(eBook PDF) Modern Empires: A

Reader
Go to download the full and correct content document:
https://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-modern-empires-a-reader/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

(eBook PDF) Empires and Colonies in the Modern World: A

Global Perspective

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-empires-and-colonies-in-
the-modern-world-a-global-perspective/

(eBook PDF) Intimate Empires: Body, Race, and Gender in

the Modern World

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-intimate-empires-body-
race-and-gender-in-the-modern-world/

(eBook PDF) The Modern Gang Reader 4th Edition

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-the-modern-gang-
reader-4th-edition/

(eBook PDF) Postmodernism: A Reader

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-postmodernism-a-reader/
(eBook PDF) The Real World Reader: A Rhetorical Reader
for Writers

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-the-real-world-reader-a-
rhetorical-reader-for-writers/

(eBook PDF) Media Studies: A Reader

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-media-studies-a-reader/

(eBook PDF) Justice: A Reader 1st Edition

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-justice-a-reader-1st-
edition/

(eBook PDF) The Crusades: A Reader, Second Edition

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-the-crusades-a-reader-
second-edition/

(eBook PDF) Translational Medicine in CNS Drug

Development, Volume 29

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-translational-medicine-
in-cns-drug-development-volume-29/
 TA B L E OF C ON T E N T S

preface xv
about the author xvii
list of maps xviii
Maps xix
introduction 1

Chapter 1 The Ferment of Empires, c. 1400–1550 24

1. ‘Aka-ad-Din ‘Ata-Malik Juvaini, History of the World
Conqueror (1200s) 26
2. Shihab al-‘Umari, Account of Mansa Musa’s Pilgrimage
c. Late 1320s–1330s 29
3. Ma Huan, Overall Survey of the Ocean’s Shores (1433) 30
4. Nestor-Iskander, “Nicolo Barbaro surgeon, Diary” (1500) 32
5. Sultan Selim of Ottoman Empire, Letter to Shah Ismail (1514) 35
6. Muhammed ibn Ahmed ibn Iyās, An Account of the Ottoman
­Conquest of Egypt in the Year A.H. 922 (A.D. 1516) (1520) 38
7. Konstantin Mihailovic, Memoirs of a Janissary (1462) 39
8. Zahir al-Din Babur, Memoirs of Babur or The Baburnama
(1530) 41
9. Gomes Eanes de Zurara, The Chronicle of the Discovery
and Conquest of Guinea (c. 1450s) 45
10. Duarte Pacheco Pereira, Esmeraldo de situ orbis (Guide
to Global Navigation), (1505–1508) 47
11. Bernardino de Sahagun, F ­ lorentine Codex: General History
of the Things in Spain (written 1545–1590) 49
12. Pedro de Cieza de León, Chronicles of the Incas (1540) 52

vii
viii CONTENTS

Chapter 2 Iberians and Others Take to the Seas 54

1. C hristopher Columbus, Letter to the King and Queen of Spain
(1494) 56
2. Pope Alexander VI, Treaty of Tordesillas (1494) 59
3. A lbrecht Dürer, Journal of a Voyage to Venice and the Low
Countries (1520) 63
4. B artolomé de Las Casas, “Thirty Very Juridical Propositions”
(1552) 64
5. B ernal Díaz del Castillo, The True History of the Conquest
of New Spain (1568) 68
6. A ntonio Pigafetta, The First Voyage around the World
by Magellan (1534) 72
7. G arcilaso de la Vega (El Inca), “The Origins of the Incas,”
from Royal Commentaries of the Incas (1609) 75
8. J osé de Acosta, Natural and Moral History of the Indies
(1590) 76
9. Seyyidi (Seydi) ‘Ali Re’is, The Mirror of Kingdoms (1550s) 79
10. A  urelio Scetti, Journal of Aurelio Scetti: A Florentine Galley
Slave at Lepanto (1565) 85
11. T  oyotomi Hideyoshi, Memorandum on the Korean
Expedition (1582) 87
12. M  anoel Severim de Faria, “Suggestion for Handling
Orphans” (1655) 89

Chapter 3 Competition for Empire Expands   91

1. C ornelis Matelieff de Jonge, Discourse on the State and Trade of
the Indies (1607) 94
2. Instructions for the Virginia Colony (1606) 97
3. F ernandes Vieira, Instructions on How to Manage a Sugar Mill
and Estate (1663) 100
4. R ichard Ligon, A True and Exact History of the Island of
Barbados (1657) 102
5. “ Oath of Allegiance Russians Administered to Bratsk Native
Leaders” (1642) 105
6. Manchu Head-Shaving Decree (1644) 107
7. Dzengseo, “My Service in the Army” (1680) 108
8. Mi’kmaq Observations on the French (1677) 111
9. “Declaration of the Indian Juan” (1681) 113
10. C  hiefs of the Six Nations, The Laws of the
Confederacy (1900) 115
11. Evliya Çebili, Narrative of Travels (1850) 118
12. Antera Duke, Diary (1788) 121
 Contents ix

Chapter 4 Everyday Life Amid Imperial Growth 125

1. Tasting the New Food 127
2. Pedro de Cieza de León, “Taxation and the Incas,” from
Chronicles of the Incas (1540) 128
3. Alonzo Ortiz, Letter to His Wife (1571) 132
4. Sor Juana Inés de la Cruz, “The Reply to Sor Philothea” (1691) 132
5. Sheikh Mahmud Hosson, Mulla Abdul Ghafur, and Others,
Petition against the East India Company (1700) 135
6. Lady Mary Wortley Montagu, Letter (1717) 136
7. Thomas Bluett, Some Memoirs of the Life of Job, the Son of Solomon,
the High Priest of Boonda in Africa; Who was a Slave About Two
Years in Maryland; and Afterwards Being Brought to England, was
Set Free, and Sent to His Native Land in the Year 1734 (1734) 137
8. Jorge Juan and Antonio de Ulloa, Voyage to South America
(1748) 141
9. Mary Jemison, Autobiography (1825) 143
10. Robert Clive, Letter on the Battle of Plassey (1757) and
Parliamentary Testimony on Customs in India (1772) 147
11. James Cook, Diary of His First Voyage (1768–1771) 148
12. Potemkin, Memorandum on the Annexation of the Crimea
(1783) 150

Chapter 5 Revolt Against Empire 153

1. Voltaire, Essai sur les moeurs et l’esprit des nations [Essay on the
Customs and the Spirit of Nations] (1756) 155
2. John Adams, “Instructions of the Town of Braintree,
Massachusetts on the Stamp Act” (1765) 157
3. Adam Smith, “The Cost of Empire” from The Wealth of Nations
(1776) 158
4. Fukang’an, Lama Kyiron Hutuktu, and Panchen Lama
Representative, “29 Regulations for Reorganizing Tibet” (1792) 161
5. José Antonio de Areche, “All Must Die” (1781) 163
6. ‘Abd-al-Rahman ‘al-Jabarti, Diary (1798) 165
7. Mirza Abu Taleb Khan, “Vindication of the Liberties of the
Asiatic Women” (1801) 169
8. Haitian Constitution of 1801 (1801) 170
9. Drummer Vargas, Diary (1817) 173
10. Augustin de Iturbide, Plan of Iguala (1821) 175
11. Governor Arthur Philip of Australia, Letter to Under-Secretary
Nepean (1788) 177
12. James Monroe, Seventh Annual Address to Congress (The
Monroe Doctrine) (1823) 180
x CONTENTS

Chapter 6  onfrontation, Industrialization, and Imperial

C
Knowledge, c. 1815–1870 183
1. S ir Robert Wilson, A Sketch of the Military and Political Power of
Russia (1817) 186
2. Cherokee Women, “Petition” (1818) 188
3. A ddress of the Honorable S. F. Austin, Delivered at Louisville,
Kentucky (1836) 189
4. Commissioner Lin, Letter to Queen Victoria (1839) 193
5. M ohan Lal, The Life of Dost Mohammed Khan, with His
Political Proceedings Towards the English, Russian and Persian
Governments (1846) 197
6. Decrees from the Ottoman Tanzimat (1856) 200
7. P rince Aleksandr Bariatinskii, Letter to Grand Duke Mikhail
Nikolaevich, Viceregent of the Caucasus (1862) 203
8. U.S. Commodore Matthew Perry, Diary Accounts (1854) 204
9. French Committee Report on Senegal (1857) 206
10. P  etitions to Governor of Jamaica and Colonial Missionary
Society (1849) 208
11. Anonymous, Circular Letter (1857) 209
12. V  ictor Hugo, Letter on the Sacking of the Summer Palace
(1861) 211

