Pip Dan

Téli story

TEXTRONIC, 1992.
 Terjeszti kizárólagos joggal a Szv-Szy Kft.
(1081 Budapest, Népszínház u. 29.)

© Pip Dan 1992

ISBN 963 7924 10 8 - ISSN 0866-4081

Felelős kiadó: TEXTRON IC Kft., Nagy Katalin

A fedelet tervezte: Kovács István
Szerkesztés, szedés: Textronic Kft. (Tata)
Fotó: Zárai Péter - Z.OOM fotóstúdió
Nyomtatás: Nyomdaipari Szolgáltató Kft., Kaposvár
Felelős vezető: Mike Ferenc
 Hahó! Carole! Merre vagy? - kiáltotta Thomas Mortimer,
ahogy belépett barátnője, Carole Cambourg lakásába. Mindkét
kezében ennivalóval teli papírzacskókat egyensúlyozott, úgyhogy
a lábával lökte be az ajtót.
A csomagjait óvatosan letette az előszobaszekrényre, majd
sietősen kibújt hosszú kabátjából. Thomas - ha munkája engedte -
mostanában gyakran töltötte az estéit barátnőjével. Ilyenkor együtt
főztek valami finomat, és fél éjszakán keresztül is beszélgettek.
Gyermekkoruk óta szoros barátságban éltek, szinte együtt
nőttek fel. Egy iskolában tanultak, s a délutánokat is egymás
társaságában ütötték el. Később is, amikor már mindketten
felnőttek, keresték a másik közelségét, bizonyos mértékig
mindkettőjüknek biztonságérzetet adott az a tudat, hogy van
valaki, akire bármikor, bármiben lehet számítani. Thomas
valahogy mindig is húgaként kezelte Carole-t, talán a három év
korkülönbség miatt adódott ez így. Úgy érezte, felelősséggel
tartozik iránta, kötelessége védeni, óvni, gyámolítani. Carole-nak
pedig most nagy szüksége volt a férfi társaságára, bátorítására,
vigasztalására. Mióta elvált sikeres üzletember férjétől, teljesen
kikészültek az idegei. Az esti ,.nagy beszélgetések” jó hatással
voltak rá, ilyenkor kibeszélte magát, és egy kicsit megnyugodott
Thomas vigasztaló szavaitól.
- Hoztam mindent a vacsorához! - kiáltotta a férfi, majd
felkapva csomagjait nagy lendülettel megindult a konyha felé.
- A bort majdnem elfelejtettem, de... - ahogy megpillantotta
Carole-t, a látvány beléfojtotta a szót. Barátnője az ajtónak háttal
ült, fejét asztalon nyugvó két kezére támasztotta, látszott rajta,
hogy rázza a zokogás.
- Már megint? - szűrte a szavakat a foga között a férfi.
Csomagjait ledobva odalépett Carole-hoz, gyöngéden
végigsimította gesztenyebarna haját, mire a nő lassan felnézett és
könnyeit törölgetve így szólt:
- Bocsáss meg, hogy megint ezzel fogadlak... tudom, nem lenne
szabad... de még mindig képtelen vagyok túltenni magam rajta...
 - Tudom, tudom, megértelek, de végre értsd meg te is, hogy
nem sirathatod életed végéig ezt a házasságot. Ne emészd magad
folyton!
- Képtelen vagy kitörölni az emlékét annak a... - Thomas
idegesen hátrasimította a haját. Sötét szeméből sütött az indulat,
mint már annyiszor, amikor látta Carole szenvedését zátonyra
futott házassága, a Viktortól elszenvedett csalódás- és
megaláztatás miatt. Carole fülig szerelmesen, szinte vakon,
habozás nélkül mondott igent a jóvágású üzletembernek. Thomas
akkor kötelességének érezte kifejezni aggodalmát a gyors, szerinte
meggondolatlan házassággal kapcsolatban, de Carole meg sem
hallgatta. A férfi képtelen volt felfogni, hogy mivel lehetett ilyen
gyorsan levenni lábáról az egyébként oly megfontolt,
kiegyensúlyozott nőt. Minden olyan megdöbbentő gyorsasággal
történt. Carole és Viktor talán még egy éve sem éltek együtt,
amikor Thomas megtudta, hogy Viktor egy fiatal nőcskével
randevúzik. Elmondta Carole-nak, de a lány nem hitt barátjának,
úgy gondolta, üres szóbeszéd, alaptalan pletyka. Egészen addig
nem hitt neki, míg egy napon férje, egy levélkét hátrahagyva,
örökre el nem távozott otthonukból. A levélben közölte
feleségével, hogy minél előbb el akar válni, mert barátnője
gyermeket vár, neki férjre, születendő gyermekének pedig
törvényes apára van szüksége... Carole teljesen összetört.
- Tudod ha... ha nem a munkámba fektetem minden időmet,
energiámat... ha észreveszem, hogy Viktornak nem sikeres
ügyvéd-feleségre, hanem gyermekét nevelő nőre van szüksége, ha
szülök egy gyermeket... akkor talán még most is... Nem tudta
folytatni, ismét könnyekben tört ki.
- Drágám! Ha szülsz neki egy gyermeket, csak annyiban
változott volna a helyzet, hogy most egy gyermekkel csináltad
volna végig ezt a kálváriát.
A zakója zsebéből előhúzott egy zsebkendőt, leguggolt a nő
mellé, és a kezébe nyomta.
- Töröld meg a szemed! Lassan teljesen tönkreteszed magad!
Egy olyan ember után bánkódsz, aki soha nem méltányolt téged,
kihasznált, megalázott. Hidd el, nem érdemli meg, hogy sírj utána
- együttérzően nézett a nő könnytől fátyolos zöld szemébe, majd
felállt és besietett a fürdőszobába. A gyógyszeres szekrényből
kivett egy szem nyugtatót, a konyhában kitöltött egy pohár
narancslét, s odanyújtotta barátnőjének.
- Vedd be! Ettől majd megnyugszol. Mosd meg az arcodat.
rettenetesen nézel ki! Fogadok, hogy ma még nem ettél egy falatot
sem! - mondta a férfi.
- Egyáltalán nincs étvágyam - sóhajtotta a lány, és lassan,
tétován elindult a fürdőszobába. Ahogy megállt a mosdó előtt és
belenézett a tükörbe, lehangolva vette tudomásul, hogy ismét
óriási karikák éktelenkednek a szeme alatt. Egy darabig a
tükörképét bámulta, aztán gyorsan leöblítette könnyáztatta arcát.
Megigazította a ruháját, szorosra húzta derekán az övét, és
visszament a konyhába. Thomast a sütő előtt találta, épp a húst
készítette elő.
- A saláta már kész, rögtön meglesz a sült is. Most szépen
megvacsorázunk, van vörös bor is - mutatott az üvegre - utána
pedig mindent megbeszélünk! Rendben? - mondta és nagy puszit
nyomott Carole homlokára. A lány beleegyezőn bólintott, kicsit
már el is mosolyodott.
- Teríthetek? - kérdezte, és választ sem várva kisietett a
konyhából.
Miközben az asztal körül foglalatoskodott, azon tűnődött,
milyen nagy szerencse, hogy ilyen barátja van, mint Thomas.
Őszinte hálával gondolt a férfira, akinek a munkája mellett jutott
ideje arra, hogy az ő sirámait, panaszáradatát végighallgassa.
Thomas megszállottan dolgozott reggeltől estig, - alig
harmincévesen már egy vállalat kereskedelmi vezetője volt - de
mindig szakított egy kis időt, hogy Carole-val lehessen. Tudta,
hogy a lánynak most igazán szüksége van rá, egyedül képtelen
lenne megbirkózni nyomasztó emlékeivel. Carole is érezte, hogy
ki kell mozdulnia a holtpontról,
 - Istenem Carole! Szedd már össze magad! - mondta hangosan.
Észre sem vette, hogy barátja, kezében a tállal már ott áll előtte, és
helyeslően bólogat.
- A végén még tényleg becsavarodom, már magamban
beszélek.
- Ennek egyszer s mindenkorra véget kell vetni - mondta
Thomas, kis szünetet tartott, majd sokat sejtető mosollyal
folytatta. - Tartogatok számodra egy meglepetést.
- Meglepetést?
- Igen angyalom, meglepetést! - ismételte nyomatékosan
Thomas.
- Á! No és mi lenne az? Ki vele!
- Szó sem lehet róla, majd csak vacsora után.
- Jaj ne! Addig kifúrja az oldalamat a kíváncsiság.
- Akkor próbálj a sültre koncentrálni, foglalj helyet, a vacsora
tálalva van.
- A te lelkeden fog száradni, ha belehalok a kíváncsiságba -
ereszkedett le a székre Carole. - Ezzel ugye tisztában vagy?
- Vállalom a kockázatot. Hozom a poharakat, meg a salátát -
ezzel kisietett a konyhába.
A sült ínycsiklandozó illatára Carole gyomra figyelmeztetően
megkordult, most döbbent rá, hogy ma még egy falatot sem evett.
- A kedvencem! - kiáltotta, ahogy leemelte az edény fedelét.
- Ugye tudom, mivel lehet hatni a te étvágytalan gyomrodra?
- Ez már szent igaz - jelentette ki a nő, és nekilátott a
falatozásnak. - Nemcsak kitűnő üzletember, eszményi barát, de
kitűnő szakács is vagy - mosolygott a férfire Carole.
Csendben, szótlanul ettek. Mikor végeztek a vacsorával és a
finom falatokat leöblítették a borral, a nő törte meg a csendet.
- Most, hogy dicséretes módon túléltem a vacsorát, és nem
haltam bele a kíváncsiságba, elő a meglepetéssel!
- Szóóvaal - nyújtotta meg a szavakat a férfi - elutazunk.
- Micsoda? - Carole tágra nyílt szemmel meredt barátjára.
- Igen, jól hallottad, elutazunk. Nem bírom tovább nézni,
hogyan teszed tönkre magad. Levegőváltozásra, kikapcsolódásra
van szükséged, távol ettől a háztól, a nyomasztó emlékektől. Arra
gondoltam, hogy mivel nekem üzleti ügyben pár napra amúgy is
Ausztriába kell utaznom, elkísérsz, és picit meghosszabbítva az
utat, vakációzunk egyet.
- Na de...
- Ne! Ne kezdj tiltakozni - fojtotta Carole-ba a szót a férfi. -
Tudom, hogy mennyire szeretsz síelni, ott kitűnő alkalmad nyílik
majd rá, és a környezet... egyszerűen meseszép. Emlékszel,
gyerekkorunkban mennyire vártuk a tél beköszöntét. a téli
szünetet, a hétvégeket, amikor leutazhattunk a nagymamádhoz
falura, ahol az a kicsinyke pálya volt. Micsoda hócsatákat vívtunk,
milyen jól szórakoztunk! Engem is annyira leköt a munka, hogy
alig tudok időt szakítani, hogy egy kicsit hódolhassak régi
szenvedélyemnek. Most egyszerűen itt hagynánk csapot-papot, és
elmennénk. Biztos vagyok benne, hogy csodálatos lenne. Nos? -
nézett kérdőn a lányra.
- De Thomas! Nem hagyhatom csak úgy itt a munkámat, ott
vannak a határidős tennivalók, a jövő hétre beütemezett
tárgyalásaim...
- Állj! Állj! Ne hivatkozz a munkádra. Az indulásig még egy
teljes hét áll a rendelkezésedre, ennyi idő alatt el tudod rendezni a
legfontosabbakat. Lynda, a titkárnőd biztosan remekül elboldogul
majd nélküled, nagyon ügyes lány. Hagyd magad rábeszélni! -
kérlelte a férfi. - Tehát?
- Lehet, hogy meg fogsz lepődni, - Carole kis szünetet tartott -
mert igent mondok. Azt hiszem, ilyen ajánlatot vétek lenne
elutasítani. Elmegyek veled, de tudnod kell, hogy mindezt
gondolkodás nélkül teszem, félek, ha sokat fontolgatnám a dolgot,
már nem lennék olyan biztos benne, hogy jól döntöttem. Tudod...
azok a gyerekkori emlékek... milyen csodálatos volt!... - révedt a
múltba Carole. - Ha belegondolok. hogy mennyire szerettem
síelni, és már legalább öt éve, hogy nem volt rá alkalmam. - Mikor
indulunk?
- Hát ez fantasztikus’. - Thomas ujjongott örömében, hogy
sikerült meggyőznie barátnőjét. - Pontosan egy hét múlva. Majd
én mindent elintézek, te csak a munkáddal törődj! Még egy hét, és
irány a téli paradicsom.

Mikor elváltak, és Thomas kocsiján már hazafelé tartott,

bizakodva gondolt az elkövetkezendő hetekre. Őszintén aggódott
barátnője miatt. Biztos volt benne, hogy ha sikerül - akár csak egy
hétre is - kivonnia a lányt ebből a környezetből, akkor nyert ügye
van, Carole kikászálódik a depresszióból. Újra a régi önmaga lesz,
az a vidám, felszabadult, mosolygós gyönyörű nő, aki volt..

Carole másnap már kora reggel bent volt a munkahelyén.

Mikor Lynda, a titkárnője is megérkezett kiszólt:
- Lynda! Bejönnél egy percre? Beszélni szeretnék veled!
- Mit rontottam el már megint? - kérdezte mosolyogva Lynda,
mert jól tudta, ha komoly hibát követett el, akkor sem fog igazán
kemény fejmosást kapni. Carole dorgálásaiba minduntalan
belevegyült egy kis anyáskodó melegség is, mert Lynda
mindössze huszonegy éves volt. pajkos és vidám, mint egy
gyerek. Egyetlenegyszer sem vétett akkora hibát, hogy ne lehetett
volna korrigálni, és ezeket Carole mindig megbocsátotta.
- Most kivételesen nem erről van szó - mosolygott kedvesen
Carole. Szeretnélek megkérni, hogy szedd össze nekem a
határidős anyagokat, legalább három hétre előre. Egy hét alatt
szeretnék mindent, amit csak lehet rendbe tenni, hogy neked ne
maradjon a nyakadon olyan elintéznivaló, amit egyedül nem tudsz
megoldani. Arról van szó, hogy egy hét múlva elutazom.
- Hová? Kivel? Mennyi időre? - záporoztak a kérdések Lynda
szájából.
Carole sóhajtva leintette a további kérdészuhatagot, majd így
folytatta:
- Thomasnak fontos üzleti ügyben Ausztriába kell utaznia, és
úgy döntöttem, hogy elkísérem. Imádok síelni és ha belegondolok.
egy kis pihenő sem ártana. Tulajdonképpen legalább négy vagy öt
éve nem is voltam sehol.
 - Hogy neked milyen mázlid van! - sóhajtotta Lynda és
feltelepedett főnöke íróasztalára.
- Mire gondolsz? - kérdezte Carole, és rosszalló pillantással
nyugtázta Lynda kellemetlen szokását.
- Még kérded? Nem mire, kire? Thomas Mortimerre. Nemcsak
jóvágású, csinos, sportos, de finom a modora is. Micsoda széles
vállak és micsoda...
- No de Lynda! - utasította rendre titkárnőjét Carole.
- Jó! Jó! Tudom, inkább a munkámnak szenteljek ekkora
figyelmet. - Sokszor hallotta már Carole-tól ezeket a szavakat.
Nagy sóhajtások közepette lecsússzam az íróasztalról, és a tőle
megszokott riszálással kilibegett az irodából.
Carole mosolyogva követte a szemével, megcsóválta a fejét, és
megállapította, hogy Lynda soha nem fog megkomolyodni. Biztos
volt benne, hogy legalább még egyszer nyomatékosan fel kell
hívnia a lány figyelmét arra, hogy keresse meg a kért dossziékat,
tudta, hogy beszélgetésükből csupán a Thomas Mortimer név
ragadt meg Lynda emlékezetében. Ha a férfi - nagyritkán - az
irodában kereste fel barátnőjét, Lynda majdnem felfalta
vágyakozó pillantásaival.
Lynda volt az egyetlen, aki tisztán látta kettőjük kapcsolatának
lényegét. Sokan nem tudták mire vélni ezt a rendkívüli barátságot.
Carole látta a kutató pillantásokat, amivel Thomast és őt
méregették, szinte sütött a szemükből a kérdés: - Tényleg csupán
barát, vagy több annál?
Carole nem törődött ezekkel a sanda pillantásokkal, a homályos
célzásokkal, esze ágában sem volt magyarázkodni- Bizonyos
mértékig még örült is. A gyanú, hogy viszonya van Thomassal.
megóvta őt a tolakodó, flörtre éhes kollégáktól. Carole mellett
nem mentek el közömbösen a férfiak, mindenkinek feltűnt finom
nőiessége, csinos, arányos teste, gyönyörű zöld szeme.
Következetesen elutasító magatartása a merészebb férfiakat is
szigorúan munkatársi viszonyra kötelezte, ám ennek nem kevés
harc volt az ára. Azok a gyönyörű zöld szemek sok férfit
megigéztek.
 Az idő rövidsége miatt Carole kora reggeltől késő estig
dolgozott, így nem találkozhatott Thomassal olyan sűrűn, mint
ahogy eddig, de nyugodt szívvel hagyhatta ott két hétre az irodát,
bízott benne, hogy Lynda egyedül is megoldja az elkövetkezendő
hetekben felmerülő problémákat.

Amikor a gép már fent szállt a napsütötte felhők között, a férfi

magához vonta a mellette ülő lányt, homlokon csókolta, és így
szóit:
- Tudod, most már be merem vallani, hogy nagyon aggódtam.
mégsem jössz majd velem. Féltem, hogy meggondolod magad, és
visszalépsz. Nagyon örülök, hogy újra mosolyogni látlak.
- Köszönöm, hogy ilyen kitartó voltál. Ha nem noszogatsz
annyit, azt hiszem tényleg meggondoltam volna magam. A
munkám miatt még most is aggódom, nem tudom...
- Ne aggódj! Lynda nagyon talpraesett lány, biztosan kitűnően
boldogul majd egyedül. Azt hiszem, ő az a típus, aki nem ijed meg
a saját árnyékától.
- Megpróbálom erre a pár napra egyszerűen elfelejteni a
munkámat.
- Nagyon helyes.
- Hová is megyünk tulajdonképpen? Megpróbáltam utánanézni,
de az útikönyvekben egyetlen mondatot sem találtam róla.
- Biztosan azért, mert eldugott helyen van. ami persze a mi
szempontunkból egyáltalán nem baj. Nyugodt, békés, csendes,
pontosan erre van szükségünk. Majd meglátod, milyen csodálatos
a környék, biztos vagyok benne, hogy egyszerűen beleszeretsz.
- Ne folytasd, alig várom, hogy ott legyünk - nevetett Carole és
a férfi vállára hajtotta a fejét.
- Ti nők, mind ilyen türelmetlenek vagytok - mondta Thomas,
megfogta Carole bársonyos kezét és kedvesen megpaskolta.
A repülőtéren autót béreltek, és nemsokára Mürfeld felé
tartottak a szerpentinen. Carole lenyűgözve nézelődött.
Megcsodálta a hófedte csúcsokat, a fenyveseket, a hósapkás
házakat. Szinte meseországban érezte magát, és ez az érzése csak
fokozódott, amikor a hosszú út után megpillantotta a szállodát.
- Thomas! Ez egyszerűen csodálatos, nem is gondoltam, hogy
ilyenek még léteznek. Mint egy mesebeli kastély, alig akarom
elhinni, hogy ez a huszadik század és valóság.
- Tudtam, hogy tetszeni fog. Én egyszer már jártam itt és úgy
éreztem, ezt a helyet egyszerűen nem lehet elfelejteni. Akkor
határoztam el. hogy újra eljövök, annyira szép és kellemes ez a
vidék.
- Mindig is irigy voltam az üzleti útjaidra, főleg most, hogy
tudom, milyen csodaszép helyekre jutsz el.
- Már holnap tárgyalásom lesz, elvégre azért vagyok itt. Tízkor
Grazban kell lennem, valószínűleg csak délután szabadulok. Nem
tudom indulás előtt találkozunk-e még, lehet, hogy majd csak ha
visszatértem. Tudom, nem vagy koránkelő típus...
- Az biztos. A holnapi napot semmittevéssel fogom tölteni,
egész nap csak alszom és eszem.
- No várj csak! Egy napot rászánhatsz a lustálkodásra, de
szerdán már nem lesz üzleti tárgyalásom. Kicipellek a sípályára és
rettentően meg foglak dolgoztatni. Végeredményben síelni
jöttünk, nem lustálkodni.
- Azt hiszem, nem lesz könnyű dolgod velem, biztos
rettenetesen kijöttem a gyakorlatból. Már egy repülőúttól is fáradt
vagyok.
A szálloda előtti parkolóban Thomas leállította a kocsit.
Mindketten kiszálltak, jóleső érzés volt kinyújtóztatni tagjaikat.
Mialatt Thomas kinyitotta a csomagtartót, Carole az elé táruló
látványban gyönyörködött.
A Hotel Krone kastélyszerű épület volt, hosszú lépcső vezetett
fel a főbejáratig. A bejárat előtti hatalmas teraszra félkör ívben
mindkét oldalról faragott korlátú lépcső vezetett. A korlátokból
mindkét oldalon kandeláberek nyúltak a magasba.
Ahogy beléptek a hatalmas lengőajtón, csodálatosan
berendezett hallban találták magukat.
 - Ennél hangulatosabb helyet keresve sem találtunk volna -
mondta elégedetten Carole.
Az előcsarnokot körben faragott faburkolat díszítette, szinte
minden méterére jutott egy-egy vadászjelenet. Itt egy vadász.
amint puskáját éppen egy nyúlra szegezi, amott egy eliszkolni
készülő vadkan. A falakat körben puskák, vadászkürtők. trófeák
díszítették.
- Igazi vadászparadicsom - jelentette ki Thomas.
- A tulajdonosa nem lehet nagy állatbarát - válaszolta Carole.
Ugyanakkor elismeréssel nyugtázta, mennyire hangulatosra
sikeredett a belső berendezés. A szálloda nem volt éppen kicsi, de
valahogy az volt a látogató első benyomása, hogy családias légkör
uralkodik a falakon belül.
Odaléptek a félkör alakú, ugyancsak faragott pulthoz, és
átvették szobáik kulcsát. Carole a 16-os, Thomas a 17-es szobát
kapta. Együtt indultak fölfelé. Thomas az ablakra mutatott.
- Nézd, milyen gyönyörű! Eleredt a hó.
- Gyorsan kicsomagolunk, és sétálunk egy nagyot.
- Az előbb még azt mondtad, nagyon kifárasztott a hosszú
utazás - mosolygott a férfi.
- Ez igaz, de ezt a csodálatos hóesést nem lehet kihagyni.
Rendbehozom magam, és tíz perc múlva lent várlak a hallban.
Jó lesz?
Carole sebtében lezuhanyozott és jó melegen felöltözött.
Amikor Thomas bekopogott ajtaján, kikiáltott.
- Öt perc és készen vagyok!
Érkezésük után alig egy fél órával már lent voltak a hallban.
Még mindig esett a hó, amikor kéz a kézben elindultak a
szállodától a városba vezető úton. Szótlanul haladtak egymás
mellett, gyönyörködtek a táncoló hópelyhek látványában, élvezték
a körülöttük elterülő puha fehér csendet. Már legalább egy órája
bandukoltak, amikor Carole így szólt:
- Azt hiszem, vissza kellene mennünk, lassan teljesen
átfagytam, és kezdek éhes lenni. - Szorosabbra húzta kabátja övét,
és megindult visszafelé a szállodához vezető úton. A férfi kissé
lemaradt mögötte, lehajolt, hatalmas hógolyót gyúrt, és
megcélozta barátnője hátát.
- Á! Szóval így állunk! - fordult vissza Carole.
- Vigyázz, ha kedves az életed! - kiáltotta nevetve Thomas.
- Ha harc, hát legyen harc! - mondta Carole, és lehajolt, hogy
viszonozza a férfi támadását. Természetesen Thomas gyorsabb
volt, kitért a lövedék útjából.
- Íme a bizonyíték, a nők nem konyítanak a háborúhoz! - Újabb
adag hóval találta el a barátnőjét, ezúttal a lábán.
- A női nem nevében visszautasítom ezt a hangot! - kacagott
Carole, buzgón gyömöszölve az újabb adag havat. Ezt azonban
már nem bízta a véletlenre. Nekiiramodott, hogy biztos közelből
indítsa útjára a golyót. Már egészen közel ért a férfihez, amikor
megcsúszott, és teljes súlyával nekiesett barátjának. Mindketten a
földre zuhantak. Utolsó technikai húzásként Carole még a férfi
arcába dörzsölte a kezében maradt kevéske havat. Thomas gyors
mozdulattal a hátára fordította barátnőjét, belemarkolt a friss hóba,
és viszonozta a „kedves gesztust”.
Jajj! Neee! Segítség! - visította elkeseredetten Carole. és
megpróbálta lesöpörni arcáról a havat
.- Segíthetek, hölgyem? - szólalt meg mellettük egy ismeretlen
férfihang és a nő felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse. Thomas és
Carole nagyon meglepődtek, nem számítottak rá, hogy rajtuk
kívül jár még valaki a környéken, főleg arra nem. hogy
szemtanúja akad játékuknak.
Carole, - elfogadva a férfi segítségét - lassan felegyenesedett.
és leporolta a havat a kabátjáról.
Amit először meglátott, egy csodálatos kék szempár volt,
amely mélyen a nő szemébe fúródott. Carole-nak elakadt a
lélegzete. Még mindig szorította a férfi kezét, és az érintésétől úgy
érezte, áram járja át a testét. Beléfagyott a szó, még egy kurta
,.köszönöm" sem jött a szájára, csak itta magába a férfi pillantását.
Nem tudni meddig álltak kéz a kézben. Hirtelen Thomas hangja
törte meg a csendet:
 - A hölgy nevében is köszönöm a segítséget, de tudja, ez csak
játék volt.
Az ismeretlen férfi Thomasra emelte szemét, majd visszanézett
Carole-ra és tömött fekete bajusza alatt szélesen elmosolyodott.
Mivel mindketten képtelenek voltak megszólalni. Thomas
odalépett barátnőjéhez, megfogta a kezét és így szólt:
- Azt hiszem, drágám, ideje visszaindulnunk, még lekéssük a
vacsorát.
Gyöngéden a hotel irányába terelte a lányt, aki szótlanul,
zavarodottan fordított hátat az idegennek, és követte a férfit.
Mikor már majdnem elérték a szálloda lépcsőjét. Carole még
egyszer hátrafordult, de akkorra már az idegent nem látta sehol.

