Sötét herceg

Christine Feehan

Dark sorozat
(Kárpátok vámpírjai)
1. könyv

Az eredeti, 1999-es kiadás 2011-ben újra

kiadott, az író által kibővített változata

rajongói fordítás
 A sorozat kötetei:
1. Sötét herceg (rajongói)
2. Sötét vágyak
3. Sötét arany (rajongói)
4. Sötét mágia (rajongói)
5. Sötét kihívás (rajongói)
6. Sötét tűz (rajongói)
7. Sötét álom (rajongói)
novella
8. Sötét legenda (rajongói)
9. Sötét őrző (rajongói)
10. Sötét szimfónia (rajongói)
11. Sötét mélység (rajongói)
novella
12. Sötét dallam (rajongói)
13. Sötét végzet (rajongói)
14. Sötét éhség (rajongói)
novella
15. Sötét titok (rajongói)
16. Sötét démon (rajongói)
17. Sötét ünnep (rajongói)
18. Sötét uralom (rajongói)
19. Sötét átok (rajongói)
20. Sötét gyilkos (rajongói)
21. Sötét veszedelem
(rajongói)
22. Sötét ragadozó (rajongói)
23. Sötét vihar (rajongói)
24. Sötét vérfarkas
(rajongói)
25. Sötét farkas (rajongói)
26. Sötét vér (rajongói)
27. Sötét bűntény (rajongói)
28. Sötét szellem (rajongói)
29. Sötét ígéret (rajongói)
30. Sötét körhinta (rajongói)
 Egy

Tovább már nem áltathatta magát. Mikhail Dubrinsky lassan,

határtalan fáradtsággal, de nyugodt véglegességgel becsukta a
bőrkötésű könyvet. Bevégeztetett. Nem bírja tovább. Az imádott
könyvek már nem tudják elhessegetni létezésének tökéletes,
iszonyú magányát. A dolgozószoba három falát a padlótól a
mennyezetig könyvespolcok borították. Minden egyes könyvet
elolvasott, a legnagyszerűbbeket kívülről megtanulta az évszázadok
során. Már nem tudtak vigaszt nyújtani. A könyvek táplálták a
szellemét, de megtörték a szívét.
A hajnal sem hozza meg az álmot számára, legalábbis nem a
megújulást adó, gyógyító álmot; isten irgalmazzon a lelkének, ő már
az örök nyugalmat keresi. Fajtája megfogyatkozott, szétszóródott,
üldözötté vált, és lassan eltűnik. Mindent megpróbált, bevetette
összes fizikai és szellemi képességét, minden új technológiát.
Mikhail művészettel és filozófiával, munkával és tudománnyal
töltötte ki életét. Ismerte a gyógynövényeket és a mérgező
gyökereket. Tudta, mik a férfiak fegyverei, és önmaga is fegyverré
vált. Egyedül maradt.
Egy kihaló faj az övé, és kudarcot vallott. Vezetőjükként
elkötelezte magát amellett, hogy módot talál rá, hogy megmentse a
gondjaira bízottakat. Túl sok férfi fordult át, a lelkük a kétségbeesés
martalékává vált. Kétszázadik életévük környékén fajtájának férfijai
elvesztették színlátásukat és az érzéseiket. Csak az akaratukra,
becsületükre és az emlékeikre támaszkodhattak, hogy
megőrizhessék tisztességüket. A kísértés, hogy öljenek táplálkozás
közben, fajtájánál egy állandóan jelenlévő veszély volt. Ha engedtek
ennek a kísértésnek, átfordultak és gyilkoltak, pár végtelenül
értékes pillanatig mintha újra éreztek volna, testükön végigcikázott
a forróság, körülölelte az agyukat, rávette az elméjüket, hogy újra és
újra megpróbálják átélni. Arwa-arvomet, és jelämet, kuulua
huvémet ku feaj és ködet ainaak volt a neve ennek a
jelenségnek és minden Kárpáti ismerte, szó szerinti fordításban azt
jelentette, hogy a lelküket, tisztességüket, üdvösségüket adják fel
ezért az örömért, és örök kárhozat vár rájuk.
Nem voltak asszonyaik, hogy fenntartsák a fajt, hogy visszahozzák
őket a sötétségből, amelyben éltek. Túl kevés gyermek született, és
lány csak nagyon ritkán. Aztán a nők elkezdték még a
megszületésük előtt elveszíteni gyermekeiket. Meg kellett volna
állítania a hanyatlást, módot találni rá, hogy megakadályozza. Nők
nélkül, gyerekek nélkül esélyük sem volt a fennmaradásra.
A férfiak alapvetően ragadozók voltak, a sötétség egyre nőtt és
terjedt bennük, amíg már nem maradtak érzelmeik, semmi, csak
egy sötét, gyászos, hideg világ. Mindegyiküknek szüksége lett volna
rá, hogy megtalálja a hiányzó felét, az életpárját, aki kihozhatná a
fénybe. De ha nincsenek nők, nincsenek gyerekek, az életpárra
találás is lehetetlenné válik.
Emésztő bánat árasztotta el. Felemelte a fejét, és kiüvöltötte
magából a vad fájdalmat, a megsebzett állatét, aki volt. Nem tudja
tovább elviselni az egyedüllétet. Mégis, hogyan érezhet fájdalmat?
Miért érez néhány óra óta teljes kétségbeesést, amikor semmit sem
érezhetne? A végére a reménnyel együtt az eszét is elveszítette?
„A baj nem is igazán az egyedüllét, hanem a magány. Tömegben
is lehetünk magányosak, nem gondolja?”
Mikhail mozdulatlanná vált, csak lélektelen szemei villantak
körbe, mint egy ragadozóé, ha veszélyt szimatol. Mélyeket lélegzett,
azonnal bezárta az elméjét, miközben érzékeit kiélesítette, hogy
megtalálja a behatolót. Egyedül volt. Nem tévedhet. Ő a legöregebb,
legerősebb és legravaszabb. Senki sem tud áthatolni a biztosítékain.
Senki sem közelítheti meg a tudta nélkül. Kíváncsiságtól hajtva
emlékezetből újra lejátszotta magának a szavakat, a hangot figyelte.
Nő, fiatal, közvetlen és nagyon intelligens.
 Hagyta az elméjét résnyire ismét megnyílni, hogy ösvényt,
mentális lábnyomot kereshessen.
„Én is úgy találom” – értett egyet. Érezte, hogy visszatartja a
lélegzetét, szüksége volt erre a kapcsolatra. A nő ember. Kit
érdekel? Valami, de nem is, valaki áthatolt fájdalma mélységein, és
őt eléggé érdekelte ahhoz, hogy válaszoljon. Ki beszélhet hozzá
telepatikusan, ha nem az egyik fajtársa? Ennek a rejtvénynek
egyelőre nem volt megfejtése, de ez egyáltalán nem számított.
Érdekelte. Megfogta. Izgatta.
„Néha kimegyek a hegyekbe, ott maradok egyedül napokig, és
nem vagyok magányos, míg egy zsúfolt partin, emberek
sokaságában, olyan magányos vagyok, mint még soha.”
Mikhail érezte zsigereiben a forróságot. A hang, ami kitöltötte a
lelkét, lágy, muzikális és ártatlanul szexi volt. Nem érzett ilyesmit
hosszú idő óta, a teste nem kívánt meg nőt az elmúlt századok alatt.
Most hallva ezt a hangot, egy emberi lény hangját, megdöbbent
azon a tűzön, ami az ereiben fellobbant.
„Hogyan tud beszélni velem?”
„Sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam.” – Mikhail rögtön
megérezte, hogy komolyan gondolja a bocsánatkérést. – „A
fájdalma olyan erős, olyan borzalmas volt, hogy nem tudtam
kiverni a fejemből. Azt gondoltam, hátha lenne kedve beszélgetni
velem. A halál nem válasz a boldogtalanságra. Úgy gondolom, ezt
ön is tudja. Mindenesetre abbahagyom, ha úgy kívánja.”
„Ne!” – A tiltakozása parancs volt, egy vezetéshez szokott férfi
utasítása, aki elvárja az azonnali engedelmességet. Hamarabb
érezte meg a lány nevetését, mint ahogy a hangja eljutott hozzá.
Lágy volt, gondtalan, hívogató.
„Mindenkit utasítgat maga körül?”
„Természetesen.” Nem tudta, hova tegye a kacagását. Felizgatta.
Több száz év terméketlen, kopár létezés után érzések özönlöttek az
elméjébe és a testébe, elárasztották, szinte beléjük fúlt, lélegezni is
alig tudott.
„Európai, ugye? Gazdag és nagyon-nagyon arrogáns.”
 Azon kapta magát, hogy elmosolyodik a lány kötekedése hallatán.
Sosem mosolygott. Legalábbis a legutóbbi hatszáz évben biztosan
nem. – „Ez mind igaz rám.” – Várta a lány nevetését, olyan
sürgetően, mint ahogy a drogos érezheti a vágyat a következő
adagra.
Megérkezett, mély volt és üdítő, olyan, mintha a bőrét gyengéd
ujjak cirógatnák. – „Én amerikai vagyok. Tűz és víz, nem
gondolja?”
Bemérte a hollétét, már tudta merre van. Nem szökhet el előle.
„Az amerikai nőket is lehet nevelni a megfelelő módszerekkel.”
Szándékosan bosszantotta, és várta a reakcióját.
„Maga tényleg nagyon arrogáns.” – Mikhailnak tetszett
dallamos nevetése, ízlelgette, testébe zárta. Érezte, hogy a lány
álmos, ásítozik. Annál jobb. Egy könnyed mentális lökést küldött,
nagyon finomat, arra késztetve őt, hogy elaludjon, s így
szabadabban szemügyre vehesse.
„Hagyja abba!” – A lány reakciója a gyors visszavonulás volt,
megsértődött és gyanakodni kezdett.
Visszakozott, olyan sebesen zárta be elméje kapuját, hogy Mikhail
megdöbbent, miként lehet ilyen erős annak ellenére, hogy olyan
fiatal és emberi lény. Márpedig emberi lény, ebben biztos volt.
Anélkül hogy megnézte volna, pontosan tudta, még öt órája van
napkeltéig. Nem mintha a kora reggeli, vagy a késő délutáni
napfényt nem tudná elviselni. Nehogy megijessze a lányt, óvatosan
megvizsgálta bezárt elméjét. Egy halvány mosoly legyintette meg
szépen metszett száját. A nő erős, de korántsem elég erős.
Acélos, emberfeletti erejű izmai vibrálva feloldódtak, és a férfi
halvány, kristályos köd formájában átszivárgott az ajtó alatt, kifolyt
az éjszakai levegőbe. A cseppecskék gyöngyözve összegyűltek,
egymásba kapcsolódtak, és hatalmas szárnyú madarat formáztak. A
madár feljebb szállt, körözött, majd keresztülsuhant a sötét égen,
csöndes-halálos gyönyörűn.
Mikhail kedvét lelte a repülés erejében, a szél átrohant a testén, az
éjszakai levegő beszélt hozzá, titkokat suttogott neki, játék illatát
hordozta, egy férfi játékáét. Csalhatatlanul követte a gyenge
pszichés nyomot. Mindez olyan egyszerű volt. Forrón sürgette a
vére. És ez nem emlék volt, valódi izgalom. Egy fiatal nő, tele élettel
és nevetéssel, egy ember, telepatikus kapcsolatba lépett vele. Egy
ember, tele együttérzéssel, intelligenciával és erővel. A halál és a
kárhozat várhat egy napot, amíg kielégíti kíváncsiságát.
Az erdőszéli fogadó kicsi volt, ott állt, ahol a hegy egy fasorba
futott. Odabenn már sötét volt, csak néhány lámpa világított egy
vagy két szobában és talán a folyosón, az emberek nyugovóra tértek.
Leszállt a lány második emeleti szobájának erkélyére, ott
megpihent, az éjszaka részévé vált. A lány hálószobája volt az egyik,
amely hirdette, hogy lakója nem tud aludni. A férfi sötét, égő szeme
rátalált a tiszta üvegen keresztül, megtalálta és megkívánta.
Finom csontozatú volt, telt idomokkal és karcsú derékkal,
rengeteg hollófekete haja a hátára hullva figyelemfelkeltően rajzolta
ki kerek fenekét. A látványtól Mikhailnak elszorult a torka.
Tökéletes gyönyörűség: a bőre, mint a szatén, a szeme hihetetlenül
nagy és eleven kék, hosszú, dús szempillákkal keretezve. Egyetlen
kis részlet sem kerülte el a figyelmét. A fehér csipke hálóing
rásimult a lány bőrére, telt, büszke tartású mellére, csupaszon
hagyva nyaka ívét és elefántcsontszín vállát. A lába kicsi volt,
akárcsak a keze. Micsoda erő, egészen kis csomagolásban.
A lány az ablaknál állva a haját fésülte, de nem nézett sehova. Az
arcán távolba révedő kifejezés ült, feszültség húzódott telt, érzéki
ajka körül. Mikhail érezte a benne levő fájdalmat, a kialvatlanságot;
mégsem jött álom a lány szemére. Azon vette észre magát, hogy
követi a hajkefe útját. A mozdulat ártatlan volt, mégis érzéki.
Bebörtönözve a madár alakjába, Mikhail teste megmoccant.
Áhítatos köszönetet küldött a mennynek. Tombolt benne az
önfeledt öröm az évszázadok óta tartó érzelmi űr után.
A lány melle a hajkefe minden mozdulatánál hívogatóan
felemelkedett, hangsúlyozva keskeny mellkasát és vékony derekát.
Ahogy a csipke bőrére simult, látni engedte a sötét szorost a lába
találkozásánál. Karmok vájtak mélyen a korlátba, hosszú karcolás
maradt a puha fában. Mikhail rezzenetlenül figyelt. A lány bájos
volt és csábító. A férfi azon vette észre magát, hogy a torkát
bámulja, a pulzáló eret, ahogy átüt a bőrén. Az övé. Hirtelen
félbeszakította az ábrándozást, és megrázta a fejét.
Kék szempár. Kék. Kék a szeme.
Csak ebben a pillanatban döbbent rá, hogy színeket lát. Élénk,
ragyogó színeket. Ha nem madár alakban lett volna, egy szürke
világ után a hirtelen ragyogás éppúgy elárasztotta volna, mint
ahogyan nemrég az érzelmek elárasztották, de ez mégsem lehetett
igaz. Egészen mozdulatlanná dermedt, félt megmoccanni, attól
tartott, hogy elveszíti ezt a hihetetlenül értékes ajándékot, aminek
nem is lenne szabad az övének lennie.
A férfiak elveszítették a színlátó képességüket, ugyanakkor,
amikor az érzelmek is kialudtak bennük, egyedül a szürke
árnyalatai maradtak nekik. Csak a valódi életpár hozhatta vissza egy
férfi életébe a színeket és az érzelmeket. A Kárpáti nők voltak a fény
a férfiak sötétségében, a másik felük. Nélküle a vadállat lassan
felfalja a férfit, amíg csak a teljes sötétség marad. De nem voltak
már fajtájabeli asszonyok, hogy életpárokat szüljenek. Az a néhány,
aki megmaradt, úgy tűnt, csak fiúkat képes világra hozni. Látszólag
reménytelen helyzet. Az emberek asszonyait nem tudták a maguk
fajtájára alakítani anélkül, hogy bele ne őrültek volna. Voltak, akik
kipróbálták már. Ez a nő tehát nem lehet az ő életpárja.
Mikhail figyelte, ahogy leoltotta a lámpát és lefeküdt. Elméje
megérezte a feszültséget, ahogy a lány a kapcsolatot kereste vele.
„Ébren van?” – A kérdés csak bátortalan próbálkozás volt.
Először úgy gondolta, nem válaszol, nem örült a vágynak, amit
benne keltett. Senkinek és semminek nem lehetne ilyen hatalma
felette. Különösen pedig egy amerikai csitrinek nem, akinek több
ereje van, mint józan esze. Mikhail volt népének hordozója,
megtartója. Nélküle a faj kipusztul. Nagyon gondosnak kell lennie...
de... behunyta a szemét és a lány illatát ízlelgette, a hangja
dallamát, a színeket, az érzelmeket, amiket magával hozott.
„Tudom, hogy hall engem. Sajnálom, hogy ráerőszakoltam
magam önre. Ez meggondolatlanság volt tőlem, nem fog újra
előfordulni. De emiatt ne próbálja ki rajtam újra az izmait.”
 Mikhail örült, hogy így, állat formájában nem tud mosolyogni. A
lány nem tudhatja, micsoda izmokról beszél.
„Nem sértődtem meg.” – Gyengéd hangjában elrejtett némi
megnyugtatást. Válaszolnia kellett, szinte kényszert érzett, hogy
megtegye. Szüksége volt rá, hogy hallgathassa hangjának dallamát,
a lágy suttogást, ami olyan volt, mint cirógatás a bőrén.
A lány megfordult az ágyon, elrendezte a párnáját, és
megdörzsölte a halántékát, mintha fájna. A keze odasimult a
vékony lepedőhöz. Mikhail meg akarta érinteni azt a kezet, érezni a
meleg, lágy bőrt az övé alatt.
„Miért akart irányítani engem? – Ezt a lány nem csak egy
vitathatatlanul értelmes kérdésnek szánta. A férfi megérezte benne
a sértettségét is, azt, hogy valamiképpen csalódást keltett a lányban.
Nyugtalanul forgolódott az ágyban, mintha a szeretőjét várná.
A nő egy másik férfival – ez a gondolat hihetetlenül felbőszítette
Mikhailt. Indulatok évszázadok után. Éles, tisztán körvonalazódó
érzések. Valódi érzelmek.
„A természetem része, hogy irányítsak.” – Ez volt az igazság.
Erős lény volt, aki egy egész fajért felelős. Ekkora hatalom
kontrollálása elengedhetetlen volt. Mikhail boldognak és vidámnak
érezte magát, bár teljesen tudatában volt annak, hogy ebben az
állapotában veszélyesebb, mint valaha. Az erőt kordában kell
tartani. Minél kevesebb benne az érzelem, annál könnyebben fogja
vissza magát.
„Engem ne próbáljon irányítani.” Volt valami a lány hangjában,
amit Mikhail nem tudott volna megnevezni, mintha tisztában lett
volna vele, hogy a férfi veszélyt jelent számára. És ő tudta, hogy
valóban így van.
„Hogyan befolyásolhatná valaki a természetét, kicsikém?” A
válaszmosoly kitöltötte Mikhailban az ürességet, megérintette a
szívét, a tüdejét, felkorbácsolta a vérét.
„Miért gondolja, hogy kicsi vagyok? Akkora vagyok, mintegy
ház.”
„És ezt el is kellene hinnem?”
 A nevetése, hangja elmosódó volt, a lány gondolatai, vére
lelassultak. „Fáradt vagyok, és újra bocsánatot kérek. Élveztem
önnel a beszélgetést.”
„De?” – sürgette lágyan.
„Viszlát.” – A kapcsolat megszakadt.
Mikhail elrepült, magasan szárnyalt az erdő fölött. Ez nem lehet a
búcsú. Nem hagyhatja. Nem engedheti meg. A túlélése múlik a
lányon. Valami, valaki, felébresztette az érdeklődését, élni akarását.
Emlékeztette rá, hogy a nevetés az, ami többé teszi az életet, mint
puszta létezés.
Minden képzeletet felülmúló hatalommal és erővel rendelkezett,
természetében határozottan, élesen jelen volt a rossz ugyanúgy,
mint a jó. Hatalmas önuralmat követelt, hogy a magányos,
terméketlen létezés alatt ne térjen le a kettőt egymástól elválasztó
ösvényről. A kísértés gúnyolódó suttogása sohasem szűnt meg,
érzéseket ígért az érzelmek és színek elvesztése után. Amivel ezért a
pillanatnyi, sötét fellobbanásért fizetnie kellett volna, az a lelke volt.
Soha nem volt közel az átforduláshoz, de ahhoz igen, hogy
kisétáljon a napba, feladja a létezést, elvegye a reményt a népétől.
Valóban nincs ez annyira rossz, mint a másik lehetőség?
És most itt volt ez a rejtélyes nő, aki ellentmondva népe minden
tudásának és szabályainak, kiegészítette őt, visszaadta neki, amit
elvesztett.
Ahogy szárnyalt az erdő fölött, most, évszázadok eltelte után
rácsodálkozott a látványra. Alatta integető faágak kupolája, a
holdsugár átsütött a lombokon, s megfürdött a patak ezüstjében.
Mindez olyan gyönyörű volt. Felbecsülhetetlen ajándékot kapott.
Egy emberi nőnek sikerült valahogyan ezt tennie vele. Mert emberi
nő, ebben biztos volt. Azt rögtön tudta volna, ha az ő fajtájához
tartozik. Vajon képes lenne ilyesmit elérni más férfinál is, aki, mint
ő, elkeseredettsége legszélére sodródott?
Lassan szűkülő körökben közeledett az erdő közepén álló otthona
felé. Emberi szem csak nehezen vehette volna észre, és bár maga az
épület idős volt, minden modernkori kényelmi funkcióval
rendelkezett, nem is beszélve a technikai felszereltségről. Már a
levegőben alakot váltott, és a terasz fapadlóján ért földet, ahol oly
sok időt töltött. A ház belseje hűvös volt, falai vastagok, de még
otthonának magányában is hosszú ideig, nyugtalan energiával
telten járkált.
Újra felötlött benne a lány lágy bőrének emléke, hogy milyen
lenne a tenyere alatt, milyen lenne érezni. Bársonyos hajtömegének
képe felforrósította a testét, torkának sebezhetően feltáruló íve
felizgatta. A teste váratlanul megfeszült. Nem enyhe fizikai vágyat
érzett, hisz nem tejfölösszájú már, hanem vad, követelőző,
nyugtalan fájdalmat. A sokkolóan erotikus gondolatok
megdöbbentették, de Mikhail rideg önfegyelmet kényszerített
magára. Nem engedhet meg magának ilyen szenvedélyességet.
Sokkolta, hogy halálos birtoklási vágyat érez a lány iránt, végtelen
védelmező kényszert. Ezt a fajta mohó szenvedélyt nem oszthatja
meg emberi lénnyel, ahhoz túl veszélyes.
Ez a nő szabad, egy halandóhoz képest túlságosan erős, harcolna
vele mindenért. Mikhail nem emberi lény volt. Ő és fajtársai olyan
állati ösztönökkel bírtak, melyek már születésük előtt beléjük
programozódtak. Legjobb lesz, ha megfelelő távolságot tart, és
kíváncsiságát kizárólag intellektuális szinten elégíti ki. Pedánsan
bezárt minden ajtót és ablakot, minden belépési pontnál élesítette a
biztosítékait, átjárhatatlanná téve bűbájjal, mielőtt leereszkedett a
hálófülkéjébe. A szoba védett volt minden fenyegetéstől. Ha majd
feladja létezését, az az ő döntése lesz. Lefeküdt az ágyra. Nem volt
szüksége a talaj gyógyító erejére a föld mélyében. Tökéletes
kényelemben volt. Becsukta a szemét és lelassította a légzését.
A teste visszautasította az engedelmességet. Az elméje tele volt a
lány képével, erotikus jelenetekkel gúnyolta. Látta az ágyban
feküdni, meztelen testét a fehér csipke alatt, a karja kitárult
szerelmét üdvözölve. Halkan káromkodott. Önmaga helyett a lány
karjaiban egy másik férfit jelenített meg képzelete. Egy emberi
lényt. Nyers, halálos düh rázta meg.
Bőre, mint a szatén, haja, mint a selyem. Mikhail keze
megmozdult. Halálos pontossággal építette fel a lány képét a
fejében. Minden részletre ügyelt, még a buta lakkra is a lábkörmén.
Erős ujjai vékony bokájára fonódtak, érezte bőrének finomságát.
Elszorult a torka, a teste megtelt várakozással. A tenyerét felsiklatta
a lábikráján, masszírozta, gyötörte, majd még a térdénél is feljebb
csúszott, a combjára.
Mikhail pontosan érzékelte, mikor ébredt fel a lány, a teste lángra
lobbant. Vészjelzései, félelme belevájtak a férfiba. Szándékosan,
mutatva neki, hogy mivel foglalkozott eddig, a tenyere rátalált
combja belsejére, végigsimította, cirógatta.
„Hagyja abba!” – A lány teste fájdalmasan vágyott az érintésre, a
birtoklását követelte. Hallotta, ahogy a szíve kétségbeesetten ver,
érezte mentális erejét, amivel küzdött ellene.
„Érintett már meg férfi így valaha?” – suttogta a szavakat az
elméjébe a férfi sötét, halálos érzékiséggel.
„A fenébe, elég legyen!” – A könnyek gyöngyökként ültek meg a
szempilláján csakúgy, mint az elméjében. „Én csak segíteni
akartam önnek. Már mondtam, hogy sajnálom.”
A férfi keze feljebb siklott, rátalált a selymes pihékre, amelyek a
kincset őrizték. A tenyere birtoklón lefedte a háromszöget, behatolt
a nedves forróságba. – „Válaszolni fogsz nekem, kicsim.”
„Nem tartozik magára!” – A lány összeszorította a fogait,
vonaglott az ágyon, küzdött az érzések hullámai ellen, amiket ő
ébresztett benne, harcolt Mikhail ellen, pedig nem is volt valódi
esélye.
„Még mindig van időm, hogy elmenjek hozzád, rád tegyem a
jelemet, és a magamévá tegyelek” – figyelmeztette selymesen. –
„Válaszolj!”
„Miért csinálja ezt?”
Azt kívánta, bárcsak tudna válaszolni erre az egyszerű kérdésre.
Nem tudta miért csinálja, csak azt, hogy nem tehet mást. Volt
benne valami, valami sötét vadállatiasság, ami vezette.
„Ne küzdj ellenem.” – A hangja rekedt és vad volt a vágytól. Az
ujjai mozogtak, megpróbálta megtalálni a legérzékenyebb pontot. –
„Kivételesen gyengéd vagyok veled. Használhatnám a számat is,
megízlelhetnélek, ahogyan szeretném.” Ez kopár tény volt, és
független attól, hogy bármelyikük akarta-e, vagy sem.
 „Már tudnia kell, hogy a válaszom, nem,” – suttogta megadóan a
lány.
Mikhail becsukta a szemét, hogy képes legyen csillapítani az
őrjöngő démont a testében, ami nem kevés fájdalmat okozott neki.
Fogalma sem volt mit tett volna, mire lett volna képes, ha a lány
másként válaszol. Olyan férfi volt, aki mindennél előbbre helyezi a
becsületet, most mégis becstelenül cselekedett, és hirtelen képesnek
érezte magát olyan dolgokra is, amiket soha nem feltételezett volna.
Ma éjjel a lány mindkettejüket megmentette, és még csak nem is
tud róla.
„Aludj, kicsim, senki sem fog ártani neked ma éjjel.” –
Megszakította a kapcsolatot közöttük, teste kemény volt és
izzadságban fürdött. Most már késő volt, hogy megállítsa a belőle
kiszabadulni vágyó vadállatot. Égette, marta a sóvárgás, kalapácsok
verték a koponyáját, bőrén lángoltak az idegvégződések. A
szörnyeteg elszabadult, halálosan, éhesen, vágytól űzötten. Több
mint gyengéd volt vele. És most teljes szívéből remélte, hogy a lány
olyan erős, mint amilyennek hiszi, mert abban már nem volt biztos,
hogy ő maga mire lenne képes.
Mikhail önváddal eltelten lehunyta a szemét. Évszázadok óta
tudta, hogy nagyon kevés ráhatással bír a vadállatra. Már nem akart
harcolni ellene. Ez nem pusztán erős szexuális vonzalom volt,
messze több annál. Talán az eleve elrendelés lenne rá a megfelelő
kifejezés. Ez egy ősi, primitív dolog volt benne, valami mélyen a
bensőjében a lányért kiáltott. És talán a lány is vágyott az ő
vadságára, mint ahogyan Mikhail vágyott a nevetésére,
együttérzésére. De fontos ez? Már egyikük sem menekülhet.
Gyengéden megérintette a lány elméjét, mielőtt lehunyta a
szemét, és engedte volna, hogy légzése megszűnjön. A lány
csendesen sírt, a teste tűzben égett a férfi gondolati érintésének
hatására. Sértettség, zavarodottság volt benne, és fájt a feje. Mikhail
gondolat és cél nélkül erős karjaiba burkolta, megsimogatta
selymes haját, és melegséget, enyhülést küldött neki.
„Sajnálom, hogy megijesztettelek, kicsim, nem lett volna szabad
ezt tennem. Aludj, biztonságban vagy.” – Belemormolta a szavakat
a halántékába, a szája a homlokát súrolta, végigsimított az elméjén
mélységes gyöngédséggel.
Töréseket érzett az elméjén, mintha arra használná szellemi
képességét, hogy nyomon kövessen valami torz, beteges dolgot.
Olyan benyomást keltett, mintha az egész agya egyetlen, nyers,
tátongó seb lenne, ami gyógyításra szorul. Túlságosan kifáradt a
korábbi mentális küzdelemben ahhoz, hogy ismét harcba szálljon
ellene. Mikhail együtt lélegzett vele, egyenletesen, egyre lassabban,
egymáshoz igazította szívdobbanásaikat is, míg a lány ellazult,
álmos és fáradt nem lett. Aztán egy elsuttogott paranccsal álomba
küldte, és a hosszú szempillák lecsukódtak. Együtt zuhantak
álomba, de két külön helyen, a lány a fogadóbeli szobájában, a férfi
otthona hálófülkéjében.

A kopogás az ajtón áthatolt a többrétegnyi mély álmon. Raven

Whitney harcolt a vastag köddel, amely a szemét zárva tartotta és
elnehezítette testét. Olyan volt, mintha drog hatása alatt állna.
Riadalom áradt szét benne. Pillantása megakadt az ágy melletti
asztalkán álló ébresztőórán. Este hét volt. Átaludta az egész napot.
Lassan felült, a végtagjait súlyosnak érezte, mintha futóhomokba
süppedt volna. A kopogás az ajtón megismétlődött.
A hang visszhangzott a fejében, mennydörgött a homlokában.
– Mi az? – Próbált nyugodt hangon szólni, bár a szíve akkorákat
dobbant, hogy nekicsapódott belülről a mellkasának. Bajban van.
Azonnal össze kellene pakolnia és elmenekülni. De tudta, hogy ez
hiábavaló volna. Hisz nem ő az, aki négy sorozatgyilkost fedezett fel
gondolataik nyomon követésével? És ez a tegnapi férfi ezerszer
erősebb, mint ő. Igazság szerint izgatta, hogy valaki másnak is van
az övéhez hasonló pszichikai képessége. Azelőtt sosem találkozott
magához hasonlóakkal. Maradni szeretett volna, hogy tanuljon tőle,
de túlságosan ijesztő volt, milyen természetességgel használja a
férfi az erejét. Távolságot kell tartania tőle, talán egy óceánnyi elég
lesz.
 – Raven, jól van? – Férfihang szólt, tele aggodalommal.
Jacob. Múlt éjjel ismerkedett meg Jacobbal és a nővérével, Shelly
Evanssel az ebédlőben, miután leszálltak a vonatról. Egy nyolcfős
amerikai csoporttal utaztak ide. Eszébe jutott valami ködös emlék,
hogy találkozót beszélt meg velük, de a részletek elmosódtak a
fejében, túl fáradt volt tegnap.
Azért jött ide, a Kárpátokba, hogy egyedül legyen és összeszedje
magát az előző megpróbáltatások után, amikor egy megrögzött,
velejéig romlott sorozatgyilkost üldözött. Nem kívánta a csoport
társaságát, de Jacob és Shelly kiszúrták maguknak. Ő viszont,
ahogyan megfeledkezett a találkozójukról, az emlékükről is legalább
olyan hamar elfeledkezne.
– Jól vagyok, Jacob, csak elkapott egy kis influenza, azt hiszem. –
biztosította a férfit a zárt ajtó nyújtotta biztonságból, bár közel sem
érezte túl jól magát. Reszkető ujjakkal végigszántott a haján. – Csak
fáradt vagyok. Pihenni jöttem ide.
– Nem vacsorázik velünk? – kérdezett vissza a férfi szinte
sértődötten, ami felbosszantotta a lányt. Nem szeretett volna
semmilyen elvárásnak megfelelni, és az utolsó dolog, amihez kedve
lett volna, hogy egy zsúfolt ebédlőben rengeteg ember vegye körül.
– Sajnálom. Egy más alkalommal, esetleg. – Nem akart
udvariaskodni.
Hogyan követhetett el olyan hibát, mint a múlt éjjel! Mindig olyan
óvatos volt, kerülte a kontaktust, sosem érintett meg más
embereket, nem került közel senkihez.
Csak azért történt, mert a tegnapi idegen annyi fájdalmat és olyan
erős magányosságot sugárzott felé. Ösztönösen tudta, hogy a férfi is
bír telepatikus erővel, hogy elszigeteltsége hatalmasabb az övénél,
hogy a fájdalma óriási, és arra az elhatározásra jutott, hogy befejezi
az életét. A lány tudta, milyen az elszigeteltség. Milyen a többiektől
való különbözőség érzése. Képtelen volt visszafogni magát. Meg
kellett próbálnia segíteni, ha képes rá. Raven megdörzsölte a
homlokát, hogy csökkentse a fájdalom lüktetését a fejében. Mindig
ez történt, ha a telepatikus erejét használta.
 Felnyomta magát az ágyból, lassan bement a fürdőszobába.
Minden lépés valóságos küzdelem volt. Ugyanaz a letargia
nehezedett rá, mint tegnap este, mielőtt elaludt, a teste súlyos volt,
mintha mély homokban lépkedne, ami lehúzza. Szörnyű gondolat
körvonalazódott a fejében. Lehet, hogy a férfi tényleges fizikai
érintkezés nélkül is irányítani tudja? Már az elképzelés is
megrémítette. Annyira erőteljes senki sem lehet, de a mozgása
mégis jobban hasonlított egy madzagon rángatott bábéhoz, mint
egy emberéhez. Teljesen kinyitotta a zuhany csapját, hogy az erős
vízsugár eltüntesse a fejéből a pókhálókat.
Pihenni jött ide, hogy kiszellőztesse a gonosz bűzét az elméjéből,
hogy újra tisztának és épnek érezze magát. Pszichés adottsága
kiszipolyozta, ha használta, fizikailag is kimerült volt. Felemelte az
állát. Nem kellene, hogy az új ellenfél megijessze. Van önkontrollja
és önfegyelme. És ez alkalommal el is mehet. Itt nem kockáztat
ártatlan életeket.
Dacból kifakult farmert és horgolt kardigánt vett fel. Érezte, hogy
a férfi a régimódi, és helytelenítené az amerikai öltözetet. Gyorsan
pakolt, vaktában, csak behajította a ruhákat és tisztálkodó szereket
az ütött-kopott bőröndbe.
Rémülten meredt a vonatmenetrendre. Két napig nem volt
semmilyen járat. Báját kihasználva képes lenne találni egy autóst,
aki elvinné, de az azt jelentené, hogy egy kis légterébe zárva kellene
hosszú időt eltöltenie valakivel. Mégis ez lenne két rossz közül a
kisebbik.
Férfias nevetést hallott, mély volt, gúnyos, és a tulajdonosa jól
szórakozott. „Megpróbálsz elfutni előlem, kicsim.”
Raven lerogyott az ágyra, a szíve hevesen vert. A férfi hangja
fekete bársony volt, önmagában is fegyver. – „Ne áltassa magát,
nagymenő. Turista vagyok, tehát utazok.”
Igyekezett nyugalmat erőltetni az elméjére, még akkor is, ha
közben a férfi ujjainak simogatását érezte az arcán. Hogyan
csinálja? Csak egy leheletnyi cirógatás, de még a lábujjai is
belebizseregtek.
 „És merre veszed az irányt?” – Mikhail lustán nyújtózkodott, a
teste felüdült az alvástól, a lelke még élőbb érzésekkel töltődött fel.
Élvezte a szócsatát a lánnyal.
„Messze öntől és a bizarr játékaitól. Talán Magyarországra.
Mindig is el akartam látogatni Budapestre.”
„Kis hazudós. Úgy gondoltad, hogy hazarohansz az Államokba.
Sakkozol?”
Raven pislogott a különös kérdésen. – „Sakk” – ismételte. Az,
hogy a férfi mulatott rajta, egyre jobban bosszantotta.
„Sakk. Igen. Tudsz?”
„Persze.”
„Játssz velem!”
„Most?” – A lány nekiállt befonni rengeteg haját. Volt valami
megnyerő a férfi hangjában, ami megigézte. Felgyorsította a
szívverését, és ez megijesztette.
„Előbb táplálkoznom kell. És te is éhes vagy. Érzem, hogy fáj a
fejed. Menj le vacsorázni, és találkozunk tizenegy órakor.”
„Semmiképpen. Nem fogok randevúzni önnel.”
„Félsz.” – A mondat merő gúny volt.
A lány felnevetett, és a hang elborította vággyal a férfi testét. –
„Lehet, hogy időnként buta dolgokat csinálok, de nem vagyok
ostoba.”
„Mondd meg a neved!” – Ez parancs volt. Raven érezte is a
kényszert, hogy engedelmeskedjen. Próbálta a fejét kiüríteni és
olyan tisztává tenni, mint egy letörölt tábla. Az erőlködés fájt, szúró
nyilakat lőtt a fejébe, és összeszorította a gyomrát. Nem fogja
elvenni, amit nem akar odaadni magától.
„Miért harcolsz ellenem, ha tudod, hogy én vagyok az erősebb?
Csak kínzod és kifárasztod magad, a végén pedig mégis én fogok
győzni. Tudom, hogy megfizeted az árát, hogy képes legyél így
kommunikálni. Nekem pedig túl nagy hatalmam van, ki tudom
kényszeríteni az engedelmességedet.”
„Miért kell kényszerítenie, hisz magamtól is megtenném, ha
egyszerűen megkérne rá.” – Visszatartotta a lélegzetét, amikor
megérezte a férfi zavarát.
 „Sajnálom, kicsim. Hozzá vagyok szokva, hogy ilyen úton jutok
hozzá a legkisebb erőfeszítéssel.”
„Még az udvariasság árán is?”
Néha alkalmasabb így.
A lány belebokszolt a párnába. – „Mellőzhetné az arroganciáját.
Egyszerűen csak azért, mert ilyen erőt birtokol, még nem kellene
fitogtatnia.”
„Elfelejted, hogy a legtöbb emberi lény észre sem veszi a
mentális lökésemet.”
„Ez nem mentség arra, hogy figyelmen kívül hagyja a szabad
akaratot. És nemcsak nyomást gyakorol, de megköveteli a
feltétlen szolgálatkészséget. Ez még rosszabb, bárányokká
alacsonyítja a többieket. Nem ez áll közelebb az igazsághoz?”
„Rendreutasítasz.” – Éle volt a mondatnak, mintha a férfi minden
gúnya összesűrűsödött volna benne.
„Engem ne próbáljon meg kényszeríteni semmire.”
Ezúttal fenyegetés jelent meg a férfi hangjában, valamiféle néma
veszély sugárzott belőle
„Én nem próbálni fogom, kicsim. Biztosíthatlak, ki tudom
erőszakolni az engedelmességedet.” Hangjának tónusa lágy, de
könyörtelen volt.
„Olyan, mint egy elkényeztetett gyerek, aki a maga feje után
akar menni.” – A lány felállt, háborgó gyomrához ölelte a párnát. –
„Lemegyek vacsorázni, elkezdett hasogatni a fejem. Áztassa a fejét
egy vödörbe, és hűtse le magát.” – Nem hazudott, az erőfeszítés,
hogy harcoljon a férfi ellen, megbetegítette. Óvatosan megcélozta az
ajtót, mintha attól tartana, hogy a férfi megállítja. Úgy érezte,
biztonságosabb lenne emberek között lennie.
„A neved, kérlek, kicsim.” – A kérés ünnepélyes udvariassággal
hangzott.
Raven az eddig történek ellenére elmosolyodott. – „Raven
Whitney.”
„Szóval, Raven Whitney, egyél és pihenj. Tizenegy órakor jövök
a sakkpartink miatt.”
 A kapcsolat hirtelen megszakadt. Raven lassan kiengedte a
lélegzetét, tudatában volt, hogy megkönnyebbülést kéne éreznie, és
nem megfosztottságot. Csábító vonzerő volt a hipnotikus hangban,
a férfias nevetésben, a beszélgetésükben. Ugyanannak a magánynak
a fájdalmát érezte, mint a férfi. Nem engedte meg magának, hogy a
testére gondoljon, milyen élővé vált ujjainak érintésétől. Égett.
Akarta. Vágyott rá. Pedig csak a gondolatai által érintette. Ez több
volt, mint fizikai vágy, ez valami mély, elemi erő volt, amit nem
tudott pontosan megnevezni. A férfi megérintette a lelkét. A
vágyával, a sötétségével. Rettenetes, kísértő magányával. Neki is
szüksége volt rá. Valakire, aki megérti, milyen egyedül lenni, félni
attól, hogy megérintsen egy másik lényt, óvakodni, nehogy túl közel
kerüljön hozzá. Kedvelte a hangját, óvilági eleganciáját, buta
férfiönteltségét. Akarta a tudását, a képességét.
A keze reszketett, ahogy kinyitotta az ajtót, belélegezte a folyosó
levegőjét. A teste újra az övé volt, könnyen, kecsesen mozgott,
engedelmeskedett neki. Lefutott a lépcsőn, és belépett az ebédlőbe.
Jó néhány asztal foglalt volt, bizonyosan több, mint előző este.
Raven általában kerülte a zsúfolt helyeket, amennyire tehette;
szerette, ha nem kellett azon aggódnia, hogyan védje meg magát a
váratlan érzelmi hullámoktól. Most mély lélegzetet vett, és besétált.
Jacob üdvözlő mosollyal felnézett, felállt, arra várva, hogy
csatlakozik az asztaltársaságukhoz. Raven kényszerítette magát,
hogy visszamosolyogjon, nem tudta milyennek látszik: ártatlannak,
szexinek, elérhetetlennek. Átszelte a szobát, üdvözölte Shellyt, és
bemutatkozott Margaret és Harry Summers-nek, két amerikainak.
Próbálta nem mutatni a riadalmát. Tudta, hogy a fényképe
mindenféle újságokban megjelent, sőt még a tévében is a legutóbbi
gyilkossági nyomozás során. Nem akarta, hogy felismerjék, nem
akarta újra átélni a borzalmas rémálmokat, amiket a romlott és
eltévelyedett lelkű gyilkosnak köszönhetett. Ez a szörnyűség nem is
lenne vacsorához illő téma.
– Foglaljon helyet, Raven. – Jacob előzékenyen kihúzta neki a
magas támlájú széket.
 Óvatosan, elkerülve, hogy a bőrük összeérjen, Raven
leereszkedett a székre. Maga a pokol volt számára ilyen sok ember
közelében lenni. Mint egy védtelen gyereket, elborították a tobzódó
érzelmek. Régebben szinte megőrült ettől, majd megtanult
védekezni, és pajzsot vont maga köré. Néha ez is kevés volt, ha a
fájdalom, a bánat túl koncentrált volt, vagy ha valaki fizikailag is
megérintette. De azt is megérezte, ha nagyon beteg, gonosz ember
volt a közelében.
Most is, bár beszélgetés vette körül és látszólag mindenki jól
érezte magát, Raven a túlterheltség klasszikus tüneteit fedezte fel
magán. Mintha üvegdarabok hasogatnák a koponyáját, a gyomra
ellenkezve forgott. Úgy gondolta, hogy azért, mert túl hosszú ideig
volt kapcsolatban a sorozatgyilkos tébolyult elméjével. Nem volt
képes egy falatot sem enni, ezért inkább az asztalnál folyó
beszélgetésre igyekezett koncentrálni.
– Nos, drágám – Margaret előrehajolt és ránézett –, meséljen el
nekünk mindent magáról.
Raven a különböző tálakon lévő ételekre nézett, amikből apró
adagokkal ki is szolgálta magát. A fogadó házias kosztot hirdetett,
és ő hálás volt, hogy van ideje átgondolni a szavait.
– Nincs sok mesélnivalóm. Szeretem a hátizsákos turizmust, és ha
módomban áll, kisebb, kevésbé nevezetes helyekre utazom. Nagyon
szeretek vonatozni és érdekes helyeket felfedezni. És mi a helyzet
önnel?
– Nem nyugtalanítja, hogy nő létére egyedül utazik? – kérdezte
Jacob.
Raven érezte, hogy borzongás fut végig a gerince mentén. Az
asztal alatt a combjába törölte hirtelen nedvessé váló tenyerét. Nem
tett jót neki egy teremnyi ember közelében lenni. Tudhatta volna.
Miért volt mégis ilyen ostoba? Miután követte a gyilkosok elméjét,
utána mindig magányra volt szüksége. Keresett egy távoli helyet, és
egyedül maradt olyan hosszú ideig, ameddig csak lehetett, hogy az
elméje meggyógyuljon. Itt az ebédlőben, az emberek, akik
beszélgetés közben olykor felemelték a hangjukat ilyen közel hozzá,
hányingert keltettek benne.
 – Nem, nem bánom, hogy egyedül utazom. Mindig így teszek –
felelt, bár ő is érezte, hogy túl sok idő telt el a kérdés feltevése óta.
Most valószínűleg azt gondolják, hogy nem egy ragyogó elme.
– Nagyon bátor – mondta Harry –, nem hallotta a pletykákat?
Nem látta, hogy a falusiak egy része fokhagymafüzéreket tart az
ajtófélfára akasztva?
Megnevettette, ez volt az első kellemes érzése a felébredése óta. –
Olvastam minden legendát Mr. Summers, de én egy modern nő
vagyok. Nem gondolja, hogy ez csak afféle turistacsalogató? Hiszen
erről a vidékről származik Bram Stoker Drakulája. Szórakoztató,
érdekes és kicsit félelmetes. Tökéletes nyaralási célpont.
 Kettő

Mikhail belélegezte az éjszakai levegőt. Lassan mozgott, át a

kisvároson, kereste, amire szüksége volt. Asszony nem lehet. Nem
tudná megérinteni egy másik nő testét. Veszélyes lett volna most,
ilyen félelmetes szexuális felfűtöttségben, az átfordulás közelében.
Elveszthetné az önuralmát. Így férfinak kell lennie. Könnyedén
mozgott az emberek között. Visszaköszönt annak, aki ismerte.
Köztiszteletben állt, felnéztek rá.
Egy fiatal férfi mögé siklott, aki jó fizikai állapotban volt. A szaga
egészségről beszélt, erei duzzadtak az életerőtől. Egy rövid, könnyed
beszélgetés után Mikhail lágyan kimondta a parancsot,
barátságosan a fiú vállára tette a karját, a mély árnyak között
lehajtotta rá sötét fejét, és alaposan belakmározott. Óvatos volt, és
érzelmeit szigorúan az uralma alatt tartotta. Kedvelte ezt a fiatal
fiút, ismerte a családját is. Nem követhet el hibát.
Ahogy felemelte a fejét, elérték a gyötrelem hullámai. Raven.
Öntudatlanul kereste a kapcsolatot vele, gyengéden megérintette az
elméjét, biztosítva magát, hogy még mindig el tudja érni. Sietve
befejezte a dolgát, kiengedte a fiatal férfit a kábulatból, újra
beszélgetésbe elegyedtek, barátságosan nevetgéltek, nyugodtan
kezet rázva elváltak, egy kissé meg is támasztotta a fiút, amikor az
enyhén megszédült.
Aztán kinyitotta az elméjét Raven felé, a kettejük közötti szellemi
fonalra összpontosított, és követte, hogy megtalálja a lányt. Évek
óta nem csinált ilyet, az érzékei most rozsdásak voltak, de még
mindig akkor „látott”, amikor csak akart. Raven két pár
társaságában egy asztalnál ült. Kívülről nézve gyönyörű volt és
derűs. De ő tudta, hogy nem így van. Érezte zavarodottságát,
szüntelen fejfájását, vágyát, hogy felugorjon és elrohanjon
mindenkitől. Ragyogó zafírszeme riadt volt, sápadt arcán árnyékok
ültek. Feszültség. Az igénybevételtől elmélyültek a nevetőráncok a
szája körül. Lenyűgözte, hogy milyen erős. Még telepatikusan sem
szivárgott ki semmi az elméjéből, a telepatikus képességekkel nem
rendelkezőknek pedig halvány sejtelmük sem lehetett, hogy
mennyire gyötrődik.
És akkor a mellette ülő férfi Raven felé hajolt, mélyen a szemébe
nézett, az arcán nyers mohósággal, a szemében vágyakozással.
– Jöjjön, sétáljon velem egyet, Raven – javasolta, a keze az
asztalról a lányra kúszott, és a térde fölött megpihent.
Hatására Raven fejfájása nyomban felerősödött, összeszorult a
gyomra, a szemébe mintha beleszúrtak volna. Elrántotta a lábát
Jacob kezétől.
A démonok feltámadtak, kitörtek, elszabadultak. Mikhail soha
nem tapasztalt még ilyen őrjöngő dühöt. Elborította, eggyé vált
vele. Hogy bárki megérintheti a lányt így, ilyen oktalan módon,
anélkül hogy tudná, mit okoz ezzel! Hozzáérhet, pedig olyan
védtelen és sebezhető. Az az ember túl messzire ment azzal, hogy
rátette a kezét. Átszáguldott az égen, a hideg levegő megsokszorozta
őrjöngését.
Raven megérezte a férfi hatalmának erejét. A szoba levegője
megsűrűsödött, kint szél kerekedett, vadul csapkodott. Ágakat vert
a falhoz, csörömpöltek az ablakok. Két pincér egymásnak ütközött,
olyan rémülten figyelték a kinti feketeséget, a hirtelen
csillagtalanná vált éjszakát. A szoba váratlanul, furcsán csendes lett,
mintha mindenki együttesen visszatartotta volna a lélegzetét.
Jacob nehezen lélegzett, mindkét kezét a torkához emelte, mintha
erős, fojtogató ujjakkal küszködne. Az arca kivörösödött, majd
márványos lett, a szeme kidülledt. Shelly sikított. Egy fiatal pincér
futott segíteni a fuldoklónak. Az emberek felálltak, a nyakukat
nyújtogatták, hogy jobban lássák, mi történik.
Raven nyugalmat erőltetett magára. Az érzelmek túlságosan
túlfűtöttekké váltak, hogy tétlen maradhasson. – „Engedje el!”
Csend volt a válasz. Még a pincér is megdermedt, aki eddig Jacob
mögött állva kétségbeesetten próbálkozott a Heimlich-féle
műfogással. Jacob térdre esett, ajka elkékült, a szemei felakadtak.
„Kérem, könyörgöm önnek! Kérem! Engedje el! Az én kedvemért.”
Jacob hirtelen vett egy lélegzetet, kínlódva és élesen, borzasztó
hörgő hang kíséretében. Nővére és Margaret Summers
lekuporodott hozzá, könnyekkel a szemükben. Ösztönösen Raven is
feléje mozdult.
„Meg ne érintsd!” – A parancs határozott volt, bármilyen mentális
erősítés nélkül is ijesztőbb, mint amikor engedelmességet követelt.
Raven viaskodott az érzelmekkel, mindenkiét érezte a teremben.
Jacob halálfélelmét és rémületét. Shelly aggodalmát, a vendéglős
rettegését, az amerikaiak döbbent reakcióját. Elárasztották, tovább
rontva egyébként is oly törékeny állapotát. És ott volt ő, a mindent
felemésztő őrjöngésével, az érzés átszáguldott a lány fejét. A gyomra
felemelkedett, összeszorult, Raven csaknem kétrét görnyedt, és
kétségbeesetten nézett a toalett felé. Ha bárki megérinti, hogy
megpróbáljon segíteni neki, lehet, hogy beleőrül.
– Raven. – A hang meleg, érzéki, dédelgető volt. A nyugalom
szigete a tomboló viharban. Fekete bársony. Gyönyörű. Csillapító.
Azonnal felismerte.
Kíváncsi csend töltötte meg az ebédlőt, amint Mikhail belépett.
Sugárzott róla a tömény arrogancia, a totális uralom. Magas volt,
sötét, acélos izomzatú, és különösen a szeme, az energiától égő
szeme a maga sötétségével és ezernyi titkával volt az, ami azonnal
magára vonta a figyelmet. Ezek a szemek megigéztek, hipnotizáltak,
miként az erő is a hangjában. Célirányosan mozgott, sietősen
hessegette el a pincéreket az útjából.
– Mikhail, micsoda öröm, hogy csatlakozik hozzánk – hápogott a
fogadósné meglepetten.
Az asszonyt egy pillantásra sem méltatta, szeme átfutott
pirospozsgás arcán.
– Ravenért jöttem. Randevúnk van ma este – jelentette ki lágyan,
zsarnokian, és senki sem merészelt vitába szállni vele. – Kihívott
egy sakkpartira.
A fogadósnő bólintott, miközben elmosolyodott.
– Érezzék jól magukat.
 Raven megbillent, a gyomrára szorította a kezét. Zafírszín szeme
hatalmas volt, ahogy a közeledő felé fordította arcát. A férfi odaért
mellé, mielőtt megmozdulhatott volna, és kinyújtotta érte a kezét.
„Ne!” – A lány becsukta a szemét, megrémülve az érintésétől. Már
így is túlterhelt volt, nem tudta volna elviselni a férfiból áradó erős
érzelmeket.
Mikhail nem tétovázott, a karjaiba vette és a mellkasához
szorította. Az arca gránitkemény volt, amint megfordult és kivitte a
szobából. Mögötte sustorgás támadt.
Raven feszülten várta a támadást az érzékei ellen, de a férfi
bezárta az elméjét, és csupán karjának hatalmas erejét érezte. Vitte
őt az éjszakában, könnyedén, nesztelenül mozgott, mintha nem is
érezné a súlyát.
– Lélegezz kicsikém, az segít. – Csendes hangja meleg volt.
Raven úgy tett, ahogy javasolta, túl kimerült volt ahhoz, hogy
harcoljon. Azért jött erre a vadregényes, elhagyatott helyre, hogy
kipihenje magát, ehelyett még jobban kimerült. Óvatosan kinyitotta
a szemét, felnézett a férfira hosszú szempillái alól.
A haja a kávé sötétbarna árnyalatát idézte, szinte fekete volt, a
tarkóján összefogva. Az arca egyszerre volt angyali és ördögi, erő és
szilárdság jellemezte: érzéki, egyben kegyetlenséget is sejtető száj,
félig leeresztett szemhéjai alatt a szeme vulkáni kő, fekete jég,
színtiszta feketemágia.
Raven nem tudott olvasni benne, nem érezte érzelmeit sem, és
nem hallotta a gondolatait. Ilyen sosem történt vele azelőtt.
– Tegyen le. Ostobán érzem magam, ahogy hurcol, mint egy
kalóz. – A férfi hosszú léptekkel az erdő mélye felé vitte. Ágak
hintáztak, bozót zörrent. A lány szíve félrevert. Nekifeszült a férfi
vállának, harcolt ellene, kilátástalanul.
A férfi szeme birtoklón tapadt az arcára, léptei ritmusa nem
változott, és nem válaszolt. Lealacsonyító volt, olyannyira nem
akarta észrevenni a küzdelmét. Raven egy sóhajjal megadóan
visszaejtette fejét a vállára.
– Most elrabol, vagy megment?
 Erős fehér fogak villantak rá, egy ragadozó mosolya; a férfi jól
szórakozott.
– Talán mindkettő.
– Hova visz? – A lány rászorította a kezét homlokára, nem akart
csatázni, sem mentálisan, sem fizikailag.
– Az otthonomba. Randevúnk van. A nevem Mikhail Dubrinsky.
Raven megdörzsölte a halántékát.
– A ma este nem igazán megfelelő. Úgy érzem... – Elhallgatott,
amint megpillantott egy mozgó árnyékot, ami az útjukat
keresztezte. A szíve majdnem megállt. Körülnézett, vett egy
lélegzetet, majd még egyet. Megragadta a férfi vállát.
– Tegyen le, Dubrinsky!
– Mikhail – javította ki a férfi, de nem lassított. Mosoly jelent
meg a szája sarkában.
– Látja a farkasokat?
A lány érezte a közömbös rándulást széles vállán.
– Csak nyugalom, kicsikém. Nem bántanak minket. Ez az ő
otthonuk, ahogy az enyém is. Megértjük egymást, és békében élünk
egymás mellett.
A lány valahogy hitt neki.
– És ön bántani fog? – kérdezte halkan, tudnia kellett.
A sötét szempár újra megpihent az arcán, elgondolkodón, ezer
titkot rejtve, félreérthetetlen birtoklással.
– Nem az a férfi vagyok, aki bántana egy asszonyt, úgy, ahogyan
te képzeled. De abban biztos vagyok, hogy a kapcsolatunk nem lesz
mindig felhőtlen. Te szeretsz ellenkezni velem – válaszolt olyan
őszintén, ahogy tellett tőle.
A tekintetétől a lánynak az az érzése támadt, mintha valóban
hozzá tartozna, minta jogot formálhatna rá.
– Jacobot csúnyán elintézte, ugye tudja? Csaknem megölte.
– Ne védd, kicsim. Élni hagytam a te kérésedre, de az sem lett
volna baj, ha befejezem, amit elkezdtem.
Élvezetes lett volna. Még mindig érezte a markában a férfi torkát.
Senkinek sincs joga rátenni a kezét Mikhail asszonyára és bántani
őt, ahogy az az emberi lény tette. A férfi képtelen volt tehetetlenül
nézni, hogy bárki fájdalmat okoz Ravennek. Nem volt hajlandó
felmenteni azt az embert a bűne alól.
– Ne mondja ezt. Jacob ártalmatlan. Vonzódik hozzám – próbálta
mentegetni kedvesen a lány.
– A nevét se ejtsd ki előttem. Megérintett, rád tette a kezét –
szakította félbe hirtelen a férfi. Épp az erdő közepén jártak, amely
vad volt és szelídítetlen, mint a farkasok körülöttük. A férfinak még
csak a légzésén sem érződött, hogy mérföldek óta cipeli a karjában.
Fekete szeme könyörtelen volt, ahogy az övébe nézett. – Fájdalmat
okozott neked.
A lány torka elszorult, amikor a férfifej az övéhez közelített. A
szája centiméterekre volt csak, érezte meleg lélegzetét a bőrén.
– Ne ellenkezz velem, Raven. Az az ember megérintett téged, és
bántott, nem látok okot létezésének jogosságára.
A lány szeme a kemény, kérlelhetetlen arcvonásokra szegeződött.
– Ugye, nem gondolja komolyan? – Nem akarta érezni a szavai
miatt benne szétáramló melegséget. Jacob valóban bántotta őt, az
okozott fájdalom szinte az őrületbe kergette, elakasztotta a
lélegzetét, és ezt Mikhailon kívül senki sem vette észre.
– Halálosan komolyan gondolom.
Folytatta útját hosszú, mérföldes lépteivel.
Raven elcsendesedett, próbálta összerakni a kirakós játékot.
Ismerte a gonoszt, átitatódott vele, üldözte is az obszcén, züllött
elméjű sorozatgyilkosokat. Ez az ember hétköznapi módon beszélt a
gyilkolásról, mégsem érezte benne a gonoszságot. De érezte, hogy
veszélyben van, halálos veszélyben Mikhail Dubrinsky mellett. Egy
korlátlan hatalommal bíró férfi, aki arrogánsan bízik erejében, és
aki úgy gondolja, hogy jogot formálhat rá.
– Mikhail? – Vékony alakja reszketni kezdett. – Vissza akarok
menni.
A sötét szempár az arcára vándorolt újra, a férfi észrevette az
árnyakat, a bizonytalan félelmet a kék szemekben. A lány szíve
dörömbölt, karcsú teste reszketett a karjaiban.
– Vissza, de hova? A halálba? Az elszigeteltségbe? Semmi közös
nincs benned azokkal az emberekkel, annál több velem.
Visszamenni nem megoldás. Előbb vagy utóbb már nem leszel
képes megfelelni az elvárásaiknak. Folyamatosan darabokat tépnek
ki a lelkedből. Sokkal nagyobb biztonságban vagy velem.
Megpróbálta eltolni magától a férfi mellkasát, csapdában érezte
magát bőre forróságában. A férfi erősebben szorította, a szemeiben
megjelenő vidámság meleggé változta jeges tekintetét.
– Nem harcolhatsz ellenem, Raven.
– Vissza akarok menni, Mikhail. – Igyekezett, hogy a hangja
nyugodtan csengjen. Nem volt benne biztos, hogy igazat mond. És
tartott attól, hogy a férfi még nála is hamarabb rájött erre az
igazságra. Ott volt a bensőjében. Tudta mire gondol, érezte, amit ő
érzett. Tudja, hogy megfizeti az árát különös képességének. A
vonzalom közöttük túl erős volt, alig tudott világosan gondolkodni.
Feltűnt előttük a ház, sötét volt, fenyegető, hatalmas kövekből
rakva. A lány ujjai belemarkoltak a férfi ingébe. Mikhail tudta, hogy
Raven észre sem veszi ezt az árulkodó, ideges mozdulatot.
– Velem biztonságban vagy, Raven. Senkinek és semminek nem
hagyom, hogy ártson neked.
A lány idegesen nyelt egyet, amikor Mikhail kinyitotta a nehéz
vaskaput, majd nekivágott a terasz lépcsőinek.
– Legfeljebb önmagának – motyogta a lány az orra alatt, de tudta,
hogy meghallotta.
Mikhail megborzolta állával a selymes hajat, és furcsa kis lökést
érzett a bensőjében.
– Üdvözöllek az otthonomban – mondta lágyan, szavai
beburkolták a lányt, mint a tűz fénye vagy a nap sugara. Nagyon
lassan, kelletlenül leengedte és hagyta, hogy a lány lába a küszöböt
érintse. Aztán eléje nyúlt, hogy kinyissa neki az ajtót, majd
visszalépett.
– Szabad akaratodból lépsz be a házamba? – kérdezte
ünnepélyesen, a szeme égette a lány arcát, majd megpihent lágy
ajkán, mielőtt visszatért hatalmas kék szeméhez.
A lány ijedt volt, ezt könnyen leolvasta arcáról, egy rabul ejtett,
vad állatka, aki bízni szeretne benne, de képtelen rá, a szabadba
menekülne, mert sarokba szorították, harcolni akar az utolsó
lélegzetéig. Ugyanakkora szüksége volt a lánynak rá, mint neki volt
Ravenre. A finom kis ujjak végigsimítottak az ajtófélfán. – Ha
nemet mondok, visszavisz a fogadóba?
Miért is akar a férfival lenni, holott tudja jól, hogy veszélyes? Nem
alkalmazott rajta pszichés „lökést”, ahhoz Ravennek túlságosan
nagy volt a saját hatalma, észrevette volna. Mikhail annyira
végtelenül magányosnak látszott, büszkén állt előtte, de a
szemeiben az éhes sóvárgás szinte felperzselte. Nem válaszolt a
kérdésére, nem próbálta meggyőzni, csak csendben állt és várt.
Raven halkan felsóhajtott, tudta, hogy vereséget szenvedett.
Azelőtt sosem ismert egyetlen embert sem, akivel csak beszélgetni
leülhetett volna, nemhogy megérintse anélkül, hogy annak
gondolatai és érzelmei le ne taglózták volna. Most, itt, ennek a
férfinak megvolt ez a vonzereje.
Átlépett a küszöbön. Mikhail megérintette a karját.
– Szabad akaratodból, mondd ki.
– Szabad akaratomból – mondta a lány, és belépett a házba.
Raven nem vette észre a szilaj örömöt, ami a férfi sötét, finom
metszésű arcán felvillant, de azt érezte, hogy a talpa alatt
megmozdul a padló. Egy régi, homályos legenda emelkedett fel az
emlékei közül. Soha ne lépj be egy vámpír házába a saját, szabad
akaratodból. Hatalmat ad neki feletted.
Összerezzent, és elkezdett megfordulni, hogy megpróbáljon
visszalépni az ódon küszöbön. A tömör fa ajtó súlyos véglegességgel
bezárult Raven mögött. Megborzongott, idegesen dörzsölni kezdte a
karjait. Mégis, mi jutott eszébe? Hogy a férfi legenda? Egy mítosz?
Egy olyan teremtmény, aki csak úgy kilépett a regények lapjai
közül? Összevonta a szemöldökét és megrázta a fejét, hogy
kitisztítsa a gondolatait.
Mikhail saját meleg köpenybe burkolta, érezhette rajta erdőre
emlékeztető, férfias illatát. A férfi keresztülvágott a folyosó
márványpadlóján, hogy kinyissa a könyvtár ajtaját. Pár perc múlva
már ropogott a tűz. A kandalló közelébe helyezett egy széket, antik,
meglepően jó állapotú, magas háttámlájú, puha párnás darabot.
 Raven megilletődve nézett körül. A hatalmas szobát gyönyörű,
mozaikos faparketta borította. Három falát a padlótól a
mennyezetig könyvespolc fedte, telezsúfoltan könyvekkel, a legtöbb
bőrkötésű és sok meglehetősen régi volt. A kényelmes székek között
kicsi asztalka állt, szintén antik darab, tökéletes állapotban, rajta
márvány sakktábla kézzel faragott fafigurákkal.
– Idd ezt meg!
A lány majdnem kiugrott a bőréből, amikor Mikhail hirtelen
feltűnt a háta mögött a kristálypohárral.
– Nem iszom alkoholt.
A férfi mosolyától a szíve gyorsabban kezdett verni. Mikhail
érzékeny szaglószerve ezt már rég kiderítette a lányról.
– Ez nem alkohol, hanem gyógynövénykeverék a fejfájásod ellen.
Figyelmeztető jelzés futott át a lányon. Őrültség itt lennie. Olyan,
mintha egy vad tigrissel közös ketrecbe zárva próbálna pihenni. A
férfi bármit megtehetne vele, és senki sem jönne, hogy segítsen. Ha
elkábítaná... Elutasítóan megrázta a fejét.
– Köszönöm, nem kérem.
– Raven – a férfi hangja mély volt, gondoskodó, hipnotikus. –
Engedelmeskedj.
A lány meglepetten érezte, hogy ujjai a pohárra kulcsolódnak.
Küzdött a parancs ellen, s ettől a fejében azonnal lüktetni kezdett a
fájdalom, annyira, hogy felkiáltott. Mikhail mellette termett, fölé
magasodott, és ujjait az övé köré zárta a pohár fölött.
– Miért harcolsz ellenem egy ilyen apróság miatt?
A lánynak könnyek égették a torkát.
– Miért kényszerít?
A férfi felemelte az állát.
– Mert fájdalmaid vannak, és segíteni szeretnék.
A lány szeme elkerekedett a döbbenettől. Ez ilyen egyszerű lenne?
Fáj valamije, és a férfi segíteni tudna rajta? Valóban ilyen
védelmező lenne, vagy csak élvezi, hogy kérkedhet az erejével?
– Én akarom eldönteni. Így kívánja meg a szabad akarat.
– Látom a fájdalmat a szemedben, érzem a testedben. Tudva,
hogy képes vagyok segíteni rajtad, szerinted engednem kéne, hogy
tovább kínozd magad csak azért, hogy valamit bebizonyíthass? –
Őszinte zavarodottság volt a férfi hangjában. – Raven, ha bántani
akarnálak, nem kellene drogokhoz folyamodnom. Engedd meg,
hogy segítsek. – Megkérdeznie őt csak egy szívverésnyi idejébe
került. Ha nem egyezik bele, a fájdalmat így, vagy úgy, de akkor is
mindenképpen megszünteti. Hüvelykujja pehelykönnyűn cirógatta
a bőrét, érzékien kirajzolva a pulzáló eret a nyakán, állkapcsának
finom vonalát, telt alsó ajkát.
A lány lehunyta szemét, hagyta, hogy a férfi a szájához emelje a
poharat és leöntse torkán keserédes tartalmát. Úgy érezte, mintha
az életét tette volna a kezébe. Túlságosan sok birtoklási vágy volt az
érintésében.
– Nyugodj meg, kicsim – suttogta a férfi lágyan. – Mesélj valamit
magadról. Hogy van az, hogy képes vagy hallani a gondolataimat? –
Erős ujjai ritmusosan masszírozni kezdték a lány halántékát.
– Mindig is képes voltam rá. Amikor kicsi voltam, úgy képzeltem,
ezzel mindenki így van. Pedig rettenetes volt megtudni mások
érzéseit, a titkaikat. A nap minden percében hallottam és éreztem
őket.
Raven korábban sosem beszélt az életéről, gyerekkoráról
senkinek, különösen nem egy idegennek. De Mikhailt nem is érezte
idegennek. Önmaga részének tűnt. Lelke hiányzó felének. Fontos
volt, hogy ezeket elmondja neki.
– Apám úgy gondolta, hogy torzszülött démoni gyermek vagyok,
és még az anyám is tartott tőlem egy kicsit. Megtanultam, hogy sose
érintsek meg senkit, még ha tömegben vagyok sem. Hogy legjobb
nekem egyedül, egy magányos helyen. Így tudtam megőrizni az
épelméjűségemet.
Ragyogó fogak villantak a feje fölött, egy ragadozó fenyegetése. A
férfi szeretett volna egyedül maradni pár percig a lány apjával, és
megmutatni neki, milyen egy igazi démon. Érdekesnek találta, és
meg is ijesztette, hogy a lány szavai ennyire ki tudják hozni a
sodrából. Felbőszítette a gondolat, hogy Raven ilyen hosszú ideig
egyedül volt, szenvedett a magányosságtól és a fájdalomtól, pedig ő
is a világon volt. Miért is nem kereste már korábban? És miért nem
szerette, dédelgette őt az apja, ahogyan tennie kellett volna?
A férfi keze csodát tett vele, ujjai erősek, hipnotikusak voltak,
halántékáról lecsúsztak a nyakszirtjére.
– Néhány évvel ezelőtt egy férfi családokat, kisgyerekeket ölt meg.
Én éppen egy, a főiskolán megismert barátomnál laktam, és amikor
hazaértem a munkából, mindannyiukat holtan találtam. Amikor
bementem a házba, éreztem a gonoszt, ismertem a gondolatait.
Megbetegített, ahogy a szörnyű dolgok újra és újra felidéződtek a
fejemben, de képes voltam a gyilkos nyomára jutni és végül
elvezetni hozzá a rendőrséget.
A férfi keze lecsúszott a vastag, hosszú hajfonaton, kivette belőle a
szalagot, és belefúrva ujjait a szoros copfba, kibontotta a selymes
hajtömeget, amely még nedves volt az órákkal ezelőtti
zuhanyozástól.
– Hányszor csináltál ilyet?
Tudta, hogy a lány kihagyott dolgokat. A borzalom és a fájdalom
részleteit, azoknak az arcát, akiknek segített, ahogy figyelték, amit
tett, sokkoltan, elbűvölten, vagy visszautasítón. A férfi látta ezeket a
részleteket, belelátott a lelkébe, olvasott az emlékeiben, egyre
jobban megismerve az igazi természetét.
– Négyszer. Négy gyilkost követtem. A legutóbbi alkalommal
szétestem tőle. Annyira beteges, annyira gonosz volt.
Tisztátalannak éreztem magam, mintha sosem tudnám kiirtani a
gondolataimból. Abban a reményben jöttem ide, hogy békét találok.
Eldöntöttem, hogy soha többé nem végzek ilyen munkát.
Mikhail egy pillanatra lehajtotta a fejét és becsukta a szemét, hogy
lecsillapodjon. Sokkolta, hogy a lány tisztátalannak érezte magát.
Belenézett a szívébe, lelkébe, megtudta minden titkát és láthatta
milyen szelíd, könyörületes, bátor és gyengéd. Azoknak a
dolgoknak, amelyeket fiatal korában átélt, soha nem kellett volna
megtörténnie. Várt addig, amíg már nyugodtan tudott megszólalni.
– És ez a fejfájás mindig rád tör, amikor használod a telepatikus
képességedet? – A lány komoly fejbólintására folytatta. – Amikor
meghallottál engem védtelenül, egyedül a fájdalmammal, mégis
összekapcsolódtál velem, pedig tudtad, hogy ilyen árat fogsz érte
fizetni?
Hogyan magyarázhatná el ezt? A férfi olyan volt, mint egy
megsebzett állat, annyira erős fájdalmat sugárzott, hogy a könny
patakokban folyt az arcán. A férfi magányossága az övé is volt. Az
elszigeteltsége szintén. Még azt is észrevette, hogy valamilyen
szinten Mikhail el sem hiszi, hogy valódi magányt és fájdalmat érez,
úgy gondolt magára, mint aki képtelen ezekre az érzésekre. És
megérezte: arra az elhatározásra jutott, hogy véget vet az életének.
Ezt nem hagyhatta, nem számított, milyen ára lesz.
Mikhail lassan engedte ki a lélegzetét, megdöbbentette, sokkolta a
lány személyisége, az adni tudása. A lány habozott, hogyan öntse
szavakba, miért próbált akkor segíteni, de a férfi tudta, hogy adni
másoknak, ez az ő igazi természete. Sőt azt is tudta, hogy a hívása
azért volt olyan ellenállhatatlan Raven számára, mert valami mély
hiányérzet a bensőjében a lányért kiáltott. Mikhail beszívta az
illatát, a testébe zárta, élvezte a látványát, a jelenlétét az
otthonában, selymes hajának érintését, lágy bőrét az ujjai alatt. A
tűz lángja kékre festette a lány fekete haját. Vágy csapott a testébe,
erős, sürgető és fájdalmas, és a férfi felderült a ténytől, hogy képes
így érezni.
Átült a kisasztal másik oldalára, a szeme lustán és birtoklón
vándorolt a lány csábító, telt idomain.
– Miért öltözöl férfiruhába? – kérdezte.
A lány lágyan, dallamosan felkacagott, a szeme csibészesen
csillant.
– Mert tudtam, hogy bosszantani fogja.
A férfi hátradöntötte a fejét, és felnevetett. Igazi, őszinte, önfeledt
nevetéssel. Boldogságot érzett, szenvedély kavargott benne. Nem
tudott visszaemlékezni hasonlóra, de az érzései erősek és
határozottak voltak, édes fájdalmat keltettek a testében.
– Muszáj bosszantani engem?
A lány felvonta szemöldökét, észrevéve, hogy a fejfájása teljesen
elmúlt.
– Inkább csak nagyon könnyű – incselkedett Raven.
 A férfi közelebb hajolt.
– Tiszteletlen nő. Olyan veszélyes, akarod mondani.
– Hm, talán az is, persze. – Kezét a hajára csúsztatta, és
hátrasimította az arcából. Az önkéntelen mozdulat hihetetlenül
szexi volt, odavonzotta a tekintetet tökéletes arcára, telt keblére,
nyaka lágy ívére.
– Szóval, milyen jó sakkjátékos is ön? – utalt szemtelenül a lány a
megígért játszmára.
Egy órával később Mikhail hátradőlt a székén, és figyelte a lány
arcát, amint a táblát tanulmányozza. Tökéletesen koncentrált volt,
rosszallóan nézett, próbálta megfejteni a számára ismeretlen
stratégiát. Attól tartott, hogy a férfi csapdába csalta, de nem találta
meg a trükkjét. Raven nyugodtan a tenyerére hajtotta az állát, nem
sietett. Türelmes volt és alapos, eddig már kétszer is sikerült
meglepnie a férfit, pusztán azért, mert az túl magabiztos volt.
Szeme hirtelen elkerekedett, s óvatos mosoly jelent meg lágy
ajkán.
– Maga egy ravasz ördög, ugye, Mikhail? De úgy látom, meglehet,
sikerült túljárnia a saját eszén.
Mikhail félig lecsukott szemmel figyelte. Fogai megcsillantak a tűz
fényében.
– Említettem talán, Miss Whitney, mi történt azzal, aki legutóbb
elég pimasz volt és legyőzött sakkban? A várbörtönbe vettettem,
ahol harminc évig kínozták.
– Akkor úgy hiszem, ezt egyszer-kétszer elkövethette – ugratta a
lány, miközben a szeme egy pillanatra sem szakadt el a
sakktáblától.
A férfi mély lélegzetet vett. Nagyon jól érezte magát a lány
társaságában, tökéletes elfogadottságra talált. Raven nyilvánvalóan
hatalmas telepatikus erővel megáldott halandónak gondolja.
Mikhail az asztal fölött lustán átnyúlva megtette a következő
lépését, és nézte, ahogy derengeni kezd a lány szemében az
elkerülhetetlen vég.
– Úgy hiszem, hogy ez egy sakk-matt – mondta nyájasan.
 – Tudnom kellett volna, hogy aki az erdőben farkasokkal
körülvéve sétálgat, annak nagyon csavaros észjárása van –
mosolygott fel rá a lány. – Nagyszerű játszma volt, Mikhail. Igazán
élveztem. Raven visszasüppedt a párnás székbe. – Tud beszélni az
állatokkal? – kérdezte kíváncsian.
A férfi szerette itt látni az otthonában, ahogy a tűz kék színűre
festi a haját, árnyékok játszanak az arcán. Minden porcikáját az
emlékezetébe véste, fel tudta idézni, ha becsukta a szemét, a kép ott
volt előtte élesen: a magasan ülő, finom arccsont, a kis orr és a buja
száj.
– Igen – válaszolta az igazsághoz hűen; nem akarta, hogy
hazugság állhasson közéjük.
– Meg tudta volna ölni Jacobot?
Gyönyörű a szempillája, figyelemfelkeltő, gondolta a férfi.
– Csak óvatosan azzal, hogy mit kérdezel, kicsim – intette a lányt
–, mert én az igazat válaszolom.
Raven maga alá húzta a lábát, tekintete nem tágított a férfi
arcáról.
– Tudja Mikhail, annyira megszokta, hogy az erejét használja,
hogy már át sem gondolja, helyesen teszi-e vagy sem.
– Nem volt joga, hogy megérintsen. Fájdalmat okozott neked.
– De nem tudott róla. És önnek sem volt joga rá, hogy
megérintsen, mégis megtette – mutatott rá a lány ésszerűen.
A férfi szeme sarkvidéki fagyossággal felszikrázott, akár egy
veszélye ragadozóé.
– Minden jogom megvolt rá. Hozzám tartozol – mondta
nyugodtan és lágyan, némi neheztelő hangsúllyal. A szemei többet
árultak el, mint a hangja. – És ennél még fontosabb, Raven, hogy
én nem okoztam vele fájdalmat.
Ravennek összeszorult a torka. Finoman megnedvesítette az
ajkát.
– Mikhail – a hangja tétova volt, óvatosan választotta meg a
szavait –, én egyedül önmagamhoz tartozom. Önálló személy
vagyok, senkinek sem a tulajdona. Egyébként pedig az Egyesült
Államokban élek. Hamarosan visszatérek oda, a következő vonattal
pedig Budapestre szándékozom utazni.
A férfi arcára egy vadász mosolya ült ki. Egy ragadozóé. Egy
pillanatra a tűz vörösen megvillant, így a szeme úgy izzott, mint
farkasé az éjszakában. Nem válaszolt, csak pislogás nélkül figyelte.
A lány keze védekezőn a torkára simult.
– Túl késő van, mennem kéne. – Hallotta önnön szívverését. Mit
akar ettől a férfitól? Maga sem tudta, csak annyit, hogy újra látnia
kell, és hogy ez volt a legteljesebb, legizgalmasabb éjszaka az
életében. A férfi most tökéletesen mozdulatlan volt, fenyegető
ebben a halálos nyugalomban. A lány lélegezet-visszafojtva várt.
Félelme már fájdalmat okozott, karcsú alakja reszketett. A rettegés
nem engedte sem elmenni, de maradni sem. Hirtelen mélyet
lélegzett.
– Mikhail, nem tudom, hogy mit akar tőlem. – A lány valójában
azt sem tudta, ő maga mit szeretne.
Ekkor a férfi felállt, erő és kecsesség volt a mozdulataiban. Az
árnyéka hamarabb érte el a lányt, mint ő maga. Ereje hatalmas volt,
de a keze gyengéd, ahogyan a lányt a lábára állította. Keze a karjára
csúszott, könnyedén megpihent a vállán, hüvelykujja a pulzáló eret
érte a nyakán.
Az érintés forróságot sugárzott a lány zsigereibe. Olyan kicsi volt
mellette, olyan törékeny és sebezhető.
– Ne próbálj elhagyni, kicsikém. Szükségünk van egymásra. –
Sötét fejét lehajtotta, a szája megsimogatta a lány szemhéját, akinek
ettől kis tűznyilak nyaldosták a bőrét. – Arra emlékeztetsz, hogy
milyen élni – suttogta igézően. A szája elérte a lány szája sarkát, és
mintha villámcsapás sistergett volna át Raven testén.
Felnyúlt és megérintette a férfi állkapcsának árnyékos vonalát,
majd kezét mellkasa kemény izmaira helyezte, megkísérelve, hogy
egy kis távolságot tartson kettejük között.
– Figyeljen ide, Mikhail. – A hangja rekedt volt. – Mindketten
ismerjük a magányosságot, az elszigeteltséget. Túlmegy minden
reményemen, hogy ilyen közel kerülhetek önhöz, fizikailag
megérinthetem, és mégsem borít el váratlan érzelmi örvény. De ezt
mégsem tehetjük.
Vidámság lopódzott a férfi sötét szemébe, az ellágyulás jele. Ujjai
a lány tarkóját simogatták.
– Ó, talán mégis. – Hangja fekete bársonya merő csábítás volt,
mosolya nyíltan érzéki.
Raven még a lábujjaiban is érezte vonzerejét. A teste
csonttalanná, folyékonnyá vált, fájt a vágyakozástól. Olyan közel
volt a férfihoz, hogy szinte beléolvadt, körülvette őt, beburkolta.
– Nem fogok lefeküdni valakivel csak azért, mert magányos
vagyok.
A férfi mélyen, lágyan, vidáman felnevetett.
– Ezt gondolod? Hogy azért feküdnél le velem, mert magányos
vagy? – Keze a nyakán volt újra, cirógatta, felforrósította a vérét.
– Ez az, amiért szeretkezni fogsz velem. Ez! – Szája szorosan az
övére tapadt. Fehér forróság. Kék lángok. A föld megmozdult és
körbeforgott. Mikhail megragadta a lány karcsú testét és a
magáéhoz szorította, teste követelőző volt, szája parancsoló, az
érzékek birodalmába repítette.
Raven csak kapaszkodni tudott belé, ő volt a biztonságos kikötő a
féktelen érzelmek viharában. Mély nyögés szakadt ki a férfi
torkából, állati, vad, egy felébresztett farkas hangja.
Szája lejjebb mozdult a lány sebezhető nyakának vonalára, oda,
ahol a bőre alatt őrülten lüktetett a pulzusa.
Mikhail karja szorosabban fogta, birtoklón odaszegezte magához,
a kettejük közötti kapcsolat megtörhetetlen volt. Raven szinte
lángolt, sóvárgott a karjában, teste hajlékonnyá, folyékony tűzzé
vált. Nyugtalanul a férfi felé moccant, melle fájt, mellbimbója
nekifeszült a vékony kardigánnak.
A férfi hüvelykujja megsimította a mellbimbóját a horgolt csipkén
keresztül, forró hullámokat bocsátva a testébe, amely elgyengítette
a térdét, úgy, hogy csak a férfi erős karja tartotta meg egyenesen.
Mikhail szája megmozdult újra, nyelve, mint a láng nyaldosta a
pulzusát.
 Aztán a fehér-forró tűzben égető fájdalom csapott a lányra, a teste
felhevült a vágytól, lázban égett, sóvárgott a férfiért. Mikhail szája a
nyakán egyszerre szerzett örömet és okozott fájdalmat, olyan
intenzív erővel, hogy nem tudta elkülöníteni az érzéseket. A férfi
hüvelykujja hátrabillentette a fejét, teljesen feltárva a nyakát, szája
lecsapott rá, torka úgy mozgott, mintha felfalná, táplálkozna, inna
belőle. Az érzés égetett, mégis mintha önnön sóvárgását növelte
volna.
A férfi suttogott valamit az anyanyelvén, és némileg megemelte a
fejét, megtörte a kontaktust. Raven érezte, hogy meleg folyadék fut
le a torkáról a mellére.
Mikhail nyelve követte az útját, átsuhant mellének selymes
domborulatán. Átkarolta vékony derekát, és hirtelen tudatára
ébredt annak, hogy a teste milyen őrült módon vágyik a
kielégülésre. A vadállatias éhség olyan erős volt, hogy szinte
elvesztette a fejét. Raven az övé kell, hogy legyen. Minden létező
ösztöne tombolt, hogy tegye a párjává a lányt. A teste őt követelte,
elhamvadt érte.
Szédülés kapta el Ravent, belekapaszkodott az ingébe, hogy ne
essen el. Mikhail ékesszólóan, két nyelven káromkodott magában,
miközben óvón magához ölelte.
– Sajnálom, Mikhail – szabadkozott Raven, akit megrémített
saját gyengesége. A szoba forgott körülötte, nehéz volt megtartania
az egyensúlyát. A nyaka lüktetett és égett.
A férfi lehajtotta a fejét, és gyengéden megcsókolta. – Nem,
kicsim. Én voltam túl gyors. – Minden, ami ő volt, a vadállat, a sok
évszázados Kárpáti szinte tombolt, hogy vegye el, ami az övé, ne
engedje ki a keze közül, de azt akarta, hogy a lány önként jöjjön
hozzá.
– Olyan furcsán érzem magam, kicsit szédülök.
A férfi tudta, hogy az imént olyan kevéssé uralta önmagát, hogy a
benne élő fenevad sóvárogva a lány édes ízére rávetette magát és
megjelölte Ravent. A teste lángolt, követelte a kielégülést. De végül
a fegyelem és az önuralom harcba szállt ösztönös ragadozó
természetével, és győzött. Vett egy mély lélegzetet, ketrecbe zárta
állati ösztöneit és a tűz mellett álló székhez vezette a lányt.
Megérdemli az udvarlást, megérdemli, hogy megismerhesse őt, és
megkedvelje, ha nem is szeret belé, mielőtt magához köti. Egy
embert. Egy halandót. Ez hiba. És nagyon veszélyes. Finoman a
párnákhoz támasztotta a lányt.
– Egy kicsit elragadtattam magam, Raven. Hamarosan elmúlik.
Hadd hozzak egy pohár vizet.
Raven kissé kábán figyelte a kandallóban a tüzet, amíg rá várt.
Nem látta ugyan, hogy mikor lépett be a helyiségbe, de a lángok
fellobbantak, úgy ugráltak és táncoltak, mintha erős széllökés
táplálná őket. Felnézett, és a férfi ott állt, magasan, jóképűen, akár
egy regény főhőse. Elmosolyodott a fantáziája bakugrásain.
Mikhail a válla köré fonta a karját és megtartotta, amíg ivott. –
Maga tényleg egészen rendkívüli – suttogta a lány bizonytalanul,
hogy ébren van-e, vagy álmodik.
– Az jó, ha így gondolod – mutatott rá –, mivel sok időt szeretnék
eltölteni veled.
Raven összehúzott szemöldökkel nézett fel rá. – Azt hiszem, elég
veszélyes lenne sok időt eltölteni a társaságában.
A férfi rámosolygott, a tekintete olyan forró volt, mint a kandalló.
Raven képtelen volt visszafogni magát, muszáj volt megérintenie
azt a hihetetlen mosolyt az ujjhegyével. Hogy lehet valakinek ilyen
szája? Ilyen tökéletes, hófehér fogai, ennyire gyönyörű szeme? –
Ilyen szempillákkal furcsán kellene festenie – suttogta, még mindig
nem volt benne biztos, hogy nem álmodik –, de az arca túl markáns
ahhoz, hogy nőies legyen.
Mikhail megfogta a kezét és egyenként végigsimított az ujjain. –
Meglehetősen hálás is vagyok ezért.
Felüvöltött egy farkas. Raven az ablak felé fordította a fejét, hogy
kinézzen az éjszakába. Odakinn köd kezdett besodródni az udvarra
a magas fák közül. Mikhail hirtelen felemelkedett, a mosoly
elhalványodott az arcán. A szemei viszont tovább ragyogtak, a tűz
vöröses fénye tükröződött bennük.
 Hirtelen megfordult, jóképű arca sötét és fenyegető lett.
Testtartása elveszítette védelmező jellegét, egyszerre ijesztővé és
erőteljessé vált.
– Maradj – rendelkezett lágyan. Olyan gyorsan mozgott, hogy
alakja elmosódott. Becsukta a könyvtár ajtaját, és a bejárati ajtó felé
fordult. Egy néma hívást küldött az őreinek.
Kívül előbb egy farkas üvöltött fel, egy második válaszolt rá, majd
a harmadik is, míg végül egy egész kórus hallatta a hangját. Amikor
a zaj elült, tovább várt, kérlelhetetlen, gránitkemény arccal. Még
több köd gomolygott elő az erdőből, indái összegyűltek,
egybeolvadtak az otthona előtt.
Mikhail intett a kezével, és a bejárati ajtó kinyílt. A köd és pára
beszivárgott, majd tócsává gyűlt, amíg az előcsarnok megtelt vele. A
köd lassan összeállt, testek derengtek fel benne, majd
megszilárdultak. – Miért zavartok ma éjjel? – szólította meg őket
halkan, sötét szeme veszélyesen villogott.
Egy férfi lépett előre, ujjai életpárja kezébe kapaszkodtak. Az
asszony sápadt volt, kimerült és előrehaladott terhes.
– Tanácsot kérni jöttünk, és híreket hoztunk.
 Három

Bent a könyvtárszobában Raven fejébe félelem hasított, érzelmek

árasztották el, kiűzték belőle elnehezedettségét. Valaki tele volt
aggodalommal, sírt, úgy érezte éles fájdalmát, mint egy késszúrást.
Felegyenesedett ültében, belekapaszkodott a szék támlájába. Képek
ömlöttek belé. Egy fiatal nő sápadt, fehér bőrrel, hatalmas karó áll
ki a mellkasából, vére patakokban ömlik, a fejét elválasztották a
testéről, és valami visszataszító dolgot tettek a szájába. Rituális
gyilkosság, szimbolikus, figyelmeztetés a többieknek. Egy
sorozatgyilkos, itt, a béke szigetén.
Raven megdermedt, majd mindkét kezét a fülére szorította,
mintha ezzel meg tudná akadályozni, hogy a képek bejussanak a
fejébe. Egy pillanatig nem tudott lélegezni, nem is akart levegőt
venni, azt akarta csak, hogy vége legyen. Vadul körülnézett,
meglátott egy ajtót a jobbján, az ellenkező irányban, mint ahonnan
a túláradó érzelmek jöttek. Talpra állt és vakon botladozva,
erőtlenül arrafelé botorkált. Muszáj kimennie a könyvtárból, friss
levegőhöz kell jutnia. Kétségbeesetten igyekezett eltávolodni az
iszonyattól, ami a szomszédos helyiségben lévő csoport felől áradt.
Minél messzebb kell kerülnie a gyilkosság részleteitől, amik olyan
élénken, erőteljesen támadták az újonnan érkezettek elméje felől.
A félelmük és a haragjuk szinte testet öltött, megelevenedett.
Sebesült állatokká váltak, készen álltak rá, hogy rohanjanak,
marcangoljanak, bosszút álljanak. Honnan ez a rosszindulat
ezekben az emberekben? Honnan ez a rengeteg erőszak? Nem talált
válaszokat, és már nem is akarta kivárni őket. Néhány lépést tett a
hosszú hall irányába, amikor egy alak derengett fel előtte. Mintha
az árnyékokból vált volna ki. Egy férfi, kicsit fiatalabb, mint
Mikhail, vékonyabb, csillogó szemű, gesztenyebarna, hullámos
hajjal. Mosolya gúnyos és fenyegető volt, amint kinyúlt érte.
A férfit hirtelen egy láthatatlan erő egyenesen mellbe vágta,
hátralökte, egészen a falhoz nyomta. Mikhail alakja úgy magasodott
fel, mint egy sötét, rosszindulatú árny. Raven elé lépett, védelmezőn
tolta maga mögé. Torokhangú morgás tört fel belőle, egy vadállat
kihívása.
Ravent megcsapta Mikhail rettenetes, bánattal keveredő dühe, az
érzelmei olyan erőteljesek voltak, hogy megremegtették a levegőt.
Ha a lány nem a falnál állt volna, talán el is esik, de így
megtámasztotta a hátát, és Mikhail felé nyúlt. Megérintette a férfi
karját, az ujjai rákulcsolódtak vastag csuklójára, amit csak félig ért
át, ezzel az apró érintéssel próbálta visszatartani a benne örvénylő
erőszakot. Mikhail feszültsége úgy futott át rajta, mintha valami
élőlény lenne.
Mindannyian hallhatóan felziháltak. Raven észrevette, hogy ő áll
a csoport figyelmének középpontjában. Egy asszony és négy férfi,
beleértve ebbe azt a fiatalembert is, aki felé Mikhail haragja áradt.
Minden szem Mikhail csuklóját fogó ujjaira irányult, mintha valami
borzasztó, bűnös dolgot követett volna el. A férfi hatalmas teste
megmozdult, hogy teljesen elfedje őt a vizsgálódásuk elől. Kísérletet
sem tett rá, hogy lerázza magáról a lány kezét. Védelmezőn
mozdult, még hátrébb nyomta, közelebb a falhoz, testük teljesen
összepréselődött, elfedte a lány elől a kilátást.
– A védelmem alatt áll – hangzott a kinyilatkoztatás. Egy
figyelmeztetés. A gyors, állatias megtorlás ígérete.
– Ahogy mi is mindannyian – szólalt meg lágyan, csillapítón a
csoportbeli asszony.
Raven megbillent, csak a fal tartotta meg. Düh és bánat vibrálása
cikázott benne oly erősen, hogy már sikítania kellett. Panaszos,
tiltakozó hangot hallatott. Mikhail azonnal hozzáfordult, karját köré
fonta, és ismét ölbe vette.
– Rejtsétek el a gondolataitokat és érzéseiteket – sziszegte oda a
többieknek. – Nagyon érzékeny. Visszakísérem a fogadóba, és
amikor visszatérek, megbeszéljük a nyugtalanító híreket.
 Ravennek nem volt igazán esélye megnézni a többieket, miközben
a férfi elhaladt előttük, és a garázsban várakozó kis autóhoz vitte. A
lány fáradtan mosolygott, a feje újra a férfi vállán nyugodott.
– Nem olyannak tűnik nekem, mint akihez autó tartozik, Mikhail.
Az nőkről alkotott véleménye olyan ódivatú, hogy előző életében
bizonyára ön lehetett „a kastély ura”.
A férfi ránézett. Látta arca sápadtságát, elidőzött a nyakán levő
jelen, ami átsejlett a hosszú hajtömegen. Igazság szerint nem
szándékozott jelet hagyni rajta, de most már ott volt, az ő a
tulajdonosi bélyege, és azon kapta magát, hogy örül neki. – Segíteni
fogok, hogy aludj ma éjjel – jelentette ki.
– Kik voltak azok az emberek? – kérdezte a lány, bár tudta, hogy a
férfi nem akarja, hogy megkérdezze. Annyira fáradt volt, szédült is.
Megdörzsölte a halántékát, azt kívánva, hogy ez egyszer az életben
bárcsak normális lenne. A férfi valószínűleg azt gondolja, hogy
ájuldozós típus.
Rövid csend ereszkedett rájuk. A férfi mellkasából súlyos sóhaj
tört fel.
– A családom.
A lány tudta, hogy igazat mond, még ha nem is a teljes igazságot.
– Miért követ el valaki ilyen szörnyűséget? – fordította felé az
arcát. – Azt várják öntől, hogy nyomába ered a gyilkosnak és
megállítja?
Éles fájdalom volt a hangjában, szenvedés, aggodalom. A férfi
szomorúsága fájdalmas volt benne, érezte, hogy bűntudat kínozza,
és vágy, hogy bosszút álljon.
Mikhail átgondolta a lány kérdését magában. Ezek szerint tudja,
hogy egyet az övéi közül meggyilkoltak. Valószínűleg összeszedte a
részleteket valamelyikük gondolataiból.
Aggódott és szenvedett miatta, de mégsem őt kárhoztatta ezért.
Csak egyszerűen aggódott érte. Mikhail feszültsége ettől
megenyhült, melegség áramlott a gyomrába.
– Megpróbállak távol tartani ettől a dologtól, amennyire
lehetséges, kicsim. – Senki sem aggódott még érte, a
lelkiállapotáért, az egészségéért. Senki sem érzett még együtt vele.
Valami mintha meglágyult, megolvadt volna benne. A lány
beléivódott mélyen, szüksége volt rá.
– Talán nem kellene találkoznunk néhány napig. Még soha
életemben nem voltam ilyen fáradt. – Lehetőséget próbált adni a
férfinak a meghátrálásra. Raven lenézett a kezeire. Valójában
magának is lehetőséget akart adni erre. Sosem érezte magát még
ilyen közel senkihez, mintha örökké ismerte volna, mégis meg volt
ijedve attól, hogy a férfi a magáénak tekinti. – És nem hiszem, hogy
a családja örülne, hogy egy amerikai nővel látják. Mi túlságosan...
robbanásveszélyesek vagyunk együtt – fejezte be bánatosan.
– Ne próbálj elhagyni, Raven. – Az autó éppen megállt a fogadó
előtt. – Ragaszkodom ahhoz, ami az enyém, és nem tévedek, te az
enyém vagy. – Ez figyelmeztetés és kérés is volt egyben. Nem volt
ideje lágy szavakra. Szerette volna, ha van, Isten a megmondhatója,
mennyire megérdemelte volna a lány, de a többiek várták, és
felelőssége súlya egyre jobban ránehezedett.
Raven felemelte a kezét, hogy megérintse az állkapcsa vonalát,
finoman megcirógatta.
– Ön annyira hozzászokott, hogy a maga módján intézze a
dolgokat. – Mosoly volt a hangjában, ahogy mondta. – El tudok
aludni egyedül, Mikhail. Évek óta ezt teszem.
– Ma éjjel zavartalanul, háborítatlanul és mélyen kell aludnod.
Amit „láttál” az imént, kísérteni fog, ha nem segítenek neked. –
Hüvelykujja megsimította a lány alsó ajkát. – Ki tudom törölni
ezeket a képeket, ha kívánod.
Raven érezte, hogy szeretné megtenni, feltételezve, hogy ez lenne
a legjobb neki. Tudta milyen nehéz a számára, hogy a beleegyezését
kérje.
– Nem, köszönöm, Mikhail – válaszolt higgadtan. – Úgy
gondolom, meg akarom tartani az összes emlékemet, jókat és
rosszakat egyaránt. – Megcsókolta a férfi állát, és az autó ülésén az
ajtóhoz csúszott. – Tudja, nem vagyok porcelánbaba. Nem fogok
összetörni attól, hogy láttam valamit, amit nem kellett volna.
Korábban sorozatgyilkosokat kutattam fel – mosolygott a férfira
szomorú szemmel.
 A férfi keményen megmarkolta a csuklóját.
– Tönkre is tett téged. De most nem fog.
A lány leeresztette a szempilláit, elrejtve a szemeibe kiülő
érzelmeket.
– Ez nem az ön döntése. – Ha a többiek meggyőzték a férfit, hogy
használja az adottságát őrült, ördögi gyilkosok üldözésére, nem
fogja egyedül hagyni ebben. Hogy is tehetné?
– Közel sem félsz annyira tőlem, mint ahogyan kellene – morogta
a férfi.
A lány egy újabb mosolyt villantott rá, kissé megrántotta a
csuklóját, hogy emlékeztesse a férfit, engedje el.
– Úgy gondolom, hogy tudja, ami közöttünk van, értéktelen
semmivé válik, ha az ön akaratának engedelmeskedve kell tennem
mindent.
A férfi egy szívdobbanásnyival tovább tartotta a keze fogságában,
sötét, veszélyes pillantása birtoklón mozdult a finom arcon. A lány
olyan erős akaratú, fél, de megteszi, amit meg kellett tennie, most is
a szemébe nézett, állta a tekintetét. Megbetegítette, az őrület szélére
vitte, mégis üldözte az gonoszt, és megtette újra és újra. Még
mindig jelen volt a fejében árnyékként. Olvasta a gondolataiban,
hogy elhatározta, segíteni fog neki, bár fél tőle és hihetetlen
erejétől, mégsem tudja magára hagyni, nem akarja, hogy egyedül
kelljen szembenéznie a rettenetes gyilkossal. A férfi viszont inkább
biztonságban szerette volna tartani az otthonában. Szinte
tiszteletteljesen simította meg az arcát.
– Menj, még mielőtt meggondolom magam – rendelkezett,
hirtelen elbocsátva a lányt.
Raven tétován ülve maradt még egy percig. – Fogadja
részvétemet. Tudom, hogy ismerte és fontos volt az ön számára az a
meggyilkolt nő. Ha van bármi, amit tehetek, kérem, tudassa velem,
Mikhail. – Mielőtt kiszállt volna a kocsiból, ismét odahajolt hozzá
és egy puha csókot lehelt a halántékára.
Raven lassan sétált el tőle, próbált úrrá lenni a szédülésén.
Óvatosan haladt előre, nem akarván, hogy a férfi tudja,
ólomnehéznek érzi a testét, és minden mozdulat nehezére esik.
Felemelt fejjel ment, és próbálta kiradírozni a gondolatokat a
fejéből.
Mikhail figyelte, amint belép a fogadóba. Látta, ahogy
megdörzsöli a homlokát és a tarkóját. Még mindig szédült az általa
elvett vér hiányától. Nagyon önző dolog volt részéről, méltóságán
aluli, mégsem tudott megálljt parancsolni magának. Most pedig a
lány fizet meg érte. Fáj a feje a rá záporozó érzésektől. Az övét is
beleértve. Népe tagjainak is óvatosabbnak kell lennie, el kell
rejteniük a gondolataikat.
Mikhail kihajtogatta hatalmas testét az autóból, az árnyékok közé
lépett, éles érzékei azt közvetítették neki, hogy egyedül van.
Páraformát vett magára. A sűrű ködben észrevehetetlenné vált, így
könnyen beszivároghatott a lány védtelen ablakának egyik
hajszálrepedésén. Figyelte, ahogy lehuppan az ágyra. Arca sápadt
volt, pillantása szellemjárta. Hátrasöpörte a haját, megérintette a
nyakán a jelét, mintha fájna. Beletelt néhány percbe, míg lerúgta a
cipőt magáról, mintha túl nagy feladat lett volna.
Mikhail várt, amíg hasra vetette magát az ágyon, teljesen
felöltözve. „Aludni fogsz” – adta ki a parancsot, a lány azonnali,
tehetetlen engedelmességére számítva.
„Mikhail?” – A neve visszhangzott a férfi fejében, a selymes,
álmos hang, csipetnyi derültséggel. – „Valahogyan tudtam, hogy
megint a saját módján fogja intézni.” – Nem ellenkezett vele, saját
akaratából elfogadta a segítséget, kis mosoly jelent meg puha ajkán.
Mikhail testet öltött, levetkőztette, ellazult testét becsúsztatta a
paplan alá. Védelmet helyezett az ajtóra, erőteljes varázslattal
biztosította, hogy emberei közül a legerősebb se juthasson be,
nemhogy egy szánni való halandó orgyilkos. Ugyanígy járt el az
ablakokkal és minden ponttal, ahol be lehetett hatolni a szobába.
Mielőtt távozott, ajkával gyengéden megsimította a lány homlokát,
majd megérintette a jelet, amit a lány nyakán hagyott.
Ismét köddé vált, kiszivárgott a szobájából, ott madár alakot
öltött magára és megkapaszkodott az erkély korlátjában. A falu
aprócska volt. Az övé a kevés autó egyikének számított. Mindenki
más leginkább lovas kocsival közlekedett. A falu lakói jó emberek
voltak, a környező tanyákon gazdák éltek a családjaikkal. Valakik
behatoltak a falujába és gyilkosságot követtek el. Vett egy mély
lélegzetet, majd kiengedte. Meg fogja találni, és megöli az
elkövetőket. Felröppent, a földre ereszkedett az árnyak között és
felvette valós alakját. Visszasétált a kocsijához, immár készen állt
rá, hogy hazamenjen és beszéljen a többiekkel.
Az öt Kárpáti csendesen figyelte, amikor belépett az otthonába.
Celeste óvatosan elmosolyodott, miközben védelmezőn nagy hasára
tette a kezét.
– Jól van a lány, Mikhail?
Bólintott, udvariasan fogadva az érdeklődést. Senki sem mert
többet kérdezni, még ha viselkedése teljesen szokatlan volt is
korábbi önmagához képest. Rátért a lényegre.
– Hogyan találhatták védtelenül Noelle-t az orgyilkosok?
A többiek egymásra néztek. Mikhail a szájukba rágta, hogy sose
felejtsék el a legnagyobb gondossággal védeni a biztonságukat, de
az évek alatt olyan könnyű volt erről megfelejtkezni.
– Noelle-nek még csak két hónapos volt a kicsije. Olyan fáradt
volt mindig – próbálta Celeste menteni a hibát.
– És Rand? Hol volt? Miért hagyta kimerült feleségét védtelenül,
míg aludt? – kérdezte Mikhail halkan, vészjóslón.
Byron, az a férfi, aki szintén elkövette korábban azt a hibát, hogy
védtelenül hagyva magát tért nyugovóra, kényelmetlenül
megmozdult.
– Ismered Randet. Állandóan a nők után fut. Elvitte a gyereket
Celeste-hez, aztán kiment vadászni.
– És magára hagyta a húgomat, megfelelő védelem nélkül. –
Mikhail nem is palástolta utálatát. – Hol van most?
A négy Kárpáti férfi egymásra nézett, nem szívesen adták ki az
információt. Mikhailnak minden oka megvolt rá, hogy megvesse
Randet. Mindannyian tudták, hogy Randdel gondok vannak, nőkre
van szüksége, egy ritka, gyógyíthatatlan betegség volt ez fajtájuknál.
Celeste életpárja, Eric zordan válaszolt. – Szinte megőrült,
Mikhail. Alig tudtuk megfékezni, de most alszik. A gyerek is vele
van, mélyen a földben. Annak gyógyító ereje segíteni fog rajtuk.
 – Nem engedhettük volna meg magunknak, hogy elveszítsük
Noelle-t – Mikhail mélyen magába zárta a fájdalmat, nem most volt
itt az ideje az érzelmeknek. – Biztosak vagytok benne, hogy a
gyermek biztonságban van? A mélyben elveszítettünk már
néhányat. Még az is veszélyeket rejt magában, ha a nőink
megpróbálnak a földben szülni. – Megtiltotta ezt az általános
gyakorlatot, ami valaha teljesen természetes volt, de olyan sok
gyermeket veszítettek el, hogy minden új ötletet ki kellett
próbálniuk, hogy megvédhessék a babákat.
– A kisfiú jól van a föld alatt – erősítette meg Celeste –, én
magam is ellenőriztem.
– Eric, kontrollálni tudod Randet? Nem fogok utána is
rohangászni, miközben a merénylőkre vadászom.
– Úgy gondolom, beszélned kellene vele – válaszolta Eric
őszintén. – Megőrjíti a bűntudat. Majdnem nekünk támadt.
Mikhail hófehér fogai megvillantak, a ragadozó fenyegetően
emelkedett fel benne. Reakciója a megtorlás sötét ígérete volt.
Elfordult a többiektől és kinézett az ablakon, még ő maga sem mert
szembenézni saját gondolataival. Lehet, hogy Randet akarja
gyűlölni és hibáztatni, de a húga halála legalább annyira az ő lelkén
is szárad.
– Vlad, Eleanor hol van? Ő is veszélyben lehet az előrehaladott
állapotában. Meg kell védenünk őt is és Celeste-et is – jelentette ki
Mikhail. – Nem veszíthetjük el egyik asszonyunkat sem, és
különösen nem a gyermekeket.
– Már olyan közel a szülés, nem mertem engedni, hogy idejöjjön
– sóhajtott Vlad. – Biztonságban és védve van minden percben, de
attól tartok, hogy ez a háború csak most kezdődik.
Mikhail a sakktábla mellett dobolt ujjával.
– Talán jelent valamit, hogy asszonyaink közül három is
gyermeket vár, először ebben az évtizedben. Van néhány
gyermekünk is. Ha ellenségeink valahogyan megneszelik
asszonyaink állapotát, tartani fognak tőle, hogy szaporodunk és újra
erősek leszünk.
Mikhail ránézett a legizmosabb férfira.
 – Jacques, neked nem kell gondoskodnod életpárról. – Szeretet
tükröződött a hangjában, ragaszkodás, amit korábban soha nem
mutatott, mert nem is érezte, és lehetséges, hogy senki más nem is
vette észre most sem. Jacques a testvére volt. – És Byronnak sem.
Ti ketten szóljatok a többieknek is. Mindenki maradjon rejtve,
táplálkozzatok a legnagyobb titokban, aludjatok a föld mélyében, és
mindig a legerősebb védővarázslatot használjátok. Figyelnünk kell
az asszonyainkra és biztonságban tartanunk őket, különösen
azokat, akiknek gyerekük van. Vlad, Eleanornak távol kell maradnia
a kíváncsi tekintetektől. Celeste, ne hívjátok fel a figyelmet
magatokra semmilyen módon. Az életpárjaitok majd vadásznak a
számotokra is.
– Meddig, Mikhail? – Celeste szeme karikás volt, arca
könnyáztatott. – Meddig kell így élnünk?
– Amíg megtalálom az orgyilkosokat és igazságot szolgáltatok –
válaszolta vad, eltökélt hangon. – Mindannyian elpuhultatok,
olyanokká váltatok, mint az emberek. Elfeledkeztetek a
képességeitekről, ami segíthet megmenteni az életeteket –
emlékeztette őket nyersen. – Az asszonyom halandó, mégis
hamarabb tudott a jelenlétetekről, mint ahogyan ti az övéről.
Megérezte az el nem rejtett érzéseiteket, tud az orgyilkosokról a
gondolataitokból. Erre nincs bocsánat.
– Ez hogyan lehetséges? – kockáztatta meg Eric a kérdést. –
Halandóknak nincs ilyen képességük.
– Telepatikus ereje van, és nagyon tehetségesen használja.
Gyakran lesz itt nálam. Meg kell védenünk, ahogy minden
asszonyunkat.
A többiek zavarodott, értetlen arccal összenéztek. A legenda
szerint csak közülük a legerősebbek tudnak majd átalakítani egy
halandót. De ez lehetetlen volt, a vámpírok nemegyszer
próbálkoztak vele. Évszázadokkal ezelőtt ők is elgondolkodtak a
lehetőségen, amikor asszonyaik száma végzetesen megfogyatkozott,
és a férfiak remény nélkül maradtak. De senki sem merészelte
megkísérelni. A legtöbben úgy hitték, hogy ez a legenda csak azért
született, hogy segíthessen a férfiaknak megőrizni a lelküket.
Mikhail engesztelhetetlen, kiismerhetetlen volt, ítéleteit senki sem
kérdőjelezte meg az évszázadok alatt. Elrendezte a vitákat és
megvédte őket. Vadászott azokra a férfiakra, akik azt választották,
hogy vámpírokká fordulnak, veszélyessé válva a halandókra és
rájuk egyaránt.
Erre most itt van ez. Egy halandó nő. A hír sokkolta őket, és ezt ki
is mutatták. Nem volt kis dolog, hogy kijelentette, hogy Raven az ő
asszonya. Ugyanaz volt, mintha az életpárjának nevezte volna. Ezzel
azt is kinyilatkoztatta, hogy a saját védelme mellett minden Kárpáti
védelme alá helyezte. Arra kötelezte a férfiakat, hogy a nő
biztonságát helyezzék a maguk élete elé. Ha Mikhail azt mondta,
hogy a védelme alatt áll, azt úgy is gondolta. Sosem mondott
olyasmit, amit nem gondolt át. Ha az asszonynak baja esik, az
elkövető büntetése halál lesz. Mikhail vad, könyörtelen és
kérlelhetetlen ellenfél volt.
Mikhail érezte felelősségének súlyát Noelle halálában. Ismerte
Rand nőkkel kapcsolatos gyengeségét. Ellenezte ugyan az
együttélésüket, de nem tiltotta meg, pedig azt kellett volna tennie.
Rand nem volt Noelle igazi életpárja. Ha az lett volna, akkor nem
tudta volna megcsalni. Noelle, az ő gyönyörű, fiatal és vibráló
testvére, örökre elveszett. Mindig is makacs volt, Randet akarta,
csak mert olyan jóképű volt, és nem azért, mert a lelke hívta az övét.
Igazából Noelle is pontosan olyan beteg volt, mint Rand, de ezt
Mikhail soha nem ismerte be, még magának sem. A hatalom
némelyekben tévútra tér, és neki ügyelnie kellett volna, hogy ilyen
ne történhessen meg.
Rand és Noelle hazudtak, Mikhail pedig tudta, hogy hazudnak.
Valahol ő is felelős volt abban, hogy Rand folytatta korábbi életét,
és más nőknél próbált érzelmeket találni, míg Noelle veszélyesen
megkeseredett asszonnyá vált. Valószínűleg azonnal meghalt,
különben Mikhailnak még mély álmában is éreznie kellett volna
szenvedését. Soha nem lett volna szabad rábízniuk egyetlen
asszonyukat sem Randre.
Mikhail úgy gondolta, hogy ha eljön az ideje, mindketten
megtalálják majd az igazi életpárjukat, de Noelle csak egyre
veszélyesebbé vált, és Rand kicsapongásai is csak rosszabbodtak.
Rand nem érezhetett semmit az asszonyok iránt, akikkel lefeküdt,
mégis folytatta, mintha ezzel büntette volna Noelle-t a felette
gyakorolt szoros befolyásáért.
Mikhail lezárta a szemét egy pillanatra, engedte, hogy Noelle
értelmetlen halálának valósága átjárja. A veszteség elviselhetetlen
volt, vad bánata jeges dühvel és halálos elszántsággal párosult.
Lehajtotta a fejét. Három vérpiros könnycsepp folyt végig arcán
kendőzetlenül. A húga, a legfiatalabb az asszonyok között. Az ő
hibája.
Mikhail hirtelen mocorgást érzett meg a fejében, meleg volt,
kellemes, mintha egy kar kulcsolódna köré. – „Mikhail, szüksége
van rám?” – Raven aggódó hangja rekedt volt és álmos.
Megdöbbent. Hipnotikus parancsa, amivel elaltatta, erős volt,
sokkal erősebb, mint bármelyik eddigi, amit emberi lénynél
használt, mély bánata mégis felébresztette a lányt. Körülnézett,
figyelte a többiek arcát. Egyikük sem vette észre a mentális
kapcsolatot kettejük között. Ez azt jelenti, hogy Raven még ilyen
kótyagosan is képes volt összpontosítva, körbecsatornázva kizárólag
neki küldeni az üzenetet, anélkül, hogy más is észrevenné. Ezt a
képességet még a saját fajtájának néhány tagja is terhesnek érezte
tökéletesíteni, hiszen abban az önelégült hitben voltak, hogy emberi
lények nem képesek érzékelni a telepatikus kommunikációt.
„Mikhail?” – Raven hangja most már erősebb, éberebb és
riadtabb volt. – „Máris jövök.”
„Aludj csak, kicsikém. Szomorúan, de jól vagyok,” – biztosította,
közben hangja erejével megerősítette az alvás parancsát.
„Segíteni akarok.”
„Erre ma éjjel nem lesz szükség. Aludj. Sokkal jobban fogom
érezni magam, ha tudom, hogy biztonságban vagy, és nagy
szükséged van a pihenésre.”
„Legyen jó, Mikhail,” – suttogta a lány lágyan, engedve az
erejének.
Mikhail a várakozókra fordította a figyelmét, és kiadta az
utasításait.
 – Küldjétek Randet holnap hozzám. A gyermek nem maradhat
vele. Diedre elveszítette az övét néhány évtizeddel ezelőtt. Még
most is gyászolja. A fiú kerüljön hozzá. Tienn majd megóvja őket. –
Tudatában volt, milyen közel áll hozzá Diedre, hogy elhagyja ezt a
világot. Túlságosan sok bánat gyűlt össze benne, hogy képes legyen
tovább elviselni. – Ha bárki is gyanakvást ébresztene bennetek,
azonnal küldjetek egy hívást a többieknek. Ne várjátok meg, hogy
kiderüljön, valós-e a fenyegetés, vagy téves. Így biztonságosabb.
Senki se lépjen mentális kapcsolatba a másikkal, amíg nem tudjuk,
hogy a támadóinak nincsen-e az asszonyoméhoz hasonló képessége.
Teljes volt a döbbenet ült ki az arcokra. Egyikőjük sem
feltételezte, hogy egy emberi lénynek ilyen képessége és ereje
legyen.
– Mikhail, bizonyos vagy abban, hogy nem tartozik közéjük?
Veszélyes lehet ránk. – Eric vállalkozott rá, hogy óvatosan felvesse a
kérdést, bár Celeste ujjai figyelmeztetően mélyedtek a karjába.
Mikhail sötét szeme hirtelen összeszűkült.
– Valóban azt hiszed, hogy ellustultam és önteltté tett az erőm?
Vagy olyan keveset nézel ki belőlem, hogy nem vennék észre egy
mindannyiunkat érintő fenyegetést? Figyelmeztetlek, hajlandó
vagyok lemondani arról, hogy vezesselek benneteket, de a
védelmemet nem vonom vissza róla. Ha bármelyikőtök is ártani
akar neki, az velem fog szembenézni. Akarjátok, hogy átadjam a
vezetést valaki másnak? Úgyis belefáradtam már a kötelességekbe
és a felelősségbe.
– Mikhail! – kiáltott élesen Byron.
A többiek is azonnal riadtan tiltakoztak, akár a megrettent
gyerekek. Jacques volt az egyetlen, ki csendesen állt, csípőjét a
falnak támasztva, Mikhailt figyelte titokzatos félmosollyal. Mikhail
nem törődött vele.
– Mindjárt napfelkelte. Menjetek a föld alá. Használjatok minden
lehetséges biztonsági intézkedést. Amikor felébredtek,
ellenőrizzétek a varázslataitokat, járjatok utána, nem akart-e valaki
áthatolni rajtuk. A legapróbb jelekre is ügyeljetek. Maradjunk
szoros közelségben, és vigyázzunk egymásra.
 – Mikhail, az első év roppant kritikus, gyerekeink közül oly sokan
nem élik túl. – Celeste ujjai idegesen fonódtak a férje kezére. – Nem
vagyok biztos benne, hogy Diedre képes elviselni még egy
veszteséget.
Mikhail gyengéden rámosolygott.
– Úgy fog vigyázni arra a gyerekre, mint senki más, és Tienn is
kétszer olyan óvatos lesz, mint bárki. Szerette volna, hogy Diedre
újra teherbe essen, de az asszony ezt elutasította. Legalább ily
módon enyhül benne az üresség érzése.
– És újra saját gyermeket szeretne – mondta dühösen Celeste.
– Hogy a fajunk fennmaradjon, gyerekek kellenek. Ami tőlem
telik, mindent megteszek, de csak az asszonyok képesek erre a
csodára.
– Összetöri a szívet ennyi veszteség – mutatott rá Celeste.
– Mindannyian így vagyunk vele, Celeste – mondta ki a végszót
Mikhail, és senki sem mert ellentmondani.
Tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt, dühe és szomorúsága
határtalan. Nem csak Rand hibázott Noelle védelmezésében. Egy
fiatal, gyönyörű, vibráló asszony életét vesztette, mivel Rand és
Noelle valami szadista játékot játszottak egymással. Némán
megfogadta magának, hogy soha többé nem engedi, hogy egy nő
könnyei, vagy könyörgése felülbírálja józan ítélőképességét. Tudta,
hogy éppúgy felelős Noelle sorsának alakulásáért, mint Rand. A
férfi iránti megvetése önmaga ellen is irányult.

