Carley Fortune: Meet Me at the Lake

Copyright © 2023 by Carley Fortune

Hungarian translation © Kéri Andrea, 2023

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Carley Fortune: Meet Me at the Lake
Berkely Romance, Published by Berkley, An imprint of Penguin Random
House LLC, New York, 2023

Fordította: Kéri Andrea

ISBN: 978 963 598 237 0 (epub)

Magnólia

Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője

Borítótervező: Ashley Tucker
Vezető grafikus: Coverist Studio – Faniszló Ádám
Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán
Szerkesztő: Bordás Veronika
Korrektor: Kővári Bettina, Boncz Éva

Műfaj: romantikus
 Marcónak
azért az első CD-válogatásért
meg az összes utána következőért,
de különösen azért,
hogy letekerted a hangerőt.
 1
MOST
Észrevétlenül jutok el a néptelen recepciós pultig. Feltűnő darab, egyetlen
hatalmas fatörzsből faragták – rusztikus, mégis elegáns; anya ízlésének
megtestesülése. Elsietek mellette, hátra az irodába, majd magamra zárom az
ajtót.
A szoba inkább hasonlít horgászkunyhó belsejére, mint munkahelyre.
Fenyőburkolatú falak, két ősrégi íróasztal, kockás függönyű kis ablak.
Kétlem, hogy sokat változott volna azóta, hogy az épület a tizenkilencedik
században elkészült. Semmi sem utal arra, anya mennyi időt töltött itt,
leszámítva a fára tűzött csecsemőkori fotómat meg a Clinique parfüm
bágyadt illatát.
Lezuttyanok az egyik kopott bőrfotelbe, és bekapcsolom a pulton álló kis
műanyag ventilátort. Már így is ragadok az izzadságtól, itt meg egyenesen
fullasztó a hőség; ez az épület azon kevés helyiségének egyike, ahol nincs
légkondicionáló. Széttárom a karomat, mint egy madárijesztő, és ide-oda
lóbálom a kezemet. Arra aztán semmi szükségem, hogy csupa izzadságfolt
legyen a ruhám.
Mielőtt felhúznám a magas sarkú cipőt, várok, hogy a testem normális
hőmérsékletűre hűljön. Bámulom a prospektusok kupacát: Brookbanks
Resort – muskokai menedéked csak Rád vár, hirdeti egy vidám betűtípussal
szedett felirat a naplementi vízpartot ábrázoló fotó fölött. A háttérben pedig
ott magasodik a főépület mint egy vidéki kúria. Nevetnem kell – a
Brookbanks Resort az, ahonnan nem sikerült elmenekülnöm.
Talán Jamie elfelejti, hogy beleegyeztem a ma estébe, visszalopózhatok a
házba, bebújhatok a sztreccsnadrágomba, és bevedelhetek egy vödörnyi
jéghideg fehérbort.
Az ajtón megzörren a kilincs.
Nincs ekkora szerencsém.
– Fernie? – hallom Jamie hangját. – Mi van a zárral? Bejöhetek?
– Csak öt percet kérek! – válaszolom elgyötört hangon.
– Ugye nem fogsz lelépni? Megesküdtél! – mondja. De felesleges
emlékeztetnie. Egész nap ettől rettegtem. Talán egész életemben.
 – Tudom, tudom. Még befejezem a papírmunkát. – Micsoda baklövés.
Szorosan lehunyom a szememet. – Majdnem kész vagyok.
– Miféle papírmunkát? Az ágyneműrendelést? Arra már van kialakult
rendszerünk.
Anyámnak mindenre megvolt a maga rendszere, és Jamie nem akarja,
hogy bármibe is belekavarjak.
Aggódik. Főszezon van, de sok apartmanunk üresen tátong. Már hat hete
vagyok itthon, és Jamie szerint csak idő kérdése, hogy teljesen felforgassam
a dolgokat. Nem tudom, igaza van-e. Még abban sem vagyok biztos, hogy
maradok.
– Nem zárhatsz ki a saját irodámból. Van kulcsom.
Szitkozódni kezdek. Még szép, hogy van neki.
Elég kínos lesz, ha ki kell rángatnia innen, és hétszentség, hogy képes
lesz rá. A középiskola utolsó éve óta nem csináltam jelenetet itt, és nem ma
fogom megint elkezdeni. Az ittlétem miatt néha úgy érzem, mintha
visszafejlődtem volna, de már nem vagyok az a vakmerő tizenhét éves.
Mély levegőt veszek, felállok, és a tenyeremmel lesimítom a ruhám
elejét. Szűk, de a megszokott szakadt farmerem nem illik az étterembe.
Öltözködés közben szinte hallottam anya hangját.
Tudom, hogy egész nap inkább pizsamát hordanál, de példát kell
mutatnunk, borsókám.
Kinyitom az ajtót.
Jamie lenszőke haja rövidre vágva, megzabolázva simul a fejére, de a
vonásai ugyanolyan szabályosak, mint gyerekkorunkban, amikor még azt
hitte, hogy a dezodor nem kötelező.
– Az ágyneműrendelésről van szó? – kérdezi.
– Egyáltalán nem – felelem. – Hiszen arra már megvan a rendszered.
Jamie pislog, nem biztos benne, hogy ugratom-e, vagy sem. Már három
éve ő igazgatja a szállodát, amit a mai napig nem érek fel ésszel. Vasalt
nadrágjában és nyakkendőjében mintha jelmezversenyre készülne. A
fejemben Jamie még mindig csak egy fürdőnadrágos-fejkendős fiú, aki
odavan a tóért.
Ő sem tudja, hogyan álljon hozzám – habozik, hogy a kedvemet keresse-
e, hiszen az új főnöke vagyok, vagy megakadályozza, hogy túl nagy
pusztítást végezzek. Jó lenne egy kozmikus törvény, amely megtiltaná,
hogy az exek valaha együtt dolgozzanak.
 – Régebben értetted a viccet – mondom neki, mire elvigyorodik. És a
nevetéstől a szája mellett elmélyülő két ránc és az égszínkék szem elém
idézi azt a Jamie-t, aki egyszer betépve, a Mrs. Rose faházából
meglovasított lila kaftánban előadta Alanis Morissette teljes Jagged Little
Pill című albumát.
Jamie-ben azt szerettem a legjobban, hogy legalább annyira élvezte a rá
irányuló figyelmet, mint a pucérkodást. Ha Jamie a közelben volt, senki
rám sem hederített. Jó barát volt, de egyben tökéletes figyelemelterelés is.
– Régebben te is – vág vissza, majd hunyorogva pislog rám. – Ez
anyukád ruhája?
Bólintok.
– Nem nagyon illik hozzám. – Ma délután túrtam elő a szekrényéből.
Kanárisárga. Van vagy két tucat élénk színű, ujjatlan zsákruhája. Ilyeneket
szokott felvenni estére.
Pillanatnyi csend telepszik közénk. Csak ennyi kell, hogy elveszítsem a
bátorságomat.
– Figyelj, nem érzem túl…
Jamie félbeszakít.
– Neeem. Ezt nem csinálhatod velem, Fernie. Egész héten kerülted
Hannoveréket, és holnap kijelentkeznek.
Elmondása szerint Hannoverék már hét éve minden nyáron nálunk
szállnak meg, úgy jattolnak, mintha bizonyítani akarnának valamit, és
rengeteg új vendég érkezik az ajánlásukra. Ahogyan Jamie grimaszt vág a
számítógép képernyője felé, elfog a gyanú, hogy a Brookbanks Resortnak
nagyobb szüksége van a jó reklámra, mint ahogyan Jamie előadja. A
könyvelőnk ma újabb üzenetet hagyott, hogy hívjam vissza.
– Már végeztek a desszerttel – erősködik. – Mondtam nekik, hogy
mindjárt mész. Személyesen akarják kifejezni a részvétüket.
A bal kezemmel párszor végigkarmolom a jobbot, mielőtt észrevenném
magam. Könnyebben kellene vennem az efféle helyzeteket. A való életben
egy Filtr nevezetű, három üzletből álló indie kávézóláncot vezetek Toronto
nyugati részén. Idén ősszel a negyedik és egyben legnagyobb boltunk
megnyitását felügyelem, ebben már pörkölőüzem is működni fog. A
vásárlókkal való cseverészés a véremben van.
– Oké – adom be a derekamat. – Bocsánat. Meg tudom csinálni.
Jamie látványosan kifújja a levegőt.
 – Király. – Bocsánatkérő pillantást vet rám, majd hozzáteszi: – Az meg
különösen király lenne, ha megállnál köszönni pár asztalnál, ha már úgyis
ott vagy. Tudod, folytatni a hagyományt.
Tudom. Anya minden áldott este lement az étterembe, hogy
meggyőződjön róla, X. Y.-nak ízlett-e a szivárványos pisztráng, a másik
vendégnek meg pihentető volt-e az éjszakája. Elképesztő volt, mennyi
mindenre emlékezett a vendégekkel kapcsolatban, és imádták érte. Mindig
azt mondta, egy családi vállalkozás nem jelent semmit, hacsak nem lehet
arcot kapcsolni a Brookbanks Resort névhez. És ez az arc három évtizeden
át az övé volt. Margaret Brookbanksé.
Jamie nem túl finoman célozgatott már rá, hogy nézzek be az étterembe,
és üdvözöljem a vendégeket, de mindig lepattintottam. Mert amint
kimegyek oda, már hivatalos.
Anya elment.
És én itt vagyok.
Újra otthon, a szállóban – az utolsó helyen, ahol ki akartam kötni.

Jamie-vel a recepció felé vesszük az irányt. Még mindig nincs ott senki.
Jamie meg én egyszerre torpanunk meg.
– Már megint?! – motyogja.
A ma estére beosztott recepciós néhány hete kezdett, és hajlamos
felszívódni. Anya már rég kirúgta volna.
– Talán nekünk kellene beállni a pultba, amíg vissza nem jön – javaslom.
– Csak arra az esetre, ha valaki erre járna.
Jamie elgondolkodva a plafon felé néz. Aztán rám.
– Ügyes próbálkozás, de Hannoverék fontosabbak.
Továbbmegyünk az étterem felé. Az üvegajtók nyitva állnak; beszűrődik
az evőeszközök csörömpölése, a beszélgetés vidám duruzsolása, frissen sült
péksütemény illata csapja meg az orromat. A bejáraton túl, a magasra nyúló
gerendás mennyezet alatt egy lenyűgöző félkörívben ablakok sorakoznak.
Ezt anya álmodta meg, miután átvette az irányítást a nagyszüleimtől. Az
étterem számára olyan volt, mint a primadonnának a rivaldafény. Nem
tudom elképzelni anélkül, hogy ne sétálgatna az asztalok között.
Halkan beszívom a levegőt, a fülem mögé tűröm a hajam. Anya hangját
hallom a fejemben.
Ne bújj a hajad mögé, borsókám.
 Éppen belépnénk az ajtón, amikor egy tetőtől talpig bézs vászonholmikba
öltözött pár sétál ki karon fogva. A hatvanas éveikben lehetnek.
– Mr. és Mrs. Hannover – üdvözli őket Jamie széttárt karral. – Éppen
önöket kerestük! Hadd mutassam be Fern Brookbankset!
Hannoverék a legkedvesebb mosolyukat villantják rám, ami
tulajdonképpen a jól van, jól van vállveregetés arcra kiülő megfelelője.
– Sajnálattal értesültünk édesanyja eltávozásáról – mondja Mrs.
Hannover.
Eltávozás.
Elég fura szó a történtekre.
Sötét éjszaka. Egy szarvas a szélvédőn keresztül. A grániton
deformálódott acél. Jégkockák szétszóródva az autópályán.
Igyekszem nem gondolni anya utolsó pillanataira. Próbálok egyáltalán
nem gondolni rá. A gyász, a sokk és a düh mindennapos ostroma
megnehezíti, hogy reggelente – szó szerint – talpra álljak. Kissé ingatagnak
érzem magam, de igyekszem nem mutatni. Több mint egy hónap telt el a
baleset óta, és bár az emberek szívesen kifejezik együttérzésüket, annak is
van egy határa, hogy mennyi szenvedést képesek elviselni.
– Nehéz elképzelni ezt a helyet Maggie nélkül – dünnyögi Mr. Hannover.
– Mindig olyan szélesen mosolygott. Mindig jó volt találkozni vele. Még
arra is rábeszéltük, hogy igyon velünk egy italt a múlt nyáron, nem igaz? –
A felesége lelkesen bólogat, mintha nem hinnék nekik. – Mondtam is neki,
már attól megszédülök, ahogy figyelem, mennyit futkos. Mekkorát
kacagott!
Anyám halála és a szálló jövője – ezt a két témát nem vagyok hajlandó
megvitatni. Márpedig a törzsvendégeknek mindkettővel kapcsolatban van
mondanivalójuk. Ezért is kerültem az éttermet.
Megköszönöm Hannoveréknek a részvétnyilvánítást, és a nyaralásukra
terelem a beszélgetést – a teniszre, a gyönyörű időre, az új hódgátra. A
céltalan cseverészésben jó vagyok. Elvégre betöltöttem a harminckettőt –
ebben a korban az ember már nem duzzog a vendégek vagy a véleményük
miatt. Anyu az, akire neheztelek. Azt hittem, elfogadta, hogy az életem
Torontóhoz köt. Mit képzelt, amikor rám hagyta a Brookbanks Resortot?
Mégis mit képzelt, hogy volt képe meghalni?
– Őszinte részvétünk – kondoleál újra Mrs. Hannover. – Annyira
hasonlítasz rá.
 – Igen – értek egyet. Ugyanolyan alacsonyak voltunk. Ugyanolyan
világosszőke volt a hajunk, és ugyanolyan szürke a szemünk.
– Nos, biztosan szívesen felmennének a szobájukba, hogy kiélvezhessék
az utolsó éjszakát. Az erkélyükről remek kilátás nyílik a tűzijátékra – szól
közbe Jamie, és ezzel megment a beszélgetés további részétől. Hálás
mosollyal köszönöm meg, mire rám kacsint.
Már gyerekként is jó csapatot alkottunk, amikor együtt dolgoztunk. Volt
egy titkos jelszavunk, ha valamelyikünket meg kellett szabadítani egy
idegesítő vagy túlságosan akaratos vendégtől: görögdinnye. Az idős
özvegyember folyton azt hajtogatta, mennyire emlékeztetem őt az első
szerelmére: görögdinnye. A madarász részletes leírást adott Jamie-nek az
összes fajról, amit a környéken látott: görögdinnye. De miután egy nyáron
át minden áldott napot együtt töltöttünk odalent a kis csónakházban, és nap
mint nap kenukat és kajakokat ráncigáltunk ki a tóból, megtanultunk szavak
nélkül kommunikálni – a pupilla alig látható tágulása vagy az ajak enyhe
görbülése is sokat elárult.
– Nem is volt olyan rémes, ugye? – kérdezi Jamie, amint Hannoverék
megindulnak a lift felé, de nem felelek.
Az étterem bejárata felé int. A helyiség valószínűleg zsúfolásig lesz a
szálló vendégeivel, de jó pár helybéli is lesz köztük. Amilyen szerencsém
van, biztos, amint belépek, kiszúr valamelyik régi osztálytársam. A vér úgy
dübörög a fülemben, mint egy kamion az autópályán.
– Nem hiszem, hogy ez menne nekem – nyögöm. – Elfáradtam.
Nem is hazudok. Az álmatlanság az érkezésem napján kezdődött. Minden
reggel kialvatlanul és kissé zavartan ébredek egykori gyerekszobámban.
Csak bámulok kifelé az ablakon, nézem a fák sűrű ágait, és emlékeztetem
magam, hol vagyok, és miért vagyok itt. Kezdetben párnát húztam a
fejemre, és visszaaludtam. Dél körül keltem, lebotorkáltam a lépcsőn, és a
nap hátralévő részét szénhidrátokkal és A férjem védelmében epizódjaival
töltöttem.
De aztán Jamie elkezdett kérdésekkel hívogatni, Whitney pedig
sorozatosan, minden előzetes bejelentés nélkül megjelent, és letolt, mert túl
sok időt töltök pizsamában – ez a fajta szerető szigor a legjobb barátnő
ismertetőjele –, így hát újra kénytelen voltam felöltözni. Egyre többször
mentem el otthonról. Bekukkantottam a főépületbe, leballagtam a családi
stégre úszni, vagy meginni a reggeli kávémat, ahogy anya csinálta mindig.
Néhányszor még kajakoztam is. Jó érzés a vízen lenni, mintha nálam lenne
az irányítás, még ha csak egy kajaké is.
Amikor kinyitom a szememet, még elönt a bánat, a düh és a pánik
keveréke, csakhogy most csendben el is múlik. Már nem lármázik
fúvószenekarként a fejemben.
Az elmúlt hetekben Jamie türelmesen tájékoztatott az utóbbi évek
minden változásáról. De még ennél is vadabb, hogy mennyi minden nem
változott, mióta utoljára itt dolgoztam. A kovászos péksütemények. A
vendégek. A tény, hogy még mindig Fernie-nek hív.
Már jóval azelőtt ismertük egymást, hogy randizni kezdtünk volna.
Pringle-ék is a tó partján laknak, csak egy másik öbölben, nem messze
innen. A nagyszülei ismerték az én nagyszüleimet, a szülei pedig még
mindig minden pénteken eljönnek az étterembe sült halat enni. Most, hogy
már nyugdíjasok, a nyár nagy részét Muskokában töltik, szeptemberben
pedig visszatérnek Guelphbe. Jamie bérel egy lakást a városban, de
megvette a családjáéval szomszédos üres telket, hogy ott építse fel az igazi
otthonát. Mindennél jobban szereti a tavat.
– De hiszen Kanada-nap van – mondja. – A vendégeknek és a
személyzetnek is sokat jelentene, ha láthatnának. Ez a nyár kezdete. Nem
azt kérem, hogy állj ki a színpadra, és mondj beszédet a tűzijáték előtt. –
Nem szükséges hozzátennie: Mint anyukád. – Csak köszönj be.
Nyelek egyet, Jamie pedig megfogja a vállamat, és a szemembe néz.
– Meg tudod csinálni. Már majdnem túl vagy rajta. Fel is öltöztél.
Milliószor voltál odabent. – Halkabban folytatja. – Csináltuk is ott,
emlékszel? A hármas bokszban.
Nagyot fújtatok.
– Hát persze hogy még a boksz számára is emlékszel!
– Rajzolhatnék neked egy térképet az összes helyről, amit
megszentségtelenítettünk. Csak a csónakházban…
– Elég! – Most már nevetek, de kissé eszelősen. Az exemmel épp arról
diskurálunk, hogy a nemrég elhunyt édesanyám szállójának mely részein
szexeltünk. Az univerzumnak vacak a humora.
– Fernie, nem nagy ügy. Csak ezt akarom mondani.
Már éppen közölném Jamie-vel, hogy téved, és igenis nagy dolog, ám
ekkor a szemem sarkában megpillantom a tökéletes kibúvót. Egy
meglehetősen magas férfi kerekes ezüstszínű bőröndöt gurít a recepció felé,
és a pultnál még mindig nincs ott senki.
 Az égimeszelő nekünk háttal áll, de látszik, hogy drága öltönyt visel.
Valószínűleg rendelésre varratott darab. A fekete szövet olyan
kifogástalanul simul a testére, amihez pontosan levett méretekre és
kiapadhatatlan hitelkártyára van szükség. Kétlem, hogy egy
konfekcióöltöny elég hosszú lenne a fickó karjára, ráadásul tökéletes a
mandzsettája. Kifogástalan a hátrafésült frizurája is.
A haja éjfekete és fényes, és éppolyan nagy műgonddal fésülték formára,
amilyen jól szabott a zakója. Őszintén szólva a férfi kissé túlöltözött. Szó se
róla, a szálloda gyönyörű, az egyik legszebb Kelet-Muskokában, és a
személyzet külseje mindig kifogástalan, de a vendégek hajlamosak lezseren
megjelenni, különösen nyáron.
– Megyek, segítek neki – vetem oda Jamie-nek. – Gyakorolnom kell a
becsekkolást. Gyere, nézd meg, hogy jól csinálom-e!
Nincs vita. Nem hagyhatjuk csak úgy ott ácsorogni ezt a díszpéldányt.
Ahogy megkerüljük a pultot, bocsánatot kérek, amiért megvárakoztattam.
– Üdvözlöm a Brookbanks Resortban – pillantok fel sietve; még magas
sarkúban is jó harminc centivel magasodik fölém. – Könnyen idetalált? –
érdeklődöm, és leütök egy gombot a billentyűzeten, hogy felébresszem a
számítógépet. A magas csávó még mindig nem szólt semmit. A városból
idevezető utolsó útszakasz nincs se leaszfaltozva, se kivilágítva, viszont van
benne néhány sunyi kanyar. A városiak ezt olykor szóvá is teszik,
különösen, ha napnyugta után érkeznek. Ez az ipse torontóinak tűnik, bár
lehet, hogy montreali. Jövő héten kezdődik egy orvosi konferencia –
néhány résztvevő korábban érkezik, hogy kihasználja a hosszú hétvégét.
– Igen. – Lesimítja a nyakkendőjét. Nem mond többet.
– Remek. – Beütöm a jelszavamat. – A bőrgyógyászokkal érkezett? –
Megnyitom a főmenüt, és amikor nem kapok választ a kérdésemre,
megköszörülöm a torkomat, és újra megpróbálom. – Van foglalása?
– Igen. – Hosszan elnyújtja a szót, mintha hibát keresne benne.
Gőzöm sincs, mi lehet a baja. Az ilyen öltönyös férfiak általában sokkal
magabiztosabbak. Felnézek, és egy nagyon jóképű, nagyon finom vonású,
nagyon feszültnek tűnő arcot látok. Nagyjából velem egyidős lehet, és
furcsán ismerős. Biztos vagyok benne, hogy láttam már ezt az arcot. Van
valami abban az orrban. Talán színész, bár a hírességek általában nem
öltönyben és frissen borotválva flangálnak – legalábbis régen nem ez volt
jellemző.
– Milyen néven?
 A szemöldöke felszalad, mintha már a kérdésen is megrökönyödne.
Aztán felfigyelek a szeme sötétjére: fekete, akár a holló. Összeszorul a
gyomrom. A testtartása hibátlan. Vadul kalapálni kezd a szívem, érzem a
vér lüktetését az ujjbegyemben és a talpamban. A tekintetem azonnal a
heget keresi. És meg is találja: ott van az ajka alatt, az álla bal oldalán, alig
látható, ha nem tudja az ember, hol keresse. El sem hiszem, hogy még
mindig tudom, hol keressem.
Pedig tudom.
Ismerem ezt az arcot.
Tudom, hogy az írisze valójában nem fekete – a napfényben kávébarna.
Tudom, hogyan szerezte azt a sebhelyet.
Mert bár megpróbáltam elfelejteni, nagyon is jól tudom, ki ez a férfi.
 2
JÚNIUS 14., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
Csak öt percünk volt kijutni az állomásra, amikor a villamos elakadt.
Whitney meg én a kocsi hátuljából tolakodtunk előre a sűrű tömegen
keresztül. Bágyadt bocsánatkéréseket motyogtunk magunk elé, és
kibotorkáltunk a járdára, futásnak eredtünk.
– Mozogj már, Whit! – kiáltottam hátra a vállam fölött.
A késés szóba sem jöhetett. Aznap csak egy busz indult északra, és bár
egyikünk sem mondta ki, Whitney-nek és túlméretezett bőröndjének rajta
kellett lennie. Három napot töltöttünk együtt icipici albérletemben, és a
barátságunk talán nem élné túl a negyediket.
A nap alacsonyan járt az égen, az épületek között kikacsintgatott;
megcsillant az üvegtornyokon, ahogy a Dundas Streeten nyargaltunk, a
tornacipőnk talpa csattogott a rágógumifoltos járdán. Ha felnézett az ember,
elvakította a tündöklő fény, de odalent Toronto belvárosa kora reggeli
kékesszürke homályba borult. Gyönyörű volt ez a kettősség. Ahogy a fény
visszaverődött az ablakokon, az otthonomra emlékeztetett, a tavon csillogó
naplementére.
Meg akartam állni, és megmutatni Whitney-nek. De nem volt vesztegetni
való időnk. És még ha lett is volna, nem hittem, hogy bármi varázslatosat
találna az épületek szikrázó sziluettjében. Az együtt töltött három nap alatt
végig próbáltam rávenni, hogy az én szememmel lássa Torontót, ám eddig
hiába.
Egy perc késéssel érkeztünk a pályaudvarra, de a kilences kocsiállásnál
parkoló busz mellett még hosszú sorokban várakoztak utasok, ki
enyhébben, ki határozottabban bosszankodva. A sofőrnek híre-hamva sem
volt.
– Hála istennek! – lihegtem.
Whitney a térdére támaszkodva előrerogyott. Néhány sűrű
gesztenyebarna tincse kihullott a lófarokból, és bíborvörös arcára tapadt.
– Gyűlölök… Futni…
Miután levegőhöz jutott, a biztonság kedvéért még egyszer megnéztük,
hogy megtaláltuk-e a megfelelő járatot, és beálltunk a sor végére. Az
állomás lényegében egy túlméretezett garázs volt – Toronto sötét, nyirkos
hónalja. A levegőnek automatásszendvics-, dízel- és nyomorúságszaga volt.
A telefonomra pillantottam. Már elmúlt tíz óra. Lekésem a
műszakkezdést a kávézóban.
– Nem kell megvárnod – mondta Whitney. – Megleszek.
Whitney-vel már általános óta legjobb barátnők voltunk. Kerek arca volt,
világosbarna őzikeszeme és apró, pisze orra, ami más körülmények között
megtévesztően ártatlannak hatott. Aranyos volt, ahogy igyekezett bátornak
tűnni, de úgy szorongatta a kezében a nejlonzacskót, mintha elragadnák
tőle, ha nem vigyáz.
Huszonkét évesen Whitney még sosem töltött tíz percet sem egyedül
Torontóban, s bár tudtam, hogy biztonságban lesz, nem akartam a sorsára
hagyni a város egyik legpiszkosabb zugában.
– Nem gond. Megvárom veled a buszt – bizonygattam.
– Csak gondolj bele – trillázta lábujjhegyen ugrándozva. – Hamarosan
nem kell ilyen messzire jönnöm, hogy láthassuk egymást.
Nem volt hosszú az út – két és fél szemet gyönyörködtető óra –, de kit
érdekel.
Kipréseltem egy mosolyt.
– Alig várom.
– Tudom, hogy szeretsz itt élni. – Átkukucskált a válla fölött. – De néha
nem értem, miért.
Az ironikus válasz már készen állt a nyelvem hegyén.
Whitney csak ritkán látogatott meg az egyetem alatt, ami azóta is fájó
pont volt. Nem voltam benne biztos, hogy azért, mert a barátságunk soha
nem lett a régi a diploma előtti évben az „önpusztító magatartásom” miatti
nagy veszekedésünk óta, vagy egyszerűen mert nem szerette a várost. De
minden egyes alkalommal egyértelmű volt, hogy inkább Huntsville-ben
lenne. Nem mondott nemet a javaslataimra, de nem is volt túlságosan
lelkes. És ez nem vallott rá. Whitney volt a nagybetűs IGEN-személyiség:
minden lehetőséget megragadott a bohóckodásra, és minden kalandban
benne volt.
– Komolyan, ha két napig csak kenyéren élnék, és az albidban lógnék,
engem már az is boldoggá tenne – mondta, amikor a hét elején megérkezett.
Megmondom őszintén, ezen fölhúztam magam. A Torontóban töltött
napjaim meg voltak számlálva, és annyi mindent akartam még csinálni.
Úgy volt, hogy Whitney lesz a szárnysegédem. Ehelyett úgy éreztem,
mintha mindenhova erőszakkal rángatnám magammal.
– Mit nem lehet érteni? – feleltem, teátrálisan körbemutatva az
állomáson. A szomszédos megállónál egy pasas éppen kitaccsolt a betonra.
Whitney összerezzent a hangtól, majd a telefonjára pillantott.
– Jamie üzent. Azt kéri, hogy adjak neked egy puszit helyette is. – Az
orrát ráncolta, ahogy felolvasta az üzenetet. – Adj egy búcsúcsókot Fernie-
nek a nevemben. Nyelves is lehet. Sőt, javallott. Küldj fényképet! Kacsintós
arc.
Megráztam a fejem, hogy ne látszódjon, az ajkam mosolyra görbül.
Jamie olyan volt, mint egy emberi labrador: önfeledt viselkedés, állandó
vigyor, aranyló üstök. A neve hallatán kissé könnyebbnek éreztem magam.
– Ezt a pasim üzente? Le vagyok döbbenve.
– Alig várja, hogy visszacsábítson északra. Mint mi mindannyian.
Nyeltem egyet, és fellélegeztem, ahogy kiszúrtam egy férfit, aki ismerős
tengerész-egyenruhában a busz felé ténfergett.
– Nem kell sietni! – kiáltott rá az egyik utas. – Nem mintha már ne
lennénk így is késésben!
– Annyira örülök, hogy végre újra egy városban leszünk – folytatta
Whitney.
Bólintottam, és csak nehezen préseltem ki magamból a szavakat.
– Én is.
A legjobb barátnőmtől és a pasimtól külön töltött négy teljes év után
számolnom kellett volna a másodperceket, amíg újra együtt lehetünk. Nem
láttam Jamie-t a Valentin-napi meglepetésszerű látogatása óta. Télen
snowboardoktatóként dolgozott Banffban, a májusi hosszú hétvége óta meg
ismét a szállóban melózott. Befejeztem az utolsó évemet az egyetemen –
úgy volt, hogy utazom vissza. Hogy az áprilisi záróvizsgám után
összecsomagolom a bőröndjeimet. Ehelyett rábeszéltem anyát, hogy június
végéig maradhassak, a városban dekkolhassak a diplomaosztómig. Már
csak egy hét volt hátra. Igyekeztem az üzlettulajdonosi felelősségtudatára
játszani, és azt füllentettem, hogy a főnököm nehezen talál másik baristát a
helyemre.
A busz motorja dübörögve életre kelt, majd a sofőr elkezdte bedobálni a
csomagokat a jármű aljába. Az utasok lassan csordogáltak előre, és a sor
egyre zsugorodott, Whitney meg én hosszasan szorongattuk egymást.
– Szeretlek, Baby – susogta.
 Egy Dirty Dancing-stílusú üdülőhelyen nőttem fel, ami persze Dirty
Dancing-stílusú becenévvel is járt: Baby. Gyűlöltem. Nem volt semmi
értelme. Baby csak egy vendég volt.
Lábujjhegyre álltam, a fejébe nyomtam a kapucniját, és a zsinórt erősen
megfeszítve az arcába húztam.
– Én is szeretlek – feleltem. És ez legalább nem volt hazugság.
Whitney talált magának egy ülőhelyet, én puszit dobtam neki, és
kivettem a vászontáskámból a fejhallgatómat. Megnyomtam a lejátszás
gombot, és hagytam, hogy a Talking Heads elnyomja a busz motorjának
moraját és a fejemben ketyegő visszaszámláló hangját, ami minden egyes
pillanattal egyre erősebb lett.
Még kilenc napom volt a hazautazásig.

A fülhallgatóm a terapeutám és a láthatatlanná tévő köpönyegem volt

egyszerre. A Two Sugars üzlete csak pár háztömbnyire állt az állomástól –
nem elég messze ahhoz, hogy a zene elmossa a bűntudatomat, vagy
elfeledtesse a Brookbanks Resortot és az ott rám váró felelősséget. A
múltam otthon is várt rám. A huntsville-i középiskolai pletykagyárnak
egykor a Fern Brookbanksről szóló híresztelések szolgáltak alapul. Évek
teltek el, de tudtam, hogy odahaza még mindig úgy gondolnak rám, mint
„arra a lányra” – aki rossz útra tért. Ha szerencsém van, a kávézóban elég
nagy lesz a forgalom ahhoz, hogy az agyam robotpilótára kapcsoljon, mire
lefőzöm a tizedik eszpresszót.
Kelet felé bandukolva átfurakodtam a turisták hadán a Yonge és a
Dundas sarkán. Tetszett a giccsessége – a beton, a villogó reklámtáblák és a
kétemeletes turistabuszok –, de azt is imádtam, hogy mindenütt emberek
nyüzsögnek, mégsem vesztegetnek rám egy pillantást sem. Naponta
százezren keltek át azon a kereszteződésen, és ebben a forgatagban én nem
voltam senki.
Azt mondtam magamról, hogy Huntsville-ből származom, de ez nem
teljesen fedte a valóságot. Az üdülő messze a városon kívül állt, a Smoke
Lake sziklás partján. A Torontói Egyetemre jönni olyan érzés volt, mintha a
holdra költöznék. Azt kívántam, bárcsak örökké űrcowboyt játszhatnék.
Felhangosítottam a zenét, kissé átmozgattam a vállamat, ahogy a napfény
égette a tarkómat. Aznapra rekordhőséget jósoltak. Toronto júniusban hozta
a legjobb formáját. A teraszok és a parkok megteltek féktelen, kora nyári
zsongással. Júniusban egy forró nap ajándéknak számított. Augusztusra
viszont nyűggé vált, a város bűzlött az áporodott szeméttől.
A kánikulára való tekintettel kopott farmersort volt rajtam, egy trikó meg
egy rövid ujjú blúz, amit egy turkálóban találtam. Apró barna virágmintás,
lenge, áttetsző anyaga volt, ami a kilencvenes éveket idézte – volt ugyan
egy kis sárga folt a szegélye mellett, de alig lehetett látni.
A Two Sugars előtt fém újságosládák sora őrködött; felkaptam a The
Grid, a kedvenc ingyenes hetilapom egyik számát, majd az ajtóhoz léptem.
Zárva volt. Zavartan rángattam a kilincset, az orromat az üveghez
nyomtam. A kávézó volt a kedvenc helyem a világon, és nem volt odabent
senki más, csak Luis. Kitárta az ajtót, mire nedves festék szaga csapta meg
az orromat.
– Miért vagyunk zárva? – kérdeztem, ahogy levettem a fejhallgatómat, és
beléptem, de megtorpantam az egyik falat borító fekete-fehér festmény
láttán. – Mi ez?
– Ez mi? – Luis a fejemre bökött.
– Kis igazítás.
Felhorkant.
– Ez nem kis igazítás. Tövig vágattad a hajadat. – Rám mosolygott. –
Nekem tetszik.
Megrángattam az egyik rövid tincset a tarkómon – alig volt elég hosszú
ahhoz, hogy az ujjaim közé vegyem. Az utolsó műszakom után csináltattam
meg, még Whitney érkezése előtt. Figyelembe véve, hogy a hajam
korábban jóval a vállam alá ért, tényleg nagy változásnak számított.
– Nem emlékszem, hogy kikértem volna a véleményedet, de azért kösz –
motyogtam. – Szóval, mi folyik itt?
– Nem tudtál a falfestményről? – Luis keresztbe fonta a karját széles
mellkasán. Más kollégák jöttek-mentek a Two Sugarsnál, de mi ketten már
három éve együtt dolgoztunk.
– Nem.
– Hát, most már van egy falfestményünk. Vagyis majdnem.
Körülnéztem. A művészünknek híre-hamva sem volt.
– És mi leszünk a bébiszitterek? – tippeltem.
– Legalábbis egyikünk. Az elmúlt pár napban nekem kellett itt
dekkolnom. – Előhúzott egy kis kulcstartót a zsebéből. – Most te jössz.
Luisra meredtem. Órákat tölteni kettesben egy vadidegennel, és
kedélyesen szóval tartani – az ötlet még a nyilvános beszédnél is taszítóbb
volt.
– Nem! – vágtam rá.
– De igen – trillázta Luis. – Átmegyek a szigetre. Fél óra múlva
találkozom a haverokkal a kompnál.
Odamorogtam egy rendbent, elvettem a kulcsot, majd az egyik asztalra
dobtam a cuccaimat, és közelebb sasszéztam a festményhez.
– És hol van a mi Michelangelónk?
– Elment kajálni – felelte Luis. – Kora délutánra végeznie kell, és akkor
leléphetsz. Holnapig zárva vagyunk.
Néhány órát még kibírok. Volt egy spangli a táskámban, és azt terveztem,
hogy miután végzek, elszívom a sikátorban. Be akartam járni a városomat,
csak aztán visszatérni az albérletembe az olasz negyedbe.
– Tetszik amúgy? – érdeklődött Luis.
Szemügyre vettem a nagy művet. A művész Toronto város látképét és a
tópartot ábrázolta egy elvarázsolt kastély stílusában. Minden egy kicsit torz
volt – a miniatűr CN-tornyot például egy mosómedve szorította a karmai
közé. Toronto pár éve nagyon odalett saját magáért, és ez a fajta divatos
városi büszkeség lépten-nyomon szembejött az emberrel: pólókon,
plakátokon, még a táskámon is, amit Little Italy térképe díszített, és az
utcanevek alkották a környék hálózatát.
– Nem is tudom – motyogtam. – Olyan… középszerűnek tűnik.
– Au! – szólalt meg mögöttünk egy mély hang.
Lassan megfordultam.
Korombeli srác lehetett laza kék vászonoverallban, kezében egy
szendvicses papírzacskóval. Szokatlanul magas volt, és peckesen ki is húzta
magát. Zilált fekete haja épp csak a füle mögé ért. Az orra kissé hosszú volt,
de jól állt neki.
– Ő a mi Michelangelónk – jelentette be Luis.
Az álla és a járomcsontja szögletes volt, már-már éles. Azt sem tudtam,
hova nézzek, annyi volt belőle, és mind eléggé… jól nézett ki.
– A középszerű Michelangelo – pontosított a csávó. Lesütöttem a
tekintetem. Túl jóképű volt ahhoz, hogy egyenesen ránézzek. Drapp
munkásbakancsot viselt neonrózsaszín fűzővel.
– De szólíts csak Willnek! – Kinyújtotta a kezét. – Will Baxter.
A hatalmas tenyeret bámultam, aztán találkozott a tekintetünk. A szeme
olyan sötét volt, akár egy olajfolt.
 – És téged hogy hívnak? – tudakolta Will egy pillanat múlva, és
leengedte a kezét.
Ingerülten Luisra néztem. Az ilyen vonzó pasik voltak a legrosszabbak.
Beképzeltek, önimádók, unalmasak. Ez itt ráadásul magas is. A vonzó plusz
magas azt jelentette, hogy tutira totálisan elviselhetetlen. Fogadok, hogy a
legnagyobb baja az volt, hogy megfelelő méretű nadrágot találjon magának.
Luis alig láthatóan legyintett, mintha azt üzenné, hogy nem olyan gáz.
– Fern.
Will felvonta a szemöldökét a folytatást várva.
– Brookbanks – vetettem oda, miközben a fülem mögé kalandoztak az
ujjaim. Hátra akartam simítani a hajam, csakhogy nem volt mit
hátrasimítanom.
– Sajnálattal hallom, hogy szerinted a munkám középszerű, Fern
Brookbanks – mondta Will eltúlzott vidámsággal –, főleg, mert attól tartok,
a nap hátralévő részében a nyakadon maradtam.
Kényszeredett mosolyt villantottam rá.
– Hát, gyerekek, én léptem – szólt Luis. – Will, bár elsőre úgy tűnhet, de
Fern igazából nem harap.
– Hé! – kiáltottam.
– Hétfőn találkozunk. – Luis puszit nyomott az arcomra, majd a fülembe
súgta: – Igazi cukipofa. Legyél kedves!
Ahogy bezártam mögötte az ajtót, magamon éreztem Will tekintetét.
– Mi az?
– Áruld el, miért nem tetszik!
Kivett egy muffint a zacskóból, és lehámozta róla a papírt. Megkordult a
gyomrom. Anyu nevezetes palacsintáját sütöttem Whitney-nek afféle
búcsúreggeliként, de az már régen volt. Órákkal ezelőtt. Will kettétörte a
muffint, és átnyújtotta az egyik darabot.
– Kösz – vetettem oda, ahogy a sütit a számba gyömöszöltem. Citromos-
áfonyás volt.
A fal felé fordultunk. A jobb sarok kivételével befejezettnek tűnt.
– A mosómedve egész jó – mondtam. Will nem válaszolt, úgyhogy
felsandítottam rá. Közelről jobban nézett ki. Az alsó szempillái különösen
ívesek voltak, és olyan feketék, mint a tó éjfélkor. Hosszúak és finomak, a
szeme alatti bőrt csiklandozták; az összefröcskölt, bő munkaruhájával
furcsán izgalmas kontrasztot alkottak. Újra szemügyre vettem a festményt.
– Nem is olyan rémes.
 A nevetése a semmiből tört elő, berobbanva, akár egy tűzijáték. Mint a
hanggá alakult gyönyör.
– Csak őszintén!
– Nem ilyet képzeltem volna ide. Annyira más itt minden, mint hat
hónappal ezelőtt. – A főnököm úgy döntött, hogy a kávézót „modernizálni”
kell. Az ütött-kopott cseresznyeszékeket fekete műanyag ülőbútorok
váltották fel. A türkizkék falakat fehérre mázolták. A Renoir-poszterek is
eltűntek.
Elkövettem azt a hibát, hogy újra Willre sandítottam. Elbűvölten bámult
engem, ez viszont feszélyezett.
– Nem igazán szereted a változást?
– Nekem úgy tetszett, ahogy eddig volt. – Az ablak melletti sarokra
mutattam. – Ott egy ósdi narancssárga bársonyfotel állt, mellette meg az
összes Nigella Lawson-szakácskönyv. – Szinte senki sem nézegette őket, de
mi rajongtunk Nigelláért. – Ott meg fagyöngyök lógtak. – A konyhába
vezető ajtóra mutattam.
A Will által lefestett falon, a tej- és cukortartók helye fölött egykor egy
nagy parafa tábla lógott, ahová a vendégek zongoraleckék, horgolókörök és
„keresem azt a lányt” típusú szórólapokat tűztek ki – igazából bármit.
Tavaly az egyik törzsvendégünk úgy kérte meg a pasija kezét, hogy kitett
egy táblát, amin ez állt: Szeretlek, Sean. Hozzám jössz? A srác bevagdosta
az alját, mindegyik csíkra ugyanazt a választ írva: Igen.
– Régebben olyan meghitt hely volt. Most már tök más – motyogtam. –
Olyan… zord.
– Értem, mire gondolsz – tűnődött Will, és kisöpörte a muffinmorzsákat a
zsebéből. A kisujján egyszerű arany karikagyűrű csillogott. – Ahányszor
csak visszatérek Torontóba, egy kicsit mindig megváltozik. Néha nem is
olyan kicsit.
– Nem itt élsz?
– Vancouverben – felelte. – De itt nőttem fel. És egyetértek,
folyamatosan fejlődik. De nem bánom. – Kisimított az arcából egy tincset.
– Amikor itthon vagyok, mindig újra felfedezhetem a várost.
– Milyen romantikus – feleltem fapofával. De a szavai olyan hatással
voltak a véremre, mint egy koffeinfröccs.
 3
MOST
A pult túloldaláról bámulom Willt, ujjaim a billentyűzet fölött táncolnak, a
torkom kiszárad. A tekintete az enyémbe fúródik. Még mindig nem mondta
meg a nevét, Jamie pillantása ide-oda villan köztünk, úgy csóválja a fejét,
mint egy kiskutya, aki nem tudja, melyik játékát válassza.
Will-lel huszonkét évesek voltunk, amikor utoljára láttuk egymást, és
egyáltalán nem úgy néz ki, mint amilyennek elképzeltem. Vajon ő is
ugyanezt gondolja rólam? Mert nyilván tudja, ki vagyok. Tudnia kell, hogy
ez a Brookbanks Resort az én Brookbanks Resortom.
– Megmondaná a nevét, hogy utánanézhessek a foglalásnak? – szól
közbe Jamie, és félretol az útból, miközben Will meg én egymást bámuljuk.
Összehúzza a szemét. Nem biztos benne, hogy felismertem.
Még szép, hogy felismertem. Pedig ez a Will Baxter nagyon különbözik
attól a Will Baxtertől, akit valaha ismertem. Még mindig csupa hosszúkás
vonal és markáns él, bár az öltönye összezavar. A frizurája is: a haja
pedánsan hátra van fésülve és valami hajformázóval bebetonozva. Az alkata
még mindig szálkás, de most valahogy duzzad az erőtől. Biztosan az öltöny
teszi, meg a haj és a test, valamint a tíz év, mióta utoljára láttam.
Bármennyire váratlanul ér is, a rá szabott ruha és a kétszáz dolláros
frizura jól áll neki. Sugárzik belőle az elegancia.
– Will Baxter – leheli rám szegeződő tekintettel, miközben a pultra
csúsztatja a hitelkártyáját és az igazolványát.
Csak egyetlen napot töltöttem Will-lel, és az megváltoztatta az életemet.
Régen úgy gondoltam, talán ő a lelki társam. Úgy gondoltam, hogy ő meg
én itt leszünk, együtt, egészen más körülmények között. Sok mindent
gondoltam Willről.
És túl sok időt pazaroltam el az életemből arra, hogy azon töprengjek, mi
lehet vele.
Talán az arcvonásaimon uralkodhattam volna, hogy ne essen le az állam,
és ne álljak ott tátott szájjal, de a légzésemet képtelen vagyok kordában
tartani. Ez az istenverte ruha, ami egykor anyáé volt, olyan szűk, hogy
látom, ahogy a mellkasom szaporán emelkedik és süllyed. Will is
észreveszi. Egy pillanatra lesüti a szemét, de ahogy a tekintete ismét az
enyémre siklik, reszketve beszívja a levegőt.
– Mr. Baxter, úgy látom, idén az egyik faházunk lesz az öné –
tájékoztatja Jamie.
Alig hallom.
Valószínűleg Will sem, mert nem válaszol. Inkább lehajtja a fejét.
– Fern. – A hangja mélyen, karcosan cseng, ahogy kiejti a nevemet,
mintha kátrányba ragadt volna.
Nem tudom, mi lenne a helyes lépés. Vagy a legveszélytelenebb. Az
lenne a legbiztosabb, ha úgy tennék, mintha nem emlékeznék rá, de mindig
is képtelen voltam színészkedni. Sosem tudtam eldönteni, vajon teljesen
hibbant vagyok, hogy ilyen tisztán emlékszem arra a huszonnégy órára,
amit együtt töltöttünk, vagy az lenne a különös, ha nem így lenne.
Vakarni kezdem az alkaromat, Will tekintetével követi az ujjam nyomait.
A pultra szorítom a tenyeremet, bosszant, hogy ilyen hatással van rám.
– Itt vagy. – Úgy mondja, mintha nem az angol nyelv legcinikusabb
szavait fűzte volna egy mondatba.
Itt vagyok? Itt vagyok? Legszívesebben visszaordítanék rá. Meg akarom
kérdezni, hogy ő hol a fenében volt. Az ő ötlete volt, hogy a szállóban
találkozzunk. Én eljöttem. Ő kilenc évet késett.
Kinyitom a számat, aztán becsukom. Újra kinyitom, de nem jön ki
semmi.
– Jól vagy? – súgja a fülembe Jamie, de csak a fejemet rázom.
Görögdinnye – tátogom, azt remélve, hogy még emlékszik.
– Mr. Baxter – szól Jamie a tenyerét dörzsölve. – Attól tartok, Ms.
Brookbankset sajnos a továbbiakban máshol várják. Örömmel megmutatom
a szobáját.
Nem nézek Will szemébe, a válla felé biccentek, és megkerülöm az
íróasztalt.
– Úgy látom, a húszas faház az öné – mondja Jamie.
Francba. Francba. Francba. Francba.
Lehajtott fejjel a főbejárat felé rongyolok. Mielőtt kislisszolnék, hallom,
ahogy Will a nevemet kiáltja, és futásnak eredek.

Will Baxter elől menekülni kimerítő. Én csak tudom, mert kilenc éve
koptatom ezt az utat. Úgy volt, hogy messzire vezet tőle, valamiféle
misztikus ködön és elvarázsolt erdőn keresztül, egyenesen a felejtés
földjére. Elmenekültem az érzés elől, ahogy az ujja az enyémhez ér.
Elmenekültem a fájdalom elől. Sokáig forrón és marón perzselt, akár egy
szegycsontba fúródott lándzsa. Idővel tompa fájdalommá csitult. De ma este
nincs menekvés.
Lerobogok a főépület előtti kőlépcsőn. Amint az ösvényre érek, a cipőm
magas sarka belesüpped a murvába, és megtántorodom. A sarkamról a
lábujjaimra helyezem a testsúlyomat, de így is csak néhány centit tudok
előrecsoszogni. Az irodában hagytam a Birkenstockomat. Szitkozódva
lehúzom a cipőmet, és fogcsikorgatva küzdök a szúrós kavicsok ellen. Túl
régóta élek a városban. Whitney-vel minden nyáron mezítláb mászkáltunk.
Nem jutok messzire, amikor sietős lépéseket hallok a hátam mögötti
lépcsőn.
– Fern. Várj!
De nem várok. Még jobban megszaporázom a lépteimet, de megbotlok,
és hatalmasat zakózok. A megaláztatás előbb csap arcul, mint a tenyerembe
és a térdembe hasító fájdalom.
– Jól vagy? – tornyosul fölém Will.
Átkozom a napot, amikor megszületett. Meg azokat az embereket, akik
kilenc hónappal azelőtt egymást ölelték. Sokáig átkozódom, ahogy ott
fetrengek. A homlokomat a földhöz nyomom, ujjaimat a kövekbe
mélyesztem. Talán ki tudom ásni magam ebből a helyzetből.
– Felsegítelek, oké?
Mielőtt nemet mondhatnék, hogy nem oké, hogy ebben az egészben
semmi sem oké, Will megfogja a karomat, és talpra ránt.
Megállok, lesöpröm a ruhámról a piszkot és a kődarabokat, Will pedig
leguggol, hogy megvizsgálja a sérülésemet. A fejünket néhány centi
választja el egymástól – olyan közel van, hogy érzem a kölnije illatát, a
füstöt, a bőrt és valami édeset, mint az égetett karamell. A tekintetemet
szigorúan a lábamra szegezem.
– Elég rosszul fest – mondja, aztán végigsimít egy véres folton, ami kezd
megduzzadni. Csak bámulom, mint aki sóbálvánnyá vált.
– Semmi baj – vakkantom. Megkockáztatok felé egy pillantást,
szempillái sűrű sötétjén át sandít fel rám.
– Te vagy az – leheli. Nem tűnik meglepettnek, hogy lát.
Felegyenesedem, mire Will is követi a példámat, teljes magasságában áll
előttem.
 A nyakkendőjét bámulom. Egyszer azt mondta, soha nem fog ilyesmit
viselni. Kíváncsi vagyok, vajon a tervének melyik részét nem tartotta még
be.
– Jól vagy? – kérdezi. – Nem akarsz leülni? – Egy rönkfa pad felé mutat,
amely a tóra néz, bár sötét van ahhoz, hogy kivehessem a túlsó partot. A
levegőben frissen nyírt fű, petúnia és fenyő illata terjeng – a szálló körüli
gondozott gyep és kertek találkozása a szabad természettel. A tekintetem a
stégre téved, ahol pár helyi tűzoltó az esti tűzijátékra készülődik, és nyelek
egyet.
Megrázom a fejem, kavarognak a gondolataim. Ezernyi dolgot készültem
mondani Willnek, most azonban egy sem jut eszembe.
Megdörzsöli a nyakát.
– Ugye emlékszel rám? – A szavai úgy hagyják el az ajkát, mintha
kötélen táncolnának. Három óvatos lépés.
Hogy emlékszem-e? A kérdés nevetséges, már-már röhejes. Anyunak
köszönhetem, hogy életben vagyok, de Will volt az, aki segített kitalálni,
hogyan formáljam a magam képére.
Felveszi a cipőmet a földről, és óvatos arckifejezéssel közelebb lép, hogy
odaadja. A mozdulat felráz a révedezésből. Minden oldalról vendégek
vannak körülöttünk, pokrócokon heverésznek, a parti nyugágyakon
elnyújtózva várják, hogy elkezdődjön a tűzijáték. Nem érdekel.
– Ó, emlékszem én – morgom. A lámpa fénye átbucskázik kiálló
arccsontján, és egy kép villan fel bennem arról az éjszakáról. Ahogy a
pislákoló gyertyafény végigsiklott az arcán. – És érdekelne, mit keresel itt.
Nagyokat pislog a hangsúlyom hallatán, és újra felemeli a cipőmet.
– Az én szállómban – teszem hozzá, elkapva a tűsarkakat. – Talán
elnézted a dátumot?
– Nem. Csak…
– Ne próbáld azt állítani, hogy ez csak valami véletlen egybeesés! –
torkolom le.
– Hát nem tudod? – Úgy tűnik, zavarban van. – Azért vagyok itt, hogy
segítsek – dörmögi immár halkabban.
– Miről hadoválsz?
– Anyukád nem mesélte? Ő vett fel üzleti tanácsadónak.
A nyakam hátrabicsaklik.
– Az anyám? Honnan ismered az anyámat? – sziszegem, és lehunyom a
szememet. Egy pillanatra elfelejtem, hogy anya meghalt.
 – Itt találkoztam vele tavaly nyáron – mondja Will. – Gondoltam, talán
említette neked. És hogy most ezért vagy itt. A segítségemet kérte a
stratégiai tervezéshez és az ötleteléshez…
Meglengetem a cipőmet, hogy elhallgattassam Willt. Teljesen
szétcsúsztam. Képtelen vagyok felfogni az egész valószínűtlen helyzetet:
anyám megbízott egy tanácsadót, vagy a még bizarrabb csavart, hogy ez a
személy éppen Will. Will, aki itt van. Will, aki tavaly nyáron is itt járt. Will,
aki ismerte anyámat. Will, aki azt hitte, tudok az érkezéséről. Will, aki
mindezek ellenére továbbra sem próbált kapcsolatba lépni velem. Ez már
sok.
Veszek egy mély lélegzetet, hogy elmondhassam neki a legfontosabbat.
– Will – susogom, a neve furcsán hat a nyelvemen. – Édesanyám
meghalt.
– Micsoda? Nem. Hiszen most beszéltem vele… nem is olyan régen –
motyogja, inkább magának, semmint nekem.
– Autóbaleset érte. Még májusban. – Úgy veszem sorra a tényeket,
mintha egy-egy sebtapaszt rántanék le: tisztán és a lehető legkevesebb
figyelmet fordítva a szavak jelentésére. Elmondom hogy az étterem
jégautomatája a vacsora kellős közepén elromlott, hogy a pultosoknak az
egyik emeleti adagolóval kellett beérniük. A vendégek panaszkodni kezdtek
az állandó zajra, anyu pedig úgy döntött, maga megy be a városba, és hoz
egy csomagtartóra való jeget. Sötét volt, és kétlem, hogy látta volna a
szarvast, amíg az be nem csapódott a szélvédőjébe.
Eszméletlenül dühít, hogy olyan feladatokat vett magára, amiket
könnyedén átadhatott volna másnak. Végül a szorgalma lett a végzete.
Will végigsimít az arcán. Egy árnyalattal sápadtabb lett.
– Jól vagy? Persze hogy nem vagy jól – hebegi, megválaszolva a saját
kérdését. – Tényleg fogalmad sem volt, hogy jövök. Azért vagy itt, mert
elvesztetted az anyukádat.
Feltartom a kezem, tenyérrel felfelé – zavaromban, nem
feltűnősködésből.
– Enyém lett ez a kóceráj. Rám hagyta.
Will rám mered, mire elfordítom a tekintetemet. A heteken át tartó
éjszakai ébredések és a végeláthatatlan hánykolódások hatása lassan kezd
megmutatkozni, ahogy a csontjaimban lakozó kimerültség a felszínre
szivárog.
 – Fern – leheli halkan, gyöngéden. Megforgatja a gyűrűt a kisujján. Már
el is felejtettem a gyűrűcsavargatását. – Részvétem.
Ez úgy csapódik a mellkasomnak, akár egy fejsze tompa vége. Nem
akarom, hogy sajnáljon. Megremeg az alsó ajkam.
A karom után nyúl, de visszarántom.
– Ne!
– Fernie? – szólít Jamie a lépcső tetejéről. – Jól vagy?
– Persze – vágom rá, és félrehúzódom, hogy helyet adjak a főépület felé
masírozó csoportnak.
Jamie jó estét kíván a vendégeknek, és figyelmükbe ajánlja a ráklevest.
Aztán a fokokat kettesével véve lenyargal a lépcsőn. Nem olyan magas,
mint Will, de mindig is meglepően magabiztos volt a fellépése. Úgy áll ott,
mintha legalábbis egy óriás lenne.
– Itt hagyta a kulcskártyáját, Mr. Baxter – mondja, és összehúzott
szemmel átnyújtja Willnek. – És a bőröndjét is, de azt majd felküldetem az
apartmanjába.
Will még jobban kihúzza magát, ahogy átveszi a kulcskártyát.
– Igazán köszönöm.
– Szóval ismerik egymást? – pislog ránk Jamie kérdő tekintettel.
– Nem – vágom rá, miközben Will azt feleli: – Igen.
Jamie tekintete a lábamra siklik.
– Van egy elsősegélydoboz az irodában. Kitisztítom a sebet.
– Ne is törődj vele – nyögöm. – Komolyan, Jamie, jól vagyok.
Pontosan látom a pillanatot, amikor a név hallatán Willen átfut a
felismerés. Kettőt pislog, és a döbbenet úgy árad szét az arcán, akár a
dagály.
Jamie elém guggol, és a sebes lábamat vizsgálja. A tekintetem Willre
siklik. Reflex. De ő csak Jamie-t figyelve áll, kezét az oldalához szorítva.
– Biztos, hogy jól vagy, Fernie? – tudakolja Jamie felpislogva rám. –
Nem tetszik ez nekem.
Jamie Pringle és Will Baxter között ácsorgok, mezítláb, felhorzsolt
térddel, alig két hónappal anyám halála után.
– Aha – trillázom.
– Ezt nem veszem be. Most azonnal velem jössz. – Jamie újra
felegyenesedik. – Engem nem versz át, Fernie – susogja a fülembe, de
biztos vagyok benne, hogy Will is hallja.
 Elönt a bűntudat, pedig nincs miért. Mégsem tudom lerázni. Gyűlölöm
magamat érte.
Will megköszörüli a torkát.
– Akkor én megyek – motyogja. – Sajnálom, Fern. – Hosszasan kémlel.
Először azt hiszem, mond még valamit, de aztán az ösvény felé fordul.
Az első tűzijáték-rakéta hangos pukkanás és sistergés kíséretében
felrobban a fejünk fölött, megvilágítva a fák lombkoronáját. De nem nézek
fel. Willt bámulom: úgy távolodik tőlem, mint tíz évvel ezelőtt.
Te meg én egy év múlva, Fern Brookbanks. Ne hagyj cserben.
Ezek voltak az utolsó szavai.
 4
JÚNIUS 14., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
A srácok mindig is olyan görbék voltak. Ajtófélfáknak dőltek,
menzaasztalok fölött görnyedtek. Jamie gyakran engem használt
támasztéknak, könyökével a vállamra nehezedett. Will sokkal egyenesebben
tartotta magát.
Épp a város fölött áthaladó repülő szárnyát skiccelte fel a falra, én meg
úgy tettem, mintha a The Gridet olvasnám. A jegyzetfüzetem az asztalon
feküdt, benne a listával azokról a dolgokról, amit még beterveztem a hazaút
előtt: minden, amit meg akartam tenni, nézni és kóstolni. A suli, az
egyetemi teendők és a meló mellett nem sikerült kihasználnom a
lehetőségét, hogy Kanada legnagyobb városában élhetek. Reméltem, hogy a
The Grid e heti számában találok néhány olcsón megvalósítható ötletet,
amit felvehetek a listámra, ám ehelyett Will hátának hosszú vonalát
bámultam, és azt, ahogy biztos kézzel az ecsetet fogta. Leginkább a tartása
ragadott meg. Határozottan nem volt görnyedt.
– Szinte hallom a megvetésedet – mormogta Will. – Baromi hangos. –
Átnézett a válla fölött, haja a szemébe hullott, ajka felfelé kunkorodott. –
Nem akarsz valami zenét betenni, hogy elnyomja?
Szóval vicces és vonzó. Szúrósan rámeredtem, de Will mosolya csak még
szélesebb lett. Sosem láttam olyan szépet, mint az övé.
– Mindig így villogtatod a fogaidat? – érdeklődtem.
– Mindig ilyen barátságos vagy?
– Mondhatjuk.
Felkacagott. Szinte éreztem a nevetésének a hangját a gyomromban:
meleg volt, és édes.
– Akkor nem veszem magamra. – Az asztalon lévő iPodom felé
biccentett. – Zene?
– Okés. – Rekordidő alatt megtalálta a gyenge pontomat. A
nyomdafestéket az ujjaimról a nadrágomba töröltem, majd lepattogzott kék
körmeimmel végigböngésztem az albumaimat, vajon mi tetszene neki. –
Megvan az új Vampire Weekend. Hallottad már?
– Ezt hallgattad, amikor bejöttél? Láttalak korábban az utcán.
 Meglepetésemben megköszörültem a torkomat.
– Ó, nem. Peter egyik listáját hallgattam.
– A pasid?
Felhorkantam.
– Peter anyám legjobb barátja. A listák gyártása amolyan hobbink.
Nem túloztam. Peterrel a zenén keresztül kommunikáltunk egymással.
Anyu a titkos nyelvünknek nevezte.
Szerinte Peter nem sok embert engedett be a világába – ez is közös volt
bennünk. Anya úgy mesélte (és előszeretettel mesélt róla), ő már jóval a
születésem előtt befurakodott az életébe.
Nem tudta, mit kezdjen a rengeteg dumámmal, és azt sem, hogyan
hallgattasson el, így hát egy együtt töltött tél után egy életre a nyakán
maradtam. Össze voltunk zárva – így kényszerítettem rá, hogy a barátom
legyen.
Örültem, hogy sikerült neki. Nélküle csak anya meg én lettünk volna.
Peter vette nekem az első fejhallgatómat, és azóta minden újabbat. CD-
válogatásokat küldözgettünk egymásnak postán, én meg felmásoltam a
zenéket az iPodomra.
– Mi van rajta? – kérdezte Will közelebb merészkedve. Egy aprócska
kitűző volt a gallérjára erősítve, az állt rajta: szürrealista. Elé tartottam az
iPodot, ő pedig előrehajolt, az ecset a levegőben lebegett, és hangosan
felolvasta a dalcímeket a kijelzőről.
– Stop Your Crying, I’m Only Happy When It Rains, Road to Nowhere. –
Csillogó szemmel nézett le rám. – Szerintem közölni akar veled valamit.
– Peter szereti a tematikus válogatásokat. – Le voltam nyűgözve, hogy
feltűnt neki. – Azt mondta, búvalbéleltnek tűntem, amikor legutóbb
beszéltünk. Aztán küldte ezt a CD-t.
– Miért voltál búvalbélelt?
Megvontam a vállamat.
– Szigorúan titkos?
– Semmi közöd hozzá.
Will egy másodpercig az arcomat fürkészte, a mosolya kissé lehervadt.
– Hallgassunk bele!
Bebújtam a pult mögé, és csatlakoztattam az iPodomat a beszerelt
hangszórókhoz. Fiona Apple hangja töltötte be a kávézót. Felnéztem, és
láttam, hogy Will engem figyel. Görcsbe rándult a gyomrom.
– Imádom ezt a dalt – mondta. – Every Single Night, ugye?
 – Ühüm. – Szóval vicces, vonzó és a zenei ízlése is jó. Kit érdekel…
Will folytatta a festést, én pedig a firkálást.
– Mi van abban a füzetben? – kérdezte néhány perc múlva. – Írsz?
Keresztbe fontam a karomat a mellkasomon, de nem válaszoltam.
– Versek? Naplóbejegyzések? Szigorúan titkos világuralmi tervek?
– Hangyányit kíváncsi vagy, tudsz róla?
Harsány kacagás pukkadt ki belőle.
– Hangyányit! – pillantott rám a válla fölött, én pedig igazán igyekeztem
mogorván vicsorogni, de szélesebben vigyorogtam, mint hónapok óta
bármikor. Azon a júniuson nem sokan tudtak mosolyt csalni az arcomra.
Miután Will elkészült a repülővel, felpattantam, és bejelentettem, hogy
kávét akarok.
– Te is kérsz?
– Igen, kösz.
– Hogy iszod?
– Tejjel. Duplán.
– Máris érkezik. – Reméltem, hogy valami habosat kér.
Forró tejet öntöttem Will kávéjára, megdöntöttem a csészét, és a kancsót
először jobbra húztam végig a kávé felszínén, majd vissza balra. A
hangszórókból a Spiritualized dübörgött. Az lett volna az igazi, ha tele van
a kávézó. Jól éreztem magam a pult mögött – senki sem figyelt rám;
majdnem olyan jó volt, mint a városban lődörögni.
– Tulajdonképpen végeztem – szólalt meg Will a kezét törölgetve. –
Hagyom egy kicsit száradni, aztán lekenem lakkal. Nem tart sokáig.
Letettem a bögréket az asztalra.
– Tessék. Kérsz bele cukrot?
– Három zacskóval – vigyorgott Will. – Édesszájú vagyok. Elég gáz. –
Will overallja annyira bő és buggyos volt, hogy lehetetlen volt kihámozni,
mit takar, de abban biztos voltam, hogy semmi gázosat.
Helyet foglalt, míg én újra letakartam egy ronggyal a tej- és
cukortartókat.
– Úgy mondtad azt a hármat, mintha négyet akarnál – jegyeztem meg, és
egy extra csomag cukrot meg egy keverőpálcikát hajítottam az asztalra,
ahogy leültem mellé. Will fura kifejezéssel pislogott a bögre fölött.
Művészi szintre emeltem a kávéhabkészítést. A legtöbb vendégemnek
szívet rajzoltam. Kövér szíveket. Kis szíveket, amik a nagy szívek tetején
csücsültek. Szívek gyűrűit. A szívektől különlegesnek érezték magukat. De
a kedvenc vásárlóim nem szívet kaptak.
Nem hétköznapi keresztnevem van: a Fern páfrányt jelent. A kávékra is
páfrányt készítettem, ha valaki kicsattant a boldogságtól, vagy szomorúnak
tűnt, ha megdicsérte a zenét, amikor én voltam a hififelelős. Aznap, amikor
Josh megkérte Sean kezét a poszterén, két páfránylevelet rajzoltam a
kávéjára, a száruk középen összeért. A kedvenc vendégeimnek páfrányt
készítettem. Nem is vettem észre, hogy Willnek is azt rajzolom, amíg be
nem fejeztem az öntögetést.
– Páfrány a Páfránytól – dünnyögte Will halkan.
Közelebb toltam hozzá a cukrot.
– Kihűl a kávéd.
Nagyot pislogott, aztán felvette mind a négy zacskót.

– Rögtön a diplomaosztó után hazaköltözöm – meséltem Willnek, miután

lenyelte az első kortyot. Végigsimítottam az ujjaimmal a noteszem puha,
fekete bőrborítóján. Anyától kaptam még egyetem előtt – pótolható lapjai és
pattintós gyűrűs zárja volt. Felnőttnapló a felnőtt lányomnak. Olyan büszke
vagyok rád, amiért a saját lábadra álltál, borsókám. – Egy csomó dolgot
meg akarok csinálni, mielőtt lelépek, úgyhogy muszáj valahogy
számontartanom. De semmi izgalmas.
– Az attól függ, mi van a listádon – mondta Will. A tekintetem követte
lassan elterülő mosolyát, majd megakadt egy apró sebhelyen az ajka alatt.
– Elég nagy katyvasz – szabadkoztam. – Nagy része kajával kapcsolatos.
Az egyik étterem a banknegyedben húszdolláros csokoládét kínál. Elég
kreténül hangzik, és határozottan le vagyok égve ahhoz, hogy húsz dolcsit
kiadjak édességre, de olyan kíváncsi vagyok, mégis milyen íze lehet egy
húszdolláros csokinak.
– Gőzöm sincs.
Kinyitottam a noteszt, és végigfutottam a listát.
– Van néhány környék, ahova el akarok jutni: a Distillery District, a
Junction. A High Parkban sem jártam még. El tudod ezt hinni? Négy éve
élek itt. – Szünetet tartottam. – A város melyik részén nőttél fel?
Will kissé összerezzent.
– A High Park mellett.
– Ne bassz!
 Nevetve feltartotta a kezét.
– Elég jól néz ki, különösen tavasszal, a cseresznyevirágzás idején.
Tényleg meg kellene nézned.
Hozzávágtam a tollamat.
– Arról már lemaradtam.
– Mindig is azt gondoltam, hogy Toronto unalmas úti cél, hacsak nem
egy helybéli kalauzolja körbe az embert. Az összes menő dolog eléggé el
van rejtve – magyarázta Will, és egy üres cukroszacskót forgatott az ujjai
között. – Te hova valósi vagy?
– Muskokában nőttem fel. Huntsville mellett. – Muskoka terjedelmes
tóvidék volt a várostól északra, és elsőrangú nyaralókörnyék.
– Gyönyörű lehet ott.
A csészémben lötyögő tejes, barna tócsát bámultam.
– Az is.
– De…
A tekintetem az övére emelkedett.
– Semmi de – hazudtam.
Will pillantása végigsiklott az arcomon, majd le a jobb kezemre, ahogy a
bal csuklómat kaparásztam.
– Szóval túlárazott édességek, puccos parkok… mi más?
Felsoroltam párat a nagyobb látnivalók közül.
– A CN-torony? – értetlenkedett Will. – Az nem olyan… – Csillogó
szemmel elvigyorodott. – Középszerű?
– Ó, már értem – dünnyögtem. – Sznob vagy.
Éppen érdeklődni akartam, hogy szerinte mégis mit érdemes megnézni,
de leállítottam magam. Általában nem találtam meg a hangot gyorsan az
emberekkel, de Will társaságát élveztem. Tetszett a mosolya. Kicsit
túlságosan is, ha azt vesszük, hogy jártam valakivel. Felálltam a székről,
összeszedtem a bögréket és a kanalakat, és a mosogatóhoz ballagtam.
Mióta az eszemet tudtam, Jamie fontos szereplője volt a nyaraimnak. De
azon a nyáron, amikor betöltöttem a tizennyolcat, mégis meglepetésként ért.
A kamaszkori csínytevéseimről szóló történetek szájról szájra terjedtek a
szállóban, én pedig rettegtem a recepción dolgozni vagy az étteremben
pincérkedni, ahol sokan tudták, ki vagyok, és mi történt velem. Anya
beleegyezett, hogy a szezonra a csónakházba osszanak be. Így aztán Jamie-
vel a stégnél dekkoltunk, csónakokat cipeltünk, és mentőmellényeket meg
evezőket adtunk ki a vendégeknek.
 Jamie három évvel idősebb volt nálam, és javíthatatlan nőcsábász. Nem
volt nagy gyakorlata, de legalább kitartó volt. Barna bőrével és borzas
fürtjeivel amolyan „mindent leszarok” szörfös benyomását keltette, amit –
mondjuk úgy – nem utáltam. Emellett Jamie baromi lassan beszélt, amitől a
helyzettől függően vagy bölcsnek, vagy épp ütődöttnek tűnt. A többi
Brookbanks-alkalmazottal ellentétben Jamie nem bánt velem másképp a
vezetéknevem miatt, és nem érdekelték a hülyeségeim. Amikor azon az
augusztusi hosszú hétvégén megcsókoltam a tábortűznél, engem is legalább
annyira meglepett a dolog, mint őt. Ez négy évvel ezelőtt történt, és azóta is
együtt voltunk.
– Segítenél a lakkozásban? – kérdezte Will, miközben elmosogattam a
bögréinket. – Ha együtt csináljuk, gyorsabban leléphetünk. – Megforgatta a
gyűrűt a kisujján.
– Azt akarod, hogy én dolgozzam helyetted? – Nem voltam biztos benne,
hogy jó ötlet lenne együtt dolgoznunk.
A pult mögé lépett, felkapott egy konyharuhát, majd eltörölgette az egyik
bögrét.
– Együtt – mondta, mire a gyomrom liftezni kezdett.