Amikor lementek vacsorázni, olyan asztalt választottak,

ahonnan viszonylag jól szemmel lehetett tartani a terem minden
részét. Carole bízott benne, hogy újra megpillantja a titokzatos
férfit, abban reménykedett, hogy ő is a szálloda vendégei közé
tartozik. A vacsora után kissé csalódottan tért vissza szobájába,
mert amire számított, sajnos nem következett be. Gondolatai az
ismeretlen körül kavarogtak, minduntalan maga előtt látta azt a
csodálatosan szép szempárt, amely annyira lenyűgözte, hogy
hirtelen még megszólalni sem tudott. Vajon ki lehet Ő?
Viszontlátja-e még valaha? Nehezen tudott elaludni, csak
nagysokára jött álom a szemére.
Carole másnap arra ébredt, hogy kopogtatnak az ajtaján.
- Percekbe telt amíg felfogta, hogy hol van, és ki kopogtathat.
- Hahó! Nagylány! Ki az ágyból! Van róla fogalmad, milyen
csodálatos idő van odakint?
- Thomas, te vagy az? - nyöszörögte álmosan a lány.
- Nézz ki az ablakon, minden fürdik a napsütésben.
Kimondottan síelésre való idő.
- Hány óra? - kérdezte a belépő férfitól Carole.
- Kilenc óra elmúlt. Tíz perced van arra, hogy elkészülj, aztán
indulunk síelni.
 - Ha jól emlékszem, tegnap megmondtam, hogy ezt a napot
lustálkodással szeretném tölteni. Nem teheted ezt velem - Carole
végre felült az ágyban.
- Ne légy már ennyire lusta! - Thomas felkapott az ágy végéről
egy kispárnát, és játékosan a barátnőjéhez vágta.
- Még, hogy én lusta! - kiáltotta tettetett felháborodással a lány.
- Ismétlem, tíz perced van, hogy teljes menetfelszerelésben lent
pompázz előttem a hallban, különben...
- Különben?
- Különben hozok egy csomó havat, és úgy ugrasztalak ki az
ágyból - vigyorgott Thomas.
- Egy pillanat! Neked most nem Grazban kellene lenned? Azt
mondtad, el mégy, vagy tévedek?
- Nem, jól emlékszel. Főnökömnek, a nagy szervezőnek a
jóvoltából az egész lefújva.
- Hogy lehet egy fontos üzleti tárgyalást egyszerűen lefújni?
- Ne is kérdezd, mert csak újra feldühítem magam. Már kora
reggel telefonált a jó öreg Philip és úgy felbosszantott, hogy azt
hittem, szétrobbanok a méregtől. Nem akarom elrontani ezt a
csodálatosnak ígérkező reggelt, már lehiggadtam - magyarázta
Thomas.
- Most már értem, hogy vetted magadnak a bátorságot, hogy
hajnali kilenckor fe1zörgess - mosolygott Carole.
- Félre a gondokkal, irány a sípálya. Tíz perced van -
figyelmeztette Thomas barátnőjét, és kisietett a szobából.
Carole kelletlenül kászálódott ki a jó meleg ágyból, de ahogy
kinézett az ablakon, egyszerre elillant az álom a szeméből.
Megkapó látvány volt a szikrázó napsütésben fürdőző táj. Carole
gyorsan letusolt, anorákjába bújt. meleg sapkáját. kesztyűjét a
hóna alá csapta, belelépett hótaposó csizmájába. és nem egészen
negyed óra múlva frissen állt barátja előtt a hallban.
- Akár mehetünk is - jelentette ki, - de várjunk csak egy
pillanatra, mi lesz a reggelivel?
 - Készítettem szendvicseket. Ezúttal elégedj meg ennyivel.
Rögtön indul az autóbusz a felvonópályára, már be is tettem a
léceket.
- Csodálatos vagy, Thomas! - bújt barátjához Carole. - Olyan
hálás vagyok neked, hogy itt lehetek. - Sugárzó arccal
rámosolygott, karját Thomas nyaka köré fonta, és mindkét oldalon
arconcsókolta.
- Ha te nem lennél... - elakadt a szava, mert Thomas válla
mögött megpillantotta azt az ismerős sötétbarna anorákot. amit az
a titokzatos férfi viselt tegnap. Valami láthatatlan erő arra
késztette, hogy tekintetével kövesse a férfi útját. Az ismeretlen
épp feléjük közeledett. Thomas egy ideig értetlenül fürkészte
Carole arcát, majd ő is abba az irányba nézett. Kelletlenül, enyhe
fintorral vette tudomásul a másik férfi jelenlétét.
Carole megbabonázva, szinte lélegzet-visszafojtva figyelte a
férfit, amint hozzájuk lépett. Most végre alkalma nyílt, hogy
jobban szemügyre vegye. Sötétbarna, dús, göndör haján
megtapadtak a szállingózó hópelyhek, s ahogy a tömött bajusz
alatt mesterien formált keskeny szája mosolyra húzódott,
kivillantak szabályos, fehér fogai. Es amikor nevetett!... azok az
elbűvölő, szép, áttetsző tengerszín szemek is nevettek.
- Jó reggelt, hercegnő! - szólt a férfi. - Látom, túlélte a tegnapi
csatározást. - Megállt Carole előtt, majd folytatta: - Nem fél. hogy
megfázik? - Óvatosan megfogta Carole kapucniját, majd a
döbbent, szótlan lányról Thomas felé fordította pillantását.
- Megengedi? - ahogy Thomas bólintott, a férfi felsegítette
Carole fejére a kapucnit.
- Szállingózik a hó. Így már biztosan nem fog elázni a haja.
Mélyen Carole szemébe nézett, aki alig mondhatott egy kurta
köszönömöt, a férfi máris elköszönt tőlük, és a szálloda irányába
vette útját.
- Menjünk, drágám - szólt Thomas. - Még lekéssük az indulást.
Alighogy elhelyezkedtek a mikrobuszban, a jókedvű
társaságtól hangos jármű már indult is, mintha csak rájuk vártak
volna.
 Szótlanul ültek egymás mellett, s míg gyönyörködtek a táj
szépségében, Carole gondolatai az ismeretlen férfi körül forogtak.
Egyszerűen nem értette, miért hat rá ennyire a férfi közelsége.
Ilyen még soha életében nem fordult vele elő. miért éppen itt és
most, és miért éppen ő és egyáltalán... - bosszúsan megrázta a
fejét, el akarta űzni ezeket a gondolatokat.
- Tudsz róla, hogy este a tulajdonos vacsorát ad a vendégek
tiszteletére? Hét órára várnak mindenkit az étteremben.
- Ó! Programokat is szerveznek? - kérdezte Carole.
- Csinos legyél angyalom! - mosolygott huncutul a férfi.
- Ünnepélyesen közlöm veled, - mondta kissé sértődötten
Carole - én mindig nagyon csinos vagyok - és gunyorosan
lebiggyesztette ajkát.
- Tudom, tudom - mondta békítően a férfi - de ma biztosan
viszontlátod a „lovagodat”.
- Miből gondolod? - kérdezte ijedten Carole, ahogy
emlékezetébe villant az iménti találkozás. Akarata ellenére is
gyorsabban kezdett verni a szíve.
- Intuíció - vigyorgott Thomas, majd ismét kibámult az
ablakon.
Carole nem tudta mivel magyarázni a hamiskás mosolyt
Thomas szája szegletében, de úgy döntött, hogy nem faggatózik.
Megrémült az érzelmeitől, még önmagának is félt bevallani, hogy
mennyire megtetszett neki az ismeretlen, az a markáns férfiarc,
azok a szemek! Hirtelen úgy döntött, nem gondol a férfira, nem,
nem azért jött ide, hogy... Összeszedte magát, s hogy kiűzze a
fejéből a férfit, beszélgetést kezdett Thomasszal.
- Most, hogy grazi utazásod meghiúsult - mondta óvatosan.
mert nem akarta barátját újra felingerelni - más elintézni valód
nem lévén, most már élvezhetjük a gondtalan, jól megérdemelt
vakációt?
- Persze!
- Ez egyszerűen csodálatos! - sóhajtotta a lány. Délelőtt síelés,
friss levegő, gyönyörű táj, este finom vacsora, tánc. Kell ennél
több?
 - Te jó ég! - kiáltott fel hirtelen Carole.
- Mi történt? - nézett aggodalmasan Thomas a barátnőjére.
- Nem hoztam magammal csak azt a fekete cipőmet, tudod azt
a kényelmetlent. Biztos ami biztos alapon dobtam be a
csomagjaim közé, de igazából nem számítottam arra, hogy tényleg
szükségem lesz rá. Abban a cipőben nemhogy táncolni, de még
járni sem nagyon tudok, legalábbis nem kitartóan.
- Ez az a nagy tragédia?
- Miért? Neked ez semmi?
- Majd én támogatlak, és ha táncolunk, nyugodtan letaposhatod
a lábamat, állok rendelkezésedre.
Taposás céljára is? - nevetett a nő.
- Igen, arra is.
- Tudod, hogy milyen régen nem táncoltam? - a lány távolba
révedő szeméből áradt a szomorúság.
- Mi baj van?
- Semmi. Csak Viktorra gondoltam, meg arra, hogy ő milyen
remekül tud táncolni. Csak az volt a baj. hogy nem nagyon volt
időnk elmenni szórakozni, táncolni. Ez megint az én hibám, csak a
siker foglalkoztatott, teljesen lekötött a munka. Kinek jutna eszébe
tíz-tizenkét órai munka után. hogy táncolni menjen?
Thomas úgy döntött, jobban teszi, ha elengedi a füle mellett
barátnője szavait. Nem akart belemélyedni a ,,Viktor témába”,
már kezdett örülni, hogy egyre ritkábban kerül szóba a házasság,
és Viktor. Igyekezett már irányba terelni a beszélgetést.
- Nem vagy éhes, nem ennél egy szendvicset?
Később az egyik útitársuktól megtudták, hogy az ilyen estek
alkalmával az a szokás, hogy fő fogásként egy olyan vadételt
szolgálnak fel, amit az itteni szokásoknak megfelelő különleges
fűszerekkel ízesítettek. Mindketten jóleső izgalommal néztek az
este elébe.
A sítúra jobban sikerült, mint gondolták. Igaz. hogy Carole az
első két-három lesiklásnál úgy hatott, mint egy kezdő, de lassan
belejött, és a végére már határozottan élvezte a dolgot. Hálás volt
barátjának, hogy reggel kiugrasztotta a jó meleg ágyból. *
 Délután öt óra körül járhatott az idő, amikor visszaindultak a
szállodába. Carole fáradtan borult Thomas vállára, úgy érezte,
elszállt minden ereje.
- Azt hiszem, holnap meg sem fogok tudni mozdulni, úgy
begyulladnak az izmaim - panaszkodott Carole.
- Nem baj, holnap ismét kijövünk, rádolgozunk és meglátod,
egycsapásra elmúlik az izomlázad.
- Lelketlen, szívtelen alak! - mondta tettetett felháborodással
Carole.
- Síelni jöttünk, nem lustálkodni!
- Most aztán kihasználom a lehetőséget, estig alvással fogom
tölteni az időt - jelentette ki nyomatékosan a lány. Máris úgy
érezte, pillanatok alatt leragad a szeme.
Úgy egyeztek meg, hogy fél hétkor találkoznak a szálloda
halijában.
Carole sokáig állt a zuhany alatt, bízott benne, hogy a hideg víz
újjávarázsolja, legalább egy vacsora erejéig. Gyorsan
megtörölközött, kikefélte gesztenyebarna haját, és öltözni kezdett.
Nem volt nagy választási lehetősége, alkalomra való ruhát csak
egyetlenegyet hozott magával, egy különleges szabású, a szeme
színével közel azonos árnyalatú zöld selyem- ruhát. ami előnyösen
kihangsúlyozta formás alakját, karcsú derekát. Belebújt fekete
cipőjébe, azonos színű kabátkát terített a vállára, és
szemrevételezte magát a tükörben. A fekete színű apró
kiegészítőkkel, leheletnyi sminkkel csodálatos harmónia lett a
végeredmény. Pár perccel múlt fél hét, amikor lement a hallba.
Barátja már várta.
- Drágám, csodálatosan nézel ki! - Thomas körbeforgatta a
lányt, hogy minden oldalról megcsodálhassa. - Mindenki engem
fog irigyelni - mondta őszinte büszkeséggel.
- Nagyon köszönöm a bókot, de ha még sokáig itt álldogálunk.
akkor már múlt időben beszélhetsz rólam. Meghalok az éhségtől.
- A síeléstől nekem is olyan étvágyam lett, hogy akár rögtön
dupla adagot is rendelhetünk - mondta Thomas, és színpadiasan a
gyomrára szorította a kezét.
 Mikor az ebédlőben elfoglalták helyüket az ünnepi asztalnál.
Carole lopva körbenézett, de akit keresett, nem látta sehol. Jóízűen
nekiláttak a különleges vadhúsból készített vacsorának. kortyolták
hozzá a bort, kipirulva beszélgettek. Már javában táncoltak a
vendégek, amikor Thomas így szólt:
- Ha nem tévedek - mondta hamiskásan egy táncról is volt szó.
Mintha te ígérted volna nekem...
- Vehetem ezt felkérésnek?
- Természetesen - mosolygott a férfi, és kezét nyújtotta
barátnőjének.
A táncoló párok közé vegyültek, szorosan összeölelkezve
táncoltak a zene lágy ritmusára.
Carole már éppen meg akarta kérni barátját, hogy üljenek le,
mert összeesik a fáradtságtól, amikor egy férfi megfogta a karját.
- Szabad egy táncra?
Carole meglepetten látta, hogy nem más. mint az a férfi, aki
felsegítette a hóból.
Az ismeretlen várakozásteljesen nézett Carolra, majd Thomasra
pillantott, aki biccentett, hátat fordított, és elsietett.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Heinrich Haas vagyok -
kedvesen rámosolygott Carolera.
- Nagyon örülök, hogy újra találkoztunk, Carole Combourg. -
Carole rettenetesen boldog volt, hogy mindezt sikerült -
mérhetetlen zavara ellenére - egy szuszra és hibátlanul,
elmondania. A kölcsönös bemutatkozás után Carole az új
találkozás izgalmától reszketve tette kezét a férfi vállára. Úgy
érezte, egyszerűen elolvad a férfi karjaiban, ahogy az magához
vonta. Megszűnt körülötte a világ, mélyen beszívta Heinrich
arcszeszének illatát, szinte megrészegülve táncolt. Elveszítette az
időérzékét, hagyta, hogy a férfi vezesse.
Nem tudta, mióta táncolnak, a körülöttük állók tapsára
józanodon ki. A taps a zenekarnak szólt, jelezve, hogy vége a
blokknak, rövid szünet következik.
Zavarodottan lépkedett a férfi mellett, amikor az a helyére
kísérte. A férfi megköszönte a táncot és menni készült. Carole
legszívesebben felkiáltott volna: ,,Ne még! Ne érjen véget a
varázs!’', de zavarában csak annyit mondott:
- Köszönöm, hogy a múltkor olyan készségesen segített.
- Ez csak természetes - mondta Heinrich és elmosolyodott.
- Azt hittem, valami komoly baj érte, olyan elkeseredetten
kiáltozott.
Hirtelen közelebb lépett Carole-hoz, magához húzta, és
szorosan átfogta a derekát, a füléhez hajolt és belesúgta:
- Maga egyszerűen gyönyörű. Biztos vagyok benne, hogy még
találkozunk, talán előbb is, mint gondolná. - Ezzel sarkon fordult,
és mint ahogy két nappal ezelőtt is, pillanatok alatt eltűnt.
Carole ábrándozva álldogált az asztaluk mellett, csak akkor tért
magához, amikor Thomas a nevén szólította.
- Carole! Miért nem ülsz le végre?
- Igaz is. miért is nem ülök le? - nézett barátjára Carole.
Thomas jóízűt nevetett barátnője zavarán, s megjegyezte:
- Te máris ilyen nagy hallal kezded?
- Mit mondtál, szívem? Ne haragudj, elkalandoztak a
gondolataim - mondta Carole, és megpróbált a férfire figyelni.
- Csak annyit mondtam, hogy minden csodálatom a tiéd.
Pillanatok alatt olyan lettél, mint egy alvajáró, mint akit el
varázsoltak. Ez a Heinrich Haas furcsa hatással van rád.
- Honnan tudod a nevét? - kérdezte csodálkozva Carole.
- Szívem, itt mindenki tudja, ugyanis ő a szálloda tulajdonosa -
mondta vigyorogva Thomas. Látszott rajta, hogy jól mulat
barátnőjén.
Carole-t bosszantotta, hogy Thomas kineveti, bár ha jól
meggondoljuk, teljesen igaza volt. Valóban felkavarta a férfivel
való találkozás. Tényleg úgy viselkedsz, mint egy alvajáró.
gondolta, még csak az kell, hogy Heinrich is meglássa, amit
Thomas észrevett, hogy milyen hatással van rá. Megfogadta,
ezúttal nem mutatja ki az érzelmeit. Egyszer már kiadta magát, s
volt férje, Viktor csúnyán visszaélt ezzel. Még egyszer ugyanezt
az utat nem kívánta végigjárni. Ahogy eszébe jutott szomorú
emlékű házassága, maradék jókedve is elszállt.
 - Azt hiszem, jobb ha most megyek és lefekszem. Velem
tartasz?
- Ha nem haragszol, én még maradok. Felkísérjelek a
szobádig?
- Nem, köszönöm, azt hiszem feltalálok egyedül is - búcsúzóul
puszit nyomott Thomas homlokára és kisietett az étteremből.
Az ajtó előtt végre kilépett a cipőjéből, és mezítláb, kezében a
pár cipővel lépett be szobájába. Fél kézzel a kapcsoló után
matatott, de valaki gyorsabb volt nála. Az ágya melletti
hangulatlámpa gyenge fényében látta, hogy a látogató nem más.
mint Heinrich.
Carole-nak a meglepetéstől elállt a lélegzete.
- Mit keres maga itt? - kérdezte dühösen.
- Magára vártam - jelentette ki Heinrich magabiztosan, és
tetőtől talpig végigmérte Carole-t. A lány fülig elpirult.
- Tudja, hogy ilyenkor még szebb, ha lehet ezt egyáltalán
fokozni. Mint egy ártatlan kis fruska - mosolygott Heinrich tömött
bajusza alatt.
Hirtelen közelebb lépett Carole-hoz. A lány tiltakozva maga elé
kapta a kezét.
- Ez már sok. Mondja, maga ezzel szokott szórakozni, hogy
éjjel tizenegy órakor a hölgyek szobájába tör be? Ez egyszerűen
pimaszság. Különben is, mit szólna ehhez Thomas? - Carole arra
gondolt, Thomas alkalmasint most is mulatna rajta, ugyanúgy,
mint pár perccel ezelőtt az étteremben.
- Á! Thomas, a barátja, akivel táncolt, ugye? - kérdezte
csöppnyi gúnnyal Heinrich.
- Igen, a barátom és nem szeretném ha... - Nem tudta folytatni,
mert Heinrich hirtelen mozdulattal hozzálépett és szorosan
magához ölelte. Carole tiltakozni akart, de nem jutott rá ideje.
Heinrich vágytól égő száját a szájára tapasztotta, és
szenvedélyesen megcsókolta a lányt, aki megrészegülve
viszonozta a forró csókot. A férfi dús, göndör hajába túrt. és
végigsimította izmos vállait. Az esze azt diktálta, hogy gondoljon
a fogadalmára, de érezte, hogy nem ura önmagának. Mintha egész
életében erre az ölelésre, erre a csókra vágyott volna, úgy itta
magába a férfiból áradó vad szenvedélyt, és hevesen viszonozta
maga is.
Úgy érezte, megsemmisül Heinrich karjaiban, s ez valahogy
csodálatos érzés volt. A férfi csókkal borította el az arcát, szemét,
száját, majd egyre lejjebb haladt. Carole úgy érezte, éget a férfi
szája, mintha megperzselődött volna a bőre a csókja nyomán.
A férfi hirtelen kibontakozott az ölelésből, beletúrt a hajába, s
gonosz mosollyal a szemében így szólt:
- Thomasnak jobban kellene vigyáznia magára, Carole, még
valami butaságot csinál. Maga nem is szereti őt igazán, ezt most
bebizonyította - mondta, majd félresöpörve Carole-t az útjából,
feltépte az ajtót és sietősen távozott.
Carole megalázottan roskadt le az ágy szelére. Csak bámult
maga elé a félhomályban, bársonyos arcán végigperegtek a
könnyek. Sokáig sírt hangtalanul.