Raven lassan tért magához, mintha sűrű köd egymásra rakódó

rétegei nyomnák le. Valahogyan tudta, hogy még nem kellene
felébrednie, de sosem volt még ennyire fontos, hogy mégis
megtegye. Kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét, és az ablak
felé fordult. Napfény özönlött be. Felült, a takaró lecsúszott róla,
felfedve csupasz bőrét.
– Mikhail – suttogta maga elé –, túl sokat enged meg magának.
 Automatikusan kereste a kapcsolódást kettejük között, szüksége
volt rá. Érzékelve, hogy a férfi alszik, visszakozott. Ennyi elég is
volt. Tudta, hogy biztonságban van.
Raven most jobban érezte magát, szinte boldog volt. Beszélhet
valakivel, megérintheti, még akkor is, ha ez veszélyes, akár egy éhes
tigris ketrecébe bezárkózni. Örült a szabadságnak, hogy nyugodtan
lehet valaki társaságában. Mikhailnak súlyos felelősség nyomja a
vállát. Nem tudta pontosan, hogy kicsoda, csak azt, hogy fontos
személyiség. Nyilvánvaló természetességgel élt együtt a
tehetségével, nem úgy, mint Raven, aki mindig is torzszülöttnek
érezte magát. Hasonlítani szeretett volna rá; Mikhail magabiztos,
nem törődik vele, hogy mások mit gondolnak.
A zuhany jólesett a testének, kimosta belőle szédülést.
Körültekintően öltözködött, farmert, garbót és kardigánt vett fel. A
napsütés ellenére hideg volt a hegyekben, ő pedig kirándulni
szándékozott. A nyaka lüktetett, égett. Megvizsgálta a sebet.
Különös jegy volt, mint egy tinédzser szerelmi harapása, csak
erőteljesebb.
Belepirult, amikor visszaemlékezett, hogyan került oda. Miért kell
ennek a férfinak a rengeteg pozitív tulajdonsága mellett még
szexinek is lennie? És olyan sokat tanulhat tőle. Észrevette, hogy a
férfi bármikor meg tudta védeni magát a rá záporozó érzelmektől.
Ez maga lenne a csoda - csak úgy ülni egyszerűen egy zsúfolt
szobában, és nem érezni semmit a saját érzelmein kívül.
Raven felhúzta a túrabakancsát. Egy gyilkos ezen a helyen!
Szentségtörés. A falusiak bizonyára halálra rémültek. Ahogy
átlépett a küszöbön, valami különöset érzett a levegőben. Olybá
tűnt, mintha egy láthatatlan erőn kellett volna átküzdenie magát.
Csak nem megint Mikhail? Megpróbálta bezárni? Nem. Ha a férfi
ezt akarta volna, akkor nem lenne képes átjutni rajta. Valószínűbb,
hogy őt védve másokat zárt ki innen. Amilyen védelmező
természete van, talán szükségét érezte, annak a szegény nőnek a
meggyilkolása után. A gondolatra, hogy mennyi időt szánt az ő
védelmére, úgy érezte, a férfi kényezteti. Még elaludni is segített
neki. Nem emlékezett, hogy bárki valaha is ilyen kedves lett volna
hozzá.
Délután három volt – az ebéd már jóval elmúlt, de még túl korán
a vacsorához –, Raven pedig megéhezett. A konyhában a fogadósné
előzékenyen készített neki hideg vacsorát. Az asszony nem említette
a gyilkosságot. Valójában úgy tűnt, mintha nem is jutott volna el
hozzá a szörnyű hír. Raven nem érzett késztetést, hogy szóba hozza.
Ez különös, a fogadós olyan szívélyes és rokonszenves volt – sőt
Mikhailról, akivel régóta álltak barátságban, a nagyrabecsülés
hangján beszélt –, Raven mégsem tudott szót ejteni a gyilkosságról
és arról, hogy mindez mit jelenthet Mikhailnak.
Kint a vállára vette a hátizsákját. Nem érzékelt rettegést, amit a
gyilkosságnak kellett volna kiváltania. Senki, sem a fogadóban, sem
az utcán nem tűnt túlságosan felkavartnak. Nem tévedhetett, az
elkapott gondolatok erősek voltak, a szomorúság vad és valóságos.
Maga a gyilkosság képe nagyon részletes volt, és bármilyen
fantáziaképpel ellentétben ezt világosan fel tudta idézni.
– Miss Whitney! Maga az Miss Whitney? – Egy asszony szólította
meg néhány lépés távolságból.
Margaret Summers sietett felé aggódó arccal. Hatvanas évei vége
felé járt, gyönge testalkatú, ősz hajú hölgy, praktikusan, a
környezetnek megfelelően felöltözve.
– Drágám, olyan sápadt. Tegnap annyira aggódtunk magáért. Az
a fiatalember úgy hurcolta el, hogy az félelmetes volt.
Raven lágyan nevetett. – Van érzéke a drámához, igaz?
Valószínűleg önt meg is rémítette, de nekem régi barátom, már
megszoktam a viselkedését. Túlságosan aggódik az egészségemért.
Higgye el nekem, Mrs. Summers, nagyon gondoskodóan bánt
velem. Köztiszteletnek örvendő üzletember; kérdezzen meg bárkit a
faluban.
– Beteg, kedvesem? – kérdezett vissza Margaret aggodalmasan,
és előre lépett, annyira behatolva Raven személyes terébe, hogy a
lány szinte fenyegetőnek érezte közelségét.
– Lábadozóban – felelte szűkszavúan, remélve, hogy megfelel az
igazságnak.
 – Én láttam magát korábban – kiáltott fel az idős hölgy hirtelen
izgatottan. – Maga az a különös fiatal hölgy, aki segített a
rendőrségnek elkapni azt a gyilkoló szörnyeteget San Diegóban pár
hónappal ezelőtt. Mi a csudát csinál itt, ezen a helyen?
Raven megdörzsölte a homlokát.
– Ez a fajta tevékenység nagyon kiszipolyoz, Mrs. Summers. Néha
megbetegít. Az utóbbi hosszú üldözés volt, és szükségem volt egy
kis utazásra. Olyan helyre akartam menni, ami érintetlen,
gyönyörű, ahol a történelem tetten érhető. Ahol az emberek nem
ismernek fel és mutatnak rám, mint egy torzszülöttre. A Kárpátok
gyönyörű. Lehet túrázni, csendben üldögélni, és hagyni, hogy a szél
kifújja belőlem a rossz emlékeket, minden beteges gondolatot.
– Ó, kedvesem – Margaret együttérzően a keze után nyúlt.
Raven gyorsan oldalra lépett. – Bocsásson meg, nem esik jól, ha
megérintenek, miután egy zavarodott elméjű gyilkost követtem.
Kérem, értse meg.
Margaret bólintott. – Természetesen, bár észrevettem, hogy a
fiatalember érintése semmi problémát nem okozott önnek.
Raven olyan laza nemtörődömséggel vonta meg a vállát,
amennyire csak képes volt erre, de közben felpislantott az égre,
hogy nem csapja-e agyon azonnal egy villám ezért a hazugságért. –
Annyira megszoktam már őt, hogy észre sem veszem. Basáskodó,
de igazán jó hozzám. Régóta ismerjük egymást. Mikhail elég sokat
utazik. – A hazugság könnyen jött a nyelvére. Utálta érte magát. –
Nem szeretném, hogy tudjanak rólam, Mrs. Summers. Nem
kedvelem a nyilvánosságot, és magányra van most szükségem.
Kérem, ne mondja el senkinek, ki vagyok.
– Természetesen, kedvesem, de úgy gondolja, hogy biztonságos
csak így egyedül kószálnia? Vadállatok vannak a környéken.
– Mikhaillal teszünk egy kis kirándulást, és bizonyára nem
maradok kinn éjszakára a vadonban.
– Ó – nézett Margaret megenyhülten. – Mikhail Dubrinsky?
Mindenki róla beszél.
 – Említettem önnek, hogy túlságosan védelmező. És imádja a
fogadósnő főztjét – közölte Raven bizalmasan, meglendítve a
piknikkosarat. – Jobban is teszem, ha megyek, különben elkésem.
Margaret arrébb lépett. – Csak vigyázzon magára, kedvesem.
Raven barátságosan integetett, és sietség nélkül elsétált az úton,
ami a fák között a hegyek felé vezető gyalogösvényhez vitte. Miért
érzett kényszert a hazugságra? Szerette a magányt, sosem érezte
szükségét annak, hogy megmagyarázza a tetteit. Valamilyen oknál
fogva nem akarta Mikhail életét megvitatni másokkal, legalábbis
nem Margaret Summersszel. Az asszony túlságosan érdeklődik a
férfi iránt. Abban, amit mondott, ezt semmi sem jelezte, csak a
hangja és a szeme árulta el. Érezte, ahogy Margaret Summers
kíváncsian követi a tekintetével, amíg az út el nem fordult, és a fák
már eltakarták.
Raven szomorúan rázta meg a fejét. Remetévé vált, aki nem akar
közel kerülni senkihez, még egy ilyen, a biztonságáért aggódó
kedves idős asszonyhoz sem.
– Raven! Várjon!
Behunyta a szemét az újabb rárohanó érzelmek elől. Hová lett
ennek a vidéknek a békés nyugalma? Mire Jacob utolérte, sikerült
rendeznie arcvonásait és magára erőltetnie egy mosolyt. – Jacob,
örülök, hogy felépült abból a borzasztó múlt éjszakai félrenyelésből.
Szerencse, hogy a pincér ismeri a Heimlich-műfogást.
Jacob összevonta a tekintetét.
– Nem nyeltem félre semmit – mondta támadóan, mintha azzal
vádolták volna, hogy nem tud rendesen viselkedni az asztalnál. –
Mindenki így gondolja, de nem ez történt.
– Valóban? Ahogy a pincér megragadta önt... – a lány hangja
fokozatosan elhalt.
– Nos, nem maradt ott elegendő ideig, hogy megtudja, mi történt
pontosan – vádolta duzzogva, szemöldökét összevonva a férfi. –
Inkább hagyta... hogy az a Neander-völgyi elhurcolja.
– Jacob – felelte a lány lágyan –, maga nem ismer engem; nem
tud semmit sem rólam, sem az életemről. Az a férfi akár a férjem is
lehetett volna. Nagyon rosszul voltam tegnap éjjel. Sajnálom, hogy
nem maradtam, de láttam, hogy maga már jól van, és nem
gondoltam, hogy lendítene a hogylétén, ha sikerülne mindent
kihánynom az étteremben.
– Honnan ismeri azt az embert? – faggatózott Jacob féltékenyen.
– A helyiek azt mondják, ő a legbefolyásosabb ember a környéken.
Gazdag, az összes olaj kitermelési jog az ő kezében van. Ami azt
jelenti, hogy valahogyan megvesztegette a kormányt. Nagyhatalmú
üzletember. Mi köze lehet egy ilyen emberhez?
Közel nyomult a lányhoz, és Raven hirtelen ráébredt, hogy
egyedül vannak egy félreeső helyen. A jóképű férfi elkényeztetett,
ingerlékeny alkat, de a lány valami mást is érzékelt – egyfajta
beteges izgalmat a bűnös gondolataiban. Jacob ugyan nem ért
hozzá, de elég közel állt, hogy bepillantást nyerjen kavargó
elméjébe. Tudta, hogy fontos szerepet játszik a férfi perverz
fantáziáiban. Jacob gazdag fiú volt, abban a tudatban élt, hogy
minden új játékot megkaphat, amit akar.
Raven érintést érzett az elméjén. „Raven. Aggódsz a
biztonságodért.” – Mikhail mély álmából ébredt, küzdött az
álomrétegek ellen.
Most kezdett el csak igazán aggódni. Mikhail egy kérdőjel volt
számára. Nem tudta pontosan, mit tenne, csak azt tudta, hogy
mindenképpen meg akarná védelmezni őt. Magáért, Mikhailért,
Jacobért szüksége volt rá, hogy megértesse a fiúval, hogy nem akar
a társaságában lenni. – „Tudom kezelni” – küldte megnyugtatásul a
lány.
– Jacob – szólt egy türelmes tanítónő hangján –, úgy gondolom,
hogy vissza kellene mennie a fogadóba. Én nem az a fajta nő
vagyok, akit terrorizálhat ezzel a fajta hozzáállással. Ez zaklatás, és
nem lesz bűntudatom, ha panaszt teszek a helyi rendőrségnél, vagy
hogy nevezik itt. – A lány visszatartotta a lélegzetét. Érzékelte, hogy
Mikhail ott lapul az elméjében akár egy ragadozó, ugrásra készen.
– Remek Raven, adja el magát a legmagasabb ajánlatot tevőnek.
Mint valami kurva! Próbáljon egy gazdag férjet fogni! Aki majd
kihasználja és a szemétre dobja, mert ez az, amit ezek a Dubrinsky-
félék csinálnak! Maguk ketten megérdemlik egymást. És nekem
aztán ne sírjon, ha terhesen magára marad! – kiabált Jacob. Még
odavetett néhány csúnya szót, és eldübörgött.
Raven lassan, hálásan fellélegzett. – „Látja?” – erőltette a
nevetést a gondolataiban. – „Meg tudom oldani a problémáimat a
magam nőies módján is. Nagyszerű, nem?”
Ott, ahol a fáktól a lány nem láthatta, Jacob hirtelen felordított a
rettenettől, majd a hang nyüszítéssé halkult. Egy medve ordítása
keveredett Jacob második sikolyába, és valami súlyos csörtetett át a
bozóton Ravennel ellenkező irányba.
Érezte Mikhail önfeledt, mély, nagyon férfias nevetését. –
„Nagyon vicces, Mikhail.” – Jacob felől félelem áradt felé, de
szerencsére fájdalom nem. – „Bizarr a humorérzéke.”
Alvásra van szükségem. Kerüld a bajt, te nő.”
„Ha nem maradna fenn egész éjjel, nem kellene átaludnia az
egész napot” – replikázott a lány. – „Hogyan végzi így a
munkáját?”
„Számítógépen” – felelt a férfi, és némi büszkeség hallatszott a
hangján.
„Számítógépen? Szóval a kevés szerencsés tulajdonos közé
tartozik.”
„Igen. Beteríti az egész asztalt, de nagyon praktikus.”
Most már egészen tisztán hallatszott, hogy henceg.
A lány viccesnek találta az elképzelést, hogy Mikhail egy
számítógép előtt ül. Egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki az
autók, vagy a számítógépek korában él. Inkább hasonlított a lovas
kocsis falusiakhoz, mégis jobban ismeri a modern világot, mint ő.
„Menjen vissza aludni, maga nagy gyerek. Én finoman tudom
kezelni az ilyen ügyeket, nagyon köszönöm, de nincs szükségem
rá, hogy egy macsó megvédjen.”
„Jobban szeretném, ha visszatérnél a fogadó biztonságába,
mielőtt lemegy a nap.” – Érződött, hogy ez parancs. Pedig a férfi
nagyon igyekezett lágyítani a viselkedésén vele szemben, és ez az
erőfeszítés megmosolyogtatta Ravent.
„Nem történik mindig az, amit akar, próbálja megszokni.”
„Nagyon nehéz az amerikai nőkkel.”
 A lány folytatta útját a hegyek felé, a férfi nevetése lágyan csengett
vissza a fejében. Engedte, hogy a természet nyugalma beszivárogjon
a lelkébe. A madarak halkan szólongatták egymást, a szél suttogott
a fák között. Színes virágok borították a rétet az ég felé tárták
szirmaikat. Raven magasabbra mászott, a magányt, a békét kereste.
Letelepedett egy nagy sziklára az erdő vastag fáitól övezett rét
fölött. Megette az ebédjét, majd leheveredett, kedvét lelve a tájban.
 Négy

Mikhail megmoccant, majd hagyta, hogy érzékei kinyúljanak és

tájékoztassák környezetéről. Egyetlen ember sem közelítette meg
rejtekhelyét. Majdnem egy óra volt még a napnyugtáig. Kitört a
földből a hideg, nedves pincébe. Lezuhanyozott, tisztálkodás
tekintetében átvette az emberek szokásait, habár nem volt szüksége
rá. Az elméje kinyúlt, hogy megkereste Ravent. A hegyekben
szendergett, védtelenül a gyülekező sötétségben. A férfi összevonta
a szemöldökét. A nőnek fogalma sincs még az alapvető óvatosságról
sem. Sürgetést érzett, hogy megrázza, de leginkább arra, hogy
felnyalábolja és örökre a karjában tartsa, biztonságban.
Fajtája sebességével tette meg az utat a hegyre a lemenő nap
fényében. A nap megérintette a bőrét, felmelegítette hidegségét,
élővé tette. A speciálisan neki készített napszemüveg védte
túlérzékeny szemét, mégis nyugtalanító szúrásokat érzett, mintha
ezernyi tű várna, hogy a szemébe döfjön. Ahogy feltűnt a szikla,
ahol Raven aludt, megérezte egy másik férfi jelenlétét.
Rand. Mikhail vicsorgott. A nap lesüllyedt a hegyek csúcsánál,
sötét árnyékot öntve a környező dombokra, homályos
titokzatosságban fürösztve az erdőt. Mikhail kilépett a nyílt térre,
karjait széttárta, a teste maga volt az erő és koordináció
megnyilatkozása. A színtiszta fenyegetés, egy hangtalan, halálos
démon.
Rand háttal volt felé, a sziklán fekvő asszonyhoz közelített.
Megérezve a levegőben az erejét, megfordult, jóképű arca bánatos
volt és feldúlt.
– Mikhail – szólította meg zavartan, szemét lesütve. – Tudom,
hogy soha nem fogsz megbocsátani nekem. Tudod, hogy nem
voltam a valódi életpárja Noelle-nek. Mégsem engedett el. Azzal
fenyegetett, hogy megöli magát, ha elhagyom és másik asszonyt
keresek. Gyáva voltam, hát vele maradtam.
– Miért kaptalak rajta, hogy az asszonyom fölé hajolsz? –
vicsorgott Mikhail. Vér tolult a fejébe, a düh, mint valami élő dolog
tekergett benne. Rand bocsánatkérése hányingerrel töltötte el, még
ha érvei igazak is voltak. De ha Noelle azzal fenyegetőzött, hogy
kisétál a napra és megöli magát, azt Randnek eléje kellett volna
tárnia. Mikhailnak elég hatalma lett volna, hogy megállíthassa
Noelle-t az önpusztításban. Rand tudja jól, hogy Mikhail a
hercegük, a vezetőjük, és noha nem osztották meg egymással a
vérüket, Mikhail ismerte Rand perverz vágyait, Noelle-lel való
beteges kapcsolatukat, uralkodását Noelle felett, és a lány
megszállottságát iránta.
Mögöttük Raven ébredezett, felült, hátrasimította a haját, ahogy
szokta. Álmosnak tűnt, szexi volt, mint egy szirén, aki a szerelmesét
várja. Rand a lány felé fordította a fejét, volt valami sunyi és ravasz
az arckifejezésében. Raven érezte Mikhail sürgető figyelmeztetését,
hogy maradjon csendben, Rand kendőzetlen bánatát és irigységét,
Mikhail utálatát, a súlyos feszültséget a két férfi között.
– Byron és Jacques mondták, hogy a védelmed alatt áll. Nem
tudtam aludni, ő pedig itt volt védtelenül. Csinálnom kellett
valamit, vagy azt választanom, hogy csatlakozom Noelle-hez.
Védekezőn beszélt, remélte, hogy megértik, ha már megbocsátást
nem nyerhet, ám Raven nem volt meggyőződve Rand
őszinteségéről. Nem tudta, miért érez így, hiszen a férfi
szomorúsága valóságos volt. Talán azért, mert kétségbeesetten
vágyott Mikhail tiszteletére és tudta, hogy nem kaphatja meg.
– Akkor a lekötelezetted vagyok – válaszolt Mikhail előírásosan,
igyekezve palástolni vonakodását ez iránt a férfi iránt, aki
védtelenül hagyta asszonyát, aki épp csak megszülte gyermeküket,
és szándékosan kínt okozott neki azzal, hogy testén egy másik
asszony illatával tért haza.
Raven lecsúszott a szikláról, egy törékeny nő, hatalmas kék
szemében könyörület.
 – Őszinte részvétem – mormolta lágyan, elővigyázatosan
távolságot tartva. Ennek a férfinak felesége mégiscsak gyilkosság
áldozatául esett. Bűntudata és szomorúsága keresztülkúszott a lány
testén, de ő ennek ellenére leginkább Mikhailért aggódott. Valami
nem volt rendben Randdel. Valami kitekertséget érzett benne, nem
volt gonosz, de nem volt jó sem.
– Köszönöm – fogadta a férfi tömören. – A gyerekemet akarom,
Mikhail.
– Inkább gyógyulás kell neked a föld mélyében – vetette ellen
Mikhail nyugodtan. Döntése kérlelhetetlen volt, elhatározása
végleges. Meg sem fordult a fejében, hogy egy drága, gyámoltalan
gyereket odaadjon egy ilyen állapotban levő férfinak.
Raven gyomra görcsbe rándult, forgott, és a szavak
kegyetlenségének hatására fájdalom hasított a szívébe. Csak
részlegesen értette, mit jelenthet Mikhail rendelkezése. A férfi
gyászolja meggyilkolt feleségét, megfosztva gyermekétől, mégis
feltétel nélkül, törvényként fogadta el Mikhail szavát. Érezte Rand
mély fájdalmát, mintha a sajátja lenne, mégsem tudott neki
segíteni, egyetértvén Mikhail döntésével.
– Kérlek, Mikhail. Szerettem Noelle-t.
Raven ösztönösen tudta, hogy Rand nem a gyermekéért esedezik.
A düh elsötétítette Mikhail arcvonásait, kegyetlen vonal jelent
meg a szája mellett, szemei vörösen villantak.
– Ne beszélj nekem szerelemről, Rand. Menj a földbe gyógyulni.
Meg fogom találni az orgyilkost, és megbosszulom a húgomat.
Tovább már nem uralkodhat rajtam a szentimentalizmus. Ha nem
engedtem volna a könyörgésének, még ma is élne.
– Nem tudok aludni, és jogom van a vadászatra. – Rand hangja
dacos volt, durcás, mint egy gyereké, aki tiszteletet és egyenlőséget
követel, bár tudja, hogy nem kaphatja meg.
Türelmetlenség és fenyegetés villant Mikhail arcvonásain.
– Akkor majd én rád parancsolom az alvást, hogy
megpihenhessen a tested és lelked, mert erre van szükséged.
Máskülönben a gyilkosokra kezdenél vadászni, és amilyen szomorú
és fájdalommal telt vagy, hibát követhetnél el. – A hangja lágy volt
és közömbös, mint általában. Ha nem ég düh a fekete szemében,
Raven azt gondolta volna, hogy szívélyes és gondoskodó ezzel a
férfival.
– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsünk, Rand. –
Mikhail hangja bársonyossá, mégis parancsolóvá lágyult,
közvetlenül Rand és Raven fejében szólalt meg. – „Aludni fogsz.
Erichez mégy, ő majd a földbe helyez és megvédelmez. Addig
maradsz ott, amíg már nem jelentesz veszélyt sem magadra, sem
másokra.”
Raven megdöbbent és megriadt attól az abszolút erőtől, ami a
hangjából áradt, a hatalmától, aminek érvényt szerzett, ha a
kötelesség úgy hozta. Mikhail hangja önmagában előidézte a
hipnotikus transzállapotot. Senki sem kérdőjelezte meg a
tekintélyét, még egy ilyen súlyos döntés esetén sem, hogy kinél
maradjon egy gyermek. Ajkába harapott, összezavarodtak az
érzései. A férfinak joga volt a gyermekéhez. Érezte, hogy valami baj
van Randdel, mégis, hogy egy felnőtt férfinak engedelmeskednie
kell és meg kell tennie, amit Mikhail követel... ez megijesztette.
Senkinek nem lenne szabad ilyen hanggal, ilyen adottsággal bírnia.
Ezzel vissza is élhet, az ilyesfajta hatalom könnyen megronthat
bárkit.
Miután Rand távozott, csak álltak ott egymást nézve a sűrűsödő
sötétségben. Raven érzékelte Mikhail nemtetszését, és ez
aggasztotta. Kihívóan szegte fel az állát. A férfi közelebb mozdult,
hihetetlenül gyorsan suhant, az ujjai megragadták a torkát, mintha
meg akarná fojtani.
– Soha többet ne kövess el ilyen vakmerőséget.
A lány felpislogott rá. – Ne próbáljon megfélemlíteni, Mikhail,
nem fog menni. Senki sem mondhatja meg nekem, hogy mit
tehetek, vagy hova mehetek.
A férfi ujjai a csuklójára csúsztak, azzal fenyegetve, hogy
összeroppantják törékeny csontjait. – Nem engedem, hogy
ostobaságokat csinálj, és veszélybe sodord az életed. Már
elvesztettük az egyik asszonyunkat. Téged nem fogunk.
 A húgát, a férfi maga mondta. Részvét háborúzott Ravenben az
önvédelemmel. A legtöbb összetűzés közöttük amiatt van, mert a
férfi annyira aggódik érte.
– Mikhail, nem zárhat dobozba, hogy a polcon tartson. – Olyan
kedvesen beszélt, ahogy csak telt tőle.
– Nem fogok vitát nyitni a biztonságodról. Az előbb egyedül voltál
egy férfival, akinek erőszakos gondolatai támadtak veled
kapcsolatban. Vadállatok támadhattak volna meg, és én nem
tudtalak volna megvédeni, most pedig Rand árthatott volna neked.
– De egyik sem történt meg, Mikhail – érintette meg a férfi
állkapcsát finom, engesztelő ujjakkal, gyengéd figyelmességgel. –
Van elég aggódnivalója, elég felelősség nyomja a vállát nélkülem is.
Tudnék segíteni. Tudja, hogy képes vagyok rá.
A férfi a csuklójánál fogva magához rántotta, olyan hirtelen
mozdulattal, hogy elveszítette az egyensúlyát, és nekiesett a kemény
izmoknak.
– Megőrjítesz, Raven. – Átölelte, magához szorította a lány
karcsú alakját. Hangja lassú cirógatás volt, hipnotikus erejű,
színtiszta fekete mágia. – Te vagy az egyetlen személy, akinek a
megvédéséhez ragaszkodom, és pont te nem akarsz
engedelmeskedni. Őrzöd a függetlenségedet. A többiek
támaszkodnak az erőmre, te pedig segíteni akarsz nekem átvállalni
a terheimet. – Szája a lányéra tapadt.
A föld furcsán felhullámzott Raven lába alatt, elektromos kisülés
sercent a levegőben körülöttük. Lángnyelvek forrósították fel a
bőrét. Színek örvénylettek és táncoltak a fejében. A férfi szája az
övét követelte, agresszívan, minden ellenállását elsöpörve. A lány
kinyitotta a száját Mikhailé alatt, utat adva kutató felfedezésének,
édes, forró ostromának. Karja a férfi széles vállát kereste, átkarolta
a nyakát. Teste hajlékonnyá, csonttalanná vált.
Mikhail a puha földre akarta nyomni, letépni a zavaró ruhákat a
testéről, visszavonhatatlanul a magáévá tenni. Túlságosan sok
ártatlanság volt az ízében. Eddig senki sem kérdezte, hogy nem
akarná-e megosztani vele megszámlálhatatlan terhét. Csak ez a
karcsú kis halandó gondolt arra az árra, amit ő folyamatosan fizet.
Egy emberi lény. Volt bátorsága szembeszállni vele, és ő nem tudott
mást tenni, mint tisztelni érte.
A lány szeme csukva volt, ízlelgette az érzést, amit a férfi teste
keltett benne, a tényt, hogy ilyen erősen vágyik rá. Szorosan
tartotta, akarta őt, vágyott rá, égett érte, nem is értette, micsoda
tűzvihart ébresztett benne. A férfi kelletlenül felemelte a fejét, a
teste őrjöngve kívánta.
– Menjünk az otthonomba, Raven. – A hangja merő csábítás volt.
Tétova mosoly jelent meg a lány ajkán.
– Nem hiszem, hogy biztonságos lenne. Ön az a fajta férfi, akitől a
mamám óvna engem.
A férfi birtoklón ölelte körül a vállát, magához béklyózta.
Mikhailnak nem állt szándékában elengedni a lányt, sem otthagyni.
A teste sürgette arrafelé, amerre menni akart. Barátságos csendben
sétáltak együtt.
– Jacob nem akart bántani – tiltakozott a lány hirtelen. –
Megéreztem volna.
– Nem érintetted meg kicsim, azért nem érezted, és ez volt a
szerencséje.
– Bizonyára ő is képes az erőszakra. Azt nagyon nehéz elkerülni –
villantotta fel csibészes mosolyát a lány. – Olyasmi, mint egy
második bőr.
A férfi megrántotta vastag copfját, visszavágásképpen a
csúfolódásra.
– Azt szeretném, ha nálam laknál. Legalább addig, amíg
megtaláljuk és elintézzük az orgyilkosokat.
Raven csöndben sétált néhány lépést. A férfi azt mondta, mi,
mintha egy csapat lennének. Ez elégedetté tette.
– Tudja, Mikhail, mi a legkülönösebb? Hogy a faluban és a
fogadóban látszólag egyetlen ember sem tud a gyilkosságról.
A férfi ujja végigsuhant a lány finom arccsontját.
– És te nem mondtál semmit.
A lány tartózkodó pillantást vetett rá hosszú szempillája alól.
– Természetesen nem. A pletykálkodás nem az én műfajom.
 – Noelle kegyetlenül, értelmetlenül halt meg. Ő volt Rand
életpárja...
– Már használta ezt a kifejezést korábban. Mit jelent?
– Olyasmi, mint férj és feleség – magyarázta a férfi. – Noelle két
hónappal ezelőtt szült egy gyermeket. Ő az én felelősségem. Noelle
nem pletykatéma. Meg fogjuk találni a gyilkosokat magunk.
– Nem gondolja, hogy ha egy sorozatgyilkos lapul egy ilyen kis
faluban, a helyieknek joguk van tudni róla?
Mikhail óvatosan választotta meg a szavait.
– A falu lakói nincsenek veszélyben. És ezt nem egyetlen személy
tette. Az orgyilkosok ki akarják irtani a fajunkat. A Kárpátiak szinte
már kihaltak. Rosszindulatú ellenségeink vannak, akik
mindannyiunkat halva szeretnének látni.
– Miért?
Mikhail vállat vont. – Mert különbözőek vagyunk, vannak
különös adottságaink, tehetségünk. Az emberek tartanak attól, aki
különbözik tőlük. Ezt te is tudod.
– Talán van bennem Kárpáti vér, hígított változatban – mondta
Raven cseppnyi sóvárgással a hangjában. Jó volt arra gondolni,
hogy volt egy őse hasonló adottságokkal.
A férfi részvétet érzett iránta. A lány borzasztóan magányos
lehetett. Mikhail be akarta burkolni, a karja biztonságába vonni,
oltalmazni az élet kellemetlenségeitől. Ő önként vállalta az
elszigeteltséget. A lánynak nem volt más választása.
– Nyersolaj- és ásványianyag-kitermelési jogaink vannak egy
olyan országban, ahol minden állami tulajdonban van, és ahol a
legtöbbeknek nagyon kevés adatott, ez okozhat ellenérdekeltséget
és féltékenységet. Én vagyok a törvény a népem fölött. Én
foglalkozom a pozícióink és az életünk ellen irányuló
fenyegetésekkel. Az én elhibázott ítéletem sodorta Noelle-t
veszélybe, az én kötelességem elkapni a gyilkosait és érvényesíteni
velük szemben a törvényeinket.
– Miért nem fordul a helyi hatóságokhoz? – Raven képtelen volt
megérteni, és ezt óvatosan éreztetni is próbálta.
 – Én vagyok az egyedüli hatóság a népem körében. Én vagyok a
törvény.
– Egyedül?
– Vannak mások is, akik vadásznak, valójában sokan, de az én
vezetésem alatt. Egyedül az enyém a felelősség minden döntésben.
– Bíró, esküdtszék, ítélet-végrehajtó? – hüledezett a lány,
visszatartott lélegzettel várva a választ. Az érzékei nem
hazudhattak. Érezte volna a gonoszra való hajlamot a férfiban, nem
számít, milyen jól el tudja rejteni a gondolatait. Senki sem lehet
olyan ügyes, hogy soha ne kövessen el hibát. Észre sem vette, hogy
megállt, amíg Mikhail el nem kezdte dörzsölgetni, hogy felmelegítse
reszkető testét.
– Na, most félsz tőlem – mondta kimerülten, mintha a lány
megbántotta volna. És tényleg megbántotta. Akarta, hogy féljen
tőle, szándékosan provokálta a félelmét, ám most, hogy elérte
célját, rájött, mégsem ezt szerette volna.
A férfi hangja Raven legmélyebb érzéseit érintette.
– Nem félek magától, Mikhail – ellenkezett kedvesen, és
lábujjhegyre állt, hogy könnyebben tanulmányozhassa a férfi arcát
a holdfényben. – Önt féltem. Ilyen nagy hatalom hibához vezethet.
A túl nagy felelősség rombolást indíthat el. Ön élet és halál
kérdésében dönt, amit csak Istennek volna szabad megtennie.
A férfi megcirógatta selyemfinom bőrét, telt alsó ajkát. A lány
szeme hatalmas volt kicsi arcában, érzései kendőzetlenül
mutatkoztak a férfi hipnotizáló tekintete előtt. Aggodalom,
együttérzés, bimbózó szerelem és egy adag édes ártatlanság, ami a
velejéig megrázta a férfit. A lány aggódott érte. Aggódott.
Mikhail felmordult, és elfordult tőle. A lánynak fogalma sincs,
hogy mit kínál fel egy olyannak, mint ő. Tudta, hogy nem elég erős
ahhoz, hogy ellenálljon, és utálta magát önzéséért.
– Mikhail – érintette meg a lány, lángnyelveket szórva a bőrére,
felforrósítva a vérét. A férfi nem táplálkozott még, a szerelem és
vágy az éhséggel együtt robbanékonnyá és hevessé tette, most
nagyon, nagyon veszélyes volt. Hogyan is ne lenne szerelmes belé,
amikor olvasott a lány lelkében, gondolataiban, ismerte bensőjét? Ő
volt a fény az éjszakában, az ő másik fele. Tiltott gyümölcs, a
természet tévedése valószínűleg, de nem tudta nem szeretni.
– Engedjen segíteni, ossza meg velem ezeket a borzasztó
gondokat, ne taszítson el magától. – Már a kezének érintése, a
törődés a szemében, a tisztaság és igazság a hangjában, ismeretlen
gyöngeséget hoztak ki a férfiból.
Magához húzta a lányt, túlságosan is tisztában volt saját testének
sürgető igényeivel, fájdalmasan intenzív vágyával, a vérében izzó
tűzzel, ami nem volt hajlandó kialudni. Halk, állati morgással a
karjaiba emelte, lágy parancsot suttogott neki, és olyan sebesen
lódult meg, ahogy csak telt tőle.
Raven pislogott egyet, és ott találta magát a könyvtárszoba
kellemes melegében, ahol a tűz árnyékokat rajzolt a falra, és
bizonytalan volt abban, hogyan kerülhetett oda. Nem emlékezett az
odaútra, mégis a férfi otthonának falai között voltak. Mikhail inge
nyitva volt, feltárva mellkasának erős izmait. Fekete szeme
higgadtan figyelte a lányt, éberen, egy ragadozóra emlékeztetve.
– Még egy esélyt adok neked, kicsim – nyers, rekedt hangon
beszélt, mintha fájna a torka. – Erős leszek, és elengedlek, ha azt
választod. Most, azonnal.
A szoba két végében voltak. A levegő is megállt. A lány, ha száz
évig él is, ezt a pillanatot örökre az emlékezetébe vési. A férfi a
döntésére várt, megosztja-e magát vele, vagy örök elszigeteltségre
ítéli. A fejét büszkén felemelte, a teste vad volt és kemény,
agresszívan férfias, a szemében éhség égett.
Raven úgy érezte, a férfi minden józan gondolatot kiűzött a
fejéből. Ha őt kárhozatra ítéli, nem azt teszi-e saját magával is?
Valakinek szeretnie kell ezt a férfit, gondoskodnia kell róla egy
kicsit. Hogyan is tudná egyedül folytatni? A férfi várt. Nem
kényszerítette, nem csábította, csak a szeme, a vágya, az egész
világtól való tökéletes elszigeteltsége hatottak a lányra. Mások
bíznak az erejében, kihasználják az adottságait, mégsem mutatnak
együttérzést, nem köszönik meg szüntelen éberségét. Ő ki tudná
elégíteni az éhségét, ahogyan senki más. Ezt ösztönösen tudta.
Nincs számára másik asszony rajta kívül. Csak rá várt. A férfinak
szüksége van rá. Képtelen elmenni tőle.
– Vedd le a kardigánodat – mondta neki lágyan a férfi. Nem volt
már visszaút. Kiolvasta a lány szeméből, remegő szájáról a döntést.
A lány hátralépett, kék szeme elkerekedett. Nagyon lassan, szinte
vonakodva vette le a kardigánját, minta valahol mélyen belül tudná,
hogy többet fog neki adni, mint pusztán az ártatlanságát. Tudta,
hogy az életét adja át neki.
– A felsőt.
A lány megnedvesítette ajkát a nyelvével.
A válasz egy vad, primitív lökés volt a férfi testében. Amint a lány
ledobta a garbót, a férfi meglazította saját nadrágjának gombját. Az
anyagot szorosnak érezte, sértette a bőrét. Óvatos volt, nem
használta saját fajtájának módszerét a vetkőzéshez, nehogy még
jobban megijessze a lányt.
Raven csupasz bőre megcsillant a tűzfényben. Árnyékok
simogatták testének körvonalát. Bordái keskenyek voltak, dereka
karcsú, kihangsúlyozta gyönyörű keble teltségét. A férfi élesen
szívta be a levegőt, majd' megőrült a vágytól; a vadállat pedig
megkönnyebbülésért üvöltött benne.
Mikhail ledobta az ingét a padlóra, tovább már nem tudta
elviselni az anyag érintését rendkívül érzékennyé vált bőrén. Kiáltás
tört fel a torkából, állati, vad, heves, barbár kinyilatkoztatás. Kint
feltámadt a szél, sötét, baljós felhők takarták el a holdat. Félrerúgta
az emberi ruhadarabokat, kitárva meztelenségét, kidolgozott
izmait, égető vágyát.
Raven torka görcsösen összerándult, amint a csipkepántot
kapcsolta ki a melltartóján, majd hagyta leesni a földre. Büszkén
ágaskodó melle csábító volt, mellbimbója izgatottan kemény.
A férfi egyetlen könnyed ugrással szelte át a szobát, nem törődve
azzal, hogy emiatt esetleg később magyarázkodnia kell. Ősi
ösztönök uralkodtak el rajta. Egyetlen rántással letépte a lányról a
farmert, és félredobta.
 Raven felkiáltott, kék szeme bepárásodott a férfi erejétől való
félelmében. Mikhail egy érintéssel megnyugtatta, végigcirógatva a
testét, minden vonalat az eszébe vésett.
– Ne félj az éhségemtől, kicsim – suttogta lágyan. – Sosem
bántanálak. Ez lehetetlen a számomra. – A lány csontjai kicsik és
finomak voltak, forró bőre, mint a selyem. Hosszú hajfonata a férfi
portyázó ujjai alatt kibomlott, végigsimított kemény férfiasságán, az
érzés tüzes nyilakat küldött az ágyékába. Teste megfeszült,
őrjöngött. Istenem, annyira vágyott a lányra!
Keze letéphetetlenül a nyakára simult, hüvelykujja hátrahajtotta a
fejét, hogy feltárja torkát, megemelve ezzel a mellét. Szabad ujjai
lassan mozogtak, körülrajzolták mellének halmát, felemelkedtek a
nyakán levő jelhez egy pillanatra, amely lüktetett és égett, majd
visszatért, hogy tenyerét ráborítsa a bársonyos, lágy domborulatra.
Megrajzolta bordáinak vonalát, növelve a saját éhségét, és enyhítve
a lány félelmét. Mikhail lassan húzta végig ujjait lapos hasán és a
medencecsontja ormán, majd megállapodott öle lágy pihéinél.
A lány már korábban is tapasztalta érintése erejét, de a mostani
ezerszer hatalmasabb volt. A férfi keze reménytelen vágyat keltett
benne, úgy érezte, belefullad a színtiszta érzések világába. –
Ainaak enyem. Örökre az enyém vagy – suttogta Mikhail.
Mormolt még valamit az anyanyelvén, és a padlóra fektette a tűz
közelében. A teste olyan erőteljes volt, szinte belepréselte a fába,
ettől a lánynak az a benyomása támadt, hogy egy vadállat készteti
párját behódolásra.
Mikhailban eddig a pillanatig nem tudatosult, mennyire közel is
állt az átforduláshoz. Az érzések, a szenvedély, a gerjedelem együtt
örvénylett benne, míg már maga is aggódott mindkettőjükért.
A tűz fénye démonikussá tette az árnyékát. Hatalmas,
legyőzhetetlen, veszélyes vadállatnak tűnt, ahogy ráhajolt a lányra.
– Mikhail – ejtette ki a nevét lágyan Raven, és kinyújtotta kezét,
hogy kisimítsa vonásait, így kérve rá, hogy lassítson.
A férfi elkapta, és egyik kezével egymáshoz fogta mindkét
csuklóját a lány feje fölött.
 – Szükségem van a bizalmadra, kicsim. – Hangjában rekedt
könyörgés és bársonyos fekete mágia keveredett. – Add nekem.
Kérlek, add nekem.
A lány félt, olyan sebezhető volt így kiterítve, mintha egy ősi,
pogány istenségnek szóló áldozat lenne. A férfi szeme izzón
átsöpört rajta, égetve a bőrét mindenhol, ahol pillantása elhaladt.
Raven csendesen feküdt könyörtelen ereje alatt, érezte
engesztelhetetlen elhatározását, tudatában volt annak, hogy a
férfiban valami rettenetes küzdelem zajlik. Kék szeme
végigvándorolt a férfi erőteljes arcvonásain; a szája egyszerre volt
érzéki és kegyetlen; a szeme vad, vágytól égő. Raven megmozdult,
próbálgatva, hogy mennyire erős felette a férfi, vajon képes lenne-e
megállítani. Félt az egyesülésüktől, mert nem bízott magában, nem
tudta, mit várhat, de hitt a férfiban.
A lány bőrének lágysága, kitárulkozó testének vonaglása alatta
csak még inkább felgyújtotta a férfi tüzét. Mikhail a nevét nyögte,
keze felcsúszott a lány combján, rátalált forró középpontjára.
– Bízz bennem, Raven. Szükségem van rá. – Kutató ujjai a
bársonyosságba merültek, keresték, követelték a bejutást, folyékony
forróságot fakasztottak. Lehajolt, hogy megízlelje a lány bőrét,
illatát.
Raven halkan felkiáltott, amikor a forró száj a melléhez ért, és az
ujjak még mélyebben kutatták bensőjét. Teste hullámzott a
gyönyörűségtől.
A férfi mélyebbre hajolt, hogy nyelve követhesse a kezei által
feltárt utat. Minden érintéstől egyre jobban megfeszült a teste, a
szíve kitárult, és a bebörtönözött vadállat egyre erősebbé vált. A
párja. Az övé. Mélyen beszívta az illatát, testének tökéletes
esszenciáját, a nyelve végigsiklott a lányon lassan, egyetlen hosszú
cirógatással.
A lány bizonytalanul újra megmozdult, de visszasüllyedt, amikor
a férfi feje megemelkedett, és sötét, birtokló, égető pillantásával
ránézett. Mikhail szétnyitotta a térdeit, kitárva maga előtt
sebezhetőségét. A szeme figyelmeztetően fogva tartotta az övét,
majd lehajolt és belékóstolt.
 Valahol mélyen belül Mikhail felismerte, hogy a lány túl ártatlan
ehhez a vad szeretkezéshez, de eltökélt volt, hogy valódi örömet,
gyönyört ajándékoz neki az egyesülésükkel, nem pedig valami
hipnotikus szuggesztióval kicsikart érzelmet. Túl sokáig várt az
életpárjára, végtelennek tűnő századok éhségével, sötétségben,
teljes reménytelenségben. Nem tudna gyengéd és figyelmes lenni,
amikor egész lénye követelte, hogy a lány örökre és mindenestül
hozzá tartozzon. Tudta, hogy a lány bizalma a mindenség; a belé
vetett hite lehet Raven legfőbb védelmezője.
A lány görcsösen vonaglott, felkiáltott. Mikhail föléje emelkedett,
sóvárgott, hogy érezze a bőrét, a lágyságát, kicsiségét. Minden apró
részlet belevésődött a fejébe, a vad öröm részévé vált, amelynek
átadta magát.
Elengedte a csuklóját, lehajolt, hogy megcsókolja a száját, szemét.
– Olyan gyönyörű vagy, Raven. Hozzám tartozol. Csak hozzám. –
A lányéhoz nyomta testét, összeszoruló izmai reszkettek a vágytól.
– Senki más nincs, Mikhail – felelte lágyan a lány, ujjait a férfi
égő bőrére fektette. Elsimította a mély, keserű ráncokat az arcán,
örömét lelte abban, hogy tenyerével a haját borzolja. – Bízom
benned, csakis benned.
Mikhail a csípőjére simította a kezeit.
– Olyan gyengéd leszek, amennyire csak telik tőlem, kicsim. Ne
csukd be a szemed, maradj velem.
A lány forró volt és lágy, kész arra, hogy befogadja, de ahogy
kemény férfiasságával az utat kereste, érezte védekező ellenállását.
A lánynak elakadt a lélegzete, felemelkedett.
– Mikhail... – valódi riadalom volt a hangjában.
– Csak egy pillanat, kicsim, és utána a mennyekbe repítelek. – A
férfi a beleegyezésére várt, égő gyötrelemben.
A lány kék szeme ragyogott, csodálatos bizalommal nézett fel rá.
Sem asszony, sem a saját fajtájából senki a hosszú évszázadok alatt,
soha nem nézett rá így, ahogy a lány most.
Mikhail előrelökte a csípőjét, beletemette magát szoros, tüzes
hüvelyébe. A lány nyögdécselt, a férfi lehajolt, hogy megkeresse a
száját, csókjával enyhítse a fájdalmát. Benntartotta magát, érezve,
hogy a szívverésük összekapcsolódik, a vér énekelt az ereikben, a
lány teste hozzáigazodott az övéhez.
Gyengéden, szenvedélyesen megcsókolta, megnyitotta előtte az
elméjét, amennyire merte, teljesen meg akarta osztani magát vele.
A szerelme vad volt és rögeszmésen védelmező, egyáltalán nem volt
könnyű, de most tökéletesen átengedte magát neki. Először lassan,
óvatosan mozdult meg, figyelte a hatást a lány kifejező arcán.
Mikhail teste követelni kezdte, hogy irányíthasson. Tűz nyaldosta
a bőrét, ott zúgott a zsigereiben. Izmai összehúzódtak,
megfeszültek, kis izzadságcseppek gyöngyöztek a bőrén. Közelebb
húzta a lányt magához, követelte összetartozásukat, a teste égett, a
sóvárgó éhség újra meg újra beteljesülésért esedezett.
Raven keze a mellkasára simult, úgy mozdult, mintha ellenállni
akarna. A férfi figyelmeztetően felmordult, lehajtotta sötét fejét egy
pontra a bal melle fölött. Lágy, bársonyos bőr, tüzes, forró hüvely. A
férfi égett, keményebb ritmust vett fel, kereste a megkönnyebbülést
az egyetlen módon, ahogyan tudta. Egyek voltak. A lány a másik
fele. Raven újra megmozdult, felemelkedett, lázas, lélegzetelállító,
félreérthetetlen kiáltás szakadt ki belőle, a félelemé, amit az
ismeretlen gyönyör váltott ki belőle, ami elárasztotta. A férfi újra
morgott, a benne levő vadállat belemélyesztette fogát a lány
vállgödrébe, odaszögezve a könyvtár padlójához.
A tűz tűzvésszé vált, kontrollálhatatlanná erősödött.
Mennydörgés zúgott fel, megrázta a házat, villámok csapkodtak a
közvetlen közelben. A férfi felüvöltött az ég felé, vitte magával a
lány túl a földön. Egyre magasabbra és magasabbra tört, fájdalom
élesítette a gyönyört, vágya egyre nőtt. Magjának kiáradása
elindított benne egy falánk, érzéki éhséget, a vadállat teljesen
felébredt.
Mikhail szája lecsúszott a lány válláról, a nyaka vonalát követve
megtalálta a szív ütőerét a telt, csábító mell fölött. A nyelve
megcirógatta a megkeményedő bimbót, majd visszatért a melle
halmára egyszer, kétszer. Aztán a foga mélyen belemerült és
táplálkozott, a teste pedig elvette a lánytól azt, amire szüksége volt,
újra, forrón és gyorsan, kielégíthetetlen szexuális őrjöngésben. A
lány íze édes volt, tiszta és megunhatatlan. Egyre többre vágyott,
erőből és szilárdságból épített teste egyre keményebben és
keményebben űzte, mélyen belétemetkezve újra felemelte a lányt a
mindent megrázó megkönnyebbüléshez.
Raven önmagával harcolt, nem vette észre, hogy a Mikhailban
levő vadállat kiszabadult, tombol benne a színtiszta érzékiség és
farkasétvágy. A teste válaszolt a férfiéra, úgy tűnt, végeérhetetlen
vágyat érez. A férfi szája égetett és kínozta a bőrét, végtelen spirális
orgazmust táplálva. Érezte, ahogy egyre gyengül, furcsa eufória
öntötte el, bágyadt és érzéki. Ringatta a férfit, megadva magát a
rettenetes éhségnek, amint a férfi teste újra és újra megrázkódott
fölötte.
A lány elfogadó beletörődése hozta vissza férfit az őrületből. Ez a
nő nem transzban van, szabad akaratából adta magát neki, mert
megérezte őrjítő éhségét iránta, mert bízott benne, hogy meg tud
állni, mielőtt megölné.
Mikhail nyelve végignyalta a mellét, bezárva a sebet. Felemelte a
fejét, sötét szemében még a vadállat izzott, a lány íze az ajkán.
Halkan, keserűen káromkodott, elöntötte az önvád. A lány a
védelme alatt állt. Sosem gyűlölte még magát vagy a fajtájukat
ennyire. Raven önként adta magát neki, ő pedig önző módon túl
sokat vett el tőle, a vadállat benne olyan erős volt, hogy átvette
felette a hatalmat, az életpárjával való egyesülésük eksztázisában.
Magához ölelte, a karjába zárta a lány erőtlen testét.
– Nem fogsz meghalni, Raven. – Dühös volt magára.
Szándékosan tette vajon? Agya valami sötét zugában azt akarta,
hogy így történjen? Később fogja megkeresni a választ a kérdésre. A
lánynak azonnal vérre van szüksége, gyorsan.
– Ne hagyj el, kicsim. Csak miattad maradtam ezen a világon.
Erősnek kell lenned mindkettőnkért. Hallasz engem, Raven? Ne
hagyj el! Boldoggá teszlek. Tudom, hogy képes vagyok rá.
Éles vágást ejtett a mellkasán. A lány száját odanyomta a sebből
sötétvörösen, szabadon kiömlő vérhez.
„Inni fogsz, engedelmeskedj nekem ebben!” – Jobban meg tudta
volna itatni a lány egy pohárból, de szüksége volt rá, hogy ölelhesse,
hogy érezze lágy ajkát a bőrén, miközben átadja éltető vérét éhező
testének.
Raven vonakodott engedelmeskedni a parancsnak, az a veszély
fenyegetett, hogy a teste elutasítja az életet adó folyadékot.
Abbahagyta az ivást, megpróbálta elfordítani a fejét. Mikhail
eltökélten visszahúzta magához. – Élni fogsz kicsim. „Szívd mélyen
magadba.”
A lány akarata hihetetlenül erős volt. Még a saját népének tagjai
sem követeltek tőle ekkora erőfeszítést, hogy kierőszakolja az
engedelmességüket. Természetesen az övéi bíztak benne, és
engedelmeskedni is akartak. Habár Raven nem volt tudatában,
hogy mire akarja rávenni, valami mélyen gyökerező önvédelem
küzdött a parancsa ellen. Nem számított. Az ő akarata
legyőzhetetlen.
Mikhail bevitte a lányt a hálókamrájába. Édes, gyógyító
növényeket morzsolt el az ágy körül, befedve vele a lány kicsi testét.
Mély álomba parancsolta. Egy óra múlva újra innia kell. Megállt
mellette, lenézett rá, és sírnia kellett. Olyan gyönyörű volt; egy
ritka, értékes kinccsel bánt ilyen kegyetlenül, amikor védelmeznie
kellett volna a benne élő vadállattól. A Kárpátiak nem emberek.
Szeretkezéseik hevesek és vadak. Raven fiatal, tapasztalatlan
emberi lény. Ő pedig nem volt képes kordában tartani újonnan
szerzett érzéseit a szenvedély viharában.
Reszkető ujjakkal érintette meg a lány arcát, csak egy könnyű
cirógatás volt, majd lehajolt, hogy megcsókolja puha ajkát.
Elmormolt egy káromkodást, majd elhagyta a szobát. A legerősebb
biztonsági védővarázst használta, amire képes volt, beburkolta a
lányt, minden és mindenki elől elzárta.
Kint felerősödött a vihar, ugyanolyan hevesen és féktelenül
tombolt, mint a férfi lelke. Három futó lépés után az égbe
emelkedett, és elszáguldott a falu irányába. A szél örvénylett és
sivított körülötte. A ház, amit keresett, csak egy kunyhó volt.
Megállt az ajtajában, az arca maga volt a kín.
Edgar Hummer csendesen kinyitotta az ajtót, majd félreállt, hogy
beengedje.
 – Mikhail – a hangja nyájas volt. Edgar Hummer nyolcvanhárom
éves volt. Élete legnagyobb részét az Úr szolgálatában töltötte. Azon
kevesek közé tartozott, akiket Mikhail a barátjának tartott.
Mikhail betöltötte a szobát a termetével, az erejével. Ideges volt,
zaklatott. A vihar kint tovább erősödött, dühödten, teljes erővel
tombolt.
Edgar leült a karosszékébe, meggyújtotta a pipáját, és várt. Sosem
látta azelőtt másképp Mikhailt, csak nyugodtnak,
érzelemmentesnek. Ez most egy veszélyes férfi volt, olyasvalaki,
akit Edgar még sosem látott.
Mikhail beleöklözött a sziklakandallóba, pókháló finomságú
repedések futottak végig a köveken.
– Majdnem megöltem egy asszonyt ma éjjel. – Vallomása nyers
volt, a tekintete sötét és sebzett. – Azt mondta nekem, hogy Isten
céllal teremtett minket, hogy mi is az ő teremtményei vagyunk. Én
inkább vagyok vadállat, mint férfi, Edgar, és nem tudom már
becsapni magam. Az örök nyugalmat keresném, de még az is
megtagad engem. Orvvadászok cserkészik be az népemet. Nincs
jogom cserbenhagyni őket, amíg tudom, hogy veszélyben vannak.
Most még az asszonyom is veszélybe került, nemcsak miattam, de
az ellenségeim miatt is.
Edgar nyugodtan szívta a pipáját.
– Azt mondod, az asszonyod. Szereted azt az asszonyt?
Mikhail elutasítóan intett.
– Ő az enyém – jelentette ki, sőt kinyilatkoztatta. Hogyan
mondhatná azt, hogy szereti? Ez egy üres kifejezés ahhoz képest,
amit érez. Raven a tisztaság. A jóság. A könyörület. A lelke másik
fele. Világosság a sötétségében. Minden, ami ő nem.
Edgar bólintott.
– Barátom, te szerelmes vagy belé.
Mikhail sötét arccal rámeredt.
– Vágyom rá. Éhezem rá. Akarom. Ő az életem – mondta olyan
gyötrelemmel, mintha szenvedést okozna neki az igazság.
 – Akkor miért érzel ekkora kínt, Mikhail? Akartad őt; talán ő is
téged. Feltételezem, hogy megkaptad, amit akartál. Éhes voltál.
Felteszem, táplálkoztál. Miért kéne fájdalmat érezned?
– Tudja jól, hogy egy olyan asszony vérét venni rossz dolog, aki
iránt másféle vágyat is érzünk.
– Azt mondtad nekem, hogy évszázadok óta nem éreztél szexuális
vágyat. Hogy nem is tudsz ilyet érezni egyáltalán – emlékeztette
Edgar halkan.
– Iránta érzek – ismerte be Mikhail, és sötét szemében fájdalom
égett. – Akartam őt a nap minden percében. Vágytam rá. Isten
tudja, hogy mennyire. Nemcsak a testére, de a vérére is. Rabja
vagyok az ízének. Sóvárgok érte, mindenére, még ha ez tilos is.
– Elvetted a testét és ittál a véréből, miközben tudtad, hogy ez
rossz?
– Majdnem megöltem. – Mihail végighúzta a kezét az arcán,
mintha letörölhetné magáról mindazt, amit elkövetett.
– De nem ölted meg. Még él. Nem ő az első, akiből táplálkoztál.
Okoztak a többiek is fájdalmat korábban?
Mikhail elfordult.
– Még mindig nem érti. A mód számít a történtekben, az,
ahogyan tettem. Ettől félek az első pillanattól, amióta először
meghallottam a hangját.
– Ha ilyen nem történt korábban, akkor miért féltél tőle?
Mikhail lecsüggesztette a fejét, ökölbe szorította a kezét.
– Mert akartam őt, és képtelen lettem volna elengedni. Azt
akartam, hogy megismerjen, megtudja rólam a legrosszabbat is.
Hogy olyannak lásson, amilyen vagyok. Magamhoz akartam
láncolni, hogy soha ne tudjon elmenni tőlem.
– Emberi lény.
– Igen. Vannak szokatlan képességei, mentális kapcsolatba került
velem. Együttérző. Ő ártatlan atyám. Mondogattam magamnak,
hogy nem tehetem, mert ez rossz, de tudtam, hogy megteszem. –
Gyötrelmének nagyságát világosan mutatta, hogy atyának nevezte a
papot.
 – És bár tudtad, hogy megteszel valamit, amiről úgy hiszed, hogy
rossz, mégis megtetted. Biztosan megvolt rá a jó okod.
– Önzés. Nem hallotta, mit mondtam? Én, én, én. Minden rólam
szól. Találtam egy okot, hogy tovább éljek, és elvettem, ami nem az
enyém volt, és még most is, ahogy önnel beszélek, tudom, hogy nem
leszek képes abbahagyni.
– Békélj meg a természeteddel, Mikhail. Fogadd el magad
olyannak, amilyen vagy.
Mikhail keserűen nevetett.
– Magának minden olyan könnyű. Azt mondja, hogy Isten
gyermeke vagyok. Céllal születtem, el kellene fogadnom magamat.
A természetem diktálja, hogy elvegyem azt, amiről azt gondolom,
hogy az enyém, és megtartsam, megvédjem. Láncoljam magamhoz,
ha kell. Nem tudom elengedni őt. Nem tudom. De ő olyan, mint a
szél: szabad. Ha a szelet bezárnám, meghalna?
– Akkor ne zárd be, Mikhail. Bízz benne, hogy melletted marad.
– Hogyan tudom megvédeni a szelet, Edgar?
– Azt mondtad, nem tudod, Mikhail. Képtelen vagy elengedni.
Nem azt mondod, hogy nem fogod, hanem azt, hogy nem vagy rá
képes. Ez különbség.
– Számomra. De mi van vele? Milyen választást adok neki?
– Mindig is hittem benned, a jóságodban és az erődben. Nagyon
is lehetséges, hogy az ifjú hölgynek is szüksége van rád. Annyi, a
fajtáddal kapcsolatos legendát és hazugságot hallottál már, hogy
magad is kezded elhinni ezeket az ostobaságokat. Egy igaz
vegetáriánusnak egy húsevő visszataszító lehet. A tigrisnek a
szarvasra van szüksége a túléléshez. A növényeknek vízre.
Mindannyiunknak szükségünk van valamire. Te csak elvetted,
amire neked volt szükséged. Térdelj le, megkapod Isten áldását, és
menj vissza az asszonyodhoz. Meg fogod találni a módját, hogy
megvédd a te szeledet.
Mikhail engedelmesen letérdelt, lehajtotta a fejét, hagyva, hogy az
öregember békéje és szavai megnyugvást adjanak neki. Odakint a
vad vihar hirtelen elült, mintha kiadta volna a mérgét, és most
megpihenne.
 – Köszönöm, atyám – suttogta Mikhail.
– Tedd, amit tenned kell, Mikhail, védd meg a fajodat. Isten őket
is a gyermekeinek tekinti.
 Öt
Mikhail magához karolta Raven karcsú testét, szorosan magához
vonta és védelmezőn körülölelte. A lány mélyen aludt, a teste
könnyű, az arca sápadt volt. Szeme alatt mély árnyékok. A férfi
lágyan suttogott neki.
– Annyira sajnálom, kicsim, sajnálom, hogy ilyen állapotba
kerültél miattam. Egy vadállat él bennem, tudom, hogy újra
megtenném. Nem fogsz meghalni; nem hagyom.
Vágást ejtett a csuklóján levő vénán, megtöltötte az ágy mellett
álló poharat a sötétvörös folyadékkal. – „Figyelj rám, Raven. Ezt
muszáj meginnod. Engedelmeskedj nekem most az egyszer.” – A
lány sápadt ajkához nyomta a poharat, töltött a szájába egy keveset
a tartalmából.
Raven fulladozott, émelygett, próbálta elfordítani a fejét, ahogy
korábban is tette.
„Az egészet meg fogod inni.” – Parancsa erősebb volt ezúttal.
A lány utálta a pohár tartalmát, a teste el akarta utasítani, de a
férfi akarata legyőzte az övét, mint mindig.
„Mikhail!” – Még a rengeteg rétegnyi álmon keresztül is
tiltakozott, a férfi szívét összeszorította a kétségbeesett kiáltás.
„Muszáj meginnod, Raven. Bízz bennem továbbra is!” –
bátorította.
A lány megnyugodott, vonakodva engedelmeskedett, és
visszasüllyedt a mély álomba.
Mikhail elkapta a fejében futkározó összezavarodott
gondolatokat, riadt érzelmeinek örvénylését. A lány azt hitte, hogy
rémálommal küszködik. Színe kezdett visszatérni. A férfi
elégedetten feküdt vissza mellé. Az jutott eszébe, hogy talán
törölnie kellene az emlékeiből ártatlansága elvesztését, de végül
nem hozta meg önkényesen ezt a döntést. Ravennek meg kell
tudnia, képesnek kell lenni elfogadnia azt, hogy mi ő, hogy kivel él.
Ha emlékszik is a vércseréjükre, csak egy rémálom részének
gondolja majd. Felkönyökölt, és a lány arcát tanulmányozta,
hosszú, sűrű szempilláját, hibátlan bőrét, magas arccsontját.
Nemcsak a szépsége, a személyisége, hanem a benne lakozó
könyörületesség és a fény ejtette rabul az ő megszelídítetlen
természetét.
Minden képzeletét felülmúlta, hogy ilyen csoda megtörténhet.
Éppen, amikor már kész volt rá, hogy gondolkodás nélkül a napba
sétáljon, egy angyalt küldtek neki. Halvány mosoly lágyította meg a
száját. Az ő angyala megtagadta, hogy megtegyen bármit is, ha
megparancsolta neki. Jobban reagált, ha megkérte rá. A férfi
túlságosan megszokta az engedelmességet azoktól, akik a védelme
alatt álltak. Emlékeznie kell rá, hogy a lány halandó, egy másik
időben nevelkedett, más értékek mentén. A Kárpátiak fiaiba
belevésődött még a születésük előtt, hogy kötelességük az
asszonyokat és a gyerekeket óvni. Most, hogy évszázadok óta kevés
asszonyuk van, és azoknak is csak fiúgyermeke születik, alapvető
volt, hogy minden asszonyt különösen védeni kell.
Raven halandó volt, nem Kárpátiak szülötte. Nem a férfi
világához tartozott. Ha elhagyja, magával viszi a színeket és az
érzelmeket. Még a levegőt is, amit belélegez. Bezárta a szemét ezek
elől a gondolatok elől. Hol keresse magában az erőt, hogy hagyja
elmenni a lányt? Annyi dolga van, amit meg kell tennie napkelte
előtt. Maradni akart, karjába zárni őt és meggyőzni arról, hogy ne
hagyja el, feltárni előtte a szívét, elmondani, hogy mit jelent neki,
elmondani, hogy nem hagyhatja el, hogy nem lenne képes túlélni.
Nem élné túl.
Sóhajtott egy nagyot, felemelkedett újra. Még táplálkoznia is kell,
mielőtt munkához lát. Gyógyító növényeket morzsolt el ismét, majd
még mélyebb álomba küldte a lányt. Precízen kialakította otthona
tökéletes védelmét, még egy parancsot tett hozzá az erdő
teremtményeinek címezve. Ha bárki a rejtekhelye közelébe jönne,
bármi módon fenyegetve a lányt, azonnal tudni fog róla.
Mikhail hívására Jacques és Byron találkoztak vele a Noelle és
Rand otthonát övező fák alatt. Miután a holttestet felfedezték,
illően elégették, ahogy mindig is tették.
 – Semmi máshoz nem nyúltatok? – kérdezte Mikhail.
– Csak a holttesthez. A ruháikat, személyes tárgyaikat mind ott
hagytuk – biztosította Byron. – Rand nem tért vissza a házba.
Lehet, hogy visszajöttek azóta, és csapdákat állítottak fel.
– Ó, biztos vagyok benne. Mindenféle modern technológiát
használnak, gondolok itt a fényképezőgépekre. – Mikhail arca
töprengővé vált. – Különféle legendákban hisznek. Karók,
fokhagyma, lefejezés. Olyan kiszámíthatók és primitívek. –
Vicsorgás volt a hangjában, megvetés a gyilkosok iránt. – Annyi
fáradságot sem vettek, hogy megismerjék a fajunkat, mielőtt halálra
kárhoztattak minket. Szeretném, ha valóban találkoznának egy
vámpírral.
Byron és Jacques aggódó pillantást váltott. Mikhail ebben a
hangulatban halálos lehetet. Félig lehunyt szeme dühtől égett,
tekintete rájuk siklott.
– Maradjatok és figyeljetek. Ha bajba kerülök, nektek kell
kimentenetek. Ne mutatkozzatok. – Habozott kicsit. – Ha valami
rosszul sül el, egy szívességet kérek. Mikhail átváltott ódivatú
szertartásosságra. Byron és Jacques az életüket adnák érte. Ritka
kitüntetés volt, ha valakitől a herceg szívességet kért.
– Az asszonyom mélyen alszik. A házamban maradt. Sok és
veszélyes védelmező varázst helyeztem köré. Óvatosnak kell
lennetek, és nagy elővigyázatossággal kell majd feloldanotok őket. A
lány most gyógyul, tanítsátok meg, hogyan védje meg magát, ha azt
választja, hogy rátok hagyatkozik. Közös vérvonalunk okán,
Jacques, te fogod örökölni a vezetői palástot. Úgy gondolom, hogy
Gregorira kellene bíznod addig, míg felkészülsz a vezetésre. Ha
Gregori nem fogadja el (és elég valószínű, hogy így lesz), a
palástomnak rád kell szállnia, Jacques. Úgy fogod találni, hogy ez
nem kedvedre való, felteszem, már most is így van. Ha ilyesmi
előfordul, csak bízd magad Gregori lojalitására és a népedére. Te
fogod végezni a dolgokat helyettem. Byron, segítsd Jacques-ot, mint
Gregori segített engem. Gregorinak tegyétek le az eskütöket, ha
elfogadja tőletek. És Jacques, soha ne feledkezz meg róla, hogy
mint népünk megtartójának, szükséged lesz valakire a
Daratrazanoff családból, aki az őrződ és a jobb kezed lesz.
Mindketten előírásosan válaszoltak, elmondva azokat a szavakat,
amelyekre esküjük kötelezte őket. Byron megköszörülte a torkát.
– Te már... vagyis a lány már egy közülünk ? – kockáztatta meg a
kérdést óvatosan. Mindannyian tudták, hogy a vámpírok
megkísérelték átváltoztatni az emberek asszonyait. Korábban ők is
megvitatták, hogy megpróbálják-e, mivel kilátástalan helyzetben
voltak. A kockázatok messze meghaladták az előnyöket. Az
átváltoztatott asszonyok rendre megőrültek, gyerekeket gyilkoltak,
és lehetetlen volt megmenteni őket. A Kárpátiak fejlett
képességekkel születtek, és megtanulták az önfegyelmet. Azon
kevesek, akik sárba tiporták a törvényeiket, kemény bánásmódban
részesült. A fajuk tisztelte az élet minden formáját. Hatalmas erejük
miatt ez csak így működhetett.
Mikhail megrázta a fejét.
– Tudom, hogy ő a valódi életpárom. – Válasza komor és tömör
volt, figyelmeztetés, hogy ne merészeljék tovább faggatni, vagy ha
megteszik, akkor csak a saját felelősségükre. – Nem kötöttem
magamhoz, halandó, nagyon veszélyes lenne.
– Azt tesszük, amit szeretnél – mondta Byron, egy ijedt pillantást
vetve Jacques-ra, aki inkább derültnek, mint aggódónak tűnt.
Mikhail farkas alakot öltött. Szüksége volt bundás testvérei kiváló
szaglására. Így nyomokat találhat, amiket követhet. Végtére is,
mindenekelőtt ragadozó volt. Ravasz intellektusa csak fokozta
rendkívüli vadászképességét.
A farkas körözött, hogy felmérje a helyet, az orra közel a földhöz,
megvizsgált minden egyes fát a ház közelében. A halál szagát érezte.
Megtöltötte orrlyukát keserű, csípős szagával. Cikcakkban haladt,
lefedve minden talpalatnyi helyet a kutatással, azonosította Rand
szagát, Ericét és Jacques-ét. Megtalálta a helyet, ahol az orgyilkosok
elérték a házat. Négy ember. Elidőzött minden egyes szagnál, amíg
mélyen az emlékezetébe véste. Rászánta az időt, hogy kibogozza a
hátborzongató, szörnyű történetet.
 Az emberek lopva, sőt csúszva-mászva közelítették meg a helyet.
A farkas követte útjukat, elkóborolt erre és arra, keresve az elrejtett
nyomokat.
Az ajtónál kivárt, óvatosan körözött, hátrahúzódott. Aztán
hirtelen a hátsó lábaival elrugaszkodott, és bevetődött az ablakon
keresztül, összetörve az üveget, majd két méterre landolt a
szobában. Közvetlenül a bejárattal szemben rögzítettek a sarokba
egy fényképezőgépet, az ajtó nyitása indította volna el a sorozatos
exponálást.
Mélyen a farkas testében Mikhail nevetése félelmetes volt és
humortalan. A négy orgyilkos visszatért hátborzongató
gyilkosságuk helyszínére kamerákat elhelyezni, hogy képeket
készítsenek a fajukról, ezek szerint a leghalványabb fogalmuk sincs
róla, hogy ki Kárpáti és ki ember. Ha az orgyilkosokban lett volna
bátorság, akkor maradnak és várnak addig, amíg a holttestet
felfedezik. Ehelyett elkövették a brutális gyilkosságot és elfutottak,
mint a gyávák, akik valójában voltak.
Elöntötte az epe. A farkas megrázta a fejét, mélyet morgott.
Hármójuk szaga ismeretlen volt számára, de a negyedik ismerős.
Egy áruló. Mennyi pénzt kaphatott, hogy eladja Noelle-t a
gyilkosoknak? A farkas újra ugrott, kitörve a szemben lévő ablakot
is. A fényképező csak egy hatalmas farkast látott, az összetört üveg
és a köd elmosódó képét, majd a farkast újra. Csak Mikhail és
néhányan a vadászai közül, Jacques és Gregori, Aidan és Julian
voltak képesek ilyen sebességgel alakot változtatni.
Követte az orgyilkosok nyomát. Egy szag elvált a többitől, és az
erdő mélye felé kanyarodott, Edgar Hummer kunyhója és dr.
Westhemer rendelője közelében ért véget. A farkas a fák között
maradt, figyelve a kicsi házat a rendelő mögött, kegyetlen, vörös
szemekkel, rezzenetlen pillantással. Majd hirtelen megfordult,
visszaügetett oda, ahol az orgyilkosok kettéváltak, és a másik három
nyomát követte. Ez egyenesen a fogadóba vezetett, ahol Raven is
lakott.
Mikhail ezután újra csatlakozott Jacques-hoz és Byronhoz.
 – Hárman közülük a fogadóban vannak. Felismerem őket, ha elég
közel kerülök hozzájuk. Holnap vissza fogom kísérni az
asszonyomat a fogadóba, hogy összeszedje a holmiját. Amíg ott
leszek, átvizsgálom a szagokat. Nem tudjuk, hogy mások is részt
vettek-e ebben. Amíg kiderítjük, nagyon óvatosnak kell lennünk.
Van egy fényképező a házban a bejárattal szemben, a kioldógomb az
ajtóra erősítve. Mindenkinek kívül kell maradnia.
A két Kárpáti egyetértően bólintott.
Mikhail pár pillanatig hallgatott. – Celeste dr. Westhemerhez jár?
– kérdezte végül csendesen.
– Úgy hiszem, Hans Romanov feleségéhez. Az orvossal dolgozik,
és a legtöbb babát ő segíti a világra – felelte Jacques.
– És Eleanor? – kérdezte Mikhail.
Jacques kényelmetlenül megmoccant. – Úgy hiszem, szintén.
– Az az asszony segített Noelle-nek is a szülésnél?
Byron megköszörülte a torkát.
– Noelle otthon hozta világra a gyereket Heidi Romanov
segítségével. Rand ott volt; én is átmentem a hívására. Miután a
bába elment, Noelle elkezdett vérezni, Randnek vért kellett adnia
neki. Noelle-lel maradtam, amíg Rand vadászott. És nem, Romanov
asszony nem láthatott semmit. Senki sem volt a közelben. Tudtam
volna róla.
– Hans Romanov vezette a többieket Noelle-hez. Azt nem tudom,
hogy a felesége is benne van-e, de valaki tudatta az orgyilkosokkal,
hogy a Kárpátiak megszaporodtak. – Mikhail monoton hangon adta
át az információkat. A szeme égett, izzott, a testét düh rázta; ökle
szétnyílt és összezáródott, de a hangja tökéletesen nyugodt maradt.
– Meg kell tudnunk, hogy az asszony is benne van-e.
– Benne kell lennie – csattant fel Byron – Miért várunk még?
– Mert nem vagyunk barbár állatok, ahogy ezek neveznek
bennünket. Tudnunk kell, hogy a bába is áruló-e. És nem a te
felelősséged ítéletet hozni, Byron. Nem könnyű együtt élni azzal, ha
életeket veszel el. Minden gyilkosság egyre közelebb hozza a
sötétség suttogását, amíg a vámpírrá fordulás csábítása olyan
erőssé válik, hogy képtelenség neki ellenállni. – Mikhail érezte
minden egyes, az évszázadok során elvett életnek a súlyát, de ahogy
ereje és felelőssége nőtt, egyre könnyebbnek tűnt a gyilkolás. Ahogy
érzései elhalványultak, csak erős akaratereje, a jó és rossz
különbségének éles felismerése mentette meg attól, hogy elveszítse
lelkét, áldozatul esve a sötétség alattomos suttogásának.
– Mit akarsz, mit tegyünk? – kérdezte Jacques.
– Eleanornak és Celeste-nek nem biztonságos az otthonukban
maradni. Ne legyen több látogatás a bábához. Vigyétek Celeste-et a
tó fölötti házamba. Eric ott tanulmányozhatja az ókori művészetet,
amit mostanában elhanyagolt. Az jól védhető hely. Eleanornak sem
kell sokat utaznia.
– Használhatják az én otthonomat is – ajánlotta fel Byron. –
Akkor közel lesznek, ha segítségre lesz szükségük. – Eleanor a
testvére volt, és mindig is szívből szerette.
Annak ellenére, hogy már rég kivesztek belőle az érzések,
emlékezett rá, hogy milyen is volt szeretni a testvérét.
– Ez kockázatos. Ha tudnak a testvéri kapcsolatotokról, és ő
gyanúba keveredett az orgyilkosoknál, vagy téged láttak, ahogy
Randnek segítkeztél... – Mikhail megrázta a fejét, nem tetszett neki
az ötlet. – Inkább a házamba kellene őket vinni.
– Ne! – tiltakoztak élesen mindketten.
– Nem, Mikhail, téged nem kockáztathatunk – adott hangot
Jacques rémületének.
– Az asszonyaink az elsők, Jacques – emlékeztette Mikhail
halkan. – Nélkülük a fajunk kihal. Szexelhetünk az emberi nőkkel,
de gyermekeket nem tudunk nemzeni nekik. Az asszonyaink a
legnagyobb kincseink. Mindannyiótoknak feltétlenül párt kell
találnotok, és gyermeket nemzenetek. De biztosnak kell lennetek
benne, hogy akit választottatok, az igazi életpárotok. Mindannyian
ismeritek a jeleket: színek, érzelmek, égő vágy. A kötés erős. Amikor
a pár egyik fele meghal, a másik rendszerint szintén a halált
választja. Halál, vagy a vámpírság. Mindannyian tudjuk ezt.
– De Rand... – Byron visszafojtotta, amit mondani szeretett
volna.
 – Rand nem volt elég türelmes várni. Noelle a megszállottja volt,
de mégsem voltak egymás igazi életpárja. Azt gondolom, utálattal
fejezték volna be az együttélést, kapcsolatuk teljesen megromlott
volna. Rand túl fogja élni a távozását. – Mikhail próbálta nem
mutatni ellenérzését. Az igazi életpárok nem tudtak egymás nélkül
élni. Ez a tény és a magas gyermekhalandóság sok áldozatot
követelt egyébként is apadó fajuktól. Mikhail nem volt benne biztos,
hogy a népe túl fogja élni a következő századot. Nem számít, hogy
milyen keményen próbálja, nem tud reményt ébreszteni, hogy
visszatartsa a férfiakat a vámpírrá válástól.
– Mikhail – Jacques óvatosan választotta meg a szavait. – Csak te
és Gregori tudjátok fajunk titkait. Tudod, hogy Gregori a magányos
létezést választotta. Csak te vezethetsz, taníthatsz minket, te
segíthetsz megerősödni. Ha az van megírva, hogy a fajtánk túléljen,
és újra erős legyen, az nem történhet meg nélküled. A te életed
népünk létezésének záloga.
– Miért mondod ezt? – csattant fel Mikhail, nem akarván hallani
az igazságot.
Jacques és Byron hosszú, aggódó pillantást váltott.
– Néhány év óta aggódunk amiatt, hogy egyre jobban
visszavonulsz.
– A visszavonulásom elkerülhetetlen, és aligha a ti ügyetek.
– Azt választottad, hogy teljesen egyedül maradsz, sőt távolodsz
tőlünk is, akiket vérrokonaidnak nevezel – folytatta Jacques.
– Mit akarsz ezzel mondani? – csattant fel ismét Mikhail
türelmetlenül. Már régóta távol volt Raventől. Vágyott rá, hogy
lássa, megérintse, összekapcsolódjon vele.
– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsünk. És ha te
nem akarod folytatni az életedet, akkor nagyobb kockázatot fogsz
vállalni, óvatlanná válsz –, mondta Jacques lassan. A tekintetük
összetalálkozott. És Jacques nem nézett félre. – És hibázol.
Mikhail sötét, tűnődő szeme lassan felmelegedett, és mosoly
jelent meg a szája sarkában, meglágyítva gyönyörű, finom metszésű
arcát.
– Te ördögfióka. Hogyan sikerült kifigyelned a tudtom nélkül?
 – A farkasok alfa párja is félt téged – ismerte be Jacques. – Mint
vérrokonodban és védelmed alatt állóban, megbíztak bennem és
elmondták. Figyeltek téged, amikor magányosan sétálgattál, és
amikor a falkával futottál az erdőben. Ők mondták, hogy nincs élni
akarás benned.
Mikhail halkan nevetett. – Szükségem van egy jó farkasbőrre a
télre. Bármi is van, vagy nincs bennem, Noelle a húgunk volt, egy a
mieink közül. Addig nincs nyugalmam, amíg gyilkosait törvényünk
elé nem hozom.
Jacques megköszörülte a torkát, egy pimasz vigyor eloszlatta sötét
arcvonásainak könyörtelenségét. – Feltételezem, hogy az
asszonynak, akit a házadban rejtegetsz, semmi köze sincs ahhoz,
hogy nem találsz nyugtot, és hirtelen elkezdtél az éjszakával együtt
felemelkedni.
Mikhail e vakmerőség megtorlásaképpen villámgyorsan olyan
közel hajolt hozzá, hogy az orruk szinte összeért, csizmájának orrát
pedig beakasztotta Jacques sarka mögé, így meglepetten
hátrahőkölő öccse kis híján keresztülesett a lábán.
Byron kapta el szoros marokkal.
– Vlad és Eleanor lakhatnak nálam. Ez kettős védelem lesz neki is
és születendő gyermekének is.
Mikhail bólintott, habár nem értett teljesen egyet a döntéssel,
látta, hogy folytatnák az ellenállást, ha ragaszkodna hozzá, hogy
saját személyét kockáztassa.
– Pár napig, amíg jobb megoldást találunk.
– Légy óvatos, Mikhail – figyelmeztette Jacques.
– Aludjatok mélyebben a földben holnap – felelte. – Vadásznak
ránk.
Byron megdermedt, az arcára kiült a riadalom.
– Hogyan fogsz a földbe menni, ha az emberasszony veled van?
– Nem fogom egyedül hagyni. – Mikhail hangja kérlelhetetlen
volt.
– Minél mélyebben leszünk a földben, annál nehezebben halljuk a
hívásodat, ha bajba kerülsz – emlékeztette Jacques halkan.
Mikhail sóhajtott.
 – Olyan aggodalmaskodóak vagytok, mint két vénlány nagynéni.
Bizonyosan képes vagyok megvédeni a hajlékomat.
Teste megcsillámlott, felhullámzott és sassá változott.
Kiterjesztette hatalmas szárnyait, és az égbe emelkedett, hogy
visszatérjen Ravenhez.
Mélyeket lélegzett, megtöltötte magát a lány finom, tiszta
illatával, hogy kitörölje az éjszaka felfedezettek rútságát. Raven
illata összekeveredett a könyvtárban a sajátjával. Mélyen leszívta a
tüdejébe kettejük illatelegyét, lehajolt, hogy összeszedje szétszórt
ruhadarabjaikat. Benne akart lenni mélyen, megérinteni,
rászorítani a száját az övére, hogy vérük eggyé váljon, elmondja a
rituális szöveget, hogy összekösse magukat az örökkévalóságra úgy,
ahogyan ez elrendeltetett. A lány felajánlkozása olyan volt, mint egy
ajándék, és ő elfogadta az ajándékát. A gondolat olyannyira
felkorbácsolta, hogy Mikhailnak meg kellett állnia, amíg a sürgető
vágy némileg csillapodott a testében.
Alaposan lezuhanyozott, lemosva magáról a farkast, a koszt a
port, és az áruló szagát. A Kárpátiak nagy figyelmet fordítottak arra,
hogy lemásolják a halandók szokásait. Étel a szekrényben, ruhák a
gardróbban. Lámpák mindenhol a házban. Mindannyian
zuhanyoztak, pedig valójában nem is volt rá szükségük, de a
legtöbben élvezetesnek találták. Kávébarna haját kibontva hagyta,
és Ravenhez ment. Először fordult elő, hogy büszke volt a testére,
ami azonnal megkeményedett, agresszíven a lány felé
nyújtózkodott, amint meglátta.
Raven mélyen aludt, haja, mint egy selyemfüggöny terült szét a
párnán. A takaró lecsúszott róla, és csupán hosszú haja takarta a
mellét. A kép erotikus volt. Úgy feküdt, mintha őt várná, még
álmában is vágyna rá. Halkan elmormolta a transzszerű álomból
való feloldás parancsát.
Ragyogott a lány holdfényben fürdő teste, lágy bőre barackszínű
volt. Mikhail felcsúsztatta a kezét a lábán. Az érzés megrázta a
belsejét. Megsimogatta a medencéjét, finom mellkasát. Raven
ébredezett, nyugtalanul megmoccant. Mikhail elnyújtózott mellette,
karja védelmébe vonta, álla a lány feje búbján nyugodott. Akarta őt,
bármi módon kapja is meg, de tartozott neki némi őszinteséggel.
Legalábbis annyival, amennyit meg mert osztani vele. A lány lassan
emelkedett ki az álomrétegekből, egészen közel furakodott a férfi
kemény izmaihoz, mintha így próbálna enyhülést találni egy rossz
álomból. Hogyan lenne képes megérteni egy emberi lény egy
Kárpáti férfi párosodási szertartáskor feltörő szenvedélyes szexuális
igényét? Hosszú élete alatt tartott már néhány dologtól, mégis,
idáig semmi sem rettentette úgy, mint látni magát a lány ártatlan
szemén keresztül.
Tudta a lány lélegzéséből, hogy már teljesen tudatánál van, és a
hirtelen feszültségből, amikor a lány felismerte, hogy hol van és
kivel. Brutális módon vette el az ártatlanságát, majdnem az életét
is. Hogyan tudná ezt megbocsátani?
Raven becsukta a szemét, elszántan próbálta elkülöníteni a
tényeket a képzelettől, a valóságot a fantáziától. A teste fájt, olyan
helyeken is, amiknek eddig a létezéséről sem tudott. Másnak érezte
magát, érzékenyebbnek. Mikhail teste az övé mellett forró
márványra hasonlított, rendíthetetlen és agresszív, elviselhetetlenül
vonzó. Élesen hallotta a ház nyikorgásait és zörejeit, az ágak
libegését kívül az ablakon. Elnyomta magától Mikhail falszerű
mellkasát, hogy valami távolság legyen a testük között.
Mikhail visszahúzta a karjaiba, arcát a hajába temette.
– Ha megérinted az elmémet, Raven, megtudod, hogy mit érzek
irántad – mondta rekedt, sebezhető hangon.
Akarata ellenére Raven érezte, hogy a szíve felé fordul.
– Nem akarom, hogy elhagyj, kicsim. Vedd a bátorságot és
maradj velem. Talán szörnyeteg vagyok. Már nem tudom, igazán
nem, csak azt, hogy szükségem van rá, hogy velem maradj.
– Elfeledtethettél volna velem mindent – mutatott rá a lány,
inkább magának, mint a férfinak, inkább kérdezte, mint állította. A
férfi vad volt, de azt nem mondhatná, hogy bántotta. Inkább a
csillagokba vitte.
– Gondoltam rá – ismerte be a férfi kényszeredetten –, de nem
akartam, hogy ez közénk álljon. Sajnálom, hogy nem bántam
óvatosabban veled, hiszen még ártatlan voltál.
 A lány hallotta hangjában a fájdalmat, és érezte a választ a saját
testében. – Tudod jól, hogy örömet szereztél.
Eksztázis volt valójában. Tűzzel való keresztelés, lélekcsere. A
férfi vad volt, és tűzviharként söpört át rajta. És a lány akarta őt
újra, könyörgött az érintéséért, hogy a teste ereje elsodorja. De a
férfi veszélyes is volt, roppant veszélyes. Most már tudta. Tudta,
hogy más, mint ő, hogy valami lakik benne, ami inkább állat, mint
ember.
– Mikhail – Raven újra megpróbálta eltolni a szilárd falat képező
mellkast. Szüksége volt levegőre, hogy forró bőrének és teste
sürgető vágyának érzékelése nélkül képes legyen gondolkozni.
– Ne csináld ezt! – A férfi hangja parancsként csattant. – Ne zárj
ki!
– Olyan elkötelezettségről beszélsz, ami kívül esik a
lehetőségeimen... – Raven az ajkába harapott. – Az otthonom
nagyon távol van innen.
– Ott nincs semmi más, csak a szomorúság, Raven – hárította el
az ellenvetést egyszerűen, nem hagyta, hogy e mögé a kifogás mögé
bújjon. – Tudod jól, hogy nem fogod túlélni egyedül, és habár most
úgy gondolod, hogy megtagadod majd a segítségnyújtást, de ha egy
újabb rettenetes bűnüggyel keresnek meg, a szíved mélyén be kell
ismerned, hogy nem leszel képes nemet mondani. Az nem te vagy,
aki hagyja, hogy egy gyilkos szabadon tegye, amit akar, amikor meg
tudnád menteni az ártatlanokat. – Kezére csavarta rengeteg
selymes haját, mintha ezzel maga mellett tudná tartani. – Nem
tudnak úgy vigyázni rád, ahogy én.
– Mi van a különbözőségünkkel? Te másodrendű, nem túl okos
lényeknek gondolsz bennünket, nőket. Sajnálatosan megvan az a
rossz szokásod, hogy erőszakkal vidd keresztül az akaratodat
azoknál, akik ellenkeznek veled. Márpedig én azt tenném. Mindig.
Önmagamnak kell maradnom, Mikhail.
A férfi felemelte, félresimította haját a tarkójáról, és
pehelykönnyű csókot lehelt feltáruló bőrére.
– Tudod, hogy a nőkkel szembeni viselkedésem abból az
igényemből fakad, hogy megvédjem őket, és nem azt jelenti, hogy
kevesebbnek gondolnám őket. Ellenkezz velem bármiben, kicsim,
én imádok benned mindent.
Hüvelykujja megcirógatta mellét, felforrósítva a vérét, reszkető
izgalmat keltve a hátgerincében. Raven vadnak és szelídítetlennek
szerette, akarta, hogy vágyjon rá. Uralkodott rajta, ám a lányt
felizgatta a felismerés, hogy csak ő képes elérni, hogy a férfi
elveszítse a fejét.
Mikhail lehajolt a hívogatón megkeményedő mellbimbóra. A
nyelve lágyan megérintette, megcsókolta a bársonyos csúcsot,
behúzta szája nedves, forró barlangjába, Raven sóhajtott, behunyta
a szemét. A teste megelevenedett, minden idegvégződése a férfi
érintéséért sikoltott.
Nem akarta ezt. Könnyek égették a szemét és torkát. Nem akarta
ezt, mégis vágyott rá.
– Ne bánts engem, Mikhail – sóhajtotta a kemény izmoknak a
férfi mellkasán. Könyörgés volt ez a jövőre nézve. Raven tudta, hogy
a férfi sosem bántaná fizikailag, ám életük nagyon viharos lehet
együtt.
A férfi felemelte a fejét, és úgy helyezkedett, hogy a súlyával maga
alá szegezte a lányt. Sötét szeme birtoklón járta körbe a kicsi, finom
arcot. A kezébe vette, hüvelykujja megcirógatta az állát, telt alsó
ajkát.
– Ne félj tőlem, Raven. Nem érzed, hogy milyen erős, amit
irántad érzek, a köteléket közöttünk? Az életemet adnám érted. –
És mivel őszinte akart lenni vele, hozzátette az elkerülhetetlent. –
Nem lesz könnyű, de ki fogjuk tudni alakítani a magunk életét.
Megsimogatta lapos hasát, lejjebb mozdult, hogy odafészkelje
magát a lány éjfekete pihéihez.
A lány megállította a kezét.
– Mi történt velem? – teljesen összezavarodott. Elájult korábban?
Minden úgy összekuszálódott. Tudta, hogy bizonyára Mikhail
erőltethette belé azt az undorító gyógyszerkeveréket. Azután
elaludt. Később rémálmai voltak. Hozzászokott már a
rémálmokhoz, de ez minden eddiginél szörnyűbb volt. Meztelen
mellkashoz nyomták, a száját rettenetes sebhez szorították. Vér
folyt le a torkán zuhatagként. Fuldoklott, küzdött, de abban a
rémálomban nem tudta kiszabadítani magát. Kiáltani próbált
Mikhailért. És akkor felpillantva látta, hogy ott van, lenéz rá sötét,
misztikus szemével, az ő keze erőszakolja oda a fejét a mellkasán
levő vágáshoz. Azért álmodta ezt, mert Drakula országának a
szívében volt, és Mikhail a sötét, titokzatos hercegre emlékeztette?
Raven nem tudott magán segíteni; finoman végigsimította a férfi
sima mellkasát. Valami történt vele, és tudta, hogy örökre
megváltozott, hogy valamiként Mikhail részévé vált, ahogy a férfi az
ő részévé.
Mikhail térde gyengéden szétválasztotta a lábát. Fölé kerekedett
újra, kizárva mindent széles vállával. Súlya, ereje és szépsége
elakasztotta a lány lélegzetét. Nagyon gyengéden, ahogy első
alkalommal is kellett volna, beléhatolt.
Raven zihált. Nem tudta túltenni magát azon, mennyire kitölti őt,
kitágítja, a testét folyékony tűzzé változtatja. Amilyen vad volt a
férfi első alkalommal, most olyan gyengéd és kedves. Minden egyes
mozdulata erős, sürgető sóvárgást ébresztett még többért, s a lány
keze a férfi kidolgozott hátizmait ölelte, a szája a nyakán, mellkasán
vándorolt.
Mikhail fegyelmezte magát, rendkívüli önuralmát hívta
segítségül. A lány szája, ujjainak érintése szinte megőrjítette. Raven
szoros volt, forró bársony burkolta körül, táplálta tüzét. Érezte,
hogy a benne levő vadállat szabadulni akar, őrjöng éhségében, a
teste keményebben, gyorsabban mozgott, beletemette magát a
lányba, testük, szívük eggyé vált. Az elméje megnyílt, suttogott a
lányénak. Raven vágya hajtotta az övét. A lány körme belemélyedt a
hátába, ahogy a megkönnyebbülés hullámai újra és újra átsöpörtek
a testén. Mikhail megadta magát a tűznek, mielőtt a vadállat
kitörhetett volna. A lányba ömlött, érezve, ahogy szorosan, forrón
megragadja őt. Elégedett morgás tört fel belőle.
Mikhail a lány karcsú testén feküdt, még összekapcsolódva vele,
pillanatnyilag kielégülten. Megérezte könnyeit a mellkasán. Lassan
emelte fel a fejét, lehajolt, hogy megízlelje.
– Miért sírsz?
 – Hogyan leszek valaha is elég erős ahhoz, hogy elmenjek tőled? –
mormolta a lány csendesen, bánatosan.
A férfi szeme veszélyesen elsötétült. Mikhail legurult róla, és
mivel érezte, milyen kényelmetlenül érzi magát meztelenül, takarót
vont köréje. Raven felült, hátrasöpörte haját az arcából, azzal a
különös ártatlan, szexi gesztussal, amit a férfi úgy imádott. Kék
szemében valódi aggodalom látszott.
– Nem fogsz elmenni, Raven. – A hangja nyersebb volt, mint
amilyennek szánta. Igyekezett kedvesebben beszélni. Hisz a lány oly
fiatal és sebezhető; erre kell emlékeztetnie magát mindenekelőtt. A
lánynak fogalma sincs arról, hogy micsoda ára lenne az
elválásuknak mindkettejük számára. – Hogyan tudnál csak úgy
kisétálni mindabból, ami megadatott nekünk?
– Tudod, miért. Ne tettesd magad. Éreztem a dolgokat,
érzékeltem a társaid gondolatait. Mindez túl bizarr nekem. Nem
ismerem ennek az országnak a törvényeit, de ha valakit megölnek,
arról értesítik a hatóságokat és felfedezi a média. De ez csak az
egyik dolog Mikhail, még nem beszéltünk arról, hogy mi mindenre
vagy képes. Majdnem megfojtottad Jacobot, az isten szerelmére!
Még csak nem is ugyanabban a bajnokságban játszunk te és én, és
ezt mindketten tudjuk. – Feljebb rángatta és a hóna alá szorította a
takarót. – Akarlak téged, el sem tudom képzelni, hogy mi lesz velem
nélküled, de nem vagyok biztos benne, hogy értem, mi folyik itt.
A férfi keze zavaró gyengédséggel simította meg hosszú haját,
ujjai keresztülkúsztak a selymes tömegen, le a hátán, csupasz
gerincén. Az érintése elolvasztotta a lányt, legyűrűzött a lábujjaiba.
Raven lehunyta a szemét, felhúzta a térdét és ráhajtotta a fejét.
Semmilyen módon nem mérhető az ő ereje a férfiéhez.
Mikhail a tarkójára emelte a kezét, masszírozta.
– Mi már elköteleztük magunkat egymásnak. Nem érzed, Raven?
– suttogta érzékien a szavakat. Tudta, hogy harcolnia kell a lány
ösztöneivel, veleszületett önvédelmi képességével. Óvatosan
választotta meg a szavait. – Tudod, hogy ki vagyok, mi van bennem.
Ha nagy távolság választana el bennünket, akkor is éreznéd az
érintésem hiányát, a számét a szádon, a testemét a testeden, mintha
elveszett volna egy részed.
Pusztán a szavai felmelegítették a vérét, betöltötték az űrt a
belsejében. Raven eltakarta az arcát, szégyenkezve, hogy egy idegen
iránt ilyen erejű vágyat tud érezni.
– Haza fogok menni, Mikhail. Túlságosan beléd merültem, olyan
dolgokat csinálok, amiket sosem feltételeztem magamról. – Ezt
nem csak a fizikai dolgokra értette. Nem akarta érezni a férfi
magányosságát, nagyszerűségét, hihetetlen akaraterejét és azt, ami
űzte, hogy biztonságban tartsa azokat, akiket vezetett. De érezte.
Képes volt érzékelni a szívét, a lelkét, a gondolatait. Tudott vele
beszélgetni, meg tudta osztani a gondolatait vele hangok nélkül is.
Tudta, hogy a férfi ott van benne.
Mikhail átölelte a vállát, és magához vonta. Megnyugtatni, vagy
visszatartani akarja? Raven visszanyelte forró könnyeit.
Mindenhonnan hangok folytak a fejébe, ropogás, nyikorgás. A kezét
a fülére szorította, hogy kizárja őket.
– Mi történik velem, Mikhail? Mit csináltunk, ami ennyire
megváltoztatott?
– Az életem vagy, a párom, a hiányzó felem. – Ismét határtalan
gyengédséggel simogatta meg a lány haját. – Az én népem tagjainak
egész életükre egyetlen pár adatik. Kárpáti vagyok. A föld szülötte.
Különleges adottságaink vannak.
Raven ránézett hatalmas kék szemével.
– Telepatikus képesség. A tiéd nagyon erős, sokkal erősebb, mint
az enyém. És tovább is fejlesztetted. Lenyűgöz, ahogyan használni
tudod.
– Nagy ára van ezeknek az adottságoknak, kicsim. Arra vagyunk
kárhoztatva, hogy meg kell keresnünk az életpárunkat, az egyetlent,
akivel megoszthatjuk a lelkünket. Az egyesülés rítusa brutális lehet
egy ártatlan nőnek, de ha rátalálunk az igazira, nem élhetünk többé
elválasztva a párunktól. Csak kevés gyermekünk születik, sokat
elveszítünk az első éveikben, és az újszülöttek többsége fiú.
Áldottak és kárhozottak is vagyunk egyszerre hosszú életünk miatt.
Azoknak, akik boldogok, a hosszú élet áldás, annak, aki egyedül
van, és csak gyötrelem jut osztályrészéül, átok. A sötét, sivár, puszta
létezés örökkévalósága.
Mikhail tenyerébe fogta a lány állát, felemelte, így nem tudott
elmenekülni sötét, éhes tekintetétől. Mély lélegzetet vett.
– Közöttünk nem csak szex volt, kicsim, nem csak szeretkeztünk.
Ami történt, az olyan közel állt egy valódi Kárpáti összekötési
szertartáshoz, amennyire csak lehetséges, minthogy te nem a mi
vérünk vagy. Ha elhagysz... – hangja elhalkult, és megrázta a fejét.
Szüksége volt arra, hogy visszavonhatatlanul magához kösse a
lányt.
Te avio päläfertiilam. Te vagy az életpárom. Éntölam
kuulua, avio päläfertiilam. Életpáromnak követellek.
A szavak, amik minden Kárpáti férfiba belevésődnek még a
születése előtt, ott visszhangoztak a fejében. A vadállat dühöngött
benne hogy mondja ki őket. A lány sosem tudna elmenekülni tőle,
mégsem tudná ezt tenni vele, nem mondhatja ki azokat a szavakat
egy halandónak. El sem tudja képzelni, mi történhetne a lánnyal
utána.
A jegy a lány bal melle fölött fájt, lüktetett és égett. Raven lenézett
rá, megérintette az ujjbegyével. Emlékezett az érzésre, amikor a
férfi fogai a padlóhoz szögezték, az erejére, a torkából állatiasan
feltörő figyelmeztető morgásra. Elvette a testét, mintha az övé lett
volna, vadul, kicsit brutálisan, benne mégis válaszolt valami a vad
éhségre és vágyra. Ugyanakkor a férfi gyengéd is volt, gondoskodott
az ő öröméről is a magáé előtt, gondolva kicsi termetére és
csontjainak törékenységére. Gyengédségének és vadságának elegye
ellenállhatatlan volt, és Raven tudta, senki más nem lenne képes
ilyen módon megérinteni őt. Csakis Mikhail.
– Azt mondod, hogy egy másik fajhoz tartozol, Mikhail? –
próbálta összeilleszteni a darabkákat Raven.
– Úgy hisszük, hogy mi egy másik faj vagyunk. Mások vagyunk.
Jól palástoljuk, muszáj így tennünk, de képesek vagyunk érzékelni,
hallani olyan dolgokat, amiket az emberi lények nem. Tudunk
beszélni az állatokkal, meg tudjuk osztani a gondolatainkat,
ahogyan a testünket és szívünket is. Meg kell értened, hogy ezek az
információk rossz kezekbe kerülve halálra ítélnének
mindannyiunkat. Az életem szó szerint a kezedben van.
„Többféleképpen is.”
A lány elkapta gondolatának visszhangját, mielőtt a férfi elrejtette
volna. – Meg tudtál volna állni, ha pánikba esem?
A férfi szégyenkezve becsukta a szemét.
– Szeretnék hazudni, de nem fogok. Lecsillapítottalak volna,
meggyőződtem volna róla, hogy képes vagy elfogadni engem.
– Parancsot adtál volna az elméddel?
– Nem! – ellenkezett hevesen. Sosem menne ilyen messzire.
Ebben biztos volt. Teljes mértékben hitte, hogy meg tudja győzni a
lányt: fogadja el őt.
– Ezek az ajándékok – dörzsölte az állát a térdéhez a lány –, te
fizikailag erősebb vagy minden embernél, akivel eddig találkoztam.
És az az ugrás a könyvtárban (egyébként egy csodálatos
nagymacskára emlékeztettél), ez is része az örökségeteknek?
– Igen. – Mikhail keze újra a hajában bóklászott, az öklére
csavarta, beletemette az arcát, mélyeket lélegzett. Saját illata
összekeveredett a lányéval. Elégedettség csillant feneketlen
mélységű szemében.
– Belém haraptál. – A lány megérintette először a nyakát, majd a
mellét. Fájdalom édes, forró emléke töltötte ki a férfi vadságáról, a
testéről, amint őrjöng a szűnni nem akaró vágytól, az elméjét
elborító vágy vörös ködéről, mohó, éhes szájáról.
Mi a baj vele, hogy még többet akar ebből? Hallott nőkről, akik a
szex rabjává váltak, szinte mániákusok lettek. Ilyesmi történt vele
is? Kézmozdulatával mintha elhárítani akarta volna a férfit.
– Mikhail, ez túl gyors nekem. Nem eshetek szerelembe pár nap
alatt, nem dönthetek az életemről néhány perc alatt. Nem ismerlek,
sőt egy kicsit félek is tőled – attól, ami vagy, a hatalomtól, amivel
rendelkezel.
– Azt mondtad, bízol bennem.
– Igen. Ez az, ami megőrjít. Hát nem látod? Olyan különbözőek
vagyunk. Őrültségeket csinálsz, mégis veled akarok lenni, hallani a
nevetésedet, vitatkozni veled. Látni akarom a mosolyodat, azt,
ahogyan a szemed felfénylik, az éhségedet és vágyat benned, ha rám
nézel. El akarom tüntetni szemedből azt a hidegséget, a
távolságtartást, a messze révedő tekintetet, amikor a szád
megkeményedik, és kegyetlennek, könyörtelennek látszol. Igen,
bízom benned, de nincs rá semmi okom.
– Nagyon sápadt vagy. Hogy érzed magad? – El akarta mondani,
hogy késő már, hogy túl messzire mentek, de tudta, hogy ez csak
növelné a lány ellenállását, és szükségtelenül megijesztené.
– Furcsán, valami hányingerfélét érzek, mintha ennem kéne, de
az ennivaló gondolatára is rosszul leszek. Valami gyógykotyvalékot
adtál nekem, ugye?
– Igyál vizet és gyümölcslét néhány napig, egy kevés gyümölcsöt
is ehetsz. De semmi hús.
– Vegetáriánus vagyok. – A lány körülnézett. – Hol vannak a
ruháim?
A férfi váratlanul elvigyorodott, önelégült férfimosollyal.
– Elvittem, mivel eltéptem a farmerodat. Csak maradj itt ma éjjel,
és holnap új ruhákat adok neked.
– Szinte már reggel van – mutatott rá a lány. Nem tudott csak úgy
feküdni mellette anélkül, hogy ne sóvárogjon érte. – Zuhanyozni is
szeretnék. – Mielőtt a férfi ellenkezhetett volna, kisiklott az ágyból,
szorosan beburkolva magát az ódivatú paplanba. Egy kicsivel
nagyobb biztonságban érezte magát tőle most, hogy némi távolság
került közéjük.
 Hat

Mikhail elfojtotta a mosolyát. Hagyta, hogy Raven biztonságban

érezze magát, semmibe sem került neki. Nem engedheti el, addig
nem, míg az orgyilkosok a fogadóban vannak. Hogy elhessegesse a
fejében megjelenő képet, amin a lány meztelen testén végigfolyt a
víz, inkább azokra az érzelmekre koncentrált, amik a lány körül
örvénylettek, amikor elragadta őt a fogadó ebédlőjéből.
Mi okozhatta azt az őrjítő gyötrelmet neki aznap éjjel? Szó szerint
beteg volt, a feje lüktetett. A lány azt gondolta, hogy az ő dühére
reagált így, de Mikhail a lány gyötrelmén bőszült fel annyira. Már
azelőtt érezte, hogy az a fajankó rátette volna istentelen kezét a
lányra.
Mikhail megérintette a lány elméjét, mert szüksége volt rá, hogy
megérinthesse. Azt tapasztalta, amit várt: könnyeket és
zavarodottságot. Raven teste változóban volt, ereiben a férfi vére
keringett, és ez megváltoztatta. A legenda szerint egy Kárpáti
férfinak háromszor kell vért cserélnie egy emberi nővel, hogy az
átváltozzon. A vér, amit pohárból adott neki, nem számít, mivel
Raven nem közvetlenül a testéből vette magához. Nem volt
szándékában átváltoztatni a lányt, és megkockáztatni, hogy esetleg
tébolyult vámpírnővé változzon. Már így is túlment a határon.
Tudta, hogyha hagyja kiszabadulni a vadállatot, többé nem lenne
képes ellenállni, ahogyan legelőször sem tudott. Annak az emléknek
egy örökkévalóságig ki kell tartania.
Raven figyelt a szavaira, el is fogadta őket igaznak, de Mikhail
tudta, hogy fogalma sincs a valóságról, a benne lezajlott változások
mértékéről. Hallja majd a szobákból jövő suttogásokat a fogadóban,
tudni fogja, amikor egy méh bejut lenn az ebédlőbe. A nap zavarni
fogja a szemét, és könnyen leég majd. Az állatok felfedik előtte a
titkaikat.
 A legtöbb ennivalótól hányingere lesz. De mindenekelőtt vágyni
fog a közelségére, hogy megérinthesse az elméjét a sajátjával, hogy
érezze a férfi testét, együtt égjenek. Máris érzi, hogy a lelkeik
megpróbálnak összeolvadni, egyetlen ép egésszé válni, és ellenáll
azon az egyetlen módon, ahogy tud, a függetlenségéért harcol vele
szemben, küzd azért, hogy megérthesse, mi történik vele.
Raven nekitámaszkodott az üveg zuhanyfülkének. Tudta, hogy
nem rejtőzhet el a fürdőszobában, mint egy bujkáló gyerek, de a
férfi oly erőteljes, oly ellenállhatatlan. Szerette volna eltüntetni a
feszültség okozta árkokat a férfi szája körül, kötekedni vele,
vitatkozni, hallani a nevetését. De még valóban gyenge volt és
szédült.
– Gyere, kicsim! – Mikhail hangja beburkolta bársonyos
gyengédséggel. Benyúlt a zuhanyfülkébe és elzárta a csapot.
A csuklójánál fogva kihúzta a hatalmas fülke biztonságából, és
törülközőbe burkolta karcsú testét.
Raven kifacsarta hosszú haját, és tetőtől talpig elpirult. Mikhail
olyan természetesen, gond nélkül viselte meztelenségét. Volt valami
szelídítetlen, nagyszerű a nyers erejében, amit olyan magától
értetődőn kezelt. Addig dörgölte a lány testét egy óriási
fürdőlepedővel, amíg bőre meleg és rózsás lett. A törülköző
megsimította érzékeny mellbimbóját, elidőzött kerek fenekén, öle
barlangjában.
Hiába az elhatározás, Raven teste megelevenedett a férfi
tüsténkedése hatására. Mikhail a kezébe fogta az arcát, szájával
végigsimította a száját, pillekönnyűn, csábítóan.
– Gyere az ágyba! – suttogta, és az ágyhoz vezette.
– Mikhail – ellenkezett a lány ernyedten.
A férfi megrántotta a csuklóját, kibillentve az egyensúlyából, úgy,
hogy nekiesett a férfi mellkasának. A lány teste beleolvadt a
férfiéba, kerek melle a kemény izmoknak nyomódott, hasa
ágaskodó férfiasságának. A férfi combja, két erős oszlop,
összeolvadt a lányéval.
 – Egész éjjel szeretni tudnálak, Raven – mormolta csábítóan a
torkának. A keze ott volt rajta mindenütt, a tüzet hagyva maga után.
– Szeretni akarlak egész éjjel!
– Tényleg? Hisz már hajnalodik – mondta a lány, miközben
ujjbegyével körülrajzolta a férfi minden egyes jól kidolgozott izmát,
felfedezte, feltérképezte, az eszébe véste.
– Akkor az egész napot fogjuk szeretkezéssel tölteni – suttogta a
férfi a szájába, majd közelebb hajolt, hogy beleharaphasson az alsó
ajkába. – Szükségem van rá, hogy velem légy. Elűzöd az
árnyékokat, és könnyűvé teszed a terheket, amik már-már
összeroppantanak.
A lány átsiklatta ujjait szája kemény vonalán.
– Ez birtoklás vagy szerelem? – Lehajtotta fejét, hogy száját a férfi
szegycsontjának a vájatába szorítsa, és végigcsúsztatta nyelvét az
érzékeny bőrön a szíve felett. Nem volt sebhely, semmiféle jel, de
nyelvének útja mégis pontosan a korábbi vágás vonalát követte,
ahol a férfi kényszerítette, hogy elfogadja a vérét. Az elméje
egybeolvadt Mikhailéval, olvasott a gondolataiban, erotikus
fantáziájában, és azt akarta, hogy valóra váljanak.
A férfi zsigerei forrón összeszorultak, teste vad agresszióval
válaszolt. Raven elmosolyodott, amikor vaskos férfiassága forrón a
combjának feszült. A lányban nem voltak benne gátlások, amikor
lefeküdt vele, csak a vad kívánás, hogy együtt égjenek a vágyban.
– Válaszolj, Mikhail, de az igazat mondd. – Megsimította a
bársonyos csúcsot, ujjai körülölelték a vastagságát, amitől a férfiban
vad, őrjöngő éhség támadt. A lány a tűzzel játszott, de nem volt
ereje hozzá, hogy megállítsa, nem akarta megállítani.
Ujjai beletúrtak Raven nedves hajába, és ökölbe szorultak. –
Mindkettő – zihálta.
Behunyta a szemét, amikor a lány szája lecsúszott lapos hasán,
tűzösvényt hagyva maga mögött. Ahol csak a szájával megérintette,
forró nedvesség maradt a nyomában. Sürgetőn közelebb vonta
magához. Az őrületbe kergette a szája. Mély, rosszat sejtető morgás
tört ki belőle, a vadállat megremegett a boldogságtól, primitív
kielégülést követelve.
 Raven körme erotikusan végigszántott a férfi kemény combján,
tűzcsíkokat hagyva maga után, összerándítva a zsigereit. Mikhail
gondolatai elhomályosodtak, elméje egyre mélyebben olvadt össze a
lányéval, a vágy és a gerjedelem vörös köde, szerelem és éhség
örvénylettek benne. Sóvárogta az érintését, a kezét, selyemfinom
ajkát, azt az eleven, lélegző lángnyelvet.
Mikhail magához rántotta a lányt, keze bilincsként szorította, bár
mindent megtett, hogy óvatosan bánjon az erejével. A szája
rátapadt az övére, mohó táncban egyesültek, az éhség szinte ököllel
verte, ahogy Raven teste végigsiklott az övén, majd
hozzápréselődött.
– Mondd, hogy akarsz engem. – Mikhail szája a lány torkáról
sajgó mellére költözött, beszívta a mellbimbóját. Minden erőteljes
szívásra a folyékony tűz újabb hullámával felelt Raven teste.
– Tudod, hogy igen – tapadt hozzá a lány, körülkulcsolva a
lábával.
Alig tudott lélegezni a vágytól, egyre közelebb fészkelődött a
férfihoz, teste védelmébe bújt, az elméjébe furakodott, magában
akarta tudni, arra vágyott, hogy birtokolja, hogy érezze a száját a
mellén, azt akarta, hogy Mikhail még beljebb húzza a világába.
– Mindenestől – mondta a férfi rekedten; ujjai elérték az apró
pihék fészkét, simogatták, cirógatták. – Egyesülj velem úgy,
ahogyan én akarom.
A lány egyfajta gyötrelemben feszült a kezének. – Igen, Mikhail. –
Őrjöngött a kielégülésért, a megkönnyebbülésért. Ugyanaz a vörös
köd falta fel, mint a férfit, képtelenség volt elválasztani a szerelmet
a vágytól, az éhséget a sóvárgástól. Tűzben égett, fájt a teste és az
elméje, de még a lelke is a kíntól, nem tudta, hogy hol végződnek a
férfi vad és gátlásoktól mentes érzelmei és hol kezdődnek az övéi.
Mikhail könnyedén felemelte, hihetetlen erejével lassan
lecsúsztatta izmos hasához, majd odaszorította férfiassága
bársonyos csúcsához. A lány forrósága égette a férfit, csalogatta.
Raven karja a nyaka köré fonódott, lába a csípőjére, megnyílt neki.
Lassan leeresztette a lány testét az övére, rávonva tüzesen ágaskodó
férfiasságára, hogy foglyul ejtse a nedves, szoros hüvely. A férfi
megremegett, túl a puszta örömön, valamiféle erotikus
mennyországban, vagy pokolban.
A lány körmei a vállába mélyedtek.
– Állj! Ehhez túl nagy vagy nekem – valódi riadalom ült az arcára.
– Nyugodj meg, kicsim. Összetartozunk, a testünket egymásnak
teremtették. – Beljebb csúszott, lassú, ritmusos mozgásba kezdett,
a keze nyugtatón cirógatott.
Felemelte a fejét, hogy láthassa a lány arcát, miközben a teste
mély, magabiztos lökésekkel követelte az övét. Mindenféle
tudatosság nélkül tódultak az agyába a szavak. – „Te avio
päläfertiilam. Te vagy az életpárom.”
Az ősi nyelv szent szavai, amik lelket kötöttek lélekhez, a lány
elméje felé áradtak a fejéből, még mielőtt végiggondolhatta, vagy
megállíthatta volna őket. Kárpáti férfi volt, teste mélyen
beletemetkezett életpárja testébe, bőre a bőréhez simult. A vad
éhség egy lélegzetvételnyi pillanatra sem csillapodott, a kényszer
egyre sürgetőbbé vált, hogy örökre összekösse magukat. A szavak
egyszerűen fennhangon kiözönlöttek a lelkéből és elárasztották
Raven lelkét.
– Éntölam kuulua, avio päläfertiilam. Életpáromnak
követellek. Ted kuuluak, kacad, kojed. A tiéd vagyok –
suttogta vad sóvárgással. – Élidamet andam. Neked adom az
életem. Pesämet andam. Tiéd a védelmem. Uskolfertiilamet
andam. Tiéd a hűségem. Sívamet andam. Tiéd a szívem.
Sielamet andam. Tiéd a lelkem. Ainamet andam. Tiéd a
testem. Sívamet kuuluak kaik että a ted. Ugyanezeket várom
tőled is. Ainaak olenszal sívambin. A boldogságod, jóléted
mindenkor becsben tartom. Te élidet ainaak pide minan. Az
életedet a magamé elé helyezem mindig. Te avio päläfertiilam.
Te vagy az életpárom. Ainaak sívamet jutta oleny. Hozzám
kötve az örökkévalóságig. Ainaak terád vigyázak. Mindörökre
a gondjaimra bízva. – Ezekkel a rituális szavakkal kötik magukhoz a
Kárpáti férfiak az életpárjukat örökre. Ha már kimondta őket, soha
többé nem lehet visszavonni.
 Mikhailnak egyáltalán nem állt szándékában magához kötni
Ravent, de minden ösztöne, minden, ami ő volt kikelt ellene, szinte
kihasította belőle szavakat, hogy a lelkeik eggyé váljanak, ahogyan
egynek is rendeltettek. Érezni vélte a láthatatlan fonalakat, amik
összeszőttek kettejük lelkét, ahogyan annak lennie kell. A szívük
egyszerre dobbant, összekapcsolódott, az elméjük egybe olvadt.
Raven teljes belenyugvással átadta magát e szavak birtokló
erejének. Teste a férfiéba olvadt. Mikhail a mellére hajolt, keze
birtokosként tapadt kicsiny fenekére. Raven hátravetette a fejét,
haja körülöttük örvénylett, végigsöpörve vele csupasz bőrükön,
húsuk szinte lángra kapott. Úgy érezte, ott van, ahova igazán
tartozik. Vadnak és szabadnak érezte magát. A férfi a része volt, az ő
másik fele. Nincs senki más, csak ez az éhes férfi, aki oly
kétségbeesetten vágyik rá, aki ismeri a magányosságát.
A férfi keményebben és mélyebben mozgott, félig keresztbe
fektetve a lányt az ágy végén, hogy még közelebb férkőzhessen
hozzá, és feljuttassa mindkettőjüket a csúcsra. Raven
megrázkódott, szorosan tartotta párját, magába vonva egyszer,
kétszer. Felkiáltott a gyönyörtől, úgy érezte, mintha testük
összeolvadt volna. Hullámokban zúdult rá a gyönyör, többet már
nem lett volna képes elviselni.
A férfi lassan ráhajtotta sötét fejét, lehetőséget adva, hogy
megállítsa. Majd teste tovább ásta magát az asszonyi testbe, sötét
szeme fogva tartotta a lány kék szemét. Igézően, könyörögve,
vágyban égve. Raven ívbe hajtotta a hátát, előretolta csábító mellét,
felajánlva, hogy csillapítsa perzselő éhségét.
Mikhail torkából lágy, elégedett sóhaj tört föl, megborzongott. A
teste agresszívvé vált, felemelte a lány keskeny csípőjét, hogy
jobban hozzáférjen. A lány érezte ajka simítását a melle fölött, a
szívénél. A férfi nyelve izgatón, melegen siklott a bőrén, mígnem
rátalált a jegyre. Teljesen kitöltötte a nőt, belemélyedt, miközben a
foga a húsába vájt.
Raven felkiáltott, amikor a fehér izzás elérte a mellét. Ringatta
Mikhail fejét, miközben érezte a férfi forgószélként tomboló hevét,
mintha a benne lobogó láng egyre magasabbra csapna, mígnem
elemészti mindkettőjüket. A férfi szája mintha felfalná,
bekebelezné. Soha nem tapasztalt még ilyen izgató, égő érzést.
Hallotta önmagát, amint vadul a férfi nevét sikoltja
önkívületében, a körme Mikhail hátába mélyedt. Primitív vágyat
érzett, hogy a férfi kőkemény mellizmait ajkával érinthesse. Együtt
suhantak a mennybe, a nap felé. Mikhail felemelte a fejét, rekedten
felüvöltött, és még mélyebben mártózott meg a lányban.
Ezúttal óvatos volt, csak annyit vett el, amennyi a cseréhez
elegendő. A teste még mindig egy volt a lányéval. Nyelve utolsó
érintésével bezárta a sebet, begyógyítva fogai nyomát. A lány arcát
tanulmányozta. Sápadt. Álmos. Kimondta a parancsot, mire teste
megkeményedett és mohóvá vált, tudva, hogy mi fog történni.
A lány teste hullámzott a simogatás hatására. Mikhail vágást
ejtett önnön mellkasán, a lány puha ajkát odanyomta égő bőréhez.
Ez maga volt az extázis, már-már fájdalmasan rángatózott tőle. A
benne élő vadállat hátravetette fejét, örömittasan, elégedetten
morgott, a rettenetes éhség egy pillanatra csillapult.
Hatalmas kezével átfogta a lány fejét, simogatta a torkát, ízlelgette
az érzést, ahogy táplálkozott belőle. Merő erotika volt, pőre szépség.
Halkan, szinte kényszeredetten adta ki az újabb parancsot, amikor
már bizonyos volt benne, hogy a lány eleget vett magához a
vércseréhez, eleget ahhoz, hogy visszakapja azt, amit ő elvett.
Hosszú haját simogatva, hagyta, hogy felébredjen a kábulatból.
Raven felpillantott, a homlokát ráncolta.
– Megint megtetted. – Fáradtan nyugtatta a fejét a paplanon. –
Vagy pedig minden alkalommal, amikor elragadtatjuk magunkat,
elájulok. – Enyhe vasas ízt érzett a szájában.
Mielőtt még rájöhetett volna, hogy mi lehet az, Mikhail
megcsókolta, nyelve végigfutott a fogain, szájpadlásán, kutatva,
felfedezőn, táncot járva a lányéval. Nagyon lassan eltávolodott tőle,
keze lágyan simogatta a bőrét.
– Nem tudok mozogni – vallotta be Raven mosolyogva.
– Szundikálni fogunk, a világgal majd később nézzünk szembe –
javasolta Mikhail, és hangja maga volt a fekete mágia. Nagyon
gyengéden felemelte a lányt, kényelmesen elhelyezte az ágyon, és
betakarta. Hosszú szempillái fogva tartották megbűvölt pillantását.
Ujjbegyével megsimította a torkát, mellei között a völgyet. Raven
megremegett az érintésétől, és ez melegséggel töltötte el Mikhailt.
– Ha azt akarnám, hogy igazán belém szeress, több nehézséget
kellett volna állítanom eléd. – A lány mélyebben a párnába fúrta a
fejét. – Szörnyen nézhet ki a hajam.
Mikhail az ágy sarkára ült, és nekiállt gyengéden befonni hosszú,
laza fonatba.
– Ha még több kihívást elé állítasz, kicsim, azt a szívem nem
bírná ki – mondta derűsen.
A lány ujjai csupasz combját simogatták, de nem emelte fel a
tekintetét. Mikhail csak ült az ágy sarkában, és figyelte, ahogy
elalszik. Oly kicsi volt, egy emberi lény, mégis egyik pillanatról a
másikra megváltoztatta az életét. Ahogy ő is a lányét. Elvette az
eddigi életét. Nem akarta kimondani a rituális szavakat, de hajtotta
a kényszer, mint olyankor, amikor zsákmánya feltárta neki a torkát.
Mondhatja a lány, hogy ő idegen, de egymás elméjében vannak,
egyazon testen osztoznak, felajánlották egymásnak az életüket.
Szeretkeztek és vért cseréltek, ez volt elkötelezettségük végső
megerősítése. Szó szerint az életüket ajánlották fel egymásnak,
esküt tettek, hogy életüket áldozzák a másik megoltalmazásáért.
Gyönyörű, erotikus szertartás volt. Az elméjük, szívük, lelkük,
testük... és vérük egyesülése.
A Kárpátiak elrejtik alvóhelyüket másoktól. Álmukban és
szexuális szenvedélyüknek áldozva sebezhetők. A döntés, hogy
magukhoz kötik életpárjukat, nem tudatos cselekvés, hanem
ösztönös éhség és vágy. Nem választás kérdése volt, egyszerűen
felismerték őt. A másik felüket. Mikhail felismerte Ravenben az
övét. Küzdött a szertartás ellen, ám az állatias ösztön
felülkerekedett civilizált viselkedésén. Magával kellett rántania
életpárját az ő világába, és egyedül ő volt a felelős a
következményekért.
Világosság szűrődött be fentről. Mikhail befejezte feladatát,
biztonságossá tette otthonát a behatolók ellen. A következő éjszaka
hosszú lesz. Mindig lépést tartott a technika vívmányaival és
minden este használta terjedelmes számítógépét, de most
felhalmozódott a munkája, és a merénylőkre is vadásznia kell. De ez
a béke és megelégedés pillanata.
Becsusszant Raven mellé az ágyba, magához vonta, érezni akarta
minden porcikáját. A lány álmosan a nevét mormolta, egy gyermek
ártatlan bizalmával fészkelődött hozzá.
A férfi szíve cigánykereket hányt, különös melegség és
megelégedettség töltötte el. Béke. Megérintette, mert megtehette.
Tenyere beborította telt keblét, szája pehelykönnyűn végigsimította
a mellbimbóját. Aztán egy csókot nyomott a sebezhető vonalra a
torkán, majd mély álom parancsát küldte mindkettejükre, és
lélegzését a lányéhoz igazította.