Will megmutatta, hogyan kell felvinni az átlátszó réteget a széles ecsettel, a

fal tetejétől lefelé haladva, keresztsoros mintázatban.
– Nem lehet elrontani – biztosított róla.
– Miért élsz Vancouverben? – kérdeztem lakkozás közben.
– A suli miatt költöztem oda. Most végeztem az Emily Carron.
– Az egy művészeti egyetem, ugye?
– Aha, meg dizájn.
Az ecsetemmel a kitűzője felé böktem.
– Szürrealista – ezt az irányzatot követed?
– Nem. – Megigazította a gallérját, mintha elfelejtette volna, hogy
egyáltalán ott van. – Ez inkább amolyan belső poén, mivel a képeim
meglehetősen valósághűek. A kitűzőt a barátnőmtől kaptam.
A barátnő szót hallani olyan volt, mintha ujjal vájkáltak volna a bordáim
között. Összerezzentem. Nem tudtam megállni.
– Hogy érted, hogy valósághűek? – tudakoltam, igyekezve lazítani az
irigység szorításán a mellkasomban. Semmi jogom nem volt rá, hogy
féltékeny legyek. Nekem ott volt Jamie.
 – Illusztrátor vagyok. Főleg képregényeket rajzolok. Belekóstoltam a
portrékészítésbe is, de…
– Belekóstoltál! Lefogadom, hogy a „belekóstolni” meg a „hangyányit”
egy tőről fakadnak.
Will felnevetett.
– Határozottan ugyanabból a génállományból származnak.
– Oké, szóval belekóstoltál a portrékészítésbe – affektáltam a legdurvább
álbrit kiejtésemmel.
– Cuki – vetette oda Will. – Múlt félévben megjelent pár grafikám az
egyetemi hírlevélben. Az az álmom, hogy teljes képregénnyé fejlesszem
tovább.
– Saját képregényed van?
Megvonta a vállát, mintha nem lenne nagy dolog.
– Fred a hírlevél művészeti vezetője. Szabad utam volt.
– Fred?
– A csajom.
Persze hogy a barátnője a művészeti iskola hírlevelének művészeti
vezetője, és Frednek hívják. Nem valami növény után nevezték el.
Végeztünk a saját festményrészletünkkel, és továbbhaladtunk a fal
mentén.
– Azt mondtad, szeretsz összeállítani zenékből listákat. Hogy ez a
hobbid. Neked is, meg anyukád ismerősének is – jegyezte meg Will egy idő
után.
– Peter. Igen, kis korom óta együtt hallgatunk zenét.
Anya mindig méltatlankodott, ha előtte bohóckodtunk. Ha még egyszer
meghallom a torzítás vagy a tonalitás szavakat, keressetek valaki mást,
akivel kártyázhattok. De láttam rajta, hogy sosem gondolja komolyan.
– Ez elég fura. Vagyis tök király – tette hozzá gyorsan. – Nem ismerem
valami jól a szüleim barátait. Te meg az anyukád nagyon jóban vagytok.
– Anyu meg én… – Will ecsetvonásainak neszét hallgattam, és próbáltam
kitalálni, hányadán is állunk anyával. A kapcsolatunk egész kamaszkorom
alatt elég feszült volt. Idegesített, anya mennyit dolgozik, és milyen gyakran
kell magamnak megfőznöm a vacsorámat. Aztán elolvastam a naplóját, és
olyan lettem, mint egy elszabadult hajóágyú. De az elmúlt négy évet az
egyetemen töltöttem, és megmutattam neki, milyen felelősségteljesen tudok
viselkedni – hozzá hasonlóan én is gazdasági diplomát szereztem. Minden
vasárnap beszéltünk. Együtt néztük A férjem védelmébent: a telefonunk
kihangosítva, miközben én a szennyest hajtogattam, ő meg a körmét
reszelgette. Alicia Florrick lett a hősünk. – Nem mondanám, hogy szuper
jóban vagyunk, de jó úton haladunk.
Újra dolgozni kezdtem az ecsettel. Will egy pillanatra sem hagyta abba,
hogy rám nézzen, és azon tűnődtem, vajon tudja-e, hogy így könnyebben
jönnek a szavak.
– Peter segített felnevelni. Azt mondja, ő felügyelte a zenei fejlődésemet.
Anya szerint inkább csak átmosta az agyamat.
Peter volt a Brookbanks Resort főcukrásza. Én meg a főkóstolója. Egy
fehér műanyag sámlit tartott a konyhában, hogy felállhassak mellé, és bele-
belemárthassam a villámat a különböző krémekbe meg
süteménytöltelékekbe, miközben a háttérben bömbölt a zene. Amikor anya
bejött, mindig nyaggatta, hogy halkítsa le. Még jobb lenne, ha kikapcsolnád
azt a szart, Peter. Anya utálta a zenénket.
– Te is állítasz össze neki listákat?
– Felváltva csináljuk. Az egyetlen szabályunk, hogy mindig legyen egy
alaptéma.
– Most te vagy soron?
– Aha. – Indokolatlanul erősen nyomtam a falhoz az ecsetet. – Az „Itt a
vég” listát.
Will egy pillanatig csendben volt, majd így szólt:
– Néhányan talán úgy gondolnak az életüknek erre az időszakára, mint a
kezdetre.
– Néhányan talán igen.
– De te nem.
A festményre pislogtam, majd Willre. Felém fordult.
– Én inkább arra lennék kíváncsi – tereltem el a szót –, hogyan kötöttél ki
éppen itt.
– Ó, ez csak nepotizmus – felelte. – Anyukám jóban van a tulajjal.
Amikor megemlítettem, hogy ideutazom, ő javasolta, hogy fessek valamit.
Elképzeltem, milyen lenne, ha ilyen hajtóerő lakozna bennem, ha egy
szülő támogatna, és meglenne a szabadságom is, hogy kövessem az
álmomat.
– Ez menő. Nyilvánvalóan hisz benned.
Rám nézett, és ahogy három hosszú másodpercig egymás szemébe
néztünk, valami megrándult a mellkasomban. Ez volt az első alkalom, hogy
minden derű eltűnt az arcáról. Idősebbnek tűnt. Talán egy kicsit fáradtnak
is. Hirtelen rám tört a mindent elsöprő késztetés, hogy mondjak egy viccet,
csak hogy láthassam, ahogy felragyog az arcán a mosoly.
– Anyám azt mondja, azzal, hogy keretekbe akarok firkálni meg falakra
pingálni, csak a saját merevségemet bizonyítom, és hogy a perfekcionizmus
iránti letörhetetlen vágyamnak nincs helye egy művész szívében.
Leesett az állam.
– Ezt anyukád mondta? A szemedbe?
– Többször is.
Anyuval sok mindenen mentünk keresztül. De nem tudtam elképzelni,
hogy ilyen goromba dolgokat vágjon oda nekem.
– Édesanyám művész – mondta Will, mintha ez bármit megmagyarázna.
– Szobrász.
A homlokomat ráncoltam.
– Minden művész gonosz?
– Némelyikük – dünnyögte, majd megköszörülte a torkát. – De én
szeretek kereteken belül dolgozni. A korlátok beindítanak.
A tenyerem égni kezdett, mintha sült krumplit húztam volna ki a sütőből.
Azonnal felhevült a testem.
– És veled mi a helyzet? – kérdezte. – Téged mi hoz lázba?
– Hogy engem? – A fal felé fordultam, de Will a fülemhez hajolt, és
belesúgott, amitől felállt a szőr a karomon. – Nyugi, Fern Brookbanks.
Az nem fog menni.
– Szeretem: a kávét, a zenét, a sétát. – Willre pillantottam. – A szokásos
dolgokat.
– A lényeges dolgokat – javított ki. – Milyen szakon végeztél?
– Vállalkozásfejlesztés… – Elég bizonytalanul hangzott. Én is
bizonytalannak éreztem magam, hiába csak napok választottak el attól,
hogy a kezembe kapjam a diplomámat.
Végigsiklott rajtam a tekintete.
– Nem erre tippeltem volna.
Meg akartam kérdezni tőle, mégis mire tippelt volna, de ekkor elértük a
fal végét.
– Nos, készen vagyunk – jelentette ki. – Feltakarítok, és elpakolok
mindent, aztán dobbanthatunk.
Kinyújtotta a kezét az ecsetemért.
– Kell segítség? – ajánlottam.
– Á, nem, kösz. Már a lakkozásba is belerángattalak.
 Csalódottan bólintottam. Összeszedtem a cuccaimat, és kihúztam az
iPodomat. A kávézóra csend telepedett, leszámítva Will ecsetmosásának
neszét.
Várakozás közben a festményt tanulmányoztam. A tekintetem
végigvándorolt a képen, végül a repülőn állapodott meg. Elakadó lélegzettel
közelebb léptem. Will lakkozta ezt a részt, így nem láthattam korábban. Egy
apró páfránylevelet rajzolt a gép szárnyára.
– Páfrányt kaptam tőled a kávémba, ezért én is adtam neked egyet a
repülőn.
Will hangjára megpördültem. Éppen a kezét törölgette.
– Páfrányt festettél nekem egy falra.
– A fal nagyon pici részére. Tetszik?
Ez volt a legjobb páfrány, amit valaha láttam. Legszívesebben kivájtam
volna a vakolatból, hogy hazavihessem.
– Igen – motyogtam. Nagyon tetszett.
– Van egy ötletem – mondta, átvetve a vállán a törölközőt. – Arra
gondoltam, megmutathatnám neked néhány kedvenc helyemet, ha ráérsz.
Semmi középszerű, ígérem.
Elállt a szavam.
– Holnap visszamegyek Vancouverbe – magyarázta, miután nem
válaszoltam. – Kértek ott is egy festményt egy kávézóban, hétfőn kezdek.
Szívesen csavarognék ma délután.
Pár órája csak arra vágytam, hogy betépjek, hazarongyoljak, és elnyúljak
az ágyamon, de izgalommal töltött el a gondolat, hogy megnézhetem Will
Torontóját. A Will-lel együtt töltött idő is izgalommal töltött el. És ez nem
volt rendben. Jamie az egyetlen srác, akit akarnom kellene.
– Szóval? – dünnyögte. – Mit gondolsz?
Mindenhol éreztem a szívverésemet – az ajkamban, a torkomban –,
figyelmeztetőleg dübörgött végig az egész testemen. A vállam fölött a
repülőgépre sandítottam, majd vissza Willre. A gyűrűjét babrálta.
– Benne vagyok – feleltem. Mert még véletlenül sem akartam egy
pillanatot sem elvesztegetni a hátralévő időmből a városban.
 5
MOST
Éjjel 2:02-kor ébredek. Mindig épp kettő után – az álmatlanságom svájci
precizitással működik. Néha kinyitom az ablakot, hallgatom a fák ágai
között suttogó szellőt és a parti sziklákat nyaldosó hullámokat, és várom,
hogy újra elnyomjon az álom. Néha megnyitok egy meditációs appot, és
megpróbálok tudatosan visszaaludni. Legtöbbször azonban csak fekszem a
gyerekkori hálószobámban, és próbálom kitalálni, mi a fenét fogok kezdeni
az életemmel.
Ma este először oldalra gurulok, aztán hanyatt, végül hasra, de nem
találom a helyemet. Azon kattog az agyam, hogy Will Baxter itt van, és
anyu találkozott vele. Az anyám megbízta Willt.
Tudom, hogy az üzlet nem megy olyan jól, mint mehetne, de az ötlet,
hogy anyám az irányítás akár csak egy töredékét is átengedje egy
tanácsadónak, abszolút elképzelhetetlen. Hacsak nem siralmasabb a helyzet,
mint sejtettem. Miért kérte anya Will segítségét? Miért nem nekem szólt?
Bánt a lehetőség, hogy azért nem engem kért meg, mert nem tartott
képesnek a feladatra.
Végül küldök egy sms-t Whitney-nek.
Fent vagy?
Sajnos. Minden OK?
Ez az egyik előnye annak, hogy a legjobb barátnőmnek öt hónapos a
kisfia. Owen nagyon édes kis fickó, de sátánfajzat, ha alvásról van szó.
Emlékszel Will Baxterre?
Whitney sosem találkozott Will-lel, és eleinte nem sokat meséltem neki
róla. Ők Jamie-vel jóban voltak, és bár féltem, hogy nem fogadná el Willt,
nem tudtam nem beszélni róla.
A millió évvel ezelőtti Will Baxterről?
Aki a rögeszméd volt?
Haha – válaszolom.
 Mi van vele?
Ma bejelentkezett a recepción.
Másodperceken belül megrezzen a telefonom.
– Mondj el mindent! – suttogja Whitney izgatottan, amikor felveszem, és
nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam. Az idegeim máris
kisimultak kissé.
Elmesélem Whitney-nek azt a keveset, amit megtudtam.
– Hogy néz ki?
– Magas. Fekete – mondom.
– És szexi? – Egészen elképesztő, hogy suttogás közben is ilyen vidáman
cseng a hangja.
– Az nem kifejezés – morgom. – És a húszas apartmanban száll meg.
Az apartmanok tulajdonképpen faházak; a tóparton állnak, két sorban. A
nagyszüleim a terület északi végén húzták fel a kis nyeregtetős deszkaházat,
ahol mindig is laktunk. Az erdőben bújik meg, egyenesen a húszas
apartmannal szemben.
– Ez egyre jobb – sikkant fel Whitney. – A Rejtélyes vendég!
Felnyögök.
A Rejtélyes vendég egy kémjáték volt, amit a hatodik és hetedik közti
nyári szünetben találtunk ki. Lényegében arról szólt, hogy fű alatt
becserkésztük az egyik szállóvendéget, és amit csak tudtunk, kiderítettünk
róla. Egy spirálfüzetbe gyűjtöttük a megállapításainkat, aminek a borítójára
fekete filccel a SZIGORÚAN TITKOS feliratot véstük fel. Mivel olyan
közel volt a házhoz, a húszas apartman szerencsés lakói gyakran akaratlanul
is a játékunk főszereplőivé avanzsáltak. Ha Whitney holnap reggel
ballonkabátban, kezében távcsővel jelenik meg a küszöbömön, nem fogok
meglepődni.
– Mindegy is – motyogom. – Jövő héten várnak vissza a Filtrhez, de…
– Még nem léphetsz le! Sőt, egyáltalán nem kellene visszamenned. –
Whitney nem finomkodik, azt akarja, hogy végleg hazaköltözzek. Arra az
időre elköltözött ugyan, amíg kitanult dentálhigiénikusnak, de azóta is
Huntsville-ben lakik. – Különben is, biztosan kibírják még egy kicsit
nélküled. Ne vedd sértésnek!
Normális esetben tiltakoznék – már annyiszor átrágtuk ezt a témát –, de
ma este tudom, hogy igaza van. Egyszer már hazautaztam Torontóba, csak
azért, hogy megbizonyosodjak róla, a lakásom hűtőjében nem fejlődnek
idegen életformák, és megkérjem a szomszédot, hogy vegye át a postámat.
Hiányoznak a cuccaim. De legalább addig maradnom kell, amíg kiderül, mi
lesz a szállóval. Holnap első dolgom lesz felhívni a könyvelőt, és utána
beszélnem kell Will-lel.
– Tegnap felhívtam Philippe-et – mesélem Whitney-nek. – Azt mondta,
maradjak, amíg csak kell.
Philippe a pasim volt – legalábbis addig, amíg rajta nem kaptam, ahogy a
kávézó korábbi üzlethelyiségével szomszédos bolt kalaptervezőjét döngette.
Tudhattam volna, hogy valami bűzlik, amikor elkezdett fedora kalapot
viselni. Tanulság: sose randizz a főnököddel.
Két éve szakítottunk, és azóta szüneteltetem a pasizást. Na jó, a szexet öt
roppant hosszú hónap után visszavettem a palettára – de a párkapcsolatok
nem érdekelnek. Rengeteg idő, energia és kompromisszum, és miért?
Mocskos férfizoknik árasztják el a lakásomat, aztán jön a pofára esés, hogy
a dolgok nem működnek. Nem, kösz.
– Közöltem volna vele, hogy fogjon egy biscottit, és dugja fel magának –
morogja Whitney.
– Nem árulunk biscottit.
– Akkor dugja fel azt az undorító vegán kenderből készült energiagolyót,
amit tartotok. Már rég ott kellett volna hagynod azt az állást.
Nem vagyok hajlandó újra elővenni ezt a témát. Philippe-et leszámítva
szeretem a munkám. Akkor kezdtem el a Filtrben gürizni, amikor még csak
egy üzletünk volt. Azóta a cég egy kis kávézólánccá fejlődött, és ebben
nekem is megvolt a magam része. Van egy irodám az első kávézónk
második emeletén, és ha a többiek nagyon el vannak havazva, leugrom, és
besegítek a pult mögött. Ellazít a tejhabosító zúgása, a daráló csikorgása,
ahogy a kávé keresztülbugyog a szűrőn – megnyugtatónak találom. Őröl.
Szűr. Habosít. Ismétel. Különös elégedettséggel tölt el, amikor látom, hogy
fogyatkozik a sor. Megugrottam a feladatot, uralom a káoszt. Tökéletes,
kivéve azt az aprócska tényt, hogy az irodában ketten vagyunk Philippe-pel.
És hogy ez az ő birodalma, nem az enyém.
Ősidők óta egy saját üzletre vágyom. El is képzeltem: felújítom a
szomszédos kis vegyesboltot, amit a tulajdonosok soha nem akarnak eladni.
De ez az én ábrándom, szóval megveszem. Vörös téglaépület nagy
ablakokkal, egy lombos sétány sarkán. A falakat mélykékre festem, és régi
kárpitos bútorokkal rendezem be a teret. A narancssárga bársonyszék az
ablak melletti sarokba kerül. Felakasztok egy közösségi hirdetőtáblát, és
találok egy gyönyörű régi könyvespolcot. Telerakom szakácskönyvekkel.
Nigella Lawson helyett olyanokat gyűjtök, amelyekben sütemények, torták
és piték receptjei vannak. The Violet Bakery Cookbook, Maida Heatter’s
Book of Great Cookies, New World Sourdough, The Complete Canadian
Living Baking Book. Ezek Peter tiszteletére kerülnek oda. Az Agatha
Christie-polc anyának szól. Hetekig válogattam a nyitónap zenéjét –
diadalittas, mámoros, boldog dalokat. Elsőnek Nina Simone Feeling
Goodját fogom lejátszani. A kávézóm hangulatos és meleg, kicsit sem
hasonlít a Filtr skandináv távolságtartására. Magamról nevezem el. Fern’s.
Még legalább egy évig kellett volna spórolnom, mire össze tudtam volna
szedni az induláshoz szükséges tőkét, és elkezdhettem volna kiadó
helyiségeket nézegetni. De most minden megváltozott. Ha eladom a szállót,
azonnal megvásárolhatok egy üzlethelyiséget. Megvalósíthatom a Fern’st,
az ábrándjaimban szereplő helyszín lesz csak más. De nem könnyű feladni
a Brookbankset, hogy finanszírozhassam az álmaimat. A szálló több mint
ötven éve a családom tulajdonában van. Ez volt anyám életműve. Ez az
otthonom.
Owen felsír, mire Whitney szitkozódni kezd.
– Már azt hittem, elaludt – motyogja. – Mennem kell, Baby.
Felmordulok.
– Bocsi, bocsi. Kicsúszott a számon. Majd holnap felhívlak.
Rádöbbenve, mennyire egyoldalú volt a beszélgetésünk, gyorsan
megkérdezem:
– És veled mi van? Jól vagy?
– Ja… Már amennyire egy hivatásos fejőstehén jól lehet, ha alig-alig
alszik.
– Sajnálom. A nem alvás részt átérzem, de a tej dolgot nem. Egy hős
vagy.
– Tudod, mi a fura? Hiányzik Cam. Többet látom, mint amikor még
dolgoztam, de mindig csak a babával van elfoglalva, tudod?
– Mi lenne, ha egyik este bébiszittert játszanék? Vigyázhatnék Owenre, ti
pedig elmehetnétek szórakozni.
– Talán – dünnyögi. – Egy délutánra anyámra bíztam Owent, és nem sült
el jól.
– Csak gondolkodj rajta! Bármikor vállalom.
– Ez azt jelenti, hogy maradsz?
– Ügyes próbálkozás. Jó éjt, Whit.
 – Jó éjt, Baby.
Leteszi, mielőtt felfortyanhatnék.
Nagy nehezen kikászálódom az ágyból, és lebotorkálok a konyhába egy
pohár vízért. Ahogy a kapcsoló felé nyúlok, észreveszem, hogy a fák közül
meleg, sárga fény szűrődik ki: a húszas apartmanban ég a villany.
Az ablakhoz osonok. Willnél nincs behúzva a függöny, tisztán belátok a
nappalijába, de csak épp annyira, hogy elcsípjem a kandallót és a
dohányzóasztalt. A mosogató fölé hajolok, hogy jobb rálátásom legyen, és
elnevetem magam – ez volt az egyik titkos kémlelőhelyünk Whitney-vel.
Visszamentem az időben.
Annyira hirtelen bukkan fel előttem egy alak, a meglepetéstől felsikítok.
Will felemeli a kezét, de nem viszonzom a gesztust. Ekkor döbbenek rá,
pontosan tudja, hogy ez az én házam. Tudja, hogy én állok az ablakban. Ott
szobrozunk egymással farkasszemet nézve.
Szaggatottan kapkodom a levegőt. Azon tépelődöm, vajon odacsörtessek-
e válaszokat követelni, de Will hirtelen eltűnik a látóteremből, és a helyiség
sötétbe borul.
Visszabújok a paplan alá, de a szívem úgy kalapál, mintha felnyargaltam
volna a lépcsőn.
Rég volt már, hogy ne hagyjon aludni a kérdés: mi lehet Will Baxterrel?
Miért nem jött el kilenc évvel ezelőtt, ahogy terveztük? Miért hagyta,
hogy várjak rá, és azon tépelődjek, mi lett volna, ha?
Megfordítom a párnát, arcomat a hűvös oldalához nyomom, kérdések
egész sora kavarog a fejemben.
Miért jött ide tavaly nyáron, annyi idő után? Hogyan ismerkedett össze
anyuval? Talán azt remélte, hogy találkozhat velem?
Ez az utolsó gondolat tart ébren, amíg a madarak meg nem szólalnak
odakint.

Kora reggel valószínűleg újra elbóbiskolok, mert arról álmodom, hogy anyu
kocsijával hajtok végig az autópályán. Éjszaka van, nem látom a szarvast,
amíg elém nem ugrik. Hatalmas, kecses, a farka fehér. Nincs időm elrántani
a kormányt, mégsem esik bántódásom. Kipattanok a kormány mögül, hogy
megnézzem, megsérült-e, de nem a szarvas fekszik vérben ázva az út kövén
– hanem Will.
 Felriadok. Már világos van, és a cinkék énekéhez pintyek, gébicsek is
csatlakoztak, és egy varjú is el-elkárogja magát.
Letusolok, szőrtelenítek, és a hajamat is megmosom, de továbbra is
feldúlt maradok. Korábban nem álmodtam a balesetről. A legtöbb álmom
anyuról ugyanaz a bizarr jelenet. A konyhában áll, rajta kötény – az, amin
piros almák vannak –, és palacsintatésztát kever, vagyis valószínűleg
vasárnap van. Vasárnaponként anya nem dolgozik, és néha délig
pizsamában maradunk. Megengedi, hogy én keverjem ki a tésztát, amíg ő
vajat olvaszt az öntöttvas serpenyőben. Megpróbálja páfrány alakban önteni
a tésztát a forró serpenyőbe, de a palacsinta teljesen átlagosnak néz ki.
Megkér, hogy terítsek meg, így hát kirakom az evőeszközöket és egy üveg
juharszirupot, aztán leülök, és várom, hogy befejezze. De hiába. Sorra süti a
palacsintákat, és soha nem jutok el az álomnak ahhoz a részéhez, amikor
leül, hogy együtt ehessünk.
Belebújok egy köntösbe, és lebattyogok a lépcsőn. Anyu nem áll a
konyhában a piros almás kötényében.
Mielőtt megfőzném a kávét, felhívom Reggie-t. Ő viszi réges-rég a
Brookbanks Resort könyvelését. Úgy egy héttel a temetés után hagyta az
első üzenetet, és azóta is szelíden noszogat, hogy beszélnünk kellene,
inkább előbb, mint utóbb, ő bármikor elérhető. A második csörgésre
felveszi, és beleegyezik, hogy találkozzunk, függetlenül attól, hogy
vasárnap van.
Bedobok egy zöld színű vackot a kávéfőzőbe. Ez is olyan kapszulás
szerkezet, mint amilyenek a vendégszobákban vannak. Nézem, ahogy
kifolyik a barna, forró, gyenge lötty, és arra gondolok: mennyire jellemző
anyámra, hogy nem szerzett be magának egy rendes kávéfőzőt. A ház
csinosításával sem igen bajlódott. Számára nem volt több, mint egy hely,
ahol álomra hajthatja a fejét – minden ugyanolyan, mint amikor még a
nagyszüleim is itt laktak velünk. Csak a télikertet újíttatta föl. Mégis ritkán
időzök ott. Még mindig nem tudok megbékélni az emlékekkel.
Dacára annak, hogy egyáltalán nem érdekelte a lakberendezés, anya keze
nyoma mindenütt ott van. Sok kis apróság utal arra, milyen ember volt a
munkáján túl: a bekeretezett fekete-fehér fotók – Európában készítette őket,
ahol a születésem előtt járt. A könyvespolcok, tele Louise Penny-
regényekkel, krimikkel és tizenkilencedik századi brit klasszikusokkal.
Épp az első, kiábrándító korty kávémra készülök, amikor kopogtatnak.
Már a kopp-kopp-kopp ritmusából meg tudom állapítani, ki az. Peter mindig
ugyanúgy kopogott.
Kilépek a verandára, nem zavartatva magam, hogy még mindig
köntösben vagyok. Kis korom óta ismerem Petert. A nagyszüleim rögtön a
cukrásziskola elvégzése után felvették – még azt is megengedték, hogy az
első itteni évében a házban lakjon. A későbbi hálószobám volt az övé. Anya
akkor még középiskolába járt.
Peter kicsit sem hasonlít egy átlagos cukrászra, kivéve az idő múlásával a
viselkedésében megjelenő gyöngédséget. Minden más – a tömpe ujjai, az
őszbe csavarodó szakálla, a kockás flanelek iránti vonzalma és az érzelmek
nyílt kimutatásától való idegenkedése – azt sugallja, hogy nyugdíjas favágó,
és semmi köze a cukrozott virágszirmok formázásához és a kovász
neveléséhez.
– Jamie berimánkodott tegnap este az étterembe? – kérdezi
üdvözlésképpen. A hangja szelíd, olyan, hogy az ember közelebb akar
hajolni, és figyelni rá. De e pillanatban a Peter kezében tartott három
cipősdobozra bámulok. Egy narancssárga, egy piros és egy fekete. Évek óta
nem láttam őket, de pontosan tudom, mi van bennük. Bizonytalanul
pislogok fel Peterre.
– Azokat meg honnan vetted elő? Azt hittem, anyu kidobta őket –
mondom. Mindig is bűntudatom volt emiatt. A tűz az én hibám volt, nem az
övé.
– Nekem adta megőrzésre – feleli. – Gondoltam, örülne, ha nálad
lennének.
– Ebben nem vagyok olyan biztos.
Leteszi a dobozokat a rattanpamlagra.
– A tieid. És talán egyszer majd újra el akarod olvasni őket. Most már
idősebb vagy. Idősebb, mint Maggie volt, amikor írta.
Ellenkezhetnék, de már régen megtanultam, hogy Peternek mindenben
igaza van.
– Olvastad már őket?
– Nem. Gondoltam, magánjellegűek, és olyan dolgok lehetnek bennük,
amiket nem akarok tudni.
Bólintok. Régen azt kívántam, bárcsak soha ne olvastam volna egyet
sem.
– Megfordult a fejemben – folytatja –, hogy talán olyan lenne, mintha
újra hallanám őt.
– Akkor miért nem?
 – Mert Maggie kinyúvasztana. Nem akarná, hogy megtudjam, mi járt
akkoriban a fejében.
– De te voltál a legjobb barátja – felelem, bár tudom, hogy a
legszorosabb barátságok a titkokra épülnek.
– Néha. – Hogy érti, hogy anya csak néha volt a legjobb barátja? Épp
mondani készül még valamit, de aztán megrázza a fejét. – Mennem kell.
A válla fölött egy golfkocsit pillantok meg, amint leparkol a Willével
szomszédos faház előtt. A szállónak van néhány golfautója, azzal szállítjuk
a csomagokat és visszük ki az ételt, ha valaki a szobájában kíván étkezni.
Évekkel ezelőtt anyu ciánzöld-fehér csíkos napellenzőt csináltatott rájuk.
Ezen van egy szakadás. Múlt héten vettem észre – az összes golfkocsi
borítását már szezonokkal ezelőtt ki kellett volna cserélni. Végignézem,
ahogy egy vadászzöld Brookbanks-pólót és khakiszoknyát viselő fiatal lány
egy ezüstfedős tálcát varázsol elő a hátsó ülésről.
– Anya mondott neked valamit arról, hogy felfogad egy tanácsadót? –
kérdezem Petertől, mielőtt elindulhatna.
– Említette, hogy nemrég megbízott valakit, igen. Annyi minden történt,
hogy kiment a fejemből.
Peter memóriája általában csalhatatlan, de mostanában mintha nem lenne
önmaga. Szűkszavú, ezért talán másnak fel sem tűnik, de ki van bukva.
Valahányszor meglátogatom a cukrászműhelyében, nem szól a zene, csak a
hátborzongató csend. A humorérzéke mintha anyával együtt odalett volna.
– Maggie azt mondta, hogy túlképzett – teszi még hozzá. – Azt hiszem,
meglehetősen elégedett volt a megállapodással.
Peter megveregeti a vállamat, és magamra hagy. Nézem, ahogy elindul
vissza a sétányon, aztán a húszas faház felé fordulok.

Bekopogok Will ajtaján, igyekszem egyenletesen lélegezni, hogy

csillapítsam vadul kalapáló szívemet. Múlt éjjel rám ijesztett, de ma anyu
szellemét hívom segítségül. Ma az én kezemben van a gyeplő.
Már elmúlt kilenc óra, de nehéz megállapítani, van-e odabent valaki.
Akárcsak a többi apartman, a húszas is képeslapra illően cuki, sötétzöld
napellenzős faházikó. A hátsó ajtónál várok, a fedett verandánál, ami az
erdőre, valamint a főépülethez és a parthoz vezető kavicsos ösvényre néz.
Az orromat a szúnyoghálóhoz szorítom, de nem látom, ég-e odabent a
villany.
 Újra bekopogok, és várok néhány másodpercet. Semmi. Lefelé ballagok
a falépcsőn, amikor meghallom.
– Fern? – A nevem karcosan csikordul az ajkán.
Peter távozása után jó hangosan bömböltettem a Megy ez neked lejátszási
listámat, miközben engedelmességre bírtam a bubifrizurámat és kifőztem a
tervem. Meghívom Willt egy kávéra. Kifaggatom, mégis milyen munkát
vállalt anyunak. Úgy fogok viselkedni, ahogy ez egy profihoz illik. Nem
hozom fel a kilenc évvel ezelőtti témát. Vagy volt az tíz is. De ahogy
felbámulok rá, a terv ripityára hullik, és a darabjai szétszóródnak a szélben.
Will melegítőnadrágot visel, a haja kócos, mintha csak most kapta volna
fel a pólóját. Az arcán borosta sötétlik, és úgy hunyorog, mintha a szeme
próbálna hozzászokni a fényhez. Mert így is van. Nyilvánvalóan aludt.
Ujjaival beletúr a hajába, és elcsípem a karján felvillanó tetkót. A szívem
hátraszaltót vet. Követem a kezét, ahogy a fejétől az oldalára vándorol,
majd mélyen a zsebébe süpped, és kiszárad a szám.
– Sajnálom – nyögöm összerezzenve. – Azt hittem, már fent vagy.
– Nem sokat aludtam az éjjel. – Az arckifejezése megfejthetetlen.
– Ó – motyogom, mintha nem álltunk volna egymással szemben az
ablakban hajnali kettőkor. – Az ágy miatt? A matracok állítólag jók.
– Nem az ágy miatt – feleli.
Egy lélegzetvételnyi csend telepszik közénk. Szikra lobban lángra a
mellkasomban, akár a gyertya a sötét lakásban. Gyorsan elfojtom, és
igyekszem lenyugodni.
– Beszélnünk kellene. – A hátam mögé mutatok. – Főzök kávét. A
verandámon várlak, ha elkészültél.
Will tekintete a házra vándorol, ahol felnőttem.
– Tíz perc múlva ott leszek.

– Förtelmes és szívesen – trillázom, ahogy átnyújtok Willnek egy bögrével,

aztán letelepszem a rattankanapéra. Ahogy velem szemben ül, termetes
alakja kitölti az apró fonott széket. Megfésülködött, és rendes nadrágot és
fehér inget vett föl, az ujja felhajtva, a felső gomb kigombolva.
Belekortyol és összerezzen.
– Én megmondtam.
– Nem, ez remek – lódít. – Visszafogott, de nagyszerű. Köszönöm.
Én is iszom egy kortyot. Undorító.
 – Nem tudom, mi ez, de kávénak aztán biztosan nem nevezhető. Csak
szeretne az lenni.
– Mmm – duruzsolja. – Vízben igen gazdag.
Önkéntelenül is elmosolyodom. Nem akarok megenyhülni Will iránt.
Egyáltalán semmit nem akarok érezni iránta.
– Tettél bele cukrot – állapítja meg, és újabb kortyra vállalkozik.
Kockáztattam. Vannak, akik változtatnak a szokásaikon, hogyan
fuserálják el a kávéjukat, de egy négyzacskós cukorfüggő? Willét olyan
édesre csináltam, hogy lényegében már feketére pörkölt szirupot iszik. Nem
tudom eldönteni, hogy örül, meglepődött, vagy egyszerűen csak
megállapította a tényt. Az arca olyan üres, akár az érintetlen vászon.
Elengedem a megjegyzést a fülem mellett.
– Szóval, anyukám hogyan bízott meg? – Éppen téged, de nem szükséges
hozzátennem.
Will lesimítja az inge elejét.
– Egy barátom itt tartotta a lagziját tavaly nyáron. Fontolgattam, hogy
nem jövök, de… Egy hétig a főépületben laktam, minden este az
étteremben vacsoráztam, és néhányszor beszélgettem anyukáddal.
Mindenhol ott volt – mintha kettő lenne belőle.
Két másodpercre lehunyom a szememet és megdörzsölöm a
mellkasomat. Fáj. Hogy nincs itt, hogy Will ilyen tökéletesen le tudja írni
őt.
– Részvétem – mondja halkan.
Bólintok, igyekszem összeszedni magam.
– Mit is mondtál?
Will az arcomat kutatja, mielőtt megszólalna.
– A cégem marketingre és arculatváltásra specializálódott. A nehéz
helyzetben lévő vállalkozások felvirágoztatása a szívügyem. Segítek nekik
modernizálódni, csökkenteni a költségeiket, átalakítani a növekedési
stratégiájukat – igazából bármiben, amire szükségük lehet.
Nem tudom, mi a valószínűtlenebb: hogy a szálloda valóban nehéz
helyzetben van, vagy hogy Will a növekedési stratégiák átalakításáról
beszél. A hangja hivatalos, mintha előre begyakorolt prezentációt adna elő.
Belekortyol a kávéjába, én pedig igyekszem nem bámulni a száját és az
alatta lévő sebhelyet.
– Amikor édesanyád megtudta, mivel foglalkozom, rengeteg kérdése
volt. Ittunk egy kávét, és mesélt a nehézségekről. Tettem néhány javaslatot.
Miután elmentem, váltottunk pár e-mailt, aztán néhány hónappal ezelőtt
megkeresett – regéli Will. – Négyhetes nyári szabadságot kínált az egyik
apartmanban a segítségemért cserébe.
– Négy hét? – Hallatszik a meglepetés a hangomból.
– Igen. Anyukád azt akarta, hogy a megállapodás maradjon kettőnk
között, és a húszas apartman van a legközelebb a házhoz.
Számolgatok. Egy egy hónapos apartmanbérlet nem olcsó, de Will
öltönyéből, amiben a minap belejtett, arra következtetek, a munkadíja ennél
hatványozottan magasabb.
Biztosan látja a zavart arckifejezésemet, mert hozzáteszi:
– A megállapodás alapját az képezte, hogy jelentős kedvezményt adtam.
– De miért? Ha ennyire sikeres vagy, rengeteg ügyfeled lehet. Miért éri
meg neked?
Will megvonja a vállát, és az apartman felé néz. Mögötte terül el a tó, a
víztükör átcsillog a fák között.
– Tetszik itt.
Az nem létezik, hogy csak erről legyen szó! Még ha akkor éppen nem is
voltam itt, tudnia kellett, hogy eljut hozzám a híre, hogy anyámmal
dolgozik, és itt dekkol egy hónapig.
– Hogy bírod? – kérdezi ellágyuló hangon, és ismét felém fordul. –
Biztos nehéz lehet. Sosem akartad ezt.
Amikor tegnap este éberen hánykolódtam, azt mondtam magamnak,
hogy már nem az az ember vagyok, aki huszon-egynéhány éves koromban
voltam, és nagy valószínűséggel Will sem az. De amikor a tekintetem az
övére siklik, mintha egy fekete lyukba zuhannék.
– Nem – ismerem be. – Tényleg nem. De itt vagyunk. – Will Baxter és
én, a Brookbanks Resortban.
– Itt vagyunk – motyogja.
Egy röpke pillanatra elképzelem, ahogy a fejemet a vállára hajtom, és az
arcomon érzem a hangja vibrálását, amikor azt mondja: minden rendben
lesz. Éppen az efféle gondolatokat nem engedhetem meg magamnak! Nem
fogok még egyszer belesodródni a Will Baxter-örvénybe. A szívemen még
mindig ott éktelenkedik egy halványlila zúzódás a legutóbbi alkalomról.
És az ütés most ugyanolyan frissnek érződik, mint kilenc évvel ezelőtt.
Nem tudom, a hangjából áradó gyöngédség az oka, vagy a tény, hogy itt
van, anyu pedig nincs, vagy végre utolért a hetek óta tartó kialvatlanság, de
úgy érzem, sajog a lelkem. Megtépázták.
 – Már régen itt kellett volna lennünk – sikerül kiböknöm. Will tekintete
visszasiklik az enyémre; szúrják a szememet a könnyek, amiket egyre
visszapislogok. – Már a tavalyi nyár előtt is láthattad volna ezt az egészet.
– Tudom.
Egymást nézzük, két tenyerembe szorítom a bögrémet, hogy ne remegjen
a kezem.
– Akkor miért nem?
Elfordítja a tekintetét, az állkapcsa megfeszül.
– Elfelejtetted? – kérdezem. Sokszor tépelődöm azon, vajon csupán
halvány emlékké fakultam számára abban a pillanatban, amint elváltunk.
Újra a szemembe néz.
– Nem felejtettem el, Fern. – A nevem durván csikordul, ahogy
kimondja. Amikor Will újra megszólal, a hangja mély és érdes, korábbi
hivatalos hangnemének már nyoma sincs. – Nemigen tetszettem volna
neked akkoriban.
Meglepetten pislogok. Sok mindenre gondoltam, mit fog mondani, de
erre nem.
Will sötét tekintetéből kimondatlan bocsánatkérés sugárzik, és már a
nyelvemen van az újabb kérdés, amikor megcsörren a telefonom. Jamie
neve virít a kijelzőn, átkapcsolom hangpostára, de nem elég gyorsan, mert
Will meglátja.
Találkozik a tekintetünk. Azonnal felpattan, és a hajába túr.
– Elég idődet raboltam már a vasárnapból – dünnyögi, és a hangja ismét
hivatalos.
Nekiiramodik lefelé a lépcsőn, mielőtt esélyem lenne mondani valamit,
vagy feltenni neki egyet a fejemben kavargó számtalan kérdés közül.
Nemigen tetszettem volna neked akkoriban.
Ám ekkor visszafordul, és megszólal:
– Szeretnék segíteni. Nyugodtan gondold végig. Tudod, hol találsz meg,
ha szükséged van rám.
Nézem, ahogy a házikója felé sétál. Remélem, hogy egyáltalán nem lesz
szükségem rá.
 6
JÚNIUS 14., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
Will épp a mosdóban volt, hogy átöltözzön a munkásoveralljából, amikor
felvillant egy üzenet a telefonomon Jamie-től.
Este gyújtsunk rá egy dzsére, és dumáljunk. ;)
Nem lehet – válaszoltam. – Kifogytam.
:(
Már csak kilenc nap, és ott leszek.
Kitöröltem a végéről pontot, és három felkiáltójelet tettem a helyére,
mielőtt megnyomtam a küldés gombot.
Milyen volt Whittel?
Sóhajtottam. Jó? Nem is tudom… Kicsit fura. Majd később elmesélem.
Nem mondtam el Jamie-nek, mennyire rettegtem a hazaköltözéstől, de
mindent tudott a balhénkról Whitney-vel, és arról, hogy a barátságunk még
mindig kissé bizonytalan lábakon állt. Olyan ingatag volt, mint amilyennek
a hiányzó deszkájú, foszladozó kötélzetű kötélhidakat ábrázolni szokták a
mesekönyvekben. De legalább volt esélyem helyrehozni, amikor
hazamentem.
– Durvának tűnik a dolog – jegyezte meg Will, amikor kilépett a
folyosóról.
Ez volt az a pillanat, amikor elmondhattam volna neki, hogy a pasimmal
csetelek. Ehelyett inkább a táskámba csúsztattam a mobilt, és annyit
feleltem:
– Nem érdekes.
Sosem lennék képes megcsalni senkit, és Jamie hűségét sem
kérdőjeleztem meg soha a négy év alatt, amíg együtt voltunk. Nyaranta
elválaszthatatlanok voltunk, de egyébként többnyire csak
telefonhívásokból, sms-ekből, üzenetekből és Skype-beszélgetésekből állt a
kapcsolatunk. De aznap egy részem – és nem is kis részem – úgy akart
tenni, mintha nem kellene hazatérnem. Mintha Jamie, Whitney és anyu nem
várták volna, hogy elbúcsúzzak végre a nagyvárosi élettől. Jól akartam
érezni magam anélkül, hogy Muskoka egészen Torontóig kísértett volna.
Nemsokára úgyis ott leszek.
Will betűrte a bakancsába a farmerját, fekete pólót vett fel, fölötte meg
egy kigombolva hagyott, könnyű kardigánt. Az overallból kibújva végre
látszott a teste. Valahogy magasabbnak tűnt. Karcsú volt, de nem sovány, a
válla széles, a törzse hosszú. Úgy képzeltem, annyira képes belefeledkezni,
ha fest vagy rajzol, hogy enni is elfelejt, vagy csak hébe-hóba kap be valami
egészségtelen, de gyors kaját – mondjuk, éjfélkor ken magának egy gyors
mogyoróvajas, lekváros szendvicset egy piszkos edényekkel teli mosogató
fölé görnyedve, vagy késő délután majszol el egy gíroszt a járdaszélen
ücsörögve.
– Találó – vetettem oda a pólója felé bökve. A mellkasára fehér
gyöngybetűkkel a kétss szót firkálták.
– Próbálom nem túl komolyan venni magam.
Neonrózsaszín cipőfűzős munkásbakancs, kardigán és kócos, loboncos
haj – elég nehéz volt meghatározni Will stílusát. Az már biztos, hogy nem
hasonlított az egyetemista srácokra. Lefogadom, hogy azok szagminta
alapján öltözködtek, felvettek bármit a padlón heverő ruhakupacról, ami
átment a teszten. De Jamie is ebbe a kategóriába tartozott.
Ő általában bő deszkásnadrágot viselt, ami csak úgy lógott rajta, flipflop
papucsa csattogott a csónakház deszkapadlóján, a haját vadászzöld
kendővel próbálta hátrakötni. Csupa mezítelen, bronzbarna bőr, izom és
verejték. Amikor először meglátogatott Torontóban, és ott állt a Pitman Hall
kollégium recepciós pultjának támaszkodva szövetnadrágban, tengerészkék
gyapjúkabátban, haját a felhajtott gallérja alá dugva, kezében egy csokor
dáliával, egyszerűen nem ismertem meg.
– Szóval, Fern Brookbanks – kezdte Will, és egy katonazöld hátizsákot
vetett a vállára. – Készen állsz a világ legkirályabb torontói túrájára?
Nem árulta el, hová megyünk, csak annyit mondott, hogy a Queen
villamosra kell felszállnunk egy rövid útra. Tizenöt perce szobroztunk a
megállóban, és a villamos még nem volt sehol.
– Nem hinném, hogy a világ legkirályabb akármije a torontói
tömegközlekedéssel kezdődne – fanyalogtam, és kiléptem az utcára, hátha
kiszúrok egy szerelvényt a távolban. Ebben a városban gyakorlatilag
sportnak számított a tömegközlekedésen való zsörtölődés. – Úgy láttam, áll
egy a teherautó mögött.
 Will előhúzott egy doboz citromos savanyú cukrot a hátizsákjából, és
felém nyújtotta.
– Nem, kösz. Csak hogy tudd, huszonkettő vagyok, nem nyolcvankettő.
Bedobott egyet a szájába, figyeltem, ahogy beszippantja az arcát.
– Csak hogy tudd, én viszont nyolcvankettő vagyok – vigyorgott. –
Lehet, hogy huszonkettőnek nézek ki, de csak a diéta és a testmozgás miatt.
Maroknyi ember várakozott velünk. Egy idős házaspár foglalta el az
egyetlen padot, kezüket szorosan összekulcsolva, a férfi lábánál egy
trombitatok, az asszonyé mellett egy bot. Amikor a villamos megállt, a férfi
felsegítette a nőt. Követtük őket, és ahogy komótosan felmásztak a
villamosba, a férfi kezét a nő derekára téve, Will felajánlotta, hogy cipeli a
táskát.
– A világ legkirályabb szerelmi története – súgta a fülembe citromos-
édes leheletével, miután visszaadta az öregúrnak a hangszert.
Az összes ülőhely foglalt volt, ezért elindultunk a villamoskocsi vége
felé. Ahogy a villamosvezető gyorsított, megtántorodtunk, de Will a
derekamnál fogva elkapott, aztán szinte azonnal el is eresztett, amint
hozzám ért.
– A világ legkirályabb gennyes fertőzése – motyogtam megragadva egy
kapaszkodót, mire Will felkacagott.
Egymásnak dülöngélve ringatóztunk, és mire a Yonge Streetre értünk, a
villamos félig kiürült. Egypár szabad ülésre mutattam, és gyorsan
elfoglaltam az ablak mellettit. Alig voltam magasabb százötven centinél –
bőven volt helyem kinyújtani a lábamat –, de Will több mint
száznyolcvanöt centi volt, így a mértani dilemmánk miatt a térde
folyamatosan az enyémhez préselődött. A farmerján volt egy kis szakadás,
engem meg elfogott a bizarr késztetés, hogy beledugjam a lyukba az
ujjamat. Zavartan fésülgettem a hajamat a kezemmel, és felnézve láttam,
hogy Will engem figyel.
– Ezek meg micsodák? – kérdeztem a hátizsákja pántját húzogatva,
amelyet kitűzők és rávarrt foltok díszítettek, középen egy kanadai zászlóval.
– A legtöbbjük olyan helyekről van, ahol már jártam. – Egy miniatűr
ciánkék gitárt csippentett a hüvelyk- és mutatóujja közé. – Seattle. –
Megpöccintett egy gombát. – Amszterdam.
Voltak köztük ételeket ábrázoló felvarrók is: egy taco Los Angelesből,
egy tányér poutine Montrealból.
 – Arra nehezen akadtam rá. Matty barátom pár óra keresgélés után
lelépett. Nem valami kitartó. – Szinte füstölt az agyam a sok információtól.
A legnagyobb egy ovális kitűző volt, ódivatúbb, mint a többi. Egy
citromot hímeztek rá.
– És ez?
– Fred készítette. Odavan a kézimunkáért meg a textíliákért. Főleg a
faliszőnyegekért. Én pedig mindent szeretek, ami citromos.
Azon a nyáron, amikor Jamie meg én először összejöttünk, mindig ilyen
random kérdésekkel bombázott, hogy elüssük az időt a csónakházban.
Amikor például épp fenyőtűket söpörtem le a stégről, ő pedig egy kenut
emelt ki a tóból, olyasmit nyögött be, hogy:
– Mi a kedvenc vízi állatod, Fernie?
Vagy: – Fernie: óceán, tó vagy medence?
Vagy: – Ha Peter egyik desszertje lehetnél, melyiket választanád?
– Gőzöm sincs – feleltem. – Minden desszertet egyformán szeretek.
Egész délután ezen töprengett, aztán kijelentette:
– Te egy citromtorta vagy, Fernie. Kicsit fanyar. De a jó értelemben.
Amitől az édesnek is jobb íze lesz.
Willre meredtem.
– Komolyan?
– Komolyan. Fagyi, torta, pite – mindenben a citromos a legjobb.
Megköszörültem a torkomat, és megérintettem egy kerek tetejű kis
ezüstdobozkát.
– És ez mi?
– Homárcsapda. Egy családi nyaralásról származik a Prince Edward-
szigetről, a szüleim válása előtti nyárról.
– Ó – leheltem. – Sajnálom.
– Nem kell. Igazából szuper nyaralás volt – mondta Will, bár a hangjába
szomorúság vegyült.
– És ezt honnan szerezted? – Megkocogtattam a kis I ♥ NY gombot. –
Kicsit középszerű, nem gondolod?
– Ez volt az első, és egyébként meg klasszikus. – Végigsimított a
peremén. – Ez is egy családi nyaralásról való, mielőtt a dolgok nagyon
elfajultak a szüleim között. Talán tízéves lehettem.
Egy másodpercig hallgatott, aztán elfordította a fejét.
– Van még egy tőröd, amit megforgathatnál a családi sebeimben?
 Kotorászni kezdtem a táskámban, és előhúztam egy csomag
Doublemintet.
– Van rágóm…
Will felnevetett.
– A szüleimnek amúgy is jobb külön. Nem tudom elképzelni, hogy
párként valaha is jól működtek volna. Apám karót nyelt ügyvéd,
ingatlanokban utazik, és látványosan nem érdeklődik a művészetek iránt.
Anyám meg a munkájának él. Sokat veszekedtek. Anya Rómába költözött.
A Will hátizsákján virító apró Colosseumot néztem.
– Olaszország. Ez az utolsó.
Egy hosszú pillanatig nem szólt semmit.
– Évente párszor meglátogatom, nyáron meg ilyesmi – mondta a napba
hunyorogva, aztán visszanézett rám. – De most, hogy el kell jönnöm ide
apához meg a húgomhoz, nehezebben jutok el a tengerentúlra.
– Jóban vagytok a húgoddal?
– Igen. Annabel három évvel fiatalabb nálam, tehát tizenegy éves volt,
amikor anya lelépett. Előtte is jól kijöttünk egymással, de utána már csak
mi voltunk apánk ellen. Nagyon szoros a kapcsolatunk.
Megigazítottam a Colosseumot.
– Gondolod, hogy valaha is visszaköltözik?
– Anya? Ki van zárva. Azt mondja, Toronto a középszerűség melegágya,
és olyan helyen kell élnie, ami inspirálja. Neki a művészet az első.
– Biztos nehéz lehetett.
Vállat vont, és lenézett a kezére.
– Néha önző seggfejnek érzem magam, amiért elköltöztem, és
otthagytam a húgomat, hogy egyedül boldoguljon apával.
– Hé – mondtam, és addig bökdöstem a könyökömmel, amíg végre rám
emelte a pillantását. A napfényben láttam, hogy nem fekete. Mély
kávébarnán ragyogott, a peremén ébenfekete gyűrűvel. – Nem hiszem, hogy
attól lennél seggfej, mert Vancouverben élsz. De csak ma találkoztunk,
szóval tuti van egy csomó más dolog, amitől lehetsz az is. De ettől az egytől
pont nem.
Will tekintete az arcomat pásztázta.
– Aranyos vagy.
– Én nem igazán jártam még sehol – vetettem fel egy pillanat múlva.
Félrebillentette a fejét.
– Ez meglep.
 Utánoztam a mozdulatot.
– Ezt bóknak veszem. Egyszer meglátogattam a nagyszüleimet Brit
Columbiában. Victoriában laknak. Vancouverbe már nem jutottam el.
Úgy hétéves koromig mi négyen együtt éltünk a házban, aztán a nagyi és
a nagypapa beköltöztek a szálló főépületében lévő, külön nekik átalakított
lakrészbe. Suli után, ahogy letelepedtem a kandalló előtti kanapéra a
házimmal, általában a könyvtárban találtam őket, ahogy az ősz hajú
vendégekkel kártyázgattak. Péntekenként Peterrel megpróbáltuk legyőzni
őket römiben, de sosem sikerült, anya pedig halat és sült krumplit küldött át
a konyháról. Miután mindenkinek odaköszönt az étteremben, csatlakozott
hozzánk, az egyik kezében egy tálcát egyensúlyozva három jéghideg pohár
sörrel és egy Sprite-tal. Mindannyian ujjongtunk, amikor felbukkant, és ha
senki más nem volt épp a könyvtárban, bezárta az ajtót, lerúgta a magas
sarkúját, megmozgatta a bokáját, és kiropogtatta harisnyába bújtatott
lábujjait.
– És hogy tetszett Victoria? – kérdezte Will. – Jártam már párszor a
Vancouver-szigeten. Tavaly nyáron felmentünk Tofinóba pár haverommal.
Csak hogy tudd, elég szarul szörfözök.
– Nem jártam a városon kívül, de tetszett. A Beacon Hill Park, a Butchart
Gardens, a kikötő. Novemberben elutazom Banffba a síszezonra, hogy az
egyik ottani hotelben dolgozzak.
Jamie-vel rövid távú bútorozott albérletet kerestünk, de eléggé be voltam
tojva. Távkapcsolatban jók voltunk, de a közös élettel kapcsolatban
kétségeim voltak. Láttam, milyen állapotban van az emeletes ágya a
személyzeti szálláson, és hogy a haja a nyár második hetére szőke
madárfészekké vált.
– Miért éppen Banff?
A rövidnadrágom rojtos szélét babráltam.
– Anyának van egy szállodája Muskokában; ez amolyan családi
vállalkozás. Szóval Banff részben utazási lehetőség, de egyben jó
munkatapasztalat is. – Amikor felvetettem az ötletet anyunak, abban a
reményben, hogy nyerhetek még pár hónapot a nagyvilágban, arra
számítottam, hogy tiltakozni fog. De úgy gondolta, hasznos lehet egy
nagyobb szállodát megismerni.
– Te egy üdülőhelyen nőttél fel?
– Aha. – Az egyik szál cérnát az ujjam köré tekertem, és addig húztam,
amíg az ujjbegyem el nem fehéredett. – Kilenc nap múlva visszaköltözöm.
 Will a kezemre tette a tenyerét, majd kibogozta a fonalat. Visszatért a vér
az ujjamba. A tekintetem megtalálta a pillantását, mire elhúzta a kezét.
– Amikor azt mondod, a szálló családi vállalkozás, úgy érted, hogy egy
nap te fogod vezetni?
– Ez a terv.
– De te nem akarod.
– De igen, akarom. – A hangom egy oktávval feljebb kúszott, a tüdőm
összeszorult, mintha nem lenne elég hely a bordáim között. Will kicsit
közelebb hajolt, elszívva előlem minden oxigént, és a szemembe nézett.
– Az a jó abban, ha találkozol valakivel, akit valószínűleg soha többé
nem látsz az életben, hogy következmények nélkül elmondhatsz magadról
bármit.
Megráztam a fejemet.
– Mindennek van következménye.
Ezt tizenhét éves korom óta tudom.
 7
MOST
Huntsville belvárosában csak úgy nyüzsögnek a nagyvárosból kiszabaduló
nyaralók és a turisták májustól egészen addig, amíg a fák le nem hullajtják
utolsó levelüket. Szerencsére találok egy elég nagy parkolóhelyet ahhoz,
hogy beparkoljak a Whitney nagybátyjától kölcsönkapott Cadillackel. A
kocsi olyan lomha, mint egy tengerjáró hajó, és poros potpourriszaga van,
de szükségem volt egy autóra – a szálló húsz percre van a várostól –, és
nincs sajátom.
Amikor anyu hat hete meghalt, Whitney hozott haza. Mire Peter
felhívott, hogy értesítsen a balesetről, Whitney már úton volt dél felé, a kis
Owennel a hátsó ülésen. Először merészkedett Torontóba autóval, mióta
csak a városba költöztem. Összepakolta a bőröndömet, és hazafuvarozott;
elfehéredő ujjakkal markolta a kormányt, amíg csak el nem hagytuk a
várost.
Becsöngetek egy púderkék házba, és Reginald Oswald nyit ajtót. Már
jócskán túl van a nyugdíjkorhatáron, hózentrógert visel – mint mindig –, és
gyűrött kockás inget. Reggie a szálló könyvelője, mióta a nagyszüleim
megvették a helyet a hatvanas évek végén.
– Rosemary a templomban van, de a lelkemre kötötte, hogy öleljelek
meg.
Reggie nem osztja a felesége buzgalmát a vasárnapi istentisztelet iránt.
– Hogy vannak a nagyszüleid? Már rég be akartam nézni hozzájuk.
Izzy mamának túl hosszú lett volna a repülőút Victoriából, ezért Gerry
papa egyedül jött el a temetésre. Nagyon megöregedett. Töpörödöttnek,
törékenynek tűnt, és egyáltalán nem hasonlított arra a kirobbanó fazonra,
akire gyerekkoromból emlékeztem.
– Azt állítják, jól vannak, de szerintem csak azért, hogy jobban érezzem
magam.
Amikor utoljára beszéltem Izzy nagyival, a beszélgetés közepén
összeomlott. Annyira hasonlítasz rá – hüppögte.
A nagyszüleim ugyan az ország másik felén éltek, de anyu tegező
viszonyban volt a nyugdíjasotthon teljes személyzetével. Jobban ismerte a
naptárukat, mint ők maguk. Összebarátkozott a szomszédaik még ott lakó
felnőtt gyerekeivel, így mindig akadt valaki, aki szemmel tarthatta őket.
Rendszeresen beszámolt a nagyiéknak mindenről, ami a szállóban történt.
– Elvárom, hogy te is megtedd értem ugyanezt, amikor nyugdíjba
megyek – mondogatta mindig, én meg csak a szememet forgattam.
– Anyu, mindketten tudjuk, hogy soha nem fogsz nyugdíjba menni.
– Ma délután felhívom őket – szólal meg Reggie. Ahogy végigmegyünk
a folyosón az irodája felé, megcsapja az orromat a levegőben a szalonnás
rántotta illata.
Reggie az egyik szék felé int.
– Kérsz kávét? Lehet, hogy szükséged lesz rá.
Tölt nekem egy csészével, majd közli a hírt. Nem jó.
– Őszinte leszek veled, Fern – dünnyögi a drótkeretes szemüvege mögül
pislogva. A farmeromon lévő lyukat piszkálom, de amikor meglátom
Reggie arckifejezését, az ujjaim kővé dermednek. – Maggie okos
üzletasszony volt, fellendítette a szállót, amikor átvette a nagyszüleidtől. De
mivel az idegenforgalom eléggé pang az utóbbi években, a bevételek
épphogy fedezik a költségeket. Édesanyád már jó ideje nem vett fel fizetést.
Megdörzsölöm az orrnyergem a két szemöldököm között. Ez sokkal
rosszabb, mint sejtettem.
Reggie pöttyös zsebkendőbe fújja ginvirágos orrát, és folytatja.
– Remélhetőleg az idei év erősebb lesz, mint az előző kettő. Tudod,
milyenek a foglalások az őszi-téli szezonra?
Megrázom a fejemet. Jamie azt mondta, hogy a júliusi és augusztusi
szobafoglalások stagnálnak, de fogalmam sincs, hogy mi a helyzet az év
hátralévő részében. Még a jelenlegi százalékokat sem ismerem. A szállónak
két konferenciaterme van – az egyiket a bőrgyógyászok vették birtokba erre
a hétre, de volt más csoportunk, mióta itthon vagyok? És már több mint egy
hónapja itthon vagyok. Tudnom kellene ezeket a dolgokat. Még ha végül el
is adom a szállót, ismernem kell a számokat.
A riadalmam valószínűleg kiül az arcomra is, mert Reggie arckifejezése
ellágyul.
– Ne légy szigorú magadhoz – vigasztal. – Szörnyű veszteség ért, és nem
könnyű Maggie nyomába érni. Itt vagyok, és segítek, amiben csak tudok,
amikor készen állsz rá.
Amikor évekkel ezelőtt végre bevallottam anyának, hogy nem akarok a
szállodában dolgozni, többé nem beszélt velem az üzletről. De a
Brookbanks volt az első szerelme, és idővel újra megenyhült – kikérte a
véleményemet a zenekarról, amit a nyár végi bálra akart felkérni, vagy ha
valamelyik fogást le akarta venni az étlapról. Vajon a vendégek
fellázadnának, ha elhagynánk a sült halat és sült krumplit? (Igen.)
Kijózanító a felismerés, hogy anya eltitkolta előlem az üzleti problémáit,
egészen kijózanító. Azt hittem, ennél bizalmasabb volt köztünk a kapcsolat.
Gyerekkoromban nehezteltem rá, hogy ilyen sokat dolgozik. Gyűlöltem
minden magányos vacsorát, minden sürgős telefonhívást, ami elszólította a
közös, csajos esténktől. Soha nem akartam úgy a munkához láncolni
magam, mint ő, mégis minden héten lehúztam ötven órát a Filtrnél. Tudom,
mi kell egy vállalkozás vezetéséhez. Tudom, hogy anyának mennyire fontos
volt ez a szálló. Nem kicsit érezhette stresszesnek magát. Állandóan rágta
az aggodalom, belülről kifelé. A bűntudat ólomkabátként nehezedik rám.
Míg én segítettem Philippe-nek felvirágoztatni a Filtrt, a Brookbanks
kínlódott. Anyu halála óta először érzem igazán: a Brookbanks az enyém.
Igazán az enyém. Nem anyáé.
– Készen állok – mondom Reggie-nek. – Most van időd, hogy mindent
elmondj?
Tollat és papírt kérek tőle, mire előkotor az asztalából egy friss, sárga
írótömböt. Sorra veszi azokat a területeket, ahol le tudnánk faragni a
költségekből, és említ néhány átalakítást, amiket anya elhalasztott, hogy
ellensúlyozza a csökkenő bevételeket. A golfkocsi borítására gondolok,
meg a jéggépre, ami a baleset éjszakáján bekrepált. Jamie említette, hogy
már egy ideje nem működött megbízhatóan.
Amikor órákkal később végzünk, kavarognak a gondolataim, a kezem
pedig fáj a jegyzeteléstől. Úgy volt, hogy este találkozom néhány koktélra
Mr. és Mrs. Rose-zal az apartmanjukban, de úgy érzem, most van
szükségem egy Martinira.
Nyilvánvaló, hogy az étterem költségei magasak, de egyébként anya
alacsonyan tartotta a kiadásokat és a személyzet munkaidejét is. Végig kell
néznem az időbeosztásokat és a beszerzéseket, hogy lássam, tudunk-e még
húzni a nadrágszíjon. De egyértelmű, hogy leginkább több vendégre van
szükség. Zúg a fejem, de alatta ott fénylik az izgalom szikrája.
Mindig is erős volt bennem a versenyszellem. Mielőtt kirúgtak a
gimnáziumi focicsapatból, a győzelem mámorának éltem. A Brookbanks is
olyasmi, döbbenek rá, amiben nyerni akarok. Anyu talán nem tőlem kért
segítséget, de be akarom bizonyítani neki, hogy képes vagyok rá.
 – Említette anya valaha is, hogy fel akar venni egy tanácsadót? –
kérdezem Reggie-t, mielőtt kiszaladnék a kertbe, hogy köszönjek
Rosemarynek. Nemrég tért vissza a templomból.
Reggie leveszi a szemüvegét, és megtörölgeti a lencséket az ingével.
– Igen. El sem tudta hinni, milyen jó üzletet csinált vele, de Maggie egy
apácát is képes lett volna magába bolondítani. – Ez igaz. Anyának vibráló
energiája és elképesztő karizmája volt, vonzotta az embereket.
Természeténél fogva beszédes volt, de otthon, amikor nem kellett
folyamatosan száz százalékon pörögnie, egy kicsit ellazult.
Reggie magában nevetgél.
– Miért kérdezed? Kapcsolatba lépett veled?
– Tegnap érkezett.
– Hát, ez aztán a szerencse! Remélem, nem veszed rossz néven, ha azt
mondom, erősítésre van szükséged – mosolyog. – Tudom, hogy
közgazdászdiplomát szereztél, és Maggie azt mondta, lenyűgöző munkát
végzel odalent, Torontóban.
– Tényleg?
– Ne vágj már olyan meglepett képet! Büszke volt rád. Nem bízta volna
rád a szálló vezetését, ha nem hisz benne, hogy képes vagy rá.
Elszorul a torkom. Megköszönöm Reggie-nek a segítségét, kipislogom a
szememet égető könnyeket, és a hátsó udvarra menekülök.
Ott találom Rosemaryt, épp paradicsomot kötöz. Sárga ruhát és
szalmakalapot visel. Körbevezet a veteményeskertjén, és amikor a trükkjeit
ecseteli, hogyan tartja távol a csigákat a salátalevelektől, feltűnik, hogy a
kertészkedéshez is sokkal elegánsabban öltözött fel nálam. A szakadt
farmer és a Birkenstock valószínűleg nem illik egy üzleti megbeszéléshez,
még akkor sem, ha csak olyasvalaki van jelen, akit egész életemben
ismertem.
Ha jobban bele akarok folyni a Brookbanks ügyeibe, akkor szükségem
lesz néhány új göncre. Anyu világos, egyenes szabású ruhái nem az én
stílusom, s bár a szakadt farmer és a pamutpóló illik ugyan a Filtr
minimalista józanságához, de a szállodai munkámhoz más való. Pontosan
ezt akarom csinálni, ismerem föl a Main Street üzletei felé ballagva.
Dolgozni akarok. Nem céltalanul követni Jamie minden egyes lépését, mint
eddig, hanem valóban dolgozni. Ez nem jelenti azt, hogy megtartom a
szállót, győzködöm magam. Nem jelenti azt, hogy maradok.
 Több megfelelő holmit is találok – egyszerű darabokat, amikben nem kell
a kanapén fetrengés miatt felszedett súlyfeleslegem miatt feszengenem.
Sosem érdekelt nagyon a divat. A farmerek jöhetnek. A pántos topokkal is
jóban vagyok. De ezen túl szinte minden próbára teszi egyébként is csekély
türelmemet a ruhák iránt. Régebben gyakran kutattam kincsek után a
használtruha-boltokban, de manapság nincs időm ilyesmire.
Ahogy visszafelé tartok a kocsihoz, feltűnik egy menő lemezbolt, ami
régen nem volt itt, és egy gitárüzlet, ahol kaját is tartanak. Mindig is meg
akartam tanulni gitározni. Megállok egy jópofa, konyhafelszereléseket
kínáló bolt előtt, és bekukkantok. Harmincöt dollárral szegényebben
távozom. Anya talán megelégedett azzal, hogy minden reggel vizezett
moslékot kell kortyolgatnia, de én nem.
Amint visszaérek a házba, összecsomagolom a kapszulás kávéfőzőt, és a
pultra teszem az új French pressemet. Monumentális érzés. Még ha csak
rövid időre maradok is, nem kell úgy innom a kávémat, mint anya, és a
szállót sem kell úgy vezetnem.
Aztán a kezembe veszem a mobilomat, és felhívom Philippe-et.

Teljesen bezsongva érkezem a tizenötös apartmanhoz. Jó érzés volt

felmondani.
Philippe nem hitte, hogy valaha is kilépek, pedig tudta, hogy saját üzletet
akarok nyitni. De egykori főnököm mindig is baromi arrogánsan
viselkedett. A pólóinak pamutjától kezdve (kizárólag pima, mindig fehér) a
flat white-jába öntött zabtej hőmérsékletéig (ötvennyolc fok) a végletekig
finnyás volt. Sokáig pont ez tetszett benne. Az, hogy egy ilyen nagy
elvárásokat támasztó pasi vonzódik hozzám, hízelgett az egómnak, ami Will
után hosszú évekig a béka feneke alatt kuksolt.
– Jól nézel ki, kislány. Kicsit jobb színed van, mint a múlt héten –
mondja Mrs. Rose, miközben eltart magától, hogy szemügyre vegyen.
Mr. és Mrs. Rose már a születésem előtt is koktélozgattak
vasárnaponként a tizenötös apartmanban. Először a nagyszüleimmel
koccintottak egyet-kettőt, aztán anyával, és most velem. Olykor több
embert is vendégül látnak: brookbanksi öreg motorosokat és a patkóvető
bajnokságon megismert újoncokat egyaránt. A rituálé mindig ugyanaz:
jéghideg gin-Martini és sós Ruffles csipsz a verandán délután ötkor.
 Nincs gyerekük, fogalmam sincs, hogy így tervezték vagy egyszerűen
csak így alakult. Akárhogy is, úgy viselkednek, mint a lökött nagyszülők.
Mrs. Rose nyakán mindig annyi fából készült gyöngysor csüng, hogy az
ember azt gondolná, ettől olyan görnyedt a háta. Mr. Rose színikritikus volt,
„amikor a színházat még érdemes volt kritizálni”. Szerintem életükben nem
fogyasztottak még zöldséget, a koktéljaikban lévő gyöngyhagymát
leszámítva.
Kis koromban keseregtem a vendégek miatt, hogy az ő igényeik előbbre
valók az enyémeknél, de Rose-ék olyanok voltak, mint a családtagok.
Mielőtt elmentem az egyetemre, fergeteges bor- és sajtpartit rendeztek a
tiszteletemre, amely a házuktól több más apartmanra is átterjedt, és Mrs.
Rose titokban egy műanyag pohárban chardonnay-t nyomott a kezembe,
amikor anyu nem figyelt. Mióta hazajöttem, minden héten áthívnak
koktélozni. Azt hiszem, csak szeretnék tudni, jól vagyok-e.
– A családi stégnél szoktam úszkálni, és reggelente, mielőtt a tó megtelik
nyaralókkal, kiviszem a kajakot egy körre – mesélem nekik. – Tettem pár
túrát is. Kezdtem ellustulni. – Kezdetben egyszerűen csak el kellett
szakadnom a háztól, hogy átmozgassam a tagjaimat, de egyre jobban
élvezem a birtok körül tett kiruccanásaimat és a tónál töltött időt. Korábban
nem értékeltem eléggé, milyen lenyűgöző itt minden.
– Örömmel hallom – bólogat Mr. Rose. A zsúrkocsi mögött áll, és egy
borzasztóan nagy pohár gint keverget. A zsúrkocsit Izzy nagyi szerezte még
a nyolcvanas években, mielőtt Rose-ék megérkeztek a szokásos nyári
vakációjukra. Sárgarézből készült, nagy, lecsüngő fogantyúkkal, és kicsit
sem illik az apartman régies berendezéséhez. Mindannyian Izzy
Kocsijaként ismerjük, bár Mr. Rose nem szívesen adja ki a kezéből a
koktélkészítői kiváltságait.
– Örömmel látom, hogy már nem úgy öltözködsz, mint egy utcagyerek –
somolyog Mrs. Rose.
Capri nadrágot vettem föl, és egy új, krémszínű selyemblúzt – ujjatlan,
magas nyakú, hátul nyitott. Rose-ék mindig kiöltöznek a koktélozások
alkalmából, bár még soha nem láttam őket kicsit is toprongyosan. Mr. Rose
mindig flancos öltönyöket, Mrs. Rose pedig bő selyemruhákat visel. Ma
este Mr. Rose vajsárga öltönyben feszít, a felesége pedig egy aranyhímzéses
türkizkék kaftánban flangál. A korábbi alkalmakra általában
rövidnadrágban és pólóban érkeztem, és egyikük sem szólt egy szót sem,
egészen mostanáig.
 – Vettem pár holmit a városban – magyarázom, és leülök a
rattankanapéra, ami pont olyan, mint az enyém, míg Mrs. Rose egy
bambusz hintaszékbe telepszik. A dohányzóasztalon a szokásos,
papírtörlővel kibélelt csipszes tál mellett egy méretes sajtgolyó áll – egy
olyan igazi, petrezselyemben és dióban meghempergetett, régimódi
sajtgolyó –, sós krékerek gyűrűjében.
Rámutatok.
– Mi az alkalom?
– Vendégünk van, kedvesem – mondja Mrs. Rose, miközben Mr. Rose
megtölt egy negyedik martinis poharat is. Két koktélt gyöngyhagymával
díszít, az enyémet pedig három duci zöld olajbogyóval.
– Gondoltuk, meghívjuk a barátodat – teszi hozzá Mr. Rose.
– A barátomat? – körbepislogok a verandán. Nincs itt senki más.
– Megkértem, menjen be, és nézze meg, meg tudja-e javítani a tévénket –
mondja Mrs. Rose. – Nem tudom, mit csináltunk vele, egyszerűen nem jön
be rajta semmi.
– Áhá, itt is van – kiáltja Mr. Rose, amikor Will felbukkan az ajtóban
távirányítóval a kezében. Tengerészkék öltönyt visel hófehér inggel, a
legfelső gombja kigombolva, a haja hátranyalva, mint előző este. Nem
kapok levegőt.
– Helló – néz rám kiolvashatatlan pillantással. Valójában több is egy
pillantásnál. A tekintete az enyémbe fúródik, elsötétül, de aztán pislog
egyet, és odaadja a távirányítót Mrs. Rose-nak. – Kész is. Csak meg kell
nyomni néhányszor a forrás gombot – mutatja a készüléken.
– Honnan ismered Rose-ékat?
– Tavaly nyáron ismerkedtünk meg, aztán ma délután ismét
összefutottunk.
– Foglalj helyet, William! – Mr. Rose a mellettem lévő keskeny párnára
mutat, majd kezünkbe nyomja a poharakat. Csordultig tele vannak. –
Hogyan is iszod a Martinit? – fordul Will felé. – Hadd találjam ki!
Citromhéjas típus vagy?
– Úgy van – feleli Will leereszkedve mellém.
Figyelem, ahogy Mr. Rose egy hámozókéssel nekiesik a citromhéjnak;
hirtelen a citromos cukorka ízét érzem a számban, és Will testét, ahogy
hozzám simul, csupa kemény izom és nedves bőr.
– Remélem, nem baj, hogy itt vagyok – duruzsolja halkan, miközben Mr.
Rose elhelyezkedik a hintaszékében.
 – Persze hogy nem – vágom rá, igyekezve nem gondolni a füstös-édes
illatára és az enyémhez préselődő combjára, vagy arra, hogy libabőrös lett a
karom.
Az ital mérete láttán Will szeme elkerekedik, a poharából egy kevés az
asztalra fröccsen. Mr. Rose észre sem veszi, ezért Will egy papírszalvétával
feltörli, amíg az öregúr nem figyel.
Mindazok után, amit Reggie-től hallottam, szinte biztos vagyok benne,
hogy szükségem van Will segítségére. De vajon tényleg képes lennék-e vele
dolgozni? Úgy forgattam az ötletet a fejemben, mint a dobozából kiborított
kirakós darabkáit.
Összekoccintjuk a poharainkat, és azonnal ledöntök egy nagy kortyot. A
szemem sarkából látom, hogy Will engem vizslat, tekintete a vállamon
időzik.
– Jól nézel ki – mormolja.
A fülem mögé tűröm a hajamat, és halkan megköszönöm.
– Én is elég szigorú dress code-ot kaptam – mondja Will. – Se
rövidnadrág, se szandál nem megengedett.
– Nincs lehangolóbb a meztelen férfilábnál – hördül fel Mrs. Rose.
– Áruljátok el, honnan ismeritek egymást! – szólal meg Mr. Rose. A
gyomrom bukfencet vet, és sietősen az ajkamhoz emelem a poharat.
– Fernnel tíz évvel ezelőtt találkoztunk. Festettem egy freskót abban a
kávézóban, ahol dolgozott.
Magamon érzem Will tekintetét, de inkább a sajtgolyóra meredek,
miközben a közös napunkról mesél Rose-éknak.
Arról viszont sejtelme sincs, hogy az együtt töltött idő után teljesen más
szemmel néztem a városra. Mintha nyomot hagytunk volna a meglátogatott
helyeken, és az emlékezetemben a huszonkét éves Will és Fern azóta is
örökös időhurokban bolyonganak Toronto belvárosában.
– Milyen kedves, hogy ennyi időn át tartottátok a kapcsolatot – csicsereg
Mrs. Rose, és egyikünk sem javítja ki.
– Festmény, mi? Nem tűnsz művésznek – tűnődik Mr. Rose, mire a
tekintetem Willre villan, a mellkasomba pedig furcsa érzés költözik.
– Mert már nem vagyok az – feleli egykedvűen. – Sosem voltam jó. Ezt
Fern is tanúsíthatja.
Rose-ék rám néznek. Annyi ellentmondásos érzés kavarog bennem a
mellettem ülő férfival kapcsolatban, de a legkuszább mégis a vágy, hogy
megvédjem azt a Willt, akit egykor ismertem. Mintha nem is ugyanaz lenne
a két ember. Ez a mostani bántott engem; a másik pedig az, akinek a rajza
még mindig ott lóg bekeretezve a hálószobám falán. Azért a fiúért kiállok.
– Mindig úgy gondoltam, hogy Willből egy nap híres illusztrátor válik.
Nagyon tehetséges volt.
Nem veszek tudomást a tekintetről, amely az arcom oldalába fúródik.
Újabb adag ginnel ajándékozom meg magam. Will combja az enyémhez
nyomódik, szándékos a mozdulat, én pedig beleprüszkölök az italomba, és
felforrósodik az arcom.
– Az én koromban már tudnom kellene, hogy az emberek nem mindig
azok, aminek látszanak – bólogat Mr. Rose. – Nézzétek csak meg Fernt!
Ránézve nem is gondolnád, de kamaszként sokszor főtt miatta az anyja feje.
Lázadó alkat volt. Egyszer rendőrök hozták haza. Maggie magánkívül volt,
az összes vendég látta.
Kővé dermedek, Will mocorog mellettem.
– Még csak nem is ez volt a legrosszabb – tódítja Mrs. Rose, mit sem
törődve látható feszengésemmel. De amikor folytatná, Will hangosan tapsol
egyet, amivel kizökkenti.
– Ezt már hallottam – közli olyan hangon, amiből világosan kiderül, nem
kíváncsi a történet folytatására.
Rámeredek, és másodszorra is nekinyomja a lábát az enyémnek.
– És veled mi a helyzet, William? Miféle csínyekre vetemedtél még
kölyökkorodban? – érdeklődik Mr. Rose.
– A szokásos… bulik, sör, talán egy kis fű – mondja. – Elég unalmas
gyerek voltam.
– Nem voltál! – tiltakozom. Láthatóan én vagyok a fiatal Will Baxter
leglelkesebb pártfogója. Nem bírom ezt a sztoikus, önmarcangoló
változatát, hiába olyan, mint egy két lábon járó szexfantázia. Elkenek egy
narancsos sajtgombócot a kekszemen, remélve, hogy a beszélgetés más
irányba terelődik, de nincs ilyen szerencsém. Három szempár szegeződik
rám. – Te mindig is… különleges voltál. – Pír kúszik fel az arcomra.
Will egy másodpercig csendben tanulmányoz, a szeme körül összefutnak
a ráncok. Van valami megnyugtató ebben a vigyorkezdeményben. Azon
kapom magam, hogy visszamosolygok.
– Az a Fernnel töltött nap a legizgalmasabb dolog volt, ami valaha történt
velem. – Egyenesen rám néz, ahogy kimondja. Tátva marad a szám.
– Hát, ha egy torontói csavargás volt fiatalkorod legmaradandóbb
élménye, akkor remélem, felnőttként nagyobb bajkeverő lett belőled – töri
meg a csendet Mrs. Rose.
– Attól tartok, épp az ellenkezője – motyogja Will rezzenéstelen arccal,
és kortyol egyet a Martinijából. Nem tűnik szomorúnak. Inkább
vágyakozik? Szeretném tudni az okát. Tudni akarom, ez a Will Baxter miért
különbözik annyira az én Will Baxteremtől. Még mindig ő a legérdekesebb
ember, akivel valaha találkoztam, de most már totális rejtély.
Mrs. Rose ciccegni kezd.
– A mai fiatalok nem tudják, hogyan kell jól érezni magukat – dohog,
aztán belekezd egy történetbe Christopher Plummerről, egy szereposztó
partiról és egy házassági ajánlatról, ami, lefogadom, meg sem történt.
A beszélgetés hamarosan Will vakációja felé terelődik.
– Mivel fogod elfoglalni magad négy teljes héten át? – érdeklődik Mr.
Rose.
– Az időm nagy részét úgyis munkával töltöm. Innen is könnyen tudok
dolgozni. – Úgy néz rám, mintha engedélyt kérne, én pedig bólintok. Nem
bánom, ha Rose-ék megtudják, miért van itt.
– Úgy volt, hogy besegítek Maggie-nek a szállóval – mondja. Megrázó
hallani, hogy Maggie-nek szólítja anyut. – Nem hallottam a híreket, mielőtt
megérkeztem.
– Hogy érted azt, hogy „úgy volt”? – kérdezi Mrs. Rose. Semmi sem
kerüli el ennek a figyelmét. Rám szegezi a tekintetét. – Minden segítségre
szükséged van, amit csak kaphatsz, kedvesem! És ezt ne vedd sértésnek.
Tudom, hogy igaza van. Csak abban nem vagyok biztos, hogy egy teljes
hónapig képes leszek kitartani. Már attól, hogy Will mellett ülök,
legszívesebben kimásznék a bőrömből. Vagy inkább bele az ölébe.
– És mi a helyzet azzal a kis hölggyel, aki tavaly nyáron veled volt? –
tölti újra Mr. Rose a poharainkat. Willnek barátnője van? Az irigység
ismerős érzése szorongatja a bordáimat. – Hogy is hívták?
– Jessica – feleli Will gyors pillantást vetve rám.
Ez jó. Ez azt jelenti, hogy az ölébe kúszás bármiféle lehetősége egyszer
és mindenkorra kikerült a képből. Ez pompás, mondom magamnak, bár
egészen kegyetlen már a gondolata is, hogy Will egy másik nővel jött el ide
először. Jó nagyot iszom a koktélomból.
– Jessica, ez az. Szemrevaló leányzó. – Érzem, hogy Will engem figyel,
ahogy Mr. Rose a fogán átszűrve füttyent egyet. – Megtanítottuk őket
cribbage-ezni – fordul felém. Válaszul elmosolyodom, de a gesztus
bizonyára éppolyan hamisnak tűnik, mint amilyennek érzem.
 – És hol van most Jessica? Ő is lejön majd hozzád? – faggatózik tovább
Mrs. Rose.
– Nem – vágja rá Will, és egész biztosan érzem, ahogy a könyökét a
karomba fúrja. Csak egy kicsit. – Szakítottunk.

