Büntetlenül!

Büntetlenül

Prológus: Megfelelő emberek a megfelelő helyeken

1. Az elhárító

Az olajzöld, rangjelzésekkel és kitüntetésekkel borított katonai

ruhát viselő magas, fekete hajú férfi komor arccal hallgatta a vele
szemben álló szép, fiatal lányt. Keveset kérdezett. A lány elhallga-
tott, láthatóan kimerült volt. Jónéhány napja nem aludhatott az állandó
menekülésben.
- Ez minden kisasszony? – kérdezte a férfi. A lány fáradtan bólin-
tott. – Beszélt másnak erről? Bárkinek. Szüleinek, barátainak,
ismerősöknek. – A lány nemet intett fejével.
- Biztos benne? Van időnk, kérem gondolkozzon!- A lány elnézett
felette, láthatóan nehezére esett koncentrálnia. A férfi rezze-
néstelen arccal nézte, de a lány tekintetében látta, hogy az
igazat mond. Különlegesen szép lány volt, ártatlan , kék szemeivel
újra a férfira pillantott.
- Tényleg nem. Senkinek. De nagyon örülök, hogy most magának igen.
Nem kell tovább félnem.- mosolyodott el a lány.
- Én is örülök- felelte a férfi, s közben csendben elővett egy
pisztolyt zsebéből. – Köszönöm, hogy bizalmába fogadott- foly-
tatta, majd közvetlen közelről fejbe lőtte a lányt.
A lány szép szemeiből gyorsan kihúnyt az élet. Egyedül voltak a
városból kivezető út mellett, késő éjjel, senki nem volt a közelben.
A férfi zsebre vágta pisztolyát, nem tartva attól, hogy bajba kerülhet.
Nem kellett félnie sem motozástól, sem gyanutól. Beült autójába, s
visszatért a városba. Egy sötét, nagy, de nem különösebben míves épü-
lethez érkezett. A szikár alak nem volt rosszkedvű, de igazából elé-
gedett sem. A munkáját végezte. Egyre feljebb haladt a hivatali rang-
létrán, egyre mélyebben ásva bele magát a hatalom sötét posványába.
Erre sohasem gondolt, mint ahogy arra sem, mások mit gondolnak róla.
Csak az járt a fejében, mint gyermekkora óta mindig, hogy maximálisan
megfeleljen az elvárásoknak. Semmilyen árat nem tartott megfizethe-
tetlennek azért, hogy helyt álljon, legyen az pénz, mások egziszten-
ciális vagy fizikai megsemmisítése. A hatalom számára ideális alatt-
való…
Allan Macaulay Johnson soha nem gondolkodott életéről. Apja szigo-
rúan nevelte, és korán megtanítatta vele az életben igazán fontos,
egyszerű szabályokat. Tegyél meg mindent, hogy feletteseid elégedettek
legyenek veled, taposs el bárkit, aki az utadba áll, ezután már csak
azzal kell törődnöd, hogy még csak véletlenül se hibázz. Nem is tette
sohasem.
Akadt azonban néhány pillanat, amikor egy-egy másodpercre elbizony-
talanodott. Ezt senkinek nem ismerte volna el,de amilyen magasra si-
került felküzdenie magát, ez sajnos elkerülhetetlennek bizonyult. Em-
bereket roppanthatott össze, ha valami nem az elvárásai szerint ala-
kult, vagy ha éppen erre kapott parancsolt, de a hatalomért cserében
óriási felelősség nyugodott a vállán. Hitte, hogy rajta múlik hazája
sorsa. Figyelnie kellett minden apró jelre, a rengeteg alkalmazottra,
nehogy olaj kerüljön a jól működő, olajozott gépezetbe. Jutalmazott,
ha szükség volt rá, keményen büntetett, ha szükségesnek ítélte – a
szolgák lojalitását számtalan módon biztosíthatta. Amikor viszont egy-

3
 Büntetlenül

két homokszem valahogy mégis beszivárgott e légmentesen zártnak hitt

rendszerbe, nos, akkor elgyengült kissé. A vizsgáknak meg kellett
felelni, a legkisebb hiba, legyen bár egy pont egy százpontos, kitűnő
dolgozatban, megbocsáthatatlan bűnnek számított. És a magas rangú ka-
tonatiszt szeme előtt ilyenkor megjelent egy vékonydongájú kisfiú,
akinek az atyai szíj hurkásra korbácsolta a hátsó felét, aki könnyes
szemekkel, ám zokszó, hangos sírás nélkül vonszolta föl magát emeleti
gyermekszobájába, melyben nem volt helye játékoknak, csupán katonás
rendnek, és ahol mindig, mindennek makulátlanul tisztán kellett ra-
gyognia. És amelynek lakója nem csupán a sírást és a fájdalmat száműzte
lelkéből, hanem vidámságot, nevetést, bármiféle emberi érzést sem ha-
gyott megélni ott…
A szivar szertartásos meggyújtása, kellemes füstje mindig megnyug-
tatta, száműzte emlékeit, segített, hogy kizárólag feladatára össz-
pontosítson. Mélyet szippantott az illatos havannaiból – egy kis sze-
mélyes haszon: a szolgálat bármit meg tudott szerezni, bárhol a világon
–, majd kelletlenül kifújta a füstöt; mindeközben valami kéjes érzés
kerítette hatalmába, és immár ismét teljesen hidegen tudott gondol-
kodni. Végleg elhesegette agyából a lány döbbent tekintetét
Minden tapasztalatára szüksége volt, hogy megoldja a problémákat.
– Jó estét, Mr. Johnson! – vágta magát vigyázz!-ba az őr a garázs-
feljáró fülkéje előtt.
Johnson válaszra sem méltatta a fiatalembert, aki rezzenéstelen arc-
cal tűrte a megaláztatást, hiszen a hadseregben szolgált, ahol nem
várhatta el, hogy létezése bármit is jelentsen felettesei számára azon
túl, hogy bármely cél érdekében feláldozható.
A marcona férfi elmúlt már negyven éves, és amikor a halk surranással
becsukódó liftajtó kizárta a felvonó körüli világot, arra gondolt,
hogy bármit ért is el, még mindig van út előtte felfelé. Ha már egyszer
ide hívták, az újabb megoldandó feladatot jelentett, ez pedig olyan
kihívást, amelynek meg kellett felelnie. Más lehetőség nem volt.
A megfelelő billentyűzetkombináció beütésére a lift közönséges ha-
landó által egyáltalán nem várt irányba indult el, azaz lefelé. Te-
kintettel arra, hogy az alagsort jelző gombnál lejjebb semmiféle le-
hetőség nem adatott meg az érkezőnek, ezt meglepőnek találhatta volna
az, aki ismeretlenül érkezik. Csakhogy ide még nem érkezett ismeret-
lenül senki, így aztán a katonatiszt elégedett sóhajjal dőlt a szűk
fülke hűvös fémburkolatának. A légkondicionáló alig érzékelhető fu-
vallata elszívta az illatos szivarfüstöt, a férfi lehunyt szemmel
merült el az újabb kortyok élvezetében.
Semmi nem jelezte, hány emeletnyi mélységbe szállt alá, mint Faustus
doktor a pokolba, figyelmeztető felirat sem fogadta az előtérben, ahová
kilépett, miután diszkrét csengőszó jelezte megérkezését a célállo-
másra. Allan Macaulay Johnson arra gondolt, vajon vannak-e további
szintek, amelyekről esetleg ő nem tud, miképp közönséges halandók az
ő operatív főhadiszállásáról, vagy éppen erről az „elosztó-központ-
ról”, és rá kellett ébrednie, hogy fogalma sincs róla. Ha abból indult
ki, hogy nem ő áll a „tápláléklánc” csúcsán, be kellett látnia: nagy
az esély rá. Persze, ezt nem tudhatta meg, amíg nem sikerült feljebb
kerülnie. Nem foglalkozott válaszok keresésével olyan kérdésekre, ame-
lyeknek még nem jött el az idejük.
A vaskos páncélajtó a felvonóhoz képest otromba zúgással húzódott
félre a több méter vastag betonfal mélyébe, hogy utat engedjen neki.
Itt nem várta semmiféle személyzet, nem volt szükség rá. Ha kétség
merült volna fel személyazonosságával, esetleg hűségével kapcsolatban,

4
 Büntetlenül

egy percig sem élhetett volna tovább idelenn.

Egyetlen ajtó nyílt ki előtte, nem számolta, hányadik. Nem kellett
hívókártya, ujjlenyomat-azonosítás, retinavizsgálat - tudták, ki ő,
és hogy miért van itt. Allan Macaulay Johnson belépett hát a nem túl
tágas terembe, ahol egy jellegtelen arcú, harminc év körüli, puha testű
férfi várta, inkább olyan bürokrata típus. Látszott, nem hogy katonai
kiképzést nem kapott, de valószínűleg még testnevelésből is fel volt
mentve annak idején. A katonatisztben felébredt az óvatos gyanakvás.
Ha ez a sápatag, beteges tekintetű fickó képes volt idáig felkapasz-
kodni, csigaszerű külleme ellenére veszélyes kellett, hogy legyen.
Tehát intelligens, és minden bizonnyal alattomos. Johnson máris meg-
utálta, annál azonban több esze volt, semhogy ezt kimutassa. A játszma
a hatalomért könyörtelen, egyetlen hiba, és bevégeztetett. Innen már
nem lehetett nyugdíjba menni.
– Foglaljon helyet, Mr. Johnson! – invitálta a féreg. A katonatiszt
most arra gondolt, hogy neki mennyi fáradságába került elérnie mindazt,
amit felmutathatott önmagának, ez a kis senki mégis felette áll. Las-
sacskán egészen meggyűlölte, amiben óriási segítségére volt a fickó
behízelgő, nyájas modora.
– Köszönöm – mondta udvariasan Johnson, és leült a kényelmes székbe
a méretes, fekete asztal innenső oldalán. Körülpillantott a terem
jellegtelenül szürke falain, tekintete egyetlen pillanatra megállapo-
dott az asztal üveglapján álló hordozható számítógépen – nem láthatott
rajta semmit, mert képernyőjét vendéglátója felé fordították –, aztán
figyelme visszatért az összekötőre. Bármennyire ellenszenvesnek ta-
lálta is, engedelmeskednie kellett, ha egyszer majd olyan pozícióba
akar kerülni, hogy ilyen embereket ugráltathasson kedve szerint. Va-
lami azt súgta neki, hogy már ott lesz, amikor ez a kis kukac még
mindig parancsokkal futkos szerte az országban. Ettől egyből jobban
érezte magát.
– Rögtön a tárgyra térnék – ült le a névtelen férfi is. Nem fogtak
kezet, nem mutatkoztak be egymásnak. Johnson-ról tudták, hogy kicsoda,
neki pedig nem kellett tudnia, ki ez az ismeretlen. Ezt a szabályt
teljességgel elfogadhatónak tartotta. A másik legalább nem vacakolt
ostoba körítésekkel, rögtön a tárgyra tért – végre egy pluszpont neki.
A simaképű megnyomott néhány gombot számítógépén – nyilvánvalóan még
itt, ezen a hétköznapi valóság számára nem is létező területen sem
lépett be azonosítójával munkaterületére, amíg ez nem vált elkerülhe-
tetlenül szükségessé.
– Szivárgást észleltünk a biztonsági rendszerünkben – folytatta. –A
maga feladata, hogy ezt megszüntesse!
Johnsont kissé bosszantotta vendéglátójának szűkszavúsága.
– Kaphatnék valamivel pontosabb információkat? – próbálkozott meg a
lehetetlennel. Annyira már ismerte az efféle alakokat, hogy tudja,
egyetlen bitnyi információval sem árulnak el többet, mint amire uta-
sítást kaptak.
– Természetesen – jött a meglepő válasz egy halovány mosoly kísére-
tében.
– Igen?
– Amennyiben a saját információs szolgálatához fordul, s ott meg-
bízható emberei vannak, és olyanok akik, elfogadják magát vezetőjük-
nek, akkor ki fogja tudni deríteni, hol a szivárgás.
Johnson valami nagyon gorombát akart a fickó fejéhez vágni – vagy
valami nagyon nehezet és keményet –, de uralkodott magán. Nem, egy
dühkitöréssel nem menne semmire.

5
 Büntetlenül

– Köszönöm a segítségét – mondta cinikusan.

– Nem mondhatok többet – közölte a csigaszerű alak. A katonatiszt
úgy vélte, nem is lehet benne több gerinc. – Nézze, maga jó katona.
Minden információ befolyásolná az elemzését, nekünk pedig az kell,
hogy ön saját maga találja meg a kérdéseket, no meg a válaszokat rájuk
– magyarázta az ismeretlen, miközben lehajtotta hordozható számítógé-
pének fedelét. Vajon mi a fenét nézhetett rajta közben? – gondolta
Johnson. Az biztos, hogy nem a neki átadandó információk hosszú lis-
táját.
– Tehát szerteágazó tevékenységeink mindegyikét vizsgáljam át? Nem
kifogásként mondom, de ez rengeteg munka, nem ígérhetek gyors ered-
ményt.
– Mint mondtam, szivárgás van a biztonsági rendszerben. Az pedig,
úgy vélem, felöleli teljes tevékenységünket.
– Ezért van szükségük az elhárításra – találgatott Johnson.
– Nem értett meg teljesen – figyelmeztette vendéglátója. – Mivel az
elhárítás a biztonsági rendszer része, Mi nem bízhatunk meg az alkal-
mazottaiban. Magának kell kiderítenie, kiben nem.
Ha létezett valami, amit Johnson piszkosul gyűlölt, az az volt, ha
valamiért kénytelen volt ostobának érezni magát. Most pedig pontosan
ez történt.
– Valóban, ez az egész kicsit bizarrnak tűnik. Akkor hogyan oldjam
meg a problémát?
– Ha így folytatja, Mr. Johnson, kénytelenek leszünk belátni az ön
alkalmatlanságát pozíciója betöltésére – mondta hidegen az összekötő.
Úgy tűnt, nem izgatja, kinek adja ki a feladatot, mindössze annak
sikeres elvégzése számított. Voltak mások is, akik elvégezhették, ek-
kora tétű játszmákban bárki feláldozható, helyettesíthető volt. Mindig
gondoskodtak róla, hogy újabb, feltörekvő generációk hajtsák előre az
előttük lévőket, vagy vegyék át a helyüket, ha azok hibáznak.
„A kurva jó édes anyád alkalmatlan emberszerű utódok létrehozására!”
– gondolta Johnson, és belátta, hogy első benyomása erről az undorító
alakról helytállónak bizonyult. Intelligens, alattomos, és felettébb
veszélyes. Nem lett volna a mérges kígyók helyében, amikor ezt a férget
közéjük vetik.
A sápadt férfi leereszkedően elmosolyodott, ami még megalázóbb volt,
mint iménti fölényes megjegyzése.
– Tekintettel az érdemeire, egyszerűsítem önnek a dolgot. Azért önt
hívtam ide, még ha meg is kívánna győzni esetleges alkalmatlanságáról
– szúrt oda még egyet –, mert önre van szükségünk. Nem az elhárításra,
önre. Ön választja meg a munkatársait, ön készíti a terveket, ön
koordinálja az egységeit, és természetesen öné a felelősség az egész
projektért. Minket csak az eredmény érdekel, semmi más.
– Értem – mondta Johnson. Tudta, hogy azok az ismeretlenek, akik
felette állnak, habozás nélkül kihasználják az alkalmat – mint ahogy
kudarc esetén az alatta állók is kapva kapnának a lehetőségen. Örülnie
kellett volna, hiszen megkapta a lehetőséget, hogy közéjük lépjen,
mégis elbizonytalanította kissé a tény, hogy kudarc esetén olyan mélyre
süllyesztik, ahonnan a pokol is a hetedik mennyországnak fog tűnni
számára. De hát semmit nem adnak ingyen, legfőképp nem a hatalmat.
Soha nem értékelte még ennyire mindazt, amit apjától kapott. Már biztos
volt abban, hogy meg fog felelni. Másképp esélye sem lehetett sikerrel
járni.
– Nos, akkor végeztünk – állt fel az összekötő. – Ne valljon kudar-
cot! – figyelmeztette még egyszer.

6
 Büntetlenül

– Nem fogok – sziszegte fogai között kelletlenül a katonatiszt, és

szintén felállt, majd hátat fordított az ismeretlennek, és távozott.
Szemlátomást mogorvábban távozott, mint amikor magabiztosan megérke-
zett. De hát mit várt? Minden szint egy újabb próba, és most megkapta
élete nagy lehetőségét. Élnie kellett vele…A szép lány utolsó rémült
pillantását, pedig végérvényesen elfelejtette.

2. A projektfelelős

A súlyok nehéz csattanással zuhantak vissza, ahogy a nő végzett a

gyakorlattal. Nem voltak sokan az edzőteremben, mindössze ők ketten.
Felült, és letörölte homlokáról az izzadtságot. Szoláriumozott bőrének
barnaságát kiemelte a testére feszülő fehér edződressz. Formás, izmos,
mégis nőies lábaira általában elismerő pillantást vetettek a férfiak,
noha nem volt már tini, hiszen harmincéves múlt. Teste alapján huszon-
ötnek sem nézték volna.
A mellette lévő padon Thommasson őrnagy végezte a fekve nyomást. A
férfi majd öt évvel fiatalabb volt nála, fekete hajú, kreol bőrű,
formásra gyúrt testű. Betörni való kan – gondolta a nő, ahogy figyelte
a másik izmainak játékát a súly alatt. Thommasson nem viselt mást,
csak egy szűk, verítékétől átnedvesedett sortot. A nőt felizgatta a
látvány, visszafeküdt hát egy újabb szériát kinyomni. Érezte magán az
időközben megpihenő férfi tekintetét, ami még jobban felizgatta.
Tudta, hogy szűk, fehér, vizes trikóján át az őrnagynak van mit néznie
keményedő mellbimbóin.
– Jót tesz neked a mell-edzés, Audrey – jegyezte meg Thommasson.
A nő felnyögött, amikor az utolsó ismétléssel végezve letette a
súlyzót, aztán felült.
– Vigyázz, hogy beszélsz a feletteseddel, mert esetleg megjárod! –
figyelmeztette pajkosan a másikat.
– Igenis, asszonyom! – tisztelgett a férfi, és visszafeküdt a padra.
Audrey Campbell ezredes figyelmét nem kerülte el a férfi finoman
duzzadó nadrágja, amitől még jobban kívánta annak testét.
– Segítsek? – kérdezte kétértelműen, amikor az őrnagy elakadt a
következő emelésnél.
- Hálás lennék – mondta amaz, mire a nő ahelyett, hogy mögé lépett
volna, átlépett fölötte, és ráült a hasára, szemben vele.
- Egy kis hasizomerősítés nem árt közben.-búgta. Előre hajolt, hogy
kicsit emeljen a nehéz rúdon. Tudta, milyen hatással van a férfire
két telt melleannak arca előtt, az egyből ki is nyomta a súlyt, és
lihegve pillantott föl.
- Kösz – mondta, de mire leeresztette volna a súlyt a nő egészen
közel hajolt arcához, be a férfi kezei közé, és a súlyzók alá.
- Imádom a veszélyes helyzeteket. – súgta rekedten. A férfi tartotta
a súlyt a nő gerince fölött, s érezte amint adrenalin önti el agyát.
Közben a nő finom csókokkal kényeztette.
- Audrey, nem sokáig birom tartani már, ha a nyakadra ejtem, eltörik
a gerinced.
- Nem törik, mert nem ejted el. Erős vagy- csókolta tovább. A férfi
kezeiben remegett súly, de igyekezett viszontcsókolni.
-Drága vagy, hogy vigyázol rám, nagyon szexis voltál. És olyan iz-
gató…- szólt a nő, majd lassan kicsúszott a súlyok alól, s közben még
igézőn szemlélte a férfit.

7
 Büntetlenül

Tommasson, hangos fújtattással engedte le végre a súlyzókat, meg-

könnyebbült. Audrey Campbell valami nagyon keményet érzett ágyéka
alatt. Nem kellett sokat találgatnia, mi lehet az. Ráhajolt a férfire,
és megsimogatta annak gyér szőrzetű, izmos mellkasát. Ezzel egy időben
csípőjét is megmozgatta kissé.
– Te vagy a legizgatóbb nő, akit ismerek – sóhajtott föl kéjesen
Thommasson, és megfogta az ezredes mellét. Érezte a nő izgalmát, amitől
felbátorodott, és intimebb tájak felé kezdett kalandozni.
– Gyere zuhanyozni! – mondta a nő, és felkelt róla. Az őrnagy rögvest
követte.
A zuhanyozóban vetkőztették le egymást. Campbell nem hagyta, hogy a
férfi bármit is kezdeményezzen: meg kell tanulnia, hol a helye, mint
a többinek. Irányította, vezette, hogy kielégítse, de ő nem tett érte
semmit. Nem is érdemelte ki, még nem volt méltó rá. Amikor befogadta,
hozzábújt és harapdálta a nyakát, amikor azonban végre megkapta, amit
akart, egyszerűen eltolta magától az izgatott férfit, és hátat fordí-
tott neki.
– Hé, most mit csinálsz? – kérdezte a csalódott őrnagy.
– Szeretném, ha egyedül fejeznéd be – nevette el magát a nő, és
törölközni kezdett.
– Kösz, ezt aztán megkaptam! Nincs neked szíved!
– Nem is állítottam az ellenkezőjét soha – mosolygott az ezredes. –
Na, rajta, ne szégyelld magad! Nekem is jó lesz, ahogy nézlek. Szeretem
nézni a férfiakat önkielégítés közben.
– Neked aztán furcsa kívánságaid vannak! – sóhajtott fel Thommasson,
partnere pedig kéjelegve figyelte, amint egyedül adja meg magának azt,
amit a nőtől várt.
Nem váltottak több szót, útjaik elváltak, amikor felöltöztek. Audrey
Campbell tudta, hogyan kezelje a férfiakat. Fiatalkora óta bomlottak
utána, akit csak ismert, szinte mind meg akarta dugni. Játszott velük,
kihasználta őket, megaláztatásokat mért rájuk, ami tökéletesen kielé-
gítette. A buta kis őrnagyocska nem is tudta, milyen kegyben részesí-
tette, amikor hagyta, hogy beléhatoljon. Mindazonáltal nem bánta meg,
a férfinek volt mivel boldoggá tennie őt. De még mennyire! – mosolyo-
dott el.
Személyhívója csipogni kezdett, megnézte hát. Sürgősen a parancsnoki
épületbe hívatták.
Látta az ötágú, fehér csillaggal díszített terepjárót behajtani a
poros udvarra, és még így, távolról is felismerte a benne ülő tisztet.
Allan Macaulay Johnson, hogy az ördög vinné el ott, ahol van! Elhárí-
tás! Mi a francot akarhat ez itt?
Habozás nélkül odaadta volna neki magát, ha ezzel bármit megtudhat,
vagy előrébb juthat, a férfi azonban nem volt vevő közeledésére. Hm.
Az egyetlen, aki nem epedt el utána, sőt, még ellen is tudott állni
neki. Egy kicsit tisztelte ezért. Utánanézett, az elhárítás tisztje
nem volt homokos, egyszerűen csak karrierista, egész életét ennek
rendelve alá. Hiába voltak azonban hasonlóak, beosztásuk éles ellen-
tétbe helyezte őket, amelyet eszük ágában sem volt feloldani.
Audrey Campbell ezredes utálta, ha valaki beleavatkozik a dolgába.
Éppen elég fontosnak és megbízhatónak tartotta magát ahhoz, hogy ne
kelljen ilyesféle atrocitásokkal szembenéznie. Ugyanakkor Johnson
nyilván nem puszta szórakozásból teszi tiszteletét nála. Mindig igye-
kezett körültekintően kiválogatni munkatársait, és maximális telje-
sítményre sarkallni őket. Az eredmények önmagukért beszéltek, bárme-

8
 Büntetlenül

lyik projektről lett légyen is szó. El kellett fogadnia, hogy a had-

sereg vezetőinek szívük joga, vagyis sokkal inkább kötelességük, hogy
folyamatosan kételkedjenek minden beosztottjuk megbízhatóságában.
Ezért is létezett a többféle elhárító és hírszerző szolgálat, meg még
ki tudja mennyi, amelyekről ő nem is tudhatott. A megtörtént események
szükségszerűsége azonban nem töltötte el örömmel.
Megigazította egyenruháját, amikor belépett az épületbe. Biztos volt
abban, hogy egyenruhában is csinos, sminkre sem volt szüksége. Ez
mindig önbizalmat adott neki, most viszont tudta, azzal sem menne
semmire, ha a létező legkihívóbb mini-cuccban toppanna Johnson elé.
Tisztelgett, amikor belépett a saját irodájába! – ez a fickó aztán
tudja, hogyan rakja helyükre az embereket. Minden ellenszenve ellenére
kissé kedvelte.
– Üdvözlöm – mondta Johnson barátságosan, és Campbell karosszékében
ülve hellyel kínálta a belépő nőt.
– Örülök, hogy látom – közölte hűvösen az ezredes.
– Hagyjuk ezt! – javasolta a férfi. – Csak az egyszerűség kedvéért.
Maga nem örül nekem, nekem meg nem is az a dolgom, hogy bárkinek örömet
szerezzek. Nem szórakozásból vagyok itt, hanem mert komoly feladatom
van.
– Mit tehetek önért? – kérdezte Campbell.
– Hallgasson végig! – folytatta Johnson. – Nos, gondok mutatkoznak
néhány egységünk biztonsági rendszerében, pedig elméletileg tökélete-
sen kellene működniük.
– Biztosíthatom – magyarázta a nő –, hogy az általam felügyelt pro-
jektek…
– Kérem, ne biztosítson engem semmiről, amit nem támasztok alá saját
magam egy külön biztonsági eljárással – figyelmeztette a vendég némileg
leereszkedő hangsúllyal.
– Csak nem vádolnak valamivel? – kérdezte az ezredes, és be kellett
vallania magának, hogy kissé megijedt.
– Abban az esetben én nem lennék itt, maga pedig, kedvesem, nem lenne
sehol – közölte Johnson hidegen.
– Értem – nyelte le mondandóját Campbell, és gondosan összpontosí-
tott, nehogy akár csak egy kis hibát is vétsen, amelyet ez a héja
tekintetű vad azután könyörtelenül kihasználhat.
– Csak arra szeretném megkérni, hogy az éppen folyó kutatásokban
járjon el különleges körültekintéssel – enyhült meg valamelyest a
férfi. – Semmiféle, ismétlem, semmiféle kiszivárgás nem megengedhető!
– keményítette meg a hangját.
– Értettem, uram! – felelte az ezredes határozottan. – Megteszem a
szükséges óvintézkedéseket.
– Tudom, Miss. Campbell – mondta Johnson, és szeretett volna valóban
annyit tudni a behatolási kísérletekről, mint amennyit ez a nő szem-
látomást hitt róla. Nem tehetett mást, a leosztott pocsék lapokkal
kellett játszania, és lehetőleg nyernie.
– Van valamilyen különleges megkötés? – érdeklődött az ezredes.
– Ezredes, ön felügyeli ezeket a kutatásokat, az ön feladata tehát
minden lehetséges akadály felderítése, de még az elképzelhetetlen
problémáké is. Ezért van itt, ezért kapja a fizetését. Ha úgy érzi,
nem képes megfelelni az elvárásoknak, adja be a felmondását! – mondta
a vendég keményen. Johnson nem tehetett róla, de valamelyest elége-
dettséget érzett, amiért eljátszhatta azt a szerepet, amelyet az a kis
mitugrász alakított odabent. Meg tudta érteni Campbell érzéseit, ame-
lyeket kitűnően leolvashatott a nő arcáról, ám ez nem változtatott a

9
 Büntetlenül

tényeken és a feladatokon, így teljesen hidegen hagyták.

– Igenis uram. Ezek szerint ennyi?
– Mindössze ennyi – mondta a férfi csöndesen, és felállt. – Remélem,
nem okoz csalódást!
– Nem, uram! – vágta magát vigyázz!-ba a nő.
– Helyes. Akkor a viszontlátásra! – viszonozta a tisztelgést felet-
tese.
– Viszontlátásra, uram!
– Induljon, és szedje rendbe a portáját! – szólt még vissza az
ajtóból Johnson, majd végleg távozott.
– Rendbeszedem bébi! Miért is ne? – morogta maga elé Campbell, és
leült imént felszabadult helyére. Fáradtan felsóhajtott, amiért néhány
hétre, vagy talán még hónapra is előre gondosan beosztották minden
másodpercét. Dühösen az asztalra csapott. – A jó életbe!
Tudta, mi az egyetlen dolog, amellyel feloldhatja magában a felgyü-
lemlett feszültséget. Miután kiadott néhány utasítást, beült szolgá-
lati Fordjába, és elindult hazafelé. Két telefonszámot is felhívott
útközben, hogy mire hazaér, minden készen várja. Amíg nem töltötte ki
dühét semmirekellő szolgáin, akik mellesleg egy-egy nagyvállalat ve-
zérigazgatói voltak, képtelen volt hideg fejjel gondolkozni. Sejtette,
hogy felettesei tudnak ez irányú vágyairól és játszadozásairól, ám
eredményessége eddig sokkal többet nyomott a latban, mint az, ami csak
serkentette munkáját. Ennek pedig így is kellett maradnia…

3. A játékmester

A szőke, rövid hajú férfi nem lehetett még harmincöt éves, és jó

kondiban volt. Néhány lány már kinézte magának a bár villogó fényei
közepette, érzékies táncmozgása felkeltette kíváncsiságukat. Sportci-
pőt, farmert és fehér pólót viselt, ruházatán átsejlettek kidolgozott,
feszes izmai. Szemlátomást egyedül volt.
Amikor a pulthoz lépett, hogy igyon valamit, két lány odalépett
hozzá. Szemlátomást barátnők, jókedvűek és szerelemre éhesek, illetve
arra, amit ők annak hittek. Ez vajmi kevéssé érdekelte a férfit, ő sem
vágyott többre ilyen cicababáktól.
– Szia! – üdvözölte a szőke baba, aki biztosan aerobicozott, vagy
talán táncolt, mert karcsú lábain szépen látszott nőies izmainak já-
téka, hiszen egy alig miniszoknyánál többet nem viselt. Rózsaszín topja
ráfeszült valószínűleg plasztikázott, nagyon kívánatos kebleire, ami-
nek szemlátomást tudatában volt, amint előretolta felsőtestét. A férfi
a nő áttetsző trikója láttán érezte, hogy kívánja őt, ám kívánta a
másikat is, aki nem kevésbé bujának tűnt.
– Hello! – mondta amaz búgó, mély hangon. Ő egyrészes, barackszín
ruhát viselt, amelynek szoknya része alig fedte gömbölyded fenekét,
fölül meg jószerivel csak két pánt volt, amely egész hátát fedetlenül
hagyta, és melleit is alig fedte el. Nem úgy tűnt, mintha viselt volna
alatta valamit! Az egész nő valahogy puhább, nőiesebb volt, ám nem
kevésbé kívánatos, így a férfi áldotta az eszét, hogy rosszkedve el-
lenére mégis csak eljött ide kikapcsolódni.
– Sziasztok! – üdvözölte a lányokat. – Isztok valamit?
– Kösz, én egy gint tonikkal – mondta a hosszú hajú, szőke cicababa.
– Egyébként Gina vagyok! – folytatta, és egy puszit nyomott a férfi
ajkaira. Barátnője csatlakozott hozzá, és csak utána mutatkozott be.
– Kim – mondta –, és elfogadnék egy whiskyt szódával.

10
 Büntetlenül

– Philip – árulta el nevét vendéglátójuk, és a csapostól megrendelte

az italokat. – Átutazóban vagytok itt? – kérdezte.
– Aha – felelte Kim, és feltűzött, barna hajába túrt. Kiengedte
kontyát, és ahogy megrázta fejét, hajszálai rakoncátlanul szétrepül-
tek, majd kissé kócos frizurába álltak össze.
– Jobban áll neked, ha kibontod a hajadat – jegyezte meg Philip.
– És te? – kérdezte Gina, miközben belekortyolt italába.
– A bázison szolgálok – felelte a férfi.
– Ó, katona vagy? – nézett rá epekedve Kim. Philip ismerte az ilyen
nőket. Már az egyenruháért odaadják magukat, mert azt valami elképesz-
tően férfias dolognak tartják. Mindez azonban nem vette el a kedvét a
rá váró „megpróbáltatásoktól”.
– Igen – válaszolta.
– Imádom a katonákat! – sikkantott fel a barna lány. – Gyakran jársz
ide?
– Előfordul, ha kimenőt kapok- válaszolta Philip. – Táncolunk?
– Persze! – nevették el magukat vendégei.
Kézen fogta őket, és a dübörgő zene ütemére villogó táncparkettre
vonta őket. Hármasban táncoltak, hol egyiküket ölelte át, hol a mási-
kat. Semmitmondó beszélgetésbe elegyedtek, aztán lassú következett.
Sorsot húztak, Kim volt a nyerő. Egészen odavolt már, hogy végre
megkapja, amiért betért ide, Philip pedig már eldöntötte, hogy megadja
neki. Szorosan magához ölelte a nőt, simogatta annak hátát.
– Nincs rajtam bugyi! – súgta Kim a fülébe kuncogva, és egész test-
ével hozzábújt a férfihez, hogy érezze annak vágyát. Nem kellett csa-
lódnia. Csókolózni kezdtek, aztán Philip partnert váltott. Letapogatta
Ginát is, benyúlva a lány szoknyája alá. Hát, ő sem öltözött túl.
Nagyon kívánta mindkettőt, és úgy festett, egy kellemes, görbe éjsza-
kának néznek elébe.
Fél óra múlva már ízlésesen berendezett szolgálati lakásán voltak.
Már a kocsiban alig bírt a két mohó nővel, akik odabent aztán teljesen
bevadultak. Sokáig szeretkeztek, teljesen kifacsarták, de úgy érezte,
ennél szebb halált nem is kívánhatna magának. Reggel fel sem bírt
kelni, amikor a lányok távoztak – hancúroztak még egyet egymással is,
ezt kedvtelve nézte.
– Nézzetek be, ha legközelebb erre jártok! – búcsúzott tőlük.
– Feltétlenül! – nevettek éjszakai vendégei, és még egy-egy hosszú,
forró csókkal ajándékozták meg.
Philip Fisher őrnagy jó negyed óra múlva tápászkodott fel, miután
becsukódott a lányok mögött az ajtó.
– Ez aztán nem semmi volt! – nyújtózkodott ki fáradtan, és a fürdő-
szobába botorkált, hogy egy langyos zuhannyal megpróbáljon valami éle-
tet lehelni megkínzott testébe, amely a legszívesebben elment volna
most néhány hónapos, jól megérdemelt szabadságra.
Megtisztálkodott, aztán reggelizett, végül felvette egyenruháját.
Volt még negyed órája, hogy a bázisra érjen. Szomorúan gondolt arra,
hogy talán már soha nem talál magának egy valamire való nőt. Nem igazán
ismerkedett, a tegnapihoz hasonló alkalmakat azonban nem hagyta ki.
Csak hát ezen az isten háta mögötti helyen mit akarhatott? Nem sok
esélye volt egy olyan lányra lelnie, aki ízig-vérig, testben és lé-
lekben is igazi nő. Bánatosan felsóhajtott, és az út kanyargó szalag-
jára összpontosította figyelmét.
A nyitott tetejű dzsipben kellemesen simogatta testét a hűs, reggeli
szél, amint elindult a közeli domb felé. Sűrű fenyves borította a

11
 Büntetlenül

mezőgazdasági művelésre alkalmatlan, meredek földeket. Csöpörögni kez-

dett az eső, de nem annyira, hogy Fisher felhúzza gépkocsijának vá-
szontetejét. Még az ablaktörlőt sem kellett bekapcsolnia.
Az őr tisztelgett neki a kapunál, miközben az elektromotorok elhúzták
a kerítést, és felemelték a sorompót. A főépület felé vette útját, és
egyből rosszabb kedve lett, amikor meglátta az ezredes szolgálati
gépkocsiját. Ha az a kőkemény nő leereszkedett hozzájuk, az soha nem
jelentett jót. Tekintettel arra, hogy az előző kísérletet hetekkel
ezelőtt befejezték, most pedig egy gyökeresen másfajtát készítettek
elő, sejtette, mi lehet a látogatás célja. Valószínűleg valami nagyokos
megváltoztatta a tervet, ők meg most kezdhetik újra az előkészületeket,
kidobva az ablakon legalább két hét munkáját. Nagyszerű.
Leparkolt az épület előtt, majd sapkáját a fejére csapva belépett
az ajtót a langyos levegőjű előtérbe. Közeledett az ősz, nem ártott
beüzemelni a fűtőberendezéseket. Minden kifogástalanul működött, ahogy
már annak lennie kellett. Kifogástalanabbul, mint ahogy azt egy egy-
szerű radarállomáson elvárta volna az ember. Persze, csak a köznép
tudta úgy, hogy itt mindössze egy elhagyatott radarállomás üzemel. Ez
így volt rendjén.
Irodájában már várta a nő. Megtisztelte azzal, hogy állva fogadta.
– Üdvözlöm, Fisher őrnagy! – köszönt a nő, és barátságosan kezet
nyújtott.
– Megtisztelő a látogatása, Campbell ezredes – felelte a férfi hű-
vösen. Talán még sincs akkora baj, ha a nő nem rögtön a kifogásaival
kezdi. Legalábbis remélte, hogy nem téved.
– Üljön le nyugodtan! – mondta az ezredes, és ő maga is helyet
foglalt a vendégeknek fenntartott fotelben.
Fisher szolgálati székébe tette le magát ódon, fából faragott, nehéz
íróasztala mögött.
– Miben lehetek szolgálatára, asszonyom? – kérdezte.
– Először is – kezdte Campbell –, szeretnék öntől kérdezni valamit.
– El kellett ismernie, hogy vonzónak találta az őrnagyot, ahányszor
csak találkozott vele. Rá soha nem gondolt „úgy”. Férfinek tűnt, nem
úgy, mint a kéjvágyó kanok, akikkel összehozta a sors. Ismerte az
aktáját: egyetemi szerelme óta nincs barátnője, csak olykor egy-egy
futó kapcsolat.
– Igen?
– Boldog Ön? – szegezte neki a kérdést.
– Hogy érti ezt, asszonyom? – kérdezett vissza a férfi óvatosan,
mint aki nem efféle beszélgetésre számított, így most kizökkent a
megszokott kerékvágásból. Egy pillanatra elesettnek tűnt.
– Csak úgy, egyszerűen – felelte az ezredes. – Komolyan érdekel.
Boldog ma?
Az őrnagy eltűnődött, és megvakarta az állát.
– Hm… Boldog? – gondolkozott félhangosan. – Talán igen. Vagy inkább…
inkább kíváncsi. Azt hittem, azért jött, mert lefújták, vagy megvál-
toztatták a kísérletet, pedig már mindent előkészítettünk.
– Ettől nem kell tartania – mondta a nő. – Nyugodjon meg, nem avat-
kozom bele a munkájába, és azt sem hagyom, hogy mások beleszóljanak
az enyémbe. Különben mindkettőnk munkáját rendkívül megnehezíteném,
amit, ugye, nem szeretnék.
– Akkor miért… – próbálkozott az őrnagy.
– Tehát kíváncsi? – tért vissza Campbell az előző témára.
– Igen, mondhatni – adta meg magát a férfi. – Izgatott vagyok, hogy
vajon mi fog történni. Miért kérdi?

12
 Büntetlenül

– A mai nap különösen fontos mindkettőnk életében. Maga keményen

dolgozott ezért a napért, hogy idáig eljusson. Hát csak ezért. Érde-
kelnek a benyomásai most, hogy tulajdonképpen teljesen egyedül fel-
ügyelhet végre egy kísérletet az elejétől a végéig. Ez nagy felelősség,
remélem, megbirkózik vele.
– Megteszek minden tőlem telhetőt – mondta Fisher.
– Tudom, ezért nem is akartam igazán megzavarni. Nagyon figyeljen
minden részletre, fontosak lehetnek.
– Természetesen. Akkor zöld utat kapunk?
– Igen, elkezdhetik.
– Ahogy óhajtja, asszonyom. Megmutassam a szereplőket?
– Hát, ha már eljöttem Önhöz…És ha csak a szereplőket szeretné meg-
mutatni.- mosolygott a nő.
Campbell előhúzott egy cigarettát, és rágyújtott. A füstöt megvilá-
gította a bekapcsolt vetítőgép fénye, miután Fisher egy gombnyomással
leengedte a sötétítő függönyöket. Az ezredes elgondolkodott. Az elmúlt
hetekben sorra járta az ország legkülönbözőbb helyein, egymástól füg-
getlenül működő projekteket, és mindenhol, mindent rendben talált. Ez
máskor megnyugtatta volna, Johnson fenyegetésének árnyékában azonban
csak elbizonytalanította. Úgy érezte, valami nagyon nincs rendjén itt,
és ez a valami a puszta létezésének súlyával maga alá készül temetni
őt.
Az a disznó rendesen feladta neki a leckét. Persze, biztosan az ő
tökeit is szorongatják valahol – elmosolyodott a gondolatra, hiszen
neki elméletileg nem lehetett ilyen gondja, mégis valahogy így érezte.
Fisher talán sötét ló volt, hiszen pályafutása meredeken ívelt fölfelé,
mégis, eredményei alátámasztották gyors előmenetelét. Nem, a fiúnak
rendben kellett lennie. Arra gondolt, hogy ugyan mit tehetne, ha a
szivárgás, mondjuk, valahol Johnson feje fölött lenne, és ez az egész
csak egy ostoba játék emberek sorsával, hogy bűnbakot találjanak egy
ki tudja, miféle nemzetbiztonsági ügyben, míg az igazi bűnösök hábo-
rítatlanul űzhetik tovább sötét üzelmeiket. Gondolatban legyintett:
nem lehetek ennyire paranoiás! Igyekezett figyelmét a törekvő őrnagy
bemutatójára összpontosítani.
A vetítővásznon három arckép jelent meg egymás mellett, akár a rend-
őrségi felvételek. Középen szemből, kétoldalt jobb és bal arcélből.
Fisher az ezredesre pillantott, és belefogott mondandójába.
– Thomas Callarish, az egyetemi focicsapat hátvédje, gazdag család-
ból származik. Körülrajongják a nők, mindene megvan. Érzelmei nem
tűnnek túl mélynek; elveszi az élettől, amit elvehet, mással nem igazán
törődik. – Még néhány kép a fiúról egymás után: egyetemi bulik, szá-
guldás a papától kapott Ferrarival, felvételek a csapat mérkőzéseiről…
– Menjünk tovább! – javasolta Audrey Campbell.
– Henriette Ryan – folytatta Fisher buzgón, amikor megjelentek a
vetítővásznon a felettébb csinos lány képei. – Ugyanarra az egyetemre
jár, kézilabdázik.
– Barátnője? – szólt közbe az ezredes.
– Nos, igen. A gimnázium óta együtt járnak. Úgy tűnik, a lány szí-
vesen beházasodna a srác vagyonos családjába…
– Szerelem? – érdeklődött a nő.
– Ki tudja? A fiú nem úgy bánik vele, mint az egy nővel szemben
elvárható lenne, akit szeret az ember; lehet, egyoldalú a dolog Ryan
kisasszony részéről. A melleit mindenesetre Callarish-től kapta a szü-
letésnapjára.
– No igen, ezzel bizonyára elbájolta a lányt – jegyezte meg Campbell.

13
 Büntetlenül

– Lehet. Úgy tűnik, az egyetemre is csak miatta jött el.

– Miért jelentkeztek?
– Mint a többiek: pénzért. A papa ugyan ellátja Callarish úrfit
mindennel, amire annak szüksége lehet, annál többel azonban nem, így
ha nem sikerül hivatásos karriert építenie, nem vár rá fényes jövő.
Anyja pedig az erőszak és a kábítószerek, a dopping miatt nem szeretné,
ha a fiú bekerülne abba az ördögi körbe.
– Én úgy látom, a srácot ez nem különösebben érdekli – jegyezte meg
Campbell.
– Hogy úgy mondjam, ez meg a mamáját nem érdekli különösebben –
mosolyodott el az őrnagy. A nő rokonszenvesnek találta. A fenébe! –
gondolta –, nehogy már elbájolja! De akkor is…
– Tehát pénzre van szükségük az elszakadáshoz. A fiú mindenesetre
jó játékosnak tűnik.
– Igen, talán ez is szerepet játszhat majd – vetette föl talányosan
az ezredes. – A többiek?
– George Stocker – váltott képet Fisher, miután Henriette Ryan
anyaga, néhány intim képpel, lefutott.
– Drabális fickónak látszik… – állapította meg a nő, és mélyet szí-
vott cigarettájából.
– Jó a meglátása – mondta egyetértően az őrnagy. – A fickó kamion-
sofőr, erőszakos, kötekedő típus. Úgy fest, a munkáját viszont élvezi,
szabadságot ad a számára. Nem kedveli a bezártságot.
– Hm. Talán a legideálisabb alany…
– Ezt csak a kísérlet végén fogjuk megtudni.
– Igen, igaza van. Kérem, folytassa!
– Egyedül él. Néha bajba kerül, ha megiszik néhány italt, ilyenkor
gyakran verekszik. Általában ő marad felül.
– Vagy csak jól választ ellenfelet – állapította meg Campbell.
– Vagy még nem akadt olyanra, aki helyre tette volna – vetett föl
egy másik eshetőséget az őrnagy.
Audrey Campbell örült, hogy a férfi más lehetőségeket is meglát, nem
csupán a kézenfekvőeket. Meglepetten konstatálta, hogy egyre jobban
kedveli ezt az ügybuzgó, mégsem törtető, lelkiismeretes fickót. Ritka
madár volt a seregben, mint a fehér holló. Most sem fejtegette tovább
az egyelőre igazolhatatlan feltevéseket, csak a lényegre szorítkozott.
– Néha zugkaszinókban szerencsejátékokat játszik.
– Nyerő típus? – kérdezte az ezredes.
– Nem kimondottan. Ritkán nyer, de inkább veszít, általában csak
szórakozik, nem játszik nagyobb tétekben. Kivéve azt az alkalmat, amely
végül arra késztette, hogy jelentkezzen a kísérletre.
– Nem rendezte a számlát a szokott módon? – kérdezte Campbell.
– Meglepő, de nem. Bizonyos dolgokban becsületes, elvei vannak.
Általában önző, ám az adósságait igyekszik mihamarabb becsülettel ki-
egyenlíteni. Bevallom, érdekesnek tartottam a személyiségét, ezért
némi kábítószert tettünk az italába, és a kártyások is a mi embereink
voltak, hogy megszerezhessük őt a kísérlet számára.
Az ezredes felvonta szemöldökét.
– Improvizált? – kérdezte hűvösen.
– Nem kellett volna, asszonyom? – kérdezett vissza meglepetten Fis-
her. – Ha kívánja, vissza lehet csinálni a dolgot…
– Mondtam, hogy baj, őrnagy? – mosolyodott el a nő. – Szeretem a
kreatív munkatársakat. Általában szeretem, ha egy férfi kreatív. El-
végre szabad kezet adtam magának a kiválogatásra is. Ez szinte teljesen
az ön projektje – emlékeztette a férfit.

14
 Büntetlenül

– Köszönöm – mondta amaz.

– Ne köszönje! Elég pénzt fektettünk magába, és elvárjuk érte, hogy
előbb-utóbb komoly eredményeket mutasson föl.
– Értettem, asszonyom.
– Szóval Stocker-nek is pénzre van szüksége…
– Mint általában az embereknek. Mindenesetre érdekes tesztalanynak
ígérkezik.
– Jó – mondta Campbell, miután végignézte a kamionsofőr bunyóiról,
munkájáról, játékszenvedélyéről készült felvételeket. – Ki a követ-
kező? – sürgette meg kicsit az őrnagyot.
– Julius Smelowsky, harminchat éves, filozófus – sorolta röviden
Fisher, miközben a képek megjelentek a vetítőn. – A szülei Lengyelor-
szágból hozták Amerikába gyógykezelésre, de a műtétek nem jártak si-
kerrel.
– Mi baja a szemének? – tette szóvá a képeken látható furcsaságot
az ezredes.
– Vak.
– Vak? Hogyan kerülhetett be közéjük fogyatékos?
– Csak vak. Személyisége és elméje teljesen ép. Nem nevezném kimon-
dottan fogyatékosnak.
– Az ön választása – adott zöld utat az újabb tesztalanynak Campbell.
Az őrnagy szemlátomást nagyon komolyan vette a dolgát. – Egyéb tudni-
valók róla?
– Ő az egyik, aki nem kizárólag a pénz miatt jelentkezett. Szürkék
a hétköznapok egy filozófus számára egy kerületi középiskolában, ki-
hívást keres. Nem vágyik sokra az élettől, mivel kapott már jócskán,
és az éppen elég volt neki.
– Tehát ő inkább beletörődő típus.
– Igen, olyasféle. Szigorú elvei vannak.
– Nocsak. Majd meglátjuk, mire megy velük.
– Remélem, sokra – jegyezte meg Fisher.
– Ugye, a személyes szimpátiája nem befolyásolja a kísérletet? –
szúrt közbe egy kérdést az ezredes.
– Természetesen nem, asszonyom.
– Rendben. Ezt el is várom magától. Elismerem, hogy a szimpátiát
nehéz kizárni, de kezelnie kell.
– Kaptam kiképzést ez ügyben – emlékeztette a férfi.
– Tudom – mondta Campbell, némileg megenyhülve. – A következő?
– Andrew Fielding – váltott képet Fisher. – Negyvenkét éves, har-
madrangú színházaknak ír fél ház előtt futó darabokat, néha szerepeket
is játszik ezekben, hogy olcsóbb legyen a bemutatásuk.
– És ebből megél? – kérdezte az ezredes csodálkozva. Elnyomta az
időközben a körmére égett csikket, ám nem vett elő másik szálat. Olybá
tűnt, az őrnagynak helyén volt az esze a tesztalanyok kiválogatásakor.
– Úgy-ahogy. Amellett, hogy szeretne egyszer nagyot robbantani, mint
minden el nem ismert szerző, egyetlen szenvedélye van. Lepkéket gyűjt.
Kissé szórakozott.
– Tehát ő amolyan visszahúzódó, elmélkedő alkat – tűnődött el Camp-
bell.
– Pontosan. Érdekes lehet látni majd, mit hoz ki belőle a kísérlet.
– Valóban. Kik vannak még?
– Deborah Miller – váltott ismét képet az őrnagy.
Az ezredesnek nő létére elakadt a lélegzete.
– De hiszen ez a lány gyönyörű!

