John Elder Robison

Augusten Burroughs, a Kés, villa, olló szerzőjének előszavával

 nezz
a szemembe

életem asperger^szindrómával

Kossuth Kiadó
 A magyar kiadás alapja:
John Elder Robison: look me in the eye - my life my asperger’s

magyar kiadás a Random House, Inc.-hez tartozó Crown Publishing

Group, Crown Publishers kiadójának hozzájárulásával jelent meg.

Fordította Ordögh Bálint

ISBN 978'963'09'7030'3

Minden jog fenntartva

© John Elder Robison 2007, 2008

© Kossuth Kiadó 2012
© Hungarian translation Ordögh Bálint 2012
 Öcsémnek, amiért bátorított, hogy papírra vessem az életem,
valamint a Kettes Számú Egységnek és legfőképpen fiamnak, Cubbynak
 Tartalom

A szerző előszava 9
Augusten Burroughs előszava 11

Bevezető 15
1 A kis különc 21
2 Állandó játszótárs 33
3 Empátia 42
4 Csínytevő születik 47
5 Találtam egy Porschét 54
6 Lidérces évek 61
7 Összevissza szerelem 69
8 Már a kutyák is félnek tőlem 79
9 Viszlát, gimnázium! 93
10 Szemétkezelő szakember lettem
11 A lángoló mosdó 110
12 Lecsuktak a bandával 120
13 A nagy dobás 130
14 Az első füstokádó gitárom 137
15 Irány Detroit! 146
16 Egy vagyok a géppel 153
17 Egész este rock and roll 157
18 Az első igazi munkám 171
19 Jönnek a fejesek 181
20 Logika kontra csevegés 188
21 Nagymenő vezető vagyok 194
22 így lettem „normális” 205
23 Lett egy Kisbocsom 217
24 A diagnózis negyvenévesen 231
25 Mindenkit átkeresztelek 240
26 Az Egyes Számú Egységtói a Hármasig
27 A házasélet 251
28 Kosárlabda és győzelem 256
29 Mozdony vagyok 261
Utószó 268

A szerző megjefryzései 277

Köszönetnyilvánítás 283
 A szerző előszava

Üdvözlet az Olvasónak az én Asperger-szindrómás világomban!

Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a gondolataimat és az ér­
zéseimet a lehető legpontosabban írjam le ebben a könyvben. Ugyan­
ilyen akkurátus igyekeztem lenni, amikor emberekről, helyekről vagy
éppen eseményekről volt szó, bár el kell ismernem, ezek néha alapo­
san feladták a leckét. Amikor a gyerekkorom eseményeiről írok, ter­
mészetesen nem emlékezhetem szó szerint az akkor elhangzott pár­
beszédekre. Ugyanakkor van annyi emlékem és élettapasztalatom,
hogy vissza tudjam idézni, miként beszéltek és viselkedtek a szüleim,
hogy én magam hogyan beszéltem és viszonyultam másokhoz.
Mindezt latba vetve igyekeztem rekonstruálni a múltam eseményeit
úgy, hogy hitelesen meg tudjam mutatni, mit éreztem, milyen is
voltam az életem legfontosabb időszakaiban.
Amióta a nézz a szemembe első amerikai kiadása napvilágot látott,
több ezer emberrel beszélgettem. Amikor a gyerekkorom eseményei­
ről mesélek nekik, a neurotipikus (vagyis nem Asperger-szindrómás)
emberek gyakran elcsodálkoznak és szkeptikusan állnak ahhoz, mi­
ként lehet, hogy mindenre ilyen fantasztikus részletességgel emlék­
szem. Az Aspergerrel együtt élők közül sokan az enyémhez hasonló
színes élménybeszámolót osztottak meg velem a gyerekkorukról.
Most már tudom, hogy ez, vagyis a különleges memória képessége,
az aspik, vagyis a hozzám hasonló emberek egyik sajátossága.
Ettől függetlenül persze az emberi elme, így az aspiké is, tökéletlen.
Szóval könnyen előfordulhat, hogy vannak a könyvemben olyan ré­
szek, ahol összekevertem embereket vagy éppen rossz időszakba he­
lyeztem őket. Szerencsére az én történetemben a fő hangsúly nem
ezen, vagyis az időrendiségen van. A legtöbb esetben nem változ­
tattam meg a szereplőim eredeti nevét. De olyan is van, amikor nem
emlékeztem valakinek a nevére vagy éppen nem akartam megbánta­
ni azzal, hogy beleírom a könyvbe, így náluk álnevet használok. Azoknál
10 A szerző előszava

pedig, akik az öcsém, Augusten Burroughs Kés, villa, olló című köny­
vében is szerepeltek, meghagytam az általa kitalált neveket.
Csak remélni tudom, hogy akikről a saját nevük alatt írtam, érté­
kelik mindezt, és nem feszengenek emiatt. Persze nyilván vannak
olyanok, akik zavarban vannak, de velük kapcsolatban azt remélem,
érzik, hogy igyekeztem tárgyilagos lenni. A történetem minden egyes
szereplőjének megformálásán nagyon sokat gondolkodtam, ezért az­
tán a rázósabb részeknél különösen odafigyeltem, hogy ne lépjek át
egy határt.
Leginkább azt remélem, hogy ez a könyv rávilágít arra, lehet, hogy
mi, Asperger-szindrómások sokszor esetlennek és érzéketlennek tű­
nünk, de valójában nagyon is mély érzéseink vannak, amelyeket meg
is élünk.
 Augusten Burroughs előszava

Az ÉN nagy És okos bátyámat és engem valójában két különböző' apa

és anya nevelt fel. Az ő szülei huszonévesek voltak, tele optimizmus'
sál és eltökéltséggel, akik épp akkor kezdték meg a közös életüket.
Az apa egy kezdő, ám ígéretes professzor az egyetemen, az anya pedig
egy fantasztikus szépérzékkel és kreativitással megáldott otthonte-
remtő nő. A bátyám apunak és maminak nevezte őket.
Én nyolc évvel később születtem. Egy megfeneklett házasság egyál-
talán nem várt gyümölcseként. Mire világra jöttem, anyánkon megje­
lentek egy mentális betegség első jelei, apánk pedig menthetetlen és
veszélyes alkoholistává vált. A bátyám szülei bizakodással és hittel
tekintettek a közös jövő elé. Az én szüleim már gyűlölték és megve­
tették egymást, képtelenek voltak együtt élni.
Szóval a testvéremmel ott voltunk egymásnak.
O alakította, formálta rajtam a legtöbbet. Először megtanított jár­
ni. Aztán mindenféle botokkal és kígyótetemekkel felfegyverkezve
üldözőbe vett, így aztán futni is csakhamar megtanultam.
Egyformán imádtam és gyűlöltem a bátyámat.
Amikor nyolcéves lettem, magamra hagyott. Tizenhat évesen egy
faragatlan, öntörvényű észkombájn volt, totálisan egyedül a világban.
A szüléink meg sem próbálták visszatartani. Tudták, hogy képtelenek
megadni neki azt, amire szüksége lenne. Én viszont nem tudtam mit
kezdeni a helyzettel.
Volt, hogy hetekre eltűnt, aztán hirtelen újra előbukkant a semmiből.
De nem ám csak a szennyesét hozta haza: tele volt elképesztőbbnél elké-
pesztőbb történetekkel! Olyan sokkoló és különös történetekkel, olyan
hihetetlen veszélyekről és figurákról, hogy egyszerűen igaznak kellett len­
niük. Nem is beszélve arról, hogy a testét borító sebhelyek, a törött orra
és a dugig tömött bukszája tökéletes bizonyíték volt minderre.
Amikor az ilyen kalandjairól hazatért, az addig otthon uralkodó
iszonyatos feszültség valahogy mindig megszűnt. Hirtelen mindenki
12 Augusten Burroughs előszava

rá figyelt, együtt nevettünk a történetein. „Na, mondd már, mi volt

még?” - faggattuk, mert minden részletről tudni akartunk. Napokig
traktált minket a fantasztikus sztorijaival, és én mindig utáltam, ami-
kor aztán fogta magát és újra odébbállt.
Már akkor is elképesztően jól adta elő a történeteit. Ennek elle­
nére, amikor felnőtt, nem az írást választotta, hanem üzletember lett.
Ezt pedig mindig is rossz választásként éltem meg a részéről. Sikeres
volt ugyan, de az alkalmazottainak vagy ügyfeleinek fogalmuk sem
volt, mennyi hihetetlen kaland lakozik benne.
A saját könyvemben, a Kés, villa, ollóban mindössze egyetlen részt
szenteltem a bátyámnak, mert az életemnek abban a szakaszában,
amikor a legtöbb esemény történt velem, nem igazán volt jelen.
A „Diagnózis nélkül nőtt fel” című fejezetben leginkább a fiatalko­
ráról és az akkori kilengéseiről írok - amelyekről később derült ki,
hogy az autizmus egyik enyhe formájának, az Asperger-szindrómának
a velejárói voltak. Igazán akkor lepődtem meg, amikor az első író­
olvasó körutamon egymás után jöttek oda hozzám aspik, hogy bemu­
tatkozzanak. A Kés, villa, olló központi figurái (másokkal egyetemben
persze) egy őrült anya, egy rendszeresen Mikulásnak öltöző pszichiá­
ter, a WC-ben tartott felolvasások, egy nő, akit sokáig farkasnak hit­
tem és egy karácsonyfa, amit az istennek sem akar senki leszedni.
Szóval nem éppen hétköznapi történetről van szó. Mégis: az író-olva­
só körúton kivétel nélkül minden helyen volt legalább egy ember, aki
azzal jött oda hozzám, hogy „én is Asperger-szindrómás vagyok, mint
a bátyja. Köszönöm, hogy írt róla”. Olyan is volt, hogy szülők jöttek
oda hozzám tanácsot kérni az aspi gyerekeikhez. Nagy volt a kísértés,
hogy a rám irányuló figyelmet kihasználva féltudományos javaslato­
kat adjak, de végül megálltam.
Lehetséges, hogy egyetlen könyv sem szól ezekről az emberekről, illetve
nekik1 - fogalmazódott meg bennem a kérdés. Aztán utánanéztem, és
azt láttam, hogy szinte alig foglalkozott bárki is a témával. Pár tudo­
mányos könyv és néhány egyszerűbb, ugyanakkor mégis szakmai jelle­
gű kiadvány, amely azt tanácsolta a szülőknek, hogy vegyenek egy
hiper-szuper számítógépet az aspi gyereküknek, és különösképpen ne
törődjenek az iskolai szabályokkal - ez volt minden. Olyasmivel vi­
szont, ami legalább egy kicsit is megközelítette volna mindazt, ami
a bátyámat jellemezte, nem találkoztam sehol.
 Augusten Burroughs előszava 13

Amikor újra írtam róla a Varázslatos gondolkodás című esszégyűjte-

ményemben, még több aspi lépett elő az ismeretlenség homályából.
Megfordult a fejemben, hogy írnom kellene egy könyvet a bátyámról.
Fantasztikus lenne, gondoltam magamban. Csak leülnénk egymással
szemben, megkérném, hogy meséljen, nekem pedig annyi lenne a dol­
gom, hogy igyekezzek ebből minél többet és minél gyorsabban lekor-
mölni. Már a cím is megvolt a fejemben: Seggburger - ez volt a gyűj­
temény róla szóló részének a címe is. Ezt egészítettem volna ki azzal,
hogy a „Bátyám visszaemlékezései”. Noha a lelki szemeimmel már
a borítót is láttam magam előtt, a munkának mégsem kezdtünk neki.

2005-ben az apánk halálos beteg lett, ami a bátyámat rettenetesen

felzaklatta, összezavarta és előhozta a legmélyebb, érző, emberi olda­
lát. Ahogy ott ült apánk kórházi ágyán és simogatta a fejét, életemben
először láttam őt mások előtt sírni.
Mások számára ez lehet, hogy egy apa és fia közötti természetes
érzelmi megnyilvánulás jele volt, de ezt megelőzően én sosem láttam
még ilyennek a bátyámat. Az Asperger-szindrómával élők nagyon-
nagyon ritkán tudják kimutatni az érzéseiket vagy engedik közel ma­
gukhoz a másokét. Különösen nem ilyen mértékben. Életemben nem
láttam még ilyen mélyről jövő, nyers és féktelen érzelmi kitörést.
Megrendültem. Egyfelől elképesztő áttörésnek voltam szemtanúja,
másfelől pedig, köszönhetően a ténynek, hogy a családunk több tag­
jának is mentális problémái voltak, rettenetesen féltem attól, hogy az
áttörés után jön az uralhatatlan Ietörtség.
Miután apánk meghalt, a bátyám, aki mindig tele volt optimiz­
mussal és energiával, zord lett és apatikus. Aggasztotta a saját állapo­
ta és talán most először fordult meg a fejében, hogy nincs mese, ő is
halandó. Mivel fogalmam sem volt, mitévő legyek, írtam neki egy e-mailt,
amiben ez állt: „írj róla!” Egy kérdéssel válaszolt: „Mégis, mit kéne
írnom.7” Azt feleltem, az írás segíthet, hogy kiadja magából annak
a szomorúságnak és keserűségnek legalább egy részét, ami most benne
tombol. És persze elárultam neki az írás és az írók egyik legősibb sza­
bályát: Láttass, de ne mondj el mindent.
Néhány nappal később átküldött egy kéziratot. A haldokló apánk­
ról szólt, arról, amikor a bátyám bement hozzá a kórházba, és azokról
14 Augusten Burroughs előszava

a súlyos, sötét emlékképekről, amelyeket ez a látogatás megidézett

a múltból. Metszően őszinte volt, tele lüktető érzelemmel.
Azt tudtam, hogy van mit megírnia — gondoltam de ez honnan az
ördögből került elő?
Feltettem az írást a honlapomra és pillanatokon belül a legolvasot­
tabb anyaggá vált. Sorra jöttek a bátyámat dicsérő e-mailek - kissé
megszégyenítve ezzel engem -, amelyben egytől egyig azt tudakolták,
mikor olvashatják a következő fejezetet, van-e még más írása is, illet­
ve, hogy van most a bátyám?
így aztán 2006 márciusában ezt javasoltam neki: „Meg kellene
írnod az életrajzodat. Arról, hogy milyen együtt élni az Asperger-
szindrómával. Arról, hogy milyen volt úgy felnőni, hogy nem tudtál
róla. Egy memoárt a sztorijaidról. Mesélj el mindent!”
Öt perc sem telt el, jött: a válasz e-mail, benne egy egész fejezetnyi
anyag. „Ilyesmire gondoltál?” - állt a levél tárgy mezejében.
Igen, pontosan erre.
Az én briliáns bátyám végre újra utat talált arra, hogy haszno­
síthassa az ő megállíthatatlan és nagyszerű, Asperger adta tehetségét
és energiáit. Amikor nekiállt, hogy feltérképezze a családunkat és fel­
állítsa a családfát, a végeredmény egy több mint kétezer oldalas
monstrum lett. Miután pedig a fejében is összeállt, mit is akar ponto­
san megírni, beleásta magát ebbe az irdatlan papír- és adattömegbe,
és nekilátott. Olyan vehemenciával, amitől a legtöbb ember aligha­
nem a kórházban kötött volna ki.
Viszonylag rövid idő alatt meg is lett a kézirattal. Mondanom sem
kell, milyen büszkeséggel tölt el, hogy minderre képes volt. Az ered­
mény természetesen lenyűgöző, de hát mi más is lehetne, hiszen az én
nagy és okos bátyám írta. De ha történetesen nem az én nagy, olykor
nehézkes, borostás és néha bárdolatlan testvérem írta volna, akkor is
azt mondanám: ez a legrokonszenvesebb, legőszintébb, legviccesebb
és egyben legszomorúbb memoár, amit valaha írtak. Romlatlanul
őszinte, elképesztően eredeti és tökéletesen egyedi.
A bátyámból, harmincévnyi hallgatás után végre újra feltörtek
a fantasztikus történetek.
 Bevezető

- Nézz a szemembe, fiam!

Fogalmam sincs, hányszor hallottam ezt a metsző, dühös mondatot.
Azt hiszem, elsős koromban szembesültem vele először. Nemcsak
a tanárok vagy az iskola igazgatója vágták a fejemhez, hanem a szü­
leim, a rokonok és tulajdonképpen bárki. Méghozzá oly gyakran, hogy
egy idő után már vártam, mikor hallom újra.
Néha egy-egy körmössel adtak nyomatékot a mondatnak - kaptam
vonalzóval vagy olyan gumivégű pálcával is, amit annak idején a ta­
nárok az iskolában használtak.
- Nézz rám, ha hozzád beszélek! - kiabálták a tanárok.
Én meg ott toporogtam, és továbbra is meredten bámultam a pad­
lót a lábam előtt. Ettől persze még jobban bepöccentek. Amikor ősz-
szeszedtem magamban annyi erőt, hogy felpillantsak, az ingerült ar­
cukat látva még inkább zavarba jöttem, még kevésbé tudtam, mitévő
legyek, még jobban belém fagyott minden szó és azonnal elkaptam
a tekintetemet.
- Nézz rám! Talán valami titkolnivalód van, fiam? - kérdezte min­
dig apám.
- Nem, nincs - feleltem újra és újra.
Ha az apám ivott, akkor ezt a választ hajlamos volt pimaszkodás­
nak venni és olyankor utánam jött, hogy elégtételt vegyen. Mire felső
tagozatos lettem, már nem is üvegből, hanem négyliteres kannából
itta a bort, aminek a nagyja estére rendszerint elfogyott. De éjszaka
sem hagyta abba a piálást.
- Nézz rám! - kiáltotta sokszor ingerülten, én pedig üveges tekin­
tettel meredtem a székek mögé és az asztal alatt összegyűlt üres üve­
gekre.
Bárhová néztem, csak apámra ne kelljen. Amikor kisebb voltam,
igyekeztem kereket oldani és elbújni előle, miközben ő a nadrágszíj­
jal a kezében üldözött. Volt, hogy anyámnak sikerült kimenekítenie
16 Bevezető

a karmai közül, de volt, hogy nem. Amikor nagyobb lettem és eró'-

sebb, és egy szép késkollekciót is sikerült összehoznom (úgy tizenkét
éves lehettem), apám megértette, hogy veszélyt jelenthetek rá, ezért
már nem mert a tettlegességig elmenni, ha nem néztem a szemébe,
amikor emiatt rám kiáltott.
Körülöttem mindenki meg volt győződve róla, hogy tudják, miért
kerülöm az emberek tekintetét. Azt gondolták, hogy egy megátalko­
dott kölyök vagyok.
- Senki nem bízik meg az olyan emberben, aki nem néz a szemükbe.
- Pont olyan vagy, mint egy gazfickó.
- Készülsz valamire, igaz? Ne is tagadd!
Legtöbbször semmi okom nem volt arra, hogy kerüljem mások tekin­
tetét. Ahogy azt sem értettem, ez miért bosszantja őket annyira. Iga­
zából azt sem tudtam, mit jelent másnak a szemébe nézni. De ettől még
rettenetesen szégyelltem magam, mert elvárták tőlem, hogy megte­
gyem, amire kérnek, én pedig képtelen voltam rá. Mi volt a baj velem?
„Szociopata” és „gyogyós”, ezt a két kifejezést használták rám legin­
kább az ábrázatom miatt. Uramisten, hányszor hallottam: „Olvastam
ám az olyanokról, mint te! Azért nem lehet az arcukról leolvasni sem­
mit, mert nincsenek érzelmeik! A világ legszörnyűbb gyilkosai mind
szociopaták voltak!”
Olyan sokan és olyan sokszor mondtak hasonlókat nekem, hogy
egy idő után kezdtem elhinni, hogy defektes vagyok, pedig a felis­
merés piszkosul fájt. Szégyenlősebbé és visszahúzódóbbá váltam. De­
viáns, különc emberekről kezdtem el olvasni és egyre többször fordult
meg a fejemben, hogy vajon mikor válók én is olyanná? Lehet, hogy
belőlem is gyilkos lesz? Mert olvastam, hogy ők is hamisak és kerülik
az ember tekmtetét.
Vég nélkül csak ez járt a fejemben. Nem támadtam másokra. Nem
gyújtottam fel semmit. Nem kínoztam állatokat. Nem éreztem kész­
tetést arra, hogy bárkit is megöljek. És mégis - ott motoszkált ben­
nem, hogy talán csak azért, mert még nem vagyok elég idős. Sokszor
gondolkodtam el azon is, hogy vajon börtönben végzem-e? A börtö­
nökről is sokat olvastam és arra jutottam, hogy a szövetségiek jobbak.
Ha valaha úgy adódna, hogy lecsuknak, azt kívántam, hogy valami
közepesen őrzött szövetségi dutyiba vigyenek, ne pedig egy olyan ret­
tenetes erődbe, mint amilyen például az Attica.
 Bevezető 17

Már jócskán kamasz voltam, amikor megértettem, hogy sem gyil­

kos, sem más gonosztevő nem lesz belőlem. Addigra már tudtam, csak
azért, mert nem nézek mások szemébe, még nem vagyok hamis. Az is
egyre inkább foglalkoztatott, vajon miért asszociálnak a felnőttek
azonnal erre, ha valaki nem néz a szemükbe. És persze addigra már
bőven volt tapasztalatom olyan simlisekkel is, akik ugyan az ember
szemébe néztek, de azért átverték a másikat, amiből arra követ­
keztettem, hogy a felnőttek nagy része képmutató.
A mai napig zavar, ha beszéd közben egy vizuális ingerre is kell
figyelnem. Amikor fiatalabb voltam és, mondjuk, megláttam valami
érdekeset, arra figyeltem, és azon nyomban abbahagytam a beszédet.
Felnőttként már nem ilyen szélsőséges a helyzet, de még most is elő­
fordul, hogy ha valami feltűnőt látok, egy pillanatra elakad a szavam.
Ezért aztán inkább valami semlegesebb közeget igyekszem nézni
- mondjuk, a padlót vagy valami nagyon távoli, kivehetetlen pon­
tot amikor beszélek valakivel. Mert nézni és közben beszélni, ez
a két cselekvés együtt mindig nehezemre esett. Ezért aztán az
sem ment könnyen, hogy megtanuljak autót vezetni. De végül si­
került.
Ma már tudom, számomra teljesen természetes, hogy beszéd köz­
ben nem tudok és nem is akarok más szemébe nézni. Mert nekem
éppúgy, mint más Asperger-szindrómával élőknek ez egyszerűen
nyugtalanító, rossz. Egyébként nem igazán értem, miért természetes
az, ha valakinek belebámulunk az arcába, miközben beszélünk hozzá?
Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre megértettem, miért ke­
rültem világ életemben mások tekintetét. Ha ezt már fiatalabb ko­
romban is tudtam volna, sokkal kevesebb fájdalmon mentem volna
keresztül.

Hatvan évvel egy Hans Asperger nevű osztrák pszichiáter

ezelőtt

olyan gyerekekről írt tanulmányt, akik intelligensek voltak, a szókin­

csük az átlagnál jobb volt, ugyanakkor az autista betegekre jellemző
tünetek egy részét is produkálták; ezek leginkább az egymás közötti
kapcsolatteremtésre és a kommunikációra vonatkozó hiányosságok­
ban jelentek meg. A jelenséget 1981 óta Asperger-szindrómaként
tartja számon az orvostudomány és a szakirodalom. 1984-ben pedig
18 Bevezető

bekerült a professzorok által is használt Mentális rendellenességeket

leíró és rendszerező útmutató című egyetemi jegyzetbe.
Az Asperger-szindróma valószínűleg mindig is létezett, de a jelen-
séget mint olyat csak a közelmúltban sikerült feltérképezni és ponto­
san diagnosztizálni. Amikor gyerek voltam, a szakorvosok sokszor
tévesen depressziónak, skizofréniának vagy más, ezekhez hasonló
mentális problémának tudták be azt, ami valójában az Asperger-
szindróma volt.
Maga a szindróma egyáltalán nem egy istencsapása. Sőt gyakran
különleges képességekkel vértezi fel azt, akinek ezzel együtt kell élnie.
Sok aspinak elképesztő veleszületett képessége van arra, hogy szinte
azonnal átlásson és értelmezni tudjon hihetetlenül összetett folyama­
tokat, problémákat. Egy aspi gyerekből fantasztikus mérnök vagy
éppen tudós lehet. Vannak olyanok, akiknek a hallása és a muzikali­
tása végtelenül kifinomult, s vannak, akiknek a verbalitása olyan fej­
lett, hogy rájuk már külön kategóriát is felállítottak: ok a Kis Pro-
fesszor-szindrómások. De mindez azért ne tévesszen meg senkit: nem
minden aspi kölyökből lesz világhírű professzor. Merthogy nagyon is
kemény a felnőtté válás útja.
Az Asperger-szindrómát nem lehet kinőni, végigkíséri az ember
életét. Vannak, akiket olyan súlyos mértékben érint, hogy egyedül
gyakorlatilag képtelenek létezni a társadalmi normák keretei között.
Mások — olyanok, mint például én -, akik csak kevésbé érintettek,
képesek beilleszkedni és több-kevesebb hibával, de felépíteni a saját
életüket. És vannak olyan aspik is, akik a különleges adottságaiknak
köszönhetően képesek kiemelkedni a nagy átlagból.
Mindamellett az Asperger-szindróma tulajdonképpen igen gyakori
jelenség. Egy 2007-es amerikai felmérés szerint minden százötvenedik
ember érintett vagy az Asperger-szindrómában, vagy az autizmus más
spektrumzavarában. Ez azt jelenti, hogy csak az Egyesült Államokban
legalább kétmillió hozzám hasonló ember él.
Az Asperger-szindróma velünk születik, nem az életünk folyamán
fejlődik ki bennünk. Ezzel én valójában már egészen kis koromban
tisztában voltam, csak nem volt senki, aki ezt elmagyarázta volna
nekem. A szüleimnek ebből csak annyi tűnt fel, hogy más voltam,
mint a többi gyerek. Már csecsemőként is. A járásom esetlen és suta
volt, inkább gépies, mint folyamatos, és elég ügyetlenül mozogtam.
 Bevezető 19

Az arckifejezésem leginkább merev volt, alig-alig mosolyogtam.

Sokszor egyáltalán nem válaszoltam, ha egy gyerek vagy egy felnőtt
beszélt hozzám. Mintha ott sem lettek volna. A legtöbbször egyedül
voltam, a saját kis világomban, ahol legfeljebb a szüleimnek jutott
még hely. Ügyet sem vetettem a külvilágra, egy nagy rakás építőkocka
teljes mértékben le tudott kötni. Amikor pedig mégis kapcsolatba
léptem a korombeli gyerekekkel, az rendszerint rosszul és ügyetlenül
sült el. Például nem néztem rájuk, amit nem értettek.
De például egy helyben ülni is képtelen voltam. Előre-hátra hin­
táztam, mozogtam, mocorogtam. Számomra a lehetetlen kategóriába
tartozott, hogy elkapjak egy labdát, vagy bármilyen módon sportoljak.
A nagyapám egykor futóként tagja volt az amerikai olimpiai csapat­
nak. Hát én nem leszek.
Ha most lennék gyerek, és észlelve rajtam ezeket a jeleket elkül­
denének szakorvoshoz, ma már nagy valószínűséggel egy csomó olyan
negatív és frusztráló élménytől kímélnének meg, amelyekről ebben
a könyvben írok, és amelyeket nekem még át kellett élnem. Ahogy
az öcsém is megírta: úgy nőttem fel, hogy nem diagnosztizálták, mi
a bajom.
Magányosan és sok fájdalom közepette nőttem fel.
Az Asperger-szindrőma nem valami kórság. Hanem egyfajta léte­
zés. Nincs rá gyógyszer és nincs is rá szükség. Másra van szükség.
Arra, hogy minél többen megértsék hogyan működünk. Azt remélem,
hogy az olvasóim, különösen azok, akik mindennap megküzdenek
a maguk Asperger-mivoltával, szembesülve a történetemmel, azzal,
hogy ha kanyargós volt is az utam, ha szokatlan döntéseket hoztam is,
végül jó irányt vett az életem, tanulnak mindebből.
Sok időbe telt, mire rájöttem, megértettem és elfogadtam, hogy
milyen vagyok. Ma már nem húzódom félre a sarokba, nem akarok
eltűnni az árnyékban, hogy ne lássanak. Büszke vagyok arra, hogy As-
perger-szindrómás vagyok.
 A kis különc

VwJzámomra elképzelhetetlen volt, hogy a homokozóban egynél több­

féleképpen is lehet játszani. De Doug ezt nem értette. Sehogy nem
akarta megérteni, és csak azért is másképp játszott, mint én. Ezért is
kevertem le neki egyet. Méghozzá pont úgy, ahogy a Három komédiás
című sorozatban láttam: egyenesen a fültövére, mindkettőre. Az, hogy
hároméves voltam, még nem volt mentség arra, hogy így viselkedjem.
Csakis anyám kanalával voltam hajlandó árkot ásni a homokozó'
bán. Ha megvoltam, a kék fakockáimat gondosan felsorakoztattam
mellette. Soha nem kevertem össze az ételt a tányéromon és soha
nem kevertem össze az építőkockáimat sem. A kékek csak a kékekkel
passzoltak, a pirosak pedig a pirosakkal. Doug viszont fittyet hányt
erre: odanyúlt és rátett egy piros kockát az én kék sorfalamra.
Hát nem látta, hogy ez képtelenség/
Miután fültövön vágtam, szépen visszaültem és játszottam tovább.
Úgy, ahogyan szerintem kellett.
Amikor már végképp nem tudtam mit kezdeni Douggal, annyira fel-
hergelt, anyám rendszerint odajött hozzánk és rám kiabált. Azt hiszem,
sosem tűnt fel neki, hogy Doug milyen szörnyű dolgokat művelt a koc-
káimmal. Csak azt látta, hogy megütöm őt. Anyámról egy idő után nem
vettem tudomást. De ha apám is ott volt, és szemtanúja volt egy ilyen
fülesnek, ő nagyon begurult: megragadott a karomnál fogva és olyan
erővel rázott meg, hogy a végén mindig elbőgtem magam.
Dougot egyébként legtöbbször nagyon bírtam. O volt az első bará-
tóm. Viszont sok olyan dolga volt, amivel egyszerűen nem tudtam mit
kezdeni. Például amikor a játék teherautómat leállítottam a fa mellé,
ő odament és szándékosan összekoszolta. A szüléinktől kapott építő-
kockákat pedig egy halomba szórta és aztán elégedetten vigyorgott
meg nevetgélt összevissza. Ettől én dührohamot kaptam.
A következő tavasszal váratlanul megszakadtak a közös játékaink.
Doug apja befejezte az orvosi egyetemet és egy nagyon messzi indián
22 A kis különc

rezervátumba költöztek, Montanába, Billingsbe. Nem értettem, Doug

miért megy el, hiszen még kérleltem is, hogy maradjon. Annak elle­
nére, hogy képtelen volt az én fogalmaim szerint normálisan játszani,
végül is ő volt az egyetlen játszópajtásom. Szomorú lettem.
Minden egyes alkalommal, amikor anyám elvitt a közeli parkba, ahol
immár egyedül kellett játszanom, megkérdeztem, mi van Douggal?
- Nemsokára biztosan küldenek majd neked egy képeslapot, ki­
csim - felelte anyám, de közben olyan fura volt az arckifejezése. Nem
tudtam mire vélni, csak azt éreztem, hogy valami nagyon zavar
benne.
Fél füllel ugyan hallottam a többi anyuka egymás közötti suttogá­
sát, de egyszerűen nem fogtam fel, miről van szó.
- ... belefulladt a csatornába...
- ... a víz állítólag alig húszcentis volt...
- ... biztos arccal előre esett bele...
- ... az anyja nem látta és csak akkor ment utána, amikor már
késő volt...
Mi lehet az a csatorna/ - töprengtem magamban. Csak annyi volt
világos, hogy nem rólam beszélnek. Fogalmam sem volt, hogy Doug
meghalt, erre csak évekkel később jöttem rá.
Ha visszanézek, lehet, hogy a Douggal kötött barátságom nem a
legjobb ómen volt. Viszont azt megtanultam, hogy nem jó pofon
vágni más gyerekeket. Valahogy rájöttem, hogy a pofozkodás nem
vezet tartós barátsághoz.
Azon az őszön anyám beíratott a philadelphiai Mulberry Tree óvo­
dába. Az épület kicsi volt, a falát gyerekrajzok borították, a poros
udvart pedig egy drótkerítés vette körbe. Ez volt az első olyan hely,
ahol ismeretlen gyerekekkel zártak össze. Voltak is belőle problémák.
Először persze kíváncsi voltam. Alig, hogy megláttam a többieket,
mindet meg akartam ismerni. Azt akartam, hogy szeressenek. De nem
tetszettem nekik. És nem értettem, miért. Mi a baj velem? - ráncol­
tam a homlokom értetlenül. Egy Chuckie nevű kislánnyal különösen
össze akartam barátkozni. Ügy tűnt, épp annyira szereti a játék teher­
autókat és vonatokat, mint én. Azt gondoltam, biztosan sok közös
van bennünk.
A foglalkozások közötti szünetekben odamentem Chuckie-hoz és
finoman megveregettem a fejét. Ezt még anyám mutatta meg. Azt
 A kis különc 23

mondta, ha így megveregetem és simogatom a kiskutyám fejét, hamar

összebarátkozunk. Egyébként anyám az én fejemet is így simogatta,
különösen, amikor nem tudtam elaludni. Ez megnyugtatott. A ku­
tyám pedig szerette. Ezt onnan tudom, hogy olyankor mindig csóvál­
ta a farkát. Azt gondoltam, Chuckie-nak is tetszeni fog.
Durr! - jött a pofon.
Megrémültem és elrohantam. Hát ez nem sikerült - gondoltam. -
Talán egy kicsit tovább kellene simogatnom, hogy a barátom legyen. Lehet,
hogy egy bottal kellene megveregetnem. De az óvó néni közbelépett.
- John, hagyd békén Chuckie-t! Nem ütögetünk bottal másokat!
- Nem ütögettem. Csak meg akartam cirógatni.
- Az emberek nem állatok, nem cirógatjuk őket. Pláne nem egy
bottal.
Chuckie közben folyamatosan szemmel tartott és a nap hátralévő
részében igyekezett messze elkerülni. Nem adtam fel. Lehet, hogy tet­
szem neki, csak még nem tud róla — okoskodtam. Anyám többször
mondta nekem, hogy vannak dolgok, amikről azt hiszem, nem szere­
tem, de valójában mégis. És néha igaza volt.
Másnap Chuckie csak egy kis fa teherautóval játszott egyedül a ho­
mokozóban. Elég sokat tudtam a teherautókról. És azt is láttam, hogy
Chuckie rosszul játszik a teherautóval. Én meg tudnám mutatni neki,
hogyan kell. Akkor majd csodálni fog és a barátom lesz■ Odasétáltam
hozzá, kivettem a kezéből a teherautót és leültem.
- Miss Laird! John elvette a játékomat!
Hű, ez nagyon gyors volt!
- Nem vettem el! Csak meg akarom mutatni neki, hogy kell vele
rendesen játszani. Mert rosszul játszott!
Miss Laird viszont Chuckie-nak hitt, nem nekem. Megfogta a ke­
zem, bevitt a terembe és adott egy másik teherautót. Chuckie nem
jött utánunk. Nem baj, majd holnap - gondoltam. - Holnap majd össze-
barátkozunk.
Másnapra új tervem volt. Úgy döntöttem, beszélgetni fogok Chu-
ckie-val. Méghozzá a dinoszauruszokról. Sokat tudtam róluk, mert
apám elvitt a múzeumba, és ott mindet alaposan megnéztük. Néha
ugyan rosszat álmodtam tőlük, de alapvetően nem ismertem náluk
lenyűgözőbb teremtményeket.
Odamentem Chuckie-hoz és leültem vele szemben.
 24 A kis különc

- Szeretem a dinoszauruszokat. A brontosaurus a kedvencem.

Tudod, elég nagy.
Chuckie nem válaszolt.
- Szóval hatalmas, de csak növényeket eszik. Leginkább füvet és
fát, falevelet.
Egy pillanatra megálltam és figyeltem a reakcióját.
- A nyaka és a farka is elég hosszú.
Néma csend.
- Tudod, nagyobb, mint egy busz! Viszont egy allosaurus még ó't is
képes felfalni.
Chuckie meg sem mukkant. Egyre csak maga elé bámult a földre,
ahol egy bottal a homokba rajzolt mindenfélét.
- Az apukámmal láttam a dinoszauruszokat a múzeumban - foly-
tattam. - Voltak kölyökdinók is. Tudod, nagyon szeretem őket, mert
olyan nagyok és barátságosak.
Chuckie ekkor felpattant és bement. Egyáltalán nem érdekeltem!
Lenéztem a földre, hogy lássam, mi volt olyan érdekes abban, amit
rajzolt, és ami jobban lekötötte a figyelmét, mint én. De nem volt ott
semmi.
Hiába szerettem volna barátkozni, a kísérleteim csődöt mondtak.
Én magam voltam a csőd. Bőgni kezdtem. Ott ültem egyedül az udvar
egyik sarkában és zokogtam, és közben tiszta erőből újra és újra a föld­
höz vágtam a játék teherautómat. Csak akkor hagytam abba, amikor
már annyira fájt a kezem, hogy nem bírtam tovább.
A szünet végén még mindig ott üldögéltem magamban és bámul­
tam a semmibe. Túl megszégyenültnek éreztem magam ahhoz, hogy
a többi gyerek szeme elé kerüljek. Miért nem szeretnek engem? Mi a baj
velem? Kisvártatva Miss Laird lépett oda hozzám.
- Ideje bejönnöd, John - mondta, majd megragadta a kezemet és
be vonszolt.
Legszívesebben labdává gömbölyödtem volna, és eltűntem volna,
mint a kámfor.

Nem is olyan régen egy barátom elolvasta ezt a történetet és utána

így szólt:
- Tudod, John, még mindig ilyen vagy.
 A kis különc 25

Igaza van, tényleg ilyen vagyok. A különbség annyi, hogy mostan-

ra megtanultam, milyen viselkedést várnak el az emberek az ilyen
közösségi helyzetekben. így aztán már képes vagyok normálisabban
viselkedni, és kisebb az esélye annak, hogy megbántsak másokat. De
attól még nem tudok kibújni a bőrömből, és ez örökre így is marad.
Az Asperger-szindrómásokból és az autistákból gyakran hiányzik
az empátia, amit mások olyan magától értetődően alkalmaznak a tár­
sas érintkezések során. Ezért nem értettem például, hogy Chuckie
miért nem úgy reagál a cirógatásomra, ahogy a kutyám tette. Nem
volt világos előttem, van-e és ha igen, milyen különbség van egy
kisgyerek és egy közepes termetű kutya között. Ahogy az sem fordult
meg sosem a fejemben, hogy többféleképpen is lehet játszani egy játék
teherautóval, így nem érthettem meg azt sem, Chuckie miért riadt
meg attól, amit mutatni akartam neki.
A legfájóbb az egészben mégis az volt, hogy a viselkedésem alapján
az óvónők, de igazából a legtöbb ember azt gondolta rólam, hogy rossz
vagyok, pedig valójában csak kedves próbáltam lenni. Ezért is bántott
annyira, hogy ezt Chuckie sem értette meg. Láttam, ahogy a szüleim
beszélgetnek más felnőttekkel és azt gondoltam, nekem is ezt kellene
tennem Chuckie-val. Egy nagyon fontos dolgot viszont figyelmen
kívül hagytam: A beszélgetés alapja, hogy a két ember időről időre szere-
pet cserél, hol az egyikük beszél, és a másik figyel, hol pedig fordítva.
Asperger-szindrómásként ez nekem nem esett le. Egyáltalán nem.
Chuckie-val soha többé nem próbálkoztam.
Ahogy igazából a többi gyerekkel sem. Minél inkább visszautasí­
tottak, annál jobban fájt belül és annál inkább magamba zárkóztam.
A felnőttekkel viszont nagyobb szerencsém volt. Őket valahogy
nem zavarta, ha ide-oda csapongtam a válaszaimmal, attól még foly­
tattuk tovább a beszélgetést. És valahogy rájuk jobban oda is figyel­
tem, mint a korombeli gyerekekre - azt hiszem, azért, mert azt
gondoltam, a felnőttek többet is tudnak. A felnőttek felnőttes dolgo­
kat tettek. Nem játszottak játék teherautóval, így azt nem is kellett
megmutatnom nekik. Ha megsimogattam egy felnőttet egy bottal,
egyszerűen fogta és kivette a kezemből. Nem szégyenített meg azzal,
hogy rám ripakodott és rohant egy másik felnőtthöz. A felnőttek el­
magyarázták, hogy működnek a dolgok, én pedig figyeltem és folya­
matosan tanultam tőlük. A gyerekektől nem sok mindent tanultam.
26 A kis különc

Legtöbbször egyedül játszottam a játékaimmal. Azokat a játékokat

szerettem, amelyekkel összetettebb módon tudtam játszani, mint
például az épító'kockákkal és a Lincoln-féle házépítő játékkal. Amikor
éppen nem rágtam szét őket, házakat, várakat és mindenféle erődít­
ményt konstruáltam belőlük. Amikor már nagyobb lettem, kaptam
egy igazi Erector Setet, rendes csavarokkal, panelekkel és mindenféle
szerelnivalókkal. Nagyon büszke voltam rá. Az első masináimat ezzel
építettem.
A gépek soha nem voltak gonoszak velem. Sokkal inkább felada­
tot adtak nekem, amikor meg akartam ismerni őket. Soha nem csap­
tak be és soha nem tiportak a lelkembe. Uraltam őket, és ez tetszett.
Velük biztonságban éreztem magam. Ahogy az állatokkal is. Amikor a
parkba mentünk, sokszor megsimogattam mások kutyáit és amikor
kaptam a szüleimtől egy saját kölyköt, összebarátkoztam vele.
- Nézd csak, John Elder, Jack nagypapa mit küldött neked!
A szüleim a dédapám, John Glenn Elder iránti tiszteletükből ne­
veztek el John Elder Robisonnak, ő még azelőtt meghalt, hogy én
megszülettem. Apám egy nagy bundájú, harapós és vélhetően geneti­
kailag defektes kutyával állított be, amit valószínűleg senki nem akart
hazavinni az alomból. Ezt persze nem tudhattam biztosra. Viszont
a kutya lenyűgözött. Rám morgott, és amikor apám a padlóra tette,
összepisilte magát.
Egyáltalán nem féltem tőle, hiszen jóval kisebb volt nálam. Nem
tudtam, hogy az ilyen kis állatoknak milyen éles foguk lehet.
- Az uszkárok nagyon okos kutyák! - mondta apám.
Lehet, hogy az enyém is az volt, de barátságos biztosan nem. Usz­
kárnak neveztem el, amivel egyből meg is teremtettem a funkcionális
állatelnevezési gyakorlatomat. Nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek
egy kutyával. Egyfolytában szorongattam, húztam a farkát és ránci-
gáltam ide-oda, hogy valami reakciót váltsak ki belőle. Előfordult,
hogy olyan erősen belém harapott, hogy vérzett a karom, és elsírtam
magam. Évekkel később elmeséltem ezt a történetet anyámnak.
- John Elder, Uszkár sosem mart beléd annyira, hogy vérzett volna
tőle a kezed. Mert ha így tett volna, biztos, hogy egy perccel sem
maradt volna tovább a házban - felelte.
Hát, nem tudom. Csak azt mondhatom, hogy egy kis embernek
a kis harapások is nagyon tudnak fájni. Én erre emlékszem.
 A kis különc 27

Egyszer bezártam a szobámba, de kiszökött. Lyukat rágott magának

az ajtón, amin ki tudott bújni. Amikor rátaláltam, a kert végében süt­
kérezett a napon.
Ezek után én is megpróbáltam átrágni magam az ajtón. De hiába
harapdáltam, csak az ajtófestéket sikerült megkarcolnom egy kicsit.
Ekkor értettem meg, hogy Uszkárnak milyen erős fogai vannak. Meg­
tanultam, hogy este, lefekvés előtt az összes játékomat el kell pakol­
nom, ha nem akarom, hogy a kutyám az éjszaka folyamán szétrágja
őket, különben nem kegyelmezett nekik.
A szüleim nem nagyon kedvelték Uszkárt, mert a bútorokat is
előszeretettel megcsócsálta. Mindezek ellenére szép lassan összeba-
rátkoztunk. Azért a fél szememet mindig rajta tartottam, mert nála
sosem lehetett tudni.
Az otthonunk nem volt valami vidám. A kutya folyamatosan meg­
rágta a játékaimat, időnként a kezem után kapott, a szüleim pedig
egyfolytában veszekedtek. Az egyik éjjel arra riadtam, hogy a mellet­
tem lévő szobában ordibálnak egymással. Legtöbbször éjszaka estek
egymásnak, amikor azt hitték, hogy már alszom. Rettenetesen felka­
vart ez az egész, de ez most más volt. Anyám ugyanis kiabált és sírt.
Pedig nem szokott sírni.
- Mami! - kiáltottam egyet hangosan a szobámból, hogy biztosan
meghallja.
- Semmi baj, John Elder, feküdj vissza aludni - mondta, miután
bejött, és a fejemet cirógatva próbált nyugtatgatni, hogy aztán rögvest
vissza is menjen.
Egyáltalán nem tetszett ez nekem. Legtöbbször ugyanis velem
maradt, cirógatott, énekelt nekem, amíg el nem aludtam. Hova ment?
Mi folyik odakint?
Azért is kavart fel a szüleim hangos veszekedése, mert meg voltam
győződve róla, hogy miattam ölik egymást. Arra jutottam, biztosan
meg akarnak szabadulni tőlem, hogy aztán magamra hagyjanak. Mos­
tantól nagyon-nagyon jól kell viselkednem, hogy ne tegyenek ki az utcára
- jutottam végül dűlőre magamban.
Így aztán csendben maradtam és úgy tettem, mintha aludnék. Úgy
éreztem, ezt várják tőlem.
- Mindjárt visszaalszik - hallottam kintről anyám suttogását, ami­
től azonnal kipattant a szemem és még jobban megijedtem.
28 A kis különc

- Ugyan már, dehogy fog! - kiabálta apám. - Negyvenéves korá­

ban is emlékezni fog a mai estére.
Aztán ő is zokogásban tört ki. Ezt végképp nem tudtam hová
tenni: bármi, ami mindkettőjüket sírásra késztette, az csakis rettene­
tes dolog lehet.
- Apu, ne bántsd a mamit! - nem tudtam tovább uralkodni maga­
mon. Az ágy alá akartam bújni, de tudtam, hogy úgyis megtalálnak.
Borzasztóan meg voltam rémülve.
Anyám ekkor újra bejött hozzám, leült az ágy szélére és énekelni
kezdett. Volt valami fura a hangjában. Ennek ellenére néhány perc
múlva elaludtam.
Később, jóval később tudtam meg, hogy apámnak viszonya volt az
egyetemen a német tanszék titkárnőjével. Anyám azt mondta,
ugyanúgy nézett ki, mint ő. Azt hiszem, aznap este pattant ki kette­
jük között a dolog, a szüleim házassága pedig akkor siklott ki teljesen.
Apám ekkortól vált igazán démonivá.
Amikor másnap reggel felkeltem, még mindig az ágyban volt. Nem
ment dolgozni.
- Apád fáradt, pihennie kell - mondta anyám. Semmi különös
szagot nem éreztem rajta, csak hangosan horkolt. Otthagytam, aztán
anyám kézen fogott és elkísért az iskolába, ahogy mindig is tette.
Amikor hazaértem, apám nem volt otthon. Aznap este haza sem
jött.
- Hol van apu?
- Apád kórházban fekszik - felelte anyám eléggé feszülten.
- Mint amikor eltörte a karját? - kérdeztem vissza.
Egy évvel korábban apám télen megcsúszott a házunk előtt a jeges
utcán, és a karját törte. Szerencsére a Pennsylvania Egyetem gyakorló
kórháza alig néhány sarokra volt tőlünk. Sosem szerettem a kórház­
szagot, az orvosoktól pedig tartottam, amióta kaptam néhány in­
jekciót. Nem örültem, hogy apám kórházba került.
- Igen, épp úgy, mint amikor a karját törte. Holnap meglátogat­
juk. Kimerítette a sok munka az egyetemen. Pihenésre van szüksége.
Ettől még jobban berezeltem. Merthogy én is elfáradtam, ráadásul
minden délután csendes pihenő is volt. Mi lesz, ha egyszer csak én is
a kórházban ébredek fel? Gyakorlatilag rosszul voltam attól, hogy
elaludjak délután. Aztán már éjszaka is.
 A kis különc 29

Amikor anyámmal másnap bementünk, a nővér egy kulccsal nyi­

totta ki az ajtót. Addig meg sem fordult bennem, hogy bárkit is be
lehetne zárni a kórházba. Attól fogva igyekeztem még jobban visel­
kedni, amikor anyám valamiért orvoshoz vitt. A látogatás nagyon fel­
kavart, apámnak rossz szaga volt, és mintha nem is önmaga lett
volna, valahogy másként viselkedett.
De azért elmosolyodott, amikor meglátott.
- Szervusz, fiam, gyere ide! - mondta, azzal megragadta a karomat
és felemelt, ami elég riasztó volt. Magához ölelt, odanyomott a csupa
borosta arcához. - Már jobban vagyok, nemsokára hazamehetek.
Amikor újra letett, önkéntelenül is hátráltam néhány lépést.
Végül egy teljes hónapig maradt a kórházban. Akkor is elég nyú­
zott volt még, amikor hazaengedték.
Nem sokkal később anyám egy időre elvitt a szüleihez Georgiába.
Nem igazán szerettem ott lenni, lent délen. A nagyszüleim házának
ázottgyufa-szaga volt, a víznek pedig rettentően fura íze.
- A kéntől van - mesélte mindenki, de arra már senki nem tudott
válaszolni nekem, miért kellett ként tenni a vízbe?
Amikor újra hazamehettem, a kutyámnak nyoma sem volt.
- Hol van Uszkár? - tudakoltam.
- Megszökött - felelte apám. De valamiért nem tudtam hinni
neki. Egyre azon járt a fejem, mi történhetett a kutyámmal?
- Csináltál vele valamit, apu? - kérdeztem félénken.
- Nem! - csattant fel. - A kutyád megszökött!
Megrémisztett, ahogy rám kiabált. Nagyon erősen éreztem, hogy
apám valami rosszat csinált a kutyámmal, de azt nem tudtam, mit,
viszont megkérdezni sem mertem. Attól fogva sokkal jobban tartot­
tam apámtól. Ez a félelem egészen a kamaszkoromig elkísért, amikor
már elég erős voltam ahhoz, hogy meg tudjam védeni magam.
A szüleim egyre többet veszekedtek, az apám pedig egyre gono­
szabbá vált. Különösen esténként, amikor már ivott is. Ha felbőszí­
tettem, elfenekelt. Keményen. Vagy ha nem, akkor felemelt és olyan
erősen rázott, hogy sokszor azt hittem, le fog szakadni a fejem.
Miután apám megszerezte a diplomáját az egyetemen, ideje volt
állás után néznie. Amit végül is talált, az az ország másik végében
volt, Seattle-ben, Washington államban. Egy teljes hónapig róttuk az
utat a fekete bogárhátúval, mire odaértünk. Nagyon szerettem azt
30 A kis különc

a Volkswagent. Még mindig van róla egy fotóm, amint ott állok az
első lökhárítónak támaszkodva. Az volt a szokásom, hogy bemásztam
a hátsó ülés mögötti üregbe és az ablakon keresztül bámultam a fel­
hőket, miközben azt képzeltem, hogy átrepülök az égbolton.
Jő sok idő telt el azóta, hogy utoljára bele tudtam magam szusza-
kolni egy ilyen kis helyre, mint amilyen az ülés mögötti üreg volt.
Amikor kissrác voltam, szerettem egészen kicsi labdává összegömbö­
lyödni, és úgy elbújni, hogy senki ne találjon rám. A mai napig szere­
tem azt az érzést, amikor valami alatt vagyok és az rám nehezedik.
Manapság úgy alszom, hogy párnákat rakosgatok magamra, mert az
sokkal jobban esik, mint ha betakaróznék. Azt hallottam, ez gyakori
az autistáknál. Akkor, ott, a hátsó ülés mögött összegömbölyödve bol­
dognak éreztem magam.
Az jó időszak volt. Nem volt körülöttem más gyerek, akik megbánt­
hattak volna, a szüleim pedig egész nap csak velem foglalkoztak. De ami
a legjobb volt: esténként nem volt kiabálás és veszekedés. Arról nem is
beszélve, hogy folyamatosan új dolgokat láttam - mint amilyen például
a Rushmore-hegy. Lenyűgözött az elnökök sziklába vájt portréja, ám
még ennél is jobban érdekelt a völgyben megbújó indián rezervátum.
— Meglátogathatjuk Dougot? - kérdeztem anyámat.
— Ez nem az a rezervátum - felelte szomorú arccal. - Ok Monta-
nába költöztek, ez itt pedig Dél-Dakota. Innen nagyon messze élnek.
Amikor megérkeztünk Seattle-be, olyan házba költöztünk be, ahol
több gyerek lakott, mint amennyit én valaha is láttam. Alig, hogy
megláttam őket, már rohantam is volna hozzájuk, hogy én is miha­
marabb a csapat tagja lehessek - de aztán másként alakult.
A banda vezetője egy hatéves srác volt, Ronnie Ronson. Majdnem
két évvel volt idősebb nálam, ráadásul jó nagydarab is volt. Ronnie és
a többiek indiánosdit és cowboyosat játszottak. Ide-oda rohangáltak
a házhoz tartozó zöld udvaron és folyamatosan kiabáltak, hogy
„Gyerünk, gyerünk, Ronson-cowboyok!” Eközben lasszót pörgettek
a fejük fölött és durranós puskával lövöldöztek. Nagyon tetszett az
egész, iszonyatosan szerettem volna köztük lenni.
Próbáltam velük együtt rohangálni keresztül-kasul az udvaron.
— Mi a fenét csinálsz.7 Te nem vagy cowboy! - rivallf rám az egyikük.
Hogy micsodaI Ránéztem, aztán pedig magamra. Mitől volt ő cow­
boy, én pedig nemi1
 A kis különc 31

- De, én is az vagyok! - feleltem durcásan.