Raven ragadós álomrétegekből ébredt, úgy érezte, mintha sűrű

homok fojtogatná. – „Megint megtetted!” – A felháborodás teljesen
felébresztette, gyorsan felült. Egyedül volt a hálószobában. Az ő
hálószobájában.
Csúfolódó férfinevetés visszhangzott a fejében. Raven a falhoz
vágta a párnát, közben azt kívánta, bárcsak a férfihoz vághatta
volna. Egy újabb napot vesztett el. Mi lett belőle? Szexrabszolga?
„Van bennem nyitottság az ötletedre” – elmélkedett a férfi.
„Tűnj el a fejemből!” – csattant fel a lány méltatlankodva, majd
lassan, lustán nyújtózkodott, egy macska kecsességével felpúposítva
a hátát. A teste finoman sajgott, mindenhol érzékeny volt,
emlékeztető a férfival való meghitt együttlétre. Nem tudott mérges
lenni rá, inkább megnevettette arrogáns viselkedésével. Hogyan
bánhatná a történteket, amikor a teste ilyen élményeket élt át?
Amikor zuhanyozni indult, az ágy végében észrevette a kikészített
ruhákat. Mihail vásárolhatta neki korábban. Raven elmosolyodott,
roppant elégedett volt, abszurdnak tűnt, hogy a férfi emlékezett
ígéretére. Megtapogatta a szoknyát, a puha, éjkék színű anyagot, a
hozzáillő blúzzal. – „Nem farmert vettél.” – Nem tudta kihagyni,
hogy ugrassa.
„Asszonyokhoz nem illenek a férfiruhák” – válaszolt Mikhail
higgadtan.
Raven belépett a zuhanyfülkébe, kibontotta vastag copfját, hogy
megmossa a haját. – „Nem tetszem neked farmerben?”
A férfi nevetésében őszinte derültség csendült. – „Ez egy
beugrató kérdés.”
„Hol vagy?” – Raven észre sem vette, hogy perzselő invitálást
sugároz a férfi felé. Könnyedén megérintette a jegyet a melle fölött.
Az érintéstől teste felforrósodott, a bélyeg lüktetni kezdett.
„A testednek pihenésre van szüksége, kicsim. Nem vagyok a
leggyengédebb szerető, ugye?” – Valódi öngúny volt a hangjában,
bűntudat a lelkében.
A lány lágyan felnevetett. – „Nincs túl sok ismeretem, hogy
megítéljelek. Nem kérkedhetek férfiak sorával eddigi életemben.” –
Nevetése azt az érzést keltette a férfiban, mintha a karjaiban
tartaná. – „De ha szeretnéd, kereshetek valakit az összehasonlítás
kedvéért” – incselkedett.
Erős ujjakat érzett a nyaka körül, majd végigfutottak törékeny
gerincoszlopának vonalán. Hogyan csinálja? – „Hú, de megijedtem,
te macsó. Valakinek muszáj átrángatnia téged ebbe az
évszázadba.”
Az ujjak megsimították az arcát, megcirógatták az alsó ajkát. –
„Olyannak szeretsz, amilyen vagyok.”
Szerelem. A mosoly lehervadt a lány ajkáról, ahogy ezt a szót
meghallotta. Nem akart szerelmes lenni a férfiba. Már így is túl
nagy hatalma volt fölötte. – „Nem tarthatsz itt, Mikhail. Szerelem
helyett a birtoklás megfelelőbb szó lenne arra, ami köztünk van.”
„Kicsi nyulam. Nincs lánc az ajtókon, és a telefon is működik. És
igenis szerelmes vagy belém, ezen nem tudsz változtatni. Tökéletes
vagyok számodra. Siess, enned kell.”
„Szálka vagy a szememben.” – Miközben a haját dörzsölte,
rádöbbent, milyen könnyedén beszélgetnek telepatikus úton. A
gyakorlat miatt? A halántéka sem fáj az erőlködéstől.
Előrebillentette a fejét egy pillanatra, a ház hangjait fülelve. Mikhail
folyadékot töltött egy pohárba, tisztán hallotta.
Raven lassan, gondosan öltözködött fel. A telepatikus képessége
erősödött; érzékei kiélesedtek. Ennek Mikhail társasága az oka,
vagy a gyógykotyvalékban volt valami, amit a férfi leöntött a
torkán? Olyan sok minden volt, amit meg akart tanulni tőle.
Mikhail rendkívüli pszichés tehetséggel bírt.
A szoknya szexi kis suhogással lengett a bokája körül, a blúz
kiemelte telt idomait. Be kellett vallania, hogy ebben a szerelésben
igazán nőiesnek érzi magát, ahogy a férfi választotta csipkés
bugyiban és a hozzáillő melltartóban is.
„Ott fogsz ülni, és rám gondolsz egész éjjel?” – Ugrató hangja
mintha a bőrét simogatta volna.
„Éjjel! Jobb lenne, ha nem éjszaka lenne újra, Mikhail.
Valószínűleg valami éjszakai lénnyé változhattam. És ne fényezd
magad. Nem is gondoltam rád.” – Komoly erőfeszítésébe került az
égbekiáltó hazugság, büszke volt magára.
„És azt hiszed, hogy beveszem ezt a képtelenséget?” – A férfi újra
nevetett, de Raven nem találta olyan mulatságosnak.
Megkereste az utat hozzá a házon keresztül, közben megcsodálva
a művészeti alkotásokat, szobrokat. Kint a nap már eltűnt a hegyek
mögött. Raven beletörődőn felsóhajtott. Mikhail egy antik asztalka
mellett ült a konyha melletti hátsó kertben. Gyönyörűen faragott
asztal volt. A férfi felé fordult, ahogy megjelent, mosolya
felmelegítette a szemét, elűzve belőle az árnyakat. Forróság gyúlt a
lány belsejében, végigfutott a testén.
Mikhail felemelte a fejét, szája gyengéden megsimította az övét.
– Jó estét. – Megérintette a lány haját, finoman végigcirógatta az
arcát. Raven hagyta, hogy asztalhoz ültesse, bámulva gáláns
viselkedését, ódivatú udvariasságát. Egy pohár gyümölcslét tett elé.
– Mielőtt dolgozni megyek, gondoltam, összeszedhetnénk a
holmidat a fogadóból. – Hosszú ujjaival egy áfonyás muffint
választott ki, és egy porcelántányérra tette. Minden tökéletes volt,
de Raven olyan sokkot érzett a férfi szavaitól, hogy csak meredten
nézte egy pillanatig, kék szeme elkerekedett.
 – Hogy érted azt, hogy összeszedni a holmimat? – Nem fért a
fejébe, hogy a férfi arra gondolhat, egy házban éljen vele együtt. A
férfi házában.
Mikhail mosolya lassan tűnt fel, csintalan és szexi volt.
– Tudnék még neked újdonságokkal szolgálni.
Raven keze reszketett. Az ölébe rejtette, hogy ne látszódjon.
– Nem költözöm hozzád, Mikhail. – Ijesztő volt az ötlet. Hiszen ő
önálló személyiség, szüksége van rá, hogy akár hosszú időt
tölthessen egyedül. A férfi ugyan a legellenállhatatlanabb személy,
akivel valaha találkozott, de hogyan is lenne képes ilyen rövid idő
alatt mellette dönteni?
Mikhail felvonta a szemöldökét.
– Nem? Beleegyeztél, hogy úgy légy az enyém, ahogyan én
akarom, alávetettük magunkat a szükséges rituálénak. Az én
szememben, a népem szemében az életpárom vagy, az asszonyom.
Az amerikai nők külön élnek a férjüktől?
Volt valami a férfi magabiztos, derűs hangjában, amitől kedve
támadt hozzávágni valamit. Az volt az érzése, hogy titkon kineveti,
jól szórakozik az óvatosságán.
– Nem vagyunk házasok – jelentette ki. Bár nehéz volt nem
észrevennie, hogy a szíve meglódult e szavakra.
Köd gomolygott az erdőben, körbefolyta a vastag törzseket,
szétterült néhány láb magasan a föld felett. A hatás
hátborzongatóan gyönyörű volt.
– Pedig a népem és Isten szemében azok vagyunk. –
Engesztelhetetlenség, az „én szavam törvény" érződött a férfi
hangjában, és a lány az ajkába harapott.
– Mi van az én szempontjaimmal? Az én hitemmel? Semmit sem
számítanak? – vágott vissza.
– Látom a választ a szemedben, érzem a testedben. Feleslegesen
harcolsz, Raven. Tudod, hogy az én...
A lány felpattant.
– Nem tartozom senkihez, a legkevésbé hozzád, Mikhail. Nem
rendelkezhetsz velem és az életemmel, és nem várhatod el, hogy
illeszkedjek a terveidbe. – Raven lefutott az úton, ami az erdő felé
kanyarodott. – Levegőre van szükségem.
Mikhail könnyedén felnevetett.
– Ennyire megrémültél magadtól?
– Menj a pokolba, Mikhail. – Raven elindult az ösvényen,
szaporán lépdelt, mielőtt a férfi sármja megint elgyengítené. Képes
lenne rá, ezt tudta. Ez volt a szemében, a szája szegletében, a
vigyorában, amit rávillantott, amikor provokálta.
Sűrű köd volt, a levegő nedves és nehéz, minden egyes bokor
zörrenését, minden egyes ág reccsenését hallotta, érezte a szél
süvítését.
Mikhail utolérte.
– Talán ördög vagyok, kicsim. Bizonyára, ha megbántottalak.
A lány ránézett a válla fölött.
– Ne kövess!
– Nem volnék úriember, ha nem kísérném el a hölgyet.
– Ne nevess! Ha még egyszer kinevetsz, esküszöm, hogy nem
vállalom a felelősséget azért, ami történni fog. – Raven lopakodó
alakokra lett figyelmes, égő tekintetük őt követte. A szíve kis híján
megállt, aztán meglódult.
– Remek! – Megpördült, és a férfira nézett. – Ez nagyszerű!
Egyszerűen nagyszerű, Mikhail. Hívd csak a farkasaidat, hogy élve
faljanak fel. Ez annyira illik hozzád. Logikus lenne.
A férfi rávicsorgott, mint egy éhes ragadozó, és incselkedőn
felnevetett.
– A farkasok azt mondják, nem találnának olyan ízletesnek, mint
én.
Raven felkapott egy ágat, és a férfi felé lendítette.
– Ne nevess, te hiéna. Egyáltalán nem vicces. A puszta
arroganciád elég, hogy ezt hozzád akarjam vágjam. – Minden
önfegyelmére szüksége volt, hogy ne nevesse el magát. A vadállat!
Mégis oly elbűvölő tudott lenni, ha valamit a saját javára akart
fordítani.
– Igen színes ez az amerikai társalgási hangnem, kicsim.
A lány hozzávágta az ágat, amit egy kisebb kő is követett.
 – Végre valakinek egyszer az életben móresre kell tanítania.
A lány gyönyörű méregzsák volt, csupa szikra és láng. Mikhail
lassan, óvatosan engedte ki a lélegzetét. Ez a lány az övé volt,
tüzével és dühével, függetlenségével és bátorságával, minden
szenvedélyességével. Megolvasztotta a szívét, belopta magát a
lelkébe lágy nevetésével. Ott érezte az elméjében, bár a lány
tartózkodott attól, hogy a sajátját kitárja előtte.
– És úgy véled, te leszel az, aki ezt megteszi? – kötekedett vele
tovább.
Egy újabb kő repült a mellkasához. A férfi könnyedén elkapta, és
látványosan az ingéhez dörzsölte, mielőtt az erdő talajára ejtette
volna, miközben sötét szemei fogva tartották a lány tekintetét.
– Azt hiszed, félek a farkasaidtól? – folytatta a lány. – Az egyetlen
nagy, rossz farkas a környéken te vagy. Hívd a farkasaidat! Rajta! –
Úgy tett, mintha az erdő titkait, a sötét rengeteget vizslatná. –
Gyerünk, kapjatok el! Mit mondott nektek rólam?
Mikhail könnyedén lefejtette a lány ujjait az ágról, amit
bunkósbotként tartott, és hagyta leesni. Egyik karját karcsú
derekára fonta, kőkemény testéhez vonva a törékeny alakot.
– Azt mondtam nekik, hogy az ízed olyan, mint a meleg méz. –
Mint a fekete bársony, olyan volt a suttogó hangjában lappangó
bűbáj. Maga felé fordította a lányt, kezébe vette kicsi, gyönyörű
arcát.
– Hol van mindaz a csodálat és tisztelet, amit egy hozzám
hasonlóan erőteljes férfi megérdemel?
Hüvelykujja érzékien cirógatta a lány telt alsó ajkát. Raven
megadóan behunyta a szemét. Sírni akart. A férfi iránti érzései
olyan erősek voltak, hogy fájt, és égett tőle a torka. Mikhail ajka
megérintette a szemét, megízlelte a könnyeket, majd menedéket
keresett a lány ajkán.
– Miért sírsz miattam, Raven? – mormolta a torkának. – Még
mindig el akarsz futni előlem? Olyan borzalmas vagyok? Sosem
engedném semmilyen élőlénynek, sem embernek, sem állatnak,
hogy bántson téged, nem, ha lesz elég erőm, hogy megvédjelek. Úgy
gondolom, hogy szívünk és lelkünk együvé tartozik. Tévedek? Már
nem akarsz engem?
Szavai darabokra törték a lány szívét.
– Dehogy, Mikhail, egyáltalán nem erről van szó! – tiltakozott
sietve, félve, hogy megbántotta a férfit. – Csak annyira
összezavarodtam ettől ez egésztől. – Megcirógatta a férfi arcát,
nagyrabecsülés volt az érintésében. – Te vagy a legelbűvölőbb férfi,
akit valaha ismertem. Úgy érzem, mintha hozzád tartoznék, mintha
tökéletesen ismernélek. Ha ez egyáltalán lehetséges, tekintve az
együtt töltött rövid időt. Tudom, hogy egy időre el kellene
távolodnom tőled, akkor világosabban gondolkodhatnék. Minden
olyan gyorsan történt. Úgy érzem, mintha a megszállottad lennék.
Nem akarok hibát elkövetni, ami később mindkettőnknek fájdalmat
okozhat.
A férfi kezébe fogta az arcát. – Az okozna rettenetes fájdalmat, ha
elhagynál, most, miután megtaláltalak.
– Én csak időt akarok, Mikhail, átgondolni a dolgokat. Ijesztő ez
intenzitás, ahogy veled vagyok. Minden percben rád gondolok, meg
akarlak érinteni, elég csak tudni, hogy megtehetném, érezni téged
az ujjaim alatt. Mintha beköltöztél volna a fejembe, a szívembe, sőt
a testembe, és nem tudnálak kirakni. – Mint egy vallomást, úgy
mondta el ezeket a lány, szégyenkezve, lehajtott fejjel.
Mikhail kézen fogta, hogy együtt sétáljanak tovább.
– Így éreznek a népem tagjai is az életpárjukkal kapcsolatban.
Nem mindig kényelmes, igaz? Szenvedélyes természetünk van, erős
bennünk a szexuális és a birtoklási vágy. Én is pont úgy érzek,
ahogy te.
A lány ujjai szorosan körbefonták a férfiét, apró mosolyt küldött
felé kísérletképpen.
– Igazam van, ha azt gondolom, szándékosan tartasz itt?
Mikhail megvonta széles vállát.
– Igen is és nem is. Semmiképpen sem szándékozom rád
kényszeríteni az akaratomat, de azt szeretném, hogy itt maradj,
mert hiszem, hogy mi életpárok vagyunk, a kötés közöttünk
visszavonhatatlanabb, mintha esküt tettünk volna. Rettenetesen
rosszul érezném magam nélküled, testileg és lelkileg is. Igazán nem
tudom, hogyan reagálnék, ha más férfival kerülnél kapcsolatba, és
hogy őszinte legyek, félek is tőle.
– Mi valóban két nagyon különböző világból valók vagyunk, ugye?
– kérdezte a lány szomorúan.
A férfi meleg szájához vonta a lány kezét.
– Létezik kompromisszum is, kicsim. Mozoghatunk a két világ
között, vagy megalkothatjuk a sajátunkat.
A lány kék tekintete a férfira siklott, halvány mosoly jelent meg a
száján.
– Nagyon jól hangzik, Mikhail, itt, a huszonegyedik században, de
valahogy azt hiszem, valószínűbb, hogy én leszek az, aki
kompromisszumot köt.
Különös, ódivatú udvariassággal Mikhail felhajtott egy ágat, amíg
a lány áthaladt alatta. Az ösvény hatalmas oválisban visszavezetett a
házához.
– Talán igazad van – értett egyet vele magabiztos férfiderűvel –,
de akkor mit mondjak én, akinek mindig is a természetéhez tarozott
az irányítás és a védelmezés? Még sincs kétségem felőle, hogy nem
egy meccset fogsz miatta lejátszani ellenem.
– Miért térünk vissza a házadhoz, ahelyett hogy a fogadóba
mennénk? – kérdezte a lány egyik kezét csípőre téve, szemében
mosoly bujkált.
– Mit csinálnál ott ilyen késő éjszaka? – A férfi hangja bársonyos
volt, csábítóbb, mint valaha. – Nálam olvashatsz, amíg dolgozom,
és megtaníthatlak arra is, hogyan tudsz pajzsot építeni magad köré,
hogy védekezz a váratlan érzelmek ellen, amik körülötted
örvénylenek.
– Mi történt a fülemmel? A gyógyító kotyvalékod hihetetlen
méretekben kiélesítette a hallásomat – vonta fel szemöldökét a
lány. – Mi más fog még történni velem?
A férfi foga a tarkóját horzsolta, az ujjai birtoklón simogatták a
mellét.
– Mindenféle elképzeléseim vannak, kicsim.
 – Fogadok, hogy meg is valósítod őket. Azt hiszem, szexmániás
vagy, Mikhail. – Raven kisiklott a szorításából. – Feltételezem, hogy
nekem is tettél valamit abba a kotyvalékba, hogy én is szexmániás
legyek. – Leült az asztalhoz, nyugodtan felemelte a gyümölcslét, és
állhatatosan nézett a férfira. – Tettél?
– Lassan idd – utasította a férfi szórakozottan. – Honnan jött ez
az ötleted? Olyan visszafogott voltam. Úgy érzed, hogy szexuális
ajánlatot tettem?
A lány kényszeredetten inni készült. – Mindig elaltatsz. –
Elővigyázatosan beleszagolt a pohárba. Tiszta alma, semmi egyéb.
Nem evett és nem ivott az elmúlt huszonnégy órában, miért volt
mégis olyan kelletlen?
– Szükséged van az alvásra – válaszolt a férfi bűntudat nélkül.
Tűnődőn, sasszemmel figyelte a lányt. – Valami baj van a
gyümölcslével?
– Nem, nem, természetesen nincs. – Raven a szájához emelte a
poharat, érezte, ahogy a gyomra tiltakozóan fordul egyet.
Visszatette az asztalra, a tartalma érintetlen volt.
Mikhail lágyan felsóhajtott. – Tudod, hogy muszáj ételhez jutnod.
– Közel hajolt. – Milyen egyszerű lenne, ha engednéd, hogy
segítsek, de azt mondtad, nem kéne ilyet tennem. Van ennek
értelme?
A lány pillantása elsiklott róla, ujjai idegesen kulcsolódtak a
pohárra.
– Talán csak influenza kerülget. Néhány napja furcsán érzem
magam, szédülök és gyenge vagyok. – Eltolta magától a poharat.
Mikhail visszatolta.
– Szükséged van rá, kicsim. – Megérintette vékony karját. – Már
most is olyan kicsi vagy. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne tovább
fogynod. Igyál egy kortyot.
Raven hátrasimította a haját, inni készült, azt akarván, hogy a
férfi örüljön, és persze tudván, hogy igaza is van. De a gyomra
továbbra is ellenállt.
 – Azt hiszem, nem megy, Mikhail. – Kétségbeesett pillantással
nézett a férfira. – Igazán nem akarok bonyodalmat okozni, de attól
félek, hogy kihánynám.
A férfi sötét, érzéki arcán a kérlelhetetlenség csírája jelent meg. A
lány fölé emelkedett, ujjait a pohár köré kulcsolta.
– Meg fogod inni. – A hangja mély lett és erőteljes, ellentmondást
nem tűrő, lehetetlenség volt nem engedelmeskedni neki. – A
gyümölcslé benned fog maradni, a tested befogadja. – Gyengéden,
hangosan ejtette ki a szavakat, karja védelmezőn ölelte körül a
vállát.
Raven rápillantott, majd az üres pohárra az asztalon. Lassan
megrázta a fejét.
– Nem tudom elhinni, hogy képes voltál megtenni. Nem is
emlékszem rá, hogy megittam, és hányingerem sincs. – Elfordította
fejét a férfitól, és a sötét erdő rejtelmeit kutatta. A köd
visszatükrözte a hold fényét, csillogott, ragyogott.
– Raven – a férfi megcirógatta a tarkóját.
A lány nekidőlt.
– Nem is tudod, mennyire különleges vagy, ugye? Amire képes
vagy, minden fölött áll, amit valaha láttam. Igazán megijesztesz.
Mikhail egy oszlopnak támaszkodott, arcán őszinte zavarodottság
ült.
– Kötelességem és jogom is, hogy megóvjalak. Ha az alvás
gyógyító erejére van szükséged, akkor segítek elaludni. Ha a
testednek folyadék kell, akkor miért ne segítenék? Miért kéne, hogy
ez téged megijesszen?
– Tényleg nem érted, ugye? – Raven egy különösen gyanús
ködgomolyagra függesztette pillantását. – Te vagy itt a vezető.
Nyilvánvalóan a képességeid sokkal fejlettebbek az enyémnél. Nem
hiszem, hogy valaha is bele tudok illeszkedni az életedbe. Én
magamnak való ember vagyok, nem pedig úrhölgy.
– Nagy a felelősségem, valóban. Az embereim számítanak rá,
hogy elsimítom a dolgaikat, elkapom azokat, akik gyilkolnak
bennünket. Azt is elvárják, hogy találjam ki, miért halnak meg a
gyermekeink közül oly sokan az első évükben. Nincs bennem
semmi különleges, Raven, kivéve, hogy vasakaratom van, és kész
vagyok vállamra venni ezt a terhet. De semmit sem teszek
magamért, soha nem is tettem. Te adsz nekem okot arra, hogy
folytassam. Te vagy a szívem, a lelkem, a levegő, amit belélegzek.
Nélküled semmi lennék, csak sötétség és üresség. Csak mert
hatalmam van, mert erős vagyok, nem jelenti azt, hogy nekem
könnyebb egyedül lenni. Az egyedüllét hideg és borzasztó.
Raven a gyomrára szorította a kezét. Az almalé gyötrelmes
csomónak tűnt benne, de lenn maradt. Mikhail oly magányosnak,
oly zárkózottnak látszott. Utálta, ahogy csendesen állt, egyenesen és
büszkén, arra várva, hogy összetörje a szívét. Meg kellett
vigasztalnia, és ezt a férfi is tudta. Olvasott a gondolataiban, tudta,
hogy a lány nem képes elviselni azt a rettenetes magányosságot a
szemében. Raven átszelte a kettejüket elválasztó távolságot. Nem
mondott semmit. Mit mondhatott volna? Egyszerűen csak a férfi
szívére fektette a fejét, és átölelte a derekát.
Mikhail is köré vonta a karját. Elvette Raven életét, anélkül, hogy
az tudott volna róla. A lány pedig vigasztalja, mit sem sejtve a
bűnéről. Hozzá van kötve, úgy, hogy nem is mehetne el tőle hosszú
időre. Nem tudta mindezt elmagyarázni anélkül, hogy a fajukról
veszélyesen sok információt ne adott volna ki. A lány úgy érzi, hogy
nem ér fel az ő nagyszerűségéhez. Mindez szégyenkezésre késztette,
és szerénységre intette.
Átfogta az arcát, hüvelykujja megcirógatta állkapcsának finom
vonalát.
– Figyelj rám, Raven – nyomott egy csókot a lány selymes fejére.
– Tudom, hogy nem érdemellek meg téged. Azt gondolod, hogy
kevesebb vagy nálam, annál, ami én vagyok, de az igazság az, hogy
messze felettem állsz. Arra sincs jogom, hogy feléd nyúljak.
Amikor a lány tiltakozón megmoccant, Mikhail még szorosabban
fogta.
– Nem, kicsim, tudom, hogy ez az igazság. Én tisztán látlak téged,
míg te nem férsz hozzá a gondolataimhoz, az emlékeimhez. Nem
tudlak elengedni. Azt kívánom, bárcsak erősebb, jobb ember
lennék, akkor meg tudnám tenni, de nem vagyok az. Csak annyit
ígérhetek, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy boldoggá
tegyelek, hogy mindent megadjak neked, amire csak képes vagyok.
Időt kérek tőled, hogy megtanuljam a te világodat, és hogy
hibázhassak. Ha a szerelem szavaira van szükséged – szája lesiklott
az arcán, hogy elérje a lányét –, azokat teljes őszinteséggel
mondhatom neked. Sosem hittem volna, lesz egy asszonyom, valódi
életpárom. Sosem kerestem asszonyt magamnak.
Csókja határtalanul szenvedélyes, égető volt, szerelem és rajongás
lángolt benne.
– Örökre a szívembe költöztél, Raven. Én jobban ismerem a
kettőnk közötti távolságot, mint te. Csupán egy esélyt kérek.
A lány a karjába vetette magát, ragaszkodón hozzásimult.
– Tényleg úgy gondolod, hogy működhetne ez kettőnk között?
Megtalálhatnánk az arany középutat?
Valójában fogalma sem volt róla, Mikhail mekkora kockázatot
vállal. Ha vele él, sosem keresheti majd a föld biztonságát és
menedékét többé. Nem hagyhatja egy napig sem a védelme nélkül.
Attól a pillanattól, hogy hozzáköltözik, a férfira leselkedő veszély
megtízszereződik, és ugyanez a helyzet a lánnyal is. A gyilkosok
nem tennének különbséget közöttük. Egyéb bűnei tetejébe, a férfi
még őt veszélybe is sodorja.
A kezét a lány tarkójára tette. Olyan törékeny, olyan kicsi.
– Sosem tudjuk meg, ha nem próbáljuk ki – zárta köré a karját,
úgy tartva, mintha sosem akarná elengedni.
Raven érezte, hogy feszültség ébred a férfiban. Vigyázón felemelte
a fejét, mintha a szelet szagolná, figyelné az éjszaka neszeit. Azon
vette észre magát, hogy ő is ezt teszi, mélyeket szippantott,
igyekezett hallani az erdő távoli hangjait. A távolban egy farkas
üvöltött, jelezve a többieknek, és figyelmeztetve Mikhailt is.
 Hét

Raven hátravetette a fejét, még inkább a hallására figyelt.

– A farkasok hozzád beszélnek. Honnan tudom ezt én is? Hogyan
tudhatok ilyesmit?
A férfi kedvesen, szeretetteljesen megborzolta a haját.
– Rossz társaságba keveredtél.
Göndörödő kacagás volt a jutalma. Megragadta a szívét,
lecsupaszította, sebezhetővé tette.
– Mi az? – incselkedett a lány. – A kastély ura felveszi a hetvenes
évek szlengjét?
A férfi kisfiúsan, csibészesen vigyorgott. –Talán mégis inkább én
keveredtem rossz társaságba.
– És talán még nem vagy egészen reménytelen eset – csókolta
meg a lány a torkát és az állának makacs vonalát.
– Mondtam már, milyen gyönyörű vagy ebben a ruhában? –
Átölelte a lányt, és az asztal felé fordította.
– Társaságunk lesz. – Sietség nélkül almalével félig megtöltött egy
talpas poharat maga mellett az asztalon, elmorzsolt egy süteményt
az ujjai között, és szétszórta mindkettőjük tányérján.
– Mikhail? – Raven hangja aggódó volt. – Óvatosan használd a
telepatikus képességedet. Úgy vélem, rajtam kívül valaki más is
képes így kommunikálni.
– Az enyéim közül mindenki képes rá – válaszolt a férfi óvatosan.
– Nem olyan, mint te, Mikhail. – A lány összevonta a
szemöldökét, megdörzsölte a homlokát. – Olyan, mint én.
– Miért nem említetted ezt eddig? – kérdezte a férfi, némi
számonkérő éllel. – Tudod, hogy a népem tagjaira vadásznak, egyik
asszonyunkat meggyilkolták. Követtem három orgyilkos nyomát a
fogadóig, ahol te is laksz.
 – Mert nem voltam benne biztos, Mikhail. Azelőtt sosem
érintettem meg az embereket. Évek óta arra dresszírozom magam,
hogy ne engedjek senkit a közelembe, ne hagyjam, hogy
megérintsenek. – Beletúrt a hajába, és egy kis ránc jelent meg a
homlokán. – Sajnálom, el kellett volna mondanom a gyanúmat, de
nem voltam benne biztos.
Mikhail finoman elsimította homlokán a ráncot, és gyengéden
megcsókolta. – Nem akarom átharapni a torkodat, kicsim. Meg kell
ezt majd beszélnünk később, amikor alkalmunk lesz rá. Hallod?
Raven az éjszakába fülelt. – Egy autó.
– Körülbelül másfél kilométerre. – A férfi mélyen a tüdejébe
szívta az éjszaka levegőjét. – Hummer atya és két idegen.
Asszonyok. Be vannak parfümözve. Az egyik idősebb.
– Csak nyolc szállóvendég van rajtam kívül a fogadóban. – Raven
nehezen lélegzett. – Együtt érkeztek. Egy idősebb házaspár az
Államokból, Harry és Margaret Summers. Jacob és Shelly Evans, ők
testvérek Belgiumból. Van még négy férfi, különböző helyekről a
kontinensről. Nem beszéltem velük túl sokat.
– Bármelyikük lehet orgyilkos – mondta a férfi ádáz hangon.
Titokban elégedett volt, hogy a lánynak nem keltette fel az
érdeklődését egyik férfi sem. Nem akarta, hogy más férfira nézzen,
soha többé.
– Tudnom kellett volna, ugye? – kérdezte a lány. – Gyilkosokkal
foglalkoztam, többet, mint amennyit szeretnék bevallani. Csak
egynek van közülük telepatikus képessége, és bizonyára nem
erősebb, mint az enyém.
Hallotta, hogy az autó megérkezik, de a sűrű ködtől nem látta.
Mikhail két ujjával felemelte a lány állát.
– A mi módink szerint mi már összekötöttük magunkat.
Megesküszöl velem a ti szokásaitok szerint is?
A lány kék szeme kitágult a döbbenettől, akkorára, hogy bele
lehetett volna veszni. Akkorára, hogy egy férfi az örökkévalóságig
képes lenne belefeledkezni. Apró, igazi hímmosoly jelent meg a férfi
ajkán. Sikerült megdöbbentenie a lányt.
– Mikhail, te most arra kérsz, hogy menjek hozzád feleségül?
 – Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy tudom, hogyan kell
csinálni. Le kéne térdelnem? – Nyíltan rávigyorgott a lányra.
– Megkéred a kezem, amikor egy orgyilkosokkal teli autó tart a
házad felé?
– Csak lehetséges orgyilkosok. – Felvillantott a lányra egy
szívrabló mosolyt. – Mondj igent. Úgysem tudsz ellenállni nekem.
Mondj igent.
– Azután, hogy megitattad velem azt az undorító almalevet? Rám
uszítottad a farkasaidat, Mikhail. Nagyon hosszú a bűnlajstromod,
amit fel kellene sorolnom. – A lány szeme pajkosan ragyogott.
A férfi a karjába vonta, kőkemény mellkasához.
– Látom már, hogy keményebb rábeszélésre van szükség. – Ajka
végigsimította az arcát, majd száját a szájára szorította,
megrengetve a földet.
– Senkinek sem lenne szabad tudnia így csókolni – suttogta
Raven.
A férfi újra megcsókolta, édes kínt ébresztve, a nyelve érzékien
siklott a lányéra, tiszta varázslattal, tele ígérettel. – Mondj igent,
Raven. Érezd, hogy mennyire vágyom rád!
Mikhail közelebb rántotta magához, így vágyának nyilvánvaló
bizonyítéka a lány lapos hasához nyomódott. Kezébe véve a lány
kezét, odahúzta és ráhelyezte a fájó kidudorodásra, odadörzsölte a
tenyerét, le és fel, mindkettőjüket kínozva ezzel. A férfi kinyitotta az
elméjét, hogy a lány érezze éhét, szenvedélyét, a szerelmét, amivel
szinte beburkolta őt. – „Mondj igent, Raven” – suttogta a férfi a
fejében, szüksége volt rá, hogy Raven ugyanennyire akarja, teljesen
elfogadja őt, jót és rosszat egyaránt.
„Tisztességtelen így kihasználni az előnyödet” – válaszolta a lány
derűsen, szerelme úgy áradt a hangjából, mint a meleg méz.
Az autó hangja átütötte a ködöt, amint megállt a fák alatt. Mikhail
arrafelé fordult, védelmező teste ösztönösen Raven és a három
látogató közé került.
– Hummer atya, micsoda kellemes meglepetés – nyújtott kezet
barátságosan Mikhail az idős papnak, amikor az fellépett a teraszra,
de kemény él volt a hangjában.
 – Raven! – Shelly Evans udvariatlanul arrébb lökte a papot, és
Raven felé nyomult, habár a szeme majd' felfalta Mikhailt.
Mikhail látta Raven szemében a rémületet, és mielőtt Shelly elérte
volna, szorosan átölelte. Shellynek fogalma sem volt róla, hogy
Raven olvasni tudja irigy és Mikhail iránti szexuális érdeklődéssel
teli gondolatait. A férfi ugyanúgy érezte Raven természetes
ellenérzését a fizikai érintéssel kapcsolatban, mint az ismeretlen nő
fantáziálását róla, így meglepetten látta, hogy Ravennek sikerült
mosolyognia és viszonozni az ölelését.
– Mi történt? Valami baj van? – kérdezte Raven kedvesen, és
finoman elhúzódott a magasabb nőtől.
– Nos, kedvesem – mondta a harmadik látogató, Margaret
Summers, miközben szigorú szemmel, mereven Mikhailra bámult,
de Raven felé nyúlt –, ragaszkodtunk hozzá, hogy Hummer atya
elhozzon minket, hogy megnézzük, jól van-e.
Abban a pillanatban, ahogy a vékony, ráncos kéz érintette meg
Raven ujjait, a lány megérzett egy érintést az elméjén. Ugyanabban
a pillanatban a gyomra emelkedni kezdett, és mintha üvegszilánkok
fúródtak volna a koponyájába, széttépve az elméjét. Egy pillanatra
elállt a lélegzete. A halál érintette meg. Azonnal arrébb rándult,
kezét a combjába törölve.
„Mikhail, segíts!” – A férfira szegezte a szemét. – „Rosszul
vagyok.”
– Mrs. Galvenstein nem biztosította önöket arról, hogy Raven jó
kezekben van? – Mikhail finoman, de határozottan lépett Raven és
az idősebb asszony közé. Érzékelte az asszony ügyetlen kísérletét
arra, hogy megszondázza az ő elméjét is. Kivillantotta fehér fogait.
– Fáradjanak be, érezzék magukat otthon. Úgy érzem, egyre
hidegebb van idekint.
Margaret Summers még közelebb tolakodott, és azonnal az asztalt
kezdte vizslatni a két pohárral és tányérral, a tányérokon a
süteménymorzsákat. Tekintete majd' átdöfte Ravent, mintha
megpróbálna keresztülnézni a ruhája anyagán a nyakánál.
Mikhail karját Raven vállára tette, teste gyógyító védelmébe
rejtette. Magában mosolygott Mrs. Summerst figyelve, aki
visszatartotta Shellyt, hogy Hummer atya lépjen be elsőként
Mikhail házába. Olyan kiszámíthatóak voltak. Előrehajolt. – „Jól
vagy?”
„Éppen szétesem. Az almalé.” – Vádlón nézett a férfira.
„Engedd, hogy segítsek. Nem fogják észrevenni.” – Felé fordult,
hatalmas testével eltakarva alakját. Halk parancsot mondott, és
lágyan megcsókolta Ravent. – „Jobb?”
A lány megérintette az állát, az ujjai közvetítették, amit érzett. –
„Köszi.”– Látogatóik felé fordultak.
Margaret és Shelly félelemmel vegyes tisztelettel nézett körül
Mikhail otthonában. Gazdag volt, és a háza is erről tanúskodott:
márvány és keményfa; meleg, barátságos színek; műtárgyak és
antik darabok. Margaret láthatóan megdöbbent, lenyűgözte a
látvány.
Hummer atya kényelmesen elhelyezkedett kedvenc
karosszékében.
– Azt hiszem, valami fontosat szakítottunk félbe. – Arca derűs
volt, elégedettséget tükrözött, és szeme minden alkalommal
felragyogott, amikor találkozott Mikhail mélyfekete pillantásával.
– Raven beleegyezett, hogy hozzám jön feleségül – mondta
Mikhail a lány ujjait ajkához vonva. – Még nem volt időm odaadni
neki a gyűrűt. Épp akkor toppantak be, amikor az ujjára húztam
volna.
Margaret megérintette a kopott Bibliát az asztalon.
– Milyen romantikus, Raven! Templomi esküvőt terveznek?
– Természetesen a gyerekeknek templomban kell megesküdniük.
Mikhailnak erős a hite, nem elégedne meg kevesebbel – mondta
kicsit rendreutasítóan Hummer atya.
Raven és Mikhail kéz a kézben ültek le egymás mellé a szófára.
Margaret fakó szeme éles volt, mint a karom.
– Miért rejtőzködik, kedvesem? – Pillantása odaszúrt mindenfelé,
hátha kifürkészheti titkaikat.
Mikhail lustán hátradőlt.
 – Aligha lehet rejtőzködésnek nevezni. Telefonáltunk a
fogadósnőnek, Mrs. Galvensteinnek, és tudattuk, hogy Raven
nálam marad. Bizonyára mondta is önöknek.
– Utoljára akkor hallottam Raven felől, amikor erdei piknikre
indult önnel – jelentette ki Margaret. – Tudtam, hogy nincs jól, és
aggódtam érte, ezért megtudakoltam az ön nevét, és arra kértem az
atyát, hogy kísérjen ide bennünket. – Éles pillantása megpihent egy
antik ezüsttükrön.
– Sajnálom, hogy aggodalmat okoztam, Mrs. Summers – mondta
kedvesen Raven. – Rettenetes influenza kínzott. Ha tudom, hogy
valaki így aggódik értem, telefonáltam volna – tette hozzá csípősen.
– A saját szememmel akartam látni – szűrte a fogai között
Margaret. – Mindketten amerikaiak vagyunk, felelősséget érzek
magáért.
– Igazán hálás vagyok érte. Raven a fény az életemben – hajolt
meg felé ragadozómosollyal Mikhail. – Mikhail Dubrinsky vagyok.
Nem hiszem, hogy hivatalosan is bemutatkoztam volna korábban.
Margaret habozott; aztán állát felvetve kezet nyújtott, és a nevét
mormolta. Mikhail jóindulatot és szerelmet közvetített feléje, ahogy
megfogta a kezét, utóbbit némi rosszindulattal megfűszerezte egy
kis Raven iránt érzett vággyal.
Shelly buzgón bemutatkozott. – Mr. Dubrinsky?
– Kérem, szólítson Mikhailnak. – Olyan erős kisugárzása volt,
hogy Shelly kis híján leesett a székről.
Shelly izgett-mozgott, majd tüntetően keresztbe vetette a lábát. –
Hát, akkor Mikhail – villantott rá egy kacér mosolyt. – Hummer
atya azt mondta, hogy maga befolyásos személy, és jól ismeri a helyi
folklórt és a környéket. Engem nagyon érdekelnek a népszokások.
Különösen pedig az itteni legendák, hogy van-e igazságmagjuk. Mit
tud a vámpírokról?
Raven pislogott, próbálta elfojtani a nevetését. Shellyből áradt a
buzgóság, képtelen volt ellenállni Mikhail bűverejének. Zavarba
jönne, ha Raven elnevetné magát. Mikhail simogatására
koncentrált, aki hüvelykujjával a csuklóját cirógatta. Ez segített,
hogy tartsa magát.
 – Vámpírok – ismételte meg tárgyilagosan. – Természetesen a
vámpírok legismertebb lakhelye Erdély, de nekünk is megvannak a
magunk történetei. Itt, a Kárpátokban is különös mesék élnek. Van
is egy állandó túra Erdélybe, Jonathan Harker szokta szervezni.
Biztos vagyok benne, hogy élvezetesnek találják majd.
Margaret a férfihoz fordult.
– Ön elhiszi, hogy ezek a történetek igazak?
– Mrs. Summers! – kiáltott fel megütődve Raven. – Ön nem hisz
bennük, ugye?
Margaret dacosan összeszorította a száját.
– Mindig is úgy hittem, hogy majd' minden történetnek van
igazságmagja, amit évszázadokon keresztül mesélnek. Talán Mrs.
Summers is hasonlóan gondolja – nyájaskodott Mikhail.
Margaret bólintott, láthatóan megnyugodott, és jóindulatú
mosollyal jutalmazta meg Mikhailt.
– Olyan jó, hogy egyetértünk, Mr. Dubrinsky. Az ön pozíciójában
az ember csak nyitottan gondolkodhat. Hogyan élhették volna túl a
századokat ezek a legendák, ha nem lett volna bennük némi
igazság?
– Az élőhalottakra gondol? – szaladt fel Raven szemöldöke. –
Nem sokat tudok a középkorról, de azt észrevenném, ha halott
emberek járkálnának körülöttem, és gyerekeket rabolnának.
– Ez igaz – értett egyet Mikhail. – Ahogy végiggondolom, nem
történt nagyobb számú megmagyarázatlan haláleset az utóbbi
években.
– De a helyiek közül néhányan igazán különös dolgokat mesélnek
– erősködött Shelly.
– Valóban – vigyorgott Mikhail kedvesen. – Jót tesz az üzletnek.
Néhány évvel ezelőtt... mikor is volt, atyám? Emlékszik, amikor
Swaney turistákat akart toborozni, és kötőtűket szúrt a nyakába és
az újságokba is betetette a képeket? Fokhagymafüzért akasztott a
nyakába, azzal sétált, aztán panaszkodott, hogy rosszul van tőle.
– Honnan tudja, hogy nem volt igaz? – tudakolta Margaret.
– A tűszúrások elfertőződtek. Kiderült, hogy allergiás a
fokhagymára, és nem tehetett mást, mint mindent beismerni. –
Mikhail csibészes mosollyal nézett a két nőre. – Aztán pedig
mindenkinek elmesélte mit művelt, aki csak meghallgatta. Egészen
addig, míg Hummer atya penitenciára ítélte. Swaney-nak
harminchétszer kellett elmondania egymás után a rózsafüzért.
Hummer atya hátravetette a fejét, és szívből felnevetett.
– Valóban sikerült mindenki figyelmét felkeltenie egy időre. Az
újságírók mindenfelől özönlöttek. Igazi show volt.
Mikhail fintorgott. – Emlékeim szerint rengeteg időt kellett távol
töltenem az irodámtól, utána hetekig éjjel-nappal dolgoztam, hogy
utolérjem magam.
– Pedig neked van olyan jó a humorérzéked, hogy értékeld ezt a
kis vállalkozó szellemet, Mikhail – tette hozzá Hummer atya.
– Elég hosszú ideje élek már itt, hölgyeim, de még sosem
futottam össze sétáló hullával.
Raven egyik kezével a hajába túrt, hogy megdörzsölje lüktető
fejét. Az üvegszilánkok könyörtelenek voltak. Az ilyen fájdalom
mindig akkor jelentkezett, ha hosszasan beteg elméjű emberek
társaságában volt. Mikhail gyengéden megmasszírozta a halántékát.
– Elég késő van, és Raven még nem épült fel teljesen az
influenzából. Talán folytathatnánk ezt a beszélgetést egy másik
alkalommal?
Hummer atya azonnal felállt.
– Természetesen, Mikhail, és elnézést kérek, hogy ilyen
alkalmatlan időpontban idetolakodtunk. A hölgyek nem hagytak
békén, és ez volt a legegyszerűbb módja, hogy eloszlassam a
félelmüket.
– Raven visszajöhet velünk – ajánlotta az aggályos Margaret. –
Úgy látom, pihenésre lenne szüksége drágám, és útközben mindent
elmesélhetne nekünk az eljegyzéséről.
Raven tudta, hogy nem élne túl egy autóutat ezzel az asszonnyal.
Shelly buzgón bólogatott, Mikhailra villantva legszebb mosolyát.
– Igazán mindent köszönök, Mikhail. Örülnék, ha később
beszélgetnénk még e témáról, talán jegyzetelhetnék is.
– Természetesen, Miss Evans. – Mikhail odanyújtott egy
névjegyet. – Elég sok a munkám mostanában, és Ravennel
szeretnénk mihamarabb egybekelni, de mindent elkövetek, hogy
időt szakítsak önre. – Az ajtóhoz kísérte a vendégeket, hatalmas,
izmos testét és kellemes mosolyát használva pajzsként, nehogy
Ravent bárki is megérinthesse. – Önnek meg, Mrs. Summers,
köszönöm, hogy ilyen kedvesen gondoskodna Ravenről, de épp
megzavartak bennünket, én pedig meg akarok bizonyosodni, hogy
Raven nem megy el a mindennél fontosabb gyűrű nélkül.
Amikor Raven meg akarta kerülni, egy kecses, finom mozdulattal
elé vágott. Senki sem vette észre. Keze lecsúszott a lány karján,
elkapva karcsú derekát.
– Köszönöm, hogy eljöttek – szólt kedvesen a férfi mögül Raven,
attól tartva, ha hangosabban beszél, szétrobban a feje.
Amikor a látogatók távoztak, Mikhail védelmezően a karjába
kapta, arca merő fenyegetés volt.
– Sajnálom, kicsim, hogy ilyesmit kellett elszenvedned. – Bevitte
a könyvtárba.
– Köd jutasz belso.
Raven hallotta, hogy az anyanyelvén mormol valamit. Mikhail
káromkodott, és ez megmosolyogtatta a lányt. – Ez mit jelent?
Mikhail rajtakapottan felpillantott rá. – Sajnálom. Szó szerinti
fordításban: a sötétség vigyen el. Az az öreg nő gonosz.
– Nem ördög a hölgy, Mikhail, csak kissé torzult a fanatizmustól.
Mintha egy lánglelkű keresztes vitéz elméje érintett volna meg. Úgy
véli, helyes, amit tesz. Feje búbját a férfi kemény állához dörgölte.
– Alávaló, undorító nőszemély – köpte a szavakat a Mikhail.
Gyengéden kényelembe helyezte a lányt a karosszékében. –
Idefurakodott, hogy szimatoljon, iderángatta az atyát az
otthonomba, próbált túljárni az eszemen. A fejembe akart férkőzni,
de ügyetlen és ostoba módon. Arra használja a tehetségét, hogy
gyilkosság vádjával bélyegezzen meg másokat. Csak azt olvashatta
ki belőlem, amit megengedtem neki.
– Mikhail, hisz a vámpírokban. Hogyan gondolhatja, hogy te egy
sétáló hulla vagy? Különleges képességeid vannak, de én nem
láttalak gyereket gyilkolni, hogy életben tartsd magad. Templomba
jársz, keresztet viselsz. Ez az asszony bolond. – Raven ismét
megdörzsölte lüktető homlokát, hogy enyhítse fájdalmát.

Mikhail sötét árnyként magasodott a lány fölé, egyik kezében

gyógyteafőzetet tartalmazó pohárral.
– És mi van, ha mesebeli vámpír vagyok kicsikém, aki fogva tart a
barlangjában?
A lány felmosolygott komoly arcába, fájdalmasan tűnődő
szemébe.
– Rád bíznám az életemet, Mikhail, akár vámpír vagy, akár nem.
És a gyerekeimét is. Néha öntelt vagy és basáskodó, de gonosz
sosem tudnál lenni. Ha te vámpír vagy, akkor a vámpírok nem
olyanok, amilyeneknek a legendák bemutatják őket.
A férfi elfordult, nem akarta, hogy a lány lássa, mit jelentenek
neki a szavai. Teljes, feltétel nélküli elfogadást. Nem számít, hogy a
lány nem volt tudatában, mit is mondott. Érezte, hogy igazán így
gondolja.
– A legtöbb embernek van sötét oldala, Raven, nekem több is,
mint másoknak. Képes vagyok rettenetes erőszakra, sőt
kegyetlenségre, de nem vagyok vámpír. Ragadozó vagyok
leginkább, de nem vámpír – mondta rekedt, fojtott hangon.
Raven közelebb húzódott hozzá, hogy elsimítsa szája sarkában a
mély ráncot.
– Ilyesmi meg sem fordult a fejemben. Úgy hangzott, mintha
hinnél ezeknek a szörnyű teremtményeknek a létezésében. Mikhail,
még ha ez igaz lenne is, tudom, hogy te nem lehetsz közülük való.
Túl szigorúan ítéled meg magadat. Én érzem benned a jóságot.
– Érzed? – kérdezte a férfi komoran. – Idd meg ezt!
– Jobb lenne, ha nem altatnál el. Vissza fogok menni a fogadóbeli
ágyamba valamikor ma éjjel – mondta a lány határozottan, ahogy
elvette a férfi kezéből a poharat. – Igenis érzem a jóságodat
Mikhail. Látszik mindenben, amit teszel. Mindenkit magad elé
helyezel.
A férfi fájdalmában lehunyta a szemét.
– Ezt gondolod, Raven?
A lány a pohár tartalmát tanulmányozva azon csodálkozott, hogy
a szavai miért bántották meg a férfit.
– Tudom. Én is megtettem, amit most tőled kérnek, de nem
nekem kellett a törvény elé vinni a gyilkosokat, és nem nekem
kellett végrehajtanom az ítéletet. Nyilván ez rág téged szüntelenül.
– Túlságosan nagy bizalommal vagy irántam, kicsim, de
köszönöm, hogy hiszel bennem. Átfogta a lány tarkóját. – Nem
iszol, pedig enyhítené a fejfájásodat. – Varázslatos kezével
masszírozni kezdte a lány homlokát. – Hogyan is mehetnél vissza a
fogadóba, amikor mindketten tudjuk, hogy az orgyilkosok ott
ólálkodnak? Az az idős asszony vezette őket a népemhez. Most már
rád is gyanakszik.
– Lehetetlen, hogy vámpírnak gondoljon, Mikhail. Miért lennék
veszélyben? Még talán segíthetnék is neked. – Pajkos mosoly jelent
meg az ajkán. – Mostanában sokkal jobban hallok. – A férfira
emelve a poharát, felhajtotta a keveréket.
– Nincs vita, ha a biztonságodat veszély fenyegeti. Nem engedem,
hogy belekeveredj ebbe a csatába. – Mikhail fekete szeme most
igazán nyugtalan volt.
– Megegyeztünk, hogy kompromisszumokat keresünk. A te
világod és az enyém között. Meg kell őriznem a személyiségemet,
Mikhail. Meg kell hoznom a saját döntéseimet. Tudom, soha nem
engednéd, hogy egyedül kövessek egy gyilkost. De csak segíteni
akarok, ott lenni veled. Ezt jelenti az együttműködés.
– Távol lenni tőled normális körülmények között is kín
számomra. Hogyan tudnám elviselni, hogy egy házban vagy
azokkal, akik meggyilkolták a húgomat?
– Talán kihallgathatnék valamit, ami segíthet – mondta kitartóan
Raven.
Mikhail engesztelhetetlen arckifejezéssel megrázta a fejét.
A lány ugratni próbálta, hogy a sötét árnyék eltűnjön a szeméből.
 – Kapd elő valamelyik altatási hókuszpókuszodat, vagy taníts meg
rá, hogyan kell csinálni. Több mint boldog lennék, ha kicsit
kikapcsolhatnálak.
A férfi keze ijesztési kísérletképpen a nyaka köré tekeredett.
– Fogadok, hogy megtennéd. Hogy van a fejed, kicsim. Jobb már?
– Sokkal, köszönöm. Szóval, mondd el, amit idáig tudsz.
Raven figyelte, amint energikusan járkált a keményfa padlón.
– Csináltam már ilyet, Mikhail. Nem vagyok kezdő, és nem is
vagyok ostoba. Mrs. Summers édes idős hölgynek tűnik, de nagyon
beteg. Ha vámpíroknak kiált ki embereket, és fanatikus követői
akadnak, akkor sokkal több ember kerülhet bajba. És ezek az
emberek hisznek Mrs. Summersnek. Megölték azt az asszonyt...
– Noelle-t – tette hozzá Mihail halkan. – Noelle volt a neve.
A lány szeme megpihent a férfi arcán, és melegséget, enyhülést
sugárzott felé.
– Noelle-t – ismételte Raven érzéssel – a vámpírölés
forgatókönyve szerint gyilkolták meg. Karó, lefejezés, fokhagyma.
Ez egy beteges csoport. Legalább van kiindulási pontunk. Azt
hiszem, helyesen feltételezzük, hogy Mrs. Summers benne van. Sőt
mindketten.
– Az a buta Shelly lány vak. Arra használják, hogy segítse őket az
ostoba kérdéseivel. Közvetlenül nem tud a dolgokról, nem bíznának
benne, hogy képes tartani a száját. A bátyja ültette a fülébe a
bogarat, hogy tanulmányozza a folklórt, és úgy hiszi, hogy most
kutatómunkát végez itt. Könnyen irányítható a bátyja által.
Mikhail beletúrt a lány sűrű hajába. Táplálékra van szüksége
hamarosan. Hideg, sötét düh fogta el. Behálózta az egész testét,
veszélyes volt és halálos. Jacob gátlástalan, láthatóan még a húgával
is. És Ravent buján méregette.
Raven felnézett, és látta, hogy Mikhail rezzenetlenül nézi – egy
vadász, sötét, feneketlenül mély szemmel. Nyugtalanság futott végig
a gerincén. Érezte, hogy remeg a keze, amint lesimítja a szoknyáját.
– Mi az? – Néha Mikhail olyan volt számára, mint egy idegen,
nem az a kedves ember, akinek ismerte a nevetését, gyengéd, forró
pillantását, hanem számító és hideg, halálos valaki, ravaszabb
mindenkinél. Automatikusan kapcsolódni próbált az elméjéhez.
– Ne csináld! – A férfi durván bezárkózott előle.
Raven visszapislogta a könnyeit. A visszautasítás fájdalmas volt és
pokolian bántó.
– Miért, Mikhail? Miért zársz ki magadból? Szükséged van rám.
Tudom, hogy igen. Te kész vagy segíteni bárkinek, bármiben. Azt
hittem, hogy partnerek vagyunk mindenben. Engedd, hogy
segítsek. – Lassan, óvatosan újra megközelítette.
– Nem tudod, hogy mi történhet, Raven. – A férfi hátralépett, el a
kísértéstől, hogy magához engedje.
Raven mosolygott.
– Te mindig segítesz nekem, Mikhail. Gondoskodsz rólam.
Kérlek, bízz bennem, és engedd, hogy segítsek, ahogy tudok. – A
férfi hagyta, hogy az elméjét blokkoló zár kinyíljon. A lány érzékelte
a dühöt és a szomorúságot Noelle értelmetlen halála miatt, s ez
aggodalommal keveredett az ő biztonságáért. Emellett szerelmet,
növekvő éhséget is, valamint nyers vágyat. Ennek a férfinak
szeretetre és vigaszra van szüksége.
– Arra van szükségem tőled, hogy azt tedd, amire kérlek –
mondta a férfi kétségbeesetten, harcolva a benne lévő vadállattal,
amely éhesen felemelte a fejét.
A lány nevetése lágy és csábító volt.
– Nem, nem az kell neked. Túl sokan gondolják, hogy a te szavad
törvény. Szükséged van valakire, aki ellenkezik veled egy kicsit.
Tudom, hogy nem fogsz bántani, Mikhail. Érzem benned a félelmet
önmagadtól. Azt gondolod, valamit benned nem tudok szeretni,
félsz, hogy szörnyetegnek látlak. Én tudom, hogy jobb vagy annál,
mint amilyennek tartod magad.
– Annyira vakmerő és elővigyázatlan vagy! Nem érzékeled a
veszélyt. – A férfi keményen megragadta a szék hátát, már-már
összeroppantotta. Ujjai örökre nyomot hagytak a fában.
– Veszély, Mikhail? – A lány féloldalra billentette a fejét, haja
zuhatagként omlott le a vállán. Majd a blúza felső gombjához nyúlt.
– Sosem lennék veszélyben tőled, még ha dühös lennél rám, akkor
sem. Az egyetlen, ami veszélyben van, az a ruhám. – Hátralépett,
felnevetett újra, és nevetése a férfit is felmelegítette, lángra gyújtva
bensőjét.
Forróság kavargott, felcsapott a vágy a férfiban, erős és sürgető.
Az éhség vörös izzásként mart bele. – Kicsim, a tűzzel játszol, én
meg elveszítem az önuralmamat – próbálkozott egy utolsó
figyelmeztetéssel a férfi. Miért nem veszi észre az önzését a lány?
Hogy átalakította az életét, és már soha sem fogja elereszteni? Ő
maga volt a szörny, akit a lány nem láthatott. Talán a világ többi
részével szemben csak a hideg logika és az igazságosság vezérli, ám
nem úgy Ravennel. Ravennel elsodorták a szokatlan érzelmek,
amelyeket nem tudott megregulázni. Olyasmiket tett, amiktől
lelkiismeret–furdalása volt.
Hagyta, hogy meglássa az elméjében az erőszakosságot, hogy le
akarja tépni róla a ruhát gondolkodás és minden önuralom nélkül.
A lány elméje válaszolt neki, melegséggel, szerelemmel, a teste
vágyott az övére, hajlandó volt elfogadni erőszakos oldalát is.
Tökéletesen megbízott a férfi iránta érzett szerelmében és
elkötelezettségében.
Mikhail halkan káromkodott, letépte magáról túl szorossá vált
ruháit, majd a lány fölé hajolt, hogy hiúzként csapjon le rá.
– Mikhail, szeretem ezt a ruhát – suttogta a torkába a lány, és
belenevetett az elméjébe. Nevetés. Öröm. Semmi félelem.
– Akkor bújj ki abból az átkozott hacukából – felelte a férfi
rekedten, nem véve észre, hogy ezzel csak a lány belé vetett hitét
erősítette meg.
Raven incselkedve, lassan gombolta ki a blúzát, és a férfival
kerestette meg a szoknya kapcsát.
– Fogalmad sincs, mit művelsz velem – tiltakozott a férfi érdes
hangon, miközben keze lefejtette a ruhákat, míg elérte a szatén
finomságú bőrt.
Mikhail a tarkójára kulcsolta a kezét. A lány olyan kicsi és
törékeny volt, a bőre meleg. Asszonyi illata volt, mint a vadvirágból
nyert mézé, olyan volt, mint egy friss fuvallat. A könyvespolchoz
tolta a lányt, keze végigsiklott domborulatain, megsimította
ruganyos mellét, a szöveteibe, zsigereibe szívta tapintását, bőrének
illatát. Lehajtotta a fejét, nyelve megkereste a lány mellének sötét
csúcsát. A benne élő démon lenyugodott Raven érintéstől, az
elfogadásától. Nem érdemelte meg ezt a nőt.
Raven teste elgyöngült a férfiszáj első érintésétől, amint forrón és
követelőzőn lecsapott a mellére. Csak a mögötte levő polc tartotta
meg, nyomta csupasz fenekét. Izgalom futott át a testén, várakozás.
A férfi szeme éhesen, szenvedélyesen szegeződött rá. És
mérhetetlen gyengédséggel. Ez megolvasztotta a szívét, sírásra
késztette ez a heves érzelemhullám. Mindenhol a pillantását érezte,
égette a bőrét, sóvárgott a teste az érintéséért.
Felnyúlt, hogy a férfi hajába túrhasson, élvezetét lelte benne,
ahogy kemény izmait simogatta. Érezte a remegést a cirógató ujjai
alatt, a kitörni készülő vadságot. Ez a lányt is megvadította. A
karjaiban akarta érezni a férfit, érezni akarta a remegését, kemény
izmait, ahogy nekifeszülnek lágy idomainak. Továbbította az
elméjében táncoló erotikus képeket a férfinak, miközben szája a
bőrét cirógatta.
Mikhail kezét érezte mindenütt, szája tüzet ontott, ahogyan az övé
is. A férfi szíve hatalmasakat dobbant, a lányé csatlakozott az
üteméhez. Vérük száguldott, mint az olvadt láva. A férfi ujjai nedves
üdvözlésre találtak bejáratánál. Mikhail a padlóra rántotta,
felemelte a csípőjét, hogy beléhatolhasson. A vér dübörgött a
fülében, az érzések tomboló viharként kavarogtak benne. Minél
mélyebben és keményebben hatolt belé, annál lágyabban és
befogadóbban várta a lány. A teste forró és szoros volt, magába
fogadta a férfi viharát.
Az éhség veszélyesen növekedett. Sóvárgott a lány édes íze után, a
vércsere eksztázisát akarta. Ha táplálkozna... Morgott a kísértéstől.
Nem tudna megállni annyinál, hogy ne kellene aztán a sajátjából
adnia Ravennek. Nem teheti meg. A lánynak tudatosan kell
meghoznia a döntést, hogy akar-e mindenestől az ő világának része
lenni. Túl nagy a kockázat. Ha nem éli túl, akkor követni fogja a
lányt az ismeretlenbe. Jól tudta, mit mondtak az öregek arról, ha
egy életpár egyik tagja meghal: a másik nem tud nélküle tovább
élni. Nem akarta ezt a világot a lány nélkül. Mikhail nem létezne
Raven nélkül.
A teste, a vágya, kimerültsége felülkerekedtek és önuralma
legszélére sodorták. Azelőtt nem ismerte az érzelmek ilyen
mélységét, a teljes, mindent kitöltő szerelemet egy másik lény iránt.
A lány volt a minden. A levegő. A lélegzete. A szíve. Mikhail kábító
csókban forrt össze vele, majd szája elindult lefelé a torkán, a
melléhez, megtalálva a bélyeget. Egy korty. Csak egy.
Raven megmozdult a karjában, úgy fordítva a fejét, hogy jobban
elérje, a keze a férfi hajába túrt.
– Jobban teszem, Mikhail, ha hozzád megyek feleségül. Olyan
elkeseredetten vágysz rám.
A férfi felemelte a fejét, nézte a lány arcát, olyan gyönyörű volt így
szeretkezés közben, amint befogadta őt és nyers vágyát. A lány szíve
szerelemmel burkolta be, a lelke csillapította, táplálta az övét, és
hergelte, növelte a vadságát. Megfogta a lány arcát, fekete szeme
belemerült a lány ibolyakékjébe, elárasztotta érzelmeivel.
Aztán elmosolyodott.
– Mikhail – tiltakozott a lány, amikor nagyon gyengéden
elengedte.
A férfi visszafordult felé, megragadta a csípőjét és maga alá húzta.
Amint beléhatolt, szorosan fogta keskeny derekát, közben ujjongást
érzett. A lány sértetlen volt. Öröm suhant át rajta, és átadta magát
teste puszta gyönyörűségének. Ahogy mozdult, úgy mozdult a lány
is. Hihetetlenül szoros volt, veszettül forró, lágy és bársonyos. Maga
volt a robbanóelegy.
A farkasok azt mondták, hogy nincs életkedv benne, de Raven
visszahozta neki az életkedvet. A teste énekel, ragyog. Kétszer érezte
a lány testének pulzálását, a férfi mégis folytatta, legszívesebben az
örökkévalóságig forrasztotta volna össze a testüket. A sötét árnyak
eltűntek a lelkéből. Ez a kicsi, gyönyörű asszony tette ezt lehetővé.
A férfi meghatározta a ritmust, Raven teste követte. Mikhail érezte,
ahogy a lány teste összeszorult, belémarkolt, hallotta kiáltását,
majd a torkából feltörő halk, puha hangokat. A saját teste is
fellángolt, szárnyaltak az égbe, s közben Raven a férfi nevét
kiáltotta.
Mikhail gyengéden segített a lánynak kényelmesen elfészkelődni.
Simogatta selymes haját, lehajolt, hogy szeretettel megcsókolja.
– Nem is tudod, hogy mit tettél értem ma éjjel. Köszönöm, Raven.
A lány szeme csukva volt, szempillái, mint két sötét félhold,
árnyékot vetettek finom bőrére. Mosolygott.
– Valakinek meg kellett mutatnia neked, hogy mi a szerelem,
Mikhail. Nem a birtoklás, hanem az igazi, feltétel nélküli szerelem.
A keze felemelkedett, és bár a szeme csukva volt, ujjai
csalhatatlanul megtalálták Mikhail szájának vonalát.
– Emlékezned kell arra, hogy milyen játszani, nevetni. Meg kell
tanulnod jobban szeretni magadat.
A férfi kemény szája ellágyult, felgörbült.
– Úgy beszélsz, mint egy pap.
– Remélem meggyónod, hogy kihasználtál – ugratta a lány.
Mikhailnak elszorult a torka. Bűnösnek érezte magát.
Kihasználta. Talán nem az első alkalommal, amikor a hosszú
elszigeteltség után annyira magánkívül volt. A vércsere akkor
szükséges volt, hogy megmentse a lány életét. De a második
alkalom színtiszta önzés volt. Hajtotta a szexuális vágy, hogy a
szertartás teljes legyen. És kimondta a rituális szavakat.
Össze voltak kötve. A férfi tudta, érezte ennek valóságát, érezte,
hogy meggyógyítja a lelkét, ilyen hatást csak egy igazi életpár érhet
el.
– Mikhail? Csak incselkedtem veled. – A hosszú szempillák
megrebbentek, felemelkedtek, így Raven szeme is meggyőződhetett
arról, hogy az ujjai igazat mondtak: a férfi valóban összeszorította a
száját.
Mikhail beleharapott a lány ujjába, nyelvével cirógatta a bőrét. A
szája forró, erotikus, a szeme égető volt. Válaszul izzás jelent meg a
lány szemében is. Raven felnevetett.
– Mindent tudsz, ugye? Sármos vagy, olyan szexi, hogy be kéne
téged zárni, a mosolyodat látva pedig a férfiak legszívesebben
megölnének. Vagy az asszonyok, attól függően, hogy kire
mosolyogsz.
A férfi lehajolt, hogy megcsókolja, egyik keze birtoklón a lány
mellére tapadt.
– Meg kell említened, milyen nagyszerű szerető vagyok. Egy
férfinak szüksége van rá, hogy ilyesmit halljon.
– Igazán? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Azt már nem
merném megkockáztatni. Így is olyan öntelt vagy, hogy alig bírom
elviselni.
– Megőrülsz értem. Tudom, olvasok a gondolataidban –
vigyorodott el a férfi hirtelen csibészesen, mint egy kisfiú.
– Legközelebb, amikor szeretkezünk, mit gondolsz, esetleg
követvén a szokásokat, megpróbálhatnánk ágyban is?
Mikhail oltalmazón ölelte át. – Fáj valamid?
Raven felnevetett. – Viccelsz? Habár egy forró fürdőt nem
bánnék.
A férfi megdörzsölte állával a lány feje búbját. – Azt hiszem, ez
megoldható, kicsim. – Rá kellett volna jönnie, hogy a kemény
fapadló nem a legkényelmesebb hely. – Kiűzöl minden józan
gondolatot a fejemből. – Ezzel a bocsánatkéréssel karjába emelte a
lányt. Hosszú lépteivel felvitte a legnagyobb fürdőszobába.
Raven szeme felmelegedett, elolvadt, a mosolya olyan ragaszkodó
volt, hogy Mikhailnak elállt a lélegzete.
– Kezdesz kicsit ősemberes lenni, Mikhail.
A férfi rámordult, száját a lányéra tapasztotta. Csókjában
gyengédség és éhség keveredett, felébresztette a lány sóvárgását.
Mikhail nagyon finoman lábra állította, kicsi arcát kezébe vette.
– Sosem fogok tudni eleget adni neked. De most jót fog tenni, ha
ellazulsz a fürdőkádban, nekem pedig táplálkoznom kell.
– Enni. – A lány kinyitotta a csapot, forró, gőzölgő vízzel töltve
meg a kádat. – Mi azt szoktuk mondani, hogy enni. Nem vagyok
valami nagyszerű szakács, de össze tudnék ütni valami
harapnivalót.
A férfi fehér foga, mint egy ragadozóé villant, miközben
gyertyákat gyújtott a lánynak.
 – Nem a rabszolgámként vagy itt, kicsim. Legalábbis nem
háziasszony értelemben. – Pislogás nélkül figyelte, ahogy a lány
feltűzi a haját. Ez elbátortalanította Ravent, teste mégis bizsergett
forró pillantásától. A férfi a karját tartotta, hogy a kádba segítse.
Egy pillanatra erős ujjai a lányéra kulcsolódtak. Ravennek az a
sajátos érzése támadt, hogy elfogták.
Megköszörülte a torkát, aztán óvatosan a gőzölgő vízbe
ereszkedett.
– Szóval, te hiszel a hűségben? – Igyekezett hétköznapi hangon
beszélni.
Sötét árnyék keresztezte a férfi kemény vonásait. – A Kárpátiak
nem holmi sekélyes, gyermeteg, erőtlen emberi szerelmet élnek
meg. Ha te egy másik férfival lennél, tudnék róla, érzékelném a
gondolataidat, érzéseidet. – Végigsimított a lány finom arccsontján.
– Nem akarj szembesülni a bennem élő démonnal, kicsim.
Borzalmas erőszakra vagyok képes. Nem fogok osztozni rajtad.
– Sosem fogsz bántani, Mikhail, bármi legyen is az oka a
dühödnek – mondta Raven halkan, mély meggyőződéssel.
– Mindig biztonságban leszel velem – értett egyet a férfi. – De
nem mondhatnám ugyanezt senkire, aki azzal fenyeget, hogy elvesz
tőlem. Minden fajtársamnak van telepatikus képessége. Egy olyan
erős érzelmet, mint, mondjuk a szexuális szenvedély, lehetetlen
elrejteni.
– Úgy érted, hogy akivel összeházasodtok...
– Életpárnak követeljük – javította ki a férfi.
– Ők sosem csalják meg egymást? – kérdezte a lány kétkedve.
– Egy igazi életpár nem. De vannak esetek... – Mikhail ökle
összeszorult. – Szegény, édes Noelle, olyan birtoklóan akarta
Randet. Az a néhány, aki hűtlenül elhagyja neki rendelt társát, nem
érzi azt, amit éreznie kellene, máskülönben nem tudna ilyet tenni.
Ezért is olyan fontos, hogy teljes mértékben ismerjük a másik
gondolatait, szívét, lelkét és testét. Ahogy én ismerlek téged. – A
szertartás szavai nem kötik össze azokat, akik nem voltak
egymásnak rendelve egyébként is. Az életpár az egész két fele, de
nem találta a megfelelő kifejezéseket, hogy a lány is megértse.
 – De Mikhail, én nem a te népedből való vagyok. – Most kezdte
felismerni, hogy a szokásbeli különbségeiknek tudatában kell
lennie, hogy figyelembe vehesse őket.
A férfi néhány gyógynövényt morzsolt el egy tálkában, majd
beleöntötte a lány fürdővizébe. Segíteni fog a fájdalmain.
– Te is tudnád, ha megérintenék egy másik nőt.
– De te megtehetnéd, hogy elfelejtsem – elmélkedett hangosan a
lány, homlokát ráncolva. A férfi érezte, hogy Raven szíve meglódult,
hogy kétség fészkelődött az elméjébe.
Leguggolt a kád mellé, és gyengéden kezébe vette az arcát.
– Képtelen lennék megcsalni téged, Raven. Lehet, hogy erőltetni
fogok valamit, a védelmed, a biztonságod érdekében, ami sérti az
érzékenységedet, de sosem azért, hogy elszökjek és megcsaljalak.
A lány megérintette nyelve hegyével telt alsó ajkát.
– Ne erőltess rám semmit, hacsak nem kérdezel meg előbb,
ahogyan akkor tetted, amikor rosszul voltam.
Mikhail elrejtette a mosolyát. A lány mindig próbált keménynek
hangzani; dinamit kis csomagolásban, több bátorság, mint józan
ész.
– Csitri, kicsim – suttogta bele a fülébe a Kárpáti becézést –,
csak a te boldogságodért élek, most mégis el kell mennem egy kis
időre.
– Nem eredhetsz egyedül a gyilkosok nyomába. Úgy értem, túl
veszélyes. Ha azt akarod...
A férfi nevetve megcsókolta.
– Üzleti ügy, Raven. Kényelmesen fürödj meg, nézz körül a
házban, a könyveim között, bármit, amit kívánsz. – Kisfiúsan
rávigyorgott. – Van egy adag munkám a számítógép mellett, ha
megpróbálnál segíteni és átnéznéd az árajánlatokat helyettem...
– Pontosan ilyesmivel terveztem tölteni a ma estét.
– Egy utolsó dolog. – Mikhail már elmenőben volt, de mielőtt a
lány egyet pislanthatott volna, visszatért, és kezébe vette a lány bal
kezét. – A tieid ezt egyértelmű jelnek fogják venni, hogy foglalt
vagy.
 A lány elrejtette a mosolyát. Ez a férfi olyan, mint egy vadállat, ha
elfoglal egy területet, azt megjelöli magáénak. Pont, mint a
farkasok: szabadon kószálnak a saját erdejükben. Raven
tiszteletteljesen érintette meg a gyűrűt. Antik, arany, tűzvörös
rubin, gyémántokkal körülvéve.
– Mikhail, ez gyönyörű! Hol találtál ilyet?
– Ez már generációk óta a családomé. Ha másmilyet szeretnél
inkább, valami modernebbet...
A gyűrű pontosan illett az ujjára.
– Tökéletes, és ezt te is tudod – mondta Raven. – Imádom. Menj,
és gyere vissza gyorsan. Minden titkodat felfedezem, mire hazaérsz.
Mikhail éhes volt, táplálkoznia kellett. Lehajolt, hogy szájával a
lány homlokát érintse; fájt a szíve.
– Csak egy napig, kicsim, szeretnék veled normálisan, felhőtlenül
beszélgetni. Udvarolni, úgy, ahogy kell.
A lány hátradőlt, hogy ránézzen, kék szeme sötét volt a benne
örvénylő érzelmektől.
– Az udvarlás, az jó lenne. Most menj, egyél, és hagyj engem.
Mikhail még egyszer megérintette a haját, mielőtt elment.
 Nyolc

A városba indult, emberek közé, belélegezte az este illatát. A

csillagok világosabbaknak tűntek, a hold ezüstszínben ragyogott. A
színek élesek és tiszták voltak, különféle szagok sodródtak a
szélben. Itt-ott köd gomolygott az utcákon. Énekelni támadt kedve.
Nagyon hosszú idő után talált rá a lányra, és most megmozdult a
föld, a vére felforrósodott. Raven visszahozta a nevetést az életébe,
és megtanította neki, mi a szerelem.
Esteledett, a párok már hazafelé tartottak. Mikhail három
fiatalembert választott. Éhes volt, erőre volt szüksége. Az éjszaka
lehet, hogy hosszú lesz. Meg akart győződni róla, hogy Romanov
felesége bűnös-e az orgyilkosságban vagy sem. Az asszonyoknak
szükségük volt bábára, és egy bánatos, gyászoló özvegy jobb, mint
az, aki elárulná őket az első alkalommal.
Egy néma paranccsal magához vonzotta a hármast, újfent
elcsodálkozva, milyen könnyű irányítania áldozatait. Csatlakozott a
beszélgetésükhöz, nevetett, megosztott velük néhány friss üzleti
lehetőséget. Mivel húszas éveik elején jártak, még többet gondoltak
a nőkre, mint a pénzkeresésre. Mindig elálmélkodott azon, hogy az
emberférfiak milyen tiszteletlenek az asszonyaikkal. Talán nem
értették, milyen lenne az életük nélkülük.
A sötétben álló fák közé vezette őket, és teleitta magát úgy, hogy
biztos volt benne, egyiküktől sem vett el túl sokat. Ügyelt arra is,
hogy olyanokat válasszon, akik még nem ittak. Nem akart alkoholt
a vérébe. Tette, amit kellett, ahogy mindig, óvatosan és tökéletesen.
Emiatt volt a legtapasztaltabb és a legfélelmetesebb. Mindig
ügyelt a legapróbb részletre is. Továbbsétált velük még néhány
percig, hogy biztos legyen benne, mindhárman jól vannak, majd
elköszönt tőlük a szokásos kézfogásokkal, integetéssel, baráti
hangulatban.
 Mikhail elfordult, mosoly jelent meg az ajkán. Az éjszaka
elrejtette a vadászt, a sötét, borzasztó céltudatosságot a szemében,
érzéki ajkán a kegyetlen vonalat. Izmai nyers erőtől duzzadtak,
megfeszültek és ellazultak. Befordult a sarkon és egyszerűen
felszívódott. Gyorsasága hihetetlen volt, összehasonlíthatatlan
bárki máséval.
Gondolatai kinyúltak Raven felé, sóvárogva a kapcsolat után. –
„Mit csinálsz olyan egyedül abban az öreg kísértetházban?”
A lány lágy nevetése melegséggel töltötte el. – „Várom, hogy a
nagy, rosszcsont farkas hazajöjjön.”
„Van rajtad ruha?”
Ezúttal válaszként a lány ujjai érintését küldte a bőrére, bizalmas
érintést, ami felforrósította a férfi testét. Melegség, nevetés,
tisztaság. Utálta, hogy távol van tőle, utálta az őket elválasztó
messzeséget.
„Természetesen fel vagyok öltözve. Hogyne, amikor látogatókat
várok. Nem üdvözölhetem őket meztelenül, ugye?”
A lány incselkedett, de a gondolattól, hogy valaki megközelítheti
az otthonát, amikor Raven ott van egyedül és védtelenül, jeges
félelem futott át rajta. Számára ez ismeretlen, szinte
azonosíthatatlan érzés volt.
„Mikhail? Jól vagy? Szükséged van rám? Máris jövök!”
„Maradj csak. Figyeld a farkasokat. Ha üzennek, azonnal szólj.
Egy percig se várj.”
Habozást érzett a lányban, mintha bosszantotta volna a tónus,
ahogy szólt hozzá. – „Nem akarom, hogy aggódj miattam, Mikhail.
Vannak elegen, akik igénybe vesznek.”
„Lehet, hogy így van, kicsim, de te vagy az egyetlen, aki valóban
számít. És igyál még egy pohár gyümölcslevet. Megtalálod a
hűtőben.”
A férfi megtörte a kapcsolatot, megmosolyogtatta ez a rövid
párbeszéd. A lány minden bizonnyal vitatkozott volna vele, mert
elrendelte, hogy vegyen magához egy kis táplálékot, de nem akart
erre időt hagyni. Olykor jólesett bosszantani a lányt. Szerette látni,
ahogy kék szeme sötét zafírba vált, és hallani, ahogy élesedik
egyébként oly fegyelmezett hangja.
„Mikhail?” A lány szinte megijesztette, majd melegség töltötte el,
ahogy felcsendült a hangja a fejében. – „Próbálj meg legközelebb
javasolni, vagy csak egyszerűen kérni. Menj és tedd a dolgod,
addig keresek egy könyvet a könyvtáradban a jó modorról.”
A férfi szinte elfelejtette, hogy egy fán kuporog, csak néhány száz
lépésre Hans és Heidi Romanov kunyhójától. Alig sikerült elfojtania
a nevetését. – „Nem fogsz találni.”
„Miért nem vagyok meglepve?” – Ezúttal Raven szakította meg a
kapcsolatot.
Egy pillanatra a férfi megengedte magának azt a luxust, hogy
beleburkolózzon a lány által sugárzott melegségbe, szerelembe, a
nevetésébe. Miért választotta Isten ezt az időt, épp amikor Mikhail
a legsötétebb órájában volt, hogy elküldje neki ezt az ajándékot?
Nem talált rá magyarázatot. Amit tennie kellett, elkerülhetetlen
volt, fajuk túlélése múlt rajta. A brutalitás visszatetszést keltett
benne. Halállal a kezén fog visszatérni a lányhoz, több ember
halálával. Nem sétálhat el a feladat elől, nem testálhatja másra.
Nem a Noelle gyilkosai iránti sajnálat bántotta, hanem hogy Ravent
arra kérje, éljen együtt a tettével. Számára nem ez az első eset, hogy
elveszi valaki életét. Természetesen több háborúban is részt vett, és
ott volt az a kor is, amikor az emberek szinte vallási kultuszként
gyakorolták a „vámpír” ölést. Akkoriban is nagyon elfoglalt volt, de
még nem volt Raven gyönyörű kék szemei közelében.
Egy sóhajjal alakot váltott. A kis rágcsáló apró léptével könnyedén
surrant a talajon a levelek között, átvágva a nyílt téren a kis házig.
Szárnyak suhogását hallotta, megdermedt. Mikhail figyelmeztetően
sziszegett, és a bagoly felhagyott a támadással, irányt változtatott. A
rágcsáló biztonságba futott a falépcső tövéhez, legyintett a farkával,
és keresni kezdett egy lyukat, repedést a falon, ahol besurranhat.
Mikhail már érezte a két ismerős illatot. Hansnak vendégei
voltak. A rágcsáló keresztülnyomakodott két korhadt deszka között,
így jutva be a hálószobába. Nesztelenül elsurrant a padlón a bejárati
ajtóig. Mikhail hagyta, hogy rágcsáló képében feldolgozza a ház
különféle illatait. Apránként haladt, amíg egy sötét sarokhoz nem
ért.
Heidi Romanov egy faszéken kuporgott, közvetlenül vele
szemben, halkan sírdogálva, kezében rózsafüzér.
Hansszal szemben három férfi ült, közöttük az asztalon egy
kiterített térkép.
– Tévedsz, Hans. Nem volt igazad Noelle-lel kapcsolatban –
zokogta Romanov felesége. – Megőrültél, hogy idehoztad ezeket a
gyilkosokat. Istenem, megöltetek egy ártatlan nőt, egy kismamát! A
lelketek elveszett.
– Fogd be, vénasszony – kiáltott rá nyersen Hans; arcán
fanatizmus izzott. Lángolt, mint egy keresztes lovag a szent
háborúban. – Láttam, amit láttam. – Keresztet vetett, a szeme
jobbra és balra szökkent, ahogy egy szárnyas lény furcsa árnyéka
haladt át a kunyhón.
Egy pillanatra mindenki elcsendesedett a szobában. Mikhail
érezte a félelmüket, hallotta, hogy a szívük hirtelen nagyokat
dobban. Hans már minden ajtó és ablak fölé fokhagymafüzért
akasztott. Lassan felállt, a szája kiszáradt, megragadta a keresztet a
nyakában és az ablak felé indult, hogy ellenőrizze, a füzérek a
helyükön vannak.
– Mi van? Az az árnyék? Vagy mind azt gondoljátok, hogy
hibáztam, amiért ágyban volt, és nem a földben aludt?
– Semmi sem volt, se kosz, se ellenállás – mondta kelletlenül egy
sötét hajú. Mikhail felismerte, hogy egyike az orgyilkosoknak. Az
egyik a fogadóból. A rágcsáló testében Mikhail kiengedte a karmát.
Megölték Noelle-t, anélkül hogy megbizonyosodtak volna róla, ő az,
akit keresnek.
– Tudom, hogy mit láttam, Eugene – jelentette ki Hans. – Miután
Heidi elment, az asszony elkezdett vérezni. Heidi elé mentem, mert
az erdő veszélyes éjszaka. Mondtam a férjének, hogy visszaviszem
Heidit, hadd segítsen. A férfi nagyon zavart volt, és nem vette észre,
hogy benéztem. A saját szememmel láttam. A nő annyit ivott belőle,
hogy a férfi teljesen sápadt és gyenge lett. Azonnal eljöttem és
szóltam nektek.
 Eugene bólintott.
– Helyesen tetted. Jöttem azonnal, ahogy tudtam, és hoztam a
többieket. Ha elkezdenek kölykedzeni, elárasztanak bennünket az
ördögök.
A legmagasabb közülük kényelmetlenül mocorgott.
– Sosem hallottam, hogy a vámpírok utódokat nemzenek.
Megölik az élőket, hogy növeljék az erejüket. Földben alszanak és
védelmezik a vackukat. Azelőtt cselekedtetek, hogy kivizsgáltuk
volna az ügyet.
– Kurt – ellenkezett Eugene –, megláttuk a lehetőséget, és éltünk
vele. És hogyan tűnt el csak úgy a holttest? Miután végeztünk,
elrohantunk. A férjét és a gyereket senki sem látta azóta. Tudjuk,
hogy a nő meghalt, mert mi öltük meg, még sincs kiabálás, sírás a
halála miatt.
– Meg kell találnunk a férjét és a gyerekét – jelentette ki Hans. –
És a többit is, ki kell irtanunk mindet. – Idegesen kibámult a
megvetemedett ablakon az éjszakába. Hirtelen felkiáltott ijedtében.
– Nézd, Eugene, egy farkas! Az az átkozott Dubrinsky védi őket a
földjén. Egyszer bejönnek a faluba, és elrabolják a gyerekeket. –
Kinyúlt öreg puskájáért, amely ott függött a falon.
Eugene felugrott. – Várj, Hans. Biztos vagy benne, hogy farkas?
Egy igazi farkas miért jönne ki az erdőből, hogy a házadat figyelje?
– Ki az a Dubrinsky, aki farkasokat tart? – kérdezte Kurt.
– Az a férfi a templomból – sziszegte Heidi, elképedve az ötlettől.
– Jó ember, minden vasárnap ott van a templomban. Hummer atya
legközelibb barátja. Gyakran vacsoráznak és sakkoznak együtt. A
saját szememmel láttam.
Hans leintette. – Dubrinsky maga az ördög. Nézz ki, a farkas a
bozótban ólálkodik, a házat figyelve?
– Én mondom, hogy ez nem természetes – halkította le a hangját
Eugene. – Az ott egy közülük.
– Nem tudják, hogy mi voltunk – ellenkezett Hans, de remegő
keze elárulta félelmét. Vállához emelte a puskát.
– Egy lövéssel kell eltalálnod, Hans – figyelmeztette Eugene.
 A rágcsáló keresztülrohant a hálószobán, át a kis repedésen.
Mikhail kitört az egér testéből, gondolatai figyelmeztetőn kinyúltak
az éjszakába, futás közben alakot váltott, és hatalmas fekete
farkassá vált, szeme bosszúvágytól égett.
Elrugaszkodott a földtől, hogy eltakarja a kisebb farkas testét.
Ahogy nehezebb teste nekiütközött a másiknak, érezte, hogy golyó
csapódik bele. A kisebb farkas beosont a sűrűbe. Habár vér
bugyogott hátsó lábából, a hatalmas fekete farkas nem üvöltött,
nem futott el. Ehelyett óriási fejét a ház felé fordította, és csak
bámult két szénfekete, égő szemével, benne a bosszú ígérete.
Megtorlás. A halál sötét fenyegetése.
„Mikhail!” – Raven éles hangja csendült az agyában.
A fekete farkas egy hosszú pillanatig még nem mozdult, erejével
fogva tartotta Hans Romanovot, aztán megfordult és eltűnt az
éjszakában. Egyik férfi sem merészelte követni. A hatalmas farkas
előbukkant a semmiből, és egy ugrással megvédte a kisebbet. A
fekete farkas nem egy közönséges farkas volt, és egyiküknek sem
akaródzott követni az erdőbe.
Mikhail a fák biztonságába ügetett, mielőtt a fájdalom és a
vérveszteség miatt visszavette ember formáját. Tántorgott, kinyúlt
egy vastag faágért, és kimerülten leült rá.
„Mikhail! Kérlek! Tudom, hogy megsérültél. Hol vagy? Érzem a
fájdalmadat. Engedd meg, hogy hozzád menjek! Engedd, hogy
segítsek!”
Mikhail mögött zörgött az avar. Nem törődött vele, tudta, hogy
Byron az, szégyenkezve, zavartan, tele bűnbánattal.
– Mikhail. Istenem, annyira sajnálom. Nagyon fáj?
– Eléggé. – Mikhail a seb fölé tette a kezét, hogy elállítsa a
vérzést. – Mit csináltál ott, Byron? Őrültség volt, vakmerőség.
„Mikhail.” – Raven félelme és könnyei töltötték be az elméjét.
„Nyugodj meg, kicsim. Egy karcolás, nem több.”
„Engedd, hogy odamenjek” – könyörgött a lány, és ez összetörte a
szívét.
Byron tépett az ingéből egy darabot, és szorosan Mikhail sebére
kötötte.
 – Sajnálom. Hallgatnom kellett volna rád, tudhattam volna, hogy
vadászol. Azt gondoltam... – Félbeszakította magát, kényelmetlenül
félrenézett.
– Mit gondoltál? – buzdította Mikhail fáradtan. A seb pokolian
fájt és ömlött belőle a vér. Rosszul érezte magát, szédült, és
valahogyan meg kellett nyugtatnia Ravent. A lány igyekezett vigaszt
nyújtani neki, és közben az ő szemén keresztül próbált látni, hogy
megtalálhassa.
„Hagyd abba, Raven. Tedd azt, amit mondtam. Nem vagyok
egyedül. Az enyéim közül velem van egy. Hamarosan odamegyek
hozzád.”
– Azt hittem, most annyira el vagy foglalva az asszonyoddal, hogy
nincs időd a vadászatra. – Byron lehorgasztotta a fejét. – Olyan
ostobának érzem magam, Mikhail. Szörnyen aggódom Eleanor
miatt.
– Sosem húzom ki magam a kötelezettségem alól. A mieink
védelme mindig az első helyen áll. – Mikhail nem kezdhette el
gyógyítani a sebet, amíg Raven a gondolataiban tartózkodott.
– Tudom, tudom. – Byron beletúrt gesztenyebarna hajába. –
Miután az történt Noelle-lel, nem tudom elviselni a gondolatot,
hogy Eleanorral is megtörténhet. És ez volt az első alkalom, hogy
eltiltottál minket a közeledből egy asszony miatt.
Mikhail savanyúan mosolygott. – Ez a tapasztalat nekem is
teljesen új. És amíg ennyire új és nyers, a legjobban teszem, ha
olyan közel tartom a lányt magamhoz, amennyire lehetséges. Most
éppen vitatkozik velem.
Byron döbbenten nézett. – Vitatkozik veled?
– Megvan a maga akarata. – Mikhail hagyta, hogy Byron
felsegítse.
– Túl gyenge vagy az alakváltoztatáshoz. Szükséged van vérre és
gyógyító álomra is. – Byron hívást küldött Jacques-nak.
– Nem merek lemenni a mélybe. Nem hagyhatom védtelenül
Ravent. Viseli a gyűrűmet és a bélyegemet. Egy rossz mozdulat és
megölnék.
 – Szükségünk van rád teljes erődben. – Susogó levelek, kicsiny
tornádó jelezték Jacques érkezését.
– Köd alte hän (a sötétség vigye el) Mikhail! Mit műveltél?
Jacques halkan káromkodott, amikor letérdelt mellé. – Vérre van
szükséged, bátyám – jelentette ki, és azonnal gombolni kezdte az
inge ujját.
Mikhail megállította. Fáradt, fájdalommal teli szeme
körülvizslatta környezetüket. Byron és Jacques elcsendesedett,
érzékeiket kiterjesztették, kutatták az erdőt.
– Nincs itt senki – suttogta halkan Jacques.
– De igen – javította ki Mikhail.
Figyelmeztető morgás tört fel Jacques torkából, ahogy ösztönösen
hercege elé helyezte a testét. Byron felvonta a szemöldökét, jóképű
arca zavarodott volt.
– Nem észlelek semmit, Mikhail.
– Én sem, de figyelnek bennünket – állította határozottan, és
egyik társa sem akart vitába szállni vele. Mikhail sosem tévedett.
– Szóljatok Ericnek, és autóval jöjjön – rendelkezett Mikhail,
majd lehajtott fejjel pihent. Jacques őrködött. Mikhail megbízott
benne. Lehunyta a szemét, és azon morfondírozott, hol lehet Raven.
Már nem nyaggatta. Ahhoz, hogy kapcsolatot hozzon létre kettejük
között, értékes energiát kellett volna felhasználnia, energiát, amit
most nem pazarolhatott. Mégis aggódott a lány szokatlan hallgatása
miatt.

Gyötrelmesen fájdalmas volt az autóban utazni. Mikhail teste

sóvárgott az elvesztett vér pótlása után. Gyengesége percről percre
nőtt, vonásai elmélyültek, a fájdalom árkokat vájt az arcába. Ősi
volt, és mint ilyen, intenzívebben élte át nem csak az érzelmeket, de
a fizikai sérülések fájdalmát is. Normál esetben ilyenkor egyszerűen
megállította a szívét és a tüdejét, így nem vesztene több vért.
Azután pedig a gyógyító segítene rajta, a többiek pedig megadnák,
amire szüksége van.
 Raven mindent megváltoztatott. Raven és valami – vagy valaki –
figyelte őket. Érezte a zavart vizsgálódást magukon. Érezte, hogy
valaki más tanulmányozza őket a távolból, még akkor is, amikor
mérföldeket tettek meg az otthona felé.
– Mikhail – sziszegte Eric, amint háza biztonságába segítette –,
engedd, hogy segítsek.
Raven az ajtóban állt, Mikhail sápadt vonásait fürkészte. Hirtelen
sokkal öregebbnek tűnt az idáig feltételezett harminc événél. Fehér
vonalak keretezték a száját, de higgadt volt, a légzése nyugodt. A
lány hátralépett, hogy beengedje őket.
Meg volt sértve, hogy Mikhail visszautasította a segítségét. Ha
ezeknek az embereknek a társaságát részesíti előnyben, méltóságán
alulinak érezte kimutatni, mennyire zavarja ez.
Beleharapott az alsó ajkába; az ujjait csavargatta, a szeme ijedt
volt. Saját szemével kellett látnia, hogy a férfi rendbe fog jönni.
A férfiak levitték Mikhailt a hálókamrájába, Raven követte őket.
– Hívjak doktort? – kérdezte, bár tudta a választ. Érezte, hogy azt
akarják, menjen ki, mert az útjukban van. Ösztönösen érezte, hogy
Mikhail addig nem kaphatja meg a szükséges kezelést, amíg ki nem
megy.
– Ne, kicsim. – Mikhail kinyújtotta felé a kezét.
A lány odament hozzá, belefűzte az ujjait az övébe. A férfi még
ilyen sápadtan és kimerülten is erős volt. Raven közel állt a
síráshoz.
– Segítségre van szükséged, Mikhail. Mondd meg, mit tegyek.
A férfi fekete, hideg szeme azonnal felmelegedett, ahogy a lányra
pillantott.
– Tudják, hogy mit kell tenniük. Nem ez az első sebesülésem,
nem is a legrosszabb.
Halvány, örömtelen mosoly jelent meg a lány száján.
– Ez volt az az üzleti ügy, amit ma este el kellett intézned?
– Tudod, hogy vadászom a húgom gyilkosaira – mondta Mikhail
kimerülten.
Raven utálta, hogy vitatkozik vele, de valamit el kellett mondania.
 – Azt mondtad, hogy csak el kell menned, és nem veszélyes. Nem
szükséges hazudnod, ha valamit tenni készülsz. Tudom, hogy
nagymenő vagy errefelé, de én is ezt csináltam. Gyilkosok nyomát
követtem. Azt hittem, partnerek vagyunk, Mikhail.
Byron, Eric és Jacques meglepett pillantást váltottak. Byron a
nagymenő szót motyogta. De senki sem merészelt mosolyogni, még
Jacques sem.
– Nem szándékosan mondtam olyat, ami nem igaz. Csupán
vizsgálódni akartam egy kicsit. Sajnos másképp alakult. Higgy
nekem, nem akartalak megbántani. Véletlen baleset történt.
Mikhail a homlokát ráncolta, tudta, hogy megbántotta a lányt. De
nem beszélhetett vele erről nyíltan a vadászai előtt.
– Hajlamos vagy rá, hogy bajba kerülj, ha nem vagyok veled. –
Raven mosolygott, bár a szeme komoly maradt. – Milyen súlyos a
sérülésed?
– Egy horzsolás, semmi több, nem kell aggódnod.
Raven elcsendesedett újra, kék szeme révedezőn, töprengőn,
magába fordulva nézte a férfi arcát.
Mikhail görcsöt érzett a zsigereiben. A lány úgy nézett, mint aki
túl sokat gondolkodott. Ez volt az utolsó dolog, amit sebesült
állapotában akart, amikor kénytelen a földbe menni. Nem akarta,
hogy visszahúzódjon tőle, és volt valami Raven nyugalmában, ami
aggasztotta. Raven nem tudja elhagyni. Bár az eszével tudta ezt, de
azt sem szerette volna, ha a lány el akarja hagyni, hogy egyáltalán
az eszébe jusson ez a lehetőség. – Mérges vagy rám – jelentette ki.
Raven megrázta a fejét. – Nem, dehogy. Talán csalódott. –
Szomorúan nézett rá. – Azt mondtad, hogy nem fogunk hazudni
egymásnak, mégis az első adandó alkalommal hazudtál nekem. –
Apró fogai mélyen beleharaptak telt alsó ajkába. Könny csillogott a
szemében, de türelmetlenül visszapislogta. – Amikor a bizalmamat
kérted tőlem, Mikhail, úgy tűnt, neked is szükséged van rá, hogy
bízz bennem. Jobban kellene tisztelned, vagy legalább a
képességemet. Én is vadásztam a pszichés képességem segítségével.
Nyomra jutottam valaki másnak a szemével nézve. Néhányan az
embereid közül hanyagok és önelégültek. Páran nem is
foglalkoznak azzal, hogy a gondolataikat elrejtsék. Olyan
beképzeltek vagytok, nem is feltételezitek, hogy egy emberi lény,
valaki a ti felsőbbrendű fajotokon kívül, képes bejutni az elmétekbe.
Valaki odakint, emberi lény, mint én, a tieidre mutat, a halálukat
kívánva. Ha én be tudok jutni a gondolataitokba, akkor az az
asszony is. Azt tanácsolom, legyetek sokkal elővigyázatosabbak.
Érdemes lenne megfogadnotok.
Raven ellépett Mikhail kinyújtott, marasztaló kezétől.
– Csak megmenteni próbálom az életeteket, nem pedig
gyűlölködni. – Csupán a büszkesége mentette meg attól, hogy
szétessen. Úgy érezte, elveszíti a férfit, egyedülálló kapcsolatukat.
Valahogyan tudta, hogy soha többé nem lesz már másik férfi, más
idő az életében, amikor így tud majd nevetni és beszélgetni, hogy
ezt a teljes elfogadást és befogadást érezze.
– Nem kell semmit sem mondanod, Mikhail. Láttam a te kis
karcolásodat. Igazad volt, nem egyedül voltál ott – figyeltelek. Az
őszintén, az én nyelvemen az igazat jelenti.
Raven mély lélegzetet vett, lehúzta ujjáról a gyűrűt, és óvatosan,
sajnálkozva letette a kis asztalkára az ágy mellett.
– Sajnálom, Mikhail, igazán. Tudom, hogy cserbenhagylak, de
nem illek a te világodba. Nem értem ezt a világot, a szabályait.
Kérlek, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy távol maradsz
tőlem, és nem próbálsz kapcsolatba kerülni velem. Mindketten
tudjuk, hogy nem igazán illek hozzád. Elutazom a következő
vonattal.
Megfordult és elindult az ajtó felé. Az hangosan becsapódott az
orra előtt. A lány rámeredt, de nem fordult vissza. A levegő nehéz
volt a feszültségtől, valami sötét érzéstől, amit Raven nem tudott
megnevezni.
– Úgy hiszem, nem érdemes ezt folytatnunk. Segítségre van
szükséged, de azonnal. Nyilvánvalóan bármit is szándékoznak tenni
veled, az titkos dolog, nem való kívülálló szemének. Én az vagyok.
Engedj hazamennem, Mikhail, oda ahova tartozom, és hagyd, hogy
ők segítsenek neked.
 – Hagyjatok magunkra – rendelte Mikhail. A többiek kelletlenül
engedelmeskedtek.
– De szükséged van... – kezdett bele Eric, de Mikhail sötét
pillantása beléfojtotta a szót. Sóhajtott egy nagyot, majd követte a
többieket és becsukta maga mögött az ajtót.
– Raven, gyere ide, kérlek. Gyenge vagyok, és az összes erőm sem
lenne elég ahhoz, hogy odamenjek hozzád. – Gyengédség volt a
hangjában és őszinteség, amitől Ravennek összeszorult a szíve.
Behunyta a szemét, védekezésül a férfi hangjából áradó erő, a
cirógató tónus ellen, ami fekete bársonyként simította végig a bőrét
és a testébe hatolt, megragadva a szívét.
– Ezúttal nem, Mikhail. Mi nemcsak két különböző világban
élünk, de más az értékrendünk is. Megpróbáltuk – tudom, hogy
akartad –, de nem sikerült. Lehet, hogy nekem sosem fog. Túl
gyorsan történt, és nem ismerjük egymást igazán.
– Raven. – Forróság fogta el a neve hallatán. – Gyere ide.
A lány a homlokára nyomta az ujjait.
– Nem lehet, Mikhail. Ha megint hagyom, hogy levegyél a
lábamról, elveszítem az önbecsülésemet.
– Akkor nincs más választásom, nekem kell odamennem. –
Mikhail feltápászkodott, a kezét használva sérült lába
megsegítésére.
– Ne! – A lány ijedten fordult meg. – Állj meg, Mikhail! Behívom
a többieket. – Visszanyomta a férfit a párnák közé.
Mikhail váratlan erővel fogta meg a tarkóját.
– Te vagy az egyetlen okom arra, hogy éljek. Figyelmeztettelek,
hogy hibázni fogok. Nem mondhatsz le rólam, kettőnkről. Ismersz
engem, minden fontosról tudsz. Képes vagy belenézni a fejembe, és
tudhatod, hogy szükségem van rád. Sosem bántanálak.
– Már megbántottál. Ez bántás. Azok a férfiak odakint a családod,
a néped. Én egy másik országból származom, egy másik fajból. Ez
itt nem az otthonom, és sohasem lesz az. Hadd hívjam be őket, és
csak hagyj elmennem.
– Igazad van, Raven. Azt mondtam, hogy nem áll hazugság
közénk, nekem mégis az a vágyam, hogy megvédjelek minden
erőszaktól vagy ijesztő dologtól, mindentől, ami bánthat téged. – A
férfi hüvelykujja megérintette a finom arccsontot, majd lejjebb
csúszott, hogy megcirógassa a selymes szájat. – Ne hagyj el, Raven.
Ne semmisíts meg. Megölne, ha elhagynál. – A férfi szemei
ékesszólóak voltak, meggyőzőek, és Raven megrendült, hogy meg
sem kísérelte elkendőzni a nyers igazságot, feltárta sebezhetőségét.
– Mikhail – suttogta a lány kétségbeesetten. – Rád nézek, és
valami mélyen bennem azt mondja, összetartozunk, hogy szükséged
van rám, és hogy sosem leszek egész nélküled. De tudom, hogy ez
lehetetlen. Az életem legnagyobb részében egyedül voltam, és elég
boldog voltam.
– Elszigetelt voltál, és fájdalomban éltél. Senki sem látott téged,
senki sem tudta, ki is vagy igazából. Senki sem tudott értékelni,
vagy gondoskodni a szükségleteidről úgy, mint én. Ne tedd ezt,
Raven. Ne tedd.
A férfi közelebb vonta magához. Hogyan is tudna ellenállni
Mikhail kísértésének? Már késő, túl késő. A szája megtalálta az
övét. A férfi ajka hűvös volt, szelíd, olyan gyengéd, hogy könnyeket
csalt a lány szemébe. Raven nekinyomta homlokát a férfiénak.
– Bántasz, Mikhail, igazán megbántasz.
– Tudom, kicsim, sajnálom. Kérlek, bocsáss meg.
Halvány mosoly jelent meg a lány szája sarkában.
– Ez valóban ilyen könnyű?
A férfi hüvelykujjával elmorzsolt egy csillogó könnyet a lány
arcán.
– Nem, de ez minden, amit most adni tudok.
– Segítségre van szükséged, és tudom, hogy nem én vagyok az, aki
képes ezt megadni neked. Kimegyek. Amikor már alkalmasnak
érzed, kapcsolatba tudsz lépni velem. ígérem, hogy nem megyek
sehova, amíg nem vagy jobban.
– Húzd vissza a gyűrűt az ujjadra, Raven – kérte halkan a férfi.
A lány megrázta a fejét, és elhúzódott.
– Nem, Mikhail. Hagyjuk egy kicsit a dolgokat a maguk útján
haladni. Engedd, hogy egy kicsit átgondoljam.
 A férfi megcirógatta a tarkóját, keze lecsúszott a lány vállán, a
karján, majd átkulcsolta a csuklóját.
– Szükségem van rá, hogy holnap aludjak. Mélyen. De meg
akarlak védeni azoktól az emberektől. – Tudta, hogy a lány úgy
értelmezi, a többiek el fogják altatni.
Raven elsimította a férfi kávészínű haját a homlokából.
– Jól elleszek magamban, ahogy évek óta. Olyan régóta
gondoskodsz a világról, hogy el sem tudod képzelni, valaki képes
önmagáról is gondoskodni. Megígérem, hogy nem megyek el, és
ígérem, hogy óvatos leszek. Nem fogok elrejtőzni a szekrényükben
vagy az ágyuk alatt.
Mikhail határozottan megfogta Raven állát.
– Azok az emberek veszélyesek, Raven, fanatikusok. Láttam ma
éjjel.
– Felismertek? – Egy pillanatig nem kapott levegőt. Megijedt, és
majdnem elfelejtette, hogy a férfi barátainak már a sebről kellene
gondoskodniuk.
– Dehogy. És nem is fognak. Megtudtam két nevet. Eugene,
nagyon sötét, magyar akcentussal.
– Az Eugene Slovensky lehet. A csoporttal együtt jött a vonaton.
– Valami Kurt nevű? – A férfi visszahanyatlott a párnára, már
nem volt képes tovább blokkolni a fájdalmat a combjában, ami az
idegvégződéseit rágta, mintha egy rozsdás fűrészes penge
hasogatná a bőrét.
– Kurt Von Halen. Ő is a csoporttal van.
– Volt egy harmadik férfi is. Senki sem mondta a nevét. – A férfi
hangja elhalkult a gyengeségtől. – Hetven körüli lehet, ősz haj,
vékony ősz bajusz.
– Az Harry Summers lesz. Margaret férje.
– A fogadó az orgyilkosok fészke. A legrosszabb az, hogy a bába
elmondta a férjének, mindegyiküknek, hogy Noelle nem élőhalott.
Hogyan hihettek egy ilyen lehetetlenséget, amikor gyermeket szült?
Istenem! Micsoda rettenetesen elpazarolt élet! – Szomorúság járta
át az arcát újra, tetézve fájdalmát.
 Raven kalapácsütésként érzékelte a gyötrelmét. – Megyek, hogy
segíteni tudjanak neked, Mikhail. Percről percre gyengébb vagy. –
Lehajolt, hogy megcsókolja a homlokát. – Érzem az aggódásukat.
Mikhail elkapta a kezét. – Húzd vissza a gyűrűt az ujjadra. –
Megsimogatta a lány csuklójának belsejét. – Azt akarom, hogy
viseld, ez nagyon fontos nekem.
– Rendben, Mikhail, csak hogy megnyugodj. Elrendezzük majd,
ha jobban érzed magad. Most hívd a barátaidat. Visszamegyek az
autóddal a fogadóba.
Megérintette a férfi bőrét. Hideg volt, nagyon hideg. Raven
visszahúzta ujjára a gyűrűt. Mikhail megint elkapta a kezét.
– Ne menj közel azokhoz az emberekhez. Maradj a szobádban. Át
fogom aludni az egész napot. Pihenj, és este megyek érted.
– Csak szeretnél! – Gyengéden elsöpört a homlokából egy
engedetlen tincset. – Úgy vélem, ágyban leszel egy ideig.
– A Kárpátiak nagyon gyorsan gyógyulnak. Jacques biztonságban
hazakísér.
– Ez igazán nem szükséges – utasította vissza a lány, nem kívánva
egy idegen jelenlétét.
– Engem megnyugtatna – mondta halkan Mikhail, fekete szeme
könyörgött, hogy egyezzen bele. Amikor Raven bólintott,
megnyugodott. – Mielőtt elindultok, kérlek, próbálj inni még egy
pohár gyümölcslevet. Egy időre csillapítaná az aggodalmamat
miattad. – Tudta, olvasta a gondolataiban, hogy a lány már
korábban megpróbálta. De a gyomra ellenkezett, mielőtt az első
korty elérte a száját. Szidta magát emiatt. Az ő hibája, hogy a lány
teste visszautasítja az emberi táplálékot. Raven már túl vékony.
Nem engedhetett meg további súlyveszteséget.
– A szaga hányingerkeltő – vallotta be a lány, hogy kicsit
felvidítsa, bár tudta, hogy lehetetlen. – Azt hiszem, tényleg
influenzás vagyok. Később megpróbálom, Mikhail.
– Segítek benne – mormolta a férfi lágyan, sötét szeme felhős volt
az aggodalomtól. – Muszáj, hogy megtegyem érted. Kérlek, kicsim,
engedd megtennem ezt az egyszerű dolgot.
Nyílt az ajtó, és a három barát belépett.
 Egyikük – aki Mikhail halványabb kiadása volt –
várakozásteljesen megállt az ajtó mellett.
– Maga Jacques lehet – szólt Raven, és még megérintette Mikhail
hideg kezét, mielőtt kilépett a szobából.
– Maga pedig Raven – nézett le a fiú a gyűrűre a lány kezén, meg
sem próbálva palástolni vigyorgását.
A lány felvonta a szemöldökét. – Nem akartam, hogy felizgassa
magát. Ez tűnt a leggyorsabbnak ahhoz, hogy kijöhessek, és maguk
segíthessenek rajta. – Képtelen volt felhasználni Jacques-ot arra,
hogy az ő szemével „megnézze” Mikhailt. Az elméje túl erősen
védett volt ahhoz, hogy belehatoljon. Byron könnyebb célpontnak
tűnt.
Amikor Raven a kijárati ajtó felé tartott, Jacques megrázta a fejét
és megragadta a karját.
– Azt akarta, hogy igyon egy kis gyümölcslét.
– Jaj, hagyjon már, nem mondtam, hogy fogok is inni!
– Állhatunk itt egész éjjel – vonta meg széles vállát a fiú, és
féloldalas vigyort villantott Ravenre. – Én nem bánom. Mikhail
háza kényelmes.
Raven haragosan nézett rá, próbált ádáz lenni, amikor rájött,
milyen komikus a helyzet. Ó, férfiak, azt hiszik roppant
racionálisak.
– Olyan, mint ő. Ezt ne vegye bóknak – tette hozzá Raven, mikor
a férfi elégedett képet vágott.
A fiú újra vigyorgott, azzal a féloldalas, szívszakasztó vigyorral,
ami biztosan szíveket tört össze bárhol, ahol járt.
– A rokona, ugye? – találgatta Raven, bízva az igazában. Hogy is
ne lenne az? Ugyanaz a sárm, ugyanaz a szem, ugyanaz a vonzó
külső.
– Amikor igényli. – Egy pohárba friss almalét töltött, és átadta a
lánynak.
– Nem fogja megtudni – próbálkozott Raven, mert úgy érezte,
belehal, ha megissza.
– Tudni fogja. Mindent tud. Különösen, ha maga az érintett, még
könnyebben ingerült lesz. Szóval igya meg.
 Raven beletörődőn sóhajtott, és kényszerítette magát, hogy
lenyelje a löttyöt, anélkül hogy igénybe venné Mikhailt. Tudta, hogy
Jacques-nak igaza van Mikhaillal kapcsolatban. Tudni fogja, ha
nem issza meg, és ez úgy tűnt rettenetesen fontos neki. A lány
gyomra forgott, tiltakozva háborgott. Raven fuldoklott, köhögött.
– Hívja, Mikhailt – szólt Jacques. – Engedje, hogy segítsen.
– Olyan gyenge, nincs szüksége még erre is.
– Nem fog tudni elaludni, amíg magával nincs minden rendben –
erősködött Jacques. – Hívja, vagy sosem megyünk ki innen.
– Sőt, úgy is beszél, mint ő – mormolta a lány. – „Mikhail.
Sajnálom. Szükségem van a segítségedre.”
A férfi melegséget, szerelmet küldött neki. A néma parancs
segített meginni és a gyomrában tartani a gyümölcslét. Raven a
mosogatónál elöblítette a poharat, és fejjel lefelé fordította.
– Igaza volt. Addig nem hagyta magát gyógyítani, amíg nem
ittam. Rettentő makacs.
– Az asszonyaink az elsők mindig. Ne aggódjon miatta, sosem
engednénk meg, hogy valami történjen vele. – A fiú kivezette a
házból a fák alatt elrejtve álló autóhoz.
Raven megállt. – Hallgassa csak! A farkasok. Énekelnek neki,
érte. Tudják, hogy megsérült.
Jacques kinyitotta a lánynak az ajtót. Mikhailéhoz olyannyira
hasonló, sötét szeme végignézett rajta.
– Maga elég furcsa.
– Mikhail is azt mondja. Ez olyan gyönyörű, hogy a farkasok
bátorítják!
Jacques beindította a motort. – Tudja, hogy nem beszélhet
Mikhail sérüléséről senkinek. Veszélybe sodorná. – Ez kijelentés
volt, nem kérdés, de a lány érzékelte, milyen mélyen fontos
számára, hogy megvédje Mikhailt.
Raven mindennél jobban kedvelte érte, közösséget érzett vele, de
kissé felvonta a szemöldökét válaszul.
– Maguk nagyon öntelt népség. Meg vannak győződve róla, hogy
mivel az emberi lényeknek nincsenek olyan nagyszerű telepatikus
képességeik, intellektuális adottságokban is hiányt szenvednek.
Biztosíthatom, hogy van agyam, és magamtól is rájöttem.
A fiú ismét rávigyorgott. – Bizonyára az őrületbe kergeti Mikhailt.
A nagymenő dolog remek volt. Kész lennék fogadni rá, ez volt az
első alkalom, hogy ilyet hallott.
– Jót tesz neki. Ha több ember okozna neki gondot, sokkal
inkább... – Raven a megfelelő szót kereste, majd lágyan felnevetett.
– Sokkal másabb lenne. Megközelíthető.
– Megközelíthető. Ez az a kifejezés, amit mi sosem emlegetnénk
Mikhaillal kapcsolatban. Sosem láttuk még ilyen boldognak.
Köszönöm – tette hozzá halkan, Mikhail óvilági sármjának
szakasztott másával.
Szándékosan az árnyékba kormányozta az autót.
– Legyen nagyon óvatos ma éjjel és holnap. Ne hagyja el a
szobáját, amíg Mikhail kapcsolatba nem lép önnel.
Raven a szemét forgatta. – Rendben leszek.
– Maga nem érti. Ha valami történik magával, elveszítjük.
A lány habozott, keze a kilincsen. – Gondoskodni fognak róla,
ugye? – Nem akarta ezt mondani, de úgy érezte, mintha hiányozna
egy része, egy nagy darab a lelkéből. Az elméje sírt a Mikhaillal való
kontaktusért, csak egy érintésért. Bármi jó volt, ami biztosíthatta
arról, hogy teljesen rendben van, és nemsokára együtt lesznek újra.
– Tudják, hogy mit kell tenni. Hamar meg fog gyógyulni. Muszáj
visszamennem. Gregori híján én vagyok a legerősebb, és a hozzá
legközelebb álló. Szüksége van most rám.
 Kilenc