Már alkonyodik, amikor Rose-ék végre kipenderítenek minket. Will-lel

végigdülöngélünk a kavicsos sétányon. Minden egyes apartmannak, amely
mellett elbotorkálunk, megvan a maga zenei aláfestése: ajtócsapkodás,
tányérok csörömpölése, kockadobálás és győzelmi örömujjongás. A házam
és a húszas apartman áll a legtávolabb a főépülettől, és ahogy haladunk, az
erdő egyre sűrűbbé válik. Az ösvényt korhadt fatörzsekbe ültetett páfrányok
és begóniák szegélyezik. Nehéz megállapítani, de azt hiszem, Will részeg.
Én biztosan az vagyok.
– A vérem helyén két rész gin van. – A szeme úgy csillog, ahogyan még
nem láttam az érkezése óta.
– És ez még óvatos becslés… – Mámorítóan boldog vagyok. A pia az
oka, persze. De ennél többről van szó. A felmondásom, a gyönyörű nyári
éjszaka, és az érzés, hogy anya halála óta először újra a kezemben van a
gyeplő.
A Martinit okolom a pimaszságomért, hogy kinyújtom a kezem, és
megérintem a karját.
– Figyelj, Will!
Megtorpan.
– Kösz, hogy elterelted Mrs. Rose-t. Nem szívesen beszélek erről.
– Tudom. – Nézzük egymást, a lámpafény árnyékot vet Will arcára.
– Komolyan gondoltad, amit mondtál? Hogy az a nap volt a
legizgalmasabb dolog, ami valaha történt veled?
– Igen – feleli. – Ritkán jutok el a városnak abba a részébe, de amikor a
belvárosban járok, mindig eszembe jut.
Pislogok egyet.
– Torontóban élsz? – Gőzöm sincs, ez a lehetőség miért nem merült fel
bennem korábban.
– Igen – leheli elnyújtva.
– Mióta? – kérdezem, és a pulzusom felgyorsul.
Will tekintete a fákra siklik. Nem akar felelni.
– Áruld már el!
 – Régóta.
Rámeredek. Ez nem elég jó válasz.
– Lassan tíz éve – motyogja halkan.
Bólintok, de leginkább csak azért, hogy megbizonyosodjak róla, a fejem
még mindig a nyakamon van. Nem hittem, hogy Fern Brookbankset még az
eddigieknél is jobban pofára lehet ejteni.
– Hű.
– Fern – dünnyögi, de én csak legyintek, fájdalom és csalódottság kúszik
fel a torkomon.
– Ne!
– Fern!
– Figyu, mennem kell. Totál részeg vagyok. Te meg – méregetem – túl
magas.
Faképnél hagyom Willt az ösvényen, a fenyők és a nyárfák között.

Aznap éjjel ugyanúgy kezdődik az álom. Érzem a palacsinta illatát, mielőtt

lebotorkálok a földszintre, de amikor a konyhába érek, Will áll a tűzhelynél
anyu helyett. Sötétkék öltönyt visel, háttal nekem. Fürtjei a fülét
csiklandozzák, mint huszonkét évesen, és amikor átnéz a válla fölött, arcára
a legcsodálatosabb mosoly költözik, amit valaha láttam. Az asztalhoz
rántom, és ráérősen lehámozom a zakóját. A mosolyában valami vadság
bujkál, a tekintete sóvárgó. Lassítok a tempón, ahogy kigombolom az ingét,
nézem, ahogy utánam sóvárog, aztán a fogaimat finoman belemélyesztem a
bőrébe a szíve felett. Közben odakap a palacsinta.
 8
JÚNIUS 14., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
Will meg én egy szűk sikátor bejáratánál álltunk, előttünk
szivárványszínben pompázó téglafalak húzódtak. A Graffiti Alley volt a
legális street art leghíresebb színhelye a városban.
– Jártál már itt valaha? – kérdezte.
– Nem. – Hallottam róla, de nem tudtam, hol van pontosan. – De a
gólyatáborban is megmondták: ne hagyd őrizetlenül az italodat; ne
simogass mosómedvét; ne járkálj sikátorokban, még ha gyönyörűen tele is
vannak graffitizve.
– Szerinted ez gyönyörű?
Bólintottam, miközben a mellettünk virító élénk narancssárga feliratot
nézegettem. Belenyúltam a táskámba, előhúztam a Ziggy Stardust-os
pénztárcámat, és megráztam a levegőben, hogy megcsörrenjen benne az
apró.
– De tudom, mi tenné még szebbé.
Will elvigyorodott.
– Ó, valóban?
Beljebb botorkáltunk a két magas épület közé beékelődött sikátorba. Még
az árnyékban is perzselt a hőség. Körülöttünk mindent lefújtak
festékszóróval: falakat, rácsokat, garázsajtókat, kukákat. Állt ott egy rozoga
fapad, ami úgy nézett ki, mintha túlméretezett, kékben és sárgában
pompázó pálcikás jégrémekből készült volna. Ráadásul kérgesre száradt
madárürülék borította, így hát bebújtunk egy szemetes mögé, és
rágyújtottam egy spanglira. Mélyen letüdőztem a füstöt, mielőtt átadtam a
spanglit Willnek. Hosszan szívta, félig lehunyt szemmel, ujjait a cigi töve
köré tekerve, és az futott át az agyamon: talán ez a legszexibb dolog, amit
valaha láttam.
– Szóval, mi olyan csodás Torontóban? – kérdezte, amikor feljött
levegőért.
– Hogy érted? – Beleszívtam a spangliba egyet, mielőtt visszaadtam.
– Lerí rólad, hogy nem örülsz, amiért haza kell menned. – A fejemet a
falnak támasztottam, és felbámultam a sikátor felett az égbolt tisztán
ragyogó csíkjára. Már éreztem a fű andalító bódulatát. Könnyen elszálltam.
Willre sandítottam, ahogy leszívta a füstöt, aztán visszanéztem az égre. A
kérdésén tűnődtem. Sok mindent szerettem az itteni életemben, de volt egy
a többinél is fontosabb ok.
– Otthon mindenki tud rólam mindent – biccentettem felé a fejemet. – A
városban láthatatlanná válhatok.
Will tekintete végigsiklott rajtam, és a bőröm felizzott.
– Ezt nehezen hiszem el.
Még utoljára beleszívtam a cigibe, aztán elnyomtam a falon.
– A városban szabad vagyok. Mert itt nem vagyok senki.
– És ez jó dolog?
Poroszkálni kezdtünk, a szemünkbe sütött a nap.
– Igen. Otthon én vagyok Fern Brookbanks.
Will elvigyorodott.
– Itt is Fern Brookbanks vagy, nem?
– Az itt nem jelent semmit. Odahaza mindenki Margaret Brookbanks
lányaként ismer. – Nyaralóvárosi kölyök. Elcseszett. Jó útra tért diplomás. –
Úgy hangzik, mintha valaki lennék, pedig ez nem igaz. Inkább úgy érzem,
bárki leszek is, az már eleve meg van határozva. A kis közösségek valahogy
ilyenek, és a szálló a maga saját kis birodalma.
– Értem. Te vagy Fern hercegnő.
– Haha. – A homlokomhoz szorítottam élével a tenyeremet, hogy
kitakarjam a vakító fényt. – Kamaszkoromban volt egy kisebb… –
Tétováztam. Évek óta nem beszéltem arról, ami gimis koromban történt,
Jamie-n kívül legalábbis senkivel, még Whitney-vel sem.
Amikor elolvastam anya naplóját, mindennek elhordtam, amit csak el
lehet képzelni. Hozzávágtam a naplót a szoba túloldaláról. Hosszú
hónapokon keresztül a legfelelőtlenebb módokon dühöngtem, míg végül a
kórházban kötöttem ki. Egy kép ugrott be, amint anyu az ágyam mellett ül,
arca vöröslik a sírástól. Összeszorítottam a szememet, ki akartam törölni az
elmémből. A dolgok sokkal jobbra fordultak utána.
– Jól vagy? – kérdezte Will.
– Igen. Csak kicsit elkalandoztam.
– Azt mondtad, hogy kamaszkorodban volt egy kisebb…
– Akkoriban volt egy kisebb balhés korszakom, ami persze nem
maradhatott titokban. Odafent nem létezik magánélet. Tudom, hogy egy
üdülőhelyen felnőni csodálatosnak hangzik, és olykor az is. De próbálj te
úgy élni, hogy minden alkalommal, amint kilépsz a küszöbön, azzal
bombáznak, hogy pucold ki a vécéjüket, vagy mutasd meg, merre van a
teniszpálya. Mindenhol mindig vendégek vannak.
Most már lendületben voltam, az ujjaimon soroltam a sérelmeim listáját.
– Ha a tulajdonos az anyád, akkor személyzetnek számítasz, akár tetszik,
akár nem. Tizennégy éves korom óta minden nyáron a szállóban güriztem,
és néhány műszakot a suli alatt is lehúztam. Tízévesen már magamra
főztem, mert anyukám alig volt otthon. Úgy értem, persze, gyakorlatilag a
szálló jelentette az otthont, de anyu olyan sokat dolgozott, hogy soha nem
volt a házban.
Meghallva a saját hangomat, hirtelen megragadtam Will pulóvere
szegélyét.
– Bocs. Úgy hangzom, mint egy hisztis tini. Azt hittem, már túl vagyok a
durcás korszakomon.
– Durcáskodj csak – nyugtatott meg. – Egész nap nem beszéltél ennyit.
Megpördült, hogy szembekerüljön velem, majd széttárt karral hátrálni
kezdett. – Meséld el, milyen is volt az elkínzott, kamaszkorú Fern.
Megböktem a vállát.
– Azért nem volt annyira rossz. A tó meseszép. Ha szereted a
természetet, rengeteg mindent lehet csinálni: kenuzni, kajakozni, túrázni. A
szálló több mint száz éve épült, szóval az egész hely olyan, mintha egy
másik korszakból származna, ami elég király.
– Szívesen megnézném – mosolygott Will. – Még sosem jártam ilyen
helyen. Voltam már a barátaim nyaralóiban, de ha a családommal mentünk
valahova, általában elutaztunk Ontarióból.
Elhúztam az orrom. Régebben idegesített, amikor anya arra
panaszkodott, hogy az emberek nem értékelik, milyen jó helyek vannak
hozzájuk közel. De aztán Torontóba költöztem, és sok Willhez hasonló
emberrel találkoztam, akiknek megvolt a lehetőségük az utazásra, de inkább
távoli városokba utaztak ahelyett, hogy felfedezték volna az otthonukat.
A sikátorból egy kis parkoló nyílt, csak úgy fürdött a napfényben. A
járdáról ömlött a hőség. Will levetette a hátizsákját a földre, és lerántotta a
kardigánját.
– Nem igazán értettem ezt az egész természetjárás dolgot, amíg nyugatra
nem költöztem. A természet olyan nevetségesen gyönyörű Brit
Columbiában – áradozott, miközben összehajtogatta a kardigánt, és a
hátizsákjába tömte. Letöröltem az izzadságot a tarkómról, képtelen voltam
nem odanézni. – Amikor először bringáztam el a Stanley Parkba, szó szerint
hangosan kacagva tekertem a partfalon. Képtelen voltam betelni azzal az
ezernyi zöld árnyalattal. Még mindig nem szoktam hozzá.
Motyogtam valamit, hogy jelezzem, figyelek, de igazán Will testére
összpontosítottam. Eddig teljesen beborította a ruha, de most ott virított
előttem a bőre. A bőr, ami az izmokon húzódott, és befutott a pólója ujja
alá. Anyajegyek és erek, könyökhajlatok és ráncok.
Will becipzározta a hátizsákját, és átvetette az egyik vállán. A pánt
megakadt a pólója szegélyében, és a bőre apró háromszöge villant fel a
csípőjén.
A spangli rossz ötlet volt. Tudhattam volna. A fűtől úgy éreztem magam,
mint a cseppfolyóssá olvadt gyertyaviasz, forrónak és nyúlósnak. Az ujjaim
máris bizseregni kezdtek.
Jamie előtt kétszer szexeltem két különböző sráccal. Egyik élmény sem
volt valami jó. Jamie-t megkértem, hogy haladjunk lassan, ezért vártunk a
második közös nyarunkig, de akkor aztán minden percet összenőve
töltöttünk májustól augusztusig, a műszakok között gyors hancúrokat
iktattunk be – bolondoztunk az ágyában, fák mögé bújtunk, felrohantunk a
hálószobámba. Nemegyszer akasztottuk ki az ÖT PERC MÚLVA JÖVÖK
táblát a csónakház ajtajára. A szex Jamie-vel bolondos és felszabadult volt,
és miután igazán felfedeztük egymást, sokkal jobb lett, mint azt valaha
gondoltam volna.
Négy hónapnyi nonstop kefélés után szeptemberben egyetemre menni
olyan volt, mint lemondani a friss vízről egy alpesi forrás után. Jamie a
telefonszexet javasolta. Az első alkalommal az ágyamon feküdtem, a
lakásom plafonján lévő repedést bámultam, és próbáltam nem vihogni. Nem
meglepő módon Jamie nagyon bírta a mocskos beszédet. Folyton
bocsánatot kértem, ő meg azt hajtogatta, hogy lazítsak. Végül sikerült, de
ahhoz nem eléggé, hogy elélvezzek. „Van egy ötletem” – dobta be, miután
elment.
Torontóban a spangli legalább olyan gyakran előkerült egy-egy bulis
estén, mint egy átlagos cigi, mégis bizalmatlan voltam. Elvégre én voltam
az új Fern: az, aki okos döntéseket hoz. De Jamie győzködött, hogy egy kis
fűtől még nem vesztem el az eszem, és összehozott egy haverjával, aki a
belvárosban árult. Amikor legközelebb telefonszexszel próbálkoztunk,
előtte elszívtam egy jointot. Ettől olyan szavakat is képes lettem feszengés
nélkül kimondani, mint a nyalás vagy a nedves, ráadásul a bensőm olyanná
változott, akár az olvasztott méz. A telefonszex lett a kedvenc időtöltésünk.
Will beletúrt a hajába, és én úgy követtem a mozdulatot, mintha lassított
felvételt néznék. A jobb karja belső oldalán egy festékpaca éktelenkedett,
mellette egy fekete tintacsík futott. Egyszerre elöntött a vágy. Jamie-vel is
jó volt együtt, de még soha nem éreztem a szenvedély ilyen mindent
elsöprő áradatát.
Will furán pislogott rám.
– Mi van?
Nyeltem egyet. A nyelvem nem akart megmoccanni.
– Van egy festékpötty a karodon.
Megtekerte a könyökét, még nagyobb darabot kivillantva a tetoválásából.
– Tényleg. Biztos befogta az overall. – A bizsergés továbbterjedt a
testemben, halkan pulzálva. Will rám sandított, észrevette, hogy bámulom.
– Ez egy fa? – kérdeztem, a tetkójára mutatva. (Nyilvánvalóan az volt.)
– Igen. – Felhajtotta az ingujját. A könyökétől a hónaljáig egy szálkás
örökzöld tekergett a karja belső felén. – Pár éve csináltattam. Asszem, elég
közhelyes.
– Hogyhogy?
Will lusta mosolyt villantott rám. Ekkor jöttem rá, hogy be van állva.
– Hát, az Emily Carr-ra jártam.
– Hallottam róla.
– Az Emily Carr egy művészeti suli – magyarázta. – Amúgy meg ő volt
az ország egyik legjelentősebb festője is, nyugodjon békében.
Felnevettem.
– Mesélj még, Dalí!
– A magányos fa gyakran megjelent Carr művein, szóval ez majdnem
olyan, mintha a suli logóját varrattam volna magamra. De van valami
fenséges a fenyőkben. Ezt szeretem a legjobban Vancouverben. A természet
és a város találkozását.
Előrehajoltam, hogy közelebbről is szemügyre vehessem a karját. A
legtöbb tetkót, amit eddig láttam, nyilvánvalóan valami katalógusból
választották ki a viselői, de az övé egyedinek tűnt. Láthatóan külön neki
készült, az árnyékolás is kidolgozott volt.
– Hát, akkor ez egy nagyon szép közhely – leheltem felsandítva Willre. Ő
is engem nézett. Talán csak egy másodperc lehetett, míg egymásra
bámultunk, de perceknek tűnt. Végül sziréna jajveszékelése szakította meg
a kábulatot.
– Ezek szerint jobban tetszenek a grafikáim, mint a festményeim –
dünnyögte, lehajtva az ingujját.
– Ezt te rajzoltad? – Előkotortam egy vizespalackot a táskámból, félig
kiittam, majd Will felé nyújtottam az üveget. Hátrahajtotta a fejét, lehunyta
a szemét, hogy ne égesse a nap, az ádámcsutkája fel-le liftezett a torkában,
ahogy nyelt. A szája sarkából lecsordult egy vízcsepp. Úgy követtem végig
a csepp útját az állán, akár egy éhes leopárd, amikor éreztem, hogy
megrezzen a telefonom.
Szemöldökömet ráncolva pislogtam a kijelzőre. Jamie sosem hívott,
hacsak nem volt előre betervezve egy „beszélgetés”.
– Bocs, ezt fel kell vennem – fordultam Will felé, és pár lépéssel
eltávolodtam tőle.
– Szia – szóltam bele a készülékbe. – Minden rendben?
Kuncogás csendült a vonal másik végén.
– Még szép. Éppen kenutúrára készülök kivinni pár gyereket a tóra. –
Jamie lehalkította a hangját. – Hiányzol, Fernie. Csak hallani akartam a
hangodat. Rég beszéltünk.
Összerándult a gyomrom.
– Tudom. Elég zűrös napjaim voltak Whitney látogatása miatt, meg
minden – habogtam, bár mindketten tudtuk, hogy ennél hosszabb idő telt el
az utolsó hívás óta. A záróvizsgák óta csak néhányszor beszéltünk – az is
alig volt több a szexnél. Nem mondhattam el, mennyire nyomorúságosan
érzem magam a hazautazás gondolata miatt, és ez még jobban
elszomorított. Akárhogy is köntörfalaztam, a mögöttes üzenet mindig ez
volt: Hé, bébi, nem akarok hazamenni. Még akkor sem, ha ez azt jelenti,
hogy nem tölthetjük együtt a nyarat, ne haragudj! Már a gondolattól, hogy
életem hátralevő részében otthon gürizzek, legszívesebben letépném a bőrt
a karomról. Ne vedd magadra, de kicsit gázos, hogy te jobban szereted a
családi vállalkozásunkat, mint én.
Tudtam, hogy leginkább egy dinamitot szeretnék dobni a kapcsolatunkra.
Utáltam titkolózni Jamie előtt, ezért inkább kerülni kezdtem.
– Whit mondta, hogy elég depisnek tűntél – dünnyögte Jamie.
Ez fájt. Azt hittem, sikerült előadnom, mennyire klassz minden.
– Tényleg?
– Írt egy sms-t. Azt mondta, hogy az egész látogatása fura volt.
 Willt kémleltem. Valamit pötyögött a telefonján.
– Aha, elég fura. Néha úgy érzem, mintha nem értene meg. Azt hiszi,
hogy hazamegyek, és minden olyan lesz, mint tizenkét éves korunkban. De
most már más emberek vagyunk. – Whitney sosem akart beszélni a gimiben
zajlott dolgokról. Úgy tett, mintha az a hatalmas veszekedésünk meg sem
történt volna, mintha nem távolodtunk volna el egymástól már évekkel
azelőtt, amikor Cammel kezdett járni. – Úgy érzem, nem bízik bennem. –
Láttam, ahogy tegnap este a bárban az italomra meresztgette a szemét,
amikor rendeltem egy másodikat, de nem kellett aggódnia. Mostanában
ritkán ittam két pohárnál többet.
– Túlgondolod a dolgot, Fernie. Ne agyalj már annyit! Ha majd végre itt
leszel, meglátod. Nincs miért aggódnod. Te meg Whit örökre barátnők
maradtok.
Nagyot sóhajtottam.
– Remélem.
Will eltette a telefonját, és odaballagott egy háromemeletes épület
oldalára festett halrajhoz.
– Mennem kell – mondta Jamie. – Szeretlek.
– Én is szeretlek.
Biztonságos távolságból figyeltem Willt. Hátat fordított nekem, kezét a
fején nyugtatta.
Négy év telt el anélkül, hogy bárki is érdekelt volna Jamie-n kívül. Hébe-
hóba flörtöltem egy kicsit. Táncoltam pasikkal, de meghúztam a határt, és
nem hagytam, hogy meghívjanak egy italra. És kibírtam az állandó
beszólogatást, hogy távkapcsolatban vagyok valakivel, akit gyerekkorom
óta ismerek.
– Nem leszel már szexibb – oktatott ki egyszer Ayla. Az elsőéves
makroökonómia-órán ismerkedtünk össze, és ő volt a legközelebbi barátom
a városban. – Elpazarlod a legjobb éveidet. – Aztán találkozott Jamie-vel,
aki harminc perc alatt elbűvölte új barátnőmet, miután karaokét javasolt az
esti kiruccanásunkra. Amikor pedig bedobta Alanist (egy frenetikus You
Oughta Know-t), Aylának annyi volt. Az este azzal ért véget, hogy Ayla
visszarángatott minket a lakásába, és ők ketten Nelly Furtado-dalokat
énekeltek, amiknek a szövegére egyikük sem emlékezett.
Jamie életem minden részét behálózta. Régebben azt hittem, azt akarom,
hogy örökké így maradjon.
– Minden rendben? – kérdezte Will, amikor visszatértem hozzá.
 – Persze. Csak egy haver volt.
Sokáig bámultam Will profilját. Betépve, nulla szégyenérzettel és egy új
elmélettel. Végigjárattam a tekintetemet az arca és az állkapcsa kemény
vonalán. Pillantásommal végigcirógattam a karját és a felsőtestét. Amikor
visszatértem a nyakához, rózsaszínű volt a bőre. Ez a bizsergés, amit Will
jelenlétében éreztem, pusztán fizikai volt. Biztos voltam benne.
– Fred milyen? – dobtam be.
Will orra ráncba szaladt.
– Fred?
– Aha. – A sikátor felé indultam. Még mindig annyi látnivaló akadt. –
Vagy érzékeny téma?
– Dehogy – vágta rá Will, és követett. – Ugyan. Fred… – Elhallgatott. –
…egyedi. Nincs hozzá fogható. – Nevetett. – Gondoskodik róla. Ha
mindenki a főbejáraton megy be, Fred tuti megkeresi a hátsó ajtót. Mindent
a maga módján közelít meg.
Lehajtottam a fejemet, hogy ne lássa, ahogy a szememet forgatom.
Mindent elmesélt Fredről. Az Átok című faliszőnyege egy gastowni
galériában lógott. A menstruáció fájdalmát, erejét és termékenységét
jelképezte. Amíg készült, egy egész éven át Fred kizárólag vöröset viselt.
Az ötletei nem ismertek határokat. Ő rukkolt elő például a hírlevelük
diplomaosztós különszámának „kudarc” tematikájával is, és segített
felkutatni az Emily Carr öregdiákjait, hogy megosszák a legnagyobb pofára
eséseiket.
Úgy hangzik, mintha baromi komolyan venné magát – gondoltam.
– Jópofa csaj lehet – mondtam inkább. – Mióta vagytok együtt?
– Kábé öt hónapja.
Csak? – szaladt ki majdnem a számon.
– Mi? – kérdezte Will.
– Semmi.
– Ne már! Mondani akarsz valamit, látom az arcodon.
– Nem is.
– De is. – A számra mutatott, és mindketten megtorpantunk. – Egy
hangyányit látszik.
– Most már tuti. De csak azért, mert azt mondtad, hogy hangyányit.
– Nem a párkapcsolatom hossza felett ítélkeztél?
A mellkasomra szorítottam a kezem.
– Nem, még véletlenül sem.
 Nem tetszett, hogy féltékeny voltam Fredre. És ha az voltam? Will
eszméletlenül vonzó volt. Ennyi. Nem volt más oka.
Lehajolt, hogy a szemembe nézhessen, az övé csillogott.
– Hazudós.
 9
MOST
– Hogy érted azt, hogy nem gugliztad utána?! – hadonászik Whitney egy
pelenkával a kezében.
Sikerült rávennem, hogy én vigyázzak Owenre, amíg ő meg Cam végre
elmennek kettesben valahová – csak vacsorázni egyet a Brookbanks
éttermében. A terv az volt, hogy a kissrácot nálam hagyják, amíg együtt
töltenek egy kis időt, de még mindig nem sikerült kipaterolnom őket a
lakásból.
Felállították Owen utazóágyát, elmagyarázták a cumisüveges táplálás
csínját-bínját, részletes leírást adtak a pelenkakiütéseiről, és átadták Owen
GYIK-jének kinyomtatott változatát. Whitney megpróbálta viccesre venni a
dolgot – olyan címekkel, mint: Ó, a francba, kakilt! Most mi lesz? –, de az
összeállítás még mindig a viszolyogtató határát súrolta. És ez egyáltalán
nem jellemző rá.
Owen éppen pelenka nélkül hempereg a kanapén, Whitney fölötte térdel.
Rikító rózsaszín, megkötős ruhát visel, elején diszkrét lepellel a
szoptatáshoz. A melle hatalmas. A hajvonala alatt vékony izzadságcsík
csillog – a halántékánál lévő szálak rövidek és pihepuhák, gyakran
panaszkodik miattuk. Állítólag a szülés után kihullik az ember haja, ami
aztán visszanő. Észre sem vettem, hogyan változtatja meg Whitney-t az
anyaság – és valószínűleg ő sem.
– Tudod, mi a véleményem a netes kémkedésről – kotorászok a
pelenkázótáskában törlőkendő után. Még soha nem pelenkáztam, de
mennyire lehet nehéz? – Hadd csináljam én, Whit! Le fogjátok késni a
foglalásotokat.
– Maradjunk a témánál! – csattan fel, és a kezemben tartott csomagra
néz. – Nem kell törlőkendő, ha csak egy kis pisi csurgott be.
Ráhajtogatja Owen ülepére a pelenkát, felkel a padlóról, és olyan
hozzáértéssel kapja fel a kisfiút, mintha már több százszor csinálta volna.
Igaz, csinálta is – Whitney anyuka lett. Már korábban is tudtam, de most,
ebben a pillanatban mélyebben szembesülök vele. A gimi óta nem éltünk
egy helyen. Annyi mindenről lemaradtunk a felnőtté válásunk során.
 – Szóval sosem kerestél rá? – hüledezik. – Még akkor régen sem?
– Nem igazán. – Hatalmas kamu.
– Rábíznád a Brookbanks Resort jövőjét, és még csak utána sem néztél,
hogy jól megy-e a vállalkozása? – Camre sandít megerősítésre várva, de ő
csak megvonja vaskos vállát. Alig néhány centivel magasabb Whitney-nél,
de a karja egy tűzoltó-kalendáriumba kívánkozik.
Tizenöt éves koruk óta elválaszthatatlanok. Cam balfék volt általánosban,
de a kilencedik és a tizedik közötti nyár kegyes volt hozzá, lehetetlen volt
nem észrevenni, ahogy erre Whitney is felfigyelt, amikor ősszel újra
becsöngettek. Cam évek óta bele volt zúgva Whitney-be, aki végre
viszonozta az érzelmeit, és emlékszem, úgy hívta el, az állát dacosan
felszegve, a téli bálra, mintha valami felelsz vagy mersz? játék lett volna.
Whitney nem tudott ellenállni.
Most tanácsadó a régi középsulinkban, és olyan megbízható, jószívű
ember, hogy fogadok, remekül végzi a munkáját. Tudom, hogy Whitney is
jó a sajátjában. Ő a legszenvedélyesebb dentálhigiéniai szakember a
világon, nem kérdés.
– Nem bíztam rá semmit, és elképzelhető, hogy évekkel ezelőtt
rákerestem egy icipicit. De ennyi.
A minap elkövettem azt a hibát, hogy rágugliztam Willre, de nem láttam
őt a vasárnapi koktélozás óta. Az három napja volt, azóta kerülöm. Kicsit
meglep, hogy nem fogta a cókmókját, és nem lépett le.
Az időm nagy részét Jamie-vel töltöttem, hogy mindenben naprakész
legyek. Még az étterembe is bemerészkedtem. Amint beléptem, azon
nyomban magamon éreztem a kíváncsi tekinteteket, és legszívesebben
felszívódtam volna, de teljesítettem a feladatot. Nyilvánvalóvá vált, mennyi
mindentől igyekezett Jamie megóvni, amíg keresztülküzdöttem magam a
gyász homályos ködén.
Amikor az éjszaka közepén éberen ténferegve odalépek a hálószobám
ablakához, a húszas apartmanból kiszűrődő lágy fényt fürkészem. Nem
egyedül én szenvedek álmatlanságban. A fák között a világosság négyzetét
bámulom, és azon tűnődöm, vajon kibírnék-e akár egy órát is Will
közelében dolgozva. Mert minél többet tudok meg a szállóról, annál
bizonyosabbá válik, hogy szükségünk van a segítségére.
Whitney átadja a babát Camnek, aki azonnal ringatni kezdi, és vicces
arcokat vág. Mióta Owen nevetni kezdett, a szülei megszállottan
igyekeznek apró kacajokat kicsikarni belőle. Gyönyörű baba, örökölte apja
sötétbarna bőrét és anyukája kerek szemét.
Whitney a táskájában turkál, előhúzza a mobilját, és megkocogtatja a
kijelzőt.
– Ő az? – Az arcom elé tartja. Portré Willről – a haja hátrafésülve, zakót
és nyakkendőt visel. A kép minden egyes pixelét áttanulmányoztam már. A
sűrű szempillákat, a fekete-barna szempárt, felső ajka ívét, az állkapcsa erős
vonalát és az orrának hosszú egyenesét. Röhejesen vonzó.
– A kitágult pupilládból ítélve igen – jelenti ki.
Cam felé mutatja a fényképet, aki egy gyors pillantást vet rá, majd
másodszor is megnézi, és szinte a képernyőhöz nyomja a szemüvegét.
– Affene – motyogja. – Szép munka, Baby.
– Cam, az isten szerelmére, ne nevezz így! – esedezem. – És hogy érted
azt, hogy szép munka?
– Összejöttél vele, nem?
– Nem! – vágjuk rá sztereóban Whitney-vel.
Cam a homlokát ráncolja.
– Várj csak, nem reszeltek? Akkor miért is foglalkozunk ennyit ezzel az
alakkal?
– Mert magába bolondította Babyt, aztán összetörte a szívét. Próbálj már
lépést tartani, Camden!
– Ó, ez az a srác, akiért dobtad Jamie-t? – kérdezi.
– Nem dobtam Jamie-t – csattanok fel. Utálom, hogy ezek ketten azt
hiszik, a szakítás az én ötletem volt. Mi négyen állandóan együtt lógtunk
azon a nyáron, amikor Jamie meg én jártunk, de Cam és Jamie utána is
tartották a kapcsolatot. Sőt, össze is barátkoztak.
– Gyakorlatilag – mondja. – De nem hagytál neki más lehetőséget.
Camre meredek, miközben Whitney hangosan olvasni kezd a honlapról.
– William Baxter cégtárs a Baxter-Leenél. Bla-bla-bla, unalmas,
unalmas. „Stratégiai márkaépítésre és marketingre specializálódott. A
Canadian Business 2019-ben a »Legizgalmasabb feltörekvő szakemberek«
közé választotta. William az Emily Carr Egyetemen végezte el a
képzőművészeti alapképzést, és a Rotman School of Managementen MBA
diplomát szerzett.”
Whitney szeme kipattan, ahogy tovább lapozgat. Pont ettől féltem.
– Asszem, Will afféle társasági ember lehet – morogja. – Rengeteg fotó
készült róla partikon meg protokolleseményeken.
 Ugyanazzal az elszánt tekintettel lesi a kijelzőt, mint amikor Rejtélyes
vendéget játszottunk.
– Add ide! – marom el a kezéből a mobilt. Ki akarom kapcsolni, és
átadni Camnek megőrzésre, de a szemem megakad a képernyőt kitöltő
fotón. Ezt is láttam már. Willt ábrázolja szmokingban, karján egy
smaragdzöld ruhát viselő nővel. A nő elképesztően csinos. A haja
ugyanolyan sötét, mint Willé, de lágy, gondosan megformázott
hullámokban omlik a vállára. Will merengő tekintettel mered maga elé, a nő
viszont nagyon fehér, nagyon szabályos fogsorral és negédesen rózsaszín
ajakkal ragyog a kamerába. Azt hiszem, ilyesmire találták ki a csábos szót.
– Egy csomó fotón szerepel – magyarázza Whitney. – Jessica Rashad. Az
egyik képaláírás szerint műgyűjtő és filantróp. Ez nem csak annyit jelent,
hogy kőgazdag? – A szeme még jobban elkerekedik, úgy ragyog, akár a
ködlámpa. – Nézzünk utána!
– Nem. Hivatalosan is végeztél! – mordulok fel, és próbálok úgy tenni,
mintha nem zavarna, hogy Will exe olyan dögös, mint egy szupermodell. –
Itt az ideje, hogy átadjátok nekem azt a gyereket, és elhúzzatok innen.
Biztos, ami biztos, Camnek adom a telefont, és kiveszem a karjából
Owent. A barátaim egymásra sandítanak aggodalomtól elfacsarodó
ábrázattal.
– Komolyan, nem lesz semmi baj. – Megkocogtatom Owen orrát, mire
boldogan rám vigyorog. Felvont szemöldökkel Whitre meredek, némán azt
üzenve: Én megmondtam. – És ne siessetek vissza. Igyatok egy koktélt.
Rendeljetek desszertet – javaslom, bár lefogadom, egy óra múlva újra itt
lesznek.
Gyors puszikat lehelnek Owen buksijára, aztán végre elköszönnek. A
verandáról nézem, ahogy elandalognak, a baba pufók karjával integetek
utánuk.
Teljes tizenöt percbe telik, mire a kicsi visítani kezd.

Én mindent megpróbáltam. Kicseréltem a koszos pelusát. Cumisüveggel

kínáltam. A térdemen lovacskáztattam. Vicces arcokat vágtam. Elénekeltem
a There’s a Hole in My Bucket modern feldolgozását. De a kissrác csak nem
hagyta abba a sírást. Aggódom, hogy rosszul lesz. Rajtam meg már nincs
nadrág, mivel mindkettőnket lelocsoltam tejjel.
 – Owen, csillagom, kérlek, kérlek, kérlek, hagyd abba a sírást –
könyörgök, de magam is a zokogás határán járkálok vele fel-alá a
nappaliban.
Általában nem szoktam sírni, de anyu halála után mintha valaki egy
szivárgó csapot szerelt volna a szemhéjam mögé.
Valami alapvetően megváltozott közöttünk, amikor elmondtam neki,
hogy nem akarok a családi vállalkozásnál dolgozni. Bűntudatom volt,
ugyanakkor szabadnak is éreztem magam. Anyu nem értette, miért akarok
Torontóban hónapról hónapra, fizetésről fizetésre élni, amikor
hazajöhetnék, és valódi pénzt kereshetnék magamnak. Minden vasárnap
beszéltünk telefonon, de gyakran végig csak veszekedtünk. Mire hat évvel
ezelőtt a Filtr vezetője lettem, azt hiszem, beletörődött, hogy a városi
karriert választottam. Már nem balhéztunk. Meglátogatott, és elvitt
ebédelni. Lenyűgözte, mekkora forgalmat bonyolít a központi hatalmas
üzletünk.
Amikor Philippe-pel randizni kezdtünk, láttam, hogy gyanakszik.
– Nagyon elégedettnek tűnik önmagával – jegyezte meg. Tulajdonképpen
találó leírás volt, de úgy gondoltam, Philippe sok minden miatt lehet büszke
magára: sikeres vállalkozása volt, szabad szemmel is látható hasizmai, és
fantasztikus lakása egy átalakított templomban. Anyu figyelmeztetett, hogy
legyek óvatos.
Vasárnap volt, amikor Philippe-et rajtakaptam a kalaptervezővel. A
délutánt az irodában töltöttük, a harmadik telephelyünk felújítási terveit
néztük át, és bár gyakran nála éjszakáztam, azt mondta, a vasárnap estéket
egyedül kell töltenie a „lelki egészségének fenntartása” érdekében. Nekem
megfelelt. Megvolt a saját rutinom. Először a bevásárlás, aztán a heti csevej
anyával. Éppen felszálltam a villamosra, amikor rájöttem, hogy
ottfelejtettem a telefonomat. A meglepetés enyhe kifejezés a
lelkiállapotomra, amikor megláttam Philippe-et, amint az asztalom fölött
egy másik nőt döngetett. Még mindig sokkos állapotban voltam, amikor
anyu felhívott, és elmeséltem neki az egész történetet. Korábban sosem
számoltam be neki ilyen mélységben a szerelmi életemről.
Másnap megjelent a küszöbömön egy aprócska bőrönddel, amiről nem is
tudtam, hogy a birtokában van, és egy cipóval Peter kovászos tésztájából.
Anya három éjszakát maradt, évek óta ez volt a leghosszabb idő, amit a
karácsonyi vizitet leszámítva együtt töltöttünk. Nem kérdezett semmit. Nem
faggatózott, hogy sejtettem-e Philippe hűtlenségét. Azt hittem, rá akar
beszélni, hogy hazatérjek, és dolgozzak a Brookbanksben. De szóba sem
hozta. Netflixeztünk és kenyeret ettünk. Amikor búcsúzóul megölelt, nem
akartam, hogy elmenjen. És amikor azt mondtam neki, hogy hiányozni fog,
éreztem, hogy valami megint megmozdul közöttünk, valahogy oldódott a
feszültség. Abban a pillanatban közelebb kerültünk egymáshoz.
Két évvel később meghalt.
Úgy érzem, hogy pont akkor vesztettem el, amikor végre elkezdtünk
visszatalálni egymáshoz. Elgyászoltam az anyához fűződő emlékeimet.
Ahogy munka után, a szállóból hazaérve beosont a szobámba, és jóéjtpuszit
adott; azt hitte, hogy alszom, pedig egész idő alatt rá vártam. A hűvös őszi
reggeleket, amikor kicsit lelassult minden, és korán felébresztett, hogy
együtt üldögéljünk a vízparton, amíg megissza a kávéját. Amikor úgy
mutatott be másoknak, hogy az „én Fernöm”. A palacsintáit. Kitartóan
ragaszkodott hozzá, hogy íróval készítse, de azt sosem tartottunk otthon.
Helyette citromlevet kevert a tejbe, hogy megsavanyítsa. De gyászoltam a
jövőnket is, ami már sosem lesz, és a kapcsolatunkat, amit nemrég kezdtünk
újjáépíteni.
Annyira elegem lett a sírásból – a szúró szemből, a bedugult orrból, az
érzésből, hogy soha nem fogom tudni abbahagyni –, hogy a temetés után
néhány héttel elzártam az érzelmeim csapját. Párszor visszacsúsztam, de
most, amikor egy vigasztalhatatlan öt hónapost próbálok megnyugtatni, újra
kinyílik a csap. Durván.
A kopogást szinte észre sem veszem Owen ordításától. Abbahagyom a
csitítgatást, és mintha megint hallanám. Whitney és Cam biztos idő előtt
hazajöttek. Tetőtől talpig elönt a megkönnyebbülés, még az sem érdekel,
hogy totálisan megbuktam bébiszitterként.
De nem Whitney és Cam áll az ajtó előtt.
Will az.
Nem tudnám megmondani, mitől vesztettem el teljesen a fejemet. A kék
farmer és a kifakult szürke póló. A puszta termete. A tény, hogy egyáltalán
itt van. De ha választanom kellene, talán a haját mondanám. Rövidebb, mint
régen, de ha így látom, ziláltan és kócosan, egy fekete fürttel a homlokába
hullva, újra huszonkettőnek érzem magam. Némán pislogok rá.
– A rituális csecsemőáldozásra jöttem. Este nyolckor, ugye? – szólal
meg, ahogy Owen vadul tekergőzik a kezemben.
Elképzelem, hogyan nézhetünk ki: mindkettőnk arca felpüffedt, szemünk
csupa könny, Owenen csak egy szál pelenka van, semmi más. Az orrom
folyik. Nincs rajtam se melltartó, se nadrág, és a szürke trikómat a legjobb
barátnőm anyateje pettyezi.
– Hallottad a sírást? – kérdezem, és igyekszem úgy hangzani, mint aki
tulajdonképpen visel nadrágot, és nem vesztette el éppen látványosan a
fejét. Hálát adok Willnek, hogy a tekintete nem kalandozik el az arcomról.
– Szerintem még Alaszkában is hallják.
– Sajnálom – emelem fel a hangomat, túlkiabálva Owen vokális
produkcióját. – Mindjárt becsukom az ablakokat.
– Igazából – vág a szavamba – azért jöttem, hogy megkérdezzem, tudok-
e segíteni.
– A babával? – A hangomban lévő hitetlenkedésből ítélve akár azt is
kérdezhettem volna: A csecsemőáldozattal?
– Igen. Van pár trükköm.
Az lesz a legokosabb, ha azt hazudom Willnek, hogy ura vagyok a
helyzetnek, aztán udvariasan megkérem, hogy távozzon.
– Szóval – erősködik –, bejöhetek?
De a valóság az, hogy Owen már legalább húsz perce magánkívül van, én
pedig teljesen szétcsúsztam. A csípőmmel tartom nyitva az ajtót.
Amint Will belép, tudom, hogy hibát követtem el. Egymással szemben
ácsorgunk az előszobában, és mindent elsöprő a közelsége. Magával hozta a
karamellillatát, és amikor lehajol Owenhez, látom a szeplőit. Annyiszor
elképzeltem már az együtt töltött napunk alternatív befejezését, hogy az már
szégyenletes, de semmi sem repített vissza oda olyan gyorsan, mint a
gondolat, hogy Will Baxter itt van nálam. Az otthonomban. Arcul csap a
szégyen és a vágy.
A könyökömre teszi a kezét.
– Nem foghatom meg… – Szünetet tart.
– Owen.
Megszorítja Owen lábát.
– Nem foghatom meg Owent, amíg felöltözöl? – Ahogy rám néz, a
szemében megcsillanó huncut tekintettől szinte a lélegzetem is elakad.
Először látom meg a régi Willt. – Hacsak nincs köztetek valami
nadrágmentes megállapodás.
– Kiöntöttem a tejet – suttogom. – Mindkettőnkre.
– Nem árulom el senkinek – ígéri. A kezébe nyomom Owent, és egyetlen
könnyed mozdulattal a vállára fekteti.
 – A nappalit balra találod – tájékoztatom. Kizárt, hogy odakísérjem. A
bugyim hátulján a HÉTFŐ felirat virít egy durcás kislány rajza alatt.
Ráadásul szerda van.
Az emeleten hideg vízzel arcot mosok, hálát adok, hogy nem
sminkeltem, és a szemem alatt nincsenek elfolyt festéknyomok.
Megfésülködöm, dezodort kenek magamra, és magamra kapok egy
melltartót, egy tiszta felsőt és egy farmer rövidnadrágot, aztán gyorsan
szemügyre veszem magam a tükörben.
Amikor leérek a földszintre, Owen Will karjában szuszog, csendben
pislog fel rá, Will pedig énekel. A lépcső aljáról figyelem. A kisfiú most
már egy türkizkék rugdalózót visel, Will pedig, döbbenek rá ekkor, a
Closing Time-ot énekli neki. Ez a dal volt az utolsó minden egyes bálon az
általános iskolában. Amikor befejezi, az arcához emeli a babát, mire Owen,
a kis zsivány, felkacag.
– A Semisonic vitathatatlan varázsa: a hetedikes csajokon és a
csecsemőkön is működik – dünnyögöm közelebb lépve. Will megfordul,
végigsiklik rajtam a tekintete, a ruhámat fürkészi.
– Mi az?
Megrázza a fejét.
– Erre a dalra smároltam Catherine Reyesszel.
Önkéntelenül is felnevetek.
– Én meg Justin Tremblayjel. – Megsimogatom Owen kobakját. – Hogy
szelídítetted meg ezt a kis sárkányt? Semmivel nem tudtam megnyugtatni. –
Felnézek Willre, annyi melegség sugárzik a szeméből, hogy hátra kell
lépnem. Aztán belém hasít a felismerés. – Ó. Neked is van?
– Gyerek? Nincs. – Döbbentnek tűnik.
– Nem akarsz?
– Nem. – Elhallgat. – Nem tudom. És te?
– Nekem öt is van – vágom rá fapofával. – Owen a legkisebb.
Egy vékony mosoly a jutalmam. Lenéz a babára.
– Láttam, hogy integettetek egy párnak. Feltételeztem, hogy a szülei.
– A legjobb barátnőm, Whitney és a férje. – Will arcát fürkészem, a jelét
keresve, hogy felismeri a nevet, de semmi. – Ez az első alkalom, hogy
bébiszitterkedem. Láthatóan.
Owen egy jól időzített visítást ereszt meg, és bedugja az öklét a szájába.
– Sikerült megetetned? – kérdezi Will, és ringatva igyekszik
megnyugtatni Owent. – Azt hiszem, éhes.
 – Megpróbáltam, de nem hagyta abba a sírást. Nem igazán tudtam
rávenni, hogy elfogadja a cumisüveget. Tehetünk még egy kísérletet.
Megmelegítem a tejet a konyhában, és mire visszatérek, a fotelben ülnek
összebújva, Owen nyakában egy textilpelussal. Az előkéről totál
megfeledkeztem. Will a cumisüvegért nyúl.
– Csinálhatom – mondja. – Vagy te akarod?
– Csak tessék. – Leheveredem a kanapéra.
– Éhes a kis fickó – dünnyögi, miközben Owen boldogan kortyolgat.
Megrökönyödve figyelem. Will felnéz rám, és kizárt, hogy ne lássa a
döbbenetemet, de nem ad magyarázatot, hogyan lett belőle ilyen avatott
csecsemőszakértő.
Owen fészkelődni kezd, mire Will felülteti, és gyengéden addig paskolja
a hátát, amíg a kisfiú felháborítóan hangos Homer Simpson-böffentést nem
produkál. Aztán visszasüpped Will ölelésébe.
Miután a cumisüveg kiürül, újra megbüfizteti a babát, megtörli az állát,
majd a szoba sarkában álló utazóágyhoz viszi, és óvatosan lefekteti. Owen
egy mukkot sem szól.
– Van másik szoba, ahol leülhetnénk? – suttogja. Ezzel meglep.
Feltételeztem, hogy hazamegy. – Hacsak nem szeretnéd, hogy elmenjek.
– Maradj! – vágom rá. – Ha felébred, erősítésre lesz szükségem.

Beterelem Willt a konyhába. Az anyu naplóival teli cipősdobozok még

mindig az asztalon tornyosulnak, bontatlanul, pontosan ott, ahol hagytam,
amikor Peter átadta nekem őket. Kiveszek egy üveg fehérbort a hűtőből, és
kérdőn felé emelem a palackot. Bólint, és a pulton megkocogtatja Whitney
gyerekvigyázós tudnivalóinak listáját.
– Ez meg mi?
– Bizonyíték, hogy a barátnőm nem meri rám bízni a csemetéjét. –
Kitöltöm a bort. – Fogalmam sincs, miért érezhet így.
Will olvasni kezdi.
– Owen kedvenc altatódala az Edelweiss és a What a Wonderful World. –
Rám pillant. – Milyen haladó szellemű gyerek.
– Meggyőződésem, hogy az orvosok személyiségátültetést végeztek rajta,
amikor kibújt Whitney-ből.
A lapot tanulmányozza, a homlokán elmélyülnek a barázdák.
 – A szülőség tényleg képes kifordítani magából az embert. – Erőteljes
kijelentés olyasvalakitől, aki állítólag nem szülő.
– Ez szép – leheli, miközben keresztülmasírozunk a télikerten, amit anya
irodaként használt. Nem szeretek idejönni, de csak erre lehet átjutni a ház
hátsó részébe. – Olyan modern – állapítja meg, miközben kinyitom a
teraszra vezető üvegajtót.
– Igen – mondom halkan. – Ezt a részt átépítették.
Will a szemembe néz, és látom, hogy összerakja a kirakós darabjait. Nem
akarok arra az éjszakára gondolni, vagy azokra a pluszműszakokra, amiket
elvállaltam, hogy fedezhessem a javítási költségeket.
Will tekintetében felismerés villan, de csak annyit mond, hogy „ó!”.
Félrebillentem a fejem, és intek neki, hogy lépjen ki.
A terasz az erdőre néz, nem a tóra. De mindig is szerettem, hogy a ház
magányosan áll, és hogy innen nem látom a vendégek apartmanjait. Nyitva
hagyom az ajtót, hogy halljuk Owent, és letelepedem az egyik székre.
– Te aztán tényleg mindent tudsz a kisbabákról – kezdem. – Biztos, hogy
nincs otthon egy?
Will kővé dermed, és megáll a kezében a pohár, ahogy a szája elé emeli.
Belebámul a borába, majd lassan leteszi.
– Van egy unokahúgom. A húgom kislánya – mondja pár másodperc
múlva. Szűkszavú, mintha már az is nehezére esne, hogy megossza ezt az
információt.
– Nemrég született?
– Nem.
Will a poharába bámul, az állkapcsa megfeszül. Szinte látom a falat, amit
felhúzott maga köré.
Legszívesebben megráznám. Üvölteni akarok: Ki vagy te, és mit tettél az
én Willemmel? Ki akarom ereszteni a karmaimat, és minden egyes téglát
kitépni abból a falból.
– Bővebben?
Iszik egy kortyot, aztán a szemembe néz.
– A húgom nagyon fiatalon lett anya. Segítettem neki.
– Büszke nagybácsi?
– Valami olyasmi.
– Gőzöm sincs, anyám hogy csinálta egyedül. – Csak egy futó gondolat,
nem igazán akartam hangosan kimondani.
 – Az egyedülálló anyák szuperhősök – jelenti ki. – A tiéd is nagyon
elszánt nőnek tűnt.
– Elemi erő volt – motyogom.
Elhallgatunk. Will hátradől a székében, kinyújtóztatja a lábát és a fákat
bámulja.
– Szép itt – duruzsolja. – Ez az egész hely gyönyörű, de itt valahogy
olyan békés is.
– Sokat jártam ide gyerekkoromban. Lementem a családi stégre.
– Hogy elrejtőzz a vendégek elől?
– Olyasmi – bólintok a fákat kémlelve.
– Biztos fontolgatod, hogy eladod.
– Kellene?
– Korábban nem érdekelt a szálló vezetése; feltételezem, már szóba jött
az eladása.
Nagy levegőt veszek, és lassan kiengedem.
– Benne van a pakliban.
– Nem könnyű döntés.
– Nem, nem az – értek egyet. – Lehetetlen.
Feszülten figyel.
– Jamie-nek is van hozzá köze?
Ezt a témát most inkább messzire elkerülöm.
– Nem sok értelme van egy tanácsadónak, ha el akarom passzolni a
helyet, nem igaz? – motyogom.
Megdönti a fejét.
– Mennyire gondolod komolyan, hogy meghirdeted?
Iszom egy kortyot.
– Egymillió dolláros kérdés.
– Nem akarok faggatózni.
– Leszámítva, hogy tudnod kell, akarok-e veled dolgozni.
– Igaz. – Keresztbe teszi a lábát. – De nem úgy kérdezem, mint
lehetséges tanácsadód, inkább mint… – Elkalandozik.
Felvonom a szemöldökömet, és várom, hogyan fejezi be a mondatot.
Nem ismerek olyan kifejezést, ami leírná, mit is jelent számomra Will
Baxter.
– Csak tudni szeretném – fejezi be. De aztán határozottan rám néz. –
Kissé meg is lep, hogy egyáltalán felmerül ez a kérdés. Hogy nem adod el
azonnal.
 – A terv miatt? – kérdezem rekedten. Évek óta nem vettem elő a listát,
amit Will-lel készítettünk. Ha behunyom a szemem, még mindig látom
magam előtt a kézírását. FERN EGYÉVES TERVE. Fejből tudom mind a
négy pontját.
– Mert nem akartál itt kikötni.
Az ujjaim bizseregnek a vágytól, hogy vakarózni kezdjek.
– Régóta az a tervem, hogy nyitok egy kávézót a városban.
– Aminek a falán nem virít ott egy festmény Torontóról, gondolom. –
Will ajka megrándul. – Túl középszerű a te ízlésednek.
A bensőm szinte pezseg a gyönyörtől.
– Talán megengedném, hogy fess egy páfrányt – somolygok. – Egy
picikét.
– Csakis úgy festem őket – állítja. – Nagyon szeretem a pici páfrányokat.
Elhallgatok, bár a bőröm alatt mintha parázs izzana. Az az sz a
szeretemben elég nyomatékosan hangzott. Egy teljes percig bámuljuk
egymást. Vagy talán öt másodpercig. Bármilyen hosszú is, veszélyes.
– Még mindig festesz? Vagy rajzolsz? Úgy értem, szórakozásból.
– Nem – feleli halkan. A sötétségbe réved. – Nagyon régóta nem vettem
ecsetet a kezembe.
– És mi van a ceruzával?
Megrázza a fejét.
– Pedig kellene – jelentem ki. – Kár lenne elherdálni a tehetségedet.
Pillantása az enyémbe fúródik, és nem ereszt.
– Óvatosan – duruzsolja. – Ez nagyon úgy hangzott, mint egy bók.
– Pedig nem az. Pusztán rámutattam, hogy elpazarolsz valamit, amit ki is
bontakoztathatnál.
Hümmögő hangot ad, a torka legmélyéből. Olyan érzés, mintha a hátamat
simogatnák.
– Na mindegy – motyogom, és visszatérek az eredeti témánkhoz. – A
Brookbanks körül forgott anyám egész élete, nem könnyű búcsút venni tőle.
Fogalmam sincs, mitévő legyek.
Még mindig engem figyel, ahogy leteszi a poharát, és megforgatja a
gyűrűjét. A kezét bámulom, és mintha megállna az idő. Szinte érzem, ahogy
a kisujja az enyém köré fonódik.
– Ha tényleg nem tudod, akkor összerakhatok két forgatókönyvet. Az
egyiket az eladásra, a másikat pedig arra az esetre, ha úgy döntenél, magad
akarod vezetni a szállót.
 – Rengeteg melónak hangzik.
– Ha látod mindkét lehetőséget, talán könnyebben tudsz dönteni.
Megcsóválom a fejemet.
– Nem vagy biztos benne, hogy velem akarsz dolgozni, ugye? – kérdezi.
– Jó vagyok a munkámban, de nem is ez a gond, nem igaz?
A kérdése megmozdít bennem valamit, amire most nem akarok gondolni.
Nem kapaszkodhatok két kézzel a fájdalmamba, hogy ne tudjam
megtenni, ami a legjobb a szállónak. Jó vezető vagyok, de még sosem
építettem újra egy üzletet. Idővel talán belejönnék, de a Brookbanks kifutott
az időből.
– Valójában – fordulok Will felé – arra jutottam, hogy szívesen
elfogadom a segítségedet.
A mosoly, ami az arcán szétterül, olyan fényes, hogy egy
világítótoronynak is becsületére válna. Egy évtizedet fiatalodott. Úgy néz
ki, mint a Will az emlékeimből.
– Zavarunk? – dugja ki a fejét Whitney a hátsó ajtón.
– Hé! – Felpattanok a székemből. – Megjöttetek! Milyen volt?
– Csodás – válaszolja Whitney, de a szemét Willre szegezi, aki szintén
talpra kászálódik. – Ne is beszéljünk róla! – hessent a csuklójával.
Whitney látványosan zizeg, látszik, hogy forral valamit. Ilyenkor amúgy
is nagy szeme még jobban kikerekedik, az ajkát összecsücsöríti, mintha alig
bírná visszafogni magát. Ezt hívom én az Aljas Gaztevő-arcnak. És most
épp az Aljas Gaztevő-arcát viseli.
– Látom, végre megtörted a pasiszünetedet.
Willre sandítok, akinek a szemöldöke egy jó centivel magasabban
várakozik, mint ahol az imént dekkolt.
– Szünetet tartasz?
Mielőtt megerősíteném, tagadnám, vagy elsüllyednék a szégyentől, Cam
lép ki a teraszra.
– Owen mélyen alszik – jelenti be, de senki sem figyel rá, mert Whitney
kinyújtja a kezét, és így szól:
– Te biztos Will vagy. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek.
Will láthatóan meglepődve szorítja meg a felkínált tenyeret.
– Pont ma gugliztunk rád – csicsergi Whitney. Áruló.
Erre Will szeme felcsillan, és önelégült pillantást vet rám; fiatalabb énje
újabb apró felvillanása.
 – Csak azért, hogy ellenőrizzük a referenciáidat – teszi hozzá Cam, és ő
is kezet nyújt. Majd később megköszönöm neki. – Camden vagyok, ez a
bajkeverő meg a feleségem, Whitney.
– Igazán örvendek – mondja Will. – Owennel pedig már korábban
megismerkedtem. Gyönyörű kisbaba.
– Nem is tudtuk, hogy Fern ma este fiút vár – somolyog Whitney. – Nem
biztos, hogy hagytunk két emberre elég pizzapénzt – élcelődik, de a
mögöttes kérdése nyilvánvaló: Pontosan mit is keresel itt, Will Baxter?
Éppen kezdenék magyarázkodni, Will hogyan segített a babával, de ő
szólal meg előbb.
– Láttam Fernt és Owent búcsúzkodni, úgyhogy beugrottam, hogy
megismerjem a picurt. Beszélgetni kezdtünk, és… – Will a borra és a
verandára mutat. – Olyan szép esténk van.
– Kértek egy pohárral? – kérdezem.
Whitney pillantása ide-oda ugrál, arcáról vegytiszta gyötrelem sugárzik.
Tudom, min tipródik: maradjon, hogy felmérje Willt, vagy menjen, és
hagyja, hogy folytassuk, bármi volt is, amit megzavartak. Keserves a
választás.
– Szívesen maradnánk, de haza kellene vinnünk Owent – szólal meg
végül. A szavaiból röhejes módon csöpög a csalódottság.
Will a teraszon marad, amíg kikísérem őket, Whitney az alvó babát, Cam
pedig a pelenkázótáskát és az utazóágyat cipeli.
– Whitney viccesnek tűnik – jegyzi meg Will, amikor visszatérek.
– Totál lökött.
– Nekem is indulnom kellene – dünnyögi. Kis híján felajánlom, hogy
maradjon, és igyunk még egy pohárral. – Köszönöm a bort – mondja.
– Egy egész üveggel jövök neked, amiért kisegítettél ma este.
Halványlila gőzöm sincs, mihez kezdtem volna nélküled.
– Bármikor. – Szünetet tart, és a tekintete fényszóróként cikázik az
arcomon. – Az imént komolyan gondoltad, ugye? Mármint hogy
dolgozzunk együtt.
– Igen. – Bár az ötlet, hogy több időt töltsek Will-lel, szédítő. – Jövő
héten jön egy ingatlanügynök. Ott tudnál lenni a megbeszélésen?
– Persze – feleli. – De találkozhatnánk előtte? Sok mindent szeretnék
átbeszélni. A holnap megfelelne, ha ráérsz.
Megegyezünk, hogy délután itt találkozunk, aztán a bejárati ajtóhoz
vezetem, és kitárom előtte.
 – Jó éjt, Fern – mondja. – Remélem, ma jól alszol.

Miután elment, megállok a konyhaasztalnál a feltornyozott cipősdobozok

előtt. Willen és a múlton jár az eszem, meg azon, ilyen hosszú idő elteltével
mennyire máshogy festenek a dolgok. Végül a szobámba cipelem a
dobozokat. Megnyikordul az ágy, ahogy leteszem őket.
Több mint egytucatnyi napló van ott, anyu nyolcéves korától egészen a
születésem előtti pillanatig. Egy nyár alatt, amikor tizenhét éves voltam,
mindet kiolvastam. De az utolsót soha nem fejeztem be. Eljutottam addig a
pontig, amikor anya megtudta, hogy terhes.
A lélegzetem is eláll, amikor megtalálom a vidám napraforgókkal
díszített szövetborítót; az oldalak félig üresek. Anyukám kézírása olyan
ismerős, jobbra dől, tele elnyújtott y, j, g és f betűkkel. Az első bejegyzés
1990. május 6-án kelt. Anya huszonkét éves lehetett, nem sokkal korábban
végzett az Ottawai Egyetemen.
Még százhuszonhetet kell aludni Európáig! – firkantotta a lap tetejére.
Sok bejegyzés kezdődik így, a visszaszámlálással a nagy utazásáig.

Peter hozott nekem egy naptárat, és azt mondta, kezdjem el

kihúzgálni a napokat az indulásig. Még csak egy hete vagyok
itthon, de szerintem már most unja, hogy annyit beszélek
róla. Úgyhogy mostantól minden reggel bemegyek a
cukrászműhelybe, és kiikszelem az aznapi dátumot.

Említettem már, hogy az a zene, amit Peter a konyhában

hallgat, még annál a válogatáskazinál is lehangolóbb, amit
múlt télen küldött? Szegény személyzet! Holnap titokban
beteszek egy Anne Murray-kazettát a hifibe, amikor nem
figyel.

Magamban mosolygok – Peternek még mindig megvan a régi kazettás

magnója. Tovább pörgetem a lapokat, keresem a nevét. Sokszor szerepel.
Lefekvés után, már bekuckózva az ágyba, összegömbölyödöm a
naplóval, és hangosan kacagok anya leírásán Rose-ékról és a
nagyszüleimről.

Ez a hosszú hétvége utolsó napja, és végre kezd nyárias

hangulatom lenni. Sok törzsvendég érkezett tegnap. Rose-ék
egy egész láda gint hoztak magukkal. Majdnem az összes
idénymunkás elkezdte a melót (az új vízimentő baromi cuki),
és a személyzeti szállások is megteltek. Ma este tűzijáték lesz
a stégnél. Figyelnem kell apura. Tavaly a Victoria-napon túl
sokat ivott Mr. Rose Martinijából, és majdnem levitte az
orrát, amikor meggyújtott egy tűzijátékot.

Anyu arról ír, mennyire szeretett volna „értelmes módon” részt vállalni a
családi üzletből. Említi, hogy Peter meglátogatta őt párszor Ottawában a
szülinapján. Semmi sem történt köztük, de most már világos, hogy mélyebb
érzelmeket tápláltak egymás iránt.
Ahogy elnehezül a szemem, leteszem a naplót, és lekapcsolom a villanyt.
A gondolataim Willre terelődnek, újra lejátszom a közös esténket, a
mosolyt, amitől felragyogott az arca, amikor azt mondtam, együtt akarok
dolgozni vele.
Életemben másodszor Will Baxter segít nekem tervet készíteni.
 10
JÚNIUS 14., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
– Tartozom egy vallomással – mondtam, amikor a sikátor végére értünk.
Will helyenként megállt, hogy rámutasson egy-egy graffitire, amit
őszintének, elevennek vagy nyersnek talált, de többnyire csak beszélgettünk
és csavarogtunk. Mesélt a Lakótársak című képregényéről, ami arról szól,
hogyan tengődik „három másik sráccal egy kétszobás lakásban”, meg a
falfestésről, ami hobbiként indult, de hamar rájött, elegen keresik ahhoz,
hogy ki tudja fizetni belőle a lakbért. Miközben beszélt, igyekeztem nem
hagyni, hogy a tekintetem illetlenül sokáig időzzön a tetkóján, a kezén vagy
a válla izmain.
– Nem nagyon kötöttek le a falfirkák – ismertem be színpadias
suttogással.
– Nekem is be kell vallanom valamit. – Komolynak tűnt a hangja.
A fülemhez hajolt, és ahogy a lehelete a nyakamat csiklandozta,
lúdbőrözni kezdtem.
– Éhen halok.
– Ó. Haza akarsz menni? – Mosolyt biggyesztettem az arcomra, hogy
bizonyítsam, ezt kicsit sem tartanám kiábrándító fordulatnak.
– Igazából arra gondoltam, hogy a következő megálló előtt ehetnénk
valamit. Ha csak nincs más dolgod.
– A mai napra úgyis csak városnézést terveztem – mondtam. – Meg
otthon akartam dekkolni. Szóval a tiéd vagyok. – Összerándultam a saját
szavaimtól.
Még szélesebbre húzódott a mosolya.
– Tökéletes. – Előhúzta a zsebéből a telefonját. – Nem bánod, ha
felhívom a húgomat? Tegnap eléggé összevesztek apával. Meg kellene
kérdeznem, jól van-e.
– Persze. Én meg addig… – A hüvelykujjammal a vállam mögé böktem.
Intett a kezével, hogy maradjak, és a füléhez nyomta a készüléket.
– Szia, Bells – szólt bele, de közben engem figyelt. Körbe-
körbepislogtam, és hallgattam, amint Will megtudakolta a húgától, hogy
van, hol van, hazamegy-e ma este. Az utolsó kérdésre hallottam a választ:
egy határozott nemet.
– Elmondtam neki, hidd el! – erősködött Will nem sokkal később a
homlokát dörzsölgetve. – Csúnyán összevesztünk, miután elmentél. Nem is
maradtam otthon éjszakára, Mattynél aludtam. De még áll a holnapi közös
reggelink, ugye? – kérdezte egy perc múlva.
Miután megállapodtak az időpontban és a helyben, Will felnevetett, majd
elkapta a tekintetemet.
– Fernnek hívják.
Összehúzott szemmel méregettem, miközben visszacsúsztatta a telefonját
a farmerzsebébe.
– Beszéltél rólam a tesódnak?
– Aha. Azt mondta, hogy adjam át: az Annabel Baxter-féle torontói túra
kilencvennyolc százalékkal kevésbé hatásvadász.
– Valóban?
– Állítólag.
– És ő jól van?
– Jól lesz. Kell egy kis idő, hogy megnyugodjon. Apa ugyan túllőtt a
célon, de Annabel tényleg elvesztette a fejét, és elfajultak a dolgok. A
szokásosnál is durvább volt. Mintha valami más is lenne a háttérben.
Megérintettem a karját.
– Na ide figyelj, Művsuli! Tudom, hogy ez a te körutad, de ez az én
városom is. Szóval az ebédet én választom.
Egy népszerű, csak néhány éve nyílt vietnámi szendvicsező közelében
jártunk, és teljesen fellelkesültem, hogy Will még nem hallott róla. Amikor
benyitottunk, azonnal megcsapott minket a hangos zene meg a légkondi
hűvöse. Már jócskán túl voltunk a déli csúcsforgalmon, így a sor, amely
gyakran még az utcára is kikígyózott, most csupán három emberből állt.
Rákérdeztem, hogy Will vegetáriánus-e (erre azért jó esély volt), és eszik-e
sertéshúst, majd megkértem, hogy foglalja le az egyetlen üres asztalt.
Kétféle sertéshúsos banh mi szendvicset rendeltem (császárhúsosat és
tépettet), és egy hatalmas doboz kimchis sült krumplit majonézzel meg
zöldhagymával, valamint még több húst meg valami rongyrázós citromos
üdítőt.
– Ez annyira finom – lehelte Will, miután beleharapott a szendvicsébe.
Némán faltunk, de egyszer csak letette az üdítőjét.
– Hallottalak korábban a telefonban. Ki az a Whitney?
 Tétováztam.
– Akarod, hogy úgy tegyek, mintha nem hallottam volna? – Lenyalt egy
pötty majonézt a hüvelykujjáról, és egy pillanatra megkukultam.
– Talán – hebegtem, miközben megtörölte a kezét egy szalvétával.
Nem tudtam pontosan meghatározni, miért éreztem magam olyan jól Will
közelében, de tudtam, hogy nem a fű az oka. Beszélnem kellett valakivel –
fuldokoltam a titkolózásom súlya alatt. De nem akartam egy zsúfolt étterem
közepén beszélni Whitney-ről.
– Megyünk tovább?
Kiténferegtünk a járdára, Will előhalászta a hátizsákjából a citromos
cukorkákkal teli dobozát, és megkínált. Ezúttal elfogadtam egyet.
A cukrot szopogatva Will keresztülvezetett a kínai negyeden a következő
úti célunk felé. Folyamatosan úgy helyezkedett, hogy ő menjen a járda
szélén.
– Nem kell ezt csinálnod – szóltam rá. – Tök fura.
– Így illik – vont vállat.
– 1954-ben talán. – Megfogtam a karját, és odébb húztam, amíg én álltam
a járdaszegélyen.
– Whitney a legjobb barátnőm – szólaltam meg egy idő után. – Ötödik
óta. – Elmeséltem a történetünket, hogyan vágtam gyomorszájon Camet,
amiért azt a pletykát terjesztette, hogy Whitney kitömte a melltartóját. Will
arcán széles vigyorral hallgatta a sztorit: Cam, aki kétszer nagyobb volt
nálam, sírva fakadt, Peter meg eljött értem a suliba, és közölte az
igazgatóhelyettessel, hogy Cam csak azt kapta, amit megérdemelt, és hogy
nem fogok bocsánatot kérni.
– Most pedig randiznak – meséltem.
– Ne! – Nevetésének hangja lustán folyt le, mint a csokiszósz.
– Tizedik óta. Kiderült, hogy Cam totál bele volt zúgva. Mindegy, azóta a
legjobb barátok vagyunk. Egyke vagyok, de Whitney gyakorlatilag a
testvérem. – Kikerültünk egy tízdolláros pólókat kínáló standot. – Itt volt
nálam pár napig látogatóban. Az egész elég kínos volt.
– Véletlenül nem sértegetted a műveit, ugye?
Vigyorogva felhorkantam, aztán felsikkantottam, amikor egy biciklis
futár zúgott el mellettem, és elsodorta a táskámat. Will karja hirtelen körém
fonódott, és magához rántott.
– Jól vagy?
 Lenéztem a derekamra simuló kezére, mire azonnal leejtette, és a pír úgy
szökött fel a nyakáról az arcára, mint a gránátalmaszirup a Shirley Temple
koktélban.
– Gondolom, őt nem nevezted középszerűnek. Miért volt olyan kínos,
hogy meglátogatott? – kérdezte, miután újra elindultunk, elég lassan ahhoz,
hogy az emberek elsuhanjanak mellettünk.
– Szerintem olyasmit vártam, amit nem kellett volna – tűnődtem. – Azt
hittem, el tudom érni, hogy megszeresse Torontót, de sosem fogja.
– Számít ez? Sosem leszel igazán nagyvárosi ember.
Hátrahőköltem.
– Mindig is nagyvárosi ember leszek. Különben meg a kettő nem zárja ki
egymást. Nincs csak vidéki vagy csak városi.
Will felemelte a kezét.
– Persze, igazad van. De miért olyan fontos, hogy Whitney szeresse ezt a
várost?
Vakarni kezdtem a csuklóm belsejét.
– Azt hittem, ha az én szememmel látná Torontót, akkor talán
megértené…
Will rám nézett, majd a kaparászó ujjaimra.
– Stresszreakció – közöltem, és megálltam a mozdulat közepén. A saját
karom kaparása gusztustalan szokás volt, Will mégsem meredt rám
undorodva.
Egy nagy épület falához terelt. Homályosan érzékeltem a körülöttünk
nyüzsgő tömeget, de csakis Willre figyeltem; előttem állt, hallgatott és várt.
– Mit értene meg, Fern?
Nem akartam bevallani Willnek a teljes, szörnyű igazságot. De egy részét
elmondhattam. Így hát hadarni kezdtem:
– Nem akarok hazaköltözni. Nem árultam el senkinek, de nem akarok
anyám szállodájában dolgozni. Mindenki azt várja, hogy egyszer majd én
fogom vezetni, de határozottan nem akarom. Nem is akartam gazdasági
suliba menni. Ez is anyám ötlete volt.
Will csendben hallgatta. Vártam, hogy az ítélkezéstől megsavanyodjon az
ábrázata, de hiába, úgyhogy folytattam.
– Úgy éreztem, ha Whitney belátja, miért szeretek itt élni, akkor talán
elmondhatom neki a többi dolgot is. De utálja Torontót. Nem értené meg,
miért akarok itt maradni. Szóval végül is hazudtam neki és mindenki
másnak.
 – Nem nehéz mindezt magadban tartani? – Will az arcomat fürkészte,
mintha keresne valamit.
Bólintottam.
– Szánalmasnak tartasz, ugye?
– Dehogy. – Összekapcsolódott a tekintetünk, és egy másodpercig azt
hittem, talán valami mást is mondani fog. Egy pillanatra azt gondoltam,
meg fog csókolni. De aztán körbenézett, és bejelentette:
– Megérkeztünk.

– Az AGO? Komolyan? – hüledeztem a velünk szemben álló épületet

méregetve: az Art Gallery of Ontario volt az. Mintha megkönnyebbültem
volna, miután mindent bevallottam Willnek. – Ez egy kicsit…
– Ki ne mondd! – szakított félbe. – Tudom, mire gondolsz. Olyan átlátszó
vagy, mint egy ablak.
Felemeltem a hangomat.
– Kissé középszerű, nem gondolod?
A nevetése gondtalan volt, és boldog. A tökéletes dallam végigmorajlott
a bensőmön.
– Ez az egyik kedvenc helyem az egész városban. Néhány éve újították
fel. Frank Gehry tervezte; kívül-belül építészeti remekmű. – Szélesen
gesztikulált beszéd közben: az ívelt üveghomlokzat felé mutogatott ide-oda,
amely az utca fölé magasodott, és a háztömb teljes hosszát lefedte. – És
persze ott vannak a műalkotások is.
– Természetesen. – Összeszorítottam az ajkamat, hogy visszatartsam a
kibuggyanni készülő nevetésemet.
– És most?
– Azon tűnődtem, hogy megkérdezem a húgodat, ráér-e. Talán még
bejuthatok a túrájára.
– Ne már! Van egy kiállítás, ami tuti tetszeni fog.
– Tényleg? – Az egyetemen a legtöbb tantárgyam kötelező volt a
szakomhoz: gazdasági jog, számvitel, játékelmélet, és annyi zenei
választhatót vettem fel, amennyit csak lehetett: zene és film, akusztikus
gitár, a városok zenetörténete. El sem tudtam képzelni, hogy Will szerint
milyen kiállítás tetszene nekem – még én sem tudtam, milyen kiállítás
tetszene nekem. De aztán megpillantottam egy hatalmas plakátot az
ablakban.
 – Patti Smith? – Zavartan pislogtam Willre.
– Van egy kiállítás a fotóiból. Gondoltam, talán érdekelne.
– Az nem kifejezés.
Megvette a jegyeinket, és egyenesen a tárlatra siettünk. Groteszk képeket
vártam a mocsokról és koszról. Punkot. De a kiállítás visszafogott volt,
már-már rideg. A falakat fehérre meszelték, a fotók pedig kis fekete-fehér
polaroidok voltak élettelen tárgyakról. Egy kőkerub, Walt Whitman sírja,
egy pápa cellája, egy villa meg egy kanál. Patti néhány személyes tárgya
üveg alatt volt kiállítva.
– Nem valami rock and roll, ugye? – súgtam oda Willnek, miután
bejártuk az egészet.
– Nem t’om. A halál visszatérő téma a munkáiban – mormolta, és egy
hervadó virágot ábrázoló fényképre mutatott. – Mi van? Fura fejet vágsz.
– Semmi – sziszegtem. – A halál visszatérő téma. Folytasd csak. –
Tetszett Will műértő dumája.
– Sokszor jeleníti meg a halált. Az meg eléggé rock and roll.
Közelebb hajoltam hozzá.
– Bunkó vagyok, ha azt mondom, jobban szeretem a zenéjét?
Will felkuncogott, és a hang végigfutott a gerincemen. Egy férfi, a
derekára szíjazott övtáskával és nyakában tükörreflexes fényképezőgéppel
ránk meredt.
– Na, benne semmi rock and roll nincs – dünnyögte Will a fülembe.
– Nem értek egyet – súgtam oda a pasas lábára mutatva.
Kenderlevélmintás zoknit viselt. – De ez egy Patti Smith-kiállítás. Elég
hülyeség, hogy nem nevethetünk vagy beszélhetünk normális hangerőn.
– Dehogynem – felelte szokásos beszédhangján, mire a férfi megint
elkomorult. – Indulhatunk?
– Oké. Te már egy csomószor jártál itt, ugye? Van kedvenc alkotásod?
– Kedvenc alkotásom nincs – vágta rá. – De kedvenc helyem igen.
Az a hosszú, folyosószerű csarnok, ahová Will vezetett, végigfutott az
épület egész hosszán. Az egyik felén padlótól mennyezetig érő, fakeretes
ablakok húzódtak, amelyek a városra néztek. Galleria Italiának hívták. A
magasban futó hatalmas, ívelt gerendáktól úgy tűnt, mintha egy hajó fejjel
lefelé fordított testében állnánk, csakhogy sugárzó fényárban. Irdatlan
fatörzsszobrok nőttek ki a padlóból szerte a csarnokban, és ahogy
végigballagtunk rajta, rájöttem, hogy mégsem egy felfordított hajó
bendőjében érzem magam.
 – Mintha az erdőben lennénk – leheltem. Bár az ablakok túloldalán
egyértelműen Toronto nézett vissza ránk, mégis az otthonomra
emlékeztetett. Egyszerre volt város és szabad természet. – Ez a kedvenc
részed?
– Igen. Szeretem, hogy a tér olyan nyomasztó, hogy egyszerre érzed
magad jelentéktelennek és elevennek. Arra kényszerít, hogy mélyeket
lélegezz. Ugyanígy érzem magam, amikor odahaza nyugaton a hegyeket
nézem.
Az jutott eszembe, hogy ez a legszebb dolog, amit valaha hallottam.
– Komolyan mondod?
– Igen. Miért? – Megdörzsölte nyirkos nyakát.
Megráztam a fejemet.
– Semmi.
Miután elhagytuk a Galleriát, a kanadai művészeti gyűjtemény állandó
kiállítása felé vettük az irányt.
– Ott a csajod – vihogtam egy Emily Carr-festményekből álló tárlat felé
bökve. Will lenyűgözve pislogott rám.
– Attól még, hogy nem jártam művsuliba, felismerek egy Emily Carrt. –
Az egyik festmény felé indultunk, amely egyetlen hatalmas fenyőt ábrázolt.
– Valaki egyszer azt mondta, hogy Emily Carr egy rakás magányos fát
pingált – jegyeztem meg.
– Egy öntelt művsulis arc volt, lefogadom.
Homályosan felismertem pár képet a Hetek csoportjának tárlatán. Ezek a
leghíresebb, a kanadai tájakat ábrázoló festmények voltak – valamennyit
egy hét férfiból álló társaság készítette. Faltól falig nem lehetett látni mást,
csak tavakat és havat és hegyeket és irdatlan mennyiségű fát. De némelyik
azért tűnt olyan ismerősnek, mert az otthonomra emlékeztetett.
– Úgy látszik, Emilyt nem vették be a csoportba – dünnyögtem.
– De nem ám – bólogatott Will. – Pedig kortársak voltak. Lawren Harris
még azt is mondta neki, hogy ő is közéjük tartozik. – Will Harris egyik
jeges csúcsára mutatott. – De igazából mégsem. Egyetlen nő sem.
Elakadt a szavam, ahogy körbejártunk. Az egyik kép egy tavat ábrázolt a
tél egyik utolsó napján – szürke ég, kopár fák, a hó barna foltokká olvadt.
Éreztem a nedves fenyőtűk illatát, a sáros föld ígéretét és az ágakon
formálódó tavaszi rügyeket. Felpislogtam a fényekre, és összeszorult a
torkom.
 Éreztem magamon Will tekintetét. Ugyanígy figyelt, mióta beléptünk az
AGO-ba. Arra emlékeztetett, ahogy Whitney-vel viselkedtem. Will is azt
akarta kideríteni, mit gondolok.
Egy Tom Thomson-kép elé értünk – hátterében egy viharos, sötét tavat
ábrázolt, elöl pedig a sziklás parton néhány fiatal fa állt. Ahogy ránéztem,
mintha a családi stégen álltam volna a parton. A fák ezen a képen is
csupaszok voltak, de a kép nem téli tájat mutatott. Késő ősz vagy kora
tavasz lehetett – holt szezon, amikor a szállóban nem volt nagy a forgalom.
Olyankor anyu meg én reggelente leballagtunk a vízhez, és ő lassan
elkortyolta a kávéját. Olyankor este korábban jött haza. Olyankor az élet
nem csak a Brookbanks és a vendégek körül forgott.
Először az orromban éreztem a szúró érzést. Újra felnéztem a fényekre,
de mégis kiszökött egy könnycsepp, aztán még egy.
Will mellém lépett.
– Jól vagy?
Bólintottam. Eltartott egy kis ideig, amíg meg tudtam szólalni.
– Gyönyörű odafent, tudod?
– Szeretném látni.
– Néha hiányzik. – És anyu is. Annyira hiányzott. Minél idősebb lettem,
annál jobban.
– Meglepettnek tűnsz.
– Azt hiszem, az is vagyok. – Ránéztem, ő pedig elfordult a festménytől.
– Bocs. A fűtől néha… elérzékenyülök.
– Nincs azzal semmi baj.
Vettem egy reszketeg lélegzetet.
– Ebben nem vagyok olyan biztos.
– Tudtad – kezdte Will egy pillanat múlva –, hogy Tom Thomson
valójában nem is volt tagja a Hetek csoportjának? Az Algonquin Parkban
halt meg, közvetlenül a csoport megalakulása előtt. Egyesek szerint
meggyilkolták. Nagyon rejtélyes.
Szipogtam egyet.
– Mintha már hallottam volna róla.
Will közelebb hajolt.
– Tudtad, hogy Thomson gyakran ábrázolt fákat?
Prüszkölve felnevettem.
– Ezt a művészeti suliban tanultam – mondta Will.
Felnéztem rá, és megtöröltem az arcomat.
 – Ó, bocsánat. Mit is mondtál? Hogy művészeti iskolába jártál?
Elmosolyodott.
– Igen, azt hiszem, már említettem párszor.
– Emily Carr? Igaz?
– Emily Carr – bólintott. – Na gyere, húzzunk innen! Asszem, tudom,
mire van szükséged.
 1990. június 2.

