Egy „Igaz Szerelem” története

Cindy Barreth halálosan boldogtalan, mert szerelme,

Anthony látni se akarja többé. Egy olaszországi nyaralás és
a figyelmes Guiliano lángolása – úgy tűnik – lassan
begyógyítja a lány fájó sebét. A sors azonban úgy hozza,
hogy előbb-utóbb mindenkiről kiderül az igazság:
Giulianóról éppúgy, mint a horvátországi hadikórházban
sebesülten fekvő Anthonyról…
– Kellemesen zötykölődik ez a vonat. De nem szabad elszenderednem,
mert a következő képemhez várok a múzsától még egy kis ihletet. Egy
markáns arcot képzelek, aki a tevét vezeti a sivatagban és az arcát félig
eltakarja a homokvihar elől, de a szeme magával ragadja majd a nézőt.
Még egy kis satírozás a szemhéján, így, most jobban csillog a tekintete
és…
– A francba!
– Bocsánat – szólalt meg a szemben ülő lány, aki a hátizsákjában
kutatva nagyot lökött a kezemen.
– Elgurult a ceruzám, nem láttad valamerre? – kérdeztem
bosszúsan.
Most dúdorászva kémlel szét a lány, és fülig ér a szája. Már amikor
felszállt láttam rajta, hogy nincs ki a négy kereke. Végre megvan a
ceruzám. Na, mára elég. Itt az ideje, hogy egy kis pihenőt engedjek a
szememnek. Ötvenhárom órája vagyok talpon a fenyegetően közeli
határidő miatt. Reggel nyolctól húsz óráig gépeltem a főnököm, Mr.
Ramsay költségvetési tervét, és még az ajtóból utánam szólt,
hazavinnék-e „néhány” oldalt gépelni. Hazavittem. Már másfél éve
munka nélkül voltam és csak a festegetésből tudtam valamicske pénzt
keresni. Ha Amanda, a szomszédom nem megy férjhez amerikai
barátjához, és nem ajánl be engem maga helyett a titkárnői állásra,
altkor most biztosan nem melegedhetnék ebben az új fekete kabátban.
Így aztán egész éjjel gépeltem. Reggelre letettem a főnök asztalára az
ötvenoldalas beszámolót. Titokban azt reméltem, hogy hamarabb
hazamehetek. Aztán ebéd előtt szólt, hogy nagyon sajnálja, de most
tudta meg, hogy a fejlesztéshez több pénzt adnak, újra kell írni
jóformán az egészet. Ismét átgépeltem az éjszakát. Ma délelőtt a napi
posta rendezése után bejött hozzám Mr. Ramsay egy hatalmas adag
cappuccino kíséretében.
Cindy, igazán megérdemel egy kis pihenést, siessen, hogy elérje a
fél óra múlva induló vonatát.
És most itt ülök, végre az ujjaim is pihenhetnek. Milyen kellemes
ez a ringatás, a vonat monoton kattogása…
 – Szia, Mókuska! Ne haragudj, hogy késtem, de Jim autója
elromlott és ki kellett mennem érte.
– Ejnye, Antony, a tízperces út másfél óráig tartott? A temetésedről
is lekésel majd egyszer – mondtam mosolyogva.
ANTHONY!!! A szemem a hangsebességgel vetekedve pattant ki a
szendergésből. A szívem a torkomban vert. Anthony nincs! Anthony
nem jön többé! Anthony meghalt! Legalábbis számomra. Azok után…
Áll a vonat. Jézusom, Nottinghamben vagyunk!– Kislányom, mindjárt
kész az ebéd, nem akarsz még felkelni?

Fél szemmel az órára pillantottam. Háromnegyed tizenkettő! Mikor

is dőltem le az ágyra? A három órás híreket még meghallgattam…
Alvajáróként kitámolyogtam a konyhába.
Az asztalon illatozó rakott hús kárpótolt valamelyest a meleg, puha
ágyért.
– Helló Cindy, Csipkerózsikának készülsz? – érdeklődött a húgom.
– Volna egy ajánlatom számodra. Ha estére kölcsönadod az új kék
blúzodat, megmondom hol van az a kazettád, amit már egy hete
keresel.
– Te kis kígyó, szóval már megint te vetted el?! Tudtad jól, hogy
átkutattam mindent miatta és nem szóltál!
– Jaj, gyerekek, Cindy, legalább te légy…
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon.
– Ja igen, Cindy, ma már háromszor keresett az új lovagod.
– Kicsoda? Tom?! Anya, vedd fel légy szíves, nem vagyok itthon,
dolgozom, még alszom! Találj ki valamit! – kértem kétségbeesve.
– Én a helyedben nem ráznám le őt is, vagy örökké anyáékkal
akarsz élni? Annyi szent, ha tizenkilenc éves leszek, összeházasodunk
Péterrel. Ne aggódj, majd te leszel a baby sitterünk, hogy láthass néha
kisbabát, mert neked, ha így folytatod, sose lesz.
– Befognád, Barbara?!
– Miért, mert megmondtam az igazat? Az utóbbi egy hónapban volt
kettő Thomas, egy Richard, egy Dave, erre az én kedves nővérem?!
Kettő, maximum három randi után látni sem akarja szegény, szerelmes
hódolóit.
– Ha megkérhetnélek, akkor inkább most az evéssel foglalkozzunk.
Anya belépett az ebédlőbe.
– Cindy, Thomas Blake üzeni, hogy tizenhét órakor újból hív,
szeretne színházba menni veled. Kislányom, én csak egyet mondhatok
neked, minden álomalaknál többet ér egy hús-vér férfi.
– Kár a gőzért, anya, mondtam én nektek, hogy az én esküvőmre
gyűjtsétek a pénzt, mert az övé sose lesz meg.
Szerintem azért nem megy el a negyedik randira, nehogy fény
derüljön kiállhatatlan természetére – vigyorgott csúfondárosan Barbara.
– Barbara, ha tudni akarod… Nem érdekes, hagyjatok békén! –
felpattantam és bevágtam magam mögött az ajtót.
Napok óta ugyanazt fújja. Hát nem látja mennyire fáj nekem, hogy
így alakult?!
Már megint itt fekszem az ágyon kisírt szemekkel. Hosszú idő óta
először zokogtam. Pedig megfogadtam, hogy soha… Kitört belőlem az
elmúlt hónapok minden keserűsége. Sírtam a ki nem mondott
szavakért, gondolatokért, amelyeket a fejemben tartok fogva. Barbara
mindig tudja a módját, ha nem engedek a követeléseinek, hogy mivel
bántson meg. Mit tudja ő, hogy mennyire szerettem Anthonyt? Jobban
az életemnél. És mit jelent nekem most a hiánya?!
Az első naptól kezdve, attól a gyönyörű szeptemberi naptól kezdve
rettegtem, hogy elveszíthetem. Éreztem, ez nem normális dolog, így
kötődni valakihez. Mi lesz, ha elhagy, ha valami baja lesz, mi lesz
veled, Cindy? Találkozott a zsák a foltjával, ha elszakítanak minket
egymástól valami borzalmas dolog történik velem, nem kapok levegőt,
vagy megáll a szívverésem. Nem, Cindy. Ennyire NEM SZABAD
szeretni valakit. Mutasd csak meg magadnak, hogy tudsz nélküle élni –
gondoltam mindannyiszor, amikor erőszakkal el próbáltam zavarni
magamtól. Milyen könnyen kimondtam: Anthony, ne gyere többé!
És amikor fordult az ajtó felé, már repültem volna elé,
megállítottam volna, hogy csak vicc volt! De ilyennel nem szokott
viccelni az ember. Ha tudná, mennyire fájt, nogy szaggatott a fájdalom,
amikor becsukta maga mögött az ajtót! De mindig visszajött. Ezért
igazán meglepett, hogy egyik napról ja másikra eltűnt. Azt mondta
később valakinek, betelt a pohár. Én pedig döbbentem álltam, hogy úgy
gondoltam, ha betelt, akkor kiöntjük és hadd teljen meg újból. Hiába
írtam neki levelet, nem bízott bennem, az érzéseimben. Pedig odaadtam
volna érte a fél életemet! Este hat óra felé¶még mindig ösztönösen
belenézek a tükörbe, mint három és fél éven keresztül, rendbe tegzem a
tincseimet. Mit tudhatja Barbara, hogy ha egy új udvarlóm megfogja a
kezemet, az undor fog el, mindenkiben Anthonyt keresném.
Talán igaza van, ha így folytatom, sosem lesz családom. Pedig még
mindig azt képzelem, hogy megáll a házunk előtt egy Opel, és egy
rózsacsokorral a kezében bejön hozzám Anthony. „Édesem, úgy
hiányoztál!” Elég, elég, elég! Ábrándozást befejezni, inkább azon
kellene gondolkoznom, mit mondjak Thomasnak? De a gondolataim
nem engedelmeskedtek.
„Édesem, úgy hiányoztál, ugye én is neked?! Megbeszéltük, ha
valamelyikőnk el is veszti a fejét, a másik észnél lesz és sosem
engedjük, hogy elválasszanak egymástól” – jutottak eszembe a múlt
hangjai.
Na jó. ideje valami hasznosat csinálni, mert még a végén felhívom
őt. Hányszor elképzeltem! Csak hogy halljam a hangját. De tudom,
úgyis megszólalnék, ő pedig azt mondaná: „Mit akarsz, nincs mit
beszélnünk egymással.” Mint ahogy három hónapja megmondta. Lehet,
hogy el kellene mennem Tommal a színházba?! Mindenesetre most
futok egyet a kutyámmal.
– Helló Cindy!
Úristen, itt ez az undok Cathy a számlázásról. Miért is erre jöttem?
– Helló Cathy!
– A titkárnőknek ilyen jól megy a dolguk, hogy a fél tizenegyes
vonattal járnak haza? Szólj, ha netalán szülni akarsz, szívesen beugrom
majd a helyedre.
– De Cathy, két éjjelt végigdolgoztam, azt is átvállaltad volna?!
 – Hát… tulajdonképpen csak azt akartam mondani, a főnök szólt,
hogy neki teljesen kiment a fejéből informálni téged arról, hogy a nagy
hajtás után, a jövő hét pénteken bulit csapunk. Nincs kifogás! Na, pá,
kedvesem, engem két éhes száj vár haza.
Mégcsak ez hiányzott, egy buli. Senki nem megy egyedül, de én kit
vigyek magammal, tán Tomot?

– Cindy, vedd már fel, biztosan téged keres szegény, szánalomra

méltó Tom, aki még nem tudja, milyen sors vár rá.
– Barbara, én sem szólok bele a kapcsolataidba.
– Halló, itt Cindy Barreth.
– Szia Cindy, megismertem ám a hangodat. Mit gondolsz én ki
vagyok?
– Thomas.
– Hála istennek, akkor még emlékszel rám. Ugyanis megígérted,
hogy felhívsz ma délután. Most már mindegy. Az a lényeg, hogy végre
megvagy, ugyanis meglepetést tartogatok a számodra.
– Tom, mielőtt folytatnád, tudnod kell, én nem akarok semmilyen
meglepetést tőled…
– Drága Cindy, miért vagy ilyen morcos, tudom, fáradt vagy, sokat
dolgoztál az utóbbi időben. Ne légy kegyetlen. Olyan aranyos lány
vagy, sokat jelentesz nekem. Bemutatnálak végije a szüleimnek, mert
már nagyon kíváncsiak rád.
– Figyelj, Tom, gondolkoztam kettőnkön, és úgy gondolom, amíg
nem tettem túl magam Anthonyn, semmi értelme áltatnom bárkit is.
– Drágám, úgy sosem fogod őt felfelejteni, ha csak otthon
búslakodsz. Majd én megmutatom neked, hogy Anthony szerelme az
enyémhez képest eltörpül.
– Hm. Egyezzünk meg abban, ha meggondolom a dolgot, majd
megkereslek.
– Tudom, hogy úgyse hívsz fel, de engedd meg, hogy egy hónap
múlva találkozhassam veled. Ha Anthony valóban olyan tökéletes volt
és úgy szeretett, miért nem keres meg téged? – kérdezte egy kis
kárörvendéssel a hangjában. – Szállj már egy kicsit magadba, és nyisd
ki a szemed! Ne feledd, pontosan egy hónap múlva keresni foglak.
Addig is vigyázz magadra!
Érdekes, hogy határozott könnyebbséget érzek, hogy egy időre
leráztam. Mit egy időre?! Örökre! De kivel menjek a pénteki bulira?
Egyedül!

– Jó reggelt, Cindy! Kipihente magát?

– Ó, igen, Mr. Ramsay. És Ön?
– Fogjuk rá. Hétvégén az egyik gyereket a nagyi elvitte magához,
egy kis nyugalmat reméltünk, erre a kis Liza valamilyen bogyókat evett
és belázasodott tőle.
– Szegényke. Jobban van már?
– Igen, délután megyek érte a kórházba. Hú, ma megint sűrű
programjaim vannak. Legyen szíves szólni minden osztályvezetőnek,
hogy tíz órára egy rövid megbeszélésre várom őket az irodámban. Ja, és
szóltak magának a pénteki buliról?
– Igen, de részleteket még nem tudok.
– Délben keresse meg Alexát, ő mindenről tájékoztatja. Átnyújtom
neki a 271-es dossziét és már be is vonult az irodájába.
– Helló, Alexa! – üdvözöltem a még nem látott barátnőmet a
szervezésről.
– Helló, Cindy! Szegénykém, milyen fáradtnak nézel ki. Szerdán
én is tovább maradtam bent, és az irodád előtt elmenve hallottam, hogy
még mindig dolgozol. Annyi szent, az összes titkárnő közül neked a
legnehezebb ezekben a napokban.
– Na, na, na, azért a számlázóknak sem könnyű – szólt a
beszélgetésbe Cathy. Ma tovább kell maradnom, pedig engem két
gyerek vár odahaza. Cindy, akkor lenne igazán nehéz dolgod, ha volna
családod. Apropó, néhány napja egy csinos fekete fiú várt rád a
bejáratnál, ő a vőlegényjelölt?
 – Nem, Cathy, ilyesmiről szó sincs. De ha így lesz, veled tudatom
elsőként. Most úgy néz rám, szinte kész csoda, hogy a mérges
fullánkjai ellenére még állok a lábamon.
– Nem kell Cathyvel foglalkozni, ő mindig mindent tudni akar –
suttogta Alexa, miután Cathy odébbállt.
– Addig nincs is gond, amíg mindenféle hajmeresztő dolgokat nem
pletykál az emberről. Képzeld, miután néhányszor látott Richarddal,
Kim azt kérdezte, hogy valóban összeházasodunk-e a jövő hónapban,
mert Cathy látott minket az ékszerüzletben. Persze azt nem tudja Cathy,
hogy Richard húgának néztünk gyűrűt a születésnapjára. De beszéljünk
inkább a buliról, már nagyon kíváncsi vagyok, és ebéd után még sok
munka vár rám.
– Szóval a nagyteremben lesz, öt órától hajnal négyig. Meghívtunk
egy zenekart, a Song Of Bosst. A családosok hozhatják a gyerekeiket.
Éjfél után tombola lesz, és a fődíj egy tizenhat napos olaszországi út,
egészen pontosan Ischia szigetére szól a nyeremény.
– Hűha, ez már valami!
– Svédasztal, italok, tánc, szóval szuper lesz. Csak Joe-t elengedjék
hamarabb, mert kilencig dolgozna!
– Joe-t? Róla még nem is hallottam.
– Hát igen, ő az új barátom, még csak tizennégy naposak vagyunk.
De én olyan boldog vagyok, hogy át tudnám ölelni a világot még a
morcos Mr. Smirrel együtt is. Majd meglátod, milyen kedves fiú! És te
Tommal jössz?
– Á, vele biztosan nem. Azt hiszem csak így egymagamban leszek.
– Még mindig Anthony jár a fejedben, ugye? Engem ne nézz
vaknak. Ide figyelj! Ennek semmi értelme, mert először is, ha ő
ugyanígy érezne mint te, akkor megkeresne téged, másodszor, ha nincs
benne elég bátorság, akkor legalább ne lett volna olyan durva, amikor
felhívtad. Cindy, Cindy! Több millió férfi él körülöttünk. Nehogy azt
mondd, hogy ezt te még nem vetted észre?!
– Igen, de számomra csak egy létezik, egy igazi, van, és az
Anthony! Tudom, hogy így van.
 – De látod, hogy ő nem így gondolja. Csak segíteni próbálok
neked, mert látom hogy hónapok óta szomorú vagy. Hol van a régi
Cindy?

„De látod, hogy ő nem így gondolja.” Ez a mondat jár már órák óta
a fejemben. Talán igaza van Alexának. Hisz mire várok? Hogy beállít
Anthony és azt kéri, folytassuk? Több esélyem van a lottó telitalálatra,
mint hogy ez az álomkép valóra váljon. Mintha csak tegnap lett volna,
mikor azt fogadta, sose engedi, hogy bármi baj éljen, mindig vigyázni
fog rám. Vagy amikor megköszönte a szüleimnek, hogy vagyok.
„Cindy, ne hagyj el soha, mert azok után már csak félember lennék,
sosem kell más nekem helyetted, mert te vagy a szerelmem.” Hányszor
mondtad ezeket a szavakat, Anthony, mégis elmentél! Egy hónap
múlva pedig már mást öleltél. Hát ennyit jelentettem csak neked?!
Ennyire szerettél?! Drága Anthony, ha tudnád, hogy amikor egy éve
udvarolt nekem Márk, és én mindenről beszámoltam neked, hogy
milyen jóképű, kedves, figyelmes, azt akartam ezzel mondani, hogy
tudd, jöhet Mr. Superman, nem hagynálak ott téged, nekem nem kell
más! De te félreértettél. Úgy képzelted, nekem ő az eszményi férfi, és
hogy megcsaltalak vele. Miért nem bíztál bennem? Már megint hozzaá
beszélek. Bár sok barát vesz körül, és gyakran megyek szórakozni,
ennek ellenére nem vagyok boldog. Tele vagyok keserűséggel és
fájdalommal. Talán igaza van a többieknek. Itt az ideje, hogy
összeszedjem magam és megtanuljak Anthony nélkül élni. Kezdem az
új életet azzal, hogy veszek egy gyönyörű ruhát a bulira.

A Vogue a város legmenőbb divatüzlete, én meg csak itt állok és

már bánom, hogy idejöttem. Ott van az a szép piros ruha a hatvanas
évek stílusában, vagy a flitterekkel kirakott szűk fekete, vagy az a
szexis fekete, vagy a gyönyörű kék, vagy a türkizkék, úristen és még
újabbakat vesz elő az eladó. Ennek csak az lesz az eredménye, hogy ha
megveszem a flitteres feketét, estére már bánom, hogy itt hagytam a
pirosat, de ha a pirosat veszem meg, a türkizért fogok epekedni.
 – Ne, kérem, nem szükséges újabbakat mutatnia, már így is a bőség
zavarában szenvedek.
Gondolkodjunk csak, mintha Alexa egy piros ruhát említett volna,
amit holnap megy próbálni. Akkor a piros itt marad, az már biztos. A
fekete csodálatos, bár a flitterekkel kirakott inkább előkelő társaságba
való, nem egy vállalati összejövetelre. A másik túl szexis, a végén még
rólam beszél majd mindenki. Tehát a türkizkék vagy a világoskék.
Látom az eladó szemében, hogy már biztos benne, csupán nézelődni
jöttem.
– Óhajtja esetleg megnézni azt a virágosat, vagy a mellette lévő
fehéret? – kérdezte.
Jaj, még csak az hiányzik. Döntenem kell, mert már nagyon
türelmetlen az eladó. Legyen az, amelyiknek az ára nullára végződik.
Lássuk csak, á türkiz.
– Nem, már választottam.
Úgy látszik, tudok még az embereknek meglepetést szerezni.

– Helló Barbara!
– Szevasz! Hol bujkáltál? Alexa húszpercenként telefonált, tiszta
dili az a csaj. Majdnem rosszul lett, amikor pár perce is azt kellett
mondanom, hogy még nem értél haza.
– Mi lehet olyan fontos? – kérdeztem, miközben Alexa számát
[tárcsáztam.
– Szia, itt Cindy!
– Végre! Ide figyelj, beszéltem neked már az új szomszédomról,
Mattról. Látott tegnap délután bennünket, és izgatottan kérdezte tőlem,
ki volt az a szőke lány mellettem. Szereztem neki egy meghívót,
pénteken bemutatlak benneteket egymásnak. Nincs apelláta!
– Mit is mondhatnék erre, ha te a hátam mögött intézkedsz –
nevettem.
– Majd meglátod, hogy milyen jó fej ez a Matt. El kell ismerned,
hogy nagyszerűen kifestettem az arcodat. Csodálatos a ruhád, csak úgy
virít a kék szemed. Fantasztikusan nézel ki. Matt hanyatt fog vágódni.
 Ebben a pillanatban csengettek.
– Ez ő lesz!
– Ki, Joe vagy Matt? De Alexa már szaladt is ajtót nyitni.
– Szia. Itt van már? – kérdezte Matt halkan, de nem elég halkan.
-Persze. Gyere csak utánam.

Itt ülök Joe kocsijában, mellettem Matt. Azt meg kell hagyni,
tényleg jóképű, okos, jó humora van. Most úgy néz rám, hogy libabőrös
lettem tőle. Lehet, hogy röntgenszemei vannak és ruha nélkül lát?! Jobb
lesz, ha visszanézek rá, talán zavarba jön. Gyönyörű szemei vannak,
olyan, mint Anthonyé. És nem akar zavarba jönni, csak mosolyog.
– Cindy, hallottam, hogy nagy barátja vagy a collie-knek. Nekem is
volt egy, két éve halt meg tizenöt évesen. Nagyon hozzám nőtt, a halála
rettenetesen megviselt. Elhatároztam, hogy többé nem lesz kutyám.
Pedig a barátaim mindig ajánlottak egy-egy helyet, ahol édes kis collie-
k születtek. De én tartottam magamat konokul az elhatározásomhoz.
Fél éve aztán megtört a jég. Egy kis tacskó kinézett magának, és mikor
munkából hazajövet kinyitottam az ajtót, ő usgyi, berohant.
Megetettem, megitattam, kitettem. Másnap újból várt rám délután és
kezdődött a tortúra. Olyan szélsebesen rohant be a lábaim között, hogy
csak azt vettem észre, hogy a rekamién ül. Megetettem, kitettem. Erre a
kis gengszter olyan vonyításba kezdett az ajtóm előtt, amely frekvencia
az emberi fület leginkább igénybe veszi. Így aztán hozzám költözött.
Kapcsolatunk elég meghittnek mondható, bár elfogyasztott már két
szőnyeget, széklábakat, cipőket, és amit csak megkíván. Tegnap
szegény Alexa kétségbeesve jött át…
Milyen szeretettel beszél a kutyájáról. Úgy látom, nemcsak helyes,
okos, de melegszívű is. Legalább ma este érezzem jól magam.
– Na, akkor meg is érkeztünk. Halljátok ott hátul?
MEGÉRKEZTÜNK! Ezek jól elvarázsolódtak egymástól – mondta
Joe.
 – Igazán szép beszédet tartott az igazgatód, Cindy, és olyan büszke
voltam, amikor megemlített téged, mint jobbkezét. Szabad felkérnem
ezt a dolgos hölgyet egy táncra?
– Örömmel.
– Mit szólsz, Joe, milyen szépek együtt. Jó volna, ha Cindy végre
kikötne egy férfi mellett, mert amióta Anthonyval szakítottak, nem tud
zöldágra vergődni. Hát nagy szerelem volt, azt meg keli hagyni. Mindig
azt mondták, velük nem történhet semmi baj, ők mindig együtt lesznek.
Egyik nap még azt tervezte Cindy, hogy kipróbál egy új epertortát
Anthonynak, másnap amikor meglátogattam, alig tudott beszélni a
sírástól. Fél óra kellett hozzá, hogy kiszedjem belőle. Anthony elment,
de azt sem tudja miért. Miért, miért? Csak ezt hajtogatta.

Érdekes, de egészen kellemes érzés Matt karjaiban ringatózni.

Hogy csillog a szeme. Jó átkarolni izmos vállát. Vagy csak az zavar
meg, hogy úgy hasonlít Anthonyhoz?
– Gyönyörű vagy, Cindy, a legcsodálatosabb az egész teremben.
– Ugyan, Matt.
– Tudod te is, hogy igaz. Nagyon szeretném látni a collie-dat.
Megengeded, hogy holnap délután három óra körül meglátogassalak?
Utána elmenetnénk moziba. Volna kedved?
– Szívesen megmutatom neked Nickyt, a kutyámat. És a moziba is
benne vagyok. Legkönnyebben úgy jutsz el hozzánk, hogy a Flamingó
Bárnál jobbra fordulsz…
– Én már kinyomoztam, merre vagy megtalálható.
– Oké. Akkor most pihenjünk egy kicsit. Szörnyen
megszomjaztam.
– Mi van, táncparkett ördögei, csak nem fáradtatok el?
– Alig állunk a lábunkon és kiszáradtunk – lihegtük. – De veletek
mi van, fel sem keltetek még az asztaltól.
– Az az igazság, hogy én vagyok a hibás, ugyanis botlábú vagyok.
Jobban jár Alexa, ha inkább csak beszélgetünk.
 – Ó, szegény kis Alexa. Megengeded, hogy elraboljam tőled szíved
hölgyét egy kis ugrabugrálásra? – fordult Matt Joe-hoz.
– Természetesen.
– Egy pillanat, csak megiszom egy whiskyt.
Uramisten, hogy legördült a torkán az a nagy pohár whisky!
Ennyire szomjas volt?!
– Cindy, mi ez a döbbenet az arcodon?
– Á, semmi…
– Csak nem vagy féltékeny Mattre?
– Szó sincs róla, csak ez a nagy adag ital kissé meglepett. Láttad,
hogy szinte egy nyelésre ment le a torkán?
– Nem akarok árulkodó lenni, de ez már a harmadik.
– Micsoda?! Mikor?
– Először rögtön mikor megérkeztünk. Amikor téged üdvözölt az
igazgató és a felesége, ő azt ajánlotta, keressünk valamit, amikor
leöblítheti a port a torkáról. Másodszor pedig amikor a mosdóból
visszafelé tartott.
– Ez elég elszomorító. Csoda, hogy még áll a lábán. Ezek szerint
jól hozzá van már szokva. Szóval Matt alkoholista.
– Azért ez még nem biztos. Lehet, hogy csak jól bírja. És most
bulizunk, nem? Lehet, hogy egy évben csak egyszer iszik. Lehet, hogy
a zavarát akarja feloldani vele.
– Lehet, lehet, lehet. De ha a mai napon kívül a közeljövőben
rajtakapom, hogy iszik, látni se akarom többé.
– Mikor találkoztok legközelebb?
– Holnap délután. Már nem remélek sok jót. Pedig az első
benyomásom róla volt a legjobb eddig.
– Ne ítélt elhamarkodottan. Nem kell mindjárt a legrosszabbra
gondolni. Amikor először találkoztam Alexával, elég alpárian
viselkedtem. Hisztérikának neveztem, mert azt hittem, azért kiabál,
mert letapostam a tulipánjait. Pedig csak engem akart megvédeni a
virágjai közé telepített pocokcsapdáktól.
 – Ez elég mulatságos. De utána rendeztétek a félreértéseket és
azóta boldogok vagytok.
Jó, akkor holnap nagyító alá veszem Mattet – gondoltam. Milyen
remekül táncol Alexával. És milyen elbűvölő férfi a kisportolt testével,
napbarnított bőrével. Ajánlom neked Matt, hogy a jövőben tartsd távol
magad az alkoholtól!
– Cindy, visszaadom neked ezt a táncbajnokot. Hű, kólát, de
gyorsan!
– Kólát?! Ugyan már, hisz ma mindenki elengedi magát!
Konyakot, likőrt, martinit vagy inkább whiskyt hozzak nektek? –
ajánlkozott Matt.
– Én mindenképpen maradok a kóla mellett, azért is, mert ma még
volán mögé kell ülnöm. A tombolahúzás után nem sokáig maradhatunk,
holnap négykor kezdjük a munkát. Egy száznyolcvan éves templomot
restaurálunk, és már csak nyolc napunk van az átadásig.
– Rendben, elfogadom a magyarázatot. És ti, hölgyek, mit
óhajtotok?
– Kólát! – vágtuk rá egyszerre.
– Na jó. Legyen, ahogy akarjátok.
– Ő persze marad a dupla whiskyjénél!
– Most tévedtél, Cindy, ha jól látom, a Matt kezében lévő tálcán
négy pohár kóla van.
– Lehet, hogy én vagyok túl bizalmatlan vele szemben?

A zenekar most a „Love me tender” című számba kezdett, mire Joe

felállt.
– Drága Alexám, szabad egy táncra? Ennél a lassú számnál nem
vallasz velem szégyent.
Már el is tűntek a nyüzsgő tömegben.
– Ha Joe-ék éjfél után hazamennek, nekünk is mennünk kellene,
nem gondolod, Matt?
– Ne! Hívunk majd taxit. Olyan jó a közeledben lenni. Ha
belegondolok, hogy másfél óta múlva éjfél, nagyon elszomorodom.
Olyan messzinek tűnik még a holnap délután, amikor újra láthatlak.
Teljesen megperzseltél, ha nem vigyázok, még kigyullad tőlem az
abrosz.
– Vagy a leheletedtől!
– Tessék? Ebben a hangzavarban nem értettem mit mondtál.
– Nem érdekes. Haza szeretnék menni én is. Kora reggel befejezem
a festményemet, mert délután jönnek érte. Ugyanis ezt megrendelésre
készítettem, életemben először.
– Ugye nem három óra előtt viszik el, mert nagyon szeretném látni.
– A vevő is három órára ígérkezett.