Mikhail gyenge volt, fájdalom emésztette, éhség gyötörte a

bűntudata mellett. Megbántotta a lányt, kis híján el is vesztette.
Hogy is követhetett el ennyi hibát, amikor a lány jelentett neki
mindent! Nem lett volna szabad hazudnia, pláne egy ilyen kevéssé
fontos dologban. Raven. Szüksége volt rá, hogy elérje, hogy az
elméjük egyesüljön, hogy érezze, tudja, hogy ott van. A fájdalom,
gyengeség és éhség ellenére a legrosszabb a lelkében való üresség
volt. Értelmesen átgondolva tudta, hogy a szertartás összekötő ereje
az, ami ezt a túlcsorduló vágyat okozza, de ez a tudás nem
enyhíthette annak a szükségességét, hogy megérintse a lány
elméjét.
– Mikhail, igyál! – Jacques öltött testet az ágy mellett, dühös
arccal felemelte bátyja felsőtestét a párnákról. – Ku´cak (a
csillagokra) Eric, te meg miért engedted neki, hogy elutasítsa a
segítségnyújtást? Mindkettőtöknek az a szerencséje, hogy Gregori
nincs itt!
– Csak az asszonyra gondol – védekezett Eric.
Jacques halkabban káromkodott. – A lány biztonságban van a
szobájában, Mikhail. Mindkettőtökért innod kell. Egyik nem
létezhet a másik nélkül. Ha nem éled ezt túl most, őt is halálra
ítéled, vagy legjobb esetben is fél életre.
Jacques lenyelte mérgét, és mély lélegzetet vett. Beleharapott
saját csuklójába, és odatartotta bátyja szájához a vérző sebet. –
Saasz hän ku andam szabadon. (Vedd el, amit szabad
akaratomból felajánlok.) Az életem a te életed, a vérem a véred,
együtt vagyunk erősek. – Az szertartásos szavakat használta, ami
mindegyikükre vonatkozott. Az életét adta volna a vezetőjükért. A
többiek belekezdték a gyógyító rituálé énekébe. Hipnotikus
ritmusban beszéltek, az ősi, gyönyörű nyelven. Mikhail mögött
Jacques hallotta mormoló hangjukat, beszívta a nyugtató, gyógyító
növények édes aromáját. Gyógynövényeket kevertek össze a
nyálukkal és otthonuk földjével, ami annyira gazdag gyógyító
ásványokban, azt helyezték a sebre. Jacques átkarolva tartotta a
bátyja vállát, érezte, ahogy ereje, élete Mikhailba árad, és hálás volt
Istennek, hogy képes segíteni neki. Mikhail jó vezető volt,
nagyszerű férfi, nem veszíthetik el.
Mikhail érezte, ahogy erő áramlik belé, kimerült izmaiba, agyába,
szívébe. Jacques erős teste remegett, és hirtelen leült az ágy
sarkába, még mindig tartva Mikhailt, még mindig emelve a fejét,
hogy megkönnyítse számára pótolni azt, amit elveszített.
Mikhail ellenállt, meglepte, hogy milyen erős Jacques, és milyen
gyenge ő még mindig, a kapott vér dacára. – „Állj! Hagyd abba
Jacques! Már téged veszélyeztetlek!” – mondta élesen
gondolatban, mert Jacques visszautasította, hogy elengedje.
– Még nem volt elég, bátyám. Vedd el, amit szabadon felajánlok,
ne gondolkodj, hanem gyógyulj. – Jacques énekelt addig, amíg
képes volt, majd jelzett Ericnek, amikor már túl gyengévé vált, hogy
folytathassa.
Eric gondolkodás nélkül megvágta a csuklóját, meg sem rezzenve
a tátongó, fájdalmas sebtől, és felajánlotta a csuklóját Jacques-nak,
aki tovább táplálta Mikhailt az életet adó vérrel. Míg Eric és Byron
szolgáltatták a szertartáshoz szükséges lágy, ritmikus szavakat
továbbra is, Jacques magát és Mikhailt is ellátta vérrel.
A szoba melegséggel és szeretettel volt teli, tiszta volt és friss
illatú. A gyógyító szertartás mindig egy új kezdetet jelentett. Eric
megállt, amikor látta, hogy Mikhail színe visszatért, és hallani
lehetett, hogy szíve biztosan ver, érzékelve, ahogy vére szabadon,
elegendő mennyiségben kering az ereiben.
Byron átsegítette Jacques-ot egy karosszékbe, majd szó nélkül
átvette Eric helyét, hogy az életet adó folyadékot felkínálja helyette
Jacques-nak.
Mikhail megmozdult, elfogadta sebesülése fájdalmát, mint a
gyógyító eljárás részét, mint az élet velejáróját. Elfordította a fejét.
Sötét pillantása megtalálta Jacques-ot, megpihent rajta, mint egy
érintés.
– Jól vagy? – Hangja még gyenge volt, de ugyanolyan parancsoló.
Mikhail volt a hatalom, nem számítottak a körülmények.
Jacques sápadtan, haloványan felnézett, grimaszt vágott, és
kacsintott.
– Az idők folyamán sokszor kihúzzam a bajból a segged, nagy
testvér. Pedig azt hihetnénk, hogy egy kétszáz évvel idősebb
férfinak van annyi sütnivalója, hogy ügyel a hátsófelére.
Mikhail fáradtan mosolygott. – Kezdesz pimasszá válni, amikor
én a hátsó felemen fekszem.
– Négy óránk van napkeltéig, Mikhail – szólt közbe komolyan
Eric. – Byronnak és nekem táplálkoznunk kell. Neked pedig a
földbe kell menned. Hamarosan elkezd marni az elszakadás az
asszonyodtól. Nem szabad fogyasztanod az energiádat azzal, hogy
kapcsolatba lépsz vele. Muszáj a földbe menned most, amíg még el
tudod elviselni a hiányát.
– Elhelyezem a varázslatokat, és fölötted alszom majd néhány
lábbal, hogy biztosítsam a védelmedet – jelentette ki Jacques
halkan. A húgát már elvesztette az orgyilkosok miatt, a bátyját nem
fogja. Neki magának is szüksége volt a talaj gyógyítására. Bár Eric
és Byron elegendő vérrel látták el az átadott helyett, tudta, hogy
még gyenge, és neki is szüksége van a gyógyító álomra.
Mikhail felvonta a szemöldökét.
– Öt perc Raven társaságában, és máris kész vagy a lázadásra. –
Gyenge, fáradt mosoly lágyította meg szája kemény vonalát.
Fáradtan behunyta a szemét, bűntudat járta át. Raven lesz az, aki
cipeli ennek a nehéz éjszakának terhét. Ő, mélyen a földben, nem
érzi majd a fájdalmat, az életpárjától való elzártság kínját, a bánatot
és fajtársai rosszallását. Ravent pedig körülveszik majd az
orgyilkosok, veszélyben lesz minden pillanatban. Mindenekfölött
pedig el kell majd viselnie elmei kapcsoltuk hiányát. –„Csitri.
(Kicsim.)” – Rengeteg szerelmet zsúfolt ebbe az egy szóba.
„Jobban vagy?” – Megkönnyebbülés.
„Hamarosan veled leszek. Ágyban vagy?”
 „Mindig ez az ágytéma. Hallottalak korábban, aggódtál
Jacques-ért. Tudom, hogy Jacques kísért el. Ragaszkodás volt a
gondolataidban vele kapcsolatban. Ő is jól van?”
„Fáradt. Vért adott nekem.” – Kimerítő volt, hogy kapcsolatba
kerüljenek, áthidalni a távolságot, de elengedhetetlenül szüksége
volt rá, mindkettejük kedvéért.
„Hallom a gyengeségedet. Aludj most. Ne aggódj miattam.” –
Megérinthette Mikhail elméjét, ez lecsillapította,
megelégedettséggel töltötte el a lányt. És azt is megtudta, hogy ő is
pontosan annyira hiányzott neki, mint neki hiányzott a férfi.
– Mikhail, vele beszélsz? – mennydörögte Eric. – Nem teheted!
Jacques megengedően intett Ericnek. – Tudnod kellett volna,
hogy meg fogja tenni. Mikhail, ha óhajtod, valaki közülünk álomba
tudja küldeni.
„Kellemetlen lesz neked, nehéz lesz aludnod, enned. Arra vágysz
majd, hogy velem legyél. Az elméd keresni fogja az enyémet, de
nem fogsz tudni elérni. Nincs erőm, hogy segítsek ma éjjel
elaludnod. Megengeded, hogy Eric vagy Jacques megtegye?”
Mikhailnak magának sem tetszett a saját ötlete. Raven
elmosolyodott. A férfinak elképzelése sincs, mennyire tud olvasni a
gondolataiban. Biztonságban akarta őt tudni, azt akarta, hogy
aludjon, amíg ő is alszik, de berzenkedett a gondolattól, hogy egy
másik férfi olyan intim dolgot tegyen vele, mint hogy aludni segítse.
„Rendben leszek, Mikhail. Az igazság az, hogy elég nehéz
elfogadnom ilyesmit még tőled is. Sosem tudnám elfogadni valaki
mástól. Rendben leszek, ígérem.”
„Te vagy a sivamet, a szívem. Szeretlek kicsim. Ezek az én és a
te néped szavai, a szívemből szólnak.”
Mikhail utolsó csepp erejét arra használta, hogy kérést küldjön
annak az egyetlen emberi lénynek, akiben meg tudott bízni, hogy
vigyázzon Ravenre.
Raven lecsukta a szemét, tudta, hogy el kell engednie a férfit,
mielőtt minden ereje elszáll. – „Aludj, Mikhail. Vagy a te néped
szavával szólva, életpárom.” – Hosszú ideig a mennyezetet nézte,
miután a férfi kilépett a kontaktusból. Sosem érezte még ilyen
magányosnak magát, ilyen elhagyatottnak és hidegnek.
Beburkolózott a paplanba, ringatta magát a megnyugvásért. Egy fél
életet töltött egyedül, megtanult megelégedni önmaga társaságával
még gyerekként.
Felsóhajtott. Ez olyan buta dolog. Mikhail tökéletesen felépül.
Most lehetősége lenne elolvasni egy könyvet, folytathatja a nyelv,
Mikhail anyanyelvének tanulmányozását. Nagyon ősi nyelv volt,
amit a férfi használt és egészen más, mint amit a falusiak beszéltek,
de tetszett neki az a kevés szó, amit a férfi elsuttogott neki.
Sivamet. Mezítláb sétált körbe a szobában, hagyta, hogy a szó
magába ölelje, majd leülepedjen az elméjében. Hidegnek érezte
magát, de annak az egyetlen puhán elsuttogott szónak a melege
átjárta.
Felkattintotta a lámpát, és előhúzta a bőröndjéből a legújabb
papírkötésű bestsellert, elhatározta, hogy belemerül a csalárdság és
gyilkosság románccal fűszerezett bonyolult hálójába. Egy órát
töltött vele, hogy ugyanazt a fejezetet elolvasta kétszer, háromszor.
Elszántan próbálkozott, végül rájött, hogy nem fogott fel egyetlen
szót sem. Csalódottan a sarokba dobta a könyvet.
Mit fog csinálni Mikhail nélkül? Nem volt valódi családja az USA-
ban, senki, aki aggódhatna, ha nem tér vissza. Ismét köröket
kezdett róni a szobájában. Arra sem vágyott, hogy visszatérjen a
munkájához. Ez a vakáció nem csak a gyógyulását szolgálta, hanem
azt is, hogy eléggé megerősítse magát ahhoz, hogy a következő
sorozatgyilkos üldözési felkérésre nemet mondjon.
Még a történtek után is a férfival akart lenni, muszáj volt vele
lennie. A józanész azt diktálta, hogy távozzon, még mielőtt ennél is
jobban belegabalyodik. De úgy tűnt, egyáltalán nincs hely a fejében
a józanész számára. Fáradtan beletúrt a hajába. Nem hajlandó
visszatérni a sorozatgyilkosok üldözéséhez.
Tehát mi legyen Mikhaillal? Nem tud neki nemet mondani.
Tudta, mi a szerelem. Találkozott már néhány párral, akik őszinte,
meghitt kapcsolatban éltek. De amit Mikhail iránt érez, az jóval e
fölé az érzelem fölé magasodik. Több, mint szenvedély és hév, a
megszállottságot súrolja. Mikhail benne van valamiképpen, ott
folyik a vérében, megragadta a bensőjét, a szíve köré csavarodott.
Valahogyan bejutott az elméjébe, és ellopta lelkének egy titkos
részét.
Nehéz volt elviselni, ahogy a teste sóvárgott utána, égett érte,
ahogy a bőre alá kúszott a vágy. Olyan volt, mint egy drogfüggő,
amikor a következő adagjára vár reménytelenül.
Szerelem ez egyáltalán, vagy valami beteges megszállottság?
Minden jel szerint Mikhail is így érez iránta. A férfi érzelmei olyan
mélyek és intenzívek. Az ő érzéseihez képest Ravené csak sápadt
utánzat. Valamilyen elemi szinten rémítette meg Mikhail, aki
mintha képes volna személyiségének legmélyebb zugaiba is
behatolni. Olyan uralkodó, olyan birtokló, olyan vad és zabolátlan.
Veszélyes férfi, aki másokat irányít, és hozzászokott teljhatalmához.
Bíró, esküdtszék, ítélet-végrehajtó. Rengeteg ember függ tőle.
Raven az arcára szorította kezét. A férfinak szüksége van rá. Senki
más nem létezett számára. Igazán szüksége van rá. Csak rá. Nem
volt benne biztos, hogy honnan tudja ezt, de tudta. Kétsége sem volt
felőle. Látta a férfi szemében. Ha nem rá nézett, a szeme hideg és
érzéketlen volt. Ugyanez a szempár parázslott az olvasztó
forróságban, amikor rá nézett. A szája kemény és kegyetlen tudott
lenni, de azonnal meglágyult, ha a lánnyal nevetett, beszélt hozzá,
vagy megcsókolta. Szüksége van rá.
A férfi szokásai, ahogyan élt, az nagyon különbözött az ő életétől.
– Megijedtél Raven – fenyítette meg magát suttogva. Az ablaknak
nyomta a homlokát. – Attól félsz, hogy soha nem fogod tudni
elhagyni. – A férfi olyan nagy erő fölött gyakorol hatalmat, és
használja is, minden erőfeszítés nélkül. De nem csak erről volt szó,
ha szigorúan őszinte akart lenni önmagához.
Neki is szüksége volt a férfira. A nevetésére, ahogyan gyengéden,
szerelmesen megérinti. Ahogy érte ég, éhes, birtokló és perzselő
pillantására, sürgető vágyára, ami olyan vaddá tette. A
beszélgetéseikre, a férfi intellektusára, a humorérzékére, ami olyan
közel állt az övéhez. Egymáshoz tartoznak. Egy egész két felét
alkotják.
 Raven a szoba sarkában állt, megdöbbenve saját gondolatain.
Miért hiszi, hogy egymáshoz tartoznak? Elméje borzasztóan
zavartnak, sőt kaotikusnak tűnt. Rendszerint hűvösen, racionálisan
gondolta végig a dolgokat, most mégis úgy tűnt, hogy képtelen erre.
Minden porcikája Mikhailért kiáltott, csak hogy a jelenlétét érezze,
tudja, hogy a közelében van. Anélkül, hogy tudatosan átgondolta
volna, az elméje kinyúlt, megpróbálta elérni, megtalálni a férfit, de
helyette űrt talált. Vagy túl messze volt, vagy túl mélyen aludt, a
nyugtatószerek hatására. Raven ettől reszketni kezdett, és
magányosabbnak érezte magát, mint valaha. Sőt kifosztottnak.
Kétségbeesetten harapott bele az ujjába.
Teste megmozdult, mert meg kellett mozdulnia. Fel-alá járkált a
szobában, egészen addig, amíg teljesen kimerült. A súly a szívében,
úgy tűnt, minden lépéssel nehezebb lett. Elveszítette a képességét,
hogy értelmesen gondolkodjon, normálisan lélegezzen. Vaktában
megpróbálta Mikhailt elérni újra, csak hogy tudja, biztonságban
van valahol. Ám csak ürességet talált.
Raven térdre esett, magához ragadta a párnát. Ott a sötétben
ringatta magát előre-hátra, a szomorúság túlcsordult benne.
Emésztette magát, minden, amire gondolni tudott, az csak Mikhail
volt. A férfi elment. Elhagyta, és ő tökéletesen egyedül van,
félember, csak árnyék. Könnyek égették, legördültek az arcán, az
üresség a belsejét karmolászta. Egyszerűen nem tudott létezni a
férfi nélkül.
A távozás gondolata, az óvatossága, mindez már nem számított.
Agya józanabbik fele azt suttogta, hogy lehetetlen dolgokat gondol.
Mikhail nem lehet az ő másik fele, éveken keresztül kiválóan
megvolt nélküle. Nem akarhat leugorni az erkélyről egyszerűen
azért, mert most nem tud kapcsolatba lépni vele.
Raven azon kapta magát, hogy kényszeresen fel-alá járkál a
szobában. Kitárta az erkélyajtót. Hideg, nedves levegő csapta meg.
A köd beburkolta a hegyeket és az erdőt. Bármily gyönyörű volt,
Raven képtelen volt élvezni a látványt. Nincs élet Mikhail nélkül.
Belekapaszkodott a korlátba, ujjai két mély karcolást találtak a
fában. Bánatában ezt a két vájatot simogatta – némi cirógatás, az
egyetlen valódi dolog ebben a végtelen ürességben.
– Miss Whitney?
A hang kiragadt mély szomorúságából. Körülnézett, a kezét
védekezőn a torkához kapta.
– Bocsássa meg, ha megriasztottam – szólt Hummer atya halkan.
Az erkély sarkában ücsörgött, de most felállt a székről. Pokrócba
burkolta magát, de Raven látta, hogy reszket, mivel sokáig időzött a
hideg éjszakai levegőn. – Nem biztonságos itt kint önnek,
kedvesem. – Megfogta a lány karját, és mint egy gyereket,
visszavezette a szobába, majd körültekintően bezárta az erkélyajtót.
Ravennek visszatért a hangja. – Mi a csudát csinált ott kint? Hogy
került oda?
A pap elégedetten mosolygott.
– Nem volt nehéz, Mrs. Galvenstein az egyházközség tagja. Tudja,
hogy Mikhail és én közeli barátok vagyunk. Egyszerűen elmondtam
neki, hogy Mikhail eljegyezte magát, nekem pedig egy üzenetet kell
átadnom. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy a nagyapja lehessek,
ráadásul pap is vagyok, így azt gondolta, nem probléma, ha
megengedi, hogy a balkonon megvárjam, míg kijön. Természetesen
nem hagyná ki, ha valamit tehet Mikhailért. Mikhail felettébb
nagylelkű, és keveset fogad el viszonzásképpen. Úgy hiszem,
eredetileg ő vette meg a fogadót, és átengedte Mrs. Galvensteinnek,
egy meglehetősen szerény bérleti díj fejében.
Raven képtelen volt visszafogni patakokban folyó könnyeit.
– Sajnálom atyám, nem vagyok most túl jó társaság. Nem tudom,
mi van velem.
A pap feléje nyújtott egy zsebkendőt.
– Mikhail aggódott, hogy ez az éjszaka... nehéz lesz önnek. És a
holnap. Abban reménykedett, hogy velem fogja tölteni.
– Olyan rémült vagyok – vallotta be Raven –, és ez szörnyen
ostoba dolog. Nincs semmi okom rá, hogy aggódjam. Nem tudom,
miért viselkedem ilyen borzalmasan.
 – Mikhail jól van. Ő elpusztíthatatlan kedvesem, egy igazi
nagymacska, kilenc élettel. Évek óta ismerem. Semmi sem fogja
Mikhailt a hatalmába keríteni.
Szomorúság. A lány minden porcikáját átitatta, benyomult az
elméjébe, nehéz súlyként nyomta a lelkét. Mikhail elveszett
számára. Valahogy, valami módon, az eltelt órák alatt, amióta
elszakadtak egymástól, elillant. Raven megrázta a fejét, bánata
olyan mély és heves volt, hogy megijedt tőle, még a lélegzete is
akadozott.
– Raven, hagyja ezt abba. – Hummer atya belekarolt kicsi,
meggörnyedt alakjába és az ágyhoz kormányozta. – Mikhail kért rá,
hogy itt legyek. Azt mondta, hogy kora este eljön önért.
– Nem tudom...
– Miért keltem volna ki az ágyamból ebben a lehetetlen órában?
Öreg vagyok, gyermekem. Szükségem van a pihenésre. Muszáj
gondolkodnia, használja az eszét.
– De olyan valódinak érzem a bajt, mintha meghalt volna, és
elvesztettem volna örökre.
– De tudja, hogy ez nincs így – vitatkozott vele ésszerűen a pap. –
Mikhail a magáénak tekinti önt. Amit megoszt vele, az ugyanaz,
mint amit a népe tagjai megosztanak az életpárjukkal. Ők a fizikai
és szellemi kötést természetesnek veszik. Ápolják ezt a kötést, és a
hosszú évek alatt megfigyeltem, hogy ez olyan erős kötelék, hogy
nagyon kevesen élik túl a másik elvesztését. Mikhail népe a földhöz
tartozik, vadak és szabadok, akár az állatok, de fantasztikus
képességeik és lelkiismeretük van.
Ránézett a lány könnyáztatta arcára, látta a szomorúságot a
szemében. Még mindig akadozva lélegzett, de a könnyei lassan
elapadtak.
– Figyel rám, Raven?
A lány bólintott, kétségbeesetten akarta, hogy tudatosuljanak
benne a pap szavai, hogy visszanyerje józanságát. Ez az ember
ismeri Mikhailt, ismeri évek óta. Érezte, hogy rokonszenvezik
Mikhaillal, biztos a férfi erejében.
 – Valamilyen okból Isten megadta önnek azt a tehetséget, hogy
képes legyen a mentális és a fizikai kapcsolatra is Mikhaillal. Ezzel
félelmetes felelősség is jár. Szó szerint a kezében tartja az életét.
Muszáj legyőznie az elkeseredését, és használja az eszét. Tudja,
hogy Mikhail nem halt meg. Megmondta, hogy visszatér magához.
Engem azért küldött, hogy társaságot biztosítson önnek.
Gondolkodjon okosan. Maga ember, nem állat, hogy nyüszítsen a
párjáért.
Raven próbálta felfogni a pap szavait. Úgy érezte, mintha mély
gödörben lenne, és nem tudna kimászni. Koncentrált minden egyes
szóra, kényszerítette magát, hogy megértse. Mélyen beszívta a
levegőt égő tüdejébe. Lehetséges ez?
A fenébe Mikhaillal, hogy tehette ezt, ha tudta, hogy mi lesz
belőle? Ő pedig igazán ilyen messzire ment volna?
Raven letörölte a könnyeit, elhatározva, hogy összeszedi magát.
Elnyomja a bánatát annyira, hogy némi ésszerű gondolat is beférjen
az agyába. Érezte, hogy emészti a bánat, arra várva az öntudata
peremén, hogy végképp a hatalmába kerítse.
– És miért nem tudok enni, sem inni mást, mint vizet?
A homlokát dörzsölte, így nem látta, hogy a pap ráncos arcán
átfut a riadalom.
Hummer atya megköszörülte a torkát – Mióta tart ez önnél, Miss
Whitney?
A rettenetes üresség meglapult a zsigereiben, az elméjében,
sunyin várt, hogy belemélyeszthesse a fogát a lányba újra és újra.
Raven próbálta megőrizni az önuralmát. Felszegte az állát.
– Raven, kérem, szólítson Ravennek. Úgy tűnik, egyébként is tud
rólam mindent. – A lány próbált úrrá lenni remegésén. Kinyújtotta
a kezét és figyelte, ahogy reszket. – Hát nem butaság?
– Jöjjön a házamba, gyermekem. Hamarosan hajnalodik.
Eltölthetné velem a napot. Megtiszteltetésnek tekinteném.
– Mikhail tudta, hogy ez fog történni velem, ugye? – kérdezte
halkan a lány. – Ezért küldte hozzám. Attól tartott, hogy még kárt
teszek magamban.
 Edgar Hummer lassan engedte ki a levegőt. – Igen, így van
gyermekem. Ők nem olyanok, mint mi.
– Ezt próbálta elmondani nekem. De én nem vagyok olyan, mint
ők. Miért történik mégis ez velem? – kérdezte Raven. Ennek nincs
semmi értelme. Honnan tudta Mikhail, hogy ez fog történni vele?
– Végigcsinálta a szertartást vele. Ön az ő másik fele. A fény az ő
sötétségében. Egyik nem lehet meg a másik nélkül. Jöjjön velem,
Raven, a házamba. Leülünk, és Mikhailról beszélgetünk, amíg
magáért nem jön.
Raven habozott. Az ötlet, hogy Mikhailról többet megtudjon,
nagyon csábító volt.
– Azt hiszem, most, hogy tudom, mi történik velem, talán képes
leszek megbirkózni vele egyedül. Nagyon késő van atyám, és már
így is szégyellem magam, hogy ott kellett kint ülnie a hidegben és
rám vigyázni.
Hummer atya megveregette a karját.
– Ez butaság, kislány. Élvezem ezt a megbízatást. Az én koromban
az ember alig várja, hogy valami szokatlan történjen. Legalább
jöjjön le és töltsön velem egy kis időt. Mrs. Galvenstein
folyamatosan ébren tartja a tüzet a nappaliban.
Raven erőteljesen megrázta a fejét, ösztönösen védeni akarván
Mikhailt, akinek a fogadó falain belül sok ellensége volt. Sosem
tenné ki ilyen veszélynek. Nem számít, milyen nehéz időt kell most
átvészelnie.
Edgar Hummer halkan sóhajtott.
– Nem hagyhatom itt, Raven. Szavamat adtam Mikhailnak. Olyan
sokat tett a gyülekezetemért, az emberekért a faluban, és olyan
ritkán kér viszonzást. – A pap elgondolkozva dörzsölgette az állát. –
Muszáj maradnom, gyermekem, arra az esetre, ha rosszabbra
fordulnak a dolgok. De ha úgy gondolja jobbnak, örömmel
visszaülök az erkélyre.
Raven nyelt egy nagyot. Margaret Summers valahol az épületben
aludt. Raven meg tudta védeni magát, még a legnagyobb bánat
közepette is, de könnyen olvasott Hummer atya természetes
aggodalmában. Ha ő képes rá, Margaret is. Azt pedig végképp nem
hagyhatja, hogy az idős pap odakinn üljön a hidegben egész éjjel.
Raven meggondolta magát, felkapta a kabátját, letörölte a
könnyeket az arcáról, és elindult lefele a lépcsőn, mielőtt
megváltoztatná a véleményét. A legfontosabb dolog ebben a
pillanatban, hogy Mikhailt megvédje. Elementáris vágy volt benne
erre, része a lelkének.
Kinn Raven felhúzta a cipzárját az álláig. Amikor a szobájába ért,
szerencsére átöltözött kopott farmerbe és egyetemi felsőjébe. Sűrű
köd volt mindenfelé, egylábnyira a földtől. És nagyon hideg. A lány
a papra nézett. Az angolja egy kicsit nehézkes, de fáradt arcán és
kifakult kék szemében intelligencia és becsületesség ragyogott.
Lehűlt a hideg erkélyen töltött idő alatt. Túl öreg volt hozzá, hogy
kiragadják kis háza melegéből és ilyen feladatot bízzanak rá az
éjszaka közepén.
Hátrasimította arcából az elkóborolt hajtincseket, miközben
kényszerítette magát, hogy nyugodtan végigsétáljon az utcán,
hurcolva azt a tudatot, hogy egy csoport fanatikus embert ölt, mert
azt hitték, hogy vámpír. A szíve nehéz volt és fájt. Az elméjének
szüksége volt a megnyugtató összekapcsolódásra Mikhaillal.
Rápillantott az öregemberre maga mellett. Járása fürge volt,
viselkedése szelíd, megnyugtató. Ez az ember hosszú ideje él
békében önmagával és a körülötte levőkkel.
– Biztos benne, hogy él? – A kérdés kicsúszott a száján, még
mielőtt megállíthatta volna, épp akkor, amikor már büszke volt
magára, hogy normálisnak mutatkozik.
– Teljes mértékben, gyermekem. Azt a benyomást küldte, hogy
ma eljön, mielőtt bealkonyodik. Olyantájt szokott megjelenni. – A
lányra mosolygott, az összeesküvők mosolyával. – Én személy
szerint szívesebben használom a csipogóját. Neki a munkájához
kellenek, engem meg izgatnak ezek a kütyük. Mindkettőnket
lenyűgöznek a technika újdonságai. Ő pedig mindig be is szerzi a
legfrissebb találmányokat. Amikor meglátogatom, olyan gyakran
játszom a számítógépén, amilyen gyakran csak tehetem. Egyszer
lezártam az egész gépet, és jó idejét elvette, amíg kitalálta, hogy mit
csinálhattam. – A pap hihetetlenül elégedett volt emiatt. –
Természetesen elmondhattam volna, hogy mit műveltem, de az
elvette volna a mulatságomat.
Raven nevetett. – Végre valaki a szívemből beszél. Örömmel
hallom, hogy más is szerez neki nehéz pillanatokat. Szüksége van
rá, tudja. Az övéi mind csak hajlongnak és engedelmeskednek. Ez
nem tesz jót neki. – A lánynak fázott a keze, így zsebre dugta.
– Megteszem, ami tőlem telik – ismerte be a pap –, de nem kell
elmondanunk neki ezeket. Néhány dolog jobb, ha köztünk marad.
A lány rámosolygott, egy kicsit nyugodtabban. – Egyetértek.
Mióta ismeri Mikhailt? – Ha nem tud kapcsolatba kerülni vele,
megérinteni, akkor az üresség nyílt sebét betömhetné azzal, hogy
beszél róla. Kezdett mérges lenni Mikhailra. Fel kellett volna
készítenie erre.
A pap az erdő felé nézett, Mikhail háza felé, aztán égnek emelte a
szemét. Ifjú kora óta ismeri Mikhailt, amikor még kezdő pap volt,
amikor a szülőföldjéről ide a semmi közepére küldték, ebbe az apró
faluba. Természetesen több helyen szolgált, de nyugdíjasként már
megengedték, hogy ott telepedjen le, ahol akar.
– Nem akarom arra kényszeríteni, hogy hazudnia kelljen, atyám.
Magam is kerültem már ilyen helyzetbe Mikhail miatt, és még csak
abban sem vagyok biztos, miért. De Isten tudja, és nem kéri számon
rajtam. – Szomorúság volt a lány hangjában, sajnálkozás,
zavarodottság.
– Nem fogok hazudni – felelte a pap.
– Valaminek az elmulasztása az ugyanolyan, mint a hazugság,
atyám? – Raven szeme könnytől ragyogott. – Valami történik
velem, valami, amit nem értek és rettegek tőle.
– Szereti Mikhailt?
A lány hallotta lépteik zaját a hajnal előtti órák csendjében. A
szívük ütemes dobbanását, ahogy a vér szalad az ereikben. A hogy
elhaladtak a házak mellett, hallotta nyikorgásukat, recsegésüket,
egy szeretkező pár neszezését. Az ujjai megkeresték és
megcirógatták Mikhail gyűrűjét, mint egy talizmánt. Óvatosan
rásimította a tenyerét, mintha magát Mikhailt tartaná ott.
 Szereti? Mikhail elbűvölte. Bizonyosan erős volt közöttük a fizikai
vonzalom, lángoló. De Mikhail egy rejtély volt, veszélyes férfi, aki az
árnyékok világában élt, amit ő képtelen megérteni.
– Hogyan tudja az ember szeretni azt, amit nem ért, és nem
ismer? – Már amikor feltette a kérdést, látta maga előtt a férfi
mosolyát, a gyengédséget a szemében. Hallotta nevetését, az órákon
át tartó beszélgetésüket és a csendeket, amik barátságosan
nyújtózkodtak közöttük.
– Ön ismeri Mikhailt. Maga egy különleges nő. Érzi az ő jóságát
és könyörületességét.
– Jó adag féltékenység és birtoklási vágy van benne – mutatott rá
Raven. Igen, ismeri a férfit, a rosszat és jót is benne, és elfogadta
olyannak, amilyen. De most jött rá, hogy bár Mikhail megnyitotta
az elméjét előtte, ő csak egy kicsiny szeletet látott belőle.
– Ne felejtse el a védelmező oldalát, a kötelességtudatát – tette
hozzá Hummer atya kis mosollyal.
Raven vállat vont, megint könnyezett. Annyira megalázó volt,
hogy képtelen uralkodni magán, amikor tudja, hogy a papnak igaza
van. Mikhail nem halt meg, valahol gyógyszerek hatására mélyen
alszik, és azonnal eljön hozzá, amint képes rá. – Az érzelmeim
hevessége iránta megijeszt, atyám. Nem normális.
– Az életét adná magáért. Mikhail képtelen lenne bántani önt. Ha
semmi mást nem tudok róla, azt tudom, hogy ha kapcsolatba kerül
vele, biztos lehet benne, hogy sosem lesz hűtlen, sosem emelne
kezet önre, és az igényeit mindig a sajátja elé helyezi. – Edgar
Hummer mély meggyőződéssel ejtette ki a szavakat. Olyan bizonyos
volt ebben, mint abban, hogy Isten a mennyben lakik.
A lány letörölte könnyeit a kézfejével.
– Hiszem, hogy nem fog bántani, tudom, hogy nem. De mi van a
többivel? Olyan sok különleges adottsága van, olyan nagy hatalma.
Csábító lehet visszaélni ilyen tehetséggel.
Hummer atya benyomta házikója ajtaját, és betessékelte a lányt.
– Valóban hiszi, hogy ezt tenné? Mikhail a származása miatt lett a
vezetője az övéinek. Vérvonala messze visszavezet a múltba. A
hercegüknek hívják, habár ezt sosem vallaná be önnek. Vezetést és
iránymutatást várnak tőle, éppúgy, ahogy a gyülekezetem hozzám
fordul a bajban.
Ravennek csinálnia kellett valamit, így tüzet rakott a kandallóban,
mialatt a pap gyógyteát főzött. Tudta, hogy Hummer atya Mikhail
barátja, és valószínűleg többet tud a férfi rejtélyes dolgairól, mint ő,
mégsem szívesen kockáztatta volna meg, hogy olyan információt
adjon ki neki, ami később veszélybe sodorhatná Mikhailt.
– Valóban herceg? – Valamiért ez megrémisztette. Mindennek a
tetejébe, ezek szerint a királyi család egy tagjával fontolgatja az
elköteleződését? Ez sosem fog működni.
– Attól tartok, igen – vallotta be Hummer atya bánatosan. –
Mindenben ő mondja ki az utolsó szót. Talán emiatt tekint úgy
mindenre és intézkedik a dolgokban, mint egy fontos ember.
Sokféle felelőssége van, és amióta én ismerem, sosem mulasztotta
el egyiket sem.
A lány leült a padlóra, és hátratolta rengeteg haját könnyáztatta
arcából.
– Néha, amikor együtt vagyunk, mintha egy egésznek a két fele
lennénk. Olyan komoly, borongós és magányos tud lenni. Szeretem
megnevettetni, életet vinni a szemébe. De aztán csinál dolgokat... –
a lány hangja elcsuklott.
Hummer atya letett mellé egy csésze teát, és elfoglalta megszokott
helyét a foteljében.
– Miféle dolgokat? – biztatta a lányt.
Raven lassan, szaggatottan engedte ki lélegzetét. – Életem nagy
részében egyedül éltem. Mindig azt tettem, amit csak akartam.
Amikor akartam, összekaptam magam és költöztem. Elég sokat
utaztam, és értékelem a szabadságomat. Sosem kellett
elszámolnom senkinek.
– És jobban szereti azt a fajta életet, mint azt, amit Mikhaillal
élhetne?
A lány keze reszketett, amikor körülfonta ujjaival a csészét,
magába szívta melegét.
– Nehezet kérdez, atyám. Úgy gondolom, hogy Mikhail és én
kompromisszumra tudnánk jutni. De minden olyan gyorsan
történt, és most nem tudom, hogy ez az egész, amit érzek, az
valóban én vagyok-e. Mindig velem van. Most, hogy ilyen hirtelen
eltűnt, nem tudom elviselni. Nézzen rám, egy merő káosz vagyok,
nem ismert engem korábban, de hozzá voltam szokva, hogy egyedül
vagyok; tökéletesen független. Csinálhatott velem valamit, hogy ez
történik velem?
– Mikhail sosem kényszerítette, hogy szeresse. Biztos vagyok
benne, hogy nem tenne ilyet.
Raven kortyolt egyet a teából.
– Tudom. De mi van velem, miért nem tudok tőle elszakítva
létezni? Semmi értelme sincs, hogy ekkora bánatot érezzek, és
ennyire féltsem. Szeretek egyedül lenni, értékelem a magányomat,
mégis most, az érintése nélkül, darabokra esem szét. Van
elképzelése arról, hogy milyen megalázó ez egy olyannak, mint én?
Hummer atya letette a teáját, és Ravent szemlélte.
– Nincs szükség rá, hogy így érezzen, Raven. Biztosan tudom,
mert Mikhail mondta, hogy amikor egy hím az ő fajából találkozik
az igazi életpárjával, a férfi elmondja a szertartásos szavakat a
nőnek, ezzel összeköti magukat, mert mindig is egymásnak voltak
szánva. Ha a nő mégsem az igazi, meg sem érinti a dolog, de ha
igen, akkor egyik sem tud meglenni a másik nélkül.
Raven védekezőn nyúlt a torka felé. – Milyen szavakat? Elmondta
önnek a tényleges szavakat? – Felderengett az elméjében, hogy férfi
az anyanyelvén suttogott neki, majd megismételte angolul is az
elhangzottakat. Ő pedig érezte is magában a változást. Aztán
Mikhail azt mondta, hogy az ő népe szokásai szerint már házasok,
de ez az egész valahogyan mégsem tűnt valóságosnak. Mégsem
álom volt?
Hummer atya sajnálkozva rázta meg a fejét. – Csak annyit, hogy
ha egyszer kimondják a megfelelő nőnek, a férfihoz lesz kötve, és
nem tud menekülni. A szavak hasonlítanak a mi házassági
eskünkhöz. A Kárpátiaknak más az értékrendjük, hogy mi a jó, mi a
rossz. A válás nem létezik náluk, nincs benne a szótárukban. Az a
két ember gyakorlatilag ugyanannak az egésznek a két fele.
 – Mi van, ha az egyik boldogtalan? – Az ujjait csavargatta
izgalmában. Újra felrémlettek előtte Mikhail különös szavai. Az
emlék ugyan nagyon homályos volt, de nem is egyszer nevezte az
életpárjának. Tudnia kellett volna, hogy ezt tényleg így gondolja.
– Egy Kárpáti férfi mindent megtesz, hogy biztosítsa életpárjának
a boldogságot. Nem mondom, hogy értem, hogyan működik, de
Mikhail azt mondta, hogy a kötés olyan erős, hogy a férfi nem is
tehet mást, de tudja is, hogyan teheti az asszonyát boldoggá.
– Nem értem, hogy ez az elválasztási gyötrelem hogyan tehetne
bárkit is boldoggá.
– Azt hiszem, ebben az esetben Mikhailnak sem volt választása –
mondta Hummer atya egy apró mosollyal –, ha ön a valódi
életpárja. Elfogadta, amit kapott, hiszen Kárpáti.
– De én nem vagyok az – mondta Raven –, nem szeretem a
titkokat, utálom a hazugságot, mégis azon kapom magam, hogy
olyan dolgokat mondok, amik nem igazak, mert Mikhail érdekei ezt
kívánják.
– De ezt nem ő kérte öntől, ugye? A saját döntése volt – mutatott
rá finoman a pap. – Mennyit mondott el önnek magáról?
– Nem sokat. – Megszólalt a belső riasztója, hogy az árulás
határmezsgyéjéhez ért. Mindenáron meg kell védenie Mikhailt, még
akkor is, ha ez azt jelenti, hogy hazudik egy papnak. Ezt gyűlölte,
mégis tudta, hogy soha nem adná ki Mikhailt. Raven megérintette a
nyakát, a tenyere elidőzött a pulzusán.
– Valamit tennie kellett, atyám, mivel én nem az a fajta vagyok,
aki kiugrik az erkélyről, csak mert távol van az emberétől pár órára.
– Azt hiszem, meglehetősen biztosak lehetünk benne, hogy
Mikhail is belekóstol a saját orvosságába.
Raven szíve nagyot dobbant, a teste sikoltozott az ösztönös
ellenállástól. Annak a gondolata, hogy Mikhail bármi módon
szenved, rettenetesen felkavaró volt számára. Próbált mosolyogva
elővarázsolni egy választ.
– Valahogyan azt gondolom, biztonságban van, és nem érez
semmit.
 A pap tanulmányozta árnyékos, bánat sújtotta arcát a csészéje
fölött.
– Úgy gondolom, Mikhail nagyon szerencsés, hogy magára talált.
Maga is olyan erős, mint ő.
– Akkor jól álcázom magam – törölte meg a szemét Raven az
ujjával –, mert úgy érzem, épp most esem darabokra. És ebben a
pillanatban egy kicsit sem vagyok boldog Mikhailtól.
– Én sem gondolom, hogy annak kellene lennie, mégis az első
reakciója az volt, hogy megvédje. Elborzadt attól, hogy Mikhail is
úgy szenvedhet, mint ön.
– Nem szeretem látni senki fájdalmát. Van valami szomorúság
Mikhailban, mintha már túl hosszú ideje hordozná a világ súlyát a
vállán. Néha az arcába nézek, és hatalmas bánatot látok rajta, nem
pontosan a szemében, de az arcába vésve. – Raven sóhajtott. –
Tudom, hogy ennek nem sok értelme van, mégis úgy gondolom,
hogy szüksége van valakire, aki elűzi ezeket az árnyakat.
– Ez érdekes felvetés, gyermekem, és azt kell mondanom, hogy
értem, amit mond. Én is ugyanezt látom rajta. Elűzni az árnyakat –
ismételte meg a szavakat, elgondolkodott rajtuk. – Pontosan erről
van szó.
Raven bólintott. – Mintha túl sok erőszakot, túl sok borzalmas
látott volna, és ez egyre mélyebbre és mélyebbre húzná. Amikor
közel vagyok hozzá, ezt érzem. Ott áll, mint egy őr egy gonosz,
rosszindulatú kapu előtt, és sarokba szorítva tartja a
szörnyetegeket, hogy mi, többiek anélkül élhessük le az életünket,
hogy egyáltalán tudnánk erről a fenyegetésről.
Hummer atyának valami kaparta a torkát. – Így látja? A kapu
őrének?
Raven bólintott. – Ez egy nagyon eleven kép az elmémben.
Tudom, hogy valószínűleg kissé melodramatikusan hangzik.
– Azt kívánom, bárcsak én mondtam volna ezeket a szavakat
neki– vallotta be halkan a pap. – Sokszor, amikor
megkönnyebbülésért jött hozzám, nem tudtam, hogy mit feleljek a
kérdéseire. Imádkoztam Istenhez, hogy küldjön valamiféle választ,
és lehet, hogy magát küldte Raven.
 A lány remegett, az elméje megállás nélkül harcolt, hogy
megérinthesse Mikhailét, ott verdesett benne az irracionális,
gyötrelmes kínokat okozó gondolat, hogy Mikhail nincs már ezen a
világon. Raven mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon, hálás volt
mindenért a papnak. – Nem hiszem, hogy Isten válasza lennék
bármire. Épp most a legszívesebben összekuporodnék és sírnék.
– Legyen erős Raven. Tudja, hogy él.
Raven belekortyolt a teába. Forró volt és finom. Valami
melegséget vitt a belsejébe, de arra semmi remény sem volt, hogy a
borzasztó, jéghideg ürességet, ami elnyeli a lelkét, eloszlassa. Ez a
fekete, hideg űr lopakodva, kúszva, egyre nagyobbá vált.
A lány próbált másra koncentrálni, élvezni a beszélgetést a
pappal, aki ismerte és tisztelte Mikhailt, sőt ragaszkodott is hozzá.
Raven ivott még egy kis teát. Kétségbeesetten harcolt, hogy
megőrizze józanságát.
– Mikhail egy rendkívüli férfi. Ő különleges, gyermekem. A
módszerei, szokásai, hite, a törvények, amik szerint él, mások, mint
a mieink. Időre van szükség, hogy megismerjék egymást. Módot
kell rá találnia, hogy találkozzon kettejük világa valahol félúton –
mondta Hummer atya, remélve, hogy elvonja a figyelmét. – A
legszeretetreméltóbb ember, akivel valaha találkoztam. A jó és rossz
iránti érzéke felülmúlhatatlan. És vasakarata van.
– Igen, valóban – ismerte el Raven.
– Feltételeztem, hogy így gondolja. Mikhail olyan ember, akit
nagyon kevesen szeretnének ellenségüknek. De egyben kitartó és
gondoskodó. Láttam, amint szinte egymaga állította helyre ezt a kis
falut egy katasztrófa után. Minden egyes ember fontos számára.
Van benne valami nagyszerű.
A lány felhúzta a térdeit és előre–hátra ringatta magát. A
gondolatai darabokra hullottak, míg már az egész elméjét beszőtték
a pókhálószerű hajszálrepedések. Nehezen lélegzett, minden
légvétel egy kínszenvedés volt. „Mikhail! Hol vagy?” – szakadt ki a
szívéből a kiáltás. Szüksége volt rá, hogy újra megérinthesse a férfi
elméjét, és az válaszoljon neki.
 Fekete üresség tátongott csak válaszként. Elkeseredetten harapott
az ajkába szándékosan keményen, várta a fájdalmat, arra
koncentrált. Dehát ő erős! És van esze. Bármi is emészti, próbálja
meggyőzni, hogy nem fogja tudni elviselni tovább Mikhail nélkül,
nem adja meg magát neki. Ez nem a valóság.
– Raven. – A pap hangja végtelenül szelíd volt. – Felkelt a nap.
Bizonyára nem vette észre a fájdalmai közepette. Nézzen ki az
ablakon. Ez egy dicsőséges hajnal. Nézze!
– Csak őt akarom látni – felelte a lány kétségbeesetten. –
Éreznem kell az érintését. – Beletúrt a hajába, a szemei
szomorúsággal telten, kérdőn néztek Hummer atyára. – Hogyan
engedhette, hogy ez történjen velem? Tudta, hogy ez lesz? Ilyen
lenne vele az élet is? Mert őszintén megvallva, elválasztva lenni tőle
maga a pokol. Én ezt nem értem. – Visszatartotta a bánat könnyeit.
Nem számított hányszor, milyen erélyesen mondogatta magának,
hogy Mikhail él és jól van, az elméje egyszerűen nem hitt neki.
Rémítő volt ennyire elveszteni az önuralmát.
 Tíz

– Ön egy erős nő, Raven. Tudja, hogy életben van, és ma este

eljön magához. – Hummer atya visszaült karosszékébe, nyugodt
hangja éppúgy, mint a tekintete, tele volt együttérzéssel.
Raven megnyalta az ajkát ott, ahol beleharapott. Furcsa. Eddig fel
sem tűnt neki, hogy a vérnek ilyen íze van. Forró. Édes. És furcsa
érzéseket keltett benne. Az elméje megpróbált gúnyolódni vele,
hogy micsoda fonákos dolog a vért kóstolgatnia, amikor sem enni,
sem inni nem tud.
– Atyám, a tea! Meg tudtam inni a teáját! És lenn is maradt!
Egy érzelem villant át az idős pap békés, jóindulatú vonásain, de
olyan gyorsan el is tűnt, hogy Raven nem tudta azonosítani.
Aggodalom? Félelem? Alaposan szemügyre vette az atyát, és talán
életében először kívánta, hogy valaki bárcsak olyan közel lenne
hozzá, hogy megérinthesse, és észrevétlenül beleolvashasson a
gondolataiba.
– Ez egy különleges gyógynövénykeverék. Minden nehéz nap után
megiszok belőle egy csészével. Mikhail rengetegféle gyógynövényt
termeszt, takarít be és szárít, ez a keverék is tőle származik. Senki
sem tud nála többet a növényekről, a fákról és arról, hogy mire
lehet használni őket. Évek óta ő hozza ajándékba ezt a teát.
– A faluba is szállít belőle? A fogadóba is? – Raven megpróbálta
összeilleszteni a darabokat, de túlságosan sok hiányzott.
– Azt hiszem, igen.
– Észrevette valaha is, hogy milyen hipnotikus ereje van Mikhail
hangjának? Vagy hogy milyen megbabonázóak a szemei? Kizárt,
hogy csak én lássam. Óriási hatalommal és ellenállhatatlan
személyes vonzerővel rendelkezik. Mindenki automatikusan azt
teszi, amit mond.
– Ez utóbbi nagyon igaz.
 – És az lehetséges lenne, hogy van valami a gyógynövényeiben,
ami még fogékonyabbá tesz bennünket erre? – kétségbeesetten
szüksége volt valamiféle magyarázatra. – Akkor is teáztam, amikor
megérkeztem a fogadóba. Mrs. Gravenstein azt mondta, hogy az a
keverék segít majd ellazulnom a hosszú utazás után.
– Ezt még maga sem hiszi, Raven.
Vetett egy gyors, bűntudatos pillantást a papra. – De
megtörténhetne.
A pap elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. – És mit talál
lehetséges indítéknak?
Az az iszonyú fekete lyuk, ami ellen tehetetlen volt, egyre nagyobb
darabot kebelezett be a lelkéből. A suttogások azt mondták a
fejében, hogy a férfi halott, itt hagyta őt. – A hatalma – nyögte ki a
legelső dolgot, aminek indítékképpen lenne valami értelme is. –
Hozzászokott a korlátlan hatalomhoz, és az megrontotta.
– Tényleg úgy gondolja, hogy Mikhail romlott? – kérdezte
Hummer atya halk, ám kissé vádló hangon.
– Már azt sem tudom eldönteni, hogy mi valóság és mi illúzió a
fejemben. Minden porcikám azt mondja, hogy fussak olyan
gyorsan, olyan messze ettől a helytől, amennyire csak tudok, de
abból, ami most történik velem, már tudom, hogy késő. Számomra
már nincs visszaút. Bármit is tett velem Mikhail, mindent meg kell
tudnom arról, mi a következménye ennek kettőnk számára. Tudja,
hogy igazam van, atyám.
– Azt elhiszi, hogy valóban szereti őt és vele akar lenni? – Az öreg
az ujján lévő gyűrűre pillantott.
Raven levegőért harcolt, a torkára szorította a kezét. – Hol van? –
Féltette Mikhailt, féltette önmagát, az aggodalom karomként vájt
belé. Nem tudott már gondolkodni, és lélegezni sem. Fulladozott...
Vesztésre állt a saját elméje ellen vívott harcban.
Hummer atya hirtelen talpra állt és őt is felhúzta a padlóról. –
Elég volt ebből Raven. Menjünk ki, csináljunk valamit a kertben.
Amikor megérzi a földet a kezén, friss levegőt szív be, sokkal jobban
fogja érezni magát. – Ha ez sem segít a lányon, akkor nem marad
más választása, mint térdre hullva imádkozni.
 Raven elnevette magát a könnyein keresztül. – Amikor megérint,
atyám, hallom a gondolatait. Ez rendjén levő egy paptól, hogy utál
letérdelni?
A pap úgy engedte el, mintha megégette volna, majd ő is nevetni
kezdett. – Az én koromban, kedvesem, az én reumámmal, sokkal
inkább káromkodni, mint imádkozni tudnék, amikor térdelek. Ezzel
most felfedte a legnagyobb titkomat.
Mindezek ellenére, így, nevetve mentek ki a reggeli napfénybe.
Raven szeme könnyezett, így tiltakozva a számára túl erős fény
ellen. Be kellett csuknia a szemét, mert a fájdalom a fejébe szúrt. A
szeme elé kapta a kezét.
– Olyan ragyogó a napsugár. Alig látok, sőt alig tudom egyáltalán
nyitva tartani a szemem.
– Mikhail nem adott önnek napszemüveget? – kérdezte gyorsan
Hummer atya.
– Miért adott volna? Van egy a szobámban, de az éjjel még nem
volt rá szükség. – Kikukucskált az ujjai közül, de gyorsan be is
csukta a szemeit, a nap szinte kiégette. – Önt nem zavarja ez a
ragyogás?
– Talán megtalálom azt a napszemüveget, amit Mikhail legutóbb
felejtett itt. Ez rendszerint akkor történik, ha elveszíti a sakkpartit.
– Hogy lekösse a lány figyelmét, amíg feltúrt egy fiókot, az atya
újabb betekintést nyújtott neki Mikhail jellemébe. – Amikor
elveszít egy játszmát, ami mellesleg nem sűrűn történik meg, a
szemei elsötétülnek. Engem leginkább arra emlékeztet, mint
amikor az égen viharfelhők gyülekeznek. Hozzá van szokva a
győzelemhez, így néha sikerül hamis biztonságérzetbe ringatnom.
És nagyon élvezem a győzelmet. Jó érzés hosszú évek folyamatos
vereségei után, de mindig azonnal visszavágót akar. Legyen nagyon
óvatos, ha leül vele sakkozni, nagyon komolyan veszi. – Halkan,
derűsen felnevetett.
– Már játszottam vele. Elég nehéz úgy összpontosítani, hogy
ahányszor csak felpillantok, mindig engem néz... – Elpirult, amikor
rájött, hogy ezt a részletet talán meg kellett volna tartania magának,
ahelyett, hogy bevallja egy papnak.
 Az atya nevetett, majd diadalmasan előhúzott egy sötét
napszemüveget, amit kifejezetten Mikhail számára terveztek. –
Nekem nincs ilyen problémám, amikor sakkozok vele – ismerte be
Hummer agya némi kuncogással. – Na, lássuk. Ennek jónak kell
lennie.
A keret túl nagy volt a lánynak, de Hummer atya egy szalaggal
ráerősítette. Raven lassan kinyitotta a szemét. Meglepően világosan
látott, tekintetbe véve, hogy a lencse milyen sötét. A szeme azonnal
megkönnyebbült.
– Ez nagyszerű. Nem látom milyen márka.
– Mikhail egyik barátja készítette – mondta Hummer atya, és egy
jókora, elkerített terület felé indult. Megtartotta a kaput a lánynak.
A kert gyönyörű volt. Raven leült, és beletemette kezét a gazdag,
sötét talajba. Ujjai között pergette a földet. Valami nehéz távozott a
lelkéből, egy kicsit több levegőt engedve keményen dolgozó
tüdejének. Sürgetést érzett, hogy feküdjön le teljes hosszában a
termékeny ágyba, hunyja le a szemét, és szívja a bőrébe a földet.
Hummer atya kertje segítette át a délelőtt hosszú óráin. A déli
nap a kis házikó menedékébe kergette. Még a napszemüveg
védelme alatt is égett, könnyezett, fájt a szeme a nap erejétől. Bőre
is nagyon érzékeny volt, szinte sütött és kivörösödött, habár azelőtt
még sosem égett le.
Együtt vonultak vissza, és két sakkpartit játszottak le. Egyszer
kellett megszakítani, amikor Raven a démonaival küzdött. A lány
hálás volt Hummer atya jelenlétéért, nem volt benne biztos, hogy
túl tudta volna élni Mikhail hiányát nélküle. Gyógyteát ivott, hogy
ellensúlyozza az élelem hiánya miatti gyengeségét.
A délután végtelennek tűnt. Ravennek sikerült a tátongó
ürességét csak néhány sírásrohammal átvészelnie. Öt órára már
teljesen kimerült, és elhatározta, hogy csak a büszkesége kedvéért is
az utolsó pár órát már egyedül csinálja végig. Mikhail két, legfeljebb
három órán belül megkeresi, összeszedte maradék méltóságát, hogy
az utolsó órákkal egyedül nézzen szembe.
Hummer atya vonakodott egyedül elengedni, de a lány
büszkesége ragaszkodott az egyedülléthez. Jóllehet a nap már
sokkal alacsonyabban járt az égen, és felhők vonultak keresztül a
horizonton, a fény a napszemüveg ellenére még mindig sértette a
szemét. Nélküle nem tudott volna keresztülmenni a falun a
fogadóig.
Szerencsére a fogadó viszonylag kihalt volt, Mrs. Galvenstein és a
személyzet a vacsorakészítéssel és terítéssel foglalatoskodott. Egyik
vendég sem volt jelen, Raven észrevétlenül felmehetett a szobájába.
Hosszú fürdőt vett, sokáig engedte testére a forró vizet, azt
remélve, hogy kimossa belőle a Mikhail iránti rettenetes vágyát.
Nedves kékesfekete haját hosszú copfba fonta, és csuromvizesen
lefeküdt az ágyba. A hideg levegő legyezte a fürdéstől forró bőrét,
átjárta, megnyugtatta. Becsukta a szemét.
Halotta egy edény csendüléséért, amint az asztalt terítették.
Akaratán kívül tovább figyelt. Jó megoldásnak tűnt távol tartani a
boldogtalanságot és szomorúságot azzal, hogy megvizsgálja új
képességét. Kis koncentrálással úgy vette észre, tudja a hangerőt
lejjebb és feljebb csavarni, képes hallani a rovarokat, ahogy
szárnyukat összecsapják az éléskamrában, az egér surranását a
falban és a tetőn.
A szakács és a szobalány röviden összeszólalkozott a szobalány
feladatairól. Mrs. Galvensteint dúdolt, miközben a konyhában
dolgozott. Aztán beszélgetés keltette fel Raven figyelmét, halk,
összeesküvő suttogás. Raven tudta, hogy egyáltalán nem szép dolog
hallgatózni, de a beszédből áradó, adrenalintól felfokozott izgalom,
a betegesen torz érzelmek félresöpörték erkölcsi aggályait, így
belefülelt az egyik szobában zajló vitába.
– Az lehetetlen, hogy Mikhail Dubrinsky és Raven Whitney
élőhalottak – mondta tüzesen Margaret Summers. – A férfi
ismerheti őket, de nem vámpír.
– Mennünk kell, most. – Ez Hans volt. – Nem lesz még egy ilyen
esélyünk. Nem várhatunk a többiekre. Azonnal el kell indulnunk,
vagy elveszítjük a lehetőséget. Nem áll szándékomban megvárni a
sötétedést.
– Már késő van – nyafogta Jacob. – Csak pár óra van
naplementéig. Legalább egy óra, hogy odaérjünk.
 – Nem, ha sietünk. Csapdába esett a földben – ragaszkodott
véleményéhez Hans. – Holnapra eltűnik.
– Én mégis úgy gondolom, hogy várnunk kellene Eugene-re és a
többiekre – siránkozott Jacob. – Ők tapasztaltak.
– Nem várhatunk – döntötte el Harry Summers. – Hans-nak
igaza van. A vámpírok tudják, hogy a nyomukban vagyunk, és
valószínűleg mindennap máshova viszik a koporsójukat. Nem
hagyhatjuk ki ezt a lehetőséget. Szedjük össze gyorsan az
eszközöket.
– Én mégis azt gondolom, hogy az a Dubrinsky fickó is egy
közülük. Raven teljesen a varázslata hatása alatt van. Shelly
mondta, hogy eljegyezték egymást – jelentette ki Jacob.
– Én biztos vagyok benne, ahogy apám is biztos volt. Szilárdan
hiszem, hogy akkor is fiatalember volt, amikor apám született –
mondta Hans ádázul.
– Ez nem így van. – Margaret hangja gyémántkemény volt.
– Furcsa, milyen nagy hatással van az asszonyokra, és mindent
elkövetnek, hogy védeni próbálják – gyanakodott Hans, sikeresen
elhallgattatva az idős asszonyt.
Raven hallotta, hogy az orgyilkosok összeszedik halálos
felszerelésüket. Hans és Jacob meggyőzték Harry Summerst, hogy
öljék meg Mikhailt? Vagy valakit Mikhail népéből? Lesiklott az
ágyról, és farmert vett magára. Ahogy vastag zoknit és
túrabakancsot húzott, kinyúlt Mikhailért. De újra csak fekete űrt
talált.
Néhány káromkodást motyogott, miközben magára rántott egy
halványkék blúzt. Nem ismerte a helyi rendőrséget, nem tudta, hol
találja őket. És ki hinne neki, hogy vámpírvadászok vannak itt?
Nevetséges.
Hummer atya? Bizonyára nem lenne képes üldözni őket a
hegyekben, az ő korában.
– Beteszem az autóba ezeket – mondta Jacob.
– Nem. Gyalog gyorsabb. Át tudunk vágni az erdőn. Tedd a
hátizsákba – rendelkezett Hans. – Siess, siess, nincs sok időnk!
Mennünk kell, mielőtt felébrednek és visszatér az erejük.
 Raven sietve körülnézett a szobában, fegyvert keresve. Semmi.
Amikor az FBI-nak segített egy ügyben, az ügynökök lőfegyverrel
kísérték. A lány mély lélegzetet vett, és figyelte a csoportot, amint
elhagyták a fogadót.
Valóban négyen voltak: Margaret, Harry, Jacob és Hans.
Gyanakodnia kellett volna Jacobra. Aznap éjjel, amikor velük
vacsorázott, olyan rosszul volt. Fel kellett volna ismernie, hogy ez
teste természetes reakciója volt egy őrült gyilkos elméjére. De csak a
túláradó érzelmek hatásának vélte, a sok minden miatt, ami az
utóbbi időben történt.
Jacob még meg is érintette. Nem vehetett részt Noelle
meggyilkolásában, mert azt Raven tudta volna. Harry és Margaret
győzhették meg arról, hogy vannak a környéken vámpírok.
Fanatikus, veszélyes emberek lehetnek. Raven azt is tudta, hogy
Shellyt nem vonták be. Az ágyában ült, és valamit írt az iskolájának.
Talán arra lenne esély, hogy meggyőzze Jacobot, lássa be, milyen
őrült dolog a vámpírvadászat. A napszemüvegét felkapva Raven
kiosont a szobájából, és zajtalanul keresztülment a hallon.
Szükséges volt, hogy elrejtse gondolatait és érzelmeit Margaret
közelében. Mióta Mikhailt megismerte és telepatikusan
kommunikált vele, Raven egyre könnyebben tudott fókuszálni
mentális tehetségével.
Várt addig, amíg a csoport eltűnt az erdőbe vezető ösvényen.
Szíve megugrott, majdnem megállt, aztán újra verni kezdett. A szája
kiszáradt. Az ösvény Mikhail házához vezetett. Biztos volt benne,
hogy az a gyalogút volt, amit a férfi első alkalommal használt,
amikor az otthonába vitte. Mikhail segítség nélkül, sebesülten és
gyógyszer hatása alatt aludt.
Raven kocogni kezdett, óvatosan, úgy, hogy ne érje utol az
orgyilkosokat, vagy ne érjen túl közel hozzájuk. Élete árán is képes
lenne megvédeni Mikhailt, de nem volt túlságosan oda egy
konfrontációért, ha az elkerülhető.
Sötét, baljóslatú felhők vonultak az égen. A szél feltámadt, jelezve
a közeledő vihart. Az ösvényen levelek kavarogtak, a kisebb ágak
meghajoltak és lesüllyedtek, ahogy elhaladt alattuk.
 Raven reszketett a hidegebb levegőben, félelem fogta el. –
„Mikhail! Hallj meg engem!” – küldött ki egy parancsoló hívást
kétségbeesetten és imádkozva, hátha közelebb van már, és áttörheti
a gyógyszerek hatását, amit a barátai adhattak be neki.
Szaggatott lélegzetvételt hallott, megállt, majd visszairamodott
egy széles fatörzs mögé. Harry Summers lemaradt a gyorsan mozgó
csapat mögött, megállt, hogy légvételei lecsillapodhassanak. Raven
figyelte, ahogy fújtat, szuszog és zihál.
A magasabb hegyek felé másztak. Raven megkönnyebbült kis
sóhajjal vette tudomásul, hogy letértek az ösvényről és most
távolodtak Mikhail házától. Néma hálaimát küldött az ég felé, és
elhelyezkedett Harry mögött. Úgy lopakodott, mint Mikhail egyik
farkasa, megdöbbenve, hogy képes rá. Sem egy törött ág, sem egy
elguruló kő nem jelezte lába nyomát. Csak a farkasok ereje nem volt
vele. Gyenge volt táplálék híján, és kimerült az alvás hiányától.
Raven felemelte az állát. Ezek az emberek nem fognak elkövetni
egy újabb értelmetlen gyilkosságot. Nem számított, hogy a tervezett
áldozat nem Mikhail volt, meg kell próbálnia megelőzni, bármit
akarnak is tenni. Harry lelassította, miatta néhány percnyi
lemaradásra kényszerült. Megfontolta a lehetőséget, hogy a fák
mögé bújva megelőzi, de így két tűz közé kerülhetne ellenségei
között.
Fél órával később Raven aggódva nézett fel maga elé. Széles
szabad területek voltak a facsoportok között, hosszan elnyúló rétek.
Ez még jobban lelassította. Nem mert kilépni, nehogy elkaphassák
a nyílt terepen. És most a szél is jobban feltámadt, hideg
szilánkokkal szurkálva a testét. A sietségben elfelejtette felvenni a
kabátját. A napnyugtáig még egy óra volt, de a gyülekező felhők
elsötétítették az eget. Ezekben a hegyekben hirtelen csap le a vihar,
és órákig képes dühöngeni. A következő hegygerinc fölött Raven
hirtelen megállt.
Egy rét terült el előtte, zöld fűvel, gyógynövényekkel és
vadvirágokkal borítva. A ház buja bokrok alatt rejtőzött, fákkal
körülvéve. Harry csatlakozott a többiekhez egy méterre a háztól,
körözött, valamit keresett a földön. Kezében egy fakarót tartott,
Hans egy nehéz kalapácsot. Egyházi énekeket énekeltek, közben egy
edényből vizet hintettek a földre. Jacob egy lapátot és egy csákányt
fogott.
Ravent megütötte az émelygés első hulláma, aztán egy sajátságos
érzés, a háta alsó részében keletkezett fájdalom, szétterjedt a belső
részeken, összeszorítva minden izmát. Nem a saját fájdalma volt.
Valaki másé. Félelmet ízlelt az elméjében, a szájában.
Kétségbeesést. Raven elméje eltéphetetlenül összekapcsolódott
azzal a másik elmével. A nőnek a felszínre kell jönnie, hogy a baba
megszülethessen, vagy a gyermeke meghal!
– Az ördög szajhája éppen szül – sikoltotta Margaret, az arca
utálatot, gyűlöletet tükrözött. – Érzem a félelmét. Tudja, hogy itt
vagyunk, és tehetetlen. Ássatok! Ássatok gyorsan!
Jacob mélyen belevágta a csákányt a lágy földbe. Hans őrjöngve
ásni kezdett. A fém és a szikla rettenetes csendülésétől Raven
rosszul lett. Háttérzenét adott a bomlott elméjű fanatikusok
gonoszságának.
Raven hallani vélte a föld felháborodott, fájdalmas sikolyait.
Küzdött azért, hogy nyugodtan lélegezzen. Tervre volt szüksége. Az
asszonynak a földet keresztül-kasul behálózó bányaaknákban vagy
valami földalatti teremben kell lennie. Fájdalmai vannak, vajúdik,
félti önmagát és meg nem született gyermekét. És ezt a fájdalmat és
félelmet olyan hangosan sugározza szét az elméje, hogy Margaret
szinte fürdött benne, élvezte a szenvedését.
Raven megkereste a vajúdóhoz vezető mentális fonalat, kizárt
minden mást a fejéből, kizárólag a nőre koncentrált. Megvárta,
amíg az összehúzódás lecsillapodott, majd nagyon gyengéden
kinyúlt feléje. – „A nő, aki a gyilkosokkal van, hallja a
gondolataidat, érzi a fájdalmadat és a félelmedet. Védd magad, és
a beszélgetést is közöttünk, vagy mindketten bajba kerülünk.”
Mélységes döbbenet, aztán semmi. Az asszony csak nagy sokára
válaszolt. – „Te is közéjük tartozol?”
„Nem. Csapdában vagy? Felássák a földet.”
 Pánik, rettegés, majd ismét üres csend, a nő az önuralmáért
küzdött. – „Nem akarom, hogy a kisbabám meghaljon! Tudsz
nekem segíteni? Nekünk! Kérlek, segíts!”
Újabb összehúzódás tört rá, és szorította a markába Ravent is.
– Valakivel próbál kapcsolatba lépni! – visított fel Margaret. –
Siessetek!
„Mikhail! Szükségünk van rád” – küldött ki egy reménytelen
hívást Raven. Most mihez kezdjen? Ahhoz túl messze vannak, hogy
segítséget, felmentő sereget kérjen a hatóságoktól. Szüksége volt
valakire, bárkire, aki segít kitalálni a módját, hogyan menthetik
meg az asszony és a magzatát.
„A felszínre kell jönnöm. Nem hagyhatom, hogy a babám
meghaljon. Az életpárom meg fogja kísérelni, hogy harcoljon
velük, amíg szülök.”
„Megölnek mindannyiótokat. Próbáld visszatartani. Vissza
tudnád tartani egy fél órát, órát? Kaphatnánk segítséget
akkorra.” – Legalábbis Raven remélte, hogy így van.
„Addigra eljutnak hozzánk. Érzem, hogy fölöttem vannak,
mozgatják a földet. Halál van az elméjükben.”
„Próbálok neked egy kis időt nyerni.”
„Ki vagy te?” – Az asszony most nyugodtabb volt, elhatározta,
hogy fegyelmezett marad most, hogy valaki kintről is érte dolgozik.
Raven levegőt vett, kiengedte. Mi lenne a leginkább biztató
válasz? A Raven Whitney aligha hangzana meggyőzően. – „Mikhail
asszonya vagyok.”
Az asszonyon megkönnyebbülés áradt el, Margaret újra
felsikoltott, mire a férfiak szinte őrjöngésszerű gyorsasággal
kezdtek ásni. Raven kilépett a fák karéja alól, és lassan kiballagott,
merészen átvágva a réten, dúdolgatva magában, mint aki csak úgy
sétálgat. Próbált teljesen természetesen mozogni, mintha csak
kirándulna, és most jól jött, hogy köztudottan valóban szeretett
túrázni. Harry vette észre elsőként. Raven új, kiélesedett hallásával
világosan értette átkozódását, és a többieknek elsuttogott
utasításait. Jacob és Hans abbahagyták a munkát. Hans
kényelmetlenül bámult az égre.
 Raven odaintett a csoportnak, rájuk villantva egy ártatlan
mosolyt.
– Üdv, mindenkinek. Mit csinálnak? Ugye, milyen gyönyörű itt? –
Körbefordult, karját széttárta. – A virágok ragyogóak, ugye? –
Folytatta az ömlengést, de jó nagy távolságot tartott tőlük. –
Mérges vagyok, hogy nem hoztam a fényképezőgépet.
A négy orgyilkos ideges, bűntudatos arccal összenézett. Margaret
talált magára elsőnek, nyugodt mosollyal üdvözölte Ravent.
– Milyen öröm látni magát, kedvesem. Jól eljött a fogadóból.
– Azt gondoltam, a hegymászás és a friss levegő jót tesz majd
nekem. Szintén hegyet másznak? – Nem kellett tettetnie a
reszketést, ahogy egymáshoz dörzsölte a kezét és a karjával próbálta
melengetni magát. – Úgy tűnik, újabb vihar közeledik. Éppen vissza
akartam fordulni, amikor észrevettem magukat. – A hatalmas
kövekből épített ház felé fordult.
– Imádnék itt lakni, messze fenn a hegyekben, a természettől
körülvéve. – Közvetlenül Hansra nézett, és jámboran rámosolygott.
– Az önök vidéke csodálatos. Biztosan imádnak itt élni.
A többiek zavarodottan és bűntudattal néztek, mintha nem
tudnák, hogy mit csináljanak. Jacob tért magához elsőnek.
Megragadta a csákányt, és célirányosan a lány felé indult. Ravennek
összeszorult a torka. Éppannyira tanácstalan volt, mint ők. Nem
mert elfutni, ezzel elárulva magát, de azt sem akarta, hogy Jacob
elérje.
Raven hátralépett, és még egy mosolyt is megengedett magának.
– Megzavartam valamit?
Abban a pillanatban a csapdába esett asszonyra a föld alatt egy
újabb fájás jött rá. Keresztülhasított a testén, mint egy erős hullám,
és fájdalma kisugárzott belőle. Margaret azonnal Ravenre nézett.
Egyetlen dolog volt, amit Raven tehetett, és meg is tette.
Rémülettől zihálva futni kezdett a csoport felé.
– Ó, istenem! Valaki csapdába esett a bányaaknában, és éppen
vajúdik. Margaret! Ugye ez történik? Valaki elment már
segítségért?
 Rohantában szándékosan azt az ösvényt választotta, ami Jacobtól
távolabb esett, a rét fák felé eső szélén. Botladozva megállt a felásott
terület peremén. A levegő sűrű volt, már-már nehéz volt
belélegezni. Felismerte Mikhail egyik biztonsági intézkedésének
halovány mását. A terhes asszony életpárja valószínűleg nagyon
sietősen rántotta fel ezt az akadályt, hogy megpróbálja lelassítani a
fanatikusok előrehaladását.
– Minden rendben lesz – mondta Margaret nyugodtan, mintha
egy gyerekhez beszélne. – Az a dolog ott lenn nem ember.
Raven felemelte a fejét, kék szeme tágra nyílt a döbbenettől.
– Nem érzi? Margaret, mondtam önnek, hogy van egy bizonyos
képességem. Nem találnék ki ilyesmit. Egy asszony van ott lenn,
csapdába esett, és éppen szül. Itt körben bányák vannak a területen.
Valamelyikbe beleeshetett. Érzem a félelmét.
– Nem emberi lény. – Margaret óvatosan a Raven felőli oldalhoz
sétált. – Én olyan vagyok, mint maga, Raven. Nővérek vagyunk.
Tudom, hogy milyen fájdalmas lehetett sorozatgyilkosokra vadászni
és törvény elé vinni, mivel én is ugyanezt teszem.
Raven lenyelte a félelmét. Margaret olyan kedvesen és
kifinomultan beszélt. De a fanatizmus savanyú bűzét párologtatta
magából. Fakó szemeiben ez lángolt ördögien. Raven gyomra
felkavarodott. Talán el tudná érni Jacques-ot.
– Margaret, éreznie kell a fájdalmát, a félelmét. – A halálos
rettegését.– Csapdába eshetett valamelyik bányavágatban. –
Ravennek kiszáradt a szája, a szíve hevesen vert. – Tudja, hogy ki
vagyok, mire vagyok képes. Sosem tévedek ilyesmiben.
Hans visszament ásni, figyelmeztetést motyogva a többieknek. A
szél megragadta a ruhájukat, taszigálta őket. A felhők baljóslatúan
sötétlettek, hömpölyögtek. Villám cikázott felhőből felhőbe, és
mennydörgés morajlott figyelmeztetőn.
– Ez egy élőhalott. Egy vámpírnő. A gyerekeink vérével
táplálkozik. – Margaret közelebb húzódott Ravenhez.
Raven megrázta a fejét, kezét a gyomrára szorította.
– Nem hihet ilyesmit, Margaret. A vámpírok csak puszta
kitaláció. Ez egy csapdába esett, valóságos asszony. A vámpíroknak
nincs kisbabájuk. Gyerünk, Jacob! Nem hihet el egy ilyen
képtelenséget.
– Az ott egy vámpírnő, és mi meg fogjuk ölni. – Jacob fejével a
nyitott hátizsák felé intett, a kiélesített karókra utalva. A szeme a
várható eseményektől csillogott. Alig várta, hogy elvégezhesse a
feladatot.
A lány hátralépett. – Maguk mind őrültek.
„Kérem! Segítsen! Hívja őt!” – A kétségbeesett kiáltás a fájdalom
és rettenet szakadékából jött.
Raven azonnal cselekedett. – „Mikhail! Jacques! Segítsetek
nekünk!”
– Az az ördög beszél hozzá!– közvetített Margaret a többieknek.
„Kérem, hívja Mikhailt! Jönni fog magáért!” – jajveszékelt a
vajúdó asszony.
– Állítsák meg! – visított Margaret. – A vámpírnő beszél hozzá,
könyörög neki, hogy hívjon segítséget. Ne tegye, Raven! Becsapja
magát! Ne hívja Dubrinskyt!
Raven elfordult tőlük, rohanni kezdett, kétségbeesett hívást
küldve Mikhailnak, bárkinek a viharos égbe. Sikerült megtennie,
mielőtt Jacob elérte, és elgáncsolta, hogy a földre zuhant. Az eséstől
elállt a lélegzete, egy pillanatig csak mozdulatlanul feküdt, arccal az
avarban, azon csodálkozva, hogy mi történt. Jacob durván
megfordította, és ráült, kisfiús arcán buja vigyor és uralkodási vágy
váltakozott. A lány a beteges kokainisták szagát érezte kiáradni a
pórusaiból.
„Mikhail!” – Mint egy imádságot küldte el a hívást, tudva, hogy
mi van Jacob elméjében, tudva, hogy nem elég erős ahhoz, hogy
megállítsa.
A szél feltámadt. Messze farkas üvöltött, és egy másik válaszolt.
Még távolabb egy medve morgott ingerülten.
– Átkozottul okosnak hiszed magad, ártatlanságot és
érinthetetlenséget színlelsz, hogy aztán eladhasd magad a
legmagasabb ajánlatot tevőnek. – Jacob megragadta a felsőjét,
vadul megrántotta, a lány karcsú derekáig végighasítva az anyagot.
Telt melle kibuggyant, azonnal magára vonva a figyelmet. A férfi
durván megragadta, felsértve a lágy bőrt.
„Sajnálom.” – A csapdába esett asszony hangja tele volt
bűntudattal. Elmulasztotta, hogy védje a mentális üzenetét, s így
megengedve Margaretnek, hogy meghallja hívását Raven felé.
„Mikhail! Kérlek!” – Raven ismét kiküldött egy reménytelen
hívást. – „Muszáj meghallanod. Szükségem van rád. Istenem,
kérlek, segíts! Segíts annak a szegény asszonynak!”
Jacob szemei hatalmasra kerekedtek felette, rámeredt melle
krémszínű halmára. A torkában elakadt a lélegzet, majd szinte
kirobbant belőle, ahogy megtapogatta Mikhail jelét. Felüvöltött,
megütötte egyszer, majd másodszor is a lányt.
– Rád tette a bélyegét! Istenem, te is egy vagy közülük! – Kezét a
torkára szorította, azzal fenyegetve, hogy elzárja a levegő útját. –
Megtermékenyített, mint a többieket. Tudom, hogy ő volt. Hans
figyelmeztetett bennünket, hogy ő a vámpírok vezetője!
A lány fölé emelte a kezét, és Raven fémet látott benne
megcsillanni. Jacob lesújtott, arca dühöt és utálatot tükrözött.
Fájdalom hasított a lány hasába gonoszul, meleg vér árasztotta el.
Jacob kihúzta a csöpögő kést a sebből és újra felemelte.
A föld felmorajlott és megrázkódott. Jacob kése másodszor is
belevágott a lány testébe. A szél halálos erővel tombolt, leveleket,
kisebb-nagyobb ágakat sodort magával. A kés harmadszor is
lesújtott. Villám sistergett egyszer, kétszer, háromszor, becsapódott
a földbe, mennydörgés csattant, istentelen hanggal rázva meg a
tájat. A kés lesújtott negyedik alkalommal is. Az ég megnyílt, ömlött
az eső, mintha özönvíz lenne.
Jacobot vér borította. Elfordult Raventől, fejét a hirtelen
besötétedett ég felé fordította. Hallotta, hogy a többiek sikoltoznak
félelmükben.
– Te átkozott! – Dühödten lecsapott ötödjére is.
Egy láthatatlan kéz elkapta a csuklóját, mielőtt a penge elérte
volna a lányt, majd vasmarokkal rászorította az ujjait a markolatra.
A kés hegye Jacob torka felé fordult, aki egy hosszú, örökké tartó
pillanatig rettegve nézte, ahogy a véres penge lassan elér a húsáig.
Majd hirtelen beleszúrt, markolatig süllyedt benne.
Farkasok törtek ki az erdőből, köröztek a réten, izzó szemek
vizslatták a három embert, kikerülve a levegőben röpködő ágakat.
Margaret sikítva elfutott. Harry vakon követte, de Hansot
cserbenhagyta a lába, és térdre esett, amint a föld felhullámzott
alatta.
– Raven! – Mikhail alakot öltött a lány mellett, a félelem a
zsigeréig hatolt. Letépte a farmert, hogy tisztán láthassa a
sérüléseket.
A föld újra megrendült. A rét kettéhasadt. Mikhail rászorította
kezét a pulzáló sebre, hogy megkísérelje elállítani a vérfolyamot.
Jacques csillámlott elő, aztán Eric, Byron, Tienn érkezett és Vlad.
Legvégül Gregori, Mikhail helyettese és legmegbízhatóbb vadásza
robbant ki az égből, és megindult a farkasokkal körülvett három
orgyilkos felé. A rétre érve hatalmas, fekete farkas alakját öltötte
magára, egy dühöngő, őrült farkasét, szemében az iszonyú
megtorlás ígéretével.
– Istenem! – Jacques Mikhail mellé térdelt, marokszám kezdte
gyűjteni a gazdag talajt.
– Menj, Byron, gyógynövényekért. Siess!
Pár percen belül gyógyító borogatással eltömítették Raven sebét.
Mikhail csak a lányra figyelt, ringatta, hatalmas testével
védelmezőn takarta az ömlő eső támadásától.
Mikhail egész bensője egyetlen dologra koncentrált.
„Nem fogsz elmenni” – parancsolta. – „Nem engedlek el.” Villám
sistergett, cikázott az égen, és becsapott a földbe. A nyomában
mennydörgés robajlott, megrázva a hegyeket.
– Jacques! Eleanor szülni fog – kiáltotta Vlad kétségbeesetten. –
Nincs bába!
– Vidd a házba! Hívd Celeste-et és Dierdre-t! – Jacques
megvetően lökte arrébb Jacob holttestét, hogy jobban odaférjen a
lányhoz.
 – Eric, takarítsd el őket. Győződj meg róla, hogy senki sem talál
rá a testükre. – Egészen Raven fölé hajolt, hogy hatalmas teste
megóvja a lányét a vihar haragjától.
– Nem halt meg – sziszegte Mikhail, látva a részvétet öccse
szemében.
– Haldoklik, Mikhail. – Jacques szíve összeszorult a látványtól.
Mikhail magához szorította a kicsi testet, lehajtotta a fejét, míg
arca a lányéhoz ért. – „Tudom, hogy hallasz engem; innod kell,
Raven. Sokat.”
Érezte a rezzenést a lány elméjében. Melegséget, sajnálatot.
Rengeteg fájdalmat. – „Engedj elmennem. Sajnálom.”
„Nem! Soha! Sivamet, szerelmem, ne beszélj! Csak igyál!
Értem, ha szeretsz, értem, az életemért, idd, amit felajánlok!”
Mielőtt Jacques kitalálta volna a szándékát és megállíthatta volna,
Mikhail mélyen a saját torkába hasított.
Sötét vér lövellt ki. Mikhail odaszorította a lány ajkait, minden
erejét felhasználva, hogy engedelmességre bírja. Raven
engedelmeskedett, de a teste olyan gyenge volt, hogy alig tudta
követni a parancsot. Azt lenyelte, ami beleömlött a szájába, de
magától nem tudott inni.
Villámcsapás villámcsapást követett. Egy fa szinte felrobbant,
tüzes zsarátnokokra hullott. A föld újra megrengett, hullámzott,
megrepedezett. Gregori emelkedett föléjük, a legsötétebb kárpáti
harcos, világos, jéghideg szeme az elkerülhetetlen halál ígéretét
hordozta.
– A farkasok elvégezték a munkát – közvetítette zordan Eric. – A
villámlás és a földrengés megteszi a maradékot.
Jacques nem figyelt rá, megragadta Mikhail vállát.
– Elég, Mikhail! Túlságosan legyengülsz. A lány túl sok vért
vesztett. Belső sérülései vannak.
Őrjöngés kerítette hatalmába Mikhailt. Hátravetette a fejét, és
tagadón felüvöltött, a hang szétterült az erdőben és a hegyekben,
mint a mennydörgés. A fák lángba borultak körülöttük,
dinamitrudakként robbantak fel.
 – Mikhail! – Jacques nem hagyta lerázni keményen markoló
kezét. – Hagyd abba, most!
– Az én véremet kapja, meg fogja gyógyítani. Ha benne tudjuk
tartani a vért, földbe helyezzük, és végigcsináljuk a gyógyító
szertartást, akkor élni fog.
– Ka´cak (a csillagokra), Mikhail, elég! – Jacques hangja
rettenetes félelemtől remegett.
Gregori megérintette Mikhailt, hogy magára vonja a figyelmét.
Azok a halovány szemek parancsoltak. – Ha te meghalsz, öreg
barátom, nem lesz esélyünk megmenteni a lányt. Muszáj
összedolgoznunk, ha végig akarjuk csinálni.
Raven feje hátrahanyatlott, teste ernyedt volt, mint egy
rongybabáé. Mikhail vére szabadon ömlött a mellkasára.
Jacques a bátyjához hajolt, de Gregori megelőzte, és nyelve
egyetlen simításával bezárta a tátongó sebet.
Mikhail alig érzékelte, ami körülötte történt, egész lénye, minden
ereje, tudása egyedül Ravenre összpontosult. A lány tudata
eltávolodott tőle, lassan, de egyre halványodott benne az élet. A
szíve akadozva vert, egy dobbanás, egy kimaradt, újabb dobbanás.
Azután pedig baljóslatú, hátborzongató csend.
Mikhail káromkodva a hátára fektette, lélegeztette, kezével
próbálta a szívét működésre bírni. Raven elméjéért nyúlt, kicsi,
pislákoló fényt talált, tompa volt, elhalványuló. A lány a fájdalom
tengerén hánykolódott. Elképzelhetetlenül gyenge volt. Befújás,
masszázs, paranccsal való visszakényszerítés az életbe. Majd kezdte
az egészet elölről.
Vízözön zúdult le a sziklás kanyonon mögöttük. A föld újra
megrázkódott. Két újabb fa robbant fel és lobbant lángra a sűrű eső
dacára.
– Engedj minket is segíteni – rendelkezett Gregori halkan –,
parancsa áthatolt még a mélységes bánaton és az eltökéltségen is.
Jacques óvatosan félretolta fivérét, átvette a masszázst, miközben
Gregori lélegeztette Ravent. Be és ki, Gregori értékes levegővel
töltötte meg a lány tüdejét. Jacques a szívét késztette működésre.
Így Mikhailnak egyedül csak a mentális kapcsolatra kellett
koncentrálnia. Egy moccanás az elméjében, egy könnyed érintést,
azonnal tudta, hogy ez csak Raven lehet, így rákapcsolódott, és
követte kérlelhetetlenül. – „Nem hagyhatsz el.”
A lány lelke próbált elillanni onnan, ahol olyan nagy volt a
fájdalom.
Mikhail pánikban üvöltötte a nevét. – „Raven! Nem hagyhatsz el!
Nem leszek képes tovább élni nélküled. Gyere vissza hozzám, gyere
vissza, vagy követlek oda, ahová vezetsz!”
– Érzem a pulzusát – jelezte Jacques. – Gyenge, de van. Még több
vérre van szükségünk, Byron.
Csillámlás törte meg a gyülekező éjszakát. Tienn tűnt fel
mellettük.
– Eleanor megszült, és a gyerek él – jelentette be. – Kisfiú.
Mikhail hosszan, lassan sziszegve engedte ki a levegőt.
– Eleanor elárulta Ravent.
Jacques figyelmeztetőn megrázta a fejét, amikor Eric meg akart
szólalni, hogy az asszony védelmére keljen. Mikhail gyilkos
hangulatban volt. A legkisebb hiba is provokálhatja. Mikhail
őrjöngése táplálta a féktelen időjárást, a félelmetes vihart, a
földrengést.
Mikhail visszavonult az elméjébe, magához ölelte Ravent,
igyekezett tőle annyi fájdalmat átvenni, amennyit csak tudott.
A házához vezető út homályba veszett a számára, az autó
szélvédőjére zuhogott az eső, folyamatosan villámlott és
mennydörgött. Szeretett volna saját természetfeletti sebességével
hazaszáguldani, de nem merte megkockáztatni, hogy Raven további
sérüléseket szenvedjen.
A falu elhagyatott volt és sötét, az elektromos vezetékek
tönkrementek a féktelen viharban. A házakban az emberek
összekuporodtak és imádkoztak, reménykedve, hogy túlélik az ádáz
vihart, meg sem értették volna, hogy az életük egy kicsi, emberi nő
bátorságán és szívósságán múlik.
 Tizenegy

Levették a lányról véráztatta ruháit, és Mikhail ágyára fektették,

teste ernyedt, élettelen volt. Gyógynövényeket morzsoltak szét,
néhányat meggyújtottak. A különleges borogatást újra cserélték,
erősebbre, próbálván megakadályozni a további vérveszteséget.
Mikhail remegő ujjakkal megérintette a sötét horzsolást a lány
arcán, és a véraláfutást, ami figyelmeztetőn virított telt fehér
keblén, ahol Jacob szándékosan megsebezte, féltékeny, drogos
őrületében. Düh tombolt Mikhailban, arra vágyott, hogy a
markában tarthassa Jacob nyakát.
– Vérre van szüksége – jelentette ki hirtelen.
– Ahogy neked is. – Jacques várt, míg Mikhail egy lepedővel
betakarta Ravent, mielőtt felajánlotta a csuklóját.
– Igyál közben.
Gregori megérintette a vállát.
– Bocsáss meg, Jacques, de az én vérem hatásosabb. Hatalmas
erővel bír. Engedd, hogy megtegyem ezt a csekélységet a
barátomért. – Jacques bólintására Gregori egy vágást ejtett a vénája
fölött.
Csend volt, amíg Mikhail Gregori gazdag vérét itta. Jacques
halkan felsóhajtott.
– Három alkalommal cserélt veled vért a lány? – Igyekezett
közömbösen beszélni, nem akarván úgy tűnni, mintha megdorgálná
a vezetőjüket, a bátyját.
Mikhail sötét szeme figyelmeztetőn villant.
– Igen, ha élni fog, valószínűleg közülünk valóvá válik. –
Kimondatlanul maradt, hogy a lány életét talán éppen az a személy
semmisíti meg, aki átváltoztatja.
 – Nem hívhatunk hozzá orvosi segítséget. Ha a mi módszerünk
nem működik, az emberek orvosai még inkább tehetetlenek
lennének – figyelmeztetett óvatosan Jacques.
– A fene egye meg, azt hiszed, én nem tudom, hogy mit tettem?
Azt hiszed, nem tudom, hogy cserbenhagytam, elmulasztottam
megvédeni? Merő önzésből kockára tettem az életét?
Mikhail letépte magáról a véres inget, összegyűrte, és a szoba
legtávolabbi sarkába dobta.
– Értelmetlen visszafelé nézni – jegyezte meg nyugodtan Gregori.
Mikhail lerúgta a csizmáját, zokniját. Ledobta magát az ágyra
Raven mellé.
– Nem tud vért venni magához, ahogy mi szoktunk, túl gyenge
hozzá. Nincs más választásunk, mint az ő fejletlen módszerüket
alkalmazni, a transzfúziót.
– Mikhail... – figyelmeztette Jacques.
– Nincs más választásunk. Nem tud elvenni annyit, amennyire
szüksége van, megközelítőleg se. Nem késlekedhetünk holmi viták
miatt. Arra kérlek téged, mint öcsémet, és téged, Gregori, mint
barátomat, hogy tegyétek ezt meg értünk.
Mikhail a mellkasára húzta Raven fejét, visszahanyatlott a párnák
közé, fáradtan lehunyta a szemét, amíg a többiek elkezdték a
primitív eljárást.
Ha a férfi még ezer évig él is, sem fogja elfelejteni az első zavart
mocorgást az elméjében, amikor szinte halottként feküdt a föld
alatt, és a lány a segítségét kérte. A felismerés szétrobbant az
agyában, rettegés terjedt szét a szívében és gyűlölet a lelkében.
Megérezte Raven felszakadó félelmét. Jacob kezét a lány drága
testén; a brutális ütéseket; a késpenge tépésének érzetét, ahogy
felvágta a bőrt és a lágy belső részeket. Annyi félelem és fájdalom
volt a lányban. Bűntudat azért, mert nem tudta megvédeni Eleanort
és meg nem született gyermekét. Raven egy végső, gyenge érintést
csúsztatott akkor a férfi elméjéhez – csak suttogás volt a bánat és a
fájdalom pereméről. – „Sajnálom, Mikhail. Cserbenhagytalak.” –
A lány utolsó összefüggő gondolata hozzá szólt. Mikhail gyűlölte
magát, gyűlölte Eleanort, hogy nem volt elég önfegyelme ahhoz,
hogy megtanulja a fókuszált, célirányos mentális kommunikációt.
A felismerés egyetlen másodperc alatt átfutott rajta, amikor
tehetetlenül feküdt, bezárva a talajba, élete alapjai, mindaz, amiben
hitt, összeomlott.
Amikor kiszabadult, Jacques felemelkedett vele, mentálisan elérte
Jacobot, és a véráztatta kést a gyilkos torkába nyomta.
A vihar lehetővé tette Vladnak, hogy Eleanorhoz jusson, és
kiszabadítsa anélkül, hogy megvakulna a naptól, vagy a tökéletes
tájékozatlanság pillanatában az orgyilkosoknak elég idő jusson,
hogy megöljék vajúdó feleségét.
Mikhail megkísérelte Raven elméjét beburkolni melegséggel,
szerelemmel, és karjával védelmező pajzsként ölelte. A tű beleszúrt
a karja belsejébe, és átfúrta a lányét. Mikhailnak nem volt kétsége
afelől, hogy az öccse szigorúan figyeli a transzfúziót, és közben arra
is gondja lesz, hogy Mikhailt is táplálják ősi Kárpáti vérrel.
Jacques a kezében tartotta Mikhail és rajta keresztül Raven életét
is. Ha a lány meghal, Mikhail is követi, ez megfellebbezhetetlen
tény volt. Nem engedheti meg magának, hogy életben maradjon, ha
elveszíti az asszonyát. Jacques tudta a szíve mélyén, a fekete
őrjöngés, ami Mikhailban szunnyad, veszélyeztetne bárkit, aki a
közelében van, Kárpátit és emberi lényt egyaránt. Csak remélni
tudta, hogy Gregori képes lesz gyorsan és pontosan elvégezni a
munkáját, ahogyan azt a törvényeik diktálják, ha Ravennek meg
kell halnia.
„Nem!” – A lány még öntudatlan állapotban is a férfit próbálta
megmenteni.
Mikhail végtelen szeretettel cirógatta meg a haját. – „Aludj,
kicsim. Szükséged van a gyógyító alvásra.” – Elméjét használva
mindkettejükért lélegzett, be és ki, erőltetve az oxigént Raven
tüdejébe, a magáéba. Együtt tartotta lélegzésük ritmusát. Azokat az
életfunkciókat, amelyeket lehetett, átvette, működtette helyette,
hogy a lány gyógyulhasson.
 Jacques tudta, hogy Mikhailnak nincs valódi választási
lehetősége. Nem maradhat életben az életpárja nélkül, vagy nem
marad Kárpáti, megöli a sötétség, ami ott él mindegyikükben.
Ebben a pillanatban Mikhail az erejét felhasználva tartja fenn a
lányban a vérkeringést, a szívverését, a tüdeje működését. Ez
nagyon kimerítő.
Gregori pillantása találkozott Jacques-éval Mikhail feje fölött.
Nem fogja hagyni, hogy ez a pár meghaljon. A lányt meg kell
gyógyítaniuk. – Megcsinálom Jacques. – Ez nem remény volt,
hanem tényközlés.
A levegő felcsillámlott mellettük, és Celeste jelent meg Erickel az
oldalán. – Azt választotta, hogy követi – mondta halkan a nő –,
annyira szereti.
– Ez már köztudott? – kérdezte Jacques.
– Visszavonul – felelte Eric. – Minden Kárpáti érzi. Van esély rá,
hogy megmentsük őket?
Jacques felnézett, jóképű arca elgyötört volt, sötét, Mikhailéhoz
oly hasonlatos sötét szeme bánatsújtott.
– A lány harcol érte. Tudja, hogy Mikhail azt fogja választani,
hogy követi majd.
– Elég! – sziszegte Gregori, magára vonva a figyelmüket. – Nincs
más választásunk, mint hogy megmentjük őket. Csak ez lehet a
fejünkben.
Celeste Ravenhez lépett. – Engedjétek meg, hogy én tegyem meg
érte, Jacques. Asszony vagyok, gyereket várok. Nem fogok hibázni.
– Gregori a gyógyítónk, Celeste, te gyermeket vársz, és ez a
munka nagyon bonyolult – ellenkezett Jacques kedvesen.
– Mindketten vért adtatok nekik. Ti is hibázhattok. – Celeste
elhúzta a lepedőt Raven hasáról. Zihálása hallható volt, rémülete
hatalmas. Önkéntelenül hátralépett.
– Istenem, Jacques! Nincs esély.
Jacques dühösen elhúzta onnan. Gregori lépett melléjük, világos
szeme Celeste-re villant, mint a higany, nyugalom, hideg
fenyegetés, rendreutasítás csillogott benne.
 – Nem kérdés, hogy én leszek az, aki meggyógyítja. Mert meg fog
gyógyulni. Amíg elvégzem a dolgom, azt akarom, hogy csak az
maradjon itt, aki tökéletesen hisz a sikerben. Menjetek ki most, ha
nem tudtok támogatni. Csak mély meggyőződéssel a saját
elmémben és a tiétekben is, fogok tudni dolgozni. A lány élni fog,
mivel nincs más lehetőség.
Gregori a sebek fölé helyezte kezét, becsukta szemét, kilépett a
saját testéből, hogy belépjen a másikba, ami még mindig
mozdulatlanul, halálos sebbel feküdt.
Mikhail érezte Raven riadt moccanását. Megrándult, próbált
arrébb mozdulni, eltűnni ettől az új, fájdalmas érzéstől, hogy ne
érinthesse meg. Mikhail könnyedén körülölelte, nyugodtan tartotta,
hogy Gregori végezhesse a sérült szervek helyreállításának
komplikált műveletét. – „Nyugodj meg, kicsim. Itt vagyok veled.”
„Nem bírom ki.” – Ezek nem is szavak voltak, csupán érzés. Maga
a fájdalom.
„Tedd meg értünk, Raven. Ha elmennél, nem egyedül mennél el.”
– Ne! – ellenkezett Jacques élesen. – Tudom, mit művelsz,
Mikhail. Igyál most, vagy nem folytatom a transzfúziót.
Feltámadó dühe felrázta Mikhailt révületéből. Jacques
nyugodtan, mozdulatlanul állta sötét, dühös pillantását.
– Túl gyenge vagy az elvesztett vértől, hogy szembeszállj velem.
– Akkor engedj innom! – Mikhail szavaiból sütött a jéghideg düh,
ami olyan fekete volt, mint maga az éjszaka. Színtiszta veszély, a
halál fenyegetése.
Jacques habozás nélkül feltárta a torkát, sikerült elfojtania a
fájdalomnyögést, amit Mikhail mély harapása okozott, ahogy
éhesen, vadul, mint egy fékevesztett állat, táplálkozott belőle.
Jacques nem küzdött, nem adott hangot, csak felajánlotta életét a
bátyjáért és Ravenért. Eric mellé lépett, amikor a térde megrogyott
és nehézkesen leült, de Jacques elintette onnan.
Mikhail hirtelen felemelte a fejét, arca mélyen barázdált volt,
mérhetetlen fáradtság és annyi bánat tükröződött rajta, hogy az
fájdalmat okozott Jacques-nak.
 – Bocsáss meg, Jacques. Nincs mentség arra, ahogy veled
bántam.
– Nincs mit megbocsátanom, amit tettem, önként tettem –
suttogta Jacques szaggatottan. Eric azonnal mellé állt, hogy vérét
kínálja neki.
– Hogyan tehetett bárki is ilyet Ravennel? Hisz olyan jó, olyan
bátor. Kockáztatta az életét, hogy megmentsen egy idegent. Hogyan
akarhatta bárki is megsebezni? – kérdezte Mikhail, szemét az ég
felé emelve. Csak a csönd volt az egyetlen válasz.
Mikhail pillantása Gregorira esett. Figyelte, barátját, ahogy
dolgozik, a gyógyító szertartásra koncentrálva. A lágy ének
megnyugtatta, némi megkönnyebbülést adott meggyötört lelkének.
Gregori kiemelkedett a testéből, hátrahagyta, mint egy üres
kagylóhéjat, tiszta, gyógyító energiává vált, és belépett Raven
testébe, hogy odabentről kifelé haladva rendbe hozza azt. Mikhail
érezte, hogy Gregori a lány testében dolgozik, a helyreállítás mágiáit
szövi, lelkiismeretesen, pontosan. Ez a rítus olyan ősi volt, mint
maga az idő, mindannyian jól ismerték, az idők során pedig egyre
bővült tapasztalatokkal ez az enyhet adó folyamat, amit Gregori
hozhatott el nekik.
– Elég a vér – suttogta Jacques rekedten, ahogy meggyújtotta az
illatos gyertyákat, és új énekbe kezdett.
Gregori megmozdult, szeme csukva maradt, de bólintott. Kissé
megbillent a gyengeségtől, óriási energiát fektetett a rémületes
sebek begyógyításába. – A teste megkísérli az átalakulást. A vérünk
átitatta a szerveit, dolgozik a változáson, és hogy meggyógyítsa a
szöveteket. Időre lesz szüksége a folyamathoz. – Csak néhány
pillanatig pihent, majd visszatért belülre, a mély, metszett
vágásokhoz, amiket összesimított, egybe forrasztott. A lány méhe is
megsérült, és az túlságosan fontos volt ahhoz, hogy akár csak a
legkisebb hibalehetőséget is ki ne zárja. Ravennek tökéletesnek kell
lennie.
– A szíve túl lassú – mondta Jacques halkan, majd lecsúszott az
ágy széléről a padlóra. Döbbentnek tűnt, hogy a földön találta
magát.
 – O köd belso! (A sötétség vigye el!) – káromkodott Eric. –
Micsoda pokoli éjszaka!
– A testének több időre lesz szüksége így, hogy egyszerre kell
átalakulnia és a gyógyulnia – tette hozzá Celeste, Gregori munkáját
figyelve.
Tudta, hogy csodának volt a tanúja. Sosem volt még ilyen közel a
legendás Kárpáti harcoshoz, akiről mindenki suttogott, és akitől
neki is végigfutott a hátán a hideg. Csak páran látták közelről
Gregorit. Erő sugárzott minden pórusából. Mikhailt őrizte, amikor
nem vámpírokra vadászott, vagy nem a Kárpáti igazságszolgáltatás
ügyeiben járt el. Senki sem kívánta őt üldözőjének. Félelmetes volt
és könyörtelen, gyorsan, habozás nélkül ölt.
– Raven jól van – erősítette meg Mikhail. – Folytatni fogom a
lélegeztetését és a szívmasszázst. Eric, gondoskodnod kell Jacques-
ról.
– Nyugodj meg, Mikhail, az asszonyodra figyelj. Jacques rendbe
jön. Tienn is itt van, ha probléma adódna. Gregori előtt még sok óra
munka áll – válaszolta Eric. – Ha szükséges, idehívhatjuk a
többieket segíteni.
Jacques megérintette Mikhail kezét. Mikhail megfogta.
– Muszáj csillapítanod a dühödet, Mikhail. A vihar túl erős. Az
egész hegység veled dühöng. – Jacques lecsukta a szemét, fejét az
ágydeszkának támasztotta, keze még mindig a Mikhailét fogta.
Raven úgy érezte, mintha a testében történő dolgoktól el lenne
különítve. A többiek észlelése, jelenlétük, mozgásuk is Mikhailon
keresztül jutott el hozzá. A férfi valahogy vele volt, a testében,
lélegzett érte. És volt valaki más is, akit nem tudott felismerni, de
valahogyan szintén benne volt, úgy dolgozott, mint egy sebész,
helyreállította a számtalan kárt a testében, a belső szerveiben,
különösen a női szervekben. Meg akarta állítani egy kicsit, hagyni,
hogy a fájdalom elöntse, elvigye valami helyre, messze ezektől az
érzésektől. Csak hagyni, hogy elmenjen. Fáradt volt, rettenetesen
fáradt. Milyen egyszerű lenne! Ezt akarta, erre vágyott.
Végül mégis visszautasította a hívogató helyet, harcba szállt az
életéért, Mikhail életéért. Végig akarta húzni a férfi száján az ujját, a
feszültség okozta vonalon, amiről tudta, hogy ott van. Könnyíteni
akart bűntudatán és dühén, biztosítani arról, hogy minden az ő
saját döntése volt. A férfi teljes, kompromisszum nélküli, feltétlen,
végtelen szerelme szinte több volt annál, amit el tudott viselni.
Egyre inkább tudatára ébredt a testében lezajló különös
változásoknak.
Semmi sem érhetett hozzá, szorosan, védelmezőn magába
burkolta Mikhail szerelme. A férfi lélegzése az övé volt, a szívverése
szintén. – „Aludj, Csitri (kicsim). Ügyelek mindkettőnkre.”
Jó néhány hosszú, kimerítő óra múlva Gregori felegyenesedett,
haja ragadt az izzadságtól, arca kimerült volt és barázdált, a teste
fájt a fáradtságtól.
– Megtettem, ami tőlem telt. Ha élni fog, gyereke is lehet majd.
Mikhail vére és a föld befejezi majd a gyógyítást. A változás gyorsan
lezajlik. Nem fogja érteni, így nem is harcol majd ellene. – A lány
értékes vérétől ragacsos kezével beletúrt a hajába. – Csak Mikhail
életéért fog küzdeni, csak az ő életére gondol, és arra, hogyan hatna
rá a halála. Úgy hiszem, ez így jobb, hogy nem érti, valójában, mi
történik vele. Nincs tisztában sérülésének súlyosságával. Túl nagy a
fájdalma. Rettenetesen szenved, de nem egy könnyen feladó típus,
igazán nem.
Jacques már el is készítette az új borogatást, hogy kicserélje a
véráztatta előzőt.
– Adhatunk neki még vért? Még többet fog veszíteni, mint
gondoltam, és így is olyan gyenge, félek, hogy nem éli túl az
éjszakát.
– Igen – válaszolt Gregori fáradtan, elgondolkodva. – De nem
többet, mint egy vagy két litert. Lassan kell adagolnunk, különben
megriasztjuk. Amit feltétel nélkül elfogad Mikhailban, azt nem fogja
elfogadni önmagában. Add neki az én véremet. Erős, mint
Mikhailé, ő pedig elgyengült attól, hogy lélegeztetni próbálja és a
szívét működteti.
– Fáradt vagy – ellenkezett Jacques. – Vannak mások is.
– De nem olyan vérrel, mint az enyém. Tedd, amit mondtam. –
Gregori nyugodtan leült és figyelte, ahogy a tű behatol a vénájába.
Senki sem vitatkozott Gregorival, ő volt a törvény önmaga fölött.
Csak Mikhail nevezhette őt valóban a barátjának, és csak tőle
fogadott el parancsokat is.
Celeste mély levegőt vett, mondani akart valamit Gregorinak az
iránta érzett csodálatáról, de volt valami a férfi szemében, ami
megállította. Gregori a vihar közepében is nyugodt maradt, maga a
halálos hűvösség.
Jacques Gregori értékes vérét közvetlenül Raven vénájába
engedte. Ez nem a legjobb vagy a leggyorsabb módja volt a
gyógyulásnak, de Gregori figyelő szeme enyhített Jacques
nyugtalanságát. Csak miután látta, hogy a vér könnyedén áramlik,
engedte meg magának, hogy leüljön. Meg kellett szervezniük
mindent, hogy bizonyosak lehessenek, minden részletről
gondoskodtak. Mikhail hitt benne, hogy apróságokon életek
múlhatnak.
– Fel kell mérnünk a népünk elszenvedte károkat. Minden
orgyilkos meghalt, egy sem menekült el?
– Hans, az amerikai pár és az az ember, aki megtámadta Ravent –
számolta össze Eric. – Csak ők voltak ott a helyszínen. Egyetlen
halandó sem élhette túl azt a hatalmas vihart, az állatok gyilkos
dühét. Ha lett volna egy általunk nem észlelt megfigyelő, Mikhail
vagy a vadállatok tudták volna.
Gregori fáradtan megmozdult, hatalmas ereje fogyatkozott a
folyamatos erőfeszítéstől.
– Nem volt ott más – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, és
senkinek nem jutott eszébe, hogy visszakérdezzen.
Jacques halványan elvigyorodott, először az este folyamán. – Egy
igazi nagytakarítást csináltatok, igaz Eric?
– Teljes mértékben. A megégett holttesteket egy fa alá vittük,
mintha odagyűltek volna és agyoncsapta volna őket a villám.
Semmi jele rajtuk egyéb sérülésnek – foglalta össze Eric. – Holnap
egy mentőcsapatot indítanak majd az eltűnt turisták és Hans
felkutatására. Byron, a te házad közel van, a többi orgyilkos rád fog
gyanakodni. Ne menj közel a házadhoz. Vladnak el kell vinnie
Eleanort és a gyermeket messze innen.
 – Hogyan fognak elutazni? – kérdezte Gregori.
– Autóval.
– Még éjszaka van. Van egy házam, amit csak a téli hónapokban
használok, nem túl gyakran. Jól védett, nehéz megtalálni. – Gregori
mosolya nem melegítette fel ezüstszínű szemét. – Kedvelem a
magányt. Jelenleg a ház üres. Szívesen felajánlom a gyermeknek és
anyjának védelmi helyül addig, amíg szükségük van rá. A ház több
száz mérföldnyire van innen, én a világban kószálok, nem fog
titeket zavarni senki sem. Jelenleg amúgy is itt van rám szükség.
Mielőtt Vlad tiltakozhatott volna, Jacques megelőzte.
– Kitűnő ötlet. Byronnak megvan a maga búvóhelye. Induljatok
máris, Vlad. Őrizd jól Eleanort. Értékes nekünk, ahogy a gyermek
is.
– Beszélnem kell Mikhaillal. Eleanor nagyon zaklatott, hogy
veszélybe sodorta Raven életét.
– Mikhail most nem önmaga. – Jacques kihúzta a tűt Raven
erőtlen testéből és Gregori karjából. A lány lélegzete gyenge volt,
már az is egy csoda, hogy Mikhail hogyan képes életben tartani. –
Majd megbeszélitek ezt a kérdést egy másik alkalommal. Most
minden energiáját az asszonya túlélésére használja. Raven nem
képes maga lélegezni.
Vlad összevonta a szemöldökét, de engedelmeskedett, amikor
Gregori intett neki. Lehet, hogy maradt volna még vitatkozni
Jacques-kal, hogy könnyítsen életpárja lelkiismeretén, de
Gregorinak mindannyian engedelmeskedtek. Ő volt Mikhail
jobbkeze, a legkönyörtelenebb vadász. Népük legnagyobb
gyógyítója, és Mikhailt úgy védte, mint valami kincset.
– Egyik emberünk sem táplálkozott ma éjjel – mutatott rá Eric,
felesége sápadt arcára pillantva. – Egyetlen emberi lény sem lesz
kint.
– Nagy a kockázata annak, ha arra kényszerülünk, hogy belépjünk
egy lakóházba – sóhajtotta Jacques, arra vágyva, hogy Mikhaillal
megbeszélhesse a dolgot.
– Ne zavard most – intette le Gregori. – A lánynak nagyobb
szüksége van rá, mint nekünk. Ha meghal, Mikhailt is elveszítjük,
és fajunknak már nem lesz valódi esélye a túlélésre. Noelle volt az
utolsó lánygyermek, aki életben maradt, és ez is több mint ötszáz
évvel ezelőtt volt. Szükségünk van erre az asszonyra, hogy fajunk
fennmaradjon. Ezen kell lennünk minden erőnkkel. Még nincs
vége.
Mikhail megmozdult, kinyitotta fáradt, sötét szemét. – Még nincs
vége. Legalább még két másik van, lehet, hogy négy. Eugene
Slovensky, Kurt Von Halen. Nem tudom azonosítani a másik kettőt
a csoportból, azt sem, hogy ők is benne voltak-e. A nevüket
megtudhatjátok a fogadóban. Mrs. Galvenstein meg fogja mondani.
– A hosszú szempillák lecsukódtak. Mikhail ujjai alagutat fúrtak
Raven hajába, mintha így vissza tudná húzni a lányt a halál
torkából.
Jacques figyelte a szeretettel simogató ujjakat.
– Betehetjük a lányt néhány órára a földbe, Gregori?
– Gyorsítaná a gyógyulását.
Eric és Jacques lementek előkészíteni a pincét, egyetlen
paranccsal megnyitották a földet, elég helyet hagyva, hogy ketten
egymás mellett fekhessenek. Óvatosan odavitték Ravent. Senki sem
beszélt, mindannyian arra koncentráltak, hogy a lány szíve, tüdeje
dolgozzon, megőrizzék a pislákoló fényt, ami élni akarásáról
tanúskodott.
Mikhail leereszkedett a föld gyomrába, érezve gyógyító erejét a
gazdag talajnak, ahogy köré igazodott, mint egy hívogató ágy.
Átvette a pehelykönnyű lányt a többiektől, és karja védő páncéljába
vonta.
Mikhail megmozdította a kezét, kis alagutat formált a fejüknek, és
betakartatta magukat a földdel. A talaj kitöltötte a kis helyeket
körülöttük, a férfi lába felett, a lányé felett, beborította a testüket,
mélyebben a földbe nyomva mindkettőjüket.
Raven szíve óriásit dobbant, majd csaknem kihagyta a következő
ütemet, akadozott, a férfi kitartó szívverése ellenére. – „Élek még!
Eltemetnek bennünket élve!”
„Nyugodj meg, kicsim. A földben vagyunk. Gyógyítást kínál
nekünk. Nem vagy egyedül. Itt vagyok veled.”
 „Nem tudok lélegezni!”
„Lélegzem mindkettőnk helyett.”
„Nem tudom elviselni! Állítsd meg őket!”
„A földnek gyógyító ereje van. Hagyd őket dolgozni. Kárpáti
vagyok, a földből származom. Nem kell semmitől sem félned. Sem
a szél, sem a föld, sem a víz nem árt nekünk. Egyek vagyunk.”
„Én nem vagyok Kárpáti.” – Pőre rettegés volt a lány elméjében.
„Egyek vagyunk. Semmi sem bánthat téged.”
A lány ellökte magát tőle, őrült viaskodásba kezdett, ami az
életébe kerülhetett volna. Mikhail felismerte, hogy hiábavaló
vitatkoznia vele. A lány nem tudta elfogadni a föld közelségét
önmagán, a feje fölött. Kiemelte mindkettőjüket a földből azonnal,
körülölelte, kényszerítette a lány szívét, hogy lelassítson a normál
ütemre.
– Ettől féltem – mondta Jacques-nak, aki még a pincében volt. –
A mi vérünk fut az ereiben, de az elméjének megvannak az emberi
korlátai. A betemetés halált jelent. Nem tudja elviselni a föld
mélyét.
Mikhail már a legelső fodrozódását megérezte annak a
fájdalomhullámnak, ami elöntötte Raven testét. Felzihált, lenézett
az arcára. A lány szemei felpattantak, halálos rettegéssel nézett fel
rá. A férfi hátrasimította az arcából az éjfekete fürtöket, és próbált
rájönni, mi történik.
„Gregori!” – szólította a gyógyítót, a barátját, azt a férfit, aki
évszázadokon át rendíthetetlenül állt az oldalán. – „Valami nincs
rendben! Siess!”
Tudta, hogy mérhetetlen aggodalma csak még jobban felgyorsítja
Gregori visszatértét. Raven vakon kinyújtotta a kezét, elkapta az
ujjait, és megszorította, amikor a lélegzet szinte kiszakadt a
tüdejéből. Egy másodpercnyi szélfuvallat, és Gregori már hajolt is
Raven fölé, a keze gyengéd volt, különös, ezüstszín szemei a testét
vették szemügyre.
„Mondd el!” – parancsolt rá Mikhail. Pedig már tudta a választ.
Remélte, hogy a suttogó pletykák csak mítoszok, mégis biztos volt
benne, mit fog mondani neki Gregori.
 „Átváltozik. Tudtuk, hogy végül megtörténik, Mikhail.” – Gregori
leereszkedett a pár mellé. Érintésétől megkönnyebbült Raven
szaggatott légzése, de a fájdalomhullámokat nem tudta megállítani,
egyre hosszabbak, egyre erőteljesebbek lettek. Mindketten ismerték
a rémtörténeteket arról, hogyan zajlik le az átváltozás, de
mindketten abban reménykedtek, hogy ez csak afféle szóbeszéd.
Mikhail megkísérelte elzárni Ravent a kín elől, annyi fájdalmat
vett magára, amennyit csak tudott, de a hullámok
feltartóztathatatlanok voltak. Gregori tekintete találkozott az övével
a lány megfeszülő teste felett. A fekete szemekben rémület, puszta
rettegés ült, pedig Mikhail soha nem ismerte ezt az érzést.
„Lélegezz helyette, Mikhail. Meg kell őrizned az önuralmad és a
nyugalmad a kedvéért.”
Mindkettejük fejében az járt, hogy Raven meg fog őrülni. Soha
egyetlen emberi nőt sem sikerült átváltoztatni, legalábbis nem
hallottak róla. Ő is meg fog tébolyodni, mint előtte az összes nő? A
kicsiny test hirtelen görcsbe rándult, a roham olyan erejű volt, hogy
felemelte a földről, majd visszacsapta Mikhail mellé, mintha egy
láthatatlan kéz dobálta volna.
„Mikhail. Mi történik velem?” – A fájdalom eléggé visszahúzódott
ahhoz, hogy hagyja lélegzethez jutni, és kétségbeesetten a férfi
elméjéért nyúlni.
Mikhail megpróbálta álomba küldeni, de lehetetlen volt, a
következő roham egy tehervonat erejével haladt át a lány testén. „El
tudod altatni? Tedd a földbe, hogy ott menjen végbe.”
Gregori megrázta a fejét. – A szervei átformálódnak. Ez nem
könnyű folyamat, Mikhail. Nem élné túl a föld alatt. Meg kell
várnunk, amíg a teste átalakul. Csak aztán küldhetjük el aludni, és
hagyhatjuk gyógyulni.”
„Ha túléli.” – Mikhail hangja komor volt.
Gregori vállat vont. Semmit sem tehetett, hogy tovább könnyítsen
Raven terhein. Mindketten annyi fájdalmat vettek magukra róla,
amennyit csak lehetett. Az átváltozás úgy tűnt, hogy órákig tartott,
egy-egy roham végtelen hosszú percekig, minden egyes
gyötrelemhullámba belerázkódtak mindhárman, de igazság szerint
kevesebb, mint egy óra után a hullámok lecsillapodtak, és Raven
elkezdett magától lélegezni.
Jacques végig szemmel tartotta őket és a házra is vigyázott,
biztosítva, hogy egyetlen ellenségük se üthessen rajtuk, amíg
tehetetlenek.
Gregori kilépett a testéből, és beáradt Ravenébe, aki már
csendesen aludt. – „Túl van a nehezén, Mikhail.”
Amikor a lány először kinyúlt Mikhail elméjéért, megpróbálta
elzárni előle a fájdalmát, hogy megvédje tőle a férfit. Most
mozdulatlanul feküdt a megpróbáltatások után, mint egy ernyedt
rongybaba. Egyértelmű volt, hogy nem tudta mi történt, azt hitte,
hogy a rohamok a szúrt sebeivel függenek össze valamiképpen.
Gregori fáradtan felállt, sápadt volt és megviselt. Ezüstös szemei
leragyogtak Mikhailra. – Felfogod egyáltalán annak a roppant
nagyságát, ami itt történt? Sikeresen átváltoztattál egy emberi nőt.
Nem egy tébolyult vámpírnő lett belőle, hanem valódi Kárpáti, a mi
vérünk folyik az ereiben. Valódi reményt adtál a népünknek.
Mikhail megrázta a fejét. – Ki akarná, hogy a szeretett nő annyit
szenvedjen, mint Raven? Ráadásul fogalmunk sincs, mit
művelhetett az elméjével. És egy darabig nem is fogjuk megtudni. –
Bűntudat marcangolta. Nem tudta, hogy valaha is a szemébe tud-e
nézni újra a lánynak.
Gregori a vállára tette a kezét, de egyetlen szót sem szólt, majd az
alakja felcsillámlott, mielőtt eltűnt volna.
– Túl gyenge, Jacques – szorította magához Ravent Mikhail, és
arcára kiült a bánat. – Semmi értelme sem volt, hogy keresztülment
ezen. Ahogy annak sem volt, hogy vért cseréltem vele.
– Ha nem teszed, esélyünk sem lett volna megmenteni őt –
mutatott rá Jacques.
– Olyan önző voltam. És még mindig az vagyok. Hagynom kellett
volna, hogy megtalálja a békéjét, de nem bírtam megtenni.
Követnem kellett volna őt, Jacques, de nem tudom, vajon képes
lennék-e csendesen elmenni ebből a világból, ahogy kellene.
– És mi lesz velünk, itt maradottakkal? Ő a mi reményünk, az
egyetlen esélyünk. Van már reményünk Mikhail! Anélkül egyikünk
sem tudja folytatni tovább. De ha Raven túléli, az reményt ad
nekünk, többieknek, hogy az emberi nők között rátalálhatunk az
életpárunkra. – Jacques megállt a pince ajtajánál. – Hozok egy
matracot. Byron, Eric és én megtöltjük a leggazdagabb talajjal, amit
csak találunk.
– Táplálkoztatok?
– Az éjszaka a miénk, még sok idő van.
Készítettek a pincében egy gyógyító ágyat, gyógynövényeket és
füstölőt használva, a matracot nyolc centi földdel borították.
Mikhail ismét kényelembe helyezte Ravent, melléfeküdt, a
mellkasára vonta a fejét, és szorosan magához ölelte. Raven légzése
kissé felgyorsult, de nem nyitotta ki a szemét, amíg dolgoztak.
Jacques földet rakott a lány köré, testének körvonalát követve.
Rájuk terítettek egy lepedőt, így a lány a pamut kényelmes
tapintását érezhette a nyakánál és az arcánál, majd erre vékony
takarót formáltak szintén földből.
– Tartsd nyugalomban, Mikhail – biztatta Jacques. – A sebeket
beborogattuk, de még így is vért veszít. Nem sokat, és néhány óra
múlva megint tudunk neki vért adni.
Mikhail rásimította az arcát a lány selymes hajára, a szeme csukva
maradt. – Menj táplálkozni, Jacques, mielőtt összeesel – mormolta
fáradtan.
– Majd akkor megyek, ha a többiek visszatértek. Nem hagyunk
téged és az asszonyodat védtelenül.
Mikhail megmoccant, mintha ellenkezni akart volna, de aztán egy
vigyor jelent meg a szája sarkában.
– Emlékeztess majd rá, hogy egy kicsit visszavegyek belőled, és
megtanítsalak egy-két leckére, ha majd a régi önmagam leszek újra.
– Fülében Jacques nevetésével aludt el, miközben szorosan ölelte
Ravent.
Kint az eső csendes szitálássá szelídült, a szél is elhalt, magával
vitte a viharfelhőket. A föld is megnyugodott a korábbi rengések
után. Macskák, kutyák, minden állat visszatért normális
viselkedéséhez. A vadállatok végül menedéket kerestek a vihar elől.
 Raven lassan, fájdalomban ébredt. Mielőtt kinyitotta a szemét,
felidézte a történteket. Megsérült, valószínűleg meghalt. Mikhail
karjában volt, mentális kötésük erősebb, mint valaha. A férfi
visszahozta a halálból, aztán felajánlotta, hogy elengedi, ha ő is
követheti a halálba. Hallotta a ház recsegő zajait a feje fölött, az eső
lágy dobolását, ahogy a tetőt, az ablakokat veri. Valaki mozgott a
házban. Ha rászánná magát, képes lenne azt is pontosan megtudni,
ki az, és hol van éppen, de túlságosan sok fáradsággal járna.
Lassan azt is engedte, hogy agya felidézze a rettenetet, ami vele
történt. A bajba jutott vajúdó asszony, az ocsmány fanatizmus, ami
a brutális gyilkossághoz és őrülethez vezetett. Jacob arca, ahogy
megverte, és eltépte a ruháját. Azok a borzalmas fájdalomhullámok,
amik a szúrt sebek miatt elöntötték.
Raven halk sírása felriasztotta Mikhailt, és még szorosabban fogta
a karjába, álla odasimult a lány fejéhez.
– Ne gondolj ezekre a dolgokra. Engedd, hogy visszavigyelek
aludni.
A lány átfogta a torkát ujjaival, hogy csillapítsa a pulzusát.
– Nem, emlékezni akarok rá, hogy túl legyek rajta.
A férfi azonnal nyugtalanná vált. Ez jobban zavarta a lányt, mint
bármi más.
– Gyenge vagy, Raven. Még több vérre és alvásra van szükséged.
A sérülésed nagyon súlyos.
A lány megmozdult, épp csak megemelte magát kissé. Fájdalom
ragadta el.
– Nem tudtalak elérni. Próbáltam, Mikhail, az asszony miatt.
A férfi a szájához húzta a lány ujjait, és megcsókolta őket.
– Soha többet nem foglak cserbenhagyni, Raven.
Nagyobb fájdalom volt a férfi szívében és elméjében, mint a lány
testében.
– Én választottam, hogy követem őket, Mikhail. Én döntöttem
úgy, hogy belekeveredek, és segítek annak az asszonynak. Pontosan
tudtam, hogy azok az emberek mire képesek. Nem vakon sétáltam
bele a helyzetbe. Nem hibáztatlak téged, kérlek, te se gondold, hogy
cserbenhagytál. – A beszéd túl nagy erőfeszítés volt. A lány aludni
szeretett volna, az áldott feledés zsibbadtságát akarta testének,
lelkének.
– Engedd, hogy segítsek visszaaludnod – suttogta lágyan Mikhail,
hangja cirógatás volt, szája megsimogatta a lány ujjait, csábítást
adva hozzá.
Raven lenyelte a jóváhagyását, nem lehet gyáva. Hogyan
lehetséges, hogy még él? Hogy? Jól emlékezett arra a rettenetes
pillanatra, amikor Jacob keze megmarkolta a mellét. Mocskos lett
tőle. Összeborzongott az emléktől. Legszívesebben addig dörzsölte
volna magát, amíg már nem marad bőre. A férfi arca, ördögi,
őrjöngő, rosszindulatú volt. Minden dühödt szúrás halálos sérülés
volt.
A vihar, földrengés, villámlás, mennydörgés. Farkasok csapnak le
Summerékre, Hansra. Hogyan tudhat ezekről, láthatja ilyen tisztán
a fejében: Jacob arca feloldódik a félelemben, a szemében rettegés,
egy kés ugrik a torkának. Ő nem volt halott akkor? Honnan tudja
ezeket?
Mikhail dühe. Meghaladott minden elképzelhetőt, jóval egy test
fizikai határai fölött. Semmi sem képes elviselni ilyen féktelen
őrjöngést. Kiömlött a férfiból, vihart keltett, amíg az egész föld
rázkódott és rengett, villámok csaptak a földbe és ömlött az eső.
Mindez valóság volt, vagy valami iszonyú rémálom? De tudta,
hogy valóság volt, és hogy közel került valami rettentő igazsághoz.
Olyan sok volt a fájdalom; és olyan fáradt volt, csak Mikhail tudott
enyhülést adni. A lány azt akarta, hogy a férfi ragadja vissza a
védelmébe, hogy megóvja és biztonságban tartsa, amíg erős lesz
újra. Mikhail egyszerűen várt és hagyta, hogy a lány válasszon.
Melegséget, szerelmet, a közelségét nyújtotta, de valamit magában
tartott, elrejtve a lánytól.
Raven lecsukta a szemét, koncentrált. Mikhail hirtelen mellette
volt, félelem és fájdalom látszik sötét, hipnotikus szemében, a karja
magához ragadja, az elméje keresi, megtalálja az övét,
megparancsolja neki, hogy maradjon, odahorgonyozza az élethez,
miközben a teste meghal. Ott van az öccse is, és többen az övéi
közül. Valami a hasán van, valami, ami dolgozni tűnik a maga
módján a testében, valami meleg és élő. Lassú, nyugtató ének tölti
be a szobát körülötte.
Sokk és rémület árad Mikhail társaiból. Mikhail vére forró, édes,
életet adó, az ő testébe töltik, a szerveibe, átformálja az izmait,
szöveteit. Nem az ereibe folyik, hanem...
Raven megmerevedett, agya a sokktól elzsibbadt. Még a lélegzete
is elakadt. És még nem volt vége. Más emlékképek jöttek elő:
őrjöngő táplálkozás Mikhailból, a szája éhesen nyomódik a férfi
szíve fölé.
– Ó, Istenem – szakadt ki a lányból, mint az eddig elfojtott
zokogása.
Igaz volt, nem hallucináció. De emberi agya visszautasította az
igazságot. Ez nem lehetséges. Nem lehet az. Valami rettenetes
rémálom közepében lehet, és bármelyik pillanatban felébredhet. Így
kell történnie. Mindent összekavart – az orgyilkosok fanatikus hitét
a vámpírokban és Mikhail erejét. De növekvő érzékei mást mondtak
neki, megmondták az igazat. Most valami földalatti hálóteremben
fekszik, talaj alatta és felette. Megpróbálták betemetni. Aludni.
Gyógyulni.
Mikhail továbbra is csak várt, megengedve a lány elméjének, hogy
feldolgozza az információkat, semmit sem tartott vissza tőle, sőt
élesítette a lány emlékképeit. Amikor a végső reakció kialakult, a
férfit tökéletesen meglepte. Sikítozást, könnyeket, hisztériát várt.
Helyette Raven összegubódzott a matracon, halkan zokogott, egy
állat félelmének hangjaival. Odébb gurult mellőle, nem gondolva
arra, milyen következményekkel járhat ez halálosan megsérült
testére nézve.
A férfi élesen szólt, sokkal élesebben, mint szándékozott, a lány
biztonsága miatti félelme hangsúlyosabb volt az együttérzésénél.
Parancsa megbénította a lány testét, tehetetlenül feküdt a padlón.
Csak a szeme élt rettenetben, ahogy a férfi mellé kuporodott, kezét
végigfuttatva a sebeken, felmérve a kár mértékét.
– Nyugodj meg, kicsim. Tudom, hogy ez a felismerés sokkoló
neked – mormolta, összevonva a szemöldökét, ahogy az értékes vért
látta szivárogni a négy seb közül háromból. Felemelte a lányt,
karjába ölelte, közel a szíve menedékéhez.
„Engedj elmennem.” – A lány könyörgése az elméjébe hatolt,
visszhangzott a szívében.
– Soha. – Mikhail éles vonásai kérlelhetetlen kőarccá változtak. A
férfi az ajtóra nézett a fejük fölött. Az ajtó engedelmeskedett, és
kinyílt a gondolatának engedelmeskedve.
Raven becsukta a szemét. – „Mikhail, kérlek, könyörgök! Nem
tudok az lenni, ami te vagy.”
– Elképzelésed sincs arról, hogy ki vagyok – felelte a férfi lágyan,
fellebegve a következő szintre, így semmi sem lökhette meg a lány
testét. – Az emberi lények összekeverik az igazságot a fajunkról az
élőhalottak történeteivel, elrabolt gyermekek, gyilkosságok,
megkínzott áldozatok meséivel. Nem tudtalak volna megmenteni,
ha meghaltál volna. Mi az emberek egyik alfaja vagyunk, a földhöz,
az éghez, a szélhez és a vízhez tartozunk. Hasonlóan, mint minden
embernek, megvannak a magunk adottságai és korlátai. – Nem
ment bele a részletekbe, hogy honnan jönnek a vámpírok. A
lánynak meg kell tudnia az igazságot, de nem mindent egyszerre.
Mikhail egy vendégszobába vitte, óvatosan lefektette az ágyra.
– Nem vagyunk mi horror történetek vámpírjai, sem sétáló
halottak, az isten szerelmére! Mi szeretünk, hiszünk Istenben,
dolgozunk, szolgáljuk az országunkat. Gusztustalannak találjuk, ha
egy emberférfi megüti az asszonyát vagy a gyerekét, ha egy anya
elhagyja a gyermekét. Elutasítjuk, hogy az emberi faj állatok húsát
fogyasztja. Számunkra a vér életet adó, szent. Sosem gyalázunk meg
egy embert sérüléssel, gyilkolással. Tabu szeretkezni egy emberi
lénnyel, és azután inni a véréből. Tudom, hogy sosem lett volna
szabad a véredet elvennem – hiba volt –, de csak azért, mert nem
mondtam el neked, hogy mi lehet a következménye. Tudtam, hogy
te vagy az igazi életpárom, és a létezésem nem folytatódhat
nélküled. Több önfegyelemre lett volna szükségem. Ezért fizetni
fogok egy örökkévalóságig, de már megtettem. Nem tudjuk meg
nem történtté tenni, ha már megtörtént.
 Mikhail elkészítette az új borogatást, precízen a sebek fölé
helyezte, ezzel elzárva a vér útját. A lány félelme, ellenérzése, hogy
el karja hagyni, szíven ütötte, sírásra késztette, a lányért,
mindkettőjükért.
– Amit veled tettem, nem ugyanaz a dolog, mint amikor asszonyt
használunk szexre. Mi nem szeretkeztünk; a testem felismerte
benned az életpárt. Lehetőségem sem volt nem figyelembe venni a
jeleket. A halált választhattam volna még. A szertartás vércserét
kíván meg. Ez nem az éhség miatti táplálkozás; ez egy tiszta érzéki
vércsere, gyönyörű, erotikus megerősítése a szerelemnek és a
bizalomnak. Az első alkalommal, amikor magamhoz vettem a
véredet, véletlenül túl sokat ittam, mert olyan erős eksztázist
éreztem. Elveszítettem az önuralmamat. Hibáztam, hogy
magamhoz szorítottalak anélkül, hogy megértetted volna pontosan,
ez mit fog jelenteni. De adtam neked választási lehetőséget. Nem
tagadhatod.
Raven a férfi arcába nézett, olvasta a bánatot sötét szemében, a
félelmet miatta. Meg akarta érinteni, hogy elsimítsa azokat a feszült
vonásokat, biztosítsa, hogy képes megbirkózni a helyzettel, de az
agya nem tudja elfogadni, amit mond.
– A halált választottam volna, ha megengeded, hogy veled
mehessek. – Gyengéden, végtelen szeretettel elsimította a hajat a
lány arcából. – Tudod, Raven, az egyetlen módja, hogy
megmenthesselek, az volt, ha egy leszel közülünk. Az életet
választottad.
„Nem tudtam, mit teszek.” – Tényleg nem tudta? Vagy volt egy
kicsiny része, ami már összerakta a kirakós darabjait? Őszintén
szólva nem tudta.
– Ha tudtad volna, a halált választod helyettem?
A lány kék szeme zavarodottan, elhomályosodva kereste a férfi
arcát. – „Engedj el, Mikhail. Nem szeretek itt tehetetlenül feküdni.”
Mikhail befedte a testét egy lepedővel.
– A sérülésed nagyon súlyos; vérre van szükséged, gyógyulásra és
alvásra. Nem mozoghatsz.
 A lány tekintete fenyegetővé vált. Mikhail gyengéden megérintette
az állát. Elengedte, de a szeme éber volt.
– Válaszolj nekem, kicsim. Tudva, hogy mik vagyunk, az örök
sötétségbe küldtél volna?
A lány rettenetes erőfeszítést tett, hogy összeszedje magát.
Önmaga egy része még mindig nem tudta elhinni, hogy ez
megtörtént. Egy másik része küzdött azért, hogy megértse a
dolgokat, és igazságos legyen.
– Mondtam neked, hogy el tudlak fogadni, sőt szeretlek, bármi is
vagy, Mikhail. És ezt így is gondoltam. És ez most is igaz. – A lány
olyan gyenge volt, hogy alig tudott beszélni. – Tudom, hogy jó
ember vagy, nincs benned semmi ördögi. Hummer atya mondta,
hogy nem ítélhetlek meg a mi normáink szerint, és nem is foglak.
Nem, az életet választottam volna érted. Szeretlek.
Túl sok bánat volt a lány szemében ahhoz, hogy a férfi
megkönnyebbülést érezhessen.
– De? – biztatta halkan.
– El tudom fogadni benned, Mikhail, de magamban nem. Sosem
tudnék vért inni. A gondolattól is hányingerem van. – Nyelve
megérintette száraz ajkát. – Vissza tudsz változtatni? Egy
transzfúzióval talán?
A férfi sajnálkozva megrázta a fejét.
– Akkor engedj meghalni. Csak engem. Ha szeretsz, engedj
elmennem.
Mikhail szeme elsötétült, izzott.
– Nem érted. Te vagy az életpárom. A szívem. Nem létezik
Mikhail Raven nélkül. Ha te az örök sötétség után vágyakozol,
nekem is mennem kell veled. Én korábban nem ismertem fajtánk
szerelmének fájdalmát és eksztázisát, míg meg nem találtalak. Te
vagy a tiszta levegő, amit belélegzem, vér az ereimben, örömöm,
könnyeim, a valódi érzéseim. Nem vágynám folytatni az üres, sivár
létezést. Lehetetlen lenne. A gyötrelem, amit az alatt a pár velem
való kapcsolat nélküli óra alatt átéltél, össze sem lenne hasonlítható
azzal, amire engem akarsz kárhoztatni.
 – Mikhail – suttogta a lány gyötrődve –, én nem vagyok a tieid
közül való.
– Az vagy, kicsim. Már teljesen a mi világunkban vagy. Kérlek, adj
időt magadnak a gyógyulásra, feldolgozni és elrendezni mindezt –
győzködte a lányt.
Raven lehunyta a szemét a kibuggyanó könnyek elől. – Aludni
akarok.
A lánynak vérre volt szüksége. Az ivás könnyebb lenne számára,
ha nem tudná, hogy mi történik vele. A gyógyító alvás a földben
talán enyhülést ad neki; mindenesetre gyorsítaná a testében lezajló
folyamatot. Mikhail engedelmeskedett a kérésnek, és mély álomba
küldte.
 Tizenkettő