Emlékezetébe villant a Viktortól elszenvedett megaláztatás
minden egyes perce, fájdalmas sebnek érezte a bőrére lehelt
csókokat. Miért van ő állandó szenvedésre, megaláztatásra
kárhoztatva? Nem hibáztathat senkit érte. csupán önmagát.
- Hogy lehettél ilyen balga, Carole? - mormolta maga elé.
Kis idő múlva kitámolygott a fürdőszobába, megmosta az arcát
és belezuhant az ágyba.
Gyűlölte Viktort. Heinrichet, az egész világot. Hosszú,
álmatlan éjszaka előtt állt.
Fáradtan, karikás szemmel ébredt. Nehezére esett kibújni az
ágyból, agyában lázasan kavarogtak a gondolatok. Szégyellte
magát, hogy ilyen lehetetlenül viselkedett, nem lett volna szabad
engednie Heinrich csábításának. Azzal is tisztában volt. hogy a
férfi közélében minden józansága elillan, ezért elhatározta, hogy
kihasználja a félreértést. Heinrich úgy gondolja. Thomas nem
pusztán barát, hanem Carole szeretője. Úgy döntött, rájátszik a
dologra, hátha így a férfi meg sem próbál majd közeledni hozzá.
Megörült, hogy megtalálta a megoldást. Ettől kicsit jobb kedvre
derült, gyorsan kipattant az ágyból, letusolt, majd sietős
mozdulatokkal felöltözött. Anorákba, meleg csizmába bújt, és
sapkájával, kesztyűjével a kezében elindult Thomas szobája felé.
Biztos volt benne, hogy még ágyban találja a férfit, hiszen még
csak nyolc óra felé járt az idő, és a múlt éjszaka Thomas későn
feküdt le. Talán két óra is lehetett, amikor hallotta, hogy bemegy a
szobájába.
Egy darabig hallgatózott a férfi szobája előtt, majd óvatosan
bekopogott. Mivel még sokáig nem jött válasz, egyre erősebben
verte az ajtót. Csak sokára hallotta meg a férfi bágyadt hangját:
- Ki az? Jöjjön be! Nyitva van!
- Szép jó reggelt! - harsogta Carole. A hangjában nyoma sem
volt a tegnap este elszenvedett csalódásnak. Nem szerette volna,
ha Thomas valamit is észrevesz.
- A tisztességesebb üdülők már réges-régen a szabadban, a
pályán vannak. Nem gondolod, hogy ideje lenne felkelni?
- Á! Te vagy az, Carole? Hány óra van tulajdonképpen? -
kérdezte a férfi hunyorogva.
- Reggel nyolc, ideje lenne kikászálódni az ágyból, és példát
véve drága barátnődről, pillanatok alatt elkészülni.
- Na ne! Hajnali tizenegy előtt nem tudok lábra állni mondta
Thomas, és hátat fordítva barátnőjének, fejére húzta a takarót.
- Na, ide figyelj, világ lustája, tíz percet kapsz, hogy frissen,
üdén, síelésre felkészülve lent légy a hallban. Különben én jövök
egy nagy csomó hóval és akkor megnézheted magad!
- Abban bíztam, hogy kegyetlen izomlázad lesz, és fel se tudsz
kelni az ágyból! Ne tedd ezt velem! - siránkozott Thomas, és felült
az ágyában.
- Nem mondom, sajog minden porcikám, de épp te mondtad,
hogy az izomlázra a legjobb orvosság, ha az ember rádolgozik. így
volt?
- Igazad van - sóhajtotta megadóan a férfi.
- Nos? Kiveszett volna belőled a sportszellem utolsó szikrája
is?
- Erről szó sincs, csak tegnap éjjel olyan jól éreztem magam,
hogy egy kicsit többet ittam a kelleténél...
 - Maximum pegyed óra múlva találkozunk a hallban,
mindössze ennyi engedményt adok - jelentette ki határozottan
Carole és kisietett a szobából.
Amikor lefelé baktatott a lépcsőn, arra gondolt, még szerencse,
hogy csak ő tudja igazából, nem a síelés vonzza, hanem a
távolság, amivel távolabb kerülhet a tegnap esti jelenet
színhelyétől, és Heinrich Haastól. Nem szeretett volna vele
összetalálkozni, egyelőre még nem. Vágyott a férfi közelségére.
még most is kellemesen megborzongott, ahogy visszaidézte a férfi
ölelését, de ahogy bánt vele...
Mostanában nagyon sok csalódásérte, s ettől bizalmatlan volt a
férfiakkal, úgy érezte, egyik férfi sem volna különb mint Viktor, s
a tegnap esti jelenet ezt csak megerősítette. Képtelen lenne -
gondolta - még egyszer elszenvedni egy ilyen megaláztatást...
Elhatározta, visszavág Heinrichnek, megleckézteti, visszaadja
neki. amit tegnap éjszaka tőle kapott. Az esze azt diktálta. nem
lenne szabad foglalkoznia Heinrich-hel, ő sem különb, mint
Viktor. De a szíve... Ha meglátta azt a gyönyörű, mindent átható
kék szempárt, egyszerűen képtelen volt az eszére hallgatni.
- De hát egyáltalán nem is ismered! - mormolta maga elé és
nem vette észre, hogy Thomas ott áll előtte.
- Kit nem ismersz, szívem? - kérdezte a férfi meglepetten.
- Á! Semmi, semmi, azt hiszem, már megint magamban
beszéltem.
- Mehetünk? - kérdezte Thomas. Ekkor hozzálépett egy boy, és
súgott valamit Thomasnak.
Thomas dühösen felcsattant:
- A mindenit! Ha nem vagyok ott, minden a feje tetején áll. Ne
haragudj, telefonon keresnek, rögtön visszajövök. Biztosan Philip
az. Ha valami bajt csinált... az utolsó szavait Carole már nem is
hallotta, mert barátja dühösen elrohant.
Míg Thomast várta, Carole helyet foglalt egy hatalmas
bőrfotelben, nézelődött, belelapozott néhány újságba, de semmire
sem tudott odafigyelni. Félve gondolt rá, hogy valami zűr van
Thomas cégénél, és idő előtt be kell fejezniük a vakációt.
 A visszafelé tartó Thomas aggodalmas, gondterhelt arcát látva
már biztos volt benne, hogy vége az üdülésnek. Meg sem várta,
hogy magyarázatot adjon neki a sürgős hívásra, máris
nekiszegezte a kérdést:
- Utazunk haza?
- Nem szívem, akkora baj azért nincs. Haza kell repülnöm egy,
maximum két napra. Egyik szállítmányunk, egy nagyobb tétel
elakadt, és Philip nem boldogul egyedül. A segítségemet kéri.
Majd csak visszavonul egyszer... - dühöngött Thomas.
- Pedig megmondtam, hogy csak természeti csapások, tűzkár,
vízkár, tornádó, hurrikán, földrengés esetén zavarjanak... -
jópofáskodott Thomas, hogy felvidítsa barátnőjét.
- Megyek veled! - jelentette ki Carole.
- Teljesen felesleges! - intette le Carole-t a férfi. Csak két nap,
és itt vagyok újra. és megint élvezhetjük a jól megérdemelt
pihenést.
- A mai síelésnek már lőttek. A legközelebbi géppel indulnom
kell. Megyek, becsomagolom a legszükségesebbeket, addig is légy
olyan tündér, rendelj nekem egy taxit.
- És a bérelt kocsi?
- Arra gondoltam, itthagyom neked.
- Ugyan, ne butáskodj, azt a két napot kibírom autó nélkül, a
felvonóig meg jár a mikrobusz. Vidd csak el nyugodtan. Segítek
csomagolni.
Nem egészen két óra múlva Thomas útrakészen állt a kocsi
mellett. Carole-hoz lépett, megsimogatta az arcát, és így szólt:
- Kitartás! Két nap és itt vagyok - bátorítóan rámosolygott
barátnőjére, megcsókolták egymást, aztán elhajtott a havas úton.
Carole átöltözött és lement reggelizni. Étvágytalanul
forgatta szájában a falatot, valahogy nem ízlett semmi. Máris
védtelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát, hogy Thomas nem
volt mellette. Mi lesz, ha összefut Heinrich-hel? Megborzongott a
gondolatra. Még rosszabb lett a kedve, amikor rádöbbent, hogy
meghiúsult a Heinrich ellen kitervelt csel, Thomas elment, nem
számíthat rá, hogy a jelenléte meggátolja Heinrichet abban, hogy
közeledjen hozzá. Csak ezt a két napot kell kibírnom valahogy,
csak nem összefutni Heinrich Haas-szal. minél távolabb a
szállodától.
Reggeli után úgy döntött, sétál egyet. Egyedül nem volt kedve
hosszú sétához, de mivel a busz már elment, kocsija pedig nem
volt. a sípályára nem tudott kimenni. Gondolataiba mélyedve
baktatott a szállodától lefelé vezető úton, fázósan húzta össze
kabátját a hideg északi szélben, amikor hirtelen mellette termett
valaki.
Heinrich Haas volt az. Barátságosan a lányra mosolygott, aki
ijedtében összerezzent.
- Te jó ég! Úgy megijesztett!
- Ennyire ijesztő lennék? - kérdezte a férfi. - A múlt éjszaka
nem talált ennyire ijesztőnek - mondta, és gunyoros mosoly
bujkált a szája szegletében.
Carole egy szót sem szólt, egyszerűen hátat fordított, és
elindult a szálloda felé vezető úton. A férfi pár lépés után utolérte.
erős kezekkel megragadta Carole vállát, és maga felé fordította.
Az arca meglepetésről árulkodott, ahogy megpillantotta a nő
szomorú szemében a könnyet.
- Ne haragudjon... én nem akartam... - egy pillanatig mélyen
egymás szemébe néztek, majd Carole elkapta tekintetet a férfiről.
Szabadulni akart a szorításából, de az erős kezek nem engedték.
Carole a csizmája orrára összpontosította figyelmét, nem
akarta, hogy a. férfi meglássa az arcán végigpergő könnyeket.
Heinrich lágyan megfogta Carole állát, gyengéden maga felé
fordította fejét, mintegy kényszerítve a lányt, hogy a szemébe
nézzen. Letörölte a könnyeit, és így szólt:
- Hát ennyire megbántottam... Kérem, ne haragudjon... Azt
hiszem, ideje, hogy bocsánatot kérjek a tegnap esti
viselkedésemért, és amit most mondtam... - zavarodottan kereste a
szavakat. Nyelvét megbénította a nő szeméből áradó mélységes
fájdalom.
- Bocsásson meg, hogy ilyen lehetetlenül viselkedtem. Ön az
én vendégem, szörnyű, hogy mennyire visszaéltem a helyzettel -
mondta akadozva. Carole a könnyeit törölgette, hallgatott, és
kerülte a férfi tekintetét.
- Ha a barátja előtt kellemetlen helyzetbe hoztam...
- Nem a barátom - tört ki Caroleból az indulat.
- ...Kérem, mondja meg, hogyan tehetem jóvá. készséggel
kérek bocsánatot... - Hogy? Mit mondott? Nem a barátja? - kapott
észbe hirtelen a férfi.
- Nem a barátom - jelentette ki nyomatékosan a lány. - Illetve a
barátom, de nem olyan értelemben, ahogy azt maga feltételezi -
mondta gúnyosan Carole.
A férfi döbbenten meredt a nőre, akinek a könnycseppek még
ott ragyogtak az arcán, és annyira fázott, hogy szinte reszketett.
Vagy talán Heinrich közelsége okozta ezt a remegést?
- Teljesen átfagyott! Menjünk vissza a szállodába, a végén még
megbetegszik! Visszakísérhetem?
Carole némán bólintott, és együtt indultak el a szálloda felé.
Szótlanul ballagtak egymás mellett, végül a férfi törte meg a
csendet;
- Carole - kezdte bátortalanul - úgy szeretném jóvá tenni az
ostoba viselkedésemet... Kérem, jöjjön el velem ma este
vacsorázni... Mondjon igent! Különben egész életemben mardosni
fog a lelkiismeret, hogy megbántottam.
A lány habozni látszott, de Heinrich nem tágított.
- Mürfeldben ismerek egy hangulatos kis éttermet, jöjjön el...
kérem!
- Rendben van, elfogadom a meghívást, egy feltétellel.
- Mi legyen az?
- Soha többet nem hozza szóba a tegnap este történteket.
- Megígérem. Ha magának is megfelel, hétkor várom a hallban.
- Igen. Köszönöm, így jó lesz.
A szálloda halljában elváltak, Carole sietős léptekkel elindult a
szobája felé. Minél előbb egyedül szeretett volna maradni az
érzelmeivel, tisztázni akarta a benne kavargó gondolatokat.
 Csak ne lenne Heinrich ilyen szemtelenül jóképű, és most
milyen kedves is volt! Legbelül egy hang megrótta, amiért
elfogadta a vacsorameghívást. Ez a hang azt súgta, ,,ne törődj
Heinrich Haassal, kíméld meg magad az újabb csalódástól . de
Carole nem akarta meghallani. Teljesen felvillanyozta a közelgő
esti találkozás gondolata.
Ebéd után elővett egy könyvet, amit az útra hozott magával. de
képtelen volt az olvasásra koncentrálni. Csak a szemével követte a
sorokat, a gondolatai minduntalan Heinrich-nél kötöttek ki. Úgy
érezte, vánszorog az idő, már fél hatkor készülődni kezdett. A
ruha kiválasztásában nem volt nehéz dolga, azt a zöld ruhát volt
kénytelen felvenni, amit az ismerkedési esten viselt, és magában
dühöngött, hogy miért is nem hozott még egy estélyi ruhát. De hát
ki tudta előre, hogy létezik egy ilyen jóképű férfi, aki majd
vacsorázni hívja... Haját addig fésülte, míg lágy hullámokban nem
omlott a vállára. Aztán gondolt egyet, laza kontyba fogta össze a
gesztenyebarna fürtöket, a fülébe nagy karika-fülbevalót tett.
Lehelletnyi smink került az arcára, s amikor elkészült, elégedetten
vette szemügyre tükörképét.
- Azt hiszem. így jó lesz - még egy utolsó pillantást vetett
öltözékére, és mivel már pár perccel el is múlt hét óra, kisietett a
szobából.
A lépcső alján egy pillanatra megállt, Heinrichet kereste a
szemével.
A férfi a lépcsőnek háttal állt, fél könyékkel a recepciós
pultnak támaszkodott, és a pult mögött ülő férfivel beszélgetett.
Mintha megérezte volna, hogy figyelik, megfordult és amint
megpillantotta a lányt, mosolyogva elésietett. Fehér inget,
sötétszürke öltönyt viselt, rövid szabású zakója kiemelte széles
vállát, keskeny csípőjét. Carole-nak majdnem elállt a szívverése,
megbűvölve bámulta a közeledő férfit.
- Csodálatosan néz ki, hölgyem - mondta Heinrich és tetőtől
talpig végigcsodálta Carolet.
 - Tudja nem számítottam vacsorameghívásokra, és így a
poggyászom összeállításakor nem gondoltam rá. hogy estélyi
ruhákat hozzak magammal.
- Ne mentegetőzzön, maga lélegzetelállítóan szép. A karját
nyújtotta Carole-nak. - Jöjjön, a szálló előtt áll a kocsim.
Az autó motorja már járt, kellemes meleg fogadta a beszálló
Carolet. Kényelmesen hátradőlt az ülésen, gondolatai
elkalandoztak. A férfi hangja riasztotta fel az álmodozásból.
- Carole! Fáradt?
- Nem, dehogy! - tiltakozott hevesen a lány -, csak
elgondolkodtam. Azon járt az eszem, hogy holnap rögtön
felhívom Thomast, kíváncsi vagyok, hogyan boldogul, vissza tud-
e jönni, ahogy ígérte.
Carole látta, hogy szavai elkedvetlenítik a férfit, s rájött, hogy
tapintatlanul viselkedett, ezért gyorsan így folytatta:
- Thomas meg én régi, mondhatni gyermekkori jóbarátok
vagyunk. Szinte testvérként nőttünk fel. Ő az én bátyuskám. az
egyetlen férfi az életemben, akivel eddig minden problémámat
meg tudtam osztani, valahogy úgy érzem, ő az egyetlen igaz
barátom. Nagyon sokat tett értem, főleg a válásom óta. Minden
szabad percét velem töltötte, amikor nagy szükségem volt rá.
- Mikor vált el?
- Már több mint öt hónapja. Nagyon megviselt a dolog, nem
szeretnék róla beszélni. Beszéljünk inkább magáról.
Carole valóban szeretett volna mindent megtudni arról a
férfiról, aki annyira tetszett neki.
- Rólam nem érdemes - mosolygott a férfi.
- Ne mondjon ilyet, engem minden érdekel - lelkesedett Carole.
- No jó. Mit meséljek?
- Bármit, ami eszébe jut.
- Teljes önéletrajzot szeretne? - nevetett Carole-ra a férfi.
Leplezetlen örömmel nyugtázta a nő lelkes érdeklődését.
- Akár egy teljes önéletrajzot. Például, hogyan került erre az
eldugott helyre ?
 - Ez nem hangzott igazán elismerésként - zsörtölődött
mosolyogva a férfi.
- Ne értsen félre. Nekem rettentően tetszik ez a hely. Engem
nagyon leköt a munkám, ügyvédi irodám van. ami, talán nem
túlzók, ha azt mondom, hogy igen jól működik. De leköti minden
időmet. Az elmúlt időben nemigen volt arra lehetőségem. hogy
nyaralni, pihenni, üdülni menjek. Nekem ez a hely kész földi
paradicsom. Ez a csend, ez a nyugalom, ez a béke! Ah! Már
megint magamról beszélek. Most már igazán maga következik.
Halljam azt az önéletrajzot.
Akkor talán ott kellene kezdenem, hogy 38 éves vagyok,
számítástechnikával foglalkoztam... - a férfi itt megállt, nem
folytatta, ezért Carole így szólt:
- Nem jutottunk messzire. Miért a múlt idő?
- Tudja, elég nehéz róla beszélni.
- Ha kellemetlen, nem kényszerítem - mondta a lány, de kérdőn
nézett Heinrichre. A műszerfal fénye rávetődött a férfi arcára és
Carole úgy érezte, valami fájdalmas dolog következik. A Heinrich
homlokán megjelenő ráncok erről tanúskodtak.
- Nem. Végül is most már úgy érzem, túl vagyok rajta - mondta
a férfi, és figyelmét az útra összpontosította.
- Tudja, a testvéremmel nem voltunk igazán jó viszonyban.
soha nem haragudtunk egymásra, de valahogy nem alakult ki
közöttünk igazán jó viszony. Furcsa ez két testvér között, főleg
magának lehet az, hiszen Thomassal szinte testvéri viszonyban
élnek, de sajnos nálunk ez nem így történt...
Korán szétváltak útjaink, még az iskolás évek alatt. Helmut és
én egyáltalán nem hasonlítottunk egymásra. Ő mindig is
komolyabb, megfontoltabb volt, csupa felelősségérzet, ami
belőlem akkor még hiányzott. Tudja, valahogy én voltam a család
fekete báránya, sosem találtam a helyes utat...
Édesanyánk korán meghalt, és az ő halála után valahogy
elmaradtak azok az évente esedékes nagy családi összejövetelek,
amik tulajdonképpen összetartanak egy családot. Apánk kedvence
Helmut volt, őt a szárnyai alá vette, irányítgatta, büszke volt rá. Én
sokáig kallódtam a nagyvilágban, míg végül megállapodtam a
számítástechnikánál. Engem Münchenbe kötött a vállalatom
vezetése, a bátyámat pedig ide a saját elfoglaltsága, a szállodák.
Közben apánk is meghalt, így teljesen elszakadtunk egymástól.
Éveken keresztül még csak nem is láttuk egymást...
Helmut megpróbálta rendezni a kettőnk közötti viszonyt, de ezt
én akkor nem tartottam fontosnak. Ne kérdezze miért, mert nem
tudok magyarázatot adni rá - Carole-ra pillantott, majd látva a lány
arcán a lankadatlan érdeklődést, így folytatta:
- Három évvel ezelőtt, egy márciusi napon... jött a hír. hogy a
bátyámat halálos autóbaleset érte.
- Istenem! Ez rettenetes! - sóhajtott fel Carole.
- Tudja, mi a legfájdalmasabb a dologban? Az. hogy Helmut
éppen Münchenbe tartott... hozzám. Megelégelte a
megválaszolatlan leveleket, a hiábavaló könyörgést, eljött hozzám,