– Három perc múlva tombola, mindenki maradjon a helyén. Ti

mennyit vettetek?
– Kettőt Cindynek és kettőt nekem.
– Mi ötöt. Ez a szerencseszámunk. Ötödikén láttuk meg egymást.
– Hölgyeim és uraim! Most egy kis pihenőt adunk minden fáradt
lábnak és egy kis izgalmat a szíveknek.
Engedelmükkel én húzom ki a bűvös számokat. Mint tudják, a
nyeremények a luftballontól egy olaszországi útig terjednek.
– Az első nyertes a tizenötös szám tulajdonosa.
– Nézd, a pénzügyi csoportvezető már a negyedik nyereményért
megy. A végén meg a főnyeremény is az övé lesz.
– Hetvenegyes! Joe, ez a miénk! – visított lel Alexa. Idenézzetek
egy kristály váza!
– Gyönyörű, úgy látom, nem spóroltak a nyereményekkel.
– Joe, adjuk ezt a vázát vigasztalásképpen édesanyádnak. A múlt
héten lelökte a macska a kedvenc vázáját. Szegény majdnem
megsiratta. De mi lett volna, ha a cica lejére esik a váza?!
– Tízes. Alexa, megint nyertünk valamit!
– Egy fotóalbum.
– Remek. Holnapután elmegyünk kirándulni, és egy-két tekercs
filmet ellövöldözünk. Még úgysincsenek közös képeink.
 Mi is az, amit érzek? Nem, nem irigység. Csak ahogy Alexára
nézek, és látom milyen szerelmesek, boldogok, minduntalan eszembe
jut, hogy én is voltam boldog. Voltam. És vajon leszek-e még?
– Cindy! – sikoltott fel Alexa. – A huszonnyolcas ugye a tiéd?!
– Igen.
– Úristen, akkor menj már!!! Ez fantasztikus!
– Mi?
– A főnyeremény!
Nem is tudom, hogy lehet az. Pont én?! Úgy érzem nem is vagyok
még magamnál. Azt mondta a főnök, indulhatok két, három vagy négy
hét múlva, ahogy tetszik.
– Akkor most ünnepeljük Fortuna kegyeltjét valami innivalóval.
Miért néztek ilyen furcsán?! Kólára gondoltam – mondta Matt.
– Ha jól tudom, ezt az egyszemélyes, tizenhat napos utat
beválthatod kétszemélyes nyolcnaposra is. Mehetnél mondjuk Mattel…
– Ilyen rövid ismeretség után még képtelen volnék rá.
– Ó, hát elmentek négy hét múlva.
– Egyébként is, egyelőre megfigyelés alatt tartom. Megérkezésünk
első órájában három dupla whiskyt fogyasztott. Azóta, mintha
megérezte volna, hogy szemmel tartom, csak gyümölcslevet és kólát
iszik. Te jobban ismered, láttad már spiccesen?
– Valójában alig találkozunk, és akkor is általában munkából jön.
Ha úgy gondolod, a hátralévő hetekben megtudhatom mennyi alkoholt
fogyaszt.
Rendben. Csodálatos lesz tizenhat napig, hm… vagy nyolc napig
Olaszországban. Milyen régóta vágyódom oda!
– Fiúk, lányok, itt jön a kólás ember!

Nem bírom ki hazáig, mindjárt elalszom. Matt a vállára vonta a

fejemet és lágyan simogatja a hajamat. Milyen jó egy kis gyöngédséget
érezni! Nem is olyan rossz fiú, talán csak én nem vagyok képes
elviselni senkit, hacsak az illetőt nem Anthony Horle-nak hívják.
Mintha kiszakítottak volna egy darabot belőlem, mikor elment.
„Minket egymásnak teremtett az Isten” – mondta mindig. És én sem
gondoltam sosem másként. Mit ért a sok szép szó, ha aztán olyan
könnyen el tudott menni? Ne ígért volna inkább soha semmit, mert
elhittem minden szavát. Mennyire bíztam benne, és mennyire féltettem
őt. Bíztam, mindazok ellenére, hogy sokszor megjegyezték ismerőseim:
„Anthonyval tegnap a mozi előtt találkoztam, egy barna hajú lánnyal
nevetgélt.” Vagy:„Anthonyval együtt vagytok még? Mert nemrégiben
láttam egy ismeretlen lánnyal” – vetették oda leheletnyi szadizmussal a
hangjukban.
Féltettem, mert ha fél órát késett, már ezerféle iszonyú lehetőség
jelent meg előttem, hogy valami baja történt. Hogy velem mi történt
volna azok után, abba jobb bele sem gondolni. De biztosan valami
borzalmas, például a sokktól azóta sem tudnék megszólalni. Édes
Anthony, bárhol légy, nagyon vigyázz magadra! Legalább s tudom,
hogy élsz, a világon vagy és örülök, hogy évekig az enyém voltál.
Megállt a kocsi, itthon volnánk?
– Szegényke, már nagyon fáradt. A karjaimba veszem és beviszem
a házba – hallottam Matt suttogó hangját.
– Ne, Matt, tudok járni!
– Sss! Most meg akarom mutatni neked, milyen erős vagyok!
Én pedig most gyenge vagyok a tiltakozásra.
– Köszönöm, hogy elhoztatok. Jó éjt, Joe, jó éjt, Alexa!
– Van nálad kulcs?
– Igen, a táskámban.
– Merre van a szobád, Cindy?
– Balra fordulj, a következő ajtó jobbra. Ez az, köszönöm.
Végre földet ért a lábam, de Matt továbbra is a karjaiban tart.
– Milyen szép vagy álmosan is! Most leülnék az ágyad mellé és
csak néznélek, amint alszol. Alexát és Joe-t meghívom egy ebédre,
köszönetképpen, hogy általuk ismerhettelek meg. De ma már nem
fárasztalak tovább. Illetve dehogyisnem! Ma még sok kellemes perc vár
ránk.
 Ma?! Úristen, mit akar ez?! Felfedezte a döbbenetet az arcomon. –
Hisz már másnap van. Akarom mondani, szombat éjjel egy óra tíz perc
a pontos idő.
– Persze. Akkor háromra várlak, Jó éjszakát, Matt.

– Jó napot, Mr. Taylor! Jöjjön beljebb, már előkészítettem a képet.

– Remek! Épp ilyennek képzeltem, csak nem tudtam szavakkal
leírni. Úgy látom, maga mégis megértett. Nagyon tetszik a különleges
színösszeállítás. Amikor megláttam a „Szomorú virágok” című képét,
elhatároztam, hogy felkérem e kép elkészítésére. Meghívhatnám
hozzánk vacsorára? A feleségem is nagyon szeretne megismerkedni
magával.
– Sajnos mostanában nagyon elfoglalt vagyok. A jövő héten egy új
képhez kezdek.
– Hát jöjjön ma este!
– Perceken belül itt lehet az új barátom. Nem hiszem, hogy éjfélnél
előbb szabadulok tőle.
– Új barát? Ez sem rossz program.
– Azt hiszem már meg is érkezett.
– A vacsorára még visszatérünk! Viszlát Cindy!
Ekkor lépett be Matt. Mintha kissé lehervadt volna az arcáról a
mosoly, amikor meglátta Mr. Taylort.
– Szia, hercegnő! Jó napot, Mr. Taylor. Rég találkoztunk. Hogy
van?
– Jó napot. Köszönöm jól. És maga?
– Egyre jobban. Megmutatná a képet? Nagyon izgultam, hogy nem
érek ide időben. A város tele van rendőrökkel, engem két helyen is
igazoltattak.
– Ti ismeritek egymást?
– Ó, csak futólag, Nicky merre van?
– Hátul az udvarban, gyere utánam.
– Nekem már van is tervem a mai napra. Elmegyünk sétálni
Nickyvel, utána meghívlak egy pizzára, aztán elmegyünk egy moziba.
 Esszük a pizzát és Matt csak beszél, beszél. Jobb lesz, ha a tegnap
estét kiverem a fejemből. Hisz most is csak egy gyümölcskoktélhoz
ragaszkodott. Matt szemében szenvedély bujkál, ahányszor csak
rámnéz.
– Mi a helyzet, nem bírsz el egy pizzával? – kérdezi.
Lehet, hogy csak képzelem, de ez a kérdés úgy hangzott, mintha azt
kérdezte volna: mi a helyzet, megcsókolhatlak?
Vajon engedném neki?

Arra ébredtem, hogy valami puhát érzek az arcomon, nyakamon.

– Mit csinálsz, Matt?
– Éppen téged csókollak. Olyan édesen aludtál, ne haragudj, hogy
felébresztettelek, de már lassan egy óra.
– Hogy jöttél be?
– Nicky már jó barátom és beengedett. Édesanyáddal
megebédeltünk, de már megőrültem volna, ha nem jöhetek be. Most
pedig kimegyek, hogy felöltözhess. A mai programunk a Masconi-
kiállítás megtekintése.
– Masconi? Milyen rég szerettem volna megnézni! Fantasztikus
vagy!

A szél lobogtatja a hajamat, ahogy száguldunk a galéria felé. Végre

boldog vagyok. Azt hiszem, ezt látja rajtam Matt is. Olyan elégedett
pillantásokat vet felém, mintha azt mondaná: Na ugye, én tudom mi
kell ennek a lánynak.
Vajon a saját ötlete ez a kiállítás, vagy Alexa ajánlotta neki?
Mindegy, tó kell másznom abból a mocsárból, amelyben eddig
tapostam.
– Masconi képeit tényleg látni kell élőben. Teljesen lenyűgözlek,
legszívesebben mindegyik kép előtt egy órát állnék. Neked melyik
tetszik a legjobban?
– Várj egy kicsit… igen, megvan. Fordult csak hátra. Ez a legjobb.
Egy szőke lányt ábrázol, és a te hajad épp olyan.
 Megfordultam, és a földbe gyökerezett a lábam. De nem attól a
képtől, amelyik Mattnek annyira tetszik, hanem a mellette lévőtől. –
Hé, látom már, neked a szomszédja tetszik.
– Igen. Épp ilyennek láttam a Brighton partját hajnalonta.
Mesebirodalom…
– Mi ez a szomorúság a szemedben, Cindy?
– Az, hogy többé nem látom.
– Nem értelek.
– Oda többé nem megyek. De kérlek, ne kérdezz semmit.
– Sajnálom, ha fájdalmas emlékek jutottak eszedbe. Gyerünk,
inkább keressük meg Joe-ékat.
– Most inkább hazamennék, ne haragudj. Túl sokáig aludtam, pedig
mára ablakpucolást terveztem.
– Nem szívesen, de meghajtok az óhajod előtt.

A hazafelé vezető úton Matt mindvégig próbált jókedvre deríteni.

Össze kell szednem magam, egy kis mosolyt erőltetni az arcomra.
Mindössze annyi történt, hogy újból megéreztem a brightoni napok
hangulatát. Az a környék pedig a Mi, vagyis Anthony és az én
vidékem. Az a MIÉNK! Ott olyan boldogok voltunk, elterveztük, hogy
oda költözünk. És most újból olyannak láttam, mint tavaly, meg azelőtt,
meg azelőtt nyáron.
– Szívesen segítek neked a takarításban – törte meg a csendet Matt.
– Kedves vagy, de nem szükséges.
Matt szorosan magához ölelt, lágyan végigsimította a hajamat.
Lélegzet-visszafojtva vártam mi történik. Gyöngéd pillantásokat vetett
rám, fürkészte az arcomat, majd a számon állapodott meg a tekintete.
És közelít! Az utolsó pillanatban kissé oldalra hajtottam a fejemet, így
Matt szája csak az arcomhoz ért.
– Most nem alkalmas a hangulatod, ugye? Megértelek. Estefelé
felhívlak.
 Mire végeztem a házimunkával, visszatért a jó hangulatom. Nem
hagyhatom, hogy bármi is kizökkenthessen.
Bárcsak hívna már Matt! Két órája várok rá. Ebben a pillanatban
megcsörrent a telefon. Jövök már, Matt!
– Jó estét, Cindy, mit csinál ma este?
– Azt hiszem, már semmi különöset…
– Akkor félóra múlva ott vagyok magáért. Addig ne egyen, mert a
feleségem különlegességgel várja.
– Rendben, Mr. Taylor. Köszönöm a meghívást.
– Igazán büszke lehet a feleségére, remek szakácsnő. Ilyen finom
ráksalátát még nem ettem.
– Tudja, egy tajvani szakácskönyvből nézte ki a receptet sok
másikkal együtt. Először megijedtem, hogy vénségemre még
gyomormosást végeznek majd rajtam, de egész ehető micsodákat
készít.
– Ehető micsodákat?! – jött be nevetve Mrs. Taylor.
– Tudja kedves, ha egy hétig nem készítek valamelyik –
micsodából, már morog.
Irigykedve néztem az idős házaspárt. A vacsora alatt mosolyogva
évődtek egymással. Biztos vagyok benne, hogy a „nagy szerelem”
mindkettőjüknek a másik volt, az érződik most is, ha egymásra néznek.
– Cindy, beszélni akartam magával Mattről. Sokat fontolgattam a
dolgot, de ma megbizonyosodtam róla, hogy jobb, ha tudja. A mi
laboratóriumunkban dolgozott. Egy évig ő volt a legjobb munkatársam.
Aztán kezdett késni, először negyedórát, később két-három órát.
Mindig hétfőn és mindig nagyon rosszul nézett ki. Utánajártunk, és
kiderült, Matt a hétvégét egy kocsmában tölti. Az első komoly
figyelmeztetés után megígérte, hogy többé nem késik. Ez tartott három
hétig. Aztán folytatódott minden. Ezúttal már nem voltak elnézőek vele
szemben. Fél éve találkoztam vele, de olyan állapotban volt, hogy meg
sem ismert. Persze megjavulhat mindenki, ezért nem is szóltam, miután
a lakásán találkoztunk. De ma, néhány órával ezelőtt újból láttam őt, és
alig állt a lábán…
 – Istenem!
– Tudom, hogy nem kellemes, de jobb, ha tudja.
– Sejtettem, hogy nem antialkoholista, azt azonban nem tudta, hogy
ilyen rossz a helyzet. Örülök, hogy fellebbentette a fátylat. Ki tudja,
mikor jöttem volna rá.

Fekszem az ágyamban és nincs erőm sírni. Talán azért, mert jó

ideje közömbösen nézem a világot. Kőfalat emeltem a szívem köré,
különben a benne lévő érzések szétfeszítették volna.
Látni sem akarlak többé, Matt Dickinson! El innen! A lehető
leghamarabb elutazom Olaszországba.

Munka után, a liftből kilépve találkoztam Alexával. Kíváncsi

voltam ő látta-e Mattet?
– Alexa, találkoztál a hétvégén Mattel?
– Nem, mert Joe-nál voltam. Ma reggel pedig még teljes sötétség
volt nála, mikor munkába indultam.
– Mert biztosan nem tért magához. Matt alkoholista – közöltem
ridegen.
– Hogy állíthatod ilyen biztosan?
Mr. Taylor mesélt róla… Ügy döntöttem, minél hamarabb
elutazom. Előbb megkockáztatok valamit. Meglátogatom Anthonyt,
elmesélem neki, hogy nyertem egy utazást. Nemsokára szeptember
tizenötödike, a négyéves évfordulónk lenne. Talán most nem dob ki. És
Olaszországban járva hozok neki egy meglepetést, már régóta vágyódik
valamire.

– Cindy, Matt keres!

– Halló, itt Cindy.
– Szia, hercegnőm. Úgy hiányzol! Volna egy kis időd rám? Olyan
szerencsétlen vagyok.
– Miért lennél te szerencsétlen?
– Mert olyan keveset vagy velem.
 – Tegnap este vártam a hívásod.
– Igen, tudom, és bocsánatot akarok kérni, de elaludtam.
– Nekem valaki azt mondta, hogy látott téged az utcán.
– Ja igen…, leszaladtam egy hamburgerért.
– És utána?
– Hazajöttem és rád gondoltam.
– Matt, szoktál inni?
Hosszú csönd a vonal végén. Már ott tartottam, hogy leteszem a
kagylót, úgysincs ennek a beszélgetésnek értelme.
– Ritkán és keveset.
– Hazudni is ritkán szoktál?
Anélkül, hogy elbúcsúznék, leteszem a kagylót. Hát igen, most egy
picit padlón vagyok, de számolnak tízet és felállok.
Már ötödször halasztom el az Anthony-val való találkozást.
Borzalmasan félek. Ha arra gondolok, hogy itt áll velem szemben,
görcsbe rándul a gyomrom. Mit is mondanék neki? Annyi
mondanivalóm lenne, hogy hetekig csak mesélhetnék. A legfontosabb:
őrülten hiányzik! Eltaszított magától, de nem tudok rá haragudni.
Ahányszor csak rá gondolok, a szívem hevesebben ver, szinte hallom,
ahogy lüktet a vér az ereimben. Úgy érzem, egy vasmarok szorongatja
a szívemet, a keserű szerelem. Miért nem lehetünk mi együtt?! Ki
válaszol nekem?! Hol hibáztam?!
Holnap még el kel intéznem néhány dolgot az utazással
kapcsolatban, de csütörtökön megkereslek, Anthony! Ha utána egy
hónapig sírok is, ha durva is lesz, legalább láthatom őt. Erre az
elhatározásra: teljesen felvidultam.

A bank előtt ismerős arcot pillantottam meg. Már hónapok óta nem
láttam Anthony, munkatársát.
– Michael, szia! – kiáltottam.
– Á, helló Cindy! Milyen rég láttalak! Hogyhogy nem dolgozol
délelőtt?
 – Tizenegyre kell bemennem, kegyes volt hozzám a főnök –
mondtam.
Arról inkább most nem szólok semmit, hogy Olaszországba
készülök, úgyis továbbadná az információt, miközben én azt akarom,
hogy váratlanul élje Anthonyt a csomag az olasz ajándékkal. Tudnia
kell majd, hogy ki küldte.
– Elkészült a házatok?
– El, hál’ istennek, két hete költöztünk be. Ez elég szép ahhoz
képest, hogy májusra ígérték az átadását. Jut eszembe, a cégetek két
IBM gépét mi fogjuk javítani, holnap szállítom el őket. Ezzel
kapcsolatban úgyis találkoztunk volna. Van egy üzenet számodra
Anthonytól.
– Üzenet?! – kiáltottam fel. Hát mégis…! Tudtam, hogy hiányzom
neki-villant át az agyamon.
– Nem fogsz örülni neki, nem is értem az egészet. Nem is szívesen
adom át…
Bizonytalanul nézett rám. De most már tudnom kell, mi az üzenet,
talán választ kapok a sok „miért”-re.
– Én már mindent kibírok, mondjad csak – feleltem csüggedten.
– Szóval így hangzik: – Azt ajánlja, kerüld őt azok után, amit tettél
vele.
Erre szívből felnevettem. Michael furcsán néz rám, látom a
szeméből, már én sem leszek hibbantabb.
Kerüljem őt?! Ez úgy hangzik, mintha nap mint nap a kapuja előtt
várnám. Azok után, amit tettem vele?! Mit tettem? Szerettem, imádtam,
csak benne hittem. Ha így áll a dolog, hát most azonnal elmegyek
hozzá, ezt tisztázni kell! A fenébe a pénzváltással, az sem érdekel, ha
kések a munkából.

– Jó napot, Cindy!;- szólt ki a kocsijából a főnököm.

Ez nem lehet igaz! Épp most kellett összefutnunk?!
Ugye már a hivatalba tart? Szálljon be! Most végeztem Mr.
Webbnél a tárgyalással, és ezzel kapcsolatban egy kis nyomozással
bíznám meg. A könyvtárunkban nézze át a Business Week tavaly
második félévi számait, és keresse ki az összes cikket Mr. Weebről.
Na, ma már nem beszélek Anthony-val. Végül is mit várok? Ha azt
üzente, kerüljem, akkor valóban gyűlöl. Ha úgy érezne, mint én, akkor
alig várná, hogy találkozzunk. De nem hiányzom neki! Most értettem
csak meg igazán. Egyre jobban fojtogat egy érzés, nem tudom féken
tartani kiáradni készülő könnyeimet. Kegyetlen vagy, Anthony. még
most is bántasz. Hát nem volt elég a több hónapi átsírt éjszakából?!
Szeretnék örülni végre az életnek. Jobban teszem, ha valóban
kikerülöm őt. Ha még egyszer a szemembe mondaná, hogy nekünk
nincs mit beszélnünk, ott esnék össze.

A szobámban első látásra mintha hurrikán söpört volna végig,

ugyanis éppen pakolok a bőröndbe. A lakás túlsó végében megszólalt a
telefon. Ruhák, cipők, törölközőhalmazok szanaszét. Mire elértem a
készüléket, azt hittem a hívó megunja. De tévedtem. Ki tudja, hányadik
csörrenést szakítottam félbe a kagyló felemelésével. Úgy még inkább
meglepődtem, hogy a vonal túlsó végén nem szólalt meg senki. Ezen a
héten ez már a negyedik ilyen eset. Egypercnyi intenzív hallózás után
letettem. Kiordítottam a lelkemet. Felháborodottan szorítottam a
kagylót a kezemben. Ekkor kivágódott az ajtó, megjött Barbara az
iskolából. Rám néz, majd a telefonra, és elborzadva közli:
– Direkt foglalod a vonalat? Peter bármelyik percben telefonálhat.
Tudhatod, hogy pofákat fog vágni. Jobb lesz, ha a helyére rakod!
Leesett az állam. És ha nekem most kellene egy fontos beszélgetést
lebonyolítanom valakivel? Húsz perc múlva Barbara előbújt a
szobájából és a legnagyobb lelki nyugalommal rávetette magát az ÉN
melegszendvicsemre. Ami sok, az sok!
– Légy szíves, csinálj nekem ezek helyett újat – figyelmeztettem.
– Nincs már időm – válaszol szemrebbenés nélkül. – Rögtön felhív
újból.
Az órára pillantottam, kereken négy óra. Peter mániája a pontosság.
Szinte végig sem gondoltam, Barbara már ugrott is az első csörrenésre.
Diadalittas tekintetet vetett felém. Ez a szokásuk, a félóránkénti
traccsparti. Három óra múlva azzal fenyegetőztem, hogy kihúzom a
készüléket. Erre görcsbe rándult a hugicám arca.
– Alig várom, hogy elutazz! Jó lesz már egy kis időt eltölteni
nélküled! – visította hisztérikusan.
– Útban vagyok Olaszország felé, egyedül. De kit érdekel?
Pihenek, élményeket gyűjtök a következő képeimhez, és mire
hazamegyek, egy új Cindy száll le a repülőről. Már nem várok
Anthonyra. Semmi értelme, csak áltatnám magam.

A szobám ajtajában állok. Jó, hogy nincs mellettem senki, mert

szóhoz sem jutnék a gyönyörűségtől. Az uralkodó tónus a szobában a
kék és annak különböző árnyalatai, melyet az itt-ott feltűnő fekete
egészít ki: az ágy fekete oszlopai, a díszpárnák, a kerámia-lámpák. Az
ágytakaró vidám virágmotívuma élénk ellentétben áll az egyszínű
berendezéssel. Szemben két földig érő ablak és az ablakon át csodálatos
kilátás nyílik a Tirrén-tengerre. Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy
lemenjek a partra vázlatfüzettel a kezemben, és egy gyönyörű helyet
keressek magamnak. Ráérek még a kipakolással, gyors tusolás után
indulok is. Milyen nagy szemeket meresztett rám a portás, mikor
leadtam a kulcsot! Mert úgy loholtam, mint aki attól fél, hogy ellopják
a szigetet.
Mielőtt kimegyek a partra, kicsit szemügyre veszem lakóhelyemet,
a hotelt és a kertjét. A vakárkád-díszítéses hotel a század elején
épülhetett. A hófehér épület mintha virágtengerből emelkedne ki. Előtte
különböző színű virágokból olvasható: Hotel Fiorina. Kétoldalt
labirintusszerű sövény. A sövény mellett oleander-, mirtusz-,
rozmaring-, levendula- és rózsabokrok tarkítják a tájat. Hátrébb a
fűzfák alatt padok. A labirintusban épp egy tizennyolc év körüli pár
kergetőzik. Most látom, jobbra a dombon egy kis kápolna áll. Holnap
közelebbről szemügyre veszem. A karcsú ciprusokkal szegélyezett útról
kiérve bazársorra érek. Teljesen megszédít a nyüzsgés. Ember legyen a
talpán, aki e tömérdek csábításnak ellen tud állni. Egy karkötő és a
hozzá tartozó nyaklánc engem is rabul ejt. De már jobb nem
pillantanom semerre sem, mert a végén az első napon elköltöm az
összes pénzemet. Végigmegyek a narancs- és pálmaligetekkel
szegélyezett sétányon és letelepszem a homokba. A távolban a
tengerből kiugró szirthegyek húzódnak. Várok fél órát, míg a nap kezd
lenyugodni, hogy megláthassam a lilás bíborfényben játszó víz
árnyalatait.
Addig is készítek néhány vázlatot a partról – gondoltam.
Az angliai ősz után különleges élmény a meleg homokban ülni.
– Egészen ellazultam. Riadtan rezzentem össze, mikor váratlanul
közvetlen közelről megszólalt egy mély hang:
– Signorita, ha rám hallgat, két kilométerrel feljebb megy, ott olyan
helyet talál, hogy nehéz lesz ezt a vidéket elhagyni az utolsó napon.
– Honnét tudja, hogy nem vagyok idevalósi? – kérdeztem, de a
hang gazdáját még mindig nem láttam, mert mögöttem állt.
– A karkötőjéből.
Egy magas férfi lépett elő. Lehet, hogy nagyon erősen sütött még
mindig a nap, vagy egy idegen országban az első napon minden
megbabonázza az embert, de ez a férfi lélegzetelállítóan nézett ki.
Válláig érő hullámos fekete tincseivel játszadozott a szél. Az erős
napsütésben összevonta sűrű szemöldökét. Napbarnított bőre volt, és
micsoda kék szeme! Fehér inge lazán kigombolva, világoskék
farmersortja végén rojtok lengedeztek. És most letelepedett mellém.
Biztosan ostobának gondolt, de egy hang sem jött ki a torkomon.
– Mutassak valamit? – kérdezte.
Választ sem várva kikapta a kezemből a ceruzát és a
vázlatfüzetemet.
– Ha megengedi, kiveszem a csatot a hajából. Úgy ni, nézzen ide
kérem.
Gyors, határozott mozdulatokkal rajzolni kezdett.
– Maga is fest – érdeklődtem.
– Nézzen egy pillanatra jobbra. Jó. Mit is kérdezett? Ja, néha
rajzolgatok, ha időm engedi.
 Két-három perc múlva el is készült a mű. Erre fogta és kitépte a
lapot.
– Hé, nekem meg sem mutatja?!
Komiszul nézett vissza.
– Egy feltétellel. Ha megengedi, hogy továbbra is itt üljek maga
mellett.
– Rendben – egyeztem bele, különben kifúrta volna az oldalamat a
kíváncsiság. Felém fordította a lapot. Kitörő nevetésemtől
visszhangzott a környék. Ilyen jó karikatúrát még nem láttam.
– Magának adom. Nekem ugyanis nem egy kép, hanem az egész
lénye kell.
– Mindig azonnal kimondja, amit gondol?
– Igen. És a teljes behódolásnál alább nem adom.
– De hiszen csak tíz perce találkoztunk. Előfordulhat, hogy a
vőlegényem vár valahol.
– Az kizárt dolog. Láttam a Fiorina Hotel előtt szemlélődni, utána a
bazársoron, most pedig itt ül egyedül. Látott már olyan vőlegényt, aki
idegen országban ennyi ideig engedi csatangolni a menyasszonyát? Na
ugye! Azt is láttam, hogy szomorúan nézi a vizet. Minden bizonnyal
magányos. Mint ahogyan én is. A barátnőm két hónapja megszökött
egy német katonával. Délen, Potenzán van egy családi birtokunk, ide
hat napja érkeztem a bátyámmal. Én már alaposan bebarangoltam a
környéket, szívesen vállalnám az útikalauz szerepét.
Mit feleljek erre? Hiszen jól jön egy olyan ember segítsége, aki
ismeri a szigetet.
– Járt már a hotel mögötti kápolnánál is? – kérdeztem.
– Persze, olvasott valahol a legendájáról? Akik ott házasodnak
össze, tíz gyerekkel áldja meg őket az Úr. Persze ez csak vicc volt.
Hagy ajánljak valamit. Mivel ma szerda van, nem szabad kihagyni a
híres Corpus diszkót. Eljönne velem?
– Sajnálom, ma már túl fáradt vagyok az ilyesmihez, és még ki is
kell pakolnom. Jobb lesz, ha indulok is.
– Holnap hol találom meg? – kiáltott utánam.
 – Két kilométerrel feljebb a parton. Viszlát!

Mikor másnap délután odaértem, őt már ott ült félmeztelenül és

szórakozottan rajzolgatott a homokba.
– Nem mondta, hogy ilyen későn kelő – mondta. Ez úgy hangzott,
mintha félt volna, hogy nem is jövök el.
– Na, azért nem mostanáig aludtam – nevettem.
A táj valóban gyönyörű. Balról egy kis félkör alakú zátony nyúlik a
vízbe.
– Látom, máris magával ragadta a zátony. Ha jobban megfigyeli,
nem is félkör, hanem félszív formájú. Idővel talán kialakul a másik fele
is. Akkor aztán a szerelmesek a közepébe állhatnak, és akkor biztosan
sosem hagyják el egymást.
– Mindig ilyen romantikus?
– Általában… Ugye milyen szép itt?
– Igen. Csakugyan gyönyörű.
– Tudtam, hogy tetszeni fog. Szeretek itt üldögélni.
Tűz a nap, a tarajos hullámok széthulló habjai gyorsan oszló
csipkemintákat terítenek a víz felszínére. A gyenge szél mintha még
inkább arcomba vágná a nap sugarait.
– Annyira zavar, hogy nem tudom a nevét.
– Cindy. Cindy Barreth.
– Kedves név, illik magához. Az enyém Giuliano Noggio. Van itt
Ischián ismerőse?
– Nincs senki. És ha az lenne a következő kérdése, hogy miért épp
idejöttem, akkor elárulom, hogy én ezt a nyaralást nyertem.
– Szerencsés leányzó.
– Idáig nem tűnt fel.
Pár percig némán ültünk. Gyönyörködtem a látványban, amit a
tenger nyújtott. A kék ezernyi árnyalata váltotta egymást egészen az
ezüstös vonalig, ahol az ég egybeolvadt a vízzel. Giuliano hangja törte
meg a csendet.
 – Azt érzem a kiejtéséből, hogy angol, de azt nem, hogy pontosan
hová valósi.
– Nottinghami vagyok.
– Ott nem jártam, pedig Angliában éltem tíz hónapig. Az egyetem
után egy nyelviskolába jártam Londonban. Mi a véleménye, tökéletes a
nyelvtudásom, ugye? – kérdezte magabiztosan.
– Tuökuéluetues!
– Tessék?! – meghökkenten nézett rám.
– És mennyit lógott a suliból? – nevettem.
– Jöjjön, ússzunk egyet – ugrott fel és a víz felé tartott. – Nincs
rajtam fürdőruha.
– Csak nem szégyenlős?! Nincs itt rajtunk kívül senki. Behunyom a
szemem. ,
– Akkor sem. Menjen csak egyedül!
Tűnődve nézek utána. Milyen ellenállhatatlanul jóképű ez a
Giuliano. Szívesen tölteném vele üres óráimat, egyedül valóban nagyon
unalmas lenne. Sosem értesülök erről a gyönyörű helyről, ha ő nincs.
Készítek erről a partról néhány vázlatot, és ha hazamegyek, első
dolgom lesz a megfestése. Úgy látom visszafelé tart Giuliano, felemelte
a fejét, kedvesen integet. Hirtelen lebukik a víz alá. Mi a francot csinál,
miért nem jön már fel?! Ledobtam a rajzomat, a vízhez szaladtam,
hátha jobban látom. Még mindig nincs sehol! Türelmetlenül járkáltam,
a hullámok már a bokámat mosták. Úristen, lehet, hogy begörcsölt a
lába, én meg csak itt állok, miközben ő fuldoklik.
Belevetettem magamat a vízbe, egy olimpiai bajnok dicsőségére
való tempóval úsztam. Itt tűnt el, de nem látom a víz alatt sem. Miért
nem jár erre valaki: Kétségbeesetten buktam alá újból és újból.
Váratlanul egy kezet éreztem a derekamon, – Csak nem aggódott,
Cindy!
– Tán úgy nézek ki? Gyerünk vissza a partra! – feleltem fújtatva.
– Csak nem melege van? – kérdezte Giuliano.
– Ó, csirkefogó, tudhatja, hogy magát keresem.
– Na ne legyen már ilyen dühös!
 Ahogy a sekély vízbe értünk elgáncsolt és rám dőlt.
– Cindy, nem akartam megijeszteni, csak szétnéztem egy kicsit, mi
újság a víz alatt.
– És találkozott Triton királlyal is?!
– Gyöngyöt szerettem volna keresni magának.
– Ne nevettessen! Itt gyöngyöt?!
– Persze, a strandnál elvesztett nyakláncokat legtöbbször erre hozza
az áramlat.
Bárhogyan is magyarázza, Gyöngyhalász úr, az igazság az, hogy
megvárta, hogy az integetésére felfigyeljek és rögtön…
Ekkor a számra tapasztotta a száját. Lágy, tétova volt a csókja.
Testének súlya alatt mozdulni sem tudtam. Tiltakoznom kellene
Tiltakoznom kellene? Anthony óta először csókol meg férfi.
– Ne haragudj, már nem tudtam tovább uralkodni magamon
-mondta, és megsimogatta a karomat, hogy feloldja a feszültséget
bennem.
– Olyan szép a szád.
Újból megcsókolt. Ez már sokkal követelőbb volt az előzőnél.
Majd lefeküdt mellém, lágyan átkarolt, miközben a hullámok mosták a
testünket.
– Lehetetlen szavakba önteni, hogy milyen hatással vagy rám,
Cindy. Amikor álltál a hotel előtt, le sem tudtam venni rólad a szemem.
Megigézve követtelek a partig. Aznapra terveztem, hogy hazamegyek.
De most már lehetetlen elszakadnom tőled. Ugye nem zavarsz el?
Teljesen összezavarodtam. Nemcsak a hullámok verdesnek, hanem
az érzelmi viharom is. Miért érzek lelkifurdalást, mintha megcsalnám
Anthonyt? Hisz ő már. rég másé, nem szeret.
– Nem zavarlak el, Giuliano – feleltem halkan.