15
 Büntetlenül

– Igen, és amellett felettébb intelligens. Az érzelmi és az intel-

ligenciahányadosa egyaránt magasan a többiek fölé emeli.
– Mit tudunk róla? – érdeklődött Campbell.
– Ahogy mindannyiukról, jószerivel mindent – felelte Fisher, de
tudta, hogy felettese nem kíváncsi a részletekre. – Ő a másik, aki nem
a pénzért jött, hanem kihívást keres. Világéletében kitűnő tanuló volt,
most egyiptológusnak készül. Esténként felszolgál egy út menti autós
betérőben, hogy fizethesse tanulmányainak költségeit. Szerényen és
magányosan él.
– Tehát üresnek érzi az életét – állapította meg az ezredes.
– Az ő intelligenciahányadosával? Természetesen. Rögtön látja, ha
csak lefektetni akarják, ilyen szépséggel meg melyik férfi ne azt
akarná…
– Ön akarná? – vetette közbe Campbell.
– Én? Én mindent tudok róla, nem csupán azt, ami első pillantásra
látszik…
– Nem ezt kérdeztem, őrnagy – emlékeztette a nő.
– Nagyon vonzónak találom.
– Bele tudna szeretni?
– De asszonyom…
– Mr. Fisher, végeredményben én felügyelem a kísérletet, és felelős
vagyok önért. Nem zaklatni akarom, hanem a pontos benyomásaira vagyok
kíváncsi a tesztalanyokról. Ráadásul az aktáját is pontosan ismerem.
Maga keresi az igazit.
Az őrnagy megadta magát.
– Értem. Ki nem asszonyom? Nos azt hiszem, komoly érzelmeket váltott
ki bennem a lány.
– Köszönöm – mosolyodott el ismét Campbell. A férfi megbízott benne,
és ez fontos volt, hogy kölcsönösen gyümölcsözően dolgozhassanak
együtt. Az jutott eszébe, hogy talán segíteni kellene nekik, de nem
tehette. Bármennyire összeillettek is, a kísérletnek függetlennek kel-
lett maradnia. – Őrnagy…
– Igen?
– Ha sikerrel jár, nem zárkózom el attól, hogy felvegye a kapcsolatot
a hölggyel. Ha már a felettesével nem akar.
Campbell majdnem elnevette magát, amikor meglátta a férfi meglepe-
téstől fennakadt szemeit. Arckifejezése mindennél jobban árulkodott
érzelmeiről, de ez így volt rendjén, hiszen neki is vizsgáznia kellett.
Ez legalább serkenteni fogja.
– Köszönöm a bizalmát, asszonyom… Zavarba hoz.
– Ne feledje: sikerrel kell járnia! – emlékeztette az ezredes. –
Kérem az utolsót!
– Theodore Roosevelt – mutatta be a hetedik tesztalanyt Fisher,
halovány mosollyal szája szögletében.
– Nocsak! – mondta meghökkenve Campbell. – Kiket össze nem szedett!
Netán rokona egykori nagy elnökünknek?
– Mindössze névrokona. Nyomozásunk szerint szülei nagy rajongói vol-
tak a világháborús elnöknek, ezért adták egyetlen fiúknak ezt a nevet
– magyarázta az őrnagy.
– Gondolom, nem csupán a neve miatt választotta ki a kísérletre –
feltételezte az ezredes.
– Természetesen. Szintén egy érdekes alany. Harminc éves, nemrég
épült fel egy súlyos, áttétes rákbetegségből. A biztosítása miatt alig
tudta fedezni gyógykezeléseinek költségeit, mert előtte medencetisz-
títóként dolgozott.

16
 Büntetlenül

– Ő képviseli az alsóbb rétegeket? – találgatta a nő.

– Távolról sem – válaszolta Fisher. – Diplomás közgazdász.
– Akkor miért nem helyezkedik el?
– Egy reménytelen szerelmi ügy.
– Á, gondolhattam volna – sóhajtott fel Campbell. – Elég betegesnek
tűnik – pillantott fel a képre.
– Ön is az lenne, ha egy éven keresztül küzdött volna a halállal, s
közben az ellenfele háromszor már padlóra küldte. Rákos beteg volt.
– Szóval kitartó, küzdő típus.
– Igen. És van még egy nagy előnye, amelyre nem is gondoltunk a
kísérlet előtt.
– Nocsak, őrnagy! Ön képes nekem meglepetést szerezni! – mondta az
ezredes elismerően.
– Remélem, önnek is tetszeni fog – fejezte ki ez irányú óhaját
Fisher.
– Ne csigázzon, Fisher, térjen a tárgyra!
– Nos, mint kiderült, ez a Roosevelt fiatalkora óta megszállottan
kutatja az okkult tudományokat, és el kell ismernem, hogy ismeretek
hatalmas tárházával rendelkezik a természetfelettiről.
– Á, most már értem, miért jelentett ez új vonalat a kutatásban.
– Engedélyezi, asszonyom? – érdeklődött az őrnagy.
– Természetesen! Elismerésem a munkája iránt. Sikerült a lehető
legkülönbözőbb embereket egy csapatba szednie.
– Köszönöm. Szóval, ennyi lenne – fejezte be Fisher, és lekapcsolta
a vetítőt, valamint az automatával felhúzatta a függönyöket. Az eső
után üdítő napfény áradt be a vízcseppekkel tarkított, tisztán csillogó
ablakokon, kellemesen melengetve a bent ülő két ember testét.
Audrey Campbell ezredes felállt, és elismerősen bólintott a szintén
felemelkedő férfi felé.
– Rendben van, őrnagy. Kezdjék meg a kísérletet!
– Értettem, asszonyom.
– A viszontlátásra!
Philip Fisher eltűnődve nézett a ruganyos léptekkel távozó, csinos
nő után. Nem tudhatta, mi jár az ezredes fejében. Kedvessége mögött,
úgy érezte, hideg számítás húzódott, de hát nem is várhatott mást. Nem
olyan szakmában dolgoztak, ahol bármelyikük büntetlenül hibázhatott
volna. Valamennyire a nő függött tőle, ám ő sokkal inkább, hiszen a
beosztottja volt.
Az első, tulajdonképpen teljesen önálló feladata várt rá, amelyben
neki is vizsgáznia kellett.
A kiválogatás megtörtént, a szereplőket elfogadták, a kísérlet el-
indult.
Akárcsak az a szürke furgon, amely néhány száz yardra állt meg a
radarállomás bejáratától, a kanyar után, miután Audrey Campbell meg-
érkezett, majd követte a nőt, midőn az távozott…

1. rész: A játékosok

1. Az utak vándora

A hatalmas, csőrös orrú MACK pilótafülkéjében country zene bömbölt,

a termetes sofőr kedvtelve dúdolgatta kedvenc slágerét, noha egyetlen

17
 Büntetlenül

hangot sem sikerült eltalálnia. Ez viszont egyáltalán nem zavarta a

műélvezetben. Megtörölte izzadó homlokát, kopaszodó feje búbjáról
azonban makacsul újabb és újabb izzadságpatakok indultak útnak ráncos
szemöldöke felé. Cserzett arca arról árulkodott, hogy ideje javát az
országúton tölti.
A férfi felhúzta pocakjáról vörös, izzadtságfoltos trikóját, hogy
az ablakon becsapó menetszél hűsítse egy kicsit. Mérgesen a műszerfalra
csapott, amikor a szervizesekre gondolt, akik csak hétfőre adtak idő-
pontot, hogy megjavíttathassa kedvencének légkondicionálóját. Ahogy
megvakarta arcát, rájött, nem ártana megborotválkoznia, de aztán arra
gondolt, hogy a kutya sem várja sehol, az országúti cicáknak meg úgyis
csak a pénz számít.
Mihelyst véget ért a zene, eszébe jutott a pár nappal ezelőtti este.
Újra bosszús lett, nem értette, mi üthetett bele, sohasem hagyta, hogy
így elszaladjon vele a ló. Márpedig az adósságot meg kellett fizetni,
ez íratlan törvény volt számára. Így aztán kénytelen volt újra ját-
szani, ám nem járt szerencsével. Jelentkezett arra a kísérletre, mert
igazán jó fizetéssel kecsegtetett, ám igazából nem sok kedve volt ehhez
a zsákbamacska-ajánlathoz. Úgy döntött, ma este még egyszer megpró-
bálkozik, de előtte még szórakozni akart egy kicsit – elvégre arra
mindig ügyelt, hogy maradjon egy kevés költőpénze.
Lekanyarodott a legközelebbi parkolóba, és leállította a bődületes
erejű motort. Zsebre vágta tárcáját, kiszállt. Bezárta az ajtót, majd
elindult a falatozó felé. Ruháját átizzadta, ezért most meg kellett
vakarnia kellemetlenül viszkető hátsóját.
Kivágta az ajtót, amint belépett, ám mindössze néhány megfásult,
unott tekintet fordult felé.
Rendelt egy hamburgert, meg egy kávét, és falatozni kezdett. Ekkor
ismét kivágódott az ajtó, és egy kigyúrt fickó lépett be a helyiségbe.
Két, kevésbé izmos, ám össze-vissza tetovált, bőrmellényes alak kí-
sérte.
Azok hárman mintha keresték volna maguknak a bajt.
– A helyemen ülsz, öreg! Van néhány más hely, vidd arrébb a dagadt
segged! – figyelmeztette az izompacsirta. Nem lehetett több huszonegy-
két évesnél.
– Hozzám beszélsz, kölyök? – kérdezett vissza, hogy a másik láthassa:
nem ijedt meg tőle.
– Mi vagy te? Srácok! Itt van egy igazi nyugdíjjas Terminátor? Per-
sze, hogy hozzád, seggfej! Te ülsz a helyemen. – felelte amaz. Társai
mosolyogva bólogattak.
– Szerettem volna befejezni a vacsorám. Utálom, amikor nem tudom
befejezni a vacsorám. – sóhajtott fel George Stocker, és felemelkedett
székéről. Nem zavarta, hogy egy fél fejjel alacsonyabb a kötekedőnél,
sem az, hogy mozgása látszólag lomhább a kisportolt, szteroidoktól
duzzadó öntudatú fiúénál.
– Mi van, tata, begőzölt az agya? – röhögött fel a több tetoválást
viselő „segédszemélyzet”.
– Kimegyünk, vagy itt akarod?- kérdezte Stocker, miközben megtörölte
zsíros kezét.
– Intézzük el odakint! – javasolta az erőgép, és félreállt az útból.
Ez hiba volt.
George Stocker számtalan verekedésben edződött teste és elméje
szinte öntudatlanul kihasználta a lehetőséget. Erőteljesen belekönyö-
költ a fiú hasába, amelynek izmai nem állították meg az ütést, olyan
váratlanul jött a támadás. A srác fájdalmas kiáltással összegörnyedt,

18
 Büntetlenül

a kamionsofőr kőkemény ökle állcsúcson találta. Eszméletlenül rogyott

össze. A kopaszodó férfi a két másik legény felé fordult, akik csak
most ocsúdtak föl megdöbbenésükből. Azon nyomban reagáltak a kihívó
pillantásra, és hanyatt-homlok futásnak eredtek.
– Ehetek tovább? Befejezhetem végre a vacsorám? – nézett körül
Stocker, ám senki nem felelt. Félrerúgta a kötekedő testét az ajtóból,
majd nyugodtan visszaült falatozni. Az emberek elfordultak, folytat-
ták a falatozást. George Stocker néhány perc múlva jóllakottan távo-
zott, és folytatta útját.
Mire estére a hegyekbe ért, már besötétedett. Errefelé ismert egy
zugkaszinót, ide tartott. A füstös helyiség olyan volt, mint bárhol
másutt a világon, akárcsak törzsközönsége. Itt kopasztották meg nem-
rég, és most remélte, hogy sikerül ledolgoznia adósságát. Belépett,
körbenézett.
- Ahh Mr. Stocker- lépett elé egy teremfelügyelő.- Örülünk, hogy
újra eljött. Szabad érdeklődnöm, elhozta a tartozását- folytatta a
férfi, miközben intett egy szinte ruhátlan hostesslánynak, aki ita-
lokkal egyensúlyozott a vendégek között. A lány Stockerra meredt,
unott arccal várta a rendelést.
- Egy whiskyt kérek, sok szódával- felelte Stocker, majd a teremfe-
lügyelőhöz fordult.- Van nálam pénz, de ma még szeretnék játszani.
Ha nyerek , elszámolunk.
- És ha nem?- kérdezte a felügyelő. – Mr. Brown nem szereti, ha
különleges eszközökhez kell folyamodnia a tartozás beszedésére. Mr.
Brown nyugodtan szeret aludni. A gyerekeit, családját istenfélő mó-
don neveli, s kellemetlen amikor a vasárnapi misén gyónnia kell .-
Stocker legszívesebben leütötte volna, de tűrtöztetnie kellett ma-
gát, hiszen játszani akart.
- Mr. Brown nyugodtan aludhat. Nem maradok adósa. Nyerni fogok.
- Úgy legyen Uram!- felelte a másik, de nem mosolygott már.
Stocker arrébblépett s a rulettasztal mellett állt meg. Jobban sze-
retett kártyázni, leginkább black jackezni, de a rulettasztal ki-
jelzőjén látta, hogy az utolsó nyolc szám fekete volt. Elővette a
pénzét, s beváltotta zsetonokra, kért tíz darab százdollárost. Ez
volt az összes pénze. Az asztalhoz leülni nem tudott, körbevették a
törzsjátékosok, akik szanaszéjjel rakosgatták zsetonjaikat. Stocker
egy százast rádobott a piros számokra. Pár másodpercig nézte, ahogy
a golyó pörög, majd bosszúsan látta, hogy újra fekete számba esett.
- Huszonnégyes, fekete, páros- mondta nyugodt arcon a krupié, s
behúzta a vesztes téteket.
Stocker feszült lett. Kilenc fekete szám egymásután. Még sosem látott
ilyet. Rátett háromszáz dollárt a piros számokra. Úgy számolt, most
már úgyis piros lesz, s lesz kétszáz dollár nyeresége. A pincérlány
közben kihozta az italát, s mosolyogva nyújtotta át neki. Stocker
próbált aprót keresni, s közben szeme sarkából látta csak a golyót.
Kicsit zavarta a lány, nem tudott jól koncentrálni. Szem elől is
veszítette a golyót, majd amikor újra látta, az már bent pihent a
fekete nyolcas számon.
- Mi a picsáért nem a játék után hozod az italom?- ripakodott a
lányra. A lány rámeredt, vállatvont, s arrébb lépett. A teremfelü-
gyelő elindult az asztalhoz, de Stocker felemelte kezét, mire a férfi
visszafordult. Stocker ideges lett. Maximum kétszáz dollárt akart
váltani, s azzal is ötdolláros alapon kártyázni. Most meg két perce
játszik, s máris négyszáz dollár minusza van. – De a rohadt életbe,
nem lehet, hogy mindig fekete lesz. Ilyen nincs.- A krupié közben

19
 Büntetlenül

kifizette a nyertes téteket, s újra elgurította a golyót. Stocker

nem tudta, mit tegyen. Ha az összes pénzét, hatszáz dollárt rátesz,
s bejön , nyerhet, lesz kétszáz dollár plussza. A golyó pögött, a
krupié kérdőn nézett rá. Nem volt képes letenni a pénzt.
- Huszonhármas, piros, páratlan- hangzott. Stockert majd felrobban-
totta a méreg. – Nem lehet, hogy ennyire fasz vagy! Pont most dobsz
pirosat? – kiáltott a krupié felé. Az nem nézett rá, nyugodtan tette
a dolgát.
- Le van szarva az egész! Most is piros lesz.- morgott Stocker maga
elé, majd végül ötszáz dollárt tett a pirosra. A golyó újra fekete
számon állt meg. Stocker ezután utolsó százasát rátette a feketére.
Már nem tudott számolni sem, s fogalma sem volt miben bízott. A golyó
a nullán állt meg. A krupié kis mosollyal vette el utolsó pénzét, s
visszatett egy ötvendollárost helyette. - Az öné Uram. A zérónál a
fele tétet visszakapja. Óhajt tovább játszani?
Stocker ritkán került nehéz helyzetbe, általában könnyen megoldotta
a problémáit. Most képtelen volt mozdulni. Nagy nehezen felvette
utolsó pénzét, elindult kifelé. Tíz perce , ha játszott.
– Mr. Stocker, nagyon sajnálom, de figyelmeztetnem kell.! – szólt a
felügyelő, aki mellé most két kigyúrt, fekete bőrű testőr is került.
– Senkinek nem maradok adósa! – felelte mogorván a kamionsofőr.
– Tudjuk, csak a rend kedvéért mondtam. Egy hónapja van az adósság
kiegyenlítésére! Tudja, Mr. Brown…
– Megértettem – vágott közbe Stocker, és távozott.
– A rohadt életbe, most aztán nem sok választásom maradt! – morgott
maga elé rosszkedvűen, kamionja felé tartva.
– Hé szivi, nincs kedved egy kis hancúrozáshoz? – hallott meg egy
kiélt, cigarettafüsttől rekedtes hangot a teherautó mellől. Felpil-
lantott, és meglátta a miniszoknyába öltözött, felstuccolt mellű rin-
gyót.
– Mennyi? – kérdezett vissza, mert most bármi búfelejtő jól jött
volna.
– Van egy húszasod? – firtatta a nő.
– Tizenöt, a többi pénzem benzinre kell! Ezek a buzik, megkopasz-
tottak.
– Egye fene, ma úgysem megy a bolt…
Kellemes volt, nem több. A dolog végeztével kidobta a nőt, aztán
folytatta útját. Még egy napja volt rá, hogy leadja áruját, aztán el
kellett indulnia, hogy megkeresse a pénzt, amelyből kiegyenlítheti
adósságát…
A szürke furgon is elindult utána, néhány száz méterrel lemaradva.
Alkalomadtán hosszabb pórázra is engedhették, hiszen kamera, mikrofon,
nyomkövető is volt a kamionon, ám biztos, ami biztos. Mindent láttak,
mindent rögzítettek, ami a férfivel történt, és levonták a megfelelő
következtetéseket. Ha bement valahová, lézeres hangpuskák, infravörös
letapogatók, csúcstechnikájú stúdió segítette munkájukat a járműben.
Látták, amit láttak, és ez elég volt nekik. Figyeltek tovább…

2. A szépség

A hosszú, szőke hajú lány letette a kezében tartott könyvet, majd

összefogta rakoncátlan tincseit. Órájára pillantva látta, hogy ideje
indulnia. Fáradt volt, hiszen lassan elkezdődött az újabb tanév, és
igyekezett átismételni a tanultakat. Mindig is lelkiismeretes volt,

20
 Büntetlenül

tökéletesen el akarta végezni feladatát. Felkelt, és a fürdőszobába

sétált.
A tükör előtt állva végigpillantott magán, és elpirult. Csinos volt,
ő nem is tudta, mennyire, csak a férfiak állandó közeledési kísérle-
teiből következtethetett erre. No meg Suzie, barátnője biztatása is
sokat nyomott a latban. Éppen ez volt a baja: csak a testét, arca
szépségét vette észre mindenki. Magányos volt, nem talált senkit, akit
ő maga érdekelt volna.
Legalább könnyen talált munkát, és a vendégek jó része csak miatta
járt a tekepályára, ahol esténként dolgozott, hogy eltartsa magát. El
kellett viselnie az illetlen megjegyzéseket, a hol finomabb, hol dur-
vább tapizásokat, nem tehetett mást. Alvaro, a főnöke, mindig vissza-
könyörögte, amikor a durvuló helyzetben ott akarta hagyni. No meg adott
egy kis fizetésemelést. Másutt lehet, hogy békén hagyták volna, neki
azonban szüksége volt a pénzre. Utálta magát ezért, mégsem tehetett
mást.
Kapva kapott az alkalmon, amikor olvasott a kísérletről, amelyre
jelentkezőket kerestek. Remélte, hogy kiválasztják, és kicsit kizök-
kenhet az unalmas hétköznapok szürkeségéből, de még nem kapott választ.
Felvette egyrészes csipke alsóneműjét, a térdig érő, kék-fehér koc-
kás szoknyát, a fehér trikót, meg a szintén kék-fehér kockás mellény-
két, a hajába kötötte a giccses, piros masnit – hogy utálta ezt! –,
felkapta kézitáskáját, és elindult. A lakás ajtaját bezárva leszaladt
a lépcsőn, formás combjain finoman játszottak nem élesre kidolgozott,
hanem nőiesen szép izmai. A magas sarkú cipőt sem kedvelte, ám ez is
a munkaruhájához tartozott.
Szerencséjére a busz alig néhány háznyira tőle állt meg, így nem
volt olyan veszélyes este utaznia, hazafelé meg legtöbbször Alvaro
hozta el kocsival. Elismerő pillantások futottak végig lábain, amitől
egészen mezítelennek érezte magát. Soha nem tudta ezt megszokni. Szép-
sége a legócskább göncön is átsugárzott, bármit vett is föl, ami rögtön
lehetetlenné tette az értelmes kapcsolatfelvételt a másik nem képvi-
selőivel. Suzie ugyan mondogatta, hogy mit törődik vele, a szex úgyis
csuda jó dolog, Deborah Miller azonban ennél többet várt. Úgy vélte,
ő maga legalább olyan anakronizmus a mai világban, mintha feltámadna
az Egyiptomi Birodalom, amelyet kutatásának témájául választott.
Gondolataiból a fékező busz térítette magához. Majdnem elfelejtett
jelezni! A sofőr persze ismerte, így nem került bajba.
A mai este is csak olyan volt, mint a többi. Csipkelődő megjegyzések,
egy-két pacsi a fenekén, de ma valahogy a szokásosnál normálisabb
társaság gyűlt össze a tekepályán. Két társaság kedvessége egészen
feldobta, ám nem tudta elfeledni, hogy szeretetük csupán szépségének
szól. Igen, az a kísérlet legalább határozottan valami másnak ígérke-
zik.
Hullafáradtan esett be az ágyba hajnali kettőkor. Nem sokat alhatott,
mert Suzie hétkor már ébresztette. A félvér lány fekete futó dresszt
viselt, amiről eszébe jutott, hogy ma reggel bizony edzenie kell.
– No, mi van, elaludtál? – nevetett barátnője.
– Jaj, alig aludtam valamit! – nyöszörgött álmosan, és kitámolygott
a fürdőszobába.
– Siess, én már bemelegítettem!
– Jó, jó! – csitította a másik lányt, és gyorsan megmosakodott, majd
felöltözött.
Tíz perc múlva már a park felé kocogtak. Nem sokat beszélgettek,
alig néhány szót váltottak.

21
 Büntetlenül

– Szóval buknak rád a pasik – állapította meg Suzie, amikor Deborah

megemlítette az előző estét.
– Seggfej mind! – közölte a szőke lány lakonikus tömörséggel.
– Jaj, hát nem is próbálod ki őket!
– Hát éppen ez az! Ők is csak kipróbálni akarnak. Tudod Suz… én várok
valakire. Az igazira. Egy igazi férfira. Aki bennem a társát leli meg,
nem pedig csak az épp aktuális csaját.
– Sohasem fogsz felnőni már! – mérgelődött Suzie. – Ha nem éled az
életed , nem is találod meg soha. Esélyt sem adsz, hogy rádtaláljon
valaki.
– Megvárom, amíg történik végre valami különleges az életemben –
sóhajtott föl Deborah.
– Különleges?! Neked mi a különleges? Lehet, hogy vénlány korodig
várhatsz! – figyelmeztette barátnője.
– Akkor vénlány koromig várok – szögezte le Deborah.
– Úgy véled, ez a helyes? – próbálta jobb belátásra téríteni Suzie.
– Ki tudja? Nem akarom elszúrni az életemet!
– És ha így szúrod el? Igy elmegy melletted minden, és mindenki.
Néhány év, és már nem leszel ilyen tündöklően szép.
- Érzem, hogy ez nem lenne helyes – vetette ellen a szőke lány. –
És úgy érzem, hamarosan történni fog velem valami csodálatos.
- Csodálatos? Annál nincs csodálatosabb, mint, amikor egy férfi
belédhatol. Jótestű férfi, közben szóríthatod a kemény fenekét. Va-
lamit árulj el nekem, de komolyan. Soha nem voltál olyan helyzetben,
hogy akár csak csókolóztál volna pasival. Persze, nem az ovis, vagy,
kisiskolás sztorira vagyok kíváncsi.
- Hát,- állt meg Deborah elgondolkozva. – Volt egyszer egy srác, az
egyetemen találkoztunk. Ő aranyos volt, udvarolt rendesen, türelme-
sen, nem volt erőszakos. Mindig hozott valamit a randira, náha csak
egy kis csokit, de olyan édi volt. Vele elképzeltem magam. –És?!-
kérdezte felvillanyozódva Suzy.
- És jó volt. - nevetett Deb.
- Akkor mi volt a baj?
- Megpróbáltam vele… Aznap is nagyon jól éreztük magunkat. Moziban
voltunk, a vállára dőlve néztem a filmet, fogta a kezem, majd haza-
értünk. Nagyon izgultam, és végre őszintén akartam, hogy megtörtén-
jen a dolog. Féltem az egésztől, de amikor levetkőztetett, már el-
lazultam. És elmondtam , hogy még nem voltam férfival.
- Komoly vagy. Nem akadt ki?- kérdezett közbe izgatottan Suzy.
- Nem- folytatta a lány.- Sőt úgy láttam, talán örült is. Azt mondta,
nem baj, elöszőr úgysem gondolta ő sem, hogy szeretkezünk. De sze-
rezzünk örömet egymásnak, másképp. Tudod mit akart?
- Hát azért valami elképzelésem van- nevetett a másik.
- Nekem nem volt. Vagy nem ilyen. Suz, tökre kiakadtam. Azt akarta,
hogy pisiljem le, érted, álljak fölé, és pisiljem le. Majd, mivel
még érintetlen vagyok elölről, csináljuk hátulról. A fenekembe akart
behatolni. Suz, én rosszul lettem. Végre egy normális férfi, aztán
kiderül, hogy ilyeneket kér. Én sokkal felemelőbbre vágyom.
- Ó édesem, ez nem normális férfi volt , hanem egy beteg fasz. Nem
hiszem el! Megtudta, hogy szűz vagy, ezért, hogy megkíméljen, elöszőr
pisáld le, majd seggbe kúr. Elhiszem, hogy kiakadtál. De vannak
normális srácok.
- Én egy olyanra vágyom. És nem érdekel meddig kell még.
– Jaj szívem. Te egy évszázaddal később születtél a kelleténél!
– Ez ellen, sajnos, semmit nem tehetek…

22
 Büntetlenül

Hazaérve elváltak egymástól, Deborah Miller pedig lezuhanyozott,

majd leheveredett a díványra, és folytatta könyveinek tanulmányozását.
Remélte, hogy még a héten értesítik, mert közeledett a beiratkozás
ideje a következő szemeszterre.
Nem tudhatta, hogy a két férfi milyen élvezettel figyeli minden
mozdulatát, amelyeket jól elrejtett kameráik közvetítettek nekik la-
kásának minden pontjáról a park mellett parkoló szürke, a legmodernebb
technikával felszerelt furgonba. Minden lépéséről tudtak, minden lé-
legzetvételét hallották, és minden apró adatot gondosan rögzítettek,
elvégre ezért kapták nem kevés fizetésüket…

3. A világtalan

A csengő durva hangja az ihletett felolvasás közepén szakította félbe

az órát. A diákok rögtön mozgolódni kezdtek.
– Rendben, mára végeztünk – monda a szemüveges férfi, aki a pulpi-
tuson ült. Fehér haja kissé gondozatlan benyomást keltett. Magyaráza-
tul elég volt a kerek, átlátszatlan, fekete lencsékre, és az asztal
szélének támasztott fehér botra pillantani.
A gyerekek közül néhányan felpattantak, és a folyosó felé indultak.
– Hé, fejezzétek be az olvasást otthon! – szólt utánuk. – Holnapután
innen folytatjuk!
Nem kapott visszajelzést, de nem is várt mást. Elég jól ismerte az
embereket, volt része rosszban és rosszban egyaránt. Magányosan, el-
különülve, a filozófiának szentelte életét, amióta belenyugodott sor-
sába. Évekig küzdött, eredménytelenül, valami értelmet kellett tehát
találnia a zűrzavarban, amely körülvette.
Julius Smelowsky tapogatózva összeszedte könyveit, és a hóna alá
csapta őket. Úgy vette magához botját, mintha csak látta volna, hová
tette, de hát jó harminchat éve volt rá, hogy megtapasztalja a világot
a maga fénytelenségében.
Még egy órája volt, délután a vakok intézetébe kellett mennie. Brei-
írásra tanította a világtalan gyerekeket. Belőlük legalább érezte a
hálát áradni feléje. No, véletlenül sem ezért csinálta, egyszerűen
csak jólesett neki.
Gondolataiból egy láb térítette magához, amelyet valaki alattomosan
elé tolt. Nem tudott megkapaszkodni, úgy dőlt el, mint egy darab fa.
Éppen, hogy csak maga elé tudta kapni kezeit, könyvei szerte-szét
hullottak a kövön.
Hangos röhögés harsant föl a lépcsőfordulóban, majd az elkövető és
társai gyorsan kereket oldottak.
– Jól van, Mr. Smelowsky? – csendült föl mellette egy kedves leány-
hang. Illatából is érezte, hogy legkedvesebb növendéke, Maggie az. A
lány már tizennyolc éves volt, végzős. Remélte, hogy nyomon követheti
majd pályafutását, mert az egyik legtehetségesebb diáknak tartotta a
középiskolában.
– Köszönöm, Maggie – felelte –, minden rendben.
A lány felsegítette, és összeszedte, majd átnyújtotta könyveit.
– Miért nem tesz panaszt ellenük? – kérdezte a diáklány.
– Az élet mindennél jobban megbünteti majd őket – mondta Smelowsky
csöndesen.
– Én ebben nem tudok hinni – tiltakozott Maggie.
– Pedig valamiben hinned kell, kedvesem. Anélkül nincs miért élned.
– Lehet, Mr. Smelowsky. Én abban hiszek , hogy az ilyen gonosz

23
 Büntetlenül

srácokat, fel kell jelenteni. De hallgatok Önre! Ön olyan okos ember.

– Viszlát, Maggie! – búcsúzott el a tanár diákjától, és a tanári
felé vette útját, arcán a sokat tapasztal ember bölcs mosolyával.
Bármennyire elfogadta is az élet megpróbáltatásait, azért valami
többre vágyott. Talán ez a kísérlet, amelyre pár napja jelentkezett,
hoz némi változatosságot az életébe. Ki tudhatta?
Talán még azok is csak találgatták, akik egy szürke furgonban már
napok óta követték, minden szavát, minden lépését megfigyelve és rög-
zítve. Biztonságban voltak, ugyan, hogyan is vehette volna észre őket?

4. A drámaíró

Andrew Fielding társaival együtt meghajolt a csekély közönség előtt,

akárcsak színésztársai. Gyér taps hangzott fel a félhomályos nézőtér-
ről. A vékony testalkatú, sötétszőke hajú férfi jól látta, hogy előadás
közben többen is távoznak, és ez nem töltötte el kitörő örömmel.
Mondhatni, inkább elszomorodott. Szerény, kissé szórakozott lényétől
távol állt bármiféle dühkitörés, csak magában fortyogott csöndesen.
Sok pénzt nem kapott a drámákért, amelyeket írt, de legalább megélt
belőlük, ha olykor akadtak is fizetési gondjai. Ha ráadásul szerepelt
is, egyrészt megtakarított néhány dollárt, másrészt ezért is kapott
valami csekélyke tiszteletdíjat. Nem tartotta nagy színésznek magát,
ő inkább meghúzódott volna a színfalak mögött, de hát ez volt.
Azt hitte, új darabja végre áttörést jelenthet, ám a látszat egyelőre
mást mutatott. Pedig mindent beleadott! Mit tehetett volna még? A
nagyobb színházaknak bejáratott szerzőköre volt, a kisebbeket viszont
nem látogatták annyian. Csak abban reménykedhetett, hogy egy tehetsé-
geket kereső impresszárió egyszer majd hozzájuk is betéved. Addig
azonban valahogy ki kellett tartania, még ha megöregszik is.
Már nem volt fiatal, negyven is elmúlt. Pár napja jelentkezett egy
kísérletre, amelyről semmit nem tudhatott előre, viszont jól fizetett.
Talán egy kis kezdőtőkével többre menne – gondolta, ám még nem kapott
választ.
Elengedte kolléganője kezét, majd a többiekkel együtt elindult az
öltöző felé, ahol fáradtan lerogyott a sarokba, miközben a társulat
tagjai nekiláttak rendbe szedni magukat.
– Miért vagy úgy elszontyolodva, Andy? – lépett oda hozzá Mary Ann.
A nő nem volt egy szépség, ám kedves modora olykor egészen elbűvölte.
Már elvált, nem volt senkije. Göndör, fekete haja illett mélybarna,
meleg szemeihez. Csípőben kissé teltebb volt az átlagnál, de hát ő is
negyven felé közeledett már.
– Nem láttad, milyen kevesen voltak? – kérdezett vissza szomorúan
Fielding.
– Nem járnak ide olyan sokan, tudod, hogy épp’ csak megy a színház!
– vetette ellen a nő.
– De azt hittem, az új darabom végre tényleg ér valamit!
– Szerintem nagyszerű! – simogatta meg a fejét Mary Ann. Miközben a
többiek távoztak, kibújt felsőrészéből, amely alatt semmit nem viselt.
A férfinek el kellett ismernie, hogy szép mellei vannak.
– Gyere el hozzám, egyedül vagyok ma, főzök egy finom kávét, iszunk
valamit, beszélgetünk. Kicsit lazítunk- mosolygott kacéran Mary Ann.
Így esett, hogy végül a nő lakásán kötöttek ki, hogy búfelejtőként
feloldódjanak egymásban. Még beszélgettek egy darabig, majd a férfi
hajnali egy óra körül távozott, hogy reggelig békét találjon poros

24
 Büntetlenül

könyvei, és gazdag lepkegyűjteményének – a színes, szépséges rovarok

jelentették egyetlen kedvtelését – társaságában.
A szemben álló ház tetején gubbasztó férfi sietve, ám csöndesen
összepakolta felszerelését. A lézermikrofont, a távcsöves, infra ér-
zékelős kamerát elnyelte párnázott aktatáskájának mélye, majd a szürke
overallt viselő, jellegtelen arcú alak ruganyos léptekkel megindult a
lépcsőház felé. Éppen időben ért le a szürke furgonhoz, hogy követ-
hessék a megfigyelt személyt, és még több információt gyűjtsenek össze
róla…

5. A bajnok és kedvese

A rögbi meccs határozottan vesztésre állt. Legalábbis a házigazda

egyetem csapatának szemszögéből. Thomas Callarisht, a párduc-izomzatú,
tejfölös-szőke hajú hátvédet ez egy kissé morcossá tette. Sebaj, még
nincs akkora hátrányuk! A kavarodásban kis ampullát húzott elő nad-
rágjából, futás közben letörte az üvegcse tetejét, majd az ellenfél
csatárának combjába nyomta az éles üveget.
– A fenébe! – csapott le a másik fiú, de Callarish már tovaszaladt.
– Rohadt bogarak! Az istenit!
A csatár léptei lelassultak, ahogy a vérébe került, erős nyugtató
hatni kezdett, ám ez annyira észrevehetetlen volt, hogy nem is kért
cserét. Viszont teljesítménye éppen abban a szakaszban esett vissza,
amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá: amikor sprintelnie kellett
az alapvonal felé. Mindössze ennyi elég volt, hogy a hazai csapat
megfordítsa az állást, és ha csekély különbséggel is, de megnyerje a
mérkőzést.
– Nagyok voltatok, Tommy! – szaladt oda hozzá barátnője, amikor a
bírók lefújták a mérkőzést. – Azt hittem, már kivégeznek benneteket!
– ölelte át Henriette Ryan, aki kézilabdázott.
– Nem győzhetnek le minket! Tudod, hogy sohasem adom fel – mondta
Callarish, és megcsókolta kedvesét.
– Imádlak! – súgta a fülébe a lány. Tudta, milyen keményen kell
összpontosítania egy sportolónak.
– Remélem, kimasszírozod a fáradtságot az izmaimból! – fejezte ki
óhaját a srác, és belemarkolt Henriette fenekébe.
– Ó, te disznó! Majd meglátom! De remélem, benned is maradt egy kis
energia még.
– Várj meg a kocsinál bébi! Sietek.
– Ott leszek! – nevette el magát barátnője, és elszaladt a kijárat
felé.
Callarish tényleg sietett a fürdéssel. Szerencsére az edzői értéke-
lés, a győzelemnek köszönhetően, nem nyúlt túl hosszúra, így egészen
feldobódva ment kedvese után. Mégiscsak jól jött, hogy felkészült az
előző évi bajnokcsapat ellen egy kis extra védőtechnikával! – mosoly-
gott magában.
A hosszú, barna hajú magas bombázó lány miniszoknyában, és szűk
topban támasztotta a Ferrari oldalát. Szilikon keblei, amelyeket a
fiútól kapott az érettségi után, majd szétfeszítették trikóját. Izmos,
napbarnított lábai, és egyáltalán, az egész nő, kicsattanó egészséget,
éteri tökéletességet sugároztak magukból, Thomas Callarish melleit
dagasztotta a büszkeség, hogy övé az egyetem, de talán az egész állam
legjobb nője. Arra gondolt, hogy a maga nemében szintén tökéletes,
tűzpiros 512 TR mellett állva remekül összeillenek, és ez nem csak egy

25
 Büntetlenül

ócska falinaptár, hanem az ő kivételes szerencséje. Az igazat megvallva

ilyenkor a világ legszerencsésebb fickójának érezte magát.
Világéletében döglöttek utána a nők, kedvére játszott velük, pilla-
natok alatt ledöntötte őket a lábukról, hiszen nem kellett sok nekik.
Jóképű volt és gazdag, ráadásul mindezzel képes volt élni is.
Beült a kormány mögé, majd kinyitotta a másik ajtót a lánynak. Hen-
riette Ryan arra gondolt, hogy az a srác, ott, abból a kisvárosból,
ahonnan az egyetemre jött, biztosan kinyitotta volna neki az ajtót,
mielőtt beszállna, de hát Billy reménytelen eset volt. Csóró, és még
csak nem is jóképű. Bolondos versikéket írt neki, meg virágokkal hal-
mozta el; nem értette, hogy esélye sem lehet nála. Thomas olykor nagyon
jókat mulatott szánalmas próbálkozásain. Ilyenkor megsajnálta Billyt,
de hát nem tehetett érte semmit. Thomas meg ugyan sohasem hozott
virágot, viszont istenien smárolt.
Az ifjú Callarish élvezte a lányok utána forduló tekintetét, még
jobban hízelgett neki a barátnőjét irigylő srácok pillantása, de a
leginkább az dobta föl, amint végighajthatott a tizennyolcadik szüle-
tésnapjára, az apjától kapott Ferrarival a városon. Az öreg önálló
lakást bérelt neki, ellátta minden szükségessel, ám nem adott semmivel
sem többet. Ő viszont többre vágyott: profi karrierre, rengeteg pénzre.
Anyja ellenezte ezt, így aztán nem voltak ritkák a családi veszekedé-
sek. Ezért is jelentkezett a kísérletre, amelyről ugyan nem sokat
tudhatott meg, viszont fizetett annyit, hogy valamelyik nagyvárosba
szerződjön, és profi menedzsert fogadjon maga mellé. Akkor legalább
nem folyton azt kellene lesnie, nem tűnik-e fel véletlenül egy tehet-
ségvadász valamelyik mérkőzésén.
Henriette természetesen vele tartott. Thomas nem tudta, igazából mit
érez, de jól megvoltak, és ez tökéletesen kielégítette. Az ágyban is
jó volt neki, nagyon is jó. Úgy vélte, ő sem lehet rosszabb. Nem tudta,
hogy a lánynak egyszerűen „csak jó”, semmi több, de hát neki nem volt
összehasonlítási alapja. Callarish volt az első és az egyetlen az
életében, a gimi óta teljesen belehabarodott. Henriette úgy vélte, az
az orgazmus, amit ő érez, és nem értette, barátnői miért vannak úgy
oda a szexért. Na, persze, hogy jó volt, na de hogy különleges! – azt
azért nem.
Lám, most is elkalandoztak a gondolatai, és megint szegény Billyre
gondolt.
– Igen, bébi, igen! – nyögte Thomas, ahogy dolgozott rajta.
Henriette kellemes melegséget érzett, megborzongott a fiú érintésé-
től.
– Jó, jó, mindjárt! – lihegett az ifjú Callarish, és végre elkészült.

Egymás mellett feküdtek, Thomas kedvesének mellét simogatta.

– Ugye, jó volt? – kérdezte. Mindig megkérdezte. Henriette meg mindig
ugyanazt a választ adta.
– Igen, drágám! Isteni volt! Csodás pasi vagy. – felelte, és meg-
csókolta a fiút…
Hétvégére Henriette Ryan hazautazott szüleihez, Thomas Callarish
pedig két pom-pom lánnyal duhajkodta át az éjszakát. Mennyivel jobbak
voltak, mint szegény Heny! No de nem feleségnek valók, az egyszer
biztos. Elengedte hát reggel a lányokat, majd az edzőterembe indult,
és a kísérlet járt a fejében. Ennek be kellett jönnie! Arra vágyott,
hogy milliók ünnepeljék, szponzorok lessék kegyeit, rajongó tini lá-
nyok vegyék körül. Elvégre Henriette sem lesz örökké fiatal…
A szürke furgonban ülő egyik férfi rosszallóan csóválta a fejét,

26
 Büntetlenül

látva az ifjú Callarish életvitelét, a másik arcán viszont kaján mosoly

jelent meg. Nem mintha a véleményük számított volna, éppen eleget
láttak már hosszú gyakorlatuk során. Továbbra is megfigyeltek, rögzí-
tettek mindent, amit a számos kitelepített kamera és mikrofon rögzí-
tett, illetve amit ők maguk dokumentáltak megbízóik számára. Kilétük
titokban maradt, senki nem figyelt föl rájuk jellegtelen gépkocsijuk-
ban.

6. A halál legyőzője

Theodore Roosevelt nem érezte magát túlságosan jól. Legalábbis bi-

zonyos szempontból. Ha azt vesszük, hogy egy évig küzdött a halállal,
és végül legyűrte az alattomos kórt, csonttá soványodott, halottfehér
bőrű testében egész jól elvolt – más választási lehetőség híján. Rövid,
fekete haja kiserkent, és egyre sűrűbben nőtt – már jó másfél centis
volt.
Visszagondolt arra, mennyire nem törődtek vele az orvosok – egy-két
kivételtől eltekintve –, hiszen betegbiztosítása nem tette lehetővé a
drága, szervezetére kevésbé veszélyes kezelések alkalmazását. Már alig
élt, de még kapta a kemoterápiás kezeléseket, hogy „biztosan rendbe
jöjjön”. Ekkor már nem azzal a szánakozó tekintettel néztek rá, ebből
tudta, hogy valóban túljutott a nehezén. Egészséges volt, még ha a
műtétek során a tumorokkal együtt testéből is kivágtak néhány darabot.
Na igen, ennyit az orvostudományról – tűnődött. Bármelyik orvos fel-
háborodna, ha kocsiját úgy javítaná meg egy autószerelő, hogy a besült
hengerfejjel együtt kivágja a hengert, majd lehegeszti a motorblokkot,
aztán visszaadja a kocsit, mondván, hogy megjavította, hiszen működő-
képes – ő viszont „meggyógyult, és egészséges”. De nem haragudott
rájuk, amiért tudásuktól nem telt többre.
Ő mennyivel többet tudott az emberi lélekről és szellemről, mégsem
ment vele sokra! Senki nem akadt „odaát”, aki segített volna neki,
inkább hívták magukhoz! Nem akart azonban menni, úgy érezte, még nem
végezte el feladatát e világon. Mert feladata volt, mint mindenkinek,
ebben hitt. Tanulmányozta a vallásokat, az okkult jelenségeket, minden
elérhető szakirodalmat felkutatott – ez volt a hobbija. Meggyőződött
róla, hogy a valóság körülötte nem több, mint a moziban a vetítővászon
túloldalán a falra vetődő színes árnyékok, hogy az élőlények életét
titkos erők irányítják, és hogy ha nem végzi el, amiért e világra
született, következő életében kezdheti elölről az egészet. De őt nem
győzhették le a sötét erők.
Kihívásnak látta a kísérletet, amelyre nemrég jelentkezett, hogy
kiegyenlíthesse adósságait, és talán megalapozhassa jövőjét, a be-
tegség ugyanis nem csupán testileg, anyagilag is teljesen tönkretette.
Szemében a megszállottak tüze izzott, amint elindult sétájára a zöl-
dellő, madárcsiviteléstől hangos, virágillatú parkban. Egy padnál
megállt, leült, behunyta szemeit, s boldogan élvezte pihenését. A
kezelések miatt egy éve nem érezhette már a forró napsugarak simoga-
tását bőrén, most annál nagyobb örömmel adta át magát e kéjnek.
Még meg kellett pihennie olykor – leült egy üres padra, s arcát
csukott szemmel a fény felé fordította –, de érezte szervezetének
egészséges felpezsdülését, ami reménnyel töltötte el. Talán ez a kí-
sérlet megváltoztatja az életét, talán nem, de biztos volt benne, hogy
minden kínálkozó lehetőséget ki kell használnia, hiszen nem tudhatta,
melyik az, amiért egyáltalán létezik.

27
 Büntetlenül

Nyitott szemmel sem vehette volna az utca túloldaláról, egy szürke

furgonból minden mozdulatát követő távcsövet, a készenlétben tartott
lézermikrofont. Igazából még a gépkocsi sem érdekelte volna, ha neta-
lántán meglátja, annyira élvezte, hogy annyi szenvedés és fájdalom
után újra él…

7. Csalóka látszat

Allan Macaulay Johnson tűnődve bámult kifelé szolgálati Lincolnjának

sötétített ablakán, és a mellette elsuhanó tájat nézte. A fákat fel-
váltották az előváros házainak képei, majd lassan a belváros felé
haladtak, de nem oda tartottak. A fekete jármű elkanyarodott, és rö-
videsen egy másik irányban hagyta el a várost.
A magas rangú elhárító tiszt nem tudott szabadulni attól az érzéstől,
hogy valaki követi, ám ahányszor csak hátrafordult, nem látott senkit.
Persze, feltűnt néhány autó, hiszen nem egyedül közlekedtek az úton,
ez viszont nem volt több a szokásos forgalomnál. De hát ki figyelné
meg őt, amikor ő az elhárítás egyik vezetője? Egy másik kormányzati
szerv? Arról csak tudna, hiszen azokhoz hasonlóan neki is megvoltak a
maga beépített emberei a megfelelő helyeken.
Mindent megtett, amit megtehetett. Végiglátogatta az összes projekt
koordinátorát, és arról is gondoskodott - természetesen az ő tudtuk
nélkül –, hogy minden lépésükről értesülést szerezzen. Valahol, vala-
kinek csak fenn kellett akadnia a rostán! Ráér aggódni, ha mégsem így
alakulnak a dolgok. Akkor viszont nagyon aggódni fog, mert ez azt
fogja jelenteni, hogy olyan magas helyről tenyerel valaki a levesbe,
ahová ő már nem érhet el.
Gondolataiba merülve észre sem vette, hogy megérkeztek főhadiszál-
lására. A teherlift a Lincolnnal együtt vitte le őt az alagsorba, ahol
elhaladtak vagy tucatnyi szürke furgon előtt, amelyek mind ugyanazt a
rendszámot viselték. Tökéletes szervezés. Alibi és mindenütt való je-
lenlevőség egy időben.
Már megint érezte hátán a figyelő tekinteteket! Kiszállt, és az
azonosító berendezés mellől visszafordult, de csak egy újabb szürke
furgont látott behajtani a másik teherliftből.
Megnyugodott: talán nincs semmi baj. De mivel profi volt , tudta,
érzései nem csalhatták meg, tehát , ha úgy érezte az ő lépéseit is
figyelik, az biztosan így is van. Semmit nem tehet ellene, csak vé-
geznie kell a dolgát. Vannak erők, amik fellette is rendelkeztek.
Elmosolyodott, s belépett irodájába.

2. rész: Kísérleti állatok

1. A kísérlet elindul

A megérkezésben nem volt semmi különleges, fogadtatásuk sem volt

kimondottan szívélyes. Csomagjaikat letették szobáikban, aztán a se-
gédorvos utasítására a gyűlésterembe kellett menniük. Félig sem töl-
tötték meg a termet, hiszen mindössze tízen voltak. Tíz ember, akiknek
valamiért fontos volt, hogy keressenek egy komolyabb összeget.
Furcsállva néztek a fehér bottal bebotorkáló, világtalan férfire,

28
 Büntetlenül

aztán Deborah Miller kapcsolt először, és felkelt, hogy segítsen az

ismeretlennek.
– Jöjjön! – lépett oda hozzá, és karon fogta.
– Köszönöm, hölgyem – felelte a fehér hajú, kissé gondozatlan be-
nyomást keltő ismeretlen. – Nem fontos, hogy az első sorban üljek –
jegyezte meg mosolyogva, amitől a lány kissé ellágyult, és rögtön
megkedvelte.
– Üres mellettem egy szék – mondta.
– Nagyon kellemes az illata – közölte a férfi. – Örömömre szolgál,
ha ön mellett ülhetek.
Deborah Miller picit zavarba jött a kedves bóktól. Nem tudta, mit
mondjon; életében először találkozott olyan férfivel, aki őszintén
volt kedves hozzá, hiszen nem láthatta csinos arcát, formás testét.
– Ööö… tessék, itt vagyunk – tolta a széket a férfi mögé.
– Köszönöm, kedves – hálálkodott amaz. – A nevem Julius Smelowsky,
szolgálatára.
– Ó, örülök, hogy megismerhetem, Mr. Smelowsky. Deborah Miller –
mutatkozott be a nő is, és megfogta a másik kinyújtott kezét. Nem is
tudta, miért tette hozzá: – Miss. Deborah Miller.
– Finomak az ujjai, kisasszony. Nem végez kemény munkát, de dolgozik
is, ugye?
– Maga nagyon sok mindent tud az emberekről, igaz?
– Hm, nem látom őket, így aztán kénytelen vagyok más benyomások
alapján ítélni – árulta el a másik.
– Tudja, egyiptológiát tanulok az egyetemen, mellette meg felszol-
gálok, hogy fizethessem a tanulmányaimat – magyarázta Deborah. – Re-
mélem, ezzel a kísérlettel sikerül egy kis indulótőkét összeszednem
az élethez.
– Az indulótőke miatt van itt? – kérdezte Smelowsky. – Elnézést, nem
akarok kutakodni az életében, csak, tudja, filozófiával foglalkozom,
irodalmat tanítok, és nagyon érdekelnek az emberek.
– Azt hiszem, kicsit unalmasnak találom az életemet – vallotta be a
nő.
– Ezt, alighanem, én is elmondhatom magamról.
– Megkérdezhetem, mihez kezd a pénzből?
– Segítenék a vak gyerekeknek, akiket szabadidőmben tanítok – árulta
el a férfi.
– Ez nemes dolog – mondta elismerően Deborah…
Andrew Fielding egy halottsápadt, zombiforma fickó mellé került,
akinek lázas tekintete láttán kirázta a hideg – ha puszta megjelenése
esetleg nem lett volna elég ahhoz, hogy hideglelés kerülgesse. Zavartan
arrébb húzódott, ám ekkor a másik férfi barátságosan elmosolyodott,
amivel valamennyire sikerült enyhítenie a megjelenése keltette vérfa-
gyasztó benyomást.
– Hello, Theodore Roosevelt vagyok – mutatkozott be, és kezet nyúj-
tott.
Fielding nem tudta, hogy ez most morbid tréfa akar-e lenni, vagy
komoly, de azért kissé habozva elfogadta az üdvözlést.
– Andrew Fielding – közölte.
– Ijesztőnek talál? – kérdezte a másik vesébe látóan.
– Ó nem…
– Dehogynem – mosolygott a másik –, de rá se rántson. Megszoktam az
elmúlt egy évben.
– Bocsásson meg! – kérte az idősebb férfi őszintén. – Talán beteg?
– Már nem, szerencsére. Volt egy áttétes daganatom, de meggyógyultam.