Raven zokogva ébredt, Mikhail nyaka köré fonta a karjait,

hozzátapadt, forró könnyei a férfi mellkasára potyogtak. Mikhail
védelmezőn magához ölelte, olyan szorosan tartva, amilyen
szorosan csak merte, anélkül, hogy összenyomná. A lány olyan
törékenynek, olyan könnyűnek tűnt, mintha képes lenne elrepülni
mellőle. Hagyta, hadd sírjon, gyengéden simogatta a haját.
Amikor a lány kezdett elcsendesedni, lágyan, szeretetteljesen
mormogott neki a saját nyelvén, szavai biztatást, reményt adtak.
Végül a lány csak feküdt kimerülten a férfi karjának menedékében.
– Időbe fog kerülni, kicsim, de adj magunknak egy esélyt.
Csodálatos dolgokat tehetünk meg. Ha erre koncentrálsz, élvezni
fogod. Alakváltás, repülni a madarakkal, szabadon nyargalni a
farkasokkal.
A lány kicsi öklével eltakarta a száját, hogy elfojtsa a kitörni
készülő hangot, a félelem és hisztérikus nevetés hangját. Mikhail
megborzolta a feje búbját az állával.
– Sosem hagynám, hogy egyedül kelljen szembenézned ezekkel a
dolgokkal. Bízd rám magad.
A lány lehunyta a szemét az újabb hisztériaroham elől.
– Még csak nem is érted annak a szörnyűségét, amit velem tettél.
Elvetted az identitásomat. Ne, Mikhail. Érzem az ellenkezést a
fejedben. Mi lenne, ha egy nap nem Kárpátiként ébrednél, hanem
emberi lényként? Nem lennél képes szabadon futni és repülni. Nem
lenne különleges erőd, a gyógyító föld, a képesség, hogy hallod és
megérted az állatokat. Minden, ami téged eddig jelentett, eltűnne.
Túl kellene élned, hogy húst eszel. – Azonnal érezte a férfiban a
visszautasítást. – Látod, ezek olyan dolgok, amiket minden Kárpáti
utálna. Félek. Belenézek a jövőbe, és annyira rettegek, hogy nem
tudok gondolkodni. Hallok és érzek dolgokat, én... – Abbahagyta,
mielőtt olyat mond, amit nem akar. – Nem érted, Mikhail, nem
tudom megtenni, még érted sem.
A férfi simogatta a haját, végighúzta selyem arcbőrén az ujjait. –
Máris megteszed, ilyen hamar. Az álmod mély volt és zavartalan. –
Azt nem tette hozzá, hogy közben kétszer adott neki vért, és a teste
ezáltal keresztülment a kérlelhetetlen változáson, megszabadítva őt
az összes emberi toxintól. A férfi érezte, hogy a lánynak lassan kell
magába szívnia új életmódja bizonyos elemeit. – Azt kívánod, hogy
elmerüljünk az örök nyugalomban?
A lány öklével a mellkasába vágott. – Nem mi, csak én, Mikhail!
– Nem létezik már a te és én. Csak a mi.
A lány mély levegőt vett, hogy megnyugodjon. – Azt sem tudom,
hogy mi vagy ki vagyok egyáltalán.
– Raven vagy, a leggyönyörűbb és legbátrabb asszony, akit valaha
ismertem – mondta a férfi őszintén, hátrasimítva selymes haját.
A lány teste feszült volt, szinte merev, a férfi nyugodt
kijelentésének teljes tagadása.
– Tudok létezni vér nélkül? Csak gyümölcslével és gabonával?
A férfi megfogta a kezét, összekulcsolta ujjaikat. – Szeretném azt
mondani, hogy igen, de nem tehetem. Szükséged van vérre ahhoz,
hogy életben maradj.
A lány tiltakozott, elhúzódott a férfitól, önmagába merült. Ez
túlságosan egyértelmű volt, ijesztő, nem tudta rögtön feldolgozni.
Szerette volna hinni, hogy ez csak rémálom.
Mikhail felült, hagyta, hogy a lány elhúzódjon, így lekerült karcsú
testéről a lepedő. A lány bezárta az agyát minden magyarázat elől,
visszautasítva minden információt, amit a férfi adott. Mikhail,
elvonni akarván a figyelmét, lehajolt, hogy megvizsgálja a lány
hasát, ujjai birtoklóan siklottak végig a bőrén, gyengéden
megérintve minden egyes fehér heget.
– A sebeid majdnem begyógyultak.
A lány döbbenten felemelkedett. – Az lehetetlen.
A férfi felemelte a kezét, hogy megmutassa a hosszú sebhelyeket.
A lány szeme elkerekedett a hitetlenkedéstől. Mikhail szeme
elsötétedett, felizzott, pillantása forrón végigsimított a lány csupasz
mellén. Raven az alsó ajkába mélyesztette apró fogait, talpig
elvörösödött. Megragadta a lepedőt és magára rántotta.
A férfi fehér fogai kivillantak kendőzetlen hímmosolyából.
Lehajolt, így szája a lány fülét érte, ahogy beszélt. Meleg lehelete
hívogató és csábító volt.
– Megcsókoltam minden porcikádat. A lelked minden egyes titkát
ismerem. – A foga súrolta a lány fülcimpáját, remegést továbbítva a
hátgerincén. – Be kell vallanom, hogy a pirulás jól áll neked.
Raven visszatartotta a lélegzetét, forróságot érzett valahol mélyen.
A homlokát a férfi kemény izmainak nyomta, így az nem láthatta a
válaszként szemében fellobbanó tüzet.
– Mikhail – figyelmeztette –, azzal, hogy elcsábítasz, nem
változtathatod meg, mit érzek. Tudom, hogy nem vagyok képes
kezelni ezt a helyzetet.
– Hallom a gondolataidat, kicsim, bezártad az elméd minden
felmerülő lehetőség elől – suttogta a férfi csábítón. – Meg tudom
adni neked, amire vágysz. Képtelen vagyok tovább elviselni a
boldogtalanságodat. – A férfi keze a mellkasához indult, pontosan a
lány álla alá, a saját szíve fölé.
A lány gyomra emelkedni kezdett a férfi szándékának hirtelen
felismerésétől. A forró vér édes illata vegyült a vad, férfias illattal.
Mielőtt megállíthatta volna, mielőtt tiltakozhatott volna ellene, a
férfi vére szabadon folyni kezdett lefele a mellkasán. A lány
ösztönösen odatette a kezét a seb fölé, rányomta.
Raven őrjöngve kiáltott fel, szeme vad félelmet tükrözött.
– Állítsd el, Mikhail! Én nem tudom! – Könnyek peregtek le az
arcán. – Kérlek, mondd meg, mit tegyek! – esedezett
kétségbeesetten.
– El tudod állítani.
– Nem tudom, Mikhail. Állítsd el, halálra ijesztesz. – Erősen
nyomta a sebet, de a vér csak folyt ki az ujjai között.
– A nyelvedben van az erő, hogy begyógyítsa a sebet, a nyáladban.
– A férfi hangja hipnotikus volt. Hátrahanyatlott, mintha fogyna az
ereje. – De nem tudod felülírni a döntésemet, ha te nem élsz
tovább, visszautasítom a visszatérést a sötétség világába.
 A lány őrjöngve hajolt a mellkasához, végighúzta nyelvét a seben,
ezzel eltüntetve, mintha nem is lett volna. Az agyában ott volt az
elutasítás, de a testében nem. Valami vad emelkedett fel benne, a
szeme révedező, érzéki lett. Forróság örvénylett, terjedt szét benne.
A teste éhes volt, sóvárgó. A késztetés túl erős. Még többet akart,
vágyott az eksztázisra, amit csak a férfitól kaphatott meg.
Mikhail keze már a hajában volt, megragadta, fejét magához
húzta, feltárva a torkát. A szája izgatottan megindult a lágy bőrön az
ütőér fölé. – Biztos vagy benne, Raven? – suttogta olyan érzékien,
hogy a lány teste válaszként forró lágysággá vált. – Azt akarom,
hogy teljesen biztos legyél benne. Muszáj, hogy ez teljes mértékben
a te döntésed legyen.
A lány körülölelte a nyakát, karjában ringatta a fejét. – Igen. – A
férfi szájának az emléke mindenhol ott volt a bőrén, a fehér
forróság öröme egész lelkét betöltötte, izzó gömböt formált, ami
lesüllyedt a hasába. Akarta, vágyott rá.
– Szabadon adod magad nekem? – A férfi nyelve a bőrének
szöveteit ízlelgette, vibrált az ütőere fölött, majd lesiklott melle
völgyébe.
– Mikhail – kérlelte a lány. Attól félve, hogy a férfi túl sokáig vár,
és már nem lesz képes élni, lélegezni, kivárni, hogy tökéletesen
egyesüljön vele.
A férfi könnyedén felemelte, karjába vette. A nyelve egyszer,
kétszer megnyalta a mellbimbóját. Raven zihált, még közelebb
nyomult hozzá, testének illata tovább növelte a férfi vadságát,
legyőzve még a lányét is. A lány mintha lebegne a levegőben,
minden idegvégződése nyíltan éhes és vágyakozó. A vér édes illata
hívta. Kísértette.
Raven friss levegőt érzett, kinyitotta a szemét, felfedezte, hogy a
kinti világ veszi körül. Az éjszaka suttogott neki, ugyanazzal az
érzéki erővel, mint Mikhail vérének árapálya. Fák ágai hintáztak a
fejük fölött, szél hűtötte a bőrüket, mégis szítva a lány vágyát.
– Ez a mi világunk, kicsim. Érezd a szépségét, hallgasd a hívását.
Az egész olyan volt, mint egy kápráztató álom, mintha együtt
lebegnének a köddel, magával az éjszakával. Magasan fölöttük a
csillagok incselkedtek velük, elrejtőzve, majd kibújva a fák koronái
közül. A hold illanó volt, vándorolt a lebegő felhők mögött. Raven
mindenfelé az élet hangját hallotta. Ott volt a fák gyökereinél, a kis
állatok neszezésében, a szárnyak csapkodásában, a visszhangban,
egy éjszakai vadász vad kiáltásában, amikor elvétette zsákmányát.
Mikhail hátrahajtotta a fejét, és felkiáltott az öröm zabolátlan
hangján. A felelet azonnal megérkezett. Raven hallgatta a farkasok
elragadtatott válaszát. Kitöltötte a szívét, és a vadság nőttön-nőtt
benne.
A férfi keresztülvitte egy labirintusszerű ösvényen, mélyen be a
hegyek közé, amíg egy lefelé futó barlangbejárathoz nem értek.
– Hallgasd – rendelkezett a férfi, ahogy elérték a homályos
árnyakat. – Hallgasd, a föld énekel neked.
Hihetetlen módon a lány látta a szűk vájat mindkét oldalán a
gazdag ásványi ereket, mintha a napfény világította volna meg a
sötét alagutat. Hallotta, a csobogó víz visszhangját a földalatti
termekben. Denevérek hívták egymást, és a föld üdvözölte
mindannyiukat.
Mikhail biztos lábbal, habozás nélkül lépdelt keresztül az alagút
útvesztőjében, minden egyes lépés egyre mélyebbre vitte őket, míg
egy hatalmas, patak által feltöltött csarnokba nem értek. Habzó
vízesés futott le a falon, kis tavacskák sorát töltve ki. Kristályok
ragyogtak, mint drágakövek, mindenütt körülöttük.
Mikhail a vízeséstől legtávolabbi tóhoz vitte a lányt, amelyben
bugyborékolt a víz, mint a szóda, meleg volt, és bizsergette a
bőrüket. A férfi belemerült a vízbe, karjában ringatva Ravent,
körülöttük pára emelkedett fel.
A buborékok birizgálták érzékeny bőrüket, táncoltak és
csipkedték, mint sok apró ujjacska, tajtékozva nyalogatták őket.
Mikhail lusta, vontatott mozdulatokkal mosdatni kezdte Raven
karcsú testét, kis lábát, vádliját, combját. Raven átadta magát a
tiszta élvezetnek. Az új vér forrón áramlott az ereiben. Kárpátiakra
jellemző vágyak és szükségletek harcoltak az agyában a
földhözragadt emberi korlátokkal és tabukkal.
 A férfi keze gyengéd, szeretetteljes módon simította végig lapos
hasát, különös figyelemmel minden egyes sebhelyre, letörölve az
utolsó vérfoltokat is. Áhítatos figyelmet szentelt minden egyes
bordacsontjának, a hátának és végül az arcának és hajának is.
Mikhail olyan gyengéd volt, hogy sírásra késztette vele a lányt. Nem
érintette meg egyetlen intim zónáját sem, mégis lassan tűz terjedt
szét a vérében, elolvasztva a testét. Fájt a férfiért. Vágyott rá.
Raven kinyitotta vágytól elsötétült kék szemét. Hátrahajtotta a
fejét, hogy a férfira nézhessen, mozdult, hogy ő is átmossa Mikhail
testét. Nem olyan lágyan, mint a férfi tette. Minden egyes érintése
izgató volt, lángot szított. Ujjbegyei belemélyedtek a sötét,
összekócolódott hajba, majd lekúsztak a férfi lapos hasára, édes
kínt okozva a kemény mellizmoknak, leöblítve minden egyes
vércseppet. Olyan sok volt. Ez aggodalommal töltötte el a lányt,
táplálni akarta a férfit, pótolni, amit elveszített.
Raven egy kis része felismerte, hogy a gondolat ellen ágálnia
kellene, mégis, a teste vágyott a férfira, olyan kétségbeesetten, hogy
magára szorította a férfi száját, érezve saját éhségét is. Keze lejjebb
vándorolt, keresztül a lapos hason, tovább a férfi csípőjéhez.
Érezte, hogy Mikhail sebesen veszi a levegőt, minden izma
megfeszül. Mély morgás szakadt ki a torkából, tűznyilakat küldve az
ő testébe is. Megkereste a férfi felébresztett vágyának ágaskodó
bizonyítékát, incselkedett vele, csábította, ujjai ármánykodón
táncoltak rajta, súlyát méregették.
A férfi nyögött az erőfeszítéstől, hogy kontroll alatt tartsa magát.
A lány már aktívan részt vett a szertartásban. Így nem vitatkozhat
majd később, hogy nem tudta, mi fog történni. A férfi
szétterpesztette a lábát, hogy megtámassza remegő testét, amikor a
lány nyelvével megérintette a vállát, követve a gyöngyözve lefutó
vízcseppeket a nyakától a mellkasáig.
Raven teste összerándult, nehéz, fájó, égő érzésben. A nyelve
lustán, érzékien a férfi szíve fölé csúszott. Vére sóvárgott és énekelt
a férfiéval való egyesülésért. Keze folyamatosan cirógatott,
incselkedett, ígérgetett. Hosszú haja selyemtömege simogatta a férfi
testét, ahogy követte a vízcseppek útját, lejjebb, egyre lejjebb. A
lány érezte, hogy a férfi megborzong, ahogy megízlelte, teste vágyott
szájának érintésére. Érezte hihetetlen hatalmának erejét. Beletúrt
Raven hajába, mély, agresszív morgás tört ki a torka mélyéről. A
lány a körmeivel könnyedén megkarcolta a combját, egyre vadabbá
téve a férfit, azt akarván, hogy őrüljön meg érte, esztelen
szenvedéllyel vágyjon rá.
Mikhail megragadta, még közelebb vonta magához. Keze rátalált
fenekének kemény izmaira, beborította, masszírozta.
– Életpáromnak követellek – suttogta a szavakat a fekete mágia
évszázados varázslatával. A keze elindult felfelé a gerincén,
körberajzolta a telt kebleket, majd lefutott a selyem bőrön az éjsötét
pihékhez.
Raven felkiáltott, amikor a férfi ujjai megtalálták a bugyogó víz
alatt, megtalálták és lassú, tekervényes felfedezőútba kezdtek. A
szája kinyílt a férfi mellkasánál, lélegzete rövidült, zihálni kezdett.
Sóvárgása nőttön-nőtt, tűz égett benne, valami vad és szégyentelen
a szabadulásáért küzdött. Hallotta, ahogy szívük egyszerre ver,
hallotta vérük száguldását. Érezte, ahogy a szíve pulzál az élettől, a
vágytól, egyfajta éhséggel, hogy a férfi töltse ki teljesen, egészítse ki
őt. Vágyott rá az elméjében is, telhetetlen étvággyal, hihetetlen
gerjedelemmel, azt akarta, hogy Mikhail égjen, fájjon érte. Szüksége
volt rá, hogy birtokolja, magáévá tegye vadul, fenntartások nélkül.
És vágyott a férfi... vérére.
Mikhail átkarolta, és a víz széléhez indult vele.
– A tiéd vagyok. Neked adom az életem. Vedd el, amire szükséged
van, amire vágysz – suttogta a férfi, ajtót nyitva ezzel a rettenetes
sóvárgásnak. Ujjai gyorsabban mozogtak, teste félig a földhöz
préselte a lányét, a másik fele a vízben maradt.
Raven érezte a lágy sarat maga alatt, a férfi kemény teste
bebörtönözte. Volt egy könyörtelen vonás a férfi sötét arcán, egy
kegyetlen vágás a száján, égő éhség a szeme mélyén.
Amikor a lány megérintette az elméjét, ott egy vadembert talált,
primitív gerjedelmet, állati vágyat, egy Kárpáti hím könyörtelen,
engesztelhetetlen elhatározását, hogy birtokba vegye a párját. Talált
szerelmet is, olyan intenzívet, hogy alig tudta felfogni. Szerető
gondoskodást. A hím imádatát az egyetlen iránt, akit valaha is
magáénak akart.
Mikhail szétválasztotta a térdét, látta a lány szemében, hogy kész
a befogadására. Forró volt, vágytól remegő, hívogató. Keményen,
mélyen beléhatolt, elégetve magát izzó belsejében. A lány fűszeres,
női illata keveredett a hím illatával, vágyuk közös kifejezésévé vált.
A férfi nyelve, foga végigcsúszott a lány torkán, le a melléhez. A
keze mindenütt bejárta, izgatón, felfedezőn, birtoklón. Durva volt,
foga belekapott a lágy bőrbe, de a nyelve enyhített minden
fájdalmat. Olyan volt, mint akinek soha nem elég. A lány szorosan,
forrón ölelte körül, égetőn megragadta, tovább szította vágyát.
Mozogni kezdett a testében. Lassan, mélyen, tökéletesen kitöltve,
súrlódva, aztán még tovább lassította a ritmust. A lány nyöszörgött,
teste könyörgött a megkönnyebbülésért, a bársonyos izmok forrón
megragadták.
Csalódottságában Raven követelőzőn a férfi felé mozdult,
sürgetve, hogy még közelebb, gyorsabban, mélyebben,
keményebben mozogjon. A vére olvadt lávaként folyt, ahogy vágya
növekedett. Mindent akart. Éhezett a mélyebb összekapcsolódásra,
éhezett a férfi táplálkozó szájára a testén, hogy égesse el, bélyegezze
meg, forrjon vele össze az örökkévalóságig.
– Mikhail! – könyörgött a lány.
A férfi felemelte a fejét, sötét szeme éhségtől parázslott. – Hozzád
tartozom, Raven. Vedd el, amire szükséged van belőlem, ahogy én
elveszem tőled. – Mellkasához nyomta a lány fejét, zsigerei
összerándultak forrón, amint a lány nyelve átsiklott izmai fölött.
Volt egy meghitt, szívmegállító pillanat, amikor érezte, hogy a lány
foga kísérletezőn megkarcolja. Fehér-forró fájdalom, kék erotikus
villámlás gyönyörűsége. A férfi még jobban megduzzadt, hatalmas
lett és még keményebb, amikor Raven foga belemélyedt.
Mikhail eksztázisban hátravetette a fejét, a gyönyör tiszta
morgása szakadt ki belőle. Teste a földhöz szögezte a lányét,
sürgetve, erőteljesen, mialatt a lány megragadva, köré csavarodva
újra és újra orgazmust élt át. Mikhail uralkodott magán. A
szertartásnak tökéletesnek kellett lennie, és a vércserének
önkéntesnek. A lány haját megmarkolva, megismételte a szavakat,
amik összekötötték őket. – Tiéd a védelmem. Tiéd a hűségem. Tiéd
a szívem. Tiéd a lelkem. Tiéd a testem. Ugyanezeket várom tőled is.
A boldogságod, jóléted mindenkor becsben tartom. Az életed a
magamé elé helyezem mindig. Te vagy az életpárom. Hozzám kötve
az örökkévalóságig. Mindörökre a gondjaimra bízva.
Meghúzta a lány haját, hogy eltávolodjon tőle, félig lehunyt
szemével figyelte éhesen és éberen, ahogy bezárja a tűhegyek
nyomát a nyelvével, hatására lángok táncoltak felforrósodott testén.
Mikhail tökéletes hímdominanciával megcsókolta. Szája égette a
torkát, megpihent az ütőéren. Keze szorosan rásimult a lány karcsú
csípőjére. Teste elpihent a forró nőiesség misztériumában. Várt.
A lány elfordította a fejét és felkínálta a torkát. – Vedd el, ami a
tiéd, Mikhail. Vedd el, amit kívánsz – mormolta a szavakat elakadó
lélegzettel a lány, vágyban gyötrődve, és annak a tökéletes
tudásával, hogy mi fog történni. Izgatott várakozással remegett, a
Kárpátiak erotikus éhségének sóvárgásával.
A férfi csípője erőteljesen előrelendült, egyidejűleg a foga is
belemélyedt. A lány felkiáltott, karjával körülölelte a férfit, teste
hátrahajlott, ahogy beleivott és vadul belehatolt egyszerre, követelte
a jogát, egy másik világba repítve magukat. A lány teste szorosan,
ragaszkodóan körbefonta. Mikhailt minden önkontrollja elhagyta,
magáévá tette a lányt, ahogy vágya diktálta, addig űzte a csúcsra,
hogy már őrületesen vad volt, forró, sírt a férfiért, amíg vágyakozó
kis nyöszörgései, vérének illata a végső őrjöngésig elragadta őt
magát is. A lányba ürítette magját, életében először érzett tökéletes
kielégültséget, elégedettséget. Összefonódva feküdtek, szívük
hatalmasakat dobbant, tüdejük nehezen működött, kis utórezgések
rázták meg őket. Odébb gurultak, így Mikhail egész hosszában
vánkossá vált a lány alatt. Rugalmas, meleg keble hozzányomódott,
összegabalyodott haja a gyomrát érintette. Feje a mellkasán
nyugodott.
Mikhail a haját simogatta, túláradó szerelme körülvette a lányt. A
férfi érzékelte, milyen törékeny a pillanat, így nem akarta oda nem
illő szavakkal megzavarni. Elméjét melegség, a szerelem érzésének
biztonsága töltötte ki, szívesen megosztotta a lánnyal.
Az intenzíven átélt gyönyör hosszú ideig kizárta a valóságot.
Raven kedvét lelte teste erőteljes reakciójában. Minden egyes sejtje
eleven volt és örömtől dalolt. Nem hitte, hogy ilyen elragadtatást
tapasztalhat meg.
Lassan elsimította a haját. A kis mozgástól izmai újra körülölelték
a férfit. Mikhail. Ki ez a férfi, aki olyan könnyedén teszi magáévá a
testét, és elveszi az életét? Raven felemelte a fejét, és tanulmányozni
kezdte az arcát. Olyan jóképű. És sötét és titokzatos is. Szeme oly
sok titkot rejt; szája olyan érzéki, hogy eláll tőle a lélegzete.
– Meséld el, mit tettem, Mikhail.
A férfi szeme megfejthetetlen és éber lett. – A gondomra bíztad az
életedet. Biztosíthatlak kicsim, jó kezekben vagy.
A lány megérintette nyelve hegyével hirtelen kiszáradt száját.
Szíve hatalmasakat dobbant, megijesztette a döntés nagysága.
Érezte a férfi ízét a szájában, az illatát a testén, a magja a lába
között csordogál, még mindig össze vannak kapcsolódva, a teste
érzékien, forrón körülfonja a férfit.
– Milyen az ízem? – A kérdés súlyos és kényszerítő volt.
Végigfutott a lány bőrén a suttogás, mint az ujjak simítása.
Raven szorosan behunyta a szemét, mint egy gyerek, kizárni
akarván a férfit a tudatából. Mikhail. A teste az erotikus kérdés
hatására, a hangja hallatára újra a férfi köré fonódott.
A férfi szorosan tartotta, úgy, hogy együtt visszacsúszhassanak a
bugyborékoló tavacskába.
– Mondd el, Raven. – Megcsókolta a lány torkát, apró kis
csókokkal, mindegyik hatásos volt, mint a jó bor.
A lány körülölelte a férfi nyakát, ujjai beletúrtak sűrű hajába.
– Az ízed olyan, mint az erdő, vad és érintetlen, és olyan erotikus,
hogy megőrjít. – A vallomás úgy tört ki a lányból, mint egy súlyos
bűn beismerése.
A buborékok pezsegtek és szétpukkantak érzékeny bőrükön,
elérve a legintimebb részeket is. Mikhail hátrahajolt, átbillentve a
súlyukat, s ezzel biztonságba helyezte a lányt az ölében. A lány
kerek feneke gyengéden hozzáért, édes tüzet futtatva végig a
vérükben.
– A te ízed édes és tüzesen fűszeres, rabul ejtő és érzéki. – A férfi
fogai megkarcolták a lány tarkóját, remegő izgalmat futtatva le a
gerincén.
Raven csendesen feküdt a férfi karjában, agya a körül forgott,
amit tett. Ő sosem fog eleget kapni Mikhailból. Volt egy széles sáv
közöttük, amit sosem lehet majd áthidalni. Raven képtelen volt
összeilleszteni a darabkákat; az agya egyszerűen visszautasította
annak elismerését, hogy mivé vált. Nem volt elképzelése sem arról,
hogy a férfi mit ért azon, amikor azt mondja, hogy ők
„táplálkoznak”. Volt valamilyen benyomása, de csak annyit tudott,
amennyit Mikhail megosztott vele. A szex mindig hozzátartozik?
Azt mondta nem, de nem tudta elképzelni, hogy vért vegyen el
szándékosan. Szorosan lehunyta a szemét. Nem tudná ezt senki
mással megtenni. Nem lenne képes vért elvenni egy emberi lénytől.
Mikhail magához szorította a lány fejét, elsimította a haját.
Lágyan mormogott neki, a hangját elmélyítette. Ravennek időre
volt szüksége ahhoz, hogy elfogadja új vérét, az intenzív érzéseket, a
sürgető szükséget. A lány maga akart részt venni az életpár-
szertartáson. A vércserét kényszerítés nélkül tette.
Visszavonhatatlanul össze voltak kötve, és a lánynak nem volt oka
rá, hogy szükségtelenül szenvedjen az emberi elutasítástól, és féljen
a jövőtől. Engedte, hogy elméje lassan elfogadja új valóságát.
Mikhail brutálisan őszinte volt önmagával. Miután olyan sok
emberöltőnyi időt várt erre az asszonyra, nem akart mást rajta
kívül. Sosem gondolt úgy a táplálkozásra, mint valami intim
dologra, ez egyszerűen szükséglet volt eddig. De a gondolat, hogy
Raven egy másik férfi nyakába harap, hogy a férfi életereje a lányba
kerüljön, elfogadhatatlan volt számára. Minden alkalommal,
amikor a lány vérét vette, szexuális izgalmat érzett, túláradó
védelmezést és gondoskodást. Nem volt ismerete arról, hogy más
Kárpáti férfi mit érez az életpárja iránt, de tudta, bármelyik férfi
Raven közelébe kerülve rettenetes veszélyben lesz. Hasonlóképpen,
ahogy a lány emberi elméje visszautasította, hogy az embereket
zsákmánynak tekintse.
Raven megmozdult a karjában, bágyadtan nyújtózkodott. –
Gondolkodtam valami felkavaró dolgon, te pedig folytattad, ugye? –
Mosoly volt a hangjában.
A férfi elengedte, figyelve, ahogy belesüllyed a bugyborékoló
vízbe, néhány lépéssel arrébb. A lány hatalmas szeme rásiklott,
most már nevetett.
– Tudod, Mikhail, kezdem úgy gondolni, hogy az első értékelésem
a jellemedről teljesen találó volt. Öntelt vagy és basáskodó.
A férfi felé úszott lusta, könnyű csapásokkal. – De szexi vagyok.
A lány hátrált, és vizet spriccelt a férfira. – Maradj tőlem távol!
Minden alkalommal, amikor közel jössz, valami őrültség történik.
– Most itt lehetne az ideje annak, hogy az életedet újra kockára
tedd valamiért. Sosem kellett volna követned az orgyilkosokat a
fogadótól. Tudtad, hogy nem vagyok képes meghallani a segítséget
kérő hívásodat. – A férfi könyörtelenül úszott felé tovább, olyan
könyörtelenül, akár egy cápa.
Raven a gyáva módját választotta a menekülésnek, és kigázolt a
tavacskából, belevetve magát a következőbe. Itt a víz hideg volt
felforrósodott bőrének. A férfira mutatott, szája felfelé görbült.
– Mondtam, hogy megpróbálok segíteni neked. Mindenesetre,
mielőtt megleckéztetni merészelnél, nincs más választásom, mint
elmondani, hogy milyen etikátlan volt összekötni bennünket a
hozzájárulásom nélkül. Mondd csak, ha nem követtem volna az
orgyilkosokat, és Jacob nem támad meg, emberi lény maradtam
volna, ugye?
Mikhail kiemelkedett a kis tóból, a víz leszaladt a testén.
Ravennek elállt a lélegzete. Olyan fantasztikusan férfias és erőteljes
volt. Felugrott, és pontosan a mély tóba csapódott be. A lány szíve
őrjöngve zakatolt, vére a férfiért énekelt. A lány mögött bukott fel,
megragadta a derekát, magához rántotta, erős lábával a víz felett
tartotta magukat.
– Még emberi lény lennél – felelte, hangja sötét mágiával tele,
amitől a hideg víz ellenére forróság öntötte el a lányt.
 – Ha emberi lény lennék, hogyan tudnál velem maradni, mint
életpárom? – Kerek fenekét a férfi csípőbölcsőjének nyomta,
élvezettel érzékelve a hirtelen válaszként felhorgadó, kemény
férfiasságot. Fejét a férfi vállára hajtotta.
– Azt választhattam volna, hogy megöregedem veled és
meghalok, amikor eljön az időd – válaszolta rekedten, keze
beburkolta a lány keblét. Hosszú haja, mint selyemfátyol simogatta
testét, örömnyilakat küldve szerteszét.
Raven hirtelen felemelte a fejét, hátrafordult, hogy az arcába
nézhessen, kék szeme a férfi szemének titokzatos mélyét kutatta.
– Azt mondod, Mikhail, hogy velem maradtál volna akkor is,
amikor már megöregedtem?
A férfi bólintott, gyengéden végigsimítva a lány állán.
– Pont addig éltem volna, ameddig te, amikor a lélegzésed
megszűnik, akkor megállt volna az enyém is.
A lány megrázta a fejét. – Hogyan tudnék ellenállni neked,
amikor elrabolod a szívem?
A férfi vigyorától a szíve szinte megállt, cigánykereket hányt.
– Senki sem gondolja, hogy ellen tudnál állni nekem, kicsim. Én
vagyok a másik feled. – Keze a lány nyaka köré kulcsolódott,
közelebb húzva magához, addig, amíg a szájuk egymásra talált,
összeolvadt, és együtt süllyedtek a természetes kis tó hideg vizébe.
Raven hirtelen elkomolyodott, a szemei fürkészőn néztek fel a
férfira. – Nem akarok ellenállni neked Mikhail. Azt hiszem, tényleg
megöregedtél volna velem. Benned megvan az a bátorság, amit én
mindig hiányoltam magamból. Az új dolgok megijesztenek. Utálom,
hogy ilyen gyáva vagyok...
Mikhail derűs mosolya eltűnt az arcáról. – Raven, ne butáskodj.
Veszélyeztetted az életed, hogy megments egy vadidegent. Ez nem
épp a gyávaság megnyilvánulása.
A lány szemöldökei összeszaladtak. – Erre nem is gondoltam így.
Odalépett a férfihoz, köré fonta a karját. – Ami az érzelmeket illeti,
mindig visszatartom őket, vagy elfutok, félek attól, hogy
visszautasítanak, vagy sebezhetővé válok. Te kitartottál akkor is,
amikor én haboztam és annyira bizonytalan voltam.
Megváltoztattad volna az egész életmódod, én pedig még azt is
visszautasítottam, hogy akár csak fontolóra vegyem a te
életmódodat.
Odahajolt a férfi mellkasához, nyelvével követte rajta a vízcseppek
útját. Az erőteljes szívdobbanásokra saját szíve válaszolt. –
Sajnálom, Mikhail. Látnom kellett volna, mit próbálsz megmutatni
nekem. – Felnézett rá. – Veled teljesnek érzem magam. Tudom,
hogy ott vagyok, ahol lennem kell, bár abban is biztos vagyok, hogy
beletelik némi időbe, hogy felnőjek a te életmódodhoz.
Mikhail a karjaiba vette, a lábait a derekára kulcsolta. Raven
behunyta a szemét, érezte, ahogyan beléhatol, élvezte a lassú
lovaglást, testük magától értetődő hullámzását. – Tudnék így élni –
suttogta.
– Ez vicces. – Mikhail a lány arcán átfutó, az elméjét eltöltő
érzéseket figyelte. – Pont erre gondoltam én is.
Már a fél éjszaka eltelt, amikor Mikhail visszavitte az otthonukba.
Raven sietve belebújt a férfi egyik ingébe.
– Tudod, hogy nincs itt semmilyen ruhám? – A lány nem tudta
pirulás nélkül állni a férfi sötét pillantását, ha megpihent a testén.
Még érezte saját testén a másik emlékét, birtoklásának elsöprő
erejét. – Muszáj visszamennem a fogadóba. Minden holmim ott
van.
A férfi felvonta szemöldökét. Nem most volt itt az ideje, hogy
elmondja, nincs már szüksége ruhákra. Személyes holmijai
megkönnyíthetnék számára az átmenetet. Könnyedén felöltözött ő
is.
– Biztos vagyok benne, hogy Mrs. Galvenstein ide fogja szállítani
a holmidat. Felhívom, és azonnal megteszi. Rövid időre el kell
mennem, Raven. Van néhány elvégzetlen dolog, amit muszáj
elrendeznem. Itt biztonságban leszel.
A lány kihívóan felemelte az állát. – Pillanatok alatt összeszedem
magam és jövök veled. Soha többet nem akarok még egy napot se
eltölteni anélkül, hogy el tudjalak érni. Pokoli volt. Igazán az,
Mikhail.
A sötét szempár szeretetteljesen pihent meg rajta.
 – Sosem akartam, hogy ez történjen veled. Gyógyító álmot
bocsátottak rám, Csitri (kicsim), és nem tudtam felelni a
hívásodra. Nem így terveztem a dolgokat. Azért küldtem hozzád
Hummer atyát, mert azt hittem, hogy csak egyszerűen aludni fogok,
de ha nagy szükséged lesz rám, felszínre jövök, hogy
megnyugtassalak.
– De nem így történt.
A férfi megrázta a fejét. – Nem, Raven. Gregori gyógyító álmot
küldött rám. Senki sem tud feljönni belőle, ha Gregori úgy
rendelkezett. Nem tudott rólad, és arról, hogy ilyen nagy szükséged
lehet rám. Az én hibám, nem az övé, és bocsánatot kérek érte.
– Értem – fogadta el a lány. – De láthatod, miért nem
maradhatok itt nélküled. Sajnálom, Mikhail, de tartok mindentől,
féltem magamat, téged, hogy mit csinálnék itt.
– Most nem lehet, kicsim – mondta a férfi lágyan, azt kívánva,
bár másként lenne. – Muszáj megtalálnunk a többi orgyilkost. Nem
engedhetem meg, hogy bármi veszélybe kerülj. Itt biztonságban
vagy. Most nem fogok aludni. Mentálisan összekapcsolva
maradhatunk, és ha szükséged lesz rám, el fogsz tudni érni. Nincs
mitől félned.
– Én nem vagyok az a maradj-otthon-biztonságban típus,
replikázott a lány. A férfi megfordult, hatalmasan, erőteljesen, arca
engesztelhetetlen. Fenyegető, legyőzhetetlen volt. Raven
önkéntelenül hátralépett, kék szeme mély zafírrá sötétedett.
Mikhail megragadta a kezét, és szája melegéhez húzta.
– Ne nézz rám így. A halál majdnem elrabolt tőlem. Van
elképzelésed arról, milyen érzés volt a kiáltásodra ébredni? Érezni a
félelmedet, tudni, hogy az az undorító férfi megütött? Érezni, ahogy
a penge beléd szúr újra és újra? Majdnem meghaltál a karjaimban.
Lélegeztem helyetted, működtettem a szívedet. És döntést hoztam,
amiről tudtam, lehet, hogy sosem fogod megbocsátani nekem. Nem
vagyok képes még egyszer kockáztatni az életedet. Meg tudod
érteni?
A lány érezte, hogy a férfi teste remeg az erős érzelmek hatására.
Átölelte, magához húzta a lányt.
 – Kérlek, Raven, engedd, hogy biztonságban tartsalak, legalább
addig, amíg ez az emlék kicsit kopik bennem. – Ujjai beletúrtak az
éjfekete hajzuhatagba. Hatalmas testével beborította a lány karcsú
alakját, olyan közel húzva, mintha ezzel meg tudná védelmezni
minden további bántódástól.
Raven körülölelte a férfi nyakát. – Rendben van, Mikhail. Semmi
sem fog történni velem. – Odafészkelte magát a férfihoz,
megnyugtatni akarván vele és eloszlatni a félelmet benne is és
önmagában is. – Úgy sejtem, mindkettőnknek vannak
elintéznivalóink.
A férfi csókja szeretetteljes és gyengéd volt. – Muszáj kímélned
magad. Hat nap alvás és gyógyulás még nem volt elég.
– Hat nap? Hihetetlen. Analizálták már a véredet?
Mikhail kelletlenül felelt. – Egyikünk sem megy még a közelébe se
emberi orvosoknak. Elintézzük magunk között.
Raven felkapott egy hajkefét, és hosszú simításokkal próbálta
összegubancolódott haját rendbe tenni.
– Ki volt az az asszony ott, csapdába esve a föld alatt?
A férfi arca bezárult, minden gyöngédség úgy tűnt el róla, mintha
soha ott sem lett volna. – Eleanornak hívják. Byron nővére, Vlad
életpárja. Kisfiút szült. – Hangja mentes volt minden érzelemtől.
A lány keresztbe tett lábbal ült az ágyon, oldalra hajtva a fejét,
ahogy kibontani próbálta hosszú haját. – Nem kedveled?
– Veszélybe sodort téged. Megengedte, hogy az az ördögi asszony
hallja a gondolatait, és majdnem elvesztettünk téged. – A férfi
éppen az ingét gombolta, és hosszú, hajlékony ujjainak látványa e
közben az egyszerű művelet közben felizgatta a lányt.
– A védelmem alatt állsz, ami annyit jelent, hogy minden
Kárpátinak kötelessége a te biztonságodat a sajátja elé helyezni.
A lány beleharapott az alsó ajkába. Érezte a férfi érzéketlen álarca
alatt a könyörtelen, kérlelhetetlen dühöt az iránt az ismeretlen nő
iránt. Mikhail érzelmei intenzívek voltak számára, de a férfinak is
idegenek. Nemcsak Ravennek okozott nehézséget kezelni, de saját
magának is. Ez pedig valahogyan megkönnyítette a lány számára,
hogy elfogadja, ami történt.
 A lány óvatosan választotta meg a szavait.
– Láttál már valaha is szülni egy asszonyt? Fájdalmas és ijesztő.
Annak az asszonynak ahhoz, hogy fegyelmezett maradjon,
biztonságos környezetre lett volna szüksége. Féltette a saját és meg
nem született gyermeke életét. Kérlek, ne ítéld meg olyan
keményen. Azok között a körülmények között én is hisztérikus
lettem volna.
A férfi hatalmas tenyerébe vette az arcát, hüvelykujja a lágy,
selymes bőrt cirógatta. – Annyi könyörület van benned. Eleanor
majdnem elvette az életedet.
– Nem, Mikhail. Jacob vette el majdnem az életemet. Eleanor
menekülni próbált, olyan erősen, ahogyan csak képes volt. Nem kell
vádolnod egyikünket sem, akiknek részt kellett vennie ebben a
dologban.
A férfi elfordult tőle. – Tudom, hogy magam mellett kellett volna
tartanom téged. Nem kellett volna a föld gyógyító erejének
menedékét keresnem. Túlságosan messze kerültem tőled. Gregori
csak az én védelmemre gondolt.
A tükörben Raven tisztán látta, hogy a férfi arcára fájdalom
vésődik. – Volt egy pillanat, Sivamet (szerelmem), amikor a
kiáltásodra ébredtem, bezárva a földben, és erőtlenül arra, hogy
segítsek. Csak a dühöm táplálta a vihart. Ahogy próbáltam kiásni
magam a felszínre, és éreztem minden egyes pengeszúrást benned,
tudtam, hogy elmulasztottam, hogy megvédjelek. Abban a
pillanatban, Raven, valami rettenetessel néztem szembe
magamban, olyan kegyetlennel és szörnyűvel, amit még azóta sem
tudtam megvizsgálni. Ha meggyilkoltak volna, senki sem lett volna
biztonságban. Senki. – Vallomását feszes, fegyelmezett hangon
mondta, merev háttal. – Sem Kárpáti, sem emberi lény. Csak azért
imádkozom, hogy ilyen dolog soha többé ne fordulhasson elő, vagy
ha mégis, Gregori remélem azonnal megöl.
Raven elé lépett, és kezébe vette az arcát.
– Néha a bánat olyan dolgokat hoz elő belőlünk, ami jobb lett
volna, ha rejtve marad. Senki sem tökéletes. Sem én, sem Eleanor,
még te sem.
 Halvány öngúnyt kifejező mosoly jelent meg a férfi szépen
metszett száján. – Évszázadokat átéltem, elviseltem a
vámpírvadászatokat, háborúkat, árulásokat. Addig, amíg te nem
léptél az életembe, sosem vesztettem el az önfegyelmemet. Sosem
akartam semmit túlságosan, sosem volt semmim, amit
elveszthettem volna.
A lány magához húzta a fejét, apró gyógyító csókot nyomott a
torkára, erős állára, szája kemény sarkára. – Te jó ember vagy,
Mikhail. – Huncut grimaszt vágott, kék szeme incselkedő lett. –
Csak túlságosan nagy hatalmat kezelsz. De ne aggódj, ismerem ezt
az amerikai lányt. Nagyon tiszteletlen, és lesöpri majd azt az
arrogáns merevséget rólad.
A férfi nevetése sokára tört ki, de a rettenetes feszültség oldódott.
Beburkolta a lányt a karjával, elemelte a földtől, körbeforgott vele,
szorosan magához ölelve. Mint mindig, a lány szíve ettől vadul
megugrott. A férfi szája rázáródott a lányéra, ahogy a szobán
keresztül pörögve az ágyhoz értek.
Raven lágyan, incselkedőn felnevetett. – Nem csinálhatjuk újra. –
A férfi teste az övén volt, térdével kettéválasztotta a combját, hogy
elérhesse a lány befogadó, lágy testét.
– Azt hiszem, csak itt kellene maradnod meztelenül és várnod
rám – nyögte a férfi, megcirógatva, hogy biztos legyen benne, kész a
befogadására.
A lány invitálón felemelte a csípőjét. – Nem vagyok benne biztos,
hogy tudjuk, hogyan kell ágyban csinálni. – Az utolsó szavak már a
gyönyörbe vesztek, ahogy testük egyesült.
A férfi szája újra rátalált az övére, nevetés egyesült a szenvedély
édes ízével. A férfi keze birtoklón forrt rá a lány mellére, túrt bele a
hajába. A szíve és lelke dalolt. Mennyi könyörület és édesség! Az
örökkévalóságot is ki tudná tölteni a nevetésével és életörömével. A
férfi hangosan felnevetett a puszta élvezettől.
 Tizenhárom

Mikhail két hosszú órája elment. Raven körbejárt a házban,

ismerkedett a szobákkal. Kedvelte a magányt, és ez nagyszerű
lehetőség volt, hogy logikusan elrendezze magában a dolgokat.
Bármilyen keményen próbálta, nem tudta helyretenni, mivé is vált
ő a valóságban. Csak Mikhail volt megfogható számára.
Folyamatosan ott volt az elméjében, birtokolta az agyát, kiűzött
minden józan gondolatot, amíg csak ő maradt ott egyedül.
Az ő vére csorgott az ereiben, az illatát érezte a testén, a bélyege
ott volt a torkán és a mellén. Birtoklásának az érzése ott volt
minden lépésben, testének minden mozdulatában. Raven összébb
húzta magán az ingét. Tudta, hogy a férfi él és jól van, gyakran
megérintette az elméjét és biztató melegséget küldött neki. Raven
alig várta simogató érintését, sóvárgott érte, tudatában volt, hogy a
férfi ugyanazt a mély szükségét érzi annak, hogy az elméjük gyakran
összekapcsolódjon.
A lány kis sóhajjal burkolta bele magát a férfi meleg, hosszú
köpenyébe. Egyszerre a ház fojtogató lett, börtön inkább, mint
otthon. Egy hosszú, körbekanyarodó tornác hívogatta, mintha az
éjszaka szólította volna meg. Megfogta az ajtónyitó gombot,
elfordította. Bár a gomb elfordult, az ajtó zárva maradt, mintha
kívülről betámasztották volna. Egy pillanatra pánik öntötte el.
Csapdába esettnek érezte magát.
„Raven?” Szükséged van rám?”
Mikhail azonnal ott volt a fejében, a hangja gyengéd és szerelem
teli volt. Ez önmagában is megnyugtatta. – „Bezártál?”
„Nem igazán. Mindenki mást zártam ki, hogy megvédjelek.”
„Azonnal nyisd ki az ajtót.”
„Hamarosan hazamegyek.”
 Raven felrántotta a fejében a pajzsokat, majd nekilátott
átgondolni a lehetőségeit. Mikhail hangjában arrogancia volt,
önelégülten beszélt, ami azt sugallta a lánynak, hogy míg a férfi
nem csak hogy egy nagyhatalmú fajhoz tartozik, hanem ráadásul
herceg is, addig ő csak egy ember. Nem tud szembeszállni vele.
Dobolni kezdett az ujjaival az asztalon. Ideje, hogy a férfi egy kis
leckét kapjon a jó öreg emberi találékonyságból.
Letapogatta elméjével az ajtót, tesztelte a biztosítékok erejét.
Egyértelműen arra tervezték, hogy tartsa kívül a betolakodókat, de
arra nem volt felkészítve, hogy ellenálljon egy belülről történő
támadásnak.
„Raven, mire készülsz?” – nyúlt ki érte Mikhail gyanakodva.
A lány a könyvtár hatalmas polcaira koncentrált. – „Olvasnivalót
keresek.”
Kinyitott egy ablakot, hogy beengedje a hűvös éjszakát a
hatalmas, gyönyörű, ódon kőházba. Tényleg tetszett neki Mikhail
háza, de ennél most sokkal fontosabb volt, hogy megmutassa a
férfinak, hogy nem lesz báb, akit dróton rángathat. Olyan nagyon
biztos benne, hogy egy egyszerű nő, egy ex-ember nem járhat túl
Mikhail Dubrinsky eszén. Nem mintha bárhová is el akart volna
menni, csak sétálni akart odakinn, hiszen nem ostoba. Ha még
mindig vannak gyilkosok a környéken, nem akart összefutni velük.
Hosszan turkált a fürdőszobai fiókokban, a mosdók alatt, ráakadt
egy hintőporos dobozra. Elcsodálkozott rajta, milyen alapos
gondossággal ügyel rá Mikhail, hogy emberinek tűnjön. Ha azért
szaglászna nála, hogy bizonyítékot találjon arra, hogy egy más
fajhoz tartozik, a ház teljesen meggyőzné, hogy egy gazdag
üzletember otthona.
Bepúderezte a tenyereit és összeütötte őket a nyitott ablaknál.
Finom porfelhő emelkedett fel. A láthatatlan erőtér szilárd
tömbökre oszlott. Volt közöttük két kis hézag, és néhány keskeny
sáv. Raven habozás nélkül felkapaszkodott az ablakpárkányra, és
belepréselte magát a legnagyobba. Nagy erővel kellett
előrefurakodnia, hogy begyömöszölje testét a szűk nyílásba. Most
örült igazán apró termetének. Nehéz volt, de sikerült.
 Diadalmámor söpört végig rajta. Szüksége volt győzelmekre.
Éreznie kellett, hogy van ereje, nem gyenge, nem tehetetlen. Egy
ismeretlen világban volt, és kétségbeesetten vágyott az érzésre,
hogy van némi irányítása a saját élete felett.
Mikhail hatalmának mértékét mutatta, hogy a védőfalon kívül
még mindig ott volt egy sáv, ahol csak nagy nehézségek árán tudott
lélegezni, de átjutott rajta, visszaszerezve önbizalmát, amire olyan
nagy szüksége volt.
Raven az épület közelében maradva megkerülte a házat, hogy
felmenjen a hátsó terasz lépcsőin. Az éjszakai szellő azonnal
végigsimogatott rajta, hidegen, lenyűgöző illatokkal telten.
Végigment a teraszon, nekidőlt az egyik hatalmas oszlopnak, és
mélyen beszívta a tüdejébe az éjszaka illatát.
Eddig soha nem figyelte meg, milyen gyönyörű is az éjszaka
igazából, hogy csillagok ragyognak a feje felett, szél szalad a fák
közt, átfordítva a leveleket, amik megcsillantják ezüstös fonákjukat.
Az éjszaka suttogott neki, énekelt, az erdő mélye felé csalogatta.
Gondolkodás nélkül lelépdelt a teraszról és elindult az ösvényen.
Egy bagoly szelte át hangtalanul az eget, három szarvas óvatosan
kimerészkedett a takarásból, hogy a patak hideg vizébe merítsék
bársonyos orrukat. Raven érezte örömüket, mindennapos
küzdelmeiknek elfogadását. Hallotta, ahogy a fákban apad és árad
az életnedv, mint apály és dagály. Csupasz lába lágynak érezte a
talajt, könnyedén elkerülte az ágakat, tüskéket, szúrós köveket. A
víz surranása, a szél hangja, a föld minden szívverése őt szólította.
Még szorosabbra vonta magán Mikhail hosszú, fekete köpenyét,
céltalanul, elragadtatottan sétált, hosszú haja, mint éjfekete zuhatag
hullott alá a csípőjére. Tündérinek tűnt, sápadt bőre szinte átlátszó
volt a holdfényben, hatalmas szeme olyan sötétkék, hogy lilának
látszott. A köpeny időnként szétvált, felfedve csupasz, formás
lábának csábító látványát. Ebből semmit sem vett észre, nem látott
mást, csak az éjszaka szépségét és békéjét, ami eltöltötte az elméjét.
Megmártotta a kezét egy kicsiny érben, ahol a víz a sziklákról futott
alá, mint egy ezüst szalag. Megérintette egy bokor bársonyos
levelét, hallgatta, ahogy egy egér átrohan a veszélyes, nyílt
területen, majd eltűnik egy bogyókkal rakott bokor gyökerei között.
Valahogyan minden káprázatosabbnak, élénkebbnek tűnt. Olyan
dolgokra lett figyelmes, amiket azelőtt soha nem vett észre. A föld
beszélt hozzá, hangok valóságos szimfóniájával, a zenét a fák között
futó szél szolgáltatta. Úgy érezte, mintha csak most nyílt volna ki
ténylegesen a szeme a természet valódi szépségére.
Valami megfogta az elméjét, megzavarva az éjszaka békés
szépségét. Bánat. Könnyek. Raven megállt, pislogott, próbálta
felmérni környezetét. Eddig úgy sétált, mintha egy gyönyörű
álomban lenne. Most az erős érzelmek irányába fordult. Lába
önkéntelenül abba az irányba vitte. Agya automatikusan értékelte
az információkat.
Emberi lény, férfi. A húszas évei elején. Őszinte, mély a bánata.
Mérges volt az apjára, és megdöbbenést, bűntudatot érzett, amiért
túl későn érkezett. Túláradó érzelmeiben valami mélyen
megérintette Ravent. A fiú egy széles fa törzsénél kuporgott, lent, a
fasor szélénél. Térdét felhúzta, arcát kezébe temette.
Raven szándékosan zajt keltett, ahogy megközelítette. A fiú
felemelte könnyáztatta arcát, szeme kitágult a döbbenettől, ahogy
észrevette. Próbált feltápászkodni.
– Kérem, ne álljon fel – nyugtatta Raven, hangja olyan lágy, mint
az éjszaka. Együttérzése előtört, megjelent a szemeiben is. – Nem
akarom zavarni. Nem tudtam aludni, és kijöttem sétálni. Szeretné,
ha elmennék?
Rudy Romanov félelemmel vegyes csodálattal bámulta, ahogy a
ködből egy álomalak megelevenedett. A nő semmi eddig látotthoz
nem volt hasonlatos, olyan misztikus volt, mint az erdő maga.
Kimondatlan szavak kaparták a torkát. Bánata idézte volna meg a
nőt? Majdnem elhitte a nevetséges, babonás meséket, amiket az
apja mesélt. Egész életében mást sem hallott tőle, mint ezeket a
rémtörténeteket. A mesék vámpírokról és a sötétség asszonyairól
szóltak, szirénekről, akik a végzetbe csábítják a férfiakat.
Raven elfordult. A fiatalember úgy nézett rá, mintha szellemet
látna. – Sajnálom – mormolta halkan.
 – Ne! Ne menjen el! – A fiú angol szavai erős akcentussal
hangzottak. – Egy pillanatra, ahogy előjött a ködből, alig tűnt
valóságosnak.
Felfigyelve rá, hogy milyen kicsi a hosszú köpeny alatt, Raven
szorosabbra vonta magán. – Jól van? Hívjak ide valakit? A papot
esetleg? A családját?
– Senkim sincs, most már senkim. Rudy Romanov vagyok.
Hallania kellett a hírt a szüleim felől.
Egy szörnyű kép jelent meg a lány fejében. Látta a farkasokat
kitörni az erdőből, vörös szemük vadul csillog, egy hatalmas fekete
farkas vezeti a csapatot, egyenesen Hans Romanov felé tartanak.
Az édesanyjáról szóló emlékképeket a fiatalember fejéből szedte
össze, aki az ágyban feküdt, férje keze szorosan a torka körül. Egy
szörnyű pillanatig nem tud lélegezni. Mit kell ennek a fiúnak
elszenvednie!
Mindkét szülőjét elveszítette pár óra alatt. Fanatikus apja megölte
az édesanyját.
– Beteg voltam; ez az első nap, hogy kijöttem a házból. – A lány
közelebb ment hozzá az összehajló faágak alatt. Nem mondhatta el
neki az igazságot, hogy ő is benne volt ebben a borzasztó
történetben.
Rudy egy gyönyörű angyalnak látta, akit vigasztalásképpen
küldtek neki. Rudy odavolt érte, hogy megérinthesse a bőrét, hogy
megnézze, valóban olyan lágy-e, mint amilyennek a holdfényben
tűnt. A lány gyengéden suttogó hangja olyan szexi, simogató volt,
elérte a lelkét, hogy megnyugtassa és gyógyítsa. Megköszörülte a
torkát.
– Az apám megölte az anyámat néhány nappal ezelőtt. Bárcsak
hamarabb hazajöttem volna! Anyám hívott, valami lehetetlenséget
mesélt egy meggyilkolt asszonyról. Apámnak az volt a
kényszerképzete, hogy a faluban vámpírok embereket gyilkolnak.
Apám mindig is babonás volt, bár én sosem hittem, hogy tényleg
beleőrül ebbe. Anyám mondta, hogy apám és egy csoport fanatikus
vámpírokra vadásztak, és kijelöltek néhány jól ismert embert a
közösségből, hogy őket is megölik. Azt hittem, hogy csak nagyokat
tódított neki, ahogy mindig is tette.
Raven visszafojtotta sóhaját, és megcsóválta a fejét.
– Rudy lenézett a kezére. – Hallgatnom kellett volna anyámra, de
bevallotta, hogy vélhetően senki más nem tud a gyilkosságról. Azt
feltételeztem, hogy apám csak hazudott az asszony
meggyilkolásáról, hogy valójában nem is volt igaz. Az ördögbe,
talán nem, és apám őrült volt. Meggyilkolta az anyámat. Ő pedig
meghalt a rózsafüzérével a kezében.
Rudy remegő ujjaival megtörölte a szemét. Valahogyan, nem
tudta hogyan, a misztikus hölgy benn volt a fejében, megértést és
melegséget nyújtott neki. Mintha átölelte volna. Az illúzió olyan
valóságos volt, hogy teste felélénkült, és felfigyelt arra, milyen
egyedül vannak kint az erdőben. Önkéntelenül felötlött benne a
gondolat, hogy senki sem tudná, hogy a nő itt volt vele. A gondolat
felkavaróan izgalmas volt, még bánatának ködén át is. Megpróbálta
kitörölni a fejéből ezeket a gondolatokat, mint máskor is, ha
ennyire összezavarodott. Mindig is félt attól, hogy olyan, mint az
apja, aki elképesztő dolgokban hitt, és ugyanezekkel az elképesztő
dolgokkal traktálta őt is.
– Egy nappal tovább maradtam az egyetemen, hogy megírjak egy
tesztet, amiről azt gondoltam, hogy nagyon fontos. Nem igazán
hittem, hogy apám megölt valakit, legkevésbé egy asszonyt. Anyám
bába volt. Annyi életet segített a világra, annyi embernek segített.
Mondtam neki, hogy hazafelé tartok és elrendezem a dolgokat. El
akart menni a paphoz, de lebeszéltem.
– Bárcsak ismertem volna – mondta Raven őszintén.
– Kedvelte volna, mindenki szerette, csak apám nem. Ő
ostobának tartotta. – Felnézett a lányra. – Engem is ostobának
tartott, még akkor is, amikor már egyetemre jártam. Anyám
valószínűleg megpróbálta megállítani apámat. A vihar éjszakáján
kiment azzal a csoport turistával. Akkor ölte meg anyámat, azelőtt,
hogy elhagyta a házat. Valószínűleg biztos akart lenni benne, hogy
nem fogja elmondani senkinek, és nem próbálja megállítani
valahogyan. Egy fa alatt találták meg, amibe villám csapott. Ő és a
többiek a felismerhetetlenségig megégtek.
– Milyen borzalmas lehet ez önnek – túrt a hajába Raven;
ujjainak lassú mozdulatával hátratolta arcából a selyem hajtömeget.
Rudynak a torkán akadt a lélegzet a látványtól. A nő szexis volt.
Ártatlan. Hatásos kombináció. Megtehetné. Senki sem tudná meg.
Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a ragacsos, sötét, titkos
gondolatoktól.
Köd áramlott keresztül az erdőn a sziklák alatt rejtőző házig.
Átszivárgott a vaskapun, és beömlött az udvarra. A köd vastag,
magas oszloppá állt össze, felcsillámlott, összegyűlt, amíg Mikhail
szilárd testet öltve ott állt az ajtó előtt. Felemelte a kezét, halk
parancsot mormolt, hatástalanítva a védelmezést, és belépett.
Azonnal tudta, hogy a lány elment.
Szeme fekete jégként sötétlett. Fehér foga kivillant. Mély, elfojtott
morgás dörgött fel a mellkasából. Az első gondolata az volt, hogy
valaki elvitte a lányt, hogy veszélyben van. Hívást küldött az
őrszemeknek, a farkasoknak, segítségüket kérte, hogy megkeressék.
Majd mély, csillapító lélegzetet vett, kinyitotta elméjét, hogy
megkeresse, rátaláljon a helyre, ahol van. Nem volt nehéz követni a
nyomát. A lány nem volt egyedül. Egy emberi lény. Egy férfi.
Mikhailnak valami összeszorította a torkát. A szíve szinte megállt.
Keze ökölbe szorult. Mellette a lámpa felrobbant, darabokra tört.
Kívül szél támadt, kis tornádóként örvénylett a fák közt. Mikhail
kilépett és felrugaszkodott az égbe, kiterjesztette hatalmas szárnyait
és suhant a levegőben. Messze alatta farkasok üvöltöttek
egymásnak, futni kezdtek szoros közelségben.
Mikhail csendesen egy Raven fölötti erős ágra ereszkedett. A lány
éppen eltolta a haját az arcából, azzal a különlegesen szexi, nagyon
nőies mozdulattal. A férfi érezte benne a könyörületet, igényét a
vigasztalásra. Azt is érezte, hogy milyen hideg és kimerült. Az
emberi lény bánat sújtott volt kétségtelenül. De Mikhail szagolta
izgalmát is, hallotta, ahogy a szíve nagyokat dobban, ahogy vére
zubog. Könnyedén olvasta a fiú gondolatait is, és nem voltak
ártatlanok egyáltalán.
 Dühösen, jobban, mint ahogyan a lány iránti aggodalom
indokolta, Mikhail fellendítette magát a levegőbe, és pár méterrel
távolabb tőlük, a látókörükön kívül leereszkedett. Majd megindult
feléjük, a magas, erőteljes alak hirtelen tűnt fel az éjszakában,
kibukkanva a fák közül. Felderengett előttük, fenyegető, félelmetes,
kemény angyal, arca szigorú és könyörtelen. Fekete szemében
valami sötét és halálos csillogott. A holdfény visszatükrözte a
hátborzongató vörös ragyogást, merev pillantását.
Rudy négykézlábra állt, próbálta megragadni misztikus hölgyét,
azzal a tétova ötlettel, hogy megvédelmezze. Habár Mikhail jó
néhány lépéssel távolabb állt Raventől, mint Rudy, olyan
sebességgel nyúlt ki a lány után, hogy alakja elmosódott, és ő volt az
első, aki átfogta a törékeny derekat, és maga mögé rántotta Ravent,
elzárva a fiú elől.
– Jó estét, Mr. Romanov – mondta nyájasan, hangszíne olyan
mély és selymes, hogy Rudy és Raven mindketten reszkettek tőle. –
Talán lenne olyan kedves és elmondaná nekem, hogy mit csinál
ezen az éji órán itt, az erdőben egyedül az asszonyommal. – Ahogy
az utolsó szavakat kiejtette, valahonnan a közelből egy farkas
üvöltött fel, a hosszú, elnyújtott figyelmeztetés visszhangzott az
éjszakai szellőben.
Raven megmoccant, de Mikhail szorítása azzal fenyegette, hogy
összeroppantja a csontjait.
„Maradj csendben, kicsim. Ha szeretnéd, hogy ez az emberi lény
meglássa a hajnalt, a csudába, engedelmeskedj! Ő Hans Romanov
fia. Az van a fejében, amit az apja éveken keresztül beletáplált.”
A lány láthatóan elsápadt. – „Mikhail a szülei...”
„Az önuralmam egy hajszálon függ. Ne tépd el.” – Mikhail még
mindig új, túláradó érzéseivel küzdött, és közben emlékeztette rá
magát, hogy Raven nem olvasta Romanov elméjét, fogalma sincs
torz gondolatairól.
– Mr. Dubrinsky – ismerte fel Rudy a szülőfalujából ismerős
erőteljes alakot; kérlelhetetlen ellenség, vagy értékes barát. Mikhail
hangja nyugodtnak tűnt, sőt higgadtnak, mégis látszott, hogy
gyilkolásra kész.
 – Nem terveztük előre. Azért jöttem ide... – hangja elcsuklott.
Megesküdött volna, hogy a fák alatt settenkedő farkasokat lát,
szemük ugyanazzal a vad tűzzel csillog, ahogy az előtte álló férfié.
Ahogy könyörtelen arccal ránézett, Rudy lemondott minden
büszkeségéről. – Gyászolok. A hölgy kisétált és meghallott engem.
A farkasok árnyéka közelebb suhant. Mikhail érzékelte
mohóságukat, vér utáni sóvárgásukat. Ez átmosta őt is, és
elkeveredett féltékenységével. A falka suttogott és őt hívta, a
testvérüket. A vadállat felemelte benne a fejét, a szabadulásért
üvöltött. Az ember férfi ártatlannak vallotta magát, de könnyű volt
olvasnia testi vágyában, szexuális gerjedelme szagában. Könnyű
volt Mikhailnak olvasni a fiúban a beteges gondolatokat, amit az
apja ültetett el benne.
Mikhail sötét szeme átsöpört Raven kicsi alakján. A lány képes
volt megállítani a szívét, elvette a lélegzetét. Soha nem nézett az
emberek elméjének felszíne alá; és edzette is magát, hogy ne tegye.
Mikhail olvasta benne a könyörületet, szomorúságot és valami
egyebet is. Valamivel megsértette. Ez volt ott hatalmas szeme
mélyén. És az őszinte félelem is. A lány tudta, hogy a farkasok ott
vannak, hallotta a hangjukat, a férfit sürgették, hogy védje meg a
párját. Ez alattomos csapás volt számára, felismerni, hogy milyen
gyanakvó és valójában primitív volt a logikájuk, látni, hogy
mennyire hatalmas a férfiban levő állati vonás. A férfi karja azonnal
körülötte volt, magához ragadta, közel a melegéhez. Néma
parancsot küldött a farkasoknak, érezte az ellenkezésüket, kelletlen
engedelmességüket. Érezték az ellentmondást a férfiban levő
emberi és a vért követelő állati része között, a vágyat, hogy legyőzze
az ellenséget, amely párjának biztonságát fenyegeti.
– Hallottam a veszteségéről – kényszerítette magát Mikhail, hogy
kimondja a szavakat, közben karja védelmezőn Raven köré
fonódott. – Az édesanyja nagyszerű asszony volt, halála hatalmas
tragédia közösségünknek. Még hosszú évekig érezni fogjuk a
veszteséget. Az édesapja és közöttem voltak nézeteltérések, de
bárcsak szebb lett volna a halála.
 Raven reszketett a hidegtől és a tudattól, hogy Mikhail ilyen
intenzív gyűlöletet képes érezni bárki iránt. A lány volt a fény a
sötétségében, és képtelen volt annak a megértésére, hogy a Mikhail
elsősorban ragadozó. A férfi gyengéden simogatta a karját, hogy
megnyugtathassa. Megerősítette parancsát a farkasok felé.
– Jobban teszi, ha hazamegy, Rudy. Muszáj aludnia, és ezek az
erdők nem mindig biztonságosak. A vihar ingerültté teszi az
állatokat.
– Köszönöm a kedvességét – fordult Rudy Ravenhez, kelletlenül
hagyva ott őt egy férfival, aki rendkívül erőszakosnak tűnt számára.
Mikhail figyelte, ahogy visszavonul a falu biztonságába.
– Lehűltél, kicsim – mondta nagyon gyengéden.
Raven visszapislogta a könnyeit, kényszerítette remegő lábát a
sétára, egyik lépést a másik után. Nem tudott a férfira nézni, nem
mert. Ő csak egyszerűen élvezte az erdő szépségét. Aztán
meghallotta Romanovot. A természete azt diktálta, hogy segítsen,
ha képes rá. És most kirobbantott valami sötétet és halálosat
Mikhailban, valamit, ami mélyen nyugtalanította.
Mikhail mellette sétált, figyelte elforduló arcát.
– Rossz irányba mégy, Raven. – Kezét kicsi hátára téve vezette.
Raven megmerevedett, aztán elfordult a férfitól. – Talán nem
akarok visszamenni, Mikhail. Igazán nem tudom, hogy ki is vagy te
valójában.
Több sértettség, mint düh volt a lány hangjában. Mikhail nagyot
sóhajtott, majd kinyúlt a lányért, fogása kemény, mint a vas.
– Bemegyünk a házunk melegébe és kényelmébe, nem maradunk
kint, ahol jéghidegre hűltél. – Anélkül, hogy a lány beleegyezésére
várt volna, könnyedén felemelte, és a robbanás sebességével haladt
vele. Raven belekapaszkodott, arcát vállába temette, karcsú teste
rázkódott a hidegtől, és a kicsinél egy kicsit jobban a férfi miatti
félelmétől, a jövőtől, attól, hogy ő maga is mivé változott.
Mikhail közvetlenül a hálókamrába vitte, keze egy mozdulatával
felélesztette a tüzet, és az ágyra tette a lányt.
– Legalább cipőt kellett volna húznod.
 Raven szorosabbra vonta magán a köpenyt, és felnézett a férfira
hosszú szempillája alól. – Miért? És nem a cipőről beszélek.
A férfi gyertyákat gyújtott, és elmorzsolt többféle gyógynövényt,
hogy nyugtató, gyógyító illatuk betöltse a szobát.
– Én egy Kárpáti férfi vagyok. A föld vére folyik az ereimben.
Évszázadokon át vártam az életpáromra. A Kárpáti hímek nem
kedvelik, ha más férfiak vannak asszonyaik közelében. Ismeretlen
érzelmekkel harcolok, Raven. Nem könnyű őket kordában
tartanom. Te nem úgy viselkedsz, ahogy egy Kárpáti asszony tenné.
– Halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. Mikhail lustán a
falnak dőlt. – Nem azt vártam, hogy arra jövök haza, te elmentél.
Veszélybe sodortad magad, Raven, ez olyan valami, amit a mi
fajunk férfijai nem engednének meg. És aztán egy emberi lénnyel
talállak. Egy férfival.
– Nagyon szomorú volt – mondta csendesen a lány.
Mikhail felbosszantva felelt. – Akart téged.
A lány szempillája verdesett, kék szeme találkozott a férfiéval,
megdöbbenve, elbizonytalanodva. – De... nem, Mikhail, bizonyára
tévedsz. Csak meg akartam nyugtatni. Elveszítette a szüleit. – A
lány közel volt a síráshoz.
A férfi felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – És te is vágytál a
társaságára. Nem szexuálisan, de mégis, az emberi társaságra, ne
tagadd. Éreztem a vágyat benned.
A lány idegesen nyalta meg a száját. Nem tudta tagadni. Nem volt
tudatos a részéről, de most, hogy a férfi kimondta, a lány tudta,
hogy igaza van. Szükségét érezte az emberi társaságnak. Mikhail
olyan erőteljes, az ő világa olyan ismeretlen a lány számára. Raven
utálta, hogy megbántja vele a férfit, utálta, hogy ő az, aki miatt
elveszíti az önfegyelmét.
– Sajnálom, nem szándékoztam tenni semmi egyebet, csak egy
kicsit sétálni. Amikor meghallottam, azt éreztem, hogy muszáj
megtudnom, jól van-e. Nem tudtam, Mikhail, hogy valamilyen
emberi társaságot kerestem.
– Nem kárhoztatlak, kicsim, sosem tenném. – A férfi hangja
olyan gyengéd volt, hogy attól bukfencet vetett a lány szíve. –
Könnyen tudok olvasni az emlékeidben. Ismerem a szándékaidat.
És sosem kárhoztatnám a te könyörületes természetedet.
– Mindkettőnknek vannak nehézségei, amikkel meg kell
birkóznunk – felelte a lány halkan. – Én nem tudok az lenni, aki
szeretnéd, hogy legyek, Mikhail. Úgy használod azt a szót, hogy
emberi, mintha szitokszó lenne, valami kevesebb, mint ami te vagy.
Eszedbe jutott valaha, hogy előítéletes vagy az én fajommal
szemben? Kárpáti vér folyik az ereimben, de a szívemben és az
elmémben ember vagyok. Nem határoztam el semmi olyat, hogy
eláruljalak. Kimentem sétálni. Ez minden. Sajnálom, Mikhail, de
egész életemben szabad voltam. A vércsere nem jelenti azt, hogy az
is megváltozott, ki vagyok.
A férfi járkálni kezdett a szobában, folyékony energia, tökéletes
erő és koordináció.
– Nem vagyok előítéletes – tagadta.
– Természetesen az vagy. A fajomról alkotott képed tele van
lenézéssel. Boldog lennél, ha táplálkoztam volna Romanov véréből.
Az elfogadható lenne? Csak a véréért használni, de nem méltatni
néhány barátságos szóra?
– Nem tetszik az a kép, amit itt lefestesz, Raven. – Mikhail
átszelte a szobát, hogy elvegye tőle a köpenyt. A hálószoba meleg
volt, a természet, fa és rét illatozott benne.
Raven kelletlenül csúsztatta le válláról a köpenyt. Mikhail
felvonta a szemöldökét, amikor látta, hogy alatta csak az ő ropogós
ingét viseli. Habár az eleje majdnem térdig ért, a hátulja takarta a
fenekét, mégis combjának egy jókora része szabadon maradt,
egészen a csípőjéig. Az összkép hihetetlenül szexi volt, a rengeteg
hosszú hajával, ami az ágyig hullámzott, bekeretezve karcsú testét.
– O köd belso! (A sötétség vigye el!) – Mikhail halkan
káromkodott, majd megtoldotta még néhány válogatott kifejezéssel
anyanyelvén. Hálát adott az égnek, hogy eddig nem vette észre,
hogy a lány az ingen kívül semmit sem viselt a köpeny alatt.
Valószínűleg Romanov torkának esett volna. Annak a gondolata,
hogy Raven feltűnik a fiatalember előtt, csábító szirénszemmel,
rámosolyog, lehajtja fejét a torkához, hozzáér a szájával, a
nyelvével, a fogával... Zsigerei teljes ellenkezéssel facsarodtak össze
a felvázolt képre.
Beletúrt a hajába, felakasztotta a gardróbba a köpenyt, és egy
régimódi kancsóból meleg vizet töltött a mosdótálba. Miután
képzelgéseit szigorú kontroll alá helyezte, már képes volt a szokásos
gyengédséggel válaszolni.
– Nem, kicsim, most, hogy mondod, nem hiszem, hogy boldog
lettem volna, ha táplálkozol belőle.
– Nem ez, amit vársz tőlem? Egy Kárpáti asszony gyanútlan
emberi lényeket ejt zsákmányul. – A lány hangja kitörni készülő
sírást sejtetett.
Mikhail odavitte a vizet az ágyhoz, és letérdelt Raven előtt.
– Próbálom megérteni az érzéseimet, Raven, de még nincs sok
értelmük. – Nagyon gyengéden mosni kezdte a lány lábát. – Jobban
kívánom, mint bármit, hogy boldog légy. De annak a szükségét is
érzem, hogy megvédjelek. – A keze gyengéd volt, érintése
szeretetteljes, ahogy minden egyes földpiszkot lemosott róla.
Raven lehajtotta a fejét, és megdörzsölte a halántékát.
– Tudom, Mikhail és azt is megértem, hogy ezt kell tenned. Csak
az a baj, hogy én mindig ilyen leszek. Ösztönösen teszek dolgokat.
Elhatározom, hogy reptetni akarok egy papírsárkányt, és a
következő pillanatban már csinálom is.
Mikhail lehajtotta a fejét, de aztán megcsóválta. – Miért nem
maradtál bent? Többször kértelek, mivel rettenetesen aggódom
miattad. – A férfi hangja olyan hihetetlenül kedves volt, hogy
könnyeket csalt a lány szemébe. – Miért nem tudtál várni egy kicsit,
hogy visszatérjek?
Raven megérintette a férfi kávébarna haját, összeszorult a torka.
– Ki akartam menni a tornácra friss levegőt szívni. Semmi más
gondolatom nem volt, aztán az éjszaka megszólított. Most
egyáltalán nem vagyok biztos magamban, Mikhail. Nem várom el
tőled, olyasvalakitől, aki mindig annyira magabiztosan cselekszik,
hogy megértsd, de muszáj volt valamiféle irányítást szereznem a
dolgok felett.
Mikhail felnézett rá, sötét szeme az iránta érzett melegséggel tele.
 – Az én hibám volt, láttam a szükségleteidet, fel kellett volna
készülnöm rá. Amikor magadra hagytalak, nagyobb védelmet
kellett volna hátrahagynom.
– Mikhail, én képes vagyok gondoskodni magamról. – A lány kék
szeme egészen határozott volt, alátámasztandó szavait. A férfinak
igazán nincs miért aggódnia.
Mikhail mindent megtett, hogy elrejtse mosolygását. A lány túl jó,
mindig mindenkiről a legjobbat feltételezi. Ujjai a vádliján
köröztek.
– Te vagy a leggyönyörűbb nő a világon, Raven. Nincs egyetlen
zsugori porcikád sem, igaz?
A lány méltatlankodva nézett. – Természetesen van. Ne
mosolyogj így, Mikhail! Igazán van! Tudok annyira anyagias lenni,
amennyire szükséges. De egyáltalán hogy jön ez ahhoz, amiről most
beszélgetünk?
A férfi keze felsiklott a bordáihoz a vékony ing alatt. – Arról
beszéltünk, hogy nekem szükségem van rá, hogy megvédjelek, mint
az egyetlent, aki igazán számít nekem, aki csak a jót képes látni
mindenkiben.
– De ez nem igaz – ellenkezett a lány, megdöbbenve, hogy a férfi
így gondolja. – Tudtam, hogy Margaret Summers fanatikus volt.
A férfi keze lágy keble alá siklott, majd beborította a tenyerével.
Szeme elfeketedett és elmélyült az érzésektől. – Védelmezted, ha jól
emlékszem.
Elakasztotta a lány lélegzetét, ahogy a keze szórakozottan,
mintegy mellékesen felfedezőúton járt a testén. Több volt, mint
testi érintés, érezte, hogy benne van, csodálja őt, még akkor is, ha
kényszeríteni akarja, hogy elfogadja az akaratát. Érezte a férfit a
testében, elméjét cirógatta, simogatta a szívét. Érzékelte, hogy az,
amit iránta érez, egyre nő, amíg teljesen felfalja a férfit.
Mikhail felsóhajtott. – Sosem jutok veled semmire, ugye? Mindig
megtalálod a módját, hogy lefegyverezz. Én vagyok a népem
vezetője, Raven. Nem engedhetem ezt meg. Nincs más választásom,
mint rendelkezésekhez folyamodni. Azt mégsem hagyhatom, hogy a
saját asszonyom ellenem szegüljön.
 A lány szemöldöke felszaladt. – Rendelkezések? – Ismételte. –
Úgy érted, hogy parancsolgatni fogsz nekem?
– Teljes mértékben. Ez az egyetlen eszköz, ami megvéd attól, hogy
nevetség tárgya legyek a vadászaim közt. Hacsak, természetesen,
nincs jobb ötleted. – Nevetés bujkált a szeme mélyén.
– Válás?
– Sajnálom, kicsim – felelte a férfi nyájasan. – Nem értem ezt a
szót. Az én nyelvemen, kérlek.
– Nagyon is jól tudsz angolul, messze jobban, mint én a te
nyelveden – replikázott a lány. – Hogyan szakítanak egymással az
életpárok? Különélés. Elválás. Nem folytatják tovább együtt.
A humor csírája tökéletes derültséggé mélyült a férfi szemében.
– Nem létezik ilyesmi, és ha lenne is, Raven – közel hajolt a
lányhoz, lélegzete az arcát legyezte –, akkor sem engednélek el
soha.
Raven ártatlan, tágra nyílt szemmel nézte. A férfi keze a keblén,
hüvelykujja a mellbimbóját simogatta, hogy alig tudott tőle levegőt
venni.
– Csak segíteni próbálok neked. Nem javaslom, hogy kiáltsd ki
magad királynak, abban szűkösek a lehetőségek mostanság.
Aggódnod kellene, hogy mit gondol a köznép. Bízhatsz bennem,
segíteni fogok töprengeni ezen a témán.
Mikhail halkan, férfiasan felnevetett. – Azt hiszem, hálásnak
kellene lennem, hogy ilyen okos életpárom adatott. – Ujjai
kinyitották a felső gombot az ingen. Csak egyet, hogy nagyobb rést
biztosítson a lány melle felé a lusta felfedezőúthoz.
Ravennek összeszorult a torka. A férfi nem tett semmit valójában,
csak egyszerűen megérintette, érintése olyan gyengéd és rajongó,
hogy elolvadt tőle.
– Igazán próbálom megérteni a ti életeteket, Mikhail, de nem
hiszem, hogy a szívem képes elfogadni. – Próbált őszinte lenni. –
Nem tudok semmit a törvényeitekről, a szokásaitokról. Sőt azt sem
tudom pontosan, hogy ki vagy, és én ki lettem. Emberi lényként
gondolok magamra. Mi Isten és az emberek színe előtt még nem
vagyunk házasok.
 Ekkor Mikhail hátravetette a fejét, és hangosan felnevetett. – Azt
hiszed, hogy egy egyszerű emberi házasságkötés mélyebb, mint egy
igaz Kárpáti szertartás? Sokat kell még tanulnod rólunk.
A lány beleharapott az alsó ajkába.
– El tudod képzelni, hogy én esetleg nem érzem megkötöttnek a ti
törvényetek és szertartásotok szerint? Egy kicsit tekintettel lehetnél
arra, ami számomra fontos és szent.
– Raven! – A férfi megdöbbent, és látszott is rajta. – Ezt
gondolod? Nem vagyok tekintettel a hitedre? Ez nem így van.
A lány előrehajtotta a fejét, így selyem haja eltakarta az arcát,
elrejtve arckifejezését.
– Olyan keveset tudunk egymásról. Szinte semmit sem tudok
arról, hogy kivé váltam. Hogyan tudnám teljesíteni a vágyaidat,
vagy te az enyémeket, ha még azt sem tudom, mi vagy, és én ki
vagyok?
A férfi elcsendesedett, sötét, feneketlen szeme csak nézte a lány
szomorú arcát, a bánatot szemében.
– Talán van valami igazság a szavaidban, kicsim. – Kezét
végighúzta a lány kontúrján, a szűk bordákon, keskeny derekán,
majd felfutott az arcára.
– Rád nézek, és tudom, milyen csoda vagy. A bőröd lágy és
csábító, mozgásod, ahogy a víz folyik. Rengeteg hajad, mint a
selyem, tested, ahogy körülvesz engem, kiegészít, erőt ad, amire
szükségem van, hogy folytatni tudjam a feladatot, ami
reménytelennek tűnik, mégis végig kell csinálni. Rád nézek, a
szépségedet látom, a tested tökéletes, és az enyémnek készült.
Raven nyugtalanul megmozdult, de a férfi keze bilincsként fogta,
úgy billentve az állát, hogy nem volt más választása, mint belenézni
fekete szemébe. – De nemcsak a tested tartozik hozzám, Raven,
nemcsak hibátlan bőröd és testünk tökéletes illeszkedése az, amiért
mi találkoztunk. Amikor egyesültem veled, és láttam ki is vagy
valójában, felismertem, milyen is az igazi csoda. Te vagy a
könyörület. A gyengédség. Az asszony, aki olyan bátor, hogy kész
kockára tenni az életét teljesen idegenek miatt. Az asszony, aki kész
használni az adottságát, még akkor is, ha ez fájdalmat okoz neki,
azért, hogy másoknak segítsen vele. Nincs habozás benned, ha adni
kell; ez vagy te. Fény van benned, ez ragyog át a szemeden, sugárzik
át a bőrödön, hogy mindenki könnyedén láthassa a jóságodat.
Raven csak tehetetlenül nézte, elveszett hipnotikus erejű
szemében. Mikhail kezébe vette a kezét, és pontosan a tenyere
közepére nyomott egy csókot, majd az inge alá húzta, és kitartóan
dobogó szíve fölé helyezte.
– Nézz a bőröm alá, Raven. Nézz a szívembe és a lelkembe.
Egyesítsd az elméd az enyémmel; nézd meg, miért élek én. Tudd
meg, hogy kiért vagyok.
Mikhail csendesen várt. Egy szívdobbanás. Kettő. Látta a lány
hirtelen elhatározását, hogy megtudja, kivel kötötte össze magát,
megtudni, ki az, akivel szövetséget alkot. Először az
összekapcsolódása kísérleti volt, érintése olyan könnyű és finom,
mint egy pillangó szárnyának verdesése. A lány óvatos volt, úgy
mozgott az emlékek között, mintha attól tartana, hogy felfedez
valamit, amivel megsérti a férfit.
Érezte, hogy kihagy a lélegzete, amikor látta a benne összegyűlt
sötétséget. A szörnyet, aki benne élt. A szégyenfoltot a lelkén. Halált
és csatákat, amikért felelős volt. Létezésének rútságát, mielőtt ő az
életébe lépett. A magányosságot, ami felfalta, és fajtájuk minden
férfi tagját fenyegette, az űrt, amelytől évszázadokon keresztül
szenvedtek. Látta elhatározását, hogy sosem veszítheti el őt.
Birtoklási vágyát, állati ösztöneit. Mindent, ami volt, ott feküdt
előtte kiterítve. Semmit sem rejtett el előle – a gyilkosságokat sem,
amiket elkövetett, vagy amiket elrendelt, sem tökéletes
meggyőződését, hogy senki sem veheti el tőle a lányt úgy, hogy
túlélje.
Raven kilépett a férfi elméjéből, állhatatosan nézett a szemébe.
Mikhail érezte, hogy a szíve gyorsabban ver. Nem volt elutasítás a
lányban, csak szilárd nyugalom.
– Szóval most láttad a vadállatot, akivel össze vagy kötve egy
örökkévalóságra. Mi először is ragadozók vagyunk, kicsim, és a
sötétségünket csak asszonyaink fénye tudja ellensúlyozni.
A lány karja a nyaka köré fonódott gyengéden, szeretettel.
 – Milyen rettenetes, ahogy meg kell küzdenetek
mindannyiótoknak, és neked még inkább, mint a többieknek. Olyan
sokszor kell élet-halál kérdésben döntened, pusztulásra ítélni
barátokat, családtagokat nagy teher lehet a hiteden. Te erős vagy,
Mikhail, és a népednek igaza van, ha hisz benned. A szörny, amivel
naponta csatázol, a te részed szintén. Lehet, hogy épp az a rész, ami
képessé tesz, hogy olyan erős és határozott legyél. Te ezt az
oldaladat ördöginek látod, de valójában ez adja a hatalmadat, a
képességet és erőt ahhoz, hogy megtedd, amit meg kell tenned a
tieidért.
Mikhail lehajtotta a fejét, nem akarván, hogy a lány láthassa
arckifejezését, hogy szavai mennyit jelentenek neki.
Gombóc volt a torkában és azzal fenyegette, hogy megfullad tőle.
Nem érdemelte meg ezt a lányt és soha nem is fogja. Önzetlen vele,
miközben ő mindent elvett tőle, bebörtönözte, és arra kényszeríti,
hogy vele éljen, az ő törvényei szerint.
– Mikhail. – A lány hangja lágy volt, szája lágyan megérintette a
férfi állát. – Egyedül voltam, amíg te be nem léptél az életembe. –
Ajka a férfi szája sarkát érintette. – Senki sem ismert, azt sem, hogy
ki vagyok, ráadásul az emberek tartottak tőlem, mert tudtam a
dolgaikat, és ők sosem ismertek meg engem. – Karjával körülfogta a
férfit, megnyugtatva, mintha gyerek volna. – Valóban olyan rossz
dolog volt, hogy akartál engem, tudva, hogy ettől vége lesz
borzasztó magányosságodnak? Igazán azt hiszed, hogy
kárhoztatnod kell magad? Szeretlek. Tudom, hogy mindenestül
szeretlek, feltételek nélkül. Elfogadlak olyannak, amilyen vagy.
A férfi beletúrt a hajába. – Nem tudom kontrollálni az érzéseimet
mostanában, Raven. Nem veszíthetlek el. El sem tudod képzelni,
milyen volt, fény, nevetés nélkül a tökéletes magányosság
évszázadaiban. Tudom, hogy egy szörny él bennem. Minél
hosszabban, annál hatalmasabbá válik. Féltem Gregorit. Csak
huszonöt évvel fiatalabb nálam, és évszázadok óta vadássza az
élőhalottakat, és ennek a súlya rettenetesen nyomja. Elszigeteli
magát még az övéitől is. Néha nem látjuk, nem hallunk felőle fél
évszázadig. Ereje hatalmas, és a sötétség egyre nő benne. Ez egy
hideg, sivár létezés, rideg és könyörtelen, és a szörny belül mindig
szabadulni próbál. Te a megmenekülés vagy számomra. Most még
minden olyan új nekem, és az attól való félelem, hogy
elveszíthetlek, még nagyon eleven. Nem tudom, mit tennék, ha
bárki megpróbálna elvenni tőlem.
A lány ujjai összekulcsolódtak az övével.
– Noelle-nek fia született. Eleanornak is. Nincsenek nők, akik
enyhíthetnék a férfiakban levő rettenetes fekete űrt. Gregori
szenved a legjobban. Kóborol a világban, titkokat tanulva, és a
közben nyert tapasztalatait egyikünk sem merészelné túl mélyen
vizsgálgatni. Még senkinek sem mondtam ezt el, de több tudása és
ereje van, mint nekem. Eddig még nem volt okunk konfliktusra,
mindig csak sürgős esetben, mint végső segítség érkezik, de félek az
eltávolodásától. – Mikhail fáradtan dörzsölte meg a szemét. – Mit
tegyek? Előbb utóbb meghozza a döntését. Akár így, akár úgy,
elveszíthetjük őt.
– Nem értem.
– Rettenetes erő van abban, ha életét vesszük annak, akiből
táplálkozunk, és olyan könnyű magunkhoz ragadni áldozatainkat.
Senki sem tudja túlélni évezredeken keresztül a sötétséget és a
kétségbeesést. Gregori a keresztes háborúk óta megélte azt, hogy
ember sétál a Holdon, eközben végig a benne levő szörnnyel
harcolt. Az egyetlen remény a megmenekülésre, ha életpárunk lesz.
És ha Gregori nem találja meg az életpárját hamarosan, a hajnalt
fogja keresni, vagy átfordul. A legrosszabbtól tartok.
– Mi az az átfordulás?
– A gyilkolás gyönyöre, vámpírrá válni, ahogy az emberek ezt a
szót ismerik. Asszonyokat használni a táplálkozás előtt, rabszolgává
kényszeríteni őket, zombikat csinálni a férfiakból, bábokként
irányítani őket – válaszolt Mikhail kemény hangon. Ő és Gregori
gyakran vadásztak a saját fajtájukra, pontosan tudták, mennyire
romlott tud lenni egy vámpírrá fordult Kárpáti.
– Meg tudnád állítani Gregorit? – A félelem, mint egy lángnyelv
csapott fel a lányban. Kezdte megérteni Mikhail összetett életét. –
Azt mondtad, erősebb, mint te.
 – Kétségtelenül. Mozgási szabadsága van és sokkal tapasztaltabb
a vadászatban és az élőhalottak nyomkövetésében. Rengeteget
tanult, sok minden megtapasztalt, mialatt a világban kószált.
Hatalmas ereje csak nőtt a keserű elszigeteltségben. Gregori inkább
testvérem, mint barátom. A kezdetek óta együtt vagyunk. Sem
elveszíteni, sem vadászni rá, sem pedig megkísérelni, hogy
összemérjem vele az erőmet, egyikre sem vágyom. Számtalan
csatában harcolt értem, velem. A vérünket osztottuk meg,
gyógyítottuk egymást és védelmeztük, amikor szükség volt rá. Mi
együtt... – Elhúzódott a lánytól. – Gregorira pontosan akkora
szüksége van a népünknek, mint rám, bár ezt nagyon sokan nem
értik.
– Mi van Jacques-kal?
A lány rokonszenvet érzett a férfi iránt, aki olyan hasonló volt
Mikhailhoz.
Mikhail felállt, fáradtan kiöntötte a vizet. – Az öcsém kétszáz
évvel fiatalabb nálam. Erős és bölcs, és nagyon veszélyes tud lenni
adott körülmények között. Az ősök erős vére áramlik az ereiben.
Utazik, tanul, kész átvenni a felelősséget a népünkért, ha ez
szükségessé válik.
– Válladon hurcolod az egész fajod terhét. – A lány hangja nagyon
lágyan szólt. Megsimította a kávébarna fürtöket.
Mikhail óvatosan leült, megfáradt szemekkel nézett a lányra.
– Mi egy kihaló faj vagyunk, kicsim. Attól félek, csupán lassítani
tudom az elkerülhetetlent. Kettő az orgyilkosok közül elmenekült.
Két másik gyanúsított, Anton Fabrezo és Dieter Hodkins, a
többiekkel együtt szálltak le a vonatról. Szétkürtöltem a hegyekben
a hírt, de eltűntek. Hallottam a szóbeszédet, hogy vámpírvadászok
egy szervezett csoportja jelent meg mostanában. Ha ezek az
emberek igazi tudósokat is bevonnak, még veszélyesebbek lehetnek.
– Tudom, hogy ti a földből valók vagytok, oda mentek gyógyulni,
és onnan kapjátok természetes erőtöket. De Mikhail, talán az
emberi lények iránti előítéleted miatt elkerüli a figyelmedet, hogy
ennek előnyei is vannak.
 – Ragaszkodsz ahhoz, hogy előítéleteim vannak. Nagyon sok
emberi lényt kedvelek. – Mikhail azon kapta magát, hogy nem tudja
elvonni a tekintetét a fehér ing alól kilátszó csupasz test látványától.
Valahol mélyen benne, egy primitív vágy arra késztette, hogy
odanézzen, bizonyítván, hogy megteheti bármikor, amikor csak
akarja.
A lány rámosolygott, hátrasöpörte a haját, azzal a különös szexi
mozdulattal. Nagyobb lett a rés az ingen, így a lány csupasz bőre
kivillant, telt keble csábítóan hívogatta, aztán eltűnt az ében
selyemfelhőben, és a látványtól elállt a lélegzete.
– Ide figyelj, szerelmem. Az, hogy van néhány barátod és kedvelsz
bizonyos személyekhez az emberek közül, még nem törli az
előítéletedet. Olyan régóta élsz együtt a képességeiddel, hogy
természetesnek veszed. Mivel tudod kontrollálni az emberi lények
gondolatait, és úgy használod őket, mint a marhákat...
A férfi levegő után kapkodott, megdöbbent, hogy a lány ilyesmit
gondol. Átfogta a bokáját.
– Sosem bántam az emberekkel marhákként. Sokukat
barátomnak tartom, habár Gregori és közülünk mások is
őrültségnek tartják. Figyeltem az emberek felnövekedését és azt
kívántam, bárcsak érezhetném azt, amit ők éreznek. Nem, kicsim,
nem hiszem, hogy marha módjára bánnék velük.
A lány felemelte az állát, hatalmas zafír szemével kitartóan nézett
Mikhail szemébe.
– Talán nem marha módján, de érzékelem, amit érzel Mikhail.
Magad elől elrejtheted, de én tisztán látom. – Mosolygott, hogy
enyhítsen a szavai élén. – Tudom, nem akarsz alsóbbrendűként
gondolni ránk, de olyan könnyű neked uralni bennünket.
A férfi felhorkant, így fejezvén ki ellenkezését. – Minden
alkalommal alulmaradtam, amikor téged akartalak irányítani.
Elképzelésed sincs, hányszor akartalak engedelmességre
kényszeríteni, amikor veszélybe sodortad magad. Hallgatnom
kellett volna az ösztöneimre, de nem, hagytam, hogy visszamenj a
fogadóba.
 – Az irántam érzett szerelmed miatt gondoltad meg magad. – A
lány kinyúlt, hogy megérintse a férfi haját. – Nem így kellene
történnie két ember között? Ha igazán szeretsz, olyannak, amilyen
vagyok, és azt akarod, hogy boldog legyek, akkor tudod, hogy azt
kell tennem, ami természetesen jön belőlem, amit helyesnek érzek.
A férfi megsimította a lány torkát, majd a mély völgyet a két melle
között, amitől hirtelen forróság remegett végig a lányon.
– Ez igaz, kicsim, de ez vonatkozik az én szükségleteimre is.
Neked is fontos, hogy boldoggá tégy engem. Az én boldogságom
pedig teljes egészében attól függ, hogy biztonságban vagy-e vagy
sem.
Raven nem tudott nem mosolyogni. – Valahogyan azt hiszem,
hogy a csavaros észjárásod mutatkozik meg ebben. Nagyon bízol a
képességeidben, Mikhail, de emberként másként kell megoldanunk
a dolgokat. Két világot hozunk össze. Ha mi eldöntjük, hogy
gyereket akarunk...
A férfi nyugtalanul megmoccant, sötét szeme felcsillant.
A lány felfogta a zsarnoki elrendelést, mielőtt a férfi elzárhatta
volna. – „Muszáj.”
– Ha mi úgy döntünk valamikor, hogy gyerekünk lesz – folytatta a
lány, figyelmen kívül hagyva a férfi gondolatát –, és kisfiú lesz, két
világban fog nevelkedni. És ha kislány lesz, akkor is szabad
akarattal fog felnőni. Így gondolom, Mikhail. Soha nem fogok
világra hozni egy gyereket azért, hogy tenyészkancája legyen ezek
közül a férfiak közül valamelyiknek. Ismerni fogja a saját erejét, és ő
fog dönteni az életével kapcsolatban.
– Az asszonyaink maguk hozzák meg a döntéseiket – szólt közbe a
férfi csendesen.
– Biztos vagyok benne, hogy vannak szertartások, amik
biztosítják, hogy a helyes férfit akarja választani – feltételezte
Raven. – A szavadat kell adnod, hogy egyetértesz a feltételeimmel,
különben nem fogok gyereket vállalni.
A férfi kivételes gyöngédséggel simította meg az arcát.
– Bárminél fontosabb nekem a boldogságod. És a gyermekeimet
is boldognak akarom tudni. Sok évünk van, hogy döntést hozzunk,
emberöltők, de igen, amikor mi megtanultuk, hogyan
egyensúlyozzunk a két világ között, és elérkezettnek érezzük az időt,
egyetértek a feltételeiddel.
– Tudod, hogy ragaszkodni fogok hozzá – figyelmeztette a lány.
A férfi halkan felnevetett, tenyerébe fogta a lány arcát.
– Ahogy telnek majd az évek, a hatalmad és erőd növekedni fog.
Már most megijesztesz, Raven. Nem tudom, hogy a szívem képes
lesz-e kibírni a következő éveket.
 Tizennégy

Raven nevetése olyan volt, mint a muzsika. A férfi betakarta a

keblét, tenyerében méregette a súlyát, majd lehajtotta a fejét a
felajánlkozóhoz. Mikhail szája forró, nedves és vágyakozó volt, a
foga előre és hátra siklott az érzékeny bőrön. A haja, mint lángnyelv
legyezte a lány bordáit. Raven átölelte, ahogy hátradőlt a
fejtámlához. Mikhail kinyújtózott az ágyon, feje az életpárja ölében.
– Fel fogod forgatni az én jól elrendezett világomat, ugye?
A lány beletúrt a férfi hajába, élvezve csípője és combja csupasz
bőrén a selymes cirógatást.
– Bizonyára, megpróbálok mindent kihozni magamból, ami tőlem
telik. Te pedig Mikhail, keresztúton vagy. Muszáj átlendülnöd ebbe
a századba.
A férfi érezte, ahogy a teste megnyugszik, béke lopódzik bele,
oldva a szörnyű feszültséget. A lány lelkének szépsége átmosta őt.
Hogyan tudta hibáztatni a lány azért, mert szükségét érzi, hogy
segítsen annak, aki fájdalmat él át, amikor a könyörületessége
ragadta ki a sötét árnyak közül, és hozta át az öröm és a fény
világába? Lehet, hogy fájdalmat és dühöt érzett, de legalább képes
érezni. Erős érzelmeket. Örömöt. Nemi vágyat. Szexuális éhséget.
Szerelmet.
– Te vagy az életem, kicsim. Meg fogjuk kérni Hummer atyát,
hogy adjon össze bennünket a te néped módján – villantotta fehér
fogait a lányra, sötét szeme párás volt az elégedettségtől. –
Elfogadom a házasságot, mint összekötésünket, te pedig törlöd a
válás szót és az összes hozzátartozó jelentést a fejedből. Boldoggá
tennél vele. – Rávigyorgott, férfias derültségével bosszantva a lányt.
Raven ujjbegyei gyengéden simították végig az állán levő kemény
árkot.
– Hogyan tudsz mindent az előnyödre fordítani?
 A férfi keze rásimult a szaténsimaságú bőrre a combján. – Nem
tudom erre a választ, kicsim. Talán puszta tehetség. – Elfordította a
fejét és beletúrta orrát az ing elejébe, odafúrva magát hozzá.
Mély hang tört fel Raven torkának a mélyéről, ahogy a férfi nyelve
hozzáért. Előzékenyen úgy mozdította a lábát, hogy helyet adjon a
férfinak. Ujjait a kávébarna fürtöket babrálták.
Mikhail lenyúlt kettejük közé, remegő gyönyörbe űzve a lányt.
Érezte, ahogy a lángok szétterjednek a vérében, felemelő, vad
izgalom, öröm énekelt az ereiben. Karja Raven csípőjére fonódott,
közelebb húzta magához, és még mélyebbre ereszkedett. Elegendő
időt akart szánni rá, hogy igazi gyönyört adhasson neki. Az ő
asszonya volt, az életpárja, senki más nem képes neki olyan fajta
eksztázist adni, mint ő. Belemerült fantasztikus ízébe, kiélvezte
minden borzongó remegését, hallgatta apró sóhajainak,
kiáltásainak muzsikáját.
Raven hallgatta saját ziháló légvételeit, elhalványult körülötte a
világ, a ház falai feloldódtak, már csak színek szikráztak a szemei
előtt, nem volt más, csak színtiszta érzések. Mikhail iszonyú éhséget
élesztett fel benne, táplálta iránta érzett vágyát, soha nem kaphatna
eleget abból, ahogy a szája felfalja, elrepíti egy másik világba. Egy
halk sikoly tört ki az ajkai közül, miközben megpróbálta tartani
magát rohamai alatt.
Rá kellett néznie a férfira. Szeretett vonásai most a vágyra
koncentráltak, éjfekete szemeiben mélységes sóvárgás ült. Nyelve
keresztülsiklott szeméremajkain, és ő beleremegett az érzésbe,
felkiáltott, megvonaglott alatta. Hallotta őt felsóhajtani, és amikor
megérintette az elméjét, tudta, hogy ezt a hangot ő csalta ki belőle.
A férfi színtiszta örömöt érzett, hogy úgy nyalogathatja, mint egy
hatalmas farkas a vacsoráját. Felfalta, a nyelvét és a fogait is
használta, míg Raven csípője már irányíthatatlanul vonaglott, és
könyörögni kezdett neki, hogy töltse ki végre.
Mikhail szeme vad volt, felvillantak a fogai, amikor felemelkedett
és a csípőjénél fogva magához húzta. Félnie kellett volna, de vad
tekintete ellenére kezei gyengédek voltak, még akkor is, amikor két
ujja mélyre süllyedt benne. A lány szinte kétségbeesetten nyúlt
súlyos, kemény merevedése után, hogy magába húzza.
Felkiáltott, úgy érezte, villámcsapás sistereg át a testén és a
combján, amikor a férfi elkezdett beléje nyomulni, hogy teljesen
kitöltse. Mikhail egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt, összekötötte
magukat, megállíthatatlanul nyomult előre, olyan perzselő
forróságot ébresztve Ravenben, ami ellopta a lélegzetét.
Egy újabb lökés, és az érzések keresztülszáguldott a lány testén, a
fejét dobálta a párnán, felemelte a csípőjét, hogy elébe menjen a
férfi erőteljes mozdulatainak. Az izmai összeszorultak körülötte,
megragadták, tovább növelve a tüzes súrlódást. A lélegzet úgy tört
ki belőle egy halk kiáltással, mint a zokogás, ahogy Mikhail még
tovább építette benne a feszültséget, a színtiszta érzések máglyájára
vetve őt.
Belevájta körmeit a hátába, hogy megkísérelje lehorgonyozni
magát. Mikhail nem állt meg, nem hagyta, hogy lélegzethez jusson,
magasabbra emelte, mint valaha. Érezte, hogy megmoccan az
elméjében, olyan tisztán érezte az örömét, mint ha egy bőrön
osztoztak volna, minden idegvégződése élettel telt meg, szinte
sistergett. Szaggatottan felkiáltott, a teste ismét felhullámzott, úgy
szorította a férfit, akár egy satu.
Mikhail rekedt kiáltása egybeolvadt az övével, együtt szárnyaltak,
szorosan ölelve egymást, és együtt ereszkedtek vissza a földre.
Raven felnézett, magába itta az erőteljes vonásokat, a férfi úgy
nézett rá, ami talán az imádathoz állt legközelebb, a mosolya
gyönyörű volt. – Azt hiszem, sikerült valami bűbájt tenned rám.
– Ha én voltam – suttogta válaszképpen –, akkor sikerült
magamat is elvarázsolnom.
Hosszú ideig csak feküdtek egymás mellett. Mikhail végigkövette
a hasán előbb az ujjaival, majd a szájával is a sebhelyeket. – Már
halványodnak. A Kárpátiakon csak nagyon ritkán maradnak hegek,
bár ezek halálos sebek voltak, ami nagyban befolyásolja a
gyógyulásukat.
 Raven a férfi sűrű, sötét fürtjeit simogatta. – El sem hiszem, hogy
életben vagyok, arról már nem is beszélve, hogy a hegek is
elhalványulnak hamarosan.
– Ha tovább tarthattalak volna a földben, kétlem, hogy egyáltalán
láthattad volna őket.
Összerezzent. – Hallani sem akarok erről. Az élve eltemetés
gondolata rettegéssel tölt el.
Mikhail felfelé csókolta magát a testén, amíg rá nem talált a
szájára. Birtokba vette, hosszú szédítő csókkal, ami minden
félelmetes gondolatot kisöpört a fejéből. Amikor végül felemelte a
fejét, elégedetten mérte végig kipirult arcát, elhomályosodott
szemeit. – Itt alszunk a hálószobánkban, ahol biztonságban
vagyunk. Egy élet áll előttünk, hogy legyőzzük a félelmeidet.
Raven rámosolygott, átölelte, közelebb húzódott a mellkasához,
és lehunyta a szemét. Mikhail átkarolta, megvárta, míg elalszik,
hogy még mélyebb álomba küldje. Csak aztán követte ő maga is.