Este a diszkóban alaposan kitomboltuk magunkat. Azt hiszem

boldog vagyok. Bár tudom, hogy mindez csak álom, mert egyszer haza
kell mennem, de most igyekszem elfelejteni eddigi életemet.
 Giuliano a hotel előtt alig akart elengedni, mintha attól félne, hogy
holnap reggelre eltűnök.
– Még egy csókot, drágám! – kérlelt. – Holnap újból lerajzollak, de
ez nem karikatúra lesz. Ki akarom tenni az ágyam fölé, hogy ha éjjel
nem tudok aludni csak rád nézek, és máris megnyugszom. Hirtelen
elmosolyodott.
– Min mosolyogsz?
– Arra gondoltam, hogy ha a potenzai barátaim látnák, hogy nem
tudok betelni a csókjaiddal, azt hinnék, megbolondultam.
– Ciao srácok! – lépett be a terembe Giuliano. A kocsmában a kis
asztaloknál már csak néhányan ültek. Az ajtóval szemben a játékgépbe
három huszonöt év körüli férfi dobálta az apróját és az egyik sűrű
szidalmak közepette rázta a gépet.
– Hogy állsz a csajjal, Giuliano?
– Jobban, mint hinnétek! Az egymillió lírát már szinte a zsebemben
érzem.
– Na, na! A múltkor vesztettél.
– Á, ez most más eset! – legyintett. – A csaj most próbál újra bízni
a férfiakban. Minden szavamat elhiszi. Baromi jó az egész.
Meglátjátok, pontosan tizenkét nap múlva úgy behálózom, hogy igent
fog mondani a házassági ajánlatomra. Utána be is mutatom nektek,
mint jövendő arámat. Aznap este leteszitek a milcsit. A következő te
leszel, Nino. Jobban tennéd, ha készülnél már!
Nino felé emelte poharát és legördítette torkán a hűs bort.
Elégedetten sóhajtott, végre egy jó kis hal akadt fenn a hálójában. A
pult mögötti tükörben farkasszemet nézett önmagával. Bolond lenne az
a lány, aki őt visszautasítja. Ez az új fazon, akit alakít, ellenállhatatlan!
– gondolta.

A szomszéd helyiségben rendíthetetlenül csöng a telefon.

– Anya, vedd már fel! – dörmögtem.
Semmi változás. Hát persze, Ischián vagyok! Kiugrottam az
ágyból.
 – Jó reggelt, Signorita! Le tudna jönni egy percre?
– Rögtön megyek.
Az órára pillantottam, fél tíz van. Ez a meleg levegő alaposan
elnyomott.
– Ezt a kosár virágot önnek küldték. Itt legyen szíves aláírni –
mondta egy duci fiú,
– Ki küldte? – érdeklődtem
Sajnálom, de ha a küldő nem kér fel rá, nem fedhetjük fel a kilétét.
De van a virágok között egy kártya is!
A. megvan!
A KÁPOLNÁNÁL VÁRLAK DÉLUTÁN GUILIANÓ

– Giuliano! Giuliano, merre vagy?

A fák mögül előtűnt egy nyolcszögletű gótikus kápolna.
– Hahó! Itt vagyok jobbra.
– Mit csinálsz annál a fánál?
– Gyere, nézd meg!
Egy esernyő alakú ágas-bogas mandulafenyőfába belevéste az
arcomat. Fölötte pedig ez olvasható: ő az én szerelmem.
Na mit szólsz?
– Ez csodálatos mondtam meghatottam Mennyi ideig csináltad ezt?
– Több, mint egy óráig. Azt ugye tudod, hogy ez a fa még
évtizedekig is itt fog állni?
– Köszönöm. És köszönöm a virágokat is. Te olyan kedves vagy.
Gyengéden magához húzott. Szemében különös tűz lobogott.
– Teljesen új érzések kerítenek egyre inkább a hatalmukba. Mit
tettél velem, signorita?
Higgyek neki? – morfondíroztam magamban. Létezik ilyen Nagy
Találkozás? Alig ismerjük egymást, de ó már most így ragaszkodik
hozzám. Vagy egyszerűen ilyenek az olaszok? Lehel, hogy én vagyok
bizalmatlan? Persze, csakis erről lehet szó. Hisz miért is mondana mást,
mint amit érez.
Egy órakor nyitják ki a misére a kápolnát. Addig nézzünk szél. A
dombról csodálatos kilátás nyílt a partra. A távolban épp most köt ki
egy turistahajó.
Majd meglátod, a hajóról mennyien jönnek lel ide a kápolnához
mondta.
Hirtelen nagyon elszomorodott.
– Hé, mi baj van?
– Nem akarom, hogy egyszer elmenj,
– Hiszen még csak harmadik napja ismerjük egymást, és még olyan
sok hátravan.
– Mesélj magadról, kedvesem, tudni akarok rólad mindent, attól
kezdve, hogy megszülettél.
Csak beszélek, beszélek. Giuliano olyan figyelmesen hallgat,
mintha egy csodát mesélnék el neki. Megemlítettem Anthonyt is,
hiszen az életemnek egy részéhez tartozik. Úgy látom, ez nem nagyon
tetszik neki.
– Mi van, ha utánad jön ide? – kérdezte aggódva.
– Az kizárt dolog, mert nemrég azt üzente, hogy kerüljem el. Látni
se akar… Most rajtad a sor, hadd halljam, ki is vagy te. Szűkszavúan
mesél magáról. A közgazdasági egyetem után a saját birtokukat vezeti.
Egy szerelme volt, az is öt éve, még az egyetemen. Utána elhatározta,
hogy többé nem lesz szerelmes. De jöttem én!
– Cindy, szeretlek!
Vágyakozva nézett a szemembe. Egyikőnk sem szólt, csak
átöleltük egymást. Már nem érzek félelmet. Mindent tudunk egymásról.
Ő az, akire szükségem van. Giuliano megkönnyebbülten felsóhajtott,
mintha tudná mire gondoltam.
– Gyere, mindjárt kinyitják az ajtót – mondta.
A kápolna ajtaján egy hatalmas plakát, rajta legalább tizenöt
nyelven kiírva egy felhívás: Segíts a bajbajutottakon! Alatta olaszul
néhány mondat, cím és telefonszám.
 – Giuliano, mi ez?
– Horvátországba kérnek segítséget. Segédápolónőket, ápolónőket,
orvosokat, szociális munkásokat várnak kórházakba.
A kápolnában kellemesen hűvös van. Halk orgonazene szól.
Rengeteg virággal van díszítve a terem. A legcsodálatosabb egy
virágokból álló kereszt. A falakon aranyló, gótikus keretű fa
táblaképek. Az oltár hátsó falai szinte roskadoznak a sok fogadalmi
ajándéktól. Velünk szemben egy gyönyörű, keményen metszett román
szószék.
A hatalmas színes üvegablakokon át gyenge fény szűrődik be. A
terem lassan megtelt emberekkel. A miséből szinte alig értettem
valamit, mert csak néhány szót értek olaszul. A mise végén gyönyörű
harangjáték zengett. Közben a tekintetem a magasba szárnyaló
kupolára tévedt, mélyen angyalfejekkel körülvett Madonna tartja
gyermeket. Ahogy kifelé tartottunk, hirtelen egy kopaszodó férfin akadt
meg a szemem. Tőlünk körülbelül hat méternyire lehetett és felénk
integetett.
– Giuliano, nézd csak! Nem nekünk integet az a férfi?
Amikor Guiliano odanézett, a férfi felkiáltott:
– Ciao Guiliano Ordelli!
Erre húzni kezdte a kezemet kifelé, alig tudtam lépést tartani vele.
A férfitől egyre távolabb sodródtunk. Kérdően néztem Giulianóra.
– Biztosan összetévesztett valakivel – válaszolta nyugodtan, de én
mégis aggodalmat láttam a szemében.
Nyugtalanított a dolog, de nem szóltam. Az ő dolga kivel akar
beszelni és kivel nem. Vidáman sétáltunk Ischia Porto nyüzsgő
belvárosában. Meleg, tiszta idő volt, látni lehetett, amint egy
felhőkarcoló méretű irodaépület legfelső emeletein megcsillant a
napfény.
– Akarod, hogy beszökjünk az épületbe?
– Igen!
– Akkor bízd rám magad.
Az ajtóban két biztonsági őr megállított bennünket.
 – Legyenek szívesek megmutatni a belépőjüket.
Na, gondoltam, most minden elveszett, ide ugyan nem jutunk be.
De Giuliano kivágta magát.
– Nekünk még nincs belépőnk, de ha most beenged, akkor nagy
valószínűséggel előbb-utóbb lesz. Ugyanis a grafikusi állást pályáztuk
meg. Figyeljen csak ide – mondta az idősebbik őrnek, és egy
noteszlapra néhány vonallal lerajzolta az arcát.
– Mit gondol, megfelelek? – kérdezte, és az őr felé fordította a
lapot, mire az felnevetett.
– Tizenkettedik emelet. Aztán Pazzo úrról lehetőleg ne készítsen
ilyen rajzot!
Úgy osontunk az épületben, mint a besurranó tolvajok. A legfelső
emeletről vaslépcső vezetett a tetőszintre.
– Nem találok szavakat ilyen fenséges látványra. Ezt az épületet
kilátóként kellene üzemeltetni. Nézd csak, ott a kápolna, amott a hotel –
ámuldoztam.
A távolban a tenger árnyalatai csodálatosan fénylettek a
napfényben.
– Köszönöm ezt a látványt, Giuliano, hogy egészében láthattam ezt
a csodálatos várost.
Látom az elégedettséget a szemében. – Érted, kedvesem, mindenre
képes vagyok.
Odaléptem hozzá és erős karjaiba simultam. Álom ez, vagy
valóság? Végre eljött a herceg, hogy minden kínért és szenvedésért
kárpótoljon? De a szenvedésem valódi oka még mindig Anthony
hiánya. Képes lenne Giuliano feledtetni őt? Az agyamban, a sejtek
helyén csak kérdőjelek állnak. Pedig most nem szabad számítania
semminek, csak élvezni az ittlétet, hogy távol vagyok Anthony tói. De
mit is számít a többezer kilométeres távolság, ha a szívemhez,
gondolataimhoz oly közel van. Tettem egy ígéretet magamnak, hogy a
nyaralásom alatt kitörlöm őt magamból. Nem kell kétségbeesni, ez még
csak a harmadik nap.
 – Jobb lesz, ha megyünk, míg Pazzó úr el nem hagyja az épületet,
mert gyanússá válhatunk – mondta Giuliano.
Kifelé úgy tettünk, mint akik nagyon vitatkoznak egy plakátterven,
az őrök nem mertek közbeszólni.
A szomszédos butik előtt fergeteges nevetés tört ki rajtunk.
– Hová szeretnél még bejutni? Bárhová beviszlek.
– Mára ez elég volt. Tulajdonképpen szeretnék szabad estét kérni
tőled. Egy új házaspár érkezett a tizenkettes szobába. Angolok és
megkértek, hogy kalauzoljam őket a környéken. Nem haragszol?
– De aztán holnap visszakapjalak ám! Ebben az esetben én meg
felhívom anyámat, ideje néhány szót váltanunk a birtokkal
kapcsolatban.

Giuliano dühösen csapta le az asztalra a korsó sörét.

– Mi bajod van, hékás? Dobott a csajod? Jössz nekünk a millióval.
– Ismeritek Mariót, a zöldségest, ugye? Hát ma majdnem
lebuktatott. Szétverem azt a rohadt pofáját, amivel elordította magát,
hogy: Guiliano Ordelli!
– Mást is mondott?
– Szerencséjére nem, túl nagy volt a hangzavar. Nem engedhetem
meg, hogy ez még egyszer előforduljon. Jobb lesz, ha a jövőben Cindyt
nem viszem Portónak ebbe a részébe. Túl nagy a kockázat.
Holnap kiviszem a zátonyhoz – gondolta. Odament a söntéshez és
kért magának egy dupla konyakot. Érezte, hogy testében szétárad az ital
melege, az valamelyest megnyugtatóan hatott rá, bár még mindig
feszültséget érzett. Talán egy cigarettát kellene kérnie valakitől. Négy
hónapja dobta el az utolsó szálat. Nem, inkább kér egy újabb konyakot.
Zavarosan zsongott körülötte a lárma, felemelte poharát, és intett egy
következőért. Egy erőteljes hang rázta fel különös bódultságából.
– Ordelli, a szerelemtől már nem is ismered meg régi cimborádat?
– szólt egy kopasz férfi.
Giuliano nehezen mozdította a fejét a hang irányába, bár azt már
tudta, hogy Mario az, a zöldséges. Azonnal felugrott.
 – Te rohadt alak, figyelmeztettelek, hogy nő előtt ne szólíts a
nevemen! Tudod, hogy mindenkinek másképp mutatkozom be, de
sosem a valódi nevemen. Még szerencse, hogy a csaj nem hallott
semmit!
– Higgadj le, öregem, inkább menj haza, és pihend ki magad!
– Te nekem ne mondd meg, mit tegyek! – ordította a férfi.
Keze előrelendült, és nekivadultan Mario álkapcsára csapott. A
férfi elvesztette az egyensúlyát, de a következő pillanatban behúzott
egyet Giulianonak. Azonnal elterült és eszméletlen sötétség borult rá.

Már megint ez az átkozott telefon!

– Halló – szóltam bele álmosan.
– Bocsánat, kisasszony, de egy újabb virágküldemény vár Önre, és
tudja, én nem vehetem át.
– Jó reggelt! A küldő ragaszkodott hozzá, hogy fél nyolckor adjuk
át a virágot – mondta a fiú, és egy kosarat nyújtott át, ezúttal a kék
minden színében játszó virágokkal telerakva. Köztük egy kártya:
CINDY! HAJNALI 4 ÓRA ÓTA CSAK TE JÁRSZ AZ
ESZEMBEN. LEMENTEM KOCOGNI ÉS FÜRDENI, HOGY
LEHŰTSEM MAGAM, DE NEM TUDTAM MEGÁLLNI, HOGY A
SZÁLLÓD FELÉ NEM MENJEK. OTT ÁLLTAM ÉS
ELKÉPZELTEM MAGAMBAN, MILYEN ÉDESEN ALSZOL. BE
AKARTAM MÁSZNI HOZZÁD, AZTÁN RÁJÖTTEM,
BORZALMASAN MEGIJESZTENÉLEK. INKÁBB A
LEGKORÁBBAN NYITÓ ÜZLETTEL KÜLDÖM A VIRÁGOT,
HOGY NE VÁRAKOZTASS, HA MÁR RABUL EJTETTÉL! A
ZÁTONYNÁL VARLAK: GIULIANO.

Guiliano fürdőnadrágban ült a zátonynál és az út felé szegezte

tekintetét. Már nagyon türelmetlennek látszott. Felugrott, elém szaladt.
– Ej, te kis boszorkány, nem is mondtad, hogy álmosan ilyen szép
vagy. – Mohón megcsókolt.
 – Nem akarsz velem csókolózási rekordot dönteni? – kérdezte. Mi
van velem, nem tudok megszólalni. Itt ez az eszméletlenül jóképű férfi,
és minden, amit elterveztem, hogy majd mondok neki, köddé vált.
Ahogy belenézek kék szemébe, amelyben a türelmetlenség, a vágy, a
szeretet mind benne van, tulajdonképpen nem is érdekel, hogy kiféle-
miféle. Ez nem igaz! – vágott az agyamba. Az őszinteség borzalmasan
fontos. A kisugárzása nem vehet le annyira a lábamról, hogy ezt a
szabályt elfelejtsem. Ha ő valójában Giuliano Ordelli, akkor valamit
titkol előttem és hazudott, amikor bemutatkozott. A legelső pillanattól
mindmáig.
– Giuliano, milyen játékot folytatsz te? Mit titkolsz előlem? –
Észrevettem, hogy már nem olyan fesztelen, mint korábban. – Ugye a
neved valójában Ordelli?
A férfi próbált kitérni a tekintetem elől. Néhány másodperc után
megszólalt:
– Tehát elárultam magam… Amikor az életünkről meséltünk
egymásnak, én egy fájdalmas dolgot nem említettem. Szándékosan.
Mert ha eszembe jut, akkor az életvidám, energikus Giulianó-ból
megtört ember lesz. Valóban félreértések forrása lehet a dologból, és
jobb, ha tudod. Gyere, üljünk le!
Nehézkesen kezdett bele. Tényleg kellemetlen lehet beszélnie erről
a dologról.
– A világra Giuliano Ordelli néven jöttem. Apámat nyolcéves
koromban láttam először. Elhagyta anyámat hathónapos terhesen.
Utána évente elvitt engem és a bátyámat magához Spanyolországba, de
mi gyűlöltük őt, és valójában sosem akartunk menni. Egyszer
megszöktünk és elbújtunk a pincében, hogy ne kelljen vele menni.
Huszonegy évesen levelet kaptam egy ügyvédtől. Kiderült, hogy az
igazi apám Federico Noggio, a kedves Federico bácsi, akit úgy
szerettem. Emlékszem, mindig „fiam”-ként szólított. Ő tanított meg
úszni, lovagolni, ötévesen írni-olvasni. Tizennégy éves voltam, amikor
egy reggel anyám csak ült a fotelban, nézett ki az ablakon át a semmibe
és folytak a könnyei. Akkor halt meg Federico bácsi. Ahogy
megtudtam, hogy ő az igazi apám, felvettem a nevét. Persze sokan még
az előző nevemen ismernek, ezen ne lepődj meg.
Idegesen tépkedte a fűszálakat. Valóban nem volt könnyű beszélnie
erről. Régi sebeket téptek fel most.
– Haragszol rám? – kérdezte.
– Ó, dehogy! – simultam hozzá.
– Örülök, hogy túlvagyunk ezen. Megkönnyebbültem. Hiszen
bárhol összetalálkozhattunk volna egy ismerősömmel, aki Ordellinek
szólít. Jó, hogy most rákérdeztél, mert az elültetett gyanú magja
kifejlődött volna, és ki tudja mekkora fává terebélyesedik. Reggeliztél
már? Hoztam neked szendvicseket, kólát, gyümölcsöt.
– Akkor jobb lesz, ha büfét nyitunk, mert én is hoztam szendvicset,
ásványvizet, csokit.
– Legalább estig itt maradhatunk. Imádok veled kettesben lenni,
érezni a csókjaidat, simogatni a bőrödet, hallgatni a szavaidat. Nem
akarom, hogy hazamenj! – mondta.
Kár volt egy percig is kételkednem Giuliano becsületességében.
Ledőltünk a plédre. Giuliano dúdolászni kezdett egy olasz dalt, közben
lassan elszenderedtem.
Amikor kinyitottam a szememet, azt sem tudtam, hol vagyok.
Testemet pálmaág-sátor vette körül. Széthúztam egy ágat és
önkéntelenül elmosolyodtam a látványon. Tőlem öt méternyire
Giuliano egy hatalmas homokvárat épített. A nap már magasan járt.
Úgy látom teljesen belefeledkezett az építkezésbe, nem is volt szívem
most megzavarni őt. Csak néztem az én kedves Giuliano-mat, aki
találkozásunk óta minden pillanatban az én boldogságomért fáradozott.
Talán képes volnék egyszer szerelmet érezni iránta. És ez nagy dolog,
mert az elmúlt fél év alatt sok férfit megismertem, de egyikükkel sem
éreztem jól magam. Habár a mi kapcsolatunknak úgysincs jövője, ő
olasz, én angol vagyok. Felém fordult.
– Jó reggelt, világ lustája! Már rég sült Cindy lenne belőled, ha
nem készítek föléd sátrat. Mit gondolsz, mennyi az idő?
– A nap állásából két órára gondolok.
 – Két óra harminckét perc. Gyere, nézd meg- mit csináltam neked.
Giuliano egy hatalmas, négytornyos várat emelt, a tornyok
körülbelül fél méter magasak.
– Hű, de ügyes építész vagy! Ez csodaszép!
– Nemcsak ügyes vagyok, hanem szerelmes is.
Ezzel gyengéden magához húzott, és számtalan csókkal halmozott
el.
– Szerelmem, milyen jó, hogy rádtaláltam – suttogta.
Vajon csak álmodom ezt az egészet? De minden olyan valóságos.
A tűző nap, a gyenge szél, a tenger morajlása, Giuliano illata… Valami
szépet illenék mondani, de nem akarok hazudni.
– Olyan boldog vagyok veled – mondtam, és ez igaz is volt.
Persze, lehetnék BOLDOGABB is, sőt legeslegboldogabb is
valakivel, aki most többezer kilométernyire van innen.
Nem volt elégedett a rövid válasszal, mert gondterhelten nézett
rám, majd komoran annyit mondott:
– Biztosan éhes vagy.
A táskához ment és szendvicseket vett elő egy-egy üveg
ásványvízzel. Különös, hogy miért érzem furcsának néha a
viselkedését. Kedvetlenül majszolni kezdett egy szendvicset, félig sem
ette meg, visszacsomagolta és eltette, majd szó nélkül belegázolt a
vízbe. Megbántottam volna? Inkább úszom én is egyet, de őt lehetetlen
utolérni, hagyom, hadd menjen. Már rég megszáradtam, mikor
Giuliano fölém állt.
– Találtam egy szép kagylót neked és sokszínű kavicsokat. Vigyázz
rá, ez ritkaság!
Hosszú haját megrázta fölöttem, testemen apró vízcseppek
csillogtak.
– Hagyd abba! Hallod? – nevettem.
– Jólesett?
– Na, megállj csak!
Végigsimítottam egy marék homokkal a vizes lábát.
 – Támadsz? – kérdezte és a földre tepert. Szabad kezünkkel
homokot szórtunk a másik testére. Amikor ő is elfáradt, és már a
fülünkben is homok volt, egymást átölelve feküdtünk. Ismét énekelni
kezdte az olasz dalocskát.
– Mondd csak, miről szól ez a dal?
– Egy fiúról, aki a saját csapdájába esett bele – mondta, és már
énekelt is tovább. Hirtelen erősödni kezdett a szél, a napot egyre
sötétedő felhők takartál el. Vészjóslóan susogtak a lombok.
– Vihar készül, öltözzünk fel. Nem maradunk sokáig, de az elejét
látnod kell, milyen csodálatos a tenger, ha vihar készül.
Valóban fantasztikus volt a színek játéka. Az ég alján egy sötétkét
csík, fölötte szürke, vörös, sárga, rózsaszín, ismét szürke. Mintha egy
mesébe csöppentünk volna. A szél hatására a víz tarajos hullámokat
vetett, s a zátonyhoz csapódva morajlott.
– Gyere kedvesem, csepeg az eső.
– Ne, csak három percig maradjunk még! – kérleltem.
– Nem lehet, három perc múlva már óriási vihar lesz. Nagyon
váratlanul jött, az előrejelzésben sem hallottam. Rohanjunk!
– De hová?
– Nem messze innen van egy elhagyott ház.
Úgy szedtük a lábunkat, ahogy csak tudtuk. Az eső egyre jobban
vert minket. Szemből fújt a szél, a szememet alig tudtam nyitva tartani,
mintha ezernyi apró kavics potyogna rám. Végre feltűnt a faház. Már
régóta magányosan állhat, mert minden ablaka be volt törve, a falakon
mindenféle rajz, írás. Kicsit félelmetesnek is tűnt nekem.
– A táskában van az ingem, az valószínűleg száraz maradt. Bújj
bele kedvesem, mielőtt tüdőgyulladást kapsz.
– És te?
– Velem ne törődj!
Átmentem egy másik helyiségbe öltözködni. Mikor az utolsó
gombot is begomboltam, Giuliano bedugta a fejét.
– Be szabad kukucskálni?
– Már megtetted.
 – Nagyon jól áll rajtad az ingem. Neked adom.
– Mit kezdek én egy hatalmas inggel?
– Rám emlékezel – mondta szomorúan.
A vizes pólómat a kezébe nyomtam.
– Ez pedig a tiéd.
Belebújt.
– Most már jó lesz a méret – mondta mosolyogva.
A tornyosuló fellegek leadták terhüket és másfél óra múlva
ragyogó napsütés árasztotta el az égboltot.
– Gyerünk vissza a szállóba, szörnyen viszket a bőröm a sós
tengertől és a homoktól. Lehet, hogy be sem engednek ilyen külsővel.
– De ma még látni akarlak ám!
– Hétkor, a szálloda halljában találkozzunk - feleltem.
– Ne! Inkább a sövénylabirintusban keress meg – vágta rá.

A portás döbbenten nézett rám.

– Kisasszony, magát is elkapta a vihar? Olyan kiszámíthatatlan
ebben a hónapban az időjárás.
– Igen, de a barátom szerencsére tudott a közelben egy házat, és
oda menekültünk.
– Ha nem veszi a kérdésemet tolakodásnak, olasz az illető?
Vigyázzon, az itteni férfiak nagyon szenvedélyesek!
– Köszönöm a figyelmeztetést! – mondtam mosolyogva. Giuliano
idáig nagyon rendesen viselkedett.
Zuhanyozás közben az járt az eszemben, hogy holnap szeptember
tizenötödike. Vajon Anthony gondol rám ezen a napon? És vajon mit?
Mégis megveszem neki a mini narancsfát és az olasz diszkókazettákat,
és elküldöm postán. – Anthony, hiányzol! – mondtam ki hangosan.
Még Guiliano kedvessége sem tud pótolni téged. Te vagy az Igazi.
Illetve lennél…
Annyira elgondolkoztam, hogy csak hét óra tízkor jutott eszembe
olasz barátom. Nyugtalanul téblábolt a labirintus előtt. Na, most mit
mondjak, miért késtem?
 – Ne haragudj, nem néztem az órát…
– Száztizenegy csók – mondta.
– Tessék?!
– Ennyi a késésed ára, amit még ma meg kell fizetned.
– Te aztán szigorú vagy.
Egy hangulatos olasz étterembe mentünk vacsorázni. Az étlapot
böngésztük, mikor egy borostás férfi lépett hozzánk.
– Gratulálok, haver! – mondta.
– Mihez, Marcello?
– Hát a barátnődhöz. A múltkori, az a Christine, könnyű esetnek
nézett ki.
Giuliano idegesen felállt.
– Ne akard, hogy vacsora után a többletsúlyt rajtad vezessem le!
Nem félek én tőled! De te, úgy látom, valamitől megijedtél! –
vigyorgott a férfi csúfondárosan, Giuliano egy lépést tett a borostás
felé.
– Vannak bizonyos szabályok, amik remélem a te agyadból sem
estek még ki! Ha próbálod meghiúsítani a tervet, akkor a hátralévő
hónapokat kórházban töltőd.
– Signorita, ez a férfi azt képzeli magáról, hogy egész
Olaszországban ő a legerősebb, amit én nagyon kétlek – mondta a férfi
és kiment.
– Giuliano, ki volt ez?
– Egy senkiházi! Egyszerű rosszakaróm. Látom, egy kicsit
meglepődtél a temperamentumon, de itt ez a szokványos. Nincs semmi
gond. Ne félj, nem lesz verekedés – nyugtatott és megfogta a kezemet.
Az est további részében el is felejtettük ezt a kis incidenst.