29
 Büntetlenül

Csak még fel kell szednem pár kilót – nevette el magát halkan Roose-
velt, és végigmutatott vézna testén. – Nem lesz túl nehéz – tette
hozzá.
– Örülök, hogy rendbejött – mondta Fielding. Szimpatikusnak találta
a másik közvetlenségét. Nem volt biztos benne, hogy ő is ilyen köny-
nyedén vette volna, ha egy évig küzdenie kell a halállal.
– Na igen, csak a gatyám is ráment – sóhajtott fel alkalmi beszél-
getőtársa.
– Ezért van itt?
– Hát igen. Másképp nem sok reményem volna rendbe tenni az életemet.
– Én is hasonló cipőben járok. Tudja, színdarabokat írok.
– Igen? Az érdekes lehet. Bizonyára ismeri az embereket.
Fielding ebbe a témába inkább nem ment bele, hiszen éppen az imént
fogott mellé egy jó nagyot.
– Csak éppen meggazdagodni nem lehet belőle.
– Nem sikeres? – firtatta Roosevelt.
– Nem igazán. Vagyis egy kisebb közönség előtt igen, csak New Yorkban
rengeteg a neves színház, én meg egy kis alig vegetáló teátrumban
dolgozom. Néha játszom is kisebb szerepeket.
– Akkor magának sincs sok veszítenivalója – állapította meg a vézna
férfi.
– Ami pénzt itt keresek, azzal talán eljuthatok olyan helyekre, ahol
felfigyelnek rám.
– Kívánom, hogy sikerrel járjon…
Thomas Callarish és Henriette Ryan között egészen másféle beszélge-
tés játszódott le.
– Nem igazán tetszik, hogy külön szobába helyeztek minket, ráadásul
nem is egymás mellettiekbe! – mérgelődött a fiú.
– Ugyan, drágám, nem tudhatták, hogy együtt járunk! Ez nem volt benne
a kérdőívekben! – próbálta csitítani barátnője.
– Majd beszélek valami főnökkel. – közölte az ifjú Callarish hűvösen.
– Jaj, nem kell elrontani a dolgot! Azt akarod, hogy rögtön kidob-
janak? Jó lesz így. Még izgi is lesz, időnként hozzád szökni éjjel.
– Azért megpróbálom. Nem igaz, hogy nem lehet tenni valamit. Szük-
ségem lesz rád éjszakánként!
– Jaj, ez kedves tőled! – nyomott egy puszit a srác arcára Henriette.
- Próbáld meg finoman! Én sem szeretném, ha hetekre különválasztanának
minket…
George Stocker egy kövérkés, pufók arcú fickó mellett ült le, akinek
göndör, vörös haja úgy lángolt, mint a tűz. Hófehér bőrét ellepték a
szeplők, barna szemei kissé vizenyősnek tűntek.
– Elkezdhetnék már végre! – morgott maga elé a kamionsofőr. A terem
hűvöse ellenére izzadni kezdett.
– Nyugalom, ember – mosolyodott el a másik –, bizonyára időben el-
kezdik.
– Utálom, ha megvárakoztatnak! – vetette ellen Stocker.
– Megkérdezhetem, mi a foglalkozása?
– Teherautósofőr vagyok…
– Akkor megértem! – sóhajtott föl a másik. – Én egy hivatalban
dolgozom, megszoktam a várakozást. Bár ott, inkább rám várnak.
– Jó magának!
– Végül is mit akar? A kísérlet két hétig tart, és ha jól számolom,
az órabére itt meghaladja azt, amennyit odakint egy hónap alatt ösz-
szeszedhet, ráadásul teljes ellátást kap.
– No meg vásárra viszem a bőrömet…

30
 Büntetlenül

– Az országúton is, nemdebár…

– Mi vagy te? Valami kis mindenttudó – mondta Stocker, és arra
gondolt, vajon mit szólna ez az idegesítő kis emberke, ha jól megru-
házná, de elhessegette magától a gondolatot. Elvégre nem ezért volt
itt.
– Csak megpróbálom más szempontból is megvilágítani a dolgokat –
mentegetőzött a másik.
– Nocsak, egy fantáziadús könyvelő! – nevette el magát a nagydarab
férfi.
– Nem könyvelő vagyok. Piackutatási elemzéseket végzek…
– Egyre megy, aktakukac. Itt téged is ugyanúgy összeszurkálnak, mint
az egereket a laboratóriumokban.
– Szóval ettől fél? – nevetett most az ír is. Stocker legalábbis
annak tippelte, és ha esetleg tévedett is, az egyáltalán nem érdekelte.
– Nyugodjon meg, az ilyen tesztek előtt a szereket már számos, külön-
böző fajta állaton is letesztelték.
– Azt mondod?
– Persze. Nekem már nem ez az első jelentkezésem.
– Igen? – kérdezte csodálkozva Stocker. – Hányadszor kísérted a
szerencsédet?
– Harmadszor – felelte alkalmi társa. – Az első keresetből vettem
egy villát Miamiban, a másodikból meg megtehettem, hogy családostul
odaköltözzem, és volt miből élnünk, amíg találtam ott munkát. Még
maradt is!
– Akkor miért vagy itt ismét?
– Hát, nem pont itt voltam az előző két kísérletnél, de ez nem
számít. A mai gazdasági helyzetben nem árt, ha van az embernek egy
komolyabb kötvénycsomagja, amelyre alapozhatja öregkorát.
– Akkor te mindenre gondolsz – mondta elismerően a kamionsofőr.
– Igyekszem hosszú távra tervezni…
A terem különböző pontjain folyó beszélgetések félbeszakadtak, ami-
kor egy magas, őszülő halántékú férfi lépett be a terembe, nyomában
két kísérőjével. Egyikük köpcös volt, és kopaszodott, a másik nyurga
és vékony, ő oldalra fésülte barna haját. Úgy követték szemüveges
vezetőjüket, mint két hű apród.
A három fehérköpenyes alak a pulpitushoz ment, majd helyet foglaltak.
A kísérleti alanyok már egészen megszokták a katonák jelenlétét maguk
körül, most mégsem akadt egy sem. Ebből azt a következtetést vonták
le, hogy a fegyveresek csak a kísérlet biztosítására voltak itt, így
nagy kő esett le a szívükről, hiszen a hadsereg általában minden
mocskos dologban benne volt. Persze az is lehet, hogy mindössze így
akarták megnyugtatni őket.
Az orvoscsapat vezetője megigazította orrán fémkeretes szemüvegét,
és felnézett papírjaiból. Nem kellett csendre intenie a megjelent
embereken, azok önkéntelenül is elhallgattak.
– Üdvözlöm önöket – kezdte határozott hangon. – A nevem Anthony J.
Walters professzor, én fogom vezetni a kísérletet, amelyben részt
vesznek. Segítőim doktor Reginald Hopkins – mutatott a köpcös férfire,
majd a másikra nézett –, és doktor James Lawyer. Bármilyen problémá-
jukkal, kérem, nyugodtan forduljanak hozzájuk.
– Nekem lenne egy problémám! – jegyezte meg Thomas Callarish.
– Igen? – vonta föl szemöldökét Walters professzor, mint akinek nem
különösebben tetszik a közbeszólás.
– A barátnőmmel szeretnénk közös szobába költözni – ecsetelte gondját
a focista.

31
 Büntetlenül

– Barátnője? – kérdezte a kísérlet vezetője még morózusabban.

– Miss. Henriette Ryan. Róla van szó.
– Mr. Callarish! – mondta Walters szigorúan. – Ön aláírta a szerző-
dést, amelyben vállalta, hogy engedelmeskedik az előírásainknak. Miss.
Ryan szintén. A kísérlet jellegéből következően el kell különítenünk
a résztvevőket. Amennyiben ez önöknek nem tetszik, természetesen sza-
badon távozhatnak. Gondolom, azt nem kell kihangsúlyoznom, hogy ti-
toktartási kötelezettségük megmarad, valamint, hogy egyetlen centet
sem kapnak.
– Értettem – morogta mérgesen a srác, és duzzogva visszaült a he-
lyére.
– Nem megmondtam? – súgta fülébe Henriette.
– Maradj már, legalább megpróbáltam! – torkolta le barátja. A lány
már sejtette, hogy nem lesz könnyű a következő két hét. Igyekezett nem
a várható gondokra figyelni, amiben nagy segítségére volt, hogy a
professzor folytatta.
– Bár nem beszélhetnek róla, mégis abban a tudatban távozhatnak majd,
hogy nagy szolgálatot tettek a hazájuknak. Különböző vakcinákat fogunk
tesztelni önökön, amelyek baleset esetén, ne adj isten, egy háborúban,
emberek millióit menthetik meg. Nem véletlenül díjazzuk kimagaslóan
részvételüket. Mielőtt feleslegesen aggódni kezdenének, szeretném fel-
hívni figyelmüket, hogy a kísérleti szakaszban a fehéregerektől
kezdve, többféle emlősön át, egészen a majmokig, számos állaton tesz-
teltük ezeket a védőoltásokat, így nem vállalnak különösebb kockázatot
ebben a végső szakaszban.
– De embereken még nem próbálták ki? – kérdezte George Stocker.
– Mint mondottam, önök az első kontrollcsoport. Ennek megfelelő a
díjazásuk.
A kamionsofőr visszaült a helyére, és vállat vont. Ha már itt volt,
lehető legjobb tudása szerint kellett elvégeznie feladatát.
– Szóval, tűrjék el, kérem, azt a kevés kényelmetlenséget, amit
elkülönítésük, illetve a tűszúrások jelentenek. Ha valamelyiküknél
esetleg allergia jelentkezne, minden orvosi segítség a rendelkezésükre
áll.
– Hermetikusan elzárnak minket? – kérdezte most Deborah Miller, aki
szívesen megismerte volna társait.
– Természetesen összefuthatnak a laborokban, de minden másféle
érintkezés tiltott, és azonnali kizárást von maga után – közölte Wal-
ters. – Remélem, ezt végre sikerült megértetnem önökkel! Készüljenek,
és pihenjenek, mert holnap korán reggel indul a projekt!
A professzor felemelkedett, akárcsak segítői, és olyan szótlanul
távoztak, mint ahogy jöttek. A teremben halk beszélgetés indult meg,
ám mire az emberek összeismerkedhettek volna, Hopkins és Lawyer dok-
torok visszatértek, hogy szobáikba tereljék őket. Az emberek kellet-
lenül engedelmeskedtek, és elfoglalták helyüket szűk odúikban. Szobá-
ikban nélkülözniük kellett minden különleges kényelmet. A berendezést
egyetlen priccs, és egy beépített szekrény alkotta, amelyben elhelyez-
hették holmijaikat. A szobához csatlakozott egy szűk fürdőfülke egy
vécével és zuhanyozóval, valamint kézmosóval és tükörrel.
Ahogy teltek a napok, belátták, hogy másra nincs is igazán szükségük.
Reggeltől estig kimerítő teszteknek vetették alá őket, amelyektől –
no meg talán a beadott szerektől – úgy elfáradtak, hogy az éjszakákat
átaludták, mint medve a telet.
Mindösszesen három esemény zavarta meg a teszteket.
Először egyik éjjel eszelős üvöltést hallottak az egyik szobából,

32
 Büntetlenül

de a központilag zárt ajtókon át nem tudtak kijutni, hogy megnézzék,

mi történik. Hallották a csörömpölést, a futó lábak dobogását. Az
őrjöngő férfit hordágyra szíjazták, és elvitték, attól kezdve már csak
kilencen maradtak. Kilenc ideges ember, akik magyarázatként mindössze
annyit tudhattak meg, hogy majd a kísérlet végén elmondják nekik, mi
történt, de semmi okuk az aggodalomra.
Az „ír” férfi egyszerűen eltűnt az egyik éjjel, és csak napok múltán
tűnt fel nekik, hogy nem találkoznak vele a laborban. A válasz az ő
esetében is ugyanaz volt.
A legkeményebb dolog Smith rosszulléte volt, amelyet ketten is lát-
tak: Stocker és Fielding. A kövérkés nő, aki tizedikként, utolsónak
érkezett a bemutatkozásra, összeesett az egyik futóteszt után, és
néhány görcsös rángatódzás után teste megmerevedett, hiába kapkodott
levegő után. Megfulladt, mire az orvosok segíthettek volna rajta.
A maradék hét ember úgy-ahogy megnyugodott, amikor megmutatták nekik
vizsgálataik negatív eredményeit. Végül csak sikerült kibírniuk a két
hetet, noha alaposan teleszurkálták őket. Újra összegyűltek a tanács-
teremben.
– Üdvözlöm önöket, hölgyeim és uraim! – kezdte Walters professzor,
amikor elmaradhatatlan kísérőivel helyet foglalt a pulpituson. Önelé-
gült tekintettel nézett végig rajtuk, mintha egyszerű fehéregerek len-
nének, akik ügyesen végigmasíroztak a labirintuson. Végül is kit ér-
dekelt, ha végre túlestek rajta, és nemsokára megkapják a pénzt?
– Befejeztük a kísérleteket. Mivel az eredményeik utolsó vizsgálatai
még hátravannak, önökre viszont itt már nincs szükségünk, úgy gondol-
tuk, megajándékozzuk önöket egy kellemes hétvégével, fent, a hegyek-
ben.
Némi morgás, halk sóhajok jelezték a választ.
– És mi történt a három társunkkal? – firtatta George Stocker.
– Azt mondták, a végén megtudjuk! – csatlakozott hozzá az ifjú Cal-
larish.
– Három társuk sajnos már nem tarthat önökkel. Gianelli allergiás
rohamot kapott, McKminley megunta az egészet és egyszerűen hazament,
Smith kisasszonnyal pedig sajnos olyan jellegű szívprobléma végzett,
amelyet nem láthattunk előre. Százezer esetből egyszer fordul elő.
Remélem, megnyugtatja önöket, hogy önök egészségesek.
Szinte fizikailag érezni lehetett a jelenlévők megkönnyebbülését.
– Nos – folytatta Walters –, utazzanak el, barátkozzanak össze,
oldják fel a feszültséget. A helikopter a kijáratnál várja önöket,
idegenvezetőik rövidesen megérkeznek…

2. A kellemes hétvége

Az „idegenvezetők” tulajdonképpen szűkszavú katonák voltak, akik

kiterelték őket a biztonságos épületből a felszínre. Hunyorogniuk kel-
lett az éles, őszi napsütésben, hiszen két hete csak mesterséges fényt
láttak. Bágyadtak és fáradtak voltak, ám érezték, hogy a friss leve-
gőtől újult erő tölti el tagjaikat.
A légierő csapatszállító helikoptere a magasba emelkedett velük, ők
pedig az alattuk elsuhanó tájban gyönyörködtek, és lassan ismét bein-
dult közöttük a beszélgetés.
Jó másfél óra repülőút után meredek dombok, fenyves erdők között
ereszkedett alá velük a dupla rotoros jármű. Már látták a zömök,

33
 Büntetlenül

erődszerű faházat, amely a táj szépsége ellenére valahogy baljós elő-

érzettel töltötte el őket. Nem tudták volna megmagyarázni, miért. Még
a beszélgetés is alábbhagyott, amint a koros építményt figyelték,
melynek északi oldalát félig belepte a moha. Aztán a gép leereszkedett
velük, és amikor megérezték a tiszta, hideg, hegyi levegő ízét, rossz-
kedvüket mintha elfújták volna. Egészen felvillanyozódtak.
– Hát, azért egy kis kikapcsolódás jólesik ez után a két hét után,
annyi szent – jegyezte meg Theodore Roosevelt, és mélyeket szippantott
az illatos levegőből.
– Nagyon kellemes itt – csatlakozott hozzá Julius Smelowsky, akit
Deborah Miller vezetett kézen fogva.
– Valóban – mondta a szőke szépség. – Mintha kicseréltek volna!
– Vannak ilyen helyek a természetben – kezdte ecsetelni a sápadt
férfi. – Feltöltődnek pozitív energiával, így gyógyítólag hatnak a
szervezetre. Különösen az emberekre, akiknek egészen elkorcsosulhat
az aurájuk a civilizációban.
– Miről beszél, Theodore? – kérdezte Miss. Miller. Már nem kellett
kiabálnia, mivel „taxijuk” időközben távozott.
– A természetről, bizony! Az állatok megtalálják az ilyen helyeket,
ha valami baj éri őket.
– Honnan tudja? – érdeklődött a nő. Nem kötekedően, érdekelni kezdte
a téma.
– Beható tanulmányokat folytattam a paranormális jelenségek terén –
említette meg Roosevelt.
– Olvastam róluk én is – csatlakozott a beszélgetéshez Smelowsky.
Megállt, és a botjára támaszkodott. – Annak az ellentéte lehet ez,
amit vízerek fölött érezhet az ember.
– Nahát, erről én is hallottam! – mosolyodott el Deborah. – Megbe-
tegszenek, akik ilyen helyen dolgoznak, vagy alszanak.
- Igen – felelte a fekete hajú férfi, és megvakarta a feje búbját.
– De ez egy jó hely. Valaki talán tudat alatt megérezte, hogy ide
kell építeni ezt a házat – találgatta. – Az ilyenre mondják később,
hogy csodatévő hely.
- Erről olvastam egy gyönyörű könyvet egyszer. Nem emlékszem már a
címére, de tudom, hogy valahol Peruban van ilyen hely, ezrek zarán-
dokolnak oda folyamatosan, s szinte újjászületnek, lelkileg és tes-
tileg is. – mesélte Deborah.
- És honnan tudjátok, hogy most nem pont ott vagyunk? – kérdezte
talányos mosollyal Theodore.- Ez egy érdekes, titokzatos kísérlet,
bármi megtörténhet velünk.
– Marhaság! – lépett oda hozzájuk George Stocker, aki fültanúja volt
iménti beszélgetésüknek. – Egyszerűen csak kikerültünk a jó levegőre
kétheti bezártság után. Ennyi az egész.
– Maga nem hisz az ilyesmiben? – kérdezte Roosevelt.
– Hát az ilyen hatalmas baromságokban, semmiképpen sem. Én csak
magamban hiszek. És az igazat megvallva, nem is érdekel semmi más –
felelte a nagydarab férfi.
– Jól van, ez a maga véleménye – mondta megadóan a másik. Deborah
és Smelowsky időközben odébb sétáltak.
– Jöjjön, inkább nézzük meg, miből élünk! – invitálta Stocker a ház
felé magára maradt társát.
Ekkor három, állig felfegyverzett katona jelent meg a ház mellett,
mintha csak a semmiből tűntek volna elő.
– Kérem, jöjjenek vissza! – fordult vezetőjük a vak férfi és társa
felé.

34
 Büntetlenül

– Csak sétálni akartunk egyet…

– Szeretném felhívni a figyelmüket, hogy ez természetvédelmi terü-
let, ahol veszélyes nagyvadak is élnek. Például medvék és pumák. Mivel
én vagyok a felelős a biztonságukért, megkérem önöket, hogy fáradjanak
be a házba, és várják meg odabent, amíg a helikopter visszatér önökért.
– A férfi megkeményítette hangját. – Hogy pontosan fogalmazzak: senki
nem hagyhatja el az épületet engedély nélkül. Én meg nem adok engedélyt
egyiküknek sem. Megértették?
– Jól van, megértettük! Csak nem értjük. Kirándulásról, pihenésről
volt szó, nem arról, hogy bezsúfolnak minket egy zárt házba. Kurvára
elegem van már ebből az egészből.– kiáltotta Thomas Callarish kellet-
lenül, hisz az imént már azt forgatta a fejében, hogy Henriette-el
együtt elbújnak a fák közé, hogy bepótolják az elmúlt két hétben
elmaradt együttléteket.
– Menjenek be a házba! – hangzott ellentmondást nem tűrően.
– Menjünk… Gyere Thomas! Már nem tart sokáig – jött a válasz a
többiek felől is.
Engedelmes, de bosszús birkákként hagyták, hogy az őrmester bete-
relje őket a házba. Odabent aztán valamelyest oldódott a feszültség,
amikor az előszobából a nappaliba lépve látták, hogy finom gyümölcsök-
kel, és rostos üdítőkkel gazdagon megrakott asztal várja őket. Persze,
kivételek most is akadtak.
– Normális piát nem hoztak? – vonta kérdőre Stocker a tisztet.
– Az önök érdekében nem – válaszolt amaz. – Hiszen még nem zárultak
le a vizsgálatok. Nyilván önök sem akarnak komplikációt, amikor végre
túl vannak az egészen.
– Nyilván – mondta kelletlenül a kopaszodó férfi. – Azért jólesett
volna egy whisky… És miért aggódnál te értünk, meg az érdekeinkért?
Ócska maszlag. Leszarod te a mi érdekeinket.-legyintett. Az őrmester
azonban kiintett, s néhány pillanat múlva két katona hozott be min-
denféle komolyabb italokat, poharakat. Stocker vigyorogva hajolt meg
előttük. A többiek némileg meglepődve figyelték a jelenetet, de kel-
lemesen csalódtak.
Azonban késő volt már, fáradtak voltak, és kedvetlenek. Birtokba
vették a házat, de lelkük mélyén mindannyian szerettek volna már újra
otthonukban lenni.

3. Közjáték

A félhomályos folyosóról döngő léptek zaja szűrődött be az irodába.

Késő este volt már, éppen őrségváltás ideje. Audrey Campbell némileg
nyugtalanul ült székében, mivel mindent rendben talált. Hétköznapi
értelemben ennek éppen, hogy megnyugtatóan kellett volna hatnia rá,
Johnson figyelmeztetése viszont gyökeresen más megvilágításba helyezte
a dolgokat. Philip Fisher minderről nem tudott, ő viszonylag nyugodtan
ült a helyén. Kicsit ugyan zavarta felettesének szemmel látható fe-
szültsége, de amikor arra gondolt, hogy minden viszonylag rendben ment,
és semmi gond nem adódott, sikerült ellazulnia. Ám a kísérlet hozott
meglepetéseket alaposan, s most készült a találkozásra a szereplőkkel.
És még ez a kis apróság, a technikusok viszont ezt is gyorsan megol-
dották. A nő számtalan más kutatásért is felelt, az már legyen az ő
problémája, neki elég ez az egy. Nem hibázott, és ez némi magabiztos-
sággal töltötte el.

35
 Büntetlenül

Campbell arra gondolt, hogy most itt kell lennie. Igen, egy fontos
kísérlet legfontosabb szakasza következik. Ha valami baj történik –
már ami nem illeszthető a kísérlet keretei közé –, végre felmutathat
valamit, ha viszont nem, nos, akkor továbbra is lesz miért aggódnia.
Hogy a fene vinné el ezt a Johnsont!
– A kísérlet végéhez értünk – mondta hűvös hangon az egyenruhában
is csinos nő. – Szükségünk lenne a reakcióikra, erre elszáll a rend-
szerünk! – Rövid szünetet tartott. – Ezért jöttem személyesen – foly-
tatta. – Bosszantó közjáték. Mennyi ideig nem volt képünk róluk?
– Legfeljebb húsz percig, asszonyom – felelte az őrnagy nyugodtan.
Lélekjelentéte nem kerülte el felettese figyelmét.
– Kellemetlen… Figyelte őket közben valaki?
– Természetesen, asszonyom. Az embereink a helyszínen nem egyszerű
katonák.
– Helyes. Most mit csinálnak az alanyaink?
– Beszélgetnek. Időközben betereltük őket a házba, és gondoskodtunk
róla, hogy ne is akarják elhagyni.
– Milyen a hangulatuk?
– Alapvetően jónak mondható. Gondoskodtunk róla, hogy megfelelően
erős, és olykor egymással homlokegyenest ellentétes ingerek érjék
őket, ezért most már ennek az egyszerű változásnak is örülnek.
– Tehát nem sejtenek semmit?
– Azt hiszem, nem… - mondta Fisher kissé elbizonytalanodva. Elvégre
nem tudhatta.
– Azt hiszi? – vonta föl szemöldökét az ezredes.
– Kilencvenkilenc százalékban valószínűsítem – felelte Fisher, kissé
határozattabban.
– Miről beszélgetnek? – váltott témát a nő.
– Mindenféléről.
– Értékelném, ha egy kicsit pontosítana! – emelte föl a hangját
Campbell, hogy az őrnagy megtalálja saját helyét a világban. Mégis
csak a beosztottja, és teljes körű beszámolással tartozik neki!
– Elnézést, asszonyom…
– Szóval, mégis miről diskurálnak odabent? – vágott közbe az ezredes.
– Leginkább a pénzről – válaszolta gyorsan az őrnagy. – Hogy ki mire
fogja költeni, ha kifizettük őket – tette hozzá.
– Tehát nem gyanakodnak – állapította meg Campbell.
– Egyáltalán nem, asszonyom.
– Eldöntötte már, hogyan fogja közölni velük?
– Igen – válaszolta Fisher határozottan. Örült, hogy végre a tettek
mezejére léphet.
– Biztos benne, hogy nem kér maga mellé valakit?
– Egyedül szeretném megoldani, asszonyom.
– Rendben van… Ezt tegye el! – nyújtott át a nő egy kilencmillimé-
teres Parabellumot az asztal felett.
– Nem lesz rá szükség, asszonyom.
– Azt mondtam, tegye el! – mondta Campbell mérgesen. Annyira rokon-
szenvesnek találta a férfit, hogy ilyenkor jobban felhúzta magát.
Mindazonáltal igyekezett uralkodni az indulatain.
– Igenis, ezredes.
– Helyes. Tíz töltény van a tárban, egy a csőben. Ha úgy adódna,
használja habozás nélkül!
– Értettem, de… – Fisher elgondolkodott, hogy helyes lenne-e megint
ellentmondania a nőnek, aztán arra a következtetésre jutott, hogy nem.
De azért hozzátette: – Nem fog úgy adódni, asszonyom…

36
 Büntetlenül

Philip Fisher immár magányosan haladt a földalatti folyosón. Markáns

arcán nem látszott érzelem. Elegáns, fekete öltönyt viselt, és nap-
szemüveget – utóbbit teljesen szükségtelenül, csupán a megjelenés ked-
véért. No meg azért, hogy tekintete véletlenül se árulkodjon gondola-
tairól. Campbell hangja a fejhallgatóján át vele tartott. Az ezredes
ragaszkodott hozzá, hogy ő is mindent lásson és halljon.
– Felkészült? – kérdezte a nő.
– Igen – felelte a férfi hidegen.
– Hát akkor… sok szerencsét, őrnagy!
Jól hallotta, hogy némi aggodalom csengett ki a nő hangjából? Nem
volt benne biztos.
– Köszönöm, ezredes – válaszolta.
– Még valami…
Fisher most már biztos volt benne. Már csak azt nem tudta, hogy
felettese érte aggódik, vagy inkább a kísérlet sikeressége miatt. Úgy
vélte, ez utóbbinak nagyobb az esélye.
– Igen, asszonyom?
– Vigyázzon magára… Phil…
– Ígérem, asszonyom.- finoman elmosolyodott. Úgy tűnik, inkább érte
aggódik.

4. Váratlan fordulat

Az előszoba oldalán elmozdult a széles tükör. Senki nem láthatta,

amint Philip Fisher őrnagy előbújik a titkos folyosóról, amely a fal
mögött futott. Hallotta a kísérleti alanyok beszélgetését az előszoba
csukott ajtaja mögül. Megigazította nyakkendőjét, vett egy mély lé-
legzetet, és belépett.
Váratlan megjelenésére elült a zaj, hét szempár fordult felé vára-
kozóan. Andrew Fielding és Deborah Miller felálltak a kanapéról, a
többiek úgy maradtak, ahogy éppen voltak – általában ülve, Stockert
kivéve.
– Üdvözlöm önöket, hölgyeim és uraim! – kezdte Fisher határozott
hangon. Még ha kételkedett volna is magában, magabiztosnak kellett
látszania. Ha határozatlan, az összezavarodott emberek a fejére nőnek,
ezt pedig bármi áron el akarta kerülni.
– Jó napot! – viszonozták köszönését zavartan. Egyedül George Stocker
maradt ki a sorból, aki gyanakodva méregette az idegent. Valami nagyon
nem tetszett neki. Hirtelen fenyegetőnek érezte az apró ablakokat, és
a most valahogy nagyon masszívnak, ellenállónak tűnő ajtókat, meg a
kandallót védő rácsokat.
– Üljenek le, kérem! – folytatta Fisher, és letett az asztalra két
üveg whiskyt, amelyet magával hozott.
George Stockernek esze ágában sem volt, hogy engedelmeskedjen a
felszólításnak.
– Ön is, Mr. Stocker, ha kérhetem! – mondta az őrnagy, valamivel
emeltebb hangon.
– Kérheti, de nem sok értelme van. Inkább állnék, ha megengedi! –
utánozta Fisher hanghordozását.
– Szeretném, ha hallgatna rám, és leülne! – mondta a fekete öltönyös
férfi, higgadtan.
George Stocker arcán felsőbbrendű mosoly jelent meg, amint vigyo-
rogva leült, és a katonatiszt egyáltalán nem volt biztos a győzelmében.
Talán oldania kellene valahogy a feszültséget – gondolta, és odalépett

37
 Büntetlenül

az asztalhoz. Lecsavarta a whiskys üveg tetejéről a kupakot, és töltött

magának egy keveset.
– A nevem Fisher – mondta közben, mintegy mellékesen. – Doktor Philip
Fisher – árulta el, hogy nem csupán katonai rendfokozattal büszkél-
kedhet. Illetve ez utóbbit az emberei még nem is tudhatták. – Őrnagy
– tette hozzá.
– Mr. Fischer. Egy kellemes hétvégét ígértek. S erre megjelenik maga
– röhögött fel a kamionsofőr. Senki nem csatlakozott hozzá.
– Sajnos, ez van – folytatta az őrnagy, mintha mi sem történt volna
–, a kormány engem bízott meg annak a kísérletnek a technikai lebo-
nyolításával, amelyen átestek.
– A kormány? – kérdezte csodálkozva Smelowsky. – Szó sem volt a
kormányról!
– Mi… – szólalt meg akadozva a meglepett Miller kisasszony is – mi
az egyetemmel szerződtünk!
Fisher elmosolyodott, akár egy jóságos nagyapó. Vagy mint egy ápoló
a diliházban, félkegyelmű betegei között.
– Hallgassanak végig, kérem! – mondta nyájasan. – Minden kérdésükre
válaszolok. Még fél órája sincs, hogy tájékoztattam a minisztériumot
a történtekről.
– Nocsak ?! Történt valami? – kérdezte Andrew Fielding, aki szakmai
ártalomként meglehetősen érzékeny volt a drámai helyzetekre. Itt pedig
valami nagyon drámai volt kialakulóban. Szinte látta, amint sötét
fellegek gyülekeznek a kényelmes erdei lak fölött. Körülpillantott a
szobában. Vajon csak neki tűntek olyan vészjóslóan kicsinynek az ab-
lakok, és fenyegetően nehéznek az ajtók? És tényleg sötétebb lett
odakint az éjszaka?
– Melyik minisztériumot? – szegezte a kérdést Fishernek Thomas Cal-
larish. Az ifjú feldúltnak tűnt.
– A védelmit – közölte tömören az őrnagy.
– A védelmit? – hüledezett Theodore Roosevelt.
– A védelmit – jelentette ki rezignáltan Julius Smelowsky.
– Miért pont a védelmit? – firtatta George Stocker, társainál vala-
mivel gyakorlatiasabban.
– Hölgyeim és uraim! – próbált úrrá lenni a káosz felé haladó hely-
zeten Fisher. – Először is szeretném biztosítani önöket mind kormá-
nyunknak, mind pedig magának az elnöknek a személyes nagyrabecsülésé-
ről…
– Maga most szórakozik velünk?! – hurrogta le Stocker.
Julius Smelowsky legyintett, és lemondóan sóhajtott egyet.
– Bárhogy alakulnak is az események a továbbiakban – folytatta az
őrnagy, nem hagyva zavartatni magát a közbeszólástól –, ne feledjék
el, hogy önök történelmet írtak! Országunk büszke önökre!
– Na, álljon meg a nászmenet! – vitte a prímet továbbra is a kami-
onsofőr. – Mi ez a nyamvadt porhintés? Mi a jó francról hadovál maga
itt össze-vissza? Ez nagyon ócska duma.
Andrew Fielding megpróbálta valamivel civilizáltabb keretek közé
szorítani a beszélgetést.
– George, az isten áldjon meg! Maradj már csöndben egy percre!
Stocker duzzogva félrevonult, ám látszott, nem adta föl. Ő aztán
soha nem adja föl!
– Valami baj van? – kérdezte Henriette Ryan, és félve az ő Thomasához
bújt. A fiú átkarolta, és ez valamiféle biztonságérzetet adott neki.
– Csak annyi, hogy a jelek szerint ez a fasz jó kis szarba kevert
bennünket! – tört ki Stocker.

38
 Büntetlenül

– Ugyan, George – próbálta megnyugtatni Theodore. – Még azt sem

hagytad, hogy elmondja, amit akar!
– Köszönöm, Mr. Roosevelt – mondta Fisher. – Szeretném emlékeztetni
önöket szerződésük egy, eddig még nem ismertetett záradékára, amely
arra az esetre tartalmaz intézkedéseket, ha a kísérlet eredményei nem
igazolnák maradéktalanul várakozásainkat.
George Stocker, aki eddig a kandallót támasztotta, most fenyegetően
felegyenesedett, Thomas és Henriette még jobban összebújtak, miközben
látszott, hogy az ifjú Callarish gondolatban valahol másutt jár. Talán
éppen különféle, lehetőleg minél kevésbé barátságos halálnemeket ta-
lált ki a fekete öltönyös fickó számára. Julius Smelowsky cinikusan
elmosolyodott, Deborah Miller ijedten a szája elé kapta kezét. Andrew
Fielding a tenyerébe temette arcát, Theodore Roosevelt rezignáltan
hátradőlt. Minden mozdulatuk árulkodott személyiségükről, pillanatnyi
hangulatukról.
Fisher nagy nehezen megállta, hogy elégedettsége egy lenéző mosoly
kíséretében kiüljön arcára.
– Mivel a kockázati tényező a számtalan állatkísérletet követően
elhanyagolhatónak ígérkezett – magyarázta –, a fölöslegesnek tűnő ag-
godalmak elkerülésének érdekében én magam intézkedtem úgy, hogy a
záradék szövegét ne ismerhessék meg előre – adagolta tovább a mérget.
– Fischer! Elhiszi, hogy ez engem a legkevésbé sem érdekel? Adja oda
a pénzünket, s engedjen utunkra! – kiáltott fel a teherautósofőr.
– Nem tehetem Mr. Stocker! – szólt az őrnagy.
– Nem teheti. És miért nem?
– Ezt szeretném elmondani! – A pszichológiai gyakorlatokon megtanult
hanghordozás megtette hatását, és a nagydarab férfi visszavonulót
fújt, ám továbbra is látszott rajta, hogy bármikor kitörhet.
– Mivel én voltam az – folytatta Fisher –, aki titokban tartottam
önök előtt az eme alapvetően megváltozott helyzetre vonatkozó felté-
teleket, most kötelességemnek érzem, hogy azokat én ismertessem önök-
kel…
– Egy pillanat, Mr… – kezdte a szépséges Deborah.
– Fisher – segítette ki a fekete öltönyös férfi.
– Szóval azt akarja mondani, Mr. Fisher, hogy önök eltitkoltak elő-
lünk valamit?
– Valami fontosat? – lépett ki magányából Andrew Fielding is.
– Nem egészen, Miss. Miller – mondta az őrnagy.
Thomas Callarish kiegyenesedett, és elengedte barátnője vállát.
– Azonnal magyarázza meg, mi ez az egész! – követelte.
– Éppen azon igyekszem, fiatalember! – nézett most rá Fisher.
– Tehát? – húzta össze a szemöldökét Smelowsky. Gúnyos hangvétele
nem kerülte el senki figyelmét.
– Nézzék – vett vissza keményebb hanghordozásából a fekete öltönyös
férfi –, ha az események a terveinknek megfelelően alakulnak, én most
nem beszélgetnék itt önökkel, sőt, maguk azt sem tudnák, hogy egyál-
talán a világon vagyok! Mostanra már – órájára pillantott – valószí-
nűleg egy különjáraton repülnének a főváros felé, és sejtelmük sem
lenne erről a záradékról.
– De hát mi a baj? – kérdezte Henriette aggódva. – Talán nem tudnak
fizetni?
Stocker szemében a felismerés szikrája csillant.
– Ez az! Eszük ágában sincs fizetni!
– Ne nehezítse meg a dolgomat, Stocker! – figyelmeztette az őrnagy.
– Még, hogy én nehezítem meg a dolgát! Két hetet rohadtunk a föl

39
 Büntetlenül

alatt, össze-vissza szurkáltak minket mindenféle tűvel, hülye teszte-

ket végeztek rajtunk, most meg nem akarnak fizetni!
– Nem erről van szó – közölte Fisher csöndesen. Ezzel kissé meglepte
őket.
– Akkor mégis miről? – kérdezte Roosevelt.
A kamionsofőr a homlokára csapott.
– Á, tudom már!
Az őrnagy nem hagyta, hogy megint valami eszement fejtegetésbe kezd-
jen, gyorsan közbevágott:
– Nem tud maga az égadta világon semmit, Stocker! Vagy befogja azt
a fene nagy száját, vagy én magam fogok gondoskodni arról, hogy végre
csöndben maradjon!
– Igazán? És hogyan ? – nevette el magát a kamionsofőr, ám gúnyos
vigyora egy pillanat múlva lehervadt arcáról.
Philip Fisher elővette zsebéből pisztolyát, és letette maga elé az
asztal sarkára, ahol adott esetben egyetlen pillanat alatt elérhette.
Stocker hátrahőkölt, mert rögtön felmérte a helyzetet, és látta, hogy
esélye sincs megkaparintani a pisztolyt, vagy bármit tenni, mielőtt
az őrnagy használni tudná azt. A többiek csak néztek, értetlenül me-
redtek a fekete öltönyös férfire.
- Kemény egy csávó maga! – szólt most csendesen, de gúnyosan
Stocker, de újra leült a helyére.
– Az a javaslatom – kezdte Fisher higgadtan –, hogy ne raboljuk
fölöslegesen egymás idejét. Kérem, próbáljanak meg csöndben maradni a
következő néhány percben. Ígérem, rövid leszek.
Rövid szünetet tartott, megvárta, hogy mindenki rá figyeljen – még
a dühös Stocker is.
Deborah jelentkezett.
- Nem akarok kellemetlenkedni, de tényleg meg kell értenie minket.
Elvégeztük a kísérleteket, el vagyunk fáradva. Jó érzés volt, végig-
csinálni, örültünk volna a pihenőnek. De pihenő nincs, ellenben jön
maga, alaposan meglep bennünket, majd egy pisztollyal hadonászik. Mi
ez az egész? Engem komolyan megrémít Mr. Fischer.- mondta a szép lány,
nagyon nyugodt hangon, s ezzel mindenkit lenyűgözött, s lecsillapí-
tott.
– Nem akarom megíjjeszteni önöket, kisasszony. Segíteni szeretnék,
bár nem vagyunk könnyű helyzetben. A záradék több, rendkívüli eset
bekövetkezésére intézkedik, de csak azokat a bekezdéseke fogom felol-
vasni, amelyek jelen helyzetükre vonatkoznak. Tehát…
Az őrnagy a zsebébe nyúlt, és egy összehajtogatott papírlapot vett
ki. Olvasni kezdett. Mindannyian figyelmesen hallgatták.
– Az Egészségügyi Minisztérium Járványügyi Hivatalának, valamint a
Védelmi Minisztérium Mikrobiológiai Részlegének közös – huszonnegyedik
óra fedőnevű – intézkedési csomagterve krízishelyzetek esetére…
– Milyen költői! – sóhajtott fel Smelowsky.
– Első pont: szökés. Amennyiben a WXK 13-as protovírussal fertőzött
alanyok szervezetében előre nem látható folyamatok indulnak meg, ezen
személyek a kísérlet helyét nem hagyhatják el, szökésüket meg kell
akadályozni, akár életük árán is.
Néma csönd telepedett a szobára. Az elmúlt percekben mintha több
fokot csökkent volna a hőmérséklet.
– Hogy is van ez? – kérdezte Callarish.- Akár életük árán is. Ezt
értsem úgy, ahogy hallom.
– Nem mehetünk… nem mehetünk haza? – hebegett a színházi szerző.
Fisher nem tett fölösleges kitérőket.

40
 Büntetlenül

– Második pont: információ – folytatta szenvtelenül. – Amennyiben a

vizsgált alanyok bármelyikének akár részben, akár egészben tudomására
jut kísérletünk valódi célja, minden, a vizsgálatban részt vevő sze-
mély, tájékozottsági szintjére való tekintet nélkül megsemmisítendő.
Andrew Fielding ismét kezeibe temette arcát, nem törődött a szána-
kozó, vagy éppen megvető tekintetekkel.
– Megsemmisítendő… – motyogta maga elé. Lassan, tagoltan beszélt. –
Mit akar ezzel mondani? – kérdezte, mert bár sejtette a lényeget,
tudata képtelennek tűnt megbirkózni a helyzettel. Legalábbis társai
így látták, és nem sokat adtak volna elméjének épségéért.
– Harmadik pont – folytatta az őrnagy –, fertőzöttség. – Most las-
sabban beszélt, kihangsúlyozta a szavakat, hogy a kísérleti alanyok
megértsék mondanivalójának különleges fontosságát. – Ugyancsak meg-
semmisítendő a vizsgálati alany, amennyiben nem biztosítható szerve-
zetének tökéletes vírusmentesítése, illetve a kísérletek során
egészségi állapotában bármiféle maradandó károsodás következik be. A
fent említett esetekre vonatkozólag a megsemmisítésnek alternatívája
nincs, más megoldás nem foganatosítható. Aláírás: Doktor Jerome K.
Doyle ezredes, a Védelmi Minisztérium mikrobiológiai kutatásokért fe-
lelős alosztályának parancsnoka – fejezte be.
Andrew Fielding az asztalhoz lépett, hogy töltsön magának egy szív-
erősítő italt, ám remegő keze feldöntötte az üveget. A csörömpölésre
mindenki magához tért gondolataiból, és felé fordult. Zavartan felál-
lította a palackot, és másodszori próbálkozásra sikerült töltenie ma-
gának. Gondolkodás nélkül felhajtotta az italt.
Deborah Miller elhűlve ocsúdott fel első döbbenetéből.
– Protovírus… Mi az, hogy protovírus?
– Engem meg az érdekel, hogy mit jelent az, hogy megsemmisíteni? –
vetett föl egy számukra jóval komolyabbnak tűnő problémát Henriette.
Thomas Callarish hisztérikusan felpattant, és rövid hajába túrt.
– Jól értetted! Mondtam. Ezek a rohadékok végezni akarnak velünk!
– Jó fej ez a Jerome. – szólt Stocker. – Kár, hogy nincs itt körünk-
ben.
– Még nem fejeztem be! – vágott közbe Fisher, mielőtt elfajulnának
a dolgok.
Fielding zavarodott tekintete továbbra is nyugtalanságra adott okot.
– M… Mr. Fi… Fisher – kezdte dadogva –, bocsásson meg, hogy ennyi
gondot okozok, de a dolgok nem egészen úgy… Persze, tudom én, hogy ez
nagyon kellemetlen, de én elfelejtettem előre megmondani… Valójában
én most… Engem… Emeljenek ki, kérem!
Deborah Miller a könnyeivel küszködött. Talán mégis jobb lett volna
megmaradni az unalmas, szürke hétköznapok eseménytelen posványában?
Egyre inkább hajlott erre a megközelítésre.
– Magyarázza meg, mi ez az egész uram! – kérte.
– A halál eljön, amikor itt az ideje – szólt közbe rezignáltan
Roosevelt, mintha nem lett volna már eddig is megfelelően lehangolt a
kis társaság. Ártatlan képpel elmosolyodott, és vállat vont, amikor a
rosszalló tekintetek kereszttüzébe került.
Thomas Callarish idegesen kezdett járkálni fel, s alá.
– Követeljük, hogy…
Fisher dühösen felcsattant:
– Maga itt nem követelhet semmit, fiatalember!
Végre Henriette is megtalálta a hangját, és torkát köszörülve meg-
szólalt:
– De! Mégis! Nem lehet, hogy…

41
 Büntetlenül

Az őrnagy most már tényleg közel járt ahhoz, hogy agyát elöntse az
indulat.
– Maguk itt egyáltalán nem követelhetnek semmit! – kiáltott fel,
aztán valamennyire visszavett. – Úgyhogy most vagy megpróbálják hig-
gadtan végighallgatni az ajánlatomat, vagy… – felemelte a pisztolyt,
amelynek érintése jóleső nyugalommal árasztotta el testét; hangja is
egészen elhalkult.
– Ne felejtsék el – folytatta –, hogy önök a mai naptól fogva hazánk
hősei, de… országunk számára nem léteznek többé!

5. Kés a torkon

Néma csönd ereszkedett a szobára, senkinek nem volt kedve bekapni

egy gyümölcsöt, vagy egyáltalán megszólalni. Több perc is eltelt, mire
Thomas Callarish, aki nemrég visszarogyott a díványra, és átölelte
kedvesét, izmost termetét meghazudtolóan gyönge hangon megszólalt.
– Istenem, miért?
Julius Smelowsky arcán nem látszottak érzelmek, egész lényéből va-
lamiféle hidegség áradt.
– Ajánlatot mondott? Jól értettem? – kérdezte. – Talán lehet vala-
miféle választásunk?
Fisher végigpillantott rajtuk, majd így szólt::
– Önök súlyosan, mi több, halálosan fertőzött emberek…
A vérükben percről percre, óráról órára halmozódik a WXK 13-as
kóddal jelzett protovírus, amely átstrukturálja a hemoglobint, meg-
fosztva azt az oxigén szállításának képességétől, és így rövidesen
képtelenné teszi önöket a tüdejükbe jutó oxigén feldolgozására. Önök…
– Meg fogunk fulladni? – kérdezte Deborah döbbenten.
Az őrnagy a szépséges lány felé bólintott.
– Sajnos rövidesen igen – folytatta – mind meg fognak fulladni. –
Rövid szünetet tartott. – Egyikük kivételével. Ezzel kapcsolatos az
ajánlatom – tette hozzá.
– Ne… Istenem… De miért? – zokogott fel Thomas Callarish. Henriette
még sohasem látta ilyennek a mindig ragyogóan magabiztos, fess fia-
talembert.
Fielding a torkához kapott, és masszírozni kezdte a nyakát.
– Olyan rossz itt a levegő! – nyögött fel.
– De hát azt mondták, hogy a kísérlet teljesen veszélytelen! – til-
takozott Miss. Ryan.
– Átvertek! Van ez így – állapította meg hűvös kimértséggel Roose-
velt.
– Igen, átvertek minket – csatlakozott hozzá George Stocker.
– Ez őrület! – csapott a térdére Callarish, barátnője hiába próbálta
csitítani.
– Senki nem vert át senkit, Mr. Stocker – tiltakozott az őrnagy. –
Egyszerűen arról van szó, hogy az emberi szervezet nem úgy reagált a
fertőzésre, ahogy az az állatkísérletek alapján várható volt!
– Azt mondta – kérdezte Deborah tágra nyílt szemekkel –, egyszerűen?!
– Szinte hallani lehetett, hogy a nyomaték kedvéért csupa nagybetűvel
mondja. – Jól hallottam? Elkockázza az életünket, mint egy szerencse-
játékos, és azt mondja: egyszerűen?
– Várjanak, kérem, várjanak! – csitította őket Fisher.
A legjózanabb gondolkodásúnak Julius Smelowsky bizonyult mindannyiuk
közül.

42
 Büntetlenül

– Hogy értette azt, hogy „egyikünk kivételével”? – tért vissza a

lényegre.
– Igen, hogyan? – firtatta Thomas is.
A kísérlet vezetője fáradtan felsóhajtott.
– Erről kell most beszélnünk– mondta csöndesen.
Már mindenki talpon volt a szobában, Smelowsky kivételével mindenki
feszült tekintettel figyelt rá. Annál zavaróbb volt a világtalan férfi
semmibe révedő pillantása, bár ő – érthetően – a háttérben maradt. Még
az ifjú Callarish is előrefurakodott, félretolva meglepett kedvesét.
– Kezdje már, az istenért! – kérte.
Ijedten rezzentek össze a mennydörgésre, amely élesen csattant va-
lahol odakint, a veszélyeket rejtő erdő mélyén. Vagy nem is az erdő
volt körülöttük a legveszélyesebb? Az érkező eső első csöppjei keményen
koppantak az ablakok üvegtábláin. Nem kellett Julius kifinomult hal-
lása ahhoz, hogy a hirtelen eltompuló zajokból ítélve mindenki arra
gondoljon, vajon nem vastagabbak-e ezek a konok üvegtáblák a szoká-
sosnál? Valamiért jóval vastagabbak…
– Bár mindannyian hordozzák a halálos kórt – fogott bele Fisher a
magyarázatba –, a protovírusnak létezik ellenszere…
Mozgás, morgolódás támadt az egybegyűltek között.
– Még a kísérletek kezdeti szakaszában kifejlesztettünk egy védőol-
tást, amely hatásosan gátolja a vírusok szaporodását, majd bizonyos
idő után elpusztítja őket.
– Igen? – csillantak föl reménykedve Deborah gyönyörű, zöld szemei.
– Tovább, mondja már! – sürgette Callarish.
Fisher egy kicsit sajnálta, hogy le kell hűtenie hirtelen támadt
várakozásaikat, ám nem volt más választása.
– Mivel azonban az állatkísérletek eredményei olyan biztatóan ala-
kultak, beismerem, nem fordítottunk kellő gondot arra, hogy e szerből
a tesztek végleges befejezése előtt megfelelő készleteket halmozzunk
fel. Jelenleg az ellenanyagból mindössze egyetlen személy megmentésére
elegendő mennyiség van birtokunkban.
Már megint az a vészjósló, néma csend! Csak Fielding nehézkes lé-
legzetvételei hallatszottak a szobában. A többiek számára úgy tűnt,
Andrew szeretett volna odaszaladni valamelyik gonosz ablakhoz, hogy
kinyissa, és végre friss levegő áramoljon tüdejébe. Ekkor vették észre,
hogy a nyílászárókon nyomuk sincs nyitószerkezeteknek, azokat fixen
beépítették a falba. A klausztrofóbia kezdett elhatalmasodni rajtuk.
A kandalló előtti ívelt védőrácsok mintha egy életre kelt tűzhely
kárörvendő mosolyát küldték volna a halálra ítéltek felé. Hideg huzat
csapott feléjük a kémény felől – nem égtek lángok, amelyek felmelegí-
tették volna a levegőt –, akár a halál lehelete. Nem azért voltak ezek
a komoly biztonsági berendezések, hogy kint tartsák a veszélyeket?
Inkább valami mást akartak bent tartani?
– Hát csináljanak még! – javasolta Henriette, miután magához tért
borzongásából. – Mi az akadálya?
– Elvileg semmi, Miss. Ryan – felelte a fekete öltönyös férfi. The-
odore Roosevelt úgy vélte, nagyon is hasonlít valamiféle koporsóké-
szítőre. Egy olyan koporsókészítőre, akinek jól menő üzlete van…
– Ne higgyetek neki! – csattant föl Stocker. – Hazudik! Ez az egész
egy nagy átverés.
– Sajnos, nem – mondta Fisher csöndesen, és a drámaíróra mutatott,
aki nagyon sápadtnak tűnt, bőre színébe mintha egy kis halovány kék
is vegyült volna. – Nézzen Mr. Fieldingre! – Úgy tűnt, a látványtól
még a nagydarab ember is megborzongott.