Chapter 7  e Big Push: Imperialism at the End of the

Th
Nineteenth Century 214
1. A
 nthony Trollope, “The Diamond Fields of South Africa”
(1877) 217
2. General Act of the Berlin West Africa Congress (1885) 220
3. H
 amad bin Muhammad bin Jumah bin Rajab bin
Muhammad bin Sa‘īd al-Murghabī (Tippu Tip),
Autobiography (1907) 223
4. M
 okshodayani Mukhopadhyay, “The Bengali Babu”
(1882) 225
5. Jules Ferry, Debate in the Chamber of Deputies (1884) 227
6. Liliuokalani, Hawaii’s Story by Hawaii’s Queen (1896) 228
7. Fadhma Amrouche, My Life Story (1890) 230
8. C
 hristian Lautherborn, Letter to His Sister and Brother-in-Law
(1889) 233
9. W
 illiam II, Kaiser of Germany, Speech to the North German
Regatta Association (1901) 235
10. Jan Smuts, Letter to W. T. Stead (1902) 236
11. Stories of Japanese Heroes of Empire: Nogi Maresuke 237
12. Sergei Witte, Memoirs (1921) 238
 Contents xi

Chapter 8 Increased Expansion, Increased Resistance 241

1. Jamal al-Din al-Afghani, “Plan for Islamic Unity” (1884) 244
2. David Starr Jordan, “Imperial Democracy” (1898) 246
3. Malan Boxer Proclamation (1900) 247
4. Zitkala-Sa, Essay (1900) 248
5. Roger Casement, Correspondence and Report from His
Majesty’s Counsel at Boma Respecting the Administration of the
Independent State of the Congo (1903) 250
6. Count Shigenobu Okuma, “The Rise of Japan Was Not
Unexpected” (1904) 251
7. Margarethe von Eckenbrecher, “Stormy Weather” (1908) 253
8. Petition of the Native and Coloured Women of the Province of
the Orange Free State, “Petition” (1912) 256
9. Qiu Jin, An Address to Two Hundred Million Fellow
Countrywomen (nd) 257
10. Rudyard Kipling, “The Widow at Windsor” (1892) 259
11. Sun Yat-sen, The Purpose of our Revolution (1905) 260
12. Wassily Kandinsky, Concerning the Spiritual in Art (1911) 262

Chapter 9 World War I and Its Aftermath 264

1. Zachary Stoyanoff (Zahari Stoyanov), Autobiography (1913) 266
2. Proclamation of the Young Turks (1908) 269
3. W. E. B. Dubois, The Negro (1915) 270
4. Two Letters from Indian Soldiers on the Western Front
(1915) 274
5. Nar Diouf and Ibrahima Thiam, Oral Testimony (1982) 275
6. Buchi Emecheta, The Little Slave Girl (1980) 276
7. Map Showing the Sykes-Picot Agreement (1916) 278
8. The Syrian Congress, “Resolution of the General Syrian
Congress at Damascus” (1919) 279
9. Covenant of the League of Nations, Article 22 (1919) 281
10. John and Alice Dewey, Letters from China and Japan (1920) 282
11. Sarojini Naidu, “The Agony and Shame of the Punjab” (1920) 285
12. Mustafa Kemal (Atatürk), Speech to the Assembly (1925) 286

Chapter 10 I mperial Expansion Amid Economic Downturn

in the Interwar Years 289
1. Khwaja Hasan Nizami, “Creating the Modern Muslim Woman”
(1922) 291
2. Mohandas Gandhi, Answers to Interview Questions from Drew
Pearson (1924) 293
3. Calvin Coolidge, Intervention in Nicaragua (1926) 295
xii CONTENTS

4. Golda Meir, My Life (1977) 298

5. Tu Bin Tran, Memoir (1920) 300
6. Testimony of Military on Killing of Igbo Women (1929) 302
7. A. Nicoué, Le Phare du Dahomey (1933) 303
8. Adolf Hitler, Speech (1937) 305
9. Jomo Kenyatta, Facing Mount Kenya (1937) 306
10. Japanese Statement to the League of Nations (1932) 308
11. Haile Selassie, Appeal to the League of Nations (1936) 311
12. I mperial Army Draft, “The Greater East Asia Co-Prosperity
Sphere” (1942) 313

Chapter 11  orld War II and the Growing Call for

W
Independence 315
1. M
 uhammad Ali Jinnah, “Divide India; Create Pakistan”
(1940) 317
2. Mohandas Gandhi, Quit India Declaration (1942) 319
3. C
 h’oe Il-rye, Testimony of a Comfort Woman on Sex Slavery
during the War Post–World War II 321
4. H
 o Chi Minh, Declaration of Vietnamese Independence
(1945) 322
5. U
 nited Nations, Universal Declaration of Human Rights
(1948) 325
6. B
 ibi Inder Kaur, “I Spread My Wings”: Experience of the
Partition of India (1947) 330
7. M
 ao Zedong, Address to the Chinese People’s Political
Consultative Conference (1949) 331
8. P
 eople’s Court in Prague, Indictment of Milada Horáková
(1950) 333
9. Frantz Fanon, Black Skin, White Masks (1952) 334
10. N gugi wa Thiong’o, In the House of the Interpreter: A Memoir
(2012) 336
11. G eneral Fernand Gambiez, Testimony in the Military Trial of
Generals Challe and Zeller, (1961) 338
12. E mma Mashinini, Strikes Have Followed Me All My Life
(1989) 340

Chapter 12  e Rise of Free Nations and the Afterlife

Th
of Empire 343
1. P
 resident Sukarno of Indonesia, Speech at the Opening of the
Bandung Conference (1955) 345
2. G
 amal Abdel Nasser, Speech on the Nationalization of the Suez
Canal (1956) 347
 Contents xiii

3. Statute of the Organization of the Petroleum Exporting

Countries (1961) 349
4. Fidel Castro, “Second Declaration of Havana” (1962) 350
5. Enoch Powell, “Rivers of Blood Speech” (1968) 352
6. Philip Caputo, A Rumor of War (1979) 354
7. Ayatollah Ruhollah Khomeini, “The Uprising of Khurdad”
(1979) 356
8. Fadwa Tuqan, Mountainous Journey (1985) 357
9. Tsitsi Dangarembga, Nervous Conditions (1988) 359
10. Nelson Mandela, “New Year Message from the ANC President
Nelson Rolihlahla Mandela to the People of South Africa for
1992” (1991) 361
11. Subcomandante Insurgente Marcos, “The Word and the
Silence” (1995) 363
Bibliography 366
Topical Index 373
 P R E FAC E

Modern Empires focuses on the diverse aspects of empire: its chaotic and
­unpredictable nature; its wide-ranging cast of characters; and its global power
brokers. Coming from many imperial centers, the primary documents show the
entanglement of empires beyond the usual European players. Thus, selections from
China, Japan, Afghanistan, and Congo are interwoven not just with one another
but with those from the more conventional European players. Testimony from
those often marginalized in the story of empire stand side by side with pronounce-
ment from rulers and other imperial celebrities. Primary sources from soldiers,
women, slaves, and other subalterns provide a balanced and expansive resource
from which readers can construct a more up-to-date imperial history. They offer
the material for an understanding of globalization, attempts at world governance,
and imperialism’s lasting legacy in today’s world. These original sources encourage
the reader to analyze the various actions of individuals and evaluate the impact of
their decisions on imperial systems and historical outcomes. It shows what it was
like to live in a world of empires and to shape them.
Modern Empires consists of an Introduction and 12 chapters. The chapters
are organized chronologically, and each chapter focuses on a theme that animates
the period being examined. Chapters begin with a general introduction, with each
document preceded by a headnote. To help readers approach the documents,
headnotes pose questions for them to consider, while review questions that ask for
comparisons of several documents end each chapter. The final review question in
each chapter asks for an evaluation of a visual source found on the web. The URLs
where the images reside can also be found at www.oup.com/us/smith
This reader aims to bring students an up-close view of 500 years of interac-
tions not only among empires and other political regimes but among a selection of
the world’s diverse peoples. Students will also find justifications for conquest along
with the bitter effects and aftereffects of imperial rule. Anonymous reviewers of
the collection have offered sage advice on the composition of this collection, for
which I am especially grateful. That advice is reflected in the pages ahead. Several

xv
xvi PREFACE

decades of undergraduate and graduate students in my courses on imperial

expansion and rule and on global interactions showered their teacher with ideas,
insights, references, and critiques that were formative in the shaping of this book’s
interpretation. More than that, their own books on empire and global interactions
and their integration of global themes into national histories or those of radio,
television, sports, and other topics have critically informed this text. Heartfelt
thanks go out to these dozens, even hundreds, of contributors.
Nancy Toff of Oxford University Press encouraged my first effort in the his-
tory of empires, and this current work owes a great deal to the many lessons in
writing and thinking she has provided over the decades. Charles Cavaliere inher-
ited that volume and has enthusiastically guided its revision into a more com-
prehensive look at the imperial contours of world history. Despite his incredibly
busy schedule, Charles has edited, photo-researched, brain-stormed, and per-
formed any number of high- and low-level tasks to improve the quality of Modern
Empires: A Reader. Rowan Wixted capably and cheerfully pushed this volume to
completion, capping the years of benefits I have received from Oxford’s titanic
editorial team. Debbie Ruel and Patricia Berube fixed editorial problems and infe-
licities on a tight schedule. Many thanks to both of them and to Donna Snyder for
her help with the Index and with life.
Five longstanding colleagues and friends, experienced in writing about
empires, have also helped, though in different ways: Michael Adas, Al Howard,
Susan Kingsley Kent, Karen Ordahl Kupperman, and Mark Wasserman. It would
be hard to express sufficient gratitude for their direct and indirect participation in
this work. Donald R. Kelley has read the manuscript, translated documents, and
as always provided astute comments from his wealth of historical wisdom.
Finally, I wish to thank Kris Alexanderson, University of the Pacific; Darcie
Fontaine, University of South Florida–Tampa; Kenneth Orosz, Buffalo State
­College; Rebecca Scales, Rochester Institute of Technology; and Trevor Getz, San
Francisco State University, who shared their helpful feedback with me.
 A B OU T T H E AU T HOR