Ittlétem óta először ébredek korán. Még öt óra sincs. De tudom az

okát, ma nagy nap van, tizenötödike! Úgy látszik, minél előbb fel
kellett ébrednem erre a napra. Szerelmem, te jól aludtál?
 Délelőtt megveszem a legszebb narancsfát, este hazatelefonálok,
hátha ma megkeres otthon Anthony. Ha máskor nem is merne, ma
biztosan! Igen, ma hírt hallok róla!
Nyakamba vettem a várost, a legjobb kazettát kerestem és a
legszebb, legegészségesebb fát akartam megvenni, elvégre nem
akárkinek lesz. Órákon át szemlélődtem az üzletekben, míg
megtaláltam a legmegfelelőbbet. Boldogan szorítottam magamhoz a kis
csomagot. Irigyellek téged, zöldellő fácska, mert téged megérint majd
ő, és te vele lehetsz, te láthatod mindennap. Hogy meglepődik majd, há
kinyitja a dobozt! – gondoltam.
Ebéd után a szomszédos házaspárral megnéztünk egy kiállítást.
Pedig legszívesebben lefeküdtem volna, és csak hét órakor ébrednék
fel, amikor hazatelefonálhatok. Addigra biztosan jelentkezik. Nem
lehet, hogy másként legyen.
Szörnyű, hogy milyen lassan telik az idő, valóban csak tíz perc telt
el mialatt végigértünk ezen a hosszú utcán?! Fél négykor érkeztünk
vissza a szállodába, pedig megnéztünk egy vitorlásversenyt is. Hát
sosem lesz már este?
– Signorita, egy Giuliano nevű úr kereste telefonon két órával
ezelőtt. Megadott egy telefonszámot, és kérte, ha megjön hívja fel –
mondta a portás.
Ó, Guiliano, róla teljesen meg is feledkeztem! Ahogy a szobámba
értem, tárcsáztam a számot. Az első kicsöngés után felvette. - Helló, itt
Cindy.
– Tudod, mióta állok a telefon mellett?! Annyira aggódtam érted!
Nem szóltál, hogy a szomszédaiddal töltöd a napot – a hangja
szemrehányóan csengett.
– Mutasd, mennyire haragszol.
– Ennyire – mondta. – A másik kezem kilóg az utcára!
– Akkor vigyázz rá, nehogy jöjjön egy kamion. Különben meg én
sem tudtam előre, hogy magukkal hívnak. Te pedig eddig nem adtad
meg a számodat, amin szükség esetén elérhetnélek.
– Elismerem, igazad van. Hiányzol, te csavargó! Mikor láthatlak?
 – Amikor akarod.
– Akkor tizenöt perc múlva a labirintusnál vagyok.

– Cindy, mi van veled, hogy tízpercenként az órádat nézed? Olyan

idegesnek tűnsz.
– Haza kell telefonálnom.
– Nagyon fontos dologról lehet szó, ha már ennyire türelmetlen
vagy.
– Igen, fontos…
– Nem akarod elmondani?
– Ne haragudj, inkább nem.
Nem kellett volna szóba hozni a telefonálást, miért Giuliano percek
óta némán ül mellettem. De Anthonyról nem akarok beszélni, még
könnyek szöknének a szemembe a mai napon. Négy éve ilyentájt
Anthonyval is egy padon ültünk a hegyen. Most pedig több ezer
kilométer választ el mindet egymástól, én már mással ülök, ó is másé.
Még két és fél óra van hátra. Kibírhatatlan! Anthony! Nagyon vágyom
Rád. Érzed, hogy gondolok rád? Hihetetlen, hogy itt, idegen földön
milyen furcsán érzem magam. Mintha itt lennél, csak háttal nekem,
nem láthatlak. De itt vagy körülöttem, itt vagy bennem, szétáradva a
testemben.
– Guiliano, fussunk fel a kápolnáig – mondtam, és már pattantam
is, legalább mire visszaérünk hét óra lesz.
Többszöri megállás után végre feljutottunk. Rögtön leheveredtem a
fűbe.
– Nem bírod már? – kérdezte Giuliano.
– Nem, egy lépést sem-lihegtem.
Erre a karjaiba kapott és elvitt a fánkhoz.
– Ez a mi helyünk-mondta.-Délelőtt hazatelefonáltam, nem tűi jó
híreket hallottam. Az egyik irodában hajnalban tűz ütött ki. Az anyagi
kár nem jelentős, de rengeteg akta elégett. Sok munka vár rám, ha
hazamegyek. Addig semmi esetre sem utazom el, amíg te itt vagy!
 Hozzám hajolt és csókokkal borította el a halántékomat. Mesélni
kezdett a munkájáról, a birtokról, Talán nem illik, hogy nekem titkaim
vannak, miközben ő olyan őszintén beszél mindenről. Ráadásul az én
gondolataim kicsit elkalandoztak, egy imát mondtam el, hogy Anthony
szívében örökké megmaradjon a helye. – Nézd, gyülekeznek az
emberek a hétórai misére.
Mindjárt hét óra! – vágott az agyamba a gondolat.
– Giuliano, induljunk vissza!
Van kedved ma este hajókázni? – kérdezte futás közben. A hajó
átmegy Imperatorébe, majd egy óra múlva visszajön. Zártkörű
rendezvény lesz.
– Rendben – vágtam rá röviden. A gondolataim már máshol jártak.
Mit is mondott, hová megyünk? Mindegy. Az a fontos, hogy perceken
belül választ kapok az aggodalmaimra.
– Nyolckor várlak a szálloda parkjában.
Egy perc múlva hét óra. A gyomrom görcsben áll, a kezem izzad.
– Eljött a várva várt pillanat és most mégis szinte lebénultam.
Felemeltem a kagylót, bizonytalanul tartottam, aztán hirtelen
visszaraktam. Rettentően féltem… Mire erőt vettem magamon és végre
tárcsázni kezdtem Angliát, már hét óra kilenc percet mutatott az óra.
– Tessék, Barreth lakás – szólt bele anya.
– Szia Anya, Cindy vagyok.
– Szervusz, kislányom, de jó végre hallani a hangodat! Mi van
veled? Jól vagy?
– Igen, nagyon jól érzem magam. Otthon mindenről beszámolok
majd, tulajdonképpen azt szeretném tudni, Anthony keresett-e?
– Nem. Nagyon sajnálom, de azt kell mondanom, hogy
valószínűleg hiába várod. Tudom, hogy fáj, amit mondok. Már
magadtól is rá kellett volna jönnöd. Inkább azt mondd, találtál-e
barátokat? – Igen, van itt egy kedves olasz fiú.
– – Hála istennek, örömmel hallom.
 – Anyukám, most leteszem;.. – mondtam. Tulajdonképpen már
képtelen lennék további beszélgetésre. Oda a remény, az utolsó
lehetőség, hogy hátha…
Percek teltek el és én még mindig csak fogtam a kagylót a
kezemben. Felkészültem rá, és mégis megrázott a beszélgetés. Miért
képzeltem, hogy egyszercsak be fog toppanni, és minden helyrejön?
Tiszta ostobaság volt abban reménykedni, hogy ha elég kitartó és
türelmes leszek, megváltoznak a tények. Ostobaság volt letagadni a
nyilvánvaló valóságot. Végre helyére tettem a kagylót. Talán csak azért
kapaszkodtam bele, hogy addig se boruljak zokogva az ágyra. Egy
emlékkép vágott az agyamba. Délután váratlanul meglátogatott
Anthony. „Hoztam neked valamit, de ne nevess ki miatta”- mondta.
Aztán egy burgonyát nyomott a kezemébe. Egy különös, szív formájú
burgonyát, amit azóta is őrzök. Összefonnyadt, elalaktalanodott, de
megvan! Mindent őrzök, ami tőle van. Meg egy kis papírfecnit is,
amire ráírta: „Te vagy a legjobb barátnőm. Nagyon szeretlek!!!” Ezek a
tárgyak mind emlékeztetnek arra, hogy milyen boldog voltam. Mert
most már csak úgy tűnik, álom volt, ami elszállt. Most már idegenek
vagyunk. Azt üzente, hogy kerüljem. Hogy is számíthattam arra, hogy
szüksége lehet rám! Ezen a ponton nem bírtam tovább és végiggördült
az első könnycsepp az arcomon. Egy tüskével a szívemben kell élnem.
Úgy tűnik, van olyan seb, amit az idő sem tud begyógyítani. Nem
viaskodtam magammal, engedtem, hagy áztassa könnyem a párnát.
Utoljára sírok miattad, Anthony Horle!
Kimerülten, pislogva kerestem az órámat. Hét óra negyven. Nem
sok időm van arra, hogy rendbe szedjem magam.
Azért is szép leszek! Hosszú, fekete, szűk ruhát választottam magas
hasítékkal. Elővettem pici brossomat, ami megtévesztően eredetiként
csillog. Felkontyoltam a hajamat, egy kis smink, és már indulhattam is.
Giuliano a padon ült és valamin jót mulatott magában. Ő is nagyon
elegáns volt sötétként öltönyében.
– Csak nem rajtam nevetsz?
– Úgy-ahogy – felelte.
 – Ezt meg hogy értsem?
– Amint kiléptél az ajtón, egy férfi annyira bámult, hogy majdnem
belement a bokorba. Nem is csoda, gyönyörű vagy! – gyengéden
magához húzott.
– Hiába a rúzs a szádon, úgyis megcsókollak!
– Nyugodtan, ugyanis csókálló.
A csók hosszú volt és érzéki. Ki akartam szabadulni szorító
öleléséből, aztán eszembe jutott az a pillanat, amikor egy hónappal a
szakításunk után megláttam Anthonyt az utcán egy lánnyal. És
átkarolta a vállát! Szóval ezért volt minden, gondoltam akkor. Megvan
a magyarázat a különös viselkedésére. De még ezek után is vártam.
Éjjelente sokszor ébredtem arra, hogy egy autó megállt a házunk előtt.
Reméltem, ez nem lehet más, csakis ő! Vártam, hogy kiszálljon a
kocsiból, én kiszaladok hozzá, a karjaiba kap… De nem jött, hiába
vártam. Minden elveszett. Egy hatalmas hajóhoz mentünk. Giuliano
rögtön a belsejébe invitált. Elővett egy borítékot, kibontotta. A
tizenkettes számú asztalhoz mentünk. Egy négytagú zenekar olasz
dalokat játszott. Csak most vettem szemügyre a termet. Minden hófehér
volt, a berendezés, a padló. Az asztalokon középen orgonalila váza, lila
virágokkal és lila teríték.
– Gyönyörű.
– Tudtam, hogy tetszeni fog. Két napja egy barátom felajánlotta a
belépőjét, mert neki váratlanul el kellett utaznia. Ez a hajósbál ugyanis
a város előkelőségeinek a bulija. Nézd csak, jobbra a második asztalnál
ül a polgármester a családjával. Előttünk Monesci, a szobrász. Látod
azt a kopaszodó férfit elől? Azt mondják, három évvel ezelőtt ő rabolta
ki Livorni egyik ékszerüzletét. Volt egy tanú, aki látta őt az üzlet hátsó
bejáratánál, aztán hirtelen visszavonta vallomását. Valószínűleg jutott
neki is a zsákmányból, az eset után sokáig figyelték a rendőrök, de
teljesen normális életet élt. Két hónapja megvette a Montegra éttermet.
– Elég jól ismered az itteni embereket.
– Igén, mert télen és nyáron két-két hetet itt töltök, de az itteni
barátaimmal év közben is tartom a kapcsolatot.
 Mintha egy pillanatra zavart láttam volna a tekintetébe!. Persze arra
nincs magyarázat, hogy miért, bizonyára tévedtem. Körülöttünk csupa
vidám ember, nehéz most fesztelenül mosolyognom. A lelkem
romokban hever.
– Valami baj van, drágám? Mondd el szépen a bácsinak, mi bánt.
– Semmi, egyszerűen elkalandoztam.
– Na, na. Te csak ne kalandozz semerre!
Egy percre most Giuliano arca komorult el. Nem is merem
megzavarni merengésében.
– Cindy! – szólalt meg hirtelen. – Nem akarom, hogy elmenj.
Megfogta a kezemet és a szemében szinte könyörgést láttam. Mit
mondhatnék erre? Mindketten tudjuk, hogy néhány nap múlva
visszautazom Angliába.
– Guiliano, ez csak egy vakáció. Ne rontsuk el a hátralévő napokat
azzal, hogy minden percben úgy viselkedünk, mintha máris elválnánk.
– Az otthoni dolgaimat úgy intézem, hogy egy hónap múlva
három-négy napra meglátogathassalak. Közben majd telefonálok. Hogy
fogom kibírni nélküled? Cindy, boldog vagy velem?
Ekkor két pohár jégbe hűtött koktélt tett le elénk a pincér. Legalább
egy kis időt nyertem a válaszadással. Giuliano idegesen pislogott a
pincérre. Miért éppen most jött, miért nem igyekszik, és úgy látom,
felháborítónak tartja azt is, ahogyan néz rám. Mindjárt befejezi a
felszolgálást, és még mindig nem találtam meg a jó választ. Boldog
vagyok, hogy ilyen gyönyörű helyen élhetek, ha csak néhány napig is,
hogy nem kell munkába rohanni, az ideges ügyfeleket mosolyogva
fogadni, több tucat oldalt gépelni, az elromlott számítógép miatt
bosszankodni, a húgommal veszekedni, mindenütt Anthonyt keresni,
várni…
– Boldog vagy?
– Igen, az vagyok – mondtam mosolyogva.
Giuliano is mosolygott, valamiféle önelégült arckifejezéssel.
– Nekem pedig te vagy a főnyeremény. Jó étvágyat hát, szép
főnyereményem.
 Vacsora után lágy zenére táncoltunk. Amikor gyorsabb ütembe
kezdett a zenekar, inkább a fedélzetre mentünk, tele hassal nehezen
ment volna a latin-amerikai ritmus. Odakint langyos szél fújt,
balzsamos illatot hozott a part felől.
Gyönyörködtünk az elénk táruló látványban. Amint a nap a
többszáz méterre magasodó hegyek mögé bújt, a völgy, a város
kékesszürke árnyékba burkolódzott, de felettük aranyló színekben
izzottak fel a szirtek, mintha valami rózsa-, és bíborszínben tündöklő,
száztornyú mesepalota úsznék az égbolton.
– Talán még negyedóra és kikötünk-mondta Giuliano. Levetette a
zakóját és a vállamra terítette.
– Nem fázom.
– Jobb az elővigyázatosság, maradjon csak rajtad. Azért akartam,
hogy kijöjjünk, mert Imperatorénak is van egy kápolnája a dombtetőn,
amit éjszakára kivilágítanak. Már látni is, nézd csak, a kikötőtől jobbra.
– Igen, látom. Nagyon szép.
– A kettő közül melyikben szeretnél házasodni?
Meglepő, hogy ilyet kérdez. Néha mintha tudomást se venne a
lakóhelyeink közötti többezer kilométeres távolságról. Biztosan csak
úgy kérdezi.
– Az Ischia Portóiban.
– Ott áll a fánk is! – vágtuk rá egyszerre.
Imperatore nagyon hangulatos város. Az utasok többsége a hajón
maradt, néhányan a közeli világítótornyot nézték meg, engem pedig
csak húzott maga után Giuliano.
– Elárulnád, hová megyünk?
– Nem bizony!
Egy perc múlva egyszercsak megálltunk. Egy buszmegállóban
voltunk.
Bízd rám magad! Látom a szemeden, hogy megint kérdezősködni
akarsz.
Ahogy felszálltunk a buszra, mindenki megbámult bennünket. Hát
igen, úgy nézhetünk ki, mint akik egy partiról szöktek meg. De hiszen
meg is szöktünk! Mi lesz, ha nem érünk időben vissza?
Kétségbeesetten néztem Giulianóra, mire ő magabiztosan rám
mosolygott.
– A következő megállónál leszállunk – mondta.
Amint leléptünk a buszról, megpillantottam a kivilágított kápolnát.
– Ezt látnod kellett. Tetszik? Húsz perc múlva indul visszafelé a
busz, talán elérjük a hajónkat.
– Talán?!
– Na jó, ötvenöt százalék! – nevetett Giuliano.
A kápolnától húsz méterre a várkastélynál éppen zenés előadást
tartottak. Gyönyörű, középkori ruhákba öltözve egy számomra
ismeretlen darabot adtak elő. Sajnos nem sokat láttunk belőle,
igyekeznünk kellett a kikötőbe.
– A nagy ijedtségtől farkaséhes lettem – mondtam.
– Szerencséd van, mert egy fogás még hátravan.
– Akkor üljünk gyorsan a helyünkre és várjuk a pincért. Nemsokára
ízletes canellonit szolgáltak fel. Olyan hálásan mosolyogtam a pincérre,
hogy Giuliano már nem bírta tovább és az asztal alatt finoman
meglökte a lábamat.
– Drágám, mikor megyünk a gyerekért anyádhoz?
– Tessék?! – néztem rá meglepetten.
– A picurkánkról beszélek.
A pincér végzett a felszolgálással.
– Jobbnak láttam, ha a srác számára világossá válik, hogy te az
enyém vagy. Már idefelé jövet megfigyeltem, hogy alig várja, hogy
néhány percre magadra hagyjalak.
Felnevettem.
– Mi olyan mulatságos?
– Az, hogy a féltékenységtől hogy szikrázik a szemed.
Evés közben váratlanul rám tört egy nyomasztó érzés. Mintha csak
most döbbentem volna rá igazán, hogy Anthonyt el kell felejtenem.
Eddig élt bennem a remény, amelynek lángja még nem lobbant ki, hogy
valamilyen csoda történik. Reggel, amikor a portás egy Anthony nevű
férfinek szólt, egy pillanatig biztos voltam benne, hogy utánam jött.
Régen sokszor voltam szerelmes, és amilyen gyorsan jött, olyan
hirtelen el is múlt. Utána már csak nevettem magamon, mi fogott meg
abban a fiúban. De ez a szerelem úgy tűnik végtelen, olthatatlan lánggal
ég. Mit tegyek, hogy elmúljon? Mit tegyek, hogy ne fájjon? Mindig
hozzá fordultam, bármi gondom volt. Télen, amikor magas lázzal az
ágyat nyomtam, vállalva az influenzát, több éjszakát mellettem töltött,
nehogy feljebb szökjön a lázam.
Milyen gondoskodó volt! Napközben is meglátogatott, rengeteg
gyümölccsel és vitamintablettákkal. „Látni akarom, beveszed-e”–
mondta figyelmeztetően. „Nem a nézésétől töltődik fel a szervezeted!”
A doboz szőlőcukorra pedig azt írta: „Azért küldöm, hogy emlékezz
valamire: szőlőcukor-szőlő-ősz szeptember tizenötödike.” Emlékszem
mindenre, Anthony, amit tőled kaptam, őrzök mindent, ajándékaidat,
leveleidet, szavaidat, még csokipapírt is, amit utoljára nálam hagytál.
– Ejnye, Cindy, szóval nem is voltál éhes, csak a pincért vártad. –
Ne haragudj, mit mondtál?
– Úgy tűnik, nem is vagy éhes, olyan lassan eszel.
– De…, csak elgondolkoztam néhány otthoni dolgon.
– Amíg te törted a buksidat, nekem az jutott eszembe, milyen
csodálatos, hogy rád leltem. Eddig még sosem láttam Portót ilyen
szépnek, mint most. Te teszed olyan széppé nekem. Már rég
hazautaztam volna és vitatkoznék Jallomival meg Morttal, mint mindig,
és éjszakáig dolgoznék, meg szendviccsel tömném magam. De
melletted olyan nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak és boldognak érzem
magam. A fenébe, annyian vannak körülöttünk. Sokkal jobb volna
kettesben a parton összebújva nézni a csillagokat. Csak te, és én. Volna
kedved holnap kagylót gyűjteni a helyünkön?
Éjfél előtt néhány perccel értem „haza”. Hát ez a nap is nélküled
telt el, Szerelmem! Ha most engedem, hogy feltörjön bennem a
fájdalom, akkor reggelig sírok. Gyorsan be a zuhany alá! Csak hideg
vizet engedtem magamra, úgy érték a vízcseppek a bőrömet, mint száz
meg száz szilánk. Jó volt mást is érezni a szívfájdalmon kívül.
Vacogva, jéghideg testtel bújtam az ágyba. Miért nem tudok örülni
annak, ami van? Jelen esetben Giulianónak.
Nagyon úgy néz ki, hogy az önmagamnak tett ígéretből nem lesz
semmi.

– Ciao, srácok!
– Hé Giuliano, de kinyaltad magad. Csak nem a kis szőke kedvéért,
vele voltál ugye most is? A cimboráidat lassan elfelejted, lehet hogy
szíven ütött a kicsike?
– Ne féljetek, egyet biztosan nem felejtettem el, hogy hamarosan
lerakhatjátok elém a stekszet. Egy sört nekem is Franco! – szólt oda
Giuliano a csaposnak.
– De biztos vagy magadban!
– Megdolgozom én azért a pénzért, nem könnyű Rómeót játszani,
annyi sületlenséget összehordani. Haláli fárasztó! A következő
hónapban ki is szállok a buliból, kell egy kis szabadság.
– A Cindykédet akarod kipihenni, ugye? Lehet, hogy ő csalt téged
csapdába? Nézzenek oda, Casanova a szerelem vermében! – nevetett
fel valaki.
– Én már akkor rosszat sejtettem, amikor ragyogó ábrázattal
bejelentetted, hogy másodszor is találkoztok.
– Kussoljatok végre! – szólt oda dühösen a férfi. Lecsapta a sörét,
és kiment a kocsmából.

Giulianóval csodálatos napokat töltöttünk el. Olyan gyöngéd és

figyelmes, hogy szinte nehéz elhinnem, hogy ilyen valóban létezik.
Pedig létezik! Sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogy mit érzek
iránta. De választ sosem találtam. Nem is töröm rajta tovább a fejemet.
Az is elég, hogy ő az első férfi, akit hét hónap óta megtűrök magam
mellett.
A nyitott teraszajtón át távoli nevetés szűrődött be. Itt mindenki
olyan boldog, és ennek én is része vagyok. Kiléptem a teraszra, és az
elém táruló csodálatos látvány teljesen megigézett. Telihold világított a
tenger felett, égy zenés hajó most indult a kikötőből. A hatalmas, színes
lámpákkal tele hófehér hajó olyan volt, mint egy úszó ékszer a fekete
bársony tengeren, amely felől könnyű, frissítő szél fújt. Összefogtam
fátyolként szálldosó hajamat.
– És már csak néhány napig enyém ez a mesebirodalom –
sóhajtottam.
Giuliano már megint mentegetőzött. A parton ült, behunyt
szemmel. Mellette egy kosár, minden bizonnyal gondoskodott a
gyomrunkról is. Megpróbáltam dúdolni az olasz dalocskát, nem nagy
sikerrel, de amint meghallotta a hangomat, felém fordult és elém
szaladt.
Úgy örülök, hogy kicsivel előbb jöttél. Már reggel őrjítően
hiányoztál. Olyan különösen tudsz hiányozni, szinte fullasztó érzés.
Járkálok össze-vissza, sehol nem találom a helyemet, csak melletted.
Örülök a szavainak, ám mégsem igazán. Ez akkor volna szép, ha
együttmaradnánk. Csak nehezebb lesz a búcsúzás, ha ilyen szépeket
mond. Tudom, azt mondta, felhív majd és hamarosan meglátogat,
viszont én úgy érzem, ha hazamegy, visszatér a normális kerékvágásba
és én csak emlék leszek a számára. Ahogy elnézem Giulianót, valami
furcsa van rajta.
– Vágattál a hajadból?
– Igen, három-négy centit. Valójában azon gondolkoztam, hogy
rövidre nyíratom. Neked hogyan tetszene jobban?
– Nem tudom, nekem mindegy. Ebbe nem szólhatok bele.
– De én igenis beleszólok, hogy nem kell ez a csat a hajadba-
mondta, azzal kivette a csatot és ujjaival széthúzta a tincseimet. – És ez
a fülbevaló sem kell. Ezt szeretném látni rajtad.
A karkötő- és nyakláncgarnitúrám harmadik darabját, egy
gyönyörű fülbevalót rakott a fülembe.
– Giuliano, olyan kedves vagy, ez nagyon szép! Délelőtt azon
gondolkoztam, hogy te olyan vagy számomra, mint egy álom, és
hamarosan felébredek. Hosszú idő óta először tudok felszabadultan
nevetni, elfogadni a sorsomat és visszakaptam a reményt. De ennek a
nyaralásnak hamarosan vége – mondtam szomorúan.
– Ez nem álom, kedvesem, ne félj! Szeretlek! Most még nem
akarok az elutazásodra gondolni. Tudod, hogy ötezer-hétszázhatvan
percünk még biztosan van? Ezt nem veheti el tőlünk senki – szorosan
magához húzott. Nem tudom meddig ültünk a homokban szótlanul.
Néztük a tengert, a vízimadarakat. Gyenge szél paskolta a part felé
igyekvő hullámokat.
– Gyere, ússzunk egyet! – szólalt meg Giuliano.
A válaszomat meg sem várva a karjaiba kapott és a vízbe gázolt
velem.
– Maradj szorosan mellettem! – kiáltotta.
Megkerültük a zátonyt és a másik oldalról a part felé irányított. A
mellig érő vízben megfogta a kezemet.
– Itt álljunk meg egy kicsit. Tudom, hogy nincs még meg a szív
alakú zátonyunk másik fele, de így is ez a legszebb hely a világon. Ha
most ügyetlen leszek, kérlek nézd el nekem, és tudd be annak, hogy
ilyen helyzetben még sosem voltam… Eredetileg holnapra terveztem a
beszédemet, de már olyan izgatott vagyok, képtelen lennék egy percet
is várni. Napok óta azon gondolkodom, mi lesz velem, ha te hazautazol
Angliába. Nyomasztó érzések törnek rám a gondolatra. Az a tudat,
hogy felhívhatlak, és legkésőbb a jövő hónap végén
meglátogathatnálak, csak részben segít rajtam. És utána mi lesz? Ismét
várhatok egy hónapot, hogy láthassalak. Ezt nem akarom!
Jobbra fordította a fejét, és néhány másodpercig egy pontra meredt
a tekintete. Vajon mit akar ezzel mondani? Talán azt, ami engem is
foglalkoztat, hogy nincs értelme egy ilyen kapcsolatnak.
– Én nem érem be ennyivel. Neked mi a véleményed erről? –
kérdezte.
– Hát… szerintem is kibírhatatlan. Egy kapcsolatban éreznünk kell
egymás közelségét, ha valami baj van, tudjuk, hogy számíthatunk a
másikra. Száz kilométer távolság esetében ez még megoldható, de több
ezer kilométernél?!
 – Érről van szó! Mi nem érjük be a ritka találkozásokkal. Cindy,
mióta megismertelek, veled együtt sok új érzést is megismertem: féltés,
féltékenység, hiány, gyűlölöm az esti búcsúzást, mert onnantól még sok
órát kell várnom rád. Mindig szükségem lesz rád. Nagyon szeretlek.
Ezt nem tudom elégszer mondani. Annyira, mint még soha senkit, és
ugyanígy már egy lányt sem tudnék szeretni. Nekem csak te kellesz.
Mindent megteszek, hogy boldoggá tegyelek. Bízz bennem! Légy
mindig velem, ezt szeretném. Az egész további életemet veled
szeretném megosztani. Ugye hozzám jössz feleségül? – kérdezte
izgatottan.
Szerencse, hogy nem a parton voltunk, mert legszívesebben leültem
volna. A lábaim teljesen elgyengültek, az arcomba szökött a vér.
Giuliano megkérte a kezemet!
– Tudom, nagyon váratlanul ért, amit mondtam, nem is kell rögtön
válaszolnod. De én komolyan gondolom, amit mondtam. Minél
hamarabb szeretnélek feleségül venni, kedvesem.
Hozzám lépett, két tenyerébe fogta az arcomat, és gyengéden
megcsókolt. Visszamentünk a partra.
– Giuliano, nagyon sokat jelentesz nekem. De ezt át kell
gondolnom. Holnap ne találkozzunk, és holnapután megadom a választ.
– Ugye szeretsz? Ugye remélhetek?
Rámosolyogtam és megcsókoltam.
– Kis kíváncsi.
Széles mosollyal jelezte, hogy ő már sejti a válaszomat.
– Én kicsi Cindym. Egy hónap múlva még jó idő lesz, akkor
összeházasodhatnánk. Ha akarod, fél évet itt töltünk Olaszországban,
fél évet pedig Angliában. Fél év alatt mindent elintézek a birtokon.
Lennél a segítségem? Az év másik felében pedig festünk és
kiállításokat rendezünk.
Giuliano megállíthatatlanul sorolta az elképzeléseit a jövőnkkel
kapcsolatban. Beszélt az alkalmazottaikról, a munkájáról, a családjáról.
Ismerem a barátait, felebarátait, ellenségeit. Elkezdtem mosolyogni,
amikor a születendő gyermekeink nevéről kezdett hangosan
gondolkodni. Mintha fel sem merülne benne, hogy nemet mondok.
Közben én végigterültem a gyékényen, a tűző napsütés szinte
elkábított. Jó volna elaludni egy kis időre. Giuliano hangja és a
hullámok morajlása lenne az altatódalom. Hát ő lenne az én jövőbeli
férjem?! Nem akarok gondolni semmire.
Giuliano befejezte tervezgetését és lefeküdt mellém. Ujjai akarómat
cirógatták.
– Kérsz sonkás szendvicset? – kérdezte suttogva.
– Kérek – suttogtam vissza.
Olyan halkan tett-vett, mintha félt volna valami hangos
megnyilvánulással megtörni ezt a különös harmóniát. Amint visszajött
mellém, lassan végigsimított a hátamon.
– Tessék, szerelmem.
Átnyújtotta a szendvicset és egy doboz kólát. Leült mellém és csak
nézett.
– Valami baj van? – kérdeztem.
Csodálkozva nézett rám.
– Semmi. Már szépen lebarnultál.
– Ha összeházasodunk, te készíted a reggelit, én pedig az ebédet.
Isteni szendvicseket csinálsz.
Giuliano olyan hirtelen adott egy csókot, hogy a maradék
szendvicsem a homokba esett.
– Ez akkor igent jelent? – kérdezte széles mosollyal.
– Majd holnapután megtudod. Türelem. Van még szendvics?
– Persze. Hozom a következőt.
– Te nem eszel?
– Én a látványoddal lakom jól.
– Gyorsan elment az idő, ugye, Giuliano?
– Repült. Csak tudnám mit csinálok holnap nélküled?

Ahogy visszaértem a szállodába, úrrá lett rajtam az izgatottság. A

szobából a teraszra, a teraszról a szobába mentem. Hihetetlen, megkérte
a kezem! Ez a gondolat annyira kétségbeejtő, boldogító, váratlan volt,
hogy nem bírtam magammal. Mit feleljek holnapután? Mondjak nemet
talán? Akkor folytathatom sivár életemet, munka után az állandó
vitáimat a húgommal- Anthonyra felesleges várni, már tudom. De miért
is mondjak nemet? Giulianót igazán kedvelem, figyelmes, kedves,
gyengéd és szeret engem. Kell ennél több? Ő legalább szeret… Nem
élhetek egész életemben a csigaházamban megbújva, a sebeimet
nyalogatva. Az érzéseimmel mégsem vagyok tisztában.
Felnéztem a csillagokra, tőlük várva a választ, vagy valami erőt,
hogy győzhessek aggodalmaim felett. A csillagok kacsingatva
ragyogtak vissza, a kövér hold meg inkább a diszkóhajóra figyelt, és
nem az én kérdő tekintetemre. A szél felkapta és visszahozta
sóhajomat. Ahogy a szemem bejárta a tájat, egy összebújt páron
állapodott meg. Önkéntelenül elmosolyodtam, milyen szép a szerelem!
Kicsit elszégyelltem magam, hogy innen a teraszról lessem a
boldogságukat. Ebben a pillanatban a lámpa alá értek, én pedig a
döbbenettől alig kaptam levegőt. Egy szörnyű emlékkép villant elém,
mert ez a pár kísértetiesen hasonlított arra a férfira és nőre, akiket
májusban láttam. Az egyik forgalmas utca másik oldalán
megpillantottam Anthonyt. Már lendült volna a kezem, hogy integessek
neki, de a következő pillanatban kővé dermedtem, mert egy lány vállán
nyugodott a keze, és szemmel láthatóan jól érezték magukat. A lány
vihogott. Anthony nem vett észre. Miért is vett volna észre? Hiszen
csak a partnerét látta.
A felelevenült múlt hatására teljesen kiszáradt a torkom és zúgni
kezdett a fejem. Még mindig szörnyen fájt. Mindig újra felidézitek
bennem azok az események, amelyek ezt a rettenetes állapotot
előidézték. Miért nem tudom őt elfelejteni?! Ő miért más, mint a
többi?! Hiszen itt van nekem Giuliano és várja a válaszomat. A
leghelyesebb, ha igent mondok neki. Ez az egyetlen biztos út, hogy
Anthonyt kiverjem a fejemből! Ebbe a szerelembe csak
belebetegednék.
 Kissé megnyugodva bújtam ágyba, bár ez a házasság csak bosszú
lesz az elszenvedett kínokért, az átsírt éjszakákért. De tud valaki
jobbat?