43
 Büntetlenül

Thomas felköhögött.
– Mintha… mintha én is…
Henriette kétségbeesetten átölelte.
– Csináljanak még, az isten szerelmére! Csináljanak még! – könyörgött
sírástól elcsukló hangon. – Pénz kell? Pénz? Van, mennyi kell? Az apja
dúsgazdag! Keressék meg, a fenébe is!
Fisher sajnálkozva pillantott a barna hajú lányra, akinek arcát a
könnyek még szebbé varázsolták.
– Pénzünk van, kisasszony – mondta szenvtelenül. – Időnk nincs –
árulta el a probléma kényegét. – Az idő rövidsége miatt nem tudunk
ellenszert előállítani – magyarázta.
– Mi az, hogy rövid az idő? – kérdezte dühtől fortyogó hangon
Stocker.
– Feldobjuk a talpunkat, mire elkészülnének vele – közölte fagyosan
Roosevelt. – Hogy én milyen szerencsés vagyok! – sóhajtott föl. –
Csöbörből vödörbe! És még azt hittem, én győztem! Az isten verje meg!
– Hogy pontosabban fogalmazzak – vette vissza a szót az őrnagy –,
legfeljebb hat-hét órájuk lehet hátra az életükből. A vakcina elké-
szítése, Mr. Stocker, legalább egy teljes napot venne igénybe!
– Mindössze hat-hét óra, és végünk? – sóhajtott fel Deborah.
– Pontosan, Miss. Miller. A légkondicionáló készülékek már jelenleg
is oxigénnel erősen dúsított levegőt ventiláltatnak a helyiségben.
– Szóval itt még légkondi is van… - jegyezte meg Roosevelt.
– Mindent a kényelemért… – felelte Fisher. A másik arra gondolt,
hogy sokkal valószínűbb, miszerint a légkondicionáló is a ház herme-
tikus lezárhatóságát szolgálja, akárcsak a nehéz ajtók, a nyithatatlan
ablakok, a gonoszul mosolygó rács a kandalló előtt, amely még a kijutás
utolsó reményét is szertefoszlatta bennük. Az első pillantásra oly
barátságosnak tűnő erdei lak egyre inkább halálos csapdának tűnt, édes
és ízletes csalival a tágas étkezőasztalon.
– Igen… - szólalt meg bágyadtan Andrew. – Ez az… Ez az, amit percek
óta érzek. Most már értem…
Callarishre megint rátört a fulladási roham.
– Hat óra… – köhögött.
– Vagy hét – emlékeztette Henriette.
– Ez most nem tök mindegy?! – torkollta le a fiú.
Julius Smelowsky időközben előrelépett, fehér botjával tapogatva ki
az utat.
– Szóval hat-hét órát mondott?
– Igen.
– Mi lesz azután?
– Azután megfulladnak – közölte az őrnagy szűkszavúan.
– Értem. És az ajánlata? – firtatta a világtalan ember. – Mi volna
az ajánlata, doktor – ezt a szót kihangsúlyozta – Fisher?
– Nos, röviden: pénz – közölte amaz.
– Csak nem képzeli… - szólt közbe Deborah felháborodva, de Julius
csitítóan a vállára tette a kezét.
– Bővebben? – kérdezte a vak férfi.
– Rengeteg pénz! – húzta el a mézesmadzagot az orruk előtt a másik,
akit Roosevelt most a gonosz evilági megtestesülésének látott. Mintha
baljóslatú, sötét aura lengte volna körül az őrnagyot. Theodore meg-
rázta a fejét, hogy kitisztuljanak gondolatai, benyomása azonban sem-
mit nem változott Fisherről.
Henriette gúnyolódva megjegyezte:
– Igen? És úgy mégis kinek fizetnék azt a rengeteg pénzt?

44
 Büntetlenül

– Ne törődjön vele! – fordult Fisher felé Thomas, aki valamennyire

összeszedte magát. – Hallgass már! – szólt rá mérgesen barátnőjére,
aki durcásan visszavonulót fújt.
– Egyszer már hittünk magának! – lépett előre a kamionsofőr. – Most
miért tennénk?
– Azért, mert nincs más választásuk – közölte az őrnagy.
– Hah! – legyintett Deborah. Dühösen is gyönyörű volt, valamiféle
ártatlan tisztaság sugárzott belőle.
– Tehát? – próbálta visszaterelni a társalgást a fontosabb témához
Smelowsky. – Folytatná!
Fisher levette fekete napszemüvegét, és a zsebéből előhúzott tiszta
zsebkendővel törölgetni kezdte. Először nézett szemtől szembe a töb-
biekkel, akik zavartan kapták félre tekintetüket, csak Stocker bámult
rá rezzenéstelenül.
– Szóval…
– Mondja már, a francba! – sürgette az ifjú Callarish.
– Mint mondtam, hatukra biztos halál vár. Ez ellen sem önök, sem mi
nem tehetünk semmit. Ám hogy ki legyen az a hat, aki nem láthatja meg
reggel a felkelő napot, aki megkapja az ellenanyagot, ennek eldöntésébe
nem akarunk beleszólni.
– Micsoda? – kérdezte Stocker. Meglepettnek tűnt.
Fisher feltette szemüvegét, visszazökkenve a halál angyalának sze-
repébe.
– Azaz nekem, illetve nekünk teljesen mindegy, melyikük marad élet-
ben. Ennek nincs jelentősége. Talán szigorúan hangzik, de én nem akarok
dönteni.
– És? – kérdezte Thomas mohón.
– Ezért azt szeretnénk, ha önök döntenének.
Henriette hitetlenkedve meredt az őrnagyra.
– Mi válasszunk magunk közül?
– Pontosan!
– Ez nem tisztességes! – tiltakozott Deborah.
– Tisztesség, kisasszony? – fordult felé a férfi szomorúan. – Szavak.
– Szavak? Meg vagyok lepve, hogy így beszél. Nekem a tisztesség az
egyik legfontosabb dolog a világon. Maga azt akarja, hogy egymás tor-
kának ugorjunk!
– Bölcsebbek annál, semhogy ezt tegyék – figyelmeztette Fisher.
– Gondolja? – kérdezte gúnyosan, és körbenézett társain a szőke lány.
– És miért tennénk? Miért döntenénk mi, maguk helyett? – firtatta
Stocker.
– Mintegy hárommillió dollárért – játszotta ki az adu ászt a fekete
öltönyös férfi.
– Mennyiért? – kérdezte elhűlve Thomas.
– Három… millió? – Olybá tűnt, a kamionsofőr agyában megindulnak a
fogaskerekek. – Szép kis summa!
– Undorító! – húzta el a száját Deborah. Legszívesebben képen törölte
volna a rámosolygó Fishert. Már átkozta magát, hogyan is találhatta
olyan rokonszenvesnek, amikor először meglátta.
– Tehát – ismételte amaz –, nem érdekel, ki lesz a túlélő önök közül,
de ahhoz ragaszkodom, hogy a létszámuk óránként egy fővel csökkenjen!
– Mi a fasz ez? Valami ostoba Big Brother játék? A média legújabb
ocsmánysága? Ne szórakozzon már velünk! – kiáltott dühtől fröcsögő
arccal a kamionsofőr.
– Most hallgasson! – intette le a másik. – Az, aki az első óra végén

45
 Büntetlenül

hal meg, a hozzátartozóit, vagy bárkit, akit megnevez, kereken egy-

millió dollárral teszi gazdagabbá. A második óra áldozata nyolcszáz-
ezerrel, a harmadiké hatszázezerrel, a negyediké négyszázezerrel, az
ötödiké kétszázezerrel, a hatodiké százezerrel.
– Ördögi! – állapította meg Smelowsky elismerően.
Henriette Ryan már nem találta ilyen kedvezőnek helyzetüket.
– Nem! – tiltakozott. – Én ezt nem hiszem el! Nem akarom elhinni! –
Szinte már toporzékolt, mint egy hisztis kislány.
Thomas Callarish valamivel gyakorlatiasabban közelítette meg a kér-
dést.
– És aki túléli? Aki megmarad, az mennyit kap?
– Semmit – felelte Fisher.
– Semmit?
– Még csak egyetlen centet sem. Persze az alapdíjon kívül, amit a
kísérletért kapnának. De azontúl semmit – hangsúlyozta ki az őrnagy.
– Zseniális! – sóhajtott föl Smelowsky, most már őszinte csodálattal.
– Zseniális?! – horkant föl Stocker. – A nagy francot zseniális! A
legocsmányabb dolog, amit ember valaha kitalált! Ezt egyszerűen nem
tehetik meg!
– Lehet. De, nincs más választásunk – próbálta a helyes helyzetfel-
ismerés felé terelni Fisher.
A nagydarab férfi elbizonytalanodott.
– Mert…
– Nem mindegy? – fordult a kamionsofőr felé Deborah.
– Nem, egyáltalán nem!
Theodore Roosevelt komoran mosolygott az események sorsszerűsége
láttán.
– És mégis mi a biztosíték minderre?
– Én – válaszolta tömören az őrnagy.
– Valami más, esetleg? – kérdezte mosolyogva Smelowsky. – Aminek
talán még értéke is van?
– Hm. Csak én. A szavam.
– Mindegy! – legyintett a világtalan férfi. – Valójában mindegy –
tette hozzá beletörődően.
– Ezt nem hagyok hajlandó elfogadni! – tört ki most már a szelíd és
kedves Deborah is. – Azonnal hívjanak egy orvost! Követelem, hogy
hívjon egy orvost!
– Orvos vagyok, kisasszony! – emlékeztette Fisher.
– Maga aztán orvos…
– Igen, az vagyok…
– Nem rokona véletlenül egy bizonyos doktor Mengelének? – szólt közbe
gúnyosan Roosevelt. Bár a többiek lényegre törőnek találták feltevé-
sét, senki nem nevetett.
Az őrnagy figyelmen kívül hagyta a sértést.
– Higgye el – fordult a szőke lányhoz –, ha a legkisebb esélyük lenne
a túlélésre, én magam intézkednék rögvest afelől, hogy a lehető leg-
gondosabb ellátásban részesüljenek. A jelen helyzetben azonban mindez
nem lenne több puszta időhúzásnál!
– Nem érdekel! – makacsolta meg magát a szépség, dühében immár fity-
tyet hányva a tényekre. – Hívjon orvost!
– Nem! – tiltakozott Stocker. – Ne!
– De igen! – köhögött fel Fielding. – Én… rosszul vagyok!
– Fogják már fel végre – emelte fel hangját Fisher –, miről van szó!
Önök heten most egy élettel játszanak! – rövid hatásszünetet tartott.
– Valamelyikük életével, esetleg éppen a sajátjukkal! Aki akár ön is

46
 Büntetlenül

lehet – mutatott Stockerre –, vagy ön – nézett Henriette felé – vagy

éppen maga! – fordult Fieldinghez. – Bármelyikük! Tudom, hogy nekem
aztán nincs jogom elveszíteni a fejem, de értsék már meg! Semmit nem
tudunk tenni, azontúl, hogy valamennyire megváltsuk a halálukat. El-
basztuk, értik. Mi is megkapjuk ezért a büntetésünket, én is megyek
vissza közkatonának.Tudom, hogy nem összemérhető a maguk sorsával az
enyém jelen helyzetben, de nincs megoldásunk. És nagyon sajnálom, és
szégyellem magam, amiért felelőtlenek voltunk.
Dermedt csönd telepedett a kis társaságra. Szinte hallani vélték a
lelkükre nehezedő ajtók és ablakok gúnyos nevetését. A súlyos geren-
dákból emelt mennyezet megroppant, amire az emberek összerezzentek.
– Akkor mi legyen? – kérdezte Roosevelt.
– Mi a teendőnk? – csatlakozott hozzá a nem kevésbé tanácstalan
Smelowsky.
– Csupán annyit, hogy döntsenek – válaszolt az őrnagy csöndesen.
– Hogyan? – emelkedett szólásra Thomas mohó tekintettel.
– Beszéljék meg, válasszanak, vagy sorsoljanak, ahogy gondolják. De
fontos még valamit tudniuk. A döntésük egységes kell, hogy legyen.
Henriette Ryan felvetett egy alapvető problémát:
– De miért mi? Mi van, ha nem tudunk dönteni?
– Akkor minden óra utolsó percében én sorsolok. Meggyőződésem azon-
ban, hogy erre nem lesz szükség. És nem is szeretném.
– Mitől olyan biztos ebben? – kérdezte Deborah.
Az őrnagy hangja szomorúbbá vált.
– Kisasszony, néhány óra múlva megváltásnak fogják érezni, ha önökre
esik a választás.
Úgy tűnt, Andrew Fielding már nem bírja tovább, idegei felmondják a
szolgálatot. Eddigi bágyadtságát meghazudtolva hirtelen felpattant,
és mielőtt bárki megállíthatta volna, kirohant a Fisher által résnyire
nyitva hagyott ajtón.
Ordítás hallatszott, a drámaíró kiáltása, majd tompa puffanások.
Fielding a következő pillanatban szinte úgy repült be a szobába, és
végigterült a szőnyegen. Amikor Deborah felsegítette, a férfi megtö-
rölte vérző orrát.
– Mit tettek veled? – kérdezte dühödten. – Uram! – fordult Fisher
felé. – Hol vagyunk?! Ez normális dolog ön szerint?
Az őrnagy bosszúsan felmordult.
– Erre semmi szükség nem volt! Nem hagyhatják el a szobát! Megmond-
tam.
– Emberek maguk egyáltalán?!
– Azt hittem, megértettek!
– Meg lehet ezt érteni? Ön elfogadná, ellenállás nélkül. Ön katona.
Ön nem harcolna az életéért uram? – kérdezte csöndesen Julius.
Az őrnagy a kandalló fölé pillantott. A kísérleti alanyokban csak
most tudatosult, hogy egy méretes digitális óra számai pörögnek oda-
fönt. A vörös számok fenyegetően világítottak rájuk. Mintha hirtelen
besötétedett volna a szobában, mintha a létezés fókusza ebbe az egy-
szerű szerkezetbe sűrűsödött volna. Mintha a pokol vöröse tüzelt volna
azokból a semmivel sem törődő számokból.
– Rövidesen belépünk az első órába – emlékeztette őket Fisher. –
Tudom, hogy nagyon nehéz lesz, mégis azt mondom, próbáljanak meg dön-
teni! Még egy fontos dolog. Ha nekem kell sorsolnom, akkor az illető,
legyen akár sorrendben az első,akár utolsó, mindössze ötvenezer dol-
lárra jogosult. Nem kiszúrásból, higyjék el, de valahogy rá kell ma-
gukat vennem arra, hogy maguk döntsenek.

47
 Büntetlenül

Henriette elsírta magát.

– Nem kellett volna ezt elmondania! Egyszerűen csak kijelölték volna
valamelyikünket, s kész. Miért volt erre szükség?
– Úgy érzem, így volt tisztességes – mentegetőzött az őrnagy.
Deborah kínjában elnevette magát.
– Tisztesség? – kérdezte gúnyosan. – Uram?! Szavak! – utalt a doktor
nemrég elejtett megjegyzésére.
A fekete öltönyös férfi arcán nem látszottak érzelmek. Az minden-
esetre nyilvánvaló volt, hogy indulni készül.
– El akar menni? – fordult hozzá a barna hajú lány ijedten.
– Ennyit akartam mondani.
Stocker nem hagyta annyiban.
– Várjon!
Thomas Callarish inkább ijedtnek tűnt, mint egy elveszett kisfiú.
– Ezt nem teheti! Kérem…
– Ez a legtöbb, amit tehettem önökért – közölte az őrnagy. – Nem
rabolom tovább az idejüket. – Lassan, óvatosan hátrálni kezdett a
menedéket nyújtó ajtó felé. Ki tudja, mi történhetett ezekben a kri-
tikus percekben? – A házat lezárjuk, kilenc órakor elindul az első
óra. A szobát nem hagyhatják el, csak az, akit éppen kiválasztanak.
– Tönkretette az életünket! – sóhajtott föl Julius neheztelően.
– Nem mehet el így! – próbált megkapaszkodni Henriette a szakadék
szélén. – Valamit… valamit…
– Már semmit nem tehetek – mondta Fisher.
Thomas mintha itt sem lett volna az elmúlt percekben.
– Küldjön orvost! Istenem… Hátha…
– Álljon meg! – kiáltott föl Stocker, amikor az őrnagy hátat fordí-
tott nekik, és határozott léptekkel elindult.
– Ne! – szólt Henriette.
– Várjon! – kérte Callarish.
A kamionsofőr felkapta az asztal sarkán heverő fegyvert, és a távozó
alak háta közepére célzott vele.
– Azt mondtam, álljon meg!
Fisher egy pillanatra visszanézett, majd egyik lábával átlépett a
küszöbön.
– Ha nem áll meg, meghúzom a ravaszt! – figyelmeztette a nagydarab
férfi.
Az őrnagy megállt.
– Hozassa ide azt a rohadt ellenanyagot!
Fisher megvetően végigmérte a hőzöngőt, majd ismét elfordult.
– Hallja? Még egy lépés, és meghúzom a ravaszt!
A fekete öltönyös férfi kilépett az előszobába.
– Állj! A rohadt életbe! – kiabált Stocker, és meghúzta a ravaszt.
A fegyver závárzata üresen csattant, majd még egyszer, és még egyszer.
És még egyszer.
Az ajtó hangos döndüléssel becsapódott. Mintha nem is tölgyfából
készült volna, hanem vastag, rozsdamentes titánium ötvözetből, akár a
bankszéfek. Persze lehet, hogy a belseje így is elég biztonságos volt
ahhoz, hogy ember ne törhesse át. George Stocker dühösen hozzávágta a
pisztolyt, amely halk koppanással nekicsapódott, majd a padlóra zu-
hant, mint egy döglött sirály, a szabadság elpusztult, utolsó reménye.
Az ablakok elé odakint függönyök csúsztak, majd súlyos zárak döngését
hallották, mintha nehéz acélrudak emelkedtek volna helyükre, hogy vég-
leg meggyőzzék őket: magukra maradtak…

48
 Büntetlenül

3. rész: A halál árnyékában

1. Az első óra

Philip Fisher, miközben a megfigyelőterembe tartott a félhomályos

folyosón, Audrey Campbell ezredes hangjára figyelt, amely fülhallga-
tójában valahogy barátságosabbnak tűnt, mint élőben.
– Gratulálok, őrnagy! – mondta a nő elismerően. – Becsapott engem.
Hogyan csinálta a pisztolyos trükköt?
Fisher felsóhajtott. Zsebébe nyúlt, kivette a nőtől kapott pisz-
tolyt. – Tessék asszonyom, ez az öné. A sajátomat tettem Stocker elé.
Így véltem helyesnek.
– Köszönöm, ezredes. Oda kell figyelnem magára már látom. Miért ilyen
rosszkedvű?
– Nem vagyok rosszkedvű – morogta az őrnagy, hangja viszont nem tűnt
igazán őszintének.
– Szép munkát végzett – dicsérte meg ismét Campbell.
– Köszönöm – mondta Fisher, némi éllel a hangjában.
Némi szünet következett a beszélgetésben.
– Csak nem sajnálja őket?
- Nem… – válaszolt az őrnagy. – Nem tudom… Talán… A vak férfi mondta
jól,tönkretettük az életüket.
- Lehet! De a világ így működik, ők most rosszkor voltak, rossz
helyen. Arra törekedjen, hogy ön nem járjon soha így.
A szobában egybegyűlteken nyomott hangulat uralkodott. George Stocker
mogorván járkált fel-alá, mélyeket szippantva cigarettájából. Henri-
ette, Thomas kezét szorongatva kezét szorongatva, a fiúhoz bújt a hideg
kandalló előtt. Julius Deborah mellett ült a kanapén, mellettük Andrew
Fielding köhécselt idegesítően. Ujjaival, lábával dobogott, olykor
kezébe temette fejét. Theodore Roosevelt szánakozva nézett rá.
– Ezzel az égadta világon semmire nem mész – közölte.
Thomas töltött egy pohárba a whiskys üvegből, majd meggondolta magát,
és jót húzott a palackból.
– Semmivel nem megyek már semmire! – hangzott a szerző ellenvetése.
– Ha én így elhagytam volna magam, már rég halott lennék!
– És az én helyzetemben mit tennél?
– Jómagam is ezen tűnődöm – mosolyodott el Roosevelt. – Mivelhogy
éppen olyan helyzetben vagyok, mint te.
– Nincs kiút… – sóhajtott fel Fielding, és megint csak lehorgasztotta
fejét.
– Csak akkor kell mennünk, ha az égiek úgy akarják – próbálta vi-
gasztalni a nekibúsult színészt.
– És ha éppen most akarják úgy? – csattant föl Andrew.
– Nos, hát akkor menned kell. De te nem dönthetsz úgy, hogy elmész.
Az bűn!
– Nincs szükségem erkölcsi prédikációkra! Ez egy hülye helyzet, nem
kell, hogy még ideológizálj is.
– Akkor csak emészd magad itt egyedül.
Henriette odalépett kedveséhez.
– Ne igyál már annyit, Tommy! – kérte a fiút.
– Eh! – legyintett amaz.
– Kérlek! – könyörgött a lány csillogó szemekkel.
– Inkább neki szólnál! – mutatott a focista a mély átéléssel ciga-
rettázó kamionsofőr felé.

49
 Büntetlenül

– Mi van, pajtás? – mordult fel Stocker.

Callarish valahogy megijedt, mintha nem is kidolgozott izomzatú,
életerős férfi lenne, hanem csak egy kisfiú, akit rajtakaptak, amint
el akart emelni egy bonbont az édességboltból.
– Az, hogy… – Thomasnak elakadt a szava.
– Na – lépett elé a nagydarab férfi fenyegetően –, ki vele! Bátran
köcsög.
– A cigaretta! – segítette ki barátját Henriette.
Stocker értetlenül a kezében tartott csikkre nézett.
– A cigaretta?
– Lopja a levegőnket! – találta meg a hangját a fiú.
– Add ide azt az üveget! – förmedt rá a teherautósofőr. Jót húzott
a palackból, amikor Callarish félve átnyújtotta azt. – Szóval, mit
lopok én, kisfiam?
Deborah Miller felkelt a kanapéról, és odalépett hozzájuk. Nyugalma,
kedvessége mintha némi fényt csempészett volna a komor szoba egyre
áthatóbbnak tűnő, nyomasztó homályába.
– Oltsa el, kérem! A cigarettát… Oltsa el! – ismételte meg Stocker
habozása láttán.
Andrew felköhögött.
– Igen, oltsa el! Elég szarban vagyunk, hogy még a levegőnket is
elbassza.
Smelowsky halk hangja egészen meglepte őket.
– Hagyjátok! Nem érdekes. Nem ezen múlik. Inkább azon gondolkozzunk,
mit tegyünk!
Most, hogy füstölnivalója kikerült a középpontból, a kamionsofőr
egyszerűen elnyomta a csikket, és az ablakhoz lépett.
– Nem lehet kifeszíteni valahogy ezt a szart? – hajolt oda az il-
lesztéshez. Illetve oda, ahol az illesztésnek lennie kellett volna.
Rosszallóan elhúzta a száját, és megeresztett egy halk szitkot, amikor
megállapította az eredményt.
Theodore Roosevelt némileg kárörvendően megjegyezte:
– Én már megnéztem. Egybe van öntve a fallal, a gerendák csak borí-
tás. Gondolom, így oldották meg az ajtóknál is. Valószínűleg egy jó
kis fémdobozba zártak minket, ahonnan még egy velociraptor sem lenne
képes kitörni.
– Mi a franc? – kérdezte Stocker fennakadt szemöldökkel.
– Egy vérengző őshüllő – magyarázta a sápatag férfi.
A másik legyintett.
– Csak nem hiszitek el ezt a sok baromságot?
Deborah meglepődött, hogyan lehet valaki ekkora seggfej. Vagy még-
sem?
– Mitől olyan biztos benne, hogy nem igaz? – kérdezte.
– Mert ilyen nincs! – dühöngött a nagydarab férfi. – Ez nem történhet
meg!
– Minden megtörténhet! – figyelmeztette Julius. – Nézzünk szembe a
ténnyekkel! Lehet, hogy nem igaz, de lehet, hogy igen. És, ha igaz,
és egyenlőre nagyon úgy tűnik, hogy az, akkor reagálnunk kell rá,
bizony akár, úgy is hogy megpróbálunk dönteni. Inkább mi döntsünk,
mint, hogy a fejünk felett dőljenek el a dolgok.
– Na, megszólalt az okos Tóni! – szólt közbe Stocker.
– Igaza van, minden megtörténhet! – mondta Thomas, kicsit feloldódva
az italtól.
Henriette aggódva megfogta a fiú kezét.
– Tommy, érzem hogy igaz!

50
 Büntetlenül

– Ugyan már! – torkolta le párja. – Mit érzel te?!

– Tommy!
– Maradjatok már! – förmedt rájuk a kamionsofőr. – Az idegeimre
mentek! – Nem érted? – fordult Andrewhoz, miután az képtelen volt
abbahagyni nehézkes köhécselését.
Deborah rosszallóan rászólt.
– Nem látja, hogy rosszul van?
– Dehogy van rosszul! Hisztériás barom!
– Nem! – kiáltott föl Thomas ijedten. – Én is érzem! Már az előbb
is éreztem!
Smelowsky beleszimatolt a levegőbe.
– Én is… – suttogta.
Stocker csak legyintett.
– Hülyék vagytok! Hülyék, mind!
Fielding hisztérikusan felugatott.
– Te vagy a hülye! Igenis! Nem mi, hanem te!
Deborah Miller szintén a nagydarab férfihez fordult:
– Van egy egyszerű megoldás. Jelentkezzen elsőnek, ha olyan biztos
a dolgában! Aztán, ha kiderül, hogy csak átverés, meghajlok maga előtt.
Kínos csend telepedett a szobára, csak Andrew köhécselése, ujjainak
kopogása hallatszott. Ismét villám csapott le valahol a közelben, a
csattanás megremegtette a még ház nehéz falait is. Ijedten rezzentek
össze.
– Semmi rossz nincs a halálban. Én már elég sokszor szembe néztem
vele– mondta Theodore lázasan égő szemekkel.
– Mi a rosseb… – fordult felé Stocker.
– A halálunk előtt meglátogatnak a rokonaink, akik előttünk távoztak,
hogy magukhoz hívjanak.
– Így is a hideg futkos a hátamon, te halálmadár, ne rémisztgess még
te is!
– Na persze, a hivatalos tudomány kimossa az agyatokat, aztán meg
azt sem tudjátok, hová csináljatok félelmetekben, amikor a valóság úgy
dönt, hogy szarik a ti jól felépített kis illúzióval teli világotokra!
Kopogás hallatszott a mennyezet felől.
– Még ezek a faszok is idegesítenek minket! – mérgelődött a nagydarab
fickó.
– Hát erre gondoltam – válaszolta Theodore.
– Mire Theodore? – kérdezte Deborah ijedten, és megint megfogta
Smelowsky kezét, mintha a világtalan ember bármiféle biztonságot
nyújthatott volna neki.
– A szellemek! – mondta Roosevelt. – Ne kiabáljatok, akkor nem hív-
játok fel magatokra a figyelmüket.
– Csak mászkálnak a padláson! Hagyd már abba ezt a baromságot.–
mondta Stocker. Ő ugyan meg nem ijedt senki emberfiától, de ez a
nyamvadt kölyök egészen ráijesztett a hülye képzelgéseivel.
– Inkább hallgassátok csak! – javasolta amaz. – Nem a mennyezet fölül
jönnek a koppanások, hanem belőle! – hangsúlyozta ki ez utóbbi szót.
– A jelenséget úgy hívják: Poltergeist, kopogó szellem. Komoly szak-
irodalma van.
Henriette teljesen hozzásimult kedveséhez, mert ahogy fülelt, úgy
vélte, lehet valami abban, amit ez a lázas tekintetű fiatalember mond.
Deborah megborzongott a félelemtől, és ezt a kezét fogó férfi is
megérezte.
– Nyugodj meg, Debbie! – simogatta meg a lány hosszú, csillogó haját.

51
 Büntetlenül

– Csak ijesztget minket! – mondta hangosabban, hogy mindannyian hall-

ják, Theodore szavainak nyoma azonban ott maradt a tudatalattijukban,
egyre csak rágva őket.
– Nem, Julius – mondta a lány. – Az egyiptomiaknak komoly halott-
kultuszuk volt, és másutt is találkoztam ilyen mesékkel… – magyarázta.
– Magad mondod, hogy mesék! – mosolyodott el a filozófus.
– Ne lovagolj a szavakon! Száz éve kutatják már a témát, és rengeteg
anyag gyűlt össze. Lehet tévedés, de az ellenkezőjére sincsen bizo-
nyíték!
– Ilyen alapon semmi sem biztos! – mondta Smelowsky.
– Most megfogtad a lényeget! – csapott le a lehetőségre Roosevelt.
– Itt kezdődik a valóság megismerése…
– A francba is, nincs jobb dolgotok a halálunk előtt, mint ilyen
marhaságokkal idegesíteni az embert? – kérdezte Thomas Callarish. –
Kiráz a hideg tőletek!
- Az bizony nem segít! – vetette oda félvállról a sápatag fiatalem-
ber.
- Theodore! Azt kérem tőled, hogy ne beszélj nekünk ilyen furcsa
dolgokról. Ez lehet a te meggyőződésed, de például engem is megrémít
és idegesít. Megígérem, hogy én nem foglak zaklatni téged a saját
dolgaimmal. De komolyan kérlek, te se tedd!- szólt most Henriette,
alaposan meglepve a társaságot. Még Thomas is elismerően nézett rá.
Roosevelt bólintott, de mosolygott magában.
A következő pillanatban kiderült, hogy valószínűleg elrejtettek né-
hány hangszórót a falakban, mert szinte azokból áradt a megsemmisítő
hidegséggel szóló, monoton géphang.
– Első döntés! Első döntés! – a hang mulatságos módon felgyorsult,
mintha a lemezjátszót nagyobb fordulatszámra kapcsolták volna. – Dön-
tésük meghozatalára még harminc perc áll rendelkezésükre! – hadarta.
– Döntésük meghozatalára még harminc perc áll rendelkezésükre! Dönté-
sük meghozatalára még harminc perc áll rendelkezésük…
Elakadt, mintha valaki leemelte volna a tűt a hibás lemezről, majd
visszaállt normális fordulatszámra, és újra ismételgetni kezdte az
imént már hallott mondatot:
– Első döntés! Első döntés! Döntésük meghozatalára még harminc perc
áll rendelkezésükre! Döntésük meghozatalára még harminc perc áll ren-
delkezésükre! Döntésük meghozatalára még harminc perc áll rendelkezé-
sükre!
Annál nyomasztóbb volt a csend, amely bekövetkezett, amikor elhall-
gatott a sztentori hang. Deborah Miller kérdőn nézett George Stockerre.
– Miért hallgat? Nem akar jelentkezni? Hisz az egész csak hazugság?
Stocker odasietett a bejárati ajtóhoz, és rángatni kezdte a kilin-
cset.
– Nyissátok ki! Nyissátok ki, alávaló szemetek! – dühöngött, majd
felpillantott a falba épített kamerába. – Nyissátok ki, az istenért!
Kurva rossz tréfa ez! Még megkeserülitek!
Nem tudták, a szemben álló ajtó hová vezet – talán egy másik szobába?
–, de a nagydarab férfi ezzel is megpróbálkozott. Ezt az ajtót körül-
belül ugyanannyira érdekelték az emberek lelki bajai, mint társát, és
ezt fenyegető némasággal adta a hiábavalóan tomboló kamionsofőr tuda-
tára.
– Eh! – legyintett amaz, ráunva a fölösleges próbálkozásokra.
Smelowsky úgy vélte, a másik talán már kezd jobb belátásra térni.
– Ez nem tréfa, Stocker! Halálosan komoly!
Deborah csitítóan kedveskedve szólalt meg:

52
 Büntetlenül

– Maradjon már nyugton! Annyira nevetséges, amit csinál!

– Nevetséges? – förmedt rá a teherautósofőr. – Vedd tudomásul, hogy
nem vagyok hajlandó ilyen ostoba módon megdögleni. Képes vagy ezt
felfogni?
– Az előbb mintha azt mondta volna – vetette föl Henriette –, hogy
egyáltalán el sem hiszi ezt az egészet.
Thomas kapva kapott az alkalmon.
– Így van! Azt mondta, maga megy elsőnek!
– Igen, azt mondta! – csatlakozott hozzá köhécselve Andrew is.
George Stocker fenyegetően megindult Fielding felé.
– Micsoda? – kérdezte dühtől elvörösödő fejjel.
– Ne! – próbált védekezni a drámaszerző.
– Mit mondtam én? – kiabált a nagydarab férfi.
– Ne bántson, kérem! – könyörgött Andrew.
Deborah Miller megpróbálta csitítani őket, vajmi kevés sikerrel.
– Uralkodjon magán, George, kérem!
Stocker csak még jobban felhúzta magát.
– Nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy ilyen senkiháziak meghazudtol-
janak!
Smelowsky másképp próbálta menteni az elmérgesedett helyzetet, témát
váltott.
– Figyeljetek ide! Fogy az idő! Vészesen fogy! Nem tudom, igaz-e ez
az egész, vagy tényleg nem több rossz tréfánál, de én azt mondom,
semmi okunk rá, hogy ne vegyük komolyan! Azzal, hogy egymást marjuk,
nem megyünk semmire.
Deborah helyeslően bólogatott.
– Igaza van!
– Már csak húsz percünk van az első döntésig – közölte remegő hangon
az ifjú Callarish.
Várakozó tekintetek fordultak a vak férfi felé.
– Szóval, mit tegyünk? – kérdezte Henriette.
– Tőlem kérdezik? – tette föl a költői kérdést Smelowsky.
– Igen – mondta a barna lány.
Julius hangosan tűnődni kezdett.
– Szerintem… ha elfogadjuk, hogy ez az egész téboly valóság… Akkor…
– Akkor? – vágott közbe türelmetlenül Thomas.
– Akkor mindenképpen nekünk kellene döntenünk, és nem lenne szabad
megvárnunk, hogy ők sorsoljanak.
- Miért? – kérdezte Deborah. – Adjuk el pénzért az önbecsülésünket?
Szerintem meg hozzuk őket helyzetbe. Ne segítsünk nekik. Válasszanak
csak ők.
- Szerintem ez nem jelenti azt Deb. Mindannyian ismerjük Fisher
ajánlatát, bármelyikünk szabadon dönthet úgy, hogy inkább a hozzá-
tartozói juttatja egy komolyabb összeghez. Nincs ebben semmi rossz.
Az a kérdés, hogyan küzdünk, egyáltalán milyen eséllyel az életün-
kért, vagy mégegyszer, barátainkon segítünk. Valakinek mindenképpen
meg kell halnia nemsokára – mondta a világtalan férfi hűvös nyuga-
lommal.
– Igen. És? – kérdezte Thomas, mint akinek nehezére esik gondolkodni.
– Ha már így is, úgy is meg kell halnia egyikünknek, nem mindegy
hogy egymillió dollárért, vagy a semmiért.
– Kit érdekelhet ilyenkor a pénz? Én olyan fiatal vagyok. Élni
akarok még! – tette hozzá Henriette Ryan.
Julius vállat vont.
– Ha már úgyis meg kell halnunk…

53
 Büntetlenül

Thomas Callarish mohón felkiáltott:

– Akkor menjél te! Úgyis vak vagy!
– De Tommy! – szólt rá méltatlankodva barátnője.
Smelowsky csöndes szavai ismét rá irányították a figyelmet.
– Lehet Thomas, hogy megyek is. De hadd kérdezzek valamit tőled!
Tudsz repülni? - Fordult az ifjú Callarish-hez.
– Tessék? – kérdezett vissza amaz értetlenkedve.
– Vannak szárnyaid? Tudod milyen lebegni a szél szárnyán?
– Honnan tudhatnám? – horkant föl a fiatalember. – Mi ez a hülyeség?
– Nem tudsz repülni, mégis éled az életed. Szerintem, nem is hi-
ányzik, hogy repülhess. Tudod, én már így születtem – magyarázta a
világtalan férfi halkan. – Nem látok, nem tudom, milyen az, mégis élem
az életemet. Hihetetlen neked, de nem is hiányzik. Élek, éppen úgy,
ahogyan te, vagy bárki más. Nem tartom fogyatékosnak magam.
– Hogy ez mekkora baromság! Nehogy már jól érezd magad attól, hogy
vak vagy.– nevetett föl kényszeredetten a kamionsofőr. – Legyen a
kiválasztottunk Andrew! Miért ne menne ő? Már amúgy is alig él!
Deborah Miller ettől aztán végképp felháborodott.
– Stocker, maga egy faragatlan fajankó! Hogy merészel ilyeneket
mondani?!
A nagydarab férfi gúnyosan elmosolyodott.
– Lehet, kisasszony, hogy nem vagyok olyan kifinomult, mint maga,
de az életet, azt aztán jobban ismerem, higgye el! Ennek – mutatott a
halottsápadt Fieldingre, akinek fehérsége lassacskán még Theodore-én
is túltett – már úgyis mindegy! Áldozza fel magát értünk!
Henriett is csatlakozott Stocker ellentáborához.
– Úgy beszél, mintha magára nem pontosan ugyanez várna!
– Majd meglátjuk! Lehet. De ha így lesz, én megyek is magamtól –
vágott vissza a kamionsofőr dacosan.
Bármilyen parázs vita alakult is ki közöttük, az újra feldörrenő
géphang hallatán ijedten összerezzentek, ismét némaságba süppedtek.
Ezt talán napok múlva sem szokták volna meg. Mintha csak a következő
vonat indulását jelentené be, olyan szenvtelenséggel szólt a sztentori
basszus a falakból.
– Első döntés! Első döntés! Döntésük meghozatalára még tizenöt perc
áll rendelkezésükre! Döntésük meghozatalára még tizenöt perc áll ren-
delkezésükre!
A faliórán lassan pergő, gyilkosan vörös fénnyel világító számok
mintha csak alá akarták volna támasztani, amit mondott. Nemsokára a
pokol tüzén égtek mind! – sugallták.
Thomas magához tért első ijedtségéből.
– A francba! – morogta.
Henriette kétségbeesetten ölelte át kedvesét.
– Tommy!
Deborah megfogta Julius kezét.
– Mondj valamit, kérlek! – súgta a vak ember fülébe.
Smelowsky arcán fájdalmas mosoly jelent meg.
- Te olyan nemes lány vagy Deb! Nem kell félned! Szerintem te itt
nem halhatsz meg! És amennyire tudlak, megvédelek téged. Bár ez elég
hülyén hangzik.
- Egyáltalán nem hangzik hülyén. Biztonságban érzem magam melletted.
– mosolygott Deb. – Milyen érdekes, ilyen helyzetben találkozom
veled. Istenem, de hatalmas vagy!- sóhajtott fel, elgondolkodva.
Roosevelt megszólalt:
– Szerintem sorsoljunk! – javasolta.

54
 Büntetlenül

A filozófus elgondolkodott a javaslaton, és látszott, hogy a többiek

is meghányják-vetik magukban az ötletet.
– Igen, sorsoljunk! És bízzunk benne, hogy az egész nem több holmi
agyrémnél, nem más, mint egy rossz álom!
– Hogyan csináljuk? – kérdezte Henriette.
– Ahogyan a legegyszerűbb. Húzzuk ki a neveket! – válaszolta Deborah.
– Van valakinél papír és ceruza?
Az ifjú Callarish felemelte a dohányzóasztalról a folyóiratokat.
– Itt, az újságok alatt!
Olybá tűnt, George Stocker nem kimondottan az a közösségi alkat.
– Nevetséges! Nem érzitek, milyen röhejesek vagytok?
– Röhejesek? – szegezte neki a kérdést sértődötten a barna hajú lány.
– Talán maga a képmutató, nagy pofájával! Mi legyen, találd ki te
akkor! Csak csináljunk valamit végre! – hisztizett.
Thomas csitítani próbálta kedvesét.
– Henriette! Ne! Maradj csöndben!
A nő pityeregve a kamionsofőrre mutatott.
– Nem bírom ezt a… Nem bírom! Egyszerűen idegesít! Megőrülök tőle!
– tette hozzá.
A nagydarab, erősen izzadó férfi önelégülten elvigyorodott.
– Igen? Megőrülsz értem, bébi? Ezen segíthetünk. Két hete nem voltam
nővel.
Deborah Miller újságpapírdarabokat tépdesett le a lapok széléből,
és összehajtogatta őket.
– Maradjatok már! – fordult hátra egy pillanatra.
Julius témaváltása meglepte őket.
– Vannak itt virágok Deborah? – firtatta.
– Virágok? – A szőke lány tanácstalanul nézett körbe. – Nincsenek…
– Érdekes, érzem az illatukat – árulta el Smelowsky.
– Biztosan a légkondicionálóból jön – találgatta Henriette.
Stocker csak legyintett.
– Képzelődtök! Nem hiszem, hogy ennyi luzerrel vagyok együtt.
A világtalan férfi megrágta magában a felvetést, majd kisvártatva
megszólalt:
– Képzelődünk? Lehet.
– Bár úgy lenne! Az egész csak egy képzelgés. Vagy egy irtó rossz
álom. – sóhajtott fel a barna lány.
– Csökken az oxigén szintje a vérünkben – mondta most Theodore. –
Nem kizárt, hogy érzékcsalódások lepnek majd meg minket. Hallucinálni
fogunk. Esetleg meglátjuk, mi van a valóság túloldalán.
– Mi a fenéről beszélsz már megint? – horkant föl a kamionsofőr.
Nagyon úgy tűnt, hogy ez a hullasápadt férfi az egyetlen, aki képes
megingatni túltengő önbizalmát.
– Megnyitja transzcendentális érzékeinket. Sok jógi használja a leg-
különfélébb lassított légzéstechnikákat meditációihoz, hogy elmerüljön
a túlsó világban.
– Átjárnak a túlvilágra? Na ne kábíts már! – Stocker feszültsége
szemlátomást enyhült egy kissé.
– Nem túlvilágot mondtam, hanem túlsó világot. Azt a világot odaát,
ahol a szellemek élnek, és ahová mi is átkerülünk majd egyszer. Ahogy
a körülményeket elnézem, talán már nem is olyan soká…
– Meglásd, a végén még csomót kötök a nyelvedre! – figyelmeztette a
nagydarab férfi. Kezének remegése nem kerülte el a többiek figyelmét,
amint ingjének ujjával megtörölte verítékező homlokát.
– George! – fordult most a teherautó-vezetőhöz Smelowsky.

55
 Büntetlenül

– Igen?
– Lelőtte volna? Tényleg le akarta lőni?
A nagydarab férfi legyintett.
– Csak meg akartam ijeszteni azt a kis szemétládát.
Deborah Miller nem igazán hitt neki.
– De hát rálőtt!
Henriette csatlakozott hozzá.
– Igen! Meg akarta ölni!
George Stocker vállat vont.
– Na és? Végül nem öltem meg!
Smelowsky vádlón hangja irányába mutatott.
– De meg akarta tenni!
– És ha igen? – kérdezte flegmán a kamionsofőr. – Nem érdemelte volna
meg?
– Maga egy közönséges gyilkos – jelentette ki Deborah tömören.
Stocker fenyegetően a most hirtelen nagyon elveszettnek tűnő an-
gyalka felé lépett.
– Vigyázz a szádra, te… Eh! – legyintett. – Nem halt meg, és kész.
De mi a faszom van itt? Az a köcsög végez ki bennünket, ti meg engem
tartotok gyilkosnak?
Julius továbbra is kötötte az ebet a karóhoz.
- Mert nem rajtad múlt. Ha lettek volna töltények a pisztolyban,
most még nagyobb bajban lennénk.
A kamionsofőr kigombolta az ingét, zsebéből előhúzta zsebkendőjét,
és idegesen törölgetni kezdte szőrös mellkasáról az izzadtságot. Úgy
festett, ő is egyre rosszabb bőrben van.
Henriette gúnyosan megjegyezte:
– Csak nem érzi rosszul magát?
– Semmi közöd hozzá, hogy érzem magam! – vágott vissza a férfi. –
Ott van neked az idióta barátod, foglalkozz inkább csak ővele!
Ezt már az ifjú Callarish is zokon vette.
– Most mi a franc bajod van éppen velem? Én aztán egyetlen rossz
szót sem szóltam hozzád!
Megint Deborah Miller bájosan csengő hangja térítette vissza őket
valamennyire a józan ész határai közé.
– Jó, jó! Nyugi! – Féltőn odalépett Fieldinghez. – Hogy érzi magát,
Andrew? – kérdezte.
A férfi, akibe mintha csak hálni járt volna a lélek, egy öregember
fáradtságával pillantott föl a ragyogó, zöld szemekbe, amelyek csil-
logása egészen elvarázsolta.
– Jobban, köszönöm. Sokkal jobban.
– Biztosan az ijedtség tette – tűnődött hangosan Henriette.
A drámaíró elmosolyodott.
– Igen, biztosan. Csak, tudják, ez nagyon rossz érzés. Tényleg, mint
egy rémálom. És még nincs vége! Értik? Nem vagyunk túl rajta. Bármit
érzünk, bármit hiszünk, még benne vagyunk. Pokoli…
Mielőtt bárki is válaszolhatott volna, a minden előzmény nélkül
felharsanó géphang megint a frászt hozta rájuk.
– Első döntés! Első döntés! Döntésük meghozatalára még tíz perc áll
rendelkezésükre! Dönt… – némult el hirtelen.
Thomas Callarish, magára hagyva barátnőjét, az asztalhoz lépett, és
egy italt töltött magának. Ezúttal a pohárból ivott, ám Henriette ezt
sem nézte jó szemmel.
– Tommy!
– Mi van? – kérdezte a fiú durván. – Attól félsz, hogy eliszom a

56
 Büntetlenül

májamat a következő pár órában? Olyan mindegy, úgyis mind megdöglünk!

Kikészülök itt.
Deborah Miller kigombolta blúzának felső gombjait, előtűntek formás
kebleinek ívei, hófehér csipkemelltartójának pántja, ám mintha észre
sem vette volna. Nem jutott több levegő a tüdejébe. Megszorította a
világtalan férfi kezét.
– Julius, kezdek félni! Én is érzem már!
Smelowsky bólintott.
– Én is. Már jó ideje! Nem tiszta valami a levegőben. De nem lesz
baj.
Stocker gúnyosan beleszimatolt a levegőbe.
– Mi a francot éreztek ti?
– Bármit is, ránk tartozik. Örüljön, ha ön semmit nem érez, és
kíméljen meg minket a primitív vicceitől, kérem! – fordult hozzá csön-
desen Deborah.
Thomas hisztérikusan felköhögött, mert hirtelen akar megszólalni.
– Hagyjátok már abba, a rohadt életbe! Kilenc percünk sincs már, ezt
fogjátok fel!
Döbbent csönd telepedett a civakodó emberekre, mintha most végre
megértették volna, mi a tét.
– Oké, igazad van – sóhajtott fel a szőke szépség. – Gyertek ide –
mutatott az asztalra –, nézzétek meg! Mindegyikünk nevét felírtam egy-
egy papírra. – Megfogott egy üvegkelyhet, és az asztalra öntötte belőle
a sóspálcikákat. – Beletesszük a cédulákat ebbe a pohárba, és… arra
gondoltam… hogy Julius talán kihúzhatná az egyik nevet.
Smelowsky üres tekintete Deborah felé fordult. A nő megfogta a vál-
lát.
– Megtennéd?
Julius bólintott.
– Ha elfogadjátok, igen.
Thomas és Henriette időközben odaléptek az asztalhoz.
– Megnéztétek? – kérdezte Deborah.
– Igen – bólintott Callarish.
A szőke lány a magában búsuló Fieldinghez fordult.
– Nem nézi meg, Andrew?
Amaz megrázta a fejét.
– Nem. Nem szükséges. Csinálják csak!
Deborah a mellé lépő Rooseveltre nézett.
– Orosz rulettet is játszhatnánk ennyi erővel – mondta a beesett
arcú férfi cinikusan. – De ha az élet játék, játék a halál is, nem
igaz? – mosolygott keserűen. – Én már csak tudom!
Az angyali szépségű nő a mogorván, magányosan ácsorgó kamionsofőrhöz
lépett.
– Mr. Stocker?
A férfi legyintett.
– Hát akkor… Felőlem…Egy vak kezében a sorsunk.
Callarish mintha hirtelen mégis meggondolta volna magát.
– Várjunk még! Van időnk!
Kedvese bátorítóan megfogta a kezét.
– Ugyan, Tommy… Gyere…
– Hagyjál! – tiltakozott a focista.
– Hé, az előbb még te sürgetted a dolgot, öcskös! – figyelmeztette
Stocker.
Andrew Fielding eddig mélabús, lázas tekintete mintha átváltozott
volna valami nem evilági, tébolyult pillantássá, mint akit egy rég

57
 Büntetlenül

elkárhozott démon szállt meg. Ezt Deborah Miller vette észre, ám még
meg sem szólalt, amikor furcsamód mindannyian a kitörni készülő vulkán
robbanásával fenyegető jelenség felé fordultak néma döbbenettel.
– Nézzék csak! – emelkedett fel a férfi, és a semmibe bámult, valahol
a fejük felett.
Az ifjú Callarish ijedten emelte fel tekintetét .
– Mit? Mi történt? Mit nézzek?
Stocker is tanácstalanul nézett körül.
– Mi van?
Andrew Fielding tekintete egy pillanatra hirtelen kitisztult, majd
szemlátomást egy másfajta őrület költözött belé. Egy négyéves kisgyer-
mek boldogságával figyelt az imént még oly fenyegetőnek tűnő pont felé
a semmiben.
– Pillangók! – kiáltott föl örömmel, és bizonytalanul felnyúlt a
levegőbe. – Lepkék! – Milyen sok! Milyen színesek!
Julius persze lemaradt az egészről, és most érdeklődve kérdezte:
– Hol?
Deborah valamivel jobban aggódva közelített egy lépést a drámaíró
felé. Remélte, hogy józan érveléssel talán visszavezetheti a férfit a
racionalitás világába. Már ha ezt az egészet annak lehetett nevezni,
ami velük történt.
– Hol, Andrew?
Henriette lemondóan, valamennyire megnyugodva közölte:
– Én aztán nem látok semmit!
Stocker sokkal egyértelműbben fogalmazta meg véleményét.
– Ez megőrült – jelentette ki, és mutatóujját megforgatta halántéka
mellett, egyezményes jelet mutatva.
Fieldinget szemlátomást nem zavarták a személyiségét ért kritikák.
– De szépek! Milyen gyönyörűek! – hajkurászta a legfeljebb a képze-
letében létező rovarokat.
Smelowky hangja egyre türelmetlenebbnek tűnt.
– Deborah! Tényleg vannak? Nem hallom őket!
A szőke nő leült mellé, és halkan mondta el neki az igazságot.
– Nem. Nem hinném, hogy bármiféle lepkék bejuthattak volna ide.
Nagyon rosszul van szegény. – Aztán visszafordult Andrewhoz, mert még
nem adta fel a reményt. – Hol vannak a lepkék? Hol, Andrew?
– Nem látjátok? – kérdezett vissza a drámaíró olyan hangsúllyal,
mint aki meglehetősen lesújtó véleménnyel van társainak földhözragadt-
ságáról. – Itt, nézzétek! – mutatott megint a semmibe. – Milyen gyö-
nyörű! Saturnia pyri…
– Ez tényleg begolyózott – csatlakozott George-hoz Thomas.
Henriette Ryan felsóhajtott.
– Ó, istenem! Szegény ember!
– Vagy megszállta egy szellem – vetette föl Theodore.
– Az isten verjen meg, nem tudsz már kiszállni ebből a témakörből?
– förmedt rá Stocker.
– Miért? Ez is lehetséges! – tiltakozott Roosevelt. – A gyenge embert
bármikor elkaphatják! Ráadásul itt állunk a halál kapujában, ahol a
racionálisnak hitt dolgok mind értelmüket vesztik!
– Akkor ez a Fielding valaha egy racionális dolog volt – próbált e
kényszeredett humorral némi erőt önteni magába a kamionsofőr. Mindenki
láthatta, hogy még össze fog akaszkodni ezzel a halálmadárral.
Andrew Fielding felugrott, majdnem nekiesett a méretes étkezőasz-
talnak.
– Itt van, nézzétek! A nagy pávaszem! Ott! Ott meg egy Apolló lepke!

