiadja a Delta Vision Kft.

Minden jog fenntartva

ISBN 978-963-395-267-2

Delta Vision Kft.

1092 Budapest, Ferenc krt. 40.
Telefon: 36 (70) 322-3093
www.deltavision.hu
 ELSŐ
FEJEZET

Több okból is utálok gyorsan vezetni. Az egyik, hogy a Kék Bogár, a

keszekusza Volkswagen bogárhátúm, amivel ide-oda szaladgálok,
veszélyesen csörögni és nyöszörögni kezd, akárhányszor
kilencvenöt kilométer per óra fölé gyorsítok. A másik indok, hogy
nem jövök ki túl jól a technológiával. Bármi, amit a második
világháború után gyártottak, látszólag hajlamos az azonnali
üzemzavarra, ha a közelébe megyek. Így hát rendszerint, amikor
vezetek, óvatosan és megfontoltan hajtok.
A mai este kivételt jelentett ez alól.
A Bogár kerekei tiltakozva csikorogtak, miközben befordultunk
egy kanyarban, egyértelműen ellenszegülve az ott virító BALRA FORDULNI
TILOS! táblának. Az öreg autó vitézül morgott, mintha érezné, hogy mi
forog kockán. Folytatta hősies vacakolását, nyögését és zörgését,
ahogy végigszáguldottunk az úton.
– Nem mehetnénk gyorsabban? – kérdezte vontatottan Michael.
Nem panasznak szánta. Csak egy nyugodt hangú kérdés volt.
– Csak ha hátulról kezd fújni a szél, vagy lejtőhöz érünk –
feleltem. – Milyen messze van a kórház?
A megtermett férfi megvonta vállát, és a fejét rázta. Olyasfajta
őszes haja volt, mint amikor az ezüstös szálakba élesen elütve
vegyülnek a sötét tincsek. Néhány férfi elég szerencsés ahhoz, hogy
ilyet örököljön, habár Michael szakálla még mindig egységesen
sötétbarnán, szinte feketén csillogott. Szívós arcát aggódás és
nevetés véste ráncok tették karakteresebbé. Széles, barázdált kezeit
térdén pihentette, amit a műszerfal miatt kénytelen volt felhúzni.
– Nem tudom biztosan – válaszolta. – Három kilométer?
Hunyorogva kinéztem a Bogár ablakán az egyre halványuló
fénybe.
– A nap már majdnem lenyugodott. Remélem, nem késtünk el.
 – Mi minden tőlünk telhetőt megteszünk – biztosított Michael. –
Ha Isten is úgy akarja, időben odaérünk. Egészen biztos vagy a… –
száját undorodva összehúzta –, a forrásaidat illetően?
– Bob idegesítő, de ritkán téved – feleltem, és a fékbe taposva
kikerültem egy kukásautót. – Ha azt mondta, a szellem ott lesz, ott is
lesz.
– Az Úr legyen velünk! – mondta Michael, és keresztet vetett.
Valami érezhetően felkavarodott; erőteljes, nyugodt energia vette
körül a férfit. A hit ereje. – Harry, van itt valami, amiről már egy ideje
beszélni szeretnék veled.
– Ne hívj el megint a szentmisére – mondtam neki
kényelmetlenül. – Tudod, hogy egyszerűen nemet fogok mondani. –
Egy piros Taurus bevágott elém, és a kanyarodó sávban megkerülve
kellett újra megelőznöm. A Bogár pár kereke fel is emelkedett a
földről. – Seggfej! – ordítottam ki a vezető oldali ablakon.
– Ez még nem veszi elejét a kérdésnek – jegyezte meg Michael.
– De nem. Azt akartam megtudni, hogy feleségül fogod-e venni Miss
Rodriguezt.
– A fenébe, Michael! – morgolódtam. – Te és én az elmúlt két
hétben az egész városban hajszát tartottunk, hogy fellépjünk az
összes kísértettel és lidérccel szemben, amik hirtelen elődugták az
undok fejüket. Még mindig nem tudjuk, mitől kattant be a
szellemvilág.
– Tudom, Harry, de…
– Jelenleg – szakítottam félbe – épp egy ocsmány, vén nyanyát
keresünk Cook Countyban, aki kicsinál minket, ha nem
összpontosítunk. És te a szerelmi életemről kérdezel.
Michael összehúzott szemöldökkel nézett rám.
– Lefekszel vele, igaz?
– Nem elég gyakran – mormogtam, és sávot váltottam,
miközben kikerültem egy autóbuszt.
A lovag felsóhajtott.
– Szereted? – kérdezte.
– Michael – mondtam. – Ne fárassz! Honnan jönnek ezek a
kérdések?
– Szereted? – erősködött tovább a férfi.
– Én itt épp vezetni próbálok.
 – Harry – folytatta mosolyogva. – Szereted azt a lányt, vagy
sem? Ez nem olyan nehéz kérdés.
– Mondja a szakértő – zsémbeltem. Nagyjából harminc
kilométer per órával a sebességhatár felett elszáguldottam egy kék-
fehér autó mellett, és láttam, hogy a volán mögött ülő rendőrtiszt
sűrűn pislogva köpi ki a kávéját, amikor meglát. Belenéztem a
visszapillantó tükörbe, és láttam, hogy a rendőrautó kék fényei
forogva életre kelnek. – Fenébe, már csak ez hiányzott! A zsaruk
pont utánunk fognak befutni!
– Ne aggódj miattuk! – nyugtatott Michael. – Csak felelj a
kérdésre!
Tekintetem Michaelre villantottam. Engem figyelt. Arca széles és
őszinte volt, állkapcsa erős, szürke szeme csillogott. Haja rövidre
volt vágva, a feje tetején tengerész stílusban, de hagyott egy kurta,
harcos szakállat, amit egészen rövidre nyírt.
– Azt hiszem – nyögtem ki egy másodperccel később. – Igen.
– Akkor nem esne nehezedre kimondani?
– Mit?
– Harry! – kezdte a dorgálást Michael, rövid szünetet tartva, míg
átdöcögtünk az úton tátongó egyik kátyún. – Ne gyerekeskedj! Ha
szereted a nőt, mondd ki!
– Miért? – kérdeztem.
– Még nem mondtad neki, igaz? Soha nem mondtad ki.
Dühösen néztem rá.
– Na és, mi van, ha nem? Tudja. Miért olyan nagy ügy ez?
– Harry Dresden, neked, minden ember közül a legjobban,
tudnod kellene, hogy a szavaknak ereje van.
– Nézd, már tudja – közöltem a féket nyomva, majd újra
beletaposva a gázpedálba. – Vettem neki egy kártyát.
– Egy kártyát? – kérdezett vissza Michael.
– Hallmarkosat.
A lovag felsóhajtott.
– Halljam, ahogy kimondod a szavakat!
– Mi van?
– Mondd ki a szavakat! – követelte. – Ha szereted azt a nőt,
miért nem tudod kimondani?
 – Én nem rohangászok körbe, és mondogatom csak úgy ezt az
embereknek, Michael. Az ég szerelmére, ez… nem ment, és kész,
oké?
– Nem szereted – szögezte le Michael. – Értem.
– Tudod, hogy ez nem…
– Mondd ki, Harry!
– Ha akkor leszállsz rólam – morogtam, és közben minden
csepp benzint a Bogárba erőltettem. Láttam a rendőröket, valahol
mögöttünk a forgalomban. – Jól van. – Bősz, mágusokra jellemző
mérges tekintetet vetettem Michaelre, és azt dörmögtem: –
Szeretem. Tessék, most jó?
Michael arca felragyogott.
– Látod? Egyedül ez áll kettőtök között. Nem vagytok olyanok,
akik kimondják, mit éreznek. Vagy akik sokat elemezgetnék
magukat, Harry. Néha csak bele kell pillantani a tükörbe, és
megnézni, mit találsz ott.
– Nem szeretem a tükröket – zsörtölődtem.
– Ettől függetlenül rá kellett jönnöd, hogy igenis szereted a nőt.
Elaine után azt gondoltam, talán túlzottan elszigeteled magad, és
soha…
Hirtelen elöntött a harag és a hév.
– Nem beszélek Elaine-ről, Michael! Soha! Ha nem bírsz ezzel
megbarátkozni, takarodj a pokolba a kocsimból, és hagyj egyedül
dolgozni!
Michael rosszallóan nézett rám, de valószínűleg inkább a
szóválasztásom miatt, semmint bármi egyéb okból.
– Susanről beszélek, Harry. Ha szereted, vedd el!
– Én mágus vagyok. Nincs időm a házasságra.
– Én pedig lovag vagyok – felelte Michael. – És nekem van rá
időm. Megéri. Túl sokat vagy egyedül. Kezd meglátszani.
Megint komoran néztem rá.
– Mit jelentsen ez?
– Feszült vagy. Mogorva. És egyre jobban elzárkózol. Fenn kell
tartanod az emberi kapcsolataidat, Harry. Annyira könnyű elindulni
egy sötétebb úton…
– Michael – csattantam fel –, nem kell a kioktatás! Nem kell
megint a hegyi beszéd. Nincs szükségem a „tedd félre a gonosz
erőket, mielőtt felemésztenek” szövegre. Újra. Amire viszont
szükségem van, az az, hogy fedezz, míg én gondoskodom erről az
izéről.
A Cook County Kórház körvonalai felderengtek előttünk, és egy
szabálytalan hajtűkanyarral a sürgősségi bejárathoz fordultam a Kék
Bogárral.
Michael jóval azelőtt kikapcsolta az övét, hogy az autó leállt
volna, és hátranyúlt a hátsó ülésre, ahonnan előhúzott egy hatalmas
kardot. Az másfél méter hosszan nyúlt el fekete hüvelyében. Társam
kiszállt a kocsiból, és felcsatolta a fegyvert, aztán visszahajolt egy
fehér palástért, amelynek bal mellén egy piros kereszt díszelgett.
Gyakorlott mozdulattal terítette a vállára. Egy másik, ezüst kereszttel
kapcsolta össze a torkánál. A köpeny élesen elütött flanel
munkásingétől, a kék farmertől és az acélbetétes munkabakancstól.
– Nem lehetne, hogy legalább a köpenyt itt hagyod? –
panaszkodtam. Kinyitottam az ajtót, és kihajtogattam magam a
Bogár vezetőüléséből. Kinyújtóztattam hosszú lábaim, és én is
hátranyúltam, hogy előszedjem a saját felszerelésem: az új
mágusbotomat és a robbanópálcámat, amelyeket friss vésetek
díszítettek, és a szélükön még mindig megcsillant a zsengeség
zöldje.
Michael sértetten nézett fel rám.
– A köpeny épp annyira a feladatom része, mint a kard, Harry.
Ráadásul semmivel se nevetségesebb, mint a kabát, amit te viselsz.
Lenéztem a fekete porköpönyegemre, amelynek váll-lapjai
szélesen terültek el. Nehezen és kimondottan szívet melengetően
hullámzott lábam körül. Fekete farmerem és sötét, western stílusú
ingem is milliószor stílusosabb volt, mint Michael öltözete.
– Ezzel mi a baj?
– Az El Dorado forgatására való – felelte Michael. – Készen
állsz?
Lesújtó pillantást vetettem rá, amire válaszképp mosolyogva
odafordította a másik orcáját, és elindultunk az ajtó felé. Hallottam,
hogy a rendőrautók szirénái közelebb érnek mögöttünk, talán egy-
két tömbnyire lehettek.
– Szoros lesz.
 – Akkor legjobb lesz, ha sietünk. – Hátradobta fehér köpenyét a
jobb karjáról, és kezét az óriási pallos markolatára fektette. Aztán
lehajtotta a fejét, keresztet vetett, és azt morogta: – Kegyes Atyánk,
vezess és védelmezz minket a sötétséggel vívott harc során! – Újra
megpendült körülötte az energia, mint amikor a zene hullámai
áthallatszanak egy vastag falon.
Megráztam a fejem, és megragadtam a köpönyegem zsebében
lapuló tenyérnyi bőrzacskót. Egy pillanatig zsonglőrködnöm kellett a
bottal, a robbanópálcával és a zacskóval. A botot felhúztam bal
kezembe, ahogy illett, a pálcát a jobba, a zacskó pedig a fogaim közt
lógott.
– Lement a nap – vicsorogtam – Na, menjünk!
És elkezdtünk futni, a lovag és a mágus, majd beléptünk a Cook
County Kórház sürgősségi bejáratán. Nem kevesen bámultak meg
minket belépőnkkor. A köpönyegem fekete felhőként csapdosott
mögöttem, Michael fehér palástja pedig úgy terült el, akár a
bosszúálló angyal szárnyai, akinek névrokona volt.1 Befelé
csörtettünk, majd a hideg, steril, nyüzsgő folyosók első
kereszteződésénél csúszva megálltunk.
Megragadtam az első műtőssegédet, akit megláttam. Pislogott,
majd western csizmám hegyétől fekete hajjal borított fejem búbjáig
tátott szájjal végigmért. Idegesen tekintett a botomra, a pálcámra és
a mellemen lógó ezüst pentagramra, majd nyelt egyet. Aztán
Michaelre pillantott, aki ott állt magasan és szélesen, arckifejezése
tökéletesen megnyugtató volt, ellentétben a fehér köpennyel és a
derekára kötött pallossal. A műtőssegéd félénken hátralépett.
– S-s-segíthetek?
Legbőszebb, sötét pillantású mosolyommal a földhöz szegezve
a fiút, a bőrzsákra szorított fogakkal szólaltam meg:
– Hali! Meg tudná mondani, merre van az újszülött osztály?
 MÁSODIK
FEJEZET

A tűzlépcsőn mentünk fel. Michael tudta, hogy viselkedik a

technológia a közelemben, és a legkevésbé sem volt rá szükségünk,
hogy csapdába essünk egy lerobbant liftben, miközben ártatlan
életek vesznek oda. Michael haladt elöl, egyik kezével a korlátot,
másikkal a kardja markolatát fogva; megerőltetés nélkül vette a
fokokat.
Lihegve és fújtatva követtem. Michael megállt az ajtónál, és
visszanézett rám. Fehér köpenye kavargott a vádlija körül. Beletelt
pár másodpercembe, hogy levegő után kapkodva utolérjem.
– Készen vagy? – kérdezte.
– Hrkghngh – feleltem, majd bólintottam, miközben a bőrzacskót
még mindig fogaim közt szorítottam. Előástam egy fehér gyertyát és
egy doboz gyufát a köpönyegem zsebéből. A botomat és a pálcámat
félre kellett tennem, hogy meggyújtsam a gyertyát.
Michael összeráncolta homlokát a füst szagára, és belökte az
ajtót. Egyik kezemben a gyertyával, bottal és pálcával a másikban
eredtem utána, szemem közben ide-oda ugrált a környezetem és a
gyertya lángja között.
Csak a kórházból láttam még többet. Csupasz falak, csupasz
folyosók, csempe és fluoreszkáló fények végeláthatatlan sora. A
hosszú, világító csövek gyengén villództak, mintha mindegyik
egyszerre ment volna tönkre, és a folyosókon csak halványan égett
a fény. Az egyik ajtó oldalán egy kerekesszék vesztegelt, ami hosszú
árnyékot vetett, és a sötétség összegyűlt a folyosók
kereszteződésénél, egy kényelmetlennek tűnő műanyag széksor
alatt.
A negyedik emelet olyan volt, mint egy temető; síri csend
uralkodott. Nem hallatszott se egy televízió, se egy rádió zúgása. A
telefonok se berregtek. Nem búgott a légkondi se. Semmi.
 Végigsétáltunk egy hosszú folyosón. Lépteink tisztán
hallatszottak, hiába igyekeztünk csendben maradni. Egy élénk
színekkel festett műanyag bohóccal díszített jelzés a falon, amire azt
írták: ÚJSZÜLÖTT OSZTÁLY / SZÜLÉSZET, egy másik folyosó irányába mutatott.
Elléptem Michael mellett, és végignéztem a közlekedőn. Az egy
lengőajtóban végződött. Ez az átjáró is némaságba burkolódzott. A
nővérállomás üresen tátongott.
A fények itt már nem csak szimplán villogtak, hanem egy az
egyben kihunytak. Tökéletes sötétség uralkodott. Árnyak és
bizonytalan formák derengtek fel mindenütt. Léptem egyet előre, el
Michael oldalánál, és gyertyám lángja azonnal hideg, tiszta, kék
fénnyé zsugorodott.
Kiköptem a zacskót, és a zsebembe tömtem.
– Michael! – szóltam a sürgetéstől elfojtott, csendes hangon. –
Itt van. – Elfordítottam a testemet, hogy lássa a fényt.
Szeme a gyertyára ugrott, majd vissza fel, az azon túl elterülő
sötétségre.
– Hit, Harry. – Széles jobb kezével az oldalához nyúlt, és
lassan, csendesen kihúzta Amoracchiust a hüvelyéből. A mozdulatot
valamivel biztatóbbnak találtam, mint a szavait. A hatalmas penge
csiszolt acélja ragyogóan izzott, ahogy Michael előrelépett, hogy
mellém álljon a sötétben. A levegő szinte lüktetett az erejétől;
Michael hite, ezerszeresen felnagyítva.
– Hol vannak a nővérek? – kérdezte rekedt suttogással.
– Talán ijedtükben elfutottak – feleltem ugyanolyan halkan. –
Vagy lehetett valamilyen bűbáj. Legalább nincsenek útban.
A kardra és a hosszú, vékony fémre pillantottam, ami a
keresztfoglalatban ült. Talán csak a képzeletem játszott velem, de
mintha még mindig vércseppek látszottak volna rajta. Nyilván csak
rozsda, érveltem magamnak. Az hát.
A gyertyát a földre tettem, ahol tovább égett a tiszta, kék
fénnyel, spirituális jelenlétet jelezve. Méghozzá nagyot. Bob nem
hazudott, amikor azt mondta, Agatha Hagglethorn szelleme nem
kispályás.
– Maradj mögöttem! – kértem Michaelt. – Adj egy percet!
– Ha igaz, amit a üdére mondott, ez a teremtmény veszélyes –
válaszolta Michael. – Hadd menjek én előre! Biztonságosabb.
 Az izzó penge felé böktem a fejemmel.
– Bízz bennem, egy szellem már azelőtt megérezné a kard
közeledését, hogy az ajtóhoz érnél. Hadd nézzem meg előbb, mit
tehetek! Ha a porral el tudom űzni a szellemet, az egész
küzdelemnek vége lesz, mielőtt elkezdődne.
Nem vártam meg a választ. Ehelyett bal kezembe fogtam a
robbanópálcámat és a botomat, jobb kezemmel pedig megragadtam
a zacskót. Kibontottam az egyszerű csomót, ami lezárta a
zsákocskát, és a sötétségbe csusszantam.
Amikor a lengőajtóhoz értem, egyik oldalát megnyomtam, és az
lassan kinyílt. Egy hosszú pillanat erejéig mozdulatlan maradtam, és
hallgatóztam.
Éneklést hallottam. Egy nő hangját. Gyöngéd volt. Kellemes.
Csitt, kicsi bébi, figyeld a szót, mama vesz majd neked egy kis
rigót…
Visszapillantottam Michaelre, és besurrantam az ajtón a
tökéletes sötétségbe. Nem láttam, de nem a semmiért neveztem
magam mágusnak. A mellkasomon, a szívem felett lógó
pentagramra, az ezüstamulettre gondoltam, amit édesanyámtól
örököltem. Kopott ékszer volt ez, amit több helyen összekarcolt és
behorpasztott a sok használat, amire nem tervezték, de akkor is
hordtam. Az ötágú csillag a körben a mágiámat szimbolizálta, azt,
amiben hittem. Megtestesítette az univerzum öt erejét, amelyek
harmóniában dolgoznak együtt, emberi irányítás alatt.
Az amulettre összpontosítottam, erőt sugároztam belé, mire az
finom, kékes-ezüstös fénnyel izzani kezdett, ami szövevényes
hullámban terült el előttem. Megmutatta a felborult székeket, és egy
pár nővért az asztaluknál a pult mögött. Mindketten előredőltek az
állomásukon, és mélyeket lélegeztek.
A megnyugtató, halk altatódal tovább folytatódott, miközben a
nővéreket vizsgáltam. Varázsálom. Semmi újdonság. Kiütötték őket,
nem mennek sehova, és nem sok értelme lett volna időt és energiát
pazarolni az átok megtörésére. A lágy éneklés hangjai tovább
hömpölyögtek, és azon kaptam magam, hogy a feldőlt szék után
nyúlok, hogy felállítsam, és kényelmesen elhelyezkedhessek rajta
egy kis pihenéshez.
 Mozdulatlanná dermedtem, és emlékeztettem magam, hogy egy
idióta lennék, ha egy földöntúli dal hatására leülnék, akár csak
néhány másodpercre is. Kifinomult mágia és erős. Még úgy is, hogy
tudtam, mire számítsak, alig sikerült időben észrevennem a hatását.
Megkerültem a széket, és elindultam előre, egy szobába, amit
megtöltöttek a ruhaállványok és a rajtuk sorban lógó kicsi,
pasztellszínű kórházi köntösök. Az éneklés itt hangosabbá vált, de
még mindig kísértetiesen sehonnan jövően keringett a szobában. Az
egyik falat szinte teljes egészében egy plexiüveg töltötte ki. A
mögötte lévő szobát egyszerre szánták sterilnek és mégis
barátságosnak.
Odabent a kerekes állványra helyezett üvegbölcsők egyik sora
követte a másikat. Az apró lakók vadiúj, körmüket takaró
kesztyűcskékben és kopasz kis fejüket védő kórházi kötött
sapkákban aludtak, és álmodták újszülött álmaikat.
Mágusfényem izzásában, köztük járkálva megpillantottam az
ének forrását is.
Agatha Hagglethorn nem volt idős, amikor meghalt.
Kifogástalan, magas nyakú blúzt viselt, ahogy azt illett a
tizenkilencedik századi Chicagóban egy nőnek az ő helyzetében. A
blúzhoz egy hosszú, sötét, konzervatív szoknya társult.
Keresztülláttam rajta az apró bölcsőkre, de ezen felül szilárdnak és
igazinak tűnt. Az arca szép volt a maga feszült, csontos módján.
Jobb kezét a bal csuklója végén lévő csonk köré fonta.
Hogyha a kis rigó nem csicsereg, mama vesz majd neked…
Elbűvölőnek találtam az énekhangját. Szó szerint. Áthatóan
énekelte a dalt, energiával töltötte meg a levegőt, és egyre mélyebb
és mélyebb álomba ringatta hallgatóságát. Ha folytathatta volna,
mind a csecsemőket, mind a nővéreket úgy elaltatta volna, hogy
azok soha nem ébrednek fel. A hatóságok szén-monoxid-
mérgezésre vagy valami más általánosan elfogadottabb dologra
fogták volna a halálukat. De semmiképp sem egy rosszindulatú
szellemre.
Közelebb osontam. Elég szellempor volt nálam Agatha és még
vagy egy tucat hozzá hasonló szellem leszerelésére. Akkor Michael
gyorsan elintézhetné őt, minimális felfordulással és felhajtással. Már
ha nem vétem el.
 Leguggoltam, lazán a jobb kezembe fogtam a poros zacskót, és
az alvó babákkal teli szoba ajtajához lopóztam. Úgy tűnt, a szellem
nem vett észre. A kísértetek általában nem valami nagyszerű
megfigyelők. Felteszem, a tény, hogy halott vagy, egészen új
perspektívát nyújt az életre.
Beléptem a szobába, és Agatha Hagglethorn hangja úgy ömlött
végig rajtam, akár a drog. Pislogtam, és megborzongtam.
Összpontosítanom kellett, gondolataimat a mágiám hideg erejére
kellett koncentrálnom, ami végigfolyt a pentagramon, és kísérteties
fénnyel kitört.
Hogyha az ékkő eltörött…
Megnyaltam az ajkamat, és figyeltem, ahogy a szellem az egyik
kerekes bölcső fölé hajol. Szeretetteljes kedvességgel a szemében
mosolygott, és egyenesen a csecsemőre lehelte énekét.
Az újszülött remegve, röviden kifújta a levegőt, szeme
lecsukódott, ahogy elaludt, és nem lélegzett tovább.
Csitt, kicsi bébi…
Kifutottam az időből. Egy tökéletes világban egyszerűen csak a
kísértetre borítottam volna a port. De ez nem egy tökéletes világ: a
szellemeknek nem kell a valóság szabályai szerint játszaniuk, és
amíg tudomást nem vesznek az ember jelenlétéről, nehéz, rendkívül
nehéz bármiféle hatást gyakorolni rájuk. A konfrontáció az egyetlen
mód, és még akkor is csak az válik be, ha ismerjük az árny
identitását, és hangosan kimondjuk a nevét; így lehet a
legbiztosabban elérni, hogy szembenézzenek az emberrel. És –
csak hogy tovább nehezítsük a helyzetet – a legtöbb lélek nem hall
meg akárkit. Mágia kell hozzá, hogy közvetlen hívást lehessen
intézni a másvilágra.
Teljesen felegyenesedtem, a zacskót a kezembe szorítottam, és
erőmet a hangomba sugározva azt kiáltottam:
– Agatha Hagglethorn!
A szellem összerezzent, mintha egy távoli hang ütötte volna
meg a fülét, és felém fordult. Szeme elkerekedett. A dal azon
nyomban elhallgatott.
– Ki maga? – kérdezte a kísértet. – Mit keres a bölcsődémben?
Igyekeztem a fejemben tartani a részleteket, amelyeket Bob a
szellemről mondott nekem.
 – Ez nem a maga bölcsődéje, Agatha Hagglethorn. Már több
mint száz éve meghalt. Maga nem igazi. Hanem szellem, és halott.
A kísértet rideg, felsőosztálybeli gőggel húzta ki magát.
– Tudhattam volna. Benson küldte, igaz? Benson folyton ilyen
kegyetlen és kicsinyes dolgokat művel, aztán őrült nőszemélynek
nevez. Őrült nőszemélynek! El akarja venni tőlem a gyermekemet!
– Benson Hagglethorn rég halott, Agatha Hagglethorn –
feleltem, és hátrahúztam a jobb kezem a dobáshoz. – Ahogy a
gyermeke is. Ahogy maga is. Ezek a kicsik nem a magáéi, hogy
énekeljen nekik és elragadja őket. – Megvetettem lábam a
dobáshoz, és elkezdtem előrelendíteni a kezem.
A szellem elveszett, magányos zavarodottsággal az arcán
nézett rám. Ez a legnehezebb abban, ha igazán tekintélyes,
veszélyes kísértettel száll szembe valaki. Szinte már emberinek
hatnak. Úgy tűnik, vannak érzelmeik, van bizonyos szintű öntudatuk.
A szellemek nem élnek, nem kifejezetten. Olyanok, mint a
lenyomatok egy sziklában, megkövesedett csontvázak. Alakra
olyanok, mint az eredetiek, de nem azok.
Engem azonban egy bajba jutott hölgy bármikor be tud palizni.
Ez mindig is így volt. Ez az egyik jellemgyengeségem, a lovagiasság
másfél méter széles és kétszer olyan mély folyama. Láttam a
fájdalmat és magányt a szellem Agatha arcán, és megpendültek
bennem az együttérzés húrjai. Újra megállítottam a karom. Talán, ha
szerencsém van, rábeszélhetem a távozásra. A szellemek ilyenek.
Szembesíti őket az ember a tényleges helyzetükkel, és
szertefoszlanak.
– Sajnálom, Agatha – mondtam. – De maga nem az, akinek
hiszi magát. Maga egy szellem. Egy képmás. A valódi Agatha
Hagglethorn több mint egy évszázada meghalt.
– N-nem – felelte remegő hangon. – Ez nem igaz.
– De igaz – nyomatékosítottam. – Ugyanazon az éjszakán halt
meg, mint a férje és a gyermeke.
– Nem! – nyögte a kísértet lecsukódó szemmel. – Nem, nem,
nem, nem! Nem akarom ezt hallani! – Újra énekelgetni kezdett
magának, mély hangon, elkeseredetten. Ezúttal nem volt benne
bűbáj, nem volt tudatalatti pusztítás. Az újszülött kislány azonban
még mindig nem lélegzett, és a szája kezdett elkékülni.
 – Hallgasson rám, Agatha! – Még több erőt sugároztam
hangomba, hogy a mágia beszője, és a szellem meghalljon. –
Ismerem a történetét. Meghalt. Emlékszik rá. A férje verte. Rettegett,
hogy a lányát is megüti. És amikor a kislány sírni kezdett, a szájára
tapasztotta a kezét. – Nagyon szemétnek éreztem magam, hogy
ilyen ridegen veszem végig a nő múltját. Szellem vagy sem, a
fájdalom az arcán valódi volt.
– Nem! – jajgatott Agatha. – Nem bántottam őt!
– Nem akarta bántani őt – válaszoltam, felidézve a Bobtól kapott
információt. – De a férje részeg volt, maga pedig rettegett, és amikor
lenézett, a kislány már elment. Nem így van? – Megnyaltam az
ajkamat, és újra a csecsemőre néztem. Ha nem intézem el ezt
gyorsan, meghal. Máris hátborzongatóan mozdulatlanul feküdt, mint
egy kis műanyag játék baba.
Valami, az emlékezés szikrája lángra lobbant a szellem
szemében.
– Emlékszem! – sziszegte. – A fejsze. A fejsze, a fejsze, a
fejsze! – Arcának arányai átalakultak, megnyúltak, csontosabbá és
vékonyabbá váltak. – Fogtam a fejszét, a fejszét, a fejszét, és húsz
csapással okoztam az én Bensonom vesztét! – A jelenés
növekedett, megnyúlt, és kísérteties szél suhogott át a szobán. A
szellemtől eredt, és elnehezült a fém és vér szagától.
– Ó, a francba! – mormogtam, és összeszedtem magam, hogy a
kislányhoz rohanjak.
– Az én kis angyalkám elment! – sivította a szellem. – Benson
elment! És aztán a kéz, a kéz, mi mindkettejüket megölte! – A
levegőbe emelte kezének csonkját. – Elmentek, elmentek, elmentek!
– Hátravetette a fejét, és felüvöltött. Fülsüketítő, állatias hang tört fel
torkából, ami megremegtette az újszülött osztály falait.
Előrevetettem magam, az élettelen gyermek felé, miközben a
többi csecsemő rémült sírásban tört ki. A gyermek után nyúltam, és
felfelé fordított babapopsijára csaptam. A hirtelen döbbenettől
kipattant a szeme, nagy levegőt vett, és csatlakozott társai
sírásához.
– Nem – kiáltotta Agatha –, nem, nem, nem! Meg fog hallani!
Meg fog hallani! – Bal karjának csonkja felém villant, és mind a
testemben, mind a lelkemben éreztem a hatását, mintha egy
jégszilánkot döfött volna a mellkasomba. Az ütés ereje úgy hajított a
falnak, akár egy játékot, elég erősen ahhoz, hogy a botom és a
pálcám csattanva a földre essen. Valamiféle csoda folytán a
szellemporos zacskót sikerült megtartanom, de a fejem úgy kongott,
akár egy harang, amit megütöttek egy kalapáccsal. Testemet
egymást gyorsan követő hidegrázási sorozatok gyötörték.
– Michael! – ziháltam olyan hangosan, ahogy csak tudtam, de
már hallottam is, hogy az ajtókat belökték, és nehéz
munkásbakancsok dobognak felém. Feltápászkodtam, és
megráztam a fejem, hogy kitisztuljon. A szél viharos erejűvé vált; a
bölcsők körbegurultak apró kerekeiken, szememet pedig szinte
vágta a huzat, el kellett ernyőznöm a kezemmel. Fenébe! A por
hasztalan lesz ilyen orkánban.
– Csitt, kicsi bébi, csitt, kicsi bébi, csitt, kicsi bébi! – Agatha
szelleme újra az újszülött kislány bölcsője fölé hajolt, és bal keze
csonkját lefelé, a gyermek szájába nyomta. Átlátszó húsa simán
ment át a csecsemő bőrén. A csöppség összerándult, és megakadt
benne a levegő, habár úgy tűnt, sírni próbál.
Szótlan kihívást intéztem az árny felé, és rátámadtam. Ha nem
tudom a szobán keresztül rádobni a port, majd beledöföm a
bőrzsákocskát kísérteties húsába, és belülről szögezem a földhöz.
Gyötrelmes, de kétségkívül hatásos módszer.
Agatha feje közeledtemre felém csapott, és egy vicsorgás
kíséretében elfordult a gyermektől. Haja szétbomlott a lendülettől, és
vadállatias sörényként terült szét arca előtt. A kép jól illett vad
vonásaihoz, amelyek a gyengéd kifejezés helyét vették át.
Hátrahúzta bal kezét, és hirtelen, épp a csonk fölött lebegve,
megjelent egy rövid nyelű, nagy fejű balta. A szellem felsikoltott, és
lesújtott rám a fejszével.
Kísérteties acél hangja csendült a valódi vason. Amoracchius
vakító fehéren világított. Michael megvetette lábát a földön, erősen
összeszorította a fogát, és megakadályozta, hogy a szellemfegyver
a húsomhoz érjen.
– Dresden! – kiáltotta. – A por!
Előreküzdöttem magam, öklömet Agatha fegyverré alakult
karjába süllyesztettem, és kiráztam némi szellemport a
bőrzacskóból.
 Amint a por az anyagtalan húshoz ért, skarlátfényű, ragyogó
szemcsékké lobbant. Agatha felsikoltott, és hátrahőkölt, de a karja
ugyanott maradt, olyan szilárdan, mintha betonba öntötték volna.
– Benson! – süvöltötte Agatha. – Benson! Csitt, kicsi bébi! –
Azzal karját a vállából tőből kitépve, egyszerűen elszakította magát,
majd szellemtestét hátrahagyva eltűnt. A kar és a balta áttetsző, félig
folyékony állapotú zselatin formájában fröccsent a földre. Ha a lélek
továbbáll, ennyi marad a szellemtestből; ektoplazma, ami gyorsan
elillan.
A szélvihar elült, habár a fények tovább villogtak. A saját kék-
fehér mágusfényem és Michael kardjának ragyogása volt az
egyetlen megbízható fényforrás a szobában. Fülemet bántotta a
hangzavar hirtelen megszakadása, habár a nagyjából egy tucat
csecsemő rendületlenül jajveszékelt a bölcsőjében.
– Jól vannak a kicsik? – kérdezte Michael. – Hová ment a
szellem?
– Azt hiszem. A szellem bizonyára átkelt – tippeltem. – Tudta,
hogy elkaptam.
Michael lassan megfordult, kardját még mindig készenlétben
tartva.
– Akkor hát távozott?
A helyiséget pásztázva megráztam a fejem.
– Nem hiszem – feleltem, és a kislány bölcsője fölé hajoltam,
akit majdnem megfojtott a kísértet. A csuklóján lévő karszalag
szerint a neve Alison Ann Summers. Megcirógattam kis arcát, mire ő
apró szájával az ujjam felé fordult, és a csöpp babaajkak az ujjam
hegye köré zárultak, véget vetve a sírásnak.
– Vedd ki az ujjad a szájából! – ripakodott rám Michael. –
Koszos. Most mi lesz?
– Én levédem a szobát – mondtam. – Aztán eltűnünk innen,
mielőtt a rendőrség ideér, és letart…
Alison Ann megremegett, és nem lélegzett tovább. Pici karjai és
lábai megmerevedtek. Éreztem, hogy valami hideg fut végig rajta, és
egy őrült altató távoli hangjai hallatszottak.
Csitt, kicsi bébi…
– Michael! – ordítottam. – A nő még mindig itt van! A szellem
elér ide a Sohasohából!
 – Krisztus óvjon! – káromkodta el magát Michael. – Harry, át kell
lépnünk!
A szívem már a gondolattól is kihagyott egy ütemet.
– Nem – mondtam. – Kizárt! Ez egy nagy erejű kísértet,
Michael. Nem mehetek az ő hazai pályájára védtelenül, és
mondhatom, hogy az nyer, aki háromból kettőt eltalál.
– Nincs más választásunk – vágott vissza Michael. – Nézd!
Néztem. A csecsemők elcsendesedtek, egyik a másik után,
mintha csak a sírást egyszer csak a kellős közepén elfojtották volna.
Csitt, kicsi bébi…
– Michael, szét fog tépni minket. És ha ő nem is, a
keresztanyám biztosan.
Michael mogorván megrázta a fejét.
– Nem, Istenemre mondom! Nem hagyom, hogy megtörténjen!
– Szúrós tekintettel fordult felém. – És te sem, Harry Dresden! Túl
sok jó lakozik a szívedben ahhoz, hogy hagyd ezeket a gyermekeket
meghalni.
Bizonytalanul álltam a tekintetét. Michael az első találkozásunk
alkalmával ragaszkodott hozzá, hogy a szemébe nézzek. Amikor
egy mágus az ember szemébe néz, az komoly. Belelát a másikba,
lelke minden sötét titkával és rejtett félelmeivel együtt, és a másik
ember is ugyanúgy látja őt. Michael lelke sírásra késztetett. Azt
kívántam, bár az én lelkem is olyan lenne, amilyen az övé. De
átkozottul biztos voltam benne, hogy az enyém másképp fest.
Csönd borult ránk. Mindegyik csöppség elhallgatott.
Összezártam a szellemporos zacskó száját, és eltettem a
zsebembe. Semmi hasznát nem venném a Sohasohában.
A leejtett pálcám és botom felé fordultam, kinyújtottam a kezem,
és kiköptem a varázsigét:
– Ventas servitas.
A levegő felkavarodott, és nyitott tenyerembe lendítette a pálcát
és a botot, mielőtt újra elült.
– Jól van – egyeztem bele. – Feltépek egy ablakot, amivel
nyerünk öt percet. Remélhetőleg a keresztanyámnak nem lesz
elegendő ideje megtalálni minket. Azután vagy halottak leszünk,
vagy újra itt, legalábbis ami engem illet.
 – Jó szíved van, Harry Dresden – mondta Michael ádáz
vigyorral az arcán. Közelebb lépett hozzám. – Isten örvendezni fog a
választásod miatt.
– Na, ja. Kérd meg Őt, hogy ne játssza el ugyanazt a
lakásommal, mint Szodomával és Gomorával2 , és kvittek leszünk.
Michael csalódottan pillantott rám. Mogorván néztem vissza rá.
Egyik kezével megszorította vállam, és nem engedett.
Majd kinyúltam, elkaptam az ujjaim hegyében lévő valóságot és
erőt, és azt suttogtam:
– Aparturum. – Azzal lyukat hasítottam a mi világunk és a
következő közé.
 HARMADIK
FEJEZET

Még az olyan napok is, amelyek egy őrült szellem elleni óriási
csatában, aztán a mi világunk és a lelkek birodalma közti
kirándulásban csúcsosodnak ki, viszonylag normálisan kezdődnek
el. Ez például reggelivel és irodai munkával indult.
Az irodám épülete Chicago belvárosában áll. A ház már elég
régi, és nincs a legjobb állapotban, főleg amióta tavaly akadt némi
gond a lifttel. Nem érdekel, ki mit mond, de az nem az én hibám volt.
Ha egy ír farkaskutya méretű, gigantikus skorpió szaggatja az útját a
tetőn keresztül a felvonófülkédbe, elszánod rá magad, hogy
kétségbeesett lépéseket tégy.
Mindenesetre az irodám kicsi. Egyszobás, de a sarkon kapott
helyet, szóval van egypár ablaka. Az ajtón a felirat mindössze ennyi:
HARRY DRESDEN, MÁGUS. Ahogy belép az ember, ott egy asztal, amit
beterítenek a mindenféle pamfletek: A mágia és Te, meg Miért nem
merülnek el a boszorkányok semmivel se gyorsabban, mint bárki
más – egy mágus szemszöge. A legtöbbjét én magam írtam.
Szerintem fontos, hogy mi, a Művészet gyakorlói, fenntartsuk a jó
nyilvános imázst. Bármit megtennénk, hogy elkerüljünk egy újabb
Inkvizíciót.
Az asztal mögött van egy mosogató, egy pult és egy régi
kávéfőző. Az asztalom szembenéz az ajtóval, és átellenben pár
kényelmes szék is helyet kapott. A légkondi zörög, a plafonra szerelt
ventilátor minden egyes fordulatnál nyikorog, a kávé illata pedig
beleivódott a szőnyegbe és a falakba.
Becammogtam, feltettem a kávét, és átfésültem a postát,
miközben a kávé lefőtt. Egy köszönőlevél Campbelléktől, mert
kiűztem egy kísértetet a házukból. Levélszemét. És, hála istennek,
egy csekk a várostól a legutóbbi munkámért, amiket a chicagói
rendőrségnek csináltam. Az mindent egybevetve elég kényes ügy
volt. Démonidézés, emberáldozat, fekete mágia – mindig a munka.
Felkaptam a bögrémet, és eldöntöttem, hogy felhívom Michaelt,
és felajánlom, hogy osszuk el a keresetem. Habár a nyomozást
teljes egészében én végeztem, ő is befutott a fináléra
Amoracchiusszal. Én foglalkoztam a varázslóval, ő elbánt a
démonnal, és végül a jófiúk győzelmet arattak. Benyújtottam a
számlát, és az óránkénti ötven dolcsi hozott tisztán két lepedőt a
konyhára. Michael el fogja utasítani a pénzt (mindig így tesz), de
udvariasnak tűnt felajánlani; főleg, ha figyelembe vesszük, mennyi
időt töltöttünk mostanában együtt, hogy megpróbáljuk lenyomozni a
szellemtevékenység forrását a városban.
A telefon még azelőtt megcsörrent, hogy felvettem, és
tárcsáztam volna Michael számát.
– Harry Dresden – szóltam bele.
– Üdvözlöm, Mr. Dresden! – mondta egy lelkes női hang. – Azon
merengtem, vajon tudna-e rám időt szakítani.
Hátralöktem magam a székemben, és éreztem, hogy mosoly
terül el az arcomon.
– Nocsak, Miss Rodriguez, ha nem tévedek. Nem maga az a
minden lében kanál riporter az Arcane-től? Az a hasznavehetetlen
szennylap, amelyik boszorkányokról, szellemekről és Nagylábról hoz
le sztorikat?
– Plusz Elvis – erősített meg. – Ne feledkezzen meg a Királyról!
És mostanra már több újságban is publikáltam. Megkérdőjelezhető
hírnévvel rendelkező kiadványok világszerte megjelentetik a
rovatomat.
Elnevettem magam.
– Hogy vagy ma?
Susan hangszíne savanyúvá vált.
– Nos, a barátom tegnap este felültetett, de ezt leszámítva…
Kissé összerezzentem.
– Igen, tudom. Bocsáss meg! Bob talált egy jó nyomot, ami nem
várhatott.
– Ühüm – felelte az udvarias, szakmai hangján. – Nem azért
hívtam, hogy a magánéletemről beszéljünk, Mr. Dresden. Ez most
üzleti hívás.
 Éreztem, hogy a mosoly visszatér az arcomra. Susan tényleg
egy a millióból, amiért elvisel engem.
– Ó, elnézést kérek, Miss Rodriguez! Kérem, folytassa!
– Nos… Az óvárosban történt tegnap éjszakai újabb
szellemtevékenységekről szóló szóbeszédeken merengtem.
Gondoltam, hátha szíveskedne megosztani néhány részletet az
Arcane-nel.
– Mmmm… az talán nem lenne egészen professzionális a
részemről. Bizalmasan kezelem az üzleti ügyeimet.
– Mr. Dresden, akár kétségbeesett lépésekre is készen állok.
– Nahát, Miss Rodriguez! – vigyorogtam. – Ön egy elkeseredett
nő?
Szinte láttam, ahogy felvonja az egyik szemöldökét.
– Mr. Dresden! Nem szeretnék fenyegetőzni. De meg kell
értenie, hogy jól ismerek egy bizonyos fiatal hölgyet, akivel ön jó
viszonyt ápol, és gondoskodhatok róla, hogy a dolgok önök közt
nagyon kínossá váljanak.
– Értem. De ha megosztom önnel a sztorit…
– Exkluzív interjút ad, Mr. Dresden.
– Exkluzív interjút adok – javítottam ki magam –, akkor esetleg
lát rá lehetőséget, hogy ne okozzon gondokat nekem?
– Akár még egy jó szót is szólok az érdekében a hölgynél –
mondta Susan vidám hangon, majd mélyebb, füstösebb színre
váltott. – Ki tudja? Talán szerencséje lesz.
Egy pillanatra elgondolkoztam. A szellem, akit Michael és én
elfogtunk múlt éjjel, nagy, állatias lény volt. A Chicagói Egyetem
könyvtárának alagsorában ólálkodott. Nem kell megemlítenem egyik
résztvevő nevét se, és habár az egyetem biztosan nem örülne, de
kételkedtem benne, hogy komolyan megbántódnának, ha
megjelennének egy magazinban, amit a legtöbb ember a többi
bulvárlappal együtt vesz meg a szupermarketek pénztárainál sorban
állva. Amellett pedig, ha csak eszembe jutott, hogy megérinthetem
Susan karamellszín bőrét és sötét haját… Nyami.
– Ez olyan ajánlat, amit nehezemre esik visszautasítani –
válaszoltam. – Van egy tolla?
Volt, és a következő tíz percet azzal töltöttem, hogy elmondtam
neki a részleteket. Ő le is írta ezeket, számos éles, velős kérdést
közbeékelve, és kevesebb idő alatt szedte ki belőlem az egész
sztorit, mint hittem volna. Tényleg nagyon jó riporter, gondoltam.
Szinte már szégyennek éreztem, hogy a természetfeletti
tudósítására pazarolja az idejét, amiben már évszázadok óta nem
hajlandóak hinni az emberek.
– Nagyon szépen köszönöm, Mr. Dresden – mondta, miután az
utolsó csepp információt is kipréselte belőlem. – Remélem, a dolgok
jól alakulnak ma este ön és a fiatal hölgy között. Az ön lakásán.
Kilenckor.
– Talán az ifjú hölgy maga akarja megvitatni velem a
lehetőségeket – válaszoltam vontatottan.
Rekedten felnevetett.
– Talán – értett egyet. – Azonban ez egy üzleti hívás.
Én is elnevettem magam.
– Szörnyű vagy, Susan. Soha nem adod fel, igaz?
– Soha, de soha – felelte.
– Tényleg megharagudtál volna, ha nem mondom el?
– Harry, tegnap éjjel egy árva szó nélkül felültettél. Az ilyesfajta
bánásmódot általában nem tűröm el egyetlen férfinak sem. Ha nem
lett volna egy zaftos sztorid nekem, kezdtem volna azt hinni, hogy a
haverjaiddal szórakoztál valamerre.
– Ja, ez Michael! – Rám tört a röhöghetnék. – Igazi partiállat.
– Egyszer el kell mesélned az ő történetét is. Sikerült közelebb
kerülnöd a megoldáshoz, hogy mi folyik a szellemek körül?
Fontolóra vetted a szezonális szempontot?
Felsóhajtottam, és lehunytam a szemem.
– Nem és igen. Még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy miért
őrültek meg a kísértetek mind egyszerre. És egyiküket se sikerült
elég hosszú időre elkapni, hogy jól megnézhessem őket. Van egy új
receptem, amit ki akarok próbálni ma este, az talán be fog válni. De
Bob biztos benne, hogy nem a Halloween okozza a gondot. Mármint,
tavaly nem voltak kísérteteink.
– Nem. Csak vérfarkasaink.
– Teljesen más helyzet – mondtam. – Túlóráztattam Bobot, hogy
tartsa az egyik szemét a szellemvilágon, történik-e további aktivitás.
Ha bármi más ugrani készül, tudni fogunk róla.
 – Jól van – felelte Susan. Egy pillanatra habozott, majd
megszólalt: – Harry, én…
Vártam, de amikor megtorpant, rákérdeztem:
– Mi az?
– Én, öö… Csak biztos akartam lenni benne, hogy jól vagy.
Az a határozott benyomásom támadt, hogy mást készült
mondani, de nem erőltettem.
– Fáradtan – feleltem. – Szereztem néhány horzsolást, amikor
elcsúsztam egy kis ektoplazmán, és beleestem egy
katalógusszekrénybe. De jól vagyok.
Felkacagott.
– Elég érdekes elképzelni. Akkor ma este?
– Alig várom.
Elégedett kis hangot hallatott, amibe épp csak egy leheletnyi
szexualitás vegyült, és ez volt a végszava.
A nap aránylag gyorsan eltelt, egy csomó megszokott
teendővel. Összedobtam egy igézetet egy elveszett jegygyűrű
megtalálására, és visszautasítottam egy ügyfelet, aki azt akarta,
hogy szerelmi bűbájt szórjak a szeretőjére.
(A hirdetésem az Aranyoldalakban úgy szól: semmi szerelmi
bájital, de valamilyen okból az emberek mindig azt hiszik, az ő
esetük kivételes.) Elmentem a bankba, egy hívót elirányítottam az
egyik magánnyomozó ismerősömhöz, és találkoztam egy zöldfülű
tűzvarázslóval. Szerencsétlent igyekeztem tanítgatni, hogy ne
gyújtsa fel állandóan a macskáját véletlenül.
Épp bezártam az irodám ajtaját, amikor meghallottam, hogy
valaki kilépett a liftből, és elindult a folyosón felém. Az illető sietős,
nehéz lépésekkel közeledett, mintha bakancsot viselne.
– Mr. Dresden? – kérdezte egy fiatal női hang. – Ön Harry
Dresden?
– Igen – válaszoltam, és ráfordítottam a kulcsot. – De épp
távozóban vagyok. Talán egyeztessünk egy időpontot holnapra.
A lépések néhány méterre tőlem megtorpantak.
– Kérem, Mr. Dresden! Beszélnem kell önnel. Csak ön segíthet
rajtam.
Felsóhajtottam, de még mindig nem néztem a nőre. Pontosan
azokat a szavakat használta, amelyekkel beindíthatta a védelmező
énem. De még mindig elsétálhatok. Sok ember azt hiszi, a mágia
kihúzhatja őket a bajból, amikor rájönnek, hogy nem menekülhetnek.
– Szíves örömest, asszonyom. Első dolgom lesz, holnap reggel.
– Bezártam az ajtót, és készültem elfordulni.
– Várjon! – kiáltott fel. Éreztem, hogy közelebb lép, és
megragadja a karom.
Bizsergő, rángatózó érzés futott végig a csuklómon és körbe a
könyökömön. A reakcióm azonnali és ösztönös volt. Felhúztam a
mentális pajzsomat az érzés ellen, leráztam magamról az ujjakat, és
elhátráltam a nőtől.
A kezem és a karom még mindig zsibbadt az aurájában táncoló
energia simításától.
Vékony lány volt. Fekete, kötött ruhát és fekete katonai
bakancsot viselt. Haját egyszerű, matt ébenszínre festette.
Arcvonásai lágyságot és kedvességet tükröztek, bőre krétafehér
sápadtsággal keretezte beesett, karikás szemét, ami még így is egy
kóbor macska óvatosságával csillogott.
Behajlítgattam az ujjaimat, és kerültem a nő tekintetét, nehogy
egy másodperc töredékénél is tovább bele kelljen néznem a
szemébe.
– Ön gyakorló – jegyeztem meg halkan.
Beleharapott ajkába, és félrenézve bólintott.
– És szükségem van a segítségére. Azt mondták, ön segíthet.
– Órákat tartok olyanoknak, akik szeretnék elkerülni, hogy
önmaguknak ártsanak az irányíthatatlan képességeikkel – mondtam.
– Ezért van itt?
– Nem, Mr. Dresden – felelte a lány. – Nem kifejezetten.
– Akkor miért én? Mit akar?
– A védelmét. – Felemelte egyik remegő kezét, és babrálni
kezdett sötét haja tincseivel. – És ha nem kapom meg… nem
vagyok benne biztos, hogy túlélem az éjszakát.
 NEGYEDIK
FEJEZET

Beengedtem magunkat az irodába, és felkapcsoltam a világítást. A

villanykörte kiégett. Elég sokszor csinálják ezt. Felsóhajtottam,
bezártam az ajtót magam mögött. A redőnyön át arany, őszi
fénycsíkok áradtak be, és összefonódtak az árnyakkal a padlón és a
falakon.
Kihúztam az asztalom előtt álló egyik széket a fiatal hölgynek.
Egy pillanatig zavarodottan pislogott rám, majd annyit mondott:
– Ó! – és helyet foglalt.
Megkerültem az asztalt, és a köpönyegemet magamon hagyva
leültem.
– Rendben – kezdtem. – Ha a védelmemet akarja, előbb nekem
lesz szükségem néhány dologra öntől.
Hátradobta aszfaltszínű haját az egyik kezével, és tisztán
számító szemekkel méregetett. Aztán egyszerűen keresztbe tette a
lábát, így ruháján a hasíték egészen a combja közepéig csupaszon
hagyta egyik sápadt lábát. Hátának finom mozdulatával kitolta fiatal,
feszes mellét, amitől a bimbók láthatóan nekinyomódtak a ruha
anyagának.
– Természetesen, Mr. Dresden. Biztos vagyok benne, hogy meg
tudunk egyezni. – Tekintete egyenességet, érzékiséget és
hajlandóságot tükrözött.
Mellbimbó-merevedés parancsra, ezt nevezem átlényegülésnek
a szerepbe. Ó, elég szép volt, szó se róla. Bármilyen felnőtt férfi a
nyálát csorgatva vetette volna rá magát, de láttam már ennél sokkal
jobb színjátékot is. A szememet forgattam.
– Nem erre gondoltam.
A cicababa tétovázva a háttérbe húzódott.
– N… Nem? – Szemöldökét ráncolva mért fel újra magának, és
átértékelt. – Azért… maga…?
 – Nem – feleltem. – Nem vagyok meleg. De nem veszem be az
előadását. Még csak a nevét se mondta el, de hajlandó széttenni
nekem a lábát? Nem, köszönöm. A fenébe is, hallott már az AIDS-
ről? Herpeszről?
Arcából kifutott a vér, és úgy összeszorította a száját, hogy a
végén az is elfehéredett.
– Jól van akkor – mondta. – Mit akar tőlem?
– Válaszokat. – Es nekiszegeztem az egyik ujjamat. – És ne
próbáljon meg vetíteni nekem! Nem megy vele semmire. – Ami csak
csekély mértékben volt kamu, úgy önmagában. A mágusok nem két
lábon járó hazugságvizsgálók, és nem fogom megpróbálni a
lélekolvasást a nőn, csak hogy kiderítsem, őszinte-e. Nem érte volna
meg. De az egyik nagyszerű dolog abban, ha valaki mágus, hogy az
emberek gyakorlatilag minden tettedet a hatalmas,
megismerhetetlen erődnek tulajdonítanak. Igazából ez csak akkor
működik, ha valaki eleget tud, hogy higgyen a mágusokban, de nem
eleget ahhoz, hogy megértse a korlátainkat. A világ többi része, az
átlagemberek, akik szerint a mágia csak egy vicc, egyszerűen úgy
néznek rád, mintha bármelyik pillanatban megjelenhetne valaki,
hogy beletuszkoljon egy kis fehér zubbonyba.
A nő megnyalta az ajkát, de nem szexi, hanem nyugtalan
módon.
– Rendben. Mit akar tudni?
– Kezdetnek a nevét.
Élesen felnevetett.
– Komolyan azt hiszi, elmondom, mágus?
Ott a pont. A komoly erővel bíró varázslók, mint én, rengeteg
mindenre fel tudják használni egy ember nevét, amit az illető maga
ejtett ki.
– Jól van akkor. Hogyan nevezhetem?
Nem zavartatta magát a lába eltakarásával. Tulajdonképpen
elég szép lába volt. Az egyik bokáján egy tetoválás futott körbe.
Igyekeztem nem észrevenni.
– Lydia – bökte ki végül. – Hívjon Lydiának.
– Oké, Lydia. Ön a Művészet gyakorlója. Meséljen róla!
– Annak semmi köze ahhoz, amit öntől akarok, Mr. Dresden –
válaszolta. Nyelt egyet, a haragja pedig már múlóban volt. – Kérem!
Szükségem van a segítségére.
– Jól van, jól van – csitítottam. – Miféle segítségre van
szüksége? Ha valami bandával kapcsolatos bajba keveredett, azt
javaslom, menjen el a rendőrségre. Én nem vagyok testőr.
Összerezzent, és átölte magát.
– Nem, semmi ilyesmi. Nem a testem miatt aggódom.
Ez homlokráncolásra késztetett.
Lehunyta a szemét, és mély levegőt vett.
– Egy talizmánra van szükségem – bökte ki. – Valamire, ami
megvéd egy rosszindulatú lélektől.
Ettől a mondattól kihúztam magam a székemben, és jegyzetelni
kezdtem, metaforikus értelemben. Most, hogy a város úszott a
spirituális káoszban, nem esett nehezemre elhinni, hogy egy
mágikus tehetséggel megáldott lánynak rossz jelenséggel gyűlt meg
a baja. A szellemek és kísértetek vonzódnak a mágiával
megáldottakhoz.
– Miféle lélek?
Szemét ide-oda kapkodta, de soha nem nézett rám.
– Nem igazán mondhatom el, Mr. Dresden. Erős, és bántani
akar engem. Azt mondták… azt mondták, ön készíthet valamit, ami
megóvna engem.
Voltaképp igaz. A bal csuklómon most is ott virított egy talizmán,
ami egy elhunyt ember halotti lepléből, áldott ezüstből és számos
másik, nehezebben hozzáférhető alapanyagból készült.
– Talán – feleltem végül. – Ez attól függ, miért van veszélyben,
és miért érzi úgy, hogy védelemre szorul.
– N-nem mondhatom el – dadogta. Sápadt arcára kiült az
aggodalom. Igazi aggodalom, amitől az ember idősebbnek és
csúnyábbnak tűnik. Ahogy átkarolta önmagát, attól pedig kisebbnek
és törékenyebbnek látszott. – Kérem, csak szükségem van a
segítségére!
Felsóhajtottam, és megdörzsöltem egyik szemöldökömet a
hüvelykujjammal. Az első, féktelen ösztöneim azt súgták, hogy adjak
neki egy bögre forró csokoládét, terítsek egy plédet a válla köré,
nyugtassam meg, hogy minden rendben lesz, és csatoljam a
talizmánt a csuklójára. Azonban igyekeztem ezeket megzabolázni.
Nyugi, Quijote. Még mindig nem tudtam semmit a helyzetéről, vagy
arról, hogy mi ellen kellett neki védelem. Azt gondoltam, egy
bosszúálló angyalt akar távol tartani magától. Talán felkavarta az
Erőket egy gyarló tettével, ami azonnali intézkedést, netán
egyenesen megtorlást követel. Még a legkedvesebb szellemek is
visszatérnek néha kísérteni valakit, és olyankor átkozottul jó okuk
van rá.
– Nézze, Lydia, nem szeretek semmibe belefolyni, amíg nem
tudom, mi áll a háttérben. – Ami nem hátráltatott korábban,
jegyeztem meg magamnak. – Hacsak nem mond el ezt-azt a
helyzetéről, és nem győz meg, hogy jogosan van szüksége a
védelemre, nem segíthetek önnek.
Lehajtotta a fejét, ében haja egy hosszú perc erejéig arcába
hullott. Majd nagy levegőt vett, és azt kérdezte:
– Hallott már Kasszandra Könnyeiről, Mr. Dresden?
– Látnoki állapot – vágtam rá. – A kérdéses embernek
véletlenszerű rohamai vannak, víziók a jövőről, de mindig úgy
megfogalmazva, hogy az megmagyarázza a hihetetlen álmokat. Az
orvosok néha összetévesztik az epilepsziával gyerekeknél, és
mindenféle gyógyszereket írnak fel rá. Egész pontos jóslatok, ha úgy
vesszük, de soha senki nem veszi be őket. Van, aki adománynak
nevezi.
– Én nem tartozom közéjük – suttogta a nő. – Nem tudja, milyen
szörnyű ez. Látni valamit, ami nemsokára meg fog történni, és
megpróbálni megváltoztatni, azért, hogy aztán senki ne higgyen
magának.
Egy percig némán tanulmányoztam a lányt, közben hallgattam,
ahogy az óra a falon ütemesen számolta visszafelé a
másodperceket.
– Rendben – mondtam végül. – Azt állítja, hogy önnek ilyen
adománya van. Felteszem, azt akarja, hogy elhiggyem, az egyik
látomása szerint egy gonosz szellem üldözi?
– Nem egy – vágta rá. – Három. Három, Mr. Dresden. Akkor
csak egy látomásom volt, amikor megpróbálták megölni az elnököt.
Kettő, amikor az a katasztrófa történt a NASA-nál, és a laoszi
földrengésnél. Sosem kaptam hármat azelőtt. Soha nem jelent meg
senki ilyen tisztán…
 Lehunytam a szemem, hogy átgondolhassam ezt. Az ösztöneim
újfent azt súgták, hogy segítsek a lánynak, zúzzam össze a
szellemet vagy akármit, és sétáljak el a naplementébe. Ha tényleg
Kasszandra Könnyei sújtják, a tetteimmel akár a megmentésénél
többet is elérhetek. A hitem javíthat a helyzeten.
Másrészt viszont korábban is rászedtek már. A lány
egyértelműen értett a színészkedéshez. Könnyedén ment át
készséges csábítóba, amikor azt hitte, szexet kérek fizetségképp.
Az, hogy az én meglehetősen semleges kijelentésemből ő azonnal
ilyen következtetést vont le, már önmagában sokat elárult róla. Ez
nem az a fajta lány, aki becsületesen szokott játszani. Hacsak nem
értettem tökéletesen félre, akkor már nemegyszer szerzett hasznot
és szolgáltatást szexért. És szörnyen fiatal még ahhoz, hogy ennyire
megcsömörlött legyen az egész ügytől.
Az egész Kasszandra Könnyei irányvonal tökéletes átverés volt,
és az emberek már korábban is használták a mágiával megáldottak
körében. A sztori nem igényelt bizonyítékot, a csalónak nem kellett
előadnia semmit. Csak egy darabka tehetségre volt szüksége a
lánynak, hogy a megfelelő aura vegye körül, talán elegendő
kinetomantikus energiára, hogy megbillentse a dobókockát a lejtőn
lefelé. Onnantól már olyan történetet talál ki az állítólagos prófétai
adományáról, amilyet csak akar. Felöltheti a szegény, elveszett
kislány maszkját, és egyenest felkeresheti a helyi pancsert, Harry
Blackstone Copperfield Dresdent.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy a nő engem figyel.
– Természetesen – szólalt meg – hazudhatok is. Kasszandra
Könnyeit nem lehet megvizsgálni vagy tanulmányozni.
Használhatom mentségnek, hogy legyen egy észszerű
magyarázatom, miért kellene segítenie egy bajbajutott hölgynek.
– Nagyjából ez futott át az én agyamon is, Lydia, igen. Lehet,
hogy csak egy jelentéktelen boszorka, aki rossz démonnál húzta ki a
gyufát, és most kiutat keres.
Széttárta a kezét.
– Csak annyit mondhatok, hogy nem vagyok az. Valami
közeledik. Nem tudom, mi, nem tudom, miért vagy hogyan. Csak azt
tudom, amit látok.
– Mégpedig?
 – Tüzet – suttogta. – Szelet. Sötét dolgokat és egy sötét
háborút. Látom, hogy a halál értem jön a szellemvilágból. És önt
látom az egésznek a közepén. Ön a kezdete és a vége. Ön az, aki
eltérítheti az utat.
– Ez a látomása? Ezt bárki mondhatta volna.
A lány elfordította az arcát.
– Azt látom, amit látok.
Szabályos behízelgés. Legyezgeti a célszemély egóját,
magához csalogatja, függővé teszi, és megfosztja mindenétől, amije
van. Basszus, gondoltam, valaki más próbál kiszedni belőlem
valamit. Minden bizonnyal növekszik a hírnevem.
Ezzel együtt sem lett volna értelme gorombáskodni.
– Nézze, Lydia, azt hiszem, talán csak túlreagálja a dolgokat.
Miért nem találkozunk pár napon belül, és meglátjuk, még mindig
úgy érzi-e, hogy a segítségemre van szüksége?
Nem felelt. Vállai előreestek, arca megnyúlt a legyőzöttségtől.
Lehunyta a szemét, és a kétség gyötrő érzése tört rám. Az a
kellemetlen benyomásom támadt, hogy nem színészkedett.
– Jól van – mondta halkan. – Sajnálom, hogy ilyen késő estig
feltartottam. – Felállt, és elindult az irodám ajtaja felé.
Jobb belátásom felrángatott a székből, és át a szobán.
Ugyanakkor értünk a bejárathoz.
– Várjon egy percet! – mondtam. Leoldottam a talizmánt a
karomról. Érezni lehetett egy kis pukkanást, ahogy a csomó
kikötődésekor felszabadult az energia. Majd fogtam Lydia bal
csuklóját, és a kezét megfordítva rákötöttem a talizmánt. Halvány
hegek húzódtak a karján, azok a függőleges fajták, amelyek a nagy
erek mentén futnak. Olyanok, amiket csak akkor szerez az ember,
ha tényleg komolyan meg akarja ölni magát. Régiek és színtelenek
voltak. Bizonyára úgy… mennyi is? Tízéves lehetett? Vagy
kevesebb?
Megborzongtam, és egy kis dohos anyagból és ezüstláncból
font karkötőt erősítettem a csuklójára, elegendő energiát sugározva
belé, hogy lezárjam a kört, amint megcsomóztam. Amikor végeztem,
finoman megérintettem az alkarját. Éreztem a talizmán erejét, egy
bizsergést, ami úgy egy centivel a bőre felett lebegett.
 – A hitből eredő mágia működik a legjobban a kísértetek ellen –
suttogtam. – Ha nyugtalan, menjen egy templomba! A kísértetek
rögtön naplemente után a legerősebbek, a boszorkányok órája körül,
és még egyszer, mielőtt a nap felkel. Menjen az Angyalok Szent
Máriájába! Ez egy templom a Bloomingdale és a Wood sarkán, lent
a Wicker Parknál. Hatalmas épület, nem lehet eltéveszteni. Kerülje
meg hátra, a kézbesítő ajtóhoz, és csengessen! Beszéljen Forthill
atyával, és mondja meg neki, hogy Michael barátja üzeni, hogy
biztonságos helyre van szüksége, ahol meghúzhatja magát egy
időre.
Csak bámult rám, tátott szájjal. Könnyek gyűltek a szemébe.
– Hisz nekem – szólalt meg. – Hisz nekem.
Kényelmetlenül vállat vontam.
– Talán. Talán nem. De a dolgok elég rosszak voltak az elmúlt
hetekben, és inkább nem akarnám a maga jólétét is a lelkemre
venni. Jobb, ha siet. Nemsokára lemegy a nap. – A kezébe nyomtam
néhány bankjegyet, és azt mondtam: – Fogjon egy taxit! Angyalok
Szent Máriája-templom. Forthill atya. Michael barátja küldte.
– Köszönöm! – hálálkodott. – Ó, istenem! Köszönöm, Mr.
Dresden! – Mindkét kezével megragadta az enyémet, és könnyes
csókot nyomott az ujjaimra. Ujjai túl hidegek, ajkai túl forróak voltak.
Végül eltűnt az ajtón át.
Bezártam mögötte, és megráztam a fejem.
– Harry, te barom! Az volt az egyetlen valamirevaló talizmánod,
ami megvédhetne a szellemektől, és te épp az imént adtál túl rajta.
Valószínűleg csaló volt. Bizonyára azért küldték hozzád, hogy
leszedessék vele a talizmánt, így legközelebb felzabálhatnak, amikor
a szórakozásuk elrontására mész. – A kezemet bámultam, amin
még mindig ott időzött Lydia csókjának melege és könnyeinek
nedvessége. Majd felsóhajtottam, aztán a szekrényhez sétáltam,
amiben úgy ötven vagy hatvan tartalék villanykörtét tartottam kéznél,
és kicseréltem a kiégetett.
Megcsörrent a telefon. Leszálltam a székről, és fanyarul
beleszóltam:
– Dresden.
Csend és statikus zaj kaparászása hallatszott a vonal másik
végéről.
 – Dresden – ismételtem.
A némaság elnyúlt, és volt benne valami, amitől égnek
meredtek a hajszálak a tarkómon. Nehéz lenne leírni. Mintha valami
várakozna. Kárörvendene. A statikus recsegés hangosabb lett, és
hangokat véltem kihallani belőlük; mély, kegyetlen hangnemben
beszélő hangokat. Az ajtóra pillantottam, a távozott Lydia után.
– Ki van ott?
– Hamarosan – suttogta a hang. – Hamarosan, Dresden. Újra
találkozunk.
– Ki van ott? – ismételtem. Kissé bután éreztem magam.
A vonal megszakadt.
Csak bámultam a kagylóra, mielőtt letettem, majd ujjaimmal
végigszántottam hajamon. A hideg szépen végigfutott a gerincemen,
és kicsivel a gyomrom alá fészkelte be magát.
– Akkor jó – mondtam, és hangom kicsit túl hangosnak tűnt az
irodában. – Hála istennek, ez nem volt baromira hátborzongató vagy
valami.
Az antik rádió a polcon a kávéfőző mellett felsivított, és üvöltve
életre kelt, amitől majdnem kiugrottam a cipőmből. Megfordultam,
hogy dühösen szembenézzek vele, kezemet ökölbe szorítottam.
– Harry? – szólalt meg egy hang a rádióban. – Hé, Harry,
működik ez az izé?
Igyekeztem lecsillapítani vadul verő szívem, és elég erőt
összpontosítottam a rádióra, hogy hangom keresztülmenjen rajta.
– Ja, Bob. Én vagyok az.
– Hála az égnek! – sóhajtotta Bob. – Azt mondtad, tudni akarod,
hogy találtam-e más szellemtevékenységet is.
– Igen-igen, folytasd.
A rádió sivított és recsegett a statikusságtól. Szellemi
interferencia, nem fizikai. A rádió már nem volt beállítva AM/FM
fogadására. Bob hangja zavarosan hallatszott, de értettem.
– A kapcsolattartóm talált valamit. Cook County Kórház, ma
este. Valaki felkeltette Agatha Hagglethornt. Ez a szellem elég
durva, Harry. Csúnya, öreg nyanya.
Bob összefoglalta Agatha Hagglethorn hátborzongató és
tragikus halálát, és hogy kik lehetnek a legvalószínűbb célpontjai a
kórházban. Lenéztem csupasz bal csuklómra, és azonnal
védtelennek éreztem magam.
– Jól van – feleltem. – Rajta vagyok az ügyön. Kösz, Bob.
A rádió visított, majd elhallgatott, én pedig kirohantam az ajtón.
A nap kevesebb mint húsz perc múlva lenyugszik, a csúcsforgalom
már tart, és ha nem érek Cook Countyba sötétedésig, mindenféle
rossz dolgok történhetnek.
Kirepültem a bejárati ajtón. A szellemporos zacskó nehezen
nyomta a zsebem, és beleütköztem Michaelbe, aki ott állt, magasan
és szélesen. Vállán egy nagy sporttáskát cipelt, amiben tudtam,
hogy semmi más nincs, csak Amoracchius és a fehér köpeny.
– Michael! – tört fel belőlem a kiáltás. – Hogy kerülsz ide?
Őszinte arcán széles mosoly terült el.
– Ha a szükség úgy hozza, Ő gondoskodik róla, hogy ott legyek.
– Váó! – mondtam. – Csak viccelsz.
– Nem – mondta határozott hangon. Majd szünetet tartott. –
Természetesen, az elmúlt két hétben minden éjjel kapcsolatba léptél
velem. Gondoltam, ma este megkímélem Őt a véletlen egybeesés
megszervezésének fáradalmától, úgyhogy amint végeztem a
munkában, idejöttem. – Felvette velem a lépést, és mindketten
beszálltunk a Kék Bogárba. Ő a piros ajtón, én a fehéren szálltam
be, és kinéztünk a szürke motorháztetőre, miközben kihajtottam a
forgalomba.
És így kerültünk egy csatába a Cook County Kórház újszülött
osztályán.
Mindenesetre, most már értik, mire gondoltam, mikor azt
mondtam, milyen egy viszonylag normális nap, mielőtt darabjaira
hullik. Vagy, nos, lehet, hogy egyáltalán nem is volt normális. Ahogy
a forgalomban hajtottam, olyan gyorsan, amennyire csak lehetett, az
a nyomasztó érzésem támadt, hogy az életem megint kezd
mozgalmassá válni.
 ÖTÖDIK
FEJEZET

Michael és én fejest ugrottunk a lyukba, amit a valóságba

hasítottam, és átléptünk a Sohasohába. Olyan volt, mintha a
szaunából egy légkondicionált irodába toppanna az ember,
leszámítva, hogy nem a bőrömön éreztem a változást. A
gondolataimban, az érzéseimben és agyam alapjának primitív,
bőrbizsergető részében ment végbe. Többé már nem a mi
világunkban álltam.
A köpönyegem zsebében lapuló szellemporos bőrzacskó
azonnal nehezebb lett. Kibillentett az egyensúlyomból, és lerántott a
földre. Elkáromkodtam magam. Az egész szellempornak az volt a
lényege, hogy valami extravalóságosat képviselt, hogy súlyával és
mozdulatlanságával leszegezte a spirituális lényt, amikor hozzáért.
Még a zsákjában is rögtön nyomást gyakorolt a Sohasohára. Ha ott
helyben kinyitottam volna a zacskót, a szellemvilágban,
széthasíthatta volna a padlót. Óvatosnak kellett lennem. Az
erőlködéstől felnyögtem, és előhúztam a kis zsákot a zsebemből.
Tizenhét-tizennyolc kilósnak érződött.
Michael homlokráncolva nézett le a kezemre.
– Tudod, soha nem gondoltam rá igazán azelőtt… de miből van
az a por?
– Szegényített urán – tájékoztattam. – Legalábbis az az
alapösszetevő. Egy halom másik dolgot kellett hozzáadnom. Hideg
vasat, bazsalikomot, trágyát egy…
– Nem számít – vágta rá. – Nem akarom tudni.
Elfordult tőlem, szilárdan maga előtt tartotta a hatalmas kardot.
Összeszedtem a botomat és a pálcámat, mellé álltam, és a kvázi
föld felszínét tanulmányoztam.
A Sohasoha ezen része úgy nézett ki, mint Chicago a
tizenkilencedik század végén. Nem, nem szóltam. Ez a szellem
birodalma volt. Úgy nézett ki, mint az Agatha Hagglethorn élete
végén megismert Chicago emlékeinek összevisszasága. Némelyik
utcalámpában Edison villanykörtéi égtek, míg másokban gázlángok
táncoltak. Mindegyik csak homályos fénykörben szórta a fényt,
anélkül hogy valójában megvilágította volna környezetét. Az
épületek kissé furcsa szögben álltak, és egyes részeik simán csak
hiányoztak. Minden – az utcák, a járdák, az épületek – fából volt.
– A pokolba! – motyogtam. – Nem csoda, hogy az igazi Chicago
folyton leég. Ez a hely olyan, mint egy puskaporos hordó.
Patkányok mozgolódtak az árnyak közt, de az utcák egyébként
üresek és csendesek voltak. A hasadék, ami a mi világunkba
vezetett vissza, remegett és folyamatosan változott, a fluoreszkáló
fény és a steril kórház levegője beömlött a régi Chicago utcáira.
Mögöttünk talán egy tucatnyi csillogó részecske lüktetett a
levegőben. A kórházban lévő újszülöttek gazdag életerői így jelentek
meg a Sohasohában.
– Hol van? – kérdezte Michael halkan. – Hol a szellem?
Lassan körbefordultam, az árnyakat kémleltem, és megráztam a
fejem.
– Nem tudom. De jobb lesz mihamarabb megtalálni. És ha
tudunk, vetnünk kell rá egy pillantást.
– Hogy megpróbáljuk kitalálni, mi keltette fel – egészítette ki
Michael.
– Pontosan. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem kezd
kicsit elegem lenni abból, hogy minden éjjel a városban üldözünk
valamit.
– Nem vetted szemügyre?
– Nem a megfelelő módon – válaszoltam grimaszolva. – Átkokat
szórhattak rá, olyasfajta mágia veheti körül, ami nyomot jelentene
nekem, hogy mi folyik itt. Ha egy percig nem leszek halálos
veszélyben, majd megvizsgálom.
– Feltéve, hogy nem öl meg minket előbb, részemről rendben –
egyezett bele Michael. – De az idő rövid, és nem látom őt sehol. Mit
tegyünk?
– Utálom ezt mondani – feleltem –, de azt hiszem…
Azzal fejeztem volna be, hogy „szét kellene válnunk”, azonban
nem volt rá esélyem. Az út nehéz fagerendái halálos szálkafelhő
kíséretében robbantak ki. Egyik, bőrkabátba bújtatott karomat
szemem elé kaptam, és oldalra bukfenceztem. Michael az ellentétes
oldalt választotta.
– Az én kis angyalkáim! Az enyémek, az enyémek, az
ENYÉMEK! – sivította a hang, ami harsogva csapódott arcomnak és
mellkasomnak, és úgy verdeste a köpönyegem, mintha gézből
lenne.
Felnéztem, és megláttam a szellemet. Elég valóságosnak és
szilárdnak nézett ki most, miközben az egyik alsó utcából
kapaszkodott felfelé fél karjával. Agatha arca vékony és csontos volt,
vonásait eltorzította a harag, haja pedig bozontos sörényként lógott,
ami élesen elütött kikeményített fehér blúzától. Karja egészen a
vállától kiindulva hiányzott, és sötét folyadék szennyezte be ruháját.
Michael, arcán egy vérző vágással egy kiáltás kíséretében
talpra állt, és a nő után vetette magát Amoracchiusszal a kezében. A
szellem megmaradt karjával úgy ütötte vissza a lovagot, mintha az
csak egy játék baba lenne. Michael felmordult, messzire repült, és
gurulva ért földet a fautcán.
Aztán a szellem vicsorogva és nyáladzva, tomboló dühtől
elkerekedett szemmel felém fordult.
Feltápászkodtam, és keresztben a testem előtt tartva
felemeltem a botomat, ami vékony korlátot jelentett köztem és a
hazai pályán játszó szellem között.
– Felteszem, túl késő már egy észszerű beszélgetéshez,
Agatha.
– A kisbabáim! – sivította a kísértet. – Az enyémek! Az
enyémek! Az enyémek!
– Igen, én is így gondoltam – sóhajtottam. Összeszedtem az
erőmet, és nekiláttam, hogy keresztülvezessem a boton. A sápadt fa
arany-narancs fényben ragyogott fel, ami legyező alakban terült el
előttem.
A szellem újra felkiáltott, és nekem rontott. Megvetettem a
lábam, és torkom szakadtából azt üvöltöttem:
– Reflettum!
A kísértet akkora lendülettel csapódott a pajzsomnak, mint egy
szteroiddal kezelt hím rinocérosz. Állítottam már meg töltényeket és
rosszabbat is a pajzzsal, de akkor az előny nálam volt, a valódi
világban. Itt, a Sohasohában Agatha szelleme túlterhelte a pajzsot,
ami mennydörgésszerű robajjal robbant szét, én pedig elterültem a
földön. Megint.
Megpörkölődött botomat a talajba döftem, és nyögve lábra
álltam. Bizsergő ujjaimat vér borította, bőröm feldagadt a sötét
zúzódásoktól és a szétpattant erektől.
Agatha többlépésnyire állt tőlem, remegett a dühtől, vagy, ha
szerencsém van, a zavarodottságtól. Pajzsom tüzének darabkái az
alakja körül táncoltak, és lassan kialudtak. A robbanópálcám után
matattam, de ujjaim elzsibbadtak, és elejtettem. Lehajoltam, hogy
felvegyem, meginogtam, majd újra felálltam, mire vörös fátyol és
ragyogó pöttyök kezdtek úszkálni a szemem előtt.
Michael megkerülte a döbbent szellemet, és mellém érkezett.
Arca inkább aggodalmat, semmint félelmet tükrözött.
– Nyugalom, Harry, nyugalom! Te jó Isten, ember, jól vagy?
– Megmaradok – krákogtam. – Van jó hír és rossz hír is.
A lovag újra védelmi helyzetbe emelte a kardját.
– Mindig is részrehajló voltam, ha jó hírekre került sor.
– Nem hiszem, hogy még mindig érdeklik a babák.
Michael megvillantott egy gyors mosolyt.
– Ez tényleg jó hír.
Kitöröltem némi izzadságot a szememből. Kezem
skarlátszínben úszott, amikor elvettem. Bizonyára megvágtam
magam, valamikor útközben.
– A rossz hír, hogy ide fog jönni, és néhány másodpercen belül
szét fog tépni minket.
– Nem szeretnék negatív lenni, de attól tartok, a hírek egyre
rosszabbak lesznek – mondta Michael. – Hallgasd!
Rápillantottam, és oldalra fordítottam a fejemet. Távolról, de
folyamatosan és sebesen közeledve kísérteties, dallamos csaholás
hallatszott vérfagyasztóan az éjféli levegőben.
– Csessze meg! – csuklott el a hangom. – Pokolkutyák!
– Harry! – szólalt meg Michael ridegen. – Tudod, hogy gyűlölöm,
amikor így beszélsz.
– Igazad van. Sajnálom. Csessze meg – ismételtem elfúlva –,
frászkutyák! A keresztanyám vadászik. Hogy az ördögbe talált meg
minket ilyen átkozott gyorsan?
 Michael rám fintorgott.
– Minden bizonnyal már amúgy is közel járt. Mennyi időnk van,
mielőtt ideér?
– Nem sok. A pajzsom óriási zajt csapott, amikor szétesett. Ki
fog nézni minket magának.
– Ha menni akarsz, Harry – felelte Michael –, menj, és hagyj itt!
Feltartom a szellemet, amíg vissza tudsz menni a hasadékon.
Csábító volt az ajánlat. Semmi se rémít meg jobban, mint a
Sohasoha és a keresztanyám együtt. Ugyanakkor fel is
bosszantottam magam. Nem szeretem, amikor megaláznak.
Amellett, Michael a barátom, és nem szokásom egy barátot
hátrahagyni, hogy helyettem takarítsa fel a káoszt.
– Nem – ráztam meg a fejemet. – Csak siessünk!
Michael rám vigyorgott, és megindult előre, épp amikor Agatha
szelleme kioltotta a mágiám utolsó megmaradt darabkáit, amelyek
eddig bosszantották. Michael sivítva küldte Amoracchiust a
kísértetre, azonban a nő elképzelhetetlenül fürge volt, és minden
ütés elől köröző, lecsapásszerű eleganciával tért ki. Felemeltem a
robbanópálcámat, és leszűkítettem az összpontosításomat.
Kiszűrtem a pokolkutyák ugatását: mostanra már sokkal közelebb
értek. A vágtázó patadobogás hangjától megugrott a pulzusom.
Módszeresen kiszorítottam a tudatomból mindent, kivéve a
szellemet, Michaelt és a robbanópálcámba áramló erőt.
A kísértet bizonyára megérezte a készülő csapást, mert
megfordult, és úgy süvített felém, akár egy golyó. Szája kiáltásra
nyílt, láttam recés, hegyes fogait és az üres, fehér tüzet felvillanni a
szemében.
– Fuego! – üvöltöttem, majd a szellem teljes erővel nekem
csapódott. Robbanópálcámból fehér tűzsugár tört elő, és végigfutott
a fakirakatokon. Azok úgy lobbantak lángra, mintha benzinbe
áztatták volna őket. Lebuktam, és félregurultam, a kísértet pedig a
torkom után csattogott fogaival. Robbanópálcám végét a szájába
tuszkoltam, és felkészültem az újabb tüzelésre, a nő azonban
kutyaszerű, bősz, nyugtalanító mozdulattal kitépte a kezemből, és
elhajította. Esetlenül felé lendítettem a botom, mindhiába. A nő újra
a torkomnak ugrott.
Egyik alkaromat a szájába nyomtam, és azt kiáltottam:
 – Michael!
A szellem belém mart körmeivel, és erősen fogott. Eldobtam a
szellemport, és vadul felé kaptam szabad kezemmel. Próbáltam
leemelni magamról, de azon kívül, hogy elszakítottam a ruháját, nem
sokra mentem.
Kezét a torkom köré fonta, és éreztem, hogy elakad a
lélegzetem. Vonaglottam, és küszködtem, hogy kiszabaduljak, de a
vicsorgó szellem sokkal erősebb és gyorsabb volt, mint én. Csillagok
kezdtek ugrálni a szemem előtt.
Michael üvöltve suhintott a kísértet felé Amoracchiusszal. A
hatalmas penge a hátába mart egy fahangzású puffanás
kíséretében, amitől a nő homorítva felegyenesedett, és fájdalmasan
sikított. Halálos csapás volt. A penge fehér fénye megérintette a
kísértethúst, és felgyújtotta. A seb szélei sisteregni kezdtek. A nő
kicsavarodott, dühödten rikoltozott, és a mozdulat kirántotta Michael
kezéből a kardot. Agatha Hagglethorn lángoló kísértete felkészült rá,
hogy a torkának ugorjon.
Felültem, megkaparintottam a szellemport, és egy erőlködő
morgással a feje hátuljára söpörtem. Éles hang hallatszott, amikor
az improvizált bunkósbot eltalálta. A szupernehéz anyag, amit
elvarázsoltam, úgy csapta le, akár egy pöröly a porcelánt. A szellem
egy pillanatra megfagyott, állatias szája szélesre tátva maradt, majd
lassan elkezdett oldalra dőlni.
Felnéztem Michaelre, aki levegő után kapkodva bámult rám.
– Harry? – kérdezte. – Látod?
Egyik kezemet fájó torkomhoz emeltem, és körbenéztem. A
csaholó kutyák és mennydörgő paták hangja elhalt.
– Mit látok? – kérdeztem.
– Nézd! – A parázsló szellemtetemre mutatott.
Néztem. Az Agatha szellemével folytatott küzdelem során
elszakítottam a fehér blúzt, a nő pedig bizonyára akkor hasította fel a
ruháját, amikor áttört a járdákon, mágusokat fojtogatott és a többi.
Közelebb kúsztam a holttesthez. Égett. Nem lángolt, de
egyenletesen emésztette fel Amoracchius fehér tüze, mint amikor az
újságpapír lassan kunkorodva lángra kap. Ám a tűz nem rejtette el
azt, amiről Michael beszélt.
 Drót. Szögesdróthuzalok martak a szellem húsába a szakadt
ruha alatt. A szögek kegyetlenül vájódtak a bőrébe nagyjából
ötcentinként, és testét apró, gyötrelmes sebek borították.
Grimaszolva csipkedtem le róla az égő ruhadarabokat. A drót
egyetlen huzalból állt. A torkától indult ki, és körbetekeredett a
törzsén a karjai alatt, és a lábán át egészen a bokájáig futott. Két
vége egyszerűen eltűnt a húsban.
– Az ég szerelmére! – suttogtam. – Nem csoda, hogy megőrült!
– A drót… vajon bántotta a szellemet? – Michael mellém
guggolt.
Bólintottam.
– Úgy néz ki. Kínozta őt.
– Miért nem láttuk ezt a kórházban?
Megráztam a fejem.
– Akármi is ez… Nem vagyok benne biztos, hogy látható lenne
az igazi világban. Nem hiszem, hogy láthattuk volna ezt, ha nem
jövünk ide.
– Isten ránk mosolygott – jelentette ki Michael.
Szemügyre vettem a sérüléseimet, majd mogorván
végigmértem a zúzódásokat, amelyek már kezdtek szétterülni
Michael karján és torkán.
– Ja, tökmindegy. Nézd, Michael, az ilyen dolgok nem történnek
meg csak úgy. Valakinek meg kellett ezt tennie ezzel a szellemmel.
– Ami azt sugallja – vette át a szót Michael –, hogy azt akarják,
ez a szellem bántsa a babákat. – Arca elsötétült.
– Ha ez, ha nem ez volt a céljuk, ez azt sugallja, hogy valaki áll
a mostani tevékenységek mögött, nem valami vagy valamilyen
feltétel. Valaki szándékosan teszi ezt a környéken lévő szellemekkel.
– Felálltam, és leporoltam magam, miközben a holttest tovább égett,
ahogy az épületek is körülöttünk. A tűz végigsöpört mindenen, ami
függőlegesen állt, és már elkezdte átrágni magát az utakon és
járdákon is. Füstréteg töltötte meg az eget, mialatt a szellem
birodalma fennmaradó darabjaival együtt szétmorzsolódott a
Sohasohában.
– Jaj! – siránkoztam. Szeretem tömören megfogalmazni a
sirámaimat.
 Michael megfogta a kardja markolatát, és a fejét rázva kihúzta a
lángok közül.
– A város ég.
– Köszönöm, sir Nyilvánvaló.
Elmosolyodott.
– Árthatnak nekünk a lángok?
– Igen – feleltem nyomatékosan. – Ideje menni.
Visszamentünk a réshez. Egy ponton Michaelnek a vállával
kellett ellöknie engem egy összeomló kémény útjából, és meg kellett
kerülnünk egy halom összetört téglát és égő gerendát.
– Várj! – szólaltam meg hirtelen. – Várj! Hallod ezt?
Michael tovább taszigált a földön a nyílás felé.
– Mit hallok? Nem hallok semmit.
– Na, ez az – köhögtem. – Már nem ugatnak a kopók.
Egy nagyon magas, karcsú, emberfelettien gyönyörű nő lépett ki
a füstből. Vöröses, göndör haja egész a csípőjéig omlott le, mint egy
féktelen zuhatag, kiegészítve makulátlan bőrét, magas arccsontját
és buja, telt, vérvörös ajkát. Arca kortalan volt, arany szemében
függőleges hasítékok húzódtak pupillák helyett, akár egy macskánál.
Hosszú ruhája sötétzölden lebegett.
– Szervusz, fiam! – dorombolta Lea, akit egyértelműen nem
zavart a füst, és nem aggasztott a tűz sem. Három hatalmas,
árnyakból és koromból gyúrt, szelindek típusú kutya guggolt a
lábánál, és minket figyeltek tompa, fekete szemükkel. Köztünk és a
hazavezető rés között álltak.
Nyeltem egyet, és legyűrtem a hirtelen rám törő gyermeteg
pánikot, ami a gyomromban kezdett kavarogni, és azzal fenyegetett,
hogy felszambázik a torkomon, és távozik. Előreléptem a tünde és
Michael közé, és nyersen annyit mondtam:
– Helló, Keresztanya!
 HATODIK
FEJEZET

A keresztanyám körbenézett a tűzvészen, és elmosolyodott.

– A régmúlt időkre emlékeztet. Téged nem, édesem?
Lustán lenyúlt, és megsimogatta a mellette ülő egyik kopó fejét.
– Mégis hogyan találtál meg ilyen gyorsan, Keresztanya? –
kérdeztem.
Jóindulatúan rámosolygott a pokolkutyára.
– Mmmm… Megvannak a magam kis titkai, édes. Én csupán
csak üdvözölni akartam az én régóta elhidegült keresztfiamat.
– Rendben. Szia, örülök, hogy látlak, ismételjük meg valamikor!
– daráltam. A füst felkúszott a számba, és megköhögtetett. – Kicsit
sietős itt a dolgunk, szóval…
Lea felnevetett, ami úgy csengett, mint az árnyalatnyit hamis
harangok.
– Mindig csak rohantok, ti halandók. De már évek óta nem láttuk
egymást, Harry. – Közelebb lépdelt, teste hajlékony, érzéki
kecsességgel mozgott, ami más körülmények között elbűvölően
hatott volna. A kutyák néma félkaréjba rendeződtek mögötte. – Több
időt kellene együtt töltenünk.
Michael újra felemelte a kardját, és nyugodtan így szólt:
– Hölgyem, álljon félre az utunkból, legyen szíves!
– Nem leszek szíves! – köpte oda hirtelen és ádázul Lea. Buja
ajka hátrahúzódott finom, de éles szemfogáról, és ezzel egy időben
a három árnykutya gurgulázó morgást hallatott. Keresztanyám arany
szeme elsiklott Michael felett, és visszatért rám. – Ő az enyém, sir
Lovag, a vér jogán, a Törvény és saját megszegett szava által is.
Egyezséget kötött velem. Nincs hatalmad efelett.
– Harry? – Michael gyors pillantást vetett rám. – Igazat beszél?
Megnyaltam az ajkamat, és megragadtam a botomat.
– Akkoriban fiatalabb voltam. És sokkal hülyébb is.
 – Harry, ha valóban szabad akaratodból kötöttél egyezséget
vele, akkor jól mondja; nem sokat tehetek, hogy megállítsam.
Egy újabb épület omlott össze hatalmas robajjal. A tűz
gyülekezett körülöttünk, és egyre forróbb lett a helyzet.
Eszméletlenül, eszméletlenül forró. A hasíték megremegett, és egyre
kisebbé vált. Nem maradt sok időnk.
– Gyere, Harry! – dorombolta Lea, és hangja megint, elnézést a
szójátékért, füstössé vált. – Hagyjuk, hogy a Fehér Isten jó Lovagja
továbbhaladjon! Én pedig hadd vigyelek a vizekhez, amelyek
enyhítik a fájdalmadat, és gyógyírt jelentenek a sérüléseidre!
Jó ötletnek hangzott. Kifejezetten jónak. A saját mágiája
gondoskodott róla. Éreztem, hogy lábam lassú, ólmos csoszogással
elindul felé.
– Dresden! – szólt rám élesen Michael. – Te jó Isten, ember! Mit
művelsz?
– Menj haza, Michael! – feleltem. Hangom ostobán, tompán
hagyta el a torkomat, mintha ittam volna. Láttam Lea puha, bájos
száját, ami győztes mosolyra görbült. Nem küzdöttem a mágia
vonzása ellen. Amúgy se tudtam volna megállítani a lábamat. Lea
évek óta a kezében tartotta az ollót életem fonala felett, és ahogy
meg tudtam ítélni, ez mindig is így lesz. Esélyem se volt néhány
másodpercnél több időre visszaszerezni az uralmat. A levegő
hidegebb lett, ahogy közelebb értem hozzá, és éreztem őt. A teste
és a haja illatát, ami a vadvirágokat és a pézsmaföldet idézte;
részegítő volt. – Nem maradt sok idő, mielőtt a rés bezárul. Menj
haza!
– Harry! – üvöltötte Michael.
Lea az arcomra tette egyik hosszú ujjakban végződő, kecses
kezét. Bizsergető gyönyör ömlött végig rajtam. A testem reagált rá,
tehetetlenül és követelőzően egyszerre, és küzdenem kellett, hogy
ne merüljek el teljesen a szépségéről szőtt gondolataimban.
– Igen, édesem-suttogta Lea, és arany szeme csillogott az
örömtől. – Édes, édes, édes. Most pedig, tedd félre a botodat és a
pálcádat!
Tompán bámultam magam elé, és ujjaim mindkettőt elengedték.
Csattanva értek földet. A lángok közelebb kúsztak, de nem éreztem
őket. A rés izzott és zsugorodott, már majdnem bezárult.
Összeszűkítettem a szememet, és összpontosítottam az erőmet.
– Beteljesíted az alkunkat most, édes, halandó gyermekem? –
duruzsolta Lea, miközben a mellkasomra, majd a vállaimra
csúsztatta a kezeit.
– Veled megyek – feleltem, és hagytam, hogy hangom tompán,
lassan hagyja el számat. Szeme kaján örömmel villant fel, és
hátravetett fejjel nevetni kezdett, felfedve tejfehér, finom nyakát és
keblét.
– Amikor befagy a pokol – tettem hozzá, és még egyszer
utoljára előrántottam a kis zacskónyi szellemport. Mindent
beszórtam vele, a fent említett kebellel együtt. Nem sok tanulmányt
írtak még a tündékről és a szegényített uránról, azonban tonnányi
van a tündékről és a hideg vasról. Nem szeretik, és a por receptje
elég magas vastartalmat ír elő.
Lea makulátlan bőre azonnal tüzes, skarlát csíkokra hasadt, és
a szemem láttára száradt össze és repedezett szét. Lea győztes
kacaja gyötrelmes sikítássá alakult át, és elengedett. Ezüstös ruháját
halálos rémülettel tépte le mellkasáról, még több káprázatos részt
fedve fel testéből, amit széthasított a hideg vas.
– Michael – kiáltottam –, most!
Erősen meglöktem keresztanyámat, felnyaláboltam a botomat
és a pálcámat, majd a hasadékhoz ugrottam. Vicsorgást hallottam,
és valami a csizmán köré fonódott, visszarántott a földre. Az egyik
pokolkutyába döftem a botommal; a fa az egyik szeménél találta el.
Az állat dühödten elbömbölte magát, míg két falkatársa nekem
rontott.
Michael az útjukba állt, és meglendítette kardját az egyik felé. A
valódi vas lecsapott a tündebestiára, aminek nyomán vér és fehér
tűz tört elő a sebből. A második Michaelre ugrott, agyarai a férfi
combjára zárultak, tépték és rángatták a húst.
Keményen lesújtottam a szörny koponyájára a botommal,
elűztem Michael lábáról, és elkezdtem visszacibálni barátomat a
gyorsan halványuló rés vonalához. Még több pokolkutya jelent meg
körülöttünk, az égő romok közül iramodtak felénk.
– Gyerünk! – ordítottam. – Nincs időnk!
 – Árulás! – köpte oda a keresztanyám. Feketén és megégve kelt
fel a földről, előkelő ruhája rongyokban lógott a derekán, törzse és
végtagjai megnyúltak, bütykösek és embertelenek lettek. Kezét
ökölbe szorította az oldalánál; a tűz a körben álló épületekből felé
szökött, és a markában összpontosult egy-egy lángoló ibolya és
smaragdfény formájában. – Áruló, ártalmas gyermek! Az enyém
vagy, az anyád adott szava alapján! A te adott szavad alapján!
– Nem kellett volna szerződést kötnöd egy alsórendűvel! –
kiáltottam vissza, és előretaszítottam Michaelt a rés felé. A férfi egy
pillanatra megingott a szűk nyílás előtt, majd előreesett, és eltűnt az
igazi világban.
– Ha nem adod nekem az életedet, kígyógyermek, akkor enyém
lesz a véred! – Lea tett két nagy lépést felém, és mindkét kezét
előrelökte. Smaragd- és ibolyaszínű, összefonódó erővillám
száguldott az arcom felé.
Hátralöktem magam a rés felé, és imádkoztam, hogy még elég
széles legyen. Keresztanyám felé nyújtottam a botomat, és
felhúztam egy harmatgyenge pajzsot. A tündetűz nekiverődött a
pajzsnak, és úgy vetett hátra a nyílás felé, mintha egy szalmaszál
lennék a tornádóban. Éreztem, hogy a bot izzik és lángokban tör ki a
kezemben, miközben átsiklottam.
A Cook County Kórház újszülött osztályának padlóján értem
földet. Köpönyegem egy füstfátylat húzott maga után, ami sebesen
alakult át vékony, undorító, visszamaradt ektoplazmaréteggé,
közben pedig a botom furcsa zöld és lila tűzzel égett. Az apró
üvegbölcsőikben fekvő babák torkuk szakadtából üvöltöttek
körülöttem. A szomszédos szobából zavarodott gagyogás
hallatszott.
Majd a rés bezárult, és magunkra maradtunk a való világban,
síró csecsemőkkel körülvéve. A fluoreszkáló fények mind
visszatértek, és még több aggodalmas szó hallatszott a nővérektől a
szolgálati pult felől. Eloltottam a lángokat a botomon, majd csak
ültem ott, zihálva és fájdalmak közt. A Sohasoha egyik lénye se
jöhetett vissza a való világba, de az ott szerzett sérülések nagyon is
valóságosak voltak.
Michael felkelt, és végignézett a babákon. Megbizonyosodott
róla, hogy kielégítő állapotban vannak, aztán leült mellém, letörölte
az ektoplazma platináját a szemöldökéről, és elkezdte köpenye
anyagát a lábán lévő szivárgó sebnek nyomkodni, amit a pokolkutya
agyarai vágtak lábába a farmeren keresztül. Töprengve, homlokát
ráncolva bámult rám.
– Mi van? – kérdeztem.
– A keresztanyád. Megszöktél előle – mondta.
Erőtlenül felnevettem.
– Ezúttal igen. Szóval, mi zavar?
– Hazudtál neki, hogy megtehesd.
– Rászedtem – ellenkeztem. – Klasszikus taktika tündékkel
szemben.
Rám pislogott, majd a palástja egy újabb részével elkezdte
letörölgetni az ektomocskot Amoracchiusról.
– Csupán annyi, hogy azt gondoltam, őszinte ember vagy, Harry
– mondta, és arckifejezése sértetté vált. – Nem hiszem el, hogy
hazudtál neki.
Elcsigázottan elnevettem magam, túl fáradtan a mozgáshoz is.
– Nem hiszed el, hogy hazudtam neki.
– Nos, nem – felelte védekező hangon. – Nekünk nem így
kellene nyernünk. Mi a jófiúk vagyunk, Harry.
Még egy ideig nevettem, és letöröltem a szivárgó vért az
arcomról.
– Nos, azok vagyunk!
Beindult valami riasztó. Az egyik nővér belépett a
megfigyelőszobába, végignézett a párosunkon, és sikítva kirohant.
– Tudod, mi zavar engem? – kérdeztem.
– Mi?
Félretettem megpörkölődött botomat és pálcámat.
– Kíváncsi lennék, hogy a jó életbe volt a keresztanyám épp a
közelben, amikor átléptem a Sohasohába. Az a hely nem egy
barátságos kis szomszédság. Alig lehettem ott öt perce, amikor
felbukkant.
Michael visszaillesztette a kardját a hüvelyébe, és óvatosan
félretette, elég messzire, hogy ne érje el. Majd kioldotta a köpenyét,
és összerezzent.
– Igen. Ez valószínűtlen egybeesésnek tűnik.
 Mindketten a fejünk tetejére tettük a kezünket, mikor a chicagói
rendőrség egyik járőre kávéfoltos kabátban és nadrágban, előrántott
fegyverrel berontott az újszülött osztályra. Ott ültünk, kezünkkel a
fejünkön, és igyekeztünk barátságosnak és nem túl fenyegetőnek
látszani.
– Ne aggódj! – suttogta Michael. – Csak hagyd, hogy én
beszéljek!
 HETEDIK
FEJEZET

Michael a tenyerében nyugtatta állát, és felsóhajtott.