- Nem, nem vagy az, majomarcú! - vágta rá, aztán már rohant is
tovább a többiekkel.
Ott álltam és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Ahogy elro­
hantak mellettem a többiek, egyre-másra kiabálták, hogy „majom-
arcú, majomarcú!”
Nem hagyták, hogy közéjük álljak és én is cowboy lehessek. Mérges
voltam és szomorú. Úgy éreztem, hogy megszégyenítettek. Sosem fog­
nak sehol elfogadni. Egyáltalán, minek is élek? Sírva futottam fel
a lakásunkba. Amikor beléptem, anyám felkapott és az ölébe vett.
- Mi a baj?
- Nem tudom, hogyan barátkozhatnék össze a többiekkel - felel­
tem szipogva. - Mindenki utál.
Anyámnak semmi okos nem jutott az eszébe, ezért inkább csak
csendben cirógatott, ami megtette a hatását: szépen lassan megnyu­
godtam. Kinéztem az ablakon, le az udvarra, ahol Ronson játszott
a többi sráccal, aztán leültem a földre Chippy, a traktorom mellé.
Chippy sosem bántott. A masinákkal már akkor is jobban kijöttem.
Annak ellenére, hogy a barátkozási kísérleteim leginkább kudarcba
fulladtak, a seattle-i időszak talán a legjobb volt a családom életében.
Apám például majdnem minden hétvégén elvitt minket kempingez-
ni. Megtanított arra is, hogyan lehet belőlem igazi, túlélő erdei ember.
Egy csomó könyvet együtt olvastunk el, különösen a cserkészek kézi­
könyvét. Még ma is emlékszem belőle azokra a képekre, amelyek
megmutatták, hogyan készítsünk csapdát.
Sokszor álmodoztam arról, hogy együtt esetleg elejtünk egy farkast
vagy egy medvét, de legfeljebb varangyos békáig vagy egy-egy zokni-
tartó kígyóig jutottunk.
Annak is nagyon örültem, hogy Seattle-ben, a házunk mögött igazi
erdő volt. Szerettem a fák között. Amikor szomorú voltam, kimentem
az erdőbe, leültem egy farönkre és gondolkodtam vagy mindenféle
cserkész dolgot csináltam. Ettől mindig jobban éreztem magam.
Emlékszem, akkor hatalmasnak tűnt az erdő, ám valójában alig
harminc-negyven méter mély volt. A szüleim pontosan tudták, hogy
egyáltalán nem olyan rengeteg, mint amilyennek én hittem és mindig
rám szóltak, hogy még véletlenül se menjek el a másik végéig, ahol az
autópálya volt. Azt mondták, az az út egyenesen Alaszkába vezet.
32 A kis különc

- Nehogy oda merészkedj nekem! Még valaki megpróbálja elra­

bolni az én kisfiamat! - ripakodott rám anyám játékosan.
Eszem ágában sem volt hagyni magam elrabolni, úgyhogy messzire
elkerültem az erdő túlsó végét.
Rajtam kívül volt még néhány srác, akik nem tartoztak Ronnie
bandájába, úgyhogy előbb-utóbb megismertem őket. Mi voltunk
azok, akik senkinek sem kellettek, a különc liga. Az egyik srácot Jeff
Crane-nek hívták, és bár másfél évvel fiatalabb volt nálam, így is
nagyon-nagyon kicsi volt. Anyám jóban lett Jeff anyjával, így viszony­
lag gyakran átjártunk hozzájuk. Jeffnek ugyan volt bátyja és nővére is,
de őket egyáltalán nem érdekeltük, úgyhogy legtöbbször kettesben
játszottunk.
Mivel idősebb voltam, több mindent is tudtam. Elmagyaráztam
neki, melyik növény micsoda, hogyan kell békát fogni, várat építeni
a kockákból, szóval minden olyasmit, amit egy ötéves már magabiz­
tosan tud, és amire egy hároméves már nagyon is kíváncsi. Volt, hogy
elkaptunk néhány kisebb kígyót és befőttes üvegekbe tettük őket.
A kígyóvadászatba Jeff bátyja is beszállt. Lyukakat vájtunk az üvegek
tetejébe, hogy ne fulladjanak meg.
Jeffel azért volt jó játszani, mert mellette rájöttem, hogy a kisebb
gyerekek szemében olyan vagyok, akár egy felnőtt, felnéznek rám. Ez
pedig nagyon tetszett. A gyerekek persze sokszor hiszik azt, hogy min­
denre tudják a választ. Az én esetemben viszont ez történetesen tény­
leg majdnem mindenre igaz volt. Hiába voltam még csak ötéves,
a világ dolgainak működését máris jobban ismertem, mint az emberek
világát.
Amikor egy év múlva Pittsburghbe költöztünk, Jeffnek ajándékoz­
tam Chippyt. Chippy volt az első igazán értékes játékom és egyben az
első, amit elajándékoztam. De úgy éreztem, jól teszem, mert Jeff volt
az első igazi barátom. Fiatalabb volt nálam, kíváncsi volt, felnézett
rám és nem gúnyolt ki mások előtt, ahogy a nagyobb gyerekek.
Emellett persze az is az igazsághoz tartozott, hogy kinőttem Chippyt,
a szüleim pedig azt ígérték, hogy Pittsburghben kapok egy igazi bicik­
lit. A bicikli pedig azt jelentette, hogy akkor már én is Nagy Gyerek
leszek, ezt tudtam. Ha pedig Nagy Gyerek leszek, a többiek is meg­
kedvelnek végre.
 /

Állandó játszótárs

- John Elder, nemsokára visszaköltözünk Pennsylvaniába - jelentet-

te be apám egy nap, miután hazajött a munkahelyéről.
Engem viszont sokkal jobban lekötöttek azok az ezüstdollárok,
amelyeket nem sokkal korábban a komódban találtam. Egy csomó
volt belőlük, jó sokat nyomott a súlyuk és volt köztük olyan is, ame­
lyet 1880-ban nyomtak. Apám nem adta fel, kivette a kezemből az
érmét és megismételte, immár nyomatékosabban.
- Elder, nemsokára költözünk!
Azzal, hogy elvette tőlem az érmét, sikerült magára vonnia a figyel­
memet. Viszont így visszaemlékezve azt gondolom, hogy a szüleim rit­
kán voltak gyengédek és figyelmesek velem. Vajon akartak egyáltalán
gyereket? Ezt már sosem, fogom megtudni.
- Ugyanoda megyünk vissza, ahol régen éltünk? - kérdeztem apámat.
- Nem, ezúttal Pittsburghben fogunk élni - felelte.
Azt gondolta, hogy ott végre állandó munkája lesz, nem csak he­
lyettesítő tanárként alkalmazzák. Én pedig megkezdem az iskolát és
újabb barátságokat köthetek. Szomorú voltam, amiért el kellett bú­
csúznom Jefftől, de Seattle-ben nem különösebben voltam boldog,
úgyhogy annyira nem bántam, hogy elköltözünk.
Egy valamit azonban megtanultam azokból a megaláztatásokból,
amelyeket Ronnie Ronson és Chuckie és az összes többi gyerek mű­
velt velem, miközben én barátkozni próbáltam velük. Kezdtem rájön­
ni, hogy valamiben nagyon különbözöm tőlük. Viszont ezt igyekeztem
pozitívan elfogadni. Úgy döntöttem, a legtöbbet fogom kihozni abból,
hogy defektes gyerek vagyok.
Pittsburghben végre ráéreztem arra, miként tehetek szert barátok­
ra. Ekkor már tudtam, hogy a gyerekek és a kutyák egészen másként
viselkednek. Már nem cirógattam a társaimat és bottal sem piszkál­
tam őket. Kilencévesen pedig olyan felismerésre jutottam, ami sors­
fordító volt az életemben.
34 Állandó játszótárs

Rájöttem ugyanis, miként beszéljek a többi gyerekhez.

Megértettem, hogy ha egy pajtásom azt mondja nekem, „Nézd, mi­
lyen klassz matchboxom van!”, akkor arra olyan választ szeretne, ami
kontextusában kapcsolódik is ehhez. íme néhány példa arra, hogy
ezen felismerésem előtt tipikusan milyen válaszokat adtam egy ha­
sonló, „Nézd, milyen klassz matchboxom van!” típusú mondatra:

A „Én egy helikoptert szeretnék.”

B „Sutit akarok enni.”
C „Anyu ma nagyon mérges volt rám.”
D „A vidámparkban felültem egy pőnira.”

Annyira megszoktam, hogy a saját kis világomban élek, hogy a vá­

laszaim szinte kizárólag azt tükrözték, amire éppen akkor legbelü!
gondoltam. Ha éppen azon járt az eszem, hogy lovagoltam a vidám­
parkban, akkor hiába mondta azt nekem valaki, hogy „Nézd, milyen
klassz matchboxom van!” vagy, hogy „Az anyukám kórházba került!”,
én ettől függetlenül biztos, hogy azt vágtam rá: „A vidámparkban
felültem egy pónira.” Hiába hallottam, amit a többi gyerek mondott
nekem, a szavaik nem befolyásolták a gondolataimat. Egy kívülálló
azt hihette, nyilván nem hallottam, amit nekem mondtak. De persze
hallottam, hiszen a magam módján válaszoltam is, csak a másik fél ezt
nem tudta értelmezni.
Szóval, a felismerésem pont ezen változtatott. Felvillant az agyam­
ban egy kis izzó, és rájöttem, hogy a válasz, amit a másik kölyök hal­
lani szeretne, így szól:

E „Ez egy tök klassz matchbox! Megnézhetem?”

Ami pedig még ennél is fontosabb volt, azt is megértettem, hogy az

A, B, C, D válaszok zavarják, sőt felidegesítik a többieket. Újsütetű
felismerésemnek köszönhetően immár az is világossá vált, hogy Ron-
nie és a cowboycsapat többi tagja miért nem akart szóba állni velem.
Valószínűleg Chuckie-t is ezért hagytam hidegen. (Vagy lehet, hogy ő
is ugyanolyan defektes, mint én. Elvégre ő is szereti a játék teher­
autókat és ő is folyamatosan a földre bámult, miközben beszéltem
hozzá.)
 Állandó játszótárs 35

Szóval, miután minderre rájöttem, kezdtem egészen normális mó­

don válaszolni a hozzám intézett mondatokra. Azt nem mondom, hogy
be nem állt a szám, de most már legalább tényleges résztvevője tudtam
lenni a beszélgetéseknek. Úgy tűnt, jobbra fordulnak a dolgok.
Az a helyzet, hogy a körülöttem lévő felnőttek valahogy megóvtak
attól, hogy mindez hamarabb derüljön ki. Ok ugyanis - a rokonaim,
a szüleim vagy éppen a baráti körük — önkéntelenül is szóba álltak
velem, illetve mindig ők kezdeményezték a beszélgetést. Ha valami
olyasmit válaszoltam, aminek nem volt értelme, sosem tették szóvá.
Hanem vették a lapot. Szóval tőlük nem tanulhattam meg, hogyan
lehet továbbvinni egy beszélgetést, mert ők nem akadtak fenn sem­
min, amit mondtam nekik. A gyerekek viszont vagy zabosak lettek
rám, vagy gyogyósnak néztek.
És hogy a „normális” gyerekek miként jönnek rá, hogyan is kom­
munikáljanak egymással? Hát úgy, hogy látják és feldolgozzák, ahogy
a többiek egymáshoz viszonyulnak — az én agyam viszont nem erre
volt berendezve. Ma már tudom, hogy az aspergeres gyerekek maguk­
tól nem, vagy csak ritkán értik meg az alapvető közösségi normákat.
Nem igazán érzékelik a testbeszédet, és az arcmimikát sem. Én bizto­
san nem érzékeltem. Legfeljebb a kifejezetten extrém, erőteljes meg­
nyilvánulásokat, de mire idáig fajultak a dolgok, rendszerint túl késő
volt.
Azzal, hogy rájöttem, milyen válaszokat várnak tőlem, sikerült
elérnem, hogy szinte azonnal új barátaim lettek. Ott voltak például
az utca túloldalán lakó Meyers lányok, Christine és Lisa. Aztán ott
volt az alsó szomszédunk is, Lenny Persichetti. Jól elvoltunk együtt,
legtöbbször bújőcskáztunk, játék erődöt építettünk az erdőben, vagy
a ház mögötti garázsban lógtunk, ahol egy nagyobb srácokból alakult
banda játszott. Az új barátaimmal keresztül-kasul bejártuk a környé­
ket, rengeteg felfedeznivaló volt. Lennyvel például még egy elhagya­
tott kastélyra is bukkantunk, meg mindenféle ősrégi kincsre, amelyek
szanaszét hevertek a Frick parkban. Valóságos kincsesbánya volt
a házunk környéke.
Azon a nyáron váltunk Nagy Gyerekekké. Szabadok voltunk, sen­
ki nem figyelt ránk, senki nem egzecíroztatott minket. Imádtam! Leg­
inkább azért, mert végre nem voltam egyedül. Aztán jött az újabb
meglepetés.
36 Állandó játszótárs

- John Elder, kisbabám lesz! - jelentette be az egyik nap anyám.

Nem tudtam, mit kellene mondanom. Vajon húgom lesz? - tűnőd­
tem magamban. Azt reméltem, nem. Mire lenne jó nekem egy húg?
Nem, egy öcs sokkal hasznosabb lenne. Igen, egy fiútestvér. Méghozzá
csak az enyém! És akkor végre lesz állandó játszótársam.
Anyám egyre nagyobb és nagyobb lett, én pedig a fülemet a hasá­
ra tapasztva hallgattam odabent a babát. Nagyon izgatott voltam.
Azon a napon, amikor az öcsém világra jött, anyám bátyja, Mercer
vigyázott rám, amíg ő és apám a kórházban voltak. Alig vártam, hogy
végre láthassam a testvérem. A nagybátyám vitt be a kórházba kocsi­
val. A kisöcsém alig néhány órás volt.
- Christopher Richter Robison. Milyen tündéri kisfiú!
- Szeretnéd megfogni? -- kérdezte anyám, miközben az öcsémet
a karjában ringatta. Nagyon kicsi volt, sokkal kisebb, mint
amilyennek képzeltem.
- De ugye, megnő majd? - kérdeztem, azt remélve, hogy az öcsém
nem marad örökre törpe.
- Te is éppen ilyen kicsi voltál, amikor megszülettél - felelte
anyám. Nehéz volt elhinni, de arra jutottam, ha nekem sikerült,
akkor idővel valószínű az öcsém is gyarapodik majd.
Bőre pirospozsgás volt, a szemét pedig szinte végig csukva tartotta.
Anyám óvatosan a kezembe adta. Azt hittem, ugyanúgy fog ficánkol­
ni, mint egy kutya vagy egy macska, amikor megfogja az ember, de
nem, meg sem mozdult. Igazából nem is nagyon éreztem, hol kezdő­
dik ő és hol végződik a takaró, amibe be volt bugyolálva. Egészen más
érzés volt, mint kézbe venni a kutyámat. Az én saját bejáratú kis­
öcsém. Rettenetesen izgultam, de mindent elkövettem, hogy ez ne
látsszon rajtam. Attól féltem, hogy akkor elvennék tőlem.
Amikor hazahozták, sárga rugdalózóba volt bugyolálva, anyám pe­
dig a nappaliban lévő bölcsőbe fektette. Odasétáltam és figyeltem az
öcsémet, de csak feküdt ott mozdulatlanul. Amikor ránéztem, néha
visszapillantott, de leginkább csak aludt. Aranyos volt.
- A fejét mindig támaszd meg, ha óvatosan a kezedbe veszed -
tanácsolta anyám, miközben szorosan magamhoz öleltem az öcsémet,
hogy még véletlenül se essen le. Sokszor féltem attól, hogy ha nem
figyelek oda, esetleg tényleg kitöri a nyakát, ahogy anyám mondta.
De sosem történt ilyesmi.
 Állandó játszótárs 37

- Tudsz beszélni? Akarsz mondani valamit? - néztem rá kérdőn.

Erre horkantott egyet.
- Ennyi? - kérdeztem, majd az ujjammal óvatosan megböktem az
orrát, pont úgy, ahogy azt a szüleimtől láttam.
Az öcsém erre felsírt. Gyorsan felkaptam és ringatni kezdtem, ami'
tői megnyugodott és néhányszor újra felhorkantott.
- Jól van, akkor Horkantyúnak foglak hívni - feleltem. Most már
neve is volt az öcsémnek.
Az építőkészletemmel eszkábáltam egy darut, aminek a segítségé-
vei beemeltem a fakockáimat az öcsém bölcsőjébe. Azt reméltem,
hogy majd ő is játszani akar velük, de csak bámult mereven.
- Nézd, Horkantyú, ezeket neked emeltem ám fel - az öcsém
pedig nézte, ahogy fel-le mozgatom a kockákat.
- Anyu, nézd csak, építettem Horkantyúnak egy igazi darut! - fél­
tékeny voltam az öcsémre, mert anyám minden percét vele töltötte.
Ezt pedig rosszul viseltem, mert korábban csak rám figyelt.
- Ez igazán kedves tőled, John Elder - válaszolta anyám, miköz­
ben odajött a bölcsőhöz és szemügyre vette az alkotásomat.
Anyámnak is felemeltem, pár kockát, ő pedig elvette ezeket.
- Ugye tudod, hogy az öcséd nem Horkantyú, hanem Christopher
vagy Chris, ha az jobban tetszik - mondta.
Hiába mondtam volna neki, úgysem érti, hogy nem akartam így
hívni az öcsémet. Akkor még én sem tudtam, de valamilyen oknál
fogva gondjaim vannak a nevekkel, nehéz őket megjegyeznem. Kivé­
ve, ha én adom őket.
Az egyik délután áthívtam a barátaimat és megmutattam nekik az
öcsémet.
- O a kisöcsém, Horkantyúnak hívják - mondtam, ők pedig le
voltak nyűgözve.
Mindannyian egykék voltak. Túl sok mutatványra még nem tud­
tam rávenni az öcsémet, de azt már tudtam, hogy ha nagyobb lesz,
más lesz a helyzet. Büszke voltam rá nagyon.
Egy év múlva már tényleg egész sok trükköt tudott. Voltak, amiket
én tanítottam neki és voltak, amikre magától jött rá. Egyévesen
ugyan még nagyon kevés dologra tudtam használni, de láttam benne
a lehetőséget. Mindeközben a szüléink még gyakrabban marták egy­
mást, és újra szóba került a költözés. Annyira szerettem volna, ha
38 Állandó játszótárs

Horkantyú egy kicsit már nagyobb, tud beszélni és megoszthatok vele

dolgokat.
- Apád új, jobb, állandó munkahelyet szeretne magának — állt
elém az egyik nap anyám. - Két lehetőségünk van: az egyik Austin-
bán, Texas államban, a másik pedig Amherstben, Massachusettsben.
Apám addigra már évek óta szeretett volna egy stabil állást.
Anyám egyre többet beszélt, apám pedig egyre morózusabbá vált.
És gonoszabbá is. Rászokott egy sherry nevezetű löttyre. Megkós­
toltam, de azon nyomban ki is köptem, annyira utálatos volt. El sem
tudtam képzelni, mi lehet benne annyira jó, hogy az apám egymás
után nyakalja be a poharakat, de ezt tette. Ott ült egyedül a konyhá­
ban, és ahogy ivott, egyre gonoszabbá vált. Megtanultam, hogy söté­
tedés után jobb messzire elkerülnöm.
Sosem voltam még sem Amherstben, sem Austinban. De az olvas­
mányaim alapján annyit tudtam, hogy Austinban rengeteg mérges
kígyó és viperagyík van. Meg szárazság és forróság.
- Menjünk Amherstbe! - javasoltam, a szüleim pedig egyetér­
tettek.
Szóval újra felkerekedtünk. Ezúttal végül Hadleyben kötöttünk ki,
egy farmerközösségben, úgy hat mérföldnyire az amhersti egyetemtől.
A szüleim mindketten vidéken nőttek fel, de én az egész eddigi élet­
emet a városban, házak és betonrengetegek között töltöttem. Most
pedig egyszerre vidékiek lettünk. Izgalmasnak tűnt. Az különösen,
hogy egy jó régi házba költöztünk be.
- 1743-ban épült, és ez a város egyik legrégibb épülete, John Elder
- mondta anyám nagy büszkén.
A ház körül tehenek legelésztek, a kert mögött pedig szántóföldek
voltak, amerre csak a szem ellátott. Anyám bemutatott a tulajdono­
soknak, Mr. és Mrs. Barstow-nak, akiktől a házat béreltük. Kedves
embereknek tűntek. Mr. Barstow gazdálkodott, a környező összes föld
az övé volt, de ami még ennél is jobb volt, az öccse a szomszédban
lakott, és neki volt négy gyereke, akikkel játszhattam. Mivel ekkor
már egészen jól alkalmaztam az emberek közötti kommunikáció sza­
bályait, Hadleyben pillanatok alatt barátokra leltem. Mire a suli meg­
kezdődött, már nem egyedül szálltam fel a buszra, hanem a pajtá­
saimmal. Korábban soha nem utaztam buszon, de ezt nekik nem
mondtam el. Megtanultam, hogy semmi olyasmit ne osszak meg más­
 Állandó játszótárs 39

sál, amivel kínos helyzetbe kerülhetek, így is megvolt már a magam

baja.
A házunk mögött egy hegyvonulat húzódott, az út túloldalán pe-
dig, a fák mögül felsejlett a Connecticut folyó. Mind közül, ahol ko­
rábban éltünk, ez volt a legszebb hely. Suli után a többiekkel gyakran
mentünk hegyet mászni abban a reményben, hogy ametisztre buk­
kanunk.
- Ibolyaszínűek és majdnem olyan értékesek, mint a rubin - ma­
gyarázta egyszer Dave Barstow.
Időközben Horkantyú is egész szépen cseperedett. Megtanult egye­
dül felülni, és folyamatosan ott kúszott-mászott, ahol éppen én vol­
tam. Gyakorlatilag az egész napot a járókában töltötte. Amikor elege
lett belőle és torka szakadtából ordítani kezdett, kivettem, megnyug­
tattam egy kicsit, aztán visszatettem. Volt, hogy fejjel lefelé megfordí­
tottam a járókát és így tettem vissza, de Horkantyú egyáltalán nem
örült, hogy bebörtönöztem.
Úgy döntöttem, hogy Horkantyút a ház melletti tarlón fogom meg­
tanítani járni. Az utat egész vastagon borította a szétszóródott takar­
mány, úgyhogy nem féltem attól, hogy ha elesik, nagyon megüti
magát. És különben is, elég kicsi volt még mindig, olyan nagyot nem
eshetett. Megfogtam a pracliját és így totyogtunk végig a kukorica-
sorok között egészen a tábla végéig. Aztán megfordultunk és vissza­
totyogtunk. Amikor először vágtunk neki, még jóformán nekem kel­
lett tartanom őt a karjánál fogva, mert olyan bizonytalanul állt a
lábán. Nem ment könnyen, de végül már elég volt az egyik kezét fog­
nom és nem kellett segítenem neki. Határozottan fejlődőképesnek
bizonyult. Én pedig elégedett voltam. Aztán eljött az a pillanat is,
amikor egyáltalán nem fogtam meg a kezét.
- Gyerünk, Horkantyú, menj!
Amikor először biztattam erre, bömbölni kezdett és abban a pilla­
natban fenékre ült. Óvatosan megböktem a lábammal, és a kezénél
fogva felemeltem. Láttam rajta, hogy inkább kúszna megint.
- Gyerünk már, Horkantyú, indulj el!
Minden alkalommal, amikor elengedtem a kezét, megpróbált leül­
ni, de nem engedtem, újra és újra felhúztam. Végül, miközben a dere­
kát fogtam, sikerült elérnem, hogy magától elinduljon. Úgy tűnt,
nagyon elégedett magával, de ezt nehéz volt megmondani, mert még
40 Állandó játszótárs

mindig csak gügyögni tudott. És igazából még én sem tudtam, hogy

pontosan mire képes és nem defektes-e az öcsém. Például a füle bot-
ját sem mozgatta arra, hogy megmutattam neki a könyveimet, pedig
még fel is olvastam neki belőlük.
Nemsokára aztán már teljesen egyedül járkált. Még mindig ösztö-
kélni kellett és még mindig hajlamos volt átmenni néha kúszásba, de
egyre gyakrabban és egyre hosszabb időre használta a lábait. Amikor
azt láttam, hogy négykézláb akar közlekedni, ráléptem a hátára és
a földre nyomtam. Vagy a lábammal az oldalára fordítottam épp úgy,
mint ahogy egy teknőst fordít a hátára az ember. Persze óbégatott egy
sort, de aztán rájött, hogy a kúszás helyett két lábon járjon.
- Kétkerék-hajtás, Horkantyú, nem négy kerék, értsd meg! - most,
hogy már Nagy Gyerek voltam, elég sok autós magazint olvastam és
biztosra vettem, hogy a kisöcsém érteni fogja majd a párhuzamot.
Mire eljött a tél, már majdhogynem rohangált. Beszélni ugyan még
nem beszélt, de anyám megnyugtatott, hogy ne féljek, előbb-utóbb
fog. Én azért kételkedtem. Az a helyzet, hogy többet vártam tőle.
- Az öcsédnek semmi baja! Egyszerűen még kisbaba. Még néhány
év és ugyanúgy fog beszélni, mint te - csitítgatott időről időre anyám,
amikor felvetettem, hogy Horkantyúval valami nincs rendben.
Elvégre se nem beszélt, se nem olvasott.
Mutogattam neki ugyan néhány dolgot, de továbbra is úgy tűnt
nekem, hogy rám se hederít. Az volt a szokása, hogy bármit adtam
a kezébe, azt egyből a szájába dugta. Mindent megevett volna. Ami-
kor csípős tabasco szószt adtam neki, attól meg ordítani kezdett, mint
a fába szorult féreg. Az öcsémnek köszönhetően tanultam meg,
hogyan bánjak másokkal. Horkantyú pedig azzal, hogy az öcsém volt,
megtanulta, hogy mit tegyen a szájába és mit ne.
Fogalmam sincs, miért, de függetlenül attól, mi mindent műveltem
vele, Horkantyúnak. én voltam az isten. Persze jogosan, hiszen na­
gyobb is voltam és okosabb is. Örültem, hogy öcsém van. Ettől fel­
nőttebbnek éreztem magam.
- Vigyázz az öcsédre! - szólt oda anyám mindig, amikor kimen­
tünk játszani.
Én rendszerint sétáltam, ő pedig totyogva követett, akár egy kis­
kutya. Szerettem az érzést, hogy felelős vagyok érte, szerettem vigyáz­
ni rá. És azt hiszem, jó is voltam ebben. Más testvérrel ellentétben
 Állandó játszótárs 41

például soha nem gyújtottam fel, nem fosztottam meg sem egyik kar-
jától, sem a lábától, és még a kádba sem akartam soha belefojtani.
Nagyon is odafigyeltem Horkantyúra, és ez meg is látszott rajta. Hó-
napról hónapra nagyobb lett és folyamatosan a nyakamban loholt.
Nagyon virgonc lett.
Aztán egy idő' után már nem horkantott és nem halandzsázott
tovább. Magához vette a játékaimat és egyedül kezdett játszani velük.
Egyre több nyűgöt jelentett nekem. Ideje volt új nevet adnom neki.
- Horkantyú, gyere csak ide. Mivel egyre nagyobb vagy, ezért úgy
döntöttem, hogy új nevet kapsz tőlem. Mostantól Kullancsnak foglak
hívni. Világos?
- Kullancs?
Néhányszor még ízlelgette a szót, aztán odalépdelt anyánkhoz,
hogy elújságolja neki a hírt. Az a fajta rettenetes magány, amit öt­
évesen éreztem, lassan teljesen megszűnt körülöttem. Most már csak
olyan helyzetekben éreztem magányosnak magam, amikor valami
a kisebbrendűségemre, a defektusomra emlékeztetett. A születésna-
pomra például anyám rendszerint sütött egy tortát, kaptam néhány
ajándékot is, és miközben mindenki úgy tett, mintha nagyon örülne,
semmiről nem szólt az egész. Máskor viszont engem is meghívtak egy-
egy születésnapi zsúrra, ahol húsz-harminc gyerek rohangált össze-
vissza és zengett a ház a nevetéstől. Azok voltak az igazi születésnapi
bulik, nem pedig az enyém - gondoltam magamban.
Ritkán örültem, még ritkábban nevettem, és gyerekek sem zsong­
tak körülöttem. Az okát pontosan nem értettem, de azt éreztem,
hogy ők jobb helyzetben vannak, mint én és egyszerűen fizikailag fájt,
hogy emiatt mi mindenből maradhatok ki.
Ahogy kamaszodtam, az iskolai eredményeim alapján a tanáraim
- és velük együtt a szüleim - kezdtek besorolni az „ebből sem lesz
soha semmi” kategóriába. Folyamatosan azt vágták a fejemhez, hogy
nem vagyok jő semmire. Azt mondták, jobb esetben három út közül
választhatok: vagy benzinkutas lesz belőlem, vagy beállók a seregbe
(ha bevesznek), vagy a börtönben kötök ki. Hát, nem lett igazuk. És
ezt jól meg is mutattam nekik.
 Empátia

A. V JLire tizenkét éves lettem, a „ha nem lesz változás a viselkedésé-

ben, intézetbe kellene adni” kategóriából átléptem a „teljesen bekat-
tant, agyainent kölyök” kategóriába. Noha a kommunikációs képes-
ségeim - magamhoz képest legalábbis - ugrásszerűen javultak, ezzel
együtt a velem szemben támasztott elvárások is nőttek. Nekem pedig
egyre többször gyűlt meg a bajom azzal, amit a terapeuták a „nem
helyénvaló kifejezés”-sel szoktak illetni.
Anyám egyszer áthívta magához a barátnőjét, Betsyt. Miközben
a kanapén ültek, cigiztek és beszélgettek, odasétáltam hozzájuk.
- Hallottál Eleanor Parker fiáról? - kérdezte Betsy anyámat. - Egy
hete halálra gázolta egy vonat, miközben a síneken játszott.
Önkéntelenül is elmosolyodtam. Amikor ezt Betsy meglátta, hitet­
lenkedve nézett rám.
- Te azt gondolod, hogy ez vicces?! - kérdezte hüledezve.
Zavarba jöttem és nem tudtam, mitévő legyek.
- Nem, azt hiszem, nem - nyögtem ki végül, miközben elolda-
lógtam.
Fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék. Azt értettem, hogy
amiatt mérges rám, mert mosolyogtam. De azt már nem tudtam volna
megmondani, miért pont ezt a reakciót váltotta ki belőlem, amit
mondott, ahogy magát a mosolyt sem tudtam visszatartani. Pedig
odabent sem örömet, sem más hasonlót nem éreztem. Ahogy karna-
szodtam, egyre nehezebben igazodtam el a saját érzéseim között.
Ráadásul tehetetlen voltam velük szemben, képtelen voltam másként
reagálni, mint ahogy feltörtek belőlem.
- Mi ütött a fiadba? - hallottam még Betsyt, miközben kifelé
kullogtam.
Anyám ezután különböző pszichológusokhoz vitt, akik egytől egyig
elbaltázták a diagnózisukat. A legtöbbjük kifejezetten a gonosz és szo-
ciopata énemet próbálták meg kihangsúlyozni, amitől csak még rósz-
 Empátia 43

szabbul éreztem magam. Tényleg, egyikük sem használt, sőt inkább

még rontottak is rajtam. És persze egyikük sem jött rá arra, miért
mosolyodtam el azon, hogy Eleanor fiát elütötte egy vonat.
Most már tudom. Ráadásul magamtól jöttem rá.
Nem igazán ismertem Eleanort. A fiával pedig még csak nem is
találkoztam. Ennélfogva sem különösebb örömet, sem bánatot nem
kellett volna éreznem velük kapcsolatban. Nagyjából ez játszódott le
az agyamban azon a nyári délutánon:
Valaki meghalt.
Hű, de jó, hogy nem engem ütött cl a vonat!
Es annak is örülök, hogy nem Kullancsnak vagy a szüleimnek esett baja.
Szerencsére a barátaim is jól vannak.
Elég hülye lehetett az a srác, ha a sínek között játszott.
Engem így soha nem gázolhat halálra egy vonat.
De jő, hogy nekem semmi bajom!
Az okfejtésem végén pedig megkönnyebbülten mosolyodtam el.
Bármi is ölte meg azt a szerencsétlen srácot, engem nem fog. Még
csak nem is ismertem. Velem minden rendben lesz. Az a helyzet, hogy
az érzéseim ma is ugyanígy működnének. A különbség csak az, hogy
ma már képes vagyok uralni az arckifejezéseimet.
Az emberi fejlődéstörténet szempontjából tény, hogy van egy olyan
veleszületett képességünk, hogy törődünk és megvédjük magunkat és
a hozzánk legközelebb állókat, rendszerint a családtagjainkat. Azok­
kal, akiket nem vagy csak alig ismerünk, rendszerint nem törődünk.
Ha például Brazíliában, egy autóbalesetben meghal tíz ember, belőlem
az semmilyen érzést nem vált ki. Az agyammal felfogom, hogy ez egy
szomorú dolog, de ettől még nem érzem szomorúnak magam. Aztán
amikor meglátom, hogy másokat ez mélyebben megérint, zavarba jö­
vök és értetlenül állok a dolog előtt, mert azt látom, hogy másképpen
reagálok a helyzetre, mint a többiek. Életem legnagyobb részében az,
hogy másként viselkedtem, sokak szemében egyenlő volt azzal, hogy
akkor én egy velejéig romlott ember vagyok. Pedig én soha nem gon­
doltam ezt magamról, egyetlen másodpercre sem.
— Ez rettenetes! Ez valami iszonyatos! - a legtöbben alighanem így
reagáltak volna és ennek megfelelően folytatták volna a beszélgetést.
Bennem viszont rendszerint ehhez hasonló kérdések merülnek fel:
Tényleg ezt érzik vagy csak eljátsszak, hogy rájuk figyeljenek? Nekem
iszonyú nehéz különbségei lennem ;i krtio Imi.oil. Nincs olyan perc,
hogy valaki ne halna meg a Földön. Ha mindenki miatt szomorúság
töltené el a szívünket, azt valószínűleg már ő sem bírná.
Ahogy egyre idősebb lettem, fokozatosan rávettem és megtanítot­
tam magam arra, hogyan viselkedjem „normálisan”. Egy átlagos em­
bert akár egy egész estén keresztül képes vagyok megtéveszteni, sőt
akár még tovább is. De ha valami olyasmit hallok, ami a szokásosnál
erősebb érzelmi reakciót vált ki belőlem, akkor nem tudok mit csi­
nálni, lehull az „álcám”. És akkor az emberek szemében egy pillanat
alatt visszavedlek azzá a szociopata fenevaddá, akinek már negyven
évvel ezelőtt is hittek.
Tíz évvel ezelőtt felhívtak a rendőrségről, hogy közöljék, az apám
autóbalesetet szenvedett és a Greenfield kórházba szállították.
- Ez borzasztó - feleltem közönyös hangon.
Pedig legbeliil majd szétvetett az aggodalom, émelygő szorongás
lett úrrá rajtam. Kétségbeestem. Akkor most meg fog halni? Azonnal
otthagytam, amivel éppen foglalkoztam, bevágtam magam a kocsiba
és a kórházba száguldottam.
Apám persze nem halt meg. O és a mostohaanyám is felépültek
a balesetből. De az a rettenetes, kontrollálhatatlan kétségbeesés egészen
addig nem szűnt meg bennem, amíg oda nem értem, meg nem láttam
őket és nem beszéltem az orvosokkal. Csak ezután voltam képes felfog­
ni, hogy minden rendben lesz velük, ezután tudtam megnyugodni.
Nemrégiben hallottam egy hírt, miszerint Üzbegisztánban lezuhant
egy repülő és ötvenhat ember meghalt.
- Ez borzasztó - kommentáltam a dolgot közönyös hangon.
Egy kívülálló számára az, ahogy apám balesetére és a repülőgép­
katasztrófára reagáltam, egy és ugyanaz. De bennem ég és föld volt
a különbség. A másokkal való törődés - vagy annak tettetése - szá­
momra egy tanult viselkedési forma. Azt hiszem, ez az empátia számos
megnyilvánulási formája közül az egyik. A családtagjaim és a bará­
taim iránt kifejezetten mély és erős empátiát érzek. Ha velük történik
valami, akkor kétségbeesem, és ideges leszek. A nyakam például
ilyenkor képes teljesen begörcsölni, engem pedig majd' szétvet a fe­
szültség. Számomra ez az a fajta empátia, ami „valódi”.
Ha valami rossz dolog történik, nem feltétlenül vált ki belőlem fizi­
kai reakciót, de attól még azért odafigyelek a hírekre. Ha például köz-
 / ' m l>iil ni

vrllcn vrs/.rlyl iH'in crzek, akkor rendszerint azonnal ez a kérdés

mrriil lel bennem: Mivel hozhatnám helyre a dolgokat1
Tizennégy éves voltam, amikor anyám rémülten azzal jött haza,
hogy kigyulladt a kocsi. Fogtam magam, kimentem az autóhoz és lát-
iám, hogy odabent vastagon gomolyog a füst. Rendbe kell hoznom
anyunak - futott végig az agyamban. - Méghozzá azelőtt, hogy az apám
hazaér.
Lehúztam az ablakokat, aztán levettem az akkumulátorsarukat.
Amikor a füst elült, bemásztam a műszerfal alá, ahol a szivargyújtó
egyik kábele szabadon lógott, szétolvadva, teljesen elkormolódva.
Kivágtam a szénné égett darabot és a kábelt visszakötöttem a helyére.
I Itána pedig kipiszkáltam azt a tízcentest, amit anyám beleejtett a szi-
vargyújtóba. Mindezt annak ellenére tettem, hogy a kocsi koszos és
büdös volt, tele cigarettacsikkel és régi, ázott gyufásdobozzal, szóval
minden olyasmivel, amitől undorodtam. Anyám miatt azonban felül
t udtam emelkedni ezeken.
Ez egy másfajta empátia. Nem kellett volna megjavítanom a kocsit.
Tettethettem volna, hogy hülye vagyok hozzá, anyám nem jött volna
rá. És ha nem az anyámról van sző, biztos, hogy más kocsijához hozzá
.sem nyúltam volna. Viszont a belső késztetés, hogy segítenem kell,
mert bajban van az anyám, minden más programot felülírt bennem.
Mondhatom talán azt is, hogy azok iránt, akiket nem ismerek, egy-
fajta „racionális empátia” működik bennem. Vagyis: az eszemmel fel­
fogom, milyen kár, hogy emberek meghalnak például egy repülőgép-
szerencsétlenségben. Azt is megértem, hogy ezeknek az embereknek
is vannak hozzátartozóik, akiknek mindez rettenetes lehet. De fizikai,
mások számára is látható reakciót mindez akkor sem vált ki belőlem.
Miért is kellene? Hiszen nem ismertem őket, a rossz hír pedig az én
életemre nincs közvetlen hatással. Igen, szomorú egy ilyen tragédia,
de mások is meghalnak, akár ugyanabban a pillanatban, csak éppen
másként, betegség következtében, természetes halállal, esetleg meg­
gyilkolják őket. Azt gondolom, muszáj felállítanom magamban egy
empátia-sorrendet és azoknak fenntartani az egyébként mérhetetlen
aggodalmamat, akik igazán fontosak a számomra.
Mivel az agyam a logikus gondolkodás mentén működik, óhatatla­
nul az a véleményem, hogy azok, akikből túlzott drámai reakciót vált
ki egy-egy rossz hír, csak megjátsszák magukat, álszenteskednek. Ez
46 Empátia

pedig engem zavar. Az ilyen emberek képesek mindent úgy megélni,

mintha a saját gyerekükkel történt volna valami rettenetes dolog.
Számomra ők hasonlítanak a színészekhez, akik a rendező utasítására
bármikor tudnak sírni. De van-e bármiféle érzés a könnyek mögött?
- Mi bajod van? Csak ülsz, és nem mondasz semmit. Téged telje­
sen hidegen hagy, hogy ennyi ártatlan ember meghalt? Tudod, nekik
is van családjuk - vágják sokszor a fejemhez az ilyen szenteskedő
emberek.
Ahogy idősebb lettem, egyre többször kerültem kellemetlen hely­
zetbe amiatt, mert kimondtam, ami szerintem az igazság volt, de amit
mások nem akartak hallani. A tapintat mint: olyan, számomra értel­
mezhetetlen volt. Egy idő után megtanultam, hogy ne mondjak ki
mindent. De attól még megvolt a magam véleménye. Csak igyekez­
tem lenyelni a nagyját.
 Csínytevő születik

‘..amaszkoromra végre rájöttem, miként kamatoztathatom, hogy

egyébként sokban különbözöm az emberiség nagy részétől. A suliban
én voltam az osztály bohóca. Sulin kívül pedig az ügyeletes tréfames-
ter. Az a helyzet, hogy akkoriban sokszor megfordultam az igazgatói
irodában. De ezt egy cseppet sem bántam, megérte!
Nagyon jó voltam a különféle tréfák kiagyalásában. Egy-egy jól
sikerült „gaztett” után a többi srác velem nevetett, nem pedig rajtam.
Együtt röhögtünk a tanárokon vagy bárkin, akit sikerült lóvá tennem.
A tréfáimnak köszönhetően népszerű lettem. Az pedig, hogy mások
felnéztek rám és kedveltek emiatt, kifejezetten jólesett.
Igazából nem kellett rábeszélnem másokat, hogy beszálljanak egy-
egy csínybe, jöttek maguktól. Ha pedig nem szálltak be valamiért,
akkor sem nevettek ki a hátam mögött.
Amikor rájöttem, miért vagyok népszerű, még rátettem egy lapát­
tal. És idővel egyre jobb csínyeket eszeltem ki.
Akkoriban folyamatosan olvastam és egyre több dolgot sajátítot­
tam el. Az Encyclopaedia Britannica érdekesebb köteteit például állan­
dóan az ágyam mellett tartottam. Mindent elolvastam arról, ami
éppen akkor érdekelt, legyen sző dinoszauruszokról, traktorokról,
csillagászatról, hajókról vagy éppen a különféle kőzetekről.
A többiek úgy hallgatták, amikor „előadást” tartottam nekik egy-
egy témában, mintha mindentudó orákulum lennék. Ez persze legin­
kább a családtagjaimra és néhány barátomra vonatkozott. Nagyon jó
hallgatóság voltak, mert úgy tűnt, akkor is kíváncsiak rám, amikor
mások egyáltalán nem. Látták, hogy milyen elmélyülten vetem bele
magam ezekbe a dolgokba. Látták, hogy nem hülyeségeket beszélek,
ráadásul mindezt magabiztosan adtam elő. Láttam a szemükben, hogy
azt gondolják: „Ha ő mondja, akkor az úgy is van!”
Ebből adódott az az ötletem, hogy mi lenne, ha megteremteném
a saját valóságomat? Viszonylag egyszerű kísérletekkel kezdtem.
48 Csínytevő születik

Amikor például a csillagokról és a csillagképekről meséltem a nagy-

szüleimnek, megtoldottam eggyel.
- Az ott a Göncölszekér, látjátok? - magyaráztam nekik. - Arra­
felé, megvan? Az pedig ott az Orion.
- Hogy te milyen sokat tudsz a csillagokról, John Elder! - felelte
elismeró'en nagyanyám.
- Az a fényes csillag pedig ott a Szíriusz, a Nagy Kutya csillagkép
ékköve. Az pedig a Bovinius, a Nagy Tehén csillag.
- Ebben biztos vagy, John Elder? - nézett: rám kérdőn nagyapám.
- Nem tréfálsz? Még sosem hallottam a Nagy Tehén csillagképről.
- A mitológiakönyvemben olvastam róla. Tudjátok, amit tőletek
kaptam. Indiában szent állatként kezelik a teheneket, ez pedig az ő
csillaguk. Akarjátok, hogy megmutassam?
- Nem, fiam, ha te mondod, akkor biztosan így van!
Az volt a trükköm, hogy elegendő valóságtartalommal töltsem meg
a történetet ahhoz, hogy valószínűnek hasson. Először azokat a csil­
lagképeket vettem sorra, amelyeket ők is ismertek, aztán azt kiegészí­
tettem egy újjal, a sajátommal. Ráadásul mindezt hitelesen alá is tud­
tam támasztani a magyarázatommal. És ki tudja, lehet, hogy amúgy is
létezik olyan, hogy Nagy Tehén csillag.
Attól fogva a Bovinius is ott ragyogott Georgia állam egén. Nagy­
apám pedig bőszen továbbadta másoknak is, amit meséltem neki.
- Hé, Jeb, nézz csak fel az égre! Látod azt a csillagot? Az a Nagy
Tehén csillag, az unokám mutatta meg a múltkor. Egy könyvben olva­
sott róla.
- Nagy Tehén csillag, azt mondod?
- Igen. Azok a bolond indiánok egy tehén után neveztek el egy
csillagot - felelte a nagyapám.
- Indiánok?
- Úgy értem, indái emberek, akik ott élnek.
- Ja, értem, szóval Nagy Tehén csillag.
Ahogy cseperedtem, a csínytevéseim is egyre összetettebbek és ki­
finomultabbak lettek. Olyan is volt, hogy a történeteim végül saját
életre keltek.
A családtagjaimmal kezdtem a csínytevést. Amikor a nagyapám
rájött, hogy rászedtem, nem sértődött meg, sőt viccesnek találta a
dolgot és még bátorított is! Apám más eset volt, vele kifejezetten ve-
 Csínytevő születik 49

.szélyes volt ujjat húznom. Anyámmal és az öcsémmel viszont mindig,

minden körülmények között működött a dolog. A „hová tűnt a gye­
rek” például az egyik védjegyem lett. Evekig csináltam, megszámlál­
hatatlan verzióban.
Először akkor, amikor anyám egy időre magunkra hagyott engem és
Kullancsot a northamptoni állatkert állatsimogatójában. Ez akkori­
ban egészen gyerekbiztos helynek számított, ráadásul közel volt az
otthonunkhoz is. A mosdóba ment és hogy hozzon nekünk valami
harapnivalót, az egész nem volt több öt percnél. Kullancs hatéves
volt, én tizennégy, az ötlet pedig hirtelen pattant ki a fejemből.
- Gyerünk, Kullancs, bújj el oda, mielőtt anyu visszaér. Megvic-
celjük, jó?
Pár lépésre tőlünk egy sufni állt, ahol a szerszámokat tárolták.
Kullancs kinyitotta az ajtót, belépett, aztán magára húzta, de résnyi-
re azért nyitva hagyta, hogy kilásson.
Amikor anyu visszatért, én látványosan egy szarvast simogattam.
- John Elder, hol van az öcséd? - kérdezte.
- Elment, hogy megkeressen téged - feleltem anélkül, hogy egy
pillanatra is felnéztem volna.
Anyu elindult a mosdó felé, hogy megkeresse Kullancsot.
- John Elder, sehol nem találom az öcsédet - mondta, amint kis­
vártatva visszatért.
- Hát, majd előkerül - vágtam rá.
Azzal fogtam magam és teljes nyugalommal odébbsétáltam, anyám
pedig utánam. Úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben
lenne, amivel persze még tovább játszottam anyám idegein.
- John Elder, mondd meg, hol van Chris?
- Semmi baja. És különben is, ő egy Kullancs, le sem tudnánk
vakarni magunkról.
- Nem szeretem, amikor így beszélsz az öcsédről!
Már legalább tíz perc telt el azóta, hogy Kullancs elbújt a sufni­
ban. Nagyon büszke voltam rá, hogy végig egy mukkanás nélkül ott
lapított a sötétben. Egészen tehetséges - gondoltam magamban.
Mivel anyu egyre idegesebb lett, úgy éreztem, ideje véget vetni a tré­
fának.
- John Elder, most már nagyon aggódom az öcséd miatt.
Igen, itt az ideje a slusszpoén bevetésének.
50 Csínytevő születik

-Ugyan, miért aggódsz? Hiszen a barátoddal, Paullal van. Nincs

semmi baja.
Anyámnak semmiféle Paul nevű ismerőse nem volt.
- John Elder, miről beszélsz? - rivallt rám falfehér arccal.
- Kullancs Paullal van. Elmentek, hogy megkeressenek téged
a kisvonattal.
Anyámon ekkorra már a pánik első jelei mutatkoztak.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz, nem ismerek semmiféle Pault!
Mégis, ki a fene ő?
- Azt én honnan tudjam, a te barátod.
Azt hiszem, ennél találóbban nem is válaszolhattam volna. Kezd­
tem egyre jobban élvezni a helyzetet.
- Uramatyám! El ne mozdulj innen! - kiáltotta, azzal elrohant.
Éreztem, hogy komolyan megüthetem a bokám, ha anyám egy zsa­
ruval tér vissza, aki Paul felől kezd el kérdezősködni. Odamentem
a sufnihoz és intettem Kullancsnak, hogy most már kijöhet. Fülig ért
a szája, úgy vigyorgott. Noha csak annyi dolga volt, hogy csendben
várjon a sorára, láthatóan nagyon büszke volt, hogy ő is tevékenyen
részt vett anyu ugratásában.
- Jól van, Kullancs. Most pedig figyelj nagyon, hogy az arcod sem­
mit ne áruljon el abból, amit tettünk. Menni fog?
- Azt hiszem, igen.
Anyám végül két rendőrrel a sarkában jött vissza. Amikor meglát­
ta az öcsémet, odarohant hozzá és szorosan magához ölelte.
- Christopher Robison, hol az ördögben voltál?
A zsaruk látták, hogy nekik itt már semmi dolguk nem lesz, így szó
nélkül odébbálltak.
- Paul hozta vissza, ahogy mondtam - böktem ki, még mielőtt
Kullancs bármit is mondhatott volna.
Az öcsém vette a lapot.
- Felültünk a kisvasúdra és még jégkrémet is kaptam - mondta,
teljesen magától.
Ekkor láttam rajta először, hogy történetek kitalálásában egy nap
még rajtam is túl fog tenni.
Anyu arcán látszott, hogy nem igazán tudja hová tenni a dolgot.
De inkább nem szólt semmit. Nem akarta feleslegesen ijesztgetni az
öcsémet. Fogalma sem volt róla, hogy Kullanccsal együtt vertük át.
 Csíny tevő születik 51

Paulról, erről a rejtélyes pasasról pedig valószínűleg azért nem akart

kérdezősködni, mert az öcsém láthatóan épen és sértetlenül került
elő. Ideje volt újra az őrületbe kergetni.
- Kullancs, gyere menjünk, vízi biciklizzünk egyet és süllyesszük el
a többi csónakot.
A csínytevéseimet idővel kiterjesztettem a szomszédainkra és a ta­
nárokra is. A gimnáziumi biológiatanáromat például ki nem állhattam.
Egészen más elképzelései voltak arról, mikor, mit és hogyan kellene
tanulnom, mint nekem. Amikor például laborgyakorlaton voltunk,
mindenki előtt megalázott azzal, hogy fennhangon közölte az osztály-
lyal, milyen „rettenetesen hanyag módon” boncoltam fel a békát.
Máskor pedig azzal szégyenített meg, hogy kihívott felelni és kizárólag
olyan kérdéseket tett fel, amelyekről tudta, hogy nem tudom a választ.
— Nos, és akkor ezt hogy nevezik? - mutatott rá egy papírgalacsin
nagyságú békatestrészre a tálcán.
Honnan a fenéből kellene tudnom? - gondoltam magamban, de nem
szóltam semmit. Egy pillanatra sem mertem lehunyni a szemem, mert
attól tartottam, azonnal lecsapna rám. Iszonyatosan kimerített és még
jobban megszégyenített. Egyre többször fordult meg a fejemben, mi­
ként állhatnék bosszút rajta.
Végül arra jutottam, hogy valamiféle olvasmányélményre lenne
szüksége. Olyasmire, ami elvonja a figyelmét arról, hogy olyan, egyéb­
ként kedves gyerekeket nyaggasson, mint én. így aztán elmentem
a közeli újságárushoz, akiről tudtam, hogy ő tartja a városban a leg­
több szexmagazint. A Playboyt és a Penthouse-1 kirakták a polcokra,
de az igazán kemény áru a pult alatt volt, a pénztárgép mellett. Ezekre
volt szükségem, de azt nem tudtam, miként szerezhetnék belőlük. Sőt
tulajdonképpen nem is a magazinok kellettek, hanem csak az előfize­
tői szelvények. De hogyan szerezzem meg őket?
Az egyetlen megoldást az jelentette, ha vásárolok belőlük. Ezzel
viszont az volt a gond, hogy pénz kellett hozzá, ami nekem nem volt.
Másnap szombat volt. Bementem a főtérre egy fémtálcával és egy
papírlappal a kezemben. Eddie, a zöldséges boltja elől elhoztam két
ládát és az utca szemközti oldalán, a Quicksilver Grill előtt, ahol min­
denki, akinek arra volt dolga, jól láthatta a papírom, felállítottam
a főhadiszállásomat. A következő feliratot eszkábáltam a papírra
anyám színes tollainak segítségével:
 Csínytevő születik

Árva gyerekek megsegítésére

Segítsen minket, segítse őket

Minden adomány számít

Mentsen meg még ma egy gyereket!

Nagyszerűen ment. Amherstből a kéregetó'k Mekkája válhatott

volna. Néhány óra leforgása alatt összesen negyvenhat dollárt gyűj­
töttem össze bankjegyekben és apróban. Alig bírtam a zsebembe töm-
ködni a sok pénzt. A legtöbben meg sem álltak mellettem, csak a tál­
cára dobták a pénzt és mentek is tovább. Voltak olyanok is, akik
szándékosan elfordították a fejüket. Ami a legmeglepőbb volt, hogy
senki sem kérdőjelezte meg, hogy amit teszek, az helyénvaló-e. Ha ez
megtörténik, ott helyben elsüllyedtem volna szégyenemben. Persze az
is lehet, hogy másnak ihletet adott volna. Ha például az osztálytár­
saim látták volna, mennyi pénzt koldultam össze, biztos, hogy másnap
már ők is ott lettek volna a saját tálcájukkal.
Addigra egyébként már jó ismeretséget kötöttem a város koldusai­
val, akik a nap nagy részében errefelé lófráltak. Ott volt Pokróc, Da­
gadt, Freddie, Willie, a bukméker és Charles, a strici is. Pokróc épp egy
Miller sörreklámtáblája alatt húzta meg magát. Odamentem hozzá.
- Pokróc, vennél nekem az újságosnál néhány pornómagazint?
A legjobbakat, amiket a pult alatt tartanak. Ha veszel nekem ötöt,
az egyiket megtarthatod.
Látszott rajta, hogy nem igazán érti a dolgot.
- Na, ne kéresd már magad! Akkor adok még pénzt egy korsó
sörre is - tettem hozzá.
- Jól van - nyögte ki végül, nyilván azt gondolva, hogy a saját kis
mocskos kedvtelésemhez kell a pornó.
- Ja, és Pokróc, nyugi, nem nekem lesz, hanem az egyik tanárom­
nak - vetettem oda, amikor elindult az újságosstand felé.
- Hé, nekem aztán nem tartozol magyarázattal!
Nyilvánvalóan nem hitte el, hogy nem nekem kellenek az újságok.
De ettől függetlenül megvette őket.
Aznap este kikerestem a biológiatanár címét, szépen kitöltöttem az
előfizetői szelvényeket, gondosan beikszelve a „számlát kérek” rubri­
kát. Amint ezzel végeztem, egy újságot elrejtettem apám komódjá­
ban, egyet pedig a könyvespolcon, olyan helyeken, ahol anyám biz-
 Csínytevő születik 53

(osan megtalálja őket és még csak véletlenül sem velem hozza őket
összefüggésbe. Egyet pedig a suli várótermében dugtam el, ahol a szü­
lők várakoztak, ha valamiért behívták őket. Az utolsót pedig a temp­
lomban, a padsorok között rejtettem el.
Mielőtt persze mindezt véghezvittem volna, alaposan áttanulmá­
nyoztam őket, hogy lássam, Pokróc tényleg a legszaftosabbakat válasz­
totta ki. Az egyiknek az utolsó oldalán, egy hirdetésben megtaláltam
egy magányos biológiatanár ideális partnerét:

Kifordítható Ursula

A tökéletes, felfújható gumibaba

Ha akarja, fiú, ha akarja, lány

Soha nem fogja cserben hagyni önt!