A délelőttöt a cukrászműhelyben töltöttem Peterrel. Profiterolokat

töltögettünk, és közben meséltem neki a tervezett fejlesztésekről, amiket
véghez akarok vinni, ha anya meg apa megengedik, hogy átvegyem az
igazgatói posztot. Aggódtam, hogy másképp alakulnak majd köztünk a
dolgok, amikor idén nyáron visszajövök, és Peternek nem lesz rám
ideje, most, hogy előléptették főcukrásszá. Azt hiszem, mindig is attól
féltem, hogy egyszer elege lesz belőlem. De megmaradt ugyanannak a
Peternek. Kivéve, hogy ezen a nyáron a kovásszal kísérletezik, és ő
döntheti el, milyen zene szóljon a műhelyben. Már attól is boldog
lennék, ha soha többé nem kellene Sonic Youthot hallgatnom. Szakállat
is növesztett, és ettől még jóképűbb, nem mintha érdekelné az ilyesmi.
Amúgy meg engem sem. Már évekkel ezelőtt túlléptem a Peter-
imádatomon – sosem fog úgy tekinteni rám.

Nem kedveli Ericet, de Peter sosem bírja az életmentőket. Azt mondja,

hogy a sok napsütéstől biztos megpárolódtak az agysejtjei. De nem
gond. Nem is Peter lenne, ha helyeselné, melyik sráccal randizom.
Mindegy, tudom, hogy Eric okos – mérnöki diplomát szerezni nem
sétagalopp. Különben meg elég megnézni fürdőgatyában.
 11
MOST
A családi stég széléről a vízbe csúsztatom a kajakot, aztán beleülök, mint
minden reggel, mielőtt útnak indulnék a főépülethez. Ez egy síkvízi kajak,
semmi nem takarja a lábamat, és ahogy dél felé tartok, az aranybarna
lábszáramat bámulom. Kamaszkorom óta nem barnult le a lábam ennyire.
Szürke az ég, a tó szinte üres. Ahogy elhaladok a Pringle-ház mellett, a
levegőbe emelem a lapátot, hogy odaintegessek a mólóra Jamie
anyukájának. A szomszédos telek domboldalán egy kis kotrógép dolgozik
pöfögve; sziklákat takarít, készíti elő a helyet Jamie álomotthonának. Erről
már akkor ábrándozott, amikor még jártunk – hogy együtt élünk és együtt
dolgozunk a hotelben. A tó mindig is a menedéke volt.
Úgy tűnik, ezen a nyáron az enyém is. A kávé utáni kajakozásaim már
rituálévá váltak. Néha elevezek egy nádas, mocsaras részhez, ahol egy
kócsag befészkelt egy fa odvába. Figyelem, látok-e jávorszarvasokat – már
észleltek itt korábban is –, de eddig hiába. Más napokon a part közelében
maradok, a nyaralók után leskelődöm, és mindenkinek odaköszönök, aki
már odakint van a stégen. Ezek a kis kirándulások kimenőt jelentenek
mindattól, ami a Brookbanksben történik. És Willtől is, bár őt sosem sikerül
teljesen kiverni a fejemből.
Egy hete döntöttük el, hogy partnerek leszünk, és lassan kezdünk
belerázódni a ritmusba. A napjaink két részre oszlanak. Reggelente a
főépületben melózom, míg Will az apartmanban dolgozik. Délutántól együtt
vagyunk nálam. Könnyen meg tudom állapítani, mikor van
videókonferenciája, mert olyankor fehér ingben jelenik meg, és tudom,
mikor lazábbak a napjai is, mert amint felballagok az ösvényen, máris az
ajtónál terem. De a mai nap más. Ma egy ingatlanügynököt várunk.
Willt az előcsarnokban találom. Rövid ideig távolról figyelem, letaglóz,
mennyire megszoktam, hogy itt van. Egy sor fényképet nézeget; a fotók a
Brookbanks három generációját, valamint a családom előtti évtizedeket
örökítik meg.
Az egyik Clark Gable-ről készült, aki a negyvenes években szállt meg itt,
és van egy klasszikus fotó a nagyszüleimről abból az időből, amikor
megvették a házat. Izzy nagyi batikolt ruhát, Gerry nagyapa pedig rojtos
mellényt visel, és pazar szakálla van. Az ember nem is gondolná, hogy
vagyonos családból származik, pedig hogyan is vásárolhatna két
huszonéves álmodozó egy ilyen terjedelmes, bár kissé idejétmúlt szállót?
Mindig is egyfajta szórakozásként fogták fel.
Van több más kép is. Anyu ragyogó hajú kisgyerekként egy
bádogvödörrel a vízben játszik a parton. Anyu meg én egyforma kockás
ruhában egy óriási, girlandokkal borított skót fenyő előtt állunk a hallban.
A fotó, amit Will néz, az egyik nyár végi bálon készült. Úgy ötéves
lehetek, és egy fodros fehér ruhát viselek, a derekamon halványkék
szaténmasni. Anyu kezét fogom, és rajongó szemmel pislogok fel rá; rajta
koktélruha van, ugyanolyan kék árnyalatú, mint a masnim. Az étterem
táncparkettjének közepén állunk; a fotós valamiféle tréfás keringőben
örökített meg minket. Régen imádtam anyuval táncolni, olyankor nem
figyelt másra, csak rám. Ritkaságszámba ment még olyan kis koromban is.
– Meg kellene sértődnöm, hogy az ingatlanügynöknek kijár az öltöny? –
dohogok. Will mindig frissen borotvált és jól öltözött, de zakót és
nyakkendőt csak ritkán visel.
Végignéz magán.
– Túl sok? Az overallom mosásban van.
Mellette dolgozva nem tehetem meg, hogy a múlton rágódjak. Nincsenek
többé középszerű beszólások, nincs több bájcsevej a kis- vagy nagybetűs
páfrányokról. Nem beszélünk arról a napról. Azt hiszem, van köztünk egy
kimondatlan megállapodás ezzel kapcsolatban.
Megkocogtatja az anyáról és rólam készült fényképet.
– Kivételesen aranyos gyerek voltál.
Nincs időm válaszolni, mert a mobilja megszólal: harangozni kezd. Már
felismerem a csengőhangot – bárkihez tartozik is, többször hívta, amikor
együtt voltunk.
– Ezt fel kell vennem – mondja Will. – Elnézést.
Előttem beszél az üzlettársával, akár a kollégáival is, de ezeket a
hívásokat mindig máshol intézi. Ha a teraszon vagyunk éppen, visszamegy
a házba. Ha a konyhában, akkor kimegy a teraszra. Most épp a főbejáraton
lép ki, hogy beszélhessen a vonal túlsó végén lévő illetővel.
De nem csak a telefonhívásokról van szó. A harminckét éves Will Baxter
nagyon zárkózott ember, én viszont titkos ügynök vagyok. Minden
lehetséges információmorzsát begyűjtök, és lesből figyelem, miközben
gépel. A mentális megfigyelési naplómban mindent rögzítek. Bár ha ez egy
Rejtélyes vendég játszma lenne, nem sok jelentenivalóm akadna. Nemcsak
hogy nem beszélünk arról a napról, de a szállón kívül másról is alig.
Tudom, hogy van egy háza a belvárosban, közel az irodájához. Tudom,
hogy bérlete van egy konditerembe, és ebédidőben jár személyi edzőhöz.
Tudom, hogy az irodájában van zuhanyzó. Amikor ezeket mesélte,
elképzeltem először az izzadságtól, majd a szappantól csillogó bőrét, és
alapos fejmosásban részesítettem magam.
Más dolgokról úgy szerzek tudomást, hogy egyszerűen a közelében
időzöm. Amikor dolgozik, legszívesebben ásványvizet iszik két
citromkarikával. Amikor a gondolataiba mélyed, a gyűrűjét babrálja.
Amikor üzleti hívást bonyolít, van egy sajátos hanghordozása, ami kellemes
és egyben nagyon… határozott. Amikor meghallom, olyan érzéseket kelt
bennem, amiket nem kellene, és még jobban leszidom magam.
Mégsem elég. Will olyan, akár egy kulcs nélküli zárszekrény, és minél
több időt töltök vele, annál inkább fel akarom feszíteni. Néha észreveszem a
régi énje egy-egy felvillanását, de olyan gyorsan eltűnik, ahogy felbukkant.
Kétségbeesetten szeretném hallani a nevetését.
Fontosabb dolgom is lenne, de amikor hajnali kettőkor éberen fekszem,
zseniális poénokon agyalok, amikkel megnevettethetném. Azon tűnődöm,
mi történhetett, mitől lett ilyen zárkózott, miért nem fest, miért nem rajzol
többé, és kivel beszél, amikor a telefonján megszólal a harang. Néha
kikukucskálok az ablakon az éjszaka közepén, és az apartmanjában szinte
mindig ég a villany. De nem kérdezem meg, miért nem alszik, és ő sem
mondja.
Visszatér az előcsarnokba, lesimítja a nyakkendőjét. Újabb árulkodó jel.
Ideges.
– Minden rendben? – kérdezem. Látom, ahogy a vörösség a gallérja alá
kúszik.
Felmordul.
– Ja.
– Értem. – Vettem a célzást.
Szájának kemény vonala ellazul, és úgy tűnik, mintha mondani akarna
még valamit, ám ekkor meglátok egy piros kosztümös nőt, ahogy végiglejt
az előcsarnokon. Felismerem Mira Khant a fotójáról, az ELADÓ tábláiról
és a lelkiismeretesen gyártott Instagram-posztjairól.
 Körbevezetem a szállón, Will többnyire csendben kísér minket. Van
benne valami, ami anyára emlékeztet. Talán a léptei tempója, vagy ahogyan
a napszemüvege mögül méreget, vagy talán az, hogy minden igyekezetem
ellenére még mindig mindenhol anyut látom. És ez csak rosszabb, mióta
elkezdtem olvasni a naplóját. Bármi legyen is az oka, kétségbeesetten le
akarom nyűgözni Mirát a rátermettségemmel. Hosszan ecsetelem,
milyennek képzelem el a dekorációt és az új kényelmi szolgáltatások
bevezetését.
– Will-lel sokat beszéltünk arról, hogyan lehetne bevételt generálni az
ingatlan jelenleg kihasználatlan részeiből – magyarázom, amikor a
könyvtárhoz érünk.
Anyu lecserélte a koloniál bútorokat, amikor a nagyszüleim nyugatra
költöztek. A helyiség inkább tűnt egy fényűzően berendezett hegyvidéki
turistaháznak, mint egy viktoriánus dolgozószobának. A barnás bőrfotelek
párba rendezve állnak, a kőkandalló melletti magas ablakokon kilátni a tóra.
A falak mentén sötét, vastag és rusztikus deszkapolcok sorakoznak,
roskadásig tele könyvekkel, amelyek közül néhány már akkor is itt volt,
amikor a nagyszüleim megvették a szállót. Másokat anya gyűjtött az évek
során. Párat a vendégek hagytak itt. Anyu egyszer kiszúrta a Káma-szútra
egy példányát az itt maradt nyári limonádék között, és elborzadt a
gondolattól, hogy milyen régóta lehetett ott. Peter röhejesnek találta a
dolgot, és azt javasolta neki, hogy tegye a könyvet egy magasabb polcra.
„Kapjanak valami nagy durranást is a vendégük a pénzükért, Maggie.”
Anya mellbe vágta a könyvvel, de én néhány hónappal később megtaláltam
az éjjeliszekrényén, és amíg dolgozott, az elejétől a végéig kiolvastam.
Részletesen kifejtem Mirának az ötletemet, hogy szereljünk be egy
kávégépet, és állítsunk fel egy hatalmas, közösségi munkaasztalt, hogy a
vendégek a laptopjukon dolgozhassanak.
– Több vendéget csalnánk ide, és értéket teremtenénk.
Várom, hogy lelkesedjen, de csak egy udvarias mosolyt kapok válaszul.
Innentől inkább megtartom magamnak a gondolataimat.
Jól vagy? – tátogja felém Will, ahogy a Mercedeséhez kísérjük Mirát.
Bólintok, de teljesen levertnek érzem magam.
– Gyönyörű ez a birtok, Fern – mondja Mira. – Tüneményes. További
adatokra lesz szükségem, hogy megfelelő árat javasolhassak. Egy ilyen
méretű és ilyen jelentős vízparti területtel rendelkező ingatlanért legalább
hét számjegyű összeg a reális. – Hasraütésszerűen benyög egy számot, és
sikerül nem felsikkantanom.
Willre sandítok, de ő nem tűnik meglepettnek.
– Pár nap múlva küldök egy e-mailt az elképzeléseimről. Nyilvánvaló,
hogy az ekkora értékű üdülőingatlanokra korlátozott a potenciális vevőkör.
A luxusláncok mellett talán egy maroknyi független cég jöhet csak szóba.
És a beruházók is komoly lehetőséget jelentenek.
– Beruházók? – visszhangozom.
– Igen – feleli Mira. – Kicsit távol van a várostól, de az apartmanok és a
főépület helyére fel lehetne húzni egy lakóparkot. Pár emeletes társasházak
vagy hasonlók, ha a területrendezés nem probléma. Bűbájos lehetne.
– Nem. – Végig sem gondolom, mielőtt rávágom. Megválni a szállótól
egy dolog. Ledózerolni viszont más tészta. – Határozottan nem szeretnék
beruházókat.
Mira a homlokát ráncolja, csücsörít és bólint.
– Értettem. – Felszegett állal, bosszantó módon Willhez fordul. Úgy
mutattam be őt, mint a tanácsadómat, de a potenciális ügyfél én vagyok. –
Biztos nem kell mondanom, mennyire fontos a lehető legkedvezőbb ár,
hogy versenyképesek maradhassunk.
– Természetesen – bólogat Will.
Mira kétkedő aaaha hangot hallat.
– Lényeges, hogy ezzel mindannyian tisztában legyünk, rendben?
Világos, hogy én vagyok a mindannyian, és hogy valamiből kimaradtam.
Amint a nő kocsija kifordul a parkolóból, Will felém fordul:
– Mindenbe beavatlak, ha egyedül leszünk.
Tiltakozásra nyitom a számat, de a szavamba vág.
– Hidd el, nem akarod, hogy más is fültanúja legyen ennek a
beszélgetésnek.
Mintha csak a mondandóját akarná nyomatékosítani, egy teniszruhás
hölgy szakít félbe minket, afelől érdeklődve, merre találja a pályákat.
A megfelelő irányba kalauzolom a vendéget, aztán Will felé fordulok.
– Menjünk be? – intek a ház felé.
– Igazából – motyogja – van egy jobb ötletem.

Leballagok a domboldalon, át a partra. Willnek el kellett még intéznie pár

telefont, miután Mira elment, de most itt áll a csónakház mellett,
fürdőnadrágban és pólóban, mindkét kezében egy-egy lapáttal. Amint
megpillantom, összerándul a gyomrom, ami azért vicces, mert azóta
görcsben áll, mióta megkért, hogy találkozzunk a stégnél. Egy szóval sem
említette, mégis fürdőruhába és rövidnadrágba öltöztem át. Volt egy
megérzésem.
– Azon gondolkodtam, áll-e még az ajánlatod – kiáltja Will, miközben
felé ballagok. A kenut már vízre tette.
Nem tudom, hogy nevessek-e, vagy belelökjem a tóba. Először az
overallos megjegyzés, most meg ez.
– Mit gondolsz? – kérdezi.
– Kilenc évet késtél.
– Tudom – dünnyögi grimaszolva. – Ne haragudj! – A kenu felé biccent.
– Reméltem, hogy mégis megtanítasz. Azt mondtad, segítesz, hogy ne
égessem le magam.
– Hát emlékszel?
Will szeme az arcomat fürkészi. Idekint a kávébarna írisze inkább egy
fény felé tartott kólásüveghez hasonlít.
– Mindenre emlékszem. – Elnyújtja a szavakat, és mélyen a szemembe
néz, mire a gyomrom fejest ugrik a vízbe.
Felkapom a rövidebb lapátot, és jól megszorítom, hogy ne remegjen a
kezem.
– Hát jó. – Kihúzom magam. – Szállj be a csónakba!
Felhős az ég, és júliusi délutánhoz képest alig van valaki a tavon. Éppen
ezért szeretem a borongós napokat. Egy darabig evezünk, nem
beszélgetünk, csak siklunk a vízen, el a parton álló házak mellett –
klasszikus rönkházak pirosra mázolt ablakokkal, hivalkodó bungalók
túlméretezett csónakházakkal. Will elöl ül, én pedig figyelem, ahogy az
izmok hullámzanak a hátán. Percekig bámulom a karjára tetovált
örökzöldet.
Szürreális, hogy itt vagyok vele. A találkozásunk után egy éven keresztül
ábrándoztam erről a pillanatról. Amikor munkába mentem, amikor kávét
főztem, mielőtt lefeküdtem aludni, elképzeltem, ahogy megmutatom Will
Baxternek a Smoke Lake-et.
– Szóval – néz hátra a válla fölött –, hogy nézek ki? – Rám villant egy
régi Will-féle mosolyt, és hirtelen összezavarodom. Mi folyik itt? Ma
másmilyen.
– Túl magas vagy a kenuhoz – vetem oda.
 Rámutatok egy homokos partszakaszra, és kihúzzuk a hajót. Leülünk a tó
mellé, lábujjunk a vízbe ér. Pont, ahogy kilenc évvel ezelőtt elképzeltem.
– Még nem beszéltük át részletesen, mit is foglalhat magában az
adásvétel. Most még minden csak spekuláció – mondja Will, visszarántva a
jelenbe. – De alapvetően egy ekkora ingatlanra csak korlátozott számú vevő
várható. És bár az üzlet nem hasít úgy, mint szeretnénk, a telek és az
épületek ára önmagában is magas.
– Mira szerint az árnak versenyképesnek kell maradnia.
– Igaz. Ennek érdekében a hasonló helyzetű vállalkozások általában
ügyelnek rá, hogy a lehető legalacsonyabb költségekkel működjenek a
dolgok. – Szünetet tart. – Ez azzal is jár, hogy átvizsgálják az egész
személyzetet, és… elbocsátanak embereket.
Felfordul a gyomrom.
– Hány embert? – suttogom egy perc múlva.
– Nem tudom megmondani – feleli Will. – Lehet, hogy csak egy-két
pozícióról van szó, de az is előfordulhat, hogy nagyobb létszámleépítésre
lesz szükség. Több idő kell, hogy kitaláljam.
Az arcomat tanulmányozza.
– Kikérjük egy másik ingatlanos véleményét is, de a helyzet a következő:
ha úgy döntesz, eladhatod a szállót anélkül is, hogy akár egy villanykörtét is
kicserélnél. De egyetlen vevő sem fogja úgy átvenni a helyet, hogy ne
eszközölne változtatásokat, méghozzá jelentős változtatásokat. Valószínűleg
a személyzetet is leépítik majd. A szállodaláncok a maguk módján intézik a
dolgaikat. Mindent szabványosítanak, a saját embereiket hozzák be a
vezetői pozíciókba.
Jamie-re gondolok, és arra, mennyire büszke a helyben készült
samponokra és szappanokra, vagy Peter nemrégiben tett megjegyzésére,
miszerint kevés szállodában sütik helyben a kenyeret és a süteményeket.
Minden előre elkészítve és lefagyasztva érkezik.
– Nem akarlak megijeszteni, de nem is akarom szépíteni a dolgot –
mondja Will.
A vizet bámulom, és próbálom elnyomni a hányingeremet.
Anyának megszakadna a szíve. A gondolat jön és el is illan egyetlen
rövid, fájdalmas másodperc alatt. Kénytelen vagyok lehunyni a szememet.
– Fern?
– Olvasni kezdtem anyu naplóját, amit még a születésem előtti nyáron írt.
– A hangom megremeg, ezért elhallgatok. Nem tudom, miért mesélem el.
Will karja a vállam köré simul. Ez nem több vigasztaló ölelésnél, de az
érintése olyan megkönnyebbülést jelent, mintha kinyílna egy
nyomáscsökkentő szelep a szívemben. Nagyon jó illata van, és minden
önuralmamra szükségem van, hogy ne hajtsam a fejemet a vállára, és ne
bújjak hozzá.
– Mindig is tudta – folytatom, amikor már nem reszket a hangom. –
Mindig is tudta, hogy ő akarja vezetni a szállót. Az eladásnak már a
gondolatába belehalt volna.
– Tehetek egy észrevételt? – kérdezi Will egy perc múlva.
– Persze. – Kitekeredem, hogy ránézhessek. A karja leesik, a keze
megpihen a köztünk lévő homokon.
– Szinte kivirulsz, amikor a szállóról és a jövőjéről beszélsz.
Szenvedélyesen szereted ezt a helyet, és az ötleteid fantasztikusak. És
remélem, nem bánod, de beültem az egyik eligazításodra.
– Hogy mit csináltál?
Miután Jamie közölte, hogy a jelenlétem „felzaklatja az embereket”, még
kétszer összehívtam a személyzetet, hogy rendesen bemutatkozzam,
megköszönjem mindenkinek, amiért anyu halála után is a hátukon vitték a
szállót, és megválaszoljam a kérdéseiket. Nem mindegyikre tudtam felelni –
többek között arra sem, eladom-e az üzletet, vagy sem. Egész idő alatt
legszívesebben elhánytam volna magam. Anyu imádott a figyelem
középpontjában lenni, de én még mindig kényelmetlenül érzem magam a
rám szegeződő tekintetek alatt. Félek, hogy az emberek rájönnek, az idő
nagy részében csak improvizálok.
– Látni akartalak akcióban. – Felém hajol. – Fantasztikus voltál.
Magabiztos, amennyire lehet, határozott, de empatikus. Nehéz kiállni egy
nagy csoport elé, és kimondani, hogy nincs válaszod mindenre. Ezt sok
vezető nem képes megtenni.
Meglepett a dicsérete. Biztos voltam benne, hogy mindenki látja a kezem
reszketését, hallja a hangom remegését. Éreztem a kételyüket. A főszakács
végig engem bámult, a mellkasán karba tett kézzel.
– Szerintem nem győztem meg őket.
– Fordított helyzetben nekik vajon sikerült volna meggyőzni téged?
Ugyan a szállóban nőttél fel, a legtöbbjük számára mégis a semmiből
csöppentél ide.
– Egyszerűen nem tudtam elképzelni itt magam – motyogom. Ez az
érvelés már a saját fülemnek is kezd hamisan csengeni. Olyan, mint az
ember kedvenc elnyűtt inge: kényelmes, de valószínűleg már jobb lenne
nem menni emberek közé benne. – Igazából kezdem élvezni, hogy újra itt
vagyok. Mintha így kellene lennie, egyes részeket leszámítva. – Félelmetes
bevallani, de igaz. A személyzeti megbeszéléseket leszámítva élvezem a
munkát. Szeretek Whitney közelében lenni. Alig hiányzik a város. –
Döbbenetes, ugye?
Tekintettel mindarra, amit Will tud rólam, arra számítok, hogy helyeselni
kezd.
– Ezt azért nem mondanám. A tervek néha változnak.
Mintha nem mondana ki valamit. Nézzük, ahogy egy csónak elsiklik
mellettünk, egy férfi horgászzsinórt vet ki a végéből. Egy pillanat múlva
Will hozzáteszi:
– Már nem azok vagyunk, akik huszonkét évesen voltunk. Nem baj, ha
más dolgokat akarunk.
Lenézek az ujjainkra a homokban, mindössze centik választják el őket
egymástól, és rettegni kezdek, hogy bizonyos dolgokat éppannyira akarok,
mint akkor.
– Szóval, mesélj nekem a pasiszünetedről – mosolyog Will, és a
pillantásom az övére siklik. Úgy tűnik, a gondolataim olyan frekvencián
sugároznak, amit csak ő képes meghallani.
– Nincs sok mesélnivalóm – felelem óvatosan. A szerelmi életünk
határozottan abba a kategóriába tartozik, amiről nem beszélünk. – Csúnya
szakítás, cölibátusi fogadalom és így tovább.
– Cölibátusi fogadalom? És az milyen?
– Öt hónapig tartott. – Nem kapom meg a kacajt, amire annyira vágytam.
Ehelyett Will elhallgat.
– Szóval találkozgatsz valakivel. Jamie az?
Belevájom a lábujjamat a homokba, az államat a térdemhez szorítom.
– Vele már réges-régen szakítottunk.
– Még mindig szerelmes beléd.
Hirtelen felkapom a fejem.
– Dehogy az!
– Bízz bennem! Láttam, hogy néz rád.
– Tévedsz. Jamie a Brookbanks Resortot szereti – felelem, magamat
éppúgy győzködve, mint őt. – Különben is, inkább arról van szó, hogy
hanyagolom a komoly kapcsolatokat.
– Aha – dünnyögi Will. – És mióta?
 – Nagyjából két éve.
– Két év – visszhangozza. – Komoly volt? Mármint a kapcsolatod a
szünet előtt?
Ezt át kell gondolnom. Philippe meg én szerelmet vallottunk egymásnak.
Találkozott anyuval, és én is ismertem a szüleit. Sajátomként gondoltam a
mopszára – néha még most is vigyázok Mochára, amikor Philippe elutazik.
De sosem képzeltem, hogy örökre együtt maradunk.
– Másfél évig tartott, de már régóta munkatársak voltunk.
– Akkor miért szakítottatok?
Kifújom a levegőt.
Régebben nem gondoltam, hogy lenne zsánerem, bár Whitney azt állítja,
kettő is van: valaki, aki megfelelő, de közel sem tökéletes számomra (szinte
mindenki, akivel eddig randiztam). És a pöcsfejek (Philippe).
Soha nem gondoltam, hogy készen állnék összebútorozni valakivel, de
csak Philippe után merült fel bennem a lehetőség, hogy Whitney-nek talán
igaza van. Egy részem talán szándékosan választ nem megfelelő embereket.
Ha az ember egy másik nő mögött találja a pasiját letolt gatyával, elkezdi
megkérdőjelezni az addigi döntéseit.
– Bocs – mondja Will. – Nem akartam kíváncsiskodni.
– Hogyhogy nem? – kérdezem apró kacaj kíséretében. Furcsa megint így
beszélgetni vele, de azon kapom magam, hogy meg akarok nyílni előtte.
Will-lel mindig is így volt. – Semmi baj. Csak egy kicsit ciki. Megcsalt.
Rajtakaptam. Szakítottunk.
– Miért lenne ez ciki? – A hangja elég ridegen cseng, és óvatosan felé
sandítok. A tavat bámulja, az állkapcsa megfeszül.
Vállat vonok. Nem akarom elmondani neki, hogy Philippe hűtlensége
mekkora csapást mért a büszkeségemre. Inkább másra terelem a szót.
– És mi a te történeted?
Ráncba szalad a homloka.
– Nem egészen így képzelted el a jövődet. – Eszembe jut, mit írtam a
tervébe.
– Tényleg nem – ért egyet. Gyanítom, hogy nem is mond többet, de
hozzáteszi: – Hosszú történet.
– Ráérek.
Előrehajol, és megforgatja a gyűrűjét.
– Gyakran csinálod ezt – jegyzem meg.
Will a szeme sarkából rám les.
 – Kitől kaptad?
– A nagymamámtól – felel kis idő múlva. – Nagyapámé volt.
– Szerettétek egymást.
– A nagymamámmal? Igen. Emlékszel? – Halvány mosolyra húzódik az
ajka, legszívesebben a szája két sarkába nyomnám az ujjaimat, hogy még
feljebb húzzam.
– Persze – suttogom. – Mindenre emlékszem.
Hümmögve a víz felé fordul.
– Négyéves voltam, amikor a nagyapám meghalt. Nem sokra emlékszem
róla, de a nagymamám sokat volt velünk. Kemény nő volt. Dottie.
Szerintem kedvelted volna.
Ez furán jólesik.
– Gondolod?
– Tuti. Egyenes ember volt. Nagyon független. A húgommal szinte
minden hétvégén nála aludtunk kis korunkban. Saját szobánk volt. Ő
tanított meg a csavarhúzóval bánni, és olajat cserélni a kocsiban. Amikor
anya elment, ezt a gyűrűt adta nekem, és hosszasan beszélt a felelősségről
és arról, hogy vigyázzak a húgomra. – Rám néz. Bólintok. Erre a részre is
emlékszem. Legszívesebben végigcirógatnám az ujjammal az állán lévő
heget, de nem mozdulok.
– Nagyon sokat viccelt, de irtó száraz volt a humora. Soha nem tudtam
eldönteni, hogy komolyan beszél, vagy sem. Idősebb koromra rájöttem,
hogy szinte mindig tréfált. Úgy egy éve halt meg.
– Sajnálom.
– Kilencvenhárom éves volt. Szép élete volt.
– Akkor is szívás, szép élet ide vagy oda.
– Tényleg az volt. Baromi szar.
Szitálni kezd az eső. Csak egy ködös permet, de visszamászunk a
kenuba, és tempósan evezni kezdünk, ami nem is baj, mert a cseppek egyre
erőteljesebben záporoznak a csónakházhoz közeledve.
Kiemeljük a hajót a vízből, és az állványhoz cipeljük. Mire a lapátokat és
a mentőmellényeket is behordjuk a tárolóba, mindketten bőrig ázunk.
Felakasztom a mellényeket, és amikor megfordulok, látom, hogy Will
néhány lépés távolságból figyel.
Odakint, a háta mögött zuhog az eső, csak úgy dobol a fémtetőn. Az inge
átázott, a mellkasa izmaira simul. Három hosszú lélegzetvételig bámuljuk
egymást, aztán egy lépést tesz előre, a tekintete a számra siklik.
 – Ne – suttogom.
– Mit ne? – kérdezi rekedten.
Beszívok egy lélegzetet.
– Ne nézz így rám! – Gőzöm sincs, hogyan viselkedjek ezzel a Will-lel,
aki úgy vizslatja az arcomat, mint egy kincsestérképet.
– Hogyan?
– Mintha érdekelnélek – vetem oda, a körmeimet a tenyerembe vájva.
Újabb lépést tesz.
– Mi van, ha érdekelsz?
– Hát, megtiltom. – Hátrálok egy lépést.
– Miért?
Egész délután próbáltam elnyomni a fájdalmat, mégis a felszínre bukkan,
mint amikor a víz alá nyomott bója felemelkedik.
– Mert kilenc évvel ezelőtt hagytad, hogy várjak rád, ott, azon a stégen.
– Nem akartam – feleli halkan.
– Akkor miért csináltad? Tudtad, hogy itt leszek. Tudtad, mit érzek
irántad. – A hangom fojtottan szökik ki a torkomból.
Nyel egyet.
– Igen, tudtam.
Érzem, ahogy megremeg az alsó ajkam, és ráharapok. Erősen. El kell
tűnnöm innen. El akarok menni Will mellett, de elkapja a karomat, és nem
enged. Lehajol, a tekintete az enyémbe fúródik.
– Attól féltem, hogy más vagyok, mint amire emlékszel. Attól féltem,
hogy csalódást okozok.
– Így is csalódást okoztál – suttogom. – Elhitetted velem, hogy csak
képzeltem az egészet.
– Pedig nem – jelenti ki. – Hidd el, nem veled volt a baj. – Meg akarom
kérdezni, mire gondol, de elcsíp egy könnycseppet az arcomon, a fülem
mögé tűri a hajamat, aztán magához húz.
Belemarkolok az ingébe, és közelebb rántom magamhoz. Szeretném
végigcirógatni az ujjaimmal a vállát, a nyelvemet a sebhelyére tapasztani,
és megtenni minden olyasmit, amit akkor akartam, amikor még nem
gyűlöltem Will Baxtert.
Lehajol, és a tenyerébe veszi az arcomat. Az orra súrolja az enyémet. A
nedves inge alá csúsztatom a kezemet, a tenyerem a hasára simítom, ő
pedig lehunyja a szemét. A bőre forró, a húsa kemény. Hozzásimulok.
Will végigfuttatja az ujját az orrnyergemen egészen az orrom hegyéig.
 – Tökéletes.
Ahogy az ajkát az enyémhez közelíti, a nevemet suttogja, és ez kiragad a
nosztalgia ködéből.
– Sajnálom – makogom, és hátrálni kezdek. – Nem kellett volna így
viselkednem. Nem lett volna szabad.
– Oké. – Éppolyan szaggatottan lélegzik, ahogyan én.
– Túl nagy fába vágtam a fejszémet – hebegem elcsukló hangon. –
Szükségem van a segítségedre. És ehhez az kell, hogy minden rendben
legyen köztünk, máskülönben nem tudunk együtt dolgozni.
Rám mered.
– Soha nem tennék olyat, ami ártana a szállónak, bármi történik is
köztünk – mondja. – Ezt tudnod kell. Bízhatsz bennem.
Megrázom a fejemet. Willben bízni olyan lenne, mint egy délibábban.
– Nem lehet. Nem tudom, ki is vagy valójában. És te sem ismersz engem.
– Azzal kilépek a csónakházból az esőbe.

A kopogás hajnali kettő után hangzik föl. Tompa puffanások. Nem Peter
határozott kopp-kopp-koppja vagy egy vendég kétségbeesett dörömbölése,
mert egy sárga szempárt pillantott meg a bokorban.
Amúgy is ébren vagyok. Néhány perce már a reményt is feladtam, hogy
aludni próbáljak.
Mire leérek a földszintre a hálóból, már senki sincs a bejárati ajtónál,
csak egy keskeny, szögletes csomag áll a lábtörlőmön. Élénk csíkos papírba
csomagolták, a tetején pedig egy boríték hever, rajta a nevemmel. Azonnal
felismerem Will kézírását. Nem változott.
A konyhaasztalhoz viszem a dobozt, és kinyitom a borítékot. Belül egy
nő rajza van, aki egy evezőt emel a levegőbe, mint egy kardot, és egy rövid
üzenet.
Igenis ismersz. És én is ismerlek téged.
Letépem a csomagolópapírt, és a sötétbe mosolyogva bámulom az album
borítóját.
 12
JÚNIUS 14., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
Will elvitt a Sonic Boomba, a város egyik legnagyobb lemezboltjába. Már
sokszor jártam ott, de ezt nem akartam Will orrára kötni. Igaza volt –
pontosan erre volt szükségem a galériában történt kisebb összeomlásom
után. Korábban is kínzott már a honvágy, de a festmények felébresztettek
bennem valamiféle mélyebb sóvárgást.
A bakeliteket lapozgatva máris jobban éreztem magam. Megmutattam
Willnek, melyik albumokat venném meg, ha lenne rá pénzem. Nem mintha
lett volna lemezjátszóm – nem volt hely a lakásomban.
– Ha ma hazavihetnél egyet, melyiket választanád? – kérdezte.
– Csak egyet?
Bólintott.
Elgondolkodva bámultam a plafont, aztán hirtelen ötlettől vezérelve egy
másik részlegbe szaladtam a kincsemért. Patti Smith Horses című albumát
forgattam a kezemben.
– Emlékül.
– Van egy ötletem! – kiáltott fel, de nem fejtette ki bővebben.
A délután hátralévő részében a Kensington Marketben sétálgattunk. Ez
Toronto antik holmikat és csecsebecséket kínáló üzletekkel és ételárusokkal
telezsúfolt kisebb városrésze, ami az utóbbi időben betelepülő hentesüzletek
és puccos butikok ellenére is rendületlenül lerobbant maradt. Minden
vackokat áruló boltba benéztünk kincsek után kutatva. Én egyenesen a
napszemüveges polchoz masíroztam, olcsó kereteket próbáltam az új
frizurámhoz. Will is portyára indult, bár nem árulta el, mit keres.
– Na és ez? – kiáltottam oda neki az utolsó üzletben. A kassza mellett
nézegetett valamit. Az orromon műanyag szárú, sárgásbarna lencséjű,
hatalmas szemüveg billegett. Hét dollár kilencvenkilenc centet kóstált.
– Úgy nézel ki, mint egy hatvanas évekbeli filmsztár.
Újra megcsodáltam magam a tükörben.
– Akkor ez eldőlt.
Mire beesteledett, a levegő párássá vált, az égre vastag, szürke
felhőtakaró úszott. Italra volt szükségünk, ebben egyetértettünk.
 – Ez egy kiváló gin-tonik – vihogtam, miután leültünk egy apró
fémasztalhoz egy apró bár apró teraszán. Anyu mindig ezt itta az év első
meleg napján.
– Nem is tudtam, hogy a gin-toniknak is vannak kiválósági fokozatai.
– Pedig vannak. Ittam már néhány igazán szörnyűt ebben a városban.
Állott tonik. Kiszáradt lime. Szar gin.
Felnevetett.
– Örömmel látom, hogy elérkeztünk az est azon részéhez, amikor végre
az úrias oldalad is megmutatkozik.
– Kóstold meg! Baromi jó. – Átcsúsztattam a poharat az asztalon.
Belekortyolt. Aztán még egyet, egy hosszabbat.
– Frissítő – jegyezte meg. – Ez fura.
– Mi a fura?
– Valamiért kivételesen erős késztetést érzek, hogy fallabdázni kezdjek,
és megtanuljak vitorlázni.
– Ha-ha-ha.
Elmosolyodott.
– Tényleg jó. Sokkal jobb, mint a söröm, ami azt illeti. – Valami
kézműves ale-t rendelt magának. – Mindjárt jövök.
Néztem, ahogy elindul a bár felé, aztán elővettem a telefonomat. Egy sms
várt Whitney-től.
Kösz a meghívást! Cammel elviszünk téged meg Jamie-t
ünnepelni, amint hazajössz.
A VISSZASZÁMLÁLÁS MEGKEZDŐDÖTT!!!
Jamie-től is volt egy, amiben azt írta, hogy este tábortüzet rendez a
személyzeti apartmanoknál.
Ne vidd túlzásba!
– írtam vissza. Tutira átesik a ló túloldalára.
Túl sok lesz a sör meg a fű. Ki tudja, milyen csipszek, pálcákra szúrt
kolbászok a parázs fölött – több jut belőle a tűzbe, mint az éhes szájakba.
Szükségszerűen előkerül majd egy akusztikus gitár is, ami általában az este
végét jelezte számomra, de amikor Jamie játszott, hajlandó voltam maradni.
Mindössze három dalból állt a repertoárja (szigorúan csak Neil Young), és
ha nem hülyéskedett, gyönyörű hangja volt. Aznap este, amikor először
megcsókoltam egy tucatnyi munkatárs előtt a tábortűznél, a Heart of Goldot
énekelte. Amikor az ujjait az enyémekre kulcsolta, ragadósak voltak a
mályvacukortól, az éjszaka hátralévő részében mégsem engedtem el.
Will két gin-tonikkal tért vissza, és belehajtogatta magát a székébe.
– Ha már a tied felét megittam – ajánlotta.
– Hálás köszönet. – Ahogy a pohár után nyúltam, véletlenül megrúgtam
őt az asztal alatt. – Bocs. Hatalmas lábam van.
Felszaladt a szemöldöke.
– Tényleg?
– Igen, kicsi vagyok, aránytalanul nagy lábbal.
– Ilyen nincs.
– Még jó, hogy van! – A magasba lendítettem a negyvenes magas szárú
Converse-emet. – Látod?
– Nem is tudom. Nekem normálisnak tűnik. – Félrebillentette a fejét. –
Állj fel, hogy egészben láthassalak.
Csípőre tett kézzel felpattantam.
Tetőtől talpig végigmért, aztán nevetésben tört ki.
– Tulajdonképpen igazad van. Orbitálisak. Csoda, hogy nem botlasz meg
gyakrabban.
– Kösz – vetettem oda. – Biztos vagyok benne, hogy neked ellenben
rendkívül átlagos méretű lábad van. – Lenéztem a csizmájára: gigantikus
volt. Amikor visszanéztem, Will vigyorogva figyelt.
Vörös arccal süppedtem vissza a székembe.
– Mit is mondtál? – affektált.
Hozzávágtam a lime-karikámat.
– Ne legyél bunkó!
Egyszerre pattant ki a szemünk, aztán mindkettőnkből kirobbant a
nevetés. Épp sikerült egy kis levegőhöz jutnom, amikor Will az asztal alatt
belerúgott a lábamba, és kezdődött az egész elölről.
Az ég besötétedett, mire végeztünk a második körrel. Az ujjamat
végigfuttattam a poharam peremén. Nem akartam elbúcsúzni, de szinte
láttam magam előtt leperegni a napunk stáblistáját.
– Jól éreztem magam. – Nem tudtam, mi mást mondhatnék.
– Én is – bólintott Will. – Erről jut eszembe… – A farmerzsebében
kotorászott, és két miniatűr nejlonzacskót tett le elém. Mindkettőben egy-
egy fényes, piros villamoskitűző lapult. – Egy neked és egy nekem –
mosolygott. – Emlékül.
 Az enyémet a táskám sarkához tűztem, Will a sajátját pedig a
hátizsákjához. Amikor végzett, találkozott a tekintetünk.
– Imádom. Köszönöm.
Ahogy az utolsókat kortyolgattuk, hirtelen az a rémisztő gondolat villant
át az agyamon, hogy Will a legjobb ember, akivel valaha találkoztam.
Sokkal több lakozott benne a felszín alatt – több volt egy gyönyörű arcnál.
Peter egyszer sütött egy lisztmentes csokitortát. Tökéletesen nézett ki –
sötét volt, fényes, tört cukorral megszórva. De amikor beleharaptam,
rájöttem, hogy nem cukor van a tetején, hanem só, és Peter csilit adott a
kakaóhoz. Az volt a legeszméletlenebb dolog, amit valaha kóstoltam,
egyszerre dekadens és váratlan. Will pont ilyen volt.
– Egy barátom koncertezik ma este – mondta. Felpillantottam az
italomból. – A Sneaky Dee’sben – folytatta. – Ott még sosem rendeltem
gin-tonikot. Lefogadom, hogy szar. De azért lenne kedved eljönni?
– Voltam már a Sneaky Dee’sben – tagoltam lassan. Már-már
intézménynek számított Torontóban; a földszinten volt a bár, az emeleten
kis koncertterem, graffiti minden elérhető felületen, a város leghíresebb
nachosa.
Will a gyűrűjét babrálta.
– Szerintem az egész városban nem létezik olyan egyetemista, aki ne járt
volna ott.
– Ez nem része a hivatalos Will Baxter-túrának? – Mozdulatlanul ültem,
de a bőröm alatt pezsegni kezdett a vérem.
– A túrának vége. Már nem vagyok szolgálatban. Nem iszom munka
közben.
– Ez csak természetes. Nem akartam megsérteni a profizmusodat.
– Kilenckor kezdenek. Nem ehetnénk előbb valamit?
A tenyeremre támasztottam az államat, tovább legeltettem rajta a
szememet, mint kellett volna.
– Holnap tényleg elmész?
– Igen, tényleg.
– És soha többé nem jössz vissza?
Oldalra billentette a fejét, mintha nem értené, hova akarok kilyukadni.
– Visszajövök, de talán csak az ünnepek után. – Addigra én már rég
elhúztam a csíkot.
– Szóval azt akarod mondani, hogy ilyen lehetőség csak egyszer adódik
az életben?
 Will ajka felfelé görbült.
– Pontosan – bólintott. – Ha lemaradsz, kimaradsz.

– Tiszta dzsuva vagyok – motyogtam, amikor már majdnem a Sneaky

Dee’snél jártunk. Egész nap a városban csatangoltunk, és vastag réteg
mocsok borított. Nagy szükségem lett volna egy zuhanyra. – Innen nem
messze lakom. Arra gondoltam, gyorsan megmosakszom, átöltözöm, és ott
találkozunk. – Még a koncert előtt megjárnám.
– Mi? Ne már! Azt hittem, előbb betolunk egy csomó nachost. Különben
is, ha egyszer hazamész, kizárt, hogy újra elindulj.
– Olyan szagom van, mint a használt pipavíznek.
Will lehajolt, arcát egy centire a nyakamhoz dugta, és mélyen beszívta a
levegőt.
– Olyan illatod van, mint a napfénynek – duruzsolta a fülembe.
A fejem úgy csapódott az övé felé, mintha madzagon rántanák. Az
orrunk kis híján összeütközött.
– Bocs, ez fura volt – hebegte, és idegesen heherészve hátrahúzódott.
– Ühüm. – Megköszörültem a torkomat. – Csak az van, hogy nem igazán
vagyok bulihoz öltözve. – Már majdnem felvetettem, hogy kísérjen el, de az
ötlet, hogy a szomszéd szobában várakozzon, miközben lezuhanyozom,
kivételesen rossznak tűnt.
– Tök jól nézel ki – bizonygatta. – Nem kell puccba vágnod magad. Ez
csak a Sneaky Dee’s. Senki sem lesz kiöltözve.
– Csak attól félsz, hogy lepattintalak, és egyedül kell meghallgatnod
valami fura Nirvana-emlékzenekart. – Will úgy egy háztömbbel ezelőttig
elfelejtette megemlíteni, hogy egy skabandáról van szó.
– Totál betojtam – dünnyögte. – Légyszi, ne kelljen egyedül mennem.
Már feltűntek az ikonikus koponyák a Sneaky Dee’s bejárata fölött.
– Rendben. De jössz nekem eggyel.
Miután megérkeztünk, Will lecsapott az egyik bokszra, míg én gyorsan
beszaladtam az alagsori mosdóba. Átkutattam a táskámat, abban a
reményben, hogy egyszer csak ott terem előttem egy szempillaspirál vagy
egy fésű, de csak egy rágógumit és egy doboz ajakbalzsamot találtam. Nem
az a fajta lány voltam, aki komplett sminkkészlettel rohangászik
mindenfelé. Reggelente még csak ki sem festettem magam: megmosdottam,
és felkentem egy vastag réteg szájfényt az ajkamra, és kész. Akkor viszont
a padlót is megcsókoltam volna egy dezodorért.
Amikor visszatértem, egy másik srác ült Will mellett. Még a terem túlsó
feléből is láttam, hogy rettenetesen ápolt. Olajbarna bőre és rendkívül
pedánsan nyírt sötét szakálla volt.
– Fern, ő itt Eli – mondta Will.
– Örülök, hogy megismerhetlek. – Eli felállt, és két tenyere közé fogta a
kezemet. Piros farmert, keskeny fekete nyakkendőt és egy fehér gombos
inget viselt, amiről lerítt, hogy aznap este már találkozott vasalóval. Ami
alatta volt, az meg konditeremmel.
– Szintúgy – feleltem, és helyet foglaltam velük szemben. – Honnan
ismeritek egymást?
– Együtt jártunk általánosba, aztán gimibe – magyarázta Eli. – De már jó
ideje nem találkoztunk. El sem hiszem, hogy végre sikerült rávennem, hogy
eljöjjön egy koncertemre.
Jelentőségteljes pillantást lövelltem Will felé, de nem volt hajlandó
viszonozni. Abban a hitben éltem, hogy már látta élőben a zenekart, és nem
borzalmas skás Nirvana-feldolgozásokat kell hallgatnunk egész éjjel.
– Épp a környéken voltunk, Fern pedig igazi zeneőrült, úgyhogy
gondoltuk, benézünk – fecsegett Will.
– Király! Szerintem egész jó műsort nyomunk – mondta Eli. Leintett egy
pincért, hogy leadhassuk a rendelésünket, majd hozzám fordult. – Na és te,
Fern, Torontóban élsz, vagy te is Vancouverből jöttél?
– Ó, dehogy. Innen nem messze lakom.
A srác Will felé biccentett.
– Hogy megy a távolsági dolog? Liberty Village-ben lakom, ha
túlságosan húzósnak találnád. Azzal rám kacsintott.
– Ja nem – tiltakoztam hadonászva. – Nem vagyunk együtt. Isten ments!
Will felnevetett.
– Meg kellene sértődnöm, mennyire viszolyogsz a gondolattól is?
– Nekem határozottan rosszulesne – mondta Eli. – Úgy fest, mint akinek
a gyomra fáj.
A pincér letett elénk egy nagy üveg sört és három poharat. Töltöttem,
aztán nagyot kortyoltam a sajátomból.
Eli és Will beszélgetését hallgattam, rádöbbentem, hogy ismeretlen
terepre tévedtem. A Will-lel töltött napom ugyan spontán és rendhagyó volt,
de akaratlanul is meghatároztunk egy útitervet, egy szabálykönyvet és egy
végpontot. Most azonban nemhogy letértünk a helyes útról, de még
közönség elé is tártuk furcsa kapcsolatunkat.
Valaki megbökött a lábával az asztal alatt, mire felnéztem a sörömből.
Jól vagy? – tátogta Will, miközben Eli újratöltötte az italunkat.
Bólintottam.
A pincér egy jókora tálat tett az asztal közepére, tele nachosszal.
Legalább egykilónyi feltét pompázott rajta a sajton és a salsán kívül: darált
marhahús, sült bab, zöldségek, guacamole, tejföl. Elismerően
felsóhajtottunk.
– Na és ez az alak milyen volt gyerekkorában? – faggattam Elit,
miközben sikerült kiszabadítanom egy csipszet.
– Vad Bill? Kábé ugyanilyen – mormolta Eli.
Vad Bill? – súgtam némán Will felé, mire ő csak a szemét forgatta.
Mintha láttam volna, ahogy a nyaka rózsaszínre pirul.
– Állandóan rajzolt. Sovány volt. És kicsit emós.
Felvontam a szemöldökömet.
– Igazán?
Eli Willre sandított, aki alig láthatóan megrázta a fejét. Eli visszafordult
felém, és elengedte a füle mellett a kérdést.
– A sportokban meg nagy nulla.
– Sportoltam én – morogta Will. – A szünetekben mindig játszottunk.
– És mit is? – Eli ismét rám kacsintott.
Will megvakarta a homlokát.
– Tollaslabdáztunk.
– Tollaslabdáztatok – visszhangozta Eli. – Az hát. Klasszikus sulis játék.
Miután felfaltuk a kaja nagy részét, Eli előhúzott egy húszast a
tárcájából.
– Mennem kellene. A dobosunk morcos lesz, ha nem vagyunk az
öltözőben legalább tizenöt perccel a fellépés előtt.
– Mi a zenekar neve? – érdeklődtem.
Will szeme tágra nyílt az asztal túloldalán. Alatta pedig bokán rúgott.
– Mighty Mighty Kurt Tones – közölte Eli komoly ábrázattal.
Egy ázott csipszet nyomtam a számba. Gyorsan másra kellett terelnem a
szót, különben kibuggyant volna belőlem a nevetés.
– Akarjátok tudni, mitől lenne még jobb ez a nachos?
– Igen – vágták rá egyszerre.
 Előadtam az elméletemet, miszerint a feltéteket szét kell osztani, és a
nachost rétegesen kisütni, hogy ropogósabb maradjon. Will és Eli leesett
állal bámult rám.
– Nem értetek egyet? – Leküldtem egy petyhüdt csipszet a torkomon.
Még mindig kiváló volt.
Eli szólalt meg először.
– Fern? – Egyik kezét a mellkasára tette. – Tudom, hogy csak most
találkoztunk, de azt hiszem, te vagy a lelki társam. Hozzám jössz feleségül?
Felnevettem.
– Akkor csak egy randi?
Megráztam a fejem.
– Hallgass végig! A városnak ugyanazon a részén lakunk. Te baromi
dögös vagy, én pedig mérsékelten tehetséges az ágyban. – Willre mutatott. –
Jó állásom van, saját lakásom, és remekül szaxofonozom. Van egy közös
barátunk, aki kezeskedik értem. Tényleg nincs okod nem randizni velem.
– Nem miattad, tényleg – erősködtem. Will felé pislogtam erősítésért, de
ő Elit bámulta.
– Mi kell még? Foglalok egy asztalt valami puccos helyen.
Ismét megráztam a fejem. Izzadni kezdett a tenyerem. Tudtam, mi lesz
ennek a vége.
– Fern, ne kéresd magad. Mit szólnál egy kávéhoz?
Nyeltem egyet.
– Bocsi – szóltam halkan. – Van pasim. – Amint kimondtam, Will
azonnal felém pördült.
– Süket duma – dünnyögte Eli, majd a haverjára nézett. – Tényleg elkelt
a csaj?
Will a szemembe nézett, és a gyomrom görcsbe rándult.
– Tényleg – feleltem továbbra is őt bámulva. – Jamie-nek hívják, és már
négy éve együtt vagyunk.
 1990. június 14.

Peter segít a kertészkedős projektemben. Apu azt mondta,

teleültethetem az apartmanokhoz vezető ösvényt páfrányokkal és
begóniákkal, ha aztán gondozom is őket. Ma elkötöttünk egy
golfkocsit, hogy megmutathassam Peternek, hova tervezem ültetni a
növényeket. Elmeséltem neki, hogy Erickel megbeszéltük, nem
randizunk másokkal, mire majdnem nekihajtott egy fának. Szerinte
Eric beképzelt, sekélyes és üresfejű. Azt mondja, nem elég jó hozzám.
De Peter tizenhét éves korom óta minden fiúmról ugyanezt mondja,
szóval nem lepett meg a dolog. Régebben azt hittem, hogy azért, mert
öt évvel idősebb nálam, úgy tekint rám, mintha a húga lennék.
Mostanában már nem vagyok biztos benne.

Pár hónappal ezelőtt, amikor Peter nálam töltötte a hétvégét

Ottawában, volt köztünk egy pillanat. A huszonkettedik szülinapom
után már mindenki elment, és elkezdte összeszedni az üres műanyag
poharakat. Azt mondta, menjek nyugodtan aludni, ő majd befejezi a
takarítást. Megöleltem, és amikor leengedtem a karomat, nem eresztett
el. Esküszöm, hogy meg akart csókolni. Ha őszinte akarok lenni,
csalódott voltam, hogy nem tette. Azt hittem, hogy csak képzelődöm.
De most már nem tudom.
 13
MOST
Will meg én a hátsó verandán dolgozunk, a fák közül egy harkály ütemes
kopogása visszhangzik. Will a lábát maga előtt nyújtoztatva ül, nadrágja
szegélye alól keskeny csíkban kikandikál a lába. Fogalmam sincs, miért
találom olyan vonzónak a bokáját. Olyan vagyok, mint egy tizennyolcadik
századi vikomt, aki csupasz bőrfelületek után sóvárog.
Már jóval elmúlt hat, amikor megszólal a telefonja. A harangzúgás
hallatán azonnal felpattan, hogy fogadja a hívást.
Egy hét telt el azóta, hogy eveztünk egyet a tavon. Mióta majdnem
csókolóztunk. Egyikünk sem hozta fel, de amikor megköszöntem neki a
Patti Smith-lemezt, éreztem, hogy besűrűsödik körülöttünk a levegő.
Egyébként mintha csak álmodtam volna azt a pillanatot. Kivéve, hogy néha
rajtakapom, amikor engem figyel, hallom, ahogy azt suttogja tökéletes, és
hosszú időbe telik, mire újra képes leszek koncentrálni.
Épp az augusztusi bálról üzengetünk Jamie-vel. Ez már azelőtt is
hagyomány volt, hogy mi, Brookbanksek átvettük a szállót. Az est élő
zenés tehetségkutatóval indul, nyár végi búcsúvacsorával folytatódik, végül
tánc zárja. Mióta anyu munkába állította a csíkos huzatú golfkocsikat, Mr.
és Mrs. Rose minden évben előadták a The Surrey with the Fringe on the
Topot az Oklahoma! című musicalből. Régebben a személyzet is beállt a
tánckarba, de anya a kilencvenes években eltörölte ezt a szokást. A bál
meglepően nagyszabású rendezvény, ami, azt hiszem, idén már túl nagy
falat lenne nekünk. Jamie-vel közel negyedórája ezen vitatkozunk. Amikor
Will elmegy, kezében a telefonnal, és behúzza maga mögött a tolóajtót,
megnyomom a hívás gombot.
– Utálsz telefonálni – szól bele Jamie köszönés helyett. Majd halkabban
folytatja. – Szívtál valamit, Fernie?
– Nagyon vicces. Csak úgy gondoltam, így könnyebb lesz meggyőzni
téged.
Will átnézheti minden főkönyvünket, és majdnem annyi kérdése van
Jamie-hez, mint hozzám. Érzem, hogy Jamie gyanakszik. Faggatózni
kezdett, honnan ismerem Willt, és én csak annyit feleltem, hogy egyszer
találkoztunk, még nagyon régen. De az láthatóan nem zavarja, hogy egy
tanácsadó szaglászik körülötte. Csak a táncesttel kapcsolatban köti az ebet a
karóhoz.
– Nem fogsz lebeszélni róla – jelenti ki éppen.
– Nem tartom jó ötletnek, hogy ilyen nagyszabású eseményt rendezzünk
mindazok mellett, ami jelenleg zajlik… – Nehéz elképzelni a bált anya
nélkül, és abban sem vagyok biztos, hogy készen állok rá. Majd jövő
nyáron megtartjuk – fut át az agyamon, de visszafogom magam, mielőtt
hangosan kimondanám.
– Fern. – A nevem sóhajként hagyja el Jamie száját, és tudom, valami
komoly dolog követi. Szerintem életemben legfeljebb háromszor hívott
Fernnek (és nem Fernie-nek). – Mindannyian szerettük Maggie-t, de olyan
érzés, mintha a szálló még mindig gyászolná. Nem azt próbálom sugallni,
hogy ideje továbblépni, de szükségünk van valamire, amit ünnepelhetünk; a
személyzetnek és a vendégeknek egyaránt.
Lehunyom a szememet. A háttérből Will hangja hallatszik az üvegajtón
keresztül. Nem kiabál, de frusztráltnak tűnik.
– Valószínűleg igazad van – mondom Jamie-nek.
– Igen. Ráadásul már lefoglaltam a zenekart.
Fújtatva megeresztek egy nevetést.
– Mindent elintézek – nyugtatgat Jamie. – Számíthatsz rám.
Amikor Will tíz perccel később visszatér, két üveg citromos Perrier-t tart
a kezében – mindig tartok belőle készleten, csak neki –, fehér ingujja
könyékig felhajtva. Nem tudom, miért találom olyan lenyűgözőnek az
alkarját.
Felnézek a laptopomról. A főszakács küldött egy lekezelő e-mailt,
melyben nagyképűen felvilágosított, miért nem kellene beleütnöm az
orromat a menütervezésbe.
– Bocs az előbbiért – mondja Will, és átnyújt egy ásványvizet.
– Miért is?
– Biztos hallottál.
– Magánügy. Nem az én dolgom. – Visszatérek a géphez, és igyekszem
kitalálni, hogyan adhatnám a szakács tudtára a lehető legprofibb módon,
hogy kopjon le.
Will néhány percig némán várakozik.
– Nem okozna gondot, ha még két hétig maradnék? – A tekintetem az
övére villan. – A második ingatlanügynök csak a jövő héten tud jönni, és
utána végigvehetnénk együtt mindkét forgatókönyvet: eladni vagy maradni.
Will eredetileg jövő vasárnap tervezett hazautazni, amitől csendben
rettegek.
– Maradj, ameddig csak akarsz – felelem érzelemmentes hangon. –
Elintézem, hogy a húszas apartman szabad maradjon.
Gyorsan küldök egy e-mailt a foglalásokért felelős menedzsernek. Ha
Will még két hétig marad, itt lesz a bálon is. Talán nem is lenne olyan rossz,
ha mellettem lenne. A képernyőt bámulom, de lélekben visszarepültem az
időben, amikor forrón, izzadtan, egymáshoz préselődve álltunk egy másik
táncparketten.
– Miután mindenen átrágtad magad, elárulod, te mit tennél a helyemben?
– kérdezem, miután sikerült összeszednem magam.
Will még nem mondta, szerinte az eladás mellett kellene döntenem, vagy
sem. Ezt nagyra értékelem, ugyanakkor rettentő kíváncsi vagyok a
véleményére. Meséltem neki a kávézóval kapcsolatos ábrándomról és a kis
sarki üzletről, ahová annyiszor betévedtem már, hogy a tulajdonosok bolti
lopással gyanúsítanak.
– Mindent részletesen elmagyarázok, de ez a te döntésed. És még ha ezt
várnád is tőlem – folytatja, látva, hogy ellenkezni készülök –, nem tudom,
mi a legjobb neked. Ezt csak te tudhatod.
Összehúzom a szememet.
– Will Baxter, te túl magas, gyáva alak.
Nagyot nevet, dübörögve, és árad belőle a napsütés. Tíz éve nem
hallottam ezt a hangot. A győzelem heve sugárzik a mellkasomból.
Will előrehajol, a könyökét a combjára támasztja.
– Vacsorázz velem!
– Vacsora? – Párszor már söröztünk munka után, de a vacsora azt
jelentené, hogy átlépjük a képzeletbeli határt, ami a kapcsolatunkat
kizárólag szakmai szinten tartja. – Kajával?
Will elmosolyodik, a szeme sarka ráncba szalad.
– Általában azzal szokás.
Rápislogok.
– Ma este – duruzsolja. – Nálam.
Az elfúló nevetés, ami elhagyja a számat, szinte kínosan ideges.
– Az gyakorlatilag az én apartmanom. Nem tudom, hallottad-e, de az
enyém az egész kóceráj.
 – Mintha már hallottam volna valamit róla. – Fogva tartja a
pillantásomat. – Ez egy igen?
– Ha jól emlékszem, nem kérdeztél. – Pimaszkodni akarok, de úgy
hangzik, mintha egy egér tárgyalna egy oroszlánnal.
Elvigyorodik, a várakozásba belebizsereg a bőröm.
– Fern, nincs kedved átjönni vacsorázni?
– De igen – felelem. Alig várom.

Will harminc percet kért, hogy rendbe szedje magát.

Ennyi idő alatt én:

A hálószobai tükör előtt ácsorogva próbáltam eldönteni, maradjak-e a

rövidnadrágnál és a trikónál, esetleg öltözzem-e át valami szebbe, vagy
az úgy tűnne, mintha le akarnám nyűgözni. (Ami így is van. Talán.)
Felpróbáltam egy kék selyemruhát, amit múlt héten vettem.
Azon tűnődtem, vajon a kék selyem túlságosan kilóg-e a fekete-fehér-
szürke komfortzónámból.
Eltöprengtem, lecseréljem-e a nagyibugyit.
Szárazon leborotváltam a lábamat.
Felvettem egy icipici tangát.
Levettem a szexi alsóneműt, és visszahúztam a nagyibugyit. (Csak
barátok. Csak barátok. Még csak nem is barátok! Kollégák!)
Konstatáltam, hogy nem vagyok normális, és az már-már undorító,
hogy koszos alsóneműt húzok magamra, így hát felvettem egy tiszta,
kicsit sem szexi bugyogót.
Átizzadtam a ruhámat, és visszavettem a rövidnadrágot és a pólót.
Megjegyzés magamnak: a színes selyem nem a barátom.
Latolgattam, hogy vörös- vagy fehérbort vigyek-e magammal.
Lehajtottam egy pohár fehéret. A vöröset viszem.
Újra megnéztem magam a tükörben, aztán felvettem egy ujjatlan
fekete vászonruhát, ami egyszerű volt a maga Mi, ez a régi vacak?,
ugyanakkor követte az alakot amolyan Ring a csípő, csacsacsa!
módján.
 Mire bekopogok a húszas apartman szúnyoghálós ajtaján, már sikerült
annyira felhúznom magam, hogy egyszerre haragszom magamra, amiért
ideges vagyok, és Willre mint szerencsétlenkedésem okára.
De mindez kimegy a fejemből, amikor kilép a verandára felfelé ágaskodó
hajjal, mintha folyamatosan összekócolná. Mert Will Baxter kötényben van.
Fekete-fehér, függőlegesen csíkozott kötényben. Nem tudtam, hogy ilyesmi
is lehet szexi, de ez a kötény a kötények elveszett Hemsworth fivére.
– Kötény van rajtad! – üdvözlöm.
– Kötény van rajtam – feleli. – Nem szeretem összekenni a ruháimat.
– Nagyon szép ruháid vannak – bólogatok, még mindig a lépcsőn
ácsorogva.
Végignéz magán: fekete pólót visel kifakult, térdig érő farmernadrággal.
– Legtöbbször – javítom ki magam. – Nem mintha nem néznél ki jól. Jól
nézel ki. – Lehet, hogy megfeledkeztem az idegeimről, de azok láthatóan
nem feledkeztek meg rólam.
Will apartmanja pontosan ugyanolyan, mint amilyenben Rose-ék laknak,
a zsúrkocsit leszámítva. A hátsó terasz fedett, az elülső a tóra néz. Kis
étkező és konyha, kilátással a vízre. Az öntöttvas kandalló ódon, de bájos, a
fenyő hajópadlón pedig nyomot hagyott az idő. A faház deszkafalait anya
leszigeteltette, és gipszkartonnal leburkoltatta, hogy az apartmanok egész
évben használhatóak legyenek.
Követem Willt a konyhába, és leteszem a bort a pultra. A vágódeszkán
zöldségek hevernek, két házi készítésűnek tűnő hamburgerpogácsa, és egy
alufóliába csomagolt, grillezésre kész valami.
– Hamburger házilag? – kérdezem lenyűgözve.
– Rendkívül bonyolult recept – vigyorog. – Hús, só és bors.
– Segíthetek valamiben?
– Kézben tartom a dolgokat. Burger, saláta, krumpli. Jól hangzik?
– Tökéletes – felelem, és előkotrok egy dugóhúzót a fiókból. Az összes
apartman fel van szerelve az alapvető holmikkal. – Akkor én is hasznossá
teszem magam. – Előveszek két poharat a felső szekrényből, és kitöltöm a
bort, miközben Will felaprítja az uborkát és a paprikát a salátához. A
pultnak támaszkodva figyelem. Tényleg profin kezeli a kést. Anyának
tetszett volna. Felemel egy lila hagymát, én pedig bólintok.
– Te is az olyan szörnyű emberek közé tartozol, akik mindenben jók,
ugye? – vetem oda, miközben vékony, egyenletes karikákat szeletel. A fele
a salátába kerül, a többi pedig egy tányérra a többi feltéttel együtt.
 – Egyáltalán nem. Például szörnyű vagyok a… – Felnéz a plafonra,
ajkával oldalra csücsörít, az egyik szemét behunyja. Hümmögő hangot
hallat.
– Szerénységben? – javaslom.
– Nem. A szerénység az egyik erősségem.
Szeretem ezt a Willt. Laza és egy kicsit zizi. A majdnem-csók napját
leszámítva olyan zárkózottan viselkedett. Kíváncsi vagyok, mi változott.
Mire mindent kiviszünk a verandára, a nap már a tó fölé ereszkedett,
sáfrányos fénybe borítva mindent. Szitakötők táncolnak az égen,
vacsorájukra vadászva. Megterítem az asztalt, az evőeszközöket és a
szalvétának szánt összehajtogatott papírtörlőt egymás mellé rendezem,
hogy mindketten láthassuk a tavat.
– Ez szép – bámulom a tájat, ahogy leülünk enni. Will még mindig
kötényben van, de nem teszek megjegyzést. Remélem, az este hátralévő
részére is elfelejti levenni. A kötényt viselő Will Baxter stírölése az új
hobbim.
– Meglepettnek tűnsz.
Ez az első alkalom, hogy az egyik apartman teraszán ülök, és úgy
vacsorázom, ahogy egy vendég tenné. A kabinok közé cédrusokat
telepítettek, hogy elszeparálják egymástól, mégis rálátni a vidám zöld
napellenzőkkel felszerelt szomszédos házikókra. A többi vízparti vacsorázó
duruzsolása szűrődik felénk. Megnyugtató.
– Azt hiszem, az is vagyok. Persze tudtam, hogy gyönyörű itt.
Gyerekkoromban eleget takarítottam az apartmanokat, volt időm jól
megnézni őket. De mindig úgy éreztem, mintha közszemlére lennének téve.
– A házikók felé mutatok. – De tévedtem. Nem zavar a többi ember.
Olyan… hangulatos.
– Azt hiszem, sokan épp ezért jönnek efféle helyre. Körülvesz a
természet, mégsem vagy elszigetelve. Mintha egy közösség része lennél.
Beleharapok a hamburgerembe. Isteni, talán nem is ettem ennél jobb
burgert. Pedig végtelenül egyszerű: saláta, paradicsom, hagyma, cheddar,
hús. Még a saláta is extra finom, az öntet házi készítésű.
– Hol tanultál meg így főzni? – nyelem le az utolsó falatot.
– Nem hinném, hogy a grillezés főzésnek számít.
– Ne szerénykedj; nem áll jól – vigyorgok, miközben megtörlöm a
kezemet. – Különben is, láttalak már késsel a kezedben. Pontosan tudod,
mit csinálsz.
 – Magamtól tanultam, de pár éve elvégeztem egy késtechnikai
tanfolyamot.
– Nem akarok általánosítani. – Elvonom a tekintetemet a ragyogó
víztükörtől, és a profilját nézem. – De az olyan pasik, mint te, általában nem
szoktak főzni. Éttermekbe járnak, meg kaját rendelnek.
– Így lenne? – kérdezi. – Mesélj még a hozzám hasonló pasikról!
– Csak arra céloztam, hogy komoly, flancos munkád van. Biztos
rengeteget túlórázol, és sokat jársz az ügyfeleiddel vacsorázni.
– Flancos?
– Láttam a képeket a neten. Partik, jótékonysági estek. – Szuper dögös
excsaj.
– Á… – Kihúzza a lábát az asztal alól, és egyetlen kecses mozdulattal
feláll, aztán felkapja a tányérjainkat. Úgy látszik, sikerült átlépnem az Új
Will személyes dolgait elkerítő alacsony tűréshatárt.
Felállok, de int, hogy maradjak ülve.
– Menni fog – motyogja, ahogy a salátástálat a tányérokra teszi, és
beviszi a házba.
Amikor visszatér, már nincs rajta a kötény. Leül velem szemben, karját
az asztalra támasztja, és kissé előredől. Egyenesen a szemembe néz.
– Nincsenek hosszú túlórák – kezdi ugyanabban a hangnemben, amit az
üzleti hívásoknál használ, mintha ez fontos információ lenne. Igaz, hogy
Will általában öt és hat között végez, de az éjszaka közepén is ébren van.
Azt feltételeztem, hogy dolgozik.
– Oké.
Egészen komolyan, szinte szigorúan tanulmányoz. Egy izom megrándul
az állkapcsánál.
– És a legtöbb este főzök.
Úgy érzem, mintha falba ütköztem volna, amit valahogy nem láttam
előre. Tudtam, hogy szakítottak Jessicával, de eszembe sem jutott
megkérdezni, jár-e valaki mással.
– De nem csak magadnak. – Próbálom elnyomni a hangomba vegyülő
csalódottságot, de ott cseng, hangosan és tisztán, mintha neonnarancssárga
láthatósági mellényt viselne.
– Nem.
Tudom, később még haragudni fogok magamra, amiért ilyen
kiszámítható voltam, de nem vagyok képes egy másodperccel tovább a
közelében lenni. Felpattanok, de Will gyorsabb nálam, és a kezem után kap.
 – Maradj!
Rámeredek az asztal túloldaláról, és megrázom a fejemet. Nem akarok
megszólalni. Nem akarom, hogy bármelyikünk is hallja a hangom
remegését.
– Kérlek! – esdekel. – Aznap, amikor kieveztünk a kenuval, kíváncsi
voltál a történetemre. – Aznap, amikor majdnem megcsókoltuk egymást.
Nem mondja ki a szavakat, azok mégis ott lebegnek köztünk, mintha egy
hirdetőtáblán villognának. Will keze az enyémre simul, hüvelykujját a
csuklóm alatt lüktető pulzusra simítja. – Szeretném elmesélni neked, ha
meghallgatsz.