hogy személyesen beszéljük meg a kettőnk kapcsolatát. Ekkor már
legalább öt éve nem is láttuk egymás. Nem tudja elképzelni, mit
éreztem. Olyan volt. mintha kiszakadt volna belőlem valami,
mintha hiányozna az egyik testrészem... nem is tudom elmondani.
Soha nem tudom megbocsátani magamnak, hogy így
elhanyagoltam a tulajdon bátyámat, az egyetlen élő közeli
rokonomat. Valahogy mindig is magamat fogom okolni az ő
haláláért, ha akkor én indulok el... akkor most én és nem ő... neki
fontosabb lett volna, hogy éljen...
- Úgy döntöttem, eljövök ide. úgy éreztem, tartozom
Helmutnak és az emlékének annyival, hogy folytatom amit ő
elkezdett. így vettem át a munkáját, és most itt vagyok - nagyot
sóhajtott, mint aki nagy tehertől szabadult meg.
- Ez tehát az én történetem - Carole felé fordult és
kényszeredetten elmosolyodott, majd újra az útra szegezte a
tekintetét.
- Nem is tudom miért mondtam el magának, miért terheltem a
saját...
 - Ugyan! Ne mondjon ilyet - Carole óvatosan végigsimította a
férfi kezefejét. Átérezte a férfi mérhetetlen nagy fájdalmat, és úgy
érezte, neki is fáj. ami a férfit bántja.
Amikor rádöbbent, hogy Heinrich kezét simogatja, gyorsan
visszahúzta a kezét, mintha valami forró tárgyhoz ért volna, és
pirulva lesütötte a szemét. Heinrich rápillantott, és elmosolyodott
a bajusza alatt.
Amikor megérkeztek Mürfeldbe, egy fényűzően kivilágított.
ám kicsiny étterem előtt álltak meg. Heinrich leállította a motort.
Egy kis ideig még maga elé meredt, aztán Carolhoz fordult, és így
szólt:
- Már nagyon sajnálom, hogy elmondtam magának ezt a
szomorú históriát. Teljesen elszállt a jókedve, s ezt semmiképpen
nem szerettem volna. Különben is, békülni jöttünk Azt hiszem
nem kellett volna...
- Ne mondjon ilyet, egyébként is én kérdeztem. Tudja azért
nem szóltam idáig, mert láttam, hogy annyira belemerült az
emlékeibe, nem akartam megzavarni - mosolygott barátságosan a
lány.
- Szóval nincs rossz kedve? - fogta meg lágyan Carole kezét
Heinrich, majd szájához emelte és megcsókolta.
- Nem! Nem! Egyáltalán nincs rossz hangulatom - tiltakozott
hevesen zavarában Carole. - Épp ellenkezőleg.
- Tudja... maga annyira csodálatos... - lágyan végigsimította
Carole arcát, majd gyengéden magához vonta és megcsókolta.
Carole nem tiltakozott, viszonozta a csókot. Mikor szétváltak, a
lány ismét zavarban volt, amit Heinrich mosolyogva vett
tudomásul.
- Menjünk be, mert különben nem kapunk csak száraz
kenyeret.
- Rettentően éhes vagyok - sóhajtotta a lány.
- Akkor indulás! - Heinrich kiszállt, majd a kocsit megkerülve
kinyitotta Carole előtt az ajtót és kisegítette.
Az étterem előterében Carole még egy pillantást vetett
tükörképére, megborzolta a haját, és elégedetlen kis fintort vágott.
 Odabent egy pillanatig megálltak, hogy szemük hozzászokjon a
gyenge belső világításhoz. Carole körbepillantott, az asztalokon
piros-fehér színű szőttest, rajtuk kis kosárkában művészien
összeállított szárazvirág-csokrokat látott. Minden asztalon
metszett kelyhekben két-két szál gyertya égett. A mennyezeti
világítást két hatalmas lakkozott szekér-kerékkel oldották meg,
amin milliónyi apró kis gyertya lángja égett, hangulatosan
megvilágítva a termet. Carole igazat adott Heinrichnek, tényleg
pompás helyre jöttek.
- Hogy tetszik? - kérdezte Heinrich amikor már mindketten
helyet foglaltak az asztaluknál.
- Tényleg káprázatos.
- Örülök, hogy tetszik - mosolygott Heinrich.
Rendeltek, aztán Carole gondolataiba mélyedve nézelődött.
Kissé megrebbent- amikor Heinrich megfogta az asztalon nyugvó
két kezét. A férfi felé fordította a tekintetét, majd elmosolyodott.
- Min töpreng? - nézett Carole szemébe a férfi.
- Áh! Semmi különös, csak bámészkodom - mondta
zavarodottan a lány.
- Tudja, hogy csodálatosan szép szemei vannak?
- Igen, ez születési rendellenesség nálunk - viccelt Carole. és
kihúzta a férfi kezei alól a tenyerét.
- Miért van ennyire zavarban?
- Én?
- Igen, maga. Ilyenkor úgy viselkedik, mint egy kis éretlen
baktis - nevetett a férfi, majd kézfejével végigsimította Carole
pirosra gyúlt arcát.
Mi történhetett velem, töprengett Carole. Miért jövök ennyire
zavarba? Heinrich szemmel láthatóan jól mulat rajtam.
Megkeményítette vonásait, és kényszerítette magát, hogy Heinrich
szemébe nézzen.
A férfi sem mozdult, állta a nő tekintetét. Sejtelmesen
mosolygott, mintha a gondolataiban olvasott volna, tudta mire
megy ki a játék.
 - Mondja meg kérem, de őszintén... mi olyan mulatságos
rajtam? - kérdezte szinte sértődötten a lány.
- Ne értsen félre, nem akartam újra megbántani - mondta
bocsánatkérő mosollyal a férfi.
A megrakott tányérokkal odaérkező pincér törte meg a kettőjük
között felgyülemlett feszültséget.
A- vacsorát szótlanul fogyasztották el. Csak amikor végeztek
az evéssel, akkor szólalt meg újra a férfi:
- Carole! Holnap este a szállodámban vendégeskedő híres
íróbarátom tiszteletére estélyt adok. Ugye, megtisztel a
jelenlétével? Tudja, nem szeretném a találkozásainkat a véletlenre
bízni. Nagyon örülnék, ha eljönne!
- Ó! Természetesen - vágta rá lelkesen a nő. Az arcán átsuhanó
árnyékot látva Heinrich aggódva így szólt:
- Mi a probléma?
- Rettentő nagy bajban vagyok - mondta kétségbeesetten
Carole.
- Tudok segíteni?
- Thomas elvitte a kocsinkat, amit a repülőtéren béreltünk, és
nekem csak ez az egy ruhám van, nem tudom, hogy juthatnék el
holnap Mürfeldbe, hogy vegyek magamnak valami tisztességes
estélyit. Az az igazság, hogy én csak a síelésre gondoltam, igazán
nem számítottam arra, hogy ilyen fényes esteket fognak
szervezni... - Látva a Heinrichből feltörni készülő nevetést, nem
folytatta.
- Azt hittem, valami komoly problémája van - kacagott a férfi.
- Nekem ez igenis nagy gond, hogyan jelenjek...
- Ezen egyáltalán ne törje a fejét. Ha be kíván jönni a városba,
az autóm a rendelkezésére áll. Szívesen elkísérném, de sajnos a
holnap délelőttöm foglalt. Délután érkezett meg a müncheni
cégem megbízott vezetője, most ő látja el az én teendőimet. A
havonta esedékes beszámoló és az egyhavi teendők megbeszélése
nem tűr halasztást, legalábbis Joahim Kölmel szerint. Véresen
komolyan veszi a feladatát és ebbe még nekem sincs
beleszólásom. Percre pontosan beosztja minden idejét, és ha
véletlenül én miattam csúszik a terv, menthetetlenül megkapom
érte a fejmosást.
- Pedig milyen csodálatos lenne, ha elkísérne. Egyáltalán nem
ismerem Mürfeldet, nemhogy Mürfeldet, de Ausztriát sem.
- Nem járt még Ausztriában? - kérdezte kétkedve a férfi.
- Nem. De miért csodálkozik ezen?
- Kitűnően beszéli a nyelvünket. Akkor hogyan...?
- Nekem ez a nyelv afféle kihívás volt, és mivel nagyon
kedvelem az efféle kihívásokat, megpróbáltam megbirkózni vele.
Meg kell mondjam, az elején rengeteget kínlódtam, de sikerült
találnom egy magántanárt, akinek nagyon hálás vagyok, mert csak
belém oltotta a tudását. Tudja, ő ausztriai születésű volt, és nagyon
lelkes. Valahogy így sikerült...
- De én is megkérdezhetném ugyanezt.
- Ez nálam nagyon egyszerűen alakult. Anyai nagyanyám
ugyanis angol. Én belenőttem ebbe a nyelvbe, szinte észrevétlenül
tettem szert rá.
- Jelenleg itt él Mürfeldben, jobban mondva „átutazóban" van
itt.
- Átutazóban?
- Igen. Ha hiszi, ha nem, már nyolcvannégy éves, de nyugodtan
letagadhatna húsz évet a korából. Teljes szellemi és testi
frissességnek örvend, a hobbija pedig az, hogy gondoskodjon
rólam. A tragédia után... - kis szünetet tartott - úgy érezte,
mellettem a helye. Ha valahová hosszabb időre elutazom.
mondjuk Münchenbe, akkor is jön velem, követ, mintha az
árnyékom lenne.
- És ezt maga hogyan viseli?
- Áh! Remekül. Tudja, ő igazán csodálatos egyéniség. Egy
igazi házsártos nagymama, aki nem hajlandó tudomásul venni,
hogy a kisunokája felnőtt férfi - nevette el magát Heinrich. -
Minduntalan megszid, ha rosszul áll a nyakkendőm, rendszeresen
be kell számolnom arról, mennyit, mit és milyen időközönként
étkezem, alszom-e eleget, s a többi, s a többi. A kora ellenére,
vagy talán éppen azért, bármilyen problémával kerülök szembe,
vele megosztom és sokszor igazan hasznos tanácsokkal lát el. El
sem mondhatom, hogy mennyire szeretem őt, a rigolyáival együtt.
- Csodálatos asszony lehet.
- Igen. az. Nem kizárt, hogy személyesen is megismerkednek.
Előfordul, hogy nem tudja kivárni, hogy meglátogassam. az
aggodalom felhozza ide a szállóba - mosolygott Heinrich -
olyankor végignéz a pincétől a padlásig minden zugot és a
szálloda alkalmazottjai is megkapják a magukét.
- Hogy elszaladt az idő! - pillantott az órájára a lány. - Azt
hiszem, ideje lenne indulnunk.
- Igaza van. tényleg későre jár.
Éppen odaintették a pincért, amikor egy pocakosodó,
harmincas évei közepén járó úr lépett az asztalukhoz. A pincér
vállára tette kövérkés kezét, és így szólt:
- Köszönöm Kari, de a hölgy és az úr az én vendégem volt. A
pincér elmosolyodott, meghajolt főnöke előtt, majd sietősen
távozott.
- Meg voltatok elégedve a vacsorával? - fordult feléjük a férfi.
- Természetesen! - szólt mosolyogva Heinrich. - Ha valami
ízleteset szeretnénk enni, pompás környezetben, remek
kiszolgálással, akkor a jövőben is téged keresünk fel - színpadias
mozdulattal kissé meghajolt a férfi előtt.
- Te vén lókötő! - vigyorgott a férfi, és kedvesen
vállonveregette Heinrichet. - Nem mutatnál be a hölgynek?
- ...Á! Bocsásson meg! - szólt a lányhoz fordulva Heinrich. -
Még nem ismerik egymást. A barátom Wolf Wallenburg, egykori
iskolatársam, és szívbéli jó cimborám, a hölgy Carole Comburg, a
szállodám kedves vendége. Egymásra mosolyogtak és
barátságosan kezet ráztak.
- Hol csavarogtál mostanáig, már legalább egy hónapja, hogy a
színedet se láttam! - mondta Heinrich.
- Tudod, nem szabad elhanyagolni a szép lányokat. Magam
köré gyűjtöttem egy párat, és lecseréltem a zord telet a tomboló
nyárra. Ennyi kikapcsolódás nekem is jár! Nem igaz? Veled mi a
helyzet?
 - Amint látod, remekül megvagyok.
- A család? A nagyi tartja még a szédületes formáját? -
vigyorgott Wallenburg.
Carole ellépett tőlük, és elindult a kijárat felé, nem akarta
megzavarni a szívélyes, baráti társalgást.
- Ő maradt a régi - hallotta Heinrich szavait.
- Katrin és a kissrác?
- Köszönöm kérdésedet, ók is remekül megvannak, a kis-
gyerkőc élvezi a telet, tudod mindig hogy várják.
- Carole-nak az utóbbi mondatok kicsit szöget ütöttek a
fejében. nem tudta mire vélni, nem értette kiről is van szó.
Különösebb jelentőséget nem tulajdonított a dolognak, de
eldöntötte, ha a beszélgetésük során még lesz alkalma rá, akkor
rákérdez, ki is az a Katrin.
- Tudod mit. holnap este gyere fel a szállóba, ott lesz egy közös
ismerősünk, akkor majd több időnk lesz beszélgetni. Most
mennem kell, holnap korán kelek, és Carole is fáradt már.
- Köszönöm, hogy meglátogattatok. Akkor holnap ott leszek.
- Gyere! Szeretettel várunk! - kiáltott Heinrich távozóban a
férfi után. Átölelte a lány vállát, és így indultak a kijárat felé.
Amikor megérkeztek a szálloda elé, már elmúlt éjfél. A férfi
leállította a Mercedes motorját, és a lány felé fordult.
- Köszönöm ezt a szép estét - mondta és közelebb hajolt.
Carole ahogy magán érezte a férfi kutató pillantását, kellemes
bizsergés járta át egész testét. A férfi magához vonta és
megcsókolta. Carole nem ellenkezett, utat engedett a férfi
követelődző nyelvének. Kezével beletúrt a férfi dús hajába, úgy
érezte, megsemmisül csókjaitól. A férfi keze a nő telt keblére
tévedt és Carole mellbimbói megmerevedtek. Rettenetesen kívánta
a férfit, a simogatását, ölelését.
- El sem tudom mondani, hogy mennyire kívánlak! - lihegte
Heinrich.
Carole haját, szemét, nyakát csókolgatta. A lány úgy érezte,
menten megfojtja a mindent elsöprő vad szenvedély, ami a férfi
érintése nyomán felgyülemlett benne.
 - Azt hiszem, mennünk kellene - nyögte Carole. - Még meglát
valaki.
- Mit számít az! - mondta Heinrich és zihálva elengedte Carole-
t.
Lassan mindketten megnyugodtak, a férfi megigazította dús
haját, és így szólt:
- Ha korábban nem is, de az estélyen mindenképpen
találkozunk. A kocsikulcsot leadom a recepcióhoz, ott megtalálod.
Kiszálltak. Heinrich a lépcsőig kísérte a lányt, majd egy röpke
búcsúcsók után hátatfordított és elsietett.
Carole gondolatai továbbra is a férfi körül jártak, ahogy a
tusoló alatt állt, és folyatta bársonyos bőrére a jéghideg vizet. Úgy
gondolta, a hideg zuhany lehűti azokat a forró érzelmeket is.
amiket Heinrich iránt táplál. Tulajdonképpen örült a holnapi
találkozásnak, de egy kicsit vegyes érzelmekkel gondolt vissza a
mai estére. Túl friss volt még Viktor és a válás emléke, valahogy
nem tudott napirendre térni a saját viselkedése fölött. Mi az az erő,
ami annyira vonzza Heinrichez, talán a haja. a szeme, a szája, ami
annyira megigézte?
Nem érdekes - gondolta, és megpróbálta száműzni fejéből a
zavaros gondolatokat. Álmában Heinrich markáns arcát, kedves
tekintetét látta maga előtt.
Carole pár perccel kilenc óra után ébredt, és nagyot nyújtózott
az ágyban. Az első gondolata Heinrich volt. Rápillantott az
órájára, és úgy érezte, menten rosszul lesz.
- Nem lesz időm semmire - mormolta maga elé, és kiugrott az
ágyból. Egy szempillantás alatt letusolt, eszeveszett gyorsasággal
magára kapta a bugyiját, melltartóját, s rohant a szekrényéhez.
Egymás után dobálta szét a ruháit, de sehogy sem akadt a
megfelelő holmira, amikor egyszer csak kopogtattak. Egy
pillanatra megdermedt a meglepetéstől, csak annyi ideje maradt,
hogy maga elé kapja a vizes törölközőt, már nyílt is az ajtó.
Heinrich volt az, s egy szempillantás alatt már belül is termett.
Mosolyogva nézte az eléje táruló látványt.
- Ez aztán a szívélyes fogadtatás!
 Carole végignézett önmagán, és zavarában fülig pirult.
- Egyszerűen elragadó vagy. ahogy így elpirulsz - a férfi széles
mosollyal indult Carole felé. A nő tiltakozni próbált, de nem
maradt ideje. A férfi szorosan magához ölelte, és szenvedélytől
égőszáját a nő szájára tapasztotta. Carole még egy tétova kísérletet
tett, hogy tiltakozzon, de nem sok eredménnyel, őt is elragadta a
szenvedély. Úgy érezte, elolvad a férfi karjaiban, mintha mindig is
az ő ölelése után vágyakozott volna. Heinrich lágyan simogatta
bársonyos bőrét, telt kebleit.
- Carole! Kedvesem, olyan gyönyörű vagy, annyira kívánlak! -
suttogta kipirult arccal a férfi, majd óvatosan az ágy felé
kormányozta Carole-t. Gyorsan kihámozta magát ruháiból. majd
szorosan a nő mellé bújt. A férfi keze elkalandozott Carole testén,
egyre vadabbul simogatta, szíve annyira kalapált, hogy majdnem
kiugrott a helyéből. Carole teste izzott a vágytól, egyre erősebben
szorította a férfit.
- Heinrich! - suttogta felizgulva - gyere, kedvesem... Amikor a
férfi ránehezedett, már úgy érezte, nem bírja tovább, rögtön
elégeti a vágy.
- Szeretlek - sóhajtotta Heinrich, és vadul csókolta Carole-t. Az
első pillanattól kezdve, ahogy megláttalak... - szorosan magához
ölelte a lányt, testük eggyé forrott.
Carole átkulcsolta lábaival Heinrich csípőjét és szenvedélyesen
ringatóztak egyazon ritmusra. Carole még soha nem érzett ilyen
eszeveszett vágyat. Megszűnt körülöttük a világ, csak ők ketten
léteztek, egymásnak, egymásért. Egyszer csak Heinrich teste
ívben megfeszült, a nő nevét kiáltotta, és érezte, Carole is abban a
pillanatban jutott el a csúcsig. A lány sóhajtva a .férfi mellkasára
hajtotta a fejét, hallgatta egvre egyenletesebbé váló szívdobogását,
és mérhetetlen boldogságot érzett, ahogy gyengéd karok fogták át
kellemesen megfáradt testét. Mindketten elaludtak.
Carole ébredt fel elsőnek, hirtelen azt sem tudta, hogy hol van,
és milyen napszak lehet. Megpillantotta a mellette alvó férfit, egy
darabig gyönyörködött arcvonásaiban, hallgatta egyenletes
légzését.
 Ránézett az órájára, és meglepetten látta, hogy már délután két
óra van. Óvatosan megbirizgálta Heinrich tömött bajszát, mire a
férfi morogva kinyitotta szemét.
- Kedvesem, nagyon sokat aludtunk, már két óra - mondta
mosolyogva Carole.
A férfi magához vonta a lányt és lágyan megcsókolta.
- Nem baj. kikönyörögtem Joachimtól egy teljes nap pihenőt.
Megkértem rá, hogy élvezze csak a természet szépségeit -
mosolygott huncutul Heinrich. - Meg kell mondjam, nem volt
könnyű dolgom. De ez a mai nap a miénk - jelentette ki
nyomatékosan. - A tiéd és az enyém.
- Na de a délelőttre tervezett bevásárlás... Ugye nem akarod.
hogy a barátod tiszteletére alsóneműben jelenjek meg az estélyen?
- mosolygott huncutul a lány.
- Azt hiszem, te úgy is csodálatosan néznél ki. A férfitársaim
csodálatát legalábbis elnyernéd, no de a hölgyek... - lassan
feltápászkodott az ágyból és a fürdőszoba felé igyekezett. Carole
csodálattal nézett utána. Heinrich széles válla, keskeny csípője
igazán megkapó látványt nyújtott, főleg így meztelenül. Elégedett
mosoly terült el az arcán, majd lustán elnyúlt az ágyban.

- Mégis, milyen ruhát szeretnél? - kérdezte a férfi, és az utat

figyelte. Már Mürfeld felé tartottak a szerpentinen.
- Még nincs határozott elképzelésem, azt hiszem alaposan szét
kell néznem néhány boltban, hogy valami olyat találjak, ami
igazán megfelelő lesz az estélyre.
- Te jó ég! Szegény fejem! Mire vállalkoztam? - sóhajtott
tettetett rémülettel Heinrich.
- Bízom benne, hogy nem vagy házsártos típus, mert én imádok
vásárolni, az pedig csak természetes, hogy a sok közül szeretem a
legtökéletesebbet kiválasztani – mosolygott Carole, és gyengéden
végigsimította a férfi arcát, majd játékosan elkalandozott a keze a
férfi combjára, lágyan simogatta egyre feljebb és feljebb.
 - Szeretnélek még időben figyelmeztetni, ha ezt így folytatod.
le kell mondanod a ruháidról, sőt, még attól is megfosztalak, ami
rajtad van. Tudod, ha engem egyszer elkap a hév...
- Nyugalom... - mosolygott Carole, s ekkor hirtelen eszébe
jutott Thomas.
- Te jó ég! - kiáltott fel - Thomasról teljesen megfeledkeztem. -
Mivel látta, hogy Heinrich arca elkomorodik, így folytatta:
- Ne butáskodj! Olyan hálás vagyok Thomasnak! Különben
annyit még az illem is megkíván, hogy érdeklődjem, hogyan ért
haza, és mikor jön vissza, ha egyáltalán visszajön.
- Tudod mit, ha beértünk Mürfeldbe, akkor keresünk egy
éttermet, megreggelizünk, megebédelünk egyszerre, ugyanis ha
nem vetted volna észre tündérem, elblicceltük a reggelit és az
ebédet is. Lassan kezdek éhes lenni.
- Jó ötlet - helyeselt Carole.
- Onnan biztosan tudsz majd telefonálni is.
- Teljesen úgy viselkedsz, mint aki féltékeny, pedig egyáltalán
nincs igazad. Tudod, hogy Thomas gyermekkori barátom, ő az
egyetlen férfi, akinek a társaságát a válásom után el tudtam
viselni. Rettenetesen kikészültem és ő volt az egyedüli. aki nap
mint nap végig tudta hallgatni a sirámaimat.
Csend telepedett rájuk.
- Ne gondolj rá! - Elmúlt - mosolygott Carole-ra a férfi.
- Gondolj inkább a mai estére. Még azt sem tudod, hogy ki a
díszvendégem. Vagy már beszéltem róla?
- Nem, még nem mondtad. Ki ő? - kérdezte kíváncsian Carole.
és a gondolatai már az est körül forogtak.
- Friedrich...
- Erlau! - vágta rá Carole. - Nem lehet imádom a könyveit.
Csodálatos, hogy személyesen is megismerhetem. Ő a barátod, ott
van a szállodában és nem találkoztunk eddig, ..hogy lehet ez? -
hadarta felvillanyozva a lány.
- Gondoltam, hogy ismered a könyveit, hiszen népszerű író. Az
egyetemi évek alatt ismerkedtünk össze, és azóta is jó barátságban
vagyunk. Ha kikapcsolódásra vágyik, ami sokszor előfordul,
leutazik hozzám. Egyik regényét éppen ez a környezet, ez a
gyönyörű táj ihlette.
- Most mondd azt, hogy a főhőst pedig.rólad mintázta! -
mosolygott évődve Carole.
- Igen, pontosan így van - mondta tettetett komolysággal a férfi.
- Az ..Éjszakai rohanására gondolsz?.
- Pontosan.
- Na nem, ott a főhős egy meggondolatlan, ámde csinos, jó
modorú nőfaló - nézett megrökönyödve a férfira, aki már alig
tudta visszatartani feltörni készülő nevetését. Összenéztek, majd
mindketten harsányan felnevettek. - Bár ha belegondolok... azt
hiszem igazad van.
Mürfeldben az első étterem, ami útba esett, az „Admiral” nevű
kicsiny, ám annál hangulatosabb vendéglő volt.
- Milyen romantikus ez a környék! - nézett cinkosan Heinrichre
a lány.
- Épp nekünk való - jelentette ki sokat sejtetően a férfi. Amikor
beléptek az előcsarnokba, Heinrich intett, hogy helyet foglal, míg
Carole felhívja Thomast.
Carole kicsit szorongva tárcsázta Thomas számát. Sokadik
kicsengésre, mikor a lány már-már le akarta tenni a kagylót, végre
felvették a telefont. Mary volt a vonalban, Thomas titkárnője, akit
Carole személyesen is jól ismert. Barátságosan üdvözölték
egymást, és Mary kapcsolta főnökét.
- Már azt hittem, hogy elvesztél! - mondta köszönés helyett
Carole.
- Jaj drágám, ha tudnád milyen bolondokháza van itt, nem
csodálkoznál, hogy nem hívtalak.
- Két napra tettem ki a lábam innen, és egyszerűen minden a
feje tetejére áll - panaszkodott Thomas. - Azóta szinte
egyfolytában itt vagyok, és nem tudom, hogy az elkövetkezendő
fél évben egyáltalán ki tudok-e mozdulni innen.
- Te hogy vagy, szívem? Nem érzed magad egyedül? - kérdezte
aggódva a férfi.
 - Köszönöm, jól vagyok - önkéntelenül lehalkította a hangját,
majd így folytatta:
- Tudod Thomas, megismerkedtem egy csodálatos férfival...
- Éreztem. Heinrich Haas.
- Igen. Ő az. Most éppen Mürfeldben vagyunk, ruhát szeretnék
magamnak venni. Tudod, a szállóban estély lesz, és nem fogod
elhinni, hogy ki lesz a díszvendég - kis hatásszünetet tartott, majd
folytatta:
- Friedrich Erlau! Már alig várom, hogy megismerhessem.
Tudod, hogy mennyire imádom a könyveit és ez az elismert író
Heinrich legjobb barátja!
Thomas türelmesen végighallgatta barátnője áradozását. és
örült, hogy ilyen elragadtatással beszélt Heinrich Haasról. Félt,
hogy ha barátnője egyedül marad, csak még jobban
beletemetkezik keserű emlékeibe.
Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy hangjából ítélve
Carole boldog. Az események kedvező fordulatot vettek.
- Nagyon örülök, hogy hallottam a hangodat kedvesem, azt
hiszem, ha egy héten belül nem változik a helyzet, valakit
elküldök a poggyászomért, vagy megkérlek, hogy intézd el te a
hazaszállítását. Tudod, hogy én alapjában véve optimista
természet vagyok, de ami itt van, az egyenlő a pokollal. Az
irodában vagy a lakásomon bármikor megtalálsz, pár napja a két
dolog teljesen ugyanaz.
- Köszönöm, hogy aggódsz, de nem lesz semmi baj - ígérte
Carole.
- Viszlát, kedvesem! Érezd magad jól!
- Viszlát! - mondta Carole. - Igazán rád férne egy kis lazítás.
Thomas Mortimer - gondolta Carole és felsóhajtott.
A pincér épp a rendelést vette fel, amikor az asztalhoz érkezett.
Rostélyost rendeltek, és amikor már mindketten jóllaktak. Carole
megszólalt. - Azt hiszem, ideje indulnunk, különben tényleg lőttek
a ruhámnak.
Heinrich helyeslően bólintott. Már kezdett sötétedni, Mürfeld
utcáit elárasztották a kirakatok fényei. Az áruházak előtt
mindenfelé utcai árusok kínálták portékáikat. Megálltak
egyőszhajú bácsika előtt, aki csontból faragott karkötőket és apró
szemekből fűzőtt láncokat árult.
- Nézd Heinrich. milyen szépek. Gyermekkoromban láttam
ilyet utoljára. - Kiválasztott egy csodálatosan megmunkált
karkötőt, már fizetni akart, mikor Heinrich odalépett hozzá:
- Várj. majd én megveszem neked, tényleg nagyon kedves. A
férfi kifizette a karkötőt és segített feltenni Carole karjára. Kéz a
kézben indultak tovább.
Már ki tudja hány boltot végigjártak, Carole még mindig nem
talált ízlésének és az alkalomnak megfelelő ruhát. Heinrich már
kezdte elveszíteni a türelmét, amikor a nő felfedezett egy kicsiny
boltot, ahol kizárólag alkalmi ruhákat árusítottak.
- Még egy icike-picike türelem - szólt Heinrichnek
bocsánatkérő mosollyal, és kézen fogva behúzta maga után a
boltba. Sokáig válogatott, a végén két ruha maradt, ami közül nem
tudott választani. Becsomagoltatta hát mindkettőt, és Heinrich
nagy megkönnyebbülésére indulhattak hazafelé.
Carole hullafáradtnak érezte magát, de a Friedrich Erlau- val
való találkozás reménye felvillanyozta. Összeszedte magát és
beállt a hideg zuhany alá. Sokáig folyatta magára a vizet, közben
arra gondolt, milyen is lehet Heinrich barátja. Megjelent előtte
,,Dr. Spott”, az Erlau könyvek főhőse, az aranyos, jó humorú,
pocakos idősödő felügyelő, és Carole biztos volt benne, hogy a
könyv írója is hasonló tulajdonságokkal rendelkezik. Valamiért
nem tudta másnak elképzelni Friedrich Erlaut. Nem volt
kimondottan krimirajongó, de ezeket a könyveket szinte falta, ha a
kezébe került. Nem egyszerűen krimik voltak ezek, a történetbe
mindig vegyült romantika, szerelem és nem utolsósorban humor,
szóval minden benne volt, amitől jó egy könyv.
A délután megvásárolt két ruha közül a fekete mellett döntött,
mély dekoltázsa, kicsit merész szabása jól kiemelte arányos testét,
szabadon hagyta selymes, barna bőrű vállát. Haját feltűzte, hosszú
kesztyűt húzott, és fekete kiegészítőket vett fel. Épp belebújt a
cipőjébe, még egy utolsó pillantást vetett a tükörbe, amikor
kopogtak. Heinrich az ámulattól egy pillanatig szótlanul
vizsgálgatta Carolet, majd így szólt:
- Carole! Drágám! Lélegzetelállítóan szép vagy! - közelebb
lépett a nőhöz, szorosan magához ölelte, és szenvedélyesen
megcsókolta.
- Csak most nem elveszíteni a fejem - gondolta Carole, majd
gyengéden eltolta magától a férfit.
- Heinrich, nem gondolod, hogy ideje lenne indulnunk?
- Azt hiszem szívesebben maradnék veled kettesben.
- Ne mondj ilyet - maradt józan Carole, bár eljátszott a
gondolattal, hogy milyen jó lenne inkább Heinrich karjaiban
tölteni az éjszaka hátralévő részét - inkább induljunk.
A férfi beadta a derekát, karját nyújtotta Carole-nak és
elindultak a vacsorára.
Carole-t nem érte csalódás, Friedrich Erlau pontosan olyan
volt, mint amire számított. Fél óra múlva a lány már úgy érezte,
mintha évek óta személyes jó barátja lett volna az írónak.
- A könyvei alapján éppen ilyennek gondoltam a barátodat -
jegyezte meg később, amikor a szobája felé tartottak a lépcsőn.
- Amilyen jól összemelegedtetek, azt hiszem, te is nyugodtan
nevezheted barátodnak.
- Igazad van, varázslatos ember.
- Örülök, hogy jól érezted magad. - Heinrich szorosan magához
ölelte és megcsókolta a lányt. Beléptek a szobába, Heinrich
belökte az ajtót maguk után és mindketten az ágy szélére
telepedtek.
- Rettentően elfáradtam - jelentette ki a férfi ásítozva, pedig
nem volt fáradt, csak Carole-t akarta cukkolni.
- Na nem! Ezt azért már csak nem vehetem szó nélkül
tudomásul! - jelentette ki nevetve Carole, és buzgón vetkőztetni
kezdte a férfit. Heinrich egy darabig szó nélkül tűrte, majd egy
hirtelen mozdulattal magához ölelte Carole-t és mindketten az
ágyra dőltek. Mosolyogva hajolt a lány fölé, végigsimította
szétbomló haját, majd ujjaival végigsímogatta a nő gyönyörűen
ívelt ajkait. Carole lehunyt szemmel élvezte a férfi minden
mozdulatát. Heinrich végigsimította Carole testét, minden
domborulatát, rejtett hajlatát. így indult az a vad. szenvedélyes út.
amit együtt, szorosan egybefonódva végigjártak. és ami elvezette
őket a beteljesülés mámoros pillanatáig.
- Tudod, hogy te vagy az a nő, akiről mindig is álmodtam? -
suttogta a szundikáló Carole-nek a férfi.
- Olyan keveset tudok még rólad, de érzem... valami azt súgja
itt legbelül, hogy te vagy az igazi... drágám, annyira szeretlek -
sóhajtotta, nem véve tudomást arról, hogy Carole mindebből már
egy szót sem hall. A lány elégedetten elnyúlt az ágyon, és mély
álomba merült. Heinrich gondosan betakarta, majd lassan
felöltözött, és hangtalanul, hogy Carole-t fel ne ébressze, óvatosan
becsukta maga mögött az ajtót.
Carole hunyorogva nézett körül. Szikrázó napsütés és pirítós
illata töltötte be a szobát. Körbetekintett, hogy honnan jön ez a
finom szag, és megpillantotta az éjjeliszekrényen a reggelizőtálcát,
rajta friss kávé, narancslé, pirítós, a pohárnak támasztva egy
kártya. Mosolyogva olvasta a szöveget: ..Szép jó reggelt,
hercegnőm! Nem tudtam kivárni, amíg felébredsz. el kellett
mennem. Jó étvágyat a reggelihez, rövidesen jelentkezem.
Heinrich”.
Carole maga mellé tette a levélkét és jó étvággyal nekilátott az
evésnek, közben Heinrichre gondolt. Már nem vívódott azon. ami
mostanra annyira egyértelmű lett: szerelmes Heinrich Haasba.
Boldogsággal töltötte el a tudat, és úgy érezte, a férfi is viszont
szereti.
Az ördögbe is Viktorral! - kiáltotta nevetve. Kiugrott az ágyból
és dúdolva indult a fürdőszobába. Úgy tervezte, jó hosszú sétát
tesz a jó levegőn a gyönyörű napsütésben. Letusolt. jó melegen
felöltözött, épp indulni készült, amikor megcsörrent a telefon.
- Thomas! Te vagy az?
- Jó hallani a hangod - mondta a férfi. A hangjából ítélve
nagyon fáradt volt.
- Thomas! Mióta nem aludtál? - kérdezte aggódva C'arole.
 - Aludni aludtam mindennap, de csak pár órát. Nagyon kell
hajtani, hogy kiássam a romokból az irodát. Tájkép csata után, ami
itt van. Most is onnan beszélek, de úgy döntöttem, hazamegyek,
megismertetem magam az ágyammal, annál is inkább, mert úgy
érzem, meghalok a fáradtságtól.
- Ezek szerint már végleg eldőlt, hogy nem tudsz visszajönni
ide hozzám?
- Arról azt hiszem le kell mondanom. Azért is hívtalak, hogy
megkérjelek, tedd fel a holmimat egy gépre. Természetesen csak
akkor, ha ez neked nem okoz különösebb gondot...
- Természetesen. Ez a legkevesebb, amit megtehetek - felelte
sajnálkozva Carole.
- Nagyon köszönöm.
- Tétova csend telepedett rájuk, ezért Carole így szólt:
- Thomas! Ott vagy még?
- Persze, persze - felelte álomittasan a férfi. - Ne haragudj, azt
hiszem elaludtam. Légy jó kislány, Carole. csókollak.
- Vigyázz magadra Thomas. Nagyon féltelek...
Mély búgás hallatszott a vonal túlsó végén. Carole
elgondolkodva tette helyére a hallgatót.
- Ideje lenne odafigyelnem Thomasra. túlhajtja magát. Milyen
lelketlen vagyok! ő mennyit törődött velem én pedig...
A recepciónál üzenet várta. Heinrichtöl jött:
..Joachim Kölmel a karmai közé kaparintott, szoríts értem,
délután ötre érted megyek. Elviszlek vacsorázni egy érdekes
helyre. Millió csók: Heinrich."
Az utolsó szavakat már a szabadban olvasta Carole, a levéllel a
kezében elindult az úton, hogy mint tervezte, kiadós sétát tegyen.
Séta közben jó alkalom nyílt rá, hogy gondolataiba mélyedjen.
Hosszas töprengés után végül is arra a megállapításra jutott, hogy
Heinrich az a férfi akiről álmodott. Tisztában volt vele, hogy még
nem ismeri kellőképpen, de úgy gondolta. lesz ami lesz, hagyja,
hogy a dolgok maguktól alakuljanak. Nem tervezett, nem táplált
reményeket, nem vágyott arra. hogy Heinrichhez kösse az életét,
ezekből a kamaszos álmokból ő már kinőtt. Nem tervezgette a
közös jövőt, úgy érezte ez csak elrontaná a jelent, ami most olyan
boldoggá tette, és ki akarta élvezni minden óráját, minden percét.
Dél körül járt, amikor visszaért a szállóba, átöltözött és
megebédelt. A délután folyamán elővette a Friedrichtől kapott
dedikált könyvet, hogy elüsse vele a lassan múló perceket. Végül
annyira belemélyedt az olvasásba, hogy a kopogtatásra
megrebbent.
- Heinrich! - nézett mosolyogva a belépő férfira.
A férfi kényelmes szabadidőruhát és sportcipőt viselt.
Mosolyogva Carole-hoz lépett, megcsókolta, majd így szólt:
- Én elkészültem. Mehetünk vacsorázni?
- Így akarsz vacsorázni menni? - kérdezte Carole.
- Miért? Nem tetszem így neked? - kérdezte csúfondárosan a
férfi.
- Ha kíváncsi vagy a véleményemre, akkor megmondhatom,
engem minden zavar ami rajtad van. A legelegánsabb öltönytől
kezdve a sportruháig minden.
- Ez igazán hízelgő - mondta Heinrich, magához ölelte a nőt és
vetkőztetni kezdte.
Carole szó nélkül tűrte, majd amikor már csak a fehérnemű volt
hátra, pajkosan a fürdőszoba felé iramodott. Magára zárta az ajtót
és kikiabált a kívülrekedt Heinrichnek:
- Egy pillanat és készen leszek, letusolok és máris indulhatunk.
- Ez már emberkínzás, amit te művelsz! - bosszankodott
Heinrich, - mi lesz most velem...?
- Türelem! Türelem! - kiabált vissza a lány, és a férfi hallotta.
ahogy megereszti a vizet. Alig öt perc alatt végzett és kérdően
nézett Heinrichre.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy tényleg melegítőben
megyünk vacsorázni?
- Nyugodtan vehetsz te is fel melegítőt, ahová megyünk, oda
tökéletesen meg fog felelni, bár ha belegondolok... talán még sok
is lesz.
- Miért vagy olyan titokzatos? - kérdezte kíváncsian Carole.
- Azt hittem szereted a meglepetéseket. Vagy tévedek?
 - Csak abban az esetben szeretem, ha kellemes a meglepetés.
- Megnyugtathatlak, kellemes lesz. Na öltözz, mert megfázol.
Szívesen segítenék, de azt hiszem a vetkőztetés jobban megy
nekem - nevetett Heinrich.
Türelmesen megvárta míg Carole felöltözik, és elindultak a
szálló előtt álló fehér Mercedes felé.
Carole kíváncsian várta, hogy mi lesz az úticéljuk. Mivel már
sötét volt, nem tudta követni az útirányt, csak annyit vett észre,
hogy keresztülhajtanak Mürfelden, majd újra hegynek felfelé
vezet az útjuk. Amikor Heinrich végül leállította a motort, Carole
kíváncsian nézett körül, de a sötétben nem látott szinte semmit.
- Tulajdonképpen hol a csodában vagyunk?
- Nem máshol, hercegnőm, mint Heinrich Hass otthonában.
- Nálad? - csodálkozott Carole.
- Igen. Gyere menjünk be - kiugrott az autóból, kisegítette a
lányt, és így szólt:
- Nézd csak! A távolban azok a fények a szálloda fényei.
- Milyen csodálatos! Az ott lent pedig Mürfeld. Gyönyörű így
éjjel, de nappal biztosan még csodálatosabb.
- Vigyázz, itt egy kicsit sikos - a férfi a bejárathoz vezette
Carole-t.
A lakásban kellemes meleg fogadta őket, a nappali
kandallójában lobogott a tűz. Az ebédlőasztalon hófehér abrosz,
két szál gyertya, és két személyre teríték
- Helyezd magad kényelembe, addig én utánanézek a
vacsorának - invitálta a férfi, majd kisietett az egyik ajtón.
Carolc körbepillantott a helyiségben. Kellemesen berendezett
szoba, gondolta a lány. A falakat bőrök, trófeák, régi és újabb
keletű fegyverek díszítették. A kandalló fölött hatalmas festmény
díszelgett.
- Családi örökség? - kérdezte a visszaérkező Heinrichtől.
- Nem. Nem családi. Itt találtam a ház padlásán. Az előző lakó
felejthette itt. s mivel nem jelentkezett érte, nekem pedig
megtetszett, feltettem a falra. Rólunk, az én családomról nem
készült egyetlen festmény sem, de talán még fénykép sem.
Legalábbis a nagy családról nem, nem tudom, talán lehet. -
Elgondolkodott, s a férfi arcát nézve Carole úgy érezte. Heinrich
gondolatai a testvére tragédiáján járnak, ezért így szólt:
- Nagyon kellemes itt nálad.
- Rögtön kész a vacsora is, ha megvacsoráztunk, megmutatom
a házat, persze ha érdekel.
- Remek - helyeselt Carole.
- No. mit szólsz a szakácsművészetemhez? - kérdezte Heinrich
az asztalnál.
- Azt akarod mondani, hogy ezt mind te készítetted, egyes-
egyedül? - hitetlenkedett a lány.
- Annyira elképzelhetetlennek tartod, hogy egy férfi is érthet a
főzéshez?
- Nem, tulajdonképpen nem - mentegetőzött Carole.
- Ismét egy újabb kiváló tulajdonságomról tettem
tanúbizonyságot.
- Beképzelt alak!
Kellemes hangulatban telt a vacsora, nevetgéltek, a lány jól
mulatott Heinrich vadásztörténetein.
Carole mindent meg szeretett volna nézni, és Heinrich
megmutatta a ház szinte valamennyi helyiségét.
- Tudod hercegnőm, ha jobban belegondolok, vészes
hasonlóságot látok a nagymamám és a barátnőm között. Ez nem
igazán kellemes felismerés.
- Most miért vagy velem ilyen undok? Mert minden érdekel.
ami veled kapcsolatban áll, a környezeted, a barátaid? Rossz, hogy
szeretnék minél többet tudni rólad?
- Ugyan, csak vicceltem, nehogy zokon vedd! Rám nézve
igazán hízelgő ez az érdeklődés.
- Gyere csak - hívta Carole-t az ablakhoz a férfi.
- Milyen csodálatos a kilátás! - lelkendezett Carole a távolban
pislákoló fények láttán.
- Mit szólnál hozzá, ha itt töltenénk az éjszakát? Reggel pedig.
- amikor felébredünk - visszamegyünk a szállodába.
- Azt hiszem remek ötlet - bújt a férfihez Carole.
 A lány kihívóan csókolgatni kezdte Heinrich állát, majd lejjebb
haladt, vadul csókolgatta a nyakát, közben lázas igyekezettel
gombolta Heinrich ingét. Végigcsókolta izmoktól duzzadó
mellkasát, hasát, aztán lassan kihámozta a nadrágjából. a végsőkig
fokozva a férfi visszafoghatatlan vágyát. Mindketten izgalomtól
lihegve, zihálva dőltek le a kandalló előtti medvebőrre. Most
Heinrich következett. Lázas igyekezettel szabadította meg a nő
vágytól felhevült testét a ruhától. Egyre vadabbul simogatta
bársonyos bőrét, csókolgatta megduzzadt mellbimbóit. Carole
vágyakozva tárta szét combjait, egyre fokozódó ütemben
ringatóztak . egyazon ritmusra, míg nem eljött az áhított
beteljesülés pillanata.
- Gyere menjünk, tusoljunk le, utána irány a jó meleg ágy!
Félek, hogy megfázol! - szólt aggódva a férfi, mikor testük
valamelyest lecsillapodott.
Gyengéden megfogta Carole kezét, felsegítette, és bementek a
fürdőszobába.
Fáradtan, lassú mozdulatokkal szappanozták egymás testét.
Mindkettőjükben csak annyi energia maradt, hogy elvonszolják
kellemesen fáradt tcstiikct az ágyig, ahol összeölelkezve rögtön
elaludtak.
Másnap Carole arra ébredt, hogy Heinrich a nevén szólítja,
összekócolódott haját simogatja. Á levegőben kellemes kávéillat
terjengett. Mikor kinyitotta a szemét, Heinrich mosolygós. kedves
arcát látta maga előtt.
- Jó reggelt, hercegnőm! Jól aludtál? - csókolta szájon a férfi.
Carole orrát megcsapta Heinrich arcszeszének illata, és testét
ismét kellemes bizsergés járta át.
- Köszönöm, remekül - válaszolta vidáman a lány.
- Te igazán fürge voltál. Már meg is borotválkoztál?
- Igen. Csak te vagy ilyen hétalvó; hogy tízkor még az ágyban
henyélsz. Gyorsan pattanj ki, irány a fürdőszoba! - vezényelte
kedvesen Heinrich.
Carole engedelmesen indult el a fürdőszoba irányába.
 - Hercegnőm! - szólt utána a férfi. - Csak arra szeretnélek
kérni, hogy légy szíves és igyekezz. Már régen ott kellene lennem
a szállodában, Joachimmal lenne még egy kis elintézni valóm.
Meséltem neked, hogy milyen kegyetlen...
- Igen. Azonnal kész leszek - mondta engedelmesen Carole. és
belépett a fürdőszobába.
Nem sokkal később már mindketten az autóba ültek. Mivel
egyikőjüknek sem volt kedve beszélgetni, Heinrich bekapcsolta a
magnót, hallgatták a zenét, Carole csodálta az alattuk elterülő
behavazott tájat.
Már feltűnt előttük a szálloda, amikor Heinrich megtörte a
csendet.
- A mai napom is azzal fog eltelni, hogy a cég ügyeit intézzem.
Valószínűleg ismét csak este találkozhatunk. Remélem nem
haragszol...
- Ugyan, ne butáskodj! Megértem, hogy fontos dolgod van,
tegnap is remekül éreztem magam. Egy kiadós séta ma sem fog
megártani.
- Tündér vagy.
- Csak most jössz rá? - nevetett Carole.
Amikor a lépcsőnél elváltak, Carole felszaladt a szobájába, és
jókedvűen nekilátott az öltözködésnek. Jó meleg anorákjába bújt,
csizmát húzott, majd kezében a sapkájával, kesztyűjével kilépett a
szobája ajtaján. Épp a zárral bíbelődött, amikor egyszer csak arra
lett figyelmes, hogy Friedrich Erlau közeledik felé. Széles
mosollyal üdvözölte Carole-t, és készségesen segített bezárni az
ajtaját.
- Ennyire le van gyengülve? - kérdezte Friedrich.
- Mire gondol? - lepődött meg Carole.
- Nem sikerült egyedül megbirkóznia a zárral - emlékeztette a
férfi.
- Á! Igen! Azaz nem! Illetve...
Carole zavarán mindketten elnevették magukat.
- Egy kissé szétszórt vagyok, azt hiszem jót fog tenni egy kis
séta.
 - Sétálni indult? Hisz ez nagyszerű! Én is oda igyekeztem.
Ugye önnel tarthatok? - kérdezte az író.
- Megtiszteltetésnek veszem - mosolygott barátságosan Carole.
- Legalább egy kicsit kifaggathatom.
- Kifaggatni... engem... miről? - csodálkozott a lány.
- No ne ijedjen meg, nem komoly dologról - nyitotta ki Carole
előtt a lengőajtót a férfi - Heinrichről szerettem volna beszélni
Önnel. De ha nem akarja, persze...
- Ugyan! Elvégre barátok vagyunk. Nem igaz?
- De, természetesen - válaszolta mosolyogva Friedrich, majd
készségesen Carole-nak nyújtotta a karját. Lefelé indultak a
szerpentinen, a városba vezető úton.
Rövid ideig nem szóltak egymáshoz, mélyeket szippantottak az
üde hegyi levegőből.
- Mégis, mit szeretne hallani? - törte meg a csendet Carole.
- Ne értsen félre! Egyáltalán nem akartam tolakodó lenni...
tudja arról van szó... Talán onnan kezdeném, hogy Heinrich Háas-
szal még az egyetemi években ismerkedtünk össze. Víg kedélyű,
kedves, előzékeny, mindig vidám, viccelődni bármikor hajlandó
fiúnak ismertem meg. Rengeteget lógtunk együtt. A szünetekben
együtt vadásztunk, szórakoztunk, egy fél évig még együtt is
laktunk, közösen béreltünk egy kis házat. Egy szó mint száz, igazi
jó barátok voltunk, az együtt töltött idő alatt volt alkalmam
kiismerni ezt a fiút. Azt hiszem, mindattól eltekintve, amit kifelé
mutatott, belül, a lelke mélyén nagyon magányos ember volt már
akkor is - kíváncsian nézett Carole-ra, s mivel látta, hogy a lány
szinte csüng a szavain, folytatta.
- Annak ellenére, hogy igazán jó barátok voltunk, és vagyunk
is, még engem sem engedett közel, én sem tudtam feltörni a szíve
körüli jégburkot. Ugye érti, mire gondolok?
- Ühüm! - bólintott Carole és figyelmesen hallgatta Friedrichet.
Egyetlen szót sem akart elmulasztani.
- Nem is tudom, hogyan magyarázzam el... Ő már egy
megsebzett ember volt akkor is. amikor elkezdődött a tragédiák
sorozata. Először a nagyapja, majd Helmut a bátyja... Ez rettenetes
törés volt Heinrich életében. Teljesen elzárkózott a külvilágtól,
sokáig nem akart látni senkit, rettenetesen nézett ki... Később, az
idő múlásával enyhült a fájdalom és ő is visszatért... Külsőre
ugyanolyan jó humorú, vidám ember volt mint azelőtt, de a lelke...
a lelke kimondhatatlanul fájt. Aki nem ismerte olyan jól, mint
ahogy én, talán észre sem vette, de tisztában vagyok vele, hogy a
mai napig magát hibáztatja a bátyja haláláért...
- Igen. Erről beszélt nekem, nyíltan be is vallotta.
- Mérhetetlen sokat szenvedett ez a fiú, és amikor már felad
minden reményt, mikor már úgy érzi, hogy az életének csak
árnyoldala van. akkor feltűnik Ön... és egyszerre minden
megváltozik. Ön Heinrich életének napos oldala, azaz erő, amely
képes arra, hogy kiragadja ebből a depresszióból, aki életet ad, és
erőt. Ugye érti.... maga olyan szép és olyan okos... maga az
egyetlen, aki vissza tudja adni a jó kedvét... Arra kérem vigyázzon
erre az emberre, hogy ne érje csalódás, azt hiszem, ez lenne
Heinrich életében az utolsó...!I
Carole-t úgy meg hatották ezek a szavak, hogy könnyek
szöktek a szemébe. Lehúzta kesztyűjét, a kezefejével letörölte a
könnyeit és Friedrich felé fordult.
- Köszönöm, hogy ilyen őszinte volt hozzám - higgye el
mindent megteszek, hogy megfeleljek az elvárásnak - sóhajtotta
Carole. majd ismét belekarolt a férfiba és lassan, szótlanul sétáltak
tovább. Egészen délig kint voltak a szabadban, és mire
visszaindultak a szállodába, már könnyedebb dolgokról
beszélgettek. Együtt ebédeltek, és a délután java részét is együtt
töltötték, társalogva, viccelődve, élcelődve egymással. Öt óra
körül járhatott az idő, amikor Friedrich búcsút intett Carole-nak.
és visszavonult a szobájába dolgozni. Megígérte a lánynak, hogy
az elsők között lesz, akik elolvassák a legújabb könyvét.

Carole egyedül üldögélt a szobájában és a délelőtti

beszélgetésen törte a fejét, amikor kopogtattak az ajtón. Heinrich
arcáról most hiányzott a jól ismert kedves mosoly, vonásai
aggodalmat tükröztek. Futólag üdvözölte Carole-t. majd megállt a
lány előtt és így szólt:
- Carole! Most sajnos pár napra magadra kell hagyjalak. Ne
haragudj, hogy ilyen váratlanul...
- Hová kell menned? - nézett aggódva a férfira Carole.
- Tessék?
- Hová kell menned? Vagy titok?
- Dehogy titok, ne butáskodj! - nézett idegesen ide-oda a férfi,
kerülve Carole tekintetét.
- Hát akkor...? - a lány nem tudta mire vélni Heinrich
nyugtalanságát. - Vajon mi történhetett? - kérdezte önmagától.
- Ne haragudj, mit kérdeztél? - járkált fel alá a szobában a férfi.
- Azt kérdeztem, hogy hová mégy?
- Ja igen! Persze. Münchenbe kell utaznom, a vállalatom... Ma
beszéltem Joachim Kölmellel, kaptam egy telefont, de akkor már
elment... és úgy gondolom az lesz a leghelyesebb, ha személyesen
megyek el és rendezem a problémákat.. .
- Meddig maradsz?
- Hol?
- Heinrich! - csattant fel Carole. - Hol? Hát Münchenben?
- Ja igen..., talán két vagy három napig. Még nem tudom
előre...
- Heinrich! - szólt egyre idegesebben a lány. - Lennél olyan
kedves és leülnél, már kezdek szédülni, úgy cikázol fel és alá a
szobában mint aki megkergült...
Igen! Igazad van - erőltetett nyugalmat magára a férfi, és
Carole mellé telepedett az ágyra. Két kezébe fogta a lány arcát,
mélyen a szemébe nézett és így szólt:
- Nagyon szeretlek.
- Én is szeretlek, de megmagyaráznád végre, hogy mi történt?
Heinrich elengedte Carole arcát, könyökével két térdére
támaszkodott, tenyerébe hajtotta a fejét, mint aki halálosan fáradt,
aztán lassan felnézett:
 - Annyira sajnálom, hogy itt kell hagyjalak, tudom nem szép
dolog tőlem... úgy terveztem, hogy holnap kimegyünk síelni,
nagyokat sétálunk..., mindent olyan szépen elterveztem.
Még mindig nem tudom, hogy akkor miért esett kútba minden -
jegyezte meg rezignáltan Carole.
- Épp kikísértem Joachimot a repülőtérre, s amikor
visszajöttem a szállodába, máris várt egy üzenet, hogy azonnal
hívjam Münchent. Felhívtam a vállalatot, és kiderült, hogy
minden a feje tetején áll. Egy müncheni nagyvállalat teljes
kompjuterhálózatát mi állítottuk be, mindenért mi vagyunk a
felelősek. Ennél a vállalatnál sorozatosan mondta fel a szolgálatót
az összes számítógép, hatalmas az anyagi kár, teljesen megbénult
a munka, nem is részletezem. Éppen most, amikor Joachim sem
volt a helyén. Milliós kártérítést követel a cégünktől a vállalat és
félek, hogy igazuk is van... - mondta Heinrich és nagyot sóhajtott.
- Biztos vagyok benne, hogy minden meg fog oldódni -
vigasztalta Carole a férfit.
- Az a baj, tudod, hogy én nem vagyok biztos benne.
- Én itt maradok, várni foglak, biztosan gyorsan elröpül az két-
három nap, utána ismét együtt lehetünk. Mondhatom nagyon
kellemes időtöltés lesz várni rád - csókolta arcon a férfit.
Heinrich magához húzta a lányt, gyengéden megcsókolta, aztán
kibontakozott az ölelésből és felállt:
- Most igazán mennem kell... bármennyire is sajnálom...
rövidesen indul a gépem - fájdalmas arcot vágott.
Carole hozzálépett, átölelte, a férfi mellkasára hajtotta a fejét.
- Nagyon foglak várni.
- Két-három nap, és itt leszek.
Carole egészen az ajtóig kísérte, búcsúzóul még egyszer
megcsókolták egymást. Carole addig nézett utána, még a férfi el
nem tűnt a lépcsőfordulóban, és szomorúan gondolt az
elkövetkezendő néhány napra.
A gondolatai még mindig Heinrich körül forogtak, amikor
letusolt, és bebújt az ágyba. Végtelenül üresnek érezte a lelkét,
hiányzott a férfi közelsége, csak nagy nehezen jött álom a
szemére.
Másnap reggel telefoncsörgés ébresztette. Álmosan nyúlt a
kagyló után, de amikor meghallotta Thomas hangját, az álom egy
szempillantás alatt elillant a szeméből.
- Épp most ébredtem.
- Ne haragudj, hogy felkeltettelek...
- Nem haragszom. Jó hallani a hangod.
- Carole, azért zavarlak ilyen korán, hogy érdeklődjem, mi a
helyzet a bőröndjeimmel.
- Úristen! Thomas! Teljesen kiment a fejemből! Meg tudsz
nekem bocsátani?
- Ugyan, Carole... Szóra sem érdemes. Attól féltem, hogy
véletlenül felteszed valamelyik gépre és nem szólsz...
- Figyelj, szívem! Ma az lesz az első dolgom, hogy felteszem a
poggyászodat az első gépre. Rendben?
- Annyira tényleg nem fontos, egészen jól elboldogultam
nélküle. Tényleg csak attól tartottam, hogy elkeveredik valahová
és akkor ez lesz az ötödik ebben az évben. Tudod mennyire
figyelmetlen vagyok... lassan ott tartok, hogy csak az elvesztett
ruhatáramat pótolom a fizetésemből - viccelődött a férfi.
- Te hogy érzed magad?
- Köszönöm, a körülményekhez képest jól. Talán egy kicsit
álmosan.
- Nem is zavarlak tovább, érezd jól magad, élvezd a pihenést.
- Thomas! Légy, nyugodt, a bőröndökről magam
gondoskodom.
- Rendben, szívem! Nem aggódom. Légy jó kislány!
- Csókollak.
- Szervusz.
Carole gyorsan nekilátott, hogy minél előbb teljesítse az
ígéretét. Gyorsan felöltözött, lesietett a recepcióra, elkérte Thomas
szobájának kulcsát, és összecsomagolt. Hirtelen eszébe jutott,
hogy nincsen autó, amivel le tudna jutni a hegyről.
Kétségbeesetten kutatott gondolataiban, aztán eszébe jutott
Friedrich Erlau.
Az író szobája felé vette az irányt, hogy megkérje a férfit,
vigye ki a repülőtérre. Miután Friedrich bizonyosságot nyert, hogy
Carole tud vezetni, készségesen felajánlotta az autóját. A lány
boldogan megköszönte a segítséget.
- Megnyugtathatom, kitűnő sofőr vagyok - jelentette ki
büszkén.
- Biztosan nem haragszik, ha nem megyek magával?
- Nem. Egyáltalán nem. azt hiszem ez így nekem is
kényelmesebb lesz. Délután már itt is vagyok.
Vigyázzon az úton, nagyon síkos! - búcsúzott a férfi.
Gondolataiba mélyedve autózott a repülőtér felé. Heinrích járt
a fejében, már biztosan Münchenben van. és nemsokára
viszontláthatom. Akkor még nem sejtette, hogy a viszontlátás
hamarabb be fog következni, és csöppet sem lesz olyan kellemes,
mint amire számított.
Amikor megérkezett a repülőtér parkolójába éppen egy fehér
Mercedes mellett állította le a kocsi motorját. Meglepetten vette
észre, hogy az a Mercedes Heinriché. Furcsa hőhullám járta át
egész testét, valamiféle meghatározhatatlan félelmet érzett.
Kerített egy csomagos kocsit, rápakolta Thomas összes
bőröndjét és bement a hatalmas üvegajtón. Egy pillanatra
tanácstalanul megállt a tájékoztató táblánál, hogy megnézze,
merre kell mennie, hogy fel tudja adni a csomagokat.
Hirtelen egy ismerős alakra lett figyelmes, aki a szemközti
üvegfal előtt állt, és szemmel láthatólag várt valakire. C'arole nem
akart hinni a szemének. A férfi nem volt más. mint Heinrich Haas.
- Hogy került ide Heinrich? Miért nem utazott el? - kérdezte
magától hitetlenkedve Carole. Valami rosszat, nagyon rosszat
sejtett. Újra érezte a testén végigfutó hőhullámot. Nem bírt
mozdulni... várt. Nem kellett sokáig várnia. Kis idő múlva látta,
hogy Heinrich egyre feszültebben figyel abba az irányba,, ahol
feltűntek az Olasz Légitársaság gépének utasai. Carole közelebb
ment, hogy jobban lássa mi fog történni, remélte, hogy Heinrich
nem látja meg. Az utasok között hirtelen egy feltűnően csinos,
hosszú bundába öltözött. kalapos hölgy jelent meg és Carole
érezte... megérezte előre... A feltűnően csinos nő meggyorsította
lépteit és Heinrich felé vette az irányt. Amikor a férfi meglátta ki
közeledik felé, szélesen elmosolyodott, és megindult a nő felé.
Boldogan széttárta a karját és szorosan magához ölelte a nőt, a
kalapos hölgy pedig arconcsókolta. Carole úgy érezte, mintha kést
döftek volna belé. Kissé megszédült, megkapaszkodott a mellette
álló pad támlájában, nyugalmat erőltetett magára és figyelt tovább.
Heinrich valamit mondott a nőnek, mire a nő a gépről érkezők felé
mutatott. Mindketten vártak.
Kis idő múlva egy sítalpakkal bajlódó kisgyermek futott oda
hozzájuk. Heinrich leguggolt, széttárta karját és felkapta a hat-
nyolc éves forma gyereket, aki boldogan bújt a férfihez. Carole
nem akart hinni a szemének. A kisfiú szakasztottt mása volt
Heinrichnek. Mint két tojás, úgy hasonlítottak egymásra.
Carole hirtelen feljajdult a fájdalmas felismeréstől: Heinrich
Haas nős, és egy gyermek boldog apja. Szédült, levegő után
kapkodott, aztán hirtelen arra lett figyelmes, hogy a boldog pár, a
férfi, ölében a kisgyerekkel éppen feléje tart. Kétségbeesetten
körbetekintett, menedék után kutatott, belehalt volna, ha most
találkoznia kell a férfival. Hirtelen oldalra lépett és hátat fordítva
az érkezőknek felemelte az egyik telefonkészülék kagylóját.
Remegett a lába, idegei pattanásig feszültek.
- Remekül szórakoztunk.
- Na és te, kicsi Heinrich. hogy érezted magad? - ismerte fel
Carole Heinrich hangját. A fiához intézte szavait.
- Nagyszerű volt. Csak te hiányoztál! Jó lett volna, ha eljössz
velünk - szólt a panaszos gyerekhang.
- Kicsim, tudod, hogy rengeteg dolgom volt...
Mikor a hármas rég eltűnt a kijárat mögött, Carole akkor
döbbent rá,. hogy még mindig görcsösen szorítja a telefon
kagylóját, agyában lázasan dobolt a vér. Mint egy álomkóros, újra
megragadta a Thomas bőröndjeivel megrakott kocsit és céltalanul
elindult.
 - Mit tegyek? Mit tegyek? - siránkozott magában.
Egy hirtelen elhatározástól vezérelve odalépett egy egyenruhás
férfihez és megkérdezte merre találja a csomagmegőrzőt.
Bedobálta a bőröndöket a megőrzőbe, beállította az órát, kivette a
kulcsot, zsebretette. majd lázas sietséggel próbált utat törni
magának az ajtó fele a tömegben.
Beszállt az autóba és vad tempóban elindult a szálloda felé.
- Csak minél előbb el innen! Gyorsan eltűnni, az lesz a
legokosabb! - mondogatta magában, közben eszelősen nyomta a
gázpedált, nem törődött semmivel, sem az autó felbőgő
motorjával, sem a síkos úttal. Mintha csak álmodná ezt az egészet,
csak ködfátyolon át jutottak el hozzá az ingerek. Rettentően
szeretett volna sírni, úgy érezte, szívét szétfeszíti a fájdalom, de
nem jöttek a könnyek, nem tudott könnyíteni magán.
Ahogy felfelé autózott a szállodához, eszébe jutott, hogy
visszafelé már nincsen jármű, amivel eljuthatna a repülőtérre.
Ekkor észrevette a kocsiban lévő telefont. Először a szálloda
számát hívta, és megkérte a portást, rendeljen neki egy taxit. Ha
minden az elképzelései szerint alakul, mire becsomagol. már várni
fogja az autó.
Amikor megérkezett felrohant a szobájába, szélsebesen
összecsomagolta a holmiját, bízott benne, hogy az
összegyömöszölt ruhák között ott van mindene. Majd amikor már
útra készen állt, akkor döbbent rá, hogy még egy nagy feladat
várja, vissza kell adnia Friedrichnek a kocsikulcsát. Választhatta
volna a könnyebbik megoldást, hogy leadja a kulcsokat a
recepciónál, de úgy gondolta, tartozik annyival Friedrichnek. hogy
személyesen köszönje meg a segítségét. Nyugalmat erőltetett
magára, és megindult a férfi szobája felé. Az ajtó előtt egy
pillanatra megtorpant, rendezte arcvonásait és mire a férfi
kinyitotta előtte az ajtót már mosolygott.
- Már vissza is jött? - kérdezte csodálkozva a férfi.
- Igen. és épségben megérkezett az autója is - Carole
kényszeredetten mosolyogni próbált, bár úgy érezte, lábai nem
bírják megtartani, minduntalan meg-megrogytak.
 - Valami baj van? - kérdezte fürkésző tekintettel az író.
- Nem! Nem! Nincs semmi... köszönöm - Carole kissé
megtántorodott, Friedrich segített megtartani az egyensúlyát.
- De hiszen maga remeg, mint a kocsonya! Jöjjön be! Üljön le
egy kicsit! - invitálta készségesen a férfi, de Carole elhárította a
további segítséget.
- Nem, köszönöm, nekem már mennem is kell - tiltakozott
határozottan. - Még egyszer köszönöm, hogy kölcsönadta az
autóját.
- Ugyan! Szóra sem érdemes.
- Bár ne tette volna... - mormolta Carole és máris sarkon
fordult, mert egyre nagyobb kényszert érzett, hogy Friedrich
vállára hajtsa a fejét és végre kisírhassa magát. - De nem! Erősnek
kell lenned! - parancsolt magára, és szinte rohant a szobája felé.
Amikor visszaért, felvette a telefont és megrendelte a
repülőjegyét. Szerencséje volt, a legközelebbi gépre kapott még
helyet. Úgy számolta, nem egészen húsz perc várakozás után már
indul is a gépe, éppen annyi ideje lesz, hogy felvegye Thomas
bőröndjeit a csomagmegőrzőből.
Rövidesen megérkezett a taxi és pár perc múlva Carole már a
repülőtér felé tartott. Kissé megnyugodott, még egy utolsó
pillantást vetett a szállodára, ennyit még engedélyezett magának.
Elhatározta, hogy teljesen kitörli emlékezetéből az elmúlt pár
napot, még azt is el akarta felejteni, hogy valaha is hallotta a
Heinrich Haas nevet.
Tudta, a történtekért az égvilágon senkit nem hibáztathat,
csakis önmagát. Hiába volt előtte a rossz példa, Viktor, hiába a
sok megaláztatás, amit ettől a férfitől elszenvedett, ő egy másik
férfinak is kiszolgáltatta magát, engedett vak szenvedélyének...
bár a szíve mélyén tudta... ez sokkal, de sokkal több volt. mint
puszta szenvedély. Szerelem volt... legalábbis ő így érezte.
Rettentően haragudott önmagára. Elhatározta nagyon, de nagyon
erős lesz. Olyan erős, mint még soha. Csak minél előbb el innen,
el ebből az országból. Bízott benne. ha maga mögött hagyja az
újabb nagy csalódás színhelyét, elmúlik az a mérhetetlen nagy
fájdalom is, amit érzett.
 KÉT HÓNAPPAL KÉSŐBB
Carole kézenfogta Thomast, felszaladt a lépcsőn, a fértit szinte
húzta maga után.
Sietősen kinyitotta a lakásajtót, maga elé tessékelte a fértit,
aztán hirtelen ötlettől vezérelve eltakarta Thomas mindkét szemét,
úgy léptek be az előtérbe. Carole óvatosan, hogy el ne botoljon, a
nappali szobába kormányozta barátját, aztán levette a férfi
szeméről a kezét.
- Íme az új otthonom! - mutatott körbe Carole, és lehuppant a
barna bőr kanapéra.
Ühüm. Így első látásra egész mutatós.
Gyere! Még nem láttál mindent - a lány felugrott, megragadta a
férfi karját és körbevezette a lakás minden zugán.
- Nézd, ez itt a konyha, igaz picike, de nekem tökéletesen
megfelel. Helyszűke miatt a nappali egy részét rendezem be
ebédlősaroknak, az úgyis hatalmas. Már csak a virágaim vannak
hátra, és akkor nagyjából már készen is lesz. Nos? Mit szólsz
hozzá?
- Nagyon aranyos, barátságos, de nekem a régi sokkal jobban
tetszett.
- Jaj! Ne légy már ilyen ünneprontó, hogy mondhatsz ilyet?
Szerintem ez egyszerűen tüneményes!
- Igaz, hogy aranyos, de kicsi, a régi sokkal tágasabb volt.
Tulajdonképpen miért kellett most egyszeriben lakást cserélned?
Nem értem miért adtad fel a régit, ami tágas...
- Nézd, Thomas! Ennek hatalmas előnye, hogy sokkal közelebb
van az irodámhoz, igaz, hogy kicsi, de a régit sem; adom el és ha
megunok itt, hát...
- Carole! - a férfi arcán furcsa, aggodalmas mosoly jelent meg.
- Legyél hozzám őszinte! Ki, vagy mi elöl menekülsz?
 - Ugyan Thomas. csak nem gondolod...? - Carole erőltetetten
felnevetett, s ez persze nem kerülte el Thomas figyelmét.
- Carole! - kezdte újra a férfi. - Nekem mindent elmondhatsz,
úgy érzem valami szörnyű dolog nyomja a lelkedet... miért nem
akarsz beszélni róla?... hátha jobb lenne... hátha - kereste
kétségbeesetten a szavakat a férfi.
- Látom, hogy felszabadult vagy, jó kedved van, de én, aki már
isten tudja mióta ismerlek, tisztában vagyok vele, hogy ez csak a
látszat, valamit titkolsz... Kérlek! Mondd el nekem, mi nyomja a
lelkedet? - unszolta tovább a férfi.
Carole nem válaszolt, hirtelen elfordult barátjától, odalépett az
ablakhoz, a falnak támaszkodva bámulta az utca éledő fényeit.
Gondolatai a mürfeldi események körül kavarogtak. Újra szívébe
mart annak a pillanatnak a fájdalma, amikor meglátta Heinrich
feleségét és kisfiát. Könny jelent megszemében, fátyolos
tekintettel meredt a semmibe.
Thomas közelebb lépett barátnőjéhez, gyöngéden megérintette
a vállát, és így szólt:
- Ha nem akarsz róla beszélni, nem erőltetem. Csak segíteni
szeretnék, hátha jobb lenne ha...
- Thomas! - vágott a szavába a lány. - Megfogadtam, hogy nem
sírok soha többet. Kérlek ne akard, hogy beszéljek erről. .. talán
majd máskor, de most még úgy érzem nem megy.
A férfi megérezte Carole fájdalmát, tudta, nem faggatózhat
tovább, csak bánatot és keserűséget okozna vele, azt pedig
semmiképpen nem akarta.
Csend telepedett közéjük. Végül Thomas megszólalt:
- Tudod mit? Vendégem vagy egy finom vacsorára.
Megünnepeljük. hogy birtokba veszed az új otthonod. Mit szólsz
hozzá?
- Kitűnő ötlet! - lelkesedett Carole. Nagyon megéheztem,
úgyhogy akár indulhatunk is. - A mosolya kissé kényszeredettre
sikerült, de a gondolataiból már elűzte Heinrichet.
- No, és hová megyünk?
 - Csak ide valahová a közeibe, annyira megéheztem, hogy
örülök, ha az első vendéglőig kibírom - és már nyúlt is barátnője
kabátja után. A ”Hoffman” esett útjukba elsőnek, gondolkodás
nélkül betértek. Alig vártak, hogy kihozzák az ételt, nyomban
jóízűen nekiláttak.
- Úgy gondolom, az ünnepléshez elengedhetetlen egy üveg
pezsgő.
- Remek! - mosolygott a nő, már nyomát sem lehetett látni
korábbi rossz hangulatának.
- Még egy pohárral? - kínálta Thomas. - Ennek az üvegnek a
fenekére kell néznünk.
- Igen, köszönöm, kérek, de ha ilyen tempóval iszom, akkor
nem fogok tudni hazamenni, tudod milyen hamar a lábamba
megy. Vállalod, hogy hazáviszel?
- Természetesen, de az a baj, hogy nem vagy edzésben, itt a
bökkenő. Ha többször, többet innál, nem lenne most gond néhány
pohár pezsgő.
Jó hangulatuk kerekedett, jókat viccelődtek egymással,
hangosan nevetgéltek. Gyorsan elfogyott a pezsgő, rendeltek hát
még egy üveggel, de Carole ebből már csak egy kortyot ivott.
- Máris megártott, nem szabad többet innom, különben tényleg
nem tudok hazamenni.
- Az új lakás előnye, hogy száz méter és otthon vagy, ezt az
utat akár négykézláb is meg lehet tenni - nevetett Thomas. akinek
szemmel láthatólag meg sem kottyant az ital.
- Ugye, hogy nem volt butaság, hogy átköltöztem? - mire
végigmondta, Carole arca elkomorult. Thomas megkérdezte:
- Valami baj van?
- Nem, semmi - jelentette ki a lány határozottan, majd egy
pillanatra elbizonytalanodott és így folytatta:
- Tudod Mürfeldre gondoltam... annyira csodálatos volt az a
néhány nap... de egyszer csak... - nem folytatta, kézfejével
törölgetni kezdte az arcán végiggördülő könnycseppeket.
 Thomas tanácstalanul szorította meg Carole vállát, hátha erőt
tud adni ahhoz, hogy folytassa, hogy kibeszélje, ami a szívét
nyomja. A lány hirtelen megszólalt:
- Thomas! Kérlek, menjünk haza! Ne haragudj, azt hiszem jobb
lesz ha kialszom magam, túl sokat ittam.
- Semmi baj - vigasztalta zavarodottan a férfi, és már ugrott is,
hogy barátnőjét felsegítse.
Szótlanul ballagtak hazafelé. A férfi lopva oldalra pillantott.
barátnője arcát fürkészte. Nem mert szólni, úgy érezte bármit is
mondana, most csak rontana Carole hangulatán.
Pár lépés választotta el őket a nő lakásának ajtajától, amikor
Carole váratlanul megtorpant, és kétségbeesetten suttogta a férfi
nevét.
- Thomas! Nagyon rosszul érzem magam, nyisd ki légy szí vés
az ajtót - a férfi kezébe nyomta a kulcsait, aki feltámogatta a lányt
a lépcsőn, és szélesre tárta előtte az ajtót. Besegítette a lakásba, és
lehámozta barátnőjéről a kabátot, közben tanácstalanul fürkészte a
meggyötört arcot.
Carole a szájára szorította kezét, és megiramodott a fürdőszoba
felé. Thomas dermedten figyelte a történteket, pár percig szólni
sem tudott.
- Carole! Hívjak orvost? - kérdezte. - Hallod amit mondok,
hívjak orvost? - Mivel nem kapott választ, egy darabig
hallgatózott. A fürdőszobából vízcsobogás zaja hallatszott.
Óvatosan kinyitotta a fürdőszoba ajtaját. Barátnője a fürdőkád
szélen ült, homlokára vizes törülközőt szorított, arca sápadtnak,
meggyötörtnek látszott.
- Hívjak orvost? - kérdezte bizonytalanul a férfi.
- Ugyan! Semmi komoly. Azt hiszem többet ittam a kelleténél.
- Ne vacakolj, az a pár pohár pezsgő nem árthatott meg
ennyire!
- Mondom, hogy semmi bajom - a lány lassan felállt a fürdőkád
széléről, megfordította a férfit, kitessékelte a fürdőszobából, és
becsukta mögötte az ajtót.
 Thomas aggódva toporgott a fürdőszoba előtt. Amikor Carole
visszatért a nappaliba, látszott rajta, hogy már valamivel jobban
van.
- Biztos vagy benne, hogy nem kell orvos?
- Semmi komoly, csak visszajött a vacsora - jelentette ki a lány,
mosolyt erőltetve az arcára.
A férfi karjára támaszkodva elindult a kanapé felé.
- Szerintem csak kellene szólni dr. Karuthernek, ő az orvosod,
ha már jobban is vagy, nem árt, ha...
- Thomas! Semmi bajom, nem kell orvos.
- Rendben, de legalább annyit ígérj meg, hogy holnap
felkeresed dr. Karuthert, már nem ez az első alkalom, hogy...
- Jó! Jó! Rendben, megígérem, hogy holnap elmegyek a
dokihoz, csak gyere, üljünk már le.
A kanapén Carole fejét a férfi vállára hajtotta. Egy darabig még
hallotta, hogy a férfi érvek sokaságát sorakoztatja fel, hogy
meggyőzze őt, mennyire fontos, hogy lássa egy orvos, aki tanácsot
tud adni a rosszullétekkel kapcsolatban. A férfi hangja egyre
tompább lett, egyre távolibb, és Carole elaludt.
Thomas elmosolyodott, aztán óvatosan felnyalábolta és bevitte
a hálószobába a lányt.
Gondosan bezárta maga mögött a lakás ajtaját, aztán úgy
döntött, gyalogol egy keveset, jobbnak látta, ha kiszellőzteti a
fejét. Gondolatai közben Carole körül forogtak. Nem tudta mitévő
legyen. Carole-t egy újabb, még nagyobb csalódás érhette, ami -
ezt biztosra vette - Heinrich Haas-szal áll kapcsolatban. A
telefonbeszélgetések során Carole olyan lelkesen mesélt
Heinrichről, olyan boldognak tűnt a hangja. Aztán minden
előzetes bejelentés nélkül egyszer csak megjelent Thomasnál, és
csak annyit volt hajlandó közölni, hogy elege volt Mürfeldből,
visszajött.
Azóta teljesen magába zárkózott, úgy viselkedett, mint egy sün.
hacsak szóba hozta előtte Heinrich Haast, vagy hirtelen
visszautazásának okáról faggatta, nyomban kieresztette a tüskéit.
 - Mi lesz ebből? - gondolta aggodalmasan Thomas, ahogy
beindította a motort, és sebességbe kapcsolt.
Carole egész éjszaka nyugtalanul aludt, álmában Heinrich
jelent meg. újra látta maga előtt a férfi gyönyörű zöld szemét,
amely annyira megbabonázta.
Már kilenc felé járt, amikor arra riadt fel, hogy iszonyú
hányinger gyötri. Kipattant az ágyból és befutott a fürdőszobába.
Hányt. - Ez a rendszeres reggeli programom, - gondolta,
bosszúsan, és megfogadta, tényleg nem halogatja tovább, még
aznap felkeresi dr. Karuthert. Visszament a nappaliba, ledobta
magát a kanapéra, és nagyokat sóhajtott. Megszólalt a telefon.
Thomas volt az.
- Szervusz, tündérem, hogy érzed magad?
- Köszönöm kérdésed, kitűnően - füllentette Carole.
- Ugye nem felejtetted el, hogy mit ígértél?
- Nem, nem! Mit is ígértem?
- Azt, hogy ma felkeresed az orvosodat.
- Á! igen, nem felejtettem el. Délelőtt még van egy kis dolgom
az irodában, de délután feltétlenül elmegyek.
- Nem lenne okosabb dr. Karuthernél kezdeni a napot?
- Nem is tudom...
- Ne gondolkodj annyit, cserébe vállalom a virágaid
átszállítását.
- Thomas, mi lenne velem nélküled?
- Ha végeztem, majd beugróm hozzád. Rendben?
- Persze. Főzzek valamit?
- Tudod mit, majd viszek valami finomat és megfőzzük együtt.
- Csodás lesz!
- Viszlát este, és vigyázz magadra, az orvost meg ugye nem
felejted el?
- Nem, nem. Ne aggódj. Szervusz. Akkor este - helyére tette a
hallgatót. Hálás volt Thomasnak, hogy megkímélte attól, hogy
még egyszer vissza kelljen mennie a régi lakásába, és virágokat
kelljen cipelnie.
 Lassan feltápászkodott és a fürdőszobába indult, hogy
letusoljon. Már az ajtóban volt, amikor ismét csörgött a telefon.
Bosszúsan fordult vissza. Lynda, a titkárnője telefonált.
- Ne haragudj, hogy zavarlak, de attól féltem, hogy ma már
nem jössz be, és itt van egy ügyfél...
- Igen és...
- Nem akar elmenni. Mindenképpen veled szeretne beszélni.
Nem hagyja lerázni magát - szűrte a foga között a szavakat Lynda.
- Jó. Mondd meg neki, hogy fél óra múlva ott leszek, addig
várjon türelemmel - mondta bosszúsan Carole.
- Nagyon köszönöm Carole, megmondom neki - válaszolta
Lynda és letette a kagylót.
Carole rosszkedvűen indult a fürdőszobába, gyorsan letusolt.
felöltözött, és gyalog indult az irodája felé. Mélyen beszívta a
tüdejébe a friss levegőt, úgy érezte egyszerre elpárolgott a rossz
kedve. Jókedvűen lépett be az irodába, ahol már várta a
türelmetlen ügyfél. A nő betessékelte a szobájába, a férfi pedig
belefogott a mondókájába.
Carole egy darabig türelmesen hallgatta, aztán egyre rosszabbul
érezte magát. Hallotta, hogy a férfi hozzábeszél. de mintha
üvegbúra alatt lett volna, a szavak nem jutottak el a tudatáig.
Hiába próbált koncentrálni, úgy érezte, minden ereje elhagyja. A
férfi egy pillanatra elhallgatott, fürkészően a nő szemébe nézett és
megkérdezte:
- Rosszul van? Hallja amit mondok? - odalépett a. lányhoz, aki
lehajtott fejjel az íróasztal lapját bámulta. A férfi óvatosan
megrázta a vállát.
- Nem érzi jól magát?
- Igen azt hiszem... - nézett a férfire Carole - ha megkérhetném,
hogy ezt a beszélgetést halasszuk el egy másik időpontra.
- Rendben, de tudja nem szeretnem ha kicsúsznánk a
határidőből, a bíróságon azt mondták két hetem van arra...
- Rendben, jöjjön vissza a jövő hét elején - mondta
türelmetlenül Carole és a pokolba kívánta a férfit.
 A férfi megérezte Carole ingerültségét, és sűrű bocsánat-
kérések közepette kihátrált az ajtón. Carole úgy érezte rögtön
lefordul a székéről. Maradék erejét összeszedve felemelte a
kagylót. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Lynda bejelentkezett.
- Tessék!
- Lynda! Gyere be, kérlek, nagyon rosszul érzem magam. .. -
Carole kezéből kiesett a telefon, feje az asztal lapjára hanyatlott.
Egy pillanat múlva Lynda egy férfi kolléga társaságában
feltépte az ajtót, mindketten Carole-hoz rohantak.
- Elájult - jelentette ki a férfi, és nyomban felnyalábolta a lányt,
és a kanapéra fektette. Lynda, ki tudja honnan, kerített egy vizes
törülközőt, a lány homlokára tette, és egy pohár vízért futott.
Carole lassan magához tért. Kinyitotta a szemét és ijedten
nézett körül. Zavarában hirtelen meg sem tudott szólalni. Amikor
nagy nehezen rájött, hogy hol van, és mi történt vele, így szólt:
- Nagyon köszönöm, hogy segítettetek, de csak műló rosszullét
volt. Már sokkal jobban vagyok.
- Carole! Ezt már nem intézheted el ennyivel - mondta a férfi.
- De igazán, csak egy kis múló rosszullét - erőltetett mosolyt az
arcára - ne aggódjatok.
Lynda határozottan, szinte parancsolóan belefojtotta a szót:
- Igazán nem értelek! Most azonnal fogunk egy taxit és
elmegyünk az orvosodhoz.
Carole tiltakozni próbált, de mindketten leszavazták.
- Lynda elkísér, nem mehetsz egyedül - döntötte el a férfi.
- Jó, rendben - egyezett bele kelletlenül Carole.
Lassan feltápászkodott a kanapéról, összeszedte a holmiját,
belebújt a kabátjába és Lynda kíséretében elindult. Az iroda előtt
leintettek egy taxit, és Carole bemondta az orvosa címét. Dr.
Karuther nem volt a rendelőjében, már megkezdte a fekvőbetegei
látogatását, így egy fél órát várakozniuk kellett.
- Carole, hogy érzed magad? Kinyitom az ablakot, annyira
levegőtlen ez a helyiség.
- Köszönöm, jól fog esni.
 - Nem lenne jobb, ha kimennénk egy kicsit sétálni, biztosan jót
tenne - mondta aggódva Lynda.
Carole csak nehezen tudta elviselni Lynda aggodalmaskodását.
Kiolvasta a szeméből, hogy ő már felállított egy diagnózist.
Gondolatban hálás volt a lánynak, hogy képes magában tartani a
véleményét. Néha pokolian nehéz volt elviselni a titkárnőjét,
nagyon jó munkaerő volt, de ha valami pletyka ütötte meg a fülét,
akkor rettenetes tudott lenni.
Végre megérkezett dr. Karuther. Mosolyogva tárta ki rendelője
ajtaját, betessékelve maga előtt a lányt.
Lynda rettenetesen türelmetlen volt, alig bírta kivárni azt az
egy órát, amíg Carole bent volt a rendelőben.
Amikor munkatársnője kilépett a rendelő ajtaján, nem tudta
tovább türtőztetni magát, máris Carolenak szegezte a kérdést?
- Látom mosolyogsz. Nincs nagy baj, ugye?
Mivel Carole válaszra sem méltatta, így folytatta:
- Nekem igazán megmondhatod, tudod, ahogy elnéztelek az
elmúlt napokban, ezek a rosszullétek, szerintem...
- Légy szíves, Lynda! - intette le titkárnőjét Carole.
- Jó, rendben van, egy szót sem szólok - jelentette ki bosszúsan
a lány.
- Megkérhetlek valamire? - kérdezte Carole.
- Természetesen - válaszolta szinte ujjongva Lynda, bízva
benne, hogy közelebb kerül a megoldáshoz. Arra számított, hogy
főnöke végre rábízza titkát.
- Visszasétálnál velem az irodáig? Igazán nincs messze, és
most jót tenne a friss levegő.
- Rendben - mondta a lány és szótlanul baktatott Carole mellett.
Látta, hogy nem tudja szórabírni főnökét, ezért inkább azzal
próbálkozott, hogy az arcáról olvassa le a gondolatait, de ez sem
járt sok eredménnyel. A lány szemében egyszerre látott örömet,
boldogságot és szomorúságot, bánatot.
Egy kereszteződéshez érve Lynda egy pillanatra lemaradt
főnökétől, a szomszédja állította meg, éppen csak üdvözölték
egymást ..Amikor Lynda ismét folytatta útját, tekintetével Carole-t
kereste. Amint meglátta, abban a pillanatban hideg borzongás
fogta el. Látta, hogy Carole lelép az úttestre, pontosan egy nagy
sebességgel közeledő autó elé...
- Carool! - ordította Lynda.
Nevének hallatára Carole hirtelen felkapta fejét, a feléje
száguldó autóra meredt, de a rémület teljesen megbénította.
Egy nagy csattanás... egy sikoly... és Carole eszméletlenül
feküdt az úttesten.
Lyndának az ijedtségtől egy pillanatra földbe gyökerezett a
lába, majd hirtelen összeszedve magát, befurakodott a földön
fekvő lány köré gyűlő tömegbe és kétségbeesetten kiáltozni ;
kezdett:
- Carole! Uram Isten! Carole! Hívjanak orvost!
- Halló! Kérem, azonnal kapcsolja Thomas Mortimert! - szólt
Lynda türelmetlen, ideges hangja.
- Mortimer úr fontos tárgyaláson vesz részt, talán próbálja meg
később - Mary már letenni készült a kagylót.
- Most azonnal beszélnem kell vele, kérem! - szólt, bár majd
szétvetette a türelmetlenség - Carole Comburgról szeretnék
beszélni vele, Lynda Warner vagyok, Carole titkárnője.
- Egy pillanat türelmet, utánanézek... - bekopogott főnöke
szobájába. Bocsánatkérő pillantásokat küldött Thomas Mortimer
fele.
- Mr. Mortimer, elnézését kérem; hogy zavarom, tudom, hogy
arra kért, senkit ne kapcsoljak, de egy bizonyos Lynda Warner
keresi. Annyira izgatottnak tűnt a hangja, gondoltam. ..
- Jól van Mary, kérem kapcsolja - nyult Thomas a telefon-
kagyló után.
- Tessék. Thomas Mortimer.
- Lynda Warner vagyok, szörnyűséges dolog történt - zokogott
bele a kagylóba a nő.
- Beszéljen már! - sürgette Thomas. - Mi történt?
- Carole-t... Carole-t... elgázolta egy autó.
- Úristen! - kiáltott fel fájdalmasan a férfi és felugrott a
székéről. Hol van most, mi van vele?
 - Ideszállították az Egészségügyi Központba.
- Azonnal ott leszek.
- Carole bent van a műtőben, azonnal bevitték, de ennek már
legalább egy órája.
- Rögtön ott leszek - Thomas lecsapta a kagylót, fejére
biggyesztette kalapját, és fél kézzel a kabát ujjába bújva kirohant
az irodából. Mary megpróbálta feltartóztatni:
- Uram! Tíz perc múlva megbeszélése lesz a holland...
- Elmentem - mondta Thomas, és mint aki meghibbant, rohant
lefelé a lépcsőn. Bevágódott az autójába és a megengedett
sebességhatárt jóval túllépve száguldott az Egészségügyi Központ
felé.
Kutyafuttában leparkolt, és lihegve beesett a kórház ajtaján.
Szemével Lyndát kereste, de a nő gyorsabb volt, hamarabb
észrevette, és már sietett feléje. Kisírt szemmel fordult a férfi felé.
- Már legalább egy órája, hogy bent van a műtőben! Megőrülök
az aggodalomtól, hogy... vajon mi lehet vele!
- Kérem Lynda! Mondjon el mindent, hogyan történt ez a
szörnyűség.
- Ott kell kezdenem, hogy Carole napok óta panaszkodott, hogy
rosszul érzi magát. Állandóan hányinger kínozta. Hiába kérleltem,
hogy menjen orvoshoz, nem volt hajlandó. Ma ismét rosszul lett
az irodában, s ekkor már nem hagytam annyiban a dolgot, taxiba
ültünk és elmentünk dr. Karuther-hez.
- Rosszul lett az irodában? - kérdezte Thomas hitetlenkedve.
- Reggel telefonáltam neki, azt mondta semmi... - és ekkor
döbbent rá, hogy Carole eltitkolta előle, hogy már régóta nem érzi
jól magát. Tekintetével kérlelte Lyndát, hogy folytassa.
- Szóval együtt indultunk el az orvoshoz. Nagyon sokáig bent
volt dr. Karuthernél. Amikor kijött, hiába faggattam, nem volt
hajlandó egy szót sem szólni. Annyira furcsa volt. valahogy
megváltozott. Arra kért, hogy gyalog menjünk vissza az irodába...
ha tudom előre, hogy mi fog történni... - Lynda a könnyeivel
küszködött.
- Kérem, folytassa!
 - Egy pillanatra meg kellett állnom, a szomszédom jött szembe,
éppen csak üdvözöltük egymást, - mentegetőzött a nő - amikor
újra felnéztem, láttam, hogy Carole lelépett az úttestre. Hiába
kiáltottam... istenem, de szörnyű! - tört fel belőle a sírás. - Egy
hatalmas csattanást hallottam, rettenetes volt... bárcsak fogtunk
volna egy taxit...
Ebben a pillanatban Thomas meglátta, hogy egy beteget tolnak
ki a műtőből, a betegszállító kocsit négy férfi követte. Ösztönösen
elindult a kis csoport felé. Ahogy a kocsi mellett termett, látta,
hogy a beteg nem más, mint Carole, a barátnője. Könnyek szöktek
a szemébe. Odahajolt a lányhoz és a nevét suttogta.
- Carole! Drágám! Hogyan történhetett? - tekintetét a kocsi
mellett álló férfira emelte.
- Doktor úr! Mondja, nagyon súlyos az állapota?
- Ön ugye a kedves férje? Nem, drága uram - mosolygott a
férfira biztatóan az orvos - nyugodjon meg, a felesége rövid időn
belül elhagyhatja a kórházat, hamarosan fel fog épülni.
- Én nem vagyok a férje - akarta mondani Thomas, de úgy
döntött, hogy most ez igazán nem lényeges.
- Enyhe agyrázkódás érte, igaz, hogy több helyen keletkeztek
duzzanatok, véraláfutások, de ez egyáltalán nem ad okot
aggodalomra. A fejbőr a halánték vonaláig sajnos felrepedt, össze
kellett varrni, s ez sajnos nyomot fog hagyni maga után, de talán
később plasztikai sebészhez fordulhatnak. A bokája kificamodott,
de ez sem igényel hosszas orvosi gyógykezelést. Gondolom... ami
a legjobban aggasztja, az a bébi állapota - széles mosoly terült el
az orvos arcán. - Nos, megnyugtathatom, makkegészséges. Talán
annak köszönhető, hogy a terhesség korai szakaszában tart és...
Az orvos látva Thomas megrökönyödését, nem folytatta, de
mivel a férfi képtelen volt megszólalni, a doktor kedvesen vállon
veregette, majd így folytatta:
- Áh! Szóval meg nem tudja! Hát engedje meg, hogy én
gratuláljak elsőnek. Meglátja kedves uram a felesége egészséges
gyermekkel fogja önt megajándékozni.
 Thomast hideg zuhanyként érte a hír, hogy Carole gyermeket
vár. Ez hirtelen mindenre magyarázatot adott, barátnője
rosszulléteire, a költözködésre, mindenre. Az orvos hangját
valahonnan távolról hallotta, a gondolatai Heinrich körül jártak.
- Te utolsó gazember - mormolta maga elé és önkéntelenül
ökölbe szorult a keze. Az orvos barátságosan rámosolygott, aztán
erőteljesen vállon ragadta.
- Uram! Hallja egyáltalán, amit mondok?
- Elnézést! Mit is mondott?
- Azt mondtam, hogy a hölgyet a nyugati szárnyon megtalálja,
rövidesen felébred, csak nyugtató injekciót kapott. Azt hiszem jót
tenne, ha mellette lenne, amikor kinyitja a szemét.
Thomas kényszerítette magát, hogy egy pillanatra az orvosra
koncentráljon, és mosolyt erőltetett az arcára. Udvariasan
megköszönte a felvilágosítást, majd elköszönt.
- Nos? Mit mondott az orvos? Nincs komoly baj? - lépett
Thomashoz kíváncsian Lynda.
Thomas képtelen volt a nőre figyelni.
- Ha megtalállak, szétverem a...
- Miről beszél? - rázta meg a férfit Lynda, fogalma sem volt,
mire vélje Thomas szavait.
- Bárhol is legyél, még a föld alól is előkerítelek! Megígérem.
hogy ezt nem úszód meg szárazon! - Thomas szeme szikrákat
szórt a gyűlölettől. Agyában lázasan kavarogtak a gondolatok.
Mint egy álomkóros indult meg barátnője betegszobája felé. Kész
volt minden szenvedését megtorolni.
Most, hogy kezdett összeállni a kép, egyre dühösebb lett, vad
gyűlölet tombolt benne. Lynda dermedten figyelte a férfit, meg
soha nem látta ennyire felindultnak.
- Ez teljesen meghibbant! Mondjon már nekem is valaki
valamit! - kiáltotta, és bosszúsan megindult a férfi nyomában.
Carole szobájában Thomas csöndesen a lányhoz lépett, és
finoman arconcsókolta alvó barátnőjét. Egy darabig döbbenten
nézte a bekötözött fejű lányt, aztán Lyndához fordult:
 - Nekem most el kell mennem, megkérhetem, hogy maradjon
mellette, amíg felébred?
- Természetesén, legyen egészen nyugodt mr. Mortimer, én...
- Nagyon köszönöm. Viszlát! - köszönt el sietősen a férfi,
kilépett a kórteremből, és hangtalanul behúzta maga mögött az
ajtót.
- Ütődött! - állapította meg tárgyilagosan Lynda, és letelepedett
a Carole ágya melletti székre.
Thomas végigszáguldott az Egészségügyi Központ folyosóján.
közben még mindig motyogva szitkozódott. Aki mellett csak
elhaladt, mindenki csodálkozva utánafordult. Beszállt az autójába,
és mint egy ámokfutó hajtott át a városon egészen a lakásáig.
Otthon elővett egy bőröndöt, ötletszerűen beledobált pár
holmit, alig nézte, hogy mit tesz a táskába, nem volt fontos.
Felhívta a repülőteret, és jegyet rendelt a legközelebb Ausztriába
induló gépre, aztán a munkahelyi számát tárcsázta.
- Mary! Thomas Mortimer vagyok. Ma már nem tudok
visszamenni az irodába, sőt, azt hiszem holnap és holnapután
sem...
- Na de uram! A luxemburgi kereskedelmi partner képviselője
holnap délelőtt jön és...
- Értse meg, halaszthatatlan dolgom akadt. Mentsen ki
valahogy! - mondta türelmetlenül a férfi.
- No de mégis, mit mondjak, hogy hol van? - kérdezte aggódva
a titkárnő.
- Tudom is én! - csattant fel Thomas - mondja azt, hogy a
temetésemre vagyok hivatalos, vagy hogy Alaszkába mentem
szafarira, vagy mondjon amit akar - Thomas dühösen lecsapta a
kagylót.
Bekapcsolta üzenetrögzítőjét, felnyalábolta poggyászát, és
becsapta maga mögött az ajtót.
A repülőtéren még maradt annyi ideje, hogy felhívja a
kórházat. Azt a választ kapta, hogy Carole még nem ébredt fel. Ez
egy kicsit aggasztotta, de aztán újra Heinrich Haasra koncentrált.
A létező kínzások és halálnemek összes vállfáját végiggondolta,
hogy hogyan fog végezni a férfival, mi lenne számára a megfelelő
büntetés, amiért Carole-t ilyen tragédiába taszította.
Mikor már a repülőgépen ült, egy kicsit kifújta magát és
megpróbálta rendezni a gondolatait. Végre egy kissé lehiggadt, és
felmerült benne a kétség, hogy valójában jól cselekszik-e.
Tulajdonképpen egyáltalán nem tudta, hogy mi történt Carole
és Heinrich között, hogy mi volt a kiváltó ok, amiért barátnője
olyan hirtelen hazautazott. Egy pillanatra felmerült benne a
kétség, hogy nincs joga beleavatkozni ebbe az ügybe, de ezt
gyorsan elvetette.
Bármi lesz is a kimenetele az ausztriai útjának, mindenképpen
a végére fog járni ennek az ügynek.
Már esteledett, amikor a kis lámpa fényénél Lynda arra lett
figyelmes, hogy Carole pillái meg-megrebbennek. A lány pislogva
ébredezni kezdett.
- Na végre, Carole! Hogy érzed magad? - kérdezte aggódva a
titkárnő.
- Hol vagyok?
- A Városi Egészségügyi Központ 17. számú kórtermében.
Elgázolt egy autó. nem emlékszel?
- De igen, azt hiszem rémlik valami - próbált felülni az ágyán
Carole. de rögtön visszahanyatlott - a mindenit, minden tagom
sajog!
- Ezen nem csodálkoznék a helyedben. Már azt hittem nem
úszód meg ép bőrrel - sóhajtott megkönnyebbülten Lynda. látva,
hogy főnöke már mosolyogni próbál.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett a kórterembe egy
csapat fehérköpenyes orvos. Mosolyogva fordultak Carole felé.
- Nos. hölgyem? Hogy érzi magát? - lépett ágyához, egy
korosodó, kissé pocakos orvos.
- Nem is tudom... - bizonytalankodott Carole, talán úgy. mintha
sok ezer kis darabból lennék összerakva és az illesztések nem
lennének valami tökéletesek - viccelődött a lány.
- A körülményekhez képest azt hiszem ez természetes - mondta
az orvos, és Carole pulzusát kereste.
 - A kedves férjével már közöltük az örömhírt, a baba is teljesen
egészséges. Nyugodjon meg asszonyom, szerencsésnek mondhatja
magát, - már ha azt, ami önnel történt szerencsének lehet nevezni,
- komolyabb sérülések nélkül úsztak meg ezt a balesetet. Most
önnek is és a babának is pihenésre van szüksége, és meglátja,
minden rendben lesz - veregette vállon Carole-t az orvos.
- A férjemnek... - ütött szeget a lány fejében az orvos mondata.
- De kérem, nekem... - nem folytatta. Lynda közbeszólt:
- Biztosan mr. Mortimer...
- Pihenjen sokat, most az a legfontosabb, később még
visszajövök - mosolygott biztatóan az orvos és elhagyta a szobát.
Abban a pillanatban, hogy a kis csoport mögött becsukódott az
ajtó, Carole máris izgatottan a titkárnője felé fordult.
- Thomas itt volt? - szegezte neki a kérdést.
- Igen itt volt, telefonáltam neki, hogy mi történt és azonnal
iderohant.
- Hol van most?
- Annyit láttam, hogy beszélt az orvossal, amikor kihoztak a
műtőből, majd mint egy felbőszült tigris végigrohant egyenesen
ide hozzád, mondott neked valamit, majd szó nélkül távozott.
Rettentően felindult volt. még soha nem láttam embert...
- Te jó ég! - sopánkodott Carole.
- Annyit mondott csupán, hogy most el kell mennie, és úgy
káromkodott, mint egy kocsis.
Carole magába mélyedt, egy pillanatra Thomasra gondolt,
Heinrichre. majd a babára. Lynda, mintha csak megérezte volna.
így szólt:
- Carole! Elmondanád végre, hogy tényleg igaz... igaz a baba?
- Ühüm! - mosolygott boldogan a lány. - Hallottad mit mondott
az orvos.
- Gratulálok! - kiáltotta Lynda és nagy puszit nyomott Carole
arcára. Tudod, nekem már régen gyanús volt. hogy te reggelente
mindig rosszul érezted magad. Tudod a nővérem is ugyanígy volt,
amikor a második gyermekét várta...
 - Lynda! Ne haragudj, igazad van. ha most azt mondod, hogy
hálátlan vagyok... de szeretnék még egy kicsit aludni, ugye
megkérhetlek, hogy halasszuk máskorra ezt a beszélgetést?
- Ne haragudj!
- Nagyon köszönöm, hogy itt voltál mellettem! Nagyon rendes
volt tőled.
- Már megyek is. Jó pihenést! Holnap újra meglátogatlak, aludj
jól - búcsúzott zavartan Lynda, és kihátrált a szobából.
Carole végre magára maradt gondolataival. Először is
születendő gyermeke jutott eszébe, önkéntelenül elmosolyodott,
nagyon boldognak érezte magát. Aztán hirtelen Heinrich villant
agyába, vajon mit szólna, ha tudná, hogy az ő gyermekét hordja a
szíve alatt? Szomorúság vegyült örömébe, az arcán könnyek
gördültek végig.
Nem akart Heinrichre gondolni, eldöntötte, hogy nem fogja
ismét felidézni a fájdalmas emlékeket. Most csakis a gyermekre
akart gondolni. Elégedetten végig simította a hasát, aztán fáradtan
hátradőlt a párnájára, és rövidesen el is aludt. Mély, pihentető
álma volt, maga előtt látta, ahogy a gyermekével kézen fogva
végigsétálnak a parkban.. Milyen csodás érzés lesz gondoskodni
egy gyönyörű kis emberről!

Thomas Mortimer leállította a bérelt autó motorját a Hotel

Krone előtt, majd egyenesen a recepcióhoz sietett, ahol most egy
hölgy foglalt helyet.
Mosolyogva üdvözölte a férfit:
- Szobát parancsol, uram?
- Nem. Illetve igen. Azaz Heinrich Haast keresem - mondta
szórakozottan Thomas. Gondolatai már a Heinrichkel való
találkozás körül jártak.
Az alkalmazott barátságtalanul méregette, ezért hozzátette:
- A barátja vagyok, és nagyon sürgős ügyben szeretnék vele
beszélni.
- Sajnos uram, az igazgató úr nem tartózkodik a szállodában,
már több mint egy hete elutazott.
 Thomas egy pillanatig tétovázott.
- Várható, hogy a közeljövőben visszatér?
- Minden bizonnyal, uram. Már mr. Kolmel is itt tartózkodik,
akit az igazgató úr rendelt ide, azt hiszem a napokban vissza fog
térni.
- Akkor legyen szíves adjon nekem egy szobát, azt hiszem meg
fogom várni.
- Azonnal uram! A 62-es szobánk üres - mondta szinte csak
magának a nő, majd a férfira emelte a tekintetét. - Keleti szárny,
onnan kitűnő kilátás nyílik...
- Köszönöm kisasszony, nagyon jó lesz - fojtotta a nőbe a szót
türelmetlenül Thomas.
Átvette a szobája kulcsát és amint felért a szobájába, vacsorát
hozatott, aztán fáradtan végigdőlt az ágyon. Tekintete a faliórára
tévedt, látta, hogy már nagyon késő van. Fáradtnak érezte magát.
Hirtelen eszébe jutott Carole. Feltárcsázta a kórház számát, ahol
egy barátságos férfihang megnyugtatta, ne aggódjon, barátnője jól
van, jelenleg alszik. Mikor letette a kagylót, kopogtattak az ajtón.
A szoba pincér volt, hozta a megrendelt vacsorát.
- Fiatalember, jöjjön egy kicsit közelebb! - szólt Thomas.
- Én, uram? - rökönyödött meg a férfi.
- Van rajtunk kívül más is a szobában? - nézett rá mogorván
Thomas.
- Nincs uram!
- Kérdezhetek magától valamit - bizalmasan?
- Természetesen... csak tessék.
- Milyen ember a maga főnöke, az igazgató, Heinrich Haas?
Tudna nekem mondani róla valamit?
A fiú először csodálkozva méregette Thomast, majd meglátva a
busás borravalót a férfi kezében, vigyorogva így szolt:
- Nem tudom mire kíváncsi az úr?
- Mit tudom én, mit tud róla?
- Én nem olyan régen dolgozom itt, de vele kapcsolatban csak
jót tapasztaltam. Nagyon finom ember. A vendégekkel nagyon
figyelmes, és rendesen fizet...
 - És a magánéletéről, nős, van családja?
- Ne haragudjon, mint már mondottam, nem olyan régen
dolgozom a hotelben és a magánéletéhez igazán semmi közöm...
- Jó, rendben, köszönöm, ennyi bőven elég - mondta Thomas és
átnyújtotta a pénzt a férfinak.
Mikor magára maradt, elöntötte a bűntudat, hogy milyen
piszkos módszerrel próbált megtudni valamit Heinrichről. Viszont
ha arra gondolt, hogy milyen kegyetlenül bánt el Carole-lal
Heinrich, bocsánatos bűnnek tartotta, hogy épp egy alkalmazottat
faggat a főnőkéről. Önkéntelenül ökölbe szorult a keze.
Eldöntötte, a reggelt telefonálással kezdi. Maryt is meg kell
nyugtatnia, Carole-lal is jó lett volna már beszélni.
Megvacsorázott, letusolt, és csak úgy derekára tekert
törülközővel végignyúlt az ágyon. Mielőtt felvehette volna a
pizsamáját, elaludt a kimerültségtől.
Verőfényes napsütésre ébredt. Óvatosan, hunyorogva nyitotta
ki a szemét, lassan felderengett benne, hogy hol is van. Újra
becsukta a szemét, az órája után matatott. Maga elé tartotta és csak
akkor nyitotta ki a szemét. Csodálkozva vette tudomásul, hogy
már tizenegy óra is elmúlt.
A telefonért nyúlt, a Városi Egészségügyi Központ számát
tárcsázta. Dr. Müllert kérte a telefonhoz.
- Thomas Mortimer vagyok. Tegnap telefonáltam, de nem
tudtam beszélni Carole Comburggal, a hogyléte felől szeretnék
érdeklődni.
- Aggodalomra semmi ok. Kapott egy gyenge nyugtatót, jól
aludt az éjjel. Azt hiszem a balesetkor az ijedtség nagyobb volt,
mint a sérülés. Most vitaminokat, szervezeterősítő kúrát kap,
megfigyelésre pár napig bent kell maradnia. Ha akar, most
beszélhet vele...
- Nagyon szépen köszönöm.
A telefon rövid ideig rendszertelen sípoló hangot adott, majd a
férfi meghallotta barátnője hangját.
- Helló tündérkém! Én vagyok, Thomas. Hogy érzed magad?
 - Thomas! De örülök, hogy hallom a hangodat! Túlzás lenne
azt állítanom, hogy remekül vagyok, de a körülményekhez képest
egész jól viselem a dolgokat.
Rövid ideig csend telepedett rájuk, majd Carole így szólt:
- Thomas! Kérlek ne haragudj rám, hogy nem voltam hozzád
őszinte. Nagyon bánt a dolog, azt hiszem mindjárt el kellett volna
mondanom, hogy mi történt Mürfeldben. De először nekem is
meg kellett emésztenem a dolgokat. Olyan bolond vagyok,
Heinrich egyszerűen levett a lábamról. Én olyan boldog voltam,
úgy éreztem, megtaláltam az igazit, annyira csodálatos volt vele...
- Carole a könnyeit nyelte.
- Carole! Nyugodj meg! - kérlelte a férfi.
- Thomas! Heinrich Haas nős, és van egy kisfia! - bökte ki egy
szuszra Carole, és feltört belőle a zokogás.
- Nem, ez nem lehet igaz.
- Biztos vagyok benne, hogy a fiát és a feleségét várta a
repülőtéren, amikor én a csomagjaidat adtam fel. A kisfiú
szakasztott mása Heinrichnek. A szeme, a szája, a haja, teljesen
egyformák - Carole szűnni nem akaróan sírt.
- Carole! Nyugodj meg, ezért jöttem most ide Mürfeldbe, hogy
pontot tegyek a dolgok végére. Huszonnégy órával ezelőtt
szerettem volna a torkának ugrani, de most már azt hiszem
megnyugodtam annyira, hogy le tudok ülni vele. Nem bírom ki,
hogy ne mondjam a szemébe, hogy milyen szemét alak. Meg kell,
hogy fizessen azért a sok szenvedésért, amit neked okozott...
- Thomas! - vágott Carole a férfi szavába. - Ennek semmi
értelme. Úgy döntöttem, hogy Heinrich nem érdemli meg, hogy
megtudja, gyermeke születik. Hallgass rám, ne csinálj semmit! -
kérlelte ijedten a nő.
- Figyelj, drágám! Nem teszek semmi olyat, amit később meg
kellene bánnom. Annyi az egész, hogy szeretnék beszélni
Heinrich-kel.
- De Thomas, amikor én elmentem egy szóval sem említettem
neki semmit. Üzenet nélkül hagytam el a szállodát. A lakáscsere is
pusztán azért történt, hogy ne tudjon megtalálni, persze lehet,
hogy nem is keresett - mondta panaszosan Carole.
- Legalább lehetőséget adtál volna neki, hogy megmagyarázza
a dolgot. Hoztad volna olyan kellemetlen helyzetbe, amilyen
kellemetlen helyzetbe hozott ő téged!
- Nem érted, a legszörnyűbb az egészben, hogy szeretem, még
most is szeretem - kiáltotta kétségbeesetten Carole, és fájdalmasan
felzokogott.
Thomas egy darabig nem tudott szólni, aztán egy férfi hangjára
lett figyelmes. Csak akkor ismerte meg, hogy a férfi dr. Müller,
Carole kezelőorvosa, amikor beleszólt a telefonba. Hallva betege
zokogását, benyitott a szobába és átvette a kagylót.
- Fiatalember, reméltem, hogy lesz annyira megértő, és nem
zaklatja fel a hölgyet. Nem gondolja, hogy elég megrázkódtatás
érte a baleset miatt? Most pihenésre lenne szüksége - csattant fel
az orvos szemrehányó hangja.
Thomas sűrű bocsánatkérések közepette helyére tette a
hallgatót, és nagyot sóhajtott.
Lassan felkelt az ágyról, utazótáskájának tartalmát az ágyra
borította. Gondterhelten vette szemügyre a poggyászból előkerült
fél pár cipőt, nyolc-tíz nyakkendőt, fél pár papucsot. előkerült a
két éve nem látott ingjeiből is két-három darab, és még sok egyéb
haszontalan holmi.
Hosszas válogatás után viszonylag elfogadható öltözéket
állított össze magának, gyorsan magára kapta és újra a telefon után
nyúlt.
- Recepció? A 62-es szobából beszélek. Heinrich Haas
megérkezett már?
- Igen mr. Mortimer, az igazgató úr röviddel ezelőtt érkezett
meg a szállodába.
- Hálásan köszönöm, kisasszony - Thomas szíve hevesebben
kezdett verni. Carole-ra gondolt, arra, hogy a hozzáfűződő
kapcsolatát mindenképpen szeretné megmenteni, de a sok
keserűségért meg akart fizetni Heinrichnek is. Arra az
elhatározásra jutott, hogy megpróbálja higgadtan asztalhoz
kényszeríteni a férfit, mindent elmond neki, elmondja, hogy
Carole mennyit szenvedett, és megvárja az első reagálást.
Lázasan kergették egymást agyában a gondolafok, ahogy
szórakozottan lefelé baktatott a lépcsőn. Amikor a lépcső-
fordulóhoz ért, egy hirtelen ötlettől vezérelve kinézett az ablakon.
A megérzései most sem hagyták cserben. Lent, a parkolóban egy
fehér Mercedes mellett ott állt Heinrich. összeölelkezve egy
magas, feltűnően jól öltözött hölggyel. Mellettűk egy nyolcéves
forma kisgyerek állt. Heinrich leguggolt hozzá, a kisfiú
szeretetteljesen Heinrich nyaka köré fonta a kezet, mire a férfi
többször arconcsókolta. Szemmel láthatólag búcsúzkodtak.
Heinrich elengedte a kisfiút, mire az anyja mellé szaladt, majd a
férfi beszállt az autóba és elhajtott. A nő és a gyermeke sokáig
integettek Heinrich autója után, aztán sarkonfordultak és bejöttek
a szállodába. Thomas mint az eszelős lerohant a lépcsőn. Nem
törődött semmivel. Beugrott a kocsiba, beindította a motort,
sebességbe kapcsolt, majd villámgyorsan elindult a Mürfeldbe
vezető úton.
Újra féktelen indulatok lettek úrrá rajta. Elvakult düht érzett
Heinrich iránt, eszeveszett sebességgel hajtott a csúszós úton.
Hirtelen megpillantotta maga előtt a hófehér Mercedes
hclyzetjelző lámpáit. Visszakapcsolt, és gázt adott. Amikor beérte
a fehér autót, teljes erőből megnyomta a kürtöt. Az előtte haladó
autó kissé lejjebb húzódott, de Thomas nem elégedett meg
ennyivel. Újra rátenyerelt a dudára, majd amikor az autó mellé ért,
és megbizonyosodott benne, hogy tényleg Heinrich ül benne,
erőteljes kézmozdulatokkal jelezte a férfinak, hogy álljon le az út
szélére.
Thomas ismét a Mercedes mögé húzódott, majd az előtte
haladóval egy időben lassított. Amikor mindketten megálltak,
Thomas leállította az autó motorját és várt. Megvárta, amíg
Heinrich kiszáll, de amikor látta, hogy a férfi széles mosollyal
közeledik felé. nem bírta tovább. Feltépte az ajtót, kiugrott a
kocsiból és csúszkálva a havas úton. mint egy felbőszült vadállat
rontott a férfinak. Heinrichnek alig volt ideje megszólalni:
 . - Thomas Mortimer! Nem is tudja elképzelni mennyire
örülök, hogy talál... - nem tudta befejezni a mondatot. Egy erős
kéz megszorította a nyakán a kabátot, aztán az arcába sújtó
ökölcsapástól hátratántorodott és elterült az úttesten a hóban.
Meglepetéséből arra eszmélt, hogy az általa olyan szívélyesen
üdvözölt férfi még mindig támadólag közeledik felé. Hirtelen
felpattant, elhárította az újra lesújtani készülő öklöt és nem kisebb
erővel mint. Thomas az imént, ő is állón csapta a férfit.
Thomas megtántorodott, de nem esett el. Az orrából azonban
patakzott a vér. Zsebkendő után kutatott felöltője zsebében, és míg
a lecsúrgó vért törölgette, hangosan szitkozódott. Heinrich is
fújtatott dühében, nem tudta mire vélni a barátságtalan közeledést.
Egy melléjük érkező autóra lettek figyelmesek. A vezető
megállította az autót, és kiszólt az ablakon:
- Uraim! Baleset történt? Tudok valamiben segíteni?
- Köszönjük, semmi baj. Boldogulunk magunk is.
Az ismeretlen egy vállrándítással nyugtázta a választ, és
továbbhajtott.
Rettentően szégyellték magukat, főleg Thomas, hogy ennyire
nem tudott uralkodni indulatain. Békülékenyen nyúlt Heinrich
felé, hogy kabátjáról segítsen leverni a havat.
- Megtudhatnám, hogy minek köszönhetem, hogy ilyen
kedvesen üdvözölt? - kérdezte Heinrich és egy lépést hátrált,
elhárítva Thomas segítségét.
- Nézze! Tulajdonképpen azért jöttem el Mürfeldbe. hogy
beszéljek magával.
- Áh! Igen? - gúnyolódott Heinrich.
- Igen.
- Carole említette, hogy maga üzletember, az üzletteleivel is
így bánik?
- Ne gúnyolódjon! Örüljön neki, hogy ennyivel megúszta -
higgadt le Thomas. - Ha hamarabb találkozunk, biztos lehet
benne, hogy már nem lenne az élők sorában.
- Na ne mondja! Hogy maga milyen kedves! Mivel érdemeltem
ki a jóságát?
 - Még van képe kérdezni? - tört fel Thomasból újra a düh, és
ütésre emelte a kezét.
- Na! Na! csak ne olyan hevesen! - hátrált Heinrich. - Nem
gondolja, hogy felnőtt férfiak vagyunk, és ehhez méltón kellene
viselkednünk, nem úgy mint két izgága kamasz?
- Izgága kamasz? Épp maga mondja? Maga volt az, aki ugy
viselkedett mint egy izgága kamasz. Aljas módon behálózta
Carole-t, szerelmet hazudott...
- Ebből egy szó nem igaz. Én igen is szerettem Carole-t, sőt, a
mai napig is szeretem tiszta szívemből, és őszintén...
- Eljátszotta a szerelmest, félrevezette Carole-t, kihasználta,
hogy sebzett a lelke. Maga tudta, az első perctől tudta, hogy ez a
viszony halálra van ítélve...
- Tisztában van vele egyáltalán, hogy miket vág a fejemhez?
Magának nincs fogalma arról, hogy én min mentem keresztül!
Carole egyszerűen faképnél hagyott, minden előzetes bejelentés
nélkül egyszer s mindenkorra eltűnt...
- Még csodálkozik ezen! Írnia kellett volna egy levelet mielőtt
elmegy, hogy gratulálok a kedves feleségedhez, a fiadhoz, örülök,
hogy harmonikus családi életet élsz? Vagy mit kellett volna írni,
vagy mondani...? Mi?
- Ember! Józan maga? Miféle hülyeséget hord nekem össze?
Miről beszél egyáltalán? - lépett Thomashoz Heinrich, és a vállára
tette a kezét, aggódva, minthe Thomas beteg lenne.
- Nem! Nem őrültem meg! Ne gondolja! Csak vázolom a
tényeket - lökte el Thomas Heinrich kezét.
- Gratulálni a feleségemhez... a fiamhoz... nem értem.
- Ne tetesse magát! Legalább hozzám legyen őszinte, ha már
egyszer Carole-t így félrevezette.
- De én őszinte vagyok, tényleg nem értek egy szót sem abból,
amit itt összehord. Mondja, honnan veszi ezt?
- Nem a levegőbe beszélek. Carole-tól tudom mindezt amit itt
elmondtam. A saját szemével látta magát, meg a feleségét és a
kisfiát a repülőtéren. Épp az én csomagjaimat adta fel... -
,,Szakasztott mása Heinrichnek” - ezt mondta a kisfiáról. Kell
ennél több bizonyíték? - mondta vádlóan Thomas.
- Úristen! Uram Isten! Hogy én mekkora barom vagyok! -
csapott a homlokára Heinrich.
- Én is éppen erre akartam kilyukadni - mondta szinte
önmagának Thomas, és fürkésző pillantásokat vetett Heinrich
sápadt arcára.
- Maga egyáltalán nem ért semmit...
- Nem gondolja, hogy itt lenne az ideje, hogy elmagyarázza?
- De! De! - helyeselt a férfi, bár látszott, hogy a gondolatai
egészen máshol járnak. - Tudja, Carole-nak is meséltem arról,
hogy hogyan kerültem Ausztriába.
- Végképp nem értem, hogy ez mennyiben tartozik a témához -
mondta gúnyos megvetéssel Thomas.
- Szerettem volna az elejétől elmondani, hogy mindent
megértsen - szólt Heinrich, és nekidőlt az autó oldalának.
- Szóval a testvérem - aki három évvel ezelőtt autóbalesetben
meghalt - vezette ezt a szállodát. Erről beszéltem Carole-nak is.
Arról elfelejtettem szólni, hogy.Helmut az ikertestvérem volt.
Akivel Carole engem látott, az a bátyám felesége volt, és a kisfiú,
aki annyira hasonlít rám, az ő nyolcéves kisfia. Az én nevemet
kapta, őt is Heinrich Haasnak hívják, mint engem. Ez az egész
pusztán egy fatális félreértés... A sógornőm és a keresztfiam
minden télen két-három hónapra eljönnek hozzám és itt töltik a
telet. Tudja, a kis Heinrich betegsége miatt jönnek ilyen hosszú
időre, ilyenkor magántanár segít neki a...
- Szóval azt mondja, hogy ez az egész egy hatalmas félreértés?
- vágott a férfi szavaiba hitetlenkedve Thomas.
- Az! Semmi több, csak egy pokoli félreértés. Ha én ezt előre
sejtettem volna... Ha gondolok rá... Ha csak egyszer is eszembe jut
ennek a félreértésnek a lehetősége, mennyi mindentől
megkímélhettem volna Carole-t és magamat! Időt sem adott rá,
hogy megmagyarázzam! Mindenütt kerestem Carole-t, de sem a
munkahelyén, sem a lakásán nem találtam. Biztos voltam benne,
hogy nem akar látni, szörnyen éreztem magam. El tudja képzelni,
hogy milyen érzés, amikor az ember úgy érzi. hogy a sok-sok
csalódás után végre megtalálta az igazit... mikor nagy terveket
kovácsol, és minden, amit tervezett egyszerre szertefoszlik... Ugye
látni sem akar? - kérdezte bátortalanul Heinrich, majd
oldalbabökte a meglepetéstől még kábult Thomast.
- Biztosan nem... - szőtte tovább gondolatait - hiszen akkor
most biztosan ő lenne itt és nem maga.
- Még ha akart volna, sem tudott volna eljönni, elgázolta egy
autó.
Heinrich, mint akit vipera mart meg, úgy lendült el az autó
oldalától.
- Nem lehet igaz! Ugye nem halt meg? - nézett kétségbeesetten
Thomasra, majd erősen megragadta a vállát és megrázta. - Ugye
nem halt meg?
- Nem! Nem! Szerencsére kisebb sérülésekkel megúszta a
balesetet, még a...
- Carole-hoz kell mennem! - kiáltotta Heinrich és mint egy
alvajáró indult a saját kocsija felé.
- Hová a csodába rohan?
- Carole-hoz kell mennem! - ismételte a férfi, és folytatta útját,
mit sem törődve az elképedt Thomas-szal.
- Azt sem tudja, hogy hol van! - figyelmeztette a férfi.
- Meg fogom találni, bármibe kerül is - jelentette ki Heinrich.
- Ne legyen már olyan, mint aki az eszét vesztette! - állította
meg Thomas a másik férfit.
- Ne legyek olyan, mint aki eszét vesztette? Könnyen beszél!
Mióta megismertem és rájöttem, hogy ő az igazi, és utána
elvesztettem, azóta olyan vagyok, mint aki megbolondult.
Kerestem a lakásán, kerestem a munkahelyén, nem érti...
szeretem, nála csodálatosabb nőt még nem láttam... és ez az
iszonyú félreértés! - kereste a férfi akadozva a szavakat. - Azonnal
oda kell mennem, el akarok mondani neki mindent. Nem akarom
elveszíteni őt... - sarkon fordult, folytatni akarta útját. Thomas az
autónál érte utól, Heinrich épp be akart szállni.
 - Figyeljen rám egy pillanatra! - ragadta galléron Heinrichet -
Legjobb lesz, ha először én beszélek vele. Telefonálók most
rögtön a szállodából. Nekem kell leraknom az érkezésünk alapjait,
félő, hogy ha meghallaná a maga hangját, lecsapná a kagylót.
Tudom, hogy Carole is szereti, de azt gondolom mégis jobb lesz,
ha én beszélek vele először. Nem akar ugye ajtóstól rontani a
házba... Carole most egy nagy sokkon ment keresztül... -
győzködte elkeseredetten Heinrichet Thomas.
- És mikor indulnánk, vagy maga még maradni akar?
- Nem! Kizárólag magához jöttem, a kettőjük ügyében.
- Szóval mikor indulunk?
- Legkésőbb holnap délelőtt. Rendben?
- Van más választásom?
- Nincs! - jelentette ki határozottan Thomas. - Nézze, én csak
jót akarok mindkettőjüknek. Carole rettenetesen kikészült.
- Látni akarom minél előbb... - mondta Heinrich.
Egymás után indultak el a szállodához vezető úton.
- Halló Carole! Thomas vagyok. Aludtál? - kérdezte barátnőjét
a férfi, mert Carole csak nagysokára vette fel a kagylót.
- Szervusz Thomas! Áh! Szinte egyfolytában alszom, tudod az
utóbbi időben elég vacakul aludtam és most bepótolom a
mulasztásomat, a babának is erre van szüksége.
- Van egy jó hírem és van egy rossz, melyikkel kezdjem?
- Mi a rossz? Legyünk túl rajta.
- A rossz az, hogy nemsokára viszontláthatsz.
- És mi abban a rossz? - nevetett a lány.
- Az, hogy össze foglak szidni, jó alaposan. Rámutatok összes
hiányosságodra, ecsetelni fogom szellemi képességeid leépültségi
fokát, valamint felhívom figyelmedet a helyzetfelismerési
képességed csökevényes voltára.
- De Thomas! - háborgott Carole.
- Tiltakozásnak helye nincs! - fojtotta barátnőjébe a szót
Thomas, majd boldogan folytatta. - Találkoztam Heinrich
Haassal...
 - Ne folytasd, nem akarok róla hallani!
- De Carole, Heinrich rettenetesen...
- Neem! - fojtotta barátjába a szót Carole. - Már mondtam.
hogy nem akarok róla hallani.
- Ne legyél már ilyen csökönyös!
- Foglalkozzon a gyerekével és a feleségével...
- Nincs se felesége, se gyereke... hát nem érted, hogy Heinrich
egyáltalán... hogy lehettél ennyire vak, hogy nem vetted észre...
- Ismételd meg! Ismételd meg!
- Nincs felesége - szólt határozottan Thomas.
- De az a szőke hölgy, azzal a gyerekkel, aki teljesen úgy néz
ki, mint Heinrich...
- Úgy is hívják, hogy Heinrich Haas - folytatta kitörő örömmel
Thomas. - A testvére - akiről azt állítja, hogy beszélt már neked -
az ikertestvére volt. A szőke hölgy pedig nem más mint Helmut
felesége, a kis Heinrich pedig az ő kisfia. Érted már...?
Mivel a vonal végén némi csend honolt, Thomas így folytatta:
- Itt vagy még?
- Persze hogy itt vagyok - szipogott bele a kagylóba Carole.
- Most már igazán nincs miért sírni, rövidesen ott vagyunk
nálad, Heinrich már rettentően szeretne látni...
- Thomas!... - kis csend volt hallható a vonal túlsó végén, majd
Carole óvatosan így folytatta:
- Thomas, ugye... ugye nemcsak a gyerek miatt... szóval ugye
nemcsak amiatt jön ide...?
- Nem beszéltem neki a gyermekről. Azt szerettem volna, ha
ezt a csodálatos hírt te közlöd majd vele. Tudod, a szívem mélyén
éreztem, hogy rendbe fog jönni kettőtök között minden.
- Thomas én olyan, de olyan boldog vagyok! - sóhajtotta
Carole. - Gyertek amilyen gyorsan csak tudtok!
- Az első géppel indulunk, nyugodt lehetsz. Pihenj sokat,
vigyázz magadra... és a bébire.
- Thomas! - kiáltott a kagylóba Carole, mert félt, hogy a férfi
leteszi a telefont. - Thomas... mindent nagyon köszönök, olyan
hálás vagyok neked, nem is tudom, hogyan...
 - Jó. jó! A többit majd szóban - vihogott a férfi. - Pihenj sokat,
csókollak!
Carole hallotta, hogy Thomas letette a kagylót. Gondolataiba
mélyedve ő még mindig görcsösen szorította a hallgatót, de már
mosolygott. Csodálatos megnyugvást érzett. Helyére tette a
kagylót, és elégedetten végignyúlt az ágyon. Lassan újra elaludt.
Heinrichről álmodott, a vele eltöltött gyönyörű percekről.
A Városi Egészségügyi Központ folyosóján együtt haladt a két
férfi. Heinrich, kezében hatalmas virágcsokorral, óriási léptekkel
Carole szobája felé tartott. Thomas alig érte utol.
- Állj már meg! Nem arra, itt jobbra - mutatta a türelmetlen
férfinek a helyes útirányt.
Amikor megérkeztek a 17-es szoba elé, Heinrich megtorpant.
- No mi baj? - kérdezte csodálkozva Thomas. - Itt akarsz
gyökeret ereszteni?
- Nem, csak arra gondoltam, Carole hátha nem is...
- Na jó! Most már elég ebből a huzavonából, befelé! - kiáltott
Hcinrichre a férfi, és szélesre tárta előtte az ajtót.
Amikor Carole és Heinrich megpillantotta egymást, leírhatatlan
boldog mosoly jelent meg mindkettőjük arcán.
- Carole, drágám! - kiáltott fel Heinrich, és Thomas kezébe
nyomta az eddig szorongatott csokrot. Kitárt karokkal indult a
lány ágya felé.
- Drágám, annyira örülök, hogy látlak! - szorosan magához
ölelte Carole-t, aki az erős szorítástól felszisszent.
- Ó, de lehetetlen alak vagyok, nagyon fáj?
- Most már egyáltalán nem fáj, most, hogy itt vagy, olyan szép
minden!
Hogyan történt? Meséld el! - Heinrich lágyan végig simította
Carole arcát.
Mindkettőjükről sugárzott a boldogság, megszűnt körülöttük a
világ, falták egymás tekintetét, minden szavát, mosolyát. Önfeledt
társalgásba kezdtek, de még mindig nem engedték el egymást.
Mivel Thomas látta, hogy most már nincs rá szükség, csendben
kioldalgott a szobából. Már vagy egy órája, hogy fel-alá sétált a
folyosón, amikor hatalmas ordításra lett figyelmes. Abban a
pillanatban kivágódott a 17-es szoba ajtaja. Heinrich lépett ki
rajta, arcáról sugárzott az öröm. Oda lépett Thomashoz és mindkét
kezével vállon ragadta.
- Apa leszek! - kiáltotta örömmámorban úszva, majd
boldogságában nagyot öklözött a levegőbe. Aztán Thomas
legnagyobb megrökönyödésére odalépett hozzá, arconcsókolta,
majd sarkonfordult és visszasietett Carole szobájába.
Thomas követte. Amikor a szobába lépett, nem csalódott, azt
látta, amire számított.
Csókolóztak. Thomas köhécselni kezdett.
- Azt hiszem, ha nagyon őszinte akarok lenni, meg kell, hogy
mondjam, irigyellek benneteket. Nekem is feleség után kell
néznem. Most, hogy ti végre megtaláltátok a boldogságot, nem
irigykedhetek örök életemben - hamiskásan elmosolyodott.
- Ha esetleg olyan hibába esnétek a jövendőbeliddel, mint mi...
és valami konfliktushelyzet adódna, szívesen segítek...
A két férfi összenézett, és harsányan felnevettek.
Carole, mit sem értve a dolgokból, kíváncsian nézett hol
Heinrichre, hol Thomasra, de mivel egyiktől sem kapott választ,
így szólt:
- Na. majd mi nők gatyába rázunk titeket - lágyan
végigsimította a hasát. - Kettő-kettő ellen. Így lesz fair!
Erre mindkét férfi Carole-ra emelte a tekintetét, és kórusban
kiabálták:
- Még hogy lány, fiúúú lesz!!!