W. E. B.

Griffin

KÉK EGYENRUHÁSOK
A BECSÜLET JELVÉNYE

1. könyv
 Gold Book
A fordítás a The Berkley Publishing Group
Published by the Penguin Group
Penguin Group (USA) Inc.
375 Hudson Street, New York. New York 10014, USA
W E. B. GRIFFIN: Men in Blue
Book I: Badge of Honor
kiadás alapján készült
Copyright © Gold Book Kft., Debrecen, 2009 Copyright ©
W. E. B. Griffin, 1988 All rights reserved
Fordította: Békési József

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni,

vagy a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül bármely formában, bármely módon
sugározni
 A regény a képzelet szüleménye. A regényben megjelenő nevek, személyek, helyek és
események vagy a szerző képzeletének termékei, vagy csak felhasználásra kerülnek a
történetben. Mindennemű hasonlóság valóban létező, élő vagy halott személyekkel, üzleti
vállalkozásokkal, eseményekkel vagy helyszínekkel pusztán a véletlen műve.

ISBN 978 963 426 151 3

Magyarországon kiadja a Gold Book Kft.
Felelős kiadó a kft. ügyvezetője
Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
 Zebulon V. Casey nyugalmazott őrmesternek Philadelphia város rendőrsége belső
ügyosztály Tudja, miért.

KÉK EGYENRUHÁSOK
EGY

Azt hiszem, gondolta a hosszú hajú, hosszú lábú szőke izgatottság és rémület között
őrlődve, nemsokára létrejön életem első viszonya egy nős férfival.
Louise Duttonnak hívták, és az ajkát összepréselve, a fejét önkéntelenül félrehajtva
mélyen elgondolkodott ezen a valószínűtlen lehetőségen.
Egy sárga, hatéves, 1967-es Cadillac kabrió volánjánál ült, leeresztett tetővel, tizenöt
mérföld per órával túllépve a kitáblázott negyvenöt mérföld per órás sebességhatárt. Észak
felé haladt az Északkelet-Philadelphia közepét átszelő, a Broad Streettől Bucks megye
határáig húzódó Roosevelt Boulevard középső sávjában.
Louise Dutton huszonöt éves volt, 115 fontot nyomott, és nem festette a haját –
szőkeségét apjától örökölte, mintegy genetikai adományként. Három éve végzett a
Chicagói Egyetemen (angol szak, BA). Egy évig dolgozott általános riporterként az iowai
Cedar Rapidsban a Clarionnak; hat hónapig hírszerkesztőként Los Angelesben a KLOS-
TV-nek (10-es csatorna); és tizenegy hónapig helyszíni riporterként New Orleansban a
WNOG-TV-nek (7-es csatorna). Az elmúlt öt hétben Louise Dutton a „Kilences hírek”
egyik műsorvezetője volt a philadelphiai WCBL-TV-nél (9-es csatorna): harmincperces
híradó a helyi eseményekről délután hatkor a félhetes országos hírek előtt, azután este
tizenegykor újra.
Egy őrült jelenet bontakozott ki lelki szemei előtt.
Meg fogják állítani gyorshajtásért. Remélhetőleg az autópálya-rendőrség egyik
forrófejű motorosa. A rendőr odacsörtet az autójához fényes bőrdzsekijében, derekán a
pisztolytáskával és a golyótartós fegyverövvel.
– Hová lesz a rohanás, szivi? – kérdi majd követelőn a pisztolyával és a jelvényével
Mr. Macho.
– Ami azt illeti – feleli ő, megrebegtetve a szempilláit –, épp Moffitt kapitánnyal van
találkozóm.
Richard C. „Dutch” Moffitt százados a Philadelphiai Autópálya-rendőrség parancsnoka
volt.
És a zsaru, aki a gyorshajtás miatt megállította, vagy hinni fog neki, és kellő áhítattal
tovább engedi, vagy nem fog hinni, és megkérdezi, hol találkozik a kapitánnyal, mire ő
persze megmondja, és a rendőr talán követi oda, hogy meggyőződjön róla, az igazat
mondja. Ez még jobb lenne. Dutch Moffitt esetleg zavarba jönne attól, hogy az egyik
embere megtudta, egy szőkével randevúzik egy étteremben.
Nem, nem jönne zavarba, döntötte el Louise. Élvezné a helyzetet. A zsaru rákacsintana
a nagy Dutch Moffitt századosra, Dutch pedig szerényen vállat vonna. Dutchtól elvárták,
hogy fiatal, szőke nők rohanjanak utána.
Kezdem elveszíteni az eszem.
 Ez történt az anyámmal is? Egyszer csak felbukkant az apám, és megőrült?
Ezért megyek oda, ahova, ilyen körülmények között? Mert Dutch Moffitt az apámra
emlékeztet?
Igaz lenne, hogy minden kislánynak az a szégyenletes titka, hogy le akar feküdni az
apjával? Erről lenne szó, „Dutch Moffitt, in loco parentis”?
A bal oldalon megpillantotta a találkozó helyszínét. Vagy a randevúét?
A külső dekorációból ítélve a Waikiki Diner nem az Arnaud's, de még csak nem is a
Brennan's philadelphiai megfelelője volt; sokkal inkább a Cedar Rapids-i Golden Kettle-re
hasonlított.
Bekanyarodott a visszaforduló sávba, padlóig nyomta a gázt, hogy beérjen a közelgő
forgalmi hullám elé, majd lefordult a Roosevelt Boulevard-ról, ám túl gyorsan.
Felnyögött, amikor megérezte, hogy a Cadillac hátsó kereke felugrik az útpadkára.
A Cadillac a diplomaajándéka volt. Illetve az egyik. Az apja a kezébe nyomott egy
csekket, és azt mondta, menjen, vegyen magának egy kocsit.
– Inkább a tiéd szeretném – felelte Louise. – Ha lehet.
Az apja egy pillanatig értetlenül nézte, aztán leesett neki.
– A sárga kabriót? Hiszen az már hároméves, épp meg akartam szabadulni tőle.
– Akkor az enyém lehet? – kérdezte Louise. – Alig használt. Az apja a szemébe nézett,
próbálta megemészteni a kérést, gondolta a lány, mielőtt válaszolt volna.
– Persze – mondta végül. – Idehozatom valakivel.
– Köszönöm, apa – hajolt előre és nyomott egy csókot az arcára Louise. Az apja
megölelte.
Louise Dutton apja nem volt sem akkor, sem korábban az anyja férje. Louise
törvénytelen gyermekként, fattyúként született, de az élete mégsem lett ettől olyan
szörnyű, amilyennek a legtöbb ember a tények hallatán vélte.
Még kiskorában tárgyilagosan elmondták neki, hogy bizonyos okoknál fogva az apja
nem veheti el az anyját, nem élhet velük, és nem láthatja olyan gyakran, mint szeretné. Ez
volt a helyzet, és nem számíthattak változásra. Louise még az apja feleségét és a
féltestvéreit sem gyűlölte.
Nem mintha az apja kínosnak tartotta volna a létezését, vagy azt kívánta volna, hogy
bár ne született volna meg. Minél idősebb lett, annál többet lehettek együtt. Az apja a
családjával volt minden karácsonykor, Louise az édesanyjával és a férjével, és mindkét
férfit „apu”-nak szólította. Amennyire tudta, a két „apu” soha nem találkozott, mint ahogy
ő sem látta soha az apja családját, még csak messziről sem.
Louise kilenc-tíz éves kora után az apja mindig igyekezett néhány napot vele tölteni
karácsony előtt vagy után, többször elküldött érte valakit év közben, és hetente több napot
rászánt, mindig a lányaként mutatva be.
Elsőéves egyetemista korában az apja elvitte tíz napra a kaliforniai Bajába, mélytengeri
horgászatra. Louise elrepült Los Angelesbe, majd az apja tengerparti házában töltötte az
éjszakát Malibuban, aztán lementek a sárga kabrióval Bajába. Csodálatos tíz nap volt
együtt. És az apja tudta, hogy ezért kérte a kabriót.
 Louise sokat töprengett, hogy a felesége és a féltestvérei mit gondolhatnak róla, aztán
rájött, hogy ugyanabban a helyzetben vannak, mint ő. III. Stanford Fortner Wells, a Wells
Newspapers, Inc. igazgatótanácsának elnöke gyakorlatilag azt tette, amihez kedve volt. A
környezetében élők szerencséjére az, amihez kedve volt, szinte mindig kedves, átgondolt
és etikus dolognak bizonyult.
Lehet, hogy könnyebb az embernek, ha ennyi pénzt örököl, és talán nem is lett volna
olyan kedves, megfontolt és etikus, ha biztosítási ügynök vagy autókereskedő lett volna,
de nem az volt. Tizenhét újságot és három rádióadót örökölt az apjától, amiből
harmincegy újságot, négy tévéállomást és négy (nagyobb) rádióadót csinált.
Louise csak egy téves döntést tudott felfedezni apja életében: azt, hogy nős emberként
teherbe ejtett egy asszonyt, aki nem a felesége volt. Tiltott mezőre vetette el Louise
magját. Ám még ebben az esetben is tisztességes maradt. Nem hagyta el a feleségét és a
gyermekeit egy fiatalabb nőért, és nem hagyta el Louise-t sem. Könnyűszerrel
„biztosíthatta volna az anyagi jólétét” úgy is, hogy soha nem látják egymást.
Louise szerette és csodálta az apját, és ha valaki nem értette ezt meg, akkor bekaphatta.
Keresett egy parkolóhelyet, leállította a sárga kabriót, és bement a Waikiki Dinerbe. A
parkolóban nem álltak civil rendőrautónak látszó kocsik, ami azt jelentette, hogy Dutch
Moffitt vagy a saját kocsijával jött, vagy még nem érkezett meg.
Belökte a Waikiki Diner ajtaját és belépett. Az L alakú helyiség nagyobb volt, mint
amilyennek kívülről tűnt. A rövidebb szárba érkezett, itt kapott helyet a pult párnázott
bárszékekkel és egy sor boksszal a fal mellett. Az ajtó a két szár találkozásánál állt,
mellette a kassza üvegpultja és egy bár néhány magas székkel, jóllehet látszott, alapvetően
az asztaloknál szolgálnak fel. A tágasabb, hosszabb szárban éttermet alakítottak ki,
amelyben talán negyven asztal lehetett, tippelte Louise, plusz bokszok a fal mellett.
Moffitt nem volt bent.
Richard C. „Dutch” Moffitt százados, a philadelphiai rendőrség autópálya-
rendőrségének parancsnoka még nem méltóztatott megtisztelni jelenlétével a Waikiki
Dinert, gondolta Louise.
– Segíthetek, kislány? – kérdezte a pincérnő. Karcsú volt, a haja narancsszínben
játszott, túl sok sminket kent magára, és már közel járhatott a hatvan évhez.
– Találkozóm van valakivel – felelte Louise.
– Foglaljon csak helyet egy asztalnál – mondta a pincérnő, és bevezette Louise-t az
étterembe. Louise észrevette, hogy az egyik boksz, ahonnan láthatta a kasszát és a
bejáratot, üres, és inkább oda csusszant be. A pincérnő jó tíz métert ment még, miután
észrevette, hogy már nem követi.
Megfordult és sértetten letette az óriási étlapot Louise elé.
– Kér egy koktélt vagy valamit, amíg vár? – kérdezte.
– Kávét legyen szíves, feketén – felelte Louise.
Nem akarta alkohollal elködösíteni a gondolkodását – illetve még jobban elködösíteni.
Körülnézett az étteremben. Kétségtelenül ez a legrondább, amelyben valaha járt,
döntötte el. A fautánzatú műanyaggal bevont mennyezetgerendákról hamis Tiffany-
lámpák lógtak le hatalmas ventilátorokkal. A bokszok üléseit rombuszmintás lila műbőrrel
vonták be. A helyiség szemközti falát egy nagyon rossz festmény borította, amin lobogó
ruhájú lányok és valami pelenkaszerűséget viselő fiúk táncoltak körül egy épületet,
amiben némi képzelőerővel akár a Parthenont is fel lehetett ismerni.
A kávét vastag porceláncsészében szervírozták. Az oldalát két egymásnak hajló
pálmafa díszítette, alattuk a Waikiki Diner Roosevelt Blvd Phila Penna felirattal.
Richard C. „Dutch” Moffitt százados akkor lépett be az ajtón, amikor Louise
döbbenten és meglepetten elvette a tűzforró csészét megégett ajkától.
Még el sem ért az ajtótól a kasszához, amikor rengeteg aranyat felvillantó, széles
mosollyal a kezét nyújtva odalépett hozzá egy alacsony, vékony, nagy bajuszú férfi
feszes, elegáns, halszálkacsíkos öltönyben.
Dutch viszonozta a mosolyát, felvillantva saját nagy, fehér, szabályos fogait. Aztán
meglátta Louise-t, a mosolya még szélesebb lett, és felvont szemöldökkel elindult a boksz
felé.
– Hello! – üdvözölte a férfi, és leült az asztal mellett álló székre.
– Hello! – biccentett Louise.
– Ő a házigazdánk – bökött az állával Dutch a bajuszos fickó felé. – Teddy
Galanapoulos.
– Örülök, hogy megismerhetem, kisasszony. Moffitt százados barátai…
– Hello – mondta Louise. A tulaj enyhe görög akcentussal beszélt, s ez némileg
megmagyarázta a leples lányokat és a pelenkás fiúkat a Parthenon körül.
– Remekül néz ki – bókolt Dutch.
– Köszönöm – vált halálra Louise, amikor érezte, hogy elpirul. Felállt. – Megbocsát
egy pillanatra?
Mire visszaért a mosdóból, ahol átkozódva megigazította a haját és a rúzsát, Dutch átült
a lila műbőrrel bevont padra. Hatalmas bal kezében tömzsi whiskyspoharat tartott. A
gyűrűsuj-ján vastag jegygyűrű csillogott.
Felállt, amikor meglátta Louise-t.
A nő most először látta civilben. Sárga inget viselt és kék szvettert. Az ing ráfeszült
izmos mellkasára, és Louise biztosra vette, hogy a pulóver vállainál sincs egy csepp
felesleges hely sem.
– Maradjon csak – mondta Louise. – Úgy látom, ott jobban érzi magát.
– Rendőr vagyok – felelte a férfi –, és a rendőrök nem szeretnek háttal ülni az ajtónak.
– Tényleg? – kérdezte Louise, nem tudva, hogy Moffitt csak ugratja-e vagy sem.
– Tényleg – bólintott a százados, majd hozzátette: – Nem tudtam, mit iszik.
– Ez meglep – ingatta a fejét Louise. Két napja ismerkedtek meg.
A nagytiszteletű Jerry Carlucci polgármester, aki soha nem hagyott ki egyetlen
lehetőséget sem, hogy az újságokba vagy a tévébe kerüljön a fényképe, egy szalagátvágós
ceremónia keretében újra megnyitotta a Schuylkill autópálya felújított szakaszát. Louise-
nak épp nem akadt jobb dolga, ezért kiment a szokásos operatőr/gyártásvezető és riporter
teammel, eredetileg azt tervezve, hogy maga csinálja meg a felvezető szöveget a
kamerába.
 Ám amikor odaért és látta, hogy az egész csak sok hűhó semmiért, úgy döntött, nem
túrja ki a riportert. Mindazonáltal ott maradt, hátha megint kiszalad valami a polgármester
száján. Carlucci időről időre megfeledkezett magáról (a legutóbb „ostoba tuloknak”
nevezte a városi tanács egyik tagját), és az sztori lett volna.
Megmondta az operatőrnek, hogy az érkezéstől a távozásig végig vegye a
polgármestert.
A polgármester általában stílusosan közlekedett a városban, egy fekete Cadillac
limuzinnal, két jelöletlen rendőrautóval a nyomában, amikben a civil ruhás testőrei ültek.
A kettő nyomában egy harmadik autó állt meg épp Louise mellett. A vezetőoldali ajtó
kinyílt, és Richard C. „Dutch” Moffitt százados pattant ki a volán mögül. Hatalmas
termetű férfi volt, és egyenruhát viselt. Az autópálya-rendőrség egyenruhája eltért a
philadelphiai rendőrség többi részlegének egyenruhájától.
Az autópálya-rendőrség annak idején forgalomirányító egységként alakult, és
motorkerékpáron végezte a munkáját. Noha a motorkerékpárokat már rég lecserélték
járőrkocsikra, s csak ünnepi rendezvényeken álltak ki velük a garázsból, a
motorosöltözéket megtartották: bőrdzseki, csizmanadrág, valamint fekete bőrcsizma;
aztán tulajdonképpen egyfajta elit egységgé váltak a rendőrségen belül, és városszerte a
problémásabb területeken láttak el szolgálatot.
A 9-es csatorna szerkesztőségében csak „Carlucci kommandójának” nevezték a
philadelphiai autópálya-rendőrséget. Ám Louise észrevette, hogy ha morogva is, de nem
elhanyagolható mértékű tisztelettel ejtették ki a csúfnevet.
Louise Dutton azon kapta magát, hogy olyan közel áll Richard C. Moffitt századoshoz,
hogy érzi a bőrdzsekije illatát és azt, hogy a férfi Sen-Sen leheletfrissítőt rág. A szeme
magasságában volt a jelvénye, ami fölé a százados egy aranysávos kék szalagot tűzött,
rajta fél tucat csillaggal. Louise úgy vélte – helyesen –, hogy kitüntetés. Illetve
kitüntetések, többes számban, mivel a csillagok több elismerést jelentettek.
Moffitt rákacsintott, majd a kocsi ajtajára támaszkodva lábujjhegyre ágaskodott, és
visszanézett Carlucci polgármester limuzinjára. Louise látta a jegygyűrűjét, és megfordult,
hogy megnézze, mit néz. Két civil ruhás testőr utat tört a tömegben a nagytiszteletű
polgármesternek a zászlóval letakart fűrészbakok felé, amik közé kifeszítették az
átvágandó szalagot.
Aztán a férfi lenézett rá.
– Láttam a tévében – mondta. – Dutch Moffitt vagyok. Louise kezet fogott vele és
bemutatkozott.
– A valóságban jobban néz ki, Louise Dutton – jegyezte meg Moffitt.
– Kérdezhetek valamit, Moffitt százados? – érdeklődött Louise.
– Persze.
– Néhány ismerősöm csak „Carlucci kommandójának” nevezi az autópálya-
rendőrséget. Kommentálná ezt?
– Bekaphatják – vágta rá tárgyilagosan a százados.
– Idézhetem? – csillant fel Louise szeme.
– Idézhet, de nem hiszem, hogy ezt kimondhatja élőben – mosolygott rá a férfi.
 – Beképzelt bunkó!
– Mivel csak nemrég érkezett a városba, szívesen elmondanám, mi az autópálya-
rendőrség feladata – folytatta Moffitt. – És hogy miért idegesíti ez a kurvákat meg a
buzikat.
Louise reménye szerint a létező legmegvetőbb pillantását vetette rá.
– Esetleg ihatnánk is egyet egy vacsora mellett – tette hozzá a férfi.
– Hívjon fel valamikor – villantotta rá Louise a legkápráztatóbb mosolyát. –
Természetesen otthon. Nem szeretném, ha híre menne a szerkesztőségben, hogy Carlucci
kommandójának egyik tagjával vacsorázom. Különösen hogy az illető nős. Annyira
örülök, hogy beszéltünk, százados.
Nem azt a választ kapta, amire számított.
– Maga aztán csupa vitriol meg ecet, mi? – kérdezte Moffitt elismerően.
Louise dühösen elviharzott. Úgy látta, a százados elég beképzelt, hogy felhívja, még ha
teljesen el is árasztja a szarkazmusával. Utólag gyerekesnek érzett vigaszt lelt a stúdió
telefonrendszerében. A tévénél uralkodó kaotikus rendszernek köszönhetően nem lehetett
csak úgy felhívni a 9-es csatornát és Louise Duttont kérni. De mi van, ha egy rendőr
századost mégis hozzá kapcsolnak?
Amikor visszaért a stúdióba, megkereste a fődiszpécsert, és megmondta neki, hogy
bizonyos nem részletezendő okok miatt nem kívánja fogadni a Moffitt nevű rendőr
százados hívásait, tudassa vele, hogy házon kívül van.
A beképzelt seggfej előbb-utóbb megérti az üzenetet.
Otthon pedig kizárt, hogy felhívja. A stúdióban nem fogják megmondani neki a
lakcímét, és a száma titkos.
Aznap, három órával korábban megcsörrent a telefon a lakásán, épp akkor, amikor
belépett a zuhany alá.
Tudta, hogy nem az apja az; ő már tízkor hívta, felébresztette és megkérdezte, hogy
van. Mindenki más várhat. Ha ledobták volna az atombombát, hallotta volna a robbanást.
A telefon azonban egyre csak csöngött, és Louise végül félig idegesen, félig aggódva,
hogy valamilyen tényleg komoly sztori ütött be, végigcsöpögtette a lakást és odament az
ágya mellett lévő telefonhoz.
– Halló?
– Jól van?
Dutch Moffitt százados hangjából őszinte aggodalom hallatszott, de Louise már azután
döbbent erre rá, hogy felcsattant.
– Miért ne lennék jól?
– Volt már arrafelé néhány rablás, meg rosszabb is – felelte a százados.
– Hogy szerezte meg ezt a számot? – követelte Louise, majd eszébe jutott még valami.
– Honnan tudta, hogy itthon vagyok?
– Odaküldtem egy kocsit – hangzott a válasz. – Azt mondták, a sárga kabrió a
garázsban áll.
 Louise felpillantott, és meglátta magát anyaszült meztelenül a szekrényajtó tükrében.
Kíváncsi lett volna, mit gondolna Dutch Moffitt százados, ha látná.
Megrázta a fejét, és érezte, hogy elvörösödik.
– Mit akar? – kérdezte.
– Találkozni.
– Ez abszurd.
– Igen, tudom – mondta a férfi. – Ma korán végzek, négy körül. A Roosevelt
Boulevard-on, a Harbisonnál van egy étterem, a Waikiki. Találkozzunk ott, mondjuk
negyed ötkor.
– Lehetetlen – felelte Louise.
– Miért lehetetlen?
– Dolgoznom kell.
– Nem, nem kell dolgoznia. Ne hazudjon nekem, Louise.
– Ó, menjen a pokolba, Dutch!
– Negyed öt – ismételte meg a férfi, azzal letette.
Louise pedig ismét ránézett meztelen tükörképére, és tudta. hogy négykor ott lesz a
Waikiki Dinerben.
És most ott volt, belenézett ennek a nős férfinak a szemeibe és hirtelen rádöbbent, hogy
a legkevésbé sem szeretne szorosabb kapcsolatba kerülni vele sem az ágyban, sem
másképp.
Mi a fenét hittem? Elment az eszem, hogy idejöttem!
– Rendőr vagyok – mondta Moffitt. – Nem volt nehéz kideríteni a címét és a
telefonszámát.
– Azt hiszem, scotchot kérek szódával – bökte ki Louise. –Fekete címkés Johnnie
Walkert.
Moffitt odatolta elé a poharát.
– Én majd kérek egy másikat.
Faragatlan és kétségtelenül egészségtelen volt, de Louise megfogta a poharat és
belekortyolt, miközben Moffitt odaintett a bárpult felé, hogy kér még egyet.
Mi a fenéért csináltam ezt? – töprengett Louise, aztán bevillant a válasz: Mert nem
tudom, mit tegyek, hogy ne csináljak nagyobb bolondot magamból, mint már csináltam.
Hogy a francba mászok ki ebből?
A bajszos görög tulaj személyesen vitte ki az italt.
– Úgy látszik, egyvalami már közös bennünk – jegyezte meg Dutch Moffitt.
– Hűha! – felelte Louise.
– Nyugalom, Louise – csillapította a férfi. – Nem fogom bántani.
Louise ismét ránézett, egy pillanatra összeakadt a tekintetük, aztán félrepillantott.
– Nem tudom, miért jöttem – szólalt meg a nő. – De hogy tiszta legyen a helyzet: most
már tudom, hogy hiba volt.
 Dutch Moffitt válaszra nyitotta a száját, ám mielőtt megszólalhatott volna, közbevágott
egy férfihang.
– Jó napot, Moffitt százados! Örülök, hogy látom. Louise arca előtt elsuhant egy apró
kockás öltöny ujja.
– Hello, Angelo! – mondta Moffitt.
Amikor a kar visszahúzódott, Louise felnézett. Az asztal mellett kellemes külsejű,
olajbarna bőrű, gondosan borotvált, drága kölni illatát árasztó férfi állt. Az „Angelo”
alapján olasz lehetett.
– Épp ma reggel érdeklődött ön felől az apám – mosolyodott el a férfi.
– Hogy van az édesanyja, Angelo? – kérdezte Moffitt.
– Nagyon jól, köszönöm – biccentett Angelo.
– Adja át az üdvözletemet.
Angelo Louise-ra is rámosolygott, majd visszapillantott Moffittra.
– Bemutat ennek az elbűvölő hölgynek, százados?
– Örülök, hogy láttam, Angelo – válaszolta Moffitt. Angelo elvörösödött, aztán
szótlanul elment.
– Ez meg mi volt? – követelte Louise. – Pusztán rossz modor? Vagy…
– Ez Angelo Turpino – vágott a szavába Moffitt. – Ne akarjon többet tudni róla.
– Miért?
– Gyilkos – közölte Moffitt. – Nem, helyesbítek. Klántag. Hiába, romlik a színvonal.
Néhány évvel ezelőtt ez a nyálas kis pöcs még pattanás sem lehetett volna egy klántag
seggén.
– Mi az a „klántag”?
Moffitt ismét Louise szemébe nézett.
– Amikor valaki elkezd karriert építeni a szervezett bűnözés berkeiben, az egyik
legfőbb célja az, hogy klántag lehessen – mondta a százados gúnyosan. – Klántag az, akit
elfogadtak, aki részesül a választott területe elismert mestereinek kijáró jogokban és
kiváltságokban. Olyasmi ez, hogy egy hétköznapi példával éljek, mint amire az orvosok
törekszenek a saját szakmájukban.
– Azt akarja mondani, hogy ez az ember a maffia tagja?
– A „család”, mi így nevezzük.
– Mit tett azért, hogy „klántag” legyen?
– Körülbelül hat héttel ezelőtt holtan találták Vito Poltarót akit néha „alelnöknek” is
neveznek… tudja, a kezdőbetűi miatt… a kocsija csomagtartójában egy parkolóházban, a
Bellevue Stratford Hotel mögött. Szegény Vito két .22-es lövedékei kapott a tarkójába. A
szájába, a fülébe, az orrába és az összes testnyílásába ötdollárosokat tömtek. Ezt a
kapzsiságot szerintem Angelo tette. Egy héttel azután, hogy a szervezett bűnözésiek
megtalálták Vitót, azt hallották, hogy Angelo New Yorkba utazott, majd klántagként tért
vissza.
Louise fejében meg sem fordult, hogy amit a százados mond. az ne lenne igaz.
 – Mi az, hogy a szervezett bűnözésiek találták meg a holttestet? – kérdezte. – Ezt nem
értem.
– Van egy „Szervezett Bűnözés” nevű egység. Az ő dolguk, hogy szemmel tartsák az
olyanokat, mint Angelo.
Megint egymás szemébe néztek, aztán Louise elkapta a tekintetét.
– De ugye igazából nem a bűnözőkről akar beszélgetni? –kérdezte Moffitt.
– Nem – rázta meg a fejét Louise.
– Akkor miről beszéljünk?
– Mondjuk a feleségéről? – tört ki Louise-ból.
Moffitt lehajtotta a fejét, vállat vont, végül felnézett a nőre. Aztán elkáromkodta magát.
– Ó, a picsába!
Louise látta, hogy elnéz a válla fölött. Elkezdte hátrafordítani a fejét.
– Ne forduljon meg! – szólt rá Moffitt halkan, de nagyon határozottan.
Kicsusszant a bokszból és elindult az ajtó felé, lábujjhegyen osonva, mint egy macska.
Louise majd megőrült, hogy tudja,, mit látott, megint el is kezdett odafordulni, de aztán
a mozdulat közepén megdermedt, mert a férfi azt mondta, ne tegye. Aztán megpillantotta
a tükörképét egy tálalóasztal tükörrel borított oldalában. Észrevette, hogy fél kézzel
hátraveti a kardigánja szárnyát, azután meglátta, hogy pisztoly van nála.
Ekkor fordult meg, halálra válva.
Moffitt a combja mellett tartotta a pisztolyt, torkolattal lefelé fordítva. És a kassza felé
lopakodott.
A kasszánál egy csontos, hosszú, szőke hajú fiatal férfi állt. Zipzáros dzsekit viselt, és
kinyújtott karral egy barna papírzacskót tartott a pénztáros felé.
Dutch Moffitt ekkor két méteren belül ért hozzá, és felemelte a pisztolyt.
Louise tisztán hallotta a szavait, még a Waikiki Diner háttérzajában is.
– Tedd a pisztolyt a pultra, fiam! – mondta Dutch. – Rendőr vagyok. Nem akarlak
lelőni.
A kölyök ránézett, és még jobban elsápadt. Megnyalta az ajkát, és úgy tűnt, kezdi
leengedni a papírzacskót.
Ekkor durranások hallatszottak, egyik a másik után, öt vagy hat, mintha kínai
petárdákat durrogtattak volna.
– Ó, a francba! – mondta Dutch Moffitt inkább szomorúan, semmint dühösen.
A kassza üvegoldala csörömpölve a földre hullott, a bár polcairól folyadéksugarak és
üvegszilánkok fröccsentek szerteszét.
Dutch a dzsekije gallérjánál elkapta a kölyköt és átlökte a helyiségen, aztán tett három
lépést a bejárati ajtó felé. A vállával kilökte és kilépett; a pisztolyt két kézre fogva célzott;
aztán lőtt, újra és újra.
A lövések hangja fülsiketítő volt és sokkoló. Louise egy női sikolyt hallott, majd
káromkodást.
A csontos szőke fickó végigrohant az asztalok között. Louise tisztán látta az arcát.
Betegnek tűnt.
 Louise kipattant a bokszból és odarohant a kasszához.
Dutch az utcán térdelt egy fekvő alak mellett. Louise azt hitte, egy másik fiú az, de
amikor Dutch átfordította a testet, meglátta a rúzst és a kerek, piros női szemüveget.
– A fiú beszaladt az étterembe! – sikoltotta Louis. Mivel Dutch nem válaszolt,
elsikította a nevét, s amikor a férfi végre felnézett, az étterem felé mutatva megismételte:
– Beszaladt az étterembe. A szőke srác.
Dutch felállt és elsietett mellette. Louise követte.
Felbukkant a görög tulaj.
– Átrohant a konyhán a szemét! – jelentette. Dutch bólintott.
Visszadugta a pisztolyt a tokjába, és előhalászta a pultból az üvegcserepek, a szivarok
és csokoládék közül a pénztáros telefonját.
Tárcsázott.
– Itt Moffitt százados, autópálya-rendőrség – mondta, A Harbison és a Boulevard
sarkán vagyok, a Waikiki Dinerben Erősítést kérek. Rablás történt és lövöldözés. Egy
sebesült. Engem is eltaláltak. Egy fehér, húszas éveiben járó férfi gyalog elmenekült,
ismeretlen irányba. Hosszú, szőke haj, barna dzseki. Nem! A fenébe! A Harbison és a
Boulevard sarkán!
Letette a kézibeszélőt, megnyugtatóan rámosolygott Louise-ra, majd felemelte a
hangját.
– Vége van, emberek! – jelentette be. – Nyugodjanak meg! Maradjanak a helyükön és
fejezzék be az evést.
Visszafordult Louise-hoz.
– Dutch, jól van? – kérdezte a nő.
– Jól vagyok – bólintott a férfi. – Jól vagyok. Azzal megtántorodott és nekihátrált a
falnak. Hirtelen elfehéredett az arca.
– Egy istenverte lány volt! – mondta meglepetten, alig hallhatóan.
És lerogyott a padlóra.
– Dutch! – sikította Louise, majd odarohant hozzá. Elájult! Semmi komoly, csak
elájult!
De akkor meglátta a szemét, amiben nem csillogott élet.
– Ó, Dutch! – jajdult fel Louise. – Ó, Dutch, a fene egyen meg!
Philadelphia, 1973-ban az Egyesült Államok negyedik legnagyobb városa, a New
York-Washington folyosó közepén, az ország egyik legnagyobb népsűrűségű területén
fekszik.
Ha a Philadelphia belvárosában, a Broad Street és a Market Street kereszteződésénél, a
Városháza tetején álló William Penn-szobor körül rajzolnánk egy száz mérföld sugarú
kört, akkor az nyugaton magába foglalná Harrisburgöt, délen érintené Washington, D. C-t;
délkeleten és keleten befogná majdnem egész Delaware-t és a New Jersey-i partokat;
északkeleten metszené a Manhattan-sziget csúcsát, északon pedig éppen elhaladna a
pennsylvaniai Scranton mellett.
 A száz mérföld sugarú körön belül több nagyváros is található: Marylandben
Baltimore; New Jersey-ben Camden, Trenton, Elizabeth, Newark és Jersey City; továbbá
sok kisebb település, például New Jersey-ben Atlantic City, Wilmington, Delaware és
New Brunswick; Pennsylvaniában Wilkes-Barre, York, Lancester, Reading, Allentown,
Betlehem és Hazleton; továbbá a New York Cityhez tartozó Manhattan, Brooklyn és
Richmond (Staten Island) külterületei.
Philadelphia „standard statisztikai nagyvárosi területén” és környékén több mint
négymillióan élnek, magának a 129 négyzetmérföld* területű városnak a határain belül
pedig mintegy kétmillióan. 1973-ban hozzávetőlegesen nyolcezer rendőr tartotta fenn a
rendet a Testvéri Szeretet Városában.
A Philadelphia belvárosában, a Vine Streeten álló főszázadosság épületét minden más
városban csak „főhadiszállásnak” neveznék. Philadelphiában a rendőrség és a lakosság is
csak „Körháznak” hívja.
Az épületet megálmodó építésznek sikerült átragasztania a görbék iránti lelkesedését
azokra a városi tisztviselőkre, akik elfogadták a terveit. Az épületben nincsenek egyenes
folyosók; a külső és a belső falak, még a liftaknákéi is, íveltek.
A philadelphiai rendőrség diszpécserközpontja a Körház második emeletén található. A
diszpécserszobában néhány felesküdött egyenruhás rendőrön kívül zömében polgári
alkalmazottak dolgoznak. Több sorban ülve fogadják a lakosság telefonhívásait és az
utcán járőröző rendőrök rádióüzeneteit, illetve továbbítják a hivatalos parancsokat a
rendőrségi járműveknek.
Philadelphiában huszonkét rendőrségi körzet van, mindegyiknek az a feladata, hogy
fenntartsa a rendet a területén. Mindegyik rendelkezik saját, rádióval felszerelt
járőrautóval és furgonokkal. Ezenfelül van hét nyomozó osztály, amelyeknek tagjai
különböző körzeti századosságokon dolgoznak, de nem a körzet parancsnokának vannak
alárendelve, hanem a nyomozói hierarchiának. Nekik külön, rádióval felszerelt autóik
varnak.
Emellett rádión tartják a kapcsolatot a saját központi épülettel büszkélkedő
Philadelphiai Autópálya-rendőrség, járművei is továbbá a közlekedésrendészet, a baleseti
csoport és a bűnözéssel foglalkozó osztály járművei, a rendőrségi vonulok és a különböző
speciális egységek, mint a kutyás K-9 egység, vízirendészet, az erkölcsrendészet, a
kábítószer-ellenes ügyosztály, a szervezett bűnözéssel foglalkozó ügyosztály és a többi is.
Mindezek fölött természetesen fenn kell tartani a kommunikációt a rendőrség
vezetőségével, a rendőrfőnökkel es stábjával; a rendőrfőnök-helyettesekkel és stábjaikkal;
a főfelügyelőkkel es stábjaikkal; és még rengeteg más magas rangú rendőrtiszttel.
Mivel adott időpontban akár ezernél is több rendőrségi jármű lehetett szolgálatban,
gondos tervezéssel és próba szerencse alapon olyan rendszert kellett kialakítani, amely
lehetővé teszi, hogy azonnal kapcsolatba lehessen lépni a megfelelő járművel a megfelelő
időpontban.
A rendőrfőnököt nem feltétlenül érdekli minden autóbaleset, mint ahogy a reptéri
rendőrség kérései – hogy küldjenek egy rabszállítót három részegért – sem túl érdekesek a
Broad Street északi felét szegélyező sikátorokban egy gyilkosság gyanúsítottját kereső
nyomozók számára.
 Ezért a rendőrség szempontjából Philadelphiát hét földrajzi kerületre osztották fel, s
mindegyik élére egy felügyelő került. Egy-egy kerületbe kettő-négy körzet tartozott a
körzeti rendőr századosok vezetésével. Mindegyik kerület külön rádiófrekvenciát kapott.
A nyomozók és a többi nyomozó egység (kábítószer, hírszerzés, szervezett bűnözés stb.)
rádiói a H sávon forgalmaztak. Minden járőrkocsi rádióját át lehetett kapcsolni az
általános segélykérő sávra, a J sávra.
Például a tizenhatodik körzet járőrei alapvetően az F-l sávot használták, amin a saját
kerületükkel (a nyugatival) tudtak forgalmazni. Ha átkapcsoltak az F-2-re, akkor a J sávra
kerültek. A Philadelphia déli részén járőröző autók F-l sávja a déli kerület egységeit
kapcsolta össze. A város bármely részén dolgozó nyomozók F-l-e a (nyomozók) H sávját
jelentette, ám az F-2-re kapcsolva ők is a J sávra kerültek.
* 1 négyzetmérföld = 2.590 kmz
A rendőrségi vezetők általában a nyomozók frekvenciáján, vagy valamelyik másik,
személyes érdeklődésükre számot tartó egység frekvenciáján tudtak kommunikálni
egymással.
A közönséges járőrkocsiknak a diszpécseren keresztül kellett kapcsolatba lépniük
egymással, tilos volt a kocsik közötti közvetlen beszélgetés. Erre csak a J és a H sávokon
nyílt lehetőség.
A „kommunikációs fegyelmet” nagyon szigorúan betartatták, hiszen másképp
kommunikációs káosz alakult volna ki.
A diszpécserek a megfelelő kapcsoló lenyomásával üzenetet tudtak küldeni minden
rádióval felszerelt járműnek a Delaware folyón ringatózó rendőrségi hajóktól kezdve az
utcákon cirkáló több száz járőrkocsin át egészen a rendőrfőnök kocsijáig.
Ez történik olyankor, amikor a konzolon felvillan egy lámpa, az operátor lenyom egy
gombot, és azt mondja: „Rendőrségi rádió”, a hívó fél pedig így válaszol: „Tűzharcba
keveredett. Erősítést kér.”
Az ilyen hívások közül nem mindegyik valódi. Vannak pihent agyú polgárok, akik túl
sok krimit néznek a tévében, és ismerik az eljárást; naponta tíz-tizenkét alkalommal az a
gondolatuk támad, hogy feldobná egy kicsit az unalmas délutánjukat, ha végignézhetnék,
ahogy a szirénázó rendőrautók csapatosan tódulnak egy adott sarokra.
Ám a telefonkezelők sem aznap jöttek le a falvédőről, és néha egyszerűen tudják, talán
a hívó hangjából, vagy a magabiztosságából, hogy ez a hívás nem valódi.
Richard C. „Dutch” Moffitt százados hívását a Waikiki Diner-ből Mrs. Leander Polk,
egy negyvennyolc éves, a kelleténél már jóval gömbölydedebb fekete hölgy fogadta, aki
tizenkilenc éve dolgozott a diszpécserszobában.
– Hadnagy! – kiáltotta, épp csak annyira emelve fel a hangját, hogy a tiszt meghallja,
nem pedig azért, hogy engedélyt kérjen tőle. Aztán lenyomta a megfelelő gombot.
Philadelphia összes rendőrségi rádió adó-vevőjében felhangzott a sürgős üzenetet jelző
két sípolás.
– Waikiki Diner, Roosevelt Boulevard és Harbison sarok mondta Mrs. Polk tisztán. –
Egy rendőr erősítést kér. Rendőrségi hívás, telefonon.
Megismételte az üzenet első felét, majd folytatta:
 – Rablás, lövöldözés, sebesült. – Ezt is megismételte, aztán gyorsan odaszólt a mellé
lépő hadnagynak: – Moffitt százados jelentette be.
Visszafordult a rádióhoz:
– Minden erősítésre induló kocsinak a Harbisonon és a Boulevard-on: a helyszínen
rablás történt. Keressenek egy fehér, hosszú, szőke hajú, barna dzsekit viselő férfit.
Ismeretlen irányba menekül, fegyvere van.
Aztán megismételte ezt is.

KETTŐ

Az Autópálya 2-B, a Philadelphiai Autópálya-rendőrség járműve dél felé hajtott a

Roosevelt Boulevard-on, és épp beért az Oxford Circle körforgalomba az Oxford Avenue,
a Cheltenham Avenue, a Castor Avenue és a Roosevelt Boulevard találkozásánál. Az
autót Dávid N. Waldron vezette, aki mellett Alexander W Dannelly őrmester ült. Dannelly
őrmester és Waldron rendőr csak néhány perce látta Dutch Moffitt századost bemenni a
Waikiki Dinerbe, civil ruhában.
Délután négy óra volt, márpedig Dutch Moffitt százados általában fél ötig dolgozott,
gyakran tovább is. És egyenruhában.
– A százados nyilván nagyon titkos álruhás nyomozást végez – jegyezte meg Dannelly
őrmester.
– És vajon lekerül az álruha, őrmester? – kérdezte Waldron rendőr vigyorogva.
– Mocskos a fantáziája, Waldron rendőr! – feddte meg Dannelly őrmester, viszonozva
a vigyort. – Szégyellje magát!
– Mit szólna egy kávéhoz, őrmester? – érdeklődött Waldron.
– A Waikikiben szép nagy csészével adnak.
– És még öngyilkos hajlamai is vannak – csóválta a fejét Dannelly őrmester. –
Mondtam már?
A beszélgetésnek a rádióból felhangzó két éles sípolás vetett véget.
– Waikiki Diner, Roosevelt Boulevard és Harbison sarok – mondta a diszpécser. – Egy
rendőr erősítést kér. Rendőrségi hívás, telefonon. Waikiki Diner, Roosevelt Boulevard és
Harbison sarok. Egy rendőr erősítést kér. Rendőrségi hívás, telefonon.
– Jézusom! – morogta Waldron rendőr.
– Ez a százados lesz – vélte Dannelly.
– Rablás, lövöldözés, sebesült – folytatta a diszpécser. Minden erősítésre induló
kocsinak a Boulevard-on és a Harbisonon: a helyszínen rablás történt. Keressenek egy
fehér, hosszú, szőke hajú, barna dzsekit viselő férfit. Ismeretlen irányba menekül,
fegyvere van.
Miközben Dannelly őrmester a további parancsokat meg sem várva a mikrofonért
nyúlt, Waldron rendőr átkattintotta az adót a D-2-es sávba, bekapcsolta a villogót és a
szirénát, aztán a padlónak feszítette a lábát.
– Autópálya 2-B úton – mondta Dannelly őrmester a mikrofonba.
 A Ford tiltakozva csörgő motorral, csikorgó gumikkal folyamatosan gyorsult körbe a
körforgalmon, majd fordult rá a Roosevelt Boulevard-ra a Waikiki Diner felé.
Közben azonnal megérkezett a második reakció is az Autópálya 2-B-é után:
– Kettő-nulla-egy úton a Waikiki Diner felé.
Ez nem az igazság, a teljes igazság és csakis az igazság volt. A kettő-nulla-egyes nem
abban a pillanatban reagált a hívásra.
A Waikiki Diner a kettes számú rendőrségi körzethez tartozott. A kettő-nulla-egyes a
kettes körzet járőre volt, egy Ford mikrobusz.
Sok más nagyvárossal ellentétben Philadelphiában a rendőrséghez fut be minden
segélyhívás.
Ha eltört a lábad, hívd a rendőrséget! Ha Harry bácsinak szívrohama van, hívd a
rendőrséget! Ha beledugtad az ujjad a turmixgépbe, hívd a rendőrséget!
A hívás nyomán elindul a sérültért egy mikrobusz, és beviszi a kórházba. Nem túl nagy
kényelemben, mivel a raktérben csak egy hordágy van, és a modern életmentő
berendezések is hiányoznak. Mindazonáltal olyan gyorsan eljuttatja a sérülteket a
kórházba, amilyen gyorsan csak emberileg lehetséges.
A rendőrségi mikrobuszokat fegyveres, felesküdött rendőrök vezetik, általában fiatal,
erős férfiak, akik még csak rövid ideje léptek be a testülethez. Gyakran fiatal izmokra van
szükség ahhoz, hogy levigyék a negyedik emeletről az elhízott polgárokat, visszatartsák a
kötekedő részegeket, mert továbbra is a mikrobuszok látják el azokat a feladatokat, amit
egykor a „rabomobiloknak” nevezett rendőrségi járművek. A mikrobuszos szolgálatot
általában jó bevezetésnek tartják a fiatal rendőröknek a valódi utcai munka
megismerésére.
Amikor a „rendőr erősítést kér” hívás felhangzott a rádióban, a kettő-nulla-egyes a
Cottman és a Summerdale sarkán, a Northeast High Schoollal szemben, Sid szendvics- és
hamburgerbárja előtt parkolt. Francis Mason rendőr a volán mögött ült, Patrick Foley
rendőr pedig odabent volt a bárban, ahol két sajtos steaket és két nagy kólát kért elvitelre,
majd bement a férfimosdóba. Előző este Francisszel részt vettek a Rendőrség Testvéri
Rendje egyik rendezvényén, és Patrick nem volt rest többször kérni az ingyen mért sörből.
Ennek következtében egész nap a vécére kellett rohangálnia.
Mason rendőr a hívást meghallva felkapta a mikrofont, közölte, hogy úton van,
bekapcsolta a szirénát és a villogót, majd az ülés fölött áthajolva kinyitotta az utasoldali
ajtót. Mindössze kilencven másodperc telt el, de sokkal hosszabbnak tűnt, mire az arcán
pánikkal, az övét futtában becsatolva felbukkant Foley rendőr és beugrott a mikrobuszba.
Mason rendőr megfordult a Summerdale Avenue-n; csikorogva fékezett a Cottman
Avenue-nál, megvárta, míg adódik egy rés a keresztforgalomban, majd ráfordult a
Cottmanre, a bal sávban, a forgalommal szemben gyorsítva mindaddig, míg ki nem tudott
húzódni a jobb oldalra.
– Azt hiszem, összeszartam magam – közölte Foley.
A rádióadást egy másik jármű is vette. A 20. Street és az Olney Avenue sarkán, a
LaSalle College parkolójában állt, ahol a WCBL-TV egyik stábja épp végzett a
tandíjemelés elleni diáktüntetés felvételeivel. Miss Penny Bakersfield, a riporter
pillanatnyi tétovázás után azt mondta a sofőrnek, talán akadt valami a „Kilences hírek”-
be, ha úgy gondolja, hogy gyorsan oda tudnak érni.
Az Autópálya 2-B csikorgó gumikkal száznyolcvan fokos fordulatot tett a Roosevelt
Boulevard északra tartó középső sávjából a dél felé tartó déli sávba, majd onnan
egyenesen a Waikiki Diner parkolójába.
A parkolóban nem láttak rendőrautókat, s ez alapján szinte teljesen bizonyos volt, hogy
a „rendőr erősítést kér, lövöldözés” hívás Dutch Moffitt századostól jött, aki vagy a civil
szolgálati kocsijával, vagy a sajátjával volt.
Dannelly őrmester már azelőtt kinyitotta az ajtaját, hogy az Autópálya 2-B megállt
volna az étterem előtt. A pisztolyát előhúzva berohant az épületbe, a nyomában
Waldronnal.
Egy szőke nő térdelt Dutch Moffitt mellett, aki a földön ült, a hátát a falnak vetve.
Dannelly félretolta a nőt az útból, meglátta Moffitt üveges tekintetét, és igyekezett
kitapintani a pulzusát.
– A fickó kiszaladt hátul – mondta a nő nagyon halkan.
– Menj utána! – utasította Dannelly Waldront. – Én megkerülöm az épületet.
Felállt és kirohant az étteremből. Felismerte magán a harag jeleit – valami szánalmas
szar alak lelőtte Dutchot, a legjobb századost az egész osztályon –, és próbált lehiggadni.
Megállt, vett két mély lélegzetet, majd futni kezdett az épület fala mellett. Aztán
meggondolta magát, a kocsi felé vette az irányt. Benyúlt a még nyitva álló ajtón,
átkapcsolta a rádiót a J sávra, és a szájához emelte a mikrofont.
– Autópálya 2-B a központnak. Kérem, szóljon az összes autópályás kocsinak, hogy
kapcsoljanak át a J sávra.
Várt egypár másodpercet, hogy a diszpécser továbbíthassa az üzenetet, és mindenkinek
legyen ideje frekvenciát váltani, aztán újra felemelte a mikrofont.
– Autópálya 2-B az összes autópályás kocsinak! Egy rendőrt lelőttek a Boulevard és a
Harbison sarkán. Az Autópálya Egyes is érintett. Minden autópályás kocsi jelentkezzen és
kutassa át a környéket a gyanúsított után. Központ, megismételné a személyleírást?
Ledobta a mikrofont az ülésre és futásnak eredt a Waikiki Diner hátsó bejárata felé.
Tudta, hogy a városban az autópályarendőrség minden kocsija bekapcsolta a szirénáját és
elindult a Waikiki Diner felé.
– Az autópályások gondoskodnak a sajátjaikról – szögezte le Dannelly őrmester, noha
senki sem hallhatta.
A „rendőr erősítést kér, lövöldözés” üzenetre a harmadik válasz egy új, világosbarna
1973-as Ford LTD Broughamből érkezett, ami észak felé haladt a Roosevelt Boulevard-
on, az Adams Avenue és a Sears, Roebuck & Co. hatalmas, vörös téglából épült regionális
irodája magasságában.
Semmilyen jel nem utalt rá, hogy az LTD rendőrségi jármű. Még a gumijai is fehér
oldalúak voltak. Amikor a sofőr, Peter F. Wohl, egy magas, a harmincas évei legelején
járó férfi jó szabású, apró kockás öltönyben úgy döntött, hogy válaszol, át kellett hajolnia
a jobb oldalra, hogy a kesztyűtartóból kivegye a mikrofont.
 – Itt Isaac Huszonhárom – mondta –, indulok a helyszínre. Megnyomta a kormányon
azt a gombot, amitől az LTD összes lámpája villogni kezdett (a Ford „vészvillogó”-nak
nevezte), és állhatatosan nyomta a kürtjét. Az LTD-n nem volt sem sziréna, sem villogó.
Az „Isaac” a „felügyelő” hívójele volt. Peter F. Wohl felügyelőhelyettes volt. Azon
ritka alkalmakkor, amikor egyenruhát öltött, aranylevél rangjelzést viselt, olyat, mint az
Egyesült Államok hadseregében az őrnagyok.
A felügyelőhelyettes rangban közvetlenül a százados fölött és közvetlenül a felügyelő
alatt állt, mely utóbbi alezredesi rangjelzést hordott. Tizennyolc felügyelőhelyettes volt, és
Peter F. Wohl volt a legfiatalabb. A felügyelőhelyettesek a legjobb rendőröknek tartották
magukat, mint ahogy azok is annak tartották őket, akik tudták, hogy mit csinálnak.
Rájuk hárult a rendőrségi korrupció vizsgálata, de feladataik nem merültek ki ennyiben,
és ezt a munkát sem úgy végezték ahogyan a legtöbben hitték. Nem az érdekelte őket,
hogy egy közrendőr elfogadott egy húsvéti sonkát a hentestől, viszont azonnal hegyezni
kezdték a fülüket, amikor terjedni kezdeti a szóbeszéd, hogy valahol egy százados elvitt
egy szőkét, aki nem a felesége, Jersey-be, hogy egy új Buickban hancúrozzon vele
A saját felfogásuk szerint vizsgálták a városvezetőségén belüli korrupciót, a családokat,
a zsarolásokat és megvesztegetéseket, a politikával kapcsolatba hozható bűnügyeket, a
szervezett bűnözés érdekesebb vállalkozásait, számos egyéb érdekes dolgot, s csak
valahol a lista végén szerepeltek a rossz útra tért zsaruk.
Peter Wohl (senki sem szólította „Pete”-nek, még gyermekkorában sem, már akkor is
körüllengte valamilyen csendes méltóság) nem nagyon hasonlított a rendőrökről a
köztudatban élő képre. Az emberek brókernek, esetleg mérnöknek vagy ügyvédnek nézték
volna. Más szóval profinak. Azonban zsaru volt. Bejárta a ranglétra minden fokát, még az
autópálya-rendőrségnél is volt tizedes. Ám amikor őrmester lett, fiatalon, alig hat évet
töltve a testületnél, áthelyezték a polgári engedetlenségi osztaghoz, egy civil ruhás
egységhez, s azóta is csak civilben dolgozott.
Azt beszélték, Peter Wohl biztosan magasra fog jutni, talán még a csúcsra is. Okos
volt, keményen dolgozott és ritkán hibázott. S ami majdnem ugyanilyen fontos, régi
rendőrcsaládból származott. Az apja főfelügyelőként vonult nyugdíjba, s a család története
még messzire nyúlt vissza.
A Wohl család Hessenből származott. Friedrich Wohl egy kis faluban gazdálkodott
Kassel közelében, és gránátosként szolgált a hessen-kasseli herceg (Landgrave)
könnyűgyalogos regimentjében.
Fülöp herceg – elsősorban a Marburg an der Lahnban a katolikus egyháztól elkobzott
épületekben alapított (és róla elnevezett) egyetem finanszírozására – bérbe adta katonáit
Őfelsége III. György angol királynak, aki épp egy lázadással bajlódott az észak-amerikai
gyarmatain.
William Casey valamelyik őse (egyesek szerint Von Steuben báró, mások szerint
Lafayette márki) felhívta az alapító atyák figyelmét, hogy a hessen-kasseli herceg
könnyűgyalogos regimentje (akiket az egyenruhájukról „vöröskabátosok”-nak neveztek
el) első osztályú katonákból áll, és biztosan sok gondot fog okozni a gyarmatiaknak. Ám
az illető arra is rámutatott, hogy nagy részüket erőszakkal toborozták, és emiatt nem
nagyon lelkesednek a Landgrave-ért. Emellett sok közöttük a katolikus, s ők felháborító
bűnnek tartották az anyaszentegyházzal szemben az egyház üldözését és javai elkobzását.
 Az alapító atyák úgy vélték, hogy 160 acre* föld, egy kis arany és egy ló reményében
talán elég sok vöröskabátos dezertálna. Az elméletet a gyakorlatban is kipróbálták, és
legalább száz vöröskabátos elfogadta az ajánlatot, köztük Friedrich Wohl gránátos, noha
nem volt római katolikus és önként lépett a herceg szolgálatába.
Friedrich Wohl farmja a mai Media közelében szépen virágzott. Amikor kitört az 1812-
es háború, komoly kölcsönöket vett fel rá, hogy a pénzből vegyen egy kalózhajót. Azt
tervezte, hogy egy vagyont szerez a brit hajók kifosztásából. A Determination lobogó
zászlókkal levitorlázott a Delaware folyón, és soha többé nem látták.
Wohl elvesztette a farmját, és kénytelen volt a fiaival együtt napszámosnak állni.
A fiai Philadelphiába költöztek, ahol különösebb siker nélkül gyakoroltak különböző
mesterségeket és indítottak kisebb vállalkozásokat, melyek mindegyike csődbe ment.
1854-ben, amikor a városegyesítő törvény nyomán Philadelphia területe 360 acre-ről 83
000 acre-re nőtt, miután a környék összes parányi politikai entitását egy településsé
vonták össze, Karl-Heinz Wohl-nak, Friedrich Wohl legkisebb unokájának sikerült
bejutnia a philadelphiai rendőrséghez.
Azóta mindig legalább egy Wohl szolgált a rendőrségnél Amikor Peter Wohl elvégezte
az akadémiát, egy százados, két hadnagy és egy nyomozó – mind a nagybátyjai vagy az
unokatestvérei – ült August Wohl főfelügyelő mellett az aulában az összecsukható
székeken, és nézte végig, ahogy Peter leteszi az esküt.
Előtte autók hosszú sora lassított, hogy besoroljon az Oxford Circle-i körforgalomba, s
nem tűnt valószínűnek, hogy bárki is be fogja engedni, villogó lámpák és harsogó kürt ide
vagy oda, Füstölögve várta, hogy megnyíljon előtte az út, aztán padlóig nyomta a gázt,
végigszáguldott a körforgalmon, s legalább fél tucat polgárt hagyott maga mögött, akik
azon töprengtek, hol vannak a rendőrök, amikor meg kellene védeniük őket az olyan
idiótáktól, mint az a világosbarna fordos.
A 6600-as háztömbnél érte el a kereszteződést a Roosevelt Boulevard-on, ahol a
Harbison és a Magee egy időre összefut, majd újra szétválik. A lámpa sárgára, majd
pirosra váltott, de Peter úgy gondolta, még átér az első elinduló autó előtt, ezért padlóig
nyomta a gázt. Át is ért a felezővonalon, ám ekkor bele kellett taposnia a fékbe, nehogy
oldalról elkapja egy rendőrségi mikrobusz, ami a Bustleton Avenue-n száguldott lefelé.
A volánnál ülő rendőr megvetően és haragosan rápillantott, majd tovább hajtott.
Wohl követte a Waikiki Diner parkolójáig, és megállt mögötte.
A bejárat előtt az autópálya-rendőrség egyik járőrkocsija állt, nyitott ajtókkal, és Wohl
megpillantott egy járőrt is, amint felemelt pisztolya csövét az ég felé fordítva rohan a fal
mellett, nyilván az épület hátulja felé tartva.
* 1 acre = 4046.9 m2
Wohl kiszállt az autóból és elindult az étterem felé.
– Hé, maga! – kiáltott rá egy hang.
A mikrobusz sofőrje volt az. Ő is az ég felé fordítva tartotta a pisztolyát.
– Rendőr vagyok – mondta Wohl, aztán amikor a hitetlenkedés jelét látta a fiatal zsaru
arcán, hozzátette: – Wohl felügyelő.
A rendőr bólintott.
 Wohl ismét elindult az étterem bejárata felé, és majdnem hasra esett egy lassan
terebélyesedő vértócsában fekvő holttestben. Wohl gyorsan megtapintotta a pulzusát, és
miközben megállapította, hogy nincs, észrevette, hogy a halott egy fiatal nő.
Felállt és elővette a pisztolyát, egy Smith & Wesson „Chief's Special” rövid csövű .38
Specialt a hónaljtokjából. Immár nem fért kétség hozzá, hogy itt lövöldözés történt.
– Itt vagyok, tiszt úr! – kiáltotta valaki, s amikor Wohl meglátta, hogy Teddy
Galanapoulos az, a Waikiki tulajdonosa, félretolta a zakója szárnyát és eltette a fegyvert.
Akármi is történt, már vége volt.
Teddy nem neki kiáltott, és amikor odaért hozzá, kíváncsian, már-már gyanakodva
végigmérte, aztán felismerte.
– Wohl hadnagy – állapította meg.
Sem a hely, sem az idő nem volt a legalkalmasabb, hogy Peter kijavítsa.
– Hello, Mr. Galanapoulos – mondta Wohl. – Mi történt?
– Az a rohadt kölyök megölte Moffitt századost – mutatott a háta mögé Teddy.
Dutch Moffitt civilben ült a fal mellé rogyva. Egy nő térdelt mellette. A nő zokogott, és
miközben Wohl figyelte, nagyon gyengéden kinyújtotta a kezét és lefogta Dutch szemét.
Wohl az ajtó felé fordult. A mikrobuszos rendőr elindult befelé, a parkoló pedig kezdett
megtelni rendőrautókkal. Sorra fékeztek le csikorgó gumikkal, és egymás után ugrottak ki
belőlük az egyenruhás rendőrök.
– Tegye el a pisztolyát – utasította Wohl a mikrobusz sofőrjét –, és hozza ide a
hordágyat! A nő odakint halott.
A fiatal zsaru csalódott arccal tette, amit mondott neki.
Az autópálya-rendőrség egyik őrmestere, akit Wohl nem ismert fel, sebes léptekkel
átvágott az éttermen, s közben eltette a pisztolyát. Kíváncsian nézett Wohlra.
– Wohl felügyelő vagyok – mondta Peter.
– Igen, uram – biccentett Alex Dannelly őrmester. Ketten voltak, uram. Dutch azt kapta
el, amelyik lelőtte. A másik egy fehér, húsz és huszonöt év közötti, szőke férfi átvágott az
éttermen és a konyhán keresztül elmenekült.
– Jelentette már a központnak?
– Még nem, uram – rázta meg a fejét Dannelly.
– Akkor jelentse! – parancsolt rá Wohl. – Aztán zárja le az épületet. Senki sem mehet
ki, az emberek maradjanak a helyükön, senki ne nyúljon semmihez…
– Értem – válaszolta az autópálya-rendőrség őrmestere, majd odament az ajtóhoz és
intett három rendőrnek, hogy menjenek be.
Wohl térdre ereszkedett a nő mellett, és gyengéden megérintette a hátát.
– A nevem Wohl – mutatkozott be. – Rendőr vagyok.
A nő ránézett. A szemében rémület csillogott, és az arcán lecsorgó könnyek
elmaszatolták a púderét. Ismerősnek tűnt. És nem Mrs. Richard C. Moffitt volt.
– Hadd segítsem fel! – mondta Wohl szelíden.
– Hozzanak már egy takarót, vagy valamit – suttogta Louise Dutton. – Takarják már le,
az Isten szerelmére!
 – Teddy! – emelte fel a hangját Wohl. – Hozzon egy terítőt vagy valamit!
Aztán talpra segítette a nőt.
Francis Mason rendőr és Patrick Foley rendőr berohant a kettő-nulla-egyes
hordágyával. Gyorsan szétnyitották a keretet, és egyszerű mozdulatokkal ráemelték Dutch
Moffitt holttestét. Wohl az ajtó felé lépett, hogy kinyissa nekik, de egy egyenruhás
megelőzte.
Odakint most már fülsiketítő volt a szirénák bömbölése. Peter kinézett az üvegajtón, és
látta, hogy mindenfelé rendőrautók állnak. Épp akkor állt meg az úttest szélén egy fehér
furgon, az oldalán a WCBL-TV 9-ES CSATORNA felirattal. Az oldalsó ajtó félresiklott,
és kiugrott egy férfi, a vállán kamerával.
– Moffitt százados a barátja volt? – fordult vissza Wohl a szőkéhez.
A nő bólintott.
Honnan a fenéből ismerem? Mit csinált itt Dutchcsal?
– Miért viszik el? – kérdezte a nő. – Meghalt, nem?
Nem tudom, miért viszik el, gondolta Wohl. A halottakat általában ott hagyják, ahol
elestek, a gyilkossági nyomozók miatt. De gondolom, senki sem akarja tudomásul venni,
hogy meghalt egy rendőrtársa.
– Igen, attól tartok, meghalt – mondta Wohl. – El tudná mondani, mi történt?
– Megpróbálta megakadályozni a rablást – felelte Louise. – És valaki lelőtte. Azt
mondta, a lány.
A Waikikibe ekkor lépett egy be nagydarab, vörös arcú, fehér inge váll-lapján
századosi sávokat viselő rendőr.
Jack McGovern volt a kettes körzet parancsnoka. Hadnagyként szolgált az autópálya-
rendőrségnél, amikor Peter Wohl tizedesként. Még Peter előtt léptették elő századossá, és
ugyanabban a teremben írták meg a felügyelőhelyettesi vizsgát. Peter Wohl az eredménye
alapján az első lett a jelentkezők között, Jack McGovern megbukott.
McGovern felvonta a szemöldökét, amikor meglátta Wohlt.
– Mi a fene történt? – kérdezte. – Csak nem Dutch Moffittot vitték ki?
– De igen, őt – erősítette meg Wohl. – Megakadályozott egy rablást.
McGovern kérdőn nézett rá.
– Meghalt, Jack – felelt Wohl a néma kérdésre.
–Jézusom! – vetett keresztet McGovern.
– Szerintem jobb lenne, ha a parkolóban tenne rendet, százados – folytatta Wohl. –
Maga egyenruhában van. Látta a nő holttestét?
McGovern megrázta a fejét.
– Egy nőét? Egy nő lőtte le Dutchot?
– Ketten voltak – magyarázta Wohl. – A másik elmenekült. Dutch lelőtte a nőt. Nem
tudom, Dutchra ki lőtt.
– Azt mondta, a nő – mondta Louise Dutton halkan. McGovern százados a homlokát
ráncolva ránézett, majd vissza Wohlra.
 – A hölgy Moffitt kapitánnyal volt az eset alatt – közölte kifejezéstelen hangon Wohl.
Odafordult Louise-hoz. – Telefonálnom kell. Csak egy perc az egész.
Louise bólintott.
Wohl telefont keresve körülnézett, meglátta a kasszánál lévő készüléket a padlón
félreesett kagylóval, s inkább a falra szerelt fizetős készülékhez lépett. Bedobott egy
negyeddollárost, és fejből tárcsázott egy számot.
– Rendőrfőnöki hivatal, Jankowitz őrmester.
– Itt Peter Wohl, Jank. Beszélnem kell a főnökkel. Fontos.
– Peter? – kérdezte Taddeus Czernick rendőrfőnök, amikor egy pillanat múlva felvette
a telefont. – Mi a helyzet?
– Rendőrfőnök úr, Dutch Moffitt belesétált egy rablásba a Roosevelt Boulevard-on, a
Waikiki Dinerben. Eltalálták és meghalt. Az egyik támadót lelőtte, a másik elmenekült.
– Jézus Krisztus! – felelte Czernick rendőrfőnök. – Akit lelőtt, az meghalt?
– Igen, uram. Egy nő volt, és egy szemtanú szerint ez a nő lőtte le Dutchot. Azt
mondja, Dutch mondta, hogy egy nő találta el. Én most értem ide.
– Ki van még ott?
– McGovern százados.
– Jézusom, Dutch bátyját is lelőtték – mondta a rendőrfőnök. – Emlékszik, Peter?
– Hallottam róla, uram. – Aztán óvatosan hozzátette: – Rendőrfőnök úr, a szemtanú,
egy nő, Dutchcsal volt az étteremben.
Tapintható csend támadt a vonalban.
– Tehát? – kérdezte Czernick rendőrfőnök.
– Nem tudom, uram – felelte Wohl.
– Közben hívnak a másikon, Peter. Épp most értesítettek minket rádión is – mondta
Czernick rendőrfőnök. – Ki az a nő?
– Nem tudom. Ismerősnek tűnik. Fiatal, szőke, csinos.
– A fenébe!
– Úgy gondoltam, jobb, ha felhívom, uram.
– Maradjon ott, Peter! – utasította a rendőrfőnök. – Felhívom a polgármestert, aztán
odamegyek, amint tudok. A nővel kapcsolatban tegye azt, amit helyesnek vél.
– Igenis, uram – mondta Wohl. A rendőrfőnök letette.
Wohl is visszatette a kagylót a helyére, és egy önkéntelen mozdulattal benyúlt a
pénzvisszaadó nyílásba. Maga is meglepődött, amikor az ujjhegye érméket tapintott.
Kivette és megnézte őket, aztán odament Louise Duttonhoz.
– Jól van?
Louise vállat vont.
– Igazi tragédia – folytatta Wohl. – Három kisgyermeket hagyott hátra.
– Tudtam, hogy nős – felelte Louise hidegen.
– Megkérdezhetem, hogy miért volt itt Dutchcsal? – érdeklődött Wohl.
– A WCBL-TV-nél dolgozom.
 – Ismerős volt az arca.
– A százados azt akarta elmondani, mit gondol arról, hogy az emberek „Carlucci
kommandójának” nevezik az autópályarendőrséget – mondta Louise óvatosan.
Ez süket duma, döntötte el magában Wohl. Volt köztük valami. Mintha csak végszóra
történne, az ajtóban felbukkant a 9-es csatorna operatőre. Egy rendőr elállta az útját.
– Krisztusom, ha ő bent van, akkor én miért nem mehetek be? – tiltakozott az operatőr.
Wohl odalépett az ajtóhoz, megkereste a tekintetével McGovernt, és felemelte a
hangját.
– Jack, állítsanak fel kordonokat és tartsák távol a kíváncsiskodókat!
McGovern arckifejezéséből látta, hogy az operatőr elosont a rendőr mellett, akit a
százados már a helyére állított.
– Hozza ki onnan azt a fickót! – szólt oda McGovern élesen egy őrmesternek. – A
tévést!
Wohl visszafordult Louise-hoz.
– Nagyon kellemetlen lenne Mrs. Moffittnek vagy a gyermekeknek, ha a tévéből vagy
a rádióból értesülnének a tragédiáról.
Louise egy másodpercig értetlenül bámult rá.
– Nem tudom, Philadelphiában hogy megy ez – szólalt meg végül lassan –, de a
legtöbb helyen van egy íratlan szabály, miszerint semmi, de nevek semmiképpen sem
kerülhetnek adásba az ilyen eseteknél addig, míg nem értesítik a legközelebbi
hozzátartozót.
– Itt is így van – bólintott Wohl. – De biztos akartam lenni a dologban.
– Oké – mondta a nő. – Azt hiszem, telefonálnom kellene.
– Azt nagyra értékelném – nyújtotta felé a kezét, a tenyerét felfelé fordítva, rajta a
telefonból kivett apróval.
Louise felhívta a „Kilences hírek” szerkesztőségét, ahol Leonard Cohen, a hírigazgató
vette fel a telefont.
– Leonard, itt Louise Dutton. Meggyilkoltak egy rendőrt…
– A Roosevelt Boulevard-on, a Waikiki Dinerben? – vágott a szavába Cohen. – Ott
vagy?
– Igen – felelte Louise. – Leonard, a rendőrség nem akarja, hogy a felesége a tévéből
tudja meg.
– Tudod, ki az?
– Vele voltam.
– Láttad az egészet?
– Nem akarom, hogy a felesége a tévéből tudja meg – ismételte meg Louise.
– Hé, semmi gond! Hát persze, hogy nem. Majd hívjon fel a sajtosuk, ha mehet az
anyag, ahogy szokott.
– Rendben – mondta Louise.
– Mondtam a többieknek, hogy szedjék össze, amit tudnak, abszolút csak a
minimumot, néhány snittet a helyszínről, meg ilyenek, aztán gyertek be, és majd itt
összeállítjuk az anyagot – javasolta Cohen. – Valószínűleg ez lesz a felvezető és a fő hír.
Nem történt ma semmi más. És te láttad?
– Láttam – felelte Louise. – Majd megyek. Azzal letette.
– Beszéltem a hírigazgatóval – fordult oda Wohlhoz. – Azt mondta, addig semmi nem
kerül adásba, amíg a sajtófelelősük nem engedélyezi. Várja a hívását.
– Erről majd gondoskodom – biccentett Wohl. – Nagyon köszönöm, Miss Dutton.
- Mit? – vont vállat keserűen a nő. – Honnan fogja megtudni a felesége? Ki fogja
közölni vele?
Wohl tétovázott egy pillanatig, aztán megmondta neki:
– Van egy rutineljárás az ilyen helyzetekben. Már értesítették a Moffitt százados
lakóhelyéhez tartozó körzet parancsnokát. Elmegy Moffitt százados házába, és elviszi
Mrs. Moffittot a kórházba. Mire odaérnek, már ott lesz a polgármester, és valószínűleg a
rendőrfőnök meg a különleges járőrök főnöke is. És feltehetően Moffitt százados lelkésze,
vagy a rendőrség katolikus káplánja is. Ők fogják elmondani neki. Barátok. Moffitt
százados régi rendőrcsaládból származik.
Louise bólintott.
– Mindeközben – folytatta Wohl, nem egészen értve, miért mondja el a nőnek mindezt,
amikor nem is kérdezte – rádión értesítik a gyilkosságiakat és a helyszínelőket, illetve az
északkeleti kerület nyomozóit. Néhány perc múlva itt lesznek. És mivel Moffitt százados
magas rangú tiszt volt, valószínűleg a gyilkossági ügyekért felelős főfelügyelő is idejön.
– És a feleségét úgy viszik el a kórházba, hogy közben a rádióban egyfolytában arról
beszélnek, hogy mi történt? Istenem, hiszen ez borzalmas!
– Ki fogják kapcsolni a rádiót – biztosította Wohl.
A nő ránézett.
– Tanulunk a hibáinkból – magyarázta Wohl. – Előfordul, sajnos, hogy rendőrök
meghalnak. Moffitt százados bátyját szintén szolgálat közben érte a halál.
Louise a szemébe nézett, és kérdőn felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit.
– A gyilkosságiak ki akarják majd hallgatni – jegyezte meg Wohl. – Gondolom,
megérti, hogy maga egyfajta különleges tanú, mivel képzett megfigyelő. Ennek általában
az a rendje, hogy beviszik a belvárosba, a Körházba, a gyilkossági csoporthoz…
– Ó, Istenem! – sóhajtott fel Louise Dutton. – Végig kell csinálnom ezt?
– Azt mondtam, „általában” – emlékeztette Wohl. – Mindig vannak kivételek.
– Azért, mert vele voltam? Vagy mert a WCBL-TV-nél dolgozom?
– Esetleg mindkettő miatt? – vetette fel Wohl kifejezéstelen hangon. – Mindenesetre
megkérek egy rendőrt, hogy vigye haza magát.
Hatalmamban áll, hogy elengedjem, hogy elküldjem innen, gondolta Wohl. A
rendőrfőnök azt mondta, „A nővel kapcsolatban tegye azt, amit helyesnek vél”, de attól
még nem kellene elengednem. Vajon miért engedem el mégis?
– Nem akarok hazamenni – mondta a nő. – A stúdióban van dolgom.
 – Igen, persze – bólintott Wohl. – Akkor előbb a stúdióba, onnan meg haza. Aztán úgy
egy óra múlva, amikor kicsit lecsillapodnak a dolgok, elküldök magáért egy kocsit a
tévéhez, vagy a lakására, és behozzák a Körházba, hogy megtegye a vallomását.
– Nem kell, hogy furikázzanak! – jelentette ki Louise szinte már dacosan.
– Szerintem meg igen – replikázott Wohl. – Szörnyű dolgon ment keresztül, és nem
hiszem, hogy szabad így vezetnie. Egyébként is tartozunk ennyivel magának.
Louise ránézett a férfire. Mintha most látna először, gondolta Wohl.
– Nem értettem a nevét – szólalt meg a nő.
– Wohl, Peter Wohl.
– Maga rendőr?
– Felügyelőhelyettes vagyok.
– Nem tudom, mi az, de láttam, hogy parancsolgatott annak a századosnak.
– Nem akartam, de pillanatnyilag én vagyok a rangidős a helyszínen.
Louise fújt egy nagyot.
– Rendben – bökte ki. – Köszönöm. Most mintha tényleg kezdenék szédülni. Lehet,
hogy nem lenne szabad vezetnem.
– Jobb az óvatosság – vélte Wohl. Megfogta a nő karját, odavezette az ajtóhoz, a
tekintetével megkereste McGovern századost és intett neki.
– Jack, a hölgy Miss Louise Dutton a 9-es csatornától. Nagyon együttműködő volt.
Kaphatnék két rendőrt meg egy autót, hogy elvigyék a stúdióba, a kocsijával együtt,
onnan meg haza?
– Most már én is felismerem – mondta McGovern. – Persze, felügyelő. Nem probléma.
Viheti az embereket. Örülök, hogy segíthetek, Miss Dutton.
– Elkapták már a másikat, a fiút? – kérdezte Louise.
– Még nem – rázta meg a fejét McGovern százados. – De el fogjuk kapni.
– És az, aki lelőtte Moffitt századost, az tényleg nő volt?
– Igen, vagyis inkább lány. – McGovern százados oldalra bökött az állával.
Louise a jelzett irányba nézett. Egy civil ruhás férfi, aki az oldalán pisztolyt viselt, s így
biztosan rendőr volt, épp körbejárta a holttestet, és különböző szögekből fényképeket
készített róla. Amikor végzett, egy másik rendőr (nyomozó, javította ki magát Louise)
lehajolt, és egy vastag, sárga krétával körberajzolta a holttestet a parkoló macskakövén.
– Hol van a kocsija, Miss Dutton? – kérdezte Wohl.
Louise nem emlékezett, hol hagyta. Körülnézett, meglátta és rámutatott.
– Ott van, az a sárga az.
– A saját kocsijában szeretne utazni, vagy a rendőrautóban? – kérdezte Wohl.
Louise elgondolkodott pár másodpercig, mielőtt válaszolt volna.
– Azt hiszem, a sajátomban.
– Ez a két rendőr elviszi önt a stúdióba, majd a lakására, Miss Dutton – mondta Wohl.
– Kérem, ne menjen onnan sehova, amíg nem tett vallomást a gyilkosságiaknak.
Köszönjük az együttműködését.
 Kezet nyújtott, a nő pedig elfogadta.
Wohl első gondolata kifejezetten szakmai volt. A nő keze nyirkos volt, ami gyakran a
stressz tünete. Jól tette, hogy nem engedte vezetni, arról nem is beszélve, hogy így talán
jobb véleménye lesz általában a rendőrségről. Aztán arra gondolt, nagyon szép a keze.
Puha és sima.
Nem kérdés, mit látott benne Dutch, gondolta. De vajon a nő mit látott Dutchban? Ez
egy kemény, képzett fiatal nő, nem holmi titkárnőcske, aki elájul a nagy, erős rendőr
pillantásától.
Miközben Louise Dutton sárga kabriója és kék-fehér kísérője kifordult a Roosevelt
Boulevard-ra, egy fekete Oldsmobile állt meg a parkolóban, a hűtőrácsa mögött villogó
vörös lámpákkal.
Matt Lowenstein, a nyomozók főfelügyelője, egy nagydarab, pirospozsgás arcú, ősz
hajú, az ötvenes éveiben járó férfi kiszállt az utasoldalról, és céltudatos léptekkel odament
McGovernhez és Wohlhoz.
– Az Isten verje meg! – mondta. – Az Isten verje meg! Elkapták már a másikat?
– Még nem, uram – felelte McGovern. – De el fogjuk.
– A Broad Streettől keletre minden dzsekis, szőke férfit megállítanak és kikérdeznek –
mondta Wohl szárazon. Lowenstein magyarázatot várva nézett rá. – Az autópálya-
rendőrség egyik őrmestere átkapcsolt a J sávra, és iderendelte az összes kocsijukat.
Lowenstein megcsóválta a fejét. Egyetértett Wohllal abban, hogy ez felesleges volt, sőt
talán ostobaság is. De az autópálya-rendőrség az az autópálya-rendőrség, és számítani
lehetett rá, hogy így reagálnak, ha az egyik társukat lelövik. Egyébként is, ezen már késő
bánkódni, eső után köpönyeg, nem lehet változtatni rajta.
– Ha jól tudom, van szemtanúnk – mondta.
– Épp most küldtem haza – felelte Wohl.
– Már ki is hallgatták? Itt, helyben?
– Nem. Azt mondtam neki, hogy valaki majd érte megy úgy óra múlva a lakására, és
behozza kihallgatásra – magyarázta Wohl.
McGovern századosnak elkerekedett a szeme. Wohl túllépte a hatáskörét, és
nyilvánvaló volt, hogy Lowenstein főfelügyelő szét fogja rúgni emiatt a seggét.
Lowenstein főfelügyelő azonban még csak megjegyzést sem fűzött a dologhoz.
– Jank Jankowitz megpróbálta elérni magát rádión, Peter – mondta inkább. – Nem
tudta, ezért szólt nekem. A rendőrfőnök úgy véli, jó lenne, ha bemenne a kórházba…
Melyikbe is vitték?
– Nem tudom, főnök, de kiderítem – felelte Wohl. Lowenstein bólintott.
– Ha nem találná ott, keresse Moffitték házában. Ott találkoznak.
– Igen, uram – biccentett Peter.
 HÁROM