Ezt egyszerűen nem hagyhattam ki. Elballagtam a postára és a kol­

dulásból gyűjtött maradék tizenhét dolláromból megrendeltem.
Néhány hétig semmi nem történt. Aztán, mint derült égből a vil­
lámcsapás, az egyik szünetben odajött hozzám a biológiatanárom.
- Mondd csak, John, mit tudsz Ursuláról? - tudakolta.
- Ursuláról? Nem ismerem.
- Sejtettem - felelte gúnyosan.
Egyértelmű volt, hogy a tervem sikerrel járt, magamban pedig teli
szájjal vigyorogtam. Év végén persze megbuktatott, de ez nem érde­
kelt. Addigra ugyanis már a legtöbb tárgyból bukásra álltam. Ez vi­
szont egy cseppet sem ijesztett meg. Ma sem tudom, azért buktatott-e
meg, mert pocsék dolgozatokat írtam, azért-e, mert nem jártam be az
órákra, vagy éppenséggel Ursula miatt.
Egy biztos: a legvégén én nevettem. Miután vége lett a sulinak, fel­
hívtam Lane Quarryt és két teherautónyi zúzott kavicsot rendeltem
tőle.
- Csak hagyják az egészet a kocsibeállón - mondtam nekik. —
A számlát tegyék be a postaládába. A munkások holnap majd szétte­
rítik.
Harminc tonna zúzott kavics. És ezt mind neki kellett kifizetnie.
Ki tudja, lehet, hogy még Ursula is szívesen segített volna neki
a lapátolásban.
 5
Találtam egy Porschét

JLizenegy éves voltam, amikor apámat véglegesítették az egyetemen,

így a szüleim végre saját házat vehettek. Az, amit végül kinéztek, egy
aprócska város, Shutesbury egyik legeldugottabb zugában, közvetle­
nül az erdő mellett állt. Megnéztem, mit ír Shutesburyról a Reader’s
Digest atlasz, amit a nagyapámtól kaptam. Lakossága: 273 fő. Azt
hiszem, ennél kisebb város nem létezik.
Tényleg az isten háta mögött volt a házunk. Noha egy öt épületből
álló sorháznak építették eredetileg, ám olyan sűrű farengeteg válasz­
totta el őket egymástól, hogy semmit nem láttunk a szomszédainkból,
és ők sem belőlünk. Az utcánk folytatása pedig gyakorlatilag a nagy
semmibe vezetett. Körülöttünk nem volt más, csak fák és dombok.
Még az erdőt átszelő utakat is a dombokról nevezték el. A mi házunk
a Piacdomb úton állt. Nem messze tőlünk volt a Homokbucka út,
a Dobogó út, de volt egy Laposdomb nevű út is. Nem sokkal azután
pedig, hogy beköltöztünk, építettek egy újabb utat, amely a Kilátó
domb nevet kapta.
Az utcánkban csupa vadonatúj ház állt. A lakók nagy része pedig
apámhoz hasonlóan az egyetemen tanított, kivéve azokat, akik más
iskolákban, például az amhersti főiskolán vagy a Smithszen vagy
éppen a Mount Holyoke-on. Viszonylag hamar kiderítettem, hogy
velem egykorú gyerekek is laknak a szomszédunkban. Az a helyzet,
hogy elég kis közösség volt a miénk, gyakorlatilag a semmi közepén.
1968 tavasza volt, amikor beköltöztünk. A szüleim év végén vet­
tek ki a hadleyi iskolából, hogy az új tanévet már Shutesburyben,
az összesen két tantermes általános suliban kezdjem meg. Itt újabb
barátokra tettem szert. A bal oldali szomszédunknak öt gyereke volt.
A fiuk, Ken velem egyidős volt, és hamar kiderült, hogy egy húron
pendülünk. Mivel ők is akkor költöztek be, amikor mi, a nyár nagy
részét azzal töltöttük, hogy keresztül-kasul bejártuk a környező er­
dőket.
 Találtam egy Porschét 55

A városhoz, de még Hadleyhez képest is óriási váltás volt a csupa

erdő Shutesbury. Mérföldekre voltunk a várostól, ahol ugye az igazi,
izgalmas dolgok történtek, ugyanakkor számunkra szinte befogadha-
latlan volt az a rengeteg erdő és út, amely közvetlenül körülvett ben-
nünket, és amelyeket ehhez hasonló táblák jelöltek minduntalan:

Amherst városa

Vízgyűjtő terület

Tilos az átjárás

Ezt persze mi, srácok, gondolkodás nélkül így fordítottuk le ma­

gánkban:

Belépés kizárólag gyerekeknek

Az egyik nap friss keréknyomokra bukkantam az egyik elhagyatott

és az általunk játszótérnek kisajátított területre vezető úton. Nem telt
el úgy nap, hogy ne sétáltam volna el arrafelé, de keréknyomokat még
egyszer sem láttam rajtuk. Az út meglehetősen keskeny volt, amit még
tovább szűkítettek a két oldalról belógó fák és bokrok. Teljesen egy­
értelmű volt, hogy már évek óta semmiféle közlekedésre nem hasz­
nálták, sőt igazából már nem is vezetett sehová. Vagy ha vezetett is,
az most már csak egy üres telek lehetett, ahol legfeljebb egy pányva-
oszlop maradt meg mementónak, ahová régen a lovakat kötötték ki.
Óvatosan követtem a nyomokat. Pár száz méter után egy tisztáshoz
értem. Annak a közepén ott állt egy egészen új Porsche. Méghozzá
egy kék, rozsdabarna bőrülésekkel. A hátulján pedig egy krómozott
„90”-es állt.
Valaki itt hagyta. Valaki nekem hagyta itt. Pontosan ismertem
a modellt, olvastam róla a Hot Rod és a Road and Track újságokban,
mindent tudtam a modellekről, amiket bemutattak. Szóval sok min­
dent tudtam már a Porschékről, de élőben most láttam először ilyen
autót.
Lassan, szinte lopakodva közelítettem meg. Nyitva volt a motor­
háztető. Belenéztem, de nem láttam a motort. Lehet, hogy lerobbant,
s valaki kivette belőle a motort, hogy megjavítsa. Aztán más futott át
az agyamon. Mi van, ha ellopták? Eszembe jutott, mit olvastam az
56 Találtam egy Porschét

autótolvajokról a Hardy Boys-történetekben. Lehet, hogy most is itt

állnak lesben a fák mögött - gondoltam magamban. És akkor hirtelen
nagyon megijedtem. Egyáltalán nem akartam úgy végezni, mint azok
a szerencsétlen kölykök a Hardy Boys-történetekben, akiket gúzsba
kötöttek, fához láncoltak, a szájukat pedig leragasztották.
Óvatosan körbenéztem, de semmi szokatlant nem láttam. A csőn-
det csak a szél susogása és a madarak csiripelése törte meg. Finoman
bezártam a motorház fedelét és mintha ott sem lettem volna, elsőm-
fordáltam.
Egyenesen Kenékhez mentem. Ken egy évvel volt idősebb nálam.
Ö majd tudja, mitévők legyünk - okoskodtam magamban. Végül
együtt mentünk vissza a Porschéhoz. Ken előbb alaposan körbejárta,
aztán megmondta a frankót.
- A rendó'rség hozta ide, csalinak. Láttam már ilyet a tévében.
Elrejtik, aztán figyelik, ki akarja megfújni. Aztán pedig lecsapnak rá.
Lehet, hogy minket is figyelnek most. Lehet, hogy kijjebb várnak az
úton.
- De nincs benne a motor - vetettem közbe.
- Ezért nem lehet vele egyszerűen elmenekülni. Biztos vagyok ben­
ne, hogy most is rajtunk tartják a szemüket - folytatta magabiztosan.
Körbenéztem és megpróbáltam elképzelni, ahogy a zsaruk, álcázva
magukat megbújnak egy-egy fa vagy bokor tövében. Ki tudja, lehet,
hogy még olyan álcahálókat is használnak, mint amilyenekről a Na­
tional Geographicbán olvastam.
Fél perccel később fogtuk magunkat és kereket oldottunk. Amikor
másnap újra visszamentünk, a kocsi még mindig ugyanúgy állt ott.
Alaposan körbejártuk a tisztást is, de semmi nyomát nem találtuk
annak, hogy zsaruk ólálkodnának a közelben.
- Én beszállok - mondtam egyszer csak Kennek.
- És az ujjlenyomataid? Ha a zsaruk megtalálják, érted jönnek
a suliba és letartóztatnak.
Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Ezt tényleg megtehetik? Aztán
leesett a tantusz.
- Nem vihetnek el. Még gyerek vagyok, túl fiatal ahhoz, hogy
ellophassak egy autót - feleltem.
Kinyitottam az ajtót és bekúsztam az ülésre. Még mindig itt van
az orromban a finom bőr összehasonlíthatatlan illata. Becsuktam az
 Találtam egy Porschét 57

ajtót és körbenéztem. A kilométeróra 120 mérföldig volt kalibrálva.

Én viszont tudtam, hogy ez a kocsi gyorsabban is tud menni. Többször
hallottam már, hogy bármelyik Porsche simán kiakasztja a kilométer­
óra mutatóját. Fordulatszámmérője is volt. Meg sima órája és még né­
hány más visszajelzó'je is.
Volt benne egy rádió is, két nagy gombbal: „AM” és „SW”. Eltar­
tott egy ideig, mire rájöttem, hogy ezek mit jelentenek. Az utóbbi
a rövidhullámot jelölte. Az amerikai autókban nem volt rövidhullá­
mú rádió. Teljesen lebilincselt. Apámnak ugyan volt otthon egy rö­
vidhullámú rádiója, de olyan autórádiót, amin külön SW gomb van,
még sosem láttam. Elképzeltem, ahogy a londoni BBC-t hallgatom
rajta, vagy az Andok hangját, vagy a HCJB-t Ecuadorból. Esténként,
otthon, néha-néha ezeket hallgattuk.
Ez az egyetlen gomb elég volt ahhoz, hogy rádöbbentsen, milyen kü­
lönleges autó a Porsche. Anyámnak nem sokkal korábban lett új autó­
ja, de az csak egy Chrysler Newport volt. Méghozzá barna. Miért nem
inkább ilyen autót vettek? - tűnődtem magamban. Úgy tettem, mint­
ha beindítanám egy láthatatlan kulccsal. A következő pillanatban,
képzeletben már a Le Mans-i versenypályán száguldoztam olyan sebes­
séggel, hogy az egyik kanyarban sikerült is kicsúsznom. Olvastam, hogy
mivel a Porschék farmotorosak és hátsókerék-meghajtásúak, ezért haj­
lamosak kicsúszni a kanyarban. Úgyhogy óvatosnak kellett lennem.
A célegyenesben padlógázzal hajtottam. Jóval 100 mérföld fölött
száguldottam. Még az is lehet, hogy volt az 150 is. Ahogy köröztem
a pályán, közben besötétedett, a reflektorok fénycsóvái pedig alagutat
égettek az éjszakába. Órákig játszottam így a Porschéban. Aztán ki­
szálltam és hazamentem vacsorázni.
Másnap jött egy vontató és elvitte a Porschét.
- Azt hiszem, nem vált be a trükk. Szerintem most csak elviszik
egy másik helyre - mondta Ken, miközben végignéztük, hogyan pa­
kolják fel a vontatóra.
Ez a cég dolgozott a rendőrségnek is, így immár nem fért hozzá két­
ség, hogy Kennek igaza volt, amikor azt mondta, hogy a Porsche csali
autó lehetett. Arra viszont képtelen voltam rájönni, hogy minket
miként tartottak szemmel.
Néhány évvel később, amikor már nagyobb lettem és messzebb
merészkedtem - képletesen és szó szerint is -, azt is megértettem,
 58 Találtam egy Porschét

hogy az autótolvajok nagy része egyszerűen az erdőben hagyja a lopott

szajrét, ha nem tud vele mit kezdeni, vagy éppen el akarja tüntetni
egy időre. A legkülönfélébb helyeken bukkantam ilyen elhagyott ko­
csikra. Például egy 1937-es Buick Roadmasterre, aminek az ablakain
már faágak kandikáltak kifelé, egy 1956-os Chevy Nomadra vagy egy
1952-es Studebaker Championra. Olyan is volt, amikor egy sportko­
csit vagy egy kisteherautót találtam.
Legközelebb egyébként három évvel később találkoztam újra egy
Porschéval. A korom miatt akkor már igazából is vezethettem volna,
és reálisabban is láttam a világ dolgait. Akkor már olyan barátaim is
voltak, akiknek saját kocsijuk volt, én pedig segítettem nekik a büty-
kölésben. Olyan is volt, hogy rám bízták a tesztsofőr szerepét.
Nyár volt, és én a nagyapámnál Georgiában voltam. A nagyapám
útközben hívott fel; állandóan az utat rótta, állatorvosi gyógyszerek­
kel kereskedett. Úgy ismerte Georgiát, Alabamát, Tenessee és Caro-
line államokat, mint a tenyerét. De Mississippiben és Louisianában
sem nagyon tévedt el.
- John Elder, el kell jönnöd hozzám. Épp most vettem egy járgányt
egy árverésen. Egy igazi Porschét.
- Melyik modellt? - kérdeztem.
Addigra már tényleg mindent tudtam a Porschékről. A 911-esról,
a 912-esről, az új 914-esről, a régi 356-osról, de még az olyan ritka
modellekről is, mint amilyen a 904-es vagy az 550-es volt. Elég volt
rápillantanom egy Porschéra, hogy azonnal megállapítsam, melyik
évjárathoz és melyik modellhez tartozik. Abban bíztam, hogy egy új
911S-1 vásárolt az öreg. Ki tudja, lehet, hogy egyszer, ha majd ráun,
nekem adja - ábrándoztam. Hiszen mindig is Cadillacjei voltak és
lehet, hogy túl kövér egy Porschéhoz.
A nagyapám teljesen tisztában volt vele, milyen modellt vett meg.
- Narancssárga színű és kétezer dollárt fizettem érte, John Elder.
Menjünk, és vigyük haza.
A nagyapám sokszor vásárolt árveréseken. A Porsche a legújabb
ékkő volt a gyűjteményében, amelyben ritka perzsaszőnyegek éppúgy
voltak, mint női bundák, hajómotorok, kínai porcelánvázák és jáde-
kőből faragott dísztárgyak. Elindultunk hát a Porschéért. Néhány óra
múlva meg is érkeztünk egy takaros házhoz. Ott parkolt előtte az
autó, és nagy volt a sürgés-forgás körülötte.
 Találtam egy Porschét 59

Egy 914-es modell volt. Az erősebb verzió, a kétliteres motorral.

Kinyitottam a motorháztetőt és akkurátusán szemügyre vettem min­
dent. A motor egészen olyan volt, mintha egy Volkswagen Square-
backé lenne. Az egyik barátomnak, Marknak is ilyen volt, és éppen
tavasszal segítettem neki újraépíteni.
- Vezethetem? - kérdeztem a nagyapámat.
Sosem vezettem még Porschét. Arról nem is beszélve, hogy jogosítvá­
nyom sem volt még. Jack viszont nem tudott erről, vagy ha tudott, nem
érdekelte. Akkoriban a jogosítvány nem volt olyan nagy szám délen.
Amikor beszálltam, az orromat egyból megcsapta a bőrülésekből
áradó ismerős illat. Miközben a nagyapám beszuszakolta magát az
ülésbe, beindítottam a motort.
- A fenébe is, ezek a külföldi kocsik elég passzentosak - jegyezte
meg, majd folyamatosan mondta, merre menjek, hogy kijussunk az
autópályára.
Tényleg kevés hely volt benne, de nekem nagyon tetszett. Ezt meg­
előzően csak VW-t vezettem, de az egészen más érzés volt. Hozzájuk
képest a Porsche valóságos kezes bárány volt olyan úttartással, mint­
ha sínen menne. Felhajtottunk az autópályára, a sebességmérő muta­
tója pedig észrevétlenül kúszott egyre magasabbra.
- Ha így folytatod, elég drága utunk lesz, fiam! - figyelmeztetett
nagyapám, amikor meglátta, hogy a kilométeróra a száz mérföldes
vonalnál jár.
Fel sem tűnt, hogy ilyen gyorsan megyünk. Visszavettem a tempó­
ból, nagyapám pedig megnyugodva dóit hátra az ülésben, már ameny-
nyire tudott. Persze tudtam, hogy nem fognak megbüntetni. Alaba-
mában biztosan nem. Merthogy a nagyapámat maga a kormányzó,
George Wallace tüntette ki és tette meg a helyi polgárőrség tisztelet­
beli parancsnokává. Ehhez egy kis táblát is kapott, amely ott figyelt az
autóján, és amelyen ez állt: A KORMÁNYZÓ EMBERE.
Miután visszaértünk Lawrencevilié-be, lemostam és felpolíroztam
a Porschét. Igyekeztem jó benyomást kelteni a nagyszüleimben azzal,
hogy megmutattam, törődöm az autójukkal. Utána még a traktort is
lemostam és kifényesítettem, hogy plusz piros pontokat gyűjtsék ná­
luk. Azt gondoltam, egy kis szerencsével a Porsche akár még az enyém
is lehet. Csak annyi kell hozzá, hogy a nagyapám ráunjon, és akkor ki
másnak adhatná, mint nekem?
60 Találtam egy Porschét

Végül nem nekem adta, hanem Bob bácsikámnak. Igaz, csak köl­
csönbe. O viszont fának hajtott vele. így már a második Porsche tűnt
el az életemből.
A következő Porschéra huszonöt éves koromig kellett várnom. Egy
bézs színű 912-es Porschét árultak nem messze onnan, ahol laktam.
Megvettem és hazavittem.
Nem is emlékszem, hány órát dolgoztam rajta, mire sikerült tel­
jesen restaurálnom. Először a motort építettem újjá, aztán pedig a teljes
karosszériát. Azt hiszem, nem volt olyan apró része annak a kocsinak,
amihez ne kellett volna hozzányúlnom. Még a színét is megváltoz­
tattam: tengerkékre fényeztem. Aztán rájöttem, hogy az mégsem tet­
szik, ezért újra átfényeztem, ezúttal metálpirosra. Tökéletes volt. Az­
tán az egyik nap rádöbbentem, hogy van egy alapvető gondom
a Porschémmal. Miután elkészült, nem volt már mit szerelni rajta. így
aztán eladtam és vettem egy másikat, amit helyrepofozhattam. Egy
szürke 91 lE-t.
Attól a naptól fogva összesen tizenhét Porschém volt, és mindegyi­
ket a saját kezemmel építettem újjá. Akkor sem vettem új autót, ami­
kor már meglett volna rá a pénzem. Bármilyen gazdag bolond vehet
magának új Porschét - mondtam magamnak. - Ahhoz viszont mester-
ember kell, hogy valaki tökéletesen felújítson egy régit. Márpedig nekem
ez volt az álmom. Mesterember akartam lenni. Művész, aki autókat
alkot.
 6

Lidérces évek

1 N agyjából azzal egy időben, hogy Shutesburybe költöztünk, egy

sötét árny telepedett rá a családunkra. Itt-ott ugyan voltak benne
világosabb, derűsebb foltok - mint például a kincseket rejtő erdő és
a Porsche, amit találtam —, de a szüleim kezdték teljesen elveszteni
a lábuk alól a talajt. A dolgok akkor fordultak igazán rosszra, amikor
- hogy anyám és az öcsém szóhasználatával éljek - beköltöztünk
a Bolondok Házába. Onnan kapta a nevét, hogy 1968. április elején
vettük birtokba.
Apám akkor már jó ideje ivott, de ettől fogva gyakorlatilag már
nem ismert mértéket. A konyhaasztal alatt annyi üres üveg lapult,
hogy egy idő után már megmozdulni sem lehetett tőlük. Emlékszem,
amikor egyszer visszavittük őket, a csomagtartót és a hátsó üléssort
is színükig megtöltötték. És nem hétköznapi, hétdecis üvegek vol­
tak ám; négyliteres óriás ballonok. Az S. S. Pierce és a Gallo márka
volt a két kedvence. Nem is bort ivott igazából, hanem sherryt.
Apámnak a szaga is megváltozott: már a kipárolgása is bűzlött az al­
koholtól.
Mindig könnyen eljárt a keze, de ahogy az alkoholfüggőség elha­
talmasodott rajta, egyre vadabbá és kegyetlenebbé vált, életveszélyes
lett. Nem sokkal az előtt, hogy elköltöztünk Hadleyből, az egyik este
apám szokása szerint az asztalnál ült és ivott. Megpróbáltam elsétálni
mellette, de azt hiszem, megzavarhattam, mert egyszer csak megra­
gadta a karomat, megrázott, aztán olyan erővel vágott neki a falnak,
hogy egy helyen még a vakolat is megrepedt. Iszonyatosan megrémül­
tem. Anyám ordítva rohant be a konyhába.
- John, hagyd békén a fiunkat!
Képtelen voltam megmozdulni, a padlóra rogytam, apám pedig fel­
pattant, kirohant a kocsihoz és elhajtott.
- Remélem, karambolozik és meghal! - szakadt ki belőlem.
62 Lidérces évek

Ezek után utáltam Hadleyben lakni és örültem, amikor egy hó­

nappal később kiderült, hogy elköltözünk. A kráterszerű mélyedés
a falon örök mementó maradt számomra.
Tizenegy évesen valamennyire már meg tudtam védeni magam.
Az viszont kész csoda, hogy a hároméves öcsémből előbb Kullancs,
aztán szép lassan felnőtt lett anélkül, hogy komolyabb baja esett
volna. Bármikor csúfos véget érhetett volna az a nyiszlett kis élete -
végezhette volna, mondjuk a folyóban, vagy egy jelöletlen sírban
a kert végében. Biztos vagyok benne, hogy sok, hozzá hasonlóan nem
várt hároméves ilyen sorsra jut. Elvégre ki venné észre az erdő köze­
pén, ha az egyik nap még ott mászkál körülötte egy töpörtyű, másnap
pedig már nem? Apám ki nem állhatta Kullancsot, amikor még a Hor-
kantyú fázisban leledzett.
Apám minden áldott este leült a konyhaasztalhoz, szemben a mo­
sogatóval, előtte a fekete-fehér tévével. A haja összevissza állt, a sze­
me pedig beesett, iszonyú mély, fekete karikákkal elcsúfítva. Hátra-
görnyedt a széken, karnyújtásnyira tőle a teli pohár, mellette, a földön
a már félig kiürült sherrys üvegballon. Az állandóan füstölgő cigaret­
ta ott fityegett a hamutartó szélén, a doboz meg mellette feküdt az
asztalon. Sokszor bicsaklott meg a keze, így egy idő után az asztal nagy
része tele volt cigarettacsikkekkel. Olyan is volt, hogy anyám leült
mellé, és ilyenkor aztán tényleg mindent beborítottak a bűzölgő csik­
kek. Az asztalt, a mosogatót, a tányérokat, a poharakat, sőt volt, hogy
még a kajába is jutott.
Ahogy telt az idő, anyám rendszerint kisétált, hogy aztán később
visszajöjjön és gúnyolódjon apámon, amin ő persze még jobban berá-
gott. Megtanultam, hogy ilyenkor nagyon-nagyon óvatos legyek a kö­
zelében.
Volt, hogy a nevemet ordítozta.
- John Elder! Gyere ide, fiam! - üvöltötte és igyekezett elkapni
a kezemet.
Amikor ez sikerült neki és magához húzott, az volt a legrosszabb.
- Szeretlek, fiam - hörögte ilyenkor az arcomba bűzölgő pofával
és nyáladzva, miközben olyan szorosan fogott, hogy féltem, összetöri
a csontomat.
Rendszerint akkor sikerült meglógnom a karmai közül, amikor
újabb pohár sherryért nyúlt, és lazult kissé a szorítása.
 Lidérces évek 63

- Gyere vissza azonnali - kiabálta utánam artikulálatlanul, de én

meg sem fordultam, csak rohantam a szobámba.
Volt, amikor vitába szálltam vele és volt, amikor elvert a nadrág-
szíjával. Ha anyám is ott volt, lehet, hogy próbált megvédeni, de
akadt, hogy apám ilyenkor rajta vezette le a mérgét. Az a helyzet,
hogy erre már nem emlékszem tisztán.
Olyan éjszakák is voltak, amikor a szobámba zárkózva, a takaró
mélyén azt hittem, most talán megúszom. Aztán egyszer csak apám
feltűnt az ajtóban. Hiába temettem az arcom a párnába, még így is
láttam magam előtt a sötét, vészjósló árnyékát, az alkoholbűz pedig,
egy pillanat alatt beterítette a szobát. Aztán hallottam, hogy leveszi
az övét, és már csak arra tudtam gondolni, hogy remélem, elég jól
bebugyoláltam magam a takaróba.
Durr! - csattant a nadrágszíj, akár egy ostor.
Minden erejét beleadta az ütésekbe. Akkor még hihetetlenül erős­
nek tűnt, pedig a valóságban csak egy részeg, szétcsúszott egyetemi
tanár volt. Ha nem így lett volna, alighanem meg is öl.
Vagy szipogtam, ha már nem bírtam, vagy igyekeztem nem megmuk­
kanni. Ilyenkor gyakran eszembe jutott a kés, amit a nagyapámtól kap­
tam karácsonyra. Igazi solingeni acél, húszcentis, borotvaéles pengével.
Csak annyit kellett volna tennem, hogy a hátamra fordulok, hogy aztán
markolatig vágjam apám gyomrába. De túlságosan is féltem. Mi lesz, ha
elvétem! - futott át az agyamon. Mi lesz, ha nem hal bele? Egyre-másra
tolultak fel bennem a rémisztő filmjelenetek, ahol az emberek sosem
úgy haltak meg, ahogy meg kellett volna halniuk. Még az is felötlött
bennem, hogy ha elszúrom, akkor ő öl meg engem.
Szóval sosem tettem meg. De szinte majdnem minden este az
eszembe jutott.
Amikor már nem bírta szusszal, vagy úgy érezte, elég volt, vissza­
csatolta az övét, és mint aki jól végezte dolgát, kisétált az ajtón.
Másnap első dolgom volt kimenni a ház mögé, és kövekkel iszonya­
tosan megdobálni az öcsém játék teherautóit. A lehető legnagyobb és
legdurvább köveket választottam ilyenkor. A tehetetlenségemből
ennyire futotta.
Az egyik este az öcsémet pécézte ki magának, nem engem.
- Gyere ide, kicsi Chris, gyere csak! - gurgulázta két pohár sherry
között.
64 Lidérces évek

Az öcsém túl kicsi volt még ahhoz, hogy bizalmatlan legyen. Ez az

ő butasága volt. Amint közelebb lépett hozzá, az apám rögtön lecsa­
pott rá. A térdére ültette.
Olyan ártalmatlannak tűnt, ahogy ott ült a térdén. Egy aranyos,
mosolygós, de még agyatlan kis gyereknek. Már jó néhány perce ott
ült, de semmi nem történt. Kezdtem megnyugodni. Horkantyú pedig
önfeledten mosolygott. Aztán apám kivette az égó' cigit a szájából,
odatolta Horkantyú homlokához és elnyomta rajta. Az öcsém rémül­
ten sírt fel. Kétségbeesetten küzdött az életéért. Ahogy ezt most leír­
tam, negyven év távlatából sem emlékszem, hogyan úszta meg végül.
Pont, mint a kutyák, amelyeket ütnek-vágnak, ettől fogva mi is úgy
tartottunk apánktól. De erről soha, senkinek nem mertünk beszélni.
Ha az embert molesztálják, gúnyt űznek belőle vagy megverik, az
minden esetben megalázó - még inkább, ha mindez családon belül,
a saját otthonában történik vele. Sok-sok évembe telt, mire össze­
szedtem magamban, annyi erőt, hogy mindezt le tudjam írni ebben
a könyvben.
Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva az iskolában viszont
egyre jobban teljesítettem. Olyan jól, mint azt megelőzően és azt kö­
vetően soha. Amikor gimnáziumba léptem, az évfolyamban összesen
hét elismerést osztottak ki. Ebből hatot én zsebeltem be. Addigra
megszoktam, hogy apám lépten-nyomon a fejemhez vágta, hogy sem­
mirekellő vagyok, akiből legfeljebb benzinkutas lehet. Most viszont
ezt mondta az évzáró után:
- Nagyon büszke vagyok rád, fiam.
Azonban alig, hogy hazaértünk, már le is ült az asztalhoz a sherry-
je mellé és este kilencre már nyoma sem maradt a büszkeségének.
A tanáraim közül egy sem sejtette, hogy a szüleim azokban az idők­
ben napi rendszerességgel marták egymást, méghozzá brutális, mocs­
kos módon. Apámnak pedig az agya után a teste is kezdett darabjaira
hullani. Először a pikkelysömör borította el mindenütt, amitől még
rettenetesebb és gusztustalanabb látványt nyújtott. Addig azt hittem,
a cigarettánál undorítóbb dolog nem létezik, de most be kellett lát­
nom, hogy tévedtem. Folyamatosan hullottak róla a nagy, fehér és
förtelmes bőrcafatok. Még a lefolyó is eldugult tőlük. Bármerre is
ment apám, mindenfelé bőrpikkelydarabokat hagyott maga után.
A földön, a kanapén, a ruháin. A fürdőszobában és az ágyukban volt
 Lidérces évek 65

a legrosszabb a helyzet. Olyan távol tartottam magam ezektől a he-

lyektől, amennyire csak tudtam.
Anyámnak külön kellett mosnia a ruháinkat, mert ha apám bőr-
pikkelyei az ingeimre keveredtek, nem voltam hajlandó felvenni
többé. Egyszerűen képtelen voltam sajnálni apámat, amiért idáig
jutott.
Aztán kitört rajta az arthritis, a reumás ízületi gyulladás. Először
■a térde — folyamatosan vizesedett, és állandó fájdalmat okozott -,
aztán jöttek a különféle fájdalomcsillapító injekciók: először az arany,
aztán a kortizonos, majd az isten tudja milyenek. Csak harmincöt
éves volt, mégis alig tartotta már egyben valami. Az okát pedig nem
tudták megmondani, nekünk legalábbis nem. Ma viszont már tudom.
Rettenetes látványt nyújtott. A szüleimnek rossz gyerekkoruk volt,
amit átültettek egy rossz házasságba, aminek én és az öcsém ittuk meg
a levét.
Bármelyik családban elég lett volna egy olyan katasztrófa, mint az
apánk, de nekünk ott volt mellette még anyánk is. Ekkorra már las­
san kezdett belecsúszni abba az elmeháborodott állapotba, aminek
következtében végül a northamptoni állami kórház zárt osztályán
kötött ki. Elkezdett olyasmiket látni, amiket rajta kívül más nem.
Démonokat, embereket, szellemeket... igazából fogalmam sincs, mi­
ket. Vagy a fényben vélte látni ezeket, vagy a sarokban megbújva,
vagy a plafonhoz tapadva.
- Hát ti nem látjátok őket? - kérdezte újra és újra.
Egy biztos: én nem láttam semmi olyasmit, amit ő.
Olyasmiket is mondott, amik rettenetesen felkavartak, de ezeket
egy életre kitöröltem a fejemből, és ma már képtelen vagyok felidézni.
Az emlékképeim ebből az időből leginkább egy stroboszkóp lámpa
vibráló fényéhez hasonlítanak. Egyszerűen fizikailag fáj, ha ezeket
megpróbálom előhívni magamból.
A szüleim egymás idegeire mentek és kis híján sikerült engem is az
őrületbe kergetniük. Azt hiszem, az Asperger-szindrómámnak
köszönhetem, hogy ennek az agyrémnek a nagy részét nem engedte
belém férkőzni, amíg otthon éltem.
- John Elder, az apád nagyon ravasz és veszélyes ember - traktál-
ta a fejemet anyám. - Még az orvosok eszén is túljár. Átvágja őket,
elhiteti velük, hogy az égvilágon semmi baja. Attól tartok, hogy egyszer
 66 Lidérces évek

még megpróbál minket is megölni. Meg kell szöknünk. El kell búj'

nunk előle, amíg az orvosok meg nem találják a módját, hogy úrrá
legyenek rajta.
Sokáig hittem neki. A testvérem kisebb volt, így ő még tovább hitt
neki. Ma viszont már tudom, hogy mindez anyám megbomlott elmé-
jének torz szüleménye volt csupán. A szüleim egymást próbálták
kinyírni, de nem sikerült.
Mire tizenhárom éves lettem, az öcsém pedig öt, anyám rálelt arra
a dr. Finchre, akiről a testvérem a könyvében, a Kés, villa, olló bán is
ír. Emlékszem, amikor először mentünk hozzá, családostul. Én két­
kedve fogadtam a dolgot, mert addigra anyám már számtalan terápiá­
ra, játszócsoportba és pszichológiai tanácsadásra vitt el, hogy kiderül­
jön, mi bajom van. De egyik sem ért semmit. Érdekes módon már
akkor láttam, hogy mi az én legfőbb problémám.
— Rossz szülőkhöz kerültünk, Kullancs. Tudod, egy ideje figyelem
a barátaim szüleit és ők egyáltalán nem olyanok, mint a mieink -
ecseteltem az öcsémnek, de ő még túl kicsi volt, hogy ebből bármit is
megértsen.
A szüleim egyébként gyakran hagyták rám az öcsémet, amíg ők
elmentek otthonról. De most én is velük mentem. Úgyhogy előtte
leültem vele beszélni.
— Kullancs, most mindhárman elmegyünk egy agyturkászhoz, hogy
rólad beszélgessünk. í^em maradhatok most veled, mert az én véle­
ményemre is kíváncsiak. Gyere ide, oda láncollak a radiátorhoz, és
akkor biztonságban leszel, amíg vissza nem érünk.
— John Elder! Ne ijesztgesd Christ! Mindjárt itt a bébiszitter, aki
vigyáz majd rá.
Azzal otthagytuk Kullancsot, és elindultunk a dokihoz, aki Nort-
hampton főutcájának egyik öreg épületében, a legfelső emeleten ren­
delt. A régi, gyakorlatilag nyitott lift nagy nehezen, nyöszörögve von­
szolt fel minket a harmadikra, ahol egyből az elnyűtt, kopott
bútorokkal túlzsúfolt várószobába léptünk. A fal mellett, egy iskolai
padnál egy fiatal lány ült, akiről később kiderült, hogy az agyturkász
lánya.
Maga a rendelő egy faajtó mögött húzódott meg, az üvegen — úgy,
mint a magándetektíveknél a filmekben - öles betűkkel ott állt a ne­
ve. Odabent iszonyatosan fülledt és áporodott volt a levegő. Az volt
 Lidérces évek 67

az érzésem, hogy itt még soha senki nem nyitott ablakot. Mindennek
öreg, állottszőnyeg- és fáradtember'szaga volt.
Már nem emlékszem, hogy a doki jött ki, hogy üdvözöljön minket
vagy mi mentünk be hozzá.
- Üdvözlöm önöket, dr. Finch vagyok - mutatkozott be.
Öreg volt és köpcös, a haja hófehér, és a kiejtésén érződött, hogy
nem amerikai. Kiderült, hogy a szüleim néhányszor már meglátogat­
ták, sőt apám már a nagyapámnak is mesélt az agyturkászról.
- Vigyázz azzal az alakkal! - intett a nagyapám, amikor telefonon
elmondtam neki, hogy megyünk hozzá. - Utánanyomoztam egy
kicsit.
Hogy mindezt miért tette, ma is rejtély előttem.
- Azt hallottam, hogy Tennessee-ből, Kingsportból elkergették.
Feltették egy vonatra és mehetett isten hírével - mesélte.
Ilyesmiről olvastam már a történelmi könyveimben.
- És mondd csak, szurokban és toliban is megfürdették előtte? -
kérdeztem, mert sok helyen olvastam, hogy ez is a kiközösítés része
volt.
- Ezt nem tudom. Egy a lényeg: vigyázz vele!
így hát nagyon óvatos és gyanakvó voltam.
Egymás után beszélgetett el velünk, előbb anyámmal, aztán apám­
mal, végül pedig velem. Amikor végeztünk, őket is behívta és ott ül­
tünk előtte mindhárman. Arra már pontosan nem emlékszem, hogy
töviről hegyire miről beszélgettünk az első alkalommal, de arra igen,
hogy dr. Finch két dologban gyökeresen megváltoztatta az életemet.
Egyfelől, mert azt mondta, annak nevezem a szüléimét, aminek csak
akarom, másfelől pedig megtiltotta apánknak, hogy kezet emeljen
ránk. Ráadásul a korábbi terapeutáktól eltérően az ő javaslatai mű­
ködtek. Apám soha többé nem ütött meg. Ezért örökké hálás leszek
dr. Finchnek, még akkor is, ha később kiderült, elég bizarr szokásai
vannak.
- John úgy döntött, hogy mostantól mindkettejüket új néven
fogja szólítani, azon, amit ő választott - mondta a szüleimnek. - Én
javasoltam ezt neki, azért, hogy önökkel szemben szabadon fejezhes­
se ki magát. John...? - kérdezte némi hatásszünet után.
- Úgy döntöttem, hogy téged Rabszolgának hívlak - mondtam
anyámnak. - Téged meg Ostobának - fordultam apám felé.
68 Lidérces évek

- Jól van, John Eldei - felelte anyám megadóan.

- Nekem ez egyáltalán nem tetszik - ellenkezett apám.
- Nos, az a helyzet, hogy el kell fogadniuk és tiszteletben kell tar-
taniuk John választását - vágta rá a doki.
Lehet, hogy dr. Finchnek fogalma sem volt arról, mi az Asperger-
szindróma, de ő volt az első ember, aki mellém állt és támogatott
abban, hogy magam adhassak nevet dolgoknak, embereknek.
- És ne feledje, bármit is mond a fia, maga nem ütheti meg! -
ismételte meg többször is, mielőtt eljöttünk volna a rendelőből.
Apám soha többé nem is tette.
Attól fogva rendszeresen elkísértem Rabszolgát és Ostobát dr.
Finch kezeléseire. Persze volt úgy is, hogy csak ők ketten mentek.
Kullancs még túl kicsi volt ahhoz, hogy velünk jöjjön, anyám viszont
továbbra sem akart hallani arról, hogy leláncoljuk őt a pincében,
amíg mi odavagyunk. Mrs. Stosz, az egyik osztálytársam nagymamája
vigyázott rá.
Ahogy egyre jobban megismertük dr. Finch családtagjait, ők vala­
hogy örökbe fogadtak minket. Egyre többször lógtam együtt a lányá­
val, Hope-pal és egy másik betegével, Neil Bookmannel. Dr. Finch
kétségkívül különös figura volt, kár lenne tagadni. Egy hatalmas, vik­
toriánus házban lakott a város központjában, ahol folyamatosan zaj­
lott az élet, a barátok és a páciensek egymásnak adták a kilincset.
Nekem úgy tűnt, ők egytől egyig istenítik a dokit. Noha még mindig
kételkedtem, azt el kellett ismernem, hogy voltak javulások az éle­
temben. Úgyhogy békén hagytam.
A nagyapám persze ezt követően is sokszor felemlegette, hogy ne
hagyjam magam megtéveszteni, és vigyázzak dr. Finchcsel. És noha én
is hallottam róla furcsa dolgokat, azt mindenképpen a javára kell
írnom, hogy azokban az években ő volt az egyetlen szakember, aki
pozitív irányba tudta befolyásolni az életem. Azért viszont nagy kár,
amilyen fordulatot később az ő élete vett.
 Összevissza szerelem

í~\ tizenharmadik karácsonyomig leginkább a kövek és ásványok,

a dinoszauruszok, a bolygók, a hajók, a tankok, a buldózerek és a re-
pülők álltak az érdeklődésem középpontjában. Azon a bizonyos kará­
csonyon viszont valami egészen új ajándékot kaptam: egy elektromos
szerelőkészletet!
A szüleim egy negyvenkét alkatrészből álló számítógépkészletet
vettek nekem, amelyben többek között három tranzisztor, három pot-
méter és egy számláló is volt. Mindez egy fekete, műanyag dobozban.
A leírása szerint pofonegyszerű összerakni. De elemet persze nem
adtak hozzá.
Az a szó, hogy számítógép, egészen mást jelentett a hatvanas évek
végén, mint most. Az én masinám még leginkább csak egy logarléc
funkcióját tudta betölteni, már ha vannak még, akik tudják, mi az,
hogy logarléc. Ahhoz, hogy az ember használhassa, először be kellett
állítani a két potmétert úgy, hogy pontosan azokra a számokra mutas­
sanak, amelyeket össze akartam szorozni egymással. Aztán a harma­
dik potmétert addig kellett forgatni, ameddig a számláló nullát nem
mutatott. Ha ez megvolt, a harmadik potméterről már automatikusan
leolvasható volt az eredmény.
Még mielőtt azonban tekergethettem volna a műszereket, meg kel­
lett építenem a számítógépet. Volt hozzá egy csomó ellenállásom,
tranzisztorom, potenciométerem, elemtartóm és mérőműszerem.
- Hogy fogom összerakni? - tettem fel a kérdést.
- Fogalmam sincs, fiam. Mit ír a használati utasítás? - felelte
apám.
- Azt, hogy gyerekjáték összerakni, bármit jelentsen is ez. De
szükségünk lesz hozzá csipeszre, csípó'fogóra, forrasztópákára és hozzá
ónra.
- Hát, páka és ón van itthon - válaszolta apám, aki néha azt kép­
zelte magáról, hogy afféle ezermester.
 70 Összevissza szerelem

- De a leírás szerint nem akármilyen ón kell, hanem ólommentes,

gyantás ón, különben tönkreteszi az egészet.
Ha a piálás utáni, esti apámmal beszéltem volna így, egy pillanat
alatt dühbe gurult volna. A nappali, alkoholmentes verziója azonban
egészen kedves és normális tudott lenni. Ilyenkor szívesen segített
nekem, például összerakni a számítógépet.
Atyaég, mennyit szenvedtem vele! Ha jól emlékszem, a negyven­
két alkatrészből mindössze ha húszat kellett nekem a helyére illeszte­
ni, a többit már megtették a gyárban - ma úgy mondanánk, az alap­
lapra integrálták, amit csak lehet. Szóval, lehet, hogy szerintük
gyerekjáték volt, de emlékszem: két teljes hétig rendezgettem az al­
katrészeket ide-oda, mire egyáltalán neki mertem kezdeni.
A szüleimtől közben kaptam még könyveket - az Elektronika alap­
jait és a 101 elektromos terv címűt -, amelyekről úgy gondolták, segít­
hetnek. A kedvencemet pedig, a Rádióamatőrök kézikönyvét még az
áruházban ajánlotta egy eladó, ahol a szüleim a szerelőkészletet vet­
ték. Miután elolvastam ezeket a könyveket, kezdett összeállni ben­
nem a kép. Ahogy haladtam előre a szereléssel, fokozatosan megta­
nultam forrasztani és megérteni, melyik alkatrésznek pontosan mi
a funkciója a számítógépen belül. Azoknak a szavaknak, hogy ellen­
állás, dióda, tranzisztor vagy épp kondenzátor, amelyeket eddig leg­
feljebb papíron, leírva láttam, immár valós jelentése volt a számomra.
Büszke voltam magamra és alig vártam, hogy még több mindent
fedezzek fel.
Ügy döntöttem, hogy a gimiben beiratkozom az elektronikus szak­
körre. Lehet, hogy itt meg tudom mutatni, miben vagyok jobb másoknál -
gondoltam magamban. Az általános iskola utolsó osztályában még
kitűnő voltam, de attól fogva fokozatosan romlottak a jegyeim. Arról
nem is beszélve, hogy az elektronika sokkal izgalmasabbnak tűnt,
mint a biológia, a német vagy éppen a testnevelés.
Mivel még csak elsős voltam, ahhoz, hogy bekerülhessek a szakkör­
be, ahová a felsősök mehettek, előbb egy tanár felmérte a tudásomat.
- Mi Ohm törvénye? - kérdezte Mr. Gray.
- R egyenlő U/l - feleltem. - Ahol az U a feszültséget jelöli, az I
az áramerősséget, az R pedig az ellenállást.
Húsz hasonló kérdésre válaszoltam még, és aztán átmentem. Az az
igazság, hogy akkorra már jóval többet tudtam, mint ami az iskolai
 Összevissza szerelem 71

tananyag volt. Mr. Gray szertára tele volt elektroncsövekkel, kon­

denzátorokkal, dróthuzalokkal és mindenféle más elektromos alkat­
résszel. Egyszerűen lenyűgözött, ami ott körülvett. Mr. Gray egyéb­
ként úgy ítélte meg, hogy nem is a kezdő szakkörbe kellene mennem,
hanem mindjárt a haladóba. Bennem viszont egyszerűen olyan erős
volt a tudásszomj, hogy annak a tananyagát is kivégeztem pár
hét alatt. így aztán nem sokkal később már az egyetem környékén
ólálkodtam, hogy kiderítsem, nincs-e valami, ami a kedvemre való
lehet.
Anyám azt javasolta, keressem meg Edwards professzort, aki az
egyik barátnőjének volt a férje. Dr. Edwards az egyetem villamosmér­
nöki karának volt a vezetője és egy egészen új világot tárt fel előttem.
Bevitt magával az egyetem elektrolaborjába és bevett az éppen akkor
indult kutatási programjába is, ahol egy légkondicionált teremben
tesztelték a Control Data 3800 elnevezésű számítógépet.
Azt hiszem, én voltam számukra a tökéletes kísérleti nyúl. Suli
után szinte minden délután oda vezetett az utam, hogy aztán estén­
ként otthon tovább folytassam az önkéntes fejtágítást.
Más szemmel kezdtem nézni az otthoni tévénkre és a rádiónkra.
Mivel már amúgy is elég öregek voltak, alig vártam, hogy eljöjjön az
a pillanat, amikor szétszedhetem őket és megnézhetem, hogyan
működnek. Ügy éreztem, teljesen jogos elvárás a részemről, hogy
a szüleim azonnal a rendelkezésemre bocsássák az összes otthoni
elektromos berendezést.
- Jól van, az öreg Zenith rádiót viheted. De az újat nem piszkál­
hatod! - állt rá az alkura apám.
Miután a rádióval végeztem, pár hét múlva jött a régi tévénk is, így
aztán a szobám nemsokára tele lett a legkülönfélébb alkatrészekkel.
Aztán már nemcsak a szobám.
■ — Ez így nem mehet tovább, takarítsd meg a konyhaasztalt ettől
a sok kacattól - rivallt rám anyám.
- A fenébe is, ez a nyavalyás tranzisztor megvágta a lábam! - bosz-
szankodott apám.
Miután egyre sűrűsödtek a panaszok, apám megelégelte a dolgot és
a kezébe vette az irányítást. Szerencsémre mindez nappal történt,
amikor józan volt, részegen biztosan a kukába hajította volna az
összes kincsemet.
72 Összevissza szerelem

- Fiam, mi lenne, ha kialakítanánk neked a pincében egy szerelő­

műhelyt? — kérdezte.
Tetszett az ötlet. A pincében történetesen volt egy használaton
kívüli ajtó, amely a falnak támasztva porosodott. Apám eszkábált
hozzá lábakat, és nem sokkal később már meg is volt a saját munka­
asztalom.
Attól kezdve, amikor otthon voltam, minden időmet a pincében
töltöttem, és ahelyett, hogy szétszedtem volna dolgokat, elkezdtem
saját tervezésű kreálmányokat gyártani. Persze egyszerűbbekkel kezd­
tem. Voltak köztük olyanok, amelyek működtek, mint például a rá­
dióm, de voltak olyanok is, amelyeket puszta szórakozásból hoztam
létre. Rájöttem például, hogy ha merev huzalt forrasztok a kondenzá­
torhoz és azt feltöltöm árammal, akkor egy saját sokkolóm lesz.
Először a kutyán próbáltam ki. Elfutott és úgy elbújt, hogy alig
lehetett eló'csalogatni. Remek móka volt. Ezért úgy döntöttem, Kul­
lancson is letesztelem. A régi Zenith tévénkből nyert táp segítségével
alaposan feltöltöttem árammal, úgy, hogy azért még ne legyen halálos
a dózis.
- Hé, Kullancs, játsszuk azt, hogy mekkorát tudsz helyből ugrani -
mondtam neki, miközben igyekeztem ártatlan mosolyt erőltetni az
arcomra, a sokkolót pedig a hátam mögé dugtam.
- Hát az meg micsoda? — kérdezte gyanakvóan.
Mielőtt még elfuthatott volna, odaléptem hozzá, és a karjához
nyomtam a sokkolót. Akkorát ugrott, mint egy bakkecske, tényleg.
Volt, hogy egy-egy ilyen csínytevésem után megpróbált visszavágni,
de most úgy elhúzta a csíkot, mint a villám. Teljesen védtelenül érte
az áramütés, azt pedig nem tudhatta, hogy a sokkolóban mindössze
egyetlen töltésre volt energia. Jó pár év eltelt, mire rájöttem, hogyan
készíthetek olyan sokkolót, amellyel egymás után többször is megkí­
nozhattam szegény Kullancsot.
Nemsokára persze továbbléptem, és sokkal kifinomultabb eszközö­
ket kezdtem eszkábálni. Egy idő után azonban ellenállásba ütköztem:
az egyetemi jegyzetek ugyanis legtöbbször egyenletekkel szemléltet­
ték, mi hogyan működik, én viszont nem értettem a dolog matemati­
kai részét. A fejemben ugyan képes voltam vizualizálni az egyenlete­
ket, de a baj az volt, hogy azok nem hasonlítottak azokra, amelyek
a jegyzetekben szerepeltek. Ettől függetlenül azt éreztem, mintha
 Ö s s z e v i s s z a szerelem 73

valami egészen új és más nyelvet beszélnék, máshogy közelítenék

a dologhoz, mint ahogy az megszokott. Amikor például egy hanghul-
lámot néztem egy könyvben, a mellé írt egyenletben használt jelölé­
seket nem értettem. Amikor viszont a lelki szemeim előtt jelent meg
ez a hullám, akkor kötni tudtam hozzá egy meghatározott frekven­
ciát. Ha elég erőteljesen koncentráltam, akár még hallottam is, amint
a hullámok megszólaltak a fejemben. Mindenféle egyenlet nélkül.
Arra viszont nem jöttem rá, hogyan köthetném össze a két megköze­
lítést. Akkor még nem. Ez volt az az időszak, amikor a zene és az
elektronika szerencsés összefonódása megkezdődött az életemben.
Tizenegy éves korom után kezdett el érdekelni a zene. Vadászkür­
tön próbáltam játszani, de nagyon kevés sikerrel. Néhány évvel ké­
sőbb, amikor éppen Georgiában voltam a nagyszüleimnél, láttam,
hogy az unokatestvérem, Kicsi Bob gitárleckéket vesz. Ekkor úgy
döntöttem, hogy megtanulok basszusgitározni. A nagyanyám elvitt
a Wallace Reed zeneáruházba, ott láttam először négyhúros gitárt.
Arrafelé, délen nem azt mondják, hogy gitár, hanem azt, hogy git-
tár, jól megnyomva a t-t. A hegedűt sem hegedűnek hívják. Helyette
nyekergőt mondanak.
- Ez itt egy basszusgittár, fiacskám - világosított fel az eladó.
A nagyanyám megkérdezte, hogy ha kifizeti, elhozhatjuk-e? Az el­
adó fogta a gitárt, rákapcsolta egy erősítőre, játszott rajta néhány dal­
lamot, aztán odanyújtotta nekem. Fogalmam sem volt, mit kéne ten­
nem, de ahogy megérintettem a húrt, és megszólalt, egész testemben
megremegtem. Azt hiszem, transzba estem. Fél óra múlva a gitár ott
lapult a nagyanyám ezüst Cadillacjének a csomagtartójában, mellette
egy Fender Showman erősítő, egy hangfal, néhány tekercs húr, könyv
és kották.
Egész nyáron gyakoroltam: hol a rádióban éppen szóló zenére, hol
a kottáim alapján. Borzalmas lehettem. Odabent hallottam a zenét,
amit játszottam. A kottát is el tudtam olvasni. Viszont képtelen vol­
tam a bent megszólaló dallamot összhangba hozni az ujjaim mozgásá­
val. A hang, ami végül megszólalt, éppolyan ügyetlen és darabos volt,
mint amilyen én magam.
így aztán elkezdtem szemezni a Fender Showman erősítőmmel. Leó
Fender a világ talán leghíresebb gitárjait és erősítőit tervezte meg, de
én úgy gondoltam, azért még lenne mit csiszolni rajtuk. Vajon szét
74 Összevissza szerelem

tudom szedni és össze tudom rakni úgy, Hogy jobb legyen? Arra jutot­
tam, hogy ha a basszgitározás nem is megy nekem, azért az erősítőből
még kihozhatok valami nagyon jót.
Találtam egy könyvet, amely nagy segítségemre lehetett ebben.
Hangszererősítők, ez volt a címe. Addig-addig rágtam a szüleim fülét
és toporzékoltam nekik, amíg végül megkaptam. Rengeteg ötletem
volt arra, miként adjusztálhatnám a régi tévénkből kioperált alkatré­
szeket a nagyanyámtól kapott erősítőbe.
Végül működött a dolog. Az erősítőm nemcsak, hogy hangosabb
- sőt sokkal hangosabb - lett, de szebben is szólt. Elvittem néhány
helyi kis stúdióba és hagytam, hogy a zenészek kipróbálják. Annyira
tetszett nekik, hogy kézről kézre adták.
- Hé, ember, ez nagyon dögös! - lelkendeztek, miközben a válla-
mát csapdosták, én pedig életemben először éreztem azt, hogy vala­
mit sikerült elérnem.
- Az enyémet nem tudnád így felspécizni? - egyre gyakrabban tet­
ték fel a kérdést, miután kipróbálták az erősítőmet.
Hát, így kezdődött. Először a környékbeli zenészek erősítőit tur­
bóztam fel, akik szóltak más ismerőseiknek is, aztán nekifogtam az
elromlott berendezéseik javításának is.
Közben fokozatosan kezdtem megérteni, mitől szólnak jobban az
én erősítőim. A zenészek értékelték ezt.
- Figyelj, azt szeretném, ha egy kicsit harapósabb lenne a basszus.
Tudsz segíteni rajta?
- Lehetne az alsóbb regiszterekben még teltebb a hangzás?
- Egy kicsit lágyítani szeretném a hangzást, mit kéne tenni ehhez?
Rövid időn belül tökéletesen le tudtam fordítani a magam nyelvé­
re mindazt, amit a zenészek szerettek volna tőlem. Például, amikor
azt mondták, hogy „ez szólhatna vastagabban is”, az nekem azt jelen­
tette, hogy fel kell erősítenem benne a harmonikus torzítást. És képes
voltam erre, bármikor, amikor csak kérték.
Nemsokára már ott tartottam, hogy a zenészekkel közösen új
hangeffekteket dolgoztam ki. Akkoriban legfeljebb két hangeffekt
volt elérhető bárki számára: a tremoló, ami a gitár húrjának feszessé­
gét megváltoztatva emeli vagy csökkenti a hangmagasságot, és a re-
verb, azaz a hangvibráltatás. Szóval kísérletezni kezdtem, új hangokat
és effekteket akartam létrehozni.
 Összevissza szerelem 75

Emellett egyre többet kezdtem foglalkozni a tranzisztoros

áramkörökkel is. A Fender-erősítők még a csöves technológiával
készültek, ami leginkább az ötvenes évek divatjának felelt meg.
A tranzisztoros áramkörök jelentették a jövőt, nem beszélve arról,
hogy sokkal korszerűbb technológiát képviseltek. Azzal, hogy tanul-
mányoztam az áramköröket, egy idő után rájöttem, hogy készíthetek
elemműködtetésű, hordozható hangeffektdobozokat. Először az elérni
kívánt hangot vizualizáltam a fejemben, aztán átállítottam a gondo­
lataimat, hogy lássam magam előtt az ehhez szükséges áramköröket,
végül a valóságban is összeraktam azt, miközben folyamatosan
összehasonlítottam a fejemben lévő képpel. Ebben aztán odáig jutot­
tam, hogy nemsokára már megfelelő pontossággal képes voltam így
reprodukálni a vizualizált elképzeléseimet. Ezzel elhárult az utamból
a matematikai ismereteim hiányosságából adódó utolsó akadály is.
Képes voltam tökéletesen vizualizálni a hangszíneket és a hozzájuk
tartozó áramköröket.
Ekkortájt több jelentős áttörés is volt az életemben. Először is meg­
ismertem, majd bekerültem az elektronikai áramkörök világába, amit
sikerült elsajátítanom. Ez pedig alapvetően meghatározta mindazt,
ami ezután az életemben következett. Aztán megtanultam, hogyan
vizualizáljam mindazt, amit mások bonyolult matematikai képletek­
kel és hanghullámábrákkal tudtak csak leírni. Képes voltam például
látni magam előtt az eredeti hanghullámot, amit egy gitár kibocsátott
magából és vele párhuzamosan a módosított effektet is. Ez már egy
sokkal komplexebb folyamat volt. De talán még ennél is fontosabb,
hogy képes voltam reprodukálni ezeket a fejemben elképzelt hullá­
mokat valódi hanggá, amelyek szinte tökéletesen ugyanúgy szólaltak
meg, ahogy azt vizualizáltam.
Igazából senki nem tudja, miért van valakinek olyan képessége,
amely másból tökéletesen hiányzik. De sok Asperger-szindrómával
élővel találkoztam már, akik hozzám hasonlóan kimagaslóan tehetsé­
gesek valamiben. Azt gondolom, hogy az én esetemben ezt a képes­
séget - ami egyébként velem született - annak köszönhetem, hogy
képes vagyok hihetetlen mértékben koncentrálni.
Az estéim egy részét ettől fogva koncerteken töltöttem és kezdtek
egyre többen megismerni. Klubtulajdonosok, pincérek, kidobók, az
éjszakai élet jellegzetes figurái. A zenészek gyakran odajöttek hozzám
76 Összevissza szerelem

beszélgetni, és úgy tűnt, felnéznek rám, amiért olyasmit tudok, amit

ők nem. Kezdtem jól érezni magam a bőrömben. Aztán, amikor az is
világos lett a számomra, hogy valahol ők is olyan különc lények, mint
én, még jobban éreztem magam. Lehet, hogy végre megtaláltam
a helyemet.
Ez már csak azért is szolgált némi megnyugvással, mert odahaza, ha
lehet, még rosszabbra fordultak a dolgok. Már jó ideje jártunk dr.
Finchhez, az apám szerencsére engem már nem bántott, de ez nem
jelentette azt, hogy az anyámmal akár egy hajszálnyival is jobb lett
volna a viszonyuk. Ráadásul mindketten egyre gyorsuló ütemben
épültek le. Apám folyamatosan ivott, depressziós volt és teljesen
magába zárkózott. Volt, hogy egész nap ki sem mozdult az ágyból. De
olyan is akadt, hogy napokon át nem jött haza. Gyakorlatilag család-
ként nem is léteztünk már. Anyámon is egyre nagyobb méretekben
lett úrrá az agymenés, mígnem aztán egy nap teljesen eltűnt.
- Az édesanyád ideg-összeroppanást kapott - közölte velem az orvos.
Amikor anyut néhány nap múlva hazaengedték, gyakorlatilag
a katatón állapotig be volt nyugtatózva, és látszott rajta, hogy meg­
pecsételődött a sorsa.
Hogy eltereljem a gondolataimat az otthoni zűrökről, egyre több
időt töltöttem a gimnázium audiovizuális központjában. A legtöbb
gyereket a tévékamerák és az iskola modern, fekete-fehér adások
sugárzására képes stúdiója kötötte le. De nem engem. Engem legin­
kább az érdekelt, hogyan szedhetném szét a stúdió berendezését, hogy
aztán felspécizve újra összerakhassam őket. Az az igazság, hogy a két
technikus, John Fuller és Fred Smead megmutatta, és mindezt hagy­
ta is nekem. Mindkettejüknek hálával tartozom, mert nagyon sokat
segítettek.
- Javítottál már lemezlejátszót.7 - kérdezte egyszer John, miközben
vagy egy tucat Rheem Califone típusú lejátszóra mutatott.
A suliban csak ilyenek voltak mindenhol: a nyelvi laborban ilyen­
ről hallgattuk a szöveget, énekórán az operaáriákat, történelemórán
pedig a régi rádiófelvételeket. Nagyon makrancos jószágok voltak
ezek, hamar elromlottak. Úgyhogy az lett a legújabb elfoglaltságom,
hogy sorra megjavítottam őket.
Minden egyes alkalommal, amikor helyre tudtam pofozni egy ilyen
lemezjátszót, tanultam valami újat. Például azt, hogyan forrasszam
 Összevissza szerelem 77

meg tökéletesen azokat az apró drótokat, amelyek a tűből továbbvit-

ték a hangot, de azt is megértettem, milyen szerepe van a tűnek és
a hangdoboznak. Megtanultam, mitől romlanak el olyan könnyen,
és hogyan lehet gyorsan megjavítani őket. Nemsokára odáig fejlődtem,
hogy egyetlen délután három-négyet is helyre tudtam hozni, így egy
idő után eltűnt a stúdióból a nagy halom tetszhalott lemezjátszó.
- Mit gondolsz, rábízhatjuk a kölyökre a szalagos magnókat is? -
kérdezte Fred Johntól.
Szóval innentől kezdve már nem csak a lemezjátszókkal foglalkoz­
tam. Egy héten belül megjavítottam a nyelvi labor összes meghibáso­
dott magnóját. Ezeknek a masináknak elég zaklatott soruk volt, mert
mi, a diákok folyton nyüstöltük őket: előretekerni, aztán vissza, meg­
állítani, újra és újra meghallgatni egy rövid részt, mindezt vég nélkül.
Ráadásul ennek semmi értelme nem volt. Fogadok, hogy öt évvel az
érettségi után a diákok kilencven százaléka képtelen lett volna meg­
szólalni Párizs vagy Berlin utcáin, ha arról lett volna szó. Számomra
viszont ezek a magnók újabb ugródeszkát jelentettek egy jobb világba.
Ennek köszönhetően jutottam el például oda, hogy elkezdhettem
a saját visszhang- és flanger-effektjeimen - amikor az eredeti jelhez
egy késleltetett változatot keverünk hozzá - dolgozni. A környékbeli
zenészek imádták a hangeffektjeimet.
Életemben először voltam képes olyasmit csinálni, amire a felnőt­
tek is azt mondták, hogy értékes és van értelme. Lehet, hogy a moz­
gásom darabos volt, a modorom meg bárdolatlan, és az is lehet, hogy
bizonyos társas helyzetekben, hogyan kell viselkednem, de ha egyet­
len délután alatt képes voltam megjavítani öt szalagos magnót, akkor
valamiben nagyon jó voltam. Márpedig ezt a nagyszüleimen kívül
korábban senki nem éreztette velem.
Az iskola stúdiója még egy dologban megváltoztatta az életem. Ott
találkoztam ugyanis a lánnyal, aki később az első feleségem lett. Mary
Trompke éppolyan félénk és sérült gyerek volt, mint én. Volt benne
valami, ami egyszerűen lenyűgözött. Elképesztően okos volt, noha
nem beszélt túl sokat. Miközben én a magnókkal bíbelődtem, végig
ott ült mellettem. Aztán egyszer csak ő is beszállt, és attól fogva
együtt bütyköltük mindazt, amit éppen kellett.
Mindennap hazakísértem. Mivel ő Amhurst déli részében lakott,
én pedig a város ellenkező oldalán, Shutesburyben, ezért abban az
78 Összevissza szerelem

időben meglehetősen sokat gyalogoltam. A szülei elváltak, s Mary az

anyjával, a három húgával és az öccsével élt egy apró házban. Az apja
éppolyan alkoholista barom volt, mint amilyen az enyém. Az anyja
szellemileg és fizikailag is teljesen kizsigerelte magát, és iszonyú gya­
nakvással méregetett. Mondjuk, ezt megértem: a hajam hosszú volt,
koszos voltam, útszéli hangnemben kiabáltam, és ráadásul hímnemű
voltam. Úgyhogy megvolt rólam a véleménye, az biztos. De nem
tudott eltántorítani, mert Maryben olyasmit találtam, amit korábban
másban nem; megértett és elfogadott engem.
Kismedvének neveztem el. Az anyja Mary Lee-nek hívta, vagy
Kicsi Lánynak, de ezek egyike sem állt a számra, ügye mondtam már,
hogy a nevekkel mindig gondjaim voltak. A hozzám közel állókat pél­
dául muszáj elneveznem. Amikor húzni akartam, én is Kicsi Lánynak
szólítottam, de ettől mindig a plafonon volt, úgyhogy ezt abba­
hagytam. O lett az én Kismedvém.
Nekem nagyon tetszett. Alacsony volt és kissé zömök, a haját há­
tul összefogva hordta. Egyszerűen odavoltam érte. O volt az első
ember, aki ugyanolyan gyorsan - ha nem gyorsabban - olvasott, mint
én. Ráadásul nagyon jó könyveket olvasott: Asimovot, Bradburyt,
Heinleint - én is gyorsan rájuk kaptam. Ahhoz viszont túlságosan is
félénk voltam, hogy elmondjam neki, mit érzek. így aztán leginkább
csak beszélgettünk, együtt olvastunk, javítottuk a magnókat és min­
den áldott nap besétáltunk a városba.
Hát, úgy 1972 táján így festett egy Asperger-szindrómás randija.
 8
Már a kutyák is félnek tőlem

i\z összes gyerek tudja, hogy még a legjobb, legtürelmesebb kutya

is képes odakapni, ha az ember elég sokáig és elég kitartóan ráncigál-
ja a fülét vagy a farkát, Vagy éppen a kettőt egyszerre. Az Asperger-
szindrómának van egy sötét oldala, amit a gyerekkorból hozunk
magunkkal, onnan, amikor mások nem úgy bántak velünk, ahogy
magukkal bántak volna. Ahogy idősebb lettem, egyre inkább éreztem,
hogy valójában nagyon kevesen szeretnek. Kismedve volt az egyik.
Az apám szülei szintén ide tartoztak, őket minden nyáron meglátó-
gattam Georgiában. Lawrencevilié-ben laktak, egy kisvárosban, úgy
egyórányira Atlantától.
A tizenharmadik nyaramon a nagyszüleim elém jöttek a repülőtér­
re, ahogy mindig is tették. Carolyn, a nagyanyám volt az első ember,
akit a gépből kilépve megláttam. Odatipegett hozzám, összevissza pu­
szilt, aztán megölelgetett, miközben én igyekeztem eltolni magamtól.
Túl nagynak éreztem már magam az ilyen érzelgős üdvözléshez.
- Oóóóóó, John Elder, nézzenek csak oda! Hát mekkorát nőttél!
És milyen jóképű fiú lettél!
Tébláboltam még egy darabig, mert nem igazán tudtam mit kezde­
ni ezzel az érzelemáradattal, de igazából jólesett, hogy a nagyszüleim
mindig örültek, amikor megláttak, és mindig elmondták, milyen büsz­
kék rám. Rajtuk kívül senki nem tette ezt.
- Bob bácsikád is eljön hozzánk a hétvégén, és azt mondta, elvisz
majd vezetni! Atyaég, az én kis unokám már ilyen nagy! Egyedül
vezeti az autót!
Aztán kézen fogott, begyűjtöttük a bőröndömet és kisétáltunk
a parkolóba, ahol a nagyapám, Jack a parkolni tilos sávban állt a Ca-
dillacjével, a járda mellett. Beszálltunk és miközben kihajtottunk
a reptérről, én egyenesen az arcomba irányítottam a légkondi fú-
vókáit.
Jó volt újra Georgiában lenni.
80 M á r a kutyák is félnek tőlem

Azon a hétvégén Bob és én elvittük nagyanyám vadonatúj autóját.