Fél hat. Mit is kezdtem volna Giuliano nélkül két hétig. Csak egy
napot töltök magányosan, és máris szörnyen unatkozom, hiányzik a
társasága. Ma négy vázlatot készítettem, nem is tudom mikor lesz időm
mindet megfesteni.
Majdnem kiesett a ceruza a kezemből, amikor megcsörrent a
telefon.
– Szervusz, drágám! Én már egyszerűen nem bírok magammal.
Főztem ebédet, utána elmosogattam, kitakarítottam, képzeld, letöröltem
a polcokat, hazatelefonáltam, úsztam. Az a póló van rajtam, amit
nekem adtál. Nagyon vágyom rád. Jól aludtál az éjjel?
– Jól, bár kicsit nyugtalanul.
– Érthető, efféle dolog nem mindennap éri az embert. Ugye nem
érzed úgy, hogy letámadtalak? Egyszerűen nem engedhettelek el
magam mellől! Szeretlek!
– Azt meg kell hagyni, hogy váratlanul ért a dolog. Tizenhat napja
még azt sem tudtam, hogy a világon vagy.
– Két hét alatt, ha összeszámolnád, hány percet töltöttünk együtt,
rájönnél, hogy nem is kevés időt. Lehet, hogy mások három-négy
hónap alatt érik el a mi szintünket. Na, de nem azért hívtalak fel, hogy
befolyásolni próbáljam a döntésed. Annyira vágytam legalább a
hangodat hallani! Milyen blúz van rajtad, most hogyan viseled a
hajadat? Szeretnélek legalább elképzelni magam előtt.
– A hajam copfban van és meztelenül ülök.
– Ilyeneket nem mondj, mert túl jó a fantáziám!
– Oké – nevettem. Fehér farmersort van rajtam és sötétkék póló, a
hátán nagy mintával, de azt ne kérdezd, mit ábrázol. Különben már
döntöttem!
– Ez nagyon jó! Nem találkozhatnánk mégis, csak fél órát kérek
tőled. Kérlek, kérlek, kérlek!
 – Miért is ne?
– Csodás! Fél óra múlva várlak a labirintusnál.
– Drágám! Végre…
Úgy szorított magához, mintha nem is ölelni, hanem fojtogatni
akart volna. Percek teltek el, mire megszólaltunk.
– Olyan jó végre veled! Imádlak, ugye tudod? Nem árulhatnád el
most a döntésed eredményét? Szép halkan megsúghatnád a fülembe.
– Arról szó sem lehet! Egy egész napot kértem, és még nem teli el.
De szigorú kedvesem vagy nekem!
– Holnap mindent megtudsz.
Hagyod, hogy őrlődjek ebben a szörnyű bizonytalanságban?
– Én már csak ilyen hajlíthatatlan vagyok.
– Vagy úgy. Nincs mese, ez a titok napja.
Felsétáltunk a kápolnához és letelepedtünk a mandulafenyőnk alá.
– Nem fázol? Feltámadt a szél.
Átkarolt, mintha a karjaival akarna beburkolni. Jólesik ez a
gyengeség.
– Giuliano, ígérj meg valamit.
– Bármit.
– Ha már nem szeretsz, ha már mást szeretsz, mondd meg azonnal.
Ne titkolj előttem semmit azzal az indokkal, hogy kímélni akarsz. És
azt is mondd meg, ha valami bajod van velem. Soha ne vágd be
sértődötten magad mögött az ajtót, inkább veszekedj velem, kérj
számon, de mindig beszéljük meg a problémáinkat.
– Rendben, drágám.
Egy csókot nyomott a számra és szórakozottan nézett maga elé.
Egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha az egész, amit az előbb
mondtam, nem foglalkoztatná őt. Pedig számomra fontos, hogy még
egyszer ne ismétlődjék meg az, ami volt. Ha Anthony őszintén elém állt
volna azzal, hogy próbáljak meg kicsit megváltozni, örömmel
megtettem volna érte. Vagy megmondhatta volna, hogy már mást
szeret. Fájt volna, de legalább tisztán láttam volna. Akkor nem vártam
volna őt még hónapokig, nem írtam volna leveleket félve,
kétségbeesve, izgulva. Hány éjjel próbáltam gondolatátvitel útján
eljuttatni hozzá, hogy mennyire szeretem, mennyire hiányzik! Valamit
biztosan rosszul csináltam. Ne adj isten másvalakihez jutott el az
üzenetem?!
– Rendben?
Meglepetten néztem Giulianóra, már megint elkalandoztam.
– Ne haragudj, mit is mondtál?
– Azt szeretném, ha előbbre hozhatnánk a találkozást. Olyan
izgatott vagyok, egész éjjel virrasztani fogok, az már biztos. Gyere
tízre! – mindezt úgy kérte, mint a kisgyerekek, mikor a kirakat előtt
állva a legújabb játékért könyörögnek. Mindehhez olyan szívszaggató,
esdeklő pillantás társult, hogy szinte megsajnáltam. Felnevettem. *
– Tízkor találkozunk.

Amikor visszamentem a szállodába, a portás arcán mintha azt

láttam volna: „na végre”. Ugyan mit is számít neki, hogy hány órakor
jövök vissza, ha akarom, egész éjjelre is kimaradhatok. De ahogy a
pulthoz közeledtem, nem vette le a tekintetét rólam, még a tollat is
letette.
– Bocsásson meg, Signorita, de az igazgató úr kérte, hogy bármikor
is jöjjön vissza, szóljak neki.
Nem tudtam mire vélni a dolgot.
– Hiszen már tíz óra is elmúlt.
– Nem számít. Bevezetem az irodába.
Míg az iroda felé mentünk, egyre kétségbeesettebb lettem. Mi lehet
olyan halaszthatatlan? Égve felejtettem volna a villanyokat és ezért
fejmosást kapok? Jó ég, csak nem a vasaló? Mielőtt találkoztunk
Giulianóval vasaltam, egyszercsak kopogtak, gyorsan magamra kaptam
a blúzomat. Beszélgettünk egy keveset a szomszéddal és már rohantam
is a parkba, nem akartam megint elkésni. Igen, biztosan nem húztam ki.
Nem, ez lehetetlen… Úgy rémlik, miközben gombolkoztam, kihúztam
a konnektorból. Vagy mégsem? Magamba roskadva ültem le a székre.
Vajon mekkora kárt okoztam?
 – Jó estét, Signorita! – lépett be kedves mosollyal az arcán signor
Vanesci. Ez kicsit megnyugtatott. Mosolyt erőltettem hátén is az
arcomra.
– Biztosan meglepte, miért akarok ilyen későn beszélni magával.
Zavartan bólogatok, miért nem tér már a lényegre? Nem égett porrá
a szálloda, akkor meg miért kínoz halálra?
– Tudja, estefelé gyakran szétnézek a parkunkban. Ügyelni kell
arra, hogy az elszáradt, elhervadt virágokat leszedjük, hogy a sövény
labirintusból ne álljon ki egy-egy eltévedt ág. Szóval a ma esti sétámon
az egyik padon egy ismerős arcot láttam meg. Kissé meglepődtem,
mert ezt a férfit három hónapja eltiltottam a szálloda környékéről.
Figyelmeztetni akartam őt erre, de valaki előbb ért oda, mint én. És ez
Ön volt.
– De hát mi baja van Giulianóval?
Már nem aggódtam az égve felejtett villanyokéit, sem a vasalóért,
csak az Járt a fejemben, hogy Giuliano elmondása szerint télen járt itt
utoljára. Biztosan tévedés az egész.
– Giuliano Ordelli fogadásokból él az utóbbi két évben.
Tehát erről van szó! Majdnem felnevettem. Bizonyára
megkopasztotta egy-két vendégét nyaranta. Akkor jobb, ha
megnyugtaqatom, hogy velem nem akart sem fogadni, sem kártyázni,
se kockázni, vagy bármi ilyesmit. Én az élete párja leszek. És ha valaki
veszített a kártyán vagy mit tudom én min, az magára vessen.
– Engem nem fenyeget veszély, köszönöm a figyelmeztetést.
Nekem sosem említette, hogy fogadni szeretne velem.
Felálltam a székről, már a szobámba indultam.
– Nem is említette, hiszen Ön a fogadás tárgya. Azért nem tűrt
halasztást a dolog, nehogy késő legyen. Mióta ismerik egymást?
– Két hete – hebegtem, nem értettem semmit.
– Az egyik portás fia hallotta, hogy Ordelli ismét harcba szállt az
egymillió líráért. Ha veszít, akkor ő fizet ugyanennyit. Megkérte már a
kezét?
 – Igen… Tegnap.
– Csak nem ma jelentették be a bandának?
– Nem. Kértem egy nap gondolkodási időt. Tulajdonképpen ma
nem is találkoztunk volna. De látni akart…
– Ezek szerint a holnapi nap úgy zajlott volna le, hogy egy
nyilvános helyen találkoznak, ahol véletlenül ott teremnek a haverok,
és maguk bejelentik a házassági szándékukat. Utána Ordelli eltűnik, és
sehol nem találná, mert a címét ugye nem adta meg? Nem egy lány
szívét törte már össze ez a gátlástalan társaság. Addig nem érdekelt a
dolog, míg az én vendégeimet nem nézte ki magának valamelyik.
Júniusban volt nálunk két német lány. Az egyikük Ordelli karmai közé
került. Szegényt annyira kiborította a dolog, hogy két napig csak sírt a
szobájában, aztán azonnal hazautaztak. Csodálkozom, hogy azok után,
hogy felhívtam a figyelmét, hogy ne a vendégeim közül szedje az
áldozatait, különben velem gyűlik meg a baja, és a szálloda közelébe se
jöjjön, még idemerészkedett. Amikor láttam a virágküldeményeket, fel
sem merült bennem a gyanú, mert nem szokásuk virággal elhalmozni a
„kedvesüket”. Most már bánom, hogy nem néztem utána a
hódolójának. Felháborító! – mondta ingerülten.
– Nagyon köszönöm, hogy tisztázódott a helyzet, viszontlátásra.
Úgy éreztem, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj. A szoba
elmosódott a szemem előtt, és meg kellett kapaszkodnom, nehogy
elessek. Kimerültség lett úrrá rajtam, vissza kellett mennem a
szobámba.
– Jól van? – hallottam messziről Vanesci hangját.
Fáradtan bólintottam. Tehát minden szava hazugság volt.
Leroskadtam az ágyra, és csak bámultam magam elé. Furcsa, de
egyáltalán nem szöknek könnyek a szemembe. Valószínűleg már nem
tudok sírni. Különben nem segítenek a könnyek. Giuliano Ordelli egy
szélhámos szörnyeteg! Gyűlölöm! Hogyan is vehettem komolyan, hogy
ilyen rövid ismeretség után valaki halálosan szerelmes legyen belém?
Ott rontottam el, hogy kapaszkodtam az „érzéseibe”, minden szavát
elhittem, mert hinni akartam neki. Úgy kell nekem. Kényszeredetten
felnevettem. Hinni kell, bízni kell! – ezt ismételgettem magamnak az
első naptól kezdve, különben minden mondata után kérdőjelet tettem
volna magamban.
Hogyan tovább? Egy biztos, szerelemről többé hallani sem akarok.
Szomjas vagyok, de nincs erőm felállni. Miért épp velem történik
ilyesmi? Hiába töröm a fejem, nem emlékszem, hogy valaha is
valamilyen bűnt követtem volna el, amiért most vezekelnem kell. Tehát
holnapután visszautazom Angliába, és folytathatom eddigi unalmas
életemet. Ezek után még nehezebb lesz. Legszívesebben kivágnám a
mandulafenyőt, ami egy hazugságot hirdet! A plakát a kápolna ajtaján!
– villant hirtelen az eszembe. Mi volna, ha jelentkeznék ápolónőnek?
Amikor munkanélküli lettem, elvégeztem egy egészségügyi
szakiskolát, most hasznát vehetném. Ettől a gondolattól végre erőre
kaptam. Legalább lesz valami értelme az életemnek. Ha én nem lehetek
boldog a magánéletemben, legalább az hadd tegyen boldoggá, hogy
másokon segíthetek. Lesz értelme az életemnek. Igen, ez a legjobb
megoldás.
Valamiféle boldogság öntött el. Egyszerre úrrá lettem a
kimerültségemen. Gondolataim lázasan rohantak. Holnap reggel az első
dolgom lesz a cím leírása. Megpróbálok beszélni a plébánossal, mit tud
a dologról. Utána is nézek néhány szónak a szótárban. Szomorú
fejfájással ébredtem. Legjobb lesz kávéval kezdenem a napot. Kíváncsi
lennék Giuliano ábrázatára, mikor rájön, hogy hiába vár. Amíg a
kápolna felé bandukoltam a fák kiálló gyökerei és a mohás sziklakövek
közötti ösvényen, minduntalan az jutott az eszembe, hogy tegnap
milyen vidáman baktattunk fölfelé. Legszívesebben másik úton
mennék. Lehorgasztott fejjel közeledtem a bejárathoz, nem akarok a
mandulafenyő felé pillantani. Miért nem csomagoltam a bőröndömbe
egy fejszét? Az ember sosem készül fel kellően.
Az ajtó sajnos zárva. Az oldalsó ajtóhoz mentem, hátha találok ott
valakit. Semmi válasz a kopogásomra. Akkor marad a levélírás.
Megírom, hogy segíteni szeretnék azokon, akik a háború
borzalmától szenvednek.
 Giuliano a második kávéját is elfogyasztotta, és bizonytalanul tárta
szét a karját a néhány méterrel arrébb ülő társaság felé. Tíz óra
huszonnyolc. Mikor jön már Cindy?
– Giuliano, ez a csaj nem jön – ült le mellé a másik asztaltól egy
szamurájfrizurás barátja.
– El sem tudom képzelni, mi van vele. Biztosra vettem, hogy eljön.
Tegnap este, amikor elváltunk, még olyan odaadóan simult hozzám…
Adj egy cigit!
– Tudtam, hogy visszaszoksz! Mi van, ha elfelejtette, hogy tízre
várod? Alaposan megvárakoztat a „menyasszonyod” – nevetett fel.
– Dobj le még néhány szálat és húzd el magad! – mordult rá
Giuliano. – Biztosan valami baja lett. Még egy órát várok és elmegyek
a szállodába. Nem. Oda nem tehetem be a lábam – gondolta Giuliano.
Elővett egy újabb cigarettát. Már a negyedik szál gyufát törte el.
– A rohadt életbe! – sziszegte a fogai közt.
Végre az ötödik lángra lobbant. Hátradőlt a széken és mélyet
szívott az erős cigarettából. Szemét megint az út felé szegezte. Érzem,
hogy nem jön. Valami történt és nem tehetek semmit. Esetleg annyit,
hogy betelefonálok a kórházba, nem szállították-e oda. Lorenzoék
idétlenül vigyorogtak. Már a nyereményüket ünneplik. Teszek az egy
milcsire! – gondolta, és közben ökölbe rándult a keze. Fészkelődni
kezdett a helyén. Azon töprengett, vajon hányszor csinálta már ezt a
játékot? Nevetséges, mennyire vártam minden találkozást Cindyvel.
Napokig eszembe sem volt a fogadás, valami mégis hajtott felé –
gondolta. Ismét az órájára nézett. Felesleges tovább várni. Szájába vett
ismét egy cigarettát, felállt, és átment a másik asztalnál ülő
társasághoz…

A hajó elhagyta Ischia Porto kör alakú öblét. Egyre távolabbról

bontakozik ki az Epomeo magasba nyúló oldala, lassan alig kivehető a
kúpja az opálos párából. Összeszorult a szívem, amikor teljesen eltűnt a
szemem elől. Fáradtan támaszkodtam a korlátnak. Álmatlan éjszakám
volt. Szörnyen izgultam, elfogadják-e a jelentkezésemet valamely
háborús vidék kórházába vagy menekülttáborába. Amint megérkeztem
a nápolyi Beverello kikötőbe, egyenesen a pályaudvarra megyek. Onnét
Rómába, személyesen viszem a szolgálathoz a levelemet. Minderre
negyven percem marad a gépem indulásáig.
Kél lány állt mellém, akaratlanul is hallom a beszélgetésüket.
Tudod, Michael az, aki két hónapja udvarol, de még nem adtam be
a derekamat. Irtó aranyos, ő a vízilabdázó, ő vette ezt az arany medált.
Louisszal pedig három hete futottam össze a metrón. Két éve együtt
buliztunk, azóta nem láttam. Mindenfelé hív, sütiket hoz, kiállításra
megyünk. Na, most melyiket válasszam?
Már tovább is mentek. Irigylésre méltó leányzó. Megállapíthatom,
hogy nem hiszek többe az emberi egyenlőségben.

Anthony! – Anthony! Volnál szíves lejjebb venni a hangerőt!

Mióta a tévét is hangfalakhoz csatlakoztattad, állandóan úgy dübörög
ez a masina, hogy a végén még nagyothalló leszel, fiam – zsörtölődött
Anthony édesanyja.
Ennek a programnak a zenéje a legjobb, és ezt csak így lehet
élvezni.
– Megnéznéd mi baja lehet az autómnak? Holnap kora reggel
akarok indulni George bácsiékhoz. Ha nem adok elég gázt, máris
lefullad.
– Tíz perc!
Amint végzett a javítással, tett egy próbautat a kocsival. A házuktól
nem messze, az út szélén egy integető alakra figyelt fel. Michael Callob
volt az, az informatikai részleg vezetője.
– Helló Michael, mi járatban vagy?
– Elkészültél a Z/4-És programmal? s
– Még egy-két órás munkám van vele.
– Akkor még ma fejezd be. Holnap nem kell bejönnöd az intézetbe,
hanem egyenesen Preslonba vidd a programot Mr. Winstonnak.
– Ez jól összejött! Holnapra kellene elkészítenem egy
játékprogramot is.
 – Tudod, hogy ez mindennél fontosabb.
– Hát persze felelte Anthony némi gúnnyal a hangjában. – Gyere,
beszéljük meg.
– Hová mész, nem itt laksz?
– Nem, a huszonhatosban.
Az egy-két órás munkán még hat órát dolgozott. Reggel, mikor a
rádió ébresztette, a száján volt egy káromkodás, de gyorsan lenyelte. A
konyhában egy cédula várta az asztalon: „Anthony! Elvittem a
kocsidat, az megbízhatóbb, mint az enyém. A reggelid a hűtőben.
Anya.” Csüggedten tette le a papírt. Öltözködés közben bekapott
néhány falatot a töltött sonkából. Már megint ez a rohanás! Ha volna
egy napom, amikor azt csinálhatnám, amit akarok! – sóhajtott.
Mióta Cindy nincs, minden munkát elvállalt, amire megkérték. Ha
pedig nem kérték meg semmire, akkor ő keresett magának. Ez néha
segített, lekötötte a figyelmét, de előfordult, hogy valami szörnyű
ürességet érzett magában, ami nem hagyta nyugodni. Három óra múlva
belépett Mr. Winston irodájába.
– Üdvözlöm, Anthony!
Most jön a híres Winston-féle kézfogás – gondolta Anthony, ami
legalább öt percig tart, valószínű azért, hogy kirázza az emberből a
gonosz szellemet. '
Mr. Winston megkérte a titkárnőjét, hogy hozzon be egy csésze
kávét.
– Tehát itt az anyag. De volna még egy kis javítanivaló rajta. Üljön
le, kérem, a gépemhez, és máris mondom, mit kell megváltoztatni.
Anthony biztos volt benne, hogy mire ideér a programmal, Winston
kitalál valami újat. Miért nem tudja, legalább egyszer, még időben
meggondolni magát? Legalább egy óra, mire kijavítom. Feltéve, ha
nem beszél állandóan közbe. Mert ez a másik jó szokása- gondolta.
– Egy útmutatót már legépeltettem.
Na, kezdjünk hozzá, gondolta Anthony, és már indította is a
programot, ötven percnyi munka után komolyan megfordult Anthony
fejében, hogy kiküldi a főnököt a saját irodájából, mert még a munka
felénél sem tartott. Hiába igyekezett a legszűkszavúbban válaszolni a
kérdésekre, Mr. Winston csak beszélt és kérdezett.
Fél kettőkor megkönnyebbülten sóhajtott fel. Végre kikapcsolta a
gépet. Az itt töltött idő alaposan elfárasztotta.
Boldogan lépett ki a hatalmas épületből. A kocsit a parkolóban
hagyta, jobb kímélni az autót, még ha csak háromszáz méterről van is
szó. Elsétált a sarki pizzériáig. Bár az igazgató meghívta ebédre, ő alig
várta, hogy kitehesse a lábát végre. Amúgy is, amikor itt jár, ide mindig
betér és rendel egy hatalmas adag hawaii pizzát. Máshol nem eszi meg,
de itt isteni. Szeretett ebben a hangulatos étteremben üldögélni. Minden
asztalnál különböző képek lógtak a falon, melyek dél-itáliai városokat
ábrázoltak. Szívesen elmerengett rajtuk Anthony. Pálmaligetek, tűző
napfény, fehér házak. Ő pedig, ha kinéz az ablakon áthatolhatatlan
szürke felhőket lát, melyek bármelyik pillanatban elboríthatják a várost.
Persze az is lehet, hogy órákig csak ijesztgeti a járókelőket és megvárja
az estét.
Ebéd után rákanyarodott az autópályára és Nottingham felé vette az
irányt. Az eső eleredt és egyre jobban verte a szélvédőt. A rádióból
bömbölt a zene, legalább az hozzon egy kis színt ebbe a borús
délutánba. A tizenkilences kilométerkőnél rángatni kezdett a kocsi, de
ez néhány másodperc után megszűnt.
– Tarts ki, még háromszáz kilométer hátravan! – figyelmeztette
Anthony az autót. De a rángatás egyre gyakrabban jelentkezett. Először
lejjebb vette a sebességet, ami úgy tűnt, segít, ám néhány kilométer
után minden kezdődött újra. – Ha ez így megy tovább, el kell hagynom
az autópályát, nem döcöghetek ötven-hatvannal – mérgelődött.
A következő lejáratnál ráfordult a mellékútra.
– Ez nem az én napom – gondolta. – Este lesz, mire hazaérek. A
rádión a másik csatornát kereste, amikor lefulladt a jármű.
– A fenébe! – csapott a kormányra, már legalább huszadszor
indított hiába. Kiszállt, felnyitotta a motorháztetőt, hogy megnézze, mit
tud tenni.
 Húsz perc múlva bőrig ázva ült vissza. Ezzel nem jut haza, az már
biztos. Kikereste kedvenc kazettáját, amit pár hete talált a
postaládájában. Nagyon meglepte a dolog, mert a nevén kívül semmi
nem volt a csomagolópapíron. De ilyen jó olasz diszkószámokat még
nem hallott. A zene legalább elterelte a figyelmét a helyzetéről. A
kihalt mellékúton végre felbukkant egy jármű. Kipattant a kocsiból, de
a sofőr még csak nem is lassított. A visszapillantó tükörben egy táblát
látott meg. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy balra százötven
méternyire a fák között egy motel rejtőzik. Lezárta a kocsit és
nekivágott a latyakos útnak. A barátságos faház elég csendesnek tűnt, a
parkoló üres. Benyitott. Az ajtóra szerelt csengettyű hangjára egy
középkorú nő jött elő. Amint Anthonyra pillantott, csodálkozva
kérdezte:
– Ennyire esik, hogy a parkolóból idáig érve csöpög magából a víz.
– Nem – nevetett Anthony. – Elakadtam a mellékúton.
Kivehetek egy szobát mára? És meg tudná mondani, hogyan
hívhatnék szerelőt?
– Természetesen. Tulajdonképpen üres az egész épület. mert két
hónapig renováltuk, de hamarabb elkészültek a munkával. Bármelyik
szobát választhatja.
– Legyen a legelső szoba.
– Szólok a férjemnek, ő majd bevontatja az autóját a parkolóba.
Utána majd beírjuk a könyvbe az adatait. Még ezen a környéken sem
szabad sokáig magára hagyni bármit is.
Mire visszatértek, az asszony friss kaláccsal fogadta őket.
– Nagy szerencséje van, hogy itt állt le, és nem ötven
kilométerrel feljebb. Ott kezdődik a kihall vidék. Messzire ment
volna?
– Notthingambe.
– Megpróbálok telefonálni Normannek, a szerelőnek, talán van
alkatrésze. A városba már nem tudnánk bemenni, lassan bezárnak az
üzletek. De többszöri próbálkozás után is csak az üzenetrögzítő
jelentkezett. Úgy Kint, a házigazda örült a hosszú idő óta elsőnek
betoppanó vendégnek. Boldogan mesélt a környék időjárásáról, a
kedvenc sportjáról, miközben Anthony gondolatai már akörül forogtak,
mikorra tudja befejezni a félbehagyott játékprogramot. Indult volna
inkább vonattal! Szerencséjére a telefon csörgése megszakította a
vendéglátója véget nem érő történeteit. Kihasználva az alkalmat az
asszonyhoz ment és bediktálta az adatait. Amint aláírta a könyvet, öt
sorral feljebb megakadt a tekintete, Cindy Barreth. Szíve engedetlenül
kalapált. Mit keresett itt Cindy? És mikor járt itt? Döbbenten olvasta a
dátumot: augusztus elsejétől tizedikéig. Ez nem lehet igaz! Még
egyszer elolvasta. Jó sort néz? Igen, jót. Dermedten bámulta a lapol,
füle zúgni kezdeti, olyan hevesen dobogott a szíve.
– Hűvös lesz estére, kicsit befűtünk – zökkentene ki az asszony
hangja.
– Ne haragudjon, de szerelnék megtudni valamit, Emlékszik
erre a hölgyre? – kérdezte Anthony és a lapra bökött.
A nőnek pár másodperc múlva felderült az arca.
– Hogyne, Elég sokáig maradt, tudja Itt általában maximum
négy éjszakát töltenek a vendégek, Nem is értettük, mi vonzotta
őt ennyi ideig. Meg is kérdeztem iőle, erre azt válaszolta,
elkezdett itt egy festményt, és be is akarja fejezni. Valóban szép
volt a kép, csak nem értettem miért volt „Szomorú virágok” a
címe.
– Egyedül volt?
– Igen… Vagyis nem. Szóval a kutyájával volt, egy nagyon okos
collieval.
Anthony szinte tántorogva ment az ajtóhoz. Sue azt mondta neki,
hogy Cindy az új barátjával Brightonban nyaral.
Ez akkor szörnyen rosszul esett neki, mert az az ő helyük, a
kettőjüké. Megígérték egymásnak, hogy a másik nélkül SOSE mennek
el oda. És tessék, azt hitte, hogy Cindy képes volt azzal a férfival…
Ráadásul ezek után Michaellel azt üzente, kerülje el őt a lány.
Szegény Cindyke! Drága Cindyke! Hogyan gondolhattam róla, hogy
így eldobja szerelmünk jelképét?! Holnap számon kérem Sue-tól –
gondolta, miközben óriási megkönnyebbülést érzett a szívében.
Nyugtalanul sétált fel-alá, időnként kinézett az ablakon. Vajon mit
festett Cindy? Az eső alábbhagyott, de még mindig szürke felhők
borították az eget, de Anthony számára napfény borította a tájat. Reggel
frissen és jókedvűen ébredt. A házigazda jó hírrel várta, sikerült elérni a
szerelőt, egy óra múlva megérkezik. Anthony úgy döntött, addig
körülnéz a vidéken, mi tetszhetett itt annyira Cindynek? A házigazda
elképedve nézett utána, el sem tudta képzelni, hová indul a bokáig érő
sárban. Nem jutott messzire az elázott terepen, és semmi különöset nem
látott. Tisztás, erdő, a távolban kígyózó dombok. Mérhetetlen csend és
nyugalom; Talán ez kellett neki? Tiszta, eső utáni illata volt a
levegőnek. Anthony felpillantott, amint meghallotta a kavicsok
csikorgását az érkező jármű alatt. Norman volt az.
Hazafelé többször azon kapta magát, hogy slágereket fütyül, pedig
ez jó ideje nem volt szokása. Mennyire megváltozott a világ tegnap este
óta! Elmosolyodott. Sue, sosem gondoltam, hogy egyszer még alig
várom, hogy elbeszélgessek veled – gondolta.
Sue nem volt otthon. Hol lehet ez a lány ebédidőben, ráadásul
szombat van – töprengett magában. Délután a program befejezésén
dolgozott, amikor megszólalt a telefon.
– Nem, most nem veszem fel! Ne zavarjon senki! – kiabálta a
telefonnak.
Az elkövetkező tizenöt percben még hétszer csörrent meg a
készülék.
– Ez nem lehet igaz! – Elkeseredetten megadta magát. – Halló! –
szólt bele ingerülten.
– Szia, Sarah vagyok. Egész délelőtt vártam a hívásodra. Merre
jártál?
Sarah! Teljesen kiment a fejemből. Miért nem tettem mellé a
kagylót?! – gondolta Anthony.
– Szia. Ne haragudj, ebben a pillanatban értem haza. Tegnap
Prestonba kellett mennem, de elakadtam és egy motelben töltöttem az
éjszakát.
 – Van kedved még megnézni azt a thillert? Ma játsszák utoljára.
– ...
– Anthony?!
– Ó, igen… Hatkor nálad leszek és megbeszéljük.
Valójában nem is tudta, mit mondjon. Fél éve Sarah volt a
barátnője. Barátnő? Ahogy vesszük. Még meg sem csókolta, csak
együtt jártak moziba, színházba, vacsorázni. Miután Cindyvei
szakítottak, Sarah egyből melléállt.
Sarah nyilvánvalóan többet szeretne, de Anthony részéről ez nem
ment. Túlságosan elevenen élt benne Cindy emléke. Mintha továbbra is
ott lett volna mellette. Pedig mélységesen csalódott a lányban.
Januárban kezdődött a dolog a névtelen levelekkel; melyben valaki arra
figyelmeztette őt, hogy szerelme titokban egy Chris nevű férfivel
randevúzik. Szörnyű napokat élt át. „Cindy tizedikén öt órakor ismét
találkozik Chrisszel, A barátnődet öt órakor nem találod otthon, mert az
új barátjával randevúzik. Az orrodnál fogva vezetnek.
Tizenkilencedikén négykor ismét Chrisz-szel lesz.” Legalább tíz ilyen
levelet kapott. Cindynek nem szólt róluk, csak csendben figyelt. Persze
azokban az időpontokban a lány sosem volt otthon, állítólag egy új
barátnőjénél volt. Anthony egyre feszültebb lett, de valami
megmagyarázhatatlan érzés folytán mégis bízott szerelmében. Remélte,
hogy ez mind csak rágalom. Akkor telt be a pohár, amikor a saját
szemével bizonyosodott meg az új barátról. Cindy táskájában egy
fényképet talált: „Chris-től örök szerelemmel” aláírással. Összeomlott
minden, a vágyak, az álmok, a tervek. Hiszen csakis ő jelentette
számára a boldogságot, az örömöt, az életet. Dühében szétszakította a
fényképet és kidobta. Többé képtelen volt elmenni a lányhoz. Várta,
hogy jelentkezzen, hiszen észre kellett vennie, hogy megtalálta a
fényképet.
Legalább valami magyarázatot adott volna! Egy hónapig
éjjelnappal várta. Nem evett, nem aludt. Amikor már teljesen letett a
lányról, akkor kapott egy levelet. Amikor elolvasta, nem tudta, hogy
sírjon-e vagy nevessen. Cindy azt írta, hogy mennyire megrázta őt a
dolog, hogy Anthony se szó, se beszéd eltűnt. És vár rá, más nem kell
neki.
Más nem kell?! Csak nem veszett össze Chrisszel? Mindezek után,
ha elment volna hozzá a lány és a bocsánatát kérte volna, ő fátylat
borított volna a dologra. Aztán egy újabb sértődött levél. Még ő van
megbántva?! És hogy miért tűnt el teljesen nyomtalanul? Nincs
szörnyűbb érzés, mint lecseréltnek lenni és magyarázkodást hallgatni.

