Sheila Bruckner

Átzokogott nászéjszakák

Kezdetben úgy tűnik, hogy a két fiatal gyönyörű szerelme örökké tart majd, a
fiú egy korábbi ballépése miatt azonban el kell válniuk egymástól.
Telnek az évek, kontinensnyi köztük a távolság, de a két, más karjába
kényszerült szerelmes nem felejti el egymást.
 Diana könnyes szemmel, lélegzet– visszafojtva hallgatta a férfit.
– Feleségül kell vennem Samantha Carpentert! Nem szeretem őt, hidd el,nem
jó szántamból teszem, de gyermeket vár tőlem!
– De... – akart közbeszólni Diana.
– Kérlek Diana, próbálj megérteni! Egyetlen egyszer feküdtem le vele,Jack
születésnapi buliján. Kicsit többet ittam a kelleténél, fel voltam dobva,és
Samantha felkínálkozott nekem. Olyan csinos és szexis volt, azt hittem csak egy
könnyű kaland lesz az egész... őszintén szólva eszembe sem jutott,hogy teherbe
eshet, biztos voltam benne, hogy szedi a tablettákat. A lényeg az, hogy most
négy hónapos terhes, s mivel az én gyermekemet hordja a szíve alatt, vannak
bizonya kötelezettségeim… Jaj Diana, miért is nem ismertelek meg előbb?!
Annyira fáj ez nekem, de a becsületem…
– Miért mondod mindezt el nekem, Jorgosz?! Nem értem, hogy… – Diana
higgadtnak próbált látszani.
– Diana, kedves kicsi Diana! Hát tényleg nem érted?! Az életemnél isjobban
szeretlek, soha, soha senkit nem szerettem és nem is fogok úgy szeretni, mint
téged. De Samanthát nem fizethetem ki holmi gyerektartással. Feleségül
veszem, pedig téged szeretlek. Isten a tanúm,mennyire szeretlek! S ez a búcsú
perce… – mondta fájdalmas, elcsukló hangon a férfi.
– Akkor hát… mit is mondhatnék?! Csókolj meg búcsúzóul, Jorgosz, s
váljunk el úgy, mint két jó barát! – mondta a lány egészen halkan, és lehunyt
szemmel csókra nyújtotta az ajkát.
Hosszú, forró, fájdalmas, szerelmes csókban forrt egybe az ajkuk, sDiana
tudta, érezte, hogy amíg csak él, amíg dobban a szíve, ez a pillanat örök, eleven
és a legfájdalmasabb marad az életében. Jorgosz csókja égette az ajkát, olyan
édes volt s annyira fájdalmasan keserű. Az arcán legördülő forró könnyek
egybefolytak, egybeolvadtak ezzel a csókkal.
– Nagyon szeretlek, Jorgosz! S amíg élek, ez a szerelem nem fog sem
elmúlni, sem halványulni. Természetesen belátom, hogy úgy kell cselekedned,
ahogy a becsületed diktálja – súgta, és kiszabadította magát a férfi szoros, szinte
görcsös öleléséből. – Hát... Azt hiszem jobb, ha most megyek! Mindig is utáltam
az érzelgős jeleneteket! Szia Jorgosz! – mondta, s megpróbált mosolyogni. Még
egy utolsó pillantást vetett szerelmére, mintha a vonásait szeretné örökre agyába
vésni, aztán elrohant a férfi lakásáról.
– Istenem! Milyen nevetséges vagyok! – mondta magának félhangon az
autóban, ahogy indított. – Én ostoba, hülye tyúk, még azt hittem, hogy a
kezemet akarja megkérni. Olyan titokzatos volt a hangja a telefonban, ahogy azt
mondta, hogy „Kettőnkről akarok veled beszélni!" Milyen boldog voltam még
két órával ezelőtt! Most pedig.
Kis szíve elszorult a fájdalomtól. Váratlanul, felkészületlenül érte Jorgosz
bejelentése. Olyan biztos volt benne, hogy egymásnak vannak teremtve,hiszen
annyira szerették egymást, olyan boldogok voltak! S most Jorgosz feleségül
veszi ezt a Samantha Carpentert, pedig nem is szereti.
 S vajon őt, Dianát, szereti– e, szerette– e valaha?! Diana fejében zavaros
gondolatok kavarogtak. Olyan erős szívdobogást érzett, hogy félre kellett állnia
az országúton. Kiszáradt a szája, arca, teste hideg verejtékben úszott. Kinyitotta
az autó ajtaját, hogy még több levegőt kapjon. A kesztyűtartóból elővett egy kis
doboz gyümölcslét, s egy szuszra kiitta. Reflex– szerűen rágyújtott egy
cigarettára, s lassan, szertartásosan kifújta a füstöt. Csak ekkor vette észre, hogy
egy számára teljesen ismeretlen helyen állt meg. Valószínűleg egy erdőt átszelő
országút kellős közepén van.
– Őrület! – mondta félhangon. – Hát ennyire magamon kívül vagyok, hogy
rossz sávon kanyarodtam le?!
Eleredt az eső. Diana kidobta a félig szívott cigarettát, és becsukta a kocsi
ajtaját. Most már csak egyetlen vágya volt: minél előbb haza!
Megfordult, és pár percnyi vezetés után visszatért arra a helyre, ahol eltévedt.
A helyes úton haladt tovább, s a megfelelő sávról lekanyarodva száguldott
hazafelé az addigra már szakadó esőben. Az eső kopogása és az ablaktörlő
ütemes tánca a szélvédőn furcsa gondolatokat ébresztett benne. – Legjobb lenne
meghalni! Ennél a sebességnél a legkisebb hiba is végzetes! Gyors és
fájdalommentes halál! Így legalább Jorgoszt egy életen át gyötörné a
lelkiismeret furdalás, hogy halálba kergette őt, Dianát, akit pedig állítólag
szeretett…
Diana szeme megtelt könnyel, alig tudott vezetni a sírástól. Mikor hazaért, és
magára zárta a kis garzonlakás ajtaját, égig érő, borzalmas kiáltásként tört fel
lelkéből a fájdalom, s a felismerés: Jorgosz nincs többé!Legalábbis számára
halott! Lefeküdt, de mivel nem tudott elaludni, az álmatlan éjszaka alatt
gondolatban újraélte megismerkedését Jorgosszal. Képzeletében filmként
peregtek le az események: élete legszebb,legboldogabb nyarának minden egyes
pillanata.
Tizenöt hete és két napja történt... Diana Kaliforniában, keresztszülei
tengerparti villájában töltötte az egyetem befejezése utáni vakációt. Vizsgáktól
elgyötörten, fáradtan és sápatagon érkezett meg, de az alatt az egy hónap alatt
szinte újjászületett. Felerősödött, lebarnult és kivirult.
Két nappal hazautazása előtt ismerkedett meg Jorgosszal, aki a szomszédos
villa tulajdonosának volt a vendége, rokona Diana korán reggel szokása szerint
éppen kocogott a tengerparton, amikor a felkelő nap fényében meglátta Jorgoszt,
mint valami látomást, mely felhőbe burkolózva az égből szállt alá. Első
gondolata az volt, hogy ilyen jóképű, csinos, vonzó férfit még életében nem
látott.
Magas volt, kreol bőrű, göndör, koromfekete félhosszúhajával, dús, összeérő
szemöldöke alól kivillanó hatalmas sötétbarna szemével, csábos mosolyával,
markáns, férfias vonásaival azonnal meghódította Dianát. Vékony, fehér pólóján
keresztül jól kivehető voltizmos karja és melle.
Diana szinte zavarba jött a gondolataitól, különösen, amikor észrevette, hogy
a férfi, akit lopva figyel és mustrálgat egyenesen felé tart:
 – Bocsásson meg, hogy megszólítom, de annyira ismerős! Nem találkoztunk
mi már valahol?! Itt lakik a közelben, vagy csak nyaralni jött?! Igen, most már
biztosra veszem, esküdni mernék, hogy ismerem valahonnan, kérem, segítsen,
legalább a nevét árulja el...
– Minden lányt ezzel a trükkel szólít le?! Meglehetősen ósdi szöveg, nem
gondolja?! Egyébként, ha tényleg érdekli, Diana Hopkins vagyok, és lefogadom,
hogy most lát először! – mondta kissé csípős hangon Diana.
– Nem! Ezzel a... hogy is mondta, ósdi szöveggel kizárólag azokat a lányokat
szólítom le, akikkel meg akarok ismerkedni! S higgye el, nincsenek sokan,
akiket ekkora megtiszteltetés ér! – mondta nevetve a férfi, majd magabiztosan
hozzátette:
– Egyébként, ha érdekli, Jorgosz Leandrosz vagyok, és lefogadom, hogy nem
most lát utoljára!
– Maga aztán öntelt egy fickó! – nevetett Diana, és zsebre tett kézzel, szinte
támadó állásban várta a folytatást.
– Köszönöm a bókot! – hajolt meg mélyen a férfi.
– Nem bóknak szántam! – vágta rá Diana.
– Ó, milyen kár, mennyire kiábrándító... – incselkedett tovább Jorgosz.
– Nos, remélem, ezzel be is fejezte a bohóckodást, úgyhogy ég önnel, Mr.
Leandrosz, sajnos mennem kell! – fordult meg indulásra készen a lány.
– Sajnos?! – kapott a szón Jorgosz.
– Ó, ez csak úgy véletlenül kicsúszott a számon! Nem kell ám mindent szó
szerint vennie! – mondta ingerült hangon a lány, mert már kezdte bosszantani a
férfi pimaszsága.
– Velem vacsorázik, Miss Hopkins? – kérdezte váratlanul Jorgosz.
– Hallja, maga aztán tényleg rámenős egy alak! Csöppet sem kedvelem a
magafajtát, látszik, hogy nem ismer...
– Viszont éppen ezen fáradozom!
– Szóval... nem! Köszönöm, de nem kívánok önnel vacsorázni, Mr.
Leandrosz!
– Sajnálom! – mondta tettetett szomorúsággal a férfi. – Mert ebben az esetben
kénytelen lesz velem vacsorázni!
– Micsoda?! Maga vagy süket, vagy önteltebb, mint gondoltam! Egyik
rosszabb, mint a másik. Nem, hangsúlyozom, nem fogok ma este önnel
vacsorázni!
– De nem! – dühöngött Diana.
– Fogadjunk! – javasolta Jorgosz.
– Rendben! De figyelmeztetem, máris vesztett!
– Máris nyertem! – javította ki a férfi, s jót nevetett a lány elfojtott dühén,
ahogy uralkodni próbált magán.
– Téved, s majd meglátja, nálam ezzel nem ér célt!
– Majd meglátjuk! Hátha mégis!
– No, és mi legyen a tét? – incselkedett most már Diana is.
 – Egy csók, természetesen!
– Az kevés! – szaladt ki a lány száján.
– Kis mohó! – kacagott a férfi, s kivillantak hófehér, csillogó fogai.
– Legyen hát két csók, ha ennyire akarja, de magáé a felelősség!
– Félreértett! – pirult fülig a lány. – Nem úgy értettem! Legyen húsz dollár!
– Oké! Ha maga nyer, húsz dolcsi, de ha én nyerek…
– Akkor is! – vágta rá a lány.
– Ne legyen kegyetlen! Különben is, ragaszkodom a csókhoz!
– Oké, oké, megadom magam! Akkor tisztázzuk még egyszer: ha én ma este
magával vacsorázom, akkor… de csakis akkor…
– Egy szenvedélyes, hosszú, forró csók a jutalmam!
– Legyen! – Diana huncutul felnevetett, megpördült és nevetve elszaladt.
– Őrült pasas! – gondolta magában, amikor belépett a szobájába, s beleült
kedvenc, számára legkedvesebb öreg hinta székébe. Lábait egészen felhúzta,
átkarolta, s elmosolyodott – Őrült, de nagyon tetszik! Annyira férfias és vonzó!
Milyen kár, hogy két nap múlva haza kell utaznom, különben jól jött volna
egy kis könnyű nyári flört.
– Diana! Fél óra múlva vacsorázunk! – szólt fel az emeletre keresztanyja.
– Oké Nancy, lezuhanyozok és megyek! – kiáltott le a lépcsőről Diana.
– Előtte azért öltözz fel, kérlek! – nevetett a keresztanyja.
– Jó ötlet! – válaszolt mosolyogva Diana.
Fél óra múlva, szokása szerint pontosan jelent meg az ebédlőben. Szűk, fehér
vászonnadrágjához élénkpiros blúzt vett fel, melyben igazán csinos és szexis
volt, jól érvényesültek formás idomai.
– Gyere, hadd mutassalak be igen kedves szomszédjainknak! Meghívtam őket
vacsorára: Mr. és Mrs. Black, és unokaöccsük, Jorgosz Leandrosz, aki görög
származású, és most végzett az orvosin.
Diana arca tűzben égett, s ugyanakkor meghűlt ereiben a vér. De aztán hamar
feltalálta magát, s kedvesen elmosolyodott.
– Látom, Mr. Leandrosz, nemcsak kitartó, de ravasz is!
– Köszönöm a bókot, Miss Hopkins, bár tudom, tudom, nem bóknak szánta! –
mosolygott behízelgően Jorgosz.
– Ti ismeritek egymást?! – csodálkozott Nana
– Csak futólag! – pirult el ismét Diana.
– Szó szerint! A kora reggeli kocogásunk alkalmával futottunk össze!
egészítette ki Jorgosz.
Diana mélyen a szemébe nézett. Maga sem tudta, hogy mit keresett a
tekintetében, talán annak a titkát, hogy mi az, amivel annyira vonzza őt
magához.
A vacsora alatt le sem vették egymásról a tekintetüket, megbabonázva nézték
egymást, szinte egyetlen szó nélkül. Csak Diana kérdezte meg Jorgosztól az
étkezés során:
– Kér még egy kis salátát, Mr. Leandrosz?
 – Igen. köszönöm, Miss Hopkins.
Diana felállt, és egy újabb adagot tett Jorgosz tányérjára a finom
zöldségekből.
– Parancsoljon! – mondta kedvesen mosolyogva, s odahajolt a férfihoz.
– Köszönöm, nagyon kedves... igazán pompás! – mondta Jorgosz a lány
kigombolt blúzából elé táruló látványra.
– Tessék?! – kérdezte a lány, és amikor észrevette, hogy Jorgosz tekintete az ő
formás keblein pihen, zavarában hozzátette: – Örülök, hogy ízlik a saláta!
Ezzel be is fejezték a beszélgetést, már csak rövid, de annál
jelentőségteljesebb és forróbb pillantásokat vetettek egymásra. Diana semmire
sem emlékezett Nancyék és a szomszédék beszélgetéséből, kizárólag a teste volt
jelen. Gondolatai a görög fiú körül jártak, a mosolya szinte rabul ejtette a lányt.
Szerette volna megsimogatni az arcát, megcsókolni érzékien telt ajkait,
beletúrni fekete, göndör fürtjeibe, s a fülébe súgni: ,,Szeretlek, Jorgosz
Leandrosz!"
Ehelyett azonban Nancy és Mrs. Black csacsogását és pletykálkodását kellett
hallgatnia, épp közös ismerőseiket vették sorra.
– Milyen meleg van ma éjjel! – mondta hirtelen Diana. – Valóban! – értett
egyet Jorgosz. – Itt bent elég fülledt a levegő. Nincs kedve sétálni, Miss
Hopkins?
– Miért ne? Elég megbízhatónak látszik! – mondta felhúzod szemöldökkel
Diana, s lassan felállt. – De csak ha hozza a buzukiját is! Így legalább nem
leszünk kettesben, s ha jól sejtem, nem véletlenül került ide a hangszere!
– Ahogy mondja. Bevallom, a maga szórakoztatására hoztam
magammal,hogy játsszak valami szépet. De figyelmeztetnem kell: attól hogy
magunkkal visszük, még kettesben leszünk! Édes kettesben! Nos, ha ezek után
még mindig ,,elég megbízhatónak" látszom, talán indulhatunk is!
Még aznap éjjel a tengerparton Diana boldogan és szerelmesen simult Jorgosz
karjaiba:
– Elárulnád, hogyan csináltad?
– Igazán egyszerű volt: egy egész napom volt arra, hogy kinyomozzam, ki
vagy és hol laksz, aztán meghívattam magam vacsorára. Semmiség az egész.
– Ó, te komisz! Jó lesz veled vigyázni! – nevetett fel Diana, s duzzogva
Jorgosz combjára csapott. – Hogy te milyen vagy!
– Milyen? – kérdezte egészen komolyan Jorgosz, s mélyen a lány szemébe
nézett.
– Kedves... nekem a legkedvesebb – súgta a lány, s újabb csókban forrt össze
az ajkuk. Sokáig némán nézték az ezüstös holdat, a szikrázó csillagokat, s
hallgatták a tenger morajlását.
– Nézd, hullócsillag! Kívánj gyorsan valamit, teljesülni fog! – mondta
hirtelen Jorgosz, s ujjával egy villanásszerű fényre, egy hullócsillagra mutatott.
Diana azt kívánta, bárcsak Jorgosz is azt érezné iránta, amit ő a férfi iránt.
És e kívánsága – a hullócsillagtól függetlenül – máris teljesült.
 Jorgosz nagyon kívánta őt, talán annyira, mint még senkit azelőtt.
S bármennyire adott volt a helyzet, a romantikus környezet, a tengerpart, a
lágy szellő, a telihold, s a csillagok fénye a fodrozódó tenger hullámain, Jorgosz
megérezte, hogy ez a lány sokkal többet jelent számára, mint egy kellemes,
könnyű nyári kalandot. S férfi– ösztöne azt is megsúgta, hogy Diana nem az a
fajta lány, akivel első este lehetne... Diana olyan tiszta, olyan ártatlan!
Átölelte, s lágyan megcsókolta a lányt. Miközben Jorgosz gyengéden
simogatta a karját, gömbölyű vállait, szomjas ajkuk ezúttal is szűnni nem akaró,
vágyakkal teli csókban egyesült.
– Játszanál valamit a buzukin? – kérdezte Diana, s felemelte a földről a
mellettük heverő hangszert. Az volt az igazság, hogy zavarát próbálta leplezni,
gyorsan másra terelte a férfi figyelmét. Valahányszor Jorgosz megcsókolta,
eddig, ismeretlen, bizsergető érzés futott át a testén, szinte reflexszerűen
megremegett, amikor megérintette. Diana szégyellte magát, mintha Jorgosz
tudná, mi játszódik le benne mindensimogatásnál vagy csóknál. – Szívesen! Van
egy régi görög, számomra különösen kedves dal, mely a szerelemről és a
hűségről szól. Arról, hogy egy fiú és egy lány éveken át szerették egymást, s
nem lehettek egymáséi, mert a szülők máshoz kényszerítették férjhez a lányukat,
s a lány bánatában megölte magát a nászéjszakán. Inkább öngyilkos lett,
mintsem hogy azé legyen, akit nem szeret.
– Szomorú történet – mondta halkan Diana.
– Igaz történet. Amolyan régi legenda. Nos, most már ismered a történetet,
meglátod, nagyon fog tetszeni a zene is, csodás dal! Diana Jorgosz vállára
hajtotta fejét, s behunyt szemmel hallgatta a csodálatos dallamokat, melyek
szíve mélyéig hatoltak Megpróbálta elképzelni a fiatal párt, s szeme előtt
filmként peregtek az események.
– Gyönyörű volt! Ehhez fogható, fájdalmasan szép dalt még sohasem
hallottam!
– Igazán tetszett? – kérdezte a férfi, s letette a buzukit.
– Nagyon! – rajongott a lány.
– Örülök!
– Én is! – mondta egészen komolyan a lány, s hosszan belenézett a férfi
szemébe.
– Minek? – értetlenkedett egy pillanatig Jorgosz.
– Hát annak, hogy megismertelek – mondta Diana.
– Ez kedves volt tőled – mondta mosolyogva Jorgosz, s egy gyengéd puszit
adott a lány arcára.
– Nem kedvesség volt, hanem vallomás, őszinte vallomás – javította ki Diana.
– Bocsánat – szabadkozott a férfi. – Tudod, hogy gyönyörű vagy? – kérdezte,
s megsimogatta a lány hűvös karját.
– Úristen! Hogy mondhatsz ilyet! Valld be, hogy csak zavarba akarsz hozni!
Egyáltalán nem vagyok gyönyörű!
– De igen, nagyon szép vagy, nekem van szemem hozzá! De ha zavar, ha nem
 akarod, ne beszéljünk erről.
– Te... tulajdonképpen mióta élsz az Államokban? – kérdezte újabb hosszú
szünet után, egy csókból és ölelésből kibontakozva Diana.
– Régóta. Az apám amerikai üzletemberként került a szigetre, ahol anyám és a
családja élt. Apám rögtön beleszeretett anyámba, feleségül vette, és egy darabig
ott is éltek. Olyan négy– öt éves lehettem, amikor apámat üzleti ügyei végleg
Los Angeleshez kötötték, s akkor itt telepedtünk le. Anyám nehezen szakadt el a
szigettől, amelyet születése óta egyetlen napra sem hagyott el. Talán emiatt is
gyötörte oly sokáig a honvágy. De a szeretet itt tartotta, s beérte annyival, hogy a
fiát, vagyis engem megtanított görögül, s hogy minden évben hazamegyünk
nyaralni.
– Melyik szigetről beszélsz. Krétáról vagy Rhodoszról?
– Ó nem, egyikről sem! Az én szülőföldem az Égei– tenger egyik legszebb kis
szigete, számomra a legeslegszebb: Kalimnosz. Az egyetlen hely
kisbolygónkon, ahol a legfontosabb foglalkozás még napjainkban is a
szivacshalászat. Tavasszal vitorlát bontanak a halászok, és öt– hat hónapon át
szivacsok után kutatnak az Égei– és a Földközi– tenger mélyén. Nagyon
veszélyes mesterség, talán a gyöngyhalászokéhoz tudnám hasonlítani. Bizony,
minden szezonban előfordul egy– két haláleset, igazi családi tragédiák ezek. A
szerencsés halászok ősz végén aztán több tonna szivaccsal térnek haza. A
turisták rengeteget vásárolnak, van, aki húsz– harminc darabot visz haza,
magának, meg ajándékba az ismerőseinek, barátainak Tudtad, hogy a tengeri
szivacsot háromezer éve használja az emberiség?
– Nem, nem tudtam De nekünk is volt egy valódi tengeri szivacsunk, elég
drágán vettük Nem is gondoltam, hogy Kálimnosz szigetéről származhat. Szép
hely lehet, nagyon szívesen elmennék oda!
– Egyszer elviszlek magammal, amikor hazalátogatok. Él ott egy nagyon
gazdag nagybátyám, már sokszor vakációztam náluk.
– Szép lenne!
– Szép lesz.
– De én két nap múlva hazautazom – mondta óvatosan Diana.
– Nem lehetne elhalasztani?
– Nem, sajnos mennem kell – sóhajtott nagyot a lány.
– Hol laksz tulajdonkeppen?
– Los Angelesben.
– Akkor találkozhatunk, hiszen egy városban lakunk!
– Igazán akarod? – ragyogott fel Diana szeme.
– Hát persze Diana! Lehet, hogy hülyén hangzik egynapi ismeretség után, de
azt hiszem, szerelmes lettem beléd.
– Nem hangzik hülyén. Egyáltalán nem hangzik hülyén, ha éppenséggel tudni
akarod – mondta kislányosan Diana, s lágyan megcsókolta Jorgoszt.
Lassan megvirradt.
S ha Jorgosz éjszaka, a hold a csillagok fényénél szépnek látta Dianát, akkor
 most, a vörösen izzó, felkelő nap fényében talán még százszor szebbnek látta.
Diana – hirtelen ötlettől vezérelve – felmászott egy kisebb szikla csúcsára, a
tenger felé fordult, s belekiáltotta a csöndes hajnalba:
– Szeretlek, Jorgosz Leandrosz! Nagyon szeretlek! S igazán örülök, hogy
tegnap reggel az utamba sodort az Élet, a Sors, a Gondviselés, az Isten!
Köszönöm, hogy vagy, s hogy szerethetlek!
Jorgoszt teljesen elbűvölte a látvány: ez a boldogságtól sugárzó, vidám,
őszinte, gyönyörű teremtés. Hosszú vörös haján megcsillantak a felkelő nap
sugarai, s úgy állt a sziklaszirten a széttárt karjaival, mint egy angyal, aki most
ereszkedett le a felhők közül.
Jorgosz is felkapaszkodott a sziklára, odalopózott Diana mögé, s hátulról
átölelve a lány derekát, belecsókolt a nyakába.
– Én is nagyon szeretlek! Az életem része lettél! Most már örökre hozzám
tartozol, akár tetszik, akár nem!
– Tetszik! Akár tetszik, akár nem! – nevetett a szójátékon Diana, s Jorgosz
felé fordult. Még sokáig álltak ott a sziklaszirten összebújva, s csókokkal
becézgették egymást.