Egy Buick Electra 225 volt, egy kétajtós, burgundi vörös csoda. Kicsit
ideges voltam, de aztán addig-addig toltam eló're az ülést, amíg már
kényelmesen elértem a pedálokat a lábammal. Tizenkét éves korom­
ban vezettem először, de az egy traktor volt, most pedig egy autóval
készültem elindulni. Méghozzá az úton, nem a szántóföldön.
- Ha elvezettél egy traktort, ez semmiség lesz - biztatott a nagy­
bátyám.
Könnyen beszélt. Az autó nem az övé volt, hanem a nagyanyámé.
S bár elsőre hodálynak tűnt, valamivel mégis kisebb volt, mint nagy­
apám Fleetwoodja.
- Meglátod, sokkal könnyebb vezetni, mint egy traktort. Ennek
automata váltója van, és a kormány is szervo rásegítéses.
A traktort sokszor vezettem már az utakon is, amikor valamilyen
munkát kellett végezni vele. Egy piros Massey Fergussonja volt nagy­
apámnak. Volt, hogy nagyanyám szólt, ugorjak már be a városba és
hozzak neki műtrágyát meg a sörétes puskához egy doboz töltényt,
s ilyenkor mindig a traktorral mentem. Néha még fagyiért is, ha meg­
kívántam. Beálltam a parkolóba a többi kocsi közé és bementem fa­
gyiért. Hazafelé olyan gyorsan vezettem, amennyit a traktor elbírt,
nehogy teljesen elolvadjon a fagyi.
A traktortól egyáltalán nem féltem, mert lassú volt. De egy autó
azért más. Miután sebességbe raktam, óvatosan a gázpedálra helyez­
tem a lábam. A kocsi egyből megugrott, én pedig teljes erővel bele­
tapostam a fékbe. Az út melletti kavicságyon kötöttünk ki. Sze­
rencsére senki nem járt arra, így nem is látták, mit művelek.
- Csak finoman, fiam - nyugtatgatott a nagybátyám.
Olyan óvatosan, ahogy csak tudtam, felengedtem a féket. A kocsi
elindult, én pedig újra ráléptem a fékre, megint csak óvatosan. Az
autó megállt. A nagybátyámnak igaza volt: nagyon könnyű volt irá­
nyítani és elképesztő erő volt benne.
Sikerült baleset nélkül elérnünk a rnűútig. Ugyanott álltam meg,
ahol egyébként a traktorral vissza szoktam fordulni, amikor a füvet
nyírtam: a 27-es autópályára vezető felhajtónál. Az aszfalt fölött iz-
zott a levegő a melegtől, és időnként elhúzott előttünk egy-egy autó.
Elnéztem az út túloldalára, a Matthews-tó irányába, ahol sokszor fog­
tam pisztrángsügért, amit a nagyapám megpucolt és megfőzött.
 Már a kutyák is félnek tőlem 81

- Jól van, miután mindkét irányba alaposan körbenéztél, hajtsunk

ki az útra. Meglátod, rendben lesz minden - biztatott a nagybátyám
az anyósülésről.
Kikanyarodtam, és kissé ráléptem a gázra. A következő pillanatban
már azt láttam, hogy 40 mérfölddel „száguldunk”.
- Ez egy négyhengeres, ötezer-ötszáz köbcentis motor, úgyhogy
elég gyorsan lehet vele repeszteni - mosolygott a bajsza alatt a nagy­
bátyám látva az ijedt arcomat.
A nagyapám mindig, mindenből a legjobbat vette. Egy pillanatra
ráléptem a fékre, hogy lássam, biztosan meg tudunk-e állni, ha kell,
s a gumik felvisítottak. A dédanyám háza felé tartottunk, ami úgy
egy—másfél mérföldre lehetett tőlünk. A nagybátyámmal Mamóká­
nak hívtuk őt. Pici volt, rettentő öreg, és már semmi pénzért nem
mozdult ki a házából. Amikor még kisebb voltam, azt hittem, olyan
öreg, hogy még a polgárháborúban is harcolt. Ami persze nem volt
igaz, viszont nem sokkal később született. Egy téglaházban lakott, úgy
két mérföldre a nagyapáméktól. A konyhaszekrényében mindig volt
alufóliából készített karácsonyfadísz, minket pedig mindig gulyással és
sült okrával traktált. Mamóka nem tudta, hogy traktort már vezet­
tem, úgyhogy most nagyon meg volt lepődve.
- Istenemre, John Elder, de megnőttél! És már autót is vezetsz,
nahát, ez elképesztő!
Egy az egyben, mintha a nagyanyámat hallanám. Még a hangjuk is tel­
jesen egyforma - gondoltam magamban. Talán csak azért volt benne
kevesebb érzelem, mert sokkal öregebb volt. Nagyon jólesett és büsz­
ke voltam, de ügyeltem rá, hogy ezt ne mutassam ki. Mert addigra
már tudtam, hogy az igazi férfiak nem mutatják ki az érzelmeiket.
Mamóka valami harapnivaló után kotorászott a szekrényben. Min­
dig, amikor Georgiában töltöttem a nyarat, degeszre tömtek. A nagy­
anyám például ötliteres kiszerelésben vette nekem a jégkrémet, hogy
mindig legyen elég.
- Nemsokára te is felnősz és lesz majd autód! Tudtad, hogy Chi-
ckamaugában az én apámnak volt először autója? Bizony, vonattal
hozták át Chattanoogából!
A fülemet birizgáltam. Nehéz volt felfognom, hogy most több ezer
autó rohangál körülöttünk és valamikor az ükapámé volt a leges-
legelső a környéken. Persze Chickamauga jóval kisebb volt, mint
82 M á r a kutyák is félnek tőlem

Lawrencevilié, de akkor is. Vau, ez aztán valami! Kiderült, hogy való­

di motorizált családból származom.
Mamóka végig ott állt az ajtóban, amikor elindultunk hazafelé. Ki-
faroltam a ház elől, aztán visszaforgattam a kormányt. Már éppen újra
sebességbe tettem volna a kocsit, amikor hirtelen teljesen összezava­
rodtam. Túl sok mindenre kellett figyelnem egyszerre. A fék, a gáz­
pedál, a kormány, a váltó...
Képtelen voltam egymás után sorrendbe tenni a szükséges műve­
leteket, így a következő pillanatban orral az árokban, az út menti pos­
taládában kötöttünk ki. Georgiában az utak mellett mindig van egy
kis vízelvezető árok.
A nagybátyám, aki eddig nagy büszkén, pár lépés távolságból figyel­
te, ahogy manőverezni próbálok, most hátrébb ugrott, hogy ki ne
lapítsam.
- John Elder, nézd, mit tettél! Összetörted a kocsit! És még a pos­
taládát is kidöntötted!
- Óóóóóó jaj, John Elder - sopánkodott Mamóka is.
A nagybátyám kinyitotta az ajtót és üresbe tette a váltót. Én ki­
szálltam, ő beült a helyemre, riikvercbe kapcsolt és kitolatott az útra.
Odamentünk és szemügyre vettük a kocsi orrát. Ügy tűnt, még a kró­
mozott lökhárító sem sérült meg és a postaláda is egyben volt, csak
kidőlt a helyéről. Megpróbáltam visszanyomni, de a mélyedés túl nagy
volt, a postaláda pedig minduntalan eldőlt. Iszonyúan dühös lettem
magamra.
- Jól van, nincs semmi baj. Keresünk egy ásót, és gyorsan vissza­
állítjuk a helyére - csitított a nagybátyám.
Hazafelé ő vezetett. A ház mögött volt egy sufni, ahol mindenféle
kacatot tartott. A kacatok egy részét még Dandy, a dédapám hal­
mozta fel, aki még saját kezével művelte a föld jó részét. A nagybá­
tyám némi kotorászás után kiemelt egy eszközt, amelynek két hosszú
karja volt, a végén pedig egy vödör alakú tárcsa.
Soha nem láttam még ehhez hasonlót, lebilincselt a látvány. Ügy
nézett ki, mint egy markoló, csak kisebb volt és mechanikus. Egyből
láttam, hogy ez a szerszám sokkal többre hivatott, mint hogy csak lyu­
kat ássanak vele egy farmon.
Megfogtam és kivittem a kocsihoz. A nagybátyám vezetett, úgy
döntöttem, aznapra nekem egy út elegendő volt.
 Már a kutyák is félnek tőlem 83

- Majd én kiásom a lyukat - ajánlottam fel, mert már alig vártam

hogy kipróbálhassam ezt a fantasztikus eszközt.
- Jobb lesz, ha én csinálom, John Elder. Azelőtt végeznünk kell
vele, hogy Mama hazaér, nehogy kiderüljön, mi történt a kocsijával.
A nagybátyám Mamának hívta a nagyanyámat, én viszont Caro-
lynnak.
Bob belemarkolt a földbe a szerszámmal, fordított rajta egyet, aztán
felhúzta a lyukból. Pár perc múlva ott tátongott előttünk egy legalább
fél méter mély lyuk. Belehelyeztük a postaládát tartó állványt, majd
közös erővel visszatömködtük a maradék földet.
Amikor hazaértünk, kivettem a csomagtartóból a szerszámot. Oda-
vittem a sufnihoz, majd erőteljesen belevágtam a földbe, ahogy a
nagybátyámtól láttam. Iszonyatosan nehéz volt!
Két nappal később akkora lyukat ástam vele, hogy szinte teljes egé­
szében elfértem volna benne. Annyi mindent tudtam volna kezdeni
ezzel a lyukkal!
Például beleugrom egy géppisztollyal, és akkor egyszemélyes fedezék.
Vagy letakarom egy újságpapírral, és akkor csapda.
Vagy beledobok egy kutyát, és akkor képtelen kiszabadulni
onnan.
A nyár hátralévő részében rengeteg lyukat és gödröt ástam, igazá­
ból haza akartam vinni magammal a szerszámot, de a nagyszüleim azt
mondták, nekik is szükségük van rá.
Otthon az első dolgom az volt, hogy körbenéztem a pincében,
vajon apámnak milyen kerti szerszámai vannak. Neki is volt egy ilyen
kézi lyukfúrója!
Kimentem vele az előkertbe és rögvest neki is álltam ásni vele. Úgy
harminc-negyven centinél tarthattam, amikor követ fogtam. Arrébb
mentem, és újra kezdtem az egészet, de egy idő után itt is kőbe ütköz­
tem. Nem sokkal később úgy nézett ki az élőkért, mintha vakondtá-
madás érte volna a házunkat.
Georgiában nem volt sziklás a talaj, és ez még egy ok volt arra,
hogy jobban szeressem, mint a saját otthonomat.
A ház mellett egy nagy rakás mulcs volt felhalmozva. Apám egy
egész teherautóval hozatott, hogy majd egyenletesen szétszórja a kert­
ben, amitől sokkal mutatósabb lesz az egész, de persze eddig már
nem jutott el. így aztán a mulcs ott rohadt a ház oldalában, ahová
84 Már a kutyák is félnek tőlem

a teherautó lerakta. Úgy döntöttem, ott fogok gödröt ásni, elvégre ott
csak nem lehet már annyi kő.
Könnyebben ment a fúrás, de azért itt is sziklába ütköztem. Csak
ekkorra már legalább másfél méter mély volt a gödör. Elég mély
ahhoz, hogy próbát tegyek vele.
- Kullancs, gyere csak ki! Van itt egy lyuk, amit meg kellene néz-
nünk! - szóltam az öcsémnek.
A szobájában ült, alufóliába volt tekerve és a People magazin képeit
nézegette. Kullancs alapvetően szerette, amikor kísérletezgettem
vele, a legtöbbször örült neki és soha semmi baja nem lett.
Jó néhányat pislogott, amikor kilépett a házból a fényre. Ha csak
ki nem csalogattam valahogy, mindig a házban bujkált. Intettem
neki, hogy jöjjön oda hozzám, ahol az egyik kisebb lyuk volt. Vigyáz­
nom kellett, nehogy egyből gyanút fogjon.
- Azt szeretném megtudni, milyen könnyű kiszabadulni ezekből a
csapdákból. Feküdj le a földre, én pedig beleteszlek, aztán megnéz­
zük, mennyi idő alatt tudsz kimászni.
- Jól van - felelte Kullancs.
A lábainál fogva felemeltem és fejjel lefelé leeresztettem az egyik
kisebb gödörbe. Jóformán azonnal kimászott belőle.
- Ez nagyon könnyű volt! - kiáltotta mosolyogva.
Hát persze, pont ez volt a célom. De nem szóltam semmit.
- Jól van, akkor most nézzük meg ezt!
Odamentünk a mulcshalomhoz. Megint megfogtam a lábát, és fej­
jel lefelé beleengedtem. Ez a gödör mélyebb volt, mint az ő magas­
sága, úgyhogy el is tűnt benne. Ide-oda rúgkapált, de csak azt érte el,
hogy egyre több mulcs hullott be a fejére. Nem volt esélye.
Elégedett voltam. Ez egy jó kis gödör, pont elég ahhoz, hogy akár
egy nagyobb gyereknek is csapdául szolgáljon. Bementem a házba,
úgy tíz-tizenöt percre, hogy egyek valamit. Amikor visszamentem,
Kullancsot sehol nem láttam. Azt hittem, hogy míg magára maradt,
kiszabadítja magát, de nem. Még mindig odabent kuksolt. A lábam­
mal belerugdostam egy kis mulcsot a gödörbe, hátha az majd kicsalo­
gatja, de csak visítani kezdett. Megfogtam és kihúztam, mielőtt
a szomszédok panaszkodhattak volna.
Amikor már odakint volt, nagyon mérgesnek tűnt, amit nem értet­
tem, hiszen épp az imént szabadítottam ki.
 M á r a kutyák is félnek tőlem 85

- Itt hagytál a gödörben! - kiabálta bíborvörös arccal és közben

iolyamatosan toporzékolt a dühtől.
Igyekeztem biztos távolságot tartani tőle, de azért érdeklődve fi­
gyeltem a reakcióját. Nem tudtam eldönteni, hogy a méregtől volt
ilyen bíborszínű az arca vagy attól, hogy negyedórán keresztül fejjel
lefelé lógott.
- De hát ez volt a cél, Kullancs. Hogy kiderüljön, ki tudsz-e mász­
ni belőle egyedül - feleltem nagy ártatlanul.
Ezzel láthatóan sikerült összezavarnom, mert amit mondtam, igaz
volt.
- Tudod, az igazi kullancsok ilyen odvakban élnek. És az igazi kul­
lancsoknak nem lett volna gondjuk azzal, hogy kievickéljenek. Úgy­
hogy azt hiszem, te egy selejtes Kullancs vagy.
Ez már neki is sok volt.
- Nem vagyok selejtes Kullancs! - ordította, azzal elkezdett kala­
pálni a kis ökleivel, ahol csak ért.
Megpróbáltam visszalökni a gödörbe, de meglógott, hogy aztán kö­
vekkel és fadarabokkal kezdjen el dobálni. Fogtam magam, besétál­
tam a házba és bezártam az összes ajtót. Hagytam, hogy az öcsém
kidühöngje magát.
Másnap zsírpapírral letakartam a gödröket, a tetejükre földet szór­
tam, hogy még kevésbé tűnjenek fel. Mindennap megnéztem őket,
hogy sikerült-e elejtenem valamit. Kullancsot is bíztattam, hogy szed­
je rá valamelyik kis barátját, de kudarcot vallott.
A nyárból lassan ősz lett, a gödrök pedig ott álltak kihasználatla­
nul. Kullancs ugyan bevonta a játékaiba a kisebb lyukakat, de a leg­
nagyobbat messzire elkerülte. Közeledett mindenszentek napja, ne­
kem pedig támadt egy remek ötletem. Akkoriban még pár centért
lehetett a fényképészek által és a pirotechnikában is használt magné-
ziumporhoz jutni a színházikellék-üzletben. Arra gondoltam, hogy
megtöltöm a gödreimet a durranóporral, bekábelezem őket, a deto-
nátort pedig elrejtem a szobámban. Igen, megvalósítom a saját hábo­
rús filmemet, amelyben a cukorkáért jövő srácok lesznek a főszerep­
lők. Viszont ehhez több lyukra volt szükségem. Ideje volt befognom
Kullancsot is.
Tökéletes volt az időzítés, mindenszentekre együtt volt minden
a tervemhez.
86 M á r a kutyák is félnek tőlem

Aznap este Kullancs az ajtóban állt és angyali mosollyal az arcán

próbálta odacsalogatni a gyanútlan gyerekeket. Élvezte a csalétek sze-
repét. Ahogy a srácok az ajtó felé közeledtek, ellépdeltek egy-egy
csapda mellett. Én a szobámból néztem ó'ket készen arra, hogy a meg­
felelő pillanatban beizzítsam a detonátort. Amikor már elég közel
értek, felrobbantottam az egyik töltetet. Iszonyú nagyot szólt, nem is
beszélve a villanásról. Földdarabok repkedtek mindenfelé, a gyerekek
pedig halálra rémülve menekültek.
Az az év cukorfogyás tekintetében nagyon gazdaságos volt. Mivel
a kölykök nem mertek visszajönni több cukorkáért, megmaradt az
összes, és másnap mindet felfaltuk.
Ahogy idősebb lettem, a csínytevéseim is egyre rafináltabbak let­
tek. Amikor tizennégy éves lettem, a továbbtanulási tanácsadó az
iskolában ezt mondta nekem: „John, a csínyeid egy része beteges.
Gonosz és beteges. Arra utalnak, hogy komoly érzelmi problémáid
vannak.” Igaz, ami igaz, néhányszor tényleg túllőttem a célon. És az
is igaz, hogy mostanra kifejezett dühvé alakult át bennem az a szo­
morúság, amit amiatt éreztem, ahogy a társaim mindig is bántak
velem. Ha nem jött volna az életembe a zene és a bütykölés, egész
könnyen ráfaraghattam volna. Ez volt az az időszak, amikor az egyik
tréfám minden korábbinál durvábban sült el.
Forró nyáreste volt, Shutesburyben gyakorlatilag megállt az élet,
a tücskök elhallgattak, a levegő sem mozdult. Miközben odabent
mindenki az igazak álmát aludta, kinyitottam az ablakot és óvatosan
kimásztam a szobám ablakán. Biztos, ami biztos, nálam volt a zseb­
lámpám és a késem, bár reméltem, hogy egyikre sem lesz szükségem.
Tudtam, merre kell mennem és alaposan fel is készültem mindenre.
Ahogy elindultam az erdő felé, mindig, ha egy kocsi közeledett, beug­
rottam a bokorba, hogy észrevétlen maradjak. Nagyjából egy mérföl­
det kellett gyalogolnom, hogy elérjem a célom: a Homokbucka útnál
lévő nagyfeszültségű vezetékeket. A vezetékeket tartó torony alatt,
úgy száz méterre az autóúttól öt darab, egygallonos festékvödröt
helyeztem el, méghozzá pentagram alakzatban. Szépen megtisztítot­
tam a területet és faágakkal egyértelműen csillag alakzatba kötöttem
össze a vödröket, amelyek a csúcsokat alkották. A középpontba egy
ötgallonos, kátránnyal teli vödröt tettem, köréje kövekből kört raj­
zoltam. Mindezt még délután vittem véghez, most pedig egyenként
 Már a kutyák is félnek tőlem 87

meggyújtottam a vödrök tartalmát. Koromfekete, vastag és elképesz­

tően büdös füst szállt fel.
Naiv módon azt hittem, hogy a különböző színű festékek külön­
böző színű lánggal fognak égni, de nem így lett: mindegyiknek ugyan­
olyan unalmas sárga lángcsóvái voltak. Egy út menti építkezésről
loptam őket, és nem volt időm arra, hogy kipróbáljam, hogyan is
égnek. Valójában egy kis kerozinnak jobban örültem volna, az még
jobban feldobta volna az összképet. De most már mindegy volt, úgy
döntöttem, a festék is megteszi.
Koromsötét volt az éjszaka, a holdnak sehol, semmi nyoma, s az
egyre jobban gomolygó, kavargó füst még félelmetesebbé tette. De azt
is tudtam, hogy a lángoknak köszönhetően messziről is jól látni a mű­
vem, úgyhogy előbb-utóbb a játszótársaim is megérkeznek. A játszó­
társaim, akiknek ekkor még híre-hamvuk sem volt.
Sötétedett, amikor mindent elrendeztem. Nem volt egyszerű, külö­
nösen az a része nem, amikor a magasfeszültségű toronyba kellett fel­
másznom. Elég félelmetes érzés volt, hogy alig néhány centire tőlem
hetvenötezer voltnyi áram tekereg a huzalokban. Elég lett volnp
egyetlen óvatlan mozdulat és már nem élek. Amikor egyszer felemel­
tem a kezem, éreztem, ahogy az elektromosság sisteregni kezd a ká­
belben, úgyhogy óvatosan vissza is húztam. A kötél felhelyezése volt
a legnehezebb. Igazán nagy teljesítmény egy tizennégy éves gyerektől.
De megcsináltam. Méghozzá teljesen egyedül. És úgy, hogy senki nem
látott meg.
Tizenegy órakor már teljesen kihalt volt az autóút. Csak erre
vártam.
A lángok egyre közelebbről nyaldosták az eget és bárkinek, aki vé­
letlenül arra járt, ki kellett, hogy szúrja a szemét a látvány. Ügy tíz
lábbal a pentagram fölött ugyanis egy emberi alak himbálózott a köté­
len. Rendesen fel volt öltözve, a nyakára tekert kötél pedig a nagy­
feszültségű vezeték tartóoszlopához volt kötözve. Addig gyakoroltam,
hogyan keli rendes akasztócsomót kötni, amíg tökéletes nem lett. És
ez most tökéletes lett. A test lába már feketedett a lángoktól és szé­
pen lassan a többi felület is égni kezdett. Nemsokára az egész testet
gusztustalan, olajos pernye borította. A kátrány folyamatosan bugyo-
gott az edényben, miközben a festékes vödrök széle gyakorlatilag
izzott.
88 M á r a kutyák is félnek tőlem

Alapos műgonddal állítottam be, hogy milyen magasan lógjon

a test. Elég alacsonyan ahhoz, hogy észre lehessen venni a földről, de
ahhoz túl magasan, hogy el lehessen érni. Összességében elégedett
voltam a művemmel.
Néhány száz méterrel odább, az útról valószínűleg csak a fényessé­
get lehetett kivenni, más egyebet nem nagyon. Ráadásul szorgalmi
időben, hétvégenként, bulik alkalmával az egyetemi kollégium terü­
letén rendszeresen raktak tábortüzet, úgyhogy annyira nem is lett
volna feltűnő az égő pentagramom.
Csakhogy most nem szorgalmi időszak volt, és semmiféle bulit nem
tartottak.
Ideje volt felhívnom a hatóságokat.
Koromsötét volt, amikor kisétáltam az útra. Jó fél mérföldes távol­
ságban nem volt egyetlen ház, de még villanypózna sem. Csak a ma­
gányos, mocskos autóút. Elő ember még csak véletlenül sem volt
a közelben, legfeljebb a halottak a temetőben, a patak partján. Fel­
másztam a telefonpóznára és rácsíptettem a telefonomat, amit még
pár hónappal korábban nyúltam le attól a szerelőtől, aki bekötötte
nálunk a készüléket.
Mrs. Ellis vezetékére csatlakoztam rá, a szomszédok közül őt utál­
tam a legjobban. A legutolsó népszámlálás alapján 273-an éltek
Shutesburyben, és nem volt mindenkinek telefonja. Ráadásul a kábe­
lek egy része az elektromosságot és nem a hangot vezette, úgyhogy
óvatosnak kellett lennem, ha nem akartam megégetni magam.
Hallottam a vonal hangját. Az apámtól ellopott két, összecsatolt
nadrágszíjon lógva felhívtam a rendőrséget, aminek a számát jó előre
bemagoltam.
- Rendőrség. Közlöm, hogy a beszélgetést rögzítjük - szólt bele az
ügyeletes.
- Szeretném bejelenteni, hogy valaki felakasztotta magát - mond­
tam elmélyített hangon.
- Micsoda? - kérdezett vissza a zsaru.
- Azt hiszem, rituális gyilkosság lehet. Egy ember a Homokbucka
útnál, a magasfeszültségű vezetékeknél. Jöjjenek gyorsan!
Azzal bontottam a vonalat, óvatosan lemásztam a póznáról és
visszasétáltam az erdőbe. Ha lenyomozzák a hívást - okoskodtam -,
annak a barom Mrs. Ellisnek lesz egy kellemetlen éjszakája. Neki is volt
 Már a kutyák is félnek tőlem 89

egy fia, egy aljas kis féreg. Még az is lehet, hogy őt is lecsukják. Ezen
önkéntelenül is elkuncogtam.
Jó néhányszor körbejártam a patak partját arra az esetre, ha a rend-
őrök esetleg kutyákat is hoznának. Sötétedés után kifejezetten ott-
hon éreztem magam az erdőben. A szemem tökéletesen alkalmazko­
dott a sötéthez, és a fülem is kiválóan szolgált. Felmásztam az egyik
fenyó're, ahonnan valóságos panoráma tárult elém a mesterművemre,
ám ahhoz kellő távolságra voltam, hogy észrevétlen maradjak. Csend­
ben vártam a sötétben.
Régebben féltem egyedül a sötétben, de most már nem. Régebben
a kutyáktól és az ugatástól is rettegtem. „Jó kutyus, kérlek, ne harapj
belém, látod, már odébb is állok” - mondogattam ilyenkor magam­
ban. Aznap este viszont ez járt a fejemben: A leggonoszabb ellenségetek
vagyok, nyavalyások. Ha közelebb mertek jönni, egytől egyig kibelezlek ti-
teket a késemmel. És ami érdekes volt az egészben, attól fogva minél
erősebben gondoltam erre, annál több kutya érezte meg és kotródott el.
Fordult a kocka, már nem én féltem tőlük, hanem ők tőlem.
Negyed óra eltelt és nem történt semmi. Lehet, hogy messziről kell
jönniük, gondoltam. Lehet, hogy a járőrök éppen szundikáltak vala­
hol. Aztán végre megláttam egy fényszórót közeledni. Pár perc múlva
ott voltak. Kezdődött a móka.
A rendőrautó az út szélén állt meg. Az ajtó kinyílt, majd nagy dur­
ranással becsukódott. Egy zsaru szállt ki, abban az időben még egye­
dül járőröztek. Tudtam, hogy a tűz úgy fogja magához vonzani, mint
légypapír a legyet. Egyszerűen nem volt más választása. Egyetlen
nagyfeszültségű kábel volt, ami alatt égett a tűz. A lángnyelvek meg­
világították az arcát, ahogy óvatosan lépdelt az oszlop felé. Az egyik
kezében a zseblámpáját tartotta, a másikban a pisztolyát, ahogy a fil­
mekben szokták. Amikor meglátta a kötélen himbálózó, immár majd­
nem elszenesedett testet, visszahőkölt.
- O, édes Jézusom! - hallottam.
Sarkon perdült és alaposan körbekémlelt, hátha egy támadó lehet
a közelében. Még a lélegzetemet is visszatartottam, nehogy rám lőjön
a nagy ijedtségben. Csak a bogarak zümmögése és a falevelek suho­
gása hallatszott, ahogy megmozgatta őket egy-egy szellő. A járőr min­
den egyes gyanús zajra ugrott egyet. A következő pillanatban fogta
magát, visszairamodott a kocsihoz és beugrott.
90 M á r a kutyák is félnek tőlem

Hallottam, hogy kattant a zár, miután beszállt. Bekapcsolta a kék

fényt, amivel egyáltalán nem lepett meg. Ha én lettem volna a helyé­
ben, egyedül, én is magamra zártam volna a kocsit azok után, hogy
egy égő hullával kellett szembesülnöm. Tisztában voltam vele, hogy
a rendőrök bátorságának is van határa.
Hallottam a rádiójából kiszűrődő hangokat, de ahhoz túl messze
volt, hogy értsem, miről volt benne szó. Gondolom, erősítést kért. Tíz
perc elteltével, amikorra a tűz még nagyobb lett, két másik járőrkocsi
is megérkezett. Mindenki kiszállt, és beszélgetni kezdtek. Most, hogy
már többen voltak, az első járőr bátorsága is érezhetően megnőtt.
- Hol van? - kérdezte egyikük, mire az első járőr odavezette
a toronyhoz.
- A kurva életbe! - szakadt ki a száján.
- Mi a fenét csináljunk? - kérdezte egy másik.
- Felmész és levágod! - hangzott az ukász.
- Hogyisne, hogy agyonvágjon az áram! Én ugyan nem megyek!
- Ez már amúgy sem árt semmit, halott.
- Hívjuk a tűzoltókat.
- Meg az elektromos műveket.
Aztán egymásnak hátat fordítva körbepásztázták a terepet, hátha
meglátnak valakit. Az egyikük visszament a kocsihoz és beszólt a köz­
pontba, hogy riassza a tűzoltókat és az elektromos műveket. Amikor
visszatért, egy lefűrészelt csövű puska volt a kezében. Biztos voltam
benne, hogy töltve van. Mivel még mindig nem történt semmi érdem­
leges, kezdtem egyre jobban unatkozni odafent.
Még csak hozzá sem nyúltak a pentagramomhoz. Pedig kíváncsi let­
tem volna, mit gondolnak róla. Hogy talán egy sátánista szekta műve
volt? Vagy azt hitték, hogy brutálisan meglincseltek valakit? Vagy hogy
szegény fickó öngyilkos lett? Mostanra a test a felismerhetetlenségig
összeégett, a kátrány pedig egyre hevesebben bugyogott, mintha a po­
kol bugyra lenne. Örültem, hogy végül a kátrány mellett döntöttem,
mert most már láttam, hogy kellően ijesztő hatást adott a művemnek.
Nemsokára a tűzoltók is megérkeztek. Először csak egy autó, aztán
sorban a többi, kisvártatva pedig vagy fél tucat vörösen villogó jármű
állta el az utat.
Az elektromos művek emberei később érkeztek, egy sárga pick-
uppal. Immár teljesen elzárták az utat és nem telt el úgy egy másod­
 Már a kutyák is félnek tőlem 91

perc sem, hogy valaki ne beszélt volna a rádióba. Ha a városban let­

tünk volna, már biztosan óriási tömeg vesz körül. Hosszas tanakodás
után végül úgy döntöttek, eloltják a tüzet, de láthatóan tartottak
attól, mi van akkor, ha ez is csak valami csapda. A tűzoltók nem mer­
tek a festékes vödrök közelébe menni, érzékelhetően felkavarta ó'ket
a szokatlan helyzet.
A rendőrök közben még alaposabban átvizsgálták a torony kör­
nyékét, nyomok után kutatva, de semmit nem találtak. Persze, hogy
nem, hiszen erről jó előre gondoskodtam. Míg előkészítettem a tere­
pet, mindvégig kesztyű volt rajtam, a felhasznált anyagokat pedig
összelopkodtam. Semmilyen nyom nem vezethetett hozzám, a fáról
pedig nem tudtak volna ujjlenyomatot venni. Úgyhogy esélyük sem
volt velem szemben.
A közelben nem volt tűzcsap, ezért a tűzoltók a tartálykocsi vizét
használták. Letekerték a fecskendőket, aztán mindannyian elindultak
a torony felé. Fél perc múlva több erőteljes sugárral is oltották a tüzemet.
Most már nem csak a füst és a láng terjengett az égen, hanem bűzölgő
pára is gomolygott mindenfelé. A tűzoltók láthatóan kapkodtak, össze­
vissza rohangáltak, annyira meg voltak ijedve a látványtól. Az egyik
rendőr egyenesen a kötélen lógó testre irányította a zseblámpája fényét.
- Kapcsolja le a lámpát, hát nincs magában semmi emberség? —
rivallt rá valaki.
Az elektromosok eközben áramtalanították a vezetéket. Ebben
biztos voltam, mert megszűnt a torony felől hallatszó monoton züm­
mögés. Csak a tücskök ciripelése hallatszott. Az elektromos művek
kocsija betolatott a toronyhoz, aztán a sofőr kiszállt és kiékelte a ke­
rekeket, hogy el ne guruljon. Őt a mentőautó követte. Egy másik tűz­
oltóautó is odaállt, annak pedig a keresőreflektorát irányították
a toronyra. Közben az elektromos művek kosaras daruja lassan a le­
vegőbe emelkedett. Az orvosok a torony aljában egy hordággyal vár­
ták, hogy mikor lesz rájuk szükség.
- Készen állnak odalenn?
- Igen!
Az emelőkosárban álló ember a következő pillanatban elvágta
a kötelet, amire felkötöttem a testet. Hangos puffanással ért földet,
az orvosok pedig óvatosan léptek oda hozzá. Aztán valaki elordította
magát, és a zavarodott csöndnek hirtelen vége szakadt.
92 Már a kutyák is félnek tőlem

- Az istenit!
- De hisz’ ez egy kibaszott próbababa! - hallottam a rejtekemből.
- Ez az egész csak egy istenverte átverés!
Elmosolyodtam, és amilyen hangtalanul csak tudtam, lemásztam
a fáról. Gyorsan szedtem a lábamat, hogy mielőbb hazaérjek. A teme­
tőben azért még gondosan elrejtettem a ruháimat és a csiptetős tele­
fonomat. Ahogy hazaértem, az elöl hagyott palló segítségével egy pil­
lanat alatt visszamásztam a szobámba. Amikor már bent voltam,
ellöktem a pallót. Hang nélkül hullt a derékmagasságig érő fűbe a
többi ott heverő limlom közé. Befeküdtem az ágyba és úgy tettem,
mint aki alszik. De nem sokáig kellett megjátszanom.
Amint megláttam, egyből tudtam, hogy egyszer még hasznát ve­
szem annak a kidobott próbababának, amelyet Mr. Walsh üzlete mögé
kihajítva találtam. Nem volt egyszerű hazacipelnem és elrejtenem
a többiek elől, de megérte.
Másnap elsétáltam a toronyhoz, hogy begyűjtsem a babát, de már
nem volt ott. Azt gondoltam, hogy biztosan a rendőrök vitték el.
A kiégett tisztáson kívül nyoma sem volt az előző éjszakai ribilliónak.
A kátrányt beszívta a föld, a faágaimat pedig szanaszéjjel hajigálták.
Annyira szerettem volna valakinek elmesélni, milyen jól sikerült
a tréfám. De kevés barátom volt, az öcsémnek meg nem beszélhettem
róla, hiszen csak hatéves volt és nem értett volna semmit az egészből.
Arról nem is beszélve, hogy biztosan beköpött volna valamelyik hülye
barátja anyjánál. Nagyon sokáig nem beszéltem senkinek arról, mit
tettem.
Pár nappal később anyám kivitt a repülőtérre, hogy szokás szerint
Georgiába utazzam a nagyszüleimhez. Ez igazán kapóra jött arra az eset­
re, ha a zsaruk mégis kérdezősködtek volna utánam. De nem tették.
 Viszlát, gimnázium!

1 Vhogy közeledett a tizenhatodik születésnapom, azon kaptam ma­

gam, hogy egyre kevesebb idó't töltök a suliban és egyre többet a zene­
karokkal bárokban és szórakozóhelyeken. Mindenből bukásra álltam.
Gyakorlatilag az iskola stúdiója és John meg Fred miatt jártam még
be. Csak ez érdekelt. Meg az, hogy Kismedvét hazakísérhessem. Az
érettségi egyre elérhetetlenebbnek tűnt minden egyes nappal, ahogy
közeledett a dátum.
A szüléimét láthatóan hidegen hagyta, min megyek keresztül. Vé­
gül is ők a saját szappanoperájuk főszereplői voltak, ebben legfeljebb
csak statisztálhattam. A házasságuk ezen szakaszában gyakorlatilag
teljesen magunkra hagytak minket Kullanccsal. így aztán minden ere­
jükkel azon lehettek, hogy halálos sebet ejtsenek egymáson. Igazi
élethalálharc volt az övék, egy-egy ütközet nemegyszer azzal végző­
dött, hogy valamelyiküknek - rendszerint anyámnak és vele együtt az
öcsémnek és nekem - el kellett menekülnie otthonról.
- Apád megőrült - jelentette ki az egyik ilyen alkalommal anyám.
- Meg akar ölni minket! Máshol kell meghúznunk magunkat, amíg az
orvosok nem kezdenek vele valamit.
Anyám többször is megpendítette már ezt, sőt a következő évben
nem volt olyan hét, hogy ne jött volna elő ezzel, de igazság szerint
nem tudtam eldönteni, higgyek-e neki? Persze apám korábbi verései
miatt akár igazat is adhattam volna neki. Ahogy azonban most visz-
szagondolok, sokkal inkább azt kell mondanom, hogy anyám paranoiá­
ja, egyre jobban elhatalmasodó mentális problémája és dr. Finch bi­
zarr viselkedése válthatta ki belőle ezeket a mondatokat. Dr. Finch
a rendelőjét például a Felnőtté Válás Egyetemének nevezte el és
olyankor, amikor hétágra sütött a nap, egy ernyővel és több tucat lufi­
val a kezében parádézott végig a városon. Azt mondta, szándékosan
akarta így magára vonni a figyelmet.
94 Viszlát, gimnázium!

Amikor anyám olyan kérdést szegezett neki, amellyel sehogy sem

jutott dűlőre, a „Biblia-merítés” technikáját alkalmazta. Ez abból állt,
hogy megkérte anyámat, találomra üsse fel valahol a szentírást, bökjön
rá egy sorra, olvassa fel, mi áll benne, majd annak alapján együtt meg­
keresték a választ a kérdésre. A világért sem akarnám leszólni a Bibliát,
vagy ilyesmi, de azért azt távolról sem gondolom, hogy az olyan kérdé­
sekre, mint hogy „Elköltözzünk-e egy időre Gloucesterbe?” képes lenne
bármiféle választ adni. Nekem valódi szakember segítségére van szükségem,
gondoltam. A Bibliát otthon is olvasgathatom, ha ahhoz van kedvem.
Ugyanakkor iszonyatosan nehéz volt ellenkeznem még a leghát­
borzongatóbb technikáival szemben is, mert a családja egyfelől min­
dig is nagyon elfogadó és kedves volt velem, másfelől pedig kétségte­
lenül sokat javított az állapotomon.
Néhány nap „vakáció” után végül aztán hazatértünk. Távollétünk
alatt a rendőrség letartóztatta apámat és bevitette a northamptoni
kórház pszichiátriájára, megfigyelésre. Amikor nagyjából egy héttel
később kiengedték, úgy tűnt, lehiggadt, már nem jelent veszélyt sem
saját magára, sem másra. Ettől függetlenül azért óvatos voltam vele,
de sosem éreztem rajta, hogy valóban az életünkre akarna törni.
Amikor ivott, rendszerint kötözködött, ha pedig józan volt, a légynek
sem akart ártani. És tartotta magát a dr. Finchnek tett ígéretéhez és
nem emelt rám újra kezet.
Fia jobban belegondolok, dr. Finch volt a mi kis őrült családi
egyenletünk legkiszámíthatatlanabb összetevője. Volt, amikor úgy
tűnt, ő az, aki elsimítja a dolgokat a szüleim között, de néha az volt
az érzésem, szándékosan tett rá a tűzre egy lapáttal.
Most, ennyi év távlatából úgy látom, apám iszonyatosan depresz-
sziós volt. Anyám pedig ezzel egy időben fokozatosan elvesztette a józan
ítélőképességét. Emlékszem, rendszeresen mesélt nekem a démonai­
ról, amelyek állandóan szemmel tartották és volt, hogy beszéd közben
artikulálatlanul felüvöltött, akár egy állat. Az öcsém egyébként ezt
sokkal pontosabban megfogalmazta: Ilyenkor teljesen átszellemült,
a szeme viliódzni kezdett, az agya pedig elborult. Csak beszélt és be­
szélt, egyre csak fújta, hadarta a magáét. Közben egyik cigarettát szív­
ta a másik után, egyre gyorsabban rohangált körbe a házban, hogy
aztán olyan érthetetlen dolgokat műveljen, mint hogy egy mondat
közepén megegye a hamutartóban talált összes csikket. Vajon örökle­
 Viszlát, gimnázium! 95

tes a betegsége1 - fordult meg a fejemben. - Mindez velem is megtörtén­

het? Az elmebajtól való rettegésem még jóval a felnőtté válásom után
is elkísért.
Az öcsémmel ide-oda vergődtünk a szüléink között, attól függően,
melyikük volt éppen jobb állapotban. De besegítettek anyámék bará­
tai és dr. Finch lánya, Hope is,-ha éppen mindkettejüknél a végtelen­
be gurult el a gyógyszer. Úgy emlékszem, anyám egyik legjobb barát­
nőjére, Pat Schneiderre számíthattunk a leginkább, de persze voltak
mások is, akiknek a neve nem annyira ragadt meg az emlékezetem­
ben. Fogalmam sincs, mi lett volna velünk Kullanccsal, ha ők nincse­
nek. Azt hiszem, simán árvaházba vagy valami még annál is rosszabb
helyre kerültünk volna.
Amikor a hazatérésünk után néhány hónappal anyámat mentő
vitte a pszichiátriára, kénytelen voltam egyetérteni dr. Finchcsel,
hogy nem maradt más választás. Csak halvány emlékeim vannak
arról, amikor meglátogattam őt. Arra emlékszem, hogy akár egy bör­
tönben, itt is jó néhány, kulcsra zárt, rácsos ajtón keresztül kellett
átmennünk, mire eljutottunk anyámhoz, aki épp úgy festett, mint egy
bentlakó a diliházból. Olyan szinten le volt szedálva, hogy bármelyik
zombi filmbe elmehetett volna. Még az is megfordult bennem, hogy
talán soha nem kerül ki onnan élve.
Borzalmas időszak volt ez Kullancs és az én számomra, mert egy­
szerűen nem tudtuk, kinek higgyünk, mi lesz velünk. Úgy tűnt, min­
denki más maszlaggal akarja tömni a fejünk.
- Anyátok átmeneti elmebajban szenved - mondta apánk, amikor
hármasban maradtunk. - Mással is előfordult már a családjában.
Mindezt olyan nyugodt, kimért hangon mondta, mintha ez a világ
legtermészetesebb dolga lett volna. Fura módon, amikor anyám nem
volt velünk otthon, apám egy kortyot sem ivott. Mién nem lehet min­
dig ilyen! - törtem a fejem, hiába. Anyám persze továbbra is kitartott
amellett, hogy apám előbb-utóbb az életünkre tör. Különösen most,
hogy ő bezárva fekszik a kórházban.
A legnehezebb dolog, amit az öcsémmel a szüléink mellett meg­
éltünk, talán az volt, hogy követni tudjuk a kedélyállapot-ingadozá-
saikat. Egyik pillanatról a másikra képesek voltak homlokegyenest
másképp viselkedni. Voltak napok, amikor apám egész nap kis sem
mozdult az ágyból, miközben összevissza beszélt.
96 Viszlát, gimnázium!

- Mindenütt denevérek röpködnek, látjátok? Megyek, megkere-

sem a denevérirtót, ott lesz valahol a mosdó alatt - motyogta.
- Ugyan, csak megjátszod magad! - csattant fel ilyenkor anyám.
Nem tudom, én képtelen voltam eldönteni. A legszörnyűbb az
egészben az volt, hogy másnap mindketten úgy viselkedtek, mintha
mi sem történt volna.
A nagyapám, Jack számára viszont feketén-fehéren egyértelmű
volt a helyzet.
- Anyád családja egytól egyig lököttekből áll. Értesz, fiam? Én
mondom, azok a Richterek bolondok! Elég csak rájuk nézni, hogy
bárki meglássa.
Hát, nem tudom, akárhogy is vizslattam őket, nekem normális
embereknek tűntek'. Ettől függetlenül nyugtalanítottak a nagyapám
szavai. Sokáig erős volt bennem a vágy, hogy Georgiába költözzem, és
velük éljek, de ez aztán sosem jött össze.
- A szüleitek jő emberek, nincs velük semmi baj, csak most
nagyon kemény időszakon mennek keresztül - igyekezett megnyug­
tatni az öcsémet és engem Pat Schneider és dr. Finch lánya, Hope is.
Persze ők könnyen beszéltek, az ő szüleik nem voltak zárt osztályon és
senki nem mondta róluk, hogy meg akarja ölni őket.
Igyekeztem vigyázni Kullancsra, de nem ment könnyen.
Az is világossá vált, hogy a körülöttem lévő káosz miatt aligha lesz
belőlem újra színjeles tanuló, de még az érettségi is erősen megkérdő­
jeleződött. Túl problémás volt a családom és túl problémás voltam én
magam is. Arról már írtam, hogy miért nem tudtam mások szemébe
nézni. De nem ez volt az egyetlen gond velem. Azt sem tolerálták,
hogy kényszeresen ide-oda hintáztattam a törzsem, folyamatosan
ingattam a fejem, és néha szűköltem is. Egyre nehezebben viseltem
a feszültséget.
- Miért ingatod folyamatosan a fejed?
Gyerekkoromban rengetegszer hallottam ezt a tanáraimtól és más
felnőttektől is. Ma is megkapom néha, de most már más formában.
- Apu, ne viselkedj úgy, mint egy autista!
A kamasz fiam szól rám így, amikor egy étteremben ide-oda hintá­
zom a széken, miközben várjuk a rendelésünket.
Ezeket a megjegyzéseket azért kaptam, mert hajlamos vagyok
ugyanazokat a monoton mozgásokat ismételni anélkül, hogy észre-
 Viszlát, gimnázium! 97

venném. Volt, hogy a díványon feküdtem, és a lábam húzogattam fél­

lé. De olyan is előfordult, hogy folyamatosan ringatóztam, miközben
az éttermi menüt böngésztem. És van, hogy egyszerűen csak ingatom
a fejem. Szóval bármi ilyesmit teszek, számomra az teljesen rendjén
való. Viszont tudom, hogy a „normális” emberek nem tesznek ilyes­
mit. Fogalmam sincs, mi váltja ki és indítja el bennem. Még azt sem
veszem észre, mikor kezdem el ezeket az önkéntelen mozdulatsorokat.
Egyszerűen csak megtörténik.
Aztán valaki rám szól, hogy „Hagyd abba!”, és akkor kizökkenek
és megállók.
- Mi van veled? Öt perccel ezelőtt kértelek, hogy ne csináld,
és megint kezded? Fel akarsz bosszantani?
Az ilyen reakciók csak megerősítették bennem az érzést, hogy
semmi keresnivalóm az iskolában.
Amellett, hogy kényszeresen mozogtam, rendszeresen megkaptam
a magamét az arcmimikám miatt is. Ezeket a támadásokat sehogy sem
értettem, kivétel nélkül mindig váratlanul értek és olyan, övön aluli
ütésnek éreztem őket, hogy szívem szerint kifutottam volna a világ­
ból, hogy örökre eltűnjek.
- Mi a fenéért bámulsz ennyire?
- Elég volt, töröld le a képedről ezt a szánalmasan ostoba vigyort!
- Megrémítesz! Úgy vizslatsz, mintha valami kísérleti állat lennék
egy akváriumban.
Amikor másodikos gimnazista voltam, ez utóbbi mondatot különö­
sen sokszor hallottam Mrs. Crowleytól, az angoltanáromtól.
- Mit bámulsz rajtam? - rikácsolta.
Mivel alapvetően nem kérdésnek, hanem hántásnak szánta, egy
nap megelégeltem és minden kedvességemet összeszedve ténylegesen
válaszoltam neki.
- Ó, Mrs. Crowley - feleltem negédes hangon -, csak eszembe
jutott, milyen lenne, ha összebilincselve egy hosszú, sötét tömlöc
mélyére vetnék, ahová a napfény sem jut be. És ahol a patkányok
összevissza mászkálnának a testén.
Aztán pedig széles vigyorra húztam a szám, úgy vicsorítva, mint
a kutyák, amikor harapni készülnek.
Ennek köszönhetően nemsokára az igazgatói irodában ültem,
ahonnan először az iskolaorvoshoz, aztán meg a pszichológushoz
98 Viszlát, gimnázium!

küldtek. Mindezek ellenére megérte. Mrs. Crowley ugyanis soha

többé nem kötözködött.
Ha jobban belegondolok, más felnőtt soha nem vette a fáradságot,
hogy rájöjjön, miért bámulom. Pedig, ha megkérdeztek volna, talán
még válaszoltam is volna nekik. Elmondtam volna, hogy sokszor
annyira a gondolataimba merülök, hogy észre sem veszem, hogy köz­
ben mást bámulok. Máskor pedig azért koncentrálok olyan erősen,
mert igyekszem megfejteni a mások testbeszédét.
A szüleim úgy döntöttek, még egyszer megpróbálnak bent tartani
a suliban. Ezért beírattak egy speciális csoportba, ahol hozzám ha­
sonló problémás gyerekek voltak. Hetente találkoztunk egy régi,
lepusztult farmon, amely az egyetem tulajdonában állt és igyekeztünk
közösen kibeszélni a problémáinkat. Hatan voltunk és a csoportveze­
tő, egy pszichológia szakos hallgató. Azt nem tanultam meg, hogyan
illeszkedjek be jobban, azt viszont igen, hogy ez rajtam kívül mások­
nak is gondot okoz. Ez pedig már önmagában is erőt adott. Rájöttem,
hogy korántsem olyan rettenetes a helyzetem, mint gondoltam. Vagy
ha igen, akkor sem vagyok ezzel egyedül.
Életem első tizenhat évében a szüleim legalább egy tucat pszi­
chológushoz, pszichiáterhez és egyéb, állítólagos szakemberhez hur­
coltak el. Egyiküknek sem sikerült akár csak egy lépéssel is köze­
lebb kerülniük ahhoz, hogy rájöjjenek, mi a bajom. A védelmükben
persze meg kell említenem, hogy az Asperger-szindróma mint diag­
nózis akkor még nem létezett. Az autizmust már ismerték, de nekem
soha senki nem mondta, hogy az, amivel nekem együtt kell élnem,
az az autizmus spektrumzavarán belül van. Sokak szemében az autiz-
mus egy sokkal súlyosabb állapot összefoglaló neve volt. Olyané,
amikor valaki még beszélni sem tanul meg és gondoskodni is képte­
len magáról. Ahelyett, hogy bármelyikük is komolyabban megvizs­
gált vagy akár csak elbeszélgetett volna velem, sokkal egyszerűbb
volt kimondaniuk és megbélyegezniük azzal, hogy lusta, nemtörő­
döm és izgága vagyok. Mindez persze egy centit sem javított a hely­
zetemen.
Mindazonáltal egy terápiás beszélgető csoportnál azért jóval több­
re lett volna szükségem ahhoz, hogy visszataláljak a suliba. így aztán,
amikor a következő félévi bizonyítványom csupa elégtelennel volt
tele, úgy döntöttem, ideje odébb állnom. Amúgy sem tartott ott már
 Viszlát, gimnázium! 99

semmi sem, talán csak az, hogy jó lett volna az alapvizsgát letenni.
I 'zzel viszont az volt a baj, hogy még csak tizenöt éves voltam, az alsó
korhatár pedig tizenhat volt. Vagyis, ha kiszállok, azzal a törvényt sze­
dem meg, ahhoz viszont nem voltam még elég idős, hogy vizsgáz-
liassak.
Az iskolának legalább annyira elege volt belőlem, mint nekem
belőlük, így végül tálcán jött a megoldás.
- Ha leteszed az alapvizsgát és minden tárgyból legalább hetvenöt
■.zúzalékos lesz az eredményed, akkor ezt úgy kezeljük, hogy leérettsé­
giztél és elengedünk.
A pályaválasztási tanácsadó mindezt olyan hangon közölte velem,
mint amikor valakire épp egy kétszáz dolláros Cadillacet próbált rá-
sózni - merthogy másodállásban használt autókat árult. Szóval, végül
megírtam a tesztet és kilencvenhat százalékos átlagot hoztam. Azt
mondták, oklevelet is kaphatok erről, némi térítés ellenében.
- Mindössze húsz dollár - búgta az iskolatitkár negédesen.
- Akkor köszönöm, nem - mosolyogtam vissza. - Teszek az ökle-
velükre.
Soha többé nem tettem be oda a lábam. A szüleim szerintem észre
sem vették, hogy leérettségiztem.
Ideje volt eldöntenem, hogy tizenöt éves felnőttként mihez akarok
kezdeni az életemmel. Kissé ijesztő volt. Fogtam magam és elvonul-
lám az erdőbe, hogy végiggondoljam a dolgot - csakúgy, mint kis­
srácként Seattle-ben.
Mindig szerettem a természetben, és ahogy kiszakadtam a suliból,
egyből az volt az érzésem, hogy enyém a világ. Tavasz volt, az idő nagy
részét magamban töltöttem és azon tipródtam, mi legyen a következő
lépésem. Volt, hogy napokig nem mentem haza, fák alatt húztam meg
magam vagy egy-egy, a barangolásaim során felfedezett romos kuny-
hóban.
Az egyik nap épp egy fiatal fenyőültetvényen masíroztam át, jó
néhány mérföldre az otthonomtól, amikor egyszer csak egy öles hang
szólított meg a semmiből.
- Hé, te ott! Meg ne moccanj!
Ijedtemben gyorsan bebújtam az egyik facsemete mögé. Nem értet­
tem a dolgot, hiszen azt hittem, errefelé a madár sem jár, hát még
hogy ember!
100 Viszlát, gimnázium!