Amikor elindultak a moziba, ismét megeredt az eső. Sarah most is,

mint mindig, vidáman cseverészett. Az első perctől kezdve igyekezett
Anthonyt megszabadítani Cindy emlékétől, úgy éreztette, hogy neki
szüksége van rá.
Őbenne mindig megbízhat, ő mindig igazat mond! Ezt alaposan
beleverte a férfi fejébe. Óvatosan igyekezett kipuhatolni Cindy rossz
tulajdonságait, és még véletlenül sem esett hasonló hibába. Sarah-nak
viszont nagyon nem tetszett valami. Néha megfogta a kezét Anthony,
átkarolta, búcsúzáskor puszit nyomott az arcára, de semmi több!
Egyre inkább azt fontolgatta, hogy az első lépést ő fogja megtenni.
A film közben Anthony vállára hajtotta a fejét, a férfi szemébe nézett,
mire az visszamosolygott. Szegény Cindy Barreth, sosem kapod vissza
a szerelmedet. Ó, de sajnállak! – gondolta Sarah, és elégedetten bújt
Anthony oldalához. A film után szokatlanul hallgatag volt a férfi, Sarah
hiába kérdezte, mi a baja, csak fáradtságra panaszkodott. Valójában
végig azon törte a fejét, mi okból vezette őt félre Sue? Miért mondta
azt, hogy Cindy Bringhtonban nyaral? Lehet, hogy szándékosan
bántani akarta? Mi haszna lehet ebből neki? Tízkor hazavitte Sarah-t. A
lány kiszállás előtt kicsit habozott, majd rákacsintott Anthonyra és
elment.
Csak azért nem csókoltalak meg, mert fáradt vagy – gondolta
Sarah. Arra a napra majd ne úgy emlékezz, hogy: milyen fáradt voltam,
hanem, hogy milyen szerelmes.
Anthony pedig örült, hogy egyedül maradt, és gondolatai Cindy-
hez vezethetik.
 Már ötödször csengetett Sue ajtaján. A kocsija az udvarban áll,
itthon kell lennie. Végre megcsörrent a kulcs. Az ajtóban egy nyúzott
lány állt, Sue. Minden bizonnyal másnapos.
– Helló! Zavarhatlak egy kicsit?
– Gyere be, bocs a rendetlenségért, tegnap buliban voltam és ma
még nem takarítottam. Nagyon régen találkoztunk, hogy vagy?
– Nagyon jól. Rég nem éreztem magam ilyen jól. Már az sem
érdekel, hogy Cindy Brightonban nyaralt Chrisszel. Komoly javulás,
nem?
– Hát igen, ez nem volt szép tőle.
Szóval még mindig kitartasz a hazugságod mellett? – gondolta
Anthony.
– Legalább jól érezték magukat?
– Igen. – A lány egy kicsit habozott. – Láttam egy fényképet is,
nagyon boldognak látszottak. Bocs, hogy ilyet mondok.
– Á, semmi baj. Ugye azt mondtad, hogy augusztus elsejétől
tizedikéig vakációztak?
– Várj egy percet, hadd gondolkodjak. Augusztus tizennegyedikén
házasodtak össze Timothy-ék, aznap találkoztam Cindyvel. Igen, az
időpont stimmel.
Anthony nem tudta tovább türtőztetni magát. Olyan hirtelen állt fel,
hogy magával rántotta az asztalterítőt. Sue meglepetten nézett rá.
– Milyen okból vezetsz félre? – förmedt rá a lányra Anthony. –
Cindy augusztus elsejétől tizedikéig valóban nyaralt, de nem
Brightonban, hanem egy kietlen vidéken. És nem Chrisszel volt, hanem
Nickyvel, a kutyájával. – Nagyon szomorú volt – csak amikor
elhallgatott, akkor vette észre, mennyire ordibált. Sue zavartan tördelte
a kezét.
– Mire volt ez jó?! – kérdezte a férfi olyan tagoltan, ahogyan egy
hároméves gyerektől kérnek számon valamit. – Mi volt ez a mese
Chrisről, Brightonról és a fotókról?
– Én… sejtettem, hogy előbb-utóbb kiderülhet a dolog… – kezdte
Sue halkan. – De ő azt mondta, hogy ne aggódjak, nincs veszély.
 – Ő?! Ki az az ő?
Sue a kezébe temette az arcát. Olyan kimerültnek tűnt, hogy nem
bírja tovább türtőztetni magát és sírva fakadt.
Anthony idegesen járkált. Ha bármit is mondana, úgyis kiabálva
tenné, erre aztán Sue még jobban zokogna és semmit sem tudna kihúzni
belőle. Pár perc múlva végre megszólalt a lány.
– Nem én találtam ki az egészet. Két éve nagy szívességet tett
nekem a másodunokatestvérem. Akkor azt mondtam neki, ha bármiben
a segítségére lehetek, szóljon, bármit megteszek. Ő ezt nem is felejtette
el. Januárban elmondta, hogy kinézett magának egy srácot, de az már
foglalt. Hónapok óta ismerték egymást, az unokatesóm a legkedvezőbb
színben tüntette fel magát, csábosan öltözködött, csábosan viselkedett.
De nem történt a világon semmi! Egyik nap meglátott beszélgetni a
barátnőddel, Cindyvel. Ekkor támadt az ötlete, hogy közvetítőnek
használ engem. Először úgy gondolta, halmozzam el hamis
információkkal Cindyt rólad, de én mondtam, hogy ez nem lesz jó,
mert a szerelmedet ismerve ő mindennek utánajár. Úgy megfordult a
helyzet. Arra kért, hogy bizonyos időpontokban foglaljam le Cindyt.
Később elmondta, névtelen levelekben figyelmeztet téged, hogy Cindy
olyankor Chrisszel randevúzik. Már két hónapja ment ez a dolog, sokat
voltam Cindyvel, de sosem említette, hogy elszámoltatnád.
Pedig igyekeztem mindent megtudni a kettőtök kapcsolatáról. Mert
az is a feladatom volt, hogy szállítsam az információkat az
összezördüléseitekről, hogy tanulhasson belőle a megbízóm. Amikor
veled találkozott, mindig tudta milyennek kell lennie. Két hónap után
egy fotót nyomott a kezembe az állítólagos Chrisről. Azt mondta,
menjek el Cindyhez, csempésszem be a táskájába, és csaljam el
magamhoz. Nem voltam oda a dologért, de megígérte, ez az utolsó
dolog, amire megkér. Ha ez sem jön be, új tervei vannak… Cindy eljött
hozzám, de mondta, hogy öt órára haza kell mennie, mert akkorra mész
hozzá. Fél öt után megjátszottam egy rosszullétet, begörcsöltem.
Rémtörténeteket kezdtem mesélni neki petefészek összenövésről,
méhnyak összenövésről. Orvoshoz akart vinni, de én ellenkeztem,
mondván, hogy talán nem szabad megmozdulnom. Azt javasoltam
neki, inkább hívjuk fel azt a nőgyógyászt, akinél ő is volt, az a legjobb
Nottinghamben. Kétségbeesve mondta, hogy otthon maradt a táskája,
és abban van az orvos névjegykártyája. Erre azt feleltem, semmi gond,
te már biztosan otthon várod őt, majd telefonon bediktálod a számát.
Úgy is történt. Innen már te is tudod a történetet.
Anthony elképedten állt. Igen, persze, hogy emlékszik. A notesz
mellett egy fényképet talált. Egy jóvágású férfi mosolygott róla.
Elborult a világ. menekülni innen, csak erre gondolt.
Ha nem nézné, hogy Sue nő, akkor most felpofozná. Tisztában van
azzal, hogy tett? A szeme villámokat szórt.
– Ki ez a… másod-unokatestvéred? – muszáj volt kiabálnia.
Kiordítani a dühöt, az elvesztett boldogságot. Sue összerezzent.
– Sarah Gary.
Anthony kínjában felnevetett. Úristen, micsoda boszorka! Valóban
mindig, mindenben egyezett a véleményük.
Bevágta maga mögött az ajtót és elviharzott. miért nem tudta ez a
nő tiszteletben tartani két ember kapcsolatát?!
Hiába dörömbölt Sarah ajtaján, nem volt otthon. Vagy csak nem
akarta beengedni Anthonyt. Sue bizonyára azonnal telefonált neki.
Talán jobban is jár, ha többé nem kerül a szemem elé! – gondolta
Anthony.
Mire hazaért, teljesen úrrá lett rajta a boldogság. Mégsem csalt meg
Cindy! Mégiscsak én kellettem neki! Mégis igazak voltak a levelei!
Édesanyja éppen befejezte a főzést. Anthony egy csókot nyomott a
homlokára.
– Mi van veled, fiam, már évek óta mellőzted az ilyesfajta szeretet
megnyilvánulásokat-nézett mosolyogva Anthonyra.
– Kimostad a zöld ingemet? Tudod, Cindynek az a kedvence. –
Cindynek?! - Mrs. Horle meghökkenve nézett a fiára.
– Igen, ebéd után megkeresem.
– Na végre, az én fiamnak is megjött az esze – mondta az asszony
és őszintén remélte, hogy nem hallucináció áldozata.
 Már egy ideje üres tekintettel bámult a számítógépére Anthony, és
századszor is azt kérdezte magától, mit mondjon szerelmének?
Legszívesebben a karjaiba kapná, csókolgatná, hisz már olyan rég nem
érintette őt. De vajon vár-e még rá? Hiszen november tizenegyedike
van. Megbocsátja-e, hogy ártatlanul annyit szenvedett? Mit fog
csinálni, ha azt mondja, nem akarja látni többé? nagyot sóhajtott és
elindult a kocsija felé. Végül is a boldogságáról van szó. Végre
kiléphetek ebből az áthatolhatatlan ködből, ami körülvesz, és
elindulhatok a napsugár felé, feléd, édesem! – gondolta. Amint a jól
ismert ház előtt megállt, szíve egyre hevesebben vert. Nicky ugrálva
üdvözölte rég nem látott ismerősét.
– Helló Nick. Mit gondolsz, a gazdád örülni fog nekem?
A csengetésre Cindy édesanyja nyitott ajtót. Valószínűleg nem örül
nekem – gondolta Antony, mert csak egy röpke mosoly villant fel az
asszony arcán.
– Szeretnék Cindynek megmagyarázni egy tévedést, beszélhetnék
vele?
– Nem mondta neked senki? – kérdezte Mrs. Barreth, miközben
idegesen hátrasimította a haját.
– Mit?
– Én próbáltam lebeszélni róla, de ő makacs lány. Tíz napja
Bruvnóban van, egy kórházban dolgozik.
– Úristen! – Anthony meglepetésében csak ennyit tudott mondani.
– Egy katolikus szolgálat közvetítésével jutott oda. Egyre csak várt
rád, aztán azt mondta, nincs értelme – Mrs. Barreth a könnyeivel
küszködött.
– Elmondaná pontosan hol van?
– Gyere be, odaadom a címet.
Anthony lassú léptekkel ment be a házba. Mintha minden erő
elszállt volna a lábából. Ha elgondolja, hogy mi minden történhet a
lánnyal, hideg borzongás fut végig a testén. Sürgősen oda kell mennie!
 Szokatlan csend van ma este. Igaz, a frontvonal odébb van, a
becsapódó bombák süvítése mégis gyakran idáig hallatszik. Több, mint
három hete vagyok itt, de még most is félelem önt el a hangjuktól. Ha
nem hallanánk, hogy mikor mi történik, akkor is tudnánk a sok új
sebesültből.
A múlt héten hat fiatal férfinek kellett amputálni a karját vagy a
lábát. Bár Christine azt mondta, ez kivételes eset. Ő már csak tudja, fél
éve van itt. A kezdeti kiborulásomtól eltekintve elég jól állom a sarat,
az ötödik napon történt, hogy reggel héttől este hétig dolgoztam. Ez
többnyire megállás nélküli munkát jelent. Kimerülten indultam
zuhanyozni, amikor újabb sebesülteket hoztak. Huszonkettőből
tizenöten hozzám kerültek, ők voltak a könnyebb esetek. Épp előtte
fohászkodtam az összes égbélihez, hogy aznap ne kelljen több vért,
több szenvedő arcot látnom.
A szobatársnőm éjszakás, így ez az este duplán remek. Őrületesen
tudja csikorgatni a fogát.
Az első hét után komolyan fontolóra vettem, hogy bírom-e én ezt
az egészet. Visszamehetnék a kényelmes irodába, ahol se gránát, se
bomba, repülők sem zúgnak vészjóslóan a fejünk felett. Legalábbis
remélhetőleg senki sem tervez merényletet Mr. Ramsay ellen. Itt aztán
tényleg nincs időm a múlton rágódni.
Csendes este után csendes nappal? Rég megebédeltünk és új beteg
egy szál sincs. Lássuk csak, mi a délutáni teendőm? A huszonötös
szobában három beteget kell átkötözni, a huszonkilences,
harmincnégyes, harminchatosban mindenkit átkötözni, Zranáknak és
Buronnak gyógyszer. Akkor indulás!
A harmincnégyes szoba előtt egy pillanatra megtorpanok. Itt
fekszik a legsúlyosabb eset, egy koponyatörést szenvedett tizennyolc
éves fiú. Amint benyitok az ajtón, pillantásom összetalálkozik
Martinéval. Szája lassan mosolyra húzódik, de még mindig erőtlenül
fekszik.
– Sokkal jobb színben vagy – mondom, miközben megmérem a
lázát.
 – Végre itt vagy, Marta – suttogja.
Már megint a barátnőjének hisz. Pedig tegnap már nővérnek
szólított.
– Fogd meg a kezem, kedves.
Megteszem. Az első nap erősgettem neki, hogy én nem vagyok
Marta, és könnyek szöktek a szemébe.
– Ugye milyen hideg a kezem?
– Nem. De ne beszélj annyit, mert ha folyton beszélsz…
– De én nem akarok csendben lenni, amikor annyi mondanivalóm
lenne.
Aztán pár percig mégis hallgatott, gondolataiba mélyedve.
– Csupa kötés a fejem, szörnyű látvány lehetek, és alatta a hajam…
– Ne törődj vele, csak pihenj.
– Egész nap azt teszem. Tudod, a nyáron megbeszéltük, hogy ha
két évvel idősebbek lennénk, rögtön összeházasodnánk. Sokat
gondolkoztam rajta, és hülyeségnek tartom ezt a két év várakozást. Mit
számít, hogy csak tizennyolc évesek vagyunk? Miért kellene várnunk?
Nekem csak te kellesz, kedves. Nem kell ahhoz várni, hogy ezt
biztosabban érezzem. Még a végén elveszítelek.
– Ez nagyon szép terv. Majd megbeszéljük. Feküdj csendesen.
Összeszorult szívvel, kicsit szégyenkezve sietek ki a szobából.
Kilenc napja van itt, és még senki sem látogatta meg. Miért nem
jön már ez a Marta? Talán nem is tudja, hogy megsérült a barátja? Most
következik a két morgós „vendégünk”’. Zranák tüntetésképpen olvas,
Buron keresztrejtvényt fejt. Délelőtt összezördültek, úgy tűnik, nem
szólnak egymáshoz.
– Jó napot, uraim!
Mindkettőjük letette védőpajzsát, végre valaki, akihez szólhatnak.
– Mit szól, nővérke, milyen csodálatos ez a csend odakint?
– Igen, ma minden beteg jobb hangulatban van – mondtam
nyomatékosan, a kettőjük viszonyára is célozva. Zranák feje alá
csúsztattam a kezemet és egy kicsit felemeltem.
– Ezt most megissza szépen.
 Kedvetlenül nyelte a folyadékot.
– Pfúj! Mi ez?!
– Trombózis elleni szer. Mindennap fog kapni ilyet.
– Hogy az ember miket kénytelen eltűrni.
Buron felnevetett.
– Maga hallgasson! – mordult rá.
– Szóltam én egy szót is?
– De gondolt!
– Tessék, itt a maga adagja. Szerencsésebb, csak két szem
gyógyszer.
A folyosón összetalálkoztam Silviával.
– Hallottad, hogy holnap délben mindenki telefonálhat?
Valószínűleg azért engedik most hosszabb időre lefoglalni a vonalat,
mert alábbhagyott a harc.
Nagyon örültem a hírnek. Utoljára egy hete kaptam hat percet
angliai beszélgetésre, de nem sikerült. Végül is a szüleim nem ülhetnek
állandóan a készülék mellett a hívásomra várva.

Éjjel izzadtan, sírva egy rémálomból ébredtem. Még sosem sírtam

álmomban. Egy percig nem is tudtam eldönteni álom-e vagy valóság az
átélt szörnyűség. Felkapcsoltam a kislámpát. Nehéz szabadulni az álom
hatásától. Még a visszagondolás is fáj. Otthon játszottam a kutyámmal,
mikor eljött hozzám egy barna hajú lány. Azt mondta, ő Anthony új
barátnője és egy év múlva, mikor befejezi a főiskolát, elveteti magát
feleségül az én nagy szerelmemmel.
Ezt azért mondja, hogy többé ne írjak levelet, ne telefonáljak, ne
keressem Anthonyt. Meg van győződve arról, hogy mindent elér, amit
csak akar, álljon bármi vagy bárki az útjába. Ő erősebb. Anthony
hatalmában van, mert ő egy boszorkány. Mindeközben egyre csúnyább
és csúnyább lelt. Mondtam is neki, hogy egyre jobban hasonlít a tengeri
boszorkányhoz az egyik meséből. Erre felnevetett, én nem tudhatom,
hogy mi az ő célja, mondta. Azon ne is törjem a fejemet, hogy
figyelmeztetem a szerelmemet. Nekem úgyse hisz, ő már elhitette vele,
hogy ő mindig igazat mond, benne feltétel nélkül megbízhat. Nem
tehetek semmit. Egyre csak kacagott és egyre hidegebbet árasztott.
Sírva kérdeztem tőle, mégis miért csinálja mindezt. Hisz ő nem is
szerelmes Anthonyba, ő egy jéghegy. Durván felkiáltott.
– Miért? Mert az Igaz Szerelem lángjával szerettétek egymást. Ezt
én nem viselhetem el. Szét kell rombolni az Igaz Szerelmet!
Kirohantam, telefonáltam Anthonynak, hogy azonnal jöjjön, mert a
barátnője nem az, akinek mutatja magát. Erre a boszorkány kikapta a
telefont a kezemből és lágy, sírástól elcsukló hangon elpanaszolta, hogy
én sértegetem.
Anthony pedig vigasztalta, és azt mondta, hogy nem kell velem
foglalkozni! Őt vigasztalta és nem engem! Tényleg a hatalma alatt van!
– Ugye megmondtam? – vigyorgott a banya, mikor letette a
kagylót. Rá akartam verni magam, ekkor a kabátja zsebéből egy csomó
férget dobott rám, amik összemarták az arcomat.
– Na, így merj a szerelmed elé állni! – kiáltotta, és artikulátlanul
felnevezett. Itt végül felébredtem. Anthony és egy másik lány… Ennél
fájóbb gondolat nem is létezik. Vajon tényleg jobban hinne bárki
másnak mint nekem? Őszinte voltam mindig hozzá, még akkor is, ha
nem tetszett neki, amit mondtam. Vajon előfordul olyan, hogy az
őszinteség hazugságnak tűnik, akiről pedig azt hisszük, minden szava
igaz, éveken át az orrunknál fogva vezet minket?!
Anthony, bízz bennem, bízz a szerelmedben, talán valamilyen
csoda eldönti helyettünk, mi legyen a megoldás. Ha jönnél, boldogan a
karjaimba zárnálak, mindent megbocsátok, bármit is tettél. Mindent…
Ha eljönnél… Nem számítana kivel voltál, csak az, hogy újból
egymásra találtunk.
Elővettem a fényképet. Szinte fáj, annyira vágyódom utánad,
édesem. Olyan boldog tudnék lenni veled, ehelyett csak a fényképedet
nézhetem. Így hozzád képzelhetem magam, becsukott szemmel,
álmodozva. Messzi vagy tőlem, mégis érezlek most is. Mióta szeretlek,
jobb vagyok és szebb is, mint a mező az ezernyi virágtól. Hiányzol!
 Egész délelőtt Anthonynál jártak a gondolataim. Most fertőtlenítés
közben is rég elfelejtett emlékek bukkannak elő.
Vonaton utaztunk, és egy idős bácsi faggatni kezdett minket. Erre
Anthony azt mondta, a felesége vagyok és most voltunk lakást nézni,
mert a második gyermekünket várjuk. Aztán az egész további úton úgy
beszélgettünk, mint a házasok. Nagyon élveztük.
– Hahó Cindy! Mikor végzel itt? – dugta be a fejét Christine.
– Tíz perc.
– Jössz telefonálni?
– Persze.
Az iroda előtt többen várakoztak, hogy a telefonkagylóhoz
jussanak.
– Hölgyeim, öt perc áll mindenki rendelkezésére – mondta Warsc
doktor.
Amikor sorra kerültem, eldöntöttem, hogy nem a szüleimet hívom,
hanem Anthonyt. Nem szólok majd bele, mert akkor lecsapná. De már
úgy vágyok a hangja után. Majd biztos mérgelődik, hogy ki szórakozik
vele. Izgatottan tárcsáztam a számát. Milyen csodálatos, én itt vagyok
Bruvnóban, ő Notthinghamben és hallom, hogy a lakásán, a kis faragott
asztalon ki-kicsörren a telefon. Milyen jó, hogy a huszadik században
élünk. Nem veszi fel! Anthony, ne tedd ezt velem! Három percet várok,
aztán ismét megpróbálok. Semmi eredmény. Miért nincs otthon
szombaton délben? Csak nem a tengeri boszorkánnyal ebédel valahol?!
Letelt az időm. A folyosón bánatosan leroskadtam egy székre. Semmi
nem sikerül, amit vele kapcsolatban eltervezek.
– Rossz hírek? – hallottam egy mély hangot.
Felnéztem, Buron állt előttem köntösben.
– Nem – feleltem. Próbáltam mosolyt erőltetni. – Csak nem volt
otthon.
– Kislány, hogy engedhette el magát a barátja ide?
– Nem tudja, hogy itt vagyok. És különben is, külön utakon járunk
már. Nem hiszem, hogy érdekelné, merre járok.
– De maga szereti, ezt a vak is látja. Előle menekült ide?
 Bólintottam.
– Ha tiszta szívből, nagyon akarunk valamit, akkor az előbb- utóbb
bekövetkezhet Én például nagyon gyorsan meg akartam gyógyulni,
hogy minél előbb megszabaduljak Zranáktól. És látja, a jövő héten
hazamehetek.
Ebben a pillanatban lépett ki Christine. Arca sugárzott a
boldogságtól. Barátja két hét múlva érkezik Belgrádba, öt napra.
Mondtam neki, hogy rettentő szerencsés, találkozhatnak, szerethetik
egymást. Rohant is a főorvoshoz szabadságot kérni, ő csak tíz hónapra
jött ide, idén újra felvételizik az egyetemre. A barátja pedig az Egyesült
Államokba ment dolgozni, hogy megalapozza a jövőjüket. Merengésem
nem tartott sokáig. Három új sérültet hoztak. Mint sápadt viaszfigurák
feküdtek a hordágyakon, karjukban injekciós tűvel. A legaggasztóbb a
bajuszos férfi, elmozdult a nyakcsigolyája. A többieknél belső
vérzések, bordatörés. Szemem a harmadikra tévedt. A huszonéves férfi
holtsápadt volt. Arcára szörnyű, sötét deltát rajzolt a lecsurgó vér.
Hullámszerűen ismétlődtek a bombatámadások. Nekem Martinhoz
kellett mennem ismét lázat mérni. Remélhetőleg nincs semmi
komplikáció és nem fog emelkedni a hőmérséklete. Martin úgy
elgondolkozott, hogy nem is hallotta, amint beléptem.
– Helló! Hogy érzed magad?
– Nagyon tiszta a fejem, és a gyomrom se rakoncátlankodik. Éppen
azt számoltam magamban, pontosan mennyi hete, napja és órája
ismerem Martát, a barátnőmet. Tudod, hogy te nagyon hasonlítasz rá?
Ugyanolyan kék szeme van, és a haja is éppen ilyen. De miért tűzöd
mindig össze?
– Mert muszáj. Nem loboghat a sörényem. Na és mennyi ideje
ismeritek egymást?
– Ötszázhuszonegy napja, vagyis ez annyi mint hetvennégy hét,
plussz három nap, és harmincegyezer-kétszázhatvan órája.
– Akkor jó néhány napja. Hol lakik Marta?
– Bihácson lakott, de hogy most hol van? Negyvenöt napja láttam
utoljára… Most, hogy itt fekszem, sok mindenen gondolkodtam.
Munka közben, harc közben ilyesmire nincs idő. Ha mindenki néhány
napot fekvéssel töltene, biztos másképp látna bizonyos dolgokat. Én
természetesen Martán gondolkoztam. Rájöttem, nem tudnék nélküle
élni, üres és értelmetlen lenne minden. Régebben, amikor rendszeresen
találkoztunk, sokat vitatkoztunk. Ő féltékeny volt rám, én pedig őrá. Én
imádom a tévét nézni, ő nem. Ő szeret sétálgatni, én nem. Jó, mi?
Ilyeneken aztán összekaptunk. Most már tudom, ezek gyerekes
hülyeségek. Alkalmazkodni kell, a másikhoz csiszolódni. Minden vita
egy csiszolás. És ez eddig tart, amíg tökéletesen egymáshoz illők nem
leszünk. Nem szabad elfutni egy nagy szerelem elől csak azért, mert
annyit veszekszünk! Más lánnyal úgysem tudnék már ilyen boldog
lenni, még ha sosem lenne nézeteltérésünk, ő az én párom, lehet, hogy
még két-három évig csiszoljuk egymást, de az utána következő hetven
évet boldogságban, szerelemben élhetjük le.
A hőmérséklete harminchat kilenc. Szerencsére. Milyen okos ez a
fiú! Anthony, bárcsak hallottad volna mindezt! Végre úgy tűnik,
elcsitul a harc. Írok a családomnak, ha már nem telefonáltam.

Drága Anyuka, Apuka, Barbara!

Ma megint nem. tudtam telefonálni, és nem is tudom, mikor lesz rá
lehetőség legközelebb. Én nem adhatom meg a számot, hogy ne legyen
lefoglalva a vonal. Nagyon jól vagyok, néha sok a munka, de még nem
érzem fáradtnak magam. Aggódnotok továbbra sem kell, mi itt teljes
biztonságban vagyunk. Az már biztos, hogy karácsonyra hazamehetek,
és december harmincadikán kell visszajönnöm. Nickyre vigyázzatok,
ugye tudjátok, hogy december közepén oltásra kell vinni?

Kopogtattak az ajtómon,
– Bejöhetsz – szóltam ki. Laura volt az.
– Nem zavarlak? – kérdezte sápadtan.
 Kissé meglepődve néztem rá. Ő volt az a lány, akit mindig a
legerősebbnek gondoltam. Erre most itt ül az ágyamon és a
zsebkendőjét gyűrögeti.
– Mi történt? – kérdeztem.
Rövid ideig hallgatott.
– Tudod, néha közönyösnek, flegmának tűnhetek, de ez csak az
érzékeny belsőmet takarja. Farkasbőrbe bújt bárány? Igen, így
mondják. De most… most nem bírom tovább tartani az álarcomat, ki
kell sírnom magam valaki vállán. Holnapra lehet, hogy ismét az
utálatos Laura leszek, de te tudod, hogy nekem is érzékeny lelkem van.
Felsírt, és nem tudtam, szabad-e faggatózni ilyen helyzetben.
Hagytam, hadd könnyebbüljön meg.
– Laura, ha tudok valamiben segíteni…
– Igen. Menj ki és mondd meg nekik, hogy azonnal hagyják abba!
– Mit?
Hát ezt az egészet! Se fegyvert, se gránátot, se tankot, se repülőt,
semmit ne engedj használni. Kikkel vagyunk tele? Haldoklókkal,
szenvedő emberekkel, akik normális körülmények között sose tudnák
meg, hogy itt áll ez a kórház. Van egy kedvencem, nem tagadom. A
negyvenkettes szobában. Szörnyű látni a fájdalomtól eltorzult arcát,
mielőtt megkapja a fájdalomcsillapítóját. Úgy szeretnék segíteni rajta,
de csak állok mellette és odanyomom az injekciót. Ő pedig úgy csinál,
mintha alig szenvedne, nem akarja előttem mutatni. Engem nem tud
átvágni! Látom ám, hogy a mosoly erőltetésétől elhomályosodik a
szeme.
Folytatta a sírást, de már fel is pattant.
– Ha behunyom a szememet, attól még itt folytatódik minden.
Azért se megyek el innen! – mondta és elviharzott.
Nincs kedvem folytatni a levelet. Inkább kimegyek a többiekhez.

