Eva Gay Benet

Menj csak
a szíved után
Mit érezhet egy tizenhat éves lány, akinek az apját
halálra gázolta egy részeg autós, amikor megtudja,
hogy a tettes minden valószínűség szerint nem más,
mint az a fiú, akibe szerelmes, s aki viszontszereti őt?…

TEXTRONIC
KIADÓ
 Terjeszti a Magyar Posta

© Evu Gay Benet

ISBN 963 7924 30 2 - ISSN 0866-1081

Felelős kiadó: TEXTRON IC Kft., Nagy Katalin

A fedelet tervezte: Kovács István
Szerkesztés, szedés: Textronic Kft. (Tata)
Fotó: Brázai Béla
A nyomtatást készítette:
Kaposvári Nyomda Kft.
-127179
Felelős vezető: Mike Ferenc
 Hűvös nyári délután volt, az ég borult, de nem esett, csak a szél
surrogott. A temető néma, fehér sírkövei közt a pap monoton
hangját csaknem elnyomta a rokonok zokogása.
Az öreg pap keresztet vetett a sír felett, s a négy férfi, akik eddig
szinte mozdulatlanul álltak a koporsó mellett, elkezdték leereszteni.
A kötél súrlódó zaja, s az első földdarabok dübörgése fájdalmasan
belehasított Deborah Hill tizenhat éves kamaszlány agyába.
Szerette volna befogni a fülét, hogy ne hallja ezeket a hangokat, de
ahhoz sem volt ereje, hogy akár görcsösen összekulcsolt ujjait
megmozdítsa. Ajka remegett, s vörösre sírt szemmel nézett fel
bátyjára, aki hisztériásán zokogó anyjukat támogatta. Csak most
fedezte fel, hogy mennyire hasonlít apjukra.
Zak nem sírt, még csak nem is könnyezett, de mindenki tudta,
hogy legbelül mélyen gyászolja apját, és talán mindenkinél jobban
szenved.

A szobában halkan szólt Clayderman zenéje. Deborah az ágyon

kuporgott, kezében telesírt zsebkendőt szorongatott. Körülötte
szanaszéjjel apja fényképei hevertek. Megtörölte könnyes szemét,
hátravetette a fejét, s belebámult a lámpa fényébe. Szeme
összeszűkült, s csak úgy áradt belőle a gyűlölet, ahogy
belesziszegett a semmibe. Fejét minden szónál dühödten a falnak
ütötte.
- Gyilkos! Átkozott gyilkos! Elgázolta és otthagyta, pedig még élt!
Még most is élhetne! Átkozott gyilkos! De elkaplak, nem úszód meg!
Joan szeme is könnyes volt, ahogy benyitott lánya szobájába.
- Deborah! - a hangja megremegett.
Deborah felnézett anyjára, es elsöpörte arcából hosszú, hullámos
gesztenyebarna hajat.
- Igen?
- Megtennéd, hogy holnap bemégy a kórházba? Apád néhány
holmija még ott van.
- Nem hoztunk el mindent? - kérdezett vissza Deborah. Letörölte
a könnyeit, és a telesírt papír zsebkendőt bedobta a papírkosárba.
- Nem - rázta meg a fejét Joan. - Lassan leült lánya mellé az ágyra,
és átfogta a vállát.
- Azt hittem — mondta halkan a lány, és a haját babrál-gatta.
 - Megteszed? Én most nem vagyok képes rá.
- Persze! - Deborah halványan az anyjára mosolygott. Felállt és
megcsókolta az asszony homlokát.
Joan könnyes szemmel nézte az ágyon heverő fényképeket.
Deborah zavartan körbepillantott, aztán gyorsan összekapkodta a
képeket
- Miattam maradhat - mondta csendesen Joan.
- Oké, de a világ végéig mégsem heverhetnek itt - hadarta
Deborah, és sietve visszatette a képeket a dobozba.

Majdnem elsírta magát, ahogy megpróbálta táskájába

gyömöszölni apja igazolványtárcáját, öngyújtóját, cigarettás
dobozát és hitelkártyáját. Ajkát harapdálva, remegő kézzel,
idegesen rendezgette válltáskája tartalmát, hogy apja holmijai is
beleférjenek. Közben leejtette az igazolványtárcát, tartalma
széthullott a földön.
- Bocsánat - hebegte. Zavartan leguggolt es összekapkodta a
papírokat, cetlikre jegyzett telefonszámukat, névjegyeket.
Egyszercsak két koncertjegy akadt a kezébe. Gyomra megremegett,
ahogy felállt, és elolvasta milyen koncertre szól.
- Richárd Clayderman - suttogta. Szemét elfutotta a könny. A
jegyeket belegyömöszölte a táskájába, elhadart egy „viszlátot", s
szemét törölgetve kifordult az irodából. Gyorsabbra vette lépteit,
mert könnyei egyre sűrűbben ömlöttek az arcán. Minél előbb el
akarta hagyni az épületet, nem akarta, hogy sírni lássák. A liftre
várva kerülte az emberek tekintetét. Közben egyre csak apja
hangját hallotta:
,, - ígérem kicsim, hogy egyszer elviszlek egy Clayderman
koncertre... az életemre esküszöm, kicsim!"
Amikor belépett a liftbe, zavartan letörölte a könnyeit és
elfordult a lift másik utasától.
A fiatalember karja fel volt kötve, bal profilját csúnya véres var
borította, jobb szemöldöke felett friss kötés volt. Idegesen kapkodta
ide-oda a tekintetét. Látszott rajta, hogy szégyelli a sebeit.
Nem szóltak egymáshoz, még csak egy pillantásra sem méltatták
a másikat. Mindkettőjüknek megvolt a saját problémája.
 Ahogy leértek a földszintre, Deborah átcsúszott az épp nyíló
liftajtón, kivágta a lengőajtót, nem törődve a mögötte jövő
fiatalemberrel, aki alig tudta elkerülni az ajtóval való keményebb
ütközést.
Deborah leszaladt a lépcsőn, s ahogy leért, a válláról a földre
csúszott a táskája.
- A fenébe! - dühösen felmarkolta és a hóna alá csapta a táskát.
Ahogy sarkon fordult, lazán összefogott dús haja az arcába hullott.
Lelépett az úttestre, és ami ez után történt, olyan váratlanul érte,
hogy minden összekuszálódott benne.
Egy autó hosszan dudált, kétségbeesett kiáltás hallatszott, valaki
felsikoltott. Fájdalmat érzett a karjában, s az első gondolat, ami
átvillant az agyán az volt, hogy biztosan elgázolták.
Ahogy kinyitotta a szemét, ott állt előtte a fiú, akivel együtt
utazott a liftben. Még mindig fogta a karját.
- Hagyjál! - Deborah kirántotta magát a szorításból, és csak ekkor
vette észre, hogy táskája megint a földön van.
A fiú lehajolt érte, felvette, s feléje nyújtotta.
- Nem sokon múlott - jegyezte meg csendesen.
- Törődj a magad dolgával! - vetette oda durván Deborah.
Kikapta a fiú kezéből a táskát és hátat fordított neki. Tudta, hogy
csúnyán viselkedik, el is szégyellte magát, de amikor a lámpa zöldre
váltott, hátra sem nézve elsietett.
Nem vagy normális, Deborah! - korholta magát. Ez a
szerencsétlen megmentette az életedet és te milyen durva és
goromba voltál! - gondolta. Beletúrt a hajába, és válla felett
bátortalanul hátranézett.
Megmentője már eltűnt a forgatagban.

Deborah szobájában szólt a zene. A lány porszívózott, feje tetején

hanyag kontyba fogott hajából pár tincs a szemébe lógott. Már
másodjára nyomta meg valaki a csengőt, mire Deborah rátaposott a
porszívó gombjára.
- Megyek! - kiáltotta, s a konyha előtt elhaladva futólag benézett,
anyja ott van-e.
Nem volt benn.
 Hallotta, hogy a mosógép bekapcsolt, és kis idő múlva anyja
hangját is, ahogy megkérdezte: Ki az?
- Honnan tudjam? - kiáltotta vissza Deborah, és kinyitotta az
ajtót.
Egy negyven körüli férfi állt előtte, kinyújtott kezében
rendőrigazolvány. Köszönt, és bemutatkozott:
- Michael Green, nyomozótiszt.
- Jó napot - Deborah kitárta az ajtót a férfi előtt, s félreállt. - Jöjjön
be!
- Az édesapja ügyében jöttem - mondta a nyomozó. Közben - már
csak megszokásból is - körbejáratta tekintetét a folyosó falain.
- Szólok az anyámnak, addig foglaljon helyet! - Deborah a
nappaliba vezette Green felügyelőt, aztán megzörgette a fürdőszoba
ajtaját.
- Egy felügyelő! Michael Greennek hívják! Azt mondja apa miatt
jött! - kiabálta.
Visszament a nappaliba.
- Megkínálhatom valamivel? - kérdezte a férfit.
Green megrázta a fejét.
- Nem, köszönöm.
Joan kezét törölgetve jött be.
- Jó napot - köszönt zavart mosollyal.
- Sajnálom asszonyom, hogy zavarnom kell - állt fel a férfi. -
Megígértük, hogy értesíteni fogjuk, ha bármit megtudunk.
Deborah szeme felcsillant, izgatottan vágott a felügyelő szavába.
- Megtudták ki volt a tettes?
Green elutasító mozdulatot tett kezével.
- Nem, de közel járunk hozzá. Több szemtanút kihallgattunk és
egybehangzóan állítják, hogy sokan ültek a kocsiban. Úgy hatan,
heten.
- Az szabálytalan, igaz? - kérdezte bátortalanul Joan, aztán
halvány mosollyal megkérdezte. - Kér egy kávét?
Green viszonozta a mosolyt, bólintott.
- Köszönöm, azt talán igen.
- Akkor szándékosan is tehették? - Deborah leült a felügyelővel
szemben.
- Kizárt dolog - hangzott a rövid, de határozott válasz.
 - Miért?
- A társaság erősen ittas állapotban volt. Akik látták az almazöld
BMW-t, mind azt mondták, hogy a kocsi őrült sebességgel
száguldozott és néha áttért a szemközti sávba is. Hangoskodtak,
végigordibálták és dudálták az utat.
- Részeg disznók! - sziszegte indulatosan Deborah.
- Legalább megálltak volna!
Megjelent Joan, kezében egy csésze kávéval. Letette a felügyelő
elé és visszaült a helyére.
- Hallottam mindent - mondta csendesen.
- Azt mondta almazöld BMW? - vágott közbe újra Deborah. - Ha
tudják milyen volt a kocsi, hogyhogy nem tudják ki a tulajdonosa?
- A rendszámot senki nem látta pontosan. Ki így, ki úgy
emlékezett rá - Green sajnálkozva tárta szét a karját, majd előre
hajolt, s beleivott a kávéjába. - Sajnos még nincs meg a teljes
rendszám. Hiába keresünk hasonló rendszámú almazöld BMW-t, túl
sok van ilyen. Nem kis időbe telik az összeset ellenőrizni. Köszönöm
a kávét - mondta, felállt és elköszönt.
Deborah agya közben lázasan dolgozott, oda sem figyelt, amikor
a felügyelő megígérte, hogy mihelyt valamit megtudnak, újra
jelentkezni fog. Észre sem vette, hogy anyja közben kikísérte a
férfit.
- Igazán elköszönhettél volna! - szólt rá Joan, amikor visszatért a
nappaliba a csészéért.
- Már elment? - kapta fel a fejét Deborah.
- Igen, el.
- Bocs. Észre sem vettem - felpattant, kivette anyja kezéből a
csészét. - Majd én kiviszem.
- Mi van veled, Debby?
- Semmi!
Joan követte lányát a konyhába.
- Nem igaz! Gyakran hiába szól hozzád az ember, mintha máshol
lennél.
Deborah megrántotta a vállát, a mosogató fölé hajolt és
kinyitotta a csapot.
- Kicsim, én elhiszem, hogy megviselt az apád halála, de ne ess
azért ennyire kétségbe.
 - Nem esem - Deborah elmosta a csészét, aztán beleborította a
szárítóba. Anyja felé fordult.
- Anya! - A lány arca komoly lett, arcizmai megfeszültek. - Én
megfogadtam, hogy megbosszulom...
- Debby! - Joan hangja sikításként tört elő.
- És meg is teszem - Deborah hangja határozott volt.
Újabb csengőszó zavarta meg a beszélgetést.
- Nagy a forgalom - húzta el a száját Deborah, és ment újra ajtót
nyitni.
Kiszőkített hajú, erősen festett lány állt a küszöbön.
- Helló! - úgy köszönt, mintha évek óta nem látták volna egymást,
s mielőtt Deborah megszólalhatott volna, a lány becsúszott mellette.
- Miért tűntél el, Debby! - csacsogta, s ringó járással elindult
Deborah szobája felé.
Deborah becsapta az ajtót, s követte barátnőjét.
- Nincs kedved lazítani egy kicsit? - kérdezte a lány.
- Nincs - vágta rá azonnal Deborah.
- Ugyan! - legyintett Lisa. - Azért mert az apád meghalt, még nem
kell apácának menned! Ennek már egy hónapja!
- Nem mondtam, hogy kolostorba vonulok.
- Azt nem, de a szobád lassan azzá válik! - Lisa ledobta magát az
ágyra. - A fenébe, Debby, tizenhat éves vagy! Van, aki ebben a
korban már túl van az első abortuszán.
Deborah felvonta a szemöldökét, és keresztbe tette a lábát.
- Úgy beszélsz, mintha már te is túl lennel rajta.
- Nem, dehogy! - Lisa hangján érződött, hogy nem is bánná, aztán
pajkosan felcsillant a szeme. - De te leszel az első, akivel meg fogom
osztani a hírt.
- Kösz.
- Szóval jössz?
- Hová?
- Na, ne! - nyögte Lisa, és fájdalmas fintort vágva hátravetette
magát.
Deborah megrázta a fejét.
- Nem megyek discoba. Apám nem régen halt meg... különben is,
mit szólna az anyám?
- Elengedne.
 Deborah, anyja hangjára az ajtó felé nézett. Az asszony ott állt
összefont karral.
- Elengedne - ismételte.
- De...
- Mostanában ijesztő állapotban vagy - vágott lánya szavába Joan.
- Jót fog tenni, ha újra társaságba jársz.
- Nincs szükségem társaságra! - rázta elutasítóan a fejét"
Deborah.
- De van! Igenis van! - Joan felemelte a hangját. - Szükséged van
rá, hogy azt az átkozott bosszút kiverd a fejedből!
- Tévedsz, ha azt hiszed megmásítom a szavam!
Lisa jobbnak látta, ha csendben távozik. Az ajtóból még
visszaintett.
- Akkor este jövök! - azzal kifordult az ajtón.
- Látod milyen undok lettél? - Joan az ajtóra mutatott. - Elüldözöl
magad mellől mindenkit. Ha így folytatod, nem marad egy barátod
sem! - mondta, és magára hagyta lányát.

Deborah hosszan szemezett tükörképével a fürdőszobában.