Bonnie G. Smith is Board of Governors Distinguished Professor Emerita, Rutgers

University. She is the author of books and articles in world, European, French,
and women’s and gender history and has taught survey, upper-level, and graduate
courses in these fields. In addition to the Modern Empires reader, her latest pub-
lications include Critical Readings in Gender History and new editions of Cross-
roads and Cultures: A History of the World’s People, Europe in the Contemporary
World since 1900, and Women’s Studies: The Basics. She is currently finishing a
history of women in world history, in part related to The Oxford Encyclopedia of
Women in World History (4 vols., 2008) of which she was general editor. She is
also the editor and co-editor of book series in world history, including the New
Oxford World History.

xvii
 L I ST OF M A P S

Map 01. Early Modern Empires of Asia and Africa, c. 1550

Map 02. Empires of the Americas, c. 1519
Map 03. The Enslavement of Africans, 1500–1900
Map 04. The Spread of Sugar Cultivation
Map 05. European Overseas Empires in the Atlantic, c. 1750
Map 06. Asian Empires, c. 1700
Map 07. Silver Flows, c. 1650–1750
Map 08. The Americas in 1831
Map 09. I ndustrial Centers of the World and the British Empire as an Industrial
Network, c. 1850
Map 10. The New Imperialism and the Expansion of Colonial Holdings,
1866–1914
Map 11. Major Anti-Colonial Uprisings and Incidents, 1880–1920
Map 12. Empires and Patterns of World Trade, 1880–1914
Map 13. European Population Movements, 1750–1914
Map 14. Migration Routes from China and India in the Nineteenth Century
Map 15. The First World War on a Global Scale: Belligerent Empires
Map 16. European Empires, 1936
Map 17. Decolonization in Asia and Africa, 1945–1999

xviii
 Moscow

ATLANTIC Vienna
OCEAN

Madrid Istanbul Beijing

MAPS
Nanjing

Delhi
Agra PACIFIC
OCEAN

Timbuktu Gao
INDIAN
OCEAN

EARLY MODERN EMPIRES OF EURASIA AND AFRICA, c. 1550

Mughal Empire Habsburg Empire in Europe
Ming Empire Principal directions of imperial expansions,
late 16th – early 17th c.
0 km 1000 Ottoman Empire
São Salvador Songhai Empire
Russian Empire
Kongo Kingdom
0 miles 1000

Map 1. Early Modern Empires of Eurasia and Africa, c. 1550

 ATLANTIC
OCEAN
Tenochtitlan

Santiago
Santo Domingo
Caribbean Sea

Cuzco
PACIFIC
OCEAN

0 km 1000

0 miles 1000

EMPIRES OF THE AMERICAS, c. 1519

Aztec Core State
States paying tribute to the Aztecs
Allied States
Empire of the Inca
Important Spanish settlements

Map 2. Empires of the Americas, c. 1519

 THE ENSLAVEMENT OF
AFRICANS, 1500-1900
Number of slaves
8,000,000

4,000,000
NORTH ATLANTIC EUROPE 2,000,000
1,000,000
AMERICA OCEAN Width of routes indicates
UNITED number of slaves transported
STATES TUNISIA
MOROCCO ASIA
LIBYA
EGYPT
CUBA ST. DOMINGUE ARABIA INDIA
VERACRUZ
JAMAICA SENEGAMBIA
CA WINDWARD 1700 – 1900 AFRICA YEMEN Arabian
BARBADOS RI COAST
BB SIERRA GOLD BIGHT OF Sea
CARTAGENA EA LEONE
N COAST BENIN
BIGHT OF
BIAFRA
INDIAN
OCEAN

SWOASTLI
1500 – 1900
SOUTH

AHI
AMERICA WEST

C
CENTRAL
AFRICA T
BRAZIL ASA MADAGASCAR
PACIFIC

SOUTHE
AFRIC
MASCARENE
OCEAN ISLANDS
ATLANTIC
RIO DE LA OCEAN
PLATA

0 km 2400

0 miles 2400

Map 3. The Enslavement of Africans, 1500–1900

NORTH EUROPE
AMERICA ASIA
c. 400 CE
1900 0 700–1
500 c. 200 CE
152 PACIFIC
OCEAN
ATLANTIC AFRICA
OCEAN
00
6

1500 BCE
PACIFIC c. 1000 CE
OCEAN SOUTH
50

AMERICA INDIAN
15

OCEAN AUSTRALIA

0 km 5000

THE SPREAD OF SUGAR CULTIVATION 0 miles 5000

Map 4. The Spread of Sugar Cultivation

 Amsterdam
London
EUROPE
NEWFOUNDLAND
NOVA Madrid
SCOTIA
LOUISIANA Lisbon Seville
THE
THIRTEEN
COLONIES ATLANTIC
NEW
SPAIN OCEAN

CUBA HISPANIOLA
SENEGAMBIA
JAMAICA CAPE AFRICA
VERDE

NEW GUIANA
GRANADA
GOLD
COAST
INDIAN
PACIFIC OCEAN
OCEAN
Luanda ANGOLA
Lima BRAZIL

PERU
EUROPEAN OVERSEAS EMPIRES Rio de Janeiro
IN THE ATLANTIC, c. 1750
Spanish Dutch Santiago LA Cape Town 0 km 1000
Portuguese French PLATA
British
0 miles 1000

Map 5. European Overseas Empires in the Atlantic, c. 1750

 Moscow

Istanbul Beijing

Delhi

ASIAN EMPIRES, c. 1700

Mughal Empire
Qing China
Ottoman Empire
Russian Empire
Principal directions of Qing
expansion, 18th c. 0 km 1000
Principal directions of Russian
expansion, 18th c.
0 miles 1000

Map 6. Asian Empires, c. 1700

St Petersburg
London Danzig
Amsterdam
Paris PACIFIC
Lisbon Seville Aleppo OCEAN
Baghdad
Cadiz Delhi
Basra
Alexandria Suez Surat Calcutta Guangzhou
Mexico City
Acapulco Veracruz ATLANTIC Bombay Manila
OCEAN
Mokha Madras

Batavia

PACIFIC Potosí`
OCEAN INDIAN
OCEAN
Cape of
Good Hope

SILVER FLOWS, 1650–1750 0 km 2000

Silver flow 0 miles 2000

Map 7. Silver Flows, 1650–1750

 UNITED STATES
1783
ATLANTIC
Texas OCEAN
California
Gulf of
MEXICO Mexico
1821
Havana
Mexico City SANTO DOMINGO
CUBA 1821
PUERTO RICO
HAITI
1804
UNITED PROVINCES Caribbean Sea
OF CENTRAL AMERICA Caracas
1823 Panama BRITISH
GUIANA
VENEZUELA
1831 SURINAME (DUTCH)
I A
PACIFIC NEW Bogotá MB FRENCH
GRANADA O LO
OCEAN GUIANA
N C 182
1831 2
Quito GRA
n
ECUADOR Amazo
1831

Trujillo EMPIRE OF
BRAZIL
Lima PERU 1822
1824 Salvador
La Paz
BOLIVIA
1825
Potosí
PARAGUAY
1811 Rio de Janeiro
Pampas Asunción
CHILE
1818
ARGENTINE
CONFEDERATION
1816 URUGUAY
Santiago 1828
Buenos Montevideo
Aires
a
ni
Patago