Bármit készül is mondani, biztosra veszem, hogy fájdalmas lesz hallani,

mégis visszaülök. Zubog a vérem a dobhártyám mögött. A tenyerét az
enyémen nyugtatja, akkor sem húzza el, amikor beszélni kezd.
– Nem voltam teljesen őszinte hozzád – kezdi, és a zubogás örvénnyé
tekeredik. – De nem az a helyzet, amire gondolsz. Aznap este, amikor
átjöttem, és segítettem Owennel, megkérdezted, van-e gyerekem. Azt
feleltem, nincs, és ez igaz is, de nem a teljes igazság. A húgommal és a
lányával élek együtt.
A hallgatásom ellenére világos, hogy nem fogok megszökni, ezért Will
elhúzza a kezét.
– Annabel fiatalon szült. Akkoriban tanultam meg főzni. Miattuk nem
túlórázom. Nálunk az a szokás, hogy együtt vacsorázunk. – Szünetet tart. –
Az exem utálta, amikor azt mondtam: „nálunk”, amikor az én házamról van
szó. De mindig is ott éltek velem.
– Szóval ezért tudsz olyan sokat a babákról – dünnyögöm.
Bólint.
– És ezért van az a flancos állásom is.
– Ezt nem teljesen értem.
– Emlékszel, hogy Vancouverben jártam iskolába?
– Emily Carr – vágom rá kapásból.
Elmosolyodik.
– Emily Carr. Akkor jöttem vissza, amikor Annabel teherbe esett. Nehéz
volt apánkkal. Épp készült újranősülni, és Linda, a felesége azt akarta, hogy
Annabel meg a baba náluk maradjanak, de tudtam, hogy annak nem lenne
jó vége. Apa meg Annabel alig beszéltek egymással. Amikor apa megtudta,
hogy Annabel terhes, és meg akarja tartani a babát, nagyon elfajultak
köztük a dolgok.
– Te pedig nem bírtad elviselni, hogy nem vagy mellette.
– Igen.
– És mi van a kicsi apjával?
– David nem rossz srác, de ő is fiatal volt. Csak néhány hónapja
randiztak, és egyáltalán nem álltak készen a családalapításra. A
nagymamánk is kezdett állandó ellátásra szorulni. Úgy gondoltam, legalább
annyit megtehetek Annabelért, hogy tetőt adok a feje fölé.
Újratöltöm a poharainkat, és Will iszik egy kortyot.
– A barátom, Matty az apja tanácsadó ügynökségénél dolgozott
Torontóban. Szerzett nekem egy grafikusi állást, elég jó fizetéssel.
Kisegített az első és az utolsó havi lakbérrel. Az volt az elképzelésem, hogy
összeköltözünk Annabellel, így az unokahúgom születése után besegíthetek
neki a kicsivel is. – A pohara nyelével játszik. – Fogalmam sem volt, mire
vállalkozom.
– Hány éves az unokahúgod?
Will átható tekintettel méreget.
– Kilenc.
– Kilenc – ismétlem meg. Will nem pusztán egyszerű bébiszitter vagy
büszke nagybácsi. – Segítettél felnevelni.
– Igen.
Elmeséli, hogy Matty apja felajánlotta, finanszírozza az MBA-
diplomáját, és hogyan tanult az este tartott órákon. A lányokkal egy kis
lakásban éltek, amíg össze nem szedte magát anyagilag. Miközben
hallgatom, szinte érzem, ahogy az elmém meghajlik, hogy befogadjon
minden új információt.
– Az első évek kemények voltak. – Megdörzsöli a nyakát, mintha azon
tűnődne, részletezze-e tovább. – Azelőtt azt csináltam, amit csak akartam.
Aztán hirtelen egy kilenctől ötig tartó állásban találtam magam, odahaza
egy gyerekkel. Totál szétcsúsztam.
– Hogyhogy szétcsúsztál?
Ujját az asztal egyik göcsörtjéhez szorítja, mintha valamit bele akarna
nyomni a fába. Nem néz rám, amikor újra megszólal.
– Annyira kialvatlanok voltunk, alig éltem.
Valószínűleg ez nem a teljes történet, de félek, ha erőltetem, bezárkózik.
– Mi van a rajzolással? A festéssel?
 – Nem csinálom többet. Egyiket sem. Nincs rá időm.
– De szeretted – erősködöm, mire az enyémre emeli a tekintetét. –
Annyira tehetséges voltál!
Valami átvillan az arcán.
– Hát… Szerencsés voltam, hogy találtam valamit, amivel el tudtam
tartani a családomat. – Tétovázik. – Vagy ez fura? Hogy a családomnak
hívom őket?
– Miért lenne fura? A húgod és az unokahúgod szó szerint a
családtagjaid. Belőlük áll a családod.
Elernyed a válla.
– Én is így gondolom. De gyakran okozott gondot… a nőknél.
Nem fogok reagálni más nők említésére, legalábbis úgy, hogy látszódjon
kívülről. Belül viszont felkavarodik a vacsorám. De aztán Will szemöldöke
kissé megemelkedik, mintha tudni akarná, ennek a nőnek is problémát
jelent-e, és kiszárad a szám.
Némaságom láttán beletúr a hajába, tovább zilálva égnek álló bozontját.
– Mindenesetre – folytatja –, szeretem a munkámat. A társam, Matty, ő
az igazi agytröszt. Nekem csak annyi a feladatom, hogy elbűvöljem az
ügyfeleket.
– Hát ezért jársz rongyrázós partikra – mondom, bár ezt egy pillanatig
sem hiszem el. Láttam Willt akcióban. Elég alaposan rágugliztam. Mindig
is több volt egy jóképű arcnál. De arra is emlékszem, hogyan beszélt a
rajzairól – nehéz elhinni, hogy a munkája ugyanolyan elégedettséggel
töltené el.
– Ezért járok rongyrázós partikra – bólint. – Huszonkét évesen nem így
képzeltem a jövőmet, de ki a fene tud bármit is a húszas évei elején?
– Te azért tudtál pár dolgot. Segítettél rájönni, hogy nem muszáj itt
kikötnöm.
Az arcomat fürkészi.
– De lehet, hogy valami azóta megváltozott – jegyzi meg néhány
másodperc múlva. – Talán mégiscsak itt kellett kikötnöd.
Én is tűnődtem már ezen. Vajon csak a hosszú utat választottam, hogy
hazataláljak? Kinézek a vízre.
– Talán.
A mosogató mellett állunk, amikor megjön az üzenet. Will nem hagyta,
hogy vacsora után elmosogassak, de fogtam egy konyharuhát, így
vonakodva bár, de átnyújtotta a tiszta tányérokat, hogy szárazra töröljem.
Sárga gumikesztyűt visel, ami majdnem olyan szexi, mint a kötény volt.
A telefonom felvillan a pulton. Philippe az, csak egyetlen szót írt.
Sors.
Homlokomat ráncolva mustrálom a kijelzőt, gőzöm sincs, mire akar
utalni.
– Minden oké? – kérdezi Will, aztán megjön Philippe második üzenete.
Egy épület homlokzatáról készült fotó, éjszaka. Kissé életlen,
hunyorognom kell, hogy felismerjem a vörös téglás saroképületet, a boltot,
és meglássam a feliratot a kirakatban. Az ujjaimmal összecsippentve
belenagyítok.
– Ó, te jó ég.
– Fern? Mi az?
Will elé tartom a telefont, ő pedig leveszi a gumikesztyűt.
– Eladó.
A kijelzőt nézi.
– Ez a te kávézód.
– Az. – Egymás mellett állunk, a fotóra meredve. – Végre! El sem
hiszem, hogy tényleg eladó. – Azt hittem, hogy a tulajdonosok – az idős
házaspár – ittak az örök élet elixírjéből, és soha nem válnak meg tőle.
A kijelzőn újabb üzenet villan fel Philippe-től.
Most vagy soha, BB. Gyere haza.
Will nagyokat pislog, majd megköszörüli a torkát.
– BB?
– A Brookbanks rövidítése.
Újra ránézek a fényképre. Philippe-nek igaza van. Ez a sors. Ez a
pillanat, amikor valóra válthatom az álmomat. Van pénzem. Évekig
tervezgettem. Van egy halom szakácskönyvem a lakásom szekrényében és
egy raktárra való vintage bútorom. Betehetem a narancssárga bársonyszéket
a sarokba, az ablak mellé. Megnyithatom a Fern’st.
– Régen annyira akartam – mormolom önmagamat is meglepve. Ez
mikor változott?
– Még mindig tartod a kapcsolatot az exeddel?
 – Hmm? – Zavartan Willre pillantok. A szeme sötétebb a szokásosnál.
– Nem igazán. Néha váltunk pár üzenetet.
A homlokát ráncolja.
– Megkért, hogy menj haza.
– Vissza Torontóba. Tudja, mennyire szerettem volna megvenni azt a
helyet.
– És még mindig szeretnéd? – szegezi nekem a kérdést.
– Nem is tudom. Nem tudom, mit akarok. – A fotót bámulom, és a fejem
lüktetni kezd. – Ideje hazamennem.
Megköszönöm Willnek a vacsorát, és visszakísér a házhoz. Mond
valamit, amikor elhaladunk a családi stéghez vezető ösvény mellett, de nem
jut el a tudatomig, mert legbelül éppen darabokra esem szét. E pillanatban
semmiben sem vagyok biztos; se Willben, se az üdülőben, se a
kávézómban.
Nem veszek róla tudomást, ahogy elmélyülten szuggerál, és jó éjt kíván.
Becsukom magam mögött a bejárati ajtót, de pillanatokkal később
kopogtatnak.
Will áll az ajtóban, kezét az ajtókeret két oldalára támasztja.
– Ez baromság! – csattan fel.
Feláll a szőr a tarkómon. Még soha nem beszélt így velem.
– Tessék?
– Pontosan tudod, mit akarsz. Szerintem itt akarsz maradni, és vezetni
akarod ezt a szállót, csak félsz.
– Semmit sem tudsz rólam – kiáltok fel, mire Will összerándul. A
mozdulat alig érzékelhető, mégis elégedettséggel tölt el. Azt akarom, hogy
azt érezze, amit én kilenc évvel ezelőtt.
– Ne mondd ezt! – kezdi. – Tudom, hogy félsz, hogy…
Félbeszakítom.
– Azt hiszed, ennyi idő után csak úgy felbukkanhatsz itt? Eltölthetsz
velem néhány hetet, és azt hiszed, hogy ismersz? Semmit sem tudsz arról,
ki vagyok, és milyen érzés újra itt lennem!
Az ujjai elfehérednek, ahogy az ajtókeretet markolja. Helyes.
– Ez nem igaz, és ezt te is tudod! – csattan fel, a tekintete az enyémbe
fúródik. – Haragudni akarsz rám? Rendben. Kiabálni akarsz velem? Hát
kiabálj! Megérdemlem. – Közelebb hajol. – De ne mondd, hogy nem
ismerlek!
Kinyitom a számat, de nem jön ki rajta semmi.
 Will ajka megrándul, és folytatja.
– Tudom, hogy szeretsz itt lenni. Látom az arcodon, ahogy ma este a
tavat nézted. De abból is, milyen keményen dolgozol. Meg sem fordulna a
fejedben, hogy eladd egy beruházónak, és nem hiszem, hogy azt szeretnéd,
bárki más vezesse ezt a kócerájt. – Szünetet tart. – Tudom, hogy nem
akarod, hogy olyanná válj, mint az anyukád. – A tekintete megáll a
csuklómon, ahol a körmeim a bőrömet kapirgálják. – Tudom, hogy
vakarózol, ha feszült vagy. Belülről harapdálod az arcodat, amikor döntést
kell hoznod, és a hajadat babrálod, amikor idegeskedsz. Talking Headset
dúdolsz, amikor koncentrálsz. Szereted a barátaidat. És szeretsz itt lenni. –
Minden szava az igazság egy-egy nyila, amely egy céltábla közepébe talál.
– Cseszd meg! – köpöm oda, a mellkasom úgy emelkedik és süllyed,
mintha lefutottam volna egy maratont. – Hogy jössz te ahhoz, hogy bármit
is eldönts az életemmel kapcsolatban? Csak azért, mert te feladtad az
álmaidat, nekem nem kell feladnom az enyémet! – Amint kiszaladt a
számon a mondat, máris megbánom, de dühös vagyok ahhoz, hogy
visszaszívjam.
Egymásra meredünk. Ökölbe szorítom a kezemet, hogy ne nyúljak utána
– ellökjem vagy magamhoz húzzam, nem tudom biztosan.
– Nem hiszem, hogy bármit is fel kellene adnod, Fern – mondja. – Csak
szerintem nem ismered be, mi az, amit meg akarsz tartani.
Azzal sarkon fordul, és elmegy.
 14
JÚNIUS 14., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
Azt hittem, Will pofára ejtett. Kiment a mosdóba, amint Eli elindult a
színfalak mögé. Olyan sokáig volt távol, hogy áthajoltam az asztalon, és
megnéztem, magával vitte-e a hátizsákját. De ott csücsült velem szemben a
padon.
Várakozás közben rendeltem két fél deci Jägert, majd bizonytalan kézzel
felkentem némi szájfényt, a felesleget meg a combomba töröltem.
Egész nap hazudtam Willnek Jamie-ről. Most kibukott az igazság.
Visszatartottam a lélegzetemet, amikor visszatért. A haja nedves volt, és
elállt a homlokánál, mintha a csapnál mosta volna meg az arcát. Leült, rám
sem nézett, és összepréselt ajakkal a felespoharakat bámulta. Fontolgattam,
hogy bocsánatot kérek, de nem voltam benne biztos, miért kellene
mentegetőznöm. Mégis mit számít, van-e pasim? Nem mondtam ki nyíltan,
de nem is vezettem az orránál fogva. Neki is volt barátnője.
– Nézd – fogtam bele, bár fogalmam sem volt, hogyan fogom folytatni.
De Will megfogta a hozzá legközelebbi poharat, és a szájához emelte. A
tekintete megtalálta az enyémet, és addig szuggerált, amíg végül követtem a
példáját.
– Egészségünkre – mondta, és ledöntöttük a fekete szeszt a torkunkon.
Lecsapta az asztalra a poharát, majd felállt. Biztos voltam benne, hogy
búcsúzni készül, de mellém lépett, és kinyújtotta a kezét. – Táncoljunk,
Fern!
Életemben nem gondoltam volna, hogy egy Nirvana skaemlékbandának
ekkora rajongótábora lehet, de a Mighty Mighty Kurt Tones hatalmas
tömeget vonzott. Az emeleten hosszú, keskeny tér volt a hátsó fal mentén
végigfutó bárpulttal, elöl pedig szűkös színpaddal. Soha nem láttam még
ennyire tömve.
Will szó nélkül a sarokban álló székekhez vezetett. Kivette a
hátizsákjából a citromos cukorkákkal teli dobozt, aztán a székek alá tolta a
táskáinkat. Az egyik cukrot a tenyerembe nyomta, egy másikat pedig a
szájába tömött, aztán kézen fogva keresztülvezetett a tömegen. Mióta
visszatért a mosdóból, legfeljebb öt szót, ha szólt hozzám, és nem tudtam
megmondani, hogy rám haragszik, magára vagy mindkettőnkre. Majd
megőrültem az egész helyzettől.
A zenekart néztem, ahogy a színpad felé tartottunk. Minden tagja olyan
elegáns volt, mint Eli. Kockás nadrágban, kalapban és kockás
nadrágtartóban álltak a színpadon. A közönség egy része is hasonlóan
öltözött. Zakók. Neccharisnyák. Ujjatlan kesztyűk. Elbotorkáltam egy skót
szoknyát és rövid felsőt viselő csaj mellett, aztán odaszóltam Willnek, hogy
adjon egy percet, és visszatolakodtam a holminkhoz. Nem akarta, hogy
hazamenjek átöltözni, rendben. Én meg nem akartam úgy érezni magam,
mint egy banya. Kigomboltam a blúzomat, a táskámba gyűrtem, így csak a
top maradt rajtam.
Egy szót sem szólt, amikor megtaláltam, de éreztem, ahogy a tekintete a
nyakamról a karomon át a mellemre vándorol. A felsőm szűk volt, fehér, és
kissé áttetsző. A melltartóm viszont fekete. Az egyik pántja lecsúszott a
vállamról, és nem volt kedvem megigazítani. A hajam túl rövid volt ahhoz,
hogy mögé bújhassak. De már ledöntöttem négy pohár piát és egy feles
Jägert, szóval évek óta először nem sok kedvem volt a rejtőzködéshez.
Az énekesnő – aki a pöttyös, pörgős szoknyájában, francia kontyba
csavart hajával úgy nézett ki, mint egy retró pin-up girl – a mikrofonhoz
lépett, és bemutatta a zenekart. Pipiskedve Will füléhez hajoltam.
– Figyelmeztetned kellett volna a banda neve miatt, mielőtt találkozom
Elijal. – A profilját bámultam.
– Miért lett volna szükséged figyelmeztetésre? – értetlenkedett, de nem
vette le a szemét a színpadról.
Nem feleltem. Tudta, hogy kis híján felröhögtem, amikor Eli ajkát
elhagyták a Mighty Mighty Kurt Tones szavak.
– És még nem is hallottad őket játszani – folytattam.
Közelebb hajoltam, és a karjába kapaszkodtam, hogy el ne boruljak. Az,
hogy Will tudott Jamie-ről, olyan volt, mintha szétterítettek volna alattunk
egy védőhálót, bármiféle egyensúlyozó mutatványt adtunk is elő éppen.
– Elhoztál egy igazi zeneőrültet a világ talán legrosszabb koncertjére.
Elég merész húzás, Will Baxter.
Elfordította a fejét, az orra így centikre került az enyémtől. A pillantása a
számra tévedt, és ott is maradt. A háló felszívódott. Találkozott a
tekintetünk, szólásra nyitotta a száját, ám ekkor a basszusgitár belefogott a
Smells Like Teen Spirit első taktusaiba.
 Becsukta a száját, egymásra bámultuk, amikor megszólaltak a dobok,
majd hirtelen csatlakozott hozzá a trombita, a szaxofon és a harsona is. A
színpadra sandítottunk, aztán vissza egymásra, majd a terem hirtelen
őrjöngő könyökök, karok és térdek kavalkádjává vált.
– Szent szar, tök jók! – kiáltottam.
Will mosolya neonfényben ragyogott. Megragadta a kezemet, a fejem
fölé emelte, és megpörgetett.
– Nem igazán táncolok – nyögtem be, igyekezve visszarántani a karomat.
Ez legtöbbször igaz is volt. A barátaim néha rávettek, amikor el akarták
felejteni a szar randikat vagy a kiábrándító jegyeket, de szabad akaratomból
sosem.
– Pedig táncolsz! – kiabálta Will. A másik kezét a derekamra tette. –
Együtt táncolunk.
Will elképesztően jól mozgott. Még a merev csípőm és folyamatos
botladozásom ellenére is úgy festhettünk, mint akik tudják, mit csinálnak.
Nem mintha bárki figyelt volna. Összezsúfolódtunk a táncparketten,
minden egyes szám után egyre melegebb és párásabb lett a terem. Will haja
az arcába hullott, csöpögött belőle az izzadság, a felsőm pedig átázott.
Nem kellett sok, hogy a testünk összeérjen. Elég volt egy lökés hátulról,
és nekiütköztem Willnek. Felpillantottam rá, hogy bocsánatot kérjek, de
megfogta a csuklómat, és a nyaka köré fonta. A teste keményen és melegen
simult az enyémhez.
– Csak hogy tudd, elég szarul táncolok – motyogtam, miután ötödször is
ráléptem a lábára.
A tenyerét végigfuttatta a hátamon és az oldalamon, végül a csípőmön
állapodott meg.
– Tökéletes vagy.
Így ringatóztunk, egymáshoz simulva, a tekintetünk összekapcsolódott,
az ujjai belém vájtak, amíg a Kurt Tones szünetet nem tartott, hogy
megjavítsanak egy elromlott dobpedált.
Megálltunk, és csak néztük egymást. Will nyelt egyet, a pillantása ismét a
számra siklott, és tudtam, ha mindketten szinglik lennénk, az ajka is követte
volna.
– Ital? – törtem meg a csendet.
– Oké.
A bárpulthoz andalogtunk, rendelt két gin-tonikot. Miközben a pultos az
italainkat készítette, igyekeztem nem bámulni, ahogy Will inge a
mellkasához tapadt. Amikor megkaptuk az italokat, a poharak peremén egy-
egy összeaszott lime-cikkely szomorkodott. Will-lel egymásra
vigyorogtunk. Kivettem a poharamból a szívószálat, és úgy hajtottam le,
mintha víz lenne. Félig jég volt, és olyan gyenge, hogy akár az is lehetett
volna.
– Maradjunk hátul – szóltam, amikor újra felcsendült a zene.
Megszédültem. A terem fülledt volt, zajos, és a lábam is fájt. – Olyan meleg
van itt.
A tömeg szélén álltunk. Will ide-oda pislogott köztem és a zenekar
között.
– Jól vagy?
Megtöröltem a nyakamat, és bólintottam. De a gondolataim tornádóként
kavarogtak, Willről és Jamie-ről. Will testéről, ahogy hozzám simult.
Ahogy a karja az enyémhez ért, és én automatikusan a keze után nyúltam,
de visszarántottam az ujjaimat, amikor majdnem a csuklójához értek. Mi a
fenét műveltem? Nem voltam már hozzászokva, hogy ennyit igyak – évek
óta legfeljebb enyhe kótyagosságot engedélyeztem magamnak. Ki kellett
mennem a levegőre. Körülnéztem, kerestem, merre van a kijárat. Amikor
Will megérintette a hátamat, felugrottam.
– Biztos, hogy jól vagy?
– Szeretnék kimenni innen.
Bólintott.
– Várj meg az ajtónál! Hozom a cuccainkat.
Azzal eltűnt a tömegben. A fal mellé húzódtam, homlokomat a ragacsos
felülethez szorítottam. Csak álltam ott, lehunyt szemmel, és mélyeket
lélegeztem, amíg egy érintést nem éreztem a vállamon.
– Tessék. – Will volt az. – Idd meg ezt! Aztán eltűnünk innen.
Kinyitottam a szememet, és láttam, hogy egy pohár vizet tart a kezében.
Felém hajolt, kitakarta a bárpultot és a terem többi részét. Kortyoltam párat,
majd visszaadtam a poharat Willnek, ő pedig felhajtotta a maradékot.
– Gyere! – fogott karon, és lesegített a lépcsőn.
Átfurakodtunk a tömegen a terasz felé, de megtorpantunk. Szakadt az
eső. A bárpult napellenzőjének sarkából csurgott a víz, és beleömlött az
ereszcsatornákba. A fény visszatükröződött a nedves járdán, a levegő nehéz
volt, és ózonszagú. Az utca szinte kiürült, csak néhány ember ácsorgott egy
villamosmegállóban. Nem holmi zápor volt. Inkább igazi nyári
felhőszakadás. Kiléptem az utcára.
 Hallottam, hogy Will szólongat, de nem törődtem vele, mert máris
jobban éreztem magam, a cseppek azonnal lehűtöttek kicsit. Felemeltem a
karomat, lehunytam a szememet, és felszegtem az államat a vihar felé. Egy
perccel később egy autó száguldott át a pocsolyán, lefröcskölte a
lábszáramat, én pedig visítva hátraugrottam.
Will mellettem állt, arcán víz patakzott.
– Akkor – kiáltottam a karját rángatva. – Menjünk!
– Hová?
És bár már tudta a választ, mégis hangosan kimondtam.
– Hozzám.
 1990. július 5.

Peter mostanában olyan mufurc. Gondoltam, egy dupla randi a

Kanada-napi tűzijátékon majd felvidítja. Lizt mindig is bírta. Azt
hittem, minden rendben lesz, és Ericről is megváltozik a véleménye, ha
több időt tölt vele. Leültünk a főépület előtti dombon, és vártuk, hogy
besötétedjen. Lizzel az utazásunkról beszélgettünk, amikor Peter
hirtelen csesztetni kezdte Ericet. A jövőre vonatkozó terveiről meg az
egész randizós múltjáról faggatta. Rá kellett kiabálnom, hogy hagyja
abba.

Másnap reggel lementem a konyhába, hogy szóljak Peternek, álljon le.

Pocsék hangulatban volt. Sekélyesnek nevezett, amiért tetszik Eric.
Még soha nem beszélt így velem, mintha ki nem állhatna. Mondtam
neki, hogy vonja vissza, de felhangosította a magnót, és oda sem
bagózott rám. Nem is utálom annyira a The Cure-t – ordítottam neki.
Ő meg csak nézett, és még feljebb tekerte a hangerőt. Ez két napja
történt, és még mindig nem beszéltünk.
 15
MOST
Nem is tudom, miért vesződtem a pizsamával. Vagy a lefekvéssel, ha már itt
tartunk. Nem fogok aludni. Will már órákkal ezelőtt elment, de én még
mindig fel vagyok pörögve, úgy jár a lábam, mintha hat kávét ledöntöttem
volna. A hold fényesen ragyog – már jócskán elmúlt két óra, de az ablakom
előtti fák ágait bámulom.
Szörnyű volt, amit Willnek mondtam ma este. Fájdalmat akartam okozni.
A fogaimban éreztem a késztetést, hogy marjak, hogy nyoma maradjon
annak, amit csinálok. Nem hittem, hogy még mindig képes vagyok ilyen
indulatba jönni. A dühöm szinte kézzelfogható volt, valami, amit galacsinba
gyűrhetek, és hozzávághatok. Mintha megint tizenhét éves lettem volna,
amikor anyával üvöltöztem.
Nem voltam képes végigolvasni azokat a kiborító naplóbejegyzéseket.
Nem mintha anyut hibáztatnám: egyszerűen nem bírtam elviselni az
igazságot, hiába tudtam mindig is.
De nem akarok dühös lenni. Nem akarok úgy kiakadni, mint ma éjjel.
Szégyellem, hogy így beszéltem Will-lel. Épp csak elkezdett megnyílni
előttem, én pedig ellene fordítottam, amit elmondott nekem.
Lerázom magamról a takarót, az ablakhoz botorkálok, bár nem szükséges
ellenőriznem. Will lámpája mindig ég.
Nem adok időt, hogy meggondoljam magam. Kirohanok a szobámból, le
a lépcsőn, és ki a házból; a murva szúrja a talpamat, ahogy mezítláb
végignyargalok a rövid ösvényen, fel a húszas apartman lépcsőfokain.
Dörömbölni kezdek az ajtón, mielőtt végiggondolnám, miért rongyoltam
ide a borzas ágyhajammal és a túlméretezett alvós pólómban. Egy kávéfőző
képe virít rajta, fölötte a felirat: POT HEAD. Amikor először
megpillantottam az üzletben, nem tetszett, de aztán úgy döntöttem, nem
tudok élni nélküle.
Will alsónadrágban van, de a dörömbölés hallatán gyorsan magára kap
egy pólót. Megpillantom a bőrét, itt-ott fekete tinta sötétlik rajta, de nehéz
bármit is kivenni a háta mögül vakító lámpafényben.
 – Fern, mi a baj? – Három lépéssel átszeli az üvegverandát, de nem adok
neki esélyt, hogy kinyissa az ajtót, mielőtt beszélni kezdenék.
– Az előbb nagyon randán viselkedtem – mondom a szúnyoghálón
keresztül. – Nagyon hálás vagyok, hogy itt vagy, és segítesz. Ezt már
korábban is el kellett volna mondanom. És szerintem csodálatos, hogy
olyan munkád van, amit szeretsz, szereted a családodat, és tudsz főzni.
Tényleg isteni a hamburgered, és szeretném elkérni a salátaöntet receptjét. –
Kifújom a levegőt, hogy feltartóztassam a szómenésemet. – Nem
gondoltam komolyan, amit mondtam. Az álmaid feladásáról. Nagyon
sajnálom.
Az arca árnyékban van, így nem látom a vonásait.
– Rendben – szól halkan. – Ezért jöttél?
– Igen? Nem. – Kinyitja az ajtót, hogy beengedjen, de a lábam meg se
moccan. – Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, de azért is, mert el akartam
mondani, hogy igazad volt. Tudom, mit akarok.
Will beránt a küszöbön. A vállamra teszi a kezét, és lehajol. Anélkül,
hogy tépelődni kezdenék, milyen borzalmas ötlet, megcsókolom.
Ügyetlen és gyors, kevésbé csók, inkább egy ugrás az ajka felé, valahol a
szája sarkánál érek az arcához. Szinte azonnal elhúzódom, amint összeér az
ajkunk, mert Will nem csókol vissza. A karja nem fonódik a derekam köré.
A francba. Nem ezért jöttem. El akartam mondani neki, hogy talán mégis
itt akarok maradni. Most pedig tágra nyílt szemmel pislog rám. Ezek szerint
az ember választottjának döntéseit kétségbe vonni, majd az éjszaka közepén
letámadni nem valami hatékony udvarlási stratégia.
– Bocsánat – habogom. – Mennem kell.
Megpördülök, de Will elkapja a karomat.
– Mondd el, mit akarsz, Fern! – szólal meg a hátam mögött.
Megrázom a fejemet, mire szembefordít magával.
– Miért nem?
– Mert már úgyis tudod – nyögöm alig hallhatóan. Akkor is tudta, és
most is tudja. Nincs szüksége rá, hogy hangosan kimondjam.
– Biztos akarok lenni benne. – A hangja halkan morajlik. – Mit akarsz,
Fern?
Veszek egy nagy levegőt, majd suttogva azt felelem:
– Téged.
Alig hagyta el a számat a szó, minden egyszerre történik. Átölel és
felemel. A lábam a dereka köré fonódik, a karom a nyakára. A szánk olyan
gyorsan találkozik, hogy a fogaink összekoccannak. Elnevetem magam, de
az ajka sürgető támadása elnyomja a nevetésemet.
Belép a küszöbön, a szája az enyémre tapad, citrusos és forró, és
becsukja maga mögött az ajtót. Nincs időm felfogni, hol vagyok, csak a
nappali lámpájának halvány fényét látom, mert Will egy pillanat alatt az
ajtóhoz szorít. A kezembe veszem az arcát, az ajkamat a sebhelyéhez
szorítom, mielőtt újra megtalálom a száját. Hozzám dörgöli magát, én pedig
hozzá, a combommal szorosan tartom, a csípőmet ringatom, amennyire
csak lehet, de ez sem elég. Ismeretlen morgás vibrál a torkomban.
– Olyan régóta gondolok rád – mormolja Will, miközben végigcsókol a
nyakamon, én pedig az ingét rángatom, igyekezve kihúzni a lábam alól.
Beletelik egy másodpercbe, mire rájövök, hogy a bőrömbe suttog, a fülem
mögé duruzsolja, mennyire akarja ezt, az állkapcsom aljának leheli, milyen
gyönyörű vagyok.
A mámortól becsavarodva nyúlok le közénk, de elkapja a csuklómat, és a
fejem fölé emeli. Felemeli a másik kezemet is, mindkét karomat a
magasban tartja.
– Meg ne mozdulj! – parancsol rám egyenesen a szemembe nézve. –
Érted?
Bólintok, de nem moccan.
– Igen – válaszolom.
Lehámozza a lábamat a derekáról, leereszt a földre, és az ajtónak dönt,
miközben a keze fel-alá jár a csípőmön.
– Rohadt hosszú listám van, mi mindent akarok tenni veled – morogja
rekedten.
– Akkor jobb, ha tervet írsz hozzá – suttogom.
Apró mosoly kúszik a szájára.
– Az menni fog. – A fogai közé veszi a fülcimpámat, egyik kezével
felnyúl, hogy lefogja a csuklómat. – Haladhatnék fentről lefelé – susogja,
miközben orrával végigsimít a nyakamon. – Mit szólsz? – A nyelvével a
karom alján a könyököm felé kalandozik, csípőjét az enyémhez szorítva
fogva tart, ahogy alatta tekergek.
– Akár – mondom. – Felőlem. – Fölém hajol, a homlokom a mellkasához
nyomódik. A puha szövet, a kemény izom kontrasztja és a füstös-édes illata
elbódít. Aztán megérzem a nyelve forró nedvességét, ahogy a szájába veszi
a kisujjamat.
 – Úristen! – mormolom, és érzem, ahogy elmosolyodik az ujjam körül, a
fogai súrolják az ujjpercemet. A nyelve a gyűrűsujjamra kalandozik,
beszívja a szájába, és megismétli ugyanazt. Előrebillentem a csípőmet,
meztelen combjához dörgölőzöm, de hátrahúzódik, és elérhetetlen
távolságba kerül. Egy higgadtabb ember talán zavarba jönne a belőlem
feltörő nyögéstől. De én egyáltalán nem vagyok higgadt. Will ajkának
minden egyes mozdulatától egyre jobban szétesem, ahogy egymás után
beszippantja az ujjaimat.
Mire a másik csuklómhoz ér, már szinte remegek. Belecsókol a
csuklómba, majd a nyelvével felfelé vándorol a karomon, szívogatva és
harapdálva bőrt, amíg elér a nyakamhoz, vissza oda, ahonnan elindult.
Lassan felhúzza a pólómat a combomról, a bugyimról és a hasamról.
– Ennek mennie kell – mormolja, de nem vetkőztet tovább.
– Jó – lehelem, mire egyetlen villámgyors mozdulattal eltűnik a pólóm.
Hallom, ahogy az orra alatt káromkodik, egy hosszú másodpercre
megtorpan, majd mindkét kezével a fülem mögé tűri a hajamat, és a száját
az enyémhez szorítja. A nyelvét végigfuttatja az alsó ajkamon, aztán
visszatér a nyakamhoz.
– Követnünk kell a tervet – motyogja a kulcscsontomba. A mellemet
cirógatja, a szájával végigvándorol a bőrömön, miközben az ujjai között
morzsolgatja a mellbimbómat, először gyengéden, aztán kissé erősebben.
Összekulcsolom a bokámat, összeszorítom a combomat. A mozdulat
annyira leplezetlen, hogy Will megáll, és lenéz közénk.
– Megfontolnál egy második lehetőséget is?
Rám vigyorog.
– Kezdhetném alulról is, felfelé haladva. Az jobban tetszene? – A keze
felvándorol a térdemtől a csípőmig, és az ujjait a bugyim alá csúsztatja.
– Jó ötlet – zihálom. – A második lehetőséget választom.
Will szeme felcsillan.
– Biztos? – Megcsavarja a kezében az anyagot, feszesen a lábam közé
húzza.
Sóhajtok egy ahát, mire térdre ereszkedik, a kezét a derekamon tartva. A
lábam remeg a várakozástól, a vállába kapaszkodom, hogy megtartsam
magam. A feje fölött rálátok a padlóra: szétszórt papírokat látok, és a
dohányzóasztalon egy csokor ceruzát. De aztán Will a bal bokám köré fonja
a tenyerét, és miközben nem veszi le rólam a tekintetét, a szájához emeli a
csupasz lábfejem. Megpróbálom elhúzni. A mutatóujjával végigsimít a
lábfejemen, én pedig felnyikkanok, tekeregni kezdek, és igyekszem állva
maradni.
– Első lehetőség – nyögöm.
– Túl késő – mormolja Will, de leteszi a talpamat a földre. – A kettes
számú már folyamatban van.
Szorosan megragadja a csípőm mindkét oldalát. Még térdelve is
majdnem a mellkasomig ér, ezért lehajtja a fejét, hogy a nyelvével
végigsimítsa a lábam belső oldalát. Ujjaimmal a hajába túrok, és kisimítom
a homlokából, hogy jobban láthassam.
– Olyan puha – dünnyögöm, mire válaszul a combomba csíp. A
hüvelykujja a bugyim fölött táncol, ott, ahol egyetlen pontba sűrűsödik
össze bennem a gyönyör. A hang, ami kitör belőlem, nevetésnek indul, de
nyögésként bukik elő belőlem. Will a szövet alá csúsztatja az ujját, apró
köröket ír le vele, aztán az ajkát a másik combomra tapasztja, és finoman
belém harap. A testem képtelen követni a kéj és a visszavonulás, a
csiklandás és a harapás gyors váltakozását.
– Mit művelsz velem? – susogom.
Will felnéz rám a szempillái fekete vonala alól, az aranyló lámpafény
megcsillan a járomcsontján. A hüvelykujja tovább jár, most már
szaporábban, aztán arra mozdul, ahol a legnedvesebb vagyok. Behunyom a
szememet, mert Will olyan kiéhezve bámul, hogy lassan elvesztem a
fejemet. Érzem, ahogy lassan belém csúsztatja az egyik ujját, majd pár
másodperc múlva még egyet. Olyan ritmusban mozog, amivel elvisz
egészen a határig, de amikor kirobbannék, lelassít.
– Ne, ne, ne. Ne hagyd abba! Folytasd! – Kinyitom a szememet, és
látom, hogy Will merőn néz.
– Azt akarom, hogy te is annyira akard ezt, mint én – mormolja. – Hogy
olyan veszettül vágyj rá, mint én mindvégig.
Belemarkolok a hajába, és frusztráltan finoman meghúzgálom, mire
lehunyja a szemét. Új fiókot hozok létre az agyamban, és fel is címkézem:
MIT SZERET WILL. Kicsit erősebben megrántom, és figyelem, ahogy a
keze az alsónadrágja pántja alá siklik, s párszor fel-le mozdul. Ezt én
akarom, fut át az agyamon, és épp leereszkednék a padlóra, amikor Will
megállít, és megszorítja a csípőmet.
– Nagyon elkötelezett vagyok a munkám iránt, Fern – jelenti ki
komolyan. Lecsúsztatja a bugyimat, és segít kilépni belőle. Széttárja a
lábamat, belemarkol a fenekembe, aztán odaszorítja az ajkát, ahol az imént
még a hüvelykujja járt.
Elgyengül a lábam, és vadul belekapaszkodom a hajába.
A kezét a derekamra csúsztatja, hogy egyenesben tartson.
A bensőmben érzem a hangja vibrálását, amikor megszólal.
– Bízz bennem!
Az egyik combomat a vállára fekteti; amikor már közel járok, kiabálni
kezdek, hogy ne hagyja abba, ne hagyja abba, és ezúttal hallgat rám.
Miután elernyedek, meglazítja a szorítását, amitől megbillenek. Feláll, a
tenyerébe veszi az arcomat, ujjait a hajamba fúrja, és a szemembe néz.
Kérdőn.
El akarom mondani neki, milyen jó volt, de úgy tűnik, elvesztettem a
képességet, hogy a magán- és mássalhangzókból szavakat alkossak,
nemhogy egy mondatba fűzzem őket. Ehelyett lábujjhegyre emelkedek, és
sóváran megcsókolom. Lenyúlok kettőnk közé, és kezembe veszem kemény
hosszát. Többet akarok, többet és többet.
– Többet akarok belőled – lehelem. Lehet, hogy zagyvaságot beszélek, de
Will bólint.
– Mindent megkaphatsz.
Úgy érzem, mintha valaki átnyújtotta volna kulcsot a legfantasztikusabb
vidámparkhoz, és azt mondta volna: játssz. Mindent egyszerre akarok.
Alatta lenni, rajta lenni. Térdre ereszkedni előtte. Le akarom lökni a
kanapéra. Megőrülök. Remeg a kezem. Az alapokkal kezdem. Megragadom
az inge szegélyét, és feljebb húzom a hasán. Segít levenni, és amikor végre
megszabadul tőle, megeresztem a lehető legáhítatosabb szent szart.
Will totál ki van varrva. Legalább féltucatnyi tetoválás sötétlik a
mellkasán, a hasizmain. Világos bőre és a fekete-szürke minták között elég
éles a kontraszt.
– Ezek mindig megvoltak? – Finoman átrajzolom a ceruzát, ami a jobb
csípőcsontjának dudorán figyel. Hosszú ujjak fogják. A hegyéből hullámzó
vonal kanyarog lefelé, és eltűnik Will bokszeralsójának pántja alatt.
– Születésem óta – közli faarccal, aztán felszisszen, ahogy az ujjamat a
mellkasához érintem.
– Úgy értem, már akkor is? – Ha tíz évvel ezelőtt tudtam volna, mit
rejteget a ruhája alatt, nem hinném, hogy ennyire visszafogtam volna
magam.
– Egy-kettő megvolt már akkor is.
 A jobb oldalán, majdnem a hóna alatt a Sofia név virít. Máris gyűlölöm.
Nem kérdezem meg, ki az. A bordáin van egy citrom, amit imádok, és egy
képregénycsík a hasa egyik felén. Azonnal felismerem a kézírást.
– Mindet te rajzoltad, ugye? – pislogok fel rá. Motyogva igennel felel.
– Fern, majd később körbevezetlek, jó? – morogja fojtott hangon.
– Azt már nem. – Lehajolok, a számat a citromhoz érintem. – Te már
játszhattál, most én jövök. – Benyúlok a gatyájába, és köré fonom a
kezemet. – A világ legkirályabb Will Baxter-túráját akarom.
Hátrahajtja a fejét, én pedig a nyelvemmel végigsimítok kiálló
medencecsontján. Élesen beszívja a levegőt, és megragadja a csuklómat.
– Hálószoba.
Nem értek egyet. Nekem is megvannak a magam elképzelései. Például
hogy Will most azonnal megsemmisül a tenyeremben, úgyhogy folytatom.
A fejére teszi a kezét, és amikor a hasizmai épp megfeszülnek, azt üzenve,
hogy hamarosan megkapom, amit akarok, felkap a földről. Nincs más
választásom, mint a nyakába kapaszkodni.
– Pedig már olyan közel voltál – tiltakozom, mire a fülem alatti bőrt
szívogatva így szól:
– Fogalmad sincs, mekkora önuralomra vagyok képes, ha rólad van szó.
A vállába harapok, miközben becipel a szobába.
– Hajthatatlan vagyok, ha meg akarok kapni valamit.
Ahogy az ágyra dőlünk, Will bokszerének pántja után nyúlok, de mielőtt
lejjebb imádkozhatnám, a tenyerébe veszi az arcomat, és a nevemen szólít.
Találkozik a tekintetünk.
– Lassíts, oké? Régóta várok erre.
Bólintok, de a szavai és a tekintete – ahogyan rám néz, nyíltan és
áthatóan – felkavarnak bennem valamit. Itt fekszem egy ágyon, meztelenül
Will Baxterrel. Nem tudom, mit csináljak a kezemmel. Nem tudom, hova
nézzek.
Felemeli az államat, így őt bámulom.
– Jól vagy?
Megmondom az igazat.
– Azt hiszem, ideges vagyok.
Elmosolyodik.
– Én is. Abbahagyjuk?
Megrázom a fejemet.
– Semmi esetre sem.
 Félrehúzza a hajamat, majd belecsókol a nyakamba. Sokáig csókolózunk,
Will a vállamat, derekamat, csípőmet cirógatja. Elszáll minden
idegességem. Türelmetlen leszek. Hozzásimulok, a tenyerét a mellemhez
vezetem. A csípőjéig letolom a gatyáját, és nem állít meg.
– Magamban akarlak érezni – nézek rá.
Elhúzódik, de átkulcsolom a lábammal, és szorosan magamhoz húzom.
– Most!
– Gumi – vágja rá, mire nagyot pislogok. Hát persze. Hoz egy tasakot a
fürdőszobából, figyelem, ahogy felgörgeti, aztán az ágyra rántom.
– Így szeretem a legjobban – mondom, és úgy fordulok, hogy én legyek a
kiskifli. Átkarol, hozzápréselődöm, de nem veszi a lapot. Belecsippent a
mellbimbómba, és megcsókolja a vállamat, majd így szól:
– Bármit megteszek, amit akarsz – majd fölém helyezkedik –, de első
alkalommal szeretnék a szemedbe nézni. Oké?
Nyelek egyet, a torkom összeszorul, aztán suttogva válaszolok:
– Igen.
Fogva tartja a tekintetemet, miközben lassan belém hatol, ráérősen, amíg
teljesen egymásba nem simulunk. Pislogás nélkül bámuljuk egymást. A
szívem mintha szét akarna robbanni egy megnevezhetetlen érzelemtől.
Észre sem veszem a szemem sarkában megjelenő könnycseppet, amíg Will
le nem csókolja.
Szabadkozni kezdek.
– Ilyen még sosem történt velem. De nincs semmi baj.
– Biztos?
Bólintok.
– Jól vagyok.
Az enyémhez nyomja az ajkát, édesen, majd lassú ritmusban mozogni
kezd.
– A jónál sokkal jobb is menni fog.

A nap még fel sem kelt, egy pacsirta énekére ébredek. Nem érzékelek mást,
csak a lágy hajnali fényt és a különös, gyönyörű madárdalt. Beletelik
néhány másodpercbe, mire a szemem hozzászokik a félhomályhoz, és
ráeszmélek, hogy nem a saját ágyamban fekszem. Az elmúlt éjszaka emléke
villan át az agyamon, csupa síkos, izzadt bőr és tetkó. Az arcom a párnába
fúródik, Will fölém hajol, a fülembe suttog. Ez volt a második alkalom.
 Emlékszem, összeszedtem minden bátorságomat, hogy megkérjem,
öleljen át, és úgy aludjunk el. Érezni akartam a bőre melegét, ahogy a teste
az enyémhez simul. Nem szoktam ilyesmit kérni a partnereimtől, és nem
hittem, hogy Will-lel képes leszek rá. Végül azonban nem is volt rá
szükség. A hátamhoz bújt, és magához szorított. Az ajkát a vállamhoz
nyomta, úgy aludtam el.
Megfordultam, Will hanyatt fekve alszik, a lepedő a dereka köré
tekeredett, a haja szétterül a párnán.
Elhatározom, hogy kihasználom az alkalmat, és közelebbről is
tanulmányozom a tetkóit, mielőtt kislisszolnék. Nem akarom, hogy
valamelyik vendég szemtanúja legyen, amint pizsamában osonok haza.
Ráadásul fogalmam sincs, hogyan viselkedjek Will-lel fényes nappal.
– Azt hiszem, tegnap este nem jutottunk el a túráig – dörmögi Will.
Éppen a bordái tetején virító Sofia feliratot tanulmányozom.
– Úgy döntöttem, inkább nem vezetett túrára indulok.
Egyik kezét a feje mögé dugja, és magához húz, hogy a fejem a mellkasa
és a karja közötti hajlatban pihenjen. A gesztus váratlanul ér, és
megmerevedek. Az alkalmi szex meg a reggeli ölelkezés nem következik
egymásból, és ami köztünk történt, az kimerítette az éjszakai numera
fogalmát.
Will megszorítja a karomat.
– Hé, hova tűntél?
– Bocsi. Elméláztam.
– Min méláztál ilyen nagyon? – Az ujjai köré csavarja az egyik
tincsemet.
– Azon – fogok bele, miközben a kezemmel végigsimítok a hasán –,
hogy milyen sok tetoválásod van.
Összeborzolja a hajamat, amitől minden porcikám ellazul kissé.
– Mindig ilyen jó megfigyelő vagy reggelente?
– Nem bútolok be rendesen, amíg nem ittam kávét. – Megköszörülöm a
torkomat. – Haza kellene mennem, mielőtt a vendégek előtt szégyenszemre
kell visszaosonnom. Nem hinném, hogy efféle természeti látványosságokat
reméltek, amikor idejöttek.
Végigsimít a csupasz hátamon, megcirógatva a csípőm domborulatát.
– Pedig nagy terveim voltak ma reggelre. – Felszisszenek, ahogy az ujjai
lejjebb siklanak.
– Csábító, de…
 – Fern – susogja. – Maradj még! Később átmegyek, és hozok neked egy
váltás ruhát, oké?
– Oké. – Elfordítom a fejemet, a mosolyomat a mellkasába temetem.
Tudom, hogy ez nem vezet sehova. Őt Torontóhoz köti az élete, engem
meg… Nos, azt hiszem, engem ide. De most maradhatok még egy kicsit.
– Szóval, minek ez a sok tetkó? – Végigfuttatom az ujjamat a karján lévő
fenyőfán.
– A nők imádják.
– Például Sofia?
Felkuncog, és megsimogatja a hajamat.
– Ó, még szép, Sofia határozottan imádja. – Kitekeredve felé fordulok, és
látom, hogy mosolyog. – Sofia az unokahúgom. – Valószínűleg az arcomra
is kiül a megkönnyebbülés, mert Will mosolya kiszélesedik.
– Ó – nyögöm. – Korábban nem mondtad, hogy hívják… – Visszahúz a
karja hajlatába, ujjait ismét a hajamba temeti.
– Nem? Nem volt szándékos, de most már örülök, hogy így alakult. Cuki,
mikor féltékeny vagy.
Megeresztek egy pfff! hangot.
– Lehetetlen vagy. – Végigsimítom a kezemmel a nevet. – Hiányzik?
Will zihálva fújja ki a levegőt.
– Még sosem voltam ennyit távol tőle – feleli lassan, mintha egy
negyvenoldalas listából válogatná ki a szavait. – De a húgom erősködött,
hogy mindannyiunknak jót tesz ez a kis szünet.
– És igaza lett? Úgy értem, tényleg jó?
Lehajtja a fejét, hogy láthassa az arcomat.
– Viccelsz?
Megrázom a fejemet.
– Sokat dolgozom, ez igaz, de itt tényleg olyan, mintha szabadságon
lennék. Régóta nem voltam ennyit egyedül. Fantasztikus. Mintha
kiszakadnék a valóságból.
Kiszakadni a valóságból. A szavak ide-oda cikáznak a fejemben.
A hasán díszelgő négyrészes képregényre mutatok; az elsőn egy koszos
alak látható, akit költöztetődobozok vesznek körül.
– Ez a képregényed?
– Aha, a Lakótársak első képsora.
– Gondoltál valaha arra, hogy folytasd?
– A képregényt? Nem.
 – És mi a helyzet a rajzolással? Akár csak szórakozásból is?
Hosszú ideig hallgat.
– Amióta itt vagyok, rajzolgatok kicsit.
Eszembe jut a tőle kapott kártya a képregénnyel, és a sok ceruza, amit
tegnap este láttam szétszórva a nappaliban.
– Több időd van magadra.
– Igen, az is. Meg aztán… Nem is tudom. Azt hiszem, eszembe juttattad,
hogy van ilyen oldalam is.
Ahogy felnézek rá, egészen megdöbbent a tekintetéből sütő érzelem.
– Örülök – motyogom, majd végigsimítok a kezemmel a kulcscsontja
alatti tetkón. Két apró szó. CSAK GONDOLATOK.
– Ez mit jelent?
Szoborrá merevedik.
– Ez egy emlékeztető – feleli.
– Mire?
Kettőt pislog.
– Nem fontos.
– Az emberek általában nem varratnak olyasmit magukra, ami nem
fontos.
– Lehet, hogy igazad van – mormolja. De nem mond többet.
Homlokomat ráncolva pislogok fel rá, a hüvelykujját végighúzza a
szemöldököm közötti barázdán, és megpróbálja kisimítani.
– Beszéljünk valami másról – szólal meg. A másik keze a fenekemre
téved. – Vagy még jobb, ha egyáltalán nem is beszélünk.

Aznap már másodszor ébredek Will ágyában, de ő már nincs mellettem.

Hallom a kávéfőző gurgulázását, és majdnem leveszem az egyik makulátlan
fehér ingét a vállfáról, ám végül inkább egy puha, tengerészkék pólót húzok
elő a komódból. Csaknem a térdemig ér. A mellkasán egy kis piros szív van
rajzolt szempárral. Tudom, hogy ez azt jelenti, baromi drága, de szeretem
Will pólóit. A huszonkét éves énjére emlékeztetnek.
Keresztülslattyogok a nappalin. Nyoma sincs a múlt este látott
papíroknak és ceruzáknak. Willt a konyhában találom: a pultra támaszkodva
éppen kibámul az ablakon. Egy szál bokszer van csak rajta. Megállok, és
mielőtt meghallaná a lépteimet, a tekintetem egy pillanatig a csontok, az
izmok és a selymes bőr domborzatán kalandozik, ami Will Baxter hátát
alkotja.
– Jó reggelt! – szólalok meg. – Ismét.
Megfordul, a tekintete lefelé siklik, ahol a pólója a lábamat súrolja.
– Tetszik… – Felvonja a szemöldökét, és felém biccent. – Ez.
– Ez? – billentem félre a fejemet.
– Igen. Te. Itt. A ruhámban.
Az arcán felsejlik a borosta árnyéka, és ilyet az első itteni reggele óta
nem láttam; legszívesebben végigsimítanék rajta. De inkább lekapok pár
bögrét a szekrényből, a szívem a bordám alatt kalapál. A reggeli kávét
általában én már nem várom meg.
– Nekem meg tetszik… a kávé.
– Remélem, nem ébresztettelek fel, amikor felkeltem. Nem akartalak
elmozdítani magamról. – A szeme erre megcsillan. – De tízkor hívást
várok.
– Semmi baj. Már korábban le kellett volna lépnem. – Megtöltöm a
bögréket, az egyiket átnyújtom neki.
Elővesz egy doboz tejszínt a hűtőből, és három púpozott kanál cukorral
együtt a bögréjébe tölti. Iszom egy kortyot a sajátomból, feketén, és
felsóhajtok, olyan jó.
– Várj csak! – Megtorpanok. – Honnan szerezted a kávéfőzőt?
Összerándul az arca.
– A városban vettem a harmadik itteni napomon. Azok a kapszulás gépek
borzalmasak.
– Ne is mondd! – Le kell cserélnem őket. – Erről jut eszembe. Van egy
csomó dolog a szállóval kapcsolatban, amit később szeretnék átbeszélni.
Hogy néz ki a mai napod? – A legkevésbé sem akarom veszélyeztetni a
munkakapcsolatunkat. Ha úgy döntök, hogy maradok, nagyobb szükségem
lesz Will segítségére, mint valaha. De ebbe nem fogok belemenni a
megbeszélése előtt.
– Lesz egy tárgyalásom. Kettőkor kezdődik, és valószínűleg sokáig
elhúzódik.
Bűntudatom támad, amiért olyan későn jöttem át.
– Ki az ügyfél?
Will homlokára barázda költözik. Leteszi a bögréjét a pultra, és közelebb
lép.
 – Tényleg a munkámról akarsz most beszélni? – simít a fülem mögé egy
hajtincset. – Mert én inkább a tegnap estéről szeretnék.
– Ó – nyögöm. – A múlt éjjel…
Will a csípőmre teszi a kezét, és magához húz, belecsókol a nyakamba az
állkapcsom alatt, majd a bőrömbe duruzsolja:
– A múlt éjjel mi volt, Fern? – Belecsíp a fülcimpámba.
– A múlt éjszaka… szép volt. – Kiszakadás a valóságból. Will
megjegyzése fut át az agyamon.
– Nem csak szép. – A tenyerébe veszi az arcomat. – Csodálatos. De azért
a ma reggel se volt semmi.
El kellene mondanom Willnek, bármennyire csodálatos volt is, nem
történhet meg újra. Az egy dolog, hogy beleszerettem, de a meztelen
ottalvós buliknak csak rossz vége lehet. Nem tudnám elviselni, hogy ne
jelentsek számára mást, mint hogy kiszakadhat a valóságából. Megszakadna
a szívem.
De aztán végigcsókol a nyakamon, a borostája csiklandozza a bőrömet.
– Szerintem újra meg kéne próbálnunk, nem gondolod?
Bólintok.
– Gyere át, amint végeztél!
 16
JÚNIUS 14., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
Majdnem éjfélre járt, mire Will-lel hazaértünk. A manzárdtetős viktoriánus
ház, ahol laktam, egykor pazar otthon lehetett, de a belsejét aprócska
lakásokká szabdalták szét. Sült hagyma szaga terjengett az épület hátsó
részéig futó komor, szűk folyosón. Reméltem, hogy Willnek nem szúr
szemet a sárguló festék és a foltos, narancssárga szőnyeg.
A falnak támaszkodva várt, amíg a zárral küszködtem, a haja az arcára
tapadt.
– Csúszik a kezem – motyogtam.
Bőrig áztunk. Az eső olyan hevesen vert, hogy értelmetlen lett volna
futva megtenni az utat. Ehelyett szaporán szedtük a lábunkat, miközben
északnyugaton villámok csattantak, az útszéli fák pedig ide-oda hajlongtak
a szélben, ágaikkal a villanyvezetékeket csapkodva.
Will követett befelé, és együtt vettük szemügyre a parányi szobát, amely
az egész torontói életemet magába foglalta. Az egyik falnál egy franciaágy
állt, vele szemben volt a konyha.
Ha az ember beállt középre, egyik kezével elérte a pultot, a másikkal
pedig az ágy végét. Alig maradt hely egypár műanyag borítású
étkezőszéknek és egy kis faasztalnak.
– Elég szűkös, mint látod. – Természetemnél fogva nem voltam egy
pedáns alkat, de megtanultam rendet tartani. Minden reggel bevetettem az
ágyamat, evés után azonnal elmosogattam. A lakásban nem igazán volt mit
kidekorálni, de a falakat halvány mentazöldre festettem, és kiakasztottam
néhány képet, amit egy régiségkereskedésben találtam – az egyik egy erdő a
tintafekete éjszakai ég alatt, a másik meg egy reklámgrafika volt; antiknak
tűnt ugyan, de biztosan nem volt az.
Will levette a hátizsákját, és a tekintete az ágyam fölött lógó Grizzly
Bear-koncert plakátjára vándorolt.
– De van egyénisége – jelentette ki. – Nagyon te vagy. Az ablak
lenyűgöző.
Tényleg az volt. A tetejét ólomüveg szegélyezte, és széles párkánya volt.
A hátsó udvarra nézett. Ez tetszett a legjobban a lakásban; a folyosó nem
sok jót ígért, de idebent az eredeti hajópadló és a vastag szegélylécek
tökéletes állapotban megmaradtak.
– Ráadásul szabadon álló fürdőkádam van – büszkélkedtem. – De a
víznyomás szar. – Miért karattyoltam a víznyomásról? Nem terveztem el
előre, hogy Willt felhozom ide. A tánc egy dolog – valószínűleg túl
messzire mentem. Amikor meghívtam magamhoz, csak az járt a fejemben,
hogy nem akarom elengedni. De most mi lesz?
Vakarni kezdtem a csuklómat.
– Hát, talán át kellene öltöznöm. Kölcsönadnék valamit, de kétlem, hogy
akár a legnagyobb ingem is jó lenne rád.
– Egy hangyányival kisebb a kelleténél. – Féloldalas mosolyt villantott
rám. – De nem gond. A táskámban van az overallom.
Száraz ruhákat húztam elő a komódból, odadobtam Willnek egy
törölközőt, és bezárkóztam a fürdőszobába. Kétszer annyi időt fordítottam
az átöltözésre, mint amennyire valójában szükségem volt. Fogat mostam,
bedezodoroztam magam, és körbepördültem a tükör előtt. Felkaptam egy
bő, szürke melegítőnadrágot, egy másik fehér trikót és egy fehér melltartót.
Nem lesz itt semmi huncutság. Aztán vártam, amíg Will csoszogása elhal az
ajtó túloldalán.
Az asztalnál állt, kezében egy bekeretezett fényképpel. A haját szanaszét
kócolta, az ingujját pedig legöngyölte a csuklójáig, ismét elrejtve a
tetoválását. A falak mintha összezsugorodtak volna körülötte. A lakás nem
volt elég nagy ahhoz, hogy Will elférjen benne.
– Ő az anyukád? – kérdezte. Odakint szakadt az eső.
A lámpák pislákoltak.
Mellé léptem, és a képet néztem.
– Igen, és az ott Peter. – Az érettségi estéjén készült. Kettejük közé
ékelődöm a szálló stégjén, a tó csupán elmosódott kék paca a háttérben.
Peter nem akart rajta lenni a képen. Emlékszem, hogy anya a fülébe súgott
valamit, és az a furcsa érzésem támadt, hogy valami bizalmas dolog
szemtanúja vagyok. Peter arca békés maradt, de bólintott, majd mellém állt,
és átkarolta a vállamat.
– Nagyon hasonlítasz anyukádra.
– Tudom. Régebben zavart. – Anya haja rövid volt, mióta az eszemet
tudtam. Miután én is levágattam, a hasonlóság kísérteties lett. Akkor már
nem zavart. Fogalmam sincs, ez mikor változott meg.
 – Gyönyörű – suttogta Will. A tekintetem az arca oldalára siklott, de ő
továbbra is a fényképet tanulmányozta.
– Régen olyan hosszú volt a hajad.
– Igen, ez eléggé új. – Megcsavartam egy tincset a homlokomon.
Will letette a keretet.
– Mindig csak ti ketten voltatok?
– Nincs apám, ha erre gondolsz.
A mosogatóhoz léptem, hogy vizet töltsek magunknak. A konyha
mindössze néhány méternyi hosszú pultból, egy mosogatóból állt, ezenkívül
volt benne egy ősrégi gáztűzhely és egy kis hűtőszekrény. Átnyújtottam
Willnek egy pohárral, leültem az ágy szélére, és a lábammal kihúztam neki
egy széket.
– A nagyszüleim tizenkét éves koromig a szállóban laktak, de Peter
mindig ott volt. Ő a szálló cukrásza. Minden reggel korán kezdte a napját,
így mire hazaértem a suliból, már végzett a munkával. Kis koromban
sokszor tartottunk teadélutánokat. Uborkás szendvicseket készített, és
Talking Headset meg Ramonest hallgattunk. – Elmosolyodtam. – Az egyik
legkorábbi emlékem Torontóról az, amikor elmentünk Peterrel a Royal
York hotelbe délutáni teára. – Próbálta meggyőzni anyát, hogy rendezzenek
puccos uzsonnákat a szállóban. Ezt a csatát elvesztette.
Will újra szemügyre vette a szobát, végül a gardróbon állapodott meg a
tekintete. Alig volt több egy egyajtós szekrénynél, és annyira teletömtem,
hogy nem záródott rendesen.
– Gondolom, nem tudtál pakolni, amíg itt volt a barátnőd.
Visszahuppantam az ágyra. Whitney látogatása kiváló ürügyet
szolgáltatott arra, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy ideje lenne
elkezdeni a csomagolást.
– Nem hiszem el, hogy megint anyámmal kell együtt laknom.
– Miért kell? – hallottam Will értetlenkedését.
Felpislogtam a plafonon végigfutó repedésre. Csukott szemmel is meg
tudtam volna rajzolni.
– Hát, hacsak nem akarok valamelyik személyzeti szálláson csövelni, és
én biztosan nem akarok, akkor tényleg nincs más lehetőségem. A szálló
eléggé eldugott helyen van, és nincs kocsim.
– Világos – mondta Will. – De úgy értettem, hogy miért kell egyáltalán
hazamenned?
 Egy mennydörgés mentett meg a válaszadástól. Kiugrottam az ágyból,
mire éles fájdalom hasított a koponyámba.
– Zenére van szükségünk. – Felnyitottam a Will melletti asztalon álló
laptopot, és a Brookbanks honlapja bámult vissza ránk. Anyu ma reggel
hívott, amikor Whitney-vel épp a buszhoz készültünk. Kíváncsi volt a
véleményünkre az új szobafoglalási rendszerről.
– Ez az? – Will előrehajolt. A képhez a fotós kivitt a tóra egy csónakot,
hogy onnan fényképezze le a füves domb tetején csücsülő házikót, és az
alatta húzódó vízpartot is megmutassa. Az épület úgy nézett ki, mint egy
túlméretezett hegyvidéki üdülő: háromszintes, kőből és fából épült palota
nyeregtetővel.
– Ez az. – Kiléptem az oldalról, és az iTunesra kattintottam,
végigpörgetve az albumaimat.
– Mit szólnál hozzájuk? – kérdezte Will. Amikor megfordultam, hogy
megnézzem, mire gondol, az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy a
szinte láthatatlan szeplőit is ki tudtam venni. Követtem a tekintetét a
falamon lévő poszterre.
– Grizzly Bear? Miért ne? – Ráklikkeltem a legújabb albumukra. –
Tavaly láttam őket a Massey Hallban. Petertől kaptam a jegyet. Akkor
szereztem a posztert.
Amikor megszólalt az első taktus, hátradőltem az ágyamon.
– Egy tökéletes világban lenne helyem és pénzem egy lemezjátszóra.
– És egy vadonatúj Horses-bakelitre.
– Arra is. De nagyon boldog vagyok a villamoskitűzőmmel.
Will az asztalra koppintott. A beszélgetésünk most először érződött
erőltetettnek.
– Ha bármit megkaphatnál most azonnal, mi lenne az? – kérdeztem, hogy
kitöltsem a kínos csendet.
Meglepetten pislogott, és a gallérja alól előbújt a pír.
– Valószínűleg ennék valamit.
– Éhes vagy? Még a sok nachos után is?
– Majdnem minden után éhes vagyok.
– Megjegyeztem.
Ha olyan magas lettem volna, mint Will, talán ki tudtam volna nyitni a
hűtőszekrényt a lábammal, de jelen helyzetemben fel kellett állnom. De
csak üres polcokat láttam. Whitney látogatása után még nem volt alkalmam
újratölteni a készleteket.
 – Van savanyúság… – Átnéztem a vállam fölött, és észrevettem a pulton
heverő papírzacskót. – Ó, tudod mit? Van valamim, ami sokkal, de sokkal
jobb.
Peter két kenyeret küldött Whitney-vel, és az egyikből még maradt egy
kevés.
– Nem szuper friss, de pirítva tökéletes. – Egyik kezemmel Will felé
nyújtottam kenyérdarabot, a másikkal pedig úgy hadonásztam körülötte,
mintha egy bűvészmutatvány kelléke lenne. – Készülj, a lélegzeted is el fog
állni.
– Nem hinném, hogy láttam volna valakit ennyire izgatottnak egy kis
kenyér miatt.
Megdermedtem.
– Ez nem pusztán kenyér. Ez Peter kovászos kenyere. Megváltoztatja az
életedet.
– Valóban?
A fények újra villódzni kezdtek, mire mindketten felnéztünk, aztán vissza
egymásra.
– Garantálom. A ma este után többé nem leszel ugyanaz, Will Baxter.
Miközben a kenyérrel voltam elfoglalva, egy széllökés felborította a
szemeteseket az udvaron. Az eső még erősebben verte az ablaküveget, és a
lámpa is elsötétült. Egyszer még felvillant, aztán teljesen kialudt.
– A francba!
– Szerinted csak nálad ment el az áram?
Az ablakhoz csoszogtam, hogy kinézzek az utcára, de odakint minden
sötétbe borult.
– Nem.
– Most úgy nézel ki, mint egy sorozatgyilkos – dünnyögte Will, és az
arca felizzott a laptopom képernyőjének kékjében. Még mindig a
kenyérvágó kést markoltam.
– Á, lebuktam – feleltem a levegőben hadonászva. – Csőbe húztalak,
hogy azt hidd, holmi ártatlan vidéki lány vagyok. – Az arcom grimaszba
rándult, és leejtettem a kést a pultra. – A kenyérpirító kilőve. –
Elgondolkodva harapdáltam belülről az arcomat. – Majd megpirítom
serpenyőben. – A tűzhely idősebb volt, mint én, a jobb hátsó égője
bekrepált, de mivel gázzal működött, áramszünet esetén is lehetett
használni.
– Van öngyújtód? – kérdezte Will. – Meggyújtom a gyertyáidat.
 – Az éjjeliszekrényem fiókjában. – Annyira belefeledkeztem a
romantikus világítás/Will/szűk hely szentháromságába, hogy csak akkor
jutott eszembe, mi van még az éjjeliszekrényemben, amikor elkezdte
kihúzni. – Ne, várj! Nem ott! A táskámban van. A Ziggy Stardust-os
erszényben.
Felgyorsult a pulzusom, és az öngyújtó minden egyes kattanásával a
bőröm is feszesebbnek érződött. Will meggyújtotta mind az öt kis
gyertyámat, egyet a fürdőszobába, egyet pedig a mellettem lévő pultra
szállított. Egy másik az asztalra került, a negyedik a komódomra, az utolsó
pedig az ágyam mellé. Amikor befejezte, a szoba aranyszínű fényben
vibrált.
– A laptopod már csak tizenkét százalékon van. Kikapcsoljam arra az
esetre, ha egy ideig nem lenne áram? – kérdezte, megzavarva az egyre
aprólékosabb kenyérpirító hadműveletemet.
– Jó ötlet.
A zene el is hallgatott.
Most már csak ketten voltunk. És egy tányér pirított kovászos kenyér.
Letettem az asztalra egy kis tálka tengeri sóval meg vajjal, és leültem
Will mellé.
– Tegyél egy kis sót a tetejére! – javasoltam, aztán megvártam, amíg
utánam csinálja. Egyszerre haraptunk bele a kenyérszeletekbe, és figyeltem,
ahogy elkerekedik a szeme. A hang, amit teli szájjal kiadott, valami olyasmi
volt, mint a fúúú.
– Ezt Peter sütötte?
– Igen. Ezt szolgáljuk fel a Brookbanks éttermében.
– Akkor újabb okom van rá, hogy elmenjek oda. Meg akarom rázni
annak az embernek a kezét, aztán befalni hét vekni kovászos kenyeret. –
Ismét beleharapott, és rágás közben azt mondta: – A tó is elég pazar; talán
kenuzok egyet, ha már ott vagyok.
– Hogy te? Nehezen tudlak elképzelni városon kívül. Will Baxter egy
kenuban? – Mosolyogva megcsóváltam a fejemet.
Fintorogva lebiggyesztette a száját.
– Igenis jól néznék ki városon kívül. Egy kenuban meg egyenesen
szenzációsan. Csak meg kell mutatnod, hogyan kell fogni az evezőt.
– Nem evező, hanem lapát. Kiviszlek egy csónakkal, megtanítalak a
helyes karmozdulatra, és segítek, hogy ne égesd le magad. De cserébe meg
kell mutatnod a rajzaidat. Ehhez mit szólsz? – Ha már ilyet játszottunk, akár
saját szájízemre alakíthattam az ábrándképemet.
– Látni akarod a munkáimat?
– Igen. – Lenyalogattam a vajat az ujjaimról. – Szóval hozd magaddal a
portfóliódat, amikor jössz!
Will körbefuttatta a nyelvét az arca belsején, de közben engem nézett.
– Most is megmutathatom.
Mozdulatlanná dermedtem, a mutatóujjam még mindig a számban volt.
– Van nálam egy vázlatfüzet – folytatta. – Mindig hordok magamnál
egyet. Többnyire ötletek vannak benne a Lakótársakhoz. Meg néhány
portré. – Megvonta a vállát. – Persze, csak ha akarod.
– Tényleg? Nem bánod?
Megvakarta a tarkóját.
– Nem szeretem figyelni, amikor az emberek a rajzaimat nézegetik, de
bízom benne, hogy nem mondasz semmi szörnyűséget. – Komoly
tekintettel meredt rám. – Még akkor sem, ha középszerűnek tartod őket.
– Soha nem tennék ilyet.
De ahogy Will a táskájában turkált, elfogott az aggodalom. Soha nem
tudtam tettetni magam.
– Tessék. – Átnyújtott egy kopott zöld Moleskine-t, aztán leült, és az állát
megtámasztotta a tenyerében.
Az elején nyitottam ki a füzetet, és lassan haladtam a fehérlő oldalakon
vibráló ábrákat tanulmányozva. Ugyanazt a négy karaktert rajzolta meg újra
meg újra, néha fekete tintával és éles, magabiztos vonalakkal, máskor
kemény ceruzával.
– Tényleg jól csinálod – dünnyögtem felpillantva, de nem válaszolt, csak
nézte, ahogy lapozgatok.
Az egyik szereplő álmos szemű, magába roskadt figura volt, és mindig
szendvicset tartott a kezében. Egy másik férfi kontyot viselt. Az, amelyik
nyilvánvalóan Willt mintázta, egy égimeszelő volt, eltúlzott orral. Az egyik
oldal tele volt jegyzetekkel. Takaros nagybetűkkel írt.
– Ötletek képsorokhoz – magyarázta Will.
Köztük elszórtan fákról, hidakról és hétköznapi tárgyakról készült
realisztikus vázlatok is megbújtak – egy tál citrom, Will hátizsákja a
sarokba dobva. Néhány portré. A kedvencem egy úszkáló lány volt, a vizet
fröcskölte, arcán foghíjas mosoly terült szét.
– Ez elképesztő – fordultam Will felé.
 – Köszi. – Megköszörülte a torkát. – Ő a húgom. Nem könnyű embereket
találni, akik modellt állnának nekem, ezért többnyire fotókat használok. Ez
egy családi nyaraláson készült a Prince Edward-szigeten, még kis
korunkban.
– Engem is megcsinálhatsz, ha akarsz. – Lehunytam a szememet. –
Mármint úgy értem, ha le szeretnél rajzolni, én benne vagyok.
Will nem szólt semmit, ezért kinyitottam az egyik szememet.
– Vagy az furán venné ki magát? Csak gondoltam, talán jól jönne a
gyakorlat. – Felvettem egy újabb szelet kovászos kenyeret, és megújult
áhítattal vizsgálgattam a lyukakat.
– Tulajdonképpen jó ötlet.
Felnéztem a kenyérről.
– Tényleg? Szóval, hogy csináljuk? Odategyek egy széket? – A szoba
másik felére mutattam, az ajtó mellé.
Will kivette a kezemből a kenyérdarabot, és visszatette a tányérra.
Körbenézett, végül a tekintete megállapodott az ágyon.
– Ne, inkább menj oda!

Az ágy végében ültem, Will pedig egy széken a lábánál. Üres oldalra
lapozott, egy teljes percig nézte, aztán engem méricskélt, először az
arcomat, aztán a többit. A keze fürge, lendületes mozdulatokkal siklott
végig a lapon. Folyton előrebillent, és hunyorgott a sötétben.
– Akarod, hogy közelebb menjek? – mondtam a harmadik billenés és
hunyorgás után.
Felnézett, és megállt a keze.
– Igen, az jó lenne.
Előrecsusszantam.
– Beszélhetünk közben, vagy az megzavarja a folyamatot?
– Beszélhetünk.
– Mennyi időre szoktál Torontóba jönni? – Reméltem, hogy a
viselkedésem nem teljesen átlátszó.
Will röpke mosolyt villantott rám, aztán újra beletemetkezett a
rajzolásba.
– Attól függ. Most több mint egy hétre jöttem. De legtöbbször csak
néhány napig vagyok itt.
 Akkor nem túl hosszú időre. Ahhoz biztos nem elég, hogy meglátogasson
északon.
– Ó! És most miért tovább?
– Apám újra megnősül. Múlt hétvégén tartottak egy eljegyzési partit, és
mivel még nem találkoztam a menyasszonyával, csomó ismerkedős
programot szerveztünk.
– Jól sikerült? – Sosem kellett eligazodnom a szüleim szerelmi életének
labirintusában. Ha nem tudnám, még azt hihetném, hogy anya puszta
akaratából születtem.
– Asszem. Úgy tűnt, Linda őszintén belezúgott apámba. Pedig flegmázni
akartam: Ez a csávó, tényleg? Ugye tudod, hogy még az előre megmosott
salátát is megmossa?
Elnevettem magam, Will pedig egy pillanatra elgondolkodott.
– Furcsa volt mással látni, nem anyával. Annabel egy csomószor
találkozott a csajjal, és kedveli, pedig a húgom a legkeményebb kritikus.
Remélem… – Lenézett a vázlatra.
– Jól vagy?
Egyet bólintott, aztán felsandított rám.
– Baromira szégyellem. Hogy leléptem, ahogy anyánk is. Apa olyan
szigorú Annabellel, de ha Linda beköltözik, talán javul valamicskét a
helyzet. – Megdörzsölte a szemét. – Mindenesetre tegnap este jól
beolvastam neki. Nem mintha ez változtatna bármin. De kösz a
figyelemelterelést, jó volt, hogy nem kellett hazamennem és vele
foglalkoznom. – Azzal újra a rajzra kezdett koncentrálni.
– Ha itt akarsz aludni, felőlem oké – bukott ki belőlem.
Megállt a ceruza a kezében.
– Ha akarod.
Felnézett rám.
– Miért ne?
Egymást bámultuk, aztán Will folytatta a rajzolást. Percekig egyikünk
sem szólalt meg, aztán Will törte meg a csendet:
– És a pasid? Milyen?
– Jamie? – Willre meredtem, próbáltam megérteni, miért kérdezi, de nem
láttam mást, csak a hosszú szempilláit.
– Aha. Jamie.
– Jó fej – mondtam elnyújtva. Olyan régóta nem kellett őt leírnom
senkinek, és nem tetszett, hogy épp Willnek kell jellemeznem. – Baromi
laza. Vicces. Olyan típus, akit mindenki kedvel. Ha az emberiség puding
lenne, ő lenne a karamellás.
– Elvesztettem a fonalat – motyogta.
A gallérján fityegő szürrealista kitűzőre sandítottam.
– Ez a kettőnk poénja. Hogy milyen desszertek lennénk. Ő a
karamellpuding: édes, lágy, és mindenki szereti.
Will rám pillantott. Meg mertem volna esküdni, hogy egy vigyort próbál
elfojtani.
– És mi a helyzet veled, Fern Brookbanks? Te miféle édesség lennél?
– Hogy én? – Nagyot nyeltem. – Jamie szerint citromtorta vagyok.
Figyeltem, ahogy Will mellkasa emelkedik és süllyed. A könyve felé
billentette a fejét.
– És szerinted én mi lennék?
Hirtelen a számban éreztem Peter sós csokoládétortájának ízét, a csili
csípősségét.
– Nem t’om… fatörzstorta?
– Fatörzstorta?
– Ja. Tudod, csokireszelékkel és tejszínhabbal. – Végig kellett volna
gondolnom, mielőtt kinyitom a számat.
– Ahaaa – motyogta Will. – Mi más?
Tudtam, hogy nem a fatörzsről beszél. Vettem egy mély lélegzetet.
– Régóta ismerem Jamie-t, de mindig csak egy idősebb srácnak tartottam
a tópartról.
Will rám pillantott.
– Mennyivel idősebb?
– Három évvel. A családjának van egy nyaralója nem messze a szállótól.
Na mindegy, a lényeg, hogy a gimi végén eléggé össze voltam zavarodva.
Hülyeségeket csináltam, és Jamie-vel együtt dolgoztunk. Ő volt az
egyetlen, aki nem ítélkezett felettem. – Will felnézett a rajzából. – Hát így
kezdődött.
– Négy évvel ezelőtt?
– Aha. Minden nyáron együtt dolgozunk. Jamie a személyzeti
apartmanban lakik a családja nyaralója helyett. Nagyon szeret ott lenni. – A
mutatóujjam körmén kapargattam a kék lakkot. – Nem is értem, miért.
– Nekem nem ez volt a benyomásom.
– Komolyan? – Hát nem adtam értésére elég egyértelműen, hogy nem
akarok visszamenni az üdülőbe?
 – Igen. Ma a múzeumban… Meg ahogy beszéltél róla. Nem is tudom. Az
volt az érzésem, hogy szereted azt a helyet.
Csak pislogtam rá. Sok szempontból igaza volt. Szerettem nézni, ahogy a
vihar végigvonul a tavon. Szerettem a cukrászműhelyben lógni Peterrel,
cribbage-ezni Rose-ékkal és kajakozni egy csendes napon.
– Talán.
Lebámultam a kezemre. Anyuval már jobban alakultak köztünk a dolgok,
mióta a második egyetemi évem kezdete előtt ideköltöztem. Sosem bírtam a
kényszerességét, de aznap, amikor Peterrel együtt segítettek kipakolni, úgy
nekiveselkedett a lakás teljes kitakarításának, mintha katonai hadműveletre
készülne. Egy délután alatt lekaparták az odaégett sajtfoltokat a tűzhelyről;
a fürdőszobacsempe fugája – mint kiderült – fehér volt, nem szürke; és
minden edényem, serpenyőm és evőeszközöm elmosva költözött új helyére.
Mire végeztünk, hálás voltam, és holtfáradt, de ahelyett, hogy visszamentek
volna a szállodai szobájukba, anya azt javasolta, hogy menjünk el így
hármasban ünnepelni. Az utca végében álló kis étterem teraszán
ücsörögtünk, pizzát ettünk, vörösbort ittunk, és felidéztük a nyarat. Olyan
volt, mintha egy normális család lennénk, akik este szórakozni mennek, és
azt hiszem, így is volt. Amikor anyu egy évvel korábban elvitt a koleszbe,
nem tudtam elég gyorsan kitessékelni a kapun. De aznap este, amikor a
vacsora után elbúcsúztunk egymástól, belekapaszkodtam, és azt kívántam,
bárcsak maradhatna még egy kicsit.
– Ha nem mennék haza… – Megráztam a fejem. – Ez nem opció.
– És mi van Jamie-vel? Neki sem beszéltél erről?
– Nem. Biztos nem sülne el túl jól. Azt hiszem, Peter az egyetlen, akinek
elmondhatnám. – A nekem készített dalválogatásra gondoltam. –
Valószínűleg már úgyis sejti. Jobban ismer bárki másnál.
– Szereted?
Meglepődve sandítottam Willre.
– Petert? Igen. Olyan, mintha az apám lenne.
– Jamie-re gondoltam.
Nem állt szándékomban így eltátani a számat, de a kérdés váratlanul ért.
– Hát persze. Máskülönben nem lennék vele.
Bólintott.
– Te szerelmes vagy Fredbe?
– Nem – vágta rá habozás nélkül. Aztán egy másodperc múlva
hozzátette: – Azt hittem, régen talán az voltam. De rájöttem, hogy nem.
 Tudni akartam, hogyan és mikor jött erre rá, és miért vannak még mindig
együtt, ha ez a helyzet. De ezek a kérdések veszélyesnek tűntek. Ehelyett
mindketten elhallgattunk, és néztem, ahogy a gyertyafény Will arcán
pislákol, elveszve a mélyedéseiben.
Az eső egyre erősebben zuhogott, oldalvást csapkodta az ablakot. Egy
idő után Will keze megállt.
– Félek, hogy utálni fogod – szólalt meg.
– Őszintén szólva én is.
Az ágy szélére húzódott, én mellé csusszantam. Hagytam közöttünk pár
centi távolságot, de éreztem a teste melegét, éreztem az eső illatát a hajában
és a festéket a ruháján.
A lap fölé hajoltam, és ott voltam én, finom grafitvonásokban, árnyékban
és fényben megörökítve. A finom és részletgazdag rajz fókuszában én
voltam, az ágy és a szoba elmosódott körülöttem. Az állam a térdemen
pihent, a karomat a lábszáram köré kulcsoltam. Az ajkam halványan felfelé
görbült, a szemem tágra nyílt valamiféle sejtelmes derűtől.
– Van ez a tekinteted, amikor izgatott vagy valami miatt… Ezt próbáltam
megörökíteni. – Leszegte a fejét, hogy leolvashassa az arcomra kiülő
kifejezést. – Az orrod sem volt egyszerű.
– Az orrom? – Végigsimítottam rajta az ujjammal.
– Milyen lett? Utálod?
Megráztam a fejemet.
– Nem. Ez… – El akartam mondani, hogy úgy éreztem, mintha az előtt a
pillanat előtt soha senki nem látott volna igazán, de csak ennyi jutott
eszembe: – Ez én vagyok.
 1990. augusztus 3.