Hát, tévedtem. Nagyjából hat-tíz méterre tőlem, egy borzas hajú,

katonai egyenruhás alak üldögélt, kezében egy a tűz fölött melegített
bögrével.
Honnan került ez ide? - futott át az agyamon.
Nem mozdultam.
A pasas egy aprócska tisztás kellős közepén vert tábort. Láttam
a zöld sátor tetejét a háta mögött. Fegyvernek viszont nyoma sem
volt. Ahogy másnak sem.
- Hé, hisz’ te még kölyök vagy! Mit keresel erre?
Noha magamban azt gondoltam, hogy korántsem vagyok már
gyerek, ő láthatóan erősebb, idősebb és nagyobb volt nálam, úgyhogy
nem szóltam semmit. Megfordult a fejemben az is, hogy elszaladok, de
igazából semmiféle fenyegetettséget nem éreztem. Úgyhogy végül
összeszedtem a bátorságomat és válaszoltam.
- Itt élek - feleltem. - Úgy két mérföldre innen. És maga, maga
mit keres itt?
- Én is itt élek - válaszolta. - Pontosan itt.
- Itt, az erdőben? - kérdeztem, mert azt gondoltam, a felnőttek
normális esetben nem sátorban laknak.
- Egyelőre igen. De laktam már sokkal rosszabb helyen is — mond­
ta. - Na, gyere, ülj le ide.
Úgy tettem, és aztán beszélgetni kezdtünk.
Paul elmesélte, hogy vietnami veterán, ráadásul rokkant. Meglőt­
ték, azóta az egyik lábát alig tudja használni. Miután leszerelték,
végigstoppolta az országot és mindenhol abból élt, amit a földeken
talált. Tátott szájjal hallgattam.
- Kérsz inni? - kérdezte.
Nem tudtam, mivel akar megkínálni, de azért rábólintottam.
Letekerte a kupakot egy első ránézésre habzóboros üvegről. Canada
Dry, ez állt a címkén. Belekortyoltam és legszívesebben rögvest ki is
köptem volna, de uralkodtam magamon.
- Mi ez? - kérdeztem végül, miután nagy nehezen sikerült lenyel­
nem.
Azt tudtam, hogy a whiskeynek ocsmány íze van, de azt gondol­
tam, ha ez az, és megiszom, azzal csak a felnőttségemről teszek tanú-
bizonyságot.
- Tonik — felelte és közben ragyogott az arca.
 Viszlát, gimnázium! 101

Apámnak köszönhetően addigra már egészen kikupálódtam az al­

koholválaszték terén. Vodka, whisky, rum, tequila, konyak, ezek mind
ismerősek voltak előttem. De tonikról még csak véletlenül sem hal­
lottam.
- Még odaát, a háborúban szoktam rá az ízére - folytatta Paul. —
Tudod, ez megvéd a maláriától.
Addig soha, senkitől nem hallottam, hogy New Englandben bárkit
is ledöntött volna a lábáról a malária. Ki tudja, lehet, hogy ez ugyan-
olyan ritka betegség, mint az agyhártyagyulladás - gondoltam. - Szóval,
i'Z egyfajta orvosság. Újra belekortyoltam. Közben azon járt az agyam,
amit a Panama-csatorna megépítéséről olvastam. Hogy ott is először
a maláriával kellett megküzdeniük az építőknek. Ahogy ittam, körbe-
pásztáztam az erdőt, és fejben igyekeztem összehasonlítani a közép-
amerikai dzsungellel.
Paul egy irtáson húzta meg magát, kellő távolságra az autóúttól,
a sátrán és a vászonzsákján kívül más egyebe nem volt. Egy kisebb
rönkből készített magának széket, kövekből pedig tűzrakó helyet ke­
rített, azon melegedett az ütött-kopott bögre. De vajon mit evett?
- Azt eszem, amit a természet ad, és időnként elcsenek ezt-azt
a városban - felelte, amikor megkérdeztem.
Ahogy végignéztem rajta, arra jutottam, bármi is a módszere, az
működik, mert nagyon jó bőrben volt.
- Miért nem épít magának egy kunyhót? - kérdeztem.
- Mert nem akarok sokáig maradni - felelte. - Ha úgy hozza
a helyzet, bármikor odébb kell állnom.
Azt is elmondta, hogy sosem volt szüksége kunyhóra. Nekem úgy
(unt, lehet bármilyen zord az idő, rajta az sem fog ki.
Korábban azt hittem, kiismerem magam a fák közt, az erdőben, de
Paul jó néhány dologra felnyitotta a szemem. Például megmutatta,
hogyan készítsek nyúlcsapdát. És azt is, hogyan foghatok magamnak
halat a patakból. Arról nem is beszélve, hogy miként szerezhetek
magamnak friss zöldséget és péksüteményt a kukákból. Lenyűgözött,
hogy ennyi mindent ismer.
Azt is Paultól lestem el, hogyan horgászhatok légpuskával. Tulaj­
donképpen pofonegyszerű a dolog, feltéve, hogy jól céloz az ember.
Semmi más nem kell hozzá, mint ülni a tóparton - ideálisabb esetben
három-négy méterre tőle, mondjuk egy fa ágán -, bedobni néhány
 102 Viszlát, gimnázium!

kenyérmorzsát, és amikor a felszínre jönnek érte a halak, lőni. Sokkal

könnyebb, mint a hagyományos horgászat, bár igaz, hogy biztos kéz
kell hozzá.
- Ennél már csak az lenne egyszerűbb, ha bevágnék egy gránátot
a vízbe - mesélte. - De az zajjal jár, és egy háló is kellene hozzá, hogy
be tudjam gyűjteni a halakat.
Nemsokára hírét vettem, hogy a Smith főiskola tavánál mégiscsak
ezt a módszert alkalmazta. Amikor elsétáltam, hogy megnézzem,
a parton mindenütt döglött halak hevertek.
Paulnak köszönhetően tanultam meg észrevétlenül lopakodni.
Kígyózva, tekeregve kerültem ki minden egyes bokrot, ágat, ügyelve,
hogy ne maradjon utánam nyom. Egyszóval megtanultam, hogyan
élhetek az erdőben. Ahogy azt is, hogy mindig a lábain elé nézzek.
- Vigyázz a vezetékre! - kiáltott rám egyszer.
Vezetékre? Milyen vezetékre1 Aztán megmutatta. Azért, hogy ille­
téktelenek még csak véletlenül se zavarhassák, Paul térdmagasságban
dróttal vette körül a táborhelyét. A huzal gyakorlatilag észrevehetet­
len volt.
- Azt ugye tudod, hogy ha ez gyújtóhuzal lenne, már nem élnél -
nézett rám jelentőségteljesen.
Akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy ilyesmivel is talál­
kozhatok az erdőben. Viszont ma, felnőtt fejjel visszagondolva is min­
denre emlékszem, amit tanított.
Arról is beszélt, amikor a seregben szolgált. Arra számítottam, hogy
majd mindenféle véres ütközetről mesél, de nem így történt. Mesélt
arról, amikor tigrisek támadtak rájuk a dzsungelben. Meg arról, ami­
kor kábítószert csempésztek a teherrepiilőgépeken. Ahogy arról is,
milyen kegyetlen csapdákat állítottak az ellenségnek. Egyáltalán nem
hasonlítottak azokhoz a történetekhez, amelyeket korábban a hábo­
rúról hallottam, olvastam vagy láttam a tévében.
Paul az egész nyarat a tisztáson töltötte. Szinte majdnem minden
nap kimentem hozzá, és volt, hogy kint is maradtam vele. Jó volt ott,
jól éreztem magam. Nem kellett törődnöm a jövőmmel, nem idegesí­
tettek az otthoni gondok, nem kötekedett velem senki. A háborúban
elsajátított képességei révén Paul tökéletesen észrevétlen tudott
maradni Shutesburyben. És amikor vele voltam, én is láthatatlanná
váltam.
 Viszlát, gimnázium! 103

Jó volt az erdó' közepén élni és Paullal lebzselni, de minden egyes

alkalommal hat mérföldet kellett megtennem ezért. Ráadásul soha
nem vágytam remete létre. Mindig is azt szerettem volna, hogy sokan
legyenek körülöttem, még úgy is, hogy nehezen tudtam velük kap­
csolatba lépni. Rájöttem, hogy nekem kell kifejlesztenem magamban
egy képességet, aminek köszönhetően majd ó'k akarnak kapcsolatba
lépni velem. így nem nekem kell majd kezdeményeznem, hanem csak
reagálnom rájuk, és ez sokkal könnyebben ment. Szerencsére azzal,
hogy helyre tudtam pofozni az elromlott hangszereket, erősító'ket,
vagy jobbá tudtam tenni ó'ket, megnyílt előttem egy út. Ügy tűnt, raj­
tam kívül mások erre nem voltak képesek. így aztán idővel egyre több
zenész kereste a társaságom.
Ahogy teltek a napok, hetek, úgy váltam én is egyre felnőttebbé.
Megtanultam észrevétlenül járni és lassan körvonalazódott bennem
az is, hogy a zeneiparban képzelem el a jövőm.
Szeptember volt, amikor az egyik hűvösebb este Paul megpendítet­
te, hogy ideje délre mennie, mondjuk Floridába. Amikor legközelebb
kimentem hozzá, már nem találtam ott. Nyom nélkül tűnt el. A kis
tisztáson semmi nem utalt arra, hogy nem sokkal korábban valaki
hónapokig ott élt.
Nem tudom, hová ment és sosem beszéltem senkinek róla vagy ar­
ról, amiket tanított nekem. Aztán évekkel később, a tévében láttam
egy híradót, amelyben beszámoltak arról, hogy Paul tanúskodott Bos­
tonban egy háborúellenes perben. Akkor tudtam meg, hogy valójában
háborús hős, egy többszörösen kitüntetett, zöld sapkás deszantos.
Úgy látszik, ekkor jött el az ideje, hogy előlépjen a rejtekhelyéről
és visszataláljon a társadalomba, az övéihez.
 Szemétkezelő szakember lettem

wJokszor és sokat gondolkodtam azon, miként léphetnék le otthon­

ról, a szüleimtől. Tizenöt éves voltam, amikor apám vett magának egy
motort, hogy azzal járjon az egyetemre dolgozni. Nem engedte, hogy
használjam, de attól kezdve eltökéltem, hogy nekem is kell egy motor.
Mindenkit, akit csak ismertem, megkérdeztem, nem tud-e eladó mo­
torról? Töviról hegyire végigböngésztem az apróhirdetéseket is,
hátha. Végül aztán csak rábukkantam: egy 1966-os Honda Dreamre,
amelyért huszonöt dollárt kért a tulajdonosa. Úgy okoskodtam, hogy
ha sikerül megvennem, aztán lábra állítanom, onnantól már nem lesz,
ami visszatartson, hogy elhúzzak otthonról. Tulajdonképpen a szökés
miatt mentem el apámékkal a barátjuk, Walter Henderson negyve­
nedik születésnapi partijára is. Amikor mások is voltak körülöttük,
a szüleim mindig a lehető legjobb arcukat mutatták, így aztán tudtam,
hogy ott biztosan nem fognak nekem esni. Emellett pedig az is közre­
játszott, hogy a belvárosba mentünk, ahol sokkal könnyebb volt kere­
ket oldani, ha mégis úgy alakultak volna a dolgok.
Ostoba és Rabszolga szinte soha, semmit nem tettek együtt. Vi­
szont Hendersonékat valahogy mindketten szerették, így együtt in­
dultak el Walter bulijába. Egyébként én is kedveltem Waltert, leg­
alábbis annak alapján, amit megismertem belőle. Angolt tanított
Amherstben, az egyetemen és folyton barna kordzakót viselt. Jó volt
vele beszélgetni és amennyire láttam rajta, még érdekelte is, amiket
mondtam neki. Igazából nem tudom az okát, de a szüleim is nagyon
akarták, hogy velük menjek.
Ezt megelőzően sosem voltam még tanszéki buliban - hiszen oda
többnyire csak felnőtteket hívtak meg, legtöbbször a szüleim barátait.
Voltak köztük jó fejek, de a legtöbbje beképzelt volt és gőgös, ami egy
idő után felbosszantott. Tudtam magamról, hogy különc vagyok, de
egyre inkább világossá vált számomra, hogy azok, akik ezt tartják rólam,
és akik minden alkalmat megragadtak, hogy elmondják, mennyire
 Szemétkezelő szakember lettem 105

elbaltázott az életem, saját maguk is elbaltázott életet éltek. A zené-

szék között viszont egyetlenegyszer sem éreztem ezt, ők, mivel velem
hasonszőrűek voltak, elfogadtak úgy, ahogy voltam.
- John Elder, Walter és Annette nagyon szeretnek téged, és azt
szeretnék, ha te is eljönnél a partira - állt elém Rabszolga az egyik
délután.
Lehet, hogy kedvelnek, de lehet, hogy csak azt akarják, hogy szóra-
koztassam őket, mert csodabogár vagyok. Igen, alighanem ez lehet az
igazság - okoskodtam magamban. ~ Azt hiszik, csodabogár vagyok.
- A döntés a tiéd, fiam - vette át a szót Ostoba -, de tudd, hogy
téged is meghívtak. Ha lemondasz egy ilyen meghívást, előbb-utóbb
azt veszed észre, hogy sehová sem hívnak.
Ezt úgy mondta, mintha olyan sok helyre hívtak volna bulizni.
Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek, de nem a szüleimmel, ha­
nem a saját motoromon. Amikor megérkeztünk, már jókora volt
a vendégsereg Walter kertjében. Még egy sátrat is felállítottak, alatta
egy asztalon sorakoztak a kaják, nem messze onnan egy zenekar ját­
szott. Ahogy körbenéztem, láttam, hogy egyedül én vagyok alulöltöz­
ve. Persze, itt mindenki jól nevelt, jól öltözött, jó állása és normális családja
van, hőbörögtem magamban. De hiszen én is megfürdöm mindennap,
a ruhám is tiszta, úgyhogy nem lesz semmi baj.
Walter külön üdvözlőkártyákat nyomtatott az alkalomra. Nekem is
a kezembe nyomott egyet, ez állt rajta:

Walter Hhnderson - 40 éves

Előadó - 40 különböző témában
Utazó - 40 különböző országot megjárt
Szakács - 40-féle ételt tud elkészíteni
Szerető — 40 különböző nővel hált

Amikor elolvastam, éreztem, hogy ez mégiscsak nekem való buli

lesz.
Fogalmam sem volt, hogyan kell egy partin viselkedni, úgyhogy egy
ideig csak álltam egy helyben. Aztán Annette meglátott és odaveze­
tett az egyik barátjához, hogy beszélgessek vele. Azt hiszem, jót akart
ezzel. Miután bemutatott minket egymásnak, már odébb is állt, hogy
más vendégeiről is gondoskodjon. A barátja, George igen nagyképű
 106 Szemétkezelő szakember lettem

professzor volt. Ezt elsőre is sejtettem, de akkor derült ki igazán, ami­

kor beszélgetni kezdtünk.
- A fiunk veled egykorú lehet - kezdte. - Nagyon büszkék va­
gyunk rá. Ősszel kezd a Harvardon.
Alig, hogy befejezte, odalépett hozzánk egy házaspár és a nő egyből
be is kapcsolódott a társalgásba.
- A lányunk, Janet úgy döntött, hogy a Smithre megy. így még
legalább négy évig a közelünkben lesz! És te mihez kezdesz? - fordult
felém kényszeredett mosollyal az arcán.
Szinte perzselte az arcom, ahogy mindhárom szempár rám szege-
ződött.
Gondolkodóba estem. Voltaképpen semmi különöset nem csinál­
tam, sőt leginkább semmit. A Harvardra biztosan nem mentem.
Abban a meglehetősen abszurd helyzetben voltam, hogy noha kilenc­
venkilenc százalékosra írtam az iskolai IQ-tesztet, mégis idő előtt
hagytam ott a sulit.
Biztosra vettem, hogy kigúnyolnának, ha elmesélném nekik, hogy
a legtöbb helyi banda erősítését én spéciztem fel, úgyhogy inkább nem
hoztam szóba.
- Nemrég álltam munkába - szólaltam meg végül.
- Tényleg? És mivel foglalkozol? - kérdezte egy Thurston nevű
alak, aki legalább olyan nagyképű volt, mint Annette másik barátja.
Ő volt a tanszékvezető, kirobbanthatatlan volt és biztosra vettem,
hogy miközben kidüllesztett hassal, pohárral a kezében, önelégült vi-
gyorral mered rám, azon morfondírozik, mikor látogassa meg Thug-
waldot, vagy hogy a fenébe hívták, szóval a Yale-en tanuló fiát.
- A hulladékkezelésben helyezkedtem el. Méghozzá Springfield-
ben. Egyelőre a létra legalján vagyok, mert azt szeretnék, hogy min­
den folyamatot alaposan megtanuljak. Szóval a város északi felén
vagyok egy kocsin.
- Azt akarod mondani, hogy kukás vagy? - kérdezte valamelyikük
hitetlenkedve.
Kukások viszonylag ritkán vetődtek amhursti tanszéki bulikra.
Legfeljebb a parti után, hogy eltakarítsák a szemetet. Nem nagyon
vegyültek a náluk jobb társadalmi helyzetben lévőkkel, hogy együtt
szemeteljenek.
Elmosolyodtam.
 Szemétkezelő szakember lettem 107

- Mi nem kukásoknak hívjuk magunkat - feleltem. - Hanem sze-

métkezeló' szakembereknek.
Eddigre már egy másik, öregebb tanár is odalépett hozzánk. Nem
ismertem, de a göndör hajából, a kordzakójából és a csokornyakken­
dőjéből arra következtettem, hogy semmi esetre sem szemétkezelő
szakember.
- Én szakember vagyok, történetesen mérnök - szólalt meg. -
Nyolc évig jártam az egyetemre, mire diplomát szereztem. Nem tu­
dom, hogy egy mezei kukás honnan veszi magának a bátorságot
ahhoz, hogy szakembernek nevezze magát.
Úgy döntöttem, ideje témát váltani.
- Tudják, rengeteg mindennel találkozunk a munkánk során -
folytattam. - A múlt héten például az egyik kollégám egy halott cse­
csemőt talált az iskola tornaterme mögött, a kukák közé letéve.
Egy pillanat alatt megfagyott a levegő.
- Azt hallottuk, egy diáklány szülte a kicsit. De azt senki nem
tudja, miért dobta el magától. Az apja állítólag valamelyik nagy cég
fejes embere. A lányt azóta börtönbe csukták.
Most már hatan álltak körülöttem. A szavaim láthatóan gondolko­
dóba ejtették őket. Vajon az ő kölykeik képesek lennének ilyen
szörnyűségre?
- Azért az elég kellemetlen lehet, hogy hidegben, szélben, hóban,
hőségben is az utcán kell lenniük - szólalt meg végül az egyik nő
minimális mosolyt préselve ki magából.
- Igazából nem az időjárás a gond. Az elviselhető. Sokkal több
bajunk van a kóbor kutyákkal és az utcakölykökkel.
- Utcakölykökkel? - kérdeztek vissza kórusban.
- A város rosszabb részeiben van belőlük jó pár. Pár napja ketten
rátámadtak az egyik kollégámra és úgy fejbe vágták egy sörösüveggel,
hogy hosszában felrepedt a bőre. Majdnem elvérzett. Ok a legrosz-
szabbak, falkában bandáznak és sokuknál kés is van.
- De nem kérhetnek rendőri kíséretet? - kérdezte egyikük a sokk­
tól szinte hebegve.
- Nem, őket hidegen hagyja, hogy nekünk milyen körülmények
között kell dolgoznunk. Megvan a maguk baja. Fegyvert persze nem
vihetünk magunkkal. A srácok közül néhányan bicikliláncot tartanak
maguknál, s azzal azért el tudjuk ijeszteni a suhancokat.
 108 Szemétkezelő szakember lettem

Hagytam, hogy legyen egy kis idejük megemészteni a hallottakat.

Biztosra vettem, hogy ezek után egészen más szemmel fognak az ősze­
metüket szállító kukásemberre nézni. Mindegyikük arcára a rémület
ült ki, ha akarták, sem tudták volna leplezni. Hiába, nem voltam az
a tipikus parti fenomén.
- És a szüleid mit gondolnak a munkádról?
- Eredetileg azt szerették volna, ha az orvosira jelentkezem, de
amikor elmondtam nekik, mennyit keres a főnököm, megváltozott
a véleményük. Sokkal többet kaszál, mint bármelyik általam ismert
orvos. Szóval, azt hiszem, egy kicsit büszkék rám.
- Mégis miből kaszál a főnököd? - kérdezte egy frissen csatlako­
zott, tudálékos alak.
- A borravalóból. Mindenhol kapunk jattot.
- Életemben nem hallottam még ilyet! Ugyan, ki ad borravalót
egy kukásnak? Én sosem tenném! - vágta rá egy savanyú káposzta
arcú némber ellentmondást nem tűrően.
- Tudja, az a helyzet, hogy ha a városban él és mondjuk, nem
akarja, hogy a szemétkezelők a kukaürítéskor a maga lépcsőjére önt­
sék a szemetet, akkor fizet nekik. Tudja, nagyon csúnya kárt tud okoz­
ni egy autóban a ráejtett kuka. De egy jókora borravalóval megkínált
szemétkezelő gondosan ügyel arra, hogy ilyesmi még csak véletlenül
se történjen. De ha például étterme van, akkor is jobban jár, ha rend­
szeresen fizet nekünk, mert így biztosan nem kell majd tartania az ott
hagyott szeméten élősködő patkányoktól és egyéb rágcsálóktól.
Rettenetesen élveztem, hogy a döbbenettől képtelenek megszólal­
ni, úgyhogy rátettem még egy lapáttal.
- Hallottak a Boston Road-i hamburgeresről? Az egész konyhát el­
árasztották a patkányok. Egy kislányt pedig csúnyán összeharapdáltak
a mosdóban. A karja gyakorlatilag cafatokban lógott. Szegény, még
csak alig kilencéves. Azt hiszem, soha többé nem fog újra nyitni az
a hely. Mindezt azért, mert nem fizettek rendesen a szemétkezelőknek.
- Bocsáss meg, beszélhetnék veled egy percre - lépett hozzám
Annette.
Anyámmal együtt éppen akkor ért oda, amikor befejeztem a törté­
netet. Megfogtak és kissé távolabb vittek a társaságtól. Odaléptem az
asztalhoz, levettem róla egy rákokkal megrakott tányért, és enni kezd­
tem. Kifejezetten jól éreztem magam.
 Szemétkezelő szakember lettem 109

- John Elder, mi az ördög ütött beléd? Nem tömheted ilyen rém-

történetekkel ezeknek az embereknek a fejét! Még a végén elhiszik,
amit mondasz nekik!
- Hát, ti hívtatok meg - feleltem.
Ez így is volt. Aztán soha többé nem hívtak meg. Igyekeztem még
egy kissé kiélvezni a helyzetet.
- Mondd, Annette. Szerinted melyiket könnyebb elszállítani: egy
rakás bowlinggolyót vagy egy rakás halott csecsemőt?
- Fogalmam sincs - felelte megdöbbenve.
- A csecsemőket. Őket ugyanis felszúrhatjuk a villás emelőre.
Anyám és Annette is falfehérek lettek. Láttam rajtuk, hogy most
már mindketten bánták, hogy meghívtak. Én viszont nem aggódtam.
Biztos voltam benne, hogy Walter értékelné a humoromat.
- Megyek és elnézést kérek a barátaitoktól - fordultam oda
anyámhoz és Annette-hez. - Addig várjatok meg itt.
- Sajnos mennem kell - kezdtem, amikor odaértem a még mindig
láthatóan hitetlenkedő társasághoz. - Az előbb hívtak, hogy vész­
helyzet van, szükségük van rám. Állítólag kigyulladt az egyik szemét­
szállító autónk, úgyhogy most mindannyiunknak be kell mennünk. Jó
volt beszélgetni, viszlát legközelebb!
Azzal hátra sem nézve odasétáltam a motoromhoz, felvettem
a dzsekim és a bukósisakom és már indítottam is a gépet. Akkora gáz­
zal indultam el, hogy a kerék kipörgött és apró kavicsokat szórt a ház
kerítésére, miközben az őrült szüleim és a barátaik egyre halványuló
ponttá váltak a visszapillantó tükörben.
 A lángoló mosdó

J \z, hogy rendszeresen meglátogattam Jim Boughton barátomat,

az otthonról való kiszakadás egy másik megnyilvánulása volt. Nagyon
hasonló volt az érdeklődési körünk. Rakéták, bármi, ami nagyfeszült'
séggel járt, robbanóanyagok, motorok és sportkocsik. Jim nagyjából
öt mérföldre lakott tőlünk, Amherst déli részén. Két évvel volt idő­
sebb nálam, nagydarab, szőke srác, kissé tébolyult tekintettel. Egy
viktoriánus stílusú házban élt a szüleivel, akik a főiskolán drámát és
színészetet tanítottak. Az egész ház a miénk volt, azt csináltunk, ami­
hez csak kedvünk volt.
- Ne aggódj - mondta többször is Jim, miközben épp egy kísérlet
utáni törmelékkupacot söprögettünk kifelé a fősuli a tulajdonos,
majd ők rendbe hozatják.
És tényleg így volt. A főiskola küldött valakit a gondnokságról, aki
lenyírta a füvet, kifestette a szobákat és kijavított mindent, amit mi
szétbarmoltunk. Noha apám az egyetemen tanított, Jim szüleihez
képest nagyságrendekkel kevesebb juttatásban részesült. Mi nem in­
gyen és bérmentve kaptuk a házat és ha elromlott valami, azt nekünk
kellett megjavíttatni. Ennélfogva a lyukak, amelyeket tizenhárom
évesen vájtam az ajtóba, még mindig ott éktelenkedtek.
- Gyere át, nézd meg a legújabb művem! - hívott fel Jim az egyik
délután.
Már régóta dolgozott valamin, amit még előttem is nagyon titkolt, de
úgy látszik, végre elkészült vele. Amikor átmentem, az úgy tizenöt mé­
terrel a ház mögött álló fészerbe vezetett. A padló közepén egy kiégett
betonhenger állt, rajta egy acélváz, amelyről egy lánc lógott a hengerbe.
Ezt egy csővezeték kötötte össze a jókora fém benzintartállyal.
- Csináltam egy kis kohót - jelentette be nagy büszkén.
Más tizennyolc éves srác alighanem a kocsijával, a gitárjával vagy
a fényképezőgépével villogott volna, de nem Jim. O épített magának
egy kohót. Méghozzá teljesen egyedül, a fészerben. Még a szerszámo­
 A lángoló mosdó 111

kát is maga alakította ki, amelyekkel az olvasztott fémet meg lehet

munkálni. A betonhengert tartó állványzatot is. Nem beszélve az
égetőről. A leghihetetlenebb az volt az egészben, hogy szinte minden
egyes része szemétből, ócskavasból készült. Biztos voltam benne, hogy
rajta kívül Amherstben senkinek nincs hasonló darabja.
- Szóval építettél magadnak egy acélöntődét - feleltem végül,
miután kigyönyörködtem magam.
- Nem, ez nem az. Ahhoz, hogy az acélt meg lehessen munkálni,
magasabb hevítésre van szükség, ahhoz pedig plusz oxigén kell. Ezzel
az öntödével alumíniumot és bronzot tudok megmunkálni - válaszol­
ta Jim.
Nagyon jó közönség voltam, ittam a szavait. Az átlag melós bizto­
san nem lett volna kíváncsi arra, mi a különbség a két eljárás között.
- Akarod látni működés közben? - kérdezte némi hatásszünet után.
Meg sem várta a válaszom, odalépett a kohóhoz és elfordított rajta
egy kapcsolót. Az egyre inkább zúgó hangból ítélve egy ventilátort
indított el.
- Két nagy teljesítményű porszívómotor biztosítja a szükséges fú­
vóerőt. Nem olyan jő a hatásfoka, mint az oxigénnek, de ingyen van.
Ahogy emelkedett a ventilátorok fordulatszáma, egyre erőtelje­
sebbé vált a zaj.
- A Springfieldben kapható legerősebb motorokat vettem - foly­
tatta jim.
A ventilátorok pedig pörögtek rendesen: már a hajam is lobogott,
akkora szelet kavartak a fészerben.
- És akkor most jöhet a propángáz, hogy igazán beindítsuk a kicsi­
két! - azzal fogta és megnyitott egy közönséges konyhai csapot a tar­
tály oldalán. A propán szúrós szaga egy pillanat alatt elárasztotta a fé­
szert. - Most pedig begyújtom!
Fülig érő szájjal vigyorgott, miközben meggyújtott egy papírdarabot
és a hengerbe dobta. Mintha villámlott volna, a szag pedig egy pilla­
nat alatt megszűnt. Ha a fészernek lettek volna ablakai, biztosan kitö­
rik az összes. De nem voltak, legalábbis azóta biztosan nem, hogy Jim
először kipróbálta a szerkezetet.
Most már egészen olyan hangja volt, mint egy sugárhajtású hajtó­
műnek alapállapotban. Óvatosan a betonhenger fölé hajoltam és lát­
tam, hogy odabent csak úgy örvénylik a vörösen izzó tűz.
 112 A lángoló mosdó

- Jól van, adjunk még neki egy kis kakaót - közölte, mintha ez
még nem lett volna elég veszélyes.
Állított egyet a ventilátorok ellenállásán, amire azok még jobban
felpörögtek, a propán pedig még gyorsabban ömlött befelé a kohóba.
- Nagyon oda kell figyelni a helyes levegő-propán arányra - kia­
bálta Jim. - Ha sárga lánggal ég, az azt jelenti, hogy szén-monoxidban
gazdag. Nekünk viszont egy csaknem színtelen, nagyon halvány,
kékes láng a jó.
A hangzavar most már gyakorlatilag elviselhetetlen volt, két ujja­
mat a fülembe dugva igyekeztem csillapítani valahogy. A hengerből
kék színű lángok nyaldostak kifelé, a hőség a zajjal együtt kibírhatat-
lanná vált.
- Jól van, akkor olvasszunk egy kis fémet - vigyorodott el Jim.
Azzal hulladék fémdarabokat dobáltunk egy vödörbe, amiről kis­
vártatva megtudtam, hogy tulajdonképpen nem is vödör.
- Ez egy szilikon-karbid összetételű olvasztótégely. Csaknem húsz
kiló alumínium van benne és majd’ hatvan kiló bronz. Vagyis egy
ötvözet.
A hulladék alumíniumdarabok - leginkább gépkocsiváltóból - las­
san olvadásnak indultak. Jim ekkor felvett egy vastag kesztyűt, rá­
akasztotta az olvasztótégelyt a láncra, majd egy csörlő segítségével
a henger fölé emelte, aztán leengedte. Pár másodperc elteltével
a láncszemek vörösen izzottak, éppúgy, mint a henger felső pereme.
Féltem közelebb lépni és belenézni, de végül mégis megtettem.
A tégelyben már izzottak a fémdarabok, a kohó hangja pedig még
inkább egy sugárhajtású repülőgép motorjára emlékeztetett.
Odamentem az ajtóhoz, hogy beengedjek egy kis levegőt, de Jim
leintett.
- Ha a szomszédok meghallják a zajt, kihívják a rendőrséget -
mondta.
Igaz, ami igaz, a rendőrségnek már korábban is volt dolga többször
Jiméknél a különféle találmányok miatt. És nem akartuk, hogy most
is baj legyen.
Jim felcsévélte a láncot, és a következő pillanatban ott izzott
előttünk az olvasztótégely. Áthúzta a tartóállványra, majd egy hosszú
nyelű fogó segítségével megfogta. Aztán a kezembe nyomott egy pár
kesztyűt.
 A lángoló mosdó 113

- Segíthetsz kiönteni, ha szeretnéd.

Az öntőrudat szánta nekem, aminek a végén egy horog volt, ezt is
ő maga készítette el. Jim óvatosan beakasztotta a hurkot a tégelybe,
lilobb óvatosan eltávolította a salakot az olvasztmány tetejéről, majd
lassan és egyenletesen beletöltöttük az egészet egy, a padlón álló szür­
ke dobozba. Ebben, mint megtudtam, homokágy volt a hűtés miatt.
Az öntőforma pedig a dobozon belül, a homokágyban volt. Lenyűgö­
zött a folyamat precizitása.
- Pár perc kell, míg visszaszilárdul a fém, utána leverhetjük róla az
öntőformát - kommentálta Jim.
Közben odalépett a kohóhoz és kikapcsolta a ventilátorokat.
A hőség lassan, de fokozatosan csökkent. Most, hogy már rende­
sen hallottuk is egymást, szólt, hogy ha akarom, már kinyithatom
az ajtót.
Ezután feltörtük az öntőformát. Odabent két, tökéletesen meg­
munkált, alumínium emberi kar figyelt. Nem tudtam megszólalni,
leesett az állam.
- Andy volt a modell - jegyezte meg Jim.
Andy az öccse volt, aki állítólag szó nélkül tűrte, amíg megszáradt
rajta a gipsz, amely az öntőforma alapját adta.
Jim odalépett a karokhoz, lefröcskölte őket vízzel, ettől iszonyú
pára csapott fel egy pillanat alatt. Aztán kezébe vette az egyik kart.
- Nézd, milyen élethű! Az ujjpercek, a körmök, a szőrszálak, és
még az ujjlenyomatok is látszanak!
Valóban, elképesztően jól sikerült darab lett.
Pár hónappal később Jim a közvetlenül a házuk melletti garázsban
dolgozott. Ezt gyakorlatilag kisajátította magának és egy saját autó­
javító műhelyt rendezett be benne. A pincéből felhozott egy jókora,
zsírkőből készült mosdót, és azt tette meg alkatrésztisztító edénynek.
Színültig töltötte benzinnel, ami ugyan köztudottan gyúlékony, ám
a fém alkatrészek zsírtalanításához a legjobb szer.
Aznap este Jim és én egy barátunknak, Johnnak és a barátnőjének,
Carolnak segítettünk újraépíteni a VW motorjukat. A motorblokk
és a többi alkatrész ott ázott szépen a benzinben, mi pedig körülálltuk
és söröztünk. Jim még egy vízpumpát is szerelt a mosdóba, hogy ára­
moltatni tudja a benzint. így sokkal jobban és gyorsabban tisztultak
az alkatrészek, bár az erős kipárolgás miatt a pumpa nem mehetett
114 A lángoló mosdó

folyamatosan. Már tizenegy óra is elmúlt, megittunk egy egész karton

Old Milwaukee-t, de az alkatrészeknek még mindig csak a fele volt
tiszta. Nem akartunk már többet inni, ezért úgy döntöttünk, aznapra
abbahagyjuk. Jim odalépett, hogy bedugja a pumpát a konnektorba,
de ekkor az szikrázott egyet. A következő pillanatban már lángolt is
a benzinnel teli mosdó. Nekem úgy tűnt, az egész garázs lángokban all
- amekkora füst lett hirtelen, lehet, hogy igazam is volt.
- Kifelé!
- Úristen, tűz van!
- Kifelé!
- Most, azonnal!
Mivel az ajtó mellett álltam, eldobtam a sört és kiugrottam. Hiába
volt odakint majdnem huszonöt fok, kifejezetten hűvösnek éreztem.
Nem éreztem, hogy bármim is megégett vagy megsérült volna. Sze­
rencsém volt, alighanem.
Aztán jöttek a többiek is egymás után. Kivéve Jimet. Láttuk, ahogy
ott áll az égő garázs közepén, a karja lángolt. Levette a kesztyűjét és
addig csapdosta az ingét, amíg sikerült eloltania.
A következő pillanatban már azt láttuk, hogy a lángok a plafont
nyaldossák. Jim még mindig nem jött ki. Odament a mosdóhoz, és le­
guggolt. Egy jókora lapát segítségével fogta és az egész mosdót, úgy
ahogy volt, benzinestül, motorblokkostul kilökte a kocsibejáróra.
Vagy hat-nyolc méterrel odébb állt meg.
Jimnek alig esett baja, büszkén vigyorgott - végül is joggal, meg­
mentette a garázst és a házat is. Levette a kesztyűit, alaposan meg­
vizsgálta a karját, aztán elismerően biccentett egyet.
- Ezt megúsztam! - vigyorgott teli szájjal.
Én pedig azt gondoltam, fantasztikus, hogy miközben mi pánikba
estünk, Jimnek még arra is volt lélekjelenléte, hogy kesztyűt húzzon
és úgy védje mindkét karját. Elképesztő.
- Még jó, hogy bent volt az a lapát! - kiáltotta.
Valóban, oltári szerencse volt. Különben már minden leégett volna.
A következő pillanatban Carol bukkant elő a házból. Nem láttam
bemenni, de hát annyi minden történt, hogy ezen nem is csodál­
koztam.
- Felhívtam a tűzoltókat, és már jönnek is - közölte.
Jim arcáról leolvadt a mosoly.
 A lángoló mosdó 115

- Mégis mi a fenéért hívtad ki őket? - kérdezte, miközben a mos­

dóból még mindig hat-nyolc méteres lángok lövelltek az ég felé, de
így már egyáltalán nem jelentett veszélyt.
Úgy saccoltam, körülbelül egy óra alatt elfogyhat a benzin, addig
pedig kedvünkre gyönyörködhetünk benne. Jim, John és én is azon
;i véleményen voltunk, hogy semmi ilyesmibe nem jó bevonni a ható­
ságokat. Ketten odaszaladtunk a kerti csaphoz és letekertük róla a sla­
got. Kettő is volt. Le akartuk spriccelni a környező területet, hogy
amíg leég a benzin, más még véletlenül se kaphasson lángra.
Jim először a garázs mennyezetét locsolta le, aztán a padlót, ahol
egy-két helyen füstölgött. Odakint egyre kitartóbban égett a benzin,
néhány lángnyelv már a háznál is magasabbra csapott. A tűzhöz leg­
közelebbi falon olvadozni kezdett a festék.
- Lehet, hogy kissé messzebbre kellett volna löknöm - vetett
a mosdóra egy pillantást Jim.
Most már nem volt mit tenni, túlságosan is forró volt, hogy meg­
közelíthessük. Alaposan felmértem a helyzetet és arra jutottam, hogy
a ház nincs reális veszélynek kitéve, legalábbis semmi olyannak, amit
egy friss festéssel ne lehetne helyrehozni.
Ahogy felnéztem, Jim szüleit láttam magam előtt. Valószínűleg
a ház túlsó végében olvasgattak mostanáig. Nem tűntek túl zakla-
tottnak. Jim anyja szivarozott, az apja pedig egy pohár whiskey-t tar­
tott a kezében. Ránk néztek, aztán a tűzre, aztán egymásra. Aztán
anélkül, hogy egyetlen szót is szóltak volna, visszasétáltak.
Nem sokkal később megérkeztek a tűzoltók. Legalább hat méterre
álltunk a lángoló mosdótól, olyan nagy volt körülötte a hőség. Jimmel
együtt azon keseregtem, hogy odalett a kocsi motorja, amit ezek után
már biztosan értelmetlen lett volna bármire is használni.
A tűzoltók láthatóan készen álltak arra, hogy hősiesen helytállja­
nak. Négyen közülük már tekerték is lefelé a vizes tömlőt a kocsiról.
Jim megpróbálta lebeszélni őket erről.
- Nem hinném, hogy ez jó megoldás lenne. Benzin és magnézium
van a mosdóban, ahhoz pedig poroltó hab kell, nem víz.
- Pontosan tudjuk, hogy mit csinálunk, fiam - rivallt rá az egyi­
kük. - Vigyázz az útból!
- Nem érti? Azt magyarázom, hogy a víz csak felerősíti az égő
magnéziumot! Poroltó habra van szükség!
 116 A lángoló mosdó

- Lépj hátrébb! - jött a kérlelhetetlen válasz.

A következő pillanatban pedig már lövellt is a vízsugár a lángok
felé. Ahogy a víz érintkezésbe lépett a magnéziummal, óriási robbanás
kíséretében elemeire, hidrogénre és oxigénre bomlott. A robbanást
a magnézium és a benzin okozta, mi pedig rémülten kerestünk fede­
zéket.
Mindenfelé kékes-fehéren égő magnéziumlabdacsok szálltak a le-
vegó'ben. A tűzoltók láthatóan nem értették a dolgot. Azok számára,
akik megjárták Vietnamot, olyan lehetett, mintha újra a hadszíntéren
lettek volna, csak itt, Jimék kertjében.
- Állítsák már le a vizet! Erről beszéltem, maguk idióták! Nézzék
meg, mit tettek! - üvöltötte Jim.
Olyan volt, mintha elszabadult volna a pokol. Mindenfelé izzó
magnéziumdarabkák, egyik-másik jókora lyukat mart a parkolóban
álló kocsin vagy éppen a ház tetején. Immár több helyen égett a tűz.
A tűzoltók visszavonultak a kocsijukhoz és csakhamar kiderült, van
náluk poroltó hab is.
Kezdhették elölről az egészet, de most már nem volt vesztegetni
való idejük.
- Ha hallgattak volna rám, most nem lennének ekkora szarban! -
piszkálta őket Jim.
Ezúttal sokkal óvatosabban közelítettek a tűzhöz. Ráadásul úgy
tűnt, hiába oltottak el egy-egy kisebb tűzfészket, azok újra és újra fel­
lángoltak. A szakembereknek hála kezdett egészen ijesztővé válni
a helyzet.
Jim persze megérezte a vérszagot, hogy képzetlen emberekkel áll
szemben, úgyhogy nem kímélte őket.
- Nem értem magukat. Egyetemi városban élnek és fingjuk sincs
a kémiáról?
Néma csend volt a válasz. Aztán két tűzoltó egy-egy hosszú rúddal
odament a mosdóhoz és felborította, vélhetően azért, hogy a hab mel­
lett így próbálják meg elfojtani a benzingőzt. Megint nem figyeltek
Jimre.
- Idióták, hiszen még tele volt benzinnel!
A mozdulatnak köszönhetően immár a kert eddig megkímélt része
is lángban állt. De legalább szépen ki volt világítva minden, a szom­
szédok legnagyobb örömére. Két másik tűzoltóautó gördült be a kapu
 A lángoló mosdó 117

elé, a parancsnok pedig a saját kocsiján érkezett. Egészen szép kis

lömeg gyűlt össze eddigre. Jim szülei is kijöttek a házból, mindenkitől
lávol álltak meg és egymás fülébe sugdolóztak. Az apja felhörpintette
az utolsó korty whiskeyt, az anyja pedig lassan végzett a szivarral.
I .enyűgöző volt a belőlük áradó nyugalom.
Végül több mint egy óra alatt sikerült eloltani a tüzet. Amikor
már mindenki hazament, a tűzoltóparancsnok elbeszélgetett Jimmel.
A tűzoltók közül néhányan szerették volna, ha dutyiba kerül, de erre
semmi alapjuk nem volt. A parancsnok is csak annyit tudott mon­
dani, hogy időről időre benéz hozzá, hogy ellenőrizze, semmi tűzveszé­
lyes dologgal nem foglalkozik.

Aznap éjjel aztán végképp darabjaira hullott az életem. Mintha a Ji-

méknél történt incidens ennek az előszele lett volna.
Kismedve közölte velem, hogy soha többé nem akar velem szóba
állni, de hogy miért, azt nem volt hajlandó megmondani. Teljesen
összetörtem. Nem vette fel a telefont, látni sem akart. Fogalmam sem
volt, mihez kezdjek. Iszonyatosan magányosnak éreztem magam. Két
évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön, miért döntött így.
A szüleim pedig végre elhatározták, hogy különválnak. Kullancs az
anyámmal maradt, aki beköltözött a városba, egy lakásba. Aztán né­
hány hónappal később fordult a kocka: apám költözött a lakásba,
anyám meg az öcsémmel vissza a házba. Én a kutyával mindvégig
a házban voltam, ki sem tettem a lábam, legfeljebb akkor, ha bóklász­
ni indultam az erdőbe.
Most, hogy már szabadok voltak, anyám úgy döntött, hogy ő tulaj­
donképpen biszexuális. Egy ideig egy vele egykorú nővel élt, aztán
összejött egy lánnyal, aki még nálam is egy évvel fiatalabb volt. Már
az önmagában elég nyomasztó volt, hogy anyám egy másik nőért
hagyta ott apámat, hát még az, amikor kiderült, hogy az új barátnője
gyakorlatilag kiskorú.
Eközben apám nem tudott megbirkózni a rázúduló magánnyal, és
amikor már teljesen reménytelennek és kilátástalannak ítélte a hely­
zetét, az egyik este iszonyatos mennyiségű altatót vett be, erre persze
bepiált, ahogy szokott. Végül a kórházban kötött ki, ahol majdnem
kiszáradt. Szerencsénk volt, hogy a kollégái kedvelték, és az egyetem
 118 A lángoló mosdó

végletekig toleráns volt vele szemben. És persze valószínűleg nagyon

nehéz végleg kitenni egy professzort az egyetemről. Dr. Finchhez sem
járt már.
- Az az ember örült, fiam. Fogalmam sincs, mit fog tenni anyád­
dal, de én nem megyek oda többet - mondta.
Annak ellenére, hogy mi mindent köszönhettem dr. Finchnek,
engem is aggasztott a dolog. Nem tudtam volna megmondani, hogy
mi, de valami nagyon nem stimmelt nála, a családjánál és a rendelő­
jében. Rengeteg orvosnál megfordultam már életemen. Náluk a váró­
terem tényleg arra szolgált, hogy a páciensek ott várjanak a sorukra.
A rendelő pedig mindig tiszta és takaros volt. Olyan, amilyennek len­
nie kell.
Dr. Finch rendelője még csak véletlenül sem ilyen volt. Koszos
volt, a berendezés kopott és elnyűtt. Új beteget egyszer sem láttam,
csak azokat, akik évről évre ott lebzseltek nála. A váróterem rend­
szerint üres volt, legfeljebb Hope, dr. Finch vagy mi üldögéltünk
benne. Egyáltalán nem hasonlított más váróteremre.
- Dr. Finchnek nincs párja - védte őt anyám.
- Nincs, mert őrült - vágta rá apám csípőből.
- Azt hallottam, hogy annak az embernek nincs ki a négy kereke
- így egy barátom vélekedett róla.
Már magam sem tudtam, mit gondoljak róla, különösen, hogy
egyre többfelől, egyre rosszabbakat hallottam róla. Dr. Finch megnö­
vesztette hófehér szakállát, és a nyár kellős közepén Mikulás-sapkát
nyomott a fejébe, úgy járkált mindenfelé. Aztán hírét vettem, hogy
még azelőtt kirúgták az állami kórházból, hogy mi megismertük
volna. Egyből eszembe jutott nagyapám néhány évvel korábbi
intelme, hogyan űzték el dr. Finchet Kingsportból. Aztán már arról
szóltak a hírek, hogy a lábát sem tehette be a kórházba. Vajon mindez
tényleg igaz? Mégis, mi a csudát tett, hogy idáig jutott? - töprengtem
magamban.
Dr. Finch excentrikus viselkedése egyszerűen túl sok volt az apám­
nak és nekem. Úgyhogy egy idő után már egyikünk sem járt hozzá.
Nem így anyám. O még hat éven át itta a szavait, egészen addig, amíg
aztán le nem lépett. Szegény Kullancsot is magával rángatta és egyre
zűrösebb dolgokba keveredett, amíg aztán újfent a pszichiátrián,
a zárt osztályon kötött ki. Szerencsém volt, mert ennek a rettenetnek
 A lángoló mosdó 119

- amiről az öcsém a Kés, villa, ollóban is ír - a nagy részéről csak jóval

később értesültem, amikor a doktor már semmilyen hatással nem
lehetett rám.
Anyám végül 1983-ban szabadult a karmai közül. Ekkorra vált
világossá, hogy mindaz, amitől tartottam, sajnos nagyon is valóságos
volt. Anyám feljelentést tett a rendőrségen és azzal vádolta meg
dr. Finchet, hogy többször is szándékosan begyógyszerezte, hogy aztán
szexuálisan zaklathassa egy motelben. Ugyanekkor az is kiderült,
hogy dr. Finch hamis számlákat állított ki apám kezeléseiről és ezeket
megpróbálta bevasalni a biztosítónál. Anyám nem vállalta, hogy ta­
núskodjon a szexuális zaklatás vádjában. O egyszerűen csak el akart
tűnni, új életet akart kezdeni.
így aztán az ügyész végül sikkasztás és csalás miatt emelt vádat. Ez
elég volt ahhoz, hogy távoltartási végzést kérjenek dr. Finch ellen,
anyám pedig védett tanú lehessen. A doktor praktizálási jogát végül
1986-ban vonták meg, és ennek szívből örültem.
Ekkor én már rég nem otthon éltem. A zene volt az, ami kiragadott
ebből az eszeveszett közegből és egy sokkal jobb utat nyitott előttem.
A zenészek egyre jobban becsültek, és rájuk bármikor számíthattam.
Péntek esténként bevettem magam a Rozsdás Karomba és most, hogy
immár bennfentes lettem, egyáltalán nem aggódtam amiatt, hogy
kérdőre vonnak a korom miatt. Egyébként ekkor növesztettem elő­
ször szakállat, hogy idősebbnek tűnjek.
- Ez a rock ’n’ roll, emberek! - kiabálta a Fát zenekar énekese,
rendszerint, amikor beléptem a helyre.
Olyan hangosan üvöltött a mikrofonba, hogy az izzók elhalványul­
tak és éreztem, hogy a dobhártyám beleremeg. Szinte kézzelfogható
volt az az energia, amely a zsúfolásig megtelt teremben áramlott.
Amikor pedig rázendítettek a King of the Highwayre, végképp meg­
nyugodtam, hogy végre a saját világomban vagyok. Mázlista voltam,
hogy a zene mindezt képes volt megadni nekem.
Azt kívántam, bárcsak Kullancsot is magammal vihetném. De még
magam is csak felnőtt göncökbe bújt kamasz voltam. Úgyhogy az
öcsém magára maradt.
 Lecsuktak a bandával

.tulajdonképpen a Fát mentette meg az életemet. Miután ugyanis

otthagytam a gimit, folyamatosan én tartottam karban az összes hang-
berendezésüket. Közben összehaverkodtam a hangmérnökükkel, Di-
ckie Marshsai és az asszisztensével Steve Ross-szal. Dickie-nek
nagyon tetszett, hogy képes voltam alkotórészeire bontani egy-egy
hangot és megmondani, melyik potmétereken milyen irányba állítson
be a keveró'pulton. Azt hitte, ez velem született képességem, pedig
hosszú évek kemény munkájával fejlesztettem ki magamban.
Az egyik fellépés után Peter Newland, az énekes odajött hozzám,
hogy beszélni szeretne velem.
- Figyelj, nem akarsz összeköltözni velünk, és egész nap csak a ze­
nével foglalkozni? - kérdezte. - Még fizetnénk is érte. Heti nyolcvan
dollárt.
így csatlakoztam a Fathez és lett újra otthonom. Berkshire-ben,
egy ashfieldi házban éltünk együtt mindannyian.
Az enyémmel szemben, a folyosó túl végén volt Bili Perry, a dobos
szobája. Reggeli gyakorlásaival gondoskodott róla, hogy sose aludjak
túl sokáig. A felső szinten Mike Bensőn és Chris Newland, a banda
két gitárosa lakott. A tetőtéri háló Chris öccséé, az énekes Peteré
volt, Dickie és Steve pedig egy kisebb szobában húzta meg magát
szintén odafent. Én a földszinti, legtávolabbi szobába hurcolkodtam
be, a motoromat pedig közvetlenül az ablakom alá támasztottam le.
Eltekintve az erdőbeli, néhány napos kalandozásaimtól, ez volt az
első alkalom, hogy huzamosabb ideig nem a családommal éltem
együtt. Úgy éreztem, megcsináltam: volt egy saját motorom, volt hol
aludnom és nélkülözhetetlen ember voltam a bandában. Hogy ezt
megünnepeljem, megleptem magam egy Tektronix 504 típusú oszcil­
loszkóppal, ami azonnal a legféltettebb kincsem lett,
A napjaim nagy részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam a lehe­
tő legtöbbet kihozni a zenekar felszereléséből, mind a hangerőt, mind
 Lecsuktak a bandával 121

a hang minőségét illetően. A Fát pedig csakhamar erről vált ismert­

té: hogy mindenkinél hangosabban és szebben szól. Steve-vel és
Dickie-vel felváltva vezettük a turnébuszt egyik fellépésről a másikra,
és a roadok is mi hárman voltunk.
Imádtam ezt az életet.
A Fát egyike volt azon kevés bandának, amelyik a saját számaival lé­
pett fel a New England-i klubokban. Egy idő után a menedzserünk azt is
elintézte, hogy nyitó zenekarként léphessünk fel egy-egy nagyobb név
előtt Bostonban és környékén. Azon a télen például együtt zenéltünk
James Montgomeryvel, James Cottonnal, a Roxy Musickal és a Black
Sabbathtal is. Egyre több zenésszel ismerkedtem meg és egyre többen
kértek fel, hogy dolgozzam nekik is. Volt, aki azt kérte, hogy spécizzem fel
az erősítőjüket és volt, aki egy elektromos fuvolát szeretett volna magának.
A régi barátaim közül Jim Boughton eljött egy-egy fellépésünkre,
de többnyire magam voltam az új társaimmal. Kezdtem ráérezni arra,
milyen beilleszkedni új emberek közé, újabb és újabb helyeken.
Ettől kezdve a világ is megnyílt előttem. Amikor szabadnapom
volt, felültem a motoromra és bejártam a környéket. Elmentem Ver-
montba, New Hampshire-be, gyakorlatilag bárhová, ami egynapi tá­
volságon belül volt. Áprilisban, amikor Ashfield nagy részét még
javában hó takarta, a banda úgy döntött, hogy átugrik a Karib-szige-
tekre, és engem is vittek magukkal. Minden egyes fellépés gázsijából
félretettünk pár száz dollárt, hogy ezt megtehessük. Nekem személy
szerint az a nyolcvan dollár volt az összes vagyonom, ami a tárcámban
lapult, de Peter megnyugtatott, hogy semmire ne legyen gondom, ez
most egy all-inclusive vakáció lesz. Amikor Massachusettsből elin­
dultunk, még jéghideg tél volt, amikor pedig megérkeztünk Montser-
ratra, már hamisítatlan, trópusi nyár, ahol kénytelen-kelletlen arra is
rájöttem, hogy nem vagyok az a tipikus rocker.
1976 húsvét reggelén vette kezdetét a móka. Még aludtam a hegy­
oldalban álló villában, amely mellett közvetlen út vezetett Plymouth
városába. Peter azt mondta, a villa egy dúsgazdag angol pasasé, aki
történetesen nagyon szerette a zenészeket. A nap épphogy előbújt,
a levegő elképesztően tiszta és friss volt, a hőmérséklet pedig húsz fok
körül. Semmi nem lármázott még a szigeten, tökéletes volt a csend.
Montserraton nincsenek gyárak, nincs autópálya, nincs semmi, ami
hangos lehetne. Viszont szép, békés, és kellemes a klímája.
 122 Lecsuktak a bandával

Azt hihetnék, bárki összetenné a két kezét, hogy ott lehessen. Hát
én nem. Számomra minden olyasmi hiányzott, ami nekem fontos volt
a mindennapokban. Sehol nem volt például hamburger vagy más,
amerikai kaja. Sem jeges tea. Tojáson és kagylón kívül jóformán mást
nem is nagyon ehettem. Azt mondták, ehetünk ugyan csirkét, de ah­
hoz le kell vágnunk, és ha levágjuk, nem lesz tojás. Szóval még csirke
sem volt. Csak kagyló, abból viszont rogyásig. Azt viszont korábban
még sosem ettem, ezért gyanakvással tekintettem rá. Az íze nekem
átmenet volt a borjúhús és a szárított hal között.
Tulajdonképpen fogalmam sem volt, milyen az, amikor az ember
vakációzik. Ez volt az első, igazán távoli utam az otthonomtól és
a családomtól is. Nem volt pénzem és nem tudtam mit kezdeni ma­
gammal. Egy dolgot viszont ott és akkor megtanultam: mindig legyen
nálam pénz, ha utazom!
Mindenki aludt még, kivéve Willie-t, a helybeli idegenvezetó'nket.
Azonnal megkedveltem őt, ahogy megláttam és ebben valószínűleg
szerepe volt annak, hogy egy repülőgép kábelkötegéből készített pó­
rázon állandóan egy iguánát sétáltatott. Ezen a reggelen nem volt ve­
le az iguána, Willie pedig magából kikelve kiabált. Berontott a házba,
és tiszta erejéből üvöltözni kezdett.
- Ébresztő, gyerünk, faszikáim, talpra, jönnek a zsernyákok, razzia van!
Minden egyes szobába benyitott és elismételte.
- Gyerünk, ember, itt vannak a hekusok!
Azonnal kipattant a szemem és helyből felültem. De hisz nálam
nincs drog. Én nem csináltam semmi rosszat, futott át az agyamon. Mi
a fenéért akarnának tőlem bármit is a zsaruk? Kisétáltam a verandára és
lenéztem a völgybe. Négy rendőrautó caplatott fel a meredek úton
a villa felé. Minden egyes autón két-két pasas ült és a fene tudja, oda­
bent még mennyi. Nekem nem razziának tűnt a dolog. Sokkal inkább,
mintha a helyiek akartak volna rajtunk ütni.
Visszarohantam.
- Ébresztő! Ezek helyiek, baseballütőkkel, meg minden!
- Fogjátok már fel, hogy razzia, ébresztő!
A srácok közül néhányan villámgyorsan elkezdték a lefolyóba és
a WC-be önteni a náluk lévő kokaint, marihuánát, LSD-t és ki tudja
még milyen kábítószert. Abban bíztam, hogy a WC-k közül legalább
az egyik rendesen a csatornába folyt le. Merthogy nagy részük úgy
 Lecsuktak a bandával 12 3

volt megoldva, hogy pár száz méterrel lejjebb, a hegyoldalba ürítsen.