– Nem hiszem el, hogy börtönben vagyunk.
– Rendzavarás – horkantottam fel, és le-föl mászkáltam a fogda
rácsai mellett. – Birtokháborítás. Hah! Kaptak volna rendzavarást
bőven, ha nem jelenünk meg. – Előrántottam egy maroknyi idézést a
nadrágom zsebéből. – Ide nézz! Gyorshajtás, a közlekedési táblák
figyelmen kívül hagyása, gépjármű veszélyes és hanyag
üzemeltetése. És itt a legjobb. Illegális parkolás. El fogom veszíteni
a jogsimat!
– Nem hibáztathatod őket, Harry. Nem mintha meg tudnánk
magyarázni, mi történt, úgy, hogy meg is értsék.
Feszülten belerúgtam a rácsokba. A fájdalom végigfutott a
lábamon, és azonnal megbántam a dühkitörést. Az őrizetbe vétel
során elvették a bakancsomat. Sajgó bordáim, a fejemet borító
sebek és megmerevedő ujjaim mellett ez már túl sok volt. Egy
pufogó sóhaj kíséretében leültem Michael mellé a padra.
– Elegem van már ebből! – mondtam. – Az olyanok, mint te és
én, olyan dolgokkal szállnak szembe, amiről ezek a bohócok –
átfogó kézmozdulatot tettem – még álmodni se mernek. Nem is
fizetnek érte, de még köszönet is alig van benne.
Michael hangja higgadt és józan volt.
– Az élet már csak ilyen, Harry.
– Bánom is én! Egyszerűen csak utálom, amikor ilyesmi
történik. – Felálltam, és frusztráltan újra körözni kezdtem a cellában.
– Ami igazán bosszant, hogy még mindig nem tudjuk, miért
kavarodott fel ennyire a szellemvilág. Ez valami nagy, Michael. Ha
nem derítjük ki, mi okozza…
– Ki okozza.
– Jó, ki okozza… ki tudja, mi történhet?
 Michael félig elmosolyodott.
– Isten soha nem ad nagyobb terhet, mint amit elbír a vállunk,
Harry. Csupán annyit tehetünk, hogy szembenézünk az előttünk álló
dolgokkal, és hiszünk.
Méltatlankodó pillantást vetettem rá.
– Akkor nagyobb vállakra van szükségem. Valaki a könyvelésnél
biztosan hibát vétett.
Michael érdes hangon, melegen felnevetett, majd megrázta a
fejét, és visszafeküdt a padra, kezét pedig összekulcsolta feje alatt.
– Azt tettük, ami helyes. Ez nem elég?
Eszembe jutottak a babák, ahogy szuszogtak, és édes,
sajnálatra méltó kis hangokat adtak ki, miközben a nővérek
berohantak, felkapták őket, megnézték, jól vannak-e, és elvitték őket
az anyukáikhoz. Az egyik, egy pufók, csöpp bébiételreklámarc-jelölt,
egyszerűen csak büfizett egy nagyot, és azonnal elaludt a nővérke
vállán. Egy tucat élet összesen, előttük a fényes jövővel; jövővel, ami
azon nyomban véget ért volna, ha nem cselekszem.
Éreztem, hogy apró, buta mosoly játszadozik a szám sarkában,
és egészen kicsi, de annál határozottabb elégedettség szállt meg,
amit méltatlankodásom nem tudott eltörölni. Elfordultam Michaeltől,
hogy ne láthassa a mosolyt, és kényszerítettem magam, hogy
lemondónak hangozzak.
– Elég-e? Azt hiszem, annak kell lennie.
Michael újra felnevetett. Mérges pillantást vetettem rá, ami csak
további vidám nevetést eredményezett, úgyhogy feladtam a
próbálkozást, és a rácsoknak dőltem.
– Mit gondolsz, még meddig kell itt maradnunk, mielőtt
kikerülünk?
– Még sose tették le az óvadékot értem – jegyezte meg Michael.
– Te jobban meg tudod ezt ítélni.
– Hé – tiltakoztam –, mit jelentsen ez?
Michael mosolya elhalványult.
– Charity nem lesz valami boldog – jósolta meg.
Összerezzentem. Michael felesége.
– Igen, nos. Mindössze annyit tehetünk, hogy szembenézünk az
előttünk álló dolgokkal, és megőrizzük a hitünket, igaz?
Michael fanyarul felhorkantott.
 – Elmondok egy imát Szent Júdáshoz3 .
Újra a rácsokra hajtottam a fejem, és lehunytam szemem. Olyan
helyeken is fájtam, amelyekről nem is hittem, hogy fájhatnak. Ott
helyben el tudtam volna bóbiskolni.
– Én mindössze csak – nyögtem – haza akarok menni, lefürödni
és aludni.
Nagyjából egy órával később megjelent egy egyenruhás tiszt,
kinyitotta az ajtót, és tájékoztatott minket, hogy valaki letette értünk
az óvadékot. Enyhe émelygés támadt a gyomromban. Michael és én
kicsoszogtunk a fogdából a szomszédos várószobába.
Egy nő álldogált ott ránk várva bő ruhában és vastag
kardigánban, kezét keresztbe fonta hét-nyolc hónapos terhes
pocakja felett. Magas volt, és káprázatos, selymes, szőke haja
csillogó függönyként hullott le egészen a derekáig. Időtlenül bájos
vonásai és sötét szemei valósággal izzottak a dühtől.
– Michael Joseph Patrick Carpenter! – csattant fel, és dölyfösen
elindult felénk. Nos, valójában döcögött, de válltartása és elszánt
arckifejezése dölyfössé tette a mozdulatot. – Pocsékul nézel ki. Ez a
vége annak, ha rossz társaságba keveredsz.
– Helló, angyalom! – dörmögte Michael, és előrehajolt, hogy
megcsókolja a nő arcát.
A nő egy komodói sárkány szerető tűrőképességével fogadta el
a gesztust.
– Ne gyere nekem ezzel a „Helló, angyalom”-mal! Tudod, min
kellett keresztülmennem, hogy találjak egy bébiszittert, eljöjjek
egészen idáig, összekaparjam a pénzt, aztán visszaszerezzem
neked a kardot?
– Szia, Charity! – köszöntöttem élénken. – Jesszus, magát is jó
látni! Mikor is beszéltünk utoljára? Három vagy négy éve?
– Öt éve, Mr. Dresden – felelte a nő haragos tekintettel. – És ha
a Jóisten is úgy akarja, újabb öt év fog eltelni, mielőtt újra el kell
viselnem a hülyeségeit.
– De én…
Úgy tolta felém kerek hasát, mint egy faltörő kost egy görög
hadihajón.
– Ha maga a közelben szimatol, mindig valamilyen bajba
sodorja Michaelt. Most pedig börtönbe! Mit fognak gondolni a
gyerekek?
– Nézze, Charity, nagyon font…
– Mrs. Carpenter! – vicsorogta. – Az ilyesmi mindig nagyon
fontos, Mr. Dresden. Tudja, a férjem rengeteg fontos
tevékenységben vett részt, a maga vitatható „segítsége” nélkül.
Azonban kizárólag a magával töltött esték után tér vissza hozzám
vérrel borítva.
– Hé! – tiltakoztam. – Én is megsérültem!
– Jó – vágta rá. – Ez talán elővigyázatosabbá teszi a jövőben.
Mogorván néztem le a nőre.
– Majd tudatom magával…
Ekkor megragadta az ingem elejét, és lerántotta az arcomat az
övéhez. Meglepően erős volt, és anélkül tudott rám meredten
bámulni, hogy egyenesen a szemembe nézett volna.
– Majd én tudatom magával – mondta acélos hangon –, hogy ha
valaha olyan komoly bajba sodorja az én Michaelemet, hogy nem
tud haza jönni a családjához, gondoskodom róla, hogy megbánja. –
Egy másodpercre megcsillant a szeme a könnyektől, amelyeknek
semmi közük nem volt a gyengeséghez, és a nő megremegett az
érzelmektől. Be kell vallanom, abban a pillanatban megijesztett a
fenyegetése, a döcögős terhességgel meg mindennel együtt.
Végül elengedett, visszafordult a férjéhez, és finoman
megérintett egy sötét heget a férfi arcán. Michael köréje fonta a
karját, a nő pedig pityeregve viszonozta az ölelést. Arcát a férfi
mellkasába temette, és hangtalanul zokogott. Michael rendkívül
óvatosan tartotta őt, mintha attól félne, összetöri, és megsimogatta a
haját.
Egy ideig csak úgy álltam ott, mint egy töketlen idióta. Michael
felnézett rám, és egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Majd
megfordult, és egyik karjával továbbra is feleségét ölelve elindult.
Egy ideig csak néztem a párosuk után, ahogy egyszerre
lépdeltek egymás mellett, miközben én ott rostokoltam egyedül.
Aztán a zsebembe dugtam a kezem, és elfordultam. Azelőtt még
soha nem vettem észre, hogy milyen jól illenek ők ketten
egymáshoz. Michael a maga csendes erejével és csalhatatlan
megbízhatóságával, és Charity a lángoló szenvedélyével és
megingathatatlan hűségével a férje iránt.
 A házasság-dolog. Néha, amikor látom, úgy érzem magam,
mintha egy Dickens-regény szereplője lennék, ahogy kint ácsorgok a
hidegben, és bámulok a karácsonyi vacsorára. A kapcsolataim sose
működtek igazán. Azt hiszem, a démonokhoz, szellemekhez és
emberáldozathoz lehet köze.
Miközben ott álltam, és ezen merengtem, már azelőtt
megéreztem a nő jelenlétét, hogy orromba szökött volna
parfümjének illata. A melegség és energia ért el hozzám előbb, amit
az együtt töltött idő során egyre jobban megismertem. Susan megállt
a várószoba ajtajánál, és a válla felett nézett hátra. Végigmértem őt.
Sosem tudtam betelni vele. Susannek sötét bőre volt, ami csak még
sötétebbre barnult a múlt hétvégi, strandon tett kirándulásunk során.
Csinosan levágott hollófekete haja a válláig ért. Karcsú teste kellően
formás volt ahhoz, hogy csodáló pillantásokat csaljon ki a pult
mögött ülő rendőrtiszttől, miközben ott állt kacér kis szoknyájában és
egy rövidke topban, ami a fél hasát csupaszon hagyta: A
telefonhívásom épp akkor érte utol, amikor elindult a randevúnkra.
Felém fordult, és rám mosolygott. Csokoládészínű szeme
aggodalmat, ugyanakkor gyengédséget is tükrözött. Fejével a
mögötte elnyúló folyosó felé bökött, ahol Michael és Charity eltűnt.
– Gyönyörű pár, nem igaz?
Igyekeztem visszamosolyogni, de nem ment olyan jól.
– Kedvezően kezdődött a kapcsolatuk.
Susan az arcomat tanulmányozta, a vágásokat, és elmélyült
szemében az aggodalom.
– Ó! Hogy érted ezt?
– Megmentette a nőt egy tűzokádó sárkánytól. – Elindultam felé.
– Jól hangzik – felelte, amikor félúton találkoztunk. Hosszan és
gyengéden átölelt, de összezúzódott bordáim így is sajogtak. – Jól
vagy?
– Jól leszek.
– Még több szelleműzés Michaellel. Mi az ő története?
– Bizalmas. A nyilvánosság ártana neki. Gyerekei vannak.
Susan összeráncolta a homlokát, de bólintott.
– Rendben – válaszolta, ám beleszőtt némi melodrámát a
szavaiba. – Szóval mi ő? Valamiféle örökkatona? Talán egy alvó
Artúr király-lovag, aki ebben a kétségbeesett korban ébredt fel, hogy
harcoljon a gonosz erőkkel?
– Amennyire tudom, ács4 .
Susan felhúzta egyik szemöldökét.
– Aki szellemekkel küzd. Mágikus szögbelövője van, vagy mi?
Próbáltam nem mosolyogni. Az izmok a szám sarkában
egészen megfájdultak.
– Nem kimondottan. Ő egy szent ember.
– Nekem elég kedvesnek tűnt.
– Nem, nem álszent. Szent. Igaz. Őszinte, hűséges, becsületes.
Az eszméi szerint él. Erőt adnak neki.
Susan összeráncolta a szemöldökét.
– Nekem kimondottan átlagosnak tűnt. Azt vártam volna… nem
is tudom. Valamit. Más magatartást.
– Ez azért van, mert szerény is – válaszoltam. – Ha
megkérdeznéd tőle, igaznak tartja-e magát, nevetne az ötleten. Azt
hiszem, ez is a része. Soha nem találkoztam még olyannal, mint ő.
Jó ember.
Összeszorította az ajkát.
– És a kard?
– Amoracchius – árultam el.
– Nevet adott a kardjának. Milyen freudi! De a felesége épp az
imént harapta le a tisztviselő fejét, hogy visszaszerezze.
– Létfontosságú neki – mondtam. – Úgy hiszi, a három fegyver
egyike, amit Isten az emberiségnek adott. Három kard.
Mindegyikben van egy szög, ami állítólag a Keresztről való, és
beledolgozták a szerkezetükbe. Kizárólag az igazak egyike
forgathatja a kardot. Azok, akik a Kereszt Lovagjainak nevezik
magukat. Mások a Kard Lovagjainak hívják őket.
Susan megütközve nézett rám.
– A Kereszt? – kérdezte. – Úgy, mint a keresztrefeszítésben,
nagy K-val?
Kényelmetlenül vállat vontam.
– Honnan tudhatnám? Michael hisz benne. Az a fajta hit már
önmagában is erő. Talán ez is elég. – Mély levegőt vettem, és témát
váltottam. – Amúgy, a kocsimat lefoglalták. Gyorsan kellett hajtanom,
és a chicagói rendőrségnek nem tetszett.
 Sötét szeme felragyogott.
– Bármi, ami megér egy sztorit?
Fáradtan felnevettem.
– Sosem adod fel?
– Az ember lányának meg kell keresnie valamivel a kenyerét –
felelte. Kifelé menet felvette velem a lépést, és karját az enyémbe
fonta.
– Esetleg holnap? Csak haza szeretnék jutni, és aludni.
– Akkor gondolom, nincs randi. – Rám mosolygott, de láttam,
hogy szája megfeszül a szélein.
– Sajnálom. Én…
– Tudom. – Felsóhajtott. Lassítottam kicsit a tempómon, ő pedig
gyorsított a magáén, habár egyikünk se sietett. – Tudom, hogy amit
csinálsz, az fontos, Harry. Csak néha azt kívánom, bár… –
morcosán hagyta félbe a mondatot.
– Bár?
– Semmi. Tényleg. Önzőség.
– Bár? – ismételtem. Sérült ujjaimmal megtaláltam a kezét, és
finoman megszorítottam.
Felsóhajtott, és megállt a folyosón, hogy szembenézzen velem.
Mindkét kezemet megfogta, és nem nézett fel, mikor végül kimondta:
– Csak bár én is ugyanolyan fontos lennék neked!
Kellemetlen nyilallás talált el, épp a szegycsontom közepén. Aú!
Szó szerint fájt ezt hallani.
– Susan – hebegtem. – Hé! Soha ne gondold, hogy nem vagy
fontos nekem!
– Ó – felelte, de még mindig nem nézett fel –, nem baj. Mint
mondtam, csupán önzőség. Túlteszem majd magam rajta.
– Nem akarom, hogy úgy érezd… – Nagyon koncentráltam, és
mély levegőt vettem. – Nem akarom, hogy azt hidd, én nem… Azt
szeretném kinyögni, hogy én… – Szeretlek. Egyszerűen
kimondhattam volna. De a szó a torkomra forrt. Soha senki olyannak
nem mondtam, akit ne veszítettem volna el, és akárhányszor
szuggeráltam a számat, hogy formálja meg a hangokat, valami
lezárta útközben.
Susan rám emelte tekintetét, és végigfuttatta arcomon. Kezével
megérintette a kötést a homlokomon. Ujjai könnyűek, gyengédek és
szeretőek voltak. Nehéz csönd borult a folyosóra. Én meg csak
álltam ott, és ostobán bámultam rá.
Végül lehajoltam, és megcsókoltam, keményen, mintha a
szavakat a saját hasztalan számból az övébe akartam volna tolni.
Nem tudom, megértette-e, de teljesen hozzám simult, minden
hevességével, lágy feszültségével, fahéjillatúan. Éreztem ajka
édességét és engedékenységét magam alatt. Egyik kezem a
derekára tévedt, a gerince két oldalán húzódó sima, kerek izmokra,
és kicsit erősebben magamhoz húztam.
A másik irányból érkező léptek hangjai késztettek minket rá,
hogy mosolyogva véget vessünk a csóknak. Egy női tiszt haladt el
mellettünk, igyekezvén elfojtani mindentudó vigyorát, én pedig
éreztem, hogy elpirulok.
Susan levette kezem a hátáról, és óvatosan megcsókolta sérült
ujjaimat.
– Ne hidd, hogy ilyen könnyen szabadulsz, Harry Dresden! –
mondta. – Akkor is ráveszlek, hogy elkezdj beszélni, ha beledöglesz!
– Mégse feszegette a témát. Együtt visszakértük a dolgaimat, és
távoztunk.
A hazafelé tartó úton elaludtam, de felébredtem, mikor a kocsi
csikorogva bekanyarodott a kavicsos parkolóba, ami az öreg panzió
alagsorában kialakított odúmhoz vezető kőlépcsők mögött terült el.
Kiszálltunk a kocsiból, kinyújtóztam, és komoran néztem körbe a
nyári éjszakában.
– Mi a baj? – kérdezte Susan.
– Uraság – feleltem. – Általában azonnal ideszalad hozzám,
amikor hazaérek. Korán kiengedtem ma reggel.
– Egy macskáról beszélünk, Harry. – Susan megvillantotta
mosolyát. – Talán randija van.
– Mi van, ha elütötte egy autó? Vagy ha elkapta egy kutya?
Susan felnevetett, és odasétált hozzám. Libidóm rögtön
érzékelte csípője hullámzását a rövidke szoknyában, és fájó izmaim
érdeklődve rándultak össze.
– Az az állat akkora, mint egy ló, Harry. Szánom a kutyát,
amelyik kikezd vele.
Visszanyúltam az autóba a botomért és a pálcámért, és a nő
köré fontam karomat. Susan melegsége és a hajából felszálló
fahéjillat elképesztően kellemesen hatott a hosszú nap végén.
Valahogy mégse tűnt helyénvalónak, hogy Uraság nem futott oda
hozzám, és dörgölődzött a sípcsontomnak üdvözlésképpen.
Ez elegendő figyelmeztetés kellett volna, hogy legyen. A
kimerültséget, fájdalmat és szexuális elterelést hibáztatom. Teljes
sokként ért, amikor megéreztem a hideg energialöketet az arcomba
kígyózni, majd ezzel egy időben megláttam a homályos alakot, ami a
lakásomhoz vezető lépcsők közül emelkedett ki. Ledermedtem, és
hátráltam egy lépést, hogy aztán ott találjak egy másik néma figurát,
aki épp megkerülte a panzió sarkát, és elindult felénk. Karom
teljesen libabőrös lett.
Susan egy-két másodperccel azután kapcsolt, hogy mágusi
érzékeim leadták a figyelmeztetést.
– Harry – suttogta. – Mi az? Kik ezek?
– Csak nyugi. Vedd elő a kocsikulcsaidat! – mondtam, miközben
a két alak felénk közelített. A hideg energiahullámok felerősödtek. A
távoli utcalámpák fénye visszatükröződött a közelebbi árny
szemében, ami hatalmasan és feketén ragyogott. – Eltűnünk innen.
Ezek vámpírok.
 NYOLCADIK
FEJEZET

Az egyik vámpír bársonyos hangon felnevetett, és kilépett az opálos

fénybe. Nem volt kifejezetten magas, és lezserül, de veszélyes
eleganciával mozgott, ami meghazudtolta kristálykék szemét,
divatos, szőke haját és fehér teniszruháját.
– Bianca mondta, hogy ideges lesz – búgta.
A pár másik tagja a panzió sarka felől közeledett felénk. A nő is
ártalmatlan magassággal és felépítéssel rendelkezett, és a férfiével
egyforma kék szeme és hibátlan arany tincsei voltak. Ő is fehér
teniszruhát viselt.
– De – suttogta, miközben egy macska fürgeségével nyalta
végig ajkát – azt nem említette, hogy ilyen finom lesz az illatuk.
Susan a kulcsait kutatta, közben a feszültség és félelem miatt
szorosan hozzám simult.
– Harry?
– Ne nézz a szemükbe! – mondtam. – És ne engedd, hogy
megnyaljanak!
Susan szúrós szemmel nézett rám hollófekete szemöldöke alól.
– Megnyaljanak?
– Ja. A nyáluk valamiféle függőséget okozó narkotikum. –
Elértünk a kocsijához. – Szállj be!
A férfi vámpír kinyitotta a száját, megvillantva agyarait, és
felnevetett.
– Nyugalom, mágus! Nem a vérükért jöttünk.
– Beszélj a magad nevében! – vágta rá a lány. Újra megnyalta
az ajkát, és ezúttal láthattam a fekete foltokat hosszú, rózsaszín
nyelvén. Fúj!
A férfi felnevetett, és egyik kezét a nő vállára helyezte. A
mozdulat félig szeretetet, félig pedig fizikai korlátozást fejezett ki.
– A húgom nem evett ma este – magyarázta. – Diétázik.
 – Diétázó vámpír? – morogta Susan.
– Ja – feleltem halkan. – Tisztára, mint az Alkonyatban.
Susan fulladozó hangot hallatott.
Szemügyre vettem a férfit, és felemeltem a hangom.
– Kik vagytok? És mit kerestek a házamban? Udvariasan fejet
hajtott.
– A nevem Kyle Hamilton. Ezt itt a húgom, Kelly. Bianca
asszony társai vagyunk, és azért jöttünk ide, hogy átadjunk egy
üzenetet. Egy meghívást, valójában.
– Egyikőtök is elég lett volna egy üzenet átadásához.
Kyle a testvérére pillantott.
– Épp útban voltunk egy páros meccsre.
Felhorkantottam.
– Na persze! Akármit is árultok, nem veszünk semmit. Mehettek!
Kyle összeráncolta a homlokát.
– Azt javasolnám, hogy ezt sürgősen gondolja át, Mr. Dresden.
Ha valakinek, magának pontosan tudnia kellene, hogy Bianca
asszony a legbefolyásosabb vámpír Chicagóban. A meghívás
megtagadásának súlyos következményei lehetnek.
– Nem szeretem, ha fenyegetnek – vágtam vissza. Felemeltem
a robbanópálcámat, egészen Kyle babakék szeméig. – Folytasd
csak, és mindössze egy nyálkás folt marad ott, ahol állsz.
A páros rám mosolygott. Ártatlan angyalok, hegyes fogakkal.
– Kérem, Mr. Dresden – szólalt meg ismét Kyle –, értse meg, én
csak rámutatok a lehetséges kockázatokra, amelyeket egy
diplomáciai incidens hordozna magában a Vámpír Udvartartás és a
Fehér Tanács között.
Hupsz! Ez megváltoztatta a dolgokat. Elbizonytalanodtam, majd
leengedtem a robbanópálcámat.
– Ez udvari ügylet? Hivatalos dolog?
– A Vámpír Udvartartás – Kyle kimért hanghordozással formálta
a szavakat –, ezennel átnyújt egy hivatalos meghívót Harry
Dresdennek, a Mágusnak, mint a Mágusok Fehér Tanácsának helyi
képviselőjének, hogy részt vegyen a Bianca St. Claire
felemelkedésére rendezett fogadáson, amelyen megünnepeljük,
hogy asszonyunk a Vámpír Udvartartás márkinői rangjára
emelkedett. A fogadást mától számítva három éjszaka múlva
rendezik, és éjfélkor kezdődik. – Kyle szünetet tartott, hogy
bemutasson egy rendkívül drágának tűnő fehér borítékot, és
felüdítse mosolyát. – Természetesen minden meghívott biztonsága
garantált, erre az összegyűlt udvartartás a becsületszavát adja.
– Harry – súgta Susan. – Mi folyik itt?
– Egy perc, és elmondom – feleltem, és elléptem mellőle. – Te
akkor az udvartartás felszentelt heroldjaként szolgálsz?
– Igen – válaszolta Kyle.
Bólintottam.
– Add át a meghívót!
A páros elindult felém. Felemeltem a robbanópálcámat, és
motyogtam egy szót. Erő áramlott át a pálcán, és a távolabbi vége
izzani kezdett.
– A lány nem – böktem a herold húga felé. – Csak te.
Kyle mosolya nem halványult el, de szeme kékje mérges
feketévé változott, és sebesen kezdte átvenni a fehérje helyét.
– Nocsak – mondta feszült hangon –, felcsaptunk ügyvédnek,
Mr. Dresden?
Visszamosolyogtam rá.
– Nézd, Sziporka, te vagy a herold. Neked ugyanolyan jól
kellene ismerned az egyezségeket, mint nekem. Engedélyed van az
üzenetek kézbesítésére és fogadására, és a biztonságos
áthaladásod mindaddig garantált, amíg nem keversz bajt. – A pálca
hegyével a mögötte álló lány felé suhintottam. – Ez őrá nem
vonatkozik. És nem kötelessége a béke fenntartása se. Mondjuk
úgy, jobb szeretném, ha mind életben maradnánk.
Mindketten olyan hangot hallattak, amelyet egy ember se tudott
volna utánozni. Kyle keményen maga mögé taszította Kellyt, és a nő
ott is maradt. Puhának tűnő kezét a hasára szorította, szemét
elöntötte a feketeség, és minden emberiesség eltűnt belőle. Kyle
nagy léptekkel odajött hozzám, és felém lökte a borítékot. Lenyeltem
a félelmemet, lejjebb engedtem a robbanópálcámat, és elvettem
tőle.
– A feladatod itt be is fejeződött – mondtam. – Tűnés!
– Jobban teszi, ha megjelenik, Dresden – vicsorogta Kyle, és
visszament a húga mellé. – Az úrnőm nagyon feldúlt lesz, ha nem
jön el.
 – Mondtam, hogy tűnj el, Kyle! – Felemeltem a kezemet,
összegyűjtöttem a haragomat és a félelmemet, amelyek remek
üzemanyagként szolgálnak, és azt suttogtam: – Ventas servitas.
Az energia kiáramlott belőlem. Szél támadt a parancsom
nyomán, és a vámpírok felé csapott, magával sodorva egy porból,
földből és törmelékből álló felhőt. Mindketten megtántorodtak, és
egyik kezükkel beárnyékolták szemüket, hogy védjék.
Ahogy elült a szél, kissé megrogytam, mert a levegő ilyen
horderejű megmozgatása teljesen kifárasztott. A vámpírok
összeszedték magukat, és kipislogták a port a szemükből.
Tökéletesen fehér öltözetük bepiszkolódott, gyönyörű arcuk zavart
tükrözött, és ami a legjobban tetszett, kifogástalanul fésült tincseik a
négy égtáj felé meredtek.
Rám sziszegtek, és leguggoltak – testük furcsa összhangban
volt –, és embertelen könnyedséggel tartották magukat ebben a
pózban. Aztán elmosódottan felvillantak a fehér teniszruhák, és
eltűntek.
Nem hittem el, hogy tényleg távoztak, amíg ki nem terjesztettem
érzékeimet, azután a hideg energia után tapogatózva a levegőben,
ami körülvette őket. Az is szertefoszlott, velük együtt. Csak akkor
tudtam ellazulni, amikor már tökéletesen biztosra vehettem, hogy
tovatűntek. Nos, ellazulásnak érződött, de általában, mikor
elengedem magam, nem tántorgok, és nem kell keményen
megvetnem a botomat a földön, hogy el ne essek. Így álltam ott egy
pillanatig, kavargó fejjel.
– Hűha! – Susan aggodalmas ábrázattal jött oda hozzám. –
Harry, te aztán tudod, hogyan kell barátokra szert tenni.
Kissé imbolyogtam, jóformán alig bírtam talpon maradni.
– Nincs szükségem ilyen barátokra.
Elég közel jött, hogy rátámaszkodhassak, és az egómat is
megóvta azzal, hogy karom alá csusszant, mintha a védelmemet
keresné.
– Jól vagy?
– Fáradtan. Túl keményen dolgoztam ma éjjel. Biztos kijöttem a
formámból.
– Tudsz járni?
 Kissé erőltetetten rámosolyogtam, és elindultam a lakásomhoz
vezető lépcsők felé. Uraság, szürke macskám szinte a föld felett
repülve tűnt elő a sötétségből, és szeretetteljesen a lábamnak
vetette magát. Tizenhárom kilónyi macska az jó sok szeretet:
szükségem volt Susan segítségére, hogy ne bukjak fel.
– Megint kisgyereket ettél, Uraság?
Az állat nyávogott egyet, majd lelépkedett a lépcsőn, és
mancsával az ajtóra csapott.
– Tehát – szólalt meg Susan – a vámpírok bulit rendeznek.
Kihalásztam a kulcsaimat a köpönyegem zsebéből. Kinyitottam
az öreg hely ajtaját, és Uraság besuhant rajta. Becsaptam magunk
mögött az ajtót, és kimerültem bámultam a nappalimra. A tűz már
izzó parázzsá vált, de még így is vörösesarany fénybe vont mindent.
A lakást inkább anyagokkal, semmint színekkel dekoráltam.
Szeretem a vén fa finom szemcséit és a vastag kárpitokat a csupasz
kőfalakon. A székek mind jól párnázottak és kényelmesen
hívogatóak voltak. A kopár kőpadlóra terített szőnyegek mindenféle
anyagból, mintával és szövéssel készültek az arabtól a navahóig.
Susan segített elbicegni a plüssborítású kanapéhoz, ahol aztán
összerogytam. Elvette a botomat és a pálcámat – közben felhúzta
orrát az elszenesedett szagra –, és berakta őket a sarokba a tőrös
botom mellé. Aztán visszajött hozzám, és letérdelt, megvillantva
gyönyörű lába egy jelentős részét. Levette a bakancsomat, én pedig
felnyögtem, amikor a lábam kiszabadult.
– Kösz.
Kitépte kezemből a borítékot.
– Előszeded a gyertyákat?
Nyöszörögni kezdtem válaszképp, ő pedig elfintorodott.
– Te nagy gyerek! Csak látni akarod, ahogy ebben a
szoknyában mászkálok.
– Talált, süllyedt – vallottam be.
Susan kacéran rám mosolygott, és a kandallóhoz ment.
Bedobott néhány fát az avítt bádog szenesládából, majd
megmozgatta a parazsat a piszkavassal, míg a lángok el nem
kezdték nyaldosni a hasábokat. Nincs elektromos világítás a
lakásomban. A mindenféle szerkentyűk olyan gyakran romlottak el,
hogy nem volt értelme állandóan kicserélni őket. A hűtőm egy
régimódi jégszekrény. Az a fajta, amelyikbe jeget kell tenni. Még a
gondolata is kirázott annak, hogy milyen hatással lennék a
gázvezetékekre.
Tehát, leszámítva a kandallót, fűtés, meleg víz és áram nélkül
éltem. A mágusok átka. Sokat spórolok így a rezsin, ez tény, de
átkozottul kényelmetlen tud lenni.
Susannek mélyen le kellett hajolnia a tűzhöz, hogy
bedughasson az apró lángok közé egy hosszú gyertyát. A
narancssárga fény határozottan elbűvölően hajolt meg vékony,
izmos lábán. A látvány még a nyúzottságom ellenére is
megmozgatott.
Susan felegyenesedett a meggyújtott gyertyával a kezében, és
önelégülten vigyorgott.
– Bámulsz, Harry.
– Talált, süllyedt – mondtam megint.
Számos további gyertyát gyújtott meg az elsővel a
kandallópárkányon, majd homlokát ráncolva kinyitotta a fehér
borítékot.
– Ejha! – kiáltott fel, és a fényhez tartotta a meghívót. Nem
tudtam tisztán kivenni a szavakat, de a betűk olyan fehér-sárga
színben csillogtak, ami csak valódi aranytól származhat. – A
birtokost, Harry Dresden mágust és választott kísérőjét ezennel
szívélyesen meghívjuk a fogadásra… Nem hittem, hogy még mindig
használnak ilyen meghívókat.
– Vámpírok. Többnyire pár évszázaddal le vannak maradva
stílus terén, és észre se veszik.
– Harry – kezdte Susan, miközben néhányszor tenyere aljához
ütögette a papírt. – Tudod, eszembe jutott valami.
Agyam igyekezett leküzdeni a dermedtséget. Az ösztönöm azt
súgta, hogy Susan készül valamire.
– Um… – szólaltam meg, és közben nagyokat pislogtam, hátha
kitisztulnak a gondolataim. – Remélem, nem azon agyalsz, hogy
micsoda remek alkalom lenne neked, ha elmennél a bálba.
Szeme már-már kéjesen csillant meg.
– Gondolj bele, Harry! Több száz éves lények is megjelenhetnek
ott. Egy félórás beszélgetésből olyan sok történetre tehetnék szert,
hogy kitartana…
 – Hátrább az agarakkal, Hamupipőke! – szakítottam félbe. –
Először is, én nem megyek el a bálba. Másodszor, még ha el is
mennék, nem vinnélek magammal.
Háta olyan lett, akár a cövek, egyik öklét a csípőjére tette.
– És ez mégis mit jelentsen?
Összerezzentem.
– Nézd, Susan, ők vámpírok. Embereket esznek. El sem tudod
képzelni, milyen veszélyben lennék én ott… vagy épp te, ha már itt
tartunk.
– Mi van azzal, amit Kyle mondott? A biztonságod
garantálásáról.
– Olcsó duma – feleltem. – Nézd, a régi körökből mindenki
szakértője az udvariasság és vendégszeretet ősi törvényeinek. Egy
viszont biztos: tartják magukat a szabályokhoz, se több, se
kevesebb. Ha esetleg felszolgálnak nekem egy adag mérgező
gombát, vagy valaki arra jár, és szitává lövi az egész helyet, és úgy
esne, hogy én lennék ott az egyetlen halandó, annyit mondanának:
„Ó, jaj, milyen kár! Nagyon sajnáljuk, tényleg, nem fordul elő többé.”
– Tehát azt akarod mondani, hogy megölnének – vonta le a
következtetést Susan.
– Bianca neheztel rám – válaszoltam. – Nem osonhat simán a
hátam mögé, és tépheti ki a torkom, de elrendezheti úgy a dolgokat,
hogy történjen velem valami, kevésbé direkten. Valószínűleg ezt
forgatja a fejében.
Susan megütközve nézett rám.
– Láttalak már annál a két alaknál sokkalta rosszabbal is
megküzdeni.
Mérgelődve felsóhajtottam.
– Talán, persze. De mi értelme kockáztatni?
– Nem érted, mit jelentene ez nekem? – csattant fel. – Harry, a
felvétel, amit a vérfarkasról készítettem…
– Loup-garou – vetettem közbe.
– Tök mindegy. Alig tíz másodperces volt, és csak három napig
sugározták, mielőtt eltűnt, de így is messzebb jutottam vele, mint
ötévnyi anyaggyűjtéssel. Ha vámpírokkal készült tényleges interjúkat
publikálhatnék…
 – Jézusom, Susan! Túl sok bestsellert olvasol. A való világban a
vámpírok még azelőtt felfalnak, hogy megnyomhatnád a felvétel
gombot.
– Kockáztattam már korábban is, ahogy te is.
– Én nem keresem magamnak a bajt – ellenkeztem vele.
Szeme szinte villámokat szórt.
– Francba, Harry! Én meddig hunytam szemet a dolgok felett,
amik veled törtétek? Mint például ma este is, amikor arról volt szó,
hogy együtt töltök egy estét a barátommal, és ehelyett le kellett
tennem érte az óvadékot a börtönben.
Aú! Lesütöttem a szemem.
– Susan, higgy nekem! Ha bármit is tehettem volna…
– Ez fantasztikus lehetőség lenne számomra.
Igaza volt. És épp elégszer húzott már ki a bajból. Tartoztam
neki ezzel az eséllyel, veszély ide vagy oda. Nagylány volt, meg
tudta hozni a maga döntéseit. De a fenébe is, nem bólinthattam rá
egyszerűen, mosolyogva, és hagyhattam, hogy ilyesfajta veszélybe
sétáljon. Jobb, ha megpróbálom elterelni a figyelmét.
– Nem – feleltem. – Van elég bajom anélkül is, hogy újra
felbosszantanám a Fehér Tanácsot.
Összeszűkült szemmel méregetett.
– Mi ez a Fehér Tanács? Kyle úgy beszélt hozzád, mintha
valamiféle irányító testület lenne. Olyan, mint a Vámpír Udvartartás,
csak mágusoknak?
Pontosan, gondoltam. Susan nem azért jutott olyan messzire,
ahol most tart, mert ostoba volt.
– Nem kimondottan – ködösítettem.
– Borzalmasan hazudsz, Harry.
– A Fehér Tanács a világ legerősebb férfiainak és nőinek
csoportja, Susan. Tagjai mindannyian mágusok. A kilétüket
nagyrészt titkok övezik, és nem szeretik, ha az emberek tudnak
róluk.
Szeme úgy ragyogott, akár a friss szagot fogott vérebé.
– És te… valamiféle nagykövet vagy?
Ettől az elképzeléstől nevetnem kellett.
– Ó, istenem, dehogy! De tag vagyok. Ez olyasmi, mintha fekete
övem lenne. Ez státuszt és tiszteletet jelent. A tanácsnál ez annyit
tesz, hogy szavazhatok, ha felmerül valamilyen ügy, és be kell
tartanom a szabályaikat.
– És van felhatalmazásod rá, hogy egy ilyen estélyen képviseld
őket?
Nem tetszett, amerre a beszélgetés haladt.
– Öö… Kötelező, igazából, ilyen esetben.
– Vagyis, ha nem jelensz meg, bajba kerülsz.
Komoran néztem rá.
– Nem akkorába, mint amekkorába akkor kerülök, ha elmegyek.
A legrosszabb, amivel a tanács megvádolhat, az az, hogy
udvariatlan vagyok. Azt meg túlélem.
– És ha mégis megjelensz? Ugyan, Harry! Mi a legrosszabb,
ami megtörténhet?
Felháborodva emeltem fel a karom.
– Megölethetem magam! Vagy rosszabb. Susan, tényleg nem
fogod fel, mit kérsz tőlem. – Felnyomtam magam a kanapéról, hogy
odamenjek hozzá. Rossz ötlet. A fejem kavargott, és elhomályosult a
látásom.
El is estem volna, ha Susan nem dobja el a meghívót, és nem
kap el. Óvatosan visszafektetett a díványra. A karomat köré fonva
hagytam, és lehúztam magamhoz. Puha és meleg volt a teste.
Egy percig csak feküdtünk ott, ő pedig arcát a köpönyegemnek
dörzsölte. A bőr nyikorgott a mozdulattól. Hallottam, hogy felsóhajt.
– Sajnálom, Harry. Nem most kellett volna letámadnom téged
ezzel.
– Semmi gond – mondtam.
– Csak azt hiszem, ez valami nagy. Ha mi…
Kissé elfordultam, ujjaimat hajának sötét bársonyosságába
gabalyítottam, és megcsókoltam.
Egy pillanatra teljesen elkerekedett a szeme, de aztán lehunyta.
Szavai mély, morgó hangba fulladtak, ajka megpuhult az enyém
alatt, aztán egyre jobban felhevült. Minden fájdalmam és zúzódásom
ellenére a csók jólesett. Nagyon is jólesett. Szája finom volt,
lágysága pedig ruganyosnak és mohónak érződött. Néhány ujját
becsúsztatta az ingem gombjai közé, cirógatni kezdte ott a bőröm,
felvillanyozott vele.
 Nyelvünk találkozott, és közelebb rántottam őt magamhoz.
Megint felnyögött, majd hirtelen ellökött magától, annyira, hogy
lovaglóülésbe kaphassa csípőmet azokkal a hosszú, csodálatos
lábaival, és úgy kezdett csókolni, mintha be akarna lélegezni engem.
Végigfuttattam kezemet a csípőjén, elidőzve a feneke felett, ő pedig
körözve mozogni kezdett rajtam. Feszes combjaira csúsztattam
tenyerem, és elindultam felfelé csupasz, sima bőrén. Egészen
felhúztam szoknyáját, míg ki nem látszottak a lábai és a csípője.
A meglepettségtől kissé megtorpantam, mikor ráeszméltem,
hogy nem visel semmit a ruha alatt, aztán eszembe jutott, hogy
itthon akartuk tölteni az estét. A szükség és sóvárgás rohama
legyűrte a kimerültséget. Megszorítottam őt, és hallottam zihálását,
ami ugyanolyan vágyakozó és sóvárgó volt, mint az enyém. Kezem
alatt éreztem, ahogy testét az enyémhez szorítja.
Levegő után kapkodva elkezdte az övemet rángatni, lehelete
forrón csapott arcomba.
– Harry, te marha! Ne hidd, hogy ezzel örökre elterelheted a
figyelmem!
Röviddel ezután gondoskodtunk róla, hogy egyikünk se tudjon
semmire se gondolni, majd jóval később egymásba gabalyodva
elaludtunk a tűz előtt. Fáradt tagjaink és sötét hajunk mindenfelé állt
a puha takarókon.
Na, jó. Nem volt az egész nap maga a földi pokol.
Azonban, mint kiderült, az alvilág piszok korán kelt fel reggel.
 KILENCEDIK
FEJEZET

Álmodtam.
A rémálom ismerősnek tűnt, szinte kényelmesnek, habár már
évek óta nem jártam végig útjait. Egy barlangban kezdődött,
amelynek falai átlátszó kristályokból emelkedtek, és ragyogtak az üst
alatt táncoló lángok gyönge fényében. Az ezüstbilincsek szorosan
fonták körbe csuklóimat, és túlságosan is szédültem ahhoz, hogy
megtartsam egyensúlyomat. Balra és jobbra néztem, és figyeltem,
ahogy a vér végigfolyik a fémen, ahol az tüske módjára vájt
bőrömbe. A vér a kezeim alatt elhelyezett agyagtálakba folyt.
Keresztanyám jött oda hozzám, sápadtan és lélegzetelállítóan a
tűz fényében. Haja úgy hullott köré, akár egy selyemfüggöny. A
tündehölgy emberfelettien gyönyörű volt, szeme megbabonázta azt,
akire ránézett, szája pedig csábítóbban nézett ki, mint a leglédúsabb
gyümölcs. Megcsókolta meztelen mellkasomat. A hideg élvezet
hullámai futottak végig rajtam.
– Hamarosan – suttogta két csók között. – Csak még néhány
éjszaka a fekete holdig, édesem, és elég erős leszel.
Tovább csókolgatott, én pedig kezdtem elveszíteni a látásomat.
A dermesztő gyönyör és a tündemágia úgy folytak át ajkán, mint a
drog. Olyan édes volt, hogy már csaknem önmagában gyötrelmet
okozott, és szinte már megérte a kötelékek kínzása és a
vérveszteség. Szinte. Azon kaptam magam, hogy levegő után
kapkodok, és a tűzbe bámultam, arra összpontosítottam, igyekeztem
visszatartani magam a sötétségtől.
Az álom megváltozott. Tüzet láttam. Valaki, akit egykoron
apámként szerettem, a közepén állt, és kínjában ordított. Feketén
üvöltött, rémesen, magas hangon és minden büszkeséget,
méltóságot vagy emberiességet mellőzve. Az álomban, ahogy az
életben is, kényszerítettem magam, hogy nézzem, ahogy a hús
elszenesedett, és levált a sistergő inakról és sülő csontról.
Figyeltem, ahogy gyötrődve összerándultak, miközben én a tűz felett
álltam, és képletesen a parazsat fújtam.
– Justin – suttogtam. A végén már nem tudtam tovább nézni.
Lehunytam a szemem, lehajtottam a fejem, és hallgattam saját
tomboló szívem lüktetését a fülemben. Lüktetés. A saját lüktető
szívem.
Felébredtem, és sűrűn pislogva nyitottam ki a szememet. Ajtóm
remegett a keretében a kalapáló ütésektől. Susan is ugyanakkor
ébredt, mint én; felült, és a takaró, ami alatt összegömbölyödtünk,
most végigsiklott mellei görbületén. Odakint továbbra is sötétség
honolt. A leghosszabb gyertya még nem égett lett, de a tűz újra
parázzsá enyhült.
Testem minden egyes porcikája sajgott, a fáradt ízületek és
izmok másnapos fájdalma időt követelt a gyógyuláshoz. Felálltam,
miközben a dörömbölés folytatódott, és a konyhai fiókhoz siettem. A
.38-asom odaveszett, amikor tavaly harcba keveredtem egy csapat
félőrült likantróppal, és egy .357-es, közepes csövű pisztollyal
helyettesítettem. Aznap valószínűleg kissé veszélyben éreztem
magam, vagy valami.
A fegyver legalább ezer kilónak érződött a kezemben.
Ellenőriztem, hogy töltve van-e, és az ajtó felé fordultam. Susan
kiseperte haját a szeméből, a pisztolyra pillantott, és elhátrált,
megbizonyosodott róla, hogy nem áll a tűzvonalban. Okos kislány
vagy, Susan.
– Nem fogsz sokra menni annak az ajtónak a betörésével! –
kiáltottam ki. Még nem emeltem a fegyvert az ajtóra. Soha ne
szegezz fegyvert semmire, amíg nem tudod biztosan, hogy holtan
akarod látni. – Acélra cseréltem az eredetit, a kerettel együtt.
Démonok, tudod.
A dörömbölés abbamaradt.
– Dresden! – kiabált be Michael a túloldalról. – Próbáltalak hívni,
de biztos félre van téve a kagyló. Beszélnünk kell.
Megütközve néztem, és visszatettem a pisztolyt a fiókba.
– Oké, oké! Jesszus, Michael! Tudod te, mennyi az idő?
– Itt az idő dolgozni – felelte. – A nap mindjárt felkel.
– Holdkóros – motyogtam.
 Susan végignézett mindenfelé szétdobált ruháinkon, a padlóra
leterített plédeken és párnákon.
– Azt hiszem, én majd a szobádban várok – mondta.
– Az jó lesz, oké. – Kinyitottam a konyhai szekrényt, kivettem
belőle vastag köpönyegemet, amit általában a labormunkára
tartogatok, és felöltöttem. – Maradj betakarózva, jó? Nem akarom,
hogy megfázz.
Álmosan félig rám mosolygott, majd kecsesen felkelt. Még
gyorsan megnézhettem magamnak hosszú végtagjait és azt,
ahogyan lebarnult, majd eltűnt az apró hálószobában, és bezárta az
ajtót. Átsétáltam a szobán, és kinyitottam az ajtót Michaelnek.
Kék farmert, flanelinget és gyapjúbéléses farmerdzsekit viselt.
Nagy sporttáskája a vállán lógott, Amoracchius néma feszültséggel
lapult benne, szinte érezni véltem. A táskáról az arcára pillantottam,
és azt kérdeztem:
– Gond van?
– Lehetséges. Elküldtél valakit Forthill atyához múlt éjjel?
Megdörgöltem a szemem, hátha elűzhetem belőle az álmot.
Kávé. Kávé kellett. Vagy egy kóla. Amíg volt benne koffein, megjárta.
– Igen. Egy Lydia nevű lányt. Aggódott, hogy egy szellem
vadászik rá.
– Az atya felhívott ma reggel. Valami egész éjjel próbált bejutni
a templomba.
Csak pislogtam rá.
– Micsoda? Bejutott?
Megrázta a fejét.
– Az atyának nem volt sok ideje elmondani a részleteket. Oda
tudsz velem jönni és körülnézni?
Bólintottam, és hátrébb léptem az ajtótól.
– Adj pár percet!
A jégszekrényhez mentem, és kivettem egy kólát. Az ujjaim
eléggé működtek ahhoz, hogy kinyissam a dobozt, habár még
mindig merevnek érződtek. A gyomrom emlékeztetett, hogy
elhanyagoltam, így kivettem a szekrényben hagyott felvágottat is, ha
már ott voltam.
Belekortyoltam a kólába, és csináltam magamnak egy nagy
szendvicset. Egy perccel később felnéztem, csak hogy lássam, hogy
Michael épp a pusztítást vizslatja, ami egykor a nappalim volt.
Lábával megbökte Susan egyik cipőjét, és bocsánatkérően rám
nézett.
– Sajnálom. Nem tudtam, hogy van itt valaki.
– Semmi baj.
Michael röviden elmosolyodott, majd bólintott.
– Nos. Előadást kell tartanom a házasság előtti szexuális
kapcsolatokról?
Morogtam valamit a kora reggelről, az alkalmatlan látogatókról
és a kellemetlenkedő fráterekről. Michael csak mosolyogva
megrázta a fejét, miközben én befaltam a kaját.
– Mondtad neki?
– Mit mondtam neki?
Felhúzta egyik szemöldökét.
Én csak a szememet forgattam.
– Majdnem.
– Majdnem mondtad neki.
– Komolyan. De elterelődött a figyelmem.
Michael Susan másik cipőjét is megbökte lábával, és finoman
köhintett.
– Azt látom.
Befejeztem a szendvicset és a kóla egy részét, majd átsétáltam
a szobán, és besurrantam a hálóba. A szobában jeges hideg
uralkodott, és láttam, hogy Susan labdává gömbölyödve fekszik az
ágyamban a vastag takarók alatt. Uraság hátát a nőének vetve
henyélt, és álmos, önelégült szemével engem figyelt, mikor
beléptem.
– El se kezdd, szőrcsomó! – morogtam rá, és gyorsan
felöltöztem. Zokni, farmer, póló, arra pedig vastag flanel munkásing.
Anya amulettje a nyakam köré, és a kicsi, ezüst talizmánkarkötő,
amiről fél tucat pajzs lógott. Ezt a bal csuklómra tettem, annak a
talizmánnak a helyére, amit Lydiának adtam. Egy egyszerű
ezüstgyűrű, amelynek belső részére számos rúnát véstek, a jobb
kezemre ment. Mindkét ékszer csiklandozott a nemrég rájuk szórt
bűbájtól.
Az ágy fölé hajoltam, és megpusziltam Susan arcát. Álmos,
dörmögő hangot hallatott, és kicsivel mélyebbre fúrta magát a
takarók alá. Megfordult a fejemben, hogy én is bebújok mellé, hogy
biztosan kényelmesen és melegen legyen a takarók alatt, mielőtt
távoznék, de inkább kimentem, és óvatosan behúztam magam
mögött az ajtót.
Michael és én kiléptünk az ajtón, és beültünk a teherautójába,
egy fehér (mi más) Ford pickupba, amit extra kerekekkel és
elegendő vontatóerővel szereltek fel, hogy akár hegyeket is
mozgasson, majd elindultunk az Angyalok Szent Máriája-
templomba.
Az Angyalok Szent Máriája hatalmas épület. Úgy értem,
hatalmas. A Wicker Park területe fölé tornyosul már több mint
nyolcvan éve, és végignézte, ahogy a szomszédság bevándorlóknak
emelt olcsó otthonok és gazdag népek villáinak gyűjteményéből Kis-
Bohémiává nőtte ki magát, ami tömve volt jól kereső városi
fiatalokkal és művészekkel, sikersztorikkal és önjelölt sztárokkal.
Úgy tudom, a templomot a római Szent Péter-bazilikáról mintázták,
azaz hatalmas és elegáns, de talán kissé túlzó. Egy teljes tömböt
elfoglal a városban. Mármint, könyörgöm!
A nap akkor kelt fel, mikor beértünk a parkolóba. Éreztem az
arany sugarakat, melyek keresztülhasítottak a reggeli égbolton, és
az azonnali, finom erőváltozásokat, amelyek a világban
játszadoztak. A hajnal mágikus szempontból jelentőségteljes. Ez az
új kezdetek ideje. A mágiát nem lehet a jó és gonosz, a világosság
és sötétség szintjére leegyszerűsíteni. De rengeteg összefüggés van
a sötét mágia és az olyan erők közt, amelyek az éjszakára
jellemzőek.
A templom hátsó parkolójához hajtottunk, és kiszálltunk a
furgonból. Michael előttem cipelte a táskáját. Én a köpönyegem
zsebébe süllyesztettem kezemet, és követtem. Kényelmetlenül
éreztem magamat, ahogy a templomhoz közeledtem, de nem valami
bizarr, kvázimisztikus ok miatt. Egyszerűen csak sosem éreztem
magam fesztelennek templomok közelében, úgy általában. Az
egyház sok mágust végzett ki annak idején abban a hiszemben,
hogy lepaktáltak az ördöggel. Furcsa érzés volt simán besétálni
üzleti ügyben. Hali, Isten, én vagyok, Harry. Kérlek, ne változtass
sóbálvánnyá!
 – Harry! – figyelmeztetett Michael, felrázva ábrándozásomból. –
Nézd!
Egypár lerobbant, régi autó mellett állt meg, melyek a hátsó
részben parkoltak. Valaki pokoli jó munkát végzett velük. Az
ablakokat egytől egyig összetörték, a biztonsági üveg megrepedt és
behorpadt. A karosszéria is benyomódott. A fényszórók darabjai
többnyire a földön hevertek a kocsik előtt, és minden kerék lapos
volt.
Zavarodottan körbesétáltam az autókat. A hátsó lámpák
összezúzva szóródtak szét a betonon. Az antennákat mindkét
járműről letépték, de sehol sem láttam őket. Az autók oldalán három
hosszú, párhuzamos karcolás futott végig.
– Nos? – kérdezte Michael.
Felnéztem rá, és vállat vontam.
– Valószínűleg valami nagyon frusztrált lett, mikor nem jutott be
a templomba.
Michael felhorkantott.
– Gondolod? – Addig igazgatta a sporttáskát, míg Amoracchius
markolata ki nem állt a cipzáron hagyott lyukon. – Van rá esély, hogy
még mindig itt ólálkodik?
Megráztam a fejem.
– Kétlem. Ha beköszönt a nappali fény, a szellemek általában
visszaiszkolnak a Sohasohába.
– Általában?
– Általában. Szinte kivétel nélkül.
Michael rám meredt, és egyik kezét a kard markolatán tartotta.
Az oldalajtóhoz sétáltunk. A templom első, grandiózus bejáratához
képest ez meglepően szerénynek tűnt. A dupla ajtó mindkét oldalán
fél tucat nagy gonddal ültetett és gondozott rózsabokrot pillantottam
meg. Valaki ugyanekkora gonddal tépte őket cafatokra. Mindegyik
növényt gyökerestül szakították ki a földből. A tüskés ágakat több
tucat négyzetméteren dobálták szét az ajtó körül.
Több ágacskához is leguggoltam, néhányat fel is vettem
közülük, és összehúzott szemmel néztem rájuk a hajnali
homályosságban.
– Mit keresel? – kérdezte Michael.
 – Vért a tüskéken – feleltem. – A rózsa tüskéi apró kis lyukakat
tudnak ütni, szinte bármin. Az, ami ilyen erővel tépte szét a bokrokat,
megkarcolhatta magát vele.
– Van vér?
– Nincs. És lábnyomokat se látok a földön.
Michael bólintott.
– Akkor szellem volt.
Felpillantottam Michaelre.
– Remélem, nem.
Oldalra döntötte a fejét, és értetlenkedve nézett rám.
Eldobtam az egyik gallyat, és széttártam a kezem.
– Egy szellem általában csak robbanásszerűen tud fizikailag
tárgyakat mozgatni. Edényeket dobálnak például. Ha nagyon
megfeszülnek, fel tudnak halmozni könyveket vagy valami. – A
széttépett növények, majd a roncsautók felé intettem. – Mindemellett
helyhez, időhöz és eseményhez is kötöttek. A szellem, ha azzal van
dolgunk, követte ide Lydiát, és szent földön őrjöngött, mindent
szétszaggatva. Mármint, tyű! Ez a valami erősebb, mint bármilyen
szellem, amiről valaha hallottam.
Michael zavarodottsága tovább nőtt.
– Miről beszélsz, Harry?
– Arról beszélek, hogy ingoványos talajra tévedtünk. Nézd,
Michael, sokat tudok a kísértetekről és hasonló kellemetlen
lényekről. De nem vagyok szakértő.
Összeráncolt szemöldökkel nézett rám.
– Akkor esetleg meg kellene tudnunk többet is.
Felálltam, és leporoltam magam.
– Ez viszont – mondtam – a szakterületem. Beszéljünk Forthill
atyával!
Michael kopogtatott, és az ajtó azonnal kinyílt. Az őszülő,
vékony, közepes termetű Forthill atya nyugtalanul pislogott ránk
drótkeretes szemüvegén át. Szeme általában olyan ragyogóan kék
volt, hogy felvehette a versenyt a vörösbegy tojásaival, de ma
erősen karikásnak és sötétnek tetszett.
– Ó! – sóhajtott fel. – Ó, Michael! Hála Istennek! – Szélesebbre
tárta az ajtót, és Michael átlépte a küszöböt. A két férfi megölelte
egymást. Forthill Michael mindkét arcát megpuszilta, majd hátrébb
lépett, hogy szemügyre vegyen. – És Harry Dresden, profi mágus.
Még soha senki sem kérte, hogy szenteljek meg egy húszliteres
hordónyi vizet, Mr. Dresden.
Michael meglepetten bámult rám, amiért én és a pap ismertük
egymást. Kissé zavartan vállat vontam, és annyit tudtam kinyögni:
– Te mondtad, hogy számíthatok rá, ha minden kötél szakad.
– Így is van – felelte Forthill, és kék szeme egy pillanatra
felragyogott a szemüveg mögött. – Remélem, nincs panasza a
szenteltvíz miatt.
– Egyáltalán nincs – válaszoltam. – Látnia kellett volna, hogy
meglepődött az a hullarabló!
– Harry! – korholt Michael. – Te már megint titkolóztál előttem.
– Ellentétben azzal, amit Charity hisz, Michael, nem rohanok
mindig a telefonhoz, hogy felhívjalak, mikor akad egy kis gond. –
Ahogy elhaladtam mellette, megveregettem Michael vállát, és kezet
nyújtottam Forthill atyának, aki komolyan megrázta. Nekem nem járt
se ölelés, se puszi az arcomra.
Forthill rám mosolygott.
– Várom a napot, amikor Istennek adja életét, Mr. Dresden.
Hasznára lesz egy férfi, aki ilyen bátorsággal bír.
Próbáltam viszonozni a mosolyt, de vélhetően kissé gyengére
sikerült.
– Nézze, atyám, nagyon jó lenne valamikor leülni, csevegni, de
most okkal vagyunk itt.
– Igaz – felelte Forthill. Szeméből eltűnt a csillogás, és
viselkedése teljesen komollyá vált. Elkezdett lefelé sétálni a tiszta
folyosón, amit sötét, nehéz, ősi fagerendák öveztek. A falakon
szentek festményei lógtak. Tartottuk vele a lépést. – A fiatal nő
tegnap érkezett, épp napnyugta előtt.
– Jól volt? – kérdeztem.
Az atya mindkét szemöldökét felhúzta.
– Jól? Azt nem mondanám. Minden jel bántalmazott
személyiségre utalt. Az alultápláltság szélén állt. Láza is volt, habár
nem túl magas, és nem fürdött mostanában. Úgy festett, mint akitől
megvontak valamit.
Elgondolkodtam.
 – Igen. Elég rossz bőrben volt. – Röviden elmeséltem a
beszélgetésemet Lydiával, és a döntésemet, hogy segítek neki.
Forthill atya megrázta a fejét.
– Adtam neki tiszta ruhát és ételt, és épp előkészítettem neki az
egyik pótágyat a plébánia hátsó részében. Akkor történt.
– Mi történt?
– Elkezdett rángatózni – kezdett bele Forthill. – A szeme
egészen befelé fordult. Még mindig a vacsoraasztalnál ült, és a
levesét a földre köpte. Azt hittem, valamiféle rohama van, és
próbáltam lefogni, meg valamit a szájába tenni, nehogy leharapja a
nyelvét. – Felsóhajtott, és kezét összekulcsolta a háta mögött séta
közben. – Attól tartok, vajmi kevés segítséget jelentettem annak a
szegény gyereknek. A roham néhány másodperc alatt elmúlni
látszott, de még utána is reszketett, és teljesen elsápadt.
– Kasszandra Könnyei – szólaltam meg.
– Vagy kábítószer-elvonási tünet – felelte Forthill. – Akárhogy is,
segítségre volt szüksége. A priccshez vittem. Könyörgött, hogy ne
hagyjam magára, úgyhogy leültem mellé, és elkezdtem neki egy
részt olvasni Szent Máté evangéliumából. Úgy tűnt, kicsit
megnyugtatja, de az a tekintet… – Az öreg pap felsóhajtott. – Az az
elszántság, ami akkor jelenik meg, ha már biztosan tudják,
elvesztek. Kétségbeesés, és ilyen fiatalon.
– Mikor kezdődött a támadás? – kérdeztem.
– Nagyjából tíz perccel később – felelte a pap. – A
legszörnyűségesebben üvöltő széllel kezdődött. Isten a tanúm, azt
hittem, az ablakok ki fognak törni a keretükből. Aztán elkezdtünk
hangokat hallani odakintről. – Nyelt egyet. – Borzasztó hangokat.
Valami fel-alá járkált. Nehéz léptekkel. Aztán elkezdte a lányt a
nevén szólítgatni. – A pap keresztbe fonta karját, és tenyerével a
könyökét dörzsölgette.
– Felálltam, és megszólítottam a lényt, a nevét kérdeztem, de
az csak nevetett rajtam. Kényszeríteni kezdtem a Szent Igével, és
ettől egészen elvesztette a fejét. Hallottuk, hogy odakint tör-zúz.
Nem szégyellem bevallani, hogy ezt volt a legrémisztőbb élmény
egész eddig életem során.
Megborzongott.
 – A lány megpróbált elmenni. Kimenni hozzá. Azt mondta, nem
akarja, hogy bajom essen, és hogy a lény amúgy is megtalálná. Nos,
természetesen megtiltottam neki, és nem hagytam, hogy átjusson
rajtam. A lény folytatta odakint, én pedig tovább olvastam hangosan
az Igét a lánynak. Az a valami kint várakozott. Én… éreztem, de
nem láttam semmit az ablakon át. Annyira sötét volt. Időnként
elpusztított valami mást is, hallottuk a hangját. Aztán, sok órával
később, úgy tűnt, elcsendesedett. A lány elaludt. Végigmentem a
folyosókon, hogy biztosan minden ajtó és ablak még mindig zárva
van-e, és mire visszaértem, a lány eltűnt.
– Eltűnt? – kérdeztem. – Eltűnt, mint távozott, vagy egyszerűen
nyoma veszett?
Forthill kissé remegősen rám mosolygott.
– A hátsó ajtó nyitva állt, habár behúzta maga mögött. – Az idős
férfi megrázta a fejét. – Persze azonnal hívtam Michaelt.
– Meg kell találnunk azt a lányt – mondtam.
Forthill komoly arckifejezéssel megrázta a fejét.
– Mr. Dresden, biztos vagyok benne, hogy csak a Mindenható
ereje óvott meg minket e falakon belül múlt éjjel.
– Nem vitatkozom önnel, atyám.
– De ha érezte volna ennek a teremtménynek a haragját, a…
dühét! Mr. Dresden, nem kívánnék a templomon kívül találkozni
ezzel a lénnyel, anélkül hogy Isten segítségét kérném.
Hüvelykujjammal Michaelre böktem.
– Én igenis kértem Isten segítségét. A fenébe is, egy Kereszt
Lovagja nem elég? Bármikor felkapcsolhatom a Batman-jelet a
másik kettőnek!
Forthill elmosolyodott.
– Tudja, hogy nem így értettem. De ahogy kívánja. Meg kell
hoznia a saját döntéseit. – Michaelhez és hozzám fordult, majd azt
mondta: – Remélem, uraim, hogy bízhatok a diszkréciójukban ebben
az ügyben. A rendőrségi jelentésben kétségkívül az fog szerepelni,
hogy ismeretlen elkövetők vandálkodtak.
Felhorkantottam.
– Egy kis füllentés, atyám? – Már akkor bűntudatom lett, mikor
kimondtam, de francba is! Sosem voltam jó csevegő. Mindig hamar
elunom az ilyesmit.
 – A gonosz a félelemből táplálkozik, Mr. Dresden – válaszolta
Forthill. – Az egyházon belül megvannak a magunk eszközei az ilyen
ügyek kezelésére. – Megérintette Michael vállát. – De bárkinek is a
tudomására hozni ezt, még a hittestvérekére is, csak rettegést
szülne számos ember körében, és arra ösztönözné az ellenséget,
hogy tovább ártson.
A pap felé bólintottam.
– Tetszik ez a hozzáállás, atyám. Szinte már úgy beszél, mint
egy mágus.
Szemöldöke felszaladt, de aztán halk, fáradt nevetésben tört ki.
– Vigyázzanak magukra, mindketten, és az Úr legyen magukkal!
– Mindkettőnkre keresztet vetett, és éreztem az enyhe
erőkavarodást, amit néha Michael körül szoktam. Hit. Michael és
Forthill halkan váltott néhány szót Michael családjáról, míg én a
háttérben ténferegtem. Forthill elrendezte az új baba keresztelőjét,
bármikor is szül Charity. Megint megölelték egymást; az atya kezet
rázott velem – hivatalos, de barátságos módon –, és távoztunk.
Odakint Michael engem figyelt, ahogy visszafelé baktattunk a
furgonhoz.
– Nos? – kérdezte. – Mi a következő lépés?
Összeráncoltam a szemöldökömet, és zsebre dugtam a
kezemet. A nap már magasabban járt, kékre festve az eget és
fehérre a felhőket.
– Ismerek valakit, aki elég közel áll a szellemekhez errefelé. Egy
médiumot az Óvárosban.
Michael komoran nézett, úgy köpte ki a szavakat:
– A nekromanta.
Felhorkantottam.
– Ő nem nekromanta. Alig bír megidézni egy szellemet, és
beszélni vele. Legtöbbször el kell játszania. – Meg aztán. Ha valódi
nekromanta lenne, a Fehér Tanács már levadászta és lefejeztette
volna. Igaz, a férfit, akire én gondoltam, kétségkívül meglátogatta
már legalább egy Felügyelő, és figyelmeztette annak
következményeire, ha túl sokszor ártja bele magát a sötét
varázslatok művészetébe.
– Ha ennyire alkalmatlan, miért beszélünk vele egyáltalán?
 – Ő talán közelebb áll a szellemvilághoz, mint bárki ebben a
városban. Mármint rajtam kívül. Kiküldöm Bobot is, és meglátjuk, mit
sikerül kiderítenie. Kénytelenek vagyunk más kapcsolatokra
hagyatkozni.
Michael megütközve nézett rám.
– Nem bízom ebben a kísértetekkel való közösködésben, Harry.
Ha Forthill atya és a többiek tudnának a kísérő szellemeidről…
– Bob nem egy kísérő szellem – vágtam vissza.
– Ugyanazt a szerepet tölti be, nem?
Felhorkantottam.
– A kísérő szellemek ingyen dolgoznak. Nekem fizetnem kell
Bobnak.
– Fizetsz neki? – kérdezte gyanakvó hangon. – Mit?
– Többnyire romantikus regényeket. Néha elverek egy nagyobb
összeget…
Michael fájdalmas képet vágott.
– Harry, igazán nem akarom tudni. Nincs valami módja, hogy
kidolgozz egy varázslatot, ahelyett hogy ilyen szentségtelen
teremtményekre támaszkodj?
Felsóhajtottam, és megráztam a fejemet.
– Sajnálom, Michael. Ha ez egy démon lett volna, lábnyomot
hagy, és talán valamilyen fizikai jegyet, amit követhettem volna. De
kifejezetten biztos vagyok benne, hogy ez tisztán spirituális volt. És
pokolian erős.
– Harry! – szólt rám szigorúan Michael.
– Elnézést, elfelejtettem. A szellemek általában nem öltenek
alakot, nem vesznek fel mágikus testet. Puszta energiák. Nem
hagynak maguk mögött fizikai nyomot, legalábbis semmit, ami
néhány óránál tovább tartana. Ha itt lenne, mindenfélét tudnék
mondani róla, esetleg még mágiát is tudnék rajta közvetlenül
alkalmazni. De nincs itt, így…
Michael mély lélegzetet vett.
– Nagyszerű. Elhíresztelem a dolgot azok közt, akik tudom,
hogy a lány szemmel tartásáért felelősek. Azt mondtad, Lydiának
hívják?
– Igen. – Leírtam Michaelnek a lányt. – És volt egy talizmán a
csuklóján. Az, amelyiket az utóbbi néhány estén viseltem.
 – Az megvédi? – kérdezte Michael.
Vállat vontam.
– Olyasmitől, ami ennyire démoni, mint amilyennek ez
hangzik… Nem tudom. Ki kell derítenünk, ki volt ez a szellem,
amikor még élt, és le kell kapcsolnunk.
– Ami még mindig nem fogja elárulni nekünk, ki vagy mi kavarja
fel folyamatosan a város szellemeit. – Michael kinyitotta a furgont, és
beültünk.
– Ezt szeretem benned annyira, Michael. Mindig olyan pozitívan
tudsz gondolkodni.
Rám vigyorgott.
– Hit, Harry. Istennek megvannak a maga módszerei, hogy
gondoskodjon róla, hogy minden a helyére kerüljön.
Vezetni kezdett, én pedig hátradőltem az ülésemben, és
lehunytam a szememet. Először is meglátogatjuk a médiumot. Aztán
elküldöm Bobot, hogy derítsen ki többet a valószínűsíthetően
legveszélyesebb szellemről, akit hosszú idő óta először láttam.
Utána tovább kell keresnem azt, aki a szellemtevékenységek mögött
állt, és udvariasan addig kell ütnöm a fejét, amíg abba nem hagyja.
Könnyű, mint az egyszeregy. Na persze.
Nyöszörögtem kicsit, majd mélyebbre süllyedtem az ülésben, és
azt kívántam, bár az ágyban felejtettem volna fájdalmas magamat.
 TIZEDIK
FEJEZET

Mortimer Lindquist igyekezett gótikus hangulatot kölcsönözni

házának. Szürkés vízköpők álltak a tető sarkain. Fekete vaskapu
várta mogorván a vendégeket, és szobrok övezték az utat a bejárati
ajtóig. Hosszú fű burjánzott az udvaron. Ha a háza amúgy nem lett
volna egy dél-kaliforniai otthon piros tetős, fehér falakból emelt
stukkós másolata, akár működhetett is volna a dolog.
A végeredmény így olyan volt, mint egy kísértetjárta kastély
Disneylandben, és nem mint egy holtakkal beszélő személy baljós
lakhelye. A fekete vaskapukat egyszerű lánckerítések vették körbe.
Ha jobban megfigyelte az ember, a vízköpők műanyag utánzatok
voltak. A szobrok durva élei is műanyagról árulkodtak, nem volt meg
az a letisztult, átfogó körvonaluk, mint a márványnak. Akár egy
rózsaszín flamingót is leszúrhatott volna az ember a nyíratlan gyep
kellős közepébe, és valahogy az is illett volna a dekoráció közé. De
feltételeztem, hogy éjszaka, a megfelelő világítással és megfelelő
hozzáállással néhány ember akár el is hihette az illúziót.
Megráztam a fejemet, és felemeltem a kezemet, hogy kopogjak
az ajtón.
Még azelőtt kinyílt, hogy az öklöm hozzáért volna, és egy
morgó, fényes, kopaszodó fej alatt kerekedő váll jelent meg az
ajtónyílásban. Kiléptem az egyik oldalra. A kis ember kirángatott egy
hatalmas bőröndöt a tornácra. Közben észre se vett engem;
pirospozsgás arca úszott a verítékben.
Beosontam az ajtón, miközben ő megfordult, hogy kihúzza a
táskát a kapuhoz. Folyamatosan mormogott a bajsza alatt.
Fejcsóválva mentem be a házba. Az ajtó üzleti bejárat volt, vagyis
nem éreztem semmilyen bizsergést, amikor hívatlanul léptem át a
küszöböt. Az előszoba is a ház külsejére emlékeztetett. Rengeteg
fekete függöny lógott a falakon és az ajtókereteken. Piros és fekete
gyertyák lapultak mindenfelé. Egy vigyorgó emberi koponya tekintett
a szobára az egyik könyvespolcról, nagy erőlködések árán
megtartva az Encyclopedia Britannica példányait, amelyeknek
gerincéről lekaparták a betűket. A koponya is műanyagból készült.
Morty felállított egy asztalt a szobában, amit számos
ülőalkalmatosság vett körül. Átellenben épp egy magas háttámlájú
szék állt. Fából készült, és több szörnyűséges lény mását vésték
bele. Erre ültem le, kezeimet összefontam magam előtt az asztalon,
és vártam.
A kis ember visszajött. Arcát egy tarka selyemkendővel
törölgette, izzadt és zihált.
– Zárd be az ajtót! – szólaltam meg. – Beszélnünk kell, Morty.
A férfi felvisított, és megpördült.
– T-te – dadogta. – Dresden. Mit keresel itt?
Rászegeztem tekintetemet.
– Gyere be, Morty!
Közelebb jött, de nyitva hagyta az ajtót. Kövér alkata ellenére
egy ijedt macska ideges energiájával mozgott. Fehér ingén foltok
húzódtak a karja alatt, ami már félúton járt az öve felé.
– Nézd, Dresden, már mondtam nektek, felfogtam a
szabályokat, oké? Nem tettem semmi olyat, amiről beszéltetek!
Aha. A Fehér Tanács tényleg elküldött hozzá valakit. Morty profi
szélhámos volt. Nem hittem, hogy őszinte válaszokat csalhatok ki
belőle, legalábbis komoly erőfeszítések nélkül. Talán haladhatnék
ezen a vonalon, és megspórolnám magamnak a rengeteg munkát.
– Hadd mondjak el neked valamit, Morty! Amikor meglátogatok
valakit, és nem mondok semmi mást, csak azt, hogy „Beszéljünk”, és
az első, amit hallok, az hogy „Nem én voltam”, elfog az érzés, hogy
a személy, akivel beszélek, igenis tett valamit. Érted, mire gondolok?
Arca azonnal veszített néhány árnyalatnyit a pirossá-gából.
– Dehogy, ember! Nézd, nekem semmi közöm ahhoz, ami
mostanában megy. Nem az én hibám, ember, nem az én bajom!
– Ami mostanában megy – ismételtem. Lepillantottam
összekulcsolt kezeimre egy pillanatra, majd visszanéztem rá. –
Minek a bőrönd, Morty? Úgy tűnik, el kell hagynod a várost egy
időre?
Nyelt egyet, és vastag nyaka megrándult.
 – Nézd, Dresden. Mister Dresden. A nővérem megbetegedett,
tudod. Csak megyek, és segítek neki.
– Hát persze hogy mész – nyugtáztam. – Ezt teszed. Elmész a
városból, hogy segíts a beteg nővérednek.
– Istenre esküszöm – mondta Morty, közben felemelte kezét és
őszinte arcot vágott.
A velem szemben lévő székre böktem.
– Ülj le, Morty!
– Szeretnék, de jön értem a taxi. – Az ajtó felé fordult.
– Ventas servitas – sziszegtem kellemesen drámai hangon, és
egy kis erőt löktem az ajtó felé. A hirtelen támadt szél a szeme
láttára csapta be a bejáratot. Felvisított, és hátrálni kezdett. Előbb az
ajtót bámulta, majd sarkon fordult, hogy szembenézzen velem.
A varázsige maradékát felhasználva kitoltam a szemben álló
széket.
– Ülj le, Morty! Van néhány kérdésem. Ha nem csinálsz faksznit,
eléred a taxit. Ha viszont… – Nem fejeztem be a mondatot. A
megfélemlítésről tudni kell, hogy az emberek mindig elő tudnak állni
valami sokkal rosszabbal, mint amit valójában tenni tudnál velük, ha
elég teret hagysz a képzelőerejüknek.
Rám bámult, és ugráló tokával megint nyelt egyet. Leült a
székre, de úgy, mint aki arra számít, hogy láncok repülnek ki belőle,
és lekötözik, amint hozzáér. A szék legszélén egyensúlyozott,
megnyalta ajkát, és figyelt. Nyilván igyekezett kieszelni a legjobb
hazugságokat a várt kérdéseimre.
– Tudod – kezdtem bele –, olvastam a könyveidet, Morty.
Chicago szellemei. A kísértet tényező. Két-három másikat. Jó
munkát végeztél velük.
Arckifejezése megváltozott, szeme gyanakvóan összeszűkült.
– Köszönöm.
– Úgy értem, húsz évvel ezelőtt baromi jó nyomozó voltál.
Érzékeny a spirituális energiákra és jelenésekre… szellemekre. A
szakmában ektomantának nevezünk.
– Ja – mondta. Szeme kissé ellágyult, de a hangja nem. Nem
nézett közvetlenül az arcomra. A legtöbben így tesznek. – Az már
régen volt.
Ugyanolyan hangon és arckifejezéssel folytattam:
 – És most? Szeánszokat tartasz az embereknek. Hányszor
sikerül ténylegesen kapcsolatba lépned egy lélekkel? Tízből
egyszer? Húszból egyszer? Elég kiábrándító lehet a valósághoz
képest. Mármint a tettetés.
El kell ismernem, jól el tudta rejteni az érzéseit. De már
hozzászoktam az emberek megfigyeléséhez. Láttam a haragot,
abból, ahogy a nyakát és a vállát tartotta.
– Törvényes szolgáltatást nyújtok az arra rászoruló
embereknek.
– Nem. Te kihasználod a gyászukat, hogy megszerezz mindent,
amit csak tudsz. Mélyen belül te sem hiszed, hogy jót cselekszel,
Morty. Úgy véded magad, ahogy csak akarod, de te sem szereted,
amit teszel. Ha így lenne, nem halványult volna el az erőd úgy,
ahogy tette.
Állkapcsa megfeszült, és már nem is próbálta elrejteni dühét. Ez
volt az első őszinte reakciója, mióta meglepettségében felsikított.
– Ha van valami lényege a mondandódnak, Dresden, térj rá! El
kell érnem a repülőmet.
Széttártam ujjaimat az asztal lapján.
– Az elmúlt két hétben – mondtam – a kísértetek teljesen
megőrültek. Látnod kellene a gondokat, amiket okoztak. Az a
kopogószellem a Campbell-házban. Az az alagsori szörnyeteg a
Chicagói Egyetemen. Agatha Hagglethorn Cook Countyban.
Morty elfintorodott, és megint megtörölte az arcát.
– Ja. Hallok dolgokat. Te és a Kereszt Lovagja a legrosszabbal
is elbántatok.
– Mi történt még, Morty? Kezdek kissé zsémbes lenni az
alvásmegvonás miatt, úgyhogy fogd rövidre és egyszerűre!
– Nem tudom – felelte mogorván. – Elvesztettem az erőmet, ha
emlékszel.
Összehúztam a szememet.
– De hallasz dolgokat, Morty. Még mindig vannak forrásaid a
Sohasohában. Miért hagyod el a várost?
Felnevetett, de remegős éle volt a kacajának.
– Azt mondtad, olvastad minden könyvem? A Mind felkel
megvan?
 – Átfutottam. Világvége témájú cucc. Úgy gondoltam, túl sok
rosszfajta kísértettel beszéltél. Azok imádják eladni az embereknek
az Armageddont. Sokan közülük ugyanolyan kóklerek, mint te.
Nem vett tudomást szavaimról.
– Akkor ismered az elméletemet a határról a mi világunk és a
Sohasoha között. Arról, hogy lassan szétszakad.
– És azt gondolod, most esik darabjaira? Morty, az a fal már az
idők hajnala óta ott van. Nem hinném, hogy épp most omlana össze.
– Fal – ismételte a szót gúnyos mosollyal. – Inkább folpack,
mágus. Vagy zselé. Meghajlik, kígyózik és kavarog. – Remegve
dörgölte tenyerét a combjához.
– És most lehullik?
– Nézz szét magad körül! – kiáltotta. – Édes istenem, mágus!
Az elmúlt két hétben a határ úgy ingott ide-oda, mint egy prosti a
dokkmunkások gyűlésén! Mit hiszel, mi az ördögért keltek fel ezek a
kísértetek mind?
Nem hagytam, hogy a hirtelen hangerő-emelkedés pislogásra
késztessen.
– Azt mondod, ez az instabilitás könnyebbé tette a
szellemeknek az átkelést a Sohasohából?
– És könnyebb nagyobb és erősebb szellemeket formálni,
amikor meghal valaki – tette hozzá. – Azt hiszed, most egy
felpaprikázott szellemmel van dolgod? Csak várd meg, míg
véletlenül lepuffantanak valami kitüntetett diáklányt úton a
délvidékről, kezében az egyetemi ösztöndíjjal egy bandaháborús
lövöldözésben! Várj, míg valami szerencsétlen balek, aki AIDS-et
kapott a vérátömlesztés során, kileheli a lelkét!
– Nagyobb, gonoszabb szellemek – vontam le a következtetést.
– Szuperszellemek. Erről beszélsz.
Undokul felnevetett.
– Új vírusok is előkerülnek. Mindenütt elszabadul a pokol. Végül
az a határ úgy elvékonyodik, hogy át lehet rajta köpni, és több
gondod akad majd a démontámadásokkal, mint a bandaháborúkkal.
Megráztam a fejem.
– Jól van – feleltem. – Tegyük fel, hogy beveszem, hogy a határ
inkább folyékony, mint szilárd. Zavar támadt benne, és ez mindkét
irányba megkönnyíti az átkelést. Mi okozhatja?
 – Honnan az ördögből tudhatnám én azt? – vicsorogta. – Te
nem is sejted, milyen ez, Dresden. Olyan lényekkel beszélni,
amelyek a múltban és a jövőben éppannyira léteznek, mint a
jelenben. Hogy milyen az, mikor odasétálnak hozzád a salátabárban,
és elkezdik mesélni, hogyan ölték meg a nejüket álmunkban.
Mármint, azt hiszed, kezedben tartod a dolgokat, hogy érted őket,
aztán a végén minden darabokra hullik. Szélhámosnak lenni
egyszerűbb, Dresden. Rendet teremtesz. Az emberek magasról
leszarják, hogy Jeffrey bácsi tényleg megbocsát-e nekik, mert
kihagyták a legutóbbi szülinapját. Azt akarják tudni, hogy létezik
olyan világ, ahol Jeffrey bácsi meg tud és meg is bocsáthat nekik. –
Nyelt egyet, és körbenézett a szobában, a hamis köteteken és a
hamis koponyán. – Ezt adom el nekik. Lezárást. Mint a televízióban.
Tudni akarják, hogy a végén minden a helyére kerül, és ezért
boldogan fizetnek.
Odakint megszólalt egy autó dudája. Morty a szemét
meresztette rám.
– Végeztünk?
Bólintottam.
Talpra állt, arca mindenféle színekben játszott.
– Istenem, kell egy ital. Hagyd el a várost, Dresden! Valami
átjött tegnap éjjel, valami olyan, amilyet még sose éreztem azelőtt.
Eszembe jutottak a tönkretett autók és a felszentelt földbe
ültetett rózsabokrok.
– Tudod, mi volt az?
– Nagy – felelte Morty. – És iszonyatosan dühös. Öldökölni fog,
Dresden. És nem hiszem, hogy te vagy bárki más megállíthatná.
– De szellem?
Rám mosolygott, és kivillantak szemfogai. Ijesztően hatott azon
a pirospozsgás, hatalmas szemű arcán.
– Egy rémálom. – Már készült elfordulni, és el is akartam
engedni, de nem ment. Hazuggá vált, nyafogó csalóvá, de nem volt
mindig ilyen.
Felkeltem, és utolértem az ajtónál, és egyik karját elkaptam.
Megpördült, hogy szembenézzen velem, kitépte karját a kezemből,
és dacosan bámult a szemembe. Elkerültem a tekintetünk
összekapcsolódását. Nem akartam olvasni Mortimer Lindquist
lelkében.
– Morty – mondtam halkan. – Hagyj fel egy időre a
szeánszokkal! Húzd meg magad valahol! Olvass! Pihenj! Idősebb
vagy már, erősebb. Ha adsz magadnak egy esélyt, a hatalmad
visszajön.
Fáradtan, elcsigázottan nevetett fel újra.
– Persze, Dresden. Ahogy mondod.
– Morty…
Elfordult tőlem, és dölyfösen kisétált az ajtón. Nem vesződött a
hely bezárásával. Néztem, ahogy a taxi felé vette az irányt, ami a
járda mellett várakozott. Betuszkolta táskáját a hátsó ülésre, és
követte.
Mielőtt a taxi elindult, letekerte az ablakot.
– Dresden! – szólt oda. – Van a székem alatt egy fiók. A
jegyzeteim. Ha mindenáron meg akarod öletni magad, miközben
megpróbálsz kiállni ez ellen a dolog ellen, akár meg is tudhatod,
mibe folysz bele.
Visszatekerte az ablakot, ahogy a taxi elhajtott. Figyeltem, míg
el nem tűnt, és visszamentem a házba. Megtaláltam a rejtett fiókot a
faragott szék alján. Három régi, bőrkötéses napló lapult benne. A
pergamenlapokat végig kézírás töltötte meg, ami a legrégebbieknél
csinos betűkkel kanyarodott, majd egyenetlen firkává vált a legújabb
bejegyzéseknél. Orromhoz emeltem a könyveket, és beszívtam a
bőr, a tinta és a papír illatát; dohos volt, hamisítatlan és valódi.
Mortynak nem kellett volna ideadnia a jegyzeteket. Talán valahol
mélyen még létezett az ember, aki hajdanán volt. Talán tettem neki
egy kis jót a tanácsommal. Szeretném ezt hinni.
Felsóhajtottam, találtam egy telefont, és hívtam magamnak egy
taxit. Vissza kell szereznem a Bogarat az elkobzóból, ha lehet. Talán
Murphy helyre tudja nekem hozni.
Összeszedtem a naplókat, és kimentem a tornácra, hogy
megvárjam a taxit. Bezártam magam mögött az ajtót. Valami nagy
jött át a városba, azt mondta Morty.
– Egy rémálom – mondtam ki hangosan.
Igaza lehet? Tényleg széthullóban van a határ a szellemvilág és
a mi világunk között? A gondolattól kirázott a hideg. Valami
kialakulóban volt, valami nagy és szörnyű. És a zsigereimben
éreztem, hogy célja van. Minden erőnek, nem számít, hogy
mennyire borzalmas vagy jóindulatú, vagy, hogy a kezelője
tudatában van vagy sem, de mindig van célja.
Tehát ez a Rémálom okkal volt itt. Elmerengtem, mit akarhat.
Eltöprengtem, mit fog tenni.
És aggódtam, hogy túl hamar rá fogok rájönni.
 TIZENEGYEDIK
FEJEZET

Egy autó vesztegelt a feljárómon, benne két meghatározhatatlan

külsejű férfival.
Kiszálltam a taxiból, kifizettem a sofőrt, és bólintottam a másik
autó vezetőülésén lévő férfinak, Rudolph nyomozónak. Rudy
letisztult jóképűsége mit sem halványult a különleges ügyeknél
eltöltött eddigi egyéves szolgálat során, ami Chicago kimondatlan
válasza volt a hivatalosan el nem ismert természetfeletti világra. De
az idő kissé megkeményítette, szeme árnyalatnyival kevesebb
ártatlanságot tükrözött.
Rudolph visszabiccentett, és meg sem próbálta elrejteni
mogorva arckifejezését. Nem kedvelt engem. Talán a néhány
hónappal ezelőtti kudarchoz lehetett köze. Rudy inkább hanyatt-
homlok elmenekült, ahelyett hogy kiállt volna mellettem. Azelőtt
pedig megszöktem a rendőrségi őrizetből, amíg neki kellett volna
figyelnie rám. Átkozottul jó okkal tettem, és igazán nem volt
igazságos a részéről, hogy ezt a rovásomra írta, de hé! Bármit,
amivel át tudta vészelni a napot.
– Hali, nyomozó! – köszöntöttem. – Mi újság?
– Szálljon be! – förmedt rám.
Megvetettem a lábam, és nemtörődöm módon a zsebembe
süllyesztettem a kezem.
– Le vagyok tartóztatva?
Rudolph összehúzta szemét, és már épp újra szóra nyitotta a
száját, de társa az anyósülésről félbeszakította:
– Helló, Harry! – köszönt oda John Stallings nyomozó őrmester,
és bólintott.
– Mi újság, John? Mi szél hozott erre?
– Murphy szeretné, ha velünk jönnél egy helyszínre. – Felnyúlt,
és megvakarta többnapos borostáját, amihez rossz frizura és
intelligens, sötét szemek társultak. – Reméljük, van rá időd.
Próbáltunk az irodában is utolérni, de nem voltál bent, úgyhogy
Murphy ideküldött minket, hogy várjunk meg.
Átvettem egyik kezemből a másikba Mort Lindquist könyveit.
– Elég sűrű a napom. Várhat az ügy?
Rudolph akár a savat, úgy köpte ki a szavakat:
– A hadnagy most azonnal ott akarja látni, úgyhogy vonszolja
oda a seggét! Azonnal!
Stallings hangsúlyosan Rudolphra nézett, majd az én javamra
forgatta a szemét.
– Nézd, Harry… Murphy megkért, szóljak neked, hogy ez most
személyes ügy.
Zavarodottan néztem rá.
– Személyes, mi?
Széttárta a kezeit.
– Ő ezt mondta. – Összeráncolta szemöldökét, majd hozzátette:
– Micky Malone-ról van szó.
Émelygés fogott el.
– Meghalt?
Stallings állkapcsa megrándult.
– Jobb lesz, ha ezt megnézed.
Lehunytam a szemem, és igyekeztem nem felcseszni az
agyam. Nem volt időm kitérőkre. Órákba telhet átrágnom magam
Mort jegyzetein, és a naplemente, amikor a szellemek képesek
átkelni a Sohasohából, hamar el fog jönni.
Azonban Murphy sokat tett értem. Tartoztam neki. Párszor már
megmentette az életemet, és én is az övét. És ő volt a fő bevételi
forrásom is. Karrin Murphy vezette a különleges ügyek osztályát,
amely cím hagyományosan néhány hónapnyi ügyetlenkedést, majd
gyors kilépést jelentett a rendőrségtől. Murphy nem bénázott;
ehelyett tanácsadóként alkalmazta Chicago egyetlen profi mágusát.
A legáltalánosabb természetfeletti ragadozókkal szemben elég jól fel
tudta venni a harcot, de ha a dolgok kockázatosabbá váltak, még
mindig behívott engem. Gyakorlati szempontból a papírmunkában
nyomozati tanácsadóként vagyok feltüntetve. Felteszem, a
számítógép nyilvántartási rendszerében nincs kódszám a
démonűzésre, a kereső igézetre vagy az ördögűzésre.
 A különleges ügyek nemrég az egyik legrosszabb lénnyel
keveredett harcba, amilyet csak egy hozzám hasonló mágus
láthatott valaha. Nevezetesen féltonnányi elpusztíthatatlan loup-
garou-val. Sok súlyos áldozatuk volt. Hatan meghaltak, köztük
Murphy társa is. Micky Malone pedig lesántult. Részt vett terápiás
kezelésen, és eljött még egy utolsó munkára, ahol Michael és én
leszereltük azt a démonidéző varázslót. Mégis, ezután úgy döntött, a
bicegése akadályozza abban, hogy jó zsaru legyen, és
rokkantnyugdíjas lett.
Lelkiismeret-furdalásom volt miatta. Talán nem volt észszerű,
igaz, de ha kicsit okosabb vagy gyorsabb vagyok, lehet, hogy
megmenthettem volna azokat az embereket. És esetleg Micky
egészségét is megóvhattam volna. Senki más nem látta így, de én
igen.
– Jól van – sóhajtottam. – Adjatok egy percet, hogy elrakjam
ezeket!
Az út csendben telt, leszámítva némi értelmetlen csevejt
Stallings részéről. Rudolph tudomást se vett rólam. Én lehunytam a
szemem, és végigszenvedtem az utat. Rudolph rádiója felsivított,
majd hirtelen elhallgatott. Égő gumi vagy valami hasonló szagát
éreztem, és tudtam, hogy ez valószínűleg az én hibám.
Kinyitottam egyik szemem, és láttam, hogy Rudolph mogorván
méreget a visszapillantó tükörből. Félig elmosolyodtam, és újra
becsuktam szemem. Seggfej!
Az autó a lakóövezetben állt meg West Armitage-hez közel, lent
Bucktownban. A negyed a számos bevándorlóházról és az azok
előkertjében tartott kecskékről kapta nevét5 . A lakások aprók voltak,
és túl nagy családok és gyerekek lakták őket.
Bucktownt több mint száz éve lakták, és ezalatt felnőtt. Szó
szerint. A kis telkeken a házaknak nem jutott hely széltében
terjeszkedni, így hát felfelé épültek, kinyúlt, nyurga külsőt
kölcsönözve a környéknek. Ősi tölgyek és platánok díszítették
méltóságteljes fenségességgel a pici kerteket, leszámítva, ahol
durván megkurtították őket az elektromos vezetékek és tetők miatt.
Az árnyékok élesen vetültek a földre a magas fák és házak miatt,
fényből és sötétségből formált cukorbotokká változtatva az utcákat
és a járdákat.
 Az egyik ház – egy kétemeletes, tiszta fehér épület – kicsi
feljárója tömve volt, és további fél tucat autó parkolt az úton. Emellett
Murphy motorja is ott állt támasztékán az előkertben. Rudolph a
házzal szemközti oldalon lévő padka mellé húzódott a kocsival, és
leállította a motort. Az egy pillanatig zörgött és pöfékelt, mielőtt
lefulladt.
Kiszálltam az autóból, és valami rosszat éreztem. Nyugtalanság
lett úrrá rajtam; a bizsergés a tarkómból indult ki, és végigfutott a
gerincemen.
Egy pillanatig zavarodottan álltam ott, miközben Rudolph és
Stallings kikászálódott a kocsiból. Körbenéztem a szomszédságban,
hátha rájövök, honnan jön az a furcsa érzés. A fák levelei teljes őszi
pompájukban tarkállottak, susogtak és sóhajtoztak a szélben,
időnként pedig egy-egy a földre hullott. A száraz levelek zörögtek és
ropogtak az utcákon. Autók hajtottak el a távolban. Egy repülő
morajlott odafent az égen mély, messzi hangon.
– Dresden! – förmedt rám Rudolph. – Menjünk!
Felemeltem a kezemet, kiterjesztettem érzékeimet, és erőmmel
együtt belevittem az észlelésemet is.
– Várjatok egy percet! – mondtam. – Meg kell… – Nem
folytattam, inkább tovább kerestem az érzés forrását. Mi az ördög
lehet az?
– Önelégült pöcs… – morogta Rudolph. Hallottam, hogy elindul
felém.
– Megállj, kölyök! – mondta Stallings. – Hagyd az urat dolgozni.
Mindketten láttuk, mit tud.
– Lófaszt se láttam, amit ne lehetne megmagyarázni! –
dörmögte Rudolph, de nem moccant.
Átmentem az úton a kérdéses ház udvarához, és megtaláltam
az első tetemet az avar közt, másfél méterre tőlem balra. Egy kicsi,
sárgásfehér bundájú cica feküdt ott, és úgy ki volt csavarodva, hogy
a mellső lábai az egyik irányba néztek, a hátsó része pedig az
ellenkezőbe. Valami kitörte a nyakát.
Elfogott a hányinger. A halál sose szép igazából. Az emberek
esetében a legrosszabb, de ha az emberiséghez közel álló állatokkal
történik, az valahogy még rondább, mintha a vadvilágban történne. A
cica még nem érte el a teljes felnőttkort, kora tavaszi kölyök lehetett,
aki épp a szomszédságban kóborolt. Nem volt nyakörve.
Éreztem a tetemet körüllengő zavart, valamiféle szellemi
energiát, amit a traumatikus, gyötrelmes és kínzó események
eredményeztek. De ennek az apró lénynek, ennek az egy állatnak a
halála nem okozhatott volna akkor kilengést, hogy a rendőrautó
üléséről is észrevegyem.
Másfél méterrel arrébb találtam egy elpusztult madarat. A
szárnyait két különböző helyen leltem meg. Aztán még két madarat
a fejük nélkül. Majd valamit, ami nemrég még pici volt és szőrös,
most pedig pici, szőrös és pépes, talán egy pocok vagy egy ürge. És
még többet fedeztem fel. Sokkal többet. Mindent egybevetve talán
egy tucat kimúlt állat hevert az előkertben, és egy tucat kicsi,
erőszakos energiafolt időzött felettük. Egyedül egyikük se tudta
volna megzavarni mágusi érzékeimet, de mind együtt már igen.
Mi az ördög ölhette meg ezeket az állatokat?
Tenyeremmel végigdörgöltem a karomat, és a rettegés beteges
érzése futott végig rajtam. Körbenéztem, és láttam, hogy Rudolph és
Stallings a sarkamban vannak. Arcuk kissé zöldnek tetszett.
– Jézusom! – nyögött fel Stallings. Egy lábujjával megbökte a
macskát. – Mi tette ezt?
Megráztam a fejem, és vállat rándítottam.
– Eltarthat egy ideig, mire kiderítem. Hol van Micky?
– Odabent.
– Akkor hát – álltam fel kezeimet leporolva – menjünk!
 TIZENKETTEDIK
FEJEZET