0 km 1000
THE AMERICAS IN 1831
1816 Date of independence
0 miles 1000

Map 8. The Americas in 1831

Another random document with
no related content on Scribd:
mindnyájan örökölünk valamit: ki erre, ki amarra a betegségre és
bűnre örökli a hajlandóságot. De a természet jóságos s minden új
generációnál igyekszik kikorrigálni a hibát, mindegyik félnek a jó
tulajdonságaiból foldozgatva ki a jövevényt. Egyik persze jobban jár,
mint a másik. Azért mégis csak kockajáték az élet minden
újszülöttnek. Lásd, az ezrednél volt nálunk egy kapitány, aki még
nagyobb korhely volt, mint én; és ennek a fia (serfőző
Christiániában) valóságos dromedár, akit majd külön kell agyonverni.
A szárnysegéd meg szörnyen szolíd, robusztus ember volt; tavaly
halt meg a fia mint irnok tüdővészben. Az ezredes fia még ennyire
se vitte; félesztendős korában pusztult el agykéreggyuladásban;
pedig az apja se nem ivott, se nem dorbézolt, ma is él a feleségével
valahol a sarkvidéken, mind a ketten kilencvenesek. Látod, neked
van egy nagy előnyöd a tüdővészes fiú fölött; nemcsak hogy tovább
vitted (végre is negyvenkét esztendő is valami), de te, mint doktor
jobban megismerkedhettél a halállal, aki nem olyan szörnyű legény,
mint festik. Megtanulhattad, hogy meghalni (ránk, magunkra nézve)
sem nem jó, sem nem rossz, s hogy néha az nyer, aki a rövidebbet
húzza. Hadnagyi szavamra, csak az írók félnek a haláltól.
És hozzáfűzhetné, az írókról szólva, hogy az öröklés szörnyű
jelenségeinek ez a kipécézése a lehető legcsúnyább lutri, mert
hamis játék. A természet hieroglifáiban nem olyan könnyű olvasni,
hogy mindjárt bizonyítgatni lehessen velök. Az emberi
dokumentumokban olvasni nem tanít meg semmi paleográfia. S ez a
hamis játék különösen feltűnő az olyan írónál, aki elindul az
igazságot keresni – miféle igazságot? a bölcsek kövét? – amint Don
Quijote elindul az elnyomottakat védelmezni s amint Pickwick útra
kel embert szeretni.
De térjünk vissza Norához.
Nora nem talál kibúvót, Günther megkísérli a legvégsőt. Az áruló
sorok ott hevernek Helmer levélszekrényében, melyhez csak neki
magának van kulcsa. Norának minden igyekezete az, hogy Helmer a
szekrényt ne nyissa ki mindaddig, míg Lindenné valami expedienst
nem talál.
 Következik egy jelenet, mely majdnem annyira önkényes, mint
banális. Nora „életre-halálra“ táncolja a tarantellát, szilajul és
kétségbeesetten, hogy lefoglalja Helmert. Mindez teatrális és
hatásos. Régi, de biztos: a vén tyúkokból készül a legjobb leves.
Semmi kifogás. Csakhogy Sardou, aki pedig nem ellensége a
konvencióknak, aligha méltóztatott volna megírni a jelenetet. Öreg
színpadi tréfa ez, Marie Tudor vagy Marion Delorme stílusban.
Azonkívül kissé kényes tréfa is. Hagyján az ötlet (ámbár Nora csak
nem reméli, hogy egy egész nap táncolva fogja férjét lefoglalni?
ehhez a Háromcsőrű kacsa polgármestere kellene; egy-két perc
pedig nem határoz), hagyján az ötlet, de ez a nagy bizalom a
színpadban? Ez a tapogatózó drámaíró tévedése, aki látja ugyan
maga előtt az alakjait, de úgy, amint élnek s nem úgy, amint a
színpadon mozognak. Ha Nora személyesítője magában a táncban
nem tudja kifejezni az alak báját és varázsát, a hatás könnyen az író
ellen fordulhat.
De ha Sardounak nem méltóztatott volna megcsinálnia a
tarantella-szcénát, a harmadik felvonás első jelenetét – Lindenné és
Günther között – sohase tudta volna megírni. A két hajótörött
szövetségkötése a legmagasabb rendű dolgok közé tartozik,
melyeket színpadon láthatni. A maga egyszerűségében a
legnemesebb fajta chef d’oeuvre a chef d’oeuvreben.
Lindenné és Günther valaha szerették egymást, csak a sors
kegyetlensége választotta el őket. Az ilyesmi sohasem múlik el
egészen. A régi érzés árnya, a szánalom az elbukott iránt, meg a hit,
hogy ezt az embert még meg lehet menteni: megtermik
gyümölcsüket a Lindenné termékeny, tettrekész lelkében.
„Természetében van az áldás, mint az elemeknek“, ahogy
Shakspere mondja Desdemonáról. És itt Lindennének kettős
önfeláldozásra nyílik alkalma, azonkívül, hogy lesz mivel betöltenie
életének ürességét. (Nem én mondom, a puritán mondja.) Günther
vele, mellette új életet kezdhet, és Nora is visszakaphatja a
veszedelmes aláírást. Günther megörül az ajánlatnak. Ahogy
Lindenné megkínálja a kezével, abban van valami evangéliumi.
Mindez gyönyörű, csakhogy…
 Igen, megint van egy „csakhogy.“ Ibsen itt olyan nagyot bonyolít a
csomón, hogy majdnem megoldja akarata ellenére. Mert hisz most
már csak materiális akadálya van a Nora szabadulásának. A levél
abban a szekrényben. (Hogy is nem lopják el azt a szekrényt
mindenestől?!) Norának pedig nem szabad menekülnie; hol volna
akkor a dráma? De Ibsen azt sem engedhette, hogy a katasztrófát
csak egy materiális dolog idézze elő. S azért itt egyet fordít a dolgon.
A levelet Günther vissza akarja kérni Helmertől olvasatlanul.
Lindenné erre azt mondja: „Nem, jobb lesz, ha a levél megérkezik.
Hadd magyarázzák ki magukat.“ – Lindenné okos asszony, s a
szándék bölcs. De Nora szeretné megsemmisítve látni a levelet s
Lindenné, a jó barát, eddig szintén így gondolta. Úgy látszik, meg
van írva, hogy a jó barát legyen az, aki a legjobban serénykedik a
családi katasztrófák előidézésén.
Elérkeztünk a nagy jelenethez.

III.