Szeme megint ki volt sírva. Közelebb hajolt a tükörhöz, s igazított a
sminkjén. Hallotta a csengőt, aztán rá Lisa csacsogó hangját.
- Debby! - sivította a lány. - Milyen a szemed? Te már megint
bőgtél!
- Na és? - Deborah rántott egyet a vállán, szemceruzáját a polcra
dobta, és kikerülve Lisát bement a szobájába. Farmere zsebébe
süllyesztette az igazolványát és a pénztárcáját.
- Ebben a fekete pulcsiban akarsz jönni? - kérdezte Lisa
hadonászva.
- Mi bajod van vele? Elvégre gyászolom az apámat.
- A discóban?!
- Ezt én döntöm el. Rendben? A discóban ugyan miért nem lehet
gyászolni azt, akit szerettünk és meghalt?
- Debby! - Anyja hangjára Deborah lecsillapodott. - Lisának igaza
van. Valamivel vidámabbat is felvehetnél. Gyászolni a szívedben is
lehet. Szórakozóhelyre nem szokás gyászba öltözni.
- Nem! - Vágta rá Deborah, s csillogó madárformával díszített
farmerdzsekijét a hóna alá csapta.
 - Mehetünk? Induljunk, amíg meg nem gondolom magam!
Villogott a fény, a dübörgő zene elnyomta a fiatalok hangját.
Tánchely alig volt, de az arcokról boldogság sugárzott, s a tenyérnyi
helyeken kitűnően meg tudtak osztozni.
Lisa, mint egy gardedám, kísérte Deborah-t, s közben jobbra-
balra intve köszöngetett.
- Lisa! Nem vagy te Marylin Monroe! Nem gondolod, hogy
nevetségesen viselkedsz? - Deborah rosszallóan nézett hátra válla
felett barátnőjére.
Lisa széles vigyorral biccentett.
- Még mindig szívesebben vagyok nevetséges, mint szánalmas -
vágott vissza.
Leültek. Lisa rendelt két pepsit és egy whiskyt. Deborah felvonta
a szemöldökét és az asztal felett közelebb hajolt Lisa hoz.
- A whiskyt kinek rendelted? Vársz valakit?
- Nem! Magamnak! - vágta rá nem kevés büszkeséggel a szőke
szépség.
- Te jó isten! - Deborah nagyot fújva hátradőlt.
Kis idő múlva egy fiú lépett az asztalhoz, s Lisa elé hajolt.
- Jössz táncolni?
Lisa széles mosollyal megrázta a fejét.
- Nekem el van törve a lábam, de Deborah majd pótol engem -
Deborah-ra kacsintott. - Megteszed, Debby?
Deborah dühösen állt fel.
- Kerítőnő! - sziszegte, és elment a fiúval táncolni.
- Garry vagyok - mutatkozott be a fiú.
- Na és? - mondta Deborah, rántva egyet a vállán. A fiú ezután
többet nem is próbálkozott. Deborah mosolytalan arccal bámult a
fénybe, és egykedvűen nézte a többi táncolót.
Egy asztalnál két fiatal csókolózott, egy másiknál egy vidám
társaság ült, hangoskodtak, nevetgéltek, kötekedtek egymással.
Eltörtek egy poharat, s a szomszédos asztal alá rugdosták a
darabjait.
Egy fekete hajú lány két fiúval táncolt egyszerre, kihívóan
riszálta a csípőjét. Egy pincér magasra emelt tálcával haladt el
mellettük.
 A pultnál nagy volt a tolongás, volt aki ott fogyasztott, volt aki
csak rendelni akart. Egy szomorú tekintetű, fekete szemű fiú
ütközött neki a tömegben, s egy pillanatra elkapták egymás
tekintetét. A fiú világosbarna haja felvette a villogó lámpák színét,
homlokán egy fehér csík villant meg az UV-fényben. Deborah
figyelte, ahogy egy erősen ittas fiú hátba vágta a fiatalembert.
- Te vagy a fény az éjszakában! - A tántorgó fiú a meg megvillanó
sebhelyre mutatott, mire amaz elkapta a fejét.
- Kopjatok le rólam! - Összeráncolta sűrű szemöldökét, ellökte
magát a pulttól, s indult, hogy otthagyja a kötekedőt. A csapzott hajú
fiú tántorogva, hadonászva még utána kiabált.
- Nem volt kellemes a repülés? Jamie! Ugye máskor is csapunk
egy jó murit?! - Ahogy tántorgott, nekiütközött a táncoló Deborah-
nak.
- Ó! Ezer bocsánat szivi! - Nyelve alig forgott a szájában, idétlenül
rávigyorgott a lányra. - Nem láttad a kacsámat? Sárga volt és
hápogott - megfogta Deborah karját.
- Hagyjál! - Deborah kirántotta magát a szorításból, s taszított
egyet a fiún, aki tántorogva hátrált néhány lépést.
Deborah hangjára felfigyelt a Jamie-nek szólított fiú, válla felett
egy pillanatra hátranézett.
- Mi van? - fogytatta a kötekedést a részeg. - De mimóza vagy!
- Törődj a magad dolgával! Kopj le! - Deborah elfordult tőle, de az
továbbra sem hagyta békén.
Jamie, aki eddig néma szemlélője volt az eseményeknek,
visszafordult. A részeg épp Deborah felé nyúlt, de mielőtt elérhette
volna, Jamie karon ragadta a lányt, és maga mögé húzta. Aztán
lökött egyet a kötekedőn.
- Na, tűnj el szépen! - ordította a szesztől bűzlő, csapzott fiú
arcába.
Deborah remegő térdekkel állt a két fiú között, hol az egyikre, hol
a másikra nézett. Félt, hogy a két fiú mindjárt egymásnak esik.
Szólni nem mert, csak egy halvány próbálkozást tett, hogy kihúzza
kezét a szorításból, de Jamie nem engedte el. Deborah szeme
sarkából tanulmányozta a védelmére kelt fiút.
- Csak nem veled van? - hadonászott a részeg.
 - De! - vágta rá azonnal Jamie, majd újra taszított egyet a
kötekedő fiún. - Hozzá ne merj nyúlni, mert kiforgatom a beleidet! -
Azzal sarkon fordult, és magával húzva Deborah-t, vállával utat tört
a táncolók között.
Debby újabb próbálkozást tett, hogy kihúzza a kezét, de a
szorítás csak erősödött.
Cseberből-vederbe! - villant át az agyán.
Ajkába harapott, s tekintetével Lisát kereste, de nem látta sehol.
Garry is eltűnt mellőle, még az incidens alatt.
- Szép kis alak! Jól átpasszolta nekem Lisa, mondhatom, gyorsan
lekopott - gondolta.
A fiú egy szabad asztalhoz vezette.
- Kettő null a javamra - mondta sejtelmes mosollyal.
Deborah felvonta a szemöldökét, s értetlenül nézett rá.
- Micsoda?
- Kettő null a javamra - ismételte meg a fiú, s a szabad székre
mutatott. - Ülj már le.
- És ha nem akarok?
- Bízom benne, hogy mégis leülsz, és elfogadsz tőlem egy italt - a
fiú intett a pincérnek, majd Deborah-ra mosolygott.
- Erre inni kell! - mondta ünnepélyesen.
- Ismeretlen fiúkhoz nem ülök le.
A fiú felállt.
- Jamie Price - mondta udvariasan biccentve.
Deborah rövid gondolkodás után lassan leült.
- És mire kell inni? - kérdezte.
- Az újabb találkozás örömére.
- Az újabb találkozás örömére? - ismételte Deborah, aztán
megrázta a fejét. - Nem hiszem, hogy találkoztunk volna már,
emlékeznék rá.
- Akkor gondolkozz csak tovább, úgyis ezt teszed mióta csak
idevonszoltalak.
- Honnan veszed?
- Látni az arcodon - nevetett fel Jamie.
A pincér az asztalhoz ért.
- Mit kérsz? - kérdezte Jamie a lánytól.
- Pepsit.
 - Akkor két pepsit - fordult a fiú a pincér felé, és cigarettát vett
elő. Az asztalra dobta, aztán öngyújtó után kutatott a zsebeiben.
Deborah fürkészve nézte az arcát, aztán újra megrázta a fejét.
- Nem. Biztos vagyok benne, hogy nem találkoztunk még.
Jamie a szemöldöke felett lévő kis forradásra mutatott, és
sejtelmes mosollyal rágyújtott.
Deborah hátradőlt, agya lázasan dolgozni kezdett. Ajkába
harapott, aztán halványan elmosolyodott.
- Na? - kérdezte Jamie. - Beugrott?
- Nem - vágta rá Deborah, majd a forradásra mutatott. - Beverted
valahová?
- A liftben.
- Ott verted be?
Jamie nevetve megrázta a fejét.
- Nem! Ott találkoztunk először. Te sírtál, én szégyelltem az
arcomon a sebet. Fel volt kötve a karom, csak akkor itt a
szemöldököm felett kötés volt, mert négy kapocs volt benne -
Magyarázta élénk kézmozdulatokkal a fiú, s közben beleszívott a
cigarettájába.
Deborah érezte, hogy elvörösödik, s lehajtotta a fejét.
- Igen, már emlékszem. Ne haragudj... jaj de kínos!
- Micsoda?
- Hát... hát ahogy ott a lámpánál viselkedtem - a lány zavartan
kapkodta a tekintetét, idegesen beletúrt dús hajába.
- Bizonyára rossz napod volt - mondta vállat vonva Jamie.
- Igen - bólintott Deborah, s elkomolyodott. - Az egész hetem, az
egész hónapom az volt.
Jamie megköszörülte torkát és lepöckölte a cigaretta végéről a
hamut.
- Sajnálom - mondta.
A pincér odaért a két üdítővel. Miközben eléjük rakta és töltött,
Jamie elővette pénztárcáját.
- Fizetnék is.
Deborah nézte a fiút, ahogy nyelte a hideg üdítőt.
- Nem szoktál alkoholt inni? - kérdezte.
Jamie letette a poharat, és hanyagul rántott egyet a vállán.
- Nem - mondta kurtán.
 - Fogadalom?
- Olyasféle - Jamie forgatni kezdte a poharát, kerülte a lány
tekintetét. Arca elárulta, hogy nem szívesen beszél erről.
- Nőügy? - kérdezgette tovább Deborah.
- Nem - vágta rá a fiú azonnal.
- Valami bajt csináltál? Vagy...
- Nincs jobb témád? - förmedt rá Jamie. Eldobta a leégett csikket,
majd remegő kézzel rágyújtott egy újabb cigarettára.
Deborah figyelte a reszkető kezet, s rájött, hogy érzékeny pontot
érintettek a kérdései.
- Oké - ajkába harapva elfordította a fejét. - Ne haragudj.
- És te miért voltál a kórházban? - kérdezett vissza Jamie.
Deborah megvonta a vállát.
- Semmi különös - beleivott az üdítőbe. Az apró buborékokat
nézte a pohárban, nem akart sírni, de érezte, hogy könnyes lett a
szeme.
- Nem akarsz te sem beszélni róla? - faggatta tovább Jamie,
hangjában enyhe gúnnyal.
- Nehéz.
- Szóval kínos - bólintott a fiú fanyar, mindentudó mosollyal.
Deborah felkapta a fejét, arcizmai megfeszültek.
- Nem kínos, nehéz! - mondta nyomatékkal. - A kettő nem
ugyanaz! Mégis mit képzeltél?
- Semmit, én csak kérdeztem. Hátha... esetleg...
- Ha tudni akarod, meghalt az apám.
Jamie elvörösödött, lehajtotta a fejét.
- Ne haragudj - hadarta zavartan, majd tovább kérdezett. - Hogy
történt? Beteg volt?
Deborah megrázta a fejét.
- Nem. Akkor talán nem fájna ennyire - a fiú szemébe nézett. -
Tudod, ha nagyon beteg valaki, akkor arra az eshetőségre is
számítani lehet, hogy meghal. De ha egyszer csak szól a telefon és
közli veled a rendőrség, hogy elgázolták...
- Baleset?
- Ahogy vesszük. Részeg társaság - Deborah szeme megtelt
gyűlölettel, s a hangoskodó fiatalok felé nézett. - Olyanok, mint azok
ott!
 Jamie csak szeme sarkából nézett abba az irányba. Az előbbi
kötekedő fiú is ott ült közöttük. Jamie megköszörülte a torkát és
újra a lány felé fordult.
- Elgázolták és otthagyták, pedig még élt! - Deborah a karjára
borult és sírni kezdett.
- Tényleg szemetek voltak - mondta csendesen Jamie.
- De keresik a kocsit - Debby szipogva felemelte a fejét és
letörölte a könnyeit.
Hosszú csend után Deborah úgy döntött, megpróbálja ő is
kiszedni a fiúból, amiről nem akart az előbb beszélni.
- Neked nincs kedved könnyíteni a lelkeden?
- Nincs - vágta rá azonnal a fiú.
Deborah elengedte a füle mellett a választ.
- Verekedtél valakivel?
- Nem.
- Baleset volt?
- Leszállnál rólam?! - Jamie felpattant.
Deborah pislogva, értetlenül nézett fel rá, nem várt ilyen hatást.
- Mi van? Most mi bajod van?
- Mi vagy te, mit képzelsz?! Pap? Majd épp neked fogok gyónni -
ordította a fiú.
Deborah összegyűlt dühe kitörni készült.
Idecipel, azt képzeli lotyó vagyok, kaparáson voltam, és még ő
ordibál?! - gondolta.
- Szállj magadba, te roncsderby! - Deborah lassan felállt,
valamelyest még visszafogta kitörni készülő dühét.
- Nem én akaszkodtam rád, te cipeltél ide! Mégis mit képzelsz te
rólam?! Velem akartad elfeledtetni, hogy benne vagy valami
szarban? - Deborah a mondat végére érve túlordította a zenét.
- Tudod mit? - Jamie is ordított, s fölényesen szétdobta a karját. -
Tűnj a francba a kérdéseiddel együtt! - Az indulattól fűtötten
lecsapta az asztalra a poharat, s az nagyot csattanva apró darabokra
tört.
A körülöttük ülők egy pillanatra elhallgattak, és dermedten
bámulták őket.
Deborah gúnyosan elhúzta a száját, s megvető pillantással mérte
végig a dühtől fújtató fiút.
 - Képmutató gyáva senki vagy! - sziszegte lenézően Jamie arcába.
Megfogta a poharát, s a tartalmával szembeöntötte a fiút, aztán a
kezébe nyomta az üres poharat. Sarkon fordult es otthagyta a
döbbenettől megkövülten álló fiút.
Jamie pepsitől csöpögő arccal, kezében üres pohárral, tátott
szájjal bámult a laza kontyba fogott fürtök után. Egy pillanatra még
érezte a lány illatát, s dühös lett magára. Fülébe csengtek Deborah
utolsó szavai: „Képmutató gyáva senki vagy!"
Felállt a székre és szétnézett, de már sehol sem látta. Dühösen
belecsapott a levegőbe, kezéből kirepült a pohár, s apró darabokra
tört, akárcsak az elődje.
- Még a nevét sem tudom - villant át az agyán. Hirtelen
észrevette, hogy többen őt bámulják, és kínos vigyorral lelépett a
székről.

Deborah bevásárló táskáját lóbálva fagylaltot nyalogatott. Lisa

eltartotta magától félig megolvadt, csöpögő fagylaltját.
- Csupa ragacs vagyok ettől az izétől! - nyafogta, majd hangnemet
váltva, cinkosán Deborah-ra kacsintott.
- Mi volt az a nagyjelenet? Rólatok beszélt az egész társaság.
- Szabadulj meg tőle - rántott egyet a vállán Deborah. Nem
válaszolt Lisa kérdésére, mintha nem is hallotta volna. Hunyorgott
az erős napsütésben. Ebben a melegben jólesett a hűsítő fagylalt.
- Van eszemben! Ez a kedvencem! - vágta rá Lisa, aztán mégis úgy
döntött, hogy megszabadul az olvadt fagyitól. A legközelebbi
kukánál megállt, még nyalt egy utolsót belőle, aztán beledobta.
- Viszlát! - mondta, zsebkendőt vett elő, s törölgetni kezdte
ragacsos kezét.
Deborah magában mulatva nézte barátnőjét, aztán megjegyezte:
- Egyébként nagyon gáláns úriembert passzoltál át nekem.
- Miért? - kérdezte értetlen arcot vágva Lisa, és fintorogva
szedegetni kezdte a kezére ragadt papírzsebkendő-foszlányo-kat.
- Azonnal felszívódott, amikor kötekedni kezdett az a részeg srác.
- Egyébként te is felszívódtál.
- Na igen, akadt egy kis dolgom - Lisa a fagylalt után küldte ami a
zsebkendőből megmaradt. - De te is hamar otthagytad a
megmentődet.
 - Volt rá okom. Szemét volt. Egy őrült.
- Háááát... - Lisa megvonta a vállát. - Nem mondom, hogy lehet
egészen normális, ha ilyen dührohamai vannak. Az ilyentől jobb
távol maradni. Bár, mit mondjak, te is alakítottál...
- Megérdemelte - bólintott Lisa szavába vágva Deborah.
Lisa hirtelen elkapta barátnője csuklóját, s belekóstolt a
fagyijába.
- Ugye nincs szájfertőzésed? - kérdezte, miközben mohón
rátapadt a hideg édességre.
- Nem - Deborah elhúzta a száját, és Lisa kezébe nyomta a fagyit.
- Nekem már úgysem kell. Nesze - aztán fájó pillantással követte,
ahogy Lisa nekiszabadult az édességnek.
Megálltak a lámpánál és várták, hogy zöldre váltson. Deborah
türelmetlenül váltogatta a lábát, miközben hunyorogva nézte a
túloldalon várakozókat, gyomra hirtelen összeszűkült, szíve a
torkában dobogott, térdei remegni kezdtek. Zavartan elkapta a
tekintetét, nem akart a túloldalon szomorú arccal álldogáló fiúra
nézni. De nem bírta megállni, hogy mégis oda-oda ne pillantson.
Jamie is észrevette őt, s csak bámulta a lányt tátva felejtett
szájjal.
Deborah elnevette magát, és elfordította a fejét.
- Most mi van? - bökte meg Lisa.
- Semmi - rázta meg a fejét Deborah, s újra Jamie-re nézett.
A fiú még mindig ugyanúgy bámulta.
- Ó, az őrült! - sipította Lisa. Sokat sejtetően Deborah-ra
kacsintott, s megveregette a vállát.
- Hagyjál! - rántott egyet a vállán Deborah. - Inkább beszélj!
Mondj valamit, nem akarok odanézni!
- Miért?
- Beszélj már! - Alig tudott magán uralkodni, hogy ne törjön ki
belőle a nevetés. Úgy fordult Lisa felé, hogy közben Jamie-t is lássa.
- Hát jó - Lisa vett egy nagy levegőt. - Tegnap lefeküdtem egy
sráccal.
- Mit csináltál? - Deborah egy pillanatra meg is feledkezett a
túloldalon őt bámuló fiúról.
- Hát dugtunk egyet - erősítette meg előbbi szavait a lány, majd
ajkbiggyesztve folytatta. - Jó volt, de én jobbnak képzeltem. -
Tekintete az épp zöldre váltó lámpára tévedt, s lökött egyet
Deborah-n. - Zöld a lámpa!
Deborah remegő gyomorral, bizonytalan, lassú léptekkel indult
el a zebrán. Jamie sem érezhette magát másképpen, az arcára volt
írva.
Lisa feltette a napszemüvegét, és úgy vegyült el a járókelők
között, hogy barátnője észre sem vette, hogy lelépett mellőle.
Az út közepén Deborah és Jamie megálltak egymással szemben, s
szinte egyszerre köszöntek. El is nevették magukat.
- Bemutatom a barátnőmet - mondta Deborah abban a hitben,
hogy Lisa még ott áll mellette. Zavartan nézett jobbra-balra, míg
végül meglátta, ahogy éppen egy kocsiba száll be, s búcsút int neki.
- Hogy az a... — elharapta a mondat végét, majd sajnálkozva
vállat vont. - Lelépett.
- Nagyon okos barátnőd van - bólintott Jamie.
Deborah megrázta a fejét.
- Nem okos, csak tapintatos - helyesbítette a fiú szavait.
Jamie kezét a zsebébe süllyesztette.
- Meghívhatlak valamire? - kérdezte zavartan, még mindig az út
közepén állva.
- Ezt vegyem célzásnak? - Deborah elhúzta a száját és megrázta a
fejét. - Nem kérek bocsánatot, nem nekem kell.
- Tudom - mondta csendesen Jamie, aztán gyorsan hozzátette. -
Ne haragudj - lábával olyan mozdulatot tett, mintha csikket taposott
volna el, majd újra Deborah-ra nézett. - Most már elfogadsz egy...
- Jeges teát! - vágta rá Deborah. - De talán nem az út közepén.
Jamie átfogta a lány vállát és szaladni kezdtek. Alig léptek fel a
járdára, a lámpa újra pirosra váltott. Jamie elvette Deborah-tól a
bevásárló táskát, aztán homlokon csókolta a lányt.
Deborah úgy érezte, hogy apja nem is halt meg, s ezt a csodálatos
élményt, amit átélt a fiúval, meg fogja vele osztani, ha hazamegy.
Elfeledte a gyűlöletet, amit magába erőltetett. A fiú vállára hajtotta
fejét, felvette Jamie lépéseinek ritmusát.
A kirakatoknál meg-megálltak, nagyokat nevetve mutogattak a
hóbortos holmikra.
 Jamie előreengedte Deborah-t a McDonald's forgóajtajánál.
Amikor a lány átért, ő még mindig körbe-körbe járt mindaddig, míg
Deborah ki nem húzta.
- Elszédültem - rázta meg a fürtjeit.
Jamie egy szabad asztalra mutatott.
- Ülj le oda, hozok valamit.
Deborah bólintott, engedelmesen leült a kijelölt asztalhoz és várt.
Jamie hamarosan csatlakozott hozzá, kezében két műanyag pohár.
- Jamie Price vagyok - mondta ahogy leült.
- Tudom a neved - kapta fel a fejét Deborah.
- Te igen az enyémet, de én nem tudom a tiédet.
Deborah egy pillanatra elgondolkodott, majd Jamie-re
mosolygott és egyetértően bólintott.
- Igazad van, Deborah Hill vagyok.
- Debby - mosolygott vissza Jamie. - Ugye szólíthatlak így?
- Oké - Deborah a szájához emelte a poharat és belefeledkezett a
fiú hosszú szempillás, bogárfekete szemébe.
- Mondták már, hogy gyönyörű szemed van? - kérdezte
váratlanul Deborah.
Jamie csodálkozva nézett a lányra, erre a kérdésre nem
számított.
- Ez az én szövegem lenne - mondta zavart mosollyal.
- De komolyan - erősködött Deborah. - Egy lány is
megirigyelhetné a szempilláidat. Nem mondták még?
- Kösz szépen - Jamie félszeg mosollyal bólintott. - De, egy páran
már mondták.
Deborah arcáról eltűnt a mosoly.
- Ha néked fáj, esküszöm, hogy többet nem kérdezek ar-i ol a
dologról - váltott témát.
Jamie összeráncolta a homlokát.
- Miről?
- Hát, hogy hol szerezted azt a sebet.
Jamie is elkomolyodott, arcizmai megfeszültek.
- Rendes tőled, kösz. - A lány szemébe nézett. - De ígérem,
egyszer, ha majd túlteszem rajta magam, elmesélem neked.
Deborah az asztalra könyökölt, állát öklére helyezte.
- Te tulajdonképpen hány éves vagy? - kérdezte.
 - Miért fontos ez?
- Azt látom, - vont vállat hanyagul Debby - hogy nem hetven és a
halál közt vagy...
- Tizennyolc - vágta rá a fiú, majd hozzátette. - Akkor volt a
szülinapom, amikor ezt szereztem, itt - a homlokán lévő sebhelyre
mutatott.
- Most én kérem, hogy ne kanyarodjunk vissza ehhez a témához -
vágott a fiú szavai elé Deborah, majd nevetve megrázta a fejét. -
Nem akarom, hogy megint pohártörés legyen a vége - zavartan
megköszörülte a torkát.
- Meg pepsifürdő - tette hozzá Jamie.
Deborah védekezőn emelte fel a kezét.
- Csak lehűtöttelek.
- Sikerült - bólintott elismerően Jamie. - Néha rám is fér. -
Megfogta Deborah kezét. - Szeretnék veled máskor is találkozni, de
nem véletlenül. A sors eddig három alkalmat adott, a következőt
már nem akarom a véletlenre bízni. Tudom, nem csak rajtam
múlik... - megnedvesítette kiszáradt ajkait. - De ha nem akarsz
többet találkozni velem, akkor most mondd meg, és én... - megrázta
a fejét. - Itt sem vagyok. - Aztán a lányra nézve várta a választ.
Deborah hitetlenkedve csóválta a fejét:
- Téged tényleg le kell néha hűteni. Mi ez a nagy lángolás?
- Attól a perctől fogva őrzöm az arcodat, amióta visszatartottalak
a kocsi elől...
- Megmentetted az életemet - vágott Jamie szavába Deborah.
Jamie bólintott.
- Igen, s bár te nem tudod, te is az enyémet.
A lány felnevetett.
- Akkor kettő - egy!
- Mi?
- Te mondtad a discóban, hogy kettő - null.
Jamie elismerően bólintott, és megfricskázta Deborah pisze
orrát.
- Tudod nem sok kellett, hogy összeverjem azt a szemetet -
mondta.
- Éreztem - bólintott rá Deborah, s futó pillantást vetett a falon
lévő órára. - Jézusom.
 - Mi a baj?
Deborah válasz helyett felpattant, gyorsan kiitta az utolsó csepp
italt, és felkapta a táskáját.
Jamie csak nézte, ahogy Deborah összekapkodta a holmiját.
- Mi a baj? - kérdezte a lánytól.
- A tej! - hadarta. — Már négy órája eljöttem otthonról! - azzal
sarkonfordult, de Jamie elkapta a karját.
- így nem hagylak elmenni! - Felállt. - Még egyszer nem szöksz el!
- Mohó tekintettel itta be Deborah arcvonásait. - Mikor látlak újra? -
kérdezte.
Deborah ajkát harapdálva gondolkodott. Eszébe jutottak a
koncertjegyek, amit még az apja vett. A koncert még nem ment le.
- Van két koncertjegyem.
- Te hívsz koncertre? - Jamie elutasítóan rázta meg a fejét - Nem.
- A jegyek már rég megvannak...
- Azóta szakítottál vele?
Deborah szeme könnyes lett, megrázta a fejét.
- Az apám vette - hangja elcsuklott.
- Bocs - Jamie elszégyellte magát. - Akkor inkább ne.
- De! Kérlek, fogadd el!
Jamie nézte az esdeklő, könnytől csillogó szempárt, és bólintott.
- Rendben, ha akarod. Mikor?
- Most nem tudom pontosan - Deborah zavartan túrt dús
fürtjeibe. - Hívj fel!
- Oké - bólintott Jamie.
Deborah már indult volna, de a fiú visszarántotta, s olyan hévvel
ölelte át, hogy a lány elejtette a táskát. Mielőtt tiltakozhatott volna a
forró ölelés ellen, Jamie szenvedélyes csókja teljesen magával
ragadta. Deborah egész testét kellemes remegés járta át, forrónak
és könnyűnek érezte magát. A jóleső szédüléstől elsüllyedt
körülötte a külvilág. Még akkor sem tért egészen magához, mikor
Jamie lassan eleresztette. Bódult tekintettel néztek egymás
szemébe.
Deborah lassan lehajolt a táskáért, felvette, s zavart, boldog
mosollyal, alig hallhatóan elköszönt a fiútól. Az ajtóból még
visszanézett és rámosolygott.
 Jamie addig követte a tekintetével, amíg el nem tűnt a járókelők
között. Csak ezután jutott eszébe, hogy nem is tudja Deborah
telefonszámát- A lány elfelejtette vele közölni. Legszívesebben
eleresztett volna egy jó hosszút, de aztán ökölbe szorított kézzel
elharapta a káromkodást.