Megálltam az ajtó előtt. Micky Malone-nak kellemes háza volt. A

felesége általános iskolában tanított. Egyedül a férfi fizetéséből nem
engedhettek volna meg egy ilyen helyet maguknak, de együtt
megoldották. A keményfa padlót fényesre polírozták. Láttam egy
eredeti festményt, egy tengerparti tájképet a nappali egyik falán, ami
szomszédos volt a bejárattal. Sok növényt helyeztek el, zöldjük a
fapadlók erezeteivel gazdag, organikus izzást kölcsönzött a háznak.
Ez olyan hely volt, ami nem csak egyszerűen egy ház. Hanem
otthon.
– Gyerünk, Dresden! – csattant fel Rudolph. – A hadnagy vár.
– Itt van Mrs. Malone? – kérdeztem.
– Igen.
– Menj, hozd ide! Be kell invitálnia engem.
– Mi van? – kérdezett vissza megütközve Rudolph. – Ne
fárasszon! Ki maga, Drakula gróf?
– Drakul még mindig Kelet-Európábán tanyázik, legalábbis a
legutóbbi ellenőrzésünk szerint – feleltem. – De szükségem lesz a
nőre vagy Mickyre, hogy behívjanak, ha azt akarjátok, hogy bármit
tegyek.
– Mi a jó büdös francról beszél?
Felsóhajtottam.
– Nézd, az otthonok, az olyan helyek, ahol emberek élnek,
szeretnek és felépítettek egy életet, egyfajta saját energiával
rendelkeznek. Ha egy csapat idegen mászkált volna ki-be egész
nap, nem lenne gond a küszöbbel, de ti nem azok vagytok, hanem a
barátaik. – Ahogy Murphy mondta, ez személyes ügy.
Stallings összeráncolta a szemöldökét.
– Szóval nem jöhetsz be?
 – Ó, bemehetnék – feleltem. – De a legtöbbje annak, amire
képes vagyok, az ajtónál maradna. A küszöb összekuszálna, és nem
tudnám használni az erőmet a házban.
– Mekkora baromság! – hördült fel Rudolph. – Drakula gróf!
– Harry – szólt közbe Stallings. – Mi nem hívhatunk be?
– Nem. Annak kell, aki itt lakik. Plusz így udvarias – tettem
hozzá. – Nem szeretek olyan helyre menni, ahol nem látnak
szívesen. Sokkal jobban érezném magam, ha tudnám, hogy Mrs.
Malone nem bánja, ha bemegyek.
Rudolph már nyitotta volna a száját, hogy újabb szitkokat
szórjon rám, de Stallings félbeszakította:
– Csak csináld, amit mond, Rudy! Menj, keresd meg Soniát, és
hozd ide!
Rudolph dühödten bámult, de azt tette, amire kérték, és bement
a házba.
Stallings kivett egy cigit, és rágyújtott. Egy másodpercig
elgondolkodva pöfékelt.
– Szóval nem tudsz varázsolni egy olyan házban, ahová nem
hív be valaki?
– Nem házban – javítottam ki. – Otthonban. Nagy különbség.
– Mi van Victor Sells kérójával? Úgy hallottam, megküzdöttél
vele, nem?
Megráztam a fejem.
– Ő maga tette tönkre a küszöbét. Onnan vezette az üzletét, és
sötét szertartásokhoz használta a helyet. Az már nem volt otthon.
– Akkor hazai területen senkivel sem tudsz szembeszállni?
– Halandókkal nem. A szörnyeknek nincs küszöbe, saját
területe.
– Miért?
– Honnan az ördögből tudjam én azt? – kérdeztem vissza. –
Nincs, és kész. Én se tudhatok mindent, nem?
– Gondolom – mondta Stallings, és egy perc múlva bólintott. –
Persze, értem, amit mondasz. Tehát kikapcsol a dolog?
– Nem teljesen, de nagyon megnehezíti, hogy bármit is tegyek.
Mintha ólomruhát viselnék. A vámpíroknak ezért kell odakint
maradniuk. És a hasonló ocsmányságoknak is. Ha ennyi hátráltatást
kapnak, már az életben maradás is nehézséget okoz nekik,
nemhogy a francos erőik használata.
Stallings megrázta a fejét.
– Ez a mágia szarság. Soha nem hittem benne, mielőtt
idekerültem. Még mindig bajom van vele.
– Igen? Az jó. Ez azt jelenti, nem futsz bele túl sokszor.
Orrlyukán át kifújta a füstöt.
– Ez megváltozhat. Az utóbbi pár napban eltűnt néhány ember.
Csavargók, hajléktalanok, olyanok, akiket ismernek a rendőrök és a
nyomozók.
Zavarodottan néztem rá.
– Igen?
– Igen. Eddig csak pletykákat hallani. És az ilyen emberek
egyszerűen csak eltűnhetnek egyik napról a másikra. De amióta a
különleges ügyeknél dolgozok, az ilyesmi idegessé tesz.
Összehúztam szemöldököm, és fontolóra vettem, hogy
elmondjam Stallingsnak, amit Bianca partijáról tudtam. Kétségkívül
egy sereg vámpír fog megjelenni a városon kívülről a bálon. Talán ő
és a szolgái előételeket állítanak össze. De nem volt bizonyítékom
rá. Csak annyit tudtam, hogy az eltűnéseknek, már ha tényleg azok
voltak, közük lehetett a zavarhoz a Sohasohában. Ha ez a helyzet, a
zsaruk nem tehetnek semmit. Ha más áll a háttérben, kellemetlen
beszélgetés vár rám Biancával. Nem akartam ok nélkül ráküldeni a
rendőrséget. Biztosra vettem, hogy Biancának megvannak a
forrásai, hogy viszonozza a gesztust, és talán el is tudná intézni,
hogy úgy tűnjön, tettem valamit, amivel kiérdemeltem a dolgot.
Amellett meg, a természetfeletti közösségben még mindig a
Régi Világ viselkedési kódexe irányított. Ha felmerül egy probléma,
szemtől szemben intézzük el, a körön belül. Nem vonod bele a
zsarukat meg más halandókat fegyverként. Ők a természetfeletti
világ nukleáris rakétái. Ha embereknek mutatsz meg egy
természetfeletti nézeteltérést, az még a lelket is ki fogja ijeszteni
belőlük, és a következő percben már arra eszmélsz, hogy
látóhatáron belül mindent és mindenkit felgyújtanak. A legtöbbeket
az se érdekelné, hogy az ijesztő fickónak igaza lehetett, és a másik
tévedett. Számukra mindketten rémisztőek, úgyhogy mindkettőt
lekapcsolják, és jobban alszanak éjszaka.
 Ez így ment a felvilágosodás hajnala és a halandók hatalomra
kerülése óta. Ezt úgy értem, hogy az emberek több hatalmat kaptak.
Utáltam, hogy ezek a zsarnokok, vámpírok, démonok és vérszomjas,
ősi istenségek úgy őrjöngtek, mintha ők irányítanák a világot. Szó se
róla, néhány évszázaddal ezelőttig tényleg így volt.
Akárhogy is, úgy döntöttem, tartom a szám Bianca gyűléséről,
amíg nem tudok eleget, hogy biztosra menjek.
Stallings és én elcsevegtünk, amíg Sonia Malone meg nem
jelent az ajtóban. Középmagas nő volt, enyhén túlsúlyos és masszív
alkatú. Arca minden bizonnyal lenyűgöző lehetett fiatalkorában, és
vonásai még mindig hordozták azt a szépséget, amit az évek
önbizalma és szilárd megbízhatósága megfinomított. Szeme
vöröslött; nem viselt sminket, de még így is összeszedettnek tűnt.
Egyszerű, virágmintás ruhát viselt, és egyetlen ékszere az ujján lévő
jegygyűrű volt.
– Mr. Dresden – köszöntött udvariasan. – Micky mesélte, hogy
tavaly megmentette az életét.
Köhintettem, és lesütöttem szememet. Azt hiszem, gyakorlatilag
igaz volt az állítás, de én nem így láttam.
– Mindannyian megtettünk minden tőlünk telhetőt, asszonyom.
A férje nagyon bátran viselkedett.
– Rudolph nyomozó azt mondta, be kell önt invitálnom.
– Nem szeretnék oda menni, ahol nem látnak szívesen,
asszonyom – feleltem.
Sonia felhúzta az orrát, és Stallingsra nézett.
– Oltsa azt el, őrmester!
Stallings eldobta a cigarettát, és eltaposta.
– Jól van, Mr. Dresden! – fordult vissza hozzám Sonia. Egy
pillanatra kiegyensúlyozottsága elhalványult, és ajka remegni
kezdett. Lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Vonásai
kisimultak, majd újra kinyitotta a szemét. – Ha tud segíteni az én
Mickymen, kérem, jöjjön be! Behívom.
– Köszönöm – feleltem. Előreléptem az ajtón át, és szinte
éreztem, hogy a küszöb néma feszültsége úgy nyílik szét körülöttem,
mint egy gyöngy függöny, amit belepett a dér.
Átmentünk a nappalin, ahol számos rendőr – akiket ismertem a
különleges ügyektől – csendesen beszélgetett. Az egész temetésre
emlékeztetett. Felnéztek rám, ahogy elhaladtam, és a társalgás
abbamaradt. Biccentettem feléjük, és mi továbbmentünk a
lépcsőhöz, ami a második emeletre vezetett.
– Tegnap éjjel sokáig fent maradt – suttogta a nő. – Néha nem
tud aludni, és sokáig nem fekszik le. Én korán felkeltem, de nem
akartam őt felébreszteni, hagytam, hadd aludjon. – Megállt a lépcső
tetején, és a folyosó egyik zárt ajtajára mutatott. – O-ott – dadogta. –
Sajnálom. Én k-képtelen v-vagyok… – Mély levegőt vett. –
Gondoskodnom kell az ebédről. Éhes?
– Ó! Igen, persze.
– Jól van – mondta, és visszahátrált a lépcsőn.
Nyeltem egyet, és a folyosó végén lévő ajtóra bámultam, majd
elindultam felé. Lépéseim mélyen kongtak fülemben. Finoman
kopogtattam az ajtón.
Karrin Murphy nyitotta ki. Ránézésre senki nem gondolná róla,
hogy egy olyan rendőrségi csoport vezetője, ami a bűnüldözési
rendszer keretei közé eső minden egyes különös bűntett
megoldásáért felelős. Nem úgy festett, mint aki lábát megvetve
eresztene apró ezüstgolyókat egy tehervonatként robogó loup-
garou-ra, pedig ilyen volt.
Karrin felnézett rám a maga alig másfél méterével. Máskor
ragyogó kék szeme beesett volt. Aranyhaját baseballsapka alá
gyömöszölte, és farmert meg fehér pólót viselt. Vállhámja meggyűrte
a pamutot a válla körül, ahol az oldalfegyvere lógott. A vonalak a
szája és a szeme körül olyan feltűnőek voltak, akár a repedések a
megperzselt földön.
– Helló, Harry! – köszöntött. Az ő hangja is halkan és már-már
zsémbesen csengett.
– Hali, Murphy! Nem fest valami jól.
Próbált mosolyogni. Elég rémesre sikeredett.
– Én… én nem tudtam, ki mást hívhatnék.
Nyugtalanul néztem rá. Bármely más napon Murphy sietett
volna viszonozni enyhén sértő megjegyzésemet. Most csak
szélesebbre nyitotta az ajtót, és beengedett.
Micky Malone-ra középmagas, kopaszodó, széles mosolyú,
energikus férfiként emlékeztem, akinek mindig lehámlott az orra,
miután a reggeli nap sugarai megégették az újság begyűjtésénél. A
bot és a bicegés annyira új keletű plusz volt, hogy még nem égtek
szilárdan a memóriámba. Micky ódivatú, de minőségi öltönyt hordott,
és nagyon ügyelt rá, hogy ne piszkolja be a zakóit, különben élete
végéig lett volna mit hallgatnia a feleségétől.
Nem rémlett olyan Micky, akinek arcára fagyott az összes fogát
felfedő vigyor, és akinek szeme az őrület keszekusza csillogásával
ugrott ki. Nem derengett, hogy pici karmolások borították volna,
vagy, hogy körmeit saját vére festette rozsdavörösre, vagy épp az,
hogy csuklóit és bokáit a fémkeretes ágyhoz bilincselték. Lihegett, és
vicsorogva nézett körbe a szépen berendezett szobában. Izzadság
és vizelet szaga keveredett a levegőben. Semmilyen lámpa nem
égett, és a függönyöket elhúzták, barnás homályba vonva a helyet.
Felém fordította a fejét, a szeme elkerekedett. Beszívta a
levegőt, hátravetette a fejét, és hosszú, fejhangú üvöltést hallatott,
akár egy prérifarkas. Aztán vihogni kezdett, és előre-hátra dülöngélt
az acélbéklyókat rángatva. Az ágy egyenletes, nyikorgó ritmusban
rázkódott.
– Sonia hívott minket ma reggel – mondta színtelenül Murphy. –
Szerzett egy mobilt, és bezárkózott a szekrényébe. Épp azelőtt
értünk ide, hogy Micky végzett volna az ajtó betörésével.
– Felhívta a rendőrséget?
– Nem. Engem hívott. Azt mondta, nem akarta, hogy így lássák
Mickyt. Mert az tönkretenné.
Megráztam a fejem.
– A fenébe! Bátor asszony. És Micky azóta ilyen?
– Igen. Micky egyszerűen… őrülten alávaló lett. Ordított,
köpködött, és harapott.
– Mondott valamit? – kérdeztem.
– Egy szót se – felelte Murphy. – Állati hangokat adott ki csak. –
Keresztbe fonta a karjait, felnézett rám, és egy pillanatra találkozott
a tekintetünk, de aztán elkapta a szemét. – Mi történt vele, Harry?
Micky kacarászott, és elkezdte csípőjét le-föl dobálni az ágyon,
miközben hintázott, és olyan hangokat hallatott, mintha két
hiperkinetikus tini párzana. Felfordult a gyomrom. Nem csoda, hogy
Mrs. Malone nem kívánkozott vissza ebbe a szobába.
– Adnia kell egy percet, hogy kiderítsem – feleltem.
– Lehet, hogy ő… tudja. Megszállott? Mint a filmekben?
 – Még nem tudom, Murph.
– Lehet valamilyen átok?
– Murphy, még nem tudom.
– Francba, Harry! – csattant fel. – Rohadtul jobb lesz, ha
kitalálja. – Ökölbe szorította kezét, és megrázkódott az elnyomott
haragtól.
Egyik kezemet a vállára tettem.
– Úgy lesz. Hagyjon magamra vele egy kicsit!
– Harry, esküszöm, ha nem tud rajta segíteni… – A szó a
torkára forrt, és könnyek csillantak meg a szemében. – Ő az
enyémek egyike, a pokolba is!
– Nyugi, Murphy! – mondtam neki olyan gyengéden, ahogy csak
tudtam. Kinyitottam neki az ajtót. – Igyon egy kis kávét, jó?
Meglátom, mit tehetek.
Rám pillantott, majd vissza Malone-ra.
– Minden rendben, Micky – mondta. – Mind itt vagyunk
melletted. Nem leszel egyedül.
Micky Malone fagyos vigyorral nézett rá, majd megnyalta az
ajkát, mielőtt újra röhögésben tört volna ki. Murphy összerezzent,
aztán fejét lehajtva kisétált a szobából.
És magamra hagyott az elmeháborodott férfival.
 TIZENHARMADIK
FEJEZET

Egy széket húztam az asztalhoz, és leültem. Micky tágra nyílt

szemekkel meredt rám. Áttúrtam a köpönyegem zsebét. Mindig
tartottam magamnál egy darabka krétát arra az esetre, ha kört
kellene rajzolnom. Volt még ott gyertya és néhány gyufa is. Pár régi
recept. Mágikus értelemben nem sok, amivel dolgozhatnék.
– Helló, Micky! – szólaltam meg. – Hall engem odabent?
Mickyre újra rátört a vihogás. Mindenáron elkerültem a
tekintetét. Az ördögbe is, nem akartam lélekolvasást végrehajtani
Micky Malone-on!
– Jól van, Micky – folytattam nyugodt, mély hangon, ahogy az
állatokkal szokás beszélni. – Most meg fogom érinteni, oké? Azt
hiszem, meg tudom majd állapítani, hogy van-e odabent valami, ha
megteszem. Nem fogom bántani, úgyhogy ne akadjon ki. – Beszéd
közben kinyújtottam kezemet a férfi fedetlen karja felé, és
könnyedén a bőrére fektettem.
Szinte lángolt. Éreztem, hogy valamiféle erő dolgozik benne.
Nem az a fajta energia, ami a gyakorlók auráján érződik, és nem is
az az óceánmélységű erő, ami Michael hitében volt, de akkor is
érezni lehetett. Valamiféle rideg, kúszó energia szivárgott végig rajta.
Mi a fene?
Nem olyan volt, mint bármelyik átok, amivel eddig találkoztam.
És nem is megszállással álltunk szemben, ezt biztosra vettem. A
fizikai érintésen keresztül bármilyen szellemlény jelenlétét
megéreztem volna.
Micky engem bámult egy másodpercig, majd fejét a kezem felé
vetette, és fogaival csattogó mozdulatot tett. Hátraugrottam, még
úgy is, hogy nem érhetett el. Ha valaki megpróbál megharapni, arra
ösztönösen reagál az ember, látványosabban, mintha
megpróbálnának megütni. A harapás sokkal ősibb. Hátborzongató.
 Micky megint röhögcsélt, és előre-hátra himbálta az ágyat.
– Jól van – sóhajtottam. – Kicsit elszántabbnak kell itt lennem.
Ha nem lennénk barátok, Micky… – Lehunytam a szememet egy
pillanatra, megacéloztam magam, aztán erőmet a szemöldököm
közötti pontra fókuszáltam, valamivel felette. Éreztem, ahogy
gyülekezik a feszültség, a nyomás, és mikor újra kinyitottam a
szemem, a mágusi Látásomat is kinyitottam.
A Látás áldás és átok egyszerre. Olyasmiket enged észlelni,
melyeket normális esetben nem látni. A Látásommal a legéteribb
szellemeket is felfedezhetem. Láthatom az élet energiáit, ahogy
kavarognak és mozognak, és úgy futnak végig a világon, mint a vér,
a föld és az ég között, a víz és a tűz között. A varázslatok úgy
tűnnek ki, mint a huzalok, amelyeket száloptikai kábelből fontak,
vagy mint a neon-fények Las Vegasban, attól függően, mennyire
összetettek és erőteljesek. Néha így vehetőek észre a démonok,
akik emberi formában köztünk járnak. Vagy az angyalok. A dolgokat
olyannak engedi látni, amilyenek igazából, szellemben, lélekben és
testben is.
A gond csak az, hogy bármit is látsz, az veled marad. Nem
számít, mennyire borzalmas, undorító, őrületbe kergető vagy
rémisztő. Veled marad. Örökre. Mindig ott időzik az elmédben,
dicsőséges technicolorban, soha nem halványul el, és nem válik
könnyebben elviselhetővé. Ezek közül bizonyos dolgok annyira
gyönyörűek, hogy mindig magadénak akarod tudni őket.
De még gyakrabban – az én munkámban – olyasmiket látni,
mint Micky Malone.
Boxert és fehér atlétát viselt, amin vér-, izzadság- és azoknál
sokkal rosszabb foltok éktelenkedtek. De amikor a Látáson keresztül
néztem rá, valami egészen más tárult a szemem elé.
Tönkretették. Széttépték. Mindenütt hiányzott a húsa. Valami
megtámadta, és hatalmas darabokat harapott ki belőle. Láttam már
képeket olyanokról, akiket cápa támadott meg, és óriási részeket
szakított ki a testükből. Így nézett ki Micky. Nem látszott a testén, de
valami véres cafatokra hasította az elméjét és talán a lelkét is. Csak
vérzett és vérzett végeláthatatlanul, soha nem mocskolva be a
lepedőt.
 És köré tekerve, a torkától kiindulva egészen az egyik bokájáig
fekete drót futott végig. A túlméretezett szögek belevájtak húsába,
és a végek nyom nélkül tűntek el a bőrében.
Épp mint Agatha Hagglethorn esetében.
Elszörnyedve bámultam rá, a gyomrom gyötrődött és háborgott.
Vissza kellett fognom magam, nehogy hányjak. Micky felnézett rám,
és úgy tűnt, megérezte, hogy valami változott, mert hirtelen
mozdulatlanná dermedt. Mosolya nem tűnt már őrültnek. Szenvedést
tükrözött, mintha a fájdalmas grimasz addig csavarodott és görbült
volna, míg arcának izmai el nem értek egy töréspontot.
Megmozdult az ajka. Megrázkódott, és arca megvonaglott a
kifejezéstől.
– Uh, uh, uh – nyögte.
– Jól van, Micky – mondtam. Összefontam ujjaimat, hogy ne
remegjenek. – Itt vagyok.
– Fáj – nyögte ki végül, suttogásnak is alig mondható hangon. –
Fáj, fáj, fáj, fáj, fáj, fáj… – Addig ismételgette, míg ki nem fogyott a
levegőből. Majd szorosan lehunyta szemét, mire kibuggyantak
könnyei, aztán megint tehetetlen, őrült vihogásba kezdett.
Mi az ördögöt tehetnék ezzel? A szögesdrót valamiféle átok
lehetett, de nem olyasminek tűnt, amit már láttam. A legtöbb
varázslat fényesen, élettel telve lüktetett és pulzált, akkor is, ha ártó
szándékkal hozták létre. A mágia az életből származott, a mi
világunk és az emberek energiájából, az érzéseikből, az akaratukból.
Nekem mindig ezt tanították.
De a szögesdrót tompa, élettelen és mattfekete volt.
Előrenyúltam, hogy megérintsem, és szinte megégette az ujjaimat,
annyira hideg volt. Micky, istenem! El sem tudtam képzelni, min
mehetett keresztül.
Az okos dolog az lett volna, ha meghátrálok. Foghatnám Bobot,
és dolgozhatnánk ezen, kutathatnánk, kitalálhatnánk, hogyan
szedjük le a drótot Mickyről, anélkül hogy fájdalmat okoznánk neki.
De már így is órák óta szenvedett tőle. Talán már nem bírna ki
sokkal többet. Józan esze így is alig fogja elviselni a spirituális
marcangolást, amit átélt. Még egy ilyen kínzással eltöltött nap olyan
helyre juttathatja, ahonnan már nem lesz visszatérés.
Lehunytam a szememet, és mély levegőt vettem.
 – Remélem, igazam van, Micky – mondtam neki. –
Megpróbálom elmulasztani a fájdalmat.
Nyöszörgő kis kuncogást hallatott, és rám bámult.
Úgy döntöttem, a bokájánál kezdem. Nyeltem egyet, és újra
megacélosítottam magam, lenyúltam, és ujjaimat az égetően hideg
szögesdrót és a bőre közé akasztottam. Összeszorítottam a
fogamat, és erőt sugároztam az érintésbe, eleget ahhoz, hogy
megfoghassam a drótot körülvevő átok anyagát. Aztán elkezdtem
húzni. Először lassan, majd keményebben.
A fémszálak belém martak. Az ujjaim egyáltalán nem zsibbadtak
el, csak egyre hevesebben és hevesebben kezdtek fájni. A
szögesdrót ellenállt, a tüskék belekapaszkodtak Micky húsába. A
szerencsétlen férfi gyötrelmesen, hangosan üvöltött, habár ott volt
benne az a rémes, elkínzott nevetés.
A könnyek már marták a szememet a fájdalomtól és Micky
ordításától, de tovább húztam. A drót vége elvált a húsától. Tovább
húztam. Szögről szögre, centiről centire letéptem a drótátkot, felfelé
húztam, néha keresztül a húsán, és csak rángattam azt a halott,
hideg energiát, távol Mickytől. Addig kiabált, amíg ki nem fogyott a
levegőből, és nyögéseket hallottam, amelyek a szoba egy más
részéből jöttek. Azt hiszem, én voltam az. Mindkét kezemet
bevetettem, küzdve a hideg mágia ellen.
Végül a drót másik vége lecsusszant Micky nyakáról. A férfi
szeme tágra nyílt, majd egészen belesüppedt az ágyba, és mély
hangon, kimerülten felnyögött. Zihálva hátratántorodtam az ágytól,
kezemben a dróttal.
Az hirtelen tekeregni és forogni kezdett, akár egy kígyó, és az
egyik vége elmerült a torkomban.
Jég. Fagyos. Végtelen, keserű, kínzó hideg futott végig rajtam,
és üvöltöttem. Rohanó léptek hangja ütötte meg fülemet a folyosóról,
valaki kiabált is. A drót csapkodott és vergődött, másik vége pedig a
padló felé lőtt. Mindkét kezemmel megragadtam, feltekertem, és úgy
tartottam, hogy ne csatlakozhasson a másik végén. A nyakam
közelében lévő laza szálak hullámzani kezdtek; a dermesztő szögek
belém vájódtak a ruháimon és a bőrömön keresztül, ahogy a sötét
energia próbált hozzám kapcsolódni.
 Az ajtó kivágódott. Murphy rontott be, szemében élénk azúrkék
lángok égtek, haja pedig arany koronaként vette körül. Lobogó
kardot tartott a kezében, és a haragtól annyira fényesen, gyönyörűen
és rémítően ragyogott, hogy alig láttam. A Látás, jöttem rá
szórakozottan. Olyannak láttam, amilyen.
– Harry! Mi a franc?
Küzdöttem a dróttal, tudva, hogy ő nem láthatja vagy érezheti,
és ziháltam.
– Az ablak! Murph, nyissa ki az ablakot!
Egy másodpercig se habozott, csak átvágott a szobán, és
kitárta az ablakot. Tántorogva utánamentem, a fagyos drótot egyik
kezem köré csavartam, miközben elmém sikított a fájdalomtól.
Leküzdöttem, tekerccsé göngyöltem, arcom vicsorgásba torzult. A
harag forrón és fényesen öntött el, és ennek ereje után nyúltam,
miközben lerántottam a drótot a torkomról, amilyen erősen csak
tudtam, kihajítottam az ablakon, és felrepítettem a levegőbe.
Morogtam, egyik ujjam felé döftem, majd fogtam az összes
dühöt és félelmet, és hagytam kiáradni magamból a sötét átok felé.
– Fuego!
Tűz támadt utasításomra, előtört ujjaim végéből, és elnyelte a
drótot. Az csavarodott, majd eltűnt egy robbanásban, ami
megrengette a házat, és hátradöntött a padlón.
Egy pillanatig kábultan feküdtem ott, igyekezvén felfogni, hogy
mi történik. Pokolba a Látással! Elkezdi elmosni a határt a valóság
és a látszat között. Az ember így megőrülhet. Gyorsan. Ha mindig
nyitva hagyják, és engedik, hogy minden beömöljön, mindent a
valódi formájában ismernek meg. Ez alapvetően jó ötletnek hangzik.
Csak sütkérezzenek a szépségben és szörnyűségben egy ideig,
nyeljék el mind, és hagyják, hogy minden mást kitöröljön. Mindent,
ami zavarja vagy aggasztja, hogy emberek megsérülnek-e vagy
sem…

A földön ülve eszméltem fel, olyan hidegségtől elgyötörten, aminek

nem volt alapja a fizikai valóságban. Magas hangon vihorásztam
magamban, és előre-hátra dülöngéltem. Küszködve újra bezártam a
Látásomat, és amint megtettem, minden elrendeződni látszott,
világosabbá vált. Felnéztem, és lihegve pislogtam ki a könnyeket a
szememből. Odakint mindenfelé kutyák ugattak, és számos autó
riasztója vijjogott a robbanás hatására.
Murphy elkerekedett szemmel állt felettem, fegyverét egyik
kezében tartotta, a másikkal az ajtóra mutatott.
– Jézusom! – suttogta. – Harry, mi történt?
Ajkaim elzsibbadtak, és majd’ megfagytam; reszkettem.
– Átok. V-valami megtámadta. A-aztán átkot szórt rá. E-el kellett
égetnem. A t-tűz a sz-szellemvilágban is ég. Sajnálom.
A nő eltette a fegyverét, de nem vette le rólam a szemét.
– Jól van?
Továbbra is remegve visszakérdeztem.
– H-hogy van Micky?
Murphy az ágyhoz lépett, és kezét Micky homlokára fektette.
– Lement a láza – sóhajtott fel. – Mick? – szólongatta halkan. –
Hé, Malone! Murph vagyok. Hallasz?
Micky megmozdult, és kinyitotta szemét.
– Murph? – kérdezte suttogva. – Mi folyik itt? – Szeme újra
leragadt az elgyötörtségtől. – Hol van Sonia? Szükségem van rá.
– Idehívom – suttogta Murphy. – Várj itt! Pihenj!
– Fájnak a csuklóim – motyogta Micky.
Murphy visszanézett rám, én pedig bólintottam.
– Most már rendben lesz. – A nő eloldotta a bilincseket, de úgy
tűnt, a férfi máris mély, bágyadt álomba merült.
Murphy betakargatta, és kisimította homlokából a haját. Majd
mellém térdelt a földre.
– Harry – szólított meg. – Eléggé rosszul fest.
– Pokolian – javítottam ki. – Igen, tudom. Pihenésre lesz
szüksége, Murph. Békére. Valami széttépte belülről, nagyon durván.
– Ezt hogy érti?
Összeráncoltam a szemöldökömet.
– Olyan, mint… amikor valaki, aki közel áll az emberhez,
meghal. Vagy mint amikor szakít valakivel. Belülről tépi szét. Érzelmi
fájdalom. Nagyjából ez történt Mickyvel. Valami szétszaggatta.
– Mi tette? – kérdezte Murphy. Hangja halk és acélkeménységű
volt.
 – Még nem tudom – feleltem. Lehunytam a szememet, és
remegve a falnak vetettem a fejemet. – Én Rémálomnak nevezem.
– Hogyan öljük meg?
Megráztam a fejem.
– Dolgozom rajta. Eddig néhány lépéssel előttem járt.
– Bassza meg! – csattant fel Murphy. – Néha már elegem van a
fogócskázásból.
– Ja. Nekem is.
Még több lépés csörtetett végig a folyosón, és Sonia Malone
rontott be a szobába. Meglátta Mickyt, amint csendesen feküdt, és
olyan lágy mozdulatokkal ment oda hozzá, mintha félne túlzottan
felkavarni a levegőt. Megérintette a férfi arcát, ritkuló haját, mire az
eléggé felébredt ahhoz, hogy a nő keze után nyúljon. Felesége
megcsókolta az ujjait, és lehajtotta fejét, hogy arcát a férfiénak
nyomja. Hallottam, hogy Sonia végre utat enged könnyeinek.
Murphy és én jelentőségteljesen egymásra néztünk, és
kölcsönös beleegyezéssel mindketten felálltunk, hogy nyugalomban
hagyjuk Soniát. Murphynek fel kellett engem segítenie. Mindenem
fájt, és úgy éreztem, a csontjaim teljesen átfagytak. Nehezemre
esett a séta, de Murphy támogatott.
Vetettem egy utolsó pillantást Soniára és Mickyre, majd
csendesen becsuktam az ajtót.
– Köszönöm, Harry – szólt Murphy.
– Bármikor. Barátok vagyunk, Murph. És mindig készen állok
egy bajba jutott hölgy megmentésére.
Felpillantott rám, és szeme villámlott a baseballsapka karimája
alatt.
– Maga olyan egy soviniszta disznó, Dresden.
– Egy korgó gyomrú soviniszta disznó – egészítettem ki. – Éhen
halok.
– Gyakrabban kellene ennie, piszkafa. – Murphy leültetett a
felső lépcsőfokra. – Maradjon itt! Szerzek valamit.
– Ne tartson túl soká, Murph. Dolgoznom kell. A lény, ami ezt
csinálta, naplementekor jön elő játszani. – A falnak dőltem, és
lehunytam a szememet. A halott állatokra, összezúzott autókra és
fagyott gyötrelemre gondoltam, amit Micky Malone elkínzott lelke
köré fontak. – Nem tudom, mi az ördög ez a Rémálom. De
megtalálom. És megölöm.
– Jól hangzik – mondta Murphy. – Ha segíthetek, szóljon.
– Kösz, Murph.
– Nem téma. Um… Harry?
Kinyitottam a szemem. Bizonytalan arckifejezéssel figyelt
engem.
– Abban a pillanatban, amikor bementem, engem bámult. A
létező legfurcsább képpel meredt rám. Mit látott? – kérdezte.
– Az arcomba röhögne, ha elmondanám – feleltem. – Menjen,
szerezzen valami kaját!
Felhorkantott, és megfordult, hogy lesétáljon a lépcsőn, és
elrendezze a dolgokat a különleges ügyek izgatott tisztjeivel, akik az
első emeleten tévelyegtek. Elmosolyodottam, ahogy felidéztem a
látomást, ami élesen és élénken élt lelki szemeim előtt. Murphy, az
őrangyal, amint lángoló haraggal beront az ajtón. Ez olyan káprázat
volt, aminél nem bántam, hogy nem fogom elfelejteni. Néha
szerencséje van az embernek.
Aztán eszembe jutott a szögesdrót, és az irtózatos gyötrelem is,
amit láttam, sőt rövid időre éreztem. Az utóbbi időben kísértő
szellemek is ugyanettől szenvedtek. De ki tehette ezt velük? És
hogyan? Azokat az erőket, amelyeket ehhez a kínzóátokhoz
használtak, még sosem láttam vagy éreztem azelőtt. Sosem
hallottam még olyan varázslatról, amit ugyanilyen eredménnyel
lehetett egy lélekre vagy egy halandóra szórni. Nem gondoltam
volna, hogy ilyesmi lehetséges. Hogyan csinálták?
Ami még lényegesebb, ki tette? Vagy mi?
Remegve ültem ott, egyedül, fájdalmak közt. Ez az ügy kezdett
személyessé válni. Malone a szövetségesem volt, valaki, aki velem
együtt kiállt a rosszfiúk ellen. Minél többet töprengtem rajta, annál
dühösebbé és biztosabbá váltam.
Kiderítem, hol van ez a Rémálom, ez a lény, ami átkelt, és
elpusztítom.
Aztán azt is megtalálom, aki vagy ami létrehozta.
Hacsak, Harry, gondoltam magamban, nem ők találnak meg
előbb.
 TIZENNEGYEDIK
FEJEZET

– Nem – mondtam a telefonba. Kabátomat az egyik székre

hajítottam, majd elterültem a kanapén. Lakásomat árnyékok
borították, a napfény átszűrődött a magasan elhelyezett, süllyesztett
ablakokon. – Még nem volt alkalmam rá. Vesztettem pár órát egy
kitérővel. Le kellett szednem egy átkot Micky Malone-ról, a
különleges ügyektől. Valaki szögesdrótot tekert a lelke köré.
– Jézus Mária! – kiáltott fel Michael. – De jól van?
– Jól lesz. Viszont elveszítettünk négy órát a nappalból. –
Tájékoztattam Mort Lindquistről és a naplóiról, valamint a Malone
nyomozó házában történtekről.
– Már nem nagyon maradt időnk megtalálni ezt a Lydiát, Harry –
értett egyet Michael. – A nap hat órán belül lenyugszik.
– Dolgozom rajta. Miután kiküldtem Bobot, hogy nézzen szét,
meglátom, én is neki tudok-e vágni az utcáknak. Visszakaptam a
Bogarat.
Meglepettnek hangzott.
– Nem foglalták azt le?
– Murphy elintézte.
– Harry… – mondta csalódottan. – Megszegte a törvényt, hogy
visszaszerezze a kocsidat?
– Még szép hogy – feleltem. – Jött nekem eggyel. Hé, ember, a
Mindenható nekem nem intézi el, hogy mindenütt időben
megjelenjek. Kerekekre van szükségem.
Michael felsóhajtott.
– Most nincs időnk ezen vitázni. Hívlak, ha megtaláltam, de nem
fest túl jól a helyzet.
– Nem bírok rájönni, mi a kapcsolat. Mi köze a lénynek ahhoz a
lányhoz? Meg kell találnunk, és rá kell jönnünk, mi a kapocs.
– Elképzelhető, hogy Lydia áll a zavargások mögött?
 – Nem hiszem. Az az átok, amibe ma futottam bele… ilyet még
soha nem láttam. Olyan… – Az emlékétől is kirázott a hideg. –
Rossz volt, Michael. Hideg. Olyan…
– Ördögi? – vetette fel Michael.
– Talán. Aha.
– Van olyan, hogy ördögi, Harry, annak ellenére, amit a legtöbb
ember mond. Csak emlékezz, hogy jó is létezik.
Kényelmetlenül megköszörültem a torkom.
– Murphy körbeadta Lydia személyleírását a fakabátok között.
Ha valamelyik szolgálatban lévő barátja lát valakit, akire illik a leírás,
hallani fogunk róla.
– Kitűnő! – lelkesedett fel Michael. – Látod, Harry? Ez a kerülő,
hogy segíts Malone nyomozónak, óriási segítséget jelent nekünk.
Hát nem kimondottan kedvező véletlen ez számunkra?
– De, Michael. Isteni szerencse, blabla. Hívj majd.
– Ne blablázd le az Urat, Harry. Ez tiszteletlenség. Isten legyen
veled! – Azzal letette.
Eltettem a kabátomat, és előszedtem a jó kis vastag
flanelköpönyegemet, belecsusszantam, és a déli falnál lévő
szőnyeghez sétáltam. Félrehúztam a padlón lévő ajtóról, és kitártam
azt. Felkaptam a petróleumlámpát, meggyújtottam, feltekertem a
kanócot, hogy fényesen égjen a láng, és már épp elindultam volna
az összecsukható falétrán a pincébe.
Megint megcsörrent a telefon.
Elmerengtem rajta, hogy nem veszem fel, de állhatatosan
csörgött tovább. Felsóhajtottam, bezártam az ajtót, visszatettem a
szőnyeget a helyére, és az ötödik csöngésre felvettem.
– Mi van? – szóltam bele könyörtelenül.
– Meg kell hagyni, Dresden – felelte Susan –, te aztán tényleg
tudod, hogy kell elbűvölni egy lányt másnap reggel.
Hosszan felsóhajtottam.
– Ne haragudj, Susan. Dolgoztam, és… nem megy túl jól.
Rengeteg kérdés, válasz meg semmi.
– Jaj! – vágta rá. Valaki mondott neki valamit a háttérben, és ő
morogva válaszolt. – Nem akarom tovább rontani a napod, de
emlékszel annak a pasasnak a nevére, akit pár hónapja kapcsoltatok
le a különleges ügyekkel? A rituális gyilkoséra?
 – Ó, igen. Ő… – Lehunytam a szemem, és kutatni kezdtem a
memóriámban. – Valami Leo. Cravat, Camner, Conner. Kraven, a
vadász6 . Nem maradt meg a neve. A démonon keresztül
nyomoztam le, amit megidézett, és így kaptuk el. Michael és én nem
maradtunk ott utána a papírmunkához.
– Kravos? – kérdezte Susan. – Leonid Kravos?
– Ja, azt hiszem, az volt az.
– Remek – mondta. – Szuper. Koszi, Harry. – Hangja kissé
feszülten és izgatottan csengett.
– Uh! Nem akarod elmondani, mi folyik itt? – kérdeztem.
– Csak egy szál, amin dolgozom – felelte. – Figyelj, most
csupán pletykáim vannak. Megpróbálok többet is mondani, amint
megtudok valami konkrétabbat.
– Rendben. Úgyis valami másra összpontosítok most.
– Kell segítség valamiben?
– Istenem, remélem, nem – válaszoltam. Kicsit közelebb
nyomtam a kagylót a fülemhez. – Jól aludtál múlt éjjel?
– Talán – élcelődött. – Kielégületlenül nehéz ellazulni, de a
lakásodban olyan hideg van, hogy már-már hibernálódik az ember.
– Hát na. Legközelebb gondoskodom róla, hogy tényleg baromi
hideg legyen.
– Máris reszketek – dorombolta. – Hívjalak ma este, ha tudlak?
– Lehet, hogy nem leszek itt.
Felsóhajtott.
– Megértem. Akkor majd összedobok magamnak valamit. Köszi
még egyszer, Harry!
– Bármikor.
Elköszöntünk, letettük, majd visszamentem az alagsori
lépcsőhöz. Felfedtem a csapóajtót, kinyitottam, magamhoz vettem a
lámpást, majd lecsörtettem a meredek, összecsukható létrán.
A laborom sosem lett kevésbé rendetlen, akármennyire is
igyekeztem átszervezni. Csak egyre több dolog lett benne. Pultok és
polcok futottak végig a három fal mentén. Egy hosszú asztal nyúlt el
a helyiség közepén, elég helyet hagyva nekem, hogy bárhol
végigoldalazzak mellette. A létránál egy kerozinos kályha állt, ami
enyhített a föld alatti fagyosságon. Az asztal távolabbi végénél egy
rézkört erősítettem a földhöz: egy megidézőkört. Kemény lecke árán
tanultam meg, hogy a laborban lévő vackokat nem szabad ott tárolni.
Vackok. Gyakorlatilag minden hasznosnak számított a laborban,
és mindnek volt valami célja. Az ősi könyveknek, amelyek bőrkötése
megkopott és szétmállott, és megvolt az a mindent átható, dohos
szaguk. A műanyag dobozoknak a visszazárható tetővel, a
palackoknak, a befőttesüvegeknek, a ládáknak. Mindenben olyasmit
tartottam, amire szükségem lehet, vagy már használtam is
korábban. Jegyzetfüzetek, tucatnyi toll és ceruza, gemkapcsok és
tűzőkapcsok, papírkötegek beterítve az én nyughatatlan,
macskakaparásra emlékeztető kézírásommal. Apró állatok kiszárított
tetemei, egy emberi koponya körülvéve papírkötéses könyvekkel,
gyertyák, egy antik harci szekerce; mindegyik jelentőséggel bírt.
Egyszerűen csak a legtöbb esetében nem emlékeztem rá, mi volt az.
Levettem a lámpás tetejét, és a lánggal meggyújtottam úgy egy
tucat gyertyát körben, a helyiségben, valamint a kerozinos kályhát is.
– Bob! – szólaltam meg. – Bob, ébredj! Gyerünk, dolog van! –
Arany fény, és a gyertyák lángjának és meleg viaszuknak illata
töltötte meg a szobát. – Komolyan mondom, ember. Nincs sok időnk.
Fent a polcán a koponya megremegett. Két egyforma,
narancssárgás fény gyúlt üres szemüregeiben. A fehér állkapcsok
megfelelő hang kíséretében szinte pantomimes ásításra nyíltak.
– Az ég szerelmére, Harry! – motyogta a koponya. –
Könyörtelen vagy. Még nincs is naplemente.
– Hagyd abba a siránkozást, Bob! Nem vagyok hangulatomnál.
– Hangulat? Ki vagyok merülve. Nem hiszem, hogy továbbra is
segíteni tudlak.
– Elfogadhatatlan – vágtam rá.
– Még a lidércek is elfáradnak, Harry. Pihennem kell.
– Majd pihensz eleget, amikor már halott leszek.
– Jól van hát – sóhajtotta Bob. – Mivel dolgozni akarsz, kössünk
alkut. Ott akarok lenni, amikor legközelebb Susan átjön.
Felhorkantottam.
– A francba is, Bob, te soha semmi másra nem tudsz gondolni a
szexen kívül? Nem. Nem engedem, hogy a fejemben légy, amikor
Susannel vagyok.
A koponya elkáromkodta magát.
 – Meg kellene egyeznünk. Újra kellene tárgyalnunk a
szerződésemet.
Fújtatva azt feleltem:
– Ha bármikor visszamennél a szülőföldedre, Bob, csak
nyugodtan.
– Nem, nem, nem – morogta a koponya. – Jó ez így.
– Persze még mindig fennáll az a félreértés a Télkirálynővel,
de…
– Jó ez így, mondtam.
– Talán már nincs is szükséged a védelmemre. Biztosra
veszem, hogy hajlandó leülni, és megoldani a dolgot, ahelyett hogy
kínzásnak vetne alá az elkövetkező néhány száz…
– Jó ez így, mondtam! – Bob szeme lángolt. – Esküszöm,
akkora seggfej tudsz lenni, Dresden!
– Ja – értettem egyet vele. – Felébredtél már?
A koponya elgondolkodó mozdulattal oldalra dőlt.
– Tudod mit? – kérdezte. – Igen. – A szemüregek újra rám
összpontosítottak. – A harag jól beindítja a régi nedvek keringését.
Roppant cseles húzás volt.
Elővettem egy viszonylag új jegyzettömböt és egy ceruzát.
Kellett egy bő pillanat, míg letakarítottam egy kis helyet az asztalon.
– Valami újba futottam bele. Talán ki tudsz segíteni. És van egy
eltűnt személyünk is, akit meg kell találnunk.
– Oké, lökjed!
Leültem az elnyűtt hokedlire, és kicsit jobban összehúztam
magamon meleg köpönyegemet. Higgyenek nekem, a mágusok nem
a drámai hatás miatt viselnek köpenyt. Szimplán nem tudnak eléggé
felmelegedni a laborjukban. Ismerek néhány alakot Európában, akik
még mindig kőtornyokból tevékenykednek. Már a gondolattól is kiráz
a hideg.
– Rendben – biccentettem. – Mindenre szükségem van, ami
csak eszedbe jut. – Felvázoltam az eseményeket, kezdve Agatha
Hagglethornnal, majd átnyargaltam Lydiára és az eltűnésére, aztán
a beszélgetésemre Mort Lindquisttel, és a Rémálom megemlítésére,
végül pedig szegény Micky Malone megtámadásával zártam.
Bob elfüttyentette magát, ami nem kis teljesítmény valakitől,
akinek nincsenek ajkai.
 – Lássuk, jól értem-e. Ez a lény, ez a dolog, erőteljes
szellemeket kínzott ezzel a szögesdrótátokkal az elmúlt pár hétben.
Széttépett egy halom dolgot megszentelt földön. Aztán átjutott valaki
küszöbén, szétszaggatta a lelkét, és kínzóátkot szórt rá?
– Pontosan – feleltem. – Tehát, milyen szellemmel van dolgunk,
és ki idézhette meg? És mi köze ennek a lánynak az egészhez?
– Harry – mondta Bob komoly hangon –, ezt most hagyd
ennyiben.
Értetlenül pislogtam rá.
– Parancsolsz?
– Elmehetnél vakációzni, teszem azt, Fort Lauderdale-be.
Rendeznek ott egy nemzetközi fürdőruhás versenyt, és te meg én…
Felsóhajtottam.
– Bob, nincs időm…
– Ismerek egy fickót, aki néhány napra megszállt egy utazási
ügynököt, és tudna nekünk kedvezményes jegyeket szerezni. Mit
mondasz?
A koponyát fürkésztem. Ha nem tudnám, hogy képtelenség, azt
hinném, Bob… ideges? Lehetséges ez egyáltalán? Bob nem emberi
lény. Lidérc, a Sohasoha egyik teremtménye. A koponya csak
tartózkodási helyet jelent számára, az otthonát, távol az otthontól. Én
csak lehetővé tettem, hogy benne maradjon, megvédtem, és
időnként a segítségéért, a páratlan emlékezőtehetségéért és a
mágia törvényei iránti affinitásáért cserébe ócska romantikus
regényeket vettem neki. Bob egy nyilvántartási számítógép és egy
személyi asszisztens tökéletes keveréke volt, már ha sikerült elméjét
a problémára összpontosítani. Több ezer lényt ismert a
Sohasohában, valamint száz és száz varázsige leírását és temérdek
bájital, bűvölet és mágikus szerkezet receptjét raktározta magában.
Egy lidérc se rendelkezhet ezzel a fajta tudással, ha nem társul
hozzá tetemes erő. Akkor hát miért viselkedik ilyen ijedten?
– Bob, nem tudom, miért vagy ennyire feldúlt, de nem
vesztegethetjük az időt. Néhány óra múlva lemegy a nap, és ez a
lény át tud majd kelni a Sohasohából, és mást is bántani fog.
Tudnom kell, mi ez, merre tarthat, és hogyan rúghatom szét a
seggét.
 – Ti, emberek – morogta helytelenítően Bob. – Soha nem
vagytok elégedettek. Mindig tudni akarjátok, mi van a következő
domb mögött, mi van a dobozban. Harry, fogadd el, hogy nem kell
mindent tudnod.
Egy pillanatig bámultam rá, majd megráztam a fejem.
– Az alapokkal kezdjük, és lépésről lépésre vesszük át ezt.
– Francba, Harry!
– Szellemek – mondtam. – A szellemek a szellemvilágban élő
lények. Egy személy lenyomatai az illető halálának a pillanatából.
Nem emberek vagy érzőlidércek, mint te. Nem változnak, nem
nőnek, egyszerűen csak ott vannak, átélve mindazt, amit a
halálukkor éreztek. Mint szegény Agatha Hagglethorn. Tébolyodott
volt.
A koponya elfordította rólam a szemüregét, és nem szólt
semmit.
– Szóval, szellemlények. Általában nem láthatóak, de
ektoplazmából testet tudnak ölteni, és manifesztálódhatnak a való
világban, amikor akarnak, ha eléggé erősek. És néha alig van
bármiféle fizikai formájuk. Csak egy hideg pontként, fuvallatként
vagy hangként jelennek meg. Igaz?
– Add fel, Harry! – felelte Bob. – Nem beszélek.
– Mindenfélét tudnak csinálni. Dobálózni és bútorokat egymásra
halmozni. Dokumentáltak olyan eseteket, hogy szellemek egy időre
eltakarták a napot, kisebb földrengéseket okoztak, meg minden. De
ezek nem véletlenszerűek. Mindig van valami célja, valami, ami
kötődik a halálukhoz.
Bob összerezzent, készült hozzátenni valamit, de újra
összecsattintotta a csontos fogait. Kelepcébe csaltam. Az értelmi
lidércek nem tudtak ellenállni a rejtvényeknek, ez pedig rejtvény volt
a javából.
– Következésképpen, ha valaki elég erős lenyomatot hagy,
amikor távozik, kapunk egy ütős szellemet. Mármint egy
keménykötésűt. Talán, mint amilyen ez a Rémálom.
– Talán – ismerte be Bob kelletlenül, majd teljesen elfordította
felőlem a koponyát. – Még mindig nem beszélek veled, Harry.
Ceruzámmal az üres papírlapon doboltam.
 – Oké. Tudjuk, hogy ez a lény megkavarja a határt a mi világunk
és a Sohasoha között. Megkönnyíti a lelkeknek, hogy átjöjjenek, és
az utóbbi időben emiatt akadt annyi dolgunk.
– Nem szükségszerűen – felelte felvidulva Bob. – Talán rossz
szemszögből nézed a dolgot.
– He? – kérdeztem.
Megint felém fordult, szemében a fények izzottak, és hangja
lelkesen csengett.
– Valaki más kavarta fel ezeket a szellemeket, Harry. Talán azért
kezdték el őket kínozni, hogy a medencébe ugorjanak, és
hullámokat gerjesszenek.
Ez a gondolat felkeltette az érdeklődésemet.
– Úgy érted, a nagy szellemek felpiszkálásával hozzák létre a
zavart.
– Pontosan – bólogatott Bob. Majd észbe kapott, de szája még
mindig nyitva volt. A fal felé fordította a koponyát, és csontos
homlokát elkezdte neki ütögetni. – Akkora hülye vagyok!
– A Sohasoha felkavarása – dünnyögtem elgondolkodva. – De
ki tenne ilyet? És miért?
– Megfogtál. Óriási talány. Sosem tudjuk meg. Itt az idő egy
sörre.
– A Sohasoha felkavarása megkönnyíti valaminek az átkelését –
folytattam. – Tehát… akármi is szórta szét azokat a kínzóátkokat,
előkészíti az utat valami másnak. – Az elhullott állatok és összetört
autók jutottak eszembe. – Valami nagynak. – A reszkető,
elmeháborodott Micky Malone-ra gondoltam. – Ami egyre erősebb
lesz.
Bob újra rám nézett, és felsóhajtott.
– Jól van – szólalt meg. – Egek ura, soha nem adod fel, Harry?
– Soha.
– Akkor akár segíthetek is. Nem tudod, mivel van itt dolgod. És
ha behunyt szemmel sétálsz bele, még napfelkelte előtt meghalsz.
 TIZENÖTÖDIK
FEJEZET

– Még napfelkelte előtt meghalsz – ismételtem. – Az ég szerelmére,

Bob, miért nem nyergelsz át teljesen a melodráma szintjére, és
mondod, hogy betoncsizmában végzem?
– Nem vagyok benne biztos, hogy az már a vége lesz – mondta
Bob komolyan. – Harry, nézd ezt a lényt! Nézd, mit művelt! Átlépett
egy küszöböt.
– Na és? – kérdeztem vissza. – Arra sok minden képes.
Emlékszel arra a varangydémonra? Átjött a küszöbömön, és
szétverte az egész helyet.
– Először is, Harry – felelte Bob –, te agglegény vagy. Nem
kimondottan van küszöböd, amivel meg kellene birkózni. Ez a
Malone viszont… ő családos ember.
– Tehát?
– Tehát az otthona hatalmas jelentőséggel bír. Emellett pedig, a
varangydémon bejött, és aztán minden tisztán fizikai interakció volt.
Összezúzta a dolgokat, savat köpött, ilyesmi. De egyáltalán nem
próbálta meg szétszaggatni a lelked, vagy mágikus álomba bűvölni.
– Ez elég szép kis különbség, Bob.
– Az. Kérted, hogy invitáljanak be, mielőtt beléptél Malone
házába?
– Ja – feleltem. – Hát, igen. Így udvarias, és…
– És nehezebben megy a mágia egy olyan otthonban, ahova
nem hívtak be. Átléped a küszöböt invitálás nélkül, és az erőd egy
jókora hányadát az ajtónál hagyod. Rád ez nincs akkora hatással,
mert halandó vagy, Harry, de még így is befolyásol kisebb
mértékben.
– Hát még ha teljesen spirituális teremtmény lennék –
merengtem.
Bob bólintott.
 – Erősebben hat. Ha ez a Rémálom egy szellem, ahogy te
állítod, a küszöbnek azonnal megtorpanásra kellett volna késztetnie.
És még ha át is tudott menni rajta, nem szabadott volna akkora
erővel bírnia, hogy ilyen durván bántalmazzon egy halandót.
Összeráncoltam szemöldökömet, tovább doboltam a
ceruzámmal, közben le is írtam ezt-azt a papírra, és igyekeztem
letisztázni a dolgokat.
– És egyértelműen nem akkorával, hogy azt a hatalmas átkot
bocsássa Malone-ra.
– Határozottan nem.
– Szóval, mi tehette ezt, Bob? Mivel van itt dolgunk?
Bob szeme nyugtalanul járt körbe a szobán.
– Lehet pár dolog a szellemvilágból. Biztosan tudni akarod? –
Mérgesen néztem rá, mire gyorsan folytatta:
– Jól van, jól van! Valami egészen nagy lehetett. Valami annyira
nagy, hogy még a töredéke is elég volt Malone megtámadásához és
megátkozásához. Talán egy istenség, akit előásott valaki. Hekaté7 ,
Káli8 vagy valamelyik Régi Öreg.
– Nem – jelentettem ki kereken. – Bob, ha ez az izé annyira
kemény lenne, nem szedte volna darabjaira mások autóját, vagy
szaggatott volna cafatokra kiscicákat. Legalábbis én nem ilyennek
képzelek egy isteni erejű gonoszt. Ez marhaság.
– Harry, átlépte a küszöböt – hangsúlyozta Bob. – A szellemek
nem csinálnak ilyet. Nem képesek rá.
Felálltam, és elkezdtem fel-alá mászkálni azon a kis szabad
részen, ami a megidézőkör előtt volt.
– Ez nem a Régi Öregek egyike. Az oltalmazó varázslatok
világszerte megőrülnének, és figyelmeztetnék a Kapuőrt és a
Tanácsot, ha ilyesmiről lenne szó. Nem, ez helyi ügy.
– Harry, ha tévedsz…
Egyik ujjammal Bob felé böktem.
– Ha igazam van, odakint egy szörnyeteg szívózik a
városommal, és kötelességem tenni valamit, mielőtt más is
megsérül.
Bob felsóhajtott.
– Áttört egy küszöböt.
 – Szóval… – mondtam a mászkálás és forgolódás közben. –
Talán talált rá módot, hogy megkerülje a küszöböt. Mi van, ha volt
meghívója?
– Hogy szerezhette volna meg? – kérdezte Bob. – Csing-csing,
Lélekfaló házhozszállítás, bejöhetek?
– Cseszd meg! – förmedtem rá. – Mi van akkor, ha elkapta
Lydiát? A lány, amint kilépett a templomból, sebezhetővé válhatott
számára.
– Megszállás? – merengett Bob. – Lehetséges, azt hiszem… de
a lány viselte a talizmánodat.
– Ha a küszöböt ki tudta játszani, talán azt is. A lány elmegy
Malone házához, gyámoltalannak tűnik, így behívják.
– Talán. – Bob egész hatásosan imitált egy összehúzott szemet.
– De akkor miért volt odakint összetépve az a sok kis állat? Ez
zsákutcába vezet. Túl sok a talán.
Megráztam a fejem.
– Nem, nem. Van egy megérzésem ezzel kapcsolatban.
– Ezt már hallottam. Emlékszel, mikor „okosdinamitot” akartál
csinálni annak a bányászcégnek?
Mogorván néztem rá.
– Nem aludtam sokat azon a héten. Amúgy is, behalt a szórófej.
Bob kuncogott.
– Vagy amikor megpróbáltad megbűvölni azt a seprűnyelet,
hogy repülni tudj? Arra emlékszel? Azt hittem, lesz vagy egy év, mire
kiszedjük a sarat a füledből.
– Megtennéd, hogy koncentrálsz? – panaszkodtam. Két
tenyeremet a fejem két oldalához szorítottam, hogy ne robbanjon fel
a rengeteg elmélettől, de végül lefaragtam őket a tények szintjére. –
Csak pár lehetőség van. A: valamiféle istenséggel van dolgunk, és
ebben az esetben megszívtuk.
– És az Abszurd Szépítés Díját kapja: Harry Dresden.
Haragosan néztem rá.
– Vagy – folytattam egyik ujjamat felemelve – B: ez az izé egy
szellem, olyasmi, amivel már találkoztunk, és az ismert szabályok
keretein belül használ szemfényvesztést. Akárhogy is, szerintem
Lydia többet tud, mint amennyit beismer.
 – Jesszus, egy nő kihasználja a Lovagiasság Kapitányát! Ki
hitte volna?
– Bah! – bosszankodtam. – Ha megtalálnám a lányt, és
kitalálnám, kicsoda is ő, még ma elkaphatnám a lényt.
– Megfeledkezel a harmadik eshetőségről – tette hozzá Bob
kedvesen. – C: ez valami új, amit egyikünk se ért, és a tudatlanság
hajóján fogsz elsüllyedni Kharübdisz9 torkában.
– Te aztán tudsz kecsegtetni – mondtam, miközben
felerősítettem a karkötőmet, ujjamra csúsztattam a gyűrűmet, és
éreztem, ahogy az erő mindkettőben halkan, zümmögve körém
zárul.
Bob valahogy megmozgatta a szemöldökcsontját.
– Hé, te soha nem jártál Kharübdisszel. Mi a terv?
– Kölcsönadtam Lydiának a Halott Ember talizmánját.
– Még mindig nem hiszem el, hogy azok után, mennyit
dolgoztunk rajta, odaadtad az első lánynak, aki beriszált ide!
Rosszallóan néztem Bobra.
– Ha még mindig nála van, elvileg össze tudnék dobni egy
varázsigét, hogy felkutassam, mint amikor a jegygyűrűket találom
meg az embereknek.
– Nagyszerű – felelte Bob. – Adj nekik, Harry! Érezd jól magad a
várostrom közben!
– Ne olyan sietősen! – intettem. – Lehet, hogy nincs a lánynál.
Ha egy követ fúj a Rémálommal, ki is dobhatta, amint elvitte tőlem.
Itt jössz te a képbe.
– Én? – sipákolta Bob.
– Igen. Kimész, beveszed az utcákat, és beszélsz minden
kapcsolatoddal. Meglátjuk, mit sikerül kideríteni naplemente előtt.
Már csak pár óránk maradt.
– Harry, a nap még fent van – mutatott rá Bob. – Ki vagyok
merülve. Nem tudok csak úgy körberöpködni, mint valami
harmatcsepptündér.
– Vidd Uraságot! – javasoltam. – Őt nem zavarja, ha rajta
lovagolsz. És ráfér a testmozgás. Csak ne ölesd meg!
– Óóó, haver! – sóhajtott Bob. – Megint enyém a meló
oroszlánrésze? Harry, ne mondj fel azért, hogy motivációs előadó
legyél. Engedélyt adsz, hogy kijöjjek?
 – Ja – biccentettem –, de csak e miatt a megbízás miatt. És ne
lófrálj megint az időt női öltözőkben vesztegetve!
Elfújtam a gyertyákat, eloltottam a kályhában a tüzet, és
elindultam felfelé a létrán. Bob a koponya szemüregein át kiúszva
követett, mint egy ragyogó, gyertyafény színű felhő, és fellebegett
mellettem a lépcsőn. A felhő a szinte teljesen leégett tűz előtti meleg
ponton szundikáló Urasághoz suhant, és átszivárgott a macska
szürke bundáján. Uraság felült, és sárgászöld szemével rám
pislogott, majd kinyújtóztatta hátát, és előre-hátra megpöccintette
farokcsonkját, mielőtt szemrehányóan felnyávogott volna.
Összeráncolt szemöldökkel néztem Uraságra és Bobra,
felöltöttem a köpönyegemet, magamhoz vettem a robbanópálcámat
és az ördögűzőbőröndömet, valamint egy antik, fekete orvosi táskát,
ami mindenfélével meg volt tömve.
– Gyerünk, fiúk! – mondtam. – Nyomon vagyunk. Nálunk az
előny. Ugyan mi sülhet el rosszul?
 TIZENHATODIK
FEJEZET

Embereket megtalálni nehéz, pláne, ha nem akarják, hogy

megtalálják őket. Olyannyira nehéz, hogy becslések szerint a nyom
nélküli eltűnések száma csak az Egyesült Államokban évente közel
hét számjegyű. Ezeknek az embereknek a nagy része soha nem
kerül elő.
Nem akartam, hogy Lydia is ezeknek a statisztikáknak legyen az
egyik tétele. Vagy ő is a rosszfiúk közé tartozik, és palira vett engem,
vagy áldozatként a segítségemre szorult. Ha az előbbi igaz,
szembesíteni akartam; van egy kis gondom azokkal, akik hazudnak
nekem, és bajba próbálnak keverni. Ha az utóbbi, talán én lehettem
az egyetlen Chicagóban, aki segíthet neki. Megszállhatta mondjuk
egy kimondottan nagy és átkozottul erős szellem, amelynek
szüksége lett egy kis, elnézést a szóviccért, testátmozgatásra.
Lydia a saját lábán távozott, amikor otthagyta Forthill atyát, és
nem hiszem, hogy sok készpénz volt nála. Feltéve, hogy nem
szerzett más forrásból, valószínűleg még mindig a Bucktown/Wicker
Park területén lehet, úgyhogy arrafelé indultam a Kék Bogárral.
A Bogár már nem kifejezetten kék. Mindkét ajtót ki kellett
cserélni, miután cafatokra karmolták, a motorháztető pedig
salakossá vált, amikor egy jókora lyuk olvasztódott bele. Az
autószerelőm, Mike, akinek a legtöbb napon sikerül működőképessé
tennie a Bogarat, nem kérdezett sokat. Egyszerűen kicserélte a
részeket egy másik Volkswagenével, így a Kék Bogár szigorúan
véve kék, piros, fehér és zöld volt. De a becenév rajta ragadt.
Igyekeztem megőrizni a hidegvéremet vezetés közben,
amennyire csak lehetett. Mágikus hajlandóságom a fejlett
technológia elrontása felé rosszabbá vált, ha feldúlt, mérges vagy
ijedt voltam. Ne kérdezzék, miért. Úgyhogy minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy lemenjek zenbe, amíg el nem értem úti célomat: a
parkolót a Wicker Park mellett.
Elénk szél csapkodta köpönyegemet, amikor kiszálltam. Az út
egyik oldalán magas városi házak és egy pár lakóépület csillogott a
nyugati síkságok felett lemenő nap fényében. A Wicker Park fáinak
árnyékai eközben fekete ujjakként nyúltak a torkom után. Hála
istennek, a tudatalattim nem túl szimbolikus vagy ilyesmi. A parkban
egy csomó ember lézengett. Főként fiatalok, anyák a gyerekeikkel,
miközben az utcán üzletemberek haladtak szép sorjában elegáns
öltönyeikben és kosztümjeikben, majd azonnal az egyik flancos
étterem, pub vagy kávézó felé vették az irányt, amelyek ellepték a
környéket.
Elővettem egy darabka krétát és egy hangvillát az
ördögűzőbőröndömből. Körbelestem, majd leguggoltam a járdára, és
rajzoltam egy kört magam köré, erőmmel lezárva, ahogy a
krétajelölések vége találkozott a betonon. Éreztem valamit, egy
reccsenő feszülést, ahogy a kör lezárult, magába foglalva a helyi
mágikus energiákat, összesűrűsítve és felkavarva azokat.
A legtöbb varázslat nem gyors és piszkos. Azokat a kunsztokat,
amiket az arcokat megcélzó kellemetlen lények ellen vet be az
ember, megidézésnek hívják. Eléggé korlátozott, hogy mire képesek,
és nehéz elsajátítani őket. Én is csak párat tudtam kiválóan
végrehajtani, de legtöbbször mesterséges fókuszpontok segítsége
kellett, mint a robbanópálcám vagy más bűvös bigyó, hogy biztosan
ne veszítsem el az irányításomat a varázslat felett, és ne
robbantsam fel magam a nyáladzó szörnnyel együtt.
A legtöbb mágia sok koncentrációt és kemény munkát igényelt.
Ebben voltam én nagyon jó: a csodatévő varázslatban. A
csodatevés hagyományos mágia, ami arról szól, hogy szimbolikus
kapcsolatot húzunk dolgok vagy emberek között, majd energiát
fektetünk bele, hogy elérjük a kívánt hatást. A csodatétellel sok
mindent meg lehet oldani, feltéve, hogy van elég idő kitervelni a
dolgokat, és elég idő jut a szertartás, a szimbolikus tárgyak és a
mágikus kör előkészítésére.
Még mindig várok arra a kellően udvarias, nyáladzó szörnyre,
ami képes megvárni, hogy végezzek.
 Lecsúsztattam védelmi karkötőmet a csuklómról, és a kör
közepébe fektettem. Ez volt a csatornám. A talizmán, amit Lydiának
adtam, hasonlóan épült fel, és a két karkötő ugyanazon a
hangmagasságon rezonált. Fogtam a hangvillát, és a karkötő mellé
helyeztem, úgy, hogy a védelmi karkötő két vége a két ághoz érjen,
teljes kört alkotva.
Majd lehunytam a szememet, és felhasználtam a körben
összegyűlt energiát. Magamba vonzottam, formáltam, és ahhoz a
hatáshoz alakítottam, amelyet gondolataimban kerestem. Eközben
hevesen képzeltem magam elé a talizmánt, amit Lydiának adtam. Az
energia növekedett és növekedett, zsongott a fülemben, és
bizsergés futott végig a nyakamon. Amikor elkészültem, kitártam
kezeimet a két tárgy felett, kinyitottam a szememet, és határozottan
azt mondtam:
– Duo et unum.
A szavak hatására az energia egy roham kíséretében kiáradt
belőlem, amitől kicsit szédelegni kezdtem. Nem voltak szikrák, se
izzó foszforeszkálás, vagy bármi, ami megterhelné a speciális
effektek költségvetését. Csupán a beteljesedést lehetett érezni, amit
alig hallható, apró zümmögés kísért.
Felvettem a karkötőt, és visszatettem, majd felkaptam a
hangvillát, és lábammal elkentem a kört, megtörve a varázst.
Éreztem egy kis pukkanást, amikor a maradék energia felszabadult,
majd felálltam, és kiszedtem az ördögűzőbőröndömet a Bogárból.
Aztán elsétáltam, végig a járdán, a hangvillát magam előtt tartva.
Miután jó pár lépést távolodtam, lassan körbefordultam.
A villa mindaddig néma maradt, amíg szinte teljesen körbe nem
fordultam. Ekkor hirtelen remegni kezdett a kezemben, és
kristálytiszta hangot adott ki, amikor nagyjából északnyugat felé
néztem. Tekintetemet felemelve végigpillantottam a villa ágain, majd
egy tucat lépéssel tovább sétáltam, és igyekeztem minél jobban
belőni az irányt. Amikor a villa a második alkalommal hangolt, az
irány változása azonnal észlelhető volt, még akár a hangszer nélkül
is az lett volna. Lydia bizonyára nagyon közel tartózkodott.
– Igen – motyogtam, és elindultam egy téglafal felé, miközben
ide-oda lengettem a hangvillát, mindig arrafelé helyezve lábamat,
amilyen irányba az eszköz mozgott. Így haladtam a park távolabbi
vége felé, ahol a hangvilla egyenesen egy épületre mutatott. Az
hajdanán valami gyár lehetett, de most elhagyatottan állt.
Az alsó szintet egy pár garázsajtó és egy bedeszkázott bejárat
uralta. A két legalsó szinten a legtöbb ablakot is bedeszkázták. A
harmadik emelet ablakait komolyan unatkozó vagy elszánt vandálok
dobták be kövekkel. Törött széleik élesen és porosan ütöttek el a
mögöttük elterülő feketeségtől, akár a koszos jég.
Még kétszer leolvastam a villát tizenöt méterre az első pont
mindkét oldalán. Mindig egyenesen az épületre mutatott, ami
haragosan meredt le rám, némán és ijesztően.
Kirázott a hideg.
Az okos döntés az lenne, ha hívnám Michaelt. Talán még
Murphyt is. Kereshetnék egy telefont, és kapcsolatba léphetnék
velük. Nem tartana sokáig nekik, hogy ideérjenek.
Persze, az már naplemente után lenne. A Rémálom, ha ugyan
Lydiában tartózkodik, akkor szabadon elhagyhatná a testét, hogy
elbarangoljon. Ha el tudnék jutni a lányhoz, és kiűzném belőle a
lényt még most, gátat szabhatnék a pusztítási hullámnak.
Ha, ha, ha. Sok volt a ha. Viszont időm meg szinte semmi. A
nap sebesen tűnt el az égről. Benyúltam a köpönyegembe, kivettem
a robbanópálcámat, az ördögűzőbőröndömet pedig átvettem abba a
kezembe, amelyben a hangvillát tartottam. Aztán átmentem az úton
az épület garázsajtóihoz. Kipróbáltam az egyiket, és
meglepetésemre felgördült. Balra és jobbra tekingettem, majd
becsusszantam a sötétségbe, és lehúztam magam mögött az ajtót.
Kellett egy pillanat a szememnek, hogy hozzászokjon a
fényviszonyokhoz. A helyiséget csak a halványuló fény világította
meg, amelynek ujjai belopakodtak az ablakokra szögeit
furnérlemezek és a garázsajtó szélei alatt. Úgy ítéltem meg, hogy
egy rakodóállomás foglalhatta el az egész szintet. Kőoszlopok
támasztották meg a helyet. Víz csöpögött egy törött csőből, és
mindenütt kis tócsákat hagyott a padlón.
Egy vadiúj, oldalajtós furgon parkolt a rakodóállomás távolabbi
végében, motorja még mindig kattogott, miközben lehűlt. Mellette
másfél méter magas rámpa emelkedett, ahova valamikor a
teherautók tolattak a be- és kirakodáshoz. A furgon felett az egyik
zsanérján lógó tábla azt hirdette: SUMNER TEXTILGYÁR.
 Lassan megközelítettem a furgont, robbanópálcámat lazán
lógattam az oldalamnál. Meglengettem a hangvillát, és szememmel
az árnyékos kamrát pásztáztam. A villa mindig zúgni kezdett, mikor
elhaladt a furgon előtt.
A fehér furgon gyakorlatilag izzott a félhomályban. Ablakait
befestették, és nem láttam be, hiába álltam már alig három méterre
tőle.
Valami – valamiféle hang vagy más jelzés, amit nem is igazán
fogtam fel – felborzolta a szőrszálakat a tarkómon. Megpördültem,
hogy szembenézzek a mögöttem lévő sötétséggel, robbanópálcám
vége felemelkedett, sérült ujjaimat pedig a markolata köré
szorítottam. Érzékeimet a sötétségre összpontosítottam, és
hallgatóztam, figyelmemet a körülöttem lévő területre élesítve.
Sötétség.
Vízcsöpögés.
Az épület recsegése felettem.
Semmi.
A köpönyegem zsebébe tettem a hangvillát, aztán
visszafordultam a furgonhoz. Gyorsan legyűrtem a maradék
távolságot, kihúztam az oldalajtót, és felemeltem bentre a pálcám.
Egy nagyjából Lydia méretű, plédből tekert batyu feküdt a
furgonban. Egy sápadt kar kilógott a takaró alól, talizmánom
megperzselődve és véresen ölelte körbe a vékony csuklót.
Szívem a torkomban dobogott.
– Lydia? – kérdeztem.
Előrenyúltam, és megérintettem a csuklóját. Éreztem pulzusa
gyenge, lassú dobolását. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és
elhúztam a plédeket sápadt arcáról. Szeme nyitva volt, a semmibe
bámult, pupillái pedig annyira kitágultak, hogy szinte már alig maradt
bennük szín. Kezemmel integettem a szeme előtt, és újra a nevén
szólítottam, de nem felelt. Bedrogozták, gondoltam.
Mi az ördögöt keres ő itt? Fekszik a furgonban, plédekkel
letakarva, bedrogozva, és olyan rendesen elhelyezve, ahogy csak
lehet. Semmi értelme nem volt, hacsak…
Hacsak nem elterelésnek használták. Csalinak a csapdához.
Megfordultam, de mielőtt félig sikerült volna a mozdulat,
megéreztem azt a hideg energiát, amit előző éjjel is. Végigömlött az
arcomon és a torkomon. Valami szőke és hihetetlenül fürge
csapódott belém egy dühöngő bika erejével, ledöntött a lábamról, és
belökött a furgonba. Megfordultam, és felkönyököltem, csak hogy
lássam, ahogy a vámpír, Kyle Hamilton felém tart. Szeme fekete és
üres volt, arcát pedig eltorzította az éhség. Még mindig a fehér
teniszruhát viselte. Mellkason rúgtam, és emberfeletti erő ide vagy
oda, de egy pillanatra felemelkedett a földről, és hagyott nekem egy
fél lélegzetvételnyi időt az életre. Felemeltem a jobb kezemet, amin
ott csillogott az ezüstgyűrű, és azt kiáltottam:
– Assantius!
A gyűrűben tárolt energia – minden kinetikus erő, amit
fokozatosan raktározott el, akárhányszor megmozdítottam a karomat
– most a dühödt mozdulat láthatatlanságával kiáradt, egyenesen a
vámpír arcába. A nyers erőtől széthasadt az ajka, de nem serkent ki
vér. A mágia belekapaszkodott a szeme sarkába, és letépte a bőrét,
de még mindig nem vérzett. Leszaggatta a bőrt az arccsontjáról, és
előbukkant a gumiszerű feketeség, amit eddig eltakart az angolszász
rózsaszín. A húscsíkok úgy verdestek az erőhullámban, mint zászlók
a heves szélben.
A vámpír teste hátrafelé- és felrepült. Keményen nekipuffant a
plafonnak, majd egy dobbanással a földre zuhant.
Kimásztam a furgonból. Mellkasomban tompa fájdalmat
éreztem. Az orvosi táskámat hátrahagytam, leráztam a védelmi
karkötőmet, és magam elé nyújtottam a bal karomat.
Kyle vergődött egy ideig, majd négykézlábra kecmergett. Teste
furcsán eltorzult, vállai túlzottan is felfelé álltak, háta pedig ferde
szögben hajlott meg. A hús cafatokban lógott az arcán, sikamlósan
és gumiszerűen feketén. Szeméről is leszakadt a bőr, mint egy
maszk darabkája, és feketén, hatalmasan, embertelenül ugrott ki.
Állkapcsa szétnyílt, felfedve a csöpögő agyarakat, a nyál kopogva
csöppent a nyirkos földre.
– Te! – sziszegte a vámpír, nyugodt, normális, nyugtalanító
hangon.
– Hú, ez aztán eredeti volt – motyogtam, összeszedve az
erőmet. – Igen, én. Mi a francot csinálsz itt? Mit képzelsz, hova mész
Lydiával?
Durva vonásai megrezzentek.
 – Kivel?
Mellkasomba kemény, éles, forró fájdalom nyilallt, mintha valami
eltört volna. Csúnyán eltört volna. Azonban állva maradtam, nem
hagyva, hogy lássa a gyengeségem.
– Lydia. Rossz hajfestés, beesett szem, a furgonodban, az én
talizmánommal a csuklóján.
A nevetés csöpögő patakként tört fel torkából.
– Azt mondta neked, hogy ez a neve? Kihasználtak, Dresden.
Megint kirázott a hideg, és összehúztam a szemem. Az
ösztönömön kívül semmi sem jelezte, hogy vetődjek oldalra egy
hirtelen ugrással.
A vámpír húga, Kelly – szőkén és gyönyörűen, amilyen nemrég
még a férfi is volt – azon a területen landolt, ahová én is értem. Ő is
térdre ereszkedett egy nyáladzó sziszegéssel, agyarai elővillantak,
szeme pedig kidülledt. Fehér, testhezálló sportruhát viselt, ami
követte alakja vonalát. Hozzá fehér csizmát és kesztyűt húzott,
valamint egy rövid, fehér köpenyt, jókora fehér kapucnival. Ruhája
mostanra bepiszkolódott, elszakadt, és skarlát foltok tarkították,
szőke haja pedig összekócolódott. Vér szennyezte be a száját, mint
az elkenődött rúzs, vagy mint a gyümölcslé nyoma egy gyerek
száján. Vérbajusz. Picsába!
A robbanópálcámat Kellyre irányítva tartottam, bal kezemet
pedig kitartottam magam elé.
– Szóval, ti ketten fogva tartjátok Lydiát, he? Minek?
– Hadd öljem meg! – nyögte a nő, elfeketedett, üres, de éhes
szemekkel. – Kyle! Éhes vagyok.
Pereljenek be, de kiakadok, ha valaki arról kezd beszélni, hogy
megesz engem. Egyenesen Kelly arcába lendítettem a
robbanópálcát, és erőt kezdtem belesugározni, amitől felizzott a
hegye.
– Ja, Kyle – mondtam. – Hadd próbálja meg!
Kyle teste hullámzott a bőre alatt, és ez elég volt ahhoz, hogy
felforduljon a gyomrom. Az ilyesmi egyszerűen nincs rendben, még
akkor se, ha tudja az ember, mi van alant.
– Ez az ügy nem rád tartozik, mágus.
– A lány a védelmem alatt áll – feleltem. – Ti ketten tűnjetek el,
azonnal, és akkor nem kell durván bánnom veletek!
 – Ez nem fog megtörténni – vágta rá Kyle halálosan halkan.
– Kyle! – nyögte megint a nő. Még több nyál csöpögött ki a
szájából a padlóra. Reszketni és remegni kezdett, mintha szét
akarna esni. Vagy rám. Kiszáradt a szám, és felkészültem, hogy
felrobbantsam.
Észrevettem, hogy Kyle elmozdul a látóteremből. Felemeltem a
védelmi karkötőmet felé, átmozgattam az erőmet, de csak részben
sikerült eltérítenem a törött betondarabot, amit a fejemhez vágott. Az
a halántékomnak ütközött, én pedig megszédültem. Láttam, hogy
Kelly felém suhan, fehér köpenye csapkodott a levegőben, én pedig
az irányába emeltem a robbanópálcám, és azt kiáltottam:
– Fuego!
Tűz csapott ki a pálca végéből; legalább harminc centivel
elvétettem Kellyt, de még így is lángra lobbantotta a köpenye szélét.
A csóvák boltívesen meghajlottak a mennyezeten, majd lefutottak a
falon. Én zuhanni kezdtem, úgy vágva át a fán, téglán és kövön, mint
egy óriási ívhegesztő.
A nő rám vetette magát, csípőmet combjai közé kapva lovagolt
meg, és izgatottan felnyögött. Felé böktem a robbanópálcával, de ő
félreütötte, és közben vadul, hisztérikusan felnevetett. Parázsló
köpenyét a másik kezével lökte le magáról. A torkomat vette célba,
de felemeltem a kezemet, hogy elkapjam a sörényénél fogva.
Tudtam, hogy hiábavaló a mozdulat; a nő átkozottul erős volt. Túl
sokáig nem tarthattam távol magamtól, legfeljebb néhány
másodpercig. Szívem lüktetett lángoló mellkasomban, és
küszködtem, ziháltam a levegőben.
Aztán nyálcseppek estek a torkomra, az arcomra és a számba.
És már semmi se számított.
Pompás érzés áradt szét rajtam. Melegség, biztonság,
békesség. Az extázis a bőrömnél kezdődött, majd végigömlött
rajtam, és az összes szörnyű feszültséget feloldotta az izmaimban.
Ujjaimat belefúrtam Kelly szőke hajába, mire ő dorombolni kezdett,
és csípőjével vonaglott az enyémen. Száját közelebb nyomta
hozzám – éreztem leheletét a bőrömön – melle pedig nekem
nyomódott az egy-részes ruha vékony anyagán keresztül.
Valami, egy gyötrő gondolat nem hagyott nyugodni. Talán
valami, aminek a tökéletes, fénytelen mélységű szemekhez volt
köze, vagy ahhoz, ahogy az agyarak a torkomhoz dörzsölődtek,
akármennyire is élveztem. De aztán megéreztem Kelly ajkát a
bőrömön, ahogy borzongó várakozással beszívta a levegőt, és a
nyugtalanság nem számított tovább. Egyszerűen csak többet
akartam.
Aztán mennydörgő hang hallatszott, és ködösen eljutott a
tudatomig, amint az épület nyugati fala leomlott, és nagy, lángoló fa-
és tégladarabok kíséretében összeroskadt. A robbanás, amit Kellyre
küldtem, átvágta a plafont, a falakat és a tartógerendákat. Bizonyára
a teljes épület szerkezetét meggyengítette.
Hupsz!
A lehulló téglákon és a porfelhőn át beáradt a világosság. A
nappali fény utolsó sugarai voltak ezek, arany melegségükkel
simogatták arcomat, és fájdalmasan élesen sütöttek szemembe.
Kelly felvisított, és lángra lobbant ott, ahol nem fedte a bőrét a
ruha, vagyis leginkább nyaktól felfelé. A fény fizikai ütésként hatott
rá, és lelökte rólam. Tompa fájdalomra lettem figyelmes, kellemetlen
melegség érződött az arcomon, a tokomon, és mindenhol, ahol a
nyála beterített.
Néhány pillanatig minden csak fényből, forróságból és
fájdalomból állt, és valaki üvöltött. Egy perccel később felküzdöttem
magam, és körbepillantottam az épület belsejében. A tűz szétterjedt,
tompa csámcsogó hanggal emésztette fel a padlót mögöttem, és a
fal hiányzó részein át szirénák vijjogtak a távolban. Valami fekete és
zsíros mocskolta be a betonpadlót, a nyomai a furgonhoz vezettek.
A napfény alig ért a jármű hátsó ablakához. Az oldalsó ajtót
szélesre tárva találtam, és Kyle – még mindig szétszaggatott arccal
– valami groteszket cipelt: a húgát, akinek valódi alakját már nem
fedte el a húsmaszk. A vámpírlány síró hanggal adta jelét
kínlódásának, miközben bátyja a furgon hátuljába dobta. A férfi
becsapta az ajtót, ajka vicsorgásra nyílt. Lépett egyet felém, majd
frusztráltan összecsattintotta állkapcsát; épp a fénycsík előtt torpant
meg.
– Mágus! – sziszegte. – Ezért megfizetsz! Gondoskodom róla,
hogy megfizess érte! – Azzal visszapördült a sötétített ablakú
furgonhoz, és beugrott. Egy pillanattal később felbőgött a motor, és a
kocsi a garázsajtók felé száguldott. Az egyiket átszakította, amitől
faszilánkok repültek szét a levegőben, majd kikaptatott az útra, és
bősz motorzúgással eltűnt a szemem elől.
Én nem mozdultam. Letaglóztak, megégtem, fájt mindenem, és
elködösödött az agyam. Aztán feltápászkodtam, és a falon lévő lyuk
felé botorkáltam, ki a halványuló napfénybe. A szirénák közelebb
értek.
– Francba! – motyogtam az egyre jobban terjedő tűzre
visszapillantva. – Már megint jól elbántam egy épülettel.
Megráztam a fejem, hogy tisztázzam a gondolataimat. Sötétség.
Kezdett sötétedni. Haza kell jutnom. A vámpírok elő tudnak jönni
sötétedés után. Haza, gondoltam. Otthon.
A Bogár felé tántorogtam.
Mögöttem eközben a nap a horizont alá bukott, kiszabadítva az
összes rémet, ami éjszaka csap le, hogy játsszon.
 TIZENHETEDIK
FEJEZET

Nem emlékszem, hogyan sikerült hazajutnom. Bizonytalanul rémlik,

hogy az autók túl gyorsan mentek körülöttem, aztán Uraság
dörmögő dorombolása üdvözölt, amikor beléptem a lakásba, és
bezártam magam mögött az ajtót.
A vámpírok bódító nyála két-három másodperc alatt a bőröm alá
szivárgott, és nem sokkal ezután szétáradt a szervezetemben.
Teljesen kábultnak és könnyednek éreztem magam. A szoba nem
igazán forgott, de amikor megmozdítottam a szememet, a dolgok
kicsit elmosódtak, és akkor állapodtak meg, amikor
összpontosítottam valamire. Lüktettem. Ahányszor dobbant egyet a
szívem, az egész testem kellemesen lassan, gyengéden fájt.
Valami menthetetlenül imádta bennem minden egyes
másodpercét. Még ha beleveszem azokat az alkalmakat, amikor a
kórházakban begyógyszereztek, akkor is ez volt a legjobb drog, amit
valaha kaptam.
A keskeny ágyamhoz botorkáltam, és rádőltem. Uraság is jött,
és az arcom körül lófrált, várva, hogy felkeljek, és megetessem.
– Menj innen! – hallottam meg a saját, motyogó hangom. –
Hülye szőrgolyó! Menj!
Egyik mancsát a torkomra tette, és megérintette azt az égett
részt, ahol a napfény Kelly Hamilton nyálát érte. Fájdalom hasított
belém, felnyögtem, és kikényszerítettem magam a konyhába.
Kivettem néhány felvágottat a jégszekrényből, és Uraság tányérjára
dobtam. Aztán betámolyogtam a fürdőbe, és felkapcsoltam a
világítást.
Bántott.
Eltakartam szememet, és megnéztem magam a tükörben.
Pupilláim szép nagyra kitágultak. A nyakamon és az arcomon
vöröslött és lángolt a bőr, mint amikor az ember elalszik a napon egy
nyári délutánon. Fájdalmas, de nem veszélyes. Nem találtam
semmiféle nyomot a nyakamon, úgyhogy a vámpír nem harapott
meg. Meg voltam róla győződve, hogy ez jó dolog. Egy harapás
kapcsolatot teremt az áldozattal. Ha megharapott volna, be tudott
volna férkőzni az elmémbe. Bevett agykontroll bűbáj. Megszegnék a
Mágia egyik törvényét.
Visszatámolyogtam az ágyhoz, és belesüppedtem, miközben
próbáltam rendezni a gondolataimat. Fájdalomtól lüktető testem
eléggé megnehezítette a dolgot. Uraság megint szaglászni kezdett,
de egyik kezemmel félresöpörtem, és kényszerítettem magam, hogy
figyelmen kívül hagyjam az állatot.
– Koncentrálj, Harry! – morogtam magamnak. – Koncentrálnod
kell.
Megtanultam kizárni a fájdalmat, ha szükséges. Az, amikor
Justin felügyelete alatt tanultam, gyakorlati szükséggé tette.
Tanárom hitt abban, hogy aki kíméli a pálcát, gyűlöli a lehetséges
mágust10 . Az ember nagyon gyorsan megtanulja, hogy ne hibázzon,
ha megfelelő ösztönzést kap.
Az élvezet kiszorítása nehezebben ment, de valahogy az is
sikerült. Az első teendőm az öröm elválasztása volt. Eltartott egy
ideig, de lassan kijelöltem a testem azon részeinek határait, amelyek
szerették ezt a csodálatos, meleg érzést, és elkerítettem őket. Aztán
magát a lüktető boldogságot is elzártam. Megtaláltam a
szívverésemet is, és kissé lelassítottam, habár már így is túl lassan
dobogott, aztán elkezdtem lezárni a végtagjaim érzékelését is, és a
fal mögé toltam őket, az énem többi olyan részével együtt, amelyek
nem szolgálták a hasznomat. Ezután a szédítő gondtalanság
következett, míg nem maradt más, csak a tompa zúgás a
gondolataimban, ami viszont kémiailag kikerülhetetlen.
Lehunytam a szemem, lélegeztem, és igyekeztem elrendezni a
dolgokat.
Lydia elmenekült a templom nyújtotta menedék és Forthill atya
védelme elől. Miért? Felidéztem minden részletet, amit csak
megtudtam róla. A beesett szemek. Az a bizsergés, amikor
megérintettem az auráját. A keze egy icipicit remegett?
Visszagondolva, azt hiszem, igen. Visszaemlékeztem arra, mit
láttam belőle a furgonban, a karkötőre a csuklóján. A pulzusa
ütemére. Lassú volt? Akkor azt hittem, igen, de az én szívem meg
majdnem kiugrott. Arra a pillanatra összpontosítottam, amikor
megérintettem.
Hatvan, gondoltam. Nagyjából hatvanat vert percenként. Az
enyém most a hatoda volt az övének. Feleannyi volt, mielőtt
lelassítottam, hogy elcsendesítsem a véremben áramló drog zenéjét.
(Zene, szép zene, mi az ördögért kellett elzárnom, mikor
egyszerűen leengedhettem volna a falakat, hogy hallgathassam a
muzsikát, feküdjek boldogan és csendben, és csak érezhessek, csak
létezzek…)
Vártam egy pillanatot, amíg újra felhúztam a falakat. Lydia
szívverése névlegesen, emberileg normálisnak mondható volt. De
erőtlenül és mozdulatlanul feküdt, akárcsak én most. Kyle és Kelly
megmérgezték, ahogy engem is, ezt biztosra vettem. Akkor az ő
szíve miért vert olyan gyorsan az enyémhez képest?
Elhagyta a templomot, és elrabolták, talán a Rémálom. Aztán
Malone házához ment a rém irányítása alatt, és beinvitálták. De
minek ment Malone házához? Mi köze volt a férfinak bármihez is?
Malone és Lydia. Mindkettejüket a Rémálom támadta meg. Mi
volt a kapocs? Mi kötötte össze őket?
Még több kérdés. Mit akartak a lánytól a vámpírok? Ha Kyle és
a húga Lydiára vadásztak, az azt jelentette, hogy Bianca akarta őt.
Miért? Bianca a Rémálommal szövetkezik? Ha igen, mi az ördögért
küldte volna a legerőteljesebb verőembereit, hogy elrabolják a lányt,
ha azt egyszer Bianca szövetségese szállta meg?
Hogy a francba jutott át a Rémálom a küszöbön? És ami még
jobb kérdés, hogy jutott át a védelmen, amit a Halott Ember
talizmánom nyújtott Lydiának? Azon át egyetlen szellemnek se
szabadott volna közvetlenül sérelmet okoznia vagy hozzáérnie.
Ennek semmi értelme sem volt.
(Miért kellett volna, hogy legyen? Miért kellene, hogy bárminek
is értelme legyen? Csak dőlj hátra, Harry! Feküdj le, érezd jól
magad, lazulj el, hagyd a véredet dalolni, hagyd a szívedet verni,
merülj el a csodás, meleg, forgó sötétségben, és ne aggódj tovább,
ne törődj semmivel, sodródj, és lebegj, és…)
A falak porladni kezdtek.
 Küzdöttem, de a hirtelen félelemtől felgyorsult a szívverésem.
Harcoltam a véremben kavargó méreg vonzása ellen, de a
küszködés csak még sebezhetőbbé és érzékenyebbé tett. Nem
bukhattam el most. Nem lehetett. Emberek függtek tőlem.
Harcolnom kellett…
A falak leomlottak, és a véremben bömbölve csaptak fel a
hullámok.
Sodródtam.
És jólesett.
A sodródás átváltott alvásba. Szelíd, sötét alvásba. És az alvás
idővel álommá változott.
Álmomban Burnham Harborban találtam magam, a
raktárépületben. Éjszaka volt és telihold. A köpönyegemet viseltem,
fekete inget, farmert és a fekete surranómat, ami jobban illett a…
nos, a surranáshoz. Michael mellettem állt, lehelete párafelhőt
képzett a téli levegőben. Ő a palástját öltötte fel, hozzá teljes
páncélzattal és a vérvörös köpennyel. Amoracchius a csípőjén
lógott, néma, állandó forrásaként az erőnek. Murphy és a különleges
ügyek többi tagja mind fekete, laza ruházatot és golyóálló mellényt
vett fel. Egyik kezében mindenki fegyvert tartott, míg a másikban kis
fiolákban szenteltvizet vagy ezüstfeszületeket.
Micky Malone felpillantott a holdra, és megigazította a kezében
tartott sörétes puskát. Egyedül ő hagyatkozott a nyers, daraboló
tűzerőre. Hé, a fickót is meg lehetett érteni.
– Jól van – mondta. – Bemegyünk, és aztán?
– A terv a következő – vette át a szót Murphy. – Harry úgy
gondolja, a gyilkos követői be lesznek lőve, és szenderegni fognak.
Bekerítjük őket, megbilincseljük, és továbbmegyünk. – Murphy
elfintorodott. Kék szeme szikrázott az ezüst fényben. – Mondja el
nekik, aztán mi lesz, Harry!
Halkan beszéltem:
– A pasi, aki miatt itt vagyunk, varázsló. Az olyasmi, mint egy
mágus, leszámítva, hogy az energiái nagy részét leginkább romboló
dolgokra fordítja. Nem ért semmi olyanhoz, ami nem csesz ki
valakivel.
– Ami nehézfiúvá teszi, már ami minket illet – morogta Malone.
 – Nagyjából – erősítettem meg. – A fickónak van ereje, de nincs
stílusa. Én bemegyek, és megkötöm a mágiáját. Azt gondoljuk,
maga mellett tarthat egy démont pórázon. Ezért kellettek a
gyilkosságok. Ez a fizetség része, hogy a démon neki dolgozzon.
– Démon – sóhajtotta Rudolph. – Jézusom, ti elhiszitek ezt a
szarságot?
– Jézus valóban hitt a démonokban – mondta Michael halkan. –
Ha a lény ott van, ne menjenek a közelébe! Ne lőjenek rá! Bízzák
rám! Ha átjut rajtam, vágják hozzá a szenteltvizet, és fussanak, amíg
üvölt!
– Nagyjából ez a terv – erősítettem meg. – A halandó szolgákat
szereljék le, hogy ne késelhessenek meg engem és Michaelt. Én
lekapcsolom majd Kravos erejét, maguk pedig megragadják, amint
biztosak vagyunk benne, hogy a démon nem fog felzabálni. Én majd
gondoskodom minden más természetfeletti cuccról. Van kérdés?
Murphy megrázta a fejét.
– Gyerünk! – Kihajolt, és behajlított karját a levegőbe emelve
jelzett a különleges ügyek csapatának többi tagja felé, majd
bemasíroztunk a raktárépületbe.
Minden a terv szerint haladt. A raktár előtt egy tucat fiatal feküdt
kiütve, elveszett, magányos tekintettel, és olyan füst lengte körül
őket, ami megszédített. Egy komoly buli maradványai hevertek
mindenfelé: sörösdobozok, ruhák, füvescigi-csikkek, üres injekciós
tűk, és még sorolhatnám. A zsaruk sötét ruhás rajként vetették
magukat a kölykökre. Kevesebb mint kilencven másodperc alatt
megbilincselték, és egy várakozó kocsiba hurcolták őket.
Michael és én előrenyomultunk, a raktár hátulja felé,
keresztülvágva magunkat a doboz- és ládahalmok között. Murphy,
Rudy és Malone szorosan követtek minket. Betörtem a hátsó falon
lévő ajtót, és bekukucskáltam rajta.
Egy fekete, égő gyertyákból kirakott kört láttam meg, ami mellett
egy pirosan megvilágított alak térdelt vérrel borítva és tollakba
öltözve, míg középen valami sötét és szörnyű guggolt.
– Bingó – suttogtam. Michaelhez fordultam. – A démon odabent
van vele.
A lovag egyszerűen bólintott, és meglazította kardját a
hüvelyében.
 Előhúztam a babát a köpönyegem zsebéből. Egy Ken baba volt,
meztelenül és persze anatómiailag helytelenül, de a célnak
megfelelt. Azt az egyetlen hajszálat, amit a helyszínelők az utolsó
áldozat bűnügyi helyszínén találtak, óvatosan a baba fejéhez
ragasztottam celluxszal. Kent olyasvalakire jellemző hagyományos
öltözékkel díszítettem, aki elmerül a sötét mágiában: fordított
pentagram, némi toll és vér (utóbbi egy balsorsú egértől, amit
Uraság fogott el).
– Murphy – sziszegtem. – Tökéletesen biztos a haj eredete
felől? Tuti, hogy Kravosé? – Ha nem, a baba nagy túrót fog csinálni
a varázslóval, hacsak nem sikerül kiütnöm vele a szemét.
– Eléggé biztosak vagyunk benne – suttogta a nő –, hogy igen.
– Eléggé biztos. Remek. – Mégis letérdeltem, és kijelöltem
magam körül a kört, aztán egy másikat a Ken baba körül, és
kidolgoztam az átkomat.
A haj Kravoshoz tartozott: néhány másodperccel azelőtt
észrevette az átok hatását, hogy az teljesen le tudta volna kapcsolni
az erejét. Azt a néhány másodpercet kihasználva pedig kinyúlt, és
akaratával, valamint kezével megszakította a kört a démon körül,
aztán őrjöngő haraggal támadásra kényszerítette.
A démon felénk ugrott teljes kígyózó sötétségével, árnyaival és
izzó, vörös szemével. Michael az ajtónyílásba lépett, és előrántotta
Amoracchiust. A hirtelen előtörő ragyogó fény és mágikus
szenvedély olyan volt abban a sötétségben, akár egy égiháború.
A való életben elkészültem az átokkal, és megkötöttem Kravos
erejét. Michael miszlikbe aprította a démont. Kravos menekülni
próbált, de Malone kimondottan messziről a földre és Kravos lábára
lőtt a sörétessel, és tökéletesen csinálta. Kisöpörte a férfi lábát, aki
ezután a földön vonaglott, vérzett, de életben maradt. Murphy
kitekerte a varázsló kezéből a kést, és a jófiúk győzelmet arattak.
Álmomban viszont nem így történt.
Éreztem, hogy a Kravos köré záruló átok anyaga foszlani kezd.
Az egyik percben még ott volt a szövetben, amit köré tekertem,
aztán a következőben egyszerűen csak eltűnt, az átok pedig
alátámasztás hiányában összeomlott.
Michael felüvöltött. Felnéztem, és láttam, hogy magasan a
levegőbe emelkedik, kardja pedig tehetetlen haszontalansággal
repül az előtte lévő árnyak és sötétség közé. A sötét kezek
rémálomba illően hosszú ujjai megragadták Michael fejét, és
eltakarták az arcát. Egy csavarodást és egy nedves, reccsenő
hangot követően a Lovag nyaka egyszerűen eltört. Teste
összerándult, majd elernyedt. Amoracchius fénye kihunyt. A démon
fémes, magas hangon felsüvöltött, és elengedte a testet, ami a
földre zuhant.
Murphy felkiáltott, és a démonhoz vágta a szenteltvizes üveget.
A folyadék ezüstfénnyel fellobbant, ahogy nekicsapódott a kavargó
sötétségnek, ami a démon volt. Az alak felénk fordult. Murphy
hátratántorodott, és szeme elkerekedett a döbbenettől, amikor
karmok villantak elő, és átmetszették a kevlárkabátját, az ingét és a
bőrét. Hasa felnyitva tátongott. Vér és valami sokkal rosszabb ömlött
ki. A nő gyengén fújtatott, és mindkét kezét szétmarcangolt oldalára
szorította.
Malone elkezdte kiüríteni a sörétes tárát. A démoni sötétség felé
fordult, a vörös agyarak felett megvillant tekintete, és várt, amíg a tár
kiürült. Aztán egyszerűen felnevetett, megragadta a fegyver végét,
és a falhoz csapta Malone-t. A fegyvert a férfi hasába mélyesztette,
míg az üvölteni, a hús szakadni, a bordák pedig törni kezdtek, aztán
még jobban nyomta, amíg Malone öklendezése ellenére tisztán nem
hallottam, hogy a gerinccsontok engednek a nyomásnak,
forgácsolódnak és eltörnek. Malone is haldokolva zuhant a földre.
Rudolph felordított, majd sápadtan elrohant.
Egyedül hagyott a démonnal.
Szívem meglódult a szörnyülködéstől, és úgy remegtem a lény
előtt, akár a nyárfalevél. Még mindig a körben voltam. Még megvolt
a gyűrű, hogy megvédjen. Küszködve nyúltam az erőm után, hogy
megidézzek egy ütést, ami megsemmisíti ezt a lényt.
És találtam valamit útközben. Egy falat. Ugyanazt az átkot, amit
Kravosra terveztem szórni.
A démon dölyfösen hozzám lépett, és mintha a kör ott se lenne,
hátravágott a levegőben. Hatalmas puffanással értem földet.
– Nem – dadogtam, és próbáltam hátravergődni a lény elől. –
Nem, ez nem történik meg! Nem így történt!
A démon vörös szeme parázslott. Felemeltem a
robbanópálcámat, rámutattam, és azt ordítottam:
 – Fuego!
Nem éreztem a meleg levegő kavarodását. Nem hallatszott az
energia görcsös reccsenése. Semmi.
A démon újra felnevetett, lenyúlt hozzám, és egyszer csak a
levegőbe emelve találtam magam.
– Ez egy álom! – üvöltöttem. Ennek tudatában küszködve
próbáltam megfogni az álom szövetét, de semmilyen előkészületet
nem tettem elalvás előtt, és már így is iszonyatosan pánikoltam, és
túlzottan elterelődött a figyelmem az összpontosításhoz. – Ez egy
álom! Nem így történtek a dolgok!
– Az akkor volt – dorombolta a démon selymes hangon. – Most
ez van. – Azzal kitárta pofáját, és a hasam köré zárta. Szörnyűséges
agyarait belém mélyesztette, marcangolt, és a beleimet tépte.
Megrázta a fejét, én pedig szétrobbantam. Húscafatok repültek ki
belőlem, bele a lénybe, és ömlött a vérem, miközben tehetetlenül,
sikoltva erőlködtem és kapálóztam.
Aztán a semmiből előugrott egy rövid farkú, szürke
nősténymacska, majd egyik mancsával rám csapott. Rávert az
orromra, és karmai úgy hasítottak végig rajtam, mint a tűz.

Újra felüvöltöttem, és megint a lakásomban találtam magam, a

hálószobám távolabbi sarkában, magzatpózban összegömbölyödve.
Kihánytam a belem. Uraság felettem körözött, aztán szinte
megfontoltan még egyszer végigszántotta az arcomat. Hallottam
saját kiáltásomat, és hátrarándultam az ütéstől.
Valami végigkarcolta a bőrömet. Valami hideg, sötét és
émelyítő. Felültem, kipislogtam szememből az álmot, átverekedtem
magam a vámpírméreg maradékán, hogy a jelenre fókuszálhassak,
de az már elmúlt.
Hevesen reszkettem. Rettegtem. Nem ijedt, nem aggódó
voltam, hanem kegyetlenül és lankadatlanul rettegtem. Esztelen,
primitív rémületet éreztem, azt a fajtát, ami egyszerűen kikerüli az
észszerű gondolkodást, és egyenesen a lélekre hat. Borzasztóan
sérültnek éreztem magam, valahogy használtnak. Gyámoltalannak.
Gyengének.
 A sötétben motoszkálva lekúsztam a laboromba. Halványan
észleltem, hogy Uraság követ. Sötétség uralkodott odalent is,
sötétség és hideg. Átbotorkáltam a szobán, jobbra és balra
kalimpálva levertem a dolgokat, de eljutottam a talajba épített
megidézőkörhöz. Zokogva belevetettem magam, és bizsergő
ujjakkal addig kotorásztam a földön, amíg meg nem találtam a
gyűrűt. Aztán az erőmmel elkezdtem lezárni a kört. Az kínlódott,
ellenállt, de keményebben nyomtam, még jobban ráerőltettem
magam, míg végre megéreztem a pattanást, ahogy a láthatatlan fal
körém zárult.
Az oldalamon feküdve összegömbölyödtem, minden részemet a
körön belül tartottam, és csak sírtam.
Uraság a kör körül lófrált, és morajló, megnyugtató dorombolás
tört fel a torkából. Aztán hallottam, hogy a hatalmas, szürke macska
felugrik a munkaasztalra, és onnan át az egyik polcra. Halovány
árnyéka a sápadt csontú koponya köré tekeredett. Narancssárga
fény kezdett kisiklani a száján, bele a koponya szemüregeibe, míg
Bob gyertyafény szemei pislákolni kezdtek, és a koponya elfordult,
hogy rám fókuszáljon.
– Harry – szólongatott Bob halk és roppant komoly hangon. –
Harry, hallasz engem?
Reszketve felnéztem, és veszettül hálás voltam az ismerős
hangért.
– Harry – folytatta Bob gyengéden. – Láttam, Harry. Azt hiszem,
tudom, mi vette üldözőbe Malone-t és a többieket. Azt hiszem,
tudom, hogyan tette. Próbáltam segíteni, de nem ébredtél fel.
Elmém zavarodottan kavargott.
– Mi? – kérdeztem. Csak nyöszörögve tudtam beszélni. – Miről
beszélsz?
– Sajnálom, Harry. – A koponya szünetet tartott, és habár az
arckifejezése nem igazán tud változni, mégis valahogy nyugtalannak
tűnt. – Azt hiszem, tudom, mi próbált az imént felzabálni álmodban.
 TIZENNYOLCADIK
FEJEZET

– Felzabálni – suttogtam. – Nem… nem értem.