A hálókamra a föld alatt helyezkedett el, és olyan sötét és csendes

volt, mint egy sírbolt. Mikhail és Raven együtt feküdtek a hatalmas
ágyon, testük egymásba fonódva. Mikhail lába a lány combján,
hatalmas teste védelmezőn ölelte a lányét. Tökéletes csend
uralkodott a szobában, még a lélegzésük sem hallatszott. Akárha
élettelenek lennének.
A ház is szunnyadni látszott, csendes volt, mintha visszatartaná a
lélegzetét, és az éjszakára várna. Napsugár tört be az ablakokon és
világította meg az évszázados műkincseket és a bőrkötésű
könyveket. A mozaikcsempék ragyogtak a padlón, a fény a
keményfa szőkés árnyalatát emelte ki.
Minden előjel nélkül, Mikhail légzése lassan megindult, hosszú,
sziszegéssel, mint egy összetekeredett mérges kígyó, amikor harcra
készül. Sötét szeme felnyílt, kivillant a ragadozó indulatos éhsége,
egy csapdába esett farkas dühe. A teste lomha volt, hatalmas
erejének még szüksége lett volna a mély alvásra. A nappal és
éjszaka ritmusára hangolódva tudta, hogy kint dél van, és a
kíméletlen, könyörtelen nap halálos delelőjén jár.
Valami nincs rendben. Valami áthatolt az alvásrétegeken, és
felébresztette. Ujjai begörbültek, körmei belevájtak a matracba.
Még messze volt a naplemente. Körülnézett, alaposan feltérképezve
a környezetét. A ház vibrált a hirtelen feszültségtől, a levegő
felkavarodott a nyugtalanságtól. Az egész ház alapjaiban tűnt
megrázkódni a láthatatlan veszélytől.
Odakinn, a kovácsoltvas kerítésen kívül Rudy Romanov járkált fel
alá, szívében és elméjében fekete haraggal. Minden negyedik
lépésnél csalódott dühében hatalmasat ütött a vastag, csavart
vasrudakra baseball ütőjével. – Ördög! Élőholt! – dobálta a
szavakat a ház felé.
Mikhail halkan felmordult, a testét csapdában tartotta a magasan
lévő nap, de ragadozóösztönei teljesen felébredtek. Az ajkai
vicsorgásra húzódtak, felfedték agyarait, szemei mélyén vad izzás
lobbant. Egy hosszú, lassú sziszegés szakadt ki belőle.
A vádak Rudy haragjával szinte verték a fejét. – Megtaláltam
apám bizonyítékait! Mindent! Az egész itt van! – kiabált Rudy és
ütőjével verni kezdte a kaput. – A szolgáid listája, éveket töltött az
összeállításával! Gonosz vagy, szörnyetegek ura! Gyilkos!
Tisztátalan! Perverz rabszolgáddá változtattad azt a gyönyörű nőt!
Arra használtad volna, hogy engem is hozzáadhass a névsorodhoz!
A bánat és a düh őrülete keveredett benne a fanatikus
bosszúvággyal. Rudy Romanov elhitte apja bizonyítékait, és most
eljött, hogy megölje a vámpírok vezetőjét. Mikhail felismerte a
veszélyt; tapintható volt a levegőben. Ravent szólította,
megérintette elméjét, szeretetteljes, gyengéd cirógatással. –
„Ébredj, szerelmem. Veszélyben vagyunk.”
Raven lélegezni kezdett, de nagyon lassan. A férfi figyelmeztetése
kitöltötte gondolatait, automatikusan körülnézett a szobában. A
teste gyenge és élettelen volt, alvásra lett volna még szüksége. Az
agya lomha volt, irányíthatatlan.
„Romanov itt van a falakon kívül.”
 Raven pislogott, próbálta oszlatni a ködöt. – „Hans Romanov
meghalt.”
„A fia él. Kint van, érzem a dühét és a gyűlöletét. Veszélyes ránk.
A nap fenn van; gyengék vagyunk. Nem tud bejönni, de mi sem
tudunk kimenni, míg a nap le nem megy.”
Nagy koncentrációt és hatalmas erőfeszítést igényelt a lánytól,
hogy eltolja az arcába hulló összegubancolódott hajat. Próbaképpen
megköszörülte a torkát.
– Kinyitom az ajtót, hogy megnézzem, mit akar. Azt mondom
neki, hogy dolgozol. Ostobának érzi majd magát és elmegy.
A férfi magához szorította. A lány emberi fogalmakban
gondolkodott, figyelmen kívül hagyva a halhatatlanság óriási árát.
„Még olyan kába vagy, hogy nem hallod őt. Nagyon veszélyes
elmeállapotban van. Ő veszélyes elmeállapotban van, te pedig
még napszemüveggel sem tudnád elviselni a napfény hatásait a
szemeden és a bőrödön. Meglehet, hogy ilyen közel az
átváltozáshoz még nem szenvednél végzetes károkat, de azért
megsérülnél. Súlyos égési sebeid lennének. Arról nem is szólva,
hogy mindehhez először az ajtóig kellene eljutnod. És Romanov
már messze túl van azon az állapoton, ahol még meggyőzhetnéd
észérvekkel.
Mikhail egy pillanatra lehunyta a szemét. A lánynak fogalma sem
volt arról, hogy milyen árat fizetett azért, hogy őt szereti. A nap
azonnal tönkretenné, ha egyáltalán képes lenne felkelni.
Raven körülfonta, mint egy macska, hihetetlenül szüksége volt
még az alvásra.
„Hallgass rám, kicsim. Muszáj ébren maradnunk!” – A parancs
erős volt. Mikhail szerelmesen átölelte a lányt, arra vágyva, hogy
meg tudja védeni.
Raven felébresztette magát annyira, hogy megvizsgálja a
környezetét. Rudy Romanov dühének feketesége halált ígért. Erős
ütései a fejében visszhangzottak.
„Ez megőrült, Mikhail.” – Felemelte a kezét, lassan, megpróbálta
eltolni hosszú hajzuhatagát. A levegő sűrű volt, vagy ő volt nagyon
gyenge; ez az egyszerű mozdulat is erőt igényelt. – „Múlt éjjel olyan
édes volt, ahogy az édesanyját gyászolta. Most pedig meg van
győződve, hogy az ellenségei vagyunk. Én hoztam veszélyt ránk?
Talán mondtam valamit, ami felkeltette a gyanúját?” – Raven
lelkét bűntudat árnyékolta.
A férfi megdörzsölte állával a lány feje búbját. – „Nem, talált
valamit az apja papírjai közt. A múlt éjjel nem gyanakodott.
Valami meggyőzte, hogy az apja vádjai megalapozottak voltak.
Vámpíroknak vél bennünket. Van egy listája azokról, akik szerinte
a szolgáim. Látnom kell azokat a bizonyítékokat. Ha ez valamiféle
lista, meg kell semmisíteni.”
„Nem hiszem, hogy bárki is hinni fog neki, még ha megmutatja
is nekik a bizonyítékait, vagy legalábbis amit annak tart. Azt
fogják hinni, hogy sokkot kapott.” – Féltette Rudy biztonságát,
ahogy a magukét is.
Mikhail gyengéden megcirógatta az arcát. Ez annyira jellemző
volt a lányra, hogy könyörületet érez valaki iránt, aki arra készül,
hogy megölje őket.
Hirtelen a férfi teste keményen megrándult. A ház megrázkódott.
Mikhail felkiáltott, a másodperc ezredrészével hamarabb, mint
ahogy az első robbanás visszaverődött. Felettük, az első emeleten
ablakok, antik bútorok törtek szilánkokra. Egy szívdobbanás, két
szívdobbanás. Újabb robbanás rázta meg a házat, az északi fal
kettévált.
Mikhail kivillantotta agyarát a sötétben, a föld alatt, ahol az
alvókamrájuk volt; sziszegő lélegzetvétele a könyörtelen megtorlás
ígérete volt. Keserű, sűrű füst szivárgott be a mennyezeten keresztül
a hálószobába, örvénylett, és szemet szúró, csípős felhővé gyűlt
össze. Fejük felett lángok csaptak fel, mohón nyaldosták a
könyveket és a festményeket, Mikhail múltját és jelenét. Narancs és
vörös nyelvük buzgón fogyasztotta Mikhail értékeit, melyeket sok
évszázados élete során összegyűjtött. Rudy mindezt le akarta
rombolni, keveset tudva arról, hogy Mikhailnak sok háza és nagy
vagyona van még.
 „Mikhail!” – A lány érzékelte a férfi afölötti gyötrelmét, hogy
kedvenc háza tűzben pusztul el. Gyűlölet orrfacsaró szaga
keveredett félelemmel és füsttel.
„Muszáj lejjebb mennünk. A ház össze fog dőlni.” – A lány
elméjében azonnal érezte az éles ellenállást.
Raven megpróbált felülni, mozdulatai fájdalmasan lomhák voltak.
„Ki kell mennünk a házból. Ha lejjebb megyünk, csak csapdába
esünk a föld és a lángok között.”
„A nap túl magasan jár. Muszáj a föld alatt maradnunk.” –
Karja védelmezőn a lány köré fonódott, mintha bátorságot tudna
neki adni, hogy szembenézzen azzal, amit meg kell tenniük. –
„Nincs más választásunk.”
„Menj, Mikhail,” – mondta a lány. Félelem markolta. Tehetetlen
volt mostani állapotában. Még ha sikerülne is eljutnia a pincébe,
sosem tudna a talajba merülni, élve eltemetni magát. Beleőrülne,
amikorra visszatérhetnének a felszínre. Semmiképpen nem tudná
rászánni magát ilyesmire, de muszáj Mikhailt buzdítania, hogy
tegye meg. Ő fontos, ő az, akire a népének szüksége van.
„Együtt megyünk, szerelmem.” – Erőt préselt a hangjába, erőt,
amit férfias teste nem igazolt. Végtagjai mintha ólomból lettek
volna. Rettenetes erőfeszítést igényelt, hogy leszálljon az ágyról,
teste tompán puffant a padlón. – „Gyerünk, képesek vagyunk rá.”
A füst még sűrűbb volt, a szoba kezdett felforrósodni, mint egy
sütő. A mennyezet baljóslatúan feketedni látszott. A füst csípte a
szemüket, égetően szúrt.
„Raven.” – Sürgető parancs.
A lány legurult az ágyról, tehetetlenségében koppanva esett le
róla. – „Túl gyorsan terjed.” – Vészcsengők szólaltak meg a fejében.
Hatalmas volt a füst, a ház nagyokat nyögött.
Raven feltornászta magát, apránként követte Mikhail fájdalmasan
lassú mozdulatait a padlón. Még csak mászni sem tudtak, annyira
gyengék voltak, hogy lehetetlen volt a kezüket és a térdüket
használniuk. Teljes hosszukban csúsztak hason, a kezüket
használva az előrehaladáshoz, míg eljutottak a pince rejtett
bejáratához. Raven bármit megtett volna, hogy Mikhailt
biztonságos menedékben tudja. A forróság elszívta a levegőt a
szobákból, így a testük izzadságban fürdött, tüdejük égett és
szenvedett.
Még kettejük összeadódó erejével is lehetetlennek tűnt, hogy
felemeljék csapóajtót. –„Koncentrálj” – utasította Mikhail. – „Az
akaratoddal emeld.”
A lány minden egyebet kirekesztett, a félelmét, a füstöt, a tüzet,
Mikhail szenvedését és dühét pusztuló otthona miatt, az ébredő
vadállatot benne. Gondolatait a nehéz ajtóra szűkítette. Az ajtó
végtelen lassúsággal megmozdult, a fa sóhajtó reccsenésével és a
fém tiltakozó csattanásával kelletlenül engedelmeskedett. Mikhail
saját erejével táplálta a lányét. Amikor az ajtó nyitva állt előttük, és
az ásító szakadék alattuk várt, kimerülten egymásra estek, a szívük
kalapált, a tüdejük égett a köröttük kavargó füsttől.
Törmelék zuhant le a fejük felett. A tűz morgott, mint egy
gigantikus szörnyeteg, hangos és félelmetes tűzvész volt. Raven
Mikhail köré fonta a karját. – „A tetőnek vége, hamarosan a
mennyezet is megadja magát.”
„Menj, Mikhail. Én itt várok, amíg tudok.” – A lyuk előtte
ugyanolyan ijesztő volt, mint a tűz.
„Együtt megyünk” – rendelkezett Mikhail. Raven érzékelte benne
a változást. Többé meg sem próbált ember lenni, Kárpáti volt, a
vadállat várt és erőt gyűjtött benne. Az ellenség lerombolta az
otthonát, az értékeit, párjának életét fenyegette. Lassú, halálos
sziszegés szakadt ki belőle. Hangjától félrevert a lány szíve.
Ravennel mindig kedves és gyengéd, szeretetteljes és szerelmes
volt. Ez itt most egy elszabadult ragadozó.
Raven visszanyelte félelmét, behunyta a szemét, és kitisztította az
elméjét. Mikhailért meg kell találnia magában az erőt, hogy képes
legyen lemenni a sötét földbe a pince alatt. Mikhail benne
örvénylett, erősebben, mint valaha. – „Meg tudod tenni,
szerelmem. Könnyű vagy, mint egy pihe, olyan könnyű, hogy
lebegsz” – erősítette a férfi az elhatározást a lányban. Raven teste
anyagtalannak tűnt, olyan könnyű volt, mint a levegő. Csukva
tartotta a szemét, amikor érezte, hogy a levegő megmozdul
körülötte, és a bőrét hűsíti. Érezte Mikhailt a gondolataiban, mégis,
a testük nem volt több, mint egy múlandó szalmacsutak, egymásba
gubancolódva.
A sötétség beborította őket, cirógatott, a termékeny talajra vitte.
Raven kinyitotta a szemét, döbbenten és örömmel vette észre, hogy
a pincében vannak. Leért, mint egy lebegő pihe. Felvillanyozó volt.
Egy pillanatra elfelejtkezett a tűztől való félelméről is. Egy nehéz
tárgyat képes volt megmozdítani az akaratával, utána pedig a
levegőn át lelebegett, mint maga a szellő. Szinte repülés volt. Raven
Mikhailhoz hajolt kimerülten. – „Alig hiszem el, hogy
megcsináltuk. Tényleg csak lebegtünk.” – Egy pillanatra nem
gondolt rá, micsoda csapás érte őket, és örült a csodának, hogy
mivé vált.
Mikhail válaszként közelebb húzta magához, karcsú alakját
beborította, védelmezte a maga hatalmas testével. Az öröm
elhalványult. Raven annyira volt a férfiban, amennyire az őbenne,
és érezte a keserűség jéghidegét, a könyörtelen elhatározást. Ez
semmi volt fekete dühének fehér forróságához képest, az sokkal, de
sokkal rosszabb volt. Ez a Mikhail mindenestül Kárpáti harcos volt,
veszélyes és halálos, mint a mitikus vámpírok. Az érzelmek
tökéletes hiánya, a vasakarat és az elszántság ijesztő volt. A
megtorlás irgalmatlan és gyors lesz. Nincs középút. Romanov az
ellensége lett, és ezért pusztulnia kell.
„Mikhail.” – A könyörület és gyengéd nyugalom kitöltötte a férfi
elméjét. – Ilyen módon elveszíteni az otthonodat, azokat a
dolgokat, amik körülvettek és kényelmet adtak hosszú ideig, olyan
lehet, mint önmagad egy részét veszíteni el.” – Arcát a férfi
mellkasához dörzsölte. – „Szeretlek, Mikhail. Építünk majd együtt
egy új otthont. Kettőnknek. Ez egy rettenetes pillanata az
életünknek, de még erősebben fogunk kikerülni belőle, mint
valaha.”
A férfi álla a lány feje búbján pihent, elméje szerelem és melegség
hullámait küldte. De belül a tökéletes hidegség mozdulatlanul
megmaradt, a lány szavai ellenére. Csak Raven iránt tudott gyengéd
lenni, a maradék világ gyilkos vagy gyilkolni való maradt.
 Raven újra próbálta. – „A bánat különös dolgokat tud kihozni az
emberekből. Rudy Romanov elveszítette a szüleit. Az édesanyját a
saját apja gyilkolta meg brutálisan. Bármit is talált, arra
késztette, hogy téged hibáztasson. Valószínűleg bűntudatot érzett,
hogy az apját őrültnek tartotta. Amit tett, rettenetes dolog, de nem
rosszabb, mint amit te tettél azokkal, akik meggyilkolták a
húgodat.”
„Nem gondoltam a húgomra, amikor lecsaptam az
orgyilkosokra.” – Ádáz düh volt Mikhail gondolataiban. – „A két
dolog nem összehasonlítható. Az orgyilkosok támadtak meg
bennünket először. Békén hagytam volna őket, ha nem jönnek az
enyéimre. Egyszer majdnem cserbenhagytalak. Ma nem fogok
kudarcot vallani abban, hogy megvédjelek. Itt biztonságban
vagyunk. Az emberek a faluból majd idejönnek, és eloltják a tüzet.
Valószínűleg kórházba viszik Rudyt, vagy börtönbe. Azt fogják
gondolni, hogy megőrült. És ne aggódj, hogy azt hiszik,
megégtünk a tűzben. Nem fogják megtalálni a holttestünket. Azt
mondhatjuk, hogy Ericet és Celeste-et látogattuk meg, hogy az
esküvőnket tervezzük.”
Raven nem értette, és a férfinak nem volt szíve megmondani neki.
Nem voltak biztonságban. A tűz felettük tombolt, megeszi az alsó
szintet is ugyanolyan gyorsan, ahogy a felsőt. Rövid időn belül a
föld védelmét kell keresniük. És egyáltalán nem volt benne biztos,
hogy kettejük egyesített ereje is elegendő lesz-e ahhoz, hogy
megnyissák a talajt. És ha sikerül is, tudta, hogy nincs elég ereje
ahhoz, hogy álomba küldje az életpárját. Kimerült, minden ereje
elszállt a napnak ebben a szakaszában.
Együtt fognak élni vagy meghalni. Arra fognak kényszerülni, hogy
a föld alá menjenek, Ravennek el kell viselnie, hogy élve a földbe
legyen temetve naplementéig, és addig még sok idő van hátra. Rudy
Romanov meg akarja gyilkolni Ravent. Mikhail ismerte a lány
legnagyobb félelmét: rettegett, hogy megfullad. Ajkát újabb morgás
hagyta el. Otthonának pusztulása, bármennyire kedves volt is, még
megbocsátható lenne, de tehetetlenül feküdni, mialatt Raven
agóniában szenved, ez túl volt minden megbocsáthatón.
 Raven gondolatai Mikhail körül forogtak. Könyörületet érzett
Romanov iránt is, azon aggódott, hogy a fiú bizonyítéka másokat is
veszélybe sodorhat. Ha Mikhailnak lett volna hozzá ereje,
megcsókolta volna. Ehelyett, az elméjével tette meg. Minden
szerelmével a könyörületessége, feltétlen szerelme és önzetlensége
megbecsüléseként, az egészet egy gondolati csókba gyűjtötte.
A lány szeme kikerekedett, ibolyaszínűvé sötétedett, majd
elszenderedett, mintha a férfi csókja bódító lett volna. Mikhail keze
beletúrt a hajába. Oly sok selyem, olyan sok szerelem. Egy
pillanatra lezárta a szemét, attól, amilyen érzéseket Raven keltett
benne. Olyat, amit addig sosem érzett a hosszú évszázadok alatt, és
örült, hogy kitartott, hogy megtapasztalhassa, milyen az, ha igazi
életpárja van.
Fönt a tűz hangja tovább tombolt. Egy gerenda lezuhant,
összetörve felettük a mennyezetet, szikrák záporoztak a nyitott
pinceajtón, füstöt és a halál bűzét ontva. Otthona halála. – „Nincs
más választásunk, szerelmem.” – Mikhail gyengéd volt. – „Muszáj
a föld alá mennünk.”
Raven behunyta a szemét, pánik söpört át rajta. – „Mikhail,
szeretlek.” – Bánat és beletörődés volt a szavaiban. Nem a föld
védelme miatt, hanem az elkerülhetetlen halállal szemben. Mindent
meg akart tenni, amire a férfi vágyott, de ez az egyetlen meghaladta
teherbíró képességét. A föld nem nyelheti el élve.
Mikhail nem pazarolhatta az időt vitára. – „Tápláld a
parancsomat a megmaradt erőddel. Hagyd, hogy átfolyjon belém
belőled, vagy nem leszek képes megnyitni a földet.”
Raven mindent megtett volna, hogy megmentse. Ha ez azt jelenti,
hogy adja át az utolsó morzsányi erejét is, akkor azt. Fenntartás
nélkül, teljes szerelmével és nagylelkűségével szolgálta a férfit.
Mikhail mellett megnyílt a föld, kettévált. A sír nyitottan, frissen
és hidegen várta őket, gyógyító talajként integetve Mikhailnak és a
sötétség homályának rettenetét, csupasz borzalmat közvetítve
Raven felé.
A lány próbált bátor lenni és nyugodtnak mutatni az elméjét.
„Menj elsőnek.” – Tudta, hogy nem fogja tudni követni a férfit. Azt
is tudta, szükségszerű, hogy a férfi azt higgye, utánamegy, különben
nem lenne módja megmenteni.
Egy szívdobbanásnyi időt kivárva Mikhail gurulni kezdett,
magához ölelve Ravent, mindkettejüket a rájuk váró föld ölelésébe
röpítve. A férfi érezte a lány sikolyát visszhangozni a fejében.
Bezárta szívét az erőszakos félelem elől, amit a lány sugárzott, és
utolsó erőfeszítésével bezárta a földet fölöttük. Árnyékot érezve a
lány elméjében, könnyű volt a szándékaiban olvasnia. Tudta, hogy
sosem ment volna vele magától.
Raven sikoltozott és sikoltozott, a hang a férfi fejében vad volt és
gyötrő. Puszta, primitív rettenet. Kért, könyörgött a férfinak.
Mikhail csak szorosan tartotta, felszíva a félelem újabb és újabb
hullámait. A lány elméje a káosz és pánik útvesztőjében bolyongott.
A férfi kimerült volt, utolsó energiamorzsáit arra használta fel, hogy
biztonságba helyezze magukat.
Eddigi életében, évszázadok alatt, sosem tanulta meg, milyen
érzés a gyűlölet. Ott, tehetetlenül fekve, a rettegésbe küldve a lányt,
égő otthonával a feje fölött és Ravennel, aki az őrület szélén járt,
megtanulta. Újra az életet választotta mindkettejük számára, és
ezzel a lányt rettenetes szenvedésre kárhoztatta. Ha segíteni akar
neki, össze kell szednie az erejét. Ezt csak úgy teheti meg, ha elvágja
magát a lánytól, és visszanyeri az erejét halálszerű alvásukban,
hagyva, hogy a talaj feltöltse újra energiával. A gyűlölet újabb
hulláma borította el.
„Raven.” – Még erős mentális kötésük ellenére is nehéz volt
összekapcsolódniuk. – „Kicsim, lassítsd le a szívverésed, és kösd
össze az enyémmel. Nincs szükség levegőre. Ne akarj lélegezni.”
A lány nem hallotta, kétségbeesetten küzdött a levegőért ott, ahol
nem volt. Hisztérikus félelme mellett még a férfi árulását is érezte,
hogy rákényszerítette az akaratát.
Mikhail visszautasította az alvás hívogatását, ébren maradt, keze
Raven hajában, teste elnyugodott, felszívta a talaj erejének gyógyító
gazdagságát. Nem hagyhatta, hogy a párja egyedül nézzen szembe
azzal, amit eltemetésnek gondolt. Mialatt a lány szenvedett, a férfi
elhatározta, hogy megosztja vele ezt a rettenetes terhet. Raven
elméjében a káosz folytatódott, és úgy tűnt egy örökkévalóságig
tart. Amikor a teste teljesen kimerült az értelmetlen sikoltozástól,
fulladozni kezdett, borzasztó hörgéssel.
„Raven.” – A férfi hangja éles volt, parancsoló. A lány félelme
túlságosan nagy volt az ő erejéhez képest, ami most csak testetlen
árnyéka volt önmagának. Mikhail úgy érezte, mintha a sajátja lett
volna, ahogy lány torka bezárult, hallotta a rettenetes halálhörgést.
A férfi egy pillanatra lezárta elméjét, és átadta magát a föld
nyugtató, gyógyító vigaszának. Az lágy suttogással altatódalt
énekelt neki. Elnyelte a testét, hogy felfrissítse, és energiát adjon. A
föld megadta a szükséges nyugalmat ahhoz, hogy szembenézzen a
lány gyötrelmével. – „Érezz engem, kicsim, érezz engem.” – A lány
gondolatai kaotikusak maradtak, haláltusája folytatódott. – „Érezz
Raven, kapcsolódj rám.” – A férfi türelmes, csendes, nyugodt volt a
vihar közepében is. – „Raven, nem vagy egyedül. Érezz engem az
elmédben. Nyugodj meg és érezz engem, csak egy pillanatra. Zárj
ki mindent, kivéve engem.”
Megérezte az első ideges érintést, a lány próbálkozását. A föld
énekelt rajta keresztül, kitöltve a sejtjeit, addig, amíg olyanok
voltak, mint vitorlák a hullámzó szélben. – „Érezz engem, Raven.
Magadban, körülötted, melletted. Érezz engem.”
„Mikhail.” – A lány tombolt, őrlődött, darabokra hullott. – „Nem
bírom ki; segíts rajtam. Igazán nem tudom elviselni, még érted
sem.”
„Add át magad nekem.” – Úgy értette, hogy a talaj gyógyító
gazdagságának, de nem hivatkozhatott arra, hogy hol vannak.
Hagyta, hogy a lány érezze az erőt, ahogy beléárad, a nyugalom és a
segítségnyújtás ígéretét. Elméjében csak melegséget és szerelmet
mutatott. Ravennek szüksége volt arra, hogy higgyen a férfiban,
szüksége volt az egyesülésükre, hogy érezhesse a föld erejét,
ahogyan ő.
Raven tudta, hogy az őrület határán van. Mindig is rettenetesen
félt attól, hogy egy bezárt helyen legyen. Nem számított, hogy
Mikhail azt mondta, nincsen szüksége levegőre, ő tudta, hogy igen.
Tett néhány kísérletet, és önfegyelme minden morzsáját arra
irányította, hogy kizárja félelmét, a rettegést, a tudatot, hogy a föld
mélyében fekszik eltemetve. Belekapaszkodott Mikhail elméjébe,
hogy elmeneküljön annak valóságától, mivé vált, és mit kell tennie
azért, hogy élni tudjon.
Mikhail győzelme kétes volt. Raven könnyű volt, testetlen az
elméjében. Meg sem mozdult, nem volt képes elfogadni a föld
erejét, de már harcolni sem a helyzete ellen. Nem válaszolt gyengéd
tudakozódására. A férfi csak mint összekuporodott kis lényt
érzékelte az elméje sarkában.
Némi időt vett igénybe, mire tudatára ébredt, hogy emelkedik
mellette egy erő, egy másik tudat fodrozódásának az érzete, olyan
volt, mintha egy kereső kristály, egy megnyíló szem lenne mellettük
a földben. Nem voltak egyedül. A lény megérintette őt,
összekapcsolta vele az elméjét. Férfi. Erőteljes. Gregori. – „Jól
vagy, barátom.” – Volt valami hideg veszély az elméjében. Olyan
jól ismerték egymást, az együtt töltött évszázadok alatt, míg
harcoltak a szembeszegülőkkel.
Gregori ezt nem kérdezte, hanem kijelentette, és Mikhailt
megdöbbentette, igazán megdöbbentette, hogyan tudott vele
kapcsolatba kerülni. Raven és ő mélyen a föld belsejében voltak. A
nap a zeniten járt, ilyenkor az összes Kárpáti gyenge. Hogyan volt
erre képes Gregori? Ez hihetetlen, még a múlt legendáiban és
mítoszaiban is ismeretlen.
„Az asszonyodnak alvásra van szüksége, Mikhail. Engedd meg,
hogy segítsek.”
Gregori nagyon messze volt tőlük, Mikhail ezt észlelte, ám a
közöttük levő kapcsolat erős volt. Az, hogy Gregori Ravent aludni
küldi, hatalmat ad neki a lány felett, míg fel nem kelti. Dilemma.
Megbízhat Gregoriban? Az ereje minden képzeletet felülmúló.
Képes lenne olyasvalamit megtenni Mikhail életpárjáért, amit
egyetlen Kárpáti sem gondolt volna lehetségesnek?
„Engedd meg öreg barátom. Nem fogja túlélni ezt a napot,
Mikhail. Még ha össze van is veled zárva, emberi korlátai
felülkerekednek a vágyán, hogy segítsen neked.”
 „És te meg tudod csinálni? A távolság ellenére is? Biztonságosan
el tudod altatni? Elvenni a gyötrelmét? Nem lesz semmi hiba?”
Mikhail kezdett hinni a dologban. Gregori valóban elég erős még
ehhez is. Ő a gyógyítójuk. Ha ő azt mondja, hogy Raven képtelen
megmaradni a föld alá temetve, ezzel csak megerősíti az ő gyanúját.
„Igen, rajtad keresztül. Te vagy az egyetlen személy a bolygón,
akinek a hűségemet adtam. A lojalitásom mindig veled lesz. Te
vagy a családom és a barátom egyben. Amíg az asszonyod, vagy
valaki más nem ad nekem életpárt, addig te vagy az egyetlen, aki
köztem és a sötétség között áll.”
Gregori sosem vallott volna be ilyesmit, ha nem tartotta volna
tényleg nagyon veszélyesnek a helyzetet. Az egyetlen okot mondta,
ami biztosította Mikhailt, hogy megbízhat benne.
Ragaszkodás és sajnálat áradt szét benne és keveredett össze. –
„Köszönöm, Gregori, adósod vagyok.”
„Úgy tekintek rád, mint az életpárom apjára.” – Valami
olyannak a nyoma volt a hangjában, mintha Gregori már tudná,
hogy a vágya teljesülni fog.
„Van egy olyan érzésem, hogy Raven lánya több lesz, mint
nehezen kezelhető.” – Mikhail próbára tette a megérzését.
„Nincs kétségem, hogy valóságos kihívás lesz.” Gregori válasza
szándékosan homályos volt. – „Az életpárodat népünk alvásába
küldöm, hogy ne szenvedjen tovább emberi korlátai miatt.
Gregori parancsa elől lehetetlen volt kitérni. Raven lélegzete halk
sóhajjal elhagyta a testét. A szíve lelassult, kihagyott egy dobbanást,
megállt. Elméje bezárult a tátongó rettenet elől, teste átadta magát
a gazdag talaj gyógyító erejének,
„Aludj te is, Mikhail, Tudni fogom, ha zavarni akar valaki.”
„Nem kell őrködnöd felettem, Gregori. Már eleget tettél a
népünkért, olyanokat is, amikről soha nem is fognak tudni. Sosem
fogom tudni visszafizetni az adósságomat.”
„Nem tudok mást tenni Mikhail, még ha akarnék sem.” – Gregori
visszavonult.
Mikhail megengedte magának is az alvás nagyszerűségét, átadta
magát a földnek, hogy lehetősége legyen visszanyerni tökéletes és
hatalmas erejét. Szüksége volt erőre a megtorláshoz, és ezt csak a
talaj adhatta meg. Szorosabban magához vonta Ravent, amint ő is
leállította lélegzését, megbizonyosodva, hogy a közvetlen veszély
elmúlt fölülük.
Az órák lassan múltak, minden másodperc egy évszázadnak tűnt.
A föld helyreállította Mikhail erejét, megtöltötte hatalommal,
enyhítő, gyógyító éneket suttogott neki. Hagyta magát aludni, esélyt
adva a földnek, hogy visszaadhassa teljes erejét.
A nap sokára tűnt el az égről. Az égbolt színe vérvörös volt,
naranccsal és rózsaszínnel sávozva. Amint a hold felkelt, a felhők,
mint könnyű fátyol, eltakarták. Egy gyűrű jelent meg a hold körül,
intő jelként. Az erdő sötét volt, hátborzongatóan csendes.
Ködpamacsok kavarogtak alacsonyan föld felett a fatörzsek és
bokrok körül. A könnyű szél lustán eltolta a felhőket, meghajlította
az ágakat, és hiábavalóan próbálta eloszlatni a füstöt. A szél
megtapogatta a fekete hamut, az elszenesedett gerendákat és
megfeketedett köveket, mindazt, ami Mikhail Dubrinsky egykori
házából megmaradt. Két farkas szagolgatta a maradványokat, égnek
emelték az orrukat és gyászosan üvöltöttek. Az erdőből a többi
farkas válaszolt, bánatukat énekelték ki magukból. Pár percen belül
elhalt az üvöltés. A két farkas körözött az elszenesedett romok
körül, majd kiszimatolták a két homályos alakot, akik vigyázón
készültségben álltak a kovácsoltvas kapu mellett.
Az állatok eloldalogtak, valami fenyegetőt érezvén a két halálos
figurában. Visszatrappoltak a sötétedő erdő mélyébe. A csend újra
betakarta az fákat, mint egy halotti lepel. Az erdő teremtményei
összekuporodtak vackukon, nem akarván szembesülni a
pusztulással. Annak az otthona semmisült meg, aki sokat jelentett
nekik.
A föld alatt két test feküdt mozdulatlanul, élettelenül. Majd a
csendben egyetlen szívverés dobbant. Erős, biztos. Vér áramlott,
hömpölygött. Egy hosszú, mély szisszenés jelezte, hogy a tüdő
működni kezdett. Sötét szem pattant fel, és Mikhail szétnézett maga
körül. Jóval elmúlt már éjfél. A tüzet eloltották, tűzoltók, nyomozók
és kíváncsiskodók már rég hazatértek.
 Érzékelte, hogy Gregori és Jacques a föld fölött vannak. Senki
más, emberi lény, vagy Kárpáti nem volt a környéken. Mikhail
Raven felé fordult. Hatalmas volt a kísértés, hogy megparancsolja
Gregorinak, hogy ébressze fel, de ez önző és nem a lány érdekét
legjobban figyelembe vevő megoldás lenne. Addig, amíg teljesen ki
nem kerül a föld alól, biztonságba, és míg ő Romanovval, és a
vámpírok bizonyítékaival foglalkozik, Ravennek az volt a legjobb,
ha alszik. Nem volt rá szüksége, hogy rettenetes megpróbáltatására
emlékeztessék. A férfi magához szorította mozdulatlan, hideg testét,
egy hosszú pillanatig a szíve közelében tartotta.
Aztán kitört a föld alól, s miközben kiemelkedett az éjszakai
levegőbe, kis bizonytalanságot tapasztalt. Egy pillanattal később,
amikor képes volt, kilőtte magát az égbe, hogy jobban meg tudja
Ravent védeni, ha szükséges. Levegő nyomult a tüdejébe,
átszellőztette a testét. Tollak csillámlottak meg rajta a hold
fényében, szárnyai szétterültek jó méteres szélességben, és suhant,
felemelve a hatalmas baglyot az égbe, amely a sötét erdő felett
körözött, ellenség után kutatva, aki elég ostoba volt ahhoz, hogy
fenyegesse.
Mikhailnak szüksége volt a repülés szabadságára, hogy
elhomályosítsa Raven rettenetének hangját, ami még mindig a
fejében csengett. Lebukott a föld fölé, olyan alacsonyra zuhant,
amennyire csak mert, mielőtt feloszlott a ködben. A páracseppek
lefolytak a fákon és összegyűltek, míg egy hatalmas farkast
formáztak. Mikhail megerőltetés nélkül futott, hihetetlen
sebességgel, aztán a bozótnál elkanyarodott, a fáknál átügetett a
réten, majd felemelkedett újra, mintha nyílpuskából lőtték volna ki.
Amikor az elméje már tiszta és nyugodt volt, visszatrappolt a
megfeketedett romokhoz, felöltötte megszokott férfi formáját,
tökéletesen felöltözve, és fivérei felé indult. Tökéletesen tudatában
volt, hogy a természetben, aminek ő is része volt, minden érzi
jéghideg dühét. A felszín alatt kavargott, megzavarva az erdő és a
levegő harmóniáját. Ellenségei nem menekülhetnek.
Jacques lassan kiegyenesedett, mint aki már órák óta vár. Kezét a
tarkójához emelte, és megdörzsölte. A fivérek egymásra néztek,
mindkettőjük szemében mély bánat ült. Jacques odalépett
Mikhailhoz, ragaszkodását próbálta kifejezni. Ölelésük rövid és
kemény volt, két tölgyfa ölelte meg egymást. Mikhail tudta, hogy
Raven kinevetné őket.
Gregori guggolt, méretei egy vastag fa törzsével vetekedtek.
Tökéletesen mozdulatlan volt, árnyékos arca kifejezéstelen. A
szeme ezüst hasíték arca gránitmaszkjában. Majd lassan
felemelkedett, maga volt a folyékony erő, a nyers fenyegetés.
– Köszönöm, hogy eljöttetek – mondta Mikhail egyszerűen.
Gregori. A legöregebb barátja. A jobbkeze. Legnagyszerűbb
gyógyítójuk, a nyughatatlan élőhalott vadász.
– Romanovot kórházba vitték és nyugtatózzák – számolt be
halkan Jacques. – Azt mondtam a városiaknak, hogy te és Raven
távol voltatok néhány napig. Nagyon népszerű vagy a falusiak
körében, mindannyian felháborodtak a történteken.
– Tudjuk semlegesíteni az embereinket fenyegető veszélyt? –
kérdezte Mikhail.
– Csak minimalizálhatjuk – válaszolta az igazsághoz híven
Gregori. – Romanov már szétküldött valami átkozott bizonyítékot,
amit talált, köztük számos tudósnak, professzoroknak különböző
országokba. Muszáj felkészíteni magunkat az ostromra. Örökre meg
fog változni az életünk. – Gregori megvonta széles vállát.
– Bizonyítékai?
– Ujjlenyomatok, fotók. Mindent elküldött, amit az apja hosszú
évek alatt gyűjtögetett, annyi embernek, amennyinek csak tudta.
Már drogok hatása alatt állt, Mikhail. Az orvosok azt hiszik, hogy
őrült, ön- és közveszélyes. A képek, amiket kiszedtem az elméjéből
zavarosak voltak. A szülei szerepelnek rajtuk, különösen az anyja.
Nyilvánvalóan ő fedezte fel a holttestét. A házad. Bűntudat. Tűz. –
Gregori megvizsgálta fölöttük az eget óvatos, fakó ezüst
pillantásával. Sziklaszilárd alakja mozdulatlan maradt.
Veszély áradt Gregoriból. Egész teste, viselkedése erőről és
fenyegetésről beszélt. Habár az arckifejezése üres volt, Mikhail
érzékelte benne a szörnyet, vad és zabolátlan, a felszín alatt
örvénylik, küzd a szabadulásáért. Tekintetük a reménytelen
felismerést tükrözve találkozott. Újabb háború. Még több
gyilkosság. Minél gyakrabban gyilkol egy férfi, annál hangosabb,
veszélyesebb a hatalom suttogása, ami csalogatja, hogy vámpírrá
forduljon. A táplálkozás közbeni gyilkolás volt az egyetlen dolog,
ami hagyta, hogy sok évszázados férfi néhány rövid pillanatig
érezzen. Ez önmagában rettenetes hajtóerő volt egy sötét,
reménytelen világban.
Gregori félrenézett, nem akarván látni Mikhail arcán a szánalmat.
– Át kell néznünk Romanov elméjét, hogy pontosan tudjuk, mivel
állunk szemben, és nincs más választásunk, mint őrült hírét kelteni.
Kétségessé kell tennünk az úgynevezett bizonyítékait.
Jacques nyugtalanul megmoccant. – Az az ember megjárta a
poklot.
Gregori ezüstszín szemei végigfutottak Jacques-on, hideg
borzongást, jégcsapok érzetét hagyva maguk mögött a hasában. –
Az az ember majdnem megölte a hercegedet. – A hangja egy halálos
sziszegés volt, a brutális bosszú ígérete volt.
– Jacques – mondta Mikhail szelíden. – Benned még erősek az
érzelmek emlékei, de kétszáz év múlva már tudni fogod, miért kell
ennyire védeni az asszonyainkat. Romanov elpusztíthat minket.
Máris veszélybe sodort bennünket, és minden bizonnyal örökre
megváltoztatja a jövőnket.
Gregori megcsóválta a fejét. – Van róla bármi fogalmad, hogy egy
gátlástalan tudós mit művelhetne, ha a keze közé tudna kaparintani
egyet népünk tagjai közül? Felboncolná valami laboratóriumban.
Romanov épelméjűsége nagyon csekély ár azért, hogy a népünk
fennmaradhasson.
Jacques vetett egy gyors pillantást Mikhailra. Nem látott irgalmat
a sötét vonásokon. Vett egy mély lélegzetet. – Szóval? Mit
csinálunk?
– Mielőtt bármit tennénk, Ravent biztonságba kell helyeznünk és
őriznünk, míg megoldjuk a problémát – mondta Mikhail hirtelen.
– Asszonyod nagyon törékeny – figyelmeztetett Gregori halkan. –
Hozd a felszínre, öltöztesd fel, mielőtt felébresztem.
 Mikhail bólintott, Gregori tisztán olvasott szándékaiban.
Semmiképpen nem ébreszthetik fel a földben, az hideg sírnak tűnne
a lánynak. Jacques és Gregori az erdő felé húzódtak, hogy magára
hagyják Mikhailt. Miután Raven biztonságban a karjaiban volt,
Mikhail arra gondolt, hogy amerikai emberi ruhákat ad rá.
Természetes anyagból készültek, így könnyű volt egy magafajtának
előállítania. Kék farmert és hosszú ujjú pólót materializált neki és
felöltöztette. – „Gregori, most már felébresztheted.”
 Tizenöt

Raven fulladozva, torkát markolászva ébredt, kétségbeesetten

próbált levegőt szívni égő tüdejébe. Zavarodott volt, pánikban,
kétségbeesetten küzdött, hogy megérthesse mi történt vele. A haja
füstszagú volt, és nem felejtette el azokat a rettenetes pillanatokat,
amikor együtt kúszott keresztül a házon Mikhaillal, ami
omladozott, és aztán lezuhant a tető. A gyötrelem halk kiáltása
szakadt fel belőle, vadul körülnézett, mert rettegett, hogy valóban a
földben van, ahol férgek mászhatnak a testén.
– Érezd a levegőt a bőrödön – rendelte Mikhail halkan, szája a
lány fülét érte. – Érezd az éjszakát, a szelet. Itt vagy, biztonságban,
a karjaimban. Gyönyörű az éjszaka; színek és illatok beszélnek
hozzánk.
Raven ibolyakék szeme a semmibe nézett, nem fogott fel semmit
a mondottakból. Mélyen belélegzett, és olyan kicsire húzta össze
magát, amennyire csak lehetséges volt. A hideg éjszaka lassan
csodát tett, könnyített torka szorításán. Könnyek csillogtak
drágakövekként a szemében, megültek a hosszú pillákon. Próbálta a
fejében lecserélni a rémálmot, Mikhailra, nyugodt hangjára
koncentrált.
Mikhail magához szorította, így érezhette a védelmező, hatalmas
erőt. Lassanként a teste felengedett, megnyugodott az ölelésben.
Mikhail gyengéden érintette meg az elméjét, érezve, az önuralmáért
küzd.
– Itt vagyok veled, Raven. – Szándékosan ejtette ki hangosan a
szavakat, hogy emberinek hangozzon, amennyire csak lehetséges. –
Hív minket az éjszaka, üdvözöl, hallod? Olyan sok szépség van a
rovarok énekében, az éjszaka teremtményeiben. Nyisd ki a füled
rájuk. – Ritmikus, kényszerítő tónust használt, szinte hipnotikusat.
– Szél szalad a fák közt, minden egyes levélnek saját zenéje van.
Hallod, Csitri?
Raven felhúzta a térdét, ráfektette a homlokát, ringatta magát.
Előre-hátra, csak egy vékony fonal kötötte a valósághoz.
Egyszerűen ki- és belélegzett, a képességet gyakorolva, csak erre a
mechanikus cselekvésre koncentrált. Szerette Mikhail hangját,
különösen, ha az anyanyelvén beszélt, elegáns, szexi kiejtéssel.
Mindaddig, míg hallotta a hangját, a rémálom meghátrált.
– Biztonságosabb helyre akarlak vinni, valahova távol innen. –
Gyönyörű otthona elszenesedett romjaira mutatott.
Raven nem emelte fel a fejét. Továbbra is csak egyszerűen be- és
kilélegzett. Mikhail újra megérintette az elméjét. Nem talált
hibáztató, vagy elhagyásra utaló gondolatot. A lány elméje
darabokra tört, próbált túlélni mindent. Az ismerős ruhák és
Mikhail jelenléte valami vigaszt nyújtottak neki. A férfi jéghideg
dühe, igénye az erőszakos megtorlásra újra felsistergett.
– Kicsi nővér. – Jacques emelkedett ki a fák szélétől Gregorival az
oldalán. Amikor Raven nem nézett fel rá, leült mellé, kezét a vállára
tette. – A farkasok csendesek ma éjjel. Hallottad őket korábban?
Siratták Mikhail elveszett otthonát. Most csendesek.
A lány pislantott, elveszett pillantással nézett Jacques arcába.
Nem beszélt; mintha öntudatlan lett volna. Reszketett. A három
erőteljes férfira nézett.
„Eltüntethetnéd a rossz emlékeket” – javasolta Gregori, és
valóban nem értette, Mikhail miért nem teszi meg a nyilvánvalót.
„Nem szereti az ilyesmit.”
„Nem tudna róla.” – Gregori hangjának egy kis éle volt.
Felsóhajtott, amikor Mikhail nem válaszolt. – „Engedd meg, hogy
meggyógyítsam. Ő fontos mindannyiunknak, Mikhail.
Szükségtelenül szenved.”
„A maga módján szeretné ezt végigcsinálni.” – Mikhail nagyon is
tudatában volt, hogy Gregori azt hiszi, elvesztette a józan eszét, de
jól ismerte Ravent. Megvan a kellő bátorsága, tudja mi a jó és a
rossz. Nem köszönné meg neki, ha megtudná, hogy törölte az
emlékeit. Nem lehet hazugság egy életpár között, és Mikhail
elhatározta, hogy ad neki elég időt arra, hogy feldolgozza, amin
keresztül kellett menniük.
Mikhail keze megkereste a lány rózsaszirom lágyságú arcát,
gyengéden megcirógatta finom arccsontját.
– Igazad volt, kicsim. Együtt fel fogjuk építeni az otthonunkat,
erősebbet, mint az eddigi. Keresünk egy helyet, mélyen bent az
erdőben, megtöltjük szerelemmel, és majd vigyázzák a farkasaink.
A lány ibolyakék szemében tudatosság csillant, Mikhail arcát
fürkészte. Nyelve hegyével megérintette telt alsó ajkát, és
megkísérelt egy halvány mosolyt.
– Nem hiszem, hogy Kárpáti lennék.
– Minden megvan benned, amire egy Kárpáti asszonynak
szüksége van – mondta Gregori gálánsan, hangja mély és dallamos,
megnyugtató és gyógyító. Mikhail és Jacques azon vették észre
magukat, hogy ők is meghajlanak kényszerítő szándéka előtt. –
Tökéletesen illesz hercegünk életpárjának, és én felajánlom neked
hűségemet és védelmemet, ahogy annak idején Mikhailnak tettem.
– Hangját szándékosan elmélyítette, hogy az nyugtatóan átsöpörje
a lány elméjét.
Raven megtört pillantása Gregorira siklott. Hosszú szempillája
verdesett, szeme a lilára sötétedett.
– Te segítettél nekünk. – Ujjai Mikhailba kapaszkodtak, szemét
nem vette le Gregori arcáról. – Távol voltál tőlünk. A nap magasan
járt, és te tudtad, de mégis képes voltál segíteni nekünk. Nehéz volt
neked; én is érzékeltem, mégis elértél engem, és elvittél abból, amit
már nem voltam képes elviselni.
Gregori sápadt arcában összeszűkült az ezüst szempár.
Csillapítón, hipnotikusan. Hangja még egy oktávot mélyült.
– Mikhail és közöttem erős a kapcsolat, számtalanszor segítettük
egymást a vérünkkel a csaták után. Ezen a kapcsolaton keresztül
tudtam segíteni neked. Régóta osztjuk meg egymással a remény
nélküli üresség sötét éveit. Talán te reményt adsz mindkettőnknek.
Raven határozottan, komolyan nézett vissza rá. – Örömmel
töltene el.
 Mikhailt a lány iránti szerelem és büszkeség öntötte el. Ravenben
határtalan a könyörület. Habár elméje összetört és zavarodott,
Gregori elméje pedig szigorúan zárt volt előlük, rideg vonásaiból
alig lehetett olvasni, a lány felismerte benne a küzdelmet a
túlélésért, igényét arra, hogy a világosság, a remény felé tereljék.
Mikhail nem mondhatta el neki, hogy Gregori élete, mint a víz
folyik ki az ujjai közül, képtelen megragadni. Ő volt a törvény
önmaga felett, egy sötét, veszélyes ember, az őrület tátongó
szakadéka szélén.
Mikhail a lány válla köré csúsztatta a karját. – Még sok mindent
el kell végeznünk ma éjjel. Valami biztonságos helyre viszünk téged.
– Lágyan szólt, mintha gyerekhez beszélne.
Raven apró, halovány mosollyal nézett fel rá. – Ma kinn maradok,
Mikhail. Nem hiszem, hogy képes lennék falakat elviselni magam
körül, bármennyire is nem tetszik ez neked.
Mikhail egy hangtalan, sokatmondó pillantást váltott Gregorival a
lány feje felett. Jacques és Gregori már táplálkozott. Neki is
szüksége van rá, hogy teljes erőre hozza magát. Ravent is táplálnia
kell, bár félt, hogy nem fog beleegyezni. Az élve eltemetés friss
emlékével a fejében végképp nem. Emberként gondolkodik, és
ebből most a lehető legkevésbé szabad csak kibillenteni.
Mikhail elveszettnek érezte magát. Nem hagyhatja újra cserben
Ravent, de a munka sem várhat, amit el kell végezniük. Az volt a
terve, hogy mély alvásban hagyja valahol elrejtve a lányt. Akkor azt
is ráparancsolhatta volna, hogy a tudta nélkül fogadja el tőle a vért.
– Talán egy séta segítene – javasolta Jacques.
Raven ráfüggesztette pillantását egy hosszú pillanatig. Mosolya
most őszintén villant, szeme először ragyogott fel.
– Bárcsak ti hárman is láthatnátok magatokat. Olyan édes, hogy
úgy kezeltek, mint egy törékeny porcelánbabát, különösen akkor,
amikor egy kicsit én is annak érzem magam, de Mikhail bennem
van, ahogy én őbenne. Érzékelem, amit érez, ismerem a
gondolatait, habár próbálja őket távol tartani tőlem. – Odahajolt,
hogy megcsókolja a férfi kék árnyékos állát. – Imádom, ahogy
próbáltok megvédeni, de nem vagyok gyenge. Egyszerűen csak
időre van szükségem ahhoz, hogy félretegyem emberi kötelékeimet.
Egyikőtök sem tudja megtenni helyettem, magamnak kell.
Gregori metsző tekintete Mikhail arcára ugrott. – „Az
elmeállapota rendkívül törékeny barátom. Megpróbálja
feldolgozni mindazt, ami történt, meg akarja érteni, de a dolgok
túlságosan gyorsan történnek. Ő a fajunk túlélésének záloga.”
Mikhail alig láthatóan biccentett, megmutatva, hogy teljes
egészében tisztában van a helyzet veszélyességével.
„Nem hagyhatod szenvedni.”
„Nagyon fontos neki a szabad akarat, Gregori. Nem veszem el
tőle, csak ha nincs más megoldás.”
„És ha az elméje képtelen megbirkózni azzal, ami történt? Hogy
mivé vált, és ez mivel jár együtt? Tébolyult vámpírrá válhat, és
nekünk nem lesz más választásunk, mint véget vetni az életének, és
ezzel a tiédnek is. Ezt nem teheted velem, Mikhail.”
Ez közelebb állt egy kéréshez, mint bármi más, amit Mikhail
valaha is hallott Gregoritól. – „Mielőtt ez megtörténne, még mindig
letehetem a földbe, hogy az gyógyítsa meg az agyát.”
Gregori kiolvasta a szeméből az elszántságot és felsóhajtott. – „Ha
az enyém lenne, annyira vigyáznék rá, hogy semminek sem lenne
a legkisebb esélye sem, hogy árthasson neki. Eszedbe jutott már,
hogy talán ő hozza majd világra valamelyikünk életpárját? Talán
éppen az én életpáromat? Nem kockáztathatod csak azért, hogy a
szabadság illúzióját add neki. Egyikünk sem teljesen szabad –
emlékeztette.
Jacques vetett mindkettejükre egy megrovó pillantást, majd régi
vágású gavallérként nyújtotta ki kezét Raven felé, hogy segítsen
neki lábra állni. A lány elfogadta. Mikhail melléje emelkedett, karja
menedékébe vonta. A lánynak szüksége volt a közelségére, az
érintésére, szilárd testének valóságára. Gregori volt a testőrük,
figyelve a levegőt, a földet, úgy mozdulva, hogy teste bármerről
azonnal elzárhassa hercegüket és életpárját.
A három tiszteletet parancsoló alak körülvette a legkisebbet,
egyszerre indultak el, léptük lassú és kényelmes, elméjük nyugodt,
nem érződött türelmetlenség bennük, sem az, ami éjszaka várt
rájuk. Mikhailt éhség gyötörte, de elhessegette. Amikor a lány
megérintette az elméjét, csak szeretetet talált és annak a vágyát,
hogy őt elégedetté tegye.
Raven élvezte a puha levelek érintését a lába alatt, ahogy
keresztülvágtak az erdőn. Felemelte a fejét, hogy érezze a szelet,
mélyeket lélegzett, hogy minden titkot magához vegyen, amit a
közvetített. Minden rovar, a bozót minden reccsenése, az ágak
minden különálló lebbenése könnyített szíve rettegésén, kicsit
távolabb lökte a félelmetes emlékeket.
– Teljesen el tudom tüntetni őket – ajánlotta Mikhail gyengéden.
Raven rávillantott egy kis mosolyt, megnyugtatásképpen. Teste
szorosan hozzásimult. Tudatában volt annak, milyen nagy kísértés a
férfinak, hogy megtegye, s hogy a másik kettő őrültnek gondolja,
amiért őrá bízza a döntést.
– Tudod, hogy szeretem megtartani az emlékeimet. Mindegyiket.
Mikhail bólintott, és lehajolt, hogy megcsókolja a halántékát.
Érezte magán Gregori higanyszín tekintetének súlyát, égbekiáltó
helytelenítését. Azt is tudta, hogy amint maguk között maradnak,
még több tiltakozásra számíthat. A Kárpáti hímek sosem engedik,
hogy az életpárjuk egy pillanattal is tovább szenvedjen, mint
szükséges. Egyedül Gregori az, aki meg merészeli kérdőjelezni
hercege döntéseit, sőt, vitatkozik vele. Mikhail titokban
rettenetesen élvezte ezeket az összecsapásokat. De ezúttal nem
voltak érvei, amivel megvédhette volna álláspontját, legalábbis
olyanok nem, amiket Gregori elfogadott volna. Egyedül csak
Mikhail tudta, mekkora szüksége van Ravennel a normálisság
látszatára, és időre, hogy mindent feldolgozhasson a maga módján.
Egy órát sétáltak, Mikhail gyengéden vezette a lányt a szűk
ösvényen egyre mélyebben az erdőbe és egyre magasabban fel a
hegyekbe. A nyaralót sziklák közé rejtették. Vastag fák övezték, a
falak közelében is. Kívülről kicsinek, sötétnek és elhagyatottnak
tűnt.
Jacques és Gregori rendbe hozták az apró, meleg, otthonos házikó
sötét belsejét. A porréteg eltűnt egy kézmozdulatukra. A fahasábok
lángra kaptak a kandallóban. Gyertyák lobbantak fel, fák illata
töltötte meg, változtatta kényelmes menedékké a szobát.
Raven ellenkezés nélkül lépett be. Gregori és Jacques gyorsan
végigmentek a kis épületben, annyi kényelmet teremtve, amennyi
csak lehetséges volt ilyen rövid idő alatt. Ágyak, takarók, néhány
ruha, csupa olyan dolgot materializáltak Mikhail elméjéből, amit
Raven felismerhet és vigaszt nyújthat neki. Majd visszavonultak az
erdő védelmébe, hogy magukra hagyják Mikhailt és Ravent.
Raven keresztülvágott a fapadlón, hogy eltávolodjon kicsit
Mikhailtól. Még mindig nagyon gyenge volt, mégis próbálta
megkímélni Mikhailt, amennyire csak lehetséges volt. Megérintette
a szék háttámláját, ujjaival átfogta a tömör fát. Az ismerős anyag
tapintása csökkentette remegését.
– Köszönöm, Mikhail, a farmert. – Küldött egy gyenge mosolyt
felé a válla fölött. Rejtélyes, szexi, ártatlan és oly törékeny volt. Kék
szeme mélyén Mikhail nem talált dühöt, vádaskodást, csak
szerelem ragyogott benne.
– Boldog vagyok, hogy tetszik, habár én még mindig azt tartom,
hogy inkább egy férfi ruhatárának része, nem egy gyönyörű
asszonyé. Abban reménykedtem, hogy megmosolyogtatlak vele.
– Csak azért, mert olyan fájdalmas képet vágsz. – A lány az
ablaknál állt, a tükörképére nézett az üvegen. – Soha többet nem
akarom azt tenni – mondta határozottan. – Komolyan mondom
Mikhail. Soha többé nem akarom átélni az elevenen eltemetettség
érzését. Azt hittem, hogy elveszítem az eszem. És valószínűleg közel
is jártam hozzá.
Mikhail élesen lélegzett, hogy ne azonnal válaszoljon. Majd
óvatosan megválogatta a szavait.
– A vérünk és igen, a testünk is, örömmel üdvözli a talajt. A
sebem egy éjszaka alatt begyógyult. A tieid, halálos sebek, hat nap
alatt.
Raven figyelte, ahogy a szél a leveleket sodorta.
– Elég értelmes vagyok, Mikhail. Magamtól is tudom, hogy amit
mondasz, az igaz. Az agyam elfogadja, csodálja is. De mégsem
akarom többet átélni. Nem tudom. Nem fogom kibírni, és arra
kérlek, hogy nézd el ezt a hibámat. Túl sokat kérsz tőlem. Nem
hiszem, hogy túlzás lenne, ha én viszont ezt kérném cserébe.
A férfi átszelte a közöttük levő távolságot. Karját a lány vállai köré
fonta. Szorosan tartotta, ott, a kis kunyhóban, mélyen az erdőben, a
hegyek között. Sajnálta az otthonát, a könyveit, az elvesztett múltat,
de leginkább azt, hogy képtelen volt megkímélni Ravent a
gyötrelemtől. Tudott parancsolni a földnek, az állatoknak, az égnek,
mégsem volt képes rávenni magát, hogy kitörölje az emlékeit, mivel
a lány arra kérte, ne tegye. Ártatlan, apró kívánság. Mint ez is most.
A talaj megfiatalította, ásványi anyagokkal látta el a testüket. Ő
békére lelt a földben, és elképzelni sem tudta, hogy soha többé nem
pihenhet meg a mélyében.
Raven felemelte a fejét, és komoly szemmel tanulmányozta a férfi
barázdált arcát. Nagyon gyengéden elsimította az aggodalom mély
árkát a férfi homlokán.
– Ne légy miattam szomorú, Mikhail, és hagyd abba, hogy
mindent magadra veszel. Az emlékek hasznosak. Ha majd erősebb
leszek, előveszem őket és megvizsgálom, megnézem minden
oldalról, és talán közelebb kerülök azokhoz dolgokhoz, amiket meg
kell tennünk, hogy megvédhessük magunkat. – Humor és jó adag
szkepticizmus volt a gondolataiban.
Mikhail megcsóválta a fejét. – Sajnálom, Raven. Fogalmam sem
volt róla, hogy Romanov erre kényszerít majd. Ha nem viszlek le a
földbe, mindketten meghalunk.
– Tisztában vagyok vele.
– Hiszem, hogy mindezek ellenére boldoggá tudlak tenni, Raven.
Csak adj rá esélyt.
Raven megfogta a kezét. – Tudod, szerelmem, hogy nem vagy
felelős a boldogságomért és az egészségemért sem. Minden egyes
lépés előtt volt választásom, az első találkozásunk óta. Téged
választottalak. Tisztán, a szívemben, az elmémben téged
választottalak. Ha még egyszer meg kellene tennem, tudván, hogy
miken kell majd keresztülmennem, akkor is habozás nélkül így
tennék.
 A férfi mosolya elolvasztotta a szívét. Mikhail a kezébe vette az
arcát, lehajtotta a fejét, hogy foglyul ejtse szájával az övét. Azonnal
szikrázni kezdett a levegő körülöttük. Raven érzékelte a szerelmet a
férfi szájának érintésén is. Éhség támadt bennük, éles, emésztő. A
vér forrón, zubogva áradt bennük, a szívük száguldott, és szinte
kicsordult belőlük a vágy. Habár a férfi szorosan magához rántotta,
odaszorította kicsi testét a maga kemény alakjához, a szája
gyengédsége továbbra is csak a félreismerhetetlen igaz szerelem ízét
hordozta. Mikhail ujjai selymes hajában barangoltak, mintha az
örökkévalóságig akarná így tartani.
Raven beleolvadt az ölelésbe; egy szívdobbanásnyi pillanatig
csonttalan, hajlékony volt, mézes forrósága melegítette a férfit. Ő
húzódott el elsőként. Könnyű volt megéreznie Mikhail mardosó
éhségét, őt is kínozta. A teste tápanyagot kívánt a kimerítő
megpróbáltatások után. Felemelte hosszú szempilláit, felnézett a
szeretett, markáns vonásokra, érzéki csókot nyomott a férfi szájára,
szendergő, a fekete szemekből érzéki csábítás ragyogott.
Raven csókot lehelt a nyakára, keze a férfi ingének gombját fogta.
A teste megfeszült, forróság és éhség pulzált benne. A szája Mikhail
bőrére simult. Beszívta illatát, az éjszaka vad rejtélyeit. Belül a
rettenetes sóvárgás nőttön-nőtt, és kitöltötte, mint a futótűz. A
nyelve megízlelte bőrét, az izmait cirógatta, majd végigvándorolt a
pulzáló ütőéren a nyakán.
– Szeretlek, Mikhail – suttogta a férfi torkának. Egy szirén
suttogása. Selyem és gyertyafény. Szatén és forróság, fülledt szex.
A férfi minden izma összerándult. Vágy söpört rajta végig,
várakozás. Raven a szépség csodája volt, az emberi törékenység,
bátorság és könyörület keveréke. Mikhail megmarkolta a haját, fejét
magához húzta. Szája, mint selymes láng közelített a lány melle
felé, forróság és tűz terjedt az elméjéig, az éhség vörös köde.
– Ez veszélyes, kicsim. – Mint a fekete bársony, olyan volt a
hangja. Mikhail a testének összes sejtjével, szívének minden
dobbanásával akarta őt, de minden érintéssel egyre jobban
felébredt éhsége, ott lüktetett ereiben.
 – Vágyom rád – suttogta a lány az igazságot, lélegzete melegítette
a férfi lapos mellbimbóját. Felkeltette a vágyát. Mikhail kemény,
forró és vad teste kiszorította Raven fejéből a hideg föld emlékét. A
teste nyugtalanul, felajánlkozón mozdult. Keze lecsúszott a férfi
ingének elején és lejjebb, hogy megkeresse a nadrág cipzárját, ahol
gerjedelme kitörni készült. A férfi zihált, a nyers vágyakozás
csupasz morgása válaszolt a lány csábító érintésére.
– Vágyom rá, hogy érezzelek magamban, Mikhail, igazin és élőn.
Jobban vágyom rá, mint bármire eddig. Érints meg. Érints meg
mindenhol. Mélyen magamban akarlak érezni.
Mikhail lerángatta magáról az inget, és félredobta. Keze átfogta a
lány szűk bordáit, hátradöntötte a testét, így az állát oda tudta
dörzsölni mellének lágy domborulatához. Az érintés lángokat
küldött minden idegvégződéséhez. Szája a szájának lágyságát
ízlelgette. Nyelve megsimította nyakának törékeny vonalát, ahol az
ütőér őrjöngve pulzált, sebezhető torkát, lassan, nagy gonddal,
mielőtt lejjebb haladna, szándékos gyötrelmet okozva lustaságával a
várakozó mellbimbóknak. A kicsiny testen nyirkos forróság rohant
át, mint vad fájdalom. Amikor a szája forrón és izgatón
megközelítette a keblét, Raven felkiáltott, hátravetette a fejét,
nekifeszült a férfinak, felajánlva magát forró szájának.
Mikhailból figyelmeztetés nélkül kitört a szörny, birtoklón
felmordult, széttépve a lányon az ellenálló farmert. Fogak karcoltak
Raven lapos hasába, amikor a férfi a térdére ereszkedett. A vékony
pamut alsóneműn keresztül érezte a forró, nedves, kutató nyelvet. A
férfi felhasította a vékony anyagot, támadón, simogatva, cirógatva.
Raven felkiáltott, üdvözölve a zabolátlan vadállatot, várta a
rohamot. Amikor letépte róla a vékony anyagot, a lány nekinyomta
testét a férfi mohó szájának, erre Mikhailból mély morgás tört ki, a
birtoklási vágy moraja. A férfi örömmel fogadta a vad választ
ostromára. Vágyott a gátlásoktól mentes markolászásra a hajában,
a rekedt, artikulálatlan kiáltásra, ami életpárjának sebezhető
torkából kiszabadult. Raven teste megfeszült, miközben a forróság
megkönnyebbülésért sikoltott benne. Nyöszörgése kérelem volt a
férfi felé.
 Gyönyörben feloldódva égett Mikhail teste, megperzselődött és
elviselhetetlenül érzékennyé vált, a bársonyos forróság illata
átmosta. Birtokba akarta venni a lányt, azt akarta, hogy ő is égjen, ő
is esztelenül vágyjon rá.
A saját neve visszhangzott a fejében Raven artikulálatlan
könyörgése nyomán, a hang elviselhetetlenül megkeményítette a
testét. Növelte az éhségét, vágyának határára röpítette, alig bírta
megállni, hogy fel ne falja őt. Teste követelte az érintését, szája
selyem forróságát, harapását érzékeny bőrén. Bőre fájdalmasan
forró volt.
Felmorrant, amikor a lány felért a csúcsra, és a teste vonaglott,
hozzá tapadt még többre vágyva, vágyva a behatolást, vágyva arra,
hogy férfi tökéletesen kitöltse. Raven térdre ereszkedett, lehúzta a
férfi nadrágját, amíg hímtagja ki nem szabadult és nekifeszült.
Körme a férfi fenekébe vájt, nyelve a hasát pásztázta.
A lány mély, érzéki, incselkedő nevetése visszhangzott a férfi
elméjében. Selymes haja érintése a combján szinte elviselhetetlen
volt. Ő következett, és tudatta Ravennel a parancsoló kívánságot.
Amikor a lány eleget tett ennek, nedves szájának forró
szaténsimasága szinte az őrületbe kergette. Most Raven uralkodott
rajta, és boldog volt, hogy mi mindent képes művelni vele.
Állati morgás tört fel Mikhailból. Csípője őrült ritmusban
mozgott. Hirtelen már nem bírta tovább. Elrántotta magától a
lányt, lefektette a padlóra, a térde közé furakodott, hogy
beléhatolhasson. Odaszögezte szinte, egyetlen erős lökéssel
birtokba vette, kitöltve a lány bársonyos asszonyi alagútját olyan
mélyen, amennyire csak lehetséges volt.
Raven felkiáltott, minden lökés viharos és agresszív volt, vadabb
és őrültebb, még az előzőnél is. A nyelve a férfi torkát cirógatta.
– Táplálj engem, Mikhail, mialatt magadévá teszel, és én is
megadok neked mindent, amire szükséged van – suttogta igézően,
felajzottan, mint egy drogfüggő. Még sosem kérte a vérét,
életfolyadékát, és a kérés önmagában is olyan izgató volt, mint a
nyelve rajta. A férfi teste megfeszült, hihetetlenül keménnyé vált,
mégis lassított a tempón, hogy érezze a várakozást, miközben a lány
nyelve az ütőerét simogatta. Mélyebben hatolt a tüzes hüvelybe,
Raven pedig belemélyesztette a fogát. Fehér forróság és kék
villámlás csapott a férfi testébe. Hátravetette a fejét a maradéktalan
gyönyör-fájdalomtól.
Mikhail ősi vérének forró, édes szaga keveredett
pézsmaillatukkal, a lány szája és teste bilincsként szorította párjáét.
A férfi összeillesztette mozdulataikat, ugyanabban a ritmusban
táplálta a vére esszenciájával, ahogy a magja belé ürült. Raven
ragaszkodón tapadt hozzá, édes gyötrelemben, bársonyos
szorításban.
A lány nyelvének simítása utórezgést küldött végig
mindkettejükön, majd összetapadva feküdtek, Mikhail teste
beborította a lányét, karjában tartotta, minden izma sziklakemény
és kínzó vággyal teli, mintha még sosem érinthette volna Ravent.
Éhsége rettenetes volt, több mint sóvárgás, több mint bármi, amit
eddig megtapasztalt.
Raven a haját simogatta, majd az állát dörzsölte. Mosolya csábító,
csípője a férfihoz feszült, izmai megszorították. Lehúzta Mikhail
fejét a magáéhoz, hogy száját az övére tapaszthassa, megosztva vele
a vér édes ízét, incselkedve, meghosszabbítva a vágyát, átadva
magát neki.
A férfi önuralmát félredobva mélyet kortyolt a lány selyem
szájából, nyelve lesiklott a torkán, lebegett az ütőere fölött,
tantaluszi kínokat okozva, mialatt teste birtoklón és agresszíven
magáévá tette újra, mélyen és keményen belemerülve.
Raven a férfi nevét mormolta, melléhez szorította a fejét, csípőjét
csábítón megemelte. A férfi álla a lágy domborulatot dörzsölte, a
völgy mélyére hatolt. Beborította a halmot, miközben szája forrón,
nedvesen, erősen rázárult. A lány magához rántotta, testében a
gyönyör szétrobbant, követte a ritmust, amit a férfi diktált.
Mikhail felemelte a fejét, félig leeresztett szemhéjai alatt a
tekintete hipnotikus volt, közel vonta magához életpárját, az
elméjéhez, a lelkéhez. Orrát a mellének dörzsölte, nyelve
simogatott, cirógatott. Nyitott szájjal nedves, forró csókokat
nyomott az érzékeny bőrre. Csípője tovább hajszolta. Tekintete a
lányéba kapcsolódott, egyértelmű kívánsággal.
– Igen, kérlek, igen – suttogta az sürgetőn. – Akarom, Mikhail.
A férfi foga megcsillant, átszúrta a melle fölött, a fájdalomtól a
lány teste megrándult, darabokra tört az égető eksztázisban.
Agyarak vájtak belé mélyen, a férfi éhsége kielégíthetetlen volt.
Belemerült, még többet akarván, vágyva a tüzes, tökéletes
egyesülésre. Ivott belőle, elvette életadó nedvét, az elméje is
egyesült vele, teste maga volt nyers a férfierő.
Veszélyes. Édesen veszélyes. Testiség ötvöződött tiszta
szerelemmel és a lelkek tökéletes egyesülésével. Mikhail azt akarta,
hogy örökké tartson a pillanat, amikor egyazon testet és elmét
osztják meg egymással. Gyors és kemény, lassú és mély, minden
egyes lökés tökéletes gyötrelem, Raven vére kitölti minden egyes
sejtjét, duzzasztja az erejét, kiüríti a lányt, ugyanúgy, ahogy a lány
tette vele. A férfi érzékelte, hogy hihetetlenül megkeményedik,
dagad, nyújtózkodik, könyörtelenül hatolt egyre beljebb, az egekig
szárnyalnak, az öntudat határáig, tüzes darabokká robbanva,
egymásba olvadva.
Raven a férfi mellett feküdt, hallgatta összekapcsolódott
szívverésüket, ujjai a férfi kávébarna hajában kószáltak. Teste az
övéhez tartozott, mindenestől. Mikhail nyelve a bőrét cirógatta,
nyomon követett egyetlen csepp vért a melle halma fölött. Csókokat
záporozott a keblére, torkára, majd rátalált a szájára finoman,
gyengéden. Keze átfogta a nyakát, hüvelykujjával cirógatta, kedvét
lelve bőre bársonyában.
A lány ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy elkötelezze magát
új életük mellett, s ez lenyűgözte. Nem volt kétsége afelől, hogy
Raven szereti, de tudta, hogy elutasítja azt az életet, amire
rákényszerült. Egy borzalmas, fájdalmas tapasztalat után pedig
fenntartás nélkül képes szembenézni ezzel az élettel. Mióta együtt
voltak, Mikhail megtanulta, hogy a lány mindig kiszámíthatatlan
marad.
– Van neked fogalmad arról, mennyire szeretlek? – kérdezte
lágyan.
 A lány hosszú szempillái megrebbentek, ibolyakék szeme
találkozott az övével. Átszellemült mosoly jelent meg ajkán.
– Talán, épp egy kicsit. – Végigsimított a férfi homlokán. –
Rendben leszek már ma éjjel. Tedd azt, amit tenned kell, ne aggódj
miattam.
– Azt szeretném, ha aludnál egy kicsit. – Legördült a lányról, és
meglepetten látta, hogy félig még fel van öltözve.
– Csak mert olyan dühöt táplálsz Romanovval szemben, nem
akarod, hogy tudjam, mit tervezel vele ma éjjel. – A lány
felkönyökölt, így rengeteg haja szétterült a testén, vékony fátyolként
a mellén.
A férfi belseje forrón összerándult a látványra, sötét szeme fekete
lett a hirtelen fellobbanó vágytól. Raven csipkelődőn felnevetett. A
férfi lehajolt, hogy megízlelje a kísértést, nyelvétől a lány
mellbimbója kemény csúccsá vált.
A férfi ujjai gyengéden elsimították Raven sűrű haját.
– Azt gondolod, hogy itt hagyod Jacques-ot testőrként nekem,
hogy megvédjen. – A lány szeme ellágyult, felmelegedett. – Azt
hiszed, hogy valami olyasmit szándékozol tenni, amit én nem
helyeselnék, de én hiszek benned, Mikhail. Nagyszerű és igazságos
férfinak tartalak. Minden jogod megvan rá, hogy megvesd
Romanovot. De tudom, hogy felülemelkedsz ezen, s azt teszed, ami
helyes. Rudy ifjú még, zavarodott és dühös, összetörte szülei
brutális halála. Bármit is talált, amit összefüggésbe hozott veled,
összeroppantotta. Ez tragédia.
Mikhail lehunyta a szemét, és lassan kifújta a levegőt. A lány
ügyesen megkötötte a kezét. Hogyan tudna ezek után megölni
valakit Raven megkínzásáért, ha a lány könyörületesen
megbocsátott neki?
Lehajtotta a fejét, száját rátapasztotta a legközelebbi halvány,
vörös-lilás hegre, amit a kés hagyott a drága bőrön.
– Nem tudom, mit feleljek erre Raven. Nem vagyok az a
megbocsátó típus, amilyennek gondolsz. Pedig szeretnék az lenni.
Jobb akarok lenni a kedvedért, de attól tartok, soha nem tűnnek el
a fejemből a képek, ahogyan ott feküdtél, és ezekből a mély
sebekből ömlött a vér.
Végigcsókolta mindegyiket, majd a melle alját is, és végül a száját
vette birtokba.
Raven nem tiltakozott, egyszerűen csak átkarolta a fejét, és
vigasztalást árasztott az elméjébe. Mikhail ezt szerette volna
maguknak. Egymás mellett feküdni szorosan, hogy kezével, szájával
kényelmesen feltárhassa a testét, miközben a legapróbb részletekig
megismerik egymást. Meg akarta nevettetni, izgalmas
beszélgetéseket akart vele folytatni. Sakkozni szeretett volna
Ravennel, meglátogatni a papot, ahol gyógyteát ihatnának és
élvezhetnék idős barátja bölcsességét.
– El akarlak vinni az erdőbe Raven. Az én erdőmbe, ahol a fák
törzse méternyi vastag, és ahová ember csak ritkán teszi be a lábát.
– Megpöccintette nyelvével a mellbimbóját, majd egy szívmegállító
pillanatnyi várakozás után mélyen a szájába szívta.
A lányt elöntötte a már ismerős, édes fájdalom a lábai között, és
már meg sem lepődött, amikor megérezte, hogy Mikhail tenyere
betakarja nyirkos szeméremdombját. – Mit mutatnál ott nekem? –
kérdezte, és szerette volna, ha még marad egy kicsit.
A férfi veszélyes dolgokra készült, és valahol tudat alatt Raven
érezte, hogy az éjszaka további részében el kell végeznie a feladatait,
mégsem érezte Mikhailon a türelmetlenség leghalványabb jelét
sem. Úgy tűnt, hogy egészen ellazult, ugyanúgy élvezi az együtt
töltött időt, mint ő, teljesen rá koncentrál. Ezt nagyra értékelte
benne, mindig megadta, amire szüksége volt.
A férfi felemelte a fejét és ránézett. – Te mindig ott vagy velem
Raven.
– Nem tudom mivel érdemeltem ki ekkora szerencsét. – Mindig
izgatta őt a férfi selymes haja. Soha nem látott még hosszú hajú
férfit, aki ennek ellenére ennyire férfias maradt volna.
– Megdöbbentő, hogy ezt mondod a történtek után – mondta
Mikhail és visszahajtotta a fejét a hasára, hogy megízlelje a
köldökének apró mélyedését. Végigsimított rajta az állával. – Majd
egyszer itt növekednek a gyerekeim.
 – Szeretnéd? Talán akkora leszek, mint egy ház.
Mikhail újra megcsókolta a hasát, majd a mellét is. – Tejet tudsz
adni a babáinknak. Ez az igazi csoda, Raven.
A lány hallotta a fájdalmat a hangjában. A sóvárgást. Nem igazán
hitt benne, hogy sikerül gyermekeket felnevelniük, amikor a népe
évszázadok óta szinte teljesen képtelen rá, de hajlandó volt
álmodozni erről. Vele.
– Megtaláljuk a módját, hogy gyerekeink legyenek, Mikhail.
Hiszen átváltoztatnod is sikerült anélkül, hogy megőrültem volna.
Jobban. – Finom humor volt a hangjában.
Mikhail sötét feje felemelkedett, pillantása Ravenébe fúródott.
A lány halkan felnevetett. – Azt hitted, hogy nem ismerem a
legnagyobb félelmed? Képes vagyok elméket olvasni, és te
szerelmem oly gyakran nyitod meg előttem a magadét. Tudtam a
félelmedről, és csak sokkal jobban szerettelek miatta.
– Szólhattál volna. – Mikhail átölelte, fölé emelkedett, csípőjét az
ő csípőjének bölcsőjébe igazította.
Raven szerette az érzést, hogy teljesen körülveszi. Átkarolta és
magához vonta, azt kívánta, hogy bárcsak percek helyett heteik,
hónapjaik lennének egymásra. De nem tarthatja ott, amikor a
népének sorsa forog kockán. Belélegezte az illatát a tüdeje
legmélyére.
– Nem kellett mondanom semmit, Mikhail.
– Megnyugtattál volna.
Megcsókolta a torkát. – Nem nyugodtál volna meg. Továbbra is
kérdés maradt volna, hogy megőrülök, vagy nem őrülök meg. De
bíztam benned. Hittél benne, hogy képes leszek végigcsinálni
anélkül, hogy belebabrálnál az emlékeimbe. És mert te elhitted, én
is elhittem.
A férfi kisöpörte az arcából a haját és lemosolygott rá. Teljes,
feltétel nélküli szerelem ragyogott a szemeiben.
– Az, ahogyan szeretsz, az fantasztikus, Mikhail. Köszönöm. De
jobb, ha mész, még mielőtt Gregori úgy gondolja, hogy túszul
ejtettelek, és ő maga indul a keresésedre.
 – Ó, igen, Gregori. – Mikhail még egyszer megcsókolta, majd
könnyed mozdulattal felemelkedett. – Megrémít?
– Hűséget ígért nekem – felelte –, és nem hinném, hogy
megszegné a szavát. És abban is biztos vagyok, hogy nem osztogatja
a hűségét bárkinek. Nem, nem félek tőle. Aggódom miatta.
Szerintem nagyon nehéz helyzetben van, és a természete
megkövetel tőle bizonyos dolgokat.
– Többet látsz, mint a népem tagjainak nagy része – mondta
Mikhail –, tökéletes vagy nekem.
Raven is felállt, megrázta a fejét, hosszú haja eltakarta a mellét. –
Még nem, de remélem, hogy az leszek. És most küldd Jacques-ot.
De előbb menj táplálkozni. Legyengítettél, és ha megbocsátasz
nekem egy kis nyers Kárpáti humort, akkor elvárom, hogy hozz
vacsorát.
Csak bámult a lányra. Egy hosszú pillanatig csend volt, majd
kitört belőlük a nevetés.
– Öltözz fel – rendelkezett Mikhail tettetett szigorúsággal. – Nem
hagyhatom, hogy szegény Jacques kínlódjon.
– Pedig kínozni akarom. Muszáj megtanulnia, hogy oldottabb
legyen.
– Jacques a legkevésbé merev a férfijaink közül. Jóval tovább
megtartotta az érzelmeit, mint a legtöbbünk. Csak néhány
évszázada veszítette el őket.
– Túl komolyan veszi magát, ha nőket kell eligazgatnia.
Határozott elképzelései vannak arról, hogyan kellene viselkednünk.
Eltökélt szándékom változtatni ezen.
A férfi felvonta a szemöldökét. – Biztos vagyok benne, hogy
lekötöd a figyelmét, míg távol leszünk. Tégy meg nekem valamit
kicsim, ne bánj vele túl keményen.
Jóízűen nevettek, miközben felöltöztek.
 Tizenhat

Rudy Romanovot erősen begyógyszerezték. Szagát bűznek

közvetítette Mikhail orra. A gondolat, hogy szennyezett véréből
vegyen magához, visszataszító volt számára, de szükséges. Így képes
lesz Romanov gondolataiban olvasni. Raven az iránta érzett
szerelmének bizalmával küldte ide. Habár minden sejtje Romanov
halálát kívánta, Mikhail nem csaphatta be a lányt.
Igazság szerint egyszerűen megölte volna. A szörnyeteg
elszabadult benne, bosszút követelt. Mint Kárpáti, képtelen volt
megbocsátani azt, amit Romanov tett, és amit az életpárjának el
kellett viselnie miatta. De éppen az életpárja az, aki annyira
kapaszkodik ember mivoltába, és csak halvány sejtései vannak a
Kárpáti szokásokról. Több benne a szánalom, mint amennyi még
egészséges lenne.
Mint népe hercegének, kötelességei vannak feléjük. Raven a teljes
bizalmát, a szerelmét adta neki, hisz benne. Ezért aztán nem
számított, hogy Mikhail minden egyes sejtje Romanov halálát
kívánta, kizárt, hogy elárulja a lány bizalmát. De az övéi...
– Engedd át nekem – mondta Gregori halkan, könnyen olvasva
Mikhail dilemmáját.
A kísértés, hogy átengedje a feladatot helyettesének, óriási volt.
Gregori gyorsan ölt, ő volt a legfelkészültebb, legtapasztaltabb
vámpírvadászuk. Ez volt a munkája, védte a fajukat és a hercegüket.
Érezte benne a hideg elhatározást. Egy pillanatig sem habozna, ha
Mikhail csak egy aprót is bólintana.
– Nem Gregori, nem hagyom, hogy átvedd a vállamról ezt a
terhet. Túl könnyen vesszük a gyilkolást mindannyian, te pedig
különösképpen.
 Gregori megvonta a vállát, ezüstös szemeiben valami veszélyes
villant. – A nagy hatalom ilyen élettel jár, Mikhail.
– Túl nagy kockázat lenne ez a lelkednek – mutatott rá Mikhail. –
Azok, akik néhány pillanatnyi érzésért elveszítették a magukét, ott
vannak előtted intő példaként. Elég gyakran vadászol rájuk.
– Az én lelkem már rég a kárhozaté. Semmi sem maradt belőle,
csak a még nagyobb tudás és hatalom megszerzése tart fenn.
– Mi a végső célod? – ráncolta össze a homlokát Mikhail.
– Biztosítani a fajunk túlélését. – Gregori hangja teljesen
közömbös volt. Mintha csak az időjárásról beszélgettek volna. – Ez
az egyetlen ok, amiért folytatom a létezést. Felfedeztem néhány
dolgot, ami még nagy hasznunkra lehet. Az egyik ilyen, amit már
tapasztaltál, hogy még a leggyengébb óráinkban is meghallak, és a
segítségedre tudok lenni. De vannak olyanok is, amiket jobb, ha
megtartok magamnak.
Mikhail fejébe csúf gondolatok siklottak be. Tudta, hogy Gregori
évszázadok óta járja a világot, levadászott, megölt számtalan régi
barátot, a Kárpátiak igazságszolgáltatása elé állítva őket. Nagyon
nehéz feladat volt ez, és soha nem ért véget. Gregori valamikor a
múltban sötét tanok útjára lépett, úgy harcolta magát aztán vissza,
vagy legalábbis tartózkodott attól, hogy olyasmit tegyen, ami
kiváltaná Mikhail rosszallását...
– Bízom benne, hogy egy emberi asszony képes lányt szülni
nekünk. Már régen gyanítom, hogy így van. Azt hiszem, a mi
nőinkkel történt valami, ami megakadályozza ezt, emberi nőkkel
tehát sokkal nagyobb esélyünk lesz arra, hogy kihordjanak és
egészségesen a világra hozzanak egy lányt.
– A nemet a férfi határozza meg – mutatott rá Mikhail. – Azok a
férfijaink, akiknek van életpárja, megpróbáltak lányokat nemzeni,
de nem sikerült.
– De csak Kárpáti nőkkel próbálták meg – mondott ellent
Gregori.
– Ha így gondolod, miért vártál ilyen sokáig, hogy előállj a
teóriáddal? – kérdezte gyanakodva Mikhail. Miért ezen a vonalon
kezdett gondolkodni Gregori, amikor tudja, hogy az a kevés nő, akit
valaha is megpróbáltak Kárpátivá változtatni, mind megőrült, és
nem lehetett rajtuk segíteni? Igen, a fajuk fenntartása nagyon
fontos, de nem emberi lényeken végzett kísérletek árán.
– Mert úgy gondoltam, hogy egy teljesen hétköznapi emberi nő
még a párosodási szertartás ellenére is megtébolyodna az átváltozás
során. Arra jutottam, hogy ezt lehetetlen elkerülni, és abban sem
hittem, hogy látom valaha megtörténni, de aztán Raven sikeresen
átváltozott. Fel kellett tennem magamnak a kérést, miért működik
nála és miért nem működött a többieknél? Ő a valódi életpárod, ez
nyilvánvaló, de mi másban különbözik még a többiektől, ami
lehetővé tette ezt? A pszichés képessége, Mikhail. Rendkívüli
pszichés képességekkel bír. Meggyőződésem, hogy olyan genetikai
adottságai vannak, ami lehetővé tette, hogy átváltoztassuk. Az egész
világon csupán egy maroknyi ilyen nő lehet.
– Kizárólag Raven esetére alapozod az elméleted? – kérdezte
halkan Mikhail. A szörnyű gyanú nem tágított a gyomrából.
Kíséretezések emberi nőkkel olyan megbocsáthatatlan
bűncselekmények lennének, amit nem tudna tolerálni.
Gregori ezüst szemei összeszűkültek, felvillantak. Egy pillanatra
sarkvidéki hideg, jeges halál tükröződött bennük, mintha pontosan
tisztában lenne Mikhail aggodalmaival.
A fekete üresség egyre csak nőtt Gregoriban, terjedt a sötét folt a
lelkén. Meg sem próbálta elrejteni Mikhail elől. Inkább úgy tűnt,
megpróbálja megmutatni vele a hercegnek, milyen kétségbeejtő is a
helyzet.
Aztán szemeit egy pillanatra sem fordítva félre, válaszolt a vádra.
– Sok sötét, csúnya, megbocsáthatatlan dolgot tettem, de sosem
használtam kísérleti célokra asszonyokat. – Vállat vont. – De azt
mindketten tudjuk, hogy voltak, akik megpróbálták és kudarcot
vallottak.
– És nem is fogsz ilyen kísérleteket végezni – mondta Mikhail
nagyobb magabiztossággal, mint amekkorát érzett. – De ez még
mindig nem magyarázat arra, mire alapozod azt a feltevésed, hogy
egy emberi nő egészséges lánygyereket hozhat a világra. – Tudnia
kellett. Ugyanannyira hinnie kell benne, mint Gregorinak.
 Az ezüstszín szemek a higany árnyalatára sötétedtek, némi
öngúny villant bennük, mivel humor nem lehetett. – Mert
szükséges. Muszáj működnie, öreg barátom.
Mikhail szemében vidámság villant a válaszától. A szükség nagy
úr. Olyan elemi, mint az éhség. Vagy a vágyakozás a föld után. – Ha
eléggé biztos vagy benne, hogy ez így van, akkor minél hamarabb el
kell kezdenünk megkeresni a valószínű jelölteket. Speciálisan
összeállított hirdetéseket kell feladnunk az újságokban a világ
minden táján.
– Az asszonyodnak tetszene az ötleted – mondta Gregori.
Mikhail bólintott. – Azt mondja, át kell rángatnia ebbe az
évszázadba. – Mikhail nevetése valódi volt. – Az összes, a legújabb
technológiákat felvonultató felszerelésem sem tudta meggyőzni
róla, hogy modern vagyok.
Raven édes kacagása töltötte be az elméjét. Népe problémáinak
szigorú komorsága egy pillanatra elillant, körülölelte a lány
szerelme. De aztán Gregori ezüstszemei vészjóslóan felragyogtak,
visszarángatták Mikhailt jelenlegi problémájukhoz.
Halkan felsóhajtott. – Ravennek éreznie kell, hogy tiszteletben
tartom az emberi életet – magyarázkodott szinte bocsánatkérően.
– Azt csinálod! – csattant fel Gregori velősen. – Jobban is, mint
kellene. De felelősséggel tartozol a népünkért is. Romanov nagyon
veszélyes lehet ránk nézve. Életben hagyni őt olyan, mintha
hagynánk egy időzített bombát tovább ketyegni.
– Mégis, ha megölném, az hatalmas éket verne közém és Raven
közé.
Gregori felsóhajtott. – Tanulj meg parancsolni az asszonyodnak,
Mikhail. Ez a legjobb, amit tanácsolhatok.
– Szabadságra van szüksége.
Gregori felhúzta a szemöldökét. – Elengedhetetlenül szükségünk
van rá a fajunk túléléséhez. Szigorú védelem alatt kell tartani. –
Csak törhetetlen önfegyelme akadályozta meg, hogy az elítélő
hangsúly erőteljesebb legyen a hangjában.
Mikhail felnevetett. – Szeretném látni, hogy egy olyan életpárra
találsz, mint Raven. Az ujjai köré fog csavarni, Gregori.
 – Ha egyszer megtalálom, soha nem fogom megengedni neki,
hogy kockáztassa magát. Egyszer sem kerülhet veszély közelébe,
még táplálkozni sem. És nem fog ellenem szegülni.
– Nem tarthatod az életpárod életfogytig tartó rabságban,
Gregori. – Mikhail hangja derűs volt.
– Azt fogja csinálni, amit mondok.
Mikhail elfordult, hogy elrejtse vigyorát. Gregorinak fogalma
sincs róla, mennyire a markában tudja tartani egy nő egy férfi
bensőjét, azt is lehetetlenné téve, hogy levegőt vegyen nélküle. Ha
Gregori valaha is rátalál az életpárjára, sokkoló élmények várnak rá.
– Hogyan akarod kezelni Romanovot? – kérdezte Gregori témát
váltva. – Ha megölni nem szándékozol, mihez kezdesz vele?
– Beszélhetünk vele, hogy megtudjuk, pontosan mekkora az általa
okozott kár. Aztán gondoskodunk róla, hogy senki se vegye
komolyan, amit mond.
– Le van szedálva.
Mikhail elfintorodott. – Eleget táplálkoztam ma éjjel. Nem okoz
gondot a vére.
Gregori szemeiben némi fenyegetés villant. – Te vagy a népünk
hercege. Mindannyiunk kötelessége, hogy megvédjünk téged és az
asszonyodat mindentől.
– Ha szükséges lenne, te át tudnád venni tőlem a vezető szerepet
– emlékeztette Mikhail.
– Én nem vagyok a megtartó vérvonal szülötte, tudod jól.
– De Jacques az.
Gregori felizzó szemei a hercegre szegeződtek. – Ez a vita teljesen
értelmetlen, Mikhail. Te vagy a népünk megtartója. Ezért vagyok az
oldaladon, de soha ne feledkezz meg róla, hogy mi vagyok én, hogy
mik a többiek, akiket vezetsz, mindannyiunkban ott van a
lehetőség, hogy mivé válhatunk. A férfiak a sötétségből származnak.
Anélkül, hogy megtalálnánk a másik felünket, aki a fényt hordozza
magában, valóban az emberi legendákban szereplő vámpírokká
fordulhatunk.
 – Nem szükséges emlékeztetned erre, Gregori. Ha feladnám, én
az örök nyugalmat választanám inkább, minthogy árulóvá váljak,
aki halandókra és Kárpátiakra egyaránt vadászik.
Gregori felsóhajtott. – Egy egészen más korban születtünk, ahol a
természetes ragadozó ösztöneinket még jó cél felé lehetett
irányítani. De mostanság egyre több hímünk fordul vámpírrá, és
kerül az igazságszolgáltatásunk elé.
Mikhail bólintott. Sok vadászuk volt, olyanok, mint Gregori,
született ragadozók, akik készségeiket kizárólag a saját fajtájuk
tagjainak levadászására fordították. – Azok, akik átfordultak
vámpírrá, csak menteni próbálják magukat más nőkkel, nem
tudják, hogy a lelkük másik felét kellene megtalálniuk, így amikor
eldöntik, hogy feladják a saját lelküket, erre megsemmisítik minden
esélyüket.
– Hosszú évszázadokig élnek magányosan a sötétben – mondta
Gregori. – Nem elég a kísértés suttogása, amikor táplálkozunk, ott
van még az elviselhetetlen elszigeteltség is. Jacques is, ahogy egyre
idősebbé válik, egyre előrébb halad majd a sötétség útján. De
ugyanúgy, mint engem, a hűsége, amit neked adott, az irántad
érzett szeretetének emléke megakadályozza, hogy vámpírrá
forduljon. De Mikhail, nők nélkül még a hűség sem tarthatja vissza
bennünk örök időkig a sötétséget.
Mikhail ellenkezni akart, de túlságosan sok volt Gregori szavaiban
az igazság. Ő maga is állandó harcban állt a szörnyeteggel. Minden
Kárpáti férfi csak akkor képes évszázadokig féken tartani magában
a vadállatot, ha van rá oka, hogy folytassa a létezést.
Felsóhajtott. – Legyünk túl ezen a kellemetlen feladaton, Gregori.
– Romanovnak nem szabad meglátnia téged, Mikhail. Ha nem
tudja bizonyítani, hogy igaza volt veled kapcsolatban, akkor
senkinek nem lesz oka, hogy elhiggye vad híreszteléseit. Nekem kell
magamhoz vennem egy keveset fertőzött véréből, ha ragaszkodsz
hozzá, hogy tovább éljen. – Ez még a legnagyobb jóindulattal sem
lehetett kérésnek nevezni.
Mikhail beleegyezően bólintott.
 A két férfi könnyedén haladt át a kórház pszichiátriai osztályának
szűk folyosóján. Az emberi lények csak egy kis hidegséget
érzékeltek, semmi többet, amint ketten láthatatlanul átsuhantak az
épületen. Átszivárogtak egy lakat zárján, páraként folytak, mint a
sűrű köd, beörvénylettek Romanov szobájába, és befedték testét,
mint a halotti lepel. Romanov felkiáltott, félelem markolta meg,
amikor a köd, mint egy kígyó, körülfonta, bordáira, derekára
siklott, körülölelte a nyakát, és egyre szorosabbá vált. Érezte a
bőrén, a satu tovább csavart rajta, mint egy dugóhúzó, de amint
Romanov belekapott a párába, keze átszaladt rajta. Borzalmas
hangok szisszentek, suttogtak és fenyegettek, olyan csendesen,
mintha csak hangfoszlányok lennének a fejében. Fülére tapasztotta
a kezét, igyekezve kizárni az alattomos mormogást. Nyál cseppent
ki petyhüdt szájából, torka görcsösen rángatózott.
A köd kettévált, egyik része a sarokba nyomult és a padló felett
lebegett. A másik része lassan összesűrűsödött, felcsillámlott, alakot
öltött, amíg izmos, széles vállú, fakó szemű emberformát vett fel.
Rudy megállíthatatlanul remegett, összekuporodott olyan kicsire,
amennyire csak lehetséges volt. A jelenés túlságosan eleven és
fenyegető volt ahhoz, hogy ne valóságos legyen.
– Romanov. – Gregori agyara fehéren villant a sötétedő
szobában.
– Ki vagy te? Mi vagy? – hangzott a rekedt károgás. Elég
nyilvánvaló volt, hogy Rudy nem választ szeretne. Azt akarta, hogy
a jelenés elmenjen.
A halovány szemek felragyogott, résnyire szűkültek. – Tudod, mi
vagyok, Romanov. Én vagyok az, amivel megvádoltad a családod
ellenfeleit. Mennyire ügyesen csináltátok, te és az apád, hogy
megszabaduljatok egy ellenségtől azáltal, hogy rásütitek a bélyeget,
hogy élőholt! Gondolod, hogy elszalasztanék egy ilyen tehetséget?
– Valódi vagy?
Gregori válasz helyett baljósan rámosolygott.
– Mit akarsz csinálni? – Romanov hangja remegett a rettegéstől.
A sápadt szemek lebámultak Rudyra, mélyen a szemébe néztek.
Gregori hangja elmélyült, bársonyossá vált. Hipnotikussá.
Kényszerítővé. – Gyere velem, táplálj engem. Legyél a szolgám,
amíg úgy nem látom, hogy ideje átadnom neked is a sötétség átkát.
Megértés derengett Romanov szemében, rémület, ami rettegéssé
nőtt. Mégis közelebb húzódott, szabaddá téve torkát.
Gregori semmilyen retorziót sem gondolt volna túlzásnak ezzel a
lénnyel szemben, aki elevenen égette volna el a tehetetlen Ravent és
Mikhailt, és talán egy valóságos boszorkányüldözést indított el a
Kárpáti nép ellen.
Újra suttogni kezdett neki halkan, csábítóan, kényszerítő erővel. –
Majdnem megöltél két embert, Romanov, két ártatlant, akik a te
Istenedet szolgálják, és akik a barátságukat ajánlották fel neked.
Most már az éjszakához tartozol. Engem fogsz szolgálni, jössz a
parancsomra, mindenről tájékoztatsz, amikor hívlak. – Lassan
lehajtotta sötét fejét, egyetlen ujjal sem érintette az embert, a
puszta elméjével tartotta mozdulatlanul, hagyta, hogy Rudy érezze
hatalma erejét.
Romanov tudta, hogy lelke elveszett. Olyan erőt érzett az idegen,
mérhetetlen hatalomban, olyan képességeket, amiket emberi lény
elképzelni sem tud. Halhatatlanság. A rábeszélés vonzotta.
Önszántából tárta fel torkát, fejét hátrahajtva. Forró lehelet, szúró
fájdalom, amikor az agyarak belemélyedtek. Romanov valóban
érezte, ahogy életnedve, mint egy folyó, kiömlik a testéből. A
fájdalom erős volt, égető pokol, de moccanni sem tudott, hogy
megállítsa. Még csak nem is akarta. Furcsa bágyadtság öntötte el;
szemhéja túl nehéz volt ahhoz, hogy felemelje.
A köd megsűrűsödött a szobában, körülvette Gregorit, közé és
zsákmánya közé ömlött. Kelletlenül, az ellenállás morgásával
felemelte a fejét a táplálkozásból, és megvetően hagyta, hogy az
ernyedt test a padlóra csússzon.
„Majdnem megölted!” – reccsent rá Mikhail.
„Megszolgálta a halált. Rothadt és üres a belseje, már elveszett.
Végtelen éjszakákat kíván, tehetetlen asszonyokat, az
emberiségfeletti élet-halál uralmat. Túl sok van benne a
nagyapjából és az apjából. Férgek rágta üres héj lett belőle, alig
maradt benne valami jó. Az elméje beteges vágyak útvesztője. És
ha netán arra gondolnál, hogy te is beleolvass, előre szólok, hogy
a torz szexuális fantáziáinak legfőbb szereplője a te asszonyod.”
„Nem halhat meg ilyen módon, Gregori.” – Gregori elméje
felszisszent Mikhail nemtetszésére. – „Ha mégis, akkor túlzott
figyelmet irányítunk magunkra. Ha Romanov vérveszteség miatt
hal meg...”
„Nem vagyok olyan óvatlan.” – Rámutatott a testre maga mellett
a padlón. – „Élni fog. A nagyapja volt, aki elkezdte ezt...
Mikhail elgondolkodva vonta össze a szemöldökét. – „Raunak
hívták, emlékszel rá? Őrült öregember volt, és erkölcstelen. Verte a
feleségét, és fiatal lányok után mászkált. Egyszer megállítottam...”
„És elnyerted nemcsak az utálatát, de gyanakodni is kezdett.
Azután figyelt téged. Kémkedett utánad minden adandó
alkalommal, abban reménykedve, hogy talál valami elítélhetőt.” –
emlékeztette Gregori. – „Te népszerű voltál a falusiak körében,
míg őt csak még jobban megvetették, amikor felfedted a fiatal
lányok iránti beteges vonzódását.”
„Odafigyeltem rá, hogy megfeleljek az idő múlásának.”
„Úgy látszik nem eléggé. Amikor úgy tettél, mintha meghaltál
volna, és átadtad az örökséged az „unokádnak”, nem hitte el.
Valami elárulhatott téged, egy gesztus, vagy ahogy beszéltél; ki
tudja? Megosztotta a gyanúját Hansszal. Hans pedig elhitte a
meséket, amiket az apja gyerekkorában mondott neki. Talán
emlékezett is rád gyerekkorából” – magyarázta Gregori. –
Mindenesetre Hans ugyanolyan perverz volt, mint az apja, te
pedig fenyegetést jelentettél rá nézve. A falusiak hozzád fordultak
igazságszolgáltatásért. Hans ugyanolyan fanatikussá vált, mint
az apja. Szinte egész életében bizonyítékokat gyűjtött, hogy
meggyőzze a világot, hogy vámpírok léteznek, és te vagy a
vezetőjük.” – Gregori a lábfejével arrébb tolta a testet. – „ Ő is
átadta a fiának az ostobaságait és a gyanakvást, bár Rudy
modern gondolkodásúnak vélte magát és őrültnek az apját.
Sajnálatos módon azonban rajta is kiütközött ugyanaz a betegség,
mint az apján és a nagyapján. Hans ráhagyta egy romlott elme
örökségét, minden ellened szóló bizonyítékkal egyetemben, amit az
élete során összegyűjtött.”
„Rudy szétküldte a bizonyítékait a világba? Biztos vagy benne?”
Gregori vállat vont. „Már Hans Romanov is elküldte őket több
embernek is, akik ugyanabban hittek, mint ő. Másolatokat
juttatott el hozzájuk, és meghagyta, hogyha valami történik vele,
Rudyval folytassák a munkát. Az eredetiek a szülei házában
vannak, a hálószoba padlódeszkái alatt.”
Gregori szenvtelenül figyelte, ahogy Rudy Romanov eléggé
összeszedi magát ahhoz, hogy megpróbáljon elkúszni a közeléből. –
„Előbb vagy utóbb megindulnak, üldözőbe veszik a népünket.”
„Tudnunk kell bármilyen veszélyről közvetlenül a közelünkben.”
Gregori lehajolt, és megmarkolta Rudy mellkasán az inget. Bár a
fiatalember jókora termetű volt, úgy emelte fel, akár egy gyermeket.
– Figyelj rám, Romanov!
Rudy szemhéjai megrezzentek, majd felemelkedtek. Beletelt
néhány percbe, míg rájött, hogy magatehetetlenül lóg a levegőben,
az ezüstszín szemek rezzenéstelen pillantásától kísérve.
– Valódi vagy. – Rudy hangja gyenge volt, úgy érezte, mintha a
teste ólomból lenne.
– Mesélj nekem Von Halenről. Apád elküldte neki Dubrinsky
képét. Mintha egy vámpírt le lehetne fényképezni. – Gregori
megrázta a férfit. – Hogy lehetnél értékes a számomra, ha ennyire
hülye vagy?
– Értékes leszek! Az leszek! – Rudy tehetetlenül lógott, igyekezett
szavakat megformálni, egy értelmes gondolatot, ami bizonyíthatná,
hogy tényleg értékes lehet. Szavakat sem jutottak eszébe,
túlságosan gyenge volt, de az információ elárasztotta az agyát,
Gregori pedig egy sebész pontosságával csapott le azokra, és húzta
ki őket a fejéből. Amikor megszerezte, amire szüksége volt,
megvetően ledobta Romanovot az ágyra. A férfi pattogott, mint egy
zsák krumpli, majd a padlóra csúszott, ahol nyöszörögve összehúzta
magát.
Gregori teste felhullámzott. Csillámlott. Áttetszővé vált, majd
egészen elhalványodott. Romanov hangosan zihált, megpróbált
visszamászni az ágyra a takarója biztonságába. A szoba jéghideg
lett, fázott. Annyira vacogott, hogy azt hitte, soha nem lesz képes
abbahagyni. Még a fogai is kocogtak, amíg a jelenés el nem tűnt.
A köd indái még sokáig kavarogtak azon a helyen, ahol a „vámpír”
eltűnt. Megközelítették a takaró alatt lapuló Romanovot,
rácsavarodtak a fejére, a torkára, majd eltűntek, maguk mögött
hagyva a zokogó férfit a szobában.
Mikhail és Gregori sebesen átsiklott a folyosón, ki az éjszaka
frissességébe. Rudy elméjének romlottsága után szükségük volt a
földdel való kapcsolatra. Odakint Gregori kinyomta pórusaiból a
gyógyszereket, hogy megszabaduljon a mérgektől. Mikhail figyelte
közben, csodálta milyen könnyedén teszi. Gregori csendes volt az út
hátralevő részén Romanovék házáig. Mikhail tiszteletben tartotta az
igényét, hogy az éjszakai illatokat belélegezze, érezze a talajt a lába
alatt, hallja a farkasok zenéjét, az éjszaka teremtményeinek
nyugtató ritmusú hívogatását.
Romanovék házának biztonságában Gregori azonnal megtalálta a
padló alatt sebtiben elrejtett papírokat. Mikhail anélkül vette át a
fényképeket és a köteg papírt, hogy egy pillantást is vetett volna rá.
– Mondj el mindent, amit a fejében találtál.
Gregori ezüst szeme veszélyesen csillogott.
– Egy Slovensky nevű fickó, Eugene Slovensky, tagja egy titkos
társaságnak, amely a vámpírok kiirtására esküdött fel. Von Halen,
Anton Fabrezo és Dieter Hodkins az úgynevezett szakértők, akik
felkutatják és lajstromba veszik a megölendő áldozatokat.
Slovensky toboroz és lejegyzi a gyilkosságokat.
Mikhail ékesszólóan káromkodott. – Meg kellett volna ölnöm,
amikor még volt rá esélyem. Fel kell kutatnunk ezeket a férfiakat,
meg kell róluk tudnunk mindent, amit csak lehet, hogy kik a
barátaik, mekkora is valójában ez a titkos társaság. Szükségünk lesz
személyleírásra, vagy fényképekre, hogy minden vadászunk nyitva
tarthassa a szemét. Még több vámpírvadász fog ránk szabadulni.
Gregori megvonta széles vállát.
 – Elkapom, és én semmisítem meg őket. Vidd innen Ravent,
menjetek jó messzire. Érzem, hogy ellenkezel, Mikhail, de nincs
más megoldás.
Mikhail nagyot sóhajtott. – Ravennek nehezek lesznek az
elkövetkező évek. Állandóan hátra-hátra kell néznünk a vállunk
felett, vagy futni, vagy vadászni fogunk.
– Majd én vadászom Mikhail. Te semmiképpen sem vállalhatod
magadra ezt a terhet, különösen most nem, hogy olyan nőre találtál,
aki képes a reprodukcióra.
Mikhail sötét szemei elkapták a pillantását. – Ezt nem
csinálhatod egyedül. Én vagyok a felelős a népünkért. Nem vehetsz
át tőlem minden nehéz feladatot, csak hogy kímélj.
– Más-más feladatunk van – mondta Gregori. – Egy-két halál
népünk jólétéért még nem fog átlökni a szakadék peremén. Neked
túl nagy a felelősséged, az enyém meg túl csekély. Egyedül vagyok
Mikhail, és az idővel egyre inkább érzem a hatalom roppant
nagyságát, amit kezelek. És egyre jobban zokon veszem, hogy
bujkálnunk kell a saját világunkban. A sok évszázad alatt
megtanultam megvetni azokat, akik utálják, amit nem ismernek. Az
asszonyodnak igaza van, a fajunknak változnia kell az időkkel. Ha
túl akarunk élni, ezt már nem tehetjük meg anélkül, hogy aktív
szerepet ne vállalnánk népünk védelmében.
– Gregori, az igazságszolgáltatás én vagyok – emlékeztette
Mikhail.
– A faj nem engedheti meg magának, hogy elveszítsen téged, vagy
kockára tegye az asszonyodat. A mieink bölcsességért, útmutatásért
fordulnak hozzád. Mindketten tudjuk, hogy az elkövetkező
esztendők sötétek lesznek. Én leszek az igazságszolgáltatás keze. Ez
az egyetlen út a fajtánk számára, és ezt mindketten tudjuk.
– Nem élhetsz túl egy ilyen döntést Gregori, én pedig nem fogom
elcserélni a boldogságom a lelkedre.
Az ezüst szempár elnézett Mikhail fölött, az éjszakát fürkészte.
– Nincs más választásunk. Számomra csakis egy életpár jelenthet
megváltást. Én már nem érzek, Mikhail, régóta; csak a
szükségleteimet elégítem ki. Nincsenek vágyak a testemben, csak az
elmémben. Nem is emlékszem milyen érzés érezni. Nincs öröm az
életemben. Egyszerűen csak létezem, és teszem a kötelességem a
népünk érdekében. Hamarosan muszáj életpárt lelnem, már csak
néhány évem maradhatott; azután az örök nyugalmat kell
keresnem. Nem kockáztathatom meg, hogy vadásznod kelljen rám.
– Nem keresheted a napot, Gregori, anélkül hogy előbb hozzám
jönnél. – Mikhail felemelte a kezét, amikor Gregori tiltakozni akart.
– Olyan voltam, mint te, magányos, és a szörny küzdött bennem,
hogy átvegye a helyet, a sötét pecsét ott volt a lelkemen. A
fajunknak szüksége van rád. Erősnek kell maradnod, és harcolnod a
közelben lapuló szörny ellen. Raven megmutatta nekem, hogy
mindig van remény.
Gregori ezüst szeme fakón, fenyegetőn csillogott a sötétedő
szobában. – Nem én vagyok az egyetlen Kárpáti, aki a szakadék
szélén imbolyog. Vannak sokan mások is.
– Te vagy a legerősebb, a te tudásod a legnagyobb.
– Ne becsüld túl a ragaszkodásomat és a lojalitásomat. Társra van
szükségem. Ha érezni fogok valamit, gerjedelmet, birtoklási vágyat,
bármit, el fogom venni, ami az enyém, és ne merészeljen senki
akadályozni ebben!
Mikhail szeme összeszűkült. – Úgy beszélsz, mintha már tudnál
valamit.
Gregori körülnézett a Romanovok kunyhójában, hatalmas alakja
hirtelen vibrálni kezdett, ködkristályokká oldódott fel és kiömlött a
házból az éjszaka üdvözlő karjába. – „Hagyjuk el az őrület és a
halál házát. Talán a szennyezett vér beszélt belőlem.”
Mikhail sóhajtva követte az éjszakába. A pára két ikerszalagja
ragyogott a holdfényben, csatlakozott a ködfoltokhoz, az erdő
aljnövényzetében.
Mikhail Gregorival tartott, és tudta, hogy barátja hagyja, hogy az
éjszaka kimossa belőle az undort, amit az olyan romlott emberek
közelében való tartózkodás keltett benne, mint Hans és Rudy
Romanov. Drogokkal szennyezett vérhez a Kárpátiak csak nagyon
ritkán nyúltak, Gregori teste valószínűleg fellázadt a sértés ellen.
Bár kitolta a pórusain, talán valamennyi maradt benne belőle.
Éppen elég harcolnia saját sötét oldalával, és természetes
hajlamaival, egy csöppet sem hiányzott neki a szennyezett vér.
Ha szigorúan csak a logikai szempontokat vette figyelembe,
Mikhailnak be kellett vallania, hogy Gregorinak mindenben igaza
volt, amit mondott. Tudta, hogy Gregori mentette meg Ravent, és
így megmentette őt is. A rákövetkező éjszakán ő maga vette
Romanov vérét, és nem ragaszkodott hozzá, hogy Mikhail megölje,
azt pedig határozottan elutasította, hogy a herceg vegye a vérét
Rudynak, amivel felmérhetetlen mennyiségű dühöt, idegességet és
bánatot spórolt meg úgy Mikhailnak, mint Ravennek is. De a tény
ettől tény maradt. Gregori olyan kockázatoknak tette ki a saját
egészségét, amiket nem engedhet meg magának, ezek mind-mind
Mikhail kockázatai kellett volna, hogy legyenek.
Szüksége volt Ravenre, szüksége volt a fényére, az ártatlanságára,
arra, hogy eltüntesse belőle ennek az éjszakának az emlékeit.
Alig várva, hogy odaérjen hozzá, Mikhail a fák között átsiklott a
tisztáson, ami a házakat a sűrű erdőtől elválasztotta. Ahogy a pap
kunyhója mellett haladtak a rét felé, nyugtalanság fodrozódott fel az
elméjében. A figyelmeztetés elég éles volt, így visszafordult
Hummer atya otthonához, és a fák védelmében visszanyerte emberi
formáját.
A furcsa feszültség egyre nőtt és ő megérintette Raven elméjét,
hogy megbizonyosodjon a biztonságáról. Úgy tűnt, egymást
ugratják Jacques-al, mindketten eredményesen távol tartva a
másiktól az aggodalmat. Semmiféle fenyegetést nem érzékelt.
– Mi az? – Gregori is alakot öltött mellette.
– Nem tudom. Nem érzed ezt?
Nem tudta volna pontosan megmondani, mi az az „ez”.
Mindketten átvizsgálták a környéket lehetséges veszélyforrások
után kutatva. Semmi kézzelfoghatót nem találtak, de Mikhail még
mindig nyugtalan volt, megállt mozdulatlanul, és magába nyelte az
éjszaka lüktetését. Hallgatta a lényeket, a rovarokat, próbált a
szélből tájékozódni. A fák, bokrok, az aljnövényzet átadtak neki
minden illatot, nyomokat, kész történeteket meséltek. Mellette
Gregori sem moccant, ugyanezt csinálta.
 A föld volt az, ami elárulta a titkot, taposó csizmákról,
vércseppekről suttogott. Mikhail megdöbbent pillantása találkozott
Gregoriéval és mindketten egyszerre fordultak hátra, hogy
ránézzenek öreg barátja kunyhójára.
– Én megyek elsőnek – szólt Gregori annyi együttérzéssel,
amennyit képes volt a hangjába belekényszeríteni.
Mikhail tagadólag lehunyta a szemét. – A barátom volt.
– Tudnád, ha halott lenne – mutatott rá Gregori.
Mikhail megcsóválta a fejét. – Mint mondtam, a barátom volt.
Soha nem vettem a vérét.
Gregori lehajtotta a fejét, lesütötte ezüstös szemeit, hogy ne
látsszon bennük a rosszallás.
– Tudom. Tudom, hogy te helytelenítetted volna, de valahogy
tiszteletlenségnek tűnt. Megérinthettem az elméjét, mert jól
ismertük egymást, de vérkötelék nincs közöttünk. Soha nem
felügyeltem, és neki nem volt pszichés képessége. Régimódian
eljártunk egymáshoz beszélgetni, bár adtam neki néhány modern
szerkentyűt, egy csipogót is, de annak rövid a hatótávolsága. Ő volt
Ravennel, miután megsebesültem. Tudtam, hogy nagyon nehéz
időszak lesz az a számára, és megkértem Hummer atyát, hogy töltse
vele a nappali órákat.
Mikhail maga mögé nyúlt, hogy találjon egy szilárd fatörzset.
Éreznie kellett rendíthetetlen erejét, amikor a világa kifordult a
sarkaiból. – Könnyen meglehet, hogy én sodortam veszélybe azzal a
kéréssel. – Ránézett Gregorira. – Nyolcvanhárom éves volt. Az
aurája mindig is ragyogó és fehér volt, jelezve a szíve és lelke
tisztaságát. Az éjszaka közepén, abban a hidegben habozás nélkül
azonnal elindult a kérésemre. Azt akartam, hogy ő végezze el az
emberi szertartás, ő kössön össze Ravennel. Mindketten örültünk
volna neki. Békét és nyugalmat adott nekem, amikor az életem nem
volt más, csak gyötrelem.
– Biztos vagy benne, hogy meghalt?
Gregori újra és újra átvizsgálta a kunyhóból jövő szagokat, fülei az
élet jelei után kutattak, érzett vérszagot, rosszindulat bűzét, de
semmi sem rezdült odabenn. Egyszerűen ellépett Mikhail mellől, és
megállt közte és a pap házának bejárata között.
– Semmi okom feltételezni, hogy egy nyolcvanhárom éves
halandó túlélhet egy ilyen támadást – válaszolt Mikhail komoran.
– A feltételezések nem logikusak, Mikhail – emlékeztette Gregori
és felugrott a tornácra. – A tényekre kell támaszkodnunk, nem az
érzelmekre. Az életünk múlhat rajta.
– Vigyázz, lehet, hogy csapdát állítottak. Noelle és Rand
otthonában egy fényképezőgép készített felvételeket, ha kinyílt az
ajtó – figyelmeztette Mikhail.
– Jöjjenek csak utánam – mondta gúnyosan Gregori. – Én nem
egy nemrég szült, tehetetlen nő vagyok, és nem is olyan, aki
csapdába esett a földben és rögtön szülni fog. Nincs szoros
kapcsolatom a népünk többi tagjával, hogy másokat is gyanúba
keverjek, te pedig már amúgy is gyanús vagy a szemükben.
Vadászból lesz a zsákmány. – Gregori hangja tele volt
önbizalommal, alig várta, hogy megkezdődjön a hajsza.
– Ez nem játék – suttogta Mikhail, majd vonakodva ő is elindult a
lépcsők felé. A vér illatát könnyű volt azonosítani, a paphoz
tartozott.
Gregori az ajtó melletti falhoz húzódott, majd tenyerével
hatalmasat ütött a tömör tölgyfára. A robbanás nagyon hangos volt,
a vadászpuska lövése visszhangot vert az éjszakában, szilánkok
repültek szanaszét. A csapdát bármelyik falusi beindíthatta volna.
– A jó falubeliek bizonyára szanaszét futottak – mondta Gregori
szárazon.
Mikhail rosszalló pillantást villantott rá. – Az lett volna az igazi
tragédia, ha egy mit sem sejtő nyitotta volna ki az ajtót.
– Semmit sem tanultál meg az évszázadok alatt a halandókról?
Gyűlölnek és félnek mindent, amit nem ismernek. Megölik
egymást, és erre szinte bármilyen indokot elfogadhatónak tartanak.
Kihasználják az asszonyaikat és a gyerekeiket. Ezek a falusiak, akik
mind ismernek téged, űzőbe vennének, és az asszonyodat is, ha az
igazság kicsi szikráját is megtudnák.
– Néhányan – értett egyet halkan Mikhail.
 Gregori belépett a házba, minden érzékét riadókészültségbe
állítva.
Az egykor kényelmes és otthonos, takaros kis kunyhót most
romokban, kifosztva találták. Az egyszerű bútorzatot összetörték, a
függönyök ferdén lógtak, az öreg agyagedények darabokban. A pap
értékes könyvei széttépve, képei csíkokra szaggatva. Hummer atya
gyógynövényei, amiket olyan szeretettel gondozott, a konyhában a
padlón egy halomban. Vékony matraca felvágva, takarói széttépve.
– Mit kerestek? – tűnődött Mikhail hangosan, körülnézve a
házban. Lehajolt, hogy felvegyen egy bástyát, ujjai körülfogták az
ismerős sakkfigurát. Vérfoltok voltak a padlón és az öreg
hintaszéken. A bánat, ami elöntötte pengeéles és tiszta volt.
„Mikhail?” – Raven azonnal megjelent az elméjében. –
„Szükséged van rám?”
Mindig szüksége volt rá, de most minden másnál jobban, tudnia
kellett, hogy biztonságban van. – „Maradj Jacques közelében.
Mindketten figyeljetek oda a veszély legkisebb jelére is. Ne bízz
senkiben. Folyamatosan pásztázzátok a környéket.”
„Veszélyben vagy?” – Hallotta a remegést a hangjában.
„Gregori itt van velem.” – Nem volt ugyan benne biztos, hogy ez
nem tartozik-e a mellébeszélés kategóriába, de pillanatnyilag
megtette.
„Mi van Gregorival? Megsérült? Nagyon felindult vagy.” –
Raven érezte a bánatát, és furcsának találta.
„Ő jól van. Tedd, amit kértem kicsim. Ez nagyon fontos.”
Érezte a lány elfogadását. Pusztán a kétszeres biztonság kedvéért
küldött egy gyors üzenetet Jacques-nak, figyelmeztetve őt a
lehetséges veszélyre és tájékoztatva arról, hogy mire bukkantak.
– Rendben vannak? – kérdezte Gregori.
– Jacques tud vigyázni rá. Érdeklődött utánad.
Gregori szemöldöke felszaladt. Kételkedett benne, hogy bárki is
érdeklődött volna a hogyléte felől az elmúlt jó néhány évszázad
során, Mikhail kivételével. Nem reagált semmit a megjegyzésre,
igazából nem is tudta, hogy mit gondoljon arról, hogy valaki őt is
bevonja az érdeklődési körébe.
 – A pap tudta mi vagy, Mikhail? És ne érts félre. Azt
nyilvánvalóan tudta, hogy téged tekintenek a néped hercegének, de
azt is tudta, milyen fajhoz tartozol?
– Oda akarsz kilyukadni, hogy Hummer atya talán elárult engem?
– Minden logikának ellentmondva, te vallásos vagy. Beavattad?
– Ez nem tartozik rád, Gregori.
– Én magam öltem volna meg, ha úgy gondolom, hogy a tudása
veszélyes lehetett volna rád nézve – mondta ki a nyers igazságot
Gregori. – Körülnézett. – Nincs holttest – jegyezte meg teljesen
feleslegesen.
Lehajolt, hogy felvegyen egy régi, bőrkötéses Bibliát. A könyv
megviselt volt, a bőr kopottas ott, ahol a pap ujjai gyakran
érintették.
– De ahol szag van, ott nyom is van. – Gregori átadta Mikhailnak
a Bibliát, figyelte, ahogy hercegük a könyvet az inge alá csúsztatta.
– Közelednek a falusiak. – Mikhail egyre közelebbről hallotta a
futó léptek dobbanásait. Két férfi jött elől, és vagy ötven méterrel
lemaradva egy harmadik. – El kell innen mennünk.
 Tizenhét