Deborah hangos köszönéssel csapta be az ajtót. Anyja nem is

szólt hozzá, türelmetlenül kikapta a kezéből a táskát és visszament
a konyhába. Deborah követte.
- Ne haragudj, anya! Összefutottam egy ismerőssel.
- Nagyon régen találkozhattatok.
- Mondtam, hogy sajnálom!
Joan tovább folytatta lánya korholását, közben kipakolta a táska
tartalmát az asztalra.
- Elmégy reggel, s hazajössz délre! Régebben ez az út csak fél
óráig tartott!
Deborah nagyot fújva beletúrt dús hajába.
- Mondtam, hogy összefutottam valakivel - fintorgott.
- Igen?! - Joan egy pillanatra elhallgatott, tágra nyílt szemmel
bámult a táska mélyére, aztán lányára emelte tekintetét.
- Itt a bizonyíték, hogy nem hazudsz - mondta nagyot sóhajtva,
azzal lánya kezébe nyomta a táskát. Az alján ott lötyögött a tej az
üvegdarabok között.
Deborah érezte, hogy elvörösödik. Kivette a táskából a tejtől
csöpögő szappant, s sajnálkozva nézett anyjára.
Joan komor arconásai lassan megenyhültek, végül elnevette
magát.
- Igencsak összefuthattatok azzal a régi ismerőssel!
- Nem régi - morogta az orra alatt Deborah, szerencsétlenül ide-
oda forgatta a tejtől elázott táskát.
Joan folytatta munkáját a konyhában. Válla felett cinkos
mosollyal sandított a lányára.
- Az ismerősödnek nem tört el semmije? - kérdezte.
- Nem - motyogta Deborah, majd felkapta a fejét. - Miből
gondolod, hogy eltört valamije?
 Deborah a konyhában kavarta a krémet, közben anyja a sütőbe
helyezte a tortalapot.
A lány megnyalta a krémes fakanalat.
- Isteni íze van! - kacsintott anyjára, és tovább kavart.
- Elkóstolod az egészet! - dorgálta lányát fejét csóválva Joan.
- Igazad volt a discóval kapcsolatban - mondta Deborah és
sejtelmesen anyjára mosolygott.
- Szóval megismerkedtél valakivel - sóhajtott fel Joan. -Helyes -
bólintott. - Gondolom ő volt az ismerős, akivel összefutottál. Nem
baj, legalább feledteti veled azt az ostoba kijelentésedet.
Deborah a fakanállal hadonászva helyesbítette anyja szavait.
- Nem kijelentés, fogadalom, eskü!
- Legyen az, aminek nevezed - vont vállat Joan. - De akkor is
ostoba és gyerekes.
Deborah nem óhajtott ezen vitatkozni az anyjával. Ábrándos
tekintettel meredt a semmibe.
- Vele más! Vele úgy éreztem, hogy apa él! Minden rosszat
elfelejtek, ami történt! - Nagyot sóhajtott. - Csak az a baj, hogy nincs
velem mindig, elköszönünk és jön a szürke magány.
- Ébresztő, kérem a krémet! - Joan kivette lánya kezéből a
krémes tálat.
Deborah megfordította az egyik konyhaszéket, s mint egy lóra,
úgy ült rá. Háttámlájára könyökölt, állát öklére támasztotta, s
folytatta az ábrándozást.
- Gyönyörű szeme van! - áradozott.
Joan felnevetett.
- Fiú, akinek gyönyörű szeme van?!
- Igen! - bólogatott hevesen Deborah és elkezdte leírni anyjának
milyen is Jamie. - Egy kicsit pisze orr, telt ajkak, férfias áll.
- így néz ki? Hááát... ne is haragudj, nem lehet igazán férfias
jelenség - csóválta hitetlenkedve a fejét Joan.
- Pedig az! - erősködött Deborah.
- No hiszen - rántott egyet a vállán Joan. - Pisze orr, telt ajkak...
már ne is haragudj, ezek egy lánynál előnyösek, de egy fiúnak...
- Sűrű szemöldöke van... - vágott anyja szavába Debby.
- Ne folytasd, mert a végén lecsurogsz a székről!
 Joan a sütőhöz lépett, s kivette a készre sült tortalapot. Az
asztalra tette, lebontotta róla a formát.
Deborah a fiókból cérnát vett elő, fogával szakított belőle.
- Ilyen hosszú jó lesz? - kérdezte.
Joan bólintott, s három egyelő lapra vágta a tortát.
- Meg is élhetnénk belőle - bólintott elismerően Deborah.
Anyja felnevetett.
- A torta szeleteléséből?
Deborah átkarolta anyja nyakát és a vállára hajtotta a fejét.
- Ugye a szülinapomra is csinálsz egy ilyen klassz tortát? -
kérdezte.
- Persze - mondta elérzékenyülve Joan.
A bejárati csengő hangja zavarta meg anya és lánya idilljét.
- Lisa telefonált, biztos ő lesz az - hadarta Joan, igyekezve jóvá
tenni feledékenységét.
- Akkor most jól le fogom tolni - Deborah egy puszit nyomott
anyja kipirosodott arcára, aztán ment ajtót nyitni. A konyha
ajtajából visszafordult.
- Más nem hívott? - kérdezte.
Joan elmosolyodott.
- Pisze orr, telt ajkak? - Megrázta a fejét. - Nem.
Deborah a homlokához kapott.
- A fenébe is!
- Valami baj van?
Deborah tehetetlenül eresztette le a kezét.
- Azt mondtam, hogy hívjon fel, de én marha nem mondtam meg
neki a telefonszámot! — nyögte.
A csengő újra megszólalt, s ez Deborah-t arra figyelmeztette,
hogy Lisa már jó ideje várja az ajtónál.
A szőke lány csacsogó hangja a következő percben már be is lói
lőtte az előszobát.
- Ne szidj le, kérlek, csak a te érdekedben szívódtam fel! Nem
állíthatod, hogy kellemes lett volna egy harmadik személy
jelenlétében a kibékülés - hadarta Lisa, s egyenesen Deborah
szobájába ment. - Hidd el, én ott fölösleges voltam - mondta, s
hátrakacsintott Deborah-ra.
 - Leégettél! - csattant fel Deborah, és becsapta az ajtót. Bement
Lisa után a szobába, és azt az ajtót is becsapta maga mögött.
- Abban a hitben, hogy ott billegsz mellettem, plévigyorral
kezdtelek bemutatni neki. És mit látok?! Két kilométerrel odébb
integet, mint egy sztár a rajongóinak és beszáll egy kocsiba! -
Csípőre tette a kezét, hátát a falnak vetette, s dühösen nézett Lisára.
A lány levágta magát a forgószékbe és lazán keresztbe tette a
lábát.
- Ismerd már el, hogy hülyeség lett volna ott ülni köztetek mint
egy gardedám! - hadarta.
- Oké - bólintott egyetértőn Deborah. - Tudom, hogy klassz
barátnő vagy.
- Na, mi van az őrülttel? - kérdezte kacsintva Lisa.
- Nem őrült - rázta nevetve a fejét Deborah. - Bár heves egy kissé,
de klassz srác.
- Legalább összejött valami? - kérdezte barátnője cinkos
mosollyal.
- Ahogy te képzeled, úgy nem. Sajnos eltoltam az egészet -
válaszolta Deborah, s nagyot sóhajtott.
Lisa hangja szinte sipított.
- Mit toltál el?
- Azt mondtam hívjon fel, de nem mondtam meg a
telefonszámunkat.
- Balfácán - morogta Lisa. Aztán, mintha valóságos tragédiáról
szerzett volna tudomást, összekulcsolt kézzel felnézett a
mennyezetre. - Hogy lehettél ilyen pancser?! - nyögte.
Ekkor, mintha csak parancsszóra megcsörrent a telefon. Joan
bezörgetett az ajtón.
- Téged keresnek, Deborah!
Lisa csettintett egyet.
- Te kis hazudós! - csípett barátnője karjába.
Deborah remegő gyomorral ment a telefonhoz. Anyja szomorkás,
megértő mosollyal vetett rá egy pillantást a konyhaajtóból. Látta
Deborah arcán a boldogságot, s tudomásul kellett vennie, hogy
lánya hamarosan érett nővé válik.
- Istenem, Jamie... - Deborah hátát a falnak vetette, a
telefonkagylót az arcához szorította. Lehunyta a szemét, s úgy
érezte, mintha a fiú ott állna mellette, s közvetlenül a fülébe súgná
szavait.
- Végre, Debby!
- Azt hittem nem fogsz hívni!
- Hát, pár helyen elküldtek a jó francba. Mondhatom szép
számmal laknak a környéken Hill nevű emberek.
- Jézusom! - nevetett fel Deborah. - Végigtelefonáltad a
telefonkönyvet?
- Volt más választásom? Tudni akarod hányadik a ti számotok? A
tizenötödik!
- Szegénykém, ne haragudj. Nem jutott eszembe...
- Nekem sem - Jamie megköszörülte a torkát. - Mert elvetted az
eszemet...
- Álljon meg a menet! Te támadtál le engem! No, és jössz két üveg
tejjel! A táskában még a szappan is tejben fürdött.
- Csak annyit mondj, hogy megérte.
Deborah-n újra átfutott az a kellemes bizsergés, végigsimította a
telefondrótot, s belesúgta a kagylóba.
- Megérte.
Lisa a résnyire nyitva felejtett ajtóhoz lopakodott, s kikémleli
rajta. Olyan boldognak látta barátnőjét, mint még apja halála előtt
sem. Ajkába harapva felegyenesedett és lassan visszaült a
forgószékbe.
Deborah az izgalomtól kipirosodott arccal vágta ki az ajtót. Az
íróasztalhoz lépett, kihúzta a fiókot, az asztalra tette és beletúrt. A
rendetlenség, ami a fiókban uralkodott csak látszólagos volt.
Deborah biztos mozdulattal nyúlt oda, ahol a két jegyet őrizte.
Szívéhez szorította, futólag Lisára mosolygott, aztán visszaszaladt a
telefonhoz. Nem is vette észre, hogy Lisa könnyes szemmel
viszonozta a mosolyt. Csak akkor látta meg a könnyeket barátnője
szemében, mikor letette a telefont és visszatért a szobába. Nagyot
sóhajtva, boldogságtól sugárzó arccal ült le az ágyra.
- Mi van veled? - Lisa könnyei láttán lehervadt arcáról a mosoly.
Lisa megrázta a fejét, nem válaszolt. Tudta, ha csak egy szót is
szól, mentem kitör belőle a sírás.
- Terhes maradtál, vagy mi? - faggatta tovább Deborah.
Lisa legyintett, zsebkendőt vett elő és belefújta az orrát.
 - Olyan liba vagyok - szipogta, és letörölte szeme alatt a könnytől
elmosódott festéket, majd elnevette magát. - Adj egy tükröt,
biztosan olyan a szemem, mint akinek bevertek egyet.
Deborah előhúzott a fiókból egy tükröt és odanyújtotta Lisának.
- Akkor meg mi a baj? - kérdezte.
Lisa a tükör fölé hajolt.
- Olyan megható volt látni, hogy milyen boldog vagy! De neked
van igazad. Menj csak szépen a szíved után? Én sajnos mindig a buta
kis tyúkeszemre hallgatok, éppen ezért nem is fogom soha
megismerni azt a boldogságot, ami most a tied. Vigyázz rá! Oké?
Deborah döbbenten hallgatta Lisa szavait. Így még soha nem
beszélt. Szeles, szélcsap nőszemélynek ismerte.
- Nem vagy te buta kis tyúk, Lisa - rázta a fejét Deborah. - Olyan
vagy, amilyen, és kész. Ne akarj mindig másnak látszani. Te így vagy
aranyos. Látszólag hebrencs, de valójában tapintatos, okos lány...
- És kibírhatatlan - vágott a szavába Lisa.
Deborah barátnője elé guggolt és megfogta a kezét.
- Tudod mit mondott Jamie, mikor be akartalak neki mutatni?
Azt, hogy okos barátnőm van.
- Komolyan? - kérdezte szipogva, halvány mosollyal Lisa, aztán
legyintett. - No persze, okos vagyok, mert felszívódtam. Biztos nem
is volt rám kíváncsi...
- Ugyan! Neked üldözési mániád van! - korholta barátnőjét
Deborah. - Talán ezért vagy ilyen feltűnő jelenség. Azt hiszed, hogy
jobban fognak kedvelni, ha megjátszod a nagymenőt?!
- Igazad van - bólintott egyetértőn Lisa. - De mit csináljak akkor?
- Ne rejtőzz álarc mögé. Magadat mutasd!
- Oké, megpróbálom. De csak a te kedvedért!

Deborah az utolsó simításokat végezte a frizuráján, aztán

megszemlélte a tükörben a művét. A csengő hangjára azonnal
felpattant, de anyja előbb ért az ajtóhoz. Joan meglepetten nézett a
fiatalemberre, aki csokorral a kezében zavartan állt az ajtóban Az
asszony Lisára számított, hisz a lánya nem mondta hová készül.
- Jó napot! - köszönt bátortalan mosollyal Jamie. Kínosan érezte
magát, ahogy Joan fürkészőn végignézett rajta.
Debora bocsánatkérőn nézett anyjára.
 - Ne haragudj anya, ő Jamie Price - hadarta, igyekezve bepótolni,
hogy elfelejtett szólni a randevúról. - Koncertre megyünk.
Joan félreállt az ajtóból, s kitárta Jamie előtt.
- Gyere be - mondta, aztán a lánya felé fordult. - Előbb is
szólhattál volna.
- Ne haragudj. Most szólok.
- Hát persze, sosem késő - húzta el a száját Joan. - Jó, hogy nem
akkor mondod, mikor már haza is jöttél.
Deborah nagyot fújva visszafordult a fürdőszobába, a fésűt a
tükör elé dobta. Aztán Jamie mellé lépett.
- Ne is törődj vele - súgta. - Egy kicsit harapós, de különben
nagyon rendes. - Beledugta lábát a cipőbe, megigazította a
szoknyáját és rámosolygott a fiúra.
- Mehetünk.
Joan a lánya után szólt.
- Mikor jössz haza?
- Koncert után - vágta rá Deborah, s már nyitotta is az ajtót. A
virágra pillantva a homlokára csapott. - Jaj, ne haragudj1 - zavart
mosollyal elvette a fiútól a csokrot. - Úgy izgulok' Köszönöm, igazán
gyönyörű! - Jamie-re mosolygott és kinyitotta előtte az ajtót.
- Csak Ön után - kacsintott a fiú, és elköszönt a konyha ajtajában
álló Joantól. - Viszontlátásra!
- Szervusztok!