Az áruló levél megérkezett rendeltetése helyére. Kettős

Könyvvitel úr, aki eddig olyan síma, olyan helyes volt, mint azok az
újdonatúj bankjegyek, melyeknek immár parancsnokává lett, a
nyájas Helmer kiront dolgozószobájából mókuskájához, és
ilyenforma brutális szavakra fakad:
– Boldogtalan! Mit cselekedtél?! Oh, mily borzasztó ébredés!
Nyolc esztendeig szememfénye volt, és mit kellett megérnem! Nyolc
évi képmutatás, hazugság! Megmételyezte a levegőt, amelyet
gyermekeim beleheltek… És nemcsak a hazugság, de a bűntett
is!… Tönkretettél, el vagyok veszve: Ennek a gazembernek a
karmaiból ki nem szabadulhatok!… És ha meghalnál is, az sem
segítene rajtam. Gyanusítanának, hogy bűntársad voltam!… Itt
maradsz a házamban, de a gyermekeimet nem nevelheted többé!
Nora csak néz.
 Biz ezek kemény szavak, Helmer úr. Ibsen ugyan előre készített
önnek egy mentséget, azt, hogy ön most nincs normális állapotban.
A jelmezbálon kissé mámorossá lett, az imént egy kis érzéki
fölindulást állott ki, s barátjának a pártija is fölizgathatta. Ilyenkor az
ember hamarább heveskedik. Hanem azért mégis nagyon kemény
szavak ezek, Helmer úr, különösen az olyan szerelmes férj
szájában, aminőnek az imént mutatkozott. Gyávaságát, önzését és
szívtelenségét legalább leleplezhette volna egy kissé; attól még
nagyon haszontalan ember maradhatna. Ismételjük, Ibsen nagyon
mostohán bánt önnel, csak azért, hogy a Nora elhatározó lépését
előkészíthesse. De így meg azt nem értjük, hogy tudott ön ezzel a
természettel nyolc esztendeig olyan korrekt maradni?! Hogy esett
az, hogy ez a jókora brutalitás mindeddig semmi életjelt sem adott?!
– Menjünk tovább.
Günther visszaküldte a hamis aláírást. Helmer föllélegzik. A
megrémült állat abbahagyja az üvöltözést; s a korlátolt ember
alantas öröme valóságos áradozásban tör ki. Kitárja karját, mindent
megbocsát.
Erre Nora ilyenformán felel:
– Köszönöm a bocsánatodat. Ülj le. Beszélni valónk van. Nyolc
éve vagyunk férj és feleség. Nem tűnik fel előtted, hogy azóta most
beszélünk először egymással komolyan?… Te engemet sohasem
szerettél, csak örömet okozott neked, hogy belém voltál bódulva…
Nagyot vétettél irányomban… Bábuja voltam a papának is, bábud
voltam neked is; igaz, hogy nekem is megvoltak a bábuim, a
gyermekeim… Nem voltam boldog, csak hittem, hogy boldog
vagyok… Vidám voltam, de nem boldog.
Álljunk meg egy kicsit. Előbb, mikor a szegény kis norvég baba
csak néz, mialatt a másik ágál, és megint csak néz, kerekre nyílt
szemmel, mintha nem hinne látásának, mintha meg akarna győződni
róla, hogy azt az embert látja-e, akitől nyolc év alatt három gyermeke
született? – Ibsen már megkapott bennünket. Itt meg már éppen
közel vagyunk az elragadtatáshoz. Az a mozdulat, mellyel Nora,
mikor már végképpen fölnyílt a szeme, leül komolykodni, hogy a
mélységes csalódásán érzett keserűséget madárfejecskéje minden
logikájával meghányja-vesse férje előtt – oly szép és oly igaz! S
nagyon természetes az is, amivel kezdi. Azt mondhatnók ugyan
neki: – Kedves kis Nora, ha ön nyolc esztendeig azt hitte, hogy
boldog, akkor ön csakugyan boldog is volt. Fájdalom, az illúziók
emez árnyékvilágában nem jut osztályrészünkül másféle boldogság,
csak az, hogy időnkint boldogoknak képzeljük magunkat. És már
kivételesen boldog az, akinek szép rész jut ezekből az illúziókból.
Önnek nincs igaza, ha a multat is panaszolja. Elég baja van önnek a
jelennel. Átkozza ezt.
Mindegy. A jelenet gyönyörű. Annál inkább, mert Nora
igazságtalansága a mult iránt nagyon is érthető. Mikor valakit olyan
nagy keserűség ér, mint amilyen a szegény kis norvég babát érte,
akkor könnyen azt képzeli, hogy fájdalma nem fér el a jelen szűk
medrébe, hogy keserűsége kezdet nélkül való és véget nem érő,
hogy szíve, mióta dobog, üldözöttje volt a sorsnak; ilyenkor könnyen
úgy rémlik, hogy a boldog órák mindössze is csak boldog percek
voltak. Ez igaz, az egész nagyon szép, siessünk gyönyörködni
benne. Mert haj, a mi örömünkről is mindjárt kiderül, hogy illúzióban
ringattuk magunkat, mikor tartósabbnak reméltük.
Helmer mentegetőzik. És mentségében sok az elfogadható.
Elítéli magát felindulásáért, hivatkozik az enyhítő körülményekre;
emlékezteti Norát, hogy sohasem mutatta, mintha másféle életre
vágynék; sőt ígéri jóakaratát, hogy ezentúl minden úgy lesz, amint
Nora kívánja.
Valamivel lejebb, mint Skandináviában, valami olyan országban,
ahol az elhatározások ingadozóbbak s az akarat gyöngébb mint
odafönn, a baba, valami kedves kis Frou-Frou, itt már megadná
magát. Végre is a fájdalom kemény volt, de első és talán utolsó.
Olyan kedvesen fogadkozik ez az ember, aki azonkívül férj is s aki
nyolc esztendeig mindig gyöngéd és figyelmes volt. Azután meg
ebből a férjből szerető is szól, akit a mi babánk sokáig nagyon
szeretett. Frou-Frou talán már itt megadná magát.
 De lehet, hogy Frou-Frout is rágalmazzuk, hogy ez nagyon
közönséges gondolkodás; s Ibsen azt mondhatná, hogy az ilyen
asszonyokról nem érdemes drámát írni. Sőt bizonyos az is, hogy a
mi kis norvég babánktól egészen más elhatározást várunk. Valami
eredetit, valami ideálist, valami északit.
Nora azt válaszolja Helmernek:
– Hiába. Nem hiszek neked többé. S én azon vagyok, hogy új
életet kezdjek; nevelni akarom magamat. Te nem vagy az az ember,
aki engem nevelhetnél. Magamnak kell hozzálátnom. És ezért
elhagylak.
Patvarba, ez az ötlet már ugyancsak északi! Nem az elhatározás,
hanem a megokolás. De lássuk közelebbről.
Helmer figyelmezteti kötelességeire.
– Vannak más kötelességeim is, éppen olyan szentek, mint
amazok: magam iránt. Nemcsak anya és feleség vagyok, de
mindenekelőtt emberi lény, éppen olyan, mint te, legalább
megkísértem azzá lenni. Nem tudom, mi a vallás, majd gondolkozni
fogok rajta, ha egyedül leszek. Nem tudok semmit, csak azt, hogy az
én gondolkozásom egészen más, mint a tied. Azt is megtudtam,
hogy a törvények nem olyanok, mint aminőknek képzeltem; de
sehogy se fér a fejembe, hogy ezek a törvények igazságosak. Meg
akarom tudni, kinek van igaza: nekem-e, vagy a társadalomnak?
Ah, szegény kis Nora, ezek nekünk már nagyon is norvég, sőt
khinai szavak. Hogy jut mindez eszébe? Szociológiai könyveket
olvasott, s a feminizmus ügyét védő munkák nagyon is termékeny
talajra találtak bájos fejecskéjében? Ezt ugyan éppenséggel nem
sejtettük eddig. És hogy képzeli tervének a megvalósítását? Herbert
Spencert fogja olvasni, vagy a Revue des Deux Mondes-ot? Ej, ej!…
Hogy egy olyan jó kis asszonyka, mint Nora, elhagyhassa a házi
tűzhelyét, ahhoz valami nagyon erős ok kell. S nem csak erős ok, de
valami cél is. Az ok, mely a kis norvég babát hűtlenné teszi a
babaszobához, még csak hagyján. Ámbár a bourgeois-felfogásra,
mely azt vallja, hogy nincs olyan ok, amiért három kis babát az
édesanyjok elhagyhatna, nem tudok anathémát mondani. De
respektáljuk Norának az érzékeny természetét, s fogadjuk el az okot,
remélve, hogy majd visszatér, ha fájdalma enyhül. Hanem a cél? Ha
még egy ideál volna, mint Frou-Frounál?! Ebben a puritán világban,
úgy látszik, az egyetlen ideál, akiért az asszonyok elhagyják
férjeiket: Pierre Leroux. Honnan az önnevelésnek ez a hirtelen
vágya? Miért nem nyugszik bele a házi nevelésbe? Mit vár az
idegentől: miféle iskolát?
Aggódva figyelünk a mi kis lázadónkra, hátha valamely erősebb
okot, meg valamely magasabb célt fog kideríteni. Az egyik
óhajtásunk teljesül. Megvallja, hogyha elhagyja férje házát, azért
teszi, mert már nem szereti Helmert. Nem szereti, mert Helmer nem
tette meg, amit a kis norvég baba tőle várt. Nora azt remélte, hogy
Helmer meg fogja őt védeni s magára vállalja a hamisítás bűnét.
Nem fogadta volna el ezt az áldozatot, de mit használt volna
tagadása? Hogy ezt megakadályozza, megölte volna magát. Ez a
sok „volna“, ez az ő nagy csalódása.
Ah, ez már a női szív univerzális nyelvén van mondva! Ezt már
megértjük. (S most világosodik ki előttünk, miért kacérkodott Nora a
halállal, a Rank jelenlétében. Ez akkor kissé zavaros volt, ami
szintén egy kis technikai botlás.) Csodálkozunk ugyan, hogy várhatta
Nora ezt a regényes önfeláldozást az ő szörnyen prózai férjétől, akit
maga is a nagy pedánsnak ismert? De hát, akit nagyon szeretünk,
attól sok olyat remélünk, amire csak képzelődésünk ad képességet a
szeretett embernek. Hanem, ha ennyire szerette, hogy veszhetett el
ez a nagy szerelem olyan rögtönösen? Sem nagy csalódása, sem
Helmer brutalitása nem elegendő magyarázat erre.
És időzzünk egy percig ennél a pontnál. Ilyen áldozatot csak a
nagy szerelem jogán kívánhatni. „Én úgy képzeltem a szerelmet és a
házasságot, hogy ezt természetesnek találtam.“ Valami effélét mond
Nora. Rendben van. Aki így gondolkozik és érez, az nagyon szeret,
mindent kíván, mert mindent ad. De ha ennyire szereti férjét, ha
mindenre képes érte, akkor megbocsát. Megbocsát, nem a három
gyermekért, nem a jövő reményében, hanem megbocsát, mert
szeret. Eltemeti magába keserűségét, talán egy szóval sem sejteti,
minő csalódást ért meg, szerelme „szárnyát veszti“, de ha olyan
nagy szerelem volt, akkor valami megmarad belőle, s ez elég arra,
hogy megbocsásson.
Ám fogadjuk el, hogy a Nora szerelme gyöngéd növény volt,
mely meghalt egy karcolástól. Még akkor sem látjuk, mi az a cél,
amiért megtagadja nagy kötelességeit. Azok a rideg, tudákos szavak
nem arra valók, hogy valami magasztos cél gyanánt tüntessék fel
azt, amit Nora a Helmer házán kívül keres.
– Te nem úgy gondolkozol, mint én. Mikor elmúlt a veszély, nem
amely engem fenyegetett, de amely rád várakozott, te mindent
elfeledtél… Úgy tetszik nekem, mintha nyolc évig éltem volna együtt
egy idegennel, akitől három gyermeket szültem…
Hiába Helmer minden könyörgése. Norának csak egy vigasztaló
szava van hozzá:
– Igen, még találkozhatunk. De akkor a legnagyobb csodának
kell megtörténnie. És elmegy.
– A legnagyobb csoda! – tünődik Helmer, s a függöny legördül, a
darabnak vége.
„A legnagyobb csoda!“ – tünődünk mi is azon a rébuszon,
melynek megfejtését Ibsen a nézőre vagy az olvasóra bizza.
Ha ez a csoda a Helmer lelki átalakulását jelenti, úgy erre kevés
a kilátás. De talán inkább ez a magyarázat:
Hogy mit jelent „a legnagyobb csoda?“ Semmit se jelent. A kis
norvég baba nem fogja ezt megérni. Egy darabig vergődik, azután
elpusztul belé. Ugy két hét mulva elemészti magát. Szegény kis
költöző madár! Egyszerre csak lebukik valahol s eltűnik a
harasztban.
Higyjük a jobbat. Reméljük, hogy Lindenné akinél Nora szállást
keres az első éjszakára, más nézetekre fogja téríteni. Ennek a
tapasztalt asszonynak legalább, mikor a fejét vesztett kis baba késő
éjjel beállít hozzá, ilyenformán kell szólnia Norához:
 – Nagy fába vágod a fejszét, édes kis Nora. Új életet kezdeni,
elfelejteni mindazt, ami a könyvekben van, önálló, eredeti ideákat
alkotni mindenről, megoldani a társadalmi és vallási problémákat –
mindez nem olyan könnyű dolog. A jó szándék nem elég hozzá. És
azután, ha tisztán látnád is a dolgokat? Ha úgy találnád is, hogy
neked van igazad, s „nem a társadalomnak“, ugyan mit érnél vele? A
dolgok rendje ellen nincs mit küzdeni. Az eredmény nem érdemli
meg a fáradságot. Ha nem volnál most is a régi baba, ha ahelyett,
hogy Bobbal és Ervinnel hancuroztál, s valamit olvastál volna, úgy
ma türelmesebben gondolkoznál. Ámbár jobban töltötted idődet a
babaszobában, mint a könyvtárban töltötted volna. De sem az élet,
sem a könyvek nem taníthatnak egyébre, mint megnyugvásra. Ott
kell érvényesülnie a te egyéniségednek a babaszobában. Vannak
más feladatok is, de ez biztosabban vezet eredményhez. Igaz, hogy
házasságod nem volt a legszerencsésebb, mert férjed nem tudott
megérteni. Igaz, hogy van a tiédnél ideálisabb házasság is, az,
amely két egymáshoz való szívnek és léleknek szövetsége. De ha
csak olyan emberek kelhetnének össze, akik előbb „az összes
szociális és vallási problémákat megoldották“, akkor a világ tele
volna törvénytelen gyerekkel. S azután a te férjed nem is a
legrosszabb emberek közül való. Mindenesetre megvan az a jó
tulajdonsága, hogy a tiéd. S nem jó az embernek egyedül lenni,
Nora.
Bizzunk Lindennében: másnap haza viszi Norát.
 XL.