Gregori széles, izmos teste meghajlott, ropogott. Fényes bunda

hullámzott a karján végig, karmok nőttek az ujjai végén és agyar
nyúlt ki meghosszabbodott pofájából. A hatalmas fekete farkas már
ugrott is ki az ablakon, futás közben átváltozva. Mikhail követte,
vágtattak a fák között, köröztek, orral a földön.
Az éjszakában zseblámpák pásztáztak. A falusiak már majdnem a
kunyhóhoz értek. Mikhail a farkas testben hátat fordított nekik, a
földet szaglászta, kereste a gonosz nyomát. A nyomvonal a falu felől
érkezett, és ellenkező irányba, az erdő mélye felé ment tovább,
egyre magasabbra és magasabbra a hegyek közé. Bárki is vitte
magával Hummer atyát, egyedül akart vele maradni, hogy elvégezze
a piszkos munkát.
Az irány szerencsére elfelé vezetett Raven és Jacques
rejtekhelyétől. Mikhail megkönnyebbülten felsóhajtott. Attól
tartott, hogy az orgyilkosok arrafelé tartanak, hogy őt is
megtalálják.
Mikhail és Gregori versenyt futott, sötét, halálos céljuk felé.
Pofájukat a szélbe emelve rohantak, orruk időnként ellenőrizték a
nyomot, megbizonyosodva, hogy még mindig a pap szagát követik.
Izmaik hullámzottak a hátukon, a szívük és tüdejük olajozott
gépekként dolgozott. Állatok rebbentek szét az ösvényen előlük,
ijedten lekuporodva elhaladtukkor.
Átható, ismeretlen szag jelzett egy fán. Mikhail megtörte a lépést.
Elérkeztek Mikhail farkas falkája területének a határára, és beléptek
egy másikra. A farkasok gyakran megtámadják és megölik a
behatolót. Kiküldött egy hívást az alfáknak. Nem arról volt szó,
hogy Mikhail magát, vagy Gregorit félti, de ha nem tudja azonnal az
ellenőrzése alá vonni az alfa párt, az nagyban lelassíthatta az
üldözést. Az éjszaka pedig már csak néhány óráig tartott, ő pedig
nem engedhette meg magának, hogy elkülönítve legyen Raventől
ilyen kevéssel az előző megpróbáltatás után.
Vállával Gregorinak dőlve leirányította őt az útról, hogy meg
tudják védeni magukat egy esetleges támadástól. Kiküldött egy
hívást, hagyta, hogy a szél messze vigye üzenetüket a domináns
párhoz.
A pap vérét, és a súlyos csizmák bűzét könnyedén követni tudták.
Néhol egy csepp vérre is akadtak, leveleken elkenődve, vagy vörös
rubinként ragyogva egy sziklán. Mikhailban valami furcsa
nyugtalanság kezdett növekedni. Valami elkerülte a figyelmét.
Valami nagyon nincs rendben. Mérföldeket szeltek át halálos
futásban, a nyom mégsem változott. Az illat nem lett sem frissebb,
sem halványabb, egyszerűen ugyanolyan volt.
„Nem teszik ez nekem, Gregori. Valami nem stimmel. Mostanra
már a közelükbe kellett volna jutnunk, de mintha...”
Egy kis zaj hallatszott felettük, furcsa csikorgás, mintha kő
ütközne kőnek. Egy szűk szakadékban voltak, meredek falak
emelkedtek kétoldalt.
Mikhail jobbra ugrott, teljes súlya nekifeszült Gregorinak, szinte
belepréselve a sziklafalba a nagyobb farkast, amikor egy hatalmas
szikla zuhant le az útra, ahol az imént álltak.
Mindkét farkas azonnal feloldódott, apró ködcseppekké váltak. A
kőzápor és a nagydarab sziklák hasztalanul zuhogtak az anyagtalan
ködpárára.
Mikhail és Gregori egyszerre lőtték fel magukat az égre, ott a
testeik megformálódtak, majd macskaügyességgel leereszkedtek a
sziklára. Sem a papot, sem a támadókat nem látták. Mikhail
nyugtalanul nézett Gregorira.
– Ez nem emberi lény műve volt.
Mikhail ismét Ravenért nyúlt, hogy meggyőződjön róla, hogy
biztonságban van. Gondtalan nevetése visszhangzott a fejében,
átmelegítette.
 – A pap sem sétált el ilyen távolságra, és egyetlen halandó sem
lett volna képes idecipelni – tette hozzá Gregori elgondolkodva. – A
vérét nyomként használták, hogy idecsaljanak minket. –
Körbevizslattak, minden természetes adottságukat felhasználva. –
Ez egy vámpír műve.
– Elég okos ahhoz, hogy a saját szagát ne hagyja itt nekünk –
állapította meg Mikhail. – A papot szándékosan választották ki,
azért őt sebezték meg, mert a barátom – jegyezte meg Mikhail.
– Ez a vámpír parancsol a farkasoknak, azért nem válaszoltak –
állapította meg Gregori. Felcsillantak a sötétben a fogai. – Ravasz
ellenfél. Téged akar, Mikhail.
– Vámpír, de tudnia kellett a bizonyítékokról a Romanov házban.
Tudta, hogy bemegyünk Rudyhoz a kórházba, megtudjuk milyen
bizonyítékai vannak, aztán pedig a kunyhójába megyünk, hogy
megszerezzük az eredetieket.
– És hogy eközben elhaladunk a pap háza mellett.
Mikhail összevonta a szemöldökét. – Lehetséges, hogy
valahogyan kapcsolatban áll az orgyilkosokkal? Elrejthette előlük,
hogy micsoda, hogy felhasználhassa őket a saját céljaira?
– Ha ez így van, Mikhail, ha egy vámpír képes annyira
visszafogott lenni, hogy megtéveszti az embereket, és hozzánk
vezethet olyan fanatikusokat, mint például Hans Romanov, akkor
nagyobb bajban vagyunk, mint azt eddig gondoltuk.
– Talán ő adott Romanov kezébe bizonyítékokat is? –
gondolkodott hangosan Mikhail.
– Egy összeesküvés? Vámpírok és emberek között? – Gregori még
akkor is ráncolta a homlokát, amikor tagadólag megrázta a fejét. –
Ki lenne elég erős ahhoz, hogy megakadályozza, hogy a vámpírok
rávessék magukat az emberi szövetségeseikre és mindet megöljék?
Soha nem találkoztam még olyan vámpírral, aki képes lett volna
kontrollálni az éhségét.
Mikhail élesen beszívta a levegőt. – Jönnek a farkasok.
– Elutasítják a parancsaimat. A falkán gyilkos őrület van,
barátom, és te vagy a vadászzsákmány.
 – Ki lehet? Elég okos ahhoz, hogy ne hagyja hátra a szagát –
jegyezte meg Mikhail.
– A pap vére és a csizmák bűze csak elterelés volt! – Gregori
majdhogynem izgatottnak tűnt. – Menj, Mikhail! Majd én
foglalkozom a farkasokkal.
– Egyikünknek sem kell foglalkozni velük – mondta élesen
Mikhail. – Tűnjünk innen! Hajnal előtt meg kell fejtenünk a
rejtélyt.
– Nem értek egyet. A szolgákkal mindig foglalkozni kell.
Fegyverként használja őket a saját faja ellen. Arra számít, hogy
elrepülünk, hátrahagyjuk a birodalmát épen és sértetlenül. Ő egy
vámpír, Mikhail, és megpróbál elpusztítani téged. Ha átfordult
vámpírrá, már nem lehet újra Kárpáti. Senki sem mentheti meg, te
is tudod. Semmit sem hagyok hátra, ami visszavárná, ez világos
üzenet lesz, hogy nem tűrök el a herceg ellen irányuló egyetlen
támadást sem. A többi, aki meghallja majd a ma éjjel történtek
hírét, meggondolja, mielőtt utánad küldi a szolgáit.
– Szándékosan felbosszantod, hogy kihívd – mondta Mihail. –
Nem akarom, hogy megint olyan kockázatot vállalj, ami jog szerint
az enyém.
Gregori megfordult, a halovány szemek az erdő sötétjébe
meredtek. – Jogom van megvédeni téged. Jogom és kötelességem.
Ebbe nincs beleszólásod.
– Gregori... – kezdett bele Mikhail, a szíve lesüllyedt.
– Már késő.
Gregori elhelyezkedett Mikhail és az erdő között. Farkas falka
futott ki a fák közül, vörös szemük Mikhailra tapadt. Vicsorogva a
magas, elegáns figurára ugrottak, aki a szikla szélén állt. Gregori,
mint egy örvénylő démon, egymás után dobta le az állatokat a
szakadékba, csontok törtek, mint a gyufaszálak. Nem csapott zajt,
természetfeletti sebességgel mozgott, olyan gyorson, hogy alakja
elmosódott, lehetetlen volt követni a mozdulatait.
Mikhail el sem mozdult a helyéről, szomorúság töltötte be a
lelkét. Elvesztegetett életek. Tragédia. Gregori könnyedén képes
volt elpusztítani életeket, érzelmek, sajnálkozás nélkül. Minden
másnál ékesebben árulkodott ez arról, milyen kétségbeejtő is
népének helyzete. A Kárpátiak tisztelték a természetet, kötődést
éreztek minden élőlényhez, ám Gregori látszólag szemrebbenés
nélkül pusztított el egy egész falkányi farkast.
Az alfa hím Mihail felé vetette magát, míg nősténye megpróbált a
hátába kerülni. Gregori a hím röppályáján öltött testet, az állat
egyenesen nekiütközött a mellkasának. A becsapódás
hátrabillentette ugyan a hatalmas testet, de feldönteni nem tudta.
Keze a farkas nyakára fonódott, hüvelykujját belenyomta a torkába,
hogy távol tartsa magától a hím csattogó fogsorát.
A nőstény irányt változtatott, hogy társa segítségére siessen.
Gregori megpördült, magával lendítette a már halott hímet is, a
jókora test nekicsapódott a nőstényének. A levegő körülöttük
megtelt elektromos feszültséggel, és a fejük felett a felhők széleit
ezüstös fények világították meg.
A villám leszisszent, tőlük balra eltalált egy fát, a törzs felrobbant,
a tüzes szilánkok szanaszét repültek a levegőben. A nőstényfarkas
hátára is jutott belőlük, felvinnyogott, és elugrott. Gregori
utánakapott az állat nyakának, ami átjutott rajta, hogy megtámadja
a herceget. A roppanás nagyon hangos volt, a földre ejtette az
elernyedő tetemet, és ránézett a férfira, akit védett.
– Túl sok esélyt adsz a bajnak – morogta feddőn, amikor alakot
öltött mellette. – Az elpusztításodra voltak beprogramozva. Meg
kellett volna győződnöd róla, hogy elég távol állsz a veszélytől.
Mikhail felmérte maga körül a halált és pusztulást. Egyetlen állat
sem jutott el hozzá. – Tudom, hogy te sosem engednél meg
ilyesmit. Most már nem nyugszik addig, amíg el nem pusztít téged,
Gregori.
Farkasvigyor jelent meg Gregori ajkán.
– Ez a terv, Mikhail. A meghívóm. Joga van rá, hogy nyíltan
kihívjon téged, de elárult a halandóknak. Ilyen árulást nem tűrök.
– Meg kell találnunk Hummer atyát – mondta Mikhail halkan. –
Túl öreg ahhoz, hogy túléljen egy ilyen brutális támadást. A vámpír
nem hagyja életben napfelkelténél tovább.
 – De mi szükség volt erre a bonyolult tervre? – elmélkedett
hangosan Gregori. – Tudnia kellett, hogy úgysem kap el a
szakadékban, sem a farkasok segítségével. Azért azt nem remélhette
komolyan, hogy ennyire könnyen megy ez.
– Feltart. – Félelem lobbant Mikhail fekete szemében. Újra
megkereste Ravent gondolatban.
A lány épp Jacques-ot ugratta. Azonnal elküldte melegét Mihail
gyengéd érintésére.
„Mi az?”
„Csak maradj biztonságban, Raven.” – Visszahúzódott azonnal,
tartott tőle, hogy életpárja túl sok mindent olvasna ki a fejéből.
Aztán a papért nyúlt, de pusztán a barátságukon keresztül,
vérkötelék nélkül nem tudta megtalálni Hummer atyát, még azt
sem tudta megmondani, hogy öreg barátja él-e még, vagy halott.
A késleltetésnek kell lennie valami okának. Mikhail fújt egyet.
– Byron. A faluban köztudott, hogy Eleanor bátyja. Ha Eleanor a
gyerekével és Vlad célpontok voltak, valószínű, hogy Byron is az. –
Teste máris meghajlott, kicsavarodott és szárny terült szét
szivárványszínben a sápadt fényben, s közben sürgős
figyelmeztetést küldött a fiatalembernek.
A szárnyak erőteljesen csapkodtak, versenyezve a nap járásával,
hogy segítséget nyújtson öccse legjobb barátjának.
Gregori a hegyoldalt kutatta, fakó szeme az árnyékos sziklákat
vizslatta az erdő felett. Lelépett a szikla széléről, zuhanás közben
alakot váltott. A szárnyai szétterültek, az ég felé emelték egy
magányos szirthez, ami kiemelkedett a lombkoronából. A bejárat a
barlangba nem volt több, mint egy keskeny repedés a sziklában.
Rátalált az élőholt alvóhelyére. A vámpír elkényelmesedett,
biztonságban érezte magát, pedig gondolhatta volna, hogy ha
megpróbálja csapdába csalni a Kárpátiak hercegét, minden vadász a
nyomában lesz. A biztonsági intézkedéseit nevetségesen könnyű
volt felfejteni. Hogy a szűk bejáraton átférjen, Gregori köddé
oldódott és keresztülömlött a repedésen.
Az alagút kiszélesedett, össze-vissza kanyargott a sziklafalban. Víz
csorgott le mindkét falán. És aztán ott volt a hatalmas terem: a
vámpír odúja. Most már érezte a szagot. Gregori ezüst szemei
felvillantak. A vámpír itt nem fog nyugvóhelyet találni. Az élőhalott
majd rájön, hogy nem fenyegetheti hercegüket büntetlenül, erről ő
gondoskodik.
Az alvókamra belseje sötét és nyomasztó volt, a levegő nehéz.
Fajtájának speciális látása lehetővé tette, hogy világosan lásson
odabenn is, így Gregori körülnézett. Több ezer denevér lógott a feje
fölött, minden elképzelhető felületen. A mennyezetet egybefüggően
bundás testek takarták szorosan összezsúfolódva. A denevéreknek
odakinn kellene lenniük, és nem aludniuk éjszakának idején.
A testek egyszerre megrázkódtak, több ezer vörös szem meredt le
Gregorira. Kilőttek a mennyezetről, mint a rakéták, tömegüktől
megszabadulva az egész barlang nyikorgott és sóhajtozott. A
denevérek felsikoltottak, éles hangjuk sértette a fülét. Sietve lejjebb
vette hallásának hangerejét, majd tűzfalat lobbantott a dühöngő
denevérekkel szemben. Sokuknak véres hab gyűjt a szájsarkába. A
vámpír védelmezői, ő irányítja őket. A lángok fényesen ragyogtak,
megvilágították a barlang falait, az apró, narancssárga lobbanások
nyomán a levegő még nehezebb lett az égő testek bűzétől, amikor a
denevérek megpróbáltak eljutni hozzá a tűzfalon keresztül.
Gregori megcsóválta a fejét ennyi értelmetlen pusztulás láttán,
majd nekilátott, hogy módszeresen felszámolja a vámpír
búvóhelyét.

Raven nyugtalanul járkált fel-alá a kicsi házban. Felvillantott

Jacques-ra egy kicsi, öngúnyos mosolyt. – Jó vagyok a
várakozásban.
– Látszik – jegyezte meg szárazon Jacques.
– Ne már, Jacques! – Raven sokadjára is végigtalpalt a szobán,
majd szembefordult a férfival. – Te nem találod ezt kissé
idegtépőnek?
 Jacques, aki egy székben terpeszkedett, lustán hátradőlt, és
felvillantott egy magabiztos vigyort. – Bezárva egy gyönyörű
bolonddal, erre gondolsz?
– Ha, ha, ha. Minden Kárpáti férfi azt hiszi magáról, hogy vérbeli
humorzsák?
– Csak akiknek sógornője végtelen energiával bír. Úgy érzem
magam, mintha egy pingponglabdát követnék a tekintetemmel.
Csillapodj le.
– Nos, általában mennyi ideig tart egy ilyesmi? Azt hittem
bemennek a kórházba, két perc és már jönnek is kifelé. Mi lehet a
baj? Mikhail nagyon feldúlt volt.
– Mikhail nem mondta mi a gond? – kérdezte ártatlanul,
közömbös arccal Jacques.
Raven hatalmas ibolyakék szemei elgondolkodva megpihentek az
arcán. Jacques fészkelődni kezdett gyanakvó tekintetének súlya
alatt. Túlságosan sok intelligencia volt azokban a kicsi archoz képes
hatalmas szemekben. Békítően felemelte a kezét. – Nemsokára,
Raven.
– Ne nemsokára-Ravenezz itt nekem! A bátyád, az a féreg, aki a
modernkor legnagyobb hímsovinisztája, elmondott neked valamit,
amit nekem nem!
Jacques szándékosan közömbösen újra hátradőlt, billegtetni
kezdte székét a két hátsó lábán, és felvonta a szemöldökét.
– Az asszonyoknak élénk a fantáziájuk. Azt hiszem, neked az
amerikai neveltetésed miatt van ilyen gyanakvó természeted.
– Az intellektusunk, Jacques, nem a fantáziánk – helyesbített
bájosan a lány. – Az amerikai neveltetésem pedig hihetetlenül
intelligenssé tett, úgyhogy hidd el nekem, hogy felismerem a
szánalmas Kárpáti konspirációtokat, hogy meg kell védenetek a
tehetetlen nőket az olyan információktól, amiről úgy gondoljátok,
feleslegesen megijesztené a törékeny, kicsi, finom kis énjüket.
Jacques megint rávigyorgott. – A Kárpáti hímek megértik a nők
idegeinek törékenységét. A nők, különösen pedig az amerikai nők,
nem tudnak elviselni olyan csapásokat, amiket mi férfiak igen.
 – Azt hiszem, élveztem volna a találkozást édesanyáddal. Fel nem
foghatom, hogyan volt képes egy nő két ilyen hatalmaskodó
zsarnokot felnevelni, mint te és Mikhail.
A sötét szemek felcsillogtak rá. –De karizmatikusak is vagyunk,
szexik, jóképűek és mindig igazunk van.
Raven beleakasztotta a lábát a billegő szék lábába, és Jacques
nagy zuhanással felborult. A lány csípőre tett kézzel, fensőbbséges
pillantással nézett le rá. – Hiúak vagytok, kedves sógorom –
hirdette ki az ítéletet. – Ám nem túl eszesek.
Jacques tettetett vadsággal nézett fel rá. – Ez durva húzás volt, te
nő! Hát mi történt a puha, édes, „igen-uram-neked-mindig-igazad-
van”-nal?
– Próbálj felfejlődni abból a sötét időből, a korodat mutatja –
mondta Raven gonoszul. Aztán a mosoly lassan elhalványult a
szemeiből. – Jacques, hol vannak a szüleid? És mi van Gregori
szüleivel? Ha a fajotok tényleg olyan sokáig él, hogyan lehet ennyire
kevés Kárpáti?
– Bár hosszú életűek vagyunk, azért minket is meg lehet ölni. A
régi időkben sokkal több életpár volt. Ha egyikük meghalt, a másik
követte. Legtöbbjüket vámpírvadászatok során, aztán pedig a
háborúkban ölték meg. Egy időben pedig divat volt mindenkit
megölni, aki másmilyen volt. Az emberekkel együtt a Kárpátiak is
megszenvedték ezt.
A lány megborzongott, és megdörzsölte a karját, mintha hirtelen
kihűlt volna a szoba. Jacques összevont szemöldökkel figyelte. A
Kárpátiak képesek szabályozni a testhőmérsékletüket. Talán ő még
túlságosan új, nem tanulta meg.
– Már vissza kellett volna érniük, nem? – kérdezte Raven kissé
elveszetten.
Jacques hirtelen felállt, sötét szeme elkomolyodott, nyugtalanul
nézett rá. – Vedd ezt fel. – A semmiből egy vastag kardigánt
varázsolt elő.
– Hogy csináltad ezt? – kérdezte döbbenten a lány.
– Egy Kárpáti bármit elő tud állítani a föld természetes anyagából
– informálta sógora egy kicsit zavartan. – Vedd fel, Raven. Kezdem
úgy érezni magam ebben a kunyhóban, mint akit csapdába ejtettek.
Muszáj kimennünk az éjszakába, ahol érzem a szagokat és a baj
közeledtét.
– Érzel valamit? – kérdezte a lány zavartan.
– Valami nincs rendben, de nem tudom megmondani, hogy mi az.
Üzennék Mikhailnak, de bármit is csinál éppen, az nagyon fontos
lehet. Várok, míg megtudom, mivel állunk szemben.
Raven szorosan maga köré csavarta a meleg kardigánt, és követte
Jacques-ot a kertbe.
– Az éjszakának már szinte vége – jegyezte meg.
Jacques élesen vette a levegőt. – Vér szagát érzem. Két emberé; az
egyik ismerős.
– Hummer atya! – kiáltott Raven aggódva. – Az ő vére.
Lesietett a lépcsőn, de Jacques, aki sokkal óvatosabb volt nála,
elkapta a karját.
– Nem tetszik ez nekem, Raven.
– Megsérült, Jacques. Érzem a fájdalmát. Már nem fiatal.
– Talán. De hogy került fel ide? Ez a kunyhó nagyon távol van a
falutól, és csak alig páran tudnak a létezéséről. Hogyan jutott el
hozzánk a pap éppen akkor, amikor a leggyengébb óráink
közelednek?
– Lehet, hogy haldoklik. Mikhail bízik benne – mondta Raven
rendíthetetlenül, s szíve már a papnál járt. – Segítenünk kell neki.
– Végig maradj mögöttem és tedd azt, amit mondok –
parancsolta Jacques. – Szavamat adtam Mikhailnak, hogy az
életem árán is megvédelek, és így is teszek.
– De... – Raven lenyelte a továbbiakat, mert érezte sógora
elszántságát. Jacques ugyan könnyednek, gondtalannak tűnt, de
ugyanolyan veszélyes volt, ha felingerelték, mint Mikhail.
– Érezd a szelet, Raven. Kárpáti vagy. Ne szedjen rá egy ilyen
ostoba csapda. Nem hihetsz el mindent, ami nyilvánvalónak látszik.
Láss többet, mint a szemed és a szíved. Hívtam Mikhailt. Messze
van tőlünk, de nagy sebességgel közeledik. És a hajnal is. – Jacques
kilépett a kicsi kertből a fás liget felé, lassan körbefordult. – Más is
van itt.
 Raven próbálta megtalálni a rejtett veszélyt, belélegezve az
éjszakai levegőt, körülnézve minden irányban. Nyugtalanságot
érzett, de csak a pap lassú közeledését és emberi társaságát
érzékelte.
– Mit csinálok rosszul, Jacques? – Aztán megérezte, túlságosan
is, a természet harmóniáját megzavarta egy erő, ami kirítt a föld
egyensúlyából.
Látta, hogy Jacques élesen beszívja a levegőt, Mikhailéhoz olyan
hasonló fekete szeme hirtelen fenyegetően villan. – Menekülj
innen, Raven! Fuss! Menekülj gyorsan! Ne nézz vissza! Keress
menedéket a nap elől, és várd meg Mikhailt!
– Segíthetnék. – Rettegés emelkedett fel a lányban. Valami
borzalmas fenyegette őket, valami, amitől még Jacques tartott.
Raven nem volt képes elfutni és ott hagyni sógorát, hogy egyedül
nézzen szembe a veszéllyel. – Nem tudok elmenni.
„Nem érted. Sokkal fontosabb vagy, mint én, mint a pap, mint
bármelyikünk. Te vagy az egyetlen reményünk a jövőre. Hagyd el
ezt a helyet! Ne kelljen miattad cserbenhagynom a bátyámat.”
Határozatlanság háborúzott Ravenben a lelkiismeretével.
Hummer atya bicegett a látóterébe, sokkal törékenyebben, mint
ahogy emlékezett rá. Arca sebes volt és szinte a
felismerhetetlenségig feldagadt. Most először látta rajta mind a
nyolcvanhárom évét.
– Menj, Raven – sziszegte Jacques, és újra tett egy lassú kört,
egyszer sem nézve a közeledő papra. Tekintete nyugtalanul ide-oda
röpködött, semmi sem kerülhette el a figyelmét. „Muszáj itt
hagynod. Most!”
Másik ember tűnt fel. Eugene Slovenskyre hasonlított, de a haja
szőkébb volt, és egyértelműen fiatalabb nála. A pap mögött haladt,
tenyere Edgar Hummer hátán, akit gonoszul lökdösött.
A pap megbotlott, térdre esett, próbált felállni, de teljes
hosszában elvágódott, arccal a piszokba és a növényekbe. A szőke
gonoszul megrúgta.
– Kelj fel, átkozott vénember! Kelj fel, vagy itt öllek meg, helyben!
 – Hagyja abba! – kiáltotta Raven, szemében könnyek csillogtak. –
Hummer atya! – Gondolkodás nélkül lerohant a lépcsőkön.
Jacques előreugrott és a lány elé vágott, hogy feltartóztassa, teste
elmosódott a sebességtől. Durván visszaráncigálta a kert felé. – „Ez
egy csapda, Raven! Menekülj innen!”
„De Hummer atya!” – kiáltotta Jacquesnak tiltakozva.
– Jöjjön ide, hölgyem – dörmögte a Slovensky hasonmás.
Lehajolt, megragadta a papot a gallérjánál, és térdre ráncigálta. A
kés baljósan csillant a pap torkánál.
– Azonnal megölöm, ha nem teszi, amit mondok.
Jacques odafordult, vörös fény villant sötét szeme mélyén.
Figyelmeztető morgást hallatott, amitől remegés futott: végig Raven
gerincén, és a pap támadójának arcából kifutott a szín.
Körülöttük kisebb szél támadt, megzörgette az avart, ami Jacques
lába köré csavarodott. Egy teremtmény kezdett formát ölteni a
semmiből, átkarolta a Kárpáti mellkasát, felemelte és nekicsapta
egy fatörzsnek.
És ott volt. Az élőholt, a vámpír, egy undorító, mocskos
teremtmény, aki bár gyönyörű külsőt mutatott, belülről kifelé
rohadt.
Raven felsikoltott. „Mikhail! Hol vagy?”
„Jövök! Maradj ki ebből!”
„Gregori!” – küldött ki újabb hívást a lány, nem volt ideje most
azzal törődni, hogy a faj szokásainak megfelelően viselkedik-e, vagy
hogy mit szólnak hozzá a Kárpáti hímek. – „Segítened kell nekünk!”
Azonnal megérezte Gregori reakcióját a fejében. A
megnyugtatását, és a még Mikhailénál is határozottabb parancsát,
hogy hagyja sorsára a papot és Jacques-ot.
Jacques és élőhalott támadója fától fáig csapódtak. Karmaikkal
szaggatták, rázuhanó testükkel tördelték az ágakat. Kettőjük halálos
viadala folyamatos alakváltásokkal zajlott. A vámpír, teljes erejénél
a friss gyilkolástól, Jacques-ra vetette magát, leverve a lábáról, mély
vágásokat ejtve mindenütt a testén.
„Fuss, Raven! Te vagy az, akit akar!” – figyelmeztette Jacques.
Menj, amíg még tudsz!”
 A lány hallotta Jacques nehéz légzését, látta, hogy csökken az
ereje. Raven valójában még sosem támadott meg emberi lényt
eddigi élete során, de az tisztán látszott, hogy Jacques bajban van.
Mikhail és Gregori úton vannak, csak addig kell segítenie Jacques-
nak, amíg ideérnek.
„Siess, Mikhail!” – Elszántság volt az üzenetében.
Eldöntötte, hogy mit fog tenni. A hajnal felderengett az égen,
amikor a lány a vámpír hátára ugrott, és megpróbálta elvonszolni
Jacques-tól.
„Ne! Menj vissza!” – Jacques kiáltása éles volt, parancsoló és
rettegéssel teli.
„Ne, Raven!” – visszahangzott Mikhail utasítása a távolból.
„Ne, asszony, ne tedd!” – Gregori hangja vadul suttogott a
fejében. Nem tudta miért, de Ravent elöntötte a biztos tudat, hogy
halálos veszedelemben van, így megpróbált leugrani. A vámpír
egyik kezével satuba fogta a csuklóját, és felé fordította a fejét, a
szeme felizzott. Éles fogak haraptak a lány csuklójába, és a vámpír
szürcsölte a sötét, gazdag vért. Harapása úgy égetett, mint egy
vörösen izzó billogvas.
A vámpír agyarai tépték, szaggatták a húsát.
Mikhail és Gregori nekiugrottak mentálisan a vámpír torkának.
Habár ilyen támadás nem túl sikeres egy Kárpáti szülött ellen,
ráadásul még elég távol is voltak, együttes támadásuk egy pillanatra
mégis elzárta a levegőt a vámpírtól. Jacques újult erővel vetette
magát a vámpírra, hátrarántotta, így kiszabadítva Ravent. Vér
spriccelt karmazsinvörös cseppekben az erdő talajára, és egy
pillanatra mindkét küzdő megfagyott, megzavarodva a vérfürdőtől,
s szinte együtt fordultak a lány felé.
– Zárd be a sebet! – horkantott a vámpír mogorván.
„Raven, el fogsz vérezni! – Jacques nyugalmat erőltetett magára,
azt akarván, hogy a lány megértse a helyzete komolyságát.
A vámpír felugrott, karma belevájt Jacques gyomrába, így arra
kényszerítette, hogy leengedje a kezét védekezésképpen. A vámpír
feje megcsavarodott, hosszú pofává nyúlt, és farkasként lendült
Jacques feltáruló torkának.
 Raven felsikoltott és a vámpírra vetette magát, vadul ütve a fejét
és vállát. Az megvetően ledobta Jacques testét; ott hevert, mint egy
rongybaba, a rothadó növényzeten. A vámpír szájához ragadta
Raven csuklóját, a lány szemébe mosolygott, és szándékosan lassan
végigfuttatta sebén a nyelvét, hogy bezárja. A lány teste és elméje
fellázadt az undorító érintéstől, gyomra felfordult, tiltakozva a
tisztátalan érintés ellen.
– Emlékezz rá, halandó, ő az enyém – parancsolta Slovenskynek.
– Eljövök érte ma éjjel. Vidd el a napról.
A vámpír elengedte Ravent, és kilőtt az ég felé.
Raven titkon beleköpött a tenyerébe, míg odabotladozott Jacques
élettelen testéhez.
– A vámpír megölte! – sikoltozta hisztérikusan. Térdre rogyott
mellette, amint a keze elérte a talajt, belemarkolt. – Ó, istenem,
meghalt! Hagytad, hogy megölje! – Karcsú testét használta, hogy
eltakarja a többiek elől azt, amire készült. Jacques sebére kente a
gyógyító nyálával elkevert földet. – „Igyál Jacques, hogy
kitarthass, amíg Mikhail és Gregori megérkezik!” – Csuklójával a
férfi szája fölött Raven egyre zokogott, ez egyszer hálásan, hogy a
férfiak gyakran azt hiszik, az asszonyok mindig hisztériáznak
krízishelyzetben.
„Mikhail, Jacques halálosan megsérült! A napon van!” – A lány
érzékelte, hogy Slovensky közelít hozzá, és gyengéden elcsavarta a
csuklóját, hogy figyelmeztesse Jacques-ot. Sógora túl gyenge volt,
vakon táplálkozva csaknem elhibázta a jelet. Rengeteg vért vesztett.
Bár annyi vérrel látta el, amennyivel csak tudta, Raven kételkedett
benne, hogy elég lesz.
Lehajolt, hogy búcsúzóul arcon csókolja, majd a kardigánjával
betakarta a férfi fejét és a borogatást, amit a nyakára tett. – „Ne
hagyj cserben, Jacques. Élned kell. Értem, Mikhailért,
mindannyiunkért. Ne hagyd, hogy győzzön!” – Elküldte az
üzenetet, bár nem észlelt pulzust és szívverést.
Slovensky megragadta a vállát és felrángatta. A lány halálosan
sápadt volt és nagyon gyenge, szédült.
 – Elég a sírásból! Ha bármi bajt csinálsz, megölöm a papot. Ha
megsebesítesz, a vámpír fogja megölni. – A férfi az ösvény felé
lökdöste. – Csak hogy emlékeztesselek, én tudom, hogy nem szent
ember, hanem az ördög szolgája. A fővámpír elfordította az
egyháztól, felhasználta a gyalázatos praktikáihoz.
Raven felemelte az állát, hűvösen nézett vissza rá vörös karikás
szemével.
– Feltételezem, az is csak a parancs miatt van, hogy Hummer
atyát ilyen kiváló egészségben tartod, ugye? – Raven tudta a férfi
érintéséből, hogy egy pillanatra sem hitte, a pap az ördög szószólója
lenne, vagy Mikhail egyik szolgája. Látta a vámpír erejét és
sóvárgott utána, azt hitte, hamarosan megjutalmazza tetteiért.
James Slovensky könnyedén kiolvashatta a lány hatalmas kék
szeméből a megvetést, és hogy átlát rajta. Nem tetszett neki a kép,
tovább taszigálta az ösvény felé.
A lánynak minden önfegyelmére és szilárdságára szüksége volt,
hogy megtegye az utat az egyenetlen talajon. Sosem érzett még ilyen
gyengeséget. Még Hummer atyának sem tudott segíteni. Minden
erejét arra fordította, hogy egyik lábát a másik után tegye. Egyszer
keményen lehuppant, és döbbenten látva, hogy nem is botlott meg.
Egyszerűen csak kiment alóla a lába. Őrükre rá sem nézve Raven
felállt. Nem akarta, hogy a férfi hozzáérjen. Kívül és belül hideg
volt, attól tartott, hogy már sosem melegszik fel.
„Táplálkozz a papból!” rendelkezett a vámpír, s düh szikrázott a
hangjában.
Raven pislogott, azon kapta magát, hogy körülnézett, a hang
eredetét keresve, habár az a fejében szólt. A vámpír vérkötést hozott
létre vele, így a lány akarata ellenére is képes volt figyelemmel
kísérni.
„Menjen a pokolba!” – Raven elégedett volt magával a gyerekes
visszavágás miatt.
A vámpír gúnyosan nevetett. – „Jacques-nak adtad a véred.
Tudnom kellett volna. Nem éli túl. Nincs segítsége, és a nap
emelkedik. Biztosra mentem, hogy a sebe halálos legyen.”
 Raven megvetéssel töltötte ki az elméjét. Nehezére esett a
gondolkodás. És olyan sokszor esett el, hogy már nem is számolta.
Foglyul ejtőjük belökte egy jármű hátsó ülésére a pap mellé, és
nyaktörő sebességgel elindult. Raven örült az elfeketített
ablakoknak és a sötét belsőnek. Közöny telepedett rá, teste
ólomnehéz volt.
„Táplálkozz!” – parancsolta a vámpír élesen.
Raven hálás volt, hogy ellen tudott állni. Nem alhatott, nem mert,
amíg Jacques nem volt biztonságban. Mikhail és Gregori
versenyeztek a nappal, erőteljes szárnyaik sebesen vitték őket az
öreg kunyhó felé.
A talaj mélyébe ássák majd be magukat, amint tehetik, és
Jacques-ot magukkal viszik.
„Raven.” – A hívás közelebbről jött, szeretettel töltve ki elméjét. –
„Nagyon gyenge vagy.”
„Mentsd meg, Jacques-ot. Gyere értem ma éjjel, Mikhail. A
vámpír ismeri a gondolataimat. Azt hiszi, biztonságban van, és
arra használhat, hogy téged csapdába ejtsen. Ne hagyd, hogy
igaza legyen.” – A lány kétségbeesetten próbálta szavait kizárólag
Mikhailnak küldeni, de az agya lomha volt.
– Raven? – Hummer atya megérintette a lány jéghideg homlokát.
Raven bőre sápadt volt, szinte áttetszőnek tűnt, kék szeme beesett,
mintha két préselt virág lenne az arcában. – Tud beszélni? Mikhail
él?
A lány bólintott, rémülettel szemlélve a pap duzzadt arcát.
– Mit tettek önnel? Miért verték meg? – Tudta a választ, de
képtelen volt elhinni, hogy ilyesmit tegyenek egy olyan emberrel,
mint Edgar Hummer atya.
– Azt mondták, én biztosan tudom, hol tartja Mikhail a tartalék
koporsóit. Andre szerint...
– Andre kicsoda?
– Az áruló vámpír ezzel a gyilkos csapattal. Egy valódi élőhalott,
gyerekekkel táplálkozik, tönkretéve mindent, ami szent. A lelke
elveszett már örökre. Mondhatom, Andre szándékosan úgy
viselkedik, mint a mítoszok vámpírjai. Azt állítja, hogy Mikhail a
vámpírok feje, és ha sikerül megölniük, azok, akik a befolyása alatt
vannak most, visszatérhetnek a halandók közé.
– Talán néhányan a szerveztükben valóban elhiszik ezt, de ez az
ember nem, nekem elhiheti atyám. Gondolja, hogy ez az Andre
irányítja őket? – suttogta.
– Teljesen uralja őket – felet halkan a pap. – Ahogy láttam,
borzalmas ostobaságokkal traktálja őket, és úgy tűnik, hisznek neki.
Legalábbis azt teszik, amit mond. A tudtuk nélkül vérkötést
alakíthatott ki velük, és arra használja, hogy parancsokat adjon
nekik.
Raven csüggedten hunyta be a szemét. Szíve harcolt, hogy
működjön a szükséges vér hiánya ellenére, tüdeje oxigénért kiáltott.
– Hányan vannak?
– Ketten a fogadóban maradtak az amerikai párral. Azt hittük,
hogy elhagyták az országot. Ennek az Andrénak erőteljesebbnek
kell lennie, mint bárki gondolná.
– Figyelmeztetnem kell Mikhailt. – Hogy hogyan, azt maga Raven
sem tudta, fáradt volt, az agya pedig lomha és homályos.
A lány hangja elhalkult, beszéde összefolyt. Hummer atya figyelte,
amint próbálja felemelni a karját, hogy elsöpörje arcából a haját.
Karja túl nehéznek tűnt, az arca nagyon távolinak. Gyengéd ujjakkal
megcsinálta helyette.
„Raven!” – Gyötrelem érződött Mikhail hangjában.
Túl nagy feladat volt a lánynak, hogy válaszoljon neki, túlságosan
sok erőt igényelt. A pap elmozdult, s így a lány feje a karjához
billent. Raven reszketett a hidegtől.
– Egy takaró kell a lánynak.
– Fogd be öreg! – csattant fel Slovensky. Szeme folyamatosan az
eget kémlelte a szélvédőn keresztül. A nap már fenn járt, de a vastag
felhők eltakarták a világosságot.
– Ha meghal, Andre majd megmutatja, hogy jobb lett volna neked
is meghalnod – folytatta Hummer atya.
– Muszáj aludnom – suttogta Raven anélkül, hogy kinyitotta
volna a szemét. Meg se rezzent, amikor Slovensky kabátja védtelen
arcára esett.
 Mikhailnak meg kellett szabadulnia a naptól. Bőre és szeme
megégett sötét szemüveg vagy bármi nélkül, ami megvédelmezné a
sugaraktól. Egy fa alacsony ágán szállt le, és emberi formát öltött,
miközben a maradék két méter távolságot megugrotta a földig.
Jacques teste a napon feküdt, egy kardigán fedte arcát és nyakát.
Anélkül, hogy megnézte volna öccse sebesülését, Mikhail felemelte
és elsuhant vele a jó kilométernyire levő barlangrendszerhez.
Egy hatalmas farkas tört ki a tisztásra, hogy csatlakozzon hozzá,
könnyedén ügetve mellette, ezüst szeme fenyegetően villogott.
Együtt rohantak a szűk alagútban, míg megtalálták a hatalmas,
gőzölgő termet. A fekete farkas két lábra állt, a bunda hullámzott
egy utolsót az izmos karon, miközben Gregori visszaváltozott igazi
alakjába.
Mikhail gyengéden lefektette Jacques testét a gazdag talajra,
fejéről levette a kardigánt. Halkan káromkodott, és könnyek égették
a torkát és a szemét.
– Meg tudod menteni?
Gregori keze megmozdult a gonosz sebek fölött.
– Megállította a szívét és a tüdejét, így nem folyt el a vére. Raven
gyenge, mert őt táplálta. A nyálát és a talajt összekeverve borogatást
készített. Az már el is kezdte gyógyítani a sebeit. Okos asszony. Ha
Jacques életben marad, azt neki köszönheti. Szükségem van a
gyógynövényeidre, Mikhail.
– A nyaralóban vannak.
– Már süt a nap.
– Mentsd meg Gregori. – Mikhail teste hullámzott a vastag,
fényes bundától, lehajolt, kinyújtózott, alakot váltott, miközben
rohant az ösvénylabirintuson, kifelé a föld gyomrából. Nem mert
Ravenre gondolni és arra, hogy milyen gyenge volt. Már ő is kezdett
elnehezedni, teste követelte a pihenést.
Összeszedve hatalmas erejét és az eltelt évszázadok alatt edzett
vasakaratát, és egy sík részen kitört a felszínre. A farkas teste
gyorsaságra termett, és ő ki is használta ezt, rohant a síkon, szeme
keskeny réssé szűkült. Mancsok csapódtak a talajba; hátsó láb
mélyedt a földbe, hogy átugorjon egy korhadó fatörzset. Egy
pillanatra sem lassított, rohant a szakadékon át a sziklákhoz.
A felhős ég némileg csökkentette a nap hatását, de mégis
könnyezett a szeme, mire feltűnt a kicsi ház. Szél támadt, izzadság
és félelem bűzös szagát hozva. Férfiak. A vadállat csendesen
horkantott, minden elfojtott dühe kirobbanni készült.
Az otthona elpusztítása, az életpárja elleni gyilkossági kísérlet, az
áruló, és most az, hogy az öccsét is megpróbálták megölni,
robbanásveszélyes dühöt gyűjtött össze benne, elöntötte az iszonyú
vágy az erőszakra. A farkas szinte csúszva állt meg, teste a földre
lapult, nem volt más, mint egy ugrásra kész ragadozó.
A nap, és a testét támadó gyengeség már nem számított, a bosszú
iránti vágy egészen elhalványította őket az elméjében.
„Szükséged van rám?” – kérdezte Gregori.
„Vigyázz Jacques-ra.” – Mikhail sok évszázadnyi uralkodásának
minden erejét belesűrítette ebbe a parancsba.
Gregori egy pillanatig sem titkolta, hogy szeretne csatlakozni
Mikhailhoz ebben a csatában, de Jacques élete egy hajszálon
függött, Gregori pedig azon kevés Kárpáti közé tartozott, akik egy
halálos sebet is képesek voltak begyógyítani, még akkor is, ha a nap
már emelkedett. Két lehetőség között őrlődött, harcolt benne a
herceg védelmének kötelessége azzal annak szükségességével, hogy
megmentse a herceg öccsét, az egyetlen személyt, aki Mikhailon
kívül megtartója lehet a Kárpáti fajnak.
„Meglesz” – fogadta el végül a parancsot vonakodva.
 Tizennyolc

Mikhail a farkas testében, a hátszelet megtartva kúszott a két

lesben várakozó férfi mögé. Ez egy csapda. A vámpír természetesen
tudhatta, hogy rohanni fog az öccse segítségére. Ravasz, és hajlandó
kockára tenni az embereit.
Az időzítése hihetetlenül szoros volt, de sikerült kivédenie, hogy
utolérjék. A csapdáját valószínűleg hosszú időn át, aprólékos
alapossággal megtervezte. Várakozóan meglapult, és alattomosan
táplálta Hans Romanov fanatizmusát. Valószínűleg ő adta arra is a
parancsot Romanovnak, hogy ölje meg a feleségét, több mint
negyven év együttélés után. A farkas a hasán csúszva pár lépésnyire
megközelítette a két ember közül a magasabbikat.
– Elkéstünk – suttogta Anton Fabrezo, és felemelkedve az
ösvényre bámult a kunyhó előtt. – Valami egész biztosan történt itt.
– Átkozott teherautó, biztosan túlhevült – panaszkodott Dieter
Hodkins. – Vér van mindenütt és összetört ágak. Itt harcoltak.
– Gondolod, hogy Andre megölte Dubrinskyt? – kérdezte Anton.
– Az a mi munkánk. De a nap már fent van. Ha Dubrinsky él,
akkor valahol a koporsójában alszik. Megnézhetjük a kunyhót, bár
nem hiszem, hogy találunk valamit – bosszankodott Dieter.
– Andre elégedetlen lesz velünk – aggodalmaskodott Anton
hangosan. – Holtan akarja látni Dubrinskyt.
– Akkor talán egy tisztességes teherautót kellett volna adnia.
Mondtam neki, hogy az enyém le fog robbanni – tört ki Dieter
türelmetlenül. Fellelkesítette, hogy gyilkolhat, így most frusztrált és
csalódott volt. Szeretett fájdalmat okozni, szerette halálra rémült
áldozatának életét-halálát a kezében tartani. A Társaság, ami
élőholtakat pusztított, mintha neki lett volna kitalálva. Hitt a
vámpírokban, és abban, hogy az ő szent kötelessége
megsemmisíteni őket.
De azt egy pillanatig sem hitte, hogy Mikhail Dubrinsky vámpír.
Az a férfi egy tiszteletreméltó üzletember, akinek magas rangú
kapcsolatai vannak a kormányban. Mindig úgy tűnt, valahogyan
dűlőre jut a politika minden szereplőjével, de végül sikerült
valamivel magára vonnia Andre haragját. Andrénak rendkívüli
hatalma, fantasztikus képességei voltak, amiket kezdett
megirigyelni. Ha Andre halottan akarja látni Dubrinskyt, akkor a
fickónak meg kell halnia. Dieter lement volna a pokolba is, végzett
volna bárkivel, hogy Andre kedvében járjon.
Óvatosan felállt, figyelmesen szétnézett maguk körül.
– Gyerünk, Fabrizio. Lehet, hogy szerencsések leszünk, és
Dubrinsky mégis a kunyhóban van a koporsójában.
Anton idegesen nevetett. – Én beledöföm a karót, te pedig
levágod a fejét. Mocskos ez a vámpírgyilkolós dolog. Igen
sajnálatos, hogy nem találtunk egy-két olyan nőt is, akiket
vámpíroknak nevezhetnénk és elszórakozhatnánk velük, mielőtt
megkaróznánk őket.
– Fedezz, amíg körülnézek – rendelkezett Dieter. Tett egy lépést a
sűrű lombozat alatt, puskáját a kezében markolta. A bozót
közvetlenül előtte szétvált, és ő szemtől szemben állt egy hatalmas,
erős farkassal. A szíve majdnem megállt, ő pedig szinte megfagyott,
egy pillanatig képtelen volt mozogni.
A fekete szempár rosszindulatúan felvillant, vérben forgott.
Az éles fehér agyarak csillogtak a nyáltól. A farkas fekete szeme
fogva tartotta vagy fél percig, rettegés költözött tőle Dieter szívébe.
Majd figyelmeztetés nélkül előrelendült, állkapcsát kitárta, fejét
lesunyta, és elkapva csizmás lábat, hihetetlen erővel
összemorzsolta, bőrt, csontokat átharapva egyetlen hangos,
émelyítő csattanással. Dieter felordított és elesett. A farkas azonnal
elengedte, hátraugrott,és tovább nézte.
– Anton! Segíts!
 A bozótból Fabrezo látta, amint Dieter Hodkins sikoltva
összeesik, de nem látta, miért. Hodkins rettegő hangja félelmet
sugárzott belé is. Egy percbe telt, míg megtalálta a hangját.
– Mi az? Nem látok semmit! – De még csak arra sem nézett,
inkább lejjebb csúszott a bozótban, feltartotta a fegyverét, készen
rá, hogy lőjön bármire, ami moccan. Legszívesebben odaüvöltött
volna Dieternek, hogy fogja be, ne árulja el őt is, bármilyen
szörnyeteg legyen az a bokrok között, de végül inkább csendben
maradt, a szíve hatalmasakat dobbant a rémülettől. Kísértést érzett,
hogy egyszerűen megszórja golyóval azt a környéket, hátha megöli
azt a valamit, még ha Dieterrel együtt is, de végül meggondolta
magát, attól tartott, hogy ha mellélőne, Dieter később megöli őt. Így
hát a lehető legjobban lelapult, olyan csendben maradt, amennyire
tudott, csak halk, ziháló légzése hallatszott.
Dieter igyekezett fegyverével lövő helyzetbe kerülni. A fájdalom és
félelem attól a dühös fekete szempártól szinte megbénította, nem
tudta a puskacsövet elég gyorsan forgatni maga körül. A farkas
lehetetlen sebességgel ismét előretört, Dieter arcát megcsapta forró
lélegzete, mielőtt az erős állkapcsok rászorítottak volna a jobb
vállára. A farkas megrázta busa fejét, fogai áthatoltak húson,
inakon. Csont reccsent, a farkas ismét hátraugrott és merően nézte
zsákmányát.
Az a fekete szempár túl intelligens volt, düh áradt belőle. A
halállal nézett szembe. A halál szeme volt, ami megigézte. Nem
tudott elnézni, még akkor sem, amikor a farkas a torkának ugrott.
De nem érzett semmit, azonnal elérte a vég. A halálos szempár
pillantása megváltozott az utolsó pillanatban, mintha hirtelen
elszomorodna, hogy meg kell ölnie.
„Hagyd abba a játszadozást, Mikhail! Kinn vagy a napon. Ne
bánkódj azok miatt a gyilkosok miatt. Megölnék az asszonyainkat,
gyerekeinket szemrebbenés nélkül. Öld meg a másikat is, és hozd
már a gyógynövényeket!”
A farkas megrázta a fejét és belopakodott az Anton Fabrezo
mögötti bokorba. Hallotta rettegő szíve hangos puffanásait.
Hallotta az ereiben száguldó forró vért, szagolta félelmét,
izzadságát. Öröm járta át a farkast, vágyott a vérre, a gyilkolásra.
Mikhail elnyomta magában az érzést, Ravenre gondolt, az
együttérzésére, a bátorságára, és az ölés kényszere eltűnt. A nap
áttört egy apró lyukon a súlyos felhőtakaró mögül, és mintha
ezernyi tű döfött volna a szemébe. A fájdalom berobbant a
koponyájába, a farkas lehunyta a szemét.
„Szükségem van azokra a gyógynövényekre, Mikhail. A nap
egyre magasabban jár, Jacques ideje pedig egyre fogy. Most már
be kell fejezned.” – Gregori hangja sürgetővé vált. Hamarosan
mindkettejükre lecsap az ólmos fáradtság, a nap ereje nem engedi
moccanni őket, és Jacques-t még gyógyítani is kell, aztán pedig
letenni a föld biztonságába.
A farkas megvárta, hogy a felhők újra eltakarják a kis lyukat,
aztán merészen kisétált a nyílt térre. A férfi háttal volt neki, a
földön kuporgott és suttogott. Mikhail egy ima szavait ismerte fel
motyogásában. Anton megérezte magán a farkas mozdulatlan,
állhatatos tekintetét, és csak nagyon lassan, szinte vonakodva
fordította feléje a fejét. A szemei nagyra nyíltak a rettenettől,
leejtette fegyverét az ölébe, mintha a kezei elvesztették volna
minden erejüket. Ember és vadállat nyomasztó csendben bámulták
egymást.
– Ne ölj meg! Tudom, hogy valójában nem farkas vagy. Láttam
Andrét is átváltozni egyszer. Esküszöm, hogy soha életemben nem
öltem meg senkit. Soha! – Anton szinte sikoltozva ejtette ki a
szavakat. – Nem tudom, hogyan keveredtem bele ebbe, de
elmegyek, és soha többé nem jövök vissza! Csak engedj el!
A farkas közelebb lépett, a tekintetét még mindig Fabrezon tartva.
Lehajtotta a fejét és megbökte Anton lábát, majd ismét ránézett,
mintha döntött volna. Aztán elfordult az embertől és elindult.
Anton szeme összeszűkült, ördögi mosoly jelent meg az ajkán.
Felemelte a fegyvert, ujja a ravaszon. Andre megjutalmazza majd,
megkapja a hatalmat és az örök életet, bármit megtehet. Mielőtt
lőhetett volna, a farkas megpördült a levegőben, feje, pofája betört
az ember mellkasába, egyenesen a szívéhez.
 „Nem lett volna szabad esélyt adnod neki, Mikhail.” – dorgálta
Gregori. – „Már akkor tudtad, hogy hazudik, amikor hozzáértél.
Meggyilkolt egy emberi nőt. Azonnal meg kellett volna ölnöd. Azt
hiszem az, hogy szert tettél egy életpárra, teljesen ellágyított.”
A farkas megvetően elugrott a testtől, és a kunyhóhoz ügetett.
Szeme folyamatosan könnyezett, bármennyire is igyekezett a lehető
legszűkebbre összehúzni.
„Biztosra kellett mennem.”
A teste egyre jobban elnehezedett, és ezt nem hagyhatta figyelmen
kívül. Tudván, hogy kevés az ideje, a farkas felrohant a lépcsőn.
Egyik karma átalakult, ujjá hosszabbodott, így már képes volt
megragadni a kilincset és benyomni a nehéz ajtót. Az alvás vágya
szinte legyűrte, de Jacques-nak szüksége volt a gyógynövényekre.
A napsugarak nem csak közvetlenül voltak rájuk veszélyesek,
gyorsan elszívták a Kárpátiak energiáját is.
Mikhail tudta, hogy soha nem lesz képes érvekkel meggyőzni
Gregorit, hogy miért is próbált megkegyelmezni Antonnak.
Mindketten tudták, hogy Dieter Hodkins már csak egy ember üres
héja volt, tele romlottsággal, vágyott az erőszakra. Dieter nagyon
élvezte, hogy összeakadt a vámpírvadászokkal, aztán pedig
találkozott Andréval. Olyan hatalmat akart magának ő is. Gregori
sosem értette volna meg, miért tette kockára az életét azzal, hogy
esélyt adott a másik halandónak a menekülésre. A megítélése, ha a
herceg biztonságáról volt szó, kizárólag a feketére és a fehérre
korlátozódott. Anton pedig ebből a nézőpontból koromfekete volt.
A torz, karmos kéz izmos nyakába akasztotta az értékes
növényekkel teli zsákot, és a farkas már rohant is, versenyezve az
egyre magasabbra hágó nappal, ami a vastag felhőtakaró széle fölé
emelkedett. Szőre füstölni kezdett, alatta a bőre felhólyagosodott.
Váratlanul mennydörgés csattant. Vastag, esővel terhes fekete
felhők szelték az eget, elfedve Mikhailt a naptól. A vihar gyorsan
keresztülörvénylett az erdőn, leveleket kavaró, ágakat lengető vad
széllel. Villám sistergett az égen, mint tüzes ostor a táncoló fényben.
Mindent elsötétítettek a párás felhők. Mikhail beugrott a barlangba,
és rohant a labirintusösvényen a főterem felé, közben alakot váltva.
 Gregori hűvös ezüst pillantása Mikhailra siklott, amikor
átnyújtotta a gyógynövényeket.
– Csoda, hogy képes voltál megkötni a cipőfűződet nélkülem az
eltelt évszázadok alatt.
Mikhail leereszkedett az öccse mellé, és eltakarta a szemét.
– Az meg még nagyobb csoda, hogy még élsz, ezzel az arrogáns
stílusoddal. Emlékeztess majd rá, hogy időben távolítsalak el a
befolyásolható öcsém közeléből, még mielőtt átragadna rá a
tiszteletlen viselkedésed – válaszolta.
– Ot ekäm ainajanak hany, jama. (Fivérem testének egy
darabja a föld alatt, a halál közelében.)
Ősi nyelv, öreg, mint maga az idő, töltötte ki a termet. Gregori
hangja gyönyörű, mégis parancsoló volt, ahogy belekezdett népük
nagyobb gyógyító énekébe. Senkié sem volt az övéhez fogható.
Gyönyörű, hipnotikus, igéző. A szertartásos ének kikötőt jelentett a
bizonytalan tengeren hánykolódó Jacques-nak. A nyállal elkevert
gazdag talaj borogatásként ölelte a sebesült harcos nyakát. Gregori
ősi és rendkívül erőteljes vére már Jacques összeesett vénájában
folyt. A gyógyító kimérte, majd összezúzta a gyógynövényeket,
hozzáadta a keveréket a Jacques nyakán levő borogatáshoz.
– Helyrehoztam a belső sérüléseit. Gyenge még, de az akarata
erős. Ha mélyen a földbe tesszük, és elég időt adunk neki, meg fog
gyógyulni. – Gregori egy borogatást nyomott Mikhail kezébe is.
– Tedd a szemedre. Segíteni fog, amíg a földbe nem jutsz.
Gregorinak igaza volt. A borogatás enyhülést adott, mint a jég,
úgy oltotta a tüzet. De valahol mélyen benne újabb rémálom
kezdődött. Egy tátongó, fekete lyuk, egyre nőtt, karmolta a belsejét,
sötét, őrült gondolatokat suttogott. Akárhányszor próbálta elérni
Raven elméjét, csak ürességet talált. Az agya tudta, hogy a lány
mélyen alszik, de Kárpáti vére sírt az érintéséért.
– Neked is a földbe kell menned – jegyezte meg Gregori. – Majd
én felállítom a biztosítékokat, hogy a nyugalmunk zavartalan
legyen.
– Egy nagy neontáblával, hogy „Itt fekszik Gregori, ne zavarják”?
– kérdezte Mikhail halkan, megrovó hangsúllyal. Gregori mélyen
leengedte Jacques testét a gyógyító földbe, nem zavartatva magát
Mikhail megjegyzésétől. – Esetleg felírhatnád a nevedet az égre is,
hogy egészen biztosan célba jusson a vámpírnak szóló kihívásod.
– Azt akarom, hogy tisztában legyen vele, ki vagyok, ki az, akit
ellenségének választott. – Gregori vállán felhullámzottak az izmok.
Szükség karmolta Mikhail bőrét, mint ezer hangyacsípés,
szurkálta szerveit, rágta izomzatát. Felemelte vörös, karikás szemét
Gregori nyers, mégis furcsán megkapó vonásaira. Annyi erő volt
Gregoriban; ott lobogott ezüst szemében.
– Azt gondolod, hogy Ravennel én már rendben vagyok, és többé
nincs rád szükségem. Szándékosan magadra vonod a bajt, még az
én bajomat is, mert a szíved mélyén azt hiszed, hogy már nem vagy
képes kitartani. Üdvözlöd a vadászat veszélyeit, az életed végét
keresed. Most van igazán szükségük rád az embereinknek, Gregori,
jobban, mint valaha. Van reményünk. Van jövőnk, ha túl tudjuk
élni a következő éveket.
Gregori nagyot sóhajtott, pillantását elkapta Mikhail számonkérő
tekintetéről.
– A te életed megmentésének van értelme. De az enyémnek nem
sok.
Mikhail hátratúrta sűrű haját.
– Embereink nem tudják végigcsinálni nélküled, Gregori, és én
sem.
– Olyan biztos vagy benne, hogy nem fogok átváltozni? – Gregori
mosolya öngúnnyal teli és humortalan volt. – Hited meghaladja az
enyémet. Ez a vámpír könyörtelen, a saját erejétől részeg. Sóvárog a
gyilkolás, a rombolás után. Én is ennek az őrültségnek a
határmezsgyéjén táncolok nap, mint nap. Az ereje semmi,
lepkeszárny lebbenése a szélben az enyémhez képest. Nincs szívem,
és a lelkem sötét. Nem akarok várni addig, amíg már nem tudom
meghozni a saját döntésemet. Egyvalamit nem akarok: arra
kényszeríteni téged, hogy felkutass és megölj. Az életem a beléd
vetett hitem. Védeni téged. Nem akarok addig várni, amíg neked
kell rám vadásznod.
Mikhail fáradt kézmozdulattal megnyitotta a földet az öccse felett.
 – Te vagy a legnagyszerűbb gyógyítónk, a legnagyobb kincsünk.
– Ezért suttogják a nevemet félve, rettenettel.
Lábuk alatt a föld hirtelen megrázkódott, megemelkedett,
fenyegetően morgott. A földrengés középpontja nyilvánvalóan távol
volt tőlük, de nem lehetett nem hallani, ahogy a vámpír kiüvölti
vacka lerombolása feletti dühét.

Az élőhalott magabiztosan közeledett búvóhelyhez, amíg az első

farkas holttestét meg nem találta. A barlangja minden egyes
folyosókanyarulata, elágazása, beugrója egy-egy kegyencével volt
megjelölve, ott volt az egész farkasfalkája hiánytalanul.
Őrszemeinek, a denevéreknek feketére égett, bűzös, füstölgő
tetemei hatalmas kupacban magasodtak odúja közepén.
Felüvöltött.
Nem Mikhail az, akinek igazságérzete és kiszámítható,
tisztességes játékszabályai a bukását okozhatják, hanem a
Legsötétebb. Gregori. Minden Kárpáti közül a legfélelmetesebb.
Meg sem fordult a fejében, hogy ebben a játékban a Legsötétebb
veszi majd kezébe az irányítást.
Andre kimenekült kedvenc fészke biztonságából, épp jókor: a
hegy megmozdult, a terem falai bedőltek, magukba omlottak. A
repedések átterjedtek a keskeny folyosóra, a sziklafalak egyre
közelebb és közelebb csúsztak egymáshoz. Gránit csikordult
grániton, az éles hang szinte beszakította a dobhártyáját.
Minél többször gyilkolt egy vámpír, annál érzékenyebbé vált a
napra, annál hamarabb árasztotta el a leküzdhetetlen nappali
letargia, bénultság. Andrénak nagyok kevés ideje maradt. Ahogy
kilőtt a sziklafal belsejéből, a nap azonnal brutálisan lecsapott rá,
felsikoltott a kíntól. Por és kőtörmelék lövellt ki az odúja
bejárataként szolgáló repedésből, Gregori gúnyos nevetése együtt
áradt ki a hegy gyomrából a földrengés megindította omladékkal.

– Nem, Gregori – felelt csak nagysokára Mikhail, amikor a zaj

elült. Hangjában derű csillant. Lelebegett a föld hívogató ölelésébe.
– Ez egy tökéletes példa volt arra, hogy miért suttogják a nevedet
félve, rettenettel. Senki sem érti és értékeli annyira a fekete
humorodat, mint én.
– Mikhail?
Mikhail a földet takaróként magára húzó keze megállt.
– Nem kockáztatom sem a te, sem pedig Jacques épségét a
kihívásommal. A vámpír nem tud átcsúszni a biztosítékaimon.
– Sosem féltem Andrétól. És tudom, hogy a varázslataid erősek.
Úgy hiszem, barátunknak pillanatnyilag megvannak a maga
problémái: sürgősen menedéket kell találnia a nap elől. Ma már
nem fog minket zavarni.

Hummer atya körülbelül huszadjára tapogatta körbe vastag

kőfalakat. Nem voltak ablakok, börtönük jól megépítettnek tűnt, a
falak vastagok, biztos volt benne, hogy a hangjuk nem hallatszik ki.
Fény nem szűrődött be, és a teljes sötétség nyomasztó volt. Azt sem
tudta, éjszaka van-e vagy nappal, képtelen volt követni az idő
múlását.
A pap minden lehetséges takarót Raven jéghideg testére húzott,
de bizonyos volt benne, hogy belehal a vérveszteségbe. Nem
érzékelt sem pulzust, sem lélegzést, amióta ide belökték őket.
Miután előbb megkeresztelte Ravent, majd feladta neki az utolsó
kenetet, Hummer atya óvatos körözni kezdett a helyiségben, abban
a reményben, hogy megtalálja a menekülés útját.
Andre, a vámpír arra használja Ravent, hogy idevonzza Mikhailt.
Edgar jól ismerte a Kárpátiak vezetőjét, tudta, hogy a terv be fog
válni. Mikhail eljön, és Isten irgalmazzon Slovensky lelkének.
Egy kis zaj, a szenvedő tüdő iszonyatos zihálása keltette fel a
figyelmét. Hummer atya visszatért Ravenhez. A lány teste
megállíthatatlanul reszketett a nagy halom takaró alatt. A keze
hidegebb, mint eddig bármikor.
A pap átölelte, próbált mindkettejüknek megkönnyebbüléssel
szolgálni.
 – Mit tehetnék, hogy segítsek önnek?
Raven kinyitotta a szemét. Tisztán látott a sötétben, megvizsgálta
a szilárdan megépített cellát, majd utána Hummer atya aggódó
arcát is.
– Vérre lenne szükségem. Túl sokat vesztettem.
– Boldog lennék, ha adhatnék, gyermekem – felelte ő azonnal.
A lány érzékelte az öreg gyengeségét. De amúgy sem tudna vérhez
jutni a Kárpátiak módján. Elméje Mikhailért nyúlt. Fájdalom
robbant a fejébe. Halkan nyögött, a halántékát szorítva.
„Ne próbáld, kicsim.” – Mikhail erősnek és biztatónak hangzott. –
„Tartogasd az erődet. Hamarosan ott leszek.”
„Ne! Pontosan ez az, amit akarnak!” – A telepatikus üzenet
elküldésének erőfeszítésétől úgy érezte, hogy fúrók mélyednek a
fejébe. – „Jacques él?” – Mintha üvegszilánkok döftek volna a
koponyájába.
„Neked köszönhetően. Pihenj!” – Ez már utasítás volt, színtiszta,
komor parancs.
Mosoly lágyította Raven szép vonalú száját.
– Beszéljen hozzám, atyám, az elvonja a figyelmemet. Foglaljon
le. Mondja el, mit tud a Kárpáti fajról. – Nagyon gyenge volt, de
nem akar panaszkodni a papnak.
– Halkan beszélek majd a biztonság kedvéért – súgta a lány
fülébe Edgar. – Mikhail eljön, ön is tudja. Sosem hagyna itt
bennünket. – A lány karját dörzsölte, hogy kicsit felmelegítse éhező
testét. – A hímjeik területvédők, agresszív természetűek, és
szélsőségesen védelmezőek. Úgy gondolnak magukra, mint az egész
egyik felére. Ez a fél foglal magába minden gonoszságot és
erőszakot. A legnagyobb hatalmú vadászok, tökéletes
gyilkológépek.
– De atyám! – suttogta Raven tiltakozva.
Edgar Hummer elmosolyodott a sötétben, tudta, hogy a lány
tisztán látja. – Ez nem teljesen a saját leírásom. Hosszú
élettartamuk miatt hatalmas vagyonokat halmoznak fel, rendkívüli
szellemi képességekkel bírnak, tényeket, dátumokat, pontos
részleteket ismernek történelmi eseményekkel kapcsolatosan, mert
hiszen átélték azokat az időket. Nagyszerűen használják az
elmekontrollt, ha szükséges, hogy titokban tarthassák létezésüket.
Sajnos azonban nem élhetnek örökké a másik felük nélkül. Az
asszonyuk fénye tarthatja csak távol őket a teljes sötétségtől. Ő az
egyetlen reményük arra, hogy véget érjen magányos
örökkévalóságuk, vagy pedig átfordulnak vámpírrá, és meggyűlölik
a saját fajtájukat, vadászni kezdenek népük tagjaira. Egyedül a nők
állnak köztük és a kárhozat között.
– Meg kell keresniük az életpárjukat, ahogyan Mikhail
megkeresett engem. – Ravent elégedettséggel töltötte el a tudat,
hogy levette Mikhail válláról ezt az iszonyú terhet.
– Azt mondta nekem, hogy ön a valódi életpárja, a másik fele.
Maga nélkül a legendák vámpírjává válna, egy páratlan szörnnyé,
amilyet még nem látott az emberiség.
Raven minden egyes lélegzetért megküzdött.
– Ne higgye, atyám. Nekünk is megvannak a magunk ördögi
szörnyei. Láttam őket, követtem őket. Éppen olyan rosszak.
Hummer atya felsóhajtott. – Végtelenül szomorú dolog ez. Egy
tragédia. A hímek kitartanak, nagyon sokáig kitartanak, és
folyamatosan kutatnak, de olyan kevés Kárpáti nő van.
Megtizedelték a számukat azokban a korokban, amikor a
vámpírvadászat mindennapos időtöltésnek számított.
– Miért nem keresnek emberi nőket és változtatják át őket?
– A vámpírok megpróbálkoztak ezzel, de a nők megőrültek. A
vámpírok végül megölték, vagy magukra hagyták és meghaltak, de
voltak esetek, amikor a Kárpátiak voltak kénytelenek levadászni
őket. Előfordult... megesett, hogy rajtakapták ezeket a nőket azon,
hogy kisgyerekeket öltek. Nem lehetett rajtuk segíteni.
– Nálam miért működött?
Hummer atya az ajtó felé pillantott, majd visszafordult Ravenhez.
– A Kárpáti hímeknek egyetlen igaz másik fele van. Ez nem
ugyanaz, mint az embereknél, ahol másokkal is működhet a kémia.
Ön Mikhail másik fele. Ezt tartom a legvalószínűbb okának, hogy
nem tébolyodott meg az átváltozása során.
 – Ez a dolog köztem és Mikhail között minden felölel – felelt
Raven. – Az elmém, a szívem, a testem és talán még a lelkem is az
övé. Amikor távol van tőlem, akaratlanul is érte nyúlok. Milyen
borzalmas lehet a többi férfinak.
Hummer atya megszorította a kezét. – Hatalmas együttérzés van
önben, Raven. Ne felejtse el, a vámpír élvezi, amit csinál. Érzelmet
érez, amikor öl, mint egy kábítószeres a belövés pillanatában, soha
nem tud felhagyni ezzel. Mások fájdalma táplálja a függőségét.
– Ezt nem tudhatja – tiltakozott a lány.
– Jó oka van a legendák megszületésének gyermekem.
Megvannak a valóság magvaik. A vámpírok gyakran és gondolkodás
nélkül ölnek, semmiféle tisztelet sincs bennük az élet iránt. Igazából
magasabb rendűnek gondolják magukat az embereknél, megvetik
őket. Gyűlölik a fajuk hímjeit, igyekeznek megsemmisíteni őket.
Egy mestervámpírok százakat is megölhet, mire megállítják.
Általában egy Kárpáti vadász pusztítja el őket, és semmisíti meg a
létezésük minden nyomát.
– Ez hosszú évszázadok óta Mikhail dolga is? – Raven próbálta
megérteni Mikhail keserű létezését.
– Azok közül, akikre vadászott, sokan a barátai voltak. Úgy vélem,
ez az oka, hogy egyre visszahúzódóbbá vált, elszigeteltséget
kényszerített magára. Nem akart közel kerülni azokhoz, akiket
esetleg később majd el kell pusztítania.
– Gregori is ugyanezt érezheti – Raven feljebb húzta magán a
takarókat. – Találkozott valaha Mikhail barátjával, Gregorival?
– Ő az, akit a Legsötétebbnek neveznek. Láttam őt, persze, de
csak egyszer. Mikhail gyakran mondogatta, hogy aggódik miatta.
Raven ziháló, sípoló légzése nagyon hangosnak tűnt börtönük
csendjében. – Ő kiváló gyógyító, atyám. – Újabb borzalmas
lélegzetvétel. – És hű Mikhailhoz. Hiszi, hogy van remény a fajuk
számára?
A pap a kereszt jelét rajzolta a lány homlokára, mindkét csuklója
belsejére.
– Ön a reményük, Raven. Nem tudja?
 Mikhail megérintette Raven elméjét. Közelebbről jött, a kötés
közöttük erőteljes volt. Elárasztotta a szerelmével, beburkolta erős,
védelmező jelenlétével. – „Tarts ki, szerelmem.” – Hangja a
gyengédség bársonyos csábítása volt.
„Ne gyere erre az ördögi helyre, Mikhail! Várd meg Gregorit” –
könyörgött a lány.
„Nem tehetem, kicsim.”
Villany pislant a cellában, mintha egy generátor lépett volna
működésbe. Raven keze megkereste Hummer atyáét.
– Megpróbáltam megállítani, figyelmeztetni, de akkor is jön.
– Ez természetes. – Edgar hunyorgott a hirtelen világosságtól.
Aggódott Ravenért. A légzése egyre fojtottabb, gyengébb lett,
harcolnia kellett minden egyes lélegzetért és folyamatosan rázta a
hideg.
A nehéz ajtó megdöndült és recsegett, ahogy kicsapódott. James
Slovensky bámult rájuk. Szeme Raven meggyötört arcára tapadt. A
lány tekintete találkozott az övével.
– Mi bajod? – kérdezte.
Halvány mosoly jelent meg a lány szája sarkában.
– Haldoklom. Azt hiszem, ez elég egyértelmű, még magának is. –
A lány hangja mély volt, fenyegető, mégis olyan dallamos, hogy
óhatatlanul a hatása alá került az ember.
Slovensky közelebb lépett hozzájuk. Raven érezte Mikhailt
magában, hatalmát, kitörésre váró erejét. Hirtelen támadt
nyugtalanságot is érzett. – „Várj! Jön a vámpír.” – Újabb sípoló
lélegzet húzott lángoló tüdejébe, a szörnyű hang betöltötte a cellát.
Andre egyetlen erőteljes csapással türelmetlenül
keresztülrepítette Slovenskyt a cellán. Megállt az ajtóban, kitöltve a
keretet, felhevülten egy friss gyilkosságtól. Szeme üres, megvetéssel
teli, a kegyetlenség könyörtelen ígéretét tükrözte.
– Jó estét, kedvesem. Andre vagyok, és azért jöttem, hogy új
otthonodba vigyelek. – Keresztülsuhant a szobán, élvezve hatalmát
mindannyiuk felett. Ahogy Ravenhez ért, a szeme elsötétült a
dühtől. – Azt mondtam, hogy táplálkozz a papból!
 – Én meg azt, hogy menj a pokolba – felelte a lány dallamos
hangján, szándékosan ingerelve a vámpírt.
– Meg fogod tanulni, hogy jobban teszed, ha engedelmeskedsz
nekem – csattant fel amaz. Feldühödve a lány engedetlenségén,
felkapta a papot az ingénél fogva, és nekivágta a sziklafalnak.
Hidegen, érzéketlenül.
– Ha nem fogsz táplálkozni belőle, akkor már nincs is rá
szükségünk, igaz? – Ördögi volt a mosolya.
Hummer atya teste súlyosan zuhant a padlóra, koponyája
hallhatóan reccsent. Zihált, ahogy tüdeje levegőért küzdött, aztán
egy halk sóhaj hallatszott, amikor feladta a harcot.
Raven visszafojtotta sikolyát, levegőért kapkodott. Bánata olyan
túláradó volt, hogy egy pillanatig nem tudott gondolkodni.
„Mikhail, sajnálom. Felbosszantottam. Az én hibám.”
Szeretet melengette, gyengéden cirógató ujjakat érzett az arcán.
„Sosem volt a te hibád, szerelmem.” – Érezte, ahogy a férfi bánata
összeolvad az övével.
Raven ibolyakék szemét a vámpír arcára emelte. – Most hogyan
képzeled az irányításomat?
A vámpír lehajolt, ördögi mosollyal, lehelete undorító volt.
– Majd megtudod. Most táplálkozni fogsz. – Pattintott az ujjával,
mire Slovensky szinte megháromszorozott gyorsasággal rohant ki a
cellából, és tért vissza egy pohár sötét, sűrű folyadékkal. Keze
reszketett, ahogy a vámpírhoz közeledett, óvatosan kikerülte a
borotvaéles, hosszú körmöket.
– Neked kedvesem, reggelire. A vámpír közel tartotta a lány
orrához a poharat, hogy érezhesse tartalma szagát. Friss vér
szennyeződött valami mással, valami gyógynövénnyel, amit a lány
nem ismert fel.
– Drogok, Andre? Ez nem lealacsonyító egy ilyen nagy erejű
lénytől, mint te? – A lánynak minden pillanatban harcolnia kellett a
levegőért, s alig bírta magában tartani a kitörni készülő zokogást a
pap miatti bánatában. Bárcsak ne dühítette volna fel a vámpírt!
 Andre arca elsötétült, amikor a lány ilyen megvetéssel szólt hozzá,
de egyszerűen csak a szemébe nézett, hogy engedelmességre
kényszerítse.
Raven maradék erejét összeszedve,belesűrítve a vámpír iránti
utálatát, aggodalmát Mikhailért és bánatát a pap és Jacques miatt,
mentális csatát vívott a gonosszal. A feje majdnem szétrobbant a
fájdalomtól, vércseppek jelentek meg a homlokán.
A lány ellenkezése mérhetetlenül bosszantotta a vámpírt, de
elnyomta dühét. Raven közel állt a halálhoz, ám ha meghal, a
gondosan előkészített terve mit sem ér.
– Meghalsz, ha nem táplálkozol. Ezt Mikhail is tudja. Hallasz
engem, herceg? A lány haldoklik. Bírd rá, hogy fogadja el, amit
felajánlok neki!
„Meg kell tenned, kicsim.” – Mikhail gyengéden próbálta
rábeszélni. – „Máskülönben meghalsz, mire odaérek hozzád, és
neked élned kell.”
„A vérben drog van.
Drogok nem hatnak ránk.”
Raven felsóhajtott, ismét a vámpírra nézett.
– Mi van még benne?
– Csak gyógynövények, kedvesem, gyógynövények, egy kicsit tán
megzavarnak majd, de elég idejük marad a barátaimnak, hogy
Mikhailt tanulmányozzák. Élve is hagyhatják, itt, fogolyként. Nem
ezt akarod? Hogy életben maradjon? Vagy pedig azonnal megölik. –
Odatolta a poharat a lánynak.
Raven gyomra lázadozott. Sokkal könnyebb lenne behunyni a
szemét, és feladni a küzdelmet. Alig bírta elviselni a fájdalmat a
fejében. Ő volt a felelős Jacques súlyos sebesüléséért, Hummer atya
haláláért. Mindenekfelett pedig azért, hogy imádott Mikhailja
éppen az ellenség karjaiba vágtat. Ha meg tudná akadályozni...
„Ne!” – Mikhail hangja éles volt és parancsoló.
„Ne tedd!” – erősítette meg Gregori a parancsot.
A vámpír dühödten torkon ragadta a lányt, hiszen ha Raven a
halált választja, azzal legyőzi őt. Érintése ragacsos volt, a lány
gyomra felfordult tőle.
 Hirtelen a vámpír felsikított és hátraugrott, arca eltorzult a dühtől
és a fájdalomtól. Elrántotta Raven nyakáról elszenesedett,
megfeketedett tenyerét, ami még akkor is füstölt, amikor a
mellkasához kapta. Mikhail így küldte el a maga figyelmeztetését és
kihívását.
– Azt hiszed, hogy ő majd legyőz? – vicsorogta a vámpír. – Hát
nem fog! Most idd meg!
Mikhail meghozta a maga döntését, Raven életének megmentését
minden más fölé helyezte. Még ha a vámpír talált is valami
természetes bódítószert, ami megzavarhatja Ravent, biztos volt
benne, hogy azt a kettejük között lévő kötés ellensúlyozni fogja. Ő
szeretettel és tisztelettel parancsol majd neki, hogy rákényszerítse
az akaratát, így Raven ellene soha nem fog úgy harcolni, mint
ahogyan harcol a vámpír ellen.
Raven még ahhoz is túl gyenge volt, hogy megtartsa a poharat. A
vámpír rosszindulatúan elmosolyodott, felfedve agyarait. – Ha azt
akarod, hogy a herceged életben maradjon, nincs más választásod,
mint hagyni, hogy segítsek. – A hangjában gúny volt, és valami
megvető, magabiztos győzelemtudat.
Keze rázárult a lány csuklójára, hogy megtartsa reszkető kezét.
Másik karja a vállára siklott, elfordította a kicsi testet, szándékosan
nekidöntve a hátát a mellkasának, rothadó húsához kényszerítette.
Raven elméje darabokra tört, sikoltozott ennyire közel a
gonoszhoz. Edgar Hummer mozdulatlan teste összetörten hevert
mellette, de a vámpír számára nem jelentett többet, mint egy halom
szemét. Andre hozzáért, így tisztán olvasta az élőholt gondolatait. Ő
volt a legromlottabb, legundorítóbb lény, akivel valaha is
találkozott. Olvasta minden gonosz szándékát.
A drog összezavarja majd, és a vámpír el tudja hitetni vele, hogy
hozzá tartozik. Mikhailt pedig bebörtönzik, megkínozzák,
gyötrelemben él, túl gyenge lesz ahhoz, hogy megtámadhassa
fogvatartóit. Slovensky élvezte, ha fájdalmat okozhatott. A bátyja
alig várta, hogy felboncolhasson egy vámpírt, hogy kísérletezzen
rajta. A vámpír biztos volt benne, hogy a Slovensky testvérek a
bosszúálló Kárpátiak kezétől fognak meghalni, de ha nem, akkor
legfeljebb életben tartják addig Mikhailt, amíg Andre meg nem
bizonyosodik felőle, hogy Raven már nem is emlékszik a valódi
életpárjára. A lány kiolvasta ezt a förtelmes tervet az élőhalott
gondolataiból.
„Mikhail! Ne gyere ide!” – A lány ellenállt a kényszernek, hogy
megigya a szennyezett vért, erőtlenül küzdött a vámpír undorító
szorításában. – „Nem engedem meg, hogy a kezükbe kerülj! Inkább
meghalok.”
„Raven, szerelmem. Gregori utánam jön abban a pillanatban,
amint befejezi a feladatát. Nem tartanak fogva hosszú ideig. Meg
kell tenned ezt a szörnyűséget a kedvemért.
– Igyál! – A vámpír nyugtalannak tűnt. A lány szíve remegett az
erőfeszítéstől. Egy karmazsin csík jelezte homlokán a haláltusa
kezdetét. A Kárpátiak extrém állapotba kerülve vért izzadtak.
– Soha – felelte a lány összeszorított fogakkal.
– A nő meghal, Mikhail! Ezt akarod? Meghal a karjaimban,
velem, de én mindenképpen győzedelmeskedem. – Andre megrázta
a lányt dühében. – Öngyilkosságot követ el abban a pillanatban, ha
te feladod az életet. Tényleg olyan ostoba vagy, hogy nem látod be?
Mikhail is meg fog halni.
Az ibolyakék szem megállapodott a csontos arcon. – De előbb
elpusztít téged – mondta szilárd meggyőződéssel.
„Szerelmem.” – Mikhail hangjának fekete bársonya simogatta
fájdalommal teli elméjét. – „Muszáj megengedned, hogy én
döntsek ebben a kérdésben. Nem adsz nekem más választási
lehetőséget, mint hogy kikényszerítsem az engedelmességed. Ez a
közös döntésünk kellene, hogy legyen, de te most nem látsz tisztán.
Engem nem tud legyőzni. Hidd el. Tarts ki. Nem tud elválasztani
minket. Mi egymásban élünk. Nem is érti a kötésünket. Együtt túl
erősek vagyunk a számára. Hagyom, hogy elkapjon. Egyszerűen
megengedem neki, ez minden.”
A vámpír felismerte a pillanatot, hogy Mikhail akarata győzött.
Raven hagyta, hogy a poharat az ajkához vigye. Ám a kényszer
ellenére a teste visszautasította a tápanyagot. A vámpír érezte, hogy
háborog a lány gyomra. Mikhail a kötelékükön keresztül segítette
életpárját, hogy képes legyen befogadni a felkínált italt. Andre
ráébredt, hogy ez a semmi kis teremtés akkora akaraterővel
rendelkezik, ami nagyban megnehezítheti a dolgát.
Raven szíve és tüdeje szinte azonnal reagált a folyadékra.
Lélegzése egyenletesebbé vált, teste felmelegedett. Abban a
pillanatban azonban, amikor Mikhail már nem irányította a lány
akaratát, Raven igyekezett elhúzódni a vámpírtól. Az szorosabban
tartotta, arcát a lányéhoz dörzsölte. Kegyetlenül, kárörvendőn
felnevetett.
– Azt hiszed, nagyon erős, mi? De meglátod, hogy ugrik a
parancsomra.
– Miért csinálod ezt? Miért árulod el?
– Ő árulja el a népünket!
Ebben a pillanatban Mikhail belépett az ajtón, és ott állt
szálfaegyenesen, erőtől duzzadva, legyőzhetetlenül. Hatalmával,
jelenlétével betöltötte az egész cellát. Elegáns volt, nyugodt,
fejedelmi, mint egy valódi uralkodó.
Slovensky a falhoz lapult, észrevétlen próbált maradni. Andre
Raven torkához nyomta egyik borotvakarmát.
– Csak nagyon-nagyon óvatosan, Mikhail. Megölhetsz, ez
kétségtelen, de a lány fog először meghalni. – Andre pajzsként
rántotta maga elé Ravent. A takarók szétszóródtak, a lány
magatehetetlenül lógott a szorításában, szeme Mikhailra tapadt.
Mikhail gyengéden, szerelmesen rámosolygott. – „Szeretlek,
kicsim. Légy bátor.”
– Mit kívánsz tőlem, Andre? – kérdezte halk hangon.
– Ismerd be ezeknek az embereknek, hogy te vagy a vámpírok
feje.
Mikhail mosolya kissé gúnyos volt. – Látom, mire megy ki a játék
Andre. Beismerem, valóban én vagyok a népem vezetője.
– A véredet akarom.
– Ravennek fogom adni, hogy jobban legyen.
Raven szíve a mellkasát kalapálta. Szándékosan odahajolt, hogy
Andre karma megsebezze. Egy vércsepp gördült le a nyakán. A
vámpír karja bilincsként szorította, majdnem összetörte.
 – Ne csinálj ilyen ostobaságot még egyszer – utasította rendre,
majd figyelmét újra Mikhailra fordította. – Ne közelíts hozzá, hogy
vért adj neki. Folyasd egy tartályba.
„Mire kell neki a véred, Mikhail?”
„Magának akarja, hogy belészeress, így akar ráerősíteni a drog
hatására, hogy megtéveszthesse az elméd.”
Raven kétségbeesetten Gregoriért nyúlt. – „Jönnöd kell!”
„Jacques-ot látom el.”
„Jönnöd kell, gyorsan, Gregori!”
„A drog, amit beadott neked, ősi szer,” – magyarázta Gregori,
szavai lágyan simogatták a lány elméjét. – „Az északi féltekén termő
egyik virág szirmából sajtolják. Csak megzavar egy kicsit, nem
több. A vámpír megkísérli majd, hogy kicserélje az emlékeidet
olyanokra, amikben vele vagy, és fájdalmat fog okozni, hogy a
gondolataidat irányíthassa. Amikor Mikhailra gondolsz, az fájni
fog. Ez nem a drog hatása, a vámpír teszi. Vérkötést hozott létre
veled, így az ellenőrzése alatt tarthat. Cenzúrázd a gondolataidat,
amennyire csak képes vagy, hogy megőrizhesd az erődet. Amikor
Mikhailért nyúlsz, arról Andre nem tudhat, sem az elméddel, sem
a testeddel nem szabad elárulnod magadat. Képes vagy jobban
egyetlen személyre fókuszálni az üzeneteidet, mint bármelyik
Kárpáti, akit ismerek. Legyen rá gondod, hogy elrejtsd előle a
párbeszédeidet. A kettőnk vérkötéséről nem tud. Bárhol
megtalállak. Abban a pillanatban, amikor befejeztem Jacques
ellátását, megyek Mikhailhoz. Szavamat adom, hogy Mikhail
túléli. Megtalálunk téged. Maradj életben az egész népünk
érdekében.”
A vámpír és Mikhail egymást nézték a szoba két oldaláról. Erő
sugárzott Mikhail minden pórusából. Hűvösen figyelte a vámpír
dilemmáját.
Rosszindulat fodrozódott, rettenetes feszültség vibrált a
helyiségben, szinte ököllel verve Raven halántékát. – „Mikhail!”
Figyelmeztetően sikoltott gondolatban, amikor Slovensky
háromszor belelőtt a férfiba. A dörrenések a cellában olyan zajt
keltettek, mintha mennydörgés csattant volna a sziklafalakon. A
golyók hátralökték Mikhailt, és Hummer atya mellé zuhant, értékes
vére élénk karmazsinvörössel színezte a fehér selyem inget.
 Tizenkilenc

– Ne! – Raven keményen harcolt a vámpírral, a félelem adott

erőt neki az elvesztett vér helyett. Egy pillanatig úgy tűnt,
kiszabadítja magát, de a vámpír visszarántotta, keze keményen
zárult össze a torkán. Raven leküzdötte a pánikot. Nem mert
elájulni. – „Gregori! Mikhailt lelőtték!”
„Érzem. Minden Kárpáti érzi. Ne aggódj. Nem fog meghalni.”
Gregori határozottan közelebbről hallatszott. – „Elővigyázatosan
csak a húsba lőttek, ami erősen vérzik, de nem halálos, mint
Jacques sebe. Továbbította nekem, hogy hol sebesült meg.”
A vámpír magával vonszolta Ravent az ajtóhoz.
– Jönnek majd a többiek, de már késő lesz. Ne hidd, hogy
kiszabadulhat – sziszegte a lány fülébe. – Slovensky és a többiek
meglakolnak majd, elpusztulnak, akárcsak annak bizonyítékai, ami
itt történt. Te pedig velem leszel, messze innen, ahol nem találnak
ránk.
Raven Mikhailon tartotta a szemét, és rá összpontosította az
elméjét, hogy közvetítsen mindent Gregorinak: Slovenskyt, ahogy
bilincsbe veri Mikhail csuklóját és bokáját, odaláncolja a falhoz,
nevetve, gúnyolódva belerúg. Mikhail csöndben maradt, fekete
szeme jéghidegen ragyogott. Egyetlen hangot sem adott ki, pedig
drága vére hatalmas hullámokban áradt kifelé a testéből.
A vámpír felemelte a lány karcsú testét, és elszáguldott vele, el a
halál és pusztulás helyéről, fellőtte magát az égbe, karmai között
Ravennel tovasuhant az éjszakában.
Gregori könnyedén összekapcsolódott Mikhail elméjével. A
csaták, háborúk és vámpírvadászataik évszázadai alatt sokszor
cseréltek vért, hogy megmentsék egymás életét. Mikhailnak
fájdalmai voltak, és sok vért vesztett. A lövésekkel hatalmas erejét
akarták elvenni. Slovensky azzal foglalatoskodott, hogy Mikhailt
traktálta eltervezett kínzásának aprólékos részleteivel.
Mikhail fekete szemében hátborzongató parázs izzott, pillantása
lobogó lángként vetült Slovenskyre, amint a férfi közelített hozzá.
Az a baljós szempár egy pillanatra visszarettentette az embert.
– Majd megtanulod, hogy félj tőlem. Megtanulod, ki birtokolja a
valódi hatalmat.
Halvány mosoly jelent meg Mikhail ajkán.
– Nem gyűlöllek, halandó. És nem félek tőled. Te csak egy gyalog
vagy egy hatalmi játszmában. És éppen most áldoztak fel. – Hangja
mély volt, fenyegető, mégis dallamos, olyannyira, hogy Slovensky
azon kapta magát, hogy újra akarja hallani. Megrázta a fejét, hogy
kitisztuljon. Letérdelt áldozata mellett, mosolygott a másik
fájdalma feletti örömében.
– Andre átadja majd nekünk a vérszívóid maradékát is.
– És miért tenné? – Mikhail lezárta a szemét, az arca barázdált és
feszült, de a halvány mosoly ott maradt a szája sarkában.
– Saját képedre formáltad, istentelen életre kényszerítetted,
ugyanúgy, akárcsak azt az asszonyt. Most próbálja megmenteni. –
Slovensky közelebb hajolt, előhúzta a kését. – Azt hiszem, ki kéne
ásnom azokat a golyókat belőled. Nem akarhatjuk, hogy fertőzést
kapj, ugye? – Éles hangon vihogott.
Mikhail nem húzódott el a pengétől. Fekete szeme felpattant,
hatalom lángolt benne. Slovensky hátraesett, négykézláb mászott
el, hogy lekuporodjon a távolabbi falnál. Kotorászott a kabátjában,
előrántotta a fegyverét, és Mikhailra szegezte.
A föld szinte gyengéden mozdult meg, megduzzadni látszott, a
szilárd padló felpúposodott és meghasadt. Slovensky megragadta a
falat maga mögött támasztékul, és közben elejtette a fegyverét. A
feje fölött egy kő kiesett a falból, veszélyesen közel a férfihoz. Majd
a második és a harmadik, és Slovenskynek védenie kellett a fejét a
kőzáportól.
Félelmében magas, vékony hangon kiáltott fel. Egyre kisebbre
húzta magát, az ujjai között bámult a Kárpátira. Mikhail meg se
moccant, hogy védje magát. Pontosan úgy feküdt, ahogy Slovensky
elhelyezte, fekete szeme merőn nézte. Slovensky káromkodva
próbálta elérni a fegyverét.
A padló újra megindult, hullámzott alatta, a fegyver arrébb
csúszott. Mögötte a fal bizonytalanul megingott, újabb kövek
zuhogtak le, a vállán és a fején találva el a férfit, aki különös, ijesztő
furcsaságot vett észre. Egyetlen kő sem esett a pap testére.
Egyetlenegy sem közelítette meg Mikhailt még gurulva sem. A
Kárpáti pedig egyszerűen csak figyelte azzal az átkozott szemével és
halvány mosolyával, amint a kövek betemették előbb Slovensky
lábát, majd egyre feljebb. Egy baljóslatú reccsenés, Slovensky pedig
felsikoltott a gerincére zuhant teher alatt.
– Átkozott, menj a pokolba! – vicsorogta. – A bátyám majd elkap!
Mikhail nem szólt semmit, csak figyelte a pusztulást, amit Gregori
előidézett. Mikhail azonnal meg tudta volna ölni James Slovenskyt,
Gregori drámai előadása nélkül is, ám fáradt volt, és a teste vészes
állapotban. Nem akarta tovább emészteni az energiáit. Raven a
vámpír fogságában marad addig, amíg Gregori meg nem gyógyítja
őt. Nem szabad arra gondolnia, mi mindent művelhet Andre a
lánnyal. Hosszú évszázadok után most először kénytelen volt egy
másik lényre támaszkodni. A Legsötétebbre. Gregorira. Aki olykor
úgy viselkedik, mint egy királyi méretű pattanás a seggén.
„Olvasom a gondolataidat, barátom.”
Mikhail nem mozdult, fájdalom marta. Slovenskyre egyre több kő
hullott, míg végül sírhantként fedte be a halom.
Gregori jelent meg a cellában, szokásos nesztelen suhanásával,
elegancia és erő volt mozdulataiban, ahogy átlépdelt az összeomlott
fal maradványain.
– Ez már kezd rossz szokásoddá válni.
– Ó, fogd már be – mondta Mikhail harag nélkül.
Gregori érintése határtalanul gyengéd volt, ahogy megvizsgálta a
sebeket. Pontosan úgy irányították a lövéseket, hogy elkerüljék a
létfontosságú szerveket, de erős vérzést indítsanak el. Csak egy
másodpercébe telt, hogy levegye Mikhail bilincseit és
megszabadítsa a láncoktól. Gregori földet nyomott a sebekre, hogy
megállítsa a további vérzést.
– Nézd meg Hummer atyát – kérte Mikhail gyenge hangon.
– Halott. – Gregori rá sem pillantott az összetört testre.
– Bizonyosodj meg róla. – Ez parancs volt. Mikhail idáig sosem
parancsolt Gregorinak.
Egy pillanatra Gregori ezüst szeme felvillant, ahogy egymásra
néztek.
– Kérlek, Gregori, ha bármi esély van... – Mikhail behunyta a
szemét.
Gregori fejcsóválva, kötelességtudóan odament a pap összetört
testéhez, és megnézte a pulzusát. Tudta, hogy reménytelen, tudta,
hogy Mikhail is tisztában van vele, de azért ellenőrizte. Gyengéden
bánt a holttesttel.
– Sajnálom, Mikhail. Elment.
– Nem akarom itt hagyni.
– Elég a beszédből, hagyd, hogy tegyem a dolgom – mormogta
Gregori.
Viharos sietséggel köd ömlött át a bedőlt fal fölött, átsuhant a
cellán, majd felcsillámlott.
Gregori a herceg elé lépett, szembefordult a köddel. A vámpírok
gyakran állítottak a szolgálatukba fiatalabb, újonnan átfordult
élőholtakat, akik még nem ismerték ki magukat a vámpírok
világában, nem voltak képesek megfelelően védeni magukat.
A köd felmagasodott, emberformába tömörült, Byron alakja
formálódott meg Gregori szemei előtt, tekintetét a földön fekvő
hercegre szegezte. – Ki tette ezt? És ki van a kőhalom alatt? – Nem
merte megkerülni a herceg elé magasodó Gregori impozáns alakját,
ezért inkább a pap mellé térdelt le, gyengéden megérintette a
homlokát, keresztet rajzolt rá.
– A kövek alatt egy báb van, a vámpír emberi szolgája. Mikhail
nyaralója közelében van két másik holttest is, el kell őket tüntetni.
Nem akarjuk, hogy a falusiak pánikba essenek és farkasvadászatra
induljanak.
– Byron, keresd meg Ravent – suttogta Mikhail.
 – Mikhail – Gregori felszakította fogaival saját csuklóját, és
odatartotta a herceg szájához –, vedd a vérem, amíg betömködöm
rajtad ezeket a lyukakat.
– Keressétek meg Ravent.
– Igyál, Mikhail. A vámpír nem fogja bántani. Ma éjszaka még
türelemmel lesz. Meg kell erősödnöd a vadászatra. vedd, amit
szabadon ajánlok fel. Nem szeretnélek kényszeríteni.
– Kezdesz egyre bosszantóbbá válni, Gregori – panaszkodott
Mikhail, de engedelmesen elfogadta a gyógyító felkínált csuklóját.
Gregori vére is ősi volt, mint az övé. Senki másé nem volt képes
olyan gyorsan segíteni. Gregori elfordította a csuklóját, hogy jelezze
Mikhailnak, elég volt, tudta, hogy neki is szüksége lesz erőre a
gyógyításhoz és hercege biztonságos helyre szállításához.
– A pap velünk jön – ismételte Mikhail. Forróság hullámzott át
jéghideg testén, vágy és éhség mardosta. Elméje el akarta érni
életpárját, szüksége volt egyesülésükre.
Fájdalom robbant a lány és az ő fejében is, Mikhail felzihált és
visszakozott, fekete szeme gyötrődve kereste Gregori fakó
tekintetét. – „Aludj most, Mikhail. Hamarosan vadászni indulunk.
De előbb ezekről a sebekről kell gondoskodnunk” – rendelkezett
Gregori igéző hangon. – „Verink sokta; verink kana terád.
(Vérünk összevegyül, hív téged.) – Az áradó ősi ének felemelkedett
a cella romjai között. Byron hangja kapcsolódott a kántáláshoz. –
„Halld szavamat, engedd, hogy az anyaföld üdvözöljön. A talaj ír
a sebeidre, megnyugtatja az elmédet. Aludj, Mikhail. – A herceg
szemhéjai elnehezültek, annak ellenére, hogy újra utasítani akarta
két társát, hogy induljanak Raven keresésére. – „A vérem erőteljes
a tiéddel keveredve. Érezd, ahogy meggyógyítja a testedet.”
Gregori lehunyta a szemét, fehér gyógyító energiává vált, beáradt
Mikhailba, hogy megtaláljon minden egyes tépett sebet, eltávolítsa
az idegen tárgyakat, és helyreállítsa a károkat belülről kifelé, egy
képzett sebész precizitásával.
Byron, aki mindkettejükre vigyázott, ellépett a pap mellől, ahogy
megérezte a hatalom fodrozódását a levegőben. Valaki közeledett,
valaki, aki nagy hatalommal bír, de ez várható volt most, hogy a
hercegük itt feküdt a vérében. A vadászok mindenfelől
megindultak. De ő nem bízott meg maradéktalanul senkiben,
amikor a herceg is és Gregori is veszélyben voltak.
Figyelte, ahogy a hatalmas fülesbagoly lekörözött a romba dőlt
épülethez, majd leszállt a beomlott falra. A szárnyak becsukódtak, a
bagoly kerek szeme végigpásztázott az alanti képen. A karmok
megfeszültek, majd elernyedtek.
Byron elhelyezkedett a két Kárpáti és a bagoly között. A madár
egészen szokatlan külsővel bírt, tollai vége aranyszínűvé
világosodott, és hatalmas, kerek szemei is aranyfényben ragyogtak.
Lassú mosoly világította meg Byron komor vonásait. – Tudnom
kellett volna, hogy eljössz.
Gregori visszatért a saját testébe, felemelte a fejét és szemügyre
vette az óriási baglyot. Halkan, üdvözlőleg ejtette ki a Kárpáti
harcos nevét. – Aidan.
Byron feléje nyújtotta a kezét – Veri olen piros, ekäm. –
„Legyen vörös a véred”, ezt jelentette szó szerinti fordításban, átvitt
értelemben pedig arra utalt, hogy találja meg az életpárját és lássa
újra a színeket. Bevett üdvözlésnek számított a Kárpáti hímek
között.
A bagoly alakja megnyúlt, felcsillámlott, és egy magas, világos
hajú férfit formált meg, ragyogó arany szemekkel. Szőkesége
szokatlan volt a Kárpátiak között. Tartása katonás, magabiztos.
Aidan előrelépett, és keze először Byron kinyújtott alkarjára
fonódott, aki viszonozta szorítását, majd Gregorit üdvözölte a
harcosok hagyományos módján. A gyógyító válla fölött lenézett a
lehunyt szemmel fekvő hercegre.
– Ki merészelte? – kérdezte.
– Vámpírvadászok, akik ironikus módon éppen egy vámpírral
szövetkeztek – felelte Gregori.
– Hol van Jacques?
– A földben.
– És Mikhail asszonya?
 Tökéletes csend ereszkedett le egy pillanatra, mintha még az
éjszaka is visszafojtaná a lélegzetét. Raven képviselte az egész nép
számára a reményt.
– Visszaszerezzük, amint felkészülünk. – Gregori halk szavai
olyanok voltak, akár egy eskü, szűkre húzott ezüst szemei
rávillantak a két Kárpáti hímre. – Hozzatok nekem a lehető legjobb
földből, és készítsétek elő a pap testét.
Visszatért a munkájához. Lassan, sietség nélkül dolgozott, a
gyönyörű ősi ének reménnyel és ígérettel töltötte be az éjszakát.
Tudták, hogy ez nem elvesztegetett idő, hisz szükség volt rá, hogy
Mikhail még aznap éjjel lábra álljon.
Byron Edgar Hummer mellé térdelt, tisztelettel megérintett a pap
arcát, majd felnyalábolta a törékeny testet.
– Megszentelt földbe viszem, Gregori. Utána megsemmisítem azt
a két testet a kis ház mellett. Hol van Jacques, hogy aztán
vigyázhassak rá?
– Jacques biztonságban van – jelentette ki szűkszavúan Gregori.
Byron elsötétedő tekintete elárulta, hogy levonta a megfelelő
következtetéseket. – Úgy őrzöm Jacques-t, mint te Mikhailt. Úgy
véled, hogy kárt tennék benne?
Gregori egy hosszú pillanatig az arcát fürkészte, már az a tény is
megdöbbentő volt, hogy a fiatalabb Kárpáti megkérdőjelezi a
döntését. De egyben nyilvánvalóvá tette Byron hűségének mértékét
is, ami a herceg öccséhez köti, ha szembe mer szállni miatta a
Legsötétebbel. – Biztonságban van – ismételte meg megenyhült
hangon. – Nem akarok semmiféle nyomot, ami hozzá vezethetne,
most, hogy nem tudjuk hányan és kik kémkednek a fajtánk után.
Byron egy hosszú pillanatig a gyógyító rezzenéstelen arcát
fürkészte, majd beleegyezően bólintott. – Hol találkozunk a
vadászat előtt?
– A barlangokban. Hol van már az a föld? – Türelmetlenség
hallatszott a mély hangból.
– A legjobbat akartad, és az meglehetősen messze van innen –
felelte az ismét megjelenő Aidan.
 Átadta Gregorinak a gazdag ásványianyag-tartalmú, fekete földet,
majd hátralépett és figyelte, hogyan dolgozik a gyógyító. Gondosan
összekeverte a talajt a nyálával és újakra cserélte a borogatásokat
Mikhail mellkasán.
A szél felkavart port és benzingőzt hozott a Kárpátiak felé. Aidan
távolabb ment a vér és halál szagától, mélyet lélegzett, befogadta a
tüdejébe az információt. – Két ember közeledik lassan, egy
teherautóval – mondta. – Lesz időd befejezni a gyógyítást és
biztonságba szállítani Mikhailt. Még elég messze vannak.
– Ezt az egészet el kell itt pusztítani – mondta Gregori. –
Mindent, amit összegyűjtöttek, dokumentáltak, feljegyeztek, meg
kell találni és el kell égetni. Aztán pedig a föld mélyére kell temetni
ezt a helyet – adta ki az utasítást Gregori.
– Ki az a vámpír, aki kitervelte ezt az árulást? – kérdezte Aidan.
Gregori egyszerűen átöntötte az elméjébe az információkat, nem
fárasztotta magát beszéddel.
– Sok évszázada ismerem Andrét – mondta Aidan. – Fél
évszázaddal fiatalabb nálam. Több csatában harcoltunk együtt. Már
abban az időben is kétségbeesett volt.
Aidan keresztülsiklott a lerombolt falon, arany szeme csillogott a
sötétségben. Minden fa minden egyes levele ezüst színben ragyogott
és holdfényében fürdött, de Aidan már régóta elveszítette a
képességét, hogy színeket lásson. Világa sötét és szürke volt, és az is
marad, amíg meg nem találja életpárját, vagy amíg a hajnal
megnyugvását nem keresi. Beszívta a levegőt, küzdelem szagát
érezte és a halál bűzét. Olaj és a közeledő jármű kipufogógáza
szennyezte a tiszta levegőt.
A tölgyfák árnyékában elhelyezkedett. A jéghideg ragadozó
ösztönösen vért követelt azért, amit népük egyik tagja elkövetett
ellenük. Fajuk sorsa bizonytalanná vált, a kihalás szélére sodródtak,
nem élnék túl a vámpírvadászat egy újabb korszakát. Minden
megmaradt férfi Mikhail asszonyába vetette a túlélés reményét. Ha
alkalmazkodni tud az életükhöz, ha valódi életpárnak bizonyul, és
ha képes lesz olyan erős kislányt szülni, aki túléli az első évét, akkor
minden Kárpáti hím esélye újraéled. Lenne mibe kapaszkodniuk,
felkutathatnák a földet egy olyan asszonyért, mint Raven. Andre
hitszegése mindennél súlyosabb árulás.
Súlyos köd sűrűsödött, szinte átláthatatlan függönyként
beburkolta a fákat, és elzárta az utat. Fék csikorgott, ahogy a vezető
megállni próbált, mivel nem tudott tájékozódni. Aidan láthatatlanul
közelebb moccant, a veszélyes ragadozó zsákmányt keresett.
– Mikor érünk oda, Gene bácsi? – Egy fiú hangja csendült
mohón, izgatottan, a szél szárnyán terjedve.
– Megvárjuk, míg a köd feloszlik, Donny – felelte a másik hang
nyugtalanul. – Gyakran száll itt le ez a különös köd, és nem jó ötlet
kint lenni benne.
– Mi a meglepetésed? Nem árulod el? Mama mondta, hogy olyan
szülinapi meglepetést kapok, amit sosem fogok elfelejteni.
Hallottam, ahogy beszéltétek.
Aidan már látta is őket. A sofőr harmincas évei vége felé járt, a fiú
nem több tizenöt évesnél. Aidan figyelte őket, sürgetés futott az
ereiben, feszítette a testét, hogy megölje őket. Erőt érzett minden
idegvégződésében, s ez arra emlékeztette, hogy valóban él.
A férfi nagyon ideges volt, belebámult a ködbe, de hiába. Egy
pillanatra azt gondolta, hogy látott is egy szempárt, éhesen, arany
színben parázslani. Egy állat szeme volt – egy farkasé –, őket
figyelte az éjszakában. Kiszáradt a szája, és hevesen vert a szíve.
Védelmezőn közelebb húzta magához a fiút.
– James bácsi meglepetése. – Kétszer is meg kellett köszörülnie a
torkát, mielőtt kibuktak belőle a szavak. Tudta, hogy nagy
veszélyben vannak, tudta, hogy egy ragadozó csak arra vár, hogy
széttépje a torkukat.
– Sétáljunk oda a vadászlakhoz, Gene bácsi. Alig várom, hogy
megkapjam az új puskámat. Gyerünk, nincs messze – könyörgött a
fiú.
– Ebben a ködben nem, Donny. Farkasok vannak az erdőben.
Egyebek. A legjobb, ha kivárjuk, amíg felszáll.
– Van fegyverünk – mondta a fiú duzzogva. – Ezért hoztuk, nem?
– Azt mondtam, nem. A fegyverek nem mindig adnak
biztonságot, fiam.
 Aidan elfojtotta a vad késztetést. A fiú még nem érte el a férfikort.
Bárkik is ezek a halandók, nem fogja megölni őket, hacsak nem
fenyegetik őt vagy az övéit. Nem válik vámpírrá, népe árulójává. Túl
könnyű már a gyilkolás. Az erő varázsa. Szél kavarodott körülötte,
leveleket és ágakat sodort. Gregori ereszkedett le mellette, Mikhail
sápadtan és élettelenül feküdt a karjában.
– Hagyjuk el ezt a helyet, Aidan.
– Nem tudtam megölni őket – mondta csendesen Aidan,
bocsánatkérés nélkül.
– Ha ez Slovensky, megérdemelte volna a halált, de jól tetted,
hogy ellenálltál a késztetésnek. Felismerted, hogy a gyilkolás rád
jelent veszélyt. Messze elkóboroltál élőhalottakat vadászni. Ez
lelked sötétségét mutatja. Hogy viseled? – Nem volt gyanakvás
Gregori hangjában. Inkább egy kellemes dallamra hasonlított, ami
jólesett a fülének.
– Már nagyon közel vagyok hozzá... – felelte Aidan halkan. –
Amikor Mikhail asszonya halálosan megsérült, Mikhail dühét
minden Kárpáti megérezte, bármelyik országban volt is. A zavar
erős volt, és úgy gondoltam, muszáj utánajárnom. Visszatértem,
hogy megbizonyosodjam róla; bölcsessége továbbra is a népünket
szolgálja. Hiszem, hogy az asszonya a jövőnk reménye.
– Én is így hiszem. Talán egy új ország enyhülést ad neked.
Szükségünk lesz egy tapasztalt vadászra az Egyesült Államokban.
A sűrű köd takarásában, ami megakadályozta, hogy az emberi
lények észrevegyék, Aidan figyelmét a jól megépített, börtönként
használt vadászlak felé fordította. Felemelte egyik kezét, és a föld
megremegett. Az épület lassan elsüllyedt, pusztán egy kőhalom
jelezte a helyét.
Gregori felemelkedett a ködbe terhével, Aidannal az oldalán.
Átszelték a sötét égboltot a barlangig, ahol a többi Kárpáti harcos
gyülekezett, hogy segítséget nyújtsanak hercegük gyógyításában.
 Az éjszaka levegője átsuhant a testén, míg a vámpír valami
ismeretlen cél felé röpítette Ravent az égen át. Szédült és gyenge
volt, agya nehezen forgott. Először megpróbált fókuszálni a feltűnő
tereptárgyakra, hogy továbbítani tudja Gregorinak. Kis idő múlva
már nem emlékezett rá, miért, és egyáltalán mit csinált. Valahol
belül tudta, hogy a drog hatása miatt képtelen koncentrálni, és
amiatt érzi rosszul magát. Túlságosan nehéznek tűnt, hogy azon
tűnődjön, vajon hova viszi a vámpír, vagy hogy mit fog vele tenni,
ha megérkeznek.
Ragyogott a hold, ezüst fény borította a fák kupoláit, mindent
szürreálisán álomszerűvé téve. A dolgok ki- és beúsztak az
elméjébe. Lágyan suttogó hangot hallott, folyamatos mormolást, de
nem tudta azonosítani. Pedig fontosnak tűnt, de Raven túl fáradt
volt, hogy megfejtse. Szétesett az elméje az utolsó sorozatgyilkos
üldözésétől? Képtelen volt emlékezni rá, hogy mi történt vele.
Jólesett a szelet éreznie, ahogy átfújja a testét, megtisztítja.
Hidegnek érezte magát, de ez nem számított. Fények táncoltak,
színek örvénylettek, az égen milliárdnyi csillag ragyogott. Alattuk
hatalmas tó csillogott, mint a kristály. Minden olyan gyönyörű volt,
ám a feje borzalmasan fájt.
– Fáradt vagyok – talált a hangjára, tudni akarván, hogy képes-e
megszólalni. Talán ezzel fel tudja magát ébreszteni, ha az álom
ködében van.
Karok szorították meg enyhén.
– Tudom. Mindjárt otthon leszel.
A lány nem ismerte fel a hangot. Valami tiltakozott benne a
közelsége ellen. A teste nem kedvelte, hogy a másikét érzi. Ismeri
ezt a férfit? Talán nem, mégis úgy vélte, joga van rá, hogy magához
ölelje. Valami ki-be suhant az emlékei között, amit nem tudott
utolérni. Minden esetben, amikor úgy érezte, hogy összeillesztette
volna a darabkákat, fájdalom hasított a fejébe, olyan kegyetlenül,
hogy nem tudott tovább gondolkodni.
Aztán hirtelen már egymás mellett sétáltak, kint a csillagok alatt,
a fák kedvesen integettek és hajolgattak feléjük, a férfi karja a
dereka körül. Raven zavarodottan pislogott. Eddig is sétáltak
volna? Senki sem tud repülni, ez abszurd. Hirtelen elöntötte a
félelem. Elveszítette volna az eszét? Odapillantott a férfira, aki
mellette sétált. Jóképű volt, sápadt arca érzékien gyönyörű. De
amikor rámosolygott, a szeme üres és hideg volt, a fogai
fenyegetően villantak vérvörös szájában, ami félelemmel töltötte el
a lány szívét. Ki ez a férfi? Miért van itt vele?
Raven reszketett, próbált elhúzódni a férfitól pici, finom
mozdulattal. Gyenge volt a férfi támasza nélkül, talán el is esett
volna.
– Hideg vagy, kedvesem. Hamarosan hazaérünk.
A hangja rettegéshullámokat keltett a lány testében; undorral
forgott a gyomra. Kárörvendő gúny érződött abból a hangból. A
férfi szerető gondoskodása ellenére Raven úgy érezte, mintha egy
óriási kígyó tekergőzne körülötte hideg hüllőtestével és hipnotikus,
igéző szemével. Elméje kinyúlt, küszködve kapcsolatot keresett, de
azt sem tudta, kivel.
Mintha hűvös szélfuvallat ölelte volna körül. Mikhail.
Felsikoltott a gyötrelemtől, és térdre esett, kezét a fejére nyomta,
rettegett attól, hogy megmozduljon, gondolkodjon.
Hideg kéz ragadta meg a karját, és talpra rángatta.
– Mi történt, Raven? Mondd el, hátha tudok segíteni.
Utálta a hangját. Az idegeire ment, libabőrös lett tőle.
Hatalom volt benne, romlottság, titokban jól szórakozott, mintha
pontosan tudná, hogy mi történt vele, és élvezné a szenvedését,
tudatlanságát. Bármennyire utálta is az érintését, sajnos nem tudott
megállni a saját lábán, így rá kellett támaszkodnia.
– Muszáj táplálkoznod – emlékeztette a férfi szinte hétköznapian,
de a lány érzékelte benne az elrejtett izgalmat.
Raven a gyomrára szorította a kezét.
– Hányingerem van.
– Azért, mert éhes vagy. Különleges meglepetést készítettem
neked, drágám. Bankettet a tiszteletedre. A vendégek alig várják,
hogy megérkezzünk.
Raven megállt, és a férfi hideg, gúnyos szemébe nézett.
– Nem akarok magával menni.
 A szempár megkeményedett, kiürült. A férfi mosolya csak a
mosoly paródiája volt, agyarak rideg villanása. A lány láthatta a
férfi visszahúzódó ínyét, a meghosszabbodott szemfogakat. Nem
volt olyan jóképű, mint amilyennek első pillantásra tűnt, most már
inkább visszataszítónak és kegyetlennek látta.
– Raven, nincs más hely, ahova mehetnél. – Megint gúnyosnak
hangzott, betegesen romlottnak.
Raven kihúzta a karját a férfiéból, és leült, mert a lába
összecsuklott.
– Maga nem... – A név beleveszett egy robbanásszerű fájdalomba.
Vér ütött ki a lány homlokán, lecsorgott az arcán.
A vámpír lehajolt, és szándékosan durván végigfuttatta a nyelvét a
lány orcáján, követve a vér útját.
– Beteg vagy, kedvesem. Muszáj bíznod bennem, hogy megtudd,
mi a legjobb számodra.
Raven kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon, elnyomva a
pókhálókat, amik eltömítették az agyát. Speciális képességekkel
rendelkezik. Van agya. Ezek megkérdőjelezhetetlen tények.
Bizonyos volt benne, hogy halálos veszedelemben van, de
elképzelése se volt arról, hogyan került ide ezzel a férfival, tehát
muszáj volt gondolkodnia.
Arcát a holdra emelte, ami kék fényglóriát font ébenfekete hajába.
– Össze vagyok zavarodva, még a nevedre sem emlékszem. –
Igyekezett bocsánatkérőnek tűnni arra az esetre, hogy lecsillapítsa a
férfit, ha tudna olvasni a gondolataiban, és attól tartott, hogy képes
rá. – Mi történt velem? Rettenetes fejfájás gyötör.
A férfi kinyújtotta a karját, viselkedése hirtelen udvariassá vált,
sokkal elnézőbb lett most, hogy a lány úgy tűnt, megbízik benne.
– Megsérült a fejed. – Felhúzta a lányt, karját keskeny derekára
csúsztatta. Raven kényszerítette magát, hogy rezzenéstelenül
fogadja az érintését.
– Sajnálom. Zavarodott vagyok. Butának érzem magam, és ez
aggaszt – vallotta be, és bár hatalmas kék szeme nagyra nyílt,
pillantása üres maradt.
 – Andre vagyok, a valódi életpárod. Valaki ellopott tőlem, és rád
akarta kényszeríteni az akaratát. Amikor megmentettelek, elestél és
erősen megütötted a fejed – mondta a férfi éneklő, hipnotikus
hangon.
Valódi életpár. Ezt a kifejezést már hallotta. Mikhail. Ezúttal,
amikor a fájdalom lecsapott rá, a lány elfogadta, hagyta, hogy
átjárja. Elállt tőle a lélegzete, ahogy beleszúrt a koponyájába. Nem
hagyta, hogy gyötrelméből bármi is látszódjon az arcán, vagy
megmutatkozzon az elméjében. Raven minden önfegyelmét
összeszedte, fókuszált a kapcsolatra. – „Mikhail? Hol vagy? Létezel
egyáltalán? Félek.” – A mentális ösvény ismerős volt, könnyedén
haladt rajta, mintha mindig is ezt tette volna.
„Sivamet.” – A válasz gyenge volt, távoli, de valóságos, fénylő
valami az őrület világában.
„Ki ez itt velem? Mi történt?” – Felnézett az őt támogató magas
férfira, aki zavarodott összevisszaságban tartotta az elméjét.
Különösnek találta, hogy agya képes volt egyidejűleg két különböző
szinten működni, holott egészen zavart volt.
„Andre egy vámpír. Elrabolt tőlem. Jövök érted.”
Valami nagyon nem volt rendben. Raven hitt a távoli hangnak,
érezte, ahogy szerelmesen meleg, védelmező ölelésbe vonja.
Ismerte ezt az érzést, ezt a hangot. Valami mégsem stimmelt.–
„Megsérültél. Hogyan?”
Mikhail válaszként továbbította neki a közelmúlt eseményeit.
Raven vett egy mély lélegzetet, úgy érezte, mintha valaki egyenesen
gyomron vágta volna. – „Mikhail...”
„Gregori kezd valamiféle zsarnokká válni. Nem merek
meghalni” – biztosította Mikhail.
Az emlékképek visszakerültek a helyükre, és Ravent elöntötte a
rettegés. Kényszerítette magát, hogy különválassza a gondolatait. A
vámpír csak a felszínt láthatta, azt, amit látni engedett. Andre
számára ő egy reszkető, összezavarodott asszony volt, s ez megfelelt
a vámpír elvárásának.
Mikhail sebei súlyosnak látszottak. Egy barlangban volt, a
többiektől körülvéve. Gregori a sebesülésén munkálkodott, és
Raven biztos volt benne, hogy a földbe fogja helyezni, és ő ott
marad majd mentőkötél nélkül. Felszegte az állát. A drog lehet,
hogy pillanatnyilag megzavarja, de képes lesz megtenni, amit tennie
kell. Hát nem ezt csinálta mindig? Sorozatgyilkosokat követett,
amikor mindenki azt mondta, hogy az lehetetlen úgy, hogy közben
épelméjű maradjon.
„Tudom kezelni Andrét. Ne aggódj miattam.” – Több hősiességet
mutatott, mint amennyit érzett. Andre volt az a hidegvérű,
kegyetlen vámpír, mint amilyeneknek a regényekben szereplő
élőholtakat elképzelte. A gondolat, hogy még egy ideig el kell
viselnie a közelségét, halálra rémítette.
„Megyünk érted.” – Ez egy sziklaszilárd ígéret volt.
Mindenekelőtt el kellett nyomnia magában a megkönnyebbülés
óriási hullámát. Kitörölt emlékei szinte áradtak visszafelé Mikhail
elméjéből. Mikhail, vagy Gregori, vagy mindketten eljönnek érte,
bármi is történjen. A gyógyító csak bezárja Mikhail sebeit és
felkészíti rá, hogy utána jöhessenek.
– Nagyon csendes vagy – riasztotta fel Andre.
– Próbálok visszaemlékezni, de ettől fáj a fejem.
A hegy tetején jártak. Egy pillanatig nem tudta kivenni a hegy
oldalába épített kőház körvonalait. Ragyogott a holdfényben,
káprázatnak látszott, majd jól kirajzolódott, aztán újra eltűnt.
Raven pislogott, magába szívott minden részletet, hogy
továbbíthassa Mikhailnak. Lényeges volt, hogy Andre ne tudja,
Mikhailra gondol. Hiszen Andre volt, aki a fájdalommal büntette,
amikor életpárja nevét olvasta a gondolataiban. Összezavarta a
drog, és Andre a hatalmában tartotta. Most egyszerűen csak rosszul
volt és szédült. És nagyon, nagyon rémült is volt.
– Ez az otthonunk? – kérdezte ártatlanul, a férfira támaszkodva.
Mikhail és Gregori szemmel tartották minden egyes lépésüket. A
vámpír valószínűleg tisztában van vele, hogy hátrahagyott emberi
szolgáinak nagy része halott. Ha tudta is, rendben lévőnek találta.
Ettől függetlenül biztonságban érezte magát, Raven érezte az
elégedettséget, ami hullámokban áradt belőle.
 – Itt maradunk egy kellemes vacsorára, kedvesem. –
Kellemetlennek érezte a kárörvendő hangot. – Nem biztonságos
tovább maradnunk. Az a másik üldözőbe vehet minket. Muszáj
enned, hogy legyen erőd a meneküléshez.
Szándékosan, hogy bizalmát mutassa, Raven megfogta a vámpír
karját.
– Megpróbálom, Andre, de tényleg hányingerem van.
„Nagyon figyelj, amikor feloldja a biztonsági intézkedéseit” –
suttogott Mikhail a fejében.
„Egyetlen pillantásra se veszítsd szem elől a mozdulatait” – tette
hozzá Gregori.
Raven teljesítette mindkét utasítást, még csak nem is pislogott,
míg a vámpír eltávolította a biztosítékait a házról, érezte az
elméjében mindkét Kárpáti jelenlétét, akik megjegyezték a
legapróbb kézmozdulatokat is.
– Gyere kedvesem, lépj be az otthonomba. – Andre szándékosan
hátralépett, hogy a lány szabad akaratából lépjen be a házába.
Szüksége lett volna erre, nagyobb hatalommal ruházta volna fel vele
szemben, hogy becsaphassa, félrevezethesse.
Raven tett egy lépést a küszöb felé, de megérezte Mikhail
ösztönös ellenérzését. Úgy tett, mintha megbotlott volna, elesett az
ajtó előtt, ott feküdt szánalmas halomként. Andre káromkodva
próbálta felrángatni, de Raven elernyedt, mintha képtelen lenne
megmozdulni. A vámpír a karjába emelte és bevitte. A sziklaház egy
hatalmas szobából állt, és a távolabbi sarkában egy lyuk volt
létrával, ami a lenti hálókamrába vezetett. A szoba hideg volt és
nyirkos. A repedésekben penész hízott. Egy asztal volt benne hosszú
templomi paddal. Andre intett, és meggyújtott néhány gyertyát.
Raven szíve megállt, majd meglódult az ijedtségtől. A falhoz
láncolva, az asztal közelében, rettenettől kitágult szemekkel nézett
rájuk egy férfi és egy nő. Mindketten mocskosak és rongyosak
voltak. Az asszony ruháját és a férfi ingét vérfoltok szennyezték.
Mindketten tele voltak horzsolásokkal, a férfi arcának jobb oldalán
még égés nyomai is látszottak.
 A vámpír kegyetlen, gúnyos mosollyal figyelte tehetetlen
áldozatait.
– Vacsora, kedvesem, csak neked. – Óvatosan leültette a lányt a
padra, mintha törékeny porcelán lenne. Andre lassan, kecsesen
siklott a kőpadlón, vörös, lélektelen szemét az asszonyra szegezve.
Elég időt adott magának, hogy kiélvezhesse a nő rettegését, nevetett
a férje tehetetlen őrjöngésén. Az asszonyt felrántotta, kiszabadította
a láncokból, a férfi közben küszködött és fenyegetőzött, Ravent
átkozva. Andre odavonszolta az asszonyt Ravenhez, térdre
kényszerítette és keményen tartotta, egyik kezével a haját markolva,
hogy feltárja a nyakát.
Hüvelykujja végigfutott a pulzáló ütőér fölött.
– Táplálkozz, kedvesem. Érezd, ahogy a forró vér a vénádba
ömlik, hogy újra erőssé tegyen. Amikor elveszed az életét, olyan erő
költözik beléd, amilyet még sosem tapasztaltál. Ez az én ajándékom
neked. Határtalan erő.
Az asszony zokogott és nyöszörgött a rettegéstől. A férje
könyörgött, káromkodott, a láncait rángatta. Raven lassan felállt,
remegő kézzel hátratolta a haját. Andre elkábíthatta volna
áldozatait, hogy csak várják a halált, de ő az emberi rettegés árán
szerzett izgalmat kereste. Az adrenalin felkorbácsolta vér kábítószer
volt számára, mámorító.
A kísértés megkörnyékezte Ravent. A nő szívének dobbanásai ott
lüktettek az ereiben, hívogatták. Mindenki az ő reakciójára várt.
Érezte magában Mikhailt, ahogy mozdulatlanul és tehetetlenül vár,
őrjöngve, hogy nincs ott vele, hogy megvédje ettől a borzalmas
döntéstől. A lány éhsége éles, erőteljes volt. Érezte, hogy szemfogai
megnyúlnak a szájában, így azonnal a hitéért nyúlt, pajzsként
emelte maga elé, amíg a rettenetes érzés elmúlt és csak a fájó éhség
maradt.
Hatalmas, ibolyakék szeme Andre arcára siklott, kifejezőn,
ragyogva, mintha a sírás szélén állna, ami valóban úgy is volt. Nem
kellett túlságosan megerőltetnie színészi képességeit. Keze
csillapítón az asszony karjára siklott. Hihetetlenül gyengéden,
szavak nélkül próbálta megnyugtatni.
 – Kételkedsz bennem, Andre. Miért? Mit követtem el? Tényleg
nem emlékszem. Én sosem tennék ilyesmit, elvenni egy életet... és
te sem. Ez valami teszt? Elkövettem valamilyen bűnt, amire nem
emlékszem? Miért vagy hozzám ilyen kegyetlen?
Andre arca elsötétedett, vörös szeme visszaváltozott a szokásos
sötétbarnává.
– Ne légy ilyen lesújtott.
– Mondd el, Andre. Elviselhetetlen, hogy nem tudom. A másik
kényszerített valamire, amit nem tudsz nekem megbocsátani? –
Lehajtotta a fejét, mintha szégyenkezne. A hangja egyre jobban
elhalkult. – Vedd el az életem, Andre. Töltsd ki rajtam a haragod,
ne ezen a szegény, ártatlan asszonyon. Elmegyek, ha már nem
akarod a köteléket közöttünk, bár nincs hova mennem. –
Tekintetük találkozott, és a férfi láthatta, hogy valóban így gondolja.
– Vedd el az életem, Andre. Most.
– Nem, Raven.
– Akkor válaszolj: miért volt ez a próba? Azért, mert nem vagyok
olyan, mint te, mert nem tudok a föld alá menni és alakot
változtatni? Szégyellsz engem, és meg akarsz büntetni?
– Természetesen nem.
Raven finoman megszorította az asszony karját.
– Mintha emlékeznék, habár nem vagyok benne bizonyos, azt
mondtad, hogy megbízható szolgákat veszel fel. Ez az asszony
egyike azoknak, akikről beszéltél? – Az arca hirtelen elfelhősödött.
– Netán a szeretőd? – Hangja szinte hisztérikusnak hatott, de a
keze gyengéden nyugodott az asszony karján.
– Nem, dehogy – tiltakozott az asszony, még zavarodott volt, de a
szemében már megcsillant a remény. – Nem vagyok a szeretője. Az
ott a férjem. Nem tettünk semmi rosszat.
Andre nem is értette mi ütött belé. Kétségbeesett kísérletként
rabolta el Ravent, hogy megmentse magát. Ha ráveszi a gyilkolásra,
akkor ugyanolyan sötét és elveszett lelkű lesz, mint ő.
Valami mélyen benne felemelkedett és átfordult, ahogy belenézett
az ártatlan szempárba.
 – Az asszony igazat mond, Raven. Semmit sem jelent nekem. Egy
szolga, ha úgy kívánod. – Hangja elveszett és magányos volt, már-
már bizonytalan.
Raven kinyújtotta a kezét a férfiéért. Andre elméje az ördög
mesterműve volt. Romlott és eltévelyedett. Mégis, Raven szánalmat
érzett iránta. Valaha jó volt, nem különbözött Mikhailtól és
Jacques-tól, de sötét elszigeteltségében rossz útra tévedt. Andre
kétségbeesetten akart érezni, szembenézni az ébredő hajnallal,
ismét tanúja lenni a naplementének. Tükörbe akart nézni úgy, hogy
ne lássa visszahúzódó fogínyét és romlott életének pusztító
következményeit. Ez lehetetlen volt; egyetlen vámpír sem tudott
belenézni a tükörbe anélkül, hogy borzasztó fájdalmat ne
tapasztalna. Raven volt az egyetlen reménye, és csüggött rajta.
Csodát akart. Mivel a lány emberi lény volt, elképzelni sem tudta,
mit képes megtenni és mit nem.
– Bocsáss meg, Andre, ha olyasmit tettem, ami miatt kételkedsz
bennem – mondta lágyan, szánalom öntötte el, sírni szeretett volna.
Nem tudná megmenteni a férfit, még akkor sem, ha nem tartozna
Mikhailhoz. Senki sem lenne képes rá. Túlságosan romlott volt már,
duzzadt a hatalmi tébolyától, túlságosan hozzászokott a gyilkolás
okozta adrenalinhoz. A lány utálta magát, mert becsapja, de az élete
és ennek az ember házaspárnak az élete egy hajszálon függött.
A férfi megsimogatta a lány selymes haját.
– Nem haragszom rád, kedvesem, de gyenge vagy, és szükséged
van táplálékra.
Az asszony megmerevedett, arca megkövült a félelemtől. Nyugodt
maradt, Raven válaszára várt. A lány zavarodottan félrenézett.
– De én nem tudok táplálkozni. – Szándékosan hagyta, hogy
Mikhail neve felpislákoljon az elméjében, majd megragadta a fejét a
gyötrelemtől. – Nem tudom miért; nem tudok gondolkodni. Azt
hiszem, hogy az a másik csinált velem valamit.
Andre megragadta az asszonyt a hajánál fogva. – Néhány perc
múlva visszatérek. Te gondoskodsz róla, hogy Ravennek ne essen
bántódása. – Szeme üres és hideg volt. – Meg ne próbáljátok
elhagyni ezt a helyet. Tudnék róla.
 – Andre maradj – suttogta Raven, harcolt a férfiért még önmaga
ellenében is.
A férfi elfordult tőle, kiszáguldott, el a világosságtól, vissza a halál
és őrület számára megszokott világába.
Az asszony belekapaszkodott Ravenbe.
– Kérem, engedjen minket elmenni! Ő maga az ördög, meg fog
ölni minket, a szolgáivá tesz addig, amíg a félelmünk még
szórakoztatja.
Raven felegyenesedett, kétségbeesetten küzdve a szédülés ellen.
– Rájönne. A sötétben is lát, kiszagolná magukat, hallaná minden
egyes szívverésüket. – A szoba hideg, penészszagú és lehangoló
volt. A levegő áporodott, és a halálról mesélt. Raven az
érzékenységével szinte hallotta a számtalan áldozat sikolyát, akiket
idehurcoltak, és a mocskos falhoz láncoltak. Éppolyan ijedt volt,
mint az asszony.
– Hogy hívják?
– Monique Chancellor. Az ott a férjem, Alexander. Miért segít
nekünk?
– Ügyeljen a gondolataira, Monique. Tud olvasni bennük.
– Ez egy tisztátalan. Egy vámpír. – Ez kijelentés volt, nem kérdés.
– Muszáj elhagynunk a halálnak ezt a borzalmas helyét.
 Húsz