58
 Büntetlenül

– mutatott a szoba átellenes sarkába. – Parnassius Apolló…

Deborah Miller úgy vélte, kötelessége még egy utolsó kísérletet
tenni. Megfogta hát Fielding vállát, és szorításának fájdalmával kény-
szerítette rá, hogy a szemébe nézzen.
– Nincsenek lepkék, Andrew! – mondta határozottan. – Nyugodjon meg!
Üljünk le ide… – vonta magával Fieldinget a kanapéra. – Nincsenek
semmiféle lepkék… – próbálkozott tovább.
– De igen! – tiltakozott Fielding, mint egy kisgyerek, akit hazug-
ságon kaptak, ám továbbra is konokul ragaszkodik a maga igazához. –
Nézd, ott repül! Ott… Ott! – mutatott a férfi a dohányzóasztal fölé.
– A danaiszlepke! A nagy repülő! Tavaly fogtam Kanadában! Pedig, olyan
ritka.
Henriette a másik nő segítségére sietett.
– Nincsen, Andrew! Csak a képzeletedben!
Deborah is próbálta fokozni a nyomást.
– Nincsenek, Andrew! Nincsenek! A pillangók nincsenek itt!
Az amatőr terápiának a falakból áradó, kegyetlenül hideg, egyre
vészjóslóbban csengő hang vetett véget.
– Első döntés! Első döntés! Döntésük meghozatalára még öt perc áll
rendelkezésükre! Döntésük meghozatalára még öt perc áll rendelkezé-
sükre!
Mindenki némán állt, a várt döntés mázsás súllyal nehezedett válla-
ikra. Andrew Fielding magába roskadt, arcát ismét tenyerébe temette.
Hirtelen mintha megfeledkezett volna bolondériájáról.
– Nincsenek? – emelte fel tekintetét a szőke lányra. Már nem csil-
logott benne az őrület szikrája, ám annál fáradtabbnak tűnt. Kutatva
pillantott körül a szobában. – Tényleg nincsenek?
Deborah Miller, immár bátorítóan, újra megszorította a férfi vállát.
– Itt. Itt nincsenek, Andrew. De, még találkozik velük, és örökre
önnel maradnak.
Fielding elsírta magát, ahogy kitört rajta az elmúlt percekben átélt
sokk feszültsége. Henriette bátorítóan átölelte.
– Jól van. Nincs semmi baj. Minden rendben.
Thomas durván beleavatkozott a meghitt beszélgetésbe.
– Gyere ide, Henriette!
– Mindjárt, várj egy kicsit! – ellenkezett a lány.
– Azt mondtam, gyere ide! Most!
Ismét Deborah volt az, aki elterelte figyelmüket a civakodásról.
– Figyeljetek ide! Már csak négy percünk van! Most már tényleg ideje
sorsot húznunk!
Az egy ideje hallgatag kamionsofőr most ismét megszólalt.
– Mi a fenének? Menjen ez! – mutatott Fieldingre.
Smelowsky nem láthatta mindezt.
– Ki menjen? – kérdezte.
– Andrew – felelte Stocker. – Úgyis mindjárt vége!
Deborah, természetével ellentétben, most megmakacsolta magát.
– Az megy, akinek a nevét kihúzzuk! Ebben megegyeztünk!
– Kivel? – mordult fel Stocker fenyegetően. – Velem ugyan nem!
A nagydarab férfi sunyin megkerülte a kanapét, és kioldotta nadrág-
szíját, miközben a többiek a szőke szépségre figyeltek, aki a világ-
talan ember elé tartotta a kelyhet, és rávezette annak kezét.
– Ez mindannyiunkra vonatkozott, Stocker! – emelte fel a hangját
Henriette.
Callarish szinte magán kívül motyogott maga elé, egész testében
remegett a félelemtől.

59
 Büntetlenül

– Istenem, most segíts! Kérlek, uram! Uram… Kérlek!

– Ha van isten, már úgyis eldöntötte a sorsunkat, teljesen fölösleges
imádkoznod – közölte Theodore.
– Miért, te mit csináltál a kórházban? – szegezte neki a kérdést a
barna hajú lány.
– Küzdöttem, mi a fenét csináltam volna? Az még nem volt lefutott
meccs. De itt semmit nem tehetek azon kívül, hogy reménykedem a sze-
rencsémben!
Deborah időközben letette a kelyhet Smelowsky ölébe.
– Húzz egy nevet, addig mi elfordulunk! – mondta.
George Stocker kihasználta az alkalmat, hogy mindenki más irányba
néz. Nadrágszíját már a kezében tartva Andrew mögé lépett. Henriette
és Thomas egymást nézték, Deborah Julius mellett lesütötte tekintetét,
Theodore a plafont bámulta, Fielding pedig csukott szemmel tűnődött
valamin. A síri csendben szinte csatazajnak hatott a papír fecni zör-
renése, amelyet Julius kiemelt az üvegkehelyből, és valahová előre-
nyújtott a levegőbe.
A kamionsofőr ezt a pillanatot választotta, hogy átvesse az övet
Andrew nyakán, majd erősen szorítani kezdte. Annyira összpontosított,
hogy nyakán kidagadtak az erek. A drámaíró fulladozni kezdett, hiába-
valóan kapkodott levegőért. Deborah a hangok hallatán felpillantott,
és észrevette Andrew haláltusáját. Felsikított, és felpattant, a ka-
napét megkerülve odarohant.
– Mi a fenét csinál? – próbálta meg lefogni Stockert hátulról. –
Azonnal engedje el, maga őrült!
Smelowsky is hallotta a zajokat.
– Mi az? Mi történik, Deborah? – kérdezte kétségbeesetten. Felállt,
és bizonytalanul megindult a hangok irányába. A többiek még csak most
kezdtek magukhoz térni megdöbbenésükből. Erre aztán igazán nem számí-
tottak.
A nagydarab férfi megrázta magát, és a karcsú , szőke lány úgy
hullott le róla, akár egy őszi falevél. Andrew már nem hörgött, tel-
jesen elalélt, feje is kezdett elszíneződni.
Henriette oda akart rohanni, ám Thomas lefogta, hogy a lány majdnem
elesett.
– Engedj, Tom! Ez megöli!
Deborah Miller feltápászkodott a földről, és a kamerához fordult
segítségért kétségbeesésében.
– Gyilkos! Segítsenek! Jöjjön már valaki!
Smelowsky elveszetten tapogatózott körbe a szobában.
– Hol vagy, Debbie? Mi történik? Henriette!
A megszólított lány dühösen fészkelődött barátjának erős karjai kö-
zött.
– Engedj, Tommy! Eressz! Normális vagy?! – sziszegte.
– Itt maradsz! – torkolta le a fiú, és csak fokozott szorításán,
hogy az már fájt.
Egyedül Theodore sietett Deborah segítségére, és közös erővel pró-
bálták meg lerángatni az őrjöngő óriást a magatehetetlen férfiről.
– Gyilkos! Ereszd el! – kiabálta a szőke nő, és körmeit Stocker
karjába vájta.
Roosevelt egész testsúlyával belecsimpaszkodott a kamionsofőr bal
karjába, de mintha csak egy villanypóznát próbált volna meg kirángatni
tövestül a betonból. Ketten sem mentek semmire.
Henriette végre elhatározta magát. Lehajtotta fejét, és mélyen be-
leharapott Thomas kezébe, aki felkiáltott:

60
 Büntetlenül

– Te szuka!
Mire azonban a lány után kapott, az máris kisiklott karjai közül,
felkapta a félig üres whiskys üveget, és habozás nélkül lesújtott vele
Stocker kemény fejére. A nagydarab fickó egyetlen nyekkenés nélkül
összecsuklott.
A küzdelem résztvevői – a két főszereplőt kivéve – némán megálltak,
hogy kifújják magukat. Lihegtek, mint az agarak egy kimerítő verseny
után. Smelowsky szimatolva odabotorkált a szőke lányhoz, és megfogta
a kezét.
– Mi volt ez, Deborah? Mit csináltatok?
Miss. Miller megbabonázva meredt maga elé.
– Megölte… Stocker megölte Andrewt. Ez már tényleg elviselhetetlen.
Mielőtt a világtalan férfi bármit válaszolt volna, a bejárati ajtó
nehéz döndüléssel kivágódott, és két őr kíséretében megjelent egy már
ismerős, köpcös férfi: Reginald Hopkins. A döbbent csendben odalépett
a földön fekvő testhez, és letérdelt. Megfogta Andrew Fielding pulzu-
sát, majd fejével sajnálkozva nemet intett. Kézjelére egy hordággyal
besietett két ápoló, ráfektették az ernyedt testet, majd távoztak.
Henriette Ryan zokogni kezdett.
– Úristen! Uram isten… Nem…
Kérdő tekintetek meredtek Hopkinsra, aki most Stockert vizsgálta.
– Ő csak elveszítette az eszméletét – közölte.
Deborah határozott léptekkel megindult a nyitott ajtó felé, ám az
egyik fegyveres útját állta.
– Engedjen ki! – követelte zilált idegállapotban. – Azonnal engedjen
ki! Itt megöltek egy embert!
A katona úgy tett, mint aki süket, mint a nagyágyú.
– Nem hallja, mit mondok? – kiáltott rá a nő, majd felpillantott a
kamerába. – Ezt akarta, Fisher? Ezt? Most büszke magára? Megveregették
a vállát a jól végzett munkáért?
Smelowsky csitítani próbálta a lányt, akit olyan közel érzett magá-
hoz.
– Deborah, ne…
Meglepetésükre Philip Fisher hangja szólalt meg a hangszórókból.
– A döntés és a módszer az önök kezében van, Miss. Miller. Bennünket
csak az eredmény érdekel!
Erre már Henriette is felcsattant.
– Akkor most elégedett lehet magával! De Fisher, ez már nem normális
dolog. Itt most gyilkosság történt.
Thomas Callarish odasomfordált barátnője mellé, és megpróbálta át-
ölelni.
– Ne érj hozzám! – húzódott el tőle a lány, de a fiú nem hagyott fel
a próbálkozással.
– Ugyan, kicsim…
– Nem érted? Engedj el!
A focista félve, mégis dühösen szólalt meg. Félelme a padlón heverő
embernek, dühe kedvesének szólt.
– Tudod, mit tettél, te liba? Ha ez felébred, téged is kinyír! És
engem is! Engem is!
Henriette megvetően végigmérte a srácot, mint aki éppen most ábrán-
dult ki élete nagy szerelméből.
– Gyáva féreg! – közölte véleményét tömören.
– Ugyan, kicsim…
– Menj a francba, Thomas! Nem nyír ki,mert nem hagyom. Amikor fel-
ébred, majd újra leütöm. Addig, míg meg nem döglik egyszer – fordított

61
 Büntetlenül

hátat neki a lány, és inkább Theodore-hoz ment. Egyre inkább érdekelte

a férfi különös nézőpontja a világ dolgairól. Az igazat megvallva bármi
más jobban érdekelte most annál a rongynál, akivel leélte eddigi éle-
tét, és aki most egy csöndes vállvonással nyugtázta szakításukat.
Töltött magának egy újabb pohár italt a másik üvegből. Henriette magába
roskadtan ült le a fotelbe, miután Roosevelt előzékenyen átadta neki
a helyét.
Az orvos, miután ellátta a kamionsofőr sérüléseit, indulni készült,
de Deborah megállította.
– Ne hagyja itt! – mutatott Stockerre. – Vitesse ki ezt is!
Hopkins nem reagált a felszólításra.
– Maga is a süketet játssza? Nem hall? Álljon már meg! Ez olyan
gyerekes.Szerintem ezt nem érdemeljük. Különítsék el tőlünk ezt a
vadállatot!
A fehér köpenyes férfi már átlépte a küszöböt, a szőke lány hiába
próbálta megfogni a vállát, hogy visszafordítsa. A két marcona fegy-
veres összezárt előtte, és hanyagul visszalökték a szobába, hogy majd-
nem hanyatt esett.
– Köszönöm, uraim! – hálálkodott a nő gúnyosan, miután sikerült
visszanyernie egyensúlyát.
Smelowsky tapogatózott oda hozzá, miközben a fegyveresek behúzták
maguk után az ajtót, amelyben hangosan megdöndültek a helyükre csusz-
szanó biztonsági reteszek, mintegy kihangsúlyozva végzetük elkerülhe-
tetlenségét.
– Deborah! Debbie! Jól vagy? – kérdezte Julius.
– Igen! – felelte a szőke szépség morcosan, majd megenyhült, hiszen
a férfi nem tehetett semmiről. – Egész jól – tette hozzá békülékenyeb-
ben. – Ne haragudj…
– Mindjárt felébred! – kiáltott fel ijedten Thomas.
– Kicsoda? – kérdezte Smelowsky.
– Stocker! Mindjárt magához tér!
Henriette megborzongott.
– Ez borzalom! – Nem lehetett tudni, megjegyzését volt barátjára, a
földön heverő emberre, vagy az elmúlt percekben történtekre érti,
esetleg ezek valamiféle kombinációjára.
A vak férfi még mindig a kezében szorongatta a papír cetlit.
– A cédula, Deborah… A sorsolás…
A lány elvette a gyűrött fecnit, és megnézte. Nem tudta, örömében
sírjon, vagy bánatában nevessen-e.
– A sorsolás… – kezdte, de elakadt a hangja.
Theodore sürgetni kezdte.
– Ki van a papíron? Kinek a neve?
Deborah nem felelt.
– Most már úgyis mindegy, elárulhatod – biztatta Julius.
Thomas is felélénkült most, hogy átmenetileg felszabadultak a ke-
gyetlen nyomás alól.
– Ki az? Kit húztunk ki?
A szőke lány felsóhajtott.
– A név Andrew. Andrew Fielding…

2. A második óra

Bár Andrew Fielding bármelyiküknél inkább visszahúzódó volt, hiányát

mégis érezni lehetett, noha alig több mint egy órára voltak vele

62
 Büntetlenül

összezárva. Már jóval elmúlt tíz óra, mindenki csöndben ült a helyén.
George Stocker még mindig nem tért magához, az egyik fotelben hevert.
Kezeit összekötözték derékszíjával, lábait az ifjú Callarish övével
kötötték gúzsba. Legszívesebben alaposan összekötözték volna, ehhez
viszont semmiféle eszköz nem állt rendelkezésükre. Deborah Miller Ju-
lius Smelowsky mellett elmélkedett a világ dolgairól, másik oldalán
Henriette Ryan beszélgetett Theodore Roosevelttel. Thomas volt az
egyetlen, aki állt, az étkezőasztal túloldalán támasztotta a kandal-
lót, egy pohár whiskyvel a kezében.
– Szörnyű lehetett – mondta Henriette, aki Theodore rövid beszámo-
lóját hallgatta betegségéről, valamint csaknem egy évig tartó küzdel-
méről a halállal.
– Akkor igen – sóhajtott föl a sápadt férfi. – Utólag visszagondolva
valamivel könnyebb volt. Főleg azoknál, akik sorra haltak meg mellet-
tem.
– Sokan voltak? – kérdezte a lány, és közelebb húzódott a magányos
Theodore-hoz.
– Rengetegen. A központi kórházba vittek, mert olyan gyorsan lepte
el a szervezetemet a burjánzás, hogy a megyei intézetben nem tudtak –
vagy nem mertek – velem mit kezdeni. Pótágyakon feküdtek a halálra-
ítéltek, mint valami futószalagon – ecsetelte a helyzetet érzékletesen
Roosevelt.
– Ez iszonyú! – borzongott meg Henriette.
– Nem is ez, hanem amikor ott rájössz, hogy már nem egy életerős,
ifjú férfi vagy, hanem csupán egyetlen hullajelölt ezernyi másik kö-
zött. Némelyek már kész múmiák voltak, az utolsó szakaszban, de nem
adták meg nekik a kegyes halál lehetőségét. A sötétre barnult, perga-
menszerű bőrük rátapadt a csontjaikra, az infúziós oldatok mintha a
semmibe csorogtak volna, nem is beléjük. Egész éjjel, egész nap nyö-
szörögtek, vagy üvöltöttek a fájdalomtól, mert a végső stádiumban már
semmiféle fájdalomcsillapító nem használt.
A lány ösztönösen megdörzsölte karjait, összébb húzta magát rémüle-
tében.
– Ne haragudj! – mosolyodott el Theodore. – Nem akartam rád ijesz-
teni.
– Nem… nem ijesztettél meg – magyarázta a csinos lány, aztán rájött,
hogy voltaképpen teljesen fölösleges mindazt tagadnia, ami úgyis tel-
jesen nyilvánvaló. – Illetve, be kell, valljam, hogy igen.
– Nem nagyon szoktam erről beszélni – árulta el a férfi.
– Akkor köszönöm, hogy megbízol bennem – mosolyodott el Henriette
melegen. – Ilyenkor jön rá az ember, hogy minden baja mennyire nem
jelent semmit, hogy mennyivel nagyobb tragédiák vannak az életben,
minthogy hirtelen rájövünk, hogy a párunk teljesen más ember, mint
amilyennek megismertük. Legalább ezért megérte eljönnöm – nevetett fel
a lány keserűen.
– Nem akarlak kiábrándítani, de nem hinném, hogy ezzel a tapaszta-
lattal sokra mész a jövőben…
– Igen, igazad van – ismerte el Henriette, aztán témát váltott. –
Neked sem volt nagy szerencséd ezzel a kísérlettel…
Theodore vállat vont.
– Mit tehettem volna? Máshogy nem tudtam pénzt szerezni. Azért én
is okultam mindenből.
– Igen?
– Hm. Gyermekkorom óta imádtam egy lányt, iskolatársam volt. Inkább
dolgoztam medencepucolóként a városban, semhogy elmenjek onnan, még

63
 Büntetlenül

ha jól is kereshettem volna másutt. Így aztán pénzem sem volt, hogy
komolyabb, és kevésbé veszélyes kezeléseket kapjak, meg még el is
adósodtam.
– És jobban megérte volna, ha gazdag vagy? – kérdezte Henriette.
– Nem hinném – felelte Roosevelt. – Így legalább boldog voltam, hogy
a közelében lehettem. De még csak meg sem látogatott, amikor a halá-
lomon voltam. Fájdalmas volt, de legalább megértettem, hogy el kell
felejtenem őt anélkül, hogy mindazt is elfelejteném, amit valaha je-
lentett nekem.
Henriette elsírta magát, mire a fiatalember átnyújtott neki egy
papírzsebkendőt.
– Mi a baj? – kérdezte.
–Én is megértettem valamit, a fenébe is. Bár vége lenne ennek a
rémálomnak!
– Megkérdezhetem…
– Megkönnyebbülnék, ha elmesélhetném.
– Megtisztelnél vele…
– Jaj, hagyjuk már ezeket az ostoba formaságokat! – sóhajtott föl a
lány, és fejét a férfi csontos, vézna vállára támasztotta, amelynél
viszont jelen pillanatban nem tudott volna erősebb támaszt elképzelni.
– Tudod, volt egy srác a városunkban, aki verseket írogatott nekem,
meg virágokat küldött, szóval, csupa ilyesmi, én meg csak nevettem a
hülyeségein, hiszen olyan ügyetlen, csúnyácska fiú volt, én meg a suli
legmenőbb srácára hajtottam. Nagy volt a versengés, engem meg majd’
szétvetett a büszkeség, hogy én lettem a befutó. Aztán ma kiderült,
milyen hülye vagyok! – zokogott a lány.
– Figyelj! – simogatta meg a fejét Theodore kedvesen. – Ha te lennél
az, aki túléli ezt a rémálmot, menj vissza, és beszélj azzal a sráccal.
Meg fog érteni…
– Nem hinném – mondta Henriette csöndesen. – Már megnősült, gyereke
is van. Nem hagyná el őket.
A fiú erre nem tudott mit mondani. Aztán kisvártatva mégis megszó-
lalt.
– Neked legalább van még esélyed…
– Ezt hogy érted? – kérdezte a lány meglepetten, még sírni is elfe-
lejtett.
– Tudod, én már belenyugodtam a dologba. Ahány lányt megismertem,
amióta felgyógyultam, minddel csak addig jutottam valamire, amíg ki
nem derült, hogy rákos voltam.
– Ez nem lehet!
– Dehogynem. A lányok ösztönösen a biztonságot keresik, a felépített
egzisztenciát, amely nekem amúgy sincs, ráadásul hiába vagyok már
hónapok óta tünetmentes, hiába mondják az orvosok, hogy ha ebből a
fajta daganatból felépültem, akkor már nem betegszem meg újra, ők úgy
vélik biztosan fel fogom dobni a talpam, így aztán nem éri meg a
befektetés. De, nincs ezzel gondom, természetes ez, nem neheztelhetek
ezekre a lányokra.
– Nem gondolkodhatsz ennyire hidegen! – tiltakozott Henriette.
– Ez a szikár valóság, és csak az ostobák próbálják meg másként
látni, mint amilyen. Ráadásul nem én vagyok az, aki ennyire hidegen
gondolkodik.
– Nem minden lány ilyen! – próbálta megmásítani a fiú véleményét a
lány. Nem tudta, miért, ám úgy érezte, valamiért nagyon fontos, hogy
ezt a dolgot megérttesse vele.
– Miért, te nem így döntöttél annak idején? – kérdezte Theodore

64
 Büntetlenül

halkan, szavai viszont annál kegyetlenebbek voltak.

– De igen. Ma viszont nem úgy döntenék…
– Ma viszont meg fogunk halni – emlékeztette a fiú.
A barna lány némán bólintott megjegyzésére.
– Sokat tudsz a halálról, ugye? – kérdezte aztán.
Roosevelt elmosolyodott.
– Mintha csak éreztem volna! Középiskolás korom óta érdekeltek a
paranormális jelenségek, az okkult irodalom, ez lett a hobbim. A sok
szemét mellett néhanapján igazi kincsekre akadtam, amellett magam is
kísérleteztem, míg végül rá kellett jönnöm Hamlet mondásának igazsá-
gára.
– Több dolgok vannak…
– Igen. Nem a paranormális jelenségek természetfölöttiek, hanem az
emberek ostobasága. Legalábbis, ha tömören akarok fogalmazni. Bedugják
a fejüket a homokba, elhevernek a posványban, csak nehogy olyat lás-
sanak, ami nem illik bele a társadalom által gondosan kilúgozott vi-
lágképükbe.
– Súlyos dolgokat mondasz…
– Ezek valóban súlyos dolgok is. Hiszen ha a nyáj tudná, hogy a
pásztor nem képes megvédeni őket a farkastól, nyilvánvalóan szerte-
szét szaladnának félelmükben, nem igaz? Ezért fosztják meg az embereket
a tudástól, ezért ölik ki a vágyat belőlük még az iskolában a megis-
merésre, a felfedezésre, amely minden gyermek sajátja.
– Az a legrosszabb az egészben, hogy nekem is csak most tűnik fel
mindaz, amit mondasz. Bulik, szórakozás, aztán hitelek, gürizés, hogy
visszafizessük őket, és a többi; a fontos dolgok viszont tényleg fe-
ledésbe merülnek!
– Figyelj, mondhatok neked valamit? – kérdezte Theodore. Nem akarta
ilyen bánatosnak látni a lányt.
– Persze, mi baj lehet belőle? – vont vállat Henriette.
– Tudtam, éreztem, hogy valamiért életben kell maradnom, de csak az
imént értettem meg, miért. Az ember azt, hiszi, hogy valami rendkívüli
dolgok határozzák meg az életét, pedig néha olyan egyszerű minden. Ha
úgy hozza a sors, hogy az utolsó előtti óra végén mi maradunk, ketten,
akkor, még ha egymillió dollárhoz nem is segíthetlek már hozzá, én
lemondok a javadra, hogy te élhess…Ok?
– Ez lenne a legkegyetlenebb dolog, ami történhetne velünk! Nem
vagyok én erre méltó – fakadt ki a lány, és felpattant, majd az ablakhoz
rohant. Most tényleg elemi erővel tört ki rajta a zokogás.
Theodore nem értette, mi lelte ezt a gyönyörű, fiatal hölgyet. Aztán
lassan kezdett neki derengeni. Még lassabban kezdte elhinni. Aztán
magába roskadva a tenyerébe temette arcát, hogy az ő visszafojtott
könnyeit se lássa senki…
Deborah halk hangját hallotta maga mögül, és örült, hogy valami végre
eltereli a figyelmét.
– Nem tudom felfogni! Egyszerűen képtelen vagyok. Miért van ez,
Julius?
Smelowsky a szőke szépség felé fordította fejét.
– Mire gondolsz? Még mindig nem tudod elhinni, mibe csöppentünk?
Miss. Miller megrázta a fejét.
– A szemem láttára megölnek egy embert, lehet, hogy nekem is csupán
percek vannak hátra az életemből, és mégsem. Nem hiszem el! Képtelen
vagyok elhinni. Ha az ember tudja, hogy meghalhat akkor küzd, utolsó
leheletéig. De ez így olyan gyors, és olyan …igazságtalan!- fakadt ki.
– Azt hiszem, mindannyian így vagyunk evvel – próbálta megnyugtatni

65
 Büntetlenül

a vak férfi.
– Kivéve szegény Andrewt – jegyezte meg Roosevelt.
Thomas Callarish is odalépett hozzájuk.
– Én éreztem! Már az elején éreztem, hogy baj lesz!
– Igazán? – kérdezte gúnyosan Henriette, aki időközben megtörölgette
szemeit, amelyek így, a sírástól kipirosodva sem veszítettek szépsé-
gükből.
Volt barátját éppen eléggé idegesítette már az is, mennyire kitünteti
kegyeivel azt a vézna fickót.
– Igen! – válaszolta dühösen. – Túl szép volt ahhoz, hogy igaz
legyen! A semmiért nem szoktak dollárkötegeket osztogatni! – mérgelő-
dött tovább.
– Akkor miért vállaltad el? – firtatta Deborah.
A fiú nem válaszolt, helyette megtette ezt Smelowsky.
– Amiért mindannyian: pénzért! Ilyen helyre senki nem jön kaland-
vágyból!
Miller kisasszony eltűnődött.
– De igen. Talán nektek hihetetlenül hangzik, de nem vállaltam volna
el csak a pénzért. Tudom közhely, de kihívásnak tűnt.
– Igen ez jól hangzik,csak nem igaz. Nincs más kihívás, mint a minél
több pénz. Csak az álszentek tagadják. – szólt Callarish.
– Mert te nem tudsz elképzelni mást. Sajnállak téged. – mondta a
világtalan férfi. Thomas legyintett, majd ivott.
A társalgás félbeszakadt, mert George Stocker mocorogni kezdett a
fotelben. Felnyögött.
– Kezd magához térni! – mutatott rá ijedten Thomas. – Mindjárt fel-
ébred!
A kamionsofőr résnyire nyitotta szemeit.
– A fejem… Szétszakad a fejem…
Henriette óvatosan felkelt, és ránézett a kötésre a férfi fején.
– Semmi baja. Mit tegyünk vele? Elengedjük? Ne legyünk olyanok, mint
ő– mondta.
Roosevelt lépett mellé. – El kell engednünk. Thomas tiltakozva ki-
áltott:
– Nehogy! Megérdemelné, hogy…
A nagydarab ember szemeibe lassacskán visszaköltözött az értelem.
– Mi történt? – kérdezte, majd összeszíjazott kezeire meredt. – Mi
ez? Mi a franc? Hé! – kiáltott föl fájdalmában, amikor megpróbált
kibújni a gúzsból.
Deborah Miller Thomashoz fordult.
– Mit érdemelne meg? – kérdezte.
Callarish csak halkan mert megszólalni most, hogy a kamionsofőr
magához tért.
– Hogy… Hogy ő legyen a következő! – bökte ki.
Stocker felhorkant.
– Mi?... Mit?.... Engedjenek el, a rohadt életbe! Nem érzem a keze-
imet!
Deborah, a jólelkű angyal, elgondolkodott.
– Rendben, kioldozzuk, de...– mondta, mert hitt az eredendő emberi
jóságban, és senkit nem volt képes gyűlölni. Talán már el is felej-
tette, hogy a durva fickó milyen csúnyán földhöz vágta őt.
Thomas meglehetősen naivnak találta az elképzelést.
– Ne!
Henriette dühösen felugrott.
– Soha! Az ilyen férget…

66
 Büntetlenül

Deborah Miller felpillantott az óra gonoszul világító számjegyeire.

– Fél óra… – sóhajtott föl.
Mindannyian szinte érezték, mint sűrűsödik a szobában a feszültség.
Egyszerűen nem készülhettek fel mindarra, amit ma éjjel át kellett
élniük. Csak sodorták őket magukkal az események, kit így, kit úgy.
Az óra pontosságát jelezte a falakból újra felharsanó géphang.
– Második döntés! Második döntés! A döntés meghozatalára még negy-
venöt perc áll rendelkezésükre! A döntés meghozatalára még negyvenöt
perc áll rendelkezésükre!
– Elég idegesítő ez a nélkül is, hogy mindent kétszer mondana! –
kiáltott a kamerába Callarish.
A teherautósofőrt – érthetően – más gondok foglalkoztatták.
– Mi ez az egész? Eresszetek már el!
Smelowsky csöndes hangja sem csillapította egyre fokozódó dühét.
– Majd később, Stocker. Talán…Mit gondolsz Deb?
– El kell engednünk, de – mondta a nő. – arra gondoltam, hogy ha
szegény Andrew-val meg tudta tenni, mi a biztosíték arra, hogy velünk
nem végez ugyanígy, sorban egymás után? Ezeknek – intett a kamera felé
– teljesen mindegy. Megmondták, hogy nem szólnak bele.
Henriette rosszallóan bólogatott, mint aki előtt megvilágosodott
valami.
– Nem, hogy nem szólnak bele, de, ezt akarják! Ott ülnek a képernyőik
előtt, és remekül szórakoznak! Sőt, már értem. Felveszik videóra, aztán
árulják a perverz seggfejeknek.– rácsapott az asztalra, mire néhány
gyümölcs legurult a földre, a whiskys üveg pedig eldőlt. Thomas fel-
állította, mielőtt a számára oly édes nedű kárba veszett volna. Leel-
lenőrizte, jól rá van e szorítva a kupak. Rá volt.
– Rágcsálják a popcornt, csipszet, isszák a kólát, és nagyokat bö-
fögnek közben. Mint egy kibaszott moziban. A jó édes anyjukat!
– Idefigyelj, Tom! – fordult Stocker a fiatal focistához. – Szedd
már le rólam ezeket a rohadt szíjakat! Teljesen elgémberedtem, a fenébe
is!
Callarish bizonytalankodva toporgott a helyén.
– Maga egy szörnyeteg, Stocker! – szólalt meg aztán Deborah. – Ennyit
igazán megérdemel!
– Igazán? – kérdezett vissza gúnyolódva a nagydarab ember.
Henriette csatlakozott a másik nőhöz.
– Igazán. Ez a legkevesebb, amit megérdemel.
– Értsék már meg, hogy nem volt esélye! – vitatkozott velük a kami-
onsofőr. – Neki is jobb így.
– Tényleg nem volt esélye… – említette meg Smelowsky olyan hangsúly-
lyal, amely nyilvánvalóvá tette, hogy másként értelmezi az összekötö-
zött kezű férfi szavait, mint amaz.
– Hát persze, hogy nem! – kiáltott fel Stocker, nem értvén a célzást.
– Na! Engedjetek már el!
– Nem hinném, hogy ugyanarra gondoltunk, George – mondta Julius.
Deborah is csatlakozott hozzá.
– Teljesen feleslegesen tette, amit tett, Stocker. Még ha nem is
volt esélye Andrewnak, magának akkor sem volt joga ezt eldönteni. Fel
nem fogom, hogy képzelte…
– Akkor is ezt mondanád, ha a te nevedet húztuk volna ki? – szegezte
neki a kérdést a kamionsofőr.
Henriette megpróbálta elmagyarázni.
– De nem ő volt! Nem őt sorsoltuk ki!
– Hanem? Kit? – tudakolta Stocker, de nem kapott választ. – Engem?

67
 Büntetlenül

Most is mindenki néma maradt. Smelowskyhoz fordult.

– Téged, Julius? Vagy téged? – nézett Henriette-re. – Vagy te, ha-
lálmadár? – vigyorgott rá Rooseveltre. – Netán te?
– Nem – felelte az utolsóként megszólított Callarish. – Nem én vol-
tam… Andrew volt a szerencsés nyertes.
– Andrew… – tűnődött félhangosan a nagydarab férfi.
– Igen – erősítette meg Deborah. – Andrew…
Stocker hosszú hallgatásba burkolózott, társai némán figyelték ví-
vódását.
– Akkor meg leszarom mit gondoltok. Én voltam az injekciós tű. Vegyük
azt! Szomjas vagyok! – mondta aztán.
Senki nem reagált, csak bámulták tovább.
– Legalább inni adjatok!
Thomas whiskyt töltött egy pohárba.
– Most ne whiskyt! – kérte a megkötözött ember. – Inkább vizet!
Callarish megvetően elmosolyodott.
– Nem neked töltök! – közölte. – Magamnak.
Deborah volt az, aki töltött egy kis ásványvizet, és megitatta a
szomjazót.
– Elég volt? – kérdezte.
– Igen, köszönöm – hálálkodott amaz. Ezúttal legalább őszintének
tűnt.
– Miért adtál neki? – kérdezte Thomas méltatlankodva.
A szőke lány gyorsan elmagyarázta neki a dolgot.
– Azért, mert az ellenkezője túl egyszerű lenne – mondta. – Aljasnak
lenni, mindig csak a saját hasznunkra gondolni, a létező legkönnyebb
dolog, Thomas.
Henriette-ben fortyogott a keserűség, amelyet csalódása okozott, még
ha jó részben saját ostobaságának köszönhette is. Emiatt persze még
mogorvább lett.
– Te is így gondolod, ugye, Tommy? – kérdezte gúnyosan.
Callarish meglepően békülékeny hangon szólalt meg.
– Ne gúnyolódj, Henriette! Én csak téged próbáltalak védeni! Fél-
tettelek!
A barna lány mérgesen felcsattant:
– Legalább ne hazudj, Tom! Túl régen ismerlek már! Túl régen!
Callarish azért még próbálkozott.
– Igazságtalan vagy! Tudod, hogy mennyire szeretlek!
Henriette fújt egyet dühében.
– Jaj, hagyjuk ezt, jó? Én is szerettelek, nem is hiszed mennyire.
Ezért fáj ennyire. Thomas, ez a barom engem is bánthatott volna. Meg
sem próbáltál beavatkozni.
Volt barátja kérlelni kezdte:
– Henriette…Csak úgy élhetjük túl, ha kívül maradunk az ilyen dol-
gokon.
- És ha már csak ketten maradnánk? Mit tennél akkor? Feláldoznád
magad értem? Vagy kívülmaradnál, és a buzi Fischerre bíznád a sor-
sunk?
- Feláldoznám magam persze.
Deborah megpróbált valamit tenni közös nyugalmuk érdekében.
– Én hinnék neki – mondta. – Ki tudja, mi lesz néhány óra múlva?
– Nem érdekel! – sírta el magát a barna hajú lány. – Már az sem
érdekel! Volt szerencsém megismerni a párom igazi énjét! – zokogott
most már hangosan. – Ez mára éppen elég volt! És hazudik megint. Nem
hiszek neki, érted Deb. Ez a legszörnyűbb, akarnék, de nem megy.

68
 Büntetlenül

Theodore odalépett hozzá, átkarolta, és leültette a díványra. Thomas

ellenséges tekintettel nézte őket.
– Nyugodj meg, jó? – kérte, majd közelebb hajolt hozzá, hogy a fülébe
súghassa azt, amit nem akart, hogy a többiek is halljanak:
– Magadat kínzod a legjobban ezzel, és neki szerzel örömet.
– Ühüm – szipogott Henriette, de már igyekezett uralkodni magán.
Megérkezett a következő figyelmeztetés:
– Második döntés! Második döntés! A döntés meghozatalára még harminc
perc áll rendelkezésükre! A döntés meghozatalára még harminc perc áll
rendelkezésükre!
George Stocker gúnyosan felpillantott társaira.
– Úgy érzem, ti már döntöttetek – mondta gúnyosan. – Igazam van?
Mert ha nem akkor végre…
Smelowsky kissé zavarban volt.
– Még nem…
Callarishnek megjött a hangja, élesen a vak férfi szavába vágott:
– Igen!
– Akkor most igen, vagy nem? – firtatta a kamionsofőr.
Henriette összeszedte magát.
– Igen, Stocker, eldöntöttük: maga lesz a következő! Gondolom, nem
lepi meg a dolog!
A nagydarab ember csöndben emésztette a hallottakat.
– Mindenki így gondolja? – kérdezte aztán. – Deborah, maga is? –
fordult a gyönyörű lány felé, akinek arcán most már nem sok együttér-
zést láthatott, bár az egyiptológus még habozott.
– Igen – keményítette meg mégis a hangját. – Miért, mit gondolt?
Hálásnak kellene lennünk azért, amit tett?
– Azt nem – sóhajtott föl Stocker lemondóan. – Magát azonban tisz-
tábbnak gondoltam annál, semhogy belesétáljon a képmutatás csapdájába!
– köpte a szavakat sziszegve.
– Képmutatás? – kérdezett vissza Miss. Miller, aki nem tudta, hogy
meglepődjön, vagy inkább megsértődjön e vádaskodás hallatán. – Ha
magának az képmutatás, amikor valaki nem veszi természetesnek, hogy
az egyik ember kitekeri egy másik nyakát, mint egy csirkéét, akkor
nincs is miről beszélgetnünk, Mr. Stocker.
– Ahogy gondolja, kisasszony! – tromfolt a kamionsofőr. –Csak ne
papoljon sokat erkölcsről ezután! – tette hozzá kisvártatva.
Henriette beavatkozott a szóváltásba.
– Csak tudnám, mitől olyan biztos a dolgában!
Callarish más nézőpontból közelítette meg a kérdést.
– Van neked valakid? – fordult a megkötözött emberhez. – Úgy értem,
vár téged valahol valaki? Aki szeret? Akihez tartozol? Bárhol a vi-
lágban…
– Ehhez aztán az égadta világon semmi közöd nincs, kölyök! – hurrogta
le Stocker.
Deborah magában tűnődött egy ideig, aztán Smelowskyhoz fordult.
– És neked Julius? Van valakid? – kérdezte.
– Igen, van… – felelte amaz. – Vagyis… Nem is tudom…
– Ezt nem értem…
– A szüleim. Az öcsém… – Látszott, a világtalan férfi gondolatban
elkalandozott. – Otthon… Lengyelországban…
– Lengyelországban? – kérdezte csodálkozva a szőke lány.
– Igen. Ott születtem. Varsói vagyok.
Henriette érdeklődve lépett oda melléjük.
– És akkor hogyan…

69
 Büntetlenül

– Hogyan kerültem ide? – fejezte be a kérdést Julius.

– Igen, ezt akartam éppen megkérdezni.
– Még gyerek voltam. Az orvosok azt mondták, a világon egyedül itt
van esélyem arra, hogy meggyógyítsák a szememet. Hogy végre láthassak,
mint az emberek többsége.
– Nem sikerült, ugye? – találgatta Deborah sajnálkozva.
– Nem – közölte Smelowsky csöndesen. – Háromszor műtöttek, már esé-
lyem sincs.
– Ne haragudj, nem akartalak elszomorítani…
– Nem, dehogy – szorította meg a kezét a vak férfi. – Tudod, már
beletörődtem. A bizonyosság, hogy többé már nincs remény, furcsa módon
inkább megnyugtatott, semmint elkeserített.
– És most hogy érzed? Itt van még remény?
– Hát persze, hogy van! Ez a helyzet teljesen más.
Ezen a megállapításon Henriette Ryan is elgondolkozott.
– Más… De még milyen más! Mekkorát tud fordulni a világ néhány nap,
néhány óra, sőt, néhány perc alatt!
Callarish közelebb húzódott hozzá, és megfogta a kezét, ám ezúttal
is hiába próbált közeledni. Volt kedvese kihúzta törékeny ujjait izmos
markából.
– Éppen ez az! – biztatta őket Julius tettetett lelkesedéssel. –
Éppen ez az! Ezért nem szabad feladni!
Deborah inkább csak hangosan gondolkodott, mégis Smelowskyra nézett
– talán, mert ő nem láthatta.
– Tudjátok… Szóval, én még mindig szeretném hinni, hogy ez az egész
nem igaz, hogy nincs bennünk semmiféle vírus, hogy ez az egész csak
egy buta játék, hogy Andrew nem is létezett, hogy csak képzelem a
fulladást, hogy… Hogy minden jóra fordul! – sóhajtott fel.
– A hazug világ összeomlik, a gondosan összetákolt állványzat tá-
masztotta elme megbomlik, a valóság kérlelhetetlenül maga alá temet
mindenkit, aki gyenge – szavalt Roosevelt egy ki tudja, honnan idézett
szöveget.
– Téged hallgatva már indulnék is a vesztőhelyre! – vihogott fel
kényszeredetten Stocker.
– Az az egy biztos – magyarázta a szőke lány zavartan –, hogy már
nem vagyok ugyanaz az ember, aki tegnap voltam. Minden más… más lett
valahogy…
– Holnap meg már magadra sem ismernél – emlékeztette Theodore cini-
kusan arra, hogy mintha valamiről megfeledkeztek volna az elmúlt per-
cekben. Henriette meg arra gondolt, hogy a másik nőnek mennyire igaza
van.
Smelowsky kitapogatta Deborah arcát, majd megsimogatta a lány haját.
– Ne keseredj el!
– Nem, dehogy – felelte amaz a könnyeivel küszködve. – Tudod, ha
kikerülök mégis innen, nagyon… nagyon sok mindent másképp fogok csi-
nálni, mint eddig… Élni fogok. Igen!
Callarish megpróbálta magához húzni a barna hajú lányt. Amikor az
meglepetten felé fordult, felé hajolt, hogy megcsókolja, ám csak undort
látott volt kedvesének arcán.
– Ne, Tommy! Hagyjál, kérlek!
Thomas dühösen ellépett tőle.
– Oké! O. K. – hangsúlyozta ki a betűket. – Rendben van! – tette
hozzá, és egy újabb italt töltött magának.
Stocker már nem bírta nézni.
– Nekem is! – követelte. – Töltsél nekem is!

70
 Büntetlenül

Callarish vállat vont, aztán töltött egy kupicányit a nagydarab

férfinek is. Odavitte neki.
– És most mi lesz? – kérdezte amaz. – Megitatsz? Legalább a kezeimet
oldozd el!
– Csak azt kérted, hogy töltsön neked egy italt – emlékeztette The-
odore.
– Csak úgy néhány órára, nem hallgatnál el!
– Oldozd el a kezét – sóhajtott fölt Smelowsky. – Csak a kezét! –
figyelmeztette a fiatalembert.
– Köszönöm! – mondta a kamionsofőr, és miután némi dörzsöléssel
serkentette vérkeringését, hogy végre ismét érezze ujjait, felhajtotta
az italt. Thomashoz fordult, miközben fejével Henriette felé intett.
– Miért hagyod, he?
A fiú tanácstalanul nézett vissza rá.
– Teljesen a fejedre nő! Ócska kis csaj, te uralod, most meg már ő
szarik rád. Mi a faszért hagyod? – magyarázta Stocker.
– Második döntés! – csattant föl ismét a géphang. – Második döntés!
Döntésük meghozatalára még tizenöt perc…
A szenvtelen szavak hirtelen megszakadtak, a teremre sötétség bo-
rult. Henriette felsikított.
– Mi ez? Tommy! – érezve az ismerős, tapogató ujjakat, hirtelen
magához tért. – Ne! Teddy! Hol vagy?
– Itt vagyok – súgta a fülébe a másik férfi. Az ő gyengéd érintése
sokkal inkább megvigasztalta.
Deborah hangja is remegett a félelemtől.
– Mi történt?
A kamionsofőr a maga módján adott hangot zavarának.
– Hé, mi a franc?! Nincs elég bajunk? Ne szórakozzanak már!
Callarish volt barátnőjét kereste riadtan.
– Henriette! Gyere ide, Henriette!
A megszólított lány csöndesen húzódott közelebb Roosevelthez. Smel-
owsky a nőt kereste, akinek hangja egy új világot jelentett számára.
– Deborah! Mi történt? Hol vagy?
– Sötét lett – válaszolta a szőke szépség, és kitapogatta az utat a
vak férfihez. – Sötét – ismételte. – Nem látok semmit! De itt vagyok,
veled vagyok, vigyázok rád.
– Jó van. Milyen jó. Te vigyázol rám. – karolta át Julius. – Nem
lesz baj! Nem lesz semmi baj!
– Henriette! – követelőzött Thomas, eredménytelenül.
– Úgy félek! – súgta a barna lány alig hallhatóan Theodore fülébe,
aki nem tudta eldönteni, hogy ezt most a sötétségre érti, vagy az
egyre ziláltabb idegállapotba kerülő úri fiúra.
– Mi lesz már, a rohadt életbe! – kiáltott Stocker a sötétben arra-
felé, amerre a kamerát sejtette. – Villanyt!
Smelowsky csöndes, magabiztos hangja megnyugtatóan hatott rájuk.
– Nyugi! Nyugodjatok már meg! Biztosan mindjárt lesz fény.
– Látod, mi akik fényben élünk, hogy bepánikolunk a hiányától! –
magyarázta Deborah. – De én nem félek, Julius. Már nem.
– Ki az?! – sikított fel Henriette.
– Én – mondta kajánul Callarish. – Ne félj!
– Nem! – tiltakozott volt barátnője. – Ki volt az? Valaki hozzám
ért!
– Ugyan már!
– Én nem éreztem semmit – mondta halkan Theodore.
– De igen! – kötötte az ebet a karóhoz a barna lány. Itt volt!

71
 Büntetlenül

Éreztem!
Smelowsky megelégelte a meddő vitát.
– Maradjatok már csöndben! – szólt rájuk. – Maradjatok csöndben, és
ne mozogjatok!
Callarish szólalt meg kisvártatva.
– Nincs itt senki, csak az áramszünet.
– Mondom, hogy éreztem valaki idegent! – ragaszkodott Henriette a
maga igazához.
– Csak képzelődtél ijedtedben! – legyintett lenézően Thomas, bár
gesztikulálását senki nem láthatta. Megvető hangja annál tisztábban
mindenki értésére adta, mit gondol egykori kedvesének szellemi képes-
ségeiről.
Hangos üvegcsörömpölés zavarta meg beszélgetésüket, amint az egyik
pohár a földre hullott.
– Ki volt az, Thomas? Ti? – találgatta Deborah.
– Mi ugyan nem!Meg sem moccanunk. – felelte Callarish.
– Oldozzatok már el, az úristenit! Rendet tennék hamar, nem szóra-
koznának velünk tovább.– kiáltott fel a kamionsofőr.
Smelowsky, tőle szokatlan módon, letorkolta.
– Mindjárt Stocker! – szólt rá, és hallgatózni kezdett. – Van itt
valaki?... Érzem, hogy van itt valaki! Valaki idegen... Válaszoljon!
Stocker már alig bírta türtőztetni magát.
– Ki az, a rohadt életbe! Mi folyik itt?!
– Jaj, csináljatok már valamit! – kérte Henriette.
– Szellemek ellen nem tehetünk semmit – szólta el magát Theodore.
Érezte, hogy a barna lány megborzong, és elhúzódik tőle. – Ne haragudj…
Nem akartalak megijeszteni… De…
– De sikerült, a francba is! Teo, kértem, hogy erről ne dumálj, van
elég bajom.
– Nincsenek semmiféle szellemek! – győzködte őket – vagy inkább
magát? – Thomas.
– Mit tehetnénk? – bújt vissza Roosevelthez Henriette, aki azért
csak úgy vélte, hogy ha ez a srác tényleg tud valamit mindarról, amivel
itt egész este riogatja őket, akkor talán mégiscsak nagyobb bizton-
ságban érezheti magát mellette.
– Maradjunk nyugton, ahogy ezt Julius is kérte. Az ijedtségen kívül
nem sokat árthatnak nekünk – próbálta vigasztalni a lányt Theodore. –
Ha visszatér az áram, akkor meg még annyit sem, számunkra egyszerűen
eltűnnek.
– Kinél van gyufa? – kérdezte Deborah, remélvén, hogy nem csupán
természetfölötti magyarázat létezhet az eseményekre.
– Öngyújtó! – kiáltott fel a teherautósofőr. – Oldozzatok már el!
Az övtáskámban volt az öngyújtóm! Hová tettéttek?
– Figyeljetek! – intette csöndre őket Smelowsky. – Ott van! Ott, a
hátsó ajtónál van egy idegen!
Deborah arra fordult, amerre Callarisht sejtette.
– Thomas, hol hagytátok George táskáját?
– A dohányzóasztal sarkán kell lennie! – felelte a fiatalember.
– Rosszul vagyok! – sóhajtott fel Henriette levegőért kapkodva. –
Nagyon rosszul vagyok! Hánynom kell!
– Gyere, Heny! – vezette a sötétben a mosdó felé Roosevelt. Nagy
nehezen sikerült kitapogatnia az utat, a lánynak meg visszatartania
gyomra tartalmát, amíg az egyetlen nyitható ajtón át kiértek a szűk
mosdóba. Theodore felhajtotta az ülőkét, aztán elfordult. Éppen elég

72
 Büntetlenül

volt neki az elmúlt egy évben naponta akár tízszer is, vagy még több-
ször szembenéznie a sajátjával. A gyomra már a lány öklendezésétől is
majd kifordult, olyan jól be volt járatva a sok méregnek köszönhetően,
amelyekkel, úgymond, gyógyították. Valahogy mégis mellette akart ma-
radni, ezért aztán sem lelkileg, sem fizikailag nem érezte túl jól
magát.
– Ki az? – hallotta Stocker hangját.
– Én vagyok – válaszolta Deborah.
– Nem itt! – figyelmeztette a nagydarab férfi. – Azt mondták, a
dohányzóasztalon!
– Éppen oda próbálok eljutni! – magyarázta a szőke nő.
Henriette felemelkedett, és Theodore karjába kapaszkodott, aki tá-
mogatta, amíg a mosdóhoz lépett, hogy megtisztálkodjon. Kedvesen meg-
simogatta a hosszú hajzuhatagot, amely lágyan omlott alá a lány vál-
lára.
– Megvan! – mondta örömmel Deborah odakint.
Neszezést hallottak a hátsó ajtó felől, mintha valaki a zárral bab-
rált volna.
– Ti is halljátok? – szólalt meg Smelowsky. – Ki van itt? Válaszol-
jon!
– Hogyan kell ezt? – kiáltott fel kétségbeesetten Deborah. – Hogyan
gyullad ez meg? A fenébe!
Az öngyújtó kattogása hallatszott, majd néhány sikertelen próbálko-
zás után végre fellobbant a sárgás fényű láng, kísérteties fénybe vonva
a szobát. Szinte már várták Theodore újabb beszólását, de az ajtó
csukódása, a zár kattanása elvonta figyelmüket. A biztonsági rudak
döndülve záródtak a helyükre. Mintha csak azt mondanák: Bármit tesztek,
nem kerülhetitek el a végzetet! Mind halálra vagytok ítélve!
– Már késő! – mondta Smelowsky. – Kiment… Itt volt! Éreztem a szagát!
– Már nincs itt senki – nyugtatgatta Henriette-et Theodore.
A barna lány valamennyire összeszedte magát.
– De itt volt! Ki volt az, és mit akart itt? Mit akarhatott?
A szoba, Deborah fogadkozása ellenére, ismét sötétbe borult.
– Mi van? – kérdezte Stocker. – Miért oldottad el? Kifogyott?
– Nem, csak nagyon meleg! Leégeti a kezemet!
– Gyújtsd meg, kérlek! – kérte pityeregve Henriette.
– Ne félj, itt vagyok! – szorította meg a karját biztatóan Theodore.
– Mintha… Mintha… – kezdte a kamionsofőr, de nem folytatta.
Surranó lépteket hallottak.
Puffanás a szőnyegen, dulakodás zaja, elfojtott nyögések hallatszot-
tak.
– Mi ez? – kérdezte Deborah. – Úristen, mi ez?
– Mit csináltok? – próbált megtudni valami konkrétabbat Smelowsky,
mint amit a zajokból kikövetkeztethetett.
Callarish az elmúlt órákban szokatlan magabiztossággal, diadalitta-
san kiáltott fel.
– Megvan! Megvan a rohadék!
– Tommy! – hallatszott Henriette hangja. Talán még mindig nem sike-
rült teljesen elszakadnia tőle.
– Ez a rohadt bőrszíj! Tudnék segíteni. – káromkodott Stocker.
Smelowsky kapcsolt a leggyorsabban.
– Gyorsan, Deborah! Oldozd ki! Vagy vágd le róla!
– Mivel? Kést nem hagytak itt nekünk! – panaszkodott a lány, miközben
nekiállt kibogozni a csomót. – A fenébe, nagyon erős! Az öngyújtó meg
sosem égeti el. Gyere, Theodore, segíts!