IBSEN.

A társadalom támaszai.
(Dráma 4 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1890 április
18.-án.)

„Ez a darab mértéken túl norvég!“ – mondta valaki a bemutatón s

mintha ez a mondás jellemző volna arra a hatásra, amellyel Ibsen
darabjai Budapesten találkoztak.
Az az új stílű jellemzés ugyanis, hogy valami: „norvég“,
tudvalevőleg ilyenformát akar jelenteni:
– Milyen szép! Milyen elragadó szép!… Ámbár nehéz volna
megmondani, mi benne a szép, de éppen azért szép, mert ilyen
bizonytalan érzetet keltő, mert nyugtalanító, mert megzavaró… És
mennyire igaz! Mily rettenetesen igaz!… Ámbár csak azért tűnik fel
oly szertelenül igaznak, mert különösen váratlan és idegenszerű,
mert a hihetetlenségig meglepő, mert álmélkodásba ejti az embert!…
Szóval gyönyörű!…
Mindezt Ibsen budapesti rajongói néha így mondják röviden:
„Mennyire norvég!“
A közönség mindig odaadó csodálója minden exotikumnak. Minél
kevésbé érti meg az exotikus merészségeket, annál szívesebben
lelkesedik értök. Igy okoskodik:
 – Lám! Az ember azt hinné, hogy ez képtelenség, pedig hát úgy
látszik, éppen ez a jellemző! Persze, ott, azon a vidéken másféle
emberek laknak, mint mi!… Istenem, mennyire igaz lehet ez!…
Mennyire igaznak kell lennie!… – mert hisz egészen más, mint a mi
ismeretes, közönséges, lapos igazságunk!… Oh, be gyönyörű!…
De a Társadalom támaszaiban vannak jelenetek, amelyek
egyike-másika kissé túlságosan szépnek és túlságosan igaznak
tűnhetik fel.
Ibsen a Társadalom támaszaiban egy nagyszabású képmutatót
akar festeni, aki hatalmas struggleforlife-er, ahogy a Daudet Paul
Astierja óta mondani szokás. A dráma az volna, hogy ez a nagystílű
„self-made-man“ elszörnyed a tulajdon létének a „hazugságától“ s
nyilvános gyónásban keres vezeklést.
Bernicknek hívják. Konzul Norvégiának valamelyik tengerparti
városkájában.
Bernick úr viselt dolgai a következők:
Megcsalta az édesanyját és a hugát. Kitudta őket a kis
vagyonkájukból.
Pénzért házasodott. És pedig elég csinos nyíltsággal. Olyan
házhoz járt „háztűznézőbe“, ahol két leány volt. Először az
idősebbnek udvarolt, de mikor megtudta, hogy egy gazdag nagynéni
a vagyonát a fiatalabbra akarja hagyni, egyet gondolt s megkérte a
kisebbiket, akit meg is kapott. A nagyobbik leány, mikor megtudta
Bernicknek ezt az elhatározását, fölkelt ülőhelyéből és pofonvágta a
közös vőlegényt.
Elhódította egy vándorszínésztől a feleségét, aki azután egy kis
leánynak adott életet. A vándor-színész meglepte a szerelmes párt;
Bernick kénytelen volt kiugrani az ablakon. Hogy ezt a botrányt
elpalástolja (mert ha a dolog kitudódnék, le kellene mondania a szép
pártiról), ráveszi a menyasszonya öccsét, hogy a stiklit vállalja
magára. Pedig ez nem kis vállalkozás. Mert az a következése, hogy
az önfeláldozó sógornak ki kell vándorolnia Amerikába (a faképnél
hagyott menyasszonnyal), természetesen, hogy „új életet kezdjen“.
Tönnesen János vállalja ezt.
Milyen ostoba ez a János! – ütődünk meg. De van-e
mélységesebb emberi vonás, mint az ostobaság? – magyarázzuk
meg magunknak a lelkesedésünket.
Bernick nem volna tökéletes hamis „csőd“ nélkül. Úgy látszik a
„csőd“ szülőhazája Norvégia. De Bernick itt is magasabbrendű
lénynek mutatkozik, mint a Björnson Tjälde-je. Mikor fizetésre
képtelenné válik, azt a hírt terjeszti el, hogy a fizetésre kész
összeget ellopták tőle. Hadd higyjék, hogy a most már „föld nélküli“
János volt a tolvaj! Tehát: becsapja a sógorát, csal és tolvajnak
rágalmazza a sógorság mártírját.
Mikor a darab kezdődik, még nagyobb huncfutságon töri a fejét.
Vicinális vasutat akar építeni. Tavaly még ellenezte a dolgot, mert a
vállalat idegeneknek vált volna hasznára, most azonban lelkesen üti
mellette a vasat, mert az ő zsebének fog gyümölcsözni. Derék
norvég honfitársai mindamellett nem kételkednek benne, sőt
ellenkezőleg bálványozzák. Ő a „társadalom“ „legfőbb támasza“, az
első törvényhozó és ítélő bíró morális dolgokban, stb. stb. Miért?
Mert promenádot csináltatott a városnak. A derék norvégok!
De itt következik a dráma.
Mikor a társadalom legfőbb támasza a legerősebben munkál
rajta, hogy becsapja a társadalom többi támaszát, beüt a menykő.
Megérkeznek az amerikaiak.
A nem éppen szívesen látott vendégek kompromittálni kezdik
Bernicket. A társadalom cölöpjei megfordulnak árkukban s
elfordulnak a konzultól. Az ujságok rátámadnak.
Még más baj is van. A bélyeges János el akarja venni Dinát, a
megboldogult vándorszínésznőnek Bernicktől való felnőtt leányát.
Micsoda botrány! S még hozzá János elkezd handa-bandázni;
fenyegetőzik.
 Bernicknek egy bibliai ötlete kerekedik. Gyöngéden gondol a
Dávid király és Urias esetére s elhatározza, hogy az alkalmatlan
sógort és sógornőt visszautaztatja Amerikába, egy rozzant hajón,
amely majd szíves lesz elsülyedni.
(Bizonyára csak növelheti az exotikumokért lelkesedő
elragadtatását, hogy ez a Bernick a legnagyobb gazember, akinek
író valaha életet adott. Bernickhez képest Rocambole valóságos
Murillo-angyalka.)
De, íme, a fordulat.
Az a hír érkezik, hogy Bernicknek a tizenhárom esztendős
szökevény fia ugyanazon a hajón van, amelyet a konzul a sógorság
kiirtásának a céljára rendezett be. Oda van a fia! S erre a hírre a
nagy bűnös megtörik. A fiú megkerül ugyan, sőt kiderül az is, hogy a
szeretett rokonok se a rémbárkán utaztak, de Bernicknek a
színváltozása már megtörtént. Meggyónik nyilvánosan, Jánost
igazolja s a vicinális vasutat áldozatul viszi az eszmények oltárára.
Bernickben a következetesség akkora, hogy még akkor is, mikor
megtér, becsapja a kompanistáit. Bizonyosak lehetünk benne, hogy
haldokolva meg fogja csalni a papot. Ne sokat higyjünk a
megváltozásában: Bernick recidivistának született.
Különös, hogy az egyetlen jelenettel, mely csakugyan drámai
volna ebben a kietlen darabban, milyen üzleti gyorsasággal végez a
költő. Arról a jelenetről van szó, amikor Bernicknek hírül hozzák,
hogy Olaf az „Indian Girl“-ön van. Alig hogy megvan ez a kis,
drámainak tetsző konfliktus, a szerző siet vele, hogy megnyugtasson
bennünket. Pedig Bernicknek a pálfordulása közvetetlenül ennek a
hírnek a hatása alatt sokkal magyarázhatóbb volna, mint akkor,
mikor már minden dolga jobbra fordult. A gyöngéd érzés, melyet a
számító üzér meglehetősen páncélozott szívében táplált, amúgy is
Hugo Viktor-szerű.
Sok szép vonás van a Dina Dorff s a konzul hugának alakjában.
A szcenéria ügyes; a darab egésze azonban sokkal elnyújtottabb,
semhogy unalmassá ne válnék.
 XLI.