– Ez a dolog, amit üldözöl, azt hiszem. A Rémálom. Szerintem
itt járt.
– Rémálom – ismételtem. Lehajtottam a fejemet, és lehunytam
a szemem. – Bob, én nem… nem tudok tisztán gondolkodni. Mi
folyik itt?
– Nos, úgy öt órája értél haza, totál betépve a vámpírnyáltól, és
motyogtál, mint valami őrült. Azt hiszem, nem esett le neked, hogy
Uraságban voltam. Emlékszel erre a részre?
– Ja, fogjuk rá.
– Mi történt?
Elmeséltem Bobnak a találkozásomat Kyle és Kelly Hamiltonnal.
A beszéd látszólag segített, hogy ne forogjon tovább a világ, és a
bensőm is lenyugodott. A szívem lassan már nem úgy vert, mint egy
ijedt nyuszié.
– Furcsán hangzik – mondta Bob. – Valami nagyon fontos ügy
lehetett, ha megkockáztatták a nappali fényt, ráadásul így. Még
akkor is, ha különlegesen felszerelt furgonjuk volt.
– Erre már én is rájöttem, Bob – feleltem, és egyik kezemmel
megdörgöltem az arcom.
– Erősebb vagy már?
– Azt… hiszem.
– Úgy gondolom, elég rendesen szétszaggattak, spirituális
értelemben. Szerencse, hogy sikoltozni kezdtél. Jöttem, amilyen
gyorsan csak tudtam, de nem akartál felébredni. A méreg, azt
hiszem.
Törökülésbe helyezkedtem, de a körön belül maradtam.
– Emlékszem, hogy álmodtam. Istenem, hátborzongató álom
volt. – Éreztem, hogy a bensőm megint elgyengül, és újra remegni
kezdek. – Igyekeztem megváltoztatni, de nem álltam készen. Nem
tudtam.
– Egy álom – tűnődött Bob. – Igen, ez beleillik.
– Beleillik? – kérdeztem vissza.
– Teljesen.
Megráztam a fejem, könyökömet a térdemen nyugtattam, és
arcomat a kezembe temettem. Nem akartam ezt csinálni. Valaki más
is megtehette volna. El kellene mennem, elhagynom a várost.
– Egy szellem támadott meg?
– Igen.
Újra a fejemet ráztam.
– Ennek semmi értelme. Hogy jutott át a küszöbön?
– A te küszöbödet nem olyan nagy ügy kijátszani, Agglegény Úr.
Előkapartam annyi bátorságot, hogy mogorván felnézzek Bobra.
– Attól még ott vannak a védelmek. Minden ajtó és ablak le van
védve. És nincsenek tükreim, amiket használhatna.
Ha Bobnak lettek volna kezei, összedörzsölte volna őket.
– Pontosan – helyeselt. – Igen, pontosan.
A gyomrom ismét meghunyászkodott, és egy újabb borzongás
arra késztetett, hogy kezemet az ölembe tegyem. Úgy éreztem, csak
szeretnék elterpeszkedni valahol, kisírni a szemem, kihányni a
gyomromban megmaradt méltóság utolsó töredékeit is, aztán
bekúszni egy lyukba, és magamra húzni az egészet.
Nyeltem egyet.
– Akkor… az soha nem költözött belém, igaz? Nem is kellett
soha átlépnie azokat a határokat.
Bob ragyogóan égő szemekkel bólintott.
– Pontosan. Te mentél ki hozzá.
– Amikor álmodtam?
– Igen, igen, igen – bugyogta Bob. – Így már van értelme, hát
nem látod?
– Nem igazán.
– Álmok – mondta a koponya. – Amikor egy halandó álmodik,
mindenféle dolgok megtörténhetnek. Amikor egy mágus álmodik,
még furábbra fordulhatnak az események. Néha az álmok annyira
intenzívek tudnak lenni, hogy saját kis ideiglenes világot alkotnak.
Egyfajta buborék a Sohasohában. Emlékszel, amikor arról meséltél,
hogy Agatha Hagglethorn elég erős szellem volt ahhoz, hogy saját
uradalmat hozzon létre a Sohasohában?
– Igen. Úgy nézett ki, mint a régi Chicago.
– Na, időről időre ilyesmire az emberek is képesek.
– De hát én nem vagyok kísértet, Bob.
– Nem – felelte. – Nem vagy. De mindened megvan ahhoz,
hogy egy szellem megszálljon, kivéve a megfelelő körülményeket. A
kísértetek csak az emberek fagyott képmásai, Harry, a személyiség
utolsó lenyomatai. – Bob elgondolkodva szünetet tartott. – Az
emberek szinte mindig több gondot jelentenek, mint bármi, amivel a
Másik Oldalon össze lehet futni.
– Nem tűnt fel – szúrtam oda. – Jól van. Tehát, azt akarod
mondani, hogy minden alkalommal, amikor álmodom, az létrehozza
a saját kis „egy órára kibérelhető” birodalmamat a Sohasohában?
– Nem minden alkalommal – helyesbített Bob. – Valójában a
legtöbb alkalommal nem. Gyanítom, hogy kizárólag nagyon intenzív
álmok hozzák elő a szükséges energiát az emberekből. De így, hogy
a határ ennyire zavaros, és ilyen könnyű átkelni rajta…
– Még több ember álmai alkotnak buborékokat a másik oldalon.
Így juthatott el szegény Micky Malone-hoz is. Miközben aludt. A
felesége azt mondta, aznap éjjel álmatlanság gyötörte. Szóval, a
lény a ház előtt lófrál, várja, hogy a férfi elaludjon, és elkezd bolyhos
állatokat ölni, hogy legyen mivel eltöltenie az időt.
– Előfordulhat – felelte Bob. – Emlékszel az álmodra?
Összerezzentem.
– Ja. E-emlékszem rá.
– A Rémálom beléd juthatott.
– Miközben a szellemem a Sohasohában járt? – kérdeztem. –
Cafatokra kellett volna tépnie.
– Nem feltétlenül – világított rá Bob. – A szellembirodalmad,
emlékszel? Akkor is, ha csak ideiglenes. Azt jelenti, hogy nálad a
hazai pálya előnye. Nem segített, mert felkészületlenül ért a
támadás, de akkor is ott volt.
– Ó!
– Fel tudsz idézni bármi konkrétat, egy alakot vagy karaktert az
álomból, ami nem úgy cselekedett, ahogy elvártad volna?
 – Igen – mondtam. Remegő kezem a hasamhoz vándorolt, és a
foglenyomatokat kutatta. – A francba is, igen. Arról a pár hónappal
ezelőtti rajtaütésről álmodtam. Amikor elkaptuk Kravost.
– A varázslót – elmélkedett Bob. – Oké. Ez fontos lehet. Mi
történt?
Nyeltem egyet, és igyekeztem nem elhányni magam.
– Öö… Minden félresikerült. Az a démon, amit megidézett…
erősebb volt, mint a való életben.
– A démon?
Hunyorogva néztem rá.
– Bob. Egy démonhoz hasonló lény hagyhat hátra szellemet?
– Ó, azt nem hiszem, hacsak nem ott halt meg ténylegesen.
Mármint, örökre elpusztult, nem csak a test oszlott szét, amit
felöltött.
– Michael Amorrachiusszal ölte meg – mondtam.
Bob koponyája megremegett.
– Óú! – nyögött fel. – Amoracchius. Ebben nem vagyok biztos.
Nem tudom. Az a kard képes lehet megölni egy démont, még a
fizikai héjon túl is. Az egész hitmágia dolog szörnyen erős.
– Oké, tehát lehetséges, hogy egy démon szellemével van itt
dolgunk – összegeztem. – Egy démon, ami akkor halt meg, amikor
teljesen fel volt tüzelve a harcra. Talán ez teszi annyira… annyira
gonosszá.
– Lehetséges – értett egyet velem Bob vidáman.
Megráztam a fejem.
– Ez nem magyarázza meg a szögesdrótátkokat, amiket azokon
a szellemeken és embereken találtunk.
Megragadtam a problémát, és néma elkeseredettséggel
bogoztam a tényeket, mint egy fulladáshoz közel álló ember, akinek
már nincs levegője üvölteni. Ez segített, hogy tovább mozogjak.
– Talán az átkok valaki más művei – vetette fel Bob.
– Bianca – mondtam hirtelen. – Ő és a szolgái kavarták
valahogy ezt az egészet. Emlékszel, hogy elkapták Lydiát? És hogy
itt vártak rám, amikor visszajöttem a letartóztatásból?
– Nem tudtam, hogy az a nő így ért a mágiához.
Vállat vontam.
 – Nem is olyan borzasztóan. De épp most léptették elő. Talán
képezte magát. Mindig is több volt benne egy kicsivel, mint az ijesztő
vámpírtrükkök. És ha odaát volt a Sohasohában, amikor csinálta, az
erősebbé tehette.
Bob a fogai közt elfüttyentette magát.
– Igen, ez akár működhet is. Bianca megkavarja a dolgokat egy
halom kísértet kínzásával, zűrzavart teremt, és így feléd lökdösheti
ezt a Rémálmot. Aztán szabadjára engedi, hátradől, és élvezi a
játékot. Lenne rá indítéka?
– Megbánás – feleltem, felidézve a cetlit, amit több mint egy
évvel ezelőtt olvastam. – Engem hibáztat az egyik embere haláláért.
Rachel. Azt akarja, hogy megbánjam.
– Szép. És az összes szóban forgó helyen ott lehetett?
– Igen – erősítettem meg. – Igen, ott lehetett.
– Eszköz, lehetőség, indíték.
– Mondjuk rohadtul ingatag logika. Semmim sincs, amivel
igazolhatnám a dolgot a Tanács előtt, hogy elnyerjem a
támogatásukat. Nincs bizonyítékom.
– És? – kérdezte Bob. – Kapd össze magad, és menj, öld meg!
Probléma megoldva.
– Bob – róttam meg. – Nem cirkálhatsz csak úgy, és
öldökölhetsz kedvedre!
– Tudom. Ezért kellene neked csinálnod.
– Nem, nem. Én sem cirkálhatok csak úgy, és öldökölhetek.
– Miért nem? Megtetted már korábban is. Ráadásul van új
pisztolyod meg minden.
– Nem olthatom ki önhatalmúlag valaki életét, valamiért, amit
lehet, hogy el sem követett.
– Bianca vámpír – mutatott rá boldogan Bob. – Nincs életben, a
klasszikus értelemben. Fogom Uraságot, szerzek neked töltényeket,
és te…
Felsóhajtottam.
– Nem, Bob. Sok ember van körülötte. Valószínűleg meg
kellene ölnöm néhányukat, hogy a nőhöz jussak.
– Ó, a francba! Ez megint olyan jó és rossz ügy, mi?
– Igen, olyan.
 – Ez az egész halandó dolog még mindig zavaros nekem,
Harry.
– Üdv a klubban! – motyogtam. Remegve mély levegőt vettem,
majd előrehajoltam, hogy egyik kezemet a kör fölé emeljem, és
megszakítsam vele. Majdnem összerezzentem, mikor a védelmi
mező eltűnt, de kényszerítettem magam, hogy ne tegyem.
Amennyire csak lehetett, felépültem. A munkára kellett
összpontosítanom.
Felálltam, és a munkaasztalomhoz sétáltam. Szemem mostanra
megszokta a félhomályt. A legközelebbi gyertyáért nyúltam, de nem
volt kéznél gyufa, úgyhogy rámutattam, összehúztam a
szemöldökömet, és elmormoltam a szavakat:
– Flickum bicus.
Ezt a kicsi igézetet már vagy ezerszer használtam, de most
csak makogott és köhécselt, az energia pedig csak rángatózott,
ahelyett hogy áramlott volna. A gyertya kanóca füstölt, de nem
lobbant életteli lángra.
Összeráncoltam a homlokomat, majd lehunytam a szememet,
kissé megerőltettem magam, és megismételtem a varázslatot.
Ezúttal éreztem egy kis szédülést, és a gyertya meggyulladt. Egyik
kezemmel megtámaszkodtam az asztal szélén.
– Bob – kérdeztem –, figyelted ezt?
– Igen – hallottam a döbbent választ.
– Mi történt?
– Um… Az első körben nem vittél elég mágiát az igézetbe.
– Annyit vittem bele, amennyit mindig szoktam – ellenkeztem. –
Ugyan, milliószor megcsináltam már ezt a bűbájt!
– Hétszázötvenhatszor, mármint amit én láttam.
A szokásos mérges pillantásom egy halovány változatát
vetettem rá.
– Tudod, mire gondolok.
– Nem volt elég erő – felelte Bob. – Csak azt mondom, amit
látok.
Egy másodpercig a gyertyára meredtem. Aztán azt motyogtam
magam elé:
– Miért kell erőlködnöm, hogy meggyulladjon?
 – Talán, mert a Rémálom kiharapott egy nagy darabot az
erőidből, Harry.
Rendkívül lassan megfordultam, és értetlenül pislogtam Bobra.
– Mit… mit csinált?
– Amikor megtámadott, az álmodban, a tested valamelyik
konkrét pontjára utazott?
Kezemet a hasam aljára tettem, megnyomtam, és éreztem,
hogy szemem elkerekedik.
Bob összerezzent.
– Úúúúúú, csakrapont. Ez nem jó. Épp a csidnél kapott el.
– Bob – suttogtam.
– De még szerencse, hogy nem a mojodat vette célba, nem?
Mármint, ilyenkor a dolgok napos oldalát kell nézni…
– Bob! – ismételtem hangosabban. – Azt akarod mondani,
hogy… hogy megette a mágiámat?
Bob védekező arckifejezést öltött.
– Nem mindet. Olyan gyorsan felkeltettelek, ahogy csak
tudtalak. Harry, ne aggódj emiatt, majd felépülsz! Persze, pár
hónapig lehet, hogy le leszel robbanva. Vagy… évekig. Nos,
évtizedekig, esetleg, de ennek igazán csekély a valószínűsége…
Kezem széles mozdulatával félbeszakítottam.
– Felfalta az erőmet – szögeztem le. – Ez azt jelenti, hogy a
Rémálom most erősebb?
– Nos, természetesen, Harry. Az vagy, amit megeszel.
– Francba! – vicsorogtam egyik kezemet a homlokomnak
nyomva. – Oké, oké. Muszáj megtalálnunk ezt a lényt, most azonnal.
– Fel-alá kezdtem járkálni. – Ha az erőmet használja, az én
felelősségem, hogy mit tesz vele.
– Harry, ez észszerűtlen – gúnyolódott Bob.
Szúrósan tekintettem rá.
– Az még nem teszi kevésbé igazzá – vágtam vissza.
– Oké – törődött bele Bob. – Az imént hagytuk el az Értelem és
Józanság kereszteződését. A következő megálló Buggyantfalva.
Felmordultam.
– Ki kell találnunk, hol fog legközelebb lecsapni ez a lény. Az
egész éjjel a rendelkezésére áll a mozgáshoz.
 – Hat óra és tizenhárom perc – javított ki Bob. – Nem kellene
nehéznek lennie. Amíg aludtál, elolvastam azokat a naplókat, amiket
az ektomantától hoztál el. A lény rémálmokban tud felbukkanni, de
mind között lesz valami hasonlóság. A szellemeknek csak akkor van
olyan erejük, mint a Rémálomnak, ha a saját meghatározott
joghatósági területének paraméterein belül cselekszik.
– Joghatósági?
– Nézd így a dolgot, Harry: egy kísértet csak olyasmire tud
hatást gyakorolni, ami valamilyen módon közvetlenül kapcsolódik a
halálához. Agatha Hagglethorn nem tudta volna egy Cubs-meccsen
rettegésben tartani az embereket. Az ereje nem oda tartozott. Az
újszülöttekkel, bántalmazó férjekkel és talán még a bántalmazott
feleségekkel is ki tud szúrni…
– És a beavatkozó mágusokkal – dörmögtem.
– Te magad léptél a tűzvonalba, az tuti. De Agatha, ha akarja,
ha nem, nem tudott volna akárhova elrohanni, és pusztítani.
– A Rémálomnak biztosan személyes sérelme fűződik ehhez –
mondtam. – Legalábbis szerinted.
– Nos, valahogyan a birodalmához kell, hogy köze legyen.
Szóval, igen. Azt hiszem, erről beszélek. Még konkrétabban, ezt
állította Mort Lindquist a naplóiban.
– Én – kezdtem sorolni. – És Lydia. És Micky Malone. Hogy az
ördögbe függünk össze egymással? Soha életemben nem láttam
még Lydiát. – Eltöprengtem. – Legalábbis azt hiszem, nem láttam.
– Ő amolyan különc – értett egyet Bob. – Hagyjuk ki most az
egyenletből egy pillanatra!
Így tettem, és a felismerés úgy hasított belém, akár a nap
sugarai egy verőfényes reggelen.
– A fenébe! – mondtam. Megfordultam, és bizonytalan lábakon
a lépcső felé kezdtem rohanni. Felvonszoltam magam rajta, és a
telefonhoz siettem.
– Mi van? – kiáltott utánam Bob. – Harry, mi az?
– Ha ez a valami a démon szelleme, tudom, mit akar.
Megtorlást. Azokat üldözi, akik leszámoltak vele – üvöltöttem vissza.
– Meg kell találnom Murphyt!
 TIZENKILENCEDIK
FEJEZET

Az emberek életének megmentéséhez mindig társul egyfajta

matematika. Anélkül futtatunk le számításokat, hogy észrevennénk;
mint a szanitéc a harctéren. Ennek a betegnek nincs esélye a
túlélésre; ennek van, de csak akkor, ha egy harmadikat hagysz
meghalni.
Számomra az egyenletet kimondottan egyszerű elemekre
lehetett lebontani. A bosszúra szomjazó démon azokat hajszolja,
akik megsemmisítették. A szellem csak azokra emlékszik, akik ott
voltak, akikre azokban az utolsó másodpercekben összpontosított.
Ez azt jelentette, hogy már csak Murphy és Michael maradtak mint
célpontok. Michaelnek volt esélye megvédenie magát a lénnyel
szemben. A pokolba, talán jobb is, mint nekem. Murphynek viszont
nem.
A lakását tárcsáztam. Semmi válasz. Hívtam az irodát is, és
fáradtságtól elmosódott hangon beleszólt:
– Murphy.
– Murph – szólaltam meg. – Bízzon bennem! Odamegyek
magához, nagyjából húsz perc múlva ott leszek. Veszélyben lehet.
Maradjon ott, ahol van, és el ne aludjon, amíg oda nem érek!
– Harry? – kérdezte Murphy. Hallottam, hogy elsötétedett a
hangszíne. – Azt akarja mondani, hogy késni fog?
– Késni? Nem, az istenit! Nézze, csak tegye, amit mondtam, jó?
– Nem értékelem ezt a szarságot, Dresden – morgolódott
Murphy. – Nem aludtam két napja. Azt mondta, itt lesz tíz perc
múlva, és megmondtam, hogy várni fogom.
– Húsz. Azt mondtam, húsz perc, Murph.
A telefonon át is éreztem a haragját.
– Ne legyen seggfej, Harry! Öt perce még nem ezt mondta. Ha
ez valamiféle vicc, nem vagyok lenyűgözve.
 Pislogtam, és hideg érzés ülte meg a beleimet azon az üres
helyen, ahol a Rémálom belém mart. A vonal csattogott, recsegett
és pattogott, és kényszerítettem magam, hogy lenyugodjak, mielőtt
megszakadt volna a kapcsolat.
– Várjon, Murphy! Azt akarja mondani, hogy öt perccel ezelőtt
beszélt velem?
– Egy hajszál választ el attól, hogy kinyírjam azt, aki
legközelebb felcsesz, Harry. És bármi, ami távol tart az ágyamtól,
dühít. Ne akarjon felkerülni a listára! – Azzal rám csapta a telefont.
– Bassza meg! – üvöltöttem. Letettem a kagylót, és újra
tárcsáztam Murphy számát, de foglaltat jelzett.
Valami beszélt Murphyvel, és meggyőzte, hogy én vagyok a
vonalban. Azon lények listája, amelyek képesek valaki más arcát
felölteni, szörnyen hosszúra nyúlt, de a lehetőségek korlátozottak
voltak. Vagy egy másik természetfeletti szörny kószált fel a
színpadra, vagy, nyeltem egyet, a Rémálom elég nagyot harapott
belőlem, hogy meggyőző színjátékot adjon elő.
A szellemek fizikai formát is fel tudtak ölteni, ha volt erejük új
alak kialakítására a Sohasoha anyagaiból, és ha kellő ismerettel
rendelkeztek arról az alakról. A Rémálom a mágiám egy jelentős
részét megette. A lény magáénak tudhatta a szükséges erőt. És az
elengedhetetlen ismerete is megvolt.
A rohadt életbe, nekem adja ki magát.
Letettem a telefont, és őrült módjára rohantam körbe a
lakásban, hogy összeszedjem a kocsikulcsom, és összerakjak egy
rögtönzött ördögűzőkészletet a konyhában található dolgokból: só,
fakanál, kés, pár vihargyertya és -gyufa meg egy kávéscsésze.
Mindet begyömöszöltem egy régi Scooby-Doo-s uzsonnásdobozba,
aztán, amolyan utógondolatként, belenyúltam a homokoszsákba,
amit a konyha-szekrényben tartottam Uraság almához, és egy
maréknyit egy műanyag tasakba dobtam. A megperzselődött
botomat és a robbanópálcámat is hozzáadtam a karjaimban gyűlő
kacathalomhoz, aztán az ajtóhoz rohantam.
Egy pillanatig haboztam. Végül a telefonhoz mentem, és
Michael számát hívtam; ujjaim táncot jártak a tárcsa felett. Az is
foglaltat jelzett. A legőszintébb frusztrációnak adtam hangot,
lecsaptam a telefont, és kirohantam az ajtón át a Kék Bogárhoz.
 Későre járt. A forgalom rosszabb is lehetett volna. A beígért
húsz percnél hamarabb értem Murphyhez, és az egyik látogatói
parkolóhelyen állítottam le az autót.
A körzeti állomás, ahol Murphy dolgozott, a magasabb épületek
ölelésében gubbasztott szilárdan, szögletesen és kissé leharcoltan,
mint egy keménykötésű, idős őrmester a magas, fiatal újoncok
erdejében. Felrohantam a lépcsőkön, egyik kezemben a
robbanópálcámmal, a jobbomban pedig a Scooby-Doo-s
uzsonnásdobozzal.
Az őszes, aggastyán tiszt a pult mögött értetlenül pislogott rám,
amikor lihegve beléptem az ajtón.
– Dresden?
– Üdv! – ziháltam. – Merre mentem?
Csak pislogott rám.
– Mi?
– Bejöttem egy perccel ezelőtt?
Vastag, szürke bajsza ideges kis mozdulatokkal megrándult.
Vetett egy pillantást a csíptetős táblájára.
– Igen. Épp egy perccel ezelőtt ment fel, hogy találkozzon
Murphy hadnaggyal.
– Remek – mondtam. – Megint látnom kell őt. Beenged?
Kissé közelebb hajolva bámult rám, majd előrenyúlt, hogy a
gombbal beengedjen.
– Mi folyik itt, Mr. Dresden?
– Higgye el: amint kitalálom, mindenképp elmondom. –
Kinyitottam az ajtót, és a lépcső felé vettem az irányt, majd a
különleges ügyek irodáihoz fordultam a negyedik emeleten.
Átdobogtam az ajtókon, és végigsiettem az asztalok közt Murphy
irodája felé. Stallings és Rudolph meglepetten pislogva emelkedtek
fel székükből, mikor elmentem mellettük.
– Mi az ördög? – fakadt ki Rudy elkerekedett szemekkel.
– Hol van Murphy? – kiabáltam.
– Az irodájában – dadogta Stallings –, veled.
Murphy irodája a helyiség végében kapott helyet, olcsó falakkal
és olcsó ajtóval, ami végre megkapta a valódi, fém névtáblát a
nevével és a rangjával. Hátradőltem, és sarkamat az ajtógombnak
vágtam. Az ócska ajtó szilánkosra tört, de még egyszer bele kellett
rúgnom, hogy kitáruljon.
Murphy az asztalánál ült, és még mindig ugyanazokat a ruhákat
viselte, amikben legutóbb láttam. A sapkáját levette, rövid, szőke
haja pedig összekócolódott. A karikák a szeme alatt szinte olyan
sötétek voltak, mint a véraláfutások. Tökéletesen mozdulatlanul ült,
kék szeme elborzadva meredt előre.
Mögötte álltam, tetőtől talpig feketében. Ugyanezt az
összeállítást viseltem azon az éjszakán, mikor megállítottam Kravost
és a démonját. A Rémálom úgy nézett ki, mint én. Kezeit a nő
arcának két oldalán nyugtatta, ujjainak hegye a halántékához ért.
Leszámítva, hogy valahogy Murphy fejébe nyomta őket, lenyúlva a
bőrön és a csonton keresztül, mintha gyengéden az agyát
masszírozná. A Rémálom mosolygott, kissé lejjebb hajolt a
hadnagyhoz, akinek feje úgy ingott, mintha zenét hallgatna.
Nem tudtam, hogy az arcom képes ilyen kifejezésre. Higgadt,
kaján és ijesztő.
Egy pillanatig a puszta iszonyattól csak bámultam a furcsa
jelenetre. Aztán felcsattantam:
– Szállj le róla, a picsába!
A Rémálom felkapta szemét, ami rideg, nyugodt intelligenciával
csillogott. Hirtelen elvicsorodott, felfedve fogait.
– Hallgass el, mágus! – motyogta acélos, borotvaéles
felhanggal. – Máskülönben széttépetsz, amint már egyszer
megtörtént vala ma éjjel.
Zavaros, ijedt kiáltás kezdett kialakulni valahol a reszkető
gyomromban, de nem hagytam, hogy hangként a felszínre törjön.
Hallottam, hogy Rudy és Stallings a hátam mögött közeledik.
Felemeltem a robbanópálcámat, és a Rémálom fejére mutattam.
– Azt mondtam, szállj le róla!
A Rémálom szája mosolyra rándult. Elhúzta kezeit Murphy
fejétől, ujjai egyszerűen kicsusszantak a bőréből, mint a vízből, és
megmutatta tenyereit.
– Valamiről megfeledkezel vala, mágus.
– Igen? – kérdeztem. – Mi lenne az?
– Részesültem tebelőled. Egy vagyok a te művészeteddel –
suttogta a Rémálom. Megpöccintette felém a csuklóját. – Ventas
servitas.
Hirtelen haraggal szél támadt, és ledöntött a lábamról, hátra a
levegőben. Beleütköztem Rudolphba és Stallingsba, akik épp felém
rohantak. Mind egy halomban terültünk el a padlón.
Egy pillanatig kábultan feküdtem ott. Hallottam, hogy a
Rémálom kisétál. Egyszerűen ellépdelt mellettünk, hidegvérrel és
csendesen, majd elhagyta a helyiséget. Lassan összeszedtük
magunkat, és felültünk.
– Mi a franc? – kiáltott fel Rudolph.
A fejem hátulja sajgott. Bizonyára bevertem valamibe. Kezemet
a koponyámnak szorítottam, és felnyögtem.
– Ó, egek! – motyogtam. – Több eszem is lehetett volna, mint
hogy ilyen egyenes utat adok neki.
Stallingsnak vérzett az orra, a vér belefolyt őszülő bajszába.
Piros cseppek szennyezték be fehér ingét.
– Ez… Jó isten, Dresden! Mi volt ez az izé?
Feltápászkodtam. Minden imbolygott egy pillanatig. Az egész
testem remegett, úgy éreztem, menten elesek, és sírni kezdek, mint
egy kisbaba. A mágiámat használta. Ellopta az arcomat és a
mágiámat, és mindkettőt arra használta, hogy embereket bántson.
Üvölteni akartam, és széttépni valamit a puszta kezemmel.
Ehelyett Murphy irodája felé botorkáltam.
– Ez kapta el Malone-t – feleltem Stallingsnak. – Elég bonyolult.
Murphy még mindig a székében ült, szeme tágra nyílt, és
riadtan meredt a semmibe. Kezét összefonta az ölében.
– Murph? – szólongattam. – Karrin? Hall engem?
Nem mozdult meg. De a levegő némi éllel tört fel a torkából,
mintha mondani próbálna valamit. Lélegzett. Hála istennek!
Letérdeltem, és megfogtam a kezét. Jéghideg volt.
– Murph – suttogtam. Meglengettem tenyeremet a szeme előtt,
és élesen csettintettem. Épp csak pislogott.
Rudolph jóképű arca elsápadt.
– Leszólok a földszintre. Megmondom nekik, hogy ne eresszék
ki.
Hallottam, hogy a legközelebbi telefonhoz lép, és hívja a pultot.
Nem fárasztottam magam azzal, hogy felvilágosítsam, ez nem vezet
semmi jóra. A Rémálom át tud sétálni a falakon is, ha kell.
 Stallings csatlakozott hozzám a szobában, megrendülve és
kissé szürkén. Egy hosszú pillanatig Murphyre bámult, majd
megkérdezte:
– Mi az? Mi baja van?
A szemét tanulmányoztam. Teljesen kitágult. Összeszedtem a
bátorságom, és mélyebben is belenéztem. Amikor egy mágus az
ember szemébe néz, látja a személyiség legigazabb részét, a sötét
helyeket és a világosat, és az illető is ugyanúgy lát cserébe. A szem
a lélekre nyíló ablak. Kutattam Murphy után az összes iszonyat
mögött, és vártam, hogy elkezdődjön a lélekolvasás.
Semmi sem történt.
Murphy csak ült ott, és maga elé bámult. Még egy mélyről jövő
lélegzet hagyta el száját hörögve, alig képezve bármilyen hangot. De
felismertem, mit próbál erőltetni.
Sikított.
Fogalmam sem volt, mit láthatott, milyen iszonyatot mutatott
neki a Rémálom. Mit vett el tőle. Ujjaim hegyével finoman
megérintettem a nyakát, de nem éreztem azt a csontig hatoló
hideget, amit a kínzóátok Malone-nál okozott. Ez is valami. Azonban
ha nem láthattam bele, akkor Murphy valahol máshol járt. A lámpák
égtek, de senki sem volt otthon.
– Ő… A lény a fejével szórakozott. Azt hiszem, elérte, hogy
lásson dolgokat. Olyasmiket, amik nincsenek itt. Nem hiszem, hogy
tudja, hol van, és látszólag mozogni sem tud.
– Az ég óvjon! – suttogta Stallings. – Mit tehetünk?
– John – mondtam halkan –, ide kell hoznod a bizonyítékok
aktáját a Kravos-ügyből. Arra a nagy, bőrkötéses könyvre van
szükségem, amit a lakásában találtunk.
Stallings már elindult, de aztán rám meredt.
– Hogy mi kell neked?
Elismételtem a kérésemet.
Lehunyta a szemét.
– Jézusom, Dresden! Nem tudom. Nem tudom, sikerül-e
megszerezni. Az utóbbi időben voltak dolgok.
– Kell az a könyv – ismételtem. – A teremtmény, ami ezt
csinálja, egyfajta démon. Kravos bizonyára leírta a nevét a
varázskönyvébe. Ha megvan a név, el tudom kapni, és
megállíthatom. Rábírhatom, hogy elmondja, hogyan lehet segíteni
Murphyn.
– Nem érted. Nekem nem lesz ilyen egyszerű. Az ügy
bonyolulttá vált, és nem sétálhatok be csak úgy az irattárba, hogy
elhozzam azt az átkozott könyvet, Dresden. – Aggodalmas
szemekkel tanulmányozta Murphyt. – A munkámba kerülhet.
A földre helyeztem a Scooby-Doo-s uszonnásdobozt, és
kinyitottam.
– Hallgass ide! Megpróbálok segíteni Murphynek. Kell valaki, aki
hajnalig vele marad, aztán visszaviszi a házába, vagy ami még jobb,
Malone otthonába.
– Miért? – kérdezte Stallings. – Mit csinálsz?
– Azt hiszem, valami elcseszett dolgot él át a lény miatt. Mint
egy rémálomban. Egészen biztos vagyok benne, hogy meg tudom
állítani, de akkor is sebezhető marad. Szóval létrehozok körülötte
egy védelmi mezőt, ami hajnalig megóvja. – Amint beköszönt a
reggel, a Rémálom csapdába esik abban a halandó testben, amit
megszállt, különben vissza kell menekülnie a Sohasohába. –
Valakinek figyelnie kell őt, ha esetleg felébredne.
– Rudolph megoldja – mondta Stallings, és felállt. – Beszélek
vele.
Felpillantottam rá.
– Kell az a könyv, John.
Zavarodottan nézett rám, és a földet vizslatta a lábam előtt.
– Mi el tudjuk majd kapni ezt az izét, Dresden? – A mi a
rendőrséget jelentette. Ennyit kihallottam a hangjából.
Megráztam a fejem.
– Ha megszerzem a könyvet neked – folytatta –, tudsz segíteni
a hadnagyon?
Bólintottam.
Lehunyta a szemét, és felsóhajtott.
– Jól van – suttogta. Azzal kisétált, és egy perccel később
hallottam, hogy Rudolphhoz beszél.
Visszafordultam Murphyhez, és kivettem a műanyag tasakot a
homokkal az uzsonnásdobozból. Előhalásztam egy darabka krétát,
és hátratoltam Murphy székét az asztaltól, hogy mindkettőnk köré
kört rajzolhassak, majd lezártam. Ez több erőfeszítésembe telt, mint
máskor, és egy másodpercre megszédültem.
Nyeltem egyet, és elkezdtem összegyűjteni az energiát, hogy
olyan körültekintően és pontosan tudjam összpontosítani, ahogy
csak lehet. Lassan épült fel, miközben Murphy továbbra is be- és
kilélegezte a susmorgó kiáltásokat. Kezemet jeges ujjaira helyeztem,
és azokra a dolgokra gondoltam, amelyeken együtt mentünk
keresztül, a barátságunk kötelékére, ami kettőnk közt szövődött. Jó
és rossz idők, nem számít, Murphy szíve mindig a helyén volt. Nem
érdemelt ilyesfajta kínokat.
Hatalmas harag kezdett kavarogni bennem. Nem valami
hóbortos, sebtében szertefoszló, villanásnyi düh, hanem valami
mélyebb, sötétebb, sokkal higgadtabb és sokkal veszélyesebb
felindultság. Őrjöngés. Őrjöngtem, amiért ilyesmi történhet valakivel,
aki ennyire önzetlen és odaadó, mint Murphy. Őrjöngtem, amiért a
lény az én erőmet, az én arcomat használta, hogy a közelébe
férkőzzön, és bántsa őt.
Ebből a tajtékzásból merítettem az erőt, amire szükségem volt.
Óvatosan összegyűjtöttem, és gondolataimmal az elképzelhető
legpuhább élű bűbájjá alakítottam. Finoman leáramoltattam az erőt a
karomon a homokszemekbe, amelyeket az egyik ujjam hegyére
csippentettem. Aztán lassan felemeltem a karomat, és bizonytalanul
egyensúlyoztam a bűbájt, miközben egy kis homokot szórtam a nő
mindkét szeme fölé.
– Dormius, dorme – súgtam. – Murphy, dormius.
Az erő kiáradt belőlem, és úgy ömlött végig a karomon, mint a
víz. Murphy hosszan, remegve felsóhajtott, meredt szeme rebegve
elkezdett lezárulni. Arckifejezése a borzalomból mély, néma álommá
enyhült, teste belesüppedt a székébe.
Kifújtam a levegőt, amikor a bűbáj megragadt, és reszketve
lehajtottam a fejem. Előrenyúltam, és megsimogattam Murphy haját.
Aztán úgy helyeztem a testét, hogy kissé kényelmesebben aludjon.
– Olyan mélyre, ahol nincsenek álmok – suttogtam neki. – Csak
pihenjen, Murph. Elkapom ezt az izét.
Némi erőt ki kellett préselnem hozzá, de elmaszatoltam a kört,
és megtörtem. Aztán kiléptem, majd a krétával és az erőmmel újra
lezártam Murphy körül. Ezúttal nagyon meg kellett erőltetnem
magam, most először sokkal jobban, mint kisgyermekkorom óta
megszoktam. De a kör bezárult, és elszigetelte őt. Egy apró
ködréteg, alig négy-öt centi magas táncolt a krétavonal körül, mint
amikor nyáron a hőhullám miatt pára száll fel az utakról. A kör kizárja
a Sohasoha összes lényét, és az elvarázsolt álom kitart a hajnal
virradásáig, nem engedi, hogy a hadnagy álmodjon, és azt se, hogy
a Rémálom tovább bántalmazhassa.
Kibotorkáltam az irodából a legközelebbi telefonig. Rudolph
követett a szemével. Stallingsnak nyomát se láttam. Tárcsáztam
Michael számát, de az még mindig foglaltat jelzett.
Haza akartam kúszni, és magamra is altatóbűbájt szórni. El
akartam bújni valami meleg és csendes helyen, és csak pihenni. De
a Rémálom még mindig odakint volt. Még mindig bosszút akart állni.
Michaelt akarta. El kellett jutnom hozzá, megtalálni, megállítani.
Vagy legalább Michaelt figyelmeztetnem kellett.
Letettem a telefont, és elkezdtem összeszedni a cuccomat.
Valaki megérintette a vállam. Rudolphra néztem. Bizonytalannak
tűnt, és teljesen elsápadt.
– Ajánlom, hogy ne csak kamuzzon, Dresden! – figyelmeztetett
halkan. – Nem vagyok benne biztos, mi folyik itt. De Isten engem
úgy segéljen, ha történik valami a hadnaggyal maga miatt…
Tompán tanulmányoztam az arcát. Aztán bólintottam.
– Visszatelefonálok majd Stallingsnak. Kell az a könyv.
Rudolph arckifejezése komoly és határozott volt. Amúgy se
kedvelt különösebben soha.
– Nem viccelek, Dresden. Ha hagyja, hogy Murphynek baja
essen, megölöm.
– Kölyök, ha bármi történik Murphyvel miattam… – sóhajtottam.
– Azt hiszem, hagyni fogom.
 HUSZADIK
FEJEZET

Nem hittem volna, hogy Chicago szomszédságában találni lehet

ilyen békés, külvárosi jellegű környéket. Michaelnek sikerült, nem túl
messze Wrigley Fieldtől nyugatra. Ősrégi fák szegélyezték
méltóságteljes pompában az út mindkét oldalát. A házak többnyire
hajdani viktoriánus épületek voltak, amiket felújítottak, miután az
ingadozó gazdaság és az egy évszázadnyi kopás ingatag
tűzcsapdává redukálta őket. Michael háza úgy festett, mintha
mézeskalácsból lenne. Tetszetős elrendezés, elegáns elefántcsont
és burgundi festés, valamint – talán elkerülhetetlenül – egy fehér
cölöpkerítés vette körbe a házat és az előkertet. A verandán lévő
lámpa fehéren ragyogó fénykört vetett a ház előtti gyepre, majdnem
a birtok széléig.
A járdaszegélyre fordultam a Bogárral, és átnyomakodtam a
lengőkapun. Felcsörtettem a lépcsőn, és megzörgettem a bejárati
ajtón lévő kopogtatót. Úgy számoltam, Michaelnek kell majd egy
perc, hogy kikászálódjon az ágyból, és lejöjjön a lépcsőkön, de
ehelyett azonnal dobogást hallottam odabentről, ahogy valaki pár
hosszú lépéssel az ajtónál termett, majd a mellette lévő ablak
függönyei megmozdultak. Egy másodperccel később a bejárat
kinyílt, és ott állt Michael álmosan pislogva. Farmert viselt, és egy
11
pólót, keresztben a mellkasán a JÁNOS 3:16 felirattal. Izmos karjában
egyik gyermekét tartotta, akit még nem láttam eddig. Úgy egyéves
lehetett, egy kis foltnyi göndör, arany hajjal, arcát pedig a papája
mellkasának nyomta alvás közben.
– Harry! – Michael szeme elkerekedett. – Kegyelmes Atyánk, mi
történt veled?
– Hosszú éjszaka volt – mondtam. – Jártam már itt?
Michael értetlenül meredt rám.
 – Nem vagyok benne biztos, hogy pontosan értem, mire
gondolsz, Harry.
– Jó. Akkor nem. Michael, fel kell keltened a családodat, most
azonnal. Veszélyben lehetnek.
Továbbra is zavarodottan nézett.
– Harry, későre jár. Mi a csuda…
– Csak figyelj rám! – Tömören felvázoltam, mit tudtam meg a
Rémálomról, és hogyan jutott el az áldozataihoz.
Michael egy pillanatig csak bámult rám.
– Lássuk, jól értem-e. A démon, amit két hónappal ezelőtt
megöltem, most szellemként tombol Chicago-szerte, bejut az
emberek álmaiba, és belülről felzabálja az elméjüket.
– Igen – válaszoltam.
– És most, miután elvett belőled egy darabot, olyan testet öltött,
mint a tiéd, te pedig úgy gondolod, ide tart.
– Igen – ismételtem. – Pontosan.
Michael egy másodpercre összehúzta a száját.
– Akkor honnan tudjam, hogy te nem ez a Rémálom vagy, és
épp próbálod behívatni magad?
Kinyitottam a szám. Aztán újra becsuktam. Végül azt mondtam:
– Akárhogy is, jobb, ha idekint maradok. Charity valószínűleg
kivájná a szemem, amiért ilyenkor idetoltam a képemet.
Michael bólintott.
– Gyere be, Harry! Hadd tegyem a kicsit az ágyába!
Beléptem az apró előszobába, amelynek fényesre csiszolt
keményfa padlója volt. Michael jobbra, a nappali felé bökött a fejével.
– Ülj le! Egy perc, és jövök.
– Michael – szóltam utána. – Fel kellene keltened a családodat.
– Azt mondtad, ennek a lénynek szilárd teste van, igaz?
– Néhány perce még az volt neki.
– Akkor nincs a Sohasohában. Itt van, Chicagóban. Innen nem
juthat be az emberek álmaiba.
– Nem hiszem, de…
– És azokat az embereket üldözi, akik közel voltak hozzá,
amikor meghalt. Vagyis engem fog.
Egy pillanatra beharaptam a számat, aztán azt válaszoltam:
– Benne is megvan az én egy részem.
 Michael összehúzott szemöldökkel nézett rám.
– Ha téged akarnálak elkapni, Michael – folytattam nem veled
kezdeném.
A karjában ringatott gyerekre nézett. Arca megkeményedett, de
a hangja rendkívül lágy volt.
– Harry, ülj le! Egy perc, és visszajövök.
– De lehet, hogy…
– Utánanézek – mondta ugyanolyan gyengéden.
Ez megrémített, úgyhogy leültem. Michael puha léptekkel elvitte
a gyereket, és eltűnt a lépcsőn.
Rövid ideig egy nagy, kényelmes karosszékben ültem,
olyanban, ami előre-hátra hintázik. Volt egy kendő és egy félig üres
cumisüveg a balomon, a lámpaasztalon. Michael bizonyára álomba
ringatta a kislányt.
Az üveg mellett hevert egy üzenet. Előrehajoltam, felvettem, és
elolvastam:
Michael. Nem akartalak felébreszteni téged és a kicsit. A
pocaklakó pizzát és jégkrémet követel. Néhány perc múlva
visszajövök, talán még azelőtt, hogy felébrednél, és elolvasnád ezt.
Szeretlek, Charity.
Felálltam, és elindultam a lépcső felé. Michael jelent meg a
tetején, teljesen elsápadva.
– Charity! – nyögte. – Eltűnt!
Feltartottam az üzenetet.
– Elment a boltba pizzáért meg jégkrémért. Terhességi
kívánósság, gondolom.
Michael leviharzott a lépcsőn, és elrohant mellettem. Aztán
benyúlt az előszobai szekrénybe, és előszedte a kék Levi’s
dzsekijét, meg a fekete hüvelyében pihenő Amoracchiust.
– Mire vársz, Harry? Menjünk, keressük meg!
– De a gyerekek…
Michael a szemét forgatva tett egy lépést az ajtó felé, és kitárta,
anélkül hogy levette volna rólam a szemét. Forthill atya állt a másik
oldalon, ritkuló haját összezilálta a szél, csillogó, kék szeme
meglepetten kémlelt előre a drótkeretes szemüvegen át.
– Ó! Michael! Nem állt szándékomban ilyen későn beállítani, de
az autóm alig egy tömbnyire innen robbant le, miután eljöttem Mrs.
Hamish otthonából, és azt gondoltam, talán kölcsönvehetném… –
Megtorpant, és rólam Michaelre, majd újra rám nézett. – Megint
bébiszitterre lenne szükséged, nem igaz?
Michael belebújt a dzsekibe, és vállára vetette a kard szíját.
– Már alszanak. Nem bánja?
Forthill atya belépett.
– Soha. – Mindkettőnkre keresztet vetett, és azt mormolta: – Az
Úr legyen veletek!
Elindultunk a háztól, és Michael teherautója felé vettük az utat.
– Látod, Harry?
– Kényelmes béren kívüli juttatás – vetettem oda mogorván.

Michael vezetett. A nagy, fehér teherautó hangos robajjal haladt

végig a helyi utcákon, a Byron Street egyik sarkon lévő
élelmiszerboltjáig. Gyorsan száguldottunk el a híres Graceland
temető mellett. A leereszkedő felhők dörögtek, és egyenletes, erős
zivatart zúdítottak a városra, minden lámpának arany glóriát
kölcsönözve, és kísérteties tükröződéseket vetve a nedves utcákra.
– Ilyen későn – szólalt meg Michael – már kizárólag a Walsham
van nyitva. Ott kell lennie. – A vihar megint feldördült, morgó pontot
téve az állítás végére. Ujjaimmal megpörkölődött botomon doboltam,
és megbizonyosodtam róla, hogy a robbanópálcám lazán lógott
szíján a csuklóm körül.
– Ott van a kisbusza. – Michael bekanyarodott a teherautóval az
élelmiszerbolt előtti parkolóhelyekre, és megállt a masszív, fehér
Suburban furgon mellett. Alig szakított időt a kulcsok kiszedésére.
Ehelyett egyszerűen kikapta Amoracchiust, és meglazította az óriási
pengét a hüvelyében, miközben összehúzott szemekkel és
megfeszített állkapoccsal a bolt bejárata felé kaptatott. Az eső
néhány lépés után fejéhez lapította a haját, és sötétkékre áztatta a
Levi’s dzsekit. Követtem, közben pedig összeráncoltam orromat a
bőrköpönyegemet érő károk miatt, és azon merengtem, hogy az
öreg, megmunkált vászonnak jobban kellene boldogulnia ebben az
időjárásban.
Michael az ajtónak vágta a tenyere alját, mire az csilingelve
kitárult. Besétált az üzletbe, végigpásztázta a látható részeket és a
pénztárakat, majd elordította magát:
– Charity! Hol vagy?
Egy pár tinédzser pénztáros pislogott rá, egy idősebb hölgy
pedig, aki épp a vitaminok címkéjét olvasta, felé fordult, hogy tátott
szájjal megbámulja a szemüvegén keresztül. Felsóhajtottam, majd a
legközelebbi eladó, egy túl csontos, túl szőke lány felé fordultam.
Úgy festett, mint aki tűkön ülve várja a cigiszünetét.
– Ööö, hali! – köszöntem neki. – Láttál engem bejönni, úgy egy
perccel ezelőtt?
– Vagy egy terhes nőt – tette hozzá Michael. – Nagyjából ilyen
magas. – Laposan a füle magasságába emelte kezét.
A női pénztáros összenézett a munkatársával.
– Láttam-e magát, uram?
Bólintottam.
– Egy másik fickó, olyan, mint én. Magas, vékony, tetőtől talpig
feketében. A kabátja olyan, mint az enyém, és minden ruha fekete
alatta.
A lány megnyalta ajkát, és számító pillantást vetett ránk.
– Talán láttam – felelte. – Nekem mi hasznom belőle?
Michael a talajt megrengetve előrelépett egyet, és morgás
gurgulázott fel torkából. Megragadtam a vállánál, és hátrahúztam.
– Ó, hó, Michael! – vakkantottam. – Lassíts, ember!
– Nincs időnk lassítani! – morogta Michael. – Te nyomozol. Én
keresek. – Azzal megfordult, és beljebb lépett a boltba. Könnyedén
vitte kardját a bal kezében, és jobbját a fegyver markolatán
nyugtatta. – Charity!
Morogtam valami nem túl hízelgőt a bajszom alatt, aztán újra az
eladóra néztem. A zsebemben turkáltam a pénztárcám után, és
sikerült előteremtenem három gyászos, gyűrött ötdollárost.
Feltartottam őket, és azt mondtam:
– Oké. A gonosz ikertestvérem vagy egy terhes nő. Láttad
bármelyiket is?
A lány a bankókra nézett, aztán vissza rám, és a szemeit
forgatta. Aztán kihajolt a pult mögül, és kikapta őket a kezemből.
– Ja – vetette oda. – A nő néhány perccel ezelőtt végigment az
ötös folyosón. Hátra, a fagyasztókhoz.
– Igen? – kérdeztem. – Aztán?
 A lány elmosolyodott.
– Mi van? A bátyja vagy kije a csajával teker? Holnap látni
fogom ezt Larry Fowler műsorában?
Összehúztam a szemem.
– Ez bonyolult – válaszoltam. – Mit láttál még?
Vállat vont.
– A nő kifizette a cuccokat, aztán kiment ahhoz a furgonhoz.
Nem indult be. Láttam magát vagy a hasonmását. Odament a
nőhöz, és beszélni kezdett hozzá. Úgy tűnt, a nő eléggé mérges rá,
de aztán végül mégiscsak elment vele. Nem találtam furának.
A gyomrom kissé felkavarodott.
– Elment? – kérdeztem. – Merre?
Az eladó megrándította a vállát.
– Nézze, uram, úgy tűnt, csak kap egy fuvart valahova. Nem
ellenkezett vagy ilyesmi.
– Merre?! – bömböltem. A lány pislogott, és elcsigázott külseje
megingott egy pillanatra. Aztán a Gracelandbe vezető útra mutatott.
– Michael! – üvöltöttem. – Gyere! – Aztán megfordultam, és
végigcsattogtam a szabadba, az esőbe, a sötétbe. Egy másodpercre
megálltam Charity furgonjánál, és tenyeremet a motorháztetőre
fektettem. Az ellenállás nélkül felpattant, felfedve az elszakított
kábelek, széttépett szíjak és törött fémdarabok kavalkádját.
Összerezzentem, kezemmel elernyőztem szememet az eső elől, és
próbáltam végigkémlelni a temető felé vezető utat.
Egészen messze, alig kivehetően két alakot pillantottam meg.
Az egyik idomtalan volt és hosszú hajú. A másik karcsún fölé
magasodott, és szorosan tartotta a nőt a loboncánál fogva,
miközben a temető felé sétáltak.
Eltűntek a Graceland körül húzódó kőfal alapjánál vetült árnyak
közt. Nyeltem egyet, és körbenéztem.
– Michael! – üvöltöttem újra. Benéztem a bolt ablakán, de nem
láttam őt sehol.
– Francba! – csattantam fel, és belerúgtam a furgon első
lökhárítójába. Nem voltam olyan formában, hogy egyedül a
Rémálom után menjek. Benne ott dübörgött az erő, amit tőlem lopott
el. Ráadásul a hűhafaktort is magáénak tudhatta. És túszként fogva
tartotta a barátom feleségét és a meg nem született gyereküket.
 Az ördögbe is, nekem csak hidegrázásom volt, fejfájásom, és
egy homokórám, amiben sebesen peregtek a szemek. Chicago
legnagyobb temetője, egy sötét, esős éjszakán, amikor a határ a mi
világunk és a szellemvilág között úgy eresztett, mint egy szűrő. Tele
lehet kísértetekkel és csúszó-mászókkal, és egyedül lennék.
– Ja – motyogtam. – Ez beleillik a képbe.
Rohanni kezdtem a sötétség felé, ahol a Rémálom eltűnt
Charityvel a szemem elől.
 HUSZONEGYEDIK
FEJEZET

Csináltam okosabb dolgokat is életemben. Egyszer például

kivetettem magam egy mozgó autóból, hogy egymagam felvegyem a
harcot egy teherautónyi likantróppal. Az névlegesen értelmesebb
lépés volt. Akkor legalább viszonylag biztos lehettem benne, hogy
meg tudom ölni őket, ha kell.
Ami azt jelentette, hogy egy lépéssel előrébb jártam, mint most.
Már megöltem egyszer a Rémálmot, vagy legalábbis segítettem a
megölésében. Valami nem tűnt igazságosnak a dologban. Kellene
lennie valami szabálynak az ellen, hogy bármit egynél többször meg
kelljen ölni.
Az eső egybefüggően zuhogott, és belefolyt a szemembe.
Folyamatosan törölgetnem kellett a szemöldököm, félreseperve a
vizet, csak azért, hogy az újra betöltse a látóteremet. Komolyan
elkezdtem azon elmélkedni, milyen lenne mondjuk megfulladni, itt
helyben, a járdán.
Átvágtam az úton a temető kerítéséhez. Kétméternyi vörös
téglás fal emelkedett lépcsőfokokhoz hasonló szaggatott módon
nyugat felé minden száz-egynéhány méternél, lépést tartva az út
enyhe lankásságával a déli határ mentén. Egy ponton tátongó sötét
hasíték rondította a kerítés külsejét, én pedig lelassítottam, ahogy
közelebb értem. A téglákat úgy tépték ki, mintha papírból lennének,
a törmelék fél méter mélyen a falban lévő lyuk körüli földbe
nyomódott. Próbáltam mögé lesni, de csak még több esőt láttam,
zöld füvet és a gondosan rendben tartott sírok fölé magasodó fák
árnyait.
A temetőn kívül megtorpantam. Tompa, nyughatatlan energia
préselődött nekem, mint amikor a fáradtság és a koffein reggel fél
négykor összeütközik. Nekifeszült a bőrömnek, és hallottam,
konkrétan hallottam a suttogó hangokat, még az esőn keresztül is.
Tucatnyi, többszáznyi suttogást, kísérteties susogást. Kezemet a
falra tettem, és éreztem a feszültséget. A temetők körül mindig van
kerítés. Mindig, akár kő, akár tégla, akár drót. Ezek azok az íratlan
dolgok, amiket az emberek nem igazán vesznek észre, csak
reflexszerűen csinálják. Mindenféle fal korlát, nem pusztán a fizikai
értelemben. Sőt! Sok minden több, mint aminek tisztán fizikai
értelemben tűnik.
A falak kívül tartanak dolgokat. A falak a temetők körül odabent
tartják a dolgokat.
Hátranéztem, remélve, hogy Michael követett, de nem így
történt, és nem is láttam őt az esőben. Még mindig gyengének és
megrendültnek éreztem magam. A hangok duruzsoltak, a fal gyenge
pontjánál torlódtak, ahol a Rémálom átvágta az utat. Még ha ezer
halálból csak egy szellem jött létre (és ennél több szokott), akkor is
tucatnyi nyugtalan lélek kóborolhat a földeken, és némelyikük elég
erős lehet ahhoz is, hogy a Művészetet nem gyakorlók is
megtapasztalhassák létezésüket.
Ma este nem tucatnyian voltak. A tucatnyi kifejezetten üdvözítő
szám lett volna. Lehunytam a szememet, és éreztem az erőt, amit
felkavartak, azt, ahogy a levegő szövődött, és megremegett a
többszáznyi szellem jelenlététől, amelyek könnyedén átkeltek a
Sohasoha turbulenciája miatt. A térdem és a gyomrom is reszketni
kezdett, mind a sebektől, amiket a Rémálom okozott, mind pedig a
sötétség, az eső és a holtak helye által keltett egyszerű, primitív
félelemtől.
A Graceland lakói megérezték rettegésemet. Közel
nyomakodtak a falon lévő hasadékhoz, és tényleges, fizikai
nyögések ütötték meg a fülemet.
– Itt kellene várnom – motyogtam magamnak, remegve az
esőben. – Meg kellene várnom Michaelt. Ez lenne az okos döntés.
Valahol, a temető sötétjében egy nő sikított. Charity.
Mit nem adtam volna azért, hogy visszakapjam a Halott Ember
talizmánomat! Picsába!
Megragadtam a botomat, úgy, hogy a bütykeim egészen
elfehéredtek, és elővettem a robbanópálcámat is. Aztán átmásztam
a résen, és beléptem a sötétségbe.
 Azonnal megéreztem őket a temetőben, amint a lábam földet
ért. Szellemek. Árnyak. Kísértetek. Nevezzék, aminek akarják,
állatira halottak voltak, és nem tűrtek tovább. Mind gyenge lelkek
voltak, egytől egyig, olyanok, amik aligha okoztak volna egy futó
hidegrázást egy átlagos éjjelen. De nem ma este.
Megborzongtam, libabőrös lettem, mintha hirtelen megérkezett
volna az első téli szél. Tettem egy lépést előre, és éreztem némi
ellenállást, de nem úgy, mintha valaki kívül akarna tartani. Inkább
azokra a filmekre hasonlított, amikben a turisták átverekedik
magukat a poros Közel-Kelet városainak koldustömegén. Én is ezt
tapasztaltam, jeges, kísérteties módon. Emberek nyomakodtak
nekem, küszködve próbáltak elvenni valamit tőlem, valamit, amiről
nem tudtam biztosan, hogy a birtokomban van, és amivel nem
hittem, hogy sokra mentek volna, ha oda is adnám nekik.
Összegyűjtöttem az erőmet, és lecsúsztattam nyakamból
édesanyám amulettjét. Feltartottam a fullasztó, nyirkos sötétségbe,
és erőt sugároztam belé.
A kék mágusfény ragyogni kezdett, de csak halovány sugarakat
szórt, nem olyan szikrázót, mint általában. Az ezüstpentagram a kör
közepén a mágiába vetett hitem szimbóluma volt, ha így akarják
nevezni. Az irányított, rendezett, építő jelleggel használt erő
fogalmába vetett hitem jelképe. Eltöprengtem egy pillanatra, vajon a
homályosság a sérüléseimet tükrözte, vagy a hitemről árult el inkább
egy s mást. Próbáltam számba venni, milyen gyakran kellett valamit
felgyújtanom az elmúlt néhány évben, vagy hányszor kellett ezt-azt
felrobbantanom. Vagy szétzúznom épületeket. Vagy másképp kárt
okoznom.
Kifogytam az ujjakból, és borsódzott a hátam. Talán el kellene
kezdenem kicsit óvatosabbnak lenni.
A lelkek nagy része elhátrált a fény elől, kivéve néhányat,
amelyek még mindig a közelben tolongtak, és sugdostak a fülembe.
Egyáltalán nem figyeltem rájuk, és nem hallgattam meg őket. Az az
út őrülettel van kikövezve. Előretolakodtam, inkább a szívem, mint a
testem erejével, és kutatni kezdtem.
– Charity! – üvöltöttem. – Charity, hol vagy?
Jobbról rövidke kiáltás hallatszott, de gyorsan elhalt. Abba az
irányba fordultam, és veszélyesen ügetve elindultam. A világító
pentagramot úgy tartottam fel, akár Diogenész lámpását12 . Újra
mennydörgés támadt. Az eső már így is eláztatta a füvet, és a talaj a
lábam alatt puha és lágy lett. Röpke, nyugtalanító kép jelent meg
előttem, ahogy a holtak kiássák magukat a könnyen málló föld alól.
A frász jött rám ettől, és vagy egy tucat kísértet tömörült körém úgy,
mintha ebből táplálkoznának. Mind a félelmet, mind pedig a
szorongató, láthatatlan ujjakat félresöpörtem, és előrenyomultam.
Charityt egy ókori görög templomra emlékeztető, nyitott tetejű
márványépítményben találtam meg, egy koporsóra fektetve. Michael
felesége a hátán feküdt, kezeit összekulcsolta nagy pocakján, fogait
pedig vicsorogva fedte fel.
A Rémálom felette állt; sötét haja a fejéhez lapult, fekete szeme
pedig visszatükrözte pentagramom ragyogását. Egyik kezét a
levegőben tartotta Charity hasa felett, a másikat pedig a nő torkán.
Fejét oldalra döntötte, és figyelte, amint közeledem. Mágusfényem
szélén alakokat láttam mozogni, röpködni; a szellemek úgy
kavarogtak, akár a molyok.
– Mágus – szólított meg a Rémálom.
– Démon – feleltem. Nem voltam olyan kedvemben, hogy
valami frappánssal vágjak vissza.
Fogait elővillantva elmosolyodott.
– Az volnék? – kérdezte. – Érdekes. Nem vettem biztosra. –
Felemelte kezét Charity torkától, egyik ujjával rám mutatott, és azt
mormolta: – Viszlát, mágus. Fuego!
Éreztem az erőáramlást, még azelőtt, hogy a tűz felcsapott és
felém suhant volna a vízen át. Bal kezemmel vízszintesen
felemeltem a botom magam elé, és vakmerően erőt sugároztam egy
pajzsba.
– Riflettum!
A tűz és az eső ádáz sziszegéssel csapott össze, és a gőzfelhő
majd fél méter magasra emelkedett kinyújtott botom előtt. Az eső
segített, azt hiszem. Én sosem lettem volna olyan hülye, hogy
kipróbáljak egy lángoszlopot ilyen felhőszakadásban. Túl könnyű
legyőzni.
Charity azonnal megmozdult, ahogy a Rémálom figyelme
elterelődött. Dühödt kiáltás kíséretében meglendítette lábát a lény
felé, majd egy bősz taszítással mindkét sarkát magasan megvetette
a mellkasában.
Charity nem volt gyenge nő. A lény felmordult, és hátrarepült;
ugyanazzal a mozdulattal Charity is leszánkázott a koporsóról. A
másik oldalon leesett, felkiáltott, és kezét meg nem született
gyermeke köré fonta, hogy megvédje.
Előrerohantam.
– Charity! – üvöltöttem. – Tűnj innen! Fuss!
Felém fordította a fejét, és láttam, mennyire zabos. Felhúzta az
ajkát, hogy rám vicsorogjon, de láttam, hogy arcát elfelhőzi a
zavarodottság.
– Dresden? – kérdezte.
– Nincs időnk! – ordítottam. A koporsó másik oldalán a
Rémálom újra talpra állt. Szeméből mostanra eltűnt a sötétség:
skarlát harag égett benne. Nem maradt időm gondolkodni, csak
futottam előre. – Rohanj, Charity!
Tudtam, hogy öngyilkosság lenne megküzdeni valamivel, ami az
imént bontott le egy téglafalat. És az a nyomasztó érzés gyötört,
hogy klasszisokkal felülmúltak a mágiaosztályban. Ha még egy átkot
elszór, nem hiszem, hogy bármit fel tudtam volna mutatni ellene.
Botomat mindkét kezembe fogtam, belenyomtam a földbe a koporsó
aljánál, és felugrottam, hogy két lábamat meglendítve a Rémálom
arcába rúgjak.
A sebesség és a meglepetés ereje az én oldalamon állt.
Keményen érte az ütés, és hátratántorodott. A botom kipördült a
kezemből, és a csípőm fájdalmasan a koporsó szélének vágódott,
ami végigszántott a bordáimon, ahogy továbbhaladtam előre,
nekinyomva a lényt a márványpadlónak. Az összpontosításom
odaveszett, a kék mágusfény kialudt, és sötétség borult rám.
Zihálva csapódtam a földbe, és hátrálni kezdtem. Ha a
Rémálom elkap, nekem annyi. Épp csak sikerült belekapaszkodnom
a koporsó szélébe, amikor valami elkapta a lábamat, közvetlenül a
térdem alatt. A szorítás olyan volt, akár egy vaspánt. Küzdöttem,
hogy visszahúzzam magam, de nem találtam fogódzkodót, csak az
esőtől síkos márványt.
A Rémálom felállt, és a felettünk lesújtó villám fénye
megmutatta nekem ördögi szemét és arcát, ami olyannyira
hasonlított az enyémhez. Mosolygott.
– Véget ér hát, mágus – mondta. – Megszabadulandok hát
végre tetőled.
Próbáltam elszabadulni, de a Rémálom egyszerűen csak
megperdített a lábával, megforgatva a levegőben. Aztán felrepültem,
és láttam, hogy az egyik oszlop felém közeledik.
Éles fény villant, és fájdalom hasított a homlokom közepébe. Az
ütközés a földdel csak másodlagos érzés volt, viszonylag
kellemesnek is hatott az elsőhöz képest.
Az eszméletlenség megváltás lett volna. De a hideg eső ébren
tartott annyira, hogy a koponyámban szétterülő kín minden egyes
gyötrő pillanatát átélhessem. Próbáltam megmozdítani a
végtagjaimat, de nem ment, és egy másodpercre azt hittem, minden
bizonnyal eltört a nyakam. Aztán a szemem sarkából érzékeltem,
hogy ujjaim megrándulnak, és némileg lehangoltan azt gondoltam,
még nem ért véget számomra ez a harc.
Nagy fáradalmak árán lefektettem a kezemet a földre. Egy
másik nagy erőfeszítésnek köszönhetően felnyomtam magam, habár
szédelgett a fejem, és felfordult a gyomrom. Az oszlopnak dőltem,
levegő után kapkodtam az esőben, és próbáltam összeszedni az
erőmet.
Nem tartott túl soká, mert nem maradt bennem sok erő, amit
összekaparhattam volna. Kinyitottam a szememet, és lassan
fókuszálni kezdtem. Erős ízt éreztem a nyelvemen. Végigtapogattam
a számat és az arcomat. Amikor elhúztam az ujjaimat, azokat valami
meleg és sötét szennyezte be. Vér.
Kísérletet tettem a felkelésre, de nem ment. Egyszerűen nem
ment. Minden túlzottan forgott. A víz végigömlött rajtam, lehűtött,
majd tócsákban gyűlt össze a kis domb lábánál, amire a görög
templomba ágyazott mauzóleum épült, és onnan kis patakként
folydogált egy másik csermelybe.
– Annyi víz – dorombolta egy női hang mögöttem. -Annyi dolog
folyik le és el. Vajon van köztük olyan, ami nem megy kárba?
Elfordítottam a fejemet, és megpillantottam keresztanyámat,
amint mellettem állt zöld ruhájában. Lea bőre egyértelműen rendbe
jött, azóta hogy szellemport dobtam rá Agatha Hagglethorn
birodalmában. Arany macskaszeme a régi, ismerős melegséggel
tanulmányozott engem, fürtjei pedig úgy omlottak le, mintha az eső
hozzájuk sem érne. Úgy tűnt, a legkevésbé sem érdekli, hogy a
ruháját bezzeg átáztatta. Az anyag hozzátapadt testének vonalaihoz,
felfedve melle tökéletességét. A bimbók tisztán kivehetőek voltak a
selymes szöveten át, amikor letérdelt mellém.
– Mit keresel te itt? – motyogtam.
Elmosolyodott, egyik ujjával előrenyúlt, és végigfuttatta a
homlokomon. Aztán visszahúzta a szájához, ajkai közé csúsztatta,
és finoman szopogatni kezdte. Lehunyta a szemét, és hosszan,
remegve felsóhajtott.
– Olyan édes fiú vagy. Mindig is olyan édes fiú voltál.
Próbáltam talpra küzdeni magam, de nem sikerült. Úgy tűnt,
valami eltört a fejemben.
Lea ugyanazzal a jóságos mosollyal figyelt.
– Az erőd elenyészőben van, édesem. Itt, a holtak otthonában,
végleg cserben hagyhat téged.
– Ez nem a Sohasoha, keresztanya – krákogtam. – Itt nincs
hatalmad.
Csücsörítve nézett rám. Ez az ajakbiggyesztés egy közönséges
emberre csábosan hatott volna. A véremtől ajka csak még sötétebb
lett.
– Édesem, tudod, hogy ez nem igaz. Itt is a rendelkezésemre áll
az, ami jár nekem. Amiért méltányos üzletet kötöttem.
Rávicsorogtam.
– Akkor meg fogsz ölni.
Nevetve vetette hátra a fejét.
– Megölni? Soha nem állt szándékomban megölni téged,
édesem, kivéve néhány frusztrált pillanatot. Az alkunk az életedre
vonatkozott, nem a halálodra. – Egyik kutyája előbukkant a
sötétségből, és fekete szemét rám szegezve kuporodott a nő mellé,
aki szerető kezét gyengéden az állat széles fejére fektette. Az
gyönyörteljesen megremegett.
Éreztem, hogy a látványtól meghűl bennem a vér.
– Nem holtan akarsz. Hanem… – Nem tudtam befejezni a
mondatot.
– Megszelídítve. – Lea elmosolyodott. Gyengéden
megvakargatta az eb fülét. – De nem így. – Szája megvető vigyorra
húzódott. – Nem így, ahogy most vagy. Szánalmasan. Komolyan,
Harry, megengedni, hogy felzabáljanak? Justin és én ennél jobban
tanítottunk.
Valahol a közelben Charity megint felsikított. A mennydörgés
még mindig felettünk hömpölygött.
Felnyögtem, és talpra küzdöttem magam. Lea érdeklődve, de
érzéketlenül figyelt arany macskaszemével. Sikerült lábra állnom,
hátamat és súlyom nagy részét az oszlopnak döntve. Az esőben
homályosan láttam Charityt. Térdre borult, a Rémálom pedig felette
állt, egyik keze a nő hajába mart, míg a másikkal a feje felé nyúlt.
Charity egy ideig küzdött ellene, azonban hasztalanul, és csak
reszketett az esőben. A lény ujjai a nő koponyájába süllyedtek, és
Charity tusakodása egyszeriben megszűnt.
Nyöszörögve előrelöktem magam, hogy közelebb kerüljek, és
tegyek valamit. Minden forgott körülöttem, és újra keményen a földre
zuhantam.
– Drága fiam! – Lea felsóhajtott. – Szegény gyermekem! – Ismét
letérdelt mellém, és megsimogatta a hajam. Jó érzés töltött el a
hányingeren és a fájdalmon át. Habár, azt hiszem, a hányinger és a
fájdalom csökkentett az érzület csábító mivoltán. – Szeretnéd, hogy
segítsek neked?
Sikerült felnéznem elbűvölő arcára.
– Segíteni? – kérdeztem. – H-hogyan?
Felcsillant a szeme.
– Meg tudom neked adni azt, ami a Fehér Lovag Hölgyének
megmentéséhez szükséges.
Rábámultam. Minden gyötrelem, borzalom, a hülye, fagyos eső
csak fokozta kínjaimat. Hallottam, hogy Charity jajgat. A francba is,
minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítsek rajta! Még csak
nem is kedvel engem. Nem az én hibám, ha meghal, vagy talán
mégis? Mindent megtettem, amit az erőm engedett.
Vagy nem?
Lenyeltem az undorítóan keserű epét és savat, és azt
kérdeztem:
– Mit akarsz, Keresztanya?
Megremegett, levegő után kapott.
 – Amit mindig is akartam, édes fiam. Ez az alku semmiben se
különbözik attól, amit évekkel ezelőtt kötöttünk. Valójában
ugyanannak a része. Én erőt adok neked. Cserébe pedig megkaplak
téged. – Szeme megvillant. – Az ígéretedet akarom, mágus. Az
ígéretedet, hogy amikor a nő biztonságba kerül, te velem jössz.
Megfogod a kezem. Itt, ma éjjel.
– Azt akarod, hogy menjek vissza veled – suttogtam. – De nem
így kellek neked, Keresztanya. Teljesen széttépve. Üres vagyok.
Mosolygott, és megcirógatta a pokolkutya fejét.
– Igen. Idővel majd felépülsz. Én pedig felgyorsítom azt az időt,
kedvesem. – Lángoló arany szeme közeledett. – Elképesztő
örömöket fogok tanítani neked! Nincs férfi, aki boldogabb átkelést
kívánhatna. – Megint felpillantott, át a koporsón, ami eltakarta előlem
Charityt és a Rémálmot. – Micsoda dolgokat lát most a Fehér Lovag
Hölgye! Hamarosan éppúgy csapdába esik, mint a rendőrnő.
– Honnan tudsz Murphyről? – csattantam fel.
– Sok mindent tudok. Tudom, hogy meghalhatsz, ha nem teszel
semmit, édesem. Kihűlve, egyedül pusztulhatsz el itt.
– Az nem érdekel – mondtam. – Én…
Charity fuldokló, zokogó hangot hallatott a közelben. Lea
elmosolyodott, és azt dorombolta:
– Az idő repül, gyermekem. Senkire nem vár, se emberre, se
sidhe-ekre13 , se mágusokra.
Lea már így is a markában tartott. Ha elmélyítem a
megállapodásunkat, ha megerősítem, azzal beleütné az utolsó
szöget a koporsómba. De nem tudtam felkelni. Rohadtul semmit se
tehettem, hogy megmentsem Charityt, ha nem kapok segítséget.
Lehunytam a szemem, és láttam Michael kislányát.
Belegondoltam, hogy anya nélkül kell felnőnie.
Csessze meg!
– Elfogadom az alkut, Keresztanya. – Ahogy kimondtam a
szavakat, éreztem, hogy valami felgerjed, valami szorosan lezárul.
Leának a lélegzete is elállt. Szemét lehunyta, miközben újra
megremegett, aztán állatias izzással kinyitotta. Lehajolt, és azt
mormolta:
– A válasz, édesem, mind körülötted van. – Azzal csókot lehelt a
homlokomra, és egy rebbenő árny kíséretében eltűnt.
 Észrevettem, hogy újra tisztán gondolkodom. Még mindig fájt a
mozgás, istenem, de mennyire, de túléltem. Feltápászkodtam,
rádőltem a koporsóra, majd felnéztem, hogy az eső kimoshassa
szememből a vért.
A válasz mind körülöttem van. Milyen francos, bárgyú tanács
már ez? Körbetekintettem, de semmi mást nem láttam, csak
hullámzó pázsitot, fákat és sírköveket. Rengeteg sírkövet. Egyszerű
köveket és márvány feliratokat, pompázatos sírokat tavakkal övezve,
sírokat világítással, sírokat kicsi szökőkutakkal. Halottakat. Ez volt
minden körülöttem.
Szememet Charityre és a Rémálomra szegeztem, és éreztem a
hideg haragot, ahogy szétáradt bennem. Végigmentem a koporsó
széle mentén, közben visszanyertem némi stabilitást és egyensúlyt,
és azt kiáltottam:
– Hé! Te! Csúfság!
A Rémálom meglepetten fordította felém a fejét, aztán újra
elmosolyodott.
– Nem vagy holt. Mily’ érdekes. – Eleresztette Charityt. Ujjai
ugyanúgy csúsztak ki belőle, mint ahogyan korábban Murphyből is,
és a nő ernyedten dőlt oldalra. – Ezt később is el tudom intézni. De
tevéled, mágus, most azonnal bevégzem.
– Blablabla – motyogtam. Lehajoltam, felkaptam a botomat, és
két kezembe fogva vetettem meg újra a lábam. – Az emberek már
nem beszélnek így. Ez az egész vala meg tevéled. Az istenit már, a
tündék legalább a nyelvezettel tartják a lépést!
A Rémálom megütközve nézett rám, majd felém indult.
– Nem jövél még rá, bolond? Ezért ére utol a halál.
Bakancs csapódott keményen a márványnak mellettem. Aztán a
párja is. Amoracchius izzó, fehér fényt vetett a vállamra, és Michael
szólalt meg mellettem:
– Én nem hinném.
Rápillantottam a szemem sarkából.
– Tökéletes időzítés – morogtam.
Kellemetlen, ádáz kifejezéssel villantotta meg a fogát.
– A feleségem?
– Él – feleltem. – De mihamarabb ki kell juttatnunk innen.
Bólintott.
 – Én megölöm újra – mondta, azzal átadott valami keményet és
hideget. Egy keresztet. – Te menj érte! Add oda ezt neki!
A Rémálom megtorpant, és összehúzott szemmel méregette a
párosunkat.
– Te! – rivallt Michaelre. – Tudtam, hogy ez lészen a végkifejlet.
– Ó, pofa be! – ordítottam rá felbőszülten. – Michael, öld már
meg végre ezt az izét!
Michael megindult előre. Kezében a kard fehér fénye úgy
világított az éjszakában, mint egy halogén zseblámpa. A Rémálom
dühödten felüvöltött, majd oldalra vetette magát, hogy elkerülje a
pengét, aztán visszafordult Michael felé. Ujjait úgy tartotta maga elé,
mint a karmokat. Michael alájuk bukott, vállát a lény gyomrába
vágta, és eltolta, megpördítette, majd lecsapott rá a karddal.
Amoracchius középtájon hasított a Rémálomba, és fehér tűz tört fel
a sebből.
Michael háta mögött elfutva Charityhez siettem. Addigra ő már
mocorogni kezdett, és próbált felülni.
– Dresden – suttogta. – A férjem?
– Lefoglalja a seggszétrúgás – feleltem, és a kezébe nyomtam a
keresztet. – Nesze! Fogd ezt! Tudsz menni?
– Vigyázzon a szájára, Mr. Dresden! – Megragadta a feszületet,
és egy másodpercre lehajtotta a fejét. – Nem tudom – mondta. – Ó,
Uram, segíts! Azt hiszem… – Egész teste megfeszült, és mély
hangon zihálni kezdett, miközben kezét a hasának szorította.
– Mi? – kérdeztem. Megsérült? Hallottam magam mögül
Michael morgását, láttam Amoracchius suhintását. A fehér tűz
fényében táncot jártak az árnyak. – Charity, mi van?
Mély hangon felnyögött.
– A baba – nyöszörögte. – Ó, azt hiszem… Azt hiszem,
korábban elfolyt a magzatvizem. Amikor elestem. – Arca eltorzult,
teljesen elvörösödött, és újra felnyögött.
– Ó! – jajgattam. – Jaj, ne! Ez nem történhet meg! – Kezem
tövét a homlokomnak szorítottam. – Ez rossz! – Vádlón pillantottam
fel az égre. – Valakinek odafent nagyon beteg a humora.
– Nnngggrhhh! – szűkölt Charity. – Ó, Istenem, segíts! Mr.
Dresden, nincs sok időm.
– Nem – sóhajtottam. – Nyilvánvalóan nincs.
 Lehajoltam, hogy felkapjam, de arccal a földre zuhantam.
Sikerült nem rátehénkednem, ám meginogtam, aztán újra talpra
küzdöttem magam. Charity nem volt épp egy törékeny virágszál.
Esélytelennek láttam, hogy kicipeljem onnan.
– Michael! – kiáltottam. – Michael, gond van!
Michael az egyik sír mögé ugrott a sötétségből fütyülve kilövő kő
elől, ami kisvártatva porrá zúzódott az emlékhelyen.
– Mi?
– Charity! – üvöltöttem. – Jön a baba!
– Harry! – ordította Michael. – Vigyázz!
Megfordultam, és a Rémálom felbukkant mögöttem az árnyak
közül. Szinte gyorsabban mozgott, mint ahogy a szemem érzékelni
tudta. Lenyúlt, egyszerűen kiszakított egy márvány sírkövet a
földből, és magasra emelte. A lény és Charity közé vetődtem, de
már a mozdulat közben is tudtam, hogy bukás lesz a vége. A démon
olyan erős volt, hogy rajtam keresztül is össze tudta zúzni a nőt. De
akkor is megtettem.
– Most! – sivította a Rémálom. – Vesd le a földre a kardot,
Lovag, vagy e kettőt porrá törém!
Michael elsápadva indult meg felénk.
– Egy lépést se! – vicsorogta a Rémálom. – Maradj, ahogy valál!
Michael kővé dermedt. Meredten bámult Charityre, aki megint
felnyögött, levegő után kapkodott, és szemét szorosan
összeszorította.
– H-Harry?
Én ki tudtam volna kerülni a lény útjából. Talán magamra
vonhattam volna a figyelmét is. De ha elmozdulok, egyszerűen
összetöri Charityt. Neki semmi esélye sem volt.
– A kardot! – mondta ridegen a Rémálom. – Dobd el!
– Ó, Istenem! – suttogta Michael.
– Ne tedd, Michael! – mondtam. – Így is, úgy is megöl minket.
– Te légy csendben! – szólt rám a Rémálom. – A viszályom
tevéled és a lovaggal van. A nő és a gyermeke semmit se jelent
nekem, amennyiben mindkettőtöket megkaplak.
Az eső ónosan törte meg a hatalmas csendet egy hosszú
pillanatig. Aztán Michael lehunyta a szemét.
 – Harry – szólt. Lejjebb engedte az óriási fegyvert. Aztán
finoman ellökte, és hagyta, hogy a földre essen. – Sajnálom.
Képtelen vagyok.
A Rémálom izzó, ködös skarlát szemekkel állta tekintetem, ajka
derűs mosolyra görbült.
– Mágus – suttogta. – A barátodnak hallgatnia kellett volna rád.
– Láttam, hogy a sírkő elindul felém.
Charity hirtelen fellendítette kezét, benne a kereszttel, amit
átadtam neki. A jelkép pislákolt, aztán fehér fénnyel lángra lobbant,
ami éles, horrorfilmszerű árnyakat vetett a Rémálom arcára. Az
eltorzult, a lény üvöltve hátrahőkölt a világosság elől, és a sírkő a
földre zuhant, szétnyomva a nedves, gyönge talajt.
Minden lelassult, és kristálytisztán éles lett. Világosan láttam a
földeket, és a fák árnyait. Hallottam magam mellett Charityt, aki
durva latinsággal ejtett ki szavakat, szemem sarkából pedig láttam,
ahogy a nyughatatlan lelkek a temetőben mozognak. Éreztem az
eső hideg élességét, éreztem, ahogy végigömlik rajtam, majd a víz
lefolyt az enyhe lankákon, hogy patakokként és csermelyekként
érjen el a közeli tavacskába.
Folyóvíz. A válasz mind körülöttem van.
Megmozdultam előre, a Rémálom irányába. Egyik karjával
felém hadonászott, és éreztem, hogy közben a vállamra csap.
Nekivetődtem a testének, és keményen megütöttem. Együtt
bukfenceztünk le a lejtőn, egyenest az újonnan formálódó folyó felé.
Hallották már az Álmosvölgy legendáját? Emlékeznek, amikor
szegény, öreg Ichabod szinte lángolva lovagol a fedett híd és a
biztonság felé? A folyóvíz mágikus energiákat őriz magában. A
Sohasoha teremtményei, a szellemtestek nem tudnak átkelni rajtuk
anélkül, hogy elveszítenék a test fenntartásához szükséges energiát.
Ez volt a válasz.
Legurultam a Rémálommal a domboldalon, és éreztem, hogy
belém mar. Együtt érkeztünk meg a folyóba, miközben egyik keze
megragadta a torkom, és elvágta a levegő útját.
A lény üvölteni kezdett. Rángott és csavarodott rajtam a
nagyjából húszcentis pocsolyában, és visított. A teste olvadni
kezdett, mint cukor a vízben. A lábánál kezdődött, és onnan haladt
felfelé. Figyeltem őt és magamat is, miközben valamiféle morbid
elragadtatás kerített hatalmába. A lény vonaglott, ellenállt,
csapkodott.
– Mágus – bugyogta. – Még nem végeztünk. Nem végeztünk.
Amint újra lemegy a nap, mágus, visszajövök teérted!
– Olvadj már el! – morogtam. Néhány másodperccel később a
Rémálom eltűnt, ragadós nyálkát hagyva maga mögött, a
kabátomon és a torkomon.
Átázva és reszketve felálltam a vízből, és visszacsoszogtam a
kis dombon. Michael már odament a feleségéhez, és mellé guggolt.
Úgy emelte fel, mintha csak egy kosárnyi mosott ruha lenne. Ahogy
azt korábban már említettem, Michael izmos volt.
– Harry! – figyelmeztetett. – A kard.
– Megyek – feleltem. Elvánszorogtam oda, ahol Amoracchiust
hagyta leesni, és felvettem. Az óriási penge kevesebbet nyomott,
mint gondoltam volna, és eléggé zümmögött az erőtől, az ujjaim közt
rezegve. Nem volt hüvelyem hozzá, úgyhogy csak feldobtam az
egyik vállamra, és reméltem, hogy nem esik le, hogy aztán levágja a
fejemet vagy valami. A többi cuccomat is összeszedtem, és
megfordultam, hogy elsétáljak Michaellel.
Ekkor érkezett meg Lea. Épp előttem jelent meg a három
pokolkutyája kíséretében.
– Édesem – fuvolázta. – Ideje teljesíteni az alku rád eső részét.
Felvakkantottam, és hátraugrottam tőle.
– Nem! – feleltem. – Nem, várj! Legyőztem ezt a lényt, de még
mindig szabadon van. Vissza tud jönni ma este a Sohasohából.
– Ez engem nem érint – vonta meg a vállát Lea. – Az alkunk
úgy szólt, hogy megmented a nőt azzal, amit adok neked.
– Nem adtál semmit – vágtam vissza. – Csak enyhítetted a
fájdalom egy részét. Nem olyan, mintha te alkottad volna a vizet,
Keresztanya.
Megint vállat vont, és mosolygott.
– Szemantika. Rámutattam, nem?
– Magamtól is rájöttem volna.
– Talán. De alkut kötöttünk. – Az arca közeledett, szeme
aranyosan és veszélyesen csillogott. – Megint megpróbálsz
megszökni előle?
 A szavamat adtam. És a megszegett ígéretek csak fokozzák a
bajokat. Ám a Rémálom felett nem arattam teljes győzelmet.
Visszavertem, persze, de a következő éjjelen már vissza is tér.
– Veled megyek – közöltem. – Amint végeztem a Rémálommal.
– Most jössz. – Lea mosolygott. – Ebben a pillanatban. Vagy
megfizetsz. – A három pokolkutya tett egy lépést felém, és némán
vicsorogva rám villantották fogaikat.
Ügyetlenül mindent kiejtettem a kezemből, kivéve a kardot, amit
szorosan megmarkoltam. Semmit se tudok a pallosokról, de nehéz
és éles volt, és ha nem vesszük a hihetetlen erejét, akkor is biztosra
vettem, hogy bele tudom szúrni a hegyes részét az egyik kutyába.
– Nem tehetem. Még nem.
– Harry! – ordított rám Michael. – Várj! Azt nem lehet ilyesmire
használni!
Az egyik eb rám ugrott, én pedig felemeltem a pengét. Aztán
fény villant, és fájdalom hasított végig a kezeimen és a karjaimon. A
kard kifordult a markomból, és pörögve a földre esett. A pokolkutya
felém kapott, én pedig hátrabotladoztam. Ujjaim teljesen
elzsibbadtak és hasznavehetetlenné váltak.
Lea nevetése úgy csilingelt keresztül a sírokon, mint megannyi
ezüstcsengő.
– Igen! – dalolta előrelépve. Lehajolt, és lezserül felvette a
jókora kardot. – Tudtam, hogy megint megpróbálsz majd becsapni,
édesem. – Rám mosolygott, megvillantva kecses szemfogait. – Meg
kell köszönnöm neked, Harry. Sosem érhettem volna hozzá ehhez,
ha az, aki a kezében tartja, nem árulja el a kard célját.
Elöntött a harag a saját ostobaságom miatt.
– Nem – dadogtam. – Várj! Nem beszélhetnénk erről,
Keresztanya?
– Beszélünk még, édesem. Hamarosan viszontlátjuk egymást,
mindkettőtökkel. – Lea megint felnevetett. Aztán megfordult, és
pokolkutyáival a lába körül tett egy lépést előre, majd eltűnt az
éjszakában. A kardot is magával vitte.
Álltam ott az esőben; kimerültnek, átfagyottnak és idiótának
éreztem magam. Michael egy másodpercig megrökönyödött arccal
és elkerekedett szemmel bámult rám. Charity remegve köré
tekeredett, és halkan nyögdösött.
 – Harry – suttogta Michael. Azt hiszem, sírt, de nem láttam a
könnyeit az eső miatt. – Ó, Istenem! Mit tettél?
 HUSZONKETTEDIK
FEJEZET

Minden sürgősségi osztálynak ugyanolyan a hangulata. Mindet

ugyanolyan fakó, tompa árnyalatú színekkel és finom élekkel
díszítik, amit megnyugtatónak szánnak, de nem azok. És
ugyanolyan a szaguk is: egy rész szúrós fertőtlenítő, egy rész rideg
érzéketlenség, egy rész szorongás és egy rész csupasz félelem.
Charityt tolták el elsőnek, Michaellel az oldalán. A betegek
osztályozásakor a sor elejére kerültem. Úgy éreztem, elnézést kell
kérnem attól az ötéves kislánytól, aki a törött karját ringatta.
Sajnálom, édesem. A fejsérülés elsőbbséget élvez a törött végtaggal
szemben.
A vizsgálóorvos névtábláján a SIMMONS név állt. A doktornőnek
vaskos testalkata volt és keménykötésűnek tűnt, a haja már őszült,
és így élesen elütött puha, sötét bőrétől. Leült egy bárszékre
előttem, előrehajolt, és kezét a fejem két oldalára helyezte. Nagy,
meleg, erős tenyere volt. Lehunytam a szemem.
– Hogy érzi magát? – kérdezte, mikor egy pillanattal később
elengedett, és lenyúlt a mellette lévő asztalra néhány eszközért.
– Mint a szupergonosz, akit most hajítottak át egy falon.
Halkan elkuncogta magát.
– Pontosítson. Vannak fájdalmai? Szédül? Hányinger?
– Igen, nem, egy kicsi.
– Beverte a fejét?
– Igen. – Éreztem, hogy egy hideg ruhával a homlokomat
kezdte törölgetni, lemosva a mocskot és a megszáradt vért, habár
már nem sok maradt az esőnek köszönhetően.
– Mmmm… nos, van itt egy kis vér. Biztos a magáé?
Kinyitottam a szemem, és értetlenül meredtem rá.
– Az enyém-e? Miért, ki másé lehetne?
 A doktornő felhúzta a szemöldökét; sötét szeme csillogott a
szemüvege mögött.
– Azt mondja, mister… – ellenőrizte a jegyzeteit. – Dresden. –
Összehúzta szemöldökét, és felpillantott rám. – Harry Dresden? A
mágus?
Csak pislogni tudtam. Nem vagyok kifejezetten híres, annak
ellenére, hogy én vagyok az egyetlen mágus a telefonkönyvben.
Inkább hírhedtnek mondanám magam. Az emberek nem szokták
felismerni a nevemet.
– Igen. Én vagyok.
Továbbra is a homlokát ráncolta.
– Értem. Hallottam már magáról.
– Bármi jót?
– Nem igazán. – Ingerülten felsóhajtott. – Itt nincs vágás. Nem
értékelem a vicceket, mister Dresden. Vannak emberek, akik tényleg
ápolásra szorulnak.
Leesett az állam.
– Nincs vágás? – De hisz volt ott egy szép, levedző seb egy
ponton, amiből a szemembe és a számba ömlött a vér. Szinte még
mindig éreztem az ízét. Hogy tűnhetett el?
Rájöttem a válaszra, és kirázott a hideg. Keresztanya.
– Nincs vágás – ismételte. – Csak egy néhány hónappal ezelőtti
sérülés hege.
– Az lehetetlen – feleltem, inkább magamnak, mint neki. –
Egyszerűen nem lehet!
A nő belevilágított a szemembe. Összerezzentem. Mindkét
szememet megvizsgálta (gépiesen, szakmailag – nem volt meg
benne a lélekolvasás kiváltásához szükséges intimitás), és megrázta
a fejét.
– Ha magának agyrázkódása van, én Winona Ryder vagyok.
Szálljon le arról az asztalról, és menjen innen! Mindenképp
beszéljen a pénztárossal kifelé menet. – Egy nedves kendőt nyomott
a kezembe. – Hagyom, hogy feltakarítsa ezt a mocskot, mister
Dresden. Van elég dolgom.
– De…
– Nem kellene a sürgősségire jönnie, hacsak nem feltétlenül
szükséges.
 – De én nem…
Dr. Simmons nem állt meg, hogy meghallgasson. Megfordult, és
elsétált a másik beteghez. A törött karú kislányhoz.
Felálltam, és a fürdőszobába vonszoltam véraláfutásos
testemet. Arcomat bemocskolta az elmosódott, megszáradt vér.
Megült a ráncokban és redőkben, amitől idősebbnek tűntem: vér- és
kormaszkot borított rám. Reszketve elkezdtem letisztítani magam, és
igyekeztem megakadályozni kezem remegését.
Féltem. Komolyan, őszintén féltem. Sokkal boldogabb lettem
volna, ha öltésekre és fájdalomcsillapítóra lett volna szükségem.
Letöröltem a vért, és a homlokomat bámultam.
Halovány, rózsaszín heg húzódott a hajam alatt nagyjából két és
fél centire, és onnan hasított végig felfelé. Nagyon érzékeny volt,
majdnem fel is ordítottam, amikor hozzáértem. De a seb bezárult,
meggyógyult.
Mágia. A keresztanyám mágiája. Az a csók a homlokomra
összeforrasztotta a sérülést.
Ha azt hiszik, hogy boldognak kellene lennem, mert egy csúnya
sebem behegedt, akkor valószínűleg nem értik a mögöttes tartalmat.
Mágiát közvetlenül az emberi testen végrehajtani nehéz.
Iszonyatosan nehéz. Az erők megidézése, mint ami például a
pajzsomhoz kell, vagy az olyan elemi manifesztálódás, mint a tűz és
a szél, egy csettintéssel megvan, összehasonlítva annak
összetettségével és erejével, ami valaki hajszínének
megváltoztatásához kell, vagy épp ahhoz, hogy az illető sejtjeit egy
sérülés mindkét oldalán összeolvadásra késztesse, és lezárja azt.
A gyógyult vágás üzenet volt nekem. A keresztanyám most már
a földön is erővel bírt felettem, nem csak a Sohasohában. Alkut
kötöttem az egyik tündével, és megszegtem. Ez hatalommal ruházta
fel felettem, és találóan demonstrálta is azzal, hogy ilyen erős és
bonyolult varázslatot hajtott végre rajtam. És még csak nem is
éreztem, hogy megtörtént.
Ez a rész ijesztett meg. Mindig is tudtam, hogy Lea felülmúl
engem. Ő ezer- vagy még több éves tapasztalattal és tudással
rendelkező teremtmény volt, aki úgy született a mágiára, mint én a
lélegzésre. Amíg a való világban maradtam, nem rendelkezett
előnnyel. A mi világunk idegen volt neki, ahogy az övé is nekem.
Nálam volt a hazai pálya előnye.
A volt szón van a hangsúly. Volt.
Csessze meg!
Feladtam, és remegő kézzel letöröltem az arcomat. Jó okom
volt félni. Ráadásul a ruháimat eláztatta az eső, és veszettül fáztam.
Miután lemostam az összes vért, odaálltam az elektromos kézszárító
elé. Tucatszor rá kellett csapnom a gombra, hogy elinduljon.
A gép fúvókáját felfordítottam, és az ingemre irányítottam a
meleg levegőt, amikor Stallings – ezúttal Rudolph nélkül –
berobogott. Úgy festett, mint akire ráférne már egy alvás. Öltönye
összegyűrődött, ősz haja valamivel őszebb lett, bajusza színe pedig
szinte megegyezett a szeme alatti karikákéval. A mosdóhoz lépett,
és vizet fröcskölt az arcába, de nem nézett rám.
– Dresden – szólalt meg. – Szóltak nekünk, hogy kórházba
kerültél.
– Szevasz, John! Hogy van Murphy?
– Aludt. Most hoztuk be.
Zavartan néztem rá.
– Krisztusom! Már hajnal van?
– Úgy húsz perce. – Az én szárítóm melletti gép elé állt. Az
persze már az első gombnyomásnál elindult. – Még mindig alszik. A
dokik arról vitatkoznak, hogy kómában van-e vagy valamilyen drog
hatása alatt.
– Elmondtad nekik, mi történt? – kérdeztem.
Felhorkantott.
– Hogyne. Csak úgy elmesélem, hogy egy mágus elbájolta, és
most álomkóros. – Rám pillantott. – Mikor fog felkelni?
Megráztam a fejemet.
– A varázslat nem fog sokáig kitartani. Talán még legfeljebb pár
nap. Minden alkalommal, amikor felkel a nap, kicsivel jobban
legyengíti majd.
– Aztán mi lesz?
– Elkezd sikítozni. Hacsak nem találom meg a lényt, ami
elkapta, és ki nem találom, hogyan csináljam vissza, amit vele tett.
– Erre kell Kravos könyve – vonta le a következtetést Stallings.
Bólintottam.
 – Igen.
Benyúlt a zsebébe, és elővette a könyvet. Egy kis napló volt,
vastag, de nem széles, és sötét bőrbe kötötték. Lezárva feküdt egy
műanyag bizonyítékos tasakban. Érte nyúltam, de Stallings elhúzta.
– Dresden. Ha hozzáérsz ehhez, ha kinyitod, rajta fogod hagyni
az ujjlenyomataidat. Bőrdarabkákat. Mindenfélét. Kivéve, ha nyoma
vész.
Összehúzott szemöldökkel néztem rá.
– Mire ez a nagy felhajtás? Kravos ügyét már jóformán
lezártátok, nem? Pokolba is, a gyilkos fegyverrel a kezében kaptuk
el, egy holttesttel a helyszínen. Nincs semmi a naplóban, ami ezt
felülmúlná, nem?
Elfintorodott.
– Ha kizárólag a tárgyalásáról lenne szó, nem okozna gondot.
– Hogy érted?
Megrázta a fejét.
– Belsős szarság. Nem beszélhetek róla. De ha elviszed a
könyvet, Dresden, el kell tűnnie.
– Rendben – mondtam, és már nyúltam is érte. – El is tűnt.
Megint elhúzta.
– Komolyan gondolom – nyomatékosította. – Ígérd meg!
Szavainak valami csendes intenzitása megérintett.
– Jól van – mondtam. – Megígérem.
Egy pillanatig a könyvet bámulta, majd a tenyerembe csapta.
– Az ördög vigye! – sóhajtott fel. – Ha tudsz segíteni Murphyn,
csináld!
– John, ember. Ha nem hinném, hogy szükség lesz rá… Mi
folyik itt?
– Belső Ügyosztály – felelte Stallings.
– A Különleges Ügyek után nyomoznak? Megint? Nincs jobb
dolguk? Most mi miatt kezdtek bele?
– Semmi – hazudta Stallings. Elfordult, hogy kimenjen.
– John! – szóltam utána. – Mit nem mondasz el nekem?
Grimaszolva megtorpant az ajtónál.
– A Kravos-ügy érdekli őket. Csak ennyit mondhatok. A
következő egy-két napban hozzád is eljut majd a dolog. Tudni fogod,
amikor hallasz róla.
 – Várj! – mondtam. – Történt valami Kravosszal?
– Mennem kell, Harry. Sok szerencsét!
– Várj, Stallings…
Kilépett az ajtón. Elkáromkodtam magam, és utánaeredtem, de
lehagyott. Álltam a folyosón, és reszkettem, akár egy elázott
kölyökkutya.
Francba! A zsaruk közel állnak egymáshoz, mint egy különleges
testvériségben. Együtt dolgoznak másokkal, de ha az illető nem
rendőr, milliónyi szövevényes módon lehet kívülálló. Ezek egyike,
hogy nem osztják meg az emberrel az osztály titkait. Mi történhetett
Kravosszal? Valami komoly. Fenébe, lehet, hogy a Rémálom kicsit
bosszút állt rajta is, amíg a férfi szabadon mászkált. Mondjuk,
megérdemelte, ha így történt.
Egy pillanatig ott toporogtam, és próbáltam kitalálni, mi legyen.
Nem volt nálam pénz, se kocsi, és szerezni sem tudtam volna egyet.
Szükségem volt Michaelre.
Valakitől útbaigazítást kértem, és a szülészet felé vettem az
irányt. Hosszú utat tettem meg, közben igyekeztem távol maradni
mindentől, ami műszakinak és drágának tűnt. Az utolsó dolog, amire
vágytam, az volt, hogy felrobbantsam nagypapi vastüdejét.
Michaelre a folyosón toporogva találtam rá. Haja megszáradt,
és most göndören, kócosan állt szerteszét. Így valahogy több ősz
szál vegyült bele, mint máskor. Szakálla durvának és ápolatlannak
tűnt. Szeme beesett. Csizmáját és farmerját egészen a térdéig sár
mocskolta be. Amoracchius fekete hüvelye üresen lógott a vállán.
Michael a nagy osztatlan ablak előtt állt, ami mögött többsornyi
kis ember feküdt a gurulós bölcsőkben. Melegítőlámpákkal
biztosították, hogy a kicsik meg ne fázzanak. Csendben álltam a
férfival, és egy ideig a babákat néztük. Az egyik nővér felpillantott,
aztán még egyszer felnézett, megbámult minket, majd kisietett a
szobából.
– Aha – szólaltam meg. – Az a nővér felismert minket. Észre se
vettem, hogy megint Cook Countyban vagyunk. Nem ismertem fel a
helyet a tűz nélkül.
– Itt van Charity orvosa.
– Ühüm – hümmögtem. – Szóval, melyikük a legújabb kis
Carpenter?
 Michael csendben maradt.
Elfogott a rosszullét, és szemem sarkából rátekintettem.
– Michael?
Amikor végre megszólalt, hangja kimerült és tompa volt:
– A szülésnél komplikációk léptek fel. Charity kihűlt, és talán
valami betegséget is elkapott. A vize tényleg elfolyt a temetőben. Azt
hiszem, ez nagyon megnehezíti a baba dolgát.
Hallgattam őt, és egyre rosszabbul éreztem magam.
– Cselekedniük kellett, és a császármetszés mellett döntöttek.
De… úgy gondolják, történhetett valami károsodás. Megüthette a
hasát, azt hiszem. Nem tudják, lehet-e még gyereke.
– A baba?
Néma csend.
– Michael?
Az újszülötteket bámulva végre megszólalt:
– Az orvos azt mondja, ha a kisfiú túléli a következő harminchat
órát, még lehet esélye. De egyre gyengül. Mindent megtesznek érte.
– Könnyek gyűltek a szeme sarkába, majd legördültek az arcán. –
Komplikációk léptek fel. Komplikációk.
Próbáltam kinyögni valamit, de nem ment. Bassza meg! Fáradt
frusztráltság kavarta fel amúgy is bizonytalan gyomromat. Ennek
nem lett volna szabad megtörténnie. Ha gyorsabb vagy okosabb
vagyok, vagy ha jobb döntéseket hozok, talán megakadályozhatom,
hogy Charitynek baja essen. Vagy a babának. Michael vállára
helyeztem a kezemet, és erősen megszorítottam. Csak tudatni
akartam vele, hogy ott vagyok. Annak ellenére is, hogy nem tettem
sok jót vele.
Vett egy mély levegőt.
– Az orvos azt hiszi, verem őt. Hogy innen vannak a zúzódásai.
Nem mondott semmit, de…
– Ez nevetséges! – vágtam rá azonnal. – Az ég szerelmére,
Michael, ez a legnagyobb hülyeség, amit életemben hallottam!
Kemény, keserű hangon válaszolt, de közben az üvegen látszó
halovány tükörképére meredt.
– Akár engem is hibáztathatnánk érte, Harry. Ha nem
keveredtem volna bele ebbe, ez a démon nem vette volna őt célba.
– Hallottam, hogy ujjpercei megroppannak, amint ökölbe szorítja a
kezét. – Engem kellett volna üldöznie.
– Igazad van – mondtam. – Szent szar, Michael, igazad van.
Felém kapta a tekintetét.
– Miről beszélsz?
Összedörzsöltem a tenyeremet, és próbálta rendezni az
ötleteket, amelyek neonfénnyel cikáztak át agyamon.
– Ez egy démon, amit keresünk, igaz? Egy démon szelleme. –
Az egyik szolgálatban lévő ember épp arrafelé tolta el a tálcákat, és
kaptam tőle egy furcsa pillantást. Rámosolyogtam, de eléggé
mániákusnak éreztem magam. A férfi elsietett.
– Igen – felelte Michael.
– A démonok kemények, Michael. Veszélyesek és rémisztőek,
de nagyon sok mindenben teljesen tudatlanok.
– Hogy érted?
– Egyszerűen nem értik az embereket. Az olyan érzéseket, mint
a kéj, a kapzsiság vagy a hatalom utáni vágy megértik, de gőzük
sincs az olyanokról, mint az áldozat vagy a szeretet. A legtöbbjüknek
ez idegen, nincs értelme számukra.
– Nem értem, mire akarsz kilyukadni.
– Emlékszel, hogy azt mondtam, szerintem a legrosszabb az
lenne, ha a családodon át próbálnának elkapni?
A ráncok a homlokán elmélyültek, és bólintott.
– Ezt azért tudom, mert ember vagyok. Tudom, milyen mással is
törődni magamon kívül. A démonok nem. Főleg nem az olyan
gengsztertípusú démonok, akik Kravoshoz hasonló huszadrangú
varázslókkal kötnek egyezséget. Még ha én tudtam is, hogy a
legjobban egy szívedhez kedves emberen keresztül lehet a
közeledbe jutni, nem hinném, hogy a démon megértette volna annak
az információnak az összefüggését.
– Azt akarod mondani, a démonnak nem volt rá oka, hogy a
feleségemet és a gyermekemet kapja el?
– Azt mondom, hogy nem következetes. Ha a kérdéses lény
csak egy démon szelleme lenne, ami a gyilkosai után kajtat,
egyszerűen addig kellett volna vernie minket, amíg meg nem halunk,
és azzal annyi. Nem hiszem, hogy bármikor megfordult volna a
fejében, hogy olyasvalakit bántson, akivel mi törődünk, még akkor
sem, ha megszerezte a tudásomat veletek kapcsolatban. Valami
más állhat a háttérben.
Michael szeme kissé elkerekedett.
– A Rémálom csak eszköz – mondta. – Valaki más használja,
hogy ütést mérjen ránk.
– Valaki, aki végre tudja hajtani azokat a szögesdrót
kínzóátkokat – tettem hozzá. – És mi mindvégig a bábot kergettük,
ahelyett hogy az őt mozgató kezeket üldöztük volna.
– Isten vére! – káromkodta el magát Michael. Ez volt nagyjából
a második legerősebb szitok, amit használt. – Ki lehetett az?
Megráztam a fejem.
– Nem tudom. Valaki, akihez mindkettőnknek köze van, azt
hiszem. Hány közös ellenségünk lehet?
Elszánt arckifejezéssel megtörölte szemét a ruhaujjával.
– Nem vagyok benne biztos. Gyakorlatilag az ország minden
teremtménye a rosszakaróm.
– Dettó – mondtam komoran. – Még a többi mágus közt is akad,
aki nem bánná, ha leesnék néhány lépcsőfokon. De az, hogy nem
ismerjük a támadónk kilétét, mégsem zavar annyira, mint valami
más.
– És mi lenne az?
– Miért nem végzett még velünk?
– Először fájdalmat akarnak okozni. Bosszú. – Szemöldöke
ráncba futott. – Lehetséges, hogy a keresztanyád áll emögött?
Megráztam a fejem.
– Nem hiszem. Ő tünde. Ők általában nem ilyen módszeresek
és szervezettek. És nem is türelmetlenek. Ez a lény minden éjjel
aktív volt, mintha nem győzné kivárni, hogy elindulhasson.
Michael egy pillanatig engem bámult. Aztán azt mondta:
– Harry, tudod, nem hiszem, hogy jogomban áll mások felett
ítélkezni.
– Már hallom is a „de” csilingelését.
Bólintott.
– De hogy kerültél te össze ennek a tündének a fajtájával? Ő
rossz, Harry. Némelyikük pusztán csak idegenszerű, de ez…
rosszakaratú. Élvezi, ha fájdalmat okozhat.
– Ja – válaszoltam. – Nem kimondottan én választottam őt.
 – Hanem?
Vállat vontam.
– Azt hiszem, az anyám. Ő rendelkezett erővel kettejük közül.
Apám nem volt mágus. Nem tartozott a világukhoz.
– Nem értem, édesanyád miért tette volna ezt a gyermekével.
Valami apró, csattanó érzéssel eltört bennem, és éreztem, hogy
könnyek öntik el a szememet. Mogorván néztem magam elé. Egy
gyerek könnyei voltak, amelyek illettek egy gyerek régi fájdalmához.
– Fogalmam sincs – mondtam. – Tudom, hogy rossz emberek
közé keveredett. Rossz lények közé. Mindegy. Talán Lea az egyik
szövetségese volt.
– Lea. Az a Leanansidhe rövidítése, igaz?
– Ja. Nem tudom, mi a valódi neve. Elveszi a halandók vérét, és
cserébe inspirációt ad nekik. Művészeknek, költőknek meg
ilyeneknek. Így gyűjtötte össze az ereje nagy részét.
Michael bólintott.
– Hallottam már róla. És ez az az alku, amit kötöttél vele. Miről
szól?
Megráztam a fejem.
– Nem fontos.
Valami megváltozott Michaelben, keményebb és elszántabb lett.
– Nekem fontos, Harry. Mondd el!
Egy pillanatig a babákat bámultam, mielőtt megszólaltam:
– Kölyök voltam. A dolgok félresiklottak köztünk a régi
tanárommal, Justinnal. Egy démont küldött rám, hogy megöljön, de
elmenekültem. Alkut kötöttem Leával. Ő elég erőt adott nekem, hogy
legyőzzem Justint, cserébe a szolgálataimért. A hűségemért, hozzá.
– És te megszegted a szavad?
– Többé-kevésbé. Ez idáig sosem erőltette, én pedig
körültekintően soha nem kerültem az útjába. Általában nem ártja
bele magát ennyire a halandó ügyekbe.
Michael Amoracchius üres hüvelyéhez csúsztatta a kezét.
– Mégis elvitte a kardot.
Összerezzentem.
– Ja. Gondolom, az az én hibám volt. Ha nem próbálom meg
azt használni, hogy kisunnyogjak az alkuból…
– Nem tudhattad.
 – Nem mintha olyan nehéz lett volna kitalálni.
Michael vállat vont, habár az arckifejezése kevésbé volt
közönyös, mint a mozdulat.
– Ami történt, megtörtént. De nem tudom, mennyire lehetek a
segítségedre a kard nélkül.
– Visszaszerezzük – mondtam. – Lea nem tudja magát
visszafogni. Egyezségeket köt. Kitaláljuk, hogy szerezhetjük vissza
tőle.
– De sikerülhet időben? – kérdezte Michael, aztán gyászosan
megrázta a fejét. – A kard nem marad örökké a kezében. Az Úr nem
fogja ezt megengedni. Ugyanakkor talán a kardforgató napjaim
elmúltak.
– Miről beszélsz? – döbbentem meg.
– Talán ez egy jel. Hogy már nem vagyok érdemes ilyen módon
szolgálni Őt. Vagy, hogy a terhe valaki másra vándorolt. –
Grimaszolva bámult az üvegre és a csecsemőkre. – A családom,
Harry. Talán eljött az idő, hogy főállású apa legyek.
Ó, remek. Már csak egy hitbéli krízis és egy karrierválság
rosszabbik esete hiányzott Isten Öklétől. Szükségem volt Michaelre.
Kellett valaki, aki fedez, valaki, aki jártas a természetfeletti
ügyekben. Kard vagy nem kard, helyén volt az esze, és a hite
önmagában is szövevényes erővel bírt. Ő jelentheti a különbséget
aközött, hogy megölnek, és aközött, hogy legyőzzük azt, aki odakint
leselkedik, bárki is legyen.
Meg aztán, neki volt kocsija.
– Induljunk! Ne vesztegessük az időt!
Értetlenül nézett rám.
– Nem lehet. Itt van rám szükség.
– Michael, figyelj. Vigyáz valaki odahaza a gyerekeidre?
– Igen. Az éjjel felhívtam Charity húgát. Most ő van velük.
Forthill atya elment egy kicsit pihenni, de aztán visszamegy.
– Van bármi, amit most Charityért tehetsz itt?
Megrázta a fejét.
– Csak az imádság. Most pihen. És az anyja már elindult ide.
– Akkor rendben. Dolgunk van.
– Elvárnád, hogy megint magukra hagyjam őket?
 – Nincs más lehetőségünk. Meg kell tudnunk, ki áll a Rémálom
mögött, és el kell intéznünk.
– Harry. Mit fogunk tenni? Meg kell ölnünk valakit?
– Ha muszáj. A pokolba is, Michael, lehet, hogy elvették a fiad
életét!
Vonásai megkeményedtek, és tudtam, hogy a markomban van,
hogy követni fog a Pokolba, mert el akarja kapni azt, aki bántotta a
feleségét és a gyermekét. Szorosan fogtam őt, és gyűlöltem magam
érte. Csak így tovább, Harry! Pendítsd meg azokat a szívhúrokat,
mint egy kibaszott bábjátékos!
Feltartottam a könyvet.
– Azt hiszem, nyomon vagyok a Rémálom nevét illetően.
Bármibe lefogadom, hogy Kravos feljegyezte itt, az árnyak
könyvében. Ha igazam van, talán felhasználhatom arra, hogy
kapcsolatot teremtsek a Rémálommal, és visszavezessem a pórázát
ahhoz, aki tartja.
Michael az üvegre és a mögötte fekvő kicsikre meredt.
– Haza kell vinned. A laboromból talán sikerül kitalálni, mi folyik
itt, mielőtt a dolgok még inkább elszabadulnak. És akkor kezelni is
tudjuk majd.
Semmit sem válaszolt.
– Michael!
– Jól van – suttogta. – Menjünk.
 HUSZONHARMADIK
FEJEZET