Leonard Cohen, mielőtt a WCBL-TV hírigazgatója lett volna, előszeretettel gondolt

magára bonafide újságíróként. Azaz már akkor újságoknak dolgozott, mielőtt azokat
némileg lenézően „nyomtatott médiá”-nak kezdték nevezni.
Magában úgy gondolta, hogy az „elektronikus újságírás” területen megismert emberek
nagy részével az a baj, hogy csak kevesen kezdték a pályát újságoknál, s ennek
következtében nem tudták felismerni a jéghegy csúcsaként megjelenő valódi sztorikat,
hacsak orra nem buktak bennük, miközben a tükör felé igyekeztek, hogy megigazítsák a
sminkjüket. Néha esetleg még akkor sem.
A telefon még vissza sem került a helyére Louise Dutton hívása után, amiben azt kérte,
ne adják le a lelőtt rendőr nevét, mielőtt a rendőrség értesítené az özvegyét, de Cohen már
érezte, hogy van még valami a háttérben, amiről Louise Dutton nem beszélt. Kicsit
zavarta, hogy nem tudott rájönni, mi az, míg beszéltek.
Gyorsan bement a vágószobába.
– Kapcsolatban vagyunk a Waikiki Dinernél lévő közvetítőkocsival? – kérdezte.
– Nem tudom – vont vállat a technikus. – Néha működik, néha nem.
– Akkor derítse ki, az istenit!
A hangszóból felcsendült Penny Bakersfield hangja, a rövidhullámú rádió modulációs
korlátaitól tompán és fényesen.
– Igen, Leonard?
– Penny, látod, mit csinál ott Louise Dutton?
– Most épp a kocsija felé megy. Két rendőr kíséri.
– Mondd meg hogyishívjáknak…
– Nednek – segítette ki a nő.
– Mondd meg Nednek, hogy vegye! – adta ki az utasítást Cohen. – Mondd meg neki,
hogy mindent vegyen fel Louise-ról, amit csak tud. Ha a zsaruk is benne vannak a képben,
annál jobb!
– Megkérdezhetem, miért?
– Az istenit, Penny, csináld, amit mondtam! Aztán gyertek vissza, amilyen gyorsan
tudtok.
– Azért nem kell leharapni a fejem, Leonard! – mondta Penny.
Miután Foley rendőrrel becsúsztatta a hordágyat, rajta Richard C. Moffitt százados
holttestével a kettő-nulla-egyes hátuljába, Mason rendőrnek el kellett döntenie, melyik
kórházba vigyék a „sebesült” tisztet.
Biztos volt benne, hogy Moffitt halott; az alatt a másfél év alatt, mióta a mikrobuszon
szolgált, épp elég halott és majdnem halott embert látott, hogy meg tudja állapítani a
különbséget. Moffitt azonban zsaru volt, márpedig a „sebesült” vagy „sérült” zsarukat
mindig és minden körülmények között kórházba vitték.
– Szólj rádión a Nazarethnek – mondta Mason rendőr Foley rendőrnek, miközben
bekapcsolta a szirénát és a villogót.
 A Roosevelt Boulevard és a Pennypack Circle találkozásánál álló Nazareth Kórház
nem a legközelebbi volt, de Mason rendőr szerint a legjobb, amelyek közül választhatott.
Lehet, hogy Dutch Moffitt mégsem halott.
A Nazareth sürgősségi bejáratánál már várták őket a nővérek és az orvosok, de Dutch
Moffitt halott volt, pont.
Taddeus Czernick rendőrfőnök néhány perccel később érkezett, és aztán sorra az autók
Jerry Carlucci polgármesterrel, Dennis V Coughlin főfelügyelővel és Charley Gaft
századossal, a polgári engedetlenségi osztag parancsnokával.
Mason rendőr hallotta, mivel magyarázta Gaft százados az ottlétét Coughlin
főfelügyelőnek: az előző hónapig ő volt Dutch Moffitt körzet parancsnoka, és úgy érezte,
el kell jönnie; nagyon jól ismerte Jennie Moffittot.
Aztán megérkezett Paul Mowery százados, Dutch Moffitt új körzetparancsnoka. Kitárta
a sürgősségi parkolóra nyíló ajtót Jeannie Moffitt előtt. A magas, egészséges külsejű,
fehér bőrű, vörösesbarna hajú asszony megfakult pamut háziruhát és egy szürke,
kigombolt kardigánt viselt.
– Légy erős, Jeannie – lépett előre Coughlin főfelügyelő. –Dutch meghalt.
– Tudtam – mondta Jean Moffitt szinte tárgyilagosan. – Tudtam. – Beletúrt a táskájába,
kivett egy zsebkendőt, s csak ekkor kezdett el zokogni. – Ó, Istenem, Denny! Most mit
mondok a gyerekeknek?
Coughlin átölelte, Carlucci polgármester és Czernick rendőrfőnök pedig melléjük
lépett. Az arcukról le lehetett olvasni, mit éreznek. Kétségbeesetten szerettek volna tenni
valamit, hogy segítsenek, ám nem állt hatalmukban, hogy bármit is tegyenek.
Jean Moffitt összeszedte magát, elhaló hangon megkérdezte, láthatja-e a férjét, mire a
három férfi odavezette az elfüggönyözött fülkéhez, ahol az orvosok hivatalosan is
halottnak nyilvánították Dutch Moffittot.
Egy perccel később Czernick rendőrfőnök és Mowery százados kivezette Jean
Moffittot a fülkéből és rögtön a sürgősségi osztályról is.
Coughlin főfelügyelő és a polgármester, aki épp az orrát fújta, nézte, ahogy elmegy.
– Kapják el azt a kurafit, aki ezt tette, Denny! – mondta a polgármester.
– Igenis, uram! – felelte Coughlin szinte hevesen. – El fogjuk kapni!
A polgármester és Coughlin főfelügyelő megvárta, míg Mowery százados kocsija
elhajt, majd ők is kimentek a sürgősségi osztályról.
A polgármester Cadillacje kifordult a parkolóból, ám kétszer is hirtelen fékeznie
kellett, előbb egy sima, ócska Chevrolet, néhány másodperccel később pedig egy
szirénázva száguldó rendőrautó miatt. Megérkezett a gyilkossági osztály Louis Natali
személyében, illetve az autópálya-rendőrség Mike Sabara hadnagy személyében.
Amint Peter Wohl felügyelőhelyettes öt perccel később behajtott a Nazareth Kórház
sürgősségi bejáratán, nem lepte meg, hogy ott találja a másik három rendőrkocsit, illetve a
kettes körzet mikrobuszát. Az egyik autó ugyanolyan volt, mint az övé, csak világoskék.
A másik egy ütött-kopott Chevrolet, a harmadik pedig egy fekete Ford.
Amikor bement, könnyen meg tudta feleltetni az autókat az embereknek. A kék LTD
Charley Gaft századosé, a polgári engedetlenségi osztag parancsnokáé volt. Az új,
jelöletlen autók lefelé haladtak a parancsnoki hierarchiában, legelőször a felügyelők és a
rangban felettük állók kapták meg, majd amikor ismét új kocsik érkeztek, megkapták a
századosok, akik pedig továbbadták régi járműveiket a hadnagyoknak. A kivételt a
felügyelőhelyettesek és a különleges feladatot ellátó századosok jelentették, mint Gaft. Ők
szintén új autót kaptak.
Wohl nem tudta volna megmondani, pontosan mi is a feladata a polgári engedetlenségi
osztagnak. Új egység volt, Taddeus Czernick egyik ötlete nyomán hozták létre, és Gaft
lett az első parancsnoka. Wohl úgy vélte, akármit is csinál, rossz az elnevezés (hiszen
igazából a járdára köpéstől a gyilkosságig minden „polgári engedetlenség” volt), és azt
sem tudta, Gaft azért kapta-e meg a feladatot, mert remek tiszt volt, vagy mert így
tapintatosan ki lehetett emelni a körzetéből.
A kopott, jelöletlen Chevrolet Louis Natalié, a gyilkosságiak hadnagyáé volt, a fekete
Ford pedig a túlméretezett, nagy sebességeket is kibíró gumikkal meg a
csomagtartótetőről felmeredő két rövidhullámú antennával nyilvánvalóan csak Mike
Sabaráé, az autópálya-rendőrség hadnagyáé lehetett. Most, hogy Dutch meghalt, Sabara
lett az autópálya-rendőrség rangidős tisztje, s így, legalábbis a végleges döntésig, a
parancsnoka is.
Sabara hadnagy arcán látszott, hogy meglepődött, s nem örült különösebben Wohl
felügyelőhelyettes felbukkanásának. Libanoni volt, sötét, himlőhelyes bőrrel. Testes volt
és alacsony de okos, kemény zsaru. Egyenruhát viselt, és a bőrdzseki meg a csizma
egészen fenyegetővé tette a megjelenését.
– Hello, Peter – üdvözölte Wohlt Gaft százados.
– Charley – mosolygott rá és a többiekre Wohl. – Mike, Lou.
– Felügyelő – morogták egy-egy biccentés kíséretében azok. Most ment el a
polgármester, a rendőrfőnök és Coughlin főfelügyelő – mondta Gaft százados. – És
természetesen szegény Jeannie Moffitt.
A beszélgetést Foley és Mason rendőrök szakították félbe, amint megjelentek egy
kerekes ággyal, azon pedig egy letakart testtel.
– Egy pillanat – szólalt meg Wohl. – Hol vannak Moffitt százados személyes holmijai?
És a pisztolya?
Natali megütögette a táskáját.
– Mi jár a fejében, felügyelő? – kérdezte Sabara hadnagy.
– Vethetnék rájuk egy pillantást, Natali? – érdeklődött Wohl.
– Mit akar ez jelenteni? – emelte fel a hangját Sabara.
– Azt, hogy meg akarom nézni, mi volt Dutch zsebeiben – felelte Wohl.
– Miért? – makacskodott Sabara.
– Mert így akarom, hadnagy – nézett rá határozottan Wohl.
– Ez úgy hangzik, mintha valami nem helyénvalót keresne – vádolta Sabara.
– Nem érdekel, hogy hangzik, Mike – közölte Wohl. – Azt jelenti, hogy látni akarom,
mi volt Dutch zsebeiben. Barátok voltunk. Meg akarok győződni róla, hogy nincs semmi a
tárcájában, amit a feleségének nem kellene látnia. Adja ide, Natali.
 Natali kinyitotta a táskáját, kivett néhány műanyag zacskót, és letette a fal mellett álló
keskeny asztalra. Wohl felemelte az egyiket, amiben egy tárca, kulcsok, aprópénz és
egyéb apróságok voltak, kiöntötte a tartalmát az asztalra, majd mindent gondosan
megvizsgált. Semmit sem talált, amit összefüggésbe lehetett volna hozni Miss Louise
Duttonnal. Volt három telefonszám név nélkül, az egyik egy Strawbridge & Clothier
bútorügynök névjegykártyájának a hátoldalán, kettő pedig gyufáspapírokon.
Wohl odaadta a névjegyet és a gyufákat Natalinek.
– Gondolom, még nem volt ideje ellenőrizni ezeket, Natali – jegyezte meg.
– Át akartam adni a kijelölt nyomozónak – felelte Natali. –De gond nélkül utánuk
tudok nézni most is.
– Megtenné? – kérdezte Wohl.
Natali bólintott, és elindult, hogy keressen egy telefont. Wohl tekintete találkozott a
Saharáéval.
– Mi van a csajjal, Peter? – kérdezte a hadnagy. – Róla szól ez az egész?
– Miféle „csajjal”, Mike? – kérdezett vissza Peter, éppen csak érezhető éllel a
hangjában.
Ekkor görcsbe rándult a gyomra. Sürgősen könnyítenie kellett magán.
– Bocsássanak meg – mondta, és elsietett a férfimosdó felé.
Nem tudta, hogy evett valamit, vagy megint bekapta az influenzát, aztán rájött, hogy
valószínűleg arra reagál így, ami Dutchcsal történt a Waikiki Dinerben.
Amikor visszatért a folyosóra, Natali hadnagy ott állt, de a kerekes ágy Ducht Moffitt
holttestével eltűnt. Az üvegajtón keresztül látta, hogy a két rendőr épp akkor teszi be a
mikrobuszba.
– A bútorügynök száma az otthoni száma – jelentette Natali hadnagy. – A gyufákon
lévők közül az egyik a St. Aloysius parókia, a másik egy érmés telefon a 30. Street-i
állomáson.
Wohl bólintott és felemelt egy másik műanyag zacskót, egy ötlövetű Smith & Wesson
Model 36 „Chief s Special” volt benne, továbbá négy töltényhüvely.
– Csak négy hüvely van? – kérdezte.
Natali rápillantott Gaft századosra, mielőtt válaszolt volna.
– Ennyi volt benne, felügyelő – mondta. – Moffitt százados fegyveréből vettem ki a
helyszínen.
Wohl a szemébe nézett.
Biztosra vette, hogy Natali hazudik. Lennie kellett egy ötödik, el nem sütött lőszernek,
s valószínűleg ott is volt Natali vagy Mike Sabara zsebében. Fél óra múlva pedig már a
Delaware vagy a Schuylkill folyó mélyén lesz, ha nincs már ott.
A philadelphiai rendőrség előírta, milyen fegyvereket használhatnak a rendőrök. Az
egyenruhásokat Smith & Wesson Model 10 „Military & Police” hatlövetű revolverekkel
szerelték fel, amelyek .38 Special lövedékeket lőttek ki a négyhüvelykes csövön. A
nyomozók Colt „Detective Special” hatlövetű revolvereket kaptak, amelyekhez
szintén .38 Special lőszer járt, de csak kéthüvelykes volt a csövük. Kisebb, így
könnyebben elrejthető fegyverek voltak.
 A magasabb rangú tisztek, a civil ruhás szolgálatot teljesítők és a szolgálaton kívül lévő
rendőrök olyan pisztolyt tartottak maguknál, amilyet akartak. Ez lehetett a szolgálati
fegyverük, vagy amelyet a pénzükből vettek, feltéve, hogy a .38 Special lőszer kellett
bele. Azok, akik pisztolyt vettek, általában a Colt „Detective Special-t, vagy az ötlövetű,
kéthüvelykes csőhosszúságú Smith & Wesson Model 36 „Chief Special”-t, esetleg annak
alumíniumházas változatát, a Model 37-et választották. Néhányan a Model 38
„Bodyguard”, a „testőr” mellett döntöttek, amely a Chief s Special rejtett kakasos
változata volt.
A rövid csövű Smith & Wessonok valamivel kisebbek voltak, mint a Coltok, ezért
jobban el lehetett rejteni őket. Ettől eltekintve gyakorlati szempontból a Colt revolverek
csak annyiban különböztek a Smith & Wessonoktól, hogy a táruk az óramutató járásával
megegyező irányban forgott, míg a Smith & Wessonoké a másik irányba. Mindezek
mellett az állomány tagjai használtak még néhány Ruger revolvert, és újabban brazil
gyártmányú Colt és Smith & Wesson másolatokat.
A muníció tekintetében a szabályzat nem engedett választást a rendőröknek. Akár
szolgálatban, akár szolgálaton kívül, az előírt lőszerrel kellett megtölteniük a fegyverüket.
Az előírt lőszer a szabványos .38 Special volt, 158 szemer súlyú, lekerekített ólommaggal.
A lövedék körülbelül 850 láb per szekundum sebességgel hagyta el a csövet, és körülbelül
250 fontláb energiával rendelkezett a torkolatnál. *
A Remington, a Winchester és a Federal által gyártott .38 Special lőszerek
gyakorlatilag egyformák, és hogy melyik gyártmányt használja a philadelphiai rendőrség,
az attól függ, az adott évben melyik gyártó teszi a legjobb árajánlatot.
Ez a lőszer éppolyan öreg, mint maga a .38 Special pisztoly, még a század elején
fejlesztették ki. Az Egyesült Államok hadserege gyengének találta az ellenség
megöléséhez vagy mozgásképtelenné tételéhez, és már jóval az I. világháború előtt átállt a
.45 kaliberű automata Colt pisztolyra.
1937-ben kifejlesztették a .357 Magnum lőszert. Neve ellenére a .38-as cső átmérője
0,357 hüvelyk, és az új lőszer ugyanazt a lövedéket lőtte ki, mint a .38 Special. A
különbség az, hogy a .357-es hüvelye néhány ezredhüvelykkel hosszabb, így nem fér be
a .38 Special tölténykamrájába, illetve hogy ugyanazt a 158 szemer súlyú lövedéket 400
láb per szekundum sebességgel lőtte ki, mintegy 845 fontláb energiával, azaz háromszor
annyival, mint a .38 Special.
Ezzel kapcsolatban lábra kapott néhány túlzó híresztelés, például hogy a .357 Magnum
úgy átmegy egy autó motorblokkján, mint a papíron, vagy hogy egyetlen lövéssel leterít
egy elefántot.
* 850 láb per szekundum kb. 255 méter per szekundum, 250 fontláb kb. 330 Nm – a ford.
Természetesen ez nem igaz, mindazonáltal szó szerint háromszor olyan hatékony, mint
a .38 Special, ha az eltalált személy mozgásképtelenné tételéről van szó. Sok rendőr úgy
vélte, ez lenne az ideális rendőrségi lőszer. Mindössze egy gond volt vele: a nagyobb
sebességgel kilőtt ólomlövedék olyan bőt termelt, hogy a lövedék megolvadt, miközben
végigsiklott a csőben, és vékony ólomréteget hagyott a huzagoláson.
Ezt a vékony ólomréteget rohadt nehéz volt eltávolítani, s ha a csövet nem tisztították
ki közvetlenül a lövés után, nemcsak a lövési pontosságra gyakorolt rossz hatást, hanem a
cső is rozsdásodni és üregesedni kezdett. Ezt a problémát a félköpenyes lőszer
kifejlesztésével küszöbölték ki, ami azt jelentette, hogy a lövedék hátsó végét negyed
hüvelyk magasságban rézötvözettel borították be. Ez gyakorlatilag megszüntette az
„ólmozódást”, és maga után vont még egy kedvező jellemzőt: amikor a lövedék eltalált
valamit, a köpeny egyben tartotta a lövedéket, de ettől az eleje szétnyílt, így nagyobb
sebet okozott.
Ahogyan sok szabadelvű civil megállapította, a .357 Magnum lőszer túl halálos eszköz,
hogy a rendőrök kezébe adják. Érvelésük szerint ideális esetben a tűzfegyvereket csak
végszükség esetén lenne szabad használni, méghozzá a bűnöző megsebesítésére, lehetőleg
a karján vagy a vállán, hogy bíróság elé lehessen állítani, majd börtönbe küldeni, és a
rehabilitáció után visszatérhessen a társadalomba. Ha egy deviáns személyt, aki a
kegyetlen világgal való együttműködésének kudarca felett érzett dühét egy bankrablásban
vezeti le, egy .357-essel lőnek vállon – ami, mint köztudott, egy lövéssel képes végezni
egy elefánttal –, akkor a válla szabályosan szétrobbanna, s így a deviáns nem élhetne a
rehabilitáció alkotmányos jogával.
Philadelphiában a szabadelvű civilek győztek. A rendőrségnek kategorikusan
megtiltották, hogy a .357 Magnumot használja, illetve bármilyen lövedéket, amely nem a
szabványos, 158 szemer súlyú, kerek orrú .38 Special. Az intézkedés betartatása
érdekében azt is megtiltották a rendőröknek, hogy olyan pisztoly legyen náluk, amibe akár
csak betölthető a .357 Magnum. Akit ilyenen kaptak, szigorú büntetésre számíthatott.
Ám aki értett valamennyire a fegyverekhez, az a .38 Special lőszerből tudott olyan
töltényeket csinálni, melyek sebessége és energiája nagyon megközelítette a .357
Magnumét. Ehhez köpenyes .357-es lövedékeket kellett felhasználni. A trükk abban állt,
hogy kellő mennyiségű lőport (általában Bullseye füstmentes lőport) töltöttek a hüvelybe,
annyit, amennyi növeli a sebességet, de nem túlságosan, hogy a forgótár ne nyíljon szét
tüzeléskor. Ezek az átalakított lőszerek fokozott igénybevételt jelentettek a kisebb („J”
házas) Smith & Wesson rövidcsövűeknek, de hát egyikből sem szándékoztak több száz
lövést leadni.
Csak egytárnyit, amikor életbe vágó.
Richard C. Moffitt százados nem csak kiválóan értett a fegyverekhez, de maga adott
Peter Wohl felügyelőhelyettesnek egy doboznyi átalakított lőszert.
„Ne mondd el senkinek, honnan van, Peter.”
Peter Wohlnak immár nem volt kérdéses, hogy – amikor fontos lett, amikor a bal
szívkamrai aortája már megsérült, és kezdett elvérezni – Dutch Moffitt négy házi
készítésű .38-ast lőtt ki a támadójára, és végzett vele.
Ahhoz sem fért kétség, hogy amikor Natali hadnagy megvizsgálta Dutch Chief
Specialjét a Waikiki Dinerben, lennie kellett egy lőszernek a tárban, amit köpennyel
vontak be és megfúrtak a hegyénél pontosan úgy, mint azokat, amiket Dutch adott neki,
pontosan úgy, mint azokat, amik most is a saját Smith & Wesson „Bodyguard”-jában
voltak.
Elképzelhetőnek tűnt, hogy senki sem fogja „észrevenni”, hogy az ismeretlen női
gyanúsított testéből eltávolított lövedékek köpenyesek. Az azonban valószínűtlen volt,
hogy senki ne vegye észre a ki nem lőtt átalakított lövedéket. Abból pedig gond lehet.
 – Mi van a női gyanúsítottal? – kérdezte Wohl. Szinte hallotta Natali megkönnyebbült
sóhaját, amiért nem feszegeti az ötödik lőszer kérdését.
– Egy kábszeres csavargó, felügyelő – felelte Natali. – Beszéltem Hobbs őrmesterrel a
halottkémektől. Azt mondta, az egész teste tele van tűnyomokkal. Felhívtam a
kábszereseket, és át fognak küldeni valakit, hátha tudja azonosítani.
– Nos, akkor azt hiszem, semmi értelme itt lézengeni – biccentett Wohl.
Sabara hadnagy és Gaft százados formálisan kezet fogtak vele. Wohl tudta, hogy
idegesek. Az járta róla, hogy egyenes ember, néha kifejezetten kellemetlenül egyenes.
Natali hadnagy éppen csak odabiccentett neki.
A közvetítőkocsi Petty Bakersfielddel és a szalaggal tizenöt perccel azután ért be a
WCBL-TV-hez, hogy Louise Dutton két rendőr kíséretében besétált a főbejáraton.
Leonard Cohen hírigazgatónak így elég ideje volt, hogy kiszedje belőle a sztorit, majd
eldöntse, mihez kezd vele. Csak ezután tették a szalagot monitorra, és nézte át alaposan.
Jobb lett, mint amit remélni mert. Az egyik harminc-egynéhány másodperces snitt pont az
volt, amit akart. Louise-t mutatta, amint beültetik a kocsijába, a volánhoz beül egy rendőr,
majd egy járőrkocsi kíséretében mindkét jármű kihajt a Waikiki Diner parkolójából.
Cohen saját kezűleg vágta meg pontosan húsz másodpercesre, aztán leült az írógéphez
és megírta Pennynek a kísérőszöveget.
– A „Kilences hírek” különkiadása! Ma délután életét veszítette egy rablás
megakadályozása közben egy philadelphiai rendőrtiszt. A „Kilences hírek”
műsorvezetője, Louise Dutton szemtanúja volt a bűntettnek. További részletek a
„Kilences hírekben” hat órakor.
Behívta az állomásigazgatót a vezérlőbe, megmutatta az anyagot, és különösebb gond
nélkül rávette, hogy a félperces anyagot minden órás és félórás reklámszünetben leadják,
egészen este hatig. Így talán veszítenek némi reklámbevételt, de cserébe megkapják azt,
amit a régi szép napokban „bombahírnek” vagy „exkluzívnak” neveztek.
Cohen ezután átment Louise-hoz, hogy segítsen a hatórás hírek rá eső részében. Azt
hitte, azt is neki kell majd megírnia, de Louise már elkészült vele, és a kezébe nyomta,
amikor odalépett hozzá. Jó anyag lett. A lány kissé sápadtnak tűnt, ami érthető volt,
belegondolva, hogy a szeme előtt ölték meg azt a rendőrt, de szemmel láthatólag sokkal
keményebb volt, mint amilyennek látszott.
Amikor pedig kisminkelték, felkapcsolták a lámpákat és beültették a kamera elé, elsőre
tökéletesen megcsinálta. Tökéletesre. A hangja kétszer is megbicsaklott, de egyszer sem
esett ki a szövegből, és a szemében is tökéletesen csillogtak a könnyek.
– Megcsináljam még egyszer? – kérdezte. – Elakadtam.
– Úgy jó, ahogy van – mondta Leonard Cohen, és odament a lányhoz, megismételte,
hogy remekül csinálta, és hogy most azt szeretné – mi több, ragaszkodik hozzá –, hogy
menjen haza, igyon valami erősét, és telefonáljon, ha bármire szüksége van.
Aztán megint leült az írógéphez, és saját kezűleg legépelte Barton Ellison felvezető
szövegét, ami alatt a bemondó képe áttűnik majd a rendőrök kíséretében kocsiba ülő és
hazainduló Louise-ról készített képsorokba.
– Louise Dutton nincs itt velem ma este – mondja majd komor ünnepélyességgel
Barton Ellison. – Pedig itt akart lenni. Ám ma délután szemtanúja lett a tűzharcnak,
amiben életét veszítette Richard C. Moffitt százados, a philadelphiai autópályarendőrség
köztiszteletben álló tagja. Louise Dutton látta a gyilkos arcát, aki jelenleg még
szabadlábon van. Louise Dutton jelenleg rendőrségi védelem alatt áll. A részleteket és a
„Kilences hírek” exkluzív felvételeit a hatórai hírekben láthatják.
Hollywoodba kellett volna mennem, gondolta Leonard Cohen, és filmekhez
reklámszövegeket írnom.
III. Stanford Fortner Wellsnek egyetlen újságja, rádiója vagy televíziója sem volt
Philadelphiában, pedig – ahogy egy humorista megfogalmazta – lehet, hogy
vasárnaponként zárva tart, mégis az ország negyedik legnagyobb városa. Emellett
médiaberkekben „jó piacnak” számított, ami azt jelentette, hogy az újságok, a rádió- és
tévéadók rengeteg pénzt hoztak. Mióta Wells abba a helyzetbe került, hogy egyáltalán
érdekelhesse ez a piac, a Testvéri Szeretet Városának öt lapja (a Bulletin, a Ledger, a
Herald, az Inquirer és a Daily News) közül egyik sem, az öt tévéadó közül pedig
mindössze egy lett eladó. Ám azért is olyan árat kértek, hogy nem érte volna meg.
Így aztán amikor Louise felhívta azzal, hogy elfogadott egy állásajánlatot a
philadelphiai WCBL-TV-nél, egyetlen embere sem volt a helyszínen, aki előzetes
jelentést készíthetett volna, hogy mire számítson a lánya, amikor odakerül.
„Fort” Wells rendezett, módszeres kézírásával elkészített egy listát azokról a
kérdésekről, amikre választ akart kapni, és odaadta a titkárnőjének, hogy távírón küldje el
a binghamtoni (New York állam) Call-Chronicle kiadójának. Nem azért, mert ez volt a
Philadelphiához legközelebbi saját lapja (nem az volt), hanem mert tudta, hogy Karl
Kruger tisztában vele, milyen kapcsolatban áll Louise Duttonnal. Kruger a lista utolsó
kérdését (Jól megközelíthető, a WCBL-TV-hez közel lévő, biztonságos lakás egy
egyedülálló, 25 éves nő számára?”) egyrészt diszkréten, másrészt annak tudatában fogja
értelmezni, hogy a kérdés különösen fontos a Wells Newspapers, Inc. igazgatótanácsa
elnökének és vezérigazgatójának.
Karl Kruger jelentése, amit három nappal később küldött el távírón, nem töltötte volna
el örömmel a Philadelphiai és Delaware-völgyi Kereskedelmi Kamarát. Mr. Kruger –
helyesen – gyanította, hogy III. Stanford Fortner Wells arra kíváncsi, mi a baj
Philadelphiával, nem pedig a kulturális és ipari értékek puszta felsorolása érdekli.
Mr. Wells első reakciója a listára szintén nem töltötte volna el örömmel a kereskedelmi
kamarát. Abból, amit olvasott, arra a következtetésre jutott, hogy Philadelphia nem
rosszabb, mint a többi amerikai nagyváros. Annyira biztosan nem rossz, mint New York
City, és a legtöbbnél sokkal jobb. Az emberek fejében mégis olyasvalami volt, mint
Phoenix vagy Saint Louis, nem pedig az Amerikai Egyesült Államok bölcsője és az
ország negyedik legnagyobb városa. Mr. Wells úgy vélte, ha ott lenne Philadelphiában
(azaz lenne ott egy újságja vagy egy tévéadója), akkor az elnökkel kezdve kipenderítené a
kereskedelmi kamara vezetőségét, és olyan embereket venne fel a helyükre, akik tudják,
hogyan kell rendesen hírverést csapni egy városnak.
Mr. Kruger jelentésében egy szó sem szerepelt semmilyen lakásról. Mr. Wells
utasította a titkárnőjét, hogy hívja fel neki Mr. Krugert.
– Gondoltam, hogy hívni fog, Fort – mondta Mr. Kruger. –Hogy van mindig?
 – Nem írt semmit a lakásról, Kurt. Ugye még dolgozik rajta? –Azt hiszem, megtaláltam
a megfelelőt, de úgy véltem, könnyebb elmondani, mint leírni – felelte Mr. Kruger. – Van
egy perce?
– Persze. Hallgatom.
– Mennyire ismeri Philadelphiát?
– Ismerem. Oda jártam csajozni, amikor a Princetonon voltam.
– Azt hiszem, azóta eléggé megváltozott – jegyezte meg Kruger. – Ismeri a Market
Street környékét a Városháza és Delaware hídja között?
– A Függetlenségi Csarnok körül?
– Pontosan. Szóval az egész környék, a „Society Hill”, elég lerobbant. Hogy azt ne
mondjam, egyfolytában csak romlik, mióta Ben Franklin elköltözött onnan.
– Rátérünk valamikor a lényegre?
– Elkezdték rehabilitálni; kibelezik a házakat, csak a külső falakat hagyják meg, ha
kell, és felújítják a belsejüket. Méghozzá luxusszínvonalon. A kivitelezők közül esetleg a
Daye-Nelson Corporation érdekelheti.
A Daye-Nelson Corporation olyasmi volt, mint a Wells Newspapers, Inc. III. Stanford
Fortner Wells tudta, hogy Daye-Nelsoné a Philadelphia Ledger, a WGHA-TV, és ha jól
emlékezett, néhány kertvárosi hetilap.
– Folytassa, Kurt! – mondta türelmetlenül.
– Egybenyitottak néhány háztömböt a Society Hillen – magyarázta Kruger. –
Kibontották a belső falakat, és lakásokat alakítottak ki. Olyan, mint egy forradalom
korabeli sorház, de most nem függőlegesen van felosztva, hanem vízszintesen. Keskeny,
háromszintes házak helyett három, egy teljes emeleten elterülő lakás. Tud követni?
– Folytassa! – reccsent bele a telefonba Wells.
– Az utca mindkét oldalán, oldalanként tizenkét házzal csinálták meg ezt. Az embereik
elvégezték a házi feladatukat, és kiderítették, hogy magát az utcát soha nem nyilvánították
közterületté. Más szóval ez egy magánút. Igazából inkább sikátor, de ki tudják zárni és ki
is zárják, akit akarnak. Lezárták az elejét, és beállítottak egy biztonsági őrt, aki csak
azokat engedi be, akik ott laknak, vagy akiknek valamilyen dolguk van az ott lakókkal. A
lakók kapnak egy matricát a szélvédőjükre; ha nincs matrica, a biztonsági őr nem enged
be senkit, csak ha bebizonyítja, hogy várják. Egyfajta portás az utcán.
– Más szóval biztonságos?
– Igen – folytatta Kruger. – Egy régi raktárt lebontottak és egy parkot alakítottak ki a
helyén, a pinceszintjéből pedig teremgarázst csináltak. Tíz-tizenkét saroknyira van a
WCBL-től. Ideális lenne az ön…
– Lánya, Kurt, ez a helyes szó – vágott a szavába Wells. –Mennyibe kerül?
– Nem az ár számít, hanem a bérlő – felelte Kruger. – Daye-Nelson hosszú távra akarja
kiadni őket. Nem hiszem, hogy egy egyedülálló nő szóba jöhet.
– Tehát?
– Az ingatlanos fickó azt mondta, kiadtak néhány ilyen lakást cégeknek, hogy a
főnökök megszállhassanak valahol a városban, és felvihessék a fontos ügyfeleket… van
szobalányszolgálat és néhány közeli étterem házhoz is szállít.
 – Mennyibe kerül, Kurt?
– Ötéves bérlet esetén kilencszáz havonta, éves inflációkövetéssel. Ehhez jár két hely a
garázsban.
– Ugye megnézte a lakásokat?
– Nagyon szépek, Fort. Van egy második emeleti kiadó, az tényleg nagyon szép. Az
elülső ablakokból a folyóra nyílik kilátás, a hátsókból meg látszik a Függetlenségi
Csarnok, legalábbis a teteje.
– Hívja fel az ingatlanost, Kurt, és mondja meg, hogy a Wells Newspapers kiveszi.
Odaküldöm Charley Davist, hogy intézze el az ügyet. Hívja fel azonnal.
– És ha Louise-nak nem fog tetszeni?
– Louise nagyon kötelességtudó lány, Kurt – mondta Wells nevetve –, aki felismeri az
alkut, ha látja.
A Stockton Place elejét egy sarokvasra szerelt, feketére festett alumíniumrúddal zárták
le. A rúdról két rövid láncon tábla lógott, rajta az igényesen elkészített felirattal:
STOCKTON PLACE – MAGÁNTERÜLET – BEHAJTANI TILOS.

A sorompót mozgató villanymotorokat a kolóniái stílusú, vörös téglából épült

őrbódéban lévő kapcsolókkal lehetett vezérelni.
A Wackenhut Biztonsági Szolgálat embere azonnal átkapcsolt egy kapcsolót, amint
meglátta közeledni a sárga Cadillac kabriót. Ilyen távolságból még nem láthatta a
Stockton Place matricáját, de nem járt az utcákon olyan sok sárga Cadillac kabrió, hogy
ne gondolhassa joggal, hogy az a csinos szőke tévés nő jön haza, akit magában csupán
„6/A”-nak nevezett.
A sorompó halkan felemelkedett. Az őr akkor vette észre, hogy nem a nő vezeti, hanem
egy rendőr, amikor elhaladt előtte a gondosan újrarakott macskakövön. Azt is csak most
vette észre, hogy egy járőrkocsi követi.
Az őr a philadelphiai rendőrségtől ment nyugdíjba, s így a kocsi számából azonnal
megállapította, hogy a kettes körzeté, azaz a város szinte legtávolabbi sarkából való.
Először az futott át az agyán, hogy a nőt elkapták ittas vezetésért, és a hadnagy vagy
valaki úgy döntött, azzal teszi a legjobbat a rendőrség image-ének, hogy ha már tévés a
nő, akkor elengedi, hazaviteti, nem pedig feljelenti és beküldi a Körházba, hogy befizesse
a bírságot.
Ám amikor a kabrió megállt a hatos számú ház előtt, és a nő kiszállt, egyáltalán nem
tűnt ittasnak, és visszament a járőrkocsihoz, hogy kezet rázzon a sofőrrel. És a 6/A
egyébként sem tűnt olyan nőnek, aki berúgna.
Az őr kilépett a bódéjából és megállt a járdaszegély mellett, azt remélve, hogy a
járőrkocsi visszafelé jövet lelassít egy köszönés erejéig, és akkor megkérdezheti, mi
történt.
Ám a zsaruk csak odaintettek, de nem álltak meg.
Louise Dutton a fenekével belökte maga mögött a 6/A lakás ajtaját, sóhajtott egy
nagyot, majd bement a hálószobába, onnan pedig a fürdőszobába. A melltartója és a
bugyija még ott hevert az ágyon, ahova ledobta őket. Egyszerű, hétköznapi pamut
alsónemű, gondolta, amit fekete, vékony, szinte már átlátszó fehérneműre cserélt azután,
hogy Dutch Moffitt százados telefonált és találkozóra hívta.
Odahajolt a tükörhöz. Nem mosta le a sminkjét, mielőtt eljött a stúdióból, és a könnyei
csíkosra áztatták az alapozóját. Beledugott egy papír zsebkendőt egy krémestégelybe,
majd elkezdte letörölni a festéket az arcáról.
Megszólalt az ajtócsengő, és elkáromkodta magát.
Ki a fene lehet az?
A 6/B volt az, az alatta lévő lakás lakója.
A 6/B férfi volt, legalábbis anatómiailag. A húszas évei közepét taposta, körülbelül öt
láb hét hüvelyk magas,* és alig nyomott 120 fontot. Nagyon odafigyelt a külsejére, és
Louise gyanította, hogy Chanel No. 5-öt használ. Jerome Nelsonnak hívták.
– Ugatni is fogok – lengetett meg Jerome Nelson egy üveg Beefeater gint és egy fekete
címkés Johnnie Walkert. – A barátságos szomszéd bernáthegyi életmentő küldetésen jár.
Louise senkit sem akart látni, de Jerome Nelsont nem rúghatta ki csak úgy. Nem
nagyon hasonlít bernáthegyire, gondolta, de a szem tényleg kiskutyás, márpedig
kiskutyákat nem rugdos az ember.
– Hello, Jerome – mosolyodott el fáradtan. – Gyere csak be.
– Gint vagy scotchot? – kérdezte Jerome.
– Egy erős scotch jólesne – felelte Louise. – Köszönöm szépen. Tisztán.
– Természetesen, ezt mondanod sem kell – szólt hátra Jerome a válla fölött, miközben
elindult a bársarok felé. – És nem fogom harapófogóval kihúzni belőled a sztorit.
Egyszerűen csak meg fogok halni, itt a szőnyegeden, a kíváncsiságtól.
Louise-nak ezen tényleg mosolyognia kellett.
– Ezek szerint láttad, hogy rendőrök hoztak haza? – kérdezte. – De hadd kaparjam már
le előbb ezt a vackot az arcomról.
Jerome megállt a fürdőszoba nyitott ajtajában, és nézte, ahogy Louise eltávolította a
sminkje utolsó maradványait is.
– A füleden még maradt egy kicsi – szólalt meg, egy finom mozdulattal letéve a két
poharat. – De Jerome majd rendbe teszi.
* 1 láb = 30,48 cm; 1 hüvelyk = 2,54 cm
Bemártott egy papír zsebkendőt a krémbe, és szétkente Louise fülén.
– Tessék! – lépett hátra. – Most pedig szépen elmeséled az egészet anyucinak!
Louise hálásan rámosolygott, felvette a poharát, és jókorát kortyolt belőle.
– Akármi is történt, jobb, mintha a fordítottja történt volna – jegyezte meg Jerome.
– Tessék?
– Hogy a zsaruk érted jönnek és elvisznek, nem pedig fordítva.
– Szemtanúja voltam egy lövöldözésnek – mondta Louise. –Egy rendőr megpróbált
megakadályozni egy rablást, és lelőtték. És meghalt.
– Ó, te szegény! – sajnálkozott őszintén Jerome Nelson.
– Ő a szegény. Meg a felesége és a gyerekei.
– Ezek szerint ismerted?
 – Igen – bólintott Louise –, ismertem.
Ismét belekortyolt az italába, és érezte a gyomrában a melegét.
Jerome várta, hogy folytassa. Bassza meg!
Kiment a szomszédja mellett a nappaliba, és nekitámaszkodott a falnak az egyik
folyóra néző ablak mellett. Jerome belebegett a szobába.
– Egyébként épp hívni akartalak – közölte.
– Egyébként? – kérdezte Louise nem túl kedvesen.
– El akartam mondani, hogy rájöttem, bennünk valami közös.
Micsoda, hogy mindketten a férfiakat szeretjük? – gondolta a nő, aztán elszégyellte
magát.
– Ami azt illeti – trillázta Jerome –, egy icipicit szégyellem magam.
– Ó, igazán? – Louise azt kívánta, bár menne már haza.
– Valószínűleg meg fog lepni, de én egy minden lében kanál szomszéd vagyok –
folytatta Jerome.
Azért nem tudok haragudni rá, legalábbis sokáig, mert mindig megalázkodik.
Felébreszti az anyai ösztöneimet.
– Tényleg? – kérdezte gúnyosan.
– Attól tartok – vágott bánatos képet Jerome. – És tényleg azt gondoltam, hogy
bennünk van valami közös. Mármint amikor beköltöztél.
– Miért, Jerome?
– Mert tudom, hogy a lakást a Wells Newspapers, Inc. bérli – felelte Jerome. – És mert
gyönyörű nő vagy.
Elegem van ebből a fickóból!
– A lényegre, Jerome! – mondta Louise fagyosan. –Úgyhogy elmentem apához, és azt
mondtam neki: „Apa, tudod, mi van? Stanford F. Wells bedugott egy csodálatos szőkét a
6/A-ba.”
– Mi a fene akar lenni ez az egész, Jerome? – követelte dühösen Louise.
– Erre apa megkért, hogy mondjam el, hogy nézel ki, és én elmondtam, ő pedig
elárulta.
– Mit árult el?
– Hogy mi a közös bennünk.
– És mi?
– Hogy mind a kettőnk apjának újságjai meg tévéadói vannak, és legendák voltak a
saját idejükben, s a többi, s a többi – mondta Jerome. – Az én apám ugyanis, ha esetleg
még nem mondtam volna, Arthur J. Nelson. A Nelson a Daye kötőjel Nelsonból.
Louise ránézett, de nem szólt semmit.
– Annyi különbség persze van, hogy a te apád nagyon büszke rád, az enyém meg épp
ellenkezőleg – folytatta Jerome.
– Ezt most miért mondod?
 – Szerinted miért? Az én apám tisztában van vele, elég kicsi az esélye, hogy nagyapa
legyen.
– Ó, Krisztusom, Jerome! – nyögött fel Louise.
– Senkinek sem mondtam egy szót sem, és nem is fogok – ígérte Jerome. – De azt
gondoltam, ez talán elég alap lehet egy barátsághoz. Ám az arcodon látom, nem örülsz,
hogy megbántottalak, úgyhogy most szedem a sátram és elosonok, a megfelelő
bocsánatkérések közepette.
– Ne, kérlek, maradj – hallotta Louise a saját hangját.
– Azt elviselem, ha utálnak – mondta Jerome. – A sajnálat viszont más lapra tartozik.
– Ismertem a rendőrt, akit lelőttek – bukott ki Louise-ból. –Azaz hogy nem egyszerűen
csak ismertem.
– Más szóval jó barátok voltatok? – kérdezte Jerome együtt érzőn.
– Igen – bólintott Louise, aztán rögtön helyesbített. – Nem. De úgy mentem el oda,
hogy találkozzak vele, és közben az járt a fejemben, hogy az is megtörténhet.
– Ó, Istenem! – sóhajtotta Jerome. – Ó, te szegény kislány, milyen szörnyű lehet most
neked!
– Kérlek, maradj! – nézett rá Louise. – Most nagy szükségem van egy barátra.

NÉGY

II. Brewster C. (Cortland) Payne, a philadelphiai Mawson, Payne, Stockton, McAdoo

& Lester ügyvédi iroda egyik többségi tulajdonosa Wallingfordban, a Providence Roadon
álló, négy acre birtokkal körülvett nagy házban nevelte fel gyermekeit, akik közül szinte
már az összes kirepült otthonról.
Wallingford, Philadelphia egyik kis kertvárosa, Media (amin áthalad a helyiek által
csak „baltimore-i lándzsának” nevezett U. S. l-es autópálya) és a Delaware partján fekvő
Chester között terül el. Nem elég nagy ahhoz, hogy szerepeljen a hétköznapi térképeken,
pedig saját postahivatala és vasútállomása van. Alapjában véve lakóövezet, olyan
családok otthona, akiket a szociológusok a „felső közép”, „felső” és „gazdag” jövedelmi
kategóriákba sorolnának. Ezek a családok mind önálló ingatlanokban élnek, melyek
között vannak nagyon régiek, és vannak olyanok, amelyeket úgy terveztek, hogy nagyon
réginek nézzenek ki.
A Payne-rezidencia magja a forradalom idején épült, terméskőből. A régi ház helyén a
konyha és a mosókonyha kapott helyet. A két évszázadon át zajló hozzátoldások és
átalakítások nyomán kialakuló nagy, szedett-vedett épületet egyetlen építészeti stílusba
sem lehetett besorolni, bár egyszer egy ingatlanügynöknő Patricia (Mrs. Brewster C.)
Payne füle hallatára megjegyezte, hogy „a Payne-házon egyszerűn látszik a réges-régi
vagyon”.
A ház kényelmes volt, egyenesen fényűző is, de nem hivalkodó. Sem teniszpálya, sem
úszómedence nem tartozott hozzá, viszont az évszázados istállót négyállásos garázzsá
alakították át. A Payne család a Rózsafa Vadászklubba járt úszni és lovagolni. Cape
Mayben, New Jersey-ben volt egy nyaralójuk teniszpályával és kikötővel a hajójuk, a
Finál Tort N. nevű, 38 láb hosszú Hatteras számára.
Amikor Mrs. Payne végighajtott a pennsylvaniai 252-es úton Mercury kombijával és
odaért a kocsifelhajtójukhoz, gondosan belenézett a visszapillantóba, mielőtt fékezni
kezdett volna. A 252-est nagy, öreg fenyők szegélyezték ezen a szakaszon, amik
eltakarták a lehajtókat. Nem szerette volna, ha hátulról beleszaladnak; túl sokszor múlt
már egy hajszálon a baleset.
Gond nélkül lekanyarodott a főútról, és a házhoz közeledve látta, hogy ott vannak a
kertészek, most az egyszer időben. A kombi csomagtartója tele volt nejlonzsákokba rakott
tőzegmohával.
Rámosolygott a kertészre és két fiára, megmutatta a tőzegmohát, és azt mondta, egy
perc múlva jön ő is.
Patricia Payne idősebb volt, mint amilyennek első pillantásra látszott. Egyfelől a négy
szülés (a legkisebb fia nemrég töltötte be a tizennyolcat, és végzős volt Dartmouthban)
ellenére is megőrizte a karcsúságát; másfelől csodálatos sötétbarna, szinte már vörös haj
koronázta meg a fejét. Az arcán voltak szarkalábak, és öregnek tartotta a bőrét; de tudta,
hogy sokkal jobban néz ki – már ha a fiatalosabb egyben jobb is –, mint a vele egykorú
nők többsége.
A házvezetőnő – az új, egy magas, méltóságteljes jamaicai – épp telefonált, amikor
Patricia Payne belépett a konyhába, majd elindult egyenesen (és gyorsan) az étkezőbe
vezető folyosóról nyíló vécé felé.
– Sajnálom, asszonyom, ezen számon nem érhető el ilyen nevű személy – mondta az új
házvezetőnő. – Őszintén sajnálom.
Pat Payne normális esetben megállt volna, hogy rákérdezzen a problémára, de
Mediában hihetetlen módon nem kapott tőzegmohát, így egészen Swarthmore-ig kellett
mennie, és úgy érezte, rögtön szétpattan a hólyagja.
De miután végzett, rákérdezett.
– Ki telefonált, Mrs. Newman?
– Téves hívás volt, asszonyom. Egy bizonyos Mrs. Moffittot keresett egy hölgy.
– Ó, a fenébe! – szisszent fel Patricia. – Megmondta a nevét?
– Nem, asszonyom – rázta meg a fejét Mrs. Newman.
– Mrs. Newman, már korábban szólnom kellett volna, de akkor most szólok: mielőtt
férjhez mentem Mr. Payne-hez, özvegy voltam. És Mrs. Moffittnak hívtak…
A telefon ismét csöngeni kezdett, és most Patricia Payne vette fel.
– Halló?
– Mrs. John Moffittot legyen szíves – kérte egy ismerős hang.
– Patricia vagyok, Moffitt nagymama – felelte Pat Payne. –Hogy vagy?
– Richard fiamat egy órája lelőtték és meghalt – felelte az asszony
– Ó, Istenem! – kiáltott fel Patricia. – Ez rettenetes. Hogy történt?
– Szolgálat közben – mondta Gertrude Moffitt. – Mint a bátyja, Isten nyugosztalja.
Belebotlott egy rablásba.
 – Őszinte részvétem. Segíthetek valamiben?
– Köszönöm, nem jut eszembe semmi – felelte Gertrude Moffitt. – Csak gondoltam,
tudnod kell, és Matthew is inkább tőled tudja meg, mint az újságból vagy a tévéből.
– Persze, azonnal szólok neki – ígérte Patricia. – Szegény Jeannie! Ó, Istenem, ez
szörnyű!
– Természetesen hivatalos temetése lesz, a Szent Domonkosban. Reméljük, az érsek
szabad lesz, és ő fogja celebrálni a misét. Örülnénk, ha te is eljönnél.
– Hogy elmegyek-e? Hát persze hogy elmegyek!
– Úgy gondoltam, kötelességem, hogy szóljak – mondta Gertrude Moffitt, azzal letette.
Patricia Payne könnybe lábadó szemmel az arcához szorította a kézibeszélőt.
– Te vén kurva! – mondta keserűen, a sírással küszködve. Mrs. Newman felvonta a
szemöldökét, de nem szólt semmit.
Amikor a hessen-kasseli Kreis Braunfelsből származó Karl és Christina Mauhfehrt
1876 tavaszán New Yorkban leszállt az Észak-német Lloyd Társaság Hanover nevű
gőzöséről, Christian már javában benne járt a terhességében. Átmentek az Ellis-szigeten,
ahol Karl megmondta a bevándorlási és honosítási hivatalnoknak, hogy Mauhfehrt, és
szakmáját tekintve uhrmacher. O'Mallory felügyelő elég régen dolgozott már a posztján
ahhoz, hogy tudja, az uhrmacher órásmestert jelent, és be is írta ezt az űrlap megfelelő
rubrikájába. A Mauhfehrttel már jóval több gondja akadt, s pillanatnyi tétovázás után
„Moffitt” került a vezetéknév és „Charles” a keresztnév rovatba.
Charles és Christina Moffitt a következő három napot New Yorkban, a Lower East
Side-on töltötték egy sötét, hideg és mocskos bérlakás egyik szobájában. Az Egyesült
Államokban töltött negyedik reggelen átkeltek a komppal a Hudson folyón Hobokenbe,
New Jersey-be, majd felszálltak a pennsylvaniai vasút egyik vonatára. Három órával
később kiléptek a Pennsylvania vasútállomásról Philadelphiában, a 15. Street és a Market
Street sarkán.
Óriási építkezés folyt előttük. Charles Moffitt néhány nap múlva megtudta, hogy a
Városháza lesz az, és hogy a tetejére egy szobrot terveznek, William Penn szobrát, egy
angolét, akiről Pennsylvania államot elnevezték. Sok évvel később azt is megtudta, hogy
az épületet a párizsi Louvre egyik szárnya alapján tervezték.
Elindultak Christinával a macskaköves utcákon, és néhány óra alatt találtak egy szobát
a folyó mellett. Charles a következő hat napot azzal töltötte, hogy az utcákat járta,
óraműveseket keresett, felajánlotta a szolgálatait, és lenyelte a visszautasításokat. Végül,
mivel fiatal volt, nagydarab és erős, a Városháza építkezéséhez vették fel, ácssegédként.
Azt az állványzatrendszert állították fel, majd bontották le és építették fel újra meg újra,
amin a falak gránittömbjeit a helyükre emelték.
Két hónapja éltek Philadelphiában, amikor megszületett első gyermekük, Anna. Az
első fiuk, Charles, Jr. szinte napra pontosan egy évvel később követte. Charles ekkorra
már elég jól tudott angolul ahhoz, hogy egyfajta keveréknyelven megértesse magát olasz,
lengyel és ír munkatársai között. Időközben elő is léptették, ha nem is de jure, ám de facto
munkavezetővé. Más szóval nem kapott több pénzt, mint akiket felügyelt, és továbbra is
napszámot kapott, azaz ha nem dolgozott, fizetség sem járt neki.
 Mindazonáltal a munka sokáig tartott, és hozott annyit, hogy kibéreljen egy lakást egy
régi házban, a Society Hill nevű helyen, nem messze attól a romos épülettől, amiben az
Egyesült Államok alkotmányát írták.
A munkatársai és a szomszédok óráinak javításával ugyan egy kis mellékest is tudott
szerezni, de meg kellett értenie, hogy az álma, hogy az Egyesült Államokban saját
órásműhelye lesz, soha nem válhat valóra.
Amikor Charles, Jr. 1893-ban tizenhat éves lett, munkát kapott az apja mellett, aki
ekkor már hivatalosan is a Jos. Sullivan & Sons Építővállalat művezetője volt. Ám
ekkorra kezdett megfogyatkozni a munka, elkészült a Városháza, már csak a belső
munkálatok maradtak hátra. Ezeket viszont az olasz kőfaragók és kőművesmesterek
kapták, a két Charles Moffitt, pere etfils viszont építőács volt, nem kőműves.
Charles, Jr. 1899-ben, huszonkét évesen elment a spanyol-amerikai háborúba. Akkor
érkezett meg Kubába, amikor a harcok véget értek, és lovassági tizedesként tért haza
Philadelphiába. A legjobbkor, mondhatni, a politikusok ugyanis épp lázasan tenni akartak
valamit Philadelphia hős fiaiért.
Felvették a rendőrséghez, és beosztották a kilencvenhárom lóval dolgozó lovas
osztaghoz, amit azelőtt tíz évvel alapítottak. Moffitt rendőr 1901-ben, a Városháza
hivatalos átadásakor a lova hátán igyekezett kordában tartani az ünneplő tömeget.
Négy éve szolgált rendőrként, amikor az apja 1903-ban a Delaware rakpartjának
építése során lezuhant és meghalt. Charles, Jr. ekkor még otthon lakott, s az édesapja
halála után nem is maradt más választása, mint maradni; nem tudtak volna két lakást
fenntartani.
Nem is nősült meg, ameddig az anyja élt, részben a pénz miatt, részben azért, mert
egyetlen nőnek sem kellett volna úgy, hogy az anyját is kapja vele. Ennek következtében
Charles Moffitt, Jr. későn házasodott meg, másfél évvel azután, hogy utolsó útjára kísérte
édesanyját.
Egy német katolikus lányt vett el, bizonyos Gertrude Haffnert, aki, bár közel húsz
évvel volt fiatalabb férjénél, sokak szerint nagyon hasonlított az anyjára, és kétségkívül
ugyanolyan elszánt, erős akaratú jellemnek bizonyult.
Charlesnak és Gertrudénak két fia született: 1924-ben John Xavier, s közel nyolc évvel
később, 1932-ben, kissé mindkettejük meglepetésére Richard Charles.
Charles Moffitt őrmesterként szerelt le a lovasrendőrségtől 1937-ben, hatvanéves
korában. Hetvenkét évig élt, annak ellenére, hogy naponta legalább két csomag cigarettát
és két korsó sört fogyasztott el. 1949-ben halt meg agyvérzésben. John fia ekkor már a
rendőrségnél szolgált, Richard pedig épp elvégezte a középiskolát.
Patricia Payne nekitámasztotta a fejét a falnak, és rátette a kezét a falra szerelt telefon
kézibeszélő-tartójára, észre sem véve, hogy mit csinál.
Egy pillanat múlva újra megcsörrent a készülék. Pat Payne odanyújtotta a kézibeszélőt
Mrs. Newmannak.
– Payne-rezidencia – mondta Mrs. Newman, majd néhány másodperc múlva: – Nem
tudom, itthon van-e Mrs. Payne. Azonnal megnézem.
Letakarta a mikrofont a kezével.
 – Egy úr, bizonyos Coughlin főfelügyelő a philadelphiai rendőrségtől – súgta oda
Patríciának.
Patricia Payne végzett az orrfújással, és átvette a kézibeszélőt.
– Hello, Denny – szólt bele. – Azt hiszem,- tudom, miért hívsz.
– Ki szólt?
– Vajon ki? Moffitt nagymama. Idetelefonált, és Mrs. Moffittot kérte, elmondta, hogy
Dutch meghalt, és hogy szívesen látnak a temetésen.
– Sajnálom, Patty – mondta Dennis V. Coughlin. – Nem lep meg, de sajnálom.
Patricia a sírását próbálta visszafojtani, és nem válaszolt.
– Patty, mindenki meg fogja érteni, ha nem jössz el a temetésre – folytatta némi
hallgatás után a főfelügyelő.
– Természetesen elmegyek a temetésre! – csattant fel Patricia Payne dühösen. – És a
virrasztásra is. Dutch nem tartott istentelen szajhának, és szerintem Jeannie sem.
– Senki sem tart annak – mondta Coughlin csillapítóan. –Ugyan már, Patty!
– A vén kurva annak tart, és ezt az orrom alá is dörgöli, amikor csak tudja! – fakadt ki
Patricia Payne.
Most Dennis V. Coughlin nem tudta, mit mondhatna.
– Elnézést, Denny – fogta vissza magát Patricia Payne. – Ezt nem kellett volna.
A szerencsétlen asszony épp most veszítette el a második fiát is.
Dennis V. Coughlin és John X. Moffitt együtt járták végig a rendőrakadémiát. Patricia
Payne-nek még megvolt valahol a fénykép a vadonatúj egyenruhában feszítő, okos
tekintetű fiatal férfiakról. Egy nap Mattnek akarta adni.
Volt egy másik fénykép is John X. Moffittról. Ez és a jelvénye a Körház
előcsarnokának a falán függött. A fénykép alatt egy valamelyest megfakult, írógéppel írt
sor állt: „John X. Moffitt őrmester. Elhunyt kötelessége teljesítése közben, 1952.
november 10-én”.
John Moffitt törzsőrmester, tartalékos tengerészgyalogos túlélte Inchont és a Yalu folyó
poklát, hogy aztán hazatérve lelőjék egy nyugat-philadelphiai benzinkútnál, ahová egy
csendes riasztó jelzése nyomán ment ki.
A Szent Sír temetőben temették el a gyászmise után, amit Philadelphia bíboros érseke
celebrált a Szent Domonkos templomban. Dennis V. Coughlin őrmester is ott ment a
koporsóvívők között. Három hónappal később megszületett John Xavier Moffitt első és
egyetlen gyermeke, egy fiú, aki a keresztségben a Matthew Mark nevet kapta, apja
kívánságára, szintén a Szent Domonkosban.
– Patty? – kérdezte Coughlin főfelügyelő. – Jól vagy, kedvesem?
– Csak elgondolkodtam – felelte az asszony. – Johnnyról.
– Hatkor benne lesz a tévében – mondta Denny ( Coughlin - Balszerencsénkre a 9-es
csatorna egyik bemondónője is ott volt a Waikiki Dinerben.
– Hát ott történt? Egy étteremben?
 – A Roosevelt Boulevard-on. Belefutott egy rablásba Ketten voltak. Dutch elkapta az
egyiket, azt, amelyik rálőtt, egy nőt Patty, azt akarom mondani, hogy nem szeretném, ha
Matta tévéből tudná meg. Csak egy szavadba kerül, odamegyek és elmondom neki én.
– Jó ember vagy, Denny – lehelte a telefonba Patricia, de nem. Majd én elmondom
neki.
– Ahogy akarod, drágám.
– Megtennél viszont valamit nekem? Ha nem akarod, mondd meg nyugodtan.
– Mondd csak – biztatta a férfi.
– Találkozzunk Matt házánál a campuson…
– És legyek ott veled. Persze – szakította félbe Coughlin.
– És gyere velem, illetve Matt-tel és velem, amikor elmegyünk Jeannie-hez.
– Természetesen – mondta Coughlin.
– Azonnal indulok – ígérte Patricia Payne. – Huszonöt-harminc perc múlva ott vagyok.
– Várni foglak – búcsúzott el Coughlin főfelügyelő.
Patricia letette, majd tárcsázta Matt diákszövetségi házát a campuson. A srác, aki
felvette, azt mondta, Matt órán van, de Patricia a lelkére kötötte, hogy szóljon neki, mert
fontos dolog történt, és mire odaér, ott várja a házban, pont.
Aztán felment az emeletre, levette a szoknyáját és a pulóverét, fekete kombinéba és
ruhába bújt, a nyakába pedig egyszerű gyöngysort csatolt. Rápillantott a telefonra,
eltöprengett, hogy felhívja a férjét, de végül nem tette, bár tudta, hogy emiatt kicsit meg
fog sértődni. Brewster Payne jó ember volt, és ha lehet, Patricia nem akarta
összeugrasztani Moffitt nagymamával.
Patricia Stevens Moffitt a férje halála után tíz hónappal megkérte a húgát, Dorothyt,
hogy napközben vigyázzon a gyerekére, és elment gépírónőként dolgozni azzal a céllal,
hogy végül jogi titkárnő legyen a Lowerie, Tant, Foster, Pedigill és Payne ügyvédi
irodánál, ami egy teljes emeletet foglalt el a Philadelphiai Takarékalap épületében, a
Market Streeten.
Két hónappal azután, hogy a Lowerie, Tant, Foster, Pedigill és Payne alkalmazásába
állt, épp Matthew Mark Moffittot tolta babakocsiban a Franklin Intézet közelében, amikor
Patricia Payne összefutott II. Brewster Payne-nel, az iroda egyik alapítójának unokájával,
az egyik többségi tulajdonos fiával, aki akkor már hetedik évét töltötte a cégnél, s
hamarosan maga is tulajdonossá válhatott.
Az ifjabb Mr. Brewster, ahogyan akkoriban ismerték, szintén babakocsit tolt, amelyben
egy kétéves kisfiú ült, illetve pórázon vezetett egy bőrhámba bújtatott négy és fél éves
kislányt. Együtt folytatták a sétát. Patricia egy óra alatt megtudta, hogy Mrs. II. Brewster
Payne nyolc hónappal azelőtt elvesztette az uralmát az autója fölött, miközben hazafelé
tartott a Poconos-hegységben lévő erdei házukból Stroudsbourgbe, s így a férje
„nagyjából ugyanabba a helyzetbe került, mint ön, Mrs. Moffitt”.
Patricia Stevens Moffitt és II. Brewster Payne három hónap múlva egybekelt. Az
egyszerű ceremóniát a tiszteletreméltó J. Edward Davison bíró végezte el a saját
tárgyalótermében. Az idősebb Mr. Payne nem vett részt a szertartáson, bár a felesége igen.
Patricia részéről az apja, Mr. Gerald Stevens jelent meg, az édesanyja viszont nem.
 Nem mentek nászútra, és az esküvőt követő napon II. Brewster Payne kilépett a
Lowerie, Tant, Foster, Pedigill és Payne-től, bár nagyapai öröksége révén tekintélyes részt
birtokolt a cég részvényállományából.
Nem sokkal ezután megalakult a Mawson & Payne ügyvédi iroda.
John D. Mawson két évvel II. Brewster Payne fölött járt a Pennsylvaniai Egyetem Jogi
Karára. Ismerték egymást, bár nem voltak barátok. Mawson veterán volt (a légierőnél
szolgált vadászpilótaként és századosi rangban szerelt le), Brew Payne pedig nem volt
katona. Emellett Payne kicsit törtetőnek tartotta Mawsont. Jack Mawson nem is titkolta,
hogy a jogtudomány professzora szeretne lenni a Pennsylvaniai Egyetemen, az
alkotmányjog szakterületén. II. Brewster Payne felfogásában Jack Mawsont nem lehetett
igazán kedvelni.
Mawson, miután letette a szakvizsgát, a légierő szárnyait tartalékos jogi jelvényre
cserélte, majd három hónappal később őrnagyként elindult a koreai háborúba. J. Dunlop
Mawson alezredesként tért vissza. Tokióban megismerkedett egy fehérorosz lánnyal, akit
feleségül vett, és a jövőre vonatkozó tervezi kevésbé magasztosak, ám sokkal
gyakorlatiasabbak lettek: civilként akart ügyvédi praxist indítani.
A hadseregben katonai ügyészként elnyerte felettesei elismerését. Szerette a munkáját,
de elég őszinte volt magához, hogy lássa, sikereit nagyrészt a védelem
felkészületlenségének köszönheti. Nagyon sokszor biztosra vette, ha ő védte volna a
vádlottat, szabad emberként sétált volna ki a tárgyalóteremből.
Odette Mawsonról addigra többször is kiderült, hogy költséges az ízlése, s ez kizárta,
hogy John a hadseregben maradjon.
A békebeli haderőben visszaminősítették volna századossá, márpedig a századosok
keveset keresnek. Körülbelül annyit, gondolta J. Dunlop Mawson, amennyit egy
philadelphiai kerületi ügyész. A kerületi ügyészek tisztességes úton nem- gazdagodhattak
meg.
Ez pedig kizárta, hogy ügyészi tapasztalatait a polgári jogban kamatoztassa.
Ám azt nem zárta ki, hogy a büntetőjogban karriert fusson be. Míg a közönséges
büntetőjogi ügyvédek ritkán kerestek sok pénzt, hiszen általában a társadalom alsóbb
rétegeivel foglalkoztak, a kivételes büntetőjogi ügyvédeknek néha sikerült. A kereseti
lehetőségeik párhuzamosan nőttek ügyfeleik társadalmi-gazdasági státusával. Az az
ügyvéd, akinek az ügyfelét kétszázezer dollár elsikkasztásával vádolták, sokkal busásabb
honoráriumra számíthatott, mint amikor a vádlott pisztollyal rabolta el ugyanazt az
összeget egy bankból.
Amikor J. Dunlop Mawson – aki finoman, de gyorsan nyilvánvalóvá tette, hogy azt
szeretné, „ezredes”-nek szólítsák – meghallotta, hogy Brewster Payne összeveszett az
apjával amiatt, hogy feleségül vette egy római katolikus rendőr özvegyét, a cég egyik
gépíróját, akinek ráadásul még egy kisgyereke is van, úgy érezte, megtalálta az ideális
üzlettársat.
Először is, II. Brewster Payne természetesen jó ügyvéd volt, és hétéves gyakorlatot
szerzett egy jó és nagy presztízsű ügyvédi irodánál. Emellett azonban az Episzkopális
Akadémia és a Princeton, a Rózsafa Vadászklub és a Merion Countryklub tagja is –
kétségtelenül a philadelphiai felső tízezer képviselője.
 II. Brewster Payne nem volt ostoba. Pontosan tudta, mit vár tőle Jack Mawson. És
egyáltalán nem akart büntetőjoggal foglalkozni. Mawson érvei azonban helytállónak
tűntek. Az idők változtak. Köztiszteletben álló polgárok váltak el. Márpedig a
befolyásosok válást követő vagyonmegosztása – egyenes arányban az érintett vagyon
nagyságával és bonyolultságával – méltó lehetett egy kiváló ingatlan- és vagyonkezelő
ügyvéd tehetségéhez. Ő foglalkozik a bűnözőkkel, mondta Jack Mawson, Payne meg a
felszarvazottakkal.
Payne egyetlen további, alku tárgyát nem képező feltételt szabott: Jack bárkit vállalhat,
sikkasztóktól a baltás gyilkosokig, amíg azok – mondhatni – amatőrök. Azonban
semmilyen kapcsolatba, még áttételes kapcsolatba sem kerülhet a szervezett bűnözéssel.
Ha üzlettársának akarja, akkor Payne fenntartja a jogot, hogy bármelyik ügyfelüket
elutasítsa, s ezt jobb, ha írásba is foglalják, hogy később se lehessen semmilyen félreértés.
Öt hónappal azután, hogy Mawson és Payne megnyitotta az irodáját az Első Nemzeti
Bank épületében, szemben a Bellevue-Stratford Hotellel és a Union League-val a South
Broad Streeten, Patricia Stevens Payne megállapította, hogy gyermeket vár.
Brew Payne, az örök ügyvéd legelőször is megkérdezte, hogy biztos-e benne, s amikor
Patricia azt mondta, nem férhet kétség hozzá, bólintott, mintha csak a pontos időt tudta
volna meg.
– Nos – bökte ki –, akkor Matthew ügyével csinálnunk kellene valamit.
– Nem értem, mire gondolsz, drágám – mondta feszengve Patricia.
– Már régóta gondolkodom rajta, de valahogy nem jött el a megfelelő pillanat. A
legkevésbé sem tetszik a gondolat, hogy úgy nőjön fel, hogy akár csak a leghalványabb
kételyt is érzi az iránt, hogy hozzánk tartozik. Ezért, ha te is beleegyezel, szeretném
örökbe fogadni. És ha beleegyezel, Patricia, szeretnék a nevedben is örökbefogadási
kérelmet beadni Amelia és Foster tekintetében.
Amikor a felesége nem válaszolt azonnal, Brewster Payne félreértette a hallgatását.
– Kérlek, ne mondj most semmi véglegeset – visszakozott. –De attól félek, kénytelen
leszel szembenézni a ténnyel, hogy Amy és Foster is az anyjának tekint.
– Brewster – találta meg végre a hangját Patricia –, néha olyan ostoba tudsz lenni!
– Ezt már más is mondta – felelte a férfi. – Például ma délután az ezredes.
– De kedves vagy és gyöngéd, és nagyon szeretlek.
– Ezt már jobban szeretem hallani. Úgy érted, beleegyezel?
– Miért nevezett ostobának Jack Mawson?
– Azt mondtam neki, hogy szerintem nem kellene vállalnunk az egyik ügyfelet – vont
vállat Payne. – De nem válaszoltál a kérdésemre.
– Eskü alatt tett nyilatkozatot kérsz tőlem? „Az alábbiakban Patricia Payne eskü terhe
alatt kijelenti, hogy meg nem született gyermekénél, fiánál és férje gyermekeinél kizárólag
a férjét szereti jobban?”
– Egy sima igen is megteszi – ölelte át Brew Payne. – Nagyon köszönöm.
Ez volt Patricia bűne, ettől lett istentelen szajha, legalábbis Gertrude Moffitt szemében:
polgári házasságot kötött, bűnben élt, Brewster gyermekét várta, és hagyta, hogy az a jó
ember a nevét és a szeretetét adja az apátlan fiának.
 Patricia aggódott a fia miatt. Az elmúlt két-három hétben valami nem stimmelt vele.
Brewster is érezte, és úgy vélte, Matt méhecskeszindrómában szenved, ami gyakran
előfordult a Matt korabeli fiatal férfiaknál. Mattét hajtja az ösztöne, magyarázta Brewster,
hogy virágport szórjon mindenfelé, és néha nincs elég, vagy akár egyetlen philadelphiai
bimbó sem, akit beporozhatna.
Brewsternek – mint általában – valószínűleg igaza volt, de Patricia nem lehetett biztos
ebben. Annak alapján, amit megbízható forrásokból hallott arról, hogy mi folyik a
Pennsylvaniai Egyetem campusán, s különösen a fiú-diákszövetségi házakban, nagy
kertnyi virág és bimbó várta, hogy beporozzák. Persze lehet, hogy Matt beleszeretett
valakibe, aki immúnis a vonzerejére, ami sok mindent megmagyarázna a viselkedésével
kapcsolatban, de Patricia a zsigereiben érezte, hogy valami másról van szó.
És akármi is emészti Mattét, Dutch bácsikája meggyilkolása csak ronthat a helyzeten.
Philadelphia felé sűrű a forgalom, így Patríciának több mint fél óráig tartott beérni a
városba, és mire odaért a Pennsylvaniai Egyetem campusához, dugó alakult ki a Walnut
Streeten a Delta Phí Omikron háznál, egy régi, méltóságteljes homokkő épületnél. A külső
sávban lerobbant egy autó, és az óriási forgalomban nagyon lassan lehetett besorolni a
belsőbe.
Aztán Patricia odaért, és látta, hogy a külső sávot elfoglaló autó egy fekete Oldsmobile.
A hátsó ablak mögött, a kalaptartón egy rövid extra rádióantenna meredezett. Denny
Coughlin kocsija volt.
Ha az ember a philadelphiai rendőrség főfelügyelője, gondolta Patricia Payne
savanyúan, akkor ott parkol, ahol kedve szottyan.
Leállt az Oldsmobile mögött, átcsusszant az ülésen a jobb oldalra, és kiszállt. Denny
már a járdán állt, a volán mögül pedig kikászálódott egy másik férfi is.
Megcsókolta Denny arcát, és megállapította, hogy felszedett egy kis hájat, illetve hogy
még mindig a legolcsóbb kölnit választja, amit a Walgreen's drogériában talál.
– Istenemre, de jól nézel ki – mérte végig Denny. – Patty, emlékszel Tom Lenihan
őrmesterre?
– Igen, persze – bólintott Pat. – Hogy van, őrmester?
– Tom, mit gondol, elboldogul még egy kis forgalomirányítással? – kérdezte Coughlin
a feltorlódott kocsisorra mutatva.
– Igen, uram – felelte Lenihan.
– Nem leszünk sokáig – ígérte Coughlin, és nagy kezével megfogva Pat könyökét
elindult a ház meredek, széles kőlépcsője felé.
– Segíthetek? – kérdezte egy fiatal férfi, amikor benyitottak a súlyos, tejüveges tölgyfa
ajtón, és beléptek az épület előszobájába.
– Mrs. Payne vagyok – mutatkozott be Pat. – A fiamat keresem.
A fiatalember odalépett az ívben elkanyarodó lépcső aljához.
– Mr. Payne, uram! – kiáltott fel. – Vendégei jöttek, uram! Az anyukája!
Denny Coughlin fagyosan rápillantott.
A lépcső tetején pár másodperc múlva megjelent Matthew Mark Payne. Magas, karcsú,
fiatal férfi volt, sűrű, barna hajjal. Már betöltötte a huszonegyedik életévét, és a következő
hónapban kellett diplomáznia, hogy aztán apja nyomdokaiba lépjen a
tengerészgyalogságnál. Elvégezte a szakaszvezetői tanfolyamot, kitüntetéssel, ami azt
jelentette, hogy hivatásos tengerészgyalogos tiszt lehetett, ha akart, és Patricia Payne
többek között amiatt is aggódott, hogy él a lehetőséggel.
Sötétbarna szeme intelligenciát sugárzott, ahogy ide-oda villant az anyja és Coughlin
között. Aztán mosolytalan arccal elindult lefelé a lépcsőn. Szürke flanelnadrágot,
legombolt gallérú kék inget és világosszürke szvettert viselt.
Coughlin hátat fordított neki, és halkan így szólt:
– Kiköpött Johnny, nem?
– És ugyanolyan keményfejű – bólintott Pat Payne.
Matty Payne zavartalanul megcsókolta az anyja arcát, majd kezet nyújtott
Coughlinnek.
– Denny bácsi – üdvözölte. – Mi ez az egész? Történt valami? Apa…?
– Dick bácsikád – mondta Patricia Payne, a fia arcát fürkészve. – Matt, Dutch meghalt.
– Mi történt? – kérdezte feszülten Matt.
– Belefutott egy rablásba – felelte Denny Coughlin. – Lelőtték.
– Ó, a francba! – bukott ki Matt Payne-ből. Némán mozgott az ajka, aztán átölelte az
anyját.
Nem tudom, gondolta Pat Payne, hogy vigaszt keres, vagy vigaszt próbál nyújtani.
– A fenébe is – engedte el Matt.
– Részvétem, fiam – mondta Denny Coughlin.
– Elkapták a gyilkost? – kérdezte Matt. Coughlin látta, hogy dühös.
– Dutch elkapta azt, aki lelőtte – felelte Coughlin. – A másik elmenekült. El fogják
kapni, Matt.
– Végzett azzal, aki lelőtte? – kérdezte Matt.
– Igen – bólintott Coughlin. – Egy nő volt. Pontosabban egy lány.
– Jézusom!
– Elmegyünk Jean nénédhez – közölte Patricia Payne. – Úgy gondoltam, talán szeretnél
te is jönni.
– Hadd vegyek zakót és nyakkendőt – válaszolta Matt. Aztán: – Jézusom! A gyerekek!
– Szörnyű tragédia – mondta Denny Coughlin.
Matt sarkon fordult és kettesével szedve a fokokat felment a lépcsőn.
– Rendes fiú állapította - meg Denny Coughlin.
– El fog menni abba az átkozott háborúba – jegyezte meg keserűen Patricia Payne.
– Miért, mit akarsz, mit csináljon, Patty? Szökjön Kanadába a behívó elől?
– De tengerészgyalogosként?
– Én nem aggódnék miatta; tud vigyázni magára – vélte Coughlin.
– Mint Dutch? Vagy mint az apja?
– Ugyan már, Patty – ölelte át a vállát Coughlin.
– Ó, menj a pokolba, Denny – mondta Patricia Payne.
 Matt Payne egy szürke flanelöltönyben bukkant fel újra a lépcsőn.
Dennynek igaza van, gondolta Patricia Payne, tényleg kiköpött Johnny.
Kimentek a házból. Matt beült a Mercury kombi volánja mögé.
– Jó lehet rendőrnek lenni – mondta. – Ott parkol az ember, ahol a kedve tartja. A múlt
héten megállt itt az egyik srác a házból, járva hagyta a motort, és berohant valami
könyvért. Mire kijött, már vontatták is el a kocsiját. Negyven dollárjába került a vontató,
de előbb még ki kellett fizetnie huszonöt dollárt a tilosban parkolásért.
Az anyja ránézett, de nem szólt semmit.
Az Oldsmobile elindult.
– Indulás! – lépett a gázra Matt. – Akarsz fogadni, hogy átlépjük-e a sebességhatárt?
– Nincs nagy kedvem viccelődni, Matt – felelte Patricia. –Csak próbálok felvidítani
egy nyomorúságos délutánt – magyarázkodott Matt.
Lenihan őrmester jobbra fordult, rá az északi 33. Streetre. Mantuánál átvágott az északi
34-re, és végighajtott a Mercury-val a Philadelphiai Állatkert mellett; megint balra
kanyarodva ráfordult a Girard-ra, majd egy sarok múlva jobbra tért, a Schuylkill autóútra,
ami párhuzamosan haladt a folyó nyugati partjával. Gyorsan ment, jóval gyorsabban a
megengedettnél, de nem vakmerően. Matt gond nélkül a nyomában tudott maradni.
Időnként rápillantott a sebességmérőre, de nem árulta el az anyjának, mennyivel mennek.
Amikor átkeltek a Schuylkill fölött az ikerhidakon, lassult a tempójuk, de nem
jelentősen. Miközben elhaladtak a Fern Hill Park mellett, Matt észrevette, hogy egy
rendőrautó áll az út mellett, és a forgalmat figyeli. Aztán látta, hogy a rendőr utánuk néz,
ahogy elsüvítenek előtte. De az autó nem indult el.
Lenihan ezután lassított az Oldsmobile-lal, pontosan negyvenöt mérföld per óráig. A 9.
Streetnél meg kellett állniuk a pirosban, de máshol nem. A zöld hullámot elméletileg
negyvenöt mérföld per órás sebességre állították be, idézte fel Matt. Az, hogy nem kellett
megállniuk, szintén ezt bizonyította.
– Ott van – szólalt meg az anyja.
– Mi van ott?
– A Waikiki Diner – felelte Pat Payne. – Denny azt mondta, ott történt.
Matt a nyakát nyújtogatva körülnézett, de nem látta, miről beszél az anyja.
A Pennypack Circle-nél Lenihan jobbra fordult, a Holme Avenue-ra, és beértek a
Torresdale városrészbe.
Az Academy Street és az Outlook Avenue kereszteződésénél dugóba kerültek, de a
forgalomirányító rendőr átengedte az Oldsmobile-t, hogy aztán hevesen integetve jelezzen
a Mercury-nak, hogy hajtson tovább az Academy úton.
Matt megállt, megrázta a fejét és az Outlook Avenue felé mutatott. A fehér sapkás
közlekedési rendőr odament az autóhoz, Matt pedig leeresztette az ablakot.
– Moffitt százados a nagybátyám volt – mondta Matt.
– Bocsánat – biccentett a rendőr, és őt is átengedte.
A Torresdale golfpálya kerítéssel körülvett mezőire néző ház előtt több kocsi állt, mint
amennyit Matt egy pillantással meg tudott volna számolni. Mindazonáltal a nagytiszteletű
Jerry Carlucci polgármester Cadillac limuzinját felismerte közöttük.
 Matt látta, hogy legalább egy tévéstáb beköltözött a golfpályára, a kerítésen túlra. És
voltak mások is, fényképezőgépekkel.
– Tom, parkoljon le a kocsival, kérem – szólt oda Coughlin főfelügyelő a segédjének –,
aztán jöjjön vissza, és gondoskodjon a másikról is.
Kiszállt az Oldsmobile-ból, és megállt az úttesten, várva, hogy Matt és Patty odaérjen.
Peter Wohl felügyelőhelyettes odalépett hozzá.
– Nem zavarhatjuk el ezeket a kurva hullarablókat, Peter? –kérdezte Coughlin a
golfpálya kerítése mögött serénykedő forgatócsoport felé bökve az állával.
– Bár elzavarhatnánk őket, uram! – sóhajtott fel Wohl. – Van egy perce, főnök?
Coughlin intett Mattnek, hogy álljon meg. Patty leeresztette az ablakot, Coughlin pedig
lehajolt hozzá.
– Hagyd benne a kulcsot, Matt – mondta. – Lenihan leparkol vele, aztán utánunk jön. –
Kinyitotta Patty ajtaját, és a nő kiszállt. – Egy perc, és jövök, kedvesem. Beszélnem kell
ezzel a fickóval.
Jó húszlábnyival arrébb vezette Wohlt a járdán.
– Hallgatom – fordult felé. – De gyorsan, mert be kell mennem. A hölgy Dutch
sógornője. Illetve az exsógornője. A fiú az unokaöccse.
– A rendőrfőnök azt mondta, ha hamarabb találkozom önnel, mint ő, akkor mondjam
el, mi folyik itt.
– Itt van?
– Igen, uram – bólintott Wohl. – Volt egy szemtanú, főnök. Miss Louise Dutton, a 9-es
csatorna bemondónője.
– A szőke? – kérdezte Coughlin.
– Igen. A lövöldözés idején együtt volt Moffitt kapitánnyal – tette hozzá kifejezéstelen
hangon.
– És mit csináltak?
– Nem tudom, uram.
– Nem tudja? – kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában Coughlin.
– Miss Dutton azt mondta, azért találkoztak az étteremben, hogy a százados
kommentálja, hogy az emberek „Carlucci kommandójának” nevezik az autópálya-
rendőrséget – magyarázta Wohl. – Nagyon zaklatott volt, amikor odaértem. Moffitt
százados holtteste mellett térdelt és zokogott.
– Most hol van? – kérdezte Coughlin.
– Az étteremből a 9-es csatornához ment…
– Nem vitték be a Körházba? – szakította félbe Coughlin. – Ki engedte el?
– A rendőrfőnök… Néhány saroknyira voltam a Waikiki Dinertől, és válaszoltam a
hívásra, így én voltam az első felügyelő a helyszínen, ezért felhívtam. A rendőrfőnök azt
mondta, tegyem, amit tenni kell. Nem gondoltam, hogy a Körházba kellene küldenem a
nőt. Kölcsönvettem két egyenruhást a kettes körzettől, és elküldtem velük. Megmondtam,
hogy maradjanak mellette és vigyék haza. A gyilkosságiak majd küldenek valakit a
lakására, hogy beszéljen vele.
 – McGovern mondott neki valamit? – mordult fel Coughlin.
– Szerintem Mac másképp látta a helyzetet, mint én, főnök.
– Valószínűleg – biccentett Coughlin. – Mac nem túl tapintatos. Nekem kell tennem
valamit az ügyben?
– Nem hiszem, uram. A rendőrfőnök tudja, milyen közel állt Dutchhoz…
– Van bármi… ami miatt ebből valami kellemetlenség lehet. Peter?
– Remélem, nincs – vont vállat Wohl. – De nem hiszem.
– Jézus Krisztus! – morogta Coughlin. – Jeannie-nek épp elég nehéz lesz anélkül is,
hogy a tévé meg a lapok azon csámcsogjanak, hogy Dutch valami hölgyikével
szórakozott…
– Azt hiszem, ennek elejét vehetjük, főnök – mondta Wohl, majd magát is meglepve
hozzátette: – Nem holmi hölgyike. Nekem szimpatikus. És úgy tűnt, megérti a helyzetet.
Coughlin felvonta a szemöldökét.
– A rendőrfőnök megkért, gondoskodjak róla, hogy semmilyen kellemetlenség ne
alakuljon ki a dologból, főnök – folytatta Wohl. – Először is ki kell derítenem, milyen
kapcsolatban állt Moffitt százados Miss Duttonnal…
– Dutch bátyjával jártam végig az akadémiát – vágott a szavába Coughlin. – Dutch
akkor tizenhat-tizenhét éves lehetett, és az összes pomponlányt lefektette a Northeast-
gimiben. Ismertem, soha nem nyughatott a farka. Úgyhogy van néhány ötletem arra,
milyen kapcsolatban állhatott Miss… hogyishívjákkal.
– Duttonnal, főnök – segítette ki Wohl, majd hozzátette - De ezt nem tudjuk, főnök.
– Akar fogadni, Peter? – kérdezte Coughlin.
Ekkor lépett oda hozzájuk Mrs. Patricia Payne és Matthew Payne.
– Patty, ismered Wohl felügyelőt? – kérdezte Coughlin.
– Nem, nem hiszem – rázta meg a fejét Patricia Payne, és kezet nyújtott Wohlnak. –
Felügyelő, ő a fiam, Matt. Dutch unokaöccse.
– Őszinte részvétem, Mrs. Payne – mondta Wohl. – Dutch jó barátom volt. – Kezet
fogott Matt Payne-nel.
– Wohl felügyelő, azt mondta? – kérdezte Matt.
– Wohl felügyelőhelyettes – pontosított Coughlin, megértve Matt meglepődését azon,
hogy Wohl, aki nem tűnt sokkal idősebbnek Mattnél, ilyen magas rangban szolgált. –
Peter kitűnő
rendőr, Matt. Gyorsan haladt a ranglétrán, a fejesek rájöttek, ha rábíznak valami nehéz
munkát, számíthatnak rá, hogy elvégzi.
Van valami emögött a megjegyzés mögött, gondolta Patricia Payne. Vajon mi lehet?
– Mrs. Payne, Matt, örülök, hogy találkoztunk – mondta Wohl. – Bár más körülmények
között… De most vissza kell mennem dolgozni.
Coughlin főfelügyelő bólintott, majd megfordult, megfogta Mrs. Patricia Payne
könyökét, és elindultak Dutch Moffitt házának bejárata felé.
 ÖT

Peter Wohl felügyelőhelyettes némi nehézség árán kiszabadította a kocsiját a Richard

C. Moffitt százados háza körüli utcákon, felhajtókon és mellékutcákon álló autók
rengetegéből. Ráfordult a Holme Avenue-ra, és elindult a Pennypark Circle felé.
Amikor sikerült felvennie a forgalom ritmusát, áthajolt a jobb oldalra, és kivette a
kesztyűtartóból a mikrofont.
– Isaac Huszonhárom – szólt bele, s amikor a központ visszajelzett, közölte, hogy
szüksége van a kettő-tizenegyes helyzetére, azaz annak a kettes körzethez tartozó
járőrkocsinak a hollétére, amit kölcsönkért Mac McGoverntől Miss Louise Dutton
kísérgetéséhez.
– A WCBL-TV-től jelentkeztek be utoljára, a 17. és a Locust sarkáról, felügyelő –
mondta végül a diszpécser. – Harmincöt perce.
– Köszönöm – tette vissza a mikrofont a kesztyűtartóba Wohl, aztán rácsapta a fedelet
is.
Lesz még idő megnézni, mit derített ki a halottkém a női elkövetőről, döntötte el.
Biztos sok kérdést fog még feltenni a főnöke, Coughlin főfelügyelő, és valószínűleg
Czernick rendőrfőnök, de akár a polgármester is. Márpedig Peter Wohl megfogadta a
kiscserkészek tanácsát: igyekezett mindig résen lenni.
A törvényszéki orvos szakértői hivatal parkolójában, a Civic Center Boulevard és a
University Avenue sarkán megállt egy ütött-kopott Ford furgon. A fakósárga kocsinak
repedt volt a szélvédője. Az oldalain még nagyjából ki lehetett olvasni az