IBSEN.

A tenger asszonya.
(Bemutatója a Nemzeti Színházban 1901 szeptember 20.-án.)

Ellida, egy világítótorony őrének a leánya, férjhez ment Wangel

doktorhoz, akinek első házasságából két nagyocska leánya van.
Férjhez ment hozzá, mert akkor éppen nem volt kosárosztó
hangulatában, mert tiszteli, becsüli Wangel doktort s mert ez holtáig
eltartja őt. De nem boldog vele; nem tud anyja lenni a
gyermekeknek, utóbb a feleség kötelességeinek se akar megfelelni.
Nem akar megfelelni azért, mert rájön, hogy lelke nem a férjéé.
Ellidának multja van. Egyszer egy idegen hajóssal találkozott, aki a
sarkvidék csodálatos szépségeiről beszélt vele. Ellida örömmel
hallgatta a rozmárokról s más egyebekről szóló elbeszéléseket: a
tengert járó ember képzeletében eggyé vált a tengerrel,
szimbolumával annak, ami borzalmas és vonz. S az idegen
eljegyezte őt. Összekötötte gyűrűjét Ellida gyűrűjével s a két gyűrűt
bedobta a tengerbe jó messzire. Azután az mondta neki: „Most
elmegyek, de majd egyszer eljövök érted.“ Azóta Ellida a tengeré.
Minden gondolatát a végtelen foglalja le; gyermeke születik s a
gyermek szeme színeket vált; olyan, mint a tenger, elborul, földerül;
olyan mint az idegen szeme. Ellida megérti, hogy bűnt követett el,
mikor feleségül ment a doktorhoz, mert hisz az önként adott ígéret
szerinte jobban leköt, mint az esküvő formaságai s bezárja ajtaját
férje elől.
 Mindez „premissza“; mindez esztendőkkel azelőtt történt, hogy a
függöny először felgördül, Nos, mi történik az után? A harmadik
felvonás végén megjelenik az idegen s szól, mint vitéz Bor: „Jöttem
érted.“ Wangel nem megy vele birokra, hanem elkezd feleségével
tárgyalni, mint egy ügyvéd. De hiába, Ellida úgy érzi, hogy neki el
kell mennie azzal az emberrel, mert hozzája tartozik, mint amaz a
tengerhez, s mint ő is a tengerhez és a tengerlakókhoz, mert a
tenger emberei külön faj, életföltételeik mások, mint a szárazföldi
embereké. Ekkor Wangelnek az jut eszébe, hogy az asszony
választhat. (Mintha már eddig nem választott volna.) A rabulistának
ez a fogása imponál a tenger asszonyának. Ha ő szabad, ha ő
választhat, akkor hát marad Wangelnél. Ami az első pillanatra úgy
látszik, mintha mélységesen igaz volna, mert: nitimur in vetitum, s
igen asszonyi: olyanra vágyódni, ami nincs. De akit a szavak nem
kápráztatnak el, mint a hisztérikus és egy kicsit komédiás Ellidát, az
fölismeri a közönséges színpadi fogást. Mert: szabadság ide,
szabadság oda, hol maradt – a tenger? Az őserő varázsereje a
pipogya férj egy szavára megszűnt?
A cselekvés, mint ebből is kitetszik, az idegen megjelenéséből s
a „választás“ nagy szcénájából áll. A harmadik felvonás közepéig
csak arról értesülünk, apró dózisokban, hogy mi történt előbb.
Később is mellékalakok ügyei foglalnak le sok jelenetet. Ennyi
cselekvés egy öt felvonásos drámára bizonyára kevés. De, ha egyéb
nem, már a darab fölépítése is megérteti velünk: miért nyilatkozott
Sardou olyan sok maliciával a norvég hódítóról, amikor ennek
munkái Párisba is eljutottak.
Mert a színpad francia nagymesterének a hódító norvég
drámaíró volt a legnagyobb konkurrense. A fjordokon elábrándozó
excentrikus ősz, bár szüntelen poétizált és imponálóan
komolykodott, tulajdonképpen a színpadi bűvészkedés terén
produkálta a legborzalmasabbat. „Mi a szimbólum a színpadon?!…
A ködösség semmit se tesz poétikusabbá… Ez a sok, „ha akarom
vemhes, ha akarom nem vemhes“ lélek nem a színpad lámpái elé
való; a nézőnek tisztán kell látnia, s a szerzőnek úgy kell beszélnie,
hogy ne lehessen félreérteni…“ Ilyenformán beszélt Sardou és sok
visszhangra talált. Pedig a vetélytárs beszélt belőle, mert neki látnia
kellett, milyen kápráztatóan ügyes ez a norvég, aki úgy tesz, mintha
semmi se érdekelné, csak a tulajdon szárnyaló gondolata s mintha –
ahogy költőhöz illik – mélységesen megvetne minden színpadi
csalafintaságot.
Igaz, a Tenger asszonyának hosszú párbeszédei minden
színességük mellett is fárasztók. De már maga az is bámulatos,
hogy e kevés cselekvés földíszítésével s az elbeszélések ravasz
összefonásával oly hosszú időn át ébren tudja tartani ha nem is az
érdeklődést, legalább a figyelmet. Még több színpadi művészet
nyilatkozik abban, hogy nem találhat ki olyan abszurdumot,
amelynek hangulatot ne tudna csinálni: a tonus igazságával s a
háttér részleteinek realizmusával. Ha analizálni akarnók a fentebb
vázolt drámát: a szüzsé szappanbuborékként oszlik el előttünk. A
legnaivabb nézőnek is eszébe jutnak kérdések, melyekre ez a
dráma nem felel meg. Ha az idegen szerette Ellidát és viszont, ha
mind a ketten úgy eggyé váltak a tengerrel, miért nem vitte el az
idegen Ellidát magával a hajójára, ki a végtelenbe? Ellida, ha lelke a
tengerjáró emberé, miért adja oda magát Wangelnek, akit nem
szeret; a végtelenség leányának hogy juthat eszébe, hogy: „élni csak
kell!“, hogyan gondolhat a jövőre, a penzióra, az elhervadásra stb.?
Wangel, ha egy kissé korcsmázó jellem is, hogy tudta elvenni ezt az
asszonyt, akiről lerí, hogy csak rossz mostoha lehet belőle, akitől
mindent várhatott, csak szerelmet nem? Ellida nem volt szabad
előbb, hogy a dokumentált szabadság egyszerre eloltja a
végtelenség után való minden szomjúhozását? És így tovább. A
kérdések egész raja tolul elénk, s e kérdésekre a darab nem ad
semminő feleletet; mintha le is nézné kérdéseinket. S az Ibsen-
fanatikusok hasonlóképpen. Együgyű kérdezősködés! Hisz a három
fő-alak apró magánkörülményei egyáltalán nem számítanak! Ők
megannyian nagy emberi indulatokat szimbolizálnak: ezek a
részletek olyan kicsinységek, amelyekkel a pretor nem törődik; a
néző képzeletére bízza a mese hézagainak a kitöltését. Ellida,
Wangel és az idegen története lezajlik sok polgári családban; a
tenger, a borzalmas, az olthatatlan vágy, az álomkép, aki várat
magára, az örök félreértések és csalódások, a férj és a második
feleség, az örök antipátiák a gyermekek és mostohájok, a második
feleség és a halott asszony között, lekötöttség és szabad
szerelem… Hisz mindez: szimbolum, a mese nem realitás, hanem
stílszerű díszlet.
De ezt a sok szimbolizálást, amitől a szórakozni vágyó néző
ösztönszerűleg idegenkedik, Ibsen úgy adja be közönségének, hogy
mikor a fantazmagóriák régióiban kalandozunk, a néző akkor is azt
véli, hogy valami realitás van előtte, realitás, amelyet csak félig ért
meg s amely csak félig érdekli. Ibsen ezt azzal éri el, hogy míg a
nagy dolgokban szabadjára fantaszta, a staffázst valóban mesteri
igazsággal festi meg. Hangulatot tehát akkor kelt, mikor megragadni
nem tudja a nézőt.
 XLII.