Anthony már harmadik napja van a horvátországi Vojnicsban. Ha

bárki megkérdezi, mit keres itt, hiszen veszélyes ez a város, közeledik a
frontvonal, azt feleli, előadást kell tartania. Majd bonyolult
számítástechnikai dolgok ecsetelésébe kezd, amiből a szerencsétlen
hallgató nem ért semmit, inkább jobbnak látja, ha elhagyja a terepet.
Türelmetlenül járt fel és alá a szobájában. A legfrissebb híradás
nem volt túl biztató. Elővette Cindy fényképét. Nézte a csak neki szánt
mosolyt a tavalyi képen és nem tudta boldog legyen-e vagy szomorú.
Vajon mi lehet vele? A kórháztól még nyolcvan kilométernyire van.
Minél előbb indulnia kell, mert bármelyik percben előrenyomulhatnak
a csapatok, elvágva az utat a két város között. Úgy éli napjait ez a
város, mintha nyugalom honolna az országban. Az utcákon a november
végi napsütést élvező emberek sétálgatnak, beszélgetnek, várják a
híreket. Éjfél után kísértetvárossá változik a vidék, csak egy-egy
felbukkanó ember tart hazafelé a közeli kocsmából, ahol éles viták
folynak a hadihelyzetről, jelenről, jövőről.
Elővette a térképét. A nyolcas főúton Bihács közelsége miatt nem
mehet, ezért egy kis kitérőre kényszerül. Úgy döntött, hogy nyugat felé
tér ki.
A tegnapi kellemes idő után reggelre köd borította a várost.
Anthony kilépett a szállodából, összehúzta magán a kabátját és az
autóbuszpályaudvar felé tartott. Türelmetlenség lett úrrá rajta.
Útközben kiszámolta, mennyi idő múlva látja újra kedvesét. Ha
minden jól megy, öt óra múlva a karjaiban tarthatja. A pályaudvaron
sokan várakoztak.
A közeli nagyvárosba igyekvő munkások, iskolások.
Turistatáskával senkit sem látott. Végre megérkezett az ő busza, ami tíz
perc késéssel el, is indult. Lokvánál már nem is bosszantotta magát a
késésért. Úgy néz ki, az öt óra lassan nyolc órává múlik. Ez a negyedik
busz, amivel végül célját eléri. A busz egyre lassabban ment. Már
megint húzzák az időt! – bosszankodott magában. Hamarosan meg is
álltak. Kinézett az ablakon, egy járőr állt a busz előtt és mutogatott.
– Sajnos nem mehetünk tovább. A következő falut hajnalban találat
érte, nem ajánlatos arra a környékre menni – szólt hátra utasainak a
sofőr.
– Hol vagyunk most?
 – Bilajnál.
– És hogyan juthatok tovább? Bruvnóba kell mennem.
– Elment az esze?! Soha nem jut át a harcvonalon.
Márpedig át kell mennem! – gondolta Anthony és leszállt a
buszról.
A többi utas mind föntmaradt és visszautazott.
Ellenkező irányba indult, hogy az ellenőrzési pontot kikerülve a
város végénél forduljon a helyes útra. Hát igen, most már nem távoli és
nem csak ennek az országnak a kizárólagos ügye ez a háború –
gondolta. Fohászkodott, hogy ne botoljon bele véletlenül se katonába,
mert az jobb esetben Vojnicsba küldené vissza. Sok ház tűnt üresnek,
lakóik elmenekültek. A városka lakói szokásos dolgukat végezték, talán
ők sejtették, hogy előbb-utóbb ez lesz. Most majd csendben figyelik az
eseményeket. Lassú léptekkel ballagott, remélhetőleg egy odébbálló
bilajit látnak benne. Egyszercsak a háta mögül jövő, halk kopogásra lett
figyelmes. Egy fekete kiskutya szegődött mellé. Szegényke, biztosan
gazdát keres magának. Elővett egy konzervet a táskájából, és a
tartalmát a földre borította. A kutya boldogan vetette magát a finom
falatra. Anthony továbbment az ágyúszótól néha-néha tompán
visszhangzó utcákon a csatatér felé. Bármi áron a kórházba kell érnie!
Az utca végén a térnél lefelé fordult. Hirtelen elébe tárult a határ. Azon
túl, valahol a távolban, mintegy negyven kilométernyire van az ő
rózsaszála. Azt vette észre, hogy léptei egyre szaporábbak lettek.
Egyszerre erőteljesebben dobogott a szíve és kiszáradt a torka. Ez a
szervezete reakciója a veszélyre, amit ezért a szerelemért vállalt. Úgy
indult neki, mintha csak néhány száz méterről volna szó. Hiába loholt
már több mint egy órája, a kietlen pusztaság nem akart szűnni, mintha
mindvégig csak egy helyben taposott volna. Szitáló köd kezdett
leszállni. Újból futni kezdett, míg azt nem érezte, hogy majd kiszakad a
tüdeje. Ráadásul a terep sem volt a legsimább. Meg is botlott egy
kőben, és ekkor jutott csak eszébe, hogy vigyáznia kell, mire lép.
Óvatosabb lett hát. De bármerre nézett, csak az üres szántóföld
terült el körülötte. Szerencséjére. Már jó néhány órája bandukolt
leszegett fejjel, hisz nem kiránduláson volt, hogy a tájban
gyönyörködjön. Amikor megállt, hogy elővegye hátizsákjából a
kulacsát, egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Húsz méternyire a
ködben egy tanya körvonalai bontakoztak ki. Átfutott az agyán, lehet,
hogy ez csak egy délibáb. Majdnem elnevette magát. November végi
délibáb?! Egy nagy és három kisebb épületből állt a gazdátlan tanya.
Úgy határozott, itt tölti az éjszakát, bár eredetileg arra készült, hogy
éjszaka sem áll meg, úgysincs hová betérnie. A legkisebb pajta tele volt
szénával, ami elég jó védelmet nyújthat a hideg ellen. Az udvaron a kút
mellett két vödör állt, valószínűleg hirtelen kellett elmenniük a
lakóknak. Telemerítette a vödröket, bevitte a pajtába. Ha átmelegszik
valamelyest a víz, lemoshatja a lábáról a földet. Igencsak meglepődött,
mert a cipő levétele fájdalommal járt. Meg is volt az oka, hogy miért, a
lábfeje bedagadt a kőtől, amivel az úton találkozott. A hűvös víz
jólesően áztatta sebét. Vajon hol tarthat most? – töprengett el. Ha
óránként négy kilométert tett meg, akkor most az út felénél tarthat.
Csak egyvalami nyugtalanította: az, hogy ha tovább dagad a lába,
hogyan húzza vissza a cipőjét, és miként teszi meg vele a következő 20
kilométert. Most az a gondolat, hogy a harcvonalat is megközelíti,
eszébe sem jutott. Furcsa dolog egyik pillanatról a másikra
belecsöppenni a háborúba. Az ember fel sem fogja igazán, míg
puskadörrenést vagy aknabecsapódást nem hall. Befejezte a
tisztálkodást és végigterült a szénán. Röviddel később arra ébredt,
mintha a sarokban zörögne valami. Könyökére támaszkodott,
meresztette a szemét, de semmit nem látott a sötétben. Valószínűleg az
egerek – gondolta. Ekkor egy elemlámpa vakító fényt lövellt a
szemébe. Nem látott semmit. A lámpa tulajdonosát végre megmozdult.
Egy harminc év körüli katona közelített felé, szemét mindvégig
Anthonyra tartotta. Pisztolyát rászegezve szerbül ordított. Anthony
döbbenten bámult rá.
– Nem értem, mit mondasz. Nem vagyok idevalósi. Beszélsz
angolul?
 Mintha amaz meglepődött volna egy pillanatra. Odament
Anthonyhoz és a ruháját kezdte rángatni, majd a fegyverével
hadonászott.
– Tehát a ruhámat akarod. Megszöktél a harcból. De ugye
megkapom cserébe a tiédet? Megfogta az ingét, majd a férfire mutatott.
– A te ruhádat pedig nekem – mondta, és visszamutatott magára.
– Oké! – vigyorgott az idegen.
Anthony fejére húzta a sapkát, majd felkapta a katonakönyvet.
– Nézz csak ide! Most már jobban hasonlítok rád, mint a képen te
saját magadra.
A szökevény motyogott valamit, majd kiment. Anthony
utánanézett, vajon merre megy tovább. De az nem ment messzire, csak
be a házba. Tehát itt bujkált egy civil ruhájára várva. Amint
elgondolkodott új helyzetén, mindinkább előnyét látta. Csak ellenséges
csapattal ne találkozzon! Lehunyta a szemét. Erőt kell gyűjtenie
holnapra.
Reggel a szép, napos időben kirajzolódtak a hegyek vonalai.
Sejtése beigazolódott, lábfején óriási dudor emelkedett.
Cipő nélkül sem volt kellemes a járás, vele pedig egyenesen
borzalmas. Mezítláb mégsem indulhatott el, és ki tudja, holnap talán
már esni fog a hó vagy legalábbis az eső, nem várhat. A ház előtt
elmenve azon gondolkodott, hogy bekopog a ruhája viselőjének, aztán
mégis meggondolta magát. Talán képes és kilő az ablakon félelmében.
Akármilyen korán is indult, bicegve nem lesz képes megtenni egy
nap alatt az út másik felét. Lenyargalt a lejtőn, és elindult délkelet felé.
A leghelyesebb, ha a Jadova partján bandukol, míg el nem jut a
városba. A távolban már látta a házakat és valami nagy porfelhőt a
város túlsó határában. Elfeledkezett sajgó lábáról, szinte erőre kapott a
gondolattól, hogy onnantól már visszafelé számolhatja a
kilométereket..Elégedetten mosolygott magában. A hepehupás terepen
nehézkesen ment a járás. Belelépett egy gödörbe, egy pillanatra
megingott, olyan váratlanul érte.
 A lába félrebicsaklott, a sajgó érzés ismét elérte tudatát. Megállt,
fájdalmában nagyot nyelt. Szeme a folyóra tévedt. Jó lesz a hideg víz a
lábfejére. A meder fölé hajolt, a folyóba merítette a zsebkendőjét, majd
a zoknija alá helyezte.
Úgy tűnt, reggel óta nem dagadt tovább. Majd kicsit le kellett térnie
eddigi útjáról másik irányba. Óvatosan haladt az úton, helyesebben nem
is út volt ez, hanem nyom, mély, nehéz terepjáró kerekek által kiárkolt,
térdig süppedő gödrök összefutó sokasága. Aki egyszer erre az útra
rátért, az onnan az út végéig nem tudott se jobbra, se balra letérni.
Anthony az órájára nézett, több mint két órája követi az irányt.
Megállt egy pillanatra, hogy megpihenjen, de abban a pillanatban
nyugat felől halk morajlás szűrődött feléje, majd egyre erősödött.
A légierő – gondolta.
Egyszercsak felhangzott a légvédelem ágyútüze és a láthatáron
apró fények sorozata villant. Majd ismét csend lett.
Anthony még a pár pillanattal korábbi eseményt szemlélte, és észre
sem vette, hogy vele szemben alig pár méter távolságból valami
közeledik. Hirtelen félreugrott. A katonai terepjáró személygépkocsi
mint háborgó tengeren piciny csónak, úgy imbolygott és düledezett
jobbra-balra, míg elhaladt mellette. Anthony fellélegzett. De pár méter
megtétele után a gépkocsi megállt és visszatolatott. Egy törzsőrmester
szállt ki.
– Hová-hová? Mutassa a papírjait!
Anthony nem értette mit mond, csak sejtette, hogy igazoltatni
akarja. Elővette az iratokat és átadta. A törzsőrmester átnézte, majd
kinyitotta a kocsi ajtaját és beszólt a benn ülőknek. Aztán odament
Anthonyhoz.
– Szálljon be – mutatott a kinyitott ajtó felé. – Az ügyeletes tisztnél
néhány dolgot tisztázunk, visszamegyünk! – szólt a gépkocsivezetőnek.
Körülbelül húsz perc után a kocsi egy barokk épület előtt állt meg.
Az őr felnyitotta a sorompót és a gépkocsi az ügyeletes tiszti szoba
elé hajtott.
– Szálljon ki!
 A törzsőrmester átadta az iratokat az ügyeletes tisztnek, pár perc
eltelte után jött egy őr és bekísérte Anthonyt a fogdára. Tudta, hogy
vége mindennek, de nem attól félt, ami őrá vár, hanem hogy nem ér
időben Bruvnóba és amit idáig tett, az mind hiába volt.
– Istenem, segíts meg, hogy véghez vihessem a tervemet! --
sóhajtott.
Tudta, hogy csak reggelig van remény a megoldásra, mert ha
kivirrad, megkezdik a kivizsgálást, de addig még van legalább
tizennégy óra. Tizennégy óra! Néha öt perc is hosszú idő, de most
tizennégy óra is kevés, és csak ennyi áll rendelkezésére, hogy
megszökjön. Hirtelen eszébe jutott, hogy mikor a fogdába jött, éppen
váltás volt, az egyik őr pont jött ki a mosdóból és a nyitott ajtón
keresztül úgy látta, mintha a mosdó felőli kis ablakon nem lenne rács.
– Ez az! – villant át az agyán. Váltáskor, amikor az őr kimegy, és a
másik még nem jön be, ezt az időt kell kihasználni a menekülésre.
Türelmesen várt, míg meghallotta az őrparancsnok utasítását,
őrségváltásra felkészülni! Abban a pillanatban jelzett, hogy a mosdóba
kell mennie. Az őrség csörgött-zörgött a fegyverekkel, hangosan
nógatták egymást, csörögtek a kulcsokkal. Anthony ez idő alatt minden
erejét összeszedve lefeszítette az ablakzsanért, majd hirtelen
mozdulattal felkapaszkodott, két kezét előrenyújtva, vállait összehúzva
kipréselte magát a szűk ablaknyíláson. Esés közben a jobb karja
beleakadt valamilyen kiálló tárgyba, és végighasította, de nem érzett
fájdalmat, csak futott-futott, a lábai szinte röpítették.
A városba érve különös érzés kerítette hatalmába. Mintha egy
lakatlan városba látogatott volna. Aztán a távolból tompa puffogásokat
hallott. Egyszeriben megértette, mi volt a porfelhő. Az úton egy fekete
kabátos férfi szaladt át.
Anthonyra nézett, és izgatottan ordibált.
– Sajnos nem értem. Beszél angolul?
– Bújjon el! Jöjjön utánam! – válaszolta a férfi angolul, és már
rohant is tovább. Egy hatalmas fehér épület pincéjébe mentek, ami
tömve volt emberekkel. A fekete kabátos idegesen nekidőlt a falnak.
Még mindig lihegett.
– Mit keres itt ebben a ruhában? Újságíró?
– A barátnőmért jöttem. Bruvnó mellett dolgozik egy kórházban.
– Hogy engedhette el?
– Fogalmam sem volt róla, hogy itt van. Márciusban összevesztünk
és nemrég jöttem rá, hogy valaki szándékosan intézte így. Rögtön
felkerestem, de akkor ő már itt volt.
– Hogyan akar Bruvnóba jutni? Tegnapelőtt délután kaptuk az első
támadást, úgy hallottam, ma továbbterjedt a háborús övezet.
– Az esőkabátom alatt egyenruha rejtőzik. És ha valamelyik
alakulathoz csapódnék? Legfeljebb némának tettetném magamat.
– Viccel?! – nevetett fel a férfi. A körülöttük álló emberek
dermedten néztek rájuk. Kis idő múlva az idegen megszólalt.
– Volna egy javaslatom. Mivel egy-két napig biztosan be leszünk
zárva ide, megtanítom néhány szóra.
– Remek. Várjon egy kicsit, átgondolom mely szavakra lenne
szükségem.
Ha kikerül innét, ledobja magáról a kabátot és „katonának” áll,
gondolta Anthony. Csak így juthat előbbre. Nem érzett sem szorongást,
sem félelmet, csak egyet: el kell érnie a célját. Húsz kilométernyire n
beteljesüléstől nem adhatja fel. Előkereste táskájából a noteszét és új
lapot nyitott szerb szótára számára, az éjjel olyan forgalom volt, hogy
nem sokat aludt. Egyre több és több ember jött le. Hol voltak ezek
idáig? Aztán jöttek kintről a rossz hírek.
Vid, új nyelvoktató barátja csak a fejét csóválta.
– Tudósítaná a fejleményeket?
Vid idegességében alig tudta összeszedni angol nyelvtudását.
– A keleti városrész támadása múltán azt hittük, hogy elmennek
déli irányba. De errefelé folytatják a harcot – dadogta. Halkan
hozzátette:
– A mögöttünk lévő utcában van a házam.
– Van családja?
 – A feleségemet a két gyerekkel egy hete elküldtem
Németországba. Ma mentem volna utánuk. Három napnál többet nem
töltök idelenn. A családom után indulok. Vid egy percre szörnyen
elkeseredettnek látszott. Ahogy Anthony végignézett az embereken,
valami különös szorongás vett rajta erőt. Az idegfeszítő várakozásban
aggodalmasan füleltek. Időnként távoli dörgések hallatszottak, ilyenkor
nyugtalan mozgolódás támadt. Senki nem érezte magát biztonságban,
mintha bármelyik pillanatban a helység közepébe pottyanhatna egy
lövedék. Hirtelen valami fölmorajlott. majd hosszú, süvítő hang
hallatszott. Aztán jött egy óriási csattanás. A hang szétterült a
levegőben.
– Ez nagyon közeli volt – szólalt meg valaki.
Aztán újabb dörrenés következett, egy nő rémülten felsikoltott.
– Ugyan, ez csak a légelhárító tüzérség volt – mondta egy rekedt
hang.
Most vette csak észre, hogy Vid nem áll mellette. Hová mehetett?
Próbált a gyenge fényben szétnézni, de a néhány méterrel odébb
lévőknek csak a körvonalait látta. A sarokban végre felfedezte Videt,
amint egy kisfiú játékautójának a kerekét szerelte vissza. Kigondolta,
melyek azok a szavak, amiket még szeretne megtudni. Elővette
noteszét és tanulni kezdte az eddigieket. Aztán tovább szálltak a
gondolatai. Szóval itt van az a hely, ahová vándorolt. Azért jött ebbe az
országba, hogy Cindyvel találkozzék. De vajon a lány hogyan fog majd
reagálni? Talán látni sem akarja többé. Felejteni jött ide, most pedig
tönkreteszi a lelki nyugalmát. Miért is engedtem, hogy így alakuljanak
a dolgaink? – töprengett.
Szemrehányásokat tett magának, amiért hagyta, hogy az
előfordulhasson, hagyta, hogy Sarah felülkerekedjék, tűrte, hogy a saját
ítélőképessége is áldozatul essék a lány fondorlatosságának.
Úgy vélte, egy kiadós beszélgetés még időben elhárított volna
mindent. És ő pedig hagyta, hogy tragikus zűrzavarba fúljon a helyzet.
De nem késő helyrehozni a tévedést! Ha Cindy igazán szereti, talán ad
neki egy esélyt, hogy mindent jóvá tegyen. Ez a gondolat tartotta benne
a lelket. Felidézett magában egy dallamot: „Ha látnád, min mentem
keresztül, soha többé nem félnél, hogy még egyszer megpróbálom.”
Majd egy másikat, melyet szerelmes üzenetei közepette egy kazettán
küldött egyszer a lánynak. „Miért legyünk egyedül, ha együtt is lehet.
Kislány, te adsz értelmet az életemnek, én pedig elérem, hogy újra
mosolyogj.” Milyen jó visszagondolni Cindyre! Most úgy vágyott rá.
hogy lássa, legalább egy percre. Vajon mit csinál most? Nem is sejtheti,
hogy néhány kilométer választ el minket. Bárcsak már a kórháznál
lenne! Felidézte kedvese ragyogó kék szemét, hajának hullámait,
karcsú derekát, csípőjének vonalát. Egy pillanatra elállt a lélegzete.
Aztán újból tanulásba temetkezett.
Két nap múlva végre felmehettek az utcára. A napfény szinte majd
megvakította őket. Vid egyenesen a vasútállomás felé indult, megnézni,
van-e közlekedés.
Anthony először lassan haladt. Rémisztő látvány tárult elé, amint
jobbra fordult az egyik utcán. Ezen a részen egy épen maradt házat sem
látott. A házakról minden szélfuvallattal téglák, cserepek hullottak.
Lassan besötétedett, csend volt, csak a zihálása hallatszott.
Váratlanul szörnyű robbanás rázta meg a vidéket, amely Anthonyt a
földhöz vágta. Az újabb becsapódó lövedékek arra késztették, hogy
csúszva közelítse meg a város határát. Mire végre csend lett, kábultan
kászálódott fel a földről. Elinduljon vagy jön a következő támadás és
most csak a kettő közötti szünetnél tartanak? Nekitámaszkodott egy ház
vasrácsos kerítésének. Legalább fél óra telt el, hogy meg se mozdult,
úgy fülelt. Amikor elindult, biztos volt benne, hogy nem fenyegeti
veszély. Ki kell használnia a sötétség leplét, ez megkönnyíti a dolgát. A
város legszélső utcájára fordult éppen rá, s egyszerre egy lámpa sugara
vágott a szemébe. Ez csakis járőr lehet gondolta, óvatosan a fal mögé
húzódott, onnan figyelte a fényt és az alig kivehető alakot. A lámpa
lassan közeledett, Anthony szíve izgatottan vert. Mi lesz, ha észreveszi
és ismét kéri az igazolványát? Vagy talán korábban meglátta már őt és
szándékosan felé tart? Hallgatta a bakancs mind közelibb surranását,
míg el nem haladt. A járőr arra fordult le, amerről ő jött. Egyszerűen
hihetetlennek találta, hogy így megúszta. Még egyszer körülnézett, és
nekilódult az útnak. Beleütközött egy magas oszlopba, mert állandóan
hátra-hátrafordult. Úgy látszik, a járőr legalább olyan hatással volt rá,
mint a megelőző bombázások. Lábai végre ismét a porhanyós földet
taposták.

– Végeztél, Cindy? – kérdezte Christine, amint a gyógyszeres

szobába léptem.
– Még nem, de ez az utolsó fordulóm.
Felpakoltam a pirulákat és már robogtam is velük a szobákba. Az
órára pillantottam. Tizenhat negyvenkilenc. Az utóbbi idők legrövidebb
munkanapja a mai.
Christine és Joséphine a szobámban vártak már rám, pontosabban a
szépségszalonná előléptetett helyiségben.
Joséphine a múlt héten otthon járt, és egy különleges
agyagmaszkkal tért vissza, ami bőrünk kislányos üdeségét hivatott
megőrizni. Ezt feltétlenül ki kell próbálnunk. Az arcomra rászáradt a
maszk, és ettől olyan érzésem támadt, hogy most már bármelyik
köztérre kiállíthatnának minket szobor gyanánt. Hogy meg ne repedjen
a csodamassza, csücsörített szájjal társalgunk érthetetlen kifejezésekkel.
A tükör elé álltunk, hogy mindenki megszemlélhesse magát. A három
zöld arcú fúria láttán iszonyú nevetés tört ki rajtunk.
– Ó jaj, oda az üde bőr! – visítja Joséphine.
Christine elégedetlenül nézi magát a tükörben.
– Mit gondoltok, maradtam huszonkét éves, vagy így kell kinéznie
egy tizenkét évesnek?
Fél óra múlva békésen szürcsöltük a kávénkat. Joséphine körbe-,
forgatta a fejét és a szeme megakadt a polcon egy fényképen.
– Á, szóval ő a szerelmed!
Felállt, hogy jobban szemügyre vegye. – Nincs több képed?
– Dehogy nincs!
Elővettem a fiókból egy köteggel,
 – Milyen szépek vagytok, nagyon összeilletek. Úgy látom,
igencsak szeret téged ez a fiú, Cindy, minden képen átölel. Boldogan
nézegettem a fotókat. Volt idő, amikor nem mertem kivenni őket. mert
csillapíthatatlan sírógörcs tört rám tőlük. Azt hiszem, most már
elfogytak a könnyeim, mert jó ideje nem megy a sírás. A következő a
kedvenc képem. Mosolyogva nézem Anthonyt, ujjammal végigsimítok
az arcán, vállán, karján, Észreveszik a lányok is.
– Ő a szerelmem! – kuncog Joséphine. – Ha ennyire vágysz utána,
miért nem kérsz két-három nap szabadságol?
Biztosan kapnál, hogy találkozhass a barátoddal.
– Nem a barátom… a szerelmem.
– Hogyan?! Már nem vagytok együtt? Ne, ne mondj semmit! Elég
ha a mosolyodra gondolok, ahogy az előbb nézted a képet és most a
szomorú szemedbe nézek. Erről beszélek én mindig! Nem szabad
igazán szerelmesnek lenni. Ha jön, jön, ha késik egy hetet, hát istenem,
kit izgat vele? A férfi először majd megőrül a két szép szemedért, a
csillagokat is lehozná neked, tíz év múlva pedig mar a papucsodat sem
viszi oda, hiába kéred.
– Én pedig azt mondom, nem szabad nemtörődömnek lenni, mert
az már nem is szerelem. Joséphine, talán még nem találkoztál az
igazival.
Egy éles vitába kezdtünk az igazi jelentéséről, létezéséről. Miután a
lányok kimentek a szobámból, újra előkerestem a kedvenc képemet. Ha
tudnád, mennyire hiányzol! Szinte fáj a távolság tőled, mert nem
tehetem meg, hogy elsétáljak a mozi felé, ha kedvet kapok rá, hogy
lássalak. Senki más nem adott nekem annyi örömöt, annyi izgalmat,
vidámságot, szenvedélyt. Valahol messze talán ugyanígy lélegzik ő is,
mint én. Vajon most mire gondol?