73
 Büntetlenül

Roosevelt odatapogatózott hozzájuk, és segített a szőke szépségnek

kioldani a béklyót.
– A kurva életbe! – nyögött föl Thomas fájdalmasan, majd egy test
zuhant hangos dobbanással a padlóra. Futó lépteket hallottak, majd
megint kinyílt a hátsó ajtó, és az idegen elhagyta a szobát.
Hosszúnak tűnő, dermedt csönd telepedett rájuk.
– Thomas? – szólalt meg Smelowsky.
Henriette-et megrohanták a kellemes emlékek, nyüszítve sírt fel két-
ségbeesésében.
– Tommy! Tommy! Jövök már… – mászott a hátsó ajtó felé négykézláb.
Nem láthatta Theodore beletörődő mosolyát, aki nem is számított többre
a nőtől. Túl jól ismerte már őket. Néha egy-egy percre elgondolkodtak,
aztán habozás nélkül újra és újra elkövették ugyanazt a hibát. Azért
nem felejtette el azt a néhány percet, amellyel a lány megajándékozta,
és ezért ígéretét sem állt szándékában megváltoztatni.
Végre visszatért a fény, és Ryan kisasszony hirtelen nagyon ostobán
érezte magát ebben a kiskutyapózban a szőnyegen. Őt legalábbis pilla-
natnyilag csupán ez zavarta. Stocker, eldőlve, mint egy zsák, a fotel
előtt feküdt, Roosevelt éppen levette róla a végre kioldott övet.
Thomas eszméletlenül feküdt a padlón a zárt hátsó ajtó előtt.
Ekkor figyeltek csak föl a falakból hallatszó, ideges hangfoszlá-
nyokra, és a szirénákra. Felismerték Fisher hangját.
– Kisétálhattak volna! Egyszerűen kisétálhattak volna! Tudja, mit
jelent ez?
A másik, zavarodott hang tulajdonosa talán Hopkins volt, ám erre
egyikük sem mert volna megesküdni. Éppúgy lehetett egy szolgálatos
katona, vagy bárki más.
– Én…
– Nem érdekelnek a kifogásai!
Walters hangja dörrent a távolból:
– Őrnagy! A hangszórót! Kapcsolják ki a hangszórót!
Kattanás hallatszott, amely véget vetett hallgatózásuknak.
Henriette már Callarish mellett térdelt.
– Tommy! – pofozgatta a fiú arcát aggódva. – Tommy, kelj fel! Kelj
már fel!
Deborah is odalépett mellé.
– Lélegzik – állapította meg. – Adjatok egy zsebkendőt! – kérte,
majd Henriette-hez fordult. – Ne sírj, nincs semmi baj! Mindjárt ma-
gához tér.
– Jaj, ha nem vagyok olyan kegyetlen vele, akkor nem akart volna
hősködni! – pityergett.
– Ne okold magad miatta. – vígasztalta a másik nő.
– Miért? – tűnődött hangosan a barna lány. – Miért van ez? Miért
csinálják ezt velünk?! – kiáltott föl. – Mi a fenét akarnak egyáltalán?
– Nem tehetett róla, újra sírni kezdett.
– Hozzatok egy kis vizet! – kérte Deborah.
Roosevelt felkapott egy poharat, és kisietett a mosdóba, majd rö-
videsen visszatért, és átnyújtotta a vízzel teli edényt a szőke szép-
ségnek, aki megnedvesítette zsebkendőjét.
– Tommy! Ne haragudj rám! – zokogott Henriette. – Kelj fel, kérlek…
Kérlek!
Smelowskyt mintha nem érdekelte volna annyira a fiú sorsa.
– Mennyi időnk van még? – kérdezte.
– Mindjárt szól a kakukk – válaszolta keserűen Roosevelt. Mintha
csak szavait akarná igazolni, felharsant a jól ismert, szenvtelen

74
 Büntetlenül

géphang a falakból.
– Második döntés! Második döntés! Öt percük van a döntés meghozata-
láig! Öt percük van a döntés meghozataláig! – A közbülső időket vagy
nem is akarták ezúttal jelezni, vagy egyszerűen az áramkimaradás miatt
nem hallották a figyelmeztetést. Ezt csak egy óra múlva tudhatták meg.
De már nem mindegyikük.
– Öt perc – tűnődött Stocker. – Ez furcsa.
Smelowsky a nőt hívta, akit egyre jobban megismert és megkedvelt.
– Deborah, ide tudsz jönni?
– Persze – felelte amaz, és Henriette-hez fordult. – Vigyázz rá,
nincs semmi baj. Oké? Mindjárt felébred.
– Mi történt vele? – kérdezte Julius.
– Leütötték, de nem komoly.
– Vajon miért? Mit kerestek itt? És kik?
– Nem tudom.
A kamionsofőr morcosan jegyezte meg:
– Elkaptuk volna! Ha nem kötöztök meg, elkaptuk volna! – Még mindig
a bokáit dörzsölgette, mert nem bírt lábra állni.
– Most már mindegy – mondta Smelowsky.
– Nem lesz baj? – kérdezte Deborah.
– Reméljük. Sajnos Theodore-nak már sikerült kioldoznia, mire fel-
kapcsolták a villanyt.
– Mi van veled, Julius?
– Gyere, ülj ide mellém! – kérte a férfi. – Már nincs sok időnk.
A szőke lány gyanakodva helyet foglalt mellette.
– Na végre! Tápászkodott föl Stocker, és kinyújtózkodott.
– Adjatok még egy zsebkendőt! – kérte Henriette.
Meglepetésére éppen a kamionsofőr sietett segítségére.
– Miért? Miért csinálták ezt? Mit akartak? – nézett fel rá tanács-
talanul.
– Honnan a francból tudnám? Honnan tudnám éppen én?
Smelowsky elgondolkozott.
– Furcsa… – jegyezte meg ismét.
– Ez már mondtad az előbb is – emlékeztette Deborah. – Mi olyan
furcsa?
– Nem is tudom. Meg mernék esküdni rá, hogy ismerős járt itt. Régi
ismerősöm. A mozgása… A szuszogása… Olyan furcsa… Itt vagy, Debbie? –
nyúlt ki kezével a levegőbe.
– Igen – válaszolta a nő.
– Gyere közelebb, kérlek! Szeretnélek érezni!
Deborah közelebb húzódott hozzá, és megfogta a kezét.
– Lehet, hogy már én is hallucinálok…
Stocker töltött magának a whiskyből, és gyorsan felhajtotta.
– Ez jólesett! – sóhajtott föl.
– Tölts nekem is, légy szíves – kérte Smelowsky. – Egy whiskyt. Érzem
az illatát, tudom, hogy van.
A kamionsofőr ezúttal nem akadékoskodott, hanem megkínálta a világ-
talan férfit egy kupicányi finom itallal.
– Köszönöm…
– Igazán nincs mit! – közölte Stocker gúnyosan, visszatalálva igazi
énjéhez. – Nagy öröm nekem, ha kiszolgálhatlak!
– Második döntés! – dörrent a hang a falakból, mire meglepetten
összenéztek. – Második döntés! Öt percük van a döntés meghozataláig!
Öt percük van a döntés meghozataláig!
Smelowsky elnevette magát.

75
 Büntetlenül

– Időt kaptunk! Megállt az óra!

– És a vírusok szaporodása is megállt? – rontotta el a hangulatot
az ezért önmagát talán felelősnek érző Roosevelt.
– Nem, de legalább a döntést talán még húzhatjuk néhány percig.
– Akkor is döntenünk kell!
Deborah Julius arcára nézett, és különös változást vett észre rajta.
– Mi van veled? – kérdezte. – Olyan furcsán megváltoztál!
– Gondolkoztam… – felelte a világtalan férfi. – Szeretnélek megkérni
valamire!
– Igen? – szólt a szőke lány rosszat sejtve.
– Lehet, hogy Thomasnak igaza volt…
– Mire gondolsz? Miben volt igaza Thomasnak?
– Tényleg nekem kell mennem.
– Na nem…
– De igen erősködött Smelowsky. – Már régen meg kellett volna tennem.
– Mit? – kérdezte Deborah, mert még mindig nem akarta elhinni.
– Én leszek a következő.
– Ne! Sorsolunk…
– Nem kell sorsolnotok. Ti egészségesek vagytok…
– Ez hülyeség! Te is az vagy. Nem teheted ezt … Velem…
– Ne, kérlek! – könyörgött Smelowsky. – Ha tudnám, hogy közülünk
legalább kettőnek van esélye a túlélésre, hidd el, foggal-körömmel
küzdenék… értünk. De így, azt hiszem, így helyes.
– Ne mondd ezt! Emlékszel? „Ne add fel! Soha ne add fel!”
– Nem adom fel, Debbie. Én így küzdök – magyarázta Julius csöndesen.
– Küzdesz? Ugyan, kiért? Miért? – firtatta a nő a sírás határán. Ez
nem történhetett meg vele! A gondolattól nagyon ingerültté vált. –
Megfutamodsz! Igen, ez a jó szó rá! Előlem, a jövő elől, a világ elől!
Ez elől az egész rohadt helyzet elől!
Smelowsky halkan, szomorúan felsóhajtott.
– Sajnálom, hogy így látod, ha csak ennyit veszel észre.
– Miért, mit kellene észrevennem? Ez a legkönnyebb! Cserbenhagyni
mindenkit! Az anyádat, a testvéredet, és… és engem! – rázta meg a
sírás a gyönyörű lány vállait.
Julius gyöngéden nyúlt feléje.
– Ne mondj ilyet, kérlek! Mutasd az arcod! – kérte.
A lány odahajolt, engedte, hogy a finom ujjak végigsimítsanak könnyes
orcáján.
– Olyan szép vagy! – suttogta a férfi. – Olyan fiatal…
Deborah dühösen felugrott.
– Ne mondd ezt! Csak ezt ne! Nem akarom hallani!
– Ne hagyj itt, Debbie, kérlek! Tudom, hogy megértesz! Okosabb vagy
te annál… Az eszeddel már elfogadtad…
– Nem! Nem fogadtam el! És nem is fogom! Mit tudsz te arról? Arról,
hogy mit érzek?
– Ülj vissza mellém, kérlek!
Deborah engedett a könyörgésnek, miközben a többiek némán szemlélték
szenvedésüket. Senki nem tudott megszólalni.
– Mennyi időnk van még? – kérdezte Smelowsky. A szőke lány féltőn
átölelte.
– Kevés – közölte hűvösen Roosevelt. – Az óra még áll, de szerintem
nem lehet több két percnél.
– Figyelj, Deborah! – fordult hirtelen megtalált és elvesztett ked-
vese felé a világtalan férfi, és egy fényképet nyújtott át neki. – Ő
az anyám…

76
 Büntetlenül

– Mit akarsz ezzel? – kérdezte a nő.

– Szép, ugye?
– Igen – sóhajtott fel Deborah. – Nagyon szép.
– Látod ezt a medált? – akasztotta le nyakából az ékszert Julius. –
Szent Otília, a vakok védőszentje. Anyámé volt. Akkor adta nekem,
amikor hazautazott Varsóba. Tizenöt éves voltam.
– És?
– Szeretném, ha visszakerülne hozzá – bökte ki végre Smelowsky.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy…
– De igen. Úgy érzem, te fogod túlélni. Tudom. Szeretném, ha ezt
megtennéd nekem.
– Rendben van – felelte a lány, beletörődve a megváltoztathatatlanba.
– Köszönöm. Csak ennyit akartam. Illetve…
Smelowsky a zsebébe nyúlt, és egy félbehajtott, színes papírt vett
elő. Kinyitotta.
– Egy repülőjegy, Varsóba – magyarázta. – Augusztusban utaztam volna.
Használd föl te, itt a cím – nyújt át egy cédulát. – Baj esetére ezt
mindig magamnál tartottam, de már aligha lesz rá szükségem.
– Elmegyek – szorította meg kezét a nő. – Megígérem, hogy elmegyek!
– Elég ebből! – szólt rájuk durván a kamionsofőr. – Ha mérik, mind-
járt lejár az időtök!
– Fogd be a szád! – fortyant fel Deborah.
– Mondd el neki… – kezdte Julius, de elakadt a szava.
– Mit? Mit mondjak el neki?
– Hogy sikerült! – válaszolta a könnyeivel küszködő férfi. – Hogy a
műtét sikerült! Mondd el, hogy látok!
Deborah már csak sírni tudott.
– Megteszed? Mondd el neki, hogy milyen gyönyörű!
– Megmondom neki. Megteszem!
Stocker figyelmeztetése félbeszakította az idillt.
– Siessetek, jönnek!
Hallották a zár zörgését, majd a döngést, amint a nehéz blokkoló
rudak félrehúzódnak az ajtóban, a következő pillanatban pedig két
fegyveres őr, és Hopkins lépett be.
– Segítenél? – nyújtotta jobbját Deborah felé Smelowsky.
– Persze – válaszolta a nő.
Az orvos és az egyik fegyveres közelebb lépett.
– Hagyják! Majd én kikísérem!
– Köszönöm… Ne sírj!
– Miért? Miért kellett nekünk találkoznunk?
– Mert a sors így rendelte – felelte a fogadatlan prókátor szerepében
Roosevelt.
– Mehetünk? – fordult az orvos a vak férfihez.
– Igen…
– Várj! – fogta meg kedvese vállát Deborah, majd odalépett, és meg-
csókolta Julius ajkait.
– Isten veled, Deborah! – búcsúzott el tőlük a világtalan ember. –
Isten veletek!
George Stockeren, amióta ismerték, most először látszottak az
együttérzés jelei. Odalépett a lányhoz egy kupica whiskyvel, és meg-
kínálta.
– Igyál egy kortyot! Meglátod, segít.
A nő elvette a poharat, a szájához emelte, aztán váratlanul felsi-
kított.
– Mi van? – nézett rá csodálkozva a kamionsofőr.

77
 Büntetlenül

– Mi a baj? – kérdezte Henriette is.

– Egy lepke! Egy pillangó van a poharamban!

3. A harmadik óra

Smelowsky, aki eddig kicsit összefogta a sokszínű társaságot, még

jobban hiányzott nekik. Thomas Heriette-el ült a kanapén, és próbálta
meggyőzni arról, mennyire szereti. Nem akarta elveszíteni legkedvesebb
tulajdonát. Deborah Miller némi helyet csinált magának az étkezőasztal
szélén, odahúzott egy széket, és nekiállt levelet írni. A falon ismét
elindult az óra, amikor Julius távozott, és azóta is rendületlen ma-
gabiztossággal haladt előre, mit sem törődve az ijedten rá-rápillantó
emberek lelki bajaival. Az eddigi bő félóra szokatlan nyugalomban telt,
mintha mindenki elfáradt volna.
„Drága Anya” – körmölte a szőke lány. – „Tudom, talán neheztelsz
rám, amiért nem utaztam haza Sam bácsi születésnapjára, de a vizsgáim
minden időmet lekötötték. Amikor legutóbb beszéltünk telefonon, még
hátravolt a latin, a héber, és az ókori gazdasági földrajz, amelyeken
azóta szerencsésen túl vagyok. Talán csak a latin sikerült egy kicsit
gyengébben annál, mint amit reméltem. A pénzt, amit küldtél, megkaptam.
Kifizettem belőle a lakbérelmaradásomat, köszönöm.”
A szép, szőke nő megszakította az írást, és kicsit megtornáztatta
ujjait, majd folytatta.
„Emlékszel? Mama mindig azt szokta mondogatni, hogy minek az a ren-
geteg tanulás, hogy a sok olvasás közben elfelejtek élni. Azt hiszem,
most jöttem rá, milyen igaza volt. Ne ijedj meg, nincsen semmi baj!
Sőt! Képzeld, szerelmes vagyok! Igen, szerelmes, és olyan boldog,
amilyen gyermekkorom óta nem voltam soha.
Alig néhány napja, hogy megismerkedtem egy csodálatos férfivel,
akire végre fel tudok nézni, akiért rajongani tudok. Tudom, most arra
gondolsz, hogy ha huszonhárom évig nem történt ez meg velem, akkor
miért éppen most.”
Aztán csak annyit írt le, amennyit elmondhatott Juliusszal való
kapcsolatáról.
„Nem tudom, mennyi ideig maradunk Lengyelországban, de lehet, hogy
félévet halasztok az egyetemen. Egyelőre úgy tervezzük, hogy szeptem-
ber végén indulunk, és karácsonyig biztosan maradunk. Sajnos való-
színű, hogy az utazás előtt már nem tudlak meglátogatni benneteket,
de megígérem, hogy írni fogok, és ha tudok, telefonálok is.
Drága anyukám! Tudom, hogy most te is velem örülsz, és nem haragszol
rám, mert megértesz. Kérlek, gondolj úgy a te kislányodra, mint aki
most szomorúan, mégis nagyon boldogan hagy itt téged.”
Elérzékenyült, és sírni kezdett.
„Ezerszer csókol: a te Debbie-d. Utóirat: Weiss úrék a nemrég meg-
látogattak, és azt mondták, hogy másodika táján hazautaznak. Körülbe-
lül egy hónapig akarnak maradni, és arra kérnek, próbálj nekik egy
rendes lányt találni erre az időre, aki segítene nekik a ház körüli
munkáknál. (Weiss bácsit egyébként megműtötték.) Csók: Debbie”
Átolvasta a levelet, vállait megrázta a sírás, amint összehajtogatta
a papírlapot.
George Stocker az asztalra csapta a sakkautomatát, amelyet az ezt
leszámítva üres szekrényben talált nemrég.
– Rohadj meg! – Italt töltött magának. – Így nem lehet összpontosí-
tani!

78
 Büntetlenül

Henriette szólalt meg.

– Deborah!
Nem kapott választ, így odalépett a másik nőhöz.
– Deborah!
– Igen? – nézett föl végre a szőke lány, és zsebkendőjével megtörölte
könnyes szemeit.
– Minden rendben? – kérdezte Henriette óvatosan.
– Igen.
– Biztos?
– Persze. Csak kiborultam egy kicsit. Már jól vagyok.
Henriette egy pohárba ásványvizet töltött, és átnyújtotta.
– Idd meg ezt! – javasolta.
– Köszönöm – fogadta el az italt Deborah. Keserűen arra gondolt,
hogy lassan már mindenki őt akarja gyógyítani valamilyen itallal.
A géphangra ugyanúgy összerezzentek, mint legelső alkalommal, amikor
hallották.
– Harmadik döntés! Harmadik döntés! Döntésük meghozatalára még ti-
zenöt perc áll rendelkezésükre! Döntésük meghozatalára még tizenöt
perc áll rendelkezésükre!
Callarish kezdett visszatérni igazi önmagához.
– Henriette! Gyere ide! Nem hallod?
Deborah szelíden elküldte a másik nőt.
– Menj csak! Ki tudja, mi lesz tíz perc múlva?
– Igazad van – sóhajtott fel Henriette.
A kamionsofőr durva hangja sértette a fülüket.
– Alig több, mint tíz perc! Sorsolnunk kellene, nem gondoljátok?
Senkinek nem akaródzott válaszolni.
– Vagy netán akad önként jelentkező? – Kis szünetet tartott. – Na?
Roosevelt csak legyintett rá.
– Hatszázezer dollár, emberek! Kit csábít az ajánlat?
Néma csönd a szobában. Néma és fenyegető.
– Senki többet? Harmadszor!
Henriette megpróbálta helyre tenni a nagydarab férfit.
– Állítsd már le magad! Unalmas vagy!
A lány meglepetésére barátja a másik pártját fogta.
– Miért? Igaza van!
Deborah hangja megtörten csengett.
– Hát persze! Igen… Igaza van.
Roosevelt ezúttal megtartotta magának a véleményét.
– Nos, kisasszony? – fordult Stocker gúnyosan a magára maradt Hen-
riette felé.
– Rendben, ha így akarjátok. Hogyan csináljuk?
– Úgy, mint először – javasolta Thomas. – Mint Andrew-val. Úgy jó
lesz?
– Szerinted? – fordult Deborah a barna hajú lány felé.
– Hát, valahogy muszáj, nem? Legyen úgy.
– George?
– Nekem aztán mindegy! Csináljátok úgy, ahogy akarjátok!
– Theodore?
– A sorsotokat úgysem változtathatjátok meg! – felelte Roosevelt,
és mélyen Henriette szemébe nézett, aki zavartan lesütötte tekintetét.
– Hol vannak a cetlik?
– Ott, a pohár mellett – mutatott a jelzett irányba Callarish.
– Kösz.

79
 Büntetlenül

A szőke szépség kiválogatta az eltávozottak neveit, majd vissza-

szórta a galacsinná gyúrt cédulákat a kehelybe.
– George, nem érdekel? – szólította meg Deborah a félrehúzódó
Stockert.
– Mondtam már! – reccsent a férfi hangja.
– Henriette, húznál te?
A barna lány úgy húzódott el a felé nyújtott üvegedény elől, mint
ördög a tömjénfüsttől.
– Én aztán nem! – utasította el a kétes megtiszteltetést. – Húzzatok
ti!
– Thomas? – próbálkozott tovább az összefogó személyiség szerepét
átvevő Deborah.
Amaz megrázta a fejét.
– Nem. Húzzál te! – javasolta.
– George?
– Oké! – csillant föl a kamionsofőr szeme. – Ha már ennyire nem
tudtok dönteni!
– Pont ő? – tiltakozott Henriette.
– Netán kifogása van a személyem ellen, kisasszony? Miért nem vál-
lalta a feladatot?
– Már régen nem itt kéne lenned! – vetette Stocker szemére a barna
lány.
– Hogyan? Nem értettem jól! – lépett felé fenyegetően a nagydarab
ember. – Csak nincs valami probléma?
Callarish furcsán próbálta védeni barátnőjét.
– Maradj már, az isten szerelmére! – szólt rá.
Deborah közéjük lépett a kehellyel.
– Na, akkor gyere. Húzzál egyet!
– Rendben – lépett oda Stocker, és kiemelte az egyik galacsint.
Kigöngyölte a papírt, és elolvasta a nevet.
– Na, ki az? Mondd már! – sürgette Callarish.
– Jaj, Tommy, ne! – csitította kedvese.
– Rengeteg időnk van még, fiatalúr! – mondta gúnyosan a teherautó-
sofőr. – Igyon valamit! – biztatta az ifjút, majd a nőkhöz fordult. –
Tölthetek? Hölgyeim? Egy italt?
– Az istenit, mondd már meg! – idegeskedett Thomas.
Deborah is kezdte elveszíteni a türelmét, pedig ő sosem erről volt
ismert.
– George!
– Igen? – szólt vissza amaz nyájasan, ami talán még dühöngésénél is
baljóslatúbbnak tűnt.
– Lehet, hogy a saját idődet lopod!
– Meglehet… – tűnődött félhangosan a kamionsofőr.
Callarish már tűkön állt.
– Na! Bökd már ki!
Stocker megvakargatta állán az őszes borostát.
– Nyugalom… Nyugi! Van egy ajánlatom! – mosolyodott el, és a szőke
lányhoz fordult. – Deborah!
– Egy ajánlatod? Nekem?
– Pontosan.
– Micsoda? Miféle ajánlatra gondolsz?
– Ne ijedj meg, nem arra! Papírt a papírért!
– Nem értem – vallotta be a szépség.
– Dehogynem érted! Megmondom, hogy kinek a neve van a papíron, ha
megmutatod, mit írtál a leveledben!

80
 Büntetlenül

– Soha! – jelentette ki konokul Deborah.

– Ugyan már! Lehet, hogy az én nevem az, nem? Na! – váltott gunyoros
hangnemre. – Megtagadnád egy halálraítélt utolsó kívánságát?
Henriette elfintorodott.
– Ízléstelen, amit csinálsz!
– Igazán? – vigyorgott a teherautó-vezető. – Nem baj! Nos, kis hölgy?
– Szó sem lehet róla! – tiltakozott Deborah.
Stocker ismét galacsinná gyűrte a fecnit.
– Rendben van!
– Ne!
Callarish megpróbálta jobb belátásra téríteni a makacskodó nőt.
– Mutasd már meg neki azt a kurva levelet! – kiabált rá.
Henriette a másik pártját fogta.
– Ne figyelj rá, Debbie! Thomas barátom átment nagyon ostobába!
– Ezt nem gondolhatod komolyan! – mondta Deborah döbbenten.
– Harmadik döntés! Harmadik döntés! Döntésük meghozatalára még öt
perc áll rendelkezésükre! Döntésük meghozatalára még öt perc áll ren-
delkezésükre!
Stocker elhúzta előttük galacsint jobbra, majd balra.
– Hallottátok, nem? Na, kíváncsiak vagytok? Deborah?
– Ezt nem teheted!
A kamionsofőr lángra lobbantotta öngyújtóját.
– Igazad van. Lehet, hogy túl gonosz vagyok – folytatta, és a kamera
felé mutatott. – Döntsenek ők!
Ezt már Henriette sem akarta hagyni.
– Stocker! Ne!
Callarish is rászólt.
– Mit érdekel annyira? Nem mindegy mit írt?
– Nem bizony! – felelte a kamionsofőr. – Kíváncsi vagyok, hogy mit
írt rólunk. Rólam!
Deborah elsírta magát.
– Semmit! Miért is tettem volna? Semmit, George, semmit! Hidd el!
– Látni akarom! – makacsolta meg magát a nagydarab ember, mint egy
ballábbal felkelt öszvér.
– Tudod, hogy nem írhatott semmit! – próbált józanabb hangot megütni
Roosevelt. – Aláírta a titoktartási kötelezettséget, meg amúgy is
biztosan elolvasnák, mielőtt elküldik, ha ő kerülne sorra.
Callarish inkább a szőke szépséget kérlelte.
– Deborah, légy szíves!
– Nem! – válaszolta a lány. – Henriette, segíts! Mit tegyek?
– Ne mutasd meg, ha nem akarod! – adott tanácsot a barna lány a nők
megszokott, remek helyzetfelismerésével.
– De akkor…
– Fogd már be a szád! – torkolta le Thomas.
– Ne törődj velük! – próbálta túlkiabálni barátnője. – Itt már semmi
sem számít!
– Normális vagy? – nézett rá kedvese meglepetten. – Miket beszélsz?
Henriette dacosan felszegte állát.
– Ne hallgass rájuk!
– Köszönöm, Henriette – sírdogált a szőke nő, majd felélénkült. –
Különben is elég, ha megnézzük, milyen nevek maradtak itt! – folytatta,
de lassú volt.
George Stocker felkapta a kelyhet, és nem úgy tűnt, mintha a követ-
kező néhány órában el akarná ereszteni.

81
 Büntetlenül

– Kár a fáradtságért! – nevetett fel. – Egyébként már mindegy, meg-

mondhatom. – Letette a poharat, és kigöngyölte a galacsint, mintha
most nézné meg először. – George Stocker. Hm. Azt hiszem, ez én vagyok.
Mit kell tennem?
Thomas megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Hála istennek!
Henriette nem értett semmit.
– Mire volt jó ez az egész?
Stocker lassan, megfontolva ejtette ki a szavakat, mintha óvódás
gyerekekhez beszélne.
– Szerettem volna elolvasni azt a levelet – közölte, majd felemelte
a hangját. – De ne örüljetek! – folytatta fenyegetően.
Most Deborah-n volt a kérdezősködés sora.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Hát, csak azt, hogy meg kellett volna mutatnod!
– Nem értem…
Roosevelt felpillantott a plafonra, mint aki némileg lesújtó véle-
ménnyel van a nő szellemi képességeiről, aztán elmagyarázta neki a
dolgot.
– Nyilván nem vállalja magára nézve kötelezőnek a sorsolást, amiért
nem adtad meg neki, amit akart.
– De… – kezdte Deborah.
A kinyíló ajtón belépő Hopkins, és a két fegyveres érkezése belé-
fojtotta a szót. Az orvos kérdőn nézett rájuk.
– Stocker megy – közölte Callarish. – Őt sorsoltuk.
A kamionsofőr ingatni kezdte a fejét.
– Azt én leszarom, kisöreg! Mondtam: papírt a papírért. Nem akartá-
tok, így hát én sem megyek.
Henriette felpillantott a kamerába.
– Mr. Fisher, látta? Őt sorsoltuk. Mennie kell!
– Sajnálom, kisasszony – dörrent fenyegetően az őrnagy hangja a
falakból. – Erőszakot ez irányban mi nem alkalmazunk. Választottak
maguk közül?
Thomas tovább erősködött.
– Nem kellett, mert sorsoltunk. Stocker megy!
– Mr. Stocker? – kérdezte Fisher.
– Én ugyan nem megyek innen sehova! – felelte amaz flegmán.
Deborah tanácstalanul toporgott.
– Most mit csináljunk?
Az őrnagy megválaszolta helyette a kérdést, mielőtt még igazán el-
gondolkodhatott volna.
– Akkor én sorsolok!
Rövid szünet következett.
– Henriette Ryan. Kisasszony, nagyon sajnálom. Ön következik.
Henriette kétségbeesve felkiáltott:
– Várjunk csak! Ezt magyarázza meg! Hogy-hogy az én nevemet mondja?
– Nem én választottam, Miss. Ryan. A számítógép önt jelölte.
– Igen? – kérdezte a barna lány, aki képtelen volt belenyugodni a
döntésbe. – És ez mit jelent?
– Ön a következő, kisasszony. És mivel nekem kellett sorsolnom, a
kedvezményezettjei ötvenezer dollárt kapnak. Így állapodtunk meg.
– Nem állapodott meg veled senki, te alávaló! – tört ki Henriette.
– Akkor emlékezzen a szerződésük záradékára, amelyet felolvastam
önöknek!
– Az anyád istenit, te szemét! – köpött Stocker felé hisztérikusan

82
 Büntetlenül

a lány. – Nem elég, hogy én megyek helyetted, még a pénzt sem kapom
meg!
Stocker vigyorogva vállat vont.
– Neki mondd! – mutatott a lesütött tekintettel álldogáló, szőke
nőre. – Ő nem adta oda a levelet!
– Semmi baj, Deborah – mondta Henriette. – Semmi köze nem volt a
leveledhez.
Már Callarish sem bírta tovább.
– Te tehetsz, mindenről, te hülye liba! – förmedt rá barátnőjére,
akinek döbbent tekintetét látva Roosevelt sajnálkozva elmosolyodott.
– Mi a francnak erősködtél, hogy ne mutassa meg neki, amikor már
majdnem megtette? Most meg még pénzem se lesz a hülyeséged miatt!
Henriette szóra sem méltatta, megvetően elfordult tőle. Deborah úgy
döntött, hogy még megpróbálkozik a lehetetlennel.
– Mr. Fisher! – nézett a kamerába. – Azt mondta, ha mi döntünk, nem
avatkozik bele. Láthatta, hogy Stockert húztuk ki! Ne mondja, hogy nem
látta!
– Nem mondom, kisasszony, de téved – hallatszott Fisher sztentori
hangja. – Valóban azt mondtam, hogy önök válasszanak. Beszéljék meg,
sorsoljanak, döntsenek, ahogy akarnak. De arra is felhívtam a figyel-
müket, hogy a döntésüknek egyhangúnak kell lennie! Ahogy mondtam, nem
alkalmazunk erőszakot. Igazán sajnálom Miss. Ryant, de nem tehetünk
mást. Doktor úr, kérem, végezzék a dolgukat.
A fegyveresek megragadták a vonakodó Henriette-et, aki nem hagyta
magát. Dulakodni kezdtek, de a lánynak esélye sem volt. Nem szabadul-
hatott szorításukból.
– Thomas, csinálj valamit! – könyörgött barátjának.
– Mit akarsz, Henriette? – kérdezte Callarish hidegen. – Hallottad,
nem?
– Azt akarom, hogy ments meg, te szerencsétlen!
George Stocker karba font kézzel vigyorogva figyelte az eseményeket,
Deborah pedig hiába akart volna segíteni, az egyik fegyveres sakkban
tartotta pisztolyával. Roosevelt meg elgondolkodott azon, milyen gyor-
san megkapta a lány a büntetését ostobaságáért. Most ő szólalt meg.
- Mr. Fisher! Vigyenek engem!
A katonák megálltak, s mindenki megmerevedett. Talán az idő is megállt
néhány másodpercre. Roosevelt lépése alapos meglepetést okozott. A
szobában lévők nem tudhatták, milyen erők csaptak össze most másod-
percek alatt, valahol messze.
Audrey Campbell harminc év körüli csodálatos testű ezredes hölgy épp
egy fiatal jóképű tiszt mellkasán meztelenül térdelve nézte monitoron
a jelenetet. Az alatta fekvő férfi nehezen kapott már levegőt, mivel
mindkét keze, s lába kikötve volt az ágyhoz, s a fölötte lévő nő hosszú
másodpercekre befogta orrát, száját. Most felemelkedett róla, de köz-
ben finoman megtapogatta a férfi kőkemény férfiasságát. - Mindjárt
folytatjuk szívem - súgta a férfi fülébe.- Nem sokáig kínozlak már,
visszajövök és belémélvezhetsz.- A számítógépéhez lépett, s három be-
tűt ütött a billentyűzetre: NEM!
A vezérlőteremben Fisher őrnagy elolvasta az üzenetet, szeme sem reb-
bent. Bekapcsolta a hangszórókat.
- Sajnos nem tehetjük, Mr. Roosevelt.- robbant be a hangja a szo-
bába. – Elkésett. Miután a számítógéppel sorsolunk, onnantól nem
változtathatjuk meg a döntést.
A szobába egy pillanat alatt visszatért a kőkemény valóság. A katonák
újra megragadták Henriettet, a lány üvöltve próbált menekülni.

83
 Büntetlenül

– Ó, Thomas, legalább gyere velem! – könyörgött Henriette. – Segíts,

ezek megölnek! – kiabált vissza már a küszöbről. – Jézusom, ne bánt-
sanak! Thomas… segíts! Szeretlek…
Henriette Ryan karjába belehatolt az orvos fecskendője, a lány pedig
a nagy adag nyugtatótól elalélt. Mielőtt még bezárult volna az ajtó,
még látták, hogy a termetesebb fegyveres a vállára dobja ernyedt tes-
tét.
Megint eggyel kevesebben maradtak…

4. A negyedik óra

George Stockernek eszébe jutott, hogy akad egy pakli, unaloműzőnek

tartogatott, francia kártya, övtáskájának hátsó zsebében, így aztán
nekiállt játszani Callarish-sel. Nem úgy tűnt, mintha a fiút különö-
sebben megrázta volna mindaz, ami barátnőjével történt. Deborah Miller
a kanapén ült, és szipogva törölgette szemeit agyongyűrt zsebkendőjé-
vel. A digitális óra első számjegye nemrég váltott nullára – igen,
akkor egy órája vitték el szegény Juliust! –, tehát ők négyen érték
meg a következő napot. De a hajnali napfényt már csak egyvalaki lát-
hatta meg közülük.
Theodore Roosevelt mélyen elgondolkodva szemlélte a nyithatatlan
ablakok elé eresztett függönyöket, amelyek kizárták a külvilágot. Néha
távoli mennydörgést hallott, és meg mert volna esküdni rá, hogy valami
mozog odakint a ház körül. A felharsanó farkasüvöltésre összerezzent,
de a többiek észre sem vették. Arra gondolt, hogy ha telihold van, és
megint elmegy az áram, akkor nem sok jó vár rájuk ebben a zilált
idegállapotban. Mert el kellett ismernie, hogy bármennyire megpróbálta
is félvállról venni az eseményeket, azért ő sem tartozott a legbátrabb
emberek közé.
A kamionsofőr barátságosan felmordult.
– Pajtás! Jó veled játszani, de egyet jegyezz meg!
Hirtelen felcsattant.
– Utálom, ha csalnak ellenem! – kiáltotta, és felugrott, dühösen
feldöntve az asztalt. Megragadta Thomas nyakát, aki a meglepetéstől –
no és a torkára szoruló, vaskos ujjaktól – köpni-nyelni nem tudott.
Stocker még jól megrázta, mielőtt elengedte volna az ijedt legényt.
Callarish a nyakát tapogatta.
– Nem is csaltam! – tiltakozott erőtlenül.
Stocker csak legyintett erre.
– Irtózatosan rühellek már veletek lenni! – Odalépett az egyetlen
nő elé, aki velük maradt. – No, és a szépséges kis Deborah? – kérdezte
gúnyosan, összecsücsörítve ajkait, mintha csak egy kisbabához be-
szélne. – Éppen min töri azt a nagyon okos kis buksiját?
– Szállj le rólam, Stocker! – jött a nem éppen barátságos válasz. –
Undorodom tőled!
– Ó, most mit tegyek? Meg vagyok szeppenve!
A kamionsofőr hátrafordult Callarish-hez, és felröhögött.
– Thomas! Te ebben gyakorlottabb vagy! Mit tegyek? Talán nyaljam ki
a seggét? – üvöltötte a nagydarab férfi, dühtől elvörösödő fejjel. –
Te azt tennéd?
Deborah fáradtan megrázta a fejét.
– Elég, ha egyszerűen békén hagysz.
Stocker megvakarta a feje búbját.
– Hm. Megbántottatok! Szomorú vagyok!

84
 Büntetlenül

A focista méltatlankodva jegyezte meg:

– Én meg sem szólaltam!
Stocker, mintha meg sem hallotta volna.
– Pedig… Lett volna egy nemes felajánlásom! – Széttárta karjait, és
az egyre jobban kiürülő whiskysüveghez lépet, hogy töltsön magának egy
italt. – Sajnálom, igazán sajnálom. Kisasszony? Uraim?
Nem kapott választ, ráadásul Roosevelt mintha egy más világban járt
volna.
– Mi van, halálmadár? – szólította meg.
– Mi? – kapta fel a fejét amaz.
– Kérsz egy italt?
– Kösz, nem. Nem tesz jót az elmének.
– Olyan mindegy az már!
Theodore visszafordult az ablak felé.
– Meg mernék esküdni, hogy van odakint valami.
– Persze, a szellemek, de nem odakint, hanem a fejedben! Na gyere,
igyál egyet…
– Inkább kihagynám…
– Ahogy gondolod. Már nincs túl sok! De hát akkor egyedül kell innom!
– Igyál csak! – mondta Deborah.
A kamionsofőr odalépett a hátsó ajtóhoz, és megállt előtte. Hangja
teljesen józanra, komolyra váltott, amire még a gondolataiba mélyedő
Roosevelt, és a Julius elvesztése miatt sírdogáló nő is felfigyelt.
– Lehet, hogy képzelődöm, de mintha ez az ajtó néhány órája még zárva
lett volna.
Callarish meglepődött.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy most nyitva van?
– Ühüm… – dünnyögte a nagydarab ember.
– Amikor a sötétben azzal az alakkal verekedtem, mintha arra menekült
volna… De elájultam, nem vagyok biztos benne – mondta Thomas, és
megvakarta a füle tövét.
– Pontosan arra menekült – közölte Stocker, és lenyomta a kilincset.
– Nos? – firtatta Callarish.
– Igen. Nyitva van – közölte vizsgálatának eredményét a kamionsofőr.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Roosevelt.
– Vajon mit? – kérdezett vissza Stocker, és a résnyire nyitott ajtón
óvatosan átlépte a küszöböt. – Mindjárt jövök…
Callarish a becsukódó ajtóra mutatott.
– Mit csináljunk vele? – fordult a nőhöz.
Deborah vállat vont.
– Semmit. Mit tehetnénk?
– Próbáljuk meg bezárni! – javasolta a fiatalember. – Odahúznánk a
kanapét, az asztalokat, mindent! Nem tudna visszajönni! – magyarázta.
A szőke szépség gúnyosan elmosolyodott.
– És? Mi lesz, ha letelik az idő? Azt mondanánk Fishernek, hogy van
egy foglyunk? Biztosan érdekelné! Ugyan! – legyintett lemondóan.
Thomas sértődötten hátrébb lépett.
– Azt hittem, te is utálod.
– Persze, még jó, hogy nem zártam a szívembe azok után, amiket
elkövetett! De attól, hogy bezárjuk, még nem őt fogja elvinni az
őrnagy.
– Nem bizony – erősítette meg Roosevelt.
Deborah hirtelen a focista szemébe nézett.
– Thomas! Nem sajnálod Henriette-et? – váltott témát.
– Dehogynem! – válaszolta amaz félvállról. – De… Mégis, mit tehettem

85
 Büntetlenül

volna?
– Mit is? – tűnődött el a lány. – Igazán férfias dolog lett volna
elvállalni, hogy menj helyette.
– Férfias? Eh, Deborah! – legyintett Callarish. – Ugyan már, nem
áldozom fel magam senki helyett.
– Én hallottam, hogy Theodore felajánlotta neki – árulta el a nő.
Roosevelt bosszús pillantással nézett rá. Nem nagyon tetszett neki,
hogy vallomásának akaratlanul is fültanúja volt. Aztán vállat vont.
Mindez semmit nem változtatott a dolgok menetén.
– Ez a vészmadár karonfogva jár a halállal, mit számít neki? Legalább
beszélgethetett volna a szellemeivel!
– Nem tudsz te semmit – sóhajtott fel Theodore, mint aki úgy véli,
szellemi fogyatékosoknak tökéletesen fölösleges előadást tartania a
világmindenség működéséről.
– Akkor is megtette! – erősködött Deborah.
– Hagyjuk ezt! – javasolta halkan Roosevelt.
– Persze, hogy lecsapja a kezemről, mégsem ment vele semmire! Hen-
riette az enyém! – kiáltott fel Thomas.
– Csak volt, barátom. Csak volt! – sóhajtott föl sajnálkozva Theo-
dore, noha legkevésbé sem a faragatlan fajankót sajnálta. – Ha talál-
kozni akarsz vele, követned kell…
– Akar a franc! – dühöngött Callarish. – Különben is! Miért nem
mentél el helyette?
– Úgy vettem észre, hogy más játékot játszotok. Azon kívül, ha jól
emlékszem, téged szólított. Hozzád könyörgött!
A fiatalember megcsóválta a fejét, és valamelyest visszavett hang-
erejéből.
– Mondtam már: nem áldozom fel magam más helyett!
– Igen – mondta halkan Deborah. – Ez valóban áldozat lett volna.
Egyben lovagias tett. Engem világéletemben kinevettek, amikor azt
mondtam, hogy olyan férfit keresek, aki valóban, minden ízében férfi.
Milyen korban élek? Mit remélek?
– Mégis ostobán választotok mindannyiszor, amikor lehetőségetek van
rá – figyelmeztette Roosevelt. – Nagy szavak a szerelemről, meg a
tökéletes férfiről, de, még ha megtaláljátok is, hirtelen fontosabb
lesz, hogy jóképű legyen, és gazdag, mert, még ha ver is benneteket,
jól élhettek mellette! Nem tudjátok legyőzni az ösztöneiteket!
– Igazságtalan vagy! – tiltakozott Deborah. – Én nem vagyok ilyen.
Roosevelt csak legyintett erre.
– Hallottam már ezt a szöveget nem egyszer! Ha meg mégsem olyan vagy,
az csak valamilyen genetikai torzulás lehet – tette hozzá a jól érte-
sültek fölényével.
– Köszönöm a kedvességedet – mondta fanyarul a nő. – Nem gondoltam
volna, hogy ennyire nőgyűlölő vagy!
– Nem vagyok az, éppenséggel, hogy nem! – tiltakozott a feltételezés
ellen a vézna férfi. – Rajongva tudok imádni egy nőt, még ha az észre
sem vesz, de azért nem vagyok vak, hogy ne lássam a rideg tényeket.
Látod, Henriette rájött, miféle alak a barátja, mégis őt választotta
valaki helyett, akinek fontos volt…
– Sajnálom, hogy így érzel…
– Te csak ne sajnálj engem! A sajnálatból egy életre elegem volt!
– Deborah! – próbálta visszaterelni a beszélgetést az eredeti témához
Callarish. Nem akarta, hogy Henriette-ről, no meg az ő gyáva viselke-
déséről legyen szó. – Amikor az ember élete a tét, akkor csak maga
számít, csak saját maga! Ez nem megvetendő! Ez egyszerűen természetes.

86
 Büntetlenül

– Egy olyan embernek, mint te! – vetette ellen a nő. – De ha az

édesanyádat ragadták volna el? Akkor is ugyanezt mondanád? – Lemondóan
legyintett. – Legalább látszana rajtad, hogy sajnálod a kedvesedet!
– Miért, az mit változtatna? Ez a kőkemény, való élet, Deborah. Semmi
helye sajnálkozásnak!
A géphangra megint csak összerezzentek. Roosevelt fogadni mert volna
rá, hogy akkor is ugyanígy megijednének, ha egyfolytában azt a rohadt
órát figyelnék, és számítanak rá.
– Negyedik döntés! Negyedik döntés! Döntésük meghozatalára még ti-
zenöt perc áll rendelkezésükre! Döntésük meghozatalára még tizenöt
perc áll rendelkezésükre!
Ekkor nyílt ki a hátsó ajtó, George Stocker lépett be a terembe.
Szemlátomást remegett, mint aki nagyon megrémült valamitől. Odalépett
az asztalhoz, és csaknem az össze whiskyt felhajtotta az üvegből. Aztán
felpillantott a kamerára.
– Fisher! A kurva anyját magának! Magyarázza meg, mi ez! Azonnal
magyarázza meg!
Callarish értetlenül bámult a feldúlt teherautósofőrre. Társai nem
kevésbé tanácstalanul figyeltek.
– Mi van? – kérdezte. – Mi történt veled?
– Hagyj békén! – lökte félre Stocker. – Valami nagyon nem tetszik
itt nekem!
A fiatalember elindult az ajtó felé.
– Állj! Ne menj be! – figyelmeztette a nagydarab ember.
– Miért, mi van benn? – torpant meg Callarish.
– Biztosan tudni akarod?
– Naná! – próbált magabiztosnak látszani Thomas, nem sok sikerrel.
– Hét, összesen hét darab fekete koporsó, mindegyiken egy névvel.
Érted? Hét! És az egyiken az én nevem van!
– Mind a hetünknek van koporsónk? – kérdezte az úri fiú elhűlve.
Most aztán tényleg ijedtnek látszott.
A biztonsági rudak döndülésére felkapták a fejüket. A következő
pillanatban kivágódott a bejárati ajtó, és Philip Fisher lépett be
rajta, két fegyveressel a nyomában.
– Stocker! – dörrent az őrnagy. – Maga olyat tett, amit nem lett
volna szabad! Megmondtam, hogy nem hagyhatják el a szobát!
– Ez nem igaz! – állt most először a nagydarab fickó mellé Deborah.
– Soha nem mondta!
– Én másképp emlékszem! – mondta hidegen Fisher, és előhúzta pisz-
tolyát az övéből.
George Stocker, amióta ismerték, most látszott először valóban ré-
mültnek.
– Mit akar csinálni, Fisher? Hé, ezt nem lehet…
Az őrnagy szemrebbenés nélkül meghúzta a ravaszt. Mindannyian ösz-
szerezzentek a lövés éles csattanására. Deborah felsikított, Callrish
elfordult, Roosevelt meg csak bámult maga elé, amint a nagydarab férfi
teste eldőlt, mint egy zsák. A két fegyveres felnyalábolta, és kisie-
tett vele. Fisher hangja keményen dörrent rájuk.
– Kaptak egy órát! Éljenek vele!
Az egész elátkozott éjszaka folyamán most először nem kellett ret-
tegniük a pillanattól, amikor a digitális falióra gonoszul vöröslő
perc- és másodpercszámlálói dupla nullára váltottak. A nő viszont úgy
vélte, van még mitől tartaniuk.
– Fisher, maga egyszerűen lelőtte Stockert! – mondta a lány mérgesen.
– Hidegvérrel végzett egy védekezésre képtelen emberrel!

87
 Büntetlenül

Az őrnagy mondani próbált valamit, de a szőke szépség nem hagyta.