OLCSÓ BÉRAUTÓK

feliratot. A króm hűtőrács hiányzott, akárcsak a jobb oldali fényszóró és a háza. Az

utasoldali ajtó szemmel láthatólag összeütközött valamivel, ami elég kemény és éles volt
ahhoz, hogy késként hasítsa fel rajta a festést. Ugyanazon az oldalon, valamivel hátrébb
mély horpadás húzódott a karosszérián. Az ajtók alsó szélénél rozsdásodtak a küszöbök,
és a bal hátsó sárvédőív is lakatos után kiáltott.
A jármű negyvenkét kifizetetlen büntetőcédulát gyűjtött össze, a legtöbbet tilosban
parkolásért, de akadt jó féltucatnyi a hiányzó lámpa, a repedt szélvédő, az olvashatatlan
rendszámtábla és a gépjárművekre vonatkozó műszaki előírások további hasonló
megszegései miatt is.
Két férfi szállt ki a furgonból. Az egyik fiatal volt, nagyon nagy termetű és szakállas.
Mocskos, kék farmert viselt, ápolatlan, hosszú haját pedig a homlokára kötött bőrpánttal
próbálta távol tartani a szemétől. Miután kiszállt az utasoldalon, a sofőr, egy alacsony,
simára borotvált, kissé menyétarcú fickó kopott, TÁMOGASD A HELYI
SERIFFET feliratú pulóverben, átcsusszant az ülésen és követte. Együtt mentek be az
épületbe.
 Peter Wohl felügyelőhelyettes és Zachary Hobbs őrmester a gyilkosságiaktól a
kávéautomata mellett álltak az alagsorban, műanyag pohárral a kezükben. Wohl megrázta
a fejét, amikor meglátta a két közeledő alakot.
– Hello, felügyelő! – köszöntötte a menyétképű, alacsony férfi, Dávid Pekach hadnagy
a kábítószerosztályról.
– Pekach, tudja az anyja, miből él? – kérdezte Wohl, felé nyújtva a kezét.
– Istenemre, remélem, nem! – kuncogott fel Pekach, majd Hobbsra nézett. – Hobbs
őrmester?
– Igen, uram – bólintott Hobbs.
– Ismerik McFadden rendőrt? – kérdezte Pekach, mire Wohl és Hobbs egyaránt a fejét
rázta.
– Charley, az úr itt Wohl felügyelőhelyettes – fordult a társa hoz a menyétképű. – És
Hobbs őrmester. Uraim, Charley Padden rendőr.
– Örvendek, uram – mondta tiszteletteljesen McFadden rendőr előbb Wohlnak, majd
Hobbsnak is.
– Hol a nő? – kérdezte Pekach.
– Odabent – intett a kétszárnyú fémajtó felé Wohl. – A doki még nem végzett vele.
– Ugye nem azt akarja mondani, hogy gyenge a gyomra, felügyelő? – kérdezte Pekach
ártatlanul.
– Mérget vehet rá, hogy az – biztosította Wohl. Pekach, a nyomában McFaddennel,
bement a fémajtón.
Az azonosítatlan fehér női gyanúsított egy rozsdamentes acélasztalon feküdt. Meztelen
volt, a lábait széttárták, az egyik keze a teste mellett hevert, a másik a feje fölött. Az asztal
sarkából, a vércsatorna kifolyójából testnedvek csöpögtek a csempével borított padlóra
tett rozsdamentes acélvödörbe.
Egy kopasz, a műtősruhája fölött hosszú, műanyag kötényt viselő férfi abbahagyta,
amit csinált, és kíváncsian, de a legkevésbé sem kedvesen felnézett Pekachra és
McFaddenre. Épp eltávolítani készült az azonosítatlan fehér női gyanúsított szívét a
felnyitott mellkasból.
– Pekach hadnagy vagyok, doktor – biccentett Pekach. – Csak az arcát akarjuk
megnézni.
A halottkém vállat vont, és folytatta, amit elkezdett.
– Jézusom! – szisszent fel Pekach. – Mivel lőtt rá Dutch?
– Úgy gondolom – jegyezte meg szárazon a halottkém, fel sem nézve a mellkasi
üregből –, hogy a szabványos szolgálati revolverrel adták le a lövéseket.
Pekach felhorkant.
– És ezek után még lelőtte Moffitt századost? – kérdezte aztán.
– Még előtte – vetette oda a halottkém. – Szerintem az ő lövése hamarabb találta el
Moffittot, mint a századosé őt.
– Nem értem – rázta meg a fejét Pekach.
A halottkém rámutatott a szikéjével egy kis műanyag zacskóra. Pekach kézbe vette.
 Formátlan, körülbelül negyed hüvelyk hosszú, egy ceruzánál vékonyabb ólomdarab
volt benne.
– Huszonkettes – mondta a halottkém. – Valószínűleg Long Rifle. A hónalj alatt hatolt
be Moffitt mellkasába. – Felemelte az azonosítatlan fehér női gyanúsított kezét, és
megmutatta, hol. – Oldalról, szinte már hátulról. A lövedék eltalálta a bal szívkamrai
aortát. A százados elvérzett, befelé. A szíve egyre csak vert, és amikor elfogyott a vére,
meghalt.
– Jézusom! – motyogta Pekach.
A halottkém elengedte az azonosítatlan fehér női gyanúsított karját, és rámutatott egy
másik műanyag zacskóra.
– Azokat mutassák meg Peter Wohlnak – mondta. – Szerintem ezeket keresi. Épp most
vettem ki őket a nőből.
A zacskóban három formátlan ólomdarab volt, mind nagyobb és vastagabb, mint a
Moffitt százados holttestéből eltávolított .22-es lövedék. Mindhárom eleje szétnyílt,
„kigombásodott”, amikor valami keménybe ütköztek, s így most tényleg apró gombákra
hasonlítottak. A lövedékek másik végét negyedhüvelyknyi magasságban rézköpeny
borította. A köpenyeken szabad szemmel is kivehető karcolások voltak; nem lesz nehéz
megállapítani, melyik fegyverből lőtték ki őket.
A nagydarab fiatal férfi alaposan megnézte az azonosítatlan fehér női gyanúsított arcát,
és megváltoztatta a státusát.
– Schmeltzer, Dorothy Ann – jelentette ki. – Huszonnégy éves, magassága öt láb öt
hüvelyk, súlya százhuszonöt font. Utolsó ismert lakcíme… valahol a Vine Streeten, a
Broad Streettől keletre. Utána kell néznem.
– Biztos benne?
– Ez Dorothy Ann – bólintott McFadden. – Azt hittem, még börtönben van.
– Miért csukták le?
– Prostitúcióra való felbujtásért – felelte McFadden. – Szerintem a bíró azért záratta be,
hátha odabent le tudják szoktatni.
– Tele van tűnyomokkal – mondta a halottkém –, olyan helyeken is, hogy el sem
hinnék. Nem volt nála semmilyen irat? Erről szól ez az egész?
– Natali hadnagy azt mondta, csak egy joint meg egy 22-es pisztoly volt nála – felelte
Pekach. – Meg hogy tele van tűnyomokkal. Úgy gondolta, mi ismerjük, mint függőt.
Köszönjük, doktor.
Azzal kiment.
Wohlnak és Hobbsnak közben társasága akadt. Natali hadnagy és Sabara hadnagy az
autópálya-rendőrségtől szintén megérkezett a törvényszéki orvos szakértői hivatalba.
Sabara kérdően nézett a kábítószeres rendőrökre.
Natali is észrevette a pillantását.
– Tetszik a pulóvere, Pekach – jegyezte meg szárazon.
– Azonosították? – kérdezte Hobbs.
 – McFadden rendőr azonosította, őrmester – felelte hivatalos hangon Pekach. – A neve
Schmeltzer, Dorothy Ann Schmeltzer. Ismert drogfüggő, aki McFadden szerint nemrég
került ki a börtönből.
– Ismert bűntársak, McFadden? – kérdezte Hobbs.
– Nem jut eszembe egyetlen név sem, uram. De benne lesz az aktájában.
– Ha kölcsönkérhetem egy időre, szeretném magammal vinni McFaddent a Körházba –
fordult Pekachhoz Hobbs.
– Persze – bólintott a hadnagy.
– Azt hiszem, a többi emberét most már visszahívhatja – vélte Hobbs. – És köszönöm,
hadnagy.
– Így, hogy megvan a neve, talán találunk még valamit – töprengett Pekach. –
Körbekérdezek majd a rádión.
– Értékelem a segítségét – mondta Hobbs. – Hívjon engem, vagy Natali hadnagyot, ha
találnak valamit.
– Természetesen. Felügyelő, a halottkém azt mondta, ezeket mutassam meg magának.
Azt is mondta, hogy szerinte ezeket keresi.
Wohl elvette Pekachtól a felé nyújtott zacskót, és feltartotta a fény felé. Nem lepte
meg, hogy a lövedékek félköpenyesek, és a gomba alakú torzulás alapján szinte biztosan
üreges hegyűek.
– Mik azok? A lövedékek? – kérdezte Hobbs őrmester.
Wohl átnyújtotta neki a zacskót. Egymás szemébe néztek, de Hobbs nem mondott
semmit.
– El ne hagyja! – figyelmeztette Wohl.
– Mit gondol, felügyelő, mik ezek? – kérdezte Hobbs átlátszó ártatlansággal.
– Nem vagyok tűzfegyverszakértő – vont vállat Wohl. – En négy lövedéket látok,
amiket a Moffitt százados meggyilkolásával gyanúsított nő holttestéből operáltak ki. Ezt
nevezik bizonyítéknak, őrmester, a bizonyítékok láncolatában.
– Félköpenyes, üreges hegyű lövedékek – mondta Hobbs. –Erről lenne szó?
– Mit számít? – szólt közbe Pekach. – Dutch halott. Mit csinálhat vele a testület a tiltott
lőszer használata miatt?
– És talán szerencsénk is lesz – tette hozzá Hobbs –, és egy fél éve végzett kerületi
ügyészhelyettest fogunk ki, akinek minden lövedék egyforma.
– Ja, vagy nem – húzta el a száját Wohl. – Lehet, hogy egy olyan fél éve végzett
kerületi ügyészhelyettest kapunk ki, aki pontosan tudja, mi a különbség, és szeretné az
újságokban látni a nevét: „Az új kerületi ügyészhelyettes illegális lőszer használatán kapta
a rendőrséget. Újabb példa a rendőrségi brutalitásra” stb.
– Jézusom! – morogta Pekach undorodva. – Én ismerek is olyat, aki ezt tenné. –
Elhallgatott, majd hozzátette: – Jobban belegondolva kettőt-hármat is.
– Vigye el ezeket a laborba, Hobbs – mondta Wohl. – Keresse meg a hozzájuk tartozó
fegyvert. Tegye keresztbe az ujját. Talán szerencsénk lesz.
– Igen, uram – bólintott Hobbs.
 – Azt hiszem, itt már nincs több dolgunk – állapította meg Wohl. – Vagy lemaradtam
valamiről? – fordult Sabara felé.
– Úgy gondoltam, elkísérem a halottaskocsit a ravatalozóba – mondta Sabara. – Vagy
mit tudom én. Elég apró gesztus…
– Szerintem Dutchnak tetszene – vélte Wohl. – Nos, azt hiszem, ideje tiszteletemet
tennem Lowenstein főnöknél. Valószínűleg találkozunk a Körházban, uraim.
– Ha megenged egy kérdést, felügyelő – állította meg Hobbs.
– Mondja… benne lesz az ügyben?
– Nem – rázta meg a fejét Wohl. – Úgy nem, ahogy gondolja. De a szemtanú az a
szőke bemondónő a 9-es csatornától. És ez problémákat okozhat. A rendőrfőnök megkért,
hogy vegyem elejét ezeknek a problémáknak. Ezt akarom elmondani Lowenstein
főnöknek is. Ez minden.
– Sok szerencsét, felügyelő! – kuncogott fel Hobbs. Matt Lowenstein, a nyomozók
főfelügyelője nagydarab, szivarrágó, az ötvenes éveit taposó férfi volt. Legendás
temperamentumú, amin általában nem tudott uralkodni, amikor azt gyanította, hogy valaki
a Nyomozók Szent Területére merészkedik.
– Miért gondolom, hogy szükségem lesz rá? – kuncogott fel Wohl is, majd kiment.
A parkolóban ott állt egy Cadillac halottaskocsi, a rakterében koporsóval. A sofőr a
motorháztető szélére támaszkodott. A tejüvegen krómmal futtatott betűk hirdették
MARSHUTZ & SONS.
Úgy tűnt, Dutchot a házától háromsaroknyira lévő ravatalozóból fogják utolsó útjára
kísérni. Amint kiadja a halottkém a holttestét, azonnal koporsóba teszik, azt be a
halottaskocsiba, és odaviszik.
Wohl arra gondolt, milyen megindító gesztus, hogy Sabara odament, mert ő akarta
felvezetni a halottaskocsit a Marshutz & Sonsig. A szabályzat nem írta elő, és nem hitte
volna, hogy Dutch meg Sabara ennyire jó barátok lettek volna. De valószínűleg téved,
döntötte el magában. Sabara korántsem olyan kemény, mint amilyennek mutatja magát, és
a maga módján valószínűleg kedvelte Dutchot.
Beült az LTD-be és kézbe vette a mikrofont.
– Itt Isaac Huszonhárom. Kérem, szóljon a kettő-tizenegyesnek, hogy váltson a J sávra!
A kettő-tizenegyes kocsit küldte el Louise Duttonnal. Várnia kellett néhány
másodpercet, mielőtt a kettő-tizenegyes jelentkezett.
– Kettő-tizenegy Isaac Huszonháromnak.
– Hol van, kettő-tizenegy?
– Épp most tettük ki a hölgyet a Stockton Place hat szám alatt.
Az meg hol a pokolban van? Egyetlen Stockton Place-t ismerek, de az egy
nyomornegyed a folyó partján. – Hol?
– Isaac Huszonhárom, Stockton Place hat szám, „A” lakás.
– Kettő-tizenegy, az meg hol a fenében van?
– Az Arch Streetből nyílik, a százas számnál.
 – Oké. Kettő-tizenegy, köszönöm – mondta Wohl, és visszatette a mikrofont a
kesztyűtartóba.
Meglepődött. Az tényleg elég rossz környéknek számított, nem hitte volna, hogy az
olyan előkelő szőke, mint Louise Dutton, arrafelé lakik. Aztán eszébe jutott, hogy
nemrégiben mintha átépítették vagy felújították volna a régi épületeket azon a környéken,
és vállat vont.
Amikor Dávid Pekach hadnagy kiment a törvényszéki orvos szakértői hivatalból, egy
fehér sapkás közlekedési rendőrt talált a furgonja mellett, aki épp büntetőcédulát töltött ki.
– Valami baj van, biztos úr? – kérdezte ártatlan hangon.
A közlekedési rendőr, aki csak a hiányzó lámpa miatt akart írni büntetést a furgon
gazdájának, ránézett Pekach pulóverére, elolvasta a feliratot, aztán erőt vett magán és nem
fűzött hozzá megjegyzést.
Legszívesebben sűrű farba rúgások közepette elzavarta volna azt a drogos hippit a
folyóig, hogy aztán ott vízbe fojtsa a szemetet, és a régi szép időkben, amikor belépett a
testülethez, még meg is tehette volna. Ám a dolgok megváltoztak, és közelgett a húszéves
szolgálat utáni jól megérdemelt nyugdíj, így nem érte meg kockáztatni, még ha valaki így
sértegette is a rendőrséget – Támogasd a helyi seriffet, a fenéket, ez nem ezt jelentette –,
és megérdemelte volna, hogy jól szétrúgja a seggét
Ehelyett felsorolta, milyen egyéb pontokon nem felel még meg a jármű a
közlekedésrendészeti előírásoknak: repedt szélvédő, simára kopott gumik, javítandó
irányjelző, olvashatatlan rendszám – ennyit fedezett fel néhány perc alatt. Csalódottan
látta, hogy a kurva hippinek van érvényes jogosítványa.
Egysaroknyira a parkolótól Pekach hadnagy a foga közé szorította a büntetőcédula neki
adott példányát, kettétépte, aztán kidobta az ablakon.
Wohl odaért a Körházhoz és a Coughlin főfelügyelőnek fenntartott helyen parkolt le.
Coughlin nagyon közel állt a Moffitt családhoz; valószínűnek tűnt, hogy még jó ideig
náluk marad. Miközben bement az épületbe, látta, hogy Hobbs kocsija is befordult a
parkolóba.
Nem lepte meg, hogy Matt Lowensteint, a nyomozók főfelügyelőjét a gyilkossági
osztályon találta. Lowenstein a nagyteremben ült egy íróasztalon, szája sarkában nemrég
meggyújtott, óriási szivarral.
– Nahát, Wohl felügyelő! – üdvözölte Lowenstein színlelt barátsággal. – Reméltem,
hogy összefutunk. Hogy van, Peter?
– Jó napot, főnök – köszönt Wohl.
– Van egy perce a számomra? – kérdezte Lowenstein. – Van itt valami, ami nem hagy
nyugodni.
– Rendelkezzen velem, főnök – bólintott Wohl. –Menjünk be oda egypár percre – intett
egy iroda felé
Lowenstein, aminek az ajtaján a
HENRY C.QUAIRE SZÁZADOS, PARANCSNOK
felirat állt.
 Lowenstein főfelügyelő kopogtatás nélkül benyitott. Quaire százados, egy köpcös,
kopaszodó, a negyvenes évei végén járó férfi ingujjban ült az íróasztalánál, és éppen
telefonált. Amikor meglátta Lowensteint, letakarta a mikrofont a kezével.
– Henry, nem szeretnél inni egy kávét, vagy valami? – vetette fel Lowenstein.
– Visszahívom – állt fel Quaire százados, és letette a telefont. Amikor elment Wohl
mellett, megcsóválta a fejét. Wohl nem tudta, hogy ez az együttérzés jele-e, vagy Quaire-t
is megdöbbentette és felbosszantotta, amit tett.
– Peter – kezdte Lowenstein, miközben bezárta az ajtót Quaire mögött –, nem arról van
szó, hogy nem magát tartom az egyik legjobb fiatal tisztnek a testületnél, aki mind az
apjának, mind a testületnek a becsületére válik, de ha a segítségére van szükségem, akkor
jobb szeretem azt a módszert, hogy felhívom Denny Coughlint és elkérem tőle. Nem úgy,
mint most, hogy maga lenyomatja a torkomon a Polákkal azt, amit művelt.
– Őszintén szólva, főnök – felelte Wohl mosolyogva, arra számítottam, hogy behív ide,
megköszöni a szolgálataimat, aztán azt mondja, hogy vigyázzak, nehogy a seggembe
szaladjon a kilincs, miközben kimegyek.
– Ne okoskodjon itt nekem, Peter! – mordult fel Lowenstein.
– Remélem, megérti, főnök, hogy amit az étteremben tettem, azt a rendőrfőnök
utasítására tettem – mondta Wohl. Látta, hogy Lowenstein még mindig dühös.
– Aminek persze az az üzenete, hogy a gyilkosságiaknál mindenki barbár és túl hülye
ahhoz, hogy rájöjjön, hogyan kell bánni egy ilyen nővel – füstölgött Lowenstein.
– Nem hiszem, hogy a rendőrfőnök erre gondolt volna, főnök – ingatta a fejét Wohl. –
Szerintem egyszerűen annyi történt, hogy én voltam a rangidős felügyelő a Waikiki
Dinerben. Szerintem ugyanezt a parancsot adta volna, sőt szívesebben adta volna
ugyanezt a parancsot a gyilkosságiak valamelyik tisztjének.
– Csak éppen egyik gyilkosságis sem hívta volna fel a Polákot, Peter. Hanem
betartották volna a szolgálati utat. Miért hívta fel?
– Több okból is – felelte Wohl, elhatározva, hogy nem hagyja magát. – Először is azért,
mert jó barátok voltak Dutchcsal.
– És a nő miatt?
– Másodsorban a nő miatt – bólintott Peter. – Sajnálom, ha dühös rám, de nem igazán
értem, mi rosszat tettem.
– Dugta Dutch?
– Nem tudom – vont vállat Peter. – Amikor felhívtam a rendőrfőnököt, úgy gondoltam,
nem lehetetlen, és ha van valami köztük, akkor az a dolgom, hogy megakadályozzam,
hogy kiderüljön.
Lehet, hogy a Polák akkor már rajta volt – mondta Lowenstein.
– Elnézést?
– Mielőtt bejött, Peter, beszéltem a Polákkal – magyarázta Lowenstein. – Egyébként is
fel akartam hívni, de megelőzött. Azt mondta, magát akarja ráállítani az ügyre, és innentől
kezdve csak maga foglalkozhat azzal a Duttonnal.
– Nem értem – nézett rá Wohl.
 – Pedig egyszerű. Akármit is akar csinálni a gyilkossági osztály a nővel, csak magán
keresztül csinálhatja. Megmondtam a Poláknak, hogy ez rohadtul nem tetszik nekem, és
azt felelte, nagyon sajnálja, de ez nem tanács volt. Azt is mondta, ne fáradjak azzal, hogy
panaszt teszek a polgármesternél, mert a polgármester is jó ötletnek tartja. Szerintem az a
digó is ugyanúgy fél attól a rohadt tévétől, mint a Polák.
– Nos, nem az én ötletem volt – morogta Wohl, és rájött, hogy zavarban van. –
Elmentem a Nazarethbe, megnéztem Dutch személyes tárgyait, aztán pedig átmentem a
halottkémhez. Azért jöttem ide, hogy elmondjam önnek, uram, mit találtam… konkrétan
semmit… aztán pedig fel akartam hívni a rendőrfőnököt, hogy neki is elmondjam
ugyanezt.
Lowenstein egy hosszú pillanatig átható tekintettel nézte.
– Aztán pedig vissza akartam menni a helyemre, ahová tartozom – tette hozzá Peter.
– Nos, abból már nem lesz semmi – jelentette ki Lowenstein. – Terveztem magának
egy kisebb beszédet, Peter, hogy egyértelmű legyen, csak arra van felhatalmazása, hogy
boldoggá tegye a tévés hölgyet, arra viszont nincs, hogy bármilyen formában részt vegyen
a nyomozásban. De azt hiszem, nem kell elmondanom, igaz?
– Nem, uram – rázta meg a fejét Wohl. – Természetesen nem.
– És ugye azt sem kell elmondanom, hogy szeretnék mindent tudni, amit a Polák tud?
– Nem, uram.
– Az a baj magával, Peter, maga kurafi, hogy nem tudok sokáig haragudni magára –
közölte Lowenstein.
– Ezt örömmel hallom – mosolyodott el Wohl. – Ön szerint most mihez kezdjek,
főnök?
– Gyanítom, hogy az ügyhöz rendelt nyomozó talán szeretne beszélni a tanúval –
felelte Lowenstein. – Miért nem keresi meg, és kérdezi meg tőle? Hol van a nagyságos
asszony?
– A lakásában – mondta Peter. – Ki kapta az ügyet?
Jason Washington. Szerintem odakint van, és majd' összeszarja magát izgalmában,
hogy együtt dolgozhat egy felügyelőhelyettessel.
Az a szóbeszéd járja, főnök, hogy egyesek szerint a felügyelőhelyettesek is igazi zsaruk
– jegyezte meg Peter.
– Na húzza el innen a seggét, Peter! – mutatott az ajtó felé Lowenstein, de közben
mosolygott.
A philadelphiai rendőrség gyilkossági osztályán huszonegy aktív ügyben nyomoztak,
beleértve a Richard C. Moffitt századosét is. Aktív ügynek nem hivatalosan azt tartották,
amiben reális esély volt arra, hogy kiderítsék, ki okozta törvényellenes módon egy másik
emberi lény halálát, és kellő mennyiségű bizonyítékot tudtak felsorakoztatni, hogy
meggyőzzék a kerületi ügyészt, hogy nem fogja pocsékolni az idejét és az adófizetők
pénzét, ha esküdtszék elé terjeszti a vádiratot és végül bíróság elé állítja a vádlottat.
A nyomozásokra fordítható erőforrások (főként a gyilkossági nyomozók munkaideje és
túlórája, de bizonyos szakértői eljárások is, melyek közül némelyik igen drága volt)
szempontjából felállított fontossági listán leghátul szerepeltek azok a néha heti egy-két
alkalommal előforduló ügyek, amelyekben csavargókat vagy hajléktalanokat vertek agyon
vagy késeltek meg. Az ilyen gyilkosságok elkövetőinek gyakran nem volt más indítéka,
mint az áldozat alkoholjának vagy drogjának a megszerzése, és ha nyolc órával az eset
után megkérdezték volna őket, talán nem is igazán emlékeztek volna a történtekre.
Az erőforrások végesek voltak. El kellett dönteni, hogyan lehet a legjobban
felhasználni őket alapvetően a köz, néhány különleges esetben egy-egy személy
megvédésére. A legtöbb gyilkosság ismerősök között történik, sok rokonok között, és
ezeket általában könnyű megoldani. A gyilkosság elkövetője gyakran még a helyszínen
van, amikor megérkezik a rendőrség, vagy ha el is menekült, azonnal azonosítják a
szemtanúk, akik általában azt is tudják, hol érdemes keresni.
Sok gyilkossági nyomozó (de semmiképpen sem a közvélemény előtt nyilvánosan) úgy
véli, hogy a jó ügyek azok, amikor a törvénytelenül okozott haláleset bűncselekmény
elkövetése közben következik be. Például egy rabló lelövi valamilyen üzlet pénztárosát,
vagy egy pénzszállítót megölnek, miközben kirabolják.
Az ilyen esetek elkövetőit nem fogják megtalálni a vécén ülve, fejével a két keze közt,
a bűntudattól felkavarodott gyomorral, azt kérve, hogy beszélhessen a papjával. A kurafi
menekülni fog, és ha el is kapják, végig tagadni fogja, hogy életében valaha is a helyszín
közelében járt.
Ilyenkor fel kell göngyölíteni az ügy minden részletét. Meg kell találni a fegyvert, akár
elrejtették, akár eldobták, és a labornak be kell bizonyítania, hogy valóban az a gyilkos
fegyver. Szemtanúkat kell keresni, akik látták a gyanúsítottat a tetthelyen vagy a
zsákmánnyal. Meg kell cáfolni azoknak a tanúknak a vallomását, akik egy nagy kupac
Bibliára esküdve állították, hogy a vádlott húsz mérföldre volt a helyszíntől a kérdéses
időpontban.
Ez az igazi nyomozói munka, ez méltó a gyilkosságiakhoz, akik a legjobb
nyomozóknak tartják magukat a testületnél. Ész és a nyomozati munka tucatnyi
aspektusának szakértő ismerete kell hozzá.
És időnként, nagy ritkán, mindig van egy ügy, ami épp olyan, mint a krimik a tévében:
valaki végez a férjével vagy az üzlettársával, és gondosan megtervezi a gyilkosságot, hogy
úgy tűnjön, mintha az áldozat lezuhant volna a pincelépcsőn, vagy kirabolták és lelőtték
volna, vagy elütötték volna.
Valami mégis bűzlik az esetben, és a jó gyilkossági nyomozó szimatolni kezd, rájön,
hogy a meggyilkolt férjnek szeretője volt, vagy nagy értékű életbiztosítása, vagy nagy
értékű életbiztosítása volt, és a feleség lett hűtlen.
A fontossági listán majdnem legelöl vannak a gyermekgyilkosságok, illetve a többi
különlegesen védett személy például a papok és az apácák sérelmére elkövetett
emberölések.
És a fontossági lista legeslegtetején a rendőrgyilkosság áll. Ennek számos oka van,
néhány zsigeri (én is feküdhetnék ott lyukkal a tarkómon) és néhány nagyon is gyakorlati:
nem lehet betartatni a törvényt, ha a rosszfiúk azt hiszik, hogy lelőhetnek egy rendőrt és
megúszhatják. Ha a rosszfiúk kinevethetik a rendőröket, akkor ők nyertek.
Technikai szempontból Richard C. Moffitt százados meggyilkolását ugyanúgy
kezelték, mint bármelyik másik polgárét. Az esethez kijelöltek egy gyilkossági nyomozót.
Ez az ő ügye. Ő vezeti a nyomozást, szükség esetén segítséget kérve. Az őrmestere
felügyeli a munkáját, folyamatosan tájékozódva a nyomozás állásáról. Az őrmesteren
keresztül pedig egy hadnagy tartja rajta a szemét az ügy alakulásán, és mindketten minden
segítséget megadnak a gyilkossági nyomozónak, amit csak kér.
Ez volt az eljárás, és ezt követték Richard C. Moffitt százados esetében is.
Henry C. Quaire százados, a gyilkossági osztály parancsnoka Jason E Washington
nyomozónak adta Richard C. Moffitt százados meggyilkolásának ügyét, szinte még abban
a pillanatban, hogy megtudta, Moffitt századost lelőtték.
A harminckilenc éves, afroamerikai Washington nyomozó igazi nehézsúlyú ökölvívó
alkat volt. Tizenhat éve dolgozott a rendőrségnél, tizenegy éve nyomozóként, és öt éve a
gyilkosságiaknál. Washington remek kihallgatóként szerzett hírnevet magának, egyfajta
önképző pszichológusként, aki mintha nemcsak azt tudta volna, mikor hazudik a
kihallgatott, hanem azt is, hogyan vegye rá az igazmondásra. Igazi színészi teljesítményt
nyújtott eközben, számos karaktert alakított meggyőzően, a kedves és megértő
apafigurától – aki teljesen megérti, hogyan történhet egy ilyen tragédia – kezdve a
legkegyetlenebb kurafiig a Mississippitől keletre.
Washington éles elmével és sasszemmel fedezte fel az apró ellentmondásokat a
vallomásokban. Kevesen rendelkeztek ezzel a képességgel a kollégái közül. Jól gépelt,
pontosan, és percenként körülbelül nyolcvan szó sebességgel. Ez és fogalmazókészsége
olyan színvonalra emelte Washington nyomozó hivatalos jelentéseit, amit minden
munkatársa igyekezett elérni. Washington nyomozót soha nem hívták be a százados
irodájába, hogy megkérdezzék tőle: „Ez meg mi a fenét akar jelenteni?”
Washington nyomozó ráadásul Moffitt százados barátja volt. Rövid ideig, amíg meg
nem sérült egy súlyos balesetben egy üldözés során, az akkor még őrmester Moffitt
társaként szolgált az autópálya-rendőrségnél.
Mindennek azonban semmi köze nem volt ahhoz, hogy Jason E Washington, Sr. kapta
meg Richard C. Moffitt százados meggyilkolásának ügyét. Azért neki jutott az eset, mert
ő volt „fent a keréken”. A kerék (igazából egy kartonlap) volt az az eszköz, aminek a
segítségével kiosztották a feladatokat a gyilkossági osztály nyomozóinak. Minden
műszaknak megvolt a maga kereke. Amikor bejött egy munka, az a nyomozó kapta meg,
akinek a legfelül állt a neve a listán, és egyben le is került a legutolsó helyre. Azaz addig
nem kapott új ügyet, míg a műszakjában nyomozó többi nyomozó meg nem kapta a
magáét.
Hasonló rendszert alkalmaznak az autókereskedésekben annak érdekében, hogy a
leendő potenciális vásárlót ne rohanják le egyszerre a jutalékban érdekelt eladók. Így
mindenki kénytelen kivárni a sorát.
Mindazonáltal Jason F. Washington, Sr. tudta, mint ahogy a gyilkossági osztályon
mindenki más is tudta, hogy bár ő kapta Dutch lelövésének az ügyét, sokkal szorosabb
felügyeletben lesz része és több segítséget fog kapni, mintha Richard C. Moffitt civil lett
volna, aki véletlenül belefutott egy golyóba a Waikiki Dinerben.
Fel sem merült senkiben, hogy Washington ne birkózna meg az üggyel. Azzal viszont
mindenki tisztában volt, hogy a rendőrfőnök Matt Lowenstein főfelügyelő révén szorosan
nyomon fogja követni az esetet, Lowenstein pedig Quaire századosra támaszkodva
gondoskodik arról, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek. Quaire százados Lou Natali
hadnagyot, a hadnagy Zachary Hobbs őrmestert, végezetül az őrmester Jason F.
Washington, Sr. nyomozót fogja folyamatosan és fokozottan ellenőrizni.
Most viszont Peter Wohl is bekerült a képbe, és Jason Washington nem tudta, mit fog
ez jelenteni. Akkor jutott a tudomására a dolog, amikor megkérdezte Quaire századost,
miért nem vitték be a szemtanút a Körházba. Quire nem hivatalosan elárulta, hogy Wohl
olyasmibe ütötte az orrát, ami nem rá tartozott, és hogy Lowenstein le fogja harapni érte a
fejét. Ám egy órával ezután Quaire azzal jött ki Washingtonhoz az irodájából, hogy
változott a felállás. Semmit sem tehet a szemtanúval anélkül, hogy előtte ne egyeztetne
Wohl felügyelőhelyettessel. Wohl felügyelőhelyettes akkor épp a halottkémnél volt, és
talán számíthattak rá, hogy hamarosan megtiszteli a gyilkossági osztályt becses
jelenlétével, talán nem.
Quaire megadóan felemelte a két kezét.
– Ne nézzen így rám, Jason. Én csak a munkámat végzem. Most a felső vezetőség
szarába léptünk.
Jason Washington nyomozó látta megérkezni Peter Wohl felügyelőhelyettest a
gyilkossági osztályra, és látta, ahogy Matt Lowenstein beviszi Quaire százados irodájába,
simán kidobva onnan a századost. Nem lepődött meg, amikor öt perccel később Wohl
megállt az asztala mellett, bár nem látta és nem hallotta közeledni.
– Hello, Jason! – üdvözölte Wohl. Washington felállt és kezet nyújtott.
– Hogy s mint, felügyelő?
– Köszönöm – biccentett Wohl. – És maga?
– Az öregedés normál mellékhatásaitól eltekintve nem panaszkodhatom. Miben
segíthetek?
– Azt a feladatot kaptam, hogy nyalogassam körbe általában véve a WCBL-TV-t,
konkrétan pedig Miss Louise Duttont – magyarázta Wohl. – Gondolom, hallott már róla?
Washington elmosolyodott.
– Igen, hallottam – mutatott az asztala mellett álló fa karosszékre.
Wohl hálásan rámosolygott, leült és kinyújtotta a lábát.
– Olvasta az Állatfarmot? – kérdezte. Washington felkuncogott.
– Nem hasonlítanék egy olyan csinos hölgyet egy disznóhoz – mondta.
– Akkor fogalmazzunk úgy, hogy ő egyenlőbb, mint a többi csinos hölgy – javasolta
Wohl. – Ha ön is úgy gondolja, elmegyek érte és idehozom.
– Bármikor alkalmas – bólintott Washington. – De egy órával ezelőtt jobb lenne, mint
holnap.
– Jason, én csak igyekszem majd körbeugrálni egy kicsit – szögezte le Wohl. – Ugye
ezt mondanom sem kell?
– Nem, de örülök, hogy kimondta – nézett a szemébe Washington. – Köszönöm.
– Csak személyes kíváncsiságból… kiderült már valami? – kérdezte Wohl.
– Még nem, de ha hosszú, szőke hajú, fehér srác lennék cipzáros dzsekiben, akkor ma
inkább otthon maradnék.. Gondolom, hallotta, mire készülnek az autópályások?
– Nem tudom, mennyire lesz hatékony, de nem hibáztatom őket. Szerették Dutchot.
 – Én is. Régen a társam volt. A fenébe is, még el is kaphatják!
– Mit súgnak az ösztönei, Jason?
– Nos, vagy meglapult valahol Philadelphiában, vagy már rég nincs a városban. De az
ösztöneim? Vagy itt van, vagy Atlantic Cityben.
Wohl bólintott és halkan felmordult.
– A kábszeresek egyik beépített embere azonosította a nőt…
– Hobbs őrmester már felhívott – szakította félbe Washington. – Ha elő tudnak
bányászni egy nevet…
– Az az érzésem, lesz név – vélte Wohl. – Oké. Akkor ha tisztáztuk, hogy illek én a
képbe, megyek és elhozom a tanút.
Felállt.
Jason F. Washington, Sr. valamit Peter Wohl felügyelőhelyettes felé nyújtott.
– Mi ez?
– A modern orvostudomány csodája – mondta Washington. – Állítólag megelőzhető
vele a gyomorfekély.
– Azt akarja mondani, hogy szükségem lesz rá? – kérdezte Wohl mosolyogva.
– Valaki azt gondolja, hogy a tévés hölggyel még gond lesz – vont vállat Washington.
Wohl a szájába dobta az antacidot, majd sarkon fordult és kiment a gyilkossági
osztályról.

HAT

Amikor Hobbs őrmester és McFadden rendőr megérkezett a Korházhoz, és McFadden

ki akarta nyitni az utasoldali ajtót, Hobbs megérintette a vállát.
– Egy pillanat! – mondta. Kiszállt, átment a másik oldalra, kinyitotta az ajtót, intett
McFaddennek, hogy szálljon ki, majd a karját megfogva bevezette az épületbe. A
kívülállóknak úgy tűnhetett, mintha McFaddent őrizetbe vették és bevitték volna a
Körházba – és pontosan ezt akarta Hobbs.
A Körház középület, ám nem annyira nyitott a köz számára, mint például a városháza.
A Körház a rendőrség idegközpontja, s bár mindig van néhány hétköznapi, tisztességes,
törvénytisztelő polgár az épületben, az oda kerülő civilek nagyrészt nem önszántukból
élvezik a rendőrség vendégszeretetét, vagy pedig a kényszerű vendégek rokonai és
barátai, akik kiszabadítani szeretnék őket az óvadék letételével, vagy más módon.
Ez utóbbi csoportból mindig állnak néhányan a hátsó parkolóban a Körházba vezető
ajtó előtt, vagy odabent, a kis előtérben. Az előtérből folyosó vezet jobbra, abba a
helyiségbe, ahol a letartóztatottak rokonai és barátai figyelemmel kísérhetik az előzetes
vád alá helyezés folyamatát, mely során a bíró óvadékot állapít meg, vagy őrizetbe véteti a
vádlottat a tárgyalásig.
Az előtérből balra nyíló ajtó az épület előcsarnokába vezet, és nem áll nyitva a
nagyközönség előtt. A parkolóra nyíló ajtóval szemben, golyóálló plasztiklap mögött ül
egy rendőr, aki egy gomb lenyomásával tudja kinyitni az ajtó elektromágneses zárját.
 Hobbs nem akarta, hogy valaki, akivel McFadden valaha szakmai kapcsolatba került
vagy kerülhetett, később felidézze, hogy látta, amint a nagydarab, fejpántos fiatalembert
szó nélkül beengedték az előcsarnokba, mintha csak egy zsaru lett volna.
Hobbs őrmester McFadden rendőr karját fogva felvillantotta a jelvényét az ablak
mögött ülő tizedesnek, aki alaposan megnézte azt, majd megnyomta az elektromágnest
vezérlő gombot. Az ajtózár felzümmögött, Hobbs benyitott, előrelódította McFaddent és
elindult vele a lift felé.
Az első emeleten a szürke acélajtón a
BŰNÜGYI NYILVÁNTARTÓ, BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL
felirat állt. Hobbs nekifeszült a vállával, és a nehéz ajtó lassan kinyílt. Odabent egy
tizedes kétkedő tekintettel végigmérte McFadden rendőrt.
– McFadden, a kábszeresektől – mondta Hobbs. A helyiségben fél tucat hatalmas,
tizenkét láb hosszú szürke irattartó polc állt. Az egyes polcokat és a rajtuk lévő több ezer
aktát villanymotorok mozgatták. Minden egyes aktában egy-egy olyan személy adatait
őrizték, aki valaha is hivatalosan felkeltette a rendőrség figyelmét. Az aktákat polgári
alkalmazottak kezelték, főleg nők, hivatásos rendőrök felügyelete alatt.
Hobbs meglátta az ügyeletes őrmestert, Salvatore V DeContit, egy alacsony,
kopaszodó, kövérkés, a harmincas évei közepén járó, rendezett külsejű férfit. Az
asztalánál ülő őrmester keményített inget és élesre vasalt egyenruhanadrágot viselt. Hobbs
látta, hogy DeConti önkéntelenül is felméri és könnyűnek találja a dús szakállú,
nagydarab fiatalembert, akit bevitt magával a nyilvántartóba.
Hobbs magában remekül szórakozva odavezette McFaddent, és bemutatta:
– DeConti őrmester, ez itt McFadden rendőr. Ő azonosította a nőt, aki lelőtte Moffitt
századost.
DeConti erőt vett magán, és kezet nyújtott a kövér, szakállas, bőr fejpántos férfinak.
– Hogy s mint? – kérdezte, majd visszahúzta a kezét és odakiáltott a tizedesnek.
Amikor az odament hozzá, így szólt: – McFadden rendőr azonosította a nőt, aki lelőtte
Moffitt kapitányt.
– Szerintem már az ujjlenyomatoknak is meg kellett érkezniük a halottkémtől –
bólintott a tizedes. – Mi a neve?
– Schmeltzer, Dorothy Ann – mondta McFadden. – És van egy nevem, őrmester, a
fickóhoz is, aki meglépett az étteremből. – A feje mellett körözött egyet a kezével,
jelezve, hogy nem tudja pontosan a nevet, de érzi, hogy ott van valahol a memóriájában.
Más szóval volt egy megérzése, ami alátámasztást igényelt.
– Flórian segíteni fog, ha tud – ígérte DeConti őrmester.
– Gallagher, vagy Grady valami ír név – folytatta McFadden.
– Biztos vagyok benne, hogy csak három-négyezer Gallagher van itt – jegyezte meg
Flórian tizedes. – De azért megnézhetjük.
– Töltsön magának kávét, ha kér, őrmester – fordult DeConti Hobbshoz. – Igazán kár
Dutchért – tette hozzá.
 – Nagy kár – értett egyet Hobbs. – Három gyerek maradt utána. – Ránézett DeContira.
– Biztos vagyok benne, hogy McFadden nem téved – szögezte le. – Pekach hadnagy
szerint okos, jó rendőr. Még ha nem is úgy néz ki.
– Örülök, hogy nem az ő munkáját kell végeznem – dőlt hátra a székén DeConti. –
Nem győznék mosakodni. Úgy értem, biztos sok mocsokkal kell érintkeznie.
Hobbsnak átfutott az agyán az a nem túl hízelgő gondolat, hogy DeConti őrmestert
soha nem kérnék fel, hogy beépüljön valahová, hacsak nem egy hotelportásokból álló
bandáról lenne szó, vagy esetleg a philadelphiai érsekségről. Ha fehér gallért venne fel,
gondolta Hobbs, könnyen kiadhatná magát papnak.
A terem másik végében McFadden elégedett arccal körmölt egy sárga, vonalazott
lapokból álló jegyzetfüzetbe. Letépte a lapot és odaadta Flórian tizedesnek, majd
visszament Hobbshoz és DeContihoz.
– Gerald Vincent Gallagher – közölte. – Beugrott, amint megláttam a nő aktáját. Jó fél
éve kirabolta néhány afroamerikai úriember az East Park víztározó mellett, a Fairmount
Parkban. Csúnyán elintézték. A nő meglátogatta a kórházban.
– Szép munka, McFadden – biccentett DeConti. – Flórian keresi az aktáját?
– Igen, uram. A nő családja Holmesburgban él – folytatta McFadden. – Egyszer
kerestem otthon. Az apjának vegyesboltja van a Lincoln Gimnázium mellett. Rendes
emberek.
– Nos, ma elég rossz napjuk lesz – jegyezte meg Hobbs.
Flórian tizedes visszatért hozzájuk egy kártyával, és kissé feszengve odanyújtotta
McFaddennek. DeConti és Hobbs közelebb hajoltak, hogy lássák.
– Ez Gallagher. Ráadásul feltételesen van szabadlábon – mondta McFadden.
– Illik rá a személyleírás – vélte Hobbs. – Mit gondol, McFadden, ha maga lenne
Gerald Vincent Gallagher, most hol lenne?
McFadden feszült arccal elgondolkodott.
– Nem hiszem, hogy lenne pénzem, hiszen nem sikerült a rablás – szólalt meg végül. –
Úgyhogy nem busszal vagy vonattal próbálnék elmenni a városból. És a lakásomra sem
mennék vissza, nehogy felismerjenek, ezért valószínűleg meglapulnék valahol,
feltehetően a város északi részén, ha sikerülne eljutnom odáig. Esetleg a belvárosban.
Ismerek néhány helyet.
– Írjon róluk egy listát! – utasította Hobbs.
– Szeretném én megkeresni a fickót, őrmester – nézett rá McFadden.
Hobbs kétkedve viszonozta a pillantást.
– Nem akarom lebuktatni magam, őrmester – folytatta McFadden. – De anélkül is
utána tudok szaglászni egy kicsit.
– Mondja meg Pekach hadnagynak, azt mondtam, ha tudná nélkülözni magát egy kicsit
a rendes munkájából, hasznára lehetne Washington nyomozónak – jutott döntésre Hobbs.
– Ha Washington is akarja.
– Köszönöm – mosolyodott el McFadden. – Megkérdezem, amint visszaérek az
irodába.
– Jason Washington kapta az ügyet? – érdeklődött DeConti őrmester.
 – Aha – hümmögte Hobbs. Felemelte a telefont és tárcsázott.
– Fogda, Delzinski tizedes.
– Hobbs őrmester vagyok a gyilkosságiaktól, tizedes. Amikor visszajön a hatos körzet
valamelyik mikrobusza…
– Épp most jött be egy, őrmester – szakította félbe Delzinski.
– Amint kirakták a rabokat, küldje fel őket a nyilvántartóba – mondta Hobbs. – Van
egy gyanúsított, akit át kell vinni a kábítószeresekhez. Valószínűleg fertőtleníteni kell
utána a kocsit, de nincs mit tenni.
DeConti felnevetett.
– Rengeteg időt és pénzt fektettünk az álcájába, McFadden – nézett a szakállas
fiatalemberre Hobbs. – Nem szeretném, ha kárba veszne.
– Értettem, uram – bólintott McFadden. – És köszönöm. Felbukkant a fotólabor egyik
civil munkatársa, egy nagyon vékony nő, a kezében Gerald Vincent Gallagher ötször négy
hüvelykes fényképeivel.
– Megtöröltem őket – mondta szabadkozva –, de még mindig nedvesek. Tegyem be
egy borítékba?
– Nem szükséges, elviszem így – vette át a fotókat Hobbs. – McFadden, állítsa össze
azt a listát. Ha feljönnek a hatos körzet emberei, DeConti őrmester megmondja nekik,
hogy vigyék át magát a kábítószeresekhez. Majd odaküldök valakit a listáért.
– Igenis, uram – biccentett McFadden.
– Köszönöm, DeConti testvér – fordult oda az őrmesterhez Hobbs. – Mindig öröm
önnel dolgozni.
– Remélem, elkapják a rohadékot – mondta DeConti.
A Wackenhut Biztonsági Szolgálat embere nem emelte fel a sorompót, amikor a kék
Ford LTD odahajtott elé, és akkor sem, amikor a sofőr rátenyerelt a dudára. Hagyta kicsit
várni a fickót, aztán komótosan kiment a kocsihoz.
– Segíthetek valamiben, uram?
– Emelje fel a sorompót – felelte Wohl.
– A Stockton Place magánterület, uram – közölte a biztonsági őr.
Wohl felvillantotta a jelvényét.
– Mi történt, felügyelő? – kérdezte az őr.
– Semmi különös – vont vállat Wohl. – Felemelné végre a sorompót?
Louise Dutton régi, sárga Cadillac kabriója a macskaköves utca háromnegyedénél állt,
felhajtott tetővel.
Amikor a sorompó felemelkedett, Wohl lassan behajtott az utcára, majd megállt a
Cadillac mögött. Kíváncsian körülnézett. Azt sem tudta, hogy létezik ez a hely, pedig alig
tízutcányira volt a munkahelye.
A Stockton Place úgy néz ki, gondolta, mint ahogy kétszáz évvel azelőtt, amikor a
házakat építették, legalábbis az utcán álló kocsiktól eltekintve.
Kiszállt a Fordból és odament a legközelebbi ajtóhoz. Nem látott csengőt, s néhány
másodperc múlva rájött, hogy az az ajtó nem is fog kinyílni, mert vakajtó volt.
Hátralépett, elmosolyodott, és megnézte a jobb és bal oldali ajtókat. A bal oldali mellett
csengőgombokat is talált.
Három volt belőlük, és az egyik mellett a DUTTON név állt.
Ekkor vette észre, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Óvatosan meglökte, majd benyitott.
Egy kis előtérbe jutott. Jobbra a falon csillogó postaládákat és további csengőket látott,
illetve kaputelefonokat, a mellettük lévő készülék alapján. A postaládák mellett ajtó állt,
rajta nagy réz „C”-vel és egy névtáblával: Jerome Nelson.
A szemközti falon három ugyanolyan ajtó volt, a
LÉPCSŐ, FELVONÓ, SZEMÉLYZET
feliratokkal.
Ha a „C” a földszint, gondolkodott Wohl, akkor az „A” lesz a legfelső emelet.
Kinyitotta a FELVONÓ feliratú ajtót, és az üres lift-fülkét találta mögötte. Megnyomta az
„A” gombot. Zajtalanul a helyére csúszott egy ajtó, halk zene csendült fel, és a lift elindult
felfelé. Megállt, az ajtó kinyílt, a zene elhallgatott. Wohl újabb ajtóval találta szemközt
magát, rajta zárral, egy kukucskálóval és egy csengőgombbal. Becsengetett, és hallotta
bentről kiszűrődni a dallamot.
– Akárki is az, Jerome – mondta Louise Dutton –, küldd el.
Jerome gyors, kecses léptekkel odament az ajtóhoz, lábujjhegyre állt és kinézett a
kukucskálón. Jóképű, meglehetősen jól öltözött férfit látott.
Jerome kinyitotta az ajtót.
– Sajnálom – kezdte –, de Miss Dutton nem fogad látogatókat.
– Kérem, mondja meg Miss Duttonnak, hogy Peter Wohl keresi – felelte Wohl.
– Egy pillanat – mondta Jerome. Visszament a lakásba.
– Egy nagyon jó megjelenésű, Peter Wohl nevű férfi az – közölte Louise Duttonnal
olyan hangosan, hogy Wohl is hallja. Peter arcán felvillant, aztán szinte azonnal le is
hervadt egy mosoly.
– Rendőr – vetette oda Jerome-nak Louise, és elindult az ajtó felé.
Wohl látta, hogy Louise Dutton fürdőköpenyt visel, illetve köntöst, pontosított
magában, s az egyik kezében cigarettát, a másikban egy pohár italt tart.
– Ó, maga az! – üdvözölte a nő. – Hello! Jöjjön be.
– Jó napot, Miss Dutton – köszönt Wohl udvariasan.
A nő félig részeg, állapította meg Wohl. És van valami nagyon erotikus abban, ahogy
kinéz, jött rá hirtelen. Részben nyilván az, hogy a mellbimbói sátorcövekként meredtek fel
a köntös vékony anyaga – valószínűleg selyem, vélte Wohl – alatt, de volt valami más is.
– Örülök, hogy szerencsésen hazaért - jegyezte meg Wohl.
– Köszönet érte önnek – biccentett Louise. – Idegesebb voltam, mint amennyire
éreztem, és tényleg nem lett volna szabad vezetnem.
– Csináltam neki egy forró fürdőt – szólt közbe Jerome –, és belediktáltam egy erős
italt. Egyébként – nyújtott kezet Wohlnak
– Jerome Nelson vagyok, a család barátja.
– Peter Wohl felügyelő – fogott kezet vele Wohl. – Örvendek, Mr. Nelson.
 – Remélem, nem bántom meg, de egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy rendőr – mondta
Jerome Nelson.
– Az rendben is van, ha nyomozó az ember – bólintott Wohl.
– Ön szerint minek nézek ki?
Jerome az arcához támasztotta az ujját, félrehajtotta a fejét, és elmélyülten
tanulmányozni kezdte Wohlt.
– Hát, nem is tudom – hümmögte. – Talán tőzsdeügynöknek. Sikeres tőzsdeügynöknek.
Egyszerűen imádom az öltönyét.
– Miss Dutton, várják a Körházban – fordult a nőhöz Wohl.
– Azaz?
– Azaz szeretném, ha bejönne velem. Vallomást kell tennie, és szerintem néhány
fényképet is meg kell néznie. Gondoskodom róla, hogy utána visszahozzák ide.
– Várhat még öt percet, igaz? – kérdezte Louis. – Szeretném látni, mit hozott össze
Cohen.
– Elnézést? – nézett rá értetlenül Wohl.
– Mindjárt kezdődik a „Kilences hírek” – magyarázta Louise.
– Ah! – értette meg Wohl.
– Megkínálhatom egy itallal? – kérdezte Jerome.
– Igen, köszönöm. Jólesne egy ital. Scotchot kérhetek?
– Természetesen! – mondta Jerome boldogan.
Louise kinyitott egy juharfa szekrényt, amiben a nagy képernyős színes televízió rejlett.
Bekapcsolta a készüléket, majd még mindig előrehajolva, hogy Wohl tisztán láthatta
meztelen mellét, úgy nézett a férfira, mintha várt volna tőle valamit.
– Az a fickó a „Dragnet”-ben, Joe Friday őrmester, azt mondta volna: „Nem,
asszonyom, szolgálatban vagyok” – szólalt meg végül a nő.
– Én nem Friday őrmester vagyok – mosolyodott el halványan Wohl.
Spicces, és észre sem vette, hogy szétnyílt a köntöse. Vagy ez csak a kurvák elvárható
nemtörődömsége a meztelenséggel kapcsolatban?
Ez is érdekes lehetőség. Nyilván nem az utcán szólít le férfiakat, de nem hiszem, hogy a
tévében mosolyogva akár csak a felét is meg keresné, amibe egy ilyen lakás kerül.
Valakinek a szeretője lenne, valami középkorú fejesnek a titkolt barátnője, és épp csak ki
akart kapcsolódni kicsit Dutchcsal?
És ki ez a Jerome? A család barátja?
Hirtelen bejött a kép és a hang. Louise hangosabbra vette és hátralépett, Jerome pedig
megérintette Wohl vállát, és átnyújtott egy szögletes poharat.
A kép Louise Dutton öreg kabrióját mutatta, a volánnál egy rendőrrel, amint kihajt a
Waikiki Diner parkolójából.
– A „Kilences hírek” különkiadása! – mondta egy női hang. –Ma délután életét
veszítette egy rablás megakadályozása közben egy philadelphiai rendőrtiszt. A „Kilences
hírek” műsorvezetője, Louise Dutton szemtanúja volt a bűntettnek. További részletek a
„Kilences hírekben” hat órakor.
 A képernyőn feltűnt a 9-es csatorna lógója.
– WCBL-TV, 9-es csatorna, Philadelphia. Hat óra van – jelentette be egy férfihang.
– Következik a „Kilences hírek” hat órai kiadása – mondta egy másik férfihang,
miközben a kép a „Kilences hírek” feliratra váltott.
A felirat helyén feltűnt a logó, majd egy áttűnéssel Barton Elliston, a napbarnított,
jóképű, gyűrött arcú egykori színész, aki a televíziós újságírásért hagyta ott a színpadot és
a filmvásznat, bár döntésében az is szerepet játszhatott, hogy két éve semmilyen munkát
nem kapott.
– Louise Dutton nincs itt velem ma este – mondta komor ünnepélyességgel Barton
Ellison. – Pedig itt akart lenni. Ám ma délután szemtanúja lett a tűzharcnak, amiben életét
veszítette Richard C. Moffitt százados, a Philadelphiai Autópálya-rendőrség
köztiszteletben álló tagja. Louise Dutton látta a gyilkos arcát, aki jelenleg még
szabadlábon van. Louise Dutton jelenleg rendőrségi védelem alatt áll. A részleteket és a
„Kilences hírek” exkluzív felvételeit a hat órai hírekben láthatják.
Ezután húsz másodperc következett Louise-ról, amint odakísérték a kocsijához a
Waikiki Diner parkolójában, majd a kocsiról, amint a rendőrrel a volán mögött kihajt a
parkolóból, nyomában egy rendőrautóval. Aztán egy mosolygó csecsemő arca tűnt fel a
képernyőn, és elkezdődött egy eldobható pelenka reklámja.
– Az a kurafi! – tört ki Louise Duttonból. – Ehhez semmi közöm – nézett Wohlra.
– Nem értem – rázta meg a fejét Wohl.
– Én nem mondtam neki, hogy rendőrségi védelem alatt állok – magyarázta Louise.
– Ó! – nyögte ki Wohl. Nem értette, mitől lett ideges a nő. Belekortyolt az italába. Nem
tudta megállapítani, milyen márka, csak azt, hogy drága lehet.
A pelenkareklámot egy film előzetese követte, amit aznap éjjel mutattak be először a
televízióban, majd egy linóleumviaszé, mely szemmel láthatólag afrodiziákus hatású az
unott férjekre.
Aztán megint Louise tűnt fel. Egyenesen a kamerába nézett.
– Néhány pillanattal azelőtt, hogy halálos sebet kapott – mondta –, Richard C. Moffitt
rendőr százados azt mondta: „Tedd le a pisztolyt, fiam! Rendőr vagyok. Nem akarlak
lelőni.”
– Moffitt egy kávé mellett ült le beszélgetni csatornánk riporterével a Waikiki
Dinerben, a Roosevelt Boulevard 6500 alatt. Az aggasztotta, hogy milyen kép alakult ki
egyesek szemében imádott autópálya-rendőrségéről… melynek lekicsinylő megnevezései
közül csak egy a „Carlucci kommandója”.
– Épp elkezdett arról beszélni, hogy mit, miért és hogyan csinálnak, amikor
megpillantott egy sápadt, szőke hajú fiatalembert, akinek a kilétét még nem állapította
meg a rendőrség, amint fegyvert szegez az étterem pénztárosára.
– Moffitt százados nem volt szolgálatban, civil ruhát viselt, de rendőrként kötelessége
volt, hogy megakadályozza a rablást.
– Moffitt százados közel harminc másodpercig lelőhette volna a rablót. Ám úgy
döntött, esélyt ad neki, hogy mentse az életét: „Tedd le a pisztolyt, fiam! Nem akarlak
lelőni.”
 – Ez az emberséges gesztus Richard C. Moffitt életébe került. Moffitt három
gyermekének pedig az apjuk, és Moffitt feleségének szerető férje elvesztésébe.
– A rablónak volt egy bűntársa, egy nő, aki rálőtt Moffittra. A lövései az étterem
falaiba fúródtak, egyet kivéve, mely eltalálta Richard C. Moffitt mellkasát.
– Moffitt százados viszonozta a tüzet és végzett a támadójával.
– Aztán az arcán csodálkozó kifejezéssel nekitámaszkodott a falnak, és lassan
lecsúszott a padlóra. Kötelessége teljesítése közben életét vesztette.
– A rendőrség keresi a sápadt, szőke fiatalembert, aki elmenekült a helyszínről. Nem
hiszem, hogy sokáig tart, míg megtalálják és letartóztatják, és amint ez megtörténik, a
„Kilences hírek” tudósítani fogja önöket.
A képernyőn megjelent Dutch Moffitt hivatalos, egyenruhás fényképe.
– Richard C. Moffitt százados – mondta Louise halkan –, harminchat éves. Kötelessége
teljesítése közben életét vesztette… lelőtték, hidegvérrel meggyilkolták.
– Louise Dutton riportját hallották. Barton?
Louise előrelépett és kikapcsolta a készüléket, mielőtt Barton Ellison válaszolhatott
volna. Peter Wohl élt az ismét felkínálkozó vizuális lehetőséggel.
– Ez egyszerűen gyönyörű volt – mondta Jerome Nelson halkan. – Majdnem elsírtam
magam.
Átkozott legyek, gondolta Peter Wohl, de én is. Ránézett Louise-ra, és látta, hogy a nő
szemében könnyek csillognak.
– Az az ökörség, hogy rendőrségi védelem alatt állok, olcsó komédiát csinált az
egészből – fakadt ki. – Az a tahó!
Úgy nézett Wohlra, mint aki választ vár.
– Ez nagyon megindító volt, Miss Dutton – bökte ki Wohl.
– Dutchon már rohadtul nem segít, sem a gyerekein, sem a feleségén – mondta
keserűen Louise.
– Mindig ilyen sokat káromkodik? – kérdezte Wohl, saját magát is meglepve. Ritkán
mondott olyasmit, amit előtte nem gondolt át alaposan.
Louise elmosolyodott.
– Csak amikor szar a hangulatom – mondta, azzal kiment a szobából.
– Isten a tudhatója, meddig fog ez tartani – jegyezte meg Jerome Nelson. – Miért nem
ül le, felügyelő? – Kecses mozdulattal a négy egyforma, fehér bőrbevonatú fotelre
mutatott, melyek az egyetlen hatalmas márványtömbből faragott dohányzóasztal körül
álltak.
Jerome Nelson félelmei ellenére Louise Dutton hamar felöltözött. Amikor belépett a
nappaliba, Wohl felállt, de a nő intett, hogy üljön vissza.
– Meginnám az italom, ha nem bánja – mondta.
– A legkevésbé sem – rázta meg a fejét Wohl.
Louise leült a két férfivel szemben, majd előrehajolt egy cigarettáért. Wohl újra
bepillanthatott a dekoltázsába.
– Mi a keresztneve? – kérdezte Louise Dutton, hátradőlve a fotelben.
 – Peter – felelte Wohl. Kíváncsi lett volna, miért érdekli a nőt.
– Mondja, Peter, tud a felesége a maga ellenállhatatlan vágyáról, hogy benézzen más
nők dekoltázsába?
Wohl érezte, hogy elvörösödik.
– Pedig valószínűleg nagyon veszélyes – folytatta Louise. –Amikor legutóbb szexuális
rezgéseket éreztem egy rendőrtől, valaki lelőtte.
Peter Wohl felügyelőhelyettes kétségbeesetten próbálta megőrizni az önuralmát, bár
érezte, hogy ezzel kudarcot vallott, így megfogta a poharát és minden maradék méltóságát
összeszedve belekortyolt az italába.
Amikor Peter Wohl belépett a lakásába, épp csörgött a telefon. Philadelphia nyugati
felében lakott, a Montgomery Avenue-n, egy egy hálószobás lakásban, a négyállásos
garázs fölött. A lakás hajdan, amikor a hatalmas (tizenhat szobás), egy acre területű
birtokon álló téglaházat még egyetlen család lakta, a sofőr lakrésze volt. A házat hat,
„luxus” címkével ellátott lakásra osztották fel, s az új tulajdonos, egy ingatlancég csak
olyan bérlőknek adta ki ezeket, akiknek sem gyerekük, sem huszonöt fontnál nagyobb
súlyú háziállatuk nem volt.
Peter általában odabiccentett és – mosolygott a többi lakóra, de nem viselkedett
barátságosan senkivel. Több okból is elhárította a baráti közeledéseket, például azért, mert
problémásnak vélte, hogy olyan fiatal párokkal járjon össze, akik cannabis sativát szívtak,
és biztosan egyéb tiltott anyagokat is fogyasztottak.
Szívni vagy nem szívni, ez itt a kérdés! Akkor nemesb-e a lélek, ha enged (és emiatt
valószínűleg szigorú figyelmeztetést kap, plusz bilincset a csuklójára), vagy másfelé néz?
Vagy ami a legjobb, ha egyáltalán nem is tud róla, udvariasan elhárítja az egy-két
italra, esetleg egy kis nevetgélésre és ki tudja még, mi másra szóló meghívásokat.
Elhitték, amit mondott nekik: hogy a városnak dolgozik. Valószínűleg azt gondolták, hogy
középszintű hivatalnok a vagyonügyi osztályon, vagy valami hasonló. Joggal lehetett
biztos abban, hogy a szomszédai nem hozták összefüggésbe a zsernyákokkal, a kopókkal,
vagy akármilyen pejoratív kifejezést használtak azon a héten a finnyás liberálisok.
Aztán ott volt még az is, hogy a négyből két garázst ő használt, aminek következtében
valamelyik lakótársának kint kellett parkolnia az utcán, vagy a felhajtón, vagy máshol
kellett garázst bérelnie. Már háromszor is megkeresték, hogy adja át az egyik helyet, ha
nem az igazságérzetétől hajtva, akkor legalább pénzért.
Udvariasan elutasította ezeket az ajánlatokat is, szemmel láthatólag elszomorítva és
felbosszantva az ajánlattevőket.
A lakása úgy nézett ki, mintha drága lakberendező rendezte volna be. A falakat fehérre
festették, a padlón gubancos fehér szőnyeg hevert, a bútorok divatosak voltak, sok
üveggel, fehér bőrrel és krómmal. Amikor beköltözött, épp egy lakberendezővel járt, és
készséggel beismerte, hogy semmit sem tud a témában. Dorothea ingyen megtervezte a
berendezést, és beszerzett minden dísztárgyat és bútort is, méghozzá élve a szakmája okán
neki járó kedvezményekkel.
Dorothea már rég a múlté volt. Kölcsönösen megegyeztek, hogy az ő körülményeik
között az a felnőtt és civilizált dolog, ha lecseréli Wohlt egy ügyvédre, s így odalett annak
is a nagy része, amit Dorothea a „sokszínűség egységének” nevezett.
 Egy belvárosi férfiklub tönkrement, és árverésre bocsátották a berendezését. Peter vett
egy kis mahagóni bárpultot, két vörös bőrfotelt a hozzájuk illő puffokkal, és egy hatszor
tíz láb nagyságú olajfestményt, ami egy buja meztelen nőt ábrázolt, és ötvenegynéhány
évig díszítette a tönkrement klub bárját.
Ez egy közel ugyanakkora modern festmény helyére került, a nappali falára. A levett
festménynek volt címe (!! No. 3), de Peter már jóval azelőtt rákapott, hogy csak „A
maszat”-nak nevezze, mielőtt a bimbózó szerelem hervadni kezdett.
Dorothea egyszer még elment hozzá, előrehaladott terhesen, az ügyvéddel. Azt
szerették volna tudni, tehetne-e „valamit” Peter az ügyvéd egyik ügyfeléért, egy jó
barátért, akinek a fiánál több mint egy font cannabis sativát találtak, az Acapulco Gold
fajtából. Dorotheát jobban felzaklatta a bár, a két fotel és a festmény, mint az, hogy
Peternek esze ágában sem volt segíteni az illetőn.
– Megerőszakoltad a sokszínűséget, Peter! – mondta vádlón. – Már ha érdekel a
véleményem.
Amikor Peter bement a hálószobába, az üzenetrögzítőn villogott a piros lámpa.
Kikapcsolta és felemelte a kézibeszélőt.
– Halló?
– Most indulunk vacsorázni – közölte August Wohl (nyugalmazott) főfelügyelő
üdvözlés nélkül, mély, reszelős hangján – utána pedig meglátogatjuk Jeannie és Gertrude
Moffittot. Anyád úgy gondolja, esetleg velünk tarthatnál.
– Már voltam náluk, apa – felelte Peter. – Rögtön az eset után.
– Már voltál? – lepődött meg Wohl főfelügyelő.
– Kimentem a hívásra, apa.
– Hogyhogy?
– Épp a Roosevelt Boulevard-on jártam, és én voltam az első magas rangú tiszt a
helyszínen. A Nazareth Kórházban elkerültem Jeannie-t, de aztán elmentem hozzájuk.
– De az munka volt – vitatkozott August Wohl. – Most este a legjobb barátaik gyűlnek
össze. Holnap lesz a virrasztás. Barátok voltatok Dutchcsal.
– Rosszul venné ki magát, ha nem jönnél el ma este hozzájuk – kapcsolódott be a
beszélgetésbe Mrs. Olga Wohl. – Egész életünkben ismertük Moffittékat. Holnap, a
virrasztáson olyan sokan lesznek…
– Később majd benézek, anya – mondta Peter. – Most vacsorázni megyek.
– Kivel, ha megkérdezhetem? Peter nem felelt.
– Hallottál valamit, Peter? – kérdezte Wohl főfelügyelő.
– A nő, aki lelőtte Dutchot, egy drogos. Azonosították, és a fickót is, aki szintén
drogos. Szerintem néhány napon belül elkapják, az sem lepne meg, ha már el is kapták
volna. Villog a rögzítőm. A gyilkosságiaknál Jason Washington kapta az ügyet…
– Ismerem – szakította félbe August Wohl. –Megkértem, hogy folyamatosan
tájékoztasson. Szólok, amint hallok valamit.
– Miért kellene folyamatosan tájékoztatnia téged? – értetlenkedett August Wohl.
– Azért, mert a rendőrfőnök az egész testület érdekében megbízott, hogy bájoljam el a
tévés hölgyet.
 – Láttam a tévében – mondta Wohl apja. – Az a szőke tényleg látta?
– Igen, látta az egészet. Már azonosította a halott lányt is, meg a fickót is, aki
elmenekült. Ott voltam vele. A fickó neve Gerald Vincent Gallagher.
– Fehér?
– Igen. A nő is. A neve Schmeltzer. Az apjának vegyesboltja van a Lincoln-gimi
mellett.
– Jézusom, hiszen ismerem! – döbbent meg August Wohl.
– Apa, meg kellene néznem, ki keresett.
– A Marshutz & Sonsnál lesz a virrasztás – mondta Peter anyja. – A Zöld teremben.
Beszéltem Gertrude Moffitt-tal.
– A virrasztáson természetesen ott leszek, anya – ígérte Peter.
– Peter – szólalt meg elgondolkodva Wohl nyugalmazott főfelügyelő –, lehet, hogy
nem ártana, ha egyenruhában jönnél a temetésre.
– Micsoda? – kérdezte meglepetten Peter. A felügyelőhelyettesek szinte soha nem
viseltek egyenruhát.
– Ha ma este nem jössz el, beindul a suttogás…
– Arra mérget vehetsz! – szúrta közbe Peter anyja.
– Az emberek szeretnek pletykálni – folytatta Wohl főfelügyelő. – És akkor már inkább
arról pletykáljanak, miért vagy egyenruhában, ne pedig, hogy miért nem jöttél el ma este
Moffittékhoz.
– Ez annyira ördögien hangzik, apa.
– Vagy ma este Moffittéknál, a többi közeli baráttal, vagy egyenruhában a virrasztáson
– jelentette ki Wohl főfelügyelő. –így vagy úgy, de le kell rónod a tiszteletedet.
– Nem is tudom, apa – tétovázott Peter.
– Azt csinálsz, amit akarsz! – mordult fel az apja, és letette.
Haragszik. Tanácsot adott és nem fogadtam meg. És valószínűleg igaza is van. Csak
akkor lehet főfelügyelő valakiből, ha ismeri a testület összes titkos kis rítusát.
Az üzenetrögzítő szalagján mindössze egy üzenet volt:
„Peter, itt Dennis Coughlin. Pokolian jó munkát végzett a tévés nővel. Nagyon
megindító volt, amit a tévében mondott. A rendőrfőnök is látta. Szerintem már tudja…
Matt Lowenstein mondta, hogy beszéltek… hogy a rendőrfőnök azt akarja, maradjon az
ügyön. Nem szeretnénk, ha bármi kínos történne. Hívjon fel, ha megtud valamit, akár
otthon is.”
Miközben a szalag visszatekeredett az elejére, Peter rápillantott az órájára.
– A fenébe! – szisszent fel.
Ledobta a zakóját és a pisztolytáskáját, és elkezdte kigombolni az ingét. Zuhanyozni
nem maradt ideje, már így is elkésett. Bement a fürdőszobába és Jamaica Bay lime kölnit
öntött a tenyerébe, majd bepaskolta vele az arcát. Beszimatolt a hónaljába, ismét
bekölnizte a kezét, és javított valamit a helyzeten.
Alsónadrágra és zoknira vetkőzött, majd gyorsan felöltözött. Halványkék, magas nyakú
pólóinget vett fel és egy árnyalattal sötétebb Daks nadrágot. Fűző nélküli cipőbe bújt,
felöltötte a hónaljtokját, majd felkapott egy gesztenyebarna szvettert. A ruhásszekrény
felső polcáról levett egy fekete szalagos szalmakalapot és fejébe nyomta. Gyorsan
végigmérte magát a szekrény tolóajtaját borító tükörben.
– Istenemre, te aztán jól nézel ki, te jóképű ördög! – mondta fennhangon.
Aztán lerohant a lépcsőn, bedugta a kulcsát az egyik garázs zárjába, és feltépte az ajtót.
Bement, beült, felköhögött az indítómotor, aztán dörmögni kezdett a motor.
A garázsból lassan, óvatosan kigördült egy 1950-es, brit versenyzöld Jaguar XK-120
roadster. Vadonatújnak látszott, nem pedig huszonhárom évesnek. Amikor nem sokkal
hadnaggyá történő előléptetését követően Peter megvette, nem nézett ki többnek egy
halom ócskavasnál. Azóta rengeteg időt és pénzt ölt bele, s most már még az anyja is
elismerte a munkáját: a „rozsdás patkánytelep” egy ideje „aranyos kis sportkocsivá” vált a
szótárában.
A sebességhatárt mértéktartóan átlépve végighajtott a Lancester Avenue-n Belmontig,
majd a Pennsylvaniai Pszichiátriai Intézetig. Barbara Crowley bejegyzett ápolónő, egy
magas, karcsú, Wohl tippje szerint körülbelül huszonhat-huszonhét éves lány, aki
lófarokba fogva hordta szőke haját, már várt rá, és elmosolyodott, amikor a nyitott
versenyautó odagurult elé.
Wohl azonban tudta, hogy dühös egyrészt a késés, másrészt a Jaguar miatt.
Mindazonáltal visszafogta a haragját, mert ugyanúgy igyekezett találni valakit, mint Peter.
– Úgy látom, sportosak vagyunk ma este – jegyezte meg Barbara, miközben beszállt a
kocsiba.
– Bocs a késésért – mondta Wohl. – Igyekszem jóvátenni, ha kapok egy esélyt.
– Semmi gond – nyugtatta meg a lány.
Wohl egy pillanatnyi ötlettől vezérelve a Ristorant Alfredo mellett döntött, bár tudta,
hogy a magas nyakú póló nem a legalkalmasabb öltözék oda.
Számíthat rá, gondolta, hogy valami taknyos digó pincér, aki alig fél éve került ki a
nápolyi mocsokból, majd felhúzott orral méri végig.
Ám még el sem jutott odáig, már rosszra fordultak a dolgok.
A parkolóházban alig tudta rábeszélni a pattanásos arcú kölyköt, hogy saját maga
parkolhasson le a Jaguarral. Szó szerint egy év alatt talált az XK-120-ra egy ép,
rozsdamentes jobb első sárvédőt, és amint felszerelte, majd végre átfényeztette az egészet
(húsz rétegben), egy ugyanilyen parkolófiú, mint ez az idióta, végighúzta az oldalát egy
betonfallal.
Azóta nem engedte, hogy más parkolja le a kocsit.
A jelenet még jobban felbosszantotta Barbarát, pedig Wohl végül pénzzel intézte el a
dolgot, csak hogy legyenek már túl rajta.

HÉT

– Peter, ez nagyon drága hely! – tiltakozott Barbara Crowley, amikor meglátta, hogy
Peter Wohl a Ristorante Alfredo irányába vezeti.
Mintha csak az anyámat hallanám, gondolta Peter.
 – Nos, majd nem fizetem a tartásdíjat az exnejemnek – felelte, miközben kinyitotta a
Ristorante Alfredo ajtaját. – És azt is megmondom neki, hogy küldje el a gyerekeket
dolgozni.
Barbara szemmel láthatólag nem tartotta ezt mulatságosnak. Nem létezett elvált
feleség, nem voltak gyerekek sem, de Barbara szerint az ilyesmivel nem illett viccelni,
különösen akkor, ha valaki esetleg meghallhatta és félreérthette. Már a legutóbb sem
nevetett Wohl kis viccén, és arckifejezése alapján azóta sem javult a helyzet.
A főpincér egy magas, ősz hajú férfi volt, és hallotta a megjegyzést.
– Foglaltatott asztalt, uram? – kérdezte.
– Nem, de ahogy nézem, mások sem – intett Peter a félig üres étteremrész felé.
A főpincér a bár felé pillantott, ahol egy köpcös, a harmincas évei elején járó férfi ült a
pult előtt. Márkás öltönyt viselt, fekete haját láthatóan drága fodrász vágta és igazította el
úgy, hogy eltakarja kopaszságát. Majdnem sikerrel is járt.
A férfit Ricco Baltazarinak hívták, s az ő nevére szólt az étterem és a bár működési
engedélye. Mindazonáltal a hely tulajdonosa egy bizonyos Vincenzo Savarese volt, aki az
adózás miatt és mert elítélt bűnözőknek nehéz italmérési engedélyt szerezni – Baltazarit
állította a helyébe.
Ricco Baltazari jól hallotta a párbeszédet. Semmit sem szeretett volna jobban, mint
kidobni a fenébe a rohadt zsarut – hogy képzeli, hogy nyakkendő nélkül jön egy ilyen
helyre? –, ám busa feje apró biccentésével mégis inkább azt jelezte, hogy adjanak
Wohlnak egy asztalt. Jobb kerülni az összetűzést a rohadt zsarukkal, ráadásul ez a rohadt
zsaru egy felügyelő, Mr. Savarese pedig hátul vacsorázik a feleségével és a felesége
húgával, úgyhogy nem érdemes kockáztatni semmiféle felfordulást.
Egyébként meg látta a Gentlemen's Quarterlyben, hogy újra divatba jött a magas
nyakú, hosszú ujjú póló. Nem az volt a helyzet, hogy a rohadt zsaru egy nyamvadt ingben
jött be nyakkendő nélkül. A magas nyakú póló az más.
– Spagettit húsgombóccal? – kérdezte Peter Wohl, miután odakísérték őket a ropogós,
hófehér abrosszal leterített, lenyűgöző kristály- és ezüstkészletekkel megrakott asztalhoz,
majd a kezükbe nyomták a hatalmas étlapot. – Vagy talán lasagnét? Vagy csúsztassak oda
a pincérnek néhány dollárt, hogy a „Santa Luciát” énekelje, amíg választasz?
Barbara ezt sem tartotta szellemesnek.
– Nem tudom, miért jársz ilyen helyekre, ha igazából nem is szereted őket.
– A maffiánál a legjobb a kaja egész Philadelphiában – jelentette ki Peter mély
meggyőződéssel. – Azt hittem, ezt mindenki tudja.
Barbara úgy döntött, ejti a témát.
– Nos, ezen minden finomnak tűnik – mondta elszánt mosollyal az arcán.
Wohl a lányt nézte, nem az étlapot. Tudta, mit fog enni: előbb kagylólevest, majd
borjúszeletet marsalában.
Csinos lány. És intelligens. Jó állása van. Még engem is el bír viselni, ami azt jelenti,
hogy valószínűleg megért. Az ágyban tízes skálán nyolcas. El kellene venni feleségül,
beköltözni egy nagy házba, és gyerekeket csinálni. De nem akarok.
 Barbara megkérdezte Petertől, mit fog enni, a férfi meg mondta, Barbara pedig közölte,
hogy az jól hangzik, es ő is ugyanazt kéri.
– Igyunk egy kis bort – javasolta Peter. Kinyitotta az itallapot, és kiválasztott egy olasz
bort, aminek emlékezett a nevére valahonnan. Megmutatta a címkét Barbarának, és
megkérdezte, hogy neki megfelel-e. Barbarának megfelelt.
Talán jobban beindulnék tőle, ha kicsit kurvásabb lenne, és egy kicsit nem annyira
toleráns és megértő.
Már félig végeztek az üveg borral és a borjúszelettel, amikor Peter felnézett és
meglátta, hogy Vincenzo Savarese közeledik az asztalukhoz.
Vincenzo Savarese hatvanhárom éves volt. Maradék ősz haját egyenesen hátrafésülte a
füle mögé. Az arcán himlőhelyek éktelenkedtek. Kétsoros, barna, vékony csíkos öltönyt
viselt, a nyakkendőtűjében pedig gyémánt csillogott. Két, szinte egyforma, fekete ruhás
nő követte, a felesége és a sógornője.
Vincenzo Savarese fényképe majdnem a legfelső helyen állt a philadelphiai rendőrség
szervezett bűnözéssel foglalkozó osztályának falitábláján, amin a szervezett bűnözés
ismert tagjait tüntették fel.
– Nem szeretném megzavarni a vacsoráját, felügyelő – mondta Vincenzo Savarese. –
Kérem, maradjon ülve. Wohl felállt, de nem szólt semmit.
– Csak azt szerettem volna mondani, hogy hallottuk, mi történt Moffitt kapitánnyal, és
nagyon sajnáljuk – folytatta Vincenzo Savarese.
– Kérem, tolmácsolja együttérzésem az édesanyjának – mondta az egyik nő.
Wohl nem tudta biztosan, hogy Savarese felesége vagy sógornője szólalt-e meg.
– Köszönöm – nézett a nőre.
– Nemrég együtt áldoztunk Mrs. Moffitt-tal, a százados édesanyjával – tette hozzá a
nő.
Wohl bólintott.
Savarese biccentett, belekarolt a két nőbe, és kivezette őket az étteremből.
– Ez ki volt? – kérdezte Barbara Crowley.
– A neve Vincenzo Savarese – felelte Wohl kifejezéstelen hangon. – Az övé ez a hely.
– Nem azt mondtad, hogy a maffiáé?
– De igen.
– Akkor miért? Miért jött ide?
– Komolyan gondolhatta, amit mondott, legalábbis a maga perverz módján –
magyarázta Wohl. – Valószínűleg becsületes embernek tartotta Dutchot. A maffia nagyra
tartja a becsületet.
– Láttam a tévében – bökte ki Barbara. Wohl ránézett.
– Moffitt százados halálát. Nem akartam felhozni, ha te nem hozod szóba – mondta
Barbara. – De gondolom, ez a baj, igaz?
– Nem hinném, hogy bármi baj lenne – rázta meg a fejét Wohl.
– Ahogy akarod, Peter – hagyta rá Barbara.
– Nem, most már mondd meg, mi a baj!
 – Magas nyakú pólót vettél és a Jaguarral jöttél – felelte a lány. – Ezt akkor szoktad,
amikor valami gond van a munkával; olyan… olyan, mintha azt jelképezné, hogy nem
akarsz rendőr lenni. Legalábbis egy időre. Aztán belekötöttél a kölyökbe, aki le akart
parkolni a kocsival, utána meg a fő pincérbe…
– Ez nagyon érdekes – hümmögött Wohl.
– Már bánom, hogy elmondtam – visszakozott Barbara.
– Nem, komolyan. Nem is tudtam, hogy ennyire átlátszó vagyok.
– Elég jól ismerlek, Peter – suttogta a nő.
– Tudni akarod, mi bosszant a legjobban? – kérdezte Wohl.
– Csak ha el szeretnéd mondani.
– Pont mielőtt elindultam érted, felhívtak a szüleim – kezdte Peter. – Azt mondták, el
kellene mennem Jeannie Moffitt házába. A mai este a közeli barátoké.
Holnap lesz a virrasztás. És természetesen igazuk van. El kellett volna mennem, de
nem akartam, és nem mentem.
– Dutch Moffitt a barátod volt – mondta Barbara. Miért nem akartál elmenni?
– Mondtam már, hogy kimentem a tetthelyre?
– Ott voltál? – Barbara hangja inkább együtt érző volt, mint meglepett.
Wohl bólintott.
– Néhány saroknyira jártam. Amikor odaértem, Dutch még ott ült a fal mellé rogyva a
Waikiki Dinerben.
– Semmit sem mondtál róla – mondta Barbara. Wohl úgy döntött, ténymegállapításnak
veszi a kijelentést, nem feddésnek.
– Volt egy szemtanú, az a nő a 9-es csatornáról, Louise Dutton – folytatta Wohl.
– Láttam – bólintott Barbara. – Amikor a tévében beszélt a dologról.
– Azt hiszem, volt valami köztük. Ami azt illeti, fogadni mernék rá.
– Ó, istenem! – sóhajtott fel Barbara. – És ki fog derülni? Meg fogja tudni a felesége?
– Nem, nem hiszem – rázta meg a fejét Wohl. – A rendőrfőnök arra a ragyogó, fiatal
tisztre, Peter Wohl felügyelőhelyettesre bízta, hogy „semmi kínos dolog ne történjen”.
– Úgy érted, a rendőrfőnök tud Moffitt századosról meg arról a nőről?
– Peter Wohl felügyelőhelyettes, aki mindig a testület érdekeit tartja szem előtt,
elmondta neki – felelte Wohl.
Barbara Crowley a kezére fektette a kezét.
– Valószínűleg nem kellene ezt mondanom, de többek között épp azért kedvellek, mert
te tényleg erkölcsös ember vagy, Peter. Téged tényleg érdekel, mi a helyes és mi a
helytelen.
– Én meg végig azt hittem, a Jaguar miatt vagy velem – mosolyodott el keserűen a
férfi.
– Utálom a Jaguart – közölte Barbara.
– Többé-kevésbé tudatosan azért vettem fel garbót és hoztam el a Jaguart, mert nem
mehetek el a családhoz a gyásztól lesújtott barátként garbóban és a Jaguarral.
 – Azt hittem, talán azért, mert nem akarsz magaddal vinni – jegyezte meg Barbara.
– Nem akarhatsz odamenni! – döbbent meg Peter.
– Nem, de te ezt nem tudhattad – vágott vissza Barbara. Amikor a férfi meglepetten
nézett rá, folytatta: – Hazamehetsz és átöltözhetsz. Odamegyek veled, ha szeretnéd.
Mármint ha úgy gondolod, hogy szívesen látnak.
– Ne butáskodj, hát persze hogy szívesen látnak.
– Ha veled megyek, az emberek azt gondolhatják, a barátnőd vagyok.
– Nem hiszem, hogy ez nagy titok lenne, vagy az? – vonta fel a szemöldökét Peter. –
De tényleg nincs sok kedvem odamenni. Gondolom, ettől erkölcsi gyáva vagyok, de nem
szeretném látni Jeannie vagy a gyerekek arcát. Azért köszönöm, Barbara – tette hozzá.
– Nem gyáva vagy, hanem őszinte – mondta Barbara, és megszorította a kezét. –
Mehetünk hozzám – tette hozzá.
Barbara egy háromszobás lakásban lakott a kórház melletti téglaépületek egyikében, a
legfelső emeleten. A lakás tágas volt és kényelmes.
Tényleg azt hitte, azért nem akarok vele odamenni Moffittékhoz, mert az újabb
vonakodó lépés lenne lassú, de megállíthatatlan menetelésünkben az oltár felé. Ebből
kimásztam valahogy, és most vigaszt kínál nekem úgy, ahogy a nők vigasztalják a
férfiakat, amióta csak azok hazatértek az első dinoszauruszdarabokkal.
– Szerintem most hazaviszlek, elnézést kérek a viselkedésemért…
– Ne légy ostoba, Peter! – vágott a szavába Barbara, – …aztán hazamegyek, előveszem
az egyenruhámat, hogy reggelre kivasaltathassam.
– Az egyenruhádat?
– Dutchot a kötelessége teljesítése közben gyilkolták meg mondta Peter. – Holnapután
nagyszabású szertartás lesz a Szent Domonkosban.
Ott leszek, méghozzá egyenruhában, amit apám és anyám reményei szerint úgy fognak
értékelni a jelenlévők, hogy a tiszteletem felülmúlja a rossz modoromat, ami miatt nem
mentem el ma este a Moffitt-házba a család többi barátjával.
Látta, hogy Barbara szemében felvillan egy kérdés, de aztán a lány pillanatnyi
tétovázás után mégsem tette fel. Ehelyett így szólt:
– Nem emlékszem, hogy valaha is láttalak volna egyenruhában.
– Nagyon frankó – vigyorodott el Wohl. – Egyenruhában egyenesen harcolnom kell az
erényemért. Egyszerűen megőrjíti a lányokat.
– Fogadni mernék, hogy jól festesz egyenruhában – bólintott Barbara.
Wohl körülnézett, tekintetével megkereste a pincért, intett neki, és kérte a számlát.
Nincs számla, közölte a pincér. Mr. Savarese vendégei voltak.
Barbara ragaszkodott hozzá, hogy taxival menjen haza. Nem haragszik rá, biztosította
Petert, csak éppen mindketten fáradtak, mindkettejüknek rossz napja volt, és sok tennivaló
várt rájuk másnap. A taxi egyszerűbb megoldás.
Futólag megcsókolta Petert, beült a taxiba és elment. Wohl lement a parkolóba, és
kikérte a Jaguart.
 Amint beült a volán mögé, bánni kezdte, hogy nem ment el Barbarához. Egyrészt azt
már megtanulta, hogy a szexuális visszautasítás nem a legjobb módszer, hogy jó
kapcsolatban maradjon egy nővel. Nekik fájhatott a fejük, vagy lehetett ezernyi más okuk,
hogy nemet mondjanak, ám ez a kiváltság nem volt kölcsönös. Most biztosan megbántotta
vagy feldühítette Barbarát (még ha nem is mutatta ki), esetleg mindkettő. Bánta, hogy
nem ment fel hozzá, mert Barbara jó ember volt.
Kevésbé tűnt nemesnek az a felismerése, hogy valószínűleg az orvos éppen egy kis
könnyed szexet írna fel arra, ami bántotta. Jobban megviselte, mint beismerte magának,
hogy látta Dutchot holtan, a fal mellé rogyva. Louise Dutton dekoltázsa pedig kifejezetten
felizgatta, még ha le is bukott és bolondot is csinált magából. Bármit is lehetett elmondani
egyébként a tévés hölgyeményről, az biztos, hogy tökéletes didkói vannak.
Céltalanul kanyargott a városban. Amikor körülnézett, látta, hogy a Market Streeten
jár, a Schuylkill folyó nyugati partján, nem messze a 30. Street-i állomástól. Azaz nem
messze Barbara lakásától.
Mi a fenét művelek? Tényleg nem akarom már látni ma éjjel. Emellett mindössze
néhány saroknyira van az Adelphia Hoteltől, jött rá.
Az Adelphia földszintjén volt egy bár, ahol egyszer-kétszer talált már egy kis kalandra
kapható nőket; nemegyszer a hotel vendégeit, akik sejtése szerint szívesebben rúgtak ki a
hámból Philadelphiában, mint tették volna mondjuk Pittsburghben; máskor meg azt a
típust, amit magában csak Strawbridge & Clothier-nek nevezett: Philadelphia és a keleti
part krémjét, akiket, ha megfelelő volt a holdállás, könnyedén ki lehetett beszélni divatos
ruhájukból.
De még ha nem is lettek volna nők, a bárban sötét volt, a csaposok nem tudták róla,
hogy rendőr, és egy fickó zongorázott.
Meglátjuk, mi alakul, döntötte el magában. A legrosszabb lehetőség az, hogy nem
lesznek nők. Ebben az esetben iszik egyet-kettőt, hallgatja a zongorát, aztán hazamegy –
egyébként meg lehet, hogy egyenesen haza kellene mennie. Tényleg nem szabad
elfejtenie kivenni az egyenruháját a szekrényből és kivasaltatni másnapra.
A szeme még alig szokta meg a sötétséget a bárban, amikor egy férfihang szólalt meg a
füle mellett.
– Meghívhatom egy italra?
Megfordult, hogy megnézze, ki az. Ismerős volt az arc, de nem tudott hozzá rögtön
nevet kapcsolni.
– Ön az, felügyelő? Úgy értem… ugye ön Wohl felügyelő? Ekkor esett le neki. Dutch
unokaöccse. Délután találkozott a sráccal Dutch háza előtt.
– Hadd hívjam meg én! – nyújtott kezet mosolyogva Wohl. –Matt Moffitt, igaz?
– Matt Payne – helyesbített a srác. – Örökbe fogadtak.
– Igen, hallottam róla valamit. Bocsánat.
– Semmi gond – biztosította Matt. Eléjük lépett a csapos.
– Nem tudom, az úr mit kér – mondta Wohl –, én piros címkés Johnny Walkert
szódával.
– Ugyanazt – bólintott Matt.
 – Elég idős hozzá? – kérdezte a csapos. – Van jogosítványa?
Matt átnyújtotta. A csapos kétkedve méregette, aztán megkérdezte Matt-től, mikor
született. Végül vállat vont és elment az italokért.
– Ne nehezteljen rá – mondta Wohl. – Bevonhatják az engedélyüket.
Amikor meghozták az italokat, Matt egy húszast tett le a pultra.
– Hé, ez az én köröm! – tiltakozott Wohl.
– Ugyan, hagyja már! – intette le Matt Payne. Felemelte a poharát, és így szólt: –
Dutchra!
– Dutchra! – ismételte meg Wohl, és ő is felemelte a poharát.
– Épp most jöttem Moffittéktól – mondta Matt. – Ezért kellett ez is.
– Nekem is el kellett volna mennem, de feltartottak – válaszolta Wohl. – Nem tudtam
elszabadulni. Holnap majd elmegyek a virrasztásra, a Marshutz & Sonshoz.
– Elég rémes volt – morogta Matt.
– Miért mondja ezt? – kérdezte Wohl.
– Egyrészt a gyerekek, azaz az unokatestvéreim miatt – magyarázta Matt. – Nagyon
megviselte őket az apjuk elvesztése. Másrészt a nagyanyám is csak rontott a helyzeten.
Úgy viselkedett az anyámmal, mint egy sárkány.
– Micsoda? – döbbent meg Wohl. – Miért?
– A nagyanyám szerint apám halála után anyámnak hivatásos özveggyé kellett volna
válnia, ahogyan ő is tette annak idején. De az anyám inkább hozzáment a
mostohaapámhoz.
– És ezzel mi a baj?
– A mostohaapám más vallású – felelte Matt. – Anyám egy pogány episzkopális
protestánshoz ment hozzá. Aztán ő is áttért, és magával vitt engem is. Utána meg hagyta,
hogy a mostohaapám örökbe fogadjon.
– Annak a nemzedéknek a német katolikus anyái igen erős meggyőződésűek voltak –
bólogatott Wohl. – Tudom, mert nekem is van egy. Régi barátnők Gertrude Moffitt-tal.
– Nem volt ott ma este – mondta Matt, és Wohl nem tudta, hogy kérdésnek szánta vagy
számonkérésnek.
– Az apám viszont német lutheránus – folytatta Wohl –, aki engedett is anyámnak, míg
meg nem orrontotta, hogy a Szent József előkészítő iskolában az egyik pap megpróbál
engem beszervezni a jezsuitákhoz. Akkor kivett a jó öreg Szent Jocóból, és átvitt a
Northeast Gimnáziumba. Anyám még mindig reméli, hogy megismerkedem egy jó
katolikus lánnyal, aki visszavezet majd a nyájba.
Ezt vajon miért mondtam el neki?
– Akkor tudja, milyen ez – hümmögött Matt.
– Azért nem mentem el Jeannie Moffítthoz ma este, mert nem akartam – tért vissza az
előző kérdésre Wohl. – És úgy gondoltam, ha Dutch tényleg figyel egy felhőről, akkor
megérti.
Matt felkuncogott.
– Jó barátok voltak?
 – Egész életemben jól ismertem, de nem voltunk igazán közeli barátok. Dutch az
autópálya-rendőrségnél volt, és az egy külön életforma. Minket, többieket nem is igazán
tartanak rendőrnek.
Esetleg a szervezett bűnözést vagy a hírszerzést, de egy felügyelőhelyettest
semmiképpen. Igazából azt hiszem, hogy Dutch legfeljebb elviselt engem. Végül is én is
szolgáltam az autópályásoknál, még ha később rossz útra tértem is.
– Hallottam, ott volt, ahol lelőtték.
– A közelben jártam, amikor meghallottam a hívást a rádión. Válaszoltam.
– Nem egészen értem, mi történt – mondta Matt. – Nem tudta, hogy eltalálták?
– Az egekben volt az adrenalin szintje – felelte Wohl. – Amint átkapcsolt rendőrbe,
rögtön felpörgött. Biztosra veszem, tudta, hogy eltalálták, de szerintem fogalma sem volt
róla, milyen súlyos a sérülés.
– Magát lőtték már meg? – kérdezte Matt.
– Igen – bólintott Wohl, aztán témát váltott. – Hogy kerül ide? Nem a campus környéki
helyekre jár?
– Azt hallottam, bezárják és lebontják – válaszolta Matt –, úgyhogy gondoltam,
beugrom egy italra a régi szép idők emlékére.
– Lebontják? Nem is hallottam.
– Pedig azt tervezik, de ez nem volt egyenes válasz a részemről.
– Nocsak.
– Amikor eljöttem Moffittéktól – folytatta Matt –, két választásom volt. A házunk a
campuson, vagy egy bár a közelében. Mindkét helyen olyan emberekkel találkoztam
volna, akik sajnálnak...
– Ez érthető – szúrta közbe Wohl.
– Nem Dutch bácsikám miatt – rázta meg a fejét Matt. – Arról nem is tudnak. Hanem
azért, mert nem mentem át az egészségügyi alkalmassági vizsgálaton, és most már
hivatalosan is alkalmatlanná nyilvánítottak katonai szolgálatra. Én meg egyfelől nem
kérek az együttérzésükből, másfelől meg ha még egyszer azt mondja nekem valaki, hogy
milyen szerencsés vagyok, akkor azt hiszem, bemosok neki egyet.
– Megmondták, mi volt a gond a vizsgálaton?
– Valami a szememmel. Azt mondták, valószínűleg soha semmi gondom nem lesz vele,
de az Egyesült Államok Tengerészgyalogsága nem vállalja a kockázatot, hogy mégis.
– Attól tartok, én is azok közé tartozom, aki szerencsésnek tartják – mondta Wohl. – A
középiskola után én is kipróbáltam a sereget. Nem akartam zsaru lenni, mint az apám.
Úgyhogy beálltam a seregbe, erre katonai rendészt csináltak belőlem. Nem vesztett
semmit, higgye el.
– Én be akartam vonulni – szögezte le Matt. – Az apám is tengerészgyalogos volt. Az
igazi apám.
– És rendőr is – tette hozzá Wohl.
– Igen, az is megfordult a fejemben – bólintott Matt. – Láttam a hirdetést az
újságokban.
 – Azért hirdetnek ilyen vehemensen, mert nem tudnak annyit fizetni a kezdő
rendőröknek, hogy meg lehessen élni belőle – magyarázta Wohl. – Egy frissen
érettségizett srác elmehet például a Buddhoz, vagy valami hasonló helyre, ahol sokkal
többet kereshet. Ezért kezdtek el aktívan toborozni olyan fiatalokat, akik megfelelnek a
követelményeknek, és tényleg rendőrök akarnak lenni, még akkor is, ha emiatt ki kell
várniuk, míg a városi tanács végre döntést hoz a rendőrök régóta esedékes béremelésének
ügyében.
– Nincs szükségem pénzre – rázta meg a fejét Matt.
– Mindenkinek szüksége van pénzre – lepődött meg Wohl a megjegyzésen.
Hülyeségnek tartotta.
– Úgy értem, van, több is, mint ami kell – magyarázta Matt.
– Amikor az apám… apámként gondolok rá. Az igazi apám még a születésem előtt
meghalt. Szóval amikor a mostohaapám örökbe fogadott, elkezdte nekem befektetni azt a
pénzt, amit az igazi apámtól örököltem, meg a biztosítási pénzt, már ami maradt belőle.
Az apám nagyon okos ember. Nagyon sok pénzt csinált az örökségemből, és amikor
betöltöttem a huszonegyet, az egészet nekem adta.
– Mit szólna hozzá, ha beállna rendőrnek? Mit szólna hozzá az anyja?
– Ó, egyáltalán nem tetszene nekik – ismerte el Matt. – Az apám azt szeretné, ha jogi
karra mennék. De nem hiszem, hogy bármit is mondanának. Szerintem valahol
megértenék.
Az ital beszél belőle, döntötte el Peter Wohl. A kölyök elvesztette a nagybátyját. Az
apja is szolgálatban halt meg. Most jött Dutch házából ahol Denny Coughlin és az apám,
és talán a rendőrfőnök meg talán még maga a polgármester is, plusz tucatnyi másik
rendőr félig részegen felidézte Dutch Moffitt hőstetteit. Meg a kölyök apjáét. Reggel, ha
eszébe jut ez a beszélgetés, szégyellni fogja magát.
Nem vagyok tökrészeg, gondolta Peter Wohl, miközben bedugta a kulcsot a lakása
ajtajának zárjába. Ha tökrészeg lennék, megpróbáltam volna beállni a Jaguarral a
garázsba. De még elég józan vagyok ahhoz, hogy rájöjjek, hogy túl részeg vagyok ahhoz,
hogy megpróbáljak átmenni a tű fokán a Jaguar orrával.
Sokkal tovább maradt az Adelphia Hotel bárjában, mint eredetileg szándékozott, és
sokkal többet ivott, mint általában. Hirtelen észrevette, hogy berúgott, kezet rázott Matt
Payne-nel, fizetett, kikérte a Jaguart és hazament.
Egy pszichológus azt mondta volna, a berúgás késleltetett reakció arra, hogy látta
Dutch Moffittot a fal mellé rogyva, holtan a Waikiki Dinerben. Ami azt illeti, ezt mondta
volna a főnöke, Dennis V Coughlin főfelügyelő is. Meg az apja is, döbbent rá. Az apja
tudta, hogy nem lesz ott a házban este, és azt is tudta, hogy miért.
Azt persze sem az apja, sem Denny Coughlin nem tudhatta, hol volt. Az Adelphia
Hotelben nem látott rendőröket, és sikerült anélkül hazavezetnie, hogy belehajtott volna
egy apácamenetbe vagy egy tűzcsapba.
Isten, gondolta Peter Wohl, vigyáz a részegekre és a bolondokra, márpedig én
kétségtelenül részeg is vagyok meg bolond is.
Az üzenetrögzítőjén folyamatos fénnyel világított a piros lámpa. Ha keresték volna,
villogna.
 Bement a konyhába, kinyitotta a hűtőszekrényt, felhajtott egy kis flakon szénsavas
ásványvizet, majd hangosan böfögött.
Aztán átsétált a hálószobába, és eszébe jutott (meg is örült neki), hogy kivegye az
egyenruháját a ruhazsákból, hogy reggel ki tudja vasaltatni. Épp leterítette a zsákot az
egyenruhával egy fotelre, és elkezdte lehúzni a cipzárt, amikor megcsörrent a telefon.
Ránézett az órájára. Majdnem hajnali kettő volt. Sem az anyja, sem Barbara nem hívná
ilyenkor, azaz nyugodtan felvehette. Az ágy melletti készülék kézibeszélőjét emelte fel.
– Wohl – szólt bele.
– Remélem, nem ébresztettem fel, felügyelő. – Wohl felismerte Louis Natali, a
gyilkosságiak hadnagya hangját.
– Épp most értem haza, Lou – felelte Wohl.
– Nos, sajnálom, ha hallotta a rádión, de úgy gondoltam, biztosan tudni akar a dologról.
– Nem volt nálam a rádió – nyugtatta meg Wohl. – Mit nem hallottam?
Azért hívott, hogy elmondja, elkapták a kis szarost, aki megölte Dutchot. Igazán szép
tőle.
Próbálom rövidre fogni – ígérte Natali. – A hármas körzetben voltunk Hobbsszal… egy
bejelentést ellenőriztünk, miszerint ott látták Gerald Vincent Gallaghert. Körülbelül egy
órakor a rádión hallottuk, hogy a Stockton Place 6/C-ben késelés történt. Valamivel
később bejelentkeztem a gyilkossági osztályhoz, és kiderült, nekünk is oda kell mennünk.
DelRaye hadnagy már a helyszínen van. Az áldozat neve Jerome Nelson.
– Krisztusom, délután beszéltem vele! – döbbent meg Wohl. – Kedves kis… –
elharapta a mondatot, majd így fejezte be: …fickó.
– A nő, aki bejelentette a bűntényt, a maga barátja, Louise Dutton.
– Megőrülök! – mondta Wohl. – Egy emelettel feljebb lakik.
– Azt mondták, hisztériás rohama van, és bezárkózott a lakásába. DelRaye épp most
hívott egy rabomobilt, hogy bevigyék a gyilkossági osztályra. Szerintem be fog törni
hozzá, ha nem nyit ajtót.
– Jézusom!
– Nem tőlem hallotta, Peter – mondta Natali nyomatékosan. –Jövök eggyel, Lou! – Az
ujjával lenyomta a telefonvillát, majd fejből tárcsázta a gyilkossági osztály számát. Egy
nyomozó vette fel.
– Wohl felügyelő vagyok – kezdte Peter. – DelRaye hadnagy kint van egy gyilkosság
helyszínén, a Stockton Place-en. Kérem, értesítse, hogy elindultam, és nem, ismétlem:
nem törheti be az ajtót, míg oda nem érek.
Hajnali 2:03-kor a tizenkilences körzet egy-kilenc-négyes járőrkocsija rádión jelentette,
hogy egy angol sportkocsit üldöz nagy sebességgel, kelet felé a Lancester Avenue-n, a
Girard Avenue magasságában.
2:05-kor az egy-kilenc-négyes ismét bejelentkezett:
– Itt az egy-kilenc-négyes. Az üldözés lefújva. Egy háromhat-kilences volt az.
A rádióforgalmazásban a három-hat-kilences a rendőröket jelentette.
 Az egy-kilenc-négyesben ülő rendőr természetesen kíváncsi lett volna, miért hajt
hajnali kettőkor egy felügyelőhelyettes egy sportkocsival mint egy őrült a Lancester
Avenue-n, de már elég régóta szolgált ahhoz, hogy tudja, a járőrök jobban teszik, ha nem
faggatják a felügyelőhelyetteseket.
A Stockton Place környékén hemzsegtek a rendőrségi járművek, amikor Peter Wohl a
jelvényét kidugva az ablakon egészen a hatos számú ajtóig gurult a Jaguarral.
Az ajtó előtt ott állt már a hatos körzet két kocsija, három jelöletlen rendőrségi autó,
valószínűleg a nyomozóké, a helyszínelők furgonja és a hatos körzet rabomobilja.
És persze a sajtó is ott tolongott a kordon mögött, meg két furgon tetején, amelyeknek
az oldalán két tévétársaság lógója díszelgett.
Miután az utolsó útjába álló rendőrnek is felmutatta, Wohl eltette a jelvényét, aztán újra
elővette, amikor a Stockton Place 6. szám ajtaja előtt ismét egy egyenruhásba ütközött, aki
magába az épületbe nem engedett be illetékteleneket. Hol van DelRaye hadnagy? –
kérdezte Wohl.
– A földszinti lakásban – felelte az egyenruhás.
Jerome Nelson hason feküdt hatalmas ágyán, tükrös falú hálószobájában. Egy ujjatlan
pólótól eltekintve meztelen volt, a hátán, a combjain és a fenekén több seb éktelenkedett,
mint amennyit Wohl hirtelen meg tudott volna számolni. Az ágyneműt teljesen átitatta a
sötétedve alvadó vér, aminek a szaga a levegőt is megülte, vetekedve az erős
parfümillattal.
Edward M DelRaye hadnagy, egy nagydarab, kopaszodó férfi, akin látszott, hogy
húszas-harmincas éveiben nagyon jóképű lehetett, összefont karral állt és nézte, ahogy a
helyszínelők fényképésze felvételeket készít a holttestről 35 mm-es kamerájával.
– DelRaye – biccentett oda neki Wohl, mire a hadnagy megfordult és ránézett, de nem
szólt egy szót sem.
– Átadta a központ az üzenetemet? – kérdezte Wohl.
DelRaye bólintott.
– Mi folyik itt, felügyelő? – érdeklődött mogorván. Edward M. DelRaye már akkor
nyomozó volt, amikor Peter
Wohlt felvették az akadémiára. Az első pillanattól fogva nem kedvelte Wohlt, amióta
csak megismerte. Wohl akkor civil ruhás járőrként szolgált a polgári engedetlenségi
osztagnál. DelRaye még akkor is nyomozó volt, amikor Wohlt tizedessé léptették elő, ami
megfelelt a nyomozó rendfokozatnak, és volt néhány összezördülésük, főleg
hatáskörviták, mialatt Wohl az autópálya-rendőrségnél szolgált előbb tizedesként, majd
őrmesterként.
Amikor Wohlt a belső ügyosztályhoz helyezték, DelRaye nemegyszer hangoztatta,
milyen jó lehet, ha valakinek főfelügyelő az apja, aki szépen fel tudja építeni a fia
karrierjét, jobbnál jobb posztokat szerezve neki.
DelRaye körülbelül akkor lett őrmester, amikor Peter Wohl százados, s csak nemrég
léptették elő hadnaggyá, jóval azt követően, hogy Wohl megkapta a felügyelőhelyettesi
kinevezését. Wohl úgy hallotta, jó nyomozó, s ezt látszott bizonyítani az is, hogy régóta
szolgált a gyilkosságiaknál. Ugyanakkor nagyszájú, kegyetlen barom is volt – Wohl nem
szerette, és kerülte, amikor csak tudta.
 – Elmondja, mi a helyzet, hadnagy? – kérdezte Wohl.
– Valaki szétszabdalta a kis buzit – bökött a hüvelykujjával az ágy felé DelRaye.
– A szemtanú érdekelne – vonta fel a szemöldökét Wohl.
– Nahát, tényleg?
– Kezdjük az elejéről, DelRaye – mondta Wohl nyugodt, de hideg hangon.
– Nos, ha esetleg nem tudná, a nő neve Louise Dutton. Ő volt ott Dutch Moffitt-tal
délután, amikor lelőtték. Körülbelül fél egy, háromnegyed egy körül én haza a munkából,
és nyitva találta ennek a lakásnak az ajtaját. Bejött, így találta a buzeránst, és kihívta a
rendőrséget. Szolgálatban vagyok, úgyhogy amikor a központ leadta a hívást, idejöttem.
Meghallgattam a nő mondókáját, aztán megmondtam neki, hogy be kell vinnem a
Körházba vallomást tenni, meg hogy megnézzen néhány fényképet, mire közölte, hogy
bekaphatom, nem jön sehova.
– Biztosra veszem, DelRaye, hogy a szokásos tapintatos, elbűvölő modorát hozta –
jegyezte meg Wohl.
– Nem szeretem a részeg nőket, különösen a mocskos szájúakat – vont vállat DelRaye.
– És azután mi történt? – sürgette Wohl.
– Mire megfordultam, a nő eltűnt, és a rendőr a hatos körzetből, aki kint állt az
előcsarnokban, vagy előtérben a lakás előtt, azt mondta, hogy felment a lifttel. Úgyhogy
én is felmentem, bekopogtam, megmondtam, ki vagyok, mire megint azt felelte, hogy
bekaphatom. Akkor hívtam a rabomobilt, és elhatároztam, hogy betöröm az ajtaját. Ahogy
viselkedik, akár ő is lehet a tettes, Wohl.
Ez ökörség, DelRaye. Te is tudod, hogy nem a nő tette. Most viszont itt van a
helyszínen egy felügyelőhelyettes, aki tudja, hogy ha egy gyanúsított ajtaját be is törheted,
egy szemtanúét nem, ha csak annyi indokod van rá, hogy azt mondta neked, bekaphatod.
– Komolyan azt hiszi, hogy a nő lehetett az elkövető, hadnagy? – kérdezte Wohl
gúnyosan, majd a választ meg sem várva hozzátette: – Még mindig odafent van? Nem
hatoltak be a lakásba?
– Megkaptam az üzenetét, felügyelő – felelte DelRaye. – Nem mehetett sehova.
Odaállítottam két rendőrt, azok próbálják jobb belátásra bírni az ajtón keresztül.
– Ismerem a hölgyet – mondta Wohl. – Megpróbálok beszélni vele.
– Tudom – bólintott DelRaye. – Amikor nem azt visítozza éppen, hogy kapjam be,
akkor azt követeli, hogy beszélhessen Wohl felügyelővel.
– Tényleg? – lepődött meg Wohl.
– Egészen pontosan, idézem: „Hozzák ide azt a kurafit, most rögtön!” – mondta
DelRaye. – Elárulná, mi van maguk közt?
– Kimentem a helyszínre, amikor Dutch Moffittot lelőtték – felelte Wohl. – Amikor a
rendőrfőnök megtudta, hogy a szemtanú Miss Dutton, és hogy mivel foglalkozik, úgy
döntött, a testület érdekében kesztyűs kézzel kell bánni vele, s mivel épp ott voltam, rám
bízta a dolgot.
– Volt valami közte meg Dutch között? Ezt akarja mondani?
– Azt akarom mondani, hogy amikor egy nő naponta kétszer szerepel a tévében, akkor
nem árt úgy bánni vele, hogy jókat gondoljon a rendőrségről – magyarázta Wohl.
 – Ja, persze.
– És épp ezt fogom tenni most is – folytatta Wohl. – Körbehízelgem, és bocsánatot
kérek a maga viselkedéséért, ha esetleg úgy látta volna, hogy maga nem olyan megértő,
amilyen akár lehetne is.
– Feldughatja a megértését! – horkant fel DelRaye. – Az a dolgom, hogy elkapjam, aki
elintézte a buzeránst.
– Nekem meg az a dolgom, hogy azt tegyem, amivel a rendőrfőnök megbízott – vágott
vissza Wohl. – Megyek, beszélek a nővel. Gondoskodjon róla, hogy az ajtó előtt álljon
egy kocsi, amikor lejövök vele. A tévéseket meg a többi újságírót tereljék távolabb.
– Mégis, hogyan, felügyelő? – kérdezte gúnyosan DelRaye. –Közterületen vannak.
– Nem, hadnagy – rázta meg a fejét Wohl. – Ez magánutca. Gyakorlatilag mindenki,
akit nem hívtak a lakók, magánlaksértést követ el. Szóval tüntesse el őket az ajtó elől, ha
kell, saját kezűleg!
– Igenis, felügyelő úr – mondta DelRaye, de a hangszíne nem hagyott kétséget afelől,
hogy mit gondolt a parancsról, Peter Wohl felügyelőhelyettesről, vagy arról, hogy Peter
Wohl egyáltalán felügyelőhelyettes lehet.