Az pedig igen kellemetlen meglepetés lett volna.
A csajok miatt volt minden. Kezdettől fogva éreztem, hogy ők csak
bajt hoznak ránk. Már akkor a házban voltak, amikor megérkeztünk.
Úgy fogadtak minket, mintha ők is a villához tartoztak volna, és le­
het, hogy így is volt.
- Hello, Jen vagyok, ő meg a barátnőm, Barbara. Joe azt mondta,
hogy jövő hét végéig maradhatunk.
Egyikünk sem tudta, ki az a Joe, de a srácok teketóriázás nélkül
rávágták, hogy a csajok maradhatnak. Attól kezdve be nem állt a szá­
juk és úgy viselkedtek, mint a kezes bárányok.
- Három hete léptünk le otthonról - csacsogta az egyikük.
- Az apám rendőr New Jerseyben, de itt sosem talál rám - így
a másik.
- Kértek egy kis füvet?
Hűha, mi lesz itt - gondoltam magamban.
Nem tetszett, hogy rajtunk kívül mások is velünk vakációznak.
A csajok miatt pedig úgy éreztem magam, mintha valami betolakodó
lennék. Végül is akkor most kié a ház? A miénk? Vagy az övék? Tel­
jesen összezavart a dolog. Tulajdonképpen már maga az út összeza­
vart, mert nem szerettem, ha valami megváltozott a megszokott kör­
nyezetemben. Azt szerettem, ha ugyanott aludhatok, és ha ugyanazok
az emberek vettek körül.
A többiek persze nem így gondolkoztak. Mike például így szólt Pé­
terhez:
- Apám, két facér csaj a nyaralásunk alatt! Mi ez, ha nem isteni
jel? - azzal ők ketten be is cuccoltak hozzájuk.
Sosem értettem, hogy vannak srácok, akiknek ez ilyen könnyen
megy. Barátnő egy hétre, aztán kész. Én még ahhoz is félénk voltam,
hogy szóba elegyedjem velük.
Másnap reggel Billy Perry, Chris és én bementünk a városba. A he­
lyiek olyan furcsa, dallamos akcentussal beszéltek, amit eleinte nem
nagyon értettem, aztán fokozatosan ráállt a fülem. Egy dolog hamar
kiderült: mindenki, de mindenki tudta, hol lakunk.
- Persze, faszikám, Maxwell villájában vagytok a két lánnyal.
Bárhová is mentünk, a csajok biztos, hogy megelőztek minket. Iga­
zából sosem derült ki a számomra, hogy mit kerestek itt, de azt hiszem,
 124 Lecsuktak a bandával

gyakorlatilag végigbulizták azt az egy vagy két hetet, amit már a szi­
geten töltöttek. És ennek mi is a részeseivé váltunk.
Az az igazság, hogy rengeteg fű, kokain, LSD és alkohol volt a ház­
ban. Néha ugyan megittam egy-egy sört, de a többi dolog alapvetően
hidegen hagyott. Egészen addig a reggelig, amikor a zsaruk meg nem
jöttek. Édes istenem, esett le a tantusz. Engem most mások drogos ügy­
letei miatt fognak lecsukni? De hiszen semmi közöm hozzá! Legszíveseb­
ben ordítottam volna a dühtől. De nem szóltam egy szót sem.
Mire a zsaruk felértek, már mindannyian talpon voltunk. Én felöl­
töztem, Peter pedig kinyitotta nekik az ajtót. Önkéntelenül is hátrébb
léptem. Fegyvert nem. láttam náluk, viszont két fickónál volt base­
ballütő. Tisztelettudóan viselkedtek, egyikük még a jelvényét is meg­
mutatta. Ránézésre olyan volt, mint egy hajléktalan, de akkor már
tudtam, hogy a harmadik világban viszonylag sokan néznek ki így.
Félreálltam az útból, hogy be tudjanak jönni. Nyolcán voltak és
párosával, szisztematikusan elkezdték átkutatni a ház minden helyi­
ségét.
A folyóson álltam, nem szóltam egy szót sem, csak figyeltem, mit
csinálnak. Időnként valamelyikük kurjantott egyet, amivel valószínű­
leg azt jelezte, hogy találtak valamit. Na, most buktunk le, gondoltam,
miközben az is megfordult a fejemben, mi van, ha éppen most csem­
pésznek drogot a zoknimba vagy az alsógatyáim közé?
Amikor újra feltűntek, jó néhány teli zacskó volt a kezükben. Azt
ugyan nem láttam, mi van bennük, de azzal vigasztaltam magam,
hogy biztosan nem az én cuccaim. A gonosz mosoly letörölhetetlenül
ott ült az arcukon: nem hiába jöttek. Nem mindent értettem abból,
amit mondtak, de az azért világos volt, hogy ha akarjuk, ha nem,
velük kell mennünk. Alig, hogy kiléptem az ajtón, még két kocsi állt
a ház elé.
- Hát, John, pajti, most alighanem lecsuknak minket, a kulcsot
pedig jó messzire elhajítják - súgta oda Mike egykedvűen.
Gyorsan körülnéztem, de esélyünk sem volt kereket oldani. Mike hü­
lyeségeket beszél, nyugtatgattam magam. Biztos megint be van szívva.
A zsaruk egy ütött-kopott kombi Austinba tereltek. Noha a jár­
gány ötszemélyes volt, nyolcán zsúfolódtunk benne össze, úgy, hogy
egyvalaki még az ölembe is ült. Nem baj, ha a hegyről lefelé elromlana
a fék, legalább lesz valaki, aki felfogja helyettem az ütközést, futott át az
 Lecsuktak a bandával 125

agyamon. A pasas egyébként meg sem mukkant egész úton. Egy má­
sik pedig a motorháztetőn tette meg az utat. Kaján örömmel vártam,
mikor fékez egy kicsit nagyobbat a sofőr, hogy a fickó hatalmasat rö­
pülve leessen a kocsiról, de erre nem került sor. Alighanem edzésben
volt már, folyamatosan úgy vigyorgott, mintha csak a hullámvasúton
ülne.
Plymouthba mentünk, ahol végül egy téglaépület előtt álltunk
meg. Ez volt a börtön. Valójában inkább egy trópusi erődítmény. Leg­
alább egy méter vastag falai voltak. Az is kiderült, hogy gyakorlatilag
a sziget teljes rendőrállománya kivonult hozzánk, sőt még néhány
ivócimborájukat is mozgósították a nagyobb hatás kedvéért. Látha­
tóan élvezték a helyzetet, óriási fogás voltunk nekik.
- Állj fel, haver! Mosolyogj szépen a kamerába, ez az, megvagy!
Miután mindannyiunkról elkészült az obiigát fotó, szépen megvár­
ták, míg az öreg Polaroid - a nagyapámnak volt ilyen, még 1960-ban
- előhívja a képeket.
- Vincent felügyelő vagyok - kurjantotta el magát a főnök. - Arra
kérem magukat, hogy adják át az útleveleiket.
- Nekem nincs útlevelem - feleltem. - Csak igazolvány van
nálam.
- Jól van, ember, akkor azt adja oda.
Odaadtam Vincent felügyelőnek a diákigazolványomat, ami oda­
haza, az egyetemen egyszersmind belépőül szolgált a kilencedik eme­
leti bárba is. Soha többé nem kaptam vissza. Apró, akkurátusán raj­
zolt betűkkel felírta a nevemet, a lakcímemet és a születési adataimat
egy papírra, majd egy receptes dobozba tette a többi mellé. Mivel az
igazolványomon a nevem és a születési adataim is rosszul szerepeltek,
így a felügyelő is rosszul másolta át őket. Elégtételt éreztem, mélysé­
ges elégtételt.
Ekkor esett le, hogy még csak meg sem motoztak, valahogy kiment
a fejükből. Pedig most úgy örültem volna, ha van nálam pisztoly vagy
kés. De az az igazság, hogy a helyiek annyira barátságosak voltak,
hogy képtelen lettem volna lepuffantani vagy leszúrni bármelyiküket
is. Észrevétlenül araszolni kezdtem az ajtó felé, de Vincent egyik sa­
mesza megragadta a karomat, visszarántott és leültetett egy székre.
- Hé, ember, ez börtön, innen nem mehetsz ki! — mondta teli
pofával nevetve.
 126 Lecsuktak a bandával

Miután mindannyiunk adatait felvették, Vincent felügyelő a cél-

Iánkba kísért. Ablakok nem voltak, csak két, rácsozott lyuk a falon.
De legalább nem volt hideg.
- Nézzétek, milyen ocsmány egy hely! Remélem, patkányok azért
nincsenek - szörnyülködött Mike, a gitárosunk.
Amíg ezt ki nem mondta, meg sem fordult a fejemben, hogy itt pat­
kányok is lehetnek.
- És vajon mi a helyzet a kígyókkal? - jött az újabb kérdés.
A vastag falakkal nem tudunk mit kezdeni, ezt azonnal felmértem.
Maradnak a rácsozott lyukak. Meg tudok lógni innen, szuggeráltam
magam. Eltart égj ideig és nem lesz egyszerű, de menni fog. Azért re­
méltem, hogy mégsem kell erre sort kerítenem. A börtönben rajtunk
kívül egyébként még egy ember kuksolt: egy rosszbőrben lévő pasas,
aki megölte a feleségét.
Tulajdonképpen nem is volt olyan rossz sorunk. Vincent felügyelő
csapatából néhányan szintén zenéltek, és amikor már kissé megnyu­
godtak a kedélyek, kinyitotta a cellaajtót és előkerültek a gitárok.
Aztán adtunk nekik pénzt, hogy hozzanak valami harapnivalót, amit
végül együtt ettünk meg. Még kólát is ittunk, ráadásul olyan újratölt­
hető üvegből, amit utoljára kissrác koromban láttam. Amikor a kóla
elfogyott, az egyik rendőr félig feltőltötte vízzel és játszani kezdett
rajta, mint egy hangszeren. Ha nem a dutyiban ülünk, még kifeje­
zetten élveztem is volna az előadást.
Peternek volt egy barátja, aki ismert valakit a szigeten, aki némi
unszolásra felajánlotta a házát óvadékul, így vacsorára már újra a vil­
lában voltunk. Másnap reggelre Peter barátja ügyvédet is kerített ne­
künk, aki meglehetősen fura szerzet volt, de úgy vágott az esze, mint
a borotva. Láthatóan a háta közepére kívánt minket, de tette a dol­
gát. Lehet, hogy lányai vannak és őket félti tőlünk, morfondíroztam
magamban. Biztosan hallott a csajokról, akik velünk laktak.
- Fiatalemberek, tisztában vannak vele, hogy bizonyos kábítószer-
félék birtoklása halálbüntetést von maga után a koronagyarmatok te­
rületein? - vont kérdőre minket, amikor mindannyian együtt voltunk.
Egyikünk sem szólt egy szót sem.
- A gyarmatokon nagyon szigorúan veszik az ilyesmit - folytatta.
- Persze, a zsaruk utaznak a zenészekre. Remélem, nem örökre
akarnak rács mögé dugni!
 Lecsuktak a bandával 127

- Dugulj már el! - szóltam rá Mike-ra, mert most nem igazán

díjaztam a humorát.
A fűvel volt a gond. Illetve nem is a fűvel, hanem a cserjével. Mert
ez azt jelentette, hogy nemcsak használjuk, de termesztjük is. Aki
füvezett, az legfeljebb ideig-óráig rács mögé került. Aki viszont mari'
huánát termesztett, arra akár halálbüntetés is várt. S noha a házku-
tatás során találtak még nálunk kokaint, hasist, gombát és LSD-t is,
ezekkel igazából nem foglalkoztak. A cserjék miatt szállták meg a vil-
lát és meg is találták, amiért jöttek.
Végül szerdára tűzték ki a tárgyalást. Mindannyian magunkra öl­
töttük a legjobb modorunkat és szerda reggel ott sorakoztunk a tár-
gyalóteremben. Úgy festett, aznap csak a mi ügyünket tárgyalják,
rajtunk, a bírón, az írnokon, az ügyészen és az ügyvéden kívül egy
teremtett lélek sem volt odabent. Gyorsan lezavarták az egészet:
oda kellett állnunk a bíró elé, aki a parókájában úgy festett, mint egy
New York-i transzvesztita, bár szerintem ő aligha gondolta ezt ma­
gáról.
Jó, ha a felét megértettem abból, amit a bíró, az ügyvéd és az ügyész
egymás között megbeszélt, de nagyjából fél óra alatt végeztünk is.
A banda tagjai közül kettó't kétezer-ötszáz dollárra büntettek, engem
és a lányokat felmentettek. Úgyhogy az ebédet már a városban költ-
hettük el. Valamiért az volt az érzésem, hogy ez az egész letartózta-
tósdi arra kellett, hogy a sziget némi plusz bevételhez jusson.
Az egyik zsaru visszavitt a villába, ahol beültem a bérelt járgá­
nyunkba. Ez egy dzsip jellegű, nyitott terepjárócska volt, egy Morris
Moke. Remek kis járgány, különösen az olyan trópusi szigeten, mint
Montserrat. Mieló'tt letartóztattak, még beújítottam egy montserrati
jogsit is, amire nagyon büszke voltam.
Egyébként már önmagában az is nagy dolog volt, hogy egyáltalán
vezethettem valamit, hiszen egy vasam sem volt. Végül persze nem is
volt szükségem pénzre ahhoz, hogy már az elsó' napunkon kocsit
béreljek. Amikor Billy Perryvel elsétáltunk egy kölcsönző' mellett,
bekukkantottam a kölcsönző melletti garázsba, ahol két szerelő épp
egy ősrégi Morrisban próbált olajat cserélni, de kevés sikerrel.
- Helló, fiúk, tudok segíteni valamiben? - vetettem oda félig
viccesen, de ők komolyan vették a felajánlást.
- Remek szerelő, ráadásul amerikai! - toldotta meg Billy.
 128 Lecsuktak a bandával

A következő két órát velük töltöttem, és amiben tudtam, segítet­

tem nekik.
- Tudod, haver, prímán megélnél ebből, ha esetleg itt akarnál
maradni - mondta végül az egyikük.
Pénzük nem volt, hogy kifizessenek, nekem meg autóm nem volt,
amire szükségünk lett volna. így aztán egyezséget kötöttünk: meg­
javítottam néhány Morrist. és Moke-t, cserébe pedig kaptam egy
járgányt.
Szóval a börtön felé tartottam a kocsival, hogy hazafurikázzam
a bandát. Mire azonban odaértem, némiképp változott a kép. Úgy
festett, immár hősök lettünk, akiket ünnepelni akartak a helyiek.
Végül a bárban kötöttünk ki. Nem engedték, hogy mi fizessünk.
Sikerült elég rendesen berúgnunk. Úgy döntöttem, kocsikázom
egyet a tengerparton, ami nem messze volt a bártól. Ahogy a partra
értem, összevissza faroltam a homokban üldögélő emberek között.
A Moke nem kifejezetten gyors járgány, de ez ment, mint a meszes.
Megcéloztam az egyik homokdűnét a strand végén, ráhajtottam és
a következő pillanatban a vízben kötöttem ki. A kocsi süllyedni kez­
dett, én pedig rádöbbentem, hogy mindjárt itt a dagály. Pár perc
múlva nyoma sem volt a Moke-nak.
Ahogy ott álltam a parton csuromvizesen, lelkiismeret-furdalásom
támadt és rosszul éreztem magam. És most már autóm sem volt.
Az egyetlen arra utaló jel, hogy a Moke ott van a vízben, az antenna
tetejére erősített apró, piros zászló volt; épp hogy kilátszott a vízből.
Vau! - tört elő belőlem. - Mihamarabb ki kell szednem onnan!
Visszacaplattam a bárba, hogy segítséget hívjak. Amikor beléptem,
egy banda játszott a színpadon, karibi fémdobokon. Fantasztikus volt,
lenyűgözött, ahogy a régi, olajoshordókból kialakított dobok szóltak!
Az egyik zsaru is köztük volt, estére átvedlett zenésszé. Meg nem mond­
tam volna róla. Erős késztetést éreztem, hogy maradjak és élvezzem
a show-t, de tudtam, hogy valahogy ki kell szedni a Moke-ot a vízből.
Semmi pénzem nem volt, hogy vegyek nekik helyette egy másikat.
Nagy nehezen összeszedtem öt fickót és együtt visszamentünk
a tengerpartra. A dagály már tetőzött, úgyhogy be kellett úsznunk
a kocsiért, és ráállni az ülésekre, meg a tetejére, hogy elérjük.
- Jól van, akkor mindenki egyszerre: lemerülünk, megfogjuk, és
szépen elkezdjük kifelé húzni. Egy, két há1 és! - azzal alábuktunk.
 Lecsuktak a bandával 129

Piszok nehéz meló volt, de nagy nehezen sikerült. Amikor már

a parton volt, az összes beöntőnyílás sapkáját eltávolftottam és a ko-
csit a feje tetejére állítottuk, hogy kiszáradjon. Aztán hazamentem.
Másnap korán reggel lementem a kölcsönzó'be. Alig, hogy belép-
lem, már mondták is, mi történt.
- Hé, ember, azt hallottuk, hogy eláztattad a Moke-ot - mi taga­
dás, Montserraton villámsebességgeí terjedtek a hírek.
- Nyugi, nincs semmi baj - feleltem. - Néhány órán belül tökéle­
tes állapotban kapjátok vissza.
Azzal magamhoz vettem némi olajat, benzint, egy akkumulátort
és két fickóval lementem a partra a kocsihoz. Eló'ször újra talpra ál­
lítottuk, aztán feltöltöttem olajjal és benzinnel, kicseréltem az akksit,
kipucoltam a karburátort és az elosztófejet. Lehúztam a pipákat
a gyertyákról, kitekertem, megtisztítottam őket és némi olajat fecs­
kendeztem a hengerekbe. Hihetetlen, de szinte pöccre beindult. Mi­
után visszamentünk a kölcsönzőbe, még alaposan lemostam és kita­
karítottam, és szinte majdnem olyan volt, mint új korában.
Másnap véget ért a nyaralás. Elbúcsúztam Willie-től és az iguáná-
jától, aztán egy második világháborús, ajtó nélküli DC-3-assal, amely­
ben az ülések közötti folyosón ketrecbe zárt csirkékkel utaztunk
együtt, elindultunk haza, vissza a havas, latyakos, saras tavaszba. Pén­
teken már fellépésünk volt a Rozsdás Karomban. Pár évvel később,
amikor kitört a vulkán, szinte egész Montserrat megsemmisült. Oda­
lett a villa, a börtön, a tengerparti bár, minden.
Ezt követően már nem sokáig maradtam a Fattel. Nem igazán
ment az együttélés a többiekkel. Sokszor nem tudtam, mit mondjak
vagy mit csináljak, ha velük vagyok és sokszor éreztem elveszettnek
magam. Viszont nagyon sok új ismeretséget köszönhettem nekik,
és az önbizalmam is sokat javult, legalábbis az erősítők felspécizése és
a hangszerek ismerete terén. Ezekről sokkal szívesebben és sokkal
könnyebben is nyilvánultam meg bárki előtt. Ennek köszönhetően
egyre jobban kijöttem a hangmérnökökkel, és nem jöttem zavarba, ha
kérdeztek tőlem valamit. Ha viszont egy lánnyal kellett beszélnem...
ott megállt a tudományom.
 A nagy dobás

1~\ legjobb dolgok 1978 telének végén történtek velem. Március-

bán, életem talán leghosszabb, magányos periódusát követó'en az
egyik nap összefutottam Kismedvével az egyetemen. Fogalmam sincs
miért, de egészen meglepett, hogy már egyetemista volt és ide járt. Jó
ideje nem beszéltünk egymással, de pillanatok alatt felvettük a fona­
lat. Elmondta, hogy azért szakított velem, mert egy barátnője egy
meglehetősen gusztustalan történetet mesélt neki rólam. Amikor
később kiderült, hogy a csaj az egészet csak kitalálta, próbálta volna
jóvátenni a dolgot, de addigra késő volt. Mindketten nagyon sajnál­
tuk az elvesztegetett és külön töltött időt.
Azon a tavaszon sokat bóklásztunk az Amherst környéki, régi vas­
úti sínek mentén, mindenféle kincsek után kutatva. Sokat beszélget­
tünk, elmeséltük egymásnak, mi történt velünk a szakítás óta, hogy
miről álmodoztunk, beszélgettünk autókról, motorokról, hangszerek­
ről és még tudományos-fantasztikus könyvekről is. Szerelmes voltam.
Két hónap múlva jött az újabb áttörés az életemben: munkát aján­
lott az egyik országos, hangszerekkel és hangtechnikával foglalkozó cég.
Olyan, amelyik rendes, nagy koncertekre szállította a berendezéseit.
Ez volt a Britannia Row Audio. A céget még a Pink Floyd hozta
létre, hogy amikor ők nem turnéznak, hasznosítsa a berendezéseit.
A Britrónak - ahogy mindenki hívta őket - Mick Kluczynski volt
a feje, az a fickó, aki éveken át együtt dolgozott a Pink Floyddal.
Akkor találkoztam vele, amikor Amherstbe jöttek, ahol az egyetem
tavaszi nyitó bulijára készültek. A Sha Na Na volt a fellépő, de vala­
miért bedöglöttek az erősítőik. Már akkor láttam, hogy valami baj
van, amikor hangpróbát tartottak.
- Gond van a Phase Linear erősítőkkel.7 - kérdeztem, miközben
éreztem, lehet, hogy most jött el az én napom.
- Pontosan, haver. Mick vagyok, ő pedig Seth. És te ki vagy? - ala­
csony volt és köpcös és a kiejtése alapján messziről lerítt róla, hogy
 A nagy dobás 131

angol. - Én vagyok a hangmérnök, enyémek a nagy ládák, Seth pedig

a kontroli-ládákért felel.
A „nagy ládák” azok a hangszórók, amelyeken keresztül a közön­
ség a zenét hallja, rendszerint ezek vannak irdatlan halomban a szín­
pad szélére felpakolva. A kontroli-ládák viszont jóval kisebbek, ezek
a zenészek felé vannak fordítva, ők ezeken keresztül hallják saját
magukat.
- John Robison vagyok, hangtechnikus. Elég sokat tudok a Phase
Linear erősítők gyenge pontjairól.
Ezt elég magabiztosan mondtam. Legalábbis ezt reméltem.
Ugyanakkor igaz is volt. Abban az időben két cég készített színpadi
hangosításra alkalmas erősítőket: a Crown és a Phase Linear, én pedig
a helyi zenekaroknak mindkettőből jó párat felspéciztem. Volt egy
olyan rossz szokásuk, hogy ha túl voltak terhelve, egyszerűen felrob­
bantak. Az is igaz, hogy a legnagyobb hangrendszer, amivel addig dol­
gom volt, egy, legfeljebb két ilyen erősítőt használt. Itt viszont most
legalább húszat számoltam össze a színpadon. Soha életemben ennyit
még nem láttam egyszerre. Bele is borzongtam.
- Hát akkor ugorjon fel, Mr. Hangtechnikus és vessen egy pillan­
tást ezekre - intett a színpadra Mick, hogy aztán elkalauzoljon egy
félreeső helyre, ahol a legkülönfélébb hangtechnikai cuccok voltak
összezsúfolva. Megint beleborzongtam, mert egyben ennyi felszerelést
még nem láttam, de ezt nem mutattam ki.
Kértem egy csavarhúzót, mire egy egész Xcelite készletet nyom­
tak a kezembe. Abban az időben az Xcelite a kéziszerszámok Rolls-
Royce-ának számított. Nekem is volt egy-két darabom belőle, de egy
egész készlet igazi luxusnak számított. Először a biztosítékokat vettem
szemügyre. A tápegységé teljesen el volt szállva, az üveg teljesen elfe­
ketedett. Vagyis itt zárlat keletkezett, amitől a kimeneti tranzisztorok
is megsültek. Meg tudtam javítani, de nem itt, és alkatrészekre is
szükségem volt.
- És mégis honnan jöttök? - kérdeztem közben.
- Az Egyesült Királyságból - felelte Mick. — Épp most nyitottuk
meg az amerikai irodánkat. Long Islanden.
Jó pár másodpercig gondolkodtam, mi is az az Egyesült Királyság.
Valamiért nem kapcsoltam össze, hogy a brit és az angol tulajdonkép­
pen ugyanazt jelenti, mint hogy valaki az Egyesült Királyságból jött.
 132 A nagy dobás

- A Floyd küldött ide, hogy beindítsam és vezessem a boltot -

folytatta Mick. - Engem és Mr. Goldmant, aki a jobbkezem - muta­
tott Sethre.
- Meg tudom javítani ezeket az erősító'ket, de ahhoz szét kell
szednem őket. Van valami olyan stúdiójuk vagy műtermük, ahol van
ehhez elég hely?
Kiderült, hogy Long Islanden van egy nagy rádióstúdiójuk is, ahol
kényelmesen elférek. A következő hétre megbeszéltünk egy idő­
pontot, én pedig összepakoltam a szerszámaimat, kocsiba ültem és
New Yorkba mentem. Sosem voltam még Long Islanden és kicsit meg
is voltam ijedve. Vajon képes leszek megcsinálni, amit vállaltam?
Amikor megérkeztem, egy egészen jellegtelen épületet láttam ma­
gam előtt, az egyik félreeső kis utcában. Lehet, hogy rossz címet kap­
tam? - ötlött fel bennem. Kívülről ugyanis az égadta világon semmi
nem utak arra, hogy odabent egy stúdió lenne.
Amikor csöngettem, végül Seth nyitott ajtót. A folyosóról egyből
a hatalmas stúdiótérbe léptem. A falak mentén végig hangfalak so­
rakoztak, a padlót pedig mindenütt fény- és hangberendezések borí­
tották.
- Ez igen, elképesztő, mennyi cuccotok van! - jegyeztem meg
lenyűgözve.
- Igen, itt van a Floyd-turné felszerelésének legalább a fele, meg
még néhány más, nemrég beszerzett cucc is - felelte Seth. - A Floydé
a világ legnagyobb koncerthangtechnikája, tudtad?
A bennfentesek egyszerűen és következetesen csak Floydnak hív­
ták a zenekart. Aki Pink Floydként emlegette őket, arról tudni lehe­
tett, hogy kívülálló. Ezt még én is gyorsan levettem a magam limitált
társas érintkezésre való képességeimmel. S noha fogalmam sem volt,
hogy az övék a legnagyobb hangrendszer, magától értetődő módon
bólintottam.
- És merre vannak azok a beteg erőiködők? - kérdeztem, mert
már bizsergett a tenyerem, hogy bizonyíthassam, nem a levegőbe be­
széltem.
Seth egy másik terembe vezetett, ahol egy, a fal mellett végighúzó­
dó asztalon ott álltak egymás mellett a javításra váró berendezések.
A tetőablakon ömlött be a fény. Első ránézésre legalább ötven Phase
Linear sorakozott az asztalon.
 A nagy dobás 133

- Ez mind bekrepált? - kérdeztem hitetlenkedve. Azt hittem,

csupán egy vagy két erősítőről lesz szó, nem egy egész kamion rako­
mányról.
- Te vagy a szakember, haver - felelte. - Láss hozzá - azzal fogta
magát, s kiment.
Három teljes nap, számtalan oda-vissza autózás az alkatrészboltba
és két szállítmány a Phase Linear cégtől - ennyi kellett ahhoz, hogy
kettő híján mind megjavítsam. Abból a kettőből is felhasználtam az
összes alkatrészt, amit csak lehetett. Amikor elkészültem, az összes
erősítőt felvittük a színpadra. Aztán egyesével bekötöttük őket, Seth
pedig mindegyiket teljes terhelésnek tette ki. Judas Priestet és Roxy
Musicot tett be a legutolsó koncertfelvételekből.
Mind az ötvenkét megjavított erősítőm átment a teszten.
- Ezt baromi jól csináltad! - köszönte meg.
Igazán büszke voltam magamra. A legnagyobb és a leggyorsabb
munkám volt eddig. Rengeteg bedöglött felszerelésük volt még,
hegyekben álltak a javítani való berendezések. Emellett más elképze­
léseik is voltak.
- Jelenleg háromutas rendszerrel dolgozunk, de szeretnénk öt­
utasra kibővíteni. Mert egyelőre senki nem használ ilyet a turnékon.
Mit gondolsz, tudnál építeni egy ötcsatornás crossover váltót?
- Persze - vágtam rá, pedig iszonyatos erőfeszítésembe került,
hogy ne remegjen a hangom. Aztán, hazamentem és elkezdtem agyai-
ni a dolgon.
Kismedvének is elmeséltem a tervem.
- Mi az az ötcsatornás crossover? - kérdezte.
- Különböző sávokra bontja a hangot a magasságától függően.
Vagyis külön csatorna jut a dobnak, a basszusnak, a gitárnak, a zon­
gorának, az énekhangnak. Ezek pedig a különböző méretű és frekven­
ciatartományú hangszórókon szólalnak meg, hogy minél élethűbb
legyen az összhatás.
- Aha, értem - felelte, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg
felfogta-e, amit mondtam, vagy csak a kedvemre akart tenni.
A koncepciót én agyaltam ki, a nyomtatott áramköröket meg
Kismedve. Az alaplap lemaratásához használt savat egy Tupperware
edénybe öntöttük a mosogató fölött. Egyébként mindent a konyha-
asztalon szereltünk össze. Hihetetlen, de működött. Fogtam, betettem
 134 A nagy dobás

a kocsiba és útnak indultam New Jerseybe. Vezetés közben nagyon so­

kat járt azon az agyam, hogy végül is milyen nagy utat tettünk meg
mindketten, hiszen nem olyan régen még a gimiben szereltük az el­
romlott magnókat és lemezjátszókat, most meg közösen megépítet­
tünk egy hangváltót.
A város sportcsarnokába kellett mennem. Seth már várt rám.
- Késtél - kezdte. - Mi tartott ennyi ideig.7 Remélem, működik
a cucc, mert nincs helyette B tervem - mondta idegeskedve.
Szóval egyből élesben kell bizonyítanom, esett le a tantusz. Egy­
szerűen csak bekötjük, és már kezdődik is a show. Úristen, működni
fog? Komolyan félni kezdtem. Várjunk csak, amikor utoljára kipró-
báliam, alig öt perccel azelőtt, hogy a kocsiba tettem, még minden rendben
volt. Akkor most is így kell lennie, nyugtatgattam magam.
Bekötöttük, aztán kisvártatva már fel is csendült Gerry Raffertytó'l
a „Baker Street”. Benne a jellegzetes szaxofonszólókkal.
- Ember, ez baromi tisztán szól! - vágott hátba Seth. - Elképesztő!
Hallod azt a szaxofont?
Soha ehhez fogható tisztaságú hangot nem hallottam még. Tiszta
volt, erőteljes és mégis lágy. Beleborzongtam.
Aznap este megnéztem, amint Meat Loaf teltházas koncertet ad
több ezer rajongó előtt. A fellépés közben odajött hozzám a mene­
dzsere.
- Nagyon klassz hangosítást hoztatok össze ma estére, srácok. Ba­
romi tisztán szól! - mondta, aztán kezet fogott velünk.
Működött. Az ötcsatornás crossoverem élesben is működött.
Elmosolyodtam.
Attól fogva a Britro gyakorlatilag folyamatosan munkát adott. Az
volt az érzésem, minden egyes koncerten az ő cuccaikat használják.
Bármikor jártam Long Islanden, mindig egy újabb turnéra rakták
éppen össze a felszerelést, és kivétel nélkül az általam javított, feltu-
ningolt vagy tervezett eszközöket használták a legkülönfélébb ban­
dák: a Judas Priest, a Talking Heads, a Blondie vagy éppen a Phoebe
Snow.
Ettől fogva „hivatalosan” is hangmérnöknek tekintettem magam.
1978 nyarán szinte az egész országban turnézott valahol a Britro
felszerelései közül jó néhány. Augusztusban aztán telefonáltak, hogy
az April Wine nevű bandának összerakott cuccal gondok vannak,
 A nagy dobás 135

a basszus tartomány valamiért nem akar megszólalni. Már mindent

megpróbáltak, de semmi. A Britro megkért, hogy másnap utazzam
oda és nézzem meg, mit tehetek.
- Jól van, de a barátnőmet is szeretném magammal vinni. Meg­
ígértem neki, hogy együtt töltjük a hétvégét - válaszoltam.
- Rendben, holnap reggel felveszünk titeket - felelte Seth.
Felhívtam Kismedvét, hogy közöljem vele a hírt.
- Pakolj össze néhány dolgot, holnap reggel turnéra indulunk az
April Wine-nal - újságoltam neki.
- Jó, de ki az az April Wine? - kérdezte.
- Nemrég jelent meg az albumuk, a First Glancé - feleltem.
Sokak szerint az April Wine volt Kanada válasza a Rolling Stones-
ra, de Amerikában még ismeretlenek voltak.
Másnap reggel egy zöld kombi gurult be az ajtó elé, benne egy fickó'
val, akit már ismertem New Yorkból és egy angollal, akit akkor láttam
először. Alig volt hely a kocsiban, épp, hogy be tudtuk gyömöszölni
magunkat a sok hangszóró és szerszám közé. Nigel, az angol pasas
vezetett. Méghozzá elképesztően. Ahogy felhajtottunk az 1'91-esre, Ni-
gél hátrafordult.
- Tudjátok, a Rolls'Royce sofőriskolájában tanultam meg vezetni,
komolyan - ecsetelte. - Ott aztán mindent megtanultam. Sajnálom,
de rá kell lépjek a pedálra. Várnak minket, mert holnap már fellépés
lesz.
Massachusetts után már ügyet sem vetettem a kilométerórára,
a szemem sarkából csak annyit láttam, hogy jóval a száz mérföldes
határ fölött jár. Ennél a sebességnél minden egyes kormánymozdulat
olyan volt, mintha épp egy hajtűkanyart készülnénk bevenni. Re-
kordidő alatt értünk a kanadai határhoz. A határőr jó ideig méreget-
te a csomagtartóban összezsúfolt, Pink Floyd feliratú felszerelést.
- Szóval a Pink Floyd ott van a csomagtartóban, igaz? - kérdezte.
- Bizony, így van, barátom - vágta rá Nigel. - Osszezsugorítottuk
és a dobozokba tuszkoltuk őket.
Erre a határőr nagyot nevetett - amin meglepődtem aztán intett
egyet, hogy mehetünk. Montreal mellett, egy kis francia étteremben
álltuxik meg vacsorázni, ahol életem egyik legjobb ételét ettem. Aztán
Nigel átadta a vezetést a másik fickónak és már hajtottunk is tovább,
egyenesen bele az éjszakába. Nagyjából hajnali három lehetett, mire
 136 A nagy dobás

odaértünk. Az együttes egy jégkorongcsarnokban lépett fel, mert az

volt az egyetlen, erre alkalmas hely. Nigel legalább tíz percig döröm­
bölt a kapun, mire végre beengedtek minket.
Kismedvével együtt megráztuk magunkat, kinyújtóztattuk az el­
gémberedett tagjainkat, és rögvest nekiláttunk. Hajnalra kész vol­
tunk a hangszórók felével, ez pedig már elég volt: ahhoz, hogy az esti
koncert biztonságosan lemenjen. Összecsomagoltunk és elindultunk
a motel felé.
A következő egy hetet azzal töltöttük, hogy végigautóztuk Kanadát
és a banda szinte összes turnécuccát megjavítottuk. Nigel közben
folyamatosan szállította az alkatrészeket, hogy arra ne legyen gon­
dunk. Augusztus 12-én, egy nappal a születésnapom előtt, eljutottunk
az ország legkeletibb pontjához. Este felültünk a kompra és átmentünk
Uj-Fundland szigetére, St. Johnba. Még aznap éjjel vissza kellett jön­
nünk, így Kismedvével egymáshoz bújva töltöttük a születésnapomat
a komp tetején, az egyetlen szélvédett helyen, a kémény mellett. Va­
rázslatos volt. Fontos munkát végeztem, ott volt velem, akit szeretek,
fölöttünk a csillagos égbolt, a hajó pedig álomba ringatott.
Ennél jobb életet akkor el sem tudtam volna képzelni. Már-már ké­
pes voltam teljesen megfeledkezni a családom nyomoráról. Azt kíván­
tam, bárcsak örökre így maradna minden.
 Az első füstokádó gitárom

k JLa Kismedve nem volt velem, rendszerint egyedül dolgoztam

a Britro hatalmas stúdiójában. Míg én a háttérben bütyköltem az erő­
sítőket és a hangfalakat, Seth és még egy-két ember elöl, a hangpró-
ha színpadon tesztelte a már megjavított berendezéseket. 1978-ban
egy nap arra sétáltam be hónom alatt az aznapi munkához szükséges
alkatrészadaggal, hogy iszonyatos nagy csődület van a színpad kör­
nyékén. A KISS játszott, és iszonyatosan hangosan szólt a zene.
- Kibérelték a színpadot, itt akarnak felkészülni a turnéra - ma­
gyarázta Seth. - Ne is törődj velük, mi dolgozzunk ugyanúgy, ahogy
eddig, ne zavarjuk őket.
Jól van. Hátrasétáltam egy újabb adag elfüstölt Phase Linear erő­
sítőhöz. Onnan, ahol dolgoztam, pont ráláttam a színpadra és egyszer
csak arra lettem figyelmes, hogy Ace Frehley, a gitáros egy lyukba
dugdossa az ujját a Les Paul gitárján. Kíváncsi lettem, így odamentem
hozzá.
- Talán valami baj van a gitároddal? - kérdeztem.
- Hé, öregem, te vagy az a hangmérnök? - kérdezett vissza, majd
meg sem várva a választ, folytatta. - Egy füstbombát akarok a gitár
testébe tenni. Azt akarom, hogy amikor vége van a szólómnak, kezd­
jen füstölni.
- Megnézhetem? Lehet, hogy tudok segíteni - feleltem,
Ace fúrt egy lyukat a gitár elülső oldalára, és megpróbált egy füst-
bombát applikálni bele. Az volt az elképzelése, hogy amikor beindít­
ja a bombát, a füst teljesen betakarja a gitárját, ő pedig úgy fogja
végigjátszani a szólóját. Az ötlet jó volt, a kivitelezés azonban csapni­
való.
- Ezt rendesen elcseszted - közöltem vele kertelés nélkül. Hagy­
tam némi hatásszünetet. - Szerintem egy fémdobozt kellene a gitár­
testre építeni, és abba tenni a füstbombát. Az sokkal jobban mű­
ködne.
 138 Az első füstokádó gitárom

- Igaz, és még tovább is tartana, mert nem égetné meg a gitárt.

- Talán le is szigetelhetnénk a dobozt. Igazi tűz helyett pedig vil­
logó izzókat használhatnánk - folytattam a gondolatot.
Ace-nek. tetszett az ötlet és az is kiderült, hogy ez már neki is meg­
fordult a fejében.
- Mit szólnál ehhez? - kérdezte. - Állítólag repülőgépeken meg
kivetítőkön használják, vagy mifene.
Ace-t igazából sosem érdekelték a részletek. Öt csak az érdekelte,
hogy a dolog működjön, és minél látványosabb legyen.
- Van másik gitárod? - kérdeztem.
- Haver, ha ezt összerakod nekem, annyi gitárt szerzek, amennyit
csak akarsz - felelte, azzal odaszólt az egyik roadnak. - Tex, hívd fel
a Gibsont, hogy holnapra küldjenek egy ugyanilyen gitárt ennek a fic­
kónak - mondta, aztán csodálkozva rám nézett. - Mit mondtál, hogy
hívnak?
- John Robison - feleltem.
- Jól van, akkor mostantól legyen a neved Hangember, az jobban
illik hozzád - válaszolta mosolyogva.
Úgy látszik, nem csak én választottam nevet másoknak, morfondí­
roztam megnyugodva.
A Gibson Les Paul sorozatú gitárja volt az etalon abban az idő­
ben. Az a verzió, amelyen Ace játszott, legalább ezer dollárba került.
Most pedig egyszerűen kiadta egy roadnak, hogy holnapra hozassa­
nak nekem egyet. Ennyit számított a zenészvilágban a hírnév és a be­
folyás.
Aznap este, amikor hazafelé autóztam, tudtam, hogy mostantól új
munkám lesz. Korábban ugyan nem foglalkoztam különleges effek­
tekkel, de ezt ők nem tudták, én pedig nem akartam az orrukra kötni.
A kísérletező kedvem többnyire kimerült a kamaszkori csínytevések­
ben, de azokat össze sem lehetett hasonlítani azzal, amire most vál­
lalkoztam. Egy kissé meg is ijedtem tőle. Mi van, ha elrontom?
Meg: tudod csinálni, mondogattam magamban útközben. És azt is
tudtam, kihez forduljak segítségért: jó barátomhoz, Jim Boughtonhoz.
Másnap, alighogy a FedEx kiszállította, átvittem hozzá a vadonatúj
gitárt. Egyedi darab volt, pedig azt hittem, egy sima mezei verziót kül­
denek. Annyira tökéletes volt, hogy eleinte alig mertem a kezembe
venni.
 Az első füstokádó gitárom 139

- Szóval olyan gitárt akar, amin rendesen tud játszani, közben

füstöt okád és még világít is? O az én emberem! - vigyorgott Jim elé-
gedetten.
Egy takarót terítettünk a Fiat 124-es motorháztetejére és arra rak-
tűk a gitárt. Rövid ötletelés után már meg is volt a megoldás. Első
körben Jim egy fémdobozt erősített a gitár hátára, a gyújtóanyag táro­
lásához. De ez nem vált be, nem lehetett tőle rendesen megtámaszta­
ni a gitárt.
Ezután Jim rozsdamentes acélból összehegesztett egy dobozt, aztán
vágott egy lyukat a gitár hátulján, végül eltávolította az egyik pick-
upot, és alátette a dobozt. Tökéletesen illeszkedett.
- Jól van, akkor most össze kell hoznunk egy felnyitható kis csapó-
ajtót, amelyen keresztül a füst ki tud majd jönni a gitár testéből. És le
is kell szigetelnünk, különben Ace tuti, hogy megégeti a kezét.
Tex, Ace technikusa majd’ mindennap rám csörgött, hogy hol
tartunk. Eleinte meglehetősen pesszimista volt, ahogy a zenekar többi
tagja is.
- Micsoda? Hogy fémdoboz meg felnyíló lamella a pick-up helyén?
- kérdezte csodálkozva.
Aztán amikor eljött és látta az eredményt, megváltozott a vélemé­
nye. Ahogy a többieké is.
- Elképesztő! Egy fémdobozt építettek a gitárba, a füst meg egy la­
mellán keresztül dől majd kifelé! - lelkendeztek egyre-másra.
Míg Jim a dobozon és a mechanikus részeken ügyködött, én a gitár
elektromos oldalát vettem kezelésbe. A KISS akkoriban egy vadonat­
új technikát kezdett használni, a Shaffer Vega vezeték nélküli jeladót,
hogy ne kelljen kábelekkel az erősítőkhöz kötni a gitárokat. Az olyan
bandáknak, mint amilyen ők is voltak, akik az egész koncerten fel-alá
futkároztak a színpadon, egy ilyen újítás igen sokat jelentett. Az én
munkámat viszont megnehezítette, mert azt jelentette, hogy az Ace
gitárját kivilágító izzóknak akkumulátorról kell menniük.
Végül Tex hozta a megoldást. Rábukkant ugyanis egy Frezzolini
electronics nevű kis cégre, amely kézi tévékamerákhoz gyártott után-
tölthető akkumulátorokat. Elmentem hozzájuk Jew Jerseybe, ahol
végül személyesen a tulajdonosok, Jack Frezzolini és Jim Crawford
vezettek körbe a gyárban. Nagyon élveztem, hogy szakemberként ke­
zelnek, nem pedig úgy, mintha egy taknyos kölyök lennék. Elvittek
 140 Az első füstokádó gitárom

egy olyan üzembe is, ahol góliátelem méretű akksikat kötöttek sorba
a munkások a legkülönfélébb méretű tápegységeket előállítva ezzel.
Aztán megmutatták azt, amelyiket nekem készítettek. Nagyjából
tízszer tizenkét centi széles volt és úgy két és fél centi vastag, a súlya
pedig egy kiló lehetett.
- Szerintünk erre van szükségetek - vette a kezébe az akksit Jack.
- Biztos? - kérdeztem vissza szkeptikusan.
- Biztos. Ezzel a kis aranyossal akár egy autót is be tudtok indíta­
ni, annyi kakaó van benne. Gyere, mutatok valamit!
Odamentünk egy neoncsőhöz, Jack rákötötte az akksit, és a követ­
kező pillanatban olyan világos lett, hogy el kellett fordulnom, annyi­
ra zavart az éles fény.
- Tévéseknek fejlesztettük ki, hogy bármilyen körülmények
között be tudják világítani a forgatási területet - magyarázta. - Ha
nem a mi akkumulátorainkat használnák, fele annyi helyszíni tudósí­
tást látnál a tévében, mint most!
Elég meggyőző volt. Végül két akksival és két töltővel felszerel­
kezve jöttem el tőlük.
- A számlát majd a zenekarnak küldöm - intett utánam búcsúzóul
Jim.
Ez igazán klassz, gondoltam. Mások intézik a számláidat, és min­
denre odafigyelnek veled kapcsolatban. Hátha egyszer nekem is lehet
ilyen életem.
Amikor egy-egy új szerkentyűm életre kelt, mindig eksztázisba jöt­
tem. Imádtam nézni, ahogy mindenki mást lenyűgöz, amin addig dol­
goztam. Rendszerint csak álltak tátott szájjal vagy üdvrivalgásban tör­
tek ki és önfeledten mosolyogtak, akár a gyerekek. Ilyenkor mindig
élveztem, hogy különc lehetek. Ahogy körülnéztem, azt láttam, hogy
a körülöttem álló kreatív fickók, zenészek, egytől egyig ugyanolyan
excentrikusak, mint én, ezért aztán itt nem lógtam ki a sorból. Csak
a menedzserek számítottak „normálisnak”, velük viszont nemigen
érintkeztünk. Szóval megszerettem a zenészeket, és úgy tűnt, ők is el­
fogadtak engem. Es most már nem hetente kerestem nyolcvan dol­
lárt, mint a Fattel, hanem nagyjából óránként. Úgy éreztem, kezdek
befutni.
Legalábbis amikor minden klappolt, így éreztem. Amikor viszont aka­
doztak a fogaskerekek, a kis hangok egyből megszólaltak a fejemben.
 Az első füstokádó gitárom 141

Egy szélhámos vagy!

Ez a találmány nem fog működni soha.
Mihez kezdesz majd, hajönnek, hogy elvigyék, de még nem kész és ezer­
nyi darabban hever a kanapén?
Amikor a KISS gitárjain dolgoztam, volt, hogy szabályos pánik fo­
gott el. Ilyenkor még keményebben dolgoztam. Rájöttem, hogy nincs
más választásom, mint teljesíteni, amit megígértem.
Számtalan apró részletre kellett figyelnem. Ott volt például a la­
mella, amelyen keresztül a gitár onthatta magából a füstöt. Rozsda-
mentes acélból vágtuk ki és látszólag ugyanúgy nézett ki, mint a pick-
up, aminek a helyére tettük. Nem kellene lefesteni? - tépelődtem
magamban. - De mi lesz, ha a füsttől és a melegtől megolvad rajta
a festék?
A megoldást Tex szolgáltatta: matrica. Volt egy haverja, aki ráadá­
sul bármilyen matricát képes volt előállítani. Úgyhogy megkértük,
készítsen olyat, amely egy az egyben hasonlít egy pick-upra. Minden
egyes koncert után lecseréltük egy újra. Tökéletes volt. A gitár testén
is változtattunk egy kicsit, hogy jobban elférjenek az akkumulátorok.
Ez a gitárprojekt volt az első az életemben, amikor másokkal is
együtt kellett dolgoznom. Kellettek hozzá Frezzoliniék, Jim, Tex és
még Kismedve is, nélkülük nem tudtam volna összehozni.
De elkészült! Egy közönséges Les Pault átalakítottunk egy füstoká­
dó szörnyeteggé. A legszebb az egészben az volt, hogy kívülről iga­
zából erről semmi nem árulkodott, pont ugyanúgy festett, mint bár­
melyik Gibson Les Paul gitár. Viszont ha az ember megtekerte az alsó
hangerő gombot, kinyílt a lamella, dőlni kezdett a füst, belülről pedig
fényár árasztotta el a gitárt. A két jelenségnek együtt elképesztő hatá­
sa volt. Ideje volt New Yorkban is megmutatni.
Ez volt az első, hírességnek készült alkotásom. A KISS akkoriban
a világ egyik legjobb bandájának számított, én pedig nagyon büszke
voltam, hogy engem választottak a gitár átépítésére. Elgondolkod­
tam, hogy mi jöhet ezután? Én is híres leszek? Még több munkám lesz,
és még több pénzem? Amikor megérkeztem, Ace egyből a kezébe vet­
te a gitárt, és a hátsó falra erősített plexin keresztül alaposan meg­
nézte, mi is van odabent.
- Eddig nagyon baba! Menjünk és nézzük meg, milyen működés
közben! Tex, kapcsold be az erősítőt, adjunk a hangnak és a füstnek!
142 Az első füstokádó gitárom

Amikor mindkét bomba működésbe lépett, az egész szobát elárasz­

totta a füst. Valósággal izzott a lamella. Annyira átmelegedett, hogy
két húr el is pattant. Nagyon reméltem, hogy a szigetelés azért kitart.
- Baromi! - szaladt ki Ace száján.
Nem csak őt ejtette ámulatba a produkció, hanem a közönséget is.
A 2000 Mán című számot játszotta el rajta a koncerteken. Nagyon jól
szólt, nem beszélve arról, hogy minden egyes alkalommal, amikor
beindult a füstokádás, a közönség szét akarta szedni, annyira tetszett
nekik. Az első fellépés után odajött hozzám.
- Hangember, apám, ez nagyon tökös cucc lett! Imádom! Mondd
csak, mit hozhatnánk még össze mi ketten?
Nos, ezt a füstokádó gitárt még jó néhány átépített másik követte
az elkövetkező években. Ace tele volt ötletekkel. Ahogy elindult
a turné, nekiálltam a tervezésnek, és miközben keresztül-kasul bejár­
tuk az országot, folyamatosan építettem az újabbnál újabb gitárokat.
A különleges effektek pedig egyre jobbak és látványosabbak lettek.
Imádtam, ahogy Ace is.
Nagyot fordult a kocka. Azok után, hogy világéletemben utáltak és
antiszociálisnak tartottak, népszerű lettem. Olyan rokonok kerestek
fel és kuncsorogtak tőlem VlP-jegyet, akiket ötéves korom óta nem
láttam. Rendszerint segítettem nekik.
De nemcsak a rokonok találtak meg. A banda szexuális étvágya és
teljesítőképessége legendás volt, így egy idő után óhatatlanul engem is
megkörnyékeztek a „rajongók”. Egyszer például Marylandben a legjobb
hotel egész felső szintjét kibéreltük, ahol álnéven szálltunk meg. Noha
mindent megtettünk, hogy lerázzuk őket, a groupie-k mindenhová
bejutottak. Engem hidegen hagytak, nyugodtan elsétáltam mellettük a
koncert után, miközben a lifthez igyekeztem. Amikor beszálltam, két
lány is mellém lépett. Nagyon csinosak voltak és alig volt rajtuk vala­
mi ruha, erre határozottan emlékszem. De nem tűntek kurváknak,
tudom, mert addigra már annyit láttam belőlük, hogy meg tudtam
különböztetni őket. Nem, ez a két lány inkább nagyon rámenős volt.
Megnyomtam a legfelső szint gombját, aztán feléjük fordultam.
- Ti melyik emeletre mentek?
- Mi is a legfelsőre - felelték.
- Valaki meghívott titeket? - firtattam. - A biztonságiak nem fog­
nak beengedni, ha nincs meghívótok.
 Az első füstokádó gitárom 143

- Azért jöttünk, hogy leszopjuk Gene Simmonst. Már vár minket

- válaszolta az egyikük kimérten.
- Értem — feleltem. Mi mást mondhattam volna.
Amikor felértünk, én a saját szobám felé vettem az irányt, ők pe-
dig, ahogy mondták, Gene-é felé. És tényleg várta őket.
Mindennapos volt az ilyesmi akkoriban, de ez a lány megmaradt az
emlékezetemben. Talán a magabiztossága miatt. Én csak akkor érez-
tem ilyet, ha Kismedve is velem volt. Aznap este magamra zártam az
ajtót és dolgozni kezdtem a következő gitáromon. Méghozzá egyedül.
Lassan tagadhatatlanul én lettem a KISS együttes különleges ef-
fektusainak mestere. A turnén ezzel foglalkoztam. Amikor aztán ha-
zamentem, vissza vedlettem azzá a hétköznapi emberré, aki voltam.
Olyan volt, mintha a füst, a tömeg, a színpad soha nem is létezett
volna. Amherstben sokan azt gondolták, hogy mindezt: csupán ki-
találtam.
Mielőtt turnéra indultunk volna, a banda az egész műsort elpró-
bálta Long Islanden. A próbákra jó néhányszor magammal vittem
Kullancsot is. Egyszerűen oda volt érte! Az egyik akkoriban írt dolgo­
zatának arról kellett szólnia, hogy mit csinált egész nyáron. így aztán
így kezdte a dolgozatát: „A bátyám a KISS zenekarral dolgozik. Elvitt
a próbákra, Nassauba, ahol találkoztam Paul Stanleyvel és Gene
Simmonsszal, akiket láttam a maszkjuk nélkül, és még durva vicceket
is meséltek nekem.”
Akkoriban mindez nagyon menő dolognak számított, hát még,
hogy maszk nélkül is láthatta valaki a KISS tagjait. így aztán a tanár
az iskolai pszichológushoz küldte az öcsémet, hogy derítse ki, miért
fantaziál összevissza.
Másnap bementem vele a suliba, hogy helyre tegyem a dolgokat.
- Miért csesztetik a testvéremet? - estem neki a pszichológusnak.
Huszonegy éves voltam, a modorom még csiszolatlan, de már ak­
kor is tudtam, hogyan kell egyenesen és pontosan fogalmazni. Nem
beszélve arról, hogy élénken éltek még bennem a rossz iskolai tapasz­
talataim.
Fogalmam sincs, hogy a barátságos arcom, a magasságom vagy a nyers
modorom hatott-e, de működött. Persze az is lehet, hogy a fotók, ame­
lyeket az Ace-től kapott aranyszínű tárcámból húztam elő, és ami tele
volt backstage belépővel. Attól fogva békén hagyták Kullancsot.
 144 Az első füstokádó gitárom

- Micsoda seggfejek - morogtam, amikor végül eljöttünk.