Késik a havim. Az én havim sosem késik. Már hat napja meg kellett
volna jönnie.

De nem lehetek terhes. Óvatos voltam. Fogamzásgátlót szedek.

Terveim vannak. Huszonhárom éves koromra én irányítom a szállót.

Huszonhat éves koromra férjhez megyek. Aztán két gyerek még
harminc előtt.

Még legalább öt évig nem szülhetek!

Európa. Munka. Házasság. Gyerekek. Ezt a sorrendet kell követnem.

Nem vagyok terhes. Nem vagyok. Nem lehetek.

Fáj a mellem. Nagyon.

 17
MOST
Belevetem magam a tóba a családi stég végéről, addig tempózom a víz
alatt, amíg végül fel kell jönnöm levegőért. Amint visszaértem Will
apartmanjából, magamra kaptam a fürdőruhámat, és kivittem a kajakot. De
ez sem segített lecsillapítani az idegeimet az együtt töltött éjszaka és a
gondolat miatt, hogy egy újabbat vele tölthetek.
A nagyszüleim és anyu már jóval a születésem előtt ide jártak nyaralni a
tó mellé. A házunk saját partszakasza egy védett kis öbölben húzódik – nem
látni a kabinokat vagy a szálló strandját. Van két öreg, valaha pirosra
mázolt, lepattogzott festékű kerti fémszék és egy rövid, ugyancsak viharvert
stég. Egy göcsörtös cédrus nyúlik a víz fölé; törzsének alja párhuzamosan
húzódik a tó felszínével. Whitney meg én úgy sétálgattunk rajta, mintha
kifutó lenne. Amikor tizenegy évesek voltunk, rábeszélt, hogy vegyem fel
anyu estélyijét, és vigyünk magunkkal egy magnót is a tökéletes hangulat
kedvéért, ám Whitney, talpig selyem koktélruhában végül a tóban fejezte be
az estét. Anyu büntetésül a teniszpályákhoz parancsolt minket a nyár
hátralévő részére, hogy összegyűjtsük a szétgurult labdákat.
Én jobban szerettem a családi stégnél úszni, távol mindenkitől, de
Whitney a szálló strandjára szívesebben ment. Kisebb korunkban azért,
hogy felderíthessünk az aktuális Rejtélyes vendég célpontjait, később pedig
a cuki fiúk miatt. Ez a stég volt anyu kedvenc helye, ide járt kávézni, meg
ha magányra vágyott.
Az agyam olyan, mint egy túlingerelt szarka, alig tudja eldönteni, melyik
fényes tárgy után kapjon.
A szálló.
Will.
A szálló.
Az a dolog, amit Will a hüvelykujjával művel.
Nem úszom valami jól. Bár szeretek a vízben lenni, én inkább a
medencében lubickolós típusba tartozom. De ma addig tempózom, amíg
végre kikapcsol az agyam.
 Amikor a tüdőm és a karom is feladja, törölközőt tekerek magam köré, és
leülök arra a székre, amire mindig is ültem: a bal oldalira. Nézem, ahogy a
hajók keltette hullámok a szikláknak csapódnak, és a partot nyaldossák, s
egy pillanatra olyan, mintha anyu ott lenne mellettem, kezében egy gőzölgő
bögrével.
Ez a mi helyünk volt – az egyetlen, amit valaha is igazán a kettőnkének
éreztem. Reggelente jöttünk, és anyu otthon hagyta a BlackBerryjét. A nyár
közepén nem volt ideje sokáig maradni, és amint megitta a kávéját, máris
felpattant a helyéről. De ősszel magunkkal hoztuk Peter morzsasüteményeit
is, és addig maradtunk, amíg indulnom kellett a suliba. Tavasszal átvágtunk
az olvadó havon, és a székeken ülve betakaróztunk.
Imádok itt lenni – sóhajtaná. – Igazán szerencsések vagyunk, nem?
Olyan tisztán hallom a hangját.
Annyira szeretném újra hallani. A naplók hozzák vissza a leginkább.
Ezúttal még nehezebb volt elolvasni az utolsó bejegyzését. Nem gondoltam,
hogy ez lehetséges. Anya fiatal volt, amikor teherbe esett. Ezt mindig is
tudtam – de egészen más felnőttként olvasni a gondolatait, mert most
fiatalnak is hangzik.
Egy pompás királylepke röppen el mellettem, majd leszáll a vízparton
vadon növő írisz lila szirmára. Anyunak még a kamaszkori tomboló
korszakom kellős közepén is sikerült rávennie, hogy kijöjjek vele ide.
Karba tett kézzel, némán ültem, amíg ő meg nem itta a kávéját, aztán
visszacsoszogtam az ösvényen a házhoz.
Nem emlékszem, mikor ültünk itt utoljára. Az elmúlt egy évben egyszer
se mentünk ki együtt a tóhoz. Minél több felelősséget vállaltam a Filtrnél,
annál nehezebben tudtam időt szakítani rá, hogy hazajöjjek, bár miután
szakítottunk Philippe-pel, hálaadáskor egy teljes hetet itthon töltöttem. Az
elutazás előtti utolsó reggelemen meséltem anyának a döntésemről, hogy
lemondok a pasikról. Azt mondtam, boldogabb lennék egyedül, úgy, ahogy
ő.
Előrehajolt, megfogta a kezemet, és szürke szemével rám nézett. Tudom,
hogy még nem állsz készen, de szerintem egy nap majd rájössz: a szíved túl
nagy ahhoz, hogy megtartsd magadnak, drágám. Bólintottam, bár nem
hittem neki. Odakint csípős volt az idő, az ég ragyogóan kék, a levelek
vörösek és aranyszínűek. Anya a nap felé billentette az állát, lehunyt
szemmel, mosolyogva ült, amíg nem szóltam neki, mennyi az idő – vissza
kellett mennie a szállóba. De megrázta a fejét. Maradjunk még egy kicsit,
borsókám.
A mellettem lévő üres székre meredek, és tudom. A szívem túl nagy
ahhoz, hogy elengedjem.
Az emberek változnak. Az álmok is.
Amikor visszaérek a házba, nedves fürdőruhában, a derekam köré csavart
törölközővel letelepszem az ágyam végébe. Felveszem a naplót az
éjjeliszekrényről, és végigsimítok anyu írásán. El akarom mondani neki,
hogy maradok. Tanácsot akarok kérni tőle. Azt akarom, hogy kimondja,
milyen büszke rám. Az anyukámat akarom.
Aztán a törölköző szélével letörlöm a könnyeimet, és a tekintetem
megakad a lapon egy néven. Felveszem a mobilomat, és megnyomom a
hívógombot.
– Fern? – Peter mély hangja csendül a fülemben.
– Szia, Peter. Először neked akartam elmondani. Döntöttem a szállóval
kapcsolatban.

– Semmi nem változott – mondja Jamie, körbenézve a nappalin. – Nem

jártam itt, mióta szakítottunk.
Nem vagyok meglepve. Bármennyire is a Brookbanks töltötte ki az egész
életét, anyu mindig megtartotta a három lépés távolságot a személyzet
tagjaival. Peter volt az egyetlen kivétel.
Mindig is azt hittem, hogy a tartózkodó magatartásával csak meg akarta
húzni a határt az alkalmazottak felé. Most azonban, hogy felnőtt fejjel
olvasom a naplóját, meggyőződésem, hogy ez nem a teljes igazság.
De én nem az anyám vagyok.
Miután letettem a telefont, megkértem Jamie-t, hogy jöjjön át a házhoz.
Vadászzöld nyakkendőt visel, amire fehér fenyőtobozokat nyomtak. Csak
néhány napja tűnt fel: minden nyakkendőjén megjelenik valahol legalább
egy aprócska Brookbanks-zöld színfolt. Vajon mennyi időt tölt a neten zöld
nyakkendőkre vadászva? Vajon mikor változott át a mostani Jamie-vé?
Mióta ilyen lelkiismeretes és pedáns?
Talán akkor lett ilyen, amikor Banffban élt. Néhány évet töltött ott, az
egyik panzióban dolgozott, aztán Ottawába költözött, és egy szállodát
vezetett a belvárosban, a Parliament Hill közelében. A szülei mesélték el
anyunak, Jamie mennyire élvezte a Brookbanksben töltött nyarait, és
javasolták, hogy hívja fel.
Néhány évvel ezelőtt váratlanul ért anyu üzenete.
Még mindig bírjuk Jamie Pringle-t, ugye?
Évek óta nem hallottam a nevét. Nem igazán tartottuk a kapcsolatot a
szakításunk után.
Persze – írtam vissza. Nem sokat beszéltem anyának arról, amikor véget
ért köztünk a dolog, és tudtam, hogy kerülő úton próbál puhatolózni.
Arra gondoltam, hogy felveszem ügyvezetőnek.
Biztos szuper lesz – írtam vissza.
Anyun kívül senki sem imádta annyira a szállót, mint Jamie.
– Igazán nagyra értékelem a támogatást, amit az elmúlt hetekben
nyújtottál nekem – darálom, miután leülünk a konyhaasztalhoz. A hangom
fémesen kong. Gőzöm sincs, mitől vagyok ilyen ideges.
– Mi a fene, Fernie? Ki akarsz rúgni?
– Mi van? Dehogy!
Kifújja a levegőt, majd az asztalra ejti a fejét.
– Tényleg azt hittem, hogy lapátra teszel – mormolja fojtott hangon.
– Miért tennélek lapátra?
Ferde vigyorral néz fel rám.
– Mert még mindig szerelmes vagy belém, és nem bírsz megmaradni
velem egy helyiségben anélkül, hogy le akarnád tépni a ruháimat?
– Ennyire átlátszó lennék?
– A nyálcsorgatásod elárult. Csak úgy ömlik, ha beindulsz.
Felnevetek.
– Azért hívtalak ide, mert el akartam mondani, hogy nem adom el a
szállót. Megtartom.
Jamie az asztalra csap.
– Ez aztán a remek hír!
– De lesznek változások.
Jamie-nek van némi fogalma Will tanácsadói munkájáról, de
részletesebben beavatom, mit is csináltunk eddig.
– Jól ismered a Brookbankset és a vendégeket – szögezem le. – Szívesen
fogadnám az észrevételeidet.
 – Természetesen, Fernie. Megtiszteltetés lenne segíteni. – Megtiszteltetés.
Ő is komolyan gondolja.
– Tényleg azt hitted, hogy kirúgnálak, mert randiztunk?
A szemembe néz.
– Tartottam tőle. Van közös múltunk, és azt hittem, tiszta lappal akarsz
indulni.
– Sok emberrel van itt közös múltam. A személyzetből legalább
féltucatnyian cserélték a pelenkámat. Néhány vendég is. Számomra nincs
olyan, hogy tiszta lap.
– De hánnyal feküdtél le közülük?
Pislogok. A múlt éjjel képe villan át az agyamon. Will alattam, duzzadt
ajka a mellbimbóm körül, és elsötétült szemmel néz fel rám.
– Várj, kivel feküdtél még le, Fernie?
– Senkivel – motyogom lángoló arccal. – Nem beszélhetünk a szexuális
életünkről, ha együtt fogunk dolgozni.
– Oké – villant rám egy vigyort. – Bár muszáj lesz, ha lefekszünk
egymással.
Bokán rúgom az asztal alatt.
Két órával később a kanapén kuporgok, miközben Jamie az Ironicot
énekli, meghökkentően jól. Ragaszkodott hozzá, hogy ünnepeljünk, adjuk
meg a módját, és hogy ezúttal ő vendégel meg engem. Beszólt az étterembe,
hogy küldjenek egy üveggel a „legjobb, legolcsóbb pezsgőnkből”.
– Zseniális volt az előadásod! – kiáltom, megtapsolva a produkcióját.
– Tudom! – Lehuppan a szófára, felrakja mellém a zoknis lábát, és
belekortyol a sörébe. A pezsgő gyorsan elfogyott.
Nagyot sóhajtok.
– Nem hiszem el, hogy mi vezethetjük ezt a kócerájt.
Jamie megböki a lábamat a talpával.
– Örülök, hogy visszajöttél. Hiányoztál.
– Te is nekem – felelem, mert ez az igazság. Jamie elvesztésével egy
közeli barátomat is elveszítettem.
– Hát jó, Fernie. Te jössz.
– Mi az, hogy én jövök?
– Tiéd a színpad.
– Nem, bocsi. Tudod, hogy nem karaokézom. – Közszemlére tenni a
fahangomat és botfülűségemet a legelső helyen szerepel azon kínos dolgok
listáján, amiket kihagyok az életemből. Továbbá nem hordok giccses ünnepi
pulóvereket, nem veszek részt lánybúcsús játékokban, és nem használok
csillogó szemhéjfestéket. De Jamie addig nyüstöl, amíg beadom a derekam.
Már majdnem végigszenvedtem az Insensitive-et (anya hatalmas Jann
Arden-rajongó volt), amikor Jamie az ajtó felé fordul. Will áll a küszöbön,
teljes Will Baxterben: öltöny, nyakkendő, hátrafésült haj és
kifürkészhetetlen arckifejezés.
– Reméltem, hogy nem veszel észre – szólal meg. – Kérlek, folytasd!
Megszégyenülten rázom a fejemet.
– Milyen volt a tárgyalás?
– Jó. Csak hosszú. – Will tekintete Jamie-re, majd az asztalon álló üres
palackra siklik. – Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam.
– Fernie-vel épp a nagy hírét ünnepeltük – mondja Jamie felállva.
Will összerezzen a Fernie szó hallatán, és végigsimít a nyakkendőjén.
– És mi az a nagy hír?
– Úgy döntöttem, hogy maradok – fordulok felé.
Will először Jamie-re pillant, majd rám.
– Gratulálok – dünnyögi rekedten. – Elnézést, hogy megzavartam az
ünneplést.
– Dehogyis – mondom sietve.
– Dehogyisnem – ellenkezik Jamie. – De épp indulni készültem.
Kikísérsz, Fernie?
Will hunyorogva rámered, mire Jamie rákacsint.
– Ez az a csávó…? – suttogja Jamie, amint a bejárati ajtóhoz érünk.
– Olyan vagy! Miért kellett így provokálnod? – sziszegem.
– Ugyan már! Jogom van legalább egy kicsit cseszegetni. Négy együtt
töltött év után igazán megérdemlem, nem igaz?
– Te még mindig… – kezdem összehúzott szemmel.
– Érzek valamit irántad? – Jamie meghúzza a hajam. – Mindig szeretni
foglak, Fernie. De ne aggódj! Profi vagyok.
Én is mindig szeretni fogom őt.
– Nem akarom, hogy valami fura legyen köztünk. Azt akarom, hogy
barátok maradjunk.
– Én is – bólint. – És mint a barátod, ezt a fickót nem tartom elég jónak
hozzád. Nagyon karót nyelt, túl komoly, és van benne valami sumákság.
Mintha titkolna valamit. Mit látsz benne? Játszik valamilyen hangszeren?
– Viszlát, Jamie!
Puszit nyom az arcomra.
 – És túl magas.
Amikor visszatérek a nappaliba, Will a kanapén ül, kezét a két térde közé
ejtve, és a padlót bámulja.
– Kicsit búskomornak tűnsz – huppanok le mellé. – Mi a baj?
– Az járt a fejemben, régen mennyire gyűlöltem ezt a csávót, pedig még
csak nem is ismertem.
– Tényleg? Ha őszinte akarok lenni, én sem rajongtam a csajodért.
Megrándul az ajka.
– Nyilvánvaló volt. Nyitott könyv vagy, Fern Brookbanks.
Összerezzenek.
Magához húz, az ölébe von, a combom az övére simul. Egyik kezével a
szoknyám alá kalandozik, és a lábamat cirógatja. Lehunyom a szememet, a
hajába temetem az ujjaimat, és felnyögök. Oly sokáig Will volt az én mi lett
volna, ha pasim. Mi lett volna, ha szinglikként találkozunk?
Megcsókolja a fülem alatti pontot, és félretolja a bugyimat.
– Azt gondoltam, te vagy a legmenőbb lány, akivel valaha találkoztam.
Fontolgattam, hogy szakítok a barátnőmmel. Hogy küldök neki egy sms-t.
– Micsoda? – Kipattan a szemem, de a kezével tovább ügyködik.
– De aztán kiderült, hogy neked ott van Jamie. – Will átható tekintettel
bámul, aztán megint mozgatni kezdi a hüvelykujját.
– Ó, istenem.
– Még mindig utálom azt a kretént – dünnyögi. – Utálom, hogy előbb
közölted vele a hírt, mint velem.
Will ujja nagyon megnehezíti a beszédet. De néhány másodperc után
sikerül kiböknöm:
– Féltékeny vagy?
A fogait a nyakamhoz szorítja.
– Kurvára.
Nem kellene, hogy boldoggá tegyen, mégis így van. Felállok, hogy
lecsúsztassam a bugyimat, aztán Will nadrágjának gombja után nyúlok. Egy
kotont húz elő a zsebéből, és amikor ráereszkedem, mindketten
mozdulatlanná dermedünk.
Habogok valami érthetetlent, amikor megérzem, ahogy bennem lüktet.
Körözni kezdek a csípőmmel, hozzá akarok dörgölőzni, de mozdulatlanul
tart, és a fülemhez szorítja az ajkát.
– Akarsz tudni még valamit? – morogja.
Bólintok. Elhagytak a szavak.
 – Nem volt szükségem segítségre a freskó lakkozásában – suttogja, a
hüvelykujja pedig újra munkába áll kettőnk között. – Sokkal gyorsabb lett
volna, ha magam csinálom. Feleannyi idő alatt végezhettem volna, de veled
akartam lógni.
Újra habogni kezdek, mert a szókincsem teljesen elillant.
– És azon is nagyon sokat gondolkodtam, vajon mit tartasz az
éjjeliszekrényed fiókjában.
Túlságosan leköt a lábam között követelőző sóvárgás és a Will szeméből
sugárzó éhség, hogy akár csak egy fikarcnyit is zavarba jöjjek.
Az egész gyors és heves. Will végig az arcomat figyeli. Látnia kell,
mennyire bejön minden, amit mond, mert amikor már közel járok, a
fülemre tapasztja az ajkát, és utasít, hogy élvezzek el. Szót fogadok.
A homlokomat az övéhez támasztom, igyekezve levegőhöz jutni. Le
akarok feküdni az ágyamba, és újra végiggondolni a Will-lel töltött napomat
azzal a tudattal, hogy féltékeny volt. Aztán aludni akarok.

Megmondani Whitney-nek, hogy maradok, valószínűleg felnőtt életem

legkielégítőbb élménye. Könyörgött, hogy vigyem el Willt vacsorázni
hozzájuk Huntsville-be. Éppen beülteti Owent a nappali és a konyha között
lógó rugós hintába, amikor közlöm vele a hírt. Sikít, és könnyekben tör ki,
aztán a nyakamba borul.
A válla fölött Willre sandítok, azt tátogva: Hűha! Cammel
összenevetnek, a hinta rugója megnyikordul Owen minden egyes ugrására,
Whitney pedig azt mondogatja: „Annyira boldog vagyok!” Minden zajos és
bájos, és arra gondolok: Ezek egy csodás élet hangjai.
Cam bolognai spagettit főz, és amikor Owen nyűgösködni kezd, Will
körbesétálja vele a házat, és a fülébe énekel. Farmert és fehér inget visel, az
ingujját könyékig visszahajtotta. Whitney meg Cam úgy bámulják, mintha a
bébiszitterek istenének ajándéka lenne. A barátnőm még azt is felveti, hogy
költözzön hozzájuk.
Vacsora közben Whitney előadja a történetet, hogyan lettünk barátok.
Cam is belekotyog:
– Még mindig megvan a horpadás, ahol Fern behúzott. – Will
megszorítja a combomat az asztal alatt, és titkos mosolyt villant rám. Ezt
már hallotta korábban.
 Miután lefekteti a babát, Whitney a konyhába hív azzal az ürüggyel,
hogy segítsek neki feltálalni a desszertet. Tudni akarja, mi folyik Will és
köztem, én pedig elmondom neki az igazat. Hogy fogalmam sincs. Csak
annyit tudok, hogy úgy döntött, a bál utánig marad. A kanapén történt
tegnapi gyors menet után az étteremből rendeltünk vacsorát, aztán az
ágyamban töltötte az éjszakát. Gondoltam rá, hogy megkérem, menjen el,
mielőtt elaludnánk, de nem tudtam kiejteni a szavakat. Akartam, hogy
maradjon.
Whitney végeláthatatlan kérdezősködésén kívül Will szájhigiéniai
szokásai iránt az egész este kínos fennakadás nélkül zajlik.
De aztán megszólalnak a harangok Will telefonján.
Whitney megpróbál rábeszélni minket, hogy igyunk még egyet, és
aludjunk a vendégszobában ahelyett, hogy húsz perc alatt hazavezetnénk.
De amint megszólalnak a harangok a telefonján, Will kimenti magát, és a
konyhába csörtet.
Elég sokáig marad távol, hogy Cam és Whitney sokatmondó
pillantásokkal bombázza egymást.
– Megyek, megnézem, minden rendben van-e – mondom.
Amikor belépek a konyhába, felpillant a telefonjából. A nyaka vörös, és
úgy néz ki, mintha épp kioktatni készülne.
– Mennem kell – vakkantja a telefonba.
– Jól vagy? – érdeklődöm, miután bontotta a vonalat.
Kettőt pislog.
– Nem bánod, ha lelépünk?
Nem – felelem, de a gyomrom összeszorul. Elbúcsúzunk Whitney-től és
Camtől. Will megköszöni a meghívást és a vacsorát, de láthatóan feszült, és
máshol jár az esze. A száját hiába húzza mosolyra, a tekintetéből hiányzik a
derű.
Mi a baj? – kérdezi némán Whitney, amikor Will nem figyel, én pedig
megrázom a fejemet.
Hazafelé végig csendben ülünk, csak a countryzene serceg a rádióban.
Az útról időről időre Willre sandítok, de ő csak bámul ki az ablakon, és a
gyűrűjét csavargatja.
– Történt valami? – kérdezem, amikor behajtok a Cadillackel a
Brookbanks parkolójába.
Will a homlokát ráncolja.
– Családi ügy.
 A kirakós egyik darabkája a helyére kerül. A harangozó csengőhang
Annabelé.
– A húgoddal beszéltél?
Nem válaszol.
Fontolgatom, hogy annyiban hagyom a dolgot. A magánéletéről való
cseverészés láthatóan nem része a valóságból való kiszakadásnak, amire
nyilvánvalóan vágyik. De átnyúlok a könyöktámasz fölött, és a térdére
teszem a kezem.
– Mi a baj?
– Annabel lakást keres, magának és Sofiának. El akar költözni – mondja
Will egy pillanat múlva.
– Ó. – Habozom. – És ez rossz?
– Ez… – Kibámul az ablakon, majd rám néz. – Nem olyasmi, amivel
terhelnélek.
– Nem gond. Nem bánom – próbálkozom.
– De én igen – vágja rá. – Hagyjuk őket, oké?
Megkérem Willt, hogy maradjon éjszakára, de azt mondja, ma nem lehet.
Vissza akarja hívni Annabelt.
Sokáig forgolódom, míg végül elbóbiskolok, hogy aztán olyan álomból
ébredjek zihálva, amire nem is emlékszem. Hajnali 2:08 van. A hálószobám
ablakához húzom a kis íróasztali széket, és a Will apartmanjából áradó
aranyfényű négyzetet bámulom. Megnyugtat a tudat, hogy ott van.
De azt akarom, hogy itt legyen, az ágyamban. Azt akarom, hogy
beszéljen hozzám. Félek, hogy mennyi mindent akarok, ha Willről van szó.
 18
JÚNIUS 15., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
Will rajzfüzete fölé görnyedve, az orromat szinte a lapra nyomva bámultam
a rajzot. Már jóval elmúlt éjfél. Will mellettem állt, és nyújtózkodott.
Évekig sikerült elkerülnöm, hogy észrevegyenek. Minden
előadóteremben az utolsó sorba ültem le. Buliztam, de nem túl vadul. Csak
néhány közeli barátom volt. A drámai frizuraváltással megvártam a suli
végét. Olyasvalakivel jártam, akinek a harsány természete háttérbe szorított.
Nem akartam, hogy felfigyeljenek rám.
Mélyen legbelül azt gyanítottam, hogy valami baj van velem. Hogy
tizenhét évesen felfedeztem magamban a szennyet, és attól féltem, ha valaki
túlságosan közelről néz, az is meglátja. Szorgosan lepleztem a hibáimat
közgazdaságtan-órákkal, jó jegyekkel, műszakokkal a Two Sugarsban és
vasárnapi telefonhívásokkal anyuval. Soha nem késtem el egyikről sem. Az
alkalmi spangliktól eltekintve én voltam a felelősségtudat mintaképe. És
amikor megéreztem a jövőm jeges érintését a tarkómon, csak feltettem a
fejhallgatómat, és elmentem sétálni. Belevetettem magam a városba.
De valami kifürkészhetetlen okból Willnek mégis hagytam, hogy leüljön
velem szembe, és kifigyeljen. Hagytam, hogy lásson.
És igen, tetszett, milyennek látott – a szám titokzatos ívét, a nyakam
vonalát –, de ennél többről volt szó. Nem volt kérdés, hogy Will szemében
gyönyörű voltam – nem talált semmiféle szennyet.
– Megtarthatom? – kérdeztem.
Az első válasza egy apró mosoly volt.
– A tiéd.
Néztem, ahogy még tovább nyújtózik.
– Ahogy mozogsz – dadogtam, nem tudtam, hogyan fogalmazzak. –
Olyan elegáns vagy… És a testtartásod… elég jó.
Will kinyitotta a szemét.
– A testtartásom kifogástalan.
Elvigyorodott, aztán leült a székre, szórakozottan felborzolta nedves
haját, mindenféle elképesztő irányba sodorva a tincseket.
 – A nagymamámnak mániája volt a helyes tartás. – Elmosolyodott. – Na
és persze az illemszokások, hogy mindig kezet kell mosni, és a járda külső
felén kell maradni, ha az ember egy fiatal hölgyet kísér.
Felkacagtam.
– Áhá! Kezd összeállni a kép. Sok időt töltöttél a nagymamáddal
gyerekkorodban?
Bólintott, és megdörzsölte az állán lévő heget. Láthatóan habozott,
mielőtt újra megszólalt volna.
– A húgom meg én vele éltünk néhány hónapig, miután anya elhagyott
minket.
– Apukádnak nagyon nehéz volt az az időszak? – találgattam.
– Mindannyiunknak nehéz volt. De – a pillantása az arcomat fürkészte –
azt hiszem, nekem volt a legnehezebb.
Pislogtam.
– Neked? – Will olyan összeszedettnek tűnt.
– Igen.
Eszembe jutott Eli megjegyzése a bárban, hogy Will emós.
És akkor tisztán láttam.
– Mérges voltál rá – jelentettem ki. Mindent tudtam arról, milyen
haragudni egy szülőre.
Will egy hosszú pillanatra félrenézett.
– Szétvetett a düh.
Éreztem, ahogy a szívem hevesen kalapál, mintha át akarná törni a
bordáimat, hogy az övéhez siessen. Ismerlek – mondta minden egyes
dobbanás. – Olyan vagy, mint én. Legszívesebben felpattantam volna az
ágyról, és a nyakába ugrottam volna.
– Mit csináltál?
– Kerestem a balhékat. Hülyeség, de ez volt az egyetlen, ami ki tudta
kapcsolni az agyamat.
Az állán lévő heget bámultam.
– Így szerezted?
Bólintott.
– Néhány idősebb kölyök rám támadt a suliból hazafelé menet, mert túl
sokszor szóltam be nekik. Csak két öltés volt, de elég ahhoz, hogy a
nagymamám akcióba lendüljön. Apámnak fogalma sem volt, hogyan
kezelje a helyzetet. Annabellel a tanév végéig, sőt a nyárra is nála
maradtunk. Rengeteg kiselőadást kellett végighallgatnom a felelősségről
meg arról, hogy milyen ember akarok lenni.
– És használt? – Anyám fejmosásai sosem voltak elegendők ahhoz, hogy
eltérítsenek a kamaszkori zűrjeimtől.
– Nem tudtam pontosan, ki is akarok lenni, de azt tudtam, hogy ki nem.
– És ki?
Will megforgatta a gyűrűt az ujján. Alig hallottam, amikor azt mondta:
– Az anyám.
– Az anyád? – Meglepődve visszhangoztam. – Milyen értelemben?
– Minden értelemben. Önző. Kritikus…
Félbeszakítottam, mielőtt folytathatta volna.
– Te nem ilyen vagy.
– De lehetek. Sokban hasonlítunk – motyogta. – Én is leléptem, akárcsak
ő. Úgy nézek ki, mint ő. Úgy gondolkodom, mint ő.
Az jutott eszembe, Will milyen nyugodt hangon beszélt korábban a
húgával. Láthatóan tudta, mikor kell kérdeznie, és mikor kell csendben
maradnia. Hagyta, hogy összezuhanjak a múzeumban, aztán felvidított.
– Ha számít bármit is, szerintem egyik sem vagy.
Egymást néztük. A levegő besűrűsödött.
– Számít – mondta halkan.
Az ágy szélére húzódtam, és felé hajoltam, a mutatóujjamat óvatosan a
sebhelyéhez nyomva.
– Ahogy megrajzoltál… Mintha megláttál volna bennem valamit, amiről
még én sem tudtam, hogy ott van. Nem hiszem, hogy egy önző ember képes
lenne így megragadni valakinek a lényegét, vagy úgy látni másokat,
ahogyan te.
Will tekintete végigvándorolt az arcomon, majd kinyújtotta a kezét, és az
államhoz érintette az ujját, a mozdulatomat utánozva. Félrebillentette a
fejét.
– Mi az?
– Semmi. – Felemelte a kezét. – Semmi. Nem az én dolgom.
– Hogy érted azt, hogy semmi? Meg azt, hogy nem a te dolgod? –
Hirtelen felhúztam magam. Bármi volt is, amit nem mondott ki, azt
akartam, hogy az ő dolga legyen.
– Csak azt hiszem… – Leengedte a tenyerét. – Nem akarsz hazamenni, és
a szállóban dolgozni, szóval ne tedd. Itt akarsz élni. Akkor maradj!
Végighúztam a körmömet a csuklóm belsején.
 – Mindenki azt várja, hogy hazamenjek. Anyám megölne. Néha szó
szerint olyanokat mond, hogy: A nap, amikor te leszel a szálló igazgatója,
életem legbüszkébb pillanata lesz. Nem tehetem meg vele.
Will a kezemre tette a tenyerét, megállította a mozdulatomat. Lenéztem
az ujjaira.
A csuklóm belső felén virító piros hegeket bámultuk.
– Nem tűnsz olyasvalakinek, aki csak azért csinál valamit, mert mások
azt várják tőle.
A szám belsejét harapdáltam.
– Vagy lemaradtam valamiről?
Lassan bólintottam.
Lehajolt, hogy találkozzon a tekintetünk.
– El akarod mondani?
Willre néztem, és ismét bólintottam. Azt akartam, hogy megismerjen.
Mindent el akartam mondani neki.
 1990. augusztus 13.

Eric elment. Hagyott egy üzenetet az ágyán. Csak tizenegy szó.

Megszámoltam. „Maggie, sajnálom, de nem lehetek apa. Kívánom,
hogy legyél nagyon boldog.” Még csak alá sem írta. Tudtam, hogy
sokkolta a terhesség híre. Tudtam, hogy meglepődött, hogy meg
akarom tartani a babát. De azt hittem, mellettem lesz. Azt hittem,
szeret. Hogy lehetnék anya, ha még pasit sem tudok jól választani?
Peternek igaza volt vele kapcsolatban. Már több mint egy hónapja nem
beszéltünk Peterrel, és hiányzik. Szükségem van rá. Biztosan tudná, mit
kellene mondanom anyának és apának. Sosem gondoltam volna, hogy
a mosolyszünetünk ilyen sokáig fog tartani.
 19
MOST
Will egy nagy szatyor élelmiszerrel jelenik meg a Whitney és Cam
vacsorája utáni reggelen. A haja vizes, én pedig még mindig a POT HEAD
pizsamámban vagyok.
– Még nem volt alkalmam reggelit készíteni neked – mondja, amikor
ajtót nyitok neki. – Kitűnő omlettet sütök.
– Azt lefogadom.
Leteszi a szatyrot a pultra, és megkérdezi, van-e kötényem, én pedig
előkotrom anyuét – azt, amin a piros almák vannak. Lefogadom, hogy nem
fogja felvenni. De szó nélkül a derekára köti, arcon csókol, és ettől annyira
elolvadok, hogy a háta mögé nyúlok, és kioldom a zsinórt.
Kérdőn mosolyog rám, mire sietve lehúzom a pólómat, hogy a
szándékaim legalább olyan egyértelműek legyenek, mint az, hogy nem
viselek mást, csak egy szál bugyit.
A konyhaasztalhoz nyom, feltesz, széttárja a térdemet, és közé lép.
– Dőlj hátra! – utasít, és a nyakamnál markolva gyöngéden leereszt.
Lecsúsztatja a bugyimat, majd a köldökömhöz hajol, és belenyal. Nedves
nyomot hagy a csípőcsontomig, és amikor a hajába fúrom az ujjaimat,
letérdel. Csak azért tart szünetet, hogy elmondja, hiányoztam neki múlt
éjjel, pár másodperccel később elmegyek.
Amíg zuhanyozom, Will spenótos omlettet süt karamellizált hagymával.
A nap nagy részét ágyban töltjük, csak akkor kelünk fel, amikor készülődni
kezdünk a koktélozásra Rose-ékkal. Eleget maradunk, hogy ne legyünk
udvariatlanok, aztán rohanunk haza. A házhoz vezető ösvény felé fordulok,
de Will megrántja a karomat, és az apartmanja felé fordít.
– Közelebb van – dünnyögi, és beleharap a fülcimpámba.
Ez életem legjobb vasárnapja. Mosolyogva merülök álomba. Másnap
azonban kezdetét veszi az egy héten át tartó pokol.
Hétfőn az ebédeltetés után mindenkit az étterembe hívok, hogy
bejelentsem a döntésemet, miszerint én maradok a tulajdonos. A kezemet
összekulcsolom a hátam mögött, hogy senki ne lássa, mennyire remeg. Az
egyik házvezetőnő megkérdezi, hogy a vezetéknevemen kívül mi jogosít fel
a Brookbanks vezetésére. Minden szem tágra nyílik a merész szavak
hallatán, de abból, ahogy a személyzet tagjai a székükben előrehajolva
várják a válaszomat, egyértelmű: ők is ugyanerre kíváncsiak. Karattyolok
valamit a diplomámról, a vendéglátásban szerzett tapasztalataimról, és
arról, hogyan felügyeltem a Filtr növekedését, de nem hallom a saját
hangom a fülemben zubogó vértől.
Aztán jön a bekrepáló légkondik kérdése. A karbantartók a legtöbbet meg
tudják javítani, de az egyik család inkább korábban hazautazik, mert nem
tudunk elég hamar új készüléket szerelni az apartmanba. A neten
megjelenik egy fanyalgó, egycsillagos értékelés, amiben a szállót
hibáztatják a légkondi meghibásodásáért, és a vezetőséget
„alkalmatlannak”, az apartmanokat pedig „elavultnak” titulálják. „Ha
fizetnének, sem maradnék még egy éjszakát” – áll a megjegyzésben.
Másnap este Jamie továbbít nekem egy linket egy újságcikkhez, amely a
következő címmel jelent meg: TORONTÓI SZÁLLODAIGAZGATÓ
POFOZZA KI AZ ÚTSZÉLI MOTELT. A cikk Muskoka egyik elhagyatott
szállodájának felújításáról szól. Az írás szerint a Daisy egy „retró játszótér
lesz a városiak számára, akik a vidék trendibb oldalára kíváncsiak”. A
szobákban megtalálható lesz minden modern kényelmi eszköz, de – egy
feltörekvő belsőépítész jóvoltából – a dekoráció a hetvenes évek hangulatát
idézi föl. Lesz tengervizes medence, különleges borok, a homártekercseket
pedig görkorcsolyás pincérek szolgálják fel. Egy vadonatúj, hipszterek által
kedvelt közeli hotel komoly konkurenciát jelent, ami még jobban
megnehezíti a kitűnésért folytatott harcunkat.
Csütörtökön már kezdem azt hinni, hogy jóra fordulnak a dolgok, amikor
Will előrukkol a mindent átfogó stratégiájával. Négy másik Baxter-Lee-
kollégát is bevesz a videóhívásba, és végigvezet minket Jamie-vel egy
hároméves terven, valamint a marketingkampányon, amelyet a jövő májusi
nagyszabású újranyitásra időzít. A mutatós prezentáció egy új szervezeti
struktúrára is kitér, amely szerint végre nem közvetlenül nekem jelent az
összes részlegvezető.
Magabiztosan és izgatottan lépek ki a megbeszélésről, de gyorsan
félrehív a foglalási menedzser, és ott helyben benyújtja a felmondását. Ő
fogja vezetni a Daisyt.
Nem lendít a helyzeten, hogy iszonyú a kánikula, a levegő olyan
mozdulatlanul áll, hogy tisztán lelátni a tó aljáig. Ez a fajta párás augusztusi
hőség kora délutánra a szobába kerget mindenkit, hacsak ki meri tenni a
lábát az ajtón, máris szakad az emberről a víz. Az a fajta, amikor minden
harmadik mondat arról szól, milyen meleg van.
Will-lel esténként úszni megyünk a családi stéghez, hogy kissé lehűtsük
magunkat. A tó olyan, mint egy tál állott leves. Rezzenéstelen felszínén
döglött bogarak úsznak, de olyan meleg van, hogy nem érdekel ez sem.
Kezünket-lábunkat szétvetve lebegünk, akár két, folyékony égbolton
sodródó csillag. Visszatérve a partra, otthon Will vacsorát főz, én pedig úgy
teszek, mintha nem imádnám ezt a színjátékot, amit előadunk. Úgy teszek,
mintha nem zavarna, hogy kimenti magát, amikor a telefonján
megszólalnak a harangok. Arra gondolok, amit Jamie mondott – hogy Will
rejteget valamit –, és úgy teszek, mintha nem hinném, hogy igaza lenne.

– Ettél már ma?

Felnézek az asztalomon halomban álló önéletrajzokról, és megpillantom
Petert. Az iroda ajtajában szobrozik.
– Reggeliztem – felelem.
Amikor ma reggel lejöttem a földszintre, Will már lefőzte a kávét.
Grépfrútlé várt az asztalon. Kenyér a kenyérpirítóban. Egyre több ilyen
apró betekintést kaptam, hogy milyen lehet otthon. Nem mintha beszélne az
otthoni életéről.
– Ülj le öt percre! – utasított, miközben elém tette a reggelit. A rántotta
mellé kenyeret pirított, és paradicsomot, avokádót is felvágott. Ez hét órával
ezelőtt történt.
– Szükségem van egy kóstolóra – mondja Peter, miközben biccent, hogy
csipkedjem magam. Mindent takarékosan csinál. Spórol a szavakkal.
Csendesen mozog. Nem mérgelődik. Az ajka ritkán mozdul el egyenes
vonalától. Minden különcségét a munkájában éli ki. A citromos-levendulás
piskótában, a kardamomos bevonatú pisztáciás-narancsos, olívaolajos
tortában, a sós karamellás, pekándiós pitében.
A foglalásimenedzser-pozícióra beküldött jelentkezéseket bámulom.
Hébe-hóba érkezik egy, és a legtöbb jelentkező nevetségesen alulképzett.
Egy karrierváltást tervező kamionsofőré. Egy kártyajóslásban járatos
piláteszoktatóé.
– Ugyan! Minden megvár, miután végeztél – nógat, aztán az orra alatt
hozzáteszi: – Pont, mint Maggie.
 – Hallottam! – kiáltom utána, és ahogy feltápászkodom a székemből,
halálos pillantást lövellek felé; bár titokban tetszik a gesztus.
Ahogy a nyomában lépdelek a szőnyeggel borított előcsarnokon át a
lengőajtón túli személyzeti folyosók felé, hirtelen összeszorul a gyomrom.
Megragadom Peter karját, hogy megállítsam.
– Ugye nem akarsz felmondani?
– Persze hogy nem – válaszolja.
Kezemet a mellkasomra kapva kifújom a levegőt, és lehunyom a
szememet. Amikor kinyitom, Peter ajka mintha alig észrevehetően felfelé
ívelne, de a szakállától nehéz megmondani.
– Egyszer azt mondtam anyukádnak, kényszerrel kell kiebrudalnia, ha
valaha meg akar szabadulni tőlem. Most neked is ugyanezt mondom –
megvárja, amíg biztosan megértettem a mondanivalóját, aztán folytatja útját
a műhelye felé.
A kenyér élesztős illata utat talál hozzánk, mielőtt belépnénk Peter
rozsdamentes acél szentélyébe. Ez nem kovász – olyan jól ismerem ezt az
aromát, hogy szinte formát ölt előttem, érzem a körvonalait. Odabent
francia veknik, bagettek, briósok és olajjal megkent kiflik borítják a
munkapultot. Láttam már így a konyhát, amikor Peter egy új desszertmenü
fejlesztésén dolgozott, vagy valamelyik kísérleti korszakában volt éppen – a
fagyasztott tejsodó volt a kedvencem. De mindig édességekkel foglalkozott.
– Itt az ideje a változásnak – tép le egy darabot egy átlagosnak tűnő
négyes zsemléből, és átnyújtja nekem.
– Miért?
Ő maga is elvesz egy falatnyit, a szájába veszi, és majszolni kezdi,
mielőtt válaszolna.
– Maggie a kovászos tésztát szerette. Gondoltam, szeretnél valami olyat,
ami csak a tiéd. Valamit, ami passzol az elképzeléseidhez. – Nem úgy
mondja, mintha képzeletben idézőjelbe tenné. Pontosan tudja, hogy
szeretném az étteremet és az ételeket közelebb hozni a hétköznapokhoz.
Kidobni a fehér asztalterítőt. Megkurtítani a menüt.
Összeszorul a torkom.
– Imádom a kovászos kenyeret.
– Én is – feleli csendesen.
Rámutat a kezemben tartott zsemledarabra, mire a számba dugom a
tésztát. Meleg, puha, és meglepően vajas ahhoz képest, hogy olyan
hétköznapinak tűnik.
 – Azta – lehelem, de Peter nem reagál. Átnyújt egy szelet olívás
kenyeret. Csendben rágunk együtt, nincs zene, hogy feldobja a hangulatot,
egyik kenyérdarabot majszoljuk a másik után. Nem nézünk egymásra, és
minden egyes falatnál úgy érzem, mintha búcsúznék. Letörlök egy
könnycseppet a kézfejemmel, Peter pedig úgy tesz, mintha észre sem venné.
– A zsemle az igazi – jelentem ki, amikor végeztünk.
– Egyetértek – bólint Peter. – Vajkrémmel.
Sóhajtok.
– Nem hiszem el, hogy nem lesz több kovászos kenyér.
– Majd csinálok neked, amikor csak akarod. Az anyakovász az egyetlen
gyermekem. Nem fogok lemondani róla. – A keze félúton a szája felé
megdermed. – Sajnálom – dadogja. – Nem úgy értettem…
Beletelik pár másodpercbe, mire rájövök, miért is kér bocsánatot.
– Semmi baj, Peter. Már régen megbékéltem ezzel az egésszel –
mondom, majd egy pillanat múlva hozzáteszem: – Olvastam anya naplóját.
Tudom, hogy ismerted őt. Ericet.
A hűtőhöz megy, és elővesz egy szelet cheddart meg egy kis maradék főtt
sonkát. Felszeletel egy zsemlét, megkeni vajjal, az egészet egy tányérra
teszi, majd elém tolja.
– Nem ismertem túl jól, és amit tudtam, az sem tetszett – dohog. –
Jóképű fickó volt. Igazi bájgúnár. Elég nagyra tartotta magát. Gondoltam,
talán féltékeny vagyok.
Abbahagyom a rágást.
– Újra meg akarod keresni? – kérdezi, mire a fejemet rázom.
– Az a hajó már elment.
Bólint, és nem sokkal később hozzáteszi:
– Anyukád mindig azt mondta, hogy tíz apa helyett is eléggé szeretett
téged.
– Ez rá vall. – Arra gondolok, milyen sok időt töltöttem itt Peterrel, és
figyeltem, ahogy dolgozik. – De te is itt voltál nekem.
– Nem egészen úgy, mint a saját apád.
– Még jobb – nézek rá. – Sokkal.
Egy percig egyikünk sem szól semmit, és a konyha csendje hangosabb,
mint Peter zenéje volt.
– Jól vagy? Tudom, hogy hiányzik.
A szeme sarkából figyel.
– Maggie volt a legjobb barátom. Pokolian hiányzik.
 – Voltatok valaha… – Szünetet tartok. – Azon tűnődtem, hogy ti ketten…
Tudod… – Lopva Peterre sandítok, mire szembefordul velem. – Volt
köztetek valaha több a barátságnál? – Ez a kérdés azóta nem hagy
nyugodni, hogy elkezdtem újraolvasni a naplót.
Peter nem mond semmit. Visszatartott lélegzettel várom a választ.
– Maggie-nek is itt kellene lennie ehhez a beszélgetéshez – dünnyögi, és
a plafonra mereszti a szemét. Megrázza a fejét, majd találkozik a
tekintetünk. – Voltak idők, amikor közel álltunk egymáshoz.
Peterre meredek. Egy darab sajtot szorongat.
– Azonnal beleszerettem Maggie-be, amint megismertem. – Felcsillan a
szeme. – Ahogy körbevezetett a szállóban, be nem állt a szája, és tudtam,
soha többé nem leszek magányos, amíg mellettem van. És nem is voltam.
– Anya sosem beszélt erről – suttogom.
– Maggie úgy mondaná, hogy diszkréten kezelte a magánügyeit, én
viszont úgy, hogy titkolózott. Nem volt mindig ilyen. – Peter halványan
elmosolyodik. – Sokáig vártam az esélyemre. Miután megszülettél,
elmondtam neki, mit érzek. De nem vihettem randira, amíg kicsit idősebb
nem lettél.
– Mikor? – Zihálva kapkodok levegő után. Megszédülök.
– Amikor összebarátkoztatok Whitney-vel, egymásnál aludtatok, meg itt
rohangásztatok. Azt hiszem, úgy érezte, már kicsit lazíthat.
Ez már régen történt. Tízéves voltam.
– Feleségül akartam venni, ezt Maggie is tudta. Azt hittem, készen áll, de
aztán te… – Elhallgat, alaposan megválogatja a szavait. – Kamaszként
nehéz időszakon mentél át, és Maggie magát hibáztatta. Azt mondta, kizárt,
hogy jó feleség legyen, amikor még jó anya sem tud lenni. Tudom, hogy
szerinted minden alkalommal a szállót választotta helyetted, és talán
tényleg kevesebbet dolgozhatott volna, de a munkája az egyetlen dolog,
amiről úgy érezte, hogy jól csinálja.
A tányérra meredek, a bűntudattól úgy érzem, mintha nem kenyeret,
hanem ólmot nyeltem volna. Peter és anyu egy párként? A legrosszabb az,
hogy el tudom képzelni. Milyen tökéletesek lettek volna együtt!
Szabadkozni kezdek, de Peter a fejét rázza.
– Ez nem rólad szólt, nem igazán. Ennél sokkal bonyolultabb dolog volt
ez. Sokat veszekedtünk az évek során, de mindig visszataláltunk
egymáshoz.
 Egy emlék. Vacsora anyával és Peterrel Torontóban. Totál kimerülten a
pakolástól és az IKEA-bútorok összeszerelésétől. Megölelem anyát, és
elbúcsúzom tőle. Ezúttal nehéz az elválás. A járdán ballagok, és
megfordulok egy utolsó integetésre. Peter átkarolja anyát. Anya
mosolyogva néz fel rá.
– Emlékszel, amikor anyuval segítettetek beköltözni az első lakásomba?
Peter mosolya szétfeszíti az ajkát.
– Alig fértünk el benne hárman egyszerre! Maggie háromszor is
fellógattatta velem a tükröt, mire tökéletesen középre került a komód fölé.
– Aztán ti ketten egy szállodában töltöttétek az éjszakát.
– Maradtunk még pár napot, miután beköltöztettünk téged. Nem szóltunk
róla.
Nem hiszem el, hogy nem gyanítottam semmit.
– Akkor is együtt voltatok, amikor meghalt?
– Amennyire csak lehet. – Peter látja a döbbenetet az arcomon, és
megveregeti a vállamat. – Nem volt szokványos a kapcsolatunk. Legjobb
barátok voltunk, és néha… partnerek is. Mindig többet akartam, mint amit
Maggie adni tudott, de úgy gondolom, szerencsés vagyok, hogy legalább
ennyit kaptam.
Talán ez a legszomorúbb dolog, amit valaha hallottam. És egyben a
leglenyűgözőbb is.
Mielőtt elmegyek, Peter a maradék kenyeret két zacskóba csomagolja
nekem.
– Mit gondolsz, mikor kezdesz el újra zenét hallgatni? – kérdezem, már
indulásra készülődve.
A pultja mellett álló ősrégi, törött kazettás magnóra sandít.
– Amint készen állok egy olyan napra, amikor anyukád nem fog belépni
azon az ajtón, és nem szól, hogy halkítsam le.
– Összeállítok neked az alkalomra egy listát – ígérem. – Olyat, amit anya
tutira utálna.

Aznap késő este, nehéz szívvel megyek haza, de aztán meglátom Willt a
tűzhelynél. Fehér ingben van, és anya kötényében. Szeretem, ha Will a
konyhámban van, abban a kötényben. Szeretem, hogy soha nem teszi szóvá,
mennyit dolgozom. Szeretem, hogy amikor ma reggel kovászos pirítóst tett
elém, megcsókolta az orromat, és azt mondta: Nem olyan jó, mint amilyet te
csináltál. Mire azt feleltem, hogy akkor a legjobb, ha szikkadt kenyérből
van, és serpenyőben sül áramszünet alatt.
Rám mosolyog a válla fölött, amikor észreveszi, hogy nézem.
– Csak stir fry lesz. Remélem, nem baj.
– Tökéletes – felelem mellé lépve. Felszúr a villájára egy cukorborsót a
serpenyőből, és a számba dugja.
– Megígérem, hogy egyszer főzök neked – csámcsogom.
– Komolyan? A Whitney- és Cam-féle vacsorát leszámítva régen főztek
rám. Annabel tud vizet forralni, fagyasztott pizzát betenni a sütőbe, és
használni a mikrohullámú sütőt – nagyjából ennyi.
Azon kevés alkalmak egyike, amikor Will önként mesél bármit is a
testvéréről. Tudom, hogy Annabel sminkes, és néhány nagyobb
produkcióban dolgozik Torontóban. Tudom, hogy nem tud főzni. De Will
bezárt minket egy buborékba; a vakációját különválasztotta az otthoni
életétől.
– Na és Jessica? Nem fürösztött tejben-vajban? – Will exéről még nem
beszéltünk, és fogalmam sincs, ő belejuthat-e a buborékba.
– Jól értett az étlapokhoz.
Csendben maradok, és egy pillanat múlva folytatja.
– Nem éppen a legjobb viszonyban váltunk el – motyogja a serpenyőt
fixírozva. – Azt mondta, hogy csak az idejét vesztegettem, és hogy képtelen
vagyok elköteleződni. Úgy érezte, hogy túl nagy szerepet vállaltam Sofia
életében.
– És szerinted…?
– Igaza volt. Már az elején tudtam, hogy hosszú távon nem fog működni.
– Meeert… – unszolom, mert nem mond többet.
Kifújja a levegőt.
– Kényelmetlenül érintette az egész. Még az is furcsa volt neki, hogy a
lányok velem élnek. De az az igazság, hogy az unokahúgom és a tesóm
valóban megnehezítik a kapcsolataimat.
– Kinek? Neked vagy a barátnőidnek?
– Mindenkinek. Az otthon és a munka mellett nem sok hely marad
másnak.
Úgy érzem, mintha Will egy hatalmas vörös zászlót lengetne az orrom
előtt.
– Így akarod a tudtomra hozni, hogy nem akarsz párkapcsolatot? –
Igyekszem lazának tűnni.
 – Így akarom a tudtodra hozni, hogy a párkapcsolat nem az én műfajom.
Nem Jessica volt az első nő, akinek csalódást okoztam. Nem vagyok a
legodaadóbb partner. Jessica többet akart, mint amennyit adni tudtam.
– Többet belőled? – élcelődöm hevesen kalapáló szívvel. – Ki vágyna
ilyesmire?
Will rám szegezi sötét szemét.
– Nem te, igaz? Pasiszünet meg miegymás.
Fontolgatom, hogy elmondom neki az igazat. Hogy hajlandó vagyok
elfogadni bármennyit, amit adni tud, de aztán eszembe jut, hogy Peter
majdnem ugyanezt mondta anyámról. Évtizedeket töltött valakivel, aki
képtelen volt teljesen átadni magát neki. Mindig szerettem, amikor anyu
Peterhez hasonlított, de ebből a szempontból nem lehetek olyan.
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett várnod a vacsival – mondom
inkább. Már majdnem kilencre jár.
– Nem bánom. A lányokkal mindig olyan korán eszünk. – Gyors vigyort
villant rám, miközben tálal. – Most baromi előkelőnek érzem magam.
– Úgy is nézel ki.
Lenéz a kötényére.
– Imádod.
– Fura, hogy mennyire – vigyorgok.
De a szavak a fejemben máshogy szólnak. A fejemben azt mondják:
Fura, hogy mennyire imádlak. Biztosan tévednek.
 20
JÚNIUS 15., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
Will meg én az ágyam végében ültünk egymással szemben. Már majdnem
hajnali háromra járt.
– Említettem, hogy a gimiben volt egy zűrös korszakom? – kérdeztem, és
Will bólintott. – Szörnyű volt. Akkor kezdődött, amikor rátaláltam anyám
régi naplóira. Az egyiket azon a nyáron írta, amikor teherbe esett velem.
A plafonra szegeztem a tekintetemet, az orromban érezni kezdtem az
ismerős szúrást. Hülyeség, hogy ez még mindig ennyire felzaklatott.
– Régen azt hittem, hogy Peter az apám. – Egy pillanatra lehunytam a
szememet. – Persze tudtam, hogy nem az, de legbelül azt hiszem, azt
reméltem, hogy mégis. Amíg el nem olvastam a naplót, úgy tettem, mintha.
Nagyon akartam. – Magamon éreztem Will tekintetét, és letöröltem egy
könnycseppet az arcomról. – Anyám nem beszélt a vér szerinti apámról.
Tudtam, hogy az egyik nyáron a szállóban dolgozott, de ennyi. –
Feszélyezetten pislogtam. – Tudom, hogy elég elcseszett lett volna ilyesmit
eltitkolni, de nem gondolkodtam tisztán. Whitney-vel egy időben totál
odáig voltunk a CSI: A helyszínelőkért, és a fejemben összeraktam egy
egészet, hogy a DNS-elemzés kimutatja, Peter az igazi apám. Végül is
Peterrel nagyon hasonlítunk egymásra.
Közel annyi időt töltöttem vele, mint anyával és a nagyszüleimmel. Peter
jött el a focimeccseimre, amikor anya nem tudott. Ő volt velem suli után,
amikor először megjött a menzeszem. Ő tanított meg vezetni, meg a
tökéletes CD-válogatás összeállításának technikájára. Ahányszor csak
élcelődtem, anyu arra panaszkodott, hogy túl sok időt töltök Peterrel.
– Hiába lettem idősebb, nem akartam lemondani a reményről, hogy anyu
meg Peter egy nap leültetnek, és elmondják az igazat.
Éreztem, ahogy Will keze az enyémre simul. Megint vakaróztam.
– Mindegy is. Nem Peter az apám. Valami Eric nevű fickó az, aki
vízimentőként dolgozott a szállóban. Minden benne van a naplóban.
Anyával randizgattak, de elment, amikor megtudta, hogy anyu terhes.
Nagyon dühös voltam. – Reszkető lélegzetet vettem, Will megszorította a
kezemet.
 – Egy szó, mint száz, rávettem anyut, hogy keresse meg Ericet. Felesége
és gyerekei vannak, és nem akarta, hogy tudjanak rólam. Ő sem akart
találkozni velem. Még telefonon sem volt hajlandó beszélni. Elég rosszul
viseltem. Rákaptam az italra. Sokat ittam, sokszor ájulásig. Hoztam pár
rossz döntést a pasikkal kapcsolatban is – tettem hozzá gyorsan. – Lógtam
az órákról, kirúgtak a focicsapatból, és elkötöttem egy traktort.
– Hogy mit? – hüledezett Will.
– Elkötöttem egy traktort. – Elmeséltem neki az egészet: a bulit és a
felelsz vagy mersz? játékot, ami oda vezetett, hogy meztelenül „vezettem”
egy traktort Trevor Currie farmján. Trevor azt állította, hogy a szülei még
órákig nem érnek haza. Biztos ő indította be azt a vackot. Kizárt, hogy
egyedül csináltam volna. Nem sok mindenre emlékszem, csak arra, hogy
egy rendőrautóban egy flanelkabát alatt tértem magamhoz. Will
végighallgatott, tekintete az arcomra szegeződött. Egyszer sem rezzent
össze.
– Whitney-nél ezzel húztam ki a gyufát. Csúnyán összevesztünk. Azt
mondta, nem lehet a barátom, ha továbbra is ilyen veszélyes helyzetekbe
keverem magam, én meg azt feleltem, hogy rendben, úgysem ér semmit
barátként, mióta elkezdett Cammel járni. Nem beszélt velem többet, én
viszont folytattam a bulizást. Egyik este áthívtam pár random arcot, amíg
anya dolgozott. Van egy üvegveranda a ház hátsó részében, ott iszogattunk.
Végül elájultam a fürdőszobában; valószínűleg bevertem a fejem a
mosdókagylóba, mert a füstre sem tértem magamhoz. – Csak arra
emlékszem, hogy fekszem a kórházban, a fejemen egy nagy pukli volt, és
azt mondták, agyrázkódásom van.
– Füst?
Lenéztem Will kezére, aztán fel az arcára. A szeme tágra nyílt.
– Volt egy kisebb tűz. Nem tudom, hogy az én csikkem okozta-e, vagy
valaki másé. Egy szállóvendég vette észre a füstöt, és beszólt a főépületbe.
Anyám egyenesen a házba rohant, hogy megkeressen, Peterrel a nyomában.
Ők törték be a fürdőszoba ajtaját. – Újra lehunytam a szememet. – Az
üvegveranda leégett, de szerencsénk volt, hogy mind élve kijutottunk.
Emlékszem, hogy a kórházban ébredtem, hasogatott a fejem és égett a
torkom. Anyu az ágyam mellett ült, a jobb karján lévő égési sérülést kötés
takarta, az arca duzzadt és bíborvörös volt. Úgy festett, mint aki órákon át
klórban úszott nyitott szemmel. Soha nem láttam még annyira elgyötörtnek.
 Mély levegőt vettem, Will átkarolta a vállamat, és magához húzott.
Néhány percig így maradtunk, némán.
– Anyunak köszönhetem, hogy élve megúsztam. Mindent neki
köszönhetek – motyogtam. – Ezért nem ellenkeztem, amikor azt javasolta,
hogy jelentkezzek gazdasági suliba, és később a Brookbanksben csináljak
karriert. – Will hátradőlt, hogy rám nézzen. – Gyakorlatilag mindent
elfuseráltam, de anya segített visszaterelni a dolgaimat a helyes irányba.
Nem mintha lett volna jobb ötletem. Te művész vagy, nekem viszont
fogalmam sincs, mihez kezdenék, ha nem a szállóban dolgoznék. Nincs
tízéves tervem.
Will gyöngéden a tenyerébe vette az arcomat, és nagyon lassan azt
mondta:
– A tízéves terv baromság.
Elnevettem magam. A történetem után nem erre a reakcióra számítottam.
– Komolyan – erősködött, és leejtette a kezét. – Mintha bárki is tudná,
hol lesz vagy ki lesz tíz év múlva!
– Attól még szeretnék valamiféle tervet. Irigyellek. Te már látod magad
előtt a jövődet. Nekem fogalmam sincs.
Eltűnődött egy pillanatra.
– De azt tudod, hogy nem akarsz hazaköltözni.
– Igen, ezt tudom – bólintottam vonakodva.
– És azt is, hogy nem akarod vezetni a szállót.
– Azt is – mondtam, és belefeledkeztem a szemében táncoló
gyertyafénybe.
– Lehet, hogy anyukádnak köszönheted az életed, de attól még ez a te
életed, Fern.
Sokáig bámultuk egymást.
– Szóval azt már tudod, mit nem akarsz.
Felkapta a ceruzáját és a vázlatfüzetét, és kinyitotta egy üres oldalnál a
hátulja közelében. Néztem, ahogy felfirkantotta a tetejére: FERN
EGYÉVES TERVE. Aztán alá:

1. NEM FOGOK A BROOKBANKSBEN DOLGOZNI.

2. NEM FOGOK MUSKOKÁBAN ÉLNI.

– Egyéves terv? – álmélkodtam.

 – Egy év reálisabbnak tűnik, mint tíz, nem gondolod? És azt mondtad,
hogy tervet akarsz. – A lapra mutatott. – Készítsünk egyet!
Újra a papírra néztem. Will csupa nagybetűvel írt, elég rendhagyó
technikával, a látvány alapján úgy tűnt, mintha saját betűtípusa lenne. Volt
valami átütő ereje annak, hogy ott láttam a szavakat fekete-fehéren, mintha
ezzel alternatív jövő nyílt volna meg számomra.
– Hmm – dünnyögtem. – Ez tulajdonképpen egész okos ötlet. De neked
is meg kell csinálnod a magadét. – A füzet után nyúltam. – Mi szerepelne a
te listádon? – tudakoltam, miközben a szemközti oldal tetejére felírtam:
WILL EGYÉVES TERVE.
– Ez könnyű. – Hátradőlt a tenyerébe. – Le leszek égve.
Gúnyosan felhorkantam.
– Az a terved, hogy egy vasad sem lesz?
– Olyasmi. Komolyan akarok művészettel foglalkozni. Nem fogok
elvállalni valami unalmas irodai melót, nem fogok nyakkendőt kötni, hogy
szép lakásom legyen. A rajzolás számomra nem puszta hobbi. Vagy
minden, vagy semmi. A falfestményekkel és talán egy részmunkaidős
állással valószínűleg meg tudom keresni a lakbérrevalót, a maradék
időmben pedig a Lakótársakon fogok dolgozni.
– Szóval… – Írni kezdtem:

1. NEM FOGOK IRODÁBAN DOLGOZNI

(NYAKKENDŐ KIZÁRVA).
2. LE LESZEK ÉGVE.
3. NEM FOGOM A MŰVÉSZETET HOBBIKÉNT KEZELNI.

Megmutattam Willnek.
– Pöpec – mondta. – A csúcs az lenne, ha a Lakótársak megjelenne egy
újságban.
– Értem. – Hozzáadtam a Lakótársakat a listához.
– Tökéletes – bólogatott. – Mi kerüljön még a tiédre?
Lenéztem a lapra.
– Az egyetlen, amit biztosan tudok, hogy Torontóban akarok élni. – Will
fogta a ceruzát, és felírta a listára. – Ezenfelül nincs igazán elképzelésem –
motyogtam.
 – Nem gáz. – Will a fogai között egyensúlyozta a ceruzát, úgy
hümmögött. – Ehhez mit szólsz? Egy év múlva a terv felülvizsgálata
szükséges.
– Legyen – feleltem. Visszadőltem az ágyra, és a plafon repedését
bámultam. Will befejezte az írást, és letette a jegyzetfüzetet az asztalra.
– Elképzelésem sincs, miért vagy fáradt – dünnyögi. Elfújta az összes
gyertyát – csak az ágyam melletti maradt égve –, és elterült mellettem a
hátán.
– Ez így oké? – susogta.
– Aha – dünnyögtem egy újabb ásítás közepette. – Persze.
A torkom kiszáradt a beszédtől, de volt még valami, amit tudni akartam.
– Korábban, amikor elmeséltem, hogy gazdasági suliba járok, azt
mondtad, hogy nem gondoltad volna. Akkor mit gondoltál?
– Nem is tudom. Talán irodalom szakot. Azt hittem, talán verseket irkálsz
abba a naplóba.
– Annyira nem vagyok érdekes.
– Te még annál is érdekesebb vagy.
A szavak ott lebegtek közöttünk, édesen és sokatmondón.
Lenéztem az ágyon egymás mellett nyugvó kezünkre, majd vissza rá.
Közelebb araszoltam az ujjaimmal, amíg össze nem ért az övével.
– Bárcsak érdekelne valami annyira, mint téged a művészet! – suttogtam
egy pillanat múlva.
– Majd fog – mondta, és a kisujját az enyémre kulcsolta. – Csak időre
van szükséged, hogy megtaláld.
Minden idegszálam az ujjam felé fordult. Biztos voltam benne, hogy Will
hallja a szívem kalapálását.
– Nem akarom, hogy anyu meggyűlöljön – suttogtam.
Megszorította a kisujjamat.
– Nem fog. Bízz bennem. Oké?
– Oké. – Felpislogtam a plafonra, igyekeztem nyitva tartani a szememet.
– Bízom.
Így maradtunk, amíg a szemhéjam végül elnehezedett, a gyertya pedig le
nem égett.
 1990. augusztus 18.

Peter beugrott tegnap. Azt mondtam anyának, hogy gyomorrontásom

van, és ágyban kell maradnom. Peter szerint nem tűntem betegnek.
Tudta, hogy Eric elment – mindenki tudja. Megkérdezte, hogy bántott-
e, mire azt feleltem neki, hogy nem úgy, ahogy gondolja, aztán elsírtam
magam. Peter lefeküdt mellém, és szorosan átölelt. Azt mondta,
hiányoztam neki, én is meg a szüntelen locsogásom, és az Anne
Murray’s Greatest Hits-kazetta, amit a magnójába szoktam
csempészni. És hogy féltékenynek hitte magát. A szájához emelte a
kezemet, és lágyan végigcsókolta az ujjaimat, aztán azt mondta, be kell
vallania valamit. Komolyan kihagyott a szívem. Mert tudtam, mit akar
mondani, és nem hagyhattam, hogy megtegye. Most nem. Szóval,
mielőtt megszólalhatott volna, kiböktem, hogy terhes vagyok.
Elmondtam neki mindent, ami a fejemben járt – hogy egyedül kell
felnevelnem a gyereket, le kell mondanom az utazást, és jegelnem kell
a szálló vezetésének ötletét, de meg akarom tartani a babát. Peter
egész idő alatt csendben volt. Miután befejeztem, annyit mondott:
„Oké, Maggie.” Aztán megpuszilta a homlokomat, és addig simizte a
hátamat, amíg elaludtam.
 21
MOST
Jamie meg én a számítógép előtt görnyedünk az irodában, amikor Will
kopogtat az ajtófélfán.
Ránézek, majd észreveszem, mennyi az idő.
– A francba! Ne haragudj!
Whitney-t és Camet egy órával ezelőttre vártuk vacsorára.
Ez Will utolsó hete itt, és én napi tizenkét órát dolgozom. Nincs más
választásom. Azt szajkózom magamnak, hogy ez csak egy átmeneti
időszak, ha saját helyet nyitnék, hasonlóan borzalmas munkanapjaim
lennének, és hogy a nyüzsgés még mindig jobb, mint a pangás. De Zoe, a
sommelier-nk ma reggel felmondott – ő fogja vezetni a Daisy
borprogramját. Így nehéz nem búnak ereszteni a fejemet.
– Semmi baj – mondja Will. – Camék már a második koktélnál tartanak,
Whitney anyukája pedig felhívott, hogy Owen mélyen alszik. Az újdonsült
szülők mennyországában vannak.
Will elérte azt, amit nekem nem sikerült: meggyőzte őket, hogy töltsék az
éjszakát a szállóban, távol a babától.
– Csak meg akartam győződni róla, hogy minden rendben van. Nem
válaszoltál az üzeneteinkre.
Körbepislogok az irodában. Fogalmam sincs, hová tettem a mobilomat.
– Túlságosan lefoglalt a smárolás – szól be Jamie, mire mellbe vágom.
– Csak viccel – lövellek lesújtó pillantást az exemre. – Nyilvánvalóan.
Will láthatóan nem találja viccesnek a dolgot.
– Menj csak! – mondja Jamie, miközben az íróasztal fiókjában
kotorászom a telefonom után. – Egyelőre megtettünk mindent, amit lehetett.
Én igyekszem megbirkózni a foglalásokkal, ő meg a bál előkészületeit
intézi.
– Biztos?
– Persze – bólint, és előtúrja a telómat egy papírhalom alól. – Húzd el a
csíkot!
Ahogy sétálunk hazafelé, elmesélem Willnek a napomat. Integetek Rose-
éknak, ahogy elsétálunk a tizenötös apartman mellett. Willnek örökös
meghívása van egy Martinira. Amikor vasárnap betoppantunk, Will a
hátamra tette a kezét, úgy vezetett a kanapéhoz, Mrs. Rose pedig tapsikolni
kezdett.
– Micsoda örvendetes fordulat! – Tényleg boldog vagyok; Will-lel
minden időnket együtt töltjük, és az egész olyan könnyűnek és helyesnek
érződik. De a nyár nem tart örökké.
Mielőtt befordulnánk a húszas apartmanhoz, tarkabarka girlandokat és
lufikat pillantok meg a fák között. Az ajtó fölött egy festett tábla lóg
„ISTEN HOZOTT ITTHON, BABY!” felirattal. Whitney és Cam a
verandán állnak, és úgy vigyorognak, mint a gyerekek, akik kifosztották az
édességes fiókot.
– Ti szörnyetegek.
– Figyelmeztettük Willt, hogy csak saját felelősségére használja ezt a
nevet! – vigyorog Whitney, és átölel. – Tudom, hogy már mondtam, de az,
hogy hazajöttél, talán a legjobb dolog, ami valaha történt velem, a
gyerekem születését is beleértve.
Felkacagok, és érzem, hogy az egész heti stressz lassan kezd leolvadni
rólam.
– Több barátra van szükséged.
– Van elég. A többiek ráadásul nem tettek ki mindannak, aminek te. De
akkor sem elég jók.
Will kiterel minket a teraszra, ahol megterített egy piknikasztalt a házból
kölcsönvett terítővel és gyertyatartókkal. Az asztalon egy óriási váza is áll,
telis-tele vadvirágokkal, lila csillagvirággal, aranyvesszővel és kúpvirággal.
A kedvencem.
Belép a faházba, majd visszatér, egyik kezében egy nekem szánt gin-
tonikkal, a másikban egy sajttállal.
– A legfrissebb lime Muskokában – ragyogja Will, és átnyújtja nekem az
italt.
– El sem hinnéd, mennyi kérdésre kellett válaszolnom a héten –
magyarázza Whitney vacsora közben. Will gombás rizottót főzött. – Tészta
vagy rizottó? Gomba vagy paradicsom? Kedvenc sajtok?
Willre sandítok.
– Nem mindennap dönt úgy az ember, hogy megváltoztatja az egész
életét – mondja, és a hangjából csodálat sugárzik. Nem hiszem, hogy valaha
ünnepeltek volna ennyire. Fel sem tűnik, hogy le se veszem róla a szemem.
A céltalan fecsegés is elhal körülöttünk, amíg Cam meg nem köszörüli a
torkát.
Csendben majszoljuk Peter étcsokoládé-tortáját. Will azt mondja, elkérte
a receptet, de Peter felajánlotta, hogy ő maga süti meg – ritkán láttam, hogy
ilyen gyorsan a szívébe zárt volna bárkit is. Tegnap egy citromos-mákos
kenyeret adott, hogy osszam meg a „barátommal”. Petert is meghívtuk
vacsorára, de azt felelte, hogy még mindig a bálra szánt zsemlék
tökéletesítésén dolgozik.
A semmiből hirtelen Whitney töri meg a csendet:
– Szóval, mikor indulsz, Will?
Will tekintete az enyémre siklik.
– Vasárnap – feleli. Igyekszem nem úgy nézni, mint aki a válasz hallatán
legszívesebben letépné a bőrét. Még nem beszéltünk az elutazásáról, sem
arról, ez mit jelent kettőnk számára. Nem hittem, hogy a kettőnk egyáltalán
lehetséges. De ahogy elnézem ma este a barátaimmal, és látom, mennyi
gonddal készítette el a vacsorát, talán mégis. Talán ez nem csak egy kis
kiszakadás a valóságból. Talán olyan kapcsolat lehet, ami megéri a
fáradozást. Talán ez a kettőnk kezdete.
– A bál utáni nap – motyogja Whitney. Összehúzom a szememet, és azon
tűnődöm, vajon mire akar kilyukadni. Ezt már elmondtam neki.
– Igen. Már alig várom a bált – mosolyog Will.
– És utána?
Will ismét rám sandít.
– Whit – figyelmeztetem. Nem szeretném, hogy a legjobb barátnőm
keresztkérdésekkel kezdje bombázni Willt. Erről nem volt szó.
– Mi van?
Megrázom a fejemet, némán kérlelve, hogy állítsa le magát, bármit tervez
is. De nem veszi a lapot.
– Mi a terv? – kérdezősködik. – Mert legutóbb nem igazán voltam oda a
dolgok alakulásáért.
Sokatmondó pillantást lövellek Cam felé, mire alig észrevehetően
megvonja a vállát.
Whitney Will felé bök a villájával.
– Megint eltűnsz a föld színéről? Mert azt nem akarom, hogy ismét a
padlóról kelljen felkaparni a barátnőmet, mint a múltkor.
– Whitney! – csattanok fel. Ég az arcom, még Will irányába se merek
nézni. – Hagyd abba!
 Rám pillant, aztán Will megszólal:
– Azt hiszem, ezt a beszélgetést kettesben kell folytatnunk Fernnel.
– Egyetértek – vágom rá.
Whitney beleharap a tortába. Willre meredve majszolja, amíg be nem
fejezi a szeletet.
– Bírlak – szólal meg, miután az utolsó ganache-t is lenyalta a villájáról.
– Túl jóképű vagy, és túl magas, de jól bánsz a gyerekekkel, és okosnak
tűnsz. És őszintén szólva, ez volt a legjobb rizottó, amit valaha ettem. De ha
még egyszer átbaszod a barátnőmet a palánkon, elmegyek Torontóba, és
kinyírlak.
Will egy másodpercig csak néz rá, aztán bólint.
– Remek tervnek hangzik.