A sűrű ködben sehogy sem akart felkelni a nap. Anthony

kimerülten fújtatott az emelkedőn bandulkolva. Elővette lámpáját és
térképét. Hirtelen hangokat hallott egészen közelről, de nem látott
semmit. Mozdulatlanul fülelt, elrejtőzni úgysem tud, nincs hová. Két
katona bukkant fel jobbról. Az egyikük, mihelyst észrevette Anthonyt,
kibiztosította fegyverét. Megkönnyebbülve vette észre, hogy a katonák
olyan egyenruhát viselnek, mint amilyen rajta van, csak a hosszú
esőkabát elfedi.
– Állj, ki vagy?
Eszébe jutották Vid szavai, arra az esetre, ha ilyen helyzetbe kerül.
Mert aki szembe megy a fronttal, annak mindenre gondolnia kell.
– Ro-ro-rosszul let-tem – dadogta, így talán nem tűnik fel idegen
kiejtése.
Közben szétgombolta kabátját, kivillant egyenruhája.
– Gyere, visszakísérünk.
A két katona ontotta magából a szavakat, melyekre azonban
dadogásának köszönhetően nem kellett reagálnia. Egy sátorhoz
kísérték, ahol a nagy zűrzavarban egy új arc megjelenése nem is tűnt
fel. Pár perce kapták a parancsot a továbbvonulásra. Az egyik
erőcsoportosulásnak arra kell törekednie, hogy szorosan körülzárva
tartsa a Bruvnóba vezető utat, a másiknak az volt a feladata, hogy tartsa
meg a plocsai pozíciókat. Anthony az első csoporthoz csatlakozott. A
kellő időben majd leszakad tőlük, és a kórház felé indul. A kora reggeli
órákban sikerült elérniük a terepet. A köd lassan felszállt, és előbukkant
a dombság, melynek oldalában Bruvnó húzódik.
Letelepedtek, az ellenséges csapatok remélhetőleg nem vesznek
erre irányt, ő pedig megvárja a sötétedést és elindul a völgyön át
Bruvnóba. Felnézett, kémlelte az eget. Messzi dörgött valami, de hogy
pontosan milyen távolságból, ki tudja. Talán csak a hegyek verték
vissza vészjóslóan a hangjukat, megtévesztve az embert a távolság
bemérésében.
Egy újabb sorozat dörgött végig.
– Valamelyik szerencsétlen flótás most aztán megkapta – hangozott
hátulról.
A katonák nyugodtan társalogtak tovább. Úgysincs mit tenni, ha a
süvítések közelednének. Hová bújnának? Így hát legfeljebb sóhajtozva
szemlélődtek, és rábízták magukat a sorsra. Anthony egy farönkre
telepedett, arcát tenyerébe temette. A fáradtság, a kimerültség egyre
inkább szétterült a tagjaiban. Ma éjszaka azonban már nem áll meg
pihenni.
Este azonban mégis elszenderedett ültében, egy órakor riadtan
ébredt. Ismét köd ülte meg a hegyet, mikor lopódzva útnak indult. A
hideg rázta, bizonyára a kialvatlanság miatt, ráadásul a feje is zúgott.
Szinte kábult állapotban lépkedett. Az erdős, szakadékos hegyoldalon
kanyargó patak felől hűvös levegőt hozott a gyenge szél. Lábai alatt
ropogtak a lehullott faágak, összefagyott levelek. Megdörzsölte hideg
orrát, léptei néha csaknem futásba csaptak át. Aztán hirtelen megállt,
éhség tört rá, belülről teljesen üresnek érezte a testét. Zihálva előkereste
zsebéből szalvétába csomagolt vacsoráját, a két szelet kenyér közötti
vagdalthúsos szendvicset.
Gyönyörűséggel gondolt egy meleg konyhára és egy tál gőzölgő
levesre. Valami feketeség hirtelen leesett a magasból, és oldalról
könnyedén végigsuhintotta az arcát. Néhány összefagyott levél zuhant
le a fáról. Az első pillanatban hevesen meglobbant a szíve, itt vannak,
most elkapnak! – gondolta. Aztán jót mosolygott ijedtségén. A
kitaposott ösvény kezdett elkeskenyedni, a fák egyre jobban
benyújtották ágaikat, nehezítve a közlekedést. Hol az egyik, hol a
másik irányba kellett elhúznia a fejét. Hirtelen elfogyott az út,
sziklapárkányhoz ért, alatta két hatalmas „sziklalépcső” vezetett a
mélybe. A ködös hajnalban nem látott el messzire, nem látott jobb utat,
időt veszíteni pedig nem akart, így hát lemászott. Belekapaszkodott a
rücskös, nedves sziklafalba és elszántan lépkedett. Félórába telt, míg a
legalsó párkányig lemászott. Ekkor a falnak dőlve megpihent, és
feltekintett a homályba burkolódzó sziklatetőre.
Remélhetőleg nem lazított meg egyetlen repedezett követ sem, ami
szabálytalan ugrásokkal lefelé gördülne. Ez aggodalommal töltötte el,
de nem rémült meg. Közeledett az alkonyat, jobbról halvány csík
húzódott az ég alján.
 Végre egy újabb útra jutott. Most rendesen, akadozás nélkül futott a
gyenge emelkedőn. Lassan felszállt a köd, legalább tíz méterre ellátott
már, de azt csak találgatni tudta, hogy a pontos irányba halad-e. Mit
csináljon, várjon néhány órát, a nap felkeltével addigra valószínűleg
kibukkan a távolból Bruvnó. Mindenesetre hasznosabbnak tűnik, mint a
homályban eltájolódni, és akkor sokkal több órát veszíthet.
Lekuporodott, erőt kell gyűjtenie az előtte álló távhoz. Eszébe jutott
Vid, vajon a családja után utazott-e? Őszintén kívánta, hogy sikerüljön
neki. Nélküle hogyan kerülhetett volna Bruvnó közelébe? Ezt a
területet katonai ellenőrzés alatt tartják. Egyre jobban elhatalmasodott
rajta a fáradtság, gondolatai összekuszálódtak. Nem szabad elaludni,
megfagyhatok – jutott el lassan a tudatáig. De nem tett ellene semmit.
Nem nyújtózott, nem állt fel, mintha már nem is lenne alkalmas
semmilyen mozgásra. Legalább a szememet ki kellene nyitni –
gondolta.
Úgy tűnt neki, hogy percekig viaskodik kimerültsége az értelmével,
mire nagy nehezen felnyitotta összeszűkült szemét. Égett, mintha a nap
tűzné belé sugarát. Pislogott és óriási kényszert érzett, hogy inkább
újból lehunyja.
Ehelyett mégis megmozgatta dermedt ujjait, lám mégsem bénult
meg. Fájtak az első mozdulatok, és ez a fájdalom visszahozta az
ébrenlétbe. Megpróbálta foglalkoztatni gondolatait valamivel. Tenyerét
behajtva órájának világító számlapjára pillantott. Öt ötvenhárom.
Nemsokára teljes lesz a világosság. Talán csak két-három órányira van
a kórháztól, de ebédre már biztosan ott lesz. Megint ételek jutottak az
eszébe, de leginkább a forró leves gondolata hozta ismét lázba, amit ma
biztosan ehet végre! Nagyot sóhajtott, szinte elismerően, amiért
ravaszul addig mesterkedett, míg elérte célját. Szinte már a kórház
kapujában érezte magát. Felállt, nagyot nyújtózott.
Továbbindult az úton, mely nemsokára egy tisztásra vezetett. A
halványuló égbolt előtt tisztán kirajzolódtak előtte a hegység
körvonalai. Amint felfedezte délen a szélső dombokat, már nem volt
miért aggódnia. Megbűvölten bámulta a tájat, de bármennyire
meresztette a szemét, a félhomályban még nem látta a várost.
Belevetette magát a százkarú fák közé és megállíthatatlanul rótta az
utolsó kilométereket. A gondolattól, hogy néhány óra múlva láthatja
szerelmét, szárnyakat kapott. A fáradtság legkisebb szikrájáról sem vett
tudomást. Másfél óra múlva nyolc-tíz kilométernyire felfedezte Bruvnó
körvonalait. Különös, hogy folyton úgy érzi, mintha egy kiránduláson
volna, valószínűleg a környezet idegensége okozza – gondolta. Hirtelen
fázni kezdett a lába, mintha átázott volna a cipője. Lenézett és
közönyösen tapasztalta, hogy oldalt a cipőn hatalmas szakadás
húzódott. A látóhatár távlatában parányivá törpült város felé szegezte
tekintetét, és megállíthatatlanul ment tovább. Dúdolni kezdett magában
egy dallamot, de a hozzá illő szöveg sehogysem jutott eszébe, csak
annyi, hogy „Vártam rád egy sorban” Ismét a várost nézte. Jobbra, a
hegyoldalban épülve, a várostól távolabb kell lennie valahol a
kórháznak. Igen, mintha már látná!
A háta mögül váratlanul ijesztő csattanás hallatszott. Aztán még
kettő. Jaj, csak nem rákezdték megint?! Talán a tábor felől jön a hang,
ahol az estét töltötte. Szóval mégis ebbe az Irányba nyomul előre az
ellenség? Megszaporázta lépteit, bár a kétperces össztűz után újra csend
honolt. Mégis nyugtalan volt, minden másodpercben egy újabb
dübörgésre számított. Verejtékezett a homloka. A várostól
karnyújtásnyira tompa zúgásra lett figyelmes. Aztán rájött, honnan jön
a hang. Feltekintett, és három helikoptert pillantott meg.
A légierő gépei – gondolta. Ám azok csak elrepültek a város felett,
és eltűntek keletnek tartva.
Már hallotta a nyugtalan kutyák ugatását, és felsóhajtott, szóval
mégis ideért! Néhány méterre az első utcától rémes látvány fogadta. A
szembenálló csapat aknavetőit fedezte fel, balra a domboldalban
gépfegyveres katonák álltak készenlétben. Épp ma kellett ezeknek
bevonulniuk! Szinte földbe gyökerezett a lába, egy fa törzsének
támaszkodva figyelt. Nem mozdulhat, elég csak ránézni, az
egyenruhája mindent elárul. Csak képzelődött, vagy valóban őt nézte
egy katona?!
 Mikor ismét kidugta a fejét, már csak két katonát látott. Hová lettek
a többiek? Már sajnálta, hogy nem tartotta szemmel őket.
– Nyugalom, nyugalom -mondogatta magának. Múltak a percek.
Az egyik őrt álló férfi intett a másiknak, mire az odament. Mindketten
hátat fordítottak és felfelé indultak a dombon.
Anthony ezt az időt kihasználva a legközelebbi házhoz futott, majd
a falhoz lapulva várt. Látszólag ugyanolyan nyugalom volt. Az órájára
nézett. Az első alkalommal nem is hatolt el a tudatáig, hogy mennyi áll
rajta. Megnézte még egyszer. Tíz negyvenkilenc. Feltérképezte a
vidéket. A harmadik útkereszteződésnél jobbra kell fordulnia, az az út
vezet egyenesen a kórházhoz. Lassan lopakodott az úton, nem látott
senkit, pedig valahol a közelben lehettek emberek, hisz hallotta a
hangjukat. Óvatosan haladt, de nem állt meg, már nem akarja
vesztegetni az időt. Ki kell használnia ezt a békés időszakot, ami
valószínűleg nem tart sokáig. Sejtése csakhamar beigazolódott Az Ural
bukkant fel az utca túlsó végéről. A jármű alig hat méterre volt tőle,
amikor hirtelen egy rövid sorozat végigsöpört kerekein és a
szélvédőjén. Kissé keresztbe fordulva állt meg az első
kereszteződésnél. Szóval nem vártak sokáig – gondolta Anthony. Ha
így alakult, hát lefordul itt, mert a kihalt úton átfutó ember elég feltűnő
látvány lenne. A jármű mögé osont, majd ahogyan csak bírt, kúszott,
könyökről-könyökre. Mikor átért, megkönnyebbülni sem volt ideje, egy
másodperccel később három kis robbanás rázta meg a környéket.
Próbálta bemérni, hogy a város melyik részéről jöhetett a hang. Az
árokba ugrott, érezte a nedves föld szagát. Az arcát égette valami, egy
kis seb sajgott rajta. Fogalma sem volt róla, mikor szerezte.
Elérte az utca végét, amikor a közelben újabb gránát robbant,
szilánkok repkedtek. Ösztönei jól működtek, máris a földön hasalt. úgy
tűnik, a város déli szegélye felé tartanak a katonák. Mi lesz, ha csak a
kiürített kórházat találja?!
Egyre nagyobb volt a hangzavar. A ház sarkánál kidugta a fejét és
az emelkedő végén meglátta a kórházat!
 Örömében majdnem felkiáltott, ám ekkor hátulról torkolattűz
villant, golyók fütyültek, valaki ordított, talán egy sebesült katona.
Megtántorodott. Eddig úgy érezte, a közelben rajta kívül nincs senki,
nincs mitől tartania. Egy újabb süvítés hallatán összeszorult a gyomra.
Északról szörnyű csattanás hallatszott a dombok közül. Már rohant is.
Közben önkéntelenül hátra-hátrafordult, hátha kibukkan valaki
valahonnan és őt veszi célba. Szinte különösnek tartotta, hogy nem lát
senkit. Megállt az utcán, egy háznak dőlt, fülelt. Nem hallott semmit, és
most szinte idegesítette ez a csendesség, ami váratlanul beállt.
Nemsokára úgyis folytatódik, csak nem tudni honnan.
Továbbment a néhány perces pihenő után vagy csak néhány
másodperc volt?! Teljesen elvesztette az időérzékét. Csak futott-futott,
a kórház pedig nem akart közeledni. Pedig mindvégig szemmel tartotta,
mintha attól félne, hogy ha leveszi róla a tekintetét, eltűnik. Valahol a
fal mögött ott van Cindy! Hány napja tart már ide, mennyi kilométert
gyalogolt, és most hiába minden, mintha csak egy helyben futna.
Türelmetlenül belerúgott egy kőbe, koppanva ért földet. Szinte ezzel
egyidejűleg egy másik csattanás is elhangzott. Eltalálták. Mintha tűz
csapott volna a vállába, összerándult. Egy pillanatra elhomályosodott
minden, aztán megint látott. Különösnek találta, hogy a lábai ugyanúgy
járnak. De egyszerre csak észrevette, hogy valami megváltozott. Egyik
lába megrogyott, lassítania kellett.
Kanyargósan ment, nehogy elessék, de utána ismét erősnek érezte
magát, most már rendben van minden.
Egy férfi szaladt balról, átment a másik házba, Anthony úgy látta,
mintha egy lassított felvételt nézne. Lábai akadozva engedelmeskedtek.
Száguldó gondolataihoz képest az események elvesztették valós
értéküket. A férfi, akit az imént látott egy asszonnyal jött ki a házból.
Anthony hallotta a távolból egy repülő zúgását, és beléhasított a
felismerés. Felemelte a kezét, az égre mutatott és kiabált a két
embernek. Azok megálltak egy pillanatra, Anthonyra néztek, majd
elfutottak a másik irányba. Anthony összeesett, de rögtön fel is állt és
továbbfutott. Most már be kell érnem – gondolta. Váratlanul
szomjúságot érzett, de a hátizsákjából rég kifogyott az utolsó flakon
víz. A gép elrepült felette, jól látta, hogy a békefenntartók repülője
volt? A fájdalom ismét az agyába vágott, szétterjedt a mellkasa felé,
szinte megbénította a jobb karját. Figyelte a szivárgó vért, amely lassan
az ingjéből csöpögött, majd összerogyott. Tehetetlenül feküdt, rémült
igyekezettel próbált talpra állni. Azt akarta, hogy ha imbolyogva is, de
felegyenesedhessen. Nehézkesen megemelte a fejét, de úgy érezte,
megfordul körülötte az egész világ. Érezte, hogy most nem győz a teste
fölött az akarata.

– Winn doktor, végzett már a műtéttel? – kiáltotta valaki.

– Még nem, de bármelyik percben végezhet – hallottam Olga
hangját.
– Szükségem van rá, sok súlyos sérült van. Azonnal küldjék
hozzám, ha kijön!
Teljes a káosz. Védett területnek számítunk, délelőtt mégis
ropogtak a fegyverek. Nemrég kaptuk a hírt, hogy befejeződött,
mégsem nyugodt senki. A folyosó tömve emberekkel. A betegszobából
szinte ki sem tudtam lépni.
Odébbtoltam az egyik hordágyat, a rajta fekvő férfi tekintete
mindvégig rám szegeződött. Kissé megemelte a fejét, valamit mondani
akart. Közelebb hajoltam hát hozzá.
– Nagyon csinosak itt a nővérek, érdemes volt idejönni. Mióta itt
fekszem a folyosón, alig érzem, hogy fájna a lábam.
– Nemsokára sorra kerül, utána pedig egyáltalán nem fog fájni.
– Olyan csinos a doktornő?
– Majd meglátja! – nevettem.
Mert a doktornő, akinek a neve az ajtón áll, ma szabadnapos,
helyette egy kétméteres, szakállas orvos rendel.
A következő szobában sok munka várt rám, öt beteg helyett
tizenegy fekszik. Az utolsó előtti férfi kötése teljesen átázott, ahogy
számítottam. Tekintete a semmibe meredt.
– Utálom a vért – mondta.
 – Ez most csípni fog, de elállítja a szivárgást – mondtam, és a gézt
a sebbe nyomtam. Jól tűrte.
– Mindent elviselek, csak ne vérezne már!
A következő ágyhoz léptem, ez a férfi már nagyon jó állapotban
van, holnapután haza is mehet. Ám amint tekintetem az arcára esett,
meglepődve tapasztaltam, hogy beesett arccal bámul a semmibe.
– Nem érzi jól magát?

Úgy félórája már iszonyú fejfájás gyötör, Mintha nagyon

lassan, a halántékomtól kiindulva széthasadna a fejem.
Rögtön hozok fájdalomcsillapítót! A folyosó Innenső végén
kezdett megritkulni a betegek száma, de a gyógyszerszobába már
nehezem értem el. Hallottam, hogy Betty és Claudia az egyik
szobából a másikba kiabálva mondják az j betegek adatait.
Vaclav Koviska hallottam Olga hangját, miközben a
fájdalomcsillapftót kerestem.
Született 1965…
Várj! Kovaska vagy Koviska?
Koviska! 1965. március 10. Nős. Több adat nincs róla. Alexander
Mans, 1961 .november 28. Nős.
Hosszabb csend.
– Végre megtaláltam a megfelelő gyógyszert.
– Na mi van, nincs több friss sebesült?
– De. Csak ez furcsa. Két igazolvány volt nála. A zubbonyában
Pjotr Radics néven, és egy másik a hátizsákjában, Anthony Horle
néven.
Micsoda?! Kiejtettem a gyógyszert a kezemből. Már nem is
hallottam a külvilág hangját. Anthony itt lenne? Nem, ez nem lehet!
Utánam jött volna? Az még kevésbé lehetséges! Lázasan kavarogtak a
gondolataim. Biztosan egy névrokona. Igen, ez az. Csakis erről lehet
szó. Felocsúdtam. Kirohantam, de nem láttam őt sehol.
Végigvergődtem a folyosón, persze még hozzá hasonló férfit sem
láttam. Balra a műtőbe épp betoltak egy férfit. ANTHONY!!!
Siettemben beleakadtam egy állványba. Felhasította a lábamat, de
tudomást sem vettem róla.
Az ajtó becsukódott, lihegve vágódtam neki. Az altatónővér
rosszallóan nézett ki. Be kéne jutni, de hogyan?
Verejtékezett a homlokom, jeges borzongás futott át rajtam.
– Cindy. rosszul vagy? – kérdezte Olga.
– Tessék? Á, nem. Anthony itt van, bent van. Anthony bent
van! ismételgettem.
– Ugye nem fogod most elveszíteni a fejed?
– Nem – vágtam rá gyorsan, mert valójában éppen azt
akartam.
– Ez nem lehet igaz, ez nem igaz! Hát eljött értem? –
kérdeztem könnyes szemel. – Vagy talán csak véletlenül került
pont ide? Gyerünk Bettyhez, ő tudja, mi baja van – mondtam, és
már pattantam is lel, Olga a nyomomban futott.
– Betty, megmondanád milyen sérülése van Anthony Horle-nak,
akit most műtenek a hármasban?
– Várj csak.
Belelapozott a könyvbe. Ő nem tudja mit jelent számomra ez a név.
Azt hiszi, csak egy akármilyen beteg.
– Itt is van. A jobb vállába kapott lövést, sok vért vesztett. Eltarthat
egy ideig a műtét.
Jó ég! Szörnyű pusztítást tud végezni a golyó, ha csontot ér!
Kibotorkáltam, Olga egy pohár vizet hozott. Eszembe jutott a
fájdalomcsillapító.
– A hetvennégyes szobába kell mennem!
– Az volna a legjobb, ha most lefoglalnád magad. Gyere velem egy
emelettel feljebb, ott elkeli a segítség.
– Tíz perc és fent vagyok.
Az első órában ötpercenként néztem az időt. Aztán igyekeztem
belefeledkezni a munkába, és öt óra múlva csak azt éreztük, hogy
alaposan elfáradtunk. Izgatottan szaladtunk le. Bettyt már nem találtuk
a felvételi irodában. A folyosón majdnem összeütköztünk Christine-nel.
 – Hé, Cindy, mi ez a kétségbeesett arc?
– Anthony itt van, megsebesült, néhány órája műtötték! Beszélni
szeretnék az orvossal és azt sem tudom hányas szobában fekszik.
Értetlenül nézett rám. Neki is nehéz feldolgozni a történteket. De én
már mentem is tovább. Most nincs időm beszélgetésre. Boves doktor a
negyvenhetes szobából lépett ki.
– Elnézést, nem tudja ki dolgozott délben a hármas műtőben?
– De tudom. Dr. Stefan.
Átmentünk az épület túlsó végébe. A doktor úr perceken belül
hazamehet. Szerencsére még időben elcsíptük.
Az orvos megnyugtatóan mosolygott, amikor megtudta, miért
érdekel ennyire a sebesült katona állapota. Onnantól fogva csak
egyvalami jutott el a tudatomig. A műtét jól sikerült, a golyó nem talált
el csontot. A megkönnyebbülés úgy ért, mint egy gonosz erő
hatalmából való megmenekülés. Mostanában kell ébredeznie. Ennek az
egész idegtépő várakozásnak hamarosan vége. .
– És hát ez a fiú erős és egészséges – fejezte be Stefan. Olyan
óvatosan léptem be a szobába, mintha tiltott helyen járnék. Pillanatok
alatt kiszáradt a szám. Hát itt van Anthony! Békésen alszik. Látom őt,
de még mindig úgy érzem, mintha csak álom volna. Milyen sápadt! És
milyen rég volt, hogy ő három méter távolságban volt tőlem. Szinte
közelebb lépni sem merek. Nem tudom levenni róla a szememet,
milyen elbűvölően alszik. Figyelem a lélegzését. Vajon mikor tér
magához? Alig várom, hogy újra láthassam zöldeskék szemét. Ettől a
gondolattól olyan öröm árasztott el, hogy minden másról
elfeledkeztem. Lassan az ágy fölé hajoltam. Most, hogy újra láttam őt,
még nehezebb lesz… Ha kiderül, hogy nem is tudta, hogy itt vagyok…
Az ablakhoz mentem, a hatalmas hold megvilágította a sötét
égboltot. Nem szabad tovább néznem Anthonyt, mert elönt a vágy,
hogy megsimogassam. A város felől kevés fény jön. A csapatok
szerencsére továbbvonultak. Nagyon különös az élet. Egy éve azt nem
tudtam volna elképzelni, hogy mi szétválhatunk, fél éve pedig, hogy
egyszer még ilyen közel lesz hozzám, nézhetem, amint alszik.
 Anthony először egy sóhajtást hallott. Kinyitotta a szemét, és
homályosan egy lámpát látott. Újból le kellett hunynia, ólomsúlyú
szempillái lehúzták. Nem tudta, hogy hol van. Lassan kezdett
felderengeni benne, hogy szaladt az úton, miközben a háta mögül
aknák süvítettek. Meg akart mozdulni, de nem ment. Kinyitotta a
szemét, és már látta is mi a helyzet. Karjára infúzió van kötve, vállán
kötözés. Hát persze, eltalálta egy golyó. Valami susogó hang ütötte
meg a fülét, és a hang irányába fordult. Először csak a körvonalait látta
az ablaknál álló valakinek, aztán kitisztult a kép. Egy nővér. De miért
ácsorog ott? Nincs más dolga?!
A csat a hajában! Ilyet vettem… – gondolta. Cindy!!! Majdnem
ugrott egyet a felismeréstől. Miért fordít hátat nekem? Közömbös, és
csak részvétből nézett be hozzám?
Látni sem akar? Már mást szeret? – peregtek az agyában a
kérdések. Aztán fáradtnak érezte magát és egyszerre eltűnt minden a
szeme elől.
Amikor visszafordultam, Anthony még mindig aludt. Lábujjhegyen
az ágya mellé osontam. Mi lenne, ha most kinyitná a szemét? Mit is
mondanék neki? Tulajdonképpen annyi mondanivaló lenne, mivel is
kezdeném? És meghallgatna-e mindent? Kíváncsi-e arra, milyen volt
nélküle az életem? Ezernyi kérdés válasz nélkül. Amint leültem egy
székre, szörnyű álmosság tört rám. Hát persze, lassan éjfél és reggeltől
dolgoztam. Az ágya szélére hajtottam a fejemet. Nahát, ki gondolta,
hogy még egyszer együtt alszunk. Kissé fázott a lábam, de már nem
volt erőm felállni, és különben sem hagynám itt Anthonyt. Egyre
jobban elnyomott a fáradtság és egyre messzebbről jött az óra
ketyegése. Gyenge mozgolódást éreztem, aztán egy kéz lassan
megsimogatta a hajamat. Felébredt! Izgatottan vert a szívem. Egyikőnk
sem szólt semmit, nem is kell szó. Szemem megtelt könnyel a
boldogságtól. Ez mind nem igaz. Csak álmodsz, Cindy. Ezt már
álmodod – mondogattam magamban. Hogyan is lehet az valóság?
Fejemet közelebb emeltem a testéhez, és mégiscsak ott volt!
 – Szia Mókuska! – mondta halkan, ám a beszéd sokkal nehezebben
ment, mint ahogy képzelte.
– Szia!
Ezzel mindketten álomba merültünk. Reggel az első teendőm volt
meggyőződni csodálatos álmom valóságáról. És igaz! A szerelmem
édesen szundikált. Fájó szívvel hagytam el a szobát, sajnos dolgom
volt. Végtelenségig húzódott a nap. Türelmetlenül vártam, hogy teljék
az idő, nehezen összpontosítottam a munkára. De amint benyitottam az
ajtón és pillantásunk összekapcsolódott, végtelen öröm árasztott el.
– Már olyan régen várlak-mondta.
– Hát még én!
Mosolyogva néztük egymást. Felém nyújtotta a kezét.
– Ülj az ágyam szélére, te csavargó.
– Tulajdonképpen nem lenne szabad…
– Nem mondom el senkinek – kacsintott felém.
Olyan izgatottan szorongattuk egymás kezét, mint a legelső napon.
Egyre közelebb húzott, és egy forró csókkal üdvözöltük egymást.
– Most pedig meséld el szépen, mit keresel egy ilyen veszélyes
helyen – mondta és szigorú szemmel nézett rám.
– Nem kevésbé veszélyes nekem Anglia, mint Bruvnó. Ott
számtalanszor összetalálkozhatnék veled, amint ölelkezve sétálsz a
barátnőddel. Számomra ez elviselhetetlenebb, mintha érzéstelenítés
nélkül vágnák le valamelyik tagomat. Egyszer láttalak, és még most is
elmondhatatlanul fáj… De te úgy el voltál foglalva, észre sem vettél.
Anthony mosolyog. Még ilyet!
– Tudom jól melyik esetről beszélsz. Csakhogy én előbb láttalak
meg téged. Az antikvárium kirakatánál álltál, már messziről
megismertelek. És akkor én bosszúból átöleltem Sarah-t. Neki nagyon
tetszett a dolog, elégedetten mosolygott.
– Mi az, hogy bosszúból?! Tudhattad, hogy ezzel teljesen
összetöröd a szívemet!
 Anthony elmesélte Sue és Sarah levéláradatát az állítólagos
Chrisről, hogy hányszor várt engem, miközben én meg Sue-ra vártam a
megbeszélt helyen, persze nem jött el.
– Nem akartam szólni neked ezekről, először ócska rágalomban
vettem. Aztán kezdett gyanússá válni, hogy valóban azokban az
időpontokban vagy távol, amikről a levelekben szó volt. Szörnyen
szenvedtem. Tudod milyen bizalom és bizalmatlanság között vergődni?
A lelkem mélyén mégis ártatlannak véltelek. Úgy gondoltam, amíg
nincs bizonyítékom, addig nincs semmi baj. De sajnos meglett az is.
Amikor Sue-tól telefonálták, hogy a noteszodat vegyem elő, találtam
valamit…
– A noteszemben?
– Nem. Mellette. Egy fényképet Chrisről. Akkor elszabadult a
pokol bennem. Zsebre vágtam a képet és hazamentem. Azt gondoltam,
majd észreveszed, hogy eltűnt a kép és csakis én vihettem el. Vártam,
hogy utánam gyere, és magyarázatot adj. Napokig nem aludtam, nem
ettem, hinni sem akartam, hogy nem jössz. Két hét után a házatok elé
mentem, de képtelen voltam kiszállni a kocsiból.
– Ó, ha tudtam volna, hogy ott vagy…!
– Le kellett mondanom rólad. Legalábbis akkor úgy éreztem. Éjjel-
nappal dolgoztam, hogy maximálisan lekössem a gondolataimat. Sarah
pedig „véletlenül” mindig megtalált és vigasztalt. Kedves volt, vidám
és figyelmes. De sosem tudott volna pótolni téged! Borzasztó volt
nélküled ez a nyolc hónap. Azonnal magyarázatot kellett volna kérnem.
De nem tettem. Hagytam, hogy a dolgok történjenek, ahogy történnek.
Utáltam az egészet. Azt is tudom már, ahogy nézlek, édesem, hogy a
mi kapcsolatunk nem a hűségen vagy a hűtlenségen múlik. Mi
egymáshoz tartozunk, te meg én már régóta egy lény vagyunk.
– Ha tudnád mennyire szenvedtem nélküled! Egyre csak azt
kérdezgettem magamtól, hogy miért. Szerettem volna valami értelmes
magyarázatot találni.
– Nem akartam szenvedést okozni neked. És most már mindketten
tudjuk, hogy nem szakadhatunk el egymástól. Te jelented nekem a
boldogságot, a szerelmet, a szenvedélyt. Örökké szeretnélek
boldogítani. Ugye te is akarod? – kérdezte.
Abban a pillanatban, amikor kiejtette ezeket a szavakat, elborította
a boldogság.
– Hogy nélküled éljem le az életemet? Soha! El kellett jönnöm,
ugye megértesz?
– Teljes mértékben. Az én helyem ott van, ahol te vagy.
Boldogan borultam a mellére. Legszívesebben felhívnám „drága”
barátnőmet és a távolból megfojtanám a telefonzsinórral. Bár mit
számít most már a múlt, talán csak egy lidérces álom volt. Anthony
karjaiban most úgy érzem, mintha sosem váltunk volna el. Ki akartam
mondani mindezt, ám egy csókkal lezárta ajkamat. – Édesem, mi sosem
váltunk el – mondta ki helyettem.
Végre teljes az egyetértés. Az elmúlt órák feszültsége megindította
a könnyeimet. Anthony vigasztalóan átölelt.
A kórházban most a legnagyobb hír a mi boldogságunk. A betegek
sorra érdeklődnek Anthony állapotáról. Épp a szobája felé tartottam,
mikor Joséphine-nel találkoztam. Megadóan mosolygott.
– Valóban szívből szeretitek egymást. Mit gondolsz, rátalálok én is
az Igaz Szerelemre?
– Csak hallgass mindig a szíved hangjára, és akkor biztosan!
Anthony az ágyán ült és írogatott valamit.
– Szia édes! Mit csinálsz?
– Egy új program tervén dolgozom.
– Ne hozassak be esetleg neked egy számítógépet? – kérdeztem,
bár tartottam tőle, hogy tudom a választ.
– Már ma délutánra el tudnád intézni?
– Még mit nem, szigorúan pihenned kell. Dolgozhatsz otthon majd
épp eleget.
– De most is van egy sürgős feladatom.
– Éspedig?
– Téged csókolni.
Sóvárogva nézett felém.
 – Ez már jól hangzik.
Lágyan átölelt, apró csókokat nyomott az arcomra, izzó nyomot
hagyva a bőrömön. Aztán a másik közelségét élvezve hallgattunk. Vele
a csend is csodálatos, szinte összekapcsolódtunk a hallgatásban.
– Annyira szeretlek,- mondta. – Elmondhatatlanul. Sajog a lelkem a
szerelemtől. És a vállam is…
– Én is szeretlek, már több mint négy éve. Olyan békét érzek a
szívemben, lelkemben, ha mellettem vagy. Hazaérkeztem. Pedig
majdnem elszalasztottam a boldogságomat. És melletted nem kell attól
félnem, hogy unatkozni fogok. Azt hiszem, itt az ideje, hogy beszéljek
neked arról a programról, amin mostanában töröm a fejem.
– Én pedig megmutatom neked az új vázlataimat…
– Mindig tudtam, hogy közös az érdeklődési körünk. De
mindenekelőtt be akarom bizonyítani neked, hogy mennyire szeretlek.
– Micsoda véletlen, ugyanezt akartam én is.

Tizenkilenc nappal később a repülőről néztem az alattunk elterülő

horvát felvidéket. Karácsonyra egyébként is hazautaztam volna, csak
annyi a változás, hogy Anthony nem enged vissza.
Persze eszem ágában sincs most már visszajönni ide vagy az
amazóniai dzsungelbe. Anthony a felszállás óta kedvesen néz engem,
elgondolkodva hallgat. Biztosan izgatott a repülés miatt.
– Min gondolkozol, szerelmem?
– Azon, hogy atombiztos bunkerbe vagy svájci páncélszekrénybe
rejtselek-e el, nehogy még egyszer megszökj.
– Nincs olyan szerencséd, hogy meg akarjak szökni – feleltem.
Csillogó szemmel nézett rám, majd ismét gondolataiba temetkezett.
– Cindy – szólalt meg néhány perc múlva. – Tetszik még neked az
a metszett karikagyűrű, amit tavaly nézegettünk Londonban?
– Igen, azóta sem láttam szebbet – vágtam rá azonnal, és csak
mikor kimondtam, akkor értettem meg a kérdés lényegét. A torkomat
fojtogató érzéstől nem tudtam megszólalni. Örömkönnyeim
kibuggyantak a szememből, csak bólogattam lelkesen. Lecsókolta a
könnyeimet, gyengéden végigsiklott az ajka a halántékomon,
szememen, arcomon. Végül egy csókban forrtunk össze. Annyi érzés és
szenvedély volt ebben a csókban, hogy beleremegtem. Megszűnt
számunkra a külvilág, útban voltunk új, boldogabb jövőnk felé. Perzselt
a bőröm, ha hozzám ért, minden idegszálam kívánta az érintését.
Lehetetlen elviselni ezt a helyzetet, inkább kitekintettem az ablakon.
Anthony az ujjával maga felé fordította a fejemet.
– Ígérj meg valamit, kérlek. Ne engedj el magad mellől, bármi
történjék is. Előfordul, hogy rossz napunk lesz, de egyikőnk mindig
rántsa vissza a másikat. Nélküled boldogtalan lennék egész további
életemben.
Rámosolyogtam.
– Megegyeztünk!
Ne félj Anthony, nem engedlek el többé soha magam mellől, hiszen
megígértem. Vigyázok a csodálatos szerelmünkre!