– Nem! Ne mondjon semmit! Nagyon kérem! Amióta tart ez a szörnyűség,
már a második embert ölik meg a szemem láttára. Miért?
– Úgy vélem – válaszolt Fisher hűvösen –, inkább örülniük kellene.
Mondtam már, Stocker nem érdemelt több esélyt.
Deborah szemei résnyire szűkültek, amint gyanakvóan megrázta a fe-
jét.
– Nem! Nem ezért ölte meg! Stocker megértett mindent, és… Elmondta
volna nekünk, és maga ezt nem akarta!
Most már Fisherről is lehullott a szenvtelen álarc.
– Kisasszony, elég ebből! – csattant föl. – Mr. Callarish, Mr. Roo-
sevelt, és ön még élnek! De egyre inkább szükségük lesz az ellenszerre.
Erre gondoljon! Fogy az idejük. Vészesen fogy! És még kétszer dönteniük
kell.
A nő csak legyintett.
– Nem, Mr. Fisher. Engem ez már egyáltalán nem érdekel – mondta
valamivel higgadtabban. – Itt úgyis maga dönt mindenről! Egyedül Ju-
liusnak volt bátorsága önállóan dönteni. Ő – hangsúlyozta ki – igazi
férfi volt!
– Ezzel semmire sem megy – közölte az őrnagy hidegen.
– Stocker hét koporsót talált a másik szobában. Nekünk szánták őket.
És mi heten voltunk. Akkor hát ki marad életben?
Kínzójuk arcán egy röpke pillanatra némi zavar látszott, ám vonásai
hamar kisimultak.
– Nincs időm ezzel foglalkozni, kisasszony.
Callarish valamivel követelőzőbben szólt rá.
– Miért volt hét koporsó?!
– Ez nem tartozik magukra – felelte Fisher szenvtelenül. – Higgyék
el, egyikük életben marad! Más dolguk van, mint a koporsókon gondol-
kodni! Annak nincs jelentősége.
– De, igenis van!
– Talán gondoljanak arra, hogy mivel nem tudhattuk, ki fog életben
maradni, kénytelenek voltunk mindegyiküknek készíttetni egyet.
Roosevelt meg inkább arra gondolt, hogy ebben az esetben is megta-
karíthatták volna a pénzt, ha eggyel kevesebbet csináltatnak, a név-
táblákat pedig utána szerelik rájuk – vagy festik föl a neveket –, de
erről nem szólt senkinek.
– Maga hazudik, Fisher – jelentette ki Deborah. – Maga egy szemét
alak, akinek egyetlen szavát sem lehet elhinni! Tűnjön el a szemem
elől!
Az őrnagy szó nélkül hátat fordított nekik, és távozott, mögötte a
már megszokott döndüléssel záródott be az ajtó. A három ember magára
maradt, újabb félelmekkel, újabb kétségekkel…

5. Az ötödik óra

Lassan már fél egyre járt az idő, és az életben maradtak egyre

rosszabbul érezték magukat. Nehezen lélegeztek, a szobában a hőség
kezdett lassan elviselhetetlenné válni. Illetve az ő hőérzetük mondta
fel a szolgálatot. Callarish levetette ingét, előtűnt napbarnított,
szépen kidolgozott izomzatú felsőteste. Roosevelt csak trikóra vetkő-
zött, így is éppen eléggé madárijesztőnek érezte magát, mint akinek
egyetlen mozdulatra szétesésnek indulnak a csontjai. Deborah Miller
sokat gondolkozott, de végül ő sem bírta tovább. Levetette ingét, és

88
 Büntetlenül

igyekezett nem odafigyelni Thomas mohó pillantásaira, amelyekkel újra

és újra végigmérte őt, melltartója alatt formásan gömbölyödő, feszes
kebleit, nőiesen izmos, szép ívű hasát. Egyre gyakrabban rázta meg
őket a köhögés, olykor fulladási rohamok törtek rájuk.
– Közeleg a vég – sóhajtott föl a gyönyörű nő.
– Akkor talán jelentkezhetnél… – Callarish megjegyzése köhögésbe
fúlt. – Én kibírom…
– Honnan tudod? – kérdezte Roosevelt. – A nők szervezete erősebb.
– Én meg edzettebb vagyok! Különben is, mi van, ha a szellemeid nem
engem akarnak elvinni? Szerintem, amilyen állapotban vagy, te dobod
föl leghamarabb a talpadat.
– Na de Thomas! – szólt rá a focistára a nő.
– Miért, nincs igazam?
Roosevelt elmosolyodott.
– Hagyd rá, úgysem érti. – Néhány pillanatra elhallgatott. – Tudod,
Thomas, én sem voltam rossz bőrben régebben, és ha téged elkapna egy
ilyen betegség, te sem néznél ki jobban, mint most én – magyarázta.
– No igen. Pillanatnyilag viszont a jelenlegi fizikai állapotunk
számít. Ne felejtsd el, hogy a döntésünknek egyhangúnak kell lennie!
Én meg nem megyek bele abba, hogy sorsoljunk, amikor neked nyilvánva-
lóan véged van. Nézz csak magadra! Remegsz a láztól, csurom víz vagy!
Roosevelt felköhögött, helyette Deborah válaszolt
– Lelketlen vagy, Thomas!
– Te még mindig nem értetted meg, hogy itt a túlélésünkről van szó?
– fordult hozzá Callarish. – Csak ez számít, itt nincsen civilizáció!
– Ha így döntünk, akkor valóban – mondta a lány beletörődően.
– Ötödik döntés! Ötödik döntés! Döntésük meghozatalára még negyvenöt
perc áll rendelkezésükre! Döntésük meghozatalára még negyvenöt perc
áll rendelkezésükre! – harsogta a géphang.
– Már úgy hiányzott! – sóhajtott fel Roosevelt.
Hangos kattanás hallatszott, mint amikor kimegy a biztosíték, és
minden elsötétült körülöttük. Hirtelen mintha fagyos fuvallat hatolt
volna át a szobán, kirázta őket a hideg, ám alig borzongtak meg, olyan
hőhullám érkezett a nyomában, hogy alig bírtak eszméletüknél maradni.
Callarish levetette cipőjét és farmerét is, egy szál alsóban nyúlt el
a fotelben. Roosevelt is meglazította övét. Deborah felnyögött, de ő,
szerencséjére szoknyában volt.
– Ez még hiányzott! – jegyezte meg.
– Újabb áramszünet… – közölte Callarish flegmán a nyilvánvaló tényt.
– Nem is tudom, ez a forróság rosszabb, az, hogy alig kapok levegőt,
vagy ezek a jéghideg fuvallatok… – suttogta félénken a nő. Roosevelt
kitapogatta az utat a kanapéig, és odatelepedett mellé.
– Nem akarlak megijeszteni… – kezdte.
– De meg fogsz – közölte Deborah, hiszen ismerte már a másikat.
Legalábbis azt hitte.
– Ne mondd, hogy nem hallod megint a kopogást odafentről…
– A francba is, ebben igazad van! – ismerte el kelletlenül Callarish,
és ő is közelebb húzódott hozzájuk.
– Igen… – mondta a lány alig hallhatóan.
– Akkor érez az ember ilyen hideget, ha szellemek járnak a szobában
– adta meg nekik a kegyelemdöfést Roosevelt önkéntelenül. Nem tehetett
róla, úgy érezte az ő világképe teljesebb.
– Jaj, ne…
– Elég egyértelműek a jelek, nem?
Mintha csak szavait akarná igazolni, megreccsent az étkezőasztal,

89
 Büntetlenül

majd a fal mellett álló szekrényen futott végig a ropogás. Aztán egy
pohár pendült meg, mintha valaki megkoccintaná a körmével.
– Még egy rohadt öngyújtónk sincs már! – mérgelődött Callarish,
amikor rájött, hogy Stockerrel együtt elvitték a nagydarab ember hol-
mijait is.
– Jobb is – suttogta Roosevelt, és Thomas is csak ekkor vette észre,
mennyire visszavettek a hangerőből mindannyian.
– Már hogy a fenébe lenne jobb? – ellenkezett a focista.
– Mondtam már. A láng idevonzza a kísérteteket. A régi népek nem
babonásak voltak csupán nem ismerték a villanyáramot, meg az elektromos
berendezéseket, ezért aztán gyakrabban találkozhattak olyan jelensé-
gekkel, amelyeket természetalatti tudatú lények természetfelettinek
hisznek.
– Várj csak… – szólalt meg Deborah, hangját már alig lehetett hal-
lani.
– Mi van? – kérdezte Thomas.
– Hallgassatok!
Először nem tudták, mire akar kilyukadni a nő, amint azonban füleik
hozzászoktak a síri csöndhöz, megértették. Alig érzékelhető suttogást
hallottak, amely mintha a falakból áradt volna, a padlóból és a pla-
fonból, mindenünnen.
– Az istenit, ennek a vészmadárnak a végén még igaza lesz! – suttogta
Callarish félelemtől remegő hangon.
Sem a géphang, sem az áramszünet okozta sötétségben láthatatlanná
vált, elektronikus óra nem tudatta velük, mennyi idejük lehet még az
utolsó előtti döntésig. Nem tudták elhinni mindazt, ami velük történt,
de azt sem, hogy még mindig itt vannak, egyre nagyobb eséllyel a
túlélésre. De addig még több mint egy fertályóra hátravolt.
Odakint villám csapott le, közvetlenül az épület közepében. A három
ember egyként ugrott fel ijedtében, aztán annál is jobban megijedtek,
amikor a szabadban felvillanó fénynél különös sziluettet láttak meg
az ablak előtt, közvetlenül a függöny túloldalán. Hirtelen még az
eddigieknél is jobban szerettek volna másutt lenni, pedig ezt már aztán
igazán nem hitték volna. Még verítékszaguk sem zavarta őket, amikor
rettegve összebújtak a kanapén.
– Mi várhat még ránk ma éjjel? – nyöszörgött Deborah.
– Csak ne féljetek! – javasolta Theodore.
– Könnyű azt mondani!
– A ti dolgotok, hogy megpróbáljátok-e, vagy sem. A félelem idevonzza
a gonoszt, mint ahogy a kutyák is megérzik, ha félsz tőlük. Saját
magatokat veszejthetitek el!
Callarisht meglehetősen zavarta saját esendőségének hirtelen jött
tudata.
– Te olyan jól meg tudod nyugtatni az embert! Az ember még azt is
képes elhinni, hogy az ördög itt kopogtat az ajtónkon! – hordta le a
vézna férfit. – Az istenit! – kiáltott fel aztán, amikor valamelyes
felemelt hangját követően nyomban ismét lecsapott a villám. Lehet,
hogy a közvetlen közelben, mert szinte felizzottak a falak, és az
egész masszív építmény megremegett tőle.
– Én a helyedben óvatosabban válogatnám meg a szavaimat – figyel-
meztette Roosevelt.
Hirtelen olyan síri csönd borult a szobára, hogy még egymás heves
szívdobbanásait is hallották.
– Mi a fene? – suttogta Callarish zaklatottan.
Hűvös légáramlat suhant át a szobán.

90
 Büntetlenül

– Valaki van itt – felelte Theodore. Valahogy megint nem sikerült

megnyugtatnia társait.
– Ki lenne itt… – próbálkozott a focista, aztán csak tátott szájjal
bámult a kandalló felé, akárcsak a többiek.
Halovány, alig észrevehető, fehér aura jelent meg egy méterrel a fal
előtt. Lassan, alig érzékelhetően, egyre kivehetőbbé vált. Deborah
önkéntelenül Theodore-hoz bújt, aki védelmezőn átkarolta a remegő
lányt. Callarish fogai hangosan vacogtak a hidegtől és a félelemtől,
a másik kettő összeszorította ajkait. Bármi várt is rájuk, annyit sem
tehettek ellene, mint hogy ne ők legyenek a következő jelöltek.
Az áttetsző, fehér alak közben fokozatosan emberi formát öltött, bár
részleteket két, sötéten ásító szemgödrén kívül nem lehetett észre-
venni rajta. Felemelte két karját, majd széttárta őket, mintha mondani
akarna valamit. A suttogás felerősödött, de nem lehetett érteni. Mintha
legalább egy tucat ember kiabálna egyszerre, mérföldekre innen, amiből
a tréfás kedvű szél csupán foszlányokat hord el a hallgatózó fülek
felé.
– Mi lesz most, Theodore? – súgta Deborah a vézna férfi fülébe, hogy
az is alig értette.
– Honnan tudhatnám? – kérdezett vissza amaz.
– Te annyi mindent tudsz ezekről a dolgokról!
– De hát erről a szellemről semmit sem tudok! Ha arra gondolsz,
valószínűleg közölni próbál valakivel valamit. Talán egy felderítetlen
gyilkosság, vagy baleset áldozata, vagy egyszerűen csak nem végezte
el a dolgát itt, az árnyékvilágban… Számtalan dolog lehet…
Ekkor azonban a kísértet leengedte bal karját, jobbjával pedig Roo-
seveltre mutatott. Hirtelen, még ha nehezen is, de érthetővé vált a
suttogó szellemek kara. Mintha végre összegyűjtötték volna az energiát
a kommunikációhoz – gondolta Theodore, még ha mindebben vajmi kevés
öröme telt is. Az áttetsző lény ugyanis egyenesen rá mutatott, a kórus
pedig az ő nevét skandálta:
– Theodooore Rooooseveeeellllt… Theodooore Rooooseveeeellllt… Theo-
dooore Rooooseveeeellllt…
Deborah Miller úgy tolta el magától a vézna fiatalembert, mintha az
leprás lenne. Theodore nem szólt semmit, csak szokásos mosolya deren-
gett fel az arcán, amit a sötétben senki nem láthatott – talán csak a
baljóslatú kísértet. Felállt, és a társaihoz fordult.
– Engem szólítanak – mondta csöndesen, beletörődve a megváltoztat-
hatatlanba.
– Nem sorsoltunk ki senkit! – vetette ellen Deborah, aki meglehetősen
szégyellte magát ösztönös reakciójáért.
– Én ugyan nem bánom, ha mennie kell! – mondta Callarish megköny-
nyebbülten, hogy immár talán ötven százalékosra nőttek az esélyei. Nem
akarta elvesztegetni a pillanatot. – Most megmutathatod, mennyire be-
széltél komolyan! – cukkolta Rooseveltet, aki viszont nem vette a
lapot.
– Mondtam, hogy nem tudsz semmit, Thomas – felelte halkan. – Én nem
azért járattam a számat, mert beléptem valami ostoba szektába, és
minden szembejövőt meg akarok téríteni. Éreztem, hogy azért éltem túl
a halálos kórt, mert még valami célom van az életben, és lám, most ez
is kiderült. Nem örülök neki, de el tudom fogadni. Azt hittem, Henri-
ette az, akin segítenem kell, de ő lemondott róla. Talán most, Debbie,
neked kell megadnom az esélyt, hogy megkapd az ellenanyagot. Te voltál
az első, akinek el tudtam hinni, hogy igazat mondd, és nem kapkod ide-
oda, mint a többiek, mint Henriette, ezért aztán azt kívánom, légy te

91
 Büntetlenül

a túlélő, és emlékezz rám szeretettel…

– Jaj, Theodore, ez nem lehet! Most így éljek? Találtam valakit,
akit szerethetek, találtam valakit, aki igaz barátom lehetne, és el
kell veszítenem mind a kettőt! Miért ilyen kegyetlen a sors velem?
Roosevelt tudta, hogy keménynek kell maradnia, nem csupán azért,
hogy elszakítsa magától a lányt, hanem azért is, hogy háborgó lelkét
megnyugtassa, hiszen minden porcikája lázadt döntése ellen. De erős
volt, legalább annyira, mint amilyen gyöngének látszott. Amikor ismét
a kandalló felé pillantott, a szellemnek már nyoma sem volt, a szobát
is megint átjárta a kegyetlen forróság. Legalább biztos lehetett a
döntésében.
– Ha feladod, Debbie, nem csak az én áldozatom volt hiábavaló, hanem
a kedvesedé is. Tudod, hogy még feladatod van! Julius bízott benned…
– Igen, igazad van. Csak nagyon fáj! – sírta el magát a nő. Már a
második férfi áldozta föl magát érte ma este, és úgy érezte, ezt nem
érdemelte ki semmivel.
– El ne bőgjem magam! – szólt közbe Callarish, immár visszanyerve
önmagát, hogy biztosan tudhatta: nem ő lesz a következő.
– Sajnálom, hogy milyen üres az életed – búcsúzott el tőle is Theo-
dore –, de azért azt kívánom neked, hogy ha mégis te nyernél, sike-
rüljön a karriered, amelyre annyira vágysz.
Thomas egy pillanatra elszégyellte magát, de ez gyorsan elmúlt.
– Hát, kösz, haver, ez rendes tőled! – mondta.
Roosevelt nem törődött az idővel, a sötétben odasétált a bejárati
ajtóhoz. Hallotta, hogy a gyönyörű nő követi, és érezte, ahogy megfogja
a kezét. Zavarban érezte magát, amikor a hiányos öltözetű Deborah
átölelte, neki meg erekciója támadt, de a lány nem engedte el, és a
fülébe súgott valamit, amitől megkönnyebbült, akárcsak a baráti pu-
szitól, amellyel elváltak.
Hirtelen visszatért a fény, és néhány pillanatra semmit sem láttak.
Az elmúlt hosszú percek után majd’ megsüketültek a falakból felharsanó
géphang bömbölésétől.
– Ötödik döntés! Ötödik döntés! Döntésük meghozatalára még öt perc
áll rendelkezésükre! Döntésük meghozatalára még öt perc áll rendelke-
zésükre! – harsogta.
– Jól elszaladt az idő – jegyezte meg Roosevelt, majd felnézett a
kamerába. – Jöjjön értem, Fisher, ne húzzuk az időt! Szeretnék életem
utolsó perceiben egy kis pénzt keresni!
Deborah szeretettel elmosolyodott ettől a megjegyzéstől, Callarish
csak lemondóan legyintett.
– Isten veled, Theodore! – búcsúzott el végleg a férfitől.
– Viszlát, haver – köszönt el tőle Thomas –, még ha szerintem bolond
is vagy…
– Kösz a bókot – nevette el magát szerényen Roosevelt, és hátat
fordított nekik, hogy ne lássák könnyeit…

6. A hatodik óra

– Mekkora féreg maga, Fisher! – förmedt rá az őrnagyra Deborah,

amikor az megérkezett két fogdmegjével.
– Nem tehetek róla, hogy hiba csúszott a kísérletbe – felelte amaz,
miközben Theodore Roosevelt elhagyta mellette a szobát. – maguk vál-
lalták a kockázatot.
– De nem készíttetett elég ellenanyagot!

92
 Büntetlenül

– Ezt már egyszer megbeszéltük – mondta hidegen Fisher. – Felesleges

újratárgyalni. Pusztán azért vagyok itt, mert úgy éreztem, Mr. Roose-
velt megérdemli a tiszteletet bátorságáért.
– Tudja is maga, hogy mi az!
– Higgye el, tudom.
– Nem számít. Menjen a fenébe!
– Örüljön inkább, hogy most már nagy eséllyel túléli ezt a dolgot.
– Hé, nem lehetne kicsit hűteni ezen a levegőn? – köhögött fel
Callarish.
– Hűtjük a levegőt, és dúsítjuk oxigénnel. Mindazonáltal önök bete-
gek, és lassan már az utolsó órában vannak. Ennél többet nem tehetünk,
nem változtathatjuk meg a személyes hőérzetüket.
– Tűnjön már el, maga szemét! – szólt rá az őrnagyra a nő. – És
szeretném, ha legalább most kikapcsoltatná a rohadt kameráit!
– Ezt nem tehetem – mondta fagyosan Fisher.
– Nem? – húzta száját gúnyos mosolyra Deborah. – Van valami, amit
maga nem tehet meg?
– Már megmondtam…
– Én meg szeretnék lefeküdni Mr. Callarish-sel! És nem akarom, hogy
maguk ezen csámcsogjanak!
– Semmi közöm ahhoz, hogyan töltik az idejüket, de úgy gondolja, ez
a leghelyesebb?
A szépséges nő bólintott.
– Ahogy mondja, Fisher: semmi köze hozzá.
Az őrnagy szó nélkül hátat fordított neki, és Rooseveltet kísérő
emberei nyomában távozott.
Callarish döbbenten meredt a nőre.
– Ezt komolyan gondoltad?
– Mit?
– Komolyan le akarsz velem feküdni?
– Te szeretnéd? – kérdezett vissza Deborah.
– Azt hiszem, igen. Hiszen olyan jó nő vagy!
– Na igen, ez az egyetlen, amit észrevesztek bennem.
– Ennek örülnöd kellene – lépett közelebb Thomas.
– Nem tenyészállat vagyok! – tiltakozott Deborah,
– Nem, csak kurva jó bőr! – mondta a férfi, egyre jobban felajzva.
– Legalább ne legyél közönséges, jó?
– Most akarod, vagy sem?
– Igazad van, mit vártam? Akarom, igen.
– És miért? Annyira nem vagyok beképzelt, hogy azt higgyem, belém
estél!
– Te elhiszed, hogy valamelyikünket életben hagyják?
– Hát – vakarta meg a feje búbját Callarish –, nagyon szeretném.
– Nem azt kérdeztem, hogy szeretnéd-e, hanem azt, hogy hiszel-e
nekik.
– Persze, hogy hiszem, mi mást tehetnék? – vont vállat a focista. –
De hagyjuk ezt! Kívánlak… Nagyon!
– El kell mondanom, hogy szívesebben szeretkeztem volna Theodore-
ral, csak sajnos már nem volt rá időnk.
– Nem érdekel – lihegte a férfi, és kikapcsolta a lány melltartóját.
– És Henriette, Thomas? Meghalt a lány, akit szerettél! Hogyan lennél
képes most lefeküdni velem?
A fiú durván megmarkolta a nő mellét, aki felszisszent a fájdalomtól.
Hát, ez eddig nem a legjobban alakult.
– Én – folytatta a nő – most már nem hiszem, hogy bármelyikünk

93
 Büntetlenül

életben marad, és ezért akarok életemben legalább egyszer szeretkezni…

Hogy megtudjam, milyen… De te? Te hogy lennél rá képes?
– Úristen, Deborah! Ne kérdezd ezt! – kérte Thomas teljesen feliz-
gatva, és kilépett alsónadrágjából, majd levette a lány maradék ruha-
darabjait is, és lefektette a kanapéra. – Te gyönyörű vagy, és… és
nagyon izgató!
– Ennyi? Ennyi elég neked?
– Az istenit, nagyon felhúztál! Annyira kívánlak! – felelte a férfi.
Mintha csak magával törődött volna.
– Fölhúztalak? Én húztalak föl? És hogyan, mivel?
Callarish elkezdte végigcsókolni azt a csodálatos testet, amellyel
a sors – no és az az ostoba Roosevelt – megajándékozta. Sosem panasz-
kodott, ha rámosolygott a szerencse.
A géphang sem zavarta a felajzott fiút.
– Utolsó döntés! Utolsó döntés! Döntésük meghozatalára még negyvenöt
perc áll rendelkezésükre! Döntésük meghozatalára még negyvenöt perc
áll rendelkezésükre!
– Fogy az időnk, Debbie, csináljuk már! – lihegett Thomas.
Végre a nő is elszánta magát.
– Rendben. Mondd, hogy mit kell tennem!
Callarish már a nő combjait csókolgatta.
– Bízd rám magad, drágám! Nem kell csinálnod semmit, csak feküdj
nyugodtan! Lazíts!
Deborah egyre idegesebb lett.
– Ne hívj drágámnak, jó? És ne hívj se kicsimnek, meg bébinek se,
meg mit tudom én, minek! Ebben egyezzünk meg!
– Jó, de mi bajod van? Miért vagy olyan ingerült? Segíteni akarok!
A nő megrázta a fejét.
– Leginkább azzal segítenél, ha békén hagynál… Ó, a fenébe, magam
sem tudom, mit akarok!
Callarish már volt ilyen helyzetben, így hát tudta, mit kell tennie.
– De igen! Biztosan tudod, hiszen szeretnéd! Gyere, igyál egy kor-
tyot!
Thomast aztán egyáltalán nem zavarta, hányan figyelhetik a kamerákon
át. Felkelt, és a maradék whiskyt majdnem mind kitöltötte szeretőjének.
A biztonság kedvéért azért odavitte a palackot is. Deborah először
fintorogva fogta kezébe a poharat, majd gondolt egyet, és egy hajtásra
ledöntötte az egészet.
– Tudod – kezdte a lány –, már nem egyszer voltam ilyen helyzetben,
hogy nem tudtam igazán, mi a jó. De azzal a sráccal akartam először
lefeküdni, akit a férjemnek szerettem volna. Ezt egyik fiú sem értette
meg… Mindig egyedül maradtam…
– Most nem vagy egyedül… – zihált a lábai között Thomas.
– El sem tudod képzelni, mennyire egyedül vagyok! Sokat bőgtem, de
büszke is voltam…
A férfi rámászott, hogy beléhatolhasson.
– Tommy, kicsit zsibbadok! Nem lesz baj?
– Nem, ne félj, nem lesz baj! – mászott rá Callarish. – Igyál még
egy kortyot, és teljesen ellazulsz! – Kinyúlt az üvegért, és átnyúj-
totta azt a nőnek.
Deborah, bár érezte, hogy már így is a fejébe szállt az ital, mégis
legurította a maradékot.
– Meg részeg leszek! – Csuklott egyet. – De hát mikor legyen részeg
az ember, ha nem most? Ez ám a csúcs! – folytatta monológját. Egyszerre
veszítem el a szüzességemet, majd az életemet! Neked jó, amit csinálsz,

94
 Büntetlenül

Tommy?
Callarish zavartan nézett föl.
– Mi? Persze, persze! De neked is jó lesz… Mindjárt…
A szépséges nő úgy folytatta, mintha csak a helyi hölgyklubban cse-
verészne.
– Érdekes, én semmit sem érzek. Csak egy picit szédülök. A legjobb
barátnőm, Suzie, mindig azt mondogatta, hogy hülye vagyok, mit hagyok
ki! Hogy nincs annál jobb érzés, mint amikor egy férfi beléd hatol.
Bizsereg minden porcikád a talpadtól a fejed búbjáig, s közben liba-
bőrös vagy. „Fergetegesen jó”, azt mondta.
Deborah kis szünetet tartott.
– Tommy, biztosan bennem van a hiba, de én csak undort érzek!
Az ifjú Callarish nem igazán törődött a lány problémáival.
– Mindjárt jó lesz… Nagyon… Majd meglátod…
– Hagyd abba, Tommy, hányingerem van! Sokáig tart még?
Thomas türelmetlenül rászólt:
– Úristen, Deborah! Lazíts már! Mindjárt jó lesz, meglátod…
A nő egyre kevésbé értette a körülötte folyó dolgokat, mintha már
saját magát is kívülről látta volna.
– Meglátom, Tommy? Lehet… Édes istenem! Miért van az, hogy az ember
képtelen elérni a céljait? – Zokogni kezdett. – Anyám, ha látnál!
Hiába volt minden! Micsoda szörnyűség! – Megsimogatta Thomas fejét. –
Készen vagy, Tommy? Nem baj, ha nem. Most már úgyis mindegy.
Thomas felnyögött, nagyot sóhajtott, teste elernyedt. Végre túl volt
rajta, jólesett neki.
– Sokat beszélsz közben – jegyezte meg –, de azért jó volt. – Felhúzta
alsónadrágját, majd a többi ruháját is. – Legközelebb biztosan jobban
menne. Biztos, hogy jobban élveznéd!
– Biztosan – suttogta a lány megadóan, majd fáradtan az ölébe pil-
lantott. – Úristen, csupa mocsok vagyok! – kiáltott fel elszörnyedve.
– És véres! Thomas, ez undorítóan ocsmány dolog volt! – Aztán a kamera
felé fordult. – Látott mindent, Mr. Fisher? Küldjön egy forró zuhanyt!
– kiabált, aztán visszarogyott a kanapéra, felhúzta lábait, karjaival
átkulcsolta térdeit, úgy sírt tovább. – Legalább…
Callarish még arra sem vette a fáradságot, hogy legalább betakarja
ingével. Aztán mégis odalépett hozzá.
– Tessék, papírzsebkendő – nyújtotta át a kis csomagot. – Kár, hogy
csak itt találkoztunk, édes. Jól megértjük egymást!
– Képtelen vagy egyszerűen Deborah-nak hívni? És… egyáltalán nem
értjük egymást! – zokogott a lány, miközben letörölte magáról a mocs-
kot, majd ruháit maga elé kapva kiszaladt a mosdóba. Igaz, hogy zuhany
nem volt, de legalább egy kézmosó igen. Ez is több volt a semminél…
Mindeközben a jóképű, fiatal őrnagy feldúltan kirohant a megfigyelő-
teremből, és egyenesen a toalettbe rohant. Földhöz vágta fejhallgató-
ját, és dühödten püfölte a falat.
– A büdös rohadt életbe! Az isten verje meg! Miért tette? Miért?
Lassan tudatosult benne, hogy valaki szólítgatja a hideg kövön fekvő
fülhallgatójából. Nagy nehezen összeszedte magát, és visszatette a
fejére.
– Igen?
– Mit csinál, Fisher?! – harsogott Campbell ezredes hangja a piciny
hangszóróban. – Tönkre akarja tenni a karrierjét?
– Maga is látott és hallott mindent, nem?
– Igen – mondta a nő valamivel higgadtabban.
– Ott becstelenítették meg, a szemem láttára!

95
 Büntetlenül

– Nem becstelenítették meg, ezt jól vésse az elméjébe! – hordta le

az ezredes. – Ő maga döntött így.
– Mert a halálát várta! Ki kellett volna emelnem! Az én hibám!
– Most mondom el utoljára, őrnagy! Ha beleavatkozik az eseményekbe,
gondoskodom róla, hogy egy életre elássák! Ráadásul magának semmi köze
a lány döntéséhez. Figyelmeztettem, hogy uralkodjon az érzésein!
– Igen, asszonyom.
– Most pedig, ha még úgy érzi, esetleg van még némi kötelessége a
hazája iránt, akkor egy fél perc múlva a helyén akarom látni! Megér-
tette?
– Igenis, asszonyom – adta föl a harcot Fisher…
Thomas Callarish tanácstalanul nézett körül, mivel elfogyott a
whisky.
– Kérsz valamit inni? – fordult a nőhöz.
Deborah megrázta a fejét.
– Nem kell semmi. Légy büszke magadra, Thomas Callarish! Sikerült
lefektetned Deborah Millert! Kint biztosan csak egy újabb skalp lettem
volna neked.
A focista mintha csak egy kocsiról beszélt volna.
– Ugyan, dehogy! Te nagyon jó nő vagy! Okos, intelligens, mégis szép.
Sebezhető. Tudnálak szeretni.
– Persze, mint Henriette-et. Én viszont nem tudnálak szeretni téged.
De hagyjuk ezt…
– Utolsó döntés! Utolsó döntés! Döntésük meghozatalára még harminc
perc áll rendelkezésükre! Döntésük meghozatalára még harminc perc áll
rendelkezésükre!
Most először nem törődtek az ostoba géphanggal.
– Töltenél egy kis ásványvizet? – gondolta meg magát a lány.
– Persze – mondta a fiatalember, és töltött, majd átnyújtott a po-
harat.
– Kösz.
Callarish csak nézte, ahogy a lány halk monológot mormol maga elé,
és nem értette, miért nem élvezte a szexet, mit filozofál ostoba
dolgokon. Nem is érthette meg soha.
– Nagyon komolyan vettem az életet – suttogta Deborah alig hallha-
tóan. – Pici koromtól fogva. Klasszikus zenét tanultam, sokat olvastam,
anyával, vagy nagymamámmal múzeumokba jártam. Nem voltak barátaim. Egy
idő után érdekelni kezdett az ókori kultúra, valósággal faltam a tör-
ténelmi tárgyú könyveket. Imádtam a piramisokat… A többi gyerek utált
érte, de én örömömet leltem a tanulásban. Jeles középiskola, kiváló
egyetemi diploma, majd biztos kutatói állás ígérete, és még ma is
tanulok, fakultáción, hogy ezt megkapjam. És közben lépésről lépésre
rájöttem, hogy tök unalmas az életem. Érdekel ez téged? – fordult
hirtelen Thomas felé.
– Persze, mondjad csak! – felelte a fiú flegmán.
– Mielőtt jelentkeztem volna a kísérletre, éppen azon járt az eszem,
milyen reménytelenül magányos vagyok, mi végre is élek. Ezért jelent-
keztem. Segíteni akartam, valami hasznosat tenni. És vágytam arra,
hogy végre történjen velem valami. Hogy életemben először igazán iz-
gulhassak valami miatt.
Callarish vállat vont.
– Hát, ez bejött.
– Igen, azt hiszem. De én nem csupán arra gondolok, amire te. Nem
tudom, megérted-e, hiszen a magad módján biztosan szeretted Henriette-
et, de te azért más vagy.

96
 Büntetlenül

– Mire gondolsz? – kérdezte az ifjú Callarish értetlenül.

– Vágytam rá, hogy találkozzam itt valakivel. Egy férfivel, akibe
beleszerethetek. Elegem volt a szabályos, kiszámítható, hétköznapi
életemből. És megtörtént! Megismertem azt a férfit, akivel örömmel,
és biztosan tudom, boldogan leéltem volna az életemet.
Thomas hitetlenkedve adott tanúbizonyságot ostobaságáról.
– Én vagyok?
Deborah olyan meglepetten nézett rá, hogy hirtelen leesett neki a
tantusz.
– Nem. Juliusra gondolsz?
A nő bólintott.
– De hiszen ő vak volt!
– Hát ez az, Thomas! De te ezt sohasem fogod megérteni. Neked mi
egyebet jelent az élet, mint ledönteni való csajokat, pénzt, bulikat,
szexet…
– Ott van a futball…
– Ami a legjobb lehetőség arra, hogy mindezt megszerezd.
Callarish vállat vont.
– Végül is, így van. De én legalább jól érzem magam a bőrömben. És
ne feledd: te is lefeküdtél velem!
Deborah felsóhajtott.
– Utálom is érte magam. És még valamit elárulok neked, Thomas Cal-
larish, bár nem hinném, hogy akár ezt is megérted. Volt még egy férfi,
akit tudtam volna szeretni, mert éreztem, hogy más, mint a többiek.
– Theodore?
– Ő jó barát lehetett volna, nem több, a szellemeivel. Nem rá cé-
loztam.
– Amilyen hangsúllyal mondtad, úgy sejtem, ez sem lehetek én. Csak
nem az a seggfej Stocker?
– Ugyan, dehogy! Nem őrá gondoltam.
Deborah felnézett az ajtó feletti kamerába.
– Mr. Fisher, hallja, amit mondok? Magáról beszélek! – kiáltott fel
keserűen. – Én bolond, talán magába tudtam volna szeretni!
Callarish elfintorodott, és gúnyosan megjegyezte:
– Deborah, ez olyan átlátszó! Gondolod, hogy Fishert ez meghatja?
Gondolod, hogy így megszerezheted az ellenszert?
A nő szemei fennakadtak meglepetésében, mert ekkora fokú szellemi
alulfejlettséget még ő sem tételezett föl a focistáról, a gazdag papa
elkényeztetett gyerekéről.
– Te végtelenül ostoba vagy, Thomas! Még mindig nem érted, hogy engem
már legkevésbé sem az eljövendő sorsom érdekel! Történhet velem rosz-
szabb, minthogy elveszítettem Juliust, csalódnom kellett Fisherben,
még Theodore is itt hagyott, és végül veled kellett lefeküdnöm? Az itt
végigélt órák után számít neked az emberi élet még bármit is?
Callarish unottan elmosolyodott.
– Akkor egyszerű a dolgunk, Deborah. Elvállalod az utolsó önként
jelentkező szerepét, mint a hős Juliusod, én meg megkapom az ellen-
szert. Én ugyanis – veled ellentétben – még élni akarok.
– És hogyan élnél ezután? Mit tennél másképp?
– Semmit, Deborah! Semmit sem kell másképp tennem. Nincsenek bűneim
a világban!
– Henriette szeretett téged – próbálkozott a nő más irányból. –
Kapott tőled virágot?
– Persze. És mellé drága ékszert, gyönyörű ruhákat is vettem neki.
– Mezei virágot – helyesbített Deborah. – Színeset, tiszta illatút.

97
 Büntetlenül

Ilyet kapott tőled?

Callarish helyett a géphang válaszolt
– Utolsó döntés! Utolsó döntés! Döntésük meghozatalára még tizenöt
perc áll rendelkezésükre! Döntésük meghozatalára még tizenöt perc áll
rendelkezésükre!
– Deborah – mondta Thomas –, hagyjuk ezt abba. Nagyon fogy az időnk.
Vállalod, hogy önként jelentkezel, vagy sem?
– Ezt nem hiszem el, Thomas! Bár szívem szerint megtenném, de az
eszem nem engedi. Nem segítek neked! Sok minden az öledbe hullott már,
végre legyen valami, amiért meg kell küzdened.
– De…
– Hogy ez az életed? Legalább van tétje az ügynek – magyarázta
Deborah.
Callarish értetlenül bámult rá.
– Megküzdeni? Hogyan gondolod? Verekedjünk meg?
A nő felnevetett.
– Én nő vagyok. Komolyan mondod, hogy verekednünk kellene?
– Nem, persze, dehogy – felelte Thomas zavartan.
– Ennek örülök. Gondolom, megint sorsolnunk kell.
– Rendben, ennek semmi akadálya – mondta Thomas.
– De korrektnek kell lennie. Amelyikünk veszít, az vita nélkül vál-
lalja a vereséget!
– Részedről mi erre a garancia? – kérdezte gúnyosan Callarish.
Deborah inkább visszafogta magát, és megint a kamera felé fordult.
– Most nem maradhat távol, Fisher! Úgy döntöttünk, hogy sorsolunk.
Biztosan hallotta. Meg kell ígérnie, hogy a sorsolás eredményét be-
tarttatja velünk! Bármelyikünk veszít, nem léphet vissza. Érti ezt?
Az őrnagy hangja szólalt meg a hangszórókból.
– Értem, kisasszony. Úgy lesz, ahogy kívánják.
– Nos, kisasszony? – utánozta Fisher hangját Callarish gúnyosan. –
Ne késsünk soká, ne várakoztassuk meg Mr. Fishert! Elmondom, hogyan
sorsoljunk…
Nem tudta elmondani, mert mindkettejüket vad fulladási roham rázta
meg, noha az elmúlt bő fél órában valamennyire jobban érezték magukat.
A testüket elborító hőhullám azonban tudtukra adta, hogy a gyilkos
vírus ott szaporodik bennük, és egyikükkel nemsokára végez.
– Hogyan? – kérdezte a nő, amikor végre lélegzethez jutott.
– Mindkettőnk írja fel a nevét egy papírra. – Thomas hangvétele itt
cinikusra váltott. – Ne gondold, hogy nem vagyok férfi, megengedem,
hogy te húzd ki a cédulát. Amelyikünk neve rajta, az döntse el, ki
kapja az ellenszérumot!
– Ahogy akarod – egyezett bele Deborah. – Legyen!
Mindketten odaléptek az asztalhoz, és felírták nevüket egy-egy pa-
pírdarabra. Callarish elvette a nőét, és a sajátjával együtt betette
az urnába, amelyből kiöntötte a régi, feleslegessé vált galacsinokat.
Ezúttal a fiatalember nézett föl a kamerába.
– Nos, Fisher, kinek szurkol? – Aztán a lányhoz fordult. – És te?
Hogy választanál, ha magadat húznád?
Deborah elgondolkodott, de nem válaszolt a kérdésre.
– Most meséld el te!
– Mit?
– Veled hogy volt először? Amikor férfi lettél – magyarázta a nő,
kihangsúlyozva a középső szót. – Hogyan történt?
Callarish elgondolkodott.
– Hagyjuk! – legyintett. – Hazudhatnék neked, de mondom, inkább

98
 Büntetlenül

hagyjuk!
– De igazán érdekel!
Thomas lassan kezdett bele az elbeszélésbe, ahogy emlékei előjöttek.
– Egy házibulin történt. A végén kevesen maradtunk. Haverok. Meg-
erőszakoltuk az egyetlen ott maradt lányt. Én is. De részeg voltam.
Ha nem csinálom, a srácok kiutálnak maguk közül.
– Hány éves voltál?
– Tizenhét. Fiatal voltam még.
– És a lány?
Callarish kezdett felmérgesedni.
– Mit tudom én! Ő is fiatal volt. Talán tizenhárom éves. Szórakozott
velünk.
– És ezért megerőszakoltátok. Hányan voltatok?
– Öten. De nem érted? Ő is akarta!
– Mi lett vele? – kérdezte Deborah hűvösen.
– Szerencsétlen iszonyúan kiakadt. Kórházba került, az apja meg
feljelentett minket. De megúsztuk. Mind fiatalkorúak voltunk, a szü-
leink kártérítést fizettek nekik.
– Nos, Thomas Callarish, válaszolok neked. Mi lesz, ha rám mosolyog
a szerencse. – A nő várt egy kicsit. – Megtartom magamnak az ellen-
szert.
– Mondtam, hazudhattam is volna…
– Kár, hogy nem tetted.
– Végül is, én sem tennék másként.
– Utolsó döntés! Utolsó döntés! Döntésük meghozatalára még öt perc
áll rendelkezésükre! Döntésük meghozatalára még öt perc áll rendelke-
zésükre!
Callarish elszánta magát.
– Akkor húzzál! – biztatta a lányt.
Deborah odalépett, és kihúzta a kehelyből az egyik galacsint. Ki-
bontotta, és elolvasta a rajta lévő nevet.
– Nos? – kérdezte Thomas. – Ne játssz az idegeimmel!
A nő lassan, tagoltan ejtette ki a szavakat.
– Thomas Callarish. – Felnézett a fiúra. – Te választasz.
A fiatalember a levegőbe csapott öklével.
– Juhujj! Bocs, Debbie, de mint már korábban is mondtam, élni akarok!
Enyém az ellenszer!
Az ajtó kinyílt, és fegyveres őrök léptek be a szobába. Ezúttal ismét
Hopkins vezette őket. Az orvos a nőhöz fordult.
– Sajnálom, kisasszony – mondta. – Velünk kell jönnie!
Deborah a kamerához fordult.
– Fisher, adjon két percet! Valamit meg kell beszélnem Mr. Callarish-
sel!
Fisher hangja hallatszott a hangszóróból. Nagyon megfáradt benyomást
keltett, amit a lány nem igazán értett.
– Rendben, Deborah. Van két perce. Hopkins, addig jöjjenek ki!
Az orvos és a fegyveresek engedelmeskedtek, a nő pedig elővette a
Juliustól kapott medált és repülőjegyet.
– Thomas! – lépett oda a fiatalemberhez. – Vidd el ezt Julius any-
jához. Semmit nem tud a fiáról. Mondd el neki, hogy a fia szeme meg-
gyógyult!
Callarish meghökkent.
– Ehhez nekem semmi közöm – tiltakozott. – Ez a ti ügyetek volt.
– Nem fogok könyörögni neked. Utazz el Julius anyjához! Életed elő-
ször tennél valami nemes dolgot.

99
 Büntetlenül

– Ezzel ugyan nem hatsz meg! De… – tűnődött el Thomas. – Van valami,
amiért cserébe megteszem, amit kérsz.
– Mi lenne az?
– Kössünk üzletet! Elviszem a medált Julius anyjához, de kérem a
pénzed!
– De hát… – szólt Deborah megütközve –, nekem nincsen pénzem!
– Dehogy nincsen! Arra a pénzre gondolok, amelyet Fishertől kapsz
az életedért. Százezer dollárt! Ezt kérem.
– A szüleimnek szántam! – sírta el magát a nő összetörten.
– A te dolgod. De akkor nem viszem el a medált.
Deborah felkiáltott.
– Mocskos gazember vagy, Thomas! Vidd el a medált, tiéd a pénzem!
Undorodom tőled! Azonban isten legyen irgalmas hozzád, ha becsapsz! –
Ismét felnézett a kamerába. – Mr. Fisher! Jöhetnek a pribékjei!
Hopkins és a fegyveresek szinte ugyanabban a pillanatban be is léptek
a szobába, és kikísérték a lányt. Pár pillanattal utánuk az őrnagy
lépett be, és becsukta maga után az ajtót. Thomas Callarish felsóhaj-
tott, igen! Ő maradt a hatodik óra végére! Ő fogja meglátni nemsokára
a hajnali napfényt!

7. A győztes

Philip Fisher hűvös hangon szólalt meg.

– Gratulálok, Mr. Callarish. Ön győzött.
Thomas elvigyorodott.
– Bíztam ebben! Nos, hozassa az ellenszert!
– Addig még van egy kis időnk – közölte az őrnagy még fagyosabban.
– Megnézhetném a zsebeit?
A fiatalember gyanakodva hátrébb húzódott.
– Mit akar? Azt ígérte, nem avatkozik bele! Csak végrehajtja az
eredményt! Így sorsoltunk, és kész!
Fisher valamivel szelídebben folytatta.
– Nincs semmiféle kifogásom. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok a zse-
bében lévő cédulára. Ön egy nagyon talpraesett ember. Deborah megkapta
az altató injekciót, már nem lehet visszacsinálni.
Callarish felfortyant.
– Mindent bámul az idétlen kameráival! Hát tessék! – Kivette zsebéből
a papírfecnit, és átnyújtotta az őrnagynak.
– Deborah Miller – olvasta a nevet amaz. – Biztosra ment, Thomas!
Duplán írta fel a nevét, aztán kicserélte a cédulát Deborahéra. Így a
kehelyben mindkét galacsinon az ön neve szerepelt. Hiába, élelmeseké
a világ!
Callarish vállat vont.
– Nem tehet semmit! Én győztem! Hozassa végre azt az ellenanyagot.
– Nem, Thomas – rázta meg a fejét Fisher.
– Mi az, hogy nem? – kérdezte a focista fennakadt szemekkel.
– Nincsen ellenszer – közölte az őrnagy.
– Hogy-hogy? Mit beszél?
– Azt, hogy nem gyártottunk ellenszert.
– Micsoda? Meg fogok halni? Ezért volt hét koporsó?
– Nem. Nem fog meghalni.
– Nem értem. Hogy maradhatnék életben az ellenszer nélkül?
– Semmi szükség rá! – árulta el az őrnagy.

100
 Büntetlenül

8. A megoldás?

Öt ember ült a félhomályos, siralomház-szerű teremben felállított

székeken. Mindannyiukat szorosan lekötözték, egyikük sem volt eszmé-
leténél. Lassan kezdtek magukhoz térni. Julius Smelowsky kinyitotta
világtalan szemeit. Hirtelen felkapta a fejét.
– Deborah, itt vagy? – kérdezte. – Érzem az illatodat! Mit csináltak
veled?
A gyönyörű, szőke nő elég zilált benyomást keltett. Lassan az ő
tudata is kitisztult.
– Én… Itt vagyok, igen. Hol vagyunk? – nézett körül tanácstalanul.
– Kivezettek, kaptam egy injekciót… nem fájt. Úristen, de kábult va-
gyok! Thomas győzött – árulta el a többieknek.
Henriette Ryan is megszólalt.
– Thomas? Nem ismerek ilyen nevű férfit! – Aztán legyintett. – Min-
denestre ő is itt van – mutatott rá.
– Igen, érzem őt is – jelentette ki Smelowsky. – És még valakit.
Igen, Theodore.
– Nyertél! – mondta a mit sem értő Roosevelt. Neki most valami
fényalagutat kellett volna látnia, meg boldogságot éreznie, vagy va-
lami hasonlót. Azonban szemlátomást nem úgy alakultak a dolgok, ahogy
várta. – Mi történt velünk?
– Tudja a fene – válaszolta a barna hajú lány. – Előbb tértem ma-
gamhoz, mint ti, de engem is ugyanúgy ideszíjaztak a székhez, mint
titeket. Legalább meghalni hagynák kényelmesen az embert!
– Meghalni? Ó, igen, ez vár ránk! – sóhajtott fel Smelowsky.
– Nem tudom, ti hogy vagytok vele – vetette fel Theodore –, de én
végre teljesen egészségesnek érzem magam. Nem fulladozok, nem köhögök,
nem izzadok a láztól…
– Mégis gyártottak volna ellenszert? – találgatta Henriette.
Callarish még mindig nem tért magához. Deborah elsírta magát.
– Ó, Julius! Ha tudnád, mi történt velem és Thomassal! Szörnyűség!
Istenem, bocsáss meg!
– Ne sírj! – vigasztalta a vak ember. – Bármi történt is, túl vagyunk
rajta. Most együtt vagyunk. Meg tudom fogni a kezed? Közel ülsz hozzám?
Én úgy érzem…
Deborah mocorgott egy kicsit, és sikerült közelebb ugrálnia székével
kedveséhez. Smelowsky mosolygott, ahogy végre ismét érezte a lány finom
ujjait markában.
– Köszönöm, Debbie. Milyen szép a kezed! Velem vagy, semmi más nem
számít.
– Szeretném elmesélni – mondta akadozva a nő. – Hogy tudd. És hogy
ítélj el. Nem bocsáthatsz meg, Julius.
– Dehogynem, kicsim. Mindent megbocsátok.
Henriette gúnyosan jegyezte meg:
– Na, ébredezik már az én szerelmem is. Egy igazi, belevaló férfi!
Valódi macho! Mindig büszke volt magára, milyen erős – nevetett fel a
lány.
Az ifjú Callarish kábán nézett körül.
– Hol vagyok? Jaj, szétrobban a fejem!
– A pokolban, drágám! – felelte volt barátnője némi kárörömmel hang-
jában. – Undorító féreg! – húzta el a száját. – És én még sajnáltalak!
Visszafogadtalak!
– Mi van? – nézett rá a fiú. – Hozzám beszélsz? Szörnyen fáj a fejem!
– Fáj a fejem! – csúfolódott Henriette. – Nyugi, elmúlik. Mi is így

101
 Büntetlenül

ébredtünk. Csak pár perc.