– Most kerülsz, ugye? – szegezi nekem a kérdést a telefonba pénteken

Whitney.
Naná, hogy kerülöm. Jót akart ugyan, de még mindig bosszankodom a
múltkori este miatt.
– Tudom, hogy a vacsoránál kicsit túllőttem a célon. Sajnálom. A
terhességem óta még nem ittam ennyit.
– Semmi baj, Whit – felelem. Tudja, hogy átlépett egy határt. Bocsánatot
kértem Willtől, miután Cammel hazamentek, és ő azt mondta, nem Whitney
kotnyeleskedése zavarja, sokkal inkább az, a kérdései mennyire
feszélyeznek engem.
Két másodperc csend.
– Akkor miért nem válaszolsz az üzeneteimre? – kérdezi Whitney.
– Mert a saját személyes poklomban élek.
– Ekkora a gáz?
– Holnap lesz a bál, szóval Jamie az utolsó simításokkal van elfoglalva.
Nekem meg Fran nevű jelentkezőket kell interjúztatnom, akik szerint az
ügyfélszolgálat a kapitalizmus egyik alapproblémája.
Beleharapok a sajtos croissant-ba, amit Peter dobott be korábban, és
letörlöm a morzsákat a mellkasomról. Folyton kajával töm. Szerintem meg
akar győződni róla, hogy jól vagyok, mióta kihúztam belőle az igazságot
róla és anyuról. Leginkább elszomorít, hogy kettejük történetének nem lett
boldogabb vége. Szomorú vagyok, hogy anyu sosem mesélt nekem
Peterről. Bárcsak több időt tölthettünk volna együtt, így hárman!
Családként.
– Nálatok mi a helyzet? – Szeretnék másra gondolni.
– Ne is haragudj, de itt sokkal nagyobb gondok vannak – lamentál
Whitney. – Gőzöm sincs, mit vegyek fel holnap. A testem teljesen össze
van zavarodva a szülés után. Semmi sincs ugyanott, ahol régen. Meg tudod
nézni a képeket, amiket küldtem?
Végigpörgetem a fotókat.
– Tudod, hogy nem vagyok jó az ilyesmiben. Esetleg a rövid rózsaszín
overall? – javaslom.
– Aha, talán. Mondjuk, magas sarkúval. És te? Találtál valamit a
városban?
– Dehogy. Terveztem bemenni, de nem volt rá időm. Ma este kifosztom
anya szekrényét. – Biztos vagyok benne, hogy minden báli ruhát megtartott,
amit valaha viselt. – Azt hiszem, maradt pár gönc a kilencvenes évekből.
Whitney felsikkant.
– Emlékszel arra a pirosra az elején a nagy masnival?
Fodrok voltak a nyakánál és a világ legcsicsásabb selyemszalagja. Az
anyaga olyan merev volt, hogy magától megállt volna. Talán tizennégy
évesek lehettünk azon a nyáron, amikor anyu a bálra viselte.
– Egész este Mikulásnak hívtuk – jut eszembe. – Istenem, mekkora
hülyék voltunk!
– Azok – ért egyet. – De azért szeretett minket.
Tényleg szeretett.
– Szóval… – szólal meg Whitney pár pillanatnyi csend után. – Will még
két éjszakát marad.
– Ahaaa.
– És azután?
– Aztán visszamegy Torontóba.
– De nyilvánvalóan folytatjátok.
Nem tudom, hogy ez olyan nyilvánvaló-e. Nem akarom, hogy vasárnap
vége legyen, de ezt még nem mertem felhozni neki.
– Tartani fogjuk a kapcsolatot. Azt hiszem.
Whitney felhorkan.
– Tartjátok a kapcsolatot? Az a csávó beléd van esve. Nem abban a hé,
reszeljünk egyet, ha a városban jársz módon. Inkább úgy, hogy elképzelem,
milyenek lesznek a gyerekeink. Hidd el, a pasasnak annyi.
 A körmömet harapdálom.
– Nem csak azért, mert itt hosszú idő óta először kóstolhat bele a
szabadságba? Vakáció üzemmódban van. Ha egyszer visszatér az igazi
életéhez, talán rájön, hogy én nem illek bele.
– Őszintén nem gondolom, hogy erről van szó – nyugtat Whitney. –
Rizottót főzött.
Felnevetek.
– És összerakott egy sajttálat. Csak nem tudom, hogy újra bele merjek-e
vágni valamibe, főleg most.
Whitney egy pillanatra elnémul.
– Már a pasiszünet előtt is bezárkóztál. És talán köze van anyukádhoz. És
talán egy kicsit köze van ahhoz is, akit nem nevezünk nevén – Ericre utal –,
meg persze az sem segített, ami régebben Will-lel történt.
Sóhajtok.
Próbálok nem gondolni a kilenc évvel ezelőtt történtekre – milyen erősek
voltak az érzelmeim, és milyen hirtelen lettek porrá zúzva. És arra sem
akarok gondolni, hogy ezek az érzések most csak még inkább elmélyültek.
– Na gyere! – mondja Whitney. – El kell mondanod egy srácnak, hogy
tetszik neked.
– Igen – dünnyögöm. Bárcsak pusztán ennyi lenne!
 22
JÚNIUS 15., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
Will már ébren volt, amikor kinyitottam a szememet. Az asztalomnál ült, és
a füzetébe jegyzetelt, sötét haja a homlokába hullott. Újra szíven ütött, hogy
a lakásomban látom. De úgy éreztem, mintha odatartozna, ahogy az
ablakom mellett firkálgat.
Az ágy felnyögött, amikor a fejem alá hajtottam a karomat. Will rám
nézett. Csendben néztük egymást, ahogy a reggeli nap átporoszkált az
üvegen, rabul ejtette a porszemeket a sugaraival, és fénynégyzeteket festett
a keményfa padlóra.
– Szia. – A hangom elcsuklott a nap első szavától. A hűtőszekrény
unalmasan zümmögött. Biztos visszajött az áram, amíg aludtunk. – Mit
csinálsz?
– Csak gondolkodom.
– Én még a saját nevemet sem tudom leírni kávé nélkül. – Kikászálódtam
az ágyból. – Főzök egy jó nagy adagot. Nem olyan jó, mint a kávézóban, de
erős. – Kihúztam a szekrényből a filteres dobozt.
– Igazából nekem már mennem kell – szólt közbe Will felegyenesedve. –
Már majdnem tíz óra van. A húgom vár reggelire, aztán még össze kell
pakolnom a cuccaimat, mielőtt elindulok a reptérre.
– Ó! – Megköszörültem a torkomat, és igyekeztem nem olyan
nyilvánvalóan viselni a csalódottságomat, akár egy gyémánttiarát. – Hát
persze.
– Hosszú este volt. Nem akartalak felébreszteni.
– Ja, nem. Köszönöm – makogtam, de a mellkasom összeszorult. –
Szóval…?
– Szóval… – Egy lapra mutatott az asztalon. Kitépte a vázlatfüzetéből a
rólam készült rajzot. – Ez a tiéd.
Nyeltem egyet.
– Köszönöm.
– Van egy ötletem – folytatta a gyűrűjét tekergetve. – Jövő júniusban
visszajövök apám esküvőjére. Gondoltam, összefuthatnánk.
Megnézhetnénk, hogy állunk a terveinkkel.
 Felvette a jegyzetfüzetét, és a listákhoz lapozott. Mindkét oldal aljára azt
írta: JÚNIUS 14., BROOKBANKS RESORT, DÉLUTÁN 3.
– Ez most komoly? Meg akarsz látogatni a Brookbanksben? Tényleg?
– Már csak azért is, hogy még több kovászos kenyeret ehessek. – Tétova
mosollyal nézett rám. – Szeretném látni, hol nőtt fel Fern Brookbanks.
Megmutathatod, hogyan kell fogni a lapátot. Segíthetsz, hogy ne bőgjek le
odakint a vízen.
– Pedig mindketten tudjuk, hogy így lesz.
A mosolya kiszélesedett.
– Szóval ez egy igen? Egy év múlva találkozunk ott?
– Persze. Én benne vagyok. – A szívverésem kétszeres sebességre
kapcsolt. – Talán egy év múlva… – Elkalandoztam. Nem tudtam befejezni a
mondatot. Azt sem tudtam, hogyan kellene.
Kicsapódott egy ajtó a folyosón. Will pislogott, aztán kitépte a füzetéből
az egyéves tervemet, és átnyújtotta.
Lepillantottam a lapra.
– A Brookbanks elég nagy – mondtam. – Ki kellene választanunk egy
konkrét helyet.
– Mit javasolsz?
– Mi lenne, ha odalent találkoznánk a stégen, a tópartnál? Minél előbb
meg kell tudnom, Will Baxter hogyan fest valójában egy kenuban.
– Szenzációsan, az tuti! – Elvigyorodott. – Akkor legyen a stég!
Will a táskájába dugta a vázlatfüzetét. Még egyszer megcsodáltam a kis
piros villamoskitűzőt, amit az elejére erősített, aztán felkaptam a
telefonomat.
– Mi a számod, hogy tarthassuk a kapcsolatot? – kérdeztem, miközben
megkötötte a bakancsát. – És ha megadod a címedet, készítek neked egy
CD-t. West Coast-os tematikával. Vagy inkább fákról? Bár ahhoz
valószínűleg nem találnék elég dalt, de úgy általánosságban a természet is
lehetne a téma…
Will felegyenesedett, az arcán fájdalmas kifejezés ült.
– Inkább ne.
Fintorogva ráncoltam a homlokomat.
– Hogyhogy?
Megdörzsölte a tarkóját.
– Szerintem nem lenne jó, ha üzengetnénk egymásnak, vagy ismerősök
lennénk a Facebookon. És CD-válogatást sem kellene küldened nekem.
Csak azt hiszem, mivel… – Az ágyra és a testünk által hagyott
mélyedésekre nézett, majd vissza rám. – Miért nem szóltál Jamie-ről?
Megroggyant a térdem.
Hazudhattam volna, mondhattam volna, hogy Jamie egyszerűen nem jött
szóba. Egyszerűbb lett volna, mint az igazság. Csakhogy nem akartam
hazudni Willnek.
– Eleinte nem igazán számított, hogy együtt vagyok-e valakivel. De
később valamiért úgy akartam tenni, mintha a világ többi része nem is
létezne, legalább egy napra, és ebbe Jamie is beletartozott. Nem mintha
bármi rosszra készültem volna – tettem hozzá gyorsan. – Soha nem csalnám
meg.
Will bólintott, de fogalmam sem volt, mi járhat a fejében.
– Szörnyetegnek tartasz? – kérdeztem halkan.
– Nem, kibaszottul csodálatosnak tartalak, Fern Brookbanks. – Egyszerre
megszorította a kezemet, és elengedte. – De azt hiszem, nem lenne jó ötlet,
ha folytatnánk, bármi legyen is ez.
– Jamie miatt?
Bólintott.
– Egy év nagyon hosszú idő – jegyeztem meg a rózsaszín fűzőt stírölve.
Will lehajolt, hogy egyenesen a szemembe nézhessen.
– Semmiség. Még csak hiányozni sem fogok.
Összepréseltem az ajkamat, és azt kívántam, bárcsak igaza lenne. Will
mellett a kilincs után nyúltam, kinyitottam és a csípőmmel kitámasztottam
az ajtót. Éreztem, hogy már nem sokáig fogok kitartani. Azt hittem, amit
Will iránt érzek, az pusztán testi vonzalom, de több volt annál – sokkal,
sokkal rosszabb.
A vállára lódította a hátizsákját, és kilépett a folyosóra.
– Will? – szóltam utána, arra várva, hogy felém forduljon. – Hiányozni
fogsz. Jobban, mint egy hangyányit.
A következő tizenkét hónap során gyakran eszembe jutott a mosoly, ami
a szavaim hallatán elterült az arcán. Olyankor lehunytam a szememet, és
elképzeltem azt a pillanatot. Az ajka ívét, a tekintetéből sugárzó
meglepetést, a halvány ráncokat a szeme sarkában. Felvillanyozó volt.
– Te meg én, egy év múlva, Fern Brookbanks – mondta. – Ne hagyj
cserben!
Aztán Will Baxter sarkon fordult, és kisétált az életemből.
 1990. augusztus 21.

Tegnap bementem a cukrászműhelybe megkeresni Petert, de az egyik

srác felvilágosított, hogy szabadnapos. Aggódtam, hogy haragszik
amiatt, amit mondtam neki, de aztán megjelent a recepciónál,
elrángatott a könyvtárba, és bezárta mögöttünk az ajtót. Egy csomó
szülésfelkészítő brosúrát vett elő a hátizsákjából – még a dokijához is
elment, hogy tájékozódjon, lehet-e utazni a terhesség alatt. Úgy hadart
a trimeszterekről meg az ultrahangról – még soha nem hallottam ilyen
gyorsan beszélni. Legalább kétszer használta a méhlepény szót.

Biztosan észrevette, hogy nehezen tudok lépést tartani, mert vett egy
mély levegőt, és azt mondta: „Nem kell lemondanod az utazásodat.”
Azt feleltem, hogy a nyaralás az utolsó dolog, ami miatt aggódnom
kellene, mire csak a fejét rázta. Erősködött, hogy az egész életem meg
fog változni, de ezért nem kell lemondanom Európáról. Rávett, hogy
vegyem el a brosúrákat, aztán azt mondta, sokat töprengett azon, amit
korábban mondtam: hogy egyedül kell felnevelnem egy gyereket.
Biztosított, hogy nem vagyok egyedül, itt van nekem ő is, a szüleim is,
plusz az egész Brookbanks Resort tele emberekkel, akik mind segíteni
akarnak.

Fogalmam sem volt, mennyire szükségem volt rá, hogy ezt halljam.
Csak zokogtam egy csomó tájékoztatóval a kezemben, ő pedig
megkérdezte, jól vagyok-e. A nyakába ugrottam, és azt mondtam, nála
jobb barátot kívánni sem lehet.
 23
MOST
Jamie késő délután hazaparancsol. A fejéhez vágom, hogy „nem te vagy a
főnököm!”, de nagyjából annyi hatása van, mintha egy vattapamaccsal
dobnám meg.
Először a hűvös szellő csap meg, majd a sziklákat mosó eső alig érezhető
illatát érzem valahol a távolban. Végre enyhül kissé a hőség.
Karba teszem a kezem, úgy védem magam a hűvös ellen, úgy masírozok
a ház felé. Felrémlik, mit mondott Whitney korábban a telefonban.
Anyámra, Peterre és a kimondatlan szavakra gondolok. Igenis bátor
leszek. Elmondom Willnek, mit érzek.
Még mindig dolgozik, ezért küldök neki egy sms-t, hogy korán
hazaértem, és jöjjön át, ha ő is végzett, aztán felnyargalok a vendégszobába.
Áll ott egy franciaágy, egy bőröndtartó, és van egy tálcán egy kancsó víz is,
de a kétszárnyú szekrényajtók rejtik, amiért itt vagyok.
Kitárom a szekrényajtókat, és végigsimítok az ujjaimmal a szivárvány
minden színében pompázó szoknyákon, blúzokon és emlékeken – anya
összes koktélruhája és ünnepi hacukája ott lóg, meg van néhány holmim
nekem is. Ott a lila taftruha és a hosszú ujjú fekete estélyi. Ott a halványkék
A vonalú, ami egy parányi fehér ruha mellett lóg, hozzáillő halványkék
szaténmasnival. Az életünk oly sok része bele van szőve ezekbe a szálakba.
Anya zöld bársonyruhája és rózsaszín flitteres bolerója: Peter meg én
játékból puccos teadélutánt rendeztünk, és anyu hazatérve úgy talált ránk,
hogy épp szendvicseket majszoltunk és Smashing Pumpkinst hallgattunk.
Az egyforma skót kockás ruhák: a karácsonyi vacsora, amikor a nagyi és
a nagypapi bejelentették, hogy Nyugatra költöznek.
Egy pánt nélküli ezüst ruha: azt merészeltem mondani anyának, túl öreg
ahhoz, hogy ilyen fazont vegyen föl, szilveszter ide vagy oda.
Előhúzom az ezüst ruhát. Földig ér, a szoknyarésze merészen fel van
sliccelve. Tényleg elég sokat mutat – a nyári mulatsághoz túlzottan is, és
istenem, milyen szűk! Még vagy egy tucatnyi ruhát felpróbálok, egyre
jobban ég és viszket a bőröm. A legtöbb ruha vagy túl kicsi, vagy túl
csicsás. Nem szeretem a fodrokat. Vagy a rózsaszín virágokat. Vagy a
strasszal kirakott gallérokat. Kinyitom az ablakot, és csípős légáramlat
suhan át a szobán, a huzat becsapja az ajtót.
Izzadtan kihúzok egy nagy halom ruhát, hogy a szekrény hátuljához
férjek, amikor egy pörgős szoknyájú harangruha és egy sötét-fehér csíkos
vászonruha közé ékelődve egy vékony pántos, rövid, narancs-vörös darabot
találok. Még sosem láttam ezelőtt. A narancs nem igazán az én színem, és
ami azt illeti, anyué sem volt, de amikor felveszem, az anyag könnyed és
légies. Rám simul, de nem szorít.
A hálószobámban lévő egész alakos tükörhöz vonulok. A ruha
eszméletlenül fest. A kilencvenes éveket idézi, de nem hat jelmeznek.
Valahogy a színe is működik. A tükörképemre mosolyogva rádöbbenek,
hogy azt akarom, ez a ruha legyen rajtam, amikor bevallom Willnek, mit
érzek iránta, és megmondom, hogy szeretnék az élete része lenni – az igazi
életéé –; még ha nem is tudom, hogyan működhet. Ha ő is így érez, majd
együtt kitaláljuk. Készítünk egy tervet.
Szóval ezzel eldőlt. Holnap elmondom Willnek. Majd tánc közben.
Mindent felakasztok, és még egyszer, utoljára végigsimítok a kezemmel
az anyagon.
– Kösz, anyu – suttogom, azzal becsukom az ajtót.

Egyetlen bejegyzés maradt a naplóban – ezt még tartogatom, amíg lesz egy
kis időm egyedül. Felkapom a füzetet az éjjeliszekrényemről, és kiviszem a
hátsó teraszra. Ide nem fúj be a szél, mégis pulóverbe és kényelmes
nadrágba bújok.
– Szia! – dugja be a fejét az ajtón Will, amikor végre elhelyezkedem.
– Szia! – fordulok felé. Fehér ing, nyakkendő nélkül; kötetlen
megbeszélése volt. – Nem gondoltam, hogy ilyen hamar látlak.
– Korán leléptem. – Rákoppint a kezemben tartott kemény borítós
füzetre. – Zavarok? Visszajöhetek később is.
– Ne merészeld! – Leteszem a naplót, felállok, és átkarolom a derekát. –
Mindig olyan jó illatod van – dünnyögöm az ingébe. – Jobb, mint más
férfiaknak.
– Úgy teszek, mintha nem tudnád, milyen illata van más férfiaknak –
mormolja hátrébb húzódva, és mosolyogva felbillenti az államat.
Megcsókol; a csók olyan lassú, buja és édes, mint egy citromos cukorka. –
Úgy teszek, mintha soha nem lett volna senki más, csak te meg én.
 Felkacagok.
– Mindketten tudjuk, hogy ez távolról sem igaz.
– Hát nem volna szuper, ha igaz lenne? – veti fel, és az orrával
végigcirógatja az állkapcsom vonalát.
– Nem is tudom… Nem lennénk ilyen rutinosak a sok tapasztalat nélkül.
– Vagy talán még jobb lenne – mereng –, ha tíz évem lett volna rá, hogy
kiderítsem, pontosan mit szeretsz.
– Szerintem épp elég jól csinálod. De ha további gyakorlatra vágysz… –
Kézen fogom, és a kanapéhoz vezetem, kibújok a melegítőmből, és
magamra húzom. Érezni akarom, ahogy teljes súlyával a matracba nyom.
Utána csak nézzük a szétszórt párnákat és a lámpára hajított inget.
– Lehet, hogy újra meg kellene próbálnunk – vigyorog Will, ahogy felül,
és az ölébe emel. – Hogy biztosan jól csináljam.
– Jó ötlet. Rendelek kaját az étteremből, hogy minden energiádat a
tanulásra fordíthasd ma éjjel. Közeledik a záróvizsgád, már csak pár… – A
nap szó készül kicsúszni a számon. Will mosolya lehervad, megfagy
körülöttünk a levegő.
– Nem tehetnénk úgy ma este, mintha nem utaznál el vasárnap? –
kérdezem. – Mintha csak egy átlagos este lenne?
Valami felvillan Will szemében, de gyorsan kialszik. A derekamra teszi a
kezét, és szorosan a mellkasához húz.
– Ha ezt akarod.
– Csak ma estére.
Sült halat, sült krumplit és káposztasalátát hozatunk, félmeztelenül
falatozunk a nappali kanapéján, és Frasier – A dumagép-ismétléseket
nézünk. Ahogy befejezzük a vacsorát, mennydörgés rázza meg az
ablakokat. Kisurranok a teraszra, hogy behozzam anya naplóját, és
visszateszem az éjjeliszekrényemre. Felöltözünk, kiülünk a vihartól védett
teraszra, és nézzük, ahogy villámok ágaskodnak szerteszét a fekete
égbolton.
Will-lel a hálószoba felé vesszük az irányt. Vele lenni lehetetlennek és
elkerülhetetlennek érződik, de ugyanúgy lehetetlennek és
elkerülhetetlennek tűnik az is, hogy nemsokára elutazik. De erre most nem
akarok gondolni. Amikor vége van, kellemesen ellazulva hozzábújok.
Miután elbóbiskol, az ujjammal megrajzolom a tetkója vonalait, a szíve fölé
írom, hogy Fern.
 Mióta egy ágyban alszunk, ez az első éjszaka, amikor képtelen vagyok
elaludni. Felkattintom a lámpát, majd miután Will nem moccan, a naplóért
nyúlok, és az utolsó bejegyzéshez lapozok.
 1990. szeptember 8.

Már csak kettőt kell aludni Európáig!

Mégis megyek. Néhány nappal azután, hogy bejelentettem anyának és

apának a hírt, Peter átjött még több babaváró brosúrával, és segített
meggyőzni őket, hogy nem baj, ha elutazom. Azt hiszem, végre
lehiggadtak egy kicsit, vagy csak jobban titkolják az idegességet. Már
majdnem túl vagyok az első trimeszteren, remélhetőleg a hányás is
hamarosan abbamarad.

Nagyon izgulok az utazás miatt. Alig várom, hogy még egy kicsit
huszonkét éves lehessek, felelősség nélkül. Hat hétre megyek.
Olaszországba, Franciaországba és Angliába.

Peter önként jelentkezett, hogy kivisz a reptérre. Azóta sem említette,

mit akart mondani nekem aznap, amikor bejelentettem, hogy terhes
vagyok. Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is kiderül. De azért
reménykedem benne. Nem tudom elképzelni az életemet Peter nélkül.
Azt hiszem, ez jelent valamit. Valami olyat, ami felé azóta haladunk,
hogy öt évvel ezelőtt körbevezettem a szállóban.

Liz totál ledöbbent, amikor előadtam neki a hírt, és kicsit mérges is

lett, amiért megváltoztak a terveink, de úgy döntött, hogy az év
hátralevő részében egyedül fog utazgatni.

Bevallom, kissé féltékeny vagyok, de újabban, ha bármikor elfog a

rosszkedv, megsimizem a hasamat, és a kislányomhoz beszélek. Biztos
vagyok benne, hogy kislányom lesz. Úgy hívom, hogy az én édes kis
borsókám. Elmondom, mennyire szeretem. Elmondom, hogy tíz apa
helyett is eléggé szeretni fogom. És mesélek neki azokról az
 emberekről, akik az ő nagy, csodálatos családját alkotják majd. A
nagyszüleiről. Rose-ékról. És Peterről. Elmondom neki, hogy itthon
soha nem fogja egyedül érezni magát. És alig várom, hogy találkozzak
vele, de nem kell találkoznom vele ahhoz, hogy tudjam, soha senkit
nem fogok annyira szeretni, mint az én kislányomat.

Leteszem a naplót magam mellé az ágyra. Igyekszem halkan pityeregni,

de amikor reszketeg lélegzetet veszek, Will megmozdul.
– Hé – motyogja. – Mi a baj?
De lehetetlen megszólalni, amikor így zokogok.
– Csss. Minden rendben – duruzsolja még mindig félálomban.
Megrázom a fejemet.
– Csak egy álom volt.
– Nem – nyögöm ki. – Valóságos volt. Anyu.
Nem kell többet mondanom. Megcsókolja az arcomat, és letörli a
könnyeimet, aztán megfordít, hogy a hátam a hasához simuljon. Átveti
rajtam a lábát, és közelebb húz. Megragadom a mellkasom köré font karját.
– Szeretett engem. Nagyon.
– Persze hogy szeretett – suttogja a nyakamba, és belecsókol. – Hiszen az
anyukád volt.
– De nem tudta – fakadok ki, és újabb könnyek rázzák a testemet.
Addig ölel, amíg elapadnak.
– Mit nem tudott, Fern?
Mély levegőt veszek.
– Nem tudta, hogy én is szeretem őt.
Will szorosan átölel.
– Tudta – jelenti ki. Megpuszilja a vállamat.
Bólintok, de nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy ha máshogy
viselkedtem volna vele, talán mesélt volna Peterről. Ha tudta volna,
mennyire szeretem, beavatott volna a nehézségeibe.
– Fern, mondhatok valamit? – A bőrömhöz tapasztja az ajkát.
Szembefordulok vele.
– Elmondtam anyukádnak, hogy találkoztunk – vallja be.
– Micsoda?
– Azt is elmondtam, hogyan találkoztunk. Hogy mennyire szereted ezt a
helyet, és hogy nekem is látnom kell.
 – Tényleg?
– Igen. Nem sokkal a balesete előtt beszéltünk telefonon. – Félresimítja a
hajamat a homlokomból. – Azt mondta, fogalmam sincs, mennyire
boldoggá tettem.
A szavai úgy burkolnak be, mint egy pehellyel töltött paplan. Szeretlek –
bököm ki majdnem. De aztán eszembe jut a piros ruha és a tánc Will-lel.
Még ott van nekünk a holnap. Több is a miénk lehet, mint ez a nyár. Ez az
utolsó gondolat motoszkál a fejemben, mielőtt álomba szenderülök.
Amikor felébredek, Will már nincs itt.
 24
JÚNIUS 14., KILENC ÉVVEL EZELŐTT
Korán értem a stéghez. Azt mondtam anyunak, hogy egy barátommal
találkozom, de minden egyéb részletet szándékosan elhallgattam.
Karácsony óta most először utaztam haza, és anyu gyanakodott. Egy évvel
korábban végeztem az egyetemen, és a baráti köröm elég szűk volt –
tulajdonképp egy háromszög. Whitney és Cam északon éltek, Torontóban
pedig ott volt nekem Ayla. A Two Sugarsnál dolgozó munkatársaimat
leszámítva senki mást nem engedtem közel magamhoz.
Tizenkét hónap telt el, mióta utoljára láttam Willt. Miután kilépett a
küszöbön, a reggelt az ágyban töltöttem, és azt a helyet bámultam, ahol
előző este feküdt, miközben a szavai pörögtek a fejemben újra meg újra.
Attól még ez a te életed.
Ez nem volt éppen új információ, de mintha más megvilágításban
kezdtem volna látni magam. Will fényében. A meggyőződése, hogy
őszintének kell lennem anyával, és a művészet iránti szenvedélye
reflektornál is erősebb fénnyel világította meg, mennyire nem
gondolkodtam a saját jövőmről. Hagytam, hogy az életem csak úgy
megtörténjen.
Aznap délután Will szavait ismételgettem magamban a fürdőszobai tükör
előtt. Vasárnap volt, és amikor eljött az ideje, hogy felhívjam anyát, a Will
által írt listát szorongatva bámultam a terv négy pontját. Elmagyaráztam
anyának, hogy valami már egy ideje kikívánkozik belőlem, és fogalmam
sincs, hogyan mondjam el, de azon a nyáron nem akarok az üdülőben
dolgozni. Vagy bármelyik nyáron. Vagy bármikor.
– Nem értem – mondta. – Egy hét múlva jössz haza. Rose-ék partit
rendeznek. Július végéig be vagy osztva a recepcióra. Azt terveztem, hogy
megmutatom, hogyan kell megcsinálni a beosztást. Rendeltem neked egy új
egyenruhát. – Folyamatosan hadart, anélkül, hogy szünetet tartott volna. –
Megrendeltem a jó kávét, és vettem egy menő darálót, amit még mindig
nem tudok megfejteni. Meg akartalak lepni az első itteni reggeleden.
Mindig azt mondod, hogy túl gyenge a kávém. – Hallottam, hogy szipog.
Amikor újra beszélni kezdett, a hangja remegett. – Már alig vártam a közös
reggeleinket a tónál. Azt gondoltam, hogy csak te meg én leszünk, borsó.
Lehunytam a szememet. Bocsánatot kértem, és elmondtam, hogy hálás
vagyok mindenért, amit értem tett. Bevallottam, hogy nem akarom az ő
életét élni. A saját életemet akarom, bármi legyen is az.
Pár másodperc eltelt, mire megszólalt:
– Oké, Fern. – A hangja laposan kongott. – Menj, fejtsd meg az életedet,
de én nem fogom finanszírozni.
Hebegni kezdtem, hogy nincsenek megtakarításaim, de a vonal
megszakadt.
Remegve tettem le a telefont. Gyűlöltem bántani anyát. Ugyanakkor
zubogott bennem az adrenalin. Megcsináltam. Nem megyek haza egy hét
múlva. Nem fogok a Brookbanksben melózni.
Alig tudtam elhinni. Fel kellett hívnom a főnökömet, és kikönyörögni,
hogy több műszakot osszon rám. El kellett mondanom Jamie-nek és
Whitney-nek. De a legjobban Will-lel akartam beszélni. Csakhogy nem
tudtam.
Egyszer sem kerestem meg, bár amikor az elválásunk óta először
betéptem, rákerestem a nevére a Google-on. Találtam egy cikket a
Vancouver Sunban egy egyetemi művészeti kiállításról, amelyben egy fotó
is szerepelt Willről. Éppúgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá. Megkerestem a
privát Facebook-oldalát – a profilképe egy karikatúraszerű önarckép volt –,
de nem jelöltem be. Rákerestem a Lakótársakra is, azt remélve, hogy a
képregényéből fönt van valami az interneten, de nem találtam semmit.
Egy teljes éven át kétségbeesetten vágytam a társaságára, a széles
mosolyára, a kirobbanó nevetésére. A magabiztosságára. Elképzeltem,
milyen lett volna a napunk, ha mindketten szinglik vagyunk. Elképzeltem,
hogy az éjszaka egészen másképp alakul. Elképzeltem, ahogy a sebhelyéhez
nyomom az ajkamat.
Tizenkét hónapig próbáltam elképzelni, milyen lenne újra látni őt.
Kivinném kenuzni. Feleveznénk a tavon egy csendes, homokos
partszakaszra, leülnénk, belelógatnánk a lábunkat a vízbe, és beszélgetnénk.
Órákig csak beszélgetnénk.
Annyi mindent el akartam mondani Willnek. Hogy a torontói
albérletemben maradtam, és ugyan nem volt egy fityingem sem, mégis
sokkal boldogabb voltam, mint a megismerkedésünk idején. El akartam
mondani neki, hogy teljes munkaidőben a Two Sugarsnál dolgoztam, és
hogy az emberek imádták a festményét a falon. Mindig mosolyt csalt az
arcomra, valahányszor megláttam az apró páfrányt a repülőgép szárnyán. El
akartam neki mondani, hogy egy nap kipattant a fejemből a szikra, hogy
saját kávézót nyissak. El akartam mondani, hogy egy tavaszi napon
elmentem a High Parkba, hogy megnézzem a cseresznyevirágzást. És azt is,
hogy egyedülálló vagyok.
Úgy döntöttem, hogy nem megyek Banffba Jamie-vel. Meggyőztem
magam, hogy pusztán azért, mert nem tudom kifizetni a repülőjegyet, és
mert nem akarom feladni az albérletemet. Július elején, egy keddi napon
szakított velem. Éppen hazaértem egy dupla műszakból, amikor megszólalt
a csengő. Amint megpillantottam, azonnal tudtam, miért jött. Leültünk az
épület elé a lépcsőre, és Jamie azt mondta, hogy engem szeretni olyan, mint
vizet megpróbálni megfogni.
– Túlságosan próbállak megtartani, Fernie – motyogta. – Azt hiszem,
egyedül kell szembenéznünk a következő kalanddal. – Tudtam, hogy nekem
kellett volna már réges-régen megtenni ezt a lépést, mégis hetekig fájt.
Whitney azt mondta, hogy megérti, miért nem akarok hazajönni, de aztán
megkérdezte, miért nem szóltam neki erről akkor, amikor itt volt nálam, és
éreztem, hogy őt is megbántottam.
Ayla, a legjobb torontói barátnőm szeptemberig Calgaryban
gyakornokoskodott, és ahhoz nem voltam elég jóban a Two Sugars-es
bandával, hogy alkalmanként egy munka utáni kocsmázásnál többre fussa.
Magányos voltam.
Számtalanszor bámultam a plafonon lévő repedést azon tűnődve, vajon
nem követtem-e el végzetes hibát azzal, hogy nem tértem haza. Gyakran
csak egy hajszál választott el attól, hogy ismerősnek jelöljem Willt a
Facebookon. Annyira szerettem volna beszélni vele! Egyrészt nagyon mély
érzelmeket tápláltam iránta – ezt még én is hajlandó voltam beismerni. De
mindenekelőtt a barátságára vágytam.
Június tizennegyedikén gyönyörű volt a délután; a tó és az ég kék
zárójelet alkotott a túlpart zöld dombjai körül. A szálló strandja megtelt
családokkal, a vizet kenuk és kajakok tarkították. Nem volt olyan kánikula,
mint a Will-lel közös napunkon, de ugyanaz az érzés terjengett a levegőben:
a kezdődő nyár lüktető izgalma.
A csónakházban dolgozó két tizenéves srác nyilvánvalóan még nem
tapasztalta meg Margaret Brookbanks haragját, mert a stég csupa tűlevél
volt. Bekukkantottam, gyorsan beköszöntem, és felkaptam egy seprűt, hogy
hasznossá tegyem magam.
Meglepett, hogy Will késett. Korábban a megbízható ember benyomását
keltette – erre vallott, ahogyan a húgával törődött, az egyéves tervvel
kapcsolatos ötlete, és még az is, hogy ragaszkodott hozzá, ne tartsuk a
kapcsolatot. Biztos voltam benne, hogy eljön. Hunyorogva sandítottam fel a
főépületre, de mivel híre-hamva sem volt, letelepedtem a stég végére. Úgy
öltöztem, hogy kivihessem kenuzni: vászon rövidnadrágot és zöld
fürdőruhát vettem föl, mert az árnyalat Emily Carr festményeinek fáira
emlékeztetett. Telepakoltam egy szalma strandtáskát ellátmánnyal: volt
nálam pár szendvics, két üveg citromos San Pellegrino, amit Torontóból
hoztam magammal, egy tubus naptej és egy horgászsapka Willnek.
Vártam, amíg aggódni nem kezdtem, hogy leég az orrom, és felvettem a
kalapot.
Vártam, amíg a nap lebukott a horizont alá.
Órákig vártam Will Baxterre.
Aztán végül bizseregni kezdett a nyakam, és megéreztem, hogy valaki
néz. Ahogy hátranéztem a vállam fölött, egy szürke szempárt láttam,
ugyanolyat, mint az enyém. A csalódás villámcsapásként ért.
Anya ballagott lefelé a stégen.
– Mesélsz erről a fiúról? – kérdezte, miközben lecsúsztatta aranyszínű
szandálját, és lekuporodott mellém; a parfümje csiklandozta az orromat.
Türkizkék ruhát és vaskos arany ékszereket viselt.
Nem válaszoltam.
Tagadhatatlan, hogy feszélyezetté vált a kapcsolatunk, miután közöltem
vele, hogy nem jövök haza.
Peterrel eljöttek a diplomaosztómra, és az ünnepség után elvittek
vacsorázni, de az este veszekedéssel ért véget, nyár végéig nem utaztam
haza. Amikor az első otthon töltött reggelemen későn ébredtem, teljesen
össze voltam zavarodva. Anyu nem keltett fel, hogy lemenjünk a tóhoz a
kávénkkal – már átment a főépületbe. Másnap sem ébresztett föl.
A karácsony kisebb katasztrófa volt. Sokat fecsegett semmiségekről, de
alig tudott a szemembe nézni. Néha rajtakaptam, hogy úgy tanulmányoz,
mintha idegen lennék, mintha felülírná minden korábbi elképzelését arról,
ki is vagyok én.
Ingerlékeny volt Peterrel, és karácsony napján is dolgozott, ami korábban
szent szabadnapnak számított. Peterrel együtt főztük meg a karácsonyi
vacsorát. Jó hangosan hallgattuk az új Haim-albumot, én pedig dühösen
hámoztam a krumplit. Azon füstölögtem, hogy anyu egyszer sem kérdezett
a kávézóról. Peter azt mondta, hogy türelmesnek kell lennem – anyunak
több időre van szüksége, hogy megértse a döntésemet.
– Csak ez a hely érdekli! – panaszkodtam. Úgy éreztem, bebizonyosodott
az, amitől világéletemben tartottam. Most, hogy nem leszek a Brookbanks
életének része, anyának nulla ideje marad rám. Nem mintha eddig olyan sok
lett volna neki.
Peter átnyújtott egy újabb szem krumplit.
– Anyukádnak a te korodban az volt az álma, hogy átvegye a szállót a
nagyszüleidtől. Mindent beleadott, hogy sikerre vigye, és megmutassa,
egyedül is képes rá – mondta. – De az elmúlt négy évben csak arról
álmodott, hogy együtt dolgozhasson veled, Fern.
Döbbenten bámultam a kezemben lévő krumplit. Megígértem Peternek,
hogy elnéző leszek anyuval, de amikor elkésett a pulykavacsoráról, inkább
duzzogva hazautaztam, és egészen mostanáig nem tértem vissza.
Anya meg én egymás mellett ücsörögtünk a stégen, és figyeltük, ahogy
két tizenéves megpróbál elkormányozni egy csónakot. Levette a sapkát a
fejemről.
– Kezdhetnéd a nevével – jegyezte meg.
Fontolgattam, hogy letagadom, hogy találkám van, és azt hazudom
anyának, hogy egy Beth vagy Jane nevű barátnőmet várom, de egy
könnycsepp gördült végig az arcomon. Letöröltem a kézfejemmel.
– Willnek hívják.
Ezen egy pillanatig elmerengett.
– És úgy volt, hogy itt északon találkozol vele? – A hangjából áradt a
kétely.
– Elvileg.
– Komoly ez a dolog kettőtök között?
– Azt hittem, az lehet. – Újra megdörzsöltem az arcomat. – Csináltam
neki egy CD-válogatást.
Órákat töltöttem a tökéletesítésével. Azt akartam, hogy süssön róla a
nyár, és legyen üzenete, de ne az, hogy totál beléd vagyok esve. Nem
tudtam, hogy még mindig Freddel van-e, vagy valaki mással, vagy hogy ő
is úgy érez-e, mint én. Beválogattam néhány dalt, amit a kávézóban
hallgattunk, olyanokat, amik az együtt töltött napra emlékeztettek, és pár
olyat is, ami rá. Az igazi téma valójában Will volt.
 Lehet, hogy a zene nyelvén Peterrel osztoztam igazán, de anya tisztában
volt vele, mit jelent számomra CD-válogatást készíteni valakinek.
Rózsaszínűre manikűrözött körmű kezét a combomra tette, és finoman
megpaskolta a lábamat.
– Akkor ez az ő baja, Fern – közölte határozottan.
– Talán – motyogtam felszegett állal, hogy gátat szabjak a kitörni készülő
könnyáradatnak.
Anya a tenyerébe fogta az arcomat, maga felé fordította, és egyenesen a
szemembe nézett.
– Nem, borsókám – jelentette ki szemrebbenés nélkül. – Ez az ő baja.
Fogalma sincs, mit veszített.
Bizonytalanul szívtam be a levegőt.
– Gondolod?
Átkarolt, és a mellkasához húzott, ugyanúgy, ahogy kis koromban tette.
– Ó, drágám – súgta a hajamba. – Tudom.
 25
MOST
Nincs üzenet. Nincs sms. Nincs hangposta. Semmi, ami megmagyarázná,
miért ment el Will.
Először azt gondolom, hogy biztos volt korán egy megbeszélése, és nem
akart felébreszteni, de amikor egy melegítőt magamra kapva a szitáló
esőben a húszas apartmanhoz csattogok, odabent nem ég a villany. Nem
akarok kopogni, hátha épp telefonál, ezért a teraszra lopakodom, hogy
bekukkantsak a konyhaablakon, de be vannak húzva a függönyök.
Miközben visszaballagok a házba, azzal nyugtatom magam, hogy
valószínűleg kocogni vagy sétálni ment, hogy friss levegőt szívjon.
Lezuhanyozom, és arra számítok, hogy mire kijövök, odalent vár majd – de
amikor lemegyek, nincs ott senki. Megfőzöm a kávét, abban a hiszemben,
hogy bármelyik pillanatban betoppanhat. Mire megittam a második csészét
is, a rettegés fagyos ködként szivárog a végtagjaimba.
Küldök neki egy üzenetet.
Merre jársz?
Várom, hogy megjelenjen a három kis pötty, hogy éppen választ ír, de
hiába. Felöltözöm, de még mindig semmi.
A főépülethez ballagok. A faházak kéményeiből füstcsíkok
hömpölyögnek, szaguk alacsonyan kavarog a ködben. A késő nyári hőség
immár kora őszi hűvös csípősségbe fordult. A gondolataim ide-oda
száguldanak, de a lábam ólmosan vánszorog. Valami baj van. Talán egy
munkahelyi vészhelyzet. Will nem menne el csak úgy. Nem tűnne el.
Megint.
Az irodai székemben kuporgok, nem emlékszem rá, hogyan jutottam ide
az előcsarnokon keresztül. Megnézem az e-mailjeimet, de nem érkezett tőle
semmi. A számítógépet bámulom. Még mindig ott ülök távolba révedő
tekintettel, amikor Jamie egy órával később rám nyitja az ajtót. Dühöng,
mert valami gond van a virágkötővel, és egy szállítás is késik – de a mondat
közepén elhallgat.
 – Beteg vagy? – Lehajol elém, és a homlokomra szorítja a tenyerét. –
Nyirkos a homlokod, de nem érzem, hogy lázad lenne.
Pislogok.
– Másnapos vagyok.
– A francba is, Fernie! Ez egy nagy nap. Akarod, hogy hozzak neked egy
Gatorade-et?
– Nagy nap?
– Ma van a bál – mondja. – Mennyit ittál tegnap éjjel?
A bál.
– Megyek, megkeresem azt a Gatorade-et – mondom neki, és
feltornászom magam a székemből, figyelmen kívül hagyva az ajánlatát.
Szükségem van néhány perc egyedüllétre, hogy összeszedjem magam. –
Aztán munkára foghatsz.
Kiosonok a szabadba, hogy levegőhöz jussak. A tekintetem a stégre
vándorol, és megborzongok.
Te meg én egy év múlva, Fern Brookbanks. Ne hagyj cserben.
A nap lassan telik, Willnek nyoma sincs. Jamie nem enged be az
étterembe, nem segíthetek az előkészületekben. Négy hangüzenetet és még
annál is több sms-t hagyok Willnek, hogy hol van, és minden rendben van-
e. És közben folyamatosan fázom, egyszerűen képtelen vagyok
felmelegedni. A hideg a csontjaimig hatol. Késő délutánra, amikor
hazasietek átöltözni, már remegek a feszültségtől és az aggodalomtól.
Valaminek történnie kellett.
Lezuhanyozom, beszárítom a hajam, és kisminkelem magam. Belebújok
a piros ruhába, és a tükörbe nézve reménykedem, hogy ott áll mögöttem.
Azt akarom, hogy rendben legyen. Hogy mi is rendben legyünk. Sőt, többet
akarok, mint egyszerűen rendben lenni. A gondolat, hogy pontosan mit
akarok Willtől, olyan erővel csapódik belém, hogy le kell ülnöm.

A vendégek csapatokban vonulnak a főépület felé. Követem őket,

kezemmel végig-végigdörgölöm lúdbőröző karomat. Az előcsarnokban oda
sem figyelve ténfergek, így kis híján beleütközöm Mrs. Rose csillogó
hátába.
– Fern, kedvesem, mi a baj? Ugyanolyan mogorva az ábrázatod, mint
kamaszkorodban.
 Bocsánatot kérek, megjegyzem, milyen bájosan fest, aztán átrendezem az
arcvonásaimat, hogy kellően lenyűgözöttnek tűnjek, amikor belépek az
étterembe.
De nem kell megjátszanom magam, mert az átalakulás akkora, hogy a
lélegzetem is elakad. Minden rózsaszínű. Rózsaszín asztalterítők, rózsaszín
dáliák, rózsaszín lufik. Az asztalokat úgy rendezték át, hogy körbefogják a
táncparkettet, a mennyezet gerendáiról legalább száz fényfüzér lóg.
Üvegbúrákban gyertyák pislákolnak szerte a teremben. A zenekar a
színpadon már a Be My Babyt játssza.
A tánc általában csak valamikor a desszert környékén kezdődik, de amint
Mrs. Rose leteszi a táskáját, ő és Mr. Rose azonnal a parkettre sietnek.
– Tetszik? – Jamie hangja riaszt föl a kábulatomból. Megpördülök, és
megállapítom, hogy sikerült találnia egy vadászzöld alapon rózsaszín
virágmintás nyakkendőt, ami illik a barna öltönyéhez.
– Ez hihetetlen, Jamie! Talán még anyát is túlszárnyaltad.
– Ugyan! – csóválja a fejét, de elégedett.
– Komolyan mondom. Nagyon köszönök minden… – Elhallgatok. Új dal
kezdődik, ezúttal a Love Man. Összehúzom a szememet. – Miféle zenekar
ez, Jamie?
– Többnyire Motown-feldolgozásokat adnak elő – feleli. – De az is
előfordulhat, hogy megkértem őket, minél több dalt játszanak a Dirty
Dancingből.
Megrázom a fejemet.
– Szörnyű vagy.
– Csak örülök, hogy itt vagy – vonogatja a szemöldökét –, Baby.
Felkacagok, és egy rövid, csodálatos pillanatra megfeledkezem Willről.
Volt idő, amikor ennek az estének minden részlete – a nyár végi tánc, a
kifejezetten az én heccelésemre fogadott zenekar, a vendégekkel teli terem
– a legrosszabb rémálmaim közé tartozott volna. Megpillantom az asztaluk
felé igyekvő Whitney-t és Camet, meg egy csapat gyereket, akik Rose-
ékkal bugiznak éppen. Peter az egyik sarokból figyeli a zsemlékkel teli
kosarakat felszolgáló pincéreket. Itt és most egyszerűen otthon érzem
magam.
A zenekar szünetet tart, amíg az est tehetségkutató része zajlik – Mr. és
Mrs. Rose The Surrey with the Fringe on the Top-előadását állva tapsolja a
közönség. Ez az egyik legbulisabb nyár végi mulatság, amin valaha részt
vettem. Asztaltól asztalig járok, de a tekintetem időről időre az ajtóra
kalandozik. Will azonban sosem lép be rajta. Mire a desszertet
felszolgálják, és a zenekar belekezd a harmadik szettjébe, a korábban érzett
boldogságom semmivé foszlik. A könnyeimmel küzdök. Miért nem lép be
Will azon az ajtón?
Bárcsak itt lenne anya! Semmit sem szeretnék jobban, mint belebújni az
ölelésébe, beszívni a parfümje édes illatát, érezni a bőrére kiülő enyhe
verejtéket, ahogy kis koromban.
Jamie-t keresem, szólni akarok neki, hogy lelépek. Visszamegyek a
házba, hogy felhívjam Willt. Megint.
– Táncolnál velem? – hallom Peter hangját a hátam mögött. Szénfekete
öltönyt visel, ugyanazt, amit a temetésen. Valószínűleg ez az egyetlen
öltönye.
– Nem szoktál táncolni.
– Te sem – vágja rá. – De tegyünk kivételt. – Felém nyújtja a nagy
mancsát, én pedig követem a parkettre.
Lassan ringatózunk a többi pár között. Egy perc múlva Peter
megköszörüli a torkát, és így szól:
– Nagyon hasonlítasz rá, tudod?
A homlokomat ráncolom.
– Tényleg?
– Nem csak külsőre, bár ma este azt hittem, hogy szellemet látok… Ez a
ruha!
– Felismerted?
Peter helyeslően felmordul.
– Kanada-nap, azt hiszem. Talán 1992-ben viselhette.
A mellkasára támasztom a fejemet, és mélyet lélegzem. Beszívom az Old
Spice kölnije illatát, s ezzel együtt a vele és anyuval közös, életre szóló
pillanatokat. Az ünnepi vacsorákat, a kártyapartikat és a Peter által tálalt
születésnapi villásreggeliket.
– Örökölted az állhatatosságát. Visszatérni, a helyébe lépni – ez nem kis
dolog.
Egy pillanatra eltűnődöm.
– Mindig is azt gondoltam, hogy jobban hasonlítok rád.
– Maggie egyszer azt mondta, hogy az én vajszívemet és az ő kemény
fejét örökölted. Akkoriban azt hittem, azt akarta, hogy családtagnak
érezzem magam. De talán tényleg van benned egy kicsi mindkettőnkből –
mondja halkan Peter. – Akárhogy is, nagyon büszke lenne rád.
 – Igen – suttogom elszoruló torokkal.
Apró körökben lépegetünk, nem szólalunk meg.
Egy perc múlva hátrahúzódom, hogy felnézzek rá.
– Gondolod, hogy könnyebb lett volna, ha összeházasodtok? – vetem fel.
– Ha megkaptad volna, amit akartál, még a halála előtt? – Ezen gyakran
gondolkodtam.
– Nem házasságot akartam, Fern. – Szilárdan megvetett lábbal áll. –
Hanem Maggie-t. Nem volt könnyű, de barátok maradtunk. Mindig ott
voltunk egymásnak.
Szorosabban átölelem, és ahogy a szavai belém ivódnak, az igazság
hirtelen elsöprő erővel hullik le rám.
– Mennem kell – kiáltom, azzal kisietek az előcsarnokba. Megkérdezem
a recepcióslányt, hogy megnézhetek-e valamit a számítógépen, és bár
tudom, mit fogok találni, a döbbenet, ahogy ott virít előttem feketén-
fehéren, letaglózó.
Kirohanok az épületből, és elképzelem, mi mindennek fogom elmondani
Willt, ha végre elérem telefonon. De aztán meghallom Whitney hangját.
– Fern, várj meg!
Kocogva siet felém, egyik kezében a magas sarkúját szorongatja, a
másikban a mellét.
– Hála istennek, hogy az overallt vettem fel – dünnyögi. – Sokkal
praktikusabb a menekülő legjobb barátnők üldözéséhez.
– Nem is menekülök.
– Szó szerint elszaladtál a bálról, mintha egy bűntény helyszínéről
akarnál megpattanni. Mi folyik itt?
Elmesélem Whitney-nek az egészet, mogyoróbarna szeme pedig olyan
tágra nyílik, hogy attól félek, szétpattan benne néhány ér.
– Will ma reggel kijelentkezett – fejezem be. A foglalási rendszerben
lévő feljegyzés szerint utána kell küldenünk a holmiját. Eléggé siethetett.
– Hogy mit csinált? – sikoltozik. – Csak úgy eltűnt? Megint? Ó, meg
fogom ölni azt az alakot. Utánaindultál?
A szemem megakad egy ágon: piros juharlevelek libegnek a szélben, az
ősz első pírja. Hát ennyi. Vége a nyárnak, és Will elment.
Megrázom a fejemet.
– Hazamegyek. Beszélnem kell vele. Te menj vissza a bálba, érezd jól
magad!
Whitney a válla fölött a főépületre sandít. Cam a bejárati lépcsőn várja.
 – Biztos vagy benne? Cam értem jöhet holnap. Ha kell, egész éjjel bírom
fikázni.
– Nem. Komolyan, Whit. Egyedül akarok lenni, oké?
– Oké – mondja láthatóan vonakodva. – De ha meggondolnád magad, és
mégis társaságra vágysz, csak szólj.
Amint hazaérek, a konyhában téblábolva felhívom Willt.
Tizenkilencedszerre is a hangpostáját érem el. De nem hagyom, hogy
lerázzon. Felhívom újra. És még egyszer. Minden egyes csörgéssel egyre
mérgesebb vagyok. Anyunak tizenegy szavas üzenettel kellett beérnie,
amikor Eric lelécelt, én többet akarok.
Végre felveszi.
– Fern. – Csalódott sóhajjal ejti ki a nevemet. Mintha jeges vízzel
öntöttek volna le.
– Elmentél. – Többet nem sikerül kinyögnöm.
Fojtott hang hallatszik a vonal másik végéről, és hallom, hogy Will
bocsánatot kér valakitől. Aztán recsegés tölti be a csendet, ahogy a mobilja
mikrofonját a szél karmolássza.
– Most nem igazán alkalmas – jelenti ki, a hangja olyan steril, akár egy
bontatlan kötszer.
– Hogyhogy nem alkalmas? – csattanok fel.
– Most tényleg nem tudok beszélni – erősködik. – Vissza kell mennem.
– Nem! – kiáltom. – Egészen halálra aggódtam magam miattad, azt sem
tudtam, hová lettél, jól vagy-e! Mi a fene folyik itt? Kijelentkeztél? Mi
történt? Hol vagy?
Will újabb sóhajt ereszt meg.
– Kórházban vagyok, Fern. – Úgy hangzik, mintha korholna. – Sofia
beteg lett.
A gyomrom görcsbe rándul a félelem és a megkönnyebbülés keverékétől.
Tudtam, hogy valami baj van. Azonnal problémamegoldó üzemmódba
kapcsolok.
– Melyik kórházban? Hogy van? Indulok, és ott találkozunk. – Ha most
összepakolok, éjfél előtt a városba érhetek. Majd útközben felhívom Jamie-
t. Vajon kell tankolni? – Szükséged van bármire? – kérdezem, és már
nyitom is a hűtőt. Will biztos nem evett. Becsomagolhatom a maradék
quiche-t, amit két nappal ezelőtt vacsorára készített.
– Fern, nem!
Félbehagyom a mozdulatot.
 – Ne gyere ide!
– Hogyan? Miért? – habogom zavartan. – Segíthetek.
– Nincs szükségem a segítségedre. Sajnálom, de te meg én… Tévedés
volt. Tévedés voltunk. Az én hibám. Már az elejétől fogva tudnom kellett
volna. – Üresen cseng a hangja. Mintha egy idegen beszélne hozzám, nem
az a férfi, aki múlt éjjel átölelve tartott, és gyöngéd szavakat suttogott a
fülembe.
– Nem hiszek neked – mondom, de a hangom elcsuklik.
A Patti Smith-albumra és a lapra gondolok, amit tőle kaptam. Igenis
ismersz. És én is ismerlek téged. Hátranézek a tűzhelyre, és eszembe jut,
ahogy anyám kötényében készíti a quiche-t.
– Will, szeretlek.
Csend van a vonal túlsó végén.
A múlt heti éjszakai fürdőzésünkre gondolok. Olyan meleg volt, hogy
utána nem is bajlódtunk a törölközéssel. A családi stég szélén ültünk,
csuromvizesen, lábunkat a vízbe lógatva. Will a vállamhoz szorította az
ajkát.
– Nem hiszem, hogy valaha is boldogabb lettem volna, mint ebben a
pillanatban – súgta.
– És azt hiszem, te is szeretsz engem – mondom ekkor, de a
mellkasomban vadul kalapál a szívem.
– Fern, nem megy – nyögi, és egy pillanatra megint úgy hangzik, mint a
régi önmaga. De aztán megkeményedik a hangja. – Itt az ideje, hogy
mindketten magunk mögött hagyjuk ezt a fantáziavilágot, és továbblépjünk.
Ellenkezni kezdek, de leteszi a telefont.
Kinyitom a hűtőt, és a tányéron a maradék quiche-t bámulom. Képtelen
vagyok felfogni, mi történt az imént. Azt mondtam Willnek, hogy szeretem,
és ő nem mondott rá semmit. Szerelmet vallottam neki, mire szakított
velem. Becsapom a hűtőszekrény ajtaját. Nem sírok.
Remeg a kezem, ahogy töltök magamnak egy pohár vizet. Iszom egy
kortyot, de a torkom annyira összeszorul, hogy alig tudom lekényszeríteni.
A mosogató mellett állok, és az ablakon át Will apartmanját bámulom.
Szétvet a méreg. Will jól szabott öltönyeire és makulátlan fehér ingeire
gondolok, amelyek rendezett sorban lógnak a szekrényben.
Magammal viszek egy doboz gyufát.
Kérlek, legyél nyitva – fohászkodom, ahogy felcsörtetek a húszas faház
lépcsőjén. A narancs-piros ruhát viselem, de mezítláb vagyok. Ha valaki
meglát, azt fogja hinni, hogy elment az eszem.
Nem vagyok dühös.
De szétvet az ideg.
Amikor lenyomom a kilincset, kattan a zárnyelv, mire azon nyomban
berontok, és a hálószobába trappolok. Kinyitom a szekrényt, és Will ruhái
bámulnak vissza rám. Annyi kabátot, inget és nadrágot nyalábolok fel,
amennyit csak bírok, és elfojtom a vágyat, hogy beléjük temessem az
arcomat, csak hogy megérezzem Will illatát. A nappaliba cipelem a
kupacot, amikor a talpam megcsúszik valamin. Megfordulok, hogy
megnézzem, mire léptem rá, és amikor meglátom, megdermedek.
Papírlapok fehérlenek szerteszét a padlón, és egy nagy vázlatfüzet hever
a dohányzóasztalon, a karikái közé dugott ceruzával. A ruhák kihullanak a
karomból, de észre sem veszem. Felkapom az egyik lapot a padlóról, és egy
rajzot bámulok. Engem ábrázol, amint a vízben lebegek, kinyújtott karral,
csukott szemmel. Az orromon egy folt, mintha legalább egyszer
leradírozták volna. Három másik rajz is fekszik a padlón, ugyanannak a
jelenetnek a befejezetlen változatai.
Felkapom az asztalról a vázlatfüzetet, és belelapozok. Will említette,
hogy újra elkezdett rajzolni, de fogalmam sem volt, hogy ennyit
foglalkozott vele. Úgy érzem, mintha tilosban járnék, mintha a naplóját
olvasnám. Pedig épp azon voltam, hogy több ezer dollárnyi öltönyt a tűz
martalékává tegyek. Mit számít még egy aprócska rossz cselekedet?
Átlapozom a skicceket: sziklás parton álló, csenevész fákat látok, egy
partra húzott kenut, a kártyázó Rose-ékat. Saját magamat. Az egyik rajzon
rövid a hajam, olyan, mint a legelső találkozásunk idején. Egy graffitivel
borított falnak dőlök, az arcom az ég felé fordítom. A mellkasomba éles
fájdalom nyilall, odakapom a kezemet. Ahogy lapozok egyet, borzongás fut
végig a testemen.
Nem, nem, nem – hajtogatom, és közelebb emelem a rajzot a szememhez.
A stégen állok egy bőrönddel. A fejemen kalap.
– Nem. – Hangosan kimondom, mintha valóssá tehetném. De minél
tovább bámulom a lapot, annál jobban fáj.
A ruhakupacra borulok a vázlatfüzettel a kezemben, és amikor a könnyek
lecsordulnak az arcomon, nem tudom visszatartani őket. Nem mozdulok,
amíg egy szellő be nem fúj a hátsó ajtón, magával sodorja az (I’ve Had) the
Time of My Life távoli akkordjait.
 26
MOST
A lakás majdnem üres. Az elmúlt néhány napban mindent buborékfóliába
és újságpapírba csomagoltam, és közben a fejemben újra lejátszottam a
Torontóban töltött időt. Az egyetemi éveimet, az első műszakomat a Two
Sugarsban, az összes hosszú sétát, rossz randit és átbulizott éjszakát. Már
csak én, a költöztetők, egy tálca pörkölt kávébab és egy tucat doboz maradt.
Furcsa így látni az én kis otthonomat, üresen mindattól, amitől a sajátomnak
éreztem.
Öt évig laktam itt, tovább, mint bárhol máshol a szállón kívül.
Emlékszem, milyen izgatott voltam, amikor rátaláltam, az egy hálószobája
miatt milyen tágasnak tűnt, mennyire felnőttnek éreztem magam a
rozsdamentes acél konyhai berendezések láttán. A lakás egy keskeny
ikerház földszintjét foglalja el, de ahogy most ránézek, a hiányzó bútorok
ellenére is szűkösnek érződik. A konyhaablak egy tömör téglafalra nyílik.
Nincs kert. Bár éreztem a felső szomszéd főztjének a szagát, hallottam az
éjszakai ténykedését meg a kutyája körmének kopogását a fejem fölött, ezt
a lakást mégis a sajátomnak éreztem. Mintha a részem lett volna.
Megrezzen a mobilom. Elejtem a rongyot, amivel a hűtőt törölgetem, és
lehúzom a kezemről a gumikesztyűt. A másodperc töredékéig, amíg
elővarázsolom a készüléket a farmerom hátsó zsebéből, azt képzelem, hogy
Will hív. Visszatartott lélegzettel pillantok le a kijelzőre, de látom, hogy
csak egy e-mail érkezett a Brookbanks rendezvényfoglalási fiókjába.
Már egy hét telt el a bál óta, de nem hallottam felőle semmit. Tudom,
hogy ma sem lesz másképp. Miután felkapartam magam az apartmanja
padlójáról, a hónom alatt a rajzával visszamentem a házba. Fejben dühös
sms-eket fogalmaztam neki. Néhányat be is pötyögtem, de nem tűnt jó
ötletnek elküldeni. Végül is olyan keveset adott magából. Egész nyáron
hazudott nekem. Minden, a fejemben kavargó kérdés ellenére úgy
döntöttem, Will nem érdemli meg az érzelmeimet, a haragomat sem.
Küldtem neki egy rövid üzenetet, hogy remélem, Sofia jól van, és ő pedig
legyen szíves a tanácsadói munkája fennmaradó részét Jamie-n keresztül
intézni. Megkértem, hogy soha többé ne keressen.
 De valahányszor megszólal a telefonom, az agyam egy áruló része azt
reméli, ő az, és azt kívánja, bárcsak ne zártam volna le olyan határozottan
életünk közös fejezetét. Nem mintha lenne bármiféle forgatókönyvem arra,
mit kellene mondanom, ha beszélhetnénk. A sértettségből és
zavarodottságból magam köré húzott falak sosem inognak meg.
Marcangoló fájdalom telepedett meg a gyomromban. Azt hittem, tudom,
milyen érzés, ha hiányzik Will Baxter, de az az üresség, amit évekkel
ezelőtt éreztem, aprócska hasadék volt csupán ehhez a szakadékhoz képest.
Az e-mail csak általános érdeklődés egy céges ünnepi vacsorával
kapcsolatban, ezért megjelölöm, hogy válaszolnom kell rá, miután
kipucoltam a lakást, leadtam a kulcsokat, és visszafurikáztam a rozsdás
Cadillacben. Egész héten a Webers burgerről ábrándoztam, amit útközben
terveztem megenni.
Megígértem Jamie-nek, hogy amíg távol vagyok, intézem a foglalásokat,
és azzal indokoltam az utazásom nem éppen ideális időzítését, hogy
találkozom néhány potenciális borszakértővel a városban. Azt hiszem,
Jamie tudta, hogy szükségem van egy kis időre, hogy kiszellőztessem a
fejem. Amint pótoltuk a személyzetet, rászánok néhány nap szabadságot, és
veszek egy kocsit, bedobozolom anya néhány holmiját, és elkezdem
átrendezni a házat, hogy úgy érezzem, az enyém.
– Ezt elfelejtetted becsomagolni? – kiáltja az egyik költöztető. Követem a
hangját a hálószobába, ahol Will tíz éve rólam készített portréja lóg az
egyébként üres falon. Az egyéves tervem a rajz mögé van rejtve. Amikor
évekkel ezelőtt elvesztettem a villamoskitűzőt, feltúrtam az egész lakást,
kiborítottam az összes táskámat, az ágyra hajigáltam a komód fiókjainak
tartalmát, de a kitűzőt sosem találtam meg. A listát még aznap beletettem a
keretbe.
– Van valahol egy üres lapos dobozom – ajánlja a fiatal, kialvatlan szemű
vörös fiú. Árad belőle a fűszag, még meló előtt szívhatott egy spanglit. Azt
hiszem, Landonnak vagy Landrynek hívják. – Csomagoljam be?
– Nem, nem kell. Nem tudom, hogy elviszem-e, vagy sem – felelem.
Lehet, hogy elviszem. Vagy talán leteszem a kuka mellé kifelé menet.
Ötven-ötven százalék az esélye.
Landon vagy Landry megvonja a vállát.
Leakasztom a képet a kampóról, és egyelőre a konyhapulton hagyom.
A költöztetők hihetetlen sebességgel dolgoznak két betépett
huszonéveshez képest. Huntsville-ből bíztam meg egy csapatot, és
nincsenek hozzászokva a szűk belvárosi mellékutcákhoz. Félig a járdára
húzódtak ugyan a teherautóval, de még így is elzárják az út nagy részét.
Láthatóan idegesek a dühös dudálás, a biciklisek passzív-agresszív
csengetése és a fintorgó gyalogosok miatt, akik megpróbálnak elsasszézni
az óriási teherautó mellett, és alig várják, hogy az elhúzzon innen a fenébe.
Peter várja majd őket a háznál, mert előbb indulnak, mint én. Kinavigálom
őket a rögtönzött parkolóhelyükről, majd nekilátok a tűzhely lesikálásának.
Éppen a sütőt súrolom, amikor csengetnek. Körülnézek. Nem látok
semmit, amit a költöztetők elfelejtettek volna. Kinézek az ablakon át az
utcára, de nem Landon, Landry és hasonszőrű társa áll a lépcsőn, hanem
egy nő: bő fehér ingruhában van, szögegyenes, sötétbarna haja a vállára
hullik. A pasi a felettem lévő lakásban egy szívtipró nyelvészdoktor, aki
mellékállásban franciát tanít. Feltételezem, a nő rossz lakásba csöngetett be.
– Segíthetek? – szólítom meg, mire összerezzen, aztán felém fordul.
Lenyűgözően szép. A kezében tartott túlméretezett bordó bőrtáska
valószínűleg annyiba kerül, mint máshol egy havi lakbér. Öt méter
távolságból is látom a szemhéjára rajzolt tusvonal precíz ívét.
Engem méreget, és nem túl kedvesen megkérdezi:
– Te vagy Fern?
– Én vagyok – felelem óvatosan. Ebben a városban nem szoktak
idegenek csak úgy felbukkanni az ember küszöbén.
Átnéz a válla fölött, mintha nem kellene itt lennie, aztán vissza rám.
– Annabel vagyok. Beszélhetnénk egy percet?

Annabel meg én egymással szemben ácsorgunk a konyhaszigetnél. Mintha

Annabel vonásai Will arcának lágyabb változatai lennének. A haja és a
szeme egy leheletnyivel világosabb, a színe inkább a bronzra hasonlít, mint
a kávéra. Az arca kerekebb, az orra kevésbé markáns. Nem olyan a
testtartása, mint Will Baxternek, de ugyanolyan kecses.
– Egyáltalán nem vagy a zsánere – jegyzi meg, láthatóan nem zavartatva
magát a sivár környezettől.
Végignézek magamon: a lábamon edzőcipő, a pólóm koszos, a farmerom
szakadt. A hajam egy hajpánttal van hátrafogva. Semmi smink. Csillogó
verítékréteg. Kávés lehelet. Jelen pillanatban senkinek sem lennék a
zsánere.
– Hát, azt hiszem, nem is voltam.
 – Nem sértésnek szántam. – A tekintete Will rajzára téved a pulton. –
Csak meglep, ez minden.
Ez sem hangzik sokkal jobban.
– Nem akarok udvariatlan lenni, de mit keresel itt? Hogy találtál meg?
Magasabbra húzza vállán a táskája pántját.
– Rád gugliztam. Kiderítettem, hol dolgoztál korábban, és azt hazudtam a
régi főnöködnek, hogy barátok voltunk az egyetemen.
Kibaszott Philippe.
– És miért kerestél meg? – kérdezem. – Sofia jól van?
– Már jobban. Mennyit árult el neked a bátyám?
– Csak annyit, hogy kórházba került.
Bólint, mintha nem lepődne meg.
– Agyhártyagyulladása volt. Bent tartották, amíg túl volt az
életveszélyen. Szombat kora reggel felhívtam Willt, totál ki voltam bukva.
Sofiát rázta a hideg, és hányt. Nem tudtam elérni a gyerekorvosunkat. Will
azt mondta, hogy azonnal vigyem be Sofiát a sürgősségire, és hála istennek,
hallgattam rá. Szörnyű volt. – Annabel szeme könnybe lábad, de legyint
egyet. – Nem mennék bele a részletekbe, de rendbe fog jönni. Bele sem
akarok gondolni, milyen gyorsan vezethetett Will, hogy olyan hamar
visszaért a városba, de bejött a gyerekkórházba, és ott maradt velünk. A
barátnőd tegnap telefonált.
– A barátnőm?
– Az az idegbajos. Nem igazán értettem a nevét, de a telefonon keresztül
hallottam, ahogy Will-lel veszekszik. Csak mondta és mondta, a bátyám
meg csak azt hajtogatta, hogy „tudom”. Szerintem észre sem vette, hogy
elvettem tőle a telefont, amíg le nem ordítottam a csajt.
– Whitney. – Nem említette, hogy felhívta Willt, bár nem lep meg a
dolog.
– Hát ennyi – fejezte be Annabel. – Kérj tőle bocsánatot a nevemben!
Előfordulhat, hogy nem túl kedves dolgokat vágtam a fejéhez. Aztán
mondta el, hogy a bátyám faképnél hagyta a szívszerelmét, és hogy a
városban vagy, ha rendbe akarná hozni a dolgokat.
– Sosem voltam a szívszerelme – jegyzem meg. Fontosnak érzem, hogy
ezt leszögezzük.
– Tényleg? Pedig elég komolynak hangzott a dolog az alapján, amit
Whitney elmondott, meg abból a kevésből, amit Willből kihúztam.
 Pontosan tudni akarom, mit mondott Will, szóról szóra. Tudni akarom,
milyen hangnemben beszélt, mi volt rajta, és hol zajlott le ez a beszélgetés.
– Még mindig nem mondtad el, miért vagy itt – váltok témát.
– Maradjon köztünk, de a bátyám ritkán szúrja el a dolgokat. De Whitney
szerint, és abból, amit sikerült kiszednem belőle, veled alaposan elcseszte. –
Annabel kihúzza magát, éppúgy, ahogy Will szokta. – Azért vagyok itt,
hogy megvédjem a becsületét, vagy ilyesmi.
– Will tudja, hogy itt vagy? – kérdezem, és gyűlölöm, mennyire
bizakodónak hangzik a hangom.
– Nem. Biztos begőzölne. Azt mondta, hogy minden kapcsolatot meg
akarsz vele szakítani, és hogy ezt – az ujjaival macskakörmöt mutat –
tiszteletben kell tartanom. Mégis, arra kérlek, hallgass végig! Nem
szórakozásból bumliztam el ide a város másik végéből.
Nehéz sóhajt eresztek meg.
– Hát jó.
– Hosszú és szar hetem volt, és Will sem volt olyan nagy segítség,
amilyennek hiszi magát. Most egy nagy rakás szerencsétlenség. De
akárhogy is, a legutóbbi ballépésétől eltekintve a bátyám baromi hűséges
azokhoz, akiket szeret. Azt hiszem, amikor felajánlotta, hogy anyukáddal
dolgozik, ő csak…
Két kézzel hadonászni kezdek, hogy félbeszakítsam. Szerintem valamit
félreértett.
– Hogy mondtad?
Annabel lehajtja a fejét.
– Pár hónappal ezelőtt. Miután a szállóban maradt valami esküvő miatt…
Felajánlotta anyukádnak a segítségét… – Biztosan látja a döbbenetet az
arcomon. – Ezt nem mondta el neked!
– Azt mondta, hogy édesanyám ötlete volt. – A pultra támaszkodom,
hirtelen megszédülök.
– Hát, ezt inkább meghagyom neki, magyarázza ki ő. De szerintem így
akarta rendbe hozni a dolgokat veled, legalábbis eleinte. Eltartott egy
darabig, mire összeállt a kép. Hogy te vagy az a lány, tíz évvel ezelőttről.
Bólintok.
– Willnek be nem állt a szája rólad a rákövetkező reggelen, hogy
megismerkedtetek. Megállás nélkül arról beszélt, hogyan mutatta meg
neked a várost, hogy mennyire más vagy, mint mindenki más. Még sosem
hallottam így beszélni senkiről.
 Kell egy másodperc, hogy az emlékeim kitisztuljanak.
– Aznap együtt reggeliztetek – motyogom. – Mielőtt visszarepült
Vancouverbe.
Annabel összepréseli az ajkát.
– Azt a napot soha nem fogom elfelejteni – mondja. – A gofri felénél
elhánytam magam. Akkor vallottam be Willnek, hogy terhes vagyok.
– Ezt nem mesélte – suttogom. Sok mindent nem mondott el nekem.
– Apa pár nappal azelőtt találta meg a terhességi tesztet a szemetesben.
Feltételezte, hogy nem tartom meg a babát, és őszintén szólva én is ezt
gondoltam. De aztán elkezdte mondogatni, hogy még magamra sem tudok
vigyázni, nemhogy egy gyerekre, és bekattantam. Amikor elmondtam
Willnek, hogy terhes vagyok, felajánlotta, hogy a városban marad, és
elkísér a klinikára, de akkorra már elhatároztam, hogy bebizonyítom
apának, téved. Világra akartam hozni azt a babát, és a világ legjobb
anyukája akartam lenni. – Annabel a fejét csóválja. – A makacsság és a
büszkeség a Baxter család specialitása, csak hogy tudd. – A pulton heverő
rajzra pillant.
– Will sok mindent feladott értem. Akkoriban még nem értettem a
mértékét; egyikünk sem értette. De tizenkilenc éves korom óta sokat
tanultam. – Annabel tekintete a pult szélét szorító ujjaimra vándorol, aztán
körbesandít. – Maradt valami, ahova leülhetnénk? Van még más is.