Otthon, a laboromban kicsit hátborzongató volt gyertyafénynél

dolgozni. Tudtam, hogy még mindig nappal van odakint, de az előző
éjszaka előhozta ösztönös félelmemet a sötétségtől, ami része az
emberi létnek. Megsérültem. Mindentől – minden árnyéktól, minden
kis hangtól – összerezzentem; megborzongtam, és félrenéztem.
– Nyugi, Harry! – mondtam magamnak. – Még van idő
naplemente előtt. Lazíts, és ess túl rajta!
Remek tanács. Michael és én a reggel nagy részében
kocsikáztunk, és összegyűjtöttük, ami az átokhoz kellett.
Végigolvastam Kravos naplóját, amíg Michael vezetett. Beteges
gondolatok. Gondosan felsorolta a rituáléi minden lépését,
jegyzetekkel kiegészítve a testi eksztázisról, amit a gyilkosságok
során tapasztalt. Összesen kilenc ilyen alkalom volt. A legtöbb
áldozatot nők és gyerekek közül szedte, akiket egy kegyetlenül
hajlított pengéjű késsel ölt meg. Drogokkal és zsarolással magához
kötött egy csapat fiatalt, aztán orgiákat rendezett, amikben vagy
részt vett, vagy a varázslatába irányította a kéjből felszabaduló
energiákat. Úgy tűnt, ez a bevett működési eljárás az olyan
fickóknál, mint Kravos. A mindkét fél nyer helyzet.
Alapos ember. Alapos a mások megölésére és életének
megrontására tett törekvéseiben, hogy több erőt szerezzen, alapos
beteges élvezeteinek dokumentálásában, és alapos egy ismerős
démon biztosítására tett erőfeszítéseinek felsorolásában, akit
Azorthragalnak hívtak.
A nevet körültekintően jegyezte le; minden egyes szótagnál
megjelölte a meghatározott hangsúlyt.
A mágia sokban hasonlít a nyelvre: a dolgok egymásba
fűzéséről szól, egyiknek a másikhoz való kapcsolásáról, egyik
ötletnek a másikhoz való társításáról. Miután létrehoztuk a
kötelékeket, erőt öntünk beléjük, és elérjük, hogy történjen valami.
Az iparban mi ezt csodatételnek hívjuk. Kapcsolatot hozunk létre kis
és nagy dolgok között. Aztán véghez viszünk valamit a kisebbik
szinten, és az megtörténik a nagyobbik szinten is. A vudubabák
tipikus példái ennek.
Azonban nem a vudubabákhoz hasonló bálványképek az
egyetlen eszközei a kapcsolatteremtésnek. Egy mágusnak hasznára
lehetnek a levágott körömdarabok, a haj vagy a vér, ha eléggé friss,
vagy voltaképp bármilyen testrész, hogy megalkossa a köteléket a
valódi lénnyel.
És használhatják a nevüket. Vagy talán úgy is mondhatnám, a
Nevüket.
A Neveknek ereje van. Mindenkinek a Neve mond valamit a
tulajdonosáról, akár tudatában van, akár nem. A mágus a Név
használatával kapcsot kovácsolhat bárkivel. Ez emberekkel
nehezebben megy. Az emberek énképe folyton változik, fejlődik.
Szóval, még ha sikerül is valakit rávenni, hogy elmondja a teljes
nevét, ha akkor próbálunk az illetővel kapcsolatot teremteni, amikor
az gyökeresen más hangulatban van, vagy valamilyen esemény
után, ami megváltoztatta az életét, és emiatt másképp tekint
önmagára, lehet, hogy a mágia csődöt mond. A mágusnak az adott
ember szájából kell hallania az illető nevét, de ha nem használja fel
elég gyorsan, az nagy eséllyel elévül.
A démonok viszont más lapra tartoznak. A démonok nem
emberek. Nekik nem okoz gondot a lélek kérdése, merthogy nincs is
nekik, és nem aggódnak olyanok miatt, mint jóság és gonoszság,
helyes és helytelen. A démonok csak léteznek. Ha egy démonnak
ahhoz van kedve, hogy lezabálja az arcod, akkor le fogja zabálni az
arcod, és ez így megy most, és így ment ezer évvel ezelőtt is.
Ez valahogy megnyugtató, mert sebezhetővé teszi őket. Ha az
ember birtokában van egy démon Neve, bármikor elérhet hozzá. Én
megtudtam Azorthragal Nevét. Habár most már szellem volt, nem
démon, ha másra nem, a Nevének emlékére akkor is válaszolnia
kellene.
Ideje elérni hozzá.
Öt fehér gyertya vette körül a megidézőkörömet a láthatatlan
pentagram csúcsain. A fehér a védelem miatt kell. És mert ez a
legolcsóbb szín a Wal-Martban. Hé, egy mágusnak se nő pénz a fán.
Minden gyertya között volt egy-egy tárgy, amit a Rémálom
megérintett. A védelmi karkötőm. Michael ideadta a saját és Charity
jegygyűrűjét. Útba ejtettem a rendőrséget, és magamhoz vettem a
kézzel írt névtáblát, amit Murphy makacsul az irodája ajtaján tartott,
míg tavaly a nyilvánosság bele nem hajszolta a városi politikusokat,
hogy vegyenek neki egy igazit. Most ez is a földön feküdt a többi
mellett. Látogatásom a hálás Malone házba Micky nyugdíjbavonulási
órájával tett gazdagabbá. Ez tette teljessé a kört az utolsó pár
gyertya között helyet kapva.
Mély levegőt vettem, és ellenőriztem a kellékeket. A gyertyák és
kések meg a többi kellék nem nélkülözhetetlen a mágia
működéséhez. De segítenek. Megkönnyítik az összpontosítást.
Legyengült állapotomban minden szóba jöhető támogatásra
szükségem volt.
Úgyhogy meggyújtottam a tömjént, és körözni kezdtem a
megidézőkörön kívül, elég helyet hagyva magamnak, hogy a
tömjéngyűrűn belül, de a rézgyűrűn kívül dolgozzak. Közben egy
kevés akaraterőt sugároztam, éppen csak annyit, hogy lezárjam vele
a kört, és éreztem, hogy az energiaszint emelkedni kezd, ahogy a
véletlenszerű mágia egybeforrt.
– Harry! – kiáltott le Michael fentről. – Végeztél már?
Elnyomtam a rám törő ingerültséget.
– Csak most kezdtem el.
– Negyvenöt perc maradt naplementéig!
Nem sikerült elűznöm a bosszúságot a hangomból.
– Jesszus, kösz! Csak nyugi, Michael!
– Meg tudod csinálni vagy sem, Harry? Forthill atya a házamban
van a gyerekeimmel. Ha nem tudod most megállítani ezt a lényt,
vissza kell mennem Charityhez.
– Holtbiztos, hogy nem tudom megcsinálni, ha a nyakamban
lihegsz. A pokolba is, Michael, tűnj el az útból, és hagyj dolgozni!
Mormogott valamit a bajsza alatt a türelemről, vagy arról, hogy
fordítsd oda a másik orcádat, vagy valami hasonlóról. Hallottam a
fejem felett léptei hangját, ahogy hátrahúzódott a laborom ajtajától.
Michael nem jött le velem a műhelybe, mert nem vette be a
gyomra az elképzelést, hogy valaki a Mindenható támogatása nélkül
hajtson végre mágiát, annak ellenére, hogy min mentünk keresztül.
Eltűrte, de nem hagyta jóvá.
Visszatértem a munkához. Lehunytam a szememet, és
kényszerítettem magam, hogy tiszta fejjel a mostani feladatra
összpontosítsak. A rézgyűrű felé kezdtem gyűjteni a
koncentrációmat. A tömjén füstje az érzékeimet csiklandozta, és a
külső gyűrű határán gomolygott, de nem lépett ki onnan. Az energia
lassan fokozódott, miközben összpontosítottam, aztán jobb kezembe
vettem a kést, a balba pedig tenyérnyi vizet egy tálból.
Következhetett a három lépés.
– Ellenségem, én ellenségem – kántáltam, erőt csöpögtetve a
szavaimba –, téged kereslek.
Egyenesen lefelé meglengettem a kést a rézgyűrű felett. A
Látás megnyitása nélkül nem láthattam, de éreztem a néma
feszültséget, ahogy rést hasítottam a halandó világ és a Sohasoha
között.
– Ellenségem, én ellenségem! – kántáltam újra. – Téged
kutatlak. Mutasd meg arcod! – Szétfröcsköltem a vizet a kör felett, és
a mágia energiája finom, lebegő köddé porlasztotta. A körben álló
gyertyák fénye szivárványfénybe vonta, miközben folyamatosan
alakot és színt váltott.
Jöhetett a legnehezebb rész.
– Azorthragal! – kiáltottam. – Azorthragal, Azorthragal! Jelenj
meg! – A késsel megvágtam ujjamat, és szétkentem a vért a
rézgyűrű szélén.
Az erő a valóság szövetén lévő hasadékon át kiáradt belőlem a
körbe, és eközben a kör úgy ugrott fel a földbe épített rézabroncs
körül, akár egy fal. A vágás heves, ördögi fájdalmat okozott.
Könnyek folytak a szememből tőle, és az erő kutatva indult el. A kör
energiája hajtotta, és a körülötte elterülő részecskék vezették.
Az igézet úgy fürkészte a Sohasohát, mint a Kraken vak csápjai,
amelyek a fedélzetet fésülik át elejthető, balsorsú lélek után
tapogatózva. Nem így kellett volna történnie. Úgy kellett volna
süvítenie a Rémálom után, mint egy lasszó, és azonnal vissza kellett
volna húznia. Kinyúltam, és több erőt adtam a bűbájba, magam elé
képzelve a lényt, ami ellen harcoltam, a tevékenységei eredményét,
és próbáltam jobban irányítani a mágiát. Nem sikerült, egészen
addig, amíg rá nem találtam a Rémálom érzésére. Nem tudok rá
megfelelőbb kifejezést. A rettegés, amit kiváltott, elérte, hogy az
átkom belekapaszkodjon valamibe. Ijedt csönd támadt egy pillanatra,
amit vad, vergődő energia követett. Ellenállás. Szívem majd kiugrott
a mellkasomból, és a vágás az ujjamon úgy égett, mintha valaki sót
szórt volna bele.
– Jelenj meg! – üvöltöttem még több erőt kényszerítve
hangomba, és visszafelé kezdtem húzni az átkot azzal együtt, amit
elfogott. – Parancsolom tenéked, hogy jelenj meg énelőttem! – Igen,
régies nyelvezetre váltok a drámailag megfelelő pillanatokban.
Pereljenek be.
A szivárványosan gomolygó köd ringatózott, és megremegett,
mintha valami félig szilárd dolog kavarná fel a levegőt a
megidézőkörön belül. Úgy küzdött, mint egy megvadult bika, és
próbált kiszakadni a varázsigém bűvköréből.
– Jelenj meg!
Odafent megcsörrent a telefon. Hallottam, hogy Michael
odasétál, miközben én számos néma, dühödt másodpercen
keresztül viaskodtam, a Rémálom pedig próbált kiszökni
összpontosításom hálójából.
– Halló – szólt bele a kagylóba Michael. Nyitva hagyta az ajtót,
és tisztán hallottam minden szavát.
– Jelenj meg! – csikorogtam újra fogaim közt. Éreztem, hogy a
lény csúszik, de ádáz diadallal közelebb rántottam. A köd és a
fények örvénylettek, és elkezdtek egy bizonytalan emberi alakot
felölteni.
– Ó! Igen, de… most egy kicsit elfoglalt – szabadkozott Michael.
– Ühüm. Nem, nem igazán. Azt hiszem… Igen, de… – sóhajtott
Michael. – Egy pillanat. – Hallottam, hogy léptei újra a csapóajtóhoz
közeledtek.
– Harry! – kiáltott le Michael. – Susan van a vonalban. Azt
mondja, beszélnie kell veled.
Mivel épp azért küzdöttem, hogy a Rémálom ki ne csússzon a
kezemből, csaknem üvöltöttem:
– Majd visszahívom! – sikerült levegőhöz is jutnom.
– Azt mondja, nagyon fontos.
 – Michael! – feleltem már félig ordítva. – Kissé elfoglalt vagyok
itt lent!
– Harry – válaszolt Michael komoly hangon. – Nem tudom, mit
művelsz odalent, de a hölgy nagyon feldúltnak hangzik. Azt mondja,
már egy ideje próbál elérni, de nem volt szerencséje.
A Rémálom kezdett kisiklani ujjaim közül. Összeszorítottam a
fogam, és még erősebben tartottam.
– Ne most!
– Jól van – felelte Michael. Visszahúzódott az ajtótól, és
hallottam, hogy halkan újra a telefonba beszél.
Kizártam a hangokat, mindent, kivéve az igézetet, a kört és a
lényt a másik végén. Kezdtem kifáradni, de ő is. Nekem megadatott
minden kellékem, az erőm és a kör fókusza. A lény szívós volt, de
megszereztem a hatalmat felette, és egy újabb perc, másfél perc
elteltével, még egyszer utoljára azt kiáltottam:
– Jelenj meg!
A köd a körben kavargott és remegett, és határozatlan emberi
alakot öltött, majd üvölteni kezdett. Gyenge, bugyborékoló hang
hallatszott, és a lény még mindig próbált kiszabadulni.
– Nem tudsz megszökni! – ordítottam rá. – Ki hozott át? Ki
küldött?
– Mágus! – sivította a lény. – Eressz el!
– Ja, persze. Ki küldött? – Még több energiát és kényszerítést
erőltettem a hangomba.
Eltorzult hangon süvöltött, mint egy rádió, aminél interferencia
lépett fel. Az alak nem volt hajlandó tisztább vagy szilárdabb formát
felvenni.
– Senki!
– Ki küldött? – kérdeztem megint, és közben tovább ütöttem az
átkot és a Rémálmot az akaratommal. – Ki kényszerített, hogy
bántsd ezeket az embereket? A rohadt életbe is, válaszolni fogsz
nekem!
– Senki! – vicsorogta a Rémálom. Vergődése kétszeres erővel
tört fel, de szorosan fogtam.
Aztán megéreztem. Egy harmadik felet, aki a másik oldalról
tolakodott be. Ugyanazt a hideg, borzalmas erőt, mint a Micky
Malone-ra és Agatha Hagglethorn szellemére vetett kínzóátoknál is.
Úgy ömlött a Rémálomba, mint a nitro a motorba, és felturbózta. A
Rémálom megvadult bikából őrjöngő elefánttá vált, és éreztem, hogy
kezd elszakadni a varázslatomtól, és ki fog szabadulni.
– Mágus! – bömbölte diadalmasan. – Mágus, a nap hamarost
elenyész a horizonton! Kitépem a te szíved! Levadászom a társaidat
és a fattyaikat! Mindahányat lemészárolom!
– Azt úgy mondják, hogy mindannyiukat – morogtam. – És nem,
nem fogod. – Felemeltem a bal kezem, és a csillogó köd felé
hasítottam, vércseppeket szórva rá. – Megkötlek tetéged! –
vicsorogtam. Kinyúltam a lény felé, és megtaláltam azt a részemet,
ami még mindig benne volt. Meleg érzés töltött el, mint amikor egy
hosszú út után az ember hazaér. Épp csak sikerült végigsimítanom,
de ez is elég volt ahhoz, amit tenni akartam. – Nem fogsz más
lelkeknek ártani, nem fogsz több vért ontani. A te viszályod vélem
van. Megkötlek, én tetéged! Megkötlek! – A szó harmadik
elismétlésénél éreztem, hogy az igézet lezárult, és úgy vette körbe a
Rémálmot, mint az acéltekercsek. Nem akadályozhattam meg, hogy
kiszabaduljon, nem tilthattam ki egy az egyben a halandó világból,
de átkozottul biztossá tehettem, hogy én legyek az egyetlen ember,
akivel ujjat húzhat. – Akkor lássuk, hogyan harcolsz egy igazságos
küzdelemben, seggfej!
Üvöltött, szinte kirobbant az átkom kötelékeiből, és a hang
visszaverődött a szobában. Felemeltem a kést, és a levegőbe
hasítottam vele, feloldva a fogva tartó igézetet, és kiöntve mindent,
ami a csapásban maradt. Láttam, hogy a mágia lándzsaként áll ki a
halványuló Rémálomból. Átszakította a szivárványos ködöt, mintha
egy láthatatlan favágó baltája suhintott volna át rajta. A Rémálom
még egyszer felordított.
Aztán a köd szörnyű irammal összegyűlt, majd egy térrobbanás
következett, és a teremtmény eltűnt. A tenyérnyi víz a földre
loccsant, és a gyertyák kialudtak.
Összerogytam, és az alkaromra estem. Ziháltam, és levegő
után kapkodtam, az izmaim pedig remegtek. Megsebesítettem a
rohadékot. Nem volt legyőzhetetlen. Megsebesítettem. Talán
semmivel se okozott nagyobb fájdalmat neki, mint a vágás az
ujjamon, vagy egy pofon az arcon, de nem számított rá.
 Nem sikerült elérnem az embert, aki mögötte áll, de éreztem
valamit. Éreztem a jelenlétét, tisztán beszippanthattam a parfümje
illatát, metafizikai értelemben. Talán ezt felhasználhatom.
– Ezt neked, köcsög! – morogtam. Hosszú időn át csak ültem
ott, és lihegtem, a fejem pedig kavargott a varázsige okozta
erőfeszítéstől. Aztán elpakoltam a dolgaimat, és felcsoszogtam a
laborból a fenti szobába.
Michael az egyik székhez támogatott. Megrakta a tüzet, én
pedig hálásan merültem el a melegében. Bement a konyhába, és
hozott egy kólát meg egy szendvicset. Mohón ittam ki a dobozt, és
faltam be a szendvicset. Csak miután az utolsó kortyot is lenyeltem,
kérdezte meg:
– Mi történt?
– Megidéztem. A Rémálmot. Valaki segített neki megszökni, de
csak azután, hogy megkötöttem.
Összevonta a szemöldökét, és szürke szemeivel az arcomat
tanulmányozta.
– Miféle kötésről beszélsz?
– Megakadályoztam, hogy utánad eredjen. Vagy Murphy után.
Vagy a családod után. Nem tarthatom kívül, de korlátozhatom a
célpontjait.
Michael egy pillanatig megütközve pislogott, majd lassan azt
mondta:
– Azzal, hogy eléred, téged üldözzön.
Rávigyorogtam, ádázul megvillantva fogaimat, majd bólintottam.
Leheletnyi büszkeség töltötte meg a hangom:
– Az utolsó pillanatban kellett cselekednem, úgy sebtében. Nem
kimondottan terveltem ki, de működött. Tehát amíg én élek, nem
cseszegethet senki mást.
– Amíg élsz – ismételte Michael. Összeráncolta a homlokát,
vastag alkarjait a térdének támasztotta, és összeszorította két
tenyerét. – Harry?
– Igen?
– Ez nem azt jelenti, hogy egészen biztosan megpróbál majd
megölni? Semmi kínzás, semmi szadista gyötrés, csak teljes erőből
összever, és meghalsz.
Kijózanodva bólintottam.
 – Igen.
– És… akárki áll is a Rémálom mögött, akárki is segített neki
megszökni, ez azt jelenti, hogy épp most kerültél az útjába. Nem
használhatják a fegyverüket, amíg téged ki nem iktatnak.
– Igen.
– Tehát… ha eddig nem is akartak holtan látni, most már semmi
sem fogja őket megállítani.
Egy pillanatig csendben merengtem az elhangzottak felett.
– Döntöttem, ember – szólaltam meg végül. – De az ördögbe,
már amúgy is olyan mélyen álltam a vízben, nem számít, ha
mélyebbre kerülök. Hadd játssza le a Rémálom és a keresztanyám
egymás közt, ki lesz az első.
Szemét rám villantotta.
– Ó, Harry! Nem kellett volna ezt tenned.
Mogorván néztem rá.
– Hé! Ez jobb, mint bármi, amit eddig elértünk. Te is ezt tetted
volna, ha van rá módod.
– Igen – bólintott Michael. – De a családom jómódú. – Szünetet
tartott, majd szelíden hozzátette: – És biztos vagyok a lelkem
rendeltetésében, ha eljön az időm.
– A Pokol miatt majd később aggódom. Meg aztán, azt hiszem,
van egy tervem.
Elfintorodott.
– Nem aggódsz a lelked miatt, de van egy terved.
– Egyelőre nem áll szándékomban csak úgy megöletni magam.
Támadnunk kell, Michael. Ha csak hátradőlünk, és várunk,
szétszedhet minket.
– Mármint szétszedhet téged – jegyezte meg. Arckifejezése
még zaklatottabbá vált. – Harry, Amoracchius nélkül… Nem tudom,
mennyiben tudok segíteni neked.
– Érted a dolgod, Michael. És nem hiszem, hogy a Mindenható
kiszállna a csapatból, csak mert elejtettük a labdát, nem?
– Persze hogy nem, Harry. Ő mindig hűséges.
Felé hajoltam, egyik kezemet a vállára fektettem, és egyenesen
a szemébe néztem. Nem csinálok ilyesmit túl gyakran az
emberekkel. Nem ismerek sok olyat, akivel megtehetem.
 – Michael. Ez a lény nagy és gonosz, és halálra ijeszt engem.
De most én lehetek az, aki megállíthatja. Szükségem van rád.
Szükségem van a segítségedre. A pokolba is, ember, tudnom kell,
hogy mögöttem állsz, és hiszel abban, amit csinálok. Velem vagy,
vagy sem?
Az arcomat tanulmányozta.
– Azt mondod, az erőd jelentős részét elveszítetted. És nekem
sincs meg már a kardom. Az ellenségeink tudják ezt. Mindkettőnket
megölhetnek. Vagy rosszabb.
– Ha itt maradunk, és nem teszünk semmit, így is, úgy is
megölnek. És velünk együtt talán Murphyt, Charityt és a gyerekeidet
is.
Lehajtotta a fejét, és bólintott.
– Igazad van. Nincs más választásunk. – Nagy, kérges, erős
kezét egy pillanatra az enyémre fektette, majd újra felállt, és kihúzta
magát, szétfeszítve szögletes vállait. – Kell, hogy legyen hitünk. A
jóságos Isten nem adna nekünk több terhet, mint amennyit elbírunk.
– Remélem, igazad van!
– Szóval, mi a terv, Harry? Mit fogunk tenni?
Felkeltem, és a tűz feletti kandallópárkányhoz sétáltam, de amit
kerestem, nem volt ott. Csodálkozva körbenéztem a szobában, és a
dohányzóasztalon szúrtam ki. Lehajoltam, felkaptam a fehér
borítékot, és előhúztam az arany betűs meghívót, amit Kyle és Kelly
Hamilton kézbesített.
– Bálba megyünk.
 HUSZONNEGYEDIK
FEJEZET

Michael Bianca villája előtt parkolta le a furgonját. Kulcsait bőr

överszényébe tette, majd becsatolta azt az ezüst keresztgombbal.
Aztán kiegyenesítette a zekéje gallérját, ami kilógott a páncéling
nyakánál, és benyúlt az ülés mögé az acélsisakért, amit a fejére is
csúsztatott.
– Magyarázd el még egyszer, Harry, hogy ez miért jó ötlet. Miért
megyünk álarcosbálba egy csapat szörnyeteggel?
– Minden erre mutatott – feleltem.
– Mégis hogyan?
Vettem egy mély levegőt, és igyekeztem türelmes maradni,
közben pedig átadtam neki a fehér köpönyeget.
– Nézd, tudjuk, hogy valaki felkavarta a szellemvilágot. Tudjuk,
hogy azért tették, hogy létrehozzák ezt a Rémálmot, ami minket
követett. Tudjuk, hogy a lány, Lydia, valamilyen módon kapcsolatban
áll a Rémálommal.
– Igen – helyeselt Michael. – Ez eddig rendben.
– Bianca – folytattam – kiküldte az orgyilkosait, hogy elkapják
Lydiát. És Bianca most partit ad a régió legelvetemültebb
rosszfiúinak. Stallings elmondta, hogy emberek tünedeznek el az
utcákról. Valószínűleg étel lett belőlük, vagy ilyesmi. Még ha nem is
Bianca áll emögött, és nem azt mondom, hogy nem ő áll, a tettes
nagy eséllyel itt lesz ma este a bálon.
– És azt hiszed, ki tudod szúrni? – kérdezte Michael.
– Eléggé biztos vagyok benne – válaszoltam. – Csak elég közel
kell jutnom hozzájuk, hogy megérintsem őket, hogy érzékeljem az
aurájukat. Éreztem azt, aki a Rémálmot támogatta, amikor segített
neki elmenekülni tőlem. Rá kellene ismernem, ha újra érzem az
illetőt.
 – Nem tetszik ez nekem – berzenkedett Michael. – Miért nem
eredt a nyomodba a Rémálom rögtön az után, hogy lement a nap?
– Talán megijesztettem. Egy kicsit megvágtam.
Michael kétkedőén nézett.
– Nekem ez akkor sem tetszik. Több tucat olyan lény lesz
odabent, amiknek nincs joga ebben a világban létezni. Olyan lesz,
mintha egy szobányi farkas közé sétálnánk be.
– Neked csupán annyi a dolgod – feleltem –, hogy befogod a
szád, és fedezel. A rosszfiúknak ma este a szabályok szerint kell
játszaniuk. Megkaptuk a vendégszeretet ősi törvényének védelmét.
Ha Bianca ezt nem tartja tiszteletben, az tönkreteszi a hírnevét a
vendégei és a Vámpír Udvartartás előtt.
– Fedezlek, Harry – biztosított. – Ahogy bárkit megvédek, akiket
ezek a… lények fenyegetnek.
– Nincs szükség harcra, Michael. Nem ezért vagyunk itt.
Kinézett a furgon ablakán, és megfeszítette állkapcsát.
– Komolyan mondom, Michael. Ez az ő területük. Valószínűleg
ocsmányságok lesznek odabent, de a nagy képre kell
összpontosítanunk.
– A nagy képre – ismételte a férfi. – Harry, ha van odabent
valaki, akinek a segítségemre lesz szüksége, meg fogja kapni.
– Michael! Ha mi törjük meg először a tűzszünetet, szabad
prédák leszünk. Mindkettőnket megölethetsz.
Felém fordult, hogy rám nézzen; szeme gránitszínnel csillogott.
– Vagyok, ami vagyok, Harry.
A levegőbe emeltem a karomat, és öklömmel ráütöttem a furgon
tetejére.
– Emberek halhatnak meg, ha ezt most elcsesszük! Ezúttal nem
csak a mi kettőnk élete forog kockán.
– Tudom – felelte. – A családom is köztük van. De ez semmin
sem változtat.
– Michael – kezdtem bele újra –, nem azt kérem, hogy
mosolyogj, csevegj, és helyezd magad kényelembe. Csak maradj
csendben, és ne állj az utamba. Ne nyomj le senki torkán egy
keresztet. Csak ennyit szeretnék.
– Nem fogok egyszerűen ott állni, Harry – válaszolta. – Nem
tudnék. – Összeráncolta szemöldökét, és hozzátette: – Azt sem
hiszem, hogy te képes lennél rá.
Mogorván néztem rá.
– A francba is, Michael! Nem akarok itt meghalni.
– Én sem. Csak hitre van szükségünk.
– Remek – morogtam. – Ez egyszerűen remek.
– Harry, elmondasz velem egy imádságot?
Zavartan pislogtam rá.
– Mi?
– Egy imádságot – ismételte Michael. – Egy pillanatra
beszélnem kell Vele. – Megeresztett egy félmosolyt. – Nem kell
semmit mondanod. Csak maradj csendben, és ne állj az utamba. –
Lehajtotta a fejét.
Némán kihunyorogtam a furgon ablakán. Semmi kifogásom
Isten ellen. Messziről. De nem értem Őt. És nem sok olyan
emberben bízom, akik fel-alá köröznek azt állítva, hogy az Ő
érdekében cselekednek. A tündéket, vámpírokat, miegymást meg
tudom érteni. Még a démonokat is. Néha a Bukottakat is. Értem, mit
miért csinálnak.
De Istent nem értem. Nem fér a fejembe, Ő hogyan nézhette
végig, ahogy az emberek egymással bánnak, és hogy nem
könyvelte él az egész emberi fajt rossz ötletnek.
Felteszem, Ő nagylelkűbb ezzel kapcsolatban, mint én.
– Uram – szólalt meg Michael –, a sötétségbe lépünk most.
Ellenségeink körbe fognak venni minket. Kérlek, segíts nekünk, hogy
elég erősek legyünk ahhoz, amit meg kell tennünk! Ámen.
Ennyi. Semmi ékes beszéd, semmi cifra könyörgés a
Mindenhatóhoz segítségért. Csak csöndes szavak arról, amit el akar
érni, és egy kérés Istenhez, hogy álljon mellette… mellettünk.
Egyszerű szavak, az erő mégis úgy vette őt körbe, mint egy finom
ködfelhő, és megbizsergette a karomat és a nyakamat. Hit. Kicsit
lenyugodtam. Jó esélyeink voltak. Meg tudjuk csinálni.
Michael felnézett rám, és bólintott.
– Rendben – szólalt meg. – Készen állok.
– Hogy festek? – kérdeztem.
Elmosolyodott, megvillantva fehér fogait.
– Sokan fognak utánad fordulni, az biztos.
Én sem tudtam visszafojtani a mosolyomat.
 – Oké – mondtam. – Bulizzunk!
Kiszálltunk a furgonból, és elindultunk a Bianca birtokát övező
kapu felé. Michael menet közben egy piros kereszttel felcsatolta a
fehér köpönyeget. Hozzáillő tunikát és csizmát viselt, valamint
páncélozott vállvédőt. Egy pár nehéz páncélkesztyűt és egy pár kést
viselt az övén, egyet-egyet mindkét oldalon. Acél illata szállt belőle,
és halkan csörgött lépés közben. Megnyugtatóan hangzott a maga
barátságos, rettenthetetlen módján.
Sokkal stílusosabb lett volna, ha odavezetünk, át a kapun, és
egy inas leparkolja nekünk a furgont, de Michael nem akarta átadni a
kocsiját a vámpíroknak. Nem hibáztattam érte. Én se bíznék
vérszívó, éjszaka vadászó árnyak démonainak szolgálójában.
A kapuhoz tartozott egy hamisítatlan őrház, benne egy pár őrrel.
Látszólag egyiküknél sem volt pisztoly, de mindketten a fegyveresek
önteltségével húzták ki magukat, amit sem én, sem Michael nem
mulasztottunk el észrevenni. Feltartottam a meghívót. Beengedtek.
A házhoz vezető feljáróhoz sétáltunk. Egy fekete limuzin hajtott
fel velünk egy időben, ki kellett lépnünk oldalra, hogy elengedjük.
Amikor a villa elejéhez értünk, a benne ülők épp kiszálltak a
kocsiból. A sofőr megkerülte a járművet, a limó hátsó ajtajához
lépett, és kinyitotta. Zene ömlött ki bentről, valami hangos és
kemény. Lélegzetvételnyi szünet után egy férfi csusszant ki az
autóból.
Magas volt, és szoborszépségű. Ében fürtök hullottak a vállára
kócosan. Egy pár opálfényű lepkeszárnyat viselt, amelyek a vállából
emelkedtek ki, és valamiféle titokzatos mechanizmussal erősítették
fel őket. Fehér kesztyűt húzott, aminek fémmandzsettáit
kacskaringós ezüst minta díszítette. A vádliját is hasonló motívumok
ékesítették, egészen le a sarujáig. Az oldalán finom kialakítású kard
lógott, amelynek markolatát mintha üvegből munkálták volna meg.
Ezeken kívül semmi mást nem vett fel, csak egy puha, fehér
anyagból varrt ágyékkötőt.
Nyugodtan viselhetett ilyesmit. Izmos alkattal rendelkezett, de
nem túlzottan, válla széles volt, krétafehér bőrét pedig sehol nem
sötétítette be szőr. A mindenit, hát még én is észrevettem, mennyire
jól néz ki.
 A férfi mosolygott, méghozzá olyan ragyogóan, hogy
fogkrémreklámba is beleillett volna, majd egyik kezét visszanyújtotta
a kocsi felé. Egy pár lenyűgöző, rózsaszín magassarkúba bújtatott
láb siklott elő az autóból, amelyeket egy karcsú, káprázatos lány
követett, akit épp csak eltakart néhány virágszirom. Rövid, szűk
szoknyácska készült belőlük, és további szirmok ölelték át a mellét,
mint gyöngéd kezek. Ezt és a kusza, fekete hajzuhatagába szőtt
fátyolvirágokat leszámítva semmit sem viselt. De azt igazán jól.
Magassarkúban úgy százhetvenhárom centi lehetett, és az arca
alapján azt gondoltam, bájos és édes. Arcára halovány rózsaszín pír
ült ki, ami vibrálást és életet kölcsönzött neki. Ajka szétnyílt, szeme
azt tükrözte, hogy valamilyen szer hatása alatt áll.
– Harry! – szólt oda Michael. – A nyáladat csorgatod.
– Nem csorgatom a nyálam.
– Az a lány talán még tizenkilenc sincs.
– Nem csorgatom a nyálam! – csattantam fel, majd
sétapálcámat megragadva, peckesen a ház felé vettem az irányt a
feljárón. És megtöröltem a számat a ruhám ujjával. Biztos, ami
biztos.
A férfi felém fordult, és mindkét szemöldöke felugrott. Rám
nézett, tetőtől talpig felmérte a jelmezemet, majd gazdagon,
gurgulázva kirobbant belőle a nevetés.
– Jaj nekem! – szólalt meg. – Ön csakis Harry Dresden lehet.
Na, ezen kissé felkaptam a vizet. Mindig felbosszant, ha valaki
ismer engem, de én nem ismerem őket.
– Ja – mondtam. – Én lennék. És maga ki a fene?
Ha az ellenséges hangnem zavarta is, nem lohasztotta le a
mosolyát. A társaságában lévő hölgy a bal karja alá csusszant, és
befészkelte magát, miközben engem figyelt betépett szemével.
– Ó, hát persze! – válaszolta a férfi. – Elfeledkeztem róla, hogy
valószínűleg vajmi keveset tud az Udvartartás szövevényességéről.
A nevem Thomas, a Raith-házból, a Fehér Udvartartásból.
– Fehér Udvartartás – ismételtem.
– Három Vámpír Udvartartás van – közölte Michael. – Fekete,
Vörös és Fehér.
– Tisztában vagyok vele.
Michael megvonta az egyik vállát.
 – Bocs.
Thomas elmosolyodott.
– Nos. Valójában kettő, gyakorlatilag. A Fekete Udvartartás
nehéz időket élt meg az utóbbi időben, a szerencsétlen kis drágák. –
Hangsúlya sokkal inkább árulkodott visszafojtott örömről, semmit
sajnálkozásról. – Mister Dresden, engedje meg, hogy bemutassam
Justine-t!
Justine, a karja alatt megbújó lány édesen rám mosolygott.
Félig-meddig azt vártam, hogy előrenyújtja a kezét, hogy
megcsókolhassam, de nem így tett. Egyszerűen csak Thomashoz
simult, és ezt szemlátomást rendkívül élvezte.
– Részemről a szerencse – válaszoltam. – Ő itt Michael.
– Michael – ábrándozott Thomas, miközben végigmérte a férfit.
– Aki templomos lovagnak öltözött.
– Valami olyasmi – felelte Michael.
– Milyen ironikus! – Thomas pillantása újra rám vándorolt, és
mosolya még szélesebb lett. – És ön, mister Dresden. A jelmeze…
nagy port fog kavarni.
– Nos, köszönöm.
– Bemegyünk?
– Ó, hajrá!
Mindannyian felvonultunk a bejárati lépcsőn, ami útközben
kényelmetlenül közvetlen kilátást biztosított Justine lábaira.
Hosszúak és pompásak voltak, és olyan dolgokra teremtették őket,
amelyeknek semmi közük nem volt a helyváltoztatáshoz. Egy
szmokingba bújtatott, embereknek tűnő ajtónállópáros kitárta
előttünk a villa ajtaját.
Bianca kúriájának előcsarnokát felújították, amióta utoljára ott
jártam. A régi stílusú dekorációt pazarlóan restaurálták. Márványt
terítettek szét mindenhol a csillogó keményfa helyett. Az összes
ajtónyílás méltóságteljes boltívben állt az egyhangú téglalapok
helyett. Nagyjából minden három méternél kisebb szobrot vagy más
műtárgyat helyeztek el egy-egy falmélyedésben. Mindegyik fölé kis
lámpát szereltek fel, ami mély árnyfoltokat vetett közéjük.
– Elég giccses – fanyalgott Thomas, és pillangószárnyai
megrezzentek. – Járt már valaha az Udvartartás valamely estélyén,
mister Dresden? Tisztában van az etikettel?
 – Nem kimondottan – feleltem. – De ajánlom, hogy ne legyen
része az, hogy bárki is kiszívja valaki más testnedveit. Főleg nem az
enyémet.
Thomas megint derűsen felnevetett.
– Nem, nem. Nos – vallotta be –, nem hivatalosan,
mindenesetre, de bőséges alkalmon nyílik majd az elcsábulásra, ha
úgy tartja kedve. – Ujjai megcirógatták a lány derekát, mire az
zavarba ejtően engem kezdett bámulni.
– Nem hinném. Mit kell tudnom?
– Nos, mi mind kívülállók vagyunk, mivel nem tartozunk a Vörös
Udvartartáshoz, és ez a Vörösek bálja. Először bemutatnak minket
az összegyűlteknek, és nekik lehetőségük nyílik rá, hogy
megismerjenek.
– Vegyüljünk, mi?
– Pontosan. Azután bemutatnak minket magának Biancának, és
ő cserébe megajándékoz bennünket.
– Megajándékoz? – kérdeztem vissza.
– Ő a vendéglátó fél. Természetesen ajándékokat fog osztani. –
Rám mosolygott. – Ez így kulturált.
Furcsállva méregettem. Nem voltam hozzászokva, hogy a
vámpírok ennyit fecsegjenek.
– Miért ilyen segítőkész?
Ujjait a mellkasára fektette, és szemöldökét tökéletes „ki, én?”
kifejezéssel húzta fel.
– Ugyan, mister Dresden! Miért ne segítenék önnek?
– Maga vámpír.
– Bizony, az vagyok – helyeselt. – De, attól tartok, nem csinálom
valami szörnyen jól. – Ragyogóan rám mosolygott, és hozzátette: –
Persze, hazudhatok is.
Felhorkantottam.
– Tehát, Mister Dresden. A szóbeszéd úgy járta, hogy ön
először visszautasította Bianca meghívását.
– Így történt.
– Mi vitte rá, hogy meggondolja magát?
– Üzlet.
– Üzlet? – kérdezte Thomas. – Üzleti ügyben van itt?
Megvontam a vállam.
 – Olyasmi. – Amilyen lezserül csak lehetett, lehúztam a
kesztyűmet, és kezet nyújtottam neki. – Köszönöm még egyszer.
Oldalra döntötte a fejét, és összehúzta a szemét. Lepillantott a
kezemre, majd vissza rám, és számítóan bámult, mielőtt kezet fogott
velem.
Gyönge, pislákoló aura vette körül. Éreztem, hogy táncol, és
úgy csusszan végig a bőrömön, mint egy puha, hideg fuvallat.
Furcsának érződött, másnak, mint az az energia, ami az emberi
gyakorlókat vette körül. És teljesen másnak, mint amit a
Rémálommal való összetűzések során tapasztaltam.
Thomas nem az én emberem volt. Bizonyára láthatóan
ellazultam, mert mosolygott, és azt mondta:
– Átmentem a vizsgán, hm?
– Nem tudom, miről beszél.
– Ha maga mondja. Ön különös szerzet, Harry Dresden. De
kedvelem. – Azzal ő és a kísérője megfordult, és végig is suhantak
az előcsarnokon, majd a távolabbi végén eltűntek az elfüggönyözött
ajtó mögött.
Mogorván néztem utánuk.
– Valami? – kérdezte Michael.
– A fickó tiszta – feleltem. – Vagyis, fogjuk rá. Valaki más lehet
az az itteniek közül.
– Úgy tűnik, lesz alkalmad kezeket rázni – jegyezte meg
Michael.
– Ja. Készen állsz?
– Az Úr akarata – válaszolta Michael.
Együtt sétáltunk végig a csarnokon, majd át a függönyös ajtón,
és beléptünk a Vámpír Buliközpontba.
Egy betontornácon álltunk, ami három méterrel magasodott a
hatalmas, kinti udvar többi része fölé. Zene áradt felfelé. Emberek
tolongtak az udvaron; a színek és mozdulatok, a beszélgetések és
jelmezek összemosódtak, akárha egy impresszionista festményt
láttam volna. Itt-ott izzó gömbök pihentek drótállványokon, a fáklyák
fényének titokzatosságát kölcsönözve a helynek. Épp szemközt az
ajtóval, ahol mi álltunk, egy pódium emelkedett több méter magasan
a levegőbe, amin egy gyanúsan tüskésnek tűnő szék állt.
 Épp csak elkezdtem felmérni a részleteket, amikor ragyogó,
fehér fény ömlött a szemembe, és el kellett ernyőznöm azt a
kezemmel. A zene kissé lehalkult, és a beszélgetések többsége is
elhalt. Michael és én nyilvánvalóan épp a figyelem középpontjába
kerültünk.
Egy inas előrelépett, és nyugodtan azt kérdezte:
– Láthatnám a meghívóját, uram? – Átadtam neki, és egy
pillanattal később ugyanez a hang mérsékelt, nyilvános, bejelentő
modorban csendült fel: – Az Udvartartás Hölgyei és Urai! Örömre
szolgál bejelenteni Harry Dresdent, a Fehér Tanács Mágusát és a
vendégét.
Leeresztettem a kezem, mire teljes csönd támadt. A szemben
álló trón mindkét oldaláról egy pár reflektor tűzött rám.
Megráztam a vállamat, hogy köpenyem a helyére hulljon. A
szakadt piros bélés a fekete pamutkülsőtől elütve villant meg. A
ruhadarab gallérja magasan keretezte arcom mindkét oldalát. A fény
visszaverődött az aranyra festett, műanyag medalionról, ami a
nyakamban lógott. A viseltes, púderkék szmokingban, amit
felvettem, akár valaki iskolai bálján is megjelenhettem volna a
hetvenes években. Az estély szolgálói különb szmokingot viseltek,
mint én.
Szélesen mosolyogtam, hogy biztosan láthassák az olcsó,
műanyag agyarakat. Gondolom, a reflektor miatt arcom kísértetiesen
kifehéredett, pláne, hogy felkentem egy fehér bohócsminket is. A
szám sarkaiból lecsorduló művér élénk vörössége erősen elüthetett
tőle.
Felemeltem fehér kesztyűs kezemet, és az agyarak miatt kissé
pöszén, azt mondtam:
– Hali! Hogy vannak mind?
Szavaim hangosan csendültek meg az alattunk uralkodó halálos
csendben.
– Még mindig nem hiszem el – suttogta Michael –, hogy a
Vámpírok Álarcosbáljára vámpírnak öltözve jöttél.
– Nem egyszerűen vámpírnak – feleltem –, hanem közhelyes
vámpírnak. Gondolod, leesett nekik? – Sikerült annyira kilesnem a
reflektorok mellett, hogy kivegyem Thomast és Justine-t a lépcsők
aljánál. Thomas leplezetlen vidámsággal nézett körbe az udvaron,
majd villantott felém egy mosolyt, és feltartotta a hüvelykujját.
– Azt hiszem – válaszolta Michael –, épp most sértettél meg itt
mindenkit.
– Azért vagyok itt, hogy megtaláljak egy szörnyet, nem azért,
hogy barátkozzam velük. Amellett, alapból el se akartam jönni erre a
hülye bulira.
– Szerintem akkor is kiakasztottad őket.
– Kiakasztottam? Ugyan már! Az mennyire lehet rossz? Még
hogy kiakasztottam!
Lentről, az udvarról, számos elkülönülő hang hallatszott.
Néhány sziszegés. Az acél reszelős hangja, mintha többen
egyszerre rántottak volna kést. Vagy kardot. Egy. ideges klikk-klakk,
ahogy valaki félautomatájának závárja működésbe lépett.
Michael megrázkódott palástjában, és inkább éreztem, semmint
láttam, hogy kezei a kések markolatára csúsznak.
– Azt hiszem, nemsokára megtudjuk.
 HUSZONÖTÖDIK
FEJEZET

A csend súlyosan ülte meg az udvart. Erősen markoltam a botomat,

és vártam az első fegyverdurranást, egy eldobott kés fütyülését,
vagy egy ádáz, vérfagyasztó ordítást. Michael acélillatú jelenléte
néma magabiztosságot sugárzott mellettem az ellenséges
hangulattal szemben. A francba! Csak fityiszt akartam mutatni a
vámpírkáknak a jelmezemmel, de hűha! Nem hittem, hogy ekkora
reakciót fogok kiváltani.
– Nyugalom, Harry! – morogta Michael. – Olyanok, mint a hamis
kutyák. Ne kezdj hátrálni vagy futni. Attól csak beindulnak.
– Az átlag hamis kutyának nincs pisztolya – morogtam vissza. –
Vagy kése. Vagy kardja. – De nyájas arckifejezéssel egy helyben
maradtam.
Az első hang, ami felcsendült, nem lövés volt, vagy csatakiáltás,
hanem gazdag, ezüstös nevetés. Férfiasan szállt fel, valahogy
derűsen és gúnyosan, ugyanakkor pezsegve és megvetően. A
fényeken át hunyorogva lenéztem, és megláttam Thomast, aki úgy
pózolt, mint Erről Flynn14 valami groteszk bebábozódott állapot utáni
inkarnációja. Egyik lábát a lépcsőfokon nyugtatta, egyik kezével
előkelően a korlátra támaszkodott, a másik pedig kardjának
kristályos markolatán pihent. Fejét hátravetette, testének minden
szikár izma kirajzolódott, olyan hanyag fesztelenséggel, mintha nem
is szándékosan mutogatta volna őket. A lepkeszárnyak elkapták a
reflektorok fényeinek szélét, és káprázatos színekkel verték vissza.
– Mindig azt hallottam – szólalt meg Thomas vontatottan, de
elég hangosan, hogy mindenki hallja, és ravaszul elnyújtotta a
szavakat –, hogy a Vörös Udvartartás szívélyes fogadtatásban
részesíti a vendégeit. De nem gondoltam, hogy ennyire szemléletes
bemutatót kapok. – Az emelvény felé fordult, és fejet hajtott. –
Bianca úrnő, mindenképpen elmesélem édesapámnak, milyen
szédítően demonstrálták itt a vendégszeretetet.
Éreztem, hogy mosolyom megkeményedik, és a reflektorok
mellett a pódium felé lestem.
– Bianca, kedvesem, hát itt van! Ezt jelmezes partinak szánták,
vagy nem? Egy álarcosbálnak. És mindannyiunknak be kellett
öltöznie, nemde? Ha félreértettem a meghívót, a bocsánatát kérem.
Hallottam, hogy egy női hang mormol valamit, és a lámpákat
lekapcsolták. Egy pillanatig a sötétben álltam, míg szemem nem
alkalmazkodott, és végig nem tudtam mérni a szemközt álló nőt a
pódiumon.
Bianca nem volt magas, de olyan szoborszerű külsővel
rendelkezett, amilyet csak erotikus magazinokban és zavarba ejtő
álmokban látni. Sápadt bőr, sötét haj és szem, csupa érzéki ív a
szájától a csípőjéig, és mindent átjárt a buja érettség, amihez karcsú
erő társult. Ezeken minden férfi szeme megakadt volna. Táncoló
lángokból készült ruhát viselt. Nem úgy értem, hogy piros ruha volt
rajta. Lángokat öltött magára, ami egy estélyi ruha formájában gyűlt
köré. Az alja kék színben játszott, és fokozatosan elhalványulva
váltott át egy gyertya színeibe, egészen a pirosig, ahogy elérte telt,
csodás keblét. Még több láng táncolt és játszott sötét hajának
elegáns fürtjein át, és úgy pislákoltak, mint egy tiara. Igazán magas
sarkú cipőt húzott, ami jó pár centit hozzáadott amúgy kicsit sem
lenyűgöző magasságához. A cipő érdekes dolgokat művelt lába
formáival. Szájának görbülete olyasmit ígért, ami valószínűleg
illegális és ártalmas, és a tiszti főorvos figyelmeztetést adna ki
miatta, de az ember akkor is újra és újra részesülni akarna benne.
Engem nem érdekelt. Láttam már egyszer, mi van a maszk alatt.
Nem tudtam elfelejteni, ami ott rejlik.
– Nos – dorombolta a nő, és hangja bejárta az egész udvart. –
Azt hiszem, nem is várhattam volna ennél ízletesebbet, akarom
mondani, ízlésesebbet öntől, Mister Dresden. Bár, talán az ízéről az
est későbbi részében többet is megtudhatunk. – Nyelvét
végigfuttatta a fogán, és ragyogó mosolyt villantott rám.
A nőt figyeltem, és a mögötte lévő teret. Két fekete köpenyes,
alig kivehető alak állt mögötte csendben, mintha a nő egyetlen
csettintésére készen állnának támadni. Gondolom, minden
tisztességes tűz árnyat vet.
– Azt hiszem, jobb, ha nem próbálja ki.
Bianca megint felnevetett. Többen is csatlakoztak hozzá az
udvarban, habár hangjuk idegességről árulkodott.
– Mister Dresden, sok minden megváltoztathatja egy férfi
véleményét. – Lassan keresztbe tette a lábát, közben megvillantva
csupasz bőrét egészen feszes, selymes combja tetejéig. – Talán
találunk valamit, ami megváltoztatja az önét. – Lustán, gőgösen
meglengette kezét. – Zenét! Ünnepelni jöttünk. Akkor tegyünk is így.
Újra felcsendült a zene, én pedig eközben kibogoztam a
jelentését annak, amit Bianca az imént mondott. Hallgatólagos
engedélyt adott az embereinek, hogy megpróbáljanak elkapni. Talán
nem sétálhattak csak úgy oda hozzám, hogy megharapjanak, de
jesszus! Résen kell lennem. Eszembe jutottak Kelly Hamilton bódító
csókjai a nyakamon, az izzó melegség, ami körbevett, betöltött, és
kirázott a hideg. Énem egy része elmerengett rajta, milyen lenne
hagyni a vámpíroknak, hogy elkapjanak, és hogy tényleg annyira
rossz lenne-e. A másik részem dühösen átrágta, amit eddig láttam
az este során. Bianca egyértelműen tervezett valamit.
Megráztam a fejemet, és visszapillantottam Michaelre. Bólintott.
Csekély mozdulat volt ez a hatalmas sisak alatt, de mindketten
elindultunk lefelé a lépcsőn. Lábam remegett, amitől az út elég
bizonytalanra sikerült. Imádkoztam, hogy egyik vámpír se vegye
észre. Nem vált volna hasznomra, ha meglátják a gyengeségemet.
Pedig olyan ideges voltam, mint őz a farkasok között.
– Tedd, amit tenned kell, Harry – suttogta Michael. – Pár
lépéssel mögötted leszek, a jobbodon. Fedezni foglak.
Michael szavai megerősítettek, lenyugtattak, és végtelenül hálás
voltam értük.
Arra számítottam, hogy a vámpírok vonzó és veszélyes rajként
fognak rám szállni, amikor elérem az udvart, de nem így történt.
Ehelyett Thomas várt rám a kezét kardja markolatán tartva, és
szégyentelenül felfedve sápadt testét. Justine kicsivel mögötte állt.
Arca gyakorlatilag ragyogott az örömtől.
– Jaj, nekem, ez bámulatos volt, Harry. Szólíthatom Harrynek?
 – Nem – vágtam rá. Azonban észrevettem magam, és
próbáltam finomítani a válaszon. – Azért köszönöm. Amit mondott,
és amikor mondta. A dolgok csúnyán is elsülhettek volna.
Thomas szeme táncolt.
– Ez még mindig előfordulhat, Mister Dresden. De nem
alacsonyíthattuk le a helyzetet egy általános verekedés szintjére,
nem igaz?
– Nem?
– Nem, természetesen nem. Sokkal kevesebb esély lenne a
csábításra, a megtévesztésre és a hátba szúrásra.
Felhorkantottam.
– Azt hiszem, igaza van.
Nyelve hegye megérintette a fogát mosolygás közben.
– Általában így van.
– Üm… köszönöm, Thomas.
Félrepillantott, és összehúzta a szemöldökét. Követtem a
tekintetét. Justine elsiklott mellőle, és most édes arcán sugárzó
mosollyal beszélgetett a mellette álló nyúlánk, vigyorgó férfival, aki
skarlát szmokingot és szemmaszkot viselt. Miközben figyeltem őket,
a férfi előrenyúlt, és ujjaival megcirógatta a lány vállát. Tett valami
megjegyzést, amitől a bájos lány elnevette magát.
– Elnézést – mondta Thomas undorodva. – Nem tűröm az
orvvadászokat. Élvezze a partit, Mister Dresden!
Elsuhant feléjük, és Michael hozzám lépett. Félig felé
fordítottam a fejem, és hallottam, hogy azt mormolja:
– Körbevesznek minket.
Szétnéztem. Az udvar megtelt emberekkel. Sokan közülük
fiatalok voltak és szépek. Feketébe öltöztek, és modellt állhattak
volna a gót szubkultúra posztereihez. Úgy tűnt, a bőr, a műanyag és
a háló a fő vonal a megjelenésükben, amit fekete szemmaszkokkal,
nagy kapucnis köpenyekkel és mindenféle arcfestéssel tettek
teljessé. Beszélgettek, és nevettek, ittak, és a zenére táncoltak.
Néhányuk skarlát anyagdarabot kötött a karjára, vagy vérvörös
nyakörvet a torkára.
Miközben figyeltem, egy túlontúl sovány, fiatal férfi az előtte lévő
asztal felé hajolt, és beszívott valamit az egyik orrlyukába. A
körülötte tülekedő, két szőke és egy barna hajú lányból álló, kuncogó
trió, akik mind úgy öltöztek fel, mintha Drakula hajrálányai lennének
– csuklójukon fekete-fehér pomponokkal –, együtt elszámoltak
háromig, és egy-egy pohár vörösborral leküldtek pár pirulát. Más
fiatalok érzékien mozogva egymáshoz simultak, vagy egyszerűen
csak csókolózva és egymást fogdosva álltak, illetve ültek. Néhányuk
már most kibulizta magát; csak feküdtek az udvaron, és lehunyt
szemmel, álmodozva mosolyogtak.
A tömeget pásztáztam, és azonnal kiszúrtam a különbségeket.
A feketébe öltözött fiatalok közt skarlátba bújt, karcsú alakok
sodródtak, talán két-három tucat összesen. Férfiak és nők változatos
megjelenéssel és jelmezekkel. A vörös ruha azonban
mindannyiuknál egyezett. Gyönyörűek voltak, és a magabiztos,
cserkésző mozgásuk ragadozónak mutatta őket.
– A Vörös Udvartartás – mondtam. Megnyaltam ajkamat, és
még jobban körülnéztem. A vámpírok fesztelenül viselkedtek, de
körben bolyongtak körülöttünk. Ha még tovább ott maradunk, nem
tudunk majd anélkül kisétálni az udvarból, hogy egy-két méterre meg
ne közelítenénk egyiküket. – A kölykök a vörös szalagokkal
micsodák? Junior vámpírok?
– Megjelölt marhák, szerintem – morogta Michael. Harag
csöpögött a hangjából, szilárd és vontatott harag.
– Nyugi, Michael! Körbe kell mennünk egy kicsit. Meg kell
nehezíteni, hogy bekerítsenek minket.
– Egyetértek. – Michael az italos asztal felé bökött a fejével, és
sietős léptekkel arrafelé vettük az irányt. A vámpírok próbáltak
alkalmazkodni, hogy kövessenek, de nem sikerült lazára venniük a
figurát.
Egy piros páros keresztezte utunkat, és épp azelőtt vágtak be
elénk, hogy Michael és én elértük volna az asztalt. Kyle Hamilton
harlekinjelmezt viselt a skarlát különböző árnyalataiban. Kelly a
bátyját követte. Vörös testharisnyát húzott, ami semmit sem bízott a
fantáziára, de egy hosszú köpeny takarta vállát és kulcscsontját, és
a csuklya magasan keretezte arcát. Bíbor maszk rejtette el vonásait,
kivéve az állát és buja ajkát. Azt hiszem, a szája egyik oldalán egy
redőt láttam, talán az égés miatt, amit elszenvedett.
– Harry Dresden! – köszöntött Kyle túl hangosan és túl széles
mosollyal. – Micsoda öröm újra látni!
 Erősen vállon vertem, amitől kibillent az egyensúlyából.
– Bárcsak kölcsönös lenne az érzés!
Mosolya fagyossá vált.
– És bizonyára emlékszik a húgomra, Kellyre.
– Hogyne, hogyne – válaszoltam. – Kicsit sokáig feküdtünk a
szoliban, mi?
Azt vártam, hogy vicsorog, vagy sziszeg, vagy a torkomnak
ugrik. Ehelyett az asztalhoz fordult, elvett egy ezüstserleget és egy
kristály borospoharat a tálalóasztalról, majd a bátyja mosolyát
tükrözve felajánlotta nekünk.
– Annyira boldog vagyok, hogy láthatom, Harry. Sajnálom, hogy
ma este nem élvezhetjük az elbűvölő Miss Rodriguez társaságát.
Elfogadtam tőle a kelyhet.
– Hajat kell mosnia.
Kelly Michaelhez fordult, és átadta neki a poharat. Ő a fejét
oldalra döntve, hűvös udvariassággal vette át.
– Értem – búgta a nő. – Fogalmam sem volt róla, hogy a férfiak
iránt érdeklődik, Mister Dresden.
– Mit is mondhatnék? Olyan nagyok és erősek.
– Hát persze – mondta Kyle. – Ha engem vennének körül olyan
emberek, akik annyira szörnyen meg akarnak ölni, mint én magát,
én is szeretnék magam mögött tudni egy testőrt.
Kelly Michaelhez osont, mellét előretolta, megfeszítve a
testharisnya áttetsző anyagát. Lassan körözött a férfi körül,
miközben Michael meg se moccant álltó helyében.
– Bámulatos férfi – dorombolta. – Adhatok neki egy csókot,
Mister Dresden?
– Harry! – nyögte Michael.
– Nős, Kelly. Sajnálom.
A lány felnevetett, szorosan Michaelhez simult, és próbálta
elkapni a pillantását. Michael összevonta szemöldökét, és a
semmibe bámult, elkerülve a nőt.
– Nem? – kérdezte. – Semmi baj. Ne aggódj, szépfiú! Imádni
fogod. Mindenki úgy akar bulizni, mintha ez lenne az utolsó
éjszakájuk a földön. – Pajzán mosolyt villantott rá. – Most lehetősége
lesz rá.
– Az ifjú hölgy túl kedves – mondta Michael.
 – Olyan merev. Ezt csodálom egy férfiban. – A maszkja mögül
felém lesett. – Igazán nem kellene szegény, védtelen halandókat
rángatnia ezekbe a dolgokba, Mister Dresden. – Csodálattal telve,
tetőtől talpig végigmérte Michaelt. – Ez finom lesz, később.
– Ne markoljon sokat, mert keveset fog a végén – tanácsoltam.
Elragadottságot mímelve felnevetett.
– Nos, Mister Dresden, látom a keresztjeit, de mind tudjuk,
milyen értéket jelent ez a világ nagy részének. – Birtoklóan Michael
karja felé nyúlt. – Egy pillanatra majdnem azt hittem, ő igazi
templomos lovag.
– Nem – válaszoltam megfontoltan. – Nem templomos lovag.
Kelly keze Michael acélba öltöztetett karjára csúszott, ami
azonnal fehér lángokba borult, olyan röviden és vakítóan, mint egy
villámcsapás. A nő felsikoltott, metsző jajveszékelést hallatott, és a
földre zuhant. Csak feküdt ott, tehetetlenül elfeketedett keze köré
gömbölyödött, és küszködve próbált még több levegőt gyűjteni a
további üvöltéshez. Kyle mellé ugrott.
Michaelre néztem, és csak pislogtam.
– Azta! – szólaltam meg. – Lenyűgöztél.
Michael kissé zavarba jött.
– Néha megtörténik az ilyen – mondta mentegetőzve.
Bólintottam, és nem firtattam a dolgot. Tekintetem
visszavándorolt a vámpírikrekre.
– Ez legyen lecke a számotokra. El a kezekkel Isten Öklétől!
Kyle gyilkos pillantást vetett rám, arca összerándult.
Szívverésem felgyorsult, de nem engedhettem, hogy lássák a
félelmemet.
– Rajta, Kyle! – dacoltam vele. – Tégy valamit! Szegd meg a
tűzszünetet, amit a saját vezetőd állított fel! Sértsd meg a
vendégszeretet törvényeit! A Fehér Tanács olyan gyorsan égeti
porrá ezt a helyet, hogy az emberek Kis Pompeii-nek fogják nevezni.
Rám vicsorgott, és felkapta Kellyt.
– Ennek még nincs vége – ígérte. – Vagy így, vagy úgy,
Dresden. Meg fogom ölni.
– Aha. – Megpöccintettem felé a csuklómat, jobb kezem
egyenest az arcába nyomtam. – Hess, hess! Vegyülnöm kell.
 Kyle acsargott. De a páros visszahúzódott, én pedig lassan
körbejártattam tekintetemet az udvaron. A közvetlen közelünkben
lévő emberek mind megálltak, és – fekete és vörös ruhások egyaránt
– minket bámultak. A skarlátba öltözött vámpírok egy része Michaelt
nézte, nyeltek egy nagyot, és pár lépést hátráltak.
Amilyen pimaszul és magabiztosan csak tudtam, elvigyorodtam,
és felemeltem a poharamat.
– Igyunk a vendégszeretetre!
Egy másodpercig csendben maradtak, majd sietősen
elmormogták a köszöntőmet, és beleittak a poharukba. Én egyetlen
korttyal kiürítettem a serlegem, alig érzékelve az elbűvölő ízt, majd
Michaelhez fordultam. Ő a sisak szájnyílásához emelte poharát, és
jelképesen belekóstolt az italba, de nem ivott belőle igazából.
– Jól van – mondtam. – Meg kellett érintenem Kyle-t. Ő is
kiesett, de nem is vártam, hogy ő legyen a mi emberünk. Vagy
asszonyunk. Vagy szörnyünk.
Michael lassan körbenézett, miközben a skarlát ruhás vámpírok
tovább hátráltak.
– Úgy tűnik, egy időre elijesztettük őket.
Még mindig kényelmetlenül bólintottam. A tömeg szétnyílt az
egyik oldalon, és a Thomas–Justine páros lépett hozzánk. Sápadt
bőrük és ragyogó színeik kitűntek a skarlát és fekete tengerben.
– Hát itt van – szólított meg Thomas. – Remélem, még időben
megtaláltam.
– Időben mihez? – kérdeztem.
– Hogy figyelmeztessem – válaszolta. Egyik kezével a frissítők
asztala felé intett. – A bor mérgezett.
 HUSZONHATODIK
FEJEZET

– Mérgezett? – kérdeztem ostobán.

Thomas az arcomat bámulta, majd lenézett a serlegemre.
Eléggé előrehajolt, hogy lássa, már kiürült, és azt mondta:
– Ah! Hupsz!
– Harry. – Michael mellém lépett, és félretette a saját poharát. –
Azt hittem, azt mondtad, nem próbálhatnak meg ennyire nyilvánvaló
dolgot.
A gyomrom kavarogni kezdett. A szívem gyorsabban vert, habár
azt nem tudtam volna megmondani, hogy a méregtől volt-e vagy az
egyszerű, hideg félelemtől, amit Thomas szavai váltottak ki.
– Nem tehetik – mondtam. – Ha feldobom a talpam, a Tanács
tudni fogja, mi történt. Üzentem nekik, hogy idejövök.
Michael keményen nézett Thomasra.
– Mi volt a borban?
A sápadt férfi vállat vont, és karjait újra Justine köré csúsztatta.
A lány nekidőlt, és lehunyta a szemét.
– Nem tudom, mit tettek bele – felelte. – De nézzenek ezekre az
emberekre! – A fekete ruhások felé bökött fejével, akik már boldogan
feküdtek elnyúlva a földön. – Náluk mind borospohár van.
Kicsit jobban megfigyeltem őket, és igaza volt. A szolgálók fel-
alá mászkáltak az udvarban, és felvették a poharakat az elesettektől.
Miközben őket tanulmányoztam, egy másik fiatal pár, akik eddig
lassúztak, egy hosszú, forró csókban süllyedt a földre az egyszerű
mozdulatlanságba.
– A rohadt életbe! – káromkodtam. – Szóval ezen
mesterkednek.
– Min? – kérdezte Michael.
– Nem akarják, hogy meghaljak – mondtam. – Legalábbis nem
ettől.
 Nem maradt sok időm. Elosontam a frissítők asztala mellett egy
cserepes páfrányhoz, és fölé hajoltam. Hallottam, amint Michael
beáll mögém, hogy fedezzen.
Lenyomtam egyik ujjamat a tokomon. Egyszerű, gyors, undorító.
A bor égette a torkomat visszafelé jövet, és a páfrány levelei
csiklandozták a tarkómat, miközben a virág aljához öklendeztem az
italt. Forgott velem a világ, ahogy újra felültem, és amikor
visszanéztem Michael felé, minden elmosódott egy pillanatra, mielőtt
minden újra kiélesedett. Lassú, édes tompaság ömlött végig
ujjaimon.
– Mindenki – motyogtam.
– Mi? – Michael letérdelt elém, és egyik kezével megragadta a
vállam. – Harry, jól vagy?
– Kissé homályosan látok – mondtam. Vámpírméreg.
Természetesen. Kellemes érzés volt újra magamban érezni, és egy
pillanatra elmerengtem, miért is aggódtam annyira. Igazán jólesett. –
Mindenkinek szánják. Mindenki borába drogot tettek. Vámpírmérget.
Így azt mondhatják majd, hogy nem csak engem pécéztek ki. –
Megtántorodtam, és felálltam. – Szórakoztató mérgezés. Mindenkit
bulihangulatba hoznak.
Thomas eltűnődött.
– Eléggé ügyetlen, azt hiszem, de hatékony. – Végignézett a
növekvő számú fiatalokon, akik eksztatikus kábulatban csatlakoztak
első néhány társukhoz a földön. Ujjai szórakozottan cirógatták
Justine oldalát, aki ettől összerezzent, és közelebb nyomódott a
férfihoz. – Felteszem, előítéletes vagyok. Jobb szeretem az
élénkebb prédát.
– Ki kell jutnunk innen – sürgetett Michael.
Összeszorítottam a fogamat, és próbáltam félretolni a kellemes
érzéseket. A méreg bizonyára hihetetlenül gyorsan szívódik fel. Még
ha fel is öklendeztem a bort, jó kis adagot kaphattam.
– Nem – nyögtem ki nagy nehezen. – Ezt akarják elérni.
– Harry, alig bírsz lábra állni! – ellenkezett Michael.
– Kissé betegnek tűnik – tette hozzá Thomas.
– Bah! Ha gátolni akarnak, az azt jelenti, hogy valamit
rejtegetnek.
 – Vagy csak meg akarnak öletni – felelte Michael. – Vagy eléggé
bedrogoznak, hogy beleegyezz a megevésedbe.
– Nem – ellenkeztem. – Ha el akarnának csábítani, mással
próbálkoztak volna. Szeretnének elijeszteni. Vagy megakadályozni,
hogy rájöjjek valamire.
– Utálom, hogy nekem kell rámutatni a nyilvánvalóra – mondta
Thomas –, de mi a fenéért hívná meg Bianca, ha nem akarná, hogy
itt legyen?
– Kötelező meghívnia a Tanácsot tanúnak. Ez, ennek a
városnak az esetében, engem jelent. És ő nem igazán várta, hogy
megjelenek. Voltaképp mindenki meglepődött, hogy itt lát.
– Nem hitték, hogy eljössz – morogta Michael.
– Ja. Egy görény vagyok, nem igaz? – Néhány mély
lélegzetvétellel megpróbáltam lecsillapítani magam, aztán folytattam:
– Szerintem, az, akit keresünk, szintén itt van, Michael. Még egy
kicsit tovább ki kell bírnunk. Lássuk, ki tudom-e deríteni, ki az
pontosan.
– Pontosan ki kicsoda? – kérdezte Thomas.
– Semmi köze hozzá, Thomas – feleltem.
– Mondta már magának bárki, Mister Dresden, hogy rendkívül
idegesítő ember? – Ettől elvigyorodtam, mire ő meg a szemét
forgatta. – Nos – folytatta –, a továbbiakban nem alkalmatlankodok
bele az üzletébe. Kérem, szóljanak, ha tehetek magukért valamit. –
Azzal ő és Justine elballagtak a tömegbe.
Figyeltem, ahogy Justine lábai elvonultak, és a botomra dőltem,
hogy kicsit segítsen az egyensúlyom megtartásában.
– Kedves fickó – jegyeztem meg.
– Egy vámpírhoz képest – tette hozzá Michael. – Ne bízz
benne, Harry! Nem tetszik nekem.
– Ó, én kedvelem – feleltem. – De holtbiztos, hogy nem bízom
meg benne.
– Most mit tegyünk?
– Nézz körül! Eddig azt tudjuk, hogy a kaja feketében van, a
vámpírok vörösben, aztán itt vagy te és én, meg egy maréknyi
további ember különböző jelmezekben.
– A római százados.
 – Ja. És a Hamletre hajazó srác. Menjünk, nézzük meg, merre
vannak!
– Harry, jól leszel? – kérdezte Michael.
Nyeltem egyet. Szédültem, és kicsit rosszul voltam. Csak
küzdelmek árán sikerült kitisztítani a gondolataimat, és buldog
módjára kellett kötélhúzó versenyt játszanom a méreggel. A
körülöttünk álló lények úgy néztek az emberekre, mint mi a
tehenekre, és egészen biztosra vettem, hogy meg fogom öletni
magam, ha maradok.
Persze, ha nem maradok, más emberek halhatnak meg. Ha
nem maradok, akiknek már így is bántódása esett, veszélyben
maradnak. Charity. Michael újszülött fia. Murphy. Ha nem maradok, a
Rémálom időt nyerhet, hogy meggyógyuljon. Akkor aztán a lény és a
támogatója, akiről úgy gondoltam, a partin van, szabadon
próbálhatnak továbbra is elejteni.
Halálra rémített a gondolat, hogy ott maradjak. De az
elképzelés, hogy mi történhet, ha most feladnám, jóval inkább
megijesztett.
– Gyerünk! – intettem. – Essünk túl rajta!
Michael igent bólintott, és sötét, kemény, szürke szemével
körbenézett.
– Ez az egész ocsmány az Úr szemében, Harry. Ezek az
emberek… alig estek túl a gyerekkoron. Amit művelnek… Együtt
hálnak ezekkel az izékkel.
– Michael! Csillapodj le! Azért vagyunk itt, hogy információt
gyűjtsünk, és nem azért, hogy kirúgjuk a ház falát, hogy ráomoljon
ezekre a förtelmekre.
– Sámson megtette – jegyezte meg Michael.
– Na igen, és milyen jól sült el a dolog15 . Készen állsz?
Michael motyogott valamit, és újra mögém lépett.
Körbetekintettem, és a római századosnak öltözött alak felé tájoltam
be magam, majd elindultam. Meghatározhatatlan korú férfi volt,
egyedül állt, és kissé elkülönült a tömegtől. Szeme furcsa, zöld
árnyalatban játszott, mélységet és komolyságot tükrözött. Egy
cigarettát tartott az ajkai között. Felszerelése – egészen a római
rövidkardig és a saruig – iszonyatosan hitelesnek tűnt. Kicsit
lelassítottam, ahogy nagy szemeket meresztve a közelébe mentem.
 – Michael – morogtam a vállam felett. – Nézd a jelmezét! Úgy
fest, igazi.
– Tényleg igazi – mondta a férfi unott hangon, anélkül hogy rám
nézett volna. Kifújt egy kis füstfelhőt, majd visszatette szájába a cigit.
Michael alig halhatta a kérdésemet, ez a fickó pedig kristálytisztán
kivette a szavaimat. Nyeltem egyet.
– Érdekes – feleltem. – Bizonyára egy vagyon volt összeállítani.
Rám pillantott. Füst kígyózott ki a szája sarkából, ahogy nagyon
haloványan, nagyon önelégülten rám mosolygott. De nem szólt
semmit.
– Szóval – köszörültem meg a torkomat. – Én Harry Dresden
vagyok.
A férfi összehúzta ajkát, majd elgondolkodva és pontosan
megismételte:
– Harry. Dresden.
Amikor valaki, bárki, kimondja az ember nevét, az megérinti az
illetőt. Szinte érezni lehet, a hangot, ami kitűnik a tömegnyi többi
közül, és figyelmet követel. Amikor egy mágus ejti ki a Nevet, amikor
kimondja, és komolyan is gondolja, a hatás ugyanaz, csak épp
ezerszeresen felerősítve. A férfi a százados felszerelésben kimondta
a Nevem megadott részét, és tökéletesen pontosan ejtette ki. Olyan
érzés volt, mintha valaki megpendített volna egy hangvillát, és a
fogamhoz nyomta volna.
Meginogtam, és Michael a vállamnál fogva kapott el, hogy
egyenesen tartson. Édes istenem! A férfi épp az imént használta a
teljes nevem egy részét, az igazi Nevemét, hogy kinyúljon felém, és
könnyedén kibillentett az egyensúlyomból.
– A pokolba! – suttogtam. Michael feltámogatott. Megvetettem a
botomat, hogy legyen egy kis extra támasztékom, és a férfira
meredtem. – Hogy az ördögbe csinálta ezt?
A férfi a szemét forgatta, ujjai közé csípte a cigit, és még több
füstöt fújt ki.
– Nem értené.
– Maga nem a Fehér Tanácstól van – mondtam.
Úgy nézett rám, mintha csak azt jelentettem volna ki, hogy a
tárgyak a föld felé esnek; megsemmisítő, megvető pillantással.
– Óriási szerencsémre.
 – Harry! – szólalt meg Michael feszült hangon.
– Csak egy másodperc.
– Nézd a cigarettáját!
Michaelre pislogtam.
– Mi?
– Nézd a cigarettáját! – ismételte Michael. Elkerekedett, átható
szemmel meredt a férfira, és egyik kezét a kés markolatára helyezte.
Néztem. Beletelt egy percbe, mire rájöttem, miről beszél
Michael.
A férfi még több füstöt eregetett a szája sarkából, és
önelégülten mosolygott rám.
A cigi nem volt meggyújtva.
– Ő – nyögtem. – Ő, huh!
– Ő egy sárkány – fejezte be helyettem Michael.
– Egy mi?
A férfi szeme először érdeklődően csillant meg, majd
összehúzta, hogy fókuszáljon, de nem rám irányult a tekintete,
hanem Michaelre.
– Pontosan – felelte. – Nevezzenek Mister Ferrónak.
– Nem hívhatom egyszerűen Ferrovaxnak? – kérdezte Michael.
Mister Ferro hunyorogva, de szenvtelenül méregette Michaelt.
– Maga legalább tud valamit a tudományokról, halandó.
– Álljunk meg egy szóra! – vetettem közbe. – A sárkányok… a
sárkányoknak nem kellene hatalmasnak lenniük? Pikkelyek, karmok,
szárnyak. Ez a pasas nem nagy.
Ferro megint a szemét forgatta, és türelmetlenül azt válaszolta:
– Azok vagyunk, amik lenni akarunk, Drafton úr.
– Dresden! – csattantam fel.
Meglengette egyik kezét.
– Ne csábítson, hogy megmutassam, mire lennék képes, ha
kiejteném a nevét, és megerőltetném magam, halandó! Legyen elég,
ha annyit mondok, nem lenne képes felfogni az erőt, ami a
birtokomban van. A valódi alakom összezúzná ezt a szánalmas
majomházi gyűlést, és széttörné a földet, amelyen állok. Ha mágusi
látásával nézne rám, olyasmi tárulna a szeme elé, ami félelemmel
vegyes tiszteletet váltana ki, meghunyászkodásra késztetné, és
valószínűleg lerombolná az észérveit. Én vagyok a fajtám
legidősebb és legerősebb példánya. A maga élete nekem csak egy
pislákoló gyertya, és a civilizációik úgy növekednek, majd sorvadnak
el, mint a fű nyáron.
– Nos, nem ismerem a valódi formáját, de az egója súlya
tényleg a töréspont felé nyomja a földkérget.
Zöld szeme lángolt.
– Mit mondott?
– Nincsenek ínyemre a zsarnokok – feleltem. – Azt hiszi, csak itt
állok majd, és felajánlom az elsőszülöttemet, vagy szüzeket áldozok
magának, vagy mi? Ennyire nem tett rám nagy benyomást.
– Nahát – mondta Ferro. – Lássuk, tudok-e ezen változtatni!
Megmarkoltam a botomat, összegyűjtöttem az erőmet, de
nagyon, nagyon lassú voltam. Ferro csak gyengén meglengette
kezét az irányomba, és valami a földre nyomott, mintha hirtelen
felszedtem volna vagy kétezer kilót. Éreztem, hogy tüdőm erőlködve
próbál levegőhöz jutni, látásomat csillagok elhomályosították el,
majd minden elsötétült. Próbáltam összegyűjteni a mágiámat, hogy
ellökjem magamtól az erőt, de nem tudtam összpontosítani, se
beszélni.
Michael hidegvérrel nézett rám, aztán azt mondta Ferrónak:
– Siriothraxnak meg kellett volna tanulnia ezt a trükköt. Talán
megakadályozhatta volna vele, hogy megöljem.
Ferro rideg szeme újra Michaelre kúszott, amitől egy picit
enyhült a nyomás… nem nagyon, de arra elég volt, hogy levegő után
kapkodva azt mondjam:
– Riflettum!
Ferro átka összeroppant, és kezdett darabjaira hullani. Láttam,
hogy rám néz, és éreztem, hogy minden nehézség nélkül meg tudná
újítani az erejét. De nem tette. Halkan lihegve feltápászkodtam.
– Tehát – szólalt meg Ferro – maga az. – És végigmérte
Michaelt. – Azt hittem, magasabb.
Michael vállat vont.
– Nem személyes ügy volt. Nem vagyok büszke arra, amit
tettem.
Ferro dobolni kezdett egyik ujjával a kardja markolatán. Aztán
azt suttogta:
 – Sir Lovag, azt javaslom, legyen sokkal szerényebb azokkal
szemben, akik különbek magánál. – Becsmérlő pillantást vetett rám.
– És megfontolhatná a szájpecek használatát ennek az esetében,
amíg nem tanul egy kis jó modort.
Próbáltam visszavágni, de még mindig nem kaptam levegőt.
Egyszerűen rádőltem a botomra, és ziháltam. Ferro és Michael
röviden bólintott egymásnak, és közben végig egymás szemébe
néztek. Aztán Ferro megfordult, és… nos, egyszerűen eltűnt. Nem
remegtek meg a fények, nem lobbant láng. Csak szertefoszlott.
– Harry! – korholt Michael. – Nem te vagy a környék
legkeményebb kölyke. Meg kell tanulnod valamivel udvariasabbnak
lenni.
– Jó tanács – lihegtem. – Legközelebb te foglalkozol minden
sárkánnyal.
– Úgy lesz. – Körbenézett. – Ha nem csal a szemem, fogynak
az emberek, Harry.
Igaza volt. Miközben figyeltem, egy szűk, vörös ruhás vámpírnő
megérintette egy fiatal, fekete ruhás férfi karját. A férfi rátekintett, és
a nő szemébe nézett. Egy ideig egymást bámulták, a nő mosolygott,
a férfi arckifejezése pedig lassan elernyedt. Aztán a nő súgott neki
valamit, kézen fogta a férfit, és a fénygolyók mögötti sötétségbe
vezette. További vámpírok húztak magukkal más fiatalokat is. Egyre
kevesebb vörös jelmezt lehetett látni, és egyre több ember feküdt
gyönyörtől eltelve a földön.
– Nem tetszik az irány, amerre ez halad – mondtam.
– Nekem se. – Kőkemény volt a hangja. – Isten akaratával
véget vethetünk ennek.
– Később. Először beszélünk a Hamlet fickóval. Aztán már csak
magát Biancát kell ellenőriznünk.
– A többi vámpír közül senkit? – kérdezte Michael.
– Semmiképp. Ők mind Bianca alárendeltjei. Ha annyira erősek
lennének, mostanra már letaszították volna, hacsak nem tartoznak a
belső köreihez. Az Kyle és Kelly. A nőnek nincs meg hozzá a
lélekjelenléte, a férfi pedig már kiesett. Szóval, ha nem vendég a
tettes, akkor valószínűleg Bianca az.
– És ha nem ő az?
 – Azt egyelőre hagyjuk. Már így is elég küzdelmes a helyzet. –
Szétnéztem. – Látod valamerre Hamletet?
Michael is végigfürkészte a helyet, és tett néhány lépést, hogy a
páfrányok mögé is belessen.
Vörös villanást láttam a szemem sarkából. Egy piros köpenyes
alak tartott Michael háta felé a páfrányokat megkerülve. Michael felé
fordultam, és a támadójára vetettem magam.
– Vigyázz! – kiáltottam. Michael megpördült, és egy kés jelent
meg a kezében, mintha elővarázsolta volna. Megragadtam a vörös
palástos alakot, és megfordítottam, hogy szembenézzen velem.
A csuklya hátrahullott Susan arcából, felfedve ijedt, sötét
szemét. Haját lófarokba fogta. Mélyen dekoltált fehér blúzt és
rövidke rakott szoknyát viselt, amit fehér térdzoknival és csatos
cipővel egészített ki. Fehér kesztyű fedte kezét. Fonott kosár lógott a
könyökhajlatában, és kerek, tükörszerű szemüveg ült keskeny
orrnyergén.
– Susan? – dadogtam. – Mit keresel te itt?
Felsóhajtott, és kitépte karját a kezemből.
– Istenem, Harry! Megijesztettél.
– Mit keresel itt? – förmedtem rá.
– Tudod, miért vagyok itt – felelte. – A sztoriért jöttem.
Próbáltalak hívni, és rávenni, de nem, akármi is volt az, téged
túlságosan lefoglalt ahhoz, hogy öt percet rám szánj, és beszéljünk.
– Nem hiszem el – morogtam. – Hogy jutottál be?
Hűvösen nézett rám, és felpattintotta a kosár tetejét. Belenyúlt,
és előhúzott egy hófehér meghívót, ami olyan volt, mint az enyém.
– Szereztem magamnak meghívót.
– Hogy mit műveltél?
– Nos… Csináltattam, valójában. Nem hittem, hogy bánod, ha
kölcsönveszem néhány percre.
Ami megmagyarázza, miért nem találtam a meghívót a
kandallópárkányon a lakásomban.
– A pokolba, Susan, fogalmad sincs, mit tettél! El kell tűnnöd
innen.
Felhorkantott.
– Francokat!
– Komolyan mondom – feleltem. – Veszélyben vagy.
 – Nyugi, Harry! Nem hagyom, hogy bárki megnyaljon, és nem
nézek senki szemébe. Olyan ez, mint egy kirándulás New Yorkba. –
Megütögette szemüvegét a kesztyűs ujjával. – Eddig minden
rendben ment.
– Nem fogod fel – válaszoltam. – Nem érted.
– Mit nem értek? – kérdezte mérgesen.
– Nem érted – dorombolta egy dallamos hang mögöttem.
Meghűlt bennem a vér. – Azzal, hogy hívatlanul jöttél ide, lemondtál
minden jogodról, ami a védelemre vonatkozott a vendégszeretet
törvényei alapján. – Halk kuncogás hallatszott. – Ez azt jelenti,
Piroska, hogy a nagy, gonosz farkas egy az egyben felfalhat.
 HUSZONHETEINK
FEJEZET

Megfordultam, és Lea ott állt velem szemben csípőre tett kézzel.