Raven bizonytalanul állt, a pad háttámlájába kapaszkodott, majd

az asztalba, hogy eljusson az ajtóig. Megállt a küszöbön,
felpillantott a csillagokra, végignézett a tájon, alaposan megfigyelt
minden kőfalat és kiemelkedő sziklát az épület körül. Kihajolva
tanulmányozta a házat is, az ablakokat, az ajtókat, a falak
szerkezetét, különös figyelmet szentelt a házhoz vezető nyitott
tereknek.
– Kérem! Kérem – kapaszkodott belé az asszony –, segítsen
nekünk!
Raven pislogott, hogy az asszonyra összpontosítson.
– Éppen segíteni próbálok. Maradjon nyugton, tartsa magát távol
tőle. Ne vonják magukra a figyelmét semmivel.
„Mikhail, még rejteget valamit. Túl magabiztos, túl öntelt.
Lennie kell még valaminek...”
„Csak maradj életben, Raven.” – Gregori felelt neki és ez
megrémítette.
„Mikhail? A sebesülése...”
„Jól van” – sietett megnyugtatni Gregori.
Megkönnyebbülés árasztotta el. Becsukta az ajtót, elvégezte, amit
akart. Mikhail és Gregori annyi információt kapott, amennyit csak
képes volt megszerezni nekik.
– Ki maga? – firtatta Alexander gyanakodva. A lány láthatta
csuklóján a nyílt sebeket.
Raven megdörzsölte lüktető halántékát, hányingere nőttön-nőtt.
– Találnunk kell valamit, amivel bekötözhetjük a csuklóját. Nem
jó ötlet nyílt sebekkel a közelében lenni. – Ő is érezte a vér szagát,
és teste reménytelenül legyengülve, vágyott a táplálékra. Raven
otthagyta a sarokban csendben zokogó asszonyt, és a férfihoz lépett,
hogy lássa, hogyan könnyíthetne a helyzetén. Ahogy lehajolt, hogy
megvizsgálja a csuklóját, a férfi a másik kezével megragadta Raven
haját, olyan durván, hogy könnyeket csalt a lány szemébe. A férfi a
mellkasához szorította, így már mindkét kezével átfoghatta a torkát,
ujjai belemélyedtek a lágy húsba.
– Alexander, mit művelsz? – kiáltotta Monique.
– Monique, ott a bilincs kulcsa, hozd ide – rendelkezett
Alexander. Úgy szorította Raven légcsövét, hogy a szoba forogni
kezdett a lánnyal.
Raven érezte a férfi félelmét, elszántságát, hogy megmentse
magukat. Azt hitte, hogy a lány vámpír, és kegyetlen játékot játszik
velük, perverz élvezete kedvéért. Raven nem kárhoztatta, de lassan
kiszorult belőle az élet.
„Raven!” – A kiáltás közeli volt, mérhetetlen düh hullámzott a
lány elméje felé.
Letépték a torkáról Alexander kezét; éles csattanás jelezte, hogy
csontok törtek. A férfit a falhoz kente valami a lány mögött, lába
tehetetlenül lógott méteres magasságból a padló felett. Monique
sikított, miközben férje tüdejéből sípolva szorult ki a levegő. A férfi
fulladozott, szeme kidülledt.
„Engedd el, Mikhail! Ó, istenem, kérlek. Nem bírom elviselni,
hogy még valaki haláláért felelős legyek! Egyszerűen nem bírom.”
Raven térdre esett, összekuporodott, előre-hátra ringatta magát.
– Kérlek – suttogta hangosan. – Engedd el.
Mikhail küzdött gyilkos dühével, sikerült annyira megfékeznie,
hogy kiengedje az emberi lényt mentális szorításából. Szelte a
levegőt, könnyedén követve Raven nyomát. Alig volt tudatában
annak, hogy Gregori mellette halad, Aidan és Byron mögéjük
zárkózva követi őket, hátrébb pedig, kissé lemaradva Eric, Tienn és
még néhányan igyekeztek tartani velük az iszonyú sebességet. Sok
évszázada vadászott a vámpírokra, sokszor olyanokra, akik valaha
közel álltak hozzá, és mindig érezte a vonakodást, a sajnálatot. Most
ilyesminek nyoma sem volt.
Mikhail elnyomta dühét, de ez tovább fortyogott benne, mint a
magma, keresve a kitörés útját, bármely irányban, vágyva az
erőszakra, a robbanó megkönnyebbülésre. Ha szabadjára engedné,
az a földre, a szélre, a hegyekben élő lényekre is hatással lenne.
Azzal figyelmeztetné a vámpírt. Mikhail nem érzett fájdalmat és
jóllakott volt, erről Gregori személyesen gondoskodott. Ősi vérük
kombinációja határtalanul erőt adott. Ám egy vérfolt éktelenkedett
a bagoly fehér szárnyán. Mikhail ösztönösen a széliránnyal
szemben körözött, hogy egyetlen kósza szellő se vihesse el a szagot a
vámpírhoz.
Tudta hol van az a ház, bár a vámpír igencsak jó munkát végzett
az illúzióval, egy felépített délibábbal, ami elfedte az épület valódi
hollétét.
A Kárpáti vadászok laza formációban suhantak a fák
lombkoronája felett, nagy területen szétszóródva. Gregori
közvetlenül a herceg mellett maradt, a környezetüket figyelte, és a
gyomra egyszer csak felhullámzott, jelezve, hogy amit a szemei
közvetítenek, az nem felel meg a teljes valóságnak. Sűrű,
sötétszürke köd gomolygott a földön, végighömpölygött a fák
között, majd keskeny ezüstszalagok emelkedtek ki belőle lustán. A
szél még több ködöt sodort a fák közé, de ezek a szalagok tovább
emelkedtek, nem dőltek el, finom, szinte észrevehetetlen riasztást
keltettek életre Gregoriban.
„Maradj hátra, Mikhail.”
Óriási szárnyait belemerítette a levegőbe, néhány erőteljes
csapással a herceg elé vágott, hogy közé és a szalagok közé kerüljön.
Lenézett a ködre, ami mindent beterített, körülölelte a fák törzsét
éppúgy, mint az ágaikat, nagyon nehéz volt nyomon követni benne
a törzseken kúszó ezüstszalagokat.
„Valami történik odalenn” – szólalt meg Aidan – „a fatörzsek
elfehérednek, mintha gomba terjedne szét rajtuk.”
Az ágak recsegése előbb halk volt, majd hangos durranásokká
erősödött, ahogy előbb az apróbb ágak, majd a vastagabbak is
letörtek, és lehullottak az erdő talajára.
„Nem gomba” – szólalt meg figyelmeztetően Mikhail – „jég.”
Gregori a szárnyain érezte meg a köd legelső, hideg érintését.
Próbált nem lélegezni többet, de már elkésett, érezte a jeget az
ereiben, átáramlott a testén, torlaszokat hozott létre az ereiben,
mint a zajló jég a folyókon. „Ne vegyetek levegőt!” – figyelmeztette
a többieket.
Alatta az erdő zöldjét lassan ezüst csillogás váltotta fel.
Jégszemcsék tapadtak a szárnyaihoz, elnehezítették őket.
„Csapda.” – Mikhail élesen irány váltott, a többiek pedig követték
és lejjebb ereszkedtek a fák közé, majd figyelték, ahogy az ezüstszín
ködszalagok messze felágaskodnak a levegőben, oda, ahol az imént
még a baglyok voltak.
Gregori a herceggel együtt már a levegőben alakot váltott, és
lebegve megálltak a felszín felett. – „A földre kényszerít minket.
Bármi vár is ott ránk...”
„Az meghal ma éjjel” – fejezte be helyette a mondatot Mikhail –
„legyen bárki, vagy bármi ebben a ködben. Ez nem természetes
szél és köd. Meg kell találnunk a forrását.”
Arra nem volt szükség, hogy figyelmeztesse vadászait, hogy
legyenek óvatosak, mindannyian tapasztaltak voltak. Kiküldött egy
hívást, ami szétterült az erdőn, és amivel rákényszeríthetett
bármilyen lényt, aminek Kárpáti vér folyt az ereiben, hogy
megmutatkozzon uralkodója előtt. Megidéző parancsának hangja
éneklő volt, megbabonázó, felhullámzott, majd spirálisan egyre
szorosabban csavarodott az elszürkült fák köré, amikről még
mindig hangos roppanásokkal törtek le az ágak.
„Ne vegyetek még levegőt” – intette Gregori újra a többieket.
A jeges köd rákényszerítette a baglyokat, hogy olykor a magasba
emelkedjenek egy tiszta lélegzetért, hogy aztán visszatérhessenek
folytatni a talaj átvizsgálását. Elég sokáig kitartottak egyetlen
légvétellel, így módjukban állt látni mindenféle lényt, amit Mikhail
magához hívott. A földből valóságos rovarfolyamok törtek elő. Egy
medve felmorrant, egy másik egy fatörzsről zuhant le, összetörve
maga alatt egy bokrot. Minden dühös lélegzetük egy újabb ezüstös
párapamacsként csatlakozott a többihez.
„Andre ereje igencsak megnövekedett az utóbbi időben” –
mondta Aidan. – „Már régen is erős volt, és soha nem volt
hajlandó megosztani a vérét senkivel. Már ebből is tudtuk, hogy
engedni fog a sötétségnek.”
„Nézzetek dél felé” – szólalt meg Gregori – „A szolgái fújják a
jeget az erdőre.”
Hogy a valódi ellenségeik láthatóvá váltak, Gregori és Aidan kilőtt
a magasba, mindketten alakot váltottak, magukra öltve a legendás
lény, egy sárkány alakját. A hatalmas mellkasukból feltörő dübörgés
elegendő figyelmeztetés volt az alattuk lévőknek, mielőtt tüzet
kezdtek volna fújni a két kisebb vámpírra, megzavarva őket a jég és
a szél igézésében. A vámpírok az ég felé fordították az arcukat, az
arcuk groteszk grimasszá torzult, szemeik vadak voltak és vörösek,
elhegyesedő fogaik vértől feketéllettek. Mindkettejük alakja
felhullámzott, majd eltűnt.
A jég gyorsan elolvadt, csak a szürke köd maradt a fák között.
Byron egy kis patak felé indult, arrafelé, ahol a vámpírok eltűntek.
A fű és a levelek elszáradtak, megfeketedtek, hogy elhúzódhassanak
a természetet meggyalázó lényektől. Byron emberi formát vett fel,
amint csizmás lába már elérhette a nyöszörgő földet. A talaj
azonnal besüllyedt alatta, fogságba ejtette szivacsszerű közegében.
Elfeketedett körülötte a föld, rovarok tömegei rohamozták meg,
felmásztak a testére, szurkálták, harapták.
Az ég szinte felsikoltott a levegőt betöltő szentségtelen mutánsok,
a vámpírdenevérek inváziójától, akik megkezdték támadásukat
mestereik utasítására. Rávetették magukat a baglyokra, az egész
testüket befedték, súlyuk a föld felé húzta a madarakat. Zuhanni
keztek, mindegyikük testén több száz vérszívó harcolt egymással,
őrjöngve igyekeztek hozzáférni a Kárpáti hímek véréhez.
„A föld is csapda” – figyelmeztette a többieket Byron.
A háta mögött felharsanó medveüvöltésre megfordult annyira,
amennyire csak fogságba esett lábai engedték. Körülötte a föld
hullámzott, mintha falak emelkedtek volna körülette, de csak ő
süllyedt még mélyebbre. Forró lélegzet áradt az arcába, egy gonosz
mancs csapott feléje mérget csöpögő karmokkal. Rubinvörös
szemek meredtek rá, a medve habzó, agyarakkal tele pofája fölött.
 Byron köddé vált, amikor a medve belesüllyesztette a fogait a
vállába. A fájdalom átszisszent rajta, majd a hatalmas agyarak
hangosan összecsattantak a semmin.
A többi Kárpáti is köddé omlott, így a vámpírdenevérek
lepotyogtak róluk. Apró vércseppek hullottak a földre, ahol
eláramlottak a nyüzsgő testek felett. A magasban sárkány alakot
öltöttek, tüzet fújva égen és földön egyaránt pusztították a
denevéreket és visszaverték a medvét. A hatalmas állat dühödten
két lábra emelkedett, üvöltve kapkodott hatalmas karmaival a tűz
és a sárkányok felé.
„Csak az érkezésünket akarják késleltetni” – sziszegte Mikhail –
„csipkedik a sarkunkat, mint a farkasfalka is, de nem igazán
akarnak támadni.”
„Legyengítenek bennünket. Ők csak szolgák, eszük ágában sincs
harcolni velünk. Tudják, hogy tapasztalt vadászok vagyunk” –
mutatott rá Gregori. – „Elrejtőznek és bevetnek mindent, amit
tudnak, hogy késleltessenek. Andrénak kényszerítenie kellene őket
a komolyabb küzdelemre, de az akkora energiát emésztene fel,
hogy nem engedheti meg magának. Gyorsabban ideértünk, mint
amire számított.”
„Vessünk véget a mókának” – rendelkezett Mikhail. – „Találjuk
meg őket és fejezzük ezt be.” – Hallotta a suttogásokat, a kisebb
vámpírok utasították a szolgáikat, hogy végezzék el a munkát, amit
ők maguk féltek elvégezni.
Ahogy Mikhail csizmaorra pehelykönnyű érintéssel leért a
mocorgó földre, a közelében lévő fák gyökerei szinte kilőttek a
földből, hosszú, vastag, tekergőző kígyókká váltak, hogy a bokájára
fonódva felkússzanak rá és összetörjék a testét. Aidan volt a
legközelebb, azonnal a segítségére száguldott, miközben Mikhail
teste áttetszővé csillámlott.
Moccant valami a herceg oldalánál, és ő azonnal odakapta a fejét.
Egy hatalmas medvét pillantott meg, rubinvörös szemekkel,
csattogó agyarakkal, habzó szájából csorgó nyála megfestette sötét
pofáját. A teremtmény rábődült. Mikhail megmozdult, hogy
kiszabadítsa a lábát a rátekergődző gyökerek közül, és ahelyett,
hogy elfelé távolodott volna tőle, egyenesen a medve felé vetette
magát azzal a szándékkal, hogy öklével betörjön a mellkasába és
kitépje a szívét. A vámpírok gyakran fertőzték meg szolgáikat
fertőzött húsukkal és savas vérükkel. Ha a medve is fertőzött, meg
kell semmisíteniük. Ha életben hagynák, továbbra is vérre vágyna,
ölne, a rábocsátott kényszer rávenné, hogy elpusztítson bármit, ami
az útjába akad.
Ahogy közelített a medvéhez, a hatalmas teremtmény alakja egy
pillanatra megrándult, elmosódott, és mögötte Mikhail egy
aranyhajú, lángoló aranyszemű férfit pillantott meg. Mikhail élesen
beszívta a levegőt és lefékezett, rájött, hogy a medve képe csak
illúzió volt.
„Mögötted!” – Aidan hangja élesen csattant fel az elméjében.
Mikhail megpördült, hogy szembenézzen a valódi állattal, ami
már szinte a nyakában volt. Higgadtan állva maradt,
összpontosította az erejét, hogy az öklével áttörje a hatalmas izmok
és csontok falát. Már a medve leheletét érezte az arcán, de a
következő pillanatban Gregori alakja magasodott fel előtte,
lehajtotta fejjel fogadta a teremtmény hatalmas súlyának
becsapódását, ökle pedig beleszaladt a megőrjített vad mellkasába.
„Nem kockáztathatod magad” – rótta meg Mikhailt.
A herceg bosszúsan felmorrant. – „Meg tudom védeni magam!”
„Mondod te” – válaszolt Gregori.
Mikhail ismét kiküldte a Kárpátiak fejedelmének hívását, hogy
rákényszerítse az élőholtakat, hogy felfedjék magukat. Ő az
uralkodó, és azok a férfiak egykor hűséget esküdtek neki.
Hipnotikus hangszíne ráerősített a sarna (ének, kántálás)
hatására, előparancsolta a vámpírokat rejtekhelyükről.
Egy megfeketedett fatörzs, bütykös, megcsavarodott, aminek az
oldalán vérként futott végig az életnedv, hangos roppanással nyílt
ketté, hogy kilökje magából a vámpírt. A sziszegő, halálosan gonosz
teremtmény kibotladozott belőle a nyílt térre. Koponyájára
ráfeszült a bőr, áldozatai megfeketedett vére szennyezte
kihegyesedett fogait. Még annyi hatalmat sem szerzett, hogy
felvehesse magára a hajdanvolt, jóképű fiatalember illúzióját. A
vérszívó vicsorogva körülnézett, kiutat keresett a Kárpáti vadászok
gyűrűjéből.
Mikhail folytatta hipnotikus kántálását, a hangja csodaszép volt,
ellenállhatatlan, senki sem hagyhatta figyelmen kívül. Alig néhány
lépésnyire a másik vámpír mellett a talaj hirtelen szinte felforrt,
rovarok özönlöttek elő a föld mélyéből. Mögöttük megjelent egy
groteszk fej, félig emberé, félig valamiféle állaté, mintha a vámpír
nem tudta volna eldönteni, milyen alakot öltsön. Két karmos kéz
húzta ki a testet a lyukból, és a gonosz, mint egy sötét, rút árnyék
kúszott sziszegve, nyáladzva az avaron a herceg felé.
Gregori ismét elfoglalta a helyét Mikhail és a veszély között. A
többi vadász szorosra zárta a gyűrűt. Villám villant az égen, majd
elágazva leszisszent a földre. Byron és Aidan tépték ki a szíveket a
sikoltozó vámpírok mellkasából. Gregori a villámot irányította,
hogy elégesse a fekete szíveket, és a vámpírok ne emelkedhessenek
fel, mielőtt vonagló maradványaik is elhamvadtak volna.
Mikhail pillantása összeakadt testőréjével. Egyetlen szó nélkül
rugaszkodtak a magasba, hogy Raven keresésére induljanak.
Az éjszakába belehasított a rettenet kiáltása, majd ördögi nevetés,
kárörvendő diadalmámor. Minden Kárpáti vadász a völgy felé
fordult, érezvén az erőszak hullámzását, a zavart a hatalomban, élet
és halál körforgását.
Andre vezényelte le az egész késleltető taktikát, felhasználta
kisebb vámpír szolgáit, áldozatul vetette őket a Kárpáti hímeknek,
akik rohanvást jöttek, hogy visszaszerezzék tőle Ravent. Szüksége
volt rá, hogy feltöltekezhessen vérrel, tudta, hogy sokat veszíthet
ma éjjel, de azt is, hogy talán a végletekig kiélvezheti áldozatai
szenvedéseit.
Raven rendkívül kifinomult pszichés képességei lehetővé tették,
hogy úgy legyen jelen a csata helyszínén, mintha fizikailag is ott
lenne, nem pedig Andre beteg, kicsavarodott elméjével kellene
megosztania a magáét.

„Pihenj Raven” – rendelkezett Mikhail.

 A lány a homlokára nyomta a kezét, de nem húzódhatott el a
vámpír őrültségétől, nem szabadulhatott kettejük vérkötelékétől.
Andre nevetett, egy faágról rávetette magát egy mászva menekülő
asszonyra. Egy kisebb, összetört test hevert a fa tövében, ott, ahová
a vámpír ledobta. Sápadt volt és élettelen. Az asszony nyöszörgött,
imádkozott az életéért. Az élőholt felé fordult, ügyetlenül a nadrágja
felé nyúlt. A vámpír hátborzongatóan felnevetett, majd arrébb rúgta
az asszonyt, élvezte, hogy visszamászik, könyörögve, hogy
szolgálhassa.
– Andre! Ne, nem teheted! – üvöltötte Raven, feltápászkodott, és
az ajtóhoz botladozott. Kirohant az éjszakába, körbefordult, keresve
az irányt. Csak három lépést sikerült megtennie, mielőtt hirtelen
megtorpant, puhán a földre lebegett, hogy aztán ott feküdjön,
tehetetlenül, mozdulatlanul a fűben, képtelenül rá, hogy
parancsoljon a saját testének.
Monique követte, letérdelt mellé.
– Mi az? Tudom, hogy maga nem az, aminek a férjem gondolja.
Tudom, hogy próbál megmenteni bennünket.
Könnyek peregtek Raven arcán.
– Andre megölt egy gyereket, és kínozza az anyját. Őt is meg fogja
ölni. Nem tudom megmenteni. – Raven magába szívta a vigaszt,
amikor az asszony az ölébe vette és ringatni kezdte a fejét.
„Mondtam, hogy maradj távol tőle, Raven. Nem hagysz más
választást, mint kikényszeríteni az engedelmességedet, ha
magadtól nem vagy rá hajlandó.” – Mikhail hangjában olyan
hideg düh izzott, amilyet Raven még sosem tapasztalt tőle. Rájött,
hogy a férfi tartja mozdulatlanul.
„Meg kell találnom a módját, hogy megmentsem.” – Csodáért
imádkozott, amit tudta, hogy nem kaphat meg, mégsem tudta
feladni, nem fogadhatta el az ártatlan nő halálát.
„Tedd, amit mondok, Raven, vagy én fogom megtenni
helyetted.”
„Nem engedhetjük, hogy így haljon meg.”
Mikhail hangja gyengéddé vált, hallatszott benne saját bánata. –
„Nem tudom megmenteni őt szerelmem, és azt sem engedhetem,
hogy lásd, mit tesz azzal a nővel. Andre maga a megtestesült
gonoszság, és a förtelmes bűnök, amiket elkövet, nem a te
szemeidnek valók.”
Bár Raven vonakodva engedelmeskedett, úgy érezte, mintha a
legsötétebb órájában magára hagyta volna a nőt.
Monique megfogta a kezét. – Hogy lehetséges ez? – suttogta. –
André az ágyunkból, szeretkezés közben rabolt el bennünket.
Nagyon kegyetlen volt, arra kényszerített, hogy borzalmas dolgokat
tegyek a férjem előtt, aztán pedig a férjemet kényszerítette... –
lehajtotta a fejét – ...kimondhatatlan dolgokra. És közben nevetett,
de szemei hidegek voltak. Megerőszakolta és megölte a
szomszédainkat, ott itta a vérüket előttünk, hogy tudjuk, mi vár
ránk. Tudom, hogy nem lelt valódi örömöt abban, amit csinált, csak
a fájdalmunkban.
– Mérhetetlenül gonosz, messze túl azon a határon, ahol még
segíteni lehetne rajta – mondta Raven szomorúan.
Monique megérintette a sötét zúzódást Raven nyakán.
– Sajnálom, amit Alexander tett magával. Megőrült a félelemtől
és a dühtől.
– Ivott Andre a véréből? És Alexanderéből?
– Az enyémből nem. Azt mondta, hogy engem önnek szán, és míg
maga megöl engem, ő majd megöli Alexandert. Együtt fogunk
meghalni. Borzalmas kockázatot vállalt, hogy megpróbált segíteni
nekünk. Az a szörny megölhette volna.
Raven fáradtan behunyta a szemét. – Még megteheti. Nem
tudunk elmenni tőle, Monique.
– Mit fogunk csinálni? – kérdezte az asszony emelkedő
kétségbeeséssel.
Az éjszaka zavaró rezgésekkel telt meg. Valahol az erdő mélyén
egy állat elhibázta a zsákmányát, felkiáltott dühében. Bagoly
sziszegett, farkas vicsorgott. A pánik egyre nőtt.
„Mikhail, be kell mennem a házba.”
Raven megragadta Monique kezét; megkönnyebbült, amikor
érezte, hogy képes mozgatni a lábát.
 – Gyerünk. Jobb, ha bemegyünk. Maradjon csendben és a
látókörén kívül, ha tud. Amikor legutóbb feldühítettem, megölt egy
papot. Mindenre képes lesz, ha visszatér, dühöngeni fog, akár egy
sárkány, egészen kiszámíthatatlanná válik.
Monique segített Ravennek lábra állni, karját a lány dereka köré
csúsztatta.
– Mit csinált Alexanderrel, amikor megtámadta magát?
Raven kelletlenül sétált vissza a kőházba.
– Semmit. – Megérintette a zúzódást a nyakán. Alexander csak
bonyolította a dolgokat. Andre biztosan észre fogja venni rajta a
sérülést.
– Maga olyan dolgokat is megérez, amikről nekünk fogalmunk
sincs? – kérdezgette Monique nyugtalanul.
– Ez nem egy kellemes adottság. A vámpír ölt ma éjjel. Egy
asszonyt és a gyerekét. Én küldtem ki, és a mi életünket az övékére
cseréltem.
– Nem! – tiltakozott Monique. – Maga semmit rosszat nem tett,
nem felelős a szörnyeteg döntéséért, ahogy a férjem sem felelős
azért, amit velem tett. Alexander azt hiszi, módot kellett volna
találnia rá, hogy megmentsen engem. Sosem fogja megbocsátani
magának. Ne legyen olyan, mint ő, Raven.
Raven kőlépcsőn állt, és a hold fürdette tájat nézte. Szél támadt,
és a ragyogó ezüst fény baljóslatúan elsötétült. Monique zihált,
megragadta Ravent, a ház viszonylagos biztonságába akarva húzni.
Egy vörös folt növekedett, terjedt, teljesen elfedve a holdat. Mély
nyögést hozott a szél, egyre erősödött, míg üvöltéssé vált. Egy farkas
emelte pofáját a vérfoltos holdra, és figyelmeztetőn vonított. Egy
másik csatlakozott hozzá. Az egész hegy rosszat sejtetően morajlott.
Monique megpördült, és a férjéhez rohant.
– Imádkozz velem! Imádkozz velem, mert ma éjjel mindketten
meghalunk!
Raven bevágta az ajtót, és nekitámaszkodott.
– Ne essen kétségbe, Monique. Van még esélyünk, ha távol tudjuk
tartani.
Alexander mereven bámult rá, karja óvón ölelte a feleségét.
 – Ne hallgass rá, Monique! Kis híján megfojtott, hihetetlen erővel
vágott neki a falnak. Tisztátalan.
Raven elkeseredetten forgatta a szemét.
– Kezdem azt kívánni, bárcsak olyan hatalmam lenne, mint
amilyet feltételez rólam. Akkor el tudnám hallgattatni.
– Csak félt kettőnket – békítgette Monique. – Le tudjuk venni a
láncait?
– Akkor megpróbálná megtámadni Andrét, abban a pillanatban,
amint visszatért. – Vetett egy bősz pillantást Alexanderre, aki
egészen felbosszantotta. – Az pedig nyomban megölné.
„Ne engedd el a férfit.”
„Pedig pontosan azt terveztem, hogy hagyom, hogy nekem
ugorjon, vagy valami más ostobaságot csináljon” – üzent vissza
Mikhailnak olyan szarkasztikusan, amennyire csak telt tőle. Elég
baja volt Mikhail nélkül is, aki úgy beszélt vele, mintha neki nem
lenne agya. – „Ne aggódj, azon töprengek, hogy ne tömjem-e be
inkább a száját, és a tiedet is, ha így folytatod.”
A szél odakinn a hátára vett és messzire vitt egy magányos,
hátborzongató üvöltést, ami csak lassan enyészett el, és
természetellenes csendet hagyott maga után. Raven tisztán hallotta
a saját szívét a néma űrben.
Megborzongott, és Monique felé fordult. – Jön. Maradjon
csendben, bármi történik is. Ne hívja fel magára a figyelmét.
Éppen csak hátralépett, amikor az ajtó recsegve-ropogva
beszakadt. A gyertyalángok fellobbantak, groteszk, hátborzongató
árnyékokat rajzolva a falra, aztán kialudtak a fények.
Monique szorosan megmarkolta a férje karját, és a szájába tömött
öklével a sikolyát is sikerült elfojtania.
– Gyere, Raven. Most mennünk kell. – Andre csettintett és a
kezét nyújtotta. A vámpír arcát friss vér pettyezte. Maga a
gonoszság parázslott a szemében, a szája kegyetlenül eltorzult.
„Ne hagyd, hogy megérintsen!”
Mikhail diktátumai kezdték felőrölni az idegeit. – „Nem vagyok
hülye!”
Raven Andréra nézett hatalmas, vádló szemmel.
 – Így jössz hozzám? Miért? Mondd el, mi történt.
Andre arca dühös vicsorgásba torzult. – Ne kérdezgess! Azonnal
engedelmeskedj!
Raven megrázta a fejét, és közben azon járt az agya, hogyan
hagyhatná figyelmen kívül a felszólítást úgy, hogy közben a
látszatot is fenntartsa, hogy még mindig azt hiszi, Andre az
életpárja. – Nekem nem fogsz parancsolgatni, mintha a tulajdonod
lennék, Andre! Van saját elmém.
A férfi olyan sebességgel mozgott, hogy szinte elmosódott, és
Raven visszaemlékezett, hogy ő is képes ilyen mutatványra. Érezte a
vámpír forró, undorító leheletét, benne a halál szagát. A férfi
borotvaéles körmei végigszántottak a karján, ahogy lebukott előle,
és a sarokba kuporodott.
– Ne akarj basáskodni fölöttem, amikor egy egyszerű magyarázat
is elég lenne.
– Meg fogod bánni az engedetlenségedet – vicsorgott a vámpír, és
a padot olyan erővel hajította el az útjából, hogy szilánkokra tört a
falon, alig fél méterre a reszkető házaspártól.
A rettegés kis nyöszörgése szakadt fel Monique-ból, mire Andre
rögvest felé fordult, szeme vöröslött hatalmi mámorában.
– Hozzám fogsz mászni, mint egy kutya, mert az vagy. – Hangja
mély volt, hipnotikus, szeme kábító. – Akarsz engem. Megteszel
bármit, amit kérek, mindent, amit elvárok tőled.
Alexandert nem engedték a láncai, hogy megakadályozza
Monique-ot, aki engedelmesen a padlóra kushadt, viselkedése
érzéki volt és hízelkedő. Raven nyugodtan odasétált hozzá, és
letérdelt elé.
– Hallgass rám, Monique. Ne tedd ezt. – Ibolyakék tekintete az
idősebb asszonyéba mélyedt. Raven hangja gyönyörű volt, maga a
tisztaság, mély és elbűvölő. Hallatára a vámpír hangja romlottnak
és undorítónak tűnt. Zavarodottság és szégyen égette Monique
sápadt arcát.
A vámpír akcióba lendült, átugorva a távolságot közöttük,
megragadta Ravent a hajánál és hátrahúzta, szinte felemelte.
 A föld megrendült. Mintha maga az éjszaka tombolt volna, a szél
sikoltott és üvöltött, nekivágódott az ablakoknak. Sötét tölcsérfelhő
ereszkedett le a forrongó égből, és leszakította az épület tetejét; az
örvénylő tömeg felemelte a kevés bútorzatot, kitépte, és szétszórta a
penészes falakba rejtett, évszázadok alatt összegyűjtött kincseket.
Monique hangosan jajveszékelt, és Alexanderhez tapadt. Hangok
sziszegtek és suttogtak, düh, vád és elítélés mély morgása. A hegyek
baljóslatúan morajlottak, a távolabbi fal tovább repedt,köveket
szórva szét, mintha felrobbant volna.
Mikhail állt a vad vihar középpontjában, fekete szeme hideg volt
és halálos. Ott magasodott elegánsan, annak ellenére, hogy
selyemingét vörös folt szennyezte. Teste nyugodt volt,
mozdulatlanul állt a káosz közepében. Felemelte a kezét, és a szél
elült. Mikhail Andréra nézett egy hosszú pillanatig.
– Engedd el. – Hangja halk volt, mégis mindenki szívébe rettegés
költözött.
Andre görcsösen markolta Raven selyem haját.
Mikhail kegyetlen mosollyal válaszolt.
– Azt kívánod, hogy engedelmességre kényszerítselek, hogy
csúszva-mászva jöjj halálodért, ahogy az áldozataidtól követeled?
Andre Raven haját tartó ujjai elernyedtek, a karja már nem a
sajátja volt, a herceg mozgatta. Rettenettel nézett Mikhailra, nem
tapasztalt még ilyen hatalmas erőt. Ennek még egy Kárpáti sem
tudott ellenállni.
„Gyere ide, Raven.” – Bár Mikhail hangjában elképzelhetetlen erő
rezgett, a lányhoz mégis gyengéden, nyugodtan szólt.
A herceg le sem vette a szemét a vámpírról, a puszta akaratával
tehetetlenné tette. Oly nagy volt a dühe, hogy alig igényelte Gregori
elméjének támogatását.
A Kárpáti harcosok testet öltöttek, egyik a másik után, komor
arcukon ott ült a vád. Raven érezte az ember házaspárban növekedő
rettegést, közel voltak az őrülethez. Odabotorkált hozzájuk,
védelmezőn Monique köré vonta karját.
– Meg fog menteni bennünket – suttogta nekik.
– Olyan, mint a másik – csikorogta rekedten Alexander.
 – Nem, ő jó. Megment minket – jelentette ki Raven egyszerűen,
teljes meggyőződéssel.
„Jó látni, hogy az asszonyod mennyire rohan engedelmeskedni
neked” – súgta bele Gregori egyedül csak Mikhail fejébe, amivel
szerzett magának egy gyors, nagyon sötét pillantást.
Mikhail eltette későbbre a megtorlást, ehelyett hirtelen elengedte
a vámpírt. Andre körülnézett, szája gúnyos mosolyra húzódott.
– Egy egész hadsereget hoztál magaddal a vadászatra?
– Elítélünk a bűneidért, Andre. Ha én elbukom, valaki más fogja
végrehajtani az ítéletet rajtad. – Mikhail jelzett két Kárpátinak, és
Raven felé intett, egyértelmű utasítást adva nekik, hogy
vigyázzanak rá. Magas alakjából erő és magabiztosság sugárzott. –
Te csak egy gyermek vagy, Andre. – Hangja tiszta dallam,
elmélyült, bársonyosan lágy lett. – Nem remélhetted, hogy olyannal
mérheted magadat össze, aki sokat csatázott, de esélyt ajánlok
neked, hogy megkaphasd, amiért olyan keményen dolgoztál. –
Fekete szeme jéghideg dühtől csillogott. – Ne gondold, hogy gyors
és könyörületes leszek azok után, hogy vámpírvadászoknak árultad
el a népedet, annyi bánatot okoztál nekem és az enyéimnek.
– Bosszú, Mikhail? – kérdezte Andre gúnyosan. – Milyen
hihetetlenül közönséges! – Kilőtte magát, borotvaéles karmai
megnyúltak, agyarairól nyál csepegett.
Mikhail egyszerűen eltűnt, és a vámpír a házon kívül, a földön
találta magát, magába zárta a vad éjszaka, körötte Kárpáti férfiak
hatalmas, laza karéja.
A vadászok általában magányosan éltek, de ezúttal egy vámpír
magát a Kárpátiak hercegét fenyegette meg, és azt a nőt, akiről
mindannyian úgy hitték, az egyetlen valódi reményük lehet a
jövőre. Mikhail joga volt elpusztítani az árulót, de a többiek
biztosak akartak lenni benne, hogy a feladatot mindenképp elvégzi
valaki.
Andre abba az irányba fordult, amerre a többiek néztek. Mikhail
alig néhány lépésnyire állt tőle, fekete düh lángolt mozdulatlanul
rászegeződő szemeiben.
 Aidan odament Ravenhez, aranyosan csillogó szeme szúrós lett,
ahogy pillantása a lány mögött kuporgó halandókra esett.
– Gyere velünk – mondta hirtelen. – Mikhail azt kérte tőlünk,
hogy ügyeljünk a biztonságodra.
Raven szemöldöke felszaladt, Monique megmarkolta a karját,
láthatóan halálra rémült. A másik oldalára Byron lépett, valósággal
eltolva mellőle az idősebb nőt. – Miért?
– Mikhail azt szeretné, ha biztonságba vinnénk, és utána
foglalkoznunk kell a halandókkal is – mondta halkan Aidan.
Raven rámeredt. – Senki sem fog „foglalkozni” ezekkel az
emberekkel. Hiszed, vagy sem, nekik is vannak érzéseik. Ők valódi
emberi lények, akik megjárták a poklot.
Aidan Byronra pillantott, aztán egy nagyon hím, komor
szemvillanással próbálta megfélemlíteni Ravent. – Ők olyan
halandók, akik túlságosan sokat tudnak. És az egyikük kezet emelt
rád.
Raven önkéntelenül megérintette a nyakát, de gyorsan elkapta
onnan a kezét. – Ezt Mikhail mondta el? – Feldühítette ez a
gondolat, de az még jobban, hogy itt kell vesztegetnie az idejét
azzal, hogy védelmezi az emberi házaspárt, amikor Mikhail halálos
veszélyben van. Az pedig végképp vicsorgásra késztette, hogy Aidan
szemlátomást nem emberként, férfiként és nőként gondolt a párra,
hanem valamiféle bábokként, akik nem értik, amit mond. Meglehet,
hogy már Kárpáti, de nemrég még ő is ugyanilyen ember volt.
– Mikhailnak semmit sem kellett mondania. Érzem rajtad a
bűzét. És látom az ujjai nyomát. Egyértelmű, hogy megpróbált
megölni. Tagadod?
Monique felzokogott és szorosan a férjéhez simult.
Raven felsóhajtott. – Nem, természetesen nem tagadom. De olyan
körülmények között történt, amit talán nem értesz teljesen. –
Megpróbált ésszerűnek hangzani, holott egyértelműen nem érezte
magát ésszerűnek.
– Nem kell megértenem, hogy miért, éppen elég, hogy megtette.
Menj Byronnal.
 – Történt valami a füleddel, megsüketültél? – Raven Monique elé
lépett. – Csak a holttestemen át érhetsz hozzájuk. – Nyugtatóan
megfogta és megszorította Monique kezét, és felmeredt az előtte
magasodó Kárpátira. Nem ismerte személyesen, de meglátta benne
a magabiztosságot és a tökéletes önuralmat. Hangja lágy és
hipnotikus, szinte kábító. – Nem láttad véletlenül, hová tette Andre
a kulcsot, hogy szabadon engedhessük Alexandert? – kérdezte
nyugodt hangon a másik nőtől Raven, és közben igyekezett
megkerülni a másik Kárpáti hímet, aki eltorlaszolta az útját.
Épphogy csak sikerült nem elnevetnie magát Aidan döbbent
arckifejezése láttán. – Nem kell aggódnod, Monique, szeretnek
durvának és keménynek tűnni, de valójában nagyon édesek. – Nem
ismerte ugyan ezt a két Kárpátit, de meglehetősen biztos volt
benne, hogy Mikhailnak ahhoz lenne néhány szava, ha hozzá
mernének nyúlni.
Aidan jól láthatóan összerezzent. Raven nyíltan ránevetett, ugrató
csillogás ragyogott a szemeiben. Senki sem ugratta őt... vissza sem
tudott emlékezni... talán egészen kisfiú kora óta, amikor az
ikertestvére még ott volt mellette. Fogalma sem volt, mit tegyen
ebben a helyzetben. Ránézett Byronra, aki megvonta a vállát.
Aztán Raven szeme hirtelen elkerekedett, az oldalához kapott,
elfojtott sikoltás tört elő belőle. Elzuhant, gyötrődve
összekuporodott, vörös csík jelent meg a homlokán, lefolyt a
szemébe. Monique a padlóra vetette magát Raven mellé. De ő észre
sem vette.
Elméje már a ház falain kívül volt, nem volt tudomása Aidanról és
Byronról, sőt Monique-ról és Alexanderről sem. Kint járt a vérvörös
hold alatt, és egy roppant erejű és hatalmú démonnal nézett
szembe. Egy démonnal, amelynek szemében vörös lángok
parázslottak, akinek a mosolya maga volt a kegyetlenség. Magas és
kecses, magabiztos, és a lány tudta, hogy meg fogja őt ölni. Állati
szépség volt a mozdulataiban. Lélektelen szemében halál és
kárhozat. Legyőzhetetlen volt. Egy halálos csapást mért a testére, és
vakító sebességgel elröpítette. Egy tökéletes gyilkológép, nem volt
sajnálat és érzés benne. Könyörtelen és kegyetlen lény, sem
irgalom, sem bűntudat nem fékezte.
„Lásd milyen valójában, egyformán gyilkosa halandónak és
Kárpátinak” – sziszegte Andre az elméjében. – „Ismerd meg a
benne lakozó vadállatot. Látod, egy intelligens férfi, aki az
elméjével irányít téged. Ez a valódi Mikhail Dubrinsky. Százakat
vadászott le közülünk, talán ezreket is, a saját fatájából.
Mindannyiukat megölte. Meg fog ölni mindannyiunkat, és semmi
mást nem érez majd, csak a hatalom örömét.”
Andre elméje tökéletesen egyesült az övével, így a lány az ő
szemével látott, érezve gyűlöletét és félelmét, érzékelve a fájdalmat,
amit Mikhail okozott, amikor Andrét megtámadta. Raven küzdött,
hogy kitörjön, de Andre tudta, hogy meg fog halni, és szilárd
elhatározással kapaszkodott a lány elméjébe. Raven volt az utolsó
bosszúja. Az, hogy feltárja előtte Mikhail valódi természetét.
Minden egyes ütés, amit kapott, minden egyes égő seb, amit
Mikhail ejtett rajta, Ravennek ugyanúgy fájt. A vámpír így legalább
tudott örülni a fájdalomnak.
Raven tisztán látta a tervét, tudta, hogy Mikhail érzi az őt elborító
gyötrelem kezdődő rohamát. Alig tudott lélegezni, de meg akarta
kímélni a férfit, próbálta elzárni magát tőle. De Mikhail túlságosan
erős volt, hogy hagyja visszavonulni. Raven érezte hideg dühét, a
könyörtelenségét, vágyát a küzdelemre, a sürgetést, hogy megölje az
árulót. De megérezte hirtelen elbizonytalanodását is, amikor
felismerte, hogy mit művel a vámpír.
Andre nevetett, torz, kegyetlen hangon. Mikhail felé indult, nem
akart neki gondolkodási időt hagyni. Mikhail köddé oszlott, de nem
torolta meg a támadást. Remény ébredt Andréban, még
szorosabbra vonta a szorítását Raven elméje körül. Ha eléggé össze
tudja zavarni Mikhailt, talán lehetősége nyílik megszökni. Nincs
vadász, aki elég vakmerő lenne ahhoz, hogy rajtaüssön, amíg uralja
a herceg asszonyának elméjét.
„Raven. Hallgass rám!”– Gregori. Nyugalom a vihar közepében.
Hangja gyönyörű, hipnotikus, nyugtató. „Add át magad nekem.
Aludj el.”
 Gregori nem sok időt tervezett hagyni Ravennek a döntésre, de a
lány átadta magát önként, hálásan a hipnotikus hangnak, és
azonnal engedelmeskedett, messze eltávolodott a csatától és a
fájdalomtól, kivéve ezzel az utolsó fegyvert is Andre kezéből, amit
Mikhail ellen fordíthatott volna.
Hosszú, lassú sziszegéssel távozott a levegő Mikhail tüdejéből.
Megmozdult és elmosódott, túl gyors volt ahhoz, hogy látni
lehessen. Andre teste hátrarepült a csapás erejétől. A reccsenés
rettentő hangos volt a természetellenes csendben. Andre valahogy
lábra állt, szeme izzott, vadul kereste ellenfelét.
– Győztem. – Kiköpte a vért, és remegő kezét a mellkasára
nyomta. – Raven látta, milyen vagy. Bármit teszel később, ezen már
nem változtathatsz. –
Le sem vette pillantását Mikhailról, nem is pislogott.
Lehetetlennek tűnt neki, hogy egy Kárpáti ilyen gyors lehet. Volt
valami rettenetes abban a fekete, könyörtelen szempárban. Raven
tudata és figyelme nélkül szemernyi sajnálat vagy szánalom sem
maradt benne.
Andre óvatosan hátralépett, fókuszált és célzott. Vad villám
csattant, lecsapott a földbe ott, ahol Mikhail állt. Zaja félelmetes
volt, megrázta a földet. Az elektromos korbács felszisszent és
visszahúzódott, megfeketedett, összeaszott földdarabot hagyva
maga után. Andre felsikoltott, amint valami hátraroppantotta a
nyakát, megnyílt a torka, és élénkvörös vér ömlött ki belőle, mint a
szökőkút.
A következő ütés feltépte Andre mellkasát, összezúzva a
védelmező csontokat, és a szívéhez férkőzött. A fekete, kegyetlen
szempár sajnálat nélkül szegeződött Andréra, amint Mikhail kitépte
szívét a melléből. Megvetően a földre dobta a még pulzáló szervet,
az élettelen test mellé, biztosítva, hogy a vámpír soha többé ne
kelhessen fel.
Egy kéz nyúlt ki az elfeketedett, összeaszott szív felé, ami alig
néhány centiméterre feküdt tőle. A szív gurulni kezdett. Próbált
visszajutni tulajdonosához. Mikhail az ég felé nézett. Villám lobbant
az éjszaka sötétjében. A fehéren izzó energiaostor végigtáncolt a
felhők peremén, majd leszáguldott a földre, először a vámpír szívét,
majd a testét égette el, biztosítva, hogy az élőholt soha többé ne
kelhessen fel.
A herceg ott állt legyőzött ellenfele hamvai fölött, küzdött, hogy
visszanyerje önuralmát a benne levő vadállattal szemben,
szembeszállt a diadal vad rohamával, a hatalom mámorával. Nem
érezte korábbi sérüléseit sem, csakis a győzelme feletti puszta
örömöt.
A vadság a végletekig fokozódott benne, szétterjedt, mint a tűz.
Szél kavargott, és egy illatot sodort feléje. Raven. Mikhail vére
forrón száguldott; agyara fájt, éhsége növekedett. Kiszagolta az
emberi lényeket, akik megérintették az életpárját. Véréhség rázta
meg, és a Kárpátiak hátrébb léptek, látva a Mikhail testéből sugárzó
erőt, az elhatalmasodó gyilkolási vágyat. A szél szüntelen örvénylett
körülötte, és mintha Raven illatára emlékeztette volna. Raven. A
férfi teste vonaglott és égett. Raven. A szél a lány nevét suttogta, és
a féktelen vihar, ami benne tombolt, csillapodni kezdett.
Mikhail elméje a világosság felé nyúlt, és elindul visszafelé az
erőszak birodalmából.
– Tüntesd el azt a dolgot – vicsorgott, senkinek sem címezve a
parancsot.
Egy szempillantás alatt visszatért a vámpír lerombolt odújához, a
levegőből öltött testet és felmagasodott Monique fölött, aki Raven
élettelen testét ringatta a karjában.
 Huszonegy

– Ébreszd fel Gregori – követelte Mikhail, miközben a karjaiba

emelte Ravent. Nagyon óvatosan magához szorította.
Gregori engedelmeskedett, hatalmas alakja felcsillámlott, majd a
herceg mellett öltött ismét testet. Halovány szemeiben aggodalom
villant, ami persze egészen lehetetlen volt, mégis, mintha átsuhant
volna jóképű vonásain is.
Raven pislogott, egy pillanatig fókuszálni próbált. Aztán a torkán
akadt a lélegzet, félelem jelent meg hatalmas, kifejező szemeiben.
Ez a pillantás mélyebbre döfött Mikhailban, mint bármi más. –
Csitri, kicsikém – lágyan suttogta bele a becézést a fülébe –, ne félj
tőlem.
A lány elhúzódott tőle. – Nem tudom ki vagy te – suttogta
fojtott, nyers hangon, szemei úgy tapadtak a férfi kezeire, mintha
még mindig véresek lennének.
Mikhail összevonta szemöldökeit és ő is lenézett a kezére. Nem
volt véres, a csata után megfürdette magát egy villám forró, fehér
energiájában. Nem maradhatott rajta vér. A vámpír vére égette
volna, mint a sav, a csatában szerzett égésnyomok még látszottak az
ujjízületein. Kérdően Gregorira pillantott.
Gregori zavartan megrázta a fejét.
Raven a karjaiban súlytalannak, illékonynak tűnt, mintha nem is
lenne valódi teste. Táplálékra és ápolásra volt szüksége. Mikhail
nagyon óvatosan nyúlt az elméjéért. A tudata fájdalmas darabokra
töredezett, emlékszilánkok kusza labirintusává vált, a lány
kétségbeesetten kapaszkodott épelméjűségébe. Félt tőle, de még
jobban félt megbízni a saját ítélőképességében. A csata
emléktöredékei, az, ahogyan Andre látta Mikhailt az összecsapás
alatt, ott száguldoztak a fejében.
 Az ibolyakék szemek zavarosak voltak, riadtan, zavartan
pillantottak körbe, majd rátaláltak Monique-ra. Halk, tagolatlan
kiáltás tört ki a lány torkából és a nő felé nyújtózkodott.
Mikhail teste megdermedt. Lassan arrafelé fordította a fejét.
Monique odahúzódott a férjéhez, pillantása rémülten futott végig
Mikhailon, és a mellette álló férfiakon. Mikhail igyekezett uralma
alá vonni természetének vadságát, az emberi férfi iránt érzett dühét,
haragja összecsapott a vággyal, hogy Ravenről gondoskodjon.
Fekete szemei egy pillanatra megállapodtak az emberen, aki
merészelte Raven nyaka köré fonni az ujjait, hogy kiszorítsa belőle
az életet. A hatalom felhullámzott a romok között. Az óriási
feszültség rettegést teremtett.
„Ezzel nem segítesz” – mutatott rá Gregori. – „És meg kell
mondanom, igen furcsának találom, hogy én figyelmeztetlek
téged, hogy az erőszak nem megoldás.”
„Nagyon vicces” – mondta Mikhail, de ez a kicsiny szóváltás
lecsillapította annyira, hogy elnyomhassa magában a kegyetlen
vágyat a bosszúra.
Vett egy mély lélegzetet, és a pár felé fordult. – Sajnálom, hogy
ilyen körülmények között kellett találkoznunk. Nem volt más
választásom, mint megsemmisíteni Andrét. A világ egyetlen
börtöne sem tarthatta volna vissza – szólította meg őket, majd
halkan folytatta. – Aidan, kérlek, szabadítsd ki az urat a
bilincsekből.
Aidan egy laza mozdulattal Monique mögé nyúlt és előrehúzta a
láncokat. Az izmain egy lusta fodrozódás futott végig, és az egyik
láncszem szétnyílt. Anélkül, hogy rápillantott volna Alexanderre, a
hüvelykujjával szétpattintotta a bilincseket, megszabadítva tőlük a
halandót. Aztán ellépett mellőle, nem szeretett a közelében lenni.
Alexander átfogta egy Kárpáti nő nyakát, azzal fenyegette, hogy
megöli. Minden hímösztöne arra sarkallta, hogy megölje az embert,
elroppantsa a nyakát, mint egy száraz gallyat. Mikhailtól várták az
utasításokat, de a feszültségük szinte elektromosságot gerjesztett.
Alexander védelmezőn a felesége válla köré fonta a karjait.
Minden erejével azon volt, hogy ne mutasson rettegést a félelmetes
Kárpátiak felé, mégis remegett. Ez nem lehet más, mint egy hosszú,
szentségetlen rémálom. Egyetlen dologban volt biztos, amikor az
egész világ megőrülni látszott körülötte, hogy tévedett Ravennel
kapcsolatban. Hogy micsoda ő, azt nem tudta, de mindent megtett,
még a saját kárára is, hogy őket megvédje. Ha életben maradnak
egyáltalán, az kizárólag neki lesz köszönhető.
A komor férfiak ellenséges gondolatai világosan olvashatóak
voltak. Ösztönösen fordult Mikhail felé. – Mit szándékozik tenni
velünk?
Raven teste Mikhail mellkasán megremegett, majd reszketni
kezdett. – Sivamet, szerelmem, te vagy a sívam és sielam,
szívem és lelkem – suttogott neki lágyan Mikhail. – Soha nem
ártanék olyan embereknek, akik fontosak neked. Nézz bele az
elmémbe, olvasd ki magad. Nézd meg, találsz-e benne gonosz
szándékot.
Raven erősnek és melegnek érezte a férfi testét, nem pedig
hidegnek és nyirkosnak, mint a másikat. A szíve kiáltott az
érintéséért, és mintha minden sejtje feléje indult volna, hogy
elbújjon benne, biztonságra találjon. De lehet, hogy csak becsapja
az agya? Talán az elméje most hazudik?
„Közeledik a hajnal” – figyelmeztette Gregori a herceget – „már
csak egy-két óránk van. Hamarosan táplálkoznia kell.”
„Térj vissza Jacques-hoz, tartsd biztonságban a kedvemért”
válaszolt Mikhail, majd intett a többieknek is, elbocsátva őket.
„Minden eddiginél törékenyebb az elméje” – figyelmeztette
Gregori, akiben öröké éber volt a gyógyító.
Mikhail bólintott, hogy megértette. Ahogy a Kárpáti férfiak
visszahúzódtak, Alexanderből feltört egy megkönnyebbült sóhaj,
amivel felhívta magára a herceg figyelmét. – Hol laknak?
– Nem messze. Könnyedén hazajutunk – felelte Alexander,
beleremegett a reménybe.
– Mit akar csinálni vele? – kérdezte hirtelen Monique.
Mikhail komor arckifejezése valósággal ellágyult, gyengéddé,
szerelmessé vált, ahogy lenézett Ravenre. – Nem kell féltenie tőlem.
Ő az életem.
 Finoman talpra állította Ravent, egyik karjával átfogta karcsú
derekát és magához húzta. Hatalomtól lángoló tekintete a pár felé
fordult. A hangja elmélyült, hipnotikussá vált, elsöpörte a félelmet,
azonnali belegyezést váltott ki.
– Mit csinálsz? – kérdezte Raven rettegve.
– Biztosítom a túlélésüket, és hogy ne tegye tönkre az egész
életüket az átélt trauma. El fognak felejteni mindent a fajunkkal
kapcsolatban. Ez az egyetlen lehetséges védelem a számukra
kicsikém.
– Elveszed a szabad akaratukat. – Raven ökölbe szorította a
kezét, és legszívesebben sírva fakadt volna, de azt sem tudta, miért.
– Megfosztod őket a tudástól, hogy ismerjük egymást. – Hirtelen
felnézett a férfira. – Nem tetszik neked, hogy Monique és én olyan
közel kerültünk egymáshoz.
– Valóban nem örülök neki, hogy inkább belé helyezed a
bizalmad, mint belém, de ebben a kérdésben nincs választásom, ha
életben akarnak maradni. – Mikhail lehajolt hozzá, gyengéden
végigsimított ajkaival a halántékán, majd a tekintetük
összekapcsolódott, és a férfi a vérkötelékükön keresztül enyhítette
Raven fejében az óriási nyomást. – Soha nem hevernének ki ekkora
traumát. A férfi egyre értéktelenebbnek érezné magát. Állandóan
azon töprengene, hogyan védhette volna meg az asszonyát.
Mindketten magukat hibáztatnák. Tudod, hogy muszáj segítenem
nekik elfelejteni ezt, szerelmem.
Addig fürkészte a lány tekintetét, míg felülemelkedve az elme
káoszán egy apró bólintás érkezett válaszként. Halovány
beleegyezés volt ez, de mégiscsak beleegyezés és ő egy pillanatig
sem habozott. Éppen csak a szükséges mennyiségű vért vette el a
férfitől és a nőtől, hogy figyelemmel kísérhesse őket. Eltávolította
minden atrocitás nyomát és emlékét az agyukból és a testükről,
amit Andre elkövetett ellenük, megerősítette egymás iránt érzett
szerelmük kötelékét. Beágyazta Ravent az emlékeik közé, jó
barátként tüntette fel arra az esetre, ha valaha is
összetalálkoznának, bár ezt nem tartotta valószínűnek. Semmi
értelme, hogy megkísértsék a sorsot. Aztán elküldte a párt, akik kéz
a kézben elsétáltak a csillagok alatt.
Aztán újra a karjaiba vette Ravent, felemelkedett az égre és
száguldott, hogy biztonságba helyezhesse a közelgő hajnal elől.

Raven lassan tért magához. Ágyban feküdt. Mikhail mögötte

feküdt, keze sűrű, nedves hajában kószált. A lány érezte, ahogy
biztos ujjai befonják a fürtjeit, mozdulatai nyugodtak és
körültekintőek voltak, nyilvánvalóan kényeztette. Úgy vélte, régi,
huzatos kastélyban van. A hálószobában meleg volt, és Mikhail
nyugtató gyógynövények esszenciájával és romantikus
gyertyafénnyel árasztotta el. Megfürösztötte, ő is megfürdött, csak a
testük és a gyógynövényszappan illata érződött.
Mikhail megérintette az elméjét, zavarodottságot, az őrülettől
való félelmet talált. A lány félt tőle, és már saját ítélőképességében
sem bízott.
Míg a férfi a hajával foglalatoskodott, addig Raven felmérte új
környezetét. Raven tanulmányozta a szoba minden szegletét, a
falakat, minden részletet, a szíve hevesen dobogott. A szoba
gyönyörű volt. A kandallóban tűz lobogott, hosszú, karcsú gyertyák
árasztották a fényt és a kellemes illatot, elvegyülve a gyógynövények
nyugtató aromájával. Egy viseltes Biblia feküdt az ágy melletti
kisasztalon. A lány valójában semmit sem ismert fel, mégis minden
különösen ismerősnek tűnt.
A paplan meleg és vastag volt, jólesett a bőrének. Rögtön
észrevette, hogy meztelen. Elsőre sebezhetőséget és szégyent érzett,
majd mégis úgy találta, hogy ő ide tartozik, ehhez a férfihoz.
Mikhail keze a hajáról a tarkójára siklott, ujjai megmasszírozták
fájó izmait. Érintése ismerős volt, furcsa érzéseket kavart fel a
testében.
– Mit tettél Monique-kal és a férjével? – kérdezte a lány,
miközben ujjai a paplant csavargatták. Próbálta figyelmen kívül
hagyni a Mikhail testéből sütő forróságot, amikor az mögé csúszott,
és bőrük összeért, a férfi mellszőrzete a hátát cirógatta, férfiassága a
fenekének nyomódott. Mindez jó érzéssel töltötte el. Mikhail
részének érezte magát.
A férfi csókot nyomott a zúzódásra a torkán, majd bársonyos
nyelve lüktető ütőerére siklott. A lány teste várakozón összerándult.
Elméje összezavarodott.
Mikhail egy percig nem szólt, megbizonyosodott róla, hogy a két
ember jól van, mielőtt válaszolt volna.
– Biztonságban vannak az otthonukban, szeretik egymást, ahogy
kell. Nem emlékeznek Andréra és a rémtettére. Közeli jó barátnak
gondolnak téged. – Pihekönnyű csókot lehelt a másik zúzódásra,
ettől lángok nyargaltak a lány vérében. Keze a karcsú derékra
siklott, majd telt keblére. Elméje megérintette a lányét, de Raven
mentálisan elzárta magát előle.
– Miért félsz tőlem, Raven? Láttál engem a legrosszabb
formámban, mint gyilkost, mint igazságosztót. – Hüvelykujja a lány
mellbimbóját cirógatta lassan, amitől forróság öntötte el a lányt. –
Azt hiszed, én vagyok az ördög? Érintsd meg az elmémet, kicsim.
Lehetetlen, hogy bármit is elrejtsek előled. Sosem titkoltam az igazi
természetemet. Valaha együttérzéssel és szerelemmel tekintettél
rám. Elfogadtál. Már elfelejtetted?
Raven lehunyta a szemét, szempillái magas arccsontját söpörték.
– Már nem tudom, mit higgyek.
– Csókolj meg, Raven. Egyesítsd az elmédet az enyémmel. Oszd
meg velem a testedet, és újra tökéletesen egyek leszünk. Azelőtt
bíztál bennem, tedd azt most is. Nézz engem a szerelmes szemével,
megbocsátással azokért a dolgokért, amikre késztettelek, a
vadállatért, ami bennem lakozik. Ne annak a szemével láss, aki el
akarta pusztítani a népünket és minket. Add át magad nekem. – A
férfi hangja csábító volt, fekete mágia, keze becézte a lány minden
egyes imádott porcikáját. Beleégetett az emlékezetébe minden
vájatot és halmot. A teste vágytól izzott, éhsége nőttön-nőtt, és
Ravené lépést tartott vele. Gyengéden, hogy meg ne ijessze, Mikhail
hanyatt fordította a lepedőn, és befedte hatalmas alakjával, mint
egy takaró. A lány apró volt és törékeny felfedező keze alatt.
 – Hogyan váltál az életemmé, Mikhail? Azelőtt mindig egyedül
voltam, de erős és magabiztos. Úgy tűnik, elvetted az életemet.
A férfi tenyere a gömbölyded idomokról az arcára siklott.
– Az én életem te vagy, Raven. Bevallom, hogy elvettem tőled
mindazt, amit azelőtt a magadénak tudtál, de te nem arra
teremttettél, hogy elszigeteltségben élj. Tudom, milyen a
vigasztalan élet. Kihasználtak téged, és elpusztítottak volna. Nem
érzed, hogy te vagy a másik felem, ahogy én a tiéd? – A férfi szája
bejárta a szemét, az arcát, szája minden zugát. – Csókolj meg,
Raven. Emlékezz rám.
A lány felemelte pilláját, és a fekete szemek éhes pillantását
kereste kék, mély lilába sötétedő szemével. Égető elevenség sütött a
férfi szeméből, forró testéből.
– Ha megcsókollak, Mikhail, nem leszek képes megállni.
A férfi szája megtalálta a lány torkát, a melle közötti völgyet,
lebegett egy pillanatig a szíve fölött, foga megkarcolta az érzékeny
bőrt, mielőtt visszatért a lány szájára.
– Kárpáti hím vagyok, a sötétség világához tartozom. Csak most
tanulok még érezni, kedvemet lelem a vadászatban, gyilkolásban.
Hogy felülkerekedhessünk a bennünk élő vadállaton, meg kell
találnunk az egyetlen párunkat, a másik felünket, sötétségünk
ellentétét, a fényt. Te vagy az én világosságom, Raven, a valódi
életpárom. De ez nem oldoz fel a fajtám iránti kötelességeim alól.
Muszáj vadásznom azokra, akik zsákmánynak tekintik a halandókat
és a mieinket. Nem érezhetek aközben, míg ilyet teszek, különben
magába nyelne az őrület. Csókolj meg, egyesítsd velem az elmédet.
Szeress olyannak, amilyen vagyok.
Raven teste fájt és égett. Vágyakozott. Éhezett. A férfi szíve
hevesen vert, a bőre forró volt, izmai keményen feszültek az ő lágy
idomainak. Ajkának minden egyes érintésétől elektromos kisülések
futottak át rajta.
– Nem tudok hazudni neked – suttogta a férfi. – Ismered a
gondolataimat, ismered a vadállatot, ami bennem lakozik. Próbálok
gyengéd lenni veled, hallgatni rád. A vadállat mindig megpróbál
kitörni belőlem, de te megszelídítesz. Raven, kérlek, szükségem van
rád. És neked is szükséged van rám. Gyenge vagy, érzem az
éhségedet. Az elméd összetört, engedd, hogy meggyógyítsalak.
Tested az enyémért kiált, ahogy az enyém a tiédért. Csókolj meg,
Raven. Ne add fel a kötelékünket.
A lány szeme továbbra is a férfi arcát kutatta, pillantása
megpihent érzéki száján. Kis sóhaj tört fel belőle. A férfi szája
habozott a lányé fölött, válaszra várt.
Az elfogadás először az ibolyaszín szemekben mutatkozott.
Gyengédség jelent meg Raven arcán, magához ölelte a férfi fejét.
– Azt hiszem, attól féltem, csak képzeltelek, Mikhail. Úgy
gondoltam, hogy valami, ami annyira a részem, olyan tökéletes, az
nem lehet igazi. Nem akarom, hogy csak egy álom legyél, és a
rémálom legyen a valóság. – A köztük levő távolságot áthidalva
rászorította száját a férfiéra. Mennydörgés dobbant a lány fülében,
és Mikhailéban is. Fehér forróság tört fel bennük, táncolt,
emésztette mindkettőjüket. A férfi kísérletképpen megérintette
Raven elméjét, és nem találván ellenállást, egyesítette magukat, így
égő vágya már az övé is volt, vad, féktelen szenvedélye táplálta
életpárjáét. Raven már tudta, hogy a férfi valóságos, és sosem
hagyja magára.
Mikhail lakmározott a lány édességéből, lágy ajkának minden
apró részletét felfedezte, lángokat táplált, míg magasra lobbantak,
szinte süvítettek bennük. Mikhail átfogta a karcsú csípőt, mely
belefért a tenyerébe, maga alá vonta, hogy térde szétválaszthassa a
combokat, míg a lány szája forrón és sürgetőn kószált kemény
mellkasán. Nyelve az ütőeret simogatta, a férfi teste megrándult,
égett, annyira megfeszült, hogy azt hitte, kirobban a bőréből.
Mikhail megragadta a lány copfját, magához húzta, másik keze
kutatóútra indult a selymes háromszög pihéi felé. A lány forró volt,
és síkos a vágytól. A férfi lágyan a nevét mormolta, sürgetőn
nyomta magát a krémes forrósághoz. Raven nyelve végigsimított a
mellkasán újra, hosszan, sóvár cirógatással. Kis fogai karcolták a
bőrét, amitől a szíve szinte kiugrott bordái mögül. Édes, szúró
fájdalom járta át, ahogy a lány rátalált pulzáló ütőerére, örömteli
forróság és vadság tört fel benne, amikor behatolt a tüzesen szoros,
bársonyos hüvelybe. Eksztázisban kiáltott fel, a lány fejét magához
szorította, ahogy még mélyebbre és mélyebbre hatolt, miközben
gazdag, forró, erős vére a lány éhező testét táplálta.
A férfi önuralma egy cérnaszálon függött, felemelte a lány
csípőjét, vadul összetapadtak, a csúcsra repítette Ravent, akinek
izmai összehúzódtak körülötte. Aztán gyengéden leválasztotta
magáról a puha ajkakat, hogy ő mélyeszthesse fogát a kebel lágy
halmába. A lány zihált, ringatta a férfi fejét, amint mohón
táplálkozott, teste kemény és követelődző volt, ahogy birtokba
vette. Raven elvesztése miatt érzett félelemének, aznap éjszakai
erőszakosságának utóhatásai mind a lányba ömlöttek. A forróság
nőtt, lángolt, testük izzadságban fürdött, a lány a férfiba
kapaszkodott, teste hajlékony selyem volt, fehér forróság,
tökéletesen eggyé váltak, testben, elmében, szívben és vérükben. A
férfi kiáltása rekedt és fojtott volt, összekapcsolódott a lány
torokhangú nyöszörgésével, amint a csúcsra értek, a mennyekbe,
hömpölygő tengerekbe.
„Nem veszíthetlek el, kicsim. Te vagy a jobbik felem. Jobban
szeretlek, mint ahogy valaha is ki tudom majd mutatni.” – Mikhail
hozzádörzsölte arcát a lányéhoz, és megcsókolta nedves haját.
A lány lenyalt egy kósza vércseppet a férfi mellkasáról, és
fáradtan felmosolygott rá.
– Azt hiszem, végül mindig felismernélek Mikhail, nem számít,
mennyire sérül az elmém.
A férfi legördült róla, hogy ne nyomja a súlya.
– Így kéne a dolgoknak lenniük, Raven. Sokat szenvedtél az
elmúlt napokban, és ez örökre megmarad az emlékezetemben.
Holnap éjjel el kell hagynunk ezt a régiót. A vámpír meghalt, de
nyomokat hagyott maga mögött, és ez a pusztulásunkat okozhatja.
Egy elszigeteltebb helyre kell költöznünk, ahol a népünk talán túléli
az elkövetkező üldözést.
Felemelte a lány karját, hogy megvizsgálja a hosszú, mély
karcolást, amit Andre hagyott.
– Biztos vagy benne, hogy bekövetkezik?
 Halvány, keserű mosoly jelent meg a férfi száján, ahogy eloltotta
a gyertyákat.
– Hosszú életem során túl gyakran tapasztaltam meg ezt. Jönnek
az orgyilkosok, és emberek, Kárpátiak egyaránt szenvedni fognak.
Visszavonulunk egy negyed, esetleg fél évszázadra, hogy elég időnk
legyen újrarendeződni.
Nyelve rátalált a dühödten lilálló ujjnyomokra, és átmosta őket
gyengéd, gyógyító érintésével. Kellemes volt, jólesett Ravennek.
A lány szempillái lecsukódtak, kettejük egyesült illata
nyugtatóan töltötte be a hálószobát.
– Szeretlek, Mikhail, mindent szeretek benned, még a vadállatot
is. Nem tudom, miért voltam olyan zavarodott. Te nem vagy ördög,
tisztán látom a bensődet.
„Aludj, kicsim, a karjaimban vagy, hozzám tartozol.” – Mikhail
magukra húzta a takarót, védelmező karjába ölelte Ravent, és
mindkettejüket mély álomba vitte.

Az apró temető megszentelt földjén kis csoport gyűlt össze a

sötétségben. Jacques halovány és sápadt volt, sebe még égő
forradás a gyógyító eljárás ellenére. Karját Raven keskeny vállára
tette. A lány röpke, biztató mosolyt küldött felé. Jacques mögött
Byron állt, közel, hogy biztos legyen benne, a barátja nem eshet el.
Távolabb kicsit Aidan ácsorgott egyedül, egyenes tartással, fejét
enyhén lehajtva.
A temető a kastélyhoz tartozó birtokon volt, kápolnája öreg,
szépséges épület. Festett üvegablakai és a magasba törő torony
sötétebb árnyékot vontak a temetőkertre. Szétszórt sírkövek,
angyalok és keresztek voltak csendes tanúi, ahogy Mikhail intett a
befogadó földnek.
Gregori egy fakoporsót készített, nagyrabecsülése jeléül
bonyolult ősi mintákat faragva rá. Lassan engedte le a föld várakozó
ölelésébe, majd hátralépett.
 Mikhail keresztet vetett, és szenteltvizet hintett Edgar Hummer
koporsójára.
– A barátom volt, vezetőm, amikor bajban voltam, és hitt fajunk
fennmaradásának szükségességében. Sosem találkoztam olyannal,
mint ő, sem a mieink, sem az emberek között, akiben több
könyörület és fény lett volna, mint benne. Isten ragyogott a
szívében és a szemén keresztül.
Mikhail intett, és a föld feltöltődött, mintha sosem bolygatták
volna. Lehajtotta a fejét, szomorúság telepedett rá, érezte, ahogy
vérvörös könnyei kendőzetlenül kitörnek. Gregori felállította a
fejfát, és ő, a hitetlen Mikhail hitében, mondta el a végső imát.
Gyönyörű és csillapító hangjuk latin egyházi énekké magasztosult a
pap tiszteletére.
Mikhail beszívta az éjszaka levegőjét, a gyász üzenetét küldte el a
farkasainak. Válaszként bánatos vonítás visszahangzott kórusban,
át a sötét erdőn.
Gregori teste hajlott meg elsőként, szárnyak rebbentek
szivárványszínekben a holdfénynél. Szétterültek, és a madár a
közeli fa legmagasabb ágára suhant, borotvaéles karmait belevájva.
A bagoly mozdulatlanná vált, beleolvadt az éjszakába, egyszerűen
csak várt. Aidan volt a következő, különös aranyszín, erőteljes és
halálos, éppolyan, mint a csend. Byron formája rövidebb,
tömöttebb, szárnya, mint fehér palást. Mikhail szilárd alakja
megremegett az árnyékban, és kilőtte magát, fel az éjszakai
égboltra, követve a másik hármat.
Tökéletes összhangban emelkedtek magasabbra, szárnyaik
erőteljes csapásaival nesztelenül suhantak a felhők felé az erdő
felett. A szél testüknek feszült, elsöpörve a szomorúság és erőszak
maradványát, amit a vámpír hagyott maga mögött.
A levegőben megfordultak, élesen bedőltek, négy nagyszerű
madár tökéletes összhangban. Az öröm eltörölte Mikhail szívében a
rettegést és a felelősség súlyát, a bűntudat helyét elragadtatás vette
át. A hatalmas szárnyak verdestek, ahogy az ég felé emelkedtek, és
Mikhail mentálisan megosztotta örömét Ravennel, mert nem tudta
volna magában tartani, még a hatalmas bagolytestben sem.
Meghívás volt ez, hogy megossza a Kárpáti élet újabb
gyönyörűségét vele.
„Képzeld el szerelmem, lásd, amit a fejedbe tettem. Bízz
bennem, ahogy még sosem bíztál eddig. Engedd, hogy átadjam ezt
az ajándékot.”
A lány nem habozott. Tökéletesen hitt a férfiban. Átadta magát
neki, mohón fogadta az élményt. A kis kényelmetlenség, némi
bizonytalanság, amikor a teste feloldódott, nem riasztotta meg.
Szárnyak lebbentek.
Jacques lemaradt, hagyva, hogy a kisebb nőstény bagoly egy
magas angyalszoborra szökkenjen, mielőtt az ő hatalmas alakja is
átalakult. Együtt emelkedtek fel az éjszakába, szárnyaltak, hogy
csatlakozzanak a másik négy fölöttük köröző fenséges madárhoz.
A hímek egyike megtörte az alakzatot, körözött a nőstény felé és
lesüllyedt, hogy közelebb érve befedje testét egyik széles szárnyával.
A nőstény játékosan lejjebb süllyedt, elsiklani szándékozván. Egy
másik hím elzárta az útját, megzabolázva bohóckodását, amíg
megtanulja a szabad repülés örömét. A hím baglyok szoros
alakzatban maradtak, a nőstény középen, köröztek az erdő felett,
magasra szárnyalva. Emelkedtek és süllyedtek, tisztán a játék
kedvéért, leereszkedek a föld felé, majd újra fel, a fák és a sűrű
ködtakaró fölé.
Kis idő múlva, amikor már hozzászokott a repüléshez, a hímek
újra védelmezőn körülvették a nőstényt. Mikhail úgy érezte, hogy az
éjszaka elűzte a feszültség minden nyomát. Elviszi Ravent, messze a
falutól, rengeteg időt adva neki arra, hogy megtanuljon Kárpátiként
élni. A lány a fajuk jövője, az ő jövője. A lány az élete, az öröme,
létezésének egyetlen oka, ő a kapaszkodója mindenhez, ami csak jó
a földön. Azt akarta, hogy az élete ezentúl csakis a boldogság
legyen.
Mikhail közelebb suhant a lány szárnyas testéhez, hogy
összekapcsolódjon vele, érezze örömét. Raven válaszként
szerelemmel és melegséggel töltötte el, gyermeki ámulattal
nevetett, ami az újonnan megtapasztalt látvány, hangok, illatok
feletti örömében tört ki belőle. Suhant velük, hasítva az eget,
nevetése ott visszhangzott mindannyiuk elméjében. Ő a jövő
reménysége.

Vége
1. függelék

Kárpáti énekek

1. a Kárpátiak hite a gyógyításról

A Kárpátiak egy nomád nép, aminek a földrajzi eredete

visszavezethető egészen a dél-uráli hegységig, (közel a mai Kazah
sztyeppékhez) Európa és Ázsia határára. A mai nyelvészek emiatt
hívják a nyelvüket „uráli” nyelvnek, anélkül, hogy tisztában
lennének vele, hogy ez valójában a Kárpátiak nyelve.
Ellentétben a többi nomád néppel a Kárpátiak nem az új legelők
miatt vándoroltak, nem is az éghajlat, vagy az évszakok változása
miatt, és nem is a jobb kereskedelmi lehetőségek keresése tette
szükségessé.
A kárpátiak mozgását egyetlen nagy cél vezérelte: földet kerestek,
olyan dús, gazdag talajt, ami a leginkább elősegítheti fiatalító
regenerációjukat.
Évszázadok alatt vándoroltak egyre nyugatabbra, (mintegy hatezer
évvel ezelőtt) míg végre rátaláltak végre valódi otthonukra, amit
szülőföldjüknek, azaz susu-nak neveztek, a Kárpátok hegyei között,
aminek hosszú, íves vonulata mintegy bölcsőben ringatta a Magyar
királyság buja síkságait. (Magyarország királysága több mint ezer
esztendeig virágzott, így a magyar volt a térség legdominánsabb
nyelve a Kárpát-medencében, amíg a birodalom földjét szét nem
osztották az I. világháború után Ausztria, Csehszlovákia, Románia,
Jugoszlávia, és a mai Magyarország között)
Más dél-uráli népek, akik osztoztak a nyelven a Kárpátiakkal, más
irányba indultak. Néhány törzs a mai Finnországban telepedett le,
ez az oka annak, hogy a modern magyar és finn nyelv között oly sok
az ősi, Kárpáti hasonlatosság.
Bár örökre hozzákötötték magukat kiválasztott szülőföldjükhöz, a
Kárpátiak vándorlása folytatódott, átkutatták az egész világot,
válaszokat keresve, amik segíthettek volna nekik abban, hogy
nagyobb sikerrel hordják ki, és neveljék fel az utódaikat.

Az azonos földrajzi eredet miatt a Kárpátiak nézetei a gyógyításról

nagyban megegyeznek az ősi eurázsiai sámánista hagyománnyal.
Ennek a hagyománynak a ma is élő, modern változata képviselteti
magát Tuvában, (Tuváni sámánizmusnak is nevezik) ami a fenti
térképen megtalálható.
Az eurázsiai sámánista hagyomány, - hasonlóan a Kárpátihoz, és a
szibériaihoz – úgy tartja, hogy betegségek a lélekből származnak,
ezen problémák öltenek testet különféle tünetek formájában. Épp
ezért, miközben nem hanyagolják el a testet sem, a sámánista
gyógyítás a lélekre, és annak gyógyításra koncentrál. A legsúlyosabb
betegségekről úgy gondolják, hogy a lélek távozását okozzák. Ha a
beteg ember lelkének egy része, vagy az egész elhagyja a testet,
(levándorol az alsó világba, vagy szellemvilágba) azt ott elfogják,
vagy megszállja egy gonosz szellem, de a kettő egyszerre is
előfordulhat.
A Kárpátiak ezen nagyobb eurázsiai sámánista hagyomány
őrzőinek számítanak, osztoznak nézeteiken. Míg maguk a Kárpátiak
nem eshetnek betegségekbe, a gyógyítóik megértették, hogy a
súlyosabb, mélyebb sebeket is ilyen „lélektávozás” követi.
Amikor megállapítják, hogy valakiből ilyen módon „kiszállt a
lélek,” felkérik a gyógyító sámánt, hogy menjen le spirituális úton
az alsó világba, visszaszerezni a lelket. A sámánnak hatalmas
kihívásokkal kell megküzdenie útján, harcolnia kell, ha démon,
vagy vámpír szállta meg a megmentésre váró lelket.
A „lélektávozás” nem okvetlenül jelenti azt, hogy az illető
öntudatlan, (bár természetesen az is előfordul). Megértették, hogy
bár az a személy még beszél másokkal, tudatánál van, de már
elszakadt tőle a lelke egy része.
A tapasztalt gyógyító, vagyis a sámán azonnal felismeri a
problémát, a legfinomabb jelekből, amit mások talán észre sem
vesznek, hogy a beteg tekintete időnként elréved, csökken az
életvágya, krónikusan depressziós, lecsökken az „aurája” fénye, és
hasonlók.

2. A "kisebb” Kárpáti gyógyító ének

Kepä Sarna Pus (a "Kisebb gyógyító ének") a pusztán fizikai

eredetű sebek kezelésekor használatos. A Kárpáti gyógyító elhagyja
a testét, belép a sebesültébe, és belülről kifelé gyógyítja az olykor
halálos sebeket, csupán tiszta energia felhasználásával. Kijelenti,
hogy „Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért,”,
amikor a vérét kínálja fel a sérültnek. Mivel a Kárpátiak a földhöz
kötötték magukat, a saját hazájuk talaja gyógyítja őket a legjobban.
A nyálukat is gyakran használják sebgyógyításra.
Az is nagyon gyakori, hogy a gyógyító énekhez, (a kisebbhez és a
nagyobbhoz is) gyógynövényeket is használniuk kell, saját készítésű
aromagyertyáikkal, és kristályokkal együtt. (A kristályok a
Kárpátiak pszichés képességei révén az együttérzést erősítik fel, és
juttatják el a világmindenséghez.) Arra használják, hogy pozitív
energiával töltsék meg a környezetet, ami felgyorsíthatja a
gyógyulást. A barlangokat gyakran jelölik ki gyógyításra alkalmas
helyeknek.
A kisebb gyógyító kántálást használta Vikirnoff Von Shrieder és
Colby Jansen Rafael De La Cruzon, akinek a szívét egy vámpír tépte
ki a Sötét titok című könyvben.

Kepä Sarna Pus (A kisebb gyógyító ének)

Ugyanaz a kántálás használatos összes fizikai seb esetén, csak

a "sivadaba" ["a szívedbe"] rész változik attól függően, hogy
milyen testrész sérült meg.

Kuńasz, nélkül sivdobbanás, nélkül fesztelen löyly.

[Fekszel, mintha aludnál, szívdobbanás nélkül, lélegzet nélkül]

Ot élidamet andam szabadon élidadért.

[Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért.]

O jelä sielam jŏrem-ot ainamet és soŋe ot-élidadet.

[A lelkem fénnyé vélik, elfelejti a testem, belép a te testedbe.]

O jelä sielam pukta kinn minden szekmeket belső.

[A lelkem fénye kiűzi belőled a sötét szellemeket.]

Pajńak o susu hanyet és o nyelv nyálamet sívadaba.

[Szülőhazánk földjét, nyelvem nyálát nyomom a szívedbe.]
 Vii, o verim soŋe o vend andam.
[Végül véremet adom a véredért.]

3. A "nagyobb" Kárpáti gyógyító ének

A legjobban ismert, - és legdrámaibb - Kárpáti gyógyító ének az

En Sarna Pus (a „nagyobb” gyógyító ének”) Ez a kántálás hivatott
megtartani a sebesült, vagy eszméletlen Kárpáti lelkét. Jellemzően
egy egész csoport veszi körbe a beteg Kárpátit, (képletesen így
veszik körül az együttérzésükkel és a figyelmükkel is) és elkezdenek
kántálni. A sámán, a gyógyító, vagy a vezető a főszereplője ennek a
szertartásnak. Ő lesz az, aki spirituálisan leutazik az alsó világba,
ebben pedig a klánja, a népe segíti. A céljuk, hogy dobolással,
énekléssel, mámoros tánccal (a kántálás szavain keresztül)
láthatóvá tegyék magát az utazást. Addig ismétlik a kántálást és a
lépéseket, míg a sámán transzba esik, elhagyja a testét, hogy
elinduljon a nagy utazásra. (Valójában az extázis szó latin eredetű,
az ex stasis kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy testen kívül.)
A Kárpáti gyógyítónak van egy hatalmas előnye a sámánokhoz
képest. Telepatikus kapcsolat köti elveszett testvéréhez. A legtöbb
sámánnak vándorolnia kell az alsó világ sötétségében, eltűnt társát
keresve. Ezzel ellentétben a Kárpáti gyógyító egyből „meghallja” a
fejében testvére hívását, így azonnal közvetlenül hozzá indulhat,
mintha jelzőfény vezérelné. Ez az oka annak, hogy a Kárpáti
gyógyítás sikeraránya jóval magasabb, mint bármely más, ezt a
hagyományt követő módszernek.
Ennek az „alsó világnak” a megismerése mindenképpen
szükséges ahhoz, hogy megértsük a nagyobb Kárpáti gyógyító ének
szövegét. Hivatkoznak a Nagy fára, (Kárpátiul En Puwe). Sok ősi
hagyomány, közöttük a Kárpáti is, a világot részekre osztja, - a
mennyországra, a saját világukra, és az alsó birodalomra, - és
mindezt egy rúdon, valamiféle tengelyen, vagy jelen esetben egy fán
ábrázolják. Az ő világuk félúton helyezkedik el, úgy is mondhatjuk,
hogy magán a fán és az alsó ágain. Sok ősi szöveg ezért nevezi az
anyagi világot Középföldnek. Félúton van a mennyország, és a
pokol között. A fát megmászva lehet eljutni a mennyországba.
Leereszkedni a törzsön a föld alá, ez jelenti a leszállást a
szellemvilágba. A sámánnak feltétlenül mesteri módon kellett
tudnia utazni a Nagy fán, adott esetben segítség nélkül is, de néha
besegít egy állat szellemi vezető. (Aminek akár a hátára is ülhet.)
Különféle hagyományokban a Nagy fát is másképp nevezik, hívják
axis mundinak (Világok tengelyének), Ygddrasil (a skandináv
mitológiában) Mount Mem (a tibeti hagyomány szerint Világhegy)
stb. A keresztény univerzum is hasonló osztással rendelkezik,
megjelenik benne a mennyország, a purgatórium (a föld) és a pokol.
Egészen nyilvánvalóan megjelenik például Dante Isteni
színjátékában, Dante útja előbb a pokolba vezet, a föld közepébe,
onnan emelkedik fel a Purgatórium hegyére, ami közvetlenül a
földön magasodik Jeruzsálemmel szemben. A Purgatórium hegyét
megmászva jut el először az Édenbe, a földi paradicsomba, majd
még feljebb kapaszkodva a mennyországba. A sámánisztikus
hagyományokban azt tartják, hogy a kicsi mindig visszatükrözi a
nagyot, a személyes történések a kozmikusakat. A kozmosz
változásai pedig mindig érintik a belső, kisebb egységeket is.
Például az univerzum axis mundija megfelel az ember
gerincoszlopának. A sámánok és a misztikusok szerint a tengelyen
fel és lefelé vezető utak gyakran megfelelnek a természetes, lelki
energiák mozgási útvonalának, (kundalini, máshol sakti).
 En Sarna Pus (A nagy gyógyító ének)

A kántálásban az „ekä” ["fivér"] helyébe lép a "testvér", "apa",

"anya," szó, attól függően, hogy kit gyógyítanak.

Ot ekäm ainajanak hany, jama.

[Fivérem testének egy darabja a föld alatt, a halál közelében.]

Me, ot ekäm kuntajanak, pirädak ekäm, gond és irgalom

türe.
[Mi, a népe, körülvesszük fivéremet figyelmünkkel és
együttérzésünkkel.]

Opus wäkenkek ot-oma śarnank, és ot pus fünk, álnak

ekäm ainajanak, pitänak ekäm ainajanak elävä.
[A gyógyító energiák, az ősi, mágikus szavak, és a gyógyító
növények áldják meg fivérem testét, tartsák életben őt.]

Ot ekäm sielanak pälä. Ot omboće päläja juta alatt o jüti,

kinta, és szelemek lamtijaknak.
[De fivérem lelkének csak a fele van itt. A másik fele levándorolt a
szellemvilágba.]

Ot en mekem ŋamaŋ: kulkedak otti ot ekäm omboće

päläjanak.
[Nagy tettre készülök: utazni fogok, hogy megtaláljam fivérem
lelkének másik felét.]

Rekatüre, saradak, tappadak, odam, kaŋa o numa

waram, és avaa o lewl mahoz. [Táncolunk, kántálunk,
extázisban álmodunk, hívom a lélekmadaramat, hogy nyissa ki az
alsó világ kapuját.]

Ntak o numa waram, és muzdulak, jomadak.

[Felszállok a lélekmadaramra, és megmozdulunk, úton vagyunk.]

Piwtädak ot En Puwe tyvinak, ećidak alatt o jüti,

kinta, és szelemek lamtijaknak.
[Követjük a Nagy fa törzsét a szellemvilág felé.]

Fázak, fázak nó o śaro.

[Fázom, fázom, nagyon hideg van.]

Juttadak ot ekäm o akarataban, o'sívaban, és o sielaban.

[Összeköt fivéremmel a szív, a lélek és az elme.]

Ot ekäm sielanak kaŋa engem.

[Fivérem lelke hív engem.]

Kuledak és piwtädak ot ekäm.

[Hallom, és követem a hangját.]

Sayedak és tuledak ot ekäm kulyanak.

[Összetalálkozom a démonnal, ami felfalta fivérem lelkét.]

Nenäm ćoro; o kuly torodak.

[Dühödten harcolok a démonnal.]
O kuly pel engem.
[Fél tőlem]
 Lejkkadak o kaŋka salamaval.
[Villámmal ütöm át a torkát.]

Molodak ot ainaja, komakamal.

[Puszta kézzel töröm össze a testét.]

Toya és molanâ.
[Elbukik és széthullik.]

Hän ćaδa.
[Elmenekül.]

Manedak ot ekäm sielanak.

[Megmentem a fivérem lelkét.]

Aladak ot ekäm sielanak o komamban.

[Felemelem fivérem lelkét a kezemmel.]

Alədam ot ekäm numa waramra.

[Felültetem a lélekmadaramra.]

Piwtädak ot En Puwe tyvijanak és sayedak jälleen ot

elävä ainak majaknak.
[Követjük a Nagy fát, hogy visszatérjünk az élet földjére.]

Ot ekäm elä jälleen.

[A fivérem újra él.]

Ot ekäm weńća jälleen.

[Teljes, egész lett újra.]
 4. Altatódal

Ezt a dalt éneklik a nők, amikor a vetélés veszélye fenyeget és

megpróbálják megmenteni a babát.
Mert ezek a magzatok már az anyaméhben is hallják őket, így a nők
lényegében egy altatódalt énekelnek nekik: Maradj ott, odabenn is
védeni és szeretni fogunk, amíg megszülethetsz.

Odama Sarna Kondak (altatódal)

Tumtesz o wake ku pitasz belső.

[Érezd az erőt, ami benned van]

Hiszasz sívadet. Én olenam gæidnod.

[Bízz a szívedben és én a vezetőd leszek]

Sas csecsemõm, kuńasz.

[Csitulj el kisbabám, hunyd le a szemeidet]

Rauho joŋe ted.

[A béke eljön majd hozzád]

Tumtesz o sívdobbanás ku olen lamtзad belső.

 [Érezd a ritmust legbelül]

Gond-kumpadek ku kim te.

[A szeretet hullámát, ami körülölel]

Pesänak te, asti o jüti, kidüsz.

[Véd, amíg egy éjszaka majd fel nem emelkedsz.]
 5. A föld gyógyítódala

Ezzel a földgyógyító dallal kezelik a Kárpáti nők a földet, amikor

az tele van méreganyagokkal. Bár a név csak énekre utal, a nők
táncolnak is, miközben a dalt éneklik.

Sarna Pusm O Mayet (a földgyógyítás dala)

Első versszak

Ai Emä Maγe
[Ó Anyatermészet]

Me sívadbin lańaak.
[Mi vagyunk azok, szerető lányaid.]

Me tappadak, me pusmak o maγet.

[Táncunk meggyógyítja a földet]

Me sarnadak, me pusmak o hanyet.

[Az énekünk is gyógyítja a földet]

Sielanket jutta tedet it,

[Összekapcsolódunk veled]

Sívank és akaratank és sielank juttanak.

[A szívünk, a szellemünk és az elménk eggyé válik]

Második versszak

Ai Emä Maγe,
[Ó Anyatermészet]
 Me sívadbin lańaak.
[Mi vagyunk azok, szerető lányaid]

Me andak arwadet emänked és me kaŋank o

[Tisztelettel adózunk előtted, és hívunk]

Põhi és Lõuna, Ida és Lääs.

[Északról és délről, keletről és nyugatról]

Pide és aldyn és myös belső.

[Fenn és lenn, és belül is]

Gondank o maγenak pusm hän ku olen jama.

[A Föld szeretete meggyógyítja azt, aminek szüksége van rá]

Juttanak teval it,

[Összekapcsolódunk most veletek]
Maγe maγeval.
[Föld a földhöz]

O pirä elidak weńća.

[Az élet körforgása bezáródik]
 6. A harcosok éneke

A harcosok tanácskozása mélyen a föld alatt zajlik a kristályok

kamrájában, nem sokkal a magma fölött, így a természetes gőzben
könnyebb világosan gondolkodni, és az ősök bölcsességére
fókuszálni. Ezen a szent helyen vegyítik a vérüket a herceg és a
férfiak, megerősítik becsületesküjüket, mint harcosok és testvérek.

Sarna Kontakawk (a harcosok ének)

Veri isäakank–veri ekäakank.

[Atyáink vére, fivéreink vére]

Veri olen elid.

[A vér élet]

Andak veri-elidet Karpatiiakank, és wäke-sarna ku meke

arwa-arvo, irgalom, hän ku agba, és wäke kutni, ku
manaak verival.
[Vérünkkel ajánljuk fel az életünket népünk számára, a
becsületünket, az együttérzésünket, feddhetetlenségünket,
kitartásunkat]

Verink sokta; verink kaŋa terád.

[A vérünk összevegyül, és szólít titeket]

Akasz énak ku kaŋa és juttasz kuntatak it.

[Halljátok hát idézésünket, csatlakozzatok hozzánk]
Egy nagyon tömör Kárpáti szótár

Ez a rövidke szótár tartalmazza a legtöbb szót, ami a Dark,

(Kárpátok vámpírjai) könyvekben előfordul. Természetesen egy
teljes Kárpáti szótár éppen olyan terjedelmes lenne, mint egy
rendes nyelvi szótár.
Megjegyzés: A lenti Kárpáti főnevek és igék szótövek. Legtöbbször
nem így jelennek meg, ahogyan lentebb fel vannak sorolva.
Általában toldalékos formában vannak jelen a könyvekben, például
„andam” (adok) helyett rugalmasan csak a szótő, vagyis az „and”
(ad) szerepel alább.

agba - óh
aina - test
ainaak - örökre
ak - többes szám jele főnevek után, ha mássalhangzóra
végződnek
aka - megfogadni, megszívlelni, meghallgatni
akarat - szem előtt tartva; térképen
ál - megáld, összeköt
alatt - keresztül, át
ala - emelés emelni
aldyn - alatta, alul
alə - fölötte, fenn
alte - átkozódni, szitkozódni
and - ad
arvo - érték
arwa - dicséret
arwa-arvo - becsület
arwa-arvo olen gæidnod, ekam - A becsület vezessen
testvérem (üdvözlés)
arwa-arvo olen isäntä, ekäm - A becsület tartson meg
testvérem (üdvözlés)
arwa-arvo pile sívadet - A becsület égjen a szívedben
(üdvözlés)
arwa-arvod mäne me ködak - A becsületed tartsa vissza a
sötétséget (üdvözlés)
asti - amíg
avaa - nyit
avio - házas
avio päläfertiil - életpár
belső - belül, belső
bur - jó, nagyszerű, remek
bur tule ekämet kuntamak - Jó látni testvérem (üdvözlés)
ćaδa - menekülni, futni, elkerülni
ćoro - áramlás, zuhogás (eső)
csecsemõ - kisbaba, csecsemő
csitri - fruska (nő)
eći - esni, zuhanni
ek - toldalék mássalhangzóra végződő főnevek után, hogy
többes számúvá váljanak
ekä - testvér
elä - élni
eläsz arwa-arvoval - Élj becsülettel (üdvözlés)
eläsz jeläbam ainaak - Sokáig élj a fényben (üdvözlés)
elävä - él
elävä ainak majaknak - az élők földje
emä - anya
Emä Maγe - Természetanya
elid - élet
én - én
en - nagy, sok, hatalmas
én jutta félet és ekämet - Üdvözöllek barátom, testvérem
(üdvözlés)
En Puwe - a Nagy fa.
engem, - nekem
eläsz arwa-arvoval - Élj nemesen (üdvözlés)
és - és
että - hogyan
fáz - fázik
fél - társ, barát
fél ku kuuluaak sívam belső - szeretett, kedves, drága barát,
társ
fél ku vigyázak - drága barát, társ
fertiil - termékeny
fesztelen - levegős
fü - gyógynövények, fű
gæidno - utca, út
gond - ellátás, gondozás, gond (főnév)
hän - ő, ez
hän agba - ő az, ez az
hän ku - előképző, az aki, az ami
hän ku agba - igazság
hän ku kaśwa o numamet - Az ég ura
hän ku kuukua sívamet - A szívem őrzője
hän ku meke pirämet - védő
hän ku pesä - védelmező, vigyázó
hän ku saa kućзaket - csillagjáró
hän ku tappa - halálos, borzalmas, szörnyű
hän ku tuulmahl elidet - vámpír (szó szerinti jelentés: élet
orzó)
hän ku vie elidet - vámpír (szó szerinti jelentés: élet tolvaj)
hany - föld, rög, hant
hisz - hinni, bízni
ida - kelet
irgalom - könyörület, irgalom
isä - apa (főnév)
isäntä - A ház ura
 it - most
jälleen - újra.
jama - beteg, sebesült, vagy haldokló, közeleg a halála (ige)
jelä - napfény, nap, fény
jelä keje terád - A nap égesse el, A nap süssön rá (Kárpáti
káromkodás)
o jelä peje terád - A nap perzselje fel (Kárpáti káromkodás)
o jelä sielamak - lelkem fénye
joma - haladni, menni
joŋe - gyere, térj vissza, jöjj
joŋesz arwa-arvoval - Térj vissza becsülettel (elköszönés)
jŏrem - elfelejteni, tévedni, hibázni
juo - inni
juosz - Igyál és élj (elköszönés)
juosz és olen ainaak sielamet jutta - Igyál és válj velem
eggyé (üdvözlés)
juta - menni, vándorolni
jüti - éjszaka, este
Jutta - kapcsolatban, kötve, összekapcsolva
k - utótag, ha magánhangzóra végződik a főnév, annak a végén
használatos
kaca - szerető (férfi)
kaik– minden (főnév)
kaśwa - birtokolni
kaŋa - hívja, szólítja, kéri, koldul
kaŋk - légcső, ádámcsutka
kaδa - felhagyni valamivel, elmaradni, elmenni
kaδa wäkeva óvo köd - Gyorsan hagyjon el a sötétség
(üdvözlés)
karpatii - Kárpáti
käsi - kéz
keje - süt, éget, kiéget
kepä - kisebb, kicsi, könnyű, kevés
kidü - felmerül, felkel, felébred
kím - teljesen elfedni, betakarni egy tárgyat valamivel
kinn - kinn, a szabadban, kívül, nélkül
kinta - köd, pára, füst
köd - ködösül, ködbe borul, elsötétedik
köd alte hän - A sötétség átka rá (Kárpáti káromkodás)
o köd belső - A sötétség vigye el (Kárpáti káromkodás)
köd jutasz belső - A sötétség essen belé (Kárpáti káromkodás)
koje - ember, férj, hím
kola - meghalni
kolasz arwa arvoval - Halj meg becsülettel (elköszönés)
koma - üres kézzel, puszta kézzel, odaad a tenyeréről, marok
kond - egy család, egy klán gyereke
kont - harcos
kont o sívanak - erős szív (szó szerint harcos szív)
Köd alte hän - A sötétség szálljon rá (Kárpáti káromkodás)
ku - ki, mi, melyik
kule - féreg, bélféreg, galandféreg, lélekfaló démon
kulke - menni, utazni (szárazföldön, vagy vízen)
kulkesz arwa-arvoval, ekäm - Járj becsülettel testvérem
(elköszönés)
kulkesz arwaval—joŋesz arwa arvoval - Járj dicsőséggel, térj
vissza becsülettel
(elköszönés)
kuly - bélben élő féreg, galandféreg, démon, aki felfalja, uralja a
lelket
kumpa - hullám
kuńa - úgy tesz, mint aki alszik, szemet kinyit, vagy becsuk,
bújócskázni, meghalni
kunta - csapat, a klán, a törzs, a család
kuntí - kibírni, elviselni, elbírni, túlélni, kiállni, megtenni
kuntisz ainaak - Éld túl (elköszönés)
kuulua - tartani, megtartani
lääs - nyugat
lamti (or lamtз) - síkság, rét
lamti ból jüti, kinta, ja szelem - alvilág, alsó világ (szó
szerint: az éjszaka, a köd, és
 a szellemek rétje) rés, repedés, hasadék, (főnév) vágni, hasítani
(ige)
lańa - lány, lánygyerek
lejkka - törés, repedés, hasadás, (főnév) vágni, ütni, felhasítani
(ige)
lewl - lélek
lewl ma - másik világ, (szó szerint: a föld lelke) Lewl ma, ami
magában foglalja a
lamti ból jüti, kinta, ja szelem-t, azaz az alvilágot és az En
Puwe-t, a nagy fát is.
lõuna - dél (égtáj)
löyly - lélegzet, levegő (a lewl szóval együtt a lélekre
vonatkozik)
ma - föld, erdő
mana - visszaélés, átkozódás, elrontás
mäne - ment, mentés
maγe - föld, Föld, terület, hely, természet
me - mi
meke - tett, munka (főnév) meg kell tenni, kell ahhoz hogy,
(ige) dolgozni
minan - enyém
minden - minden, összes
möért? - Miért? (kérdőszó)
molo - összetörni, megtörni
molanâ - morzsolódik, szétesik
mozdul - mozdul, indul
myös - is
nä - tőle
ŋamaŋ - ez, ez itt
nélkül - nélkül
nenä– harag, düh
nó - mint, ugyanúgy mint, ahogy
numa - Isten, ég, csúcs; felső, legmagasabb
nyelv - nyelv
nyál - nyál, (főnév) (kapcsolódik a nyelv szóhoz)
odam - álmodni, aludni (ige)
odam sarna kodak - altatódal (szó szerint: gyermek alvó dala)
olen - lenni, létezni
oma - régi, ősi
omboće - más, második, másodlagos
o - a (a mássalhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos)
ot - az (a magánhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos)
otti - nézni, körülnézni, keresni
owe - ajtó
óv - véd, védelmez, megóv
pajna - nyomás, megnyom
pälä - fele, fél, másik fele,
päläfertiil - életpár, vagyis feleség
peje - égni
peje terád - Égj el (Kárpáti káromkodás)
pél - félni valamitől, attól félek, hogy
pesä - fészek, biztonság, védelem
pesäsz jeläbam ainaak - Sokáig maradj a fényben (köszönés)
pide - fenti
pile - meggyullad, fellobban
pirä - kör, gyűrű (főnév) körülvenni, bekeríteni (ige)
piros - vörös, piros
pitä - tartani, fogni
piwtä - figyelni, követni, a játék nyomon követése
põhi - észak
pukta - követni, üldözni, repülés közben
pusm - visszaállítani, meggyógyítani
Pus - egészséges, gyógyító
puwe - fa
rauho - béke
reka - extázis, transz
rituaali - rituálé, szertartás
sas - csst (kisgyereknek, babának)
saye - érkezik, jön, ideér
salama - villám, mennykő
sarna - szavak, beszéd, ráolvasás (főnév) kántálni, énekelni,
megünnepelni (ige)
sarna kontakawk - harci kántálás
saγe - megérkezni, odaérni, a közelébe menni
śaro - fagyott hó
siel - lélek
sisar - lánytestvér
sív -szív
sivad olen wäkeva, hän ku piwtä - Maradjon erős a szíved
vadász (elköszönés)
sívdobbanás - szívverés, szívdobbanás
sívamet - szerelmem, szívem, te vagy a szívem
sokta - keveredni, körbe fordulni
soŋe - bejutni, behatolni, ellensúlyozni, helyett, cserébe
susu - haza, szülőföld, otthon
szabadon - szabadon
szelem - szellem
tappa - táncolni, lábnyomot hagyni
te - te
ted - tiéd
terád keje - A tűz perzselje fel (kárpáti káromkodás)
toja - meghajlítani, megtörni, eltörni
toro - harcolni, küzdeni valami ellen, verekedni
torosz wäkeval - Harcolj vadul (elköszönés)
tule - találkozni, összejönni
tumte - tapintani, érezni, érinteni
türe - teljes, jóllakott, kielégült, kiteljesedett
tyvi - szár, tengely, gerinc, törzs
uskol - hűséges
uskolfertiil - hűség
veri - vér
veri elidet - élete vére
veri ekäakank - fivéreink vére
veri isäakank - apáink (őseink) vére
veri olen piros, ekäm - szó szerint: legyen vörös a véred
testvérem, átvitt értelemben:
találd meg az életpárod
veriak ot en Karpatiiak - szó szerint: a herceg vérére, átvitt
értelemben: az ősök vérére (Kárpáti káromkodás)
veridet peje - A vére égjen el (Kárpáti káromkodás)
vigyáz - törődni vele, vigyázni rá
vii - utolsónak, utoljára, végül
wäke - erő
wäke kaδa - álhatatosság
wäke kutni - kitartás
wäke-sarna - átkozódás, szidalom,
wäkeva - erőteljes
wara - madár; varjú
weńc - teljes, egész
wete - víz