Callarish felkiáltott:
– Az a rohadék Fisher becsapott! Nincs is ellenszer! Pedig én győz-
tem! Nekem járt volna!
– Miért? – kérdezte csöndesen a barna lány. – Versenyt futottunk?
Te győztél? Nem, Thomas, nem te győztél. Te voltál – az utolsó szavakat
kihangsúlyozta – a legnagyobb féreg!
Deborah próbálta megnyugtatni.
– Ne bántsd, Henriette! Tiszta ügy volt. Kisorsoltuk!
– Na látod! – tromfolt Thomas.
– Én akkor sem hiszem! Ebben az emberben egy fikarcnyi becsület
sincs! Még a barátságos kártyapartiban is csalt. – Henriette elgon-
dolkodott. – Jut eszembe, hol van Stocker? Mi lett vele? Ő volt ám a
férfi a talpán!
– Elég, Henriette! – intette le Deborah. – Semmi értelme!
– Igenis van értelme! Szerettem ezt a mocskot! – mutatott Thomasra.
– Érted? Szerettem! – sírta el magát.
Roosevelt is megszólalt:
– Stocker meghalt. Fisher lőtte le!
Mintegy végszóra, kinyílt az ajtó, és ápolók, meg fegyveresek özön-
löttek be rajta vagy féltucatnyian. Mindenkit eloldoztak. A segédsze-
mélyzet behozott egy frissítőkkel és üdítőitalokkal megrakott asztalt,
valamint öt kényelmes fotelt, majd távoztak, magukra hagyva a mit sem
értő embereket. Callarish volt az első, aki nekiállt falatozni, majd
Roosevelt is csatlakozott hozzá. Ugyancsak megéhezett és megszomjazott
az elmúl órákban, mert étvágya aztán egyiküknek sem volt, miközben a
halálukat várták. Erre meg már nem is gondoltak.
Henriette Ryan körülnézett.
– Látjátok ezt? Itt a Kánaán.
– Legalább valami piát hoztak volna, a fenébe is! – csattant fel
Thomas.
– Alighanem kénytelen leszel ezúttal gyümölcslével beérni – figyel-
meztette Theodore.
Ekkor megint kinyílt az ajtó, és a jólöltözött, snájdig Fisher lépett
be rajta két őr kíséretében.
– Üdvözlöm önöket, hölgyeim és uraim! – mosolyodott el széles művi-
gyorral, ám senki nem méltatta figyelmére, mintha ott sem lett volna.
Odasétált hát az emberek közé, mire azok kénytelen-kelletlen tudomásul
vették jelenlétét.
– Emlékeznek? – húzta elő pisztolyát fegyvertáskájából. – Így kez-
dődött – folytatta, és letette a fegyvert maga elé az asztalra. A
többiek a teremben nem vették a lapot.
– Mi ez az egész, Fisher? – kérdezte Julius. – Meddig szórakozik még
velünk?
Callarish szűk gondolatvilága egyetlen kicsiny pontra koncentráló-
dott.
– Ne felejtse el, az ellenszérum nekem jár!
Henriette lesújtó pillantást vetett csalódásának tárgyára.
– Thomas, legyen már benned egy kis méltóság! – Aztán csücsörítve,
gúnyos hangon utánozni kezdte a srácot. – Ne felejtse el, az ellen-
szérum nekem jár!
Az őrnagy leintette őket.
– Emlékeznek, hogyan folytatódott? Stocker, aki addig felettébb erő-
szakosan viselkedett, ettől – mutatott a pisztolyra – egy kissé meg-
nyugodott. A jelenet végén pedig kiderült, hogy a pisztolyban nem

102
 Büntetlenül

voltak töltények! És most? – kérdezte, és felugrott. Villámgyorsan

felkapta a fegyvert, megcélzott egy képet a falon, és meghúzta a
ravaszt. A lövés hangosan dörrent, a kép pedig az azt védő üveggel
együtt csörömpölve darabjaira szakadt, és szerte repült a teremben. –
Mr. Stocker, kérem, jöjjön be!
George Stocker korábbi önmagát meghazudtolóan makulátlan, elegánsan
vasalt öltönyben, jól fésült frizurával, frissen és ápoltan lépett be.
Arcán a sokat tudóak letörölhetetlen mosolya ragyogott.
– Igen, Mr. Fisher?
– Kérem, foglaljon helyet ön is!
A nagydarab férfi most leült az egyik székre.
– Én ebből semmit nem értek! – vallotta be Callarish.
– Ebben nem is kételkedett senki! – legyintett Henriette, és odament
a kamionsofőrhöz. Vagy nem is kamionsofőr volt? Alaposan megnézte, de
szemlátomást életben volt. – A többiek azt mondták nekem, hogy téged
lelőttek!
Stocker széttárta karjait, és még szélesebben mosolygott.
– Pedig te tényleg Stocker vagy! Tartozom neked valamivel… – tűnődött
el a lány. – A múltkor már nem maradt időm, hogy megadjam. Te szemét!
– kiáltott fel, majd szembe köpte a férfit, és ököllel a fejét próbálta
ütni, Stocker azonban kitért, és fegyveresek rohantak be a terembe,
hogy lefogják a dühöngő nőt. Dulakodtak egy darabig, de a náluk jóval
gyöngébb, és kevésbé képzett lány nem jelentett nekik komoly ellenfe-
let.
– Semmi szükség erre, kisasszony! – kiáltott fel Fisher. – Mindent
megmagyarázok!
– Nekem maga ne magyarázzon meg semmit! És vigyázzon, mert maga lesz
a következő! Kikaparom a szemét! Az a rohadt szemétláda a halálba
küldött! – mutatott az arcát törölgető Stockerre. – Engedjenek már el!
– rivallt az őrökre.
– Csak ha megígéri, hogy nyugton marad! – közölte az őrnagy.
– Nem ígérek meg semmit! – tromfolt dacosan Henriette.
– Kisasszony, megértem az indulatait, de maga is értsen meg engem!
Mindent elmondok, ha végre végighallatnak. Ha erre nem képesek, akkor
nincs mit tenni, megint nyugtatót kapnak.
Deborah felállt, és a barna lányhoz lépett.
– Nyugodj meg, Henriette. Nem lesz semmi baj. Legalább adjunk neki
esélyt, hogy megmagyarázza. Oké?
– Ühüm. – szipogott a másik nő.
Fisher intésére a fegyveresek elengedték Miss. Ryant, aki még mindig
dúlva-fúlva, ám immár uralkodva magán, visszaült fotelébe Julius másik
oldalán. Deborah is leült a másik oldalon, Stocker pedig rendbe szedte
magát. Callarish és Roosevelt némán falatozva figyelték az eseménye-
ket. Theodore egyszerűen kíváncsi volt, Thomas meg nem akarta tovább
blamálni magát. Úgyis elmondják, mi ez az egész – gondolta.
– Megnehezítik a dolgom, és ezzel elrontanak mindent – figyelmeztette
őket az őrnagy. – Maguk mind felnőtt emberek, hallgassanak végig,
kérem!
Smelowsky megmakacsolta magát.
– Nem, Fisher. Mi egész eddig mást sem tettünk, csak könnyítettük a
maga dolgát. De erről most ne nyissunk vitát! Sajnálom, ha úgy érzi,
hogy elrontjuk a játékát, és nem hallgatjuk végig nyugodtan, fegyel-
mezetten. De ehhez most semmi kedvünk nincsen, érti? Inkább azt mondja
meg, mennyi időnk van még!
– Amennyit csak akarnak – varázsolta vissza a mosolyt az arcára

103
 Büntetlenül

Fisher.
Erre aztán mindenki felhördült.
– Ezt hogy értsem? – kérdezte Smelowsky elbizonytalanodva.
– Pontosan úgy, ahogy mondtam – közölte az őrnagy.
– Melyikünk kapja az ellenszert, és a többiek testében mikor hat a
vírus?
Callarish hisztérikusan felkiáltott, majdnem elsírta magát.
– Ezt ne kérdezd meg! Az ellenszert én kapom!
– Fogd már be a szád! – szólt rá Henriette.
Fisher lassan, tagoltan ejtette ki a szavakat:
– Nincs vírus! Nincsen ellenszer sem!
Mindenki felugrott, még Smelowsky is. Egymás szavába vágva kiabál-
tak.
– De hát akkor… – kezdte Deborah.
– Mi ez az egész? – kérdezte Henriette.
– Mit fecskendeztek akkor belénk? – kérdezte Roosevelt.
Callarish ujjongani kezdett örömében.
– Nincs vírus! Nincs vírus! Istenem, nem halok meg!
Smelowsky józanodott ki leghamarabb mindannyiuk közül.
– Akkor mi van? Miféle kísérlet ez?
– És maga miféle WXK vírusról beszélt? – kérdezte Theodore.
– Ártatlan pszichológiai kísérlet! – legyintett Fisher.
Deborah hüledezve nézet rá, alig kapott levegőt.
– Ártatlan? Maga megőrült!
– A kísérlet nagyon összetett, bonyolult vizsgálatok sokaságát je-
lent. Rengeteg információt gyűjtöttünk! Az volt a célunk, hogy meg-
tudjuk, miképp viselkednek az emberek ezekben a szituációkban.
Smelowsky hangja gúnyosan csengett.
– És sikerült?
– Nagyon sokáig tart még, mire minden vizsgálati adatot és helyzetet
kielemzünk. Utána válaszolok.
– Akkor ezt a rohadékot csak vaktölténnyel lőtte agyon? – csattant
föl Henriette.
– Jó kérdés. Nem. Altató lövedék volt. Valójában Mr. Stocker a mun-
katársunk. De… egy kicsit őr is próbára tettük. Ön, kisasszony, már
nem volt itt, de a többiek emlékezhetnek rá, hogy az áramszünet után
Mr. Stocker benyitott a másik szobába. Ez volt a feladata. Ott aztán
talált hét koporsót. Pedig ő tudta, hogy az egész csak játék!
Henriette hangja mit sem veszített gunyorosságából.
– Mint mondjuk egy labda, vagy egy plüss mackó, ugye?
– Ám a koporsókról szó sem volt – folytatta az őrnagy. – Hát még hét
darabról! Kicsit meg is ijedt, ezért ki kellett vonnunk, mielőtt még
elrontott volna mindent.
Roosevelt is felvetett egy kérdést.
– És Andrew? Andrew Fielding? Nagyon rosszul volt, és Stocker meg-
fojtotta…
– No lám, Andrew! Feldúsítottuk a levegőjüket, de nem oxigénnel,
hanem széndioxiddal, és nem csupán az elején. Nyilván azt hitték, hogy
a rohamokat a vírus okozza.
– Valóban elég rosszul voltunk – ismerte el Callarish.
– Andrew nehezebben bírta. De már jobban van. Mr. Fielding, bejönne,
kérem?
Smelowsky immár higgadtabban megállapította:
– Hát igen, nem is lehet másképp. Ő is beépített ember.
Fielding is belépett, elegánsan és üdén. Helyet foglalt egy üresen

104
 Büntetlenül

álló széken.
– Örülök, Mr. Fielding! – mondta Henriette cinikusan. – Hogy szolgál
a kedves egészsége? Remek színben van! Majdnem agyonverettem magam
önért ezzel a vadállattal – mutatott Stockerre. – Hát hogy, s mint
újra közöttünk?
Fielding zavartan lesütötte a szemét.
– Nem egészen úgy volt az emberünk, mint Mr. Stocker – magyarázta
az őrnagy. – Hiszen elmondta, hogy időnként szerepeket is vállal, hogy
keressen egy kis mellékest, nem? Nálunk meg szépen kereshetett, rá-
adásul az alakítása sem hagyott kívánnivalót maga után.
Callarish elgondolkodva szólította meg Fishert.
– Ugye, magával birkóztam az áramszünet alatt? Olyan ismerős volt…
– Igen. Mr. Fielding feladata volt, hogy megzavarja önöket a sötét-
ben. És hogy egy piciny lepkét ejtsen Miss. Miller poharába. Mr.
Smelowsky, ön majdnem rájött, emlékszik?
– Nem értettem az egészet – vallotta be Julius. – Utána meg nem volt
időm gondolkodni rajta. Pedig, igen, rájöhettem volna. Rá bizony!
– És a második áramszünet? Amikor a szellem megjelent? – bökte ki
Roosevelt, amit már meg akart kérdezni egy ideje.
Fisher elmosolyodott.
– Az nem áramszünet volt, Mr. Roosevelt. Akkor vettük föl a kísér-
letbe, amikor rátaláltunk önre. Nem titkolom, hallucinogén anyagokat
is juttatunk a szobába, amelyek fokozták az érzékelésüket…
– Tehát tényleg ott volt?! – kérdezte lelkesen Theodore.
– Nem, sajnos, el kell, oszlassam ez irányú várakozásait. Megtette
egy holoprojektor is, meg néhány hangeffektus, hiszen, ne feledje,
gondosan preparáltuk a házat, mielőtt odavittük volna magukat.
– Nagyon jól csinálták! – sóhajtott fel a vézna férfi. – Teljesen
bevettem. Hogy milyen nevetségessé tettem magam!
– Nos – sóhajtott fel Fisher –, most, hogy mindent tudnak, azt
gondolom, befejezettnek tekinthetjük a kísérletet. Biztosan mindany-
nyian nagyon kimerültek. Egyenek és igyanak felszabadultan, aztán pi-
henjenek le. Holnapra mindannyian otthon lehetnek. Ezt most valóban
megígérem. Természetesen megkapják az önöknek járó csekket is. Bízom
abban, hogy néhány hónap alatt végképp elfelejtik az átélt összes
megrázkódtatást, és tényleg csak, mint egy jól sikerült játékra fognak
emlékezni erre az egészre. Ég önökkel, hölgyeim és uraim.
Smelowsky kiáltása zavarta meg Fisher örömét, amelyet a kísérlet
sikeres befejezése fölött érzett.
– Deborah! Úristen, mi történt veled! Ne tedd, bármit vettél is a
fejedbe!
A gyönyörű nő, aki az őrnagy monológja alatt csendben az asztalhoz
somfordált, most felkapta a pisztolyt, és Fisherre fogta. Szemei az
őrület lázában égtek, bőre kipirosodott, orrcimpái kitágultak.
– Ne haragudj, Julius, ezt meg kell tennem! – kiabálta.
Smelowsky tanácstalanul nézett körül világtalan szemeivel.
– Mit csinál? Henriette, mondd már meg, mit csinál!
– Le… Le akarja lőni Fishert – felelte a barna hajú lány hebegve.
Az őrnagy megpróbált hűvös nyugalommal beszélni.
– Kisasszony! Miss. Miller! Kérem, tegye le a pisztolyt! Túl vagyunk
mindenen! Önök életben maradtak!
Deborah nyugodt, nagyon nyugodt volt. A téboly fagyos hangján szólalt
meg.
– Nem, Mr. Fisher. Semmin nem vagyunk túl. Magát még el kell pusz-
títani!

105
 Büntetlenül

A két fegyveres közelebb lépett, ám az őrnagy egy intéssel megállí-

totta őket.
– Dobják el a fegyverüket! – szólt rájuk, és azok engedelmeskedtek.
Smelowsky megpróbálta visszarántani a lányt a szakadék széléről.
– Deborah, szeretlek téged! Ne tedd ezt!
A gyönyörű nő még mindig Fisherre szegezte a fegyvert.
– Tudom, Julius. Én is nagyon szeretlek. De sohasem tudnék már nyu-
godt lelkiismerettel élni. Meg kell értened! – mondta szenvtelen han-
gon, szemeiben könnycseppek jelentek meg.
– Ez most nem játék, kisasszony! – figyelmeztette az őrnagy. – Tegye
le azt a pisztolyt!
Deborah nem is figyelt rá.
– Julius, bocsáss meg! Bocsáss meg nekem mindenért! – kérte sírva,
és meghúzta a ravaszt.
Fisher egy hang nélkül összerogyott, katonái már ugrottak is a szem-
látomást sokkos állapotban lévő lányért. Deborah eldobta a pisztolyt.
Már csak Henriette sikolyát, és Smelowsky üvöltését lehetett hallani…

Epilógus: Mindig van nagyobb hal

1. Siker

Deborah Miller fel-alá sétált a jószerivel üres cellában, ahová

bezárták. Két fegyveres őr vigyázott rá az ajtó jobb-, illetve balol-
dalán állva. A nő most leült a székre, arcát tenyerébe temette. Szem-
látomást túl volt már mindenen. Felállt, tett egy-két lépést, majd
megint visszaült. Jó ideje így ment már ez.
Nem érzett már semmit, reménytelenül várta sorsa alakulását. Tudta,
hogy embert ölt, de úgy érezte, helyesen cselekedett. Tisztában volt
azzal is, hogy ha alkalma nyílna rá, újra megtenné.
A cellában történtek képét két kíváncsi szempár figyelte egy moni-
toron, több szinttel távolabb, a földalatti bunkerben. Audrey Campbell
tűnődve nézte a jelenetet.
– Emlékszik, őrnagy? – fordult oda Fisherhez. – Az elején megkér-
deztem öntől, boldog-e.
– Igen – bólintott a férfi.
– Nem tudott rá válaszolni. Most újra felteszem a kérdést. – A nő
végigmérte beosztottját. – Bár, úgy látom, semmi szükség rá. Maga
sugárzik az örömtől! Olyan erővel sugárzik, hogy még én is a hatása
alá kerültem.
– Örülök, hogy így érez. Most valóban boldog vagyok.
– Persze, soká tart még, amíg teljesen kielemezzük a kísérlet ered-
ményeit, de összességében: ezt várta?
Az őrnagy elgondolkodott, aztán kisvártatva válaszolt.
– Ezt reméltem. Tudja, rettentő érdekes mindez. Az ember annyira vár
valamit, napokig, hetekig álmodik róla; szinte látja maga előtt, mi
fog történni. Kívánja, hogy úgy legyen, és amikor elérkezik a pillanat,
amikor ott van előtte a csoda, ráadásul pontosan úgy, ahogy elképzelte,
akkor… kész. Akkor semmi. Boldog vagyok, persze, és tényleg örülök,
ha ez látszik, de… Voltaképpen csak ennyi. Sikerült. Új cél kell.
– Ez a helyes hozzáállás – mondta az ezredes elismerően. – Deborahtól
ezt várta?

106
 Büntetlenül

– Bizonyos értelemben. Nagyon reméltem, hogy így cselekszik majd.

Ha nem próbált volna meg lelőni, akkor most… nos, akkor most nem lennék
boldog. Nagyon, nagyon csalódott lennék. Ez a lány lépésről lépésre
azt tette, amit szerettem volna. Arra, ami a végén történt, nem szá-
mítottam, bár utólag be kell látnom: várható volt. Viszont ez sokat
lendített a kísérlet egészén. Végül is szükséges volt, hogy a végén
meghúzza a ravaszt. Mindenen túl elmehetett volna, akár a többiek,
hogy új életet kezdjen, de nem, ő inkább a nyomort, a börtönt válasz-
totta, hogy elpusztíthassa a gonoszt, vagyis engem. Rendkívüli nő.
– Őrnagy, csak nem szerelmesedett bele? – kérdezte Campbell.
– Abban bízom, hogy, ha már annyira unja a megszokott életét, kihí-
vást talál a feladatban, és kiváló munkatársam lesz – felelte Fisher
kitérően.
– Tudja már, hogy ön nem halt meg? Hogy a többi lövedék csak vak-
töltény volt a fegyverében?
– Nem. Még nem. Szigorú őrizetben tartjuk, amint láthatja. Várja,
hogy átszállítsák a fogházba.
– A többiekkel mi lesz?
– Henriette nemsokára elrepül Európába. Közölte velünk, hogy többé
soha be nem teszi a lábát ebbe az országba. Roosevelt-tel találkozgat,
lehet, hogy Theodore is követi őt, elvégre semmi nem tartja itt. A
lány Callarish-sel szóba sem állt. Thomas hazautazott, kábítózik,
szinte egyfolytában részeg, prostituáltakkal hál. Úgy tűnik, a karri-
erjének befellegzett. Az apja meg nem segít neki, amíg nem megy elvo-
nókúrára. Amikor majd elfogy a pénze, amelyet tőlünk kapott, majd
biztosan hazautazik, és visszaáll a sorba, jó gyerek lesz. Folytatja
az egyetemet, talál magának egy szépséges, új barátnőt. Példás csa-
ládapa válik belőle – tette hozzá cinikusan.
– Julius visszamegy Lengyelországba?
– Még nem. Amióta elengedtük, egy templomban tölti az idejét. Imád-
kozik a kedveséért.
– Fielding?
– Azt mondta, elmegy egy komoly impresszárióhoz, hogy végre kiemel-
kedhessen a szürkeségből, ha más nem, befizeti magát egy nevesebb
színházba. Majd meglátjuk, sikerül-e neki. Persze, nyitva hagytam neki
a lehetőséget, hogy ha legközelebb megszorul, ismét beszállhasson.
Elvégre nagy hasznunkra volt.
– Jó ötlet. Stocker?
– Szabadságát tölti északon, a hétvégi házánál egy tengerszem mel-
lett, a fenyves mélyén, magányosan. Készül a következő kísérletre.
Audrey Campbell elgondolkodott.
– Becsapott, őrnagy! Legközelebb árulja el, ha lesznek beépített
emberei!
Fisher bólintott.
– És az új kísérlet? Akarja még? – kérdezte a nő.
– Talán. Nem is tudom. De hát mit számít az? Meg kell tennem!
– De folytatja, ugye?
– Nagyon sokat gondolkodom rajta. Deborahtól is nagyon sok minden
függ. Néhány napra még szükségem lesz arra, hogy jól döntsek.
– Csak a sikeres feladat, és a pályafutása lebegjen a szeme előtt!
– emlékezette az ezredes…
Deborah a cellában odalépett az egyik őrhöz, és megállt előtte.
– Megkínálna egy cigarettával? – kérdezte.
– Tessék – húzott elő az őr egy koporsószeget a zsebéből. Nem tudott
ellenállni a szőke szépség bájának. – Tüzet?

107
 Büntetlenül

– Köszönöm.
Deborah mélyet szívott a füstből, majd az őr arcába fújta azt, aki
felköhögött a hirtelen légszomjtól. A lány, mielőtt a két férfi bármit
tehetett volna, az őr arcába nyomta a cigaretta parázsló végét. A
férfi felkiáltott, és társa már ugrott is, ám Deborah gyorsabb volt.
Kikapta a pisztolyt a fájdalomtól kába őr fegyvertáskájából…
– Úristen! – kiáltott fel Campbell. – Mit csinál?
Fisher idegesen kapkodott ide-oda.
– Jaj, nem! Most nem szabad! Kapcsoljanak be a cellába, azonnal! –
adta ki végre a parancsot.
A gyönyörű nő a halántékához szorította a pisztoly csövének végét,
miközben a megtámadott őr feltápászkodott a földről, a másik pedig,
revolverét előre tartva, közeledett hozzá.
– Ne tedd, Deborah! – harsant fel az őrnagy könyörgő hangja a cel-
lában, ám ez csak olaj volt a tűzre, a lány annál inkább belátta,
mennyire fölösleges küzdenie. – Nem teheted meg!
A pisztoly némán kattant, majd még egyszer, és még egyszer. Az őr
rögtön a lányra vetette magát, és kicsavarta kezéből a fegyvert.
Deborah zokogva rogyott a földre.
– Az isten verje meg! Még ez sem sikerült!
– Ó, te jó ég! – sóhajtott fel az őrnagy. – Még jó, hogy annyira
lekötötte magát a tanulmányaival! Fogalma sem volt róla, hogyan kell
kibiztosítani a fegyvert, én meg mindig úgy hagytam ott nekik.
– Nem biztos, hogy ez a szerencséje – mutatott Campbell a monitorra,
amely azt mutatta, hogy a lány zavaros tekintettel szaggatja a ruháját,
kaparja a földet, míg végre lenyugtatózzák.
– Mi a… – kezdte Fisher, de nem tudta folytatni.
– Hát nem érti, őrnagy? – rázta meg a vállát az ezredes. – Megbecs-
telenítették, elvesztette élete értelmét, nem hitt már semmiben! És
akkor ráadásul kiderült, hogy életben marad, tehát mindezzel együtt
kell élnie! Mindazzal, amit egész életében bűnnek tartott! Aztán,
amikor legalább kitöltötte volna a dühét, nem tudta elpusztítani magát,
akit minden baja okozójának tartott. Az egyetlen menekvése az lett
volna, ha öngyilkos lesz, de még ez sem sikerült! Egyetlen biztonsági
szelep sem működött az elméjében, persze, hogy felrobbant! Mit várt
egy idegösszeroppanásos nőtől? Nézzen rá, a szerencsétlen megtébolyo-
dott! Lehet, hogy egész életét egy elmegyógyintézetben kell leélnie,
öntudatlanul! Mit gondol, meggyógyulhat? Amilyen gyönyörű, másra fog-
ják használni, abban biztos lehet! Az biztos, hogy jobban járt volna,
ha meghal!
Fisher lassan megértette, és a tenyerébe temette arcát.
– Atyaúristen, mit követtem el!
– Meg kellett tennie! – jelentette ki hidegen Campbell.
– De… nem… nem vettem észre… Nem terveztem áldozatot…
– Ezek szerint tévedett, őrnagy!
– Igen, tévedtem. Te jó isten, mekkorát tévedtem! Hiszen mindig
vannak áldozatok! Amikor az ember nem emberként viselkedik, mindig
vannak áldozatok. Deborah megőrült, de nem csak ő az áldozat. Én, a
többiek, a kollégák, vagy éppen ön, asszonyom; voltaképpen mindegy.
Nem hihettem józanul, hogy mind ép elmével túlélik ezt a folyamatos,
hatalmas nyomást… Aki itt megmarad, többé már nem lesz igazán ember…
El kell fogadnia a lemondásomat… Nem vettem észre…
Mivel Fisher szavai egyre nagyobb zavarodottságról tanúskodtak,
Campbell úgy érezte, ideje végre helyre tenni az őrnagyot – vagy
eldobni a süllyesztőbe, ha nem érdemel többet.

108
 Büntetlenül

– Persze, hogy nem vette észre! Nem volt képes elfogulatlan megfi-
gyelőként tevékenykedni!
– Ha maga tudta, ezredes… Miért nem szólt?
– Azért, mert maga kitűnő katona, és nagyszerű kutató. Szükségünk
van magára. De olyan emberre van szükségünk, aki képes hideg fejjel
tervezni és értékelni, nem ragadják el az érzelmei. Ezt most egy életre
megtanulta.
– De… tönkretettem egy embert… Így nem folytathatom… – szólalt meg
Fisherben a lelkiismeret.
– Szedje már össze magát, őrnagy! – szólt rá keményen Campbell. –
Mit számít egy ember élete, ha a hazánkról van szó? Ha az emberiség
alapvető értékeit kell megvédenünk?
– De egy ember élete…
– Semmi! Fisher, ezt fogja föl! Sokkal nagyobb tétekről van szó!
Maga ugyanúgy ember maradt, mint én, vagy bármelyikünk. De áldozatot
kell hoznunk a hazáért, és ez más, az ilyen Callarish-félék nem teszik
meg helyettünk! Gondoljon a saját jövőjére is! Egy híd alatt akar
megfagyni egy zord télen, tökrészegen?
Az őrnagy igyekezett hivatására összpontosítani, és egyre hálásabb
volt, amiért az ezredes rányitotta szemeit a valóban fontos dolgokra.
Na meg a saját életét sem akarta tönkretenni.
– Igaza van, asszonyom. Köszönöm a segítségét – mondta megadóan.
Campbell biztatóan elmosolyodott, amint látta, hogy az őrnagy végre
elfoglalja helyét az olajozottan működő gépezetben. Így volt ez rend-
jén, tehát az ő kísérlete is sikerült. Nem most látott ilyet először.
– Nem fog bennem csalódni – nézett fel rá Fisher magabiztosan.
Az egyre halkuló, figyelmeztető hang pedig, amely a férfi lelke
mélyén háborgott, lassan teljesen elhallgatott, mindörökre feledésbe
merült…

2. Az „ igazi” játékosok

Audrey Campbell egy kellemesen berendezett, otthonos erdei házban

üldögélt a kandalló előtt, ahonnan szép kilátás nyílt a lankás, fe-
nyőkkel borított domboldal előtt kényelmesen elnyújtózó tó alig fod-
rozódó víztükrére. Mennyivel jobban érezte magát itt, távol a hétköz-
napok nyűgjétől, a betörendő ifjoncok lázongásától!
George Stocker egy whiskyt töltött a nőnek, tisztán, aztán helyet
foglalt mellette.
– Jólesik ez a kis meleg ebben a hűvös, nedves időben – sóhajtott
fel.
– Egyébként hogy van? – kérdezte az ezredes.
– Kicsit furán érzem magam. Több helyre dolgozom…
– Helytelen nézőpontból közelíti meg a dolgot – javította ki Camp-
bell. – Maga a hazájának dolgozik, csak annak. Senki másnak. Szükségem
volt önre, hogy ellenőrizzem az eseményeket, és ez valószínűleg a
jövőben sem lesz másképp. Nem ez volt az első sikeres küldetése, és
még sokat várok öntől.
– Köszönöm a bizalmát.
– Vallja be, hogy a koporsóktól kicsit meglepődött!
– Hát igen! Ha használja az eszét ez a Fisher gyerek, képes meglep-
tésre!
– Most már használni fogja. De önre akkor is szükségem lesz, hiszen
nem ő az egyetlen…

109
 Büntetlenül

– Amíg lesznek feltörekvő, új kakasok a szemétdombon, mindig szükség

lesz arra, hogy kordában tartsuk őket, nehogy az ellen forduljanak,
akik etetik őket.
– Helyesen fogalmazta meg a lényeget, ám ezt a szemétdomb-hasonlatot
kissé túlzónak találom – mosolyodott el az ezredes. – A biztonságot
csak a hatalom folyamatossága biztosíthatja, és nekünk ügyelnünk kell
erre.
– Szent igaz – bólintott a nagydarab férfi, és kiitta poharának
tartalmát. – A kormányok meg csak játsszák a maguk kis játékait, hadd
higgyék azt, hogy mindent az ellenőrzésük alatt tartanak, hogy mi
szolgáljuk őket. Jönnek-mennek, mint a legyek az elgázolt vad hullá-
jánál.
– George, igazán nagyszerű hasonlatokkal próbál elvarázsolni engem
ma este! – nevette el magát a nő.
– Nem hiszem, hogy el tudnám varázsolni magát – mondta mosolyogva
Stocker.
– Nos, alighanem helyesen látja a dolgokat…
– Egyet azért áruljon már el nekem! – látott hozzá a férfi, hogy
végre kibökje, amin már jó ideje gondolkodott.
– Mire kíváncsi? Látom magán már percek óta, csak kerülgeti a forró
kását…
– Kész vagyok! – adta meg magát Stocker. – Maga olvas az emberekben.
– Szeretném ezt hinni, de azért ez nem mindig működik. Nos, elárulja,
mi rágja annyira?
– Kíváncsi vagyok, mi végre kellett hetekig játszanom a kamionsofőrt.
– Ugyanazért, amit elmondtam Fishernek is. A látszatnak tökéletesnek
kellett lennie.
– De hát miért? Ennek semmi köze nem volt a kísérlethez.
– Biztonsági szivárgás – közölte tömören Campbell.
– Biztonsági szivárgás? – kérdezett vissza a nagydarab férfi.
– A színjáték volt a csali – pontosított az ezredes.
– De kit akartunk elkapni?
– Ha én azt tudnám, nem kellett volna csapdát állítanunk – vallotta
be a nő.
– Én nem vettem észre szivárgásra utaló jeleket – mondta Stocker
kétkedve.
– Én sem – árulta el Campbell. – De minden irányból védenünk kellett
magunkat. Minden, jelenleg is folyó kísérletért én vagyok a felelős,
és csak nagyon kevéssel járult hozzá a nyugalmamhoz, hogy ezúttal
alaptalan volt az aggodalmam.
– Tehát elég nagy erőket mozgósított…
– Gondoskodunk róla, hogy a megfelelő erőforrások még akkor is ren-
delkezésünkre álljanak, ha valamelyik nemtörődöm kormány esetleg meg-
nyirbálná a költségvetésünket.
– Akkor én is nyugodt vagyok, hogyha a gépezet olajozottan működik.
Már csak arra vagyok kíváncsi, miért kellett veszítenem a kaszinóban?
Nem tudja elhinni, milyen szar érzés volt kidobálni azt a rengeteg
pénzt. Megéreztem a lúzerek lelkivilágát.
– Elhiszem édesem. Két oka volt. Az egyik, szintén Fisher becsapása.
Ő szervezte meg, hogy veszíts, nem akartam, hogy gyanakodjon. Tehát
veszítettél! A másik ok izgibb. Tetszel. – A nő közben lette italát,
s lassan a nagydarab férfi ölébe kuporodott. – Ismered a mondást
drágám. Akinek nincsen szerencséje a játékban, szerencséje van a sze-
relemben.- búgta közvetlen közelről a férfi szemébe. – Milyen óriási
szemed van. Rajtad minden olyan nagy. Vágyom a szerelemre kedvesem.

110
 Büntetlenül

Jó hogy veszítettél, mert így az enyém vagy. Az enyém örökre…- Hosszan

csókolta a férfit.

Allan Macaulay Johnson tűnődve járkált fel-alá irodájában. Semmi

eredményt nem tudott felmutatni, és ez nem sok jót jelentett. Megint
csak a csigaszerű ember alattomosságára gondolt, de elhessegette ma-
gától a borúlátó gondolatokat. A fenébe is, ha nem talált szivárgást,
akkor nincs is! Hiszen gondosan ügyelt arra, hogy a legjobb embereket
válogassa ki, és ha valamelyest ellazulnának, rögvest megsemmisítse
őket! Akkor mégis miért kínozta ez a zavaró érzés?
Kopogtak az ajtón.
– Jöjjön be!
Audrey Campbell lépett be makulátlan egyenruhában és frizurával,
mintha csak most húzták volna ki a skatulyából.
– Látni kívánt, uram? – kérdezte a nő.
– Foglaljon helyet.
Az ezredes leült, és vendéglátója is leereszkedett az egyik székbe.
– Talált valamit? – kérdezte a szikár férfi.
– Azt hiszem, igen, uram – felelte, mert most nem George Stockerrel
beszélt, aki legfeljebb egy porszem volt a nagy tétű sakkjátszma egyik
gyalogjának oldalán.
– Nem hitre van szükségem, ezredes! – fortyant föl Johnson.
– Akkor a válaszom határozott igen.
– Mondja!
Audrey Campbell összeszedte gondolatait, aztán hozzáfogott.
– Számos kísérlet folyik, amelyeknél beépített emberekkel dolgoztam,
így ők is a megfigyeltek közé kerültek. Bár úgy tudták, feladatuk a
felderítés – és bizonyos értelemben valóban az volt –, de én másféle
értelemben használtam őket felderítésre. A kísérlet lényege az volt,
hogy megfigyeljük a megfigyelteket, és mindazokat, akik őket esetleg
megfigyelik. Így sikerült nyomra bukkannom.
– Voltak áldozatok? – vetette fel a férfi.
– A veszteségek az elfogadható határon belül maradtak – válaszolta
az ezredes diplomatikusan.
– Helyes, csak ez érdekelt. Kérem, folytassa!
– Nos, sok helyen láttunk feltűnni szürke furgonokat, melyek ablakait
elsötétítették. A legmeglepőbb az volt, hogy ezek a furgonok ugyanazt
a rendszámot viselték, amelyre két magyarázat létezik, és ezek közül
csupán az egyik elfogadható.
– Igen?
– Nos, vagy egy furgon képes egyszerre számtalan helyen megjelenni,
vagy pedig sok járműről van szó, amelyek mind ugyanazt a rendszámot
viselik. Az első megoldás fizikailag lehetetlen.
– Úgy véli, hogy egy komolyabb szervezet működik az ügyek hátterében?
– Igen, uram. Lehet, hogy átfogó támadásra kell felkészülnünk…
– Arra talán nem, de átfogó hírszerzési akcióra annál inkább.
– Milyen intézkedéseket tart szükségesnek, uram? Már intézkedtem
erőforrásaink kibővítéséről…
– Ez szükségtelen volt – hűtötte le Campbell lelkesedését a férfi.
– Folytassa a munkáját ezekkel a megerősített biztonsági intézkedé-
sekkel. Nem kell többet tennie.
– De uram…
– Nem értett meg, ezredes? Innentől átveszem az ügyet! Gondolom, a
dokumentációt már eljuttatta a titkárságomra…
– Igenis, uram.

111
 Büntetlenül

– Maradtak önnél feljegyzések?

– A másolatok, uram.
– Semmisítse meg mindet! És minden más jelet, amely arra utalna,
hogy észrevettük őket! Megértette.
A nő gyorsan lenyelte kitörni készülő ellenvetését.
– Értettem, uram!
– Helyes. A forrásait pedig állítsa vissza alapjáratra! Túl sokan
ellenőrzik a pénzmozgást a bankokban, és, még ha sokan nekünk dolgoznak
is, könnyen kiderülhet valami, amit aztán csak nagy nehézségek, mi
több, komoly áldozatok árán tudunk elsimítani. Nem akarok fölösleges
kockázatot, túl sokba kerülne újra felépíteni a rendszert!
– Világosan beszélt, uram!
– Távozhat, ezredes.
– Igenis, uram – tisztelgett Campbell, és katonás léptekkel távozott.
Egészen szolgálati kocsijáig szidta magában Johnsont, és még csak
véletlenül sem ismételte meg ugyanazt a gondolatot a férfi felmenőivel,
rokonaival, jövőjével kapcsolatban. Keserűen kellett ismét ráébrednie,
hogy bármekkora hatalommal rendelkezik is, nem körülötte forog a világ.
Rosszkedvűen beszállt hát a hadsereg limuzinjába.
– Vissza a központba! – szólt előre a sofőrnek.
– Értettem, asszonyom – felelte amaz, és elindultak.
Elindult utánuk egy fekete furgon is, amelynek sötétített ablakai
mögül lehallgató berendezések, többfunkciós kamerák követték Campbell
minden mozdulatát…

Johnson kényelmes léptekkel haladt végig a folyosón, ám méltóság-

teljes mozgása nem nyugalmát adta hírül beosztottjainak, hanem inkább
csalódottsággal vegyes kétségbeesését leplezte előlük. Az az ostoba
nő sem tudott meg többet, mint a többiek, akik más területeket fel-
ügyeltek! A sors ostoba tréfája! Éppen az ő kocsijait kellett kiszúr-
niuk! Aztán elmosolyodott. Tudnia kellett minden eseményt a saját
hasznára fordítani. Hiszen a kísérlete így is eredményes volt, csak
éppen más értelemben. Ennyit legalább felmutathatott a csúszómászónak
a központban. Történetesen ugyanis éppen oda igyekezett.
Már nem csupán szürke furgonok sorakoztak a földalatti parkolóház-
ban, akadt ott nem egy fekete is. Sőt, más típusú járművek is akadtak
szép számmal. A kísérlet következő részében ugyanis komolyabb feladat
elé kellett állítania embereit. Tudta, ebben nem lesz hiba. Most kössék
fel a gatyájukat a Campbell-félék!
Már megint érezte a rosszindulatú tekintetet a tarkóján! Körülné-
zett, de nem látott senkit a hatalmas csarnokban. Vállat vont hát, és
beült a nagy, fekete Lincolnba. Amint elhagyták a parkoló épületét,
az utcán csatlakozott hozzájuk egy élénksárga Corvette, amelyben kü-
lönös, csupán a titkosszolgálatok elit egységei által használt beren-
dezéseket találhatott volna egy rutinszerű átvizsgálás. Érdekes módon
az ilyen gépkocsikat soha nem állították meg a rendőrök…
A vizenyős tekintetű, fehér bőrű férfi ugyanabban az irodában várta,
mint ahol először találkoztak. Most sem tett rá jobb benyomást, amikor
rögtön a tárgyra tért.
– Megszüntette a szivárgást? – kérdezte.
– Igen, uram – felelte Johnson határozottan. A másik gyanakodva
nézett rá, amiből rögtön rájött, hogy az egész valószínűleg csak egy
kísérlet volt, amellyel letesztelték a biztonsági rendszert, az ő
hűségét, valamint képességét az eredmények megfelelő előadására – te-
kintet nélkül az áldozatokra. Biztos volt benne, hogy nem egyedüli

112
 Büntetlenül

tesztalanyként szerepelt a vizsgálatban. Nem akart elmosolyodni most,

hogy ez az undorító alak egy pillanatra kiesett szerepéből, és elárulta
magát, mert azzal ő is csak ugyanezt tette volna. Arra nem mert gon-
dolni, hogy a másik esetleg direkt tette amit tett, mert ez is a
szerepéhez tartozott. Ezzel a gondolatmenettel nem juthatott messzire.
– Mit találtak? – kérdezte aztán a kis fickó hűvösen. Vendége biztos
volt abban, hogy a legapróbb lépéséről is tudott, és ez is csak egy
újabb teszt, de hát állott elébe!
– Ön a biztonsági szivárgások megszüntetésével bízott meg engem,
uram – felelte Johnson szemrebbenés nélkül. – Nem adott támpontot. Azt
mondta, bárhol előfordulhat, ezért csak önmagamra számíthatok. Meg-
szüntettem a szivárgást, mert nem volt szivárgás. Ha bármit felmutatnék
önnek, az csak kreált eredmény lenne. Így hát meg kell elégednie a
válaszommal.
Johnson várta, hogy a másik képére kiüljön a megdöbbenés, vagy a
harag, esetleg ennek a kettőnek a keveréke, aztán mégis olyasmi tör-
tént, amitől csaknem ő esett ki a szerepéből, elárulva ezzel esetleges
alkalmatlanságát.
A gonosz képű emberke hirtelen szélesen, barátságosan elmosolyodott,
és kezet nyújtott neki. Annyira meglepődött, hogy elfogadta a kinyúj-
tott jobbot.
– Azt hiszem, nagy jövő vár önre a csapatunkban! – szorította meg
kezét határozottan az ismeretlen, majd hátat fordított neki, és a másik
ajtón át távozott.
Johnson csak most mert levegőt venni. Sikerült! Eddig nem merte
elhinni, de sikerült! Végre…
A kis emberke egy jól biztosított telefonvonalat keresett. Illetve
nem kereste, pontosan tudta, hol találja. Egy hivatalosan nem létező
telefonszámot tárcsázott, aztán beleszólt a kagylóba:
– Uram! Mr. Johnson kíválóan teljesítette a teszteket. Önnek volt
igaza.

3. A hatalmasok

A magányos, különös férfi elégedetten dőlt hátra székében. Egy újabb

lépcsőfok, ezernyi másik után. A cél ott lebegett a szeme előtt, és
tudta, még életében elérheti.
Számtalan információ özönlött hozzá a világ minden tájáról, ő pedig
gondosan szűrte, válogatta, elemezte azokat, hogy gazdáit mindenről
pontosan tájékoztathassa. A legszabadabb emberek közé tartozott, min-
denütt akadtak barátai. Barátok? – gondolkodott el. Nem barátok, jól
megfizetett zsoldosok. Bárkit kiszolgáltak volna, akitől annyi okuk
lett volna rettegni, mint tőle – annyit tudott róluk –, és akit annyira
nem tudtak megközelíteni, mint őt.
Nem tudta, hány ember közül választották ki a feladatra, de azt
sejtette, hogy nem lehettek sokan. Mint ahogyan azt is tudta, hogy
csak egyszer hibázhat, utána jön a következő. Hatalmasabb volt bárme-
lyik, valaha élt uralkodónál a Földön, mégis csak szolga azok kezében,
akik az igazi hatalmat gyakorolták a világ fölött. Akik kedvtelésük
szerint juttathattak hatalomra, vagy buktathattak meg bárkit, és ha
úgy hozta kedvük, bármikor egymás torkának ugraszthatták jól tartott
háziállataikat: az embereket. A sok-sok kísérlet mind egyetlen célt
szolgált: boldoggá tenni az emberiséget.
Hiszen csak a boldog rabszolga dolgozik vidáman mindhalálig, nem is

113
 Büntetlenül

tudva igazi uralkodóiról.

Rövid elmélkedése után ismét a számtalan monitorra fordította fi-
gyelmét. Mindig akadtak anomáliák, amelyeket el kellett simítani, és
amikor ezek néha bekövetkeztek, úgy érezte, ő sem több egy apró csa-
varnál, hogy ő sem ismeri az igazságot, bármit hisz is; egyáltalán:
hogy ő sem több egy fehér egérnél a kísérletezők labirintusában…

4. A történet vége

Fél évvel később, valahol az amerikai-mexikói határon.

Késő éjszaka volt, újhold ideje, így a tájra koromfekete sötétség
borult. Avatatlan szem ezért csak közvetlen közelről vehette észre az
egyébként mozdulatlan gépmadarat, egy mexikói felségjelű helikoptert.
A pilóta egy ideges mexikói férfi percenként nézett az órájára, mi-
közben félig szívott cigarettáit hajigálta maga köré.
Rengeteg pénzt kapott az ismeretlen amerikaitól és még többet fog, ha
sikerül a megbízást teljesítenie. A feladat nem tűnt nehéznek, de a
fiatal, jóképű amerikai férfiban volt valami nyugtalanító. Pedig nyu-
godt volt és határozott. Mégis. A feladat, amit meghatározott egysze-
rűnek tűnt.
Éjjel legyen a megjelölt helyen, ahová érkezik az amerikai oldalról
három ember. El kell repülnie velük Mexikóvárosba, a repülőtérre, majd
elfelejtenie az egészet.
- Elfelejteni! – a mexikói elmosolyodott. Több évi jövedelmét ke-
resi meg egyetlen éjszaka alatt, nem lesz egyszerű ezt elfelej-
teni.
Megkapta a pontos koordinátákat és várt. A helikoptere szempontjából
nem a legjobb helyen kellett landolnia, majd felszállni, de jó pilóta
volt, bízott magában.
A fekete sportautó a lehető legnagyobb sebeséggel közeledett a mexikói
határhoz. Philip Fisher az amerikai titkosszolgálat őrnagya vezette a
kocsit, s utasai izgatottan figyelték minden mozdulatát. Fisher mel-
lett az első űlésen egy ismeretlen középkorú nő ült, mindkét kezében
automata pisztoly, átlagos külseje ellenére elég határozottan és el-
szántan nézte hol az utat, hol az ölében tartott térképet. Hátul két
ember, egy vak férfi és egy gyönyörű szőke nő ült, az elmúlt órák
izgalmát nem feledve, teljes feszültségben. Menekültek. Autójuk mögött
néhány kilóméterrel lemaradva több szintén nagy sebességű kocsiban
üldözőik követték őket, készen arra, hogy amint beérik a menekülő
sportautót, utasaikat bármi áron feltartóztassák.
- Julius – szólt ekkor Fisher őrnagy -, pár percen belül elérünk a
célállomásra.Talán kitart még az előnyünk, de lehet, hogy nem.
Nem sok időnk van. Figyeljen nagyon, úgy kell cselekednie, ahogy
most elmondom. Erika – mutatott a maga mellett ülő középkorú nőre
– gondjukat viseli. Helikpterrel mennek Mexikóvárosba, onnan pe-
dig repülővel Európába, Varsóba. Erika végig maguk mellett lesz.
Varsóban vigye el Deborah-t egy komoly klinikára, gyógyuljanak
meg! Erika addig lesz önökkel, amíg szükségük lesz rá. Bízhatnak
benne, az élete árán is megvédi magukat. Három millió dollár van
nála készpénzben, ez elég lesz, míg meggyógyulnak, s új életet
kezdenek. Próbálják elfelejteni mindazt a rosszat, ami önökkel
történt.
- Mr. Fisher- szólalt meg gyenge hangon a szép nő, Deborah Miller.
– Én az elmúlt félévben a zárt osztályon végig azért imádkoztam,

114
 Büntetlenül

hogy sikerüljön egyszer kiszabadulnom, majd valóban elpusztítanom

magát. Ma viszont ön szabadított ki engem, elhozta Juliust, és
fogalmam sincs mit érzek, mit akarok.
Fisher elmosolyodott.
- Deborah, nem kérem, hogy bocsásson meg nekem és persze öntől sem
Julius, hiszen amit önök ellen tettem, azt nem lehet sem elfe-
lejteni, sem megbocsájtani. Azt kérem, hogy most meneküljenek el,
próbálják túlélni a mai napot. Nem tudom látjuk-e egymást valaha.
Ha igen, és akkor is úgy úrzi, hogy végeznie kell velem, tegye
meg.-
- Miért ment meg bennünket Mr. Fisher? – kérdezte most Julius.
- Mert így vélem helyesnek – válaszolta az őrnagy, majd csend lett
az autóban.

- Mr. Johnson! Pár kilométerre van a mexikói határ, és mintegy két

kilóméterrel vannak előttünk Fisherék. Percről percre érünk egyre
közelebb hozzájuk – szólt a követő autók parancsnoka telefonjába.

- Hogyan sikerült megszökniük egyáltalán? – hallotta a tiszt John-

son kérdését. – Nos uram, Fisher és egy egyelőre ismeretlen nő
betört az intézetbe. Ott ártalmatlanná tették a két őrt, majd
elrabolták a nőt. A vak férfi már az autójukban volt.Néhány perc-
cel a riasztás után már a nyomukban voltunk, azóta követjük őket,
összesen tíz ügynökkel. Nincs esélyük, ha utolérjük őket a határ
előtt. Az ismeretlen nőröl készültek felvételek, elemzőink pró-
bálják beazonosítani a hölgyet. Mit tegyünk, ha ellenállnak?

- Katona, azt akarom olvasni majd a jelentésében, hogy ellenálltak!

És ha ellenállnak, akkor meg kell őket semmisíteni. Remélem meg-
értett.- felelte Johnson.

Az ügynök társaira nézett, sóhajtott. Négyen ültek a követő kocsiban,

s mögöttük még két azonos autó haladt. Előttük egy-egy pillanatra már
fel-feltűnt Fisherék autója.
- Megértettem! És uram – folytatta az ügynök. – Mi a teendőnk ha
átérnek a határon, mielőtt utolérnénk őket? – Pár másodpercig nem
jött válasz Johnsontól.
- Egyszerű ez katona – hallotta ezután felettese hangját a tele-
fonban. – Mindegy hol érik utol őket. Nem maradhatnak életben.
Egyikük sem. Ha túljutnak a határon, utánuk megy. Ha le kell
lőniük néhány fontoskodó mexikói határőrt, megteszik. A célsze-
mélyekkel végeznek, majd visszahozza őket autóstól, mindenestül.
Tegye a dolgát! – szakadt meg a vonal.

A mexikói pilóta egyre idegesebb lett. A megbeszéltek szerint uta-

sainak már meg kellett volna érkezniük. Kiszállt a gépéből, amikor
is az úton meglátta végre a sportautó fényeit. Láthatóan felé tar-
tottak. Ám mintegy ötszáz méterrel a sportkocsi mögött, több egyéb
autót is látott, és nagyon úgy nézett ki, hogy épp egy üldözés kellős
közepébe csöppent.
- Vamos! Úgy szép az élet, ha zajlik – morogta maga elé, visszaug-
rott a gépébe, s beindította a motorokat.

115
 Büntetlenül

- Erika! Ahogy megállok, ragadd meg Juliust, s rohanjatok a géphez!

Már felszállásra kész! Én kivezetem Deborah-t, majd megpróbálom
feltartani őket.
- Fisher, maga nem jön velünk? – kérdezte Smelowsky meglepetten.
- Nem uram – felelte a tiszt. – Nem tehetem. Katona vagyok, esküt
tettem a hazámnak. Nekem még itt van dolgom.
- Köszönöm Fisher – szólt ekkor Deborah. – Köszönöm Juliust és
minden mást. Sokat tanultam magától. Szeretném még látni.

Fisher elmosolyodott, miközben megállt autójával. Kiugrottak mind-

annyian, Erika vezette Juliust, s elérték a helikoptert. A bajszos
mexikói férfi kinyitotta a gép ajtaját, majd máris a műszereihez
nyúlt. Fisher autója mögé ugrott, s fegyverét előkapva, tüzelőál-
lásba helyezkedett.
- Bassza meg, egy helikopter! Johnson leszedi a fejem! – kiáltotta
az üldözők vezetője, majd ő is, tisztjei is előkapták pisztolya-
ikat. – Fisher is cél, de valaki szedje le azt a rohadt gépet! –
üvöltötte a vezér, miközben ők is lefékeztek, s próbáltak kiugrani
mielőbb autójukból.

A helikopter felemelkedett a magasba, de a tisztásra érve megérkeztek

a katonák is. Fisher őrnagy gondolkodás és pillanatnyi késedelem nélkül
lőtt. Az üldözőknek kellett néhány másodperc mire a nagy sebességből
való megállás után egyáltalán képesek voltak ők is a fegyvereiket
használni. Addigra Fisher két tisztet megsebesített, a gép pedig ma-
gasabbra került. Néhány katona a gépre nyitott tüzet, de egyelőre
eredménytelenül. Deborah kétségbeesetten szorongatta Julius kezét, mi-
közben a gépről Erika is szakadatlanul tüzelt lefelé. Fisher egy pil-
lanatra felnézett, leengedte kezét s Deborah meglátta tekintetét. Ke-
serűség, fájdalom, szeretet- egyszerre volt a szemében. – Deborah! –
suttogta Fisher, s ekkor az egyik mesterlövész hibátlanul tette a
dolgát. Fisher szeméből egyetlen másodperc alatt kihunyt az élet. A
mexikói minden tudását bevetve próbálta egyre magasabbra emelni a
gépét, miközben lentről folyamatosan lőttek rájuk. De néhány másodperc
múlva már kellő távolságra értek, majd egyre messzebb és messzebb, s
végül már olyan messzire, hogy soha senki nem árthatott nekik végül
többé.

VÉGE

116