Sápadtkék, vékony, pánt nélküli ruhát viselt, ami úgy folyt végig
idomain, mint a víz, míg bele nem zúdult a habos, fehér csipkébe a
szegélyénél. Volt rajta egy köpeny is, ami annyira könnyed és
áttetsző anyagból készült, hogy szinte már valótlannak tűnt.
Lebegett körülötte, opálos ragyogással nyelte el a fényt, és kis
szivárványokat ejtett csapdába, amelyek táncolva ütöttek el sápadt
bőrétől. Amikor az emberek a modellekről és a filmsztárokról azt
mondják, hogy bűbájosak, azt a régi szóból, a bűbájból veszik, a
magas rendű sidhe-k szépségéből, a tündemágiából. A
szupermodellek csak kívánhatják, hogy olyan csodálatosan
nézzenek ki, mint Lea.
– Nahát, Keresztanya – szólaltam meg –, milyen nagy a
szemed! Tovább is nyúzzuk a hasonlatot, vagy mi lesz?
Közelebb libbent hozzám.
– Én nem élek hasonlatokkal, Harry. Túlságosan leköt, hogy én
magam is az vagyok. Élvezed a bált?
Felhorkantottam.
– Ó, persze. Figyelni, ahogy gyerekeket drogoznak be és
mérgeznek meg, és Chicagoland minden furcsa és ocsmány lénye
molesztálja őket, igazi ínyencség. – Susanhez fordultam, és azt
mondtam: – El kell tűnnünk innen.
Susan összehúzott szemöldökkel nézett rám.
– Nem azért jöttem ide, hogy hazataszigálhass, Harry.
– Ez nem játék, Susan. Ezek a lények veszedelmesek. – Leára
pillantottam. Egyre közeledett. – Nem tudom, meg tudlak-e védeni.
– Akkor majd megvédem magam – felelte Susan. Kezét
keresztbe fektette a piknikkosáron. – Felkészülten érkeztem.
– Michael – sóhajtottam. – Kivinnéd őt innen?
 Michael mellénk lépett, és azt mondta Susannek:
– Itt veszélyes. Talán jobb lenne, ha megengedné, hogy
hazavigyem.
Susan összehúzott fekete szemével méregetett.
– Ha annyira veszélyes, nem akarom Harryt egyedül hagyni.
– Van abban valami, amit mond, Harry.
– Csessze meg! Azért jöttünk ide, hogy megtaláljuk azt, aki a
Rémálom mögött áll. Ha azelőtt távozom, hogy megtudnám,
mindegy lett volna, ha el se jövünk. Menjetek, később utolérlek
titeket.
– Igen – szólalt meg Lea. – Menjetek. Én majd gondját viselem
a keresztfiamnak.
– Nem – szögezte le Susan színtelen hangon. – Kizárt. Nem
vagyok kisgyerek, akit ide-oda hurcolhatsz, és aki helyett döntéseket
hozhatsz, Harry.
Lea mosolya élesebb lett, egyik kezével Susan felé nyúlt, hogy
megérintse az állát.
– Hadd lássam azokat a gyönyörű szemeket, picinyem! –
dorombolta.
Kezemmel a keresztanyám csuklója után kaptam, és
elrántottam Susantől, mielőtt hozzányúlhatott volna. Bőre selymes
és hideg volt. Lea mosolygott, arckifejezése kábítóan hatott. Szó
szerint. Szédültem, és az ő képei öntötték el a gondolataimat: ahogy
azok a gyümölcsösen édes ajkak a pőre nyakamra tapadnak, ahogy
a vérem összekeni a száját, ahogy a rózsaszín melleket
lecsupaszítja a tűz és a telihold fénye, ahogy haja selymes
lánglepelként borul a bőrömre.
Aztán egy másik kép is bevillant, amit intenzív érzés kísért:
magamat láttam, amint a lába előtt feküdtem, és felnéztem rá.
Kinyújtotta a kezét, és finoman megérintette a fejemet, szórakozott,
szerető gesztussal. A jólét ellenállhatatlan érzése töltött el, mint
szikrázó, folyékony fény; belém ömlött, és minden üres helyet
elárasztott bennem. Elcsendesítette a félelmet, elsimított minden
fájdalmat. Majdnem elsírtam magam ettől a szerény
megkönnyebbüléstől, az aggodalomtól és a kíntól való váratlan
szabadulástól. Egész testemben remegtem.
 Annyira átkozottul fáradtnak éreztem magam. Belefáradtam a
gyötrelmekbe. A rettegésbe.
– Ez vár majd rád, mikor velem leszel, szegény kicsinyem,
szegény, árva gyermekem. – Lea hangja végigzúdult rajtam, épp
olyan édesen, mint a drog, ami már bennem csörgedezett. Tudtam,
hogy igazat mond. Olyan mélyen és természetesen jött, hogy az
énem egy része üvöltött velem, amiért úgy küzdöttem elkerülni a nőt.
Olyan könnyű. Olyan könnyű lenne most lefeküdni a hölgyem
lábához. Olyan könnyű lenne hagyni neki, hogy elűzzön minden
rosszat. Törődne velem. Megnyugtatna. Ott lenne a helyem a lába
melegénél, onnan merülhetnék el a gyönyörűségében…
Mint egy jó kutya.
Nehéz nemet mondani a békére és annak enyhére. A
történelem egésze során az emberek vagyonokat, gyermekeket,
földeket és életeket áldoztak fel, csak hogy megvásárolhassák.
De a békét nem lehet megvenni, nem igaz, kedves törzsfőnökök
és miniszterelnökök? Azok, akik eladásra kínálják, mindig valami
többet akarnak. Hazudnak.
Eltaszítottam magamtól az érzéseket, a körmönfont bűbájt, amit
a keresztanyám szórt rám. Egy sajtreszelő húzogatása a bőrömön
kevesebb fájdalmat okozott volna. De a szenvedésem, a
kimerültségem, az aggodalmaim és a szorongásom… azok legalább
az enyémek voltak. Őszinték voltak. Úgy szedtem össze őket újra,
mint egy csapat sáros gyereket, majd megkeményített állkapoccsal
és szívvel Leára meredtem.
– Nem – feleltem. – Nem, Lea.
Meglepettség ült ki azokra a törékeny vonásokra. A kecses,
rézvörös szemöldök megemelkedett.
– Harry – mondta szelíd, meghökkent hangon Lea –, már
megkötöttük az alkut. Úgy legyen hát. Semmi okod rá, hogy tovább
sértegess.
– Néhány embernek még szüksége van rám – mondtam.
Egyensúlyom kibillent. – Még akad tennivalóm.
– A megszegett ígéretek legyengítenek. Egyre szorosabban
kötnek, és egyre erőtlenebbé tesznek, akárhányszor megszeged az
adott szavad. – Hangjából nyugtalanság, őszinte szánakozás
hallatszott ki. – Keresztfiam, könyörgök neked… ne tedd ezt
magaddal!
Higgadtságot erőltetve azt mondtam:
– Mert ha ezt teszem, neked kevesebb marad, amit felfalhatsz,
mi? Kevesebb erő, amit elvehetsz.
– Szörnyű nagy veszteség lenne – erősített meg. – Senki sem
akarja ezt.
– Itt tűzszünet alatt állunk, Keresztanya. Nem használhatod a
mágiádat rajtam, anélkül hogy megsértenéd a vendégszeretetet.
– De hát nem is tettem – védekezett Lea. – Semmiféle mágiát
nem vetettem be ellened ma éjjel.
– Nagy szart nem!
Ezüstösen és derűsen felnevetett.
– Micsoda nyelvezet, és ráadásul a szeretőd előtt!
Megbotlottam. Michael rögtön ott termett, megtámasztotta
súlyomat a vállával, és körém vonta karját.
– Harry! – szólongatott. – Mi az? Mi a baj?
A fejem még mindig kavargott, és a végtagjaim remegni
kezdtek. A drog – ami már amúgy is bennem keringett – és ez az új
gyengeség majdnem kiütött. Feketeség úszott a szemem elé, és
csak az akaratom megerőltetésével sikerült elkerülnöm, hogy a
sötétségbe süllyedjek, vagy átadjam magam az őrült vágynak, hogy
Lea lába elé vessem magam.
– Minden rendben – dadogtam. – Jól vagyok.
Susan a másik oldalamhoz lépett. A harag úgy áradt belőle,
mint hőség a sivatagi országúton.
– Mit tett vele? – ripakodott a tündére.
– Semmit – válaszolta Lea rideg hangon. – Saját magával tette,
a szegény kicsike. Mindig iszonyatos következményeket kockáztat
az, aki nem tartja meg az alkuját egy sidhe-vel.
– Mi? – kérdezte Susan.
Michael fintorgott, és azt mondta:
– Egen. Igazat mond. Harry alkut kötött vele múlt éjjel, amikor a
Rémálommal harcoltunk, és elűztük Charitytől.
Igyekeztem beszélni, figyelmeztetni őket, hogy ne hagyják, hogy
Lea félrevezesse őket, de túlságosan lekötött, hogy megpróbáljam
kitalálni, merre van a szám, és miért nem működik a nyelvem.
 – Ez attól még nem jogosítja fel arra, hogy átkot szórjon
Harryre! – csattant fel Susan.
Michael dörmögve válaszolt:
– Nem hiszem, hogy így tett. Általában érzem, ha valaki valami
ártalmasat művel.
– Természetesen nem – mondta Lea. – Nincs rá szükségem,
hogy így tegyek. Már megtette magával.
Mi?, gondoltam magamban. Miről beszél?
– Mi? – kérdezte Susan. – Miről beszél?
Lea hangja türelmes, tettetett együttérzéssel csendült meg.
– Szegény kislány! Annyit erőlködtél, hogy tanulj, mégis oly
keveset tudsz. Harry réges-régen alkut kötött velem… és
megszegte, egyszer még korábban, és egyszer néhány éjjellel
ezelőtt. Múlt éjszaka újra megesküdött, hogy betartja, de
harmadszor is megsértette. Most pedig learatja a tettei
következményeit. Az ereje ellene fordul, a szegény drágám ellen,
hogy meggyőzze, állja a szavát, tartsa be az ígéretét.
– Egy perccel ezelőtt még nem így volt – vágott vissza Susan. –
Csak amikor maga felbukkant.
Lea barátságosan felnevetett.
– Ez egy parti, drága kislány. Végtére is, azért vagyunk itt, hogy
vegyüljünk. Én pedig semmiféle fegyvert vagy átkot nem használtam
ellene. Ezt magának csinálta.
– Akkor is lépjen hátra! Hagyja őt békén!
– Ó, ez soha nem fogja őt békén hagyni, kicsikém. Most még
csak kis dolog, de idővel növekedni fog. És elpusztítja a szegény,
drága fiút. Annyira utálnám, ha ez történne.
– Akkor állítsa le!
Lea Susanre összpontosított.
– Felajánlod, hogy megveszed az adósságát tőlem? Nem
hinném, hogy megengedheted magadnak, drága kislány… habár,
úgy gondolom, egy enyhítést elrendezhetünk.
Susan gyors pillantást vetett rám, majd Michaelre.
– Enyhítés? Megvenni?
Michael mogorván figyelte Leát.
– Ő egy tünde…
Lea hangja bosszúsan reccsent.
 – Egy sidhe.
Michael a keresztanyámra nézett, úgy folytatta:
– Egy tünde, Miss Rodriguez, és ők hajlamosak alkukat kötni.
És arra is hajlamosak, hogy ilyenkor az irányításuk alá vonják a
halandókat.
Susan szája megkeményedett. Egy pillanatig hallgatott, majd
azt mondta:
– Mennyi, boszorka? Mennyit akar azért, hogy ez a dolog ne
bántsa tovább Harryt?
Küszködve próbáltam mondani valamit, de a szám nem akart
mozogni. A dolgok csak gyorsabban örvénylettek, ahelyett hogy
lelassultak volna. Még inkább elernyedtem, és Michaelnek
keményen kellett dolgoznia, hogy talpon tartson.
– Miért, kisbabám – dorombolta Lea –, mit ajánlasz?
– Nincs sok pénzem – kezdett bele Susan.
– Pénz. Mi az a pénz? – Lea megrázta a fejét. – Nem,
gyermekem. Az ilyesfajta dolgok semmit sem jelentenek nekem. De
lássuk csak. – Lassan körözött Susan körül, összehúzta
szemöldökét, és tetőtől talpig végigmérte. – Olyan szép szemek,
még ha sötétek is. Megteszik.
– A szemeim? – hebegte Susan.
– Nem? – kérdezte Lea. – Jól van. Akkor a Nevedet, talán? A
teljes Nevedet?
– Ne! – vágta rá Michael azonnal.
– Tudom – felelte neki Susan. Újra Leára nézett, és azt mondta:
– Ennyit már én is tudok. Ha megkapná a Nevemet, azt tehetne
velem, amit csak akar.
Lea csücsörített.
– A szemei és a Neve túl becsesek ahhoz, hogy kiszabadítsa
ebből a csapdából a szerelmét. Nagyszerű, akkor kérjünk tőle egy
másik árat! – Szeme megcsillant, amint előrehajolt Susan felé. – A
szerelmedet – duruzsolta. – Add azt nekem!
Susan felhúzta a szemöldökét, és kikukkantott a szemüvege
mögül.
– Édesem, azt akarja, hogy szeressem? Jó sok meglepetés vár
magára, ha azt hiszi, hogy ez így működik.
 – Nem azt kértem, hogy szeress engem – felelte Lea sértett
hangon. – A szerelmedet kértem. De legyen hát. Ha ezt is túlzó
árnak találod, esetleg az emlékezeted megteszi helyette.
– Az emlékezetem?
– Nem mindet kérem – folytatta Lea. Oldalra döntötte fejét, és
azt búgta: – Voltaképp csak egy kevéske kellene. Talán egy évnyi.
Igen, úgy hiszem, az elegendő lesz.
Susan bizonytalannak tűnt.
– Nem tudom…
– Akkor hadd szenvedjen. Nem éli túl az éjszakát. Micsoda
veszteség! – Lea elfordult, hogy távozzon.
– Várjon! – szólt utána Susan, és megragadta Lea karját. – Ü…
üzletet kötök magával. Harry érdekében. Egy év az emlékeim közül,
és maga leállítja, akármi is folyik itt.
– Emlékek a megkönnyebbülésért. Kész – dorombolta Lea.
Előrehajolt, és gyöngéden megcsókolta Susan homlokát, majd
megremegett, kapkodva mély levegőt vett, és mellbimbója láthatóan
megkeményedett ruhája selymes anyagán át. – Ó! Ó, édes kislány.
Milyen drága vagy te! – Majd megfordult, egy éles csattanás
kíséretében pofon vágott engem, én pedig Michael minden
igyekezete ellenére a földre zuhantam.
Az elmém rögtön kitisztult. A vámpírméreg bódító lüktetése
valamelyest enyhült, és gondolataim lassan újra robogni kezdtek,
mint egy lendületet vevő vonat.
– Boszorka! – sziszegte Michael Leának. – Ha még egyszer
bármelyiküknek ártani mersz…
– Szégyelld magad, Sir Lovag – felelte Lea ábrándosan. – Nem
az én hibám, hogy Harry egyezséget kötött, ahogy az se az én
hibám, hogy a lány annyira szereti, és mindent megadna érte. És az
se az én vétkem eredménye, hogy a Kard gazdátlanul elém esett a
földre, és felvettem. – Elbűvölő mosollyal az arcán méregette
Michaelt. – Ha alkut kívánnál kötni érte, hogy visszakapd, csak
kérned kell.
– Magamat a Kardért – válaszolta Michael. – Ennyi.
Lea hátrahajtotta fejét, és felnevetett.
– Ó, ó, én drága Lovagom, nem. Amint a Megváltó pengéje újra
a kezedben van, gyerekjátéknak fogod találni a megállapodásunk
meghiúsítását. – Szeme újra megcsillant. – Ráadásul te túlontúl…
korlátozott vagy az én ízlésemnek. Állhatatos. Hajthatatlan.
Michael megmerevedett.
– Úgy szolgálom az Urat, ahogy lehet.
Lea grimaszolt.
– Pfuj! Épp ez az. Szent. – Mosolya újra ravasszá vált. – De
vannak mások, akik élete a kezedben van, és alkudozhatsz velük.
Vannak gyermekeid, nem igaz? – Megint kirázta a hideg, és azt
mondta: – A halandó gyermekek olyan édesek. És végtelen számú
módon lehet hajlítani és alakítani őket. A legidősebb lányod, azt
hiszem, meg…
Michael nem vicsorgott, nem üvöltött, egyáltalán nem adott ki
semmilyen hangot. Egyszerűen megragadta Lea ruhájának elejét, és
felemelte a földről. Ádáz morgás kíséretében szólalt meg:
– Tartsd magad távol a családomtól, tünde! Vagy olyan dolgokat
indítok el ellened, amelyek örökre elpusztítanak.
Lea örömtelien kacagott.
– „Enyém a bosszúállás, ezt mondja az Úr.”16 Így szól a frázis?
– Folyékony pislákolás tört elő a levegőben, aztán egyszer csak a nő
újra a földön állt, és Michael szorításából kiszabadulva, ismét
szembenézett a férfival. – Az erőd gyengül a dühöddel, te drága
férfi. Nem fogsz egyezséget kötni, de amúgy is terveim vannak a
Karddal. Addig is, jó Lovag, adieu! – Még egyszer utoljára rám
mosolygott, és kajánul felnevetett. Aztán magunkra hagyott.
Feltápászkodtam, és azt motyogtam:
– Ez mehetett volna jobban is.
Michael szeme felindulástól izzott a sisak alatt.
– Jól vagy, Harry?
– Jobban vagyok – mondtam. – Az ég szerelmére, ha ez valami
önsújtó átok… később beszélnem kell erről Bobbal. – Megdörgöltem
a szememet, és megkérdeztem: – Veled mi van, Michael? Te jól
vagy?
– Megvagyok – felelte Michael. – De még mindig nincs
tettesünk, és későre jár. Az a rossz érzésem van, hogy ha nem
jutunk ki innen hamarosan, bajba fogunk kerülni.
– Úgy érzem, igazad van – mondtam. – Susan? Jól vagy?
Készen állsz, hogy elhúzzunk innen?
 Susan kezével lustán hátraseperte haját az arcából, és
megfordult, hogy enyhén értetlenkedve rám bámuljon.
– Mi van? – kérdeztem. – Nézd, nem kellett volna azt tenned,
amit tettél, de majd kitalálunk valamit, hogy helyrehozzuk. Csak
tűnjünk el innen. Oké?
– Oké – felelte. Aztán a ráncok homlokán elmélyültek, és tovább
meredt rám. – Ez furcsán hangozhat, de… ismerem én magát?
 HUSZONNYOLCADIK
FEJEZET

Néma hitetlenkedéssel meredtem Susanre, ő pedig bocsánatkérően

nézett vissza rám.
– Ó, nagyon sajnálom. Nem állt szándékomban felzaklatni,
Mister…
– Dresden – segítettem ki suttogva.
– Mister Dresden. – Összehúzott szemöldökkel nézett végig
magán, és kényelmetlenül simított végig a szoknyáján egyik kezével,
aztán körbenézett. – Dresden. Maga nem az a fickó, aki most indított
vállalkozást, mint mágus?
A dühtől összeszorítottam a fogamat.
– A kurva any…
– Harry! – szakított félbe Michael. – Azt hiszem, mennünk
kellene, nem csak ácsorogni itt, és káromkodni.
Ujjperceim egészen elfehéredtek, ahogy a botomat szorítottam.
Nincs idő mérgelődni. Nem most. Michaelnek igaza volt. Mozognunk
kellett, méghozzá gyorsan.
– Megegyeztünk – mondtam. – Susan, autóval jöttél?
– Hé – mondta felháborodva. – Nem ismerem magát, oké? A
nevem Miss Rodriguez.
– Nézd, Su… Miss Rodriguez, nézze. A tünde keresztanyám
épp az imént lopott el egy évnyi emlékezetet magától.
– Valójában – szólt közbe Michael – ön üzletet kötött vele, hogy
cserébe a tünde leszedjen egy átkot a tehetetlen Harryről.
Haragos pillantást vetettem rá, mire elhallgatott.
– És most nem emlékszik rám, se, felteszem, Michaelre.
– Se erre a tünde keresztanyára – tette hozzá Susan még
mindig gyanakvó arccal és testtartással.
Leára néztem. Engem figyelt, és szája önelégült vigyorra
húzódott, mielőtt visszatért a beszélgetéshez Thomasszal.
 – Ó, a francba! Mekkora ribanc!
Susan kissé a szemét forgatta.
– Nézzék, fiúk, jó volt csevegni magukkal, de ez a legbénább
felszedős duma, amit életemben hallottam.
Megint felé nyúltam. Keze szélsebesen eltűnt a kosarában, és
előrántott egy kést, egy katonai darabot az előző századból. Az éle
megcsillant.
– Megmondtam – emlékeztetett nyugodtan –, nem ismerem
magát. Ne érjen hozzám!
Hátrahúztam a kezemet.
– Nézze, csak biztos akarok benne lenni, hogy mind épségben
vannak.
Susan kicsit gyorsabban vette a levegőt, de ezt leszámítva
szinte teljesen elrejtette a feszültségét.
– Tökéletesen jól vagyok – közölte. – Ne aggódjon értem.
– Legalább menjen el innen. Itt nincs biztonságban. Olyan
meghívóval jött ide, amit maga készített. Erre emlékszik?
Susan arcán minden ránc összefutott.
– Ezt honnan tudja? – kérdezte.
– Maga mondta el, úgy öt perce – sóhajtottam. – Ezt próbálom
megértetni. Az emlékei jelentős részét elvették.
– Emlékszem, hogy idejöttem – felelte Susan. – Emlékszem,
hogy megcsináltattam a hamis meghívót.
– Tudom – válaszoltam. – A nappalimban lévő asztalról vette el.
Az megvan?
Susan eltöprengett.
– Onnan szereztem… a… a… – Arckifejezése megrezzent,
nyelt egyet, és körbepillantott. – Nem tudom felidézni, honnan
szereztem.
– Na, tessék! – vágtam rá. – Látja? Arra emlékszik, hogy pár
éjszakával ezelőtt elvezetett, hogy letegye értem az óvadékot a
börtönben?
Mostanra már leengedte a kést.
– Én… én… rémlik, hogy elmentem a börtönbe. És letettem az
óvadékot, de… nem tudok visszagondolni…
– Oké, oké – szakítottam félbe. Fájt a fejem. Mutató és
hüvelykujjam közé csíptem az orrnyergem. – Úgy tűnik, elvette az
összes emlékét, amiben közvetlenül szerepeltem. Vagy Lea
szerepelt. Mi van Michaellel, rá emlékszik?
Michaelre nézett, majd megrázta a fejét.
Bólintottam.
– Oké. Akkor arra kell kérnem, hogy bízzon bennem, Miss
Rodriguez. Mágia hatása alá került, és még nem tudom, hogyan
hozhatjuk helyre. De itt veszélyben van, és szerintem mennie
kellene.
– De nem magával – vágta rá azonnal. – Fogalmam sincs, ki
maga. Leszámítva, hogy a Különleges Ügyek valami médium
tanácsadója.
– Oké, oké – ismételtem. – Nem velem. De legalább hadd
kísérjük ki, hogy tudjuk, épségben kijut innen. Itt, ha eldob egy követ,
egészen biztosan eltalál egy vámpírt. Szóval, hadd vigyük ki a
kocsijához, és akkor mehet, amerre akar.
– Nem kaptam meg az interjúmat – felelte. – De… furcsán
érzem magam. – Megrázta a fejét, és visszatette a kést a
piknikkosarába. Hallottam, hogy kattan a magnó, amikor leállította a
felvételt. – Oké – mondta. – Azt hiszem, mehetünk.
Megkönnyebbülten bólintottam.
– Csodálatos. Michael, mehetünk?
A férfi az ajkába harapott.
– Nekem talán maradnom kellene, Harry. Ha a keresztanyád itt
van, a Kard is itt lehet. Esélyem lehetne visszaszerezni.
– Ja. És esélyed lehet rá, hogy valaki hátulról elkap, mert nincs,
aki fedezzen. Túl sok elcseszett dolog van itt, ember. Még
számomra is. Menjünk!
Michael mögém lépett, a jobbomra. Susan a másik oldalamon
helyezkedett el, utóbbi mindkettőnket elővigyázatosan szemmel
tartott, egyik kezét még mindig a piknikkosárban hagyva. Röviden
eltöprengtem rajta, milyen finomságokat hozhatott még magával arra
az esetre, ha a nagy, csúnya farkas megpróbálta volna eltéríteni a
nagymama házától.
Elértünk a lépcsők aljához, amelyek visszavezettek a házba.
Valamitől égnek meredtek a szőrszálak a tarkómon, és
megtorpantam.
– Harry? – kérdezte Michael. – Mi az?
 – Van itt valaki… – kezdtem bele, és lehunytam szemem. Egy
másodpercre kinyitottam a Látásomat, és éreztem a nyomást épp
csak egy kicsivel a szemöldököm közti ponton. Újra felnéztem. A
Látás úgy vágott át az előttem lévő varázslaton, mint napfény a
fátyolfelhőkön. Mögöttem Michael és Susan meglepetten
felszisszentek.
A Hamlet-hasonmás három lépcsőfokkal feljebb állt; arcán
halvány félmosoly játszott. Csak ekkor ébredtem rá, hogy az alak
inkább nő, mint férfi. Vékony csípőjének és mellének karcsú idomait
elfedte a sötét színű zeke, amit viselt. Öltözete különös, androgün
külsőt kölcsönzött neki. Bőre fakó volt. Nem sápadt, nem
tejszínszerű. Fakó. Áttetsző. Szinte már szürke. Ajka halovány kékre
volt festve, mintha nemrég kihűlt volna. Vagy meghalt volna. Kirázott
a hideg, és visszavettem a Látásból, mielőtt olyasmit mutatott volna,
amit nem akartam örökre magammal hordozni.
A nő külseje semmit se változott. Sapkát viselt, ami teljesen
elfedte a haját. Olyan puffos fajta volt, ami lelógott az egyik oldalra.
A nő csípőjét kitolva állt, és egy vívótőr lógott az övéről. Egyik
kezében egy koponyát tartott. Egy igazit. A vérfoltok nem lehettek
néhány óránál régebbiek.
– Ügyes, mágus – szólalt meg. Hangja reszelős volt, halkan,
sziszegősen suttogott, mint akinek a torka és a szája teljesen
kiszáradt. – Nagyon kevesen láthatnak, ha én nem akarom.
– Köszönöm. És elnézést – tettem hozzá. – Épp távozni
készültünk.
Kékes ajka rideg kis mosolyra húzódott. Ezt leszámítva nem
mozdult. Egy centit se.
– Ó, de hiszen ez azon óra, mikor mindenki elvegyülhet, és
találkozhat. Jogom van bemutatkozni, meghallgatni a maguk nevét,
és cserébe tréfás megjegyzéseket tenni. – Szemét higgadtan
arcomra szegezte, nyilvánvalóan nem tartva attól, hogy találkozzon
a tekintetünk. Arra tippeltem, hogy akármi is legyen, valószínűleg
előnnyel bírt a lesújtó pillantás területén. Úgyhogy szememet
szilárdan az orra hegyére szegeztem, és igyekeztem nem
észrevenni, hogy az övének egyáltalán nincs színe, csak valamiféle
bágyadt kékesszürke árnyalat, egy fátyolos bevonat, mint a hályog.
 – És mi van, ha nekem nincs időm a tréfás megjegyzésekre? –
kérdeztem.
– Ó! – suttogta. – Akkor megsértődhetek. Akár még a vágy is
elfoghat, hogy elégtételt kérjek.
– Egy párbaj? – kérdeztem hitetlenkedve. – Szórakozik velem?
Szeme a jobbomra siklott.
– Természetesen, ha inkább azt szeretné, hogy egy bajnok
harcoljon maga helyett, örömmel elfogadom.
Hátrapillantottam Michaelre, aki összehúzott szemmel
összpontosított a nő zekéjére, vagy talán az övére.
– Ismered ezt a hölgyet?
– Ő nem hölgy – mondta Michael halkan. Egyik kezét a kardján
tartotta. – Harry Dresden, a Fehér Tanács Mágusa, ő itt Mavra, a
Vámpírok Fekete Udvartartásából.
– Egy valódi vámpír – nyögte Susan. Hallottam a magnó
kattanását, amikor újra bekapcsolta.
– Örömömre szolgál – suttogta Mavra –, hogy végre
megismerhetem, mágus. Beszélnünk kellene. Gyanítom, hogy sok
bennünk a közös.
– Nem látom be, mi közös lehetne bennünk, asszonyom. Maguk
ketten ismerik egymást?
– Igen – vakkantotta oda Michael.
Mavra suttogása ridegséggel telt meg.
– Ez a jó Lovag itt nem olyan régen megölte a gyermekemet és
az unokámat.
– Húsz éve – pontosított Michael. – Három tucat emberrel
végeztek egy hónap alatt. Igen, véget vetettem ennek.
Mavra ajka kissé jobban meggörbült, és elővillantak sárgás
fogai.
– Igen. Nemrégiben. Nem felejtettem el, Lovag.
– Nos – szólaltam meg. – Kellemesen elcsevegtünk, Mavra, de
mi épp kifelé tartunk.
– Nem, nem tartanak – felelte Mavra nyugodtan. Ajkát és
szemét leszámítva még mindig nem mozdult. Hátborzongató
mozdulatlanság volt ez, nem igazi. A valódi dolgok mozognak,
megmoccannak, lélegeznek. Mavra nem.
– De igen.
 – Nem. Ketten tartanak kifelé. – Mosolya fagyossá vált. –
Tudom, hogy a meghívó szerint csak egy embert hozhat magával.
Következésképpen az egyik társa nem áll a régi törvények védelme
alatt, mágus. Ha a Lovag védtelen, ő és én váltunk néhány szót. Kár,
hogy nincs magánál Amoracchius, Sir Lovag. Az legalább érdekessé
tette volna a dolgokat.
Rossz érzés támadt a gyomromban.
– És ha nem Michael az?
– Akkor a másik kísérője megsérti a szabályokat, mágus, és
elégedetlen vagyok magával. Határozottan ki fogom mutatni a
neheztelésemet. – Pillantása Susanre vándorolt. – Mindenesetre,
válassza ki, ki az a kettő, aki távozik. Akkor röviden elbeszélgetek a
harmadikkal.
– Úgy érti, hogy megöli.
Mavra vállat vont, megtörve végre mozdulatlanságát. Mintha
hallottam volna az inak halk roppanását, amint tiltakoztak az újbóli
mozgás ellen.
– Elvégre enni is kell. És ezek a kicsinyek, az elszédített
morzsák, akiket a Vörösek hoztak ma este, túl édesek és
jelentéktelenek az én ízlésemnek.
Hátraléptem egyet, Michaelhez fordultam, és odasúgtam neki:
– Ha kiviszem innen Susant, el tudsz bánni ezzel a szukával?
– Akár fel is hagyhatsz a suttogással, Harry – válaszolta
Michael. – Hall téged.
– Igen – szólt oda Mavra. – Hall.
Csak így tovább, Harry. Szerettesd meg magad a szörnyekkel,
miért is ne.
– Nos? – kérdeztem Michaelt. – Képes vagy rá?
Michael egy másodpercig összeszorított ajkakkal engem nézett.
– Vidd Susant, és menjetek. Megoldom.
Mavra szárazon és reszelősen felnevetett.
– Milyen hihetetlenül nemes! Milyen tiszta! Milyen önfeláldozó!
Susan közelebb lépett hozzám, hogy kiegészítse a
háromszöget, amit így Michaellel alkottunk. Miközben ezt tette,
észrevettem, hogy Mavra épp csak egy kicsit hátrahajol tőle.
– Egy pillanatra álljunk meg! – mondta Susan. – Nagylány
vagyok. Tudtam, mit kockáztatok, amikor idejöttem.
 – Sajnálom, Miss Rodriguez – szólalt meg Michael
mentegetőzve. – De nekem ez a feladatom.
– Kíméljen meg a soviniszta disznóságtól! – morogta Susan.
Felém fordította a fejét. – Elnézést, de mégis mit képzel, mit csinál?
– Belekukkantok a kis bőségkosarába – feleltem, miközben
felcsaptam az egyik fedelet. Elfüttyentettem magam. – Egy hadsereg
ellen felfegyverkezve jött, Miss Rodriguez. Szenteltvíz. Fokhagyma.
Két kereszt. Az egy harmincnyolcas?
Susan elfintorodott.
– Egy negyvenötös.
– Fokhagyma – mondta elmerengve Michael.
Felettünk a lépcsőkön Mavra sziszegett.
Feltekintettem rá.
– A Fekete Udvartartást szinte teljesen megsemmisítették,
Thomas ezt mondta. Vajon ez azért történt, mert egy picit túl sok
nyilvánosságot kaptak? Nem bánja, Miss Rodriguez? – Benyúltam a
kosárba, és elővettem egy szép, aromás fokhagymagerezdet, majd
közönyösen Mavra felé pöccintettem a levegőben.
A vámpír nem hátrált meg, egyszerűen elhomályosult, majd
több lépcsőfokkal feljebb jelent meg, mint egy másodperccel
korábban. A fokhagymagerezd nekipattant a lépcsőnek, amelyen
állt, és visszabukfencezett felénk. Lehajoltam, és felvettem.
– Ezt egy jó nagy igennek veszem. – Felnéztem Mavrára. – Ez
történt, hm? A jó öreg Stoker kiadta a Hogyan mészároljuk le a
Fekete Udvartartás Vámpírjait nagy kézikönyvét?
A vízbe fulladtak kékjét idéző ajkak hátrahúzódtak a sárga
fogakról. Nem voltak agyarai.
– Vajmi keveset számít. A fajtája csak papír és pamut. Tucatnyi
példányt tudnék széttépni belőlük.
– Kivéve, ha extra fűszeres pizzát ettek, gondolom. Húzzunk el
innen, srácok! – Azzal elindultam felfelé a lépcsőn.
Mavra mindkét karját kitárta oldalra, és sötétséget gyűjtött a
tenyerébe. Csak így tudom elmagyarázni. Szétfeszítette a kezeit, és
a sötétség odaözönlött, hogy betöltse őket, és örvénylő tömegként
gyűlt ott, hogy eltakarja egészen a csuklójáig.
– Próbálja csak meg átküzdeni magát rajtam azzal a fegyverrel,
mágus, és a személyem elleni támadásnak fogom venni. És ennek
megfelelően védem meg magam.
Kirázott a hideg. Óvatosan kiterjesztettem érzékeimet a
sötétség felé. És ismerősnek éreztem. Olyan volt, mint a szögesdrót
fagyott láncai és könyörtelen tekervényei. Üres volt és fekete;
minden, ami a mágia nem.
Mavrát kerestük.
– Michael! – szólaltam meg fojtottan. Az acél csikorgása
hallatszott, ahogy előhúzta a késeit.
– Um… – nyögte Susan. – Miért csinálja ezt a keze? A
vámpírok képesek ilyesmire?
– A mágusok igen – feleltem. – Húzódjatok mögém!
Mindketten így tettek. Felemeltem a kezem, arcom ráncba futott
az összpontosítástól. Kinyúltam, és próbáltam előhívni az
akaratomat, az erőmet. Ingatagnak, bizonytalannak érződött, mint
egy kút, amiből kifogyott a víz. Csak csöpögve jött, iszaposan,
csepp, csepp után, és hebegett, mint egy ideges paraszt. De akkor
is begyűjtöttem felemelt kezembe, ahol kristályosán, azúrfénnyel
izzott, gyönyörűen és törékenyen, és durva árnyakat vetett Mavra
arcára.
Halott szeme lenézett rám, és azonnal rájöttem, miért nem utalt
rá Michael se nőként, se férfiként. Akármi is volt, nem ember, az
biztos. Nem mintha értenék az emberekhez. Azok a szemek
förtelmes megigézéssel hívogattak magukhoz. Ugyanez az émelyítő
vonzerő veszi rá az embert, hogy kiderítse, mi van a takaró alatt az
asztalon, a halottasházban; hogy átfordítsa az állattetemet, és
megnézze a rothadást alatta. Harcoltam, és elkerültem a tekintetét.
– Gyerünk, mágus! – suttogta Mavra teljesen kifejezéstelen
arccal. – Tegyük próbára egymást, te és én!
Megerősítettem a kezemben tartott energiát. Nem maradt
bennem elég szufla, hogy kétszer támadjak. Elsőre ki kell ütnöm,
vagy elbukom. Sugárzott a nőből a hideg, kis páracsíkok
gomolyogtak felfelé, ahogy jégkristályok futottak szét a lépcsőn, a
lába körül.
– De nem fog először támadni, igaz? – Fel sem fogtam, hogy
kimondtam, amire gondoltam, csak miután már megtettem. – Mert
akkor megszegné a tűzszünetet.
Végre kiült valami érzés arra az arcra. Harag.
 – Mérj rám csapást, mágus! Vagy ne tedd, és én elveszem az
általad választott halandót tőled. Nem követelheted mindkettőjüknek
a vendégszeretet védelmét.
– Álljon el az útból, Mavra. Vagy ne. Ha megkísérel megállítani
minket, és nem távozhatunk, ha megpróbál bárkit is bántani, aki a
védelmem alatt áll, szembe kell néznie a Tanács egyik Mágusával, a
Kard Lovagjával és egy lánnyal, akinek tele a kosara fokhagymával
és szenteltvízzel. Nem érdekel, mennyire nagy, gonosz és ocsmány,
nem marad majd magából semmi, csak egy zsíros folt a padlón.
– Hogy merészeli?! – súgta.
Elhomályosult, és rám támadt. Vettem egy mély lélegzetet, és ő
épp a kilégzésnél kapott el, így nem maradt időm elszabadítani a
kristályos robbanást, amit előkészítettem.
Michael és Susan ugyanakkor mozdult meg, és kezek nyúltak ki
mellettem. A nő egyszerű, sötét fakeresztet tartott előre, miközben a
férfi a tőrt markolta a pengéjénél, és a kereszteslovag-stílusú
markolatot ő is keresztként tartotta fel. A fa és az acél is hideg, fehér
fénnyel égett, ahogy Mavra közel ért, és belecsapódott abba a
lángolásba, mintha az szilárd fal lenne. Az árnyak a kezében úgy
szóródtak szét, és hullottak darabokra az ujjai közt, mint a homok.
Szembenéztünk vele az én azúr erőmmel és a két izzó kereszttel,
amelyek olyan tisztasággal és néma energiával lobogtak, amilyet
még soha nem láttam azelőtt.
– A Sárkány vére, az a vén Kígyó – mondta Michael halkan. –
Neked és a fajtádnak nincs itt hatalma. A fenyegetéseid üresek, a
szavaidban nincs semmi igazság, ahogy a szívedben nincs szeretet,
a testedben pedig élet. Hagyj fel ezzel most, mielőtt kivívod a
Mindenható haragját. – Szeme sarkából rám pillantott, és hozzátette,
talán az én kedvemért: – Vagy mielőtt a barátom, Harry zsíros folttá
változtat a padlón.
Mavra ropogó inakkal hátrált vissza a lépcsőn. Lehajolt, és
felvette a koponyát, amit a beszélgetés egy pontján leejtett. Majd
visszafordult hozzánk, és csöndesen mosolyogva lenézett.
– Nem számít – mondta. – Az óra lejárt.
– Az óra? – kérdezte tőlem Susan fojtott hangon. – Milyen óráról
beszél, Dresden?
 – A szocializálódás órája – suttogta Mavra. Tovább lépkedett a
lépcső tetejére, és óvatosan bezárta a kivezető ajtót. Vészjósló
dörrenéssel zárultak be a szárnyak.
Minden fény kihunyt. Mind, kivéve a kék nimbuszt a kezem
körül, és a két kereszt halványuló ragyogását.
– Remek – motyogtam.
Susan ijedtnek tűnt, arckifejezése megkeményedett, és szilárd
higgadtságot erőltetett magára.
– Most mi történik? – suttogta, és fekete szemével a sötétséget
pásztázta.
Nevetés tört fel mindenhonnan körülöttünk. Finom volt és
gúnyos, halk, sziszegő, és sűrű valami nedves és bugyborékoló
dologtól. Ha kísérteties nevetésre kerül sor, nehéz legyőzni a
vámpírokat. Ez ügyben muszáj nekem bizalmat szavazniuk. Nagyon
jól értenek hozzá.
Valami csillogott a sötétben, és Thomas jelent meg – oldalán
Justine-nel – a kezembe gyűjtött erő izzásában. Mindkét kezét
tüstént felemelte, és azt mondta:
– Rettenetesen bánnák, ha maguk mellé állnék?
Michaelre néztem, aki gyanakvóan húzta össze a szemöldökét.
Aztán Susanre, aki Thomast bámulta a szinte-teljesen-meztelen
dicsőségében… elég áthatóan. Meglöktem a csípőmmel, mire sűrű
pislogások közepette felém fordult.
– Ó, nem, egyáltalán nem. Gondolom.
Thomas kézen fogta Justine-t, és a jobbomra álltak, ahol
Michael kétkedő szemmel méregette őket.
– Köszönöm, mágus. Attól tartok, itt nem vagyok túl közkedvelt.
Rápillantottam. Egy folt éktelenkedett a nyakán feketén és
haragosvörösen, akár egy billog. Bájos, női ajkak formáját mintázta.
Azt hihettem volna, hogy rúzs, de haloványan megcsapta orromat az
égett hús szaga a levegőben.
– Mi történt a nyakával?
Az arca árnyalatnyival sápadtabb lett.
– A keresztanyja adott egy csókot.
– Csessze meg! – csattantam fel.
– A számból vette ki a szót. Készen áll?
– Készen mire?
 – Az Udvartartás ülésére. Hogy megkapjuk az ajándékainkat.
Az erélytelen fogás megingott az erőn, leengedtem remegő
kezemet, és gyöngéden hagytam elszállni a feszültséget, mielőtt
elveszítettem felette az uralmamat. Az utolsó fény is pislákolva
kihunyt, olyan sötétségben hagyva minket, amilyet elképzelni se
tudtam.
Majd a feketeséget darabokra törte a fény. Újra felkapcsolták a
reflektorokat, megvilágítva az emelvényt és rajta a trónt, amiben ott
ült Bianca a lángoló ruhájában. Száját, nyakát és mellének kerek
domborulatait friss vérsávok mocskolták be. Ajka is skarlát színben
játszott, amikor lemosolygott a sötétségbe, a tucatnyi csillogó
szempárra, amelyek imádattal, rettegéssel vagy sóvárgással, vagy
mindhárommal együtt néztek fel rá.
– Mindenki álljon fel! – suttogtam, miközben a minket körülvevő
sötétségből zizegve törtek fel a halk sugdosások és nyögések,
amelyekben semmi emberi nem volt. – A Vámpír Udvartartás
összeült.
 HUSZONKILENCEDIK
FEJEZET

A félelemnek sokféle íze és textúrája lehet. Van éles, ezüstös

rettegés, ami villámcsapásként fut végig az ember karján és lábán,
felvillanyozva a cselekedetet, az erőt, a mozdulatot. Aztán van a
nehéz, ólmos rémület, ami rudakban halmozódik fel az ember
hasában, az üres órákban éjfél és a reggel között, amikor minden
sötét, minden gond nagyobbra nő, és minden sérülés és betegség
rosszabbá válik.
És van a rezes félelem, ami olyan feszes, mint a hegedű húrja,
és egyetlen hangtól is megremeg; nem lehetne egy másodpercnél
hosszabb ideig fenntartani, mégis csak folytatódik, és folytatódik, és
folytatódik. A feszültség nő, mielőtt a cintányérokat megütik, mielőtt
a kürtök rezes dacolása felcsendül, mielőtt az üstdobok fenyegetően
felmorajlanak.
Én ezt a félelmet éreztem. Borzasztó, szorongató nyomást, ami
a vér rezes ízét idézte a nyelvemen. Rettegtem a sötétségben
megbújó lényektől, amik körbevettek, rettegtem a saját
gyengeségemtől és az ellopott erőtől, amit a Rémálom tépett ki
belőlem. És féltettem azokat, akik velem voltak, és nem rendelkeztek
olyan erővel, mint én. Susant. Michaelt. Az összes fiatalt, akik a
sötétben feküdtek, bedrogozva, haldokolva, vagy már holtan, mert
túl ostobák vagy túl meggondolatlanok voltak ahhoz, hogy elkerüljék
ezt az éjszakát.
Tudtam, mire lennének velük képesek ezek a lények.
Ragadozók voltak, erkölcstelen pusztítók. És halálra ijesztettek
engem.
A félelem és a harag mindig kéz a kézben járnak. A düh az én
búvóhelyem a rémület elől, a pajzsom és a kardom ellene. Vártam,
hogy a felindultság megkeményítse elhatározásomat, megacélosítsa
a gerincemet. Vártam a dühkitörés és erő kiáradását, hogy érezzem
a hatalmát, ahogy körém olvad, mint egy felhő.
De nem jött. Csak üres, nyugtalan érzés kavargott a hasamban
az övcsatom alatt. Egy másodpercre újra éreztem álmaim
árnydémonának agyarait. Reszketni kezdtem.
Körbenéztem. Mindent szemügyre vettem. A hatalmas udvart
magas sövények övezték, amelyeket csipkézett formára nyírtak,
hogy kastélyfalakat idézzenek. A sarkokból fák magasodtak, ezeket
őrtornyokhoz hasonlóra formálták. Kis nyílások vezettek a sövényen
át a ház területének sötétségébe, de vasrácsos ajtók zárták le őket.
Az egyetlen másik út kifelé, amit láttam, a lépcső tetején volt, ahol
Mavra nekidőlt a birtokra és a villa elé vezető ajtónak. Rám nézett
azokkal a hulla- vagy tejfehér szemekkel, és ajka elnyílt, amikor
haloványan, hűvösen elmosolyodott.
Mindkét kezemmel megragadtam a botomat. Tőrös bot,
természetesen. A jó öreg Hasfelmetsző Jack Angliájában készült, és
nem valami utánzat volt egy férfimagazinból, ahonnan lávalámpát és
lézermutatót is lehet rendelni. Valódi acél. Attól, hogy
megszorítottam, nem éreztem különösebben jobban magam. Még
mindig remegtem.
Értelem. Az értelem volt a következő védelmi vonalam. A
félelem a tudatlanságból születik. Így hát a tudás fegyverként szolgál
ellene, és az értelem a tudás eszköze. Visszafordultam előre, amikor
Bianca elkezdett a tömeghez beszélni valami kérkedő baromságról,
de nem figyeltem oda. Értelem. Tények.
Első tény: valaki beindította a holtak felemelkedését, a
nyughatatlan lelkek kínzását. A legvalószínűbb, hogy Mavra hajtotta
végre a mágiát. A spirituális turbulencia lehetővé tette a Rémálom
számára, hogy átkeljen, és üldözőbe vegyen engem. A lény annak a
démonnak a szelleme volt, amit Michael és én megöltünk.
Második tény: a Rémálom engem és Michaelt akart elkapni, és
ezért minket és minden barátunkat megtámadta. Talán maga Mavra
irányította, uralta, és eszközként használta. Az is feltételezhető,
hogy Bianca órákat vett Mavrától, és ő maga használta a lényt.
Akárhogy is, az eredmény ugyanaz.
Harmadik tény: nem jött utánunk naplementekor, ahogy félig-
meddig vártuk volna.
 Negyedik tény: szörnyetegek vettek körül, és csak egy
évszázados hagyomány ereje akadályozta meg őket abban, hogy
kitépjék a torkom. Eddig úgy tűnt, kitart. Egyelőre.
Hacsak…
– Bassza meg! – káromkodtam el magam. – Gyűlölöm, mikor túl
későn oldom meg a rejtélyt.
Tucatnyi csillogó piros szempár fordult felénk. Susan a bordáim
közé ékelte a könyökét.
– Fogja be, Dresden! – sziszegte. – Felhívja ránk a figyelmet.
– Harry? – suttogta Michael.
– Ez a tréfájuk – feleltem halkan. – Megvezettek minket.
Michael felmordult.
– Mi?
– Ez az egész – válaszoltam. A tények kirakós darabjai kezdtek
a helyükre kerülni… kár, hogy úgy két óra késéssel. – Az egész egy
terv része volt már a legelejétől. A szellemek. A Rémálom démon. A
családjaink és barátaink megtámadása. Minden.
– Mire fel? – súgta Michael. – Mi a terv?
– A nő mindvégig arra akart késztetni minket, hogy
megjelenjünk itt. Arra készül, hogy történelmi leckében részesítsen
bennünket – mondtam. – Ki kell jutnunk innen.
– Történelmi leckében? – kérdezte Michael.
– Ja. Emlékszel, mit csinált Vlad Tepes a beiktatásakor?
– Ó, Uram! – nyögött fel Michael. – Az Isten óvjon bennünket!
– Én nem értem – szólalt meg halkan Susan. – Mit csinált az a
fickó?
– Meghívta minden politikai és személyes ellenségét egy
lakomára. Aztán bezárta őket, és mindet élve elégette. Látványosan
akarta elkezdeni a kormányzását.
– Aha – nyugtázta Susan. – És azt hiszik, Bianca is erre készül?
– Az Isten óvjon! – morogta megint Michael.
– Nekem azt mondták, segíts magadon, az Isten is megsegít –
vetettem ellen. – Ki kell jutnunk innen.
Michael páncélja csörgött, ahogy körbenézett.
– Elzárták a kijáratokat.
– Tudom. Mennyivel bírsz elbánni a Kard nélkül?
– Ha csak arról lenne szó, hogy hányat tudok távol tartani…
 – De nem ez a helyzet. Lehet, hogy lyukat kell ütnünk rajtuk.
Michael megrázta a fejét.
– Nem vagyok benne biztos. Esetleg kettőt vagy hármat, ha
Isten is úgy akarja.
Elfintorodtam. Minden kijáratot csak egy vámpír őrzött, de
további két-három tucat volt az udvarban… nem is beszélve a
keresztanyámról és a többi vendégről, az olyanokról, mint Mavra.
– Azt a kaput fogjuk megcélozni – bökött Michael a fejével az
egyik sövénykijárat felé.
Megráztam a fejem.
– Sose jutunk el odáig.
– Te igen – felelte. – Azt hiszem, annyival elbírok.
– Idez idegy pidocsidék tiderv – feleltem madárnyelven. – Olyan
ötlet kell, ami mindannyiunkat élve kijuttat.
– Nem, Harry. Kötelességem az emberek és a bántalmak közé
állni, amelyeket ezek a lények okoznak. Akkor is, ha megölnek. Ez a
feladatom.
– A Kardnak nálad kellene lennie, hogy segítsen. Az én hibám,
hogy odaveszett, úgyhogy amíg nem szerzem vissza neked, vegyél
vissza a mártírkodásból! Nem kell, hogy még valaki nyomja a
lelkiismeretem. – Például egy bosszúszomjas Charity, aki majd le
akar vadászni, amiért megölettem a gyermekei apját, gondoltam
magamban. – Kell, hogy legyen valami kiút.
– Na, tisztázzuk ezt le! – szólalt meg halkan Susan, miközben
Bianca folytatta a beszédét. – Nem távozhatunk most, mert
megsértenénk vele a vámpírokat.
– És csak ennyi ürügy kellene nekik, hogy azonnali elégtételt
követeljenek.
– Azonnali elégtétel – ismételte Susan. – Az mi?
– Párbaj életre-halálra. Ami azt jelenti, hogy egyikük kitépi a
karjaimat, és nézi, ahogy elvérzek – feleltem. – Ha szerencsém van.
Susan nyelt egyet.
– Értem. És mi lesz, ha csak várakozunk?
– Bianca vagy valaki a többiek közül eléri, hogy átlépjük a
határt, és mi üssünk először. Aztán megölnek.
– És ha nem mi ütünk először? – kérdezte Susan.
 – Szerintem van tartalék terve, hogy elintézzen minket, biztos,
ami biztos alapon.
– Minket? – kérdezte Susan.
– Attól tartok. – Michaelre néztem. – Figyelemelterelés kell.
Valami, ami miatt mindenki másfelé fog nézni.
A férfi bólintott.
– Ehhez te talán jobban értesz, mint én, Harry.
Vettem egy mély levegőt, és körbenéztem, hogy lássam, mivel
kell dolgoznom. Nem maradt sok időnk. Bianca közel járt a beszéde
végéhez.
– Így hát – folytatta, és hangja áthatón zengett –, fajtánk új
korszakának hajnala előtt állunk, és az első elismert Udvartartás
leszünk az Egyesült Államok ilyen távoli részén. Nem kell többé
félnünk ellenségeink haragjától. Nem kell többé alázatosan fejet
hajtanunk, és felajánlanunk torkunkat azoknak, akik hatalmat
követelnek felettünk. – Ezen a ponton sötét szemét egyenesen rám
szegezte. – A teljes Udvartartás erejének támogatásával és a Külső
Éj Urainak felhatalmazásával végre szembenézünk ellenfeleinkkel.
És térdre kényszerítjük őket.
Mosolya szélesebb lett, és vérvörös, hajlott agyarai elővillantak.
Egyik ujjának hegyét végighúzta a nyakán, majd szájához emelte a
vért, és lenyalta az ujjáról. Végül megborzongott.
– Drága alattvalóim. Ma este vendégeket üdvözölhetünk
köreinkben. Vendégeket, akiket azért hívtunk ide, hogy tanúi
legyenek felemelkedésünknek a valódi hatalomba. Kérlek titeket,
barátaim, segítsetek a köszöntésükben!
A reflektorok elfordultak. Az egyik az én kis csoportomat
árasztotta el fénnyel: én, Michael, Susan, valamint Thomas és
Justine kicsivel arrébb. A második Mavrát világította meg a lépcső
tetején, teljes merev és nem e világi sápadtságában. Egy harmadik a
keresztanyámon állapodott meg, aki ragyogott a gyönyörűségtől a
fényben. Lezseren hátradobta a haját, és szikrázó mosolyt küldött az
udvarban állók felé. Oldalán ott állt Mister Ferro. Meggyújtatlan
cigarettája még mindig a szájában lógott, és füstöt eregetett az
orrlyukaiból. Harciasnak, de szelídnek tűnt századosi
felszerelésében, és tökéletesen érdektelenül figyelte az
eseményeket.
 Fásult, valahogy mégis baljóslatú taps hangzott fel a
sötétségben körülöttünk. Kellene erre valami törvény. Mindent, ami
annyira rossz, hogy még az érte járó taps is baljóslatú, egyetemesen
be kellene tiltani, vagy tudom is én. Talán csak én voltam túlzottan
ideges. Köhintettem, és udvariasan integettem.
– A Vörös Udvartartás szeretné kihasználni ezt a lehetőséget,
hogy ezúttal megajándékozza vendégeit – folytatta Bianca –, így
tudatva velük, milyen végtelenül hálásak a jóindulatukért. Így hát,
minden további felhajtás helyett, Mister Ferro, megtisztelne azzal,
hogy előrelép, és elfogadja a magam és az Udvartartás felebaráti
szeretetének szimbólumát?
A reflektor követte Ferrót, miközben előresétált. Elért az
emelvény lábához, felszínes, de megfontolt módon fejet hajtott, majd
felment, hogy Bianca elé álljon. A vámpír is meghajolt, és kezével
intett. Az egyik kámzsás alak előlépett mögüle, kezében egy kisebb,
nagyjából kenyértartó méretű hordóval. Kinyitotta, és a fények
valami szikrázó és ragyogó dolgot világítottak meg.
Ferro szeme csillogott, kinyújtotta a kezét, és egészen csuklóig
belenyúlt a hordóba. Apró mosoly táncolt az arcán, majd lassú
vonakodással húzta vissza kezét.
– Remek ajándék – morogta. – Kiváltképp most, a nincstelenek
korában. Köszönöm.
Ő és Bianca meghajoltak. A nő feje épp csak egy hajszálnyival
süllyedt mélyebbre, mint a férfié. Ferro lezárta a hordót, a karja alá
fogta, majd udvariasan hátrált egy lépést, mielőtt elfordult, és lement
a lépcsőn.
Bianca mosolyogva nézett szembe újra az udvarral.
– Thomas a Raith-házból, bátyjaink és nővéreink
képviseletében a Fehér Udvartartásból. Kérlek, lépj előre, hogy
átadhassam tiszteletünk jelképét!
Thomasra pillantottam. Lassan mély levegőt vett, majd hozzám
fordult:
– Megtenné nekem, hogy Justine mellé áll, amíg én odafent
vagyok?
A lányra néztem. Thomasra szegezett, aggodalmas tekintettel
állt, kezét a férfi karján tartotta, és beharapta édes kis ajkát. Picinek,
fiatalnak és rémültnek tűnt.
 – Persze – feleltem.
Kitartottam viszonylag erős karomat. A lány keze az alkaromra
kulcsolódott, ahogy Thomas sugárzó mosollyal megfordult, és
páváskodva felment a lépcsőkön a reflektorfényben. A lánynak finom
volt az illata, mint a virágoknak vagy az epernek, de alatta
belekeveredett valami gyenge, mégis mámorító aroma, érzékien és
őrjítően.
– Bianca gyűlöli őt – súgta Justine. Ujjai szorosabban fogták
karomat a ruha anyagán keresztül. – Mind utálják.
Zavarodottan pillantottam le a lányra. Még ha aggódott is,
iszonyatosan gyönyörű volt, habár ebből a közelségből az öltözéke –
vagyis annak majdnem teljes hiánya – nem ütött akkorát. Az arcára
összpontosítottam, és rákérdeztem:
– Miért utálják?
A lány nyelt egyet, majd azt súgta:
– Raith fejedelem a Fehér Udvartartás legmagasabb rangú ura.
Bianca neki nyújtotta át a meghívót, de a fejedelem Thomast küldte
maga helyett. Thomas az ő fattya. A Fehér Udvartartásban ő a
legalacsonyabb rangú, őt tisztelik legkevésbé. A jelenléte sértés
Biancának.
Túltettem magam a megdöbbenésen, hogy a lány ennyit beszélt
egyszerre.
– Vitás ügyeik vannak?
Justine bólintott, miközben odafent a pódiumon Thomas és
Bianca kölcsönösen meghajoltak. A nő átadott neki egy borítékot, de
túl halkan beszélt, hogy a tömeg hallhassa. A férfi ugyanígy
válaszolt. Justine azt felelte:
– Miattam. Az én hibám. Bianca azt akarta, hogy az övé legyek.
De Thomas talált rám előbb. Bianca sose bocsátotta meg neki. Azt
mondja, elhalászott előle.
Ennek bizonyos szinten volt értelme. Bianca úgy jutott el oda,
ahol most tartott, hogy Chicago leghírhedtebb madame-ja volt. A
Velvet Room nevű vállalkozása olyan lányok szolgáltatásait
nyújtotta, amelyekről a legtöbb férfi csak álmodozhat… persze jó
zsíros áron. Épp elég mocskos és politikai kapcsolattal rendelkezett,
hogy meg tudja magát védeni a jogi zaklatástól, még a
vámpírtrükkjei nélkül is, és abból mindig jó sok volt neki. Bianca
olyasvalakit akart, mint Justine. Édes külsejű, káprázatos,
öntudatlanul szexi. Talán ráadna egy kockás szoknyát és egy
kikeményített, fehér inget egy…
Nyughass, Harry! A francba is már!
– Ezért marad Thomasszal? – kérdeztem tőle. – Mert úgy érzi, a
maga hibája, hogy ellenségei lettek?
Felnézett rám egy pillanatra, aztán elfordult. Arckifejezése
mindennél szomorúbb volt.
– Nem értené meg.
– Nézze, ő egy vámpír. Tudom, hogy befolyásolni tudják az
embereket, de veszélyben lehet…
– Nem kell engem megmenteni, Mr. Dresden – szakított félbe.
Csodálatos szeme keménységet és elszántságot tükrözött. – De van
valami, amit megtehet értem.
Elfogott az idegesség, és óvakodva figyeltem a lányt.
– Igen? Például mit?
– Elvihetne magával Thomast és engem.
– Maguk ketten egy limóban jelentek meg, és velem akarja
hazafuvaroztatni magát?
– Ne szemérmeskedjen, Mister Dresden! – mondta a lány. –
Tudom, miről beszélgettek a barátaival.
Éreztem, hogy a vállam feszülten megroppant.
– Hallott minket. Maga sem ember.
– Nagyon is ember vagyok, Mister Dresden. De tudok szájról
olvasni. Segít neki, vagy sem?
– Nem az én feladatom megvédeni.
Puha ajkát egyetlen kemény vonallá szorította össze.
– Gondoskodom róla, hogy a maga feladata legyen.
– Most fenyeget?
Arcát olyan rózsaszín árnyalattal öntötte el a pír, mint a ruha,
amit fogjuk rá, hogy viselt, de nem hagyta magát.
– Barátokra van szükségünk, Mister Dresden. Ha nem segít
nekünk, megpróbálom elnyerni Bianca kegyeit azzal, hogy elárulom
neki a terveit a szökésről, és azt fogom állítani, hogy maguk a
megöléséről tárgyaltak itt.
– Ez hazugság! – sziszegtem.
 – Ez nagyotmondás – felelte szelíden. Kicsit lejjebb nézett. –
Ám elegendő lesz ahhoz, hogy párbajra hívja magát. Vagy hogy
vérontásra kényszerítse. És ha ez történik, maga meghal. – Mély
levegőt vett. – Nem szeretném, ha így lenne. De ha nem teszünk
semmit a védelmünkre, ez a nő meg fogja ölni Thomast. Belőlem
pedig az egyik házi kedvenc ringyója lesz.
– Nem hagynám, hogy ez történjen magával – mondtam. A
szavak még azelőtt csusszantak ki a számon, hogy időm lett volna
átfuttatni az agyam gondolkodó részén, de így is igazságtól szilárd,
határozott csengésük volt. Ó, a pokolba!
A lány felnézett rám, újra bizonytalannak tűnt, és bársonyos
ajkát a foga közé vette.
– Komolyan? – suttogta. – Komolyan gondolja, ugye?
Grimaszoltam.
– Igen. Igen, azt hiszem, komolyan.
– Akkor segíteni fog nekem? Segít nekünk?
Michael, Susan, Justine, Thomas. Nemsokára titkárnőre lesz
szükségem, hogy nyomon kövessek mindenkit, akit nekem kellene
megvédenem.
– Magának. De Thomas tud magára vigyázni.
Justine szeme megtelt könnyel.
– Mister Dresden, kérem! Ha tehetek vagy mondhatok bármit,
ami meggyőzheti, én…
– Francba! – káromkodtam el magam, amiért kiérdemeltem egy
rosszalló nézést Michaeltől. – Francba, francba, francba magával!
Minden nővel, ha már itt tartunk. – Na, ezért Susantől érdemeltem ki
egy rosszalló nézést. – Ő egy vámpír, Justine. Felfalja magát. Miért
érdekli, ha történik vele valami?
– Ő egy személy is, Mister Dresden – felelte Justine. – Egy
egyén, aki soha nem ártott magának. Miért nem érdekli, ha történik
vele valami?
Gyűlölöm, amikor egy nő segítséget kér tőlem, és ostobán úgy
döntök, hogy legyen, megadom neki, függetlenül a tucatnyi
tökéletesen jó indoktól, hogy miért ne tegyem. Azt is gyűlölöm,
amikor megfenyegetnek, és erőszakkal rákényszerítenek, hogy
valami hülye és kockázatos dolgot tegyek. És azt is gyűlölöm, mikor
valaki erkölcsi fölénnyel bír felettem, és nyer.
 Justine épp az imént tette meg velem mindhármat, de ezt nem
róhattam fel neki. Túl édesnek és védtelennek tűnt.
– Jól van – szólaltam meg jobb belátásom ellenére. – Jól van,
csak maradjon a közelemben. Ha a védelmemet akarja, akkor azt
teszi, amit én mondok, amikor mondom, és úgy talán mind élve
megúszhatjuk ezt.
Kicsit megborzongott, ami kimondottan vonzóan futott végig
rajta, majd teljesen hozzám simult.
– Köszönöm – motyogta, miközben arcát a nyakam aljába fúrta,
amitől villámcsapásszerű érzés cikázott végig a gerincemen. –
Köszönöm, Mister Dresden.
Kényelmetlenül köhintettem, és morajló libidóm ellenére
határozottan elhessegettem minden ötletet, hogy később hogyan
csikarhatnék ki belőle alaposabb hálát. Valószínűleg a vámpírméreg
miatt veszek észre jobban ilyen dolgokat, érveltem. Persze.
Finoman eltoltam magamtól Justine-t, és felnéztem. Thomas
épp visszatért a látogatásból az emelvényen. Kezében ott tartotta a
borítékot.
– Nos – köszöntöttem halkan, amikor megérkezett –, úgy tűnik,
ez elég jól ment.
Haloványan rám mosolygott.
– Az a… nő kimondottan ijesztő tud lenni, ha akar, nem igaz?
– Ne engedje, hogy elérjen magához – tanácsoltam. -Mit kapott
tőle?
Thomas karjába zárta Justine-t, és a lány úgy szorította hozzá a
testét, mintha belé akarna bújni, és el akarná hagyni az angyali
formát. Felemelte a borítékot, és azt válaszolta:
– Egy öröklakás Hawaiin. És egy jegy oda, egy késő éjszakai
járatra. Azt sugallta, hogy talán el akarom hagyni Chicagót. Végleg.
– Egy jegy – ismételtem, és Justine-re pillantottam.
– Annyi.
– Rendes tőle – jegyeztem meg. – Nézze, Thomas, mindketten
ki akarunk jutni innen ma éjjel. Csak maradjanak a közelemben, és
kövessenek. Jó?
Kissé összehúzta a szemöldökét, majd szemrehányó pillantást
vetett Justine-re.
– Justine! Kértelek, hogy ne…
 – Muszáj volt! – fakadt ki a lány ijedt arccal. – Tennem kellett
valamit, hogy segítsek neked.
A férfi köhintett.
– Elnézését kérem, Mister Dresden. Senkit sem akartam
belekeverni a gondjaimba.
Megdörzsöltem a tarkómat.
– Semmi baj. Segíthetünk egymáson, azt hiszem.
Thomas lehunyta a szemét egy másodpercre. Aztán nagyon
egyszerűen és nyíltan azt mondta:
– Köszönöm.
– Basszus! – feleltem. Biancára tekintettem, aki épp az egyik
köpönyeges, kámzsás alakkal beszélgetett. Ketten eltűntek az
emelvény hátuljánál, miközben Bianca figyelte őket, és valami
nyilvánvalóan súlyos dolgot cipelve jöttek vissza. Bianca mellett
helyezték el a pódiumon a különösen nagy tárgyat, ami egy
sötétpiros ruha alá volt elrejtve.
– Harry Dresden – dorombolta Bianca. – Régi, becses ismerős,
a Fehér Tanács mágusa. Kérem, lépjen előre, hogy átadhassak
valamit, amire már oly régóta áhítozom.
Nyeltem egyet, és gyorsan a társaimra néztem.
– Csak éberen – mondtam. – Ha tenni készül valamit, szerintem
most lesz, amikor szétválunk.
Michael Susan vállára tette a kezét.
– Isten legyen veled, Harry!
Energia hullámzott végig a bőrömön, a legközelebb álló
vámpírok fészkelődni kezdtek, aztán elléptek mellőlem. Michael
látta, hogy észrevettem, és kicsit szégyenlősen elmosolyodott.
– Legyen óvatos, Mister Dresden! – mondta Susan.
Futólag felrántottam a szemöldökömet feléjük, biccentettem
Thomasnak és Justine-nek, majd elindultam előre. A botomat egyik
kezemben tartottam, giccses köpönyegem úszott az éjszakában,
miközben felmentem a lépcsőn az emelvényhez. Egy kis izzadtság
csípte a szemem sarkát, és valószínűleg elkente a sminkemet. Nem
törődtem vele, és belenéztem Bianca szemébe, ahogy egy szintre
értem vele.
A vámpíroknak nincs lelkük. Nem kellett tartania a tekintetemtől.
Ahhoz pedig nem volt elég jó, hogy engem beszippantson a
pillantásába. Vagy legalábbis pár éve nem volt az. Biztosan nézett
rám, szeme sötét volt, elbűvölő és végtelenül mély.
A bátorság egy másik útját választottam, és a tökéletesen pisze
orrának hegyére összpontosítottam. Láttam, ahogy mellkasa
élvezettel emelkedik és süllyed a lángok alatt, amelyek felöltöztették.
Röviden dorombolva adott hangot elégedettségének.
– Ó, Harry Dresden! Alig vártam, hogy lássam ma este. Maga
végül is kifejezetten jóképű férfi. Azonban teljesen nevetségesen néz
ki.
– Köszönöm – feleltem. A palástba bújt két szolgát leszámítva,
akik az emelvény végében álltak, senki sem hallott minket. – Hogyan
tervez megölni?
Egy másodpercre megfontoltan hallgatott el. Aztán, miközben a
lenti gyülekezet kedvéért hivatalosan fejet hajtott, azt kérdezte:
– Emlékszik Paulára, Mister Dresden?
Viszonoztam a gesztust, de sokkal felületesebben, és némi
sértő energiát is beleadtam.
– Emlékszem. Csinos volt. Udvarias. Nem annyira sikerült
megismernem.
– Nem. Miután betette a lábát a házamba, a lány egy órán belül
halott volt.
– Azt gondoltam, amúgy is abba az irányba tartott – jegyeztem
meg.
– Mármint, hogy megölette, úgy érti?
– Nem az én hibám, hogy elvesztette az önuralmát, és
felzabálta, Bianca.
Elmosolyodott, és kimutatta vakítóan fehér fogait.
– Ó, dehogyisnem a maga hibája volt, Mister Dresden! Eljött a
házamba. Az őrület határáig ingerelt. Kényszerített, hogy
egyetértsek magával, azzal fenyegetve, hogy elpusztít. – Előrehajolt,
futó betekintést nyújtva a lángruhába. Meztelen volt alatta. – Most
viszonozhatom a szívességet. Én nem olyasvalaki vagyok, akin
egyszerűen átsétálhat, akit megüthet, amikor úgy hozza a szükség.
Többé már nem. – Szünetet tartott, majd folytatta: – Bizonyos
értelemben hálás vagyok magának, Dresden. Ha nem akartam volna
olyan irgalmatlanul megölni, sosem gyűjtöttem volna össze azt az
erőt és azokat a kapcsolatokat, melyekkel mostanra rendelkezem.
Sosem léptettek volna elő az Udvartartásba. – A vámpírok
sokadalma felé intett odalent, az udvaron, a sötétségben. – Ha úgy
vesszük, ez itt mind magának köszönhető.
– Ez hazugság – feleltem halkan. – Nem én vettem rá, hogy
behálózza Mavrát, hogy magának dolgozzon. Nem én vettem rá,
hogy utasítsa a szerencsétlen szellemek kínzására, megkavarja a
Sohasohát, és áthozza Kravos kedvenc kis démonját, és egy csapat
ártatlan után küldje, miközben maga próbált eljutni hozzám.
Mosolya szélesebb lett.
– Azt hiszi, ez történt? Jaj, nekem, Mister Dresden. Kellemetlen
meglepetés vár magára.
A harag képessé tett rá, hogy álljam a tekintetét, és erőt adott,
hogy ne vonzhasson be. Nem hibázhattam. Erősebb lett az elmúlt
pár évben.
– Túleshetnénk már végre ezen?
– Ha valamit érdemes megtenni, megéri lassan csinálni –
mormolta, de kinyújtotta egyik kezét, meghúzta a sötétpiros anyagot,
és felfedte az alatta lapuló tárgyat. – Magának, Mister Dresden. A
legáhítatosabb őszinteségemmel.
Az anyag lecsúszott a fehér márvány sírkőről, amelynek
közepébe aranypentagramot ágyaztak. Csupa nagybetűvel vésték a
pentagram fölé: ITT NYUGSZIK HARRY DRESDEN. Alatta pedig ez állt: A JÓ ÜGY
ÉRDEKÉBEN HALT MEG. Egy borítékot ragasztottak a sírkő oldalára.
– Tetszik? – duruzsolta Bianca. – Remekül illik majd a saját
sírhelyéhez Gracelandben, a drága kis Inez17 mellett. Biztos vagyok
benne, hogy sok mindenről tudnak majd beszélgetni. Természetesen
akkor, ha eljön a maga ideje.
A sírkőről újra ránéztem.
– Hajrá! – szólaltam meg. – Próbálja meg!
Buján felnevetett, hangja végigömlött a tömegen odalent.
– Ó, Mister Dresden – mondta halkabban. – Maga tényleg nem
érti, igaz? Nem támadhatom meg nyíltan, függetlenül attól, hogy mit
tett velem. De megvédhetem magam. Készenlétben állhatok, míg a
vendégeim megvédik magukat. Végignézhetem, ahogy meghal. És
ha a dolgok hektikussá és kellőképp zavarossá válnak, és mások is
meghalnak magával együtt, nos… azért aligha lehet engem
hibáztatni.
 – Thomas – nyögtem.
– És a kis cafkája. És a Lovag, és a riporter barátja. Élvezni
fogom az est hátralévő részét, Harry.
– A barátaim hívnak Harrynek – mondtam. – Maga nem az.
Továbbra is mosolyogva azt mondta:
– A bosszú olyan, mint a szex, Mister Dresden. Akkor a legjobb,
ha lassan jön és némán, míg már az egész könyörtelennek tűnik.
– Tudja, mit mondanak a bosszúról. Remélem, van még egy
sírköve, Bianca. A másik sírhoz.
Szavaim megsebezték, és megmerevedett. Majd bólintott a
szolgáknak, hogy jöjjenek előre, emeljék fel kesztyűs kezükkel a
sírkövet, és vigyék el.
– Elszállíttatom Gracelandbe, Mister Dresden. Elkészítik az
ágyát magának, mielőtt a nap felkelne. – Apró csuklómozdulattal,
kurtán elbocsátott.
Egyszerű, határozott és hideg mozdulattal fejet hajtottam előtte.
– Meglátjuk. – Ez milyen visszavágásnak? Aztán megfordultam,
és lementem a lépcsőn. Lábam kissé remegett, hátam merev és
egyenes volt.
– Harry – szólított meg Michael, ahogy közeledtem. – Mi
történt?
Feltartottam a kezem, és megráztam a fejemet. Próbáltam
gondolkodni. A csapda már kezdett körém zárulni. Ennyit éreztem.
De ha ki tudnám találni Bianca tervét, ha előre látnám, talán őt
megelőzve megtalálhatnám a kiutat.
Bíztam benne, hogy Michael és a többiek nyitva tartják a
szemüket, amíg én vadul mérlegeltem, és próbáltam átrágni magam
Bianca logikáján. Keresztanyám eközben előresuhant Bianca
hívására, így egy másodpercnyi szünetet tartottam, míg az emelvény
felé lestem.
Bianca egy kis, fekete ládát nyújtott át neki. Lea kinyitotta, és
lassan végigfutott testén a borzongás, amitől lángvörös haja is
megmozdult és csillogott. Keresztanyám újra lezárta a ládát, és azt
mondta:
– Fejedelmi ajándék. Szerencsére, ahogy az az én népemnél
szokás, ugyanilyen értékű tárgyat hoztam, hogy elcseréljem önnel.
 Lea intett a szolgának, hogy jöjjön előre, és átvett egy hosszú,
sötét dobozt. Kinyitotta, és egy pillanatra megmutatta tartalmát
Biancának, majd megfordult, és betekintést engedett az összegyűlt
Udvartartásnak is.
Amoracchius. Michael kardja. Ragyogva pihent a fekete
dobozban, és tiszta, ezüstös sugarakkal verte vissza a piros fényt.
Michael kővé dermedt mellettem, és elfojtott egy kiáltást.
Mormogás tört fel az összegyűlt vámpírok és különféle
teremtmények felől. Ők is felismerték a kardot. Lea egy másodpercig
sütkérezett a fényben, míg le nem csukta a doboz tetejét, és átadta
Biancának. Bianca elhelyezte az ölében, majd küldött egy mosolyt
felém és – feltételezhetően – Michael felé.
– Ez valóban méltó válasz az én ajándékomra – szólalt meg
Bianca. – Köszönöm önnek, Lady Leanansidhe. Következőként
pedig hadd jöjjön előre Mavra, a Fekete Udvartartástól!
Keresztanyám visszavonult, és Mavra előlejtett az éjszakából,
majd fel az emelvényre.
– Mavra, ön házamnak legbecsesebb és legbecsületesebb
vendége – kezdte Bianca. – Bízom benne, hogy igazságos és
méltányos bánásmódban részesült.
Mavra némán meghajolt Bianca előtt, vizenyős szeme csillogva
találta meg lent Michaelt.
– Ó, Jézusom – suttogtam. – A kurva anyád!
– Nem úgy értette, Uram – vágta rá Michael. – Harry? Hogy
értetted?
Összeszorítottam a fogam, és hunyorogva körbenéztem.
Mindenki engem figyelt; az összes vámpír, Mister Ferro, mindenki.
Mind tudták, mi következik.
– A sírkő. Rá volt írva az átkozott sírkövemre.
Bianca még mindig mosolyogva szemlélte, ahogy rám tört a
felismerés.
– Akkor kérem, Mavra, fogadja el felebaráti szeretetem ezen
apró jelképeit, és velük együtt a reményemet, hogy bosszú és jólét
fogja kísérni önt és társait. – Felajánlotta a dobozt, benne a karddal,
amit Mavra el is fogadott. Ezután Bianca intett a háttérbe, és az
inasok előrehoztak egy másik letakart csomagot.
 A szolgák lerántották a leplet… Lydiáról. Sötét, kócos haját
elegánsan levágták, és melltartót, meg fekete, sztreccs
rövidnadrágot viselt, ami kiemelte csípőjét és sápadt lábának
szépségét. Szeme a fényekbe bámult, üvegesen, bedrogozva, amint
tehetetlenül lógott a szolgák közt.
– Istenem! – mondta Susan. – Mit fognak művelni azzal a
lánnyal?
Mavra Lydia felé fordult, és közben belenyúlt a dobozba.
– Édes – sziszegte reszelősen. Szeme újra megkereste
Michaelt. – Eljött az ideje, hogy kibontsam az ajándékomat.
Meglehet, hogy kicsit elhomályosítja az acélt, de biztos vagyok
benne, hogy túlteszem magam rajta.
Michael levegő után kapkodott.
– Mi folyik itt? – fakadt ki Susan.
– Ártatlanok vére – vicsorogta Michael. – A Kard sebezhető.
Arra készül, hogy tönkretegye. Harry, ezt nem engedhetjük!
Körülöttem a vámpírok eldobták borospoharaikat, kicsusszantak
kabátjaikból, és lassan rám mosolyogva felfedték skarlátszínnel
szennyezett agyaraikat. Felettem Bianca nevetni kezdett, ahogy
Mavra kinyitotta a dobozt, és kihúzta belőle Amoracchiust. A kard
szinte mérgesen harangozott, amikor a vámpír hozzáért, de Mavra
épp csak megeresztett egy vigyort a pengére, és felemelte a kardot.
Thomas közelebb húzódott, és maga mögé tolta Justine-t,
közben pedig előhúzta a saját kardját.
– Dresden! – sziszegte. – Dresden, ne legyen bolond! Ez csak
egy élet. Egy lány élete, és egy kard, amit mindannyiunk ellen
fordítottak. Ha most cselekszik, halálra ítél minket.
– Harry? – kérdezte Susan remegő hangon.
Gyászos arckifejezéssel Michael is felém fordult, hogy
rám nézhessen.
– Hit, Dresden. Nincs minden elveszve.
Nekem minden átkozottul nagyon elveszettnek tűnt. De semmit
sem kellett tennem. Kisujjamat se kellett mozdítanom. Ahhoz, hogy
élve kijuthassak innen, mindössze csak mozdulatlanul kellett ülnöm.
És semmit se tennem. Elég csak itt állnom, és végignéznem, ahogy
lemészárolnak egy lányt, aki néhány napja a védelmemért
könyörögve jött el hozzám. Csupán semmibe veszem a sikolyait,
miközben Mavra kibelezi. Csak hagynom kell, hogy a szörnyek
elpusztítsák az egyik legfőbb bástyát, ami ellenáll nekik. Csak
hagynom kell, hogy Michael a vesztébe rohanjon, követelnem a
vendéglátás törvényének védelmét Susanre, és elsétálhatok.
Michael bólintott nekem, előhúzta mindkét kését, és az
emelvény felé fordult.
Lehunytam a szemem.
Istenem, bocsáss meg azért, amire most készülök!
Megragadtam Michael vállát, mielőtt elindulhatott volna. Aztán
előrántottam a pengét a botom végéből. A botot a balomba fogtam,
megfordítottam, miközben összegyűjtöttem erőmet,
végigáramoltattam a markolaton, amitől a bevésett rúnák kékes-
fehér fénnyel kezdtek lobogni.
Michael harciasan vigyorgott rám, és elhelyezkedett a
jobbomon. Thomas még egyszer rám nézett, majd azt suttogta:
– Halottak vagyunk. – De beállt a bal oldalamra, és a kristályos
kard már a kezében csillogott. A vámpírok ordítása töltötte meg a
levegőt, és fülsiketítő zaj hullámzott végig az udvaron. Mavra ránk
szegezte a szemét, és szabad kezének ujjai közé újra összegyűjtötte
az éjszakát. Bianca lassan felemelkedett, sötét szeme
győzedelmesen ragyogott. Az egyik oldalon Lea Mister Ferro karjára
fektette a kezét, alig láthatóan összehúzta a szemöldökét, és
gondosan elállt az útból.
Mavra felszisszent, és a magasba emelte Amoracchiust.
– Harry? – szólalt meg Susan. Remegő kezével megérintette a
vállam. – Mit fogunk tenni?
– Maradj mögöttem, Susan! – Összeszorítottam a fogamat. –
Azt hiszem, a jó ügy érdekében fogok cselekedni.
Akkor is, ha ez megöl engem, gondoltam magamban. És titeket
is.
 HARMINCADIK
FEJEZET

Játékokban, történelmi könyvekben és hadtudományi előadásokon a

tanárok, a veteránok és más tudósok diagramokat és mindenféle
modelleket sorakoztatnak fel takarosan. Módszeresen bemutatják,
hogyan ütött lyukat ez a szakasz abban a vonalban, vagy pedig
hogyan tartották meg ezek az osztagok a pozíciójukat, amikor az
összes többi szétesett.
De ez csak illúzió. A harcosok közötti valódi küzdelem,
függetlenül attól, hogy tucatnyian vagy több ezren vannak, az valami
eredendően kaotikus, folyékony és nehezen követhető. A káprázat
megmutatja a végkifejletet, de nem tájékoztat a rohamról, az
egymásnak nyomódó testekről, a sikolyokról, a félelemről, a tétovázó
ostromokról oda és vissza. A csatán belül minden vad
mozdulatokból, hangokból és elmosódott benyomásokból áll,
amelyek szinte már azelőtt elillannak, hogy az embernek ideje lenne
felfogni. Az ösztönök és a reflexek irányítanak mindent. Nincs idő
gondolkodni, de ha akad is egy-két másodpercnyi szünet, az
embernek csak az visszhangzik a fejében: „Hogyan fogom ezt
túlélni?” Mindennek, ami történik, hevesen tudatában van. Ez egy
tompa kínzás, akut és átmeneti pokol… mert vagy így, vagy úgy, de
nem tart sokáig.
Elárasztottak minket a vámpírok. Állatias gyorsasággal,
eltorzult, felpuffadt arccal és meredt, fekete szemekkel özönlöttek.
Állkapcsukat túlságosan is kitárták, felfedve agyaraikat. Sziszegtek
és bömböltek. Egyikük egy hosszú dárdát tartott a kezében, és
Thomas sápadt hasa felé szúrt vele. Justine felsikított. Thomas
körívben lendítette meg a kristályos kardot, elhárította a lándzsa
hegyét, és átvágta a nyelet.
A dárdaforgató, rendíthetetlen vámpír újra támadt, és agyarát
Thomas alkarjába mélyesztette. Thomas megpróbálta ellökni
magától a vámpírt, de az erősen tartotta. Thomas taktikát váltott,
hirtelen felemelte ellenfelét a földről, majd a kard pengéjét
végighúzva a lény hasán, egy jókora döféssel felhasította azt. A
vámpír a földre zuhant. Torkából bugyborékoló hang tört fel, ami félig
haragot, félig gyötrelmet fejezett ki.
– A hasuk! – üvöltötte Thomas. – Vér nélkül túl gyengék a
küzdelemhez!
Michael az alkarján lévő fémvédővel elkapta egy lesújtó
machete pengéjét, majd egyik késével lecsapott a vámpír hasára.
Vér fröccsent ki a szörnyből, majd az rángatózva a földre rogyott.
– Tudom! – csattant fel Michael, és bosszús pillantást vetett
Thomasra.
Aztán maga alá temette egy seregnyi pirosba bújtatott test.
– Michael! – kiáltottam. Próbáltam keresztülnyomakodni hozzá,
de félrelöktek. Láttam, hogy ellenáll, de már fél térdre
kényszerítették. A vámpírok késeket és agyarakat döftek felé, fogak
téptek és gyötörtek, de ha bármelyikük is ugyanúgy lángra kapott,
mint korábban Kelly, nem láthattam.
Az elesett lovag és a vámpírok halmán átlépve megjelent Kyle
Hamilton. Agyaraival vicsorítva felemelt egy drágább, arannyal
bevont félautomatát.
– Az ég áldjon tetéged, Dresden!
Felemeltem a botomat, amin a rúnák kék és fehér fénnyel
pislákoltak, és elkiáltottam magam:
– Venteferro!
A mágia halkan susogott végig a bot rúnáin. A földmágia nem
annyira az erősségem, de szeretem edzésben tartani magam. A
rúnák és az erő, amit a botba sugároztam, kinyúlt, és láthatatlan
mágneses hullámokba fogta a fegyvert. Aggódtam, hogy az
igézetek, amelyeket a botra szórtam, már elvesztették hatásukat, de
még mindig ott voltak. A pisztoly kirepült Kyle kezéből.
A levegőn át egy másik vámpír arcába csaptam, aki épp
Justine-t vette célba. Jóformán hangsebességgel találta el a lényt,
mire az hátrarepült a sötétségbe. Justine megpördült, amikor egy
újabb vámpír rontott rá, de a lénynek csak annyira futotta, hogy
Thomas szó szerint lekaszálja alóla a lábait a pengéjével.
 18
– Iesu domine! – mennydörögte Michael a vámpírok alól,
mintha egy réz harci kürtöt fújtak volna meg. Hirtelen nyomás és
láthatatlan erő robbant, mire testek repültek hátra és fel, messze a
férfitól. A hús leszakadt róluk, és tépett, véres cafatokban lógott, mint
egy ruhaanyag. Felfedte az alant lapuló csillogó, olajos, fekete húst.
– Domine! – ordította Michael felemelkedve, és úgy rázta le magáról
a kibelezett vámpírokat, mint kutya a vizet. – Lava quod est
19
sordium!
– Gyerünk! – kiáltottam, és előrenyomultam, az emelvényhez
vezető lépcsők felé. Michael mondhatni szétválasztotta a vörös
tengert. A döbbent vámpírok feltápászkodtak a földről, vagy
visszafogták a támadást, és sziszegve több métert arrébb lebegtek.
Susan és Justine elkapták az egyiket, amelyik elkezdett közelebb
kúszni, és a Susan kosarából előszedett szenteltvízzel lelocsolva
elrettentették a többieket attól, hogy kövessék a példáját. A lény
bömbölve esett hátra. A saját szemét kaparászta, és úgy vergődött
meg tekergett, mint egy félig összenyomott bogár.
– Bianca! – üvöltötte Thomas. – Az egyetlen esélyünk, ha
leszedjük a vezetőjüket! – Egy kés repült elő a sötétségből; túl gyors
volt, hogy lássam. De Thomasnak nem. Kinyújtotta karját, egy gőgös
ütéssel a kés útjába suhintott a kardja pengéjével, és eltérítette.
Elértünk a lépcsők aljához.
– Thomas, tartsa itt őket! Michael, irány felfelé! – Nem vártam
meg, hogy lássam, ki hallgatózott, egyszerűen megfordultam, és
elindultam a lépcsőn. A kardomat és a botomat készenlétben
tartottam. Émelyegtem. Képtelenség volt, hogy időben odaérjünk, és
megmentsük Lydiát.
Mégis odaértünk. A mészárlás nyilván elterelte Mavra figyelmét.
A vért bámulta, aszott ajkát hátrahúzta sárga fogairól. Aztán rám
nézett, és arcát eltorzította a rosszindulat. Visszapördült Lydia felé,
és magasra emelte a kardot.
– Michael! – csattantam fel, és kinyújtottam a botomat. –
Venteferro!
Amoracchius kék és arany ellentétes árnyalataiban lobbant fel,
ahogy az erőm körbeölelte. Az izzó szikráktól Mavra meglepetten és
fájdalmasan ordított fel. A vámpír meghátrált, de sápadt kezeit a
penge köré szorítva tartotta.
– Kösd fel a gatyádat, sziporka! – motyogtam. A fogamat
csikorgattam, miközben a bot füstölni és remegni kezdett. – Vente!
Venteferro! – Széles körívben meglengettem a botot, mire a vámpír
egy szisszenéssel felemelkedett a földről a kardnál fogva, és
strandlabda módjára repült el az udvar felé. Erősen vágódott a lenti
szikláknak, amit rideg, pattanó hang kísért rémes társként. A kard
újabb bosszúszomjas szikrafelhőben robbant ki, és pörögve szállt el
Mavrától. A penge ragyogott ott, ahol a földbe csapódott.
Kimerültség és szédülés hulláma söpört végig rajtam, és
majdnem elestem. Még úgy is, hogy gyújtópontként használtam a
rúnákkal vésett botot, ez az erőfeszítés kis híján több volt, mint
amivel elbírtam. Össze kellett szorítanom a fogamat, és reméltem,
hogy nem zuhanok simán az egyik oldalra. Közeledtem a hordó
aljához, már ami a mágiát illeti.
– Harry! – kiáltotta Michael. – Vigyázz!
Felnéztem, és láttam, hogy Mavra újra az emelvényhez ugrott.
Nem fárasztotta magát a lépcsőkkel; néhány méterre landolt tőlem.
Michael előrelépett, egyik kezében megfordítva, hegyével lefelé
tartotta a tőrt, így emelte mint keresztet Mavra felé. A vámpír
Michael felé lendítette a kezét, amiből sötétség folyt ki belőle, mint
az olaj, és a lovagra fröcskölte. Sistergett és szörcsögött, amikor a
férfihoz ért, majd gőzpamacsokban szállt fel, és Michael átsétált
rajta. A feltartott kereszt körül fehér tűz gyülekezett. Mavra poros,
sziszegő sikollyal vetődött hátra barátomtól, amint távolodni
kényszerült tőlem.
– Harry! – ordított fel a lépcsőn Thomas. – Siessen! Nem bírjuk
már sokáig!
Michael keresztjének sugárzó halogénfénye árnyakat vetett
mindenfelé, de hiába pásztáztam végig az emelvényt, nyomát se
láttam Biancának és a szolgáinak. Lydiához siettem, és mielőtt
felkaptam volna a karomba, eltettem a tokjába vékony pengéjű
késemet.
– Sokáig? Le vagyok nyűgözve, hogy még élünk!
– A fény a legnagyobb sötétségben világít a legragyogóbban! –
kiáltotta Michael ádáz örömmel az arcán. Szemében olyan
szenvedély és bosszúvágy égett, amilyet még sosem láttam rajta.
Továbbra is hátrálásra késztette Mavrát a kereszt bénító tüze elől,
míg a nő egy sikollyal le nem esett a pódiumról. – Hadd jöjjenek az
éjszaka erői! Mi helytállunk!
– Elhúzunk innen a jó büdös francba, azt fogjuk mi tenni –
morogtam, de hangosabban hozzátettem –, lefelé a lépcsőn.
Menjünk!
Megfordultam, és két reflektorfény közt láttam, hogy Thomas,
Susan és Justine egy vámpírok alkotta gyűrűt tartanak vissza a
pódium lábánál. Csak bőr- és ruhacafatok fityegtek a vámpírokon. A
Vörös Udvartartás egy részének még mindig emberi arca volt, de
legtöbbjük most már meztelenül állt, megszabadulva a húsmaszktól,
amit eddig viseltek. Fekete, petyhüdt lények voltak; torzak,
szörnyűséges arccal. Legtöbbjük hasa kidudorodott és megfeszült a
friss vértől. Fekete szemeik, amelyek az éhségen kívül semmit sem
tükröztek, csillogtak a fényben. Hosszú, csontos ujjaik fekete
karmokban végződtek, ahogy hajlott lábujjaik is. Hártyák húzódtak
karjaik és szárnyaik közt, iszonyatos nyálka fedte őket; a korábbi
gyönyörű testek és alakok átadták helyüket az alant rejtőző
rettenetnek.
Az egyik vámpír Thomas felé tántorgott, míg egy másik Susant
akarta megragadni. A nő a lény arcába tolta a keresztet, de Mavra
esetével ellentétben itt nem izzott fényesen a fa. A hitmágiát nem
mindig egyszerű létrehozni, még vámpírokon sem, és a Vörös
Udvartartás teremtményei szilárdabban kapaszkodtak a valóságba,
mint a Fekete sokkal mágikusabb lakói, így nem lehetett olyan
könnyen visszaverni őket. A vámpír felüvöltött, kitárta pofáját, és
habzó nyál lövellt ki belőle Susan piros kapucnijára.
A nő kígyózott, és harcolt, másik kezével egy újabb adag
szenteltvizet fröcskölt szét egy bébiételes üvegből. Nem a vámpírra
célzott, hanem a mellettük lévő reflektorra. A víz fülsiketítő
sistergéssel párolgóit el a lámpa melegétől, és azonnal gőzfelhőként
szállt fel, ami teljesen beborította a vámpírt. A lény elrikoltotta magát.
Hangja elhagyta az emberi hallás határát, majd el is enyészett, és a
lény hátraesett Susantől. Bőrét levedlette, kilátszottak fekete, inas
izmai és csontjai.
 Susan a kosarában turkált, kinyitotta, és előrántotta a pisztolyát.
A vámpír hasára lőtt, felhangzott a rémült tüzelés gyors puff-puff-
puffja, és a lény hasa vért spriccelve szétrepedt. A vámpír a földre
zuhant, és emlékszem, azon agyaltam, hogy Susan épp most ölt
meg egyet közülük. Mármint komolyan és tényleg leszedett egyet.
Heves büszkeség töltött el, miközben elindultam lefelé a lépcsőn.
Aztán véget ért a szerencseszériánk.
Justine túl nagyot lépett az egyik oldalra, és Bianca előtűnt a
semmiből. Megragadta a lányt a hajánál fogva, és elrángatta őt
Thomastól. A férfi megpördült, de már késő volt. Bianca maga elé
állította a lányt, arccal előre, és megtévesztő gyöngédséggel fonta
ujjait a nyaka köré. Másik kezével – még mindig eléggé emberi
kinézettel és nyugodtan – a lány hasát cirógatta. Justine viaskodott,
de Bianca egyszerűen elfordította oldalra a lány fejét, és lassan,
érzékien végighúzta nyelvét a nyakán. Justine szeme ijedten
elkerekedett, aztán tekintete elnehezült. Megremegett, majd teste
ellazult Bianca felé, és lassan homorította hátát. Bianca buja ajka
gúnyos mosolyra görbült, majd súgott valamit Justine fülébe, amitől
a lány nyöszörögni kezdett.
– Elég! – szólalt meg Bianca, és ezzel el is halkult az udvar.
Michael és én a lépcsőn álltunk, kicsivel Thomas és Susan felett. A
vámpírok bekerítették őket, épp csak annyira távol, hogy Thomas
kardja ne érhesse el őket. Mozdulatlanul tartottam Lydiát a
karomban. Bianca felnézett rám. – A játéknak vége, mágus.
– Még nem végzett velünk – vágtam vissza. – Okosabb lenne
magától és az embereitől, ha eltűnnének az utamból, mielőtt dühbe
gurulok.
Bianca felnevetett, és lustán kitépett néhány szirmot Justine
felsőjéből, kicsivel meztelenebbé téve a mellét.
– Bizonyára nem gondolja, hogy annyira ostoba vagyok, hogy
most becsaphat, Dresden. Már így is jelentős mértékű erőt vesztett.
A maradékból még állva maradni is alig bír. Ha ki tudná küzdeni
magát innen, már megtette volna. – Tekintete Michaelre vándorolt. –
És maga, Sir Lovag. Maga dicsőségesen fog a halálba vonulni, és
az éjszaka számos borzalmas teremtményét viszi magával. De
túlerőben vagyunk, maga pedig egyedül, és a kardja sincs meg. Meg
fog halni.
 Thomasra és Susanre pillantottam, majd így szóltam:
– Nos, akkor felteszem, jó, hogy hoztunk segítséget. Itt a teljes
Udvartartása, Bianca, és nem tudtak elintézni minket. –
Végigfuttattam szememet a vámpírokon odalent, és folytattam: – Az
összes kis talpnyalója előtt ott az örökkévalóság. Az
örökkévalóságot rossz elveszíteni. És talán végül minket is elkap. De
akármelyikük is akarja először elveszíteni az örökkévalóságot,
kérem, csak jöjjön, és lépjen fel ide!
Egy másodpercig néma csend uralkodott az udvaron.
Engedtem, hogy egy kis remény szivárogjon kalapáló szívembe.
Kenny Rogers20 , egyen meg az irigység. Ha ez a blöff bejön,
nagyobb szerencsejátékos leszek, mint amiről ő valaha is álmodni
mert.
Bianca csak mosolygott, és azt mondta Thomasnak:
– Annyira gyönyörű ez a lány, Fehér Udvartartásból való
kuzinom. Azóta vágytam rá, hogy először megláttam. – Megnyalta
az ajkát. – Mit szólna egy alkuhoz? Gúnyosan elhúztam a számat.
– Azt hiszi, üzletet fogunk kötni magával?
Thomas visszanézett rám. Hihetetlen módon, tiszta volt, kivéve
egy skarlát cseppekből álló permetet a hófehér bőrén. Minden más,
az ágyékkötő és a szárnyak is makulátlanok maradtak.
– Folytassa! – szólalt meg. – Hallgatom.
– Adja őket nekünk, Thomas Raith – mondta Bianca. – Adja
nekünk ezt a hármat, és vigye a lányt, a magáé lehet,
elvitathatatlanul. Most már annyi kis kedvencem lesz, amennyit csak
akarok. Mit számít egy a többihez képest?
– Thomas – szólítottam meg –, tudom, hogy csak most
találkoztunk, de ne hallgasson rá. Csőbe húzta, hogy végre
megölesse.
Thomas ide-oda kapkodta a szemét közöttünk. Egy pillanatra
találkozott a tekintetünk, majdnem elég időre, hogy belelássak.
Aztán félrenézett. Az a benyomásom támadt, hogy próbál valamit
elmondani. Nem tudom, mit. Arckifejezése mintha bocsánatkérő lett
volna.
– Tudom, Mister Dresden – felelte. – De… attól tartok, a helyzet
megváltozott. – Nem mondanám, hogy megrúgta Susant, inkább
csak nekivetette sarus lábát, és a vámpírok tömegébe lökte. A nő
rémülten felsikkantott, a szörnyek pedig megfogták, és elrángatták a
sötétségbe.
Thomas leengedte a kardját, és felém fordult, háttal a
vámpíroknak. Azok kihívó tekintettel, sziszegve lopakodtak közelebb
Michaelhez és hozzám. Megkerülték Thomast, de az egyik a
lábának dörgölődzött. Ő undorodva elhúzta a száját, majd oldalra
lépett.
– Sajnálom, Mister Dresden. Harry. Tényleg kedvelem egy
kicsit. De tartok tőle, hogy magamat sokkal jobban.
Thomas eltűnt, miközben a vámpírok körülvették a lépcső alját.
Valahol a sötétben Susan rémülten felsikított, aztán a hang
nyögésbe fulladt. Majd csak a csend maradt.
Bianca negédesen rám mosolygott Justine ernyedt feje felett.
– És így, mágus, mindennek vége. A párosuk meghal. De ne
aggódjon! Soha, senki nem találja majd meg a testüket. –
Visszapillantott oda, ahol Thomas eltűnt a háttérben, és oldalra szólt:
– Kyle, Mavra! Öljék meg a fehér hasú fattyút is!
Thomas majdnem a nyakát törte, amikor hátrafordult Bianca
felé, és odavicsorogta:
– Szuka!
A szám működött, és már szóra is nyitottam, de semmi sem jött
ki rajta. Hogyan is jöhetett volna? Szavak nem fejezhették volna ki a
frusztrációmat, a haragomat és a félelmet, ami végigömlött rajtam.
Élesen, mint a tüskék és a szögesdrót, átvágott kimerültségemen.
Ez igazságtalan volt. Minden tőlünk telhetőt megtettünk. Mindent
kockára tettünk.
Nem mi. A választás az enyém volt.
Én tettem kockára mindent.
És veszítettem.
Michael és én nem küzdhettünk meg velük egyedül. Elvitték
Susant. A megtaláltnak hitt segítség ellenünk fordult.
Náluk volt Susan.
És ez az én hibám. Nem hallgattam rá, amikor kellett volna.
Nem védtem meg őt. És most meg fog halni, egyedül miattam.
Nem tudom, ez a felismerés hogyan hatott volna másokra
érzelmileg. Nem tudom, hogy a kétségbeesés, az önutálat és a
tehetetlen düh szétmorzsolta volna-e őket, mint a túl törékeny
betont, megolvasztja, mint a szennyezett ólmot, vagy szétzúzza,
mint az olcsó üveget.
Csak azt tudom, velem mit tett.
Lángra lobbantott.
Tűz gyűlt a szívemben, a gondolataimban, a szememben.
Égtem, égtem, mélyen a bensőmben, égtem olyan helyeken,
amelyekről nem is sejtettem, hogy fájhatnak.
Nem emlékszem az átokra, sem a szavakra, amelyeket ki-
mondtam. De emlékszem, hogy ahhoz a fájdalomhoz nyúltam.
Emlékszem, hogy elértem, és arra gondoltam, ha eljött az időnk,
Isten engem úgy segéljen, legyengülten vagy sem, reménytelenül
vagy sem, de magammal viszem ezeket a gyilkos, vérszívó
rohadékokat. Megmutatom nekik, hogy nem játszhatnak
könnyelműen a teremtés erőivel, magával az élettel. Hogy nem volt
bölcs keresztbe tenni a Fehér Tanács egyik mágusának, amikor
valaki elrabolta a barátnőjét.
Azt hiszem, Michael megérezhetett valamit, és kivette a lányt a
karomból. A következő, amire emlékszem, hogy az éjszakai égbolt
felé emeltem a kezemet, és azt üvöltöttem:
– Fuego! Pyrofuego! Égjetek, ti nyálkás, denevérképű köcsögök!
Égjetek!
Tűzért nyúltam, és a tűz válaszolt.
A műkertészeti kastély fabástyái fényárba borultak, és a
sövényfalak, kiegészülve a csipkézett tetejükkel, velük együtt égtek.
Lángok csaptak fel az égre, tíz-tizenöt méter magasra, és a hirtelen
robbanás mindenkit felemelt a földről, kivéve engem. Erejétől
szélvihar támadt körülöttünk.
Én a közepén álltam. Agyamat ragyogóan világította meg a
rajtam keresztülfolyó erő. Égetett, és az énem egy része boldogan
sikoltozott miatta. Köpenyem csapkodott és táncot járt az orkánban;
vörös és fekete felhőként terült el körülöttem. A hirtelen ragyogás a
vámpírok mulatozásának jelenetére vetült, és élesen megvilágította.
A korábban látott fiatalok a sötétségben feküdtek a sövények
közelében, a tüzek közelében, szánalmas kis kupacokként.
Némelyikük rángatózott. Némelyikük lélegzett. Néhányuk
nyöszörgött, és próbált elkúszni a hőtől. De a legtöbbjük irtózatosan,
tökéletesen mozdulatlanul hevert.
 Sápadtan. Elbűvölően.
Holtan.
Növekedett bennem a harag. Duzzadt és égetett, és újra kinyúlt
a tűz felé. Lángok törtek elő, elkapták az egyik gyávább vámpírt,
összezsúfolódtak a hátán, és lekaparták a húsmaszkot, ami
lecsúszott szétzúzott denevérarcáról. A tűz megérintette, majd köré
tekeredett, megfonnyasztva és befeketítve bőrét, aztán
visszarántotta, és a lángok felé görgette és forgatta.
A mágia táncolt a szememben, a fejemben, a mellkasomban, és
vadul, irányíthatatlanul repült szét. Nem tudtam mindent nyomon
követni. Még több vámpír került túl közel a tűzhöz, és sikoltozni
kezdtek. Lángindák emelkedtek a földből, és kígyókként siklottak
végig az udvaron. Minden robbanásszerűen lendült mozgásba. Az
árnyak átsuhantak a fényességen, és üvöltve kerestek kiutat.
Éreztem, hogy szívem összeszorul a mellkasomban, és nem
dobog. Levegő után kapkodva inogtam a lábamon. Michael odajött
hozzám. Lydiát úgy vetette át a vállán, mint egy tűzoltó. Letépte a
köpönyegét, ami utána lángolva hevert az egyik oldalon. Karomat a
válla köré vonta, és félig lecipelt a lépcsőn.
Füst gyűlt körénk, vastagon és fullasztóan. Fékezhetetlenül
köhögtem, és öklendeztem. A mágia még mindig bennem áramlott,
de már lassabban. Inkább csörgedezett, de nem azért, mert lezárták
a zsilipeket, hanem mert nem maradt bennem semmi, ami
kiáramolhatott volna. Sajgott mindenem. Tűz ömlött ki a szívemből, a
karomból és a lábamból, szorítva és rángatózva. Nem kaptam
levegőt, nem bírtam gondolkodni, és tudtam, valahol a rengeteg
fájdalom közt, hogy haldoklom.
– Uram! – krákogta Michael. – Uram, tudom, hogy Harry nem
mindig úgy cselekedett, ahogy Te tetted volna! – Előrebotorkált,
miközben engem és a lányt is cipelte. – De ő jó ember! A Te
ellenségeid ellen harcolt! Jobbat érdemel annál, semmint hogy itt
haljon meg, Uram! Szóval, ha lennél olyan kedves, hogy
megmutatod nekem, hogyan juthatunk ki innen, nagyra értékelném.
Akkor egyszer csak a füst szétnyílt, és édes, tiszta levegő
csapódott az arcunkba, akár egy vödör jeges víz.
A földre zuhantam. Michael valahol a közelben ledobta a lányt,
és széttépte az olcsó szmokingot. Kezét a szívem fölé fektette, és
röviden felkiáltott. Ezután nem sokra emlékszem, csupán a
fájdalomra, és egy sornyi tompa, kemény ütésre a mellkasomon.
Aztán a szívem megtántorodott, és újra verni kezdett. A kín
vörös köde foszladozva elhalványult.
A füst alagút módjára nyílt szét előttünk, mintha valaki egy tiszta
levegővel teli üvegcsövet fúrt volna keresztül rajta körülöttünk. A
járat végén karcsú, kecses alak állt, magasan, nőiesen. Valami
szárnyakhoz hasonlatos terült el mögötte, habár ez talán csak illúzió
volt. A fény egyszerre több szögből esett rá, úgyhogy gyakorlatilag
árnyak és színek alkották.
– Azt gondoltam, Ő nem ennyire veszi szó szerint a dolgokat –
köhögtem.
Michael hátrahúzódott tőlem, és korommal bemocskolt arcán
egy pillanatra mosoly terült el.
– Panaszkodsz?
– U-ugyan, dehogy. Hol van Susan?
– Visszamegyek érte. Gyere!
Túl fáradt voltam, hogy ellenkezzem, úgyhogy hagytam, hogy
talpra rángasson. Felkapta Lydiát, és tántorogva indultunk el kifelé,
az alagút végén álló alak felé.
Lea. A keresztanyám.
Mindketten megtorpantunk. Michael a kése után kapkodott, de
az elveszett.
Lea felhúzta egyik finom ívű szemöldökét. Még mindig kék és
kifogástalan ruhája lebegett körülötte, és selymes sörénye remekül
illett az udvart felemésztő véres lángokhoz. Szinte tökéletesen
festett, és még mindig egyik vékony karja alatt tartotta a fekete
dobozt, amit Biancától kapott.
– Keresztanya – szólaltam meg ijedten.
– Nos, bolond? Mire vársz? Vettem a fáradságot, és
megmutattam a menekülési utat. Gyerünk!
– Te mentettél meg minket? – köhögtem.
Felsóhajtott, és a szemét forgatta.
– Habár olyan módokon fáj ez nekem, hogy nem tudnám
elmagyarázni, igen, gyermekem. Hogyan is szerezhetnélek meg
magamnak, ha hagyom, hogy a Vörös Udvartartás ringyója
megöljön? Az ég szerelmére, mágus, azt hittem, ennél több eszed
van!
– Megmentettél. Hogy aztán te kaphass meg engem.
– Nem így – felelte Lea, miközben selyemruháját gyengéden az
orrához tartotta. – Most puszta héj vagy, és nekem az egész
gyümölcs kell. Menj, pihenj, gyermekem! Nemsokára újra
beszélünk.
Azzal visszavonult, és eltűnt.
Michael vitt ki a házból. Emlékszem az öreg furgonja illatára, a
fűrészporra, az izzadságra, a bőrre. Éreztem, hogy a kikopott ülés
megcsikordult alattam.
– Susan – nyögtem. – Hol van Susan?
– Megteszem, amit lehet.
Aztán csak lebegtem a sötétségben egy ideig, tompán
érzékelve a mellkasomban időző fájdalmat és Lydia bőrének melegét
a kezemnek nyomódva. Próbáltam mozogni, hogy meggyőződjek
róla, a lány jól van, de túl sok erőfeszítésbe került volna.
Kinyílt a furgon ajtaja, majd becsapódott. Aztán a motor zörögni
kezdett.
Utána minden irgalmas sötétségbe borult.
 HARMINCEGYEDIK
FEJEZET

A sötétség elnyelt, és sokáig nem eresztett. Semmi más, csak csönd

vett körül ott, ahol lebegtem; semmi, csak a végtelen éjszaka. Nem
fáztam. Nem volt melegem. Semmi se voltam. Nem voltak
gondolatok, álmok, semmi.
De túl jó volt ez ahhoz, hogy sokáig tartson.
Először az égési sérülések okozta fájdalmak értek utol. Ezek a
legrosszabb fajta sebesülések a világon. A jobb karom és a vállam is
megperzselődött, és tompa állhatatossággal lüktettek, ami
kirángatott a békémből. Ezután visszajött a válogatott karcolások,
zúzódások és vágások gyötrelme is. Úgy éreztem magam, mintha
egy fájdalomból és üzemzavarokból álló gyűjtemény lettem volna.
Mindenem sajgott.
Az emlékek jöttek vissza következőnek a ködön át. Elkezdtem
felidézni, mi is történt. A Rémálom. A vámpírok bálja. A kölykök,
akiket odacsábítottak.
És a tűz.
Ó, istenem! Mit tettem?
A tűzre gondoltam, ami szilárd lángfalként tornyosult. Mohó
karokkal nyúlt ki, hogy visszarántsa a sikítozó vámpírokat a
máglyára, amit a sövényekből és fákból raktam.
Ezer ördög és pokol! Azok a kölykök gyámoltalanok voltak. A
tűzben és a füstben, amiből én is csak egy sidhe közreműködésével
tudtam megmenekülni. Nem tudtam kiverni a fejemből. Soha nem is
vettem fontolóra annak következményeit, ha így eleresztem az
erőmet.
Kinyitottam a szemem. Az ágyamban feküdtem, a szobámban.
Kikecmeregtem, és bementem a fürdőbe. Valaki korábban bizonyára
megetetett levessel, mert amikor hányni kezdtem, maradt valami,
hogy kijöjjön.
 Megöltem őket. Megöltem azokat a kölyköket. A mágiámmal, a
mágiával, ami a teremtésnek és az életnek magának az energiája.
Kinyúltam, és halálra égettem őket.
Addig hánytam, amíg hasam már fájt a durvaságától, és vad
gyász futott végig rajtam zabolátlanul. Küszködtem, de nem tudtam
kiűzni a képeket a fejemből. Égő gyerekek. Égő Justin. A mágia
meghatározza az embert. Mélyen, belülről ered. Semmit nem lehet
megvalósítani mágiával, ami nincs meg valahol odabent.
És én élve elégettem azokat a gyerekeket.
Az én erőm. Az én választásom. Az én hibám.
Zokogtam.
Nem is tértem magamhoz egészen addig, míg Michael be nem
jött a fürdőbe. Mire belépett, én már az oldalamon feküdtem,
szorosan összegömbölyödve. Megeresztettem magamra a vizet a
zuhanyzóban, és a hidegtől reszkettem. Minden fájt, kívül és belül is.
Sajgott a fejem attól, hogy ennyire összehúztam magam. A torkom
szinte teljesen elszorult sírás közben.
Michael úgy kapott fel, mintha nem lennék egy kilóval se
nehezebb valamelyik gyermekénél. Megszárítgatott egy
törülközővel, és rám csúsztatta vastag köntösömet. Ő maga tiszta
ruhát viselt, valamint kötést a csuklóján és a homlokán. Szeme kicsit
beesettebbnek tűnt, mintha nem aludt volna eleget. De a keze
szilárd volt, arckifejezése pedig nyugodt és magabiztos.
Iszonyatosan lassan, de megint összeszedtem magam. Mire
végzett, már felemeltem rá a tekintetemet.
– Hányan? – kérdeztem. – Hányan haltak meg?
Értette. Láttam a fájdalmat a szemében.
– Miután titeket kivittelek, felhívtam a tűzoltóságot, és
elmondtam nekik, hogy mentésre van szükség. Elég gyorsan
odaértek, de…
– Hányan, Michael?
Vontatottan mély levegőt vett.
– Tizenegy test.
– Susan? – Megremegett a hangom.
Tétovázott.
– Nem tudjuk. Összesen tizenegyet találtak. Ellenőrzik a
fogászati leleteket. Azt mondják, a hő annyira erős volt, hogy a
csontok alig tűnnek emberinek.
Keserűen felnevettem.
– Alig tűnnek emberinek. Több kölyök volt ott…
– Tudom. De ennyit találtak csak. És még egy tucatnyit élve
kihoztak.
– Az is valami. Mi van a többiekkel?
– Eltűntek. Nyomuk veszett. Ők… ők feltételezhetően halottak.
Lehunytam a szemem. A tűznek nagyon forrón kellett égnie,
hogy hamuvá porlassza a csontokat. Ennyire erőteljes volt az
átkom? Elrejthette a holtak többségét?
– Nem hiszem el – mondtam. – Nem hiszem el, hogy ennyire
hülye voltam.
– Harry – szólalt meg Michael. Egyik kezét a vállamra fektette. –
Esélyünk sincs rá, hogy kiderítsük. Egyszerűen nincs. Már a tűz előtt
is halottak lehettek. A vámpírok válogatás nélkül lakomáztak belőlük,
ott, ahol mi nem láthattuk.
– Tudom – feleltem. – Tudom. Istenem, annyira öntelt voltam!
Akkora barom, hogy csak úgy besétáltam oda!
– Harry…
– És azok a szegény, ostoba kölykök fizettek meg érte. Fenébe,
Michael!
– Rengeteg vámpír se jutott ki, Harry.
– Nem éri meg. Még akkor se, ha az összes vámpírral végzett
volna Chicagóban.
Michael elcsendesült. Hosszú ideig így ültünk.
Végül megkérdeztem tőle:
– Meddig voltam kiütve?
– Több mint egy napig. Átaludtad az előző éjszakát, a tegnapot
és a mai nagy részét. A nap nemsokára felkel.
– Istenem! – nyögtem, és megdörgöltem az arcom.
Hallottam a komorságot Michael hangjában.
– Egy időre azt hittem, végleg elveszítettünk. Nem keltél fel.
Nem mertelek bevinni a kórházba. Vagy bárhova, ahol
nyilvántartásba vehetnek. A vámpírok le tudták volna nyomozni.
– Fel kell hívnunk Murphyt, és el kell neki mondanunk…
– Murphy még mindig alszik, Harry. Hívtam Stallings őrmestert
múlt éjjel, amikor a tűzoltóságot is. A Különleges Ügyek megpróbált
ráállni az esetre, de valaki parkolópályára tette őket. Biancának
vannak kapcsolatai a Városházán, azt hiszem.
– Amint az emberek elkezdik hiányolni azokat a kölyköket, nem
tudják megakadályozni az eltűnt személyek utáni nyomozást. De egy
rakás dologgal késleltethetik. Csessze meg!
– Tudom – felelte Michael. – Utána próbáltam megtalálni
Susant, azt a lányt, Justine-t és a kardot. Semmi.
– Majdnem sikerült mindent elnyerni. A kardot, a foglyokat,
mindent.
– Tudom.
Megráztam a fejem.
– Hogy van Charity? A baba?
Lesütötte a szemét.
– A baba… még mindig nem tudnak mit mondani róla. Nem
tudnak rájönni, mi vele a baj. Fogalmuk sincs, miért gyengül
folyamatosan.
– Sajnálom. Charity…?
– Ágyhoz lesz kötve egy ideig, de rendbe fog jönni. Hívtam
tegnap.
– Hívtad. Nem mentél be meglátogatni?
– Téged őriztelek – felelte Michael. – Forthill atya vigyázott a
családomra. És vannak mások is, akik tudnak rájuk ügyelni, amíg én
távol vagyok.
Összerezzentem.
– Nem tetszett a feleségednek, igaz? Hogy velem maradtál.
– Nem beszél velem.
– Sajnálom.
Bólintott.
– Hát még én.
– Segíts fel! Szomjas vagyok.
Így is tett, és csak kicsit inogtam meg álltó helyemben.
Kitántorogtam a nappaliba.
– Mi van Lydiával? – kérdeztem.
Michael néma maradt, és a szemem néhány másodperccel
később meg is válaszolta saját kérdésemet. Lydia a nappali
kanapéján feküdt egy tonnányi takaró alatt. Összegömbölyödött,
szemét lehunyta, szája kissé elnyílt.
 – Felismertem őt – szólalt meg Michael.
Megütközve néztem rá.
– Honnan?
– Kravos odújából. Ő volt a fiatalok egyike, akiket korábban
elhurcoltak.
Füttyentettem.
– Bizonyára ismerte a férfit. Valahogyan kiderítette, mire készül.
– Próbáljuk meg nem felkelteni – mondta Michael halkan. –
Sokáig nem bírt elaludni. Azt hiszem, bedrogozták. Rémült volt, és
összevissza beszélt. Úgy félórája sikerült lecsendesítenem.
Kicsit összehúztam a szemöldökömet, de bementem az
aprócska konyhába. Michael követett. Kivettem egy kólát a
jégszekrényből, majd a leharcolt állapotban lévő gyomrom miatt
meggondolva magam, inkább egy üveg vízért nyúltam. Bizonytalanul
beleittam.
– Most aztán majd pokolian megfizetek, Michael.
Értetlenkedve nézett rám.
– Ezt miért mondod?
– Amit teszel, az élet visszaadja, Michael. Ezt te is tudod.
Hengeríts fel egy követ, és visszagurul rád. Ki szelet vet, vihart
arat21 .
Michaelnek felszaladt a szemöldöke.
– Észre se vettem, hogy ennyit forgatod a Bibliát.
– A példabeszédeknek mindig is sok értelmét találtam –
feleltem. – De a mágiában az ilyen dolgok sokkal élesebbé és
letisztultabbá válnak, mint másutt. Embereket öltem. Megégettem
őket. Ez vissza fog jönni, hogy kísértsen.
Michael összehúzta szemöldökét, és kinézett Lydiára.
– A Harmadik Törvény, mi?
Vállat vontam, mire folytatta:
– Minta egyszer azt mondtad volna, nem hiszel benne.
Ittam még egy kis vizet.
– Nem is hittem. Nem is hiszek. Túlzottan olyan, mint az
igazságszolgáltatás. Hinni abban, hogy amit a mágiával teszel,
háromszorosan üt vissza rád…
– Meggondoltad magad?
 – Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy biztosan igazságot
fognak szolgáltatni, Michael. Azokért a gyerekekért, Susanért, azért,
ami Charityvel és a fiaddal történt. Ha senki más nem fogja elintézni,
átkozottul én magam fogom. – Grimaszoltam. – Csak remélni
merem, hogy ha tévedek, elég ideig ki tudom majd kerülni a
karmikus megtorlásokat, hogy ezt befejezzem.
– Harry, a bál volt az egésznek a lényege. Bianca esélyt kapott,
hogy az Egyezség keretei közt maradva iktasson ki téged. Csapdát
állított, és elvétette. Gondolod, hogy tovább fogja erőltetni?
Jelentőségteljesen ránéztem.
– Persze hogy ezt gondolom. Ahogy te is. Különben nem
játszottál volna őrzővédő kutyát itt az elmúlt napban.
– Jogos.
Ujjaimmal keresztülszántottam a hajamon, és a kóla után
nyúltam; pokolba a gyomrommal.
– Csak el kell döntenünk, mi legyen a következő lépésünk.
Michael megrázta a fejét.
– Nem tudom. Charity mellett a helyem. És a fiam mellett. Ha
ő… ha ő beteg, akkor szüksége van rám.
Ellenkezésre nyitottam a szám, de nem ment. Michael már így
is többször vásárra vitte a bőrét értem. Rengeteg jó tanácsot adott,
amikre nem hallgattam. Főleg Susannel kapcsolatban. Ha jobban
odafigyeltem volna, elmondom neki, hogyan érzek, talán…
Félbeszakítottam ezt a gondolatsort, mielőtt a hisztérikus
zokogás, ami feltört a torkomba, többe csapott volna át, mint a
szememet elhomályosító könnyek.
– Jól van – mondtam. – Én… köszönöm. A segítséged.
Bólintott, és lesütötte a szemét, mintha szégyenkezne.
– Harry. Sajnálom. Mindent megtettem, amit csak tudtam. De
már nem vagyok fiatal. És… elveszítettem a Kardot. Talán most már
nem én vagyok az, aki forgathatja. Talán Ő így adja tudtomra, hogy
otthon a helyem. Hogy ott legyek a feleségemnek és a
gyermekeimnek.
– Tudom – feleltem. – Ez így van jól. Tedd, ami szerinted a
legjobb.
Finoman megérintette a kötést a homlokán.
 – Ha meglenne a Kard, lehet, másképp éreznék. –
Elcsendesedett.
– Én támogatlak. Figyelj, elleszek itt. A Tanács valószínűleg ki
fog segíteni. – Feltéve, hogy nem hallottak az emberekről, akik
meghaltak a tűzben. Ha megtudják, hogy megszegtem a Mágia Első
Törvényét, hamarabb lecsapják a fejemet a nyakamról, mint hogy
kimondanánk, „főbenjáró bűn”. – Csak menj, Michael! Gondoskodom
Lydiáról.
– Jól van – biccentett. – Én majd…
Valami szöget ütött a fejembe, és nem hallottam Michael
mondatának végét.
– Harry? – kérdezte. – Harry, jól vagy?
– Eszembe jutott valami – mondtam. – Én… valami nem
stimmel nekem ezzel kapcsolatban. Neked nem?
Csak pislogott rám.
Megráztam a fejem.
– Átgondolom. Jegyzetelek. Megpróbálom kibogozni ezt a
gubancot. – Elindultam az ajtó felé. – Gyere! Kiengedlek.
Michael követett az ajtóhoz, és a kezem már a gombon volt,
amikor a bejárat hirtelen zörögni kezdett a sorozatos, gyors ütések
miatt, amelyeket csak hozzávetőlegesen lehetett kopogásként
értelmezni. Vállam felett hátrapillantottam a lovagra, ő pedig
egyetlen szó nélkül visszahátrált a kandallóhoz, és felvette a
piszkavasat, ami a rönköknek döntve feküdt. A hegye
narancssárgás-pirosas fénnyel izzott.
Amikor újabb ütések érték az ajtót, kitártam, és oldalra
csusszantam.
Karcsú, középmagas alak botladozott a szobába. Bőrdzsekit,
farmert, teniszcipőt és Cubs feliratú baseballsapkát viselt. Fekete,
műanyag puskatokot cipelt, izzadság meg parfüm illata lengte körül.
– Maga! – vicsorogtam. Megragadtam a férfi vállát, mielőtt
visszanyerhette volna az egyensúlyát, és keményen megperdítve a
falhoz szorítottam. Öklömmel acélosan lesújtottam a szájára,
éreztem az ujjperceim éles csattanását és puffanását. Minkét
kezemmel megragadtam a dzsekije elejét, és vicsorogva elrántottam
a faltól, le a nappali padlójára.
 Michael előrelépett, munkásbakancsát a betolakodó nyakának
hátuljára nyomta, és a piszkavas izzó végét a férfi szeméhez
közelítette.
Thomas eleresztette a puskatokot, és felrántotta a kezeit,
sápadt, széttárt ujjakkal.
– Jézusom! – zihálta. Telt alsó ajka szétnyílt, és valami fakó,
rózsaszínes folyadék mocskolta be, ami nem kimondottan hasonlított
az emberi vérre. Lenéztem öklömre: ugyanez az anyag maszatolta
össze. Magába szívta a tűz fényét, és opálos fénnyel verte vissza. –
Dresden – hebegte Thomas. – Ne tegyen semmit elhamarkodottan.
Lenyúltam, és letéptem fejéről a sapkát. Fekete haja borzas
sörényként omlott le alóla.
– Elhamarkodottan? Mondjuk úgy, mintha egyszeriben
elárulnám, és hagynám, hogy egy csapat szörny felzabálja a
barátnőjét?
Pillantása Michaelre vándorolt, majd vissza rám.
– Istenem, várjon! Nem így volt. Nem láttak mindent, ami utána
történt. Legalább zárják be az ajtót, és hallgassanak meg!
A nyitott ajtóra pillantottam, de kis habozás után bezártam.
Nincs értelme szabadon hagyni a hátamat, csak hogy ellenkezzek.
– Én nem akarom meghallgatni, Michael.
– Ez egy vámpír – felelte Michael. – És cserben hagyott minket.
Talán azért jött ide, hogy megint megpróbáljon rászedni.
– Azt gondolod, meg kellene ölnünk?
– Mielőtt bántana valakit. – Michael hangja tompa és közömbös
volt. Ijesztő, valójában. Egy kicsit megremegtem, és valamivel
szorosabban összehúztam magamon a köntöst.
– Nézze, Thomas! – mondtam. – Kifejezetten rossz napom van,
pedig összesen félórája keltem fel. És maga csak hozzátesz ehhez.
– Mindannyiunknak rossz napja van, Dresden – felelte Thomas.
– Bianca emberei egész nap és egész éjjel követtek. Épp csak
sikerült ideérnem, mielőtt cafatokra téptek volna.
– Fiatal még az éjszaka – jegyeztem meg. – Mondjon egy jó
indokot, hogy miért nem kellene megölnöm, mint egy hazug, álnok
vámpír mocskot?
– Mert megbízhat bennem – válaszolta. – Valóban segíteni
akarok.
 Felhorkantottam.
– Mi az ördögért kellene hinnem magának?
– Nem kell – felelte. – Ne tegye. Jól hazudok. Én vagyok az
egyik legjobb. Nem kérem, hogy higgyen nekem. Higgyen a
körülményeknek! Közös érdekünk fűződik a dologhoz.
Mogorván néztem rá.
– Csak viccel.
Megrázta a fejét, és ferdén rám mosolygott.
– Bárcsak úgy lenne! Azt hittem, esélyem lesz kisegíteni magát,
mikor Bianca levette rólam a szemét, de becsapott engem.
– Nos, Thomas, nem tudom, mennyire új még magának ez az
egész, de Biancára a köznyelvben úgy utalunk, hogy „rosszfiú”. Ők
ilyenek. Így lehet megállapítani, hogy rosszfiúk.
– Isten óvjon az idealistáktól! – motyogta az orra alatt Thomas.
Michael morgolódott, és Thomas reményteljesen, kölyökkutya
módjára rámosolygott. – Figyeljenek rám! Náluk van Dresden nője.
A szívem majd kiugrott, ahogy tettem egy lépést előre.
– Életben van?
– Még – felelte Thomas. – Justine is az övék. Vissza akarom
kapni. Maga Susant akarja. Szerintem alkut köthetünk. Együtt
dolgozhatunk. Mit mond rá?
Michael megrázta a fejét.
– Ez egy hazug, Harry. Már abból meg tudom állapítani, hogy
ilyen közel állok hozzá.
– Igen, igen, igen! – csattant fel Thomas. – Elismerem. De
ebben a pillanatban nem része a napirendemnek, hogy bárkinek
hazudjak. Csak vissza akarom őt kapni.
– Justine-t?
Thomas bólintott.
– Hogy továbbra is kiszipolyozhassa belőle az életet! – mordult
fel Michael. – Harry, ha nem fogjuk megölni, akkor legalább üssük
ki.
– Ha megteszik – szólalt meg Thomas –, hatalmas hibát
követnek el. És esküszöm a lehengerlően dögös külsőmre és az
égbe szökő egómra, hogy nem hazudok.
– Oké – mondtam Michaelnek. – Öljük meg.
 – Várjanak! – kiáltott fel Thomas. – Dresden, kérem! Mit akar,
mit adjak magának? Mit akar, mit tegyek? Nem tudok máshova
menni.
Tanulmányoztam az arckifejezését. Kimerültnek és
kétségbeesettnek tűnt a hűvös külső mögött, amit így is alig tudott
fenntartani. És a félelem alatt beletörődés látszott. Elszántnak
találtam.
– Oké – döntöttem végül. – Jól van, Michael. Engedd felállni!
Michael összehúzta a szemöldökét.
– Biztos?
Bólintottam. Michael elhátrált Thomastól, de a piszkavasat
továbbra is lazán fogta az egyik kezében.
Thomas felült, ujjait könnyedén végigfuttatta a torkán, ahol
Michael bakancsa sötét foltot hagyott, majd megérintette felrepedt
száját, és összerezzent.
– Köszönöm – mondta halkan. – Nézzenek a tokba!
A fekete puskatokra pillantottam.
– Mi van benne?
– Előleg – felelte. – Foglaló a segítségükért.
Felhúztam az egyik szemöldökömet, és a tok fölé hajoltam.
Finoman végigfuttattam rajta az ujjam hegyét. Nem éreztem
körülötte az energia szurkáló bizsergését, ami előre jelezte volna
egy varázsló ügyetlen csapdáját, azonban egy jót nehéz is lett volna
észrevenni. Volt benne valami. Valami, ami halkan zümmögött. Az
erő némán vibrált, és végigáramlott a műanyagon át a kezembe. Ezt
a vibrálást már ismertem.
Felpattintottam a puskatok reteszeit, és sietősen kapkodva
felhajtottam a tetejét.
Amoracchius ragyogóan ütött el a táska szürke, szivacsos
belsejétől, és nyomát se lehetett látni rajta a Bianca házában történt
tűzvésznek.
– Michael – suttogtam. Előrenyúltam, és újra megérintettem a
penge markolatát. Még mindig azzal a halk, mélyről jövő erővel
zümmögött, ami egyszerre volt megnyugtató és megfélemlítő.
Visszahúztam az ujjaimat.
Michael a tokhoz sietett, és lehajolt. Le sem vette a szemét a
kardról. Arckifejezése megremegett, és nehéz volt belőle olvasni.
Szeme megtelt könnyel, és széles, hegekkel tarkított kezét a fegyver
markolata felé nyújtotta. Megfogta, és lehunyta a szemét.
– Jól van – szólalt meg. – Nem bántották. – Kinyitotta a szemét,
és felnézett. – Hallak Téged.
Felpillantottam a plafonra.
– Remélem, jelképesen értetted. Mert én nem hallottam semmit.
Michael mosolyogva megrázta a fejét.
– Elgyengültem egy időre. A Kardok terhet jelentenek. Erőt,
természetesen, de ennek megvan az ára. Azt gondoltam, a Kard
elvesztése az Ő jelzése volt, hogy ideje visszavonulnom. – A másik
kezét végighúzta a csavart fémszögön, ami a fegyver keresztvasánál
a pengébe volt forrasztva. – De még mindig van elvégzésre váró
feladat.
Felpillantottam Thomasra.
– Azt mondja, náluk van Susan és Justine, hm? Hol?
Megnyalta a száját.
– A villában – felelte. – A tűz felemésztette a ház hátulját, de
csak kívülről. A belseje rendben van, és az alagsor érintetlen
maradt.
– Jól van. Beszéljen!
Thomas így is tett, és gyors egymásutánban ledarálta a
tényeket. A tűz pusztítása után Bianca és az Udvartartás
visszahúzódott a villába. Bianca utasította a többi vámpírt, hogy
mindenki cipeljen ki egy tehetetlen halandót. Az egyikük Susant vitte.
Amikor a rendőrség és a tűzoltóság megérkezett, a művelet nagy
része már lement, és a tűzoltóparancsnok tajtékzott a halálesetek
miatt. Bement, hogy beszéljen Biancával, aztán higgadtan és
összeszedetten jött ki. Valamennyiüket utasította, hogy
szedelőzködjenek, és távozzanak, mondván, ő meg van róla
győződve, hogy egy borzalmas baleset történt, de már le van zárva
az ügy.
Ezután a vámpírok lazíthattak, és élvezhették a „vendégeiket”.
– Azt hiszem, néhányukat átváltoztatják – mesélte tovább
Thomas. – Biancának most már megvan a felhatalmazása, hogy
megengedje. Sokakat elveszítettek a harcban és a tűzben. Tudom,
hogy Mavra elvitt egy párat, és velük együtt távozott.
– Távozott? – kérdeztem.
 Thomas bólintott.
– A szóbeszéd szerint épp naplemente után lépett le. Van pár új,
éhes száj, amit etetni kell, tudják?
– És honnan tudja mindezt, Thomas? Utoljára azt hallottam,
hogy Bianca emberei megpróbálták megölni.
Vállat vont.
– Több van egy jó hazudozóban, mint ami első ránézésre
látszik, Dresden. Egy ideje már rajta tartom a szemem a dolgokon.
– Oké – adtam meg magam. – Szóval a villába zárták a
többieket. Csak be kell jutnunk, összeszedni őket, és újra kijutni.
Thomas megrázta a fejét.
– Valami másra lesz szükségünk. Halandó biztonsági
embereket hozott. Őröket gépfegyverekkel. Mészárlás lenne.
– Micsoda bátorság! – mondtam gyászos mosollyal. – A házon
belül hol tartják a foglyokat?
Thomas egy pillanatig kifejezéstelenül nézett rám. Aztán ismét
megrázta a fejét.
– Nem tudom.
– Eddig mindent tudott – jegyezte meg Michael. – Miért most
dugul el?
Thomas elővigyázatosan nézett a Lovagra.
– Komolyan mondom. Én se láttam többet a házból, mint
maguk.
Michael összehúzta a szemöldökét.
– Még ha be is jutunk, nem lőhetünk bakot minden egyes
seprűtároló ellenőrzésével. Ismernünk kell a ház belsejét.
Thomas vállat vont.
– Sajnálom. Kifogytam az információból.
Meglengettem az egyik kezemet.
– Semmi gond. Csak beszélnünk kell valakivel, aki már látta a
ház belsejét.
– Kapjunk el egy foglyot? – kérdezte Michael. – Nem tudom,
mennyire járnánk szerencsével.
Megráztam a fejem, és Lydia alvó alakjára pillantottam, aki
folyamatosan hánykolódott.
– Kikérdezzük a lányt. Ő járt odabent. Neki lehet rálátása erre-
arra. Tehetsége van hozzá.
 – Tehetsége?
– Kasszandra Könnyei. Látja a jövő darabkáit.
Felöltöztem, és hagytunk még egynéhány órát Lydiának.
Thomas bement a fürdőbe, hogy lezuhanyozzon, miközben én a
nappaliban ültem Michaellel.
– Amire nem bírok rájönni – mondtam –, hogy hogyan jutottunk
ki ilyen könnyen.
– Te ezt könnyűnek nevezed? – kérdezte Michael.
Fintorogtam.
– Talán. Azt vártam volna, hogy mostanra utánunk jönnek. Vagy
ránk küldik a Rémálmot, hogy elkapjon.
Michael eltöprengve forgatta két keze közt a Kard markolatát,
mintha csak egy golfütő lenne.
– Értem, mire gondolsz. – Egy másodpercre elcsendesedett,
majd azt mondta: – Tényleg úgy gondolod, hogy a lány segíteni fog?
– Remélem.
Ebben a pillanatban Lydia köhögni kezdett. Az oldalához
mentem, és megitattam egy kis vízzel. Kábának tűnt, habár elkezdett
forgolódni.
– Szegény gyerek – jegyeztem meg Michaelnek.
– Legalább aludt egy kicsit. Nem hiszem, hogy az elmúlt
napokban volt rá lehetősége.
Megdermedtem.
Eltoltam magam Lydiától, de az ujjai kinyúltak, és bebújtak a
pulcsi alá, amit viseltem. El akartam rángatni magam, de könnyedén
tartott, pedig meg se mozdult közben. A sápadt lány kinyitotta
beesett szemét; az teljesen bevérzett, a szeme fehérje is egészen
vörös lett. Lassan és kajánul elmosolyodott. Beszélni kezdett, de
hangja mélyen és durván jött ki, tökéletesen másképp, mint a
természetes hangja. Idegen és ellenséges volt.
– Miért hagyád, hogy álomra szenderüljön? Tán inkább kellett
volna kioltanod az életét, mielőtt felébred.
Michael lábra állt. Lydia felkelt, és egyik kezével felemelt a
földről. Vérben forgó szeme haragosan, de ördögi ujjongással nézett
fel rám.
– Épp elég ideig vártam erre – duruzsolta az idegen hang, a
Rémálom hangja. – Viszlát, mágus! – Azzal a vékonyka lány
baseball-labda módjára elhajított a kandalló kövei felé.
Vannak napok, mikor egyszerűen nem éri meg kikelni az ágyból.
 HARMINCKETTEDIK
FEJEZET

Kezemmel és lábammal csapkodva figyeltem, amint a kandalló

közeledett, hogy feltörje a koponyámat. Az utolsó másodpercben
fehér és rózsaszín foltot láttam, belecsapódtam Thomasba, és
belevágtam őt a kandalló köveibe. A férfi felmordult, én pedig
legurultam róla a padlóra, és egy pillanatig levegőt se kaptam.
Feltoltam magam négykézlábra, és a vámpírra néztem. Rózsaszín
törülközőt tekert a dereka köré, de vagy a mozdulat merő
sebessége, vagy az ütközés szinte teljesen lerántotta róla. Az egyik
oldalon a bordái furcsán alaktalanul álltak ki.
Rám nézett, arcát eltorzította egy grimasz.
– Megleszek – mondta. – Vigyázzon!
Felnéztem, és láttam, hogy Lydia dölyfösen közeledik.
– Balga lény! – vetette oda Thomasnak. – Mit remélt elérni
imigyen? Úgy légyen hát! Felkerülvé a listára.
Michael a megszállott lány és közém lépett, a kard csillogott a
szoba homályában.
– Ne tovább! Lépjen hátra!
Talpra küzdöttem magam, és ziháltam.
– Michael, légy óvatos!
Lydia újabb torz nevetést hallatott, előrehajolt, és szegycsontját
Amoracchius hegyének nyomta.
– Á, valóban, Sir Lovag. Hátráljak, úgy kíváná? Vérét ontaná e
szegény leánynak? Nem gondolám én azt. Halvány emlékek élnek
bennem a legendáról, hogy e kardot nem érheti a gyámoltalanok
vére.
Michael pislogott, és gyors pillantást vetett rám.
– Mi van?
Végre egészen felálltam.
 – Ez tényleg Lydia. Nem egy mágikus szülemény, mint amilyet
korábban láttunk. A Rémálom megszállta. Bármit is teszünk Lydia
testével, később azzal kell együtt élnie.
A lány végigfuttatta egyik kezét a mellén a feszes sztreccs-
anyag alatt, megnyalta ajkát, és Michaelt bámulta vérben forgó
szemével.
– Így igaz. Csupán egy eltévelyedett, édes, ártatlan bárányka.
Nem kívánná a vesztét, nem így vala, Lovag?
– Harry – szólalt meg Michael –, hogyan kezeljük ezt?
– Végetek – dorombolta Lydia. Michaelnek rontott, és egyik
kezével előrenyúlt, hogy félreüsse a kard pengéjét.
Engem az előbb simán megragadott. De Michael edzett volt és
tapasztalt. Hagyta a Kardot a földre esni, és megfordult, miközben
Lydia rárontott. Lefogta a lány mindkét alkarját, amikor az a nyaka
után kapott, megpördült, és kanapéra vágta. A bútor felborult, és a
lány elterült a túloldalon.
– Foglald le! – kiáltottam a férfinak. – Ki tudom űzni belőle a
lényt! – Visszasiettem a hálószobámba, és az ördögűzés
alapanyagai után kutattam. A szobában káosz uralkodott.
Átverekedtem magam rajta, miközben odakint, a nappaliban, Lydia
újra felsikított. Megint puffanás hallatszott, amitől ezúttal
megremegett a hálószobaajtó melletti fal, és aztán zihálás és
dulakodás hangja tört fel.
– Siess, Harry! – lihegte Michael. – Nagyon erős!
– Tudom, tudom! – Felrántottam a szekrényajtót, és elkezdtem
leverni a dolgokat a polcokról, ahelyett hogy átkutattam volna őket.
A tartalék borotvahabok mögé eltettem öt trükkös szülinapi
gyertyát, olyat, amit nem lehet elfújni. Egy kétkilós zacskónyi sót is
bekészítettem oda.
– Oké! – kiáltottam. – Jövök!
Michael és Lydia a földön feküdt, a férfi a lány köré fonta a
lábait, miközben karjai amolyan módosított teljes Nelson-fogásban
húzták hátra a lányét.
– Tartsd ott! – ordítottam. Megkerültem őket, hátralöktem egy
széket és egy lábtartót, félrerugdostam a takarókat és szőnyegeket,
és végül az utolsót is kirántottam Michael alól. Lydia küzdött ellene,
úgy tekergőzött, mint egy angolna, és torkaszakadtából üvöltött.
 Feltéptem a sós zacskót, körbefutottam a páros körül, és fehér
kört öntöttem köréjük. Majd szaladtam egy újabb kört, és
elhelyeztem a gyertyákat, elég sót halmozva köréjük, hogy ne
dőljenek fel. Lydia látta, mire készülök; megint sikoltozni kezdett, és
még jobban próbált szabadulni.
– Flickum bicus! – ordítottam, kapkodva erőt sugározva a kis
átokba. Az erőlködéstől megszédültem egy pillanatra, de a gyertyák
lángra lobbantak, és a gyűrű erőt gyűjtött.
Felálltam, kinyújtottam jobb kezemet, és még több energiát
tápláltam a körbe, majd felemeltem egy forgó örvénybe, ami a bent
lévő három lény, Lydia, Michael és a Rémálom körül pörgött. Energia
gyülekezett a körben, forgott, és a padlóba kavarta a mágiát,
leföldelve és szétszórva azt. Szinte láttam, hogy a Rémálom
szorosabban fogja Lydiát, és belekapaszkodik. Mindössze arra volt
szükségem, hogy a megfelelő lépéssel megdöbbentsem a
Rémálmot, hogy egy pillanatra bezárjam, és az ördögűzés
elsöpörhesse.
– Azorthragal! – mennydörögtem fennhangon a démon nevét. –
Azorthragal! Azorthragal! – Újra kinyújtottam a jobb kezemet, és
vadul összpontosítottam. – Távozz!
Az energia kiáramlott a testemből, ahogy beteljesítettem az
átkot, és a Rémálom felé suhant Lydián belül, mint egy hullám, ami
leemel egy alvó fókát a szikláról…
…aztán továbbhaladt, érintetlenül hagyva a lényt.
Lydia féktelenül nevetni kezdett, és sikerült elkapnia Michael
egyik kezét. Megcsavarta, mire a csontok éles pattanásokkal és
reccsenésekkel törtek el. Michael gyötrelmesen felkiáltott, majd
tekergőzni és rángatózni kezdett. Szétrúgta a sókört, és Lydia
kiszabadult a szorításából – aztán felállt, hogy szembenézzen
velem.
– Annyira bolond vagy, mágus!
Nem tettem ellenvetést. De nem csak álltam ott, megdöbbenve,
hogy az átkom ilyen csúfosan leszerepelt. Visszahúztam a kezem,
és olyan erősen, ahogy csak tudtam, megütöttem őt, remélve, hogy
annyira meghökkenthetem a testet, amin a démon lovagolt, hogy
nem tud majd reagálni.
 A megszállt Lydia kitért az ütés útjából, elkapta a csuklómat, és
a hátamra dobott. Elkezdtem felnyomni magam, de ő lovaglóülésben
rám vetette magát, és kétszer a padlónak csapta a fejemet.
Csillagokat láttam.
Lydia kinyújtózott felettem, dorombolt, és csípőjét az enyémnek
szorította. Próbáltam kiszabadulni a káröröm pillanatában, de a
kezem és a lábam nem engedelmeskedett. A lány lenyúlt, és
mindkét kezét már-már óvatosan a torkomra fektette, és azt
morogta:
– Milyen kár. Egész idő alatt még csak nem is tudtad, hogy ki
üldöz. Még csak nem is tudtad, ki más akart bosszút állni.
– Gondolom, néha a saját kárán tanul az ember – feleltem
küszködve.
– Néha – értett egyet mosolyogva Lydia. Majd keze a nyakamra
kulcsolódott, és már nem kaptam levegőt.
Időnként, mikor az ember szembenéz a halállal, olyan érzés,
mintha minden lelassulna. Minden részlet élesen körvonalazódik,
szinte megfagy. Mindent látunk és érzünk, mintha az agy úgy
döntene, puszta dacból megragadja az élet végső pillanatait, és
kifacsar belőlük minden utolsó cseppet.
Az én agyam is ezt tette, de ahelyett hogy a lerobbant
lakásomat mutatta volna, vagy azt, hogy igazán ráférne a plafonra
egy friss réteg festék, őrjöngve elkezdte összeilleszteni a kirakós
darabjait. Lydia. Az árnydémon. Mavra. A kínzóátkok. Bianca.
Egy darabka kiemelkedett a többi közül a fejemben, egy, ami
nem illett sehova. Susan egy-két napra eltűnt, amikor beszélni is alig
tudtam vele. Azt mondta, dolgozik valamin. Hogy valami folyamatban
volt. Ez beillett valahogyan, valahova.
Csillagok úsztak be a szemem elé, és tűz terült szét a
tüdőmben. Küzdöttem, hogy leszedjem a karjait magamról, de
haszontalanul… megszállottan a lány egyszerűen túl erős volt
ahhoz, hogy elbánjak vele.
Susan kérdezett valamit, valami jelentéktelen merült fel a
telefonbeszélgetésben, a szexuális célozgatások között. Mi volt az?
Hallottam a saját, nagyon vékonyka hangom, valami olyasmit,
hogy: Gaghk. Aghk. Próbáltam leemelni magamról Lydia súlyát, de ő
egyszerűen velem gurult, felvéve súlyomat, majd a mozdulat
folytatásaként megint a földnek csapta a fejem. Kezdett elsötétülni a
világ, habár tágra nyílt szemmel bámultam. Olyan volt, mintha egy
fekete alagútba merednék, és felnéztem Lydia véreres szemébe.
Láttam, hogy Michael térdre küzdi magát, és arca olyan fehér,
mint a frissen hullott hó. Lydia felé indult, de ő kissé elfordította fejét,
és megrúgta az egyik sarkával. Valami eltört, ahogy a rúgás ereje
hátratántorította Michaelt.
Murphynek is lefoglalta valami a figyelmét. Valami, amiről
mindig sietősen elterelte a témát. A megérzés összekötötte őket.
Majd jött az egyenlőségjel.
Aztán beugrott: a kirakós utolsó darabja. Tudtam, mi történt,
honnan jött a Rémálom, és miért pont engem üldözött. Tudtam,
hogyan állíthatom meg, tudtam, mik a korlátai, hogyan szervezte be
Bianca, és miért voltak az átkaim olyan hatástalanok vele szemben.
Ez szinte már szégyen, de tényleg. Épp időben találtam ki a
dolgokat a halálhoz.
A látásom teljesen elhomályosult. És egy pillanattal később a
fájdalom a torkomban is elhalványult.
Ahelyett, hogy ellebegtem volna abba, ami odaát van,
fulladozva meg zihálva beszívtam a levegőt. Egy másodpercre
látásom elvörösödött, ahogy a vér visszaömlött a fejembe, aztán
elkezdett kitisztulni.
Lydia még mindig felettem térdelt, és meglovagolt, de
eleresztette a nyakam. Ehelyett hátrahajtotta karjait a feje felett,
hogy Thomas meztelen vállait simogassa.
A vámpír a lány hátának szorította a testét. Szája Lydia nyakát
cirógatta, lassan csókolgatta, nyelvének kedveskedésétől a lány
borzongott, és remegett. A férfi keze apránként bebarangolta a nő
testét, folyamatosan hozzáért bőréhez, ujjai pedig elkalandoztak a
rövidke sztreccsfelső alatt, hogy a mellét kényeztesse. Lydia
pihegett, véreres szeme a semmibe bámult, nem összpontosított
semmire, és teste vontatott, érzéki kecsességgel válaszolt.
Thomas átnézett rajta, át hajának sötét vízesésén, egyenesen
rám. Szeme már nem voltak kékesszürke, hanem üresen és fehéren
csillogott, minden szín hiányzott belőle. Éreztem a férfiból áradó
hideget, vagyis inkább érzékeltem, semmint a bőrömön éreztem.
Borzalmas, ugyanakkor csábító fagyosság volt ez. Thomas folytatta,
csókokkal árasztva el Lydia nyakát és fülét, amitől a lány
nyöszörgött, és lúdbőrözött.
Nyeltem egyet, és a könyökömre támaszkodva, csípőmet és
lábamat kirángatva kimásztam a páros alól.
Thomas olyan halkan motyogott, hogy abban se voltam biztos,
hallottam-e.
– Nem tudom, meddig bírom elterelni a figyelmét, Dresden. Ne
csak tátsa a száját, tegyen valamit! Majd tartok magának később egy
matinét, ha olyan szörnyen nézni akarja. – Azzal száját a lányéra
tapasztotta, mire ő megmerevedett, és szeme tágra nyílt, mielőtt
bágyadtan lecsukta volna, aztán elmerült a csókban.
Thomas szavaitól elpirultam, a fejem fájdalmasan lüktetni
kezdett. Átkutattam a padlót, és visszaszereztem a gyertyákat,
amelyek még mindig égtek, valamint a sós zacskót is. Kör alakban
szétterítettem a sót Lydia és Thomas körül, miközben Lydia
lehámozta magáról a sztreccs rövidnadrágot, és visszanyúlt, hogy
megragadja Thomast, és maga felé rángassa.
Thomas színtiszta gyötrelemmel felnyögött:
– Dresden, igyekezzen!
A helyükre tettem a gyertyákat, és összeszedtem minden
maradék erőmet, hogy lezárjam a kört, és megint létrehozzam az
örvényt. Ha igazam van, felszabadíthatom Lydiát, akár örökre is. Ha
tévedtem, energiám utolsó morzsáit használtam fel, és a semmiért
dobtam a földbe. A Rémálom valószínűleg megölne minket, és nem
hittem, hogy bármelyikünk is formában van ahhoz, hogy tegyen
ellene valamit.
Az energia összegyűlt a körben, és láthatatlan, bizsergető
erővel emelkedett fel a növekvő forgatag. Kinyújtottam a kezem, és
még több energiát áramoltattam bele, habár szédültem.
A Rémálom kezdte észrevenni, hogy mi is történik körülötte
megint. Lydia reszketett, és kicsit elhajolt Thomastól, gyengítve a
kapcsolatot. Majd vérvörös szeme felpattant, és rám koncentrált. A
lány kezdett felemelkedni, de Thomas belékapaszkodott, és nem
eresztette.
Az erő megint növekedésnek indult, egy második örvény kezdett
gomolyogni a páros körül, bevonzva a spirituális energiákat. Lydia
sikított.
 – Leonid Kravos! – mennydörögtem. Megismételtem a nevet, és
láttam, hogy Lydia szeme döbbenten kitágul. – Távozz, Kravos! Te
másodosztályú tűzgyújtó! Távozz! Távozz! – És az utolsó szóval egy
időben dobbantottam lábammal, leeresztve az ördögűzés erejét a
földbe.
Lydia visított, teste ívben megfeszült, száját pedig szélesre
nyitotta. Az örvénylő forgatagban csillogó ezüst és arany
fényrészecskék gyülekeztek egy tölcsérbe, ami Lydia kitárt szájára
összpontosult. Skarlát energia áramlott ki a lány sikításra nyílt
szájából, és egy pillanatra a sikolyok elbátortalanítóan egymást
fedték. Az egyik magas hangú volt, nőies, riadt, miközben a másik
embertelen, nem e világi. Még több vörös fény csapott fel Lydia
szeméből, aztán el is nyelte az örvény ereje.
Végül – az üres levegő hirtelen áradatával és berobbanásával –
a forgószél végtelenül vékony vonallá kavarodott, majd mélyen a
földbe süllyedve eltűnt.
Lydia erőtlenül, kimerülten felkiáltott, és ernyedten a padlóra
rogyott. Thomas még mindig a lányba kapaszkodva, vele együtt dőlt
el. Csend borult a szobára, leszámítva négyünket, akik hangosan
ziháltunk.
Végül sikerült felülnöm.
– Michael – szólongattam rekedten. – Michael, jól vagy?
– Megállítottad? – kérdezte. – Jól van a lány?
– Azt hiszem.
– Hála Istennek! – felelte. – Megrúgott, elkapta az egyik
bordámat. Nem biztos, hogy fel tudok ülni.
– Ne is – mondtam neki, és felitattam az izzadságot a
szemöldökömről. – A törött borda csúnya ügy. Thomas? Jól… Hé?
Mit képzel, mi az ördögöt művel?
Thomas karjai közt Lydiával feküdt, és sápadt, meztelen testét a
lányénak nyomta, miközben ajkával a fülét cirógatta. Lydia szeme
tágra nyílt, visszatért a természetes színe, de nem nézett semmire.
Úgy tűnt, nincs tudatánál, de apró, izgatott mozdulatokat tett
csípőjével, és a férfinak dőlt. Thomas rám pislogott, mikor
megszólítottam, de szeme még mindig üres és fehér volt.
– Mi van? – kérdezte. – Nem vonakodik. Talán csak hálás
nekem, amiért segítettem rajta.
 – Tűnjön el onnan! – csattantam fel.
– Éhes vagyok – panaszkodott. – Nem fogja megölni, Dresden.
Nem először csinálom. Nélkülem már halottak lennének. Csak
hadd…
– Nem! – vágtam rá.
– De…
– Nem! Szálljon le róla, vagy maga és én váltunk néhány szót!
Thomas telt ajka visszahúzódott a fogairól. Azok emberinek
tűntek, nem vámpíragyaraknak. Fehérebbek és tökéletesebbek
voltak, mint az emberi fogak, de ezt leszámítva normálisnak
látszottak.
Ridegen álltam a tekintetét.
Thomas kapta el a szemét először. Egy pillanatra lehunyta, és
amikor újra kinyitotta, halvány színes gyűrű húzódott körülöttük újra,
ami lassan sötétedett be. Eleresztette Lydiát, és elgurult tőle. Bordái
még mindig horpadtnak tűntek, de már nem annyira, mint korábban.
Felkelt, és újra a dereka köré tekerte a törülközőt, majd egyetlen szó
nélkül visszabotorkált a fürdőbe.
Ellenőriztem Lydia pulzusát, és pironkodva felrángattam
nadrágját a helyére. Aztán felállítottam a kanapét, és visszafektettem
rá a takarók alá. Ezután odamentem Michaelhez.

– Ez meg mi volt? – kérdezte.

Elmondtam neki, mi történt, annyira szülői felügyelet mellett
ajánlott szavakkal, amennyire csak lehetett. Rosszallóan nézett rám,
és vetett egy helytelenítő pillantást a fürdőszoba felé is.
– Ők ilyenek. A Fehér Udvartartás. Csábítók. A kéjből,
félelemből és gyűlöletből táplálkoznak. Érzelmekből. De mindig
bujasággal igézik meg az áldozataikat. Kényszeríteni tudják őket,
hogy érezzék, hogy belemenjenek a szexbe. Így esznek.
– Szexvámpírok, tudom – morogtam. – Mégis. Érdekes.
– Érdekes? – Michael kétkedőnek hallatszott. – Harry, én nem
nevezném érdekesnek.
– Miért nem? – kérdeztem. Elmerengve Thomas után
hunyorogtam. – Akármit használt, működött a Rémálomnál. Elkapta
őt. Ez azt jelenti, hogy vagy valami őt körülvevő mágiáról van szó,
talán az a hideg, amit éreztem, ami mindenen működik körülötte,
vagy ez valami kémiai dolog, mint a Vörös Udvartartás mérge.
Valami, ami elért Lydia testéhez, és egy az egyben megkerülte a
Rémálom irányítását a lány elméje felett. Esetleg feromonok.
– Harry – mondta Michael –, én igazán nem akarom elvenni a
kedved a tudományos törekvéseidtől, de nagyon-nagyon bánnád, ha
kisegítenél ezekkel a törött bordákkal?
Leltárt készítettünk. Volt néhány ronda véraláfutás a torkomon,
de semmi több. Michael egyik bordája minden bizonnyal eltört, és
akadt még egy, amelyik talán megrepedt, tekintve, milyen
érzékenynek bizonyult. Egész rendesen bekötöztem. Időközben
Thomas az egyik tartalék futócuccomban kijött a szobámból. A ruhák
lógtak rajta, fel kellett tűrnie a felső ujját és a melegítőnadrág szárát.
Belerogyott az egyik székbe, és kellemetlen intenzitással
meresztette szemét az alvó Lydiára.
– Most már minden összeállt – mondtam nekik. – Tudom, mi
folyik itt, így végre tehetek valamit az ügy érdekében. Elmegyek a
villába, és mindenkit kihozok.
Michael értetlenül nézett rám.
– Mi állt össze?
– Nem a démon jött át, Michael. Soha nem vele harcoltunk.
Hanem magával Kravosszal. Kravos a Rémálom.
Michael csak pislogott rám.
– De mi nem öltük meg Kravost. Még mindig él.
– Bármibe lefogadom, hogy nem. Úgy képzelem, hogy a
Rémálom-támadások előtti éjszakán összerakott egy rituálét, és
kinyírta magát.
– Miért tenne ilyet?
– Hogy szellemként visszajöjjön. Hogy bosszút álljon. Gondolj
bele… a Rémálom mindössze ennyit tett. Dühöngött, és megtorolta
Kravost.
– Megteheti ezt? – kérdezte Michael.
Vállat vontam.
– Nem látom be, miért ne tehetné, ha összeszedett egy csomó
erőt, és arra összpontosított, hogy elégtételt szerezzen, és
szellemmé változtassa magát. Főleg…
 – …hogy a Sohasoha határa olyan zavaros volt – fejezte be
Michael.
– Pontosan. Ami azt jelenti, hogy kifejezetten Mavra és Bianca
segítette ki. Pokolba is, talán ők rakták össze azt a rituálét, amit
használt. És ha valaki szövetségi őrizetben volt itt Chicagóban, és
hirtelen öngyilkos lett a cellájában, az nagy kavarodást okozhatott a
helyi rendőrségnél… és komoly visszhangja lehetett a médiában.
Ezért volt Murphy olyan titokzatos, Susan meg annyira szétszórt.
Egy sztorin dolgozott, hogy kitalálja, mi történt. Utánajárt a
pletykáknak, gondolom.
Thomas összehúzta a szemöldökét.
– Hadd foglaljam össze! Ez a Rémálom a varázslónak,
Kravosnak a szelleme. A szektás gyilkosé, aki néhány hónapja a
hírekben volt.
– Ja. A turbulencia a Sohasohában lehetővé tette neki, hogy
kőkemény szellem legyen.
– Turbulencia? – kérdezte Thomas.
Bólintottam.
– Valaki kínzóátokkal kezdte megkötni a helyi szellemeket.
Megvadultak, és elkezdték megkavarni a határt a valódi világ és a
Sohasoha között. Felteszem, Mavra volt az, Biancával karöltve.
Ugyanez a zavar tette lehetővé Kravosnak, hogy mindenkire
lecsapjon az álmukban. Így jutott el hozzám, így jutott el
szerencsétlen Malone-hoz, és így jutott el Lydiához is az imént.
Lydia tudta, mit művel a férfi. Ezért nem akart soha aludni. Én nem
számítottam rá, amikor engem támadott meg álmomban. Nem álltam
készen a harcra, és szétrúgta a seggem.
– De hogy tudjuk legyőzni? – kérdezte Michael.
– Most már fel leszek rá készülve. Megvertem ezt a szemetet,
amikor még élt. Most, hogy tudom, mivel van dolgom, az
árnyalakjával is meg tudom tenni. Elmegyek a házba, kicsinálom a
Rémálmot, Biancát is, ha kell, és mindenkit kihozok.
– Magát fejbe verték, mikor nem figyeltem? – kérdezte Thomas.
– Dresden, meséltem az őrökről. A gépfegyverekről. Említettem a
gépfegyvereket, nem?
Legyintettem.
 – Már elhagytam azt a pontot, ahol egy épelméjű ember félne.
Őrök és gépfegyverek, mindegy. Nézze, Biancánál van Susan, meg
Justine is, és talán húsz vagy harminc kölyköt ejtettek foglyul, vagy
készítenek elő, hogy új vámpírokat csináljanak belőlük. A rendőrség
keze meg van kötve az ügyben. Valakinek tennie kell valamit, és én
vagyok az egyetlen, aki olyan helyzetben van, hogy…
– Szitává lőjék – vetette közbe szárazon Thomas. – Ó, de
hasznos lesz ez a közös céljaink elérésében!
22
– Óh, kicsinyhitűek – szólalt meg Michael a karosszékemből.
Visszafordult felém. – Folytasd, Harry! Mi jár a fejedben?
Bólintottam.
– Jól van. Úgy számolok, hogy Bianca mindenhova őröket
állított a ház körül. Minden megközelítési pont fedezve lesz, minden
behajtó autót átvizsgáltat, és a többi.
– Pontosan – helyeselt Thomas. – Dresden, arra gondoltam,
hogy esetleg egyesíthetnénk az erőforrásainkat. Kitalálhatnánk
valamit a kapcsolatainkkal és a kémeinkkel. Talán
élelmiszerszállítóknak álcázhatnánk magunkat, és besurranhatnánk.
– Szünetet tartott. – Nos, maga mindenesetre elmenne szállítónak.
De ha egyszerűen megtámadjuk a házat, meg fognak ölni minket.
– Már ha ott megyünk be, ahol láthatnak.
Thomas értetlenül nézett rám.
– Valami mást forgat a fejében? Kétlem, hogy el tudnánk
magunkat kendőzni mágiával. Ismerős környezetben nehéz lesz őt
félrevezetni ilyen bűbájjal.
Felhúztam az egyik szemöldökömet.
– Pontosan. Valami mást forgatok a fejemben.

Én léptem át utoljára a résen a halandó világ és a Sohasoha között.

Magammal vittem a botomat és a pálcámat, és felvettem a
bőrköpönyegemet, a védelmi karkötőmet és a réz gyűrűmet a bal
kezemre. A párja a jobbomon volt.
A Sohasoha a lakásom közelében úgy nézett ki, mint… a
lakásom. Picivel tisztább és világosabb. Mély, filozofikus
kinyilatkoztatás ez kis alagsorom szellemiségéről? Lehet. Alakok
mozogtak az árnyak közt, rohangáltak, mint a patkányok, vagy épp
siklottak a földön, mint a kígyók. Szellemlények voltak, azokból az
energiamorzsákból táplálkoztak, amiket összevissza elszórtam a
lakásban, a való világban.
Michael a kezében tartotta Amoracchiust; pengéje
gyöngyházfénnyel ragyogott. Amint felvette a kardot, arca
visszanyerte a színét, és úgy mozgott, mintha bekötött bordái nem is
fájnának többé. Farmert és flanelinget viselt, mellé pedig az
acélbetétes bakancsát.
Thomas néhány levetett ruhámat húzta magára, és előszedett
egy alumínium baseballütőt a szekrényemből. Lenyűgözötten nézett
körbe a helyen. Sötét haja még mindig vizesen göndörödött a
vállára.
Egy halászhálóból varrt zsákban Bob koponyája lógott a
markomban, a narancssárga koponyafények tompán izzottak, mint a
gyertyák.
– Harry, biztos vagy te ebben? – kérdezte Bob. – Mármint,
komolyan nem akarom, hogy elkapjanak a Sohasohában, ha nem
muszáj. Néhány régi félreértés, tudod.
– Hidd el, nem aggódsz emiatt jobban, mint én. Ha a
keresztanyám elkap itt, megnézhetem magam. Nyugi, Bob! Csak
vezess el minket a legrövidebb úton Bianca házához! Akkor majd én
szakítok egy lyukat vissza, a mi oldalunkra, az ő alagsorába,
mindenkit összeszedünk, újra kihozzuk őket, és együtt hazatérünk.
– Nincs legrövidebb út, Harry – felelte Bob. – Ez a szellemvilág.
A dolgokat fogalmak és ötletek kötik össze, és nem feltétlenül
ragaszkodnak a fizikai távolsághoz úgy, mint…
– Tisztában vagyok az alapokkal – szakítottam félbe. – De a
lényeg az, hogy te sokkal jobban ismered itt a terepet, mint én.
Vigyél oda minket!
Bob felsóhajtott.
– Jól van. De nem tudom garantálni, hogy még naplemente előtt
be- és kijutunk. Talán a lyukat se tudod megcsinálni, amíg a nap fent
van. Hajlamos szétszórni a mágikus…
– Bob, tartogasd a kiselőadást későbbre! A máguskodást hagyd
rám!
A koponya Michael és Thomas felé pördült.
 – Elnézést! Elmondta valamelyikük Harrynek, hogy milyen
agyament terv ez?
Thomas felemelte a kezét.
– Én igen. Nem mentem vele sokra.
Bob a szemei fényét forgatta.
– Sosem szokott beválni. Úgy segéljen, Dresden, ha meghalsz,
nagyon bosszús leszek. Nagy eséllyel begurítasz egy szikla alá az
utolsó pillanatban, és ott ragadok tízezer évre, amíg meg nem talál
valaki.
– Ne kísérts! Kevesebb beszéd, több vezetés!
23
– Sí, memsahib – felelte Bob komolyan, mire Thomas
kuncogni kezdett. Bob a lakásom Sohasoha verziójából kivezető
lépcsők felé fordította szemének fényeit. – Arra – mondta.
Elhagytuk a lakást, és kiléptünk Chicago tétova ábrázolásába,
ami úgy nézett ki, mint egy színpadi díszlet. Lapos épületarculatok,
amelyeknek nem volt valódi anyaga; homályos fény jött vagy a
napból, vagy a holdból, vagy az utcalámpákból, és mindent
szürkésbarna köd borított. Innen Bob végigvezetett minket a járdán,
majd befordult egy sikátorba, és kinyitott egy garázsajtót, ami egy
kőből faragott lépcsőhöz vezetett, és a földbe kanyargott lefelé.
Követtük őt a sötétségbe. Néha egyedül a koponya szemüregei
nyújtottak némi narancssárgás izzást. Bob a megfelelő irányba
fordította a fejét, és mi átkeltünk egy föld alatti területen, ami főleg
sötétségből és alacsony mennyezetekből állt. Végül elértünk egy
emelkedőhöz, ami hosszú domb tetején magasodó dolmenek
gyűrűjének közepéből bukkant fel. A fejünk felett csillagok égtek
tüzesen, és fények táncoltak a fák közt a domb lábánál, úgy ugrálva
ide-oda, mint mániákus szentjánosbogarak.
Lábam földbe gyökerezett.
– Bob – szólaltam meg. – Bob. Ezt elszúrtad, haver. Ez itt a
Tündebirodalom.
– Persze hogy az – felelte a koponya. – Ez a legnagyobb terület
a Sohasohán belül. Sehova se lehet eljutni anélkül, hogy valamikor
át ne kelj a Tündebirodalmon.
– Akkor húzzunk bele, és vigyél ki minket! Nem maradhatunk itt.
– Higgy nekem, én se akarok itt időzni. Vagy megkapjuk a
Tündebirodalom Disney-verzióját, manókkal és Csingiling-
tündérekkel, meg még ki tudja, milyen cukormázas cukisággal, vagy
a gonosz boszorka verziót, ami számottevően szórakoztatóbb, de
kevésbé egészséges.
– Még a Nyárudvar se csupa kedvesség és fény. Bob, fogd be.
Merre?
A koponya csendesen arra fordult, ami a domb legnyugatibb
oldalának tűnt, és mi leereszkedtünk rajta.
– Olyan, mint egy park – jegyezte meg Thomas. – Mármint, a
fűnek a térdünk fölé kellene érnie. Vagy nem, inkább olyan, mint egy
jó kis golfpálya.
– Harry – szólalt meg Michael. – Rossz érzésem támadt.
Bizsergett a bőr a tarkómon, és visszanézve odabólintottam
neki.
– Bob, merre lehet kijutni?
Bob felfelé biccentett, miközben megkerültünk egy facsoportot.
Egy ősi, gyarmati stílusú, fedett híd ívelt át egy képtelenül mély
szakadékot.
– Ott. Az a határ. Onnan már nincs messze, ahova el akarsz
jutni.
A távolból vadászkürtök hangja tört fel sötéten és tisztán… és
vérebek csaholása.
– Futás a hídhoz! – kiáltottam. Thomas látszólag erőfeszítés
nélkül sprintelt mellettem. Michaelre pillantottam, aki megfordította
kezében a kardot, és kardgombbal előre tartotta. A penge az
alkarjának simult futás közben. Arcát eltorzította az igyekezet és a
fájdalom, de tartotta az iramot.
– Harry, esetleg megfontolhatnád, hogy gyorsabban fuss.
Vadász közeledik – jegyezte meg Bob.
Újra felcsendült a kürt hangja, amire rásegített a dolmen is. A
falka ugatása élesen és világosan kivehető volt. Thomas
megpördült, hogy megnézze, futott néhány lépést hátrafelé, majd
visszafordult.
– Meg mertem volna esküdni rá, hogy egy másodperce még
méterekre jártak.
– Ez a Sohasoha – lihegtem. – Távolság, idő… Ezek itt el
vannak baszva.
 – Hűha! – kiáltott fel Bob. – Nem is vettem eddig észre, hogy a
pokolkutyák ilyen nagyra is nőhetnek. És nézd, Harry, ez a
keresztanyád. Helló, Lea!
Ha Bobnak lett volna teste, most fel-alá ugrálna, és két kézzel
integetne a nő felé.
– Ne legyél olyan lelkes, Bob. Ha elkap, csatlakoznom kell a
falkához.
Bob szemeinek fénye visszalendült rám.
– Ó! – nyögött fel. – Akkor veszekedés volt. Vagy inkább újabb
veszekedés, mert eddig se jöttetek ki olyan jól.
– Olyasmi – ziháltam.
– Ööö… fuss! – folytatta Bob. – Rohanj gyorsabban! Komolyan,
gyorsabban kell kapkodnod a lábad, Harry!
Szinte már repültem a fű fölött.
Először Thomas érkezett a hídhoz, lába dobogott rajta. Michael
egy lépéssel később futott be. Törött bordával és húsz évet rám
verve is megelőzött az átkozott hídhoz. Többet kellene edzenem.
– Megcsináltuk! – kiáltottam egy utolsó, hosszú lépést téve a híd
felé.
A lasszó még azelőtt elkapta a nyakamat, hogy a lábam
ténylegesen leért volna, és egy csattanással visszarántott a levegőn
át. Letaglózva feküdtem a földön, és két órán belül már másodszorra
fuldokoltam.
– Ajaj! – mondta Bob. – Harry, akármit is teszel, ne ejts el! Pláne
ne egy szikla alá.
– Kösz szépen – fújtattam, és a nyakamhoz nyúltam, hogy
lazítsak a kötél szorításán.
Nehéz paták süppedtek a pázsitba a fejem két oldalán. Nyeltem
egyet, és felnéztem az ében lóra, amire fekete és ezüst nyerget
tettek. Patájára valami ezüstös fémből – nem vasból vagy acélból –
kovácsolt patkót szegeztek. Vér tapadt azokhoz a patkókhoz, mintha
a hátas a halálba tiport volna egy szerencsétlen, csapdába esett
lényt. Vagy mintha feldarabolta volna.
Tekintetem a ló felett a gazdájára vándorolt. Lea oldalülésben
lovagolta meg a bestiát. Tökéletesen ellazultnak és magabiztosnak
tűnt. Fekete és éjfélkék ruhát viselt, haját pedig lángoló, laza
fonatban fogta össze. Szeme ragyogott a csillagok fényében,
miközben a lasszó másik végét csinos kezében tartotta. A
pokolkutyák a ló körül gyülekeztek, és mind egyértelműen rám
összpontosított. Hívhatjuk a pillanat ádáz benyomásának, de
éhesnek tűntek.
– Jobban érezzük magunkat, nemdebár? – kérdezte Lea lassan
elmosolyodva. – Ez csodálatos. Végre lezárhatjuk az alkunkat.
 HARMINCHARMADIK
FEJEZET

Elég pár ilyen durva kis epizód az életben, és az ember kifejleszt

bizonyos mértékű cinizmust. Ha már egy, vagy inkább három
gazfickó mágus próbál meg véget vetni az életednek, vagy egy
őrjöngő vérfarkas küzdött keményen, hogy kitépje a torkodat,
megtanulsz a legrosszabbra számítani. Valójában, ha nem
következik be a legrosszabb, még csalódást is érzel.
Úgyhogy komolyan, meg sem lepett, hogy Keresztanyám
utolért, hiába tettem meg mindent, hogy elkerüljem. Utálnék rájönni,
hogy az univerzum igazából nem esküdött össze ellenem. Kirántaná
az üldözési mániám alól a szőnyeget.
Éppen ezért, arra a feltételezésre alapozva, hogy valami
szadista magasabb erő gondoskodni fog róla, hogy az éjszakám a
lehető legbonyolultabb legyen, kidolgoztam egy tervet.
Megpróbáltam lerántani a lasszót, és azt krákogtam:
– Thomas, Michael. Most!
A páros elővett a zsebéből néhány kicsi kartondobozt, amelyek
tenyérnyi nagyságúak és majdnem négyzet alakúak voltak. Michael
megrázta az első dobozt, jobbra-balra himbálta, és előreszórta a
tartalmát, mintha magokat vetne el. Thomas követte a példáját a
másik oldalamon, úgyhogy a dolgok záporozni kezdtek felettem és
mellettem.
A tündekopók ijedten csaholtak, és elugrottak. Keresztanyám
lova felnyerített, és felágaskodva hátrált jó pár lépést, távolságot
teremtve közöttünk.
Fintorogva igyekeztem elernyőzni szememet a szétszóródó
szögek elől. Éles fogakként záporoztak felettem; szúrtak, amikor
eltaláltak, és a földbe fúródtak körülöttem. Mikor a ló elhátrált, a
Keresztanyámnak lazítania kellett a kötélen, ami a nyakamra
hurkolódott, egy kis enyhülést adva nekem.
 – Vas! – sziszegte Lea. Meseszép arca hamuszürke és dühös
lett. – Be merészeled szennyezni a Tündeföld talaját vassal?! A
Királynő ki fogja tépni a szemed a koponyádból!
– Nem – rázta meg a fejét Thomas. – Alumíniumból vannak.
Nincs benne vas. Aranyos a lova. Hogy hívják?
Lea szeme Thomasra villant, aztán a szögekre a földön.
Miközben ő nézelődött, én egyik kezemet a zsebembe
süllyesztettem, tenyerembe fogtam a válságtervemet, és a számba
pöccintettem. Rágtam rajta kettőt-hármat, majd lenyeltem, és készen
is voltunk.
Igyekeztem nem engedni, hogy meglátsszon rajtam a váratlanul
rám törő ijedtség.
– Nem acél? – kérdezte Lea. Élesen a föld felé intett, és az
egyik szög a kezébe ugrott. Összehúzott szemmel megragadta, és
arckifejezése azonnal elővigyázatossá vált. – Ez mit jelentsen?
– Ezt hívják elterelésnek, Keresztanya – mondtam. Köhögtem,
és a mellkasomat veregettem. – Csak ennem kellett valamit.
Lea egyik kezét a ló nyakára fektette, és a szilaj bestia
megnyugodott. Az egyik árnyvéreb előreszaglászott, és orrával
megbökte az egyik szöget. Lea kicsit megrántotta a kötelet, hogy
újra felvegye a szálat, és azt mondta:
– Semmi hasznod nem lesz belőle, mágus. Nem tudsz
megmenekülni ettől a kötéltől. Fogva tart. Nem tudsz megszökni a
hatalmam elől. Nem itt, nem a Tündebirodalomban. Túl erős vagyok
neked.
– Ez mind igaz – értettem egyet, és lábra álltam. – Na, vágjunk
bele! Változtass kutyussá, és mutasd meg, melyik fát pisilhetem le!
Lea úgy bámult rám, mintha megőrültem volna, arca gyanakvást
tükrözött.
Megragadtam a kötelet, és türelmetlenül megráztam.
– Gyerünk, Keresztanya! Térjünk a mágia részére!
Kiválaszthatom a színemet? Nem hiszem, hogy szénszürke
szeretnék lenni. Talán csinálhatnál nekem szép, homokszínű bundát.
Vagy, ó, tudom, havas fehéret. Kék szemekkel. Mindig is kék
szemekre vágytam, és…
– Hallgass! – vicsorogta Lea, és megrázta a kötelet. Metsző,
szúró érzés lett úrrá rajtam, és nyelvem szó szerint a
szájpadlásomhoz tapadt. Próbáltam tovább beszélni, de csak
bizsergett a torkom, mintha mérges, csípős méhek lennének benne.
Csendben maradtam.
– Nos – mondta Thomas –, ezt látni szeretném. Még sosem
néztem végig külső átváltoztatást. Folytassa, asszonyom! –
Meglengette a kezét. – Tegye már kutyává végre!
– Ez egy csel – sziszegte Lea. – Semmi hasznod nem lesz
belőle, mágus. Nem számít, milyen rejtett erőket készülnek a
barátaid rám szórni.
– Nem készülünk – vágott közbe Michael. – Krisztus vérére
esküszöm.
Lea úgy szívta be a levegőt, mintha a szavaktól egyszerre
kirázta volna a hideg. A közelembe lovagolt, az állat válla az
enyémnek nyomódott. Közben feltekerte a fonott bőrlasszót, míg
már csak alig tizenöt centi maradt a hosszából, és keményen
megrántotta a nyakamon, majdnem kibillentve az egyensúlyomból.
Lehajolt hozzám, és azt suttogta:
– Áruld el, mágus, mit rejtegetsz előlem?
Nyelvem újra ellazult, és megköszörültem a torkomat.
– Ó, semmi különöset. Csak harapni akartam valamit, mielőtt
távozunk.
– Harapni – ismételte motyogva Lea. Aztán maga felé cibált, és
mélyen lehajolt, kecses orrlyuka kitágult. Lassan beszívta a levegőt.
Selymes hajzuhataga az arcomat simogatta, szája pedig majdnem
az enyémhez ért.
Figyeltem az arcát, ahogy apránként kiült rá a meglepettség.
Fojtott hangon beszéltem hozzá:
– Felismered ezt az illatot, ugye?
Szeme fehérje kivillant a smaragd írisz körül a döbbenettől.
– Hegyeskalapú galóca – suttogta. – A halált vetted magadhoz,
Harry Dresden.
– Aha – helyeseltem. – Mérges gomba. Amanita virosa. Akármi.
Az amatoxin körülbelül két perc múlva megjelenik a véremben.
Azután elkezdi szétbomlasztani a veséimet és a májamat. Mostantól
számítva néhány órán belül összesem, és ha akkor nem halok meg,
egy-két napra látszólag felépülök, de közben a beleim szétesnek,
majd leállnak a szerveim, és végem lesz. – Elmosolyodtam. – Nincs
konkrét ellenmérge. És van némi kétségem afelől, hogy te újra össze
tudnál rakni engem mágiával. Összevarrni egy sebet egészen más,
mint egy jelentősebb, belső átváltoztatás. Akkor mehetünk? –
Elkezdtem elindulni arra, amerről Lea jött. – Azt hiszem, lesz néhány
órád a kínzásom kiélvezésére, mielőtt elkezdek vért hányni és
meghalok.
Szorosra húzta a lasszót, és megállított.
– Ez egy trükk! – sziszegte. – Hazudsz!
Félszeg mosoly kíséretében ránéztem.
– Ugyan, Keresztanya – válaszoltam. – Tudod, hogy rémesen
rosszul hazudok. Komolyan azt hiszed, hogy lódítani tudok neked?
Nem érezted az illatát te magad is?
Rám meredt, és az arca lassan elborzadt.
– Kegyetlen szelek – sóhajtotta. – Megőrültél!
– Nem, dehogy – biztosítottam. – Pontosan tudom, mit teszek. –
Megfordultam, hogy visszapillantsak a hídra. – Viszlát, Michael!
Viszlát, Thomas!
– Harry – mondta Michael. – Biztos vagy benne, hogy nem
kellene…
– Csss! – szóltam rá, rosszallóan nézve rá. – Nidem.
Lea ide-oda kapkodta a szemét köztünk.
– Mi? – dörrent ránk. – Mi az?
A szememet forgattam, és intettem Michaelnek.
– Nos – mondta Michael. – Merő véletlenségből van nálam
valami, ami segíthet.
– Valami? – követelte Lea a választ. – Mi?
Michael a kabátja zsebébe nyúlt, és elővett egy apró fiolát,
aminek az egyik végét egy kupak zárta le.
– Ez máriatövis-kivonat – mondta. – Rengeteg kórházban
alkalmazzák Európában gombamérgezésre. Elméletileg segíthet a
mérgezés áldozatának, hogy túlélje. Persze csak akkor, ha időben
beveszik.
Lea összeszűkítette szemét.
– Add ide! Most!
Ciccentettem.
– Keresztanya, mint hűséges kisállatod és társad, úgy érzem,
figyelmeztetnem kell téged, milyen veszélyes egy magas rangú
sidhe-nek, ha ajándékot fogad el. Az adakozóhoz köthet téged, ha
nem viszonzod ugyanolyan mértékben.
Lea arcát fokozatosan elöntötte a pír, ami a kulcscsontjától
haladt felfelé a nyakán és az állán át az arcába, fel egészen a haja
vonaláig, átvéve bőrének krémszínét.
– Tehát belehajszolsz engem egy alkuba. Halálosan mérgező
gombát ettél azért, hogy kikényszerítsd belőlem az eleresztésedet.
Felhúztam a szemöldökömet, és mosolyogva bólintottam.
– Lényegében, igen. Tudod, én úgy okoskodtam, hogy a
következő a helyzet: te élve akarsz engem. Semmi hasznod
belőlem, ha meghalok. És nem leszel képes mágiával visszafordítani
a mérgezést.
– Birtokollak téged! – vicsorogta. – Most már az enyém vagy!
– Kérek engedélyt ellenkezni – feleltem. – A tiéd vagyok a
következő pár napra. Aztán halott leszek, és nem leszek jó neked
semmire.
– Nem – vágta rá. – Nem foglak szabadon engedni cserébe
ezért az italért. Én magam is megtalálhatom a máriatövist.
– Talán – ismertem be. – Talán még időben is sikerül. Talán
nem. Akárhogy is, egy kórházi kiruccanás nélkül nem hiszem, hogy
sok esélyem lenne a túlélésre, még a kivonattal sem. Akkor meg
aztán semmi, ha nem kapom meg hamarosan.
– Nem foglak elcserélni! Te adtad magadat nekem!
Michael megvonta az egyik vállát.
– Azt hiszem, egy bolond ifjúval kötött alkut, akit a pillanat
hevében kapott el. De nem kérjük, hogy egy az egyben vonja vissza.
Lea értetlenül nézett.
– Nem?
– Természetesen nem – felelte Thomas. – A kivonat csak egy
esélyt kínál Harrynek az életben. Mi is csak ennyit kérnénk magától.
Kötelezően el kellene engednie… és egy évre és egy napra meg
lenne kötve, hogy nem árt neki, sem a szabadságának, mindaddig,
amíg a halandó világban marad.
– Ez lenne az üzlet – vettem át a szót. – Mint hűséges
kisállatod, egy dolgot ki kell emelnem: ha meghalok, soha nem
kapsz meg, Keresztanya. Ha most elengedsz, később még
megpróbálhatod újra, egy másik éjszakán. Ez nem olyan, mint a
korlátozott ideig tartó akciók, nem igaz? Megengedheted magadnak,
hogy türelmes légy.
Lea elnémult, és egyenesen engem bámult. Az éjszaka is
elcsendesedett. Mindannyian vártunk, és nem mondtunk semmit. A
halk pánik, amit már amúgy is éreztem a gomba megevése után, a
hasamban táncolt, rángatózva és ugrálva.
– Miért? – suttogta végül a tünde. Csak nekem szánva a
mondandóját. – Miért teszel ilyet magaddal, Harry? Nem értem.
– Nem is hittem, hogy meg fogod érteni – feleltem. – Akadnak
emberek, akiknek szükségük van rám. Olyanok, akik veszélybe
kerültek miattam. Segítenem kell nekik.
– Nem tudsz nekik segíteni, ha meghalsz.
– Akkor sem, ha te viszel el.
– Az életedet áldoznád az övékért? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igen.
– Miért?
– Mert senki más nem teheti meg. Rám van szükségük.
Tartozom nekik ezzel.
– Tartozol nekik az életeddel – merengett Lea. – Tébolyult vagy,
Harry Dresden. Talán anyádtól örökölted.
Megütközve néztem rá.
– Mit jelentsen ez?
Lea vállat vont.
– Ő is úgy beszélt, mint te. Legalábbis a vége felé. – A szemét
Michaelre emelte, és kiegyenesedett a lovon. – Kockázatos játékot
űztél ma éjjel, mágus. Merész játékot. Elevenére tapintottál a népem
hagyományainak. Elfogadom az alkudat.
Azzal lezserül csettintve leoldotta nyakamból a lasszót.
Hátratántorodtam, távol a nőtől, felvettem az elejtett botomat és
pálcámat, meg Bobot is a hálós táskában, és elindultam a híd felé.
Amint odaértem, Michael odaadta az üvegcsét. Kihúztam a dugót, és
megittam. A folyadéknak szemcsés, kicsit keserű íze volt. Miután
lenyeltem, becsuktam a szemem, és mély levegőt vettem.
– Harry – szólalt meg Michael, miközben Leát figyelte. – Biztos
vagy benne, hogy jól leszel?
– Ha hamarosan eljutok a kórházba – feleltem. – Nagyjából hat-
tizennyolc órám lehet. Talán kicsit több. Az egész rózsaszín cuccot
megittam, mielőtt eljöttünk, hogy tele legyen a gyomrom. Az talán
lelassítja a gomba emésztésének gyorsaságát, és lesz alkalma a
kivonatnak, hogy legyőzze a beleimben.
– Nekem ez nem tetszik – morogta Michael.
– Hé, egyedül én ettem halálos mérget, ember! Én magam is
alig törődöm vele.
Thomas rám pislogott.
– Úgy érti, igazat mondott a nőnek?
Rápillantottam, és bólintottam.
– Ja. Úgy számolom, hogy maximum egy óra alatt be- és
kijutunk. Másképp halottak leszünk. Akárhogy is, mindez jóval
azelőtt fog megtörténni, hogy a tünetek első köre beütne.
Thomas egy pillanatig csak bámult rám.
– Azt hittem, hazudik – nyögte ki. – Blöfföl.
– Nem blöffölök, ha elkerülhetem. Nem vagyok túl jó benne.
– Szóval tényleg meghalhat. A keresztanyjának igaza van,
amúgy. Maga bolond, mint a kalapos. Kukacos, mint egy alma.
– Veszett, mint a róka – tettem hozzá. – Jól van. Bob, kelj fel! –
Megráztam a koponyát, és az üres szemüregek narancssárgás-
pirosas fénnyel felgyulladtak, de valahogy túl messze odabent.
– Harry? – szólalt meg Bob meglepetten. – Élsz.
– Egyelőre – feleltem, aztán elmagyaráztam neki, hogyan
lógtunk meg a keresztanyám elől.
– Nahát! – kiáltott fel Bob. – Haldokolsz. Micsoda remek terv.
Grimaszoltam.
– A kórházban biztosan gondoskodni tudnak róla.
– Persze, persze. Néhány helyen a túlélési arány akár ötven
százalék is lehet amatoxinmérgezés esetén.
– Máriatövis-tej kivonatot vettem be – mondtam kissé
védekezőén.
Bob finoman köhintett.
– Remélem, jól lőtted be a dózist, mert ha nem, az többet árthat,
mint használ. Most pedig, ha hozzám fordultál volna az ügyben,
kezdhettük volna azzal…
– Harry! – csattant fel élesen Michael. – Nézd!
Megfordultam, hogy Keresztanyámra nézzek, aki kicsit arrébb
lovagolt, és mozdulatlanul ült a sötét hátason. Valami fekete és
csillogó dolgot emelt a magasba, talán egy kést. Meglendítette a
négy égtáj felé, északnak, nyugatnak, délnek és keletnek. Mondott
valamit csavaros, sikamlós nyelven, és a fák nyögni kezdtek a
feltámadó szélben, ami átsüvített rajtuk. Erő áradt ki a sidhe
varázslónőből, a kezében tartott, sötét késből, nekem meg égnek állt
a szőr a karomon és a tarkómon.
– Mágus! – kiáltotta nekem. – Alkut kötöttél velem ma éjjel. Nem
foglak keresni. De a többiekre nem kötöttél ilyen alkut. – Hátravetette
fejét, és hosszú, hangos sikoly tört fel torkából, ami egyszerre volt
rémisztő és gyönyörű. Rikoltása visszahangozva gördült végig a
tájon, aztán választ is kapott rá. Még több hang kúszott vissza, éles
vonítások, fütyülő rikoltások és mély, torokból feltörő, köhögésre
emlékeztető bömbölések.
– Sokan tartoznak nekem – vigyorgott Lea. – Nem fogsz lépre
csalni. Megittad a főzetet. Nem kockáztattad volna így az életedet,
ha nem lett volna kéznél a gyógymód. Nem fogok rád kezet emelni.
De ők el fognak hozni téged nekem, így vagy úgy, Harry Dresden, de
az enyém leszel ma éjjel.
A szél fokozódott, és fejünk felett hirtelen felhők oltották ki a
csillagok fényét. A vonítások és kiáltások közelebb értek, magával
hordozta őket a feltámadó légáram.
– Francba! – csattantam fel. – Bob, ki kell jutnunk innen. Most!
– Még mindig elég sokat kell sétálnunk odáig, amit a térképen
mutattál – mondta Bob. – Másfél, talán három mérföld, szubjektív
értelemben.
– Három mérföld – bólintott Michael a helyzetet elemezve. –
Nem tudok olyan messzire futni. Amilyen állapotban a bordáim
vannak.
– És én nem cipelhetem – tette hozzá Thomas. – Elképesztő
vagyok és erős, mint egy csődör, de nekem is vannak korlátaim.
Menjünk, Harry. Csak maga és én.
Cikáztak a gondolataim, és küszködve próbáltam összerakni
egy tervet. Michael nem tudná tartani a lépést. Sikerült a sprint neki
előtte, de az arca kicsit szürkés lett, és mereven tartotta magát,
mintha fájdalmai lennének. Bíztam Michaelben. Bíztam benne,
amikor az oldalamon állt, amikor a hátamat védte. De bíztam abban
is, hogy tud magára vigyázni.
 Ám egyedül, egy dühös tündecsapattal szemben hogyan
teljesítene? Nem tudhattam biztosan. Még a karddal együtt is csak
egy ember volt. Még így is rámehet az élete. És nem akartam, hogy
még egy élet az én lelkemen száradjon.
Thomasra pillantottam. A jóképű vámpír tudta viselni a levetett
ruháimat, és sikerült divatossá tennie őket. Hanyag nouveau.
Tökéletes, ragyogó mosollyal állta a tekintetemet, és eszembe jutott,
mit mondott arról, hogy milyen jól hazudik. Thomas mellém állt.
Többnyire. Elég barátságosan viselkedett. És nyilvánvalóan minden
oka megvolt, hogy segítsen, és velem dolgozzon, hogy
visszakaphassa Justine-t.
Kivéve, ha hazudott nekem. Kivéve, ha a lányt egyáltalán el
sem vitték.
Nem bízhattam benne.
– Maguk ketten itt maradnak – mondtam neki. – Tartják a hidat.
Nem kell sokáig. Csak lassítsák le őket. Érjék el, hogy kerüljenek.
– Uúúú! – gúnyolódott Bob. – Jó terv. Ez aztán nagy
kellemetlenséget fog jelenteni nekik, Harry. Mármint, amíg megölik
Michaelt és Thomast, és utánad erednek. De az percekig is eltarthat!
Akár órákig is!
A koponyára pillantottam, aztán Michaelre. Vetett egy pillantást
Thomasra, aztán bólintott.
– Ha gond adódik, szüksége lesz a védelmemre – ellenkezett
Thomas.
– Tudok magamra vigyázni – közöltem vele. – Nézze, ez az
egész terv a meglepetés, sebesség és csend erején múlik. Egyedül
nagyobb csendben tudok maradni. Ha úgy alakul, hogy harcra kerül
a sor, egy-két ember már nem oszt, nem szoroz. Ha küzdenünk kell,
az egésznek annyi.
Thomas grimaszolt.
– Szóval azt akarja, hogy itt maradjunk, és meghaljunk magáért,
igaz?
Mérgesen bámultam rá.
– Tartsák a hidat, amíg meglesz a kiút a Sohasohából. Utána
nem lesz okuk magukat üldözni.
A szél orkánerejűre váltott, és alakok kezdtek felmászni a
dolmennel tarkított domb tetejére. Sötét dolgok voltak, gyorsan
mozogtak, és a földhöz lapultak.
– Harry, menj! – Michael a kezébe fogta Amoracchiust. – Ne
aggódj! Feltartjuk őket.
– Biztosan nem akarná inkább, hogy magával menjek? –
kérdezte Thomas, és tett egy lépést felém. Michael kardjának fényes
acélja azonnal Thomas elé pattant, és megfent éle a férfi hasának
nyomódott.
– Biztos vagyok benne, hogy nem akarom kettesben hagyni
vele, vámpír – mondta Michael udvariasan. – Világos?
– Mint a vakablak – felelte Thomas keserűen, aztán rám
pillantott: – Jobb, ha nem hagyja ott a lányt, Dresden. Vagy nem öleti
meg.
– Nem fogom – feleltem. – Pláne nem a másodikat.
Azzal az első szörnyűséges lény, ami egy árnyakból alkotott
hegyi oroszlánra hasonlított, elugrott Lea mellett, és egy sor sötét
karom villant felém. Thomas egy lökéssel eltaszított az útból, és
felkiáltott, amikor a lény a karjába hasított. Michael latinul üvöltött,
kardja ezüst fénnyel lángolt, és belevágott a nagyjából macska
formájú bestiába. Az félbeszelve vonaglott és toporzékolt a híd
földjén.
– Menj! – ordította Michael. – Isten kísérjen!
Rohantam.
A küzdelem hangjai elhaltak mögöttem, míg már csak saját
hörgésemet hallottam. A Sohasoha faragott, tündérmesés vadonból
sötét, zárt erdővé változott, ahol pókhálók lógtak le keresztben a
szűk ösvény komor fáiról. Szemek villantak az árnyak közt, dolgok,
amelyeket sose látni igazán tisztán, és tovább botorkáltam.
– Ott! – kiáltotta Bob. Narancssárga szemfényei egy
széthasított, halott, üreges farönkre világítottak. – Nyiss itt egy utat,
és az majd átvisz minket!
Felmordultam, és zihálva megtorpantam.
– Biztos vagy benne?
– Igen, igen! – sürgetett Bob. – Siess! A tündeföldiek bármelyik
pillanatban ideérhetnek!
Ijedten hátratekintettem, és elkezdtem összegyűjteni az erőmet.
Fájt. Gyengének éreztem magam. A méreg a gyomromban még
nem kezdte el széttépni a testemet, de szinte már éreztem, ahogy
kavarog, mocorog, nyalogatja a szája szélét, és ellenségesen
vidámsággal méregeti a szerveimet. Ezt mind kisepertem a
gondolataim közül, és kényszerítettem magam, hogy egyenletesen
lélegezzek, összekaparjam az erőmet, és kinyúljak a világok közötti
függöny felé.
– Uh, Harry! – szólalt meg Bob. – Várj egy percet!
Mögöttem valami eltört egy ágat. Gyors, sietős hang hallatszott,
ahogy felém mozdult. Figyelmen kívül hagytam, kinyújtottam a
kezemet, és ujjaimat a Sohasoha porladó határának anyagába
süllyesztettem.
– Harry! – szólalt meg megint Bob. – Komolyan úgy gondolom,
hogy ezt hallanod kellene!
– Ne most! – motyogtam.
A sebes hang közelebb ért hozzám, az aljnövényzet zörgését
egyre inkább elnyomta valami nagy. Mögöttem, trillázó bömbölés
remegtette meg a földet. Nézsonra járt, nyálkás brigyók24 , Batman.
– Aparturum! – üvöltöttem akaratomat kieresztve, és utat
nyitottam. A valóságban keletkezett hasadék halovány fénnyel
világított.
Valami elkapta bőrköpönyegem egyik csücskét, de egy
rántással kiszabadítottam magam, és átkeltem. Előrevetettem
magam, közben akaratommal lezártam az utat magam mögött.
Bukfencezve értem földet, és megcsapott az őszi levegő és
nyirkos kő illata. Szívem fájdalmasan vert a futás és a varázslat
okozta erőlködéstől. Felemeltem a fejem, hogy körbenézzek, és
összeszedjem a felszerelésemet.
Bob állta a szavát. Egyenesen Bianca villájába hozott ki a
Sohasohából. A lefelé tartó lépcső tetején találtam magam, messze
a bejárati ajtótól és a nagycsarnoktól.
Egy csapat vámpír állt körülöttem gyűrűben, mind az
embertelen formájában, a húsmaszkjuk nélkül. Egy tucat lehetett ott
belőlük, sötét szemeik csillogtak, orrukkal szimatoltak, és folyt a nyál
a szájukból, aztán felfedett agyaraikról a földre csöppent, miközben
karmaik a levegőt hasították, vagy finoman végigfuttatták petyhüdt,
fekete testükön. Némelyikük gumiszerű irháján égésnyomok
látszottak, és itt-ott a szövet foltokban összeaszott, ráncossá és
hegessé vált.
 Nem mozdultam. Megérzésem szerint bármi beindította volna
őket. Bármilyen mozdulat, bármilyen menekülésre, harcra vagy
szökésre tett lépés szította volna az őrületet, és én lettem volna a
fogadó fél.
Miközben én halálra váltan pásztáztam a helyet, Bianca jött fel a
lépcsőn fehér selyemhálóingben, ami susogott formás vádlija körül.
A kezében tartott egyetlen gyertya meghitt ragyogásában fürdött.
Végtelenül lassan és édesen rám mosolygott, és én tátongó űrt
éreztem a gyomrom helyén.
– Nos – dorombolta –, Harry Dresden. Micsoda kellemes
meglepetés, hogy meglátogat.
– Próbáltam neked elmondani – szólalt meg Bob keserves
hangon. – A függöny gyengének érződött itt. Mintha valaki épp
előttünk kelt volna át. Mintha figyelték volna ezt az oldalt.
– Természetesen – morogta Bianca. – Őrök állnak minden
ajtónál. Bolondnak tart engem, Mister Dresden?
Reménytelenül, mogorván néztem rá. Nem nagyon tudtam mit
mondani. Megspóroltam a levegőmet, és elkezdtem bevonzani az
erőmet, hogy mindent, ami bennem maradt, rászabadíthassam, és
letörölhessem azt az önelégült mosolyt a gyönyörű, hamis arcáról.
– Drágáim – duruzsolta Bianca, le nem véve rólam a szemét. –
Terítsétek le!
Olyan fürgén csaptak le rám, hogy nem is láttam őket
megmozdulni. Egyszerűen jött egy irtózatos, sebes erő. Emlékszem,
hogy karomról karomra adtak, dobáltak, a levegőbe emeltek, és
játszadoztak velem. Szimatoló, roncsolt pofák, bámuló, fekete
szemek és sziszegő, szörnyű nevetés.
Leszorítottak, elcipeltek, hajigáltak, mindent elszakítottak tőlem.
Bob egyetlen szó nélkül tűnt el. Lenyomtak, miközben én
hasztalanul küzdöttem és kiabáltam. Elmém túlzottan tele volt
rémülettel, hogy összpontosítsak, hogy megvédjem magam.
És ott, a sötétben, letépték rólam a ruháimat. Éreztem, hogy
Bianca nekem nyomja meztelen testét, felhevült, hajlékony
álomtestét, ami rémálommá bomlott szét. Éreztem, hogy bőre
szétnyílik, és szétreped valódi alakja körül. Parfümje bájosságát
átvette a rohadt gyümölcs bűze. Doromboló hangja rikácsoló
sziszegéssé változott.
 És a nyelvük. Puha, mélyreható, meleg és nedves nyelvük. A
gyönyör úgy csapott le rám, akár a kalapácsok, de közben üvöltve
próbáltam ellenszegülni. Kémiai kéj, állatias érzékelés, szívtelen és
rideg, ami nem törődött az iszonyatommal, az ellenérzésemmel és a
kétségbeesésemmel.
Sötétség. Szörnyűséges, sűrű, érzéki sötétség.
Aztán fájdalom.
Aztán semmi.
 HARMINCNEGYEDIK
FEJEZET

Kevés emlékem van apámról. Nagyjából hatéves lehettem, amikor

meghalt. Amire viszont emlékszem, az egy gondterhelt, kissé
görnyedt hátú férfi kedves szemekkel és erős kezekkel. Bűvész volt;
nem mágus, hanem színpadi bűvész. Méghozzá jó. De soha nem
vitte sokra. Túl sok időt töltött azzal, hogy gyermekkórházakban és
árvaházakban adjon elő, és így nem akasztott le rengeteg pénzt. Ő,
én és a kis műsora végigbarangoltunk az országon. Életem első
néhány évéből az emlékeim az ágyamhoz kötődnek a kombi hátsó
ülésén, amikor a kerekek alatt susogó aszfalt hangja ringatott
álomba, és biztonságot adott a tudat, hogy apám ébren van, vezet,
és gondoskodik rólam.
A rémálmok épp a halála előtt kezdődtek el. Nem emlékszem
rájuk konkrétan, de arra igen, hogy sikoltozva ébredtem, és
gyermekien magas hangon visítottam az ijedségtől. Kiáltoztam a
sötétben, és kúszva bepréseltem magam a legkisebb helyre, amit
csak találtam. Apám jött a keresésemre, megtalált, és az ölébe vont.
A karjában tartott, felmelegített, és hamarosan újra elaludtam, épen
és biztonságban.
– A szörnyek nem kaphatnak itt el, Harry – mondogatta. – Nem
kaphatnak el.
Igaza volt.
Ez idáig. Eddig az éjszakáig.
A szörnyek elkaptak.
Nem tudom, hol ért véget a való élet, és hol kezdődtek a
rémálmok, de kapálózva felébredtem, és érdes, tompa kiáltással
üvöltöttem, mégis alig csaptam nagyobb zajt, mint egy nyöszörgés.
Addig üvöltöttem, míg ki nem fulladtam, aztán csak zokogtam.
Ott feküdtem anyaszült meztelenül és elveszetten. Senki sem
jött, hogy a karjában tartson. Senki sem jött, hogy mindent jobbá
tegyen. Igazából senki sem jött, amióta apám meghalt.
Akkor először a légzés. Kényszerítettem magam, hogy
irányítsam, hogy leállítsam a gyötrő sírást, hogy lassan,
egyenletesen vegyek levegőt. Aztán jött a rettegés. A fájdalom. A
megaláztatás. Mindennél jobban szerettem volna bekúszni egy
gödörbe, hogy magam után húzzam az egészet. Nem akartam
létezni.
De léteztem. Túlzottan fájt. Szörnyen gyötrően, szörnyen
erősen, és szörnyen nagyon éltem.
Még mindig az égés fájt a legjobban, de az elsöprő hányinger is
olyan gyorsan futott végig rajtam, ahogy egy célfotó elkészül. A
kezeim azt mondták, hogy a földön fekszem, ám a testem többi
része azt gondolta, egy óriási giroszkópba szíjaztak. Mindenem
sajgott. Összeszűkült a torkom, és égett, mintha valami forró
folyadék vagy vegyszer folyt volna végig rajta. Nem akartam túl
sokáig ezen gondolkozni.
Leteszteltem a végtagjaimat. Mind jelen volt, és működött.
Hasam felfordult és kavargott, és egy pillanatra úgy összeszorult,
hogy teljesen összegömbölyödtem.
Meghűlt meztelen bőrömön a veríték. A gomba. A méreg. Hattól
tizennyolc óra. Talán kicsivel több.
Ostobán éreztem magam, kiszáradt a szám, és zavaros lettem
a vámpírméreg ugyanazon utóhatásaitól, mint amelyeket korábban
tapasztaltam.
Egy másodpercre felhagytam a küzdelemmel. Csak hevertem
ott, gyengén, szomjasan, gyötrődtem, beteg voltam, és labdává
gömbölyödtem. Ha maradt volna bennem hozzá elég érzelem, újra
sírni kezdek. Csak bőgök, és várom a halált.
Ehelyett valami kegyetlen, józan hang a fejemben rávett, hogy
nyissam ki a szememet. Félve haboztam. Nem akartam kinyitni, és a
semmit látni. Nem akartam magam ugyanabban a sötétségben
találni. Abban a sötétségben, a sziszegő alakokkal körülöttem. Talán
még mindig ott vannak, csak arra várva, hogy magamhoz térjek, és
ők…
Egy pillanatra elöntött a pánik, ami elég erőt adott, hogy
megrázkódjak, és felnyomjam magam ülő helyzetbe. Mély levegőt
vettem, és kinyitottam a szemem.
 Láttam. Perzselően fény áradt be egy vékonyka vonalon, ami
egy magas téglalapot vett körbe. Egy ajtót. Egy másodpercig
hunyorognom kellett, annyira hozzászoktam a sötétséghez.
Óvatosan körbetekintettem. A helyiség nem volt nagy. Talán
négyszer négy méteres, vagy kicsivel több. A sarokban feküdtem. A
szag heves rothadásra emlékeztetett. Börtönőreimnek nyilvánvalóan
nem jelentett gondot, hogy hagyjanak a saját mocskomban
fetrengeni. Saját mocskomban, aminek egy része kérgesen rám
száradt. A lábamra, a karjaimra. Hányásnak tippeltem, de vér is volt
benne. A gombamérgezés korai tünete.
Más dolgok is látszottak a homályban. Egy halom ruha az egyik
sarokban, mint egy rakás szennyes. Számos szennyeskosár is. Egy
mosógép és egy szárító az ajtótól távolabbi falnál.
És Justine, aki épp annyira volt felöltözve, mint én.
Összegömbölyödve, a falnak vetett háttal ült, karját lazán a felhúzott
térde köré fonva figyelt engem lázas szemmel.
– Felkelt – szólalt meg. – Nem hittem, hogy valaha felkel.
Eltűnt az elbűvölő lány, akit a bálon láttam. Haja egyenesen és
zsírosn lógott. Pőre teste vékonynak, szinte már véznának látszott,
és végtagjai, már amit láttam belőlük, foltosak és koszosak voltak,
ahogy az arca is.
A szeme zavart. Volt benne valami vad, valami felkavaró. Nem
néztem rá sokáig. Akármilyen pocsékul is éreztem magam, maradt
annyi lélekjelenlétem, hogy ne akarjak a szemébe nézni.
– Nem vagyok őrült – szólalt meg éles, metsző hangon. –
Tudom, mit gondol.
Köhintenem kellett, mielőtt válaszolni tudtam volna, amitől
megint fájdalom nyilallt a hasamba.
– Nem ezen gondolkodtam.
– Persze hogy nem – acsargott a lány. Felkelt, és teljes karcsú
kecsességében és feszességében dölyfösen felém sétált. – Tudom,
min gondolkodott. Hogy bezárták ide azzal a hülye kis kurvával.
– Nem – vágtam rá. – Én… nem ezt…
Sziszegett, mint egy macska, és körmével végigszántott az
arcomon, három égő csíkot hagyva rajta. Felkiáltottam, és
elhátráltam, de a fal félbeszakította a visszavonulásomat.
 – Mindig meg tudom állapítani, amikor ilyen vagyok – jelentette
ki Justine. Hirtelen nemtörődöm módon nézett rám, majd talpának
párnás részén megfordulva több métert elsétált, mielőtt kinyújtózott
volna, és négykézlábra ereszkedve elkezdett szórakozottan,
érdektelenül bámulni.
Egy pillanatig csak meredtem rá, és éreztem, hogy a forró vér
elöntötte a horzsolásokat. Egyik ujjamat hozzáérintettem, és
skarláttal pettyezve húztam vissza. A lányra emeltem tekintetemet,
és megráztam a fejem.
– Sajnálom – mondtam. – Istenem, mit tettek magával?
– Ezt – vetette oda hanyagul, és előrelökte egyik kezét. Kerek,
véraláfutásos lyukak tarkították a csuklóját. – És ezt. – Kinyújtotta
másik csuklóját is, hogy megmutassa a többi sebet is. – Meg ezt. –
Azzal a padlóval párhuzamosan kitette oldalra a combját, és felfedte
az azon végigfutó jegyeket. – Mind akartak egy kis kóstolót. Hát
megkapták.
– Nem értem.
Túlzottan is szélesen elmosolyodott, amitől kényelmetlenül
éreztem magam.
– Nem tettek semmit. Ilyen vagyok. Mindig is ilyen voltam.
– Ööö… – nyögtem. – Múlt éjjel nem volt ilyen.
– Múlt éjjel? – csattant fel. – Két éjszakával ezelőtt. Legalább.
Az azért volt, mert ő mellettem állt.
– Thomas?
Alsó ajka azon nyomban megremegett, és úgy festett, mint aki
menten elsírja magát.
– Igen. Igen, Thomas. Ő elcsendesíti. Annyi minden van
bennem, ami próbál előtörni, mint a kórházban. Kontroll, azt
mondják. Bennem nincs meg az a kontroll, ami a többi emberben.
Valami hormonális dolog, de a gyógyszerek csak megbetegítettek.
De ő nem. Csak kicsit fáradt lettem.
– De…
Arca újra elsötétült.
– Fogja be! – pirított rám. – De, de, de. Idióta, idióta
kérdésekkel. Bolond, aki nem akart, amikor én hajlandó voltam adni.
Senki nem teszi ezt. Egyikük sem, mert mind csak elvenni, elvenni,
elvenni akarnak.
 Bólintottam, és nem mondtam semmit, ahogy a nő egyre
zaklatottabb lett. Talán politikailag inkorrekt tőlem, de Justine feje
felett óriási neon betűkkel a GYAGYÁS szó jelent meg a
képzeletemben.
– Oké – mondtam. – Csak… csak nyugodjunk le, jó?
Mérgesen nézett rám, és elcsendesedett. Majd visszalopakodott
a fal és a mosógép közötti résbe, és belesüppedt. Elkezdett a
hajával játszadozni, és látszólag nem figyelt rám.
Felkeltem, de nehezemre esett. Minden forgott körülöttem. A
földön találtam egy poros törülközőt. A bőrömre ült piszok egy részét
letöröltem vele.
Az ajtóhoz mentem, és megpróbáltam kinyitni. Szilárdan be volt
csukva. Súlyommal nekinehezedtem, de az erőlködéstől azonnal
skarlát tűz lángolt végig a hasamon, és rázkódva a földre rogytam. A
kellős közepén elhánytam magam, és vér íze töltötte el a számat.
Ezután egy ideig kimerülten feküdtem, és talán újra elaludtam.
Felnéztem, és Justine ott állt felettem, kezében a törülközővel, amit
görcsösen a ramaty állapotban lévő bőrömnek nyomkodott.
– Mióta? – nyögtem ki. – Mióta vagyok itt?
Vállat vont, anélkül, hogy felnézett volna.
– Egy ideig náluk volt. Épp az ajtó előtt. Hallottam, hogy elvitték.
Játszottak magával, úgy két órát talán. Aztán berakták ide. Én
aludtam. Felébredtem. Lehetett további tíz óra. Vagy kevesebb.
Vagy több. Nem tudom.
Egyik karomat a hasam köré fonva grimaszoltam, és
bólintottam.
– Jól van – mondtam. – Ki kell jutnunk innen.
Élesen harsogva felnevetett.
– Innen nincs kiút. Ez a kamra. A karácsonyi pulyka nem kel fel,
és sétál el.
Megráztam a fejem.
– Én… Engem megmérgeztek. Ha nem kerülök kórházba,
meghalok.
Újra elmosolyodott, és a törülközőt eldobva a hajával
játszadozott.
– Szinte mindenki meghal a kórházakban. Valami más helyre
kell kerülni. Nem jobb az?
 – A más helyet inkább még elkerülném egy ideig – feleltem.
Justine arckifejezése ellazult, szeme a semmibe meredt, teste
mozdulatlanná vált.
Bámultam rá, és meglengettem a kezem a szeme előtt.
Csettintettem. Nem reagált.
Sóhajtottam, majd felálltam, és újra megpróbálkoztam az
ajtóval. Erősen bereteszelték a másik oldalról. Nem tudtam
megmozdítani.
– Szuper – sóhajtottam. – Ez remek. Soha nem jutok ki innen.
Mögöttem valami surrogott. Megpördültem, hátamat az ajtónak
vetettem, és a hang forrását kutattam.
Talajmenti köd kúszott ki a falból, füstös, sikamlós tömeg, ami
földöntúli csipkeként kavargott le a padlóra. A fátyol finoman
megérintette a véremet ott, ahol elhánytam magam, és forogva
elkezdett nagyjából emberi alakot ölteni.
– Pompás – morogtam. – Még több szellem. Ha élve kijutok
innen, új állás után nézek.
A kísértet nagyon lassan és áttetszően formálódott meg előttem.
Egy fiatal, vonzó nő jelent meg, gyakorlatias titkárnőnek öltözve.
Haját kontyba fogta, leszámítva néhány tetszetős tincset, ami
előreesve keretezte arcát. Szellemcsuklóján megalvadt vér
kérgesedett, ami egy pár agyarszúrás körül terült el. Egyszerre csak
felismertem a lányt, akiből Bianca táplálkozott, míg meg nem halt.
– Rachel – suttogtam. – Rachel, maga az?
Ahogy kimondtam a nevét, felém fordult, szeme lassan rám
összpontosított, mintha egy ködös fátylon át látott volna meg engem.
Arckifejezése, elnézést a szóviccért, gyászossá vált. Bólintással
nyugtázta, hogy ki vagyok.
– A pokolba – suttogtam. – Nem csoda, hogy Bianca
bosszúhadjáratba kezdett. Szó szerint kísértette a halála.
A szellem arca gyötrelmesen megrándult. Mondott valamit, de
csak távoli, tompa hangként hallottam, ami ajkai mozgását kísérte.
– Nem értem – feleltem. – Rachel, nem hallom magát.
Úgy tűnt, közel jár a síráshoz. Kezét szellemmelléhez szorította,
és fintorgott.
– Fájdalmai vannak? – tippeltem. – Fáj valahol?
 Megrázta a fejét. Majd megérintette a halántékát, lassan lehúzta
ujját a szemére, és lezárta őket.
– Ah! – mondtam. – Fáradt.
A nő bólintott. Könyörgő mozdulatot tett, és úgy tartotta ki a
kezét, mintha segítséget kérne.
– Nem tudom, mit tehetnék magáért. Nem tudom, segíthetek-e
nyugodni vagy sem.
Megint megrázta a fejét. Aztán az ajtó felé bökött, és palackot
formált a kezével.
– Bianca? – kérdeztem. Amikor bólintott, folytattam: – Azt
gondolja, Bianca örök nyugalomra helyezheti. – Megrázta a fejét. –
Itt tartja magát?
Rachel bólintott, és szép szellemarca gyötrelmet tükrözött.
– Van értelme – motyogtam. – Bianca magára kattant, és mivel
tragikusan halt meg, ideköti a szellemét. A szellem megjelenik neki,
bosszúba hajszolja, és engem hibáztat ezért.
Rachel szelleme bólintott.
– Nem én öltem meg – tettem hozzá. – Ezt tudja.
Megint bólintott.
– De sajnálom. Sajnálom, hogy rossz helyen voltam rossz
időben, és ez előidézte a halálát.
Gyengéden rám mosolygott, ami hirtelen riadt arckifejezéssé
vált. Elnézett mellettem Justine-ra, majd a képmás halványulni
kezdett, hogy visszahúzódjon a falba.
– Hé! – szóltam rá. – Hé, várjon egy percet!
A köd eltűnt, és Justine mozgolódni kezdett. Lezseren felkelt, és
kinyújtózott. Szemügyre vette magát, és elismerően végigfuttatta
kezét a mellén és a hasán.
– Nagyon szép – mondta hajszálnyit megváltozott, más hangon.
– Inkább, mint Lydia, sokféle módon, nemde, Mister Dresden?
Megfeszültem.
– Kravos – suttogtam.
Justine szemfehérjét elöntötte a vér.
– Ó, igen – felelte a lány. – Igen, valóban.
– Haver, pokoli sürgősen keresnie kéne magának egy hobbit.
Maga volt, nem igaz? A telefonhívás aznap éjjel, amikor Agatha
Hagglethorn bekattant.
 – Az utolsó hívásom – felelte Kravos Justine ajkával, és
bólintott. – Ízlelgetni akartam, ami magára vár. Mint most. Bianca
megtiltotta, hogy látogatókat fogadj, de nem tudtam ellenállni a
kísértésnek, hogy szemügyre vegyelek.
– Szemügyre akarsz venni? – kérdeztem. Ujjammal a fejemet
kopogtattam. – Gyere be. Van idebent néhány dolog, amit meg
akarok mutatni.
Justine mosolygott, és megrázta fejét.
– Túl sok fáradalom lenne, túl kevésért cserébe. Még a küszöb
védelme nélkül is jelentős vesződséggel jár, hogy egy ilyen gyermek
gyenge elméjét megszálljam. Fáradozásba – tette hozzá –, amit a
Harry Dresden Lélekalapítvány adománya tett lehetővé.
Rávicsorogtam.
– Hagyd békén a lányt!
– Ó, de ő jól van – felelte Kravos Justine ajkával. – Ő tényleg
boldogabb így. Nem árthat senkinek, tudod. Vagy magának.
Háborgó érzelmei nem tudják rávenni a cselekvésre. A Fehérek
ezért szeretik annyira. Ők az érzelmekből táplálkoznak, és ez a kis
drága határozottan megőrül értük. – Justine teste megborzongott, és
érzékien homorított. – Ez valójában elég izgalmas. Az őrület.
– Nem tudhatom – mondtam. – Nézd, ha harcolni akarsz,
harcoljunk. Máskülönben tűnj el! Dolgom van.
– Tudom – mondta Justine. – Lefoglal a haldoklás valami
méregtől. A vámpírok megpróbáltak inni belőled, de némelyikük
rosszul lett, úgyhogy többé-kevésbé érintetlenül hagytak. Bianca
rendkívül feldúlt. Azt akarta, hogy az ő és az új gyerekei ételeként
halj meg.
– Micsoda szégyen!
– Jöjj most már, Dresden! Te és én a Bölcsek közt vagyunk.
Mindketten tudjuk, hogy nem akarsz egy alacsonyabb rangú lény
keze közt meghalni.
– Lehet, hogy engem a Bölcsek közé rangsorolnak – feleltem. –
De te, Kravos, nem vagy más, mint egy silány bajkeverő. Te
mágusföld eszement gonosztevője vagy, és az, hogy annyi ideig
sikerült életben maradnod, anélkül hogy kicsináltak volna, már
önmagában is egyfajta csoda.
 Justine vicsorgott, és rám támadt. Egyik kezével az ajtónak
szegezett, és olyan fesztelen, természetfeletti erővel tette, hogy az
azt súgta nekem, könnyedén át is tudná nyomni rajtam a kezét.
– Olyan önelégült vagy – vicsorogta. – Mindig biztosra veszed,
hogy igazad van. Hogy te irányítasz. Hogy nálad minden hatalom és
minden válasz.
Grimaszoltam. Újra fájdalom égette a hasamat, és hirtelen csak
ennyit tudtam tenni, hogy ne üvöltsek.
– Nos, Dresden. Halott vagy. Kiválasztottak a halálra. A
következő néhány órában távozol. Vagy ha nem is, mert túléled azt,
amit kiterveltek, a méreg szép lassan megöl. És mielőtt elmennél,
aludni fogsz. Bianca ezúttal nem tud ebben megakadályozni. Aludni
fogsz, és ott leszek. Eljövök az álmaidba, és olyan rémlátomássá
teszem a földön töltött utolsó pillanataidat, ami évekig fog tartani. –
Közel hajolt, lábujjhegyre állt, és arcon köpött. A vér kifutott Justine
szeméből, és a feje lazán előrebukott, mintha egy ló lenne, amelyik a
kantár ellen küzd, és várja, hogy lazuljon a nyomás. Justine
nyöszörgött, majd a karomba roskadt.
Mindent megtettem, hogy megtartsam. Valahogy
összetekeredve értünk földet, de egyikünk sem volt elég jó
formában, hogy megmozduljunk. Justine sírt. Siralmasan pityergett,
akár egy kisgyerek, többnyire csendesen.
– Sajnálom – mondta. – Sajnálom. Segíteni akarok. De túl sok
minden van az útban. Nem tudok gondolkodni…
– Cssssss! – csitítottam. Próbáltam megsimogatni a haját,
megnyugtatni, mielőtt megint felzaklatná magát. – Minden rendben
lesz.
– Meg fogunk halni – suttogta. – Soha nem látom őt újra.
Zokogott egy ideig, miközben a gyomromban a hányinger és a
fájdalom tovább növekedett. A fény az ajtón túl egyszer sem ingott
meg. Nem tudtam, hogy odakint nappal van vagy éjszaka. Vagy
hogy Thomas és Michael még életben vannak-e, hogy utánam
jöjjenek. Ha meghaltak, és az én hibámból, sosem tudnék együtt élni
a tudattal.
Úgy döntöttem, bizonyára éjszaka van; biztos, hogy teljes és
legsötétebb az éjszaka. A nap semelyik másik szakasza nem illett
volna szorult helyzetemhez.
 Fejemet Justine-én nyugtattam, miután ő elcsendesedett és
megnyugodott, mintha elaludt volna a sírás után. Lehunytam a
szememet, és küszködtem egy terv kidolgozásán. De nem volt
semmim. Semmim. Abszolút vége volt mindennek.
Valami megmozdult az árnyak közt, ahol a szennyest halmozták
fel.
Mindketten felnéztünk. Elkezdtem eltolni magamtól Justine-t, de
ő azt mondta:
– Ne! Ne menjen oda!
– Miért ne? – kérdeztem.
– Nem tetszene.
A lányra pillantottam. Aztán bizonytalanul felkeltem, és
odamentem a szennyeshalomhoz. Kezembe szorítottam a törülközőt
jobb fegyver híján.
Valaki feküdt a kupacnyi ruha alatt. Valaki fehér ingben, sötét
szoknyában és piros köpenyben.
– A rohadt életbe! – káromkodtam el magam. – Susan…
A nő haloványan felnyögött, mintha nagyon álmos lenne, vagy
drog hatása alatt állna. Leguggoltam, és leszedegettem róla a
ruhákat.
– A francba! Susan, ne próbálj felülni! Ne mozdulj! Hadd lássam,
hogy megsérültél-e, oké?
Végigfuttattam rajta a kezemet a homályban. Úgy tűnt, egyben
van, nem vérzett, de a bőre lángolt a láztól.
– Szédülök. Szomjas vagyok – szólalt meg.
– Lázad van. Át tudsz fordulni ide felém?
– A fény. Bántja a szemem.
– Az enyémet is bántotta, amikor felkeltem. Majd elmúlik.
– Ne! – suttogta Justine. A sarkán ült, és előre-hátra ringatta
magát. – Nem fog tetszeni. Nem fog tetszeni.
Visszapillantottam Justine-re, miközben Susan felém fordult,
aztán lenéztem a barátnőmre. Felpillantott rám, vonásai kimerültek
és zavartak voltak. Pislogott a fényben, és egyik vékony, barna kezét
arcához emelte, hogy elernyőzze.
Félúton elkaptam a karját, és csak bámultam rá.
A szeme fekete volt. Teljesen fekete. Fekete, és csillogva
meredt előre. Sötétebb volt, mint egy verem, semmi fehér nem volt
benne, ami emberivé tehette volna. Szívem a torkomban dobogott,
és a dolgok gyorsabban kezdtek forogni körülöttem.
– Nem fog tetszeni – zendített rá újra Justine. – Átváltoztatták. A
Vörös Udvartartás átváltoztatta. Bianca átváltoztatta.
– Dresden? – suttogta Susan.
Édes Istenem! – gondoltam. Ez nem történhet meg!
– Mister Dresden? Annyira szomjas vagyok.
 HARMINCÖTÖDIK
FEJEZET

Susan nyöszörgött és morgott, és görcsösen rángott. Szája

véletlenül végigsimított az alkaromon, amit még mindig bemocskolt
az alvadt vér. Teljesen lefagyott, és egész testében megremegett.
Rám nézett azokkal a hatalmas, sötét szemekkel, arcát eltorzította a
szűkölködés. Újra a karom felé mozdult, én pedig elrántottam a
szája elől.
– Susan – mondtam. – Várj!
– Mi volt ez? – suttogta. – Ízlett. – Megint megborzongott,
négykézlábra gördült, és rám összpontosított.
Vetettem egy pillantást Justine-re, de csak a lábát láttam, amint
maga alá húzta, és visszacsusszant az apró résbe a mosógép és a
fal közé. Visszafordultam Susanhez, aki állat módjára kúszott felém,
és úgy bámult, mintha vak lenne.
Elhátráltam tőle, és az oldalamon kotorásztam az egyik
kezemmel. Megtaláltam a véres törülközőt, amit korábban
használtam, és a nőhöz vágtam. Megtorpant egy pillanatra, meredt
rám, majd nyögve leengedte arcát, és elkezdte az anyagot
nyalogatni.
Kezemen és lábamon támaszkodva kapálóztam hátra, el a
nőtől, és még mindig szédültem.
– Justine – sziszegtem mit tegyünk?
– Nem tehetünk semmit – suttogta Justine. – Nem tudunk
kijutni. Ő már nem önmaga. Amint öl, elveszett lesz.
Rávillantottam a szemem a vállam felett.
– Amint öl? Ezt hogy érti?
Justine komoly szemekkel vizslatott.
– Amint öl. Ő más. De nem lesz teljesen olyan, mint ők, amíg be
nem teljesíti. Amíg meg nem öl valakit úgy, hogy az illetőből
táplálkozik. A Vörösek így működnek.
 – Szóval ő még mindig Susan?
Justine vállat vont, arca közömbös maradt.
– Olyasmi.
– Ha beszélni tudnék vele… Átjutni hozzá… Elképzelhető, hogy
magához tudjuk téríteni ebből?
– Sosem hallottam még ilyesmiről. – Justine megremegett. –
Ilyenek maradnak. Egyre rosszabb és rosszabb lesz. Aztán
elveszítik az önuralmukat, és ölnek. És vége.
Beleharaptam az ajkamba.
– Valami megoldásnak lennie kell.
– Ölje meg! Még gyenge. Talán együtt képesek leszünk rá. Ha
addig várunk, amíg mélyebben belekerül, míg az éhség erőt ad neki,
mindkettőnkkel végez. Ezért vagyunk itt.
– Nem – feleltem. – Nem bánthatom.
Valami megrebbent Justine arcán, miközben beszéltem, habár
nem tudtam eldönteni, hogy melegség-e, vagy felfűtöttség és harag.
Lehunyta a szemét, és azt mondta:
– Lehet, hogy amikor iszik, meghal a méregtől, ami magában
kering.
– Francba! Lennie kell valaminek. Valami másnak, amit
elmondhatna nekem.
Justine újra vállat vont, és elcsigázva megrázta a fejét.
– Már halottak vagyunk, Mister Dresden.
Összeszorítottam a fogamat, és visszafordultam Susanhez. Ő
tovább nyalogatta a törülközőt, és frusztrált, nyöszörgő hangot
hallatott. Felemelte fejét, és engem bámult. Megesküdtem volna,
hogy arcának és állkapcsának csontjai sokkal élesebben állnak ki
bőrén keresztül. Szeme fullasztóan mély lett, és bevonzott, intett,
hogy nézzek áthatóbban abba az örvénylő, lázas sötétségbe.
Elszakítottam tekintetemet, mielőtt az övé foglyul ejtett volna. A
szívem majd kiugrott, de már kezdett is elmúlni. Susan zavartan
összeráncolta szemöldökét egy pillanatra, pislogott, és bármilyen
sötét erő volt is hatással rá, bizonytalanul halványult, és
szétcsúszott.
De még ha azok a szemek nem is fogtak volna el, és nem esek
teljesen hipnózisba, valami eszembe jutott róluk: Susan emlékei a
lélekolvasásról nem törlődtek ki. A keresztanyám nem érhetett
azokhoz. Akkora barom voltam. Amikor egy közönséges földi
halandó valamire ránéz a Látással, akkor igazán néz, ahogy egy
mágus tenné; az emlékei arról, amit lát, kitörölhetetlenül
belevésődnek az illetőbe. És amikor a mágus egy ember szemébe
néz, az másik módja a Látás használatának. Kétirányú, mert a
személy, akibe betekintenek, szintén látja a mágust.
Susan és én több mint két évvel ezelőtt lélekolvastunk. Trükkel
vett rá. Épp azután történt, hogy elkezdett szorosabban a
nyomomba eredni a sztorikért.
Lea nem vehetett el emlékeket a lélekolvasás körül. De
valahogyan lefedhette őket, ködösíthette azokat a részeket. Az
átlagember számára ez nem jelentett gyakorlati különbséget.
De a pokolba is, én mágus voltam, nem átlagember!
Susan és én mindig közel álltunk egymáshoz, amióta randizni
kezdtünk. Meghitt perceket töltöttünk együtt. Szavakon, ötleteken,
időn és testen osztoztunk. És ez a fajta bizalmasság köteléket
teremt. Köteléket, amit esetleg felhasználhatnék, hogy felfedjem az
elfátyolozott emlékeket. Hogy segítsek Susannek visszatalálni
önmagához.
– Susan! – szólítottam meg élesen és tisztán. – Susan
Rodriguez!
Megborzongott, amikor a Nevén neveztem, legalábbis részben.
Megnyaltam az ajkamat, és felé léptem.
– Susan. Segíteni akarok. Rendben? Segíteni akarok, ha tudok.
Lenyelt egy újabb nyöszörgést.
– De olyan szomjas vagyok. Nem tudok…
Kinyúltam, ahogy felé közelítettem, és kihúztam egy hajszálát.
Nem reagált rá, habár közelebb hajolt, orrán vette a levegőt, és
lassan nyöszörögve fújta ki. Érezte a véremet. Nem volt világos
előttem se, hogy mennyi méreg lehet a véráramomban, de nem
akartam, hogy baja essen. Nincs vesztegetnivaló idő, Harry.
Fogtam a hajszálat, és a jobb kezem köré tekertem. Kétszer
körbeérte. Rászorítottam az öklömet, majd grimaszoltam, és
előrenyúltam, hogy megragadjam Susan bal kezét. Ráköptem az
ujjaimra, végigsimítottam velük a tenyerén, aztán kezét az öklömhöz
nyomtam. Gyengén éreztem valami köteléket, és úgy pengettem
bele életet, mint egy cselló húrjaiba, amit felerősített a nyálam és a
haja a kezemben; a testünk összefonódása, ahol összeértek.
Lehunytam a szememet. Fájt, amikor megpróbáltam bevonzani
a mágiát. Legyengült testem megreszketett. Érte nyúltam, és
igyekeztem összerakni az erőmet. Felidéztem az alkalmakat, amiket
Susannel töltöttem, mindent, amit soha nem volt merszem
elmondani neki. A nevetésére gondoltam, a mosolyára, az ajka
érintésére az enyémen, a samponja illatára a zuhany alatt, a teste
melegére, amikor a hátamhoz bújt alváskor. Felelevenítettem
minden közös emlékünket, és próbáltam átpasszírozni a kettőnk
közti kapcson.
Az emlékek végigömlöttek a karomon a nő kezébe, de
megtorpantak, és valami ködös, rugalmas korlátnak nyomódtak.
Keresztanyám átka. Keményebben toltam, de az ellenállása annál
intenzívebb lett, minél erősebben löktem.
Susan nyöszörgött, hangja elveszett, zavarodott és éhes volt.
Felnyomta magát térdelőállásba, és hozzám simult, nekem dőlt.
Szájával befurakodott a nyakam mélyedésébe. Éreztem, hogy
nyelve a bőrömhöz ér, amitől áramként rázott meg a kéj. A
hormonok még a halál torkában is munkálkodnak, azt hiszem.
Tovább küzdöttem Keresztanyám átka ellen, de az erőteljesen,
áthatóan a helyén maradt. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek,
aki hiába feszül neki egy nehéz üvegajtónak.
Susan remegett, és tovább nyalogatta a nyakamat.
Bőröm kellemesen bizsergett, majd elkezdett zsibbadni. A
fájdalom egy része elhalványult. Aztán megéreztem a fogait a
torkomon, amikor élesen belém harapott.
Riadtan felkiáltottam. Nem harapott meg keményen. Nem
keményebben, mint máskor szórakozásból. De olyankor nem ilyen
volt a szeme. Csókjaitól akkor nem lett kábítóan érzéketlen a bőröm.
Akkor nem volt félúton a Vámpírklub tagsága felé.
Jobban nyomtam az átkot, de az minden igyekezetem ellenére
is egyre csak gyengült. Susan erősebben harapott, és éreztem, hogy
a teste megfeszül, és erősebbé válik. Már nem támaszkodott rám.
Éreztem, hogy egyik kezét a tarkómon nyugtatja. Nem volt
szeretetteljes mozdulat. Azért csinálta, hogy ne tudjak mozogni.
Mély, reszketeg levegőt vett.
 – Idebent – suttogta. – Idebent van. Jó.
– Susan – feleltem, rajta tartva az enyhe nyomást keresztanyám
átkán. – Susan, kérlek, ne! Ne menj! Itt van rád szükségem.
Megsérülhetsz. Kérlek! – Éreztem, hogy az állkapcsa kezd
összezárulni. Fogai nem érződtek agyaraknak, de az emberi fog is
épp olyan jól szét tudja szakítani a bőrt. Eltűnőben volt. A kapocs
köztünk fokozatosan gyengült, és lassacskán elenyészett.
– Annyira sajnálom! Soha nem akartalak cserben hagyni –
mondtam, és ernyedten rárogytam.
Nem sok okom maradt harcolni, mégis így tettem. Érte, ha már
magamért nem. A kötelékbe kapaszkodtam, a nyomásba, amit az
átok ellen bevetettem, a közös emlékeinkbe Susannel.
– Szeretlek.
Hogy miért működött épp most, miért feslett szét keresztanyám
átkának szövete úgy, mintha a szavaim nyílt lángok lennének, nem
tudom. Semmiféle magyarázatot nem találtam rá. Varázsszavak
valójában nem léteznek. A szavak magukban hordozzák a mágiát.
Alakot, formát adnak neki, használhatóvá teszik, leírják a benne rejlő
képeket.
De igenis kimondom: néhány szónak olyan ereje van, aminek
semmi köze a természetfelettihez. Zengnek az ember szívében és
elméjében, és még sokáig élnek, azután is, hogy a hang már elhalt,
visszhangoznak a szívben és a lélekben. Erejük van, és ez az erő
nagyon is valós.
Ez a szó jó.
A köteléken keresztül beléáramlottam, a sötétségbe és a
zavarodottságba, amelyek megkötötték őt. A gondolatain keresztül
láttam, hogy eljövetelem láng volt a végtelen hidegben, jelzőtűz az
éjszakában. Fény gyűlt, az emlékeink, a kettőnk melege, ő és én, és
a falakat döngette benne, szétzúzta Lea ott időző átkát, elszakította
azokat az emlékeket a keresztanyámtól, akárhol is volt, és
hazahozta őket.
Hallottam, hogy felkiáltott az emlékek hirtelen áradatától, ahogy
a felismerés végigömlött rajta. Megváltozott, épp ott, nekem dőlve. A
kemény, idegen feszültség átalakult. Nem tűnt el, de más lett. Susan
feszültsége lett, Susan zavara, Susan fájdalma, óvatossága,
ébersége, és ő nagyjából újra olyan lett, mint azelőtt.
 Az átok ereje szertefoszlott, csak egy elmosódott lenyomat
maradt utána, mint amikor a villám kettéhasítja az éjszakai égboltot,
káprázatos színeket hagyva maga mögött a sötétben.
Mellette térdeltem, és a kezét fogtam. Ő még mindig a fejemet
tartotta. Fogait még mindig élesen és keményen a torkomhoz
szorította.
Másik remegő kezemmel felnyúltam, és megsimogattam a haját.
– Susan – mondtam gyengéden. – Susan, maradj velem!
Enyhült a nyomás. Forró könnyek hullottak a vállamra.
– Harry – suttogta. – Ó, istenem, olyan szomjas vagyok! Annyira
akarom!
Lehunytam a szemem.
– Tudom – feleltem. – Sajnálom.
– Végezhettem volna veled. Elvehettem volna – suttogta.
– Igen.
– Nem tudtál volna leállítani. Gyenge vagy, beteg.
– Nem tudtalak volna leállítani – értettem egyet.
– Mondd újra!
Összevontam a szemöldökömet.
– Mit?
– Mondd újra! Segít. Kérlek! Olyan nehéz nem…
Nyeltem egyet.
– Szeretlek – mondtam.
Összerándult, mintha gyomorszájon vágtam volna.
– Szeretlek – ismételtem. – Susan.
Felemelte a száját a bőrömről, és felnézett a szemembe. Az ő
szemei voltak újra. Sötétek, gazdagok, meleg barnák, véreresek,
könnyekkel teltek.
– A vámpírok – nyögte. – Ők…
– Tudom.
Lehunyta a szemét, és még több könnyet hullatott.
– P-próbáltam megállítani őket. Próbáltam.
Újra belém hasított a fájdalom, olyan, aminek semmi köze nem
volt a méreghez vagy a sérüléseimhez. Marón és mélyen, épp a
szívem alatt kapott el, mintha valaki egy jégcsapot döfött volna át
rajtam.
– Tudom, hogy így volt – nyugtattam. – Tudom, hogy így volt.
 Zokogva borult rám, én pedig átkaroltam.
Hosszú idő után azt suttogta:
– Még mindig itt van. Nem megy el.
– Tudom.
– Mihez kezdek majd?
– Kitaláljuk – feleltem. – Megígérem. Most más gondjaink
vannak. – Tájékoztattam a történtekről, miközben a homályos
helyiségben ringattam.
– Értünk fog jönni valaki? – kérdeztem.
– Én… nem hiszem. Még ha Thomas és Michael meg is tudtak
lógni, nem tudják megrohamozni ezt a helyet. Ha egyáltalán
kijutottak a Sohasohából. Michael elmehetne Murphyhez, de ő se
törhet utat ide parancs nélkül. És Bianca kapcsolatai elodázhatják a
dolgot egy ideig.
– Ki kell jutnunk innen. Kórházba kell menned.
– Jó terv. Már csak a részleteket kell kidolgozni.
Megnyalta a száját.
– Én… tudsz menni?
– Nem tudom. Az utolsó varázslat… Ha maradt is bennem
valami, az az igézet kiszívta belőlem.
– Mi lenne, ha aludnál? – kérdezte.
– Kravos esélyt kapna, hogy megkínozzon. – Szünetet
tartottam, és a távolabbi falat bámultam.
– Istenem! – suttogta Susan, aztán gyengéden átölelt. –
Szeretlek, Harry. Hallanod kellett… – Megállt, és felnézett rám. – Mi
az?
– Ez az – feleltem. – Erre van szükség.
– Mire van szükség? Nem értem.
Minél többet gondolkodtam, annál őrültebbnek hangzott. De
akár működhet is. Ha pont megfelelően tudnám időzíteni…
Lenéztem, megfogtam Susan vállát, és a szemébe bámultam.
– Ki tudsz tartani? Egyben tudsz maradni még néhány óráig?
Megborzongott.
– Azt hiszem. Megpróbálom.
– Remek. – Azzal mély levegőt vettem. – Mert elég ideig kell
aludnom, hogy elkezdjek álmodni.
 – De Kravos – hebegte Susan. – Kravos be fog jutni. Meg fog
ölni.
– Igen – mondtam. Lassan szívtam be a levegőt. – Kifejezetten
erre számítok.
 HARMINCHATODIK
FEJEZET

A rémálmok hamar utolértek. Tompa, mérgező zavarodottság

felhőzte el az érzékeimet, és torzította el a felfogásomat. Egy
pillanatra egy kézzel lógtam egy lángoló pokol, füst és szörnyű
teremtmények felett. A bilincsek a húsomba vágtak, és kiserkent a
vérem. Fulladoztam a füsttől, köhögésre késztetett, és a látásom
elhomályosult, ahogy kezdtem elveszteni az öntudatomat.
Aztán új helyre kerültem. A sötétbe. Hideg kő hűsített a
fekhelyemen. Körülöttem sustorogva mozogtak a dolgok az árnyak
közt. Pikkelyes kaparások. Halk, éhes sziszegések, rosszindulatúan
csillogó szemekkel. A szívem a torkomban dobogott.
– Hát itt vagy – suttogta az egyik hang. – Figyeltem, ahogy
elkaptak, tudod?
Hevesen reszketve felültem.
– Ja, hát igen. Ezért hívják őket szörnyeknek. Ők már csak
ilyenek.
– Élvezték – folytatta a suttogó hang. – Bár videóra vehettem
volna neked!
– A tévétől szétrohad az agyad, Kravos – feleltem.
Valami elmosódottan kirepült a sötétből, és képen vágott. Az
ütés hátralökött, és a földre terített. A látásom skarlát színnel
elmosódott, és érzékeim kiélesedtek a hasító fájdalomtól, de nem
vesztettem el az eszméletemet. Az álmokban nem szokás.
– Viccek – sziszegte a hang. – A viccek most nem fognak
megmenteni.
– A francba, Kravos! – motyogtam, és újra felültem. – Az
Elcsépelt mondatok kézikönyve gonosztevőknek útmutatót külön
gyártják, vagy mi? Nekem már minden mindegy. Mondd, hogy mivel
így is, úgy is meg fogsz ölni, akár fel is fedheted a titkos tervedet!
 A sötétség homályosan újra felém közeledett. Nem fárasztottam
magam azzal, hogy védekezzem. A földre terített, és a mellkasomra
ült.
Kravosra bámultam. A formák és alakok úgy lógtak róla, mint
ködös ruhaanyagok. Láttam az árnydémon külsejét körülötte. Láttam
a saját arcomat, ami a rétegek közt sodródott. Láttam ott Justine-t és
Lydiát is. És ott, a torz, örvénylő tömeg közepén megláttam Kravost.
Nem igazán változott. Vékony, beesett arca volt, és barna
hajába ősz szálak keveredtek. Teljes, ápolatlan szakáll takarta az
arcát, alaktalanná tette a fejét. Széles, inas válla volt, mellkasát
vérrel felfestett, rituális szimbólumok tarkították, amelyek jelentését
nem tudtam megfejteni. Felemelte a kezét, és még kétszer lesújtott
az arcomra, amitől fájdalom robbant szét bennem.
– Hova lett a gúnyolódásod, mágus? – vicsorogta Kravos. – Hol
vannak a viccek? Gyenge, jelentéktelen, önelégült bolond! Igazán jól
elleszünk együtt, amíg Bianca jön, és végez veled.
– Azt gondolod? – kérdeztem. – Én nem vagyok ebben olyan
biztos. Ez az első randink. Talán egyszerre csak egy lépést kellene
tennünk.
Kravos újra megütött, ezúttal az orrnyergemet találta el, amitől a
szemem megtelt könnyel.
– Nem vicces! – üvöltötte. – Meg fogsz halni! Nem kezelheted
ezt úgy, mint egy viccet!
– Miért ne? – vágtam vissza. – Kravos, egy darab krétával és
egy Ken babával elintéztelek. Te vagy a varázslók közt a
legröhejesebb alak. Még én sem vártam, hogy így elbánik veled;
talán a kapocs a babával azért működött olyan jól, mert anatómiailag
hely…
Nem volt alkalmam befejezni a mondatot. Kravos ordított, és a
torkánál kapta el az áloménemet. Valódinak érződött. Egészen olyan
volt, mintha engem kapott volna el, mintha a súlya leszegezné
legyengült testemet, és ujjai szétzúznák a légcsövemet. Lüktetett a
fejem. Küzdöttem ellene, de csak meddő, reflexszerű mozdulatokra
futotta, azok pedig nem váltak hasznomra. A férfi tovább fojtogatott,
egyre erősebben. Álomlátásom elsötétült, és tudtam, hogy addig tart
így, amíg biztosra nem veszi, hogy meghaltam.
 Azok, akiknek halálközeli élményben van részük, gyakran
számolnak be a fényről az alagút végén. Vagy, hogy felfelé mentek a
fény felé, vagy repültek, lebegtek, vagy zuhantak. Nekem nem volt
ilyen. Nem vagyok benne biztos, hogy ez mit árul el a
lelkiállapotomról. Nem láttam fényt, nem csalogatott kedvesen egy
hang, nem tátongott alattam a tűz tava, hogy beleessek. Csak mély
és időtlen csend vett körül, ahol még a szívem se dobolt a fülemben.
Furcsa nyomást éreztem a bőrömön, az arcomon, mintha műanyag
csomagolóanyagba dugtak volna.
Tompa puffanást éreztem a mellkasomon, és egyszeriben
kevésbé égett a tüdőm. Aztán még egy dobbanás következett. És
még könnyebb lett a tüdőmnek. Aztán még több ütés a mellkasomra.
Szívem vonakodó dübörgéssel, tántorogva indult be újra, és
éreztem, hogy zihálva szívom be a levegőt. A műanyag csomagolás
érzete még egy pillanatig ott ólálkodott, majd felszállt.
Megborzongtam, és küszködve újra kinyitottam a szememet.
Amikor sikerült, Kravos még mindig a torkomat szorongatva pislogott
riadtan.
– Nem! – vicsorogta. – Meghaltál! Meghaltál!
– Susan újraéleszti az igazi testét – szólalt meg valaki mögötte.
Kravos szinte nyakát szegve fordította el a fejét, épp időben,
hogy elkapjon egy kemény horgost az álla hegyével. Félelemmel
vegyes ijedséggel kiáltott fel, és leesett rólam.
Nehézkesen újra mély levegőt vettem, és felültem.
– A mindenit! – lihegtem. – Működött a dolog.
Kravos talpra nyomta magát, és elhátrált. Csak bámult, és tágra
nyílt szemét ide-oda kapkodta köztem és a megmentőm között.
A megmentőm is én magam voltam. Vagy inkább valami, ami
nagymértékben hasonlított rám. Az én alakom és színeim,
zúzódásokkal és karmolásokkal tarkítva mindenhol, amibe égési
sérülések is vegyültek. Haja merő kócként meredt az ég felé, szeme
fekete karikákkal övezve esett be sápadt, beteges arcán.
A hasonmásom rám pillantott.
– Tudod, pokolian rosszul nézünk ki.
– Mi ez? – sziszegte Kravos. – Miféle trükk ez?
Kezet nyújtottam magamnak, hogy segítsek talpra állni,
úgyhogy elfogadtam. Kellett egy másodperc, hogy visszanyerjem az
egyensúlyomat, aztán azt mondtam:
– A fenébe is, Kravos! Amilyen rugalmas volt mostanában a
határ az itteni és a szellemvilág között, arra számítottam, hogy
mostanra már kimatekozod.
Kravos kettőnket méregetett, és acsargott.
– A szellemed – sziszegte.
– Szigorúan véve – felelte a szellemem. – Harry valójában egy
percre meghalt. Emlékszel, hogyan születnek a szellemek?
Rendszerint nem lenne elég rejtett energia, hogy létrehozzon egy
olyan lenyomatot, mint én, de mivel ő mágus, igazi mágus, nem
olyan kisszerű csaló, mint te, és mivel a határ a Sohasohába ilyen
áramló állapotba került, ez eléggé elkerülhetetlen volt.
– Ezt nagyon szépen elmondtad – dicsértem meg a
szellememet.
– Te csak örülj, hogy az elméleted bevált. Nem lettem volna túl
jó ebben egyedül.
– Nos, a dolognak ez a része a mi Kravosunknak köszönhető.
Ő, Bianca és Mavra kavarták meg kellően a dolgokat, hogy ezt
lehetővé tegyék. – Kravosra néztünk. – Ezúttal nem fogsz
settenkedve rám támadni, miközben eszméletlenül, kiütve fekszem,
pajti. Nem olyan lesz, mint legutóbb. Van kérdés?
Kravos dühödten vetette rám magát. Felülmúlt erőben, és
lenyomott. Túl erős volt, hogy közvetlenül felülkerekedjek rajta, de az
egyik hüvelykujjamat a szemébe nyomtam. Felordított, és a
kezembe harapott.
Ekkor lépett közbe a szellemem. Karját Kravos nyaka köré
fonta, könyörtelenül hátrahajolt, és hátrafeszítette a férfi testét.
Kravos erőlködött, és küzdött, karjaival csapkodott, mindezt olyan
szívósan, akár egy veszett bestia. A szellemem valamivel jobb
formában volt, mint én, de sokáig nem tarthatta meg a férfit.
– Harry! – üvöltötte. – Most!
A torkánál kaptam el Kravost, és hagytam, hogy minden
frusztrációm és dühöm kiáradjon. Feltartottam a bal kezemet, és
áloménem körmei csillogó karmokká nyúltak. Kravos döbbenten
meredt rám.
– Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki álmokban tud játszani,
Kravos? Ha a múltkor készen álltam volna, soha nem tudod
megtenni velem, amit tettél. – Arcom eltorzult, szám pofává nyúlt
meg. – Ezúttal felkészült vagyok. És visszaveszem azt, ami az
enyém.
A beleibe téptem. Karmaimmal felszakítottam, és farkas
módjára faltam fel létfontosságú szerveit, épp, ahogy ő tette velem.
Darabkák repültek belőle szabadon szerteszét, álomvér fröccsent,
álomszervek gőzölögtek.
Szaggattam, cincáltam, és nyeltem a véres húst. A férfi visított
és harcolt, de nem szabadulhatott. Darabokra hasítottam és
felzabáltam. Forró vére édesen ömlött a nyelvemre, szellemhúsa
meleg volt és kellemes, ami enyhített bennem az üresség
gyötrelmén.
Teljesen fel akartam falni.
Miközben lakmároztam, éreztem, hogy az erő, a biztonság és a
határozottság visszaárad belém. Ellopott mágiám tombolva tért
vissza, betöltött, akár egy villámlás. Bizsergetett, szinte már
fájdalmasan ömlött végig rajtam, ahogy visszavettem, ami az enyém
volt.
De nem álltam meg itt. Szelleme szertefoszlott, miközben
tovább folytattam. Csak téptem Kravost, és nyeltem a cafatokat. Az
ő erejéhez is eljutottam, amikor a szívét ettem meg. Vörös,
hamuszürke hatalom volt, eleven, nyers, veszélyes. Kravos mágiája
semmi más célt nem szolgált, csak hogy ártson.
Elvettem. Elvettem, és tudtam, rengeteg kárt okozhatnék vele.
Mire befejeztem a széttépését, a darabok eltünedeztek, mint
minden mocskos álom maradványai. Eközben az álompadlón
guggoltam, és remegtem a bennem áramló energiától. Egy kezet
éreztem a vállamon, és felnéztem.
Állatiasnak tűnhettem. A szellemem hátralépett, és mindkét
kezét felemelte.
– Nyugi, nyugi! Azt hiszem, elkaptad.
– Elkaptam – ismételtem csendesen.
– Kísértet volt – mondta a szellemem. – Már nem igazán ember.
És még a szellemek is megzápulhatnak. Nem kell bánnod semmit.
– Neked könnyű mondani – feleltem. – Neked nem kell velem
élned.
 – Jogos – válaszolta a szellemem. Végigtekintett magán.
Véraláfutásos végtagjai lassan áttetszővé váltak, és kezdett eltűnni.
– Ez az egyetlen hátránya ennek a szellemmelónak. Amint
beteljesíted azt, ami miatt létrejöttél, kész is vagy. Kravosnak, a
valódi Kravosnak, már vége. Csak a héj maradt utána. És vele is ez
történt volna, ha megöl téged.
– Inkább te velük, mint ők veled – feleltem. – Köszönöm.
– Ez volt a terved – mondta a szellemem. – Amúgy is pokolian
érzem magam.
– Tudom.
– Gondoltam. Próbáld meg nem megöletni magad megint, oké?
– Rajta vagyok az ügyön.
Egyik kezével integetett, majd szertefoszlott.
Pislogva nyitottam ki a szememet. Susan felettem térdelt, és
egyik kezével arcon csapott. Nyomorultul éreztem magam, de ez
nem volt minden. A testem szinte zúgott az energiától, amit
magamban tartottam, a bőröm bizsergett, mintha hetek óta nem
használtam volna egy csepp mágiát sem. A nő kétszer megütött,
mielőtt fojtottan felnyögtem, és felemeltem a kezem, hogy
keresztezzem az övét.
– Harry? – kérdezte. – Harry, ébren vagy?
Pislogtam.
– Ja – morogtam. – Ja, fent vagyok.
– Kravos? – sziszegte a nő.
– Felbosszantottam, és elvesztette az irányítást. Elkapott –
mondtam. – Aztán én kaptam el. Nagyszerű voltál.
Susan reszketve ült a sarkára.
– Istenem! Amikor nem lélegeztél, majdnem üvölteni kezdtem.
Ha nem mondtad volna, hogy számítsak rá, nem tudom, mihez
kezdek.
– Remekül viselkedtél – nyugtattam meg. Átgördültem, és
feltoltam magam a lábamra, habár a testem nyöszörögve
ellenkezett. A fájdalom olyan érzés volt, mintha meglehetősen
messze történt volna, valaki mással. Számomra nem volt lényeges.
Az energia áramlott bennem, ez számított. Egy részét hamar ki
kellett engednem, különben felrobbanok.
Susan először segített, aztán visszaült, és engem bámult.
 – Harry? Mi történt?
– Visszaszereztem valamit – mondtam. – Fenséges. Még
mindig vannak fájdalmaim, de ez nem tűnik fontosnak. – Fejem fölé
nyújtottam a karjaimat. Aztán odalopakodtam a szennyeshez, és
találtam egy alsógatyát, ami többé-kevésbé illett rám. Félénken
Susanre pillantottam, és belecsusszantam. – Keress valamit Justine-
nek, és már itt se vagyunk.
– Próbáltam. Nem hajlandó kijönni a mosógép mögül.
Mérgesen összeszorítottam az állkapcsomat, és csettintettem,
miközben azt mondtam:
– Ventas servitas.
Nyomban széláram támadt, és Justine egy vakkantással
előbukfencezett a mosógép mögül. Egy másodpercig feküdt ott,
meztelenül és letaglózva, és tágra nyílt, sötét szemekkel meredt
rám.
– Justine – szólítottam meg. – Távozunk. Nem érdekel,
mennyire kattant. Velem jön.
– Tá… távozunk? – dadogta Justine. Susan segített neki felülni,
és a válla köré terítette a piros köpenyt. A ruha a lány combjának
közepéig ért. Felállt, és úgy remegett, mint szarvas a fényszórók
előtt. – De… akkor meghalunk.
– Úgy volt – javítottam ki. – Múlt idő. – Visszafordultam az
ajtóhoz, és az energiához nyúltam, ami keresztülragyogott rajtam.
Ujjammal a kijáratra mutattam, és azt üvöltöttem:
– Ventas servitas!
Egy újabb szélrohammal az ajtó kirobbant egy nagy, üres
helyiségbe. Mindenfelé szálkák röpködtek, és a másik szobát
megvilágító két villanykörte egyike összetört.
Feszültségtől és haragtól rekedt hangon szólaltam meg:
– Húzódjanak mögém. Mindketten. Ne kerüljenek elém, hacsak
nem akarnak megsérülni.
Léptem egyet az ajtónyílás felé.
Egy kar villant elő az ajtó szélénél, amit sebesen követett Kyle
Hamilton teste, aki még mindig a báli jelmezt viselte, és a
húsmaszkja visszakerült a helyére. Elkapta a nyakamat, félkörben
megperdített, és a falhoz vágott.
– Harry! – kiáltotta Susan.
 – Megvagy – dorombolta Kyle, odaszögezve a természetfeletti
erejével. Kelly követte. Egykor szép arca vonaglott és kidudorodott a
húsmaszkja alatt, mintha alig tudná visszatartani a benne rejlő lényt.
Ábrázata úgy hajlott, facsarodott és idomtalanodott, mintha az, ami
alatta rejlett, annyira szörnyű csonkká lett volna, hogy még egy
vámpír maskarájának ereje se tudná elrejteni az ocsmányságát.
– Gyere, húgom! – hívta Kyle. – Fertőzött vagy sem, fel kell
tépnünk a szívét, és meg kell ízlelnünk egy mágus vérét.
 HARMINCHETEDIK
FEJEZET

Elöntött a méreg, jóval az ijedség és aggodalom előtt. Dühöm olyan

skarlát színnel és fényesen égett, hogy alig hittem el, az enyém.
Talán nem is volt az. Végül is, az vagy, amit megeszel, még ha
mágus is az ember.
– Eressz el, Kyle! – csikorogtam. – Csak egy esélyed van ezt
túlélni. Sétálj el most rögtön!
Kyle felnevetett, és hagyta az agyarait megnőni.
– Nincs több blöff, mágus – duruzsolta. – Nincs több illúzió.
Kapd el, húgom!
Kelly rám rontott, de már vártam rá. Felemeltem a jobb kezem,
és azt vicsorogtam:
– Ventas servitas!
Az őrjöngő légoszlop úgy találta el, akár egy zsák homok. A
levegőben kapta el, és a szobán áthajítva a falnak vágta.
Kyle felháborodva üvöltött, visszahúzta kezét a torkomtól, majd
célba vett. Az első ütést a fejem oldalra kapásával védtem ki, és
hallottam, hogy a keze megroppan a kövön. A kitérés az
egyensúlyomba került, és miközben meginogtam, ő újra támadott, a
nyakamra célozva. Nem tehettem mást, csak figyeltem a
becsapódást.
Aztán Susan közénk ugrott. Nem is láttam, hogy felénk mozdul,
de azt igen, hogy két kezével megállítja az ütést. Megpördült,
megcsavarta a csípőjét, testét és a vállát, és ádáz kiáltást hallatott.
Átdobta Kyle-t a szobán, észrevehető röppálya nélkül. A vámpír a
húgába csapódott, Susan pedig mindkettőjüket még egyszer a falba
verte. Hallottam, hogy Kelly bestiálisan sikít. A fekete, nyálkával
borított denevérlény kiszakította magát a csinos húsmaszk alól.
Karmaival tépte a nedves, lecsüngő bőrt, miközben elkezdte Kyle-t
kaparászni. A férfi küzdött ellene, és üvöltött valamit, ami elveszett a
lényalak sivításában, miközben ő is kiszabadította magát.
Tébolyultan karmolták egymást, megvillantak az agyarak, a nyelvek
és a karmok.
Vicsorogtam, és csuklómat elfordítva olyan mozdulattal
pöccintettem meg a kezemet, ami tökéletesen ismeretlen volt a
számomra. A szavak mennydörgő szótagokkal gördültek le
ajkaimról:
– Satharak, na-kadum!
Jobb kezem mozdulatát követően az a vörös, őrjöngő erő, amit
elloptam Kravostól, átcikázott rajtam, és skarlát fénnyel csapott elő
belőlem, majd megfordult a veszett vámpírok körül. A vörös láng
gyűrűben kavargott; túl gyorsan örvénylett, hogy látni lehessen. A
tűzszalag mindkettőjüket begubózta, majd az átok beburkolta őket,
még fényesebben és forróbban égve.
Olyan sikolyokkal haltak meg, mintha fémlemezeket tépnének,
ugyanakkor a hangjuk ijedt gyermekekére is hasonlított. A hő
visszasodródott felénk, és szinte megpörkölte a lábamon és a
mellkasomon kilátszó szőrszálakat. Zsíros, fekete, bűzlő füst kezdett
szétterülni a padlón.
Figyeltem, ahogy égnek, habár semmit se láttam az izzó
lánggubó alatt. Egy részem kaján örömmel akart táncolni, feldobni a
karomat a levegőbe, kikiáltani az ellenszegülésemet, és kigúnyolni
az ellenfeleimet, miközben haldokoltak, aztán a hamvaikban
fetrengeni, amikor kihűltek.
De a nagyobb részem rosszul lett. Az átkot bámultam, amit
kovácsoltam, és nem hittem el, hogy belőlem jött. Akár elvettem az
erőt (sőt talán még valami ősi tudását is ennek az átoknak) Kravos
megemésztett lelkével, akár nem, a mágia belőlem eredt. Én öltem
meg őket, olyan gyorsan és hatékonyan, és annyira kevés
előrelátással, ahogy más egy hangyát nyom agyon.
Vámpírok voltak, védekezett egy részem. Megérdemelték.
Szörnyek voltak.
Oldalt pillantottam a pihegő Susanre. Fehér ingét bemocskolta a
sötétbarnára száradt vér. A tüzet bámulta, sötét szeme elkerekedett,
és a fehérjét átvette a feketeség. Figyeltem, ahogy remegett, és
lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, megint normálisnak
látszott, és ellepték a könnyek.
 Átkom börtönében abbamaradtak a sikolyok. Most csak ropogás
hallatszott. Csattanások. A túlhevült csontvelő forrásának és
kirobbanásának hangjai.
Az ajtó felé fordultam.
– Menjünk!
Susan és Justine követett.
Átvezettem őket az alagsoron. Tágas volt, befejezetlen és
nedves. A mosóhelyiségen kívüli szoba közepén volt egy nagy
lefolyó a padlón. Holttestek hevertek ott: a gyerekek a bálból.
Másokat is láttam, rongyokba és levetett ruhákba öltözve. Az eltűnt
hajléktalanokat.
Megálltam annyi időre, hogy az érzékeimet kutatva kiterjesszem
feléjük, de nem lélegeztek, nem vert a szívük. A testek
halálsápadtak voltak. A padló nedvesnek érződött a talpunk alatt, és
az egyik oldalon egy locsolócsőből víz csordogált.
A vacsorát már felszolgálták.
– Gyűlölöm őket – mondtam. Hangom fülsértően csengett
abban a szobában. – Gyűlölöm őket, Susan!
A nő nem felelt.
– Nem hagyom, hogy ezt folytassák. Korábban próbáltam
elkerülni őket. Most már nem lehet. Azután nem, amit láttam.
– Nem küzdhet ellenük – suttogta Justine. – Túl erősek. Túl
sokan vannak.
Feltartottam az egyik kezem, és a lány elhallgatott. Oldalra
döntöttem a fejem, és mágikus érzékelésem határán visszafogott
neszezést hallottam. A testeket megkerülve átvágtam a szobán az
egyik falmélyedéshez.
Olcsó polcokat szereltek fel, és azokon ott pihent a védelmi
karkötőm, a robbanópálcám és Bob koponyája, még mindig a
halászhálózsákban. Ahogy közeledtem, a koponya szeme életre
lobbant.
– Harry! – kiáltott fel Bob. – Hála az égnek, hogy jól vagy! – Egy
pillanatig habozott, majd hozzátette: – És gyászosan festesz. Még
akkor is, ha sárga kiskacsás alsónadrág van rajtad.
Letekintettem, és igyekeztem elképzelni egy vámpírt sárga
kiskacsás alsóban. Vagy egy mágust, ha már itt tartunk.
– Bob – szólaltam meg.
 Bob füttyentett.
– Hűha! Más az aurád. Totál úgy nézel ki, mint…
– Fogd be, Bob! – szakítottam félbe nagyon halkan.
Így tett.
Felcsatoltam a védelmi karkötőmet, és kezembe vettem a
pálcámat. Végigpásztáztam a szobát, és megtaláltam a botomat az
egyik sarokba támasztva. Azt is felkaptam.
– Bob, mit keres itt minden holmim? – kérdeztem.
– Ó! – nyögte Bob. – Az… nos, Biancának valamiért az az ötlete
támadt, hogy a felszerelésed felrobbanhat, ha bárki babrálni kezd
velük.
Hallottam a fanyarságot a hangomban, habár érezni nem
éreztem.
– Hát persze.
– Fogalmam sincs, miért.
– Megduplázom a fizetésedet. – Leemeltem Bob koponyáját, és
Justine-nek adtam. – Hozza ezt! El ne ejtse!
Bob füttyentett.
– Hé, szivi! Igazán szép a piros kis köpenyed. Megnézhetem a
bélését?
Amikor elmentem mellette, rácsaptam a koponyára, ami dühös
kiáltást váltott ki belőle:
– Aú!
– Hagyd abba a hülyéskedést! Még mindig Biancánál vagyunk,
és még mindig ki kell jutnunk. – Összeráncolt szemöldökkel
pillantottam Justine-re, majd ide-oda kapkodtam a szemem. – Hova
lett Susan?
Justine pislogott.
– Épp itt volt mögöttem… – Szemét meresztve fordult meg.
Csöpögött a víz.
Némaság uralkodott.
Justine remegni kezdett, mint a nyárfalevél.
– Itt… – suttogta – itt vannak. Csak nem látjuk őket.
– Mi ez a királyi többes, kimosabe25 ? – motyogta Bob. A
koponya megpördült a hálós zsákban. – Én nem látok semmilyen
leplet, Harry.
 Szememmel a helyet pásztáztam, és megszorítottam a
robbanópálcámat.
– Láttad elmenni? Vagy hogy elvitte valaki?
Bob köhintett.
– Nos. Az igazat megvallva, lefoglalt Justine buja kis…
– Felfogtam, Bob.
– Sajnálom.
Bosszúsan megráztam a fejem.
– Biztosan besurrantak, talán valami függöny alatt. Megragadták
Susant, és távoztak. De mi a fenéért nem vártak itt? Miért nem
döftek hátba egy késsel? Miért nem vitték el Justine-t is?
– Jó kérdés.
– Megmondom, miért. Mert nem jártak itt. Nem tudták volna
ilyen egyszerűen elcipelni Susant. Most nem.
– Miért nem? – kérdezte Bob.
– Bízz bennem! Nehezen bírnának vele. Nem sikerült volna
megcsinálniuk felhajtás nélkül, azt meg észrevesszük.
– Feltéve, hogy igazad van, miért sétálna el csak úgy?
Justine visszapillantott rám, és megnyalta az ajkát.
– Bianca rávehette. Láttam korábban. Rábírta Susant, hogy
sétáljon be magától a mosókonyhába.
Felmordultam.
– Úgy tűnik, Bianca sokat bújta a könyveket az utóbbi időben,
Bob.
– Vámpírvarázsló – elmélkedett Bob. – Fekete mágia. Kemény
lehet.
– Ahogy én is. Justine, maradjon mögöttem! Tartsa nyitva a
szemét!
– Igenis, uram – felelte halkan. Elléptem mellette a lépcsők felé.
Az energia egy része, amit korábban éreztem, elenyészett.
Fájdalmam és gyengeségem közelebb osont, és észrevehetőbbé
vált. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elmém hátuljába toljam.
Pánikszerű felindultság gágogott a torkomban, és próbált kiáltás
formájában feltörni, de azt is félresöpörtem. A lépcső aljához
sétáltam, és felnéztem.
A tetején nyíló ajtót elegáns fából faragták, és tárva-nyitva állt.
Enyhe szellő fújdogált, és behozta az éjszakai levegő illatát. Késő
éjszakáét, ami már halványan a poros hajnal nyomait is magában
hordozta. Visszasandítottam Justine-re, aki szimplán elhátrált
mellőlem.
– Maradjon idelent! – utasítottam. – Bob, elszabadulhatnak a
dolgok. Adj meg neki minden segítséget!
– Jól van, Harry – felelte Bob. – Tudod, hogy neked nyitották ki
az ajtót. Arra várnak, hogy felsétálj oda.
– Ja – morogtam. – Erősebb már nem leszek. Akár most is
léphetek.
– Várhatnál pirkadatig. Akkor ők…
Sietve félbeszakítottam.
– Lenyomakodnának ide, hogy megszökjenek a napfény elől. És
akkor is harcra kerülne sor. – Justine-re néztem, és azt mondtam: –
Kijuttatom innen, ha tudom.
Megkockáztatott egy gyors pillantást az arcomra, majd újra
lesütötte a szemét.
– Köszönöm, Mister Dresden. A próbálkozást.
– Van mit, kölyök. – Behajlítottam a bal kezemet, és éreztem a
védelmi karkötő hideg ezüstösségét. Szorosan megragadtam a
botomat. Aztán átpörgettem ujjaim közt a robbanópálcát, éreztem a
vésett rúnákat, a hatalom, a tűz és az erő formuláját.
Egyik lábamat a lépcsőre tettem. Meztelen talpam alig keltett
hangot, de a deszka megnyikordult a súlyom alatt. Egyenesre
húztam a vállamat, és újabb lépcsőfokot léptem, majd még egyet.
Eltökélt voltam, azt hiszem. Ijedt, annyi szent. Pezsegtem az erőtől,
a lassan bugyborékoló haragtól, ami készen állt az újabb
forrongásra.
Igyekeztem letisztázni gondolataimat, belekapaszkodni a dühbe,
és elhessegetni a félelmet. A siker lehetősége korlátozott volt, de
felkaptattam a fokokon.
A tetejére érve a nyitott ajtón át ott találtam Biancát a nagyterem
egyik végében. Azt a fehér köntöst viselte, amit korábban is láttam
rajta. A puha anyag körülölelte, ráfeszült elbűvölő vonalaira, és egy
művész meggyőződésével vetett árnyakat rá. Susan fejet hajtva,
reszketve térdelt mellette. Bianca egyik kezét a haján nyugtatta.
Bianca körül és mögött szétterülve tucatnyi vámpír állt. Csontos
végtagok, petyhüdt fekete testek, nyáltól csöpögő agyarak villantak,
a karjuk, lágyékuk és combjuk közt feszülő bőrlebenyüket
kiterjesztették itt-ott, mint félig működő szárnyakat. A vámpírok egy
része felmászott a falakra, és ott gubbasztottak, mint szikár, fekete
pókok. Mindannyiuknak, még Susannek is hatalmas, sötét szeme
volt. Bianca előtt fél tucat férfi térdelt egyszerű öltönyökben, amelyek
fura helyeken türemkedtek ki. Fegyvert tartottak a kezükben. Jó
nagy fegyvereket. Valamiféle rohampuskákat, azt hiszem. Szemük
kissé homályosnak tűnt, mintha csak a szoba egy részét engedte
volna látniuk.
Lehetne rosszabb is.
Visszanéztem, és a botomra támaszkodtam. És nevettem.
Sípolva vihogtam, ami visszahangzott a nagyteremben, és a
vámpírok nyugtalanul mozgolódtak miatta.
Bianca szája lassan mosolyra görbült.
– Mi olyan szórakoztató, kedvesem?
Visszamosolyogtam. Semmi barátságos nem volt benne.
– Ez az egész. Itt áll egy fickó két husánggal egy sárga
kiskacsás alsóban, úgyhogy biztos azt hiszik, iszonyatosan
veszélyes férfi vagyok.
– Ami azt illeti, így van – felelte Bianca. – A maga helyében én
ezt hízelgőnek venném.
– Valóban? – kérdeztem.
Bianca mosolya szélesebbé vált.
– Ó, igen. Uraim – szólította meg a fegyveres férfiakat –,
tüzeljenek!
 HARMINCNYOLCADIK
FEJEZET

Bal kezemet felemeltem magam elé, erőt sugároztam a védelmi

karkötőbe, és azt kiáltottam:
– Riflettum!
A fegyverek tüzet hányva és mennydörögve dördültek el. A
töltények szikrázva pattantak le a válaszfalról, alig tizenöt centire a
kezemtől. A karkötő felforrósodott, ahogy a biztonsági emberek
össztüzet zúdítottak rám. Aztán ez egy kis időre megszűnt, és a
golyók oldalra csapódtak, átrágva magukat a drága famunkán, majd
vadul cikáztak a szobában. Az egyik vámpír szűkölt, leesett a falról,
és úgy loccsant szét a padlón, mint egy kövér bogár. Egy biztonsági
ember hirtelen felugrott, megpördült, és fájdalmasan felkiáltott, aztán
hátratámolygott. Patakzott a vér a kezéből és az arca roncsaiból.
A technológia nem működik túl jól a mágia körül. Ideértve az
automata fegyverek betöltő mechanizmusát is.
Két fegyver azelőtt beragadt, hogy a teljes tárat kilőtték volna,
és a többi is kimerülten elcsendesedett. Én még mindig ott álltam
egyik kezemet kinyújtva. Előttem mindenfelé formátlan
ólomlövedékek szóródtak szét. A biztonságiak a szemüket
meresztve botorkáltak el tőlem, Bianca és a vámpírok mögé, majd ki
az ajtón. Nem hibáztattam őket. Ha nekem is csak olyan fegyverem
lenne, ami ennyire hasztalan, én is futnék.
Tettem egy lépést előre, és meztelen lábammal szétrugdostam
a töltényeket.
– Álljanak el az utunkból! – mondtam. – Engedjenek ki! Senki
másnak nem kell megsérülnie.
– Kyle – szólalt meg Bianca Susan haját simogatva. – Kelly. Ő
amúgy is elég őrült volt. Nem mindegyikük alakul át jól. – Tekintete
Susanre vándorolt.
Mosolyom megkeményedett.
 – Utolsó esély, Bianca. Eresszen ki békésen, és élve elsétálhat.
– És ha nemet mondok? – kérdezte nyájasan.
Vicsorogtam, és kezdett fejembe szökni a vér. Felemeltem a
robbanópálcát, megforgattam a fejem körül, miközben
összeszedtem erőmet, és azt acsarogtam:
– Fuego!
A pálca vége kirobbant. Körkörös ragyogás követett egy szilárd,
skarlát energiaoszlopot, ami előreszúrt, a vámpír fejének irányába.
Bianca továbbra is mosolygott. Felemelte bal kezét,
halandzsázott valamit, és láttam, hogy a hideg sötétség összegyűlik
előtte homorú korongban, ami nekiütközött energialándzsámnak,
elnyelte, összezúzta, és kisebb tűzvillámokat lövellt ki ide és oda. A
lángok kicsi, lobogó tócsákban fröccsentek a padlóra.
Egy másodpercig csak bámultam rá. Tudtam, hogy képes
néhány fortélyra, talán egy-két lepelre, egy-két varázslatra, esetleg
arra is, hogyan rakjon össze egy megidézést. De az ilyen nyílt
elhajlítás nem olyasmi, amire bárki képes. A Fehér Tanácsban
akadtak, akik nem tudtak volna megállítani egy ilyet segítség nélkül.
Bianca mosolygott rám, és leengedte a kezét. A vámpírok
sziszegve, embertelenül nevettek. Égnek álltak a kis szőrszálak a
tarkómon, és a hideg vidáman futkározott le-föl a gerincemen.
– Nos, Mister Dresden– dorombolta a nő. – Olybá tűnik, hogy
Mavra rátermett oktató volt, én pedig jól megtanultam a leckét. Azt
hiszem, patthelyzetben vagyunk. De van még egy bábu, amit
szeretnék feltenni a táblára. – Tapsolt egyet, és oldalra mutatott.
Az egyik vámpír kinyitotta az ajtót. Mögötte ott állt egy férfi, aki
mindkét kezét egy elegáns sétaboton nyugtatta. Közepes testalkata
volt, sötét haja és bőre, amihez izmos mellkas és váll társult.
Sötétszürke, kifogástalanul testre szabott öltönyt viselt. Az őslakos
dél-amerikaiakat juttatta eszembe határozott állvonalával és széles,
acélos vonásaival.
– Szép öltöny – mondtam neki.
A férfi végigmért.
– Szép… kacsák.
– Oké – feleltem –, feladom. Ez ki?
– A nevem – mutatkozott be a férfi – Ortega. Don Paolo Ortega,
a Vörös Udvartartásból.
 – Szevasz, Don! – köszöntöttem. – Panaszt nyújtanék be.
Szélesen, hófehér fogakat villogtatva elmosolyodott.
– Abban biztos vagyok, Mister Dresden. Én azonban
figyelemmel kísértem a fejleményeket. És a márkinő – fejével Bianca
felé biccentett – a Megállapodás egyetlen pontját sem hágta át.
Ezenkívül a vendéglátás törvényeit sem szegte meg, sem pedig az
adott szavát.
– Ó, ugyan! – csattantam fel. – Mindnek megszegte a
szellemiségét.
Ortega ciccentett.
– Fájdalom, de a Megállapodást úgy kötöttünk fajtáink között,
hogy nincs a törvényeknek szellemisége, Mister Dresden. Csak betű
szerinti mód. És Bianca bárónő szigorúan ragaszkodott az íráshoz.
Maga ellenben számos ütközetet provokált az otthonában, végzett a
felesküdött jobbágyaival, kárt tett a tulajdonában és a hírnevében.
És most itt áll, készen arra, hogy folytassa a sérelmeit vele
szemben, méghozzá a legtörvénytelenebb és fennhéjázóbb
eljárással. Úgy hiszem, arra, amit tesz, úgy szokás időnként utalni,
hogy a „cowboyok igazsága”.
– Ha lesz valami lényeg ebben, valahol – mondtam –, térjen rá.
Ortega szeme megcsillant.
– A Vörös Király és általában a Vámpír Udvartartások tanújaként
jelentem meg. Ez minden. Pusztán tanú vagyok.
Bianca visszafordította rám a szemét.
– Egy tanú, aki hírül viszi majd áruló támadását és
betolakodását az Udvartartásoknak – vette át a szót. – Ez háborút
fog jelenteni a mi rokonságunk és a Fehér Tanács között.
Háború.
A vámpírok és a Fehér Tanács között.
A kurva életbe! Ez elképzelhetetlen volt. Ilyen konfliktusra
évezredek óta nem került sor. Emberemlékezet óta nem, pedig
egyes mágusok átkozottul sokáig élnek.
Nyelnem kellett egyet, de el is kellett rejtenem ezt a tényt.
– Nos. Mivel nem rohan máris, hogy pletykálni kezdjen,
feltételezem, hogy üzletet akarnak ajánlani.
– Sosem tartottam magát lassú felfogásúnak, Mister Dresden –
felelte Bianca. – Meghallgatja a javaslatomat?
 Minden egyes eltelt másodperccel jobban sajogtam. A testem
kezdte felmondani a szolgálatot. Az elmúlt percekben
meglovagoltam egy mágiahullámot, ezáltal pedig sokat elhasználtam
az erőből. Vissza fog jönni, de folyamatosan merítettem az
elemeket. És minél tovább csináltam, annál kevésbé sikerült
semmibe vennem a gyengeséget és szédülést.
Törvényes értelemben a vámpírok sarokba szorítottak. Kellett
egy terv, méghozzá piszok gyorsan. Időre volt szükségem.
– Persze – feleltem. – Végighallgatom.
Bianca Susan haját tekergette az ujjával.
– Először is. Megbocsájtjuk a… rossz ízlése okozta
kicsapongásokat, melyek az elmúlt napokban történtek. Leszámítva
a két halálesetet, egyik se kezelhetetlen. És az a kettő amúgy is
hamarosan meghalt volna. Megbocsátok magának, Mister Dresden.
– Felettébb kedves.
– Ennél csak jobb lesz. Távozásakor elviheti a felszerelését, a
koponyát és a Fehér fattyú ringyóját. Sértetlenül és mindenféle
jövőbeli megtorlás nélkül. Minden számlát kiegyenlítettnek tekintünk.
Hagytam, hogy hanglejtésem kimértséget tükrözzön:
– Hogyan is mondhatnék nemet.
A nő elmosolyodott.
– Maga megölt valakit, aki a szívemnek végtelenül kedves volt,
Mister Dresden. Nem közvetlenül, ez igaz, de tetteivel aláírta halálos
ítéletét. Ezért is megbocsátok.
Összehúztam a szememet.
Bianca végigfuttatta ujját Susan haján.
– Ez itt velem marad. Maga elrabolt tőlem valaki becseset,
Mister Dresden. Így én is elveszek valaki becseset magától. Ezután
minden kiegyenlítődik. – Apró mosolyt küldött Ortega felé, majd rám
bámult, és azt kérdezte: – Nos? Mit szól? Ha jobb szeretne a nővel
maradni, bizonyára készíthetünk egy helyet itt magának.
Természetesen kizárólag azután, hogy megtettük a megfelelő
lépéseket, hogy biztosítsuk a hűségét.
A döbbenettől egy pillanatra csendben maradtam.
– Nos, mágus? – csattant fel élesebben. – Mi a válasza?
Fogadja el az alkumat! A kompromisszumomat. Vagy legyen háború,
és maga lesz az első áldozata.
 Susanre néztem. Kifejezéstelenül meredt előre, ajka kissé
elnyílt. Valamiféle transzban lehetett. Talán magához tudnám téríteni
belőle, ha nem lenne itt egy csapat vámpír, akik kitépnék a
végtagjaimat a próbálkozás közben. Felnéztem Biancára, majd
Ortegára. A sziszegő vámpírcsatlósokra. Nyáluk a polírozott padlóra
csöpögött.
Mindenem fájt, és rohadtul elfáradtam.
– Szeretem őt – mondtam. Nem beszéltem túl hangosan.
– Mi? – bámult rám Bianca. – Mit mondott?
– Azt mondtam, szeretem őt.
– Már félig az enyém.
– És? Akkor is szeretem.
– Már nem is teljesen ember, Dresden. Nemsokára olyan lesz,
mintha a húgom lenne.
– Talán. Talán nem – feleltem. – Vegye le a kezét a barátnőmről!
Bianca szeme elkerekedett.
– Maga megőrült – szólalt meg. – Káosszal, pusztítással,
háborúval kacérkodik. Ezért a sérült lélekért?
Botommal a földre csaptam, és mélyre nyúltam a hatalomért.
Mélyebbre, mint valaha is tettem azelőtt. Odakint a készülődő reggeli
égbolt vihartól morajlott.
Bianca, de még Ortega is hirtelen elbizonytalanodott. Felnéztek,
majd körbe, mielőtt újra rám összpontosítottak.
– Egyetlen lélek érdekében. Egyetlen szeretett személyért.
Egyetlen életért. – Erőt idéztem a robbanópálcámba, mire a hegye
izzó fehér fénnyel kezdett ragyogni. – Ahogy én látom, semmi
másért nem éri meg háborúzni.
Bianca arcát eltorzította a düh. Elveszett. Úgy tépte szét a bőrét,
mint egy ocsmány hernyó. A fekete bestia karmaival tört utat a
húsmaszkon át, kitátotta a pofáját, fekete szeme vad őrjöngéssel
égett.
– Megölni! – sivította. – Megölni, megölni, megölni!
A vámpírok rám támadtak. Úgy rohantak végig a padlón és a
falakon, mint a csótányok vagy a pókok. Olyan gyorsak voltak, hogy
azt nehezemre esett elhinni. Bianca a kezébe gyűjtötte az árnyakat,
és felém hajította.
 Hátraléptem egyet, a botommal elkaptam Bianca csapását, és a
nő szolgájára hárítottam. A sötétség beborította a vámpírt, és az
odabentről üvöltött. Amikor eltűnt a köd, semmi sem maradt belőle,
csak por. Én egy tűzcsóvával válaszoltam a botom végéből, és úgy
lengettem a rám törő vámpírok felé, mint egy kaszát, lángba borítva
őket. Vonaglottak, és üvöltöttek.
Átlósan fentről nyál csöppent felém, és épphogy sikerült időben
lebuknom. A vámpír, amelyik a plafonon csüngött, követte a mérgét
lefelé, de a hasával találkozott a botom végével, aminek alját
szilárdan megvetettem a földön. A vámpír egy böfögő hang
kíséretében lepattant, és keményen a földre zuhant. Felemeltem a
botot, lesújtottam a lény fejére, és ezzel egy időben odakint még
hangosabban dörgött. Erő korbácsolódott végig a boton, és úgy törte
szét a vámpír koponyáját, mint egy tojást. Por záporozott alá a
mennyezetről, és a vámpír karmai eszeveszett, szaggatott
karcolásokat véstek a padlóba, ahogy meghalt.
Abban a pillanatban jól álltam. A legközelebbi vámpírok
fogvicsorgatva hátráltak el, de még többen jöttek mögülük. Bianca
újabb csapást mért rám, és hiába vetettem be a botot és a pajzsot is,
a halálos hideg elzsibbasztotta az ujjaimat.
Fogyott az erőm, lihegtem, fáradtságom és gyengeségem
küszködve követelt engem. Eléggé legyűrtem a szédülést ahhoz,
hogy újabb lángokat küldjék a közeledő vámpírra, de az oldalra
ugrott, és így mindössze lobogó barázdákat véstem a
padlódeszkákba.
A lények egy pillanatra elkezdtek hátrálni. A kiterjedt lángok
elválasztották őket tőlem, én pedig levegő után kapkodtam.
Közelednek. A vámpírok értem jönnek. Az agyam folyamatosan
őrjöngve, páni félelemmel fecsegett. Jönnek. Justine, Susan és én
akár meg is halhatunk. Meghalhatunk, mint a többiek. Mint az
összes áldozatuk.
Lihegve a falnak dőltem a lépcsőknél, és igyekeztem valami
világos értelmet találni. Halottak. Áldozatok. Az áldozatok odalent. A
halottak.
Elejtettem a robbanópálcát, és térdre zuhantam.
A botommal egy kört rajzoltam magam köré a porba. Ez
elegendő volt. Az erő megpendült, mikor bezárult a gyűrű. A mágia
zabolátlanul cirkált a házban, a természetfeletti energia tengere
tajtékzott.
Nem volt útmutatóm az ilyesfajta átokhoz. Nem volt fókuszom,
se célpontom, de nem is ilyen mágiával dolgoztam. Érzékeimet
kutató ujjakként ástam le a földbe. Kiszorítottam a lángoló termet, az
ellenségeimet, Bianca üvöltését. Kizártam a tüzet, a füstöt, a
fájdalmat, a hányingert. Összpontosítottam, és az alattam lévő térbe
nyúltam.
Aztán megtaláltam őket. Megtaláltam a halottakat, az
áldozatokat, azokat, akiket elvittek. Nem csak azokat, akiket odalent
felhalmoztak, mint a kidobásra váró szemetet. A többieket is.
Tucatnyi embert. Temérdek sokat. Százakat. Elrejtett csontokat,
amelyeket sosem jelöltek meg, akikről sosem emlékeztek meg.
Nyughatatlan árnyakat, amelyek csapdába estek a földben, és túl
gyengék voltak, hogy cselekedjenek, hogy bosszút álljanak, hogy
nyugalmat találjanak. Talán egy másik éjjelen, egy másik helyen nem
lettem volna erre képes. De az utat előkészítették nekem, Bianca és
az emberei. Ők találták ki, hogy meggyengítik a határt élet és halál
közt, hogy fegyverként használják a holtakat ellenem.
Azonban ez kétélű fegyver.
Megtaláltam a lelkeket, kinyúltam, és egyenként megérintettem
őket.
– Memorium – suttogtam. – Memoratum. Memortius.
Az energia kiáradt belőlem. Hagytam, hogy olyan gyorsan
ömöljön, ahogy akar, és nekik adtam. Az elveszetteknek. A
félrevezetetteknek, a becsapottaknak, a hontalanoknak, a
tehetetleneknek. Minden embernek, akiket a vámpírok levadásztak
az évek során, minden halottnak, akit el tudtam érni. Belenyúltam a
felfordulásba, amit Bianca és a szövetségesei teremtettek, és alakot
adtam a kósza árnyaknak.
A ház remegni kezdett.
Alulról, az alagsorból morajlás hallatszott. Nyögésként indult,
majd jajveszékeléssé fokozódott. Aztán sikoltó sokasággá vált, végül
a mennydörgő hang szétzúzta az érzékeket, aminek már a puszta
erejétől is reszketni kezdett a szívem és a hasam.
A holtak előjöttek. Áttörtek a padlón, aztán füstből, lángokból és
hamuból alakot öltöttek. Láttam őket, miközben imbolyogtam,
gyengültem, és bevégeztem az igézet okozta erőfeszítés miatt.
Láttam az arcukat. Láttam rikkancsokat a tomboló húszas évekből,
és pomádés utcai punkokat az ötvenesekből. Kézbesítők, hajléktalan
átutazók és elveszett gyermekek is halálos haraggal emelkedtek fel.
A szellemek lángoló kezekkel nyúltak ki, hogy égessenek, és
fonnyasszanak. Füstös testüket orrokba és torkokba ásták. Saját és
gyilkosaik nevét ordították, valamint szeretteikét, és bosszújuktól úgy
remegett a régi ház, mintha vihar vagy földrengés sújtaná.
A mennyezet kezdett beszakadni. Láttam, hogy a vámpírokat
elragadják a lángok, és lehúzzák őket az alagsorba a padlóba égett
lyukakon át. Néhányuk menekülni próbált, de a holtak lelkei épp
olyan kevéssé ismertek könyörületet, mint amennyire nem
nyugodhattak eddig. Ütötték a vámpírokat, utánuk kaptak.
Szellemkezük és -testük szinte tapintható lett az erőtől, amit beléjük
sugároztam.
A vámpírok meghaltak. Mindenfelé kísértetek rajzottak, és
sikoltottak rémisztően és gyönyörűen, szívszorítóan és
nevetségesen, amilyen az emberiség is. A hang száműzött minden
gondolatot, és úgy verte bőrömet, mint a fizikai csapások.
Jobban rettegtem, mint bármikor addigi életemben.
Feltápászkodtam, és leintettem a lépcsőn. Justine felbotorkált rajta,
és Bob szemének fényei élénk narancssárgán izzottak, jelzőtűzként
a füstben. Megragadtam a lány csuklóját, igyekeztem megtalálni az
utat a rázkódó házban, és kikerülni a tátongó lyukat a padlón, ami
egyfajta pokolba vezetett.
Láttam, hogy egy lélek lángoló kezeit kinyújtva Biancára ugrik,
azonban a nő fagyott, fekete széllökettel vágta arrébb. Aztán a
csuklójánál fogva megragadta Susant, és elkezdte a bejárati ajtó felé
rángatni.
Még több lélek rontott a nőre, a ház legidősebb gyilkosára.
Tűzből, füstből, szilánkokból, de akadtak, akik a földön heverő, kilőtt
golyókból kovácsoltak maguknak testet.
Bianca leküzdötte őket. Karmaival és mágiával vágott utat
köztük az ajtó felé. Susan kezdett ébredezni, körbenézett, és kiült
arcára a rettegés.
– Susan! – üvöltöttem. – Susan!
 Harcolni kezdett Bianca ellen, aki sziszegett, és Susan felé
fordult. Továbbrángatta barátnőmet az ajtó felé, de az egyik szellem
a vámpír lábába karmolt, és lángra gyújtotta.
Bianca őrjöngve, fejvesztve kiabált. Egyik kezét a magasba
emelte, és karmai sötéten megcsillantak, majd lesújtott Susan
torkára.
Testem és elmém utolsó csepp erejét bevetve Susan nevével
együtt kiküldtem az átkomat.
Láttam őt felemelkedni. Rachel szellemét. Egyszerűen,
áttetszően és gyönyörűen megjelent, majd Bianca karmai és Susan
nyaka közé helyezte magát. Skarlát vér fröccsent rémségesen a
szellemből. Susan ernyedten az egyik oldalra dőlt. Bianca sikítani
kezdett, de olyan magas hangon, hogy szétzúzta az üveget. A véres
kísértet egyszerűen nekinyomta magát, és a szörnyűséges, fekete
alak köré fonta karját.
Átkom Rachel sarkában loholt, és pont arcon találta Biancát.
Szinte teljesen tömör széloszlop volt, ami megragadta a nőt,
felkapta, majd a földbe döngölte. A túlterhelt deszkák recsegve és
harsogva adták meg magukat alatta, és lángok törtek felém egy
fullasztó, fekete füsthullámmal. Éreztem, hogy egyensúlyom
megrendül, és küszködve próbáltam a kijárathoz jutni, de a földre
zuhantam.
Lelkek özönlöttek Bianca után tűz és füst kíséretében, és
követték a vámpírvarázslónőt a lyukba. A ház rikoltozott. Megkínzott
fa és kicsavarodott gerenda hangja hallatszott, és az épület kezdett
összedőlni.
Nem tudtam visszanyerni az egyensúlyomat. Kicsi, erős kezeket
éreztem az egyik karom alatt. Aztán megéreztem Susant a másik
alatt, erősen és riadtan. Lábra támogatott. Justine a másik
oldalamon maradt, és így együtt kitámolyogtunk a régi házból.
Nem tettünk meg egy tucat lépésnél többet, mikor az épület
dörögve összedőlt. Megfordultunk, és láttuk, hogy a ház saját magát
húzza befelé, a földbe, a tűzvészbe. A tűzoltóság később valamiféle
fordított visszarobbanásnak nevezte, de tudom, mit láttam. Láttam,
hogy a holtak hátramaradt szellemei kiegyenlítették a számlát.
– Szeretlek – mondtam, vagy próbáltam mondani Susannek. –
Szeretlek.
Ajkát az enyémhez nyomta. Azt hiszem, sírt.
– Csitt – mondta. – Harry. Csitt. Én is szeretlek.
Vége volt.
Nem maradt több okom kitartani.
 HARMINCKILENCEDIK
FEJEZET

Akármilyen erő is döntött úgy, hogy földi pokollá teszi az életemet,

úgy gondoltam, az az utolsó, szadista gúnyolódása, hogy megtömi
az égési osztályt, így Charity Carpenterrel osztozhattam egy szobán.
Lélekben már felépült, ha testben nem is, és amint felébredtem,
azonnal szidalmazni kezdett. Egy nő nyelve élesebb akármelyik
kardnál. Még Amoracchiusnál is. Többnyire mosolyogtam. Michael
büszke lett volna.
Mint megtudtam, a hajnal előtti órákban, amikor Bianca háza
leégett, a baba hirtelen elkezdett jobban lenni. Azt gondoltam, talán
Kravos harapott egyet a kisfickóból, és én visszaszereztem azt a
részt. Michael szerint viszont Isten egyszerűen elrendelte, hogy a
reggel egy jó dolgokkal teli napot indítson. Mindegy. Csak az
eredmény számított.
– Úgy döntöttünk – mesélte Michael egyik erős karját Charity
köré fonva –, hogy Harrynek nevezzük el. Charity mérgesen
méregetett, de nem szólalt meg:
– Harry? – kérdeztem. – Harry Carpenter? Michael, mit ártott
neked ez a szegény gyerek?
De jó érzéssel töltött el a dolog. És megtartották a nevet.
Charity három nappal előttem jutott ki a kórházból.
Benntartózkodásom fennmaradó részében Michael vagy Forthill atya
vigyázott rám. Egyikünk se mondott semmit, de Michaelnél ott volt a
kardja, és Forthill atya is kéznél tartott egy keresztet. Arra az esetre,
ha lenne néhány kellemetlen látogatóm.
Egyik éjjel, mikor nem tudtam aludni, megemlítettem
Michaelnek, hogy aggasztanak a munkám utóhatásai, az ártalmas
mágia, amit kiosztottam. Tartottam tőle, hogy visszajön kísérteni.
– Nem vagyok filozófus, Harry – felelte. – De valamit legalább
fontolóra kellene venned. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.
És néha a fogadjistent kapja az ember. – Tartott egy pillanatnyi
szünetet, halványan összeráncolta a homlokát és a száját. – És
néha te magad vagy a fogadjisten. Érted, mire gondolok?
Értettem. Sikerült újra aludnom.
Michael elmesélte, hogy ő és Thomas néhány perccel azután
megmenekült a küzdelemtől a hídnál, ahogy az elkezdődött. De az
idő különösen nyúlt el a Sohasoha és Chicago között, és csak
másnap délután kettőkor sikerült felbukkanniuk.
– Thomas abba a pöcegödörbe vitt ki minket – mesélte Michael.
– Én nem vagyok mágus – mutatott rá Thomas. – Csak olyan
helyeken tudok be- és kilépni a Sohasohába, amelyek közel állnak a
szívemhez.
– A bűn házába! – kiáltott fel Michael zord arckifejezéssel.
– Egy férfiklubba – ellenkezett Thomas. – Ráadásul a város
egyik legszebbjébe.
Csukva tartottam a szám. Ki mondja, hogy nem lettem
bölcsebb?
Murphy pár nappal később kikerült az altatóigézetből.
Kerekesszék kellett hozzá, de elmentem vele Kravos temetésére.
Szitáló esőben tolt el a sírhelyig. Volt ott egy városi tisztviselő, aki
kitöltött néhány papírt, majd távozott. Aztán csak mi maradtunk és a
sírásók; a lapátok surrogtak a földön.
Murphy néma csendben figyelte az eljárást, szeme beesett,
kéksége elhalványult, mígnem szinte szürkének tűnt. Nem
erőltettem, és ő nem is szólalt meg, míg a gödör félig meg nem telt.
– Nem tudtam megállítani – mondta akkor. – Próbáltam.
– De legyőztük. Ezért vagyunk mi itt, és ő ott.
– Maga győzte le – felelte Murphy. – Nagy hasznára voltam,
mondhatom.
– Váratlanul támadt magára. Még ha mágus lett volna, akkor is
elkapja, mint ahogy engem is átkozottul majdnem elkapott. –
Megremegtem, és a kín emlékétől megfeszültek a hasizmaim. –
Karrin, nem hibáztathatja magát ezért.
– Tudom – felelte, de nem úgy hangzott, mintha komolyan
gondolná. Sokáig hallgatott, és végül rájöttem, hogy azért nem
beszél, mert kihallanám a hangjából a könnyeket, amelyeket az eső
elrejtett előlem. Azonban a fejét nem hajtotta le, és nem nézett félre
a sírról.
Kinyúltam, és megtaláltam a kezét az enyémmel.
Megszorítottam. Ő némán és szorosan viszonozta a gesztust. Ott
maradtunk az esőben, míg az utolsó adag földet is rálapátolták
Kravos koporsójára.
Kifelé menet Murphy megállította a kerekesszéket, és egy fehér
sírkövet nézett összehúzott szemmel, ami egy megváltott hely
mellett állt.
– A jó ügy érdekében halt meg – olvasta fel. Lenézett rám.
Vállat vontam, és éreztem, hogy a szám egyik sarka felfelé
görbül.
– Még nem. Nem ma.
Michael és Forthill gondoskodtak Lydiáról. Az igazi neve
Barbara akárkicsoda volt. Összepakoltak neki, és kiköltöztették a
városból. Az egyháznak nyilvánvalóan volt egy, a tanúvédelmi
programmal egyenértékű alapja, hogy kijuttassák az embereket a
természetfeletti rosszfiúk markából. Forthill elmondta, hogy a lány
azért szökött meg a templomból, mert rettegett, hogy elalszik, és
kiment, hogy keressen valami serkentőt. A vámpírok megragadták,
amíg odakint volt, és akkor találtam meg őket abban a régi
épületben. Küldött egy üzenetet, amelyen egyszerűen ez állt:
– Sajnálom. Köszönök mindent.
Amikor kijutottam a kórházból, Thomas is küldött egy
köszönőlevelet, amiért megmentettem Justine-t. Egy kis jegyzetlapot
juttatott el hozzám egy masnihoz rögzítve. Justine-t mindössze ennyi
takarta. Hagyom, hogy kitalálják, hol volt a masni.
Elvettem az üzenetet, de a lányt nem. Túlságosan taszított a
gondolat, hogy egy szexvámpírral osztozzak lányokon. Justine elég
szép volt, és elég édes is, amikor nem táncolt épp az érzelmi
instabilitás pengeélén, de ezt nem igazán róhattam fel neki.
Rengeteg embernek kell valamiféle gyógyszert szednie, hogy stabil
maradjon. Lítiumot, szupermodell szexvámpírokat… gondolom,
bármit, ami beválik.
Megvoltak a magam nőgondjai.
Susan virágokat küldött nekem, és mindennap felhívott a
kórházban. De sosem beszélt velem sokáig. És nem jött el
látogatóba. Amikor kikerültem, elmentem a lakására. Már nem lakott
ott. Próbáltam a munkahelyén hívni, de sose sikerült elérnem. Végül
a mágiára kellett hagyatkoznom. Felhasználtam néhány hajszálat a
lakásomban hagyott fésűből, és lenyomoztam egy strandig a
Michigan-tó mentén. Az volt az egyik utolsó meleg nap az évben.
A napon feküdve találtam rá. Fehér bikinit viselt, ami a lehető
legtöbb területet meztelenül hagyta a testén. Melléültem, amitől a
hangulata hajszálnyit megváltozott. Néma feszültség lett úrrá rajta,
ami nem hiányzott, habár a szemét nem láthattam a napszemüvege
mögött.
– A nap segít – szólalt meg. – Néha szinte el is múlik egy időre.
– Próbáltalak megtalálni – mondtam. – Beszélni akartam veled.
– Tudom – felelte. – Harry, a dolgok megváltoztak számomra.
Nappal nem olyan rossz. De éjszaka… – Megborzongott. – Be kell
zárnom magam. Nem bízom magamban az emberek közelében.
– Értem – válaszoltam. – Tudod, mi történik?
– Beszéltem Thomasszal – felelte. – És Justine-nel. Elég
kedvesek voltak, azt hiszem. Elmagyaráztak bizonyos dolgokat.
Grimaszoltam.
– Nézd. Segíteni fogok. Megtalálom a módját, hogy
kiszabadítsalak ebből. Találunk gyógymódot. – Előrenyúltam, és
megfogtam a kezét. – Ó, csessze meg, Susan! Nem vagyok jó
ebben. – Csak ügyetlenül az ujjára húztam a gyűrűt, olyan bénán,
ahogy csak lehetett. – Nem akarom, hogy távol légy. Legyél a
feleségem!
Felült, és a kezét bámulta; a jelentéktelen gyűrűt, amit
megengedhettem magamnak. Aztán közel hajolt hozzám, és lassan,
forrón megcsókolt. Szája szinte felolvasztott. Nyelvünk összeért. Az
enyém elzsibbadt. Kicsit megszédültem, ahogy a vontatott, lüktető
gyönyör, amit korábban is éreztem, keresztüláramlott rajtam. Drog
volt ez, amire tudat alatt mindennél jobban vágytam.
Nehézkesen elhúzódott tőlem, arca kifejezéstelennek tűnt a
napszemüveg mögött. Azt mondta:
– Nem tehetem. Már így is sóvárgok utánad, Harry. Nem tudom
magam fegyelmezni melletted. Nem tudom elkülöníteni az éhséget.
– A kezembe nyomta a gyűrűt, felállt, és összeszedte a törülközőjét
meg a pénztárcáját. – Ne gyere el hozzám többé! Majd hívlak.
 Azzal távozott.

A végén azzal kérkedtem Kravosnak, hogy megtanítottak a

rémálmok lerombolására, amikor fiatalabb voltam. Ez bizonyos
mértékben igaz volt. Ha valaki más akart harcolni ellenem a saját
fejemben, tisztességgel álltam a sarat. De most olyan rémálmaim
voltak, amelyek csak az enyémek. A részemmé váltak. És mindig
ugyanazok voltak: sötétség, csapda, vámpírok körülöttem mindenütt,
sziszegő nevetés.
Üvöltve és sírva keltem ilyenkor. Uraság minden alkalommal
felemelte a fejét lábamnak gömbölyödve, és rám morgott. De nem
hagyott magamra, csak újra elhelyezkedett, és dorombolt, mint egy
hójáró motorja. Megnyugtatónak találtam. És mindig fény mellett
aludtam.
– Harry – szólalt meg Bob egyik éjjel. – Nem dolgozol. Alig
hagyod el a lakásodat. A lakbért múlt héten kellett volna kifizetni. És
ez a vámpírkutatás sem tart semerre mostanság.
– Fogd be, Bob! – mondtam. – Ez a balzsam nem jó. Ha
megtaláljuk a módját, hogy folyadékká alakítsuk, esetleg
beledolgozhatjuk valamiféle pótlásba…
– Harry! – szólt rám Bob.
Felnéztem a koponyára.
– Harry, a Tanács ma küldött neked egy értesítést.
Lassan felálltam, miközben Bob folytatta:
– A vámpírok. A Tanács háborúban áll. Azt hiszem, Párizsban
és Berlinben úgy egy hete tört ki a káosz. Ülést hívnak össze. Itt.
– A Fehér Tanács Chicagóba jön – merengtem.
– Igen. Tudni akarják majd, mi az ördög történt.
Vállat vontam.
– Elküldtem nekik a jelentésemet. Csak azt tettem, ami helyes
volt – feleltem. – Vagy olyan közel állt hozzá, amennyire csak
lehetett. Nem hagyhattam, hogy megkaparintsák őt, Bob. Nem
tehettem.
A koponya felsóhajtott.
– Nem hiszem, hogy ez megállja majd a helyét előttük, Harry.
– Muszáj lesz neki – feleltem.
 Kopogtattak az ajtón. Felmásztam a laboromból. Murphy és
Michael jelentek meg egy szeretetcsomaggal: leves, szén meg
kerozin, mivel az idő kezdett hűvösre fordulni. Élelmiszerek.
Gyümölcs. Michael – eléggé félreérthetetlenül – mellékelt egy
borotvát is.
– Hogy van, Dresden? – kérdezte Murphy, és kék szeme
komolyan nézett rám.
Egy pillanatig csak bámultam rá. Aztán Michaelre.
– Lehetne rosszabb – feleltem. – Menjünk be!
Barátok. Megkönnyítik a dolgokat.
Szóval a vámpírok rám és a környék összes többi mágusára
vadásznak. A város kis fiatal mágusai, a mágia nincstelenjei, lassan
eljutnak oda, hogy nem mennek ki sötétedés után. Én meg már nem
rendelek pizzát. Nem, miután az első pasas majdnem leszedett egy
bombával.
A Tanács nagyon mérges lesz rám, de mi ebben az új?
Susan nem hív. Nem látogat meg. De kaptam egy képeslapot
tőle a szülinapomra, Halloweenkor. Csak egy szót írt rá.
Hagyom, hogy kitalálják, mi az az egy.
 Kiadja a Delta Vision Kft.
Felelős kiadó: Terenyei Róbert
Nyomdai előkészítés: Giczi Gyula
Nyomtatta és kötötte
a Páskum Nyomda Kft.
Felelős vezető: Farkas János
Megjelent 2018-ban, Budapesten
32 ív terjedelemben
 Megjegyzések
[←1 ]
A Michael név a magyar Mihály névnek felel meg.
[←2 ]
Két város, amelyeket Isten lakosainak bűnei miatt „kénköves és tüzes eső” által pusztított
el.
[←3 ]
Szent Júdás Tádé a kétségbeejtő helyzetbe kerültek védőszentje.
[←4 ]
Angolul carpenter.
[←5 ]
A „buck” szó jelentése „bak”.
[←6 ]
Kraven the Hunter (Sergei Kravinoff) a Marvel képregények egyik gonosztevője, aki
Pókember gyakran felbukkanó ellensége.
[←7 ]
Hekaté a görög mitológia egyik alvilági istensége. A varázslás, a sötétség és z éjszaka
istennője, a boszorkányok úrnője, illetve az egyik holdistenség. Ő uralkodik a kísértetek
és az éjszakai jelenések fölött.
[←8 ]
Káli indiai istennő. Az átalakulás, vagyis a halál és az újjászületés istennője.
[←9 ]
A görög mitológia egyik tengeri nimfája, Poszeidón és Gaia lánya.
[←10 ]
Utalás a Példabeszédek könyvére, miszerint „Aki kíméli a pálcát, gyűlöli fiát”. (Péld. 13:24,
Káldi György fordítása)
[←11 ]
„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő
benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Károli Gáspár fordítása)
[←12 ]
Diogenész fényes nappal lámpást gyújtva rótta az utcákat, és azt ordítozta: „Embert
keresek!”
[←13 ]
Kelta tündérek.
[←14 ]
A 20. század egyik legnagyobb hatású, ausztrál származású amerikai filmszínésze.
[←15 ]
A Bibliai történet szerint Sámsont a filiszteusok fel akarták áldozni az istenüknek, de
Sámson Istenhez fohászkodott erőért, és kidöntötte a templom oszlopait. Az épült
 összedőlt, és mindenkit maga alá temetett, beleértve Sámsont is.
[←16 ]
Újszövetség, Pál apostolnak a rómabeliekhez írt levele (12:19): Enyém a bosszúállás, én
megfizetek, ezt mondja az Úr. (Károli Gáspár fordítása)
[←17 ]
Inez a chicagói Graceland temető híres kísértete, akinek szobra is van a sírnál. Sokan
állítják, hogy a szobor néha eltűnik, és egy hat éves, korábbi századokat idéző ruhát
viselő kislány mászkál ott.
[←18 ]
Uram, Jézus!
[←19 ]
kb. Mosd le a mocskot!
[←20 ]
Amerikai zenész, akinek van egy The Gambler (A szerencsejátékos) című száma.
[←21 ]
1. Bölcs Salamonnak példabeszédei, 26:27, 2. Hóseás próféta könyve, 8:7 (Károli Gáspár
fordítása)
[←22 ]
Máté evangéliuma, 8:26, 16:8 (Károli Gáspár fordítása).
[←23 ]
Igenis, asszonyom! (memsahib = európai férjes asszony megszólítása Indiában bennszülött
részről)
[←24 ]
Idézet Lewis Carrol: Alice Tündérországban c. regényéből. (Fordítás: Tótfalusi István)
[←25 ]
Utalás A magányos lovas c. műsorra/filmre, melyben az indián, Tonto, így nevezi társát.
Kitalált szó, többféle jelentéssel, a legelterjedtebb a „megbízható inas”.
 Table of Contents
ELSŐ
MÁSODIK
HARMADIK
NEGYEDIK
ÖTÖDIK
HATODIK
HETEDIK
NYOLCADIK
KILENCEDIK
TIZEDIK
TIZENEGYEDIK
TIZENKETTEDIK
TIZENHARMADIK
TIZENNEGYEDIK
TIZENÖTÖDIK
TIZENHATODIK
TIZENHETEDIK
TIZENNYOLCADIK
TIZENKILENCEDIK
HUSZADIK
HUSZONEGYEDIK
HUSZONKETTEDIK
HUSZONHARMADIK
HUSZONNEGYEDIK
HUSZONÖTÖDIK
HUSZONHATODIK
HUSZONHETEINK
HUSZONNYOLCADIK
HUSZONKILENCEDIK
HARMINCADIK
HARMINCEGYEDIK
HARMINCKETTEDIK
HARMINCHARMADIK
HARMINCNEGYEDIK
HARMINCÖTÖDIK
HARMINCHATODIK
HARMINCHETEDIK
HARMINCNYOLCADIK
HARMINCKILENCEDIK
Megjegyzések