Annabellel kisétálunk a bejárati ajtó előtti lépcsőre. Elég nagy most a

páratartalom a szűk utcákban, a napot dundi felhők takarják. Egy foltos
fehér kandúr terpeszkedik a járdán. Mustár ezredes a szomszéd macskája.
Annabel szandálos lába közé veszi a táskáját, és a vállpántjával babrál.
– Sokat emlegeti anyát? – kérdezi.
Megrázom a fejemet. Annyit tudok, hogy még mindig Olaszországban él,
és hogy Will már több éve nem látogatta meg. Azonkívül, amit tíz évvel
ezelőtt elejtett róla, nem mondott sokkal többet.
– Nem vagyok meglepve – jegyzi meg Annabel. – Nem szeret beszélni
róla. Anya nagyon tehetséges művész. És gyönyörű, okos, és hihetetlenül
elbűvölő tud lenni, ha akar. De sosem volt a szerető szülő mintaképe. Már
azelőtt sem volt igazán jelen az életünkben, mielőtt lelépett volna. Ma már
tudom, hogy ez nem csak az ő hibája. A depresszió szinte megbénította.
Egy rosszabb periódusában napokig fel sem kelt. Amikor pedig jól volt,
minden porcikájával a munkájára összpontosított, mintha minden csepp
kreativitását bele kellene adnia, mielőtt az elfogyna. – Annabel rám pillant,
hogy megbizonyosodjon róla, figyelek-e, és rezzenéstelen tekintete annyira
emlékeztet Willre, hogy összeszorul a szívem. De aztán észreveszi Mustár
ezredest.
– Már ne is haragudj, de annak a macskának körszakálla van?
– Aha. – Csettintek a nyelvemmel, mire az ezredes felénk fordítja a fejét,
és az álla körüli fekete szőrfolt teljes egészében láthatóvá válik.
Annabel felvisít, mire a macska, felismerve a következő áldozatát,
hozzánk sompolyog, és Annabel bokája köré törleszkedik.
– Soha nem volt háziállatunk – magyarázza a kandúr bundáját simogatva.
– Will szinte mindenre allergiás, aminek négy lába van. Viszket a szeme,
tüsszög, amit csak el tudsz képzelni.
Belém sajdul a fájdalom, mintha hegyes kavicsra léptem volna.
Fogalmam sem volt, hogy Will allergiás a macskaszőrre. Annabel ajkáról
legördülő minden egyes szóval egyre bővül azoknak a dolgoknak a listája,
amiket nem tudtam Willről.
– Egyébként – folytatja, miközben az ezredes a lába mellé telepszik –,
amikor anya dolgozott, képes volt mindent kizárni. A műterme a garázs
fölött volt, és emlékszem, úgy dübögtem fel a lépcsőn, mint egy elefánt.
Megálltam az orra előtt, és négyszer-ötször kellett ráköszönnöm, mire
észrevette, hogy egyáltalán ott vagyok. Miután én is anya lettem, azon
tűnődtem, vajon azért költözött-e ilyen messzire, mert bűntudata volt,
amiért nem törődött velünk. És ha egy óceán választ el minket, akkor nem
kell igyekeznie valamiféle egyensúlyt teremteni. Akkor nem vallhat
kudarcot.
Ez eszembe juttatja, amit Peter anyáról mondott, hogy többek között
azért dolgozott annyit, mert ez volt az élete egyetlen olyan területe, ahol
sikeresnek érezte magát.
– Gyerekkorunkban Will bálványozta őt – folytatja Annabel. – Mindenki
azt mondogatta, mennyire hasonlítanak egymásra. Rettentően büszke volt
erre. A két művész. Külsőre is anyára ütött. És úgy tűnt, hogy Will megérti
őt. Amikor anya rosszul volt, mellette ült az ágyban, és rajzolgatott. Engem
abban az állapotában megijesztett, de a bátyám csak üldögélt mellette
csendben.
Tisztán látom magam előtt, ahogy a kis Will megpróbálja megvigasztalni
az anyukáját a puszta jelenlétével. Arra gondolok, milyen volt az első
találkozásunk során. Hagyta, hogy akkor beszéljek, amikor készen állok rá,
ahogy velem szemben feküdt a sötétben, és megnyugtatott, hogy minden
rendben lesz.
– Jól vagy? – kérdezi Annabel, miközben lenéz a karomra. Vakarózom.
– Igen – hazudom, és a kezemet a sípcsontomra szorítom, hogy meg ne
mozdítsam. Minél többet mesél Willről, annál inkább kiszélesedik az a
kanyon. Will egy folyó, amely zúdul és elmos, az én partom pedig homok,
nem gránit.
Annabel kétkedve hümmög, de folytatja.
– Willt viselte meg a legjobban, hogy anya elment. Azon a nyáron a
nagymamánknál laktunk, és emlékszem, egy nap a hátsó kertben
rajzolgatott. Kértem, hogy segítsen felrakni egy kosarat a biciklimre, de
nem figyelt, és többször is szólnom kellett, hogy meghallja. Olyasmit
mondhattam, hogy olyan, mint anya, és erre nagyon bepöccent. Rávágta,
hogy ő sosem lesz olyan, mint anya. Néha úgy érzem, az élete céljává tette,
hogy ezt bebizonyítsa.
Némán figyelem Annabel profilját.
– De az a helyzet – folytatja –, hogy Will tényleg nagyon hasonlít rá.
Nem a lényeges dolgokban: ő a legkevésbé önző ember, akit ismerek, és
hatalmas szíve van. De kreatív és szenvedélyes, és amikor valamit
elhatároz, a kitartása megtörhetetlen. – Mély levegőt vesz. – Nagyon nehéz
volt neki, amikor Sofia megszületett. Nem olyan volt, mint anya
depressziója, és nem az én dolgom elmondani, min ment keresztül, de
szerintem ez csak megerősítette abban a hitében, hogy mélyen legbelül ő is
ugyanolyan, mint anya. Felhagyott a rajzolással. MBA-diplomát szerzett,
pedig közben teljes munkaidőben dolgozott. Számára felelős felnőttnek
lenni azt jelentette, hogy olyan legyen, mint apa – rengeteg munkával,
magas fizetéssel, saját ingatlannal –, így hát ilyenné is vált. De közben
elvesztett egy hatalmas részt önmagából, és nem hiszem, hogy igazán
boldog lenne. – Várakozóan néz rám. – Itt jössz te a képbe.
– Nem értem, hogyan – motyogom.
Annabel arcáról süt a merő szánalom.
– Tényleg? Pedig Will azt mondta, hogy okos nő vagy.
Meglepetten pislogok, mire Annabel elmosolyodik.
– Istenem, de nehéz veletek! – Felém fordul, és egyenesen a szemembe
néz. – A bátyám még soha nem tűnt olyan energikusnak, mint ezen a
nyáron. Amikor elmondta, hogy újra rajzol, nagyon megkönnyebbültem.
Azt hittem, végre kezd visszatalálni önmagához.
A rajzra gondolok, amit a faházban találtam, és azon tűnődöm, vajon
Annabel tudja-e, amit én tudok.
– Annyira mérges volt magára, hogy nem volt otthon, amikor Sofia
megbetegedett. Biztos vagyok benne, ezt csak újabb bizonyítéknak tekinti,
hogy nem kaphat meg mindent, amit akar. – A felhőket bámulja. – Meg arra
is, hogy nem boldogulnék egyedül Sofiával. De egyikben sincs igaza.
Tévedett abban is, hogy szakított veled. – Visszanéz rám, rézszínű
pillantása a lelkemig hatol. – Bár talán nem kellett volna minden érzésedet
ráömlesztened, amikor az unokahúga épp kórházban feküdt.
Tátva marad a szám, de Annabel folytatja.
– És nem fog eljönni, hogy bocsánatot kérjen, ha ebben reménykedsz.
Azt írtad neki, hogy ne keressen többé, szóval nem fog. – Belenyúl a
zsebébe, kihúz egy letépett papírcsücsköt, és átnyújtja nekem. Egy cím van
ráírva. – Itt lakunk. Sofia már elég jól van ahhoz, hogy ma este az apjánál
maradjon, én pedig találkozom a barátnőimmel, úgyhogy Will egyedül lesz
otthon.
– Nem is tudom – motyogom, és megrázom a fejemet. Még el sem
kezdtem feldolgozni mindazt, amit az imént hallottam, és máris
elgyötörtnek érzem magam. – Nem vagyok benne biztos, hogy képes
vagyok rá.
Annabel szúrósan rám mered.
– Én is vakon tapogatózom. Fogalmam sincs, illesz-e a bátyámhoz, de
soha nem tűnt boldogabbnak, mint amikor veled volt. Jobban ismerem bárki
másnál. Nálad is. Tudom, hogy elszúrta, és ő is tudja. Teljesen összeomlott.
Szóval csak remélem, hogy tényleg összepasszoltok. Remélem, hogy
beszélsz vele. – Egy pillanatig az arcomat fürkészi, majd feláll, és átveti a
vállán a táskáját. – Legalább azért, hogy rendesen lezárjátok a dolgokat.
 27
MOST
A Cadillac rejtekéből bámulom Will summerhilli házát. A tizenegyes szám
egy széles, narancssárga téglás, háromemeletes ikerház. Elegáns fekete élei
vannak, a verandán petyhüdt fehér hortenziák virítanak. Már jóval elmúlt
nyolc óra, elég késő van ahhoz, hogy Annabel biztosan ne legyen otthon.
Miután reggel elment, bebeszéltem magamnak, hogy nem jövök el. A
saját szarságaimmal kell foglalkoznom, nem tudok Willével is megbirkózni.
Folytatnom kell a pasiszünetet. Kidobtam a papírfecnit a címükkel, és
elterveztem, hogy amint befejezem a takarítást, elindulok haza. Tizenöt
perccel később előkotortam a cédulát a szemetesből.
Amikor beültem a kocsiba, ahelyett, hogy az autópálya felé vettem volna
az irányt, bejelentkeztem egy szállodába, lezuhanyoztam, aztán leültem,
hogy összeállítsak egy listát mindarról, ami miatt ki kell törölnöm Will
Baxtert a telefonkönyvemből és az életemből.
De ahogy az üres lapot bámultam, nem tudtam nem gondolni a tizennégy
éves Willre, aki tele van indulattal és haraggal, és akinek úgy hiányzott az
anyukája. Aztán a huszonkét éves Willre, aki tele volt bűntudattal, amiért
Vancouverben él, és aki úgy aggódott a húga miatt. Tíz évvel ezelőtt Will
segített, hogy meglássam tisztán önmagam, és miatta döntöttem úgy, hogy a
saját kezembe veszem a jövőmet. Amikor aznap reggel kilépett a küszöbön,
tudtam, hogy az életem meg fog változni. Csak azt nem, hogy az övé is.
Attól féltem, hogy túlságosan megváltoztam.
Will ezzel indokolta, miért nem jött el a találkozóra kilenc évvel ezelőtt.
Amikor megtaláltam a rajzot a faházban, azt hittem, hogy végig hazudott
nekem. De aztán gondolkodni kezdtem azon, amit Annabel mondott. Hogy
talán nem is hazudott. Talán csak nem tudta elmondani a teljes igazságot.
Will kétszer is meteorként csapódott be a világomba, és mindkétszer úgy
éreztem, mintha kitépett volna egy darabot a lelkemből, és csak egy kráter
maradt utána. De sosem gondoltam arra, hogy az ütközés talán őt is
eltérítette a pályájáról.
A szálloda pultjánál üldögélve a harminckét éves Willre gondoltam, aki
sikeres, tartózkodó és türelmes, lassan visszatalál az alkotáshoz, és belevág
egy új kapcsolatba, magának követelve egy morzsányi boldogságot.
Hallottam a fejemben a hangját, ahogy átvág a sötéten aznap éjjel, amikor
pizsamában bekopogtam az apartmanja ajtaján.
Mit akarsz, Fern?
Egy órán át bámultam a jegyzettömböt, és ahelyett, hogy felírtam volna
az összes okot, amiért el kellene engednem Willt, egy egészen másféle listát
készítettem.
És most itt állok Will Baxter háza előtt. Rettegve és szerelmesen, készen
arra, hogy harcoljak azért, amit akarok. Meg amit szerintem Will is akar.
Bárcsak ne lenne hányingerem!
Felkapom a rajzot az anyósülésről, kikászálódom, remegő ujjal
megnyomom a csengőt, és mély levegőt veszek. De amikor Will kinyitja az
ajtót, a monológ, amire készültem, a torkomban ragad.
Egyáltalán nem hasonlít önmagára. Egyrészt a nyaka meg az arca csupa
borosta. Nem is borosta, már-már szakáll, olyan régen nem borotválta le. A
szeme alatt sötét karikák éktelenkednek, a haja ápolatlan. Bő
melegítőnadrágot visel, a pólója csupa pecsét. Amint felfogja, hogy ott
állok előtte a küszöbön, áramütésszerű rándulás fut végig rajta, és kihúzza
magát.
Kinyitom a számat, de csak egy döbbent „szörnyen festesz” jön ki rajta.
– Fern! – Úgy ejti ki a nevemet, mint senki más, mintha sokkal többet
jelentene puszta névnél. De aztán pislogni kezd, mintha észbe kapna.
Amikor újra megszólal, a hangja több fokkal hűvösebbnek érződik. – Mit
keresel itt?
Annyi mindent szeretnék mondani, de a legnehezebbel, a
legegyszerűbbel kezdem.
– Hiányoztál.
A nyakán felkúszó rózsaszín pír az egyetlen jele, hogy a szó hatással van
rá.
Kihúzom magam, és igyekszem nem hagyni, hogy a viselkedése
kizökkentsen. Tapasztaltam már ilyet tőle korábban is – üres tekintet,
szenvtelen hang –, láttam, hogyan képes közönybe süllyedni, levetkőzni
minden érzelmet. Megvédeni magát. Will bezárkózott.
– És azért jöttem, hogy bocsánatot kérj tőlem.
Megrázza a fejét, de mielőtt megszólalhatna, átnyújtom neki a rajzot.
– És kimagyarázd magad.
 Mióta megtaláltam a lapot az apartmanjában, minden áldott nap
áttanulmányozom. Újabb nyom után kutatok, ami másra utalhatna, mint az
igazságra.
Óvatosan kihúzza a lapot az ujjaim közül, és úgy nézi, mintha még sosem
látta volna. Az arcát dörzsöli.
A rajz engem ábrázol, ahogy fürdőruhában és rövidnadrágban ülök a stég
végén. Unottan vagy talán szomorúan bámulom a vizet, fejemen a Willnek
szánt horgászsapka. Mellettem a táska, amibe a naptejet, a szendvicseket és
a citromos vizeket pakoltam. Volt benne egy CD-válogatás is a tokján fehér
címkével, rajta zöld filccel a következő: DALOK WILLNEK.
A tekintete visszasiklik az enyémre, a szeme olyan, akár a lelkiismeret-
furdalás fekete kútja.
– Fern – mondja újra.
– Ott voltál. – A hangom megbicsaklik.
Bólint.
– Igen. Ott voltam.
Visszanyelem a gombócot a torkomban.
– Most jött el az az idő, amikor behívsz a küszöbről – tájékoztatom.
Először úgy tűnik, mintha ellenkezni készülne, de újra bólint, és kitárja
nekem az ajtót.

Will otthona lélegzetelállító. A teljes földszint egy nagy, nyitott tér, a

bejárattól ellátni a nappali és a konyha mellett egészen a hatalmas hátsó
ablakokig. A padló meleg, mézszínű fa, a bútorok kényelmesnek tűnnek, a
fehér falakat pedig festmények borítják, bár úgy látom, hogy egyik sem
Will alkotása.
Leteszi a rajzot a kő konyhapultra, és kivesz két üveg ásványvizet a
hűtőből. A ház hátsó részében álló, pipacspiros kanapéhoz vezet.
Nyilvánvalóan ez a nappali – a falon bekeretezett családi fotók lógnak, és
egy hatalmas síkképernyős tévé. Hangulatos lenne, csakhogy a fölötte
emelkedő mennyezet katedrálisokat megszégyenítő magasságokba nyúlik.
Tetőablakokkal.
Leülök a kanapé egyik végébe, Will pedig ellép mellettem, hogy helyet
foglaljon a másikon.
– Annabel járt nálam – közlöm, mire a torka hátuljából halkan felmordul.
– Azt mondta, Sofia rendbe fog jönni.
 – Igen – motyogja, és megforgatja a kisujján a gyűrűt.
– Azt is mondta, hogy, idézem: „egy nagy rakás szerencsétlenség” vagy,
ami, úgy látom, tűpontosan leírja a helyzetet.
Will rám sandít.
– Nem vártam vendéget. – A hangja olyan, akár a smirgli a fémen.
Veszek egy reszketeg lélegzetet. Nem hiszem, hogy valaha is ennyire
ideges lettem volna.
– Elmondanád, miért nézel úgy ki, mint akin három napja átment egy
kamion?
– Kemény hetem volt.
– Tudom.
– Nem sokat aludtam.
– Nyilván. – Szünetet tartok. – Aggódtál az unokahúgod miatt?
– Igen, az is.
– És még?
Will hátradől a kanapén, rám néz, de nem szólal meg.
– Úgy hangzott, mintha lenne még egy és. Van? – A hangom elárul.
– Szerintem már tudod, hogy igen – mondja, lassan farigcsálva a félelem
falát, amit magam is próbálok megmászni.
– Szerintem is – felelem. – De biztos akarok lenni benne.
Will felnéz a tetőablakokra. Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de
aztán újra becsukja, és összeszorítja az állkapcsát.
– Mert szó nélkül elmentél, aztán nem válaszoltál az üzeneteimre, végül
azt mondtad, hogy nem élhetünk ebben a fantáziavilágban…
Alig láthatóan megrázza a fejét, majd a szemembe néz.
– Így van – mondja, és a szívem millió szilánkra hasad. Kényszerítem
magam, hogy ülve maradjak, ahelyett, hogy kirohannék az ajtón. A
combom közé szorított kézzel várok, amíg újra megszólal.
– Nem kellett volna. Sajnálom, Fern. Tényleg – mondja lassan. – Ideges
voltam, és nem tudtam tisztán gondolkodni. De nem ezért nem tudok aludni
vagy enni, vagy kiverni a fejemből azt a képet, ahogy kilenc évvel ezelőtt
egyedül ülsz a stégen.
– Akkor miért? – suttogom.
– Fern, tudnod kell… – A mellkasa hosszan emelkedik és süllyed, ahogy
kifújja a levegőt.
Csak nézek rá tágra nyílt szemmel.
Csendes a hangja.
 – Soha semmit nem akartam úgy, ahogy téged. Rohadtul szerelmes
vagyok beléd.
A megkönnyebbülés hangos fuvallata szökik ki a torkomon.
– De nem tudom, hogy képes vagyok-e rá – folytatja, miközben közelebb
húzódom. – Én nem…
A szájára tapasztom az ujjamat.
– Bármire képes vagy.
Ellágyul a tekintete.
– Adok neked egy tanácsot. Én is hallottam egyszer valakitől. Nagyképű
művsulis fickó volt, de igaza volt – mondom, és halvány mosoly jelenik
meg az ujjaim alatt. – Tudom, mennyit jelent neked a családod, és ezt soha
nem vonnám kétségbe. De ez a te életed, Will.
Néma marad.
– Szóval szerintem csak azt kell eldöntened, akarod-e, hogy én is benne
legyek az életedben.
Elveszi a kezemet a szájáról, és átkarol. Egy teljes percig így maradunk,
lélegzet-visszafojtva, egymást ölelve.
– Ez egy igen? – kérdezem hozzásimulva. Érzem, ahogy halk kacaj
morajlik a mellkasában. – Mert egy csomó dolgot meg kellene beszélnünk,
de ha nem, akkor mindegy.
Hátradől, ujjait a hajamba temeti, tekintete a két szemem között
kalandozik.
– Sajnálom – mormolja. Elhúzódnék, de nem enged. – Várj! Korábban
már mondtam, hogy minden mást a párkapcsolataim elé helyezek. Azt
reméltem, ezúttal sikerül jól csinálnom. – A hüvelykujjával végigsimít az
arcomon. – Majdnem bevallottam neked az igazat, hogy kilenc éve igenis
elmentem, ott voltam, ahogy megbeszéltük. De minél több időt töltöttünk
együtt ezen a nyáron, annál nehezebb lett. Sajnálom, hogy nem mondtam
meg végül.
– Mit? – Alig tudom kipréselni a számon a szavakat.
– Egy éven át másra sem gondoltam, csak hogy újra láthatlak. Már
félúton jártam a tóhoz, amikor végre megpillantottalak. Olyan gyönyörű
voltál. Le akartam ülni veled a stégre.
– Miért nem szóltál, hogy ott vagy? – suttogom.
– Nem te vagy az oka, kérlek, értsd meg. Sofia négy vagy öt hónapos
volt, és elég sötét időszakon mentem keresztül. Egy idegroncs voltam. –
Hátradől, megdörzsöli az arcát. – És azt hiszem, szégyelltem magam. Azok
után, miket írtam fel a listára, mindennap kilenctől ötig egy irodában
güriztem, és pontosan az ellenkezőjét csináltam, mint amit egy évvel
korábban megfogadtam. Akkoriban gyűlöltem a munkámat. Tudtam, hogy
azonnal észrevennéd. Azt is, hogy megváltoztam, és nem vagyok boldog.
Számonkértél volna.
– Talán – mondom. – Vagy talán lenyűgözött volna, mit vállaltál
magadra. Legalább köszönhettél volna.
– Hát éppen ez az! Nem tudtam volna csak úgy odaköszönni. Ott ültél
abban a zöld fürdőruhában, és pontosan emlékeztem, milyenek voltunk
együtt. Beszélgettünk volna. Elmondtam volna, hogy már nem rajzolok
többet, és te megdöbbentél volna. Képtelen lettem volna úgy tenni, mintha
minden rendben lenne. Nem akartam a te szemeddel látni magamat. Azt
hittem, ha köszönök, soha többé nem akarok elbúcsúzni tőled. Hogy talán
nem akarnék hazamenni a húgomhoz és az unokahúgomhoz. Vagy a
munkámhoz. Talán önző lettem volna. És ezt nem akartam megkockáztatni.
– Bárcsak megtetted volna! Bárcsak már akkor beengedtél volna! – A
tenyeremet az arcára simítom. – Te vagy az egyik legönfeláldozóbb ember,
akivel valaha találkoztam. Az nem önzés, ha magadnak is akarsz valamit.
Emberi dolog.
Will nagy levegőt vesz.
– Ott lenni veled, a tónál, távol ettől az egésztől… Mintha hirtelen
visszaemlékeztem volna arra, ki voltam valaha, és mit akartam. Nem
tudom, hogy még mindig akarom-e azokat a dolgokat. Nem igazán tudom,
ki vagyok, Fern. – Szünetet tart, és én nem mozdulok, nem pislogok,
levegőt sem veszek, amíg újra meg nem szólal. – De azt tudom: azt akarom,
hogy az életem része legyél.
Végigsimítok az ujjaimmal az állkapcsán, megrajzolom a sebhelye
vonalát. Találkozik a tekintetünk. Fáradtnak tűnik. Nem is: kimerültnek.
Eszembe jut, mit mondott Annabel ma reggel arról, hogy rosszkor
zúdítottam Willre az érzéseimet.
– Kivettem egy szobát – mondom neki. – Befejezzük mára? Holnap
visszajövök. Tényleg nagyon rosszul nézel ki.
Will arca összerándul.
– Nem akarom, hogy elmenj.
Nem akarom folytatni ezt a beszélgetést, hiszen alig tudja nyitva tartani a
szemét. Az ajkam belsejét harapdálom.
 – Mi lenne, ha csak pihennénk egy kicsit? – Majd úgy teszek, mintha ez
csak egy átlagos este lenne.
Will rábólint. Elnyúlunk a kanapén, bekapcsoljuk a tévét. A Frasier – A
dumagép ismétlése megy. Sikerül rábírnom, hogy dőljön le egy kicsit,
hajtsa a fejét az ölembe. Amikor elalszik, kikapcsolom a tévét, és a gyérülő
fényben nézegetem a falon lógó fotókat. Három van. Az elsőn Annabel a
még totyogós Sofiát tartja a kezében a kertben, orrukat egymáshoz
szorítják. A második Sofiát ábrázolja valószínűleg az első iskolai napján, az
elmaradhatatlan hátitáskával és bolondos vigyorral. Az utolsótól
megdobban a szívem: a bozontos hajú fiatal Will a karjában tartott kisbabát
bámulja.
Amikor Annabel kinyitja a bejárati ajtót, Will még mindig alszik.
– Jézusatyaúristen! – kiáltja meglepve, hogy a kanapén talál minket a
sötétben.
– Bocs – suttogom. – Nem akartam megmozdítani.
Odaoson hozzám.
– Végre alszik.
Kisimítom Will haját a homlokából.
– Örülök, hogy megtaláltál – fordulok Annabel felé.
Elmosolyodik.
– Remélem, én is.
Amikor a bal farpofám teljesen elzsibbad, megbökdösöm Willt.
Megilletődötten pislog rám, és beszélni kezd. Csendre intem.
– Nyomás az ágyba!
Megmászunk két emeletet fel a szobájába, és Will azonnal az ágyra veti
magát.
– Maradj! – kéri, és a kezem után nyúl.
– Oké – mosolygok, és magunkra húzom a takarót. – Nem megyek
sehova.

Will előtt ébredek. A házban csend honol. Annabel vagy még nincs ébren,
vagy már el is ment.
Will lakrésze a ház teljes legfelső szintjét elfoglalja. A tetőtéri, ferde
mennyezetű szoba a hatalmas, csillogó csempéjű fürdőszobába nyílik, egy
üveg tolóajtó pedig a teraszra vezet. Idefent nincsenek képek. Egészen
békés. Minden fehér és nagyon halványkék – olyan, mintha felhők között
járnánk.
Leveszem a pólót, amit tegnap este csentem el Will fiókjából, és
csendben felöltözöm, hogy ne zavarjam. Leballagok a nevetségesen sok
lépcsőn a konyhába, hogy megfejtsem a puccos kávéfőzőjét, és szerezzek
neki valami ennivalót. Találok egy karton málnát a kétajtós
hűtőszekrényében, de aztán megpillantom a tejet és a tojást. Előkeresem a
lisztet, a sütőport és a vajat. Fejből tudom anyu receptjét.
Will már az ágyban ül, amikor visszatérek, a takaró a bokája köré
gyűrődött. Még mindig azt a piszkos pólót viseli, de a szeme alatti lila
karikák kissé elhalványultak. Legszívesebben berántanám a zuhany alá,
hogy visszamoshassam a csodálatos Will-illatát.
– Itt vagy – szólal meg. A hangja karcos, rekedt.
– Itt vagyok. – Leteszem a kávét az éjjeliszekrényére, és átnyújtom neki a
tányér palacsintát. – Megígértem, hogy egyszer főzök neked. Istentelen
mennyiségű juharszirupot öntöttem rá.
Elmosolyodik, a szeme körül aranyos ráncok jelennek meg. Hát itt van –
fut át az agyamon.
– Nagyon finom – dünnyögi az első harapás után.
– Edd meg! Szükséged lesz az energiára.
Felszalad a szemöldöke.
– Nem ahhoz – vágom rá, és a táskámban kotorászom a hotel
összehajtogatott jegyzetlapja után kutatva. Leülök Will mellé, és amíg
eszik, nekidőlök a fehér vászon fejtámlának. Miután végzett, átnyújtom
neki a papírt.
– Mi ez? – kérdezi, és kihajtogatja. Csendben várakozom, amíg olvas, és
amikor a végére ért, látom, hogy a derű meg-megrezzenti a szája sarkát.
– A kívánságaim – mondom, aztán elhallgatok. – Igazság szerint annál is
több. A követeléseim.
Will újra átfutja. Nincs sok szöveg a papíron, de nem kapkodja el a
dolgot. Az arcán kiegyenesedik a vigyor.
– Ez minden?
– Ez.
– Akarsz bármit hozzáfűzni?
– Így kaphatsz vissza. Az ötrészes terv szerint.
Áthajolok a válla fölött, és együtt olvassuk a listát.
 Esedezz a bocsánatomért.
Légy őszinte. Nincs több titok.
Hagyd, hogy segítsek.
Hordj kötényt. Mindig. Komolyan mondom.
Rajzolj nekem valamit.

– Az elsőn nincs mit magyarázni – szögezem le.

Will a háttámlának dől, és a kezem után nyúl, összefonva a kisujjunkat.
Engem figyel, az arca komoly.
– Nem hiszem, hogy létezik elég nagy bocsánatkérés, ami kifejezné,
mennyire sajnálom, Fern. Éveket töltöttem a bűntudattal, hogy otthagytalak
azon a stégen. Nagyon csúnyán bántam veled a múlt héten, és csúnyán
beszéltem veled telefonon. Sajnálom, hogy elrohantam, és aggódtál
miattam. Nem tudom elhinni, hogy mindezek után itt vagy. Sajnálom, de
egyben nagyon hálás is vagyok, hogy tegnap felbukkantál a küszöbömön.
Kifújom a levegőt.
– Jó bocsánatkérés volt. A következő pont még ennél is fontosabb.
– Légy őszinte. Nincs több titok – olvassa fel Will.
Bólintok.
– Olyasmire gondolok, hogy te ajánlottad föl anyunak a segítséged a
szálló ügyében.
Will összerezzen.
– Annabel árulta el?
– Igen. Amúgy kedvelem.
– Nem lep meg. – Egy másodpercig gondolkodik. – Láttam, hogy nem
bízol bennem, amikor megérkeztem, és annyira szerettem volna, hogy
beleegyezz a közös munkába. Aggódtam, ha megtudod, hogy az én ötletem
volt, még gyanakvóbb leszel. Együtt kávéztam anyukáddal, és amikor
megemlítette, milyen nehezen ment az üzlet, azon kaptam magam, hogy
felajánlottam a segítségemet. Szerintem először azt hitte, hogy csak
udvariasságból, de váltottunk pár e-mailt, és újra felajánlkoztam. És nem,
nem tettem volna, ha nem az anyukádról vagy nem a Brookbanks Resortról
lett volna szó. És igen, az én ábrándjaimban te is felbukkantál azon a
nyáron, sok-sok kenus szex után ácsingózva.
Felnevetek.
– Kenuban nem lehet szexelni. – Jamie meg én még csak meg sem
próbálkoztunk ezzel annak idején.
 – A huszonéves énem másról fantáziált – vágja rá Will vigyorogva, mire
megint felkacagok.
– Van még bármi más, amit be akarsz vallani?
Beletúr a hajába.
– Azt hiszem, ez a legjobb alkalom, hogy elmondjam, gyógyszert szedek
a szorongásomra.
– Oké – mondom lassan. – Nem igazán ilyesmire gondoltam, de örülök,
hogy elmondtad.
Nyel egyet.
– Jobb, ha szólok, hogy eléggé durva tud lenni. Először akkor zuhantam
meg, amikor anyám lelépett. Totál becsavarodtam, de akkor még nem
értettem, mi történik. Aztán meg amikor Sofia megszületett… – Megrázza a
fejét. – Borzalmas volt; rettentő sötét gondolataim voltak. Szörnyű
tévképzetek. Képek is. Fogalmam sem volt, mi történik, és képtelen voltam
kiverni őket a fejemből… – Hirtelen elhallgat. A kulcscsontja alá tetovált
két szóra gondolok – csak gondolatok –, és megszorítom a kisujját.
– Elmondhatod, ha úgy gondolod. Nem fogok ítélkezni, de nem kell
sietned.
Bólint.
– Féltem egyedül maradni Sofiával, és Annabel rájött, hogy valami nem
stimmel. Segítséget kaptam. Elkezdtem a gyógyszeres kezelést. Még
csoportterápiára is jártam.
Fészkelődöm, keresztbe tett lábbal ülök egyenesen vele szemben.
– Sajnálom, hogy keresztül kellett menned ezen.
– Újra megtörténhet, ha gyerekeim lesznek – teszi hozzá. Tudom, hogy
ezt figyelmeztetésnek szánja. – És még mindig állandóan aggódom.
Szorongó típus vagyok.
– Oké. – Szünetet tartok. – Semmi olyat nem mondtál, ami eltántorítana,
ha erre gondolsz. De be kell avatnod, mi zajlik az életedben. Ha valami
nyugtalanít vagy felzaklat, tudni akarom. Ha belevágunk…
Valahol a házban becsukódik egy ajtó, és vékonyka kislányhang száll fel
az alsó szintről. Egy pillanatig hallgatjuk, ahogy Annabel és Sofia tesznek-
vesznek.
– Amikor szó nélkül leléptél – magyarázom –, olyan volt, mintha minden
korábbi félelmem beigazolódott volna kettőnkkel kapcsolatban.
– Milyen félelmek?
 – Azt hittem, hogy te… Nem is tudom, csak a bolondját járattad velem.
Nem akarok olyasvalakivel lenni, aki az életének egy részébe nem enged
be. Nem akarok eszköz lenni, aki segít elmenekülni a valóságból. Én akarok
lenni a valóság.
Will felém hajol, amíg az orra az enyémhez ér.
– Fern – mormolja. – Te nem menekülés vagy. Te vagy minden.
– Tényleg? – suttogom kissé hátrébb húzódva. – Mert addig nem akartál
beszélni a telefonhívásokról, amíg ki nem kényszerítettem. Nem engedtél
be az életedbe.
Bólint.
– Igazad van. De mindegy, mennyire hangoztatta korábban bárki, hogy a
húgom meg az unokahúgom nem okoz problémát, nem gond, hogy
mindenhova én hozom-viszem őket, és majdnem minden este főzök rájuk,
ez a helyzet nemegyszer megnehezítette a dolgokat. Csak eddig sosem
érdekelt. Nem akartalak belerángatni a családi drámánkba. Önző akartam
lenni. Magamnak akartalak.
– Megértem – mondom. – De nem zárhatsz el az életed két legfontosabb
szereplőjétől. Nincs több titkos telefonhívás. – A lista harmadik pontjára
mutatok: hagyd, hogy segítsek, amikor Annabel fojtott kiáltása kúszik
felénk. – Részese akarok lenni a drámának. Részese akarok lenni ennek az
egésznek.
Will elmosolyodik.
– Hát dráma az van. – Aztán elkomolyodik. – Annabel már egy ideje
azzal fenyegetőzött, hogy elköltözik, de sosem hittem, hogy komolyan
gondolja. Aztán amikor megérkeztem a szállóba, közölte, hogy felkeresett
egy ingatlanügynököt, úgyhogy előfordult, hogy erről beszéltünk. Volt,
hogy azzal nyúzott, valljam be neked az érzéseimet. Máskor azt nem tudta,
hogyan kell használni a tűzhelyet. De mindig vitatkoztunk.
– Mert azt akarod, hogy maradjanak?
– Igen. Tudom, hogy bizonyos szempontból jót tenne nekem, ha saját
lakást bérelnének. Tudom, hogy Annabel így gondolja. Rosszul érzi magát,
amiért olyan régóta itt dekkolnak, de én már megszoktam. Szeretem magam
körül tudni őket. – Bocsánatkérő pillantást villant rám. – Tudom, hogy a
legtöbb nő nem ezt akarja hallani, hogy a húgommal és az unokahúgommal
akarok élni.
– Én nem vagyok a legtöbb nő. – Megbökdösöm a lábát. – És te sem
vagy olyan, mint a legtöbb férfi.
 Kétkedve felmordul.
– Velem sokkal több a zűr.
Utálom, hogy így beszél magáról. Erősen él bennem az ösztön, hogy
megvédjem a tíz évvel korábbi Willt, de ki akarok állni a férfi mellett is,
akit most ismerek. Az ölébe mászok, és a tenyerembe veszem az arcát.
– Hadd mondjak valamit magamról: rendkívül válogatós vagyok az
emberekkel kapcsolatban. A legtöbbjükért egyáltalán nem vagyok oda.
Nagyon magas elvárásaim vannak azokkal szemben, akiket mostanában
beengedek az életembe. És te, Will Baxter, toronymagas kedvencem vagy
mind közül.
Meglepettnek tűnik.
– Tényleg?
– Aha. Téged szeretlek a legjobban.
Will szeme kikerekedik, aztán az ajka az enyémre tapad, sürgetőn és
éhesen, mintha ez lenne az utolsó alkalmunk ilyesmire. A nyakába
csimpaszkodom, és lelassítom, szinte beleolvadok a csókba. Olyan az íze,
akár a kávénak, a juharszirupnak és a hazatérésnek egy hosszú nap után.
Nem megyek sehova – üzenem a nyelvemmel és a számmal.
– Szeretsz engem – duruzsolja halkan, miközben a hüvelykujjával
végigsimít az alsó ajkamon.
– Igen – felelem. – Különösen a zűrös részeket. Különben túl tökéletes
lennél, Will. Bosszantó, komolyan.
Elmosolyodik, majd puszit nyom az állkapcsomra.
– Fern. – Megcsókolja az arcomat, aztán a fülembe súgja: – Én is
szeretlek. – Az orromhoz nyomja az ajkát. – Nagyon.
– Helyes – mondom. – Mert ez megkönnyíti a negyedik és az ötödik
pontot.
– Bírod a kötényt?
A homlokomat az övéhez szorítom.
– Imádom a kötényt.
Elneveti magát.
– És szeretném, ha továbbra is rajzolnál.
Will hümmög.
– Vagy fess, vagy dekupázsold csivavák fotóit teáscsészékre. Mindegy,
csak kezdj megint csinálni valamit. Amikor tíz éve megírtuk azt a listát,
tévedtünk; igenis lehet hobbi. – Adok neki egy puszit. – Kezdd egyetlen
képpel!
 Nagyot sóhajt.
– Oké – egyezik bele. – Mivel rajta van a listán, megteszem a kedvedért.
– És magadért is. Neked is lehet valamid, ami csak a tiéd.
Will magához húz, és a mellkasára hajtom a fejemet. Hallgatom a
szívverését, és érzem a hangja rezgését az arcomon, amikor újra azt
mondja: Szeretlek.
De aztán lépések nesze hallatszik a lépcső felől.
Egy kislány hangja csendül fel a küszöb előtt:
– Will bácsi, kaphatok egyet ebből a palacsintából? Annabel azt mondta,
hogy meg kell kérdeznem.
– Próbáld újra, Sof – válaszolja Will.
– Jóvanna! Anyuci azt mondta, hogy meg kell kérdeznem.
– Sokkal jobb – bólint Will. – És hajrá! Pár perc múlva én is lemegyek.
Szeretném, ha megismerkednél valakivel. – Elhúzódom, mire felvonja a
szemöldökét.
– Oké – csicsergi Sofia. Levágtázik a lépcsőn, miközben azt kiabálja: –
Annabel, mondtam, hogy nem bánja.
– Nevezhetjük koraérettnek – jegyzi meg Will.
– Igazán?
– És egy igazi káoszdémon, már most figyelmeztetlek.
– Tökéletes – vigyorgok. – Szeretem a káoszt.
A fülem mögé tűr egy tincset.
– Biztos vagy benne, hogy akarod ezt az egészet?
– Biztos – jelentem ki. – Mindent akarok.
 28
MOST
Majdnem egy teljes hetet töltök Will-lel és a lányokkal a városban. Reggel
palacsintát sütök Sofiának, és elviszem autóval a nyári táborba, hogy Will
tovább alhasson, Annabel pedig korán indulhasson dolgozni. Délutánonként
Will-lel körbecsavarogjuk Torontót. Sétálunk és beszélgetünk, terveket
szövögetünk arra, hogyan hidaljuk át a távolságot. Will meglátogat majd
hétvégente, amilyen gyakran csak lehet, esténként vacsora után beszélünk
telefonon, és megfogadja, hogy küld nekem fotót, valahányszor kötényt
vesz föl.
Amint hazaérek a szállóba, odaadom Peternek anya utolsó naplóját.
Biztosítom róla, hogy szerintem anyu nem bánná, ha Peter megtudná, mit
gondolt annyi évvel ezelőtt, sőt talán kellemes meglepetés érné. Anya
naplóját olvasva nem úgy éreztem, hogy hallom őt – az a Margaret
Brookbanks, akit ismertem, különbözik attól a fiatal nőtől, aki a napló
lapjain megszólal. De azt hiszem, Peter számára talán igen. Ő ismerte az
egykori, bőbeszédű, optimista, fiatal Maggie-t, és éppúgy őt, ahogyan anyu
általam is ismert verzióját.
Elfoglalom magam. Elmegyek Whitney és Cam havi társasjátékos
estjére, és Jamie-vel együtt böngészem a konyhaasztalnál álmai házának
tervrajzait. Szinte minden reggel meglátogatom Petert a cukrászműhelyben,
és egy október végi napsütéses napon zenét hallok, mielőtt belépnék. Peter
Anne Murrayt hallgat. Összebarátkozom a városi lemezbolt tulajdonosaival.
Veszek egy gitárt, és leckéket nézek a YouTube-on. Elképzelem, hogy elég
bátor leszek, és eleget fejlődöm ahhoz, hogy jövő augusztusban
meglepetéskoncertet adjak a tehetségkutatón. És a belemet is kidolgozom.
De az éjszaka közepén, amikor egyedül fekszem a házban, visszatér a
gyomromba az ismerős fájdalom. Az ablakhoz kúszom, és kinézek a húszas
faházra, de a feketeséget sosem szeli ketté fénysugár. Will nincs ott.
Ahogy telnek a hónapok, leesik a hó, és a fagyott bokrok halvány
fényben úsznak, a szívembe nyilall a felismerés. Nem akarom, hogy Will
hiányozzon.
 Szilveszter éjszakáján a táncparketten ringatózunk. A DJ az általam kért
Elvis-dalt játssza. Nyálas, de pontosan illik a pillanathoz, amikor
megkérdezem Willt, szeretne-e egy nap itt élni. A teremben sziporkáznak a
gyertyák, a karácsonyi lámpácskák, fényüket megsokszorozza a
túlméretezett diszkógömb, aminek a kilógatására Jamie beszélt rá. De egyik
sem ragyog olyan sugárzón, mint a mosoly Will arcán.
Időbe telik, amíg átszervezi a munkáját, hogy az ötlet valósággá
válhasson, de májusban, egy évvel anya halála után Will beköltözik
hozzám. A télikertben alakítjuk ki az irodáját. Az otthonom most már az
övé is. Amikor reggelente lebotorkálok a lépcsőn, a kávé erőteljes illata és
zene száll a levegőben, Will pedig ott tesz-vesz a konyhában.
Nagy megkönnyebbülésére Annabel beleegyezik, hogy a régi lakásában
maradjon Torontóban. Még mindig aggódik érte, Annabel pedig szinte
naponta bombáz minket telefonon vagy sms-ben konyhai kérdésekkel, de
Will a munka miatt hetente legalább egyszer leutazik a városba, így
rendszeresen látja a lányokat. A vendégszobát sötétlilába öltöztetem
Sofiának – a nyár folyamán pár hetet nálunk tölt majd. A szekrény még
mindig tele van anya koktélruháival. Sofia azt mondja, túl öreg már
efféléhez, de láttam, ahogy szemezget a rózsaszín flitteres boleróval.
Lefogadom, hogy rá tudom beszélni, hogy rendezzen velünk Peterrel egy
teadélutánt.
Felveszek egy új főszakácsot, és átkeresztelem az éttermet Maggie’sre.
Az összes változtatás közül, amit a szállóban kitaláltam, ennek örülök a
legjobban. Olykor, ha közelebb akarom érezni magamhoz anyut, átmegyek
az étterembe. De amikor a leginkább hiányzik, önkéntelenül is a családi
stég felé veszem az irányt. Leülök a bal oldali székre, kinézek a tóra, és
beszámolok neki mindenről. Néha szinte hallom, ahogy azt mondja: Olyan
szerencsések vagyunk!
Bár a szállónak elég jók a kilátásai erre az évre, mégis akadnak olyan
napok, amik túl hosszúak, túl nehezek vagy egyszerűen csak szarok. De
most legalább itt van Will, amikor hazaérek. Miközben vacsorát főz,
emlékeztet mindarra, amit elértem, és hogy mennyire szeretem, amit
csinálok, én pedig csak bámulom őt anya almás kötényében, és alig tudom
elhinni, hogy valaki, aki ennyire csodálatos, igazi lehet.
Jobban alszom, mint régen, de olykor előfordul, hogy hajnali kettő után
felébredek, és azt veszem észre, hogy Will nincs mellettem. Leosonok a
lépcsőn, kiveszem a kezéből a ceruzát, és visszacsalogatom az ágyba. Ha
nem tud aludni, akkor rajzol.
Minden nap jól telik, de a június tizennegyedike ajándék.
Will-lel kievezünk ahhoz a partszakaszhoz, ahol egy éve együtt ültünk.
Ezúttal azonban szinte szikrát vet a tavon a napsugár – egyetlen felhő sem
zavarja a fényáradatot. Elkél a napszemüveg is. Will hozott egy
piknikkosarat, benne egy üveg pezsgővel, és műanyag poharainkat
megemeljük találkozásunk évfordulójára.
Lábunkat a vízbe lógatva, kisujjunkat a homokban összekulcsolva
heverészünk, és visszaemlékezünk arra a június tizennegyedikére. Amikor
kissé megélénkül a szellő, Will haját a homlokába fújja, és elakad a
lélegzetem. Meggyőztem, hogy növessze meg egy kicsit, és most pont úgy
néz ki, mint huszonkét évesen. Fesztelen, kócos és gyönyörű. Az elmúlt
évben ezredszerre is azt képzelem, talán hallucinálok. Nehéz elhinnem,
hogy végre itt vagyunk együtt, örökre.
Kockáztattam, amikor tavaly augusztusban beállítottam Willhez. Azt
mondtam magamnak, ha valakiért, Willért érdemes küzdeni, ha van
kapcsolat, ami megéri az áldozatot, hát az, amit közösen építeni kezdtünk.
Nem neveztük ugyan nevén, de Will meg én igenis felépítettünk valamit. És
tudtam, hogy még erősebbé tehetjük.
Amikor a nap perzselni kezd, lerántja a pólóját, és én addig bámulom a
hasán kidomborodó izmokat, a csípője barázdáit és a bőrén kígyózó fekete
vonalakat, amíg az arcomba vágja a felsőt.
– Mi van? – vihogok.
– Csorog a nyálad.
– Pfff. Csak a tetkódat csodáltam.
Will talpra húz, én pedig megfogom a kezét, és a legújabb tetoválására
szorítom az ajkamat – egy kis páfránylevél a csuklója belső felén –, de
aztán elkezdi kigombolni a rövidnadrágomat.
– Ússzunk egyet! – javasolja, és puszit nyom az orromra.
Belegázolunk a tóba, ahol a víz már mély és hűvös, és szemünket
lehunyva lebegünk a hátunkon. Végül Will magához húz, és csókolózunk,
miközben a víz a derekunk körül táncol, ő pedig becsúsztatja a kezét a
fürdőruhám alá, és azt csinálja a hüvelykujjával.
Miután megszárítkoztunk, és megettük a szendvicseinket meg a citromos
süteményt, amiről Peter is tudja, hogy Will kedvence, elkezdem bepakolni a
holminkat a kenuba. A kosarat a csónak közepébe állítom, és amikor
megfordulok, Will a homokban térdel, kezében egy apró zöld
bársonydobozzal. De mielőtt bármit is mondhatna, a nyakába borulok, és a
földre teperem. Könnyek között csókolom, ő pedig olyasmit dünnyög, hogy
nem is mondott semmit, de túlságosan boldog vagyok, hogy érdekeljen,
mert Will Baxter a kedvenc emberem, és örökre meg fogom tartani.
– Nem akarod látni a gyűrűt? – kérdezi nevetve. Azt felelem, hogy
leszarom a gyűrűt. Csak azt akarom, hogy életem minden hátralevő napján
hallhassam ezt a boldog hangot, ami a szájából tör elő.
– Nekem sokat jelent – súgja.
Feltápászkodom, és az alattam heverő Willre pislogok. Elszorul a
torkom.
A két kezébe fogja az arcomat.
– Állj fel egy pillanatra, oké? Pár dolgot el akarok mondani neked.
Felállok, Will pedig letérdel elém, már tiszta homok a kezében lévő
doboz. Egy egyszerű aranykarika pihen benne. El sem hiszem, hogy nem
vettem észre, hogy nincs rajta.
– Átméreteztettem – mondja, és kiveszi a nagyapja gyűrűjét. – Ez a
legfontosabb dolog, ami az enyém, és úgy gondoltam, nem szeretnél semmi
csillogót.
Will azt mondja, hihetetlenül szerencsés, hogy tizenegy évvel ezelőtt
találkozott a lelki társával, és még szerencsésebb, hogy újra rám talált. Azt
mondja, én vagyok a legjobb barátja, és sosem gondolta volna, hogy
lehetséges az a fajta boldogság, amit most érez velem. Azt mondja, én
vagyok a legbátrabb ember, akit ismer. Hogy szereti a hűségemet, a
dalválogatásaimat és az orromat. Elmondja, hogy engem szeret a legjobban.
Csókolózunk, sírunk és ölelkezünk, és addig bukdácsolunk a homokban,
amíg egy csapat kamasz gyerek egy csónakban fütyülni és dudálni nem
kezd.
Kisebb tömeg vár ránk a kikötőben. Hunyorítok, ahogy közelebb
evezünk, próbálom kivenni az alakjukat. Sofia nyilvánvaló. A tó közepéről
is megismerem a lila pólóját, amit Will-lel batikoltak. Még messze vagyunk
a parttól, de ő már ugrálva integet.
– Mindent nem sikerült titokban tartani – jegyzi meg Will, amikor
hátrafordulok felé a csónak elejéből. – Tudod, milyen Annabel.
Tényleg tudom, milyen Annabel. Attól a pillanattól kezdve, hogy
bejelentettük, Will hozzám költözik, esküvői magazinokkal, virágkötők
linkjeivel és inspirációs Pinterest-montázsokkal traktál. Majdnem annyira
odavan a különleges alkalmakért, mint Jamie, és ha egyszer szagot fog,
lehetetlen eltántorítani. Makacsabb, mint Will, és bár sosem vallaná be,
ugyanúgy védelmezi a bátyját, mint Will őt. Mondtam neki, hogy az
esküvőszervezés jelen pillanatban egyáltalán nem érdekel, és ami még
fontosabb, nem akarok menyasszony lenni, soha. Nem vagyok ellene a
házasságnak, de minek az esküvő? Azt hittem, menten ott üti meg a guta.
Visszafordulok a szálló felé. Kicsit kijjebb sodródtunk, így hát sikerült
kivennem Annabelt, valamint Peter vaskos alakját. Jamie is ott áll Whitney
és Cam mellett.
Már azelőtt ránk rontanak, hogy kikötöttük volna a kenut. Amint Will
kiszáll a csónakból, Sofia a dereka köré tekeredik, Annabel pedig félkarú
ölelésbe vonja, a másik kezével pedig engem húz magához.
Valaki más is átkarolja a hátamat, és a samponja illatából már tudom,
hogy Whitney az.
– Gyertek ide! – mondja, és érzem, hogy még több kar fonódik körénk
egy amolyan kusza csoportos ölelésben.
– Rendezek nektek egy eljegyzési partit – jelenti ki Annabel. – Csak
próbáljatok megállítani!
A lányok ki akarják vinni a tóra kenut, és ahogy a csapat szétszéled, Peter
meg én figyeljük, ahogy Will segít nekik bemászni.
– Azt hiszem, végre találtam egy jót – mondom Peternek. Tudom, hogy
egyetért. Mióta Will ideköltözött, nem telik el hét, hogy Peter ne hozna
nekünk valamilyen citromos desszertet.
– Mindketten találtatok – mondja. – Hát, ideje visszamennem a
műhelybe. – Nyom egy puszit a homlokomra. – Gratulálok, borsó.
Ahogy a lányok evezni kezdenek, Will-lel leülünk a stég szélére, oda,
ahol tíz évvel ezelőtt találkoznunk kellett volna. Annabel és Sofia körbe-
körbeforognak – egyikük sem igazán érzett rá a kenuzás ízére.
– Fogalmuk sincs, mit csinálnak – jegyzi meg Will.
– Nem, tényleg nincs – értek egyet, és elvigyorodom, amikor Sofia
kihajol a kenu oldalán, hogy lefröcskölje az édesanyját. Annabel felsikít, és
odébb csusszan a padon. A kenu megbillen.
– Mindjárt fel fognak borulni – mondja Will, és megveregetem a térdét.
– Nem fognak – mosolygok. – És ha mégis, mi itt vagyunk.
Aztán Annabel ördögi vigyorral felemeli a lapátját, és belecsap a vízbe,
eláztatva a lányát. Sofia felsikkant örömében. Will nevet, átkarol, és
szorosan magához húz.
 Ott ülünk, együtt, amíg a lányok bele nem unnak a kenuzásba, és
kislattyognak a partra.
Csak ülünk, a fejem Will vállán nyugszik, amíg a nap lebukik az égen,
lilára és aranyra festve a tavat.
Órákig ülünk ott, Will Baxter meg én. A jövőt tervezgetjük, és az
álmokat, melyeket megosztunk majd egymással.
Nézem a vízbe lógó lábunkat, aztán felpillantok rá.
– Néha el sem hiszem, hogy itt vagyunk – súgom.
– Ismerem az érzést – feleli. – Pedig itt vagyunk, Fern Brookbanks.
Pontosan ott, ahol lennünk kell.
 EPILÓGUS
Nem is tudom, hogyan kezdjem. Még sosem írtam naplót.
Will szerint nem naplóként kellene gondolnom rá, sokkal inkább egy
levélként. Azt mondja, egy nap úgyis megtalálod majd, és elolvasod.
Ha ez tényleg így lesz, nem Willnek kellene neveznem őt. Hanem az
apukádnak.
Nem látom a lábamat a hasamtól, de még mindig nehéz elképzelni, hogy
egy nap hamarosan itt leszel. És te leszel a mi kislányunk.
Apukád úgy gondolta, talán segíthet, ha beszélünk hozzád. Az orrát a
hasamhoz nyomja, és altatódalokat énekel, vagy művtörileckéket ad, de én
butaságnak érzem, hogy a striáimnak sutyorgok. Úgyhogy azt hiszem,
inkább ezt fogom csinálni. Azokról az emberekről írok, akikkel találkozni
fogsz, ha egyszer megérkezel. Peterről, Whitney-ről és Jamie-ről.
Annabelről és Sofiáról. Mr. és Mrs. Rose-ról. Arról a csodálatos emberről,
akit én Willnek hívok, te pedig apának fogod majd. És írok majd azokról is,
akiket már nem ismerhetsz meg. Elmondok mindent erről a kis világról, ami
az otthonod lesz.
És egy napon majd neked adom ezt a könyvet. Kávét főzök – kérlek,
mondd, hogy megiszod! –, és lesétálunk az ösvényen a vízparti rozoga kerti
székekhez. Én leülök anya régi helyére, te pedig az enyémre. Nézzük,
ahogy a hullámok a sziklákhoz csapódnak, és én mindent megosztok veled.
Ez lesz a mi helyünk. Te meg én, a tónál.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Itt ülök Torontóban a kanapén, és próbálom eldönteni, mennyit meséljek el
a Várlak a tónál megírásáról. Hangulatos októberi napunk van, a palaszürke
felhők alatt csak úgy izzanak az őszi színek. Ha néha előbukkan a nap, a fák
tetejét narancssárga, vörös és arany árnyalatokba vonja. Holnap a férjemmel
és a két fiammal északra, Barry’s Baybe utazunk hálaadásra. Ideális
alkalomnak érzem, hogy megírjam a köszönetnyilvánítást, hiszen annyi
mindenért lehetek hálás.
A lista élén az olvasóim állnak. Nem tudok elég nagy köszönetet
mondani a debütáló regényemre, a Minden elmúlt nyárra adott hihetetlen
reakciótokért, és a számtalan várakozással teli üzenetért, melyet a Várlak a
tónál megjelenése előtt kaptam. Felemelő és szürreális érzés volt, ahogy
fogadtátok az első könyvemet, és szóltatok róla a barátaitoknak és a
rokonaitoknak is. Tudom, hogy sokan többet szeretnétek Percyből és
Samből. Naponta kapok üzeneteket, hogy folytassam Charlie történetét is.
Jólesik, hogy ennyire szeretitek ezeket a karaktereket, és remélem, Fern és
Will is hasonló helyet foglalnak majd el a szívetekben.
A Minden elmúlt nyár megírásáról nem esett nehezemre beszélni –
csodálatos, örömteli élmény volt. Akkoriban teljes munkaidőben
újságíróként dolgoztam, volt egy kisfiam, és várandós voltam a második
fiammal – mégis mindössze négy hónapba telt, mire elkészültem az első
vázlattal. A harmincas éveim végén úgy éreztem, rátaláltam a hivatásomra.
A Várlak a tónál keletkezéséről beszélni már sokkal nehezebb – de olyan
sokat kaptam tőletek, hogy megérdemlitek az őszinteséget. Legalább ötször
annyi időt töltöttem ezzel a könyvvel, mint a Minden elmúlt nyárral.
Egymást követték az újabb szerkesztési és átdolgozási körök. A második
vázlat során a könyv közel felét újraírtam (miközben baromi jól
szórakoztam). A Várlak a tónál minden egyes vázlattal egyre közelebb
került ahhoz a történethez, amire hivatott volt. Az első vázlat azonban a
földhöz vágott.
Emlékszem, mielőtt belekezdtem, újraolvastam a naplómat, amit a
Minden elmúlt nyár írása során vezettem, hogy megpróbáljam kitalálni,
hogyan sikerült megírnom egy regényt. Lehetetlenségnek tűnt, hogy újra
sikerüljön. Az első biztosan csak a szerencse műve volt. Varázslat.
 Minden egyes nap, amikor leültem az első vázlathoz, folyamatosan
feleseltem a fejemben kavargó hangokkal, amelyek azt hajtogatták:
fogalmam sincs, mit csinálok, borzasztóan írok, és kizárt, hogy a második
regényem is olyan jó legyen, mint az előző. Fájt. De folytattam, és végül
megszületett valami kezdetleges szöveg. Nem volt igazán jó; az a Várlak a
tónál, amit most olvastál, sokkal jobb könyv. De a végeredményre
ugyanolyan büszke vagyok, mint arra a korai, zavaros változatra. Lehet,
hogy valóban volt egy kis varázslat a Minden elmúlt nyár megírásában, de a
Várlak a tónál megírása igazi elszántságot követelt.
Amint azt bizonyára kitaláltátok, ehhez a könyvhöz rendkívüli
szerkesztői útmutatásra és támogatásra volt szükségem. Amanda Bergeron,
kérlek, tudd, hogy jelenleg a könnyeimmel küszködve igyekszem olyan
szavakat találni, amelyek akár csak töredékét is kifejezhetnék az irántad
érzett hálámnak. Egészen hihetetlen, hogy még sosem találkoztunk
személyesen, de kezdem azt hinni, hogy ez jó, mert valószínűleg túl
szorosan és túl sokáig ölelgetnélek, aztán zokogni kezdenék, és az egész
nagyon fura lenne. Zseniális vagy.
Szerencsés vagyok, hogy magam mellett tudhatom a vadul tehetséges
Deborah Sun de la Cruzt. Deborah, örülök, hogy Torontóban élsz, és ezért
félig szabályos időközönként megölelhetlek, többnyire anélkül, hogy
beégetném magamat. Hatalmas köszönet, amiért segítettél részletesebben
kidolgozni Maggie karakterét, és mélyebb értelmet adni a könyv címének.
Taylor Haggerty, ha ez a köszönetnyilvánítás egy dallista lenne, te Bette
Midler Wind Beneath My Wings című számát kapnád. Te vagy az én hősöm.
És neked köszönhetően most már úgy is kezdhetek mondatot: „Az
ügynököm szerint…” Lásd az Amandának írt üzenetet: könnyes ölelések,
majd személyesen is. (Előtted talán meg is hajolok majd.) Jasmine Brown,
te leszel a következő áldozatom. Köszönöm mindazt, amit értem teszel.
Egy hatalmas, kissé szakmaibb köszönet a Berkley géniuszainak: Sareer
Khader, Bridget O’Toole, Chelsea Pascoe, Erin Galloway, Kristin Cipolla,
Craig Burke, Ivan Held, Christine Ball, Claire Zion, Jeanne-Marie Hudson,
Vi-An Nguyen, Anthony Ramondo, Christine Legon, Megha Jain, Joan
Matthews, LeeAnn Pemberton és Lindsey Tulloch. Annyira boldog vagyok,
hogy a Berkley az otthonom.
Figyelmeztettem a Penguin Canada embereit: mivel mostantól főállásban
írok, és nem kollégákkal teli irodában gürizek, hálám előbb-utóbb
mindannyiukat utoléri. Kristin Cochrane, Nicole Winstanley, Bonnie
Maitland, Beth Cockeram, Daniel French – veletek dolgozni ajándék.
Emma Ingram: imádlak. És a ruháidat is.
Valahányszor elragadnak a könyvvel kapcsolatos aggodalmaim, mindig
az engem körülvevő rendkívüli emberekre gondolok. Holly Root, egyszer
hallottam, ahogy kardigános, e-mail-küldözgetős emberekként jellemezted
az irodalmi ügynököket. Nem emlékszem a szövegkörnyezetre, de olykor,
ha rám tör a szorongás, elképzellek titeket, a Root Literarynél dolgozó
okostojásokat aranyos, gombos pulóverekben, és azonnal megnyugszom.
Heather Baror-Shapiro, köszönöm, hogy eljuttattad a könyveimet a
nemzetközi közönségnek – igazi valóra vált álom. És ha már az álmoknál
tartunk, Carolina Beltran – mérhetetlen örömömre szolgált, hogy együtt
dolgozhattunk. Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
Elizabeth Lennie-nek, akinek a festményei immár a Minden elmúlt nyár
és a Várlak a tónál borítóit is díszítik: Köszönöm, hogy életre keltetted a
tavat.
Köszönöm dr. Jonathan S. Abramowitznak, hogy beszélt velem a szülés
utáni kényszerbetegségről férfiaknál és nem vér szerinti szülőknél. Nagyra
értékelem a munkáját és a szakértelmét.
Az egyik legkirályabb dolog, ha az ember kiadott szerző, hogy úgy tehet,
mintha ismerne más, még királyabb szerzőket, mivel oykor olyan kedvesek,
hogy megemlítenek a közösségi médiában, vagy reklámozzák az adott
könyvet, vagy részt vesznek veled egy eseményen, vagy válaszolnak az
üzijeidre. Köszönöm Ashley Audrain, Karma Brown, Iman Hariri-Kia,
Emily Henry, Amy Lea, Annabel Monaghan, Hannah Orenstein, Jodi
Picoult, Ashley Poston, Jill Santopolo és Marissa Stapley, hogy általatok a
kör tagjának érezhetem magam. És Colleen Hoovernek is, aki kétszer is
megemlítette a Minden elmúlt nyarat az Instagramon, és most az emberek
azt hiszik, hogy rajtam keresztül összeismerkedhetnek vele. (Most lehull a
lepel: ennyire azért nem vagyok menő.)
A Bookstagrammereknek, BookTokereknek, kritikusoknak, újságíróknak,
podcastolóknak, könyvtárosoknak és könyvkereskedőknek: Köszönöm a
szenvedélyeteket, az elkötelezettségeteket és a kreativitásotokat. Csodálom
azt a munkát, amit az olvasói közösségek építéséért tesztek. A könyvvilág
szebb lesz általatok. Külön köszönet a Minden elmúlt nyár legkorábbi
támogatóinak: hangosan kiabáltatok, és lám, az emberek meghallották.
(Igen, Lianna, te voltál a leghangosabb. Nem is kérdés.)
 Köszönöm Sadiya Ansarinak, Meredith Marinónak, Courtney Shea-nek
és Maggie Wrobelnek, hogy elolvasták ezt a könyvet a legkorábbi,
legesetlenebb formájában, s minden támogatást és bátorítást ezen a
hullámvasúton.
Lianne George, köszönöm a pártfogásodat, a barátságodat, de különösen
a kávés randevúkat. A tánckar neked szól.
Robert Nida, örökké emlékezni fogok a nyaralóban töltött időre. Életem
végéig hálás leszek neked.
Köszönöm az Ursi és Palumbo családnak a lelkesedést, az izgalmat és a
szénhidrátot. Grace, köszönöm a hitedet és a számtalan órát, amíg a fiúkra
vigyáztál. (Alhatnak nálad ma este?)
A Fortune családnak: a mi közös dalunk természetesen a The Best Tina
Turnertől. Szerintem az új-dél-walesi rögbiliga hajlandó megosztozni rajta.
Köszönöm, hogy megtanítottatok a kemény munka értékére, és
bebizonyítottátok, hogy az otthont nem a körülöttünk magasodó falak,
hanem a bennük élő emberek jelentik. Anyu, olyan szerencsés vagyok!
Marco, tudom, hogy azt javasoltad, ezt az egész köszönetnyilvánítást
neked szenteljem, meg annak, hogy milyen csodálatos vagy (tényleg
annyira csodálatos vagy!), de a könyvet neked ajánlottam, és steaket sütök
vacsorára, szóval remélhetőleg ez is megteszi. Köszönöm, hogy nem
hagytad, lebeszéljem magam a felmondásról. Köszönöm, hogy egy évig
szüneteltetted a saját munkádat, hogy megírhassam ezt a könyvet. Te voltál
az otthon maradó szülők rocksztárja. Köszönöm, hogy ugyanúgy készen
álltál arra, hogy velem ünnepelj, mint arra, hogy felsegíts, amikor elesek.
Nincs egy közös dalunk sem, de azt hiszem, azért, mert mind a miénk.
Végül Maxnek és Finn-nek: mérhetetlenül szeretlek titeket. Remélem,
egy napon olyan emberek lesztek, akik elolvassák az anyjuk könyveit, de
soha nem nyúlnak a naplójához.
 A KÖNYV MÖGÖTT
Megjegyzés az olvasóimnak: köszönöm, hogy elolvastátok a Várlak a tónál
című regényt. Remélem, hogy elrepültetek velem a Brookbanks Resortba és
imádott Torontómba. Legfőképpen pedig remélem, hogy Fern és Will
története a ti szíveteket is megérintette. A könyv egyes részei mélyen
személyesek – ezekről fogok most mesélni. Szeretném, ha tudnátok, kemény
témákról is szó esik majd. Ha most nem vagytok olyan lelkiállapotban, hogy
a reproduktív jogokról, a szorongásról és az erőszakos gondolatokról
halljatok, akkor azt javaslom, halasszátok későbbre az elolvasását.

A Várlak a tónál ötlete akkor jutott eszembe, mint oly sok korábbi
elképzelésem: az éjszaka közepén. Néhány héttel a kisebb fiam születése
után történt, amikor nem tudtam aludni. Sosem ment igazán jól, de a
terhességem alatt krónikus álmatlanságban szenvedtem, ami Finn születése
után is folytatódott. Éberen forgolódtam, azon rágódtam, hogyan tovább.
Első regényem, a Minden elmúlt nyár megírása 2020-ban örömteli élmény
volt, és tele voltam ötletekkel a jövőbeli történetekhez. De 2021 tavaszán
mintha kiapadtam volna. Már a második kör szülés utáni depresszió kellős
közepén jártam.
Számomra az írás olyan, mint az olvasás: elutazhatok bárhova, ahol a
szereplőim éppen vannak. Aznap éjjel megkérdeztem magamtól, hol
szeretnék lenni. Lehunytam a szememet, és megláttam: egy klasszikus
tóparti üdülőhely Muskokában, egy dombtetőn álló házikóval és a vízre
néző faházakkal. És láttam Fernt, aki vonakodva vezeti a helyet az
édesanyja halála után. Maggie naplójának ötlete is körvonalazódni kezdett,
amelyben elmeséli saját románcát, ám végül mégis inkább az anyai
szeretetről szól. A Minden elmúlt nyarat részben azért írtam, hogy
elmeneküljek a 2020-as valóság elől, a Brookbanks Resortot ellenben azért
álmodtam meg, hogy létrehozzak magamnak egy világot, ahová
elmenekülhetek. (A Smoke Lake egyébként létezik, de Muskokától kissé
keletre, Ontario híres Algonquin Parkjában fekszik. A partján nincsenek
üdülőhelyek.)
 A Várlak a tónál telis-tele van a személyiségem elszórt darabjaival. A
szüleimnek kis koromban volt egy étterme és egy panziója. Fernnek adtam
még az álmatlanságomat, és ő is úgy szereti a tavat és Torontót, mint én.
Maggie kapta a karrierem iránti elkötelezettségemet és az aggodalmaimat,
hogy a munkán kívül semmiben sem vagyok igazán jó. Will Baxternek
pedig a szülés utáni depresszió néma, láthatatlan rémülete jutott.
A Várlak a tónál a megírása során folyamatosan formálódott, de már a
szerkesztőmmel folytatott legkorábbi beszélgetéseink óta arról szólt, hogy
az élet nem mindig úgy alakul, ahogyan azt eltervezzük. Nem volt célom,
hogy feltárjam, hogyan változtat meg bennünket a szülői szerep – de talán
ez történik, ha az ember néhány hónappal a második babája világrajövetele
után kezd könyvet írni egy anyáról és a lányáról.
A Várlak a tónál szerkesztésének kései szakaszában az amerikai
Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte a Roe–Wade-ítéletet, és aggódni
kezdtem, hogy a könyvben szereplő két nem tervezett terhesség (valamint a
tény, hogy mind Maggie, mind Annabel úgy határoz, anya lesz) arra enged
majd következtetni, hogy helyeslem ezt a döntést. Nem ez volt a
szándékom. Szilárdan hiszem, hogy a terhesség megszakítására és a szülővé
válásra vonatkozó döntések pontosan ezek: döntések, amit mindenkinek,
akinek méhe és petefészke van, saját magának kell meghoznia. A
reprodukciós jogok, beleértve a fogamzásgátló eszközökhöz és a
biztonságos abortuszhoz való hozzáférést, alapvető fontosságúak az egyén
és a társadalom egészének jóléte szempontjából. Mindig is
választáspártinak tartottam magam – a szülővé válás csak megerősítette az
álláspontomat.
Volt egy pillanat a nagyobbik fiam születésekor, amikor a szülőszoba
hirtelen tele lett feszült arcú orvosokkal és ápolónőkkel, és azt hittem,
meghalok. Kiderült, hogy nem az én életem forgott veszélyben, hanem a
babáé. Röviden: a lehető leggyorsabban világra kellett jönnie, végül
brutálisan, fogóval segítették ki. Tizenöt perc vajúdás kellett ahhoz, hogy
Max kibújjon, és másfél óra, amíg az orvosok újra összevarrtak.
Attól a naptól kezdve a fiam életének első heteiben és hónapjaiban úgy
éreztem, mintha a túlélésért harcolnék – a sajátomért és a kisfiaméért. Sok
kegyetlen helyzettel kellett megbirkóznunk azokban az első napokban, amit
csak tovább nehezített, hogy az elmém nagyon ijesztő valamivé változott.
Újságíróként már írtam párszor azokról a küzdelmekről, amelyekkel új
szülőként szembesültem, de a szülés utáni kényszerbetegségemről még soha
nem beszéltem nyilvánosan.
Jó eséllyel már sokan hallottak a baby blues jelenségről és a szülés utáni
depresszióról, de a szülés utáni kényszerbetegségről nem – én legalábbis
biztosan nem. (Egyik terhességem alatt sem említette egyetlen orvos sem.)
Ez egy súlyos, de kezelhető szorongásos zavar, melynek tünetei annyira
borzalmasak, hogy kevesen beszélnek róla szívesen – gyakran félre is
diagnosztizálják. A neve ellenére nemcsak a vér szerinti szülőket, hanem az
örökbe fogadó szülőket is érintheti, illetve bárkit, aki szülői szerepet tölt be:
olyan embereket, mint Will.
Én ugyan nem tapasztaltam kényszerességet, de Willhez hasonlóan
engem is visszatérő, kényszeres gondolatok és képek gyötörtek. Tudatosan
döntöttem úgy, hogy nem írom le Will gondolatait – nem hittem, hogy meg
akarná osztani azokat Fernnel, és őszintén szólva aggódtam, hogy az
olvasók is elítélnék. Hónapokba telt, mire elmondtam a férjemnek, mi zajlik
a fejemben. Évekbe, mire elárultam édesanyámnak. A gondolattól, hogy a
világ elé tárjam, összeszorul a mellkasom. Nem akartam senkit az engem
sanyargató képzetekkel terhelni, azzal, ami miatt minden áldott nap
rettegtem egyedül maradni a babával, s biztos voltam benne, hogy intézetbe
kerülök, ha bárkinek is bevallom őket. Mégis írnom kellett róla (a lehető
legkevesebb részletet megosztva), ha véletlenül más is hasonló helyzetben
találná magát. Ha téged olyan gondolatok gyötörnek, hogy árthatsz a
kisbabádnak, ha ugyanazok a szörnyű képek villannak át az agyadon újra
meg újra, ha a konyhakések, a lépcsők vagy a metrósínek látványa is
félelemmel tölt el, nem vagy egyedül. A gondolatok már csak ilyenek –
csak gondolatok –, még akkor is, ha rettegsz a lehetőségtől, hogy kicsúszik
a kezedből a gyeplő. Nem fog. Sőt, azt mondják, hogy azok, akik ehhez
hasonlót élnek át, gyakran kifejezetten célratörő emberek. Rendben leszel –
a babád is rendben lesz –, de el kell mondanod valakinek. Valójában az, ha
az ember elmondja valakinek, az első lépés ahhoz, hogy rendbe jöjjön. A
legsötétebb pillanatainkat ugyan egyedül éljük át, de segítséggel
kikeveredhetünk belőlük.
A szülés utáni szorongásom másodszorra már más volt. Volt néhány
epizódom kényszeres gondolatokkal és képekkel, de már fel voltam
készülve, hogy pusztán kellemetlenségként tekintsek rájuk, így tudomásul
vegyem és útjukra bocsássam őket. A szorongásom azonban szinte bénító
volt. Korábban is tapasztaltam már szorongó gondolatokat, de azok
eltörpültek a 2021. tavaszi helyzethez képest. Olyan volt, mintha minden
probléma, amivel egész életem során szembesülhetek, azonnali megoldásra
várna. Még az ágyból felkelni is óriási erőfeszítésembe került reggelente.
Segítettek a könnyes beszélgetések anyukámmal (arról, hogy mennyire szar
anya vagyok) és a férjemmel (arról, hogy mennyire rettegek a jövőtől). A
séta segített. A terápia segített. Will és Fern segítettek.
A Várlak a tónál epilógusában megtudjuk, hogy Fern kislányt hord a
szíve alatt. Nem hiszem, hogy attól vagyok teljesebb ember, hogy anya
lettem. Amikor valaki azt mondja, nem akar gyereket, megértem. Néha
irigylem is. De ebben a történetben lehetőséget akartam adni Fernnek, hogy
a saját útját járja be anyaként – hogy eldönthesse, milyen elemeit szeretné
megőrizni édesanyjával való kapcsolatának, és mit csinálna másképp. Talán
leginkább azt akartam megmutatni, hogy Will szorongása nem akadályozta
meg őket a gyermekvállalásban, hogy a mentális problémák nem zárják ki,
hogy remek szülő váljon valakiből. Szeretném azt hinni, hogy amikor Fern
és Will a gyermekvállalásról beszélgettek, azt tették, amit én és a férjem
tettünk a második gyermekünk születése előtt: igenis beszéltek annak a
lehetőségéről, hogy Will kényszeres gondolatai újra felbukkanhatnak, és
kidolgoztak egy tervet, hogy kellő támogatásban legyen része.
Azt csodálom Willben és Fernben, hogy eltökélten szeretnek.
Egyiküknek sem könnyű megnyitni a szívét – kockáztatva az elutasítást, az
ítélkezést, a kudarcot –, és útközben meg-megbotlanak. A könyv vége felé
Fern lehetőséget ad Willnek, hogy megmagyarázza, mit miért csinált. Úgy
dönt, hogy kezet nyújt neki. Szerintem ez az egyik legbátrabb, legnehezebb
dolog, amit egy kapcsolat korai szakaszában megtehet az ember. Ez az, ami
erősebbé teszi őket. Mindannyian követünk el hibákat. Átélünk
megrázkódtatásokat, veszteségeket és egyszerűen csak rossz napokat.
Mindannyian elkenődünk arccal lefelé a betonon. De ha szerencsénk van,
valaki ott áll mellettünk, hogy kezet nyújtson.
 VITAINDÍTÓ KÉRDÉSEK
1. Fern és Will között mindössze egyetlen nap alatt szoros kötelék alakul ki.
Éreztél már valaha ilyen erős kapcsot ilyen gyorsan egy másik ember
iránt, akár plátói, akár romantikus értelemben? Ha igen, mit gondolsz, mi
lehet az oka?
2. Szerinted az, hogy Fern és Will életük mely szakaszában járnak az első
találkozásuk idején, milyen szerepet játszik a barátságukban? Mit
gondolsz, más életszakaszban ugyanilyen vonzalmat éreztek volna
egymás iránt?
3. Az ötödik fejezetben Fern úgy gondolja, a titkok alapvetőek a szoros
barátságok kialakulásában. Egyetértesz ezzel? Gondolod, hogy Fern a
könyv végén még mindig hisz ebben?
4. Mi a véleményed Whitney és Fern barátságáról, annak állomásairól?
Tapasztaltál-e hasonló hullámhegyeket és -völgyeket a hosszú távú
barátságaid során?
5. Mit gondolsz Fern és Jamie kapcsolatáról, mind a múltban, mind a
jelenben? Szerinted együtt maradtak volna, ha Fern soha nem találkozik
Will-lel?
6. Will a Fernnel töltött huszonnégy óra után tudja meg, hogy a húga
gyermeket vár. Szerinted az együtt töltött idő befolyásolta azt a döntését,
hogy visszaköltözik Torontóba, és segít a testvérének a babával?
7. A harmincas éveiben járó Fern nem akar komoly párkapcsolatot, mert
úgy gondolja, nem éri meg a fáradságot. De úgy dönt, hogy ad még egy
esélyt Willnek a férfi tettei és titkai ellenére is. A helyében te is így tettél
volna?
8. Fernt erős bűntudat gyötri az édesanyjával kapcsolatban. Mit gondolsz
Maggie és Fern viszonyáról? Szerinted Fern döntését, miszerint a
szállóban marad, a bűntudat vagy valami más vezérli?
9. Te szomorúnak vagy boldognak látod Maggie és Peter szerelmi
történetét?
10. A könyv egyik fő témája, hogy az élet nem mindig úgy alakul, ahogyan
azt eltervezzük. Olyan most az életed, ahogy fiatalabb korodban
elképzelted?
NÉHÁNY KÖNYV, AMIT A VÁRLAK A TÓNÁL
MEGÍRÁSA SORÁN OLVASTAM (ÉS
SZERETTEM)
Iman Hariri-Kia: A Hundred Other Girls
Emily Henry: A könyvek szerelmesei
Helen Hoang: Amit a szív diktál
Sarah Hogle: Twice Shy
Christina Lauren: Kalandtúra Wilder módra
Amy Lea: Exes & O’s
Beth O’Leary: Útitársak
Ashley Poston: Halott romantika
Charlotte Rixon: The One That Got Away
Tia Williams: Hét nap örökké
 A SZERZŐRŐL

A kanadai Carley Fortune első regénye, a

Minden elmúlt nyár megjárta a New York Times és a Globe and Mail
sikerlistáit, utóbbit egy ideig vezette is. A kötet 2022 legnagyobb
romantikus debütálása lett, a műfaj rajongói és a kritikusok egyaránt kitörő
szeretettel és lelkesedéssel fogadták A Várlak a tónál című második
regénye már a megjelenésekor a New York Times sikerlistájának első
helyén nyitott, végleg biztosítva Fortune helyét a legnagyobb és
legsikeresebb kortárs romantikus szerzők közt. A kötetből Meghan Markle
és Henrik herceg produkciós cége tervez filmet forgatni.
Fortune fiatalon Sydney külvárosában és az ontariói Barry’s Bayben töltött
sok időt (ez utóbbi szolgált a Minden elmúlt nyár helyszínéül is), majd a
Toronto Metropolitan Egyetemen diplomázott újságíró szakon. Az írás előtt
szerkesztőként dolgozott több nagy kanadai újságnál és magazinnál is.
Jelenleg Torontóban él férjével és két fiukkal.
A SZERZŐ EDDIG MEGJELENT MŰVE A
MAGNÓLIA GONDOZÁSÁBAN
Minden elmúlt nyár

A Magnólia megvásárolható e-könyveit megtalálja a DiBookon.

 Table of Contents
IMPRESSZUM
1 MOST
2 JÚNIUS 14., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
3 MOST
4 JÚNIUS 14., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
5 MOST
6 JÚNIUS 14., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
7 MOST
8 JÚNIUS 14., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
9 MOST
10 JÚNIUS 14., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
11 MOST
12 JÚNIUS 14., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
13 MOST
14 JÚNIUS 14., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
15 MOST
16 JÚNIUS 14., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
17 MOST
18 JÚNIUS 15., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
19 MOST
20 JÚNIUS 15., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
21 MOST
22 JÚNIUS 15., TÍZ ÉVVEL EZELŐTT
23 MOST
24 JÚNIUS 14., KILENC ÉVVEL EZELŐTT
25 MOST
26 MOST
27 MOST
28 MOST
EPILÓGUS
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A KÖNYV MÖGÖTT
VITAINDÍTÓ KÉRDÉSEK
NÉHÁNY KÖNYV, AMIT A VÁRLAK A TÓNÁL MEGÍRÁSA SORÁN
OLVASTAM (ÉS SZERETTEM)
A SZERZŐRŐL
A SZERZŐ EDDIG MEGJELENT MŰVE A MAGNÓLIA
GONDOZÁSÁBAN
 This le was downloaded from Z-Library project

Your gateway to knowledge and culture. Accessible for everyone.

z-library.se singlelogin.re go-to-zlibrary.se single-login.ru

O cial Telegram channel

Z-Access

https://wikipedia.org/wiki/Z-Library
ffi
fi