HAUPTMANN.

Crampton mester.
(Vígjáték 5 felvonásban, fordította Karczag Vilmos. Első előadása a
Nemzeti Színházban 1897 október 8.-án.)

Régente a vidéki színpadokon nagyon sokszor adtak egy ócska

francia drámát, amelynek a címe ez volt: Harminc év egy játékos
életéből. Főszerepét, a játékost, még maga a nagy Frédérick-
Lemaitre kreálta, aki a könnyfacsarásnak örök időkre legnagyobb
művésze volt; de pompáztak s tapsorkánokat idéztek elő ebben a
szerepben jóval kisebb talentumok is, Páristól Nisni-Novgorodig,
mindenütt a világon, ahol színházak s jó emberek vannak.
A College Crampton több tekintetben emlékeztet erre a francia
ócskaságra. A darab fölépítése szakasztott olyan; főalakja a lelki
haszontalanság és bravúros kirohanások dolgában édes testvére
ama híres spillernek; a cselekvése is afféle, jobban mondva, a két
darab abban is hasonlít, hogy egyikben sincs egységes akció. Se ez,
se az nem dráma; hanem mintha egy nagyon hosszú s bonyodalmas
regényből hallanánk egyes párbeszédeket. – A Hauptmann
darabjának helyes címe ez volna: Öt nap egy iszákos életéből.
Öt nap, vagy öt kép, sőt képecske, mert ennyi az egész. Még
jelenetekről se igen beszélhetünk, mert nagyobb szcéna is csak egy
van a darabban, az, amelyben elhagyja műtermét s családját. A
többi felvonás, Crampton három-négy különböző szituációban,
rosszban és jóban, többször rosszban, mint jóban. Crampton, aki
mindenféle szituációban haszontalan, de elég változatosan
haszontalan. A többi szereplő csak utilité (az újabb képekben új és új
szereplők lépnek föl Cramptonnak statisztálni, mint a régimódi
regényekben szokás); ami történik, az mellékes; ha szigorúan
ítélünk, nem történik semmi.
Egy iszákos öreg piktort, aki tanár egy művészeti akadémián,
elcsapnak az állásából s a vén korhely végképpen elzüllik. De
elhagyatott, szegény kis leányába beleszeret egy jóravaló
fiatalember, aki véletlenül jómódú is, s ez a derék amorózó felkutatja
a vén tékozló fiút, kiemeli a nyomorúságából s visszaadja neki
műtermét, amelyet egykor ellicitáltak, ez az egész regény. Minden
egyebet ki lehetne hagyni a darabból, anélkül, hogy ez akármit
változtatna a dolgon, mert minden egyéb csak esetleges, a tárgyhoz
nem tartozó. Arra való, hogy túlságos gonddal részletezze az öreg
iszákos mizériáit.
„Drámát“ hiába keresnénk ebben a darabban; még csak drámai
anyag sincs benne. Mi van hát benne? Egy pompás figura, a
Crampton hatalmas alakja. Ezért van az egész darab; nyilvánvaló,
hogy a szerző nem is törekedett a szüzséjéből drámát kovácsolni, s
jeleneteket konstruálni. Csak a főalakkal törődött; hatásos
összeütközéseket, szcénákat nem keresett.
S a főalakja igazán kitünő. Jóval több ez egy színes bravúr-
szerepnél. Crampton eleven, komplikált és mélyen igaz. Ha nem
ismernők Delobellet, a Dickens Micawberjét, Dosztojevszkij
Marmeladovját (Szónya apja a Raszkolnikovban)
csodálatraméltónak mondanók. Ezekkel való szemetszúró
rokonsága azonban kissé lehűt bennünket.
Nem hűthet le annyira, hogy el ne ismerjük e karakter-kép
igazságát s tónusainak gazdagságát. Ez a haszontalan, hazug, léha,
vén munkakerülő a Hauptmann szófukar előadásában csudálatosan
megelevenedik előttünk; feneketlen önzése, hamis bonómiája,
jóhiszemű, de mégis csinált lelkesültsége a művészet iránt,
szándékos és önkéntelen pózolásai, előkelősködése, nagyzolása és
kishitűsége, fizikai és lelki elzüllöttsége, amelyet affektált
melankóliával igyekszik szépítgetni; munkagyűlölete s a munkát
magasztaló fecsegései, úri tempói és önérzet nélkül való lelki
közönségessége, üldözési mániája és szívbeli üressége stb. szép
harmoniában olvadnak össze. Az egész alak oly kompozit s oly
sokfelől megvilágított, mintha Crampton az egész Bohéme kritikája
volna.
Ha csakugyan erre gondolt Hauptmann: úgy kissé igazságtalan.
A Bohéme jobb hírénél; bár ha a Crampton képét tartják eléje,
sokban találva érezheti magát. Hauptmann egyet elhallgat: van-e,
vagy volt-e talentum Cramptonban? Ha nem, ha Crampton csak
közönséges mázoló, úgy nem érdemes ily részletező érdeklődésre.
Viszont, ha Cramptonban egykor művészi lélek lakott: hová tudott ez
elbújni ebben a csunya vén „Saufbruder“-ben?! Crampton lehet:
típus, de a Bohémenek erényei is vannak s Crampton csak a
bohémbetegségek gyűjteménye.
Igy, vagy úgy, az alak érdekes, megkapó s ha Hauptmann (mint a
Strähler Adolffal való ellentétből látszik) a nyárspolgár nézőpontjából
kritizálja is testvéreit Bohémiában, – amit rosszul tesz, mert a
nyárspolgár nem méltathatja eléggé a bohémerényeket s nem lehet
kellőképpen elnéző a bohémgyöngékkel szemben – ez nem változtat
azon, hogy a Cramptonok amily fölöslegesek az életben, oly
becsesek a színpadon. Színésznek és közönségnek egyformán
öröme az ilyen figura s a Crampton alakjáért meg lehet bocsátani a
Hauptmann darabjának úgy szándékos fogyatkozásait, mint szándék
nélkül való gyöngeségeit.
Bennünket a művészeti iskolák kérdése sokkal kevésbé
foglalkoztat, mint a németeket; ami a színdarabban szatíra, az
nálunk kárba veszett, Crampton azonban hatott; s még hatni fog
sokáig.