- Azok — helyeselt vágányán.
Nem sokkal később ő is otthagyta az iskolát.
Az ilyesfajta emberi reakció, mint amilyen az öcsém tanárjaié is
volt, mindig meglepett. Ami számomra természetes és vicces volt, ne­
vezetesen, hogy a KISS'nek dolgozom, az számukra a hihetetlen kate­
góriába tartozott. Pedig valakinek ezt a munkát is el kellett végeznie.
És miért ne lehettem volna ez a valaki én?
- Nem hiszem el, hogy Ace Frehley veled készítteti a gitárjait!
Odavagyok érte, meg vissza, imádom! És mondd, milyen ember az
életben? - szegezte nekem a kérdést Anna a közeli pizzériában, ami­
kor bementem egy duplasajtos, pepperonis pizzáért. Sajnos soha nem
tudtam normálisan felelni az ilyen kérdésekre. Hogyhogy milyen? Hát
zenész, gondoltam magamban. Mi ezen olyan nagy szám?
- Teljesen hétköznapi fickó - böktem ki végül. - Fekete haja van,
egy kicsit alacsonyabb nálam és...
- Elég! - szakított félbe. - Ö minden, csak nem hétköznapi! És
pontosan tudom, hogy néz ki!
Azzal ötperces monológba kezdett arról, hogy szerinte milyen is
Ace. Óvatosan kioldalogtam és letörölgettem a motorom. Mivel vi­
szont a kajámat még nem kaptam meg, nem mehettem el. Anna utá­
nam jött.
- És mi a helyzet Gene-nel?
- Milyen Gene-nel? - adtam az ártatlant, miközben a kipufogó­
mat fényesítettem nagy beleéléssel.
- Fiát Gene Simmons! - felelte. - Igaz, amit mondanak róla?
Hogy akár a szemgolyóját is meg tudja nyalni, olyan hosszú a nyelve?
Ez a nő teljesen meghibbant, futott át az agyamon. Ennek a kérdezős-
ködésnek már sosem lesz vége...?
- Hát... - kezdtem -, tényleg hosszú nyelve van. A lányok pedig
nagyon szeretik.
Fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék. Mázlim volt, a követ­
kező pillanatban Anna főnöke lépett ki az ajtón, kezében a pizzám­
mal. így hát végre távozhattam, s villámgyorsan le is léptem.
Azt nem tudom, köze van-e az Asperger-szindrómámnak ahhoz,
hogy a hírességek hidegen hagytak, de ez tény. Egyáltalán nem érde­
kelt, milyen ismert volt egy zenész, csak az érdekelt belőle, hogy meg
 A?: e l s ő f ü s t o k á d ó g i t á r o m 145

kell javítanom a gitárját vagy össze kell hoznom neki egy különleges
effektet. Ezt azonban sosem tudtam másokkal megértetni.
- Ugyan már, csak szerénykedsz - kaptam meg rendszerint, ha jól
álltak a dologhoz.
- Mekkora beképzelt seggfej vagy - mondták rám máskor ugyan-
emiatt.
Engem azonban csak a szerkezeteim kötöttek le. A gitáros meg az
a fickó volt, aki az általam összerakott hangszeren játszott, pont úgy,
mint az autóversenyző és a gép, amelynek a motorját én szereltem.
Egy csapatban voltunk, de nem én versenyeztem. Még csak azt sem
tudtam, merre van a pálya. Csak és kizárólag a motor volt az én vi­
lágom.
 Irány Detroit!

iYmikor először turnéztam a KISS-szel, minden héten hazatelefo­

náltam. Akkoriban még nem voltak mobiltelefonok. A motelekben
voltak ugyan telefonok, de azok olyanok voltak, mint valami pénz­
nyelő: a tulajok akár percenként egy dollárt is elkértek egy távolsági
hívásért. Voltak saját telefonjaink is, ezeket hatalmas ládákban cipel­
tük magunkkal a turné többi felszerelésével együtt. Ahogy megérkez­
tünk egy-egy új koncert helyszínére, már rá is csatlakoztunk a helyi
központra, és azonnal tárcsáztunk is.
Mindig felhívtam Kullancsot. Úgy tűnt, hiányzóm neki és biztosra
vettem, hogy szeretné tudni, mi van velem. Tizennégy éves volt azon
a nyáron.
Néha elképesztő hírrel állt elő. Volt például, hogy anyám egy elbo­
rult pillanatában örökbe adta valakinek. Azon a nyáron dr. Finchcsel
és a követőivel élt egy roskatag házban, a város közepén. Az egésznek
nagyon szekta hangulata volt, én nem is nagyon fordultam meg ott.
Előfordult, hogy amikor felhívtam, nagyon izgatott volt, mint pél­
dául amikor Midwestből kerestem.
- John Elder, elmehetek hozzád? Esetleg már holnap? - kérlelt re­
megő hangon.
Ereztem, hogy valami nagyon nincs rendjén. Talán azt akarja, hogy
vegyek neki valamit, gondoltam. Mivel apám minden pénzét piára köl­
tötte, anyám pedig egyrészt munkanélküli, másrészt gyakorlatilag be­
számíthatatlan volt, egyedül engem pumpolhatott pénzért. Ráadásul
úgy tűnt, mintha Kullancsnak jóval több mindenre lenne szüksége,
mint amennyit a pénztárcám elbírt. Amikor kisebb volt, alufóliába is
simán felöltözött, nem zavarta. Most, hogy már kamaszodott, márkás
göncökre vágyott, s ezeket én tudtam megadni neki. Valójában már
nagyon vártam, hogy mikor fog dolgozni.
- Jól van, legyél holnap hatkor az Air Kármán terminálon Bradley
Fieídben, és ülj fel a clevelandi járatra - adtam be végül a derekam.
 Irány Detroit! 147

Egy Cadillackel mentem érte. Amikor csak lehetett, Cadillacet bé-

reltem, annak ellenére, hogy a banda menedzsere felesleges pénzpo-
csékolásnak tekintette ezt. Kullanccsal együtt nagyon szerettük a Ca-
dillaceket, mindig újat kértem, mert annak olyan jó szaga volt. Nem
is beszélve arról, hogy amikor kicsik voltunk, a nagyanyánknak is
ilyen autója volt, úgyhogy már ezért is márkahű maradtam.
Mindig nagyon vigyáztam a bérelt kocsijaimra, kivéve egyetlen al­
kalmat, amikor kölcsönadtam a technikusunknak, aki meg odaadta
két stewardessnek. Legalábbis azt mondták magukról, hogy azok. Az­
tán leléptek a kocsival. Az Avis pedig az én American Express kár­
tyámra akarta terhelni mind a húszezer dollárt. Aztán végül a Char-
lotte-i repülőtér parkolójában megtalálták a kocsit. A csajokat nem
láttuk többé, a menedzser pedig kifizette a számlát.
Többet soha senkinek nem adtam kölcsön a kocsit a turné alatt.
A clevelandi repülőtér elég messze van a várostól, de amint beér­
tünk, az öcsém máris rákezdte.
- Hol van a pláza? - tudakolta.
Még tíz perce sincs itt, máris vásárolni akar, bosszankodtam. Ráadásul
plázák otthon is vannak, azért nem kellett volna több ezer mérföldet
repülnie.
- Új göncökre van szükségem - próbálkozott tovább.
Nem akartam, hogy minden pénzemet elköltse, ezért a kertváros
felé tértem le az autópályáról.
- Errefelé nincsenek üzletek - feleltem.
Kullancs alaposan körbejáratta a szemét. Gyakorlatilag a semmi
közepén voltunk. Mindenfelé házak, amerre csak elláttunk. Elég sö­
tét volt már, a köztéri világítás meg minden volt, csak kielégítő nem.
Még csak benzinkút vagy egy éjjelnappali sem volt a közelben.
De Kullancsot nem lehetett átverni: tudta, hogy kell lennie a kö­
zelben egy plázának, hiszen az itt lakók is esznek, isznak és ruház-
kodnak.
Aztán hirtelen támadt egy ötletem. Bár most már sokkal nehezebb
volt behúzni a csőbe, azért talán nem reménytelen...
- Kullancs, az a helyzet, hogy itt egyáltalán nincsenek áruházak.
Tényleg. Ha csak vásárolni jöttél, csalódást kell okoznom neked.
Cleveland ugyanis egy vallási közösség. Még a nevét is róluk kapta
a város, a klevitákról.
148 Irány Detroit!

- Kik azok a kleviták? - nézett rám kérdőn. Éreztem, hogy bekap-

ta a csalit.
- Mélyen vallásos emberek. Ok alapították a várost. Szent Cleve-
hez imádkoznak, aki egyébként az aratók védőszentje is. Tudod, ott-
hon nekünk is volt ilyenünk.
Erre nem tudott mit mondani. Merthogy Mexikóban látott már
hasonlót. Még Rabszolga vitte el szegényt oda pár évvel korábban,
amikor inspirációt keresett a festményeihez. Ereztem, hogy megfog-
tam, úgyhogy folytattam a mesét.
- Tudod, én azon is meglepődtem, amikor megtudtam, hogy egyál­
talán megengedték a KlSS-nek, hogy fellépjenek itt. Az ilyen helye­
ken ugyanis legfeljebb gospel zenét játszanak. De nem ez az egyetlen
ilyen vallásos város az országban, Kullancs. Ott van például Salt Laké
City. Néhány éve a mormonok még ott sem engedték volna színpadra
a bandát. De most már ők is nyitottabbak.
Láttam, hogy még mindig a vásárláson jár az esze.
- Tényleg szükségem van új ruhákra - nyafogta. - Nézd csak, még
fotókat is hoztam.
Azzal elővette a People magazinból kivágott fotókat, rajtuk csupa
Calvin Kleinbe öltözött modellel. Egész kis kollázst rakott össze a ké­
pekből, és még jól is néztek volna ki, ha történetesen nem az én zse­
bemből akart volna velük kihúzni ötszáz dollárt.
- Ha vezetek, nem tudom megnézni, majd utána - vágtam rá.
A csomagtartóba kellett volna zárnom, morfondíroztam magamban.
Fel-le ugrált az ülésen, a képeket még mindig a kezében szorongatta
és egyáltalán nem tett le róla, hogy neki márpedig új ruhái lesznek.
- Kullancs, látom, nem érted, ezért elmondom még egyszer. Cleve-
landben nincsenek ruházati üzletek. Egy sem. Templomok vannak,
meg benzinkutak és élelmiszerboltok. Ennyi, nincs más.
- Jó, és akkor most mihez kezdünk? - szegezte nekem a kérdést,
mintha ez az én problémám lenne.
- Azt tudóm, hogy én mihez kezdek. Holnap este fellépünk a Rich­
field arénában. Vagyis dolgozni fogok. Ha akarsz, velem jöhetsz,
és akkor látni fogod az új látványelemeimet.
- De akkor is szükségem van ruhákra - most már majdnem sírt.
A kis szarosnak szerencséje volt velem. Más már lekevert volna
neki egy hatalmasat, de én még bírtam.
 Irány Detroit! 149

- Nézd, ha tényleg ennyire szeretnél vásárolni, akkor ülj be egy

taxiba, és a kikötőből menj át a komppal Detroitba. Az Erie-tó túlol­
dalán van, nagyjából kilencven mérföldre innen. De figyelmeztetlek,
én nem mennék oda, elképesztő az a hely.
A lelki szemeim előtt rögtön meg is jelent a Bibliából Szodoma és
Gomorra városa. Tudtam, hogy durva és alaptalan a párhuzam, de
már nem volt megállás.
- Kullancs, én mondom neked, beteg az a hely. Ott mindenki csak
megszállottan vásárol vég nélkül. Meg isznak, mint a gödények. És
verekednek meg kötekednek egymással az utcán. Ügy várják a kom­
pot, mint a heroinisták a dílert. Én nem mennék oda. Persze nekem
van ruhám és nincs is szükségem újra.
- Ez a gönc egyszerűen undorító - nézett rám szörnyülködve. -
Koszos és már rég kiment a divatból.
- Lehet, de én akkor sem töltöm az egész napom egy kompon. Mi
van, ha például elsüllyed?
- Miért, el tudnak süllyedni?
- Kullancs, idefigyelj, amikor a tó közepén lesztek, már senki nem
lát a partról. Hallottál a Titanicról, ugye? A világ legnagyobb és el-
süllyeszthetetlennek hitt hajója volt. Aztán elsüllyedt.
- Igen, tudom... - láttam rajta, hogy gondolkodóba esett.
- Hát ez itt is bármikor megtörténhet a komppal.
Láttam az arcán, hogy még ez sem volt elég nyomós érv neki.
- Ugye tudod, hogy majdnem mindenki odaveszett?
- Tudom. Mindegy, ha holnap szép nap lesz, átmegyek - felelte végül.
- Jól van, te tudod - adtam alá a lovat. - De ha azt látod a kikö­
tőben, hogy a hullámok átcsapnak a gáton, ne menj, jó?
- Jól van, megígérem. Tudod mit, reggel vigyél ki kocsival, és ak­
kor együtt megnézzük.
- Nem tudom, merre van a kikötő. Ráadásul dolgoznom kell.
Menj taxival. Adok rá pénzt. Meg kétszáz dollárt is a gönceidre. Vi­
szont egyedül kell átjutnod.
- Jól van, kösz, John Elder - felelte győztes mosollyal az arcán.
Amikor megérkeztünk a szállodába, egyenesen a szobámba men­
tünk. De ez nem volt olyan egyszerű, először ugyanis a testőrökön
kellett átmennünk, akik vigyáztak, hogy a rajongók ne férkőzhes­
senek közel a szobáinkhoz. Szerencsére már ismerték Kullancsot.
 150 Irány Detroit!

- Nahát, itt a kis Hangember - jött velünk szembe Ace a fo­

lyosón.
- Meg a nagy is!
Kullancs nem igazán szerette, ha így nevezték.
- Holnap komppal átmegyek Detroitba vásárolni - mondta.
- jól van, kis öcsi! Aztán igyál meg egy sört is - jött a válasz.
Végül csak bejutottunk a szobába, ahol megmutattam Kullancs­
nak, hol lesz a fekhelye a földön, az ablak mellett. Volt ugyan két ágy,
de az egyiken aludtam, a másikon pedig a szerszámaim voltak.
- Nem alszom a földön, takarítsd el innen ezt a sok vacakot -
kekeckedett.
- Ide figyelj, Kullancs. Én a helyedben örülnék annak, amim van.
Tudod mennyi üzemanyagot használt el az a repülő, hogy itt legyél?
És most még egy ágyat is akarsz?
Az öcsém egyszerűen nem fogta fel, hogy milyen jó dolga van ve­
lem. Végigmértem az ágyat, aztán elgondolkodtam. Ha a földön al­
szik, akkor egész éjjel hallgathatom a siránkozását. Ha kizárom a fo­
lyosóra, akkor azért fog csetepatézni. Úgyhogy végül úgy döntöttem,
alhat a munkaasztalnak használt ágyon.
- Jól van, segíts nekem elpakolni ezeket - intettem az ágy felé. -
Tegyünk át mindent a komódra, de előbb le kell vennünk onnan
a tévét. Add csak oda a csillag csavarhúzót a készletből!
Néhány perc múlva elegendő helyet csináltunk ahhoz, hogy Kul­
lancs elférjen az ágyon. Miközben pakolásztunk, feltűnt, hogy semmi
jelét nem mutatta annak, hogy egy kicsit is érdekelné mindaz, amivel
foglalkozom. Ez rosszulesett.
Egyértelmű volt, hogy Kullancs addig nem fog elaludni, amíg min­
den apró részletet nem tisztáztunk a másnapi bevásárlókörútjával kap­
csolatban. Ezért aztán összeszedte a bátorságát és lement a recepcióra.
- Megmondaná, hogy jutok el a komphoz? - kérdezte a lehető leg­
jobb modorát összeszedve.
A recepciós, egy húsz év körüli, pattanásos arcú farmerlány nem
szólt semmit, csak üres tekintettel bámult rá.
- A komphoz, amellyel átmehetek Detroitba — ismételte meg
Kullancs lassabban, hátha az előbb nem volt elég érthető.
- Hát, ööö... fogalmam sincs - jött végül a válasz az üveges tekin­
tet mögül.
 Irány Detroit! 151

A legtöbb motelben, ahol megszálltunk, nem észkombájnok tar-

i ották a frontot a recepción.
Amikor Kullancs végül visszatért, nagyon mérgesnek tűnt.
- Át akarsz verni, John Elder? - szegezte nekem a kérdést.
- Figyelj, ha nekem nem hiszel, nézz körbe - támadtam vissza. -
Láttál akár egyetlen üzletet is, amíg a repülőtérről befelé jöttünk?
Ezzel megfogtam.
- Hát, nem is tudom - felelte, és látszott rajta, hogy tényleg össze
van zavarodva. Viszont azt is láttam rajta, hogy nagyon szeretné azo­
kat az új ruhákat.
- Figyelj, itt az év egyetlen és legfontosabb eseménye a Szent
Cleve fesztivál - folytattam. - Mi adjuk a nyitó bulit. Amikor Mexi-
kóban voltál, ott sem láttál egyetlen embert sem, aki kirohant a temp-
lomból, hogy összevissza vásároljon minden hülyeséget, igaz?
Megint sikerült megfognom.
- Menj, kérdezz meg bárkit odalent - adtam alá a lovat.
Kullancs újra felkerekedett, én pedig utána osontam, hogy hallga-
tózzam egy kicsit.
- Bocsánat! - szólította meg az első, útjába akadó vendéget, tör-
ténetesen egy középkorú házaspárt. — Meg tudnák mondani, hol tu­
dok felszállni a Detroitba tartó kompra?
- Ne haragudj, öcsi, San Franciscóból jöttünk, fogalmunk sincs -
felelték mosolyogva.
Kullancs egyre elkeseredettebb volt. Olyasvalakire volt szüksége,
aki jól ismeri a várost. Valaki, aki itt dolgozik és nem olyan együgyű,
mint a recepciós lány. Nemsokára rábukkant a megfelelő emberre:
a gondnok éppen a szennyest tolta lefelé a mosodába.
- Elnézést, megmondaná, hol szállhatok fel a kompra, hogy át­
jussak Detroitba? - kérdezte tőle.
A gondnok csak bámult rá, összeráncolta a homlokát, és egy ideig
nem szólt egy szót sem.
- Hogy micsodaaaa? - mondta végül.
- Új ruhákat kell vásárolnom. Hogy jutok el a komphoz?
- Detroitba komppal? Te teljesen meghibbantál, fiacskám? Ha
vásárolni akarsz, menj a plázába, te majom! Alig fél mérföld innen! -
felelte, azzal már ment is tovább. - Milyen idióta gyerekek vannak
manapság! - sziszegte a foga között.
152 Irány Detroit!

Kullancs nem szólt semmit, de a gonosz mosoly az arcán elárulta,

tudta, hogy rászedtem.
Óvatosan visszalopóztam a szobámba és rettentő büszke voltam
magamra. Egy négyéves gyereket bárki fel tud ültetni. De egy tizen­
négy éves kamasz átveréséhez már igazi tehetség kell. Ráadásul, mivel
Kullancs egyre nagyobb és okosabb lesz, tisztában voltam vele, lehet,
hogy utoljára sikerült lóvá tennem.
Sőt éreztem, hogy lassan új nevet kell neki kitalálnom. Viszont a
Chris, amit a szüleimtől kapott, továbbra sem állt a számra.
Másnap délelőtt elmentem vele a plázába. A clevelandi koncert
után elégedetten és egy rakás új gönccel ment haza. Amikor legköze­
lebb beszéltem vele, már egy új bringát akart magának.
 Egy vagyok a géppel

t,.z aspergeresek jelentős része kötődik vagy vonzódik a gépekhez.

Sokszor én is azt érzem, hogy egyszerűen jobb a viszonyom egy masi­
nával, mint egy másik emberrel. Sokat gondolkodtam azon, hogy ez
miért lehet és többféle megoldásra is jutottam. Az egyik, hogy a gépe­
ket bármikor uralhatom, irányíthatom. Sosem lesz köztünk egyenran­
gú viszony. Függetlenül attól, mekkora gépről van szó, azt én irányí­
tom. Ráadásul nem beszélnek vissza. És kiszámíthatók. Nem vernek
át és sosem gonoszkodnak.
Az embereken nehezen igazodom ki. Mivel nem tudok a szemük­
be nézni, számomra sosem egyszerű eldönteni, hogy örülnek nekem,
vagy haragszanak rám, vagy éppen azt várják, hogy végre reagáljak
már valamit arra, amit mondtak. A gépekkel viszont soha nem volt
ilyen gondom.
Megpróbálom elmesélni, miért is érzem magam sokszor közelebb
a masinákhoz, mint az emberekhez.
Képzeljék el, hogy egy teltházas koncerten vannak. Ott állnak
a színpaddal szemben, azon az emelvényen, ahonnan a hangosítást és
a fényeffekteket irányítják. Amerre csak elnéznek, mindenfelé fejeket
látnak. Koromsötét van, de messziről kiszúrják a „Dohányozni tilos!”
feliratokat a bejárat és a folyosók fölött. Ha mozog a levegő, még a fű
intenzív szagát is tisztán érzik. (Hogy mitől mozog a levegő egy zárt
stadionban, azt nem tudom.) A plafon olyan magasan van, hogy akár
az égbolt is lehetne. A tömeg pedig együtt hullámzik, akár a tenger, és
együtt skandálják a zenekar nevét. Itt-ott felvillan egy-egy öngyújtó
vagy lézermutató fénye, ami szentjánosbogárként világítja meg a hozzá
közel állókat. A tömeg olyan, mint egy hatalmas medúza, lüktet,
mozog, folyamatosan változtatja a formáját. Ilyenkor baromi jó érzés
odafent állni, kissé elkülönülve a tömegtől, biztonságos távolságban.
Még ha semmi sem történik, akkor is hangzavar van. A tömeg­
pszichózis pedig olyan, hogy a pillanat tört része alatt felbolydulhat
 154 Egy vagyok a géppel

a méhkas. Ezért aztán az ember hegyezi a fülét, hall-e pisztolylövést,

a szemével pedig óhatatlanul is azt kémleli, van-e valakinél kés? És
folyamatosan nézi, hogy még mindig a helyükön állnak-e a biztonsá­
giak? Amikor meglátja a tagbaszakadt alakjukat, megnyugszik és só­
hajt egyet.
június van, egy pénteki forró éjszaka, odakint legalább harminc
fok. A buli eló'tt a menedzser közli, hogy kilencvenkétezer jegyet
adtak el, és a sor vége fél mérföldre van a bejárattól. Odabent elvileg
működik a légkondicionáló, de ettől még iszonyúan fülledt a levegő.
Az ember izzad és érzi a többiek szagát. Legszívesebben kimenne és
sétálna egyet, de ehhez egy több száz méteres soron kellene keresz­
tülverekednie magát. Aztán végigfut az agyán, mihez kezdene, ha tűz
ütne ki.
Minél sötétebb van és minél inkább nem történik semmi, a közön­
ség annál türelmetlenebbé válik. Az egyetlen fényforrást most már
csak a kijáratot jelző táblák és az irányítópult lámpái jelentik. Az
ember ilyenkor iszonyatosan kiszolgáltatottnak érzi magát. Ha pánik
törne ki, esélye sem lenne.
Miközben várom, hogy elkezdődjön a koncert, sokszor gondolok
erre. Öten osztozunk az irányítópultban: én, a fényeffekteket vezérlő
srác, a hangmérnök, a menedzser és a helyi tűzoltóság megbízottja.
A tömeg egyre rosszabbul viseli, hogy még mindig nem történik
semmi. Tényleg itt az ideje kezdeni. Aztán egyszer csak megvillan
a pulton egy piros lámpa, a fényeffektes előrehajol és beleszól a fej­
mikrofonjába: „Jól van, gyerekek, show-time!” A következő pillanat­
ban felgyulladnak a színpad fényei. Amikor megérintem az indító­
gombot, görcsbe rándul a gyomrom, mi vati, ha nem gyulladnak ki
a lámpák?
Aztán amikor látom, hogy fényárban úszik a színpad, hátradőlök és
megnyugszom. Én csináltam, és működik.
Olyan ez, mintha varázslat lenne, holott nem az, hiszen az ember
tisztában van minden egyes apró mozzanatával, azzal, mitől is állt
össze egyetlen nagy kaleidoszkóppá az egész. Tulajdonképpen egy tö­
kéletesen, mérnöki pontossággal megtervezett és kivitelezett mű.
Több ezer élettelen kacat - izzók, reflektorok, áramkörök, kábelek,
kapcsok és állványok - felhasználásával létrehoztunk valami nagyon
is elevent. Es történetesen mindehhez én vagyok a karmester.
 Egy vagyok a géppel 155

Én terveztem, én építettem és immár a részesévé váltam. Az áram

táplálja, én pedig az agya és a lelke vagyok. És ez az egész addig marad
életben, amíg a része vagyok. Nélkülem életképtelenné válik, darab­
jaira esik szét. De akkor is elpusztul, ha működés közben hibázom,
túlterhelem és leég.
A fénytechnika irányítása meglehetősen intenzív és hosszan tartó
koncentrációt igényel. Nem olyan könnyű, hogy „csak nyomd meg
a gombot, aztán legyen világosság”. A valóságban ez sokkal összetet­
tebb. A fényeket például csak fokozatosan lehet terhelni, különben
kiégnek. Az egész olyan, mint egy balett: egymás után hozzuk műkö­
désbe a kapcsolókat, hogy még csak véletlenül se legyen túlterhelés,
mert annak mindig zárlat a vége, és akkor csak a koromsötétség
marad, semmi más. A koromsötétség pedig egy koncert legádázabb
ellensége. Ilyenkor tör ki a pánik, márpedig ezt mindenképpen el
kell kerülni. Az embernek tökélyre kell fejlesztenie és használnia kell
a hatodik érzékét, együtt kell élnie a színpaddal és a tömeggel egyaránt.
És mindez működik. A reflektorok beindulnak, előbb a színpadot
pásztázzák végig, aztán a közönséget. A zene ritmusával együtt lüktet­
nek a fények, a színpad mögötti füstgépek ontják magukból a füstöt,
a fénycsóvák pedig sejtelmes alagutat vágnak maguknak a ködben.
Most már az arcokat is látni a tömegben, mindenki a színpadot
bámulja. Érthető: a lényeg ott zajlik. A rock’n’roll. Kicsit úgy érzi
magát ilyenkor az ember, mintha ő lenne Óz, a nagy varázsló, aki
mindent irányít, de akit senki nem lát.
Jóleső borzongás fog el, ahogy a fények pontosan azt teszik, ahogy
irányítom őket. A két ujjammal több millió wattnyi energiát keltet­
tem életre. Mindössze ennyi mozdulat kellett ahhoz, hogy annyi fény
gyulladjon ki, amely egy kisebb várost is bevilágítana. Miután a show
beindul, nincs idő álmodozni. Attól kezdve az embernek szigorúan
tartania kell magát ahhoz a háromszáz különböző listához, ami ott lóg
előtte, a pult fölött. Nem, ilyenkor már csak koncentrálás van és a lis­
ták követése, esetleg menet közbeni javítása, ahol szükséges.
Az ember ilyenlcpr olyan erősen koncentrál, hogy hiába őrjöng
a tömeg, úgy érzi, körülötte minden megszűnt létezni. Már nem az
embereket és az arcokat látja, hanem csak és kizárólag a lámpákat és
a reflektorokat. Csak rájuk figyel, mintha egy gigantikus hangszert
alkotnának, amelyen a gombok segítségével ő maga játszik.
156 Egy vagyok a géppel

A színpad mögött ilyenkor iszonyatosan meleg van. Attól a három­

száz lámpától olyan hó'ség keletkezik, mint egy kohóban.
Amikor a buli elindul, egyszerre történik minden. Ahogy kigyul­
ladnak a fények, robbannak a petárdák, és a banda a színpadra lép.
Utána minden egyes zenészre pásztázó reflektort állítunk, ezek a kon­
cert alatt végig követik minden egyes mozdulatukat. Mellettem a hang­
mérnök folyamatosan azt figyeli, mikor megy a zöldből a piros mezőbe
a túlvezérlést mérő potméter. Olyan hangosan szól minden, hogy kép­
telenség egymással beszélni. 124 decibelt mutat a műszer, éppen
annyit, mint amikor egy repülőgép felszáll a detroiti reptérről. De még
nem vagyunk a csúcson: a közönség és a zenekar is rátesz egy lapáttal.
Hogy hol a határ? Talán nincs is. Mindig vannak erősebb reflek­
torok, nagyobb erősítők. Ezek olyan masinák, amelyek minden alka­
lommal száz százalékon képesek működni. Egymillió wattnyi energia
egyetlen ujjnyomásra. Nincs semmi más ehhez fogható a világon.
 Egész este rock and roll

,í\. Return of the Kiss nevű turné 1979 nyarán indult útnak. Az
első koncertet a floridai Lakelandbe, június 15-ére tűzték ki. Nekem
is ott kellett lennem. Tavasz óta folyamatosan azon dolgoztam, hogy
új gitárokat építsek Ace-nek. Tex és én együtt ügyködtünk Steve
Carr gitárépítővel, hogy minél jobb eredménnyel rukkolhassunk elő.
Carr feladata volt a gitártest megformálása, az enyém pedig az elekt-
ronikai és a pirotechnikai rész. A banda nem sokkal korábban jött ki
a Dynasty című albummal és újra ott volt az eladási listák élén.
Ezen a turnén csakis új felszerelést használtak. Minden új volt:
a színpad, a különleges effektek, a világítás, a hangosítás, a fellépő-
ruhák, szóval tényleg minden. így aztán Ace különleges gitárjainak is
vadonatújaknak kellett lenniük. Nagyon jó dolgokat találtam ki, de
attól még ott volt bennem az állandó félelem, hogy élesben működni
fognak-e?
A zenekar már egy héttel a koncert előtt megérkezett Floridába,
hogy bőven legyen idejük elpróbálni mindent. Nekem viszont kör­
mömre égett a munka. Úgy tűnt, ha negyvennyolc órából állt volna
a nap, az sem lett volna elég. Tex és a menedzser naponta hívogattak,
hogy mikor leszek már kész, ami persze még jobban frusztrált.
- Csak rád várunk, Hangember - így Tex. - Mindjárt kezdődik
a turné, kapd össze magad!
Otthon az utolsó utáni pillanatot is kihasználtuk, hogy minél töké­
letesebb gitárokat adjak ki a kezemből. De a szokásos szorongástól
nem tudtam szabadulni. Mi van, ha pont a koncerten mondják be az
unalmast? Több tízezer ember előtt? Nagyon bíztam benne, hogy nem
így lesz.
Végül két nappal a koncert előtt, egy napfényes csütörtök reggel
érkeztem meg az orlandói reptérre. A trapéz farmeremben, a hosszú
hajammal és szakállammal sokkal inkább hasonlítottam egy megrög­
zött harleyshoz, mint egy floridai turistához, de erről nem tehettem.
 158 Egész este rock and roll

Volt nálam egy bőröndnyi ruha, pirotechnikai robbanóanyagok, szer­

számok, alkatrészek, pisztoly és persze a két gitár. Ahogy besétáltam
a váróterembe, hogy felvegyem a csomagom, gyerekek és szülők való­
ságos hordája vett körül. Mindannyian Disney Worldbe jöttek.
Iszonyú zajt csaptak, modortalanok voltak, fura szaguk is volt, de sze­
rencsére tisztes távolságot tartottak tőlem.
Miközben vártam, hogy a futószalag meghozza a bőröndjeimet,
igyekeztem felidézni, hogy mit is olvastam a floridai fegyvertartási sza­
bályozásról, és hogy ezek közül vajon hányat szegtem meg már most.
Odakint olyan volt, mintha szaunába csöppentem volna. Első osz­
tályon utaztam, és a legjobb légkondicionálóval felszerelt Lincolnt
béreltem ki. És persze mindent a banda nevére számiáztattam. Ha
tetszenek nekik a gitárjaim, úgyis bármit kifizetnek. Ha pedig nem,
akkor akár új életet kezdhetek valamelyik alig egyórányira lévő kari­
bi szigeten, okoskodtam.
A hotel óriási csalódás volt. Az egy dolog, hogy az egyik oldalról
mocsár határolta, hisz Floridában mindenhol mocsár van. A kétszin­
tes épület földszintjén, a folyosó végén volt a szobám, mindössze két
ággyal meg egy tévével. Az ágy kemény volt, a szék billegett, a sör­
nyitó pedig oda volt láncolva a fürdőszoba falához, mintegy kar­
nyújtásnyira a vécétől, ami elég árulkodó volt. Az a fajta szoba volt,
ahol az ember kétszer is megfontolta, hogy egyáltalán hozzányúljon-e
bármihez is. Ahol még a felnőttek is inkább a mosdóba pisilnek, ha
rájuk jön a szükség. De végül is arra a két napra, amennyire jöttem,
megteszi, gondoltam.
Bezártam magam mögött az ajtót és óvatosan, hogy véletlenül se
essen bajuk, az egyik ágyra fektettem a két gitárt. Mindegyikhez
a Frezzolini-féle akkukat használtam, így fel is tettem őket a töltőre.
Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van velük.
Egy órán keresztül töltöttem az akkukat, ennyi kellett ahhoz, hogy
tökéletes állapotba kerüljenek. Míg vártam, előkerestem a pisztolyt és
a turnéigazolványomat a bőröndből, a töltényeket pedig a másik tás­
kámból. Már akkoriban is tilos volt töltött fegyverrel a fedélzetre lép­
ni. Egyesével betáraztam őket, aztán betettem az aktatáskámba.
Amikor az akksik készen álltak, kezembe vettem a könnyebbik
gitárt, elfordítottam a hangoló gombot. Abban a pillanatban életre
kelt: mind a hétszázötven beépített izzó világítani kezdett. Még
 Egész este rock and roll 159

a műanyag védőplexin keresztül is éreztem a kezemen az izzók mele­

gét. Gyorsan kikapcsoltam, hogy spóroljak az akkumulátorral.
Aztán kezembe vettem a másik gitárt is, a füstokádót, és alaposan
átvizsgáltam a lamellákat. Úgy tűnt, ezzel is minden rendben van.
Nem volt más hátra, mint bepakolni őket a kocsiba és elindulni.
Mire odaértem a sportcsarnokba, a színpad már készen állt. A roa-
dok egy része a büfében álldogált és evett, volt, aki egy repülőgép-
modellt reptetett a székek fölött, két színpadi munkás pedig hosszú
kokaincsíkokat szippantott magába. Amikor megláttak, megkérdez­
ték, kérek-e? Mondtam, hogy én enélkül is túl vagyok pörögve, ez
igazán nem. hiányzik.
Bevittem a gitárokat az öltözőbe, ahol már mindenki nagyon várt.
A csapat nagy része még egyáltalán nem látott ilyesmit, úgyhogy elég
nagy csődületet okoztam néhány másodperc alatt. Tex és Paul - az ő
feladatuk volt a gitárokra vigyázni - odaléptek és szemügyre vették
őket. Amikor Tex bekapcsolta a világító gitárt, mindenki vigyorogni
kezdett, ahogy az egész hangszer testén fel-alá futott a fény.
- Hát, Hangember, ez elképesztő báró! - lelkendezett.
Láttam a többiek arcán, hogy ők is le vannak nyűgözve, mert
ehhez foghatót még nem láttak.
- Elképesztő, milyen erős fénnyel világít, ember! Nagy vagy, én
mondom, te vagy a legnagyobb!
Valaki lekapcsolta a lámpát és immár teljes sötétségben gyönyör­
ködtünk a látványban. Aztán belépett Ace is. Elkérte a gitárt, megsi-
mogatta, aztán alaposan szemügyre vette. Nagyon óvatosan bánt
vele, mintha csak egy élőlény lenne. Tökéletesen megértettem, ahol
világított, sokkal melegebb volt, ezért nem is ártott az óvatosság.
- A kurva életbe, Hangember, megint megcsináltad! Ez észvesztő!
Azzal fogta magát és elindult a színpad felé, hogy a Marshall erő­
sítőbe dugva a hangját is letesztelje. Elképesztően szépen szólt, gya­
korlatilag egymaga betöltötte azt a hatalmas, üres teret. Nagyon büsz­
ke voltam magamra. És kissé meg is nyugodtam. Egy nap volt még
a koncertig.
A KISS külön a nekik tervezett színpadon játszott, de Ace gitárjá­
hoz még így is szükségem volt néhány plusz kiegészítőre. Ezeket el is
mondtam a színpadmesternek, aki azt ígérte, még aznap este elkészí­
ti ezeket.
 160 Égést este r o c k a n d r o l l

- Ugye tudod, hogy ezzel óriási szívességet teszek neked - tette

hozzá a végén. - Úgyhogy jössz nekem egy nagy üveg Tanqueray ginnel.
Nem volt más választásom, mint hogy rábólintsak. Iszonyatosan fel
voltam pörögve, úgy éreztem, képtelen vagyok aludni, de azért visz-
szamentem a szállodába, ahol aztán beleájultam az ágyba.
Arra ébredtem, hogy iszonyatosan betűz a nap az ablakon. Nem
mondom, a panoráma a kerttel nem volt rossz, bár a tőlem alig tíz
méterre lévő tábla azért: gondolkodóba ejtett:

Vigyázat!
Kígyók és hüllők

Ne lépje át ezt a területet!

Amikor megérkeztem, ez a figyelmeztetés elkerülte a figyelmemet,

de annyira csak a gitárokkal volt tele az agyam, hogy ezt betudtam
annak. Arra gondoltam, lefotózom a táblát és már nyitottam is az
ajtót, amikor kis híján ráléptem egy a teraszon tekergő jókora, fekete
vízi mokaszinkígyóra. A saját teraszomon.
Legalább egyméteres volt, és randa egy látvány. Olyan vastag lehe­
tett, mint a lábam. Ahogy meglátott, rögtön hátrahúzódott és táma­
dólag eltátotta a száját. A belseje tiszta fehér volt, halvány rózsaszí­
nes foltokkal. Láttam már hasonló kígyókat, még annak idején,
a nagyapám farmján. Tudtam, hogy a csörgőkígyókat el lehet kerget­
ni, ha eléggé elszánt az ember, de a vízi mokaszinok nem tágítanak.
Azt hiszem, ez is a támadást választotta volna, ezért villámgyorsan
becsuktam az ajtót és végiggondoltam, mitévő legyek.
Nyolcéves lehettem, amikor először találkoztam mérges kígyóval.
Már akkor megtanultam, mit kell tennem. Bementem a házba, levet­
tem az enciklopédiát, kikerestem benne a kígyó címszót, és gyorsan
végigolvastam. Ott tanultam meg, hogy ugyan a csörgőkígyó és a vízi
mokaszin is veszélyes jószág, de a világ más tájain náluk sokkal elve-
temültebb kígyók is élnek. Akkor döntöttem el, hogy ezekre a helyek­
re biztosan nem teszem be a lábam.
Gyerekként azt is megtanultam, annak az esélye, hogy kígyómarás­
ba haljon bele az ember, kisebb, mint hogy medencébe fullad vagy
autóbalesetben végzi. De ezek a statisztikák mintha nem vonatkoztak
volna a mai napra. Mert most mindössze egy ócska ajtó választott el
 Egész este rock and roll 161

egy ádáz fenevadtól. Valamit muszáj volt tennem. Ha visszamegyek és

lefekszem, a szobaszerviz még képes lesz és beengedi, amikor jönnek
takarítani. Ezt pedig egyáltalán nem akartam. Ha esélyt akartam adni
a medencés, fulladásos halálnak vagy az autóbalesetnek, el kellett tá-
volítanom a kígyót. így már egész más esélyekkel álltam szemben.
Északon nem értik, miért akar valaki megölni egy kígyót.
- Csak akkor bántanak, ha provokálják ó'ket - mondják.
Délen más véleményen vannak. Ok jobban tudják, mi az igazság.
A nagyapám farmján élt egy Geraid nevű napszámos, aki azt hitte, egy
sima bottal elijeszthet egy vízi mokaszinkígyót. Hát nem: a rusnya dög
villámgyorsan felmászott a botra, s belemart az emberbe. A karja lila
lett és feldagadt, szegény ember majdnem belehalt a mérgezésbe.
Amikor tizenöt éves voltam, egy másik példány egy fáról esett le
pont az én csónakomba, amelyben épp eveztem. Hatszor ló'ttem rá,
többször fejbe vágtam a lapáttal és még ezek után is rám akart támad-
ni. Kis híján a csónak is elsüllyedt. A kígyókkal kapcsolatban a déd­
apám, dandy adta nekem a leghasználhatóbb tanácsot.
- Legalább hat golyót beléjük kell ereszteni.
Pontosan ennyi töltény volt mindig betöltve a lefűrészelt csövű
puskájába, amikor a mocsárba vagy a mezó're ment. Odaléptem hát az
ágyhoz, elővettem a pisztolyt, és betöltöttem a kígyóknak szánt golyó­
kat. Hogy miért volt szükségem kígyó elleni töltényekre egy koncert­
turnén? Nem volt, de mivel a gyerekkorom nagy részét a nagyszü-
leimnél, délen töltöttem, elég sokat tudtam a floridai mocsarak
élővilágáról. Azóta mindig volt nálam fegyver és ilyen töltény.
Kibiztosítottam a fegyvert és feltéptem az ajtót. Egyet léptem előre,
céloztam és még mielőtt a kígyónak ideje lett volna felocsúdni, két­
szer a fejébe lőttem. Az első elkábította, a második jó három méterrel
hátrébb röpítette. Előreléptem még egyet és beleeresztettem az egész
tárat. Ahogy elült a zaj, körülnéztem.
Körülöttem füst gomolygott, a kígyó pedig két darabban hevert
előttem, a farka még ide-oda ficánkolt. A medencénél lézengő ven­
dégek ijedtükben fedezéket kerestek. Volt, aki a vízbe ugrott, volt, aki
egy széket rántott maga elé. De senki nem mozdult.
- Jól van, nyugalom, emberek, csak egy kígyó volt - igyekeztem
megnyugtatni őket, miközben szélesen mosolyogva lóbáltam a kezem­
ben a pisztolyt.
162 Egész este rock and roll

Továbbra sem mozdult senki. Ekkor esett le, hogy egy szál alsóga-
tyában állok odakint, kezemben a pisztolyt lóbálva, alig néhány mé-
terre a hasukat süttető vagy fürdőző vendégektől. Sarkon fordultam
és visszamentem a szobámba.
Biztos, ami biztos, benéztem az ágy alá is, meggyőződve róla, hogy
amíg odakint lövöldöztem, nem surrant-e be a pórul járt csúszómászó
egyik haverja. Aztán újra betáraztam a pisztolyt és felvettem egy nad­
rágot meg egy inget. Be kellett látnom, hogy értelmetlen dolog üres
pisztolyt a szállodában tartanom.
Felhívtam a recepciót és az igazgatót kértem. Amikor kapcsolták,
ezt mondtam neki:
- Pár perce egy vízi mokaszinkígyót találtam a szobám ajtaja előtt.
Lelőttem. Küldene valakit, aki eltakarítja a maradványait?
Azt gondoltam, hálás lesz, de nem így történt. Iszonyú mérges lett.
- Micsoda? Fegyvert használt a szállodámban? Maga megőrült?!
Nem is tudja, mekkora bajba került, uram! Le fogom csukatni, már
hívom is a rendőrséget!
Alig, hogy letettem, már ott is állt az ajtó előtt, a feje céklavörös
volt és szinte remegett az idegességtől.
Pár perc múlva megérkezett a seriff helyettese is. Jókora ember
volt, legalább százhúsz kiló és pont olyan foncsorozott napszemüveget
viselt, amilyet a déli államokban szoktak a rendőrök. Nem tűnt ki­
fejezetten barátságosnak, de sejtettem, hogy inkább csak megjátssza
magát. Nem sokkal korábban, a sportcsarnokban már beszéltem vele,
amikor beugrott, hogy megnézze, minden rendben van-e a biztosí­
tással. Megtudtam róla, hogy szolgált Vietnamban is és elbeszél­
gettünk arról is, hogy annak idején, a háborúban használt olyan rob-
banótölteteket, amelyeknek a lebutított verzióját én is szívesen
alkalmaztam volna a színpadi pirotechnikában. Megmutattam
néhány különleges effektet is, és meséltem neki arról, hogy a füst­
okádó gitár után már jó ideje azon töröm a fejem, hogy készíthetnék
egy rakétagitárt is.
- Akkor mi történt itt pontosan? — kérdezte vontatott hangon.
- Amikor kinyitottam az ajtót, láttam, hogy egy kígyó fekszik pár
lépésre tőlem. Csak arra várt, hogy belém marhasson. Ezért aztán le­
lőttem. - feleltem. - Mázli, hogy volt nálam pisztoly és hogy nem es­
tem pánikba. Ha nem vagyok észnél, lehet, hogy már nem élnék.
 Egész este rock and roll 163

A seriffhelyettes némán bólintott, vetett egy pillantást a nyomokra

és konstatálta, hogy az első golyó alig egy méterrel az ajtótól csapó­
dott a betonba, ami egy vízi mokaszinkígyó esetében bőven a tá­
madási területen belül van.
- Hááát Fred, igazán hálás lehet, hogy ez a fickó ilyen jól fel volt
készülve - fordult kisvártatva az igazgatóhoz. - Ugye tudja, hogy jóval
nagyobb slamasztikában lenne, ha ez a kígyó megmart volna valakit?
Az igazgató idegesen harapdálta a szája szélét, de aztán megadóan
biccentett. Láthatóan nem osztotta a seriffhelyettes álláspontját. Azt
hiszem, igazából annak örült volna, ha a kígyó szép suttyomban be­
mászik valakinek a szobájába, jól belemar, aztán odébbáll, mintha mi
sem történt volna. A szobaszerviz megtalálta volna a feldagadt, elszí-
nezó'dött holttestet, amit a hullaszállítók bezsákolva elvittek volna.
Szépen, csendben persze, minden különösebb feltűnés nélkül. Semmi
lövöldözés, semmi hangoskodás. Elvégre az, hogy valaki meghal egy
floridai szállodaszobában, neki természetesebb volt, mint az, hogy
valaki lövöldözni kezdjen. Legalábbis Lakelandben.
A seriffhelyettes-aztán felém fordult.
- És mégis, mivel lőtte le, ha megkérdezhetem? - kérdezte. Elő­
vettem és odaadtam neki a pisztolyom. Nézegette egy ideig, forgatta
a kezében, aztán visszaadta. - Ez szép kis darab. Ha én kerültem volna
hasonló helyzetbe, és még ezzel sem sikerük volna kinyírnom a sze­
rencsétlent, biztos, hogy előbb hozzávágom, aztán gyorsan kereket
oldok.
Egy szóval sem kérdezte, miért van nálam fegyver. 1979-et írtunk,
Floridában ez akkor természetes volt. A következő pillanatban bic­
centett egyet, aztán úgy, ahogy jött, elment.
Én pedig nem sokkal később áttelepültem a Hiltonba, ahol sze­
rencsére már nem kellett kígyókkal foglalkoznom. Előtte viszont
még közöltem az igazgatóval, hogy nincs szándékomban fizetni a szo­
báért, mert nem voltam megelégedve vele. Viszonylag könnyen meg­
győztem.
Valójában a kígyós kalandom még jobban felerősítette a bennem
lévő szorongást, mi lesz, ha a koncerten is becsúszik valami gikszer,
és nem működnek a gitárjaim? Ezért aztán Texszel újra és újra le­
teszteltük mind a kettőt. Annyira ideges voltam, hogy kimentem az
épületből és körbe-körbejártam, mint valami megvadult állat, amíg el
 164 Egész este rock and roll

nem kezdődött a show. Egyszerűen képtelen voltam egy helyben ma­

radni. Elképesztő tömeg volt, és - ahogy láttam - legalább tízezren
rekedtek odakint a parkolóban is.
Elindultam a főbejárat felé, ahol a legkeményebb motorosok ver­
tek tanyát arra várva, hogy kinyissák a kapukat. Odasétáltam hozzá­
juk, hogy szemügyre vegyem a masináikat. Az egyik fickó azonnal
kiszúrta a backstage-belépőmet és megszólított.
- Figyelj, ember, nem tudnál bevinni minket a haverokkal? Van
nálunk bélyeg, speed, kokó, bármi, amit csak akarsz.
Mivel két másik tagbaszakadt motoros is odalépett mellém, vala­
hogy nem volt kedvem azt mondani, hogy köszönöm, de nem élek
a drogokkal. Az egyikük különösen félelmetes volt: egy rendes mo­
torlánc lógott a nyakában. Ráadásul sokkal szakadtabbak és büdö­
sebbek voltak, mint én bármikor is. Úgy tűnt, a mocsok az igazi kö­
zegük.
- Kérsz egy sört? - próbálkozott tovább.
A zsaruk folyamatosan szemmel tartották őket. Mérlegelték, hogy
közbelépjenek-e a törvénysértő köztéri alkoholizálás miatt. A moto­
rosok pedig a zsarukat méregették, vajon elég tökösek-e ahhoz, hogy
kiprovokáljanak egy jő kis bunyót. Szóval egy taktikai háború kellős
közepébe csöppentem.
Még egy fickó lépett mellém. Széles vigyorra húzta a száját, kivil­
lantva az elöl totálisan hiányos fogsorát. Most már lépni sem tudtam,
úgy körbevettek,
- Hányunkat tudsz bejuttatni?
- Nagyon príma áruink vannak.
- Vagy esetleg kurvázni akarsz? Az sem gond! Az ott például Ellie,
príma kis darab - mutatott egy nőre, akinek szintén nem volt elöl
egyetlen foga sem.
Elég rémisztőén néztek rám, ezért nem volt merszem nemet mon­
dani az ajánlatra, de egyáltalán nem vonzott a lehetőség, hogy kö­
zelebbi kapcsolatot létesítsek egy fogatlan, büdös nővel. Mivel fogal­
mam sem volt, mit válaszolhatnék, csak álltam ott némán, amit
láthatóan rosszul viseltek.
- Mondd csak, te buzi vagy? - kérdezte végül az egyikük.
- Jól van, megyek, megnézem, mit tehetek - nyögtem ki végül,
azzal elindultam az ajtó felé.
 Egész este rock and roll 165

Amikor a biztonsági őr hosszas dorombolás után végre beengedett,

vissza sem nézve, rohamléptekkel elindultam az öltöző felé. Aznap
este többé ki sem tettem a lábam, éppen elég volt ez így is nekem.
A backstage-ben viszont egyszerűen képtelen voltam megmaradni.
Úgy éreztem, beleőrülök a várakozásba. Egyre csak ezeket hajtogat­
tam magamban félhangosan: Működni fog? Működni fog? Mi van, ha
nem indul be1 Úristen, hány perc van még a koncertkezdésig? Odamen­
tem a hátsó bejárathoz, azt gondolva, egy kis levegő majd felfrissít.
Mivel egy teremtett lelket sem láttam, kimentem.
A következő pillanatban aztán kisebb tömeg verődött össze, hogy
lássák, amint begurul a bandát szállító limuzin. Villámgyorsan zsebre
raktam a backstage-belépőmet. Mindenki be volt öltözve valamelyik
KISS-tag maskarájába, még a tizenéves kislányok is. Pár perc alatt
megtelt a parkoló, nekem pedig már csak a fűvön maradt némi hely.
Sétáltam még odakint egy kicsit, aztán visszamentem a backstage-
be. Odasétáltam a színpad elülső frontjához, ahol a vaskordon innen­
ső oldalán a biztonságiak legalább annyira felspannolva várták, hogy
elkezdődjön a buli, mint én. Némán bólintottunk egymásnak, ahol
elmentem mellettük - nekik gumibotjuk volt, nekem meg pisztolyom.
Minden készen állt, néztem, ahogy a közönség behömpölyög az aré­
nába. Jézusom, ugye működni fognak a gitárjaim?
A banda végül a „King of the Night Time World”-dél nyitott, aztán
rögtön jött a „Radioactive”. Annyira be voltam sózva még mindig,
hogy ebből jóformán semmi nem jutott el az agyamig. Aztán eljött
a pillanat, amikor Ace a kezébe vette a gitárom, és nekikezdett a
szólónak. Még a lélegzetemet is visszatartottam, amikor tekert egyet
a kamu hangeró'állítón és működésbe hozta a füstbombákat. Tö­
kéletes volt, a látvány minden várakozásomat felülmúlta, a közönség
pedig tombolt. Minden porcikám bizsergett az izgalomtól. Hirtelen
majdnem elájultam a megkönnyebbüléstó'l. Rendben, az egyik meg­
volt, de ott van még a másik gitár is - túráztattam magam.
Úgy húsz perccel később az is előkerült. Ace hátat fordított a kö­
zönségnek, a színpadon pedig az összes világítást lekapcsolták.
Amikor belecsapott a „New York Groove” akkordjaiba, megfordult,
a közönség pedig torkaszakadtából üvöltött, annyira tetszett nekik,
ahogy a gitár beragyogta a színpadot. Alig akartam elhinni. Azt hi­
szem, az volt addig az életem legfelemelőbb pillanata: az egész stadion
166 Egész este rock and roll

az én gitáromra gerjedt. Minden kétséget kizáróan ez volt az este leg­

nagyobb dobása, még a tévébe is bekerültek vele. Eksztázisban vol­
tam. Végre egyszer úgy éreztem, hogy mindenki engem szeret.
A show után a backstage-ben Ace újabb és újabb kérdésekkel
bombázott.
- Figyelj, Hangember, össze tudnál hozni egy rakétagitárt is? Na­
gyon báró lenne, ember! Vagy egy olyat, amelyik kilenc milliméteres
vaktöltényeket lő ki? Esetleg egy lézergitárt? Vagy egy olyan repülő
füstokádót? És mi lenne, ha olyat terveznénk, amelyik a szólóm végén
egyszerűen felrobban?
- Persze, naná, mindegyik meglesz - feleltem örömittasan.
Noha zúgott a fejem, komolyan gondoltam, hogy ezeket meg tu­
dom csinálni. Abban is biztos voltam, hogy Jim és Kismedve segíte­
nek majd benne. Ace-nek öt vadonatúj, tartalék Les Paul gitárja volt,
ezeken kísérletezhettem. Megfogtam az egyiket és elvonultam a saját
kis zugomba, hogy elgondolkodjam a következő lépésen.
Amikor másnap reggel felébredtem, úgy éreztem, mintha kicse­
réltek volna. Istenem, működtek a gitárjaim, a közönség pedig oda­
volt értük! Bebizonyítottam magamnak, hogy képes vagyok létrehoz­
ni valamit, amit mások nem. Annyira rettegtem tőle, hogy felsülök,
és aztán szégyenszemre haza kell kullognom. De végül nem ez történt,
hanem hirtelen a világ tetején találtam magam! És a turné még csak
most kezdődött. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy mindössze egy
váltás alsógatyával és zoknival érkeztem Floridába, úgyhogy új ruhá­
kat kellett beszereznem.
Két órával később és ötszáz dollárral könnyebben külsőleg is átala­
kultam. A régi Hangembernek a szakadt farmerével és törvényen
kívüli motoros külsejével már nyoma sem volt. Helyette vettem ma­
gamnak mindenféle krokodil- meg lovaspóló mintás pólót és nadrá­
got. Ha Orlandóban lett volna jachtklub, az új ruháimban már onnan
sem néztek volna ki, ebben biztos vagyok. Szóval, elkezdtem adni
magamra, elvégre a turné még csak most indult, és egy csomó helyen
belefuthattam még mindenféle menedzserekbe.
Még az is megfordult a fejemben, hogy levágatom a hajam, de vé­
gül aztán inkább a zuhany és a hajmosás mellett döntöttem. Ideje volt
ennem is valamit. Az étteremben a pincérnő kedvesen rám mo­
solygott.
 Egész este rock and roll 167