NYOLC

Wohl távozott Jerome Nelson lakásából, és felment a lifttel az emeletre. Odafent két
egyenruhásba botlott, egy köpcös, vörös arcú, a harmincas évei végén járó férfiba, meg
egy kellemes arcú fiatalemberbe. Ez utóbbi a fejét Louise Dutton ajtajának nyomva
próbálta rávenni a nőt, sikertelenül, hogy álljon szóba vele.
– Mit tehetek önért? – fordult a liftből kilépő Wohl felé.
– Ez Wohl felügyelő – szólt oda neki az idősebb.
– Hello! – mosolyodott el Peter. – Ismerem Miss Duttont. Azt hiszem, rá tudom venni,
hogy jöjjön ki. DelRaye hadnagy elküldi a sajtót, és hoz egy kocsit az ajtó elé. Szeretném,
fiúk, ha gondoskodnának róla, hogy Miss Dutton mindenféle zaklatás nélkül be tudjon
szállni.
– Igenis, uram – bólintott a fiatalabb.
– Ritka mocskos szájú nőszemély ez, uram – jegyezte meg az idősebb. – Még ha
tekintetbe is veszem, hogy túl sokat ivott, és felzaklatta, amit lent látott, akkor is
hihetetlen, hogy egy nő így beszéljen.
– Hát nem hallotta? Erről szól a női egyenjogúság – vetette oda foghegyről Peter. –
Joguk van úgy káromkodni, mint a férfiaknak.
A fiatalabb rendőr megcsóválta a fejét és rámosolygott. Wohl megvárta, míg a két
egyenruhás lement a lifttel, aztán bekopogott az ajtón.
– Menjenek a picsába! – kiáltotta Louise dühösen.
– Peter Wohl vagyok, Miss Dutton! – kiáltotta vissza Wohl.
Egy hosszú pillanatig nem érkezett válasz, és Peter már épp emelte volna az
öngyújtóját, hogy azzal kopogtasson, amikor az ajtó kinyílt, már amennyire a biztonsági
lánc engedte – de eléggé ahhoz, hogy Louise Dutton kinézzen és lássa, hogy valóban Peter
Wohl az, és egyedül van.
Aztán az ajtó bezáródott, majd hangos lánccsörgést követően teljesen kitárult.
– Nem voltam biztos benne, hogy eljön – mondta a nő. Behúzta Petert a lakásba, és
gyorsan bezárta mögötte az ajtót.
Kék szoknyát és fodros nyakú blúzt viselt. A blúz anyaga olyan vékony volt, hogy
gyakorlatilag átlátszónak lehetett tekintetni. Peter tisztán látta, hogy a nőn nincs kombiné,
csak melltartó, s az sem sokkal vastagabb, mint a blúz; egyértelműen kirajzolódtak a
mellbimbói.
A tekintete inkább rémültnek tűnik, mint részegnek, gondolta Wohl, és körüllengte
valami, amiben csak egy pillanat múltán ismerte fel a szexualitás auráját.
Úgy néz ki, mint aki be van indulva, gondolta Peter Wohl.
– Nos, itt vagyok – biccentett.
Louise elmosolyodott, kényszerítette magát, hogy vidám arcot vágjon, gondolta Peter.
– És mit szólt Mrs. Wohl, amikor hajnali kettőkor kirángatták az ágyból azzal, hogy az
az őrült tévés nőszemély magát akarja? – kérdezte Louise Dutton.
Tudom, mi ez! Nem átlátszó blúzban, a mellét közszemlére téve mászkál. A szoknya egy
kosztümhöz tartozik, van hozzá kabát is, és ha azt felveszi, csak a fodrok látszanak a
nyakánál. Ezt viselte, amikor láttam a tévében.
– Senki sem rángatott ki az ágyból – biztosította Peter. – Hallottam, mi történt, és
idejöttem. És az egyelten Mrs. Wohl az anyám.
– Nem küldtek el magáért? – lepődött meg Louise. – Akkor miért jött ide?
– Nem tudom – vont vállat Wohl. – Miért akarta, hogy idejöjjek?
– Félek és egy kicsit részeg vagyok – felelte a nő.
– Én is – mondta Wohl. – Mármint egy kicsit részeg vagyok. Nincs mitől félnie.
– Marhaság! Volt lent? Látta, mit műveltek azok az… őrültek... azzal a szegény,
szerencsétlen kis fickóval?
– Nincs mitől félnie – ismételte meg Peter.
– Itt van a rendőrség, igaz? És megérkezett a csillogó páncélú lovagom is a
járőrkocsijával.
– Igazából a Jaguarommal jöttem – vallotta be Peter –, a szolgálati kocsimmal már
beálltam a garázsba, és nem éreztem magam elég józannak ahhoz, hogy kiállják vele.
– Egy Jaguarral? – kuncogott fel Louise. – Ebben a nevetséges garbóban? Fogadni
mernék, hogy még olyan röhejes, elöl gombolós kis sapkája is van!
– Volt, de lefújta a szél a Schuylkill autópályán.
A nő felhorkant, aztán hirtelen megállt. Ránézett Wohlra, beharapta az alsó ajkát és
odament hozzá.
– A fenébe is, örülök, hogy itt van – simogatta meg a férfi arcát. – Köszönöm.
Egyikük sem tudta, pontosan hogy történt, de a következő pillanatban Wohl átölelte,
Louise pedig a mellkasához simulva zokogni kezdett. Peter hallotta a saját hangját, ahogy
nyugtatgatja, aztán észrevette, hogy a nő fejét simogatja, és hogy Louise karjai szorosan
köré fonódnak.
Később nem tudta volna megmondani, meddig álltak így. Csak arra emlékezett, érezte
a mellkasához simuló nő testének melegét, a melle puha nyomását, és valami felrémlett
benne. És amikor Louise-nak is nyilvánvalóvá vált, mi történik, eltolta magát a férfitól
– Nos – nézett a szemébe –, kurva szar nap volt ez mindkettőnk számára, igaz, Peter
Wohl?
– Voltak már jobb napjaim – biccentett a férfi.
– És most mi legyen? – kérdezte Louise.
– Lent vár egy kocsi – felelte Peter. – Elviszi a Körházba, ott vallomást tesz, azt
legépelik, aláírja, és visszahozzák ide.
A nő úgy nézett rá, mint aki mondani akar valamit, de aztán nem szólt semmit.
– Magával megyek, ha akarja.
– Annak a kiöregedett matinésztárnak már mindent elmondtam, amit csak tudtam –
háborgott Louise.
Wohl felkuncogott, a nő pedig rámosolygott.
– Megcsináltam a tizenegy órás „Kilences híreket” – mondta Louise –, aztán elmentünk
inni egyet a producerrel. Oké, kettőt. Vagy hármat. Aztán hazajöttem. Lent meg akartam
nézni a postaládámat. Jerome ajtaja nyitva állt. Bementem. Láttam… láttam a hálószobát.
Kihívtam a rendőrséget. Ez minden, amit tudok, Peter. És elmondtam neki.
– Követnünk kell az eljárási rendet – ingatta a fejét Peter. –A rendőrség nagyrészt
bürokrácia, Miss Dutton.
– Miss Dutton? – ismételte meg gúnyosan Louise. – Az előbb még azt hittem,
nemsokára tegeződni fogunk.
– Louise – bökte ki Peter, és érezte, hogy elvörösödik.
– Megőrülök! – kiáltott fel a nő. – Egy piruló zsaru?
– Jézusom! – fakadt ki Peter. – Mindig hangosan gondolkodsz?
– Nem – rázta meg a fejét Louise. – Valamilyen rejtélyes oknál fogva most mintha
kicsit ideges lennék. De ha már hangosan gondolkodom… úgy látom, nem én vagyok az
egyetlen, aki kibillent kicsit az egyensúlyából. Mindig így szokta megnyugtatni a
hisztérikus tanúkat, felügyelő?
– Te jó Isten! – csóválta a fejét Wohl.
– Félre ne érts! – figyelmeztette a nő. – Nem panaszként mondtam. Csak érdekelne,
hogy ez-e a standard bürokratikus eljárás.
– Louise, kérlek, ne csináld már! – esdekelt Wohl.
– Vigyél el innen, Peter! – kérte Louise halkan, könyörgőn.
– Hová szeretnél menni?
– Ott még nem tartok, hogy tudjam. Csak azt tudom, hogy nem akarok kimenni a
kollégáim közé, és képtelen vagyok itt tölteni az éjszakát. Félek, Peter.
– Mondtam már, hogy nincs mitől félned – nyugtatta meg a férfi. – És leküldtem két
rendőrt, hogy gondoskodjanak róla, senki se zaklasson, amíg beszállsz az autóba.
 – A garázsnak az Arch Street felé is van egy kijárata – mondta Louise. – Egy alagúton
át. És ha esetleg az Arch Streeten is ott vannak, lefekszem az ülésre, vagy lebújok a
padlóra hátul, hogy ne vegyenek észre.
– Úgy érted, menjünk a te kocsiddal?
– Kérlek, Peter.
Miért is ne? Megnyugodott. Nem hibáztathatod, amiért el akarja kerülni azokat a
hiénákat a tévéktől meg az újságoktól. Elviszem valahová, veszek neki egy kávét, aztán
elmegyünk a Körházba.
– Oké – bólintott Peter. – Hozd a kabátod.
– A kabátom? – kérdezte meglepetten Louise, aztán végignézett magán. – Ó,
Krisztusom! – Keresztbe tette a karját a melle előtt, és ránézett Wohlra. – Nem vártam
vendéget.
– Megőrülök – mosolyodott el Peter. – Egy piruló tévés!
– Baszd meg, Peter! – fortyant fel Louise.
– Ígéretek, ígéretek – hallotta a saját hangját Wohl.
– Te szemét! – dühöngött a nő, de már kuncogva. Bement a nappaliba, majd egypár
másodperc múlva visszatért a kosztüm-kabátjával.
Wohl megvárta, míg begombolkozik, majd kinyitotta a bejárati ajtót. Senki sem volt
odakint. Peter megnyomta a felvonó hívógombját, és hallotta, ahogy halkan felzúgott a
villanymotor. Louise közvetlenül mellette állt, összeért a válluk. Wohl átölelte.
– Minden rendben lesz, Louise – mondta biztatón.
Az alagsorban egy rendőr ült a lift mellett egy összecsukható széken. Amikor meglátta
Wohlt és Louise-t, gyorsan felállt.
– Wohl felügyelő vagyok – mondta Peter. – Erre viszem ki Miss Duttont. Egyedül van
itt lent?
– Nem, uram, ketten vannak még a garázsban. –Köszönöm – biccentett Peter.
Megfogta Louise karját, és végigvezette a folyosón. Félúton járhattak, amikor a nő a
kezébe nyomott egy kulcscsomót.
Két egyenruhás rendőr indult el sebesen feléjük a föld alatti garázsban, amikor
meglátták őket. Az egyikük szeme elkerekedett – Aquila rendőr, idézte fel a nevét Wohl
–, amikor felismerte őket.
– Hello, felügyelő! – köszönt Aquila.
– Itt viszem ki Miss Duttont – magyarázta Wohl. – A sajtó ott nyüzsög mindenhol.
– Errefelé is láttam egyet-kettőt – intett a háta mögé Aquila. – De nem többet.
Valószínűleg el tudnak menni mellettük, mielőtt rájönnek, mi történik. Kérik a kocsimat?
– Nem, köszönjük, a Miss Duttonéval megyünk – rázta meg a fejét Wohl. – Miután
kihajtunk, mondja meg DelRaye hadnagynak, hogy elmentünk, és elviszem Miss Duttont
a Körházba.
– Igenis, uram – bólintott Aquila rendőr. Szemmel láthatólag helyeselte Wohl
taktikáját. Biztosan hallott róla, hogy DelRaye kihívott egy rabomobilt, hogy azzal vitesse
be a részeg és trágár Louise Duttont. Újra bebizonyosodott számára, hogy Peter Wohl
felügyelőhelyettes tudja, hogyan változtasson át egy kellemetlen helyzetet kezelhetővé.
 Beültek Louise Cadillacjébe.
– A padlóban van egy kapcsoló, amely kinyitja az ajtót, amikor áthajtasz rajta –
magyarázta Louise. – Mit keresel? – tette hozzá.
– Hogy kell kiengedni a kéziféket?
– Automatikusan kienged, amikor sebességbe teszed – felelte a nő.
– Aha – hümmögte Wohl.
Miközben a kijárat felé közeledtek, Louise a fejét Peter ölébe hajtva lefeküdt az ülésen.
Az ajtó kinyílt, ahogy megmondta, és Wohl kihajtott. Egy riporter és egy-két fotós
elindult az autó felé, de csak tessék-lássék. Aztán már túl is jutottak rajtuk, és elindultak
az Arch Streeten felfelé.
– Felülhetsz, biztonságban vagyunk – szólalt meg Wohl. Louise ülő helyzetbe tornászta
magát.
– Nem megyek a „Körházba”! – bukott ki belőle. – Ma éjjel nem.
Nem húzódott el Wohltól. A férfi érezte a lehelete illatát és melegét.
– Elmehetünk valahova inni egy kávét – vetette fel.
– Hé, fényes páncélú lovag, ha én kimondok valamit, akkor arról nem lehet lebeszélni!
– Akkor hová szeretnél menni? – kérdezte Peter.
Louise néhány másodpercnyi hallgatás után válaszolt.
– Nem akarok szállodába menni – mondta tűnődve. – Furán néznek az emberre, amikor
poggyász nélkül jelentkezik be. Mit szólna az anyukád, ha hazavinnél magadhoz, Peter?
– Nem az anyámmal élek – felelte a férfi gyorsan.
– Ó, tényleg? Ezek szerint saját lakásod van?
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – szögezte le Wohl. –Nincsenek terveim a testeddel,
ha erre gondolsz. Viszont nyitott vagyok minden egyéb javaslatra.
– Főzök neked kávét – vetette fel Peter.
– Nem akarok kávét – vágta rá a nő.
– Oké, akkor nem lesz kávé – adta meg magát Peter.
Tíz perc múlva, mikor már a Lancester Avenue-n haladtak, Louise megszólalt.
– Hol a fenében laksz, Pittsburghben?
– Nincs már messze.
– Apám egész életemben azt mondogatta: „Ha bármikor bajba kerülsz, hívj fel, legyen
nappal vagy éjszaka.” Úgyhogy életemben először, ma éjjel, miután a matinésztár közölte,
hogy elküldött egy faltörő kosért, felhívtam. És a felesége azt mondta, hogy Londonban
van.
– A mostohaanyád?
– Nem, apám felesége – felelte Louise Dutton ingerülten, mintha zavarná a férfi
értetlensége. Wohl nem forszírozta a dolgot.
– Te viszont eljöttél, igaz? – tette fel a költői kérdést Louise. – Még ha nem is tudtad,
hogy érted küldtem.
 Peter Wohlnak semmi sem jutott eszébe válaszul. A nő félig odafordult ültében, és
mindkét kezével megfogta a karját.
– Miért tették ezt vele? Miért szurkálták össze ilyen borzalmasan? Jézusom, hiszen
feltrancsírozták.
– Ez nem szokatlan a szexuális devianciákkal kapcsolatos gyilkosságok esetében –
mondta Peter Wohl. – Abban, amit egymással csinálnak, gyakran van némi… nem is
tudom, hogy mondjam… talán gonoszság?
Louise megborzongott.
– Olyan kedves fickó volt – suttogta. Felsóhajtott, és hozzátette: – A rossz dolgok
állítólag hármasával történnek. Istenem, remélem, nem így van! Nem bírnék még többet
elviselni.
– Minden rendben lesz – próbálta megnyugtatni Peter. Amikor bementek a lakásába,
Peter bekapcsolta a rádiót, ráhangolt a WFLN-FM csatornára, és rámosolygott a nőre.
– Nem kérdezem meg, hogy elvehetem-e a kabátodat – mondta. – Hogy szereted a
kávét?
– Úgy, ahogy a skót felföldeken csinálják.
– Rendben – biccentett Wohl. – Rögtön jövök.
Kiment a konyhába, elővette a jeget, és odavitte a bárszekrényhez. Oda sem figyelve
levette a zakóját, és töltött két italt, majd odament Louise-hoz.
– Egészen ma estig úgy éreztem, van valami fenyegető abban, ha egy férfi pisztolyt tart
magánál – szólalt meg a nő. –Most még kellemesen megnyugtató a gondolat.
– Az elmélet az hozzá, hogy a rendőrök igazából mindig szolgálatban vannak.
– Mint Dutch?
– Szeretnél beszélni Dutchról? – kérdezte Wohl.
– Gyors témaváltás következik – közölte Louise. – Nem ilyennek képzeltem volna egy
rendőr lakását – intett körbe a kezével. – De még Peter Wohlét, a tisztes polgárét sem.
– Egy profi rendezte be – ismerte el Peter. – Az egyik régi barátnőm lakberendező volt.
– Régi?
– Régi.
– Akkor talán elmondhatom, hogy a meztelen hölgy és a vörös bőrfotelek tetszenek, de
a fehér szőnyeg meg a legtöbb bútor olyan, mintha egy bordélyból hozták volna.
Peter felnevetett.
Louise az italát méregette.
– Igazából nem is kívánom – vallotta be. – Inkább ennék valamit.
– Mit szólnál egy világhírű Peter Wohl-féle vagdalthúsostojásos szendvicshez?
– Tojás nélkül jöhet – bólintott Louise.
Peter kiment a konyhába, elővett egy rúd vagdalthúst a hűtőből, rátette a vágódeszkára
és elkezdte szeletelni.
Bedobta egy serpenyőbe a szeleteket, csinált két szelet pirítóst, és megkente
majonézzel.
– Kávét? – kérdezte.
 – Tejet? – kérdezett vissza Louise.
– Akkor tejet – ismételte meg Wohl. Tányérokra tette a szendvicseket, megterített a
parányi konyhaasztalnál, majd két pohárba tejet töltött.
Louise mohón evett, és hálásan bólogatott, amikor Wohl a saját szendvicse felét is
nekiadta.
Felhajtotta a tejét, és megtörölte a kézfejével a száját. Peter nagyon nőiesnek találta a
mozdulatot.
– Nem akarsz kérdezősködni rólam meg Dutchról?
– Dutch halott – mondta Peter.
– Nem feküdtem le vele – közölte Louise. – Bár megfordult a fejemben.
– Erről nem kell beszélned – állította le Wohl.
– Nem – gondolkodott el Louise. – Valóban nem. Nem is értem, miért beszélek róla.
– Mert én vagyok a te barátságos apafigurád! – kuncogott fel Peter.
– A fenéket! – vicsorgott Louise. – És most mi legyen?
– Most körülnézek, hogy akad-e neked egy pizsama vagy valami…
– Nincs egy fölösleges pólód?
– Dehogy nincs, ha megfelel.
– Utána pedig megvitatjuk, kié legyen a dívány és kié az ágy, oké?
– Az ágy a tied – intett nagyvonalúan Wohl.
– Miért vagy ilyen kedves hozzám?
– Nem tudom – vont vállat Peter.
– Nincs semmi trükk, Peter? – kérdezte Louise a férfi szemébe nézve.
– Ma éjjel semmi – rázta meg a fejét Wohl. – Talán később. Bement a hálószobába, egy
fiókból elővett egy lepedőt és egy takarót, átvitte a nappaliba és ledobta a díványra. Aztán
visszament a hálószobába, keresett egy pólót Louise-nak, odaadta, és közben eltöprengett,
vajon hogy fog festeni benne.
– Fogat mosok, és utána tied a fürdőszoba – ígérte. – Én majd reggel lezuhanyozok.
Az egész esti italozás után nem a fogmosás volt a legfontosabb a fürdőszobában, s
miközben a vécécsésze előtt állva igyekezett a lehető leghalkabban könnyíteni a
hólyagján, átfutott a fején az az érdekes fantáziakép, hogy visszatérve a hálószobába az
ágyán találja Louise-t meztelenül és hívogatóan mosolyogva.
Amikor visszament a hálószobába, Louise teljesen felöltözve állt az ajtó mellett,
mintha be akarta zárni volna Wohl mögött, amint csak kiteszi a lábát.
– Jó éjt! – biccentett felé Peter. – Szólj, ha szükséged van valamire.
– Köszönöm – felelte nő, szinte már hivatalos hangon.
Mintha egy londinert küldene ki a hotelszobából, gondolta Peter.
Hallotta, hogy a zárnyelv a helyére kattan, és eszébe jutott, hogy Dorothea és Barbara
is mindig gondosan kulcsra zárta az ajtót, mintha attól tartottak volna, hogy valaki rájuk
tör kefélés közben.
Levette, gondosan összehajtogatta és az egyik fotelbe tette a felsőruházatát.
 Aztán beugrott neki, azt mondta a rendőrnek a garázsban, mondja meg DelRaye
hadnagynak, hogy beviszi Louise Duttont a Körházba. Ezt még el kell rendeznie.
Alsóneműben, lábujjhegyen átlopakodott a nappalin, és elővette a telefonkönyvet.
Olyan régen hívta utoljára a gyilkosságiakat, hogy már el is felejtette a számot. Megtalálta
a könyvet, leült a bőrpuffra és tárcsázott. A bőr ragacsosan tapadt a bőréhez, és
elgondolkodott, hogy vajon koszos-e, vagy egyszerűen csak ilyen – még soha nem ült
alsónadrágban a puffra.
– Gyilkossági osztály, Mulvaney nyomozó.
– Wohl felügyelő vagyok – mutatkozott be Peter.
– Igen, uram?
– Megmondaná DelRaye hadnagynak, hogy holnap reggel nyolckor fogom bevinni
Miss Duttont önökhöz, a gyilkossági osztályra?
– Igen, uram. DelRaye hadnagy el tudja érni önt valahol?
Wohl letette, felállt, és leterítette a lepedőjét a bőrkanapéra. A telefon megcsörrent.
Odafordult, de nem nyúlt a kagylóért.
A harmadik csengetést kattanás követte, és halkan hallotta a szalagra mondott üdvözlő
szöveget. „A sípszó után üzenetet hagyhat Peter Wohlnak.” Felhangzott a sípszó.
– Felügyelő, DelRaye hadnagy vagyok. Visszahívna, amint tud? A Körházban vagyok.
DelRaye hadnagy hanghordozásából egyértelmű volt, hogy meglehetősen dühös, és
nem kis erőfeszítésébe telt udvarias üzenetet hagyni.
Peter végzett a dívány megágyazásával, levette a cipőjét és a zokniját, és lefeküdt.
Lekapcsolta a lámpát, és úgy aludt el, hogy közben a fürdőszobában csobogó víz hangját
hallgatta és a zuhanyzó Louise Dutton meztelen testét látta a lelki szemei előtt.
Taddeus Czernick rendőrfőnök és a nyomában Jank Jankowitz őrmester sebes léptekkel
átvágott a Körház előcsarnokán a felvonóhoz. Az óra negyed kilencet mutatott, így a
rendőrfőnök meglepetten látta, hogy J. Dunlop Mawson ezredes sietve próbálja utolérni.
Fogadni mert volna, hogy D. Dunlop Mawson ezredes fél tíz előtt ki sem nyitja a szemét.
– Hogy van, ezredes? – kérdezte mosolyogva és kezet nyújtva Czernick. – Mi
ugrasztotta ki az ágyból ilyen korai órán?
– Tulajdonképpen azért jöttem, Ted – szorította meg a kezét J. Dunlop Mawson –, hogy
beszéljek önnel.
Odaértek a lifthez, és Czernick rendőrfőnök semmit sem tehetett az ellen, hogy
Mawson vele együtt beszálljon.
– Ezredes – érintette meg mosolyogva Mawson karját –, most tényleg nem a
legalkalmasabb az időpont.
– Fontos ügyről lenne szó, különben nem is zavarnám – makacskodott Mawson.
– Épp most jövök Arthur Nelsontól – mondta Czernick rendőrfőnök. – Hallotta, mi
történt a fiával?
– Igen – bólintott Mawson. – Tragikus, megdöbbentő.
– Egyrészt a részvétem szerettem volna kifejezni – kezdte Czernick rendőrfőnök, aztán
másképp folytatta, amikor kinyílt a lift ajtaja: – Csak ön után, ezredes.
 Együtt indultak el az ívesen elkanyarodó folyosón. Az arra járók mosolyogva
biccentettek, néhányan halk „Rendőrfőnök úr!”-ral köszöntek. Odaértek a rendőrfőnök
irodájának az ajtajához. Jankowitz gyorsan bedugta a kulcsot a zárba, és kinyitotta az ajtót
a két férfi előtt.
Czernick rendőrfőnök ránézett Mawsonra.
– Most két percet adhatok, ezredes – közölte. – Biztos vagyok benne, hogy megérti a
helyzetemet. Talán később, a nap folyamán? Vagy ami még jobb lenne, mit szólna holnap
egy ebédhez? Még fizetem is.
– Két perc remek lesz – biccentett Mawson. Czernick elmosolyodott.
– Akkor jöjjön be. Igazából öt is lehet – kacsintott. – Két perc alatt nem lehet meginni
egy kávét. Feketén kéri, igaz?
– Igen, köszönöm, feketén.
– Fánkot?
– Köszönöm, kérek.
Czernick rendőrfőnök odabiccentett Jankowitz őrmesternek, aki elment kávét főzni.
– Felkértek Miss Louise Dutton jogi képviseletére – vágott a közepébe J. Dunlop
Mawson ezredes.
– Nem értem – ráncolta a homlokát Czernick. – Úgy érti, a WCBL-TV kérte fel?
Történt valami, amiről nem tudok?
– Nos, Ted, ez tűnik a legvalószínűbb válasznak – felelte Mawson.
– Kezdjük az elejéről – kérte Czernick. – Amikor utoljára hallottam a hölgyről, épp azt
intéztem el, hogy hazavigyék Miss Duttont a Waikiki Dinerből, hogy ne kelljen vezetnie.
Ha jól tudom, később elmentünk érte a lakására, behoztuk vallomástételre, majd megint
hazavittük.
– Nem tudta, hogy ő bukkant rá az ifjabb Nelson holttestére? – kérdezte Mawson.
Jankowitz letett az ezredes elé az asztalra egy csésze kávét és egy kistányéron két
fánkot.
– Köszönöm – pillantott fel rá Mawson.
– Nem, nem tudtam – rázta meg a fejét Czernick. – Vagy ha mondta is valaki, az egyik
fülemen be, a másikon ki. Ma reggel fél hétkor felhívtak, és jelentették, mi történt Arthur
Nelson fiával. Otthonról egyenesen az idősebb Arthur Nelsonhoz mentem. Részvétet
nyilvánítottam, és megmondtam, hogy a föld alól is előkerítjük a tettest. Aztán idejöttem.
Amint végzünk, ezredes, megkapom a jelentéseket a történtekről és a nyomozás jelenlegi
állásáról.
– Nos, akkor bizonyára el fogják mondani önnek, hogy Miss Louise Dutton bukkant rá
a holttestre és hívta ki a rendőrséget – vélte Mawson.
– Nem értem, mire akar kilyukadni, ezredes. Egyáltalán, nem értem, mi az ön szerepe
ebben az egészben. Vagy hogy miért érdekli ennyire az ügy a WCBL-TV-t.
– Felkértek Miss Dutton képviseletére – mondta lassan Mawson –, de nem a WCBL.
Nekem azt mondták, a rendőrség be fogja hozni ide, kihallgatásra…
– Nos, ezredes, biztos vagyok benne, hogy ön is tisztában van azzal, ha valóban ő
bukkant rá Nelson holttestére, akkor ez a megszokott eljárás.
 – Senki sem tudja, jelenleg hol van Miss Dutton – dőlt hátra Mawson. – Nincs a
lakásán, és nincs itt sem. A gyilkossági osztály pedig, hogy is mondjam, folyamatosan
köntörfalaz, amikor érdeklődöm.
– „Köntörfalaz”? – ismételte meg Czernick. – Ugyan, ezredes, mi nem így intézzük a
dolgokat, és ezt maga is tudja.
– Nos, akkor hol van Miss Dutton? – kérdezte Mawson.
– Nem tudom, de az biztos, hogy kiderítem – ígérte Czernick. Odahúzta maga elé az
egyik telefont, és fejből tárcsázott egy számot.
– Gyilkossági osztály, DelRaye hadnagy.
– Itt a rendőrfőnök, hadnagy – mondta Taddeus Czernick. –Ha jól tudom, Miss Louise
Dutton találta meg Mr. Nelson holttestét és hívta ki a rendőrséget.
– Igen, uram, így van.
– Meg tudná mondani, pillanatnyilag hol tartózkodik Miss Dutton?
– Igen, uram. Itt van. Nemrég kísérte be Wohl felügyelő. Épp most kezdtük felvenni a
vallomását.
– Nos, akkor várjanak egy percet – utasította Czernick. – Itt van az irodámban Miss
Dutton jogi képviselője, J. Dunlop Mawson ezredes. Jelen szeretne lenni az ügyfele
kihallgatásánál. Azonnal indul önökhöz.
– Igenis, uram – mondta DelRaye.
Czernick rendőrfőnök letette a telefont és ránézett J. Dunlop Mawson ezredesre.
– Hallotta? – kérdezte, mire Mawson bólintott. – Miss Dutton nem csak hogy itt van az
épületben, de vele van Peter Wohl felügyelőhelyettes is. Ismeri Wohlt, igaz?
Mawson megrázta a fejét.
– Nagyon okos, és nagyon fiatal, különösen a rangjához – folytatta Czernick. – Amikor
megtudtam, hogy Miss Dutton szemtanúja volt Moffitt százados meggyilkolásának,
megkértem Wohlt, gondoskodjon róla, hogy a hölgy megfelelő bánásmódban részesüljön.
Nem szeretnénk, ha a WCBLTV riportere megorrolna a rendőrségre, ezredes. Biztos
vagyok benne, Wohl a lehető legnagyobb tisztelettel bánt vele.
– De akkor hol a fenében volt? Miért nem láthattam, miért nem tudhattam, hogy hol
van, míg maga fel nem emelte a telefont?
– Biztosra veszem, hogy Miss Dutton el fogja árulni önnek, hol volt – mondta
Czernick. – Valahol homokszem került a gépezetbe, de negyed dollárt teszek egy fánk
ellenében, hogy akármi is történt, az az ügyfele érdekében történt, nem pedig annak
ellenére.
Mawson méregette egy pillanatig, majd úgy döntött, a rendőrfőnök igazat mond.
– Barátok vagyunk még, ezredes? – kérdezte Czernick rendőrfőnök.
– Ne beszéljen hülyeségeket – hárította el a kérdést Mawson. – Hát persze hogy
barátok vagyunk.
– Akkor kérdezhetek valamit? – folytatta Czernick, és meg sem várta a választ. – Hogy
kerül Philadelphia legkiválóbb büntetőjogi ügyvédje egy gyilkosság szemtanújának
rutinkihallgatásába?
 – Két gyilkosság – pontosított Mawson. – Két első fokú gyilkosság.
– Két gyilkosság – értett egyet Czernick.
– Oké, Ted – vett nagy levegőt Mawson. – Végül is barátok vagyunk. Ma hajnali fél
négykor megcsörrent a telefonom. Londonból hívtak, méghozzá III. Stanford Fortner
Wells.
Czernick rendőrfőnök vállat vont. Nem mondott neki semmit ez a név.
– Wells Newspapers? – segített Mawson.
– Ja, igen, persze – bólintott Czernick.
– Azt mondta, épp akkor beszélt telefonon Jack Tone-nal a McNeel, Tone,
Schwatzenberger és Cohan irodától, és hogy Jack volt olyan kedves, és… idézem „a
philadelphiai büntetőjogi kamara dékánjának” nevezett engem.
– Ez elég pontos jellemzés – mosolyodott el Czernick rendőrfőnök. Ismerte a
washingtoni McNeel, Tone, Schwatzenberger és Cohan ügyvédi irodát. Nehézsúlyúak
voltak, a Fortune magazin 500-as listájának legnagyobb cégeit képviselték, és nem egy
korábbi kormánytag dolgozott náluk.
– Mr. Wells közölte, hogy tudomása szerint a lánya valamiféle bajba került a
rendőrséggel. Megkért, nézzek utána az ügynek, és számoljak be a fejleményekről. És azt
is mondta, hogy a lányát Louise Duttonnak hívják.
– Nos, ez érdekes, nem? – vonta fel a szemöldökét Czernick. – A Dutton biztos a tévés
neve.
– Barátok vagyunk, Ted – mondta ismét Mawson. – Amiről most beszélünk, az az
iroda falai között marad, igaz?
– Természetesen – bólintott Czernick rendőrfőnök.
– Feltéve, hogy Wohl felügyelő nem vitte el a városi börtönbe Miss Duttont, és nem
állította hideg vizes fecskendő elé, akkor valószínűleg nagyon jó ötlet volt rábízni a
hölgyet.
Czernick rendőrfőnök szívből felnevetett, megcsóválta a fejét, felállt, odalépett
Mawsonhoz és rátette a kezét a vállára.
– Ugye odatalál a gyilkossági osztályra, ezredes? Vagy inkább kísérje le Jankowitz
őrmester?
– Odatalálok – biztosította Mawson. – Köszönöm, hogy időt szakított rám, rendőrfőnök
úr.
– Bármikor, ezredes – mondta Czernick. – Az ajtóm mindig nyitva áll ön előtt. De ezt
ön is tudja.
Amint J. Dunlop Mawson ezredes kilépett az irodából, Czernick rendőrfőnök felemelte
a telefont, tárcsázta a gyilkossági osztályt és Wohl felügyelőt kérte.
Amikor Wohl átvette a kézibeszélőt, Czernick rendőrfőnök megkérdezte:
– Van valami odalent, amit nem hagyhat ott öt percre?
– Semmi, uram.
– Akkor feljönne hozzám, Peter?
 A philadelphiai rendőrség gyilkossági osztályának irodái között négy kihallgatószoba
van a Körház emeletén. Kicsi, ablaktalan lyukak, berendezésük mindössze egy asztal és
néhány szék. Az egyik szék acélból készült, és erősen a padlóhoz csavarozták. Szükség
esetén az ülőfelületén lévő lyukon át lehetett vezetni a gyanúsított bilincsét.
Az egyik fal hatalmas, az egyik oldalán tükröző felületű üvegtábla, ezen keresztül
észrevétlenül meg lehet figyelni a kihallgatott személyt és kihallgatok. A rendeltetését
nem is igazán próbálják leplezni. Nagyon kevesen kerültek a kihallgatóba úgy, hogy ne
láttak volna korábban krimiket, vagy ne szereztek volna más módon kimerítő ismereteket
a rendőrség kihallgatási módszereiről és eszközeiről.
Amikor J. Dunlop Mawson ezredes belépett a gyilkossági osztályra, Miss Louise
Dutton épp az egyik kihallgatószobában tartózkodott. Mawson felismerte a televízióból. A
nő kosztümöt viselt fodros gallérú blúzzal. Jobban nézett ki, mint ahogy Mawson
emlékezett rá.
Három ember volt vele, akik közül az egyik, DelRaye hadnagy, egyszer másfél napig
állt Mawsonnal szemben a tanúk emelvényén, s ez idő alatt kölcsönös és tartós utálat
alakult ki kettejük között. A hadnagyon kívül ott volt még egy rendőrségi gyorsíró, egy
ősz hajú asszony, illetve egy fiatal férfi kék szvetterben és szürke flanelnadrágban, aki
leginkább sikeres autókereskedőnek tűnt, ám aki nem lehetett más, döntötte el Mawson,
mint Wohl felügyelőhelyettes, a „nagyon okos és nagyon fiatal, különösen a rangjához”
rendőrtiszt.
– Miss Dutton, a nevem J. Dunlop Mawson – mutatkozott be az ezredes, és átnyújtotta
a nőnek a névjegyét. Louise Dutton rápillantott, majd átadta Wohl felügyelőnek, aki
szintén rápillantott, és továbbadta DelRaye hadnagynak. A hadnagy nem pillantott rá,
hanem zsebre vágta.
– Azt Miss Duttonnak szántam, hadnagy – jegyezte meg Mawson.
– Elnézést – morogta DelRaye. Elővette és odaadta Louise-nak a névjegyet.
– Gondolom, a tévétársaság küldte, igaz, Mr. Mawson? –kérdezte Louise.
– Igazából az apja – mondta Mawson.
– Oké! – bólintott elégedetten Louise Dutton. Ránézett Wohl felügyelőre és
elmosolyodott.
– Uraim, magunkra hagynának egy percre az ügyfelemmel?
– kérdezte Mawson.
– Visszajössz? – kérdezte Louise Dutton Wohl felügyelőt.
– Természetesen – felelte Wohl. – Csak néhány perc az egész.
– Ugye kimehetünk a folyosóra egy pillanatra, Miss Dutton? – kérdezte Mawson.
– Itt miért nem jó?
– Úgy értettem, hogy négyszemközt – mutatott a tükör felé Mawson –, és az sem lepne
meg, ha lenne itt bent mikrofon, amit valaki véletlenül bekapcsolt.
Louise felállt és kiment az ügyvéddel a szobából, majd a gyilkossági osztályról is, az
ívesen kanyarodó folyosóra. Mawson látta, hogy a tekintetével követi az elsiető Wohl
felügyelőt.
– Meddig jutottak a kihallgatással? – kérdezte Mawson.
 – Semeddig – vont vállat a nő. – Épp maga előtt jött be a gyorsíró.
– Helyes – biccentett az ezredes. – Hajnali négy óta keresem, Miss Dutton. Hol volt?
– Hajnali négy óta?
– Fél négykor hívott fel az apja Londonból – magyarázta Mawson.
– Oké, értem – bólintott Louise.
– Elmentem a lakására, ott azt mondták, hogy behozták ide, de amikor idejöttem, senki
nem tudott magáról semmit. Hol volt?
– Egészen pontosan mit akar tenni értem itt és most, Mr. Mawson? – kérdezett vissza
válaszul Louise.
– Nos, természetesen jelen leszek a kihallgatása során, hogy szükség esetén tanácsokat
adjak. Hogy megvédjem a jogait. Nem válaszolt a kérdésemre, Miss Dutton.
– Nem értette a célzást? Nem akarok válaszolni arra a kérdésre. A rendőrség nem vitt
sehová. Nem hiszem, hogy bármi köze lenne ahhoz, hol voltam.
– Biztosra veszem, hogy az apja kíváncsi lesz.
– Neki sincs hozzá semmi köze – szögezte le Louise.
– Attól tartok, ez a beszélgetés nem a megfelelő irányba halad, Miss Dutton – csóválta
meg a fejét Mawson. – Őszintén sajnálom. Próbáljuk meg elölről kezdeni. Azért vagyok
itt, hogy megvédjem a jogait, az érdekeit. Más szóval, hogy önt védjem. Az ön oldalán
állok.
– Az én oldalamon? A rendőrök lennének a rosszfiúk? Téved, Mr. Mawson. Én az ő
oldalukon állok. Mindent el fogok mondani nekik, amit csak tudni akarnak. Azt akarom,
hogy elkapják, aki lemészárolta Jerome Nelsont.
– Félreért – próbálkozott Mawson.
– Olyan segítőkész és együttműködő leszek, amennyire tudok – folytatta Louise. –
Éppen csak tegnap éjjel… és ma kora reggel nem álltam még készen rá, erről szólt ez a
kavarodás. De most már kipihentem magam, és készséggel megteszek bármit, amit
kérnek.
– Miféle „kavarodás”?
– Tegnap éjjel kisebb vita alakult ki azon, hogy mikor jöjjek be ide – felelte a nő. – De
Wohl felügyelő végül elrendezte.
– Miss Dutton, én csak szeretném megvédeni a jogait – sóhajtott fel Mawson. –
Szeretnék ott lenni, miközben kihallgatják.
– Tudok vigyázni a jogaimra – hárította el Louise.
– Az apja kért meg, hogy jöjjek ide, Miss Dutton – makacskodott Mawson.
– Igen, ezt már mondta. – Elgondolkodva méregette az ügyvédet, láthatólag próbálva
döntésre jutni. – Oké. Addig, amíg megérti, mit érzek.
– Megértem – bólintott Mawson. – Közeli barátja volt Mr. Nelsonnak?
Louise nem válaszolt azonnal.
– A barátom volt, amikor szükségem volt rá – mondta végül.
– Nos, akkor akár be is mehetünk – javasolta Mawson. – Legyünk túl rajta minél
hamarabb.
 A rendőrfőnök irodájához vezető ívelt, harmadik emeleti folyosóról nyíló ajtó mögött
egy kis előszoba rejtőzik, zsúfolásig telerakva íróasztalokkal. A rendőrfőnök irodája
jobbra található, szemben van a rendőrfőnök konferenciaterme, benne egy hosszú,
meglehetősen díszes asztallal. A konferenciaterem ablakai a nemrég befejezett
Metropolitan Kórházra néznek, a Race Streeten.
Amikor Peter Wohl belépett a külső irodába, a konferenciaterem tele van emberekkel.
Mielőtt bezárták volna az ajtót, felismerte Howard rendőrfőnök-helyettest, Dennis V.
Coughlin főfelügyelőt, Henry C. Quaire századost, a gyilkossági osztály parancsnokát,
Charley Gaft századost a polgári engedetlenségi osztagtól, Jack McGovern századost a
kettes körzetből, és Matt Lowenstein főfelügyelőt, a nyomozók parancsnokát.
– A rendőrfőnök már várja, felügyelő – intett Jank Jankowitz őrmester az iroda ajtaja
felé.
– Köszönöm – mondta Peter, majd odalépett a nyitott ajtóhoz és bedugta a fejét.
– Jöjjön be, Peter! – üdvözölte Czernick rendőrfőnök. – És zárja be az ajtót!
– Jó reggelt, uram! – köszönt Peter.
– Sietnünk kell, mindjárt kezdődik egy megbeszélés – mondta Czernick. – Tudni
szeretném, mi történt azzal a tévés nővel, mióta megkértem magát, hogy tartsa kordában a
dolgokat. Ha valami félresiklott, kezdje azzal.
– Semmi sem siklott félre, uram – jelentette ki Peter. – Elvitettem a helyszínről a két
rendőrrel, akiket Jack McGoverntől kértem kölcsön. Elment a WCBL-hez, és a rendőrök
megvárták, míg végez. Aztán hazavitték. Később elmentem a lakására, és behoztam a
gyilkosságiakhoz. – Elmosolyodott, aztán folytatta: – Jason Washington felvette a kedves
nagybácsi álarcát, és a kihallgatás remekül haladt. Miss Dutton azt mondta utána,
Washington nagyon kedves volt vele.
Czernick rendőrfőnök elmosolyodott.
– És a később történtekbe is belekeveredett? A Nelson-gyilkosságra gondolok.
– Igen, uram. Hazafelé tartottam, miután megvacsoráztam. ..
– Volt Moffittéknál? Nem láttam. Az édesanyját és az édesapját viszont igen.
– Nem, nem mentem el – rázta meg a fejét Wohl. – De a virrasztásra el fogok menni.
Elmentem vacsorázni… a fenébe is!
– Valami baj történt?
– Alfredónál vacsoráztam – magyarázta Peter. – Odajött az asztalhoz Vincenzo
Savarese a feleségével és a sógornőjével, közölte, hogy sajnálja, ami Dutchcsal történt,
aztán elment. Amikor kértem a számlát, azt mondták, már rendezte. Erről el is
feledkeztem, pedig akartam küldeni egy feljegyzést a belső ügyosztálynak.
– Ki volt magával?
– Egy Barbara Crowley nevű lány. Nővér a pszichiátriai intézetben.
– Az a lány, akivel Hermán Webb nyugdíjas-búcsúztatóján volt?
– Igen, uram.
– Csodálom az ízlését, Peter – jegyezte meg Czernick rendőrfőnök. – Nagyon csinos
ifjú hölgy.
– Anyám is mindig ezt mondja – bólintott Wohl.
 – Hallgasson az anyjára – mosolyodott el Czernick.
– Amikor hazaértem, felhívtam a gyilkosságiakat, hogy történt-e valami, megtalálták-e
Gerald Vincent Gallaghert, és akkor mondták, hogy mi történt a Stockton Place-en. Úgy
gondoltam, jobb lesz, ha odamegyek, úgyhogy odamentem.
Ez nem az igazság, a teljes igazság, és csakis az igazság, gondolta Peter, bár nem is
hazugság. De akkor miért érzem magam kényelmetlenül?
– Ott mi történt?
– Mondhatom jegyzőkönyvön kívül? – kérdezte Wohl.
A rendőrfőnök meglepetten ránézett, átgondolta a kérést, majd bólintott.
– DelRaye hadnagynak jutott az eset, és a szokásos tapintatával rosszul közelített Miss
Duttonhoz. Amikor odaértem, Miss Dutton be volt zárkózva a lakásába, DelRaye pedig be
akarta törni az ajtaját. Lent meg egy rabomobil várt rá.
– Jézusom! – nyögött fel Czernick. – És mi történt?
– Beszéltem Miss Duttonnal. Ő találta meg a holttestet, és érthető módon nagyon
zaklatott volt. Közölte, hogy nem hajlandó bejönni ide, és kész. És komolyan gondolta.
Megkérte, hogy vigyem el a lakásából, én pedig elvittem.
– És hová vitte, Peter?
– A lakásomra – felelte Wohl. – Azt mondta, nem akar szállodába menni. Biztosra
veszem, nem akarta, hogy felismerjék. Egyébként is hajnali fél három volt, ez tűnt a
leghelyesebbnek.
– Jobban teszi, ha reménykedik, hogy a barátnője nem tudja meg – mondta Czernick.
– Megnyugtattam, megetettem, aztán reggel nyolckor behoztam ide. Akkor értünk a
gyilkossági osztályra, amikor telefonált, uram.
– Mit gondol, mi a véleménye a hölgynek a rendőrségről a történtek után? – kérdezte
Czernick.
– DelRaye-től eltekintve azt hiszem, kedvel minket – felelte Peter.
– Panaszt fog benyújtani DelRaye ellen? – faggatózott tovább Czernick.
– Nem, uram.
– Találkozott lent Mawson ezredessel?
– Igen, uram. Gondolom, a WCBL küldte.
– Nem – rázta meg a fejét Czernick. – Mond magának valamit a Stanford Fortner Wells
név, Peter?
Wohl megrázta a fejét.
– És a Wells Newspapers? – erősködött Czernick.
– Ja, persze. Igen.
– Ő küldte az ezredest – bólintott Czernick.
Peternek hirtelen nagyon tisztán eszébe jutott, mire gondolt, amikor először látta
Louise Dutton lakását; hogy a lány nem engedheti meg magának, hogy talán egy felsőbb
osztálybeli kurva, vagy egy gazdag pasas „jó barátnője”. Ez kétségtelenül sok mindent
megmagyaráz.
 – Wells Miss Dutton apja – folytatta Czernick. – Tehát úgy tűnik, ugyancsak jól tettük,
amikor úgy döntöttünk, hogy különösen udvariasak leszünk Miss Duttonnal.
– Említette, hogy megpróbálta felhívni az apját, de külföldön van – jegyezte meg Peter.
– Londonban, ha jól emlékszem. De azt nem mondta, hogy ki az apja.
Ekkor jött rá, hogy érzelmi sokkot élt át, több érzelem öntötte el egyetlen pillanat alatt.
Szégyellte magát, amiért olyan könnyen feltételezte Louise-ról, hogy valakinek a
szeretője, ami megmagyarázta volna, hogyan tudja fenntartani a lakását. Aztán
megrémisztette, mennyire megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy Stanford Wells nem a
szeretője, hanem az apja.
A megkönnyebbülést pedig szinte azonnal csalódottság, sőt bosszúság váltotta fel.
Ezzel szertefoszlott az a nagyon csekély remény is, hogy esetleg lehet köztük valami, amit
eddig dédelgetett. Egy újságbirodalom fejének a lánya nem volt egy szinten egy zsaruval,
és semmiképpen sem költözött volna vele egy borostyánnal befutott vidéki házba.
– Azt akarom, hogy maradjon az ügyön, Peter – mondta Czernick rendőrfőnök. – Meg
fogom mondani J. Arthur Nelsonnak, hogy kijelöltem az eset felügyeletére, és hogy maga
legalább naponta egyszer be fog neki számolni a fejleményekről.
– Igenis, uram – bólintott Peter.
– Derítse ki, hogy állnak a dolgok, aztán hívja fel. Vagy ami még jobb, menjen el
hozzá!
– Igenis, uram.
– Tisztázza vele, hogy amit elmond, az személy szerint neki szól, nem pedig a
Ledgernek. Annyit mondjon neki, amennyit helyesnek tart. Nem akarom, hogy a Ledger a
rendőrség tehetetlenségéről sipákoljon. Nem szeretném, ha lecsökkentének a philadelphiai
rendőrség szövetségi költségvetési keretét azért, mert III. Stanford Fortner Wells ezt
parancsolja a politikusainak. Márpedig átkozottul biztos vagyok benne, hogy ezt tette
volna, ha megbilincselve, rabomobilban hozzuk be a lányát.
– Igenis, uram – ismételte meg Peter.
– Ennyi, Peter – bocsátotta el Czernick. – Tájékoztasson a fejleményekről!

KILENC

Mr. és Mrs. Kevin McFadden, akik egy sorházban laktak a Fitzgerald Streeten, nem
messze a dél-philadelphiai Metodista Kórháztól, nem voltak teljes mértékben elégedettek
azzal, hogy fiuk, Charles a rendőri pályát választotta. Kevin McFadden a Philadelphiai
Gázműveknél dolgozott a középiskola elvégzése óta, Mrs. McFadden (Agnes) pedig
magától értetődőnek tartotta, hogy Charley az apja nyomdokaiba fog lépni. A gázművek
összességében huszonhét éven át jól bánt Kevin McFaddennel, s amikor betölti a
hatvanadik évét, szép nyugdíjat kap majd a cég alkalmazásában töltött (akkor már)
negyvenegy év után.
Mrs. Agnes McFadden nem tudta megérteni, hogy Charley, akit az apja elvitt dolgozni,
segédmunkásként, miután elvégezte a Newman Püspök Gimnáziumot, miért lett inkább
rendőr. Legjobban természetesen a fia testi épsége aggasztotta. A rendőrök munkája
nagyon veszélyes. Akárhányszor csak bement Charley szobájába és meglátta a pisztolyát
meg a lőszeres dobozát a szekrényben, megborzongott.
És nem arról volt szó, hogy Charley-nak örökké segédmunkásnak kellett volna
maradnia. Az ember nem kezdheti a csúcson, hanem kemény munkával fel kell jutnia oda.
Kevin feljutott. Brigádvezető lett, jó pénzt kapott érte, és a korára meg a munkában
eltöltött éveire való tekintettel minden hétvégét otthon tölthetett, mint ahogy az ünnepek
többségét is.
Kevin nem sokat segített, amikor Agnes McFadden megpróbálta lebeszélni Charley-t
arról, hogy kilépjen a gázművektől és rendőrnek álljon. Sőt még Charley pártját fogta,
egyetértve a fiával abban, hogy sokkal jobb az a nyugdíj, amit negyvenöt éves korában
kap meg az ember, mint az, amit hatvanéves korában – már ha megéri.
– Krisztusom! – háborgott Kevin McFadden. – Charley már negyvenöt évesen
nyugdíjba mehet. Még fiatal lesz, kereshet másik munkát, de élete végéig minden
hónapban meg fogja kapni a várostól a csekkjét!
Majd hozzátette, ha Charley nem akar a gázműveknél dolgozni, akkor az az ő dolga.
Ugyanakkor Mr. és Mrs. McFadden egy véleményen voltak Charley rendőrségi
feladatai tekintetében. A legkevésbé sem tetszettek nekik, még ha meg is próbálták ezt
magukban tartani (nem sok sikerrel).
A fiuk úgy nézett ki, mint egy istenverte csöves. A tények azok tények. Agnes soha
nem engedte volna Kevint ilyen ruhákban dolgozni, még hajdanán sem, amikor kezdőként
sok földalatti munkát kapott. Csak a jó Isten volt a megmondhatója, mit gondolnak a
szomszédaik, hova jár Charley dolgozni.
Nem mintha Charley sokat lett volna a környéken. Alig látták otthon, nem is
emlékeztek, mikor ment velük utoljára templomba, és már az apjával sem járt el a Flo &
Danny grillbárba.
Ők természetesen megértették, amikor a fiuk elmagyarázta, hogy a kábítószerosztaghoz
osztották be, „civil ruhás” feladatra, és hogy azért öltözött úgy, mint egy csöves, mert nem
kaphatta el a drogosokat, ha nem úgy nézett ki, mint ők. Ez nem olyan, mint valakit
gyorshajtásért lemeszelni. És a szülei elhitték, amikor azt mondta, hogy ez egy nagy
lehetőség, mert ha jól végzi a munkáját, gyorsan fog felfelé haladni a ranglétrán, és hogy
már most gyakorlatilag korlátlan mértékű túlórát számolhat el.
Agnes McFadden részéről a túlóra rendben is lett volna, ha nem hisz mélységesen a
mondásban, miszerint a jóból is megárt a sok. Charley külön telefonvonalat vezettetett a
szobájába, és hetente kétszer-háromszor, néha többször is, a telefon azonnal megcsörrent,
amint hazaért – általában istentelenül későn, jóval azután, hogy a szülei lefeküdtek.
Ilyenkor a társa kereste, és Agnes hallotta, hogy ledübörög a lépcsőn és becsapja maga
után a bejárati ajtót (ötéves kora óta ezt csinálta), aztán beindítja azt az ütött-kopott kocsit
– egy Volkswagent –, és fülsértő gumicsikorgás közepette elindul.
Akkor talán nem lenne olyan rossz, gondolta Agnes McFadden, ha igazi rendőr lenne,
egyenruhában járna, megborotválkozna és levágatná a haját, és járőrkocsival közlekedne,
büntetőcédulákat osztogatna, balesetekhez menne ki, szóval igazi rendőrdolgokat csinálna
– így azonban egyáltalán nem tetszett a fia munkája, mint ahogy az apjának sem, hiába
nem vallotta be.
 Charley huszonöt éves volt, és ideje lett volna, hogy elgondolkozzon a nősülésen és a
családalapításon. Ám ahogy kinézett (és ahogy néha bűzlött), egyetlen rendes lány sem
akarhatott nyilvánosan mutatkozni vele, és egyetlen épeszű lány sem ment volna hozzá
olyasvalakihez, akire nem számíthatott, hogy hazaér vacsorára, vagy aki az éjszaka
közepén kiugrál az ágyból, akárhányszor csak megcsörren a telefon. Arról az állandó
veszélyről nem is beszélve, hogy valami drogos nigger, digó vagy latino lelövi, megkéseli
vagy elüti.
Charles McFadden rendőr, miközben azzal foglalatoskodott, hogy egy darabka pirítóst
mártson a sült tojása sárgájába, felnézett az apjára.
– Apa, kérdezd meg, hány csillag van az égen!
Az apja, aki épp a Philadelphia Daily News sportrovatát, azon belül is a kosárlabda-
eredményeket tanulmányozta, gyanakodva rápillantott, és még egy villányi tojást lapátolt
a szájába.
– Nem lesz mocskos – ígérte Charley McFadden, olvasva az apja gondolataiban.
– Oké – adta meg magát Kevin McFadden. – Hány csillag van az égen?
Az összes! – vigyorgott diadalmasan és rendkívül önelégülten Charley McFadden.
Kevinnek kellett néhány másodperc, de aztán leesett neki és felnevetett.
– Okostojás – dünnyögte.
– Az alma nem esik messze a fájától – bókolt Charley
– Nem értem – szólt közbe Agnes McFadden.
– Anya, csillagok csak az égen vannak – magyarázta Charley.
– Ó! – mondta az asszony, továbbra sem értve, mi ebben a vicces. – Van még egy kis
krumpli a serpenyőben, ha kérsz.
Charley késő éjszaka ment haza, és addig aludt, míg meg nem érezte a kávé és a bacon
illatát. Akkor jött le, és most negyed tíz felé járt az idő.
– Kösz, nem kérek, anya – rázta meg a fejét Charley. – Megyek, felnyergelek.
– Készülsz valahová? – kérdezte Agnes McFadden, miközben Charley felállt és
odavitte a tányérját a mosogatóhoz. – Add csak ide! Sem rád, sem az apádra nem lehet
rábízni egy tányért a mosogató körül.
– Olajat kell cserélnem a kocsiban – mondta Kevin McFadden. – Meg vettem valamit,
ami elméletileg kipucolja a karburátort. Azt terveztem, elmegyünk utána a Flo &
Dannybe, és iszunk valamit.
– Nem tudok menni, apa – ingatta a fejét Charley. – Dolgoznom kell.
– Hajnal négykor jöttél haza… – kezdte emelt hangon Agnes McFadden.
– Háromkor, anya – vágott a szavába Charley. – Három után tíz perccel léptem be az
ajtón.
– Akkor háromkor – engedett az asszony. – És már vissza is kell menned? Apád
szabadnapos, és igazán jó lenne, ha együtt lennétek. Menjetek csak le a Flo & Dannybe,
és amint végzek a mosogatással, én is utánatok megyek egy pohár sörre.
– Anya, dolgoznom kell.
 – Miért? – fortyant fel Agnes McFadden. – Tudni szeretném, mi olyan fontos, hogy
nem várhat egy-két órát, hogy a családoddal is tölthess egy kis időt!
Charley látta, hogy az anyja nem haragszik, csak rosszul esik neki az elutasítás.
– Anya, láttad a tévében, hogy lelőttek egy rendőrt? Moffitt századost.
– Persze hogy láttam. De mi közöd ahhoz?
– Ketten voltak – mondta Charley. – Moffitt százados lelőtte az egyiket, a másik
viszont elmenekült.
– Azt kérdeztem, mi közöd ehhez!
– Azt hiszem, tudom, hol kaphatnám el a fickót – magyarázta Charley.
– Mr. Nagymenő! – horkant fel az anyja gúnyosan. – Nyolcezer rendőr van ebben a
városban… tudom, olvastam az újságban... és te, pont te, aki még csak két éve szolgálsz
járőrként, bár az ember nem gondolná, ahogy kinézel, éppen te fogod elkapni?
Charley elvörösödött.
– Hadd mondjak valamit, anya, ha megengeded! – mordult fel dühösen. – Én
azonosítottam a nőt, aki lelőtte Moffitt századost, és az a nyolcezer rendőr, akiről
beszéltél, most azért keres egy Gerald Vincent Gallagher nevű fickót, mert tudtam, hogy a
nő bűntársa.
– Komolyan? – kérdezte álmélkodva Kevin McFadden. – Szent szar!
– Ügyelj a szádra! – csattant fel Agnes McFadden. – Csak azért, mert a csatornában
dolgozol, még nem kell, hogy szar jöjjön ki a szádon!
– Komolyan – biccentett az apja felé Charley. – És van egykét ötletem, hol bujkálhat az
a nyálas kis féreg!
– Egyikőtöktől sem tűröm az ilyen beszédet! Egyszerűen nem tűröm, és kész! –
kiabálta Agnes.
– Agnes, hallgass! – szólt rá Kevin McFadden. – Charley, ugye nem csinálsz semmi
ostobaságot? Úgy értem, nem vállalsz felesleges kockázatot, igaz?
– Én csak meg akarom keresni, apa. Ha tudom. Bejárom a környéket, amerre lehet,
hátha felbukkan. Ha meglátom, azonnal szólok Hézusznak, hogy jöjjön.
A huszonhárom éves, Puerto Ricó-i Jesus Martinez rendőr Charley McFadden rendőr
társa volt. Spanyol kiejtés szerint ejtette a keresztnevét, és Charley McFadden is rászokott,
hogy így beszéljen róla az anyja előtt. Agnes McFadden egyértelművé tette, hogy
feszélyezi, ha valakinek Jézus a keresztneve. A Hézusszal nem volt semmi gond. Olyan
volt, mint a Jüan, az Alberto vagy a többi egzotikus latino név.
– Bárcsak egyenruhás lennél! – sóhajtotta Agnes.
– Ja, persze – húzta el a száját Charley. – Közlekedési, mi? Hogy ott ácsorogjak a
belvárosban, egy utca közepén, és télen megfagyjak, nyáron meg megfőjek? És egész idő
alatt kipufogógázt szívjak?
– Az is jobb lenne, mint amit most csinálsz – vélte az anyja.
– Anya, azért még senkit sem léptettek elő, hogy átkísérte az iskolásokat az úttesten –
próbált a lelkére beszélni Charley. – Vagy hogy az éjszakai műszakban körözött
valamelyik körzetben.
 – Nem látom, hogy téged előléptettek volna – mutatott rá Agnes McFadden.
– Hagy már a fiút, Agnes! – szólt közbe Kevin McFadden. –Még nem dolgozik olyan
régen a rendőrségnél, hogy előléptethették volna.
– A jövő hónapban lesz a nyomozóvizsga, és le akarom tenni – folytatta Charley. – És
azt hiszem, sikerülni is fog, ha érdekel. Ha pedig elkapom ezt a Gallaghert, akkor tudom,
hogy át fogok menni.
– Még ott a fenekeden a tojáshéj! – felelte Agnes McFadden, bár maga is tisztában volt
vele, hogy dühös, és nem tudta, miért.
– Igen? Igen? Tudod, hány éves a hadnagyom, Pekach hadnagy? Harmincéves,
harminc! És már hadnagy, és nemsokára leteheti a századosi vizsgát!
– Tényleg fiatal hadnagy létére – jegyezte meg Kevin McFadden. – Gondolom,
fizetésnapokon sem szomorkodik.
– Meg lehet csinálni – makacskodott Charley. – Apa, amikor elmentem a halottkémhez,
hogy azonosítsam Moffitt százados gyilkosát, Pekach hadnagy bemutatott egy bizonyos
Wohl felügyelőhelyettesnek.
– Az meg ki? Tudnom kellene, mit akarsz ezzel mondani? –kérdezte Kevin McFadden.
– A felügyelőhelyettes magasabb rang, mint a százados – magyarázta Charley. – A
felügyelőhelyetteseké az összes fontos nyomozás.
– Na és? – kérdezte Agnes McFadden.
– Anya, ez a Wohl felügyelőhelyettes a kétszáz dolláros öltönyében meg a vadonatúj
Ford LTD-jével alig lehetett idősebb, mint Pekach hadnagy!
– Akkor biztos nyomták valahonnan – jelentette ki Agnes McFadden mély
meggyőződéssel. – Ismer valami nagykutyát.
– Ó, Krisztusom, anya! – fakadt ki Charley, majd kicsörtetett a konyhából.
– Ezt nem kellett volna mondanod, Agnes – ingatta a fejét Kevin McFadden. –
Charley-nak vannak céljai, és nincs ezzel semmi baj.
Becsapódott a bejárati ajtó, s néhány másodperccel később hallották a Volkswagen
indítómotorjának vinnyogását.
– Majd akkor beszélj a célokról – felelte Agnes –, amikor felhívnak, és közlik, hogy
részvétük, valami drogos lelőtte. Vagy beledöfött egy kést. Akkor beszélj nekem a
célokról, Kevin McFadden!
Peter Wohl beindította az LTD-t, és ránézett a mellette ülő Louise Duttonra.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Jól – bólintott a nő. – Bár láttam már gyorsabb gépírókat. Peter felkuncogott. Louise
vallomását egy fiatal, fekete nő gépelte le. Szemmel láthatólag kezdő volt még, és
gondosan ügyelt rá, hogy jó, pontos, javításoktól mentes munkát végezzen.
– Most hová? – kérdezte Peter.
– Természetesen dolgoznom kell – felelte Louise. – De előbb el kellene hozni a
kocsimat. Útközben beadhatod vasaltatni az egyenruhádat.
– Nem mintha terhemre lenne a társaságod – mondta Wohl –, de kitehetlek a tévénél is,
és később elmehetünk a kocsidért. Ami azt illeti, oda is vihetem neked.
 – Ez nekem is eszembe jutott – bólintott Louise. – De arra jutottam, hogy mivel
Timbuktuban laksz, inkább most hozom el. A hosszú úton visszafelé lesz időm
gondolkodni, kitalálni valami hihető magyarázatot, hogy miért hoztam ekkora szégyent az
újságíró szakmára tegnap éjjel.
– Tessék? Ó, úgy érted, azt várták volna tőled, hogy… hogy is mondjátok?… megírd,
mi történt Nelsonnal?
– Igen, azt – felelte Louise. – És azzal, hogy nem tettem, igazoltam Leonard Cohen
hímsoviniszta elméleteit a női riporterek érzelmi instabilitásáról. Az igazi riporterek, a
férfiak, nem kapnak hisztériás rohamot.
– Nem voltál hisztériás – bizonygatta Peter. – Felzaklatott, ami történt, de mindenkit
felzaklatott volna.
Elhaladtak a Városháza előtt, és kiértek a John F. Kennedy Boulevard-ra. Egymást
érték mellettük az építkezések, amiket a városfejlesztők Philadelphia belvárosa
újjászületésének kereszteltek el.
Louise a férfi felé fordult.
– Mondták már, hogy tényleg nagyon rendes fickó vagy, Peter Wohl? – kérdezte.
– Egyfolytában ezt hallom – vigyorgott rá Wohl. Louise felnevetett és témát váltott.
– Fel kell ugranom hozzád – közölte.
– Miért?
– Mert az alsóneműm még nedves volt, és nem tudtam felvenni – felelte a nő.
Ebből a kijelentésből logikusan következik, gondolta Peter, hogy jelenleg nincs rajta
alsónemű. Másképp fogalmazva, a kosztüm és a blúz alatt meztelen.
– Látnod kellett volna, milyen arcot vágtál – jegyezte meg Louise.
– Miről beszélsz? – kérdezte Peter.
– Teljesen elkerekedett a szemed – magyarázta Louise. – Ettől indulsz be, Peter Wohl?
A bugyi nélküli nőktől?
– Szállj már le rólam! – horkant fel Peter.
– Ettől! – ujjongott fel Louise. – Ettől!
Wohl rápillantott. A nő nem volt ideges. Mosolyogva nézte.
Peter visszafordult az út felé. Louise észrevette, hogy olyan szorosan markolja a
kormányt, hogy elfehéredtek a bütykei.
Nem szóltak egymáshoz, míg oda nem értek a lakáshoz. Peter beállt a Forddal a
garázskapu elé, leállította a motort, odaadta Louise-nak a lakáskulcsot, majd karját a
támlára téve hátradőlt az ülésen.
– A legszívesebben elfutnék – közölte –, de szükségem van a kulcsomra. Úgyhogy itt
várlak.
– Kidobom az ablakon – vetette fel Louise.
– Remek.
Mikor Louise eltűnt a bejárati ajtó mögött, Peter kiszállt és nekitámaszkodott a Ford
LTD orrának. Bő egy perc múlva hallotta, hogy nyikorogva kinyílik a fürdőszobája
ablaka. Megfordult és felnézett. Louise-nak csak a feje látszott, biztos feltérdelt a
vécécsészére.
– Fel tudnál jönni egy pillanatra? – kérdezte a nő. – Támadt egy kis gondom.
Peter felment a lakásába.
Louise a résnyire nyitott hálószobaajtó mögül kukkantott ki rá.
– Mi a baj? – kérdezte Wohl.
– Nem akarok dolgozni menni – felelte Louise. – Még nem.
– Akkor ne menj – vont vállat Peter. – Addig maradsz, ameddig akarsz.
– Te tényleg nagyon kedves vagy, Peter – mondta Louise.
– A viselkedésed nem mindig erre utal – jegyezte meg Peter.
– Az bosszant, hogy ugrattalak a kocsiban, igaz?
– Szereted megalázni az embereket, ugye?
– De hát csak ugrattalak – próbálta kiengesztelni Louise. –Nem ugratnálak, ha nem
kedvelnélek.
– Értem – bólintott Peter. – Feleolyan okos vagy művelt sem vagyok, mint te, de azt
hiszem, értem.
– Ó, a fene essen beléd! – tárta ki az ajtót teljesen Louise. –Nem értesz te semmit!
Odalépett a férfi elé, megállt és a szemébe nézett.
– Ugyan már, Peter! – suttogta. – Lazíts!
– Elvihetlek még valahová? – kérdezte Peter.
Louise kigombolta a kosztüm zakóját és lerázta magáról a ruhadarabot.
Aztán megint a férfi szemébe nézett.
– Mit csináljak még, Peter? – kérdezte nagyon halkan. – Dobjalak a díványra és tépjem
le a ruhádat?
Charley McFadden rendőr megállt egy benzinkútnál, felhívta Jesus Martinezt, hogy
elmondja, mit forgat a fejében. A telefont Hézusz édesanyja vette fel, és némi vonakodás
után felébresztette a fiát.
– Akarsz segíteni elfogni Gerald Vincent Gallaghert?
– Azt hittem, a gyilkosságiakkal dolgozol ezen – felelte Hézusz.
– A nyomozó, aki megkapta az ügyet, nagyon udvariasan értésemre adta, hogy köszöni
szépen, de nem kér a segítségemből.
Hosszú csend támadt a vonalban.
– Szerinted merre lehet a fickó? – kérdezte végül Hézusz.
– A Bridge Street-i végállomásnál akarok körülnézni – felelte McFadden.
A Bridge Street-i végállomás volt a Market Street-i magasvasút végállomása, s így
fontos átszállóhely a Nyugat-Philadelphia és a városközpont között közlekedők számára.
– Más szóval halványlila gőzöd sincs, hol lehet – állapította meg Martinez.
– Van egy megérzésem, Hézusz – mondta Charley McFadden.
Charley McFadden úgy vélte, Gerald Vincent Gallagher bizonyára meghúzza magát
valahol egy időre, hogy aztán megpróbáljon eltűnni a város északkeleti részéből. Autója
nincs – nem sok drogosnak volt –, de egy busz- vagy földalatti jegy árát össze tudja
kaparni, még ha koldulnia is kell érte.
Ismét hosszú csend támadt.
– Ó, a fenébe! – mordult fel végül Jesus Martinez. – Ott találkozunk.
Azzal letette.
McFadden a Frankford és a Bridge Street kereszteződésétől ötvenlábnyira parkolt le a
Volkswagennel. Átment az utca túloldalán lévő édességboltba, vett két nagy 7-Upot
elvitelre (sok jéggel), két Hershey csokit, két Mounds csokit, két csomag Planter's
mogyorót és egy csomag Chesterfieldet.
Visszavitt mindent a Volkswagenhez, letelepedett az első ülésen. Hátradőlt és
rágyújtott egy cigarettára.
Feltehetőleg sokat kell még várnia Gerald Vincent Gallagherre. És persze az is lehet,
hogy fel sem bukkan.
Ha nem bukkan fel, határozta el McFadden, akkor nem számolja el túlórának a
várakozással töltött időt. Senki sem mondta, hogy figyelje a végállomást.
De lehet, hogy felbukkan. Ő pedig tényleg szerette volna elkapni azt a szemetet,
úgyhogy várni fog.
Tíz perce lehetett ott, amikor befutott egy trolibusz, és leszállt róla egy vékony, sötét
bőrű, fiatalos külsejű férfi farmerben és pólóban. Körülnézett, meglátta a Volkswagent,
odament és beült.
– Azon gondolkodom – vágott bele Martinez köszönés nélkül –, hogy mivel senki sem
mondta, hogy üljünk ki ide, nem számolhatjuk el túlórának sem, igaz?
– Ha elkapjuk a fickót, akkor elszámolhatjuk – felelte McFadden.
– Fogadni mernék, hogy a húsvéti nyusziban is hiszel, mi? –morogta Jesus Martinez.
Aztán szemügyre vette a McFadden által felhalmozott készleteket. – Nem csoda, hogy
kövér vagy – jegyezte meg. – Ez a szar nem tesz jót a szervezetnek.
Megfogta az egyik 7-Upot és elhelyezkedett az ülésen.
A Mawson, Payne, Stockton, McAdoo & Lester ügyvédi iroda a Broad Streettől
keletre, a Philadelphiai Takarékalap Market Street-i székházának tizenegyedik emeletén
helyezkedett el, kényelmes közelségben a szövetségi bírósághoz és az üzleti negyedhez
egyaránt.
J. Dunlop Mawson ezredes és II. Brewster Cortland Payne, a cég két alapítója a nagy
konferenciaterem két oldalán kapott egy-egy irodát. Közös titkárnőjük volt, Mrs. Irene
Craig, egy magas, méltóságteljes, ősz hajú, az ötvenes éveiben járó hölgy Mrs. Craignek
magának is volt két titkárnője saját, ízlésesen berendezett irodájában. Noha szükség esetén
akár száz szót is le tudott gépelni percenként modern IBM írógépén, a bejövő hívásokról
szóló emlékeztetőkön kívül ritkán gépelt bármit.
Ahogy egyszer elmagyarázta a férjének, neki az volt a dolga, hogy egyfajta
közlekedésirányító rendőrként beengedje vagy visszatartsa a főnökei felé irányuló
személyes vagy telefonos forgalmat. Az ő idejük nagyon drága volt, és neki kellett
gondoskodnia, hogy ne pazarolják el holmi apróságokra.
 Mrs. Craig kiválóan végezte a munkáját, és bár erről soha nem beszéltek, több pénzt
vitt haza, mint a férje, aki a Prudential Biztosítótársaságnak dolgozott.
Amikor a rituális nyolc óra negyvenöt perckor, negyedórával a tulajdonképpeni
munkaidő kezdete előtt megérkezett, meglepve látta, hogy az ezredes irodájának ajtaja
nyitva áll.
J. Dunlop Mawson ezredes ritkán ment be tíz-féltizenegy előtt. Mrs. Craig belépett az
irodába. Az ezredes nem volt ott, de egyértelműen látszott, hogy már megérkezett a
munkába.
A hamutartójában elnyomott csikkek sorakoztak, két papír kávéspohár állt az asztalán,
amiket a gépírók terme mellett álló kávéautomatából vehetett ki, a papírkosárban egy
összegyűrt lap hevert. Az ezredes bőrkötésű jegyzettömbjének legfelső lapján odafirkált
háromszögek és csillagok díszelegtek a lenyugvó nap hevenyészett vázlata és hosszú
telefonszám mellett, aminek az első számjegyeiről Mrs. Craig felismerte, hogy londoni
lehet.
Mrs. Craig kivette a papírkosárból az összegyűrt lapot, kisimította és elolvasta. Nevek
álltak rajta: Louise Dutton, DelRaye hadnagy, Wohl (Wall?) felügyelő, illetve aláhúzva:
III. Stanford Fortner Wells. Ezek után egy cím következett, Stockton Place 6, és egy
telefonszám, ami a címhez hasonlóan semmit sem mondott Mrs. Craignek. Aztán eszébe
jutott, hogy III. Stanford Fortner Wellsnek a médiához van valami köze, de hogy pontosan
mi, azt nem tudta felidézni.
Beleöntötte a hamutartó tartalmát a papírkosárba, bedobta a kávéspoharakat, majd az
egészet kivitte és átöntötte a saját szemetesébe. Aztán átment a kis irodába, ahol az
asszisztensei dolgoztak, és bekapcsolta a kávéfőzőt. Magának főzte, szerette kávéval
kezdeni a napot, és néha Mr. Payne is kért egy csészével.
J. Dunlop Mawson kilenc után tíz perccel ért vissza az irodába, rámosolygott Mrs.
Craigre, és megkérdezte, bent van-e Mr. Payne.
– Még nincs, de bármelyik percben itt lehet – felelte a titkárnő.
– Szóljon, amint megérkezik, jó? És kaphatnék egy csésze kávét?
Bement az irodájába, s miközben Mrs. Craig elkészítette a kávét, látta, hogy a főnöke a
Market Streetre néző ablak előtt áll csípőre tett kézzel, mintha nagyon dühös lenne valami
miatt.
Mrs. Craig épp elindult a kávéval, két tasak szacharinnal és egy kanállal a csészealjon
az ezredes irodája felé, amikor megérkezett II. Brewster Cortland Payne.
– Jó reggelt! – biccentett mosolyogva Brewster Payne. Magas, vékony, szinte már
sovány férfi volt egysoros, mellényes öltönyben, nyakkendőben, fekete cipőben. Mrs.
Craig mégis tudta, hogy körüllengi valamiféle aura, talán a tekintélyé és a bölcsességé,
ami kiemeli a tömegből. Úgy néz ki, gondolta Mrs. Craig, ahogy egy sikeres ügyvédnek ki
kell néznie. Az ezredes néha – különösen amikor felbosszantotta – egyáltalán nem így
festett.
– Jó reggelt! – viszonozta a köszönést Mrs. Craig. – Az ezredes megkért, hogy azonnal
szóljak neki, amint megjön. – Brewster Payne arcára derűs meglepetés ült ki.
– Gondolja, hogy haragszik, amiért elkéstem egy kicsit? –kérdezte, majd hozzátette: –
Én is hálás lennék egy kávéért.
 – Tessék – nyújtotta át Mrs. Craig a csészét és a tányért. –Mondja meg, hogy mindjárt
viszem az övét is.
Amikor bevitte a másik kávét, Brewster Payne az ezredes vörös bőrkanapéján
terpeszkedett, hosszú lábait maga elé nyújtva, a kávéját a hasán egyensúlyozva. Az
ezredes az íróasztal mellett állt. Amikor Mrs. Craig átnyújtotta a csészéjét, szórakozottan
rámosolygott, és letette a kávét az asztalra.
Mrs. Craig kiment és bezárta maga mögött az ajtót. A külső irodában már várta valaki.
– Hello, Matt! – üdvözölte a fiatalembert. Kedvelte a jóképű Matt Payne-t, s ami még
fontosabb, kedves fiúnak tartotta. És tetszett neki a mosolya.
– Jó reggelt, Mrs. Craig – biccentett Matt, aztán kitört belőle: – Van rá esély, hogy
fogadjon? Nem vagyok bejelentkezve, de…
– Az ezredesnél van – felelte Mrs. Craig. – Nem tudom, meddig lesz bent.
– Tudtam, hogy rossz ötlet! – sóhajtott fel Matt.
– Ne legyen ostoba! Üljön le, hozok egy kávét.
– Biztos benne?
– Teljesen.
Mrs. Craig látta, hogy a fiatal férfi nagyon megkönnyebbült, és örült, hogy nem
engedte elmenni, noha legalább negyedórával, de talán többel is csúszni fog miatta a
délelőtti napirend. Negyedórával biztosan, plusz még amennyi időt Mr. Payne az
ezredesnél tölt.
Louise Dutton Peter köntösében jött ki a fürdőszobából. A köntös nagy volt rá, de Peter
még a félhomályban is ki tudta venni, ahogy a mellbimbói kinyomták az anyagot.
Hihetetlenül vonzónak látta a nőt.
Louise átvágott a hálószobán az ágyhoz, lepillantott Peterre, majd leült az ágy szélére.
– Nahát, nahát – szólalt meg –, felébredtünk?
– Nem aludtam, Delila – felelte a férfi. – Néztem, ahogy felkelsz az ágyból.
– Delila?
– Soha nem hittem el, hogy azzal vette el Sámson erejét, hogy levágta a haját –
magyarázta Peter. – Az csak a történet gyerekeknek átírt változata.
– Te lennél Sámson – kuncogott fel a nő –, én meg Delila?
– És amint visszanyerem az erőmet, ledöntöm a templomot – fogadkozott Peter. –
Aztán szembenézek a sárkánnyal a barlangjában.
– Most meg már sárkány vagyok? A sárkányhölgy?
– Matt Lowenstein főfelügyelőre, a nyomozók imádott főnökére gondoltam – mondta
Wohl. Átfordult a jobb oldalára, el a nőtől, és felvette az óráját az éjjeliszekrényről.
Rápillantott, felcsatolta és így szólt: – Utána kell néznem, hogy halad a Nelsonügy, aztán
el kell mennem Arthur J. Nelsonhoz. Késésben vagyok.
– Akkor miért nem mászol ki az ágyból és öltözöl fel? – kérdezte Louise.
Peter visszafordult felé, kitárta a karját, és a nő befészkelte magát a mellkasára. Peter
megcsókolta a feje búbját.
– Ez finom – dorombolta Louise.
 – Nem voltam biztos benne, hogy tetszeni fog – morogta Peter, miközben Louise a
mellkasához nyomta az arcát.
– Miért nem?
– Utána vagyunk – magyarázta Peter. – Köztudott, hogy a nők néha megbánják a
szenvedélyes pillanataikat.
– Én meg attól féltem, hogy mire kijövök a fürdőből, te már felöltözve, indulásra
készen vársz – válaszolta Louise. – Mert már utána vagyunk.
Peter felnevetett és hátrahúzta a fejét, hogy a nő szemébe nézhessen.
– Dirr-durr, köszönöm, hölgyem? – kérdezte.
– Az a fajta vagy, Peter – mentegetőzött Louise.
– Ez most jobban tetszik?
– Sokkal jobban – biztosította a nő.
– Fújj a fülembe, és neked adom a világot – morogta Wohl.
Louise felkuncogott és megcsókolta a férfi mellkasát.
– Nem adta még le a fejedben a vészjelzést az a józan kis hang? – kérdezte. – „Mibe
keveredek ezzel az őrült nővel?”
– A józan hang azt kérdezi, hogy „Mi lesz, ha rájön, hogy mit csinált? A műsorvezető a
rendőrrel?”
– Ez alapján azt hihetné az ember, többet jelentett neked ez az egész, mint egy újabb
rovátkát a pisztolyod agyán – vetette fel Louise.
– Ha nem félnék, hogy megint valami frappáns választ kapok rá, akkor azt mondanám,
ez a rovátka dolog soha nem volt jellemző rám – felelte Peter.
Louise ülő helyzetbe tolta magát, és ránézett a férfira.
– Rám sem – jelentette ki. – Komolyan mondom. De meg kellett kérdeznem.
– Ugyan már!
– De igen – makacskodott a nő. – És ez felveti annak a lehetőségét, hogy bukok a
zsarukra. Hogy is hívják azokat a szánalmas kis csajokat, akik az együttesek körül
lebzselnek? Grou-pie-k? Lehet, hogy én egy zsarugroupie vagyok.
– Ettől féltem! – sóhajtott fel Peter. – Hogy elkezdesz gondolkodni.
– Miért ne gondolkodnék?
– Mert ha gondolkodsz, márpedig gondolkodsz, akkor biztos találsz valami jó ürügyet,
amivel véget vethetsz ennek kettőnk közt.
– Lehet, hogy hosszú távon az lenne a legjobb – hümmögte Louise.
– Nem, nekem nem – rázta meg a fejét Peter.
– „Mondta megfellebbezhetetlenül” – húzta el a száját Louise. – Miért mondod ezt,
Peter? így… ilyen magabiztossággal?
– Mondtam már, hogy nálam ez régebben sem működött másképp.
– Nem gondolod, hogy attól lehet, hogy tegnap délután láttad egy barátodat meghalni,
egy étterem fala mellé rogyva? Úgy vélem, az ilyesmi hajlamos felkavarni az ember
érzéseit. De az is lehet, hogy az én érzelmeim vannak teljesen felkavarodva. Én is ott
voltam… és akkor szegény kis Jerome-ról még nem is beszéltünk.
 – Leszarom, mi okozta, csak azt tudom, mit érzek azzal kapcsolatban, ami kettőnk
között történt! – fortyant fel Peter. – De jól értem, hogy ez most nem tartozik az „érzés
kölcsönös” kategóriába?
– Ezt nem mondtam – vágta rá Louise gyorsan. – Jézusom, Peter, tegnap ilyenkor még
azt sem tudtam, hogy a világon vagy! Mit vársz tőlem?
Peter vállat vont.
Louise egy hosszú pillanatig a szemébe nézett.
– Szóval, akkor most mi van? Hova megyünk innen?
– Mit szólnál ahhoz az ötlethez, hogy itt bent sokkal melegebb van, és valószínűleg
jobban éreznéd magad, ha levennéd azt a köntöst?
– Reméltem, hogy ezt mondod – mosolyodott el Louise.
– Hol a fenében voltál? – követelte Leonard Cohen, amikor Louise Dutton belépett a
WCBL-TV hírszerkesztőségébe. – Már mindenkit körbetelefonáltam utánad!
– Egy kicsit zaklatott voltam, Leonard – felelte Louise. – El sem tudom képzelni, miért.
Miért is zaklatna fel, amikor bemegyek egy szobába, és ott találok valakit, akit jól
ismerek, feltrancsírozva, mint egy… mint egy… nem jut eszembe megfelelő hasonlat…
szóval feltrancsírozva?
– Egy sztori volt, Lou – mondta Cohen szemrehányóan. Louise a szemöldökét
megvetően felvonva, jeges tekintettel nézett rá.
– Nagyon szörnyű volt, igaz? – hátrált meg Cohen.
– Igen, az.
– Figyelj, Lou, azt szeretném, hogy a hatórás híreket veled kezdjük – váltott témát a
férfi. – Barton csinálna veled egy interjút. Semmi formalitás, érted, csak odafordul
hozzád, és valami olyasmit mond, hogy „Egy házban laktatok Mr. Nelsonnal, igaz,
Louise?”, te pedig azt feleled, hogy „Igen, és én találtam meg a holttestét”.
– Baszd meg magad, Leonard – mondta Louise halkan. Cohen szótlanul rámeredt.
– Az Isten szerelmére! – fakadt ki Louise. – A címem benne van az újságokban…
– A neved is! – vágott vissza a férfi.
– Láttam a lapokat – folytatta Louise. – Legalább tíz Louise Dutton van a
telefonkönyvben, és egyik cikk sem hozott összefüggésbe személy szerint engem az
esettel.
De ha egyértelműen kiderül, hogy én vagyok az a Louise Dutton, akkor Philadelphia
összes aberráltja, köztük valószínűleg azok is, akik megölték azt a szerencsétlen srácot,
előbújik a vackából, hogy elkapjon.
– És ez miért zavar? Nem állsz rendőri védelem alatt?
– Hogy érted ezt?
– Ahogy mondtam. Amikor nem találtalak sehol, felhívtam azt a fickót a
gyilkosságiaktól, DelRaye-t, DelRaye hadnagyot, és azt mondta, hogy Wohl felügyelővel
kell beszélnem, mert ő „vigyáz rád”.
– Nem állok rendőri védelem alatt – mondta kifejezéstelenül Louise. – Megmondom,
mit csinálok, Leonard. Megnézem a képanyagot, és ha úgy látom, hogy érdemes, akkor
megcsinálom hozzá a hangot. De nem fogok kedvesen elcsevegni Barton Ellisonnal az
ügyről a kamerák előtt.
– Oké – felelte Leonard Cohen. – Nagyon köszönöm. Mélyen megérint az újságírás
iránti elkötelezettséged. Ki az a Wohl?
– Egy rendőr. A barátom. Rendes fickó – felelte Louise.
– Ő a legfiatalabb felügyelőhelyettes a rendőrségen – jegyezte meg Cohen. – És ő volt
a legfiatalabb százados is. Az apja nyugalmazott főfelügyelő, aminek vagy van köze
ahhoz, hogy ő lett a legfiatalabb százados és felügyelőhelyettes, vagy nincs. Általában a
magasabb szinteken megjelenő korrupciós ügyeket vizsgálja. Mielőtt a városba jöttél,
máglyára küldte a csatornatársulat igazgatóját, két jelentős maffiózót és az
ingatlanhatóság vezetőjét.
Louise ismét felvonta a szemöldökét.
– Nagyon okos fiatalember – folytatta Cohen. – Alapvetően nem smúzol senkivel.
Biztosra veszem hogy mivel professzionális újságíró vagy, meg minden, elgondolkoztál
már, vajon miért rendel melléd a rendőrség egy vonzó, fiatal agglegényt, hogy smúzoljon
veled.
– Azt akarod mondani, Leonard, hogy te vonzónak tartod? –kérdezte Louise ártatlanul.
– Majd megmondom neki.
A férfi egy pillanatra összeszorította a száját, de nem hátrált meg.
– Találkozol még vele, igaz?
– Ó, Istenem, Leonard, remélem! – felelte Louise. – Egyszerűen csodálatos az ágyban!
Megvárta, amíg Cohen szeme elkerekedik. – Ezt is nyugodtan beleteheted az aktádba –
tette hozzá, aztán kiment a helyiségből.

TÍZ

J. Dunlop Mawson ezredes az egész falat betöltő ablaksor párkányán ült, és a Market
Street alsó szakaszára, a Delaware folyóra és a New Jersey-be vezető hídra nyíló kilátást
bámulta.
– Szóval lementem a gyilkosságiakhoz – ért lassan a történet végére –, és végre
találkoztam Miss Wellsszel, más néven Duttonnal.
– Hol volt? – kérdezte Brewster Payne. Mawson felpiszkálta a kíváncsiságát. A
rendőrségen történt futkosás és Jerome Nelson brutális meggyilkolásának véres részletei
hallgatása közben nem tudta kitalálni, miért mondja el neki az egészet Mawson.
– Nem mondta meg – felelte Mawson. – Nagyon öntudatos az ifjú hölgy, Brewster.
Szerintem már ott volt a nyelve hegyén, de végül meggondolta magát.
– Milyen különös – jegyezte meg szárazon Payne –, hogy akár csak megfordult a
fejében, hogy visszautasítsa „Philadelphia legkiválóbb büntetőjogi ügyvédjének” a
szolgálatait.
– Tudtam, hogy hiba volt ez elmondani neked! – sóhajtott fel Mawson. – Most már
életem végéig hallgathatom.
– Valószínűleg tényleg hiba volt – értett egy Payne.
 – Van egy érdekes elméletem – folytatta Mawson. – Szerintem a zsaruval töltötte az
éjszakát.
– Miss Dutton? És mégis, melyik zsaruval, Mawson? – vonta fel a szemöldökét Payne.
– Wohl felügyelővel. Ő vitte el a lakásából, és reggel ő hozta be a Körházba.
– Már azt hittem, arra célzói, hogy valami… hm… romantikus kapcsolat van közöttük
– jegyezte meg Payne.
– Pontosan arra célzok – bólintott Mawson. – Az embernek nem Wohl arca ugrik be,
amikor meghallja a „rendőr” szót. Vagy a „felügyelő”-t. Először is fiatal, és nagyon okos,
és jól öltözött..., olyan csiszolt, ha érted, mire gondolok.
– Lehet, hogy barátok – vélte Payne. – És amikor Wohl meghallotta, mi történt, a
barátja segítségére sietett.
– Hát a nő nem úgy nézett rá, mint a barátjára – makacskodott Mawson –, és ha
Czernick nem szórakozik velem, akkor csak tegnap ismerték meg egymást. A rendőrfőnök
azt mondta, ő állította rá Wohlt a Wells-Dutton lányra, hogy megfelelő tapintattal bánjon
vele. Merthogy tévés, meg minden.
– Attól tartok, nem értem, mire akarsz kilyukadni – tárta szét a kezét Payne.
– Akkor ezt a lapot üresen tedd az aktába – vont vállat Mawson. – Hadd fejezzem be.
– Kérlek.
– Szóval miután a nő aláírta a vallomását, és ellovagolt a naplementébe ezzel a
Wohllal, idejöttem és felhívtam Wellst Londonban. Nem volt ott, de hagyott nekem egy
üzenetet. Azzal a fennkölt arroganciával adták, amire csak az angolok képesek. Mr. Wells
a British Caledonian Airways 419-es járatával New Yorkba repült, és „naggyon hálás
lenne, ha az-zonnal felkeresném, amint megérkezik Philadelphiába”.
– Philadelphiába? – kérdezte Payne mosolyogva. Mawson jól utánozta a felső
osztálybeli angolok akcentusát. – A British Caledoniának van ide járata?
– Nem, nincs. Én is ezt kérdeztem attól a beképzelt angoltól. Azt felelte, „naggyon
kétlem. Mr. Wells leffogglalt egy helikoptert, ami várni fogja New Yorkban, érti? A
helikopterrel fog New Yorkból Philadelhiába repülni.”
Payne letette a csészéjét a kanapé melletti asztalra.
– Nagyon jól csinálod – jegyezte meg kuncogva. – Ezek szerint a reptéren fogod várni?
Mawson habozott, válaszra nyitotta a száját, aztán mégis inkább becsukta.
– Értem – bólintott Brewster Payne. – Tehát ez a másik kérdés.
– Nem szeretem, amikor ugráltatnak, mint egy kifutófiút – fakadt ki Mawson. –
Ugyanakkor Stanford Fortner Wellsé a Wells Newspapers, és ebben…
– …rejlenek bizonyos lehetőségek a jövőre nézve – fejezte be helyette a mondatot
Payne. – Ha lenne jogi tanácsadója Philadelphiában, akkor azt hívta volna.
– Pontosan.
– Kiküldhetnénk valamelyik okos fiatalemberünket a reptérre egy limuzinnal – vetette
fel Payne. – Elhozhatná Mr. Wellst ide, vagy egy lakosztályba, amit lefoglalunk neki a…
mit szólnál a Warwickhoz?… te pedig felkeresnéd, amint bokros teendőid engedik.
 – Remek ötlet! – kiáltott fel Mawson. – Naggyon jó! Tudtam, hogy számíthatok rád
ebben a kényes ügyben, öregfiú!
Payne felkuncogott.
– Azt mondtad, Brewster, ez a „másik kérdés” – emlékeztette Mawson.
– Nos, igen. Mit mondasz Mr. Wellsnek, ha megkérdi, hol volt a lánya, amikor nem
találtad, konkrétabban, mennyit mondasz a Wall felügyelővel kapcsolatos gyanúdról…
– Wohl. Duplavé, ó, há, el – javította ki Mawson. –…Wohl felügyelővel kapcsolatos
gyanúdról – folytatta Payne zavartalanul –, és a lányával folytatott, feltehetőleg buja és
érzéki viszonyról.
– Oké. Szerinted?
– Ha a tanácsomat kéred, akkor semmit.
– Úgy gondoltam, nagyon dörzsöltnek és profinak tűnnénk, hogy ilyen hamar
kiderítettük – jegyezte meg Mawson.
– Mawson, egyetlen apa sem szereti idegentől hallani, hogy a lánya nem annyira
ártatlan, mint amilyennek hinni szeretné.
Mawson felnevetett.
– Igazad van, Brewster – bólintott. Odament az ajtóhoz és kinyitotta. – Irene, szólna
Mr. Fenglernek, hogy jöjjön fel? És megmondaná neki, hogy tegye szabaddá magát a nap
hátralévő részére? Utána pedig foglaljon le legyen szíves egy jó lakosztályt a Warwickban
Mr. Stanford Fortner Wells nevére, de a mi költségünkre. Végezetül pedig hívja fel a
limuzinkölcsönzőt, és kérjen egy kocsit ide, a garázsunkba. Mondja meg nekik, hogy
örülnék, ha tiszta lenne és nem épp egy temetésről érkezne vissza.
– Igenis, uram – mosolygott rá a titkárnője.
– Hello, Matt! – köszönt ki az ajtón Mawson. – Hogy van?
– 'reggelt, ezredes – felelte Matt. – Apát várom, ha ráér.
– Mivel épp most oldotta meg a világ összes problémáját, a magáé – fordult vissza
Mawson Brewster Payne-hez. – Matt vár.
– Megáll az eszem! – állt fel Payne a kanapéról. – Vajon mit forgat a fejében?
Valójában számított rá, hogy Matt felkeresi, vagy legalábbis felhívja. Hallotta a fiú
anyjától, milyen kínos volt Moffittéknál, és később a ravatalozóban, ami csak még jobban
megnehezítette Mattnek nagybátyja értelmetlen halálát. Előző este félig-meddig azt várta,
hogy Matt kimegy Wallingfordba, és amikor csalódottan nyugtáznia kellett, hogy nem
ment, megfordult a fejében, hogy felhívja. Végül aztán úgy döntött, az lesz a legjobb, ha
Matt keresi őt – mert biztosra vette, hogy keresni fogja – a számára legalkalmasabb
időpontban.
Kiment a külső irodába és ellenállt a késztetésnek, hogy átölelje Mattét.
– Jó reggelt! – üdvözölte.
– Apa, ha felborítom a napirendedet… – kezdte Matt.
– Épp semmi dolgom, igaz, Irene?
– Semmi olyan, ami ne várhatna – felelte a titkárnő.
 – Gyere be, Matt! – intett az irodája ajtaja felé Payne. – Egy pillanatra kilépek a
folyosóra, aztán jövök én is.
Megvárta, míg Matt bement, majd megmondta Irene Craig-nek, hogy senkit ne
kapcsoljon be hozzá.
– Fontos beszélgetés vár rám. Hallott Moffitt századosról?
– Nem tudtam, mit mondjak Mattnek – válaszolta a nő. –Úgyhogy nem mondtam
semmit.
– Azt hiszem, egy részvétnyilvánítás teljesen helyénvaló lesz, amikor kijön – vélte
Payne, majd bement az irodájába és bezárta maga mögött az ajtót.
Matt egy antik cseresznyefa szék szélén ült, a térdére könyökölve.
– Nagyon sajnálom Dick bácsikádat, Matt – kezdte Brewster Payne. – Remek ember
volt, és tudom, milyen közel állt hozzád. Ezenkívül nincsenek vigasztaló szavaim.
Értelmetlen, brutális, felfoghatatlan a halála.
Matt ránézett, kinyitotta a száját, aztán meggondolta magát és mást mondott, mint amit
eredetileg akart.
– Épp most léptem be a rendőrséghez.
Istenem! Nem viccel!
Ez elég hirtelen döntés volt, nem? – hümmögte Brewster Payne. – És mi van a
tengerészgyalogsággal? Azt hittem, négy évre elkötelezted magad náluk.
– Megbuktam az orvosi vizsgálaton – felelte Matt. – A tengerészgyalogság nem kér
belőlem.
– Mikor történt ez?
– Úgy egy hete. Az én hibám. Elmentem a tengerészeti kórházba, és az orvos
megkérdezte, miért nem voltam még repülő orvosi alkalmasságin, hiszen sohasem
tudhatom, mikor támad kedvem kipróbálni a repülőiskolát. Úgyhogy elmentem, de a
szemvizsgálat alaposabb volt, mint egy gyalogosnak, és megtalálták.
– Mit találtak meg?
– Természetesen van valami latin neve – felelte Matt. – Valószínűleg soha semmi
bajom nem lesz vele, de az Egyesült Államok Tengerészgyalogsága nem vállalja a
kockázatot. Ki vagyok rúgva.
– Egy szót sem szóltál róla.
– Nem tölt el kifejezetten büszkeséggel a 4-F minősítés – húzta el a száját Matt. –
Nem… nem akartam beszélni róla.
– A hadsereg vagy a légierő talán nem ilyen kukacoskodó – vetette fel Brewster Payne.
– Ez nem így működik, apa – rázta meg a fejét Matt. – Már van egy vadonatúj 4-F-es
kartonom.
– Gondold végig a dolgot, Matt – mondta Brewster Payne. – Csak olyasmi miatt kell
szégyellned magad, amit te irányítasz. Semmi okod rá, hogy ettől bármilyen szempontból
kevesebbnek érezd magad.
– Majd csak túl leszek rajta! – sóhajtotta Matt. –Ugyanakkor ez nem ok arra, hogy
meggondolatlanságot kövess el – jegyezte meg Brewster Payne.
 Mint ahogy az sem ok a meggondolatlanságra, például arra, hogy belépjek a
rendőrséghez, gondolja magában, bár nem mondja ki, hogy Dick bácsikám lelövette
magát.
– A védelem visszavonul – mondta halkan Brewster Payne.
– Igazából már Dick bácsi halála előtt is gondolkodtam rajta – folytatta Matt. – Amióta
megbuktam az orvosin. Legelőször az jutott eszembe, hogy már túl késő jelentkezni a jogi
karra.
– Nem feltétlenül – vetette közbe Brewster Payne. – Mindig van kivétel a szabály alól,
Matt.
– Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy nem is akarok jogra menni – mondta Matt. – Most
semmiképpen. Ősszel sem. Aztán megláttam a hirdetést az újságban, hallottam a
rádióban… ha a tengerészgyalogság nem is, de legalább a rendőrség jó embereket keres.
– Én is láttam a hirdetéseket – bólintott Brewster Payne. – És olyannyira felkeltették a
kíváncsiságomat, hogy utánuk is érdeklődtem. Azért toboroznak ilyen aktívan, mert
nagyon alacsony a fizetés…
– Hála neked, ez számomra nem jelent igazi problémát – vágott a szavába Matt.
– Igen, azt hiszem, ebben igazad van – értett egyet Payne.
– Tegnap este elmentem, és berúgtam egy rendőrrel.
– Úgy érted, azután, hogy elmentél Moffittéktól? Azt hittem, hazajössz.
– Egyedül akartam lenni, úgyhogy elmentem az Adelphia Hotel bárjába. Remek hely
az egyedülléthez.
– És ott találkoztál azzal a rendőrrel? Ő beszélt rá, hogy lépj be?
– Nem. Már délután találkoztam velem. Dick bácsi házánál. Mr. Coughlin mutatott be
minket egymásnak. Wohl felügyelőhelyettes. Ő is megsebesült. Dick bácsi barátja volt, és
ott volt a… Waikiki Dinerben. Szerintem ő is azért ment az Adelphiába, hogy egyedül
legyen.
A bárban beszélgettünk.
– Wohl? – ismételte meg Brewster Payne.
– Peter Wohl – bólintott Matt. – Ismered?
– Azt hiszem, az ezredes említette az imént a nevét – tűnődött Payne. – Fiatal? Az
ezredes a „csiszolt” jelzővel illette.
– Beillene a tehetséges, fiatal alkalmazottaid közé, ha erre gondolsz – helyeselt Matt.
– Nem tudom, hogy vagy képes ilyen pejoratívan kimondani ezt a „tehetséges fiatal”-t
– csóválta a fejét Payne –, de határozottan képes vagy rá.
– Tudom, miért szereted őket – vigyorgott Matt. – Az utánzás a hízelgés legkomolyabb
formája. Ha ma elkezdenél bagót rágni, délre mind rágna és köpne.
– Ennyire rossz a helyzet? – kuncogott fel Payne.
– Igen, az – bólintott Matt.
– Azt mondod, Wohl felügyelővel ittál?
– Aha. Nagyon rendes fickó.
– És beszélgettél vele arról, hogy belépsz a rendőrséghez?
 – Csak pár szót – vont vállat Matt. – Biztos vagyok benne, hogy azt gondolta, részeg
vagyok, vagy hülye, vagy valamiféle gyermekes vágy hajt, hogy megbosszuljam Dutch
bácsit. Vagy mind egyszerre.
– De még azért gondolkodsz rajta, igaz? – kérdezte Payne, majd a választ meg sem
várva folytatta: – Ez nagyon fontos döntés, Matt. Alaposan át kell gondolni. Az előnyöket
és a hátrányokat. A hosszú távú következményeket és a…
Elhallgatott, amikor meglátta Matt arckifejezését.
– Beléptem a rendőrséghez – jelentette ki Matt. – Fait accompli, vagy majdnem.
– És hogy sikerült ezt elintézned tegnap este óta? A rendőrséghez nem lehet csak úgy
besétálni és beiratkozni. Vagy igen?
– Hajnal kettő körül feküdtem le – felelte Matt. – Reggel fél hatkor mégis felpattant a
szemem. Nyolc után öt perccel a belvárosban találtam magam, a Wanamaker's előtt. Éhes
voltam. Van egy nonstop hely a metróállomáson, ahol borzalmas hotdogot és szörnyű
„narancslevet” árulnak. Pont arra volt szükségem, úgyhogy átmentem a Városházához, és
ott dőlt el a dolog.
– Nem értem – rázta meg a fejét Payne.
– Van ott egy kis toborzófülkéje a rendőrségnek – magyarázta Matt –, feltehetőleg
azért, hogy a munkába járó tömegben halásszanak. Megláttam, és arra gondoltam, a
fenébe is, nem árthat néhány valódi információ. Öt perccel később pedig bementem a
Városházára, hogy letegyem a vizsgát.
– Olyan gyorsan ment?
– Igyekeztem. Egyébként elég sok követelménynek meg kell felelni ahhoz, hogy
bekerüljön az ember a rendőrségre. Ahogy láttam, a büntetlen előélet mellett az a
legfontosabb, hogy legalább egy éve a városban lakjon. Ezt az akadályt simán vettem,
mert a campusbeli házat adtam meg állandó lakcímnek, amikor legutóbb megújítottam a
jogosítványomat, annak pedig már több mint egy éve. Ezután jött maga a vizsga, aminél
már akadtak nehézségeim, ugyanis komoly kérdésekre kellett válaszolni, például arra,
hogy hány tojásom lesz, ha kétfelé osztok egy tucatot. De ezen is átmentem. Tizenegykor
jelentkeznem kell a városi egészségügyi szolgálaton a Városházával szemben, orvosi
vizsgálatra, és azt hiszem, pszichológiai interjúra is.
– Ennyi az egész?
– Nos, levették az ujjlenyomatomat, és ellenőrizni fognak az FBI-nál is, aztán lesz
valami háttérvizsgálat itt helyben, de gyakorlati szempontból igen, ennyi az egész.
– Kíváncsi leszek, mit szól hozzá az anyád.
– Nem tudom.
– Elvesztette a férjét, aki rendőr volt – mondta Brewster Payne. – Ez fog legelőször
eszébe jutni. Matt felmordult.
– Apa, ezt szeretném csinálni. De legalább ki akarom próbálni.
– Ugye azon is gondolkodtál már, hogy mi lesz, ha nem fog tetszeni? Persze nem
tudom, mit csinálnak az újonc rendőrökkel, de gyanítom, hogy mint mindenhol máshol, a
legkellemetlenebb feladatokat kapják.
 – Igazából nem is akartam a tengerészgyalogsághoz menni, apa – mondta Matt. –
Azután végképp nem, miután megmondták, hogy nem kérnek belőlem. Olyan magától
értetődőnek tűnt, mint hogy középiskola után egyetemre megy az ember. Viszont tényleg
szeretnék rendőr lenni.
Brewster Payne elgondolkodva oldalra hajtotta a fejét és cuppantott.
– Hát, nekem nem tetszik a dolog, és nem fogok képmutatóan úgy tenni, mintha
tetszene – jelentette ki.
– Nem is hittem, hogy úgy tennél – rázta meg a fejét Matt. –De reméltem, hogy
megértesz.
– A két dolog nem zárja ki egymást – vélte Payne. – Megértem, de nem tetszik.
Elmondjam, mit gondolok valójában?
– Kérlek!
– Szerintem kiváló rendőr lesz belőled, és minden tőled telhetőt megteszel, mert ilyen a
természeted. Azt hiszem… úgy egy év után… rá fogsz jönni, hogy igazából nem akarod
az egész életed ezzel tölteni. És ha ez bekövetkezik, és úgy döntesz, hogy mégis elmész a
jogra, vagy valami teljesen máshoz kezdesz…
– Akkor sem lesz elvesztegetett idő az az egy év, igaz? – vágott a szavába Matt.
– Épp azt akartam mondani, hogy nagyon értékes év lesz – bólintott Brewster Payne. –
Ha jobban belegondolok, sokkal hasznosabb lesz, mint egy év Európában… ugyanis ezt a
répát akartam meglengetni az orrod előtt, hogy lebeszéljelek a rendőrségről.
– Hm. Nagyon csábító répa – jegyezte meg Matt.
– Az ajánlat áll – mondta Payne. – De az igazat megvallva csalódnék benned, ha
elfogadnád. Csak az anyád miatt tartom fenn.
– Értem – fújt egy nagyot Matt.
– Meg magam miatt is – tette hozzá Brewster Payne. – Hogy amikor a testvéreid
lerohannak majd, hogy „Hogy engedhetted meg, hogy ezt tegye, apa?”, akkor
elmondhassam, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy lebeszéljelek… még egy év
Európával is megpróbáltalak lekenyerezni.
– Ez eszembe sem jutott.
– Pedig jobban tennéd. Számíthatsz rá, hogy a húgod megpróbál majd lebeszélni róla,
és amikor nem sikerül, sikítozni fog meg dolgokat összetörni.
Matt felkuncogott.
– Én mindenesetre azt fogom mondani – folytatta Payne –, és tulajdonképpen ezt is
gondolom, hogy amit teszel, az érthető, és csöpp szerencsével még nagyon hasznos is
lehet a számodra.
– Köszönöm – biccentett Matt.
Brewster Payne felállt, és kezet nyújtott fogadott fiának.
Matt keze elindult felé, de félúton megállt. Egymás szemébe néztek, aztán Brewster
Payne kitárta a karját, Matt előrelépett, és megölelték egymást.
– Apa, te vagy a legjobb! – mondta Matt.
 – Tudom – felelte Brewster Payne. Nem érdekel, ki volt az apja; ez az én imádott fiam!
– gondolta.
Amikor Peter Wohl belépett a gyilkossági osztályra, Jason Washington nyomozó intett,
hogy Henry C. Quaire százados, a gyilkossági osztály parancsnoka bent van az
irodájában, és szavak nélkül megkérdezte, szóljon-e neki, hogy Wohl megérkezett.
Wohl megrázta a fejét, és elmutogatta, hogy inna egy kávét. Washington odament a
kávéfőzőhöz, töltött egy pohárral, majd még mindig szó nélkül, mutogatva megkérdezte
Wohlt, hogy kér-e bele cukrot vagy tejet. Wohl ismét megrázta a fejét, mire Washington
odavitte neki a kávét. Wohl köszönetképpen biccentett, Washington pedig ünnepélyesen
meghajolt.
– Fehérre kellene festenünk az arcunkat – jegyezte meg Wohl kuncogva –, és kimenni
az utcára.
– Valószínűleg többet keresnénk, mint itt – vigyorodott el Washington. – Szerintem a
pantomimesek naponta többet visznek haza a kis kosarukban, mint mi hetente.
Wohl is felkuncogott, aztán megkérdezte:
– Ki van bent a parancsnoknál?
– Mitell – felelte Washington. – Hallott már az ügyről? Az öreg olasz fickóról?
Wohl megrázta a fejét.
– Nos, meghalt. Épp most derült ki… Mitell mondta, miközben bement, hogy
megkapta a halottkém jelentését… hogy természetes halállal. De a felesége teljesen le volt
égve, nem tudta úgy eltemettetni, ahogy szerinte méltó lett volna a férjéhez. Ezért
levonszolta a pincébe, betekerte műanyag fóliába, aztán várta, hogy összegyűljön a
nyugdíjból a pénz. Ennek már három hónapja. Egy gázszerelő érezte meg a szagot és hívta
ki a rendőrséget.
– Jézusom! – döbbent meg Wohl.
– A néni nem érti, mitől olyan ideges mindenki – folytatta Washington. – Hiszen az ő
pincéje volt, meg az ő férje.
– Ó, Istenem! – nevetett fel Wohl, és Washington csatlakozott hozzá. Aztán
Washington mondta ki, ami Wohlnak is épp eszébe jutott:
– Miért nevetünk ezen?
– Mert különben megőrülnénk – felelte Wohl.
– És mit szólt hozzám a tévés hölgy? – kérdezte Washington.
– Azt mondta, nagyon kedves ember, Jason.
– Szerintem is nagyon kedves hölgy – bólintott Washington. – A valóságban még
jobban néz ki, mint a tévében.
– Gondolom, nincs semmi fejlemény az ügyben – jegyezte meg Wohl.
– Gerald Vincent Gallagher meglapult valahol – mondta Washington –, de előbb-utóbb
elő kell jönnie. Azonnal szólok, amint van valami.
– Ki kapta a Nelson-ügyet? – kérdezte Wohl.
– Tony Harris. Ismeri? Wohl bólintott.
 Jason Washington nyomozó arra gondolt, sokkal jobban járt, mint Tony Harris
nyomozó, akinek az ügy jutott.
Ugyanazok a különleges körülmények álltak fent ebben az ügyben is, és ugyanolyan
különleges figyelemre lehetett számítani a feletteseik részéről, még ha más okokból is.
A Moffit-ügy azért kapott különleges figyelmet, mert Dutch rendőr volt, és ez a
különleges figyelem a rendőrségen belülről érkezett. Ha Dutch nem lett volna rendőr és
nincs vele ott az a tévés nőszemély, a sajtó le se szarta volna az ügyet. Kapott volna fél
percet a hírekben, aztán valószínűleg hamar az újságok utolsó oldalára került volna a hír.
A Nelson-ügyben viszont megvolt minden, ami ahhoz kellett, hogy sokáig nyomon
kövessék a tévék és az újságok. Először is, nagyon véres volt. Akárki is végzett
Nelsonnal, nem lehetett normális, gyakorlatilag feltrancsírozta (vagy feltrancsírozták) a
szerencsétlent. Ez már önmagában is elég lett volna egy nagy sztorihoz, a nyilvánosság
imádott „brutális gyilkosságokról” hírt kapni. Ám Nelson emellett még gazdag is volt, és
egy helyi nagykutya fia. Luxuslakásban lakott. És ott volt a kapcsolat (az érdekes
véletlen) a tévés nőszeméllyel.
Ő találta meg a holttestet, és mivel minden néző úgy vélte, ismeri a tévéből, olyan volt,
mintha személyesen minden néző találta volna meg.
És eddig még semmilyen nyomot nem találtak, ami alapján akár csak találgathattak
volna, ki tette. Mindenki beleborzonghatott a gondolatba, hogy valaki egyszer csak betör
egy lakásba és feltrancsírozza a bent lévőket. És ha kiderül, hogy Jerome Nelson
homoszexuális volt, akkor még nagyobbra fog dagadni a sztori. Jason Washington nem
hitte, hogy kiderül (az áldozat apjának volt egy újságja és egy tévécsatornája, úgyhogy
logikusnak tűnt, hogy az iránta való tiszteletből a többi újság és tévé nem fog ezen
csámcsogni); de ha mégis, akkor a sajtó az arisztokrácia körein belüli brutális gyilkosság
mellett a szexuális perverzióra is rászállhat, márpedig abból mindent ki fognak facsarni,
amit csak lehet.
Ám Jason Washington meglátása szerint nem ez volt Tony Harris valódi problémája –
hanem az őrmestere, Bill Chedister, aki az ideje nagy részét azzal töltötte, hogy Ed
DelRaye hadnagy seggét nyalta, illetve maga DelRaye. Washington ostoba és nagypofájú
seggfejnek tartotta DelRaye-t, aki képes lesz learatni minden babért azért, amit Tony
Harris jól csinál, azonban gondosan ügyelni fog rá, hogy Harris legyen a hibás, ha a
nyomozás nem halad olyan gyorsan, amennyire a fejesek szerint haladnia kellene.
Washington úgy vélte, hogy ami DelRaye és a tévés nőszemély között történt, az több
okból is ostobaság volt, kezdve azzal az alapigazsággal, hogy sokkal többet lehet
megtudni a szemtanúktól, ha az ember nem baszakodik velük. És még nagyobb ostobaság
volt azzal fenyegetőzni, hogy betörik az ajtaját és rabomobillal viszik be a Körházba.
Washington bizonyos szempontból sajnálta, hogy megjelent Peter Wohl és elsimította a
dolgot. DelRaye így megmenekült attól, hogy a rendőrfőnöktől kezdve az összes felettese
rázúdítsa a haragját, amiért a rendőrségre haragított egy tévécsatornát – ráadásul joggal.
Washington azt is érdekesnek találta, hogy DelRaye azt kezdte terjeszteni, hogy Wohl
„félrészeg” volt, amikor kiment a helyszínre. Jason Washington tíz, nem is, tizenöt éve
ismerte Wohlt, és ez alatt az idő alatt egyszer sem látta részegnek. Ám jellemző, hogy egy
DelRaye-hez hasonló seggfej ilyen pletykákat terjeszt, különösen, ha maga sem volt
teljesen józan az adott időpontban. Márpedig az ő részegsége nagyon is megmagyarázná,
miért szarakodott a tévés nővel.
Washington több okból is csodálta Peter Wohlt. Egyfelől tetszett neki, ahogy
öltözködött, ám ami sokkal fontosabb volt, okosnak tartotta Wohlt. Jason Washington
rendszeresen tanulmányozta az előléptetési listákat, nem csak azért, hogy lássa, ki van
rajtuk, hanem azért is, hogy ki teljesített jól. Peter Wohl második lett az őrmesterek
listáján, első a hadnagyokén, harmadik a századosokén és ismét csak első a
felügyelőhelyettesekén.
Ez már önmagában is bizonyította, hogy Wohl kiemelkedően okos rendőr, ám azt is
jelezte, hogy visszafogja magát pártpolitikai kérdésekben, ami nem lehetett könnyű, ha
valóban az az abszolút egyenes ember volt, akinek Washington hitte.
Peter Wohl megtestesítette mindazt, amit Jason Washington egy magas rangú
rendőrtiszt számára fontosnak tartott; nem fért hozzá kétség, hogy Wohl hamarosan (ami
azt illeti, nagyon hamar, mivel a rendőrség felső vezetőségét hamarosan megritkítják az
egymást követő nyugdíjazások) főfelügyelő lesz, sőt talán még annál is magasabb posztra
kerül.
Miközben Wohl a szájához emelte a poharát, kinyílt Quaire százados irodájának ajtaja.
Kijött Mitell nyomozó, egy karcsú, inas, fiatal férfi, majd felbukkant a nyomában a
köpcös, izmos, jó negyvenes Quaire. Észrevette Wohlt.
– Jó reggelt, felügyelő! – köszönt oda. – Gondolom, hozzám jött.
– Ha van egy perce rám, Henry – bólintott Wohl.
– Hozok egy kávét, és már a magáé is vagyok.
Wohl megvárta, míg Quaire bevitte a kávésbögréjét az irodába, majd ő is belépett
utána. Quaire letette a bögrét az asztalra, odament az ajtóhoz, és bezárta.
– Mondták, hogy jönni fog, Peter – intett egy ütött-kopott szék felé. – De mielőtt
belekezdenénk, hadd mondjak köszönetet a tegnap éjszakáért.
– Miért, mit csináltam tegnap éjjel? – érdeklődött Wohl.
– Ha jól tudom, olyan helyzet alakult ki a Nelson-ügyben, ami akár kínossá is válhatott
volna.
– Ezt hol hallotta, Henry? Quaire habozott egy pillanatig.
– Az unokaöcsém, Paul a laborban dolgozik. Ott volt a helyszínen – válaszolt kitérően.
– DelRaye hadnaggyal is váltottam néhány szót. Igyekeztem megértetni vele, hogy a
tanúk ajtajának betörését és a rabomobillal való fenyegetőzést a modern, felvilágosult
rendőri testületek nem sorolják a rendőrség arculatát javító intézkedések közé.
Wohl felkuncogott. Megkönnyebbült, hogy Quaire a saját forrásai révén értesült az
incidensről; miután megegyeztek a rendőrfőnökkel, hogy amit elmond, azt nem
hivatalosan mondja el, csalódott volna, ha Czernick egyenesen DelRaye feletteséhez
fordul vele.
– A hölgy kissé zaklatott volt, de sikerült mindent ellenőrzés alatt tartani.
– DelRaye részeg volt, Peter?
Vajon ezt is az unokaöccsétől hallotta? És csak nagy a szája ennek a Paulnak, vagy
Quaire kifejezetten megkérte, hogy tartsa rajta a szemét DelRaye-en?
 – Nem, nem hiszem – rázta meg a fejét Wohl, majd egy pillanat múlva hozzátette: –
Nem, biztos, hogy nem.
Én viszont az voltam. Ennek fényében elég képmutató, amit most csinálok. Kíváncsi
lennék, észrevette-e valaki és feldobott-e?
– Oké – biccentett Quaire. – Nekem ez elég, Peter. Szóval, mit tehetek, hogy a
rendőrfőnök ne lihegjen a maga nyakában, Lowenstein főfelügyelő meg az enyémben?
– Mondott valamit Lowenstein rólam? Azt mondta az előbb, mondták, hogy jönni
fogok.
– Lowenstein azt mondta, idézem, hogy a rendőrfőnök parancsára maga rajta fogja
tartani a szemét a dolgokon – felelte Quaire.
– De kizárólag mint megfigyelő – emelte fel a mutatóujját Wohl. – Miss Duttonnal és
Mr. Nelsonnal is tartanom kell a kapcsolatot. Nelsont folyamatosan tájékoztatnom kell a
nyomozás menetéről, Miss Dutton esetében pedig gondoskodnom kell, hogy olyan
előzékenyen bánjanak vele, mint minden közönséges philadelphiai polgárral, aki egész
véletlenül naponta kétszer szerepel a tévében.
Quaire elmosolyodott.
– Ez, mármint a lány, elég érdekes lehet – mondta. – Rendkívül csinos, Peter. Nelson
viszont nehéz ügy. Állítólag nagyon szemét tud lenni.
– Gondolja, hogy a rendőrfőnök azt szeretné, hogy inkább Peter Wohlra orroljon meg,
mint Ted Czernickre? – kérdezte Wohl. – Véletlenül keveredtem az egészbe, Henry.
Hallottam a hívást, hogy mi történt a Waikikinél. Balszerencsémre épp a Roosevelt
Boulevard-on voltam.
– Nos, mire lenne szüksége?
– Innen Nelsonhoz megyek – felelte Wohl. – Szeretnék beszélni a nyomozóval, aki
megkapta az ügyet.
– Semmi akadálya.
– Ha nincs ellenére, Henry, megkérném, hogy szóljon nekem, amikor szükségük lesz
Miss Duttonra. Nem lenne jó, ha egyszer csak ráförmednének, hogy „Befelé a kocsiba,
szivi!”
A Nelson-ügyet Tony Harris kapta – mondta Quaire.
– Hallottam. Amennyire tudom, jó ember.
– Tony Harris épp kint van a Nelson-lakásban – folytatta Quaire. – Akarja, hogy
behívassam?
– Sajnos tényleg beszélnem kell vele, mielőtt elmegyek Nelsonhoz. De talán az lenne a
legjobb, ha én mennék ki hozzá.
– Ha ezt akarja, akkor felhívom, és szólok, hogy várja meg.
– Köszönöm, Henry – biccentett Wohl.
Amikor Wohl felügyelőhelyettes meglátta Anthony C. Harris nyomozót, az első
reakciója a düh volt.
Tony Harris a harmincas évei elején járt. A vékony, inas férfi mar kezdett kopaszodni,
sima, fiatalos arcbőrén megjelentek az első ráncok. Inget és nyakkendőt viselt
sportzakóval és olyan nadrággal, amit valószínűleg valamilyen leértékelésen vehetett jó
néhány évvel azelőtt.
Kellemes tavaszi nap volt, és Harris nyomozó úgy döntött, odakint, a kiontott vér
szagától lassan bűzlő tetthely előtt, az utcán várja meg Wohl felügyelőt. Konkrétan,
amikor Wohl áthajtott a Stockton Place sorompója alatt, Harris a Jaguar XK-120
motorháztetején ült, ami ugyanott állt leengedett tetővel, ahol a felügyelő előző éjjel
hagyta.
Az XK-120 motorháztetejét húsz réteg, kézzel felvitt lakk borította. A rétegeket Peter
Wohl hordta fel egyesével, mindegyiket fáradságos munkával tökéletesen portalanítva
száradás után. Csak az élet finomabb dolgait értékelni képtelen, tudatlan seggfej képes
rátenni a zsíros valagát húszrétegnyi kézzel felvitt lakkozásra!
Wohl csikorgó gumikkal lefékezett a Jaguar mellett, áthajolt az utasoldali ülésen,
letekerte az ablakot, és felcsattanva viszonozta Tony Harris kedvesnek szánt mosolyát:
– Azonnal emelje fel a seggét a kocsimról!
Aztán továbbhajtott jó húszlábnyit a macskaköves úton, és leállította az LTD-t.
Miközben kiszállt, Harris bűnbánó arccal odament az LTD-hez.
– Jézusom, Tony! – füstölgött Wohl még mindig dühösen. –Azon a kocsin húsz réteg
lakk van!
– Bocsánat – motyogta Harris. – Eszembe sem jutott…
– Azt látom – morogta Wohl.
Aztán a haragja ugyanolyan gyorsan elpárolgott, mint ahogy fellángolt. Tony Harris
fáradtnak és gyűröttnek tűnt. Wohl fejében egyszerre felkavarodott minden, amit Harrisről
tudott, noha tudatosan nem próbálta felidézni az emlékeit. Elsőként jött az a fontos
benyomás, amit már régen elraktározott: Harris jó zsaru, s ami még fontosabb, az okosabb
gyilkossági nyomozók közé tartozik. Aztán eszébe jutott, hogy hallotta, kilencévi
házasság és négy gyerek után Mrs. Harris házasságtörésen kapta Tonyt, beadta a
válókeresetet, és a bíróság mindent, de szó szerint mindent neki ítélt.
Ha én lennék Tony Harris, gondolta Peter Wohl, akinek hatvan-hatvanöt órát kell
dolgoznia hetente, hogy ki tudja fizetni a gyerektartást, plusz még fenn tudjon tartani egy
„olcsó” lakást, és jönne egy velem egyidős felügyelőhelyettes, aki a rangjával élve
ugráltatni kezd, mert összekarcoltam a drága sportkocsija drága festését, akkor nagyon
felmenne bennem a pumpa. Méghozzá joggal.
– A fenébe is, Tony, ne haragudjon – nyújtott kezet Wohl. –De a két kezemmel
lakkoztam le a kis dögöt. Mind a húsz réteggel.
– Az én hibám – mentegetőzött Harris. – Meggondolatlan voltam. Eszembe sem jutott a
fényezés.
– Azt hiszem, a saját ostobaságom bosszantott fel igazán – mondta Wohl. – Lehetne
annyi eszem, hogy ne a saját kocsimmal menjek munkába. Miután megláttam, rögtön az
jutott eszembe: „Krisztusom, mi lett volna, ha esik éjszaka?”
– A saját kocsijával vitte ki a garázsból azt a tévés nőt? –kérdezte Harris.
– Aha.
 – Eltartott egy darabig, míg DelRaye rájött – vigyorodott el Harris. – Ha már arról van
szó, hogy kit mi bosszantott fel.
– Sajnálom, ha így történt – vont vállat Peter. – De ördögi körbe kerültek… minél
jobban felbosszantotta a nő, annál jobban bosszantotta ő is a nőt. Valahogy meg kellett
szakítanom a kört, és ez tűnt a legjobb megoldásnak. Az egész rendőrség fizetett volna
érte, méghozzá sokáig.
– Azt hiszem, DelRaye azért volt dühös, mert tudta, hogy vaj van a fején – vélte Harris.
– Nem lehet így bánni egy ilyen nővel. Nyújtott be panaszt?
– Nem – rázta meg a fejét Wohl. Harris vállat vont.
– Quaire százados mondott valamit rólam? – kérdezte Wohl.
– Azt mondta, fentről szóltak, hogy benne lesz az ügyben – felelte Harris.
– Ideiglenesen áthelyeztek a Bűbáj-osztaghoz – magyarázta Wohl. – Egyfelől
gondoskodnom kell, hogy Miss Dutton elégedett legyen a rendőrség által tanúsított
bánásmóddal, másfelől naponta jelentést kell tennem Mr. Nelson apjának a nyomozás, a
maga nyomozása haladásáról.
Harris felkuncogott.
– Nos, mire jutott eddig, Tony?
– A srác meleg volt, gondolom, ezt már tudja.
– Találkoztam vele – bólintott Wohl.
– Beszélni akarok a barátjával – folytatta Harris. Már keressük. Egy nagyon nagydarab
fekete fickó, elég nagy és elég erős ahhoz, hogy így elbánjon Nelsonnal. Úgy tudjuk,
Pierre St. Maury a neve. A születési anyakönyvi kivonatán valószínűleg John Jones áll, de
így hívja magát.
– Úgy gondolja, ő tette?
– Itt tartok most – mondta Harris. – A biztonsági őrök azt mondták, sokszor itt töltötte
az éjszakát; vezette Nelson autóját… autóit… és valószínűleg kulcsa is volt. Erőszakos
behatolásnak nincs nyoma. És van riasztó is. Nelson egyik kocsija eltűnt. Ami azt illeti,
egy Jaguar, felügyelő – csillant meg kárörvendőn Harris szeme. – Beküldtem az adatait
az OBIK-hoz.*
Az FBI Országos Bűnügyi Információs Központja egy óriási számítógépes
adatbázisban tárolta az országszerte elkövetett bűncselekmények részleteit. Ha valahol
megtalálják, vagy akár csak megállítják egy közlekedési kihágásért a Jaguart, az üggyel
foglalkozó rendőrök azonnal tudni fogják, hogy a jármű kapcsolatba hozható egy
Philadelphiában elkövetett bűnüggyel.
* National Crime Information Center. NCIC – a ford.
– Bassza meg, Tony! – nevetett fel Wohl.
– De az övé új – folytatta Harris. – „XJ-6”-os?
– Négyajtós szedan – világosította fel Wohl. – Egy műremek. Huszonöt-harmincezer
dollár.
Harris arcán meglepetés tükröződött az ár hallatán.
– A rádión félóránként leadják a körözését – mondta. –A környék átfésülését is
elrendeltem. Nelson másik kocsija egy Ford Fairlane kabrió. Az a garázsban áll.
 – Szerelmi összetűzés? – kérdezte Wohl.
Harris felfelé fordítva maga elé tartotta a két tenyerét, és úgy mozgatta őket le-fel,
mintha egy mérleg két tányérja lettek volna.
– Lehet – mondta. – Az megmagyarázná, amit a gyilkos az áldozattal művelt. Azt
hiszem, megvannak a fegyverek. Az elkövető egy olyan kínai kést is használt, tudja, ami
olyan, mint egy bárd, csak épp borotvaéles.
Wohl bólintott.
– Meg egy másik kést, egy hétköznapit, egy csontnyelű húsvágó kést. Valószínűleg
azzal szúrta le.
– Azt mondta, hogy „lehet”, Tony – emlékeztette Wohl.
– Csak találgatok, felügyelő.
– Folytassa! – intett Wohl.
– Sok mindent elloptak, legalábbis azt hiszem. A lakásban nem találtunk említésre
méltó ékszert… csak néhány közönséges karkötőt, nyakkendőtűt, ilyesmit, de semmi
értékeset. Azt tudjuk, hogy az áldozat gyűrűket viselt, amik eltűntek. A tárcájában nem
volt pénz, és máshol sem. Valószínűleg volt egy vagy több órája, de azt sem találtunk. Az
éjjeliszekrényen pedig feltehetőleg egy hordozható tévékészülék nyomaira bukkantunk.
– Amiből mi következik?
– Amikor két homoszexuális között ilyesmi történik, általában nem visznek el semmit.
Úgy értem, a szeretője biztos nem. Kiadják a dühüket és elmenekülnek. Úgyhogy lehet,
hogy nem a szeretője volt.
– Vagy pedig a szeretője egy hidegvérű gyilkos – jegyezte meg Wohl.
– Igen – ismételte meg a mérleget imitáló mozdulatot Harris. – Már keressük Mr. St.
Mauryt – folytatta –, és a Jaguart is. Próbáljuk kideríteni, voltak-e az áldozatnak
biztosított ékszerei, akkor meglenne a leírásuk is. Quaire százados azt mondta, beszélni
fog az apjával, felügyelő.
– Igen, innen egyenesen hozzá megyek – bólintott Wohl. –Meg fogom kérdezni az
ékszerekről.
– Én is szeretnék majd beszélni vele.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha egyedül keresem fel – töprengett Wohl hangosan. –
Megmondom, hogy találkozni akar vele, Tony. Lehet, hogy össze tud állítani egy listát az
ékszerekről és a lakásban található értéktárgyakról.
– Elhozza nekem?
– Nem. Megkérem, hogy magának állítsa össze. Ez a maga ügye, Tony. Nem fogom
beleütni az orrom.
Harris bólintott.
– Mindazonáltal szeretnék körülnézni a lakásban – mondta Wohl. – Hogy tudjam,
miről beszélek, amikor elmegyek az apjához.
– Persze – felelte Harris, és elindult az ajtó felé. – Még egyszer elnézést, felügyelő,
amiért ráültem a kocsijára.
– Felejtse el – legyintett Wohl.
 TIZENEGY

A philadelphiai Ledgernek, illetve a WGHATV-nek és a WGHA-FM-nek otthont adó

épület a Market Streeten, a városi vasút 13. Street-i állomása közelében állt, és körülbelül
ugyanakkor is épült, idézte fel Wohl, miközben megállt előtte. Ha nem is lehetett a 30.
Streeti állomás görög márványpalotájához hasonlítani, nagy és impozáns épület volt.
Járt már itt egyszer, amikor elsős korában kirándulni mentek a Szent Józsefben.
Miközben felment a bejárati lépcsősoron, nagyon tisztán felidéződött benne a kirándulás
emléke: a busznyi zajongó, vásott fiú, akik időnként, amikor a viselkedésük nem felelt
meg a fiatal katolikus úriemberről alkotott képnek, kaptak egy-egy nyaklevest a papoktól.
A forgóajtó mellett biztonsági őr állt, a márványpadlós előcsarnokban, egy
márványpult mögött egy recepciós, mögötte pedig két másik biztonsági őr.
Wohl átnyújtotta a recepciósnak a névjegyét. A bal felső sarokban Philadelphia
városának címere díszelgett, a bal alsóban a PHILADELPHIAI RENDŐRSÉG felirat, középen
a neve, alatta pedig valamivel kisebb betűkkel a rendfokozata: FELÜGYELŐHELYETTES. A
jobb alsó sarokban, a BELSŐ ELLENŐRZÉSI OSZTÁLY, FRANKLIN TÉR szöveg alatt két
telefonszám állt.
Nagyon hatásos névjegykártya volt, és általában megnyitotta az ajtókat oda, ahová
gyorsan be akart jutni.
A Ledger épületében azonban semmilyen hatást nem gyakorolt a recepciósra.
– Kapott időpontot Mr. Nelsontól, uram? – kérdezte a nő leereszkedően.
– Azt hiszem, Mr. Nelson vár engem – felelte Wohl.
A nő halványan rámosolygott, felvette a telefont és tárcsázott.
– A recepciónál van egy bizonyos Mr. Wohl, aki azt mondja, hogy Mr. Nelson várja.
Rövid szünet után megérkezett a válasz, és a nő letette a telefont.
– Sajnálom, uram, de úgy tűnik, nem szerepel Mr. Nelson napirendjében – közölte
Wohllal. – Mr. Nelson nagyon elfoglalt, és biztosra veszem…
– Hívja fel még egyszer azt, akit az előbb, és mondja meg, hogy Wohl felügyelő az, a
rendőrségtől! – vágott a szavába Wohl.
A nő elgondolkodott ezen, majd vállat vont és újra felvette a telefont.
Ez alkalommal hosszabb várakozás után tette le. Egy fiókból elővett egy irattáblát és
egy kitűzhető, műanyag tokos „Látogató” kártyát.
– Írja alá, kérem, az első üres sorban – mondta, majd odafordult az egyik biztonsági
emberhez. – Kísérje fel az urat a tizedik emeletre.
A liftajtó a tizediken újabb előtérre nyílt, amiben masszív mahagóniasztal állt, és Wohl
egy pillanatig azt hitte, hogy újra át kell esnie az egész procedúrán. Azonban feltárult egy
ajtó, és jól öltözött, karcsú, ősz hajú asszony lépett ki mosolyogva.
– Üdvözlöm, felügyelő, Mr. Nelson titkárnője vagyok – mondta. – Erre parancsoljon,
kérem!
A biztonsági őr leült egy székre a liftajtó mellett.
 – Elnézését kérem a földszinti értetlenkedés miatt – folytatta a nő, hátramosolyogva a
válla fölött. – Talán meg kellett volna mondania, hogy a rendőrségtől jött.
– Semmi gond – felelte Peter. Ugyan mit ért volna el vele, ha elmondja, hogy odaadta a
névjegykártyáját, amin többek között ez az információ is rajta állt?
Arthur J. Nelson külső irodája, a titkárnője szobája csillogó, régi bútorokkal volt
berendezve, a padlót perzsaszőnyeg borította, a falon Theodore Roosevelt elnök
olajportréja függött, s a belépőt egy acsarkodó tigris kitömött alakja fogadta, amit nagyon
ügyesen úgy állítottak be, hogy azt a benyomást keltette, mintha azonnal rá akarná vetni
magát a látogatókra.
– Mr. Nelson a rendelkezésére áll, amint végez – mondta a titkárnő. – Megkínálhatom
addig egy csésze kávéval?
– Köszönöm, nem kérek – hárította el Peter a kínálást, aztán nem tudta megállni,
kiszaladt a száján: – Tetszik a cicusa.
– Mr. Nelson ejtette el, közvetlenül azután, hogy megszerezte a diplomáját – felelte a
nő, és egy bekeretezett fényképre mutatott a falon. Wohl odalépett a képhez. Fiatal,
átizzadt trópusi vadászöltözéket viselő férfit látott karjára fektetett puskával, a lábát egy
tigris tetemére téve – feltehetőleg arra, amely most kitömve állt az irodában.
– Bengáli – magyarázta a titkárnő. – Ez egy bengáli tigris.
– Bámulatos – felelte Wohl.
Szemügyre vette a kitömött állatot. Kíváncsi lett volna, hogyan tömték ki és rögzítették
a megfelelő testtartásban.
Mi lehet benne? Fakeret? Vagy drótváz? Vagy gipszöntvény? Az a vörös nyelv a
valódi, tartósítva? Vagy mi?
Aztán átvágott a helyiségen, félrehúzta az egyik függönyt és kinézett az ablakon. Látta
a 13. Street-i állomás tetejét, aminek klasszikus görög vonalait eltorzította valamelyest a
légkondicionálók tömege és a tévéantennák meglepően sűrű erdeje. Látta a Schuylkill
folyót, a mellette futó autópályát és a másik parton a csónakházakat.
Arthur J. Nelson irodájának kétszárnyú ajtaja kinyílt, és négy férfi lépett ki egymás
után. Mind a négyen mosolyogtak, de Wohl erőltetettnek látta a mosolyukat, és arra
gondolt, valószínűleg épp most rúgták szét a seggüket.
Aztán egy kék kardigánt és szürke nadrágot viselő férfi jelent meg az ajtóban.
Természetesen sokkal idősebb volt, mint a fiatal vadász a tigrises képen, és most
tökéletesen vágott, hófehér bajusz díszelgett az ajka fölött, de Wohl biztosra vette, hogy
Arthur J. Nelson az.
Tekintélyes, gondolta Wohl.
Arthur J. Nelson alaposan szemügyre vette a felügyelőt.
– Sajnálom, hogy megvárattam, felügyelő – szólalt meg végül. – Jöjjön be, kérem.
Az ajtóban megvárta, hogy Wohl odaérjen hozzá, és kezet nyújtott. Erős volt a
kézfogása.
– Köszönöm, hogy fogad, Mr. Nelson – felelte Wohl. – Engedje meg, hogy
részvétemet nyilvánítsam.
 – Köszönöm, nagyon kedves – vezette be Nelson az irodájába Wohlt. – De őszintén
szólva sokkal jobban örülnék, ha azt mondaná, egyértelmű bizonyítékot találtak, hogy ki
volt az az állat, aki megölte a fiamat, aki ellenállt a letartóztatás során, és már nincs az
élők sorában.
Wohl egy pillanatra megdöbbent.
Ugyan már! Minden apa így érezne. Ez az ember pedig megszokta, hogy kimondja,
amit gondol.
– Épp inni készülök valamit – váltott témát Nelson. – Megkínálhatom? Vagy ellenkezik
a szabályzattal?
– Szívesen innék valamit – biccentett Peter. – Köszönöm.
– Én tiszta skót whiskey-t iszom egy csepp vízzel – közölte Nelson –, de természetesen
minden más is van.
– Az nekem is tökéletes lesz, uram – felelte Peter.
Nelson odament az iroda egyik falát teljesen beborító könyvespolcba épített
bárszekrényhez. Peter körülnézett a szobában. A másik fal üvegből épült, s ugyanazt a
kilátást nyújtotta, mint a külső irodai ablak. A többi falat trófeák és Arthur J. Nelsont híres
emberek társaságában ábrázoló fényképek borították – köztük az Egyesült Államok
hivatalban lévő elnökével. Egy másikon Pennsylvania kormányzójával pózolt Nelson, ám
amint Peter észrevette, nem került a falra olyan kép, amin Carlucci polgármesterrel
szerepelt volna.
Nelson odament Peterhez és átnyújtott egy nyolcszögletű kristálypoharat. Jég nem volt
benne.
– Van, aki nem szereti – jegyezte meg Nelson. – Kóstolja meg, és nyugodtan mondja
meg, ha nem ízlik.
Wohl belekortyolt az italba. Erős volt, de kellemes.
– Nagyon finom – bólintott elismerően. – Ízlik. Köszönöm. – Úgy tíz évre vaddisznóra
vadásztam Skóciában. Az egyik hajtó ivott ilyet. Megkérdeztem, mi az, és elmagyarázta,
hogy ezt egyféle gabonából főzik, és nem keverik semmivel. Azóta onnan rendelem.
Tudja, az a scotch, amit itt árulnak, mind keverék.
– Nagyon finom – ismételte meg Peter.
– A bosszúra, felügyelő! – emelte meg a poharát Nelson.
– Attól tartok, arra nem ihatok, uram – rázta meg a fejét Peter.
– Maga nem, de én igen – felelte Nelson. – Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni.
– Ha nem hivatalos ügyben lennék itt, talán innék rá.
– Ha maga is elvesztette volna az egyetlen fiát, mint én az enyémet, akkor biztos, hogy
inna rá. Amikor ilyesmi történik, hirtelen értelmüket vesztik az olyan szavak, mint az
„igazságszolgáltatás” és „törvényes eljárás”. Az ember csak a bosszúra vágyik.
– Épp azt akartam mondani, tudom, mit érez – mondta Peter. – De természetesen nem
tudom. Nem is tudhatom. Csak annyit mondhatok, hogy mindent meg fogunk tenni, ami
emberileg lehetséges, hogy megkeressük azt, aki elvette a fia életét.
– Egyenesen válaszol, ha felteszek egy egyenes kérdést?
– Megpróbálok, uram.
 – Pszichológiailag hogy dolgozzák fel maguk, rendőrök, azt, amikor elfognak valakit,
akiről tudják, hogy bűnös valamilyen szörnyű bűntettben… valami olyan obszcén,
embertelen dologban, mint ez… és aztán látják, hogy szabad emberként sétál ki a
bíróságról valami jogi kiskapu vagy tétova esküdt miatt?
– Ez az egész egy rendszert alkot, uram – felelte Peter pillanatnyi gondolkodás után. –
A rendőrség, amikor elfogja a tettest, csak egy része a rendszernek. Igyekszünk minden
tőlünk telhetőt megtenni. Nem a mi hibánk, amikor a rendszer valamelyik másik része
nem úgy végzi a munkáját, ahogy kellene.
– Biztosra veszem, hogy meg fogják találni azt a szemetet, aki összevagdalta a fiamat –
mondta Nelson. – Mindketten tudjuk, mi történik majd. Az ügy hosszú várakozás után
bíróság elé kerül, ahol egy seggfej ügyvéd minden létező trükköt be fog vetni, hogy
felmentesse a fickót. És ha nem is sikerül neki, ha az esküdtszék bűnösnek is találja, ha a
bíró lesz is olyan tökös, hogy villamosszékbe küldje, a fickó fellebbezni fog. A
fellebbezés elhúzódik jó tíz évig, és közben akad egy rohadt érzelgős kormányzó, aki
életfogytiglanra enyhíti a büntetést. Biztosan tudja, felügyelő, mennyibe kerül börtönben
tartani egy embert. Körülbelül kétszer annyiba, mint egy jobb egyetemre küldeni a
gyereket. Az adófizetők ellátják a rohadékot élete hátralévő részében napi háromszori
étkezéssel, és meleg hellyel, ahol elalhat.
Wohl nem válaszolt. Nelson felhajtotta az italát, odament a bárszekrényhez, töltött még
egyet, majd visszalépett Wohlhoz.
– Részt vett már olyasvalakinek a letartóztatásában, aki igazán szörnyű bűntettet
követett el… olyat, mint amit a fiammal tettek?
– Igen, uram.
– És nem érzett kísértést, hogy ott rögtön a fejéhez nyomja a .38-asát, és megkímélje az
adófizetőket a tárgyalás meg az életfogytig tartó börtön költségeitől?
– Nem, uram.
– Miért nem?
– Egyenes választ akar? – kérdezte Peter.
Nelson bólintott.
– Mondhatnám akár azt is, hogy azért, mert az ember rádöbben, hogy akkor lesüllyedne
a bűnös szintjére – folytatta Wohl –, de az igazság az, hogy azért nem teszi meg, mert túl
sokba kerülne. Minden lövöldözést kivizsgálnak, és.”.
– Önbíráskodás – vágott a szavába Nelson, felemelve a poharát. – Pillanatnyilag remek
ötletnek tűnik.
Nem arra akar rábeszélni, hogy menjek és lőjem le a fia gyilkosát. Sokkos állapotban
van, gyászol, és újságíróként tudja, hogy működik a rendszer, és most, hogy őt is érinteni
fogja a rendszer működése, a legkevésbé sem tetszik neki.
– Szinte azonnal kicsúszik az ember kezéből – jegyezte meg Peter.
– Igen, természetesen – bólintott Nelson. – Kérem, bocsássa meg, felügyelő, hogy
ilyesmivel terhelem. A jelenlegi lelkiállapotomban valószínűleg nem lett volna szabad
bejönnöm dolgozni. De a másik alternatíva, hogy otthon üljek, és csak bámuljak kifelé az
ablakon…
 – Tökéletesen megértem, uram – felelte Peter.
– Van már valamilyen fejlemény? – kérdezte Nelson.
– A Stockton Place-ről jövök – mondta Peter –, ahol beszéltem a nyomozóval, aki
megkapta az ügyet…
– Azt hittem, a magáé az ügy – vágott a szavába Nelson.
– Nem, uram – rázta meg a fejét Peter. – Az ügyet Harris nyomozó kapta a gyilkossági
osztályról.
– Akkor mi a maga szerepe? Ted Czernick mintha azt mondta volna, hogy maga fogja
vezetni a nyomozást.
– Czernick rendőrfőnök megkért, hogy tájékoztassam őt, tájékoztassam önt, és
gondoskodjak róla, hogy Harris nyomozó minden segítséget megkapjon, amit csak kér.
– Pedig megörültem magának – vágott a szavába megint Nelson. – Utánanéztem a
pályafutásának. A belső ügyosztálynál van, ami elég fontosnak tűnik, akármit is jelentsen,
és maga kapta el azt a Weaver igazgatót az ingatlanhatóságnál, meg J. Francis Donleavyt,
a „munka barátját”, akik könyékig benne voltak a városi mézesbödönben. És most azt
akarja mondani, hogy nem a magáé az ügy…?!
– Uram, arról van szó, hogy Czernick rendőrfőnök a legjobb szabad gyilkossági
nyomozót állította rá az ügyre. A gyilkosságiak munkája speciális ismereteket követel,
uram. Harris felkészültebb a nyomozás lefolytatására, mint én…
– És ezért nyomozó ez a Harris, maga meg felügyelő?
– …a rendőrfőnök pedig felhívott, és azt mondta, hagyjak minden más munkát, és
folyamatosan tájékoztassam őt meg önt a fejleményekről, és biztosítsak Harris
nyomozónak minden segítséget, amire szüksége van – darálta tovább megállíthatatlanul
Wohl.
Arthur J. Nelson gyanakodva méregette Wohlt.
– Azt hittem, maga vezeti a nyomozást – bökte ki végül. –Rendben, tehát mit talált ez
idáig Mr. Harris?
– Harris úgy véli, számos értéktárgyat elvittek a lakásból, Mr. Nelson.
– És erre teljesen egyedül jött rá? – kérdezte dühösen és gúnyosan Nelson. – Mi más
lehetett az egész, mint rablás? A fiam hazament, ott találta a betörőt, és az megölte. Csak
annyit mondhatok, hogy hála Istennek, nem volt vele a barátnője. Különben a lány is
meghalt volna.
A barátnője? Úristen!
– Harris nyomozó… aki egyébként személyesen is szeretne beszélni önnel, Mr.
Nelson… megkért, hogy kérjem meg önt, állítson egy listát a lakásban található
értéktárgyakról, ékszerekről, esetleg műtárgyakról.
– Szólok a titkárnőmnek, hogy lépjen kapcsolatba a biztosítótársasággal – biccentett
Nelson. – Nekik biztos van egy listájuk.
– A fia kocsija, illetve az egyik, a Jaguar eltűnt a garázsból.
– Akkor az már vagy úton van Mexikó felé, vagy szétszerelték! – csattant fel Nelson. –
Legfeljebb a rendszámtábláját találhatják meg, ha szerencséjük van.
 – Néha szerencsénk van – mondta Peter. – Természetesen keressük, a környéken és
keleti parton lent és fent is.
– Gondolom, a barátnőjét már kikérdezték. Nem valószínű, de lehetséges, hogy nála
van. De az is lehet, hogy a kereskedő szervizében áll.
– Már másodszor említi a fia barátnőjét, Mr. Nelson – kezdte Wohl óvatosan, gyanítva,
hogy sikamlós terepre tévedt. – Meg tudná adni a nevét?
– Dutton, Louise Dutton – felelte Nelson. – Azt ugye tudják, hogy ő találta meg Jerryt?
Hogy bement a hálószobába, és ott találta összevagdalva?
– Nem tudtam a köztük lévő kapcsolatról, Mr. Nelson – mondta Peter. – Azt viszont
tudom, hogy nem Miss Duttonnal van Mr. Nelson autója.
– Miss Dutton ismert televíziós személyiség – magyarázta Nelson. – Nem tenne jót a
közmegítélésének, ha kiderülne, hogy egy házban laktak a barátjával. Mindazonáltal azt
hittem, legalább maga össze tud adni kettőt meg kettőt.
Jézusom! Most tényleg azt várja, hogy ezt bevegyem? Ő elhiszi egyáltalán?
Ránézett Nelson arcára, és megértette: Tudja, mi volt a fia, és valószínűleg azt is tudja,
hogy én is tudom. Most a hivatalos fedőtörténetet adta elő. Arthur J. Nelson a szőnyeg alá
akarja söpörni a tényt, hogy a fia homoszexuális volt. A saját egója miatt is, vagy ami
még valószínűbb, az anyja miatt. A fenébe is, hiszen az apám is ezt tenné…
– És ami a Ledgert illeti – folytatta Nelson Wohl szemébe nézve –, mindent meg
fogunk tenni, hogy megkíméljük Miss Duttont a kellemetlenségektől. Csak remélni
tudom, hogy az üzleti versenytársaim is ilyen megértők lesznek.
Nyilván úgy érzi, hogy kapcsolatba tud lépni Louise-szal, és valahogy rá tudja venni,
hogy vállalja, ő volt Jerome barátnője. Nos, miért is ne? A „kéz kezet mos” elv minden
fronton működik.
– Értem, uram – bólintott Peter.
– Köszönöm, hogy felkeresett, felügyelő – nyújtotta előre a kezét Arthur J. Nelson. –
Ha találkozom Ted Czernickkel, meg fogom mondani, mennyire értékeltem az
udvariasságát és a megértését.
Azaz: „Azt csinálod, amit mondok, különben lehúzlak a vécén.”
Peter Wohl a Ledger épületének előcsarnokából, egy érmés telefonról felhívta Tony
Harris nyomozót, és közölte, hogy Arthur J. Nelson titkárnője össze fogja állítani a
lakásban található ékszerek és egyéb értéktárgyak listáját, valószínűleg már akkorra,
mikor Harris elmegy Mr. Nelsonhoz.
Aztán azt is elmondta Harrisnek, hogy Nelson szerint Louise Dutton volt Jerome
Nelson barátnője, és figyelmeztette, ha nem kell, ne firtassa Jerome szexuális
beállítottságát. Wohl kissé meglepődött, hogy Harris egyáltalán nem tűnt meglepettnek.
– Kösz, hogy figyelmeztetett, felügyelő – mondta. – Megoldom.
– Azt is mondta, hogy szerinte a Jaguart már szétszedték.
– Lehetséges. Még nem találtuk meg, pedig egy Jaguart nem nehéz észrevenni, elég
kevés szaladgál belőlük az utcákon. Vagy szétszedték, vagy egy New York-i vagy
Baltimore-i dokkban áll, és nemsokára felteszik egy Dél-Afrikába induló hajóra.
Mindenesetre tovább keressük.
 Wohl nem említette Harrisnek, hogy Nelson az önbíráskodásra ivott, vagy azt, hogy a
tudtára adta, örülne, ha azt hallaná, hogy a tettest letartóztatás közben lelőtték. Hiszen
valószínűleg csak a szája járt.
Amikor letette, elgondolkodott, tegyen-e jelentést Czernick rendőrfőnöknek a
Nelsonnál tett látogatásról, de végül úgy döntött, nem tesz. Tényleg nem hangzott el
semmi fontos, amiről be kellett volna számolnia.
Inkább kikeresett egy számot a telefonkönyvben, bedobott egy negyeddollárost, és
feltárcsázta a WCBL-TV-t.
Louise-t kapcsoltatni majdnem olyan nehéz volt, mint bejutni Arthur J. Nelsonhoz, de
végül felcsendült a nő hangja a telefonban.
– Dutton.
Peter hangokat és zajokat hallott a háttérből. Akárhol is tartózkodott Louise, nem az
irodájában lehetett.
– Hello! – köszönt Peter.
– Hello! – ujjongott fel halkan Louise. – Reméltem, hogy hívni fogsz. –Jól vagy?
– Pillanatnyilag remekül – felelte Louise. – Mit csinálsz?
– Épp most voltam Arthur J. Nelsonnál.
– Durva volt?
– Azt mondta, te voltál Jerome barátnője – közölte Peter.
– Ó, szegény ember! – sóhajtott fel Louise. – És mit mondtál erre?
– Semmit.
– Tehát?
– Tehát? – ismételte meg a férfi.
– Tehát miért hívtál?
– Nem tudom.
– Most mit fogsz csinálni? – kérdezte Louise.
– Be kell mennem az irodába, aztán kitalálnom, hogy hozzam el a kocsimat a házad
elől.
– Ó, arról meg is feledkeztem! – mondta a nő. – Mi lenne, ha a hatórás hírek után
felvennél a stúdiónál? Majd én elviszem hozzád, vagy ahova akarod.
– Hol találkozzunk?
– Gyere be. Majd szólok a recepciósnak.
– Oké – egyezett bele Wohl. – Köszönöm.
– Ugyan, ne hülyéskedj már. Peter – tette hozzá –, el ne felejtsd elhozni az egyenruhád
a tisztítóból.
– Oké! – kuncogott fel a férfi, miközben a vonal elnémult. Wohl, miközben letette a
telefont, azon kapta magát, hogy mosolyog. Mi több, öröm tölti el. Volt abban valami
nagyon megható, valami nagyon bensőséges, hogy Louise aggódott az egyenruhája miatt.
Aztán az jutott eszébe, ha Barbara Crowley-t hívta volna fel, és ő emlékeztette volna, az
idegesítette volna.
Ilyen lenne az, amikor szerelmes az ember?
 Elkanyarodott a tisztítóba, és csak utána indult a belvárosba, nehogy tényleg elfelejtse
az egyenruhát.
Még három perce sem ült az irodájában, az asztalánál, amikor Dennis V. Coughlins
főfelügyelő leült a szomszédos székre.
– Jeannie kérdezte, hogy hol volt tegnap este, Peter – kezdte a főfelügyelő. – Nem volt
náluk.
– Képtelen voltam elmenni – felelte Peter. – Azt pedig ön is tudja, mi történt később.
– Hogy érzi, a koporsót képes lesz vinni? – kérdezte Coughlin kifejezéstelen hangon.
– Ha Jeannie szeretné, akkor mindenképpen – bólintott Peter.
– Én is ezt mondtam neki – nézett rá elégedetten Coughlin. – Legyen a Marshutz &
Sonsnál úgy fél tíz körül. A temetés tizenegykor lesz.
– Ott leszek – ígérte Peter. – Főnök, apám szerint egyenruhában kellene mennem.
Coughlin főfelügyelő elgondolkodott.
– És hogy döntött? – kérdezte végül.
– Amíg meg nem tudtam, hogy koporsóvivő leszek, úgy gondoltam, hallgatok apámra.
– Azt hiszem, Peter, szép lenne, ha egyenruhában kísérnénk el utolsó útjára Dutchot –
vélte Coughlin főfelügyelő. – Fel is hívom a feleségem, hogy vasaltassa ki az enyémet.
Anthony F. Caragiola rendőr a négytől éjfélig tartó szolgálatba igyekezve rápillantott a
karórájára, és bement a Gene & Jerry étterembe és szendvicsbárba, a Bridge Street-i
végállomással átellenben. Még volt ideje egy kávéra és egy briósra, mielőtt felmegy a
lépcsőn, hogy a magasvasúttal munkába menjen.
Caragiola rendőr a közlekedésrendészet fehér sapkáját viselte. Tizenegy éve volt
rendőr, a harmincnegyedik évében járt. Nagydarab, barna bőrű férfi volt, és a bőrén
meglátszott, hogy nap nap után hőségben és hidegben, esőben és napsütésben dolgozott.
Letelepedett az egyik kerek bárszékre a pultnál, üdvözlésképp odaintett az alacsony,
szőke pincérnőnek, és kivett egy brióst az üvegtárlóból. Élete nagy részében
háromutcányira lakott, egy ideje feleségével és négy gyerekével. Ha valami gond támadt a
Gene & Jerryben, ha az egyik pincérnő vagy szakács megbetegedett, és a felesége, Maria,
tudott keríteni valakit, aki vigyázott a gyerekre, akkor beugrott, hogy kisegítse a tulajt.
A pincérnő eléje tett egy kancsó kávét és három kis doboz alacsony zsírtartalmú
tejszínt.
– Mi a helyzet? – kérdezte.
– Nem panaszkodhatok – felelte Caragiola rendőr. – És magánál?
A nő vállat vont, elmosolyodott és arrébb lépett. Tony Caragiola óvatosan felbontotta a
három tejszínt, beleöntötte a kávéjába, és gondosan elkeverte.
Sziszegő hangot hallott, és odapillantott a konyhába vezető fekete lengőajtóra. Gene
állt az ajtó előtt, és felé integetett. Gene-t Eugénia Santalvariának hívták. Az alacsony,
fekete hajú, ötvenes éveiben járó asszony harminchárom évnyi házasság után fél éve
temette el a férjét, Geriminót.
Caragiola lecsusszant a székről, a kávéját kézbe fogva belépett a pult mögé és odament
a konyhaajtóhoz.
 – Tony, lehet, hogy van valami, de az is lehet, hogy nincs – kezdte Gene Santalvaria
angolul, majd átváltott olaszra. Két csavargót látott odakint, egy nagydarab kövéret, meg
egy kis véknyat, aki drogosnak nézett ki, magyarázta. Már órák óta ott ültek egy öreg
Volkswagenben. Lehet, hogy a néhány kapuval arrébb lévő csekkbeváltót figyelték, vagy
narkót árultak. Valamelyikük időnként kiszállt a kocsiból és felment a magasvasúthoz,
hogy néhány perc múlva lejöjjön és visszaüljön. Gene nem akarta felhívni a körzeti
kapitányságot, mert talán nem volt semmi rossz az egészben, de ha már Tony bement,
akkor úgy gondolta, hogy jobban teszi, ha szól.
– Azonnal megnézem – ígérte Caragiola rendőr.
Kiment a konyhából, megállt az étterem bejárata előtt, és a kávéját kortyolgatva keresni
kezdte a tekintetével a Volkswagent. Meg is találta: két fickó ült benne, a volán mögött
egy nagydarab kövér, azzal a hippipánttal a fején, félredőlve az ülésen, mintha aludna.
Ekkor kinyílt az utasoldali ajtó, és kiszállt egy vékony kis alak – Gene jól mondta, tényleg
úgy nézett ki, mint egy díler –, körülnézett, megvárta, míg ritkul a forgalom, és átszaladt
az úttesten a magasvasúthoz felvezető lépcsőhöz. Kemény kis gazembernek tűnt.
Caragiola rendőr letette a kávéját a pultra, sebes léptekkel kiment a Gene & Jerry's-ből,
átvágott az úttesten, és követte a kis fickót a lépcsőn.
Épp akkor ért fel a peronra, amikor elindult egy szerelvény Mindenki felszállt, csak a
kis díler nem. Úgy viselkedett, mintha várt volna valakit, aki végigutazott a vonalon, de
fent maradt a szerelvényen és elindult visszafelé, a belvárosba. Kedvelt megoldás volt ez a
narkósok között, akár eladni, akár venni akartak.
Caragiola rendőr behúzódott egy oszlop mögé, hogy a kis narkós ne vegye észre, és
várt.
A peron kezdett ismét megtelni a lépcsőn érkezőkkel, jött egy szerelvény a belvárosból,
majd öt perc múlva újra felbukkant a befelé tartó vágányon. A peronról mindenki felszállt
rá, csak a kis fickó nem.
Tony Caragiola előlépett az oszlop mögül és odament hozzá.
– Beszélhetnénk egy percet, haver? – kérdezte.
– Miről?
Tony látta, hogy a kis fickó ideges. Valószínűleg ismerte az összes jogszabályt, amik
előírták, hogy a rendőrök csak akkor faggathattak bárkit, ha alapos okuk volt rá.
– Nem akarnád elmondani, mit csinálsz a barátoddal abban a Volkswagenben?
– Kábítószerosztály – morogta a kis fickó. – Az igazolványomat inkább nem mutatnám
meg. Itt semmiképp.
– Ki a hadnagyod? – kérdezte Tony.
– Pekach hadnagy
Caragiola rendőr nem ismerte ezt a nevet.
– Azt hiszem, mégis látni szeretném azt az igazolványt – közölte ridegen.
– A francba! – káromkodta el magát a fickó. Benyúlt a farzsebébe, és elővette az
igazolványát. – Így oké? – kérdezte.
– A hölgy az étteremben azt mondta, gyanúsan viselkednek – jegyezte meg Tony
Caragiola.
 – Ja, elhiszem.
Jesus Martinez rendőr visszadugta az igazolványát a farzsebébe, és lement a lépcsőn.
Anthony Caragiola rendőr húsz lábbal lemaradva követte. Visszament a Gene & Jerrybe,
és megmondta Gene-nek, hogy minden rendben van, nincs miért aggódnia. Aztán átment
az utca másik oldalára, felbaktatott a lépcsőn, és a következő szerelvénnyel elindult
dolgozni.
Martinez rendőr visszaült a Volkswagenbe. Egy teljes percig mogorván méregette
Charley McFadden rendőrt, aki mélyen aludt és horkolt. Aztán jó erősen megbökte az
ujjával a bordái között. McFadden zavart arccal felült.
– Mi van?
– Gondoltam, érdekel, seggfej, hogy a nő az étteremből ránk küldte a zsarukat. Azt
mondta, gyanúsak vagyunk.
Peter Wohl háromnegyed ötkor érkezett meg a Marshutz & Sonshoz. Miközben
felment a viktoriánus stílusú épület szélső lépcsőjén, az ajtón kilépett a Moffitt család –
Jean, a gyerekek és Dutch édesanyja.
Jean Moffitt fekete ruhát és fátylas kalapot viselt. A gyerekekre öltönyt adtak. Gertrude
Moffitt is fekete ruhát és kalapot viselt, de fátyol nélkül.
– Hello, Peter! – nyújtotta felé kesztyűs kezét Jean Moffitt.
– Jeannie – fogta meg a kezet Peter.
– Ismered Dutch édesanyját, igaz?
– Igen, természetesen – bólintott Peter. – Jó napot, Mrs. Moffitt.
– Elmegyünk, eszünk valamit – mondta Gertrude Moffitt. –Mielőtt elindul a tömeg
hazafelé a munkából.
– Mrs. Moffitt, fogadja részvétem Dick miatt – mondta Peter.
– A legközelebbi barátai, akik közül néhányat nem is ismerek, tegnap este eljöttek a
házba – felelte Gertrude Moffitt.
Ez egyértelműen letolás volt.
– Bocsáss meg, Jeannie, nem tudtam elmenni – szabadkozni Peter.
– Az édesanyád kimentett – mondta Jeannie Moffitt. - Denny Coughlin megkérdezett?
– Hogy viszem-e a koporsót? – kérdezett vissza Peter, majd amikor az özvegy bólintott,
folytatta: – Igen. Megtiszteltetés számomra.
– Dennis Coughlin még őrmester volt, amikor elvitte az én Johnomat, Isten
nyugosztalja, a sírjáig – közölte Gertrude Moffitt. – És most, főfelügyelőként ugyanezt
teszi az én Richardommal.
– Anya, beültetnéd a gyerekeket a kocsiba? – kérdezte Jean Moffitt. – Szeretnék
néhány szót váltani Wohl felügyelővel.
Moffitt nagymama vetett egy szúrós pillantást a menyére, de Jeannie szemmel
láthatólag nem ijedt meg. Állta az idősebb nő tekintetét, míg az el nem indult lefelé a
gyerekekkel a lépcsőn.
– Mesélj arról a tévés nőről, Peter! – mondta Jeannie Moffitt.
– Elnézést, mit mondtál?
 – Nem emiatt nem jöttél el tegnap este? Mert attól féltél, hogy rákérdezek?
– Nem tudom, miről beszélsz, Jeannie – rázta meg a fejét Wohl.
– Louise Duttonról, a 9-es csatorna bemondójáról beszélek? –sziszegte Jeannie Moffitt.
– Volt valami közte és Dutch között? Tudnom kell!
– Ezt meg hol hallottad?
– Beszélik – vont vállat az asszony. – Hallottam.
– Nos, akkor rosszul hallottad.
– Elég biztosnak látszol benne – vádolta Jeannie Moffitt gúnyosan.
– Mert biztosan tudom – bólintott Peter.
– Peter, ne hazudj nekem! – kérte Jeannie.
– Louise Dutton és én, ahogy az anyám mondaná, ha tudná, persze nem tudja,
„találkozgatunk” – felelte Wohl. – Hát innen tudom.
A nő szeme elkerekedett meglepetésében.
– Tényleg? – kérdezte, és Peter tudta, hogy hisz neki.
– De ez nem nyilvános – tette hozzá Peter gyorsan. –A pletykák mindenesetre
tévednek. Más a rendőr.
– Azt hittem, azzal a nővérrel jársz, mi is a neve, Barbara…
– Crowley – fejezte be a mondatot Peter. – Igen, vele jártam.
– Az anyád még nem tudja?
– És szeretném, ha ez egy ideig így is maradna.
Jeannie a szemébe nézett, majd lábujjhegyre állt és megcsókolta az arcát.
– Úgy örülök, hogy összefutottunk! – suttogta.
– Dutch szeretett téged, Jeannie, és boldog volt a házasságotokban – mondta Wohl.
– Ó, Istenem, nagyon remélem!
Azzal megfordult, és szapora léptekkel lement a lépcsőn.
Wohl belépett a ravatalozóba. A folyosók tele voltak emberekkel, akiknek jó harmada
egyenruhát viselt. És a civil ruhások kétharmada is rendőr, gondolta Peter.
Beállt a sorba, aláírta a vendégkönyvet, aztán elindult a Zöld terem felé.
Dutch koporsója – aminek a két végénél egy-egy egyenruhás autópálya-rendőr állt
vigyázzállásban – alig látszott ki a virágok alól. Wohl ismét beállt a sor végére, majd a
koporsó elé érve fél térdre ereszkedett.
Anélkül, hogy átgondolta volna, mit tesz, keresztet vetett. Dutch egyenruhában volt.
Úgy néz ki, mintha most jött volna a borbélytól, gondolta Wohl.
Aztán felvillant még egy illetlen gondolat: Épp most fedeztem a segged, Dutch. Még
egyszer, utoljára.
Aztán a legnagyobb meglepetésére elszorult a torka, és patakzani kezdtek a könnyei.
Ott maradt, lehajtott fejjel, míg biztos nem volt benne, hogy újra ura önmagának. Csak
ekkor állt fel.
 TIZENKETTŐ

Karl August Fenstermacher 1837-ben, kétéves korában vándorolt be az Egyesült

Államokba. Az apja elszegődött négy évre egy bizonyos Fritz W. Diehlhez, aki
ugyanabból a faluból, a bajorországi Mochsdorfból vándorolt ki húsz évvel azelőtt. Mr.
Diehl a philadelphiai kolbásziparban próbált szerencsét, aztán olyan szépen gyarapodott,
hogy szüksége lett megbízható segítőre. A testvére, Adolph, aki Mochsdorfban maradt,
Johann Fenstermachert ajánlotta neki, és a következő megállapodást kötötték:
Diehl kifizeti Fenstermachter, a felesége és három gyermeke útiköltségét, szállást
biztosít a boltja fölött, és gondoskodik a ruházkodásukról és az élelmezésükről. A négy év
leteltével, amennyiben Fenstermacher hű és keményen dolgozó alkalmazottnak bizonyul,
vagy felkínál neki egy állást a cégénél, vagy ad neki száz dollárt, hogy valahol máshol
elkezdhesse a saját életét élni.
Az előre megbeszélt négy helyett Fritz már a második év végén mentesítette Johann
Fenstermachert a vállalt kötelezettsége alól, s ezzel egy időben megnyitották Fritz pultját
(Fritz Diehl friss hús és húsáru) a 12. Street-i piacon. 1860-ban, amikor Diehl a
városhatáron túl nyitott egy vágóhidat, a cég már a „Diehl & Fenstermacher Húsipari
Vállalat” nevet viselte. Mindketten úgy hitték, Isten olyan jó volt hozzájuk, amilyen jó
csak lehetett.
Tévedtek. Kitört a polgárháború, amitől korlátlan kereslet támadt a füstölt és konzervált
húsok, illetve a bőrök iránt. Meggazdagodtak. Fritz Diehl felült az északnémet Lloyd
egyik Philadelphiából Brémába tartó gőzösére, és visszament Mochsdorfba, ahol egy
festett üvegablakot adományozott a Szent János lutheránus templomnak. Tíz nappal
azelőtt vitte el egy szívroham, hogy hivatalosan is felszentelték volna az ablakot.
Az özvegye úgy döntött, Németországban marad. Attól kezdve az özvegy halála
napjáig Johann Fenstermacher lelkiismeretesen elküldte neki a cég hasznának felét, bár a
cég nevét néhány év elteltével „J. Fenstermacher & Sons”-ra változtatta. A nevet az öreg
közvetlenül a spanyol-amerikai háború kitörése előtt bekövetkezett halála után is
megtartotta Karl Fenstermacher, aki kivásárolta a bátyja részét, majd megalapította a „J.
Fenstermacher & Sons, Inc.”-t.
1910-ben, hetvenöt éves korában átadta a céget a fiának, Fritznek. Még hat évig élt.
1916 elején, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy apja napjai meg vannak számlálva, Fritz
Fenstermacher elment Francisco Scalamandréhoz, akinek a cége az volt Philadelphia
építőiparában, mint ami a J. Fenstermacher & Sons, Inc. a húsiparban, és megrendelt egy
illő emlékművet, amiben az apja és a nagyapja együtt nyugodhattak az örökkévalóságig.
Az emlékművet a Cheltenham Avenue-i Cedar Hill temetőben építették fel,
Philadelphia északkeleti részén, a legjobb barre-i gránitból. Gábriel arkangyal szobrát Mr.
Scalamandre legidősebb fia, Guigliemo faragta ki a saját kezével. A kitárt szárnyú angyal
a sírbolt tetejére került. Ugyancsak Guigliemo felügyelte a két festett üvegablak és a
súlyos bronzajtó behelyezését.
Karl Fenstermachert 1916. december 11-én, hóviharban helyezték örök nyugalomra a
sírboltban. A felesége nyolc hónap múlva követte a halálba és a kriptába.
 Ott feküdtek együtt, zavartalanul bronzkoporsóikban, a súlyos bronzajtó mögött a
márványkriptában, míg csak néhány hónappal a Waikiki Dinerben kitört lövöldözés előtt
Gerald Vincent Gallagher egyszerre menekülve a rendőrség és egy afro-amerikai
heroindíler elől, ott nem találta magát nekitámaszkodva a fent nevezett súlyos
bronzajtónak.
Gerald Vincent Gallagher arra jutott magában, hogy még nem lenne biztonságos
kimenni a temetőből; a zsaruk meg a nigger is a sarkában voltak, de ha nem húzódik tető
alá gyorsan a kurva szélből meg hófúvásból, akkor kurvára meg fog fagyni egy órán belül.
Gerald Vincent Gallaghernek különösebb erőfeszítés nélkül sikerült egy kihegyezett
csavarhúzóval (amit véletlenül mindig magánál tartott) feltörnie a súlyos bronzajtó
zárszerkezetét, és a következő négy órát reszketve, de nem megfagyva, és a hóesés elől
menedéket lelve Karl Fenstermacher kriptáján üldögélve töltötte.
Legközelebb felkészülve tért vissza a Cedar Hill temetőbe. Vitt magával néhány kanna
Sterno sűrített alkoholt, és egy tucat nagy, vastag, fehér, tiszta méhviasz gyertyát, amit a
Szent György ortodox görög templomból emelt el. A Sterno és a gyertyák is füst nélkül
égtek, és bámulatos volt, mennyi hőt termelt a sűrített alkohol, vagy akármi is volt a
kannákban.
És amikor kirohant a Waikiki Dinerből, rögtön arra gondolt, ha el tudna jutni abba a
kurva temetőbe, akkor minden rendben lenne. Nem első, és nem is az ötödik alkalommal
menekült a zsaruk elől és rejtőzött el a temetőben, míg lecsendesedtek a dolgok.
Karl és Maria mauzóleumába érve, amikor a félelme már szinte teljesen lecsillapodott,
és újra rendesen kapott levegőt, és volt ideje átgondolni a dolgokat, az jutott legelőször az
eszébe, hogy amikor megint összeállt Dorothy Ann-nel, szét kellett volna rúgnia a hülye
kurva seggét. Mindössze annyi lett volna a dolga, hogy kint várjon, és figyelje a zsarukat.
Erre jó nagy szarba keverte magukat. Normál esetben legfeljebb fegyveres rablással
vádolták volna őket. Ilyesmi pedig még nem volt a priuszában, és bármelyik kirendelt
védő, ha csak feleannyi esze van, mint neki volt, amikor született, fellebbezéssel elérhette
volna, hogy legfeljebb egy évet kelljen leülnie a holmesburgi börtönben, sőt egy kis
szerencsével akár próbaidőre is bocsáthatták volna.
Am abban a pillanatban, amikor az a hülye picsa elsütötte azt a kurva pisztolyt,
rohadtul nagy szarba keverte őket. Körülbelül ez volt a legostobább dolog, amit tehetett:
rálőni egy rendőrre. Ez gyilkossági kísérlet, és a rohadt zsernyákok mindent fel fognak
forgatni, hogy Mitchell „Akasztó Mitch” Roberts bíró elé juttassák őket, akinek szilárd
meggyőződése volt, hogy szembefordulni egy rendőrrel – a rálövésről már nem is
beszélve – nagyobb bűn, mint felrobbantani a Vatikánt pápástól, mindenestől.
Hála Istennek, Dorothy Ann elhibázta. Gerald Vincent Gallagher még látta, miközben
átrohant a Waikiki Dineren, hogy a zsaru, vagy nyomozó, vagy akármi is volt a kurafi,
rálő Dorothy Annre. Ha a hülye ribanc eltalálta volna a kurafit, akkor az a vég lett volna,
hogy az isten verné meg. Megöregedne, mire kiengednék, már ha megérné egyáltalán.
Ekkor eszébe jutott valami más. Lehet, hogy a zsaru eltalálta Dorothy Annt, és a ribanc
meghalt. Megérdemelné az ostoba kurva, és ha halott lenne, nem is mondhatná meg a
társa nevét. A kasszás majd' összeszarta magát a félelemtől, nem nagyon fog emlékezni rá,
azonosítani meg végképp nem fogja. A legjobb az lenne, ha Dorothy Ann meg a zsaru is
halott lenne. Akkor senki sem azonosíthatná.
 Ezzel csak annyi volt a gond, hogy egy másik kurva törvény kimondta, hogy ha valaki
meghalt egy rablás vagy valamilyen más bűncselekmény során, akkor a halála a bűntett
elkövetőjét terhelte, akárki is legyen a tényleges gyilkosa. Azaz ha a zsaru lelőtte Dorothy
Annt, akkor az ő meggyilkolásával is Geraldot fogják vádolni.
A mauzóleumban tett korábbi látogatásai során (mintegy időtöltésképpen) Gerald
Vincent Gallagher elővette a csavarhúzóját, és kilazította a festett üvegablak darabjait
helyükön tartó ólom egy részét, így ki tudta venni az egyik kisebb darabot, hogy
kinézhessen. A sírbolt mind a négy falán volt egy-egy festett üvegablak.
Még fél órája sem volt a sírboltban, amikor az egyik festett üvegdarab helyén
kialakított lyukon át meglátta, hogy egy rendőrautó hajt végig lassan a Cedar Hill
temetőn. És nem egy közönséges járőrkocsi, hanem az autópálya-rendőrség egyik egysége
– ezt onnan látta, hogy ketten ültek benne, márpedig a közönséges járőrkocsikban csak
egy rendőr szokott lenni. Azok az autópályások meg veszedelmes egy társaság, akár le is
lövik az embert, ha olyan a kedvük.
Gerald Vincent Gallagher azt mondogatta magában, igazán nincs miért aggódnia, nem
ez az első alkalom, hogy egy őt kereső rendőrautó átmegy a temetőn, és ahogy korábban
nem találták meg, úgy most sem fogják. Azt hiszik, egy sírkő, egy fa, vagy valami hasonló
mögött bujkál. Eszükbe sem jut, hogy az egyik márvány emlékműben rejtőzött el, vagy,
hogy a francba hívják az ilyeneket. Egyszer, esetleg kétszer körbemennek, vagy talán
körbemegy még néhány kocsi. De előbb-utóbb fel fogják adni.
Előbb-utóbb mindenki fel fogja adni. Nem ez az egyetlen rablás történt
Philadelphiában. Lesznek más rablások is, meg karambolok a Roosevelt Boulevard-on
meg a Frankford Avenue-n, vagy valaki megveri a feleségét, és akkor majd azután
szimatolnak, és nem fogják olyan nagy erőkkel keresni őt.
Mindössze türelmesen ki kell várnia, míg lecseng a dolog, aztán el kell húznia ebből a
kurva városból. Volt pénze, 380 dolcsi. Alapvetően azért akarták felnyomni a Waikiki
Dinert, hogy szerezzenek még 120-at. A kapcsolatának jó anyaga volt, kurva jó, de 500
dolcsit kért, és nem hitelezte volna meg becsszóra a 120-at, hogy majd kifizetik az utcán
eladott áruból.
Ha meg lehetett volna győzni azt a faszszopót, akkor most nem lenne ez az egész!
Gerald Vincent Gallagher akkor kezdte gyanítani – bár próbált nem gondolni rá –, hogy
most tényleg nyakig van a szarban, amikor nem csak, hogy még több rendőrkocsi érkezett,
autópályás meg közönséges kerületi vegyesen, hanem gyalogos rendőrök is feltűntek,
hogy átfésüljék a temetőt. Ilyesmi soha nem történt még.
Nem volt hová futnia, úgyhogy visszatette a kis festett üvegdarabokat a helyükre, és
hátát a falnak támasztva leült a padlóra, remélve, hogy odabent senki sem fogja keresni.
Besötétedett, s ettől valamivel jobb lett a helyzet, Gallagher mégis úgy döntött, jobb
lesz, ha biztosra megy, és nem gyújtott meg egyetlen görög gyertyát sem. Még észreveheti
valamelyik zsaru a fényt, ha épp arra néz.
Levette és párnává hajtogatta a dzsekijét, lefeküdt a mauzóleum padlójára, és
hamarosan elaludt.
Valamikor az éjszaka közepén felébredt, kinézett, és fényszórókat látott közeledni a
temető fő útján. Aztán a kocsi megállt és a fényszórók kihunytak. Néhány perccel később,
miközben Gallagher még azon töprengett, hogy mit akarhat, újabb fényszórók ragyogtak
fel, és egy másik kocsi is érkezett. Látta, hogy az első kocsi egy rendőrautó, és most már
ki tudta venni, hogy a másik is. Néhány perc múlva pedig megállt a harmadik is az első
kettő mellett.
Aztán Gallagher megértette, mi történik. A zsaruk lógnak a szolgálatban, bizony ám!
Az utcákon kellene járőrözniük, a rosszfiúkat keresve, de ők inkább feljöttek ebbe az
istenverte temetőbe, hogy aludjanak egyet!
Gerald Vincent Gallaghert mélyen felháborította ez az arcátlan kötelességmulasztás.
Reggel éhesen ébredt, de átkozottul ostoba dolog lett volna akkor kimenni, úgyhogy
tovább várakozott. Délben temetés volt a mauzóleumtól jó százyardnyira. Igazából már
valamivel nyolc után megkezdték az előkészületeket, megásták a sírgödröt, majd
leeresztették bele az előre elkészített betonszarkofágot, műfüvet terítettek a kiásott
földhalomra, majd felállítottak egy sátrat meg azt a szerkezetet, amivel leeresztik a
koporsót a sírgödörbe.
Gerald Vincent Gallagher soha nem látott még ilyet, érdekesnek találta és segített
múlatni az időt. Akárcsak a temetés. Valamiféle nevetséges protestáns temetés volt, a
lelkész rengeteget imádkozott, hangosan, és amikor véget ért a szertartás, a sír körül állók
mind kezet ráztak, megcsókolták egymást, és mosolyogva beszélgettek, mintha valami
partin lettek volna, nem pedig temetésen.
Végül aztán csak elmentek, és a temetkezési vállalat munkásai valamiféle kart dugtak a
gépbe, amire a koporsót tették, és a koporsó elkezdett ereszkedni a sírgödörbe. Amikor
leért, kiakasztották a koporsót tartó zöld heverek egyik végét, és kihúzták a hevedereket a
koporsó alól.
Megjelent egy teherautó, felrakták rá a gépezetet, aztán az összecsukható székeket,
majd lebontották a sátrat, azt is felrakodták, végül felszedték a műfüvet. A teherautó
elment, de nemsokára visszajött az, amelyikről a betonszarkofágot leengedték a
sírgödörbe. A vezetőfülkéből kiszállt egy férfi, egy vödörben betont vagy valami hasonlót
kevert, lemászott a vödörrel és egy vakolókanállal a gödörbe, és szétterítette a szarkofág
alján. Aztán leeresztették a szarkofág tetejét, ugráltak rajta egyet-kettőt, és elmentek.
Ezután két öregember jött, akik belapátolták a földet a gödörbe, közben egy
locsolócsővel locsolva, hogy leülepedjen és visszaférjen az összes, amit kiástak, végül
pedig valódi gyeptéglákat tettek felülre, és azt is meglocsolták. Még így is maradt egy
csomó föld, és Gerald Vincent Gallagher úgy tippelte, vissza fognak még jönni, és
elhordják valahova.
Ekkor már délután négy felé járt az idő, és rohadtul megéhezett! Épp ki akart menni a
mauzóleumból, amikor jött egy autó, amiből három férfi szállt ki. Úgy festettek, mint egy
apa és három fia. Odamentek a sírhoz, az idős férfi némán állt egy percig, majd sírni
kezdett. Aztán a fiatalabbak is sírni kezdtek. Végül a fiatalabbak átölelték az idősebbet,
valószínűleg az apjukat, visszakísérték az autóhoz, és elhajtottak.
Gerald Vincent Gallagher várt, amíg biztosnak nem érezte, hogy nem gondolják meg
magukat és nem mennek vissza. Figyelmesen körülkémlelt minden irányba, nem lát-e
lassan cirkáló rendőrautókat a Cedar Hillen, gondosan visszatette a színes üvegdarabokat
a helyükre, rájuk hajtotta az ólomfüleket is, nehogy befújja őket a szél, majd nagyokat
nyögve gyorsan kinyitotta a bronzajtót, kilépett, ismét felnyögve bezárta, aztán szapora
léptekkel elindult a kijárathoz vezető keskeny, macskaköves úton.
Elhaladt a sír mellett, aminek végignézte a megásását és betemetését. Úgy saccolta,
legalább ezerdollárnyi virág várja rajta és körülötte, hogy elhervadjon. Pokolian sok pénz
volt ez, hogy csak így kidobják.
Öt perccel később már a Bridge & Pratt Street-i végállomásnál járt. Az egyik üzlet
kirakatában az óra öt óra tíz percet mutatott. Eddig minden jól ment. Az állomás és maga
a földalatti zsúfolásig tele lesz a munkából hazafelé tartó, vagy a belvárosba igyekvő
emberekkel. A tömegben pedig elrejtőzhet. Óvatos lesz, amikor a szerelvény befut az
állomásra, figyelni fogja, nincsenek-e rajta rendőrök, és ha vannak, akkor fel nem száll
abba a kocsiba.
Aztán lemegy a Market Streetig, az aluljáróban átsétál a külvárosi megállóig, onnan
pedig megint földalattival a 13. Street-i állomásig. Ott vesz egy jegyet a baltimore-i
vonatra. Megnézi, mikor indul, aztán bemegy a férfivécébe, és ott megvárja az indulást.
Gyorsan felszalad a peronra, felugrik a vonatra, és már szabad is!
Elment egy Tates nevű hely mellett, és a kiáradó pizzaillattól görcsbe rándult a gyomra.
Megállt, odalépett az ablakhoz, és kért egy szelet pizzát meg egy kólát. Amikor megkapta
az italt, egy húzásra megitta. Észre sem vette, milyen szomjas.
– Még egyet – tette le az üres dobozt az ablaknál álló kölyök elé újabb egydolláros
kíséretében. A Tates mellett volt egy újságos, amit valami nagyon elmés
reklámszakember „az Ön újságosának” nevezett el.
Gerald Vincent Gallagher megitta a másik kólát is, letette a dobozt egy kuka tetejére,
majd a pizzaszeletbe beleharapva odalépett az újságoshoz, hogy vessen egy pillantást a
Philadelphia Daily News címlapjára. Talán lesz valami a Waikiki Dinerről.
Volt. A címlapon két fénykép állt. Az egyik valami zsarué, egyenruhában, a másik
Gerald Vincent Gallagheré. Az óriási betűkkel szedett főcím így szólt:
„A RENDŐRGY1LKOS?”
A fényképek alatti cikk így kezdődött: „Az egész városban nagy erőkkel keresik
Gerald Vincent Gallaghert, akit azzal gyanúsítanak, hogy ő az a rabló, aki elmenekült,
miután tegnap lelőttek Richard C. Moffitt századost a Waikiki Dinerben.”
Gerald Vincent Gallagher gyomra fájdalmasan görcsbe rándult. Végigfutott a hátán a
hideg, és úgy érezte, az összes apró hajszál felállt a tarkóján. Kiköpte a szájában forgatott
pizzadarabot, és óvatosan letette a szeletet a kuka tetejére, a kólásdoboz mellé.
Aztán ellépett az „Ön újságosa” elől. Az épület végében egy üvegajtó vezetett az
emeleten lévő bingóterem felé, majd azután a vasúti peronhoz felvivő fedett lépcsősorhoz.
Gerald Vincent Gallagher ránézett az ajtóra, és látta benne az utca tükörképét.
Megakadt a szeme valamin. Egy nagydarab, kövér fickó őt bámulta, miközben átszaladt
az úttesten. Valahonnan ismerősnek tűnt, és Gerald Vincent Gallagher egy pillanatig azt
hitte, hogy üzletelt vele valamikor, de ekkor a kövér leguggolt, felhúzta a nadrágszárát, és
előrántott egy pisztolyt a bokájára csatolt pisztolytáskából.
Aztán megint futni kezdett, és elkiáltotta magát:
– Állj meg, ahol vagy, Gallagher, vagy szétlövöm a segged!
 Baszd meg! – gondolta Gerald Vincent Gallagher. – Hülye kábszeres zsaru, úgysem
fogsz rám lőni ennyi ember között!
Felrohant a lépcsőn a peron irányába. Egy kis szerencsével épp bent lesz egy vonat,
amire felugorhat és eltűnhet innen.
A Bridge & Pratt Street-i végállomás a földalatti végállomása. A sínek a Frankford
Avenue-hoz érve felbukkannak a felszínre, és a sugárút fölött haladnak tovább, egészen az
állomásig. A két sínpár között van egy peron, ahonnan lépcső vezet le az állomás alsó
szintjére, illetve a másik, jobbra lévő peronhoz. Így a belvárosból érkező járatok utasai a
kocsik mindkét oldalán le tudnak szállni, a belvárosba tartók viszont csak a középső
peronról tudnak felszállni.
Miután a Philadelphia belvárosából érkező szerelvényekről leszállnak az utasok a
(menetirány szerinti) jobb oldalon, a vonatok tovább mennek még néhány száz yardot,
megállnak, a vezető átmegy a végükbe (ami most már az eléjük lesz), és elindulnak
visszafelé, immár a bal oldali vágányon, az állomásra, és felveszik a belvárosba tartó
utasokat.
Az állomás alsó szintjén vannak a pénztárak, és innen indul el két lépcsősor a
Frankford Avenue két oldalára.
Amikor Charley McFadden rendőr észrevette a pizzát majszoló Gerald Vincent
Gallaghert „az Ön újságosa” előtt, épp a Volkswagenjében ült, a Pratt Streeten, a Gene &
Jerry étterem és szendvicsbár előtt, ötvenlábnyira északra a Frankford Avenue-tól.
Jesus Martinez rendőr bent ült a Gene & Jerry pultjánál, és sajtos-sonkás szendvicset
evett majonéz, mustár és vaj nélkül, csak sonkát és sajtot, illetve egy kis salátát kérve a
teljes kiőrlésű lisztből sütött kenyérre.
A szája tele volt sonkával és sajttal, amikor meglátta, hogy Charley kiront a
Volkswagenből.
Elkáromkodta magát, spanyolul, kiköpte a falatot, felugrott és futásnak eredt az ajtó
felé. Amint kilépett a járdára, fél térdre ereszkedett és előhúzta a pisztolyát a bokájára
csatolt tokból.
Nem látta Gerald Vincent Galaghert, de tudta, hogy Charley McFadden biztos látta,
mivel a társa a méretéhez képest tekintélyes sebességgel rohant a lépcsőn felfelé, az
állomás felé.
Martinez rendőrt fél percig meggátolta két száguldó autó és egy teherautó abban, hogy
átvágjon a Pratt Streeten. Mire átért, sehol sem lehetett látni Charley McFaddent. Csak a
járókelőket látta, aki elkerekedett szemmel nézték, hogy mi a fene történik.
– Rendőrség! Rendőrség! – üvöltötte Martinez, miközben áttört az állomásról kifelé
tartó emberek tömegén.
Átugrott a forgókapu fölött, aztán kénytelen volt választani a belváros felől érkező
járatok peronjaihoz, illetve a belváros felé induló járatok peronjához vezető lépcsők
között.
Úgy döntött, valószínűbb, hogy McFadden és akit üldöz – szinte bizonyosan Gerald
Vincent Gallagher – az indulási oldalon lesz, ezért azon a lépcsőn indult el.
 McFadden rendőr, aki elvesztette szem elől Gerald Vincent Gallaghert, miközben
felszaladt a Pratt Street-i lépcsőn, ugyanerre a döntésre jutott. Zihálva rohant ki a peronra.
Épp akkor futott be egy üres szerelvény, a tömeg meglódult, hogy felszálljon.
Charley McFadden a pisztolyát az ég felé fordítva a feje mellé emelte, majd
végigszaladt a vonat mellett, a tekintetével Gallaghert keresve. Odaért az utolsó kocsihoz,
de sehol sem látta. Már épp nyugtázta volna magában, hogy a kis szemét felugrott a
szerelvényre, csak nem vette észre, és kénytelen lesz az első kocsitól kezdve újra
végigmenni az egészen, amikor hirtelen kiszúrta Gallagher a sínek között, a másik, a
belváros felől érkező sínpár között botladozott. Miközben McFadden odarohant a középső
peron széléhez, Gerald Vincent Gallagher felugrott a másik peronra.
Azt tervezte, hogy leszalad a lépcsőn a Frankford Avenue-ra, és megpróbál eltűnni a
tömegben. A kábszeres zsaru, okoskodott Gerald Vincent Gallagher, nem meri majd
használni a fegyverét az állomás alsó szintjén és a Frankford Avenue-n tolongó tömegben.
A zsaru azonban észrevette, így nem indulhatott vissza, az állomás felé, mert azon a
peronon nem voltak utasok, így az istenverte kábszeres nyugodtan célba vehette.
Gallagher ezért megfordult, végigfutott a peronon a másik irányba, egészen a végéig, és
átugrott egy sárgára festett korlát fölött, amin az ÉLETVESZÉLY! TOVÁBB HALADNI
TILOS! felirat állt.
A korlát mögött keskeny szervizjárat húzódott egészen a következő állomásig, de
Gerald Vincent Gallagher nem szándékozott addig elfutni, csak két-három saroknyira,
ahol tudta, hogy van egy lépcső, illetve inkább létra, amin lejuthat a Frankford Avenue-ra.
Visszanézett a válla fölött, és látta, hogy a rohadt kábszeres követi, átvág a síneken, és
felmászik a peronra. A kövér kurafi elég nehézkesen húzta fel a seggét, és Gerald Vincent
Gallagher egy pillanatig, amíg a zsaru ügyetlenül kapálózott a peron szélén, azt hitte, hogy
hozzá fog érni a lába a harmadik sínhez, mire ropogósra süti magát. Ám nem ez történt.
McFadden feltérdelt, majd felállt a peronon, és pisztolyát két kézre fogva célba vette
Gerald Vincent Gallaghert.
Azonban nem húzta meg a ravaszt. Annyira zihált, hogy ebből a távolságból nem sok
esélye lett volna eltalálni a kis szemetet, és csak a Jóisten tudta volna, hol köt ki a kilőtt
golyó. Valószínűleg egy apáca két szeme közt, amilyen szerencséje van.
– Te kis rohadék! Szétrúgom a segged! – üvöltötte dühösen, és Gallagher nyomába
eredt.
Ekkor ért fel a középső peronra Jesus Martinez rendőr. Látta, merre bámulnak az
emberek, így tudta, hol zajlanak az események. Futásnak eredt a középső peron vége felé.
Először McFadden rendőrt pillantotta meg, majd ötvenhatvan yarddal előtte egy
vékony, fehér férfit, aki szinte bizonyosan Gerald Vincent Gallagher volt. Mindketten a
sínek melletti szervizjárdán futottak, óvatosan egyensúlyozva.
Azért futottak óvatosan, mert a járda közvetlenül a harmadik sín fölött haladt. A járda
rövid, körülbelül öt láb hosszú előregyártott elemekből állt. A legrégebbiek vastag
deszkákból készültek, az újabbak lyukacsos acéllemezből, a legújabbak pedig betonból. A
járda normális körülmények között is nehéz terepet jelentett volna, versenyfutásra pedig
kifejezetten nem volt alkalmas.
 Martinez rendőrnek gyorsan kellett döntenie. Semmiképp sem érhette utol őket – ha
csak megpróbálja, akkor is le kellett volna ugrania a sínek közé, kockáztatva a halálos
áramütés veszélyét. Az induló vonatra azonban felugorhat, hogy a következő állomáson
leszállva visszafelé induljon el a szervizjárdán. Így bekerítenék Gerald Vincent
Gallaghert.
Futásnak eredt a szerelvény felé, s az utolsó pillanatban még sikerült beugrani a záródó
ajtószárnyak között.
Az utasok majd' összeszarták magukat, amikor meglátták a pisztolyát, és úgy hátráltak
el tőle, mintha leprás lett volna.
– Rendőr vagyok – mondta Martinez, nem túl hangosan, ugyanis alig kapott levegőt. –
Őrizzék meg a nyugalmukat!
Amikor a szerelvény elhaladt Charley McFadden és Gerard Vincent Gallagher mellett,
még mindig futottak, nagyon gondosan a lábuk elé nézve.
Jézusom, Charley, lődd már le a rohadékot!
Körülbelül ugyanabban a pillanatban jutott eszébe ugyanez Charley McFaddennek is.
Futás közben azon töprengett miért nem áll meg, ereszkedik fél térdre, és két kézzel célra
tartva miért nem próbálja meg leszedni Gerald Vincent Gallaghert.
Több oka is volt, és mind felmerült benne. Először is egyáltalán nem vett volna mérget
rá, hogy el fogja találni. Másodszor aggódott, hol köt ki a lövedék, vagy hol kötnek ki a
lövedékek, ha nem találja el. Errefelé lakóépületek álltak a sínek mellett. Senkit sem akart
megölni.
Aztán rájött, mi a valódi oka. Nem akarta megölni Gerald Vincent Gallaghert. Lehet,
hogy megérdemelné a kis rohadék, és a saját vonakodása talán azt jelenti, hogy Charley
McFadden rendőr nem elég tökös, hogy zsaru legyen, de tény, hogy Gerald Vincent
Gallaghernek nincs fegyvere – ha lenne, biztos használta volna már a kis rohadék, hiszen
semmit sem veszíthetett volna még egy gyilkosság vádjával –, és nem jelentett veszélyt
senkire, leszámítva persze saját magát, ahogy a sínek között rohant.
Hézusz mostanra biztos rájött, mi történik, és rádión erősítést kért. Néhány perc, és
mindenfelől özönleni fognak a rendőrök. Mindössze arra kell figyelnie, hogy ne veszítse
szem elől Gerald Vincent Gallaghert, és meg kell akadályoznia, hogy ártson másoknak
vagy magának. Akkor minden rendben lesz.
A Bridge & Pratt Street-i állomástól ezernyolcszázötvenhárom lábnyira (ahogy később
lemérték) Gerald Vincent Gallagher rájött, hogy nem bír tovább futni. A mellkasa annyira
fájt, hogy majdnem elsírta magát. És az a kövér kábszeres zsernyák még mindig a
nyomában volt.
Gerald Vincent Gallagher megállt, megfordult, megkapaszkodott a korlátban, és térdre
rogyott.
– Feladom! – lihegte. – Az isten szerelmére, ne lőjön!
Charley McFadden rendőr értette, mit mondott, még ha zihálva mondta is.
Ő maga nem bírt megszólalni, teljesen kifulladt a rohanásban.
Aztán felemelte a kezét, a balt, az üresét, lemutatott a sínekre, és próbálta megtalálni a
hangját. Azt akarta mondani, hogy „Vigyázz, jön egy vonat!”
 Nem bírt kinyögni egy szót sem, de Gerald Vincent Gallagher rájött, mit akar.
Hátranézett a válla fölött a közeledő szerelvényre. Megpróbált felállni, hogy jól meg
tudjon kapaszkodni a korlátban, míg elmegy a vonat.
És megcsúszott.
És lezuhant a sínekre.
És zuhanás közben ösztönösen maga elé kapta a kezét, hogy tompítsa az esést, és a
csuklója hozzáért a harmadik sínhez, és Gerald Vincent Gallagher megsült.
És aztán jött a vonat, és mind a négy kocsi átment rajta.
Amikor Jézus Martinez rendőr a másik irányból odaért a szervizjárdán, Charley
McFadden rendőrt a korlátra dőlve, halottsápadtan és tetőtől talpig lehányva találta.
Michael J. „Mickey” O'Hara hosszú pályafutása során mindegyik philadelphiai
újságnak dolgozott már, sőt egészen New Yorkig és Washingtonig is elkalandozott.
„Régi vágású” riporter volt, majdhogynem élő legenda, pedig még alig múlt el
negyvenéves. Idősebbnek tűnt. Mickey nem utasította vissza az italt, ha kínálták, s
általában emiatt veszítette el az állásait is; részegen ugyanis Mickey O'Hara nemcsak egy
lovassági őrmesterhez méltó pikareszk profanitással volt képes körülírni főnökei
jellemhibáit és felmenőit, hanem a provokáció általa képzelt súlyosságától és a
szervezetében dolgozó alkohol mennyiségétől függően akár meg is ütötte a szóban forgó
főnököket.
Másfelől viszont, józanon, Mickey O'Hara pokolian jó újságíró volt. Egyesek szerint ír
őseitől örökölte vele született tehetségét a történetmondáshoz. Azokba a sztorikba is képes
volt életet lehelni, amiket egyébként talán egyszer sem lett volna érdemes elmondani.
Mesterien művelte szakmáját, azaz általánosságban véve az újságírást, konkrétabban
pedig a rendőrségi híreket. A kocsijában volt egy nagyon bonyolult rövidhullámú vevő,
ami lehetővé tette, hogy Mickey folyamatosan nyomon kövesse a rendőrségi
kommunikációt.
Mickey az elmúlt húsz év során nagyon sok rendőrrel összeismerkedett, és bár
hivatalosan egyik szervezet tagjának sem mondhatta magát, ha valamilyen rendezvényre
került sor a Smaragd Társaságban vagy a Rendőrség Testvéri Rendjében és Mickey
O'Hara nem bukkant fel, akkor az emberek aggodalmasan kérdezgetni kezdték egymást,
hogy beteg-e, vagy mi baja van.
Mickey kedvelte a rendőrök többségét, és a rendőrök többsége kedvelte Mickey-t.
Mindazonáltal Mickey nem sok rendőrt tartott rendőrnek őrmesteri rang fölött. A törvény
őreinek java ez alatt a rang alatt dolgozik. Minden rendőr egyben rendőrtiszt is, ami azt
jelenti, hogy állami tisztséget viselnek.
A rendőrségen belül is vannak rendfokozatok, hasonlóak még a rangjelzések
tekintetében is, a hadseregéhez. Mickey úgy vélte, hogy a hadnagyi vagy magasabb
rangban szolgálok (azaz a fehér ingesek) nem igazi rendőrök, hanem csak fejesek, a
bürokrácia tagjai. Természetesen akadtak kivételek. Mickey például őszintén kedvelte
Matt Lowenstein főfelügyelőt, és Lowenstein fiainak bar micvóinál tekintélyes befolyását
a főnökeinél latba vetve gondoskodott róla, hogy az akkori lapjánál kiemelten
foglalkozzanak a fontos társadalmi-vallási eseménnyel.
 És Dutch Moffittot is kedvelte. Voltak még néhányan, akiket nem nézett le: itt egy
százados, ott egy hadnagy, még Peter Wohl felügyelőhelyettes is, de összességében
mindazokat, akik fehér inggel hordták az egyenruhát, pontosan olyanoknak tartott, mint a
seregben megismert és egy életre megutált tiszteket.
Az utcákon dolgozó fiúkat tisztelte – a közönséges járőröket, tizedeseket, nyomozókat
és őrmestereket –, ők pedig viszonozták a tiszteletet. Elintézte, hogy bekerüljön a
fényképük a lapokba, helyesen írta a nevüket, és soha semmit nem szivárogtatott ki, amit
bizalmasan árultak el neki.
Mickey O'Hara épp munkába indult, amikor meghallotta a rádióban a riasztást:
„fegyveres férfi a Pratt és a Frankford sarkán, az L állomásnál”. A munkába indulás jelen
esetben azt jelentette, hogy O'Hara épp kilépett a Tábor és a Rising Sun sugárutak sarkán
található Mulvaney sörözőből, ahol megivott két sört, méltósággal elhárította a
harmadikra szóló meghívást, majd beült a kocsijába, hogy bemenjen a belvárosba, ahol
eredeti terve szerint azzal kezdte volna a napot, hogy benéz a kilences körzet
rendőrőrsére.
Szinte azonnal záporoztak a válaszok a riasztásra. A tizenötös körzet egyik kocsiját a
Margaret-Orthodox állomáshoz rendelték, ami a következő megálló volt a belváros felé a
Bridge és a Pratt Street után, majd szinte rögtön jött egy „erősítést kérnek” riasztás, aztán
a figyelmeztetés, hogy civil ruhás rendőrök vannak a helyszínen. Végül pedig hívták a
mentőosztagot és a tűzoltókat.
Mickey O'Hara arra jutott, akármi is történik a Pratt & Bridge Street-i állomás és a
Margaret-Orthodox állomás között, az méltó a szakmai érdeklődésére.
Lement a Roosevelt Boulevard-ig, bekanyarodott balra, és besorolt a középső sávba.
Gyorsan hajtott, de nem vakmerően, ügyesen cikázott a forgalomban, káromkodva a
lassabb járművek sofőrjeire, akik meg rá káromkodtak. Bevette a Friends Kórház előtti
nagy kanyart, kihúzódott a külső sávba, majd egy piroson áthajtva jobb felé rákanyarodott
a Bridge Streetre.
Amikor Mickey O'Hara odaért a Bridge & Pratt Street-i állomáshoz, a bámészkodók
tekintélyesre duzzadt tömegét négy-öt rendőr tartotta vissza az L állomás lépcsőjétől egy
őrmester felügyelete alatt.
O'Hara elkapta az őrmester tekintetét, rákacsintott, és egy „Mi a helyzet?” mozdulattal
vállat vont.
Az őrmester elindult felé, átnyomakodva a tömegen.
– Két beépített kolléga a kábszeresektől kiszúrta a fickót, aki lelőtte Dutch Moffittot –
mondta az őrmester köszönés helyett, miközben kezet fogtak. – Az egyik üldözőbe vette,
de a fickó leesett a sínekre, hozzáért a harmadikhoz, megpörkölődött, aztán átment rajta a
vonat.
– Jézusom! – döbbent meg Mickey O'Hara.
– Még mindig fent vannak – folytatta az őrmester.
– Feljuthatok valahogy? – kérdezte Mickey.
– Csak vigyázz a harmadik sínnel, Mickey – mondta az őrmester.
 TIZENHÁROM

Ward V. Fengler, aki három hónapja lett üzlettárs a Mawson, Payne, Stockton,
McAdoo & Lester ügyvédi irodánál (a cégnek tizenhét tulajdonosa volt az öt igazgató
mellett), kilökte a Butler Légitársaság várójának üvegajtaját a Philadelphiai Nemzetközi
Repülőtéren, és miközben a Bell Ranger helikopter leereszkedett, kilépett az aszfaltra.
Fengler nagyon magas és nagyon vékony volt, és harminckét éves kora ellenére már
egyértelműen elkezdett kopaszodni. Délelőtt tíz órától várakozott a reptéren Mr. Wellsre.
III. Stanford Fortner Wells kiszállt a helikopterből, majd visszafordult a csomagjáért.
Az alacsony, energikus, őszülő férfi kiváló szabású öltönyt viselt. A zakója zsebéből
kilógott egy szarukeretes szemüveg egyik szára.
– Mr. Wells, Ward Fengler vagyok a Mawson, Payne, Stockton, McAdoo és Lester
ügyvédi irodától – mutatkozott be Fengler. – Mawson ezredes kért meg, hogy fogadjam
önt.
Wells gyorsan, de alaposan végigmérte, majd kezet nyújtott.
– Sajnálom, hogy ennyire megvárattam – mondta. – Előbb le kellett szállnunk
Újfoundlandben, aztán az az átkozott New York-i repülőtér teljesen tömve volt, amikor
odaértünk, bár gondolom, erre számíthattam volna.
– Remélem, jól utazott, uram – biccentett udvariasan Fengler.
– Utálok repülni – közölte Wells tárgyilagosan.
– Vár minket egy kocsi mondta Fengler –, és Mawson ezredes a Warwickban
foglaltatott önnek egy lakosztályt. Remélem, megfelel.
– Remek – felelte Wells. – Beszélt már Mawson Krugerrel?
– Nem tudom, uram.
– Azért kérdezem, mert találkoznom kell valakivel a Warwick-ban.
– Erről semmit sem tudok, uram.
– Akkor talán végre valami jól alakul – mosolyodott el halványan Wells. – A Warwick
remek lesz.
A belvárosba vezető úton III. Stanford Fortner Wells mindössze annyit mondott, hogy
legutoljára akkor járt Philadelphiában, amikor még a Princetonon tanult.
– Én pedig Philadelphiából mentem a Princetonra – felelte Fengler.
Wells felmordult, aztán elmosolyodott.
Amikor odaértek a hotelhez, Wells fürgén kipattant a limuzinból, felsietett a lépcsőn és
bement az előcsarnokba. Fengler igyekezett a nyomában maradni.
Peter Wohl megállt a WCBL-TV recepciójánál, ahol a pult mögött egy tévékészülék
függött a falon. Épp a hatórás „Kilences hírek” ment, és Louise Duttont mutatta a kamera.
Istenem, de szép!
– Segíthetek? – kérdezte a recepciós.
– A nevem Wohl – biccentett Peter és Miss Duttonhoz jöttem.
A recepciós rámosolygott, és felemelte egy világoskék telefon kézibeszélőjét.
 – Sharon? – szólt bele. – Mr. Wohl van itt. – Rápillantott Wohlra. – Azonnal jön,
felügyelő.
Sharon dermesztően csinos, barna szemű és hosszú, barna hajú, isteni mellű fiatal nő
volt. A mosolyába bele lehetett szédülni.
– Erre, felügyelő – nyújtott kezet. – Sharon Feldman vagyok.
Bevezette Wohlt az épületbe, végig egy folyosón, majd benyitott a C STÚDIÓ feliratú
ajtón.
A stúdió tele volt emberekkel, kamerákkal és díszletekkel, amik közül az egyik nyilván
a „Kilences hírek”-é lehetett. Wohl meglepődött, amikor Louise észrevette és
odaintegetett neki, és csak egy pillanat múlva értette meg, hogy a nő éppen nincs adásban,
vagy hogy mondják.
Sharon Feldman átvezette egy másik ajtón, és beléptek a vezérlőterembe.
– Ott talál kávét, felügyelő – mutatta Sharon Feldman. –Töltsön magának, ha kér.
Viszlát!
– Jöhet a Wonder Bread – mondta egy feszült, fiatal, szarukeretes szemüveget viselő
nő, aki a vezérlőpult előtt álló két széksor közül a másodikban ült. Peter látta, hogy a
tucatnyi monitoron elkezdődik egy Wonder Bread-reklám.
– Érdekes, maga egyáltalán nem tűnik rendőrnek – szólt oda egy férfi Peter Wohlnak.
Peter megajándékozta egy fagyos pillantással.
– Leonard Cohen – mutatkozott be a férfi. – Én vagyok a hírigazgató.
– Jó magának – morogta Peter.
– Nem akartam megsérteni, Wohl – szabadkozott Cohen. –Csak tudja, tényleg nem úgy
fest, ahogy az átlagos rendőrt elképzeli az ember.
– Hát maga sem úgy néz ki, mint Walter Cronkite – jegyezte meg Peter.
– Nem is keresek annyit – felelte Cohen lefegyverzően.
– Ahogy szerintem az Egyesült Államok elnöke sem – bólintott Wohl.
– Legalábbis hivatalosan – emelte fel az ujját Cohen. – Elkapták már a fickót, aki
meglépett a Waikiki Dinerből?
– A legjobb tudomásom szerint nem – rázta meg a fejét Peter.
– De el fogják?
– Szerintem igen – bólintott Peter. – Idő kérdése.
– És mi van azzal, vagy azokkal, akik feltrancsírozták azt a meleg srácot?
– Miféle meleg srácot?
– Ugyan már – ráncolta a homlokát Cohen. – Hát Nelsont.
– Meleg volt? – kérdezte Peter ártatlanul.
– Talán nem?
– Nem ismertem olyan jól. És maga?
Cohen elismerően rámosolygott Wohlra.
– Nocsak, lehet, hogy a hercegnő megtalálta a párját? – tűnődött fennhangon. –
Tudtam, hogy itt lennie kell valamiféle vonzalomnak.
 – Leonard, az ég szerelmére, befognád a szád? – csattant fel a feszült fiatal nő, majd
így folytatta: – Kettes, tartsd a fókuszt, az isten szerelmére!
Cohen vállat vont.
– További jó estét, Louise! – mondta Barton Ellison Louise Duttonnak.
– Találkozunk tizenegykor, Barton – felelte Louise –, amikor bemutatjuk a
haditengerészeti kikötőben kitört tűzről készített felvételeinket.
– Megdöbbentő képsorok lesznek – válaszolta Barton Ellison.
– Igazi négyes fokozatú tűzvész.
– Jöhet a logó! – mondta a feszült fiatal nő.
Az üvegfalon keresztül Peter látta, hogy egy férfi lép Louise mögé. A nő kivett valamit
a füléből, odaadta a férfinak, majd felállt. Lecsatolt valamit – valószínűleg a mikrofont,
jött rá Peter – a blézeréről, és kihúzott a blézer ujjából egy vezetéket.
Aztán átvágott a stúdión, belépett a vezérlőbe, és odament Peterhez.
– Hello! – köszöntötte, lábujjhegyre állt és futó csókot nyomott a férfi ajkára.
A feszült fiatal nő tapsolni kezdett.
– Csak irigy vagy, ez minden – szólt oda neki Louise.
– Ráhibáztál, bébi – felelte a feszült fiatal nő. – Nincs véletlenül egy öccse?
Louise felkuncogott, megfogta Peter karját és kivezette a vezérlőből egy másik ajtón át,
a folyosóra.
– Mivel úgyis hozzám megyünk – kezdte –, és egyébként is át akarok öltözni, ráérek
otthon levakarni magamról ezt a vackot – érintette meg a vastag sminkréteget az arcán. –
Hol parkolsz?
– Az épület előtt – felelte Peter. Louise meglepetten nézett rá.
– Az épület előtt? – kérdezte.
A férfi bólintott.
Louise kinyitotta a száját, aztán felnevetett. Tökéletesek a fogai, gondolta Peter.
– Azt akartam mondani, hogy el fogják vinni a kocsidat – bökte ki végül Louise. – De
gondolom, nem fogják, igaz?
– Vannak bizonyos előnyei a munkámnak – felelte szerényen Peter. – Nem sok, de
akad azért néhány.
– Honnan tudják, hogy rendőr kocsija?
– Általában már a típusról felismerik, vagy látják a rádiót – magyarázta Peter. – Vagy
ha nem, akkor meg utólag érvénytelenítik a büntetőcédulát. De ha valakinek olyan kocsija
van, mint nekem, amiben a kesztyűtartóba szerelték a rádiókészüléket, és nem akarja,
hogy elvontassák, akkor kitesz egy kis jelvényt a műszerfalra. Vagy néha az ülésre.
– Tudsz nekem szerezni egy ilyen jelvényt?
– Nem.
– Áruló – mondta Louise, aztán megfogta a férfi karját, és az előcsarnokon keresztül
kivezette az utcára.
Wohl a Stockton Place-en megállt a Jaguar mögött, kiszálltak, és bementek a 6. szám
előterébe.
 Az „A” lakás ajtaján egy nyolcszor tíz hüvelyk nagyságú fehér kartonlap lógott, rajta
piros betűkkel:

PHILADELPHIAI RENDŐRSÉG – BŰNÜGYI HELYSZÍN – TILOS A

BELÉPÉS.

Louise rápillantott Peterre, de nem szólt semmit. Ám amikor kinyílt a liftajtó, és a férfi
be akart lépni utána, felemelt kézzel megállította.
– Várj meg itt lent – mondta. – Most csak vacsorázni szeretnék.
– Ez minden?
– Első a vacsora – felelte Louise. – Nem. Első a kocsi, aztán jöhet a vacsora. Aztán…
ki tudja?
– Nincsenek nagy igényeim – biccentett Peter. – Beérem ennyivel.
Kiment az utcára, és megnézte a Jaguar motorháztetejét, ahol Tony Harris ráült.
Louise sokkal hamarabb jött le, mint várta. Lemosta az arcáról a sminket, pulóvert és
rakott szoknyát vett fel.
– Ez gyorsan ment – mondta elismerően Peter.
– Es hiba volt – felelte Louise, beülve a Jaguar volánja mögé.
– Tessék?
– Majd később elmondom – hessegette el a kérdést Louise. –Kicsit alacsonyan van ez
az ülés, nem? – tette hozzá.
– Nos, talán – ismerte el Peter.
– Kérem a kulcsot! – nyújtotta a kezét Louise, és miközben Peter beletúrt a zsebébe,
hozzátette: – Elmagyarázod, hogyan működik ez a bot, és már mehetünk is.
– Miféle bot?
– Az – mutatott a sebességváltóra a nő. – Amin a számok vannak.
– Nem tudod, hogy kell kézi sebességváltós autót vezetni?
– Tulajdonképpen nem – vallotta be Louise. – De gyorsan tanulok.
– Ó, Istenem!
– Csak ugratlak, Peter – mosolyodott el Louise. – Nagyon szereted ezt a kocsit, igaz?
– Te vagy az első, akinek megengedem, hogy vezesse, mióta felújítottam.
– Megtisztelő – bólintott Louise. – Egy verseny a lakásodig?
– Nem – rázta meg a fejét mosolyogva Peter.
– Gyáva! – Louise beindította a motort, sebességbe kapcsolt, és egyetlen lendületes
ívben megfordult az utcán.
Peter gyorsan beugrott az LTD-be, és elindult Louise után. Nehezebben tudta követni a
nőt, mint hitte. Louise gyorsan és ügyesen vezetett, és a Jaguarral jobban ki lehetett
használni a réseket a forgalomban, mint az LTD-vel.
A Lancester Avenue-n, nem sokkal az előtt a kereszteződés előtt, ahol le kellett
kanyarodniuk, Louise kidugta a kezét az ablakon, és hevesen integetve jelezte, hogy
előzze meg és mutassa az utat. Miközben Wohl elhajtott mellette, rámosolygott, és a
férfinak hirtelen szaporábban kezdett verni a szíve.
A házához érve, miközben kivette az egyenruháját a hátsó ülésről, Louise odalépett
hozzá és hátulról átölelte.
– Mit szólnál egy tisztességtelen ajánlathoz? – kérdezte.
– Nézz körül nálam, mondta a pók a légynek.
– Arra gondoltam, mi lenne, ha visszatennéd az egyenruhád a kocsidba, felmennél, és
összeszednél néhány holmit holnapra – felelte Louise.
Wohl kiszabadította magát az ölelésből és a nő felé fordult.
– Amikor felmentem a lakásomba, és ott álltam… egyedül – kezdte Louise. –
Emlékszel, azt mondtam, hiba volt? Megrémültem. Nem akarok ma éjjel egyedül lenni
ott.
– Akkor maradj nálam – javasolta Peter.
– Gondoltam rá – biccentett Louise. – De meg kell csinálnom a tizenegy órás híreket,
és akkor utána megint ki kellene jönnöm ide, az Isten háta mögé. Kérlek, Peter! – Aztán
mosolyogva hozzátette: – Megharapom a füled.
– Persze, miért ne? – felelte Peter. Persze, miért ne? Jézusom, a leggyönyörűbb nő, akit
valaha láttál arra kér, hogy töltsd nála az éjszakát, és erre azt mondod, hogy „Persze,
miért ne?”
– Egy perc, és jövök – ígérte. – Nem akarsz feljönni?
– Nem – rázta meg a fejét Louise. – Szemmel láthatólag az a fajta férfi vagy, aki
visszaélne a helyzettel.
Peter bement a lakásába, és betett néhány alsóneműt, egy fehér egyenruhainget és egy-
két tisztálkodószert egy táskába. Aztán némi habozás után betette a jobbik fürdőköntösét
(az anyjától kapta, és ritkán viselte) és egy üveg kölnit is.
Amikor lement, Louise a Jaguar kormánya mögött ült.
– Arról volt szó, hogy itt hagyjuk a kocsit – jegyezte meg Peter.
– Még visszajövünk, mielőtt bemennénk a belvárosba – felelte a nő. – Most ki akarok
menni veled vidékre, hogy a szél fújja a hajamat, és együnk valamit egy romantikus
vidéki fogadóban.
– És mégis, merre induljunk?
– Mit szólnál egy Burger Kinghez? – nézett rá a nő. – Szállj be, Peter!
Wohl beült az anyósülésre, Louise pedig elindult, és csikorgó gumikkal megfordult az
úttesten.
Kifelé tartottak a városból, Peter szerint túl gyorsan.
– Csak nyugodtan – szólt oda Louise-nak.
– Ha nem kritizálod a vezetési stílusomat – válaszolta a nő –, akkor nem mondok
semmit arra, hogy mohón bámulod a térdemet.
Wohl érezte, hogy elvörösödik.
– Istenem! – sóhajtott fel.
Louise feljebb húzta a szoknyáját.
 – Így jobb? – kérdezte.
Miközben III. Stanford E Wells a recepció felé tartva átvágott a Warwick Hotel
márványpadlós, magas, ízlésesen berendezett előcsarnokán, két férfi állt fel egy
bőrdíványról és lépett elé.
– Hogy van, főnök? – kérdezte az idősebb. Alacsony volt, köpcös, és a fejét dús, őszülő
haj borította.
– És ki van az üzletben, Kurt? – kérdezte Wells mosolyogva, szemmel láthatólag
megörülve Kurt Krugernek.
– Hát, ha már itt jártam, gondoltam, megvárom, köszönök és hazamegyek – felelte Kurt
Kruger. – Stan, hadd mutassam be Richard Dye-t. A Chroniclednél dolgozik. Korábban az
itteni Ledger-nél volt. Úgy gondoltam, segíthet, és segített is. Kiváló munkatárs.
Wells kezet fogott a fiatalabb férfival.
– Az úr pedig Mr. Fengler a Mawson, Payne, Stockton, McAdoo és Lestertől.
Mindegyikre szükségünk lesz egyébként, vagy csak néhányra?
Kruger felkuncogott.
– Valószínűleg nem kell majd mind – mondta. – Nem akarom megbántani, Mr.
Fengler, de a helyzet korántsem olyan rossz, mint ahogy hittem, amikor felhívott. Igazából
nem is jogi probléma.
– A feleségem azt mondta, nagyon ijedtnek tűnt a lányom hangja a telefonban – vetette
fel Wells.
– Annak is megvan a maga oka – bólintott Kruger. – De azt hiszem, most nyugodtan
lepihenhet, uram. Miért nem megyünk fel? Lefoglaltam egy lakosztályt.
– Mr. Fengler is – felelte Wells. – Ezek szerint két lakosztályom van? Remélem,
találunk whiskey-t valamelyikben.
Amikor felmentek a lakosztályba, III. Stanford Fortner Wells eltűnt a fürdőszobában,
majd tíz perc múlva egy szál törülközőben, mindössze egy törülközőben bukkant fel újra.
– Így már sokkal jobb – jelentette ki, miközben whiskey-t töltött egy pohárba, és
ráöntött néhány csepp vizet. – Meg kell osztanom önökkel azt a filozófiai
megállapításomat, hogy Isten nem csak hogy nem repülésre teremtette az embert, hanem
akárki is tervezte a repülőgépek vécéit, azt arra kellene ítélni, hogy az örökkévalóságig
csak azokat használhassa.
Udvarias, a „főnök mindig vicces” kuncogás hangzott fel, aztán Wells odafordult
Richard Dye-hoz.
– Oké, Dick, mit tudott meg?
Dye elővett egy noteszt a zsebéből, és belelapozott.
– Miss Dutton… vagy nevezzem inkább „Miss Wells”-nek?
– A neve Dutton – közölte Wells tárgyilagosan. – Már nős voltam, amikor
megismertem Louise anyját.
Ward V. Fengler őszintén remélte, hogy nem ült ki az arcára a meglepetés, amit a
bejelentés hallatán érzett.
– Tehát Miss Dutton épp interjút készített egy Richard Moffitt nevű rendőr századossal
egy étteremben, a Roosevelt Boulevard-on. Ismeri a philadelphiai éttermeket, Mr. Wells?
 – Igen.
– Ez egy nagy hely, nagyobb az étteremrésze, mint a pult, ha érti, mire gondolok. –
Wells bólintott. – Az étteremrészben voltak. A rendőr, az autópálya-rendőrség
parancsnoka… ismeri őket?
Wells elgondolkodott, aztán megrázta a fejét.
– Az autópályákon járőröznek, de nemcsak ennyiről van szó. Egyfajta elit alakulat, és a
problémás körzetekben szokták bevetni őket. Az egyenruhájuk olyan, mintha még mindig
motoron járnának. Egyesek „Carlucci kommandójának” nevezik őket.
– Carlucci a polgármester, igaz? – kérdezte Wells.
Dye bólintott.
– Kezdem érteni – mondta Wells.
– Nos, úgy tűnik, valaki ki akarta rabolni az éttermet. A rendőr észrevette, megpróbálta
megakadályozni, de két támadó volt, az egyik egy nő. A nő rálőtt Moffitt századosra
egy… egy .22-essel, és el is találta. Moffitt visszalőtt és végzett vele. Ahogy hallottam,
észre sem vette, hogy eltalálták, míg meg nem halt.
– Ezt nem értem – rázta meg a fejét Wells.
– A forrásom szerint… aki egy Mickey O'Hara nevű bűnügyi riporter… a lövedék
átszakított egy artériát, és a százados a belső vérzésbe halt bele.
– A lányom szeme láttára?
– Igen, uram, a lánya ott volt mellette.
– Ez szörnyű – mondta Wells halkan.
– A másik támadó, a férfi, elmenekült a felfordulásban. Még mindig keresik.
– Tudják már, ki az? Dye lenézett a noteszére.
– Az illető neve Gerald Vincent Gallagher. Fehér, huszonnégy éves. A lány, aki lelőtte
a századost, kábítószeres volt… a neve Dorothy Ann Schmeltzer, egyébként ez a
Gallagher is az…. Mindkettő büntetett előéletű.
– Folytassa! – utasította Wells.
– Természetesen két percen belül ott volt Philadelphia összes rendőre – folytatta Dye. –
Az egyikük rájött, kicsoda Miss Dutton.
– A neve?
– Wohl – felelte Dye. – Felügyelőhelyettes. O'Hara szerint az egyik legeszesebb
rendőr. A legfiatalabb felügyelőhelyettes volt; nemrég buktatta le az ingatlanhatóság
vezetőjét, meg egy szakszervezeti nagykutyát.
Wells intett, hogy folytassa, majd elővett egy pólót a bőröndjéből, és felvette.
– Szóval ez a Wohl nagyon jól bánt a lányával, uram. Hazaküldte egy rendőrautóval, és
egy másik rendőrrel utánaküldte a kocsiját is – magyarázta Dye. – O'Hara szerint részben
azért, mert a lánya televíziós személyiség, részben azért, mert rendes fickó. Úgyhogy Miss
Dutton elment dolgozni, megcsinálta a hatórás híreket, aztán a tizenegy órásat is, majd
ivott egyet a hírigazgatóval, egy bizonyos Leonard Cohennel, meg még néhány másik
munkatársával. Onnan hazament. A földszinti lakás ajtaja nyitva állt… voltam ott, el
kellett mennie előtte a lifthez… bement, és ott találta Jerome Nelson holttestét a
hálószobában. Egy vagy több elkövető szabályosan felszabdalta egy kínai bárddal.
– Mi az a kínai bárd? – kérdezte Wells.
– Olyan, mint egy közönséges bárd, csak keskenyebb és élesebb a pengéje – mondta
Dye.
Wells bólintott, és elkezdte begombolni az ingét.
– Milyen kapcsolatban állt a lányom a meggyilkolt személlyel? – érdeklődött Wells. –
Úgy értem, miért ment be a lakásába?
– Azt hiszem, barátok voltak. Rendes kis alak volt.
– Nem volt köztük semmi?
– Jerome Nelson homoszexuális volt, Mr. Wells – felelte Dye.
– Értem – bólintott Wells.
– És, Stan – szólt közbe Kurt Kruger kifejezéstelen hangon –, Arthur Nelson fia volt.
– Szegény Arthur! – csóválta a fejét Wells. – Tudta?
– Nem tudom, hogyan ne tudta volna – mondta Dye.
– Gondolom, ez is a címlapokra került, igaz?
– Nem – rázta meg a fejét Dye. – Még nem. Szakmai tiszteletből, valószínűleg.
– Ez érdekes kérdés, Kurt – töprengett el Wells. – Mi mit tettünk volna? Ugyanezt a
„szakmai tiszteletet” tanúsítjuk?
– Nem tudom – felelte Kruger. – Lényeges a sztori szempontjából a fiú… szexuális
beállítottsága?
– Az?
– Még senki sem tudja – vont vállat Kruger. – És én azt mondanám, amíg ez ki nem
derül, inkább nem beszélnék a homoszexualitásáról. Ha kiderülne, hogy lényeges, akkor
lehoznám. Mi úgy definiáljuk a hírt, hogy minden az, amiről az emberek szeretnének
hallani.
– Egy másik, cinikus meghatározás szerint hír az, amit a kiadó annak tart – jegyezte
meg Wells. – Újabb érv az ellen, hogy egy városnak csak egy újságja legyen.
– Lehozná, Stan? – kérdezte Kruger.
– Ezért tartom a jól fizetett szerkesztőimet – felelte Wells. –Hogy meghozzák
helyettem az ilyen nehéz döntéseket. – Elhallgatott. – Azt tenném, amit maga mondott,
Kurt. Ha csak mellékes körülmény lenne, nem használnám fel. Ha lényeges, akkor azt
hiszem, kénytelen lennék.
Kruger felmordult.
– Folytassa, Dick – fordult vissza Wells Richard Dye-hoz.
– Miss Wells… Miss Dutton…
– Próbálja meg azt, hogy a „lánya” – javasolta Wells, majd hozzátette: – Ha már a
nevek zavart okoznak.
– A lánya kihívta a rendőrséget. Velük érkezett egy hadnagy, bizonyos DelRaye a
gyilkosságiaktól. Igazi seggfej. Összevesztek.
– Min?
 – A hadnagy azt mondta a lányának, hogy be kell mennie a Körházba… a belvárosba, a
főkapitányságra… mire a lánya azt felelte, hogy mindent elmondott, amit tudott, és nem
megy sehova. Azzal felment a lakásába. DelRaye azzal fenyegetőzött, ha nem megy ki,
betörik az ajtót és rabomobillal viszik be a Körházba.
– Miért van az az érzésem, Dick, hogy tapintatosan elhallgat valamit? A teljes sztorit
akarom hallani!
– Oké – nézett a szemébe Dye. – A lánya ivott korábban néhány pohárral. Talán túl
sokat is. És DelRaye fejéhez vágott néhány válogatott szót.
– Tudja idézni?
– Azt mondta neki, többek között, hogy „kapja be”.
– Nahát, tényleg? – vonta fel a szemöldökét Wells. – Louise aztán tudja, hogyan
szerezzen barátokat.
– Ezután bizonyára felhívta Wohl felügyelőt, ugyanis hamarosan megjelent, és a
pincegarázson át elvitte a lakásból – folytatta Dye. – Reggel együtt mentek be a Körházba,
ahol már várta őket egy ügyvéd, Mawson ezredes.
– Biztos akkor hívott fel engem, míg a lakásban várta, hogy megérkezzen a jó zsaru –
töprengett Wells. – A feleségem vagy nem hallotta a hangján, hogy ivott, vagy nem akarta
megmondani nekem. Csak annyit mondott, hogy ijedt volt a hangja.
– Láttam a meggyilkolt fiú holttestéről készített képeket, Mr. Wells. Majdnem
elhánytam magam. A lányának minden oka megvolt rá, hogy ijedt legyen.
– Hol volt onnantól kezdve, hogy a jó zsaru elvitte a lakásából… pontosan mikor is? …
addig, hogy bementek a kapitányságra?
– Hajnal egy után mentek el – felelte Dye –, valószínűleg valamelyik barátnője vagy
barátja lakásába vitte a felügyelő.
– Vagy a fiúja lakásába? – vetette fel Wells. – Maga remek nyomozó, Dick. Kiderített
valamit a fiújáról?
– Nincs semmi különös – rázta meg a fejét Dick. – Akadt egykét férfi, természetesen,
de egyik sem volt komoly, és egyik sem lett érintett az ügyben.
– Mr. Wells, ha közbeszólhatok – szólalt meg Ward V. Fengler. – Mawson ezredes
megkérdezte Miss Duttont, hol töltötte az éjszakát, de a lánya nem volt hajlandó elárulni.
– Ez arra utal, hogy férfinál volt – állapította meg Wells. – És talán sejtette, hogy ide
fogok jönni, ezért nem akarta, hogy megtudjam, vele töltötte az éjszakát. Ez érdekes.
Utána tudna nézni alaposabban a kérdésnek, Dick?
– Megpróbálok, uram – bólintott Dye.
– Visszament már dolgozni? – kérdezte Wells, aztán az órájára pillantva megválaszolta
a saját kérdését. – Ezt úgy tudhatjuk meg a legegyszerűbben, ha bekapcsoljuk a tévét,
igaz?
Negyed hét volt. Miközben III. Stanford Fortner Wells befejezte az öltözködést,
végignézte a lánya hírműsorát.
– Kemény csaj! – mondta elismerően.
– Már el is felejtettem, milyen csinos – jegyezte meg Kurt Kruger.
 – Igen, csinos is! – kuncogott fel Wells. – Oké. Megyek, meglátogatom. Mr. Fengler,
semmi értelmét nem látom, hogy tovább raboljam az idejét. Az autót szeretném
megtartani, ha lehet, és hálás lennék, ha tájékoztatná Mawson ezredest, hogy holnap
reggel szívesen találkoznék vele.
– Állok rendelkezésére, Mr. Wells, ha úgy gondolja, hogy bármiben segíthetek –
biccentett Fengler.
– Azt hiszem, most már boldogulok magam is. Ha mégis segítségre lenne szükségem,
megvan Mawson száma, az irodai és az otthoni is. Köszönöm az eddigi munkáját!
Fengler tudta, ez azt jelenti, hogy nem tartanak igényt a szolgálataira.
– Szeretnék magával ebédelni, Kurt, de most nem lehet. Köszönöm. Mindent
köszönök.
– Ugyan, menjen már, Stan.
– Dick, maradjon a közelemben! Szükségem lehet magára a lányom szeretője
lenyomozásán túl is. Remélem, úgy jött, hogy felkészült néhány nap itt-tartózkodásra?
– Igen, uram.
– Kié ez a lakosztály? – kérdezte Wells.
Fengler és Kruger összenézett, aztán vállat vontak és elmosolyodtak.
– Derítsék ki. Aztán nézzenek utána, hogy el tudják-e helyezni a másikban Dicket.
Gondoskodjanak róla, hogy itt maradjon a hotelben, szükség esetére.
Odalépett hozzájuk, gyorsan kezet fogott mindenkivel, és kiment a lakosztályból.
Amikor a limuzin megállt, épp elindult egy Ford a WCBL-TV elől. A limuzin beállt a
helyére.
Wells bement, és megállt a recepció előtt.
– A nevem Stanford Wells – közölte. – Miss Louise Duttonnal szeretnék beszélni.
A Stanford Wells név semmit sem mondott a recepciósnak, de úgy vélte, az előtte álló
jól öltözött férfi nem úgy néz ki, mint egy elmebeteg gyilkos.
– Megbeszélték a találkozót Miss Duttonnal? – kérdezte mosolyogva.
– Nem, de fogadni mernék, ha megtudja, hogy az apja várja, azonnal kijön értem.
– Ó, igazán sajnálom! – kapta a szájához a kezét a lány. – Épp elkerülte. Meglep, hogy
nem vették észre egymást. Ebben a percben ment ki az ajtón.
– Nem tudja véletlenül, hova ment?
– Nem – rázta meg a fejét a recepciós. – De Wohl felügyelővel volt, ha ez segít.
– Köszönöm – biccentett Stanford Wells, és visszament a limuzinhoz. Beült, átkutatta a
zsebeit, aztán elkáromkodta magát.
– Valami baj van, uram? – kérdezte a sofőr.
– Vigyen vissza a hotelbe! Otthagytam a lányom címét azon az átkozott szekrényen!
Mickey O'Hara három percig gyakorlatilag mozdulatlanul ült az íróasztalán lévő
számítógép előtt a Philadelphia Bulletin szerkesztőségében. Csak a nyelve mozgott az
alsó ajka mögött.
 Aztán váratlanul felvonta bozontos szemöldökét, megcsillant a szeme, az ajka elégedett
félmosolyra húzódott, és az ujjai száguldani kezdtek a billentyűzeten. A kezdőmondatát
kereste, és végre megtalálta.
VÁZLAT:
Megégett a gyilkos
Michael J. O'Hara
A 24 éves Gerald Vincent Gallaghert ma délután 4:28-kor halálos elektromos áramütés
érte, és szinte ezzel egy időben elgázolta egy földalatti-szerelvény. Halálával véget ért az
a hatalmas, huszonnégy órája tartó embervadászat, amiben nyolcezer philadelphiai rendőr
vett részt.
A West Lindley Avenue-n lakó Gallaghert gyilkosság vádja miatt kereste a rendőrség,
miután tegnap délután elmenekült a Roosevelt Boulevard-on, a Waikiki Dinerben
meghiúsított rablási kísérlet helyszínéről. A rablás idején az étteremben tartózkodott a
civil ruhát viselő Richard C. „Dutch” Moffitt százados, az autópálya-rendőrség
parancsnoka Louise Dutton, a WCBL-TV műsorvezetője társaságában. A rendőrség
közleménye szerint amikor Moffitt százados megpróbálta letartóztatni Gallaghert, a
kirobbanó tűzharcban Dorothy Ann Schmeltzer, aki a rendőrség szerint Gallagher
bűntársa volt, halálos lövést adott le rá.
Délután 4:24-kor Charles McFadden, a kábítószer-ellenes ügyosztály 22 éves, civil
ruhás rendőre felismerte Gallaghert Észak-Philadelphiában, a Bridge & Pratt Street-i
állomásnál. Gallagher a magasvasúti szakasz mellett húzódó szervizjárdán próbált
menekülni a Margaret-Orthodox állomás felé. Amikor McFadden utolérte, a gyanúsított
megcsúszott, lezuhant a sínekre, és hozzáért a harmadik sínhez. Néhány másodperc múlva
áthajtott rajta az észak felé tartó szerelvény négy kocsija.
Mickey O'Hara abbahagyta a gépelést, felnézett a képernyőre, és elolvasta, amit addig
írt. Az arca ismét gondterhelt lett. Begépelte, hogy FOLYT, KÖV., FOLYT. Köv., és elküldte
a dokumentumot a szerkesztőségi rendszerbe.
Felállt, átment a szerkesztőségi szobán a városi szerkesztő asztalához, és megállt
mögötte. Amikor a szerkesztő végzett azzal, amivel épp foglalatoskodott, felnézett a válla
fölött Mickey O'Harára.
– Írd be, hogy „megégett a gyilkos” – mondta Mickey.
A szerkesztő úgy tett, és lehívta a központi számítógépből a sztorit a saját
képernyőjére.
Miközben elolvasta az első sorokat, O'Hara áthajolt fölötte, felvette a telefont, és
tárcsázta a fotólabort.
– Bobby, itt Mickey. Előhívtad őket?
– Szép – bólintott közben a szerkesztő. – Mennyi van még?
– Mennyi helyet kapok?
– Képek vannak?
– Kettő biztos, hogy jó lett – felelte Mickey. – Van egy remek a levágott fejről.
– Olyanokra gondoltam, amiket le is hozhatunk, Mickey? –sóhajtott fel a szerkesztő.
Rámutatott az O'Hara kezében lévő telefonra. – A laborral beszélsz? – Mickey bólintott,
mire a szerkesztő intett neki, hogy adja oda a készüléket. – Mindegyikből kérek egyet,
azonnal! – szólt bele, aztán letette.
– Azt kérdeztem, mennyi helyet kapok – ismételte meg O'Hara.
– Gondolom, mindenki ott volt a szakmából.
– Senki másnak nincs képe a rendőrről – felelte Mickey. –Vagy ami azt illeti, a
sínekről, helyszínelés közben.
– És biztos, hogy ez az a fickó?
– Az egyik rendőr a tizenötös körzetből azonosította a feje alapján – bólintott Mickey.
– Akkor kérek ezer-ezerkétszáz szót – döntötte el a szerkesztő. – Nincs semmi érdekes
anyagunk. Semmi, csak háborúk.
Mickey O'Hara bólintott, visszament az asztalához és leült a számítógép elé. Lehívta a
vázlatát, és gépelni kezdett.
VÁZLAT:
Megégett a gyilkos
Michael J. O'Hara
Első kiegészítés
Tom Lenihan őrmester megállt Dennis V Coughlin főfelügyelő, a különleges
ügyosztály vezetője ajtajában, és megvárta, hogy Coughlin észrevegye.
– Mi az, Tom?
– Elkapták Gerald Vincent Gallaghert, főnök – közölte Lenihan.
– Helyes – bólintott Coughlin. – Hol? Hogyan?
– Épp most telefonált Pekach hadnagy – felelte Lenihan. –Két embere… az egyik az a
fiatal civil ruhás, aki azonosította a nőt… a saját szakállára keresni kezdte. Kiszúrták a
Bridge Street-i végállomásnál. Gallagher menekülni kezdett. McFadden rendőr üldözőbe
vette a magasvasút mentén. Gallagher megcsúszott, rázuhant a harmadik sínre, és aztán
még egy szerelvény is átment rajta.
Denny Coughlin arca megdermedt. A tekintete Lenihanen maradt, de az őrmester tudta,
hogy nem látja őt, mert gondolkodik.
Dennis V. Coughlin mindössze egy volt a philadelphiai rendőrség tizenegy
főfelügyelője közül, azonban joggal lehetett mondani, hogy első az egyenlő között. Az ő
parancsnoksága alá tartozott (többek között) a kábítószer-ellenes ügyosztály, az
erkölcsrendészet, a belső ügyosztály, a hírszerzés és a szervezett bűnözéssel foglalkozó
osztály.
A másik tíz főfelügyelő vagy a műveleti rendőrfőnök-helyettes, vagy az adminisztratív
rendőrfőnök-helyettes alá tartozott, akik az első rendőrfőnök-helyettes beosztottjai voltak,
aki pedig magának a rendőrfőnöknek számolt el. Denny Coughlin közvetlenül a
rendőrfőnök alá tartozott.
Egyszerűbben fogalmazva, a rendőrségnél mindössze két ember volt, aki
megmondhatta Denny Coughlinnak, hogy mit tegyen, vagy megkérdezhette tőle, hogy mit
csinál: az első rendőrfőnök-helyettes és maga a rendőrfőnök. Másfelől viszont, Denny
Coughlin mindenféle beképzeltség nélkül úgy gondolta, hogy rá tartozik minden, ami a
rendőrség bármelyik egységénél történik.
 – Tom, Kegley felügyelő kint van a helyszínen?
– Igen, uram, azt hiszem.
– Megmondaná neki, hogy ha nincs akadálya, derítse ki, egészen pontosan mi történt?
– Igen, uram.
– Úgy értettem, most rögtön, Tom – tette hozzá Coughlin. –Nem kell jelentést írnia,
csak szerezze meg az információt. – Coughlin rápillantott az órájára. – Dutch virrasztásán
leszek, mondjuk hattól, ameddig tart. Eljön maga is velem.
– Igen, uram – bólintott Lenihan, és kiment. Két perccel később visszatért.
– Kegley felügyelő elindult, uram. Azt mondta, találkozzanak a Marshutz & Sonsnál.
– Jó. Köszönöm, Tom – mondta Coughlin. George Kegley felügyelőhelyettes a
nyomozóhivatalnál kezdte, és a gyilkosságiaknál is szolgált egy ideig.
Csendes, flegma, bánatos tekintetű férfi volt, akinek semmi sem kerülte el a figyelmét,
ha egyszer alaposan megnézett valamit. Ha valami nem stimmelt Gerald Vincent
Gallagher üldözésével és halálával, akkor Kegley hamar ki fogja szimatolni.
Coughlin visszafordult az asztalán heverő aktához. A belső ügyosztály jelentése volt az
északnyugati kerület két rendőréről. Volt egy parti. „A” rendőr nemkívánatos figyelmével
tüntette ki „B” rendőr feleségét, Mrs. „B” pedig nem a kellő felháborodással fogadta az
érdeklődést, legalábbis „B” rendőr, a férj szerint. Mi több, úgy tűnt, tetszik neki a dolog.
Erre „B” rendőr megverte a feleségét, majd „A” rendőr után indult, és pisztolyt rántva
azzal fenyegette, hogy megöli a rohadékot. Nem történt komoly baj, de az egész ügy
hivatalossá vált, és tenni kellett valamit.
– Most nem akarok ezzel foglalkozni – jelentette ki Dennis V. Coughlin, habár rajta
kívül senki sem volt az irodában.
Felállt, kivette a pisztolyát az íróasztalfiókból, becsúsztatta a hónaljtokba, és kiment a
helyiségből.
– Jöjjön, Tom! – szólt oda Lenihan őrmesternek. – Induljunk.

TIZENNÉGY

Patrick Coughlin második generációs amerikai ír volt (az apja három hónappal azután
született meg Philadelphiában, hogy a szülei 1896-ban kivándoroltak az írországi Kildare
megyéből). Egész életében teherautó-sofőrként dolgozott, és elhatározta, hogy a fiát,
Dennist egyetemre fogja járatni.
Ám 1946-ban, annak ellenére, hogy kiváló eredménnyel végezte el a római katolikus
gimnáziumot, Dennis V. Coughlint a tanulmányi eredménye miatt elbocsátották a
második szemeszter végén a LaSalle Főiskoláról, miután az első szemeszter végén
próbaidőre került.
Amikor Denny Coughlint kirúgták a LaSalle-ról, nehéz helyzetbe került otthon, és
inkább elszegődött négy évre a haditengerészethez. A haditengerészet azt ígérte, hogy
kiképezi elektrotechnikusnak. Azonban a haditengerészeti elektronikai iskolában sem lett
sikeresebb, mint a LaSalle-on, és a tengerészetnek komolyan el kellett gondolkodnia,
hogy mihez kezdjen a nagyon nagydarab fiatalemberrel a szolgálat hátralévő negyvenkét
hónapjában.
 Nem sokkal azután, hogy Denny Coughlin segédgépészként jelentkezett a U.S.S. Coral
Sea repülőgép-hordozón, a Coral Sea fegyvermestere felajánlotta neki, hogy legyen –
gyakorlatilag – a hajó rendőre. Ez a lehetőség sokkal vonzóbbnak tűnt, mint hogy hosszú
napokat töltsön a hajó forró, olajos gyomrában, és Denny azonnal elfogadta az ajánlatot.
A feladat nem olyan lett, amilyennek előtte képzelte. Nem a kikötői bárokat kellett
végigjárnia, hogy visszaterelje a részeg matrózokat a hajóra, szükség esetén előbb fejbe
vágva őket a gumibotjával. Természetesen ilyen esetek is előfordultak, és Denny
Coughlin egyszer-kétszer tényleg használta a gumibotot is. De nem túl gyakran. Nagyon
ostobának és részegnek kellett lennie annak a matróznak, aki nekiment egy akkora
embernek, mint Coughlin. Denny pedig megtanulta, hogy néhány kedves, megértő szó
szinte mindig sokkal hatékonyabb, mint a gumibot.
Arra is rájött, hogy nemegyszer a matrózoknak van igazuk a vitás helyzetekben, és a
kocsmák tulajdonosai tévednek vagy hazudnak. És rájött, hogy a kocsmárosokkal is
ugyanúgy el tud bánni, mint a tengerészekkel. Megérezte – jóval azelőtt, hogy meg tudta
volna fogalmazni –, hogy a cowboyok jól választották meg azt a szót. Békebíró volt, és jól
csinálta.
A Coral Sea fedélzetén eltöltött tizennyolc hónapnyi tengeri szolgálat után áthelyezték
az Egyesült Államok Haditengerészetének philadelphiai kórházához parti járőrnek. Együtt
kellett működnie a philadelphiai rendőrséggel, és több magas rangú tiszt is felfigyelt rá,
meglátva benne azt, amit a testület az újoncaiban keresett: a nagydarab, egészséges, okos,
jó modorú, határozott fellépésű városi fiút. A szolgálati ideje lejárta után azt tanácsolták,
válassza a rendőri munkát polgári foglalkozásnak. A veteránoknak járó kedvezménynek
köszönhetően nem jelentett gondot a közszolgálati vizsga letétele. Amikor azon túljutott,
Francis X. Halloran beszélt a nagytiszteletű Lawrence Sheen kapitánnyal, s nem sokkal
ezután Dennis V. Coughlin harmadosztályú fedélzetmestert kitüntetéssel leszerelték a
haditengerészettől, hogy fontos közszolgálatot lásson el a rendfenntartás területén.
Három héttel a tengerészegyenruhája levetése után Dennis V. Coughlin jelentkezett a
rendőrakadémián, hogy megkezdje a kiképzését.
Az első nap megismerkedett John X. Moffitt-tal, aki három év tengerészgyalogos
szolgálatot tudhatott a háta mögött. Egykorúak voltak, sok közös vonást fedeztek fel
egymásban, és jó barátok lettek. Amikor elvégezték az akadémiát, mindkettejüket a
belvárosba helyezték: Denny Coughlint a kilences körzetbe, Jack Moffittot a hatosba.
Különösebb nehézség nélkül sikerült összehangolniuk a szolgálatbeosztásukat, s így
együtt tölthették a szabadidejüket. Söröztek, csajoztak, kivéve a kedd estéket, amikor Jack
Moffitt a tartalékos tengerészgyalogosok gyűléseire járt.
Szüksége van a pénzre, magyarázta Jack Moffitt, és egyébként sem lesz háború;
Dennynek is be kellene lépnie. Denny nem lépett be. Aztán 1950 augusztusában, egy
héttel azután, hogy mindketten sikeresen letették a nyomozói vizsgát, a
tengerészgyalogság hetvenkét órás határidővel behívta Jacket.
Jack bő egy évvel később tért vissza. Törzsőrmesterként szerelték le, egészségügyi
okokból, azok miatt a sebek miatt, amiket Észak-Koreában, Hangun-Ri közelében
szerzett. Ugyanott kiérdemelte az Ezüstcsillagot is. A nyugati nyomozói kerületbe ment
vissza dolgozni, Denny Coughlin akkor már a központi nyomozói kerület állományához
tartozott.
 Kettejük barátsága azonban nem folytatódhatott ott, ahol félbeszakadt, főleg Patricia
Stevens miatt, akivel akkor ismerkedett meg, amikor a Szent Agnesbe járó lányok
elmentek a haditengerészeti kórházba, hogy műsort adjanak a sebesülteknek. Denny volt a
násznagy az esküvőjükön, és Patty gyakran meghívta magukhoz vacsorázni, és
mindkettejüknek nagyon sokat segített, amikor az őrmesteri vizsgájukra készültek.
Egy hónappal azután, hogy Jack Moffittot szolgálatteljesítés közben lelőtték, és egy
hónappal Matt születése előtt Denny Coughlin felkereste a plébániáját, hogy
négyszemközt beszéljen Monsignor Finn-nel. Eltartott egy ideig, míg Finn rájött, miről
akar beszélni Denny Coughlin, és nem a halhatatlan lelkéről akart.
– Nem akarhatod elvenni azt a lányt, Denny – mondta Monsignor Finn –, csak azért,
mert sajnálod, vagy mert a barátod felesége volt, de még azért sem, hogy gondoskodj a
születendő gyermekéről. És azt sem akarhatod, hogy azért menjen hozzád, mert szüksége
van valakire, aki eltartja őt meg a gyermekét. De meg kell értened, ezzel nem azt akarom
mondani, hogy soha nem veheted el, hanem azt, hogy légy egy kis türelemmel. Az idő
begyógyítja a sebeket. A legkevésbé sem lepne meg, ha Patty Moffitt felfedezné benned
ugyanazokat a dolgokat, amiket Jack-ben szeretett, Isten nyugosztalja. De biztosnak kell
lenned benne, fiam. A házasság egy életre szól. Nem szabad csak úgy beleugrani. Azt
mondom, maradj az, ami most vagy: jó barát, amíg Patty túljut a gyászon és megszüli a
gyermeket. Aztán ha még mindig ugyanúgy érzel…
Dennis V. Coughlin fél évvel később is ugyanúgy érzett, és egy év múlva is, ám mielőtt
összeszedte volna a bátorságát, és odaállt volna az özvegy elé, Patty Moffitt elment
dolgozni, megpróbált jogi titkárnőnek tanulni, majd elvitte Mattét sétálni, és összefutott II.
Brewster Cortland Payne-nel, aki szintén sétálni indult anyátlan gyermekeivel… és
egyszerre túl késő lett Dennis V. Coughlin számára, hogy bármit is mondjon.
Dennis V. Coughlin főfelügyelő körülbelül egy órája lehetett ott Dutch Moffitt
virrasztásán, a Marshutz & Sons temetkezési vállalatnál, amikor meglátta az egyedül
álldogáló Matt Payne-et, és odahívta magához. Kezet fogtak, majd átkarolta a fiatalember
vállát.
– Matt, szeretném, ha megismerkednél ezekkel az urakkal – mondta. – Uraim, ő Matty
Payne, Dutch unokaöccse.
Azzal bemutatta Mattét két főfelügyelőnek, három felügyelőnek, két századosnak és
egy tizedesnek, aki együtt járt az akadémiára Dutch Moffitt-tal, s akitől eltűrték a fejesek,
hogy kivételesen kicsit részeg és talán a kelleténél valamivel barátságosabb legyen.
– Denny bácsi, van egy perced? Szeretnék beszélni veled.
– Hát persze – bólintott Denny Coughlin. – Megbocsátanak, uraim? – Megfogta Matt
karját, és arrébb mentek a széles folyosón, míg nem találtak egy üres sarkot. .
– Beléptem a rendőrséghez – közölte Matt.
– Mit mondtál?
– Azt mondtam, rendőr leszek – ismételte meg Matt.
– És mikor történt ez?
– Ma.
– Megőrülök – morogta Dennis V. Coughlin. – Adj egy percet, Matt, szoknom kell a
gondolatot.
 – Még csak apámnak mondtam el – tette hozzá Matt.
– Apád halott! – csattant fel Coughlin, aztán rögtön meg is bánta. – Ó, Krisztusom, ezt
meg miért mondtam? Büszke vagyok, hogy a barátomnak mondhatom Brewster Payne-t,
és nem is lehetne nála jobb apád.
– Megértelek – bólintott Matt. – Nekem is nehéz az igazi apámmal. Úgy értem, nehéz
különválasztani, hogy melyikük mi.
– Matt, mondani akarok valamit, és tényleg nem szeretnélek megbántani, de el kell
mondanom.
– Megbuktam a tengerészgyalogság egészségügyi vizsgálatán – mondta Matt. – Már
azelőtt fontolgattam, hogy rendőr leszek, mielőtt Dick bácsit megölték.
– Ha a tengerészgyalogság nem talált alkalmasnak, miből gondolod, hogy a rendőrségi
orvosi vizsgálaton átmész?
– Már átmentem – közölte Matt. – Sőt a pszichológussal is beszéltem. Ma.
– Jézus, Mária és Szent József! Mit fog szólni az anyád?
– Miért van az az érzésem, hogy nem ujjongasz örömödben és nem is fogsz?
– Mert nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez jó ötlet volt, akár a te
szempontodból, akár a testületéből – felelte higgadtan Coughlin.
– Miért?
– Nem tudom – vont vállat Coughlin. – Nevezzük megérzésnek. Vagy azért, mert én
temettem el az apádat, és épp eltemetni készülök a nagybátyádat. Vagy talán azért, mert
attól félek, hogy anyád azt fogja hinni, én beszéltelek rá.
– Apám, mármint Brewster, megérti.
– Akkor előnyben van – mondta Coughlin. – Matt, ugye nem azért csinálod, mert azt
hiszed, a rendőrség olyan, amilyennek a tévében mutatják?
– Nem – felelte Matt egyszerűen.
– De azt elismered, hogy fogalmad sincs, mire vállalkoztál?
– Tengerészgyalogos akartam lenni, pedig fogalmam sem volt, mire vállalkoztam.
A folyosón felbukkant Tom Lenihan őrmester és George Kegley felügyelőhelyettes.
Megálltak, és várták, hogy Coughlin feléjük nézzen. A főfelügyelő észrevette őket, és
intett, hogy menjenek oda hozzá.
– Lenihan őrmesterrel már találkoztál tegnap – mondta Mattnek. – Az úr pedig Kegley
felügyelőhelyettes. George, a fiatalember Matt Payne. Dutch unokaöccse.
Kezet fogtak.
– Mi újság, George? – kérdezte Coughlin.
Úgy tűnt, Kegley-t egy pillanatra meglepte, hogy Coughlin egy civil rokona előtt kéri,
hogy tegyen jelentést, de tömören, mégis átfogóan beszámolt, hogy mi történt a Bridge &
Pratt Street-i állomásnál, Gerald Vincent Gallagher halálának és elgázolásának részleteit
is ecsetelve.
– Peter Wohlnak szóltak már? – kérdezte Coughlin. – Matt Lowenstein azt mondta,
azonosíttatnia kellene a tévés nővel Gallaghert, hogy valóban ő volt a támadó az
étteremben.
 – Senki sem tudja, merre vannak, főnök – rázta meg a fejét Kegley. – Sem a nőt, sem
Wohlt nem érjük el sehol.
Coughlin felhorkant, aztán feszült arccal elgondolkodott.
– Köszönöm, George – szólalt meg végül. – Hálás vagyok a munkájáért. Tom, hozza a
kocsit, elmegyünk.
– Igenis, uram – mondta Lenihan őrmester.
– Te is jössz – szólt oda Dennis Coughlin Matt Payne-nek.
– Jól vagy, Matthew? – kérdezte Dennis V. Coughlin főfelügyelő, amikor Tom Lenihan
őrmester megállt az Oldsmobile-lal Dél-Philadelphiában, a Fitzgerald Streeten, egy sorház
előtt.
Matt elhányta magát a halottkémnél, de nem akkor, amikor Coughlin számított rá, nem
akkor, amikor lehúzták a lepedőt Gerald Vincent Gallagher maradványairól, hanem
néhány perccel később, odakint, mielőtt visszaültek volna az Oldsmobile-ba. Tom
Lenihan ekkor eltűnt pár percre, és Coughlin nem tudta, hogy a Matt iránti tapintatból,
vagy behúzódott a parkoló kocsik mögé, és maga is hányt.
– Jól vagyok – biztosította Matt.
Az arca falfehér volt.
– Biztos?
– Jól vagyok, köszönöm – jelentette ki Matt határozottan.
– Jöjjek én is, főnök? – kérdezte Lenihan.
– Szerintem jöjjön – mondta Coughlin, és kiszállt a kocsiból.
McFaddenék házának az ajtaján volt egy csengő, egy régimódi, öntöttvas darab, az ajtó
közepére szerelve. Kézzel kellett megrázni, akkor csengett. Coughlinnak eszébe jutott,
hogy gyerekkorában még látott ilyeneket a környékükön, hasonló sorházak ajtóin. Valaki
biztos milliomos lett ezekből a csengőkből, gondolta; hajdan szinte az összes philadelphiai
sorház ajtaján ilyen volt.
Agnes McFadden kinyitotta az ajtót és meglepetten nézett rájuk, miközben Coughlin
levette szalagos kalapját.
– Jó estét, asszonyom! – biccentett. – Coughlin főfelügyelő vagyok. McFadden
rendőrrel szeretnék beszélni, ha nem alkalmatlan az időpont.
– Tessék? – kérdezte Agnes McFadden.
– Charley-val szeretnénk beszélni, ha lehet – vette át a szót Lenihan. – Én Lenihan
őrmester vagyok, az úr pedig Coughlin főfelügyelő.
– A konyhában van, a hadnagyával – felelte az asszony. – Pekach hadnaggyal. És Mr.
McFaddennel.
– Mit gondol, zavarhatjuk? – érdeklődött Coughlin.
– Persze, természetesen. Nem is tudom, hol jár az eszem… jöjjenek be, kérem.
Követték Agnes McFaddent egy sötét folyosón a konyháig, ahol három férfi ült az
asztalnál. A asztalon egy üveg Seagram's 7-Crown, illetve több kólás- és sörösüveg állt.
Pekach szeme elkerekedett, amikor meglátta őket. Megmozdult, hogy felálljon.
 – Maradjon csak, Dávid – intette le Coughlin. Charley McFadden rendőr, aki félig
elnyúlva ült a székén, egy vizespohárnyi italt egyensúlyozva a hasán, végre észrevette,
hogy valami történik. Felnézett a három idegenre, de nem csillant a szemében felismerés.
Coughlin előrenyújtott kézzel odalépett hozzá.
– McFadden, elnézést, amiért így magára törtünk, de személyesen szerettem volna
gratulálni a kiváló munkához. Biztos vagyok benne, hogy a szülei nagyon büszkék önre.
A rendőrség mindenképpen az.
Matt látta, hogy McFaddennek fogalma sincs, ki rázogatja a kezét.
Charley apja foglalta szavakba az értetlenkedést.
– Ki maga? – kérdezte.
– Mr. McFadden – szólalt meg Pekach hadnagy –, az úr Coughlin főfelügyelő. A
mellette álló idősebb úr Lenihan őrmester. A harmadik urat, attól tartok, nem ismerem.
– A nevem Matthew Payne – nyújtott kezet Matt.
– Matt… Moffitt százados Matt nagybátyja volt – magyarázta Coughlin.
– Részvétem a nagybátyja miatt – mondta Charley McFadden. Aztán rádöbbent, hogy
illene felállnia, és fel is állt. Ránézett Coughlinra. – Maga Coughlin főfelügyelő –
állapította meg, ám a hangjából hitetlenkedés csengett ki.
– Pontosan – bólintott Coughlin.
– Megkínálhatom az urakat valamivel? – kérdezte Mrs. McFadden.
– Attól félek, nincs más itthon, csak ez a Seagram's Seven – szabadkozott Mr.
McFadden.
– Nos, nem vagyunk szolgálatban – felelte Coughlin. – Azt hiszem, egy kis Seagram's
Seven nagyon jólesne.
Újabb vizespoharak kerültek elő, és töltődtek meg háromnegyedig whiskey-vel.
– Bocsássanak meg a rendetlenségérét – szabadkozott Agnes McFadden.
– Miféle rendetlenségért? – nézett körül Dennis Coughlin. Felemelte a poharát. –
McFadden rendőrre, akire mind nagyon büszkék vagyunk!
– Nem akartam, hogy ez legyen – mondta Charley McFadden nagyon lassan. –
Jézusom, ilyesminek senkivel sem lenne szabad történnie.
– Charley! – szólította meg határozott hangon Coughlin. – Gallagher csak magának
köszönhette, ami történt vele.
Charley egy pillanatig némán meredt a felettesére.
– Igen, uram – bökte ki végül.
– Pekach hadnagy, válthatnánk néhány szót? – kérdezte Coughlin, és intett Mattnek,
hogy menjen velük ő is.
Kimentek az előszobába.
– Hol van a társa? – kérdezte Coughlin.
– Itt volt, főnök. Az orvosa adott neki valami nyugtatót, amire nem ihatott, úgyhogy
hazaküldtem.
– McFadden bevett valamit?
 – Nem, uram – felelte Pekach. – Utálja a gyógyszereket. Még egy aszpirint sem
hajlandó bevenni.
– Maga meddig marad, hadnagy?
– Ameddig kell – mondta Pekach. – Az ital előbb-utóbb kiüti.
– Gondolt már rá, hogy felterjessze előléptetésre?
– Előléptetésre? – kérdezett vissza Pekach. – Nem, még nem gondolkodtam rajta. De
persze, miért ne.
– Nem csak „élete kockáztatásáért” – tette hozzá Coughlin –, hanem „kivételes
önmérséklet tanúsításáért stb. stb.”. Érti, amit mondok?
– Igen, uram.
– Az eset benne lesz az összes újságban – mondta Coughlin. – George Kegley azt
mondta, hogy Mickey O'Hara még a sínekhez is feljutott. Hogy fog ezek után McFadden
az utcán dolgozni?
– Nos, a jelenlegi beosztásában nem fogom túl nagy használ venni – ismerte be Pekach.
– Akkor keresünk neki valami mást – jelentette ki Coughlin. – Amikor az ember ennyi
idős, és civil ruhásból hírtelen visszarendelik egyenruhás szolgálatba, akkor azt hiszi,
hogy valamit rosszul csinált. Nem szeretném, ha ez a McFadden gyerek is így érezné
magát.
– Keresek neki valamit, főnök – ígérte Pekach.
Amikor visszamentek a konyhába, McFadden émelygő gyomorral állt a mosogató fölé
hajolva. Coughlin felemelt kézzel megállította Mattét, majd intett Lenihan őrmesternek,
hogy jöjjön ki ő is.
Már északra haladtak a Broad Street déli szakaszán, amikor Coughlin előrenyúlt és
megfogta Matt Payne vállát. Matt hátrafordult és ránézett.
– Még mindig rendőr akarsz lenni, Matt? – kérdezte a főfelügyelő.
– Épp azon töprengek, vajon hogy reagálnék egy ilyen helyzetben – felelte Matt
halkan.
– És?
– Nem tudom – vont vállat Matt. – Gondolkodom. De hogy válaszoljak a kérdésedre:
igen, még mindig rendőr akarok lenni.
Coughlin mordult egyet.
– Tom – parancsolta –, amint telefonközelbe kerül, hívja fel Pekach hadnagyot, és
mondja meg, azt akarom, hogy a fiú meg a társa legyen ott holnap a temetésen. Aztán
nézzen utána, ki felel az ülésrendért, és gondoskodjon róla, hogy legyen helyük a Szent
Domonkosban.
– Az egyenruhások vagy a civil ruhások között?
Coughlin elgondolkodott egy pillanatra.
– Az egyenruhások között – döntötte el végül. – Igen, azt hiszem. Mondja meg
Pekachnak, hogy mosakodjanak meg és menjenek el fodrászhoz!
– Meg kell néznem az üzenetrögzítőt – mondta Peter, amikor a vacsoráról hazaérve
beálltak a Jaguarral a garázsba. – Egy perc az egész.
 – Megyek én is – felelte a nő. Megfogta Peter kezét, és végig fogta, míg felmentek a
lépcsőn. A lakásba érve Wohl felkapcsolta a villanyt, Louise pedig szorosan eléállt és a
szemébe nézett.
Azt akarja, hogy megcsókoljam, jött rá Peter. Jézusom, de kedves.'
Ám amikor átölelte, Louise hozzásimult ugyan a testével, de elfordította a fejét, amikor
megpróbálta megcsókolni.
– Van egy kis Lavoris szájvizem – mondta Peter.
Louise felkuncogott.
– Nem – rázta meg a fejét. – Nem arról van szó. De tizenegykor adásban leszek, és nem
szeretném, ha a Delaware völgyében mindenki arra gondolna, „ez a nő úgy néz ki, mint
aki most mászott ki az ágyból”
– Tényleg azt hiszed, hogy meglátszana? – szimatolt bele a hajába Peter.
– Egy talán még nem – felelte Louise. – De úgy tűnik, mi hajlamosak vagyunk
visszabújni egy második körre.
– Istenem, de finom vagy! – ölelte szorosan magához Peter.
– Első a kötelesség – szabadította ki magát Louise. – A tied is, meg az enyém is. Nézd
meg az üzenetrögzítőt!
Petert több üzenet is várta. Barbara Crowley is kereste.
„- Peter, édesanyád kérdezte, hogy megyek-e a virrasztásra. Azt mondtam neki, hogy
még várom a hívásodat. Kérlek, hívj, amint tudsz. Ha akarod, szívesen elmegyek veled.”
A következő üzenetet Jason Washington nyomozó hagyta:
„- Washington vagyok, felügyelő – reccsent fel a rögzített hang. – Öt óra harminc perc
van. Tulajdonképpen elkaptuk Gerald Vincent Gallaghert. McFadden, az a fiatal srác a
kábszere-sektől, aki a lányt azonosította, a saját szakállára keresni kezdte, és meg is találta
a Bridge Street-i állomásnál. Azért mondom, hogy tulajdonképpen, mert Gallagher beesett
egy szerelvény alá. De előtte még hozzáért a harmadik sínhez. Pokoli látvány.
McFadden természetesen ismerte Gallaghert, mint ahogy néhány rendőr is a tizenötös
körzetből. Ám a körülményekre való tekintettel úgy vélem, és Natali hadnagy is úgy véli,
hogy valószínűleg Miss Duttont is fel fogják kérni a holttest azonosítására, hogy valóban
őt látta a Waikiki Dinerben. Épp most vitték el a holttestet a halottkémhez. El tudná hozni
Miss Duttont oda hét, fél nyolc körül? Örülnék, ha visszahívna. Vagy az irodában leszek,
vagy a halottkémnél. Esetleg otthon. Köszönöm.”
Ezt követte Louis Natali hadnagy hívása:
„- Lou Natali vagyok, felügyelő. Jason Washington mondta, hogy egy órája hívta és
üzenetet hagyott. Most háromnegyed hét van. Mindenesetre a kérés most már hivatalos.
Quaire százados utasítja, hogy keresse fel Miss Duttont, és hozza be a halottkémi
hivatalba, hogy azonosítsa Gallaghert, mint azt a férfit, akit az étteremben látott.
Figyelmeztesse, hogy a holttest darabokban van. A szerelvény kerekei levágták a fejét.
De egyben van, mármint a fej maga. Megpróbálom úgy intézni, hogy a test többi részét
letakarják, de még így is elég durva látvány lesz. És legyen szíves, hívjon fel, ha
megkapta az üzenetet. Köszönöm.”
Matt Lowenstein főfelügyelő is kereste:
 „- Peter, mi a fenét csinál? Szükségem van arra a nőre, hogy azonosítsa Gallaghert.
Senki sem tudja, merre jár, úgyhogy felhívtam a tévéstúdiót. Nagyon udvariasan meg
akartam kérdezni Miss Duttont, hogy elhozhatom-e én a halottkémhez, de azt mondták,
hogy nem tudják, hol van, de magával ment el. Jézusom, fél nyolc van, mennem kell a
Marshutz & Sonshoz arra az átkozott virrasztásra.”
Ez az üzenete váratlanul félbeszakadt. Peter biztosra vette, hogy Matt Lowenstein
főfelügyelő rápillantott a karórájára, meglátta, mennyi az idő, hangosan kimondta, ami
eszébe jutott, és lecsapta a telefont.
Az üzenetrögzítő elért az üzenetek végéhez, és elkezdte visszatekerni a kazettát.
– Mi ez az egész? – kérdezte Louise.
– Nos, úgy tűnik, egy civil ruhás nyomozó kiszúrta az emberünket…
– A nő ki volt? – vágott a szavába Louise.
Peternek kellett pár másodperc, hogy megfogalmazza a választ.
– Három nappal ezelőtt azt mondtam volna, hogy a barátnőm – felelte végül.
– Csinos?
– Nagyon csinos – bólintott Peter. – A neve Barbara Crowley. Nővér a pszichiátriai
intézetben.
– Az még jól jöhet – jegyezte meg csípősen Louise. –Mindenki, aki ismer minket, egy
ember kivételével úgy gondolja, hogy nagyon szép pár vagyunk, és össze kellene
házasodnunk – mondta Peter.
– És ki a lázadó? Az apja?
– Én. Csinos lány, de nem vagyok szerelmes belé.
– Mióta?
– Soha nem voltam – rázta meg a fejét Peter. – Soha nem éreztem iránta úgy.
– Hogy?
– Ahogy irántad.
– Feltételezem, neked is eszedbe jutott már, hogy egyetlen dolog szól a kapcsolatunk
mellett: az, hogy jókat kefélünk.
– Már jó kezdet – bólogatott Peter. – Erre lehet építeni.
Louise egy hosszú pillanatig a szemébe nézett, aztán így szólt:
– Nem fogom ma este megnézni azt a fejetlen holttestet.
– Részemről rendben – vont vállat Peter. – De előbb-utóbb meg kell.
– Mi van, ha egyszerűen nemet mondok?
– Azt inkább ne – rázta meg a fejét Peter.
– És ha mégis?
– Bírósági végzést kérnek. Ha nem engedelmeskedsz a végzésnek, letartóztatnak és
fogdába zárnak, amíg meg nem gondolod magad. Nem éreznéd jól magad a fogdában.
Nem olyasféle alakok vannak ott, akiket kedvelnél.
Louise szótlanul nézte.
 – Felhívom Jason Washingtont, és megmondom, hogy holnap reggel találkozzunk a
halottkémnél. Mondjuk nyolckor – döntötte el Peter.
– Reggel dolgoznom kell – felelte Louise.
– Még előtte odamegyünk – mondta Peter, majd hozzátette: – Nem azt mondtad, hogy
kettőkor kell bemenned?
– Általában akkor szoktam – bólintott Louise. – De holnap tudósítanom kell a
temetésről.
– Ezt nem is mondtad.
– Az én sztorim – magyarázta Louise. – Ott voltam az elején, emlékszel?
Peter bólintott. Egy hosszú pillanatig szó nélkül nézték egymást.
– Most miért nézel így rám? – kérdezte Louise. – Mi jár a fejedben?
– Az, hogy hihetetlenül szép vagy, és szeretlek – felelte Peter.
– Tudom – bólintott Louise. – Mármint tudom, hogy szeretsz. És attól tartok, ez jobban
megijeszt, mint az, hogy meg kell néznem egy fejetlen holttestet… vagy egy testetlen
fejet.
– Miért ijeszt meg?
– Attól félek, hogy egyszer csak felébredek. Vagy, hogy nem.
– Nem értelek – vonta fel a szemöldökét Peter.
– Jobb lesz, ha indulunk – mondta Louise. – Átülök az én kocsimba, és elmegyek
dolgozni. Te pedig elmész a lakásomba.
– Ez parancs, hölgyem? – kérdezte Peter mosolyogva.
– Aha – bólintott Louise. – Elmosogatsz, letörlöd a port, aztán kicsinosítod magad,
mire fáradtan hazaérek a munkából.
– Ha fáradt leszel, akkor te is elmosogathatsz.
– Annyira nem leszek fáradt, Peter, már ha arra gondolsz, és biztos vagyok benne,
hogy arra gondolsz.
– Szívesen megvárlak a stúdiónál – ajánlkozott a férfi.
– Én viszont nem szeretném. Láttam, hogy bámultad Sharon cicijét. És bár tudom,
hogy ezt nem kellene elmondanom, azt is láttam, ő hogy bámult téged.
– Remélem, ez féltékenység.
– Menjünk, Peter! – lépett az ajtóhoz Louise.
Mickey O'Hara a Holiday Inn bárjában üldögélt, a 4. és az Arch Street sarkán, és
harmadik John Jamison'sát kortyolgatta.
Ez elég gyakran megtörtént vele ahhoz, hogy maga is felfigyeljen rá. Olyasvalamit
csinált, amit egy riporternek ugyanúgy nem lett volna szabad, mint egy orvosnak vagy egy
ügyvédnek – hagyta, hogy azoknak az embereknek a problémái, akikkel szakmai
kapcsolatba került, személyes szinten is megérintsék. És ez elég gyakran megtörtént vele,
hogy tudja, a lehető legrosszabb módszerrel, egy tiszta dupla John Jamison'sszal és egy
sörrel próbál enyhíteni a feszültségén.
Azzal kezdődött, hogy megsajnálta a fiatal beépített kábszeres rendőrt, Charley
McFaddent. A McFadden kölyök eljátszotta a magányos seriffet, még hűséges barna bőrű
segítője is volt, az a Hézusz, vagy, hogy a fenébe hívják. Elhatározta, hogy a törvény elé
állítja a rossz embert, aztán megcsókolja a lovát és ellovagol a naplementébe.
Ám nem teljesen így alakultak a dolgok. Nem tudta bűnei megbánására kényszeríteni a
rossz embert, nem tudta csendesen elintézni, nem tudta ezüstgolyóval kilőni a kezéből a
pisztolyt.
A rossz ember először megsült, majd darabokra vágta egy vonat, és ezen a ponton
megszűnt rossz ember lenni, csak egy másik philadelphiai srác lett, valaki a szomszéd
házból, egy másik Charley McFadden. Gerald Vincent Gallagher nyitott szemmel halt
meg, s amikor a feje egy talpfának ütközve megállt a gurulásban a sínek közt, felfelé
nézett. És amikor Charley McFadden lepillantott, Gerald Vincent Gallagher egyenesen rá
nézett.
Nem volt sok vér. A szerelvény rozsdamentes acélkerekei olyan forrók voltak, hogy
miközben átgördültek a torkán és a végtagjain, tiszta, egyenletes vágással szétválasztva
húst és csontot, rögtön ki is égették a sebeket. Charley McFadden úgy láthatta Gerald
Vincent Gallagher fejét, karjait, lábait és a törzse darabjait, mintha valamilyen óriási
műanyag baba részei lennének, amit valaki szétszedett és ledobott a sínek közé.
És miközben Charley McFadden elszégyellte magát Isten, a papja, a Newman Püspök
Gimnázium összes paptanára, és természetesen az anyja előtt, mert megszegte a „Ne ölj!”
parancsolatot, megérkezett a könnyűlovasság, későn, mint mindig, és előttük is szégyellte
magát.
A nagy, erős, kemény, 225 fontot nyomó, civil ruhás kábszeres zsaru úgy hányt, mint
egy ostoba kamasz, mert azt tette, amit a többi zsaru örömmel megtett volna: megsütötte a
rohadt rendőrgyilkost, és megspórolta a városnak a tárgyalás költségeit.
Mire Mickey O'Hara kikérte a harmadik John Jamison'st és sört, már az elhunyt Gerald
Vincent Gallagher életének tragédiáján töprengett. Hogy lesz egy rendes ír katolikus
fiúból drogos és körözött bűnöző egy rablás után? Mi lehet szegény, megtört szívű,
minden reggel misére járó anyjával? Mit tett, amiért egy ilyen szánalmas alak jutott neki,
mint Gerald Vincent Gallagher?
Mickey O'Hara már a negyedik John Jamison'st és sört fogyasztotta az élet
igazságtalanságának és az ember embertelenségének filozófiai feltárása közben, amikor
észlelte, hogy valaki felül a szomszédos bárszékre. Odafordult, és Edward DelRaye
hadnaggyal, a philadelphiai rendőrség gyilkossági osztályának nyomozójával találta
szemközt magát.
– Istenemre, ne vegyek többször levegőt – szólalt meg DelRaye hadnagy –, ha ez nem
Mrs. O'Hara kis Mickey fiacskája!
– Hello, DelRaye! – morogta Mickey.
DelRaye hadnagy nem tartozott Mickey O'Hara kedvenc rendőrei közé.
– Adjon a barátomnak még egyet abból, amit iszik! – intett oda a csaposnak DelRaye.
Én is nagy mellénnyel költekeznék, jutott eszébe Mickey O'Ha-rának a rosszindulatú
gondolat, ha olyan számlára íratnám azt, amire másokat meghívok, amit eszem ágában
sincs kifizetni.
– Merrefelé járt így kiöltözve, hadnagy? – kérdezte Mickey.
– A virrasztáson voltam – felelte DelRaye. – Meglep, hogy maga nincs ott.
 – Már leróttam a tiszteletem – magyarázta Mickey. – Kedveltem Dutchot.
– Hallotta, hogy elkaptuk a szemetet, aki meglógott az étteremből?
Mickey O'Hara bólintott, és eszébe jutott még egy rosszindulatú gondolat: Mi? Mi
kaptuk el a szemetet? A lófaszt. Egy Charley McFadden nevű kedves srác kapta el, és bele
is betegedett szépen, és kurvára semmi közöd az egészhez. Ed DelRaye. Nem mintha nem
lenne rád jellemző, hogy te aratod le a babérokat azért, amit a fiúk az utcán csinálnak.
– Hallottam – bólintott Mickey. – Benne volt maga is, igaz?
– Kivettem belőle a magam kis részét – szerénykedett DelRaye.
– Valóban?
– Tulajdonképpen a kábszeresek egyik civil ruhása kapta el, nem jut eszembe hirtelen a
neve.
– Hogy halad a Nelson-gyilkossággal? – váltott témát Mickey O'Hara, miközben a
csapos letette elé a következő John Jamison'st és sört.
– El sem hinné, hány buzi nigger van Phülyben – csóválta meg a fejét DelRaye.
– Mi köze ennek az ügyhöz?
– Nem hivatalosan, Mickey? – kérdezte DelRaye.
– Nem – rázta meg a fejét Mickey. – Maradjunk csak hivatalosak, Ed. Vagy beszéljünk
másról.
– Akkor inkább beszéljünk másról – döntötte el DelRaye. Felemelte a poharát. – Halál
a májra!
– Csak arról van szó, hogy dolgozom a sztorin – magyarázta Mickey. – És ha nem
hivatalosan mondana valamit, amit aztán magamtól is megtudok és felhasználok, akkor
megharagudna rám, és nem is hibáztatnám érte. Érti a problémámat?
– Persze, tökéletesen megértem. Csak próbáltam segítőkész lenni.
– Tudom, és hálás is vagyok érte – mondta O'Hara. – És tudom, hogy az áldozat apja
miatt mekkora nyomás nehezedhet magára, hogy mihamarabb mutasson fel valamit.
– Hát, képzelheti… – húzta el a száját DelRaye.
– Mit tud mondani Nelsonról és a tévés nőről? – kérdezte Mickey. – Hivatalosan, Ed.
– Nos, a nő munkából ment haza, félig részegen. Látta, hogy nyitva az ajtó, benézett, és
ott találta a fickót szétvagdalva – felelte DelRaye.
– A barátnője volt?
DelRaye megvetően felhorkant.
– Ezt vehetem nemnek?
– Ez nem „nem” és nem is más, ha még mindig hivatalosan beszélünk – szögezte le
DelRaye.
– Azt hiszem, hivatkozhatok magára úgy, mint „a nyomozásban részt vevő, meg nem
nevezett magas rangú rendőrtisztre” – vetette fel Mickey.
– Nem akarom, hogy idézze, hogy azt mondtam, Nelson buzi – rázta meg a fejét
DelRaye. – Mivelhogy nem mondtam ilyet.
– Jézusom, hát az volt?
 – Ha hivatalosan kérdezi, akkor nincs kommentár – tárta szét a karját DelRaye. –
Hivatalosan kérdezi?
– Igen. Bocs – mondta O'Hara, aztán tovább ütötte a vasat: – Ha hivatalosan
kérdezném, de mint „a nyomozásban részt vevő, meg nem nevezett magas rangú
rendőrtiszttől”, hogy egy homoszexuális négert keresnek-e, hogy kikérdezzék a Nelson-
gyilkossággal kapcsolatban, akkor mit mondana?
– Nem fogja megírni a nevem?
– Cserkészbecsszó.
– Akkor azt mondanám, hogy „így igaz”.
– És ha megkérdezném, miért nem találják, mit felelne?
– Azt, hogy több gyanúsított is felmerült, de úgy véljük, hogy van egy nevünk, egy
bizonyos Pierre St. Maury…
– Ő ki?
– Őt akarjuk a leginkább kikérdezni. Együtt élt Nelsonnal. De valószínűleg nem ez az
igazi neve.
– Színes bőrű?
– Nagydarab, fekete fickó. Ez a személyleírás elég sok emberre illik Philadelphiában.
Mi több, sok olyanra, aki a „meleg” jelzővel illeti magát. De el fogjuk kapni.
– Nem ő az egyetlen, akit keresnek?
– Vannak mások is, akikre illik a leírás. A Stockton Place biztonsági őrei azt mondták,
Nelsonnak sok nagydarab fekete barátja volt.
– És úgy gondolják, az egyikük a tettes?
– Amikor az ilyenek kinyírják egymást, általában bosszúból teszik – mondta DelRaye.
– Úgy érti, ahogy Nelsonnal végeztek?
DelRaye nem válaszolt. Gyanította, hogy már így is túl messzire ment.
– Mickey – bökte ki végül –, kezd kicsit kényelmetlen lenni nekem ez a beszélgetés.
Zárjuk le, jó?
– Persze – bólintott O'Hara. – Amúgy is mennem kell.
Tíz perccel később Mickey O'Hara belépett a szerkesztősébe, merev tartással odament
az asztalához, leült a számítógép elé, böfögött egyet, és megnyitott egy új dokumentumot.
VÁZLAT:
Meleg a daraboló?
Michael J. O'Hara
Jerome Nelson brutális meggyilkolásának ügyében nyomozó, magas rangú rendőrtiszt
szerint húszéves, Pierre St. Maury nevet használó, „nagydarab fekete férfit” keresnek, aki
állítólag ott lakott a Stockton Place 6. szám alatti lakásban.
A rendőrtiszt, aki csak névtelenül volt hajlandó nyilatkozni, azt mondta, hogy
feltételezésük szerint a Pierre St. Maury név nem valódi, és utalt rá, hogy ez bevett
gyakorlat az általa nagynak nevezett philadelphiai „meleg” közösségen belül.
Mickey abbahagyta a gépelést, keresett egy cigarettát, meggyújtotta, majd elolvasta,
amit addig írt.
 Aztán begépelte: „Le meritek hozni ezt, vagy csak az időmet vesztegem?”
Ezután visszament a sztori elejére, és beírta a FRISS FRISS szavakat. Ennek hatására egy
piros jelzés fog villogni a szerkesztő monitorán, jelezve, hogy a távírón vagy a
szerkesztőségből érkező sztori a beküldője szerint elég fontos ahhoz, hogy azonnal
megnézze. Ezután elküldte a vázlatot.
Alig egy perc múlva a szerkesztő odament az asztalához.
– Jézusom, Mickey! – nézett rá szemrehányón.
– Igen vagy nem?
– Gondolom, nem akarod elárulni, ki az a rendőr, akitől hallottad?
– Mindig megvédem a forrásaimat – jelentette ki Mickey, és böfögött.
– Igaz a sztori?
– A szóban forgó úriember ritka nagy seggfej, de tudja, mit beszél.
– A rendőrök tudni fogják, ki volt – vélte a szerkesztő.
– Ez nekem is megfordult a fejemben – bólintott Mickey O'Hara.
– Bajba fog kerülni miattad – állapította meg a szerkesztő.
– Tíz ember ereje lakozik bennem, mert tiszta az én szívem – mondta O'Hara. –
Egyértelműen megmondtam neki, nem is egyszer, hogy hivatalosan beszélünk.
– Mr. Nelsonnal is jól elbánsz – folytatta a szerkesztő.
– Érdekelne bárkit is, ha nem az övé lenne a Ledger? – vágott vissza Mickey.
A szerkesztő fújt egy nagyot.
– Ezzel két cikked lenne a címoldalon.
– A szerénység nem az erősségem – vont vállat Mickey. –
Igen vagy nem?
– Várom a sztorit, O'Hara – fordított hátat neki a szerkesztő.

TIZENÖT

Robert McGrory hadnagy, a New Jersey Állami Rendőrség „G” századának (Atlantic
City) parancsnoka úgy tervezte, hogy korán, már nyolc körül elindul, és fél tízre
megérkezhet Philadelphiába, így bőven lesz ideje odaérni a Marshutz & Sons temetkezési
vállalat ravatalozójába, Dutch Moffitt virrasztására.
Ám a terve meghiúsult. Az egyik rendőrének, aki egy gyorshajtót üldözött a 9-es
államközi autópályán, kidurrant a gumija, és kicsúszott az árokba. Rosszabbul is járhatott
volna, akár meg is halhatott volna, s a járművét elnézve csoda, hogy nem halt meg.
Mindössze eltört a karja, kificamodott a válla, és szerzett néhány csúnya vágást az arcára.
Ám mire McGrory mindent elrendezett (a rendőr felesége a kilencedik hónapban járt,
hisztériás rohamot kapott, amikor elment, hogy közölje a hírt és elvigye a kórházba, és a
hadnagy komolyan megijedt, hogy ott helyben megszüli a gyereket), már majdnem kilenc
óra volt.
Ekkorra a többi tiszt, aki el akart menni Dutch Moffitt százados temetésére, úgy
döntött, hogy nem várja meg; egy őrnagytól és két századostól nem is lehetett elvárni,
hogy várjon egy hadnagyra. Bill Knotts őrnagy üzenetet hagyott neki, hogy Alfred Mant
őrmestert (aki a „D” századból, Toms Riverből és az attól északra fekvő településekről
hozta a temetésre igyekvőket) értesítették, hogy kerüljön Atlantic City felé, és a „G”
század laktanyájánál várja meg McGroryt, akármennyit is kell várnia.
A Knotts kocsijában ülő magas rangú rendőrtisztek mind nagy termetűek voltak.
Mindegyiknél volt egy kis aktatáska, és természetesen mindannyian egyenruhát öltöttek
az alkalomra, és kitűzték az összes kitüntetésüket. Knotts Fordjának a csomagtartóját
szinte teljesen megtöltötte a szokásos speciális felszerelés, így a háromból csak egy
aktatáska fért el benne, a másik kettőt kénytelenek voltak a hátsó ülésen elhelyezni.
Amikor végre mindenki beült, a Ford teljesen megtelt és mélyen leereszkedett a rugóin.
– Szerintem a három-huszonkettesen jobb időt mennénk – mondta Knotts, miközben
elhelyezkedett az utasoldali ülésen a sofőrjük, Gerry Kozniski százados mellett.
– Ahogy parancsolja, őrnagy – felelte Kozniski százados. Tisztában volt vele, hogy épp
most kapott nem hivatalos felhatalmazást arra, hogy „jobb időt menjen” Atlantic City és
Philadelphia között. A két várost két főút kötötte össze, a 322-es és a 30-as. A 30-as
államközi autópálya szinte végig négysávos volt, Atlantic Citytől a 295-ös államköziig,
Camden határáig. A 322-esnek csak néhány szakasza volt négysávos. Ennélfogva a
legtöbben a 30-ast választották, azaz a 322-esen kisebb forgalomra lehetett számítani, így
biztonságosabban lehetett gyorsan hajtani rajta.
Kozniski százados előbb hatvanöt mérföld per órára gyorsított, majd hetvenre, végül
hetvenötre. Úgy érezte, valahol nyolcvan körül lehet a Ford utazósebessége. Még így is el
fognak késni, de ha nem jön közbe semmi, legalább a virrasztásra odaérnek.
– Azt beszélik – szólalt meg Kozniski százados –, hogy Bob McGrory is koporsóvivő
lesz.
– Igen, Mrs. Moffitt kérte fel – bólintott Knotts.
– Régóta ismerték egymást Dutch Moffitt-tal. Együtt végezték el az FBI-akadémiát.
Nem tette hozzá, maga sem értette, miért, hogy Moffitt és Grory azután is barátok
maradtak, hogy megismerkedtek a quanticói FBI-akadémián. A két család összejárt,
Moffitték Mc-Groryék abseconi tengerparti házában töltötték a nyarakat a gyerekekkel,
McGroryék pedig Moffittéknál szálltak meg Philadelphiában, ha elmentek mondjuk az
újévi felvonulásra, vagy egyszerűen csak átruccantak.
Az asszonyok is jól kijöttek egymással. Bob McGrory mesélte Knottsnak, hogy mielőtt
hivatalosan értesítették volna, a felesége zokogva mondta meg neki, hogy Dutch bekapott
egy golyót. Jeannie azonnal felhívta Mary-Ellent, amint hazaért a kórházból, Mary-Ellen
pedig átvitte a gyerekeket az anyjához, és rögtön Philadelphiába utazott.
– Találkoztam velük néhányszor – mondta Stu Simons százados, aki egyedül ült a
hátsó ülésen. – VIP-biztosítások, ilyesmi. Rendes fickó volt. Nagy kár, hogy így végezte.
– Ahogy mondja – bólogatott Knotts.
– Azt a fickót elkapták már, aki lelépett?
– Azt hiszem – felelte Simons százados. – Mintha hallottam volna valamit. A körözését
mindenesetre leállították.
– Én nem hallottam semmit – mondta Knotts. – Elég sűrű volt az éjszaka.
– Remélem, megsütik a szemetet – morogta Kozniski százados.
 – Ne vegyen mérget rá – figyelmeztette Simons százados. –Kap majd egy vérző szívű
ügyvédet, és a végén még elperelik Moffitték házát a rohadék jogainak a megsértéséért.
Bill Knotts őrnagy hirtelen hátrafordult az ülésén és kinézett az ablakon.
Kozniski százados kíváncsian rápillantott.
– Annak nem kellene ott lennie – mondta Knotts hangosan, de csak úgy magának.
– Akármi is az, nem láttam – jegyezte meg Kozniski százados.
– Egy Jaguart láttam egy földúton.
– Valaki megállt hugyozni – vélte Kozniski százados.
– Vagy szórakozik egy csajjal – tette hozzá Simons.
– Bejelentsem, őrnagy? – kérdezte Kozniski százados.
– Itt vagyunk mi – felelte egyszerűen Knotts.
Kozniski százados levette a lábát a gázpedálról, és amikor lelassultak hatvanra, fékezni
kezdett. Az autópályát ezen a szakaszon zöldsáv osztotta ketté, és keresni kezdett egy
helyet, ahol megfordulhatott rajta. A Ford alja nagyot csikordult, miközben átdöcögtek a
füves sávon.
– Jézusom, Gerry! – kiáltott fel Simons. – Már csak az hiányzik, hogy leszakítsd a
kipufogót!
Kozniski százados eleresztette a füle mellett a megjegyzést.
– Hol látta, őrnagy? – kérdezte.
– Arrébb – mutatta Knotts. – Hol a fenében vagyunk? Tudja valaki?
– Három-négy mérföldre keletre az ötvennégyes államközitől – jelentette ki Kozniski
százados magabiztosan.
Öt perc múlva meglátták a Jaguart, és további két perc múlva újra megfordultak az
autópályán.
– Maradjon az útpadkán! – parancsolta Knotts, mikor a földút mellé értek.
Kozniski százados leállította a Fordot, és Knotts kiszállt. Kozniski követte, aztán
Simons is. Hirtelen felvillant egy zseblámpa fénye, aztán Simons visszament a kocsihoz,
beült az első ülésre, és bekapcsolta a rádiót.
Knotts gondosan a földút mellett lépdelt, a fűben, nehogy összetapossa a nyomokat.
Odament a főútnak háttal, a földút közepén leállított Jaguarhoz.
– Kérek egy lámpát! – nyújtotta ki a kezét. Kozniski odaadta az övét. Knotts
bevilágított a kocsiba. Nem ült benne senki. Nagyon lassan körbevilágította a Jaguar orra
előtti területet.
– Őrnagy! – kiáltotta Simons százados. – Megtalálták az OBIK adatbázisában! Az
OBIK szerint Philadelphiában lopták el.
– Bingo! – morogta Kozniski százados.
– Stu, szóljon be a rádión, és hívjon ide egy kocsit! – parancsolta Knotts. – Aztán
nézzen utána, hogy a philadelphiaiak tudnak-e mondani még valamit.
– Egy másik kocsi is járt itt – állapította meg Kozniski. – Ott fordult meg – világított a
jelzett helyre a lámpájával.
 – Ha csak néhány kölyök „vette kölcsön”, aztán meggondolták magukat – töprengett
Knotts hangosan –, akkor miért itt, a földúton tették le?
Kozniski odalépett a lökhárítóhoz, és gondosan megvizsgálta a zseblámpa fényénél.
– Nem is tolták – mondta. – A gumicsíkon nincs egy karcolás sem. Az jutott eszembe,
hogy esetleg lerobbant, és kénytelenek voltak itt hagyni.
– Ha szét akarták volna szedni, akkor mostanra már nem lenne meg belőle más, csak a
rendszámtáblája – vélte Knotts.
Simons százados odament hozzájuk.
– Ha megvan a sofőr – közölte hivatalos hangon –, akkor ki kell kérdezni egy
gyilkossággal kapcsolatban.
– Még egyszer bingo! – nyögött fel Kozniski százados. – Maga telepata, őrnagy?
– Abszolút – felelte Bili Knotts őrnagy. – Azt akarja mondani, hogy nem tudta?
Odament a Fordhoz, átkapcsolta a rádiót az állami frekvenciára, kapcsolatba lépett az
állami rendőrség trentoni központjával, és miután azonosította magát és jelentette, hogy
rábukkantak egy kocsira, ami szerepel az OBIK adatbázisában, s ami iránt a philadelphiai
rendőrség egy gyilkosság kapcsán érdeklődik, megkérte a központot, hogy küldjék ki az
állami rendőrség mobil laborját.
– És azt hiszem, reggel ki kellene küldeni egy csomó embert, hogy fésüljék át a
környéket – tette hozzá. – Addig is szükség lenne valakire, aki őrzi a területet. Már
kihívtam egy járőrkocsit, de szeretném, ha visszamenne a körzetébe, amint lehet.
Mindhárman beültek a Fordba, és megvárták, hogy kiérjen a járőrkocsi.
Kozniski százados szórakozottan bekapcsolta a sebességmérőt. A berendezés alig egy
perc múlva életre kelt, és bemért egy autót, ami a megengedettnél huszonöt mérföld per
órával gyorsabban száguldott Atlantic City felé.
– Meg akarja bírságolni, őrnagy? – kérdezte Kozniski.
– Istenem, dehogy, szívrohamot kapna, ha megállítanánk és egy őrnagy meg két
százados szállna ki a kocsiból – hárította el az ötletet Knotts.
A Fordban nevetés és kuncogás hangzott fel. Két perccel később Kozniski meglátta a
visszapillantó tükörben egy járőrkocsi villogójának a fényeit.
– Itt a járőr – mondta. Knotts kiszállt a Fordból, ismertette a rendőrrel a helyzetet, majd
visszaült.
Miközben Kozniski elindult, rápillantott az órájára.
– Krisztusom, lekéssük a virrasztást! – mondta. – Taposson bele, Gerry!
A Stockton Place pincegarázsának Arch Street-i bejáratánál posztoló biztonsági őr
lehajolt és benézett a Ford LTD-be. Amikor felismerte Louise Duttont, elmosolyodott,
visszament a kis fülkéjébe, és megnyomta a gombot, ami felemelte a sorompót.
Peter Wohl a garázsban Louise sárga Cadillac kabriója mellé állt, majd kiszálltak.
Az LTD hátuljánál találkoztak.
– Ha lesz időd, drágám, vasald ki a ruhákat, légy szíves! – ejtette a kulcscsomóját Wohl
kezébe Louise. – De azért ne fáraszd ki magad teljesen!
– Azt hiszem, felhívom Sharont – tűnődött fennhangon Peter.
 – Te szoknyapecér! – nyomott a szájára egy futó csókot a nő, majd gyorsan beült a
Cadillacbe.
Peter megvárta, míg kihajtott a garázsból, aztán felment a folyosón a lifthez. A
hívógomb használatához kellett egy kulcs is, és legalább fél tucatot kipróbált a
kulcscsomóról, mire megtalálta a megfelelőt. Aztán ugyanezzel a problémával meg kellett
küzdenie a lakás ajtajánál is.
Furcsán érezte magát, amikor bement és felkapcsolta a villanyt, és nem tudta eldönteni,
hogy feszeng vagy izgatott. Nagyon személyesnek, nagyon bensőségesnek tűnt, hogy
egyedül van ott. Levette és egy fotelra dobta a zakóját, aztán meggondolta magát, és
beakasztotta az ajtó melletti szekrénybe, amiben két szőrmebunda lógott, egy hosszú és
egy nagyon rövid.
Erről eszébe jutott az egyenruhája és a többi holmija, amiket az LTD-ben hagyott,
úgyhogy visszafordult és felvitte őket. Mindent berakott a hálószobába, amit teljesen átjárt
Louise illata. Az öltözőasztalán sok-sok parfüm állt, s amikor Peter beleszagolt az
egyikbe, az igazán Louise illatát árasztotta.
Megkereste a fürdőszobát, kiürítette a hólyagját, majd alaposan körülnézett. A kád
olyan volt, mint egy kisebb fekete márványmedence. Kíváncsi lett volna, van-e benne
jacuzzi, de nem talált sehol erre utaló kezelőszerveket.
Egy italra van szüksége, döntötte el. Visszament a nappaliba, kinyitott néhány
szekrényajtót, és megtalálta Louise alkoholkészletét. Kivitt egy üveg scotchot a konyhába,
keresett jeget, és készített magának egy italt.
– Wohl, te átkozott kukkoló! – mondta hangosan. Visszament a hálószobába, és
egymás után kihúzta a szekrények összes fiókját. A sokféle fehérneműt erotikusnak
találta, ám az alaposabb – mondhatni professzionális – kutatás során sem talált fényképet,
vagy egy másik, fiatal, idős, jóképű, ronda vagy bármilyen férfire utaló bármilyen
nyomot.
Elégedett volt. Elindult, hogy töltsön még egy italt, aztán meggondolta magát.
Különleges alkalom ez a mai; a legcsodálatosabb lány a világon, élete végre-valahára
megtalált szerelme meghívta az ágyába, és a legrosszabb, amit csak tehet az, hogy leissza
magát, mire hazaér. Nincs több pia!
Krisztusom! Washington!
Öt perccel később közölte Jason Washingtonnal, hogy másnap reggel nyolc órakor ott
lesz Miss Duttonnal a halottkémnél.
Pezsgő! Hogy felejthettem el? Ott kell lennie egy üvegnek a vödörben jégen, amikor
belép az ajtón!
Felkapta a zakóját, és elindult, hogy valahonnan pezsgőt szerezzen. Három üveggel is
vett, meg két zacskó jeget, és visszament a lakásba. Pezsgősvödröt nem talált, ezért betette
a palackokat meg a jeget a mosogatóba, és letakarta az egészet egy törlőruhával. Ez
felvetette a pezsgőspoharak kérdését, és egy újabb alapos kutatás révén talált is néhány,
szemmel láthatólag évek óta el nem mosott darabot. Kettőt elmosott és megszárított, majd
fényesre törölt egy papírtörlővel.
Készen állt. Louise azonban még egy jó óráig nem várható.
 Eszébe jutott valami, egy ötlet, egy olyan nevetséges és abszurd ötlet, hogy hangosan
felnevetett.
De a fenébe is, miért ne?
Bement a fürdőszobába és megnyitotta a csapokat, hogy teleengedje a
márványmedencét. Meglátott egy HABFÜRDŐ feliratú flakont. Ha egy adag mosnivaló
mellé fél kupak mosószert kell tenni a mosógépbe, akkor ugyanez a mennyiség
valószínűleg jó lesz a fürdővízbe is. Beleöntött jó félkupaknyit a vízbe.
Ezután keresett egy borotvát. Alaposan szemügyre vette. Női borotva volt,
aranybevonatú fejjel és hosszú, rózsaszín, görbe nyéllel. A lényeges része, az
aranybevonatú fej azonban ugyanolyannak tűnt, mint a rendes borotváké. Úgy döntött, jó
lesz.
Levette és gondosan összehajtogatta az ágy takaróját, visszahajtotta a paplan egyik
sarkát, aztán bement a fürdőszobába. A medencében egyre dúsabb lett a hab. Igazából
több lett, mint amire számított.
Ezen most már nem változtathatott, ezért belecsusszant a vízbe, amit olyan vastag
habréteg fedett, hogy el kellett sepernie a szája és az orra elől.
Elférünk itt mind a ketten. Kíváncsi vagyok, mit szólna hozzá, ha ezzel fogadnám.
Az előszoba felől a nyíló ajtótól megfeszülő biztonsági lánc csörgése hallatszott.
Ó, Istenem, korábban jött haza! Én meg beakasztottam azt az istenverte láncot!
Kiugrott a kádból.
– Egy pillanat, rögtön jövök! – kiáltotta, és gyorsan megtörölközött. Felkapta az ágyról
a kikészített köntösét, és odarohant az ajtóhoz.
– Elnézést – mondta, miközben benyomta az ajtót, hogy ki tudja akasztani a láncot. –
Épp fürödtem.
Kitárta az ajtót.
Azon kapta magát, hogy egy alacsony, jól öltözött, határozott tartású, középkorú férfira
mered.
– Fogadni mernék – szólalt meg III. Stanford Fortner Wells –, hogy maga Peter Wohl.
Louise Dutton bement a lakásába, majd megfordult, hogy beakassza a biztonsági láncot
és ráfordítsa a kulcsot.
– Peter, nehogy azt mondd, hogy alszol! – kiáltotta, aztán bement a nappaliba, ahol az
apja és Peter Wohl a dohányzóasztal mellett álldogált. Az asztalon poharak voltak, egy
üveg scotch, egy olcsó üvegtál tele jéggel, és egy felbontott doboz Ritz sós keksz. Mind a
ketten szivaroztak.
– Hello, kicsim! – üdvözölte az apja.
– Ó, Istenem! – kapta a szájához a kezét Louise.
– Hívtál – folytatta III. Stanford Fortner Wells –, és én jöttem.
– Azt látom – mondta Louise, majd odaszaladt hozzá, és a karjaiba vetette magát. – Ó,
apa!
Amikor kibontakoztak az ölelésből, elővett egy zsebkendőt a táskájából, és hangosan
kifújta az orrát.
 – Elkenődött a sminkem? – nézett Peterre.
Wohl megrázta a fejét.
Louise odalépett hozzá, kivette a kezéből a poharát, és nagyot kortyolt belőle.
– Nagyon kellemesen elbeszélgettünk Peterrel – közölte Wells.
– Azt elhiszem – adta vissza a poharat Louise. – Az mi? –mutatott a jéggel teli
üvegtálra.
– Egy üvegtál, tele jéggel – felelte Peter.
– És szerinted az mi? – mutatott a nő egy nagy, súlyos, négyszögletes kristálytálra az
egyik polcon.
Peter és Wells vállat vontak.
– Az a jegestál – árulta el Louise. – Kétszáz dollárt fizettem érte. Ezt honnan szedtétek?
– A konyhában találtam, a mosogató alatt – mondta az apja.
– Akkor jó – bólintott Louise. A polchoz ment, levette a kristálytálat, odavitte a
dohányzóasztalhoz, átöntötte a jeget, majd kivitte az olcsó üvegtálat a konyhába. Pár
pillanat múlva egy pohárral és egy kesudióval teli kis ezüsttállal tért vissza.
– Ezt hol dugdostad? – kérdezte az apja. – Mi csak a kekszet találtuk meg.
– A konyhában – felelte Louise. Töltött magának egy italt, majd rájuk nézett. – Uraim,
foglaljanak helyet!
Leültek, Wells a díványa, Peter Wohl az egyik fotelba.
– Nos – mérte végig őket Louise –, ha már ilyen szépen összegyűltünk, miről
beszélgessünk?
Wohl és az apja felkuncogott.
– Azt hittem, az ilyen helyzetekben az a szokás, hogy az apa félholtra veri a szeretőt –
folytatta Louise. – Mi történt, apa, megláttad a pisztolyát?
– Nem – rázta meg a fejét Wells. – Arra jutottam, hogy az a férfi, aki habos fürdőt
készít neked, nem is lehet olyan rossz ember.
– Habos fürdőt? – ismételte meg Louise.
– Ó, a fenébe! – morogta Peter.
– Amikor ajtót nyitott, csupa hab volt a füle meg az egész feje – magyarázta Wells. –
Hogy verhetnék félholtra valakit, akiről buborékok szálldosnak?
Peter elfintorodott, aztán öblösen felnevetett. Wells rávigyorgott.
Kedvelik egymást, állapította meg Louise, és örült neki.
– És mit keres az a pezsgő a mosogatóban? – kérdezte.
Az apja felemelte a két kezét, jelezve, hogy ártatlan az ügyben.
– Én scotchot iszom – jelentette ki.
– Ohohó! – derült fel Louise. – Nekem hoztad a pezsgőt, Peter?
– Akkor jó ötletnek tűnt – magyarázta Peter.
– Ez még azelőtt volt, hogy ajtót nyitott – tette hozzá Wells.
– Akkor egy kicsit meglepődtem – vallotta be Peter.
A két férfi felnevetett.
 – Látnod kellett volna az arcát! – törölgette meg a szemét Wells.
– Mióta vagy itt, mármint Philadelphiában? – kérdezte Louise.
– Késő délután óta – felelte Wells. – Épp elkerültük egymás a WCBL-nél.
Megcsörrent a telefon.
– Ez meg ki lehet? – vonta fel a szemöldökét Louise. – Ó, Istenem! Az anyám?
– Peter, a maga érdekében remélem, hogy nem – jegyezte meg Wells.
– Jézusom! – adta a rémültet Wohl, miközben Louise odalépett a készülékhez.
– Halló? – vette fel a kagylót. Aztán megmerevedett az arca.
– Honnan tudja ezt a számot? Ki maga?
Aztán Wohl felé nyújtotta a kagylót.
– DelRaye hadnagy keresi Wohl felügyelőt – közölte, éppen csak csípősen.
– DelRaye? – kérdezte Wells, miközben Wohl feláll és odament Louise-hoz. – Az a
rendőr, akivel összetűzésbe keveredtél?
– Igen, az – bólintott Louise.
– Peter Wohl – szólt bele Peter a telefonba. Aztán hallgatott, feltett néhány érthetetlen
kérdést, végül pedig azt mondta: – Köszönöm, hadnagy. Ha bármi más felmerül, vagy
ezen a számon, vagy az otthonin leszek elérhető.
Azzal letette.
– „Vagy ezen a számon, vagy az otthonin leszek elérhető” – utánozta Louise. – Mit
csináltál, Peter, kitűzted a számomat, a titkosított számomat a hirdetőtáblára?
– Nem is tudom a számodat – vetette oda kissé élesen Peter.
– Biztos Jason Washingtontól szerezte meg.
– Mit akart? – kérdezte Louise gyorsan. Látta, hogy az apja meglepetten felvonta a
szemöldökét, amikor meghallotta, hogy Peter nem tudja a számát.
– Megtalálták Jerome Nelson kocsiját – felelte Wohl. – Illetve a New Jersey Állami
Rendőrség egyik őrnagya találta meg, miközben Philadelphiába tartott, Dutch
virrasztására. New Jersey közepén, egy földúton, a három-huszonkettes mellett.
– És ez mit jelent? – kérdezte Wells.
– Nelson egyik kocsija, egy Jaguar, eltűnt a garázsból – magyarázta Wohl. – Lehet,
hogy az elkövető vitte el.
– Az „elkövető”? – ismételte meg Wells.
– Az, aki feltrancsírozta – mondta Wohl.
– Imádom, ahogy megválogatod a szavaidat – jegyezte meg Louise. – De tényleg,
Peter!
– Van valami jelentősége, hogy megtalálták az autót? – kérdezte Wells.
– Eddig csak annyi, hogy valóban az elkövető vitte el, nem pedig egy közönséges,
„tizenkettő egy tucat” tolvaj – vont vállat Peter. – A New Jersey Állami Rendőrség
kiküldte a mobil laborját a kocsihoz, és reggel átkutatják a környéket. Egy kis
szerencsével találhatnak valamit.
– Például? – nógatta Wells.
 – Sosem lehet tudni – emelte fel a két karját megadóan Wohl.
– Mitől lettél ilyen feszült, Peter? – kérdezte Louise.
– Feszültnek látszom? – nézett rá Wohl, majd mielőtt választ kapott volna, folytatta is:
– Azon gondolkodom, felhívjam-e Arthur Nelsont. Illetve hogy most hívjam-e fel, vagy
majd csak reggel.
– Miért kellene felhívnia? – értetlenkedett Wells.
– Czernick rendőrfőnök megbízott, hogy tájékoztassam a nyomozásról – magyarázta
Peter. – És legyek vele udvarias, ugráljam körül, és általában kedvező képet fessek neki a
rendőrségről.
– Egész mostanáig azt hittem, hogy kedvelik magát a testületnél – jegyezte meg Wells.
– Hogy keveredett bele ebbe?
– Nelson tényleg nehéz eset – kuncogott fel Peter. – Ismeri?
– Persze – bólintott Wells. – Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a barátom.
– Nem hajlandó szembenézni a tényekkel a fiát illetően – mondta Peter. – Nem tudom,
azt várta-e tőlem, hogy elhiggyem, de határozottan utalt rá, hogy Louise volt a fia
barátnője.
– Nyilvánvalóan nem tud Louise-ról és magáról – állapította meg Wells.
– Senki sem tud Louise-ról és rólam, csak maga – felelte Wohl.
– Elég hamar kialakult az a dühítő szokásotok, hogy úgy beszéltek rólam, mintha itt
sem lennék – szólt közbe Louise.
– Bocsáss meg – nézett rá az apja. – Nos, felhívja… mármint most?
– Igen – bólintott Peter. – Azt hiszem, jobb lesz, ha azonnal felhívom.
– Én is ezt akartam tanácsolni – bólintott Wells. – Jobb felbosszantani egy kései
hívással, mint megharagítani azzal, hogy nem értesítette azonnal.
Kedvelik egymást, állapította meg Louise újra. Vajon azért, mert hasonlóan
gondolkodnak? Vagy mert hasonlítanak egymásra? Ez lenne Peter és köztem? Azért
tetszik nekem, mert annyira hasonlít az apámra? Jobban, mint Dutch?
Peter felhívott egy számot, és Arthur J. Nelson otthoni számát kérte. A válasz hallatán
idegesen annyit mondott: Köszönöm.
Érezte, hogy Louise őt nézi, és egy pillanatig állta a tekintetét, majd gonoszul
elmosolyodott.
– Az ő száma is titkosított.
Ismét tárcsázott, Wohl felügyelőként, bemutatkozott, és kérte Arthur J. Nelson otthoni
telefonszámát.
Leírta a számot, majd lenyomta az ujjával a telefon villáját.
– Ennyi az egész? – kérdezte Louise. – Ilyen könnyen megkapsz egy titkosított számot
a telefontársaságtól?
– Nem a tudakozót hívtam – felelte Wohl, miközben tárcsázott. – A hírszerzés
ügyeletes nyomozójával beszéltem. A telefontársaság nem ad ki titkosított számokat.
A kagylóból halkan kihallatszott a csengetési hang.
 – Peter Wohl felügyelő vagyok a philadelphiai rendőrségtől – szólt bele Peter. – Mr.
Arthur J. Nelsonnal szeretnék beszélni.
Sem Louise, sem az apja nem hallotta, mi hangzik el a vonal másik végén, de az
nyilvánvaló volt, hogy a beszélgetés nem a legjobban halad. Az is ezt bizonyította, hogy
miután letette, Peter fújt egy nagyot és megcsóválta a fejét.
– Ha jól sejtem, Arthur hozta a szokásos kellemetlen formáját, igaz? – kérdezte Wells.
– Tudni akarta, hogy pontosan hol találták meg a kocsit, és hol van most.
Megmondtam, hogy nem tudom. Egyértelművé tette, hogy nem hisz nekem. Majdnem azt
mondtam, hogy akkor sem mondanám meg, ha tudnám. Nem akarom, hogy tucatnyi
istenverte újságíró nyüzsögjön a helyszínen, mielőtt a laborosok végeznek.
– Köszönöm szépen, te istenverte zsaru! – horkant fel Louise.
– Nincs mit – morogta Peter, mire Wells felnevetett.
– Az isten verjen meg, Peter!
– Nem én tanítottam káromkodni – emelte fel a kezét Wells. – Ezt magától tanulta?
– Nem szívesen idézném, miket mondott DelRaye hadnagynak – vigyorodott el Peter.
– Tudom, mit mondott – biztosította Wells. – Ha fiatalabb lenne, szappannal mosnám
ki a száját.
– Még sor kerülhet rá – mondta Peter vészjóslóan.
– Mi a fene van veletek? – követelte Lousie. – Mi ez itt, az egymást kölcsönösen
csodálok klubja? Az egymást kölcsönösen csodáló hímsoviniszták klubja?
– Lehet – bólogatott Wells. – Nem tudom, ő hogy van velem, kicsim, de én nagyon
megkedveltem Petert.
Louise látta a Peter szemében megcsillanó örömöt és talán a megkönnyebbülést is. A
tekintetük találkozott egy pillanatra.
– Akkor megtarthatom, apa? – utánozta nagyon élethűen Louise egy kislány hangját. –
Megígérem, hogy etetni fogom, szobatisztaságra szoktatom, sétáltatom, meg minden!
Kéééér-lek, apa!
Wohl felkuncogott, Wells arca elkomolyodott.
– Attól tartok, neki több gondja lenne a megszelídítéseddel, mint neked az övével –
mondta. – Nagyon eltérő kennelekből származtok. Azt tanácsolnám… mindkettőtöknek…
hogy élvezzétek ki a próbaidőt.
– Mintha azt mondtad volna az előbb, hogy kedveled – próbált vidám hangot megütni
Louise, nem sok sikerrel.
– Kedvelem is. De te a házasságról beszéltél, és azt hiszem, az rossz ötlet lenne.
– De ha szeretjük egymást? – kérdezte Louise, immár szinte esdekelve.
– Régóta mondogatom, ha olyan nehéz lenne megházasodni, mint elválni, akkor sokkal
jobb állapotban lenne a társadalmunk! – sóhajtott fel Wells.
– Gondolom, személyes tapasztalatból beszélsz, igaz? – csattant fel Louise.
– Ez gyenge volt, kicsim – állt fel Wells. – Hosszú napom volt. Megyek, lefekszem.
Holnap még találkozunk, mielőtt elmegyek.
– Maradj még, apa! – kérte Louise. – Bocsáss meg! Nem úgy értettem.
 – Dehogynem. És nem hibáztatlak érte. De a jegyzőkönyv kedvéért hadd mondjam el:
anyádat elvennem nagyobb hiba lett volna, mint az, hogy a feleségemet elvettem. Nem
várom tőled, hogy megfogadd a tanácsom, de kötelességemnek éreztem, hogy elmondjam,
mit gondolok.
Odalépett Peter Wohlhoz, és kezet fogott vele.
– Örülök, hogy megismertem, Peter – mondta. – És komolyan mondtam, hogy
kedvelem. Ám ezzel együtt is figyelmeztetnem kell: mindent meg fogok tenni, hogy
megakadályozzam, hogy a lányom magához menjen.
– Ez így elég fair – feszengett Peter.
– Szerintem tudja, miért – nézett a szemébe Wells.
– Igen, uram – bólintott Peter. – Azt hiszem, tudom. És mit gondol, tévedek?
– Nem tudom, Mr. Wells – rázta meg a fejét Peter Wohl.
Wells felhorkant, egy pillanatra Wohl szemébe nézett, majd odafordult a lányához.
– Velem reggelizel? Oda tudsz jönni a Warwickba, mondjuk kilenckor?
– Nem.
– Ugyan már, kicsim!
– Elég sűrű napom lesz holnap – mondta Louise. – Reggel nyolckor azzal kezdem,
hogy megnézek egy levágott fejet, aztán tízkor el kell mennem a temetésre. Úgyhogy
marad a délután. Tudsz addig maradni?
– Addig maradok, amíg kell – felelte Wells. – Nagyon komolyan el kell beszélgetnünk,
kicsim.
– Elvihetem a szállodába, Mr. Wells? – kérdezte Peter. – Útba esik.
– Hagyjuk ezt, Peter – legyintett Wells. – Ne rontsa el a nagyon kedvező első
benyomást azzal, hogy most képmutatóan viselkedik. Egyébként is lent vár a limuzin.
Megcsókolta Louise arcát, odaintett Wohlnak, és kiment a lakásból.

TIZENHAT

Arthur J. Nelson nem szerette a gyógyszereket. Ennek több oka is volt, kezdve azzal az
ösztönös érzéssel, hogy alapvetően nem helyes vegyi anyagokkal befolyásolni a szervezet
természetes működését, ám a legfőbb ok mégis az volt, hogy végignézte, mit művelnek a
gyógyszerek a feleségével.
Sally állandóan nyaggatta az ivás miatt, és talán nem is teljesen alaptalanul, időnként
tényleg többet ivott a kelleténél, de az igazság az, hogy maga Mrs. Nelson már évek óta
gyógyszerek által kiváltott kábulatban lebegett.
Évek óta így élt. Sallynek már akkor gyengék voltak az idegei, amikor férjhez ment
Nelsonhoz, és havonta egyszer, akkor, olyan lett, mint egy felhúzott rugó, és a legkisebb
ürügyre is robbant. Az idő tájt kezdett el gyógyszereket szedni, eleinte gyengébbeket, csak
hogy nyugodtabb legyen kicsit. A gyógyszerek beváltak, és amikor teherbe esett, úgy tűnt,
nincs is szüksége többé rájuk.
 Ám már Jerome megszületése előtt újra elkezdte szedni a nyugtatókat. Aztán Jerome
születése után tovább szedte őket, amikor úgy érezte, hogy „legszívesebben egyfolytában
csak sikoltana”.
Ekkoriban még nem vett be mindennap valamit, csak amikor valamiféle stressz érte.
Aztán az évek teltével egyre jobban rájuk szokott. Úgy tűnt, mind több a stressz az
életében, és akképp próbált megbirkózni ezzel, hogy bekapott egy-két szemet az épp
aktuális csodaszerből.
A helyzet az elmúlt öt évben fordult igazán rosszra, nem kis mértékben Jerome miatt.
Már akkor elég feszült volt a helyzet, amikor még otthon lakott, aztán még feszültebb lett,
miután elköltözött. Sally állapota annyira leromlott, hogy végül bedugták a Menninger
Intézetbe, ahol az állapotára a „kémiai függőség” címkét akasztották, leszoktatták arról,
amit éppen szedett, és adtak neki valami más, elméletileg ártalmatlan szert.
Lehet, hogy tényleg ártalmatlan volt, de Sally igazából meg sem próbált szabadulni a
függőségtől. Amint kiengedték a Menningerből és visszament Philadelphiába, új orvost
keresett, és talált is egy olyat, aki bármit felírt, amiről Sally azt mondta, hogy segít rajta.
A Menningerben töltött öt hónapnak az lett az egyetlen valódi eredménye, hogy most már
nem csak egyfajta gyógyszert szedett, hanem kettőt.
Illetve most már valószínűleg hármat: a korábbiakat, meg egy újfajta, ovális kéket, amit
akkor írtak fel neki, amikor Jerome halálhíre hallatán kiborult.
Ezek segítenek, mondta az orvos. És talán Arthur J. Nelsonnak sem ártana bevenni
egyet-kettőt lefekvés előtt, tette hozzá. Jobban aludna.
Kizárt dolog. Arthur J. Nelsonnak esze ágában sem volt félkába, egyfolytában ok
nélkül vigyorgó zombit csinálni magából. Addig végképp nem, amíg ott volt az ital,
konkrétan a konyak. Lehet, hogy az alkohol ártalmas, de a legrosszabb, amit okozott, a
másnaposság volt reggelente. És Nelson azt olvasta valahol, hogy a konyak más, mint
mondjuk a scotch. A scotch gabonából készült, a konyak viszont borból. Más volt a vegyi
összetétele, és érthető módon másképp hatott az emberre, mint a whiskey.
Arthur J. Nelsonnak meggyőződésévé vált, hogy ha nem megy le disznóba, ha nem
kezd el vedelni, csak lassan elszopogat egy pohár konyakot, vagy beleönt egy kortyot a
kávéjába, akkor ellenőrzés alatt tarthatja az ivást. A szervezetébe juttatott megfelelő
mennyiségű konyak eltompította a fájdalmat, elüldözte a fájdalmas gondolatokat, de nem
részegítette le. Tisztán tudott gondolkodni, és tudatában volt a környezetének. Hitte, hogy
csak kellő akaraterőt kell gyakorolnia, és ellen kell állnia a csábításnak, hogy igyon még
egy pohárral, mielőtt eljönne az ideje.
Semmi kétsége nem volt azt illetően, hogy az elmúlt huszonnégy órában pont ezt tette.
Egy gyengébb ember megtörve zokogott volna, vagy csontrészegre itta volna magát, vagy
mindkettő, vele azonban egyik sem történhetett meg.
Amikor Peter Wohl felügyelőhelyettes telefonált neki, Arthur J. Nelson egy üveg
Hennessey V S. O. P. egyharmadánál járt, aprókat kortyolgatva, eltekintve persze attól a
néhány felestől, amit a kávéjába löttyintett.
Harmadáig töltötte a poharát, megfogta, és felment a második emeletre, a
hálószobájukba. Halkan kinyitotta az ajtót és belépett.
 Sally hanyatt feküdt az ágyban és aludt. Öregnek, fáradtnak és sápadtnak tűnt. Noha
Nelson gyűlölte, amit a gyógyszerek műveltek vele, most az egyszer örült, hogy bevette
őket. Aztán az asszony horkolni kezdett. Bámulatos, gondolta Nelson, milyen hangosan
képes horkolni. Mintha egy kétszázötven fontos férfi lett volna, pedig száz fontot sem
nyomott.
Eszébe jutott, amikor először látta meztelenül, először tartotta meztelenül a karjaiban.
Olyan kicsi volt és törékeny, hogy attól félt, el fogja törni. Aztán az jutott eszébe, milyen
hatalmas lett, amikor Jerome-ot várták. Szinte el sem tudta hinni, pedig a saját szemével
látta.
Egy könnycsepp csordult le az arcán. Letörölte, megfeledkezve a kezében tartott
pohárról. Néhány csepp konyak az ingére fröccsent. Nelson elkáromkodta magát, elég
hangosan, hogy a hangja eljusson Sally tudatáig. Az asszony felnyögött álmában.
Nelson mozdulatlanul állt, míg helyre nem állt a felesége szabályos, lassú, mély
légzése. Aztán ugyanolyan óvatosan és halkan, ahogy belépett, kiment a hálószobából.
A lépcső tetején megállt. Éhes volt. .Nem evett semmit este. A ház tele volt
vendégekkel, és bár Mrs. Dawberg, a házvezetőnő bőséges büfét állított össze hideg
sültekből, Nelson nem tudta rászánni magát, hogy egyen.
A személyzet pedig már lefeküdt, ő pedig máskor is utálta volna kirángatni őket az
ágyból, nemhogy most, amikor minden erejükre szükségük lesz másnap, hiszen a házban
egész nap olyan tömeg fog tolongani, mint a metróállomáson délután fél ötkor.
Lement a széles lépcsőn, azon gondolkodva, hogy csináljon-e magának egy tojásos
szendvicset, vagy valamit. Visszament a dolgozószobájába, felhajtotta, ami a poharában
maradt, miután az ingére löttyintette – Jézusom, milyen béna dolog! –, és töltött még egy
keveset.
A franc se fog a konyhában szerencsétlenkedni, döntötte el. Megyek, keresek inkább
egy gyorséttermet.
A gondolat hirtelen rendkívül vonzónak tűnt. Rádöbbent, hogy valami gyorskaját
kívánna a legjobban. Hamburgert sült krumplival. Nem azt, amit manapság a
McDonald'sban vagy a Burger Kingben adnak, hanem egy olyan kicsit, amit régen negyed
dollárért árultak, azt a fajtát, amibe a húst forró sütőlapon, hagymakarikák fölött sütötték.
Egy olyan kis fehér büfében, ahol nincsenek asztalok meg bokszok, csak egy pult meg
bárszékek, és minden csupa rozsdamentes acél. Szinte megcsapta az orrát a hely és az étel
szaga.
Először nem találta, hol tartják az autók kulcsait. Úgy gondolta, este, mikor bezárják a
házat, kiveszik a slusszkulcsokat a gyújtáskapcsolókból. Végül a garázsból nyíló
kamrában, egy kis szekrényben megtalálta a kulcsokat. Egy-egy kis számozott bőrtokban
voltak, kivéve a Rollsét, aminek a tokján egy Rolls-embléma díszelgett.
Melyik melyiké?
Nem akart a Rollsszal menni. Egy büfébe indult, hogy a bárszéken ülve olcsó
hamburgert egyen sült krumplival, márpedig oda nem Rolls Royce-szal megy az ember.
Találomra levett egy kulcsot, belepróbálta egy Cadillac kupéba, aztán egy Buick
kombiba, végül egy régi Oldsmobile szedan-ban sikerrel járt – nem is emlékezett, hogy
látta volna a kocsit korábban. Aztán eszébe jutott, Sally mintha említett volna, hogy
venniük kellene Mrs. Dawbergnek egy új autót, és azt felelte, hogy akkor vegyen.
Úgy emlékezett, jó egymérföldnyire volt egy White Palace vagy Crystal Palace vagy
valami hasonló nevű büfé, ám amikor odaért, csak egy Sunoco benzinkutat talált, úgyhogy
tovább hajtott. Amikor megállt egy piros lámpánál, arra jutott magában, hogy már elég
sok idő telt el az utolsó korty óta, úgyhogy kihúzta a dugót a hennessey-s üvegből, és
beleivott.
Mivel még félóra múlva sem találta, amit keresett, arra jutott, hogy hagyja a fenébe az
egészet. Inkább bemegy a Ledger-hez. Olcsó kis hamburgert nem kaphat ugyan, de az
éttermük nonstop nyitva tartott, és valamilyen hamburgert ott is tudnak csinálni. Mellesleg
nem árt néha váratlanul betoppanni a szerkesztőségbe. Jót tesz a munkamorálnak.
Bekanyarodott az épület mögé, odaállt az Oldsmobile-lal egy rakodóplatformhoz, és
ivott még egy kortyot. Nem mehet be a szerkesztőségbe egy üveg konyakkal a kezében, és
nem tudhatta, meddig lesz bent.
Valaki kopogott az ablakán. Odafordult, és egy biztonsági őrt látott, aki
homlokráncolva nézte. Arthur J. Nelson némi nehézség árán megtalálta az ablakemelő
kapcsolóját, és leengedte az ablakot.
– Hé, haver! – szólt rá a biztonsági őr. – Itt nem parkolhat!
– Hadd mondjak valamit, haver – válaszolt Arthur J. Nelson. – Az enyém ez az
átkozott újság, úgyhogy ott parkolok, ahol akarok!
A biztonsági őr szeme elkerekedett, aztán felismerés csillant benne.
– Bocsásson meg, Mr. Nelson, nem ismertem meg.
– Jól tette – morogta Arthur Nelson, és kiszállt a kocsiból. –Csak így tovább! – kiáltotta
még a távolodó biztonsági őr után.
Belépett az épületbe, és egy csempézett falú folyosón elment a liftig. Az alagsor
falaiban ablakok nyíltak a nyomdára. A nyomdagépek pihentek, de látta, hogy a
nyomdászok már ott állnak körülöttük. Rápillantott az órájára.
Néhány perc múlva hajnali egy. Az első kiadást negyed háromkor kezdik nyomni. Csak
az Isten tudja, mennyibe kerül neki, hogy az a sok nyomdász a seggét vakargatva ott
ácsorogjon bő egy órát, óránként 19,50-ért. Ennek még utána kell néznie. Az istenverte
szakszervezet csődbe viszi az embert, ha nem tartja rajtuk a szemét.
Belépett a liftbe, felment az ötödikre, a szerkesztőségi szintre, és bement a
szerkesztőségi szobába.
Érezte a rá szegeződő pillantásokat, miközben odamasírozott a városi szerkesztő
asztalához.
Miért is ne bámulnának? Nem túl gyakran járok be ilyenkor.
A szerkesztő asztalánál fél tucat férfi és két nő állt. A szerkesztő is felpattant, amikor
meglátta Nelsont.
– Jó estét, Mr. Nelson! – köszöntötte. – Hogy van?
– Mégis, mit gondol, hogy a fenébe vagyok? – csattant fel Nelson.
– Őszinte részvétem, uram – sütötte le hirtelen a szemét a szerkesztő.
 – Igazán kedves – mondta automatikusan Arthur Nelson, aztán eszébe jutott az az
istenverte rendőr, hogy is hívják, Wohl.
– Híreket hoztam – közölte a szerkesztővel. – A rendőrség megtalálta a fiam kocsiját.
A garázsból lopták el, amikor… szóval a lakása alatti garázsból lopták el.
– Igen, uram?
– Nem hallott róla?
– Nem, uram.
– Akkor most hall – mondta Nelson. – És most csak húzzák az időt. Valahol Jersey-ben
találták meg. Valami jersey-i zsaru, de nem hajlandók megmondani, hogy pontosan hol.
– Biztosra veszem, hogy ki tudjuk deríteni, uram – biztosította a szerkesztő. – Mármint
ha ezt kívánja.
– Ráhibázott – morogta Arthur Nelson. – Állítson rá valakit! Hiszen ez egy hír, nem
gondolja?
– Igen, természetesen az. Azonnal utánanézek.
– Jó ötlet – bólintott ridegen Nelson.
– Épp most indulok a tördelőkhöz, Mr. Nelson – mondta a szerkesztő. – Mindjárt kész
az első levonat. Velem tart?
– Miért ne? – vont vállat Nelson. – Van valaki, akit le tud küldeni az étterembe?
– Mit kér?
– Hamburgert sült krumplival – felelte Nelson. – És hagymával. De sülttel, nem
nyerssel. És egy csésze feketét.
– Azonnal hozzák – biztosította a szerkesztő.
Nelson átment a szerkesztőségen a tördelőkhöz. A Ledger az előző évben már átállt a
sorszedésről a fényszedésre. A reggeli kiadást döntött táblákra terítették ki, fotózásra kész
formátumban. Helyenként egy tördelő javítgatta még az íveket.
Nelson odament a címlaphoz. Megakadt a szeme a vezető híren: „A körözött férfi életét
vesztette menekülés közben”. Érdeklődéssel olvasta el a cikket.
Ha az istenverte város összes istenverte rendőre nem ezt a fickót kereste volna, akkor
valószínűleg már elkapták volna azt a rohadékot, aki megölte az én Jerome-omat. Szarnak
rám, meg a többi közönséges polgárra, de amikor közülük végeznek valakivel, akkor az
teljesen más. Az a szemét Wohl még azt sem árulta el, hol találták meg Jerome kocsiját.
Mellé lépett a városi szerkesztő.
– Most, hogy a rendőrök elkapták azt a szánalmas kis tetűt – mondta Arthur J. Nelson
–, lehet, de csak lehet, hogy végre lesz idejük megkeresni a fiam gyilkosát.
– Igen, uram – válaszolta feszengve a szerkesztő. – Mr. Nelson, azt hiszem, ezt látnia
kell.
A főnöke felé nyújtotta a Bulletin reggeli kiadását.
– Mi ez? – kérdezte Nelson, aztán a tekintete megakadt a fő híren: „A rendőrség a
»meleg« fekete szeretőt keresi a Nelsonügyben”. Alatta Michael J. O'Hara sztorija állt.
– Azt hittem, O'Hara nekünk dolgozik – mondta Arthur J. Nelson nagyon nyugodtan.
– Úgy másfél évvel ezelőtt el kellett küldenünk – felelte a szerkesztő.
 – Igazán? – kérdezte Arthur J. Nelson.
– Igen, uram. Gondjai voltak az itallal.
– És bosszút akar állni, nem gondolja? – töprengett Nelson. Nem várta meg a választ.
Megfordult és végigment a kefelevonatok előtt, míg meg nem találta a vezércikket.
– Ezt vegyék ki – mutatott a cikkre. Más vezércikk lesz.
– Uram?
– Nem hagyom, hogy az istenverte rendőrök megússzák ezt – jelentette ki Arthur J.
Nelson. – Az életére esküszöm!
Louise Dutton levette a köntösét, felakasztotta a fogasra, majd elhúzta a zuhanyfülkéje
üvegajtaját. Felkuncogott az elé táruló látványtól.
– Te meg mi a fenét csinálsz? – kérdezte.
Peter Wohl, aki Louise rózsaszín, hosszú nyelű női borotvájával borotválkozott,
hallotta a hangját, de nem értette a szavait. Kinyitotta a szemét, és ránézett a nőre.
– Tessék?
– Mit csinálsz?
– Borotválkozok.
– A zuhany alatt? Csukott szemmel?
– Miért ne?
– Mert nevetségesen nézel ki – mutatott rá Louise.
– Te viszont csodálatosan festesz – mérte végig a nő meztelen testét Peter. – Miért nem
jössz be az irodámba, hogy elbolondozzunk egy kicsit?
– Nem férünk el bent ketten – tiltakozott Louise.
– Az attól függ, milyen közel állunk egymáshoz.
– Siess, Peter! – csukta rá az ajtót a nő.
Letörölte a párát a tükörről, és közel hajolva alaposan megvizsgálta az arcát. Belenézett
a saját szemébe. Furcsa szomorúság tört rá, és nem értette, miért.
Peter kilépett a zuhanyfülkéből.
– Nem zártam el – mondta, miközben a törülközőért nyúlt.
Louise engedett a késztetésnek, átölelte a férfit és a hátához nyomta az arcát.
– Még áll az ajánlat a bolondozásra – mondta Peter.
– Ez mi? – húzta végig az ujját Louise egy gödröcskén a férfi hátán.
– Semmi – rázta meg a fejét Peter.
– Mi az, Peter? – követelte Louise.
– Úgy hívják, hogy bemeneti seb – magyarázta a férfi.
– Meglőttek? – kérdezte Louise. Elengedte, majd megfordította Petert, hogy a szemébe
tudjon nézni.
– Még évekkel ezelőtt.
– Nem vagy olyan öreg, hogy „évekkel ezelőtt” lehessen? –csattant fel Louise. –
Mondd el, hogy történt!
 – Nincs mit elmondani – vont vállat Peter. – A kilences körzetben voltam járőr. Egy nő
kihívta a rendőrséget. Azt mondta, a férje részeg, erőszakos, és meg akarja verni őt meg a
gyerekeket. Amikor odaértem, a férfi tényleg erőszakosan viselkedett. Megbilincseltem,
beültettem a hátsó ülésre, és akkor a nő rám lőtt.
– Miért?
– Azt akarta, hogy a rendőrök állítsák le a férjét – mondta Peter –, nem azt, hogy
letartóztassák élete szerelmét és a gyerekei apját.
– Meg is ölhetett volna – nézett rá vádlón Louise.
– Szerintem azt forgatta a fejében – bólintott Peter.
– Lelőtted? – kérdezte Louise.
– Még arra sem emlékszem, hogy eltalált… csak arra, hogy olyan érzés volt, mintha
valaki hátba vágott volna egy baseballütővel, aztán a következő, amire emlékszem, hogy
kerekes ágyon tolnak a kórházban.
– Meddig voltál kórházban?
– Úgy két hétig.
– De jól vagy? Úgy értem, nincs maradandó sérülésed?
– A fontos részeim tökéletesen működnek – felelte Peter. A derekát hat hüvelykkel
közelebb tolta Louise-hoz, hogy alátámassza az állítását. – Látod?
– Hé, te mocskos vénember, te! – fordult el és lépett be a zuhanyfülkébe Louise.
Amikor kijött a zuhany alól, sült szalonna és kávé illata csapta meg az orrát, és
elmosolyodott.
Peter Wohl, gondolta, a tökéletes szerető, aki ugyanolyan jó a konyhában, mint az
ágyban.
Aztán bement a hálószobába, és látta, hogy Peter az ágyon hagyta az egyenruhaingét, a
sapkáját és a pisztolyát.
Odament az ágyhoz, felvette és megvizsgálta a sapkát, aztán a rajta lévő címert, majd
visszatette. Ezután lehasalt az ágyra, és szemügyre vette az ingre tűzött jelvényt. Végül
pedig a pisztolyt nézte meg.
Bőrből és gumírozott szövetből készült, a sok használattól megkopott hónaljtokban
volt. A szövet meggyűrődött, a bőr kifoltosodott és megbarnult. Kihúzta belőle a fegyvert,
és a markolatát a hüvelyk- és a mutatóujja közé fogva az arca elé emelte.
Nem új pisztoly volt. Már a fehér fémig lekopott a torkolat alatt a cső vége, és a tár
eleje is. A markolat recézése szinte teljesen eltűnt. Megszagolta a fegyvert, olajszaga volt.
Csak egy munkaeszköz, gondolta, mint az ács kalapácsa, vagy a gépész csavarkulcsa.
Egy szerszám, amit magával visz a munkába. A különbség az, hogy ennek a szerszámnak
az a rendeltetése, hogy embereket lőjenek le, nem pedig az, hogy szögeket verjenek be vele
vagy motorokat javítsanak meg.
Visszatette a pisztolyt a tokba, és beletörölte az ujjait a takaróba.
Aztán felöltözött.
Peter baconos tojást sütött. Egy darab zsömlével törölgette a sárgája maradékát a
tányérjáról; Louise-t egy másik tányéron várta az ő tojása és szalonnája.
 – Biztos kihűlt a tojás – jegyezte meg Peter.
– Le kellett tusolnom – felelte Louise, árnyalatnyi ingerültséggel a hangjában.
– Miattam ugyan nem. Csodálatos volt az illatod.
– Ne hülyéskedj már! – csattant fel a nő, most már egyértelműen ingerülten.
– Kávét? – kérdezte hűvösen Peter.
– Kérek – bólintott Louise.
A férfi odament a tűzhelyhez, és levette róla a kannát.
– Öltél már embert, Peter?
Wohl felvonta a szemöldökét.
– Öltél?
– Igen – felelte Wohl. – Nincs is ennél jobb téma a reggelihez.
– Miért?
– Azért, mert úgy gondoltam, különben ő lő le engem – mondta Peter. – Szép napunk
lesz ma, nem gondolod?
– Az ágyban fekve eszembe jutott egy érdekes jelenet – tűnődött fennhangon Louise.
– Velem is mindig ez történik – bólintott Wohl. – Tényleg sikerült kitalálnod valamit,
amit még nem próbáltunk?
Peter elmosolyodott, és Louise tudta, hogy örül, mert azt hiszi, sikerült témát váltania.
Ám azt is tudta, hogy most már nem hagyhatja annyiban a dolgot.
– Ott ülök a hintaszékemben, és apró kardigánokat kötögetek a vadrózsával befuttatott
kis vidéki házunkban – folytatta Louise –, miközben három csodálatos gyerekünk…
Szóval érted.
– Nekem tetszik – biztosította Peter.
– Aztán csengetnek, ajtót nyitok, és ott áll a nagy becsben tartott Carlucci
polgármester. „Őszinte részvétem, Mrs. Wohl, mondja, de a férjét, a néhai Wohl
felügyelőt, épp most lőtte le egy dühös háziasszony. Vagy egy rabló? Mindegy, nem
számít. Meghalt. Elment a nagy égi Körházba.”
Peternek kellett néhány másodperc, míg össze tudta szedni a gondolatait.
– Mindig ilyen vidám vagy reggelente? – nyögte ki végül.
– Csak amikor egy temetésre menet még be kell ugranom egy levágott fejet is
megnézni – felelte Louise. – De komolyan mondtam, Peter.
– Akkor én is komolyan válaszolok – nézett a szemébe Peter. – Felügyelőhelyettes
vagyok. Nem megyek ki riasztásokhoz. A felügyelők felügyelnek. A nagyérdeművel az
utcákon dolgozó fiúknak kell megbirkózniuk. A kezdőknek. És még az utcán húsz évet
lehúzó rendőrök nagy többsége sem süti el a pisztolyát soha, legfeljebb a lőtéren.
– Azért van nálad mindig fegyver, igaz? – vágott vissza Louise.
– Már nem is emlékszem, mikor húztam elő másért a tokjából, mint hogy megtisztítsam
– rázta meg a fejét Peter.
– De én igen! – csapott le rá Louise. – Amikor legelőször megpillantottalak, Peter, épp
kiugrottal a kocsidból, a kezedben a pisztolyoddal!
 – Az csak egy anomália volt – legyintett Peter. – Az is, hogy Dutchot lelőtték.
Valószínűleg húsz év óta ő volt az első százados, aki szolgálatban elsütötte a fegyverét.
– Lehet, de Dutchot mégis lelőtték – makacskodott Louise. –Lelőtték, és meghalt. És te
is ott voltál, fegyverrel a kézben, és rohantál, hogy kivedd a részed a tűzharcból.
– Mire gondoltál, amikor megláttál kiugrani a kocsiból?
– „Honnan jött ez a jóképű fickó?”
– Nem arra, hogy „Hála Istennek, itt van a rendőrség?” – kérdezte Peter halkan.
Louise egy hosszú pillanatra a szemébe nézett.
– Touché – mondta végül.
– Ez a munkám, bébi – folytatta Peter. – Rendőr vagyok. És jó rendőr vagyok. És a
biztosítási matematika szerint valószínűleg nem veszélyesebb a foglalkozásom, mint
mondjuk… mit tudom én… egy repülőgép-pilótáé vagy egy tőzsdeügynöké.
– Ezt Mrs. Moffittnak mondd! – vetette oda Louise.
– Edd meg a tojást, mielőtt teljesen kihűl, bébi – figyelmeztette Peter.
– Inkább nem – tolta el a tányért Louise. – Talán okosabb lenne azután reggelizni, hogy
megnéztem a fejet.
– Sajnálom, de tényleg meg kell nézned.
– Peter, nem tudom, képes vagyok-e az életem hátralévő részét úgy tölteni, hogy
egyfolytában azon aggódok, vajon özvegy leszek-e estére.
– Eltúlzod a veszélyt – vélte Peter.
– Kőbe van vésve, hogy rendőrnek kell lenned?
– Ez a munkám, Louise. És szeretem.
– Tartottam tőle, hogy ezt fogod mondani – állt fel a nő. –Menj, vedd fel az
egyenruhád, aztán vigyél el a levágott fejhez!
– Meg tudjuk beszélni, Louise! – nézett fel rá Peter.
– Szerintem mindent elmondtunk a témában, amit el lehetett – rázta meg a fejét Louise.
– Erre gondolt apa, amikor azt mondta, hogy rossz ötlet lenne összeházasodnunk.
– Ugyan már, bébi! – nógatta Peter. – Megértem, hogy ideges vagy, de…
– Hallgass, Peter! – szólt rá Louise. – Szépen kérlek, hallgass!
Antónia V. „Nagy Tony” Amarazzo, a Tony fodrászat tulajdonosa a fodrászszék
mögött állt, és ide-oda forgatta, hogy a benne ülő férfi megcsodálhassa a keze munkáját.
Húsz évvel korábban, az első óvodai napja előtt is ő nyírta meg a csíkos lepellel letakart
nagydarab fickót.
Charles McFadden rendőr belenézett a tükörbe, amit félig eltakart a Bulletin reggeli
kiadásának címoldala, rajta az ő fényképével. A lapot ragasztószalaggal rögzítették a
tükör felső részéhez, a cipőfehérítővel felmázolt
CHARLEY MCFADDEN A KÖRNYÉK HŐSE - felirat alá.
– Remek lett, Mr. Amarazzo – mondta Charley. – Köszönöm.
– .Mister Amarazzo”? – méltatlankodott Nagy Tony. – Haragszol rám, vagy mi van?
Mióta is vagyunk barátok? Csak a jó ég tudja!
 Charley-nak nem jutott eszébe semmilyen jó válasz, úgyhogy csak rámosolygott Nagy
Tony tükörképére.
– Most pedig megborotvállak, hogy olyan legyen az arcod, mint a babapopsi! – közölte
Nagy Tony.
– Nem, nem akarok borotválkozni! – tiltakozott Charley.
– Nem mehetsz borotválatlanul a Szent Domonkosba! – jelentette ki Nagy Tony,
miközben visszanyomta Charley-t a székbe és letakarta az arcát egy meleg kendővel. – Ne
aggódj, a cég ajándéka. Megtiszteltetésnek veszem.
Másfél perccel később, miközben Charley azon töprengett (soha nem borotválta még
borbély), hogy meddig lesz még az arcán a kendő, valaki belépett az üzletbe.
– Tudja, ki ül abban a székben, a kendő alatt? – hallotta Charley Nagy Tony hangját. –
Hát Charley McFadden! Látta a Bulletint?
– Láttam – felelte egy ismeretlen hang. – Meg kell őrülni!
Charley összekulcsolta a két kezét a hasán, aztán összerezzent, amikor a jobbját
megragadta és hevesen megrázta két idegen kéz.
– Szép munka, Charley! – mondta a hang. – Épp azt mondtam az asszonynak, amikor
láttam az újságot, hogy több ilyen rendőr kellene, és több olyan rohadékot kellene
kinyírni, mint akit maga kinyírt, és akkor Philly sokkal jobb hely lenne. Mindannyian
büszkék vagyunk magára, fiam!
– Én végig tudtam – hallotta Charley Nagy Tony hangját –, hogy Charley rendőr.
Persze nem mondhattam el senkinek.
Amikor Nagy Tony levette a meleg kendőt és elkezdte beszappanozni Charley arcát,
már három környékbeli állt a szék mögött, arra várva, hogy kezet foghasson „a környék
hősével”.
Kellemes tavaszi reggel virradt, és a Payne család a szabadban, a terméskővel borított
teraszon fogyasztotta el a reggelijét. Hosszú ideje most először fordult elő, hogy az egész
család egyszerre volt otthon. A huszonöt éves Foster J. Payne, aki nagyon hasonlított az
apjára, Cambridge-ből utazott haza, ahol épp befejezte a második évét a Harvard jogi
karán. A huszonhét éves Amelia Alice „Amy” Payne, aki három évvel korábban a
„legfiatalabb volt a John Hopkinson az évfolyamán”, kiérdemelte a jogot, hogy a „Dr.”
előtagot használja a neve előtt, mivel nemrég fejezte be a rezidenséveit a Louisianai
Állami Egyetem Egészségügyi Központjában, és azért tért haza, hogy Philadelphiában
keressen állást. A tizennyolc éves III. Brewster C. Payne az Episzkopális Akadémián
végzett, és otthonról járt be az iskolába, de Dartmouthba készült az Európában eltöltendő
nyár (az érettségi ajándéka) után, és Patricia Payne tudta, hogy ősztől örökre kiürül a
családi fészek.
Amy kis termetű volt és eleven, nem annyira csinos, mint inkább természetes módon
szép és vonzó. Ha Brewster Payne a szellemi képességeik alapján rangsorolta volna a
gyermekeit (természetesen csak magában), akkor a lányát tette volna az első helyre, őt
követte volna Matt, majd Foster, végül Brewster, akit csak „B. C.”-nek becéztek. Patricia
Payne – ugyancsak magában – ugyanerre az eredményre jutott, annyi különbséggel, hogy
ő Foster elé helyezte B. C-t.
 Amy nagyon okos volt, talán egyenesen zseniális. Az okossága döbbenetes
szorgalommal párosult, és döbbenetes elszántsággal is, már kislánykora óta. Patricia
aggódott, ebből még gondjai lehetnek, amikor férjhez megy, legalábbis amíg nem tanul
meg alkalmazkodni a férjéhez, vagy talán inkább ahhoz az alapelvhez, hogy néha
bölcsebb befogni a száját, mint makacsul próbálni kijavítani a másik tévedéseit.
Matt okos volt. Soha nem jelentett neki problémát a tanulás, és legalább fél tucat,
tanároktól és igazgatóktól érkezett levél állította lényegében ugyanazt: ha egy kicsit
összeszedné magát, akár kitűnő is lehetne. Matt azonban soha nem szedte össze magát
(Patricia meg volt róla győződve, hogy egész életében egy tisztességes órát sem fordított a
házi feladataira), és soha nem lett kitűnő.
Foster az lett, de nagyon keményen meg kellett dolgoznia érte. A szó eredeti
értelmében Foster volt az egyetlen igazi „tanuló” hármójuk között. Amy ritkán vette elő a
tankönyveit. Matt soha, Foster viszont ritkán tette le őket. B. C. 3,5 átlaggal végezte el az
Episzkopális Akadémiát, és soha egyetlen könyvet sem vitt haza az iskolából.
A teraszra kitettek egy hosszú, kovácsoltvas lábazatú, füst-üveg tetejű asztalt, nyolc
hozzá illő, kovácsoltvas székkel. Két hasonló, de kisebb asztal állt a ferde tetejű terasz
terméskőből emelt fala mellett. Az egyikre két elektromos grill került, mellettük egy tál
tojással, és tálcán baconnel és vagdalt hússal. A másikon elektromos kávéfőző állt, egy
kancsó tej, kenyérpirító, egy kosárnyi kenyér és zsömle, és egy kancsó narancslé.
Amikor a gyerekek nagyobbak lettek, Patricia Payne arra jutott, hogy a lépcső aljából
történő fenyegetőzés és kiabálás helyett úgy tudja a leghatékonyabban elérni, hogy
mindenki idejében megreggelizzen, ha amolyan svédasztalszerű büfét állít össze. A
gyerekek akkor jöttek le, amikor akartak, és megsütötték maguknak a tojást. Régebben két
példányt is járattak az újságból, hogy legalább azon ne kelljen vitatkozni, ki melyik
rovatot olvassa.
Van valami keserédes ebben a reggeliben, gondolta Patricia: a múltbéli közös reggelik
kedves emlékei, az öröm, hogy végre újra együtt kezdik a napot, és a nyugtalanító
félelem, hogy ez a nap, vagy talán ez a hét az utolsó, amikor ez így lehet.
– Ez totális hülyeség! – jelentette ki dühösen Matthew Payne.
Mindenki ránézett. Az asztal másik végében ült, a jobb oldalon, és egy összehajtott
Ledger fölé hajolt.
– Matt! – szólt rá Patricia Payne.
– Láttátok már? – tette fel a költői kérdést Matt.
– Nos, nem – felelte szárazon Brewster Payne. – Amikor lejöttem, nekem már csak a
lakáshirdetések maradtak.
– Mondd el hát, mit műveltek már megint azok az átkozott liberálisok, Matt! – biztatta
Amy.
– Doktornő, te is vigyázz a szádra! – figyelmeztette Patricia Payne.
Matt felállt, odament Brewster Payne-hez, és letette elé a vezércikket. Rámutatott a
címére.
– „Philadelphiában nincs helye önbíráskodásnak” – idézte fennhangon. – Olvasd csak
el ezt a szemetet!
Brewster Payne átfutotta a cikket, majd odaadta az újságot a feleségének.
 – Lehet, hogy tudnak valamit, amit te nem, Matt – jegyezte meg.
– Tegnap találkoztam azzal a rendőrrel – felelte Matt.
– Találkoztál vele? – nézett rá meglepetten Amy.
– Denny Coughlin elvitt hozzá – bólintott Matt. – Először a halottkémhez mentünk,
ahol megmutatta a holttestet, aztán Dél-Philadelphiába, hogy megnézzük a rendőrt.
– Miért? – érdeklődött Amy.
– Mert neki is az a véleménye, doktornő, mint neked: hogy nem kellene belépnem a
rendőrséghez – válaszolta Matt. – Megpróbált elijeszteni.
– Szerintem még egy rendőr is felismeri a nyilvánvaló őrültséget, ha meglátja – vélte
Amy.
– Amy! – szólta rá Patricia Payne.
Foster Payne felállt, odalépett Patricia Payne mögé, és elolvasta a cikket.
– Akárki is írta – hümmögte –, csak egy kis lépés választja el a becsületsértéstől.
– Hülyeség az egész! – csattant fel Matt. – Ez… ez… gonoszság. Láttam azt a rendőrt.
Szinte sokkos állapotba került. Annyira megrázta az eset, hogy még azt sem tudta, kicsoda
Denny Coughlin. Egy rendes, egyszerű, ír katolikus fiú. Annyira lenne képes valakit a
vonat alá lökni, mint anya.
– De hát nem azt írják a cikkben, Matt – magyarázta Foster Payne türelmesen. – Nem
állítják, hogy ő lökte azt az embert a sínekre. Azt írják, hogy felmerült a gyanú, és ha
felmerült, akkor a városnak kötelessége vizsgálatot indítani. Tény, hogy a múltban a
rendőrség nemegyszer túlreagálta, amikor valamelyik tagját sérelem érte.
Matthew rámeredt.
– Ó, Jézusom! – mondta megvetően, majd Brewster Payne felé fordult. – A Harvard
jogi karának véleményét már hallottuk. Te mit gondolsz, apa?
– Nem tudok eleget a valódi történésekről ahhoz, hogy véleményt alkossak – felelte
Brewster Payne. – De azt hiszem, nem megalapozatlan az a feltételezés, hogy Arthur J.
Nelson, miután úgy veszítette el a fiát, ahogy, nem nagyon rajong a rendőrségért.
– Apa, azt olvastad, hogy a rendőrség a Nelson fiú homoszexuális szeretőjét keresi? –
kérdezte Amy. – A néger homoszexuális szeretőjét.
– Ó, nem! – kiáltott fel Patricia Payne. – Ez szörnyű!
– Nem, nem olvastam – rázta meg a fejét Brewster Payne. –De ha ez igaz, akkor az én
felvetésemet támasztja alá, nem?
– Nem mondhatod, Brew, hogy Mr. Nelson megengedné, hogy ilyesmit, ahogy Matt
mondta, egy hazugságot írjanak a lapjában csak azért, hogy… visszavágjon a
rendőrségnek.
– Isten hozott a való világban, anya – nézett rá az asszonyra Amy.

TIZENHÉT

Jason Washington az orvosi igazságügyi szakértői hivatalnál várta őket. Beszédes arcán
meglepetés, és Wohl szerint egy kis káröröm látszott, amikor meglátta, hogy Peter
egyenruhában van.
 – Jó reggelt, Miss Dutton – mondta Washington. – Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe
kellett hoznom.
– Semmi gond – felelte Louise.
– Felszereltek egy zárt láncú tévérendszert, hogy megkönnyítsék az ilyen
azonosításokat – magyarázta Washington. –Azonban sajnos még nem működik.
– Visszajöhetek egy hónap múlva – ajánlotta Louise.
Felkuncogtak, és Washington rámosolygott Wohlra.
– Megjegyezhetem, felügyelő, milyen fessül néz ki ma? – kérdezte.
– Koporsóvivő leszek – közölte Wohl.
– Nem eshetnénk túl rajta? – érdeklődött Louise.
– De igen, kisasszony – bólintott Washington. – Miss Dutton, most bemegyünk, és
megmutatom egy holttest maradványait. Meg fogom kérdezni, hogy látta-e a valaha az
illetőt, és ha igen, akkor mikor, hol és milyen körülmények között.
– Rendben – mondta Louise.
– Akarod, hogy veled menjek? – kérdezte Peter.
– Csak ha szeretnél – felelte Louise. .
Amikor Jason Washington felhajtotta a lepedőt Gerald Vincent Gallagher földi
maradványairól, Louise önkéntelenül hátralépett, de nem ájult el, és még csak el sem
hányta magát. Peter Wohl támogatólag megfogta hátulról a két karját, mire türelmetlenül
lerázta magáról a kezeit.
– Nem tudom, hogy hívják – szólalt meg kifejezéstelen hangon –, de láttam már ezt az
embert. A Waikiki Dinerben. Ő próbálta meg kirabolni az éttermet, amikor Moffitt
százados közbelépett.
– Teljesen biztos benne? – kérdezte Washington.
– Valahogy megmaradt az elmémben a képe – mondta
Louise gúnyosan, aztán sarkon fordult és kisietett a teremből. Wohl a folyosón érte
utol.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Jól vagyok.
– Kérsz egy kávét? Vagy valami mást?
– Köszönöm, nem – rázta meg a fejét Louise.
– Nem akarsz reggelizni?
– Köszönöm, nem.
– Enned kell, Louise! – erősködött Wohl.
– Mondta a mindig gyakorlatias rendőr – vágta rá gúnyosan a nő.
– De tényleg.
– Jól van, legyen – adta meg magát Louise.
Bementek egy kis étterembe, ami tele volt munkába induló hivatalnokokkal. Elég
sokan megbámulták őket. Az emberek felismerik Louise-t, jött rá Wohl. Talán nem
tudatosul bennük rögtön, hogy a tévéből ismerik, de tudják, hogy látták már valahol.
 Louise franciapirítóst evett baconnel, és nagyon keveset beszélt.
– Miért van az az érzésem, hogy valami rosszat tettem? –szólalt meg Peter.
– Ne légy ostoba! – vetette oda foghegyről a nő.
Miközben visszamentek Peter kocsijához, elhaladtak egy közlekedési rendőr mellett,
aki tisztelgett a felügyelőhelyettesnek. Petert meglepte a gesztus, és kissé ügyetlenül
viszonozta a tisztelgést. Aztán észrevette, hogy a rendőr gyászszalagot visel a jelvényén.
Erről teljesen megfeledkezett. A gyászszalagokat a régi egyenruhasapkák alján körbefutó
elasztikus szalagokból vágták le. Neki viszont nem volt régi sapkája. Fogalma sem volt,
mi lett a régi járőrsapkájával, vagy azzal a rogyasztottal, amit az autópálya-rendőrség
őrmestereként viselt. A tiszti egyenruhája sapkáját pedig még nem kellett lecserélnie,
hússzor sem volt rajta.
Remélte, valakinél lesz még gyászszalag a ravatalozóban, valakinél, akinek eszébe
jutott, hogy egyesek anélkül érkezhetnek. Remélte, és nem tudta, mit fog csinálni, ha
mégsem.
Visszavitte Louise-t a Stockton Place-re, és megállt a 6. szám előtt.
– És akkor mi legyen? – kérdezte.
– És akkor mi legyen? – utánozta Louise.
– Mikor találkozunk?
– Dolgoznom kell, aztán találkozom az apámmal, aztán vissza kell mennem dolgozni.
Majd felhívlak.
– Ne hívj, majd én hívlak?
– Ne szórakozz velem, Peter! – szállt ki a kocsiból a nő. Aztán megkerülte az orrát,
odalépett a férfi ablakához, és intett neki, hogy eressze le. Behajolt és megcsókolta. Futó
csóknak indult, de hamar gyengéddé vált.
Nem szenvedélyessé, gondolta Peter, hanem gyengéddé.
– Lehet, hogy ez butaság volt – nézett a szemébe egy pillanatra Louise, majd
előreszegezett tekintettel besietett az épületbe.
Gyengéddé, gondolta Peter Wohl, és egy kissé szomorúvá, mint egy búcsúcsók.
Egy pillanatig még nézte a bezáródó ajtót, aztán megfordult a macskaköves úton, és
elhajtott.
Gondolkodás nélkül a Marshutz & Sons felé indult, de aztán mégis inkább a Körházba
ment. Lehettek újabb fejlemények, kiderülhetett valami Jerome Nelson kocsijáról, vagy
bármi. Talán megbékítheti Arthur J. Nelsont, ha valami kézzelfoghatót visz neki. Azt a
parancsot kapta, hogy tájékoztassa, nem azt, hogy kínozza.
És a Körházban valószínűleg találhat valakit, akitől kérhet egy gyászszalagot; nem
akarta megkockáztatni, hogy a ravatalozóban nem lesz senkinél.
Egyenesen a gyilkossági osztályra ment.
Henry C. Quaire százados az egyik íróasztalnál ült és telefonált. Úgy tűnt, mintha már
várta volna; amikor meglátta Wohlt, az egyik kihallgatószoba melletti helyiség ajtaja felé
mutatott, majd letakarta a telefon mikrofonját, és odaszólt:
– Azonnal jövök.
 Wohl bólintott, és bement a szobába. A tükörablakon át három férfit látott a
kihallgatóban. Az egyik Tony Harris nyomozó volt, a másik egy magas, ápolt külsejű, a
húszas-harmincas éveiben járó fekete férfi, akit Wohl nem ismert, de az övén lógó bilincs
alapján nyomozó lehetett. A harmadik egy nagyon nagydarab, nagyon fekete férfi volt, aki
láthatólag igen kényelmetlenül érezte magát a kihallgatószékhez bilincselve. Illett rá
Pierre St. Maury személyleírása.
Peter a hangszóró kapcsolója felé nyúlt – a hangot a kihallgatószoba neonlámpájába
rejtett mikrofon továbbította –, hogy hallja a bent elhangzottakat, közben Quaire százados
lépett be a helyiségbe. Peter elvette a kezét a kapcsolótól.
– Mi folyik itt? – kérdezte Peter. – Az Pierre St. Maury?
– Nem – rázta meg a fejét Quaire. – A neve Kostmayer. De Porterfield azt hitte, hogy
St. Maury, és behozta.
– Porterfield a másik nyomozó?
Quaire bólintott és felmordult.
– Az erkölcsrendészettől. Jó zsaru. A nyomozók listájának élén áll, és át akar jönni
hozzánk, amint előléptetik.
– És akkor most tulajdonképpen mi van?
– A fickó annyira ideges lett, amikor Porterfield azt hitte, hogy ő Maury, hogy
Porterfield szerint tudnia kell valamit a Nelson-gyilkosságról.
– És tud? – kérdezte Wohl.
– Épp ezt próbáljuk kideríteni – felelte Quaire, és bekapcsolta a hangot. – Mr. Pierre St.
Maury valódi nevét… Erről F. Watson… és a címét már elárulta. Kiküldtem néhány
embert, hátha otthon találják.
Wohl negyedórán keresztül figyelte a kihallgatást. Méghozzá csodálattal. Tony Harris
és Porterfield remekül összedolgoztak, mintha nem először csinálták volna. Kíváncsi lett
volna, dolgoztak-e együtt korábban. Apránként szedegették ki az információkat
Kostmayerből, néha szigorúan a vezetéknevén szólítva, máskor kedvesen „Peter”-nek
nevezve. Amikor az egyik nyomozó leállt a kérdezéssel, a másik rögtön a helyébe lépett.
Lassan haladtak. Kostmayer nem akart beszélni. Nyilvánvaló volt, hogy jobban fél
valakitől, mint a törvénytől.
– Mi a vád ellene? – kérdezte Wohl.
– Néhány kisebb vétség – vont vállat Quaire. – Férfiprostituált. A szokásos. Tiltott
anyagok birtoklása. Futtatás.
Kostmayer végre mondott valami érdekeset.
– Hát, ezt csak úgy hallottam, nem tudom, igaz-e, vagy nem – nyögte ki, a sírás
határán. – Mondom, csak úgy hallottam.
– Értjük, Peter – mondta Tony Harris kedvesen. – Mit hallott?
– Hát azt beszélték… tudják, az emberek mindenfélét beszélnek. .., hogy két fickó, akik
ismerik Pierre-t, és tudták, hogy Jerome Nelson barátja, szóval ez a két fickó meg akarta
szerezni tőle a lakás… mármint a Nelson-lakás… kulcsát.
– És miért akarták volna megszerezni, Pierre? – kérdezte Tony Harris.
– Ki az a két fickó, Kostmayer? – reccsent rá Porterfield.
 – Hát tudják… el akartak hozni néhány holmit – nyögte ki Kostmayer.
– Mi a nevük, Kostmayer? – hajolt le hozzá Porterfield. – Kezdem elveszíteni a
türelmem!
– Nem tudom a nevüket! – visította Kostmayer.
Hazudik, gondolta Peter Wohl ugyanabban a pillanatban, amikor Porterfield kimondta,
amire gondolt: Lószart!
Wohl rápillantott Quaire-re, aki elgondolkodva beharapta az alsó ajkát.
Aztán Wohl az órájára nézett.
– A fenébe is, mennem kell! – mondta. – Negyedóra múlva a Marshutz & Sonsnál kell
lennem
– Koporsóvivő lesz? Azért van egyenruhában?
– Igen. És Henry, kellene egy gyászszalag a jelvényemre. Honnan szerezhetnék?
– Majd én adok – fogta meg Quaire Wohl karját, és vezette be az irodájába. – Tessék –
vett elő egy kis darab fekete elasztikus anyagot egy borítékból. Odalépett Wohlhoz, és
ráhúzta a jelvényére.
– Hálásan köszönöm, Henry. A temetés után visszaadom.
– Az jó lesz – bólintott Quaire. – Akkor legközelebb már tudni fogja, kitől kell kérnie.
Wohl bólintott.
– Szólok, ha megtudunk valamit, Peter – mondta Quaire.
– Azonnal, ha lehet. Még Dutch temetésén is.
– Persze – biztosította Quaire.
Wohl kezet fogott a századossal, aztán távozott.
II. Brewster Cortland Payne nehezen tudta rábeszélni Amyt, Fostert és B. C-t, hogy
menjenek el Richard C. Moffitt temetésére.
Amy hamar beadta a derekát, miután az apja elmondta, hogy az anyját jobban
megviseli a veszteség, mint mutatja, és bár nem kérne ilyet, biztosan örülne, ha egy másik
nő is lenne mellette.
Foster és B. C. viszont keményebb diónak bizonyult. Amikor Brewster Payne előállt az
ötlettel, látta, hogy fiai kétségbeesetten próbálnak találni valami ürügyet, hogy ne kelljen
elmenniük.
B. C. végül teljesen őszintén előállt azzal az érvvel, hogy „csak egyszer-kétszer
találkozott a századossal egész életében”.
– A bátyád nagybátyja volt, Brew – nézett rá szemrehányóan Brewster Payne –, és az
anyád sógora.
– Tudod – mondta Foster elgondolkodva –, csak olyankor nem tudok anyára mint a…
hogy is mondjam? …természetes anyámra gondolni, amikor ilyenek történnek.
– Biztos vagyok benne, hogy ezt bóknak venné, ha hallaná – vélte Brewster Payne.
– Vagy Mattre, mint az igazi bátyámra – folytatta Foster. –Feltételezem, megpróbáltad
lebeszélni erről a „rendőr leszek” hülyeségről?
 – Csak szépen sorjában! – emelte fel a kezét Brewster Payne. – Matt a bátyátok, de
facto és de jure egyaránt, és biztosra veszem, hogy nem fogtok neki semmi ilyesmit
mondani.
– Persze hogy nem! – nézett rá felháborodva Foster.
– Én már mondtam neki, hogy szerintem hülye – közölte B. C.
A gyermeki őszinteség, gondolta Brewster C. Payne.
– Válaszul a második kérdésedre – mondta –, nem, nem igazán próbáltam lebeszélni
Mattét, hogy rendőr legyen. Egyrészt már kész tények elé állított, másrészt az anyátok fia,
és mint már ti is rájöhettetek, van úgy, hogy egyiküket sem lehet lebeszélni, amit a fejébe
vett. Végezetül pedig, fiam, nem feltétlenül tartom butaságnak a dolgot. Azt mondtam
neki, és így is gondolom, hogy nagyon hasznos tapasztalatokat szerezhet.
– Amy azt mondja, hogy pszichológiai értelemben kasztrálták, amikor megbukott a
tengerészgyalogság orvosi vizsgálatán, és azért ment rendőrnek, hogy bizonyítsa a férfi
mivoltát – kotnyeleskedett B. C.
– Ilyeneket mond neked? Amikor én kisfiú voltam…
– Az összes lány, akit ismertél, szűz volt, és nem is tudták, mit jelent az, hogy
„kasztrálni”! – nevetett fel Foster. – De azért van abban valami, amit Amy mond, és
tényleg aggódik Mattért.
– Attól tartok, nem értelek – rázta meg a fejét Brewster Payne.
– Mi lesz, ha Matt nem válik be rendőrként? Igazából nem tudja, mire vállalkozik. Mi
van, ha kudarcot vall? Kettős kasztráció?
– Hiszem, hogy Matt bármit képes elérni, ha rászánja magát – jelentette ki Brewster
Payne. – És kezdenek kételyeim lenni azt illetően, hogy jó ötlet volt orvosi egyetemre
küldeni a nővéredet. Attól tartok, mostantól kezdve freudi motivációkat fog látni minden
mögött, amit csinálunk, a teniszklub házibajnokságán való indulástól kezdve a
megházasodásig.
Patricia és Amelie Payne lejöttek a széles lépcsőn az emeletről. Szinte egyformán
öltöztek fel: egyszerű fekete ruhát, gyöngysort, fekete kalapot és kesztyűt viseltek.
Brewster Payne-nek eszébe jutott valami, amiről egy pillanattal később azt gondolta,
hogy nem volt szép tőle. Az jutott eszébe, hogy vajon hány férfi olyan szerencsés, hogy a
felesége jobban néz ki, mint a lánya.
– Hol van Matt? – kérdezte Patricia Payne.
A két férfi vállat vont.
Amelie Payne megfordult, és felkiáltott az emeletre:
– Matty az Isten szerelmére, jössz mar?
– Te csak vigyázz, hogy le ne csússzon a bugyid, Amy! – érkezett válaszul Matt
hangja.
– Nagy öröm egy apának, amikor látja, milyen finom és jó modorú gyerekeket nevelt
fel! – sóhajtott nagyot II. Brewster C. Payne.
Egy másodperc múlva megjelent Matt, kettesével véve a fokokat, siettében magára
kapva a zakóját. A nyakkendője lazán lógott a nyakában. Tizennyolc évesnek látszik,
gondolta Brewster Payne. Aztán az jutott eszébe, hogy vajon Matt tényleg tudja-e, mit
vállalt a rendőri pályával, és képes lesz-e megbirkózni vele.
– Mivel ilyen sokan vagyunk – szólalt meg Patricia –, azt hiszem, jobb lesz, ha a
kombival megyünk.
Már szóltam Newtnak, hogy álljon ki a fekete kocsival – felelte Brewster Payne a
felesége szemébe nézve. – És hogy vigyen el minket.
– Ó, Brew! – sóhajtott fel az asszony.
– Nekem is eszembe jutott a kombi – magyarázta Brewster Payne –, de végül úgy
döntöttem, hogy a fekete kocsi jobb megoldás a problémára.
– Miféle problémára? – kérdezte Matt.
– Arra, hogy miként kerüljünk el mindent, ami esetleg felbosszanthatja a nagyanyádat
– felelte Patricia. – Rendben van, Brew. Akkor indulhatunk, ha gondolod.
Begyűjtötték a teraszról Fostert és B. C-t, és együtt kimentek a házból. Newt, az
ezermester, akit szinte mindig csak ősrégi, festékfoltos ruhákban láttak, frissen
borotválkozva, öltönyben, a kezében szürke sofőrsapkát tartva állt egy fekete Cadillac
Fleet-wood nyitott hátsó ajtaja mellett.
Amikor Peter Wohl odaért a Marshutz & Sons Temetkezési Vállalat ravatalozóhoz, a
felhajtón már ott állt az autópálya-rendőrség hat motorkerékpárja. A hat rendőr kissé
arrébb beszélgetett. A motorok mögött Dennis V Coughlin főfelügyelő Oldsmobile-ja
parkolt, amögött pedig egy fekete Cadillac limuzin, a jobb sárvédőjén egy TEMETKEZÉS
feliratú zászlóval. Ezt követte egy Cadillac halottaskocsi, majd az autópálya-rendőrség két
Ford járőrkocsija zárta a menetet.
Amikor Peter behajtott a kapun, Tom Lenihan őrmester, Denny Coughlin
szárnysegédje kiszállt az Oldsmobile-ból, és felemelt kézzel jelezte Peternek, hogy álljon
meg.
– Odabent várják, felügyelő – mondta. – Parkoljon le valahol. A temetés után
mindenkit vissza fognak hozni ide.
Peter leállt az épület mögött a többi jelölt és jelöletlen rendőrségi, illetve civil jármű
mellett, aztán bement a ravatalozóba. A folyosót zsúfolásig megtöltötték az egyenruhás
rendőrök, köztük egy New Jersey-i állami rendőr hadnaggyal, kék-szürke egyenruhában.
Wohl kiváncsi lett volna, ki az.
Miközben közelebb ért a többiekhez, Wohl látta, hogy a Kék terem, ahol Dutchot
felravatalozták a virrasztása, s ami korábban tele volt virággal, gyakorlatilag teljesen üres,
csak az immár lezárt és az amerikai zászlóval letakart koporsó maradt benne.
– Már kezdtünk aggódni, Peter – fogadta Dennis V Coughlin főfelügyelő. – A Moffitt
család néhány perce elindult. Azt hiszem, Jeannie arra számított hogy itt lesz, amikor
lezárják a koporsót.
– El kellett vinnem Miss Duttont a halottkémhez, hogy azonosítsa Gallaghert – felelte
Peter. – Aztán még bementem a gyilkosságiakhoz. Az erkölcsrendészet behozott egy
gyanúsítottat, aki talán tud valamit arról, hogy miért ölték meg Nelsont.
– Én meg azt hittem, összefutott a rendőrfőnökkel – mondta Coughlin.
Dühös rám, amiért elkéstem. A fenébe is, kit érdekel? Nem tehetek róla.
 – Keresett a rendőrfőnök? – kérdezte Peter.
Igen, azt hiszem, fogalmazhatunk így – felelte gúnyosan Coughlin.
– Ne haragudjon, főnök, valamiből mintha kimaradtam volna – emelte fel a kezet Peter.
– Elnézést kérek, ha a késéssel feltartottam a szertartást.
Coughlin egy hosszú pillanatig némán méregette.
– Tényleg nem tudja, miről beszélek, igaz? – szólalt meg végül.
– Nem, uram.
– Nem látta a Ledgert? Senki sem mutatta? Senki sem szólt róla?
– A Ledgert? Nem, uram.
– Mikor beszélt utoljára Mickey O'Harával?
– Egy hete, talán tíz napja – válaszolta némi gondolkodás után Peter. – De nem sokat
beszéltünk, éppen csak összefutottunk a Wanamaker'snél.
– Nem az elmúlt két-három napban? Nem találkozott és nem beszélt vele mostanában?
– Nem, uram – rázta meg a fejét Peter, aztán kérdezni akart valamit: – Főnök…
– Most, hogy mindannyian itt vagyunk – szakította félbe a Marshutz & Sons
kifogástalan öltönyt viselő képviselője –, szeretnék mondani néhány szót, hogy kinek mi
lesz a szerepe a ceremónia során.
– Wohl, maga velem jön a Szent Domonkosba! – parancsolta Coughlin főfelügyelő,
kiérdemelve egy bosszús pillantást a ceremóniamestertől.
– A koporsóvivők helye egy kivételével a rendfokozatnak megfelelően alakul – kezdte
a férfi a Marshutztól. – Coughlin főfelügyelő lesz jobb oldalon elől, a bal oldalon Wohl
felügyelőhelyettessel. Közvetlenül Coughlin főfelügyelő mögött halad majd az említett
kivétel, McGrory hadnagy a New Jersey-i Állami Rendőrségtől. Őt követően a helyek
balról jobbra, elölről hátra haladva a rangoknak megfelelően alakulnak. Gépeltettem egy
listát…
A hetes körzet járőrkocsijai biztosították a kereszteződéseket a Marshutz & Sons és a
Szent Domonkos római katolikus templom között.
Amikor Dutch Moffitt zászlóval letakart koporsóját becsúsztatták a halottaskocsiba,
Dennis Coughlin és Peter Wohl előrement a főfelügyelő Oldsmobile-jához. Az autópálya-
rendőrök beindították a motorjaikat és bekapcsolták a villogókat. Aztán a konvoj nagyon
lassan elindult a ravatalozótól.
A hetes körzet rendőrei tisztelegtek a mellettük elhaladó halottaskocsinak.
– Tom, itt van magánál a Ledgert – kérdezte Denny Couhglin az Oldsmobile hátsó
üléséről.
– Igen, uram. És a Bulletin is.
– Hátraadná Wohl felügyelőnek, Tom? Még nem látta egyiket sem.
Amikor Lenihan őrmester feltartotta az újságokat, Wohl előrehajolt és kivette a
kezéből.
– Egyiket sem olvasta még, Peter? – kérdezte Coughlin, miután Wohl átfutotta Mickey
O'Hara cikket a Bulletinben, majd a vezércikket a Ledgerben.
 – Nem, uram – rázta meg a fejét Peter. – Van valami igazság benne? Tényleg lelökték
Gallaghert a vonat alá?
– Nem, és ezt tanúk is igazolhatják – felelte Coughlin. – Sajnos az egyik tanú egy
rendőr, Martinez, McFadden társa, a másik pedig a szerelvény vezetője. Mindkettejükről
el lehet képzelni, hogy hazudnának egy rendőr érdekében.
– Akkor meg mi a fenéért hozta le a Ledger ezt a szemetet?
– Czernick rendőrfőnök úgy véli, azért, mert Peter Wohl felügyelőhelyettesnek,
idézem: „szájmenése támadt”, amikor Mickey O'Harával beszélt…
– Nem beszéltem Mickey O'Harával.
– Hadd fejezzem be, Peter! – vágott a szavába Coughlin. –Előbb szájmenése támadt,
amikor beszélt Mickey O'Harával, aztán, megint idézem, azzal tetézte „hihetetlen
ostobaságát”, hogy hagyta kínlódni Arthur J. Nelsont, pedig parancsot kapott rá, hogy
igyekezzen a kedvében járni. Erre mit mond?
– Ismét csak azt tudom mondani, hogy legalább tíz napja nem találkoztam és nem
beszéltem Mickey O'Harával.
– De Arthur J. Nelsont felbosszantotta?
– Tegnap késő este felhívtam, hogy elmondjam neki, megtalálták a fia Jaguarját.
Megkérdezte, hogy hol, én pedig az igazságnak megfelelően az válaszoltam, hogy nem
tudom. Ennek persze nem örült, de az azért túlzás, hogy hagytam kínlódni.
– Ugye… és az Isten szerelmére, mondja meg, ha mégis… ugye nem hozta fel a
homoszexualitás témáját, nem mondott olyanokat, hogy „a buzi fia”, meg hasonlók?
– Uram, azt hiszem, ezt nem érdemeltem meg.
– Peter, ez jár a rendőrfőnök fejében – mondta Coughlin. –S ami még rosszabb, a
polgármesterében is. Természetesen újra indulni akar a választáson, és azt szeretné, ha a
Ledger támogatná.
Peter kinézett az ablakon. Még elég messze jártak a Szent Domonkostól, de az utcát
már parkoló rendőrautók szegélyezték.
Stílusos lesz Dutch temetése, gondolta Peter.
– Főnök – szólalt meg végül –, csak azt tudom ismételni, amit már mondtam. Több
mint egy hete nem találkoztam és nem beszéltem Mickey O'Harával. És semmi olyat nem
mondtam Arthur Nelsonnak, amit nem lett volna szabad.
Coughlin felmordult.
– Az Isten szerelmére, még akkor is tartottam a szám, amikor megpróbálta beadni
nekem, hogy a fia Louise barátja volt!
– Louise barátja? – utánozta Coughlin. – Mikor tegeződtek le a tanúval, Wohl?
Peter odafordult a főfelügyelőhöz, és a szemébe nézett.
– Barátok lettünk, főnök – mondta. – Talán több is.
– Ugye semmit nem mondott neki arról, hogy a Nelson fiú meleg volt? Visszajuthatott
ez Nelsonhoz?
– Tudta róla – felelte Peter. – Találkoztam a fiúval a lakásában.
– Mikor?
 – Amikor elmentem Louise-ért, hogy bevigyem a Körházba – mondta Peter. – Aznap,
amikor megölték Dutchot.
Peter az ablakon kipillantva látta, hogy a rendőrautók most már két sorban parkolnak.
Előretekintve észrevette, hogy közelednek a Szent Domonkos-templomhoz. Úgy tűnt,
nagy a nyüzsgés az épület körül, noha a halotti miséig még legalább egy óra hátra volt.
– Én csak azt tudom, Peter – szólalt meg Coughlin –, hogy pillanatnyilag nagy szarban
van. Lehet… és én elhiszem… hogy patyolattiszta, de erről Czernicket és a polgármestert
is meg kell győznie. Egyelőre az első helyen áll a halállistájukon.
A konvoj elhaladt a templom mellett, majd behajtott a temetőbe, és a temetőn átvágva
visszakanyarodott a templom oldalajtaja mellé. A koporsóvivők kiszálltak a limuzinból és
odamentek a halottaskocsihoz. Coughlin és Wohl csatlakozott hozzájuk, kivették Dutch
Moffitt koporsóját, és az oldalajtón keresztül bevitték a templomba, ahol a Marshutz &
Sons ceremóniamesterének irányításával letették az oltár előtti állványra.
A gazdagon díszített, viktoriánus stílusú templomban már elég sokan voltak. Peter
észrevette Jeannie Moffittot és Dutch gyerekeit, Dutch édesanyját, és három sorral
mögöttük a saját szüleit. A padsorok között rendőrök kísérték a folyamatosan érkező
meghívottakat a helyükre.
– Előre… for-dulj! – parancsolta halkan Dennis V. Coughlin főfelügyelő, és a koporsó
mellett álló tisztek megfordultak. – Lépés in-dulj! – folytatta Coughlin, és visszamentek
az oltárhoz, majd balra kanyarodva kimentek a Szent Domonkosból, ugyanazon az ajtón,
amin bejöttek. A mise kezdetén majd visszatérnek, és elfoglalják a helyüket a bal oldalon,
az első sorban.
A templom főhajója tele volt virággal.
Peter kíváncsi lett volna, mennyibe kerülhettek, hogy valahol nem bűn-e annyi pénzt
virágra költeni.
Newt Gladstone megállt Payne-ék Cadillacjével a Szent Domonkos-templom előtt. Egy
fiatal rendőr, a jelvényén gyászszalaggal kinyitotta az ajtót, és a hátsó ülésről kiszállt
Brewster, Patricia és Foster Payne, az elsőről pedig Amy és Matt.
– Az első kereszteződésnél jobbra! – hajolt be a nyitott első ajtón a fiatal rendőr. – Ott
majd kijelölik a helyüket a temetési menetben.
Patricia Payne belekarolt Mattbe, és együtt tették meg a templom ajtajáig a rövid
távolságot. A terméskő járda mindkét oldalán rendőrök álltak sorfalat.
Az ajtó előtt odalépett hozzájuk egy hadnagy, a kezében írótáblával.
– Elkérhetem a meghívójukat, kérem? – kérdezte.
– Nincs meghívónk – felelte Matt.
– A nevünk Payne – mondta Patricia. – Ő a fiam, Matt. Moffitt százados unokaöccse.
– Igenis, asszonyom – bólintott a hadnagy. – Tehát hozzátartozók.
Áthajtott néhány lapot az írótáblán, és végighúzta az ujját a gépelt listán. Az arca
gondterhelt lett.
– Asszonyom – mondta feszengve –, az én listámon csak egy Payne szerepel.
– Akkor hibás a listája! – förmedt rá Matt nyersen.
 – Hadd nézzem! – pillantott a lapra Patricia. Az ő neve nem szerepelt a
„HOZZÁTARTOZÓK – 2-6. sor, jobb oldal” fejlécű oldalon. Sem Brewsteré, sem Fosteré,
sem B. C.–é, sem Amyé. Csak Matté.
– Nos, semmi gond – mondta Patricia. – Matt, menj, ülj le Jean nénikéd és a nagyanyád
mellé, mi meg keresünk valahol máshol helyet.
– Ugyanúgy családtagok vagytok, mint én – jelentette ki Matt.
– Nem, Matt, nem ugyanúgy – rázta meg a fejét Patricia.
– Valami gond van? – lépett közelebb Brewster Payne.
– Semmi gond – biztosította Patricia. – De csak Mattnek van helye a Moffitt család
körében, nekünk máshova kell ülnünk.
A hadnagy egyre jobban feszengett.
– Asszonyom, attól tartok, az összes hely foglalt.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Patricia higgadtan.
– Asszonyom, az ülőhelyek a meghívóval érkezők számára vannak fenntartva.
– Anya, menjünk innen! – szólalt meg Amy.
– Talán tényleg az lenne a legjobb, Pat – helyeselt Brewster Payne.
– Elhallgassatok, mind a ketten! – csattant fel Patricia.
– Hadnagy, itt van valahol Coughlin főfelügyelő?
– Igen, asszonyom – bólintott a hadnagy. – Koporsóvivő. Biztos, hogy itt van.
– Kerítse elő! – mondta Patricia kifejezéstelen hangon.
– Asszonyom?
– Azt mondtam, menjen, keresse meg, mondja meg neki, hogy itt vagyok, és beszélni
akarok vele! – emelte fel kissé a hangját Patricia.
– Pat… – kezdte Brewster.
– Brewster, hallgass! – torkolta le Patricia. – Tegye, amit mondtam, hadnagy! Matt,
megmondtam, hogy menj be, és ülj le Jean nénéd mellé!
– Tedd, amit mond, Matt – erősítette meg Brewster Payne a parancsot.
Matt ránézett, aztán vállat vont és bement.
– Félreállnának, kérem? – kérdezte a hadnagy bátortalanul. –Attól tartok, feltartjuk a
sort.
– Ez olyan megalázó – mondta Amy halkan.
A hadnagy elcsípte egy őrmester tekintetét, és odaintette magához.
– Menjen, keresse meg Coughlin főfelügyelőt! – parancsolta. – Mondja meg neki, hogy
Mrs. Payne itt várja!
Négy újabb gyászoló besorjázott a Szent Domonkosba, miután átadta a hadnagynak a
meghívóját.
Aztán két alacsony, ősz hajú, teljesen feketébe öltözött, a fejükön fekete kendőt viselő
idős asszony ment végig nagyon lassan a feljárón, egy drága öltönyös, izmos, hosszú hajú,
de jól fésült fiatalember kíséretében.
– Elkérhetem a meghívójukat, kérem? – kérdezte a hadnagy udvariasan.
 – Nincs meghívónk – felelte az izmos fiatalember. – A család barátja vagyunk. Mrs.
Turpino és Mrs. Savarese.
A hadnagy most alaposan végigmérte a drága öltönyös férfit.
– Ezek szerint ön Angelo Turpino, igaz?
– Így van, hadnagy – bólintott Turpino. – Mindössze néhány perccel a szörnyűség előtt
beszéltem Moffitt századossal. Azért jöttem, hogy lerójam a tiszteletemet az emléke előtt.
A hadnagy szinte látható erőfeszítéssel igyekezett uralkodni magán, miközben
átlapozta a meghívottak listáját.
– Itt vannak – állapította meg. – Fáradjanak be. Mondják meg a kísérőknek, hogy a
család barátai.
– Köszönjük – biccentett Angelo Turpino. Belekarolt a két asszonyba. – Gyere, mama
– mondta, azzal bevezette őket a Szent Domonkosba.
Ekkor ért vissza az őrmester, akit a hadnagy elküldött Coughlin főfelügyelőért.
– Azonnal jön, hadnagy – közölte. – Épp telefonál.
A hadnagy bólintott.
– Az, aki az előbb bement… – kezdte az őrmester –, az, akire gondolok?
– Angelo Turpino – felelte a hadnagy. – Meg az anyja. És Mrs. Savarese. „A család
barátai.”
– Valószínűleg Vincenzo felesége – vélte az őrmester. – Rajta vannak a listán?
– Igen, rajta.
– Megőrülök! – mondta az őrmester.
– Anya – szólalt meg Amy Payne, aki végighallgatta a párbeszédet, és tudta, hogy
Vincenzo Savarese szinte már köztudottan a philadelphiai maffia feje –, nem fogok itt
állni, és hagyni, hogy így megalázzanak… !
A templom sarkánál ekkor fordult be Dennis V. Coughlin főfelügyelő. Megcsókolta
Patríciát és kezet nyújtott Brewster Payne-nek.
– Mit tehetek érted, kedvesem? – kérdezte.
– Bevihetnél a templomba – felelte csípősen Patricia Payne. –Nem szerepelek a
hozzátartozók listáján, és meghívóm sincs.
– Istenem! – kiáltott fel Coughlin, és odafordult a hadnagyhoz, aki szótlanul feléje
nyújtotta az írótábláját.
– Azt tartsa meg! – förmedt rá Coughlin. – Személyesen kísérje be a Payne családot, és
gondoskodjon róla, hogy leülhessenek oda, ahova akarnak!
– Igenis, uram. Főnök…
– Tegye, amit mondtam, hadnagy! – fojtotta belé a szót Coughlin.
– Brewster, bocsásson meg…
– Tudjuk, mi történt, Dennis – mondta Brewster Payne. – Köszönjük a segítségét.
A koporsóvivők a Szent Domonkos mögött várták, hogy szólítsák őket, egy kis füves
térségen a templom és a temető kerítése között.
Wohl kihasználta az alkalmat, hogy szóba elegyedjen a New Jersey-i rendőrrel.
 – Peter Wohl vagyok – lépett oda hozzá, a kezét nyújtva.
– Bob McGrory – rázta meg a kezét a hadnagy. – Dutch sokat beszélt magáról.
– Csupa rosszat mondott, igaz?
– Azt mondta, hogy minden megvolt magában, ami ahhoz kell, hogy jó autópályás
legyen, de aztán rossz útra tért, és letette a hadnagyi vizsgát.
– Dutch imádta az autópálya-rendőrséget – felelte Wohl. – És a fiúk is szerették őt. Az
egyik őrmestere megtudta a segélyhíváskor, hogy Dutch került bajba, és rögtön
odarendelte az összes autópályás kocsit a városból.
– Dutch jó ember volt. Nagy kár, hogy így végezte – bólogatott McGrory.
– Igen – helyeselt Wohl. – Kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Van egy gyilkossági ügyünk. Egy nagyon fontos ember fia az áldozat. A kocsija, egy
Jaguar, eltűnt. Aztán hallottam, hogy megtalálták Jersey-ben. Tud erről valamit?
– Knotts őrnagy találta meg – felelte McGrory. – Épp ide tartottak, tegnap este. Egy
földúton állt, a három-huszonkettes mellett.
– Nem tudja, a kocsin kívül találtak-e még valamit? – kérdezte Wohl.
– Knotts azt mondta, hogy amikor megtalálták a kocsit az OBIK adatbázisában, aztán
hallottak a maguk ügyéről, azonnal kirendelte a mobil labort. Ma reggelre elméletileg
embereket is odaküldtek, hogy átkutassák a környéket.
– Ez a bevett eljárás, amikor megtalálnak egy körözött kocsit?
– Nem, de elhangzott a „gyilkosság” szó – magyarázta McGrory. Aztán hozzátette: –
Felügyelő, biztos vagyok benne, hogy továbbították volna, ha bármi érdekeset találnak. És
valószínűleg nekem is. Úgy értem, tudják, hogy jó barátok voltunk Dutch-csal.
– Igen, biztos szóltak volna – értett egyet Wohl, aztán mondani akart még valamit, de
ekkor meghallotta a nevét.
Megfordult, és Jankowitz őrmestert, Czernick rendőrfőnök szárnysegédét pillantotta
meg.
– Hello, Jank! – üdvözölte Wohl. – Hadd mutassam be McGrory hadnagyot. Jankowitz
őrmester, Czernick rendőrfőnök nélkülözhetetlen jobbkeze.
A két férfi kezet fogott.
– Wohl felügyelő – szólalt meg Jankowitz hivatalos hangon –, Czernick rendőrfőnök
ma délután kettőkor várja az irodájában.
– Oké, ott leszek – bólintott Wohl.
Jankowitz szóra nyitotta a száját, aztán meggondolta magát. Rámosolygott Wohlra,
odabiccentett McGrorynak, és elment.
Miközben utánanézett, Wohl tekintete az utcára tévedt. Észrevett egy kordonnal elzárt
területet, amin több közvetítőkocsi parkolt. És meglátta Louise-t is. Az egyik kocsi tetején
állt, és távcsővel figyelte a templom környékét. Amikor Peter úgy látta, hogy a távcső felé
fordul, vállmagasságba emelte a kezét és integetett. Nem tudta, hogy a nő észrevette-e.
Valaki megfogta a vállát. Megfordult, és az apjával találta magát szemben. Az apja
mögött pedig az anyja és Barbara Crowley állt.
 – Hello, apa! – üdvözölte Peter.
– McGrory hadnagy, az édesapám, Wohl nyugalmazott főfelügyelő. Az édesanyám, és
Miss Crowley.
Barbara a legnagyobb meglepetésére megcsókolta.
– Amikor megtudtuk, hogy koporsóvivő leszel – szólalt meg az anyja –, megkérdeztem
Barbarát, nem akar-e eljönni. Gertrude Moffitt még korábban azt mondta, fenntart nekünk
három helyet a család mellett. De akkor még nem tudta, hogy más dolgod lesz, úgyhogy
felszabadult egy hely, és ezért kérdeztem meg Barbarát. Hiszen majdnem családtag…
tudod, hogy értem.
– Jó ötlet volt – biccentett Peter.
– Van egy perced, Peter? – kérdezte August Wohl nyugalmazott főfelügyelő. Megfogta
a fia karját, és hallótávolságon kívül vezette.
– Bajban vagy – mondta. – Elmondod, mi a helyzet?
– Nem vagyok bajban, apa – felelte Peter. – Nem csináltam semmi rosszat.
– Mi köze ennek ahhoz, hogy bajban vagy? Azt beszélik, hogy a Polák meg a
polgármester a skalpodat akarja.
– Azt hiszik, fecsegtem Mickey O'Harának, és olyasvalamit mondtam, amit nem kellett
volna. De én tíz napja nem is láttam O'Harát. Nem tudtam, kinek járt el a szája, de nem
nekem, az biztos. És arról sem tehetek, hogy Nelson megorrolt rám. Neki sem mondtam
semmi olyat, amit nem lett volna szabad.
– A polgármester oda fog vetni a cápáknak, ha úgy gondolja, hogy ezzel
visszaszerezheti a Ledger támogatását. És a Polák is. Jobb lenne, ha minél hamarabb
tisztáznád magad, Peter.
A Szent Domonkosban orgonaszó zengett fel. A Marshutz & Sons ceremóniamestere
elkezdte összeszedni a koporsóvivőket.
Amikor beállt az alakzatba Dennis V. Coughlin főfelügyelő mellé, Peter Wohl
felügyelőhelyettes újfent kipillantott az utcára, a közvetítőkocsik felé. Ismét meglátta
Louise-t, és biztosra vette, hogy a nő őt nézi, és hogy látta, amint Barbara megcsókolta.
Louise lassan integetett, mintha tudta volna, hogy Peter figyeli, és istenhozzádot akart
volna inteni neki.

TIZENNYOLC

Az egyik társuk szolgálatteljesítés közben az életét vesztette, és Philadelphia

százmérföldes körzetéből gyakorlatilag az összes rendőrkapitányságról érkeztek rendőrök,
hogy tisztelegjenek előtte. Egyenruhában jöttek, járőrkocsival, és óriási forgalmi dugót
okoztak, hiába tett meg minden tőle telhetőt több mint húsz philadelphiai közlekedési
rendőr a rend fenntartásáért.
Amikor Dennis V. Coughlin főfelügyelő és Peter Wohl felügyelőhelyettes óvatosan
lement a Szent Domonkos-templom homokkő lépcsőjén (Dutch Moffitt koporsója
meglepően nehéznek bizonyult) a járda mellett várakozó halottaskocsi felé, három sorban
álltak, összeérő lökhárítóval a rendőrautók, hogy elkísérjék Moffitt századost az utolsó
útjára.
 A halottaskocsiig vezető út két oldalán az autópálya-rendőrség emberei álltak
tisztelegve. Az utcán egy másik alakzat sorakozott fel, továbbá a rendőrség zenekara és a
díszőrség. Jobbra, a kordon mögött várakozott a sajtó. Peter Louise Duttont kereste a
tekintetével, de nem találta.
Peter és Dennis Coughlin felnyögtek az erőfeszítéstől, miközben a halottaskocsi
hátuljának magasságába emelték a koporsó végét, majd óvatosan rátették a padlóra
rögzített krómozott görgőkre. Betolták a koporsót, a Marshutz & Sons embere pedig egy
kar meghúzásával rögzítette, nehogy elmozduljon a temetőig.
Az átszervezett konvoj élén Philadelphia érsekének limuzinja haladt, az alacsonyabb
rangú papok, köztük Dutch plébánosa, a Szent Domonkos plébánosa és a rendőrség
káplánja kíséretében.
A halottaskocsi előtt egy rendőrautó ment, benne a közlekedésrendészet
parancsnokával, egyfajta mobil parancsnoki központként. A limuzin előtt pedig az
autópályarendőrség húsz motorosa nyitotta meg a menetet.
Közvetlenül a halottaskocsi után indult el Dennis V. Coughlin Oldsmobile-ja, mögötte
a többi koporsóvivőt szállító limuzinnal. Ezután jöttek a virágoskocsik. Olyan sok virág
volt, hogy az összes virágoskocsit oda kellett rendelni Philadelphiából és Camdenből.
Még a mise előtt úgy döntöttek, hogy fél tucat furgont megraknak virággal, és előreküldik
a Szent Sír temetőbe, egyrészt azért, hogy rövidebb legyen a virágoskocsik sora, másrészt
azért, hogy már virágok fogadják a temetőben az odaérkező menetet.
A virágokkal megrakott furgonokat más járművek – főleg buszok – is kísérték,
megelőzve a gyászmenetet. Ezeken kapott helyet a zenekar, a díszőrség, a tűzoltók és
azok a rendőrök, akik sorfalat állnak majd a temető bejáratától a sírhelyig.
A gyászmenetben a virágoskocsikat a család limuzinjai követték, ezek után következett
a polgármester Cadillacje, két kocsi tele mindenféle hivatali méltóságokkal, aztán jött a
rendőrfőnök autója meg a főfelügyelőké. Mögéjük kerültek a „hivatalos barátok” (azaz a
meghívottak listáján szereplők) autói, aztán a többi barátéi, végül pedig azoknak a
rendőröknek a járművei, akik elmentek, hogy leróják tiszteletüket.
Már az is sokáig tartott, míg a család, a méltóságok és a hivatalos barátok beszálltak az
autóikba. Amint becsapódott az utolsó hivatalosbarát-autó ajtaja, a gyászmenet elindult a
templomtól.
– Tom – szólalt meg az Oldsmobile hátsó ülésén Coughlin főfelügyelő –, jött valami
hír rádión?
– Azonnal utánanézek, uram – felelte Lenihan őrmester, és elővette a mikrofont a
kesztyűtartóból.
– C-Charlie Egy – szólt bele.
– C-Charlie Egy – érkezett a válasz.
– Most indulunk a Szent Domonkostól a Szent Sírhoz – mondta Lenihan. – Van valami
hír?
– Semmi, C-Charlie Egy – recsegte a rádió.
– Megkérdezne engem is, Tom? – szólt közbe Wohl. – Tizenhetes.
– És Isaac Tizenhétnek van valami? – kérdezte Lenihan.
 – Igen, várjon. Néhány perce próbálták elérni.
Wohl előrehajolt az ülésen, hogy jobban halljon.
– Isaac Tizenhét hívja fel a gyilkosságiakat – közölte a diszpécser.
– Köszönöm – mondta Lenihan.
– Ott egy telefon – mutatott egy érmés készülékre Coughlin az utca túloldalán, egy
virágüzlet falán. – Időnk van.
Peter odatrappolt a telefonhoz, bedobott egy negyeddollárost, és felhívta a gyilkossági
osztályt.
– Wohl felügyelő vagyok – mutatkozott be egy nyomozónak.
– Ó, igen, felügyelő! Egy pillanat. – A vonal elnémult, aztán a nyomozó, nyilván
papírról olvasva az üzenetet, folytatta: – A New Jersey-i Állami Rendőrség most
tájékoztatott minket, hogy megtalálták egy gyilkosság áldozatának a holttestét, akire
ráillik Pierre St. Maury, más néven Errol F. Watson személyleírása. A holttestre a nemrég
megtalált lopott Jaguar közelében bukkantak rá. Az áldozat személyazonosságát még nem
erősítették meg. St. Maury fényképét és ujjlenyomatait átküldtük New Jersey-be. Hallotta,
felügyelő?
– Olvassa fel még egyszer! – kérte Wohl.
Újra meghallgatta az üzenetet, aztán így szólt: – Ha a következő bő egy órában történne
valami, akkor C-Charlie Egynél vagyok elérhető.
A választ meg sem várva letette, és visszaszaladt Coughlin főfelügyelő Oldsmobile-
jához.
– Megtalálták… a New Jersey-i Állami Rendőrség Nelson kocsija közelében talált egy
holttestet, ami feltehetőleg St. Mauryé – jelentette.
– Érdekes – hümmögte Coughlin.
– Az a fickó, akit bevittek a gyilkosságiakhoz, azt mondta, azt beszélték az utcán, hogy
két férfi meg akarta szerezni Nelson lakásának a kulcsát a barátjától – mondta Wohl. –
Hogy megnézzék, mit tudnának elvinni.
Coughlin csak mordult válaszul.
Az Oldsmobile mozgásba lendült.
Miközben elhaladtak a sajtó számára elkerített terület mellett, Wohl meglátta Louise-t.
A nő egy mikrofonba beszélt, nem a kamera előtt, hanem csak mintha jegyzeteket
készített volna.
Vagy nem akar észrevenni engem, gondolta Peter.
Richard C. Moffitt százados gyászmenetének zömét több mint háromszáz rendőrautó
alkotta. Mindegyiken bekapcsolták a villogót. Mire az utolsó gyászoló bajtárs is
előremenetbe kapcsolta a váltóját és elindult, a gyászmenet eleje már jó másfél
mérföldnyire járt.
A limuzinok, virágoskocsik és rendőrautók hosszú sora követte az érseket és a
halottaskocsit a Torresdale Avenue-n a Rhawn Streetig, a Rhawn Streeten az Oxford
Avenue-ig, jobbra fordulva rákanyarodott a Hasbrookra, megint jobbra kanyarodva a
Central Avenue-ra, majd a Centralon le a Tookany Creek Parkwayig, majd ezen a
teherforgalom elől lezárt autóúton a Cheltenham Avenue-ig, ami pedig elvezetett a Szent
Sír temetőnek a Cheltenham Avenue és az Easton Road sarkán található kapujáig.
Az útvonal mentén minden kereszteződést lezártak, míg csak az utolsó kocsi (egy
másik philadelphiai közlekedésrendészeti járőr) át nem haladt.
Ezután a kereszteződést lezáró rendőrök is beugrottak a kocsijukba (vagy később,
Cheltenham kerületben felpattantak a motorjukra), és elszáguldottak a lassan haladó
menet mellett, hogy lezárják a következő kereszteződést.
Dennis V. Coughlin szinte azonnal szivarra gyújtott az Oldsmobile-ban, amint
elindultak, és a hátsó ülésen elterpeszkedve, gondolataiba mélyedve pöfékelt.
Egy szót sem szólt, míg fel nem tűnt előttük a Szent Sír temető kerítése, azaz több mint
félóráig. Ekkor előrehajolt, elnyomta a szivart a hátsó ülés hamutartójában.
– Peter, ha jól értettem – szólalt meg –, rátesszük Dutch koporsóját arra az izére, ami
leereszti majd a sírgödörbe. Aztán arrébb megyünk, hogy helyet csináljunk a koporsó
végénél az érseknek meg a többi papnak.
– Igen, uram – helyeselt Peter.
– Miután félreálltunk, ugye már nincs is más dolgunk? Persze, amikor vége lesz,
odamegyünk Jeannie és Gertrude Moffitt-hoz, de koporsóvivőként már nem kell
csinálnunk semmit, igaz?
– Azt hiszem, így van, főnök – bólintott Peter.
– Akkor amint ellépünk a koporsó mellől, Peter, maga elmegy.
– Uram?
– Elmegy. Odamegy az első járőrkocsihoz, amely ki tud hajtani az útra, és megmondja
a benne ülő rendőrnek, hogy vigye vissza a Marshutz & Sonshoz. Beül a saját kocsijába,
aminek elromlott a rádiója, hazaszáguld, bedobál néhány holmit egy táskába, és elmegy
Jersey-be, hogy tájékozódjon a Nelson-ügy gyanúsítottjának meggyilkolásáról. És addig
ott is marad, míg nem szólok, hogy hazajöhet.
– Czernick rendőrfőnök azt üzente Jankowitz őrmesterrel, hogy kettőkor vár az
irodájában – mondta Peter.
– Czernicket bízza rám – felelte Coughlin. – Tegye, amit mondtam, Peter! A
legrosszabb esetben is nyerek egy kis időt, hogy lecsillapodjanak a kedélyek. Czernick
néha hagyja, hogy a dühe elhomályosítsa a józan ítélőképességét. És olyankor könnyen
hülyeséget csinálhat, például megesküszik, hogy örökre egyenruhába dugja magát, és
áthelyezi az éjszakai ügyeletre, a legutolsó váltásba.
– Uramisten, ennyire rossz a helyzet? – döbbent meg Peter.
– Ha Carlucci veszít a választáson, az új polgármester új rendőrfőnököt fog kinevezni –
magyarázta Czernick. – Ha a Ledger nem támogatja Carluccit, akár el is veszítheti a
választást. Maga feláldozható, Peter. Azt akartam mondani az előbb, hogy amikor
Czernick hülyeséget csinál, aztán később rájön, hogy hülyeséget csinált, akkor sem
hajlandó beismerni, hogy tévedett. És azok miatt a rendőrök miatt sem kell túlságosan
aggódnia, akik maga mellé állnának, ha kicseszne magával. Szerintem maga jó zsaru. A
fenébe is, tudom, hogy jó zsaru! Azonban nagyon sok negyvenöt-ötven éves hadnagy és
százados van, akik azt gondolják, hogy őket azért nem léptették elő akkor, amikor magát,
mert nekik nem főfelügyelő volt az apjuk.
 – Nem fogok kilépni – rázta meg a fejét Peter. – Éjszakai ügyelet, egyenruhás
szolgálat… jöhet bármi.
– Ugyan már, Peter – legyintett Coughlin. – Nem a múlt héten lépett be. Pontosan
tudja, mit képesek művelni valakivel, akitől meg akarnak szabadulni. Még ha közben
szarnak is a köz szolgálatára. Ha kibírná, hogy megint egyenruhás lesz, vagy éjszakai
ügyeletbe kerül, akkor a Polák kitalálna valami mást.
Peter nem felelt.
– Valószínűleg javítana a helyzetén, ha el tudná kapni azt, aki feltrancsírozta a Nelson
gyereket és lelőtte a barátját – vetette fel Coughlin.
Már a temetőben jártak, lassan kanyarogtak a főúton. Peter meglátta Dutch Moffitt
sírhelyét. Az ösvény két oldalán, amin majd le kell vinniük a koporsót, már felsorakoztak
az autópályások.
Jézusom, gondolta Peter. Lehet, hogy rosszul döntöttem. Lehet, hogy az autópálya-
rendőrségnél kellett volna maradnom. Motorozhatnék, és negyvenöt éves koromban
boldog hadnagy lehetnék. És akkor nem keverednék bele ebbe a rohadt politikába.
Aztán rájött, hogy rosszul gondolja.
A politika mindenhol ott van. Az autópályásoknál is… ki kap új motort, és ki nem.
Kinek jutnak az érdekes feladatok, és ki zötyög fel-alá a 95-ös államközin, gyorshajtókat
bírságolva. Ugyanaz a szar. Csak más szinten.
– Köszönöm, főnök – szólalt meg Peter. – Hálás vagyok a bizalmáért.
– Jövök az apjának eggyel – felelte Dennis V. Coughlin főfelügyelő tárgyilagosan. –
Egyszer megmentette az életemet.
– Halló?
Peter szíve nagyot dobbant a nő hangja hallatán.
– Hí! – felelte.
– Gondoltam, hogy te vagy az – mondta Louise.
– Úgy hallom, nem ugrasz ki a bőrödből örömödben, hogy hallod a hangom – jegyezte
meg Peter.
– Viszonylag kevesen szoktak éjfélkor hívni – engedte el a füle mellett a megjegyzést
Louise.
– Ilyen sokáig tartott összeszedni a bátorságomat, hogy felhívjalak – vallotta be Peter.
– Hol vagy, otthon? Vagy az utcán oltalmazod a város békés polgárait?
Atlantic Cityben – válaszolta Peter.
Mit csinálsz ott?
– A Nelson-ügyön dolgozom.
– Ma délután kettőkor felhívtak Chicagóból, a WCTS-TV-től – mondta Louise. – Azt
akarják, hogy legyek az esti hírműsoruk egyik műsorvezetője.
– Nahát, tényleg?
– Annyira ezt akarják, hogy húszezer dollárral többet fizetnének évente, mint amennyit
most kapok, és az itteni szerződésemet is kiváltják – folytatta Louise. – Na már most vagy
azért, mert ilyen nagyon jó vagyok, és rendelkezem a kellő tapasztalattal is, vagy pedig
azért, mert az apámé a WCTS-TV.
– Mit fogsz válaszolni?
– Szerettem volna megbeszélni veled – felelte Louise. – Lehetőleg nyilvános helyen.
Nem szeretném, hogy leteperj az érveiddel.
Wohl hallgatott.
– Csak vicceltem – magyarázta Louise. – Elmés szójáték a „leteperj” igével.
– Hallottam már – morogta Peter.
– De ha megígéred, hogy csak beszélgetni fogunk, akkor idejöhetsz. Mennyi idő az út
Atlantic Cityből?
– Nem mehetek – bökte ki Peter.
– Miért nem?
– Mert nem, Louise.
– Ott van veled a barátnőd is? Szívtok egy kis tengeri levegőt? Láttam ma reggel,
ahogy megcsókolt.
– Nem erről van szó! – tiltakozott Peter. – Dolgozom.
– Éjfélkor?
– Nem mehetek most rögtön Philadelphiába.
– Valaki beszélt rólam a barátnődnek? Egy húsvágó bárddal keres téged? – Louise
maga is hallotta, mit mondott. – Ez elég ízléstelen volt, igaz? Ideges vagyok, Peter.
– Miért?
– Mert az apám nagyon meggyőző tud lenni – felelte Louise. – És most még ezzel a
WCTS-TV répával is megfejelte a másfél órás szentbeszédét, amiben szinte
kikezdhetetlen érveket hozott fel amellett, hogy miért nem lehet kettőnk között soha
semmilyen tartós kapcsolat. És az sem javított sokat a helyzeten, hogy láttalak a régi
barátnőddel csókolózni. Szerintem jó lenne, ha idejönnél, amint tudsz, és előállnál néhány
nagyon meggyőző ellenérvvel.
– Boldoggá tenne a répa? Akkor is, ha tudod, hogy répa?
– Szerintem a WCTS-TV hírigazgatója nagyon kellemesen meg fog lepődni, hogy
milyen jó vagyok. Mivel úgy nyomtak be hozzá, valami kétbalkezes picsára számít. Én
meg nem az vagyok, Peter. Én jó vagyok. És Chicagóból már csak egy lépés New York és
a kábeltévék.
– Erre vágysz? New Yorkra meg a kábeltévékre?
– Pillanatnyilag fogalmam sincs, mire vágyom, mármint azon kívül, hogy veled
beszéljek – mondta a nő.
– Louise, figyelj, ma éjjel nem tudok elmenni innen.
– Miért nem? Még nem kaptam választ erre a kérdésre.
– Bajba kerültem a testületnél – felelte Peter.
– Miféle bajba?
– Politikaiba.
– Remélem, van rá esély, hogy kirúgnak.
 – Kösz szépen.
– Bocs, el is felejtettem, milyen fontos neked a rendőrség – jegyezte meg Louise
gúnyosan.
Hosszú hallgatás érkezett válaszul.
– Na tessék, már veszekszünk, és olyan dolgokat vágunk egymás fejéhez, amiket nem
lehet visszaszívni – állapította meg keserűen Louise. – Nem ezt akartam.
– Szeretlek – mondta Peter.
– Apám egyik érdekes gondolata az volt, hogy az emberek hajlamosak összekeverni a
szerelmet a testi vággyal. A vágy gyorsan jön, de hamar ki is ég. A szerelmet lassan kell
felépíteni.
– Oké – egyezett bele Peter. – Vágyom rád, és hajlandó vagyok dolgozni a másik
dolgon is.
Louise felnevetett, aztán hirtelen elhallgatott.
– Nem tudom, miért nevetek – szólalt meg végül. – Nem tudom, hogy sírnom kellene-
e, meg tányérokat csapdosnom a falhoz, de azt tudom, hogy nem nevetnem kellene. Azt
akarom, hogy gyere ide, Peter! Látni akarlak, miközben beszélünk.
– Nem mehetek – felelte Peter. – Sajnálom.
– És mikor jöhetsz?
– Nem tudom. Talán három-négy nap múlva.
– Most miért nem? – követelte Louise makacsul.
– Mert ha most visszamegyek, akkor valószínűleg elveszítem a munkámat.
Hosszú csend támadt. Amikor Louise végül megszólalt, higgadt volt a hangja.
– Ugye, tudod, mit mondtál az előbb? Hogy az istenverte munkád fontosabb, mint én.
– Ne légy hülye, Louise! – méltatlankodott Peter.
– Nem, nem leszek az! – sziszegte a nő. – Soha többé!
Peter már csak a szaggatott bugást hallotta a telefonban.
Amikor újra tárcsázta Louise számát, csak az üzenetrögzítő vett fel. Még háromszor
próbálkozott, aztán feladta.
Amikor másnap megpróbálta felhívni a WCBL-TV-nél, vagy nem volt bent, vagy nem
lehetett a telefonhoz hívni. Esetleg hagy neki üzenetet?
Peter Wohl felügyelőhelyettes teljesen élethűen játszotta, hogy a Nelson-gyilkosságon
dolgozik Atlantic Cityben. Elment a kórházba, ahol Errol F. Watson, más néven Pierre St.
Maury boncolását végezték, megnézte a holttestet és elolvasta a halottkém jelentését.
Errol F. Watson halálának oka az agyszövetben keletkezett sérülés, amit három darab,
feltehetőleg .32-es kaliberű lövedék okozott, abból a típusból, ami a leggyakoribb a .32-es
kaliberű félautomata pisztolyok esetében.
Ez nem azt jelentette, hogy feltétlenül egy Colttal lőtték le. Legalább százféle pisztoly
létezett, amiből ki lehetett lőni a .32-es ACP lőszert. Töltényhüvelyeket nem találtak,
pedig Wohl szerint nagyon alaposan átkutatták a környéket, ahol a holttestet megtalálták.
Vért, csontot és agyszövetet viszont igen.
 Nagyon valószínűnek tűnt, hogy Errol F. Watsont, más néven Pierre St. Mauryt a
gyilkosa elvezette a Jaguartól, majd tarkón lőtte. Aztán közelről még két golyót eresztett a
fejébe. Isten a tudója, mi történhetett a hüvelyekkel. Már ha egyáltalán kilökte őket a
gyilkos fegyver. Volt néhány revolver (amik nem lökik a hüvelyeket), amit meg lehetett
tölteni a .32-es ACP-vel. Akármilyen pisztoly is volt, már szinte biztosan elsüllyedt az
Atlantic City-i tengerpart puha homokjában, vagy a New Jersey-i mocsarak sarában, és
gyakorlatilag nulla volt az esélye, hogy valaha is előkerül.
Wohl hosszasan időzött az állami rendőrség garázsában is, professzionális csodálattal
adózva a laborosok munkájának. A technikusok értették a dolgukat, ujjlenyomatokat
rögzítettek, talajmintákat vettek, elvégezték mindazokat az okos dolgokat, amiket a
polgárok már elvártak tőlük a sok krimi alapján, amit a tévében láttak.
Bob McGrory hadnagy vitte el a garázsba, és ő is vette fel, miután végzett.
Ragaszkodott hozzá, hogy náluk vacsorázzon. Wohl eleinte szabadkozott, és
kényelmetlenül is érezte magát, de McGrory felsége, Mary-Ellen őszinte örömmel
fogadta, McGrory pedig elővett egy üveg jóféle scotchot, úgyhogy kényelmesen
eliszogattak, Dutch Moffitt-sztorikat meséltek, és Peternek végül megeredt a nyelve, és
elmondta McGrorynak, hogy valójában miért küldték Atlantic Citybe.
Amikor elment tőlük, tudta, hogy kicsit berúgott, és nem akarta beavatni Bob
McGroryt a Louise Duttonnal folytatott románca fájdalmas részleteibe.
Előző nap borús hangulatban érkezett Atlantic Citybe, és a Chalfonte-Haddon Hallban,
egy ezerszobás szállodában vett ki szobát, nem pedig egy kisebb motelben. Azt mondta
magában, hogy így legalább luxuskörülmények között vészelheti át a purgatóriumban
töltendő napokat.
A hotelről végül inkább a megfakult pompa, és nem a luxus jutott az eszébe. Azonban
volt bárja, és be is ugrott még egy italra, mielőtt felment volna a szobájába. Fent
lefolytatott még egy egyoldalú beszélgetést Louise Dutton üzenetrögzítőjével – csak a gép
beszélt –, amikor kopogtattak az ajtaján.
– Hello! – mosolygott rá a lány. – Láttam lent a bárban, és gondoltam, biztos örülne
egy kis társaságnak.
Peter felnevetett.
– Mi olyan mulatságos?
– Rendőr vagyok – felelte Peter.
– Ó, a. francba!
Peter nézte, ahogy a lány elszaladt a folyosón, aztán mosolyogva bezárta az ajtót, és
odament az ágyához. Ekkor megcsörrent a telefon.
Kérlek, Istenem, add, hogy Louise legyen az! Az erény állítólag elnyeri a jutalmát.
– Felébresztettelek? – kérdezte Bob McGrory.
– Nem gond, amúgy is fel kellett vennem a telefont – felelte Wohl, elégedetten saját
szellemességétől.
– Épp most hívott fel egy barátom az Atlantic City-i erkölcsrendészettől – mondta
McGrory. – Ma este két úriember járt a Black Banana nevű szórakozóhelyen. Egy Visa
hitelkártyával fizettek, ami Jerome Nelson nevén volt. A tulaj bejelentette. Ha jól sejtem,
nagy szüksége van egy barátra… minél többre, ami azt illeti… a rendőrségen.
 – Black Banana? – kérdezte Wohl. – Ha ez az, aminek hangzik, akkor van belőle egy
Phillyben is.
– Lehet, hogy üzletlánc – kuncogott McGrory.
– Ott vannak még?
– Nincsenek. A fiúk már ellenőrzik a moteleket és hoteleket. A Black Banana tulaja
mondott egy nevet, de azt is nézik, hogy Jerome Nelson néven bejelentkezett-e valaki. És
figyelik a Bananát.
– Érdekes – hümmögte Peter.
– Azt mondtam a barátomnak, hogy visszahívom, és megmondom neki, hogy akarod-e,
hogy felébresszenek, ha megtalálják őket.
– Ó, igen, persze! – mondta Wohl. – És köszönöm, Bob.
Az Atlantic Cityben töltött ötödik napon, amikor Peter Wohl belépett az állami
rendőrség laktanyájába, Robert McGrory hadnagy közölte vele, hogy abban a pillanatban
tette le a telefont. Dennis V. Coughlin főfelügyelővel beszélt.
– Azt üzeni, hogy „szinte minden meg van bocsátva, gyere haza, Peter” – mondta
McGrory hadnagy.
– Köszönöm – biccentett Peter. – Mindent köszönök.
– Nincs mit. Már indulsz is?
– Igen – felelte Peter. – A barátnőm valószínűleg már így is lemondott rólam.
– Akit a templomnál láttam? Nagyon csinos.
– Ő is – bólogatott szomorúan Peter.
A Stockton Place 6. szám előtt egy Mayflower költöztető teherautó állt.
Annyira illik a helyzethez, gondolta Peter Wohl, hogy akkor érek ide, amikor kihozzák
Louise ágyát.
De azért kiszállt az LTD-ből, bement az épületbe, aztán a lifttel az emeletre.
Louise lakásának ajtaja nyitva állt, és belépett.
Odabent két férfi tanulmányozott egy szállítólevelet.
– Hová viszik a bútorokat? – kérdezte Peter.
– Mi köze hozzá?
– Rendőr vagyok – vette elő az igazolványát Peter.
A férfi átnyújtott neki egy írótáblát néhány nyomtatvánnyal. A lentebb felsorolt
berendezési tárgyakat az Illinois állambeli Chicagóba, a Lake Shore Drive 2710. szám alá,
az 1705-ös lakásba kellett szállítani.
– Köszönöm – mondta Peter.
– Valami baj van?
– Nem, semmi – rázta meg a fejét Peter. Kiment a lakásból, beült az LTD-be és elindult
a Körház felé.
Leparkolt, bement, a liftek felé vette az irányt, aztán meg fordult és odalépett
recepcióhoz.
– Elkérhetem azt a telefont? – kérdezte. Már fejből tudta a WCBL-TV számát.
 Azt mondták, sajnálják, de Miss Louise Dutton már nem dolgozik a WCBL-TV-nél.
Visszaadta a telefont az ügyeletes rendőrnek, és ismét elindult a liftek felé.
Amikor kinyílt a liftajtó, Taddeus Czernick rendőrfőnök és Jankowitz őrmester lépett
ki a fülkéből. Jankowitz szeme elkerekedett, ahogy meglátta Wohlt.
– Jó napot, rendőrfőnök úr! – köszönt Peter.
– Van egy perce, Peter? – kérdezte Czernick, majd megfogta Wohl karját, és
félrevonta.
– Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom – mondta Czernick.
– Uram?
– Tudhattam volna, hogy nem magának lett szájmenése – magyarázta Czernick.
– Nincs miért bocsánatot kérnie, rendőrfőnök – rázta meg a fejét Peter.
Czernick a szemébe nézett egy pillanatra, aztán bólintott.
– Nos, feltételezem, készen áll, hogy visszatérjen a megszokott feladataihoz, igaz,
Peter?
– Igen, uram.
– Adja át az üdvözletemet az édesapjának, ha látja – mondta Czernick. Rámosolygott
Peterre, megveregette a vállát, aztán elment.
Peter beszállt a liftbe, és felment Dennis V. Coughlin főfelügyelő irodájába.
– Jó napot, felügyelő! – üdvözölte Tom Lenihan szélesen mosolyogva. – Örülök, hogy
látom. Szólok a főnöknek, hogy itt van.
– Reméltem, hogy előbb-utóbb ide is bedugja a képét – fogadta Dennis V. Coughlin. –
Meghívhat ebédre. Azt hiszem, jön nekem eggyel.
– Igen, uram. Ebben nincs vita.
Tom Lenihannel együtt elmentek a Bookbinder étterembe. Coughlin megevett egy
tucat kagylót és megivott egy üveg sört, mielőtt belekezdett volna a mondandójába.
– Czernick rendőrfőnök véletlenül összefutott Mickey O'Ha-rával – kezdte Coughlin. –
És a beszélgetés valahogy arra a sztorira terelődött, amiben Mickey egy névtelenséget
kérő rendőrt idézve azt írta, hogy egy homoszexuális négert keresünk a Nelson-
gyilkossággal kapcsolatban.
– Ezt maga szervezte meg, igaz, főnök? – kérdezte Peter.
– Mickey nem árulta el a rendőr nevét, de megesküdött mindenre, ami szent, hogy nem
maga volt az.
– És a rendőrfőnök hitt neki?
– Szerintem igen. De azért a maga helyében kerülném egy ideig.
– Összefutottam vele a liftnél, ahogy beléptem a Körházba – vigyorodott el Peter.
– És?
– Bocsánatot kért, mire mondtam, hogy nincs mint, erre azt mondta, biztos örülök,
hogy visszatérhetek a megszokott feladataimhoz, és üdvözli az apámat.
– Oké – bólintott Coughlin. – Ez jobb, mint ahogy reméltem.
– Ezek szerint megmenekültem?
 – Nem figyelt. Azt mondtam, a maga helyében kerülném egy ideig.
– Igenis, uram.
– De ha nem magának, akkor kinek volt szájmenése? Nem volt nehéz rájönni.
DelRaye-nek. Úgyhogy DelRaye-t áthelyezték a gyilkosságiaktól a huszonkettes körzetbe.
Egyenruhás szolgálatra. Ezzel búcsút is mondhat az esélyeinek… nem mintha sok lett
volna… hogy valaha is százados lesz. Aztán, ha jól tudom, a polgármester felhívta Mr.
Nelsont, elmondta neki, mi történt, és hogy megtalálta azt, akinek eljárt a szája, illetve
hogy bizonyítandó, mennyire elszántan keressük a fia gyilkosát, elküldtük magát Atlantic
Citybe, ahol sikerült is segítenie a helyieknek felkutatni azokat, akik meggyőződésünk
szerint megölték a fiát, és ugye újra jó barátok vagyunk? Erre Mr. Nelson nekiesett a
polgármesternek. Megbízható forrásból tudom, hogy nagyon csúnya dolgokat vágtak
egymás fejéhez.
– Ó, Istenem!
– Nem tudom, milyen következménye lesz ennek a választáson, de pillanatnyilag
őrültnek tartja Nelsont. Mármint komolyan. Azt gondolja, hogy Nelsonnak elment az
esze, és így ebben az ügyben is fellélegezhet, Peter. Hiszen most már a polgármester
oldalán áll az őrülttel meg a Ledgerrel szemben.
Wohl elgondolkodva felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit.
Coughlin körülnézett, meglátta a pincérnőt, intett neki, és rendelt még egy sört meg egy
sült kardhalat.
– Nekem is ugyanezt – mondta Wohl.
– Azt hiszem, én néhány kagylót kérek – nézett fel Lenihan. – Le kellene adnom pár
fontot.
– Az a kis tálnyi olvasztott vaj biztos sokat fog segíteni, Tom – jegyezte meg Coughlin,
aztán odafordult Peterhez. – A barátnője, Miss Dutton, elköltözött a városból.
– Tudom.
– Bántja a dolog, Peter? – kérdezte Coughlin.
– Igen – bólintott Peter. – Igen, bánt. Honnan tud róla?
Coughlin felnevetett, de nem válaszolt.
– Majd túl lesz rajta – mondta végül. – Mindenkivel megesik, és mindenki túljut rajta,
előbb vagy utóbb.
– Mennyire utóbb az utóbb? – kérdezte Peter.
– Keressen egy csinos lányt, például egy nővért, és hívja el randira. Meg fog lepődni,
milyen gyorsan múlnak bizonyos dolgok egy csinos lány társaságában.
Peter Wohl felügyelőhelyettes nem felelt, csak megfogta a söröspoharát, és Dennis V.
Coughlin főfelügyelő felé emelte. Aztán elmosolyodott, és kortyolt egy nagyot.