Louis Evely

Az öröm útja
 Louis Evely
Az öröm útja

Aranzazu-ban,
P. Foucauld közösségének
tartott beszélgetések
 Louis Evely
Az öröm útja
Aranzazu-ban, P. Foucauld közösségének tartott beszélgetések

Pro manuscripto

Ferriere „Les Rameaux” Ottignies (Belgique)

Tartalom

I. Konferencia 3
Bevezetés: az örömr l
II. Konferencia 16
Els stáció: Jézus megjelenik Mária Magdolnának
III. Konferencia 22
Második stáció: Az emmauszi tanítványok
IV. Konferencia 31
Boldogok, akik Isten Igéjét hallgatják
V. Konferencia 48
„Megismerték t a kenyértörésnél”
VI. Konferencia 56
Harmadik stáció: A csodás halfogás
VII. Konferencia 64
Negyedik stáció: Szent Tamás
VIII. Konferencia 73
Boldog bűn (felix culpa)
IX. Konferencia 87
Ötödik stáció: Jézus Megjelenik szent Pálnak
X. Konferencia 96
Hatodik stáció: Szűz Mária
XI. Konferencia 100
Hetedik stáció: Mennybemenetel
 I. Konferencia
Bevezetés: az örömr l

Isten örömér l lesz szó. Arról az örömr l, melyet hagyott ránk.

Azt mondta: „Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek, nem azt
amit a világ nevez békének.” (Jn 1Ő,27)
Azt is mondta nekünk: „örömömet adom nektek. Azt akarom,
hogy ti az én örömömben legyetek, és így örömötök teljes legyen.” (Jn
1ő,11) „Szomorúságtok örömre fordul.” (Jn 16,20)
Ha a lelkigyakorlat sikerül, minden szomorúságunk örömre fordul,
minden megpróbáltatásunk kegyelemmé válik, minden hibánk, bűnünk
pedig annyira megvilágosodik, hogy „boldog bűnökké” (felix culpa)
lesznek: már csak Isten jóságára, kedvességére, örömére emlékeztetnek,
amellyel azokat nekünk megbocsátotta.
Ha a lelkigyakorlat sikerül, akkor Isten újra Istenné válik, Isten
újra Atyává lesz, és mi újra gyermekeivé.
A keresztény vallás az öröm vallása. Az Evangélium jó hír. Mi az
öröm hírnökei vagyunk, a föltámadás tanúi, annak ellenére, hogy olykor
gyászos képet vágunk, annak ellenére, hogy ábrázatunk olykor gyászos.
Az öröm Krisztus rendelkezése: „Ha szeretnétek engem,
örülnétek.” „Nem hagylak benneteket árván, újra eljövök hozzátok.”
„Viszontlátlak benneteket és szívetek örülni fog és ezt az örömötöket
senki el nem veszi t letek… kérjetek és kaptok, hogy örömötök teljes
legyen. (Jn 16,22-24)
Ez az öröm kell, hogy megkülönböztessen minket a világtól. És ez
az öröm lesz apostolkodásunk eszköze. „Bizony mondom nektek, ti
majd sírtok és jajgattok, míg a világ örvendezik. Ti ugyan
szomorúságban lesztek, de a ti szomorúságtok örömre fordul.” (Jn
16,20). Mert Krisztus elküldte nekünk a vigasztalás Lelkét, „akit a világ
nem tud befogadni, mert nem látja és nem ismeri, de ti ismeritek azáltal,
hogy nálatok lakik és bennetek van.” (Jn 1Ő,17).
Igen, Krisztus minket az örömének letéteményeseivé tett. És
ugyan mit csináltunk mi az öröméb l?
3
 Különös, mi nem értettünk egyet ezzel az örömmel. A legtöbb
keresztény készebb a szenved Krisztussal együtt szenvedni, mint az
örvendez Krisztussal együtt örvendezni.
A nagyböjti szent negyven napot megértjük. Részt is veszünk
benne. Amikor a szent negyven nap elkezd dik, bűnbánatra,
együttérzésre, önmegtagadásra adjuk magunkat. A kereszténység a maga
egészében megmozdul.
De hasonlítsuk össze ezt a készséget azzal, amivel a második szent
negyven napot kísérjük. Mert a liturgikus életben két ilyen negyven nap
van, és megdöbbent , hogy a keresztények legnagyobb része nem is tud
róla. Húsvéttal kezd dik a második szent negyven nap. Van negyven
bűnbánati nap (és ez a negyven nap emberi intézmény: az igazi, a passió
egész rövid ideig tartott). Ez után van azonban újabb negyven nap, s t
ötven (Pünkösdig: Pentecostes görögül ötvenedik), hogy megpróbáljon
minket az örömre belendíteni. És ez a negyven nap teljes egészében
isteni eredetű. Mégis teljesen elhanyagoljuk.
A Kálvárián még csak ott volt néhány hív : asszonyok és egyetlen
férfi – szomorú fajtánk képvisel je. De a föltámadáskor senki sem volt
ott. Senki sem hitt, mindnyájan reménytelenül kétségbe voltak esve.
Jézusnak egyenként kellett ket megtérítenie örömében.
Keresztutat jártunk a nagyböjtben. Jól van. Jót tesz, szükséges.
De örömutat járunk-e?
Ilyen nem található az ájtatosságaink között. Pedig az Egyház
Húsvét után az öröm stációira hív. Ezeket éppúgy kellene gyakorolnunk
és végigelmélkednünk, mint a keresztút stációit.
Ezt akarjuk most együttesen megtenni. Végigzarándokoljuk az
Örömutat, hosszabban megállunk egy-egy öröm-stációnál, elmélkedünk
a föltámadt Krisztus minden megjelenésének elbeszélésén, újra átéljük
vele az élményeit, amikor olyan kedvesen, annyi türelemmel
próbálgatta apostolait az örömére ébresztgetni, meggy zni ket
föltámadásáról, szomorúságukat örömre fordítani.
Nincs ennél szükségesebb!

4
 Úgy szokott lenni, hogy vallásos életünk Húsvéttól kezdve
szünetelni kezd. Elkezdi a húsvéti szünetet. Krisztus föltámadt… igen,
boldog… már biztonságban van. Befutott. Visszavonult a
mennyországba. Jól végzett munka után jól megérdemelt pihenésbe,
nyugdíjba ment.
És ett l a pillanattól kezdve mi már nem vagyunk érdekeltek, már
semmit sem tehetünk érte. Miután Jézus számára a szenvedés órája
elmúlt, nem tudunk mit kezdeni vele. Nem látjuk, ugyan mi szerepünk
lenne még mellette. Mi folytatjuk küszköd életünket idelent, meg
már az örök boldogságban van odafönt.
Pedig van abban valami nyakas önzés, ha barátunk bajában ugyan
részt veszünk, bajtársai vagyunk, de örömében nem akarunk részt venni,
ha már szabadult. Cserbenhagyjuk éppen akkor, amikor leginkább
kimutathatnánk barátságunkat, amikor leginkább örömöt szerezhetnénk
neki, ha öröméhez társul szeg dnénk (Megosztott öröm, kétszeres
öröm!).
Ez olyan, mintha mi holmi gyászvitézek volnánk, mintha
foglalkozásunk sírás volna, mintha temetkezési vállalat szakemberei
lennénk (mint ahogy némelyek annak is néznek minket, és úgy is
kezelnek!). Szívesen jelen vagyunk ha valahol baj van, enyhíteni
igyekszünk együtt érz szívvel, együtt sírunk (Megosztott fájdalom fél
fájdalom!). De mihelyt élvezni, örülni kellene, az minket már nem
érdekel. Úgy érezzük, ott már nincs ránk semmi szükség.
Ennek a magatartásnak magyarázata nem valami hízelg . A
szomorúságban magunkat keressük és meg is találjuk. Természett l
fogva pesszimista hajlamunk rokonszenvez a tragikus eseményekkel.
Mindnyájunknak van elég okunk, hogy „saját számlánkra”
szomorkodjunk, hogy sajnáljuk szegény magunkat, mások
sajnálgatásának látszata mögött. Mindnyájunknak van egy kis személyes
könny-tartalékunk raktáron, amit szívesen kisírunk bármilyen adandó
alkalommal.
De mások örömében osztozni, örülni más boldogságának, az már
valami érdektelenséget kívánna, a szívnek gyöngédségét, magunktól
való elszakadást, és erre általában nem vagyunk hajlamosak.

5
 A nagyböjti negyven nap után a legnagyobb önmegtagadást
kellene vállalnunk, a legnagyobb lemondást, amit az összes többi csak
el készített, és ami szinteségünket bizonyítaná: Meg kellene hoznunk
Istennek azt az áldozatot, hogy boldognak lásson minket, miatta. Azt
kellene mondanunk neki: „Uram, Te elég sokmindent tettél értünk, Te
eléggé szerettél minket, eleget szenvedtél értünk ahhoz, hogy legalább
azt a viszonzást megkapjad t lem, hogy boldognak láss. Hogy örüljek
hitemnek, örüljek annak, hogy benned megbízhatok, örüljek Teneked!”
Annyira Istenb l kellene élnünk, annyira vele egyesülve és
összekötve, hogy akárhonnan is nézzük, ne találjunk magunkban
elevenebb erejű valamit, mint az örömét.
De az ember makacs önzésében dédelgetve szorongatja a
szomorúságot, mint valami jogcímet, hogy elszigetelje magát, hogy
megkeményedjék, hogy másokba is belefojtsa az örömöt. Valamelyik
Egyházatya mondja: „Egyetlen módja annak, hogy kigyógyuljunk a
szomorúságból, hogy ne szeressük a szomorúságot”.
Az igazi szeretet, az igazi hit, az igazi önzetlenség amire a
nagyböjt el kellene hogy vezessen az, hogy elfogadjuk, hogy örüljünk,
hogy boldogok legyünk.
Istennek milyen képe el tt szoktunk imádkozni? Melyikünk
imádkozik a föltámadt Krisztus képe el tt? Ott van otthonunkban a
Krisztuskép, a feszületkép. Melyikünk választotta otthona beragyogására
a föltámadt Krisztus képét? Én csak a keresztet ismerem, nem csinálom
meg a Húsvétot, nem csinálom meg az átmenetet (Pascha!) a halálból az
életre. A vallásom nem tár föl semmi lezártat, nem nyit ki semmi
bedugaszoltat. A szenvedés vallása, a magunkba zárkózás vallása, a
szomorúság vallása nem Krisztus vallása, mert az a föltámadás vallása,
az Isten felé való megnyíltság vallása, az egymás felé való megnyíltság
vallása, az öröm vallása.
„Ha szeretnétek engem – mondja Krisztus, és ez a föltételes mód a
szívünket kellene hogy szaggassa! – akkor örülnétek, hogy az Atyához
megyek… De most, hogy ezeket mondtam nektek, szomorúság tölti meg
szíveteket. És senki meg nem kérdezi t lem: Hová mégy?”

6
 A szomorúság magába fordítja és bezárja az embert. Jól látszik ez
a halottainkkal kapcsolatban. Mi el vagyunk szomorodva elvesztésük
miatt, az sorsuk viszont nem érdekel.
Így, amikor Jézus hírül adja tanítványainak, hogy visszatér
Atyjához, azok ahelyett, hogy Jézus érdekelné ket, hogy örülnének
örömének – ahelyett az elvesztése miatt sopánkodnak. Egyikük sem
érez vele együtt annyira, hogy örülnének hallatlan boldogsága
kezdetekor.

A keresztény öröm persze nem valami könnyed vígság, nem

valami naiv megelégedettség magammal, vagy másokkal. A keresztény
öröm a legy zött szomorúság.
A keresztény öröm a nyolc boldogságban csattan ki: Boldogok a
szegények, övék a mennyek országa! Boldogok, akik sírnak! Boldogok,
akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot. Boldogok az üldözöttek!
De figyeljük csak meg: Ha egy keresztény közösségben
meghirdetjük ezeket a boldogságokat, ott rendszerint épp ennek a most
felfedezett bajnak jellegzetes formája lép föl. A legtöbben azt vonják le
maguk számára: „Igen, ezek szerint nekem szegénynek kell lennem,
éhesnek és szomjasnak kell lennem, üldözöttnek kell lennem ahhoz,
hogy boldog lehessek.”
Pedig dehogy! A lényeget ne felejtsük ki, ne azt tegyük a végére!
Boldognak kell lenned! Boldog szegénynek, boldog üldözöttnek, boldog
levertnek, boldog boldogtalannak!
Értsük meg jól! Ha azért vagyok boldog, mert jól megy a sorom,
ha boldog gazdag vagyok, bizonyára nem vagyok Istennek jele, nem
tanúskodom senkir l, semmi rendkívülit nem jelentek.
És ha boldogtalan szegény vagyok, boldogtalan beteg vagyok,
boldogtalan üldözött vagyok, szintén nem jelentek semmit… Ó nem
kifogásollak, nem vetek rád követ, hogy ilyen vagy. Megértelek, mind

7
ilyenek vagyunk a magunk körülményei között. De így senkit meg nem
döbbentünk, nem tanúskodunk az Istenr l.
De ha boldog szegény vagyok, ha boldog boldogtalan vagyok,
boldog meg nem értett és üldözött, akkor az biztosan csak azért
lehetséges, mert találkoztam Valakivel, aki annyira jó, annyira
nagyszerű, hogy ett l vagyok olyan örvendez még az üldöztetésben is.
Akkor teszünk igazán tanúságot Istenr l, akkor művelünk
rendkívüli dolgot. Mibennünk lesz nyilvánvalóvá Valaki másnak a
jelenléte és működése. Az örömével vagyok tele. Közülünk csak azok
tanúskodhatnak err l az örömr l, akik megtapasztalják a zaklatást, a
sikertelenséget. Csak a szegények az országának követei és képvisel i.
„De – mondod –, nekem lehetetlen boldognak lennem! Te
könnyen beszélsz: én azonban házas vagyok, feleségem van, férjem van,
gyermekeim vannak, szüleim vannak, lehetetlen munkabeosztásom van,
lehetetlen környezetem van, lehetetlen természetem van!”
Pontosan err l van szó. Ha nem kérsz az Istent l lehetetlent, nem
kéred T le, hogy Istennek mutassa magát.
Ha csak a lehetségest kéred T le, csak azt kéred, amit magad is
meg tudsz tenni, és neked magadnak kellene megtenned. De Istennek
csak az tetszik, hogy olyat tegyen, ami t lünk nem telik. Isten nem
vehet észre, nem nyilvánvaló, csak ha lehetetlent művel. Ezzel mutatja
meg mindenki szeme láttára, képes benned ezt a lehetetlen dolgot
végbevinni. Az örömét a te szomorúságodban, az boldogságát a te
szegénységedben, az boldog békéjét a te zaklatottságodban.
Valójában mindazt, amit a boldogságba belefoglalunk, Istenbe
foglaljuk bele. És mindabból, amir l lemondtunk, amibe nem engedjük
bele az örömöt, a reménységet, a bizalmat és a szeretetet, onnan az Istent
zártuk ki. Önszeretetünknek, magunkhoz való ragaszkodásunknak
pontos mértéke a szomorúságunk. Arról lehet leolvasni önzésünk fokát.
Életünkben az Isten akkora helyet kap, amekkora helyet adunk az
örömnek. Nem hiszünk jobban az Istenben, mint az örömben.
Nagyon is sok keresztény követi a kereszt vallását. Ezek Isten
távollétér l tanúskodnak. rséget állnak az üres sírnál. Meg vannak
elégedve magukkal, hogy nem töltik meg a sírt pénzzel, szórakozással,
8
élvezetekkel – mint ahogy annyian mások megteszik –, és ott maradnak
szigorúan, sötéten, keserűen, és tanúskodnak Isten távollétér l.
Pedig a mi vallásunk nem a távolét vallása. Csak akkor vagyunk
keresztények, ha tanúskodunk err l az Istenr l, hogy találkoztunk Vele,
hogy szólt hozzánk, hogy meggyógyított minket úgy, ahogy senki más
meg nem gyógyíthat.
Az apostolok megtérésük után már nem sajnálták többé, hogy
Jézus test szerint nincs közöttük. Szent Pál büszkén emlegeti: „Ha
Krisztust eddig emberi szempontból tekintettük is, most már nem úgy
tekintjük, nem úgy ismerjük.” (Kor ő,16). És Antióchiai Szent Ignác
szerint: „Az égi dolgok jóval beszédesebbek, mint a földiek. Maga, a mi
Urunk Jézus Krisztus sokkal inkább mutatja magát, mióta az Atyánál
van!” Jobban ismerték, jobban meghallották, mióta Lélekben van
közöttük.
Ha van valami, ami az segyháztól tökéletesen idegen volt, hát az,
a távollét érzése, az elhagyatottság, a hiány érzése. Az apostolok majd
kicsattantak az élett l, lelki ujjongástól, bizonyosságtól, bátorságtól és
hitt l. Aki látta ket kénytelen volt elismerni, hogy magatartásuk csak
úgy érthet , ha Jézus valóban föltámadt halottaiból. (És ma is ez a
legjobb apologetikus érv Krisztus föltámadásának ténye mellett.)
És lám, a mi legjobb apostolkodásunk is az, ha olyan nagylelkűek
vagyunk, ha annyira elevenen szeretjük egymást, ha szívünk annyira tele
van hittel és örömmel, hogy akikkel találkozunk, csak úgy tudják
maguknak megmagyarázni ezt, hogy Jézus valóban föltámadt és él.

Ez az az öröm, amit Krisztus kezdett elterjeszteni.

Isten amikor kinyilatkoztatta magát, ezt a hallatlan dolgot művelte:
a világot örömmel töltötte meg.
Krisztus f leg két dolog miatt tesz szemrehányást apostolainak: a
félelem és a szomorúság miatt. „Ne félj csak higgy! Mit féltek
kicsinyhitűek? Én vagyok, ne féljetek! Mária mit sírsz, kit keresel?
9
Mir l beszélgettetek útközben, hogy olyan szomorúak vagytok? Ó, ti
oktalanok és késedelmes szívűek a hitre!”
Mi pedig nagy janzenista módon kitaláltunk egy vallást, a
szomorúság és a félelem vallását.
Ellentmondást nem tűrve teremtettünk magunknak Istent a magunk
képére és hasonlatosságára. Mivel mi nem szeretjük t valami nagyon,
hajlandóak vagyunk hinni, hogy sem szeret minket jobban. Mi nem
tör dünk Vele valami sokat, tehát hajlandóak vagyunk úgy képzelni,
hogy is alig tör dik velünk. És mivel mi nem örülünk Neki valami
nagyon, hajlandóak vagyunk azt gondolni, hogy sem leli bennünk
valami nagy örömét.
Ez ellen azonban az egész Kinyilatkoztatás tiltakozik! Az egész
Kinyilatkoztatás felsorakozik, hogy megmagyarázza nekünk, hogy az
Isten nem olyan, mint mi vagyunk. Ha azt akarjuk tudni, mit érez
irányunkban, akkor ne abból induljunk ki, hogy mi mit érzünk az
irányába. Hogy Isten jó még akkor is, ha mi rosszak vagyunk. Hogy
Isten szeret minket még akkor is, amikor mi nem szeretjük t. Hogy
Isten el bb szeretett minket. kezdte.
Sok keresztény nem szeretne olyan lenni, amilyennek az Istent
elképzeli. Jobbak volnának mint . Minden lendületük elszivárog ezen
az alattomos repedésen: ha Istenre gondolnak, mérgesnek,
elégedetlennek, fejcsóválónak képzelik. Ha színe elé képzelik magukat,
az elitél Bíró szavát vélik hallani.
Amikor az igaz Isten kinyilatkoztatta magát, az emberek
megértették, hogy minden eddigi vallásos gesztusuk csak fáradt
er lködés volt. Szerették az Istent, de valami csüggedt szeretettel.
Szeretettel, de nem hitték, hogy tetszeni tudnak Neki. Nem tudtak örülni
Neki, akihez fordultak. Hagyták, hogy lassan-lassan valami fátyol
ereszkedjék Közéje meg közéjük, félelemb l és szomorúságból,
félreértésb l és nemtör désb l sz tt fátyol. Az Isten távollétén
elszomorodva, az hallgatásától visszariadva oda jutottak, hogy saját
magukat Nálánál nagylelkűbbnek és tevékenyebbnek gondolták. És
hozzászoktak egy néma Istenhez, aki alapjában véve elég jól intézi a
dolgokat. Annál jobban fölszabadultak, hogy egyéni érdekeiket keressék,

10
hozzátapadjanak mindenhez amit l valamit várni lehet, mert hisz Istent l
nem várnak semmit.
De amikor Isten kinyilatkoztatta magát, elszaggatott minden
fátyolt, szétrepesztett minden határolást. Elkápráztatta az egész világot.
Amikor Isten Istennek mutatta magát, az az öröm kinyilatkoztatása volt.
Isten végtelenül jobb volt, mint amilyennek hitték. Isten fiatal volt,
kedves, el zékeny, végtelenül jóindulatú, irgalmas, merész, megért ,
vidám, gyermek, boldog, egyszóval Isten volt az Isten.
Vártak egy bírót, egy bosszúállót, egy hóhért, és erre egy gyermek
született. Az ember elszámolásra készült, rendbehozni magát az Istennel,
és erre egy csecsem nyújtogatja magát és kér szeretetet, gondoskodást,
védelmet és kedvességet. Mindazt a bizalmaskodást, amit mi soha nem
mertünk volna megkockáztatni az Istennel szemben, megtette nekünk!
Az Evangélium valami óriási vígsággal kezd dik. Üzenetek,
ígéretek, csodák, meghívások, állandó meglepetés. A világ meghökkent.
Mindenki végtelenül többet kap annál, amit lehetségesnek hitt. Erzsébet
a medd , szül. Zakariás a hitetlen, prófétál. A szűz anyává lesz. A
pásztorok angyalokkal beszélgetnek, a mágusok mindenüket odaadják.
Simeon már nem fél meghalni.
A legsürg sebb üzenet, a legnyomósabb fölfedezés amit mindenek
el tt meg kellett tanulni az, hogy Isten nem olyan, amilyennek mi t
gondoltuk. Hogy Isten végtelenül jobb, kedvesebb, káprázatosabb,
elragadóbb, mint amilyennek valaha is képzeltük t. A nagy, a f
feladatunk, hogy ujjongjunk, hogy hálát adjunk, hogy elszégyelljük
magunkat aztán fölmagasztaltassunk, hogy sírjunk és kacagjunk, hogy
kezét és lábát csókoljuk. Összetörött az a szomorú, szegényes és csúf
bálvány, amit mi Istennek mondtunk. Egész vallásunk er tlen volt amíg
szomorúságban éltünk, abban a tévedésben, hogy egyedül vagyunk, és
néha még magunkat is jobbnak gondoltuk Istennél, akihez pedig
fordultunk.
Sokan azok közül, akik azt hitték, hogy Istenben hisznek, nem
ismerték föl t amiatt a kép miatt, amit róla alkottak maguknak. Az
igaz Isten el tt kivilágosodik, hogy lustaságból, nemtör dömségb l,
nehézkességb l már csak egy bálványt imádtak. Isten elenyészett
szívükb l, mialatt szépen rizték az képét. Oly régóta hisznek, hogy
11
végülis már nem hisznek. Oly régóta imádkoznak, hogy végülis már nem
imádkoznak. Oly régóta várják t, hogy végülis már nem várják t. Egy
bizonyos szokásos nemhit befészkel dött a túlságosan szokásos imádság
helyébe. Bizonyos lemondó bizalmatlanság lépett mintegy
erénygyakorlatként, az él reménységük helyébe.
Viszont sokan, akik istentagadók voltak, észrevették, hogy
alapjában véve igazuk volt, amikor visszautasították azt az istenképet,
amit mutattak nekik. Isten nem lehet ilyen keményen mogorva, ilyen
szomorú, ilyen unalmas, ilyen visszataszító, amilyennek megpróbálták
elhitetni velük, és hogy végeredményben alapvet hit volt az, hogy
tagadták t.
És mindnyájan önkéntelenül elismerik: olyan végtelenül jó ,
amilyennek szerették volna t, de nem merték hinni, hogy csakugyan
ilyen.
Amerre ment, mindenütt örömteli megkönnyebbülés volt az
eredmény. Jött, odanézett, szólt, hívott, és mindenütt öröm fakadt, meg
remény és lelkesedés. Magával ragadott, megmámorosított mindenkit.
Megmámorosította a tömeget kenyérrel, a halászokat hallal, a borivókat
borral, a betegeket gyógyulással. A tétova emberiség meghökkenve
megállt a hihetetlen boldogság láttára. Rádöbbent, hogy eddig nem hitt,
holott azt képzelte, hogy hisz. És hogy mindig is kereste, hiányolta, sírta,
várta, akkor is, amikor azt gondolta, hogy nem hisz.
A kenyérszaporításkor a tömeg hirtelen rádöbbent, hogy már nem
éhes. A tömeg nem éhes, képzeld el! Néhány perccel el bb még
verekedtek volna egy falat kenyérért. Lesték egymást, figyelték a
kiváltságosokat, akiknek volt valami ennivalójuk. Szenvedtek,
háborogtak, elsötétültek.
És most mindenki tenyerén tartotta azt a csodás kenyeret, mely
Isten szájából származó szóból lett. Azzal, hogy így tartották,
csodálatosan kielégült, jóllakott a szívük. Lassan szájukhoz emelték ezt
a szent kenyeret, mely életet adott a világnak. Áldoztak. Szemüket
lehunyták, megálltak. Túl sok volt ez, túlságosan gazdagok lettek. Túl
gyöngék voltak ekkora gazdagsághoz. Szívük összeszorult és sírva
fakadtak, mert már semmire sem volt szükségük, már eszükbe sem
jutott, hogy egyenek. Nem volt már kedvük hozzá.
12
 És a borivók már nem voltak szomjasak. Attól kezdve, hogy
kezükben tartották ezt a boros kupát (víz volt-e? – vér volt-e? – bor
volt-e?) tudták, hogy nem szomjasak igazán. Addig biztosan akartak
inni. El tte pár perccel még úgy gondolták, hogy az ünnepség el van
rontva, a vendégek meg voltak sért dve, a v legény szégyellte magát.
És akkor jött az a rendelkezés, az a gesztus, és azt a második
annyira különböz bort töltögették a megzavarodott felszolgálók a
kupákba. És akkor mindenki ráébredt, hogy nem szomjúsága,
elégedetlensége volt, csak gyűlöletessé és er szakossá torzult
Isten-hiánya …
Lám itt az Isten. Istent kaptuk, Istent ittuk. Már nem vagyunk
szomjasak, mindörökre elég volt. Ez a kupa kifogyhatatlan szomjúság-
oltó. Megkóstolták. Vágytak. Áldoztak. Ezek a faragatlan ivók, ezek a
munkában megkeményedett parasztok, ezek a vidám kacagók most
nevettek és sírtak, megmámorosodtak ivás nélkül, mert az Isten jósága
megmámorosította ket. Százszor jobban, mint a legtisztább, leger sebb
bor.
És a betegek? Tudjátok, mire jöttek rá gyógyulásuk után?
Váratlanul fölfedezték, hogy maradhattak volna betegek is, nem volt
igazán szükségük a gyógyulásra. Lehettek volna boldog betegek.
Amikor érezték azt a hatalmas életer t, azt a megkönnyebbülést,
egész testük fájdalmának megszűnését, megláttak valamit most el ször
megváltozott testükön (amit végre elfelejthettek). Azt látták meg, hogy
mérhetetlen utat kell még megtenniük, mérhetetlen birodalmat kell
meghódítaniuk, amihez az gyógyulásuk csak átmeneti lépés volt. Hogy
az Isten szerelme tölti be, ragyogja be azt a birodalmat, és hogy ez a
szeretet átváltoztatja még azokat is, akik k voltak.
Addig azt hitték, hogy csak a betegségük miatt szenvednek,
tehetetlenségük miatt, hozzátartozóik aggódása miatt. Most azonban
tudták, hogy tulajdonképpen csak egy valami rágja ket: az, hogy
kételkedtek Istenben, hogy panaszkodtak, miért történt ez velük, mit
vétettek ellene, miért sújtotta ket, miért mutatja magát olyan
szeszélyesnek és igazságtalannak, olyan közönségesnek és távolinak?
Még a hitetlenek is, az istentagadók, istenkáromlók, Istent nem
ismer k is tudták most, hogy igazában az hiányzott nekik, hogy nem
13
hittek az Isten jóságában. Amikor észrevették a csoda villámfényénél a
rájuk mosolygó Isten jóságát, kedvességét, rögtön elöntötte ket az Isten
szeretete. Nem is kívántak már semmi mást. Már tudták mi hiányzott
nekik, és azt a valamit nem gyógyítani kellett.
Most már szívesen újra betegek lennének. Jó betegek, boldog
betegek lennének, tudnák, hogy Valaki szereti ket.
Az ember lelke, az ember éhsége sokkal több, semmint
képzelnénk. Egy modern regényben a szerz leír egy pestis sújtotta
várost. Mindenki a maga természete szerint fogadja a közös sorsot.
Egyesek úgy tesznek, mintha nem volna semmi baj, mások menekülnek,
még mások harcolnak ellene, van aki hasznot húz bel le. A ragály terjed,
a várost lezárják, aztán múlóban van a vész. Végül a vesztegzárat
föloldják, és a lakók el ször mennek ki városuk kapuján. És ott a ködben
a dombokon érzik meg, hogy legjobban az elszigeteltségük fájt, az
orvosolhatatlan számkivetés. Ahhoz, hogy boldogok legyenek, hogy
igazán és szilárdan k maguk legyenek, ahhoz nem kevesebb kell, mint
az egész szabadon kinyílt környez világ. Ahhoz, hogy békességben
élhessenek házacskáikban, ahhoz érezniük kell maguk körül a testvéri,
elérhet egész emberiséget.
Ilyen széles a mi lelkünk. Igénye mérhetetlen. Kevesebb nem
elégíti ki, csak az Isten!
Legnagyobb tévedésünk ha azt hisszük, hogy nekünk csak egy
valami hiányzik, valami kicsiség ahhoz, hogy boldogok legyünk. Egy kis
pénz, egy kis el léptetés, egy kis szerencse, hogy ebb l a betegségb l
kigyógyuljunk, hogy amire törekszünk megvalósuljon, hogy ez a rossz
pillanat elmúljék. Így azonban sohasem leszünk boldogok, mert mindig
lesz egy következ betegség, egy következ cél s vágy. Isten az, aki
hiányzik. Isten az a „valami”, ami nekünk hiányzik. És mégsem
hiányzik nekünk. Mi hiányzunk neki.
A boldogság elkezd dött. Boldognak kell lennünk. Tüstént,
föltétlenül, azonnal – különben sohasem leszünk azok. Most, vagy soha!
Az örök élet, hogy ismerjük az Atyát, és ismerjük akit elküldött,
Jézust, az Istenembert. Ez az örök élet mostantól kezd dik, mint az
öröm, ami az életre hív.

14
 Krisztus kortársai vagyunk, életének részesei, boldogságába
meghívottak. Hivatásunk az öröm.

15
 II. Konferencia
Els stáció: Jézus megjelenik Mária Magdolnának

Newman: „Föltámadása után Ő0 napig Jézus Egyházával szemben

olyan kezdett lenni, amilyen azóta mindig. Ezzel nyilván jelezni akarta,
hogy milyen lesz a jelenléte mivelünk.”
Istennek öröm, hogy megismerteti magát velünk. Nekünk ezek az
Isten kinyilatkoztatásai mégis idegenszerűek, zavarba ejtenek. „Nem
könnyű az Istennek, hogy nekünk megmutatkozzék”. Mindig másnak
gondoljuk t, mint Aki.
Azzal kezdte, hogy közöttünk élt és minden lehet szeretetét
beleadta imádságába, családjába, munkájába, szomszédaival való
viszonyába. Mindezt harminc esztendeig, és mégsem vette észre senki.
Még el futárja sem. „Van köztetek valaki, akit ti nem ismertek. Én
magam sem ismertem.” (Jn 1,31-33)
Aztán prédikált, magyarázott, működött, csodákat művelt,
prófétált, de még leghűségesebb követ i, minden művének tanúi,
minden szavának hallgatói sem tudták, még három év elteltével sem,
hogy kicsoda. „Oly régóta veletek vagyok Fülöp, és nem ismersz
engem?”
S t. Föltámad, megjelenik azoknak, akik t legjobban szerették.
És egyikük sem ismeri meg. Magdolna kertésznek nézi. Az emmauszi
tanítványok szeme fogva volt, hogy nem ismerték fel. Az apostolok meg
a csodás halfogás után láttak egy idegent a parton állni, és nem tudták,
hogy az Úr az.
Isten szükségképpen mindig elrejt zött Isten. Legharsányabb
kiáltása is felénk, bizonyos fajta hallgatás. Ha nem mutatja magát, azt
mondjuk elrejt zik. Ha pedig megmutatkozik, azzal vádoljuk, hogy
elfátyolozza magát. Nem, igazán nem könnyű az Istennek, hogy
megismertesse magát velünk.
Isten csak úgy Isten, ha minket meglep, zavarba hoz. Nagyobb ,
mint a mi szívünk. Ha megfelelne várakozásunknak, elképzelésünknek,
akkor nem volna Isten, csupán emberi elképzelés, emberi álom. Nincs

16
Isten a mi szintünkön, nincs üdvösség a mi elképzeléseink szerint, nincs
Egyház a mi ízlésünk szerint.
Micsoda csalódás volt a megváltás! Azt szerettük volna, hogy
történjék a bűn kiirtásával. És megalázódásban történt, a bűnök
megbocsátásában. Továbbra is vétkezünk, de mindig kész a
megbocsátás. Isten nagynak mutatja magát, mi pedig oly kicsinyek
vagyunk!
Micsoda csalódás a föltámadás! Nem volt már olyan teste
Jézusnak, amibe belekapaszkodhattak volna, amin megnyugodhattak
volna. Jelenlétének már csak jeleit adja, hitükre hivatkozik. Törékeny
ugródeszkák ezek a megjelenések, melyek egy más világba „ugratják”
be ket. (Ez a Pascha, az átmenet innen oda).
Micsoda csalódás a mennybemenetel! Azt hitték, hogy végre
megszerezték t maguknak. Meg is kérdezték t le: – Mikor
rendezkedünk be új állásunkban? Mikor állítod vissza Izrael országát? –
És erre elment. Tántorgó szakadék szélén hagyta ket, örökös
feszültségben a két part között. Az egyik a nekik megnyitott ég, a másik
a rájuk bízott föld.
Micsoda csalódás az Egyház! Túlságosan emberi és túlságosan
merev. Fölemelt zászló, hogy egyesítsen minden nemzetet Krisztus köré,
ugyanakkor akadály, mely elveszi a kedvét sokaknak, hogy hozzá
jöjjenek. Szükségképpeni kétértelműség. Mert nem emberi találmány,
hanem az Isten Egyháza. Ha kielégítene minket, akkor hamis volna, mert
a miénk volna. Nincs Isten ezen a világon kereszt nélkül. Boldog az az
ember, akinek az Egyházon keresztülmenni annyit jelent, mint a
keresztúton végigmenni, aki számára kereszt az Egyház. Biztosan
beletorkollik az Istenbe. Ha az Egyház titokzatos, csalódást okoz,
rettenetesen fájdalmas, ez azért van, mert Isten dolgozza. Akik azt
várják, hogy az Egyház segítsen minket, hogy sikere legyen ott, ahol
Isten sikertelen volt, Egyházat, mely egybefűzi az egész világot – azok
az Antikrisztust várják. Azért majd lelkesednek mindazok, akik
nincsenek megelégedve az Istennel.
Akarjunk inkább szenvedni mindazokkal, akik benne szenvednek,
akik miatta szenvednek. Imádkozzunk azokért, akik nem szenvednek.
Imádkozzunk azokért, akik nem szenvednek miatta. Ezek a legnehezebb
17
eset. Imádkozzunk azokért, akik elmennek. Vakok szegények, pedig
hiszik, hogy világosan látnak. Az Úr is sok kemény beszédet mondott, és
nehezen elfogadhatót tett. „Ti is el akartok menni?” És ott maradtak és
hittek addig a pillanatig, amikor elkezdték megérteni.
Micsoda csalódás a megjelenések! A föltámadt Jézus nemcsak
hogy Istenhez nem hasonlított, de még saját magához sem! Az apostolok
akkor kezdték t megtalálni, amikor elfogadták, hogy egészen másnak
lássák, mint amilyennek várták. Köztük volt, de ahhoz, hogy
megismerjék, kellett hogy olyan legyen, amilyennek hitték, amilyennek
hisszük. Kellett, hogy megváltozzék, kellett ahhoz, hogy hinni
kezdjenek. Krisztust csak úgy kapták vissza, ha belementek abba, hogy
meg tudja mutatni magát bármilyen küls ben, bármilyen arccal.
Negyven nap alatt lassanként megtanulták, hogy bármely pillanatban
várják, bármilyen körülmények között, bárkiben. A föltámadt Krisztus
hosszasan tanította ket arra, hogy szakadjanak el a testt l (caro: „a test
nem ér semmit”) és ragaszkodjanak Testéhez (corpus) mely számtalan
tagból áll.

Az els stáció Mária Magdolnáé és az megható kétségbeeséséé.

„Elvitték Uramat és nem tudom hová tették”:
Lám ez az els dolog, amit nem értett a föltámadásból (mint mi
szeretteink halálából), hogy többé nem érintheti a testét – azt a testet,
amely által megtért és megtisztult–, nem foghatja meg, nem
csókolhatja meg, bármennyire is szüksége volt rá, hogy lássa, hogy
könnyeivel mégegyszer megmossa, illatszerrel mégegyszer megkenje.
A föltámadás arra tanít minket, hogy azok teste akiket
megsiratunk, valódi test lesz, de egészen más. Velük való találkozásaink
valódiak lesznek, de gyökeresen különböznek az emberi
vonatkozásoktól. Jobban egyek leszünk velük, de kevésbé „akaszkodunk
rájuk”.
„Mária ott maradt a sírnál, kívül sírdogálva.” (Jn 20,2). – Sír,
egyedül van, egészen el van veszve. Istent l távol, az emberekt l
18
elhagyatva, szenvedésben (a mi hűséges kísér nk társaságában). De
mindez egyszerre kérdéssé válik. A természetfölötti világ ezeket a
múltba szorítja. El ször az angyalok, aztán maga Jézus Krisztus:
„Asszony miért sírsz? Kit keresel?”
Ezek, akik hozzá szólnak, mintha ki tudja miféle világból
pottyantak volna ide. Hogy lehet valakit l ebben a helyzetben azt
kérdezni: Miért sírsz? Ebben a csodálkozásban szinte megmosolyogni
való ártatlanság van. Egy új világnak frissessége. Az angyalok szorosan
részt vettek Krisztus kínszenvedésében. Jézus még viseli szörnyű
kínszenvedésének nyomait. És mégis úgy látszik csodálkoznak ezen,
hogy lehet így megállni. „De nagyon nehézkes valaki!” k teljesen a
föltámadás ragyogó bizonyosságában élnek. És kedvesen hívogatják,
csinálja meg velük együtt ezt a „Paschát”, érje utol ket.
„Megfordult és ott látta Jézust állni, de nem tudta, hogy Jézus az.”
Jézus ott volt jelen Mária Magdolna szomorúságában. Jézus soha
nincs messze, ha valaki szenved. Alighogy az ember panaszolja a
távollétét, máris ott van. Alighogy sírja elhagyatottságát, máris vele van.
„Jézus mondta neki: Asszony miért sírsz? Kit keresel? azt
gondolta, hogy valami kertész, és így szólt: Uram ha te vitted el t,
mondd meg hova tetted, hogy elmenjek és elvigyem.”
Bámulatos! Látni Jézust, és mégsem megismerni. A látás, az
érzékek ezentúl már nem használhatóak, hogy megismerjük Jézust ebben
az új állapotban, feltámadt testében. Beszél, és még mindig nem ismer
rá. Mi ez a fátyol köztük és közte? Vajon kikerülhetetlen törvény-e az,
hogy valahányszor megmutatkozik nekünk, nem tudjuk, hogy Jézus az?
Ha még maga Mária Magdolna is képes volt nézni t, és mégsem
meglátni, hallani és mégsem ráismerni? Hogyan leszünk akkor mi
világosan látók?
„Akkor Jézus így szólt: Mária!”
Hívta, nevén szólította. Hallotta, amint az mondta ki a nevét, Aki
egyedül tudta így mondani. Nem ismerte meg sem alakját, sem arcát,
sem hangját. De ez a szó a szívéig hatolt. Ezt a szót már hallotta, egyszer
már megérintette t ennek a melege. Ez a szó egyszer már kitépte t

19
gyökerestül saját magából, bűnéb l, akárcsak most a reménytelenségb l.
Valami hallatlan hatalommal érintette a szívét.
Most megismeri Jézust. Tudja, ez csak lehet. Oda akarja magát
vetni. Megfogni t, térdét átkarolni, megbizonyosodni eltájolt
érzékeivel. De nemcsak szomorúságáról kell lemondania, hanem hajdani
örömér l is, arról a módról, ahogy eddig neki jelen volt. „Ne érints
engem, mert még nem mentem föl Atyámhoz.” (Ezt a szót vonatkozásba
kell hozni az utolsó vacsora szavával: még egy kis id és nem láttok
engem, mert az Atyához megyek.) Majd ha már tökéletesen megdics ült,
átszellemült, akkor lesz Jézus hozzáférhet , látható, érinthet az
Oltáriszentségben. Mária megtalálta az Úr testét az áldozásban. A test
nem ér semmit. Csak a lélek teszi azt egészen kifejez vé és teljesen
közölhet vé.
Az Úr ugyanakkor egy másik áldozási, közösködési módra is
megtanította Mária Magdolnát. Azt mondta neki: Menj az emberekhez,
fordulj testvéreimhez! A többiekhez küldi t. Lépj közösségbe a
többiekkel! Eredj, vidd meg nekik az örömet, add nekik azt amit kaptál!
Menj és találj meg engem olyan formában, amilyenben sohasem fogok
hiányozni neked: testvéreim formájában, egynek a formájában a
legkisebbek közül!
„És Mária Magdolna hírül vitte a tanítványoknak: Láttam az Urat
és ezt mondta nekem.”
Érdemes ezen eltűn dnünk. A szemlél d k patrónájának Jézus ezt
az egyetlen küldetést adja, vitathatatlanul ezt az egyetlen egyet
parancsolja: Eredj, fordulj testvéreimhez!
Igaz, el bb megismertette magát vele, nagy türelemmel, kedvesen,
gyöngéden. Elveszettnek érezte magát, zaklatottnak, szerencsétlennek,
mindenhová kész volt szaladozni, hogy keresse t, csak ott nem kereste,
ahol igazán volt. Mondd meg hova tetted, hogy elmenjek és elvigyem.
„Mária.”
Mint Magdolnának, nekünk is meg kell tanulnunk t megismerni,
nagy nyugalomban, hosszú elmélkedésekben, forró adorációban. De
amely pillanatban megismertük t, azt fogja nekünk mondani: menjünk,

20
forduljunk testvéreinkhez. Bármennyire is jól érezzük magunkat Vele és
bármennyire is szeretnénk csak Vele maradni.
Csak akkor indulhatunk biztonságosan, amikor már szeretnénk
maradni. És nem maradhatunk békében, csak ha elfogadjuk, hogy
elmenjünk.
Csak akkor beszélhetünk biztonságosan, ha elfogadjuk, hogy
hallgassunk, és nem hallgathatunk békében, csak ha elfogadjuk, hogy
beszéljünk.
Nem sokat számít, hogy induláskor szemlél désre vagy
tevékenységre van-e hajlam. Számomra Isten jele, hogy oda vezetnek,
ahova nem gondoltam menni. A tevékenynek az imára, a szemlél d nek
a testvéreihez.
Akkor biztosan nem a magam akaratát tettem, hanem az övét.
Nem a kiinduló ponton adja meg a természetfölötti értékemet,
hanem az érkezési ponton, hogy fölismerjem az Urat minden
formájában, akármilyenben is kínálja magát. Igéjében – szentségeiben –
testvéreiben.
Figyeljük meg, hogy Mária Magdolna imája meghallgatást talált –
mint minden imádság. De egészen másképp, mint ahogy gondolta –
„Elvitték Uramat és nem tudom hova tették. Mondd meg hova tetted és
én elmegyek és elviszem t. Menj testvéreimhez!” bennük van.
Kerested t bens ségesen békés párbeszédben. Megtalálod t ott, ahol
ketten-hárman összejönnek az én nevemben. Azzal, hogy tanúságot
teszel Róla, megkapod t t lünk. A nekik adott ajándékod visszaszáll
rád új kegyelemben, és megtalálod t mindegyikükben, mert bennük
várt rád, várt téged. Mint Szűz Mária, te is mondod majd a magad
Magnificatját, de nem az angyali üdvözlet után, hanem csak Erzsébetet
meglátogatva. Erzsébet látogatásakor.
Jézus minden megjelenése megannyi fölkínált áldozat volt
azoknak, akiket meghívott. Az Isten átvonulása (Pascha) életünkön
minket is mozgásba hoz. Ha hozzá csatlakozunk, ez azzal jár, hogy
„átmegyünk” az országába azzal, hogy az örömét választjuk a
magunk szomorú, fáradságos vacakolása helyett.

21
 III. Konferencia
Második stáció: Az emmauszi tanítványok

Ige az Isten, megjelenés az Isten, kinyilatkoztatás az Isten, szeretet

az Isten. Csupa szeretet, tehát kínálja magát, megmutatja magát.
Mi azonban sohasem elégszünk meg az Isten megnyilatkozásaival.
Már az Ószövetségben ez a szó járta: „Nem lehet Istent látni és
életben maradni.”
Íme itt van minden megjelenésének tanulsága. Nem lehet Istent
meglátni és tovább ugyanúgy élni, mint amikor még nem láttuk. Isten
látása megköveteli, hogy meghaljunk a magunk akaratának, igényeinek,
ízlésének, és hogy kinyíljunk az akarata, az magamegmutatása, az
küldetése, maga felé.
Mária Magdolna nem maradhatott azon a szinten, amelyen volt. Át
kellett jutnia (átmenet – Pascha) a Vele való találkozás más módjára.
Jézus kiszakította t a szomorúságból, igényelt vágyából (megérinteni),
terveib l (mondd hova tetted és én elmegyek és elviszem t), és
rávezette t az megismerésének másik módjára, a Vele való
bens séges bizalmas élet más formájára: „Menj testvéreimhez!”
Az Isten átvonulása mindig kifosztó jellegű. Az Isten a világon a
leggyöngédebb és legborzalmasabb. Nem vettük még észre? Ha csak
valamicske tapasztalatunk is van az Istenr l, akkor tudjuk, hogy semmi
sem tesz olyan jót, mint az Isten. Jelenlétének az a jele, az isteni Ige
telitalálatának biztos próbája, hogy mi sohasem éreztük magunkat
méltatlanabbnak, és sohasem voltunk boldogabbak. Meg kell halnunk a
magunk bizonyos körében, ahol nagyonis elevenek vagyunk: a magunk
aggódásában, kapkodásában, lelkiismeretlenségében, szomorúságában,
bűneiben. És meg kell tanulnunk élni olyan körünkben amelyben sajnos
nagyonis halottak, élettelenek vagyunk: ahol Isten beszél, ahol Isten
működik, ahol Isten szeret.
Igyekezzünk megtenni ezt az „átmenetet” azzal, hogy
megpróbálunk behatolni azok élményébe, akik találkoztak Vele.

22
 Az öröm második stációja. Kész vagy nyugodtan maradni,
stációzni, topogni amíg az Isten Igéje kiöl és életre támaszt egyet-mást?
Amíg minket örömére ébreszt?
„Aznap a tanítványai közül ketten elmentek vidékre. Jeruzsálemt l
hatvan stádiumnyira Emmauszba és arról beszélgettek, ami a napokban
történt. Amint így beszélgettek, maga Jézus közeledett feléjük és
csatlakozott hozzájuk. De szemük fogva volt, hogy meg ne ismerjék t.”
(Lk 24,13)
Álljunk itt meg. Magunkra ismerünk? Észrevettük, ki jár így
elveszett álmain, szétfoszlott illúzióin kér dzve? És tudjuk-e ki jár
velünk anélkül, hogy megismertetné magát? Ki van közel hozzánk még
akkor is, amikor siratjuk?
„Így szólította meg ket: Mir l beszélgettetek az úton, hogy olyan
szomorúak vagytok?”
Íme az Isten ezt kifogásolja az emberekben: Milyen nehézkesek
vagytok! Hogy is vagytok így elnehezedve!
A két emmauszi tanítvány azt hitte, hogy hisz, azt hitte, hogy
remél, de az els megrázkódtatás elcsüggesztette, leverte, és – mint
közülünk sokan – szomorúan rója a maga útját.
Csak hát mérjük föl a különbséget. k szomorúak, mert Jézust
halottnak hiszik – mi pedig szomorúak vagyunk, holott él nek tudjuk t
föltámadásában, mennybemenetelében, mennyei székfoglalásában.
Gyakorlatilag annyi, mintha halottnak hinnénk t?!
Mint az emmauszi tanítványoknak, nekünk is szükségünk van egy
találkozásra „bizonyos Jézussal, aki meghalt és akir l Pál azt állítja,
hogy él” (ApCsel 2ő). Mint ahogy k felismerték, nekünk is föl kellene
ismernünk, hogy Isten meghallgatta a mi reménységünket („mi pedig azt
reméltük, hogy megszabadítja Izraelt”), de egészen másképp, mint ahogy
mi el re gondoltuk.
„Egy közülük, Kleofás nevű így felelt: Te vagy talán az
egyetlen…”
Az ember türelmetlenségének szava, aki saját sorsának
szomorúságát elég evidensnek találja ahhoz, hogy ne kelljen

23
magyaráznia. Még hogy azt kérdezik, miért vagyunk szomorúak. Igazán
messzir l kell jönnie valakinek, valami más bolygóról kellett ide
tévednie, hogy ilyet kérdezzen. Mindnyájan készek vagyunk a listát
összeszedni, és elsorolni igazán nyomós okainkat.
A keresztény ember ezzel szemben a hálaadás embere. A
köszönetnek és hálának indokait sorolja föl. Ha misére megyünk, nem
azért megyünk, hogy ott panaszkodjunk, hogy kegyelmeket kérjünk
magunknak, hanem hogy hálát adjunk. Eucharisztia! Hálaadás!
Tudod, mi a vasárnapi misének rettenetes félreértése? Ha a
jelenlev kt l megkérdezzük, mi a panasza, mi a kínja, mi szomorítja,
akkor véget nem ér felsorolást kapnánk. De vajon megszerkesztetted-e
már a magad Hallél-zsoltárát, a nagy Eucharisztikus (Hálaadó) énekedet,
litániádat, mindazokat az okokat, ami miatt hálát kellene adnod,
összeállítottad-e? Igen Uram a feleséged, igen asszonyom a férjed,
gyermekeitek, szüleitek, közösségtek! Mindezek nem csak az
elmérgesedés forrásai, hanem hálaadás tárgyai, és csak ezek igazolják
jelenlétedet az Eucharisztia celebrálásán. Ha nem adsz hálát, mi
keresnivalód van ott?
Úgy gondolom, minden misén megújul az emmauszi tanítványok
párbeszéde a föl nem ismert Krisztussal: mit l vagytok elszomorodva,
miért vagytok úgy elkókadva, hát nem az Eucharisztiát celebráljátok?
És mi úgy felelünk mint k: „Bizonyára te vagy az egyetlen, aki
nem tudja mi történt ezekben a napokban.”
És akkor Jézus mindent fölforgat természetfölötti kérdésével:
„Ugyan micsoda?”
Sohasem értjük meg Istennek ezt a fajta naivitását, ezt a ragyogó
megdöbbenését, amit Claudel így nevezett: „Isten örök gyerek volta”. Ha
visszamondják Jézusnak az irtózatos kínszenvedését, ha emlékeztetni
akarjuk a szörnyűségekre amiket elviselt, úgy érezzük, tökéletesen idejét
múltnak tartja, annyira „átment” mindezeken az örömbe és az Atya
dics ségébe, hogy mintha már nem is emlékeznék arra a rettenetes útra,
amelyet végigjárt. „Ugyan micsoda?”

24
 Mintha azt mondaná: „Mi lelt titeket? Mir l beszéltek? Én már
nem emlékszem. Ti még ott tartotok? Milyen lomhák vagytok! Milyen
nehézkesek! Ti nem csináltátok meg az „átmenetet”? Észnél legyünk!
Mi most már mindörökre együtt maradunk. Az örök élet már
elkezd dött. Örökre. „Veletek vagyok minden nap!”
Minden megjelenésben szemére veti az ég a földnek a
szomorúságát. A föld azt hiszi, hogy elég oka van szomorkodni. Az
égnek elég oka van örülni. És a legérdekesebb, hogy az okok ugyanazok!
Szeretet volt: micsoda öröme, micsoda diadala az Istennek! A földnek
még rettenetes: áldozat volt! A földr l nézve: bűn volt. Az égb l nézve:
bocsánat van!
Két ember görnyedten ballag, mert elrontották az életüket. Mi
pedig reméltük… Egy szép napon azt hitték… szerették volna szolgálni
Izrael fölszabadítását… és hallgatásra találtak, mint mindig… nem
vették észre mikor a megváltás megtörtént, s t, kétségbe ejtette ket.
Most már nincsenek illúzióik. Minden reménykedésnek
ellenállnak. (Olvasd meg a n gyűlöl 22-2Ő. verset: „Néhány asszony
állítólag visszajött és szólt nekünk, hogy angyal jelent meg nekik és azt
mondta hogy él. Közülünk néhányan kimentek a sírhoz, mindent úgy
találtak ahogy az asszonyok mondták, t magát azonban nem látták.”
Minden férfias nehézkesség benne van ebben a realizmusban.)
Csakhogy mindezt Jézusnak mondják el, aki mellettük
természetfölötti örömben ujjong.
Milyen furcsa! Jézust látni, amint fizikailag jelen van föltámadt
testével, és mégsem megismerni! Minek akkor megjelenni, hogy ne
lássák, minek föltámadni, hogy ne vegyék észre?
De mialatt a test szeme fogva van, a lélek szeme kinyílik, és
lángoló lesz a szívük mialatt leszidja ket. Úgy érzik, ez a szemrehányás
olyan simogató, hogy az ember szétolvadni érzi magát ez alatt a gyöngéd
türelmetlenség alatt, hogy az ember tanulékonyan táplálkozik ett l a
bizonyosságtól, mely sötét fejünkhöz annyira türelmes és könyörületes.
„Ó ti oktalanok és nehézkes szívűek a hivésre, nem így kellett-e
hogy Krisztus (és ti is) állja a szenvedést, hogy dics ségébe jusson, hogy
örömébe jusson?”
25
 És beszél nekik. „Magyarázza az Írásokat.” És k, akik azt hitték,
hogy kívülr l tudják ezeket a gyermekkorukban bemagolt szövegeket,
lám lassanként úgy hallgatják, mint új kinyilatkoztatást. Az Isten Igéje
él vé lesz, működik, megvilágít, leleplez (re-velál). Mindez a régmúlt
történés kezdi a jelent megvilágítani. Ahogy Krisztus eléjük tárja a
próféták tükrét, végül rászánják magukat, hogy magukat nézzék meg
benne. Megtalálják magukat, fölismerik magukat. Újra megtalálják
magukat.
k is revideálták az életüket az Írások fényében. Kezdik
megérteni, mi is történt, mi is volt az, aminek szerepl i voltak, részesei
voltak anélkül, hogy értették volna. Most látták meg, milyen lassúak
voltak a hívésre, és mennyire nem voltak észnél, hogyan gázoltak
keresztül életükben Isten minden közbelépésén anélkül, hogy azt
észrevették volna, anélkül, hogy hálát adtak volna érte, mert bezárkóztak
szűk látókörükbe és félelmükbe. Isten mindvégig velük volt, és k nem
tudtak róla semmit!
„Elkezdve Mózesen…” Ezek Mózes könyvei. Teremtés stb. „és
végig a prófétákon”… eszükbe jutatta Isten megjelenéseit,
megnyilvánulásait, amikkel az ember sohasem volt megelégedve.
Eszükbe juttatta a félreismert és megalázott Isten kedvességének
mindmegannyi jelét. És mindezek folyamán Isten sohasem maradt
tanúságtétel nélkül. Még szebb tervet eszelt ki, mintha nem is vétkeztünk
volna. Visszautasításunk csak az jóságát serkentette. Orvosságot talált
minden bajunkra, választ ellenvetéseinkre, szeretettel válaszolt
hálátlanságunkra és föltámadást alapított halottainknak.
Az emmauszi tanítványok értelme lassan-lassan megnyílt.
Megértették, hogy Isten jelenléte az emberek között, Isten jelenléte a
világtörténelemben, éppen szemük láttára érte el csúcspontját, éppen
akkor, mikor legjobban kétségbeestek és legelhagyatottabban érezték
magukat.
Fölébredtek és átmelegedtek, fölforgatta ket az Isten Igéje,
amikor hagyták, hogy az dolgozzék bennük. „Boldogok akik hallgatják
az Isten Igéjét és azt életükben meg is valósítják, életre váltják…” Lám,
miel tt még fölismerték volna Krisztust, az Isten Igéje már úgy
működik, mintha már megismerték volna t.

26
 Mert hatékony az Isten Igéje. Ez a bels fölbuzdulás, amit
világosan észre sem vesznek, a szívnek ez az átmelegedése, melynek
okát nem is keresik, csak hagyják, hogy vigye ket, engednek neki.
„Maradj velünk mert esteledik…”
Úgy tesznek, mint az igazak az ítélet napján: „Uram, mikor láttunk
téged éhesnek és enni adtunk neked? Szomjasnak és inni adtunk neked?”
És Jézus majd így felel: „Engedtetek biztosan ösztönötöknek,
megnyíltatok a kegyelemnek, a hit szerint kezdtetek élni, amikor
testvéreitekkel úgy bántatok, mint ahogy velem bántatok volna, ha
megismertetek volna.”
A szeretet vezette az emmauszi tanítványokat a tökéletes hitre,
mint ahogy elvezeti a pogány világ tudat alatti keresztényeit, akik
szeretik a meg nem nevezett, elrejt zött Jézust legkisebbjeiben. De a
magunkfajta keresztényt sohasem vezeti el a hite eddig a szeretetig?
„Amikor közeledtek a faluhoz ahova tartottak, úgy tett mintha
tovább akart volna menni.”
Jézus sohasem er szakolja magát ránk, de mindig kínálja magát.
Szabadnak hagy meg. Mi sem könnyebb annál úgy tenni, mintha nem is
találkoztunk volna Vele, mintha nem is ismertük volna meg.
Isten alázatos. Közöttünk van, mint aki szolgál. Kínálkozik. Isten
hűséges társ, és bizonyos mértékig hallgatag. Csak suttog, és oly könnyű
a szavát túllármázni. Mindnyájunknak megvan az a borzalmas hatalma,
hogy beléfojtsuk a szót. Isten szól hozzánk és nekünk megvan a
szabadságunk, hogy ne hallgassuk, hogy úgy tegyünk, mintha nem
hallanánk.
„ k azonban er sködtek: Maradj velünk mert esteledik és
lemen ben a nap. Így hát belement, hogy velük maradjon.”
Senki sem engedelmesebb, nem kezelhet bb, mint Jézus. Senki
sem kísér el oly messzire, senki sem áll neked el olyan szívesen, senki
ki nem tart melletted olyan hűségesen.
„Mikor aztán asztalnál ült velük, vette a kenyeret, áldást mondott,
megtörte és odaadta nekik. Szemük erre megnyílt és megismerték t, de
eltűnt szemük el l. És akkor azt mondták egymásnak: Ugye lángolt a
szívünk, amikor útközben szólt hozzánk és az Írásokat magyarázta.”
27
 Hogy értsük ezt a szöveget? Jézus vajon megváltozott és régi
megszokott arcát vette fel?
De akkor nekik nem kellett volna megváltozniuk, maradhattak
volna oktalanok és késedelmes szívűek a hitre, ha érzékeikkel ismerték
volna t fel. Ha Krisztus vált volna láthatóvá nekik, nem kellett volna
Isten iránt érzékennyé, fogékonnyá válniuk. Ha test és vér által ismerték
volna t meg, k maradhattak volna test és vér, tehát idegenek az Isten
országától. Nem. Itt valami egészen más történt.
Amikor asztalnál ültek az ismeretlen vendéggel, akinek akkora
hatalma volt szívük fölött, aki oly tekintéllyel beszélt az Írásokról, aki
ket azzal a kedves türelmetlenséggel leszidta (amilyennel azel tt is
gyakran leszidta ket Jézus), íme valaki közöttük fölkelt – mint ahogy
mi látjuk minden misén –, valaki odaáll körünkben, és látjátok amint az
idegen áldást mond és megtöri a kenyeret a Mester és az Atya
tekintetével. Akkor az érzés túlcsordult elámult lelkükben. Úgy érezték,
olyasmi történik, ami már egyszer megtörtént, hogy ami most történik,
ugyanakkor a múltban is történt. Kétségbeesetten igyekeztek
visszaemlékezni. És amikor hirtelen rájöttek, akkor szemüknek
láthatatlanná lett. Mihelyt fel tudják fogni amit éreztek, a jelenés
elenyészik, hiszen csak eszköze, szentsége látható Jele volt az
jelenlétének szívükben-lelkükben.
k nem voltak kivételezettebbek, mint mi ma reggel a misén. Csak
hitükkel ismerték t meg. Szentségében ismerték t meg, a kenyér
osztásának szeret gesztusában. Az önmaguk odaadásában ismerték föl,
amit sikerült neki bel lük kicsiholnia. Arra vitte ket rá, hogy el ször
meghívják, testvérként kezeljék, azután becsülettel tiszteljék, higgyék,
hogy bennük és köztük valami szent és isteni van, ami éppen akkor
tudatosult, amikor kezdtek benne megbízni.
Otthonunkban magunk is tapasztaljuk. Munkánkban, életünkben,
szeretteinkben valami szent kezd mutatkozni, és oly mértékben fog
növekedni, amilyen mértékben hisszük és becsüljük.
Az emmauszi tanítványok hittek, mint mi. Newmann mondja,
hogy az Úr nekik átment a látom-de-nem-ismerem rejtekéb l az
ismerem-de-nem-látom rejtekébe.

28
 És értsük meg jól, ez elengedhetetlen volt. Isten részér l ez nem
ingerkedés volt, hogy törekvésüket nehezebbé, „érdemszerz bbé” tegye.
Istennek sohasem könnyű magát velünk megismertetni. Ne akarjuk,
hogy Isten eltérjen saját magától. Villámot, mennydörgést, vihart várunk
t le? De ha az Isten így mutatná magát, akkor a világban csak két
amúgyis elterjedt érzést táplálna ezzel: a félelmet és az érdeket. Ahhoz
pedig Istennek igazán nem kell közbelépnie, hogy ezeket terjessze.
Isten csakis a szereteten keresztül akarja magát megismertetni.
Isten a szívünkhöz szól. Csak akik így hallgatják t, azok ismerik t
igazán, azok becsülik benne azt, ami leginkább : a szeretetét.
A kereszt lábánál ellenfelei, de még övéi közül is hányan próbálják
t gondolatban kísérteni: „Szállj le a keresztr l! Ne maradj ott
tehetetlenül, mozdulatlanul, hatástalanul. Szállj le gy zedelmesen! Szállj
le dics ségesen! Szállj le rettenetesen! Mindenki rögtön hinne benned!”
Ezt mondták neki egész életében. Rokonai unszolták: „Nosza, menj
Jeruzsálembe. Ha valaki az, akinek te mondod magad, mutatja magát!”
Mindig azt tanácsolták neki, hogy mutogassa magát, mutassa magát. És
mi nem ajánljuk-e neki szüntelen, hogy jobban mutassa magát?
Meggy z bb megjelenéseket ajánlunk, mint amiket választott.
„Változtasd meg férjemet! Változtasd meg feleségemet! Változasd meg
szüleimet! Változtasd meg gyermekeimet! Változtasd meg munkámat!
Változtasd meg törékeny egészségemet! Változtasd meg
környezetemet!”
De Krisztus azt válaszolja nekünk: „Ilyen módon sohasem fogsz
engem fölismerni. Nem akarnál te magad megváltozni, hogy
megláthass? Ha hajlandó volnál rám hallgatni és megváltozni,
hamarosan fölismernél engem otthonodban, munkádban,
szomszédaidban. Gondolod, hogy nekem kell megváltoznom nem pedig
neked?” – kérdi Jézus.
Ha az emmauszi tanítványok eszükkel ismerték volna föl Jézust,
nem kellett volna fogékonnyá válniuk Isten benyomásai iránt, Isten
tanítása iránt, Isten beszüremkedése iránt. Maradhattak volna oktalanok
és késedelmesek a hívásra. Szerencsére engedték magukat megdolgozni,
átalakítani, míg nekik kilométereken keresztül lelkigyakorlatot tartott.

29
 De az emmauszi tanítványok nem voltak kevésbé kivételek sem,
mint mi. A mi két szentségünkben ismerték t meg: az él Ige és a
kenyértörés szentségében. Majdnem minden megjelenést evés kísér. Az
apostolok megtanulták, hogy Krisztust a misén ismerjék meg.
És amint tudjátok, ez a megjelenés is küldetéssel végz dött. Ite
missa est! Még abban az órában fölkerekedtek és elmentek a többiekhez,
hogy elvigyék nekik örömüket és hitüket. Mint Mária Magdolna, k is
belesodródtak a misztikából az apostolkodásba, a közösségi életbe.
Átmentek a Fejt l a tagokhoz. Nem maradtak ott hálaadásra. Az
Eucharisztikus testt l a misztikus testhez mentek: az Egyházhoz.
„Még ugyanabban az órában visszatértek Jeruzsálembe. Együtt
találták a tizenegyet és társaikat, azok azzal fogadták ket: „Úgy is van,
föltámadt az Úr és megjelent Péternek!” k pedig elmondták mi történt
velük az úton és hogyan ismerték föl t a kenyértörésnél.”
Az volt örömük, hogy megértessék az egész Egyházzal, hogy
Jézus jelenléte nem volt valami futó megjelenés, egyéni szerencse,
rendkívüli találkozás. Eucharisztikus tapasztalatuk bizonyította, hogy az
minden hív nek joga, örökre nekünk adott hatalom. Valahányszor
akarják, összegyűlhetnek testvériesen és celebrálhatják az Eucharisztiát.
Jelenvalóvá tehetik t a kenyértörésben. Krisztus orvosságot hagyott
rájuk a szomorúság ellen, boldogságot a szegénységükben,
buzgóságuknak kielégülést.
Semmijük sem hiányzott többé ezen a világon amióta elfogadták,
hogy szemükkel nem láthatják t, mióta elfogadták, hogy felismerjék t
jelenlétének más formájában (Mk 16,12).

30
 IV. Konferencia
Boldogok, akik Isten Igéjét hallgatják

Az öröm lassan éled bennünk. Az emmauszi tanítványoknak

kilométereket kellett gyalogolniuk Krisztussal, míg annyira
megmelegedett a szívük, hogy megismerték t. Ne vessünk rájuk követ.
Aki nagyon hamar vidám, az rövid ideig vidám.
P. Faber ilyesfélét mondott: „Bizonyos emberek élete messzir l
olyan, mint valami hatalmas hegycsúcs, úgy magasodik az emberek fölé.
De ne feledjük, hogy ezek a magasságok, ezek a hegyek, ezek a csúcsok
csupán a fájdalmak rejtett nyomóer it árulják el. Micsoda hatalmas
vet dések, gyűr dések, vulkáni er k és világkataklizmák kellettek
ahhoz, hogy így föltornyosuljanak.”
Örömünk arányban áll szenvedésünkkel. Szomorúságtok fog majd
örömre fordulni. Az apostolok sokunknál lassúbbnak és nehézkesebbnek
látszanak. Ezerszer ismételgetni kellett nekik a dolgokat. Azt mondták
Krisztusnak: „Nem értjük… magyarázd meg…!” Hosszasan kellett ket
meggy zni, ismételten magyarázni. De hitük éppoly szinte volt, mint
hitetlenségük, és örömük éppoly mély volt, mint reménytelenségük.
Sok keresztény számára a vallás annyiból áll, hogy úgy tesz,
mintha egy kicsit elveszettnek hinné magát. És akkor nincs más
megoldás, úgy kell tenni, mintha egy kicsit megváltottnak,
megmentettnek hinné magát. Az egész vallás e között a két képmutatás
között zajlik le és vész el. A mi vallásunk a megváltás vallása! Senkit
nem lehet megmenteni csak azt, aki elveszett. A hibásak, a szegények, a
bűnösök! Emlékezzünk erre az Evangéliumra: A vámosok és bűnösök
voltak mindig els helyen Jézus hallgatói között, és a farizeusok
morogtak. Miért ül asztalhoz a bűnösökkel és miért barátkozik velük? Ez
volt az társasága. Mi is csak akkor vagyunk jó keresztények, ha jó
bűnösnek hisszük magunkat, és a vasárnapi misénk öröme, az összes
bűnösök öröme kellene, hogy legyen, akikkel az Úr asztalhoz ült és
akikkel barátságosan eszik!… Elég ritka!
A kereszténység nem optimista. Chesterton mondja: „Az optimista
egy boldog hülye, a pesszimista egy boldogtalan hülye…”. Mi nem

31
vagyunk sem optimisták, sem pesszimisták. Hiszünk a világ
megváltásában, de a bűnök bocsánata árán… Mi hisszük, hogy az ember
bűnös, és hogy Isten megbocsát… Mi hisszük, hogy az ember
rettenetesen rossz, de Isten annyira jó, hogy a rossz nem lényeges.
Hisszük, hogy Isten az, aki hibáink, bűneink mindegyikét boldog bűnné
(félix culpa-vá) tudja tenni, bűnné, mely által megismerjük az jóságát,
kedvességét, mellyel nekünk megbocsát. Hisszük, hogy legrosszabb
betegségeink a minket meggyógyító orvos emlékét hagyhatják bennünk,
s t barátságát, emberközelségét.
„Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a
betegeknek. Azért jöttem, hogy keressem és megmentsem, ami
elveszett.” Közülünk csak az elveszettek érdeklik t…
Az igazi öröm lassan éled meg… Elég a Szent Szűz életét olvasni,
hogy az igazi öröm természetét lássuk. „Boldog vagy, mert hittél!” ,
örömünknek oka, mondta ezeket a szavakat, amiket mi boldogan
mondhatunk utána, annyira megkönnyebbítenek. „Mária és József
egészen el voltak ámulva azon, amit err l a gyerekr l mondtak nekik.”
„Fiam, miért bánsz velünk így?” Nem értették meg amit Jézus mondott
nekik. Íme, itt vannak ezek a felfrissít szavak, nekünk realistáknak,
ezek segítségével értjük meg, hogy a Szűzanya öröme is legy zött
szomorúság volt, a hit öröme volt.
Az öröm nem szükségképpen érzésbeli túlcsordulás. Olyan öröm
az, melyben hiszünk. De ugyanannyira valóságos és eleven, mint a
hitünk.
Kimeríthetetlen örömünk van, de ez folyamatos csoda: a mennyei
Atyának mindennapi ajándéka, mint a hitünk, a reménységünk és a
szeretetünk.
Ismerjük Szent Péter szép szavát. Minden reggel el kellene
ismételgetnünk: „Mindig álljatok készen arra, hogy megfeleljetek
mindenkinek, aki reménységtek fel l kérd re von titeket.” (1Pét 3,1ő)
Nekünk van mib l örömöt adnunk a világnak. Mi felel sek
vagyunk a világ öröméért. Bernanos mondta: „Ha a fiatalság kihűl, az
egész világnak vacog a foga.” Ha a keresztény öröm megszűnik emelni,
az egész világ visszasüllyed régi reménytelenségébe, kétségbeesésébe.

32
 +

Az emmauszi tanítványok els öröme, els boldogsága:

„Boldogok, akik Isten Igéjét hallgatják.”
Igen maradjunk még ennél a stációnál. Még sokat kell bel le
tanulnunk. Ha meg akarjuk tapasztalni, milyen fejl désen mentek át a
tanítványok, elmélkednünk kell, hosszasan kell stációznunk, mint ahogy
k is lassan ébredtek, melegedtek át, váltak örvendez vé az Isten
Igéjét l.
Még sohasem fordult el velünk?
Még sohasem ismertünk Jézusra a Szavában? „Senki még úgy nem
beszélt, mint ez az ember? Szívünk ugye lángolt bennünk…?”
Megtértünk-e valaha az Írás olvasásakor?
Öröm forrása az nekünk?
Sajnos azt lehetne mondani, hogy ha az öröm a legy zött
szomorúság, akkor az Isten Igéjének hallgatása legy zött unalom.
A katolikusoknak nem ízlik az Írás. Nem ízlelik.
Van egy könyv, melyet híveink nem olvasnak. Van egy a sok
között, amit egy katolikus sohasem fog elolvasni. Egy könyv – nem
vagyok próféta de megkockáztatok egy jövendölést –, ti is meghaltok
anélkül, hogy elolvastátok volna. És ez a könyv az Evangélium.
Könyvtáram valamennyi könyve közül ezt az egyet sohasem
kérték kölcsön. Minden más könyvet már kölcsönvettek. Van, amelyiket
vissza is hoztak. Hozzám bejáratos fiatalok, afféle mai gyerekek sokszor
turkálnak könyveim között, kivesznek egyet-egyet, belelapoznak.
Némelyik meg is kérdez azzal kapcsolatban valamit. De sohasem veszik
maguknak a fáradságot, hogy az Evangéliumból valami kis villantást
kiemeljenek.
Olyan biztosak benne, hogy ebben a könyvben semmi nincs, ami
érdekelné ket. Annyi izgalmas című könyv van! Egy-egy barát,

33
jóbarátn , professzor ajánlására elolvasnak annyi könyvet. De Isten
ajánlására nem adnak semmit.
Ne tévesszen meg minket az eladott Bibliák példányszáma.
Megmondom hol vannak. A szekrények polcain, használatlanul,
biztosíthatlak róla… A tiéd hol van?
A katolikusok nem olvassák az Isten Igéjét. Isten levelet küldött
nekik. Zsebreteszik fölbontatlanul. Isten végrendeletet (Testamentum)
hagyott rájuk. Öreg nagyszüleitek közül a legszegényebb is ha
végrendeletet hagy, hogy megnézitek, hátha hagyott rátok valamit… De
az Úristen? Annyira biztosak vagytok benne, hogy semmit nem hagyott
rátok, semmi érdekeset, semmi érdemeset, hogy még azt a fáradságot
sem veszitek magatoknak, hogy legalább elolvassátok mi van benne,
hogy megismerjétek a tartalmát.
Ezek után furcsa találkozásra számíthattok az égben.
Ha odaérkeztek és meglátjátok az Urat, szeretett l és örömt l
ragyogóan, irántatok való jóindulattól és kedvességt l túlcsordulóan, ti
akkor váltok el ször magatokká, igazi magatokra ébredtek Annak
tekintetét l, Aki egyedül ismer titeket, és akkor majd fölkiáltotok: „Ó,
ha tudtam volna, hogy Te ilyen vagy! Ó, ha el bb ismertelek volna!
Miért nem mondták nekem? Mit csinált az a sok plébános? Hogyhogy
nem figyelmeztettek? Az életem egészen más lett volna! Boldog lettem
volna mindig, az egész világot felvillanyoztam volna! Arra szenteltem
volna életemet, hogy tanúságot tegyek hitemr l, örömömr l, hogy
ennyire szeretnek!”
És akkor az Úr majd azt feleli: „Hogyhogy nem tudtad. Jól tudom,
hogy papjaim prédikációi nem mindig figyelemre méltóak, de hiszen
gondoskodtam róla, hogy hűséges képemet rádhagyjam, leghitelesebb
arcképemet. Nem olvastad Evangéliumomat?”
Félek, akkor igen kínos pillanatod lesz. És ha az Úr meg csak
folytatja: „Szegény gyermekem, sohasem volt id d hogy elolvasd? Túl
voltál terhelve? És milyen könyveket ítéltél sürg sebbnek,
fontosabbnak, érdekesebbnek, hogy azokat mégis elolvastad a sok
dolgod között is?”

34
 És most képzeld el, hogy odaállsz és elsorolod a könyvcímeket.
Igen mulatságos lesz.
De van még ennél rosszabb is.
Hirdetik nekünk az Evangéliumot minden misén. Olvassák,
éneklik, magyarázzák, kommentálják – és nincs amit hamarabb
elfelejtenénk.
Krisztus mondja, hogy ez az ördög létezésének egyik bizonyítéka.
Bizony életünkben van egy pár tapasztalati bizonyíték az ördög
létezése mellett. Nem elméleti. Tapasztalati bizonyíték. Mindjárt ez is:
Az a hihetetlen természetfölötti sebesség, mellyel az Isten Igéjét
elfelejtjük még akkor is, ha hallottuk.
Érdemes kipróbálni. Akár misér l kijövet, akár másnap, akár
néhány nap múlva, ha megkérdezem, mi volt az elmúlt vasárnapi
evangélium.
Akkor többnyire kínos üresség kezd kongani az agyakban. És a
tiedben?… Meghirdették az Isten igéjét. Isten szólt hozzátok. Elmondta
szeretetét, ellátott élelemmel a következ hétre. Isten szava kell, hogy
tápláljon és útravalóként er sítsen. „Csak egy szóval mondjad és
meggyógyul az én lelkem.” És alighogy hallottátok, elfelejtettétek,
alighogy kaptátok, elveszítettétek.
„Mária meg rizte szívében…” De a keresztények a legkisebb
fáradságot sem veszik maguknak, hogy meg rizzék. „Boldogok akik
hallgatják az Igét és meg rzik azt.” k mindig elfelejtik, mihelyt
mondták.
Krisztus biztosít afel l, hogy ez természetfölötti. Az ördög
közbejöttének tulajdonítja. A sátánt olyannak látja, mint egy fekete
hollót, amint ott leselkedik a szántóföld sarkán egy karón gubbaszkodva,
és alighogy jó mag az Isten Igéje el van vetve, már lesi is, hiszen azonnal
kicsírázhat…
A többi olvasmányoddal nem így vagy. Ha regényt olvastál vagy
moziban voltál, TV-t néztél, emlékszel, el tudod mesélni, nagy élvezettel
visszaidézed a legjobb jeleneteket, mondásokat (és még jó ha nem a
leggörbébbeket…).

35
 Mindenr l marad benyomásod, csak az Isten Igéjér l nem. Az
nyomtalanul eltűnik, tökéletesen hidegen hagy.
Ó ki adná meg az Isten igéjének az átüt er t?!

Pedig az Isten Igéje teremtett minket. „Az Úr szólt és meglett…”

Mindnyájunkat Istennek egy Szava hívott a létbe, mindegyikünk
Istennek egy megelevenedett Igéje. Mások épülésére kell szolgálnia.
Hivatásunk, életutunk megtérésünk, közösségbe lépésünk, jelenlétünk itt
és most, mindez egy hívásnak eredménye, Isten egy Szavának
köszönhet . Csak azért kezdtem lenni, mert Isten kimondta a nevemet.
És ahányszor újra kimondja, annyiszor újjászületünk, életünk
megvilágosodik, szívünk megébred, az öröm megéled, és úgy tűnik,
mintha addig nem is éltünk volna.
Maga az Isten népe, az Egyház, szintén Isten egy Szavának
köszöni létét, Isten egybehívó Szavának és ezért kell (vagy kellene!)
minden keresztény összejövetel kezdetén Isten Szavát meghirdetni. Isten
Szava az, mely létrehozza és meg rzi az Isten népét.
És ez fog minket meg is ítélni. Tudjátok-e, hogy nincs fölöttünk
bíró? „Az Atya senkit sem ítél”. Az Atya nem bíró: Atya! A Fiúnak
egészen átadta az ítélkezést. És a Fiú nem ítél senkit. Mert én nem azért
jöttem, hogy megítéljem a világot, hanem hogy megmentsem.
Sem az Atya, sem a Fiú nem fog minket ítélni. k szeretet,
segítség, irgalom, hívás, megbocsátás, kegyelem, k nem bírók.
Hát akkor ki fog fölöttünk ítéletet mondani?
Az Ige. Az Isten Igéje fog fölöttünk ítélkezni az Ige által. „Nem én
ítélem el azt, aki hallgatja tanításomat de nem tartja meg, hiszen nem
azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem hogy megmentsem a
világot. Van bírája annak aki megvet engem és nem fogadja el
tanításomat. A t lem hirdetett Ige ítéli t az utolsó napon.” (Jn 12,Ő7)
Az Ítélet e körül a kérdés körül fog forogni: „Szólt hozzám az
Isten Igéje? Meggyógyított-e az Isten Igéje? Hozott-e gyümölcsöt
36
benned az Isten Igéje? Azok közé a juhok közé tartoztál-e akik
meghallják a hangját és követik is?”
És az Isten Igéje az, ami föl fog minket támasztani. „Eljön az óra
és már itt is van, amikor a holtak meghallják az Isten Fiának szavát, és
akik hallgatnak rá, élni fognak.” (Jn ő,2ő). Halottat tud támasztani az
Isten Igéje. És mindig mindnyájunkban föltámasztást kell művelnie, egy
halott, bénult területet kell újra élesztenie. Pontosan azt, ahol az Isten
szól…
Erre tán azt mondod: „Igen, én megpróbáltam. Vettem annak
idején egy Evangéliumot, kinyitottam, elkezdtem olvasni. Hiába! Nem
kaptam bel le semmit. A történet ismer s, a szerepl k élettelenek, a
keret távoli, az értelme nehéz. Végig is olvastam de inkább nem azért,
hogy olvassam, hanem hogy ne az legyen, hogy nem olvastam.” Mert
azon kevesek között akik olvasták a Szentírást, sokan vannak akik csak
azért olvasták, nehogy azt mondhassa valaki, hogy nem olvasták.
Honnét ez a siralmas kudarc?
Ó ez azért volt, mert nem úgy olvastad, ahogy kellett volna.
Miel tt az Isten Igéjét olvasnád, térdelj le és imádkozzál. „Nálam
nélkül semmit sem tehettek.” Senki magától meg nem hallhatja Istennek
egyetlen Igéjét sem. Az Egyházatyák azt mondták: „Ugyanarra a
kegyelemre van szüksége annak, aki olvassa a próféciát, mint annak, aki
mondja.” A Könyvet sugalmazó Lélek kell hogy sugalmazza az olvasót
is. Az Írás minden szavát, hogy holt betű ne maradjon, ugyanannak a
Léleknek a fuvalma kell hogy újraélessze, újra megtöltse, újra fölvegye,
aki a kiszáradt csontokat megelevenítette.
Egyébként nem olvasni kell az Isten Igéjét, hanem hallgatni. Az
egészen más. Olvasni? Kezelni egy halott könyvet, si történeteket
exhumálni. De hallgatni csak eleven szót lehet, amit most mondanak ki,
ami nekem szól, engem vesz célba, énrám világít.
„Isten szava ugyanis eleven” írja Szent Pál (Zsid Ő,12).
Tapasztaltad már, mennyire elven, hatékony, átható, és élesebb minden
kétélű kardnál, hogy szétválasztja szívünk gondolatait? Mindnyájunkban
nagy munka vár rá. Nyissuk ki a szívünk, hadd működjék! Hallgassuk,
szól hozzánk! Ha áldozol, nem a kétezer évvel ezel tti Krisztussal
37
egyesülsz, hanem a jelenlegi Krisztussal. Ha kinyitod az Evangéliumot,
ne azt olvasd, ami hajdan történt, hanem hallgasd: szól. Hozzád szól.
Hallgatni kell azt a szót és elmélkedni rajta. „Boldogok akik
hallják az Isten Igéjét és meg is tartják.” Elmélkedni annyit jelent: újra és
újra mondogatni addig, amíg mond nekünk valamit. Van, hogy sokáig
kell…
Az Isten Igéjével szemben két ostoba magatartás lehetséges. Egyik
azt mondja: „Ez fölséges! Nagyszerű! Mindent megértettem! Milyen
világos! Ragyogó!” A másik: „Semmit sem értek. Elveszi a kedvem,
csukjuk be. Nem mond nekem semmit…”
A kett között az egyetlen helyes magatartás Szűz Máriáé: „Nem
értette amit neki mondott, de mindazt meg rizte, szívében forgatván”
Tudjátok másképp hallgatni Isten igéjét, úgy, ahogy a Szent Szűz tette?
Annyira idegenek vagyunk az Istent l: minden szellemi érzékenységünk
elzsibbadt. Tehát imádkoznunk kell, könyörögni, vég nélkül ismételgetni
ugyanazt szívünk mélyén mindaddig, amíg az Isten Igéje majd mond
nekünk valamit.

Sajnáljuk, hogy a protestánsok nem tisztelik az Oltáriszentséget

úgy mint mi. De ma az ökumenizmus idejében, nekünk kellene
tanulnunk t lük az Isten Igéjének kultuszát, sarutmegoldó tiszteletét.
A Bibliát, az Evangéliumot tanuljuk meg úgy kezelni, mint Szent
Könyvet. Istennel való közösködésünk könyvét. Majdnem, mintha
kezünkbe kapnánk az Oltáriszentséget. A Szentostyában jelen van, a
könyvében szól hozzánk.
Ortodox testvéreink nem rzik az oltáron az Eucharisztiát. Az
evangéliumos könyvet teszik a trónra, gyertyákkal veszik körül. És ez
logikus: napjában csak egyszer áldozhatsz, de hallgathatod ahányszor
akarod. Szünet nélkül ott van, Aki Szól hozzád. Nemcsak kenyérb l él
az ember, hanem minden Igéb l, mely Isten szájából származik.

38
 Kezeljétek a Könyvet ugyanolyan tisztelettel, mint az
Eucharisztiát. Megborzadnánk, ha az élet Kenyerének egy kis darabja
elveszne, el volna dobva. Az Élet Igéit azonban olyan könnyen ejtjük!
Gondold meg: ha az Eucharisztiát közönséges kenyérként veszed,
az számodra közönséges kenyér. Képzeljetek el egy kíváncsi ministránst,
aki meg akarja kóstolni az ostyát és tévedésb l konszekrált szentostyát
vesz. Nem volt szentségtörés, hisz nem tud róla, viszont nem is áldozott.
Egyetlen csöpp kegyelmet nem kap. Mint közönséges kenyeret ette, így
hát az számára közönséges kenyér volt.
Ugyanígy ha az Evangéliumot mint közönséges könyvet olvasod,
tisztelet nélkül, hit nélkül, az számodra közönséges könyv. Nem tesz rád
semmi hatást. Semmi kegyelmet nem kapsz bel le.
Maga Jézus Urunk is közönséges ember volt azokkal szemben,
akik hit nélkül közeledtek hozzá, akik úgy tekintették t, mint egy
embert, a többi közül. Nem adott nekik semmi kegyelmet. Nem is
„tudott” egyetlen csodát sem művelni.
Emlékezzünk arra a beteg asszonyra a tömegben, aki Jézus
közelébe akart furakodni a tömegen keresztül, mert azt mondta
magában: „Ha csak a ruhája szegélyét érintem is, meggyógyulok.” Jézust
annyira körülveszik, lökdösik, szorítják, hogy nem tud odaférk zni. Egy
alkalmas pillanatban mégis sikerül, és megérinti… egyszerre érzi, hogy
meggyógyult. Abban a pillanatban megáll Jézus: „Ki érintett engem?”
Az apostolok szokásuk szerint realisták: „Hogyhogy ki érintett?
Mindenki lökdös, mindenki érint. Bár maradhatnánk egy kicsit már
nyugton, kicsit tágulnának már!”
De Krisztus nem figyel rájuk: „Valaki érintett engem, mert er
ment ki bel lem!”
Erre megsejtik, hogy történt valami. Mindenki hátrál, mindenki
védekezik, mindenki exkuzál: „Én nem csináltam semmit! Én nem is
nyúltam hozzá. Én nem is voltam a közelében!” És a táguló körben ott
marad a szegény asszony és megvallja: „Igen, én voltam, aki
megérintettelek.” Krisztus ránéz és mondja: „Te, a te hited
meggyógyított, megmentett. Menj békével!”

39
 Értsük meg: Mindenki érintette, mindenki lökdöste. Senki sem
gyógyult meg. Egyetlen valaki érinti t tisztelettel, hittel, szeretettel, és
átváltozik, megújul, meggyógyul.
Ugyanígy: mindenki kezébe veszi az Evangéliumot, forgatja,
felületesen átfutja. Senkit nem táplál. Senki sem változik meg. Senki
sem hitt.

Hittel olvasni az Evangéliumot. Mit jelent ez? Hinni, hogy mindaz

kétezer évvel ezel tt történt, történelemkönyvként kezelni, annyi hitelt
adni neki, mint bármely komoly történelemkönyvnek?
Az Evangélium sokkal több mint történelem. Prófécia,
kinyilatkoztatás. Az Evangélium azt tárja föl nekünk, ami ma történik és
mindig is történni fog. Az Evangélium világosság a mi életünknek,
minden él nek. Nekünk is segít ráébrednünk, hogy Isten emberré lett és
itt lakik közöttünk.
Az Evangélium? Az az Isten, aki jön, hogy közöttünk lakjék. Isten
mindig az emberek között lakik. „Veletek vagyok minden nap…” Isten
mindig ugyanaz: szeret, tapintatos. Senkire rá nem er szakolja magát, de
kínálja magát, hív, szólít és szól. Könnyű úgy tenni, mintha nem
hallanánk. Oly könnyű t elhallgattatni!
És az emberek is mindig ugyanazok: nehézkesek, nemtör d k,
szórakozottak, faképűek, és nagyothallók. Szemére vetik Istennek, hogy
hallgat, de lusták ahhoz, hogy meghallgassák.
Az Evangélium föltárja mi fog mindig is történni: hogyan működik
az Isten mifelénk, és mi hogyan viselkedünk Vele szemben. Hogy kezel
minket, és mi hogyan kezeljük t. Hogy kezeljük le…
Az Evangéliumban a mi életünk van el re megmondva, prófétálva,
meghirdetve. Nyisd ki az Evangéliumot és nézd meg magadat. Tanuld
meg éppen mivel foglalkozol. „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit
cselekszenek.”

40
 Nem tudjuk mit teszünk. De tudhatnánk. Tudnunk is kellene. Van
Kinyilatkoztatásunk. Engedjük az Evangéliumnak, hogy
kinyilatkoztasson minket. Majd csak meglátjuk magunkat az
Evangéliumban, akkor kezd majd szólni hozzánk a Könyv.
Tükör az Evangélium. Tudjuk, hogyan kell egy tükröt használni.
Magunkat kell néznünk benne.
És különös. Nem így szokták használni az Evangéliumot. Nézünk
benne – másokat. Méltatlankodunk a zsidók hitetlenségén: képzeld Isten
szólt hozzájuk és k nem hallgatták meg! Hogy lehet valaki ennyire
vakon érzéketlen!
Amikor nyersen szinte Klodvignak fölolvasták a kínszenvedés
történetét, sírva fakadva fölkiáltott: Hej, ha én ott lettem volna derék
frankjaimmal, bezzeg nem így történt volna! Hej, pedig még százszor
gonoszabb dolgokat művelt összes frankjaival együtt! Rabolt, gyilkolt,
gyújtogatott, fosztogatott, özvegyeket és árvákat. De amikor elébe
tartották az Evangélium tükrét, hogy magára ismerjen, hogy észrevegye
mit művel, akkor csak másokat látott és azokon botránkozott. Bagoly
mondja verébnek, hogy nagy a feje. Evangéliumi szóval: a mások
szemében található szálka, meg a magunkéban a gerenda.
És mi nem így járunk-e?
Tegyünk egy hirtelen próbát. Ismerjük a magvet példabeszédét.
Krisztus Urunk ebben azt mondja, hogy ha az Isten Igéje még nem
alakított át minket, az nem a mag hibája! A mag termékeny, életet adó,
hatékony. És nem is mindig a mag elvet jének (prédikátornak) a hibája.
Minden attól függ, milyen talajra hullik.
Aztán ahelyett, hogy szokásunk szerint a prédikálónak a
lelkiismeretét vizsgálnánk (nem volt-e túl hosszú, szokottnál
unalmasabb, nem mondott-e ellent magának, nyelvezete nem volt-e túl
pongyola), egyszer vizsgáljuk meg a hallgatóság lelkiismeretét és
kérdezzük meg, miért marad az Isten Igéje gyümölcstelen bennünk:
Négyfajta hallgató van. Négyféle talajra hull az Ige.
El ször az országút. Kemény, áthatolhatatlan, viharálló, a
megszokás aszfaltja hézagmentesen borítja. Rájuk hull a mag, de
páncéljukat nem sérti meg. Annyi prédikációt hallottak és egyik sem
41
változtatott rajtuk. Nem éhesek az Isten Igéjére. Ki az a szegény, aki
idejön valami kis világosságot keresni, valami táplálékot amire szüksége
van élete folytatásához? Kinek van akkora hite, hogy elhiggye, hogy
Isten szól hozzá, és szívét próbálja megérinteni?
A második fajta a felületesek szakosztálya. Érzékenyek és
lelkesed k, de nincs bennük mélység. Nem ismerik magukat, és nem is
látják, Isten Igéjének mennyire állnak ellen szokásaik, önzésük,
állhatatlanságuk révén. Sohasem vették maguknak a fáradságot, hogy
kiszedegessék magukból a köveket, melyek elfojtják a magot. Könnyen
begerjednek és azt hiszik megtértek. Ha egy könnyet ejtenek, úgy
gondolják, óriási erényt gyakoroltak. Mindent bevesznek amit mondanak
nekik, és semmi sem marad meg. Gyorsan elmondják másoknak azokat a
gondolatokat, amik bennük dolgozni kezdenek, és így tehermentesítik
magukat ahelyett, hogy belehatolnának. Elhencegnek mindenkinek a
szónokkal („haláli jó volt!”) de mivel jó adag hiúság volt bennük, és
nagy érdemüknek tartják, hogy ezt a szónokot fölfedezték,
meghallgatták és helyeselték, úgy gondolják több tennivalójuk nincs a
hallottakkal.
A harmadik fajta mélyen fölásott termékeny föld, ahol a mag tudna
teremni. Ezek a meggondolt jellemek, a művelt lelkek. Mégis sietnek
elfojtani a magot, mert félnek, hogy fölébük kerekedik. Elkápráztatják
magukat millió elfoglaltsággal és tennivalóval, és így jelen életüket elég
zsúfoltnak találják. Annyi mindenfélével foglalkoznak, hogy az Istennel
már igazán nem tudnak foglalkozni. Túlságosan intelligensek ahhoz,
hogy az evangéliumi szó egyszerűsége el tt meghajoljanak. Mindig
találnak ellenvetést, ellentmondásra okot, valami fonákságot, amin aztán
kacagni lehet, valami kifogást, hogy ne tör djenek vele. Azalatt hogy
hallgatják, a prédikálóval szellemi játszmát folytatnak, melynek mindig
k a gy ztesei.
Ezek a legrosszabbak: szándékosan érzéketlenek, g gjük töviseit
szántszándékkal növesztik, hogy elfojtsák a jó magot, mert ha az
megfogan, akkor meg kellene változniuk.
Végül melyik lesz az a jó föld, mely mohón befogadja és termést is
hoz, meg is növeszti? Melyik az a talaj, ahol az Isten Igéje gyümölcsöt
hoz?

42
 Nem félek kimondani: azok közületek, akik az el z három
kategória valamelyikében magukra ismernek.
Igen, nem azok akik mások kritizálásában örömmel részt vesznek
és elégedetten várják, hogy ket földicsérjék.
Hanem azok, akik meglátják magukat az Evangélium tükrében,
magukra ismernek. Ez és ez vagyok, rólam van szó! Magukra veszik,
magukba veszik, engedik, hogy beléjük hatoljon és dolgozni kezdjen
bennük. Engedik, hogy megkérd jelezze ket, hogy kiforgassa ket
magukról alkotott jó véleményükb l, és megszerzett harcállásaikból.
Úgy fogadják, mint kinyilatkoztatást, mint Isten személyes üzenetét.
Hagyják, hogy ítéljen fölöttük az Isten Igéje, hogy az majd el ne ítélje
ket az utolsó napon.
Akkor mély gyökeret ereszt, kihajt, megérik és pazar gyümölcsöt
hoz.
Az Isten Igéje nemcsak megvilágosít, hanem dolgozik, működik,
átalakít. Hiszek az Isten Igéjének szentségi hatékonyságában.
Minden héten összegyülekezünk ünnepélyesen, hogy Isten
egyetlen Igéjének hatékonyságán részt vegyünk. A mise igazi
Evangéliuma nem az, amit a szentlecke után olvasnak, az csak
el készület, betájolás. Minden nap másképp és másképp, a központi
misztériumra. A mise igazi Evangéliuma a konszekráció, az
átváltoztatás.
Mert hisz mi más a konszekráció? Az Evangélium egy szakasza.
Hittel olvassák, hittel hallgatják, és így eléri újra azt a hatékonyságát
mellyel el ször kimondták. Újra megtelik teljes erejével, Isten Lelkének
teljes energiájával, és így létrehozza azt, amit jelent.
Egy Ige, egy Szó, és a kenyér átváltozott, átlényegült. Mi is
minden áldozás el tt letérdelünk és mondjuk – gépiesen vagy szintén –
„Uram, csak egy szóval mondjad és meggyógyul az én lelkem”.
Igaz ez? Sohasem szólt még egy szót? Nem fedeztünk fel még
soha egy szót, ami olyan jót tett, ami meggyógyított? Borzasztó ezt a
kérdést fölvetni, de kell hogy engedjük az Isten Igéjét, hogy ítélkezzék
felettünk, hogy elkerülhessük, hogy elítéljen az utolsó napon.
Mindnyájunknak hozzáférhet , kéznél van ez a könyv, mely telisteli van
43
szavakkal. Mire vársz még hogy kipróbáld, megtapasztald a hited? Ha
pedig nem, akkor menj és hazudjál akárhol, de ne a templomban az
áldoztató rácsnál!
Szűz Mária egész életében abból a bizonyos számú Isten Igéjéb l
élt, melyet szívében meg rzött. És neked mi az útravalód? Van a
szívedben bizonyos számú Isten Igéje, ami táplál, er sít, vígasztal?
Melyek azok az Igék, melyek megvilágosítottak, átalakítottak téged?
„Csak egy szóval mondjad…” A kenyér fölött a pap egy szót szól.
És ez elég nyílt, tanulékony, elég engedelmes ahhoz, hogy erre
átváltozzék.
Rám pedig hány Ige hullott, és lefolyt, elhervadt, elveszett?
Micsoda ellenállás bujkál bennünk Istennel szemben, micsoda
közönyösség, hogy ennyire érintetlenek maradunk t le?
Azt kell mondani, a keresztények nagy része csak szokásból
keresztény. Hagyományosan, családi okokból, megszokásból azok. Ilyen
okok miatt Krisztus korában bizony keresztényüldöz k is lehettek volna!
Nem hisznek Istenben, hanem azokban, akik Róla beszélnek. Keresztény
másukat rzik és belülr l bizony üresek. Nincs semmi tapasztalatuk
Istenr l. Isten sohasem szólt hozzájuk…
Gondold meg, Krisztus korában az emberek megtértek attól, hogy
hallgatták az Isten Szavát.
Egy napon a templomi rend rparancsnok elhatározta, hogy
börtönbe veti Jézust. Elküldi a jár röket, hogy foganatosítsák a
letartóztatást.
Jézus ott van a templomban. A tömeg el tt beszél. És akkor, talán
okosságból, talán a zavargás elkerülésére, talán kíváncsiságból, ezek az
egyszerű rend rök („buta rend r”) megálltak leghátul, a letartóztatást a
végére hagyják és hallgatnak…
Az Isten Igéje feléjük is el van vetve. Beléjük hatol, megfogan, és
működni kezd. És elképzelem, hogy egy id múlva egymásra néznek,
lehajtják fejüket, tovább hallgatnak, aztán gondolom már nem is néznek
egymásra. Amikor pedig Krisztus befejezi a beszédet, hátra arcot
csinálnak és visszamennek a kapitányságra.

44
 A f nök megkérdezi: „Nos, nem láttátok? – De igen láttuk – És
nem tartóztattátok le? Akkora zavargás támadt? A tömeg
megakadályozott? – Nem, semmi. – Hát akkor? – Nem lehetett… Úgy
még nem beszélt ember.”
Ezek egyszerű emberek voltak, nem műveltek, nem blazírtak.
„Hálát adok neked Atyám, hogy ezeket a dolgokat elrejtetted a tudósok
és g gösök el l és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek!” – ezeknek a
rend röknek(!).
Kockára tették el léptetésüket, karrierjüket, talán szabadságukat és
életüket is.
És mi kaptafa-keresztények, mi öröklött keresztények, sohasem
ismertük meg Krisztust ezeknek a „kicsinyeknek” frissességével,
nagylelkűségével, nyíltságával? Tudunk-e tanúságot tenni, hogy „senki
úgy még nem szólt hozzánk, mint ez az ember”? És ha nem, micsoda
tanúságot tudunk tenni mellette?
Hogyan ismerjék meg a Krisztust? Miért térjenek hozzá, hogyan
jöjjön létre személyes kapcsolat Vele?
Azzal, hogy nyitott szívvel hallgatjuk. A szegények befogadó
képességével és engedelmességével.
A Teremt közeledtére csodálatos megindultság fogta el a
teremtményeket. Azok, akik Istenb l valók, elragadtatással hallgatták,
ahogy visszhangzott bennük az Isten Igéje. Az juhai meghallották és
megismerték hangját, és mozdultak is rá. Annyira azt mondta, amit
szükséges volt hallani, hogy azt sem lehet tudni, hogy vajon ezek az
igazságok a szívünkb l fakadtak-e, vagy kívülr l hatoltak be? Úgy
érezték, szívük legelevenebb területe éledezik bennük. Megismerték az
Istent, és megismerték magukat úgy, mint azel tt még soha. Soha ezel tt
nem érezték magukat annyira gyöngének, bűnösnek, vaknak, süketnek,
és Istenhez méltatlannak. De sohasem érezték még Istent annyira
közelinek, kedvesnek, ennyire gyöngédnek, ennyire irgalmasnak és
ennyire jónak. Soha nem voltak még ilyen boldogok, és soha nem
szenvedtek még ennyire. Szívük lángolni kezdett bennük amikor szólt
hozzájuk, és magyarázta nekik az Írásokat. A hitnek, szeretetnek és a
végtelen megszégyenülés édességének hihetetlen lendülete forrásozott
bel lük.
45
 Isten hallatszott. Isten kinyilatkoztatta magát. Isten szólt hozzánk.
És a csodálatos kinyilatkoztatástól szívük megkönnyebbült, jóllakott,
átalakult. A vakok láttak, a süketek hallottak, a bénák járni kezdtek, a
betegek meggyógyultak, a halottak feltámadtak.
És amikor egészen megváltozva, megzavarodva, fájdalmasan és
mégis szent békességben hazaérkeztek, a többiek megkérdezték: „Mi
lelt? Mi ütött beléd? Ugyan mit mondhatott neked? Mivel bizonyított?
Mi van rajta olyan rendkívüli?”
Képtelenek voltak megmagyarázni, inkább hallgattak, hogy jobban
visszaemlékezzenek, hogy jobban visszaidézzék azt az állapotot, amibe
ragadta ket. És végül csak azt mondták: „Még soha senki nem szólt úgy
hozzám, mint az az ember.”

Szégyene egy vallásnak, ha csak a múltban voltak tanúi. Nekünk

most, a jelenben kellenek tanuk. Emberek, akikhez Krisztus úgy szólt,
mint senki más. Te ilyen vagy?
Az Egyház baja manapság a nagy keresztény tömeg
elpogányosodása. A keresztény már nem kovász, már nem is tészta, csak
vakolat, malter. Szépen befészkel dtek az üdvösség bárkájába és
ráhagyják plébánosaikra, püspökeikre a man verezés minden gondját,
minden részletét. Vallásuk csak megszokott máz, jól megkeményedett
(Ne próbáld megvakarni) szilárd, de belül semmi. Üresség. Nem élvezik
Istent. Semmi tapasztalatuk nincs Istenr l, semmi örömük az Istenben.
Megteszik vallásos kötelességeiket. Bebiztosítják a maguk üdvösségét.
„Mi Ábrahám fiai vagyunk! Miénk az igazság! Miénk az igaz hit!”
Hogy hinni kezdesz, annak egyetlen jele, ha megrémülsz, hogy
milyen keveset hiszel. Nem neked van hited: te vagy a hitedé. És ez
ritkán ér csontig-vel ig. Meddig hatolt beléd? Mennyire vel s?
Kiszáradt csontok vagyunk, senkinek sem támad kedve, hogy jöjjön és
kóstolgasson, ízleljen. Valóban szárazak vagyunk.

46
 Nincs feln tt vallásosságunk, képtelenek vagyunk apostolkodni,
amíg azt nem mondjuk hitoktatóinknak, amit a szamaritánusok mondtak
az asszonyoknak: „Most már nem neked hiszünk, hanem mi magunk
hallottuk, és tudjuk, hogy a világ megváltója!”
Mi magunk sem térünk meg másképp. Vallásunk csak akkor lesz
teli lelkesedéssel, akkor lesz eleven, ragályos, ha szüleinknek,
plébánosainknak, hittanárjainknak elmondhatjuk: „Most már nem csak
azért hiszünk, amit te mondtál nekünk Róla… hanem mi magunk
hallottuk. maga szólt hozzánk. Az szava táplált, gyógyított meg
gyöngeségemb l, a halál mélységéb l föltámasztott. Pedig az úgy fogva
tartott, hogy nem is ismertem magamat. És most már tudom, hogy a
világ megváltója!”
Amikor fiatal voltam, azt hittem, hogy kétezer évvel ezel tt
megváltoztatta a világot készre. De ma, amikor már sok embert láttam,
soknak a lelkébe is láttam, tudom, hogy Isten Szava a mai világban is él
és működik. Tudom, hogy az üdvösség ereje dolgozik a világon, és hogy
ez megérintett engem, és meggyógyulhatok t le. Próbáld ki. Nyílj meg
Neki, kérd, hogy szóljon hozzád (csak egy szót…), alakítson át, adjon
életet és örömet.
Akkor tanúságtev kké lesztek, akkor apostolokká lesztek. Akkor
mehettek a többiekhez és hívhatjátok, hogy k is részesedjenek ebben a
megtapasztalásban. Nem lesz majd szükséges, hogy katolikusnak
szülessél ahhoz, hogy higgyél. Elég lesz el venni a Könyvet, hallgatni
az Igét. Elég lesz, hogy csak egy szót mondjon, és sokan fogják akkor
mondani: „Senki úgy még nem beszélt, mint az az ember!”

47
 V. Konferencia
„Megismerték t a kenyértörésnél”

A második stációról még van mit elmélkednünk. Az emmauszi

tanítványok megtanítottak minket, hogy fölismerjük Krisztust a szaváról.
Vezessenek még el ahhoz is, hogy fölismerjük t a kenyértörésnél.
A föltámadt Krisztus majdnem mindig étkezéskor jelenik meg. Az
apostolokat bevezette, hogy az Eucharisztiát celebrálják. El készítette
ket arra, hogy felismerjék t abban a mindennapi megjelenésében,
melyre mindnyájan meghívást kapunk: a szentmisében.
És most egyenesen célomhoz térek. Fölteszem a kérdést: Mi
sohasem ismertük még föl Krisztust a kenyértörésnél?
Sohasem fordult volna el , hogy misén voltunk egy eleven testvéri
közösségben, ahol a hit úgy áradt, hogy megragadott minket annak
nagyszerűsége amit együtt műveltünk, hogy szívünk fölismerte, hogy
csak az Isten tudott minket így szeretni és egyesíteni?
Az emmauszi tanítványok megtalálták Krisztust ebben a szeret
gesztusban és ajándékban, mellyel nekik a kenyeret adta. A kenyér az,
ami az életet fönntartja. Aki kenyerét adja, életét adja – aki ezt a
Kenyeret adja, az Életét adja. Fölismerték t abban a szeret gesztusban,
mellyel nekik életét adta. Fölismerték arról a legnagyobb szeretetr l,
mellyel csak Isten tud minket szeretni, hogy életét adja szeretteiért.
Ráismertek az Istenre a szeretetében? Abban, amit csak
találhatott ki, hogy ilyen mértékben szeressen?
Mit találunk meggy z bbnek: egy csodát, vagy az Eucharisztiát?
Hatalmának vagy szeretetének megnyilvánulását?
Gondoljuk csak el, amikor Isten be akart mutatkozni, amikor meg
akarta mutatni, hogy kicsoda, és hogyan vélekedjünk róla, akkor
mindent kizárt, ami minket lenyűgözhetett volna. Kizárja a gazdagságot,
az er t, a tekintélyt, a hatalmat. Gyermekként jött közénk, csecsem nek,
ártatlan lénynek, törékenynek, kiszolgáltatottnak. Aztán meg keresztre
feszítettnek, akasztófavirágnak. És végül egy falat kenyérnek. Isten

48
olyannak akart mutatkozni, aki szolgál, mindenki utolsója, mindenki
szolgája.
Megdobogtatja szívedet ez a fajta kinyilatkoztatás?
Amikor eljött az órája, amikor eljött az igazi megnyilatkozás-
kinyilatkoztatás órája, akkor Krisztus nem művelt többé csodát, hanem a
keresztre szállt.
Van annyi érzékünk az igazi értékek iránt, hogy isteninek találjuk
ezt a megnyilatkozását?
Vagy inkább szeretnénk mennydörgést, villámlást, hogy leszálljon
a keresztr l és bosszújának mennykövét ellenségei fejéhez vágja?
Jehova túlhaladott – de sok keresztény még sajnálja.
Az Isten kinyilatkoztatása a természet er iben a mai embernek már
nem mond semmit, mióta tudományával megmagyarázza, hasznosítja és
fölfokozza azokat. Fölszabadítottuk magunkat a világtól való függés
alól, pedig sokáig ez nevelt minket az Istent l való függ ségünkre. Az
ember már nem féli, már nem tiszteli a természetet, úgy érzi is tud
olyat tenni. Még jobban is. Ugyan mi egy vihar az atomrobbanás
mellett?
A természettel szemben való álláspontunk megváltozásával jár az
Istenr l való elképzelésünk összeomlása. És éppen itt látszik, mennyire
el ttünk jár a keresztény kinyilatkoztatás, és mennyire transzcendens.
Az Isten már nem érdekel minket, sem mint fenyeget rend r, sem
mint jóakaró protektor. Krisztus Urunk a jöv Istenét nyilatkoztatta ki
nekünk – Istent, aki minket csak szeretetének min ségében múl felül.
Azel tt az Isten hatalmát emlegették, jogait, tekintélyét-
méltóságát, büntetéseit. Krisztus Urunk-Istennek emberségét,
emberségességét nyilatkoztatta ki, gyöngédségét, szenvedését, szeretetét.
Krisztus olyan vallást alapított amely feln tteké, szabad embereké. Ahol
Isten kínálja magát, de senkire nem er szakolja rá magát, rá sem
kényszeríti magát senkire. Isten meghív minket, hogy teljesedjünk ki,
fejezzük be magunkat azzal, hogy megtanulunk hozzá hasonlítani, úgy
szeretni, ahogy szeret.

49
 Sok keresztény két szék között érzi magát. Nem tudja melyik
Istenben higgyen. Atyának nevezi, de bizonygatja, hogy azért mégiscsak
mindenható. Csodálja Krisztus irgalmas jóságát, de azért számol
Jehovával is. Ellágyul a jászolnál, de megvigasztalódik azon, hogy a
világ végén az Isten majd mégiscsak megmutatja erejét.
Az ilyen keresztények el vannak maradva a világ mögött, mely
túlhaladta azt az elképzelést, hogy az hatalma orvosolja technikai
elégtelenségüket – és kétszeresen el vannak maradva Krisztus mögött,
aki a jöv Istenfogalmát nyilatkoztatta ki: Isten, aki szeret, aki szelíd és
alázatos szívű!
A mi Istenünk a keresztre akasztotta a hatalmát azért, hogy senki
se jöjjön hozzá érdekb l, vagy félelemb l. A megfeszítetthez ne
menjetek sikert vagy kényelmet kérni! Ne várjatok semmi mást Istent l,
csak azt hogy szeressen, és tanítson meg minket is szeretni. Isten azt
mondja nekünk: „Legyetek er sek az én er mb l, boldogok az én
boldogságomtól, vidámak az én vidámságomtól, mert nincs semmi
másom, amit adjak nektek. Nem arra való, hogy minket gazdaggá
tegyen, sem hogy megvédjen.” Arra fog tanítani, hogy életeteket adjátok
oda másokért, hogy olyanok legyetek mint , mint aki szolgál
cselekedetekben, ügyfeleitek között, közösségtekben. Arra fog tanítani,
hogy boldogok legyetek a kereszten, boldog szegények, boldog
boldogtalanok.
Ha hatalmat kerestek, forduljatok inkább az ördöghöz. Neki van,
és úgy látszik szívesen ad azoknak, akik hozzá fordulnak.
Ha olyannak akarjátok látni a világot amilyen, akkor ne
gondoljátok, hogy minden úgy történik, mintha Isten elhatározta volna,
hogy egyenl fegyverekkel fog az ördög ellen harcolni. Az ördögnek
hatalma van, pénze van, ereje van, élvezetei vannak – Isten mindezek
ellen csak szeretetét veti be.
Isten gyönge ebben a világban, de nincs nagyobb er , mint merni
ilyen gyöngének lenni.
Hiszünk ebben a szeretetben? Megismerjük t err l az oldaláról,
szeretetér l? Megismerjük t a kenyértörésr l?

50
 És most következzék a második kérdés. Éppoly éles:
Megismerték-e valaha Krisztust a te kenyered törésénél?
Ha oly gyakran osztoztál Krisztussal az kenyerében, sohasem
vezetett az téged arra, hogy a magadét megosszad? Jutott-e eszedbe
misér l kijövet, hogy meghívj valakit asztalodhoz azok közül, akikkel
együtt voltál Krisztus asztalánál? A Szentség, a szeretet és az osztozás
jele, soha nem hajtott titeket a valóságig? Vagy csak fölmentett alóla?
Krisztus áldozata sohasem volt másra jó, csak arra, hogy a magad
áldozatával takarékoskodjál?
Gondoljátok el: Volna olyan magányos ember, vagy asszony az
egész kereszténységben, aki azt mondaná vasárnap reggel: „Egyedül
vagyok, nem tudok hol enni, olyan szomorú egyedül enni vasárnap, még
annál is szomorúbb, ha nincs mit enni. Elmegyek a misére, ott talán
majd valaki meghív ebédre.”
Nem! Ilyet nem való tenni! Ki látott már ilyet? Mindenki
magának, és Isten mindenkinek. Mi áldozunk. Ugyanahhoz az Úr
asztalához megyünk, ugyanazt a Kenyeret esszük, ugyanazt a tányért
adjuk tovább, az áldozás minden mozdulatát, szertartását, pontosan
megcsináljuk, de semmi másban nem osztozunk, semmi mást meg nem
osztunk másokkal.
A keresztények áldoznak, de nem szeretik egymást jobban. Pedig
Krisztus azt mondta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Ha
megismertük Krisztust a szeretet gesztusáról, mellyel megosztja
kenyerét, életét, akkor rajtunk a sor, hogy mi is megismertessük ma,
megmutassuk t, aki szeretete folytán folyton él. Ezt a szeretetét kell
megtanulnunk t le, és emiatt adjuk kenyerünket és életünket másoknak.
Hogyan akarjátok, hogy a pogányok higgyenek Krisztus szeretetében,
hacsak nem a tiétek által, és hogyan akarjátok, hogy megcsodálják
Krisztus kenyerét, hacsak nem szóltál, hogy megosztod velük?
S t: Megismertetjük-e Krisztust azzal, ahogyan együtt ünnepeljük
a szeretetnek és a közösségnek ezt az aktusát? Megtért-e valaha valaki
azért, hogy részt vett egy vasárnapi misénken? Volt-e valaki, aki annak
láttára, ahogy a keresztények bemennek a templomba vasárnap, vagy
onnan kijönnek, vagy ott imádkoznak, annak láttára kerekedett volna
kedve közéjük tartozni, velük tartani, mondván: „Nézd hogy szeretik
51
ezek egymást!” Vagy pedig: „Jó nekünk itt lennünk, szeretnék itt
maradni.” Vajon egy hitetlen – nem mondom, hogy Krisztus
megjelennék neki –, de egyszerűen észrevesz-e valamit bel le, amikor
minket együtt lát a Kenyértörésnél?
Erre azt mondjátok: „Hit kell hozzá. Mindaz ami itt kifogás, az
csak a jel, a megjelenés érzékelhet .”
De hát éppen ez az! A szentség jel, érzékelhet jel, Krisztus akarta
ilyenné, de mi szívesebben elszellemesítjük, ellelkesítjük. Annyira, hogy
már jelentéktelen, már nem jel.
Embertelenné tettük szentségeinket. Ezért nem isteniesítjük többé
az embereket.

Mi a teend tehát? Mit tegyünk? Értékeljük újjá a világiak

papságát.
Az Istennek tetsz kultusz a lelki kultusz (rationabil sacrificium
laudis, sacrificia illibata). Isten semmibe sem veszi a pusztán tárgyi
imádást Jeruzsálemben és Garizim hegyén, vagy akár a mi
templomunkban. Isten olyan imádókat keres, akik lélekben és
igazságban imádják t.
Minden keresztény a kereszteltségénél fogva arra van rendelve,
hogy konszekrálja, megszentelje, megistenítse a világot azzal, hogy
szeretettel tölti meg.
A mise ennek az állandó celebrálásnak pillanatnyi kifejezése.
Persze er t ad neki, jele és forrása ennek a megistenítésnek, de csak
annyiban forrása, amennyiben jele.
Az igazi mise, amit otthon celebrál az ember, vagy a munkahelyén.
Az igazi hálaadás „mindig és mindenütt” történik. Amikor kilépünk a
templomból, akkor lépünk az Egyházba bele (Szentegyház-
Anyaszentegyház).

52
 Sajnos igen kevés keresztény van tudatában családi és szakmabeli
hivatásának, ezért nem is büszke rá. Igen kevés kereszténynek van miért
hálát adnia.
Nos, nem szeretitek és nem tisztelitek jobban az Istent, mint saját
létezéseteket. Szeretsz lenni? Szereted életedet, munkádat, családodat,
környezetedet? Vagy azt várod, hogy az megváltozzék?
Igaz, vannak „protestánsok”, de én sajnos ismerek „detestánsokat”
utálkozókat is, nemcsak tiltakozókat. Utálják életüket, munkájukat,
környezetüket. És jönnek, elpanaszolják Istennek, és igyekeznek t le
valami változást kicsikarni. Az életük megváltoztatását nyilván, nem
pedig saját megváltozásukat. Változzék meg a férjem, feleségem,
foglalkozásom, egészségem, minden változzék meg – csak nekem ne
kelljen megváltoznom –, hogy elfogadjam életemet, és elkezdjek érte
hálát adni!
Nem szereted, nem tiszteled jobban az Istent, mint saját magad
munkáját, hivatalát, edényeit, konyháját, szakmáját, szomszédját, mert
nincs több szeretet benned Isten iránt, mint az rád vonatkozó akarata
és küldetése iránt.
Nem szeretheted jobban Istent mint életedet, mert életed Isten
akaratának megjelenése el tted, és tudod, hogy id kell ahhoz, amíg az
ember elfogad egy megjelenést és kibékül vele.
Hogyan mégy ünnepélyesen hálát adni vasárnap, amikor egész
héten át visszautasítod? Hogyan akarod az Eucharisztiát celebrálni egy
templomban, amikor nem adsz hálát sehol és semmikor?
Amíg miséink nem lesznek keresztény hivatásunkért való
büszkeségünk és hálánk jelei, hogy lehetnének azok forrásai?
Küldetésünk, hogy megtöltsük a világot Krisztus szeretetével.
Olyanná kell gyúrnunk a világot, hogy az igazságosság és béke
uralkodjék benne, és az emberek szeressék egymást. Íme a papi munka,
az igazi áldozati küldetés.
A világ az életünkben váltja vissza, váltja meg magát, nem a
templomainkban. Hitünk és szeretetünk intenzitása által, amit beleadunk
a világba, az életünkbe. Azt hiszed, nem lehetne életedbe – abba amilyen
– még sok-sok szeretetet beleadni? Gondolod, hogy életet kellene
53
változtatnod, vagy csak szeretetet? Azt hiszed, valami szívdobogtató
esemény hiányzik életedb l? Vagy csak a szív, ami benne dobogjon
ebben az életedben?
Ha egy asszony azon tűn dik: mit készítsek vacsorára? Vajon más
a végeredményben, mint: „Hogy fogom nekik még megmutatni, hogy
szeretem ket? Hogy fogom magamnak és nekik ünnepélyessé
varázsolni ezt a kötelességet? Hogy fogom ket egyesíteni és
megfüröszteni szeretetemben?”
Akkor ennek a vacsorának nagyon jó íze lesz. A szeretet íze. Jele
lesz az Istenszeretetnek és az emberszeretetnek. És forrása is lesz. Biztos
lehetsz benne. Szeretet lesz, melyben megismerszik maga is, a kenyere
törésén.
Tegyük fel egy pillanatra, hogy egy ostyát vittél fölajánlani az
oltárra. Legyen ez az a kenyér, amit te kerestél, a te munkád dagasztotta,
sütötte, az elmúlt hét szeretetével. Micsoda kenyér lesz az, amit így
viszel konszekráltatni? Micsoda illata, íze lesz annak a kenyérnek, amely
az életünkb l készült! Milyen rettenetes volna, ha olyan kenyeret
vinnénk az Istennek, hogy abban testesüljön meg, mely undorból,
keserűségb l, panaszból, veszekedésb l van összegyúrva! Milyen más,
ha igazságból, becsületb l, becsületes munkából, szeretetb l, testvéri
szolgálatból dagasztottad! A te kenyeredbe bele van-e dagasztva, sütve a
rádbízott küldetés fölött érzett örömöd, büszkeséged és tiszteleted?
Ez a kenyér az életünk jele. A jelnek jelentenie kell valamit. Ha a
kenyér rossz ízű, megromlott, nem lehet konszekrálni. Igencsak
goromba istensértés volna neki olyan kenyeret konszekrálni, amit l te
magad is undorodsz. Isten iránti és testvéreid iránti szereteted jele az.
Ilyen föltétellel ezek forrása is lesz. De ha nem szeretsz senkit, és utálod
a munkádat, akkor menj és el bb békülj meg mindazzal, amit nem
szeretsz, és azután gyere, és hozd adományodat az oltárra.
Nekünk az a föladatunk, hogy a világot a kegyelem állapotába
vigyük, hogy visszanyerjük a világot az Istennek, a szeretet és fölajánlás
gesztusával. A világnak egy Eucharisztiába kellene torkollnia. Az
egyházatyák mondták: „Ha majd mindenütt igazán celebrálják az
Eucharisztiát, akkor majd elmúlik a világ.” Átmenetet, „Paschát”
csináltak az Úr felé, mivel szintén Neki ajánlották és konszekrálták.
54
 De ahhoz az kellene, hogy minden népnek legyen kenyere a
fölajánláshoz, bora a hálaadáshoz. Hogy az éhez k, elnyomottak,
kizsákmányoltak, fejl désben visszamaradtak sok-sok millióinak legyen
okuk és lehet ségük, hogy hálát adjanak. Nem azért terjedt-e el a
kereszténység el ször a mi nyugati civilizációnkban, ahol az anyagi
javak olyan b ségben vannak, hogy mi adjuk az egész földkerekségnek
az Ige evangelizációjával együtt azt is, amit áldozatul adhatnak?
Milyen szép volna, ha a világ egyetlen nagy hálaadásban
egyesülne azzal a kenyérrel és borral, amit mi termeltünk és osztottunk
meg. Gondolom, hiszem, akkor minden ember megismerne minket, és
megismernék Krisztust ebben a kenyérszegésben. Akkor az egész
földkerekség fölött megjelenne az Isten, akkor mindenki meggy z dne
Isten szeretetér l.

55
 VI. Konferencia
Harmadik stáció: A csodás halfogás

Ez a legszebb stáció. Történik szabad ég alatt. Friss szél fúj a tó

fölött. Most kel a nap.
„Ezután ismét megjelent Jézus a tanítványainak ezúttal a Tibériás
tavánál. Megjelenése így történt:
Együtt voltak, Simon, Péter, Tamás, melléknevén Didimusz, a
galileai Kánából való Natanael, Zebedeus fiai és még két tanítvány.
Simon Péter így szólt: megyek halászni. Mi is veled megyünk – mondták
a többiek.” (Jn 21,1-3)
Az elején említettem, hogy a föltámadástól kezdve a legtöbb
keresztény vallásos élete szünetel. Húsvéti szünetet tart. Nincs mit
csinálniuk. Mivel most már nem id szerű Krisztussal együtt szenvedni,
nincs mit kezdeniük vele. Az öröm idegen nekik. Eltájolódnak a
föltámadástól. Nem tudják, hova forduljanak.
Krisztus ott fönt van az égben, boldogan, nyugdíjban, üzemen
kívül, elérhetetlenül. k pedig folytatják szegényes kis életüket
idelent…
Ebben a tespedtségben, ebben a vakációban, ebben a szinte ólmos
kábultságban, a nagypénteki nagy események megrázó élménye után, az
apostolok megpróbálják gépiesen folytatni a régi mesterségüket.
Hiába! k már nem lesznek igazi halászok! Ezen a világon
áttükröz dik, keresztüllátszik egy másik világ. A hasonlatok és
példabeszédek kora lejárt. Az igazi világ a hit világa. „Ezentúl emberek
halászai lesztek!” „Azon éjjel semmit sem fogtak.”
„Mikor megvirradt Jézus kint állt a parton. De a tanítványok nem
ismerték föl, hogy Jézus az.”
Helyben vagyunk? Kezdünk magunkra ismerni? Az Úr mindig
közel van. Magányunkban is találkozunk vele, de mindig ott az a
nehézség, hogy képtelenek vagyunk t észrevenni.

56
 „Jézus megszólította ket: Barátaim van-e halatok?” Van-e
emberibb, mint a föltámadt Krisztus?! Még természetesebbnek látszik,
mint azel tt volt. Barátaim megy a fogás? Harapnak?
„Nincs semmi!” – felelték.
Ez a föld válasza az égnek. Krisztus a mieinkhez hasonló
állapotban, hasonló érzésben találta apostolait, tanítványait. Találkozott
velük könnyeik között (Mária Magdolna) reménytelenségben,
sikertelenségben. Egész éjjel szakértelemmel dolgoztak, mégsem fogtak
semmit. Lelki-szellemi meghatalmazásaik vannak, és még arra sem
képesek, hogy egy kevés halat fogjanak! Lesújtó! Kétségbeejt !
Jézus mindenütt megkeresi tanítványait, ahol k egyedül hiszik
magukat, elhagyatottnak, elveszettnek érzik magukat, és szép lassan
visszavezeti ket a bizalomhoz. Nagy türelemmel meggy zi ket
jelenlétér l, ráébreszti ket örömére. Ó mennyire szükségünk van arra,
hogy megjárjuk és újra megjárjuk ezt az utat, hogy stációzzunk
hosszasan, eltoporogjunk minden állomásnál, mert mi is oktalanok
vagyunk és késedelmes szívűek a hívásra…
Egész éjjel semmit sem fogni! Egész élet és semmit sem csinálni!
Egy egész életpálya beérkezés nélkül. Egy egész házasság felelet nélkül,
kölcsönös kicserél dés nélkül, párbeszéd nélkül!
„Ekkor azt mondta nekik: Vessétek ki a hálót jobboldalon, ott
majd találtok.”
Kivetették és már nem bírták bevonni a nagy tömeg hal miatt.
„Akkor a tanítvány, akit Jézus szeretett, odaszólt Péternek: Az Úr
az!”
Sem az Úr hangja, sem parancsa, sem csodája – pedig hogy
hasonlított az a meghívásuknál történtekhez! Mindez nem ébreszti föl az
apostolokat kábultságukból, annyira el vannak foglalva a fogással, a
munkával.
Csak János, a legkisebb, a legtájékozottabb, Isten iránt a
legfogékonyabb, csak érzi szívében ugyanazt a buzdulást, mint annak
idején. Érzi, hogy valami újrakezd dik, és ez a bels figyelmeztetés oly

57
mélyre vág, hogy az ott csak lehet! Az Úr az, szól oda Péternek. Azaz:
Ez nem lehet más, ez csak lehet.
Nekünk is szükségünk van egy jóbarátra, ha minden elsötétül az
életünkben, ha az ismeretlen megrémít. Legyen olyankor valaki aki azt
mondja: „De hiszen az Úr az!” Voltál már olyan helyzetben, hogy féltél
és magadra hagyatva érezted magad, valami semmiségen rágódtál?
Mondta-e már akkor valaki: Az Úr az!
A föltámadt Krisztus megjelenése: Reggelit készít nekik. Képzeld!
Az apostolok egész éjjel dolgoztak és nem fogtak semmit. Reggel
szegények ugyancsak fáradtak lehettek és éhesek. És akkor Krisztus van
annyira emberi és szolgálatkész (úgy vagyok köztetek mint aki szolgál),
hogy f z cskézik nekik! Mária Magdolna kertésznek nézte… A
föltámadt Krisztusról ezt mondhatjuk mindenkinek, ezt a bizonyosságot
adhatjuk róla: mutassuk meg, hogy az szeretete valóban él bennünk,
és az ihlet meg minket.
Egy nagy szeretettel készült reggeli – talán férjednek, talán fiadnak
–, a föltámadt Krisztus megjelenése. Krisztus ott is a kenyérszegésnél
ismertette meg magát. De ezúttal nem csak megosztotta, hanem maga
f zte is a reggelit!
Figyelmeztetés azoknak, akik a konyhán dolgoznak.
Figyelmeztetés mindenkinek, akik szerintük profán dolgokkal
foglalkoznak: meg kellene azokat szentelniük a szeretettel!
Ha egykori tanítványunk megházasodik, aztán egyszer visszajön
meglátogatni, hányszor hallatszik ilyesféle panasz a régi jó id k
visszasírása: „Hej, hogy lecsúsztunk azóta! Annak idején misére jártunk,
imádkoztunk, összejöttünk, csupa tűz voltunk. Most lehetetlen. Nyakig
vagyunk az anyagiakban!”
És akkor csodálkozva ránézek: „Nahát, pedig azt hittem,
megházasodtál! Hát bizonyára szereted a feleségedet, férjedet. – Hát
persze, hogy szeretem, de mennyire! – Hát abban én nem látok semmi
anyagit.” Egymás szeretetében éltek, egymást szolgáljátok, és
mindketten gyermekeiteket. Otthonodban olyanok vagytok, mint
Krisztus, mint aki szolgál. Kitűn rokonság az Vele. Kitűn közelség. És
biztosíték a lagymatagság ellen. Mert kénytelen leszel Krisztus szívéb l
magadba szívni mindazt a szeretetet, amit aztán másokra kell lehelned.
58
Ha elszakadsz T le, mindig keserű lesz az életed. Hogy szeressük
legközelebbi hozzátartozóinkat: ahhoz csoda kell, szentség és kegyelem.
Engedd meg Neki, hogy etessen téged, hogy mások meg hozzád
jöhessenek azért a kenyérért, ami a szívedben van. Isten az irántuk való
szeretetben nyilatkozik meg neked. Nekik pedig az Isten a benned,
általad, rajtad keresztül kapott szeretetben nyilatkozik meg. Hiszen a
szeretet leveg jében élsz és azon panaszkodol, hogy nem ismered az
Istent, és nyakig vagy anyagiakban?
„Jézus azt mondta nekik: Gyertek, egyetek!”
Az apostolok mozdulni sem tudnak a meghatottságtól, jóles
félelemt l és bizonytalanságtól. Csak Jézus az, aki tökéletesen
természetes. Rájuk mosolyog, hívja ket. És itt következik az
Evangélium legszebb mondata: „És senki sem merte megkérdezni t le:
Ki vagy te? Mert tudták, hogy az Úr az!”
A helyzet milyenségéb l, mélységéb l rájöttek, hogy az Úr az. Ez
csak lehet. Más ez nem lehet. Egészen biztosak benne, függetlenül
attól, amit látnak. Vagy inkább attól, amit nem látnak. Mert Jézus nem
úgy néz ki, mint amilyennek azel tt ismerték.
És ebben a tökéletes bels meggy z désben a kielégületlen
érzékek mégis panaszkodnak. Nem találják meg t. Nem hasonlít saját
magához. Olyan közönségesen egyszerű, olyan, mint akárki. Legalább
egyetlen meger sít szócskát szeretnének hallani – nevetséges hogy ez
gy zze meg ket –, ilyesmit: „Igen, én vagyok”. Hallani és tapintani
akarnak, hogy a maguk részér l odaboruljanak ennek a ragyogó
jelenvalóságnak a lábához. Így az érzékek.
A lélek azonban biztos és gazdag a tudásában. Nem enged az
érzékek szeszélyeinek, és tökéletes biztonságában elfogadja, hogy
érzékei fájóan bezsugorodjanak, mert nem tudják megragadni ezt, ami
már nem tartozik rájuk.
És mennél inkább tartózkodnak attól, hogy megkérdezzék, hogy
kicsoda, mennél inkább lemondanak érzékeik tanúságtételér l, annál
inkább er södik bizonyosságuk, annál szilárdabban tudják most már,
hogy az Úr az.

59
 Ha kétségüket élni hagyták volna, sohasem jutottak volna el a
megbizonyosodásig. Ha azt akarták volna, hogy Isten változzék meg,
sohasem kellett volna hinniük. Íme, a kérdés egész megfontolás-
sorozatunkban: Te másféle megjelenését akarod-e az Istennek a saját
életedben, mint amit akar, mint amit tesz? Azt akarod-e hogy Isten
változzék meg, hogy jobban mutatkozzék meg neked, vagy elfogadod,
hogy te változzál meg, hogy meglásd t olyannak, amilyennek mindig
megjelent el tted és ahogy sohasem ismerted t föl? Meg mered-e
kérdezni T le: „Ki vagy te?”
Annak, akinek van egy csöppnyi hite, akiben van egy kis érzék
Isten dolgai iránt, abban ezerféle ellenérv sem támaszt halvány kétséget
sem. Viszont aki védekezik, annak ezerféle bizonyíték, biztosíték sem ad
egyetlen bizonyosságot, biztonságot. Az Énekek Éneke elmondja: A
szerelmes megismeri szerelmesét nyakának egyetlen hajszáláról. A
pusztán érzékies ember viszont személyi igazolványát kéri. Csodákat
várni annyi, mint Istent l személyi igazolványt kérni. Igazoltatás.
Útlevélvizsgálat. És aztán mire jó? Három évvel egy csoda után éppoly
nehéz hinni a csodában, mint hinnünk Istenben.
De mert az apostolok nem merték megkérdezni, hogy kicsoda,
mert hagyták t tenni úgy, ahogy akart, hogy a benyomása
beleszívódjék a szívükbe, egyre jobban tudták, hogy az Úr az.
Amikor nevelésük befejez dött, az apostolok tudták, hogy az Úr
mindenütt ott van, minden pillanatban fölbukkanhat, és rendszerint ott,
ahol legkevésbé várják. Figyelmesek, tisztelettudók lettek, és így szünet
nélkül találkoztak vele.
Választanunk kell a kett között: Vagy panaszkodunk, és akkor
seholsem találjuk meg, vagy elfogadom, hogy ma megváltozzam
annyira, hogy örülni tudjak, és akkor mindenütt felismerem t.
Nem szereted és nem tiszteled jobban az Istent, mint saját létedet.
Az ugyanis, Isten hívása, küldése, amit rádbíz, rád vonatkozó akaratának
kifejezése. Nem szereted és nem tiszteled jobban az Istent, mint
szomszédodat. Nem vagy közelebb Istenhez, mint szomszédodhoz. Mert
Isten a te szomszédod, és az, akinek inni adsz és enni adsz, vagy akit
megmérgezel.

60
 Máté 2ő. fejezetének leírásában sem az igazak, sem a gonoszok
nem vették észre az Isten megjelenését közöttük, a Paruzia el tt.
Világvége, világösszeomlás kell nekik ahhoz, hogy megtanulják a
megtestesülést, hogy megtanulják, hogy Isten legels parancsolata a
második, és hogy fölfedezzék, Isten a szomszédjuk volt, és szerette,
hívta ket egész életükben anélkül, hogy észrevették volna!

Mint mindig, ez a megjelenés, ez az étkezés is küldetéssel

végz dik. Ite missa est!
Reggeli után az Úr így szól Péterhez: Simon, János fia, jobban
szeretsz te engem, mint ezek? Feleli neki: Igen Uram, Te tudod, hogy
szeretlek. Jézus erre: Legeltesd juhaimat!
Szeretsz te engem Péter? Igen? Akkor tör dj a többiekkel! Menj a
testvéreidhez! Légy egy másik Én! Tebenned sokkal inkább szeret
akarok lenni, mint szeretett. Inkább akarok szeretni, mint szeret dni.
Nem azért jöttem, hogy kiszolgáljanak engem, hanem hogy szolgáljak.
Nem azért hogy szeressenek, hanem hogy szeressek! Akkor hát engedd,
hogy annyira beléd hatolhassak, annyira eggyé váljak veled, hogy
tebenned tudjam azt tenni, ami szívügyem, amit tenni tudok: másokat
szeretni. Légy második énemmé: szeress és szolgálj!
Ugye ez P. Foucauld sorsa is? Krisztushoz ragaszkodott egész
lélekkel, és egész maian. És lassankint kitisztult, megérett,
megvilágosodott. Annyira azonosult a Mesterrel, hogy elment az
emberekhez. Életének egyik csúcspontja volt, hogy lemondott a
misézésr l – pedig ha valaki, igazán tudott örülni Jézus Eucharisztikus
jelenlétének. Lemondott, hogy közelebb kerülhessen a tuaregekhez,
hogy jobban szolgálatára lehessen a legkisebbeknek. Tökéletes utat tett
meg. Megismerte Jézust Igéjében, a kenyértörésben és legkisebb
testvéreiben.
Némely igencsak lelki testvér a közösségb l a testvéri közösséget
egy-egy adoráció közös voltára korlátozza. Chesterton egy
pohárköszönt jében azt mondta: „Err l az úrról csak jót akarok
61
mondani… tehát rövid leszek!” Ha testvéreinkkel csupán kitűn
kapcsolatot akarunk teremteni, az igen kevés lesz! Mi együtt fogunk az
Úr elé állni!
Krisztus azt fogja mondani: menjetek, egyetek együtt, f zzetek
együtt, mosogassatok együtt, szolgáljatok másoknak. Péter hálaadást
akar végezni. Adorálni akar. Az Úr pedig küldi: Tör dj másokkal,
legeltesd juhaimat!
Péter megbízatása: felel sség az Egyházért. Krisztus tagjainak
szolgálatába van beiktatva. Isten szolgáinak a szolgája. Neki kell mindig
els nek lennie abban, hogy fölismerje Jézust legkisebbjeiben.
És Péter sorsának megjövendölésével végz dik ez a jelenés. Ez
mindegyikünk hivatásának megjövendölése.
„Bizony mondom neked, amíg fiatal voltál, fölövezkedtél és arra
mentél, amerre akartál, de amikor id sebb leszel kitárod karodat, és más
övez föl téged és oda vezet majd, ahová te nem akarod. Ezzel azt a halált
jelezte, mellyel Péter meg fogja dics íteni Istent.”
Míg fiatal volt, Péter a maga akaratát cselekedte. Megváltást akart
kereszt nélkül, országot jó zsíros állással.
És te, mennyi id s vagy? Olyan vagy, aki a maga akaratát teszi,
vagy a másét? Fiatalember és lány, agglegény és vénlány egyaránt ilyen:
szeszélyes, állhatatlan, saját feje után megy, saját elképzelése szerint él.
Krisztusban feln ttnek lenni ez: elfogadni másnak az akaratát, elfogadni
Isten megjelenését életünkben, pedig az nem szokott a mi kedvünk
szottyanása szerint történni.
Te mennyi id s vagy? Ahol vagy, saját elhatározásodból vagy más
valaki akarata miatt vagy-e? Oda mész, ahova akarsz? Azt teszed amit
akarsz? Akkor még nagyon fiatal vagy! De ha majd id sebb leszel
Krisztusban, más, mások kézenfognak és oda vezetnek, ahová te nem
akartál menni, ahova sohasem mertél volna menni, de ahol büszke és
boldog leszel, hogy odavittek!
„Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fogja Péter az
Urat megdics íteni.”

62
 Péter egész élete, akárcsak mindegyikünk élete, Jézus-megjelenés,
vagy régi ima meghallgatásának története.
Péter egyszer régen a Tábor hegyen azt mondta az Úrnak: Uram, jó
nekünk itt lennünk! Hadd maradjunk itt. Olyan jó a lelkigyakorlaton
lenni. Olyan jó közösségben lenni. Úgy szeretjük egymást: meg én, és
mi mindnyájan. Építhetünk-e sátrakat magunknak, hogy mindig itt
maradjunk?
És akkor Krisztus titokzatos választ adott neki. Benne volt a halál,
a föltámadás, a kínszenvedés és az öröm.
De mindig meghallgatást találunk.
A kereszten, ahová Péter nem akart menni, a saját kálváriáján azt
mondta, amit annak idején a Tábor hegyen: Jó nekem itt lennem Uram.
Köszönöm, hogy ide vezettél. Annyival szebb ez, mint amit én akartam.
Most maradni akarok.
És te? Hol vagy te? Tábor hegyén? Akkor ne beszélj ezekr l a
látomásokról, ezekr l a megjelenésekr l. Majd csak ha átmentél a
passión és a föltámadáson.
De ha a Kálvárián vagy, ha azon a helyen vagy, ahova nem te
akartál menni, ahova különböz befolyások vezettek, talán kedves kezek
az Úr hívására – akkor csak mondjad nyugodtan a magad kálváriáján azt,
amit egy lelkigyakorlat Tábor-hegyén, agy adoráción, egy hivatás-
percben, vagy házasságkötéskor mondtál: Uram jó nekem itt lennem.
Mégis jó nekem ott lennem, ahol Te akarsz engem. Segíts, hogy
kitartsak és addig maradjak, ameddig Te akarod. Szívesen fölverem a
sátramat, hogy örökre itt maradjak.

63
 VII. Konferencia
Negyedik stáció: Szent Tamás

Zarándokoljunk tovább öröm-utunkon. Stációzzunk, álljunk meg

türelemmel. Legyünk elég alázatosak ahhoz, hogy elismerjük: bizony mi
is oktalanok vagyunk és késedelmes szívűek a hívásra. És mint ahogy a
nagyböjtben a keresztút stációinál elmélkedünk és megpróbálunk együtt
szenvedni, ugyanúgy igyekezzünk itt is, az öröm-úton, minden stáció
örömében is részt venni. Hadd szálljon meg minket a föltámadt Krisztus
öröme.
A negyedik stáció Tamásé. Ezt tartogatja az Egyház a
megjelenések hetének záradékául azok számára, akik még nem volnának
meggy zve. Mint utolsó alkalmat, hogy megtérjünk az örömre, hogy
meggy z djünk a föltámadásról. Az Egyház kiválasztotta a nekünk való
eszközt, véd szentet, aki annyira hasonlít hozzánk, hogy nyugodtan
rábízhatjuk magunkat. Tamás az ellenálló, a kételked , a pesszimista.
Valaki, aki oly soká morgolódott, hogy t nem lehet beugratni, bizony
nem hisz, nem olyan könnyű eset! Vannak nehezen puhulók. Tamás
nehezen hív . Tovább tartotta magát mint a többiek, végs kig elsáncolta
magát, mint afféle realista pesszimista, aki azonnal bizalmatlan, mihelyt
valami túlságosan szép.
Tamás valódi modern ember. Egzisztencialista, aki nem hiszi csak
azt, amit megtapinthat, aki illúziók nélkül akar élni. Bátor pesszimista,
aki szembe akar nézni a rosszal, de nem mer hinni a boldogságban. Neki
a rosszabbik eset mindig a biztosabb.
Tamás jelleme többször fölvillan az Evangéliumban. És mindig
egyértelműen.
Lázár föltámasztása. Jelentik Jézusnak: „Uram, akit szeretsz
beteg!” (Oly diszkrét ima. Csupa bizalom. Nem kér semmit, csak jelent
és vár.) A tanítványok félnek. Baj lesz bel le, ha most Júdeába mennek.
Jézus titokzatok mondásával megnyugtatja ket, hogy nem kockáztatnak
semmit. Akkor Tamás, akit Didimusznak neveznek, azt mondta a
tanítványoknak: „Gyerünk mi is, és halljunk meg vele együtt!”

64
 Ez bizonyára nem a hit szava, hanem a reménytelenségé. Tamás
gorombán ellene mond az Úrnak. Bátorsága csak arra jó, hogy
meghaljon. Nem tud bízni. Ugyanaz a pesszimizmus, mint a föltámadás
hírének határozott visszautasítása.
Másik eset: Az utolsó vacsorán Jézus beszél. Ha elmentem és
elkészítettem nektek a helyet, ismét eljövök és magammal viszlek, hogy
ti is ott legyetek ahol, én vagyok. Hiszen ismeritek az utat oda, ahova
megyek. Tamás közbeszól: „Uram, azt sem tudjuk hova mégy, hogy
ismerhetnénk az utat!”
Ezzel a lapos közbeszólással töri meg az utolsó vacsorai beszéd
rendkívüli muzsikáját. Ez minden, amit érdemesnek tart ezen a bűbájos
estén. Ez a helyrajzi kérdés! És Jézus a maga titokzatosan átlátszó
módján felel neki: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Tamás
egyáltalán nincs megelégedve ezzel a válasszal, és valószínűleg tovább
dohogott a bajusza alatt a maga sarkában: „Na ezzel aztán sokra
megyünk!”
Végül csodálatos megmakacskodás: „Ha nem látom kezén a
szegek helyét, és ujjamat be nem dugom a szögek helyébe, és kezemmel
nem érintem oldalát, én nem hiszek!”
Ami Tamásnál meghat, ami rokonszenvessé, maivá teszi, mi
emberünkké teszi, az el ször is lázadásának hevessége. Föltételeiben van
valami ellenszenv. Ilyen rettenetes keménység csak rettenetes
szenvedésb l eredhet. Mert mindegyikünknél jobban fájt neki, azért nem
akarja többé kockáztatni a reményt. Valószínűleg Tamás szenvedett a
legtöbbet a kínszenvedéskor, leginkább neki fájt, hogy nem halhat meg
Vele együtt. Ezek után csak egyetlen követ talált, amire fejét lehajthassa:
a reménytelenséget. Ez legalább nem mozdul többet. Ez stabil. Ezt
könnyen el nem veszik t le. Ebben nem fog csalódni!
Nem fordult-e velünk is el , hogy hinni próbáltunk, és végül
valami keserves csalódásba keveredtünk? Olyankor az ember hajlamos
azt mondani: „Ne tovább! Zárkózzunk be! Halottnak lenni kevésbé fáj,
mint élni.” Ez lehetett Tamásnak is az esete. Kétségbeesett fájdalom.
A mai modern ember szintén bátor, szembe tud nézni a
fájdalommal és a halállal. Agyon tudja üttetni magát, de rögtön
hozzáteszi: nem hisz abban az ügyben, amiért kész meghalni. Hány
65
igazán nagy h s a háborúban utólag bocsánatot kér a h siességért. Úgy
látszik félünk attól, hogy megnyissuk magunkat a reménység és a
boldogság felé. Félünk lerakni a gyanakvás és lemondás fegyvereit,
amikkel védekeztünk. Kés bb esetleg nagyon fájdalmas lehet még!
A mai ember napjában többször kockára teszi életét. Körültekintés
nélkül megy át az utcán, mozgásban lév járműre ugrál, vigyázatlanul
el z, hét veszély között könnyedén és felel tlenül ficánkol. Életét
kockára teszi ugyan, de rá nem adja semmire. Semmiségért kockáztatja,
de nincs kinek fölajánlja. Amikor vasárnap misére megy, hogy ott
(ahogy mondják) magát fölajánlja, üres kézzel jön. A modern
kínszenvedés: úgy tenni, mintha semmiben nem hinne, és amellett az
emberi kötelességeket mégis teljesíteni. Van ebben valami szép, de
egyben gyerekes is. Aki úgy tesz, mintha nem remélne semmiben,
reméli, hogy nem remél. Aki nem hisz, hiszi hogy nem hisz. Azt állítja,
hogy minden bizonytalan – ezt biztosnak állítja. Aki magát
illúziómentesnek mondja, tele van illúzióval.
Szép korban élünk. Sohasem volt ilyen kevés hit, sohasem hittek
ilyen kevesen, sohasem voltak ennyire ateisták, ennyire reménytelenek,
ennyire negatívok. De nem volt még kor, amelyben ennyire szenvedtek
volna a hitetlenségük miatt, amelyben ennyire komolyan és tragikusan
fogták volna föl és élték volna meg az ember állapotát.
Szenvedni amiatt, hogy nem szeretek valakit, ez az igazi szeretet
biztos jele. Szenvedni amiatt, hogy nem tudok hinni, remélni, úgy
gondolom korunk hitének a formája ez. Diszkrét, alázatos, tragikus,
szívettép forma, de szinte és lojális és tiszta.
Szerencsére az Úr ismerte Tamást. Egyedül az Úr tudta, hogy ez
azért van, mert annyira fáj neki, azért lett ilyen rossz. Egyedül az Úr
egyezett bele abba, hogy Tamás megbékéljen. Meg kell t vigasztalni,
amiért ilyen rosszá lett.
Megfigyeltük-e Tamás föltételeinek konkrét, pozitív, majdnem
hogy materialista jellegét? „Ha csak nem látom saját szememmel, és
nem tapintom ujjaimmal, és kezemmel nem érintem oldalát…” Újabb
vonás. Ebben is hasonlít hozzánk. Igény, hogy lássuk és megfogjuk.
Félelem a becsapástól és a csalódástól. Micsoda megkönnyebbülés ez
nekünk. Hát ennyire el relátott minket az Úr? Ennyire el re kifejezett és
66
meghirdetett bennünket? Mi is úgy vagyunk: vallásos életünk nem
változik, ha nem kapunk érzékelhet kielégülést. Vallásos életünk így
sohasem lesz azzá, amivé lennie kellene: Nem lesz szenvedélyes,
lelkesed , eleven, hacsak nincs valami, ami valóságigényünknek
megfelel.
Meglep és hihetetlen Istennek erre az igényre adott válasza.
Minden képzeletet felülmúl. Tamásnak, aki nagyhangon fogadkozott,
mint lehetetlen kihívás, a hit ellen fölgerjedt szenvedélyes
ellenállásában: Lám, annak Jézus aláveti magát. Odakínálja magát az
vizsgálatának! És milyen gyöngéd készséggel! „Gyere Tamás, tedd ide
ujjadat, tedd ide kezedet… és ne légy többé hitetlen, hanem hív .” Az Úr
hagyta, hogy Tamás legy zze t. Úgy látszik, miatta eltér a mindenki
mással alkalmazott módszert l, szokásaitól. Az egyetlen Tamás kedvéért
Jézus megváltoztatja szokásait. De így megmentette Tamást.
Tamás ellenállt az egész apostoli kollégium tekintélyének. az
els protestáns. (Figyeljük meg: ha hozzájuk igazodott volna, ha
csatlakozott volna hozzájuk, hogy ne csináljon komédiát, akkor igazán
középszerű katolikus vált volna bel le, sohasem mondta volna: „Én
Uram, én Istenem!” Azzal, hogy protestáns lett, azzal készítette el
magát, hogy buzgó katolikus legyen!) Az apostolokat annyira
felháborította Tamás makacskodása, hogy legszívesebben fejbe verték
volna, hogy a hitet fejébe verjék. (Ez a módszer a történelemben sokszor
szerepel.) Az Úr azonban szerette Tamást. Tudta, hogyha ennyire
makacsnak mutatkozik, az csak azért van – hiszen senki sem volt nálánál
elszántabb (Gyerünk haljunk meg Vele együtt!) –, mert annyira
boldogtalan.
És akkor Jézus Tamást szaván fogta. Megvédte t saját maga ellen.
Lelkére beszélt: „Gyere Tamás, tedd meg amit mondtál: tedd ide
ujjadat…”. Tamás erre tökéletesen összeomlott. Sohasem hitte volna,
hogy ilyen kívánsága meghallgatásra találhat. Makacssága csak
visszautasítás volt, eszköz, hogy kételkedésébe begubózhassék, hogy
kizárja magát a hív knek ebb l az idegesít bandájából. Hogy
kiközösítse magát.
Az Úr finomságával rögtön megbékítette Tamást. Tamás az ujját
belemélyeszti a ragyogó sebekbe. Megtalálja a szögek alakját, a lándzsák

67
formáját, a szeretet eleven bizonyosságát, amellyel t, Tamást szerették.
Érinti, tapogatja és sírva összeomlik Ura és Istene el tt.
Nosza, gyertek vele mindnyájan, akik kételkedtek, mint !
Tapintsátok meg, fogjátok meg, dugjátok ujjatokat kezébe és kezeteket
oldalába. Bizonyosodjatok meg. Ez valódi. Ez . Titeket szeretett
ennyire!
De amikor Tamás maga el tt látta az Urat ragyogó kedvesen,
tündökl békességben és szeretetben, hirtelen megértette, hogy
tulajdonképpen mindig is tudta, hogy Krisztus föltámadt. Mindig is
tudta, és az nem is történhetett másképp, ennek így kellett lennie. Elég
sokat volt együtt Jézussal, tudhatta, hogy ezt el kellett várnia t le, hogy
Jézussal mindig ilyesmi történt, ilyen jó, ilyen boldog, ilyen hihetetlen
dolog.
Hinnie kellett volna a többiek szavára. És ezt visszautasította, csak
gyötörte magát, mert nagyon eleven volt benne a seb. Szinte belehalt
abba, hogy higgyen, de mégsem hitt, mert félt hinni.
Tamásnak legnagyobb büntetése az volt, hogy meg kellett tennie,
amit hite föltételeként maga szabott meg. Látta, hogy elrontotta a dolgát,
hogy neki is hitelt kellett volna adnia az Úrnak. Alapjában véve nem volt
szüksége erre a bizonyítékra. Amikor szkeptikusnak és közömbösnek
mutatkozott, csak úgy tett, mint az elkényeztetett gyerek, aki
követel dzésével nyomást gyakorol arra a szeretetre, amelyben úgyis
biztos. Amikor tapintani akart, amikor veszekedve ellenállt, azt inkább
nem azért tette, mintha igazán szüksége lett volna bizonyítékra, hanem
azért, mert egy kis gyöngédséget akart, egy kis meghatódást szeretett
volna, hogy egy kicsit kényeztessék.
Igazából nem volt már kedve hozzá, hogy valóban megtapogassa
Jézust. Mi mindent megtett volna, hogy ne kelljen kezét és ujját
csakazértis sebeibe mélyesztenie! Hogy ne kelljen hallja az édes
szemrehányást: „Mert láttál Tamás és hittél. Boldogok akik nem láttak,
mégis hisznek!” Miel tt Jézus kimondta volna, Tamásnak is eszébe
jutott ez, amint a többieket nézte, akik tudtak boldogan hinni.
És amikor csakugyan megérintette, azt engedelmességb l és
bánatból tette. Nem, mint aki kísérletet végrehajt, mint aki
ujjlenyomatokat vesz, hanem úgy, mint mikor valaki zarándokol. Ez volt
68
a legfájdalmasabb, a legmegalázóbb, amit tehetett. És ezzel jóvátett.
Megbüntette magát.
De azzal, hogy Jézus legbensejéig hatolt, hogy látta meddig terjed
az szeretete, hogy megismerte Krisztus szeretetének szélességét és
hosszúságát, magasságát és mélységét (Ef 3,16), mely minden képzeletet
fölülmúl, Tamás ezzel olyan magasságba ragadtatott, mint senki más.
Elámulva, megsemmisülve, térdre esik: „Én Uram, én Istenem.”
Jézus ebb l a szegény kételked és er szakos Tamásból csiholta ki
az Evangélium hitvallását.
Annyira jól szerette, olyan finoman kezelte, gondozta,
gyógyítgatta, hogy ebb l a hitetlenségb l, ebb l a megalázottságból,
ebb l a keserűségéb l csodálatos emléket varázsolt. Isten tudja a
bűnöket így megbocsátani. Isten tud minden bűnb l boldog bűnt (felix
culpa) varázsolni. Bűnt, amely minket már csak arra a csodálatos
kedvességre emlékeztet, mely ebb l kifolyólag megnyilvánult.
Vigyázat! Tamás azt hitte, hogy nem hisz.
Istennek micsoda figyelmessége ez mifelénk! Mi is gyakran sokkal
hűségesebbek, sokkal hív bbek vagyunk, mint amilyennek gondoljuk
magunkat. Bizonyítja, hogy olyan boldogtalanok vagyunk
hitetlenségünk miatt. Ha fáj az, hogy nem hiszek, az már hit. Ha fáj,
hogy nem szeretek, az már szeretet. Boldogok, akiknek fáj a
hitetlenségük! Semmi annyira nem hatotta meg az Urat, mint Tamásnak
ez a kétségbeesett ellenállása a hittel szemben.
Boldogok, akik nem láttak és mégis hittek. Ez miattunk van
mondva. Ez bizonyos értelemben az a küldés, az a misszió, mely minden
megjelenést lezár. Tamás hitetlensége nekünk javunkra válhat. Nem úgy,
ahogy N.Szt.Gergely mondja, a megbizonyosodás, az ellen rzés miatt,
hanem mert figyelmeztetés számunkra.
Arra szólít, hogy becsüljük meg a magunk szerencsés helyzetét,
hogy örüljünk kiváltságunknak: mi még hihetünk, miel tt rászorítanánk
Krisztust, hogy engedje magát meglátni és megtapintani. Vigyázzunk,
hogy ne legyünk ennyire önfejűek, mint Tamás. Ne kívánjunk
bizonyságot, próbát, attól való félelmünkben, hogy csakugyan megadja.
Mert akkor kénytelenek leszünk Tamásként végigmenni a Nagyböjtön,
69
keresztül menni a szögeken, sebeken, kínszenvedésen, hogy elérjük az
Urat ott, ahol föltámadottan vár minket.
Jézus semmit sem utasít vissza nekünk. Ha kitartóan igényeljük, ha
gonoszul fölfokozzuk csökönyösségünket vagy keserűségünket, ha
követeljük, hogy láthassuk és tapinthassuk, engedni fog, és meg
fogjuk látni, és meg fogjuk tapintani. Jézus nekünk sem kedvez kevésbé,
mint Tamásnak. Egyszer majd meg leszünk róla gy z dve. Egyszer
majd nem tudjuk többé tagadni a boldogságot, a szeretetet, Isten
jelenlétét. De akkor rá fogunk jönni, hogy ezt mindig is tudtuk, és
legnagyobb bűnünk az volt, hogy úgy tettünk, mintha nem tudnánk.
Vigyázzunk, imánk mindig meghallgatásra talál, és az Úr van
annyira gyöngéd, hogy még azt is megadja, amit nem helyesel. Elosztja
az örökséget a tékozló fiúnak, bár tudja, hogy a rosszra fogja használni,
és lecsillapítja a vihart, holott szemére hányja apostolainak félelmüket és
hitetlenségüket.
Tamás esete is egy imameghallgatás története. De amíg a többiek –
Mária Magdolna, az emmauszi tanítványok, Péter – nem ismertek rá
imádságukra, amikor az megvalósult, Tamás rájött arra, hogy nem
kívánta azt igazán, amit követelt, és jobb lett volna nem kérnie.
Imádkozzunk Szent Tamáshoz, hárítsa el rólunk az kínos
helyzetét.
Mi is egyszer majd megszabadulunk nyomasztó terhünkt l,
megoldódik fájdalmas láncunk, mely megvéd minket attól a bajtól,
amelyt l félünk. Egyszer hálát adunk azért a boldogságért, melyr l
mindig mondtuk, hogy nem nekünk való. Egyszer majd meghallgatásra
talál az az imánk, amir l mindig azt hittük, hogy süket fülekre talált.
Boldogok leszünk akkor. De ha egy kicsit okosak voltunk, egy kicsit
hűségesek, egy kicsit türelmesek, egy kicsit megbíztunk az Istenben,
akkor még boldogabbak leszünk, hálásak – inkább mint a vett
adományokért, kegyelmekért –, és megköszönjük Istennek és Szent
Tamásnak, hogy megadhattuk Istennek az egyetlen neki tetsz
ajándékot: hogy egy kicsit el bb hittünk neki, mint hogy megláttuk és
megtapinthattuk.

70
 +

Úgy mint Tamás, a mi korunk is tapogatva keres jeleket és

bizonyosságot. Szüksége van, hogy találkozzék az él és föltámadt
Krisztussal. Nyitott szívet keres, kitárt karokat, vonzó és megnyugtató
kedvességet.
Anatémáktól nem fog meggyógyulni. Ezt XXIII. János pápa igen
jól megértette. Egy közelállója egyszer íróasztalánál találta, amint
colstokkal méricskélt egy a zsinat elé terjesztett sémát: „Borzasztó mit
csinálnak! Semmit sem értenek meg abból, amit akarok! Csak ebben az
egyetlen sémában harminc centiméternyi anatéma!”
Jézus a jó pásztor nyelvén szólt, és a világ hallgatott rá. Szívük
lassacskán átmelegedett, míg szólt hozzájuk. És csak három évig
szólhatott.
A mi korunk sohasem tér meg Istenhez, ha nem találkozik egy
valódi Egyházzal.
A klasszikus hitvédelemben el ször Isten létét bizonyították, aztán
Krisztus Istenségét és küldetését, végül az Egyház alapítását és
fölismerhet ségének jelét.
Manapság fordítva kellene. Kortársaink nem hisznek a
bizonyítékoknak, levezetéseknek, igazolásoknak. Annyira csalódtak.
Mindent bebizonyítottak nekik, aztán mindent meg is cáfoltak nekik.
Minél tájékozottabbak, annál, szkeptikusabbak lesznek.
Ezért van, hogy látni és tapintani akarnak. Korunknak szüksége
van arra, hogy találkozzék egy igazi, valódi Egyházzal: egy környezettel,
ahol Krisztus föl van támadva, ahol az szeretete elevenen él, ahol újra
jelenné és láthatóvá lesz tagjainak összejövetele által. Egy csoport
feln tt, akik legyenek szegények, kedvesek és sebezhet k, mint a
föltámadt Krisztus maga, aki Szent Tamásnak megjelent.

71
 Epilógus
Most már értjük, miért csak Tamásnak veti szemére Jézus a
hitetlenséget. „Boldogok, akik nem láttak, mégis hittek.” A többi apostol
nem veszítette el hitét? Nem kellett nekik is látniok, hogy higgyenek?
Hát nem.
A többi apostolt nem Jézus látása gy zte meg, hiszen meg sem
ismerték megdics ült állapotában. De a jelenlétében fölgerjedt vallásos
megillet döttségük ugyanaz volt, mint amit homályosan mindig is
éreztek, amikor életükben isteni mesterükkel jártak-keltek. Ez által
ismerték föl: a hit által. Tamás követelte, hogy lássa, hogy tapintsa a
megfeszített test sebeit. Azt állította, hogy nem tud megelégedni a hittel.
Ezek a megjelenések beteljesítik Jézus ígéretét: „Aki engem szeret,
azt én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki. Júdás azt
mondta: Hogyhogy nekünk akarod magad megmutatni (és nem a
világnak)? Jézus felelte: Aki engem szeret… hozzá megyünk és benne
veszünk lakást.” (Jn 1Ő,21-24).
Jézus még túl is teljesítette ígéretét: Megmutatta magát annak is,
aki azt hitte, hogy nem szereti többé!
Ezek a megjelenések el képei a Léleknek, amelyet a világ be nem
fogadhat, mert nem látja. Bár lennénk mi nem ebb l a világból!
Már akik Jézus életében megtértek, kielemezhetetlen indítékból
tértek meg. Olyan szintet éreztek meg, ahol csak Isten képes működni.
„Senki még úgy nem beszélt, mint ez az ember.” Kockára kellett tenniük
vallásukat, a világi jöv jüket, üdvösségüket egy benyomás miatt.
Vajon más eszközt is használ az Isten, hogy megismertesse magát?

72
 VIII. Konferencia
Boldog bűn (felix culpa)

Az emmauszi tanítványok fölismerték Krisztust szaváról és a

kenyértörésr l. Szent Tamás azonban bocsánatáról ismerte meg.
Fordítsuk ezt az elmélkedést arra, hogy találkozzunk Krisztussal a
bűnbánat szentségében.
A föltámadt Krisztus legszebb megjelenése egy gyóntatószékben
volt. Sohasem fordult el veled? Ugye, az a legutolsó hely, ahol Jézus
megjelenését várjuk?
Tamásnak nem volt ennél szebb emléke. Soha jobban nem tudta,
mennyire szereti t az Úr, mennyire meghallgatja legmerészebb
imádságát is. Mennyire keresi t mindenütt, bárhova menekül el le.
És mi? Örömmel emlékszünk vissza gyónásainkra?
Nem volna ez jó lelkigyakorlat az örömr l, ha nem jutnánk el
odáig, hogy megértsük és megérezzük a bűnbánat örömét. Csak azok
számára paradoxon ez, akik nem ismerik a szó értelmét.
A bűnbánat nem önmarcangolás. Még csak nem is fájdalmas, hogy
vétkeztem és sajnálom. Nem visszakozás, nem magambafordulás: térj
magadba bűnös féreg!
Ó bár tudnánk ebb l kiemelkedni!
A bűnbánat megtérés, megújulás, odafordulás az igaz Isten felé,
aki hív minket csupa gyöngéd irgalommal. Csak ilyen légkörben jöhet
létre a félelem nélküli dialógus azzal az annyira kedves Istennel, hogy
távol attól, hogy büntetést l félnénk, csak azon aggódunk, hogy meg ne
sértsük, meg ne szomorítsuk.
Az igaz Isten színe el tt látja az ember magát igazán bűnösnek.
Addig nem tudjuk mi hiányzik nekünk, csak amikor már megkaptuk. A
gyóntatószékb l kilépve jön rá az ember, mivel is kellett volna vádolnia
magát.
A legrosszabb fajta csonkulás, ha az ember tudatlan marad. A
legszomorúbb árva az, aki jól érzi magát így: Az ember annyival
73
szabadabb így, család nélkül! Az ilyen szegényt végtelen szeretettel és
türelemmel kell kezelni, hogy ráébredjen, mije hiányzott eddig, és
egyben örülni tudjon annak, amit fölkínáltak neki.
Ha az Igaz megjelenik nekünk, csak akkor és csakis akkor
ismerjük föl magunkat bűnösnek, lelkiismeretlennek, hálátlannak,
közönyösnek és lázadónak. És csak megbocsátásának kedves
gyöngédsége miatt bírjuk elviselni hibáink, bűneink kinyilatkoztatását.
Igen, a világon a legnagyobb öröm a bocsánat öröme. A földön
sajnos talán nem, de az égben igen! Nagyobb öröm van az ég angyalai
között egy bűnös fölött, aki belép a gyóntatószékbe, mint
kilencvenkilenc igazon, akik úgy ítélik meg, hogy ez most még nem
alkalmas pillanat, hogy még nem olyan sürg s, hogy még nyugodtan
lehet várni.
A bűnbánat szentségét már nem celebráljuk! A legszomorúbb
szentség lett bel le, és a leglefokozottabb. Még csak Isten Igéjét sem
hirdetik – az irgalmasságnak egyetlen példabeszédét sem, ami
bűnbánatra indíthatna –, liturgia sincs, és nincs támogató közösség sem.
Valami szívszorongatón suttyomban való eljárás. Nem találkozás
Krisztussal, hanem pusztán elszámolás valami személytelen hatósággal.
Kérem a fölmentvény megadását.
Pedig hát az Evangéliumban éppen az a jó hír, az a szenzációs
újság, azt kell hirdetnünk a világnak, hogy van bocsánat a bűnre!
„Menjetek hirdessétek az Evangéliumot minden népnek, minden
teremtménynek. A bűnök bocsánatot nyernek…”
Nekünk, mai keresztényeknek az Evangélium rossz hírré lett. Ha
egy templomban kihirdetik: Ma du. 5-kor gyóntatás lesz, egészen biztos,
egyetlen boldog mosoly sem villan föl, egyetlen arc sem derül föl, nem
fogják a celebránst megrohanni, semmi tülekedés, halálos nyugalom…
Bűnösök vagyunk? Rossz hír! Kellemetlen újság! Gyónni kell!
Bűnbánatot tartani.
Szomorú hír! Rossz hír!
A mai világ reménytelenségének talán legmélyebb gyökere, hogy
nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy van bűnbocsánat (Olvastad
Camus Bukás-át, Sartre Altona foglyait, Margaret Yourcenor
74
Elektrá-ját? Mindannyian szeretnének egy bírót, egy bocsánatot, egy
fölmentést. Hány kortársunkat mardos gyógyíthatatlan bűntudat?!)
De nézzük csak meg, hogyan gyónnak a keresztények, és azon
keresztül merjük-e mondani, hogy hiszik a bűnök bocsánatát? Nem
ismerik már a bocsánat örömét, nem celebrálják a bűnbánatot. Nem
tudják, hogy az Eucharisztia a bocsánatot nyert bűnösök ünnepi
lakomája.
Figyeld meg, az Evangéliumban minden gyónás lakomával
végz dik:
Zakeus – a Mester meghivatja magát, hogy nála ebédeljen.
Máté – meghívja összes szaktársát, az utcasarkok minden
bűnösét és nagy vigadalmat csapnak (házibuli).
A tékozló fiú – a hízott borjú és a zene.
Mária Magdolna – egy egy lakoma közben, utána pedig asztalánál látja
vendégül az Urat.
Sajnos ezek a szokásaik nem a mi szokásaink. Nem valószínű,
hogy valaha is látnád férjedet, apádat, bátyádat gyónásról hazajönni
azzal, hogy meghívja gyóntatóját is azzal: „Juj, de boldog vagyok.
Csuda jó volt! Haláli! Nem búcsúzhatunk el csak úgy szárazon. Igyunk
rá egyet. Áldomást.”
A gyóntatók napja így fölvirradna… de a gyónók napja ugyancsak
fölvirradna. Annak jele volna, hogy elkapta ket a bűnbánat öröme.
Ki kellene nyilatkoztatni a világnak, a keresztényeknek pedig föl
kellene fedezniük, hogy van bocsánat a bűnökre, van bűnbocsánat.
Ez annyit jelent, hogy nincs végleges sikertelenség, végérvényesen
elrontott élet, gyógyíthatatlan baj. Minden hibámból, minden
bukásomból, minden bűnömb l kiindulva Isten olyan megváltási-
rendbehozási tervet kínál föl, ami jobb, mintha nem is vétkeztem volna.
A liturgia új rendje el tt naponta hallatszott a misében: „Deus qui
humanas substantiae dignitatem mirabilter condidisti et mirabilius
reformati.” Isten, te az emberi természetet csodálatosan megalkottad és
még csodálatosabban kijavítottad.

75
 Isten nem engedte volna a rosszat, ha nem tudott volna abból még
jobbat kicsiszolni (cefréb l lesz a pálinka).
A világ története dialógus Isten és ember között. Isten szabadon
engedi, hogy az emberek az tervei ellenére is belekeverjék a világba a
rosszat, a szenvedést. De minden ilyen emberi kezdeményezésnek
megfelel egy csodálatos isteni kitalálás-kiötlés. Isten ragyogóbbnál
ragyogóbb helyesbítéseket kínál állandóan a mi ballépéseinkre. Minden
még szebb lesz, mintha nem vétkeztünk volna. Felix culpa. Isten minden
bűnünkb l tud boldog bűnt csinálni, olyat, ami minket csak arra az
örömre emlékeztet, arra a gyöngédségre, mellyel azt megbocsátotta.
Nem jutsz be az égbe addig, amíg valamennyi bűnöd nem lesz
boldog bűnné. Amíg annyira ki nem üresedünk és annyira meg nem
telünk Istennel, hogy már nem érezzük azt a disszonanciát, azt a
kellemetlen szégyent, hogy vétkeztünk. Fűnek-fának, boldog-
boldogtalannak újságoljuk majd bűneinket, hogy dicsekedjünk az Úr
végtelen szeretetének, találékonyságának, kitartásának csodáival, melyek
ezekb l indultak ki. Mi mindent bevetett az Úr, hogy minket a bánatra
elvezessen, és elfogadjuk az bocsánatát. Majd ilyesféleképpen fogunk
dicsekedni: „Fogalmad sincs róla, milyen lehetetlen önfejű alak voltam,
milyen beképzelt g gös fráter, milyen kétségbeejt en szerencsétlen,
milyen vadul lázadó, stb, stb. És lám, sohasem adta föl a harcot értem.
Visszahúzott minden kihágásomból, utánam jött minden búvóhelyre,
ahova menekültem. Mindig hívogatott, oly türelemmel és annyi
szeretettel, hogy a végén mégiscsak kötélnek álltam. Oly kedvesen
kínálta bocsánatát, hogy a végén kedvem kerekedett elfogadni.”
Kész vagy így bemutatkozni a nagy nyilvánosság el tt?
Az égbe mind büszkén megyünk be. Nem azért, mert büszkék
leszünk magunkra, hanem mert el leszünk ragadtatva t le! Az Istenre
leszünk büszkék.
Az evangéliumban van egy boldogság: A bűnösök boldogsága.
Igaz, hogy a megbocsátott bűnösök boldogsága, de mégiscsak bűnösöké.
Akinek nem bocsátanak meg, nem szeret. Akinek keveset
bocsátanak meg, egy kicsit szeret (körülbelül ez felel meg a mi
szokásszerű, üzemszerű gyónásainknak). De akinek sokat bocsátanak
meg, az nagyon szeret. Akit nagyon szeretnek, abba végülis belehatol a
76
szeretet. „Simon, ki szeret jobban, akinek sokat engednek el, vagy
akinek keveset?”

Próbáljuk megkeresni az okokat, miért veszítettük el a

bűnbocsánat örömét.
El ször is. Két igen különböz vallás van. Választanunk kell a
kett között.
Az egyik annak vallása, hogy mi mit teszünk az Istenért.
Er feszítések, önmegtagadások, áldozatok, gyakorlatok, bűnbánatok.
Mindez sok szomorú, szegényes és gyönge dolog, amit mi csinálunk az
Isten kedvére. És ez a vallás szomorú, gyönge és szegényes. Az ember
nem kívánja jobban megismerni, mert nem kíván többet tenni. Örüljön
az ember, hogyha abba nem hagyja, ha meg nem bánja. Vannak, akik
ilyesmi teljesítmények által, Istennel szemben valamiféle neheztel
jótev lelkületbe keverednek. Ha teljesítményeiket és életüket nézik, így
gondolkodnak: „Mindezt érte tettem. És mit tesz énértem? (Igazán
kevés!)”
A sz l munkásokról szóló példabeszéden gyakran eltöprengünk.
Az utolsó órában beálltak szerencséje valahogy nem egészen igazságos
dolog. Ha z els k bűnösöknek hinnék magukat, ez az evangélium
fölvidítaná ket (boldogok a bűnösök!). Sohasem kés jót tenni. Isten
mindenkit l mindig mindent vár. Semmi sincs végleg elveszve.
Életedb l nagyszerű eredményt csiszolhatsz. Bűneidb l pedig boldog
bűnöket.
De sajnos igazaknak tartják magukat, és irigylik azok szerencséjét,
akik ilyen olcsón jutottak a mennybe.
Ez azonban azt mutatja, hogy nem ismerik azt az Istent, akit
állítólag szolgálnak. Különben oly boldognak és szerencsésnek,
kiváltságosnak tartanák magukat, mert életük kezdetét l fogva szorosan
együtt dolgozhattak Vele az bizalmas közelségében, hogy szánakozva
sajnálnák az utolsónak hívottakat, könyörögve a Családatyát, hogy adja

77
meg azoknak is ugyanazt a bért, hogy legalább így kárpótolják ket a
hosszú távollét szomorúságáért.
A Mester nagylelkűségén való botránkozó fölháborodásuk ítélte el
ket. Azt mutatja, hogy rosszul szolgáltak, rosszul ismerték, hogy még
nem is kaptak igazán meghívást, hogy k a tizenkettedik óra munkásai!
A másik fajta vallás: hogy Isten mit tett miértünk. Csupa hallatlan
nagy dolog, amit nyomorúságunkban művelt. Mirabilia Dei. A
finomságnak és irgalomnak micsoda csodáit emelte ki a mi
üdvösségünkre! Ezt a vallást az ember sohasem ismeri eléggé, mindig
tovább-tovább akarja tanulni. Az ember nem fárad bele, ennek csak
örülni lehet. Ez a Magnificat vallása, a Glóriáé, a Credóé, a Benedictusé,
az Eucharisztiáé: „Valóban méltó és igazságos, ill és üdvös, hogy téged
mindig és mindenütt áldjunk, magasztaljunk, neked hálát adjunk…”
Alkalmazzuk ezt a bűnbánatra.
Az els fajta vallásban gyónni annyi, mint lelkiismeretet vizsgálni,
magunkba térni, a bűnök leltárát összeállítani, és ez nem okoz valami
nagy örömet. Nem valami vidám dolog! Aztán az ember belép egy
szekrénybe, aztán elmondja valakinek, akit sohasem látott, vagy
nagyonis jól ismer. Olyan dolgokat, amiket szeretne nem mondani.
Végül pedig el kell végezni az elégtételt.
De hiszen ezek elfelejtik a lényeget! Júdás is így gyónt!
Tudjátok-e hogy Júdás gyónt? Magába tért szegény (nem is került ki
onnan többé!). A lelkiismeret furdalta, mardosta. Össze is állította, mit
kell meggyónnia, azután belépett a gyóntatószékbe. Igen, elment a
templomba és papokat keresett (és a szerencsétlen irgalom nélküli
farizeusokba botlott). El is mondta gyónását: Vétkeztem, ártatlan vért
árultam el! El is végezte az elégtételt, a jóvátételt, visszaadta a harminc
dénárt (kevés keresztény jut el idáig…). És mindez olyan szomorú dolog
volt, hogy elment és fölakasztotta magát. Júdás fölakasztotta magát, mert
nem találkozott bűnével arányban álló irgalmas tekintettel.
Hasonlítsuk össze Péter gyónásával. Péter nem végzett
lelkiismeretvizsgálatot, sem er s fogadást nem tett. Benne volt nyakig a
tagadásban. Egy szolgálóleány tartotta sakkban. Meg volt zavarodva és
félt egy szolgálólánytól. De találkozott Krisztussal. Látta a megalázott,
meggyalázott Jézust, amint átvezették Kaifás udvarán. Jézus tekintete
78
találkozott az övével. Szegény Péterem, mit csinálsz? Micsoda
darázsfészekbe keveredtél? Ne maradj benne. Gyere vissza. Igencsak
szomorú az ott, nem neked való! Boldogtalan leszel! Gyere vissza.
Szeretlek. Megbocsátok neked.
És Pétert ez kiforgatta a bűnéb l. Nem bírta tovább folytatni. Azon
csodálkozott, egyáltalában hogy is művelhetett ilyesmit? Könnyei
eleredtek. Nemcsak a bánat könnyei, hanem az elragadott boldogságé,
hogy ennyire szeretnek engem!
Mi nem úgy gyónunk-e mint Júdás? Senkivel sem találkozunk, aki
megmentene saját magunktól és megkönnyebbítene. A legtöbb
kereszténynek a gyónással más célja nincs is, mint hogy föl legyen
mentve. „Kvittek” legyenek az Istennel. Fölmentve a bűn alól, felmentve
az Isten alól. (Nem bántottalak, mit akarsz még t lem? )
A gyónás számunkra csak mosdás, lelkiismereti fejfájás elleni
pirula, eszköz arra, hogy én rendbejöjjek. Annyira arra központosul
minden, hogy én mit teszek az Istenért, a bűnvallomás annyira
kellemetlen, hogy az ember könnyen abba a tévhitbe ringatja magát,
hogy ezzel a teljesítménnyel megfizette a föloldozást. (Megfigyeltétek?
Nincs gyónás szentsége. Igazi neve: Bűnbánat szentsége. Nálunk mégis
a gyónás lépett el els helyre, és kizárólagos helyre.)
Ahelyett, hogy Istenre gondolnának, hogy elragadja ket az
irgalma, hogy osztozzanak Vele a megbocsátás örömében, még a pap
bíztató szavai alatt is, aki megpróbálja ket Istenre ébreszteni, még
azalatt is csak folytatják a lelki kéménysöprést, és meg-megszakítják a
gyóntatót, hogy diadalmasan fölmutassanak még valami bűn-morzsát.
„De hagyd már kérlek, Istenre gondolj és ne a bűneidre (Ne vétkeinket
nézzed)! – De atyám, szeretném még elmondani. Így nyugodtabb
vagyok. Nagy súlyt helyezek rá, hogy tökéletesen rendben legyek.”
Annyira nem bíznak az Istenben, hogy képesnek tartják t, hogy
fölszámláz majd elfelejtett, észbe nem vett hibákat. Sokat adnak arra,
hogy bűneik hiánytalan számláját nyújtsák be ennek a Molchnak.
Bebiztosítják magukat az Isten ellen éppen akkor, amikor irgalmára
bízzák magukat! Van aki egyenesen meg is mondta: „No, most már nem
lehet semmi kifogás ellenem.” Ahelyett, hogy gyónásunk jobban
megnyitna minket Istennek, hogy jobban megismertetne Vele, hogy
79
örökre hozzá csatolna, némelyek csak azt keresik, hogy ne legyen semmi
kifogása ellenük. „Szállj le rólam, ami követelésed volt, kifizettem
utolsó fillérig, mit akarsz még t lem, hagyj békében!”
Sok keresztény így okoskodik: Két eset lehetséges. Vagy nem ér
semmit a gyónás, és akkor minek gyónjak. Vagy pedig ér valamit, de
akkor nem lehetnének mindig ugyanazok a meggyónnivalóim.
Azt felelem nekik: Te gyónni jössz azért, hogy ne kelljen többé
gyónnod? Azt akarod, az Isten szolgáljon téged, hogy te túladhass rajta?
Arra akarod használni az Istent, hogy fölépítse a magad erkölcsi
tökéletességének szobrát. Ez az igazi törekvésed, hogy te is Tökéletes
légy. És akkor majd kegyesen elbocsátod az Istent: „Köszönöm,
leléphetsz. Meg vagyok elégedve szolgálatoddal. Nincs már szükségem
rád. Végeztünk, mehetsz.”
A bűnbánat els dleges célja azonban nem erkölcsi, hanem vallási.
A vallás nem szabályzat-tömkeleg, hanem szerelem-jellegű reláció az
Istennel. Személyes szoros kapcsolat! A bűnbánat találkozás az Istennel.
Az Úrral, ahol megtanulod, hogy él, és szeret téged, és mindig kész
neked megbocsátani. Azt tudod meg, ha jössz, milyen messzire terjed az
Atya szeretete irántad. Ha nem volnának bűnösök, akiknek nagyobb
szükségük van a bocsánatra mint egy falat kenyérre, bizony nem
ismernénk meg Isten szívének legmélyét.
Ezek után kérdem hát: melyiket választjátok? Nem vétkezni és
nem ismerni az Atya szeretetét, vagy pedig vétkezni és megtudni,
meddig terjed az Isten szeretete? Furcsa kérdés. Állítsuk föl másként:
Mit akarsz alapjában véve: Magaddal akarsz elégedett lenni, vagy az
Istennel? Az égbe csak azért jutsz, mert meg vagy elégedve az Istennel,
mert el vagy ragadtatva az bocsánatától, egész örökkévalóságodat
együtt akarod tölteni gyóntatóddal. Csak bűnösként érkezel a
mennyországba, akinek Isten irgalmazott. Ami téged leginkább
akadályozni fog ebben, azok a te érdemeid. Mert a végs kitartás
kegyelme ingyenes kegyelem, amit senki sem számíthat kiérdemelni.
Mindenkinek tökéletesen meg kell bíznia az Istenben az irgalmassága
miatt. Lízi i kis Szt. Teréz mondta halála el tt: „Ha életemben a
leggonoszabb bűnöket követtem volna is el, ugyanúgy megbíznék most
Isten irgalmasságában, mint így.” Szegényként érkezett a
mennyországba. Szegényen, üres kézzel, de nyitott kézzel. Nem teli
80
marokkal, nem üres és zárt marokkal, bezsugorodott lélekkel. Üres, de
nyitott kézzel. A szegény kitárt lelkű, mert mindent Istent l vár. Ezért
énekli a Magnificatot.
És ha minden igaz, akkor el re látom gyónásaidnak hosszú sorát,
bűnökb l és bocsánatokból sz tt szép karrieredet, miel tt egészen átjár
téged az öröm, az Isten öröme, aki neked megbocsát.
Vigyázat, nem akarom mondani, hogy mindig ugyanazok lesznek
a hibáid. Biztos hogy mindig bűnös leszel. Annál is inkább látod, minél
közelebb kerülsz Istenhez. De valószínűleg el fogod hagyni azokat a
megalázó és belédgyökerezett hibáidat akkor, amikor majd nem
tulajdonítasz nekik olyan fontosságot. Amikor majd magadtól annyira
elszakadsz. Keserű mérgel désedt l, rossz szégyenkezésedt l, a
„jaj-vétkeztem” aggodalmaidtól. És amikor majd eléggé oda leszel n ve
Istenhez, hogy téged is elönt majd az öröme, jósága, gyöngédsége,
mellyel neked megbocsátott.
Azt hiszem legtöbb gyónásunkban az Úr azt mondaná: „Hagyd
abba! Állítsd le a lemezt! Hallgass énrám! Ne magaddal foglalkozzál.
Figyelsz egy kicsit rám is? Hiszed-e hogy eléggé szeretlek és eleget
szenvedtem, hogy eleget tör döm veled, elég eleven és szeret vagyok
ahhoz, hogy megváltoztassam életedet? Hiszed-e hogy elég boldoggá
tudlak tenni magammal, hogy ne legyen többé igényed vétkezni, rajtam
kívül boldogságot keresni, ne is legyen már kedved hozzá, mert tele
vagy?” (Deák Ferenc mondás: Ananász után nem eszem pacalt.)
Gondolom sokan közülünk találva éreznék magukat és
ráébrednének, hogy tulajdonképpen nem is kértek ennyit. Csak
békességes karbantartási szervizre jöttek, ahol minden felújítva marad a
régiben. Az Isten ezzel szemben fölforgatást ajánl és kínál. Azt hitték
kifizethetik Jézust hibáik aprópénzével, azzal, hogy becsúsznak a
gyóntatószék rácsai közé, és lám Jézus hirtelen az egész pénztárcát kéri!
Soknak közülünk elállna a lélegzete, félni kezdenénk az ezzel járó
változástól, úgy találnánk, hogy nem vagyunk felkészülve arra a
kegyelemre, amit állítólag kerestünk. Van-e neki helye az életünkben?
Az Úr az, aki minket átalakít a bűnbánatban.
Csak Isten tudja megbocsátani a bűnöket. Csak Krisztus tudta
Tamást kibékíteni, csak tudott hibájából boldog bűnt csinálni. És
81
mindenek el tt Isten az, aki hív minket. , akinek annyira kedve van
megbocsátani nekünk, hogy ez a vágy végülis túlcsordul az szívéb l a
miénkbe, és egy csöpp kis kedvünk támad, hogy bocsánatot nyerjünk.
Hibáinkra, bűneinkre a mi magunk reakciója a rosszkedv, a
visszahúzódás a reményvesztettség. Ádám a bukása után semmi kedvet
sem érzett, hogy gyóntatószékbe lépjen. Istent l lehet legmesszebbre
menekült, leveleinek függönye mögé. És mint mindig, most is az Isten
az, aki jön t keresni. „Ádám hol vagy? Ne maradj ott. Gyere vissza.
Olyan szomorú, amikor te engem magamra hagysz. Gyere, majd
tisztázzuk a dolgot. Majd szót értünk. Úgy foglak hívogatni, hogy
végülis csak el jössz. Van ám bűnbocsánat és az mindennél fontosabb!”
Aztán Isten az, aki hibáinkat megmutatja.
Mi csak az Isten fényében látjuk magunkat bűnösnek. Különben
nem. A bűnös vak és süket. Vétkezni annyi mint „sötétséggé válni”. A
sötétség pedig nem tudja, hogy fekete. A bűnös nem látja magát
bűnösnek. Bűnével eggyé lesz.
A Szentlélek legels hatása lelkünkben, hogy meggy z a bűnr l
(Jn 16,8). A Szentlélek sugalmazásának jele, ha a gyóntatószékbe lépsz.
És nem kevesebb, mint a Szentlélek Úristen kell hozzá, hogy odáig
elvezessen téged.
Ezért van, hogy gyónásainkat azzal kezdjük, hogy áldást kérünk.
Áldást kérek, mert vétkeztem. Nem azt mondjuk: Büntetést kérek, mert
vétkeztem – pedig ez volna logikus Istenr l és a bűnbánatról alkotott
fogalmaink szerint… –, kérek szidást. Nem. Azt mondod: Atyám
gratuláljon nekem, igen-igen ritka kegyelmet kaptam: bűnösnek
ismertem meg magamat.
És a pap áldást ad. Ha megfigyelted, hasonlít a misében a
diakónusnak adott áldáshoz, miel tt az Evangéliumot hirdeti. (Dnus sit
in corde tuo et in labiis tuis…) Mert azzal, hogy hibáidért bocsánatot
kérni jöttél, a diakónus dolgát teszed, az Evangélium jóhírét hirdeted:
Van a bűnre bocsánat! Megvallod (confiteor) Isten irgalmába vetett
hitedet.
Az ember sohasem ismerte meg Istent úgy, hogy magát bűnösnek
el ne ismerte volna. Menj ki t lem Uram, mert bűnös ember vagyok!
82
Viszont mihelyt bűnösnek látod magad, azért van, mert elkezdted az
Istent megismerni.
Isten végtelen gyöngédséggel tárja föl hibáinkat. Nem azért, hogy
szemünkre vesse, vagy megalázzon, hanem mint jó orvos, jó ápolón ,
aki azért fedez csak fel sebet, hogy gondozza, csak azért okoz fájdalmat,
hogy gyógyítson. A maga finom módján mutatja meg nekünk, egyben
serkent, hív, hogy javuljunk meg.
És akkor a különbség láttára mérjük fel a távolságot aközött, amit
teszünk és aközött, amire hív, amit ajánl, kínál nekünk. És akkor
nem akadályozhatjuk meg magunkat abban, hogy afelé húzzunk, aki
bennünket ennyire szeret, mint afelé amik mi magunk lettünk saját
fejünkre hallgatva.
Öröm a hibáinkat észrevenni, meglátni. Azt bizonyítja, hogy Isten
dolgozik bennünk, és nem hagy minket nyugton. a mi eleven
hivatásunk az életszentségre. És annak is jele, hogy már távolodunk
hibáinktól: azért vesszük észre azokat, mert már elkezdtünk
megváltozni, már nem tapadunk hozzájuk. Bizonyos távlat kell hozzá,
hogy így lássunk.
És akkor kezdjünk ugrálni örömünkben, hálásan és bizalommal.
Isten beszél bennünk. Isten érteti meg magát, dolgozik: és folytatni
fogja. Mi nem vagyunk megbízhatóak, de igen! Mi nem vagyunk
kitartóak, de igen! Be fogja fejezni mindazt, amit bennünk elkezdett.
Fejezzük be egy imával: Én Uram, ne hagyj soha nyugton!
Vigyázat! Tisztázzunk egy esetleges félreértést. Azt mondtam
öröm, ha az ember bűnösnek látja magát. Remélem, ez senkit sem kísért
arra, hogy bűnei raktárát még jobban feltöltse. Senkit közülünk a
bűnösök boldogsága (boldogok akiknek sok bocsáttatik meg) nem fog
megszédíteni, hogy versenyre keljen a bűnözésben élmunkásokkal,
élmunkásn kkel.
Nem. Nem kell félnünk. Mindegyikünknek megvan a kell
alapanyaga b ségesen. Nem kell szomszédainkra irigykednünk. És ne
gondoljátok, hogy bűnök végrehajtására akarlak rábeszélni. Nincs
senkit l semmi irigyelni valónk. Elég bűnösek vagyunk amúgyis. A
kegyelem éppen az, hogy ezt észrevegyük.
83
 Mindnyájan egy fajta „lelki kómában” vagyunk. Ismerjük ezt a
fizikai állapotot, ami nagy sokk után szokott bekövetkezni. Az ember
öntudatlan, elveszti eszméletét, nem érez már semmit, nem szenved, úgy
hiszi nagyon jól van… és meg fog halni.
Lelkileg semmi sincs annyira elterjedve, mint ez a vakság. Semmi
sem veszélyesebb, mint ha valaki nem látja magát bűnösnek.
De sok ember vallásossága abban merül ki, abban vész el, hogy két
képmutatás között hánykolódik. Úgy tesz, mintha egy kicsit elveszettnek
hinné magát Ádámnak valami homályos man vere miatt, a történelem
távoli sködében, és ezek után úgy tesz, mintha egy kicsit megváltottnak
hinné magát Jézus Krisztus által.
Azt mondják: Szent ugyan nem vagyok, de nagy bűnöket nem
követtem el. (Nem raboltam, nem gyilkoltam.) Olyan jó középszerű
vagyok.
Sajnos Krisztus nem a jó középszerűekért jött, hanem hogy keresse
és megmentse, ami elveszett. Aki magát a jó közepesek közé sorolja, az
kizárja magát az üdvösségb l.
Nem az a kegyelem teljessége, hogy az ember bűnösnek lássa
magát, észrevegye hiányait a hitben, szeretetben, bizalomban, hanem,
hogy mindezt irgalmas és együttérz világításban lássa, mert így jobban
bemutatja az Úr gyöngéd kedvességét, mint a magunk méltatlanságát.
És végül, az Úr az, aki megbocsát. Annyira örül annak, hogy
nekünk megbocsát, hogy bennünk is csihol valami kis örömet, hogy
örüljünk annak, hogy megbocsátott nekünk.
Éppen a megbocsátásnak jele, hogy az megbocsátásban lelt
öröme kiszorítja bel led keserűségedet amiatt, hogy vétkeztél.
Egyedül az Isten bocsáthat meg bűnt! És olyan jól megbocsátja,
hogy te is bocsásd meg magadnak, hogy vétkeztél. Elveszi t led a
megalázottságod, hibáid miatt érzett medd elégedetlenségedet. Kell,
hogy az bocsánata annyira átjárjon, hogy te is megbocsáss magadnak.
Annyira tele kellene lennünk az Isten örömével, hogy már csak az
éltessen, csak az éljen bennünk.

84
 Az Isten örömének annyira el kellene hatalmasodnia bennünk,
hogy már ne ragaszkodjunk a boldogtalan vétkeinkhez, és hogy
elfelejtsük azokat úgy, ahogy azokat elfelejti. Hogy ne különbözzék az
véleménye, érzése a miénkt l még akkor sem, ha rólunk magunkról
van szó. És hogy szeressük magunkat úgy, amint szeret minket!
Ez a bűnbánat öröme!
Tamás megtapasztalja. Sohasem érezte magát ennyire szeretettnek
és boldognak, mint Krisztusnak abban a köpenyében, ahol az
szeretetének hihetetlen méreteit kitapogatta.
Péter, aki az Egyház f nöke lett, szintén kipróbálta nagyobb
bűnének szintjén. Penitenciája az lett, hogy pápává legyen. Jó gyóntató
leszel, fogod tudni a bűnöket megbocsátani, most, hogy téged
megtanítottalak rá. Majd te is meg tudod tenni, hogy mások bűneit
boldog bűnökké tegyed.
A szamaritánus asszony gyónásából apostolságának eszközét
csinálta: „Gyertek nézzétek meg, ott van valaki aki megmondta mindazt,
amit csináltam. Valaki annyi gyöngédséggel és tisztelettel tárta föl
bűneimet, hogy még sohasem voltam ilyen boldog. Gyertek nézzétek
meg! Gyertek próbáljátok ki ti is. Talán nektek is éppolyan jót tesz mint
nekem. Gyertek mind gyónni!” Vajon mi csináljuk így az actio
catholicát?
És ennek a bocsánatnak még egy földerítend dimenziója van.
Isten bocsánatának bennünk annyira hatékonnyá kell válnia, hogy mi is
mindenkinek megbocsássunk. Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen
mi is megbocsátunk. Ne jobban, csak annyira! A gyóntatószékb l
kilépve egymás nyakába kellene borulnunk.
Nem kaptad meg jól a bocsánatot, ha nem tudod továbbadni. Ha
másoknak megtagadom, az annak a jele, hogy magam nem nyíltam még
meg a magam bocsánatának.
Isten ezt az egyet nem bocsátja meg neked: ha te nem bocsátasz
meg. A pokol a megtagadott megbocsátások helye. Nem volna pokol, ha
az ember utánozná Isten irgalmát.

85
 A bűnbánat szentségének ez a közösségi dimenziója meglehet sen
elhomályosult napjainkban. Magán-gyónás, magán-áldozás, magán-
mise, csupa szerencsétlen kifejezés, és még szomorúbb gyakorlat!
Az elszigetelt ember képtelen lelkiismeretét megvizsgálni, bánatot
fölindítani, hibáit jóvátenni. Kell, hogy testvérek közössége segítse t
ebben. A bűnbánatot az Egyházban kell csinálni.
A protestánsokkal való vita ezt világosítja meg. A protestánsok
szemünkre vetik (sok katolikussal együtt): „Miért kell nektek mindig
egy ember közted és Isten között? A pap közvetít , vagy esetleg akadály.
Miért nem fordultok egyenesen és közvetlenül az Istenhez? Én Istent l
kérek bocsánatot az országában. Nincs szükségem mindenféle emberi
közvetítésre.”
A mi szemünkben azonban az Isten a földön van. Teste van, tagjai
vannak: ott tudjuk t elérni. Isten az égben? ellene nem vétettél, t el
nem éred. De Isten a földön, Isten tagjaiban: igen, t sebezted meg,
szaggattad meg, vele bántál rosszul. Akkor hát légy annyira alázatos és
szinte, hogy ott kérj t le bocsánatot, ahol megbántottad.
A pap a közösség képvisel je. az Egyház tanúja. (A bűnös helyi
Egyházé, azért van a jurisdictio földrajzilag határolva.) a testvéreink
nevében bocsát meg nekünk. „Gyere vissza, vártunk már téged.
Szükségünk van rád az Egyházban. Béna tag lettél – és bénító. Gyere
újra a közösség életébe, a közösségbe. Újra szolgálatba állítunk.
Megünnepeljük a visszatérésedet.”
Sajnos, amikor gyóntatószékemben egy szegény szerencsétlent
föloldozok, vajon micsoda közösségbe iktatom t újra bele? Nincsenek
ott a testvérek akik segítsék, fogadják. Elembertelenítettük a
szentségeinket. Azért nem tudjuk az embereket megisteníteni.
Testvéreink bocsánata, szeretete és öröme kellene, hogy szentség
legyen (Sacramentum), látható jele Isten bocsánatának, szeretetének és
örömének.

86
 IX. Konferencia
Ötödik stáció: Jézus Megjelenik szent Pálnak

Szent Pál Szent Tamás ellentéte. Tamás azt hitte, nem hisz. Pál
ennél rosszabb volt: azt hitte, hogy hisz.
Nagy magabiztosan, hagyományos vallására büszkén, utál minden
újítást. Az eleven hit kapcsolatba hoz minket Istennel, a hit formulái
által. Ha jól használjuk azokat, megismertetnek minket az Istennel, aki
minden formulát felülmúl. A halott hit azonban Istent szavakkal és
fogalmakkal helyettesíti. Amit aztán tetszése szerint használ és forgat.
A tarzusi Saul született héber, a legtisztább zsidó mentalitásban
nevelkedett. Tanulmányait Jeruzsálemben végezte. Korának leghíresebb
teológusánál Gamálielnél tanult.
A farizeusok szektájának tagjaként a Törvény minden el írását
aggályos pontossággal tartotta be. Saul kezdett l fogva meg volt
gy z dve, hogy az igaz Isten igaz vallásának birtokában van. Így hát
amikor az Isten Fia megjelent a világban, Saul mélyen megbotránkozott.
Isten emberré válik? Gy zködik és dolgozik? Abszurdum! Saulnak
megvoltak jól körülhatárolt fogalmai Istenr l, és Jézus személye nem
vágott össze az ortodox tanítással, amit padig Saul olyan jól birtokolt.
Dühvel üldözte tehát azt a megalázó eretnekséget, amióta
megismerte Jézus tanítványainak életéb l. István megkövezésénél ott
van, a kövez k ruháját rzi, és helyesli a kivégzést. Kés bb házról-házra
jár és üldözi a keresztényeket, letartóztat embereket, asszonyokat,
gyerekeket és börtönbe hurcolja ket.
„Saul csupa fenyegetést és halált lihegett…” Lám a fanatizmus
gyümölcse. Lám ilyesfajta tiszteletet kívánt az az Isten, akiben Saul hitt.
Isten volt türelmetlen, vagy Saul? Saul túlságosan biztos volt abban,
hogy jól megértette és megfogalmazta az Istent, akit szolgált. Nem
tör dik vele, hogy hallgasson is rá! Így hát saját feje szerint jár el abban
a hiszemben, hogy Isten szerint cselekszik. Ebben az állapotában a
lelkesedése csak fokozza ártalmas hatását. Tamást az Úr megtérítette
azzal, hogy kezébe vette. Sault azonban le kellett bunkóznia ahhoz, hogy
meg lehessen állítani. Le kellett t bunkózni, ki kellett t ütni. Az Úr
87
pillanatnyi lelkigyakorlatot adott neki, aztán még egy rekollekciót
(magábaszállást). És mint mindig, is alighogy nyugton maradt,
alighogy megállt, alighogy nem pörgött tovább a motorja, meglátta és
meghallotta az Urat, és megismerte. Közülünk hánynak van arra
szüksége, hogy téglát ejtsenek a fejére, hogy végre tudomásul vegye,
hogy van ám Jézus?! Mi minden kellene sokunknak ahhoz, hogy egy
kicsit nyugodtan maradjunk?
Az Úr Pált apostoli útjának teljes lendületében elgáncsolta, földre
lökte, elvakította, elkápráztatta. (Mint ahogy az emmauszi
tanítványoknak sem kellett már látniok t attól fogva, hogy
megismerték.)
Egyetlen mondatban, mint villámfényben, megismerte az egész
keresztény vallást: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl!” Megértette a
megtestesülést, hogy Jézus állandóan azonosítja magát tanítványaival,
megértette Krisztus titokzatos testének valóságát, és hogy hírnöke lesz a
jó hírnek, hogy Isten mindörökre jelen van elevenen közöttünk, és hogy
szenvedélyesen szeret minket (egészen a szenvedésig).
El ször is nevén szólították: „Saul!” Isten ismerte t, Istent
érdekelte , személyesen csak . Isten várta t. Szüksége volt rá. Isten
nem volt boldog nélküle. Lám, az Isten nemcsak egy tanítás, egy
világnézet, amit az ember megtanul és elfogad, sem egy legfels bb lény
csupán, aki végtelenül emelkedett, szenvedhetetlen és hozzáférhetetlen.
Isten a földön van. Köztünk él. Nem lehet t nem ismerni, vagy
félreismerni anélkül, hogy meg ne sérten k.
A sebezhet Isten!
Pontosan ez háborította föl leginkább Sault a keresztény
Evangélium-hirdetésben. És ez lett evidenssé, magától értet d vé el tte:
„Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.” Ez én te személyes viszony. Isten
szenved. Nem szűnt meg szenvedni. Isten akkora szeretettel szeret
minket, hogy mindörökre kitette magát sértéseinknek,
visszautasításainknak.
A kereszténység legjobb definíciója amit valaha is adtak róla, egy
rómaitól származik. Jogász nép fia, világos és precíz definíciók embere.
Festusz római helytartó, amikor Agrippa királynak összefoglalja a
farizeusok által pörbe fogott Pál pörét, beszámol az eddigi
88
kihallgatásokról „bizonyos Jézus ügyében, aki meghalt, és aki Pál szerint
él.” (ApCsel 2ő,19)
Legtöbbünk számára Jézus meghalt. Persze, hogy aztán föltámadt,
de most ott van fönn az égben, ahol t tömjénezik – állástalanul,
foglalkozás nélkül, nyugdíjban, visszavonulva a jólvégzett munka után.
Pál számára azonban Jézus valaki él , valaki, akivel találkozott,
valaki, akit megsértett, valaki, aki szenved és szüksége van ránk. Isten
rettenetes türelme! Krisztus csodálatos alázata! Hát hiába esedezik és
panaszkodik nekünk mindegyikünkben: „Miért üldözöl?” Mikor fog már
el minket a félelem, mikor ér már minket a meglepetés és rémület
sokkja?
Minden reggel kezünkben Jézus – kiszolgáltatva; szívéb l öml
vére – odakínálva, visszautasítva, hiába ömölve, fölöslegesen,
elpocsékolva, elhanyagolva. A világ összes oltárán annyi kiontott vér,
amit hagyunk kárba menni, mert nincs rá id nk, nincs hozzá kedvünk
összeszedni! Ezzel szemben: véradók! Érték!
Minden nap Jézus ott van jelen testvéreinkben. Nem ismerjük föl,
hogy bánunk velük? Meglátjuk ket, t?!
Jézus könnyekig érzékeny. Jézust meg lehet sebezni mindennel,
halvány mosollyal, alig észrevehet tagadással. Jelen van
mindegyikünkben úgy, mint mindazokban, akik látták t, szívét
megérintették, homlokából kiszedegették a töviseket. Nem tudunk hinni
benne látás és látomás nélkül? Mire akarjuk mindig látni is azt, amit
úgyis tudunk? Annyira tudjuk, hogy szinte belefásulunk ebbe a tudásba.
Hej, ha valaki úgy tudna hinni, mintha látta volna!
Isten a mer jóság. Ajándék, visszavétel nélkül, ajándék, ami
kínálva marad anélkül, hogy félne t le, ha elveszik vagy lebecsülik. Isten
mindig közel van és mindig félreismertem. Akármennyire is sértegetjük
dühösködésünkkel, akármennyire is sebezzük igazságtalan
panaszkodásunkkal és ragaszkodásának ingerült visszautasításával,
mégis jelen van. Mi pedig hogy megorrolunk minden közbelépésére,
hogy próbáljuk t átejteni, hogy kikerülhessük t, hogy kapálózunk
ellene, ahányszor kézen fog! Valami alattomos és makacs
ellenségeskedést tartogatunk vele szemben, állandóan kritizáljuk,

89
kétségbeesetten bizalmatlanok vagyunk vele szemben. Ennek az igazi
neve Istenkáromlás.
Jézus szenvedésében türelmes. A világ végezetéig húzódó
halálküzdelemben mindig él. Ilyennek nyilatkoztatta ki magát nekünk.

Hány keresztény várja még Szent Pálnak ezt a kinyilatkoztatását?

Szeretik ugyan Istent, de reménytelen szeretettel, viszonzás nélküli
szeretettel. Szeretettel, amelyet be sem mernek maguknak vallani, mely
nem hiszi, hogy tetszeni tud, melynek nincs bátorsága elhinni, hogy
élvezni lehessen az Istent, örülni lehessen neki!
Az ilyen viszonzatlannak hitt kötelez szeretet inkább teher, mint
megkönnyebbülés. Eljövünk az Istenhez, de hallgatástól leverve rögtön
futni szeretnénk t le. Rögtön elegünk van abból, hogy csak mi egyedül
szeressük.
De ha egyszer megtanulnánk hogy Isten szeret minket, hogy Isten
az, aki szeret minket anélkül, hogy mi kezdtük volna t szeretni, hogy
az, aki megörül a mi jöttünknek, hogy számít neki a mi jelenlétünk, hogy
öröme telik szívünkben – akkor bizony megváltozna a vallásunk.
Ha ennyire szeret minket, ha ennyire kedves, vidám, jóságos, ha
megérti kedvességünket és rosszul esik neki feledékenységünk, akkor mi
tehetünk érte valamit, tudunk Neki örömet szerezni, tudjuk t
megtisztelni, tudunk Neki udvarolni (a szó legszebb értelmében),
mivelhogy mindebben kedvét leli. Hej, mennyi örömünk volna abban,
hogy ezt a nekünk adott hatalmunkat gyakoroljuk rajta!
Valakit szeretni annyi, mint hatalmat adni neki magam fölött. Ha
azt halljuk, hogy Isten szeret minket, ez elkoptatott szólamként hat. Nem
hoz lázba senkit. Így kell azonban gondolkoznom: Isten hatalmat adott
nekem maga fölött.
Az embernek hatalma van azok fölött, akiket szeret. Hatalma van
örömet, vagy fájdalmat okozni nekik. Emlékszünk, milyen hatalmunk
volt szüleink fölött amikor, gyerekek voltunk? Hogy megörültek a
90
legegyügyűbb szónak, hogy megörültek egy szál virágnak! Hogy
meghatódtak, milyen boldoggá tette ket. Hinni kell a szeretetben, a
szerelemben. Ugye milyen édes tudat, hogy biztosra mehetek: tudok
neki örömet szerezni, mosolyra tudom t deríteni, tudok vele együtt
örülni, meghatódni, hálát adni. Micsoda öröm ezt a hatalmunkat
gyakorolni! Sajnos azonban úgy szeretünk olykor játszani, hogy az
fájjon neki, hogy éreztessük vele hatalmunkat, hogy érezzük és
gyakoroljuk hatalmunkat! Mennyi fájdalmat okozhatnak a gyerekek
szüleiknek! Emlékszünk, hogy tudtunk úgy tenni, mintha nem volnánk
éhesek csak azért, mert k annyira szerették volna, hogy együnk.
Konokul hallgattunk csak azért, mert úgy szerették volna, hogy egy jó
szót mondjunk. Mondtunk nekik olyat, amit senki másnak nem
mondtunk volna csak azért, hogy megbizonyosodjunk hogy eléggé
megsebeztük ket.
Nos, Pál látomása kinyilatkoztatás volt. Annak a rettenetes
hatalomnak a megmutatása, amit Isten adott neki maga fölött. Mindaz,
amivel Pál a keresztényeket kínozta, az Krisztusnak fájt. Krisztus ki volt
szolgáltatva Pálnak, védtelenül. Ett l a perct l Pál megértette hivatását.
Életútja nyitva állt, tudta mi fogja kitölteni: Mindazt a hatalmát, amellyel
Isten fölött rendelkezett, és eddig arra használta, hogy üldözze t, most
arra akarja használni, hogy tisztelje, szeresse, szolgálja, és neki örömet
szerezzen vele.
Lám ez a kinyilatkoztatás kell nekünk is. Mi érdekeljük az Istent,
mi szegények, buták, jelentéktelenek. Isten szeret minket, tehát függ
t lünk. Isten nem boldog nélkülünk-nélkülem! Isten velünk mosolyog,
játszik, szórakozik, kedvesen mint édesapa a gyerekével, jóbarát a
jóbarátjával. Ne várjatok az imádsággal addig, amíg az majd tetszik
nektek (soká várnátok akkor), csak arra gondoljatok, hogy ez neki
tetszik. El is várja mindig. Áldozzatok, nem azért, mert megjött a
gusztusotok hozzá (nem cukrászdában vagytok, ahol ízlésetek szerint
válogatjátok az édességeket), hanem mert akar minket táplálni,
kíván egyesülni velünk.

91
 Pál ennél többet is megtanult. Istennek ezt a megnyilatkozását –
mint mindig –, rá vonatkozó kinyilatkoztatás kísérte. Nem jó neked az
ösztöke ellen rugdalóznod!
Amikor Pál az Úr színe elé került, akit szolgálni vélt nagy
buzgósággal – Actio catholicát csinált egy kissé er szakosan –, nemcsak
hogy nem ismerte meg t, hanem még azt is megtudta, hogy
tulajdonképpen ellenállt neki. Hogy mialatt jóhiszeműen azt hitte, hogy
neki engedelmeskedik, mást sem tett, mint rugdalózott ellene.
Rugdalózás volt Pálnak egész actio catholicája, egész odaadása, vallási
meg nem alkuvása. Egészen el volt telve saját magával míg azt hitte,
hogy Istennel van tele.
Mást se tett, mint rugdalózott az Isten ellen, akit szolgálni vélt.
Mint Szent Tamás, is rájött, hogy tulajdonképpen régt l fogva hívva
volt, és hitre volt ösztönözve. Rájött, hogy buzgalma, fanatizmusa,
er szakja csupán rugdalózásának ereje volt, er lködésének kifejezése,
hogy azt az elviselhetetlen bels hangot elhallgattassa. Nem Isten volt,
akit Saul védett a keresztények üldözésével. Saját magát próbálta
megvédeni az Istennel szemben. És csak akkor, ott, a damaszkuszi úton
fogadta el, hogy végre hallgasson arra a hangra, amely mindig is szólt
lelke mélyén.
Ha az Úr nekünk jelenne meg, gondoljátok mást mondana? „Miért
üldözöl engem? Miért állsz nekem ellen? Miért gyártasz magadnak
olyan tökéletes okokat, hogy nekem ellenállj? Nem nehéz neked az
ösztöke ellen rugdalózni? Nem fáj neked, hogy te nekem úgy fájsz?”
Mi az a rugdalózás, ami ugyanígy megkeményíti életünket?
Megtaláltuk-e már azt a félelmet, azt a gyűlöletet, azt a lázadást, azt a
kielégíthetetlen, be nem vallott vágyat, azt a szenvedést, azt a munkát,
mindazt, ami ürügyül szolgál nekünk, hogy miért nem mehetünk az
Istenhez? Tudjuk jól, hogy Isten ennek a mondvacsinált akadálynak a
másik oldalán ott vár minket. S t, inkább ennek az akadálynak csak
megrendezett belsejében. Kitalálhatjuk, hogy ez az akadály csak egy
megrendezett alkalom, helyzet, állította föl nekünk, hogy teljes
szabadsággal választhassuk t. De mi igyekszünk elfojtani ezt a
kellemetlenked hangot. Rugdalózunk. Levezetést keresünk: nemcsak az
élvezetek kábulatát – az nagyonis közismert –, hanem a munkát, az

92
„erényt”, mindazt amit Saul kitalált a maga idejében, hogy ellenálljon
Jézus Krisztusnak.
Pedig úgy kellene, hogy egyszer mi is, úgy, mint , elfogadjuk,
hogy hallgassunk az Isten szavára, itt, ahol nem akarjuk hallani –
elfogadjuk, hogy ráismerjünk az Úrra ott, ahol meg mertünk volna
esküdni, hogy t sohasem látjuk. Remegve és félve mondta: „Uram mit
akarsz, hogy cselekedjem?” És az Úr azt felelte: „Kelj fel és menj be a
városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.” Mint mindig,
most is a többiekhez küldi.
t küldi. t, aki egyszer szent Pál lesz, aki a nemzeteket fogja
evangelizálni, akit az Úr látomással tüntetett ki, akit az Úr maga térített
meg olyannyira személyesen, hogy menjen a városba és kolduljon
eligazításért egy akárki tanítványtól, akit Ananiásnak hívnak, aki csak
abban az egyben van fölényben vele szemben, hogy az Egyházhoz
tartozik. Az Úr keze megvakította, és az Egyház egy emberének a keze
fogja visszaadni a látását – aki maga egyébként szürke és félénk volt.
Kézenfogták és bevitték Damaszkuszba, és ott volt három napig
és nem látott. Az els , amit kért t le az Úr: hagyja magát vezetni,
mondjon le saját kezdeményezésér l, amely eddig is oly rossz
tanácsadója volt. Fogadja el, hogy nem lát ugyanúgy mint eddig, tartson
háromnapos lelkigyakorlatot.
És ez a csupa tűz, csupa robbanás, ez a fergeteges, viharos Pál
elfogadja ezt rugdalózás nélkül. Csinálja az egyetlen csinálnivalót, az
egyetlent, amit az Úr ebben a pillanatban t le elvár: imádkozik. És szólt
az Úr Ananiáshoz: „Kelj föl, menj az u.n. Egyenes-utcába, és keress
Júdás házában egy Saul nevű embert Tarzusból.” Mert imádkozik.
Ananiás nem lelkesedik, hogy ezt a lelkigyakorlatot neki
megtartsa. Ananiás jellemz en hivatalnok-plébános. Okos, fél a
kezdeményezést l és mindenféle zűrt l. Megpróbálja lebeszélni az Urat:
„Sokaktól értesültem, mennyi bajt okozott ez az ember a te szentjeidnek
Jeruzsálemben…” Ananiás olvasta a jó újságokat, jól volt értesülve és
igyekszik az Úron segíteni, aki úgy látszik, nem jól ítéli meg a helyzetet.
De az Úr azt mondja neki: „Eredj mert ez az ember az én választott
eszközöm, hogy meghordozza nevemet a pogányok el tt. Én majd
megmutatom neki, mi mindent kell nevemért elviselnie.”
93
 Ananiás tehát elindult, ha már nem lehetett az Urat jobb belátásra
bírni, nem lehetett vele szót érteni, és megérkezve a házba Saulra tette a
kezét és mondta: „Saul testvérem Jézus Úr küldött engem hozzád, hogy
visszanyerjed látásodat…” És Pál visszanyerte látását. Ez példázza az
Egyházat: a legsiralmasabb Plébánosok végtére mégiscsak megteszik
azt, amit meg kell tenniük, osztják a szentségeket, jó és érvényes miséket
celebrálnak, autentikusan közölnek életet, végtelenül jobban adják
tovább, mint ahogy élik és bemutatják.
Nekünk magunknak Krisztusban van gyakorlati hitünk, hiszünk az
Egyházban, hiszünk egymásban, bármilyen kiábrándítónak is látszanak.
Ha ezt nem tesszük, egyszercsak rájövünk, mint Szent Pál rájött, hogy
üldözzük Krisztust azzal, hogy rosszul viselkedünk övéi közül a
legkisebbel. Jézus még Ananiásban is ott volt. Jézus jelen volt a
keresztény vértanúkban, de jelen van ebben a kétes hírű és rugdalózó
plébánosban is!
A misztériumnak ezt a zónáját a tanítványoknak tiszteletben kellett
tartaniuk a föltámadt Úr körül. Nekünk is ugyanúgy tiszteletben kell
tartanunk, s t vissza kell állítanunk az emberek körül és magunk körül.
Semmir l sem tudunk mindent. Az emberek és az események körül kell
hagynunk a misztériumnak és a hitnek egy szegélysávot, ez az Úr helye.
Ott dolgozik. Legyünk mindig készen, hogy tanuljunk és újrakezdjünk
megtérni.
Nem akkor van igaz hitünk, amikor úgy látjuk, hogy Isten a mi
szájunk íze szerint működik. Addig, amíg a mi elgondolásaink
egybevágnak Isten elgondolásával, addig nincs alkalmunk hinni (actus
fideit csinálni). Hinni annyi, mint elfogadni: abba az irányba megyek,
amire a szorító sarkantyú kényszerít. Fölismerni benne az Úr jelenlétét.
Azokban, akiket ki nem állhatunk, akiket talán utálunk: ebben a férjben
vagy ebben a feleségben, akivel szót érteni oly nehéz; ebben az
elviselhetetlen gyermekben, aki nekünk annyi gondot okoz; abban az
undok szomszédban, abban az alkalmatlan látogatóban, abban a
botránkoztató papban, abban az egyházban, melynek el írásai idegeimre
mennek, abban a munkában, ami sehogysem fekszik nekem, abban a
környezetben ami fojtogat… Hinni annyi, mint elfogadni, hogy Isten az
örök kiszámíthatatlan, aki megzavarja köreimet, eltérít magamképzelte
utamról.
94
 A hit nem valami alapt ke, amit a keresztségben kapunk és amib l
nyugodtan élhetünk egész életünkben. A hit eleven valóság. Mindig új,
mint maga az Isten, akire irányul. Istenben való bizalom, a megbízom
benned aktusa, amit naponta, a nap minden percében meg kell tenni
azzal, hogy törekszünk t minden el forduló eseményben észrevenni,
minden hozzánk közeled emberben, minden fölmerül gondolatban,
szívünkben támadó minden érzésben. Ebb l következik, hogy nem sokat
számít, hogy az eseményt el ször kellemesnek vagy kellemetlennek
ítéljük; az embert rokonszenvesnek vagy ellenszenvesnek, a gondolatot
érdekesnek vagy unalmasnak, az érzést magasztosnak vagy szegényesen
szűknek. Isten éppúgy szól hozzánk a szerencsétlenségben, mint a
sikerben. Az alkalmatlankodóban, mint a jóbarátban, a szentben, mint a
bűnösben. Nem lehet válogatnunk életünk szövevényében, hogy
elhatároljuk: ez hitet érdemel, ez meg nem. Életünk egészében kell Istent
fölfedeznünk!
A hit a világot és életünket olyanná teszi, melyen keresztül-látszik
az Isten. Jelzi-jelenti nekünk az Istent, Isten megnyilatkozása. Igazi
szemlél d ket formál bel lünk, akik számára Isten nemcsak egy
megjelenés, nemcsak átfutó találkozás, hanem élettárs és barát.

95
 X. Konferencia
Hatodik stáció: Szűz Mária

Lelkigyakorlatot nem lehet tartani az örömr l anélkül, hogy a

boldogságos Szűzr l ne szólnánk, a boldogok Anyjáról. „Boldog vagy,
mert hittél.” Boldog, aki Isten szavát hallgatja, és meg is tartja. Akit az
Egyház imája arra kér, hogy mulassza el a jelen szomorúságát, és tegye
állandóvá az örömet.
Máriának egyetlen jelenése volt egész életében. Egyetlen egy: Az
annunciáció. És ez neki mindörökre elég volt.
Jámbor szentírás-magyarázók föltételezik az Evangélium
hallgatása ellenére, hogy Jézus föltámadása után megjelent édesanyjának
is külön.
Úgy gondolom, ezzel nagyobbat vétenek hűségben és tiszteletben
Szűz Mária ellen, mint az evangélisták ellen.
Jézus megjelenései az apostolok hitét keltik föl, erre azonban
Máriának nem volt szüksége! Az annunciáció mindörökre fölöslegessé
tett minden további megjelenést. , akit az üdvösség hajnalán nagynénje
Erzsébet így köszöntött: „Boldog vagy mert hittél!”, nem érdemelte
volna meg a végs boldogságot? „Boldogok akik nem láttak, és mégis
hittek!”
Mondtuk: hinni annyi, mint a sötétségben is hűségesnek maradni
ahhoz, amit az ember a világosban látott. Mária annyira meg rizte az
angyal szavát, hogy abból élt egész életében. Mindig hitte teljes lélekkel,
hogy megváltja népét, hogy országának nem lesz vége és hogy Istennél
semmi sem lehetetlen.
Mária az egyetlen, akit Krisztus halála nem hogy nem ejtett
kétségbe, hanem el sem választotta t le.
Úgy mint az annunciációkor, egy darabig volt egyedül az egész
Egyház, hogy hitben fogadja Krisztust, most ugyanúgy egy ideig
egyedül volt az egész Egyház, hogy magába zárja t hitben. Mint
egyetlen örökmécs a szentélyben, az hite nem aludt ki soha. az
egyetlen tabernákulum, mely nem lett szentsírrá.
96
 Jézus kínszenvedése és halálakor Szűz anyja annyit szenvedett,
amennyit ember csak szenvedhet, hitét azonban sértetlenül meg rizte.
Hitét, reményét, az Atyába vetett bizalmát, bizalmát abban, hogy mindez
titokzatos, szükséges és titokzatosan hatékony, és mindennek az
eredménye a megváltás.
Emlékezett az angyal ígéretére, a választott nép történetére, a
prófétákra, és ha fájdalommal is öntötte el t mindennek beteljesülése,
hitét ez egyben meg is er sítette. A kereszt lábánál, amikor mindene fájt,
annyira lelkesítette t a hit és a remény intenzitása, hogy kés bb minden
apostolt megel zve, érkezett el ször a föltámadás örömébe. Tudta,
hogy mindaz amit érzett, nem változott.
A kálvárián eltemetett Fiának meggyalázott holttestét ugyanolyan
kegyeletes gyöngédséggel és végtelen tisztelettel ölelte, mint mikor
fiatal édesanyaként gondozta a Gyermek rábízott törékeny testét. De
annyira jelenvalónak tudta, hogy elszakadt t le. Semmi sem hervasztotta
t Mária Magdolna reményvesztettségéb l, amikor már nem volt meg
neki Urának teste. Jézus megszűnhetett élni saját testében, de Édesanyja
szívében nem.
Föltámadását várva Jézus az id t a „pokolra szállva” töltötte. (A
teológiai igazságot ne tévesszük össze elképzelésünkkel vagy némely
ábrázolással: még az Ószövetség igazai is a Krisztusba való
beletestesülés által kapták a megváltást.) De ha volt hely, ahol
megpihenhetett, ahol kedvét találta miel tt fölment Atyjához, hát akkor
az biztosan az édesanyjával való közösségben volt. (Közösség –
Communio – Áldozás) És ha valakinek lángolt a szíve, amikor az
Írásokban megtalálta ami róla szól, akkor az biztosan Mária szíve volt.
Meg rizte, át-átelmélkedte, összehasonlította az eseményeket a
jövendölésekkel, és mindig újabb megvilágosodást és er t merített
bel le.
Jézus harmadnapra felkelt a sírjából – nem azért, hogy anyját
megvigasztalja, hiszen már örömt l és büszkeségt l áradt, hanem –
hogy odavezesse a többieket, ahol Mária ket csöndben várta.
József is annak idején Máriát csöndben és örömben találta.
És amikor azok, akikben megjelent Jézus, nagy boldogan futottak
a jó hírrel Máriához, észrevették, hogy azt már tudja. Mindegyikük
97
megmérhette saját hitét Mária hitén. Mindenki megismerhette igazi
magát, Máriához hozzámérve magát.
Azt hiszem, attól kezdve kezdték mindnyájan megérteni Mária
helyét az Egyházban. Apránként mindnyájan hozzá jöttek, és köréje
csoportosultak. Jól érezték magukat vele. Megért t találtak benne.
Egészen magától értet d volt, hogy a mennybemenetel és a Pünkösd
közötti tíz napon át nem hagyták el Máriát. Jó volt nála lenni. Menedék
volt. A hitnek helye. Ez volt az Egyház. Mária körül.
És mindezt szó nélkül tette. Isten valódi jelenléte megérz dik és
kiárad szó nélkül is. Az apostolok királynéja sohasem prédikált, nem
csinált actio catholicát. De úgy élt 30 éven át kis házában, annyi
tisztelettel és szeretettel, hogy ebb l a házból eredt a világ üdvössége.
Hitte, hogy lényében volt valami megszentelt, valami isteni, és ezt olyan
kitartó hűséggel rizte, hogy ez kifejez dhetett, növekedhetett,
megérhetett otthonának ölén, és egy napon kiléphetett onnét a világot
megváltani. Vajon úgy élsz a házadban, családodban, munkahelyeden,
annyi hittel és szeretettel, hogy nem lep dnél meg ha t led, a te
körödb l, mell led támadna az, aki vagy ami a mai világot megváltsa?
Volt id amikor az egész Egyház körülötte volt. Az egész Egyház
ott született, ott volt található ahol .
Mindnyájunknak ugyanaz a szerepünk mint Szűz Máriának,
ugyanaz a hihetetlen hivatásunk: e világra hozni az Istent. Istent
elevenné tenni e világban, úgy tenni-venni, hogy Isten elevenné legyen a
mi világunkban.
Az annunciáció angyalai tervüket mindig az emberekre alapozzák.
Mindig keresnek egy „az Úr szolgájá”-t, egy „az Úr szolgáló leányá”-t,
aki elég egyszerű, elég naiv, elég hív ahhoz, hogy elfogadja, hogy
rajta keresztül is testté akar lenni, és közöttünk akar lakozni az Ige.
Jaj, de sokan tiltakoznak, visszautasítják, ellenvetéseket
sorakoztatnak, méltatlannak találják magukat, vagy túlságosan méltónak.
Túlságosan el vannak foglalva, vagy képtelenek rá, házasságon kívül
élnek vagy rosszul sikerült házasságban.

98
 Hajdan pedig egy tizenöt éves kislány mondta: „Ám legyen. Itt
vagyok. Nem értek ugyan bel le semmit, de jól van az úgy. Elfogadom,
hogy higgyem.”
És hitt. Hitte, hogy azzal, hogy nyugton marad, végzi a
legegyszerűbb házimunkát, imádkozik, szenved és szeret – lehetséges
lesz, hogy türelme, hite és szeretete következtében származik a világ
üdvössége, és hogy az egész Egyház jól érzi magát az házában.

99
 XI. Konferencia
Hetedik stáció: Mennybemenetel

Hogy ünneppé avathassuk a mennybemenetelt, ahhoz jól meg kell

értenünk a gyökeres különbséget eltűnés és eltávozás között.
Az eltávozás eredménye a távollét, a nem-jelenlét. Az eltűnés
eredménye a rejtett jelenlét.
A mennybemenetel által Jézus nem ment el, nem hagyott minket
árván, mindörökre odakötötte magát, ahol az apostolokat tanította, ahol
t megismerhetik: Az Igéjében, a szentségekben, az emberekben.
Ha a mennybemenetel Krisztus eltávozása volna, sajnálkoznunk és
szomorkodnunk kellene miatta. Az el-mennyesedése olyan volna
nekünk, mint egy elföldelés. Pedig Krisztus velünk marad. A világ belép
általa az Atyával való közösségbe és mindenhatóságba, tökéletesen
fölmagasztosul, megdics ül, átszellemül emberségében. És éppen emiatt
sokkal szorosabb vonatkozásban van mindegyikünkkel, mint valaha.
Mítosztalanítsunk! Ha azt mondjuk, Krisztus odaült a mennyei
Atya jobbjára, ne helybeli, térbeli áthelyez désre gondoljunk! Ezzel a
képpel az hatalmának és dics ségének növekedését, beteljesülését
fejezzük ki.
Egyébként hol van az Atya? Szent János megfelel: Velünk,
bennünk, idelent mindörökre. „Aki szeret engem és megtartja
tanításaimat, Atyám is szeretni fogja t, és elmegyünk hozzá és
lakóhelyet szerzünk nála.” Beköltöztünk hozzá. Valahol lakni sokkal
többet jelent, mint csak ott lenni. Az ember ott van az utcán, a
munkahelyén, de lakni csakis otthon lakik, a lakásában. Isten csak egy
lakást akart, és azt is minálunk! (Állandó lakás, nem ideiglenes lakás!)
Egyébként amikor a zsidók azt mondták: mi Atyánk, ki vagy a
mennyekben, ezzel nem Istennek t lünk való távolságát akarták
kifejezni, nem a „splendid isolation”-t, nem g gös elkülönülést,
elszigetel dést, hanem uralkodó pozícióját (mint röplabda pályán a bíró),
ahonnan könnyen át lehet tekinteni, és el lehet érni az egész földet.

100
 Nos hát, Krisztus mennybemenetelével elérte azt a végtelen
hatékonyságot, amely lehet vé teszi, hogy jelenlétével mindent
betöltsön. Fölemelkedett minden ég fölé, hogy a mindenséget betöltse
(Ef Ő,10). A mennybemeneteli prefáció pedig így szól: „ut nos divinitatis
suae tribuoret esse participes”, hogy velünk közölje Istenségét.
Elmennyesíteni a Krisztust annyi, mint kiüresíteni, elveszíteni. Az
mennybemenetele, fölszállás, a hatalomba való emelkedés
hatékonyságában. Tehát jelenlétének sűrűsödése, intenzívebbé válása.
Nem térbeli fölemelkedés, ami messzebb vinné t t lünk.
Mint ahogy nem hagyta el az Atyát, amikor megváltásunkra
megtestesült, ugyanúgy Krisztus nem vált el t lünk azzal, hogy
visszament Atyjához. Nem távolodott el. S t, ellenkez leg: csupán
visszaállította, nyélbe ütötte és biztosította a közösséget, a közösködést
(kommunikáció).
„Ne maradjatok itt az eget bámulni, hanem terjesszétek ki az
országát, jelenlétét, befejezvén az művét idelent” – mondták a
mennybemenetel angyalai az apostoloknak.
Krisztus marad a világtörténelem legtevékenyebb és
legjelenvalóbb személyisége, szerepl je.
Ezt fejezi ki Márk a maga csattanós módján, amikor a
mennybemenetelt beszéli: „Az Úr Jézus fölment a mennybe és az Isten
jobbján foglalt helyet.”
Itt van ni, gondoljuk. Elvesztettük t. Elhagyott minket.
mindörökre odafönn trónol, mi meg idelent nyögünk és sóhajtozunk.
Márk azonban folytatja ám: „Az apostolok pedig szétszéledtek és
mindenütt hirdették az Igét. Az Úr együttműködött velük és tanításukat
csodákkal kísérte és hitelesítette.”
Micsoda öröm! Itt van.! A földön! Velünk! És soha többé el nem
megy, minthogy átszellemült jelenléte olyan intenzitást és extenzitást ért
el, amilyet testi jelenlétében nem érhetett el.
Igencsak el nyös volt nekünk, hogy test szerint elment, hogy
ezentúl mindenütt megtaláljuk t.
Az imádságban és a tevékenységben.
101
A Szentségekben és testvéreinkben.
Az apostolokban és a pogányokban.
A gyóntatóban és a gyónó bűnösben.
Mindenütt, ahol az kegyelme dolgozik, fölszabadít és egyesít.

102