Így kezdődött a nagy szerelem, s az eltelt tizenöt hét és két nap alatt minden
áldott nap, pontosan százhét alkalommal találkoztak, s nem lehetett tudni, ki
szereti jobban a másikat. Nem is volt fontos ennek eldöntése, őrült,boldog, fiatal
szerelmesek voltak... S a százhét nap alatt csak egyszer, egyetlenegyszer kaptak
hajba, amikor a megismerkedésüket követő harmincadik napon Jorgosz azzal
akarta a hó-fordulót megünnepelni, hogy Dianát elvitte a hegyekbe hétvégére. S
ott Diana, hát igen, nem akart Jorgosszal lefeküdni. A férfi akkor nem hitte el,
hogy Diana huszonhárom évesen még érintetlen, azt hitte, csak szórakozik vele
a lány.
– Hát ennyire hihetetlen és elképzelhetetlen számodra, hogy én még nem...
– Igen! Nagyon jól tudod, mit jelent nekem ez a hétvége, mióta készültem
már rá, hiszen szeretlek és kívánlak. Hm! Azt hittem, ez kölcsönös, de ezek
szerint tévedtem!
– Ti, férfiak, ti mind csak a szexre tudtok gondolni, mert a szerelem
számotokra nem más, csak viháncolás az ágyban. Hát tényleg fogalmad sincs az
igaz szerelemről, a legszebb és legszentebb emberi érzésről? zokogott Diana.
Jorgosz csak most döbbent rá, mennyire megbántotta Dianát, mekkora
fájdalmat okozott neki.
– Bocsáss meg, Diana! Akaratom ellenére mélységesen megsebeztelek!
Nagyon szeretlek, és sohasem akarlak elveszíteni! Természetesen nem akarok
semmit sem erőltetni, amit te még korainak tartasz. Tudnod kell,hogy te vagy a
legfontosabb lény a számomra, és mindennél,mindenkinél jobban szeretlek,
drága kicsi lány! – mondta Jorgosz, és lágyan megcsókolta Dianát.
Soha többé nem veszekedtek, s Diana a századik napra különleges
meglepetést szánt Jorgosznak: saját magát.
 De sajnos előző este a természet ,,közbeszólt". Így aztán most érintetlenül vált
el attól a férfitól, aki számára a szerelmet és a boldogságot jelentette...
jelenthette volna.

A szakításuk után Diana még hetekig sírt, búslakodott Jorgosz után, és úgy
érezte, a görög fiú soha be nem gyógyuló sebet ejtett a szívén. Egy délutáni
hajmosás után sokáig nézegette magát meztelenül a fürdőszoba nagy tükrében.
Kirázta hosszú, vörös fürtjeiből a vizet, nézte magát, szomorú arcát, és
mosolyogni próbált, most először a szakításuk óta.
Gyönyörű, dús, hosszú, mahagóni színű göndör haja volt a legnagyobb
büszkesége. ,,Nagyon dekoratív!" – mondogatták az ismerősei.
Most a lehető legkritikusabb szemmel nézegette magát a tükörben: haj:
szuper! Arc: kissé fáradt, de azért megjárja, természetesen csak a szem körüli
apró ráncoktól eltekintve. Alak: egész jó, bár nem tökéletes. A melle túl lapos,
de azért még nem fog plasztikai sebészhez rohanni. Combja, feneke igazán
formás és arányos. Összességében: nem rossz, bár nem egy szexbomba. Mikor
ismét az arcához ért a tekintete, döbbenten vette észre, hogy egy végtelenül
szomorú szempár néz vissza rá a tükörből. Szeme megtelt könnyel. Milyen
kegyetlen is az élet!
Ekkor megszólalt a telefon. Diana összerezzent a hirtelen, éles hangtól:
– Pamela? Tényleg te vagy az, Pam? De örülök, hogy hívtál! Ezer éve nem
találkoztunk! Mi van veled?
– Diana, én olyan boldog vagyok! Képzeld, Johnny és én karácsonykor
összeházasodunk. Hát nem a csodálatos?!
– De igen, gratulálok! – mondta halkan Diana
– Természetesen küldünk meghívót is, de azt akartam, hogy elsőnek te tudd
meg a jó hírt, s hogy Jorgosszal kövessétek a jó példát. Hiszen talán csak a ti
nagy szerelmetek hasonlítható össze a miénkkel! Ebben a mai ,,modern"
világban, ahol már nem divat az őszinte, tiszta érzelem, a romantika, csak veled
értettük meg egymást. Emlékszel? Tavaly karácsonykor, amikor elolvastuk
Sheila Bruckner: Fehér karácsony című könyvét, mindketten arról ábrándoztunk,
hogy egyszer mi is átélünk egy olyan nagy szerelmet. Hát sikerült s épp egy
„Johnnyval", mint a könyvben! Istenem! Milyen csodás ez az egész, alig merem
elhinni! Nyáron még hogy irigyeltelek Jorgoszért, aztán az ősz meghozta a
szerelmet, most pedig a világ egyik legboldogabb asszonya leszek...
– Figyelj, Pam! Jorgosz és én... szakítottunk! – mondta röviden és keményen
Diana, s a szíve elszorult a keserűségtől. Lám, most már Pamela is férjhez megy,
s milyen boldog!
– Én... Nem is tudom, mit mondjak erre! Bocsáss meg, Diana, de én azt
hittem, hogy... Szóval, ti annyira szerettétek egymást, hogy eszembe sem jutott
az, hogy nem együtt élitek le az életeteket...
– Semmi baj, Pam! Jorgosz teherbe ejtett egy nőt, s őt vette el feleségül, nem
pedig engem! Mindössze erről van szó. De azért nem mondom, hogy nem viselt
meg a dolog, sokáig azt hittem, bedilizek! Tudod jól, mit jelentett számomra ez a
fiú, hogy mennyire szerettem!
– Ó, drága kicsi Diana! Igazán le vagyok sújtva! Elárulom, te voltál a
példaképem, s a ti szerelmetek adott erőt ahhoz, hogy várjak még az igazira, s
hogy ne keseredjek el.
– Sajnálom, hogy csalódást okoztam! – mondta cinikus, keserű hangon Diana.
– Én azt sajnálom, hogy neked nem jött össze! Minden esetre megígérem,
hogy az esküvőmre szerzek neked egy csinos, partiképes fiút! Kérlek; ne
búslakodj, hiszen már nincs értelme, különben is csak árt a szépségednek.
– Ugyan, Pam! Mit ér az én szépségem Jorgosz nélkül.
– Jaj, Diana! Kérlek, próbálj meg kilábalni ebből a depresszióshangulatból.
Tudom, hogy neked most milyen rossz, tudom! Hidd el, veled érzek, és nagyon
sajnállak, de gondolj arra, mennyi szépet tartogathat még neked az élet, talán
egy új, igazabb szerelmet, s egy olyan fiút, aki méltó a szerelmedre!
Mindenesetre mához egy hónapra várlak az esküvőmön!
– Oké, és köszi a bátorítást! Örülök, hogy legalább neked sikerült! Az
esküvődre természetesen elmegyek, bár őszintén szólva nem sok kedvem van a
mulatozáshoz! Még egyszer gratulálok, legyetek nagyon boldogok! Szia!
Főzött egy kávét.
Nehezére esett minden mozdulat. Még mindig nagyon elesett, gyámoltalan és
életunt volt. Belebújt puha, hófehér frottírköntösébe, kitöltötte a kávéját és
kiment az erkélyre, hogy ott bámészkodva kortyolgassa el. De ahogy
kikönyökölt, a maradék jókedve is nyomban elszállt. Diana kis garzonja ugyanis
éppen az egyik legnagyobb, legforgalmasabb házasságkötő teremmel szemben
volt, s ez most valahogy jobban fájt neki, mint valaha. Mennyire irigyelte
Pamelát, és azokat a boldog lányokat, akik még boldogabb asszonyként jöttek ki
a szemközti kapun.

Este korán lefeküdt, s megpróbálta kitörölni agyából és szívéből Jorgosz

Leandroszt. Hogy kissé megnyugodjon, szokás szerint Istenhez fordult
segítségért:
– Uram! Te tudod a legjobban, mennyire szenvedek, mennyire fáj az
élet,napról napra. Amióta Jorgoszt elveszítettem, úgy érzem, nincs értelme,nincs
célja az életemnek! Tudom, hogy bűn ilyet mondani, s ezért máris bocsánatot
kérek, de ki kellett mondanom. Te megérted, mert te mindent tudsz, s olyan
végtelenül jó vagy. Azt is tudom, hogy mindenem megvan, ami más ember
számára a boldogságot jelenti: egy kicsi, de szép és kényelmes lakás, kocsi,
pénz, hivatás. Szinte tökéletes minden, de ez csak a látszat. Amíg nem ismertem
a szerelmet, nem is tulajdonítottam neki ekkora jelentőseget, azt hittem, hogy
csupán kellemes érzés, ami feldobja az embert, ami segít egy nőnek abban,hogy
érezze, hogy nő, hogy nőies magabiztosságot kölcsönöz, amire bizonyára
mindannyiunknak nagy szükségünk van. De amióta megismertetted velem ezt az
érzést, úgy hiszem, hogy az egyik legfontosabb dolog, amely segít elviselni
minden rosszat és fájdalmasat. Most már tudom, hogy a szerelem nem más, mint
hűség, alázat,őszinteség, ragaszkodás, türelem megbocsátás, s legfőképp
szüntelen,kifogyhatatlan vágyakozás a FÉRFI után, ki számomra a MINDENT
jelenti! Hogy életem utolsó percéig, a nap minden pillanatában rá gondolok,
vajon most hol van, mit csinál, eszébe jutok– e még néha, s mit érez irántam? S
hogy életem egyetlen célja, vágya az, hogy tökéletesen, maradéktalanul
boldoggá tegyem, s olyan érzésekkel, annyi szeretettel ajándékozhassam meg őt,
hogy élete utolsó pillanatában azt gondolja: „megérte!" S hogy eddig a
búcsúpillanatig szerethessem, szolgálhassam olyan alázattal és oly mérhetetlen
szerelemmel, amire csak egy őszintén szerető hitves képes. S ha történne vele
bármi szörnyűség: nyomorékon, bénán, megcsonkított testtel, rákosán, halálos
betegen is ugyanúgy szeretném, ha nem jobban. Mi ez hát, ha nem szerelem?
Uram! Nem tudom, mik a szándékaid velem, bármi is légyen az, legyen
akaratod szerint! De kérlek, könyörögve kérlek, ha egy kicsit is szeretsz engem,
porszemet erről a Föld nevű bolygóról, akkor segíts rajtam! Ha már elvetted
tőlem Jorgoszt, kérlek, hogy vagy segíts kiölni még az emlékét is a szívemből,
vagy vezérelj hozzám egy másik férfit, aki megteszi helyetted! Aki
megvigasztal, akit szerethetek, s aki engem is szeret. Tudom, hogy bízhatom
benned, hogy sorsomat figyelemmel kíséred, és hiszek abban, hogy egyszer még
boldog lehetek. Ámen.

Csaknem egy évvel e szomorú nap után Diana Hopkins és Michael Cook
összeházasodtak.
Michaelt Pamela esküvőjén ismerte meg, s a fiatalember három hónap után
megkérte Diana kezét. Diana szerette Michaelt, bár ez a szeretet nem szerelem
volt, ezt mindketten tudták Diana egyszerűen képtelen volt még egyszer úgy
érezni, mint egykor Jorgosz iránt. Michael bízott benne, hogy Diana egyszer
majd ugyanúgy fogja őt szeretni, olyan szerelemmel, ahogyan ő a lányt.
Michael épp jókor érkezett Diana életébe, akkor, amikor a legnagyobb
szüksége volt a lánynak egy igazi jó barátra. Michael tökéletes ellentéte volt
Jorgosznak: hatalmas, mély kék szemei voltak, szőke, szabályosan egyenes haja
mindig makulátlanul jól fésült, öltönyein soha egyetlen gyűrődés,életét és
cselekedeteit mindig előre megtervezte, szigorú rendszabályok szerint élt,
notesza rabságában, kimért volt és szörnyen unalmas. Dianával soha nem volt
tolakodó, erőszakos, udvariatlan vagy pimasz.
Nem úgy, mint Jorgosz!
– Jorgosz! – hasított agyába a fájdalmas felismerés. – Most hát én is férjhez
megyek, mint ahogy te is megnősültél. Egy évig vártam, de ma éjszaka Michael
asszonya leszek, s nem a tiéd. Ha tudnád, mennyire fáj ez nekem! De szeretem
Michaelt, mert ő nem hűtlenkedő, nem csalna meg sohasem.

Ezek után már nem volt sem ideje, sem lehetősége arra, hogy Jorgoszra
gondoljon, mert megérkezett az édesanyja és a húga, s felöltöztették gyönyörű
menyasszonyi ruhájába, fejére tették a mirtuszkoszorút, ártatlansága jelképét,
amely bizonyította, hogy Michael úriemberként viselkedett vele.
Az esküvő egyszerű, mégis elegáns volt.
Pamela és Johnny volt a kéttanú, hiszen ők hozták össze a fiatal párt, Michael
Johnny barátja volt, Diana pedig Pamela barátnője. Michael arca úgy ragyogott,
mint még soha. Hiába próbálta leplezni, lerítt róla a boldogság.
Szerette Dianát, s ez a házasság számára a csodás álmok beteljesedését
jelentette. Izgatottan, s kissé türelmetlenül várta a nászéjszakát.

Diana is boldog volt, mert boldog akart lenni, hiszen egy nagyon rendes férjet
kapott, aki elég jóképű és csinos, s ráadásul meglehetősen gazdag is. A szertartás
egészen meghatotta a lányt, s amikor megcsókolták egymást,Diana ezt gondolta
magában:
– Köszönöm neked, Michael Cook! Köszönöm, hogy feleségül vettél, hogy
nem maradtam szégyenemre vénlány. Minden igyekezetemmel azon leszek,
hogy jó feleséged legyek, s hogy olyan boldoggá tegyelek,ahogy megérdemled,
mert megérdemled, az biztos, hiszen olyan rendesés kedves voltál hozzám
mindig.
Aztán elérkezett a nászéjszaka is. Diana csodálatos, méregdrága
hófehérhálóingben jött ki a fürdőszobából, megállt a szoba közepén Michael
előtt, lágyan megcsókolta, aztán megfogta férje kezét, s összefűzte az ujjaikat.
Olyan volt, mint egy kis angyal, s ugyanakkor a gyönyörű, szexis hálóing, a
mahagóni fürtök, a finom parfüm illata, izgalomtól kipirult arca tökéletes
szépségű nővé varázsolták.
– Nagyon szép vagy! – mondta a férje, s lágyan megcsókolta Diana ajkát. A
lány elmosolyodott, s lassan elindultak a nászágy felé.
Diana zavarban volt, s ezért gyorsan betakarózott, méghozzá nyakig.
– Fázol? – kérdezte tréfásan Michael.
– Nem, csak... tudod... – Diana fülig pirult.
– Ugye azért vagy zavarban, mert... szóval te még érintetlen vagy?
– Jókor kérded! – nevetett a lány, látva Michael elképedését. – Hát,
szóvaligen! Vagyis, hogy még nem...
Nem tudta befejezni a mondatot, mert Michael lecsókolta ajkáról a szavakat.
– Ne félj szerelmem! Bízzál bennem! – súgta Dianának. Michael nagyon
gyengéden végigcsókolta a lányt, hogy vágyat ébresszen benne. Diana
görcsössége lassacskán oldódni kezdett, s egyre boldogabban feledkezett bele a
szerelembe. Hagyta, hogy elhatalmasodjék rajta ez az érzés, hagyta, hadd
sodorja magával Michael és a szenvedély.

Ám abban a pillanatban, amikor Michael szerelmi izgalma a tetőfokára

hágott, s Dianát asszonnyá akarta tenni, a lány behunyt szeme előtt megjelent
Jorgosz, s tudatában a két férfi eggyé vált:
 – Jorgosz! Jorgosz! – suttogta szenvedélyesen lihegve
– Jorgosz?! Azt mondtad, hogy Jorgosz? Kit hívtál? – kérdezte hirtelen
Michael.
A lány csak nehezen tért vissza a valóságba. Érezte, hogy Michael teste
elernyedt, szorító ölelése alábbhagyott, a köztük lévő feszült kapcsolat
pillanatok alatt semmivé foszlott.
– Diana! – szólította éles hangon Michael, és felkapcsolta az éjjeliszekrényen
a lámpát. – Beszélnünk kellene, nem gondolod? A nászéjszakánkon, szeretkezés
közben te egy másik férfi nevét suttogod a fülembe? Úristen! Mint egy kabaré–
jelenetben.
– Én... – hebegte a lány.
– Hallgatlak! Várom a magyarázatodat! – állt fel a férfi, magára kapta a
köntösét, s karba tette a kezét.
– Kérlek, Michael, próbálj megérteni! Jorgosz egy régi szerelem, de testi
kapcsolat sohasem volt köztünk! Elmúlt, nincs jelentősége! Nem is értem,
hogyan jutott eszembe, miért szólítottam őt. Kérlek, bocsáss meg!
– Igenis, van jelentősége! Mert te még most is őt szereted, azt a görögöt, igaz?
– kérdezte fenyegetően a férfi.
– Nem! Nem tudom... talán! Minden összekavarodott bennem! – magyarázta
Diana, s a szeme megtelt könnyel.
– Nos, akkor az lesz a legjobb, ha én most átköltözöm a másik szobába!
Mindaddig ott is maradok, amíg azt nem mondod, hogy szeretnél velem lenni,
szeretnél az én asszonyommá válni, s amíg át nem vehetem a görög helyét a
szívedben.
– Kérlek, Michael! Bocsáss meg, én igazán...
– Mondjuk, hogy megbocsátok. De csak azért, mert szeretlek! Kérem, ezt ne
feledje el, Mrs. Cook! Most pedig jó éjt! Szép kis nászéjszaka! – dünnyögte, a
párnájára gyűrte a paplanját, s átcipelte a lakosztály másik hálószobájába.

Michael után még be sem csukódott az ajtó, amikor Diana zokogva ráborult
az ágyra. Siratta önmagát, férjét, boldogtalan nászéjszakáját, de leginkább
Jorgosz után sírt. Olyan nagy szüksége lett volna most Jorgoszra, mint egy
csecsemőnek az édesanyjára. Fájt, hogy nem tudta a férjét úgy szeretni, mint
akarta volna, s most már biztosan érezte, hogy nem tudja boldoggá tenni soha,
soha! Szegény Michael! Jobba érdemelt volna. De nem sejthette előre, hogy
Jorgosz iránt érzett, fájdalmas szerelme elnyomja majd a férje iránti talán csupán
kötelességszerű vonzalmát.

Diana hajnaltájt lassan álomba zokogta magát. A sok sírás nyomaként reggel
vörös, bedagadt szemmel ébredt. Kiment zuhanyozni, és sokáig,hosszú– hosszú
percekig engedte az arcára a csaknem jéghideg vizet. Tiszta fejjel akarta
átgondolni az éjszaka történteket. Nem tudta, mitévő legyen.
Olyan tanácstalan és gyámoltalan volt, mint egy árva, útszéli kiscica.
 Felöltözött és bekopogtatott a férjéhez. Pár pillanatnyi habozás után benyitott:
Michael nem volt a szobában. A szállodai lakosztály két hálószobából állt, s
Michaelt a fürdőszobában sem találta. Diana rögtön tudta, hogy elhagyta,
otthagyta szégyenében. Első gondolata az volt, hogy azonnal összecsomagol és
hazautazik. De, miután nem vacsorázott, s a tegnapi pezsgőtől nagyon égett a
gyomra, úgy döntött, hogy előbb elmegy reggelizni.
Az étteremben ott ült Michael, szomorúan és magányosan. Diana
megkönnyebbült, s őszintén megörült neki. Ezek szerint mégsem hagyta el, talán
szereti és tényleg vár.
De mire? Szegény Michael! Ha tudná azt, amit Diana, hogy sohasem lesznek
egymáséi!
– Jó reggelt! – köszöntötte halkan, bizonytalanul.
– Jó reggelt! – mondta rosszkedvűen Michael, de a megszeppent lány láttán
kissé megenyhült.
– Jól aludtál?
– Egész éjjel sírtam. Michael! Annyira, de annyira sajnálom a tegnap
történteket...
– Mit? Hogy hozzám jöttél feleségül? – húzta el a száját a férfi.
– Nem! Dehogy! – tiltakozott Diana. – Az éjszaka történtekre gondoltam!
Meg tudsz valaha is bocsátani?
– Azt hiszem, igen. Talán máris megbocsátottam, de még túlságosan fáj
ahhoz, hogy biztos lehessek benne.
– Igen, ez érthető – mondta megszeppenve a lány, s csipegetni kezdte az ételt.
Az asztalon csupa finomság sorakozott: frissen sült mini lángos, gombás
tojás, kiwi, sonka, illatos, szezámmagos kiscipó, a kis kancsóban kávéillatozott,
de mindez a sok finom falat most nem tudta Diana étvágyát felkelteni.
Gyomra görcsbe rándult.
– Szeretlek téged Michael Cook! Elhiszed ezt nekem?
– Ha te mondod!
– Most miért vagy ilyen cinikus? Sajnálom és szégyellem a dolgot, de ennél
többet nem tehetek. Bocsánatot kértem.
– Jó, akkor most inkább egyél! Ne is beszéljünk róla, oké? Csak idegesítjük
egymást. Próbáljuk meg mindketten túltenni magunkat rajta!
– Rendben van! Igazán nagylelkű vagy, Michael!
– Nagylelkű? Nem vagyok biztos benne, hogy ez a legmegfelelőbb szó, de
hagyjuk. Reggeli után milyen programot terveztél?
– Michael! Én nem terveztem semmilyen programot, de nagyon szeretnék
veled lenni. Sétálni, vagy amit te akarsz!
– Jó. Sétálunk egyet, vagy gondolázhatunk. Van hozzá kedved?
– Persze. Kislány korom óta imádom Velencét, s most szinte hihetetlen, hogy
itt vagyunk, Európában, Velence legszebb szállodájában. Ugye, elmegyünk a
Sóhajok Hídjára is?
– Hát... nem volt még elég a sóhajokból? – nevetett keserűen Michael.
 – Indulhatunk! – mondta Diana, s az asztalra tette összehajtogatott szalvétáját.
– De hiszen alig ettél. Üres gyomorral akarod bebarangolni szíved Velencéjét?
– Nem vagyok éhes, ennyi bőven elég volt! – tiltakozott a lány, s bekapta a
kezében lévő utolsó falatot, mutatva, hogy azért evett egy keveset.

Diana szinte rettegett az estétől, nem tudta, mi következik, alhat– e külön még
ma éjszaka, vagy most már be kell engednie férjét az ágyába, mert különben
tényleg elhagyja.
– Jó éjt, drágám! – mondta Michael, arcon csókolta Dianát, és bement a saját
szobájába.
Diana egyedül bújt ágyba, Michael ezúttal megoldotta a helyzetet.
Lehet, hogy titkon arra várt, hogy Diana behívja, de ez ma éjszaka még
lehetetlen volt. A lány tele volt szorongással és félelemmel. Pedig igazán jól
sikerült napot hagytak maguk mögött, voltak percek, vagy talán órák is, amikor
Diana úgy érezte, minden rendben van köztük. Vidámak voltak és sokat nevettek
együtt.

Másnap reggeli után a Bazilika, s a többi más velencei nevezetesség volt a

program. Kezdtek összemelegedni, s úgy tűnt, a helyzet nem is olyan vészes,
mint hitték. Az előző napi puszik most már csókokká váltak, és Dianának eszébe
sem jutott az éjszaka.
Amikor vacsora után felmentek a lakosztályukba, Michael kissé bizonytalanul
megállt a kettejük szobája közti ajtó előtt. Előző nap itt megcsókolta és jó
éjszakát kívánva bement, most pedig... mintha egy hívó szóra várna.
Igen, Diana biztos volt benne, hogy kétnapi halogatás után most már döntenie
kellene... de nem tud! Nem tudja kedvesen, szerelmesen ágyba csalogatni a
férjét. Talán azért nem, mert igazából nem is akarja?
– Hát akkor... – nyögte ki Michael.
– Igen? – kapta fel a fejét Diana.
– Akkor én most átmegyek lefeküdni a másik szobába!
– Igen? – ismételte Diana.
– Ezt akarod?
– Mit?
– Hogy odaát aludjak! – provokálta Michael.
– Miért? – értetlenkedett a lány.
– Nézd, Diana. Ha nem is szívesen, de ha úgy érzed, szükséged van még
időre, a kedvedért várok még egy– két napot, viszont valamit tisztázzunk, a
férjed vagyok, vagy nem?
– De igen! – bólintott megszeppenve a lány.
– Szerintem kár halogatni a dolgot, és nevetséges is, hogy nappal a férjed
vagyok, éjjel pedig egy idegen, akit száműztél a nászágyból!
– Nem én száműztelek! Te magad, saját akaratodból mentél át aludni! Nem
hányhatod a szememre...
 – Persze! Főúri passzióból költöztem át! Az, hogy szeretkezés közben te a
volt görög fiúd nevét suttogod a fülembe, az csak egy lényegtelen apróság.
– Amíg élek, ezt kell hallgatnom? – emelte fel hangját Diana. – Mondd meg
őszintén, hányszor akarod még a fejemhez vágni? Mire számíthatok?
– Na jó, még a végén kiderül, hogy te vagy megsértődve! – most már Michael
hangja is ingerült volt.
– Miért? Talán bizony nincs meg rá minden okom? Nem valami gáláns dolog,
amit velem művelsz, hogy folyton a fejemhez vágod...
– Tudtam! Szóval kiderül, hogy... na nem, belőlem ne csinálj hülyét, Diana
belőlem aztán ne! Ezt még te sem engedheted meg magadnak!
– Látom, a mai estét veszekedéssel fogjuk tölteni! Ez is a velencei nászutas
programhoz tartozik?
– Ne merészelj velem így beszélni, hallod? Éppenséggel te kezdted a
veszekedést! – kiabált Michael.
– Igazán? Ez azért nekem is sok! Ugye nem kívánod, hogy ezek után még
gyengéd legyek az ágyban?! Bár ami azt illeti, eléggé felcukkoltál! Csak éppen
nem úgy, ahogy kellene! De te csak ehhez értesz, úgy látom!
– Hogy merészeled a férfiasságomat kritizálni, éppen te, aki csődöt mondtál
az ágyban!
– Én mondtam csődöt?! Azt hiszem, te vagy az egyetlen férfi a világon, aki
egy szűz lánytól azt várja, hogy nagyobb rutinnal rendelkezzen szexuális téren,
mint egy harmincéves tapasztalt férfi. Hát nem érzed, hogy ez a te csődöd volt?!
Különben miért jutott volna az eszembe Jorgosz, ha te olyan jó lettél volna?
Michael nem tudta tovább türtőztetni magát.
Dühében pofonvágta Dianát, felkapta a kabátját, a táskáját, és odasziszegte.
– További jó szórakozást, Mrs. Cook!
– Michael! Várj, ne menj el! – ijedt meg Diana.
– Nem tűröm tovább, hogy sértegess! Hazautazom, méghozzá azonnal!
Elegem volt ebből a csodálatos nászútból, amelyből csak a nászhiányzott!
– Michael... beszéljük meg! – mondta Diana sírva, de már csak az ajtó
hallotta, Michael nem.
Sírva végigdobta magát az ágyon, s hosszú percekig csak zokogott.
Megsértette, csúnyán megbántotta Michaelt, pedig nem akarta, hiszen...hiszen
szereti! Igenis szereti, csak nem úgy, és nem annyira, mint Jorgoszt!
Egy asszony úgy is szeretheti a férjét, ha szerelmet nem érez iránta, „csak”
szeretetet.

Diana nem tudta, mi lesz most, itt maradjon– e, vagy ő is holnap

hazarepüljön. Haza! Eszébe jutott, hogy az esküvő előtti napon minden holmiját
Michael házába vitették, s most Michaelnek bizonyára az lesz az első dolga,
hogy kidobáljon mindent. Micsoda szégyen! És főleg, micsoda kudarc ez az ő
számára! Cselekednie kell, nem maradhat.
Remegő kézzel tárcsázott.
 – Recepció? Mrs. Cook vagyok a 417– es lakosztályból. Kérem foglaljon egy
helyet a legközelebb induló gépre! Ja, és kérem, hogy fél óra múlva küldjön fel
valakit a poggyászomért. Köszönöm.
– Igen, asszonyom! Ha jól tudom, egy óra múlva indul a gép. Azonnal
intézkedem.
– Igen, nagyon jó, köszönöm!
Villámgyorsan összecsomagolt, percek alatt egymásra dobálta a szebbnél–
szebb ruhákat, csakúgy, mint Michael öltönyeit.
Egy óra múlva felszállt vele a gép, és Diana nagyot sóhajtott. Aztán hirtelen
eszébe jutott, hogy Michaelnek is ezen a járaton kell lennie, hiszen dél óta nem
volt más gép Los Angelesbe. Óvatosan körülnézett az utasok között, hátha csak
elkerülték egymást a repülőtéren, s most itt van valahol a közelében.
Tévedett. A stewardessztól megtudta, hogy Michael nincs az utas listán.
Vajon hol lehet? Lehetséges, hogy egy másik géppel ment, és átszáll valahol?
Tovább nem tudott gondolkodni, mert elaludt.

Los Angelesbe érve ahogy kiszabadult a repülőtér fogságából, taxit fogott, és

egyenesen Michael házához hajtatott. Harmadik csöngetésére Lisa, a
házvezetőnő kisírt szemekkel nyitott ajtót.
– Ó, Mrs. Cook! Ez szörnyű!
Diana értetlenül állt Lisa előtt. Michael mindent elmondott volna a
házvezetőnőnek? Na, szép! Azért ennyire nem kellene megsiratni sikertelen
házasságukat!
– Hol van Michael? – kérdezte szelíden.
– De asszonyom! Ön nem is tudja? Nem tudja, mi történt?
– Nem, mondja már! – rémült meg Diana, rosszat sejtve.
– Az úr, Mr. Cook, baleset történt... jaj, de szörnyű!... meghalt!
Diana ezt hallotta utoljára, aztán elsötétült előtte minden, s már csak az
ágyában tért magához. Amikor kinyitotta a szemét, a háziorvos aggódó
tekintetével találkozott a pillantása.
– Mi történt? – kérdezte sajgó fejjel.
– Elájult és alaposan beütötte a fejét. Pár óra, esetleg egy– két nap, és rendben
lesz! – mondta kedvesen, de nagyon is komoly arccal az orvos.
– Már emlékszem! – mondta lassan Diana. – Michael meghalt
– Hát, igen, sajnos! Szörnyű tragédia, őszinte részvétem. Mrs. Cook mondta
zavartan az orvos.
– Kérem! Én nem tudok semmiről, mi történt voltaképp?
– Valóban nem tudja, asszonyom? Hiszen még Velencében történt atragédia.
Azt hittük, együtt voltak, amikor az az autó... elgázolta.
– Jaj, nem! – sikította Diana, mert eszébe jutott, milyen feldúltan hagyta el a
szobát Michael. Biztos ezért történt, vagyis ha közvetve is, de miatta, Diana
miatt. Ő ölte meg a férjét. Diana úgy zokogott, hogy alig kapott levegőt, a
sírógörcs teljesen elhatalmasodott rajta.
 – Adok egy nyugtatót! Injekcióban, úgy gyorsabban hat. Meglátja, mindjárt
jobban lesz! Ami történt, megtörtént Nem lehet megváltoztatni! Sajnálom, Mrs.
Cook, engem is mélységesen lesújtott ifjú férje halálhíre, de bele kell törődnünk.
A halál bizony kegyetlen, és nem válogat. Erősnek kell lennie, Mrs. Cook!
Próbáljon meg beletörődni abba, hogy szegény Michael sorsa így volt megírva.
Akkor kellett meghalnia, amikor a legboldogabb volt!
Diana összeharapta a száját, hogy ki ne csússzon rajta az igazság: Michael
talán sohasem volt olyan boldogtalan, mint halála percében.

A temetés szörnyű volt, Dianát még sokáig kezelte az orvos, súlyos

idegösszeroppanást kapott. Hiába! A lelkiismeret furdalás ellen nincs orvosság!
Diana komoly vagyont örökölt Michael után, s bár úgy érezte, ebből neki nem
jár egy fillér sem, mégis csak az egyik felét adta jótékonysági adományként az
árva gyerekek megsegítésére és templomok renoválására, az örökség másik felét
megtartotta.
Újabb szürke, sivár hétköznapok következtek az életében, s bár még alig múlt
huszonhat éves, öregnek és megtörtnek érezte magát, aki már semmit sem várhat
az élettől. Gyakran nyúlt a pohárhoz szomorú magányosságában. Többször
előfordult, hogy olyan mély depresszióba esett, melyből csak az ital segítségével
tudott kilábalni.
Egyhangúan teltek a napjai.
Egész Los Angelesben nem kapott megfelelő állást. Mint
gyermekpszichológus szeretett volna egy jó intézetben, kellemes kollégák között
elhelyezkedni. Néhány hónapot dolgozott itt– ott, de vagy a kollégákkal volt
gond, vagy csupa kábítószeres, alkoholista, csavargó kamaszt kapott, akikkel
nem boldogult; az egyik majdnem megerőszakolta, a másik majdnem megverte.
Rá kellett ébrednie, hogy túl fiatal ahhoz, hogy tizennégy– tizenhat éves, a
társadalom perifériájáról érkező pácienseket eredményesen kezeljen, mert
egyszerűen nem vették elég komolyan. S különben is, ő kisgyerekekkel szeretett
volna dolgozni,nem csövesekkel. Nem volt munkája, nem volt igazi barátja, és
főként nem volt férfi az életében, aki boldoggá tette volna, s akit ő is boldoggá
tehetett volna.

Csak Pamela kereste fel néha, mert amióta férjhez ment, s gyereket szült,
kissé eltávolodtak egymástól. Pamela sohasem ért rá.
Diana boldogan vállalta azt az egyetlen szerepet, amit Pam kínált, hogy a
néhány hónapos kisbabájára időnként vigyázzon. Ilyenkor éjszakáig ott maradt
Pameláéknál,s amíg ők társaságba, szórakozni jártak, ő a kis Miriammal töltötte
a hétvégéket. Nagyon megszerette a kislányt. Megetette, tisztába tette,elringatta,
s amikor felébredt, beszélt hozzá, játszott vele, s arra gondolt, a világ minden
kincsét odaadná egy ilyen kis gyönyörűségért. Miriam igazi szerelemgyerek
volt, a maga tökéletes, kisbabás bájával, pufók arcocskájával, hurkáktól
fodrozódó combocskáival. Diana gyengéden karjaiba vette a csöppséget, össze–
vissza csókolgatta, s beszélt hozzá.
– Tudod, ha nekem lenne egy ilyen kisbabám, én nem hagynám itthon ilyen
gyakran és ilyen hosszú időre. Te drága kis tündérbaba! Na mosolyogj már,
nevess már!
A kis Miriam gügyögött, kacarászott, Diana pedig élvezte a pótmamaságot.
Már nagyon vágyódott egy saját kisbabára, aki az övé, s aki éppen olyan
lehetne, mint ez a kislány. Pamela igazán hálás volt neki, hiszen nem idegen
babysitter vigyázott a kislányára, Diana pedig boldogan vállalta a felkéréseket.
Egyedül élt, magányosan, csak szülei és Pameláék között vergődött, más
társasága nem is volt.
Álmatlan éjszakáin csak ritkán álmodozott a boldogságról. Még mindig sokat
álmodott Michael haláláról, többször látta maga előtt a szörnyűbalesetet,
amelyet szerencsére a valóságban nem láthatott. Ilyenkor izzadva riadt fel, s
nehezen aludt el újra.
Néha Jorgoszról is álmodott, a gyönyörű múltról: álmában újraélte a
Jorgosszal töltött boldog napokat, és legmerészebb álmaiban olyan
csacskaságokat is, hogy egyszer valamikor majd újra találkoznak valahol, s
Jorgosz bevallja, hogy még mindig nagyon szereti őt, talán jobban, mint valaha,
s éppúgy szenvedett Diana távolléte miatt, mint ahogyan ő Jorgosz elvesztése
miatt. Ezek az álmok, ha hihetetlenek, valószínűtlenek és reménytelenek voltak
is a valóságban,álomként kellemes érzéseket, a boldogság illúzióját ébresztették
benne, s szinte minden alkalommal harangzúgással, a kettőjük esküvőjével
végződtek. Ott álltak a templomban a pap előtt, Diana gyönyörű menyasszonyi
ruhában, mellette Jorgosz mint vőlegény, s megkondították a harangokat. Ez a
kép gyakran váltakozott egy másikkal, amikor Jorgosz a karjaiban tartotta
Dianát és szerelmeskedtek. Ilyenkor kipirulva ébredt,szinte szégyellte ezeket az
erotikus álmokat. Vajon miben reménykedhet még az életben? Lesz– e még
valaha szerelmes és boldog, s vajon kivel? Gyakran feltette magának ezeket a
kérdéseket, de a választól félt, mint ahogy félt mindentől, ami csalódást okozhat.
Bánatát, fájdalmát senkivel sem merte megosztani.
Nem akarta, hogy gúnyolják, vagy ami még rosszabb: szánalmat ébresszen a
sorsa bárkiben is.
Egyetlen „barátja", akinek bármikor bátran feltárhatta lelkét, a naplója volt.
Amikor úgy érezte, ki kell adnia magából a felgyülemlett fájdalmat, panaszt,a
naplójához fordult.

Június 15.
Forró nyári nap volt ma, 35 fokos kánikula. Nancy felhívott, hogy hétvégére
menjek ki hozzájuk a tengerparti villájukba, de finoman elhárítottam a
meghívását. Nem volt bennem sem bátorság, sem erő, hogy még egyszer az
életben elmenjek arra a helyre, ahol életem legnagyobb boldog– boldogtalansága
kezdődött. Ültem a szobában, olvastam, videóztam, megnéztem a két filmet,
 amit Pamela hozott tegnap. Aztán átböngésztem az újsághirdetéseket, hátha
találok benne valami nekem tetsző munkát. Ennyi kudarc után is hihetetlen
számomra, hogy egész Los Angelesben, egy ekkora városban nem találok állást.
De hagyjuk ezt, nem is ezért ragadtam tollat.
Megint depresszióba estem Jorgosz elvesztése miatt, s talán a Michael halála
miatti lelkiismeret furdalás is gyötör még, nem tudom. Lassan már ott tartok,
hogy magamhoz sem vagyok őszinte, s ez a legszörnyűbb. Hát milyen
pszichológus vagyok én, hogy képtelen vagyok magamat meggyógyítani?
Istenem! Annyira szenvedek! Lehet, hogy hisztis vagyok, lehet, hogy
szándékosan kínzom magamat, nem tudom! Csak azt, hogy rettenetesen
szenvedek Jorgosz miatt! Annyira vágyódom utána, mint még soha!

Egy reggel Diana arra ébredt, hogy rettenetes, kínzó alhasi fájdalmai vannak.
Olyan érzés volt, mintha kést döftek volna belé. Teljesen megrémült, nemcsak
a fájdalomtól, hanem mert nem tudta az okát. Bevett egy fájdalomcsillapítót, de
mivel semmit sem szűntek a görcsei, úgy döntött,h y nem vár tovább egy percet
sem, azonnal orvoshoz megy. Gondolta, hogy valami nőgyógyászati problémája
lehet, talán petefészek– gyulladás, vagy ilyesmi. Még soha életében nem volt
beteg, s talán ezért volt, hogy rettenetesen félt az orvosoktól.

Egy kedves hangú, barátságos tekintetű orvos azonnal segített rajta egy
injekcióval, amelyben fájdalomcsillapító és görcsoldó volt. A vizsgálat nem volt
túl kellemes, és Dianát kínosan érintette az orvos váratlan kérdése:
– Jól látom, hogy ön még érintetlen? – csodálkozott.
– Igen – felelte egészen halkan Diana, s érezte, hogy elönti a
forróság,valószínűleg elpirult.
– Hány éves is?
– Huszonhat múltam, de miért fontos ez? – kérdezte talán kissé ingerültebb
hangon, mint szerette volna.
– Nem érdekes, semmi jelentősége, csak meglepő a maga korában..
Diana egy pillanatig gondolkodott, mit is válaszoljon az orvosnak, hogy
válaszoljon– e egyáltalán. De mielőtt bármit is mondhatott volna, az orvos
folytatta:
– Ön férjes asszony, igaz? – Özvegy – javította ki a lány. – Nos, csak azért
furcsállottam, mert az asszonyok a nászéjszakán általában el szokták veszíteni a
szüzességüket. Nyilván nagyon idős volt a férje, persze, persze, megértem… –
jött most már zavarba az orvos is, és bánta, hogy belekezdett ebbe a bizalmas
beszélgetésbe.
– A férjem huszonkilenc éves korában halt meg, és nem volt impotens! De –
ha nem feltétlenül szükséges – nem szeretném beavatni a magánéletem intim
részleteibe. Gondolom nem a szüzességemtől fáj a hasam? – pislogott zavartan
Diana.
– Nem, persze! Kérem, bocsásson meg, ha tapintatlan voltam!
 – Nos? – nézett kérdően Diana az orvosra.
– Ha már enyhültek a fájdalmai, még egyszer megvizsgálnám, és
váladékmintát is vennék.

Diana visszafeküdt a vizsgálóasztalra. Megalázónak érezte

kiszolgáltatottságát, és undorítónak a kifejezést: „váladékmintát". A vizsgálat ez
esetben sem volt kellemesebb, de már nem okozott akkora fájdalmat, mint az
előző. ,,Csak minél előbb túlesni rajta!" – gondolta magában.
– Jó, ezzel meg is volnánk. Kérem, gombolja ki a blúzát!– adta ki az utasítást
az orvos.
– Erre... miért van szükség? – kérdezte bizonytalanul a lány.
– Hölgyem! Ön még sohasem volt nőorvosnál? Nem hallott rákszűrésről,
emlővizsgálatról?
– Eltalálta doktor úr! Még sohasem voltam nőorvosnál, eddig nem volt rá
szükségem.
Az orvos végigtapogatta a melleit, időnként hümmögött, aztán megkérdezte:
– Rendben van a havi vérzése? Szoktak erős görcsei lenni? Mikormenstruált
utoljára?
– Igen, mindig rendesen megjön, huszonnyolc napos ciklusban, ahogy az elő
van írva. Nagyon ritkán szokott fájni egy kicsit a hasam, de így még sosem fájt.
Egyébként úgy emlékszem a hét végén kellene, hogy megjöjjön!
– A mellei kissé duzzadtak, vagyis a mirigyei. Ez persze még nem kóros. Pár
nap múlva meglesz a laboreredmény is, szeretném, ha akkor újból meglátogatna.
Egyébként semmi rendellenességet nem tapasztaltam, de azért javaslom, hogy
ha fáj a hasa, holnap is jöjjön be, de ettől az injekciótól szerintem rendbe jön.
A fájdalmai valóban enyhültek, de nem múltak el véglegesen. Időnként erős
szúrást, görcsöt érzett, aztán pár perc múlva amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan
el is múlt. Semmire nem tudott koncentrálni, mert minden figyelmét lekötötte a
benne bujkáló betegség. A könyvespolcról leemelte a szakirodalmat, s
végigböngészte, mi minden baja lehet. Ráadásul körülbelül azóta, amióta a
fájdalom jelentkezett, gyenge, de mégis kellemetlen – folyása is volt, ezért
elhatározta, hogy a jövő hét elején mindenképpen felkeresi az orvost.
Kiszámolta, hogy pénteken meg kellett volna jönnie a menstruációjának, s ez
sem történt meg. Egyre komolyabban aggasztotta ezeknek a
kellemetlenségeknek az egybeesése, s lassan biztos volt benne, hogy ez nem
lehet a véletlen műve; beteg!
Hétfőn korán reggel elment a nőgyógyászhoz.
– Mrs. Cook? Hogy érzi magát? – fogadta barátságosan az orvos.
– Sajnos rosszul, doktor úr! Csupa rossz jel.
Diana elsorolta a tüneteit, aggályait, az orvos türelmesen hallgatta, s
jelentőségteljesen bólogatott, mintha máris tudná, mi a baj.
– Máris kikeresem a laboreredményét, egy pillanat! – mondta, s a fehérüveges
szekrényből elővett egy dossziét, amely tele volt leletekkel. – Meg is van! –
mondta, s hosszú ideig tanulmányozta a papírt. Arca egyre komorabbá vált, s
Diana érezte, hogy kiveri a veríték, megszédült,már– már az ájulás kerülgette.
– Mondja már, doktor úr! Nagy a baj? – nézett könyörögve az orvosra.
– No! De meg van rémülve! Kérem, nyugodjon meg. Mrs. Cook! Nincs
komoly probléma, csak egy egészen kicsi rendellenesség, talán még
rendellenességnek sem nevezném, csak... De tudja mit? Megismételjük a
vizsgálatot, beküldök egy új mintát, s akkor már többet tudunk! Megcsináltatom
soron kívül, két nap alatt meglesz az eredmény!
– Doktor úr! Az ég szerelmére! Kérem, mondja már meg, mi a bajom?
– Baj? Azért ne túlozzunk! – mosolygott barátságosan doktor. Na, ne legyen
már olyan rémült!

Diana a két nap alatt összesen hat órát aludt. Első éjszaka nem tudott elaludni,
csak hajnali két óra, fél három körül másnap pedig – mivel a fáradtságtól korán
elaludt – ebben az időpontban ébredt fel, s már nem jött álom a szemére. Csak
aggodalmaskodott, s nem értette, hogy az orvos miérttért ki kétszer is a
válaszadás elől. A megbeszélt napon már a rendelési idő előtt egy órával ott ült a
váróban, első akart lenni.

– Foglaljon helyet, Mrs. Cook! – kínálta hellyel az orvos.

– Köszönöm. Megvan az eredmény, doktor úr? – kérdezte a lány
remegőhangon.
– Nos, igen... elkészült a vizsgálati lelet, amely minden kétséget kizáróan azt
mutatja... hogyan is mondjam meg, hogy ne izgassam fel önt még inkább...
szóval van egy kis daganata – mondta az orvos.
Láthatólag nehezére esett kimondani az utolsó szót.
Diana megszédült, úgy érezte, forog vele a világ. Ha nem ült volna, biztosan
összeesik. Úgy érte a hír, mint egy halálos ítélet. Szája kiszáradt, ajkai
kicserepesedtek, s az elfojtott könnyektől fátyolos szemmel, rebegve kérdezte:
– Rákos vagyok?
– Kérem, Diana! Ugye, szólíthatom így?
Diana bólintott.
– Diana! Kérem, ne rémüljön meg ennyire! Vannak jóindulatú daganatok,
melyek után nem marad más, mint egy egészen kicsi műtéti heg a hasán. És
vannak... sajnos vannak rosszindulatú daganatok, melyek kezdeti stádiumban
szintén nyom nélkül, száz százalékos eredménnyel gyógyíthatók! Bízzon és
reméljen! Legyen optimista!Voltak betegeim, akik már áttéttel kerültek be
hozzám a klinikára, semmi remény nem volt a gyógyulásukra, s egyszerűen a
puszta akaratukkal, erejükkel meggyógyították saját magukat. Az
orvostudomány ma is a csodával határosnak minősíti ezeket az eseteket. De
amióta megismertem a Silva– féle „Agykontrollt", azóta én is hiszek abban,
hogy az emberi elme csodákra képes. Semmi, de semmi nem szükséges ehhez a
csodához, csak hit, türelem és akarat. Az emberi elme képes arra, hogy komoly,
 rákos daganatok burjánzását leállítsa, elfojtsa, egyszerűen elpusztítsa a rákos
sejteket. Ennek szomorú ellenpéldája, amikor valaki elhagyja magát, hogy egy
egészen kicsi betegségben is képes legyengülni, akár meg is halni. Az ön élete a
saját kezében van.
Diana csak foszlányokat hallott és értett meg mindabból, amiket az orvos
mondott neki. Kábultan, meredten nézett a semmibe.
– Mindezt persze a legrosszabb esetre szánom, mert mint említettem,lehet,
hogy egy egészen egyszerű rutinműtétről lesz szó, sőt, legjobb esetben még arról
sem. Szeretném, ha a jövő héten befeküdne-e alaposabb kivizsgálásra ide a
klinikára. Akkor aztán mindenre fény derül, rendben van?
– Igen – mondta Diana, s úgy érezte, nem tud felállni a székből. – Kaphatnék
egy pohár vizet?
– Hogyne! – ugrott fel az orvos, s öntött egy pohár vizet az asztal sarkán lévő
kancsóból.
Diana nem emlékezett, hogyan ért haza, csak arra, hogy zokogva borult az
ágyra, s hosszú– hosszú percekig tartolt, amíg kisírta magából az orvosi
rendelőben elfojtott könnyeit, fájdalmát, rettegését. Hogy valamennyire
oldódjon benne a feszültség, töltött magának egy dupla whiskyt, aztán még
egyet, majd egy utolsót. Tudta, hogy a kb. három deci tömény whisky sok volt,
rengeteg, de kiváltotta belőle azt a laza, könnyed zsibbadtságot, amire vágyott.
Erre volt szüksége, semmi másra! Nem akart gondolkodni, be akart rúgni,
hogy elengedje magát, s utána könnyen és sokáig tudjon aludni Nem volt
alkoholista, de amikor nagy trauma érte, mindig az alkoholhoz fordult
segítségért. Utána persze megvetette magát, amiért ilyen módon próbált segíteni
magán, hiszen tudta jól, ez nem megoldás,s a viszonylag kellemes hatás is csak
átmeneti.
Másnap sokáig aludt, már délután volt, amikor felébredt. A feje
sajgott,minden mozdulat fájt, s a kedve rosszabb volt, mint valaha.
Nem volt étvágya, nem is evett, csak tépelődött, megpróbálta higgadtan
átgondolni a helyzetét. Azt azonnal elhatározta, hogy a szüleit mindaddig nem
avatja be fájdalmas titkába, amíg nem tudja a kivizsgálás utáni pontos
diagnózist. Többféle változatot is végiggondolt, s utolsónak hagyta a
legrosszabbat: a halált. Némi öniróniával gondolt arra, hogy mennyire sajnálja
magát, s elszorult a szíve, mikor elképzelte a szüleit a halálos ágynál, mikor
csonttá– bőrré fogyva, erőtlenül fekszik a kórházban, a halálra várva. Elképzelte
a temetését, és bármennyire furcsállotta, lassacskán megbarátkozott a halál
gondolatával, s már csak szüleit sajnálta, hogy mekkora fájdalmat okoz nekik.

Hirtelen ötletként elhatározta, hogy megörökíti a naplójában ezt a szomorú

napot. Ha Isten szándéka szerint meg kell halnia, a szülei majd elolvashatják
hagyatékkent hátrahagyott naplóit, s akkor majd megértenek mindent.

Július 1. (csütörtök)
 Tegnap reggel tudtam meg, hogy egy daganat van a méhemben. Lehet
jóindulatú vagy rosszindulatú, még nem lehet tudni. Szörnyű érzés, hiszen
mindeddig egészségesnek hittem magam. Sokszor hallottam pletykáló
öregasszonyoktól, hogy ez és ez azért lett rákos, mert túl sok palija volt, szóval
léha életet élt. Persze egy kicsi gyereknek is lehet méhrákja, de ez egészen ritka
eset. S az, hogy én szűzen lettem beteg, s talán így is fogok meghalni, azért
mégiscsak a sors gonosz tréfája. Sosem gondoltam volna, hogy fél nap elegendő
számomra ahhoz, hogy megbarátkozzam a halál gondolatával, hogy
megbékéljek a sorsommal. Nem félek a haláltól! Csak a fájdalomtól félek. A
fájdalomtól, amit majd érezni fogok, és attól a fájdalomtól, amit a halálom okoz
majd nektek, drága szüleim. Ezért döntöttem így, hogy miután beszélni nem
szeretnék róla, inkább leírok mindent, amit el akarok mondani nektek. Csupa
olyan dolgot, amit akkor szoktak mondani a gyerekek a szüleiknek, amikor azok
már idősek, életútjuk vége felé járnak. Nálam most fordított a helyzet, hiszen
egyrészt ti még igazán fiatalok vagytok, másrészt pedig nekem kell
búcsúzkodnom az élettől.
Végtelen nyugalmat és békét érzek a szívemben, most már nem félek
semmitől, mert hiszek Istenben, s legyen meg az ő akarata. Isten erőt ad nekem,
s tudom, nem hagy el életem utolsó pillanatáig. Nem akarom, hogy amíg élek,
amíg köztetek vagyok, megtudjátok mindazt, amit valójában érzek, ezért
sohasem fogunk a halálomról beszélni. S amit most leírok nektek, azt úgysem
tudnám szóban elmondani, egyrészt mert zárkózott vagyok, másrészt pedig
gyűlölöm az érzelgősséget, s bőgni végképp nem szeretek. A következő sorokat
tehát tekintsétek afféle búcsúlevélnek:

Drága Édesanyám és Édesapám!

Amióta felnőtt lettem, mindig is szerettem volna elmondani mindazt, amit
most leírok. Megköszönni mindazt, amit értem tettetek. Megköszönni hogy
életet adtatok nekem, hogy ebben a világban élhetek, élhettem. Az élet, amelyet
tőletek kaptam, sokszor nem volt könnyű. Az iskoláktól kezdve mindaddig a sok
fájdalomig és szenvedésig, amelyet eddig csak a magány okozott, de most talán
a fizikai fájdalmat is meg kell tapasztalnom. Mindezek mellett olyan érzéseket is
megismertem, amelyekért már eleve érdemes volt mindent vállalni és elviselni:
ez pedig a szerelem és a boldogság érzése, amely semmi máshoz nem
hasonlítható ezen a földön. Ez a legszebb, legszentebb dolog egy ember
életében, s ha ezt a kincset sokáig meg tudja őrizni, akkor erőt ad minden rossz
elviseléséhez. S most már igazán csak az fáj, hogy ti, akik annyi áldozatot
hoztatok értem, nem élvezhetitek munkátok gyümölcsét.
A kilenc hónap, ameddig te, drága Édesanyám a szíved alatt hordtál, majd a
kínok közti szülés, a sok álmatlan éjszaka, az aggódás, a gondoskodás, s az a
mérhetetlen szeretet, melyet tőled kaptam... látod most mind kárba vész!
Szerettem volna, ha hosszú öregségeteket gyermeketek és unokáitok
társaságában, boldogan és gondtalanul élvezhettétek volna.
 Talán akkor lett volna lehetőségem nemcsak megköszönni – mint most teszem
– , de meghálálni és viszonozni is mindazt a sok szépet és jót, azt a szeretetet és
gondoskodást, amit tőletek kaptam. Lehet, hogy néhány hónap múlva halott
leszek, de az is lehet, hogy egy– két hét múlva éppoly egészséges, mint eddig
(hittem magam).
Most nem tudok többet írni, mert elszorul a szívem, ha rátok gondolok, s arra,
milyen fájdalmat kell még átélnetek miattam. Majd írok még nektek, ha olyan
lelkiállapotban leszek, hogy lesz hozzá erőm. Most, mintegy búcsúzóul csak
még ennyit: NAGYON SZERETLEK BENNETEKET!"

Most már valóban nem tudta folytatni az írást, mert könnyei szűnni nem akaró
áradatként hullottak szeméből. Még három napja volt a kórházba vonulásig.
Kellett neki valaki, akinek feltárhatta bánatát, s mivel másbarátja nem volt,
felhívta Pamelát.
– Pam?
– Igen. Diana?
– Ne haragudj, hogy ilyen későn hívlak, de beszélnem kell veled, szükségem
van rád! Át tudnál ugrani hozzám?
Pamela, aki elég jól ismerte Dianát, érezte, hogy valami nagy baj van, elárulta
a hangja.
– Persze, máris indulok! Te is mindig azonnal jöttél, ha vigyázni
kellettMiriamra, s ezt amíg élek, nem tudom neked meghálálni. Fél óra múlva
nálad vagyok, oké?
– Oké... és köszönöm!Diana két szál cigarettát szívott el, mire Pamela odaért.
– Pam! – borult sírva a nyakába már az ajtóban.
– Mi történt, Diana? – lepődött meg a fogadtatáson Pamela.
– Rákos vagyok, lehet, hogy meg fogok halni! – zokogta Diana.
– Mit beszélsz? Honnan veszed ezt az őrültséget?!
– Az orvos mondta. Daganat van a méhemben.
– Biztos, hogy rosszindulatú? Azt hallottam, hogy ezeknek adaganatoknak
csak alig egyharmada rosszindulatú!
– Nem biztos! Egyelőre semmi sem biztos. Jövő héten befekszem a klinikára
egy alapos kivizsgálásra, s majd csak utána derül ki, hogy...
– A szüleid tudják már?
– Nem, és nem is tudhatják meg, amíg nincs biztos eredmény! Ne haragudj,
hogy a gondjaimmal terhellek, de nincs kinek elpanaszolnom és...
Diana újból sírva fakadt.
– Diana! Ne sírjál! Természetes, hogy hozzám fordultál, hiszen mi mindig
mindent megbeszéltünk, osztoztunk jóban– rosszban. Én... én nem is tudom, mit
mondjak! Veled érzek, ez szörnyű! De azért még ne sirasd el magad, várd meg
az eredményt, hiszen lehet, hogy nem is olyan nagy a baj, megoperálnak és
meggyógyulsz! Inkább erre gondolj, és reménykedj! Az ember hajlamos
mindjárt a legrosszabbra gondolni, de te ne tedd ezt! Ne hagyd el magad!
 – Jaj, Pam! Éppen úgy beszélsz, mint az orvos!
Hajnalig beszélgettek, Pamela látogatása egy kicsit megnyugtatta Dianát.
Hétfőn bevonult a kórházba. Már az első napon elvégeztek egy csomó
vizsgálatot, s a leletek jelentős része meghatározó volt Diana további
sorsátilletően. Érthető hát, hogy ezen az éjszakán sem hunyta le a szemét,
egészéjjel az ajtó feletti kék lámpa halvány fényét bámulta, s hallgatta a vele egy
kórteremben fekvő idős hölgy horkolását.
Másnap újabb és újabb vizsgálatokat végeztek, szinte minden perce bevolt
osztva. Az orvosa, aki eddig is kedves volt hozzá, most sem hagyta cserben,
viziten kívül is többször meglátogatta, elbeszélgetett vele, és ha kellett, lelket
öntött belé. Diana a második éjszakát sem tudta nyugodtan végig aludni.
Halottas ágyának, temetésének, életének boldog– boldogtalan képei
váltakoztak álmában, s zaklatottságában többször is felriadt. Aztán a harmadik
napon korán reggel, alig hogy felébredt, berohant hozzá az ápolónő és közölte,
hogy az orvos kéri, hogy azonnal menjen be hozzá az orvosi szobába.

Diana megfésülködött, pillanatok alatt rendbe szedte magát, és futva ment be

az orvosához.
– Jó reggelt, Diana! Nagy újságom van a maga számára! De üljön le, mert
attól félek, még elájul itt nekem! – Mondja már doktor úr, kérem, ne kínozzon
tovább! – Nos, kedves Diana, örömmel közlöm önnel, hogy teljesen
egészségesnek érezheti magát! Csupán egy rendetlenkedő ciszta zavarta meg a
nyugalmát, melyet ma délután egyetlen – hasfalon keresztüli szúrással el is
intézhetünk, s holnap délután már elhagyhatja a kórházat. Ami pedig azt a
pozitív laborleletet illeti, kiderült róla, hogy nem az öné, mert a tegnapi és a mai
leletek már teljesen negatívok.
Diana nem is tudta, sírjon– e vagy nevessen. Visszakapta az életét, az
életkedvét és mindent, amit eddig nem becsült igazán. Boldogan az orvos
nyakába ugrott, aztán elpirult zavarában és bocsánatot kért.
– Örülök, hogy végre jó hírekkel is szolgálhattam, ennyi kellemetlenség után!
Még meg kell kérdeznem, hogy kíván– e feljelentést tenni a laborasszisztens
ellen, aki elcserélte a leleteit? Jogában áll megtenni, s meg is érdemli az a
gondatlan perszóna!
– Nem, dehogy! Tévedni emberi dolog, még ha enyhén szólva kellemetlen
napokat is szerzett nekem ezzel a tévedéssel. Megbocsátok neki, s nem kívánok
élni a jogommal!

Délután az ambulancián elvégezték a kisműtétet, mely valóban egyetlen

tűszúrásból állt, s másnap Diana elhagyhatta a kórházat.
– Doktor úr! Ön igazán kedves volt hozzám mindvégig, vigasztalt, és erőt
öntött belém! Igazán nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg!
 – Hm! – gondolkodott el a fiatal orvos. – Ha nem venné szemtelenségnek
vagy tolakodásnak, szeretném meghívni vacsorázni. Igazán boldoggá tenne vele,
ha elfogadná a meghívásomat.
– Szívesen, de... mégis hogyan gondolja?
– Szeretnék megismerkedni magával Diana, nem orvosként, hanem
magánemberként. Nem veszi tolakodásnak?
Dianát igencsak meglepték az orvos szavai, az első pillanatban nem is tudta,
mit válaszoljon. Aztán, amíg az orvos zavarában a friss leletek között turkált –
mintegy időt hagyva a lánynak Diana lopva végigmérte, s igencsak meglepődött,
mikor észrevette, hogy egy szimpatikus, jóképű férfi ül vele szemben. Nem volt
éppen tökéletes férfiszépség, de határozottan megnyerő külsejű. Magas,
kisportolt, napbarnított teste még a kissé idétlen orvosi nadrágban és ingben is
jól mutatott Markáns vonásai, egyenes, az átlagosnál talán kicsit nagyobb orra,
meleg tekintetű mélykék szemei igazán jó benyomást tettek Dianára.
– Nem! – mondta ki hirtelen.
– Tessék? – rezzent össze a férfi.
– Nem veszem tolakodásnak – mondta határozottan, s mélyen a férfi szemébe
nézett.
Istenem, micsoda gyönyörű nő, és milyen ártatlan a tekintete! – gondolta
magában a férfi. – Biztosan sokat szenvedett már az életben, talán a férjétől,
talán valaki másnak a viszonzatlan szerelmétől. Szép, de szomorú szemében
annyi szomorúság és fájdalom bujkál.
– Akkor esetleg holnap este? – kérdezte bizonytalanul az orvos.
– Igen, nekem megfelel, kedves... ne haragudjon, hirtelen nem jut eszembe a
neve – nevetett zavartan a lány.
– Daniel. Daniel Newton. Igazán boldoggá tesz, nagyon köszönöm! Esetleg a
Metropolban? Ismeri?
– Igen, elegáns és kellemes hely. Régebben gyakori vendégük voltam, de az
utóbbi időben már nem jártam oda, nem volt kivel...
Diana elpirult Nem akarta ennyire kiadni magát, véletlenül szaladt ki a
szájánez az őszinte mondat.
– Akkor holnap este hétkor magáért mennék, ha megengedi.
– Igen, itt a névkártyám – mondta Diana és belekotort a retiküljébe.
– Hát akkor a holnapi viszontlátásra! – búcsúzott az orvos és kezet nyújtott
Dianának.
– Igen, holnap! Viszlát! – fogta meg a férfi erős, meleg kezét Diana.
Különösebb vonzalmat nem érzett az orvos iránt, de az, hogy új életet, és
életkedvet adott neki, mindenképpen hálával töltötte el. Most értékelte csak
igazán az életet, s kicsit szégyellte, tán még nevetségesnek is érezte, hogy alig
egy hete úgy hagyta el a lakását, mint egy halálraítélt.
Felhívta Pamelát, és elújságolta neki a jó hírt. Pamela őszintén vele örült.
– Ugye megmondtam, hogy nem kell mindig a legrosszabbra gondolni!
Próbáld már egy kicsit optimistán látni a dolgokat! Tudom, hogy
nagycsalódások és fájdalmak vannak a hátad mögött, de higgy egy kicsit abban,
hogy te is boldog lehetsz, hogy él ezen a földön egy férfi, aki éppen terád vár!
Hinned kell ebben, érted?
– Igen, Pam! Talán már meg is találtam – mosolygott Diana sejtelmesen.
– Ez komoly? Na mesélj, ne kelljen belőled minden szót harapófogóval
kihúzni! Mondd már, ki az és hol ismerted meg?
– Természetesen a klinikán, hiszen onnan jövök! S ha éppenséggel tudni
akarod, a kezelőorvosom az, Daniel.
– Őrület! És? Mesélj, mondd már tovább! – sürgette barátnője.
– Nincs és! Szimpatikus, kedves, és meghívott vacsorázni.
Legalább fél órán át csacsogtak, boldogan, önfeledten.
Pamela újraélte Johnnyval való megismerkedésének boldog feldobottságát,
Diana pedig ez után a beszélgetés után döbbent rá, milyen sokat is jelent
számára ez a lehetőség: egy új, vadonatúj kapcsolat, amely felrázza
csüggedtségéből,amelyben vonzerejét és nőiességét újra kipróbálhatja, s ki
tudja, mi lehet belőle.
Szerelmet ugyan nem érez, de kétségtelenül szimpatikusnak találja Danielt.
Izgatottan, nagy gonddal készült a vacsorára. Csinos volt, üde és kívánatos.
Az utolsó pillantás, melyet indulás előtt a tükörben magára vetett, egy vonzó
nő képe volt. A látvány elégedettséggel töltötte el, hiszen ezek szerint még nem
vesztette el minden bájosságát.
A vacsora kellemes volt.
A Metropol valóban hangulatos, elegánsétterem volt. Finom fogásokat ettek, s
francia pezsgőt ittak. Jól elbeszélgettek, s Diana úgy érezte, egyre jobban tetszik
neki Daniel.
– Lehet, hogy korai még ez a bejelentés, de nagyon tetszel, Diana! Szeretném,
ha veled élhetném le az életemet!
– Szeretnéd? – ismételte mosolyogva a lány, mert még egyszer akarta hallani.
– Igen, szeretném! El sem tudod képzelni, milyen nehezemre esett a hivatalos
orvos– beteg viszonyt fenntartanom, amikor pedig már rég szerettem volna
elmondani, mit is érzek irántad. Már régóta megromlott házasságban élek, s
most úgy döntöttem, elköltözöm otthonról, hozzád!
– Hogy mondtad? Mit csinálsz?! – értetlenkedett Diana.
– Odaköltözöm hozzád! Persze csak átmenetileg, egy rövid időre, mert
szerencsére olyan anyagi helyzetben vagyok, hogy néhány hét alatt találok
megfelelő lakást. A feleségem tudta nélkül sikerült kétszázötvenezer dollárt
félretennem, s most ez az összeg igazán jól jön az újrakezdéshez. S akkor majd
hozzám költözhetsz, együtt élhetünk!
– Úgy érted, hogy csak úgy, házasság, meg minden formaságok nélkül?
próbálta tisztázni a lány, hogy jól érti–e Danielt.
– Pontosan! A rossz házasságom miatt, no meg aztán a gyerekeim miatt is úgy
döntöttem, jó darabig nem nősülök újra.
– Gyerekeid?
 – Igen, két kisfiú és egy kislány. Tulajdonképpen csak ők tartottak eddig
otthon. De mióta téged megláttalak, egyre inkább érzem, hogy az irántuk érzett
apai szeretet nem elég ahhoz, hogy továbbra is elviseljem azt a poklot, ami az
életem! Igazán megszerettelek, Diana!
– Kedves Daniel! Attól tartok, eltévesztetted a házszámot! Én nem szoktam
csak úgy összeköltözni férfiakkal, és ezen a rossz szokásomon a jövőben sem
szándékozom változtatni. Képtelen volnék szerelem és harmónia nélkül élni, és
az hogy kedvelsz, s hogy esetleg én is kedvellek, az számomra közel sem elég.
Én igazi összetartozást akarok, jóban-rosszban, holtodiglan– holtomiglan. Nem
tudom, elég világosan fogalmaztam– e, vagy esetleg fejtsem ki részletesebben?
– Nem vagyok hülye, tökéletesen megértettelek! De neked is szembe kell
végre nézned a tényekkel: ez itt a XX. század vége, és nem a középkor! Az élet
ma már nem csupán séta kéz a kézben, plátói szerelem, romantikus álom! A
legtöbb embernek az élet az élvezetek hajszája, hogy minél több jó jusson az
életben, hisz olyan rövid! Ébredj fel végre, Csipkerózsika!
– Nem, míg a királyfi el nem jön értem, s a csókjával fel nem ébreszt! Én
hiszek ebben, még ha számodra nevetségesnek tűnik is!
– Nem, inkább szánalmasnak! Huszonhat éves vagy! Nem félsz, hogy az idő
elszáll feletted?! Harminc– harminckét éves korodig meg kellene szülnöd az
első gyermekedet, ha akarsz, egyáltalán...
– Akarok! De hidd el, számomra az a legfontosabb, hogy a születendő
gyermekeimnek olyan apja legyen, aki meg tudja teremteni azt a meghitt,
szeretetteljes, boldog családi légkört, melyben én nevelkedtem! Sajnálom, de
nem adom alább! – Diana hangja egyre ingerültebb lett. – És azt hiszem, Daniel,
ennek a vitának nincs tovább értelme. Köszönöm a vacsorát, és őszintén
sajnálom, hogy csalódást okoztam neked! Ég veled! – mondta, felpattant az
asztaltól és elrohant.
Néhány hét alatt a betegsége, és a Daniellel töltött este kellemetlen emléke
teljesen elhalványult, s csupán egy kellemetlen incidens volt, melynek nem is
tanúsított túlzott jelentőséget.
Ismét gyakrabban járt Pamelához, vigyázni a kis Miriamra, és gyakrabban
látogatta a szüleit is, akiket a súlyos betegség árnyéka óta még jobban szeretett s
megbecsült.
Néhány hét múlva, egy szép nyári délután, amikor a városban sétálgatott, egy
kirakatban megpillantott egy plakátot. Úgy megdöbbent,hogy kiesett a kezéből a
fagylalt. „KÁLIMNOSZ" – ez a felirat állt a plakáttetején, hatalmas, rikító piros
betűkkel, s alatta egy kedves kis halászfalu,egy tengerparti kikötő képe.
– Kálimnosz! – mondta ki hangosan a bűvös szót, mely szinte égette a
nyelvét, száját, s lassacskán végigperzselte az egész testét.
Gondolkodás nélkül cselekedett, berohant az utazási irodába, s azonnal
befizette a társasutazásra a helyet. Igen! El kell utaznia Kálimnoszra, hogy ott
sétálhasson, azon a tengerparton, ahol valaha Jorgosz, kisfiúként, s amelyről
évek óta legmélyebb, legfájdalmasabb álmaiban álmodik.
 Pár napos kirándulás Athénba, aztán egy egyhetes hajóút az Égei–
tengeren,majd két csodálatos hét Kálimnosz szigetén. Úgy érezte, hogy csak így
tudja magában lezárni a „Jorgosz ügyet", és nyugodtabb, boldogabb új életet
kezdeni.
Még két hónap volt az utazásig, de Diana máris új emberré vált. Görög
nyelvleckéket vett, és minden könyvet megvásárolt és kiolvasott, ami az Égei–
tengerről, Kálimnoszról vagy a szivacshalászatról szólt. Fájdalmas, de máig szép
emlék volt a számára, amikor megismerkedésük éjszakáján Jorgosz
Kálimnoszról mesélt neki. Akkor és ott úgy érezte, hogy a Földnek ez az
egyetlen pontja, ahol igazán boldog lehet. S most megint ugyanezt érezte, mint
akkor! Felpezsdült a vére, s izgatottan készülődve, boldogtürelmetlenséggel
várta az utazást.

– Itt vagyok hát! – ez volt Diana első gondolata, amikor először felébredt a
kajütjében. Ásított egyet, nagyot nyújtózkodott, és kinézett a kerek ablakon. – Jó
reggelt, te kedves, csodálatos Égei– tenger! – köszöntötte vidáman a csillogó,
fodrozódó hullámokat.
Felment reggelizni az étterembe, aztán egész délelőtt a fedélzeten napozott és
olvasgatott. Nem sok görög engedhette meg magának, hogy luxushajón térjen
meg kis szigetére, mégis találkozott néhány helybélivel a hajón, s rendkívül
élvezte a beszélgetésüket, s főleg azt, hogy néhány mondatot ő is megértett.
Ebéd után visszavonult a kajütjébe egy szundikálásra. Egyszer csak mintha
villám hasított volna bele, úgy riadt félálmából.
Pár pillanat elég volt ahhoz, hogy felismerje a dallamot, amely felébresztette.
A szomszédos kajütből annak a dalnak a hangfoszlányait hallotta, amelyet
évekkel azelőtt Jorgosz játszott neki buzukin, a megismerkedésük estéjén,
Kaliforniában, a tengerparton. Egészen lázba hozta a dal, s bár biztos volt benne,
hogy nem Jor osz lakik a szomszédos kajütben, mégis szeretett volna találkozni
az idegennel, aki ismeri ezt a számára oly kedves dalt.
Behunyt szemmel élvezte a zenét, már amennyire áthallatszott hozzá.
Felidézte azt a régi nyári éjszakát, s az Égei– tenger morajló hullámait
hallgatva ez nem volt nehéz. Csak most döbbent rá, hogy négy év kellett ahhoz,
hogy a Jorgosz iránti szerelem fájdalma enyhüljön, és valamelyest csökkenjen a
szeretett férfi iránti vágyakozása. Mosolyogva gondolt rá, hogy néhány napon
belül huszonhét éves lesz, volt egy nagyszerelme, volt egy férje és mindig,
mindezek ellenére érintetlen. Úgy érezte, többé nincs is szüksége férfiakra. A
szerelem csak fájdalmat és csalódástokoz, jobb elkerülni. Egyébként is vajmi
kevés esélye van a szerelemre! Szerelem nélkül pedig az ő számára egy
kapcsolat értéktelen, értelmetlen és felesleges. Még most is szorongással gondol
Michaelra, sikertelen házasságára és férje tragikus balesetére, amelynek ő volt
az okozója. Senki életét nem akarja tönkretenni. De most, itt a hajón, igenis
élvezi az életet. A férfiak közeledését már megtanulta finoman elhárítani,
mosolyogva szabadkozni, hogy sajnos nem ér rá, vagy nincs kedve, néha azt
 hazudta, hogy már foglalt.
Még a vacsoránál is ezek a gondolatok foglalkoztatták, s fürkésző szemmel
tekintgetett körbe, vajon melyikőjük lehet a szomszédos kajütlakója, aki olyan
szépen játszotta azt a számára olyan sokat jelentő dalt. Úgy érezte, bárki is
legyen az, csak szimpatikus, kedves ember lehet. Elhatározta, hogy vacsora után
megkéri azt a fiatal tisztet, aki annyit legyeskedik körülötte, hogy tudakolja meg,
ki lakik a 24-esben. Ő pedig megpróbálja kilesni, hátha összeismerkedhet, talán
össze is barátkozhat vele.
Vacsora után a fedélzeten állt, a korlátra könyökölve nézte a naplementét a
tengeren. Csodálatos! Egyszerűen nem tudott betelni a látvánnyal, amint a
hatalmas, égővörös tűzgömb a vízbe pottyan, és átadja helyét a szürkületnek, az
éjszakának. a sötétségnek. Imádta a naplementét,hisz olyan szomorú volt, mint
az ő élete. Sajnálta a napot, hogy át kell adnia a helyét a holdnak, a csillagoknak.
Bár, amikor eszébe jutott az a régi nyári éjszaka, élete legszebb éjszakája, akkor
belátta, hogy nincs romantikusabb egy szép csillagfényes éjszakánál, amikor a
szerelmesek összebújva lesik a hullócsillagokat. Összefogta magán könnyű
kabátkáját, mert hűvösödött. Épp ekkor lépett hozzá a tiszt:
– Asszonyom! Mondtam, hogy kérése számomra parancs! A 24– es
kajütlakója egy görög férfi. Sajnos az utas listához nem jutottam hozzá, s a
matróz akit megbíztam, hogy nyomozzon utána, az illető úr családi nevét
elfelejtette, így csak a keresztnevét tudjuk: Nikosz. De ha kívánja, holnap újra
megpróbálom, s talán nagyobb sikerrel.
– Hagyja csak, nem fontos. Mindenesetre köszönöm! – mondta Diana, s egy
húszdollárost nyújtott a férfinak
– De asszonyom! – mondta sértődötten a tiszt, s eltolta magától Diana kezét.
– Csak nem képzeli, hogy pénzt fogadok el ezért a kis külön szolgáltatásért?!
Meg akar sérteni?! Én tiszt vagyok!
– Bocsásson meg! – mondta zavarodottan Diana. – Valóban hibát követtem el,
amikor úgy kezeltem magát, mint egy matrózt. Kiengesztelhetem valamivel?!
– Hát... nem is tudom, merjek– e előállni vele... – pirult el a fiatalember.
– No, csak bátran, hadd halljam! – mosolygott Diana
– Ön annyira gyönyörű, ezzel a laza kontyba fogott csodálatos hajával olyan,
mint egy görög istennő! Holnap bál lesz a nagyteremben, és én nem leszek
szolgálatban. Nagyon megtisztelő lenne, és igazán boldoggá tenne, ha táncolna
velem
– Örömmel! – mondta Diana, s ez most nem udvariasság volt.
Szükségét érezte egy kis vidámságnak, évek óta nem táncolt senkivel, s a
fiatal tiszt igazán csinos és szimpatikus fiú. Úgy vele egyidős lehet, esetleg egy–
két évvel fiatalabb, így legalább nem teszi ki magát a ronda, öreg magányos
milliomosok tolakodásának.
Jól teltek a napok, Diana kellemesen felszabadultnak érezte magát. Szinte
minden este rövidebb– hosszabb időre benézett a nagyterembe, ahol minden nap
műsoros est volt, hol tánccal, hol a nélkül. A fiatal tiszt nagyon udvarolt neki,
alig győzte elhárítani. Megbántani nem akarta, de egy idő után már terhes volt a
folytonos bókolás, udvarlás. Az utolsó hajón töltött éjszakán, amikor szokása
szerint a naplementét csodálta, – ezt egyetlen egyszer sem hagyta volna ki –
éppen a saját ablaka előtt állt, amikor meghallotta a dalt, ismét ugyanazt. Vajon
ki lehet ez a Nikosz? Fiatal,középkorú, talán egy öregember? Nászúton van, s
ifjú feleségének játszik,vagy fájdalmas magányában pengeti a buzuki húrjait?

Egyszerűen nem tudta legyőzni a kíváncsiságát, s talán már nem is akarta.

Lement és bekopogott:
– Nikosz úr! Bent van?! Halló! Kérem... Nikosz úr!
Választ nem kapott, de a zene még mindig szólt. Lehet, hogy nem tud
angolul! – gondolta magában, és hirtelen egyetlen szó sem jutott eszébe görögül.
Ebben a pillanatban résnyire kinyílt az ajtó:
– Tessék! – szólt ki egy idős, rekedtes hang.
– Bocsásson meg uram, a nevét sem tudom pontosan, de nagyon szeretnék
önnel beszélni! – kérlelte Diana, s fülig pirult, mert nem szeretett volna
tolakodónak látszani.
– Mit akar?! – kérdezte a rekedtes hang, s az ajtó valamennyire kinyílt, de
még mindig csak résnyire. Nikosz „Akárkinek” kinyúlt a keze, hogy
megtámassza az ajtót, nehogy Diana betörjön hozzá.
– Én csak... hallottam, ahogy játszik buzukin... – nyögte a lány.
– Zavartam? Kérem, bocsásson meg! – mondta halkan a hang, mintha
nehezére esne a beszéd.
– Ó, dehogy! Ellenkezőleg! Nagyon tetszett a dal, kellemes, bár fájó
emlékeket ébresztett bennem. Éppen emiatt szeretnék önnel beszélni –
magyarázta Diana.
– Sajnálom, ifjú hölgy! Nem érzem jól magam, és egyáltalán nincs kedvem
beszélgetni, senkivel. Ne haragudjon, nem akarom megbántani,de tényleg rossz
hangulatban vagyok, és senki társaságara sem vágyom. Ugye megérti?
– Persze, de azért láthatnám az arcát egy pillanatra? Bizonyára kedves arca
van!
– Csak megrémiszteném vele, higgye el!
Diana megérintette és finoman végigsimította az ajtóra feszülő kezet,mely
olyan szépen játszott a buzukin, aztán hátralépett.
– Akkor megyek, bocsásson meg, hogy háborgattam, nem akartam zavarni!
Viszontlátásra, Mr. ...
– A nevem nem fontos, talán ki sem tudná mondani! Ég áldja!
– Nem mondja nekem, hogy viszontlátásra? – kérdezte Diana.
– Miért mondanám? Most sem láttuk egymást! – felelte a rekedt hang,
behúzta a kezét és becsukta az ajtót.
– Hm! Sikerülhetett volna jobban is! – vonta meg a vállát csalódottan Diana.

Kálimnosz szigete valósággal lenyűgözte Dianát, már az is, amennyit

 a buszból látott, útban a szálloda felé. Na és a tenger! Itt valahogy olyan
valószínűtlenül kék volt, mintha sok hektoliter tintát öntöttek volna bele!
Csodálatos! Diana pompásan érezte magát.
A szálloda remek volt. Nem is hitte volna, hogy egy ilyen kis halászfaluban
ilyen luxus létezhet. Alakosztálya tágas, megvan minden, ami a tökéletes
pihenéshez és kényelemhez kellhet. Ugyanakkor olyan meghitt, otthonos.
Nyomban elhatározta, hogy ide máskor is el fog jönni.
A légkondicionált szobában kellemesen hűvös volt. Amint a boy magára
hagyta, Diana ledobta magát az ágyra, és alaposan körülnézett: a hálószobában
színes tévé, rádió, magnó, egy nagy antik falióra, az asztalon csodálatos
színekben pompázó virágok, s az ágy mellett, az éjjeliszekrényen telefon. Diana
feltárcsázta a recepciót.
– Recepció, parancsoljon!
– Diana Cook vagyok, a 21– es lakosztályból. Egy kancsó narancslevet kérek
és sok– sok jeget!
– Azonnal küldöm! – mondta a hang. – Egyéb kívánsága? Ha bármit óhajt,
kérem szóljon...
– Nem, köszönöm! Csak szomjas vagyok! Egyébként minden remek!
– Rendben, Mrs. Cook, akkor azonnal küldöm a frissítőt! Ja, és még valami: a
bárszekrény mellett van egy kis szobai hűtőszekrény is, egyelőre csak a
szokásos italokat készítettük bele: egy üveg finom görög bort, két doboz sört és
két doboz kólát. De kívánságának megfelelően kiegészíthetjük pezsgővel vagy
gyümölcslevekkel is.
– Köszönöm, igazán kedves! Akkor küldjön fel még egy üveg narancslevet!
– Igen, máris! Kívánok önnek jó pihenést és kellemes üdülést Kálimnosz
szigetén!
– Köszönöm!
Alig tette le a telefont, a boy máris meghozta a narancsléét és egy kis vödör
jeget. Diana mohón megitta az első két pohár mennyei nedűt, aztán
lezuhanyozott és kicsomagolt harmadik pohár frissítőt kortyolgatva pongyolába
bújt és kiment az erkélyre, hogy körülnézzen. Valósággal lenyűgözte az elé
táruló látvány, a távolban végeláthatatlan luxusvillák sora,a homokos strand és a
csodás Égei– tenger. Közvetlenül a szállodája előtt néhány turista napozott,
fürdőzött, a kerítés túlsó végén, a hatalmas szabad-strandon a helybéli gyerekek
játszottak, lubickoltak, vidám nevetésük felhallatszott az erkélyre. Egy csöppnyi,
talán három– négy év körüli, fekete,göndör hajú fiúcska, különösen hangos volt,
szemmel láthatóan született vezéregyéniség, mert zsenge kora ellenére ő
irányította és dirigálta a hatnyolc éves „nagyokat".
Diana elmosolyodott:
– Biztosan Jorgosz is ilyen volt kiskorában! – gondolta. – Mennyire szeretnék
én is egy ilyen kis csibészt!
Nagyot sóhajtott és visszament a hűs szobába. Átöltözött, könnyű, napsárga
nyári ruhát kapott magára, s úgy döntött, hogy bemegy a faluba körülnézni.
 A piacon a napbarnított, barázdált arcú öregemberek és öregasszonyok
kedvesen rámosolyogtak:
– Kálimérá! – köszönt rájuk, s a dallamos, de számára alig érthető
görögbeszédre csak ezt ismételgette:
– Den katalavéno! – ami annyit jelent, nem értem. De aztán jobb ötlete
támadt:
– Milá i kanis angliká? – vagyis „Beszél valaki angolul?”
– Én beszelni kicsit angol, jöjjik ide miss! Teccik kis mádám venni esztászt!
Legjobb portéka nálunk van, jó szuvenír, minden szépség, kis mádámnak.
Szivácsok, fürdéshez, finom kis bűrihez, teccik venni, és csodáskis autót
lemosni, mindenféle szivacsok, kágylók, venni, venni kis madám!Kézzel pingált
görög tálak, káncsók, szép ajándék!
– Efcharistó pilí! (Nagyon köszönöm!) – mondta az asszonynak, aki a többi
árus elől elmarta Dianát, hogy minden ajándékot nála vegyen meg. Pedig
addigra már innen is, onnan is megszólították:
– Jönni ide is, vannak szép portékák, teccik Miss?Diana mosolygott és
mindenkinek visszaköszönt.
Meglepte, hogy a helybéliek milyen jól tudnak angolul.
Hiába, a turizmus! Hiszen ebből élnek!
Vacsora után ismét kiment az erkélyre. Legalább egy óráig csak ácsorgott,
nézelődött, aztán hozott magának egy jéghideg kólát és kiült a fehér fonott
karosszékbe olvasgatni. Lassacskán ráesteledett, de képtelen volt bemenni a
szobába, odakint minden olyan csodálatos volt. Lassan elnéptelenedett a part, s a
házakból kiszűrődő fények úgy csillogtak az éjszaka sötétjében, mint megannyi
szentjánosbogár a lágy esti szellő sós vízillatát sodorta felé, fülében ott morajlott
a tenger.
Éjfél felé járhatott, Diana éppen be akart menni lefeküdni amikor a távolból
meghallotta a buzuki hangját. Valaki nagyon szépen játszott, méghozzá az ő
dalát. Diana szíve nagyot dobbant.
– Ez nem lehet igaz! Talán csak hallucinálok. Először a hajón, most meg itt,
mindjárt első nap! Lehet, hogy ez a dal itt annyira népszerű, hogy mindenki
ismeri és játssza?! Vagy kezd elborulni az agyam, és minden dalban ezt hallom?!
Elhatározta, hogy lemegy a partra, megkeresi, hogy honnan jön a hang. Fehér
vászonnadrágba bújt, pólót húzott, derekára kötött egy pulcsit, és leszaladt. A
szandálja egy perc alatt tele lett homokkal, lerúgta, kezébe fogta, és mezítláb
folytatta útját. Élvezte, ahogy a finom homok simogatta a talpát. Hirtelen újra
meghallotta a dalt. Úgy vonzotta, mint Odüsszeuszt a szirének éneke, volt benne
valami misztikus, szinte hátborzongató. Valahányszor meghallotta ezt a zenét,
mint akit hipnotizáltak, elindult a zene irányába. Nagy nehezen megtalálta a
hang forrását, egy szép fehérházat. A nyitott ablakon át szinte felverte az éjszaka
csendjét ez a dallam. Diana szíve hangosan dobogott.
– Mi lesz most? – kérdezte magától fennhangon.
Átmászott a kerítésen, és óvatosan az ablak alá lopózott, egészen közel.
 Ebben a pillanatban hirtelen elhallgatott a zene.
Diana megijedt, azt hitte, leleplezték, egy pillanatra megdermedt, aztán
pánikszerűen rohanni kezdett, hátra se nézett.
Ekkor valaki elkapta a karját...
– Én... – próbált magyarázkodni, de amikor hátrapillantott földbe gyökerezett
a lába.
– Jorgosz! – Diana falfehér lett, mint aki kísértetet lát.
– Igen! Én vagyok! – mondta egész halkan a férfi.
– Ez nem lehetséges! Illetve mégis, kell lennie valami magyarázatnak, hogy
én épp ide... és épp akkor, amikor te is… nem, ez... ez... egyszerűen nem találok
szavakat! – mondta zavartan, még mindig azt hitte, álmodik.
Hiszen eddig csupán álmaiban mert hinni abban, hogy Jorgosszal valaha is
találkozhat még.
– Bocsásson meg, hogy megszólítom, de annyira ismerős! Nem találkoztunk
mi már valahol? Itt lakik a közelben, vagy csak nyaralni jött? Igen, most már
biztosra veszem, esküdni mernék, hogy ismerem valahonnan, kérem, segítsen,
legalább a nevét árulja el... – mondta Jorgosz, és Diana szíve majd kiugrott a
boldogságtól, amikor a számára legkedvesebb szavakat újra hallotta.
Fejből tudta a választ:
– Minden lányt ezzel a trükkel szólít le? Meglehetősen ósdi szöveg, nem
gondolja? Egyébként, ha tényleg érdekli, Diana Hopkins vagyok, és lefogadom,
hogy most lát először! – mondta csaknem ugyanazon a kissé csípős hangon,
mint akkor.
– Nem! Ezzel a... hogy is mondta, ósdi szöveggel kizárólag azokat a lányokat
szólítom le, akikkel meg akarok ismerkedni! S higgye el, nincsenek sokan,
akiket ekkora megtiszteltetés ér! – mondta nevetve a férfi, majd magabiztosan
hozzátette.
– Egyébként, ha érdekli, Jorgosz Leandrosz vagyok, és lefogadom, hogy nem
most lát utoljára!
– Maga aztán beképzelt egy pasas! – nevetett Diana és zsebretett kézzel,
szinte támadó állásban várta a folytatást, ahogy akkor.
– Öntelt egy fickó! – javította ki Jorgosz.
– Tessék?!
– Nem beképzelt pasast mondtál, hanem öntelt fickót!
– Tényleg?!
– Bizony! Minden szóra emlékszem, mintha csak ma mondtad volna!
– Pedig négy éve mondtam! – tette hozzá Diana, és könny szökött a szemébe.
Jorgosz lecsókolta az arcáról a könnyeket, s hosszú percekig egymást átölelve
csókolóztak.
– Nagyon szeretlek, Diana Hopkins! Négy évvel ezelőtt figyelmeztettelek,
hogy soha senkit nem szerettem és nem fogok úgy szeretni, mint téged! Én
figyelmeztettelek! Tiéd a felelőség! – mondta tréfásan Jorgosz.
 – Mint ahogy én is figyelmeztettelek, hogy amíg élek, csak téged szeretlek, s
hogy ez a szerelem nem fog sem elmúlni sem halványulni. S így is lett, tartottam
a szavam. Félelmetes, milyen hatalmad van fölöttem! Valósággal
megbabonáztál! – mondta szerelmesen, csillogó szemmel Diana.
– De azért férjhez mentél máshoz, Mrs. Cook! – mondta keserű hangon
Jorgosz.
– Mint ahogy te is megnősültél! – vágta oda Diana, mert fájt neki a
szemrehányás.
– De el is váltam! – felelte a férfi.
– Én pedig megözvegyültem! – mondta Diana.
Összenéztek.
– Hisz akkor mindketten szabadok vagyunk! – mondta boldogan a lány.
– Nem, szerelmem! Mi egymás rabjai vagyunk, amíg csak élünk!
komolyodott el a férfi.
– Igazad van! Ó, ha tudnád... – Diana nem tudta elmondani, amit annyira
szeretett volna, mert elsírta magát. A boldogság könnyei voltak ezek.
– Tudom! Hidd el Diana, én ugyanezt érzem! Annyi év során csak egyre
vágytam, hogy még egyszer az életben lássalak, beszéljek
veled,megérinthesselek, megcsókoljalak! Csak erre vágytam, négy éve ez az,
amiért élek! Az életem értelme lettél, drága kicsi Diana.
– Olyan– boldog vagyok, Jorgosz! Annyit szenvedtem, vágyakoztam utánad!
Kész téboly valakit ennyire szeretni! – mondta a lány, s elnevette magát.
Jorgosz hirtelen felkapta a lányt, s karjaiban vitte be a házba:
– Isten hozott! Nagyon régóta vártam már ezt a pillanatot!
– Én pedig csak álmaimban mertem boldog lenni! Isten meghallgatta imáimat,
és hozzád vezérelt! – súgta szerelmesen.
– Na, azért én is segítettem neki egy kicsit! – mondta tréfásan Jorgosz, s egy
finom puszit lehelt a lány orrára.
– Ezt hogy érted? – csodálkozott Diana.
– Az alatt a négy év alatt végig a nyomodban voltam, mindent tudok rólad, s
Isten csak annyit tett, hogy az utazási irodába vezérelt. Onnantól kezdve veled
voltam, minden nap, minden pillanatban!
– Micsoda?!
– Itt áll előtted a 24– es kajüt lakója, a titokzatos Nikosz, aki időnként
megpengette a buzuki húrjait, azt remélve, hogy szíved meghallja.
– A fülem hallotta a muzsikát, de a szívemig hatolt minden egyes hangja.
– A zenével hívtalak!
– Szeretlek!
– Én is! Egy egész nyomozóapparátust alkalmaztam, még a tisztet is
lefizettem, hogy el ne árulja a nevemet. Te húsz dollárt akartál neki adni, én
kétszázat adtam. Száz dollárt pedig a pincérnek, aki minden étkezés utána
szobámban szolgálta fel az ételt.
– Nem tévedtem, amikor a keresztanyám házában azt mondtam, hogy
 nemcsak kitartó vagy, de ravasz is!
– Köszönöm a bókot, bár tudom, nem annak szántad!
– Drága szerelmem! – mondta Diana, és megcsókolta Jorgoszt. – Isten látja
lelkem, mennyire fájt, hogy ilyen nagy szerelem után férjhez mentél Michael
Cookhoz, ehhez a senkihez, Isten nyugosztalja!
– Sohasem voltam szerelmes Michaelba! Ne gondolj rá úgy, mint a férjemre,
inkább csak úgy, mint egy kísértetre, hogy kiszabaduljak a bűvkörödből! –
mondta szomorún Diana.
– Ha tudnád, mennyire irigyeltem őt a nászéjszakátokon!
– Ne mondd ezt! – kérte Diana, s majdnem kicsúszott a száján, hogy ,,Az a
nászéjszaka szörnyű volt, és különben sem történt semmi!”
De egyelőre nem akarta elárulni a titkát.
– Én akkor már elváltam, – folytatta Jorgosz – egy nyomozó videofelvételt
készített az esküvőtökről. Egész éjszaka videóztam, ittam és zokogtam. Hulla
részegen, sajgó fejjel, kivörösödött szemmel aludtam el hajnalban. Életemben
először és utoljára sírtam akkor. Másnap reggel azt mondtam magamnak: Hát
férfi vagy te Jorgosz Leandrosz, hogy hagyod, hogy egy ilyen senkiházi elvegye
tőled a NŐT, akiért élned érdemes? Arra gondoltam, elrabollak és elcsábítalak,
hogy aztán te is elválj. De a sors a kezemre játszott, nem kellett sokáig várnom,
pár nap múlva olvastam az újságban a halálhírét. Hónapokon át száz és száz
tervet szőttem, hogy hogyan bukkanjak fel az életedben, de valahogy egyik sem
volt megfelelő, méltó hozzád és a szerelmünkhöz. S akkor jött a
nyomozóirodától a heti jelentés, miszerint Mrs. Cook szerda délelőtt befizetett
egy utazási irodában e hajóutat Kálimnoszra. Onnan már minden ment magától.
Szerelmünk nagy próbatétele ez a mai éjszaka volt. Nem volt könnyű elintézni,
hogy a két szálloda közül a házamhoz közelebbiben helyezzenek el, de a pénz
nagy úr! Szegény megboldogult nagybátyám kész vagyont hagyott rám.
– Mint egy regényben! – ámuldozott Diana.
– Amelyben mi vagyunk a főszereplők! – tette hozzá Jorgosz, gyengéden
felnyalábolta a lányt, és gyöngéden letette a hatalmas franciaágyra. Újabb
csókban forrt össze szomjas ajkuk.
– Életem legszebb napja ez! – mondta Diana, s ezzel olyan nagyot akart
mondani, amit szavakkal ki sem tudott fejezni.
– Az enyém is! – suttogta Jorgosz, lekapcsolta a kislámpát, és apró csókok
közepette megkérdezte: – Akarsz– e az enyém lenni, Diana?
– Csak a tiéd, senki másé ezen a Földön! – súgta Diana, s érezte, teste
megfeszül. Annyira kívánta Jorgoszt, mint még semmit életében.
Kicsi, formás mellei megkeményedtek Jorgosz tenyere alatt, amint lehúzta
róla a pólót. Egymás után kerültek le róluk a ruhadarabok, s Diana mohón
gombolta ki Jorgosz ingjét. Olyan türelmetlenek voltak, mintha most kellene
bepótolniuk az elvesztegetett négy évet. Simogatták, csókolgatták egymást, s
mielőtt a szerelem végleg elsodorta volna őket, Diana halkan megszólalt:
– Jorgosz! Mondanom kell valamit!
 – Ne most, majd később!
– De most kell... várj egy kicsit... most kell elmondanom... – lihegte Diana.
– Akkor mondd! – súgta Jorgosz, s csókokkal becéző ajkait egy pillanatra sem
vette le Diana testéről.
– Nem is tudom, hogy mondjam meg neked! – hebegte a lány. – Szóval...én
még mindig... a házasságom ellenére... még mindig érintetlen vagyok!
Jorgosz tudatáig csak az utolsó mondat jutott el:
– Mit mondtál, szerelmem?! Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy szűz vagyok, na! – nevette el magát Diana.
– Micsoda? Szűz? – csodálkozott Jorgosz, s a teste elernyedt.
– Igen, szűz! Érintetlen! Ártatlan! Még lány vagyok! Virgin! – nevetett Diana.
– Most már semmit sem értek! De hát férjnél voltál! – értetlenkedett Jorgosz.
– A férjed impotens volt?
– Dehogy! De a nászéjszakán, abban a pillanatban, pontosabban a pillanat
előtt a nevedet suttogtam, mert gondolatban veled szeretkeztem. Erre ő, ahogy
meghallotta a nevedet, leállt. Veszekedtünk egy nagyot, szörnyen kínos és
megalázó volt. Azután ő nagy dirrel– dúrral átköltözött a másik szobába.
Úgyhogy azon a bizonyos nászéjszakán, amikor te annyira irigyelted, ő a
szomszéd szobában morgott, én pedig a nászágyunkban zokogtam végig a
nászéjszakát. Hát így történt! Nem akartam elmondani neked, de most már
mindegy! Ez volt az utolsó titkom előtted! – fejezte bevDiana, s várakozóan
fürkészte Jorgosz arcát.
– Hát, elég meglepő a hír! – mondta döbbenten a férfi. – Egészen paff lettem!
– Mi lettél? – nevetett csodálkozva Diana.
– Paff! Ez csak amolyan hülye kifejezés!
– De szerelmem! Változtat ez bármit is ezen a csodálatos éjszakán? Én csak
azt akartam, hogy tudd, hogy... hogy vigyázz egy kicsit!
– Nagyon is sokat változtat! Pontosabban mindent megváltoztat! – válaszolta
a férfi.
– De hát miért? – ijedt meg Diana.
– Csak annyiban kedvesem, hogy én a szeretőd akartam lenni, így viszont a
férjed leszek!
– Mondhatom szép! Szóval ha nem mondom el, akkor nem is vettél volna
feleségül?
– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem... nem tudom! Miután a volt feleségem
egy rafinált, számító, utolsó bestia volt, úgy döntöttem, hogy ha valaha
másodszorra is megnősülnék, csak szűz nőt vennék feleségül! De hogy te vagy
az a szűz nő, hát ettől minden eddigi boldogságom megszázszorozódik.
– És akkor mi most nem is... – csodálkozott Diana.
– Nem! Akkor mi most nem! Most hazakísérlek, és holnap illendően,
virágcsokorral a kézben felkereslek, megkérem a kezed, és ha
meggondolatlanul, forró fejjel képes leszel nekem igent mondani, akkor holnap
lmegyünk a templomba, és bejelentjük házassági szándékunkat,ahogy a törvény
 rendeli.
Diana csak nevetett, nevetett, boldogan megcsókolta Jorgoszt, s hogy ő is
mondjon valami vicceset, hozzátette:
– Hát, nem tudom, hogy kibírom– e még érintetlenül ezt a pár napot!
– Ha huszonhét évig kibírtad, akkor próbálj erőt venni magadon erre a kis
időre! Tudom, hogy rendkívül kívánatos és szexis vagyok, már– már észbontó,
és hogy nagyon nehéz nekem ellenállni, de gondolj arra, hogy milyen
nászéjszaka lenne a miénk! Szerintem megéri!
– Szerintem is! – mondta Diana, és kihasználva a sötétséget, magára kapkodta
a ruháit.
– Ellenben elmehetnénk vacsorázni! – ajánlotta hirtelen Jorgosz. Ismerek egy
pompás helyet, ahol csupa olyan specialitásokat készítenek, amelyeket csak
Kálimnoszon, vagy a szomszédos szigeteken ehetsz. Indulhatunk?
– Máris! – pattant fel a lány – farkaséhes vagyok!
Ahogy végigsétáltak a parton, csodás kis öblök és sziklaszirtek mentén
haladtak el. Az étteremben szólt a zene, a helybéliek szemmel láthatóan jól
érezték magukat
– Kalispére! – köszöntötték Jorgoszt, aki láthatóan köztiszteletnek örvendő
személy volt a szigeten.
A legjobb asztalhoz ültették őket, s Jorgosz máris rendelt:
– Tha íthela Chtapódi, Kaniás, Niktéri!
A pincér meghajolt és elsietett.
– Mit mondtál? – érdeklődött Diana.
– Rendeltem!
– Megtudhatom, hogy mivel akarsz megmérgezni? – tréfálkozott a lány.
– Tha íthela Chtapódi polip, melyet a megfelelő előkészítés után olajban
kisütnek és a csápjait kis darabokban tálalják. Remek előétel! A Kaniás a
szigetek legdrágább csemegéjének számít, ritka óriásrák fajta, majd meglátod
milyen ízletes! Hozzá pedig Niktérit iszunk, mely a szantorini vulkáni talajon
nevelt szőlőből készült, testes fehérbor! Már hozzák is, jó étvágyat, drágám!
– Jól hangzik! – pislogott Diana az elé tett ételekre. – Remek az illata... és az
íze is.
Nagyon jól érezte magát, és bár a polipot ugyancsak idegenkedve fogadta,
végül is ízlett neki minden. Feltétel nélkül megbízott Jorgosz ízlésében, studta,
hogy nem rendelt volna neki olyat, amit az ő amerikai gyomra nem vesz be
könnyen.
A vérpezsdítő görög dallamok, no meg az erős bor hatására Diana is beállt a
táncosok közé és velük járta a Zorba– táncot. Egészen elragadta a hév, szinte az
önkívületig táncolt forgott, amíg csak el nem szédült. Majdnem elesett, de
Jorgosz az utolsó pillanatban elkapta, s a karjába vette szerelmesét, mint egy
kisgyermeket.
– Milyen csodálatos itt minden! – nevetett a boldogságtól sugárzó arccal a
lány.
 – Te vagy csodálatos! – mondta mosolyogva Jorgosz, s egy apró csókot lehelt
Diana kipirult arcára.
– Na, tegyél le! – kapálózott nevetve a lány – talán még meg tudok állni a
saját lábamon!
– Hm! Az előbb úgy tűnt nekem, mintha elkélt volna a segítség...
– Az az előbb volt, most meg most van!
– Sok ilyen egetverő bölcsességet tudsz? – kacagott hátravetett fejjel a férfi.
– Na! Ne légy már ilyen! – csapott Jorgosz vállára duzzogva a lány, aztán
sietve hozzátette – Te! Lehel, hogy én épp ezért szeretlek?
– Minden lehetséges! – mosolygott Jorgosz, és fizetett. – Gyere, sétáljuk le a
vacsorát!
– Jó ötlet! Rám fér egy kis friss levegő, azt hiszem, kicsit becsíptem!
– Nocsak, nocsak! Ha nem mondod, észre sem veszem! – évődött Jorgosz.
Sokáig sétáltak a tengerparton, aztán egy szikla tövében letelepedtek
beszélgetni.
– Te mindent tudsz rólam, ami az eltelt négy év alatt velem történt. Én viszont
nem tudom, hogy te mit csináltál ez alatt az idő alatt.
– Megpróbálom röviden összefoglalni az elmúlt évek történetét.
Elvettem Samanthát feleségül, de mint ahogy akkor is megmondtam neked,
nem szerettem, szinte gyűlöltem, mert boldogtalanná tett engem is és téged is. A
gyermekünk kétnapos korában meghalt, semmi sem maradt, ami hozzákötött
volna, úgyhogy elváltunk. Ezután magányosan és boldogtalanul éltem, csak a
munkám nyújtott örömöt. Aztán jött a hír, hogy meghalt a nagybátyám, és
minden vagyonát rám hagyta. Ekkor végérvényesen hazaköltöztem az én igazi,
ősi otthonomba, Kálimnoszra. Egy évig az unatkozó aranyifjak életét éltem, de
miután megtudtam, hogy megüresedett egy gyermekorvosi állás, megpályáztam,
mert már nagyon untam a semmittevést. Szerencsére megkaptam, és most én
vagyok a szigeten élő gyerekek doktor bácsija.
– Akkor ezért köszöntöttek olyan barátságosan az emberek az étteremben?
– Bizony, darling, engem itt mindenki ismer. A görögök szeretik a nagy
családot, itt sok a gyermek, a gyermekorvos minden családban otthon van.
Nagyon szeretem őket! –
Ó, micsoda boldog érzés, hogy egy ilyen komoly, közismert ember megtisztel
a szerelmével, s rám pazarolja drága idejét!
– Gúnyolódsz?
– Dehogy! Csak irigykedek, mert én, mint gyermek– pszichológus egész Los
Angelesben nem kaptam állást!
– Tudom. Ne félj, itt megtalálod majd a helyed.
– Gyere, fürödjünk meg! – mondta Diana.
– Úgy érted, hogy most és itt?
– Pontosan! Annyira csábít az éjszakai tenger!
– De… nálam nincs fürdőnadrág!
– Éjfélkor, amikor eljöttem a szállodából, hogy megkeressem a zene forrását,
 én sem fürödni készültem!
– Hát akkor?
– Szerintem nagyon izgalmas lenne egy éjszakai fürdőzés meztelenül! Csak
mi ketten, no meg a Hold és a csillagok! Talán bizony szégyenlős vagy?
– Nem, dehogy! – De igen! Látom rajtad, pedig sötét van, mégis érzem, hogy
elpirultál! Na gyerünk, vetkőzz!
Gyorsan ledobálták a ruháikat, és vidáman beszaladtak a habok közé.
– Ússzunk versenyt a bólyáig! – kiáltotta Diana és máris megindult előre.
Jorgosz hagyta győzni, de csak egy hosszal, nehogy észrevegye Diana, hogy
csalás történt a javára. A bólya mellett aztán csókolózni kezdtek, és egymáshoz
bújva, szorosan összeölelkezve élvezték meztelenségüket és a langyos hullámok
simogatását.
– Olyan vagy, mint egy csodálatos sellő, vagy mint a tengerek istennője,aki a
Hold fényében fürdik!
– Te meg olyan, mint a tenger ördöge! – kacagott a lány, a víz alá nyomta
Jorgosz fejét, és kiúszott a partra, hogy elsőnek öltözködhessen fel. Csókok
között érte őket a hajnal. Még sokáig hallgatták a forró szél sejtelmes suttogását.
Egymást átölelve gyönyörködtek a napfelkeltében, aztán Jorgosz visszakísérte a
szállodába Dianát.
Még aludt a falu, csend volt a hotelban is, amikor Diana visszaért.
Az erkélyajtót nyitva hagyta, de besötétített.
– Micsoda gyönyörű éjszaka volt! – gondolta lefekvés közben.
Végtelenül, leírhatatlanul boldog volt Nyitott szemmel feküdt a hajnali
félhomályban, s úgy érezte, a levegőből is szerelem árad.
Arra gondolt,milyen jó élni! Ezzel aludt el.
Alig aludt pár órát, hamar felébresztette a strandról felhallatszó zsivaj.
Megivott egy pohár narancslevet, aztán elővette a naplóját, hogy pár sorban
leírja azt, ami leírhatatlan: hogy még soha életében nem volt ilyen boldog.

Augusztus 1. (szombat)
Tegnap éjszaka találkoztam Jorgosszal! Istenem, ennyi év után! Négy év óta
erről ábrándozom, de sohasem mertem elhinni, hogy valójában még egyszer
viszontlássam, beszélhetek vele, megcsókoljam. Most olyan, de olyan boldog
vagyok, hogy le sem tudom írni, mert talán nincsenek is megfelelő szavak annak
a leírására, amit akkor éreztem, amikor találkoztunk, s amit most érzek. Az
egész éjszakát együtt töltöttük, vacsoráztunk. táncoltunk, sétáltunk a
tengerparton és meztelenül meg fürödtünk a tengerben. Eddigi életem legszebb
éjszakája volt! Mindig tudtam, hogy szeret az Isten, de az utóbbi években nem
nagyon kényeztetett el, ezért már azt hittem, nem remélhetek ekkora
boldogságot az életben. Ahogy Jorgosz mélyen a szemembe nézett, ahogy a
bőrünk összeért, ahogy vágytól égő ajkamhoz ért az ajka, úgy éreztem, mintha
még mindig álmodnék. Olyan valószínűtlenül boldog voltam! Jorgosz ugyanúgy
nézett rám, s úgy csókolt, mint akkor régen.
 Menynyire szeretem! Mindig is szerettem, képtelen voltam gyűlölni, pedig
akartam! Olyan, eddig szunnyadó érzéseket váltott ki belőlem, amelyeket
nehezemre esett eltitkolni előtte, egyetlen csókjától, simogatásától lángba borult
az egész lestem. Hát ez a szerelem, amire az emberek vágynak, ez az a szerelem,
melyet nem lehet mesterségesen, csupán ,,akarással" létrehozni, mert ez az a
szerelem, ami felülkerekedik mindenen, s forgószélként söpör el minden útjában
álló akadályt. Olyan akadályokat, mint Samantha Carpenter, és szegény Michael
volt. Most boldog vagyok, s érzem, tudom, hogy ezt a boldogságot már senki
sem veheti el tőlem, tőlünk!
Csak írta– írta a sorokat, amíg a keze el nem fáradt Megpróbálta kiírni
magából, vagy talán egyszerűen csak megörökíteni azt az érzést, ami a szívébe
költözött. Amikor letette a tollat, s becsukta a naplóját, nyomtatott betűkkel
ráírta a borítóra: „A boldogság könyve".

Jólesően hátradőlt a kényelmes karosszékben, behunyta a szemét, s elmélázott

a múlton.
Tizennégy évesen igazi gátláson kamaszlány volt, s egyre kevesebb barátnőt
tudhatott magáénak. Petárdának, Gyufafejnek csúfolták vörös haja miatt. Cingár,
vékonydongájú, nyúlánk, fejletlen kislány volt, s míg barátnői a divatos, nőies
ruhákban büszkén mutogatták szépen domborodó idomaikat, addig Diana
öltözködésével mindössze azt próbálta eltakarni,ami nem is volt. Az öltözőben
félrehúzódva vetkőzött, hogy meg ne lássák a lányok: vattával tömte ki a
melltartóját. Muszáj volt hordania, még ha nem is volt rá szüksége, mert a fiú
osztálytársaik aszerint rangsorolták őket NŐ vagy CSITRI kategóriába, hogy ki
hord melltartót, ki nem Micsoda őrültség!Szörnyen megalázó volt, ha
valamelyik osztálytársnője az öltözőben észrevette a ,,csalást", és a többiek előtt
kigúnyolta: „Gyerekek! A Petárda vatta– cicit hord! Pedig hát, ami nincs, az
nincs!" Összenevettek a háta mögött, s neki már nemcsak a haja lángolt, az arca
is tűzben égett!
Aztán úgy két– három év múlva a rút kiskacsából gyönyörű hattyú lett. A
vörös hajért – ami miatt eddig csak csúfolódtak – most egyszeriben irigyelni
kezdték, nyíltan is megdicsérték. S ugyanezek a lányok, akik nemrég
még..vatta– cicis" Petárdának hívták, most irigy pillantásokkal méregették Diana
éppenséggel nem túl nagy, de határozottan formás kebleit, mert bizony a tizenöt
éves „szexbombák" tizenhét– tizennyolc éves korukra már kissé „elpuhultak".
Dianának kikerekedett a csípője, s hosszú combú, formás lábú szép nagylány
lett belőle.
Már a középiskolában is, de főleg az egyetemen csak úgy hemzsegtek
körülötte a fiúk. De a tanulás szinte minden idejét lekötötte. „Diana – a
megközelíthetetlen!" Így emlegették a srácok az évfolyamon. Tény, hogy Dianát
csak egy fiú érdekelte az egyetemről: Alex, akibe titkon szerelmes volt. Alex
éppolyan megközelíthetetlen volt Diana számára, mint ő a többi fiúnak.
De Diana „jó hírének rossz híre" hamar Alex fülébe jutott.
 – Micsoda? – kérdezte felháborodva. – Van az évfolyamon egy szűz nő, és én
még nem ismerem? Hozzatok össze vele holnap!
– Ne strapáld magad, öregem! – mondták a társai. – Ez a nő olyan szép, olyan
bombázó és olyan rátarti, hogy te ott nem rúgsz labdába!
– Fogadjunk, hogy egy hónapon belül még gólt is rúgok a kapujába!
erősködött Alex.
– Tartjuk a fogadást! Egy láda pezsgő megfelel?
– Tökéletesen! Hozzátok el holnap a lányt, s figyeljetek, kukák! – nevetett
kajánul Alex.
Másnap meg is történt a „véletlen" találkozás. A csinos, de naiv Diana kis
szíve csak úgy kalapált a boldogságtól, amikor a számára oly kedves fiú
felajánlotta, hogy a kései órára való tekintettel hazakíséri, és főleg akkor, mikor
szombat délutánra randevút is kért.
Alex – mint Diana utóbb megtudta, – az egyetem legelszántabb,
legelvetemültebb „Don Juan"– ja volt. Ez alkalommal rászánta az időt áldozata
elcsábítására. Nem sietett, udvarolt, bókolt, s Diana két hét után szentül hitte,
hogy Alex rendes, komoly fiú, aki nagyon szereti őt.
A harmadik hét után Alex egy kettesben eltöltendő vidéki kiruccanást javasolt
hétvégi programként. Diana fülig pirult. Tudta jól, mit jelent ez számára, vagyis,
hogy mi a tét: a lánysága. Két napig halogatta a választ, de Alex olyan hevesen
ostromolta szerelmével, s mert már arra célozgatott, hogy „egyetem után
összeházasodhatnánk"... Diana belement. Egyrészt, mert szerelmes volt Alexbe,
méghozzá „halálosan", (vagy legalábbis akkor azt hitte), másrészt pedig már őt
magát is kezdte zavarni, hogy húszévesen még érintetlen. Úgy gondolta, ha Alex
megtudja, hogy ő szűz, s az első férfi lehet nála, karácsonyra minden bizonnyal
eljegyzi, s az egyetem után valóban összeházasodnak. Így hát igent mondott az
útra, melyre lányként indult, s majd nőként jön vissza.

Alex igazi gavallér volt, méregdrága luxusszállodába vitte, számtalan

szórakozási és sportolási lehetőség közül választhattak. Diana élvezte ezt a
napot, igazán pompásan érezte magát Alex társaságában.
– Legalább nem egy kis koszos motelban történik. Alex megadja a módját,
remélem neki is éppoly sokat jelent majd ez az éjszaka, mint nekem! –
sóhajtotta, mikor este a fürdőszobában a nagy eseményre készülődött.
Megrázta csodálatos vörös fürtjeit, finom testápolóval bekente a bőrét, és
szexis hálóingjében belépett a hálószobába. Alexet már a hatalmas
franciaágyban fekve találta. Kellemes, halk zene szólt, s a pezsgő ott hűlt a jeges
vödörben az éjjeliszekrényen.
Diana piros selyem pongyolájával gondosan letakarta az éjjeliszekrényen lévő
kis lámpát, ezzel kellemes rózsaszín félhomályt varázsolt, mely azonnal erotikus
hangulatot teremtett. Bebújt a paplan alá, aztán felült az ágyban, s elvette
Alextől a felé tartott pezsgőspoharat.
– Egészségedre, Diana! – mondta Alex és koccintottak.
 – Igyunk arra, hogy emlékezetes, szép éjszakát töltsünk együtt! – egészítette
ki a lány, s egy szuszra felhajtotta a pezsgőjét. – Kérek még! – ahogy lenyelte az
utolsó kortyot, már nyújtotta is a poharát.
– Parancsolj, darling!
Diana felhajtotta a másodikat is. aztán ülő helyzetéből lassan hátradőlt a
párnára. Alex ráhajolt, szorosan magához ölelte, s lágyan megcsókolta. Aztán
újra és újra végigcsókolta a lány testét, az orrát, a szemét, a fülét, elidőzött a
nyakán, különösen formás keblein. Diana eleinte zavarban volt, de lassacskán
oldódni kezdett benne a feszültség. Behunyt szemmel élvezte a számára új
érzéseket, amikor hirtelen éles hangon megszólalt a telefon.
– Hagyd csak, biztosan téves! – sziszegte Alex úgy, hogy a száját fel sem
emelte Diana nyakáról.
– Én mégis felveszem! Zavar! – mondta a tízedik csöngetés után a lány.
– Diana, te vagy az? Hála az égnek, ugye meg nem késtem el? – kérdezte egy
izgatott női hang.
– Ki beszél? – csodálkozott Diana
– Maggie! Maggie Burns!
– Maggie? Hát te hogy a csodában találtál rám? Honnan tudod, hogy itt
vagyok? – nevetett meglepődve Diana.
– Figyelj, Diana? Azonnal öltözz fel, és gyere le a hallba! Lent várlak!
– Dehogy megyek! Éppenséggel nagyon kellemesen érzem magam itt fent, s
különben is, most nem érek rá! Ne haragudj Maggie, de ez nem a
legalkalmasabb időpont a csevegésre, talán holnap reggel találkozhatunk,és
akkor majd...
– Ugye, Alex– szal vagy? – szakította félbe Maggie.
– Igen, de... honnan tudod? – húzta össze a szemöldökét Diana.
– Az a szemét strici! – sziszegte Maggie! – Figyelj Diana! Alex fogadott a
srácokkal egy láda pezsgőben, hogy lefektet téged ezen a hétvégén. Pontosabban
nem is a hétvégén van a hangsúly, hanem azon, hogy még ebben a hónapban!
Mondd, hogy még időben jöttem! Diana! Ugye nem nyerte meg a fogadást ez a
szemét? Szólj már, az istenért!
Diana döbbenten hallgatta Maggie– t, aki, ha nem is a legjobb barátnője,
mindenesetre szavahihető ember volt.
– Ez igaz? – kérdezte kábultan. – Mi az hogy! Az összes srác tudja! Alig
tudtam kiszedni Arthurból, hogy melyik hotelban vagytok...
– Azonnal megyek, várj meg kérlek! – mondta lassan, szinte szótagolva
Diana.
Feje kábult volt a pezsgőtől és az előbb hallottaktól, nem csoda hát,hogy alig
forgott a nyelve. Amint feleszmélt, és valamennyire összeszedte magát, teljes
erejéből egy hatalmas pofont adott Alexnek.
– Te utolsó, aljas, szemét gazember! Te undorító féreg! Ezt megbánod még,
esküszöm!
– Diana! Hadd magyarázzam meg! Bármit mondtak, hazugság…
 – Ne! Ne magyarázkodj! Ez undorító, ez förtelmes, ez... ez túlmegy minden
határon!
Mire Alex magához tért, Diana már sehol nem volt. Fogta a bőröndjét, a
hálóingére felkapta a kabátját, úgy rohant el, mint a szélvész.
Ez volt élete első nagy csalódása.
Alex elvesztette a fogadást is, meg a tekintélyét is a fiúk előtt, de ettől Diana
még nem lett boldogabb. Bár végül is ő került ki győztesként, mégis alig tudta
kivárni a hátralévő két évet az egyetemen. Sokáig mindenki róluk beszélt, s ez
szörnyen kellemetlen volt számára. S fájt még két évig látnia Alexet, akit valaha
annyira szeretett, s most annyira gyűlölt és megvetett. Két év magány, aztán az
egyetem befejezése után jött Jorgosz. Jorgosz, a mindent és mindenkit elsöprő
nagyszerelem!
Diana szándékosan kitépte magát az emlékek közül, mert a Jorgosszal
kapcsolatos fájó sebet nem akarta feltépni. Vége a rémálomnak, elmúlt végleg,
mert Jorgosz egyetlen csókja, egyetlen simogatása elég volt ahhoz,hogy
begyógyuljon a seb.
Délután kirándulni mentek Póthiába, Kálimnosz városába. A hegyoldal által
oltalmazott kikötőben fehér, zöld, kék és sárga, festett zsalugáteres,virágzó
rododendronokkal ékesített házacskák sorakoztak. Egy zöldhableány büszke
figurája ékesítette a nyüzsgő öblöt védelmező kikötőgátat. Aztán Vathíba mentek
tovább. Az apró kikötő mögött termékeny völgyhúzódott hatalmas
mandarinültetvényekkel, közülük olykor régi romok bukkantak eléjük, köztük
néhány óriási, csak egy keskeny út felől látható kiklopsz fallal. Végül hazatértek
Jorgosz otthonába, s a sziklák között fürödtek, napoztak, az elhagyatott
partszakaszon. Diana boldogan lubickolt az Égei– tenger átlátszó, csodálatosan
kék, tiszta vizében.
Gyönyörű napokat töltöttek együtt, talán még boldogabbak és szerelmesebbek
voltak, mint amikor megismerték egymást. Nehezükre esett az önmegtartóztatás,
de sokat gondoltak hamarosan beteljesülő szerelmükre, s pár boldog, forró
csóknál és összeölelkezésnél messzebb nem mentek, pedig nagy volt a kísértés...
...és nagy volt a készülődés az esküvőre.
Diana a szállodából egyenesen Jorgosz házába, saját, külön hálószobájába
költözött. A Los Angelesben hátrahagyott ügyeit ügyvédjével intéztette el.
– Kérem adja el minden ingóságomat és ingatlanomat, és minden pénzemet
utalja át az itteni bankba!
– Mrs. Cook! Sajnos, mindenképpen haza kell jönnie, már csak az okmányok
aláírása miatt is! Ez elkerülhetetlen! Tudja, a formaságok!
– Rendben van, Mr. Redford! Ha mindent elintézett és előkészített, kérem
telefonáljon, s egy napra hazarepülök aláírni azokat az átkozott papírokat.
Küldtem meghívót és repülőjegyeket, de a biztonság kedvéért kérem ön is
értesítse a szüleimet az esküvőnkről, hogy felkészülhessenek. Ha hazautazom,
felkeresem őket személyesen is. Köszönöm!
Egy hét múlva, pontosan két héttel az esküvő előtt telefonált az ügyvéd.
 Diana szerette volna, ha Kálimnoszon, a Boldogság Szigetén maradhatott
volna örökre, s akár egyetlen napra sem kellene itt hagynia Jorgoszt, de mennie
kellett.
– Négy nap múlva itt leszek! – búcsúzott vőlegényétől, aki elkísérte Athénba
a repülőtérre.
– Várlak, kincsem! Egyetlen pillanatra se felejtsd el: nagyon szeretlek!
Mindennél, mindenkinél jobban! – mondta a férfi búcsúzóul, mikor megcsókolta
Dianát.
Diana még sohasem látta ilyen szépnek az életet, a világot. Mindenkit
szeretett, s minden úgy volt jó, ahogy volt. Mire felébredt a gépen, már
készülődhetett is a leszálláshoz. A lakására sietett, ahol leplekkel letakart
bútorok vártak, mindegyikre rátűzve a cím, ahová szállítani kell. Néhány ruhát
összecsomagolt, s a legkedvesebb tárgyait, a naplóit, szám szerint tízet,
amelyekben az utóbbi tíz év minden eseményét napi pontossággal lejegyezte,
megörökítve mindazt a sok könnyet és szenvedést, a boldogtalan éveket,
amelyek ma már olyan hihetetlenül távolinak tűntek.

Másnap minden hivatalos ügyét elrendezte az ügyvéddel, gyorsabban ment

mint gondolta, ezért délután kocsiba ült, és elindult a szüleihez. Édesanyja, aki
annyira szerette őt, s annyira fájlalta lánya boldogtalanságát,most sírt örömében.
– Köszönjük a repülőjegyeket! Annyira boldog vagy kislányom! Tudod,a te
örömöd a mi örömünk is! Mit mondhatnék, megérdemled a boldogságot.
Megszenvedtél érte, de talán így még jobban értékeled, s vigyázol, hogy mindaz
a kincs és varázs, amit magatokénak tudhattok, soha el ne múljék!
– Nagyon szeretlek, anyukám! – szipogott Diana. – És kérlek, most azonnal
ígérd meg, hogy minden évben meglátogattok! A költségek miatt ne aggódjatok,
természetesen mindent fedezünk! A hitelkártyámat itt hagyom, a nevetekre
írattam. Átutaltattam rá kétszázezer dollárt. Még így is marad nekem félmillió
dollár a hatalmas Cook vagyonból, és Jorgosz is gazdag.
– Diana! Én nem is tudom... nem fogadhatjuk el, hiszen az a te pénzed! Nem
is tudom, mit mondjak!
– Ugyan már, anyukám! Ne mondj semmit, tedd el a hitelkártyát! A
Boldogság Szigetén nincs szükségem pénzre! Nekem már csak Jorgoszra van
szükségem!
Sírva, boldogan összeölelkezve búcsúzott el a családjától.
– Akkor tíz nap múlva találkozunk Kálimnoszon!

Diana utolsó estéjét töltötte volt lakásában Michael házából visszaköltözött a

régi kis garzonlakásba, a házasságkötővel szembe. Nem tudott volna halott férje
házában élni, elég volt neki egy kis lakás, amelyet személyzet nélkül is
kényelmesen el tudott látni. Lezuhanyozott, s éppen lefeküdni készült, utoljára
régi ágyában, amikor csöngettek.
Az ajtóban egy csinos, fiatal nő állt, szemmel láthatóan zavarban volt.
 – Elnézést kérek a késői zavarásért!
– Tessék! Kit keres?
– Az ajtóra Diana Cook van kiírva, nem tudom biztosan, hogy azonos– e
Diana Hopkinssal.
– Igen, azonos – felelte higgadtan Diana.
– Beszélhetnék az illető hölggyel?
– Vele beszél! De jöjjön be, ne ácsorogjunk itt az ajtóban!
– Köszönöm! Jaj, nem is tudom, hogyan kezdjem, olyan kínos, de...
– De? – kérdezett rá kissé türelmetlenül Diana, mert fogalma sem volt, ki ez
a nő, és mit akar tőle.
– Hadd mutatkozzam be. Mrs. Leandrosz vagyok! – a nő bizonytalanul kezet
nyújtott Dianának.
– Talán a volt Mrs. Leandrosz! – javította ki nyomatékosan Diana.
– Nem, a jelenlegi! Kérem, hagyja, hogy mindent megmagyarázzak!
– Éppen arra várok! – bólintott Diana, s gyorsan töltött magának egy
whiskyt. – Megkínálhatom? – emelte meg az üveget.
– Nem, köszönöm! Szóval, tudomásomra jutott, hogy önnek házasságot ígért
a férjem.
– Igen, így is fogalmazhatunk.
– Nos, akkor meg kell tudnia az igazságot! Tény, hogy a házasságunk az
utóbbi időben megromlott, de Jorgosz és én nem váltunk el. Tudom, hogy
Jorgosz még mindig szeret engem!
– S ezt vajon ő is tudja? – kérdezte az idegességtől remegő hangon Diana.
– Nem tudom. Azt viszont tudja, hogy gyermeket várok tőle, s bár az első
kisbabám kétnapos korában meghalt, az orvos most bíztat. Az ötödik hónapban
vagyok, s ez erős, egészséges magzat.
– Csak nem azt akarja bemesélni nekem, hogy ez a gyerek Jorgosztól van? –
mutatott Diana a nő kissé gömbölyödő hasa felé.
– De igen! Jorgosz három hónappal ezelőtt hagyott el egy nagy veszekedés
után. Akkor azt mondta, hogy egyelőre nem akar elválni tőlem, de szüksége van
egy kis időre, hogy végiggondolja a dolgokat. Azt mondta, hogy a nagybátyjától
örökölt villába megy Kálimnoszra, s megkért, hogy amíg nem hív, ne menjek
utána. Azt mondta, rendet akar teremteni a fejében. Elutazása után egy hónappal
tudtam meg, hogy terhes vagyok. Megírtam neki, s azt is, hogy nincs
szándékomban elvetetni. Huszonnyolc éves vagyok, gyereket akarok. Amikor
meghalt a kisbabám, öngyilkos akartam lenni bánatomban. S hogy nem tettem
meg, annak az az egyedüli oka, hogy az orvos szerint semmi akadálya, hogy a
következő egészséges legyen. Szóval, amikor megírtam neki, azt válaszolta,
hogy azonnal repüljek oda, természetesen megtartjuk a gyereket. Talán rendbe
teheti a házasságunkat. Olyan boldog voltam, Mrs. Cook... – az asszony elsírta
magát – de amikor odaértem, Jorgosz közölte, hogy magát szereti, újból
találkoztak, el akarja venni magát feleségül. Könyörögtem neki, hogy ne
hagyjon el a gyerekkel... veszekedtünk és ő megvert! Öt hónapos terhesen
megvert... és elzavart. Értse meg, asszonyom! Nekem senkim és semmim sincs,
csak ez a gyerek és Jorgosz! Félretéve a büszkeségemet most eljöttem önhöz, és
könyörögve kérem, ne vegye el tőlem... – nem tudta folytatni a sírástól.
Diana zavartan pislogott.
Úgy érezte, mintha fejbe verték volna. Ha mindez igaz, amit ez az asszony itt
most előadott neki, akkor Jorgosz egy hazug, utolsó gazember, akihez nemhogy
feleségül nem akar menni, de látni sem akarja soha többé. Ha viszont hazudik a
nő, akkor nem kockáztathatja a saját boldogságát emiatt.
– Most mit csináljak? – kérdezte magától fennhangon.
– Asszonyom! Döntsön belátása szerint, de ha csak egy csöppnyi könyörület
van önben irántam, s a születendő gyermekem iránt, nem veszi el tőlem a férfit,
akit szeretek. Ön gazdag és szép, mindent megkaphat az életben, amire csak
vágyik, de én terhesen, csalódottan, én... én öngyilkos leszek, ha...
– Ne sírjon! – mondta olyan kedves hangon Diana, hogy maga is
meglepődött. – Ne sírjon! Nem veszem el a férjét magától, eszemben sincs ilyet
tenni. Bár őszintén szólva nem tudom, hogy egy ilyen férfihez érdemes– e
ragaszkodnia. Mrs. Leandrosz.
– Ó, én megszoktam már, hogy megaláz, hogy megcsal, ő ilyen, de én így is
szeretem. Megváltoztatni úgysem tudom.
– Igen, igaza van! Bevallom, egy világ omlott össze bennem, de én már
megszoktam a csalódást, igazán edzett vagyok – mondta keserűen Diana, s
gyorsan töltött magának még egy italt. Érezte, hogy most gyorsan be kell
csípnie, mert józanul nem bír elviselni ekkora csapást.
– Le tudna mondani róla egy idegen nőért és egy ártatlan magzatért, egy
család boldogságáért? Megtenné? – rimánkodott sírva a nő.
– Meg is teszem. Megígérem, hogy nem megyek vissza Kálimnoszra, és nem
leszek Jorgosz felesége! Csak azt tudnám, hogyan képzelte a mi házasságunkat?
Bigámiát akart elkövetni?
– Bocsásson meg, Mrs. Cook, nem akarok önnek több fájdalmat okozni, de
tartok tőle, hogy az utolsó előtti napon talált volna valami kifogást. Jorgosz
nagyon ravasz!
– Azt én is tudom! Sajnos... Már eladtam ezt a lakást is, pénzzé tettem
mindenemet, de talán az ügyvédem kihúz valahogy a csávából. Nos jó! Amit
megígértem, meg is tartom, efelől nyugodt lehet. De most kérem, hagyjon
magamra, meg kell emésztenem ezeket a dolgokat!
– Igen, megértem, és nagyon, nagyon köszönöm, Mrs. Cook! Amíg élek nem
fogom elfelejteni a jóságát! Az Isten áldja meg a nagylelkűségéért! Ég áldja! –
mondta a nő, és elment.

Diana azt sem tudta, sírjon– e vagy nevessen. Ez a nő. Samantha Carpenter
másodszor is elvette tőle Jorgoszt. De tálán nem kár érte. Csak az fájt, hogy
ennyire félreismerte. Aki hozzá olyan gyengéd, kedves tudott lenni, az a saját öt
hónapos feleségét üti– veri? Minden csak hazugság volt?
 Töltött magának még egy whiskyt, ki tudja hányadikat ezen az estén, aztán
elővette a már gondosan összerakosgatott naplóit, és írni kezdett.

Augusztus 28. (szerda)

Három nap múlva lenne az esküvőm Jorgosz Leandrosszal. Lenne. De nem
lesz! Tegnap nálam járt a felesége, vagy A VOLT felesége, nem tudom, szóval
Samantha, és olyan dolgokat mondott, hogy még most is fojtogat tőle a sírás.
Jorgosz hazudott nekem és becsapott... már másodszor! Nem tudom, hogyan
hihettem neki, s azt sem tudom, miért csinálta ezt velem. Bosszúból? Őrültség!
Én nem ártottam neki soha, semmivel meg nem bántottam, szerelmet, őszinte,
tiszta szerelmet adtam neki, amiért cserébe fájdalmat és bánatot kaptam tőle.
Nem tudom, igaz– e ez az egész, hogy még mindig nős, most minden annyira
összekavarodott bennem! Egyet tudok: soha többé nem hiszek neki, bármit is
mondjon. Velejéig romlott, gonosz, hazug, álszent disznó. Kiölte belőlem még a
szerelem csíráját is, félek, hogy ezek után már nincs bennem szeretet senki és
semmi iránt, meghalt a szívem, meghalt a lelkem, soha be nem gyógyuló sebet
ejtett rajta. Légy átkozott, az Isten verjen meg ezért, Jorgosz Leandrosz!

Diana másnap reggel intézkedett az ügyvédnél, és visszacsinálta az adás–

vételt, némi ráfizetéssel persze. Csak fásultságot és kiábrándultságot érzett. Már
nem sírt, nem is fájt úgy a csalódás, hiszen, amint a nőnek is mondta, már
hozzászokott. Ahogy közeledett az esküvő napja, mégis egyre feszültebb,
idegesebb lett. Tudta, hogy a szüleinek is meg kell mondania, de most még nem
volt ereje.
– Majd holnap! Úgyis holnap délben menne a repülőgépük! Reggel is ráérnek
megtudni a rossz hírt! – gondolta és lefeküdt. Két tabletta erős altató után
sikerült elaludnia.
Almában jó és rossz érzések kavarogtak benne.
Átélte a régmúlt és a közelmúlt csodálatos napjait, a felhőtlen boldogságot, s
a következő pillanatban a derült égből villámcsapásként jövő szörnyűségeket.
Jorgosszal beszélgetett álmában, Kálimnosz szigetén, s Jorgosz közölte vele,
méghozzá hidegen és kegyetlenül, hogy sohasem szerette őt igazán, csak ki
akarta használni felesége távollétét egy kis ártatlan szórakozásra, hiszen végül is
nem „tett kárt" Diana féltve őrzött szüzességében. Kinevette őt, amiért
komolyan vette ezt a kis játékot. Diana úgy érezte, rögtön megszakad a szíve a
bánattól, a fájdalomtól. S látta Samanthát is, akit, miközben ővele beszélt,
mindvégig átölelt és csókolgatott. Igaz hát, amit Samantha mondott neki! Diana
úgy döntött, hogy ennyi fájdalmat, csalódást és megaláztatást már nem bír
elviselni, és Kálimnosz legmagasabb sziklájáról levetette magát a mélybe...

Arra ébredt, hogy valaki erősen és türelmetlenül nyomja a csengőt. Először

azt hitte, hogy csak álmodik. Hálóingje gyűrött volt, arca, nyaka hideg
verejtékben úszott a szörnyű álomképek hatására.
 Úgy érezte magát, mint akit agyonvertek Pongyolájában, kócosan, altatótól
kábultan, sajgó fejjel támolygott ki az ajtóhoz.
– Jorgosz? Hogy mertél idejönni?
– Hallgass végig! – mondta ingerülten a férfi.
– Eszemben sincs! Remélem nem azért jöttél, hogy bejelentsd, mégsem
veszel feleségül! Figyelmeztetlek, ha azonnal nem tűnsz el, hívom a
rendőrséget! Te ocsmány, hazug, képmutató gazember! Gyűlöllek! Mondd csak
még egyszer, hogy szeretsz, s megnézheted, hogy köplek szemen! – dühöngött
Diana.
– Bizonyára meg is tennéd! Hogy lelheted örömödet abban, hogy így
megalázol? De ha tetszik, ha nem, most végighallgatsz!
– Nem! – tiltakozott Diana, és megpróbálta ellökni magától a férfit.
Jorgosz lefogta a lány kezét, felkapta, bevitte a szobába és az ágyra dobta.

– Igazán elhitted? Elhittél mindent, amit az a mocsok összehordott?! Hát csak

ennyit ér a te szerelmed? Itt az igazolványom és a válóperi végzés, ő is
megmutatta? – kérdezte, s a lány mellé dobálta az ágyra az okmányokat.
– Képzeld, eljött hozzám, és kárörvendőn, röhögve elmesélte az egészet! Nem
tudom, honnan tudott mindenről, de az esküvőnk napját szerencsére
elszámította. Öltözz, mert két óra múlva indul a gép! Na! Öltözz, ha nem akarsz
lemaradni a saját esküvődről!
– Én.. . – Diana még nem tért magához. – De hiszen.
– Hát komolyan elhitted, hogy tudnék neked hazudni? Nagyon fáj! De
mindegy, ráérsz bocsánatot kérni a repülőgépen és én, amilyen marha vagyok,
egyből meg fogok bocsátani, de most igyekezz!
Mire Diana feleszmélt, már az Athénba tartó repülőgép fedélzetén ült
vőlegénye, Jorgosz Leandrosz oldalán.
– Jorgosz, nem is tudom, mit mondjak! Bocsáss meg, hogy egy percig is
kételkedtem benned, de az a nő... akkora színésznő, hogy csoda! Szeretlek! Meg
tudsz nekem bocsátani?
– Nem megmondtam, hogy amilyen hülye vagyok, azonnal megbocsátok
neked? Én is szeretlek! Soha többé nem engedlek el magam mellől! Ha
szerencsénk lesz, akkor éppen elérjük az esküvőnket!
Valóban az utolsó pillanatban értek haza, csak annyi idejük maradt, hogy
lezuhanyozzanak és átöltözzenek, és pár szóban elmeséljék a már türelmetlenül
várakozó szülőknek a késedelem okát.

Diana nagy gonddal készülődött.

Eszébe jutott az első esküvője, s ez alkalommal sokkal szebb menyasszony
akart lenni, mint akkor, hiszen összehasonlíthatatlanul boldogabb volt, mint
amikor Michael felesége lett.
Most végre teljesül a vágya, azé lehet, akit tiszta szívből szeret. Úgy érezte,
ennyi boldogságot már el sem tud viselni.
 A szertartás gyönyörű volt, szívhez szóló.
Diana könnytől fátyolos szemmel mondta ki az ezúttal valóban boldogító
igent. Amikor kiléptek a templomból, és megkondultak a harangok, a sírás
fojtogatta. Kicsit szégyellte, hogy ennyire meghatódik a saját esküvőjén, de alig
tudta elfojtani könnyeit. Jorgosz szerető, gyengéd tekintetét érezte magán, és
könnytől fátyolos szemmel viszonozta a szerelmes férfi pillantását.
Végig a szertartás alatt úgy sóvárgott Jorgosz után, mint még soha, úgy érezte,
még sohasem kívánta ennyire. Aztán végre elérkezett a szerelem és a boldogság
beteljesülésének éjszakája.
Amikor az utolsó vendég is elment, Diana már a fürdőszobában volt. Most is
csodálatos hálóinget vásárolt a nászéjszakájára, de most hófehér helyett
ébenfeketét. Gyönyörű volt, s mahagóni színű haját jól kiemelte a fekete,
legfinomabb selyemből készült, rafinált szabású hálóing.
Amikor megjelent a hálószoba ajtajában, egyik kezével csábítóan beletúrt a
hajába, másik keze formás csípőjén pihent.
– Na, milyen vagyok? – kérdezte.
Jorgosz nem bírta tovább, odarohant, szorosan átölelte kicsi feleségét és
szenvedélyesen megcsókolta. Diana remegve hozzásimult.
– Nagyon, nagyon szeretlek! Ha ugyan még nem koptatták el ezeknek a
szavaknak az értékét! – szólalt meg végül Diana. – Boldog vagyok, hogy a
feleséged lehetek. Jorgosz Leandrosz! Gyere! Életünk legszebb éjszakája lesz ez
a mostani.
Jorgosz követte őt, mellé bújt az ágyba és leoltotta a kislámpát.
Ahogy átölelte, s lágyan megcsókolta Dianát, a lánynak minden idegszála
várakozón megremegett. Amint Jorgosz szerelmesen simogatta mellének lágy
domborulatát, érezte, hogy férje nehezen megőrzött önuralma pillanatok alatt
semmivé foszlik. A férfi érzékenysége csak fokozta izgalmát,s boldogan hagyta,
hogy Jorgosz egyre szenvedélyesebben ölelje,becézgesse, a végsőkig fokozva
perzselő szenvedélyét. Diana lángoló teste megfeszült, öntudatát elveszítve
szárnyalt Jorgosszal a szerelem újabb és újabb magaslatai felé.
Halk, fájdalmas, de örömteli kiáltás szakadt fel belőle asszonnyá válásának
kísérő hangjaként. A szédítő mámor átjárta testét, és testének minden sejtjét. Az
eszméletvesztésig szerették egymást.
Végül kimerülten, egymást átölelve megpihentek.
– Miért nem történt ez már így évekkel ezelőtt? – törte meg a hosszú csendet
Diana.
– Azért, mert te... akkor még nem akartad! – mosolygott a férfi.
– Én nem tudtam, nem is sejtettem, hogy ez... ilyen gyönyörű!
Jorgoszra nézett, aki már mélyen aludt.
Diana elmosolyodott, és gyöngéden betakarta a férjét. Csak nézte, nézte
szerelme tárgyát, s könny szökött a szemébe.
A boldogság könnyei lassacskán szűnni nem akaró záporként hullottak
párnájára. Csak sírt, sírt, mert ilyen boldog még sohasem volt.
 Megvirradt.
Diana magára kapta a köntösét, és az ablakhoz lépett.
Ahogy a napfelkeltében, a bíborvörösen izzó hatalmas tűzgömbben
gyönyörködött, úgy érezte, ez a nap ma neki kelt fel, az ő kedvéért.
Akkor még nem is sejtette, hogy ezekben a percekben teste legrejtettebb
zugában két új kis élet ébredezett: a fekete, göndör hajú kis Nikosz és a vörös
hajú kis Miriam ezen a csodálatos, szerelmes, boldog éjszakán fogant.