Clayderman a „Ballade pour Adeline"-t játszotta. Deborah

könnyes szemmel hallgatta. Fülébe újra ott csengtek apja szavai,
ismét látta maga előtt a kedves arcot ..
,,ígérem kicsim... Esküdj meg!... Az életemre esküszöm, kicsim!"
Megszorította Jamie kezét, a vállára borult, s egész testét rázni
kezdte a zokogás. Jamie zavartan tekintett körbe, nézi-e őket valaki.
Többen hátrafordultak, néhányan összesúgtak.
- Mondtam, hogy ne jöjjünk el! - súgta Deborah fülébe Jamie.
- Nem! - rázta a fejét a lány. - El kellett jönnöm! Ennyivel
tartozom az apám emlékének.
A fiú átfogta Deborah vállát és magához húzta.
- Elmegyünk? - kérdezte suttogva.
 Deborah zsebkendőért kutatott a táskájában, és megtörölte a
szemét. A fiúra nézett és bólintott.
- Rendben - mondta sóhajtva. - Mehetünk.
Az emberek itt-ott megjegyzéseket tettek, grimaszokat vágtak,
miközben helyet adtak nekik, hogy kijussanak a sor végére. A
folyosóra érve Deborah megkönnyebbülten felsóhajtott.
- El kellett jönnöm - mondta csendesen, s felnézett a fiúra. -
Egyedül nem lett volna bátorságom hozzá.
- Szóval ehhez kellettem én - Jamie letörölt egy könnycseppet a
lány arcáról és ránevetett. - Folytatjuk az estét, vagy csak ezért
fűztél be?
Deborah megrázta a fejét.
- Dehogy csak ezért! Mit képzelsz rólam?!
Jamie rákacsintott.
- Tehát remélhetem, hogy végre sor kerülhet a mi randinkra is?
- Igen, csak rendbe hozom magam - mondta Deborah, s a mosdó
felé indult.
Jamie, hátát a falnak vetve, cigarettát vett elő és rágyújtott.
Ahogy a lányra várt, szörnyű képsorok jelentek meg a szeme előtt...
egy száguldó kocsi... forog vele a világ... rémült arcok néznek rá...
szédült... szirénák hangja... a kórház szaga... mindenütt fehér fények,
rengeteg lámpa... egy fehér köpenyes alak, aki fölé hajol...
Deborah belekarolt a fiúba, s vállára hajtotta fejét. Érezte, hogy
Jamie remeg.
- Valami baj van? - kérdezte.
Jamie nagyot nyelt, megnedvesítette kiszáradt ajkát, s alig
hallhatóan mondta.
- Nem, semmi.
Hűvös szél csapta meg őket, ahogy kiléptek az ajtón. Jamie
felhajtotta öltönye gallérját és jobban magához húzta Deborah-t
- Esni fog — jegyezte meg az égre tekintve.
- Csak nyári zápor - vont vállat Deborah, s abba az irányba nézett,
amerre a fiú. Az enyhe szellő megmozgatta laza tollba fogott fürtjeit.
- Én szeretem, ha esik - jegyezte meg.
- Bentről én is szeretem - bólintott rá Jamie.
Deborah felnevetett.
 - De én megázni is szeretek! - barna szeme pajkosan csillogod
ahogy felnézett a fiúra.
- Meghívhatlak vacsorára? - Jamie az út túloldalán lévő vendéglő
felé mutatott.
- Á! Szóval el akarsz bújni az eső elől? - kérdezett vissza Deborah,
és belecsípett a fiú karjába.
- Csak éhes vagyok — vont vállat Jamie és megdörzsölte a csípés
helyét.
- Én is - bólintott egyetértőn Deborah.
- Remek!
- Ha meglátod, hogy mennyit tudok enni, majd nem mondod,
hogy remek - mókázott a lány ahogy átvágtak az úttesten.
Bent halkan játszott a zenekar, az egyik asztalnál lángoló
ételkülönlegességet szolgált fel két pincér.
Deborah tágra nyílt szemmel figyelte az elegáns hölgyeket és
urakat. Nagyot nyelt, s alig észrevehetően megrántotta a fiú karját.
- Jamie - súgta. - Nekem itt összeszűkül a gyomrom. Nem fog
lemenni egy falat sem a torkomon. Pláne nem olyan, ami ez!
Alig ért a mondata végére, amikor egy pincér lépett hozzájuk.
Deborah rémült tekintettel meredt a férfira.
- Foglaltak asztalt? - kérdezte a pincér.
Jamie széles mosolyra húzta a száját.
- Nem. Úgyhogy inkább megyünk is.
- Van szabad asztalunk! - szólt utánuk a férfi.
- Köszönjük, nem - mondta Jamie hátranézve, miközben
Deborah-t valósággal kitette az ajtón. - Ilyen hőségben nem tudok
enni - jegyezte meg, azzal maga is kifordult a vendéglőből.
A pincér értetlen arcot vágva nézett utánuk. – Hőség? Mindjárt
esik.
Deborah megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Az a baj, hogy még mindig éhes vagyok. Azt mondtad meghívsz
vacsorára.
- Igen. Még mindig áll a meghívásom - bólintott Jamie.
- Ott egy hamburgeres!
Mire átvágtak az úttesten, szemerkélni kezdett az eső. Jamie két
hamburgert és két forró teát kért. Lepakoltak egy padra, s
hozzáfogtak a vacsorához. Jamie le sem vette a tekintetét Deborah-
ról, aki úgy ette a hamburgert, mintha legalább egy hete egy falatot
sem evett volna.
Jamie elmosolyodott.
- Aranyos vagy - jegyezte meg.
Deborah felkapta a fejét.
- Tessék? - kérdezte teli szájjal, s a teáért nyúlt.
- Azt mondtam, aranyos vagy - ismételte meg Jamie. - Haláli,
ahogy enni tudsz. Szinte étvágyat kap tőled az ember.
Felnevetett, és homlokon csókolta Deborah-t. Aztán összegyűrte
a két poharat, meg a papírtálcát, és a pad melletti kukába dobta.
- Most merre? - kérdezte, s közben nyújtózott egyet.
- Sétáljunk - vágta rá gondolkodás nélkül Deborah.
- Ebben az esőben?
- Kiskoromban azt mondták álljak az esőre és nagy leszek -
nevetett Deborah. - Még nőnöm kell, hogy felérjelek, ha
megcsókolsz.
Jamie végszónak vette a lány szavait, föléje hajolt, és már karolta
volna át, de Deborah nevetve kisiklott a kezei közül. Megrázta
fürtjeit és széttárt karral kiállt az esőre. Fejét hátraszegte, s forogni
kezdett.
- Elszédülsz! - szólt rá Jamie.
- Na és?! - Deborah megrázta esőtől csapzott fürtjeit és a fiúra
nevetett.
Jamie mohó tekintettel itta be a lány üde látványát, majd
körbepillantott a térén. A kivilágított szökőkútnál megállapodott a
tekintete. Felpattant, s egy hirtelen mozdulattal felkapta a lányt.
- Tegyél le! - sikította Deborah, s erőtlen próbálkozást tett a
szabadulásra.
Jamie elindult vele a szökőkút felé.
- Azt mondtad szereted a vizet!
Deborah egy pillanatra szinte megdermedt a felismeréstől. Aztán
ököllel verni kezdte a fiú vállát.
- Ne! - kiabálta. - Én az eső szeretem, nem a szökőkutat! Hagyjál!
Nem akarom!
Jamie letette a lányt a kút peremére, Deborah pedig kihasználva
a helyzetet, nagyot taszított a fiún. Ő maga is megingott egy kicsit,
Jamie pedig átbukott a betonperemen, s beleesett a térdig érő vízbe.
 Deborah jóízű kacagással mutatott a fiúra.
- Te is szereted a vizet? - kérdezte.
Jamie megrázta vizes haját és felállt. Kiprüszkölte az orrába
került vizet, majd mély lélegzetet véve elindult Deborah felé.
Öltönyéből csepegett a víz.
- Jobb, ha nem várod meg, amíg kimegyek - lihegte.
Deborah megrázta a fejét.
- Nem félek tőled?
Jamie Deborah felé nyújtotta a kezét.
- Akkor segíts! - Megfogta a lány kezét, és berántotta maga melle.
Deborah a fiúra esett, újra visszakényszerítve őt a víz alá.
- őrült! - sipított Deborah, ahogy prüszkölve és pislogva felállt.
Jamie nevetve megborzolta a lány vizes fürtjeit. Deborah válaszul a
vízbe csapott és nagy igyekezettel fröcskölni kezdte a fiút.
- Nesze! Nesze!
Jamie elfordította a fejét, tenyerét az arca felé tartotta, s pár
lépésre megközelítette a lányt. Elkapta a derekát, és lerántotta
magával a vízbe. Kétszer átfordultak a lendülettől, aztán Deborah
lihegve felült. Kisimította arcából vizes haját, s ránevetett Jamie-re.
- Most nézd meg, hogy nézek ki! - panaszkodott, és újra a vízbe
csapott.
- Mint Shakepeare makrancos hölgye! - vágta rá nevetve Jamie.
Felállt, s Deborah felé nyújtotta a kezét. - Gyere, mert megfázol.
Deborah elfogadta a feléje nyújtott kezet.
- Ha félsz, hogy megfázom, mi a fenének rántottál bele? - tettetett
haraggal kicsavarta hajából a vizet és megrázta fejét, szeme
sarkából Jamie-t figyelte. - Őrült! - morogta.
- Mit mondtál?
Deborah szeme pajkosan megcsillant, s kacagva megismételte.
- Őrült! Őrült! Őrü..
Jamie elkapta a lány derekát, magához rántotta, és forrón
csókolni kezdte. Deborah előtt egy pillanatra minden elsötétült, a
külvilág zajai távoli, tompa hangoknak tűntek, s hagyta, hogy
sodorják az események. Mindaddig, amíg Jamie forró fejjel olyat
nem tett, ami észre térítette őt. Megragadta a fiú csuklóját, és eltolta
a kezét.
- Térj észre!
 Jamie újabb csókkal némította el, közben szabaddá tette a lány
vállát.
Deborah minden erejét összeszedve eltolta magától a fiút.
- Nem vagy normális! - ordította. Komolyan félni kezdett ii»le, s
remegve próbált szabadulni az ölelésből. - Hagyjál! Engedj el!
Engedj el, mert sikítok! - hangja egyre kétségbeesettebb lett, s
ahogy szabaddá tudta tenni a kezét, arcul ütötte Jamie-t. Remegve
hátrált pár lépést és visszahúzta ingét a vállára.
- Ne haragudj, megijedtem - mondta reszkető hangon, könnyes
szemmel.
Jamie lehajtotta a fejét, nem szólt egy szót sem. Elfordult, s a víz
alá állt, mintha csak zuhanyozna. Hagyta, hogy arcába verődjenek a
hideg vízcseppek.
Deborah kihátrált a vízből, s leült a szökőkút peremére.
Aztán Jamie is kijött a vízből, cigarettát vett elő, meg akarta
gyújtani, s csak ekkor jutott eszébe, hogy átnedvesedett az is.
Deborah a szeme sarkából figyelte a kínlódását. Nem állta meg
nevetés nélkül.
Jamie dühösen fordult felé, s néhány percig csak nézte a kacagó
lányt, Aztán leült mellé, átkarolta a vállát. Homlokon csókolta, és ő
is elnevette magát.

Deborah csak késő délelőtt bújt ki az ágyból, akkor sem

önszántából, hanem mert anyja az edényeket csapkodta odakint.
Álmos szemmel botorkált ki a konyhába. Joan dühös pillantással
mérte végig a lányát.
- Olyan vagyok, mint egy kifacsart... - nyögte az asztalra borulva
Deborah.
- Vizes rongy - vágott a szavába az anyja.
Deborah felkapta a fejét.
- Esett az eső.
- A kimosott ruha sincs olyan vizes mikor kiveszem a
mosógépből, mint amilyen te voltál, mikor hazajöttél! Más ember
igyekszik haza, ha esik az eső! - Joan a mosogatóba dobta a
szennyes edényt. A csörömpölésre fájdalom hasított Deborah
fejébe. Válla közé húzta a fejét, s lehunyta a szemét.
 - Az egész lépcsőházat fel lehetett volna mosni annyi vízzel,
amennyi kicsöpögött a ruhádból! - Joan felemelte mutatóujját, hogy
nagyobb nyomatékot adjon szavainak, s folytatta. - És hajnalban
méltóztattál hazajönni! Hajnalban!
- Ne haragudj, anya! - mondta csendesen Deborah, majd
hozzátette. - Olyan jól éreztük magunkat. Jamie rendes srác és...
Joan a lánya szavaiba vágva felemelte a hangját.
- Az a fiú, aki hajnalban kíséri haza a lányt, nem lehet rendes!
- Jó, majd legközelebb megvárjuk, míg kivilágosodik!
- Én a te korodban...
- Nem érdekel mi volt a te korodban! Ez a kilencvenes évek, nem
a hatvanas!
- A gyerek akkor és most egyformán beüthet!
- Ha erre voltál kíváncsi miért nem ezzel kezdted? Ha tudni
akarod, nem feküdtem le vele!
Veszekedésüket a csengő hangja szakította meg. Deborah
azonnal felpattant, hogy ajtót nyisson. Anyja még utána kiabált.
- Rendes lány akkor sem hajnalban jön haza!
- Akkor nem vagyok rendes, és kész!
- De hát hol voltál olyan sokáig?!
- Egy szökőkútban! - vágta rá Deborah, s kinyitotta az ajtót. Lisa
láttán megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Ó Lisa! Megmentettél a világ végétől! Gyere be!
Így még soha nem örült barátnőjének. Bevezette a szobájába, de
az ajtóból még visszafordult, hogy egy puszit küldjön az anyjának,
aztán behúzta maga mögött az ajtót.
- Mi a baj? - kérdezte Lisa, hogy leült a forgószékbe. -Az egész
lépcsőház visszhangzott a hangotoktól.
Deborah hanyag vállrándítással válaszolt.
- Hajnalban jöttem haza.
- Remélem semmi ostobaságot nem csináltál?! - Lisa arca komoly
volt.
Deborah leült barátnőjével szemben az ágyra.
- Kérlek ne kezdd már te is! - Aztán észrevette Lisán, hogy valami
nincs rendben. - Mi van veled? - kérdezte.
Lisa nagyot sóhajtott, s idegesen elkapta a tekintetét.
- Baj van - mondta kurtán, nagyot sóhajtva.
 - Veled? - Deborah hitetlenkedve rázta a fejét. - Veled van baj?
- Igen, igen - bólogatott hevesen Lisa, majd barátnője szemébe
nézett. - Terhes vagyok.
Hosszú csend követte a két szót. Lisa kínosan érezte magát,
ahogy Deborah tátott szájjal meredt rá. Aztán megrántotta a vállát,
mintha nem is érdekelné.
- Nem nagy dolog! - magára erőltetett egy mosolyt, de szemében
már megjelentek az első könnycseppek. Elfordította az arcát. -
Terhes vagyok. Másnak is volt már abortusza ...
- Nem akarod megtartani? Miért?
- Deborah, az Istenért, hová szüljem, megmondanád? - tört ki
Lisa zokogva, s az asztalra borult.
Deborah megsajnálta barátnőjét, mögéje lépett, s megsimogatta
Lisa haját.
- Bőgd csak ki magad - mondta. - Szóval otthon nem is tudják?
Lisa válaszképpen megrázta a fejét.
Deborah megfogta a lány vállát, s maga felé fordította a zokogó
Lisát.
- Én akkor is meggondolnám, hogy megtartom-e vagy elvetetem.
Nem egy ismerősöm bánta már meg az abortuszt, mert aztán a
következő terhessége nem maradt meg. Felelőtlenség lenne
elhamarkodni a döntést. Elvégre az már egy pici élet!
- Akkor mi a fenét csináljak? - szipogta Lisa a szemét törölgetve.
- A gyerek apja tudja?
Lisa bólintott.
- Igen, tudja. Vállalja, de rám bízza a döntést.
- Hát akkor mit vagy úgy oda? Garry az a discóból?
- Nem - vágta rá Lisa azonnal, az arca elárulta, hogy nem akarja
felfedni az apa kilétét.
- Egyébként teljesen mindegy, az a fő, hogy vállalja.
- De én félek - nyögte Lisa. - Félek, hogy nem leszek képes
felnevelni! Hogy nem leszek jó anya! Debby én csak tizenhat éves
vagyok!
- Ugyan, Lisa! - Deborah bátorítón barátnőjére mosolygott. - Ilyen
félelmei minden kismamának vannak az első gyereknél, legyen akár
harminc, akár tizenhat éves - nagyot sóhajtva széttárta a karját. - De
nem akarlak befolyásolni, a döntés a tied.
 Deborah fogkrémtől habzó szájjal csapott le a telefonra. Jamie
hangja hallatán felkapta a készüléket és bement a szobájába.
Lábával becsapta maga mögött az ajtót, és felkuporgott az ágyra.
- Szia - súgta a telefonba, az arca sugárzott a boldogságtól.
- Ráérsz délután? - kérdezte a fiú.
Deborah bólintva válaszolt.
- Igen, miért?
- Be szeretnélek mutatni a szüleimnek.
- Hogy mit akarsz?
- Bemutatni a szüleimnek - ismételte meg Jamie.
- Miért?
- Egyszerű és komoly oka van. Szeretlek.
- Jézusom! - Deborah nagyot fújva beletúrt a hajába. - Muszáj? -
nyögte.
- Szeretni?
Deborah felnevetett.
- Nem! Elmenni... elmenni a szüleidhez. Muszáj?
- Szeretném, ha megismernének.
- És ők is szeretnék?
- Beszéltem velük.
Deborah rövid gondolkodás után ajkába harapva válaszolt.
- Rendben.
- Komoly?
- Igen, komoly. Mikor?
- Úgy négy körül érted megyek...
- Ne! - vágott a fiú szavába. - Találkozzunk a sarkon.
- Akkor négykor várlak a sarkon.
- Ott leszek. Szia!
- Szia!
Letette a kagylót, felállt, s mielőtt kiment volna a folyosóra,
kikukucskált a résnyire nyitott ajtón. Aztán gyorsan visszatette a
készüléket.

Joan a szeme sarkából figyelte a lányát, ahogy készülődött. Nem

kérdezte, hogy hová megy. Bízott benne, hogy Deborah közli majd
vele. Deborah azonban csak egy pillantást vetett magára az
előszoba tükrében, és elindult az ajtó felé.
- Hová mégy? - szólt utána Joan.
Deborah hanyagul rántott egyet a vállán.
- Lisához - s még hozzátette. - Megbeszéltük.
- Mikor jössz haza?
- Nem tudom - mondta Deborah, s hogy elkerülje a további
kérdezősködést, sietve kilépett az ajtón.
Joan nagyot sóhajtott, s egy darabig még nézte a becsapott ajtót.

Jamie megkocogtatta órája számlapját.

- Már azt hittem, hogy meggondoltad magad és nem jössz.
Átölelte és megcsókolta a lányt.
- Dehogy gondoltam meg magam - rázta a fejét Deborah. - Bár
bevallom, egy kicsit izgulok.
Jamie leintett egy taxit, betessékelte Deborah-t, majd maga is
beült. Megfogta a lány kezét.
- Ne izgulj, biztos kedvelni fognak - bíztatta.
- És ha nem? És ha azt fogják mondani, hogy többet ne találkozz
velem, mert...
- Soha! Ilyet nem kérhetnek tőlem, mert úgysem fogom
teljesíteni. Nem hagylak el soha! - rázta a fejét Jamie.
A Price-villa elé értek. Deborah csillogó szemmel nézte a
gyönyörű épületet.
- Irtó klassz! - bólintott elismerően.
Jamie átfogta a lány vállát, s rámosolygott.
- Hát még belül! Gyere!
Ahogy beléptek a kapun, egy skót juhászkutya szaladt feléjük.
Deborah megszorította Jamie karját.
- Jaj! Szólj neki, hogy menjen el!
- Ugyan! Nem bánt - Jamie leguggolt a kutyához, megsimogatta,
majd újra felegyenesedett, s az állatra mutatott.
- Ő a legjobb barátom - aztán gyorsan hozzátette. - De persze
csak utánad.
Alig léptek be az ajtón, egy dörgő hang szólt ki az egyik szobából.
- Te vagy az, Jamie?!
- Igen, apa.
 - Gyere be - ordította a férfi.
Jamie idegesen pislogni kezdett, habozott, hogy eleget tegyen-e
apja parancsának. Deborah gyomra is remegni kezdett,
megszorította a fiú kezét.
- Azt mondtad szeretnének megismerni - súgta. Valahogy nem
úgy fest, hogy vártak.
- Meddig várjak még?! - a hang türelmetlenné vált.
Jamie nagyot nyelt, lassan eleresztette Deborah kezét.
- Mindjárt jövök - mondta halkan, és bizonytalan léptekkel
elindult a szoba felé.
- Mit képzelsz te magadról?! Tisztában vagy vele, hogy milyen
kárt csináltál?
- Sajnálom...
- És akkor kell megtudnom, mikor kiküldik a számlát?
Összetöröd a kocsit, és én fizessem ki a javíttatást? Mégis, hogy
gondolod ezt?
- Majd én kifizetem...
- Igen?! És miből? Az én pénzemből!
- Nem. Dolgozni fogok...
- Szóval még az iskolát is ott akarod hagyni?
- Nem, csak azt mondtam, le fogom dolgozni...
- Mégis hogyan? Megmondanád? Azt hittem elég érett vagy már
egy kocsihoz! Volnál szíves elmesélni, hogy mi is történt?
- Apa kérlek...
- Semmi kérlek! Egy vagyonba került az a kocsi!
- Nem én kértem, hogy vedd meg! - emelte fel váratlanul a
hangját Jamie.
- Ez még nem ok rá, hogy össze is törd!
- Nem én törtem össze...
- Tudom! A részeg huligán haverjaid! Az ember a rokonait nem,
de a barátait megválogathatja!
- Igen. Sajnos én nem választhatok másik apát!
- Micsoda?
- Hallgass meg! Legalább most az egyszer! Szóltam, hogy
elhozom a barátnőmet, bemutatni. Semmi kifogásotok nem volt
ellene. Legalább ne most támadtál volna nekem...
- Hadd tudja csak meg, hogy miféle alak vagy!
 - Ezt majd ő eldönti! Muszáj lejáratnod előtte? - ordította Jamie, s
kiviharzott a szobából. Karon ragadta a remegő Deborah-t, s
felvonszolta a szobájába.
- Fáj! - szisszent fel Deborah, ahogy a szobába értek.
Jamie elengedte, s nem is figyelve rá lázasan pakolni kezdett.
- Mit csinálsz? - kérdezte Deborah.
- Itthagyom ezt a kócerájt!
- Jamie, ne csináld...
- Nem értesz meg te sem? Itt soha nem fognak emberszámba
venni!
Deborah védekezőn emelte maga elé a kezét.
- Oké, nem szóltam egy szót sem. Pakolj nyugodtan. De miért épp
mostanra kellett időzíteni...
- Nem én időzítettem mostanra, hanem az apám - vágott a
szavába Jamie, közben begyömöszölte a ruháit egy sporttáskába. Az
ajtóban megjelent az apja.
- Hová mégy? - dörögte a férfi, s csak futó pillantást vetett
Deborah-ra.
- Oda, ahová akarok! - Jamie nem nézett az apjára, csomagolt
tovább.
- Tisztességesen felelj, ha kérdezlek!
- Meg sem hallgattál soha! - ordította Jamie. - Sosem hallgatsz
meg senkit! Az apád is csak addig volt jó, amíg felemelt a
bársonyszékedbe, aztán már fütyültél rá! Ott fog megrohadni a
patkányok között abban a büdös bérházban!
Jamie arcán hatalmas pofon csattant, megpördült, s egy széket
magával rántva nekiesett a könyvespolcnak. Deborah a rémülettől
pislogva hátrálni kezdett, remegő kézzel gyűrögette a kézitáskáját.
- Jamie! - szakadt fel Deborah-ból a kiáltás, ahogy a fiú felemelte
a fejét, s meglátta arcán a vért. Leguggolt mellé, remegő kézzel
zsebkendő után kutatott, és törölgetni kezdte a fiú orrából szivárgó
vért.
Az apa szó nélkül kifordult a szobából.
- Hagyjál! - Jamie ellökte Deborah kezét.
- Vérzel!
- Tudom - morogta Jamie, és végighúzta orra alatt a kezét. - A
rohadék! - sziszegte és beletörölte kezét a nadrágjába.
 - Ne beszélj így, elvégre az apád!
- Ez egy vadállat!
- Jamie...
A fiú felállt és belenézett a lány szemébe.
- Eljössz velem? - kérdezte.
Deborah rövid gondolkodás után bólintott.
- Igen.
Jamie belenézett a barna szempárba és ránevetett a lányra.
Megfogta a kezét, vállára vetette a táskáját, s elindultak lefelé.
A lépcső mellett ott állt az apja. Apa és fia egy darabig
farkasszemet néztek, aztán a férfi dühösen sarkon fordult.
Deborah megkönnyebbülten sóhajtott fel, érezte, hogy Jamié
biztatón megszorítja a kezét.
Ahogy kiértek a villából a kutya szaladt feléjük. Jamie szomorú
tekintettel nézett le rá.
- Te maradsz, haver.
Az, mintha csak értette volna a fiú szavait, vakkantott egyet, majd
szomorúan lehasalt.
- Sajnálom itthagyni - mondta csendesen Jamie.
- Mindig ilyen az apád? - kérdezte Deborah.
Jamie rántott egyet a vállán.
- Igaza van, hogy felelőtlen vagyok - mondta csendesen. - De más
hangnemben is közölhette volna. Gyere, üljünk be egy taxiba.
- A kocsi egy magas bérháznál állt meg. A lámpa itt nem
világított. Deborah, ahogy kiszállt a kocsiból csak az összetört
lámpabúra megmaradt darabjait látta a falak közt beszűrődő
holdfénynél.
- Egek! - sóhajtotta. Megborzongott a helytől, kísértetiesnek,
félelmetesnek látta a kopott vakolatú, magas bérházat. A törött
ablakokon fütyül a szél, valahol hangosan kiabáltak. Deborah tett
pár lépést, s azonnal belesüllyedt a sárba.
- Itt minden csupa mocsok! - mondta undorral.
- Az - bólintott egyetértően Jamie. - Vigyázz, itt beszakadt a járda.
Egy deszka volt helyette, de ellopták...
- Gyakran jársz ide? - kérdezte Deborah.
- Aha.
- Jézusom, minden mozog alattam!
 - Add a kezed! - Jamié a lány felé nyúlt, de mielőtt meglóghatták
volna egymás kezét, Deborah térdre esett a sárban.
- Ilyen nincs! - nyögte fájdalmas fintorral. - Ez is csak velem
történhet meg!
Jamie belegázolt a boka felett érő sáros vízbe és felhúzta
Deborah-t.
- Nagyapának van egy klassz kandallója, majd ott megszáradsz.
Jamie megverte öklével az ajtót.
Deborah egy pirospozsgás, ősz hajú öregemberrel találta
szemben magát. Azonnal megállapította, hogy Jamie a szemét
nagyapjától örökölte. Az öreg szeme még mindig fiatalosan
csillogott.
- Jaj, kis ázott verebeim! - az öreg szélesre tárta előttük az ajtót. -
Gyertek, gyerekeim - arca mosolygott, s pajkosan rákacsintott
unokájára, ahogy elhaladt mellette Deborah. Aztán a fiú orrára
mutatott. - Apád húzott be egyet? - megcsóválta a fejét. - Nem való
annak a gyerek, már akkor megmondtam, mikor megszülettél! Nem
tud bánni a gyerekekkel.
Jamie egyenesen a kandallóhoz ment. Ledobta táskáját és tett a
tűzre. Leguggolt, kezét a meleget adó lángok fölé tartotta.
- ő Debby - mondta hátra sem nézve.
Az öreg kezet nyújtott Deborah-nak.
- Üdvözöllek, én Paddy vagyok.
- Deborah Hill - a lány kezet fogott Paddyvel, és bátortalan
léptekkel körbejárta a szobát. Ahogy közelebb lépett a fényhez, az
öreg összecsapta a kezét.
- Jaj, szegénykém! Hát beleestél a sárba? Csinálok egy jó forró
teát. Addig szárítkozzatok meg. - Azzal kitotyogott.
Jamie csak most nézett hátra Deborah-ra.
- Gyere, melegedj meg - intett a fejével.
- Ragadok a sártól - mondta Deborah, ahogy végignézett magán.
- Hát vesd le a ruhádat! Adok valami szárazat - Jamie ölébe kapta
a táskáját, s kotorászni kezdett benne.
- Ne fáradj! - szólt rá Deborah.
Jamie vastag, bő pulóvert húzott elő.
- Ez elég meleg lesz.
Deborah megrázta a fejét.
 - Nem, nem. Mondtam, hogy nem kérem.
Paddy lépett be kezében tálcát tartva. Szemét le sem vette a
csészékről. Meg-meg torpant, ha valamelyik csúszni kezdett.
Deborah kivette az öregember kezéből a tálcát.
- Hová tegyem? - kérdezte.
Paddy legyintett.
- Ahová akarod - majd mintha összebeszéltek volna az
unokájával, így folytatta. - Meg fogsz fázni, kicsi lány. Tiszta sár
lettél.
- Majd megszáradok - Deborah vállat vont, aztán Jamie-re nézett,
aki védekezőn tárta szét a kezét.
- Nem beszéltünk össze - súgta Jamie.
Paddy nem adta fel olyan hamar, mint az unokája.
- Hozok valami meleg hol...
- Én már találtam neki! - vágott a nagyapja szavába Jamie és
felmutatta a pulóvert. Paddy bólintott, és indult, hogy
visszavonuljon a szobájába. Az ajtóból egy pillanatra visszafordult.
- Aludjatok jól - mondta sejtelmes mosollyal.
Deborah Jamie-re sandított.
- Honnan veszi, hogy én itt fogok aludni?
Jamie megköszörülte a torkát, felállt s elindult a fürdőszobába.
- Én veszek egy forró für...
- Azt kérdeztem, honnan veszi...
- Próbálj taxit hívni ilyenkor, vagy talán nekivágsz gyalog?
- Jamie, én haza akarok menni...
- De hogyan?
- Jamie! - nyögte Deborah, de Jamie ekkora már behúzta maga
mögött az ajtót.
Deborah lemondóan legyintett, aztán szemezni kezdett a
pulóverrel. Hallotta, hogy Jamie odabent mosakodik.
Döntött.
Épp kezdte lehúzni vizes ingét, amikor Jamie váratlanul kilepett
a fürdőszobából. Deborah villámgyorsan maga elé kapta az inget.
- Bocs - mondta kurtán a fiú és elfordult.
- Azt hittem fürdesz - mondta zavartan Deborah.
- Oké, már itt sem vagyok - mondta Jamie.
 Deborah hallotta, hogy csapódik az ajtó, válla felett
hátrasandított, aztán gyorsan lecserélte az inget a pulóverre. Kibújt
a szoknyájából is, visszakuporodott a tűz mellé, s a bő pulóvert
ráhúzta a lábára. Az egész lány elfért a kötött ruhadarabban, és úgy
nézett ki, mintha egy zsákban kuporogna, s csak a feje lenne kint
belőle. Kortyolni kezdte a párolgó teát, és belebámult a tűzbe. Egész
testében érezte, hogy átfázott.
Igazuk volt. Előbb kellett volna átvedlenem ebbe a száraz göncbe
- gondolta. Aztán eszébe jutott Lisa, hogy terhes és megpróbálta
elképzelni nagy hassal, de nem ment.
A fürdőszoba ajtaja kinyílt, s megjelent mezítelen felsőtesttel,
szakadt, kopott farmerban Jamie. Egy pillanatra megállt, nézte a
tűzbe bámuló lányt, aztán elindult felé. Deborah felnevetett.
- Jézusom, hogy nézel ki?
- Szeretem ezt a nadrágot - vont vállat Jamie. - Egy darabig volt
türelmem telerakni foltokkal, aztán abbahagytam, és ilyen lett.
Deborah elismerően bólintott.
- Tetszik?
- Inkább azt mondom, jópofa. Ha nekem tetszik valami, azt az
utcára hordom, de ezt nem venném fel.
Jamie mosolyogva hallgatta Deborah szavait. Féltérdre
ereszkedett, kezébe vette a csészét és leült a lánnyal szemben. Egy
pillanatra elkapták egymás tekintetét, aztán Deborah újra a tűzbe
bámult.
- Nem éppen fényűző, de meghitt kis hely - jegyezte meg.
- Főleg a kapualj — biccentett Jamie, még mindig a lányt nézve.
Mohó tekintettel itta be Deborah egzotikus vonásait.
- Jól áll neked a pulcsim - mosolygott.
- Akkor nem is kapod vissza - kacsintott Deborah.
- Vedd úgy, hogy máris a tiéd. - Jamie tekintetével követte a lány
kezét, ahogy letette a csészét.
- Nagyon finom teát készített a nagyapád. - Deborah
végigsimította vizes haját, s Jamie-re nézett. - Kedves ember.
Jamie egyetértően bólintott.
- Az. Apám biztos nem rá ütött.
- Ne ítélkezz felette, nem tudhatod te milyen apa leszel.
 - Hát ha ilyen, akkor inkább felakasztom magam - vágta rá a fiú,
és fát dobott a tűzre.
Deborah tekintete végigsiklott a fiú karján. Megállapította, hogy
Jamie-nek nincsenek duzzadó izmai, mégis sportos látványt nyújt
arányos, férfias alkatával.
- Apád miért volt rád olyan pipa? - kérdezte a fiút.
Jamie rántott egyet a vállán.
- A szülinapomra kaptam tőle egy kocsit. Aztán... aztán összetört.
- Akkor törted össze magad, igaz? - Deborah megpróbálta
kitapogatni Jamie fájó pontját.
A fiú nagyot nyelt és bólintott. Egy darabig kínos csend volt,
aztán Jamie úgy döntött, hogy elmond mindent Deborah-nak.
- Nyolcan voltunk. Tim, Rob, Lucy, Loreen, Sammy, John és vele
egy szőke lány. Igazából nem is vele volt, csak vele jött. Nekem
hozta. Nem ismertem, nem érdekelt, nem is volt az esetem - elhúzta
a száját, majd folytatta. - A nevére sem emlékszem, lehet, hogy meg
sem ismerném - megrántotta a vállát. - talán az agyrázkódás miatt.
Beittunk...
Deborah felvonta a szemöldökét.
- Igen, Debby, én is. Hullarészegek voltunk, egymást támogattuk
kifelé a parkolóba, ahol én hülye megmutattam nekik a kocsit.
Eldicsekedtem a szülinapi ajándékkal. A francba! - Öklével a
levegőbe csapott. - Nem lett volna szabad!
- Miért?
- Mert vérszemet kaptak! John ki akarta próbálni, én pedig
gyenge voltam ahhoz, hogy nemet mondjak.
- Gyenge?
- Gyenge és gyáva! Nem mondtam nemet, de féltettem a kocsit és
inkább én is velük mentem. Beszálltunk a kocsiba...
- Mind a nyolcan? - Deborah arcvonásai megkeményedtek.
Jamie bólintott.
Deborah-n borzongás futott végig. A történet, amit Jamie mesélni
kezdett, akár apja halálának előzménye is lehetett volna.
Jamie megnedvesítette kiszáradt ajkát és folytatta.
- John rengeteget ivott... akárcsak mi, de benne a részegség
agresszivitással párosult. Össze-vissza csalinkázott, már attól
féltem, frontálisan ütközünk valakivel. Amikor rászóltam
lehurrogott, és felkapcsolta a magnót. Ordibáltak, kézről kézre járt a
pia, amit magukkal hoztak. A járókelők is felfigyeltek ránk. Egyszer
még a járdára is felszaladtunk...
- És elütöttetek valakit - vágott a fiú szavába remegő ajkakkal
Deborah.
Jamie kérdőn ráemelte a tekintetét.
- Nem, de ekkor már elegem lett belőlük és...
Deborah szemei előtt megelevenedett a történet, hirtelen eszébe
jutottak a felügyelő szavai. Jamie-re már nem is figyelt.
„Többen ültek a kocsiban, úgy hatan-heten... A társaság erősen
ittas állapotban volt... a kocsi őrült sebességei száguldozott, és néha
áttért a másik sávba. Hangoskodtak, végigordibálták és dudálták az
utat."
Jamie összeráncolta homlokát.
- Figyelsz te rám egyáltalán?
- Igen - bólintott Deborah. - Folytasd csak.
- Szóval a balesetin ébredtem fel.
- És a férfi?
- Milyen férfi?
- Akit elütöttetek és otthagytatok! - ordította hisztérikusan a
lány.
- Debby! Mi nem gázoltunk el senkit!
Deborah szaporán vette a levegőt, ajkába harapott és kitört
belőle a zokogás.
Jamie letette az üres csészét, s átfogta a lány vállát.
- Ne haragudj, elfelejtettem, hogy az apád... Olyan disznó voltam
mint azok, akik elgázolták, igaz?
Deborah szipogva emelte fel a fejét és a fiú szemébe nézett.
- Semmi baj, Jamie. Nem csak ti lehettetek akkor részegek. A
felügyelő is azt mondta, hogy rengeteg almazöld BMW van.
Jamie a lány könnyes szemébe meredve, alig hallhatóan suttogta.
- Igen, rengeteg van... - Nagyot nyelt, két tenyerébe fogta a lány
arcát. - ígérd meg, hogy soha nem fogsz elhagyni!
- ígérem - mondta Deborah és letörölte a könnyeit.
- Szeretsz?
- Igen.
- Nagyon?
 - Nagyon.
- És mindig szeretni fogsz?
- Igen, de mi ütött beléd hirtelen?
- Esküdj meg! - követelte Jamie kétségbeesetten. Deborah egy
darabig nézte a könyörgő szempárt, megpróbálta kiolvasni belőle,
hogy mi zaklathatta fel így a fiút.
- Esküszöm - suttogta, és Jamie vállára hajtotta a fejét. A fiú
magához szorította, és a lány érezte, hogy egész teste remeg.
- Mi van veled? - kérdezte és eltolta magától a fiút.
- Semmi... azt mondtad szeretsz... vagy nem?
- De.
- Meg is esküdtél rá!
- Meg.
Jamie elfordult a lánytól, szaporán kapkodta a levegőt.
- Jamie - Deborah bátortalanul megérintette a fiú vállát. - Ha az
apám esete zaklatott fel ennyire...
- Mi is lehettünk volna, nem?
- Az előbb azt mondtad, hogy nem ütöttetek el senkit -Deborah
arcizmai megfeszültek. - Vagy mégis...?
- Debby, ugye bízol bennem? - Jamie nagyot nyelt. Deborah a
fiúra mosolygott.
- Ne beszéljünk erről többet. Neked is fáj, és nekem is. Rendben?
- Rendben - Jamie beletúrt a lány dús hajába, s kiszabadította
barna fürtjeit a pulóver alól.
- Gyönyörű vagy - suttogta, s belefúrta arcát a zuhatagként
leomló hajba.
Deborah-t kellemes remegés járta át, de hirtelen eszébe jutottak
Lisa szavai.
„Terhes vagyok."
- Jamie, ne! - megpróbálta eltolni magától a fiút, de az szorosan
ölelte és forró csókokkal halmozta el. Deborah-nak eszébe jutott
Paddy.
- Bejöhet a nagyapád! - hadarta.
Jamie megrázta a fejét.
- Altatóval alszik - motyogta, és tovább csókolta a lányt. Lehúzta
válláról a pulóvert, s hogy tovább nem engedett az anyag,
belemarkolt, és szétszakította a vállvarrást.
 - Örült! - sikította Deborah. Hiába hadakozott, Jamie egyre
erősebben szorította, és magával rántotta a puha állatbőrre. Amikor
Jamie teljes súlyával ráfordult, Deborah nem tiltakozott tovább,
csak a szívére hallgatott.

Joan nyugtalanul toporgott a telefon mellett. Várta, hogy Lisát az

anyja a telefonhoz hívja.
- Deborah mikor jött el tőletek? - kérdezte türelmetlenül.
- Nem ment el.
- Még ott van? Akkor küld a telefonhoz...
- Nem ment el, mert itt sem volt - vágott szemtelenül az asszony
szavába a lány.
- Nem tudod hová ment?
- Nem. Elvégre nem én vagyok az anyja.
Joan vett egy mély lélegzetet, aztán úgy döntött, nem tölti ki a
szemtelen kamaszon a mérgét.
- Köszönöm...
- Ne aggódj, biztos valamelyik osztálytársánál van - jegyezte meg
csendesen Zak.
- Vagy megint azzal a fiúval!
- Mi kifogásod van ellene?
- Az, hogy Price!
- Miért baj az, hogy Price?
- Mit mondott az imént a felügyelő? Na hogy hívják a kocsi
tulajdonosát?
- Edward Price - bólintott Zak. - Na és? Ahogy sok BMW van, úgy
lehet sok Price is. Nézd meg a telefonkönyvet, nem minket hívnak
egyedül Hillnek.
- Teljesen elveszi az eszét az a fiú!
- Inkább az eszét vegye el...
- Te, ne szemtelenkedj! - Joan megemelte a kezét, mire Zak
elkapta a csuklóját és arcon csókolta anyját.
- Nem féltem én Debbyt, anya. Elég tüskés ahhoz, hogy megfelelő
távolságban tartsa magától a fiúkat - nyugtatta anyját Zak.
- Te nem láttad, hogy simogatta a telefonzsinórt, mikor beszélt
vele!
 - Ő a drótot simogatja, te toporogsz a telefon mellett, én kaparom
a falat. Mindenkinek megvan a maga szokása. Ne aggódj, feküdj le és
próbálj aludni. Nem lesz semmi baj.

Deborah óvatosan nyitotta az ajtót, nehogy felébresszen valakit,

de arra nem számított, hogy anyja egész éjjel le sem feküdt. Amikor
belépett ott állt előtte az ajtóban, és egy darabig szótlanul nézték
egymást. Joan szeme fáradt és álmos volt, ugyanakkor szikrázott a
dühtől.
- Ne haragudj... - kezdte volna kimagyarázni magát Deborah, de a
következő pillanatban hatalmas pofon csattant az arcán.
Joan hisztériásán beleordított a lánya arcába.
- Hol voltál?
- Mondtam, hogy...
- Kerestelek! Lisa azt mondta, egyáltalán nem voltál nála! Miért
hazudsz nekem? Hát ezt érdemlem? Hiába, nem bírok veletek
egyedül! Mindenki megy a saját feje után! Velem nem törődtök,
pedig nekem is szükségem lenne társaságra!
Egyedül érzem magam! - Joan zokogva bemenekült a szobájába,
és becsapta maga mögött az ajtót.
Zak kinyúlt trikóban, kopott farmerben állt a hűtőszekrénynél,
épp egy dobozos sört bontott fel. Becsapta a hűtő ajtaját és húgára
mosolygott.
- Rossz napja van, ne vedd a szívedre.
- Azért van így kiborulva, mert nem aludtam itthon az éjjel?
Zak hanyagul levágta magát a székbe, s az asztalra dobta lábát.
- Green telefonált - mondta kurtán.
- Az a rendőr?
A fiú bólintott.
- Megtalálták a kocsit.
Deborah szeme izgatottan felcsillant.
- Hol?
- Egy szerelőműhelyben, két utcával odébb...
- A tulaj?
- Ez az, ami felizgatta anyát.
- Miért?
- Edward Price!
 Deborah lehunyta a szemét, hátát a falnak vetette.
- Istenem, ne tedd ezt velem!
- Ugyan már! - Zak felállt, s a húga mellé lépett. - Rengeteg Price
van. - Végigsimította húga karját, és biztatóan rámosolygott.
Deborah bólintott.
- Igen, sok van. De túl sok a véletlen egybeesés is.
- Hogyhogy?
- Nem tudom - mondta, és hirtelen elhatározással hozzátette. - De
megtudom! - ezzel kirohant a lakásból.
Zak hiába kiabált utána, a lány nem hallotta már. Mire leért az
utcára, úgy döntött, megosztja a titkát Lisával. Izgatott volt, örült is,
meg félt is. Örült, hogy végre megtudhatja, ki okozta az apja halálát,
de rettegett, hogy ez a valaki esetleg Jamie volt. Leintett egy taxit, s
miközben Lisáék felé tartott, agya lázasan dolgozott.
Ja Jamie-ék voltak, mi a fenét csináljak? Istenem, ne tedd ezt
velem! Ajkát harapdálva, összekulcsolt kézzel ült, és megpróbálta
visszatartani a könnyeit. Amikor a kocsi megállt, Deborah meg sem
várva a visszajárót már szaladt is fel a lépcsőn. Sokáig nyomta a
csengőt míg Lisa anyja ajtót nyitott. A szeme vörösre volt sírva.
- Jó napot, Lisa? - lihegte Deborah.
A nő zokogásban tört ki, zsebkendőjét az arcához szorította.
Alacsony, kopaszodó férfi jelent meg a nő mögött.
- Negyedórája sincs, hogy érte jött a rendőrség! - hadarta.
- A rendőrség? - Deborah megborzongott. - Biztos támaszként
megmarkolta az ajtókeretet. - A rendőrség? - ismételte
hitetlenkedve.
- Igen, a rendőrség! - zokogta az asszony. A férfi újra átvette a
szót. - így járt az, aki eltűnik itthonról akár napokra! No meg egy
egész galerival kocsikázik éjjelenként! A gyerek is ki tudja melyik
szipós rongy huligáné! A te nevelésed! Látod hová vezetett a nagy
fene engedékenység?!
Deborah úgy döntött, a családi vitához semmi köze, egyáltalán
nem érdekelte, ki milyen nevelési módszerrel rontotta el Lisát.
- Köszönöm - hadarta. - Viszlát! - Azzal leszaladt a lépcsőn. Ahogy
kiért a sötét lépcsőházból a napra, hunyorogva nézte az autókat, lát-
e taxit. Aztán lassan elindult a buszmegálló felé.
 Lisa és a rendőrség? Hihetetlen. De hát miért? Vagányko-dott
ugyan, de ez csak a látszat volt. Mi a fenét csinálhatott? Az apja azt
mondta részeg srácokkal kocsikázott éjszaka... istenem, Jamie! A
szőke lány, akit említett! Nem! Nem! -gondolta. A buszvezető
hangjára figyelt fel.
- Mi van, kislány? Maga milyen buszra vár? Itt nem áll meg más.
- Bocsánat - hadarta zavartan, s felkapaszkodott.
Lisa talán nem is tapintatból lépett le. Nem akart találkozni
Jamie-vel. De miért nem? Volt köztük valami? - tépelődött magában.
A busz megállt. Deborah úgy elgondolkodott, éppen hogy le
tudott szállni. Az út másik oldalán egy tábla az autójavító műhelyt
hirdette. Átvágott a parkoló autók között és átsietett az úttesten.
Tekintetével az almazöld BMW-t kereste, de a sok javításra váró és
elkészült kocsi között egyet sem látott. Bátortalanul odalépett az
egyik szerelőaknában dolgozó férfihoz.
- Bocsánat, érdeklődni szeretnék egy kocsi felől.
- A magáé?
- Nem, egy ismerősömé - vágta rá a lány.
A férfi kimászott az aknából, olajos kezét beletörölte a
nadrágjába.
- Miről van szó?
- Egy almazöld BMW. Totálkárosan hozták be.
- Emlékszem - bólintott a szerelő. - Az előbb jött érte a gazdája...
- Hol van? Elment már?
- Nem. Ha siet, az irodában még találkozhat vele...
- Köszönöm! - hadarta Deborah, és szaladni kezdett az épület
felé.
Az almazöld BMW éppen akkor gördült ki a kapun. Ablakán
visszaverődött a fény, nem lehetett látni a kocsi vezetőjét. Deborah
addig nézett utána, amíg le nem kanyarodott a kereszteződésnél, és
végleg eltűnt a szeme elől. A rendszám ott lebegett a szeme előtt, jól
emlékezetébe véste.
- Parancsol valamit? - a hangra sarkon fordult.
Egy harminc év körüli szerelő állt előtte.
- Annak a BMW-nek a tulajdonosa érdekelne - hadarta Deborah, s
abba az irányba mutatott, amerre a kocsi elhajtott.
- Megmondaná ki vezette a kocsit? - kérdezte.
 - Price úr. De miért érdekli? Felvilágosítást nem adhatok csak
úgy...
- Fiatal, magas, barna hajú? - kérdezett tovább Deborah.
- Nem - rázta a fejét mosolyogva a férfi. - Ötvenes üzletember.
Magas, de őszülő... törzsvendég. Mindig idehozza a kocsiját, ha
valami baj van vele.
Deborah a férfi szavai hallatán megkönnyebbülten felsóhajtott.
Mosolyogva megköszönte az információt.
A férfi fejcsóválva nézett a távozó lány után.

Deborah az ágyán hasalt, egy könyv felett. Hiába próbált olvasni,

fogalma sem volt, hogy miről is szólhat a könyv. Nagyot sóhajtva
eltolta maga elől, és a karjára hajtotta fejét. Ha akarta, ha nem a
rendszám lebegett a szeme előtt. Nem tudta elfelejteni. Lehet, hogy
Lisa volt a kocsi egyik utasa? A szőke lány, akit az a fiú Jamie-nek
vitt?
- Debby - Zak benyitott a szobába. - Jössz vacsorázni?
- Nem tudok - rázta a fejét. - Egy falat sem menne le a torkomon.
- Mi a baj?
- Sok minden.
Zak leült az ágy mellé a szőnyegre, kezével átfonta a tér-dét.
- Öntsd ki a lelked, hugi!
- Sok dolog egybevág, és ami a legszörnyűbb, egyre többen
keverednek bele.
- Kik?
- Például Lisa.
- Hogy jön ide a barátnőd?
Deborah nagy levegőt vett.
- Akkor kezdtem gyanakodni, amikor Jamie elmesélte a
születésnapi buliját. Mintha csak apa halálának az előzményeit
mondta volna el. - Deborah a semmibe meredve folytatta. -
Elmesélte, hogy nyolcan ültek a kocsiban, pontosan úgy adta elő,
mint ahogy a felügyelő elmondta a szemtanúk elbeszélését. Csak
nem heten, hanem nyolcan ültek a kocsiban. Köztük egy szőke lány,
és ez Lisa is lehetett.
- Ugyan...
- Lelépett, amikor be akartam mutatni Jamie-nek!
 - És? Miért nem kérdezted meg tőle, hogy miért?
- Azt mondta tapintatból.
- Ez szerinted nem hihető?
Deborah elbizonytalanodott.
- Talán, de mi van ha tényleg ott ült a kocsiban? - erősködött
tovább.
- Debby, te tényleg csak ennyire ismered a barátnődet? Szerinted
képes lett volna otthagyni az apádat, miután a haverjai elgázolták?
És különben is, sok lány szőkíti a haját, nem ő az egyetlen. Miért
éppen ő ült volna a kocsiban?
- Igaz - bólintott Deborah kényszeredetten. El kellett fogadnia
bátyja indokait, mert azok sokkal megalapozottabbnak tűntek, mint
az ő feltételezései. - Igazad van - ismételte.
- Megpróbálhatnád más szemszögből is vizsgálni a dolgokat.
Csak akkor cselekedj, ha teljesen biztos vagy magadban, mert
elveszíthetsz egy barátnőt, és elveszíthetsz egy fiút. Egy életen át
bánni fogod, ha rosszul döntesz. Vigyázz!
Deborah megköszörülte a torkát.
- Benn voltam a műhelyben.
- És? Jutottál valamire? Láttad a kocsi gazdáját?
- Azt nem. De megtudtam, hogy üzletember, ötvenes, és tudom a
kocsi rendszámát. Csak az a baj, hogy Jamie apja is ötvenes őszülő,
magas...
- Debby! - Zak fanyalogva beletúrt a hajába. - Már megint csak a
közvetlen környezetedben keresgélsz?!
- Igazad van, de én sajnos nagyon pesszimista vagyok. Félek,
hogy elveszítem Jamie-t.
- Akkor tartsd meg!
- Hogyan, ha ő is a kocsiban ült?
- Biztos vagy benne?
- Nem.
- Akkor meg mit akarsz attól a szerencsétlentől?! Szeret téged!
- Igen, azt hiszem...
- Akkor meg ne akard a nyakába varrni csak azért, mert azon a
napon kirúgott a hámból.
Deborah elgondolkozva nézett maga elé, aztán elmosolyodott.
- Kösz szépen a bátorító tanácsokat. Klassz testvér vagy, tudod?
 Zak arcán széles vigyor jelent meg, megveregette a húga vállát.
- Én ne tudnám? Na, gyere enni!
Deborah feltápászkodott és követte a testvérét. Az előszobában
megcsörrent a telefon. Deborah megállt, egy percig csak nézte a
készüléket, aztán végre felvette.
- Hill lakás.
- Debby! - hallotta Jamie önfeledt kiáltását.
- Jamie?! - Deborah megnedvesítette kiszáradt ajkait. Be kellett
látnia, hogy Jamie mindenképpen sokat jelent a számára. - Várj egy
kicsit - súgta, majd hóna alá kapta a telefont és bement a szobájába.
Felkuporodott az ágyra. - Most már beszélhetsz!
- Mi ez a suskus? Mi a baj?
- Semmi, csak kaptam egy apait az anyámtól.
- Szegénykém. Miattam? Képzeld, apa megtört! Visszakaptam a
kocsit, és még ő kért bocsánatot. Anya is jól kiosztotta.
- Azt mondtad totálkáros lett a kocsi!
- Igen, de kész van, megjavították. Amikor összevesztünk akkor
csak a számlát dugdosta az orrom alá. Ma megtört, elment érte,
kifizette...
- Ma? - Deborah arcizmai megfeszültek. - Hol volt javításon?
- Nem messze tőletek.
Deborah leeresztette a kagylót és lehunyta szemét.
Ez nem lehet! Nem lehet! Istenem, ne tedd ezt velem! Ne tedd ezt
velem! - hajtogatta magában.
- Deborah, ott vagy még? Mi a baj?
A lány lassan újra a füléhez emelte a kagylót.
- Igen, itt vagyok - a hangja idegenül csengett, s ezt a fiú is
megérezte.
- Valami baj van? - kérdezte.
- Nem tudom.
- Hogyhogy nem tudod?
- Majd elmondom, most ne faggass! - a hangja olyan határozott
volt, hogy Jamie rövid hallgatás után halkan csak ennyit mondott.
- Oké, majd elmondod, ha jónak látod.
- Jamie..,
- Igen?
- Mi volt közted és Lisa között?
 - Milyen Lisa? Ki az a Lisa?
- Hát a szőkéd. Nem így hívták?
- Nem tudom - vágta rá Jamie. - Miért kérded?
- Volt köztetek valami?
- Nem!
- Esküdj meg!
- Deborah!
- Szóval volt.
- Most mit piszkálsz? Ha volt is, még nem ismertelek!
Deborah makacsul hallgatott. Belátta, Jamie-nek igaza van. Nem
vonhatja olyasmiért felelősségre, ami az ő kapcsolatuk előtt történt.
- Oké, hagyjuk - sóhajtotta, és újra megnedvesítette kiszáradt
ajkát.
- Mi van veled?
- Semmi, rossz napom volt.
- Mikor nincs mostanában? - jegyezte meg halkan a fiú.
- Például akkor, ha veled vagyok. Akkor nincs rossz napom -
mondta Deborah békülékenyen.
- Akkor hadd csináljak neked egy jó napot! Benne vagy?
- Mikor?
- Neked mikor jó? - kérdezett vissza Jamie.
- Holnap, de előbb szólnom kell Lisának, hogy falazzon.
- Hát szólj neki. Akkor holnap?
- Jaj, hisz Lisát elvitte a rendőrség! Majd kitalálok valamit...
- Szóval mikor?
- Kettőkor.
- Akkor kettőkor érted megyek...
- Ne! Anya pipás. Inkább lemegyek a szökőkúthoz. Oké?
- Oké. Ott leszek.
Deborah arcán újra boldog mosoly jelent meg, végigsimította a
telefondrótot, s belecsókolt a kagylóba.
- Szia!
- Szia! - Jamie viszonozta a telefonpuszit.
Deborah megkönnyebbülten sóhajtott fel. A testvére szavai
jutottak eszébe.
Ha szereted, akkor tartsd meg!
 - Megpróbálom - suttogta. - Istenem segíts! Nem akarom
elveszíteni!

Amint Joan kitette a lábát a lakásból, Deborah a telefonhoz ugrott

és tárcsázott. Izgalmában az ajkát harapdálta, alig várta, hogy a
vonal másik végén felvegyék a kagylót.
- Lisa Shelby - hallotta végre barátnője hangját.
- Lisa! Hál'ísten! Tegnap kerestelek!
- Szia, Debby - Lisa hangja más volt, mint régebben. Most
kimérten, hidegen szólt. - Mondta anya, hogy kerestél.
- Feljönnél?
Deborah kérdését néma csend követte. Aztán Lisa megszólalt.
- Nem lehet.
- Miért?
- Pakolok.
- Miért? Mi történt?
Újra feszült csend, aztán ismét a hűvös hang.
- Elköltözöm.
Deborah megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Azt hittem valami komoly baj van.
- Komoly - Debby hallotta, hogy Lisa szipog, s egy távoli hang
nógatja, hogy csomagoljon.
- Mi a baj? Mondd már el!
- Anyáék mondták, hogy elvitt a rendőrség, nem?
- De hát visszajöttél, otthon vagy!
- Még vissza kell mennem.
- Lisa, nem tudnál bővebben beszélni?
- Mit mondjak, Debby, a fenébe is?! Nem hagyhatom el a várost,
de itthonról mennem kell! - zokogta Lisa, és lecsapta a telefont.
- Szia - suttogta Deborah döbbenten, bár tudta, hogy barátnője
már nem hallja.
Amikor délután készülődni kezdett a megbeszélt randevúra, Joan
sanda pillantást vetett rá.
- Ma is reggel fogsz hazajönni? - kérdezte.
- Ugyan anya, miért jönnék haza reggel?
- Pontosan azért, amiért a múltkor.
Deborah a fejét rázva anyja felé fordult.
 - Most nyomós okom van rá, hogy időben hazajöjjek.
- Meglep - mondta fanyar mosollyal Joan. - És mi az a nyomós ok?
- A pofon, amit kaptam - Deborah cinkos mosollyal nézett
anyjára. - Különben is - rántott egyet a vállán. - Nem oda megyek,
ahová gondolod. Lisa költözik, és segítek neki.
- Hová?
- Nem tudom. Délelőtt, amikor felhívtam, elég szűkszavú volt.
Sírt.
- Nem hazudsz, csak nem mondasz el mindent. Ügyes.
- Akkor vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. - Deborah
kifordult az ajtón.
Joan egy darabig szótlanul nézte a becsapott ajtót, aztán
lemondóan legyintett, s befordult a konyhába.

Deborah a szökőkút szélén ült, kezét bele-belemártotta a vízbe.

Elmosolyodott.
Akkor nem volt ilyen hideg - villan át az agyán, majd a naptól
hunyorogva körbenézett, látja-e valahol Jamie-t. Nézte a forgalmat,
s egyszer csak észrevette a lámpánál álló almazöld BMW-t. Amikor
a lámpa zöldre váltott a kocsi a szökőkúthoz vezető útra
kanyarodott. Deborah megbabonázva bámulta az ismerős
rendszámot. Érezte szédül, nem volt ereje felállni, nemhogy
elszaladni. Pedig ahhoz lett volna a legnagyobb kedve. Légzése
szaporább lett, szívét a torkában érezte dobogni, és várta, hátha
kikerüli őt a kocsi és elhajt. De nem ez történt. A BMW épp vele
szemben fékezett, s boldog mosollyal Jamie ugrott ki belőle.
Deborah lassan felállt, az arca olyan volt, mint egy holdkórosé. A
semmibe meredő tekintettel bámulta a kocsit, s a fiú karjaiban úgy
viselkedett, mint egy kirakatbaba.
Amikor meg akarta csókolni, a lány ellökte magától. Egész
testében remegett, ahogy a fiú arcába ordította.
- Ne nyúlj hozzám! Gyilkos!
- Debby! - Jamie fehéredve hallgatva a lány vádló szavait. Aztán
hirtelen megértett mindent.
- Gyilkos! - ordította Deborah, az arcán végigfolytak a könnyei. -
Megölted az apámat!
- Debby én...
 - Hallgass! Menj a francba! Menj a gyilkos haverjaidhoz!
Jamie újabb próbálkozást tett, hogy közeledjen a lányhoz, de
Deborah arcul ütötte.
- Ne érj hozzám! - Könnyei egyre sűrűbben borították el kedves
vonásait - Undorodom tőled!
- Debby, én szeretlek!
- Én meg nem!
- Megesküdtél! - nyögte a fiú, az arca elárulta, hogy ő is szenved.
- Szóval ezért! Ezért akartad, hogy megesküdjek rá! Te tudtad! Te
már akkor tudtad! Te aljas disznó!
- Debby én el akartam... - lépett egyet a lány felé, mire az újra
arcul ütötte. - Üss csak, ha úgy gondolod, hogy megérdemlem! -
ordította Jamie. A pofonok egyre erőtlenebbé váltak, aztán Deborah
zokogva leguggolt és a térdére borult.
Jamie a pofonoktól lángoló arccal állt felette, s bátortalanul
nyújtotta felé a kezét. Deborah ellökte.
- Menj már el!
- Nem megyek! Szeretlek!
Deborah könnyes arccal nézett fel a fiúra.
- Hagyjál békén! - nyögte.
- Mondd azt, hogy az életedre esküszöl, nem szeretsz, nem is
szerettél soha, és eltűnök! De csak akkor! Addig nem! Mondd, ha így
van! Mondd!
Deborah tehetetlen dühvel meredt a fiúra. Nem! Ezt nem mondja,
nem mondhatja, mert nem igaz. Lassan felállt, az ajka remegett,
patakzottak a könnyei. A fiú kétségbeesetten rámeredő fekete
szemébe nézett, hirtelen sarkon fordult, és otthagyta a fiút.
- Szóval szeretsz! - kiabálta utána Jamie. - Szeretsz! Szeretsz!
Deborah hátra sem nézve meggyorsította lépteit, hogy elérje a
buszt.
Jamie visszaült a kocsiba és a lány után hajtott. Mikor odaért
mellé kinyitotta az ajtót.
- Hazaviszlek, ha akarod - mondta, békülést remélve.
Deborah dühtől szikrázó szemmel csapta rá a kocsiajtót.
- Hazatalálok magam is! - vágta oda és továbbsietett.
Jamie kiszállt a kocsiból, s a lány után kiáltott.
 - Én tudok várni! Akár tíz évig is! Szeretlek, tudod? Ha elefántok
potyognak az égből, akkor is! Akkor is várni fogok!
Deborah megfordult.
- Utállak! - ordította. - Hallgass! Utállak!
- Nem igaz! Nem igaz! - kiabálta vissza Jamie. Nem zavarta, hogy
valóságos színházat rendeztek az utcán, már többen ujjal
mutogattak feléjük.
- De igaz! - vágta rá Deborah.
- Látom azon a pisze orrodon, hogy hazudsz! - kiáltotta a lány
felé mutatva Jamie.
Deborah felugrott a buszra, hátrament, ahogy szokott, fejét az
ablakhoz nyomta, s könnyes szemmel nézte a fiút, ahogy ott állt a
kocsi mellett és nagyot rúg belé.
- Ha akarod beolvasztom! Érted! Csakis érted! - kiáltotta a fiú,
aztán még kétszer belerúgott a kocsiba.

Joan a bejárati ajtó csapódására kilépett a konyhából. Kérdő

tekintettel nézett a lányára, de Deborah köszönés nélkül
beviharzott a szobájába és becsapta az ajtót. Legnagyobb
meglepetésére a forgószékben ott ült Lisa.
- Hát te? - kérdezte, s arcára kiült a meglepetés.
- Nem is örülsz? - kérdezett vissza a lány. - Azt kérdezted
feljönnék-e.
- Mondtam, tényleg. Most megint lebuktam - Deborah letörölte a
könnyeit. - Anya nem is mondta, hogy itt vagy.
- Volt is rá ideje. Úgy jöttél be, mint a hurrikán.
Deborah vállat vont, ledobta válltáskáját az asztal mellé és
levágta magát az ágyra.
- Mi történt?
- Inkább te mesélj! Mi ez a rendőrségi história? - kérdezett vissza
Deborah.
Lisa tekintete zavart lett.
- Semmi különös. Szembesítés.
- Azt mondtad, nem hagyhatod el a várost...
- Hát nem - sóhajtott egy nagyot Lisa.
- Csináltál valamit?
- Én semmit. Csak tanú vagyok. Fontos tanú.
 - Csak nem gyilkosságot láttál?
Lisa kínos fintort vágva elfordult.
- Hagyjuk. Ne beszéljünk róla.
- Oké - bólintott Deborah.
Lisa nagyot sóhajtva a hajába túrt, lábát keresztbe tette.
- Veled mi van? Mi volt az a lázas telefon?
- Falazni kellett volna.
- Jaj, a múltkoriért bocs, miért nem szóltál...
- El van felejtve - hurrogta le barátnőjét Deborah
- Már nem fontos az egész.
- Hogyhogy?
- Vége.
- Minek van vége?
- A nagy szerelemnek, Lisa. Vége.
- Nem hiszem el - rázta a fejét a lány.
- Olyan hihetetlen?
- Az.
- Hidd csak el.
- Mi a fenét csináltál?
- Nem én! Ő! - Deborah nem bírta tovább visszatartani a
könnyeit. A párnák közé dobta magát, s zokogni kezdett.
- Debby - Lisa leguggolt mellé, végigsimította barátnője karját.
- Megölte az apámat!
- Tessék?
- Ő gázolta el!
- Jamie?
- Igen.
- Honnan tudod?
- Ő maga mondta el, aztán megjelent a randin abban a kocsiban,
amivel elgázolták az apámat!
Lisa nagyot sóhajtott.
- Azt mondta, hogy ő vezetett?
Deborah pislogva emelte fel a fejét.
- Nem, de te meg honnan tudod?
- Te mondtad, hogy miket mesélt a felügyelő. Többen ültek a
kocsiban, meg hogy részegek voltak.
- Igen, és?
 - És ő vezetett?
- Nem.
- Akkor honnan veszed, hogy ő ölte meg?
Deborah elgondolkodott barátnője szavain.
- Hát benne ült...
- Ha te benne ülsz egy kocsiban, mondjuk hátul, akkor mit tudsz
tenni, ha a vezető elgázol valakit és továbbhajt?
- Semmit.
- Na látod! Tudod mit, Debby? Kapcsolódj ki! Gyere el velem egy
buliba!
- Minek? Amilyen szerencsém van, megint összefutok egy
ilyennel - legyintett lemondóan Deborah. - Most már az is eszembe
jutott, mi van, ha csak arra kellettem neki?
- Arra? - Lisa arcvonásai megkeményedtek. - Szóval lefeküdtél
vele?
Deborah az ajkába harapva bólintott.
- Látod milyen buta libák vagyunk? - legyintett Lisa. -Na mindegy,
már megtörtént. Akkor jössz a buliba?
- Rendben. Elmegyek.

Deborah egykedvűen szedte a lépcsőket Lisa után.

- Szedd már össze magad! - korholta barátnője. - Csupa jóképű
srác lesz.
- Nem túlzottan érdekel, - húzta félre száját Deborah. -de ígérem
neked, nem fogsz velem szégyent vallani.
Lisa megveregette Deborah vállát, ahogy az ajtóhoz értek.
- A házigazda isteni fiú, majd meglátod! - áradozott.
Deborah felsóhajtott, jelezve barátnőjének, hogy unja már az
állandó fecsegést. Lisa hanyagul rántott egyet a vállán, s az ajtó felé
fordult. Ránehezedett a csengőre.
- Szülinapja van, hogy bulit rendezett? - kérdezte Debby,
miközben figyelte a kiszűrődő hangos nevetgélést, kiabálást.
- Mi van? - Lisa fintorogva hátranézett.
- Azt kérdeztem, mi okból rendez bulit. Esetleg ne felejtsem el
felköszönteni.
- Nem tudom - rántott egyet a vállán Lisa. - Hívott és én jöttem.
- Ő hív, és te mégy. Gyakran előfordul ilyesmi?
 - Most mit piszkálsz?
- Oké, békén hagylak. De akkor engem miért hívtál?
- Mert azt mondta, hozzak magammal valakit.
Az ajtó végre kinyílt előttük, Lisa vigyorogva a fiú nyakába ugrott
és megcsókolta.
Deborah elfordította a fejét, már csak tapintatból is, míg Lisa el
nem eresztette a fiút.
- Hello, John - mondta a csók után, majd Deborah-ra mutatott. - A
barátnőm, Debby. Ismerkedjetek össze - ezzel cinkosán a fiúra
kacsintott.
Kissé kreol bőrű, fekete hajú, zöldesbarna szemű srác volt. Bal
kezében poharat tartott, ujjai között cigaretta füstölgött. A fiút egy
pillanatra láthatóan zavarba hozta Pcborah személye. végignézett
rajta, aztán kitárta előtte az ajtót.
- Kerülj beljebb! Nem hittem, hogy újra találkozunk.
Tekintetével követte a mellette elhaladó lányt.
Deborah összeráncolt szemöldökkel hátrafordult.
- Újra találkozunk? Jézusom, ez nem jó jel!
- Nekem igen - kacsintott a fiú, és becsapta lábával az ajtót.
- Egyébként Deborah Hill vagyok - nyújtotta kezét a fiú felé, s
arcán zavart mosoly jelent meg. - Szia - tette hozzá. - Ugyanis még
nem köszöntem.
- Helló - vigyorgott vissza a fiú és elfogadta a feléje nyújtott kezet.
- John Rémiek. - Újra végignézett Deborah-n, a kezét még mindig
nem engedte el. - A barátodat hol hagytad? - kérdezte.
- Tessék? - Deborah kissé oldalra fordította fejét, a fiú tekintetét
fürkészte, majd a kezére nézett. A fiú még mindig fogta.
- Azt kérdeztem hol hagytad a palid?
Deborah megköszörülte a torkát.
- Nincs... — kihúzta a kezét a fiúéból, s gúnyos hangon folytatta. -
Palim.
- És Jamie?
Deborah állta a fiú tekintetét.
- Honnan veszed, hogy Jamie...
- Hát a diszkóban - John széles kört írt le a karjával. -Azt mondta
vele vagy!
Deborah jobban megnézte a fiú arcát, haját és hirtelen ráismert.
 - Te honnan ismered Jamie-t? - kérdezte, s tekintetében
megjelent a gyűlölet.
- Barátok voltunk, amíg össze nem tört a szülinapi ajándéka...
- Az almazöld BMW - bólintott gúnyos fintorral Deborah.
A fiú láthatóan meglepődött.
- Igen. Honnan tudod? Mondta?
- Talán - Deborah mérhetetlen dühe csak nőtt, de biztos akart
lenni a dolgában, mielőtt cselekszik. A fiú válla felett bepillantott a
szobába. Meglátta Lisát, aki épp italt töltött magának. Fejével a lány
felé bökött.
- Lisát mióta ismered?
A fiú zavart lett, idegesen kapkodni kezdte tekintetét.
- Mi ez, kisanyám? Mit jelentsen ez?
Deborah figyelembe se vette a fiú szavait, tovább érdeklődött.
- Lisát te vitted Jamie-nek, igaz?
John hátranézett a szőke lányra, aki épp feléjük fordult, s
magasra emelte poharát.
- Igen, én. Jamie említette, hogy...
- Te vezetted a kocsit. Igaz?
John idegesen pislogni kezdett.
- Én... - mondta bátortalanul.
- Te... - Deborah arcán diadalmas mosoly jelent meg. Leeresztette
a karját, aztán már lendítette is.
John tökéletes reflexszel emelte védekezésre a kezét, csak ott
rontotta el a dolgot, hogy azt kapta maga elé, amelyikben a poharat
és a cigarettát tartotta.
Deborah minden gyűlöletét beleadta az ütésbe, a fiú arca és keze
között összeroppant a pohár, mély barázdákat vágva a kreol
arcbőrbe. Fájdalmas fintorral kapta másik kezét az arcához, a falnak
esett, s lecsúszott mellette. A kezét égető csikk lassan kiesett a
kezéből. Deborah lihegve nézte a fiút, nem törődve a köréjük gyűlt
társasággal.
Lisa utat tört magának, s halk sikollyal leguggolt a fiúhoz.
- Mi történt veled? - Végigsimította a fiú véres arcát, majd
felnézett Deborah-ra. - Megőrültél? Mit csináltál vele?
 - Amit megérdemelt! - ordította Deborah, majd félrelökte Lisát és
egészen közel hajolt a fiúhoz. - az apám volt az az ember! Még élt!
Még élt! Ha megálltatok volna, most is élne! Rohadt gyilkos!
John szemében könnyek jelentek meg, s ettől Deborah egy
pillanatra megtorpant. Aztán folytatta a fiú szidalmazását.
- A búcsúbulid, mi? Mégy a sittre! Hát meg is érdemled!
- Deborah! - Lisa most először szólította teljes nevén barátnőjét.
Megragadta a karját, s rántott egyet rajta.
- Te csak hallgass! - ordította Deborah és ellökte magától Lisát. -
Szemét kurva! Te ismerted az apámat! Tudtad, hogy kit gázoltak el,
mégsem csináltál semmit! És még volt képed azok után
odapofátlankodni hozzánk?! Játszottad a megértő barátnőt!
Lisa is felemelte a hangját.
- Mi van? Féltékeny vagy? Mert te is tudod, hogy a Jamie-é a
gyerek!
John megragadta a lány karját.
- Lisa! - kiáltotta.
A két barátnő egy percig farkasszemet nézett egymással. Lisa
tisztában volt vele, hogy szavai telibe találtak, Deborah pedig már
csak azért is tartotta magát.
- Lisa, ne csináld ezt! - nyögte a fiú, s erősen megszorította a lány
kezét.
Deborah a fiúra pillantott, aztán sarkonfordult és maga mögött
hagyta az egész társaságot.
Kínos csend lett, aztán lassan mindenki felkerekedett. John a
földön ülve, arcát tenyerébe temetve magára maradt. Talán most
sírt először, mióta betöltötte a tizenkilencet. Maga előtt látta annak
a férfinak az arcát, és ahogy védekezőn még felemelte a kezét. Aztán
átbukott a motorháztetőn.
Lisa sikoltozva verte a vállát, és tépni kezdte az ingét.
Hisztérikusan ordibált.
- Elgázoltad, te őrült! Állj meg! Én ismerem ezt az embert! Állj
meg! - ő arcul ütötte a lányt, és nem állt meg.
Nem értette Lisát. Ha tudta, hogy ennek a lánynak az apját
gázolták el, miért hozta épp ide?
 Reggel Deborah sírástól bedagadt szemmel ült le anyja és
testvére közé asz asztalhoz. Nem nézett rájuk, szótlanul fogott egy
pirítóst, és elkezdte megvajazni.
Anyja együttérző pillantással nézte, aztán felállt és összeszedte a
mosatlant. Intett a fiának, de az tanácstalanul vállat vont. Aztán a
lánya mögé lépett és végigsimította a fejét.
- Mi a baj?
Deborah belekortyolt a tejeskávéba és megszorította anyja kezét.
- Most már semmi. Vége az egésznek, pontot rá.
Zak egyetértően bólintott.
- Igazad van.
Joan tovább kérdezgette a lányát.
- Nem érezted jól magad? Hamar hazajöttél. Mi történt? Pedig
Lisa olyan készséges...
- Lisáról nem akarok többet hallani!
Joan értetlenül bámult a lányára, majd melléült.
- Miért? A legjobb barátnőd.
Deborah gúnyosan félrehúzta a száját, és bólintott.
- No persze. A legjobb barátnőm ott ült a kocsiban.
- Milyen kocsiban?
Deborah az anyja szemébe nézett.
- Hát az almazöld BMW-ben.
Zak az asztalra csapott.
- A szemét! És volt pofája nap mint nap idetolni a képét!
Deborah vállat vont.
- Neki elfelejtettem lekeverni egyet.
- Neki? - kérdezte Joan kezét tördelve. - Miért, kit pofoztál meg?
- Azt, aki a kocsit vezette.
- Debby... - Joan a szájához kapta kezét.
- Remek! - vágta rá Zak, anyja szavába vágva. Deborah üres
tekintettel meredt maga elé.
- Széttört a pohár az arcán... vérzett - motyogta.
- Micsoda? - anyja elfehéredve felpattant az asztaltól. -És ha
feljelent?
Deborah megrántotta a vállát.
- Akkor feljelent. Nekem megért ennyit. Megérdemelte.
- Nem beszélhetsz így! - csapott az asztalra Joan.
 Zak húga védelmére kelt.
- Igenis jól tette!
- Ez önbíráskodás!
- Ez az! - vágta rá Zak. — De megérdemelte! Így talán megjegyzi
egy életre! - a húga felé fordult. - És Jamie?
- Mi van vele?
- Biztos, hogy ott ült?
Deborah vállat vont.
- Ő maga mondta, hogy benn ült. Szólt nekik, hogy hagyják abba a
száguldozást, aztán a balesetin ébredt fel...
- Azt nem említette, hogy elgázoltak valakit?
Deborah nagyot sóhajtott.
- Nem. Sőt! Megesküdött, hogy nem.
- Nem értem - rázta a fejét Zak.
- Én sem, de fáj. Talán ittas volt, vagy az enyhe agyrázkódástól
nem emlékszik rá. - Deborah felpattant az asztaltól. Zak elkapta a
karját.
- Várj, hugi!
- Mire várjak? Lisa tőle vár gyereket! Nekem ez épp elég!
Hazudott a barátom, hazudott a barátnőm, és még ez is! - ordította,
és zokogva elfordult testvérétől.
Joan aggódva nézett a lánya után, majd fiúra emelte tekintetét.
- Szenved szegény.
- Igen - bólintott egyetértően Zak. - De nem értem Jamie-t. Miért
nem emlékszik arra a gázolásra? Mindenre, csak arra nem!
- Mit tudom én! - csattant fel Joan.
- Hát majd én megtudom - mondta határozottan Zak és visszaült
az asztalhoz.

A fák levelei már itt-ott sárgultak. Deborah az ablakban

könyökölt, s nézte, ahogy a szél az ágakról leszakadt leveleket
kergette.
A rendőrség nem kereste, nem jelentették fel a házibulin történt
incidens miatt. Lisa sem jelentkezett azóta.
Deborah ellökte magát az ablaktól és futó pillantást vetett az
íróasztalán álló naptárára.
Nagyot sóhajtott.
 - Egy hét van a szülinapomig!
Hallotta, hogy csöng a telefon, mégsem ment ki, hogy felvegye.
Kis idő múlva Zak becsapta a szobája ajtaját és a telefonhoz
ment. Elhaladva húga szobája előtt, bezörgetett.
- Mi lenne, ha kibújnál egyszer az odúdból?!
- Törődj a saját dolgoddal! - hangzott a nem éppen kedves válasz.
Zak lemondóan legyintett, és felvette a telefont.
- Hill lakás.
- Jamie Price.
Zak eltartotta fülétől a kagylót, vett pár mély lélegzetet, aztán
megkérdezte.
- Mi a fenét akarsz?
- Debbyvel akarok beszélni.
- Azt hiszem ő nem akar veled...
- Fontos! - Jamie könyörgő hangjára Zak rövid gondolkodás után
mellétette a kagylót, és újra bezörgetett húga szobájába.
- Téged keresnek! - kiáltotta be.
- Kicsoda?
Zak hátrapillantott a telefonra.
- Nem tudom - hazudta.
Deborah kinyitotta az ajtót.
- Hogyhogy nem tudod? Nem mondta a nevét?
Zak rántott egyet a vállán.
- Majd neked megmondja.
Deborah kérdő tekintettel követte testvérét. Aztán a telefonra
nézett, s egy darabig csak szemezett vele. Végül bátortalan
mozdulattal füléhez emelte.
- Deborah. Tessék?
- Debby!
- Jamie?! - Deborah nem tudta letegye-e a kagylót, vagy hagyja
beszélni a fiút. Keze megindult, hogy letegye, de Jamie újra
beleszólt.
- Debby, ott vagy még? Könyörgöm, ne tedd le!
Deborah mély lélegzetet véve újra füléhez emelte a kagylót.
- Igen, itt vagyok - hangja elcsuklott.
- Debby, találkozni akarok veled!
- Szó sem lehet róla! - vágta rá azonnal.
 - Hallgass meg...
- És különben is, te miért nem vagy a haverjaid mellett a sitten? -
Deborah megpróbált undok lenni, de inkább aggódóan csengtek
szavai.
- Én nem...
- Kihúzott a csávából az apád? - kérdezte gúnyosan.
- Nem lakom otthon, összevesztünk...
- Á! Megint? És most min? Esetleg megtudta, hogy gyilkos vagy?
Vagy talán a fülébe jutott, hogy nagyapa lesz?
- Micsoda? Debby te...
- Az a szőke terhes, Jamie! Tőled! - Deborah most örült, hogy
Jamie nem látja őt sírni, csak fölényesen csengő hangját hallja.
- Miii?
- Az a szőke a legjobb barátnőm volt, Jamie! Lisa! Nem ugrik be a
neve? Lisa Shelby...
- Az nem lehet...
- Ő mondta!
- Akkor hazudott!
- Miért tette volna?
- Azt miért titkolta, hogy ő is a kocsiban volt?
- Nem mondott semmit, ez igaz, de legalább nem esküdött meg
rá, mint te, hogy nem volt ott!
- Azt mondtad bízol bennem! Megesküdtél, hogy soha nem
hagysz el!
- Szemét módon eskettél meg rá! Te akkor már tudtad, hogy
elgázoltátok az apámat! - ordította Deborah. A hangjára anyja is
kijött a konyhából.
- Ki az? - kérdezte, de Deborah nem válaszolt. Anyjára oda sem
figyelve tovább folytatta, közben a könnyeit nyeldeste.
- És ne hívj többet, mert nincs több mondanivalóm!
- Én akkor sem adom fel! Szeretlek! Érted? Tudok várni még egy
életen át is! Megmondtam, hogy beolvasztom azt a rohadt kocsit!
Meg is teszem! Mert ha az nincs, mi is boldogok lehelnénk! Én nem
esküdtem meg, hogy soha nem hagylak el, de eskü nélkül is csak
hozzád tartozom!
- Ne fáradj, nem éri meg - mondta csendesen Deborah, bár maga
sem hitte szavait.
 - Komolyan így is gondolod?
Jamie hangjára mozdulatlanná dermedt, félúton megállt a keze,
nem bírta letenni a kagylót. Nem volt ereje sem letenni, sem
beleszólni.
- De nekem megéri, Debby! Nem akarlak elveszíteni! És akkor is...
Joan kivette lánya kezéből a kagylót és visszahelyezte a
készülékre. Végigsimította Debby könnyes arcát.
- Menj és sírd ki magad...
Deborah ellökte anyja kezét, szeme szikrázott a dühtől.
- Nem kértem tőled tanácsot! Semmi közöd hozzá kivel beszélek
telefonon! És azt sem kértem, hogy védjél meg tőle!
- Az anyád vagyok, féltelek, szeretlek...
- Ha szeretsz, akkor hagyjál egyedül dönteni! - azzal sarkon
fordult és bement a szobájába.

Az idő hidegre fordult. Joan a nappali kandallója előtt guggolva

gyorsan átlapozgatta az újságokat, aztán a tűzbe dobta.
Zak megállt az ajtóban, s onnan nézte, mit csinál az anyja. Nem
állta meg szó nélkül.
- Te mit művelsz?
- Elégetem a régi újságokat - vágta rá anyja.
- Akkor minek lapozgatod? - lassú léptekkel elindult feléje, mire
Joan felmarkolta az egészet, s rádobta a tűzre. Felállt, s zavart
mosollyal fordult a fia felé.
- Azt hittem találok bennük valami jó receptet.
Zak megpróbálta elkapni anyja tekintetét, de Joan idegesen
nézett jobbra-balra.
- Akkor miért dobtad az egészet a tűzre? - kérdezősködött
tovább Zak.
- Meguntam - vágta rá Joan, majd kikerülve fiát kiviharzott a
szobából.
Zak utána nézett, majd a kandallóhoz lépett. A legfelső újság még
nem kapott lángra, a dátum aznapi volt. Úgy döntött nem kérdez
semmit, hanem maga jár utána. Dzsekit kapott magára, s leszaladt
friss újságért.
 Mire Deborah felébredt, már az eső is esett. Az ablakhoz lépett,
félrehúzta a függönyt, s álmos szemmel nézte az eső elől menekülő
embereket.
- Szép kis szülinap - morogta az orra alatt.
Tekintete megakadt a szemközti kis park padján ücsörgő alakon.
Gallérja fel volt hajtva, de másképp nem védekezett a zuhogó eső
ellen. Haja már teljesen vizes volt. Lábát összeütögette, kezét
fázósan a zsebébe süllyesztette. Mellette a padon egy kis csomag
hevert. Hirtelen felkapta, és szaladni kezdett vele. A férfi, aki előtt
megállt, Zak volt. Zak elvette tőle a csomagot, ráhajtotta a kezében
lévő újságot. Kezet fogott az alakkal, majd továbbsietett. Az átázott
ember visszaült a padra és felnézett az ablakra.
Deborah beljebb lépett és visszaengedte a függönyt.
Biztos egy hajléktalan - gondolta.
A bejárati ajtó csapódása jelezte, hogy Zak megérkezett.
Megrázta nedves haját, dzsekijét a fogasra dobta. Deborah csak futó
pillantást vetett testvérére, ahogy az előszobán át kivonult a
konyhába reggelizni. A csomag viszont, amit Zak a hóna alá csapott,
szinte vonzotta a tekintetét. A fiú bevitte a szobájába, s csak kis idő
múlva ült le anyja és húga közé reggelizni.
Deborah feltűrte az ingujját, és kortyolni kezdte a gyümölcslevet.
- Klassz, hogy begyújtottál a kandallóba - mosolygott anyjára.
Joan viszonozta a mosolyt, majd továbbkavarta a tortakrémet.
Zak megköszörülte a torkát és nem is nézve anyjára,
megjegyezte.
- A mai újságokkal.
Joan arcizmai idegesen rándultak össze, azonnal elfordult, s a
sütőbe csúsztatta a tortalapot.
Deborah kérdőn nézett testvérére, de az fel sem pillantott rá.
- Van egy hajléktalan a parkban - váltott témát Deborah. -
Minden reggel látom. Szerencsétlen ember, most jól elázhatott.
Zak nem szólt, hagyta beszélni a húgát.
- Zak! Levihetted volna neki apa esőkabátját.
Bátyja most felnézett rá.
- Miért pont én?
- Láttam, hogy beszéltél vele és adott neked valamit.
Zak rántott egyet a vállán.
 - Miért? Sajnálod?
- Igen. Egy szerencsétlen ember, aki talán nem is tehet róla, hogy
idejutott. Miért? - kérdezett vissza Deborah.
A fiú a húga arcát nézte.
- Valóban, nem csak ő tehet róla, hogy idekerült. Különben Jamie
Price az.
A név hallatán néma, feszült csend lett. Deborah torkában
dobogó szívvel szemrebbenés nélkül nézett testvére szemébe. Zak
állta húga tekintetét.
Joan úgy tett, mintha nem is hallotta volna fia szavait. Deborah az
anyjára nézett.
- Te tudtad? Te tudtad, igaz?
Joan nem válaszolt. Deborah felpattant és visszament a
szobájába. Tehetetlen dühvel becsapta maga mögött az ajtót.
Valamelyest enyhült a mérge. Az ablakhoz lépett, s a függöny mögül
nézte a padon kuporgó alakot, aki vállát csapkodva próbálta
felmelegíteni magát. Rágyújtott, s újra felnézett az ablakra.
Deborah elfordult, hátát a falnak vetette.
Nincs börtönben. Miért? Ha nincs börtönben, nem találták
bűnösnek. Talán csak azt ültették le, aki a kocsit vezette. De nem.
Lisa is ül. Akkor ő miért nem? - tépelődött.
- Istenem! Szeretem! - suttogta könnyes szemmel. - Mit csináljak?
Nem vagyok biztos semmiben - zokogva levetette magát az ágyra,
arcát a párnák közé fúrta.

Deborah az asztalt terítette az ünnepi vacsorához, amikor

csörgött a telefon. Joan vette fel, majd lánya felé nyújtotta.
- Téged keresnek.
Deborah összeráncolt homlokkal letette a kezében lévő
kanalakat.
- Ki az?
- Valami John Rémiek.
Deborah dermedten állt, nézte a feléje nyújtott telefonkagylót,
aztán hosszas tétovázás után elvette anyjától.
- Deborah Hill - mondta, s megnedvesítette kiszáradt ajkait.
Joan folytatta tovább a terítést, közben telefonáló lánya felé
pislogott.
 - Ne haragudj, hogy zavarlak. Megengedtek egy telefont, s úgy
gondoltam, tartozom neked ennyivel. Még többel is, de tőlem csak
ennyi telik - kínos csend lett. - Nem tudom mennyire volt barátnőd
Lisa, de ahogy észrevettem, nem ismerted eléggé. A lényeg, mert
rövid az időm, hogy a gyerek nem a Jamie-é.
- Hogy? — Deborah ajka szögletében már ott bujkált a boldog
mosoly, éppen hogy fel nem sikoltott örömében.
- Honnan tudod?
- Bárkié lehet, csak a Jamie-é nem.
- Miért épp az övé nem lehet?
- Nem feküdtek le. Jamie meggondolta magát. Lisa elmesélte
nekem, nálam vigasztalódott.
- Istenem! - suttogta Deborah boldogságtól sugárzó arccal.
Reszkető kézzel túrt a hajába. - Ez komoly?
- Lehet, hogy akkor mocsok voltam, beijedtem a
következményektől, de nem hazudok. És ne haragudj Jamie-re sem.
Remélem már kibékültetek.
- Miért érdekel ez téged?
- Amennyire lehet, jóvá akarom tenni a hibám, bár az apádat már
sajnos nem támaszthatom fel.
- Hát őt már nem - Deborah szeme könnyes lett.
- Ne haragudj Jamie-re. Szia.
- Szia - Deborah lassan letette a telefonkagylót, s elgondolkodott
a fiú utolsó szavain. Nem azt kérte, hogy rá ne haragudjon, hanem,
hogy Jamie-re. Miért? Vállat vont, majd ment vissza teríteni. Arca
elárulta mennyire boldog.
- Teljesen kivirultál. Ki volt ez a fiú? Olyan tisztelettudóan beszélt
a telefonba velem - kérdezte Joan.
- Egy... egy ismerősöm - vont vállat Deborah.
- Meghívhattad volna...
- Nem jött volna el.
- Ugyan, miért?
- Ő vezette a kocsit - anyjára emelte tekintetét. - A kocsit, ami
elgázolta apát.
- Szép jó napot mindenkinek! - szólt be vidáman Zak, megtörve a
feszült hangulatot.
 Deborah azonnal észrevette testvére kezében a csomagot, amit
délelőtt a bátyja Jamie-től kapott.
- Ez a tied! A születésnapodra!
- Zak! Még nincs itt az ideje! Vacsora után szoktuk az
ajándékokat átadni! - Joan a lánya mögé lépett, hogy ő is lássa, mit
kapott a testvérétől Deborah.
Deborah izgatottan szaggatta le a papírt, Zak mosolyogva rászólt.
- Törékeny, óvatosabban!
- Úristen, mi lehet! - a papírok közül előtűnt egy lemezborító. -
Richárd Clayderman: Ballade pour Adelin - olvasta. A lemez mellett
egy kis cédula volt. - Hát ez mi? Deborah széthajtotta, s elöntötte
szemét a könny. - Őrült! Tiszta őrült!
- Mi van? - Joan értetlenül ide-oda kapkodta a tekintetét.
- Hát ez megbolondult! - Deborah arcán végigfolytak a könnyek,
testvére vállára borult és kitört belőle a zokogás.
- Most mi a baj? - Zak vigasztalón megveregette a húga vállát. - Mi
ez, hercegnő, örömkönnyek? Mi történt?
- Beolvasztotta a kocsit! Az az őrült! Én azt hittem csak
hülyéskedik! Hát normális ez?
- Nem. Biztos, hogy nem. Aki szerelmes, hugi, az egy sem
normális.
Deborah hirtelen eltolta magát a bátyjától és kezébe nyomta a
lemezt.
- Lemegyek hozzá!
- Nem mégy sehová! - csattant fel Joan.
Deborah megtorpant.
- Miért? De hát...
- Nem akarom látni azt a fiút! Ő is felelős az apád haláláért!
- Anya!
- Egy szót se!
- Ezt most miért csinálod vele? - szólt közbe Zak, és megfogta épp
távozni készülő húga karját, hogy ő is hallja, amit anyjuknak akar
mondani. - Miért bántod? Nem szenvedett eleget? Szereti azt a fiút,
és ő is szereti Deborah-t!
- Megölte...
- Ugyan anya, te is tudod, hogy ez nem igaz! Tudod te is, hogy
benne sem ült már a kocsiban! Kidobták! Ő is áldozat és nem bűnös!
 - Hallgass! - ordította Joan, majd taszított egyet a lányán. - Te
pedig mars a szobádba!
Deborah visszavette testvérétől a lemezt, magához szorította és
bement a szobájába. Sokáig hallotta még anyja és testvére vitáját.
Zak az asztalt csapkodta, elcsattant egy pofon is, aztán anyja
hisztériásán sírva bevonult a szobájába.
- Szép kis szülinap - morogta magában Deborah, s az ablakhoz
lépett. Jamie még mindig ott kuporgott a padon.
Deborah döntött.
Este összecsomagolt pár holmit a sporttáskájába, kezébe vette a
cipőjét és kisurrant a szobájából.
- A francba! - vakon tapogatta a zárat, de a kulcs nem volt benne.
Hirtelen fény öntötte el az előszobát.
- Nálam van, ha ezt keresed - mutatta fel Joan a lakáskulcsot.
Deborah ledobta a cipőjét, s belelépett.
- Ha nem hagysz elmenni, kiugróm az ablakon.
- Ezt nem fogod megtenni! - Joan arcán fölényes mosoly jelent
meg.
- Ne szakíts el tőle, kérlek. Te mondtad, hogy szeretsz. Akkor...
- Ha nem adja oda a kocsit a haverjainak, nem gázolják el az
apádat!
- Ez butaság! Akkor az ember üljön le a sarokba és ne csináljon
semmit! Vagy ha elvágja a kezét miközben kenyeret vág, akkor a
kenyérhordókat fogja okolni, mert hoztak kenyeret a boltba... ez
hülyeség!
- Menj vissza a szobádba!
- Ha nem engedsz el most, majd nem jövök haza az iskolából! -
Deborah az ajtónak támasztotta a fejét. - Anya, én szeretem őt!
- Megölte az apádat! - ordította eszelősen a magáét Joan.
- Már nem ült benne! Te is tudod! - Deborah anyja felé lépett,
hogy elvegye tőle a kulcsot, de Joan már lendítette is a kezét, hogy
engedetlen lányát pofonnal térítse észre. Nem vette észre, hogy Zak,
vitájuk közben mögéje lépett, s most elkapta a csuklóját.
- Meg ne üsd!
Joan meglepetten nézett a fiára, s ahogy ki akarta szabadítani a
kezét, elejtette a kulcsot. Deborah felkapta, s egy szempillantás alatt
kinn volt a lakásból.
 Zak elengedte anyját.
- Ha apátok élne! - sírta Joan.
- Akkor most Deborah-nak nem kellene szöknie!
- Hát te is ellenem vagy?
- Nem vagyok ellened, csak Deborah-nak adok igazat. Ez nem
ugyanaz - mondta halkan Zak, és visszament a szobájába.

Deborah leszaladt a lépcsőn, de mire leért, Jamie-t már nem látta

a padnál. Izgatottan kereste tekintetével a fiút, míg végre meglátta,
ahogy lassú léptekkel távolodott a lámpák alatt a buszmegálló felé.
- Jamie! - kiáltott utána, s futni kezdett. A vizes fűben elcsúszott
és térdre esett, de nem adta fel. - Jamie! - kiáltott újra, s tovább
futott.
A busz lefékezett a megállóban, nyíltak az ajtók.
- Jamiiie! - ordította torkaszakadtából Deborah.
A fiú végre megfordult. Hinni sem mert a szemének, hogy a
zuhogó esőben csapzottan feléje rohanó alak Deborah.
Földbegyökerezett lábbal bámulta a lányt, s csak akkor kezdett el
futni felé, amikor a lámpák fényénél megpillantotta az arcát.
Deborah a karjaiba vetette magát, s a lendülettől egyensúlyukat
vesztve a vizes fűbe dőltek. Nevetve ültek fel, egyikük sárosabb volt,
mint a másik. Jamie az ölébe húzta Deborah-t. Pár vizes fűszálat
levett a hajáról, átölelte, és forró szenvedéllyel csókolni kezdte. Ott
ültek az esőben a kis park közepén, összeölelkezve, s a telihold
jóságosan mosolygott le rájuk. Zak Hill, aki eddig az ablaknál állt,
lassan visszahajtotta a függönyt.