- Két hamburgert kérek, egy nagy adag sült hagymát és négy

pohár jeges teát - adtam le a rendelést. - Ja, igen, és a végén egy nagy
adag fagyit is brownie-val - majd éreztem, hogy még valamit illene
mondanom. - Köszönöm - tettem hozzá végül.
Nagyon éhes voltam, ezért minél gyorsabban szerettem volna kajá­
hoz jutni, de igyekeztem arra is figyelni, hogy valamennyire udvarias
legyek. Talán ez ment a legnehezebben.
Amikor végeztem, beültem a Lincolnba, s éreztem, hogy szinte
bűzlött a hátsó ülésre bedobált régi gönceimtől. Fogtam, becsoma­
goltam őket egy dobozba és a FedExszel hazaküldtem, persze a banda
kontójára. Aztán visszamentem a sportcsarnokba, hogy beszéljek
Ace-szel az új gitárokról. Most már gyakorlatilag küldetésem is volt.
Amikor magamra csuktam a hotelszoba ajtaját, elővettem egy papír­
tömböt és diagramokat kezdtem rajzolni rá, a fejemben ugyanis már
kezdett összeállni az új terv.
A színpadtechnikusnak, aki segített, a második show után akartam
odaadni azt az üveg gint, amit kért, de aztán már nem volt rá módom.
Az egyik délután ugyanis, amikor épp a backstage-ben pakolásztam
a felszerelésemet, hirtelen kábítószer-különítményes zsaruk lepték el
a színpadot. Amikor észrevettem őket, igyekeztem olyan kicsire össze­
húzni magam, amennyire csak lehetett. Pár perccel később már bi­
lincsben vitték el a két technikust, és egy zacskó is volt a kezükben.
- Fél kiló kokaint találtak náluk - árulta el később Tex.
így aztán már hiába is vettem volna meg a gint, ott, ahová vitték,
az emberem biztosan nem ihatta volna meg.
Lakelandtől kezdve a turnéval maradtam. Nehéz, de érdekes idő­
szak volt. Imádtam, hogy a közönség odavan a gitárjaimért és a kü­
lönleges effektjeimért. Jó érzés volt ezt megélni. Meglehetősen vad
életet éltünk, olyasmit, amire sosem számítottam, hogy megtapasztal­
hatom. Volt, hogy a dílerek egyenesen a backstage-be jöttek, és in­
gyenes kokómintákat osztogattak. Nem tudtam velük mit kezdeni.
- Na, Hangember, vegyél te is egy csíkot - győzködtek, miközben
a rozsdamentes acéltálcákon ott álltak hegyekben a kihúzott csíkok.
Nem is beszélve a speedről, de gyakorlatilag nem volt olyan drog,
amit ne tudtak volna beszerezni, ha a többiek kérték.
És ez még nem minden. A lányokból is akadt ingyen „kóstoló” bő­
ven. Sokan kérdezték tőlem, hogy hány nővel volt dolgom a turnék
 168 Egész este rock and roll

során? Valamiért azt gondolták, biztosan a lábaim elé vetették magu­

kat a groupik, én pedig azt tehettem velük, amihez csak kedvem volt.
Hát nem. Még mindig nagyon félénk voltam e tekintetben. Lányok­
kal például nem kezdeményeztem még társalgást sem, az pedig, hogy
együtt töltsem valakivel az éjszakát, akinek reggel búcsút intek, el­
képzelhetetlen volt számomra. Ezzel az egész csajozás dologgal nem
tudtam mit kezdeni.
Nem is beszélve arról, hogy otthon ugye volt barátnó'm.
- Ki a fenét érdekel? - ugrattak állandóan a többiek. - Ha én eljö­
vök otthonról, akkor aztán szabad a vásár, kisapám!
Hiába kapacitáltak, nem tudtam ezzel azonosulni. Már a gondola­
ta is megrémisztett, hogy megismerkedjek és összebarátkozzam újabb
és újabb emberekkel. Nem, ez nekem túl ijesztő volt.
Hogy voltak-e lányok, akik megpróbáltak felszedni? Igazából nem
tudom. Kellőképpen érzéketlen voltam ahhoz, hogy ha voltak is ilyen
jelzések, azokat észrevegyem és értelmezzem. Sokszor éreztem magam
magányosnak, ha megláttam egy szerelmespárt, ugyanakkor semmi­
féle módját nem láttam annak, hogy változtassak a helyzetemen,
ezért aztán tettem tovább a dolgomat és mással nem törődtem.
Amikor körülöttem mindenki be volt állva a piától és a kábító­
szertől - ami elég gyakran megtörtént -, nem tudtam mit kezdeni
a helyzettel. Nem akartam elveszteni az önkontrollomat és az sem tet­
szett, ahogy mások ilyen állapotban kivetkőztek magukból. Egyszer­
egyszer felszívtam egy csíkot, néha megittam pár doboz sört, de ennyi,
semmi többre nem vágytam. És ezeket is leginkább azért tettem, hogy
ne bántsam meg a többieket. Egyszerűen nem éreztem jobban magam
attól, ha tudatmódosító szereket használtam.
Azon ritka alkalmakkor, amikor éltem velük, mindig forgott velem
a világ, ha lehunytam a szemem. Mikor lesz már ennek vége? Mi a je­
néért kellett ez nekem? Nem esett nehezemre feladni ezt a fajta ki­
csapongást, egyszerűen abbamaradt és kész. Azóta sem nyúltam se
droghoz, se alkoholhoz.
A turné abszolút csúcspontja az volt, amikor New Yorkban, a Ma-
dison Square Gardenben lépett fel a banda. Egymás után több kon­
certre volt szerződésünk. Aztán az történt, hogy az egyik road figyel­
metlen volt, amikor Ace gitárját pakolászta és elsütött egy rakétát,
aminek következtében Tex keze megsérült, kórházba kellett vinni.
 Egész este rock and roll 169

Nem volt tartalék gitár, úgyhogy villámgyorsan meg kellett javíta­

nom. Ahogy közeledett a koncert időpontja, egyre többen álltak kö­
rül és nézték idegesen, mikor készülök már el végre.
- Ha miattad csúszik a buli, percenként tízezer dolcsi büntetést
kell fizetnünk, ugye tudod? Úgyhogy mutasd meg, mit tudsz és kapd
össze magad, Hangember - öntötte belém a lelket Fritz, a turné me­
nedzsere.
- Gyerünk, gyerünk, Hangember! Gondolj a büntetésre!
Elkészültem. Megint működött, hibátlanul. És ezzel megmentet­
tem a menedzser seggét is.
A következő évi KISS-turnén már nem volt olyan koncert, ahol a gi­
tárjaim ne lettek volna szerves részei a show-nak. Mindegyik banda-
tagnak megvolt a maga őrült mutatványa a színpadon. Gene átrepült
a színpad fölött, miközben tüzet és vért okádott. Nem is beszélve a basszus­
gitárjáról, ami úgy nézett ki, mint egy véres csatabárd. Paul Ibanez gitár­
ját teleraktuk tükrökkel, így az minden reflektor fényét visszaverte -
olyan volt, mintha ő lett volna a színpad szeme. Ace-nek pedig ott vol­
tak az én átalakított Les Paul gitárjaim. Akkoriban minden koncertet
Mick Jagger „2000 Mán” című számával nyitottunk, ahol Ace még egy
mezei, fekete gitáron játszott. Aztán a szám felénél odament a színpad
széléhez, lecserélte a füstokádóra, és amikor nekikezdett a szólónak,
elszabadult a pokol. Ha az ember nem látott semmit a színpadból,
a hangzavarból akkor is tudni lehetett, hogy éppen hol tart. A közönség
imádta, szét akart esni a ház. Tudtuk, hogy nagyon sok rajongó első­
sorban a látvány miatt jött a koncertre, úgyhogy minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy ne okozzak nekik csalódást. Az egyik pirotechnikus
viccesesen meg is jegyezte, hogy egy-egy koncerten több rakétát és lát­
ványelemet vonultatunk fel, mint néhány kisebb város a függetlenség
napi ünnepen. Lehet, hogy ezt viccnek szánta, de valahol igaz volt.
A gitárokat egyébként szinte minden koncert után továbbfejlesz­
tettem egy kicsit. A füstokádó kapott még egy plusz bombát, ami még
erősebb volt és még tovább tartott. Ace szinte eltűnt a ködben, akko­
ra füst gomolygott körülötte, és ahogy a hő hatására a húrok hangos
csattanással egyenként elpattantak, a közönség eksztázisba esett.
Azt is kitaláltuk, hogy egy, a közönség által nem látható kábelt le­
engedve a szóló végén a mennybe repítjük a gitárt. Ace ilyenkor előre -
hátra himbálta a hangszert, majd egy ügyes mozdulattal ráakasztotta
 170 Egész este rock and roll

a leeresztett kábel végén lógó kampóra. Ekkor fogta és a közönség felé

hajította a gitárt, az úszott a levegőben, miközben egy road folyama'
tosan feltekerte a kábelt. Ezalatt én egy távirányítóval - amit egy
repülőmodellezőtől kölcsönöztem - folyamatosan fel-le kapcsoltam
a gitár izzóit, amitől az úgy nézett ki, mint egy elszabadult világító-
torony.
Legalább tizenöt méterre felhúztuk, és olyan erővel világított, hogy
még a legutolsó sorban ülők is tisztán látták az ide-oda imbolygó, vil-
lózó gitárt. Ez azért nagy szó, mert egyik-másik csarnok, mint például
a detroiti Pontiac Silverdome, olyan óriási volt, hogy szabad szemmel
szinte nem lehetett látni a határait. Miközben mindenki a repülő
gitárral volt elfoglalva, Ace már a következő szólójához készült
a rakétagitárral. Ez is egy átalakított Les Paul volt és külsőre ugyan­
úgy nézett ki, mint a másik kettő. Azzal a különbséggel, hogy a nya­
kán egy három töltet kilövésére alkalmas szerkezet volt. A szóló köze­
pén Ace kiállt a színpad szélére, a lábát a kontroli-ládának vetette,
meglengette a gitárt és kilőtte az első rakétát. A közönség először
csak a hangrobbanást hallotta, aztán meglátta az aláhulló tűzijátékot
is. Elképesztően látványos volt, a nézők ezért is odavoltak.
Aztán Ace újra meglóbálta a gitárját és kilőtte a második patront
is. Ekkor egy hatalmas ballont nyitottunk ki a színpad fölött és abból
hullt alá a konfetti a rajongók fejére. Ez legalább tíz másodpercig tar­
tott vagy még tovább és nagyon hatásos volt. A harmadik rakétát
pedig egyenesen fölfelé, a színpad fölött lógó és még mindig füstölő
gitár felé irányította. Ekkor valóságos görögtüzet gyújtottunk, a táv­
irányító segítségével pedig kikapcsoltam a füstgépet. Tökéletes volt
az illúzió: a végére minden elsötétült, a közönség pedig azt hihette,
tényleg felrobbant a gitár.
Egészen addig minden nagyon flottul ment, amíg fel nem léptünk
a müncheni olimpiai stadionban. Akkor az utolsó rakéta ugyanis
tényleg telibe találta a füstokádót, ami lezuhant és a nézők előtt,
a zenekari árokban landolt. Nem is ezzel volt a baj, hanem hogy az
elvakult rajongók egymást taposva próbáltak átmászni a kordonon,
hogy egy-egy darabot megkaparintsanak belőle.
Hazarepültem, átalakítottam egy újabb gitárt, aztán visszatértem
Münchenbe. Első osztályú jegyet vásároltam magamnak, és a gitár­
nak is.
 Az első igazi munkám

2 hetvenes évek végére, hiába voltak sikereim a KISS-szel, alig

tudtam megélni abból, amit kerestem. Sok menő zenekarral dolgoz-
tam együtt, de nekik csak addig kellettem, amíg felkészültek a követ-
kező turnéjukra. Utána már nem volt rám szükség, hazamentem,
a pénz előbb-utóbb elfogyott, én pedig ott álltam csórón.
Amikor turnéztunk, akkor például Texasban rendszeresen a Turtle
Creekben vacsoráztam, a számlát pedig a zenekar fizette. Elképesz­
tően finom dolgokat ettem, amiket rendes pincérek szolgáltak fel
különleges körülmények közepette. Atlantában a Trottersbe jártam,
ahol olajfestmények, zsokék és versenylovak között ettem. Rend­
szerint limuzinok és magánrepülők vittek egyik helyről a másikra.
Odahaza, Amherstben volt ugyan egy nyitott Cadillac Eldoradóm,
de pénzem már nem volt, hogy megtankoljam. Volt, hogy napokig
konzervmakarónit ettem sajttal. Volt, hogy tej helyett vízzel kevertem
a szószt, annyira le voltam égve. Olyan is előfordult, hogy a Bruno
pizzériába mentem át és az otthagyott maradékokra csaptam le.
A Plaza Hotel helyett pedig a Federal Street egyik lepukkant motel­
jében béreltem egy ócska szobát, amelyben mosdó és zuhanyzó helyett
mindössze egy műanyag lavór szolgált mosakodásra.
Azért nem volt olyan vészes, hogy le voltam égve. Bármilyen sza­
kadt szoba jobb volt annál, mint hogy a szabad ég alatt kelljen alud­
nom, mint amikor kamaszként először eljöttem otthonról. Az volt
a nehezebb, hogy elviseljem a döbbenetes kontrasztot, ami a turnéval
járó fényűzés és a csóróságom között feszült. Úgy éreztem magam,
mint az az ember, aki este zseniként fekszik le, s reggel arra ébred,
hogy összezsugorodott az agya, oda a tehetsége, de az emlékeibe min­
den kitörölhetetlenül beleégett. Rájöttem, hogy stabilitásra van szük­
ség az életemben. Arra, hogy heti kétszáz dollárt keressek az év min­
den hetében, nem pedig arra, hogy egy nap alatt háromezret és aztán
hónapokig meg semmit.
172 Az első igazi munkám

- Hangember, költözz Los Angelesbe! Mi ketten nagy dolgokat

vinnénk véghez Hollywoodban.
- Költözz inkább New Yorkba! Annyi melód lenne, hogy nem is
gyó'znéd!
Tanácsokból nem volt hiány. Mindenki pontosan tudta, mit és hol
kellene dolgoznom, és erre folyamatosan emlékeztettek is. Én azon­
ban alapvetően mégiscsak vidéken nőttem fel. Mindennél jobban sze­
rettem Georgiát és Shutesbury erdős területeit. Nem szerettem a vá­
rosokat. A rengeteg embertől mindig nyugtalanná váltam, fogalmam
sem volt, hogyan közeledjem hozzájuk. Az állatokat viszont megér­
tettem. Ahogy a vidéki lét velejáróit is el tudtam fogadni. A fák
között pedig kifejezetten biztonságban éreztem magam. Úgy, ahogy
a városban vagy emberek között sosem.
És volt még valaki, aki erős befolyással volt rám. Kismedve, aki az
egyetemen tanult, és akivel nem sokkal korábban bútoroztunk össze.
Nem akarta otthagyni a sulit, én pedig nem akartam otthagyni őt.
Jó, lehet, hogy rémisztő, de mi lenne, ha mégis elköltöznék! — nem telt
el úgy nap, hogy legalább egyszer ne fogalmazódott volna meg ben­
nem ez a kérdés. Sajnos az életemben addigra már minden szétesett.
Tulajdonképpen semmi olyan nem volt az életemben, amit tartósnak
nevezhettem volna. Ha emellé még azt is a nyakamba vettem volna,
hogy elköltözöm, és máshol kezdek új életet - egyedül —, azt egysze­
rűen nem bírtam volna ki.
A szüléimét is féltem magukra hagyni. Bármennyire is viszolyog-
tam tőlük, nem akartam úgy elmenni, hogy egyszer csak azzal hívjon
fel valaki, hogy meghaltak és már el is temették őket. Aztán ott volt
az öcsém is. Úgy éreztem, hogy amíg dr. Finch gondjaira van bízva,
jobb, ha a közelében maradok. Csak évekkel később tudtam meg,
pontosan miken is kellett keresztülmennie azokban az időkben. Saj­
nos az ösztöneim megint jól súgtak.
Apám minden héten felhívott telefonon.
- Fiam, sajnálom, hogy már eddig is olyan sok gondot okoztam ne­
ked, de mostantól nem kell aggódnod értem - motyogta szinte kivé-
hetetlenül.
Majdnem mindig ugyanazt a három-négy mondatot darálta le. Fel­
hívott, miután teljesen bepiált és ott ült elterülve a lakás padlóján,
aztán rendszerint kiejtette a kezéből a kagylót. Sokszor át kellett
 Az első igazi munkám 173

mennem hozzá kocsival, hogy megnézzem, életben van-e még vagy

csak elájult? Mindent elborított a cigarettacsikk, a szemét és az üres
borosüvegek. Olyan volt, mintha a gyerekem lenne, akiről nekem kell
gondoskodnom.
- Kelj fel, gyerünk. Kelj fel, különben hívom a zsarukat!
- Ne haragudj, John Elder, de nem megy, túl nehéz.
Aztán addig-addig próbálkozott, míg nagy nehezen sikerült neki
legalább négykézláb állapotba hoznia magát. Elképesztő, hogy abból
az emberből, aki rendszeresen kezet emelt rám, alig öt év alatt maga­
tehetetlen roncs lett. Azt hiszem, a szó szoros értelmében padlót fo­
gott. Nem volt pénze, nem volt már saját otthona, ahogy családja
sem. Volt egy ütött-kopott, ócska autója, a számláit meg abból a pénz­
ből fizette, amit biztonsági őrként keresett a hampshire-i főiskolán.
Anyám még rosszabb állapotban volt. Beköltözött a városba és még
mindig nőkkel járt. Volt olyan barátnője, aki akár a nagynéném lehe­
tett volna. Nagyon bizarr volt az egész, nem is tudtam mit kezdeni
vele.
- O a lányom, Anne. Mostantól kezdve a húgod - mutatott be
nekem egy lányt az egyik alkalommal, amikor meglátogattam.
Az volt az érzésem, hogy kezdi elveszteni a maradék eszét is. Sajnos
megint igazam lett: pár hónapra rá visszakerült a northamptoni kór­
ház zárt osztályára, az újdonsült húgom pedig egyszerűen kidobálta
anyám ruháit az utcára és birtokba vette a lakást.
Annyira szégyelltem a szüléimét, hogy a barátaimnak a foglalkozá­
sukon kívül semmit nem meséltem róluk. Az elmondásom alapján
bárki azt hihette, hogy teljesen hétköznapi, normális emberek.
Még szerencse, hogy ott volt nekem Kismedve. Előtte nem voltak
titkaim, pontosan tudta, milyenek a szüleim. A barátaim közül min­
denkinek megvolt a saját otthona, ahová az egyetemről hazatér­
hetett. A legtöbbjük Dartmouthban vagy McGillen lakott. Nekem
viszont mindennap el kellett motoroznom Sunderlandbe - egy Am-
herst melletti kisvárosba -, ahol Kismedvével és két másik csoport­
társával közösen béreltünk egy háromszobás lakást. Nem volt kire
támaszkodnom és munkát kellett találnom, méghozzá gyorsan.
Úgy döntöttem, megpróbálok a saját lábamra állni. Jim Boughton
barátommal jártuk a helyi klubokat és mi javítottuk náluk az erősítést
meg a világosítást. Először csak Amherstre koncentráltunk, aztán
174 első igazi munkám

egészen Springfieldig tágítottuk a kört. Amikor már ez is kevés volt,

Bostont és Hartfordot is célba vettük. Vagy mi nem tudtuk igazán,
mennyit ér a munkánk, vagy nekünk nem fizettek túl sokat, minden'
esetre ahhoz elég volt, hogy folyamatosan legyen melónk.
Ha az ember dél körül lép be egy diszkóba, hogy beállítsa a hang-
szórókat meg a hangosítást, akkor egészen más világ fogadja, mint
este, amikor buli van. Minden csendes, természetes fény pedig még
véletlenül sem szűró'dik be a feketére festett ajtókon vagy a letakart
ablakokon. A fénycsöveknek köszönhetően, amelyeket éjjel sosem
használnak, ilyenkor minden egyhangú, szürke színű. Mindenfelé
eldobott cigarettacsikkek és félig ürült alkoholos üvegek - majdnem,
mint apámnál. A mosdók a legrosszabbak: ott olyan szinten kevere-
dik a hányás- és az ürülékszag, hogy azt egyetlen másodpercig is nehéz
elviselni. Ha az ember leterített volna egy fehér törülközőt a székek­
re, otthagyta volna, mondjuk öt percre, utána olyan színe lett volna,
mint egy elhasznált felmosórongynak.
Ilyen körülmények között kellett dolgoznunk. Olyan neonfényeket
és hangszórókat szereltünk fel és üzemeltünk be, amelyek negyven
évig biztosan nem látnak természetes fényt. Ugyanígy azok az új DJ-
pultok sem, amelyeket az elsők között mi kezdtünk el felállítani szem­
ben a táncparkettel.
Keresek vele annyit, hogy meg tudjunk élni belőle, és valamennyire lég-
alább ennek is köze van a zenéhez, mondogattam magamnak. Volt,
hogy esténként visszamentünk, hogy működés közben is lássuk, amin
napközben annyit dolgoztunk. Kismedve ritkán tartott velünk, lég-
többször csak Boughton és én mentünk. Általában félórát voltunk az
egyik helyen, aztán kocsiba ültünk és irány a következő. Mondjuk
a VIFJ vagy a Viking, vagy az Infinity. De ott volt az Arabian Nights
és a Marc Anthony’s is. Az ajtónállók mindenhol ismertek minket,
így nem volt gondunk a bejutással. Ha szerencsénk volt, akkor a pul­
tos is megismert, ilyenkor a ház számlájára ittunk. Nem mintha olyan
sokat ittam volna.
Ilyenkor azért megnéztem a lányokat. Azokat, akik a parketten
táncoltak, a rúdon pörögtek, vagy a színpadon dobták le magukról
a ruháikat. Voltak, akik egyedül jöttek, voltak, akik csoportosan, és a
szerencsésebbek végül egy fickó oldalán távoztak. Én legalábbis azt
gondoltam, hogy szerencsések.
 Az első igazi munkám 175

Én sosem vittem el innen senkit. Pedig néha azt éreztem, hogy

nagyon jó lenne olyan bátornak lenni, mint a többi fickó. Jó lett
volna csak úgy odasétálni valakihez, és beszédbe elegyedni vele. De
nekem fogalmam sem volt, hogy ilyen helyzetben hogyan kell visel­
kedni, mit kell mondani. Jó érzés lett volna, ha van bennem annyi
bátorság, hogy mindezt meglépjem és kipróbáljam. Néztem, ahogy
mások beszélgetnek a pultnál. Néztem, ahogy egymással táncolnak.
Mindent tudtam a lámpákról - a diszkógömbről, a stroboszkópról és
a lézerfényről -, amelyek a hangulatot megteremtették, de semmit
nem értettem az emberekhez, akik mindezt élvezték. Ok továbbra is
az első számú talány maradtak számomra.
A táncparkettre csak akkor léptem, ha valamit meg kellett javíta­
nom. Botlábú voltam. Csetlettem-botlottam, biztos voltam benne,
hogy rettenetesen festenék, és mindenki rajtam nevetne. Addigra
már megtanultam, hogy sose hozzam magam olyan helyzetbe, aminek
a végén nyilvánosan megszégyenülhetek. A lényeg, hogy túlságosan
félénk voltam ahhoz, hogy bárkit felkérjek. Láttam, ahogy egyesek
a félreeső sarokban egymás után szívják fel a kokaincsíkokat vagy
dobálják be a tudatmódosító pirulákat. Olyat is láttam, amikor valaki
a hátsó bejárat mögött lőtte be magát az utcán.
A heroin mindennél félelmetesebb volt. Olvastam róla, hogy
milyen hamar függővé teszi az embert és láttam olyanokat, akik már
a rabjaivá váltak. Ezek rendszerint előbb-utóbb az utcán végezték. Én
sosem fogok erre a sorsra jutni, gondoltam magamban. Ez ugyanis még
az apám alkoholizmusánál is sokkal, de sokkal rosszabb volt.
Valami hasonlót éreztem, mint annak idején, ötévesen, amikor
senki nem akart játszani velem. Noha most már nem űztek gúnyt
belőlem, még mindig képtelen voltam beilleszkedni. Szerettem volna
barátkozni, de nem akartam azokat a dolgokat csinálni, amit a körü­
löttem lévők. Úgyhogy inkább csak figyeltem őket. Meg dolgoztam.
És nem mentem sehová. Azt éreztem, jobb nekem számkivetettnek
lenni Amherstben, mint idegennek lenni New Yorkban.
A baj csak az volt, hogy a különleges effektek, amelyeket megter­
veztem, egyre összetettebbek lettek. Egyre többször használtam mikro­
processzorokat, de azt már nem engedhettem meg magamnak, hogy
olyan berendezést vegyek, amivel otthon is letesztelhettem volna eze­
ket. Iszonyatosan nagy hasznát vettem volna egy műhelynek, de az
176 Az első igazi munkám

egyetemre nem akartam viss2amenni, mert azt akarták, hogy iratkoz­

zam be az egyik kurzusukra, ehhez viszont nem fűlt a fogam. Egy
olyan, viszonylag nevesincs cégre volt szükségem, ahol megvoltak
azok az eszközök, amelyeket a saját fejlesztéseimhez is használhattam.
Szóval egy rendes, igazi munkahely kellett nekem. Körülöttem min­
denkinek volt munkája, legfeljebb a belvárosban lézengő hajlékta­
lanoknak nem. Én pedig nem akartam közéjük tartozni. Úgyhogy
elkezdtem bújni a hirdetéseket. Mindent megnéztem, ahol elektro­
mérnököt vagy technikust kerestek. Kíváncsi voltam, hogy bárki is
felvenne-e? A legtöbb hirdetés rettentő unalmas volt: jellegtelen
cégekhez kerestek jellegtelen embereket. Egyen viszont megakadt
a szemem, annyira, hogy még ma is emlékszem a szövegére:

PÉNZZAVARBAN VAN?
Nem TALÁLJA A HANGOT A NŐKKEL?
Menekülne a törvény elől?

Az IDEGENLÉGIÓBAN MINDENRE VAN MEGOLDÁS.

Először azt hittem, hogy csak viccelnek, de aztán leesett, hogy

nem. Az idegenlégió valóban így toborozta a zsoldosait. Kár, hogy en­
gem semmi olyasmi nem vonzott, amit ők kínálni tudtak: kaland,
fegyelem, bajtársiasság, és a lehetőség, hogy bárhol és bárkivel össze­
verekedjek.
így inkább a helybeli hirdetésekre összpontosítottam. Folyamatirá­
nyító. Sugárhajtású motortesztelő. Minőségbiztosítási mérnök.
Értékesítési mérnök. CNC-programozó. Ezeket keresték, de magamat
egyik pozícióban sem tudtam elképzelni. Sőt a legtöbbről azt sem tud­
tam, hogy mi fán terem. Aztán a vasárnapi újság utolsó oldalán végül
rábukkantam erre:

Elektromérnököt keresünk

Legyen része annak a csapatnak, amelyik a jövő

LEGIZGALMASABB JÁTÉKAIT TERVEZI MEG

Ez volt a nekem való állás. Azonnal felhívtam őket, azt kérték,

menjek be hozzájuk az életrajzommal. Életrajz? Sosem volt még olya­
nom. Fogtam magam és utánanéztem, miként is kellene összeállíta-
 A?: e l s ő i g a z i m u n k á m 177

nőm. Másnapra meg is lettem vele, egészen pofásra sikerült, ráadásul

a felsoroltak kilencven százaléka — kivéve a koromat és a tényleges
végzettségemet - megfelelt a valóságnak. Azt hiszem, jó munkát vé-
geztem, mert másnap egy Catherine nevű hölgy írt a munkaerőről,
hogy megbeszéljünk egy személyes interjút. Aztán arról is mesélt, hogy
pontosan milyen területre keresnek embert.
Olyan játékokat gyártottak, amelyeknek hangjuk is volt, ehhez
kerestek szakembereket. Vagyis olyasvalakit, aki előtt nem ismeretlen
a digitális tervezés és a hangok világa.
- Eddig is ilyesmivel foglalkoztam - vágtam rá magabiztosan.
Az az Asperger-tulajdonságom, hogy képes vagyok összpontosítani
és gyorsan tanulni, megint a javamra vált. A nyolc nap alatt, ami
a hirdetés elolvasása és a szóbeli interjú között eltelt, egészen hasz-
nálhatő szakemberré képeztem magam a digitális tervezés területén.
A fejem ugyan zúgott egy kicsit a végére, de három teljes egyetemi
jegyzet anyagát bevasaltam a könyvtárban.
A nagy napon felvettem az öltönyöm és kocsiba ültem. Mázli, hogy
volt öltönyöm, ezt még az előző KlSS-turné alatt vettem, amikor egy
tévéinterjú is készült velünk. Egy világosszürke selyemöltöny volt
Christian Diortól. Ezt is a banda számlájára vettem, úgyhogy tulaj-
donképpen nekik köszönhetem, hogy életem első állásinterjúján egé­
szen jól néztem ki.
Legalább fél napon keresztül teszteltek. Először Paullal, az R&D
cég vezetőjével beszélgettem. Aztán Klausszal találkoztam, aki a ter­
vezőcsoport vezetője volt. Aztán jött Dave, egy matematikus srác,
aki a hanggenerátorok algoritmusáért felelt. Legvégül pedig Jimmel,
a cégcsoport alelnökével beszéltem. Elképesztő mázlim volt: ők ugyan­
is olyasmit vártak tőlem, amiben történetesen tényleg jó voltam. De
ami még ennél is jobb volt: rajtam kívül egyáltalán nem találtak
alkalmas embert a posztra.
Persze úgy adtam el magam, mintha én is rendes műhelyben állí­
tottam volna össze a saját különleges effektjeimet, nem pedig otthon
a konyhaasztalon vagy a szállodában, a munkapadnak használt ágyon.
Azt is most értettem meg, hogy kár volt mindezek miatt aggódnom,
a sikerem nem azon múlt, hogy hol raktam össze a gitárokat, hanem
hogy működtek, függetlenül a technikai hátteremtől. És ha a KISS-
uek jó volt, amit csináltam, akkor az R&D-nek is jó lesz.
178 Az első igazi munkám

- Mit tud a digitális szűrőkről? - jött az egyik kérdés.

Semmit, de nagyon gyorsan tanulok - válaszoltam volna a legszí­
vesebben.
- Mi a helyzet a hangeffektusok terén?
Na, ez már az én terepem volt.
- Több olyan szűrőt is terveztem, amellyel különféle hangszerek
hangját módosíthattam. Emellett saját hangprocesszorokat is fejlesz­
tettem, amelyekkel feljavíthattam a hangosító berendezések teljesít­
ményét. De mono- és polifonikus szintetizátorokhoz is terveztem már
áramköröket.
Ha egyszer belelendültem, már nehezen tudtak leállítani. Két
nappal később meg is kaptam az értesítést. „A Milton Bradley
elektronikus részlege szeretné, ha az R&D csoportján belül fejlesztő-
mérnökként dolgozna náluk. Az éves kezdő fizetése huszonötezer
dollár lesz.”
Kétszer is el kellett olvasnom, mert elsőre nem hittem a szemem­
nek. Aztán előbb iszonyú büszke lettem magamra, rögtön utána pedig
jött a szokásos gyomorgörcs. Vajon most is be tudom bizonyítani,
hogy mire vagyok képes? Pár perccel később felhívtam őket, hogy
elfogadom az ajánlatot, és hogy már a következő hétfőn tudok is kez­
deni. Azért mondtam nekik ezt, mert nem akartam, hogy időközben
esetleg meggondolják magukat.
Amikor először mentem be dolgozni, örömmel tapasztaltam, hogy
nem én vagyok az egyetlen különc a csapatban. A legtöbb mérnök
velem egykorú volt. Csak ők az egyetemen töltöttek el négy évet, én
pedig a turnékon a KISS-szel és a többi zenekarral. Hamar kiderült,
hogy egy húron pendülünk. Az is kiderült, hogy többen is az amhers-
ti egyetemen végeztek, úgyhogy sok közös ismerősünk volt a tanárok
között.
Volt persze néhány vezető mérnök is a csapatban, ők azért jóval
idősebbek voltak, és leginkább az volt a feladatuk, hogy szemmel tart­
sanak minket. Engem Klaushoz osztottak be, akivel már a felvételi
beszélgetésen is találkoztam. Elég idős és hóbortos volt, de vágott az
esze, mint a borotva, úgyhogy jól kijöttünk.
Mivel korábban sosem dolgoztam csapatban, ezért eleinte mindent
és mindenkit figyeltem, hogyan tudnék a legjobban beilleszkedni.
A hierarchia csúcsán egy német pasas állt, aki állandóan öltönyben
 Az első igazi munkám 179

mászkált és nemigen alacsonyodott le hozzánk. Az irodája az épület

túlfelén volt és két titkárnő is őrizte napközben.
Alatta egy másik fejes állt, egy egykori tengerészgyalogos, akit
magunk között csak Szaftnak hívtunk. Bob és Brad, a két közvetlen
kollégám aggatták rá ezt a nevet, és mivel tökéletesen passzolt, rajta
is maradt.
- Tudjátok, mi kell nektek, különcöknek? Megmondom: katonás
fegyelem! - ez volt a szava járása, amitől számomra egyáltalán nem
vált szimpatikussá. De a többiek is ugyanígy voltak vele.
A céges tápláléklánc következő szintjén Paul állt, ő volt a mi
csoportvezetőnk. Abban hitt, hogy nekünk az a jó, ha normálisan és
mosolyogva beszél velünk. Folyamatosan mosolygott. Ha Szaft volt
a rossz rendőr a cégen belül, akkor Paul volt a jó. Én viszont nem bíz­
tam benne. Noha az arckifejezések terén nehezen igazodtam el, azt
azért magamtól is tudtam, hogy az emberek rendszerint akkor moso-
lyognak, ha örülnek valaminek. Az viszont képtelenség, hogy valaki
állandóan örül! Én például biztosan nem voltam ilyen, sőt többször
voltam rosszkedvű, mint jó. Nem tűnt drogosnak, aki állandóan be
lenne lőve, de egyszerűen nem értettem az okát az állandó vigyor­
gásának. Valami bűzlött nekem vele kapcsolatban.
A lánc legalján álltunk mi, a fejlesztőmérnökök. A többiek közül
elsőként Bob Jeffwayjel barátkoztam össze, aki a csarnok túloldalán
dolgozott, a gyártáson. Magas volt, vékony és máris kopaszodott.
Mindig fehér ingben járt, az ingzsebében pedig mindig volt három toll
és egy kisebb csavarhúzó. Hamar kiderült, hogy Bob még nálam is
nagyobb lókötő. Legalábbis, ami a csínytevéseket illeti.
- Hallom, hogy a Rettenetes öregúrhoz osztottak be - kezdte,
amikor megismerkedtünk.
Mindenkinek kitalált valami becenevet. Szaft, Mr. Chips, Huligán,
Ormány, Earth, Wind and Fire.
Elmosolyodtam. Rettenetes öregúr? - a külseje alapján tényleg il­
lett rá. De az a helyzet, hogy rengeteg mindent tanultam Klaustól. És
sosem szólítottam Rettenetes öregúrnak, csak, ha Bobbal beszélget­
tem róla.
A mi csoportunk feladata volt megtervezni az első beszélő játé­
kokat, az én reszortom pedig az volt, hogy tovább vigyem a Klaus ál­
tal már megkezdett, analógból digitális jelekké átalakító szerkezet
180 Az első igazi munkám

fejlesztését. Ennél tökéletesebb feladatot nem is kaphattam volna,

már az elsó' perctől kezdve mindenki elégedett volt velem, úgyhogy
hamar beindult a szekér.
Korábban nagyon tartottam attól, hogy megállom-e majd a helyem
egy „rendes” munkahelyen. De most, hogy már benne voltam, igazán
gyerekjátéknak tűnt. Különösen, hogy senki nem állt a hátam mögött
korbáccsal a kezében. Soha, egyszer sem hallottam azokat az ukászo-
kát, amiket a turnék alatt már megszoktam.
- Gyerünk, Hangember, szedd össze magad! Most azonnal kész
kell lenned, hallod? - rendszerint ilyen és ehhez hasonló mondatok-
kai igyekeztek ösztönözni.
De itt nem. Itt azért fizettek, hogy a saját tempómban és a saját
elképzeléseim szerint hozzak létre valami újat. Hihetetlennek tűnt,
de igaz volt.
Ráadásul tisztaság vett körül: sehol semmi kábítószer, alkohol,
cigarettacsikk és kosz. Senki nem hordott magánál pisztolyt, leg­
alábbis nem láttam. A mosdóban rend volt, és egyetlen részeg sem
feküdt keresztben a küszöbön, miután teleokádta a piszoárt. Nem
voltak drogdílerek, sem kurvák, nyugodtan sétálhattunk ki-be.
Ügy láttam, hogy a kollégáim nem is tudják, milyen szerencsésnek
mondhatják magukat. Nekik mindez teljesen magától értetődő volt.
Akkor, a legelső héten megfogadtam, hogy soha nem fogok visszake­
rülni abba a közegbe, amit leginkább a kilátástalanság és a mocsok
fémjelzett.
Egy év múlva már saját, önálló projektjeim voltak. Úgy tűnt, végre
sikerült beilleszkednem a „normálisok” világába. Ha ügyes vagyok és
odafigyelek - gondoltam magamban -, soha senki nem fog tudomást
szerezni a múltamról.
 Jönnek a fejesek

Most, hogy már volt rendes munkám, egyre inkább azt éreztem,
hogy illene felnőtt módjára viselkednem. Elvégre már majdnem
huszonhárom éves voltam. Mindehhez pedig tervezőmérnök az egyik
nagy játékgyártó cégnél. Volt saját műhelyem is, nagyságrenddel jobb
eszközökkel felszerelve, mint amit az egyetemen használhattam
volna.
Életemben először úgy döntöttem, hogy mindennap vasalt ingben
és nyakkendőben fogok dolgozni. Még arra is odafigyeltem, hogy ne
késsek, többnyire legalábbis.
A legfurcsább az egészben az volt, hogy tulajdonképpen egy gyárba
jártam be reggelente. Merthogy az elektronikusjáték-részleget nem
sokkal korábban hozták létre, és a cég központjában már nem volt
hely. Tudtuk ugyan, hogy a szép új épületben előbb-utóbb a mi cso­
portunk is helyet kap, de hogy az mikor lesz, arról legfeljebb sejté­
seink voltak. így aztán én is kaptam egy arcképes igazolványt. Az állt
rajta, hogy „a menedzsment tagja”, de reggelente ezerötszáz melóssal
együtt léptem át a gyárkaput, akiktől annyiban különböztem, hogy
nekem nem kellett blokkolnom az óránál.
Pontosan már nem emlékszem, miként képzeltem el a hivatásos
karrierem, de biztosan nem úgy, hogy mindennap keresztül kell men­
nem egy gyáron, miközben a különféle fröccsöntő gépeket kerülge­
tem, köztük olyanokat, amelyek néha valamiért úgy döntenek, hogy
pont az én Bally cipőmet akarják beteríteni több liter olvadt mű­
anyaggal. Mert itt ez volt a helyzet.
A kisebb olvadékdarabok közül később néhányat hazavittem és
kiraktam a kertben, mint valami futurisztikus dísztárgyakat. A legkü­
lönfélébb színekben pompáztak: volt köztük piros, kék, sárga, sőt még
tarka is. Ha látogatóba jött hozzánk valaki, rendszerint megnézte
őket, de ahhoz senkinek nem volt bátorsága, hogy megkérdezze, való­
jában mik ezek.
182 Jönnek a fejesek

- Nemsokára átkerültök ti is az új részlegbe - hallottuk többször

is Paultól.
Szaft és a többi fejes már odaát, az új irodáikban üldögéltek, de ne-
künk a gyárban kellett maradnunk, amíg teljesen el nem készültek azzal
a szárnnyal, ahová a mi műhelyünk került. így aztán egyelőre be kellett
érnünk a fröccsöntő üzem fölötti padlástérrel. El tudják képzelni, milyen
az, amikor tizenhét mérnök, a titkárnő, a vezető mérnök és a gyakornok
egy légtérbe van bezsúfolva? Olyan gyorsan dolgoztunk, ahogy csak tud­
tunk. Nyáron elviselhetetlen volt a hőség: felülről a nap, alulról pedig
a gépek melegítették az irodát. Volt olyan augusztus, hogy szabályosan
megolvadt a kátrány a tetőn és csöpögött befelé egy mennyezeti repe­
désen. Ezért aztán néha, amikor már nem bírtam tovább, átmentem
a technikusokhoz, akik egy jóval hűvösebb helyiségben dolgoztak.
Vitónak hívták a főnöküket, és mivel a technikusok alattunk vol­
tak, Vitónak én voltam a felettese. Vagy legalábbis valami ilyesmi.
Vito teljesen önjáró volt. Ettől függetlenül mi ketten nagyon jól kijöt­
tünk egymással. Olyan volt, mint egy jó kiképzőtiszt a seregben:
nekünk, mérnököknek mindent megmutatott, hogy mi mitől tud jól
működni. Még azt is neki köszönhettük, hogy a bosszantó értékesíté­
si ügynököket sikerült újra és újra leráznunk.
Ehhez két ember kellett. Mindig Vito volt az, aki bevetette a csa­
lit. Ha egy ügynök nem tetszett Vitónak, rendszerint ezt mondta neki:
- Ha találkozol a főnökömmel, kérdezz rá a húgára. Nagyon büsz­
ke rá, nemrég nyerte meg a főiskolai úszóbajnokságot.
Amikor aztán a pasas odajött hozzám, pár perc után, mintegy
véletlenül ezt mondta nekem:
- Hallom, hogy a húgod élsportoló, úszóbajnok, ha jól tudom -
vagy valami nagyon hasonlót.
Na, erre én úgy tettem, mint akit szíven ütöttek. Szerencsétlen
pasas pedig csak állt ott, nem értve a helyzetet.
- Talán valami rosszat mondtam? - nyögte ki végül.
- Egyszerűen nem hiszem el, hogy pont ez jutott eszedbe - felel­
tem lesújtva. - A húgom gyerekkorában lebénult. Ötéves kora óta
tolókocsihoz van kötve.
Egészen eltérő reakciókat kaptam erre a válaszra, viszont közös
volt bennük, hogy mindegyik roppant módon szórakoztatott. Volt, aki
azonnal bocsánatot kért, de olyan is akadt, aki köpni-nyelni nem
 Jönnek a fejesek 183

tudott. A dolgot minden esetben én zártam le azzal, hogy pár perc

után közöltem az illetővel, hogy vissza kell mennem dolgozni. A pasas
örült, hogy ennyivel megússza a kínos helyzetet, én meg fogtam és
kikísértem az ajtóhoz. Vito eddigre rendszerint már felszívódott.
Tulajdonképpen ennyi volt a trükk. A megszeppent ügynök általá­
ban nem jött többé. A technikusok egyébként a lamináló- és présgépek
között dolgoztak, és itt készültek a kirakós puzzle-k is. A helyiség
régebben a minőségellenőr szobája volt, nagyjából ötször három méte­
res. A szoba ablakai egyik oldalon a puzzle-gyártósorra néztek, a másik
oldalon pedig egy teljesen jellegtelen sheetrocki épület tűzfalára. És ha
mindez nem lenne elég: mindent libafos zöldre pingáltak, pontosabban
hányászöldre, mint amikor az ember bepiál és utána epét hány.
Mivel a mi részlegünk távol volt a fejesek irodájától, ezért az otta­
ni általános öltözködési és egyéb szabályok nálunk nem voltak érvé­
nyesek. Úgyhogy tele voltunk meztelen nős naptárral, sörös dobozok­
kal és szendvicsekkel.
Az egyik reggel Paul - a levakarhatatlan vigyorral az arcán - azzal
jelent meg, hogy közölnie kell valamit.
- Srácok, kicsit rendbe kellene szedni ezt a kuplerájt. A fejesek
ugyanis meglátogatnak minket.
Mindezt nagyon udvariasan közölte. Sosem káromkodott, nem
emelte fel a hangját, de tudtuk, hogy valójában ezt akarta mondani:
„Srácok, ez egy ótvar, ami itt van nálatok. Dobjátok ki vagy dugjátok
el ezt a sok szart, különben előbb szétrúgják a seggünket, aztán repü­
lünk mindannyian az utcára. Szóval álljatok neki most!"
A szexnaptárakat és a pornóújságokat besöpörtük egy konténerbe,
ahonnan a veszély elmúltával majd újra elő lehetett húzni őket. Vito
felsöpörte a padlót és az összes szemetet lezúdította a puzzle-gyártó-
sorra. Ennek persze nem örültek a lent dolgozók és a nemtetszésük­
nek erőteljesen hangot is adtak. Ki tudja, lehet, hogy abban az évben
karácsonyra néhányan olyan különleges puzzle-t kaptak, amelyben
Vito cigarettacsikkjei is a minta részét képezték.
Vito nem törődött a zúgolódókkal. Ha feljöttek volna egy kis ka­
kaskodásra, biztosan a seprű végével üldözte volna vissza őket.
Miközben a többiek takarítottak, körbenéztem, hogy mi hasznosat
tehetnék. Mivel a belépőm szerint a „menedzsment” része voltam,
nem takaríthattam.
 184 Jönnek a fejesek

Az egyik sarokban megláttam egy törött tükröt. Eszembe jutott egy

ötlet, úgyhogy felvettem. Megkértem Vitót, hogy szerezzen nekem egy
borotvapengét, aztán azzal óvatosan, apró, vékony forgácsokat kezdtem
gyalulni a fehér, műanyag munkapultból. Egy óra alatt egészen szép kis
halmot sikerült összehoznom. A szoba már ragyogott, de én még nem
voltam kész. Az előttem tornyosuló kupac ránézésre kezdett egyre
inkább hasonlítani egy legalább kétezer dollár értékű kokainhoz. Olyan
apróra vágtam a forgácsokat, hogy a megtévesztésig hasonlított rá.
Amikor megvoltam, rátettem az egészet a tükörlapra, aztán egy
másik pengével több kis csíkot húztam belőle, pont úgy, ahogyan azt
a turné során is láttam azoktól, akik éltek a szerrel. Aztán elővettem
egy húszdollárost a zsebemből, jó szorosan feltekertem és az üveglap­
ra tettem ezt is. Tökéletes volt. Az egészet a pult alá tettem, de úgy,
hogy azért jól látható legyen. Mintha csak véletlenül ott maradt
volna a nagy kapkodásban.
Reméltem, hogy a húszasomat nem fogják lenyúlni. Megfordult
a fejemben, hogy a büféből hozok helyette egy szívószálat, de mégis­
csak a bankjegy volt az autentikusabb. Most már minden a helyén
volt, jöhettek a fejesek. És jöttek is. Középkorú, öltönyös férfiakkal
telt meg a szoba, sokukon ott fityegett a „vendég” feliratú kártya.
Udvariasan kérdezősködtek, de láthatóan nem értették, mit keresünk
mi odafent, viszont annyira nem is voltak kíváncsiak rá, hogy ezt
a kelleténél tovább feszegessék. Ketten például a fülem hallatára dis-
kúráltak arról, milyen jó lenne már golfozni. Mivel az ajtó mellett,
a sarokban álltam, láttam, hogy többen is észrevették az üveglapot az
álkokóval. Aztán, amikor úgy érezték, hogy már mindent láttak, ke­
zet fogtak velünk és szépen elsomfordáltak.
Mivel elég későre járt, abban maradtunk, hogy majd másnap'reg­
gel alakítjuk vissza a szobát. Kicsit beszélgettünk a kokéról és az
öltönyösökről is. Vajon hányuknak tűnt fel? Mit gondolhattak róla?
Azt hittük, nemsokára jön majd egy biztonsági őr, fogja és elviszi az
egészet, minket pedig jól elővesznek miatta. Úgyhogy igazán megle­
pődtünk, amikor végül úgy lett vége a munkanapnak, hogy semmi
nem történt. Bezártuk az ajtót, és hazamentünk.
Lehet, hogy majd holnap csapnak le ránk, okoskodtam magamban.
Tökéletesen láttam magam előtt a jelenetet: a helyi zsaruk - mint
afféle drogelhárítók - berontanak, elviszik az árut, bevizsgálják, hogy
 Jönnek a fejesek 185

aztán kiderüljön, hogy az valójában műanyag forgács. Megint csak

hiába vártunk, az égvilágon semmi nem történt.
- Lehet, hogy elkerülte a figyelmüket? - kérdeztem a többieket,
de mindenki csak a vállát vonogatta.
Az történt, hogy miután benéztem a műhelybe, ahogy szoktam,
rögtön utána át is mentem a technikusokhoz. Amikor beléptem, lát'
tam, hogy a srácok el vannak foglalva, javában rakosgatták vissza
a szexnaptárakat, az ajtóra pedig egy újabb Penthouse-cica került ki.
Egyből feltűnt, hogy az álkokónak legalább a fele hiányzott! Meg is
mutattam Vitónak.
- Nem tudtatok volna kicsit jobban vigyázni? Egy csomó időt töl­
töttem vele, ti meg a felét a szemétbe söpörtétek.
- Miről beszélsz? Hozzá sem nyúltunk! Nézd, még a húszdolláro-
sód is érintetlenül ott van.
Vito kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem a srácok tehetnek róla.
Lehet, hogy igazat mondott, lehet, hogy nem. Majd meglátjuk, gon­
doltam. Azzal elővettem egy újabb pengét és még nagyobb kupacot
készítettem, mint előző nap. Egy részét beletettem egy zacskóba. Még
amikor a KISS-szel turnéztam, úgy hallottam, hogy akár harmincöt-
ezer dollárt is elkértek egy kiló kokóért. Annyit nem akartam össze-
farigcsálni, de azért a zacskó felét csak sikerült végül megtöltenem.
Másnap újra hiányzott a csali fele.
- Valaki szórakozik velünk - konstatálta Vito.
Az előző ősszel folytatott robotkísérletekből még volt néhány meg­
maradt videokameránk. Az egyiket felszereltük, méghozzá úgy, hogy
a munkapultra, egészen pontosan a tükörlapra és az ajtóra fókuszál­
jon az objektíve. Aztán rákötöttük egy időzítőre, ami egy másik pro­
jekt kapcsán maradt meg és beállítottuk úgy, hogy bármikor, ha vala­
ki belépett az ajtón, elinduljon a felvétel, és öt percig működjön.
Mivel a szoba amúgy is tele volt a legkülönfélébb elektromos kaca-
tokkal, úgy gondoltuk, hogy ez nem lesz feltűnő.
De mivel biztosra akartunk menni, a rádiót meg még egy-két idió­
ta játékot bekapcsolva hagytuk éjszakára, hogy a kamera kevésbé
legyen feltűnő.
Majdnem biztosak voltunk benne, hogy valaki rájár az álkokóra.
Másnap reggelre a teljes zacskónyi cuccnak lába kélt. Vito vette észre.
- Az istenit, valaki kirabolt minket! - fakadt ki.
 186 Jönnek a fejesek

Visszatekertük a videoszalagot és megnéztük a felvételt. Megdob-

bentett, amit láttunk rajta. Olyan volt, mintha kamaszként pornófii'
met néztünk volna a haverokkal, hogy aztán az első jelenetnél ki­
derüljön, az anyánk a főszereplő. Feketén-fehéren kiderült, hogy az
egyik fejes, aki nálunk járt, bejött, előbb felszívott egy csíkot, aztán
magához vette az egész zacskót. Előbb körbenézett, nem látja-e vala­
ki, aztán simán zsebre vágta és kisétált az ajtón.
Meg sem tudtunk szólalni. Az olyan emberek, mint ő általában az
erkölcsösség mintaképeként tetszelegnek a dolgozók előtt, azok előtt,
akiket minden piszlicsáré ügy miatt elő szoktak venni.
Vito azt javasolta, hogy vonjuk kérdőre a pasast. Én viszont nem
voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet. Nem gondoltam volna, hogy
ennyire jól sül el a tréfám, s éppen az egyik nagykutyát buktatjuk le
vele. Eredetileg csak egy kis botrányt akartam gerjeszteni, hogy meg­
vádoljanak illegális műanyag forgács birtoklásáért. Az meg sem for­
dult a fejemben, hogy az egyik elnökhelyettes megdézsmálja majd az
álkokót. Ha az áru valódi lett volna, azért a mennyiségért, amit le­
nyúlt, akár öt-tíz év börtönt is kaphatott volna.
- Ki tudja, lehet, hogy mást is rendszeresen lenyúl a cégtől, nem
csak ezt - mondtam végül Vitónak.
Igazából attól tartottam, hogy ha szembesítjük a ténnyel, hogy tud­
juk, mit tett, mindent el fog követni, hogy kirúgasson minket. Arra
jutottam, jobban járunk, ha kidobjuk a tükröt - úgyis törött volt - és
hagyjuk az egészet a fenébe.
Végül aztán közösen úgy döntöttünk, még egyszer próbára tesszük.
Hátha jobb belátásra tér és visszahozza a zacskót a tartalmával együtt.
Aznap este hat kövér csíkot húztam ki az üveglapra. Reggelre négy
eltűnt. Mégis, mit gondolt magáról ez az ember? - kérdeztem magam­
tól, miközben ez járt a fejemben: Jó, tehát ez az ember immár öt napja
szívja fel a porított műanyagot. Lehet, hogy ezt el is tudnánk adni. Lehet,
hogy utána kellene nézni, honnan jön az alapanyag.
Vito most már hajthatatlan volt, szerinte nincs más választásunk, mint
szembesíteni a pasast azzal, hogy tudjuk, mit tett. Vito sokkal jobban
értett az ilyesmihez, ezért abban maradtunk, kettőnk helyett is ő beszél.
Vito felhívta a titkárságot és időpontot kért tőle. Másnap délután
átsétált az új épületbe és miután belépett az irodájába, diszkréten be­
csukta maga mögött az ajtót.
 Jönnek a fejesek 187

- Van valami, amit szeretnék megmutatni önnek - kezdte Vito,

aztán odaadta a videokazettát.
A pasas betette a lejátszóba és elindította. Mindkét este felvétele
rajta volt a szalagon. Egyáltalán nem volt szép látvány.
Miután végzett, néma csend ülte meg a szobát, de Vito látta rajta,
hogy iszonyatosan töri a fejét, mitévő legyen. Ezt nem hiszem el, ezek
bekamerázták a szobát! - ez járhatott a fejében.
- Ugye tudja, hogy voltaképpen szerencsés, hogy a főnököm egy
kamerára kötötte a kokót és nem egy kézi gránátra - folytatta Vito
nyugodt hangon. - Nem viccelek, a főnököm elég fura fickó, és elég­
gé felhúzta magát a történtek miatt. Azt akarja, hogy fizesse ki, amit
elvett tőle. O durvábban akarta elintézni a dolgot, de megígértem
neki, hogy majd én elrendezem. Vele ellentétben én a békés megol­
dások híve vagyok.
Vito olasz volt, így neki még jól is állt, ha ilyesmiket mondott.
A pasas teljesen berezelt. Meg sem próbált fenyegetőzni vagy bármi
ilyesmi. Vitóval végül ötszáz dollárban egyeztek meg, amiért cserébe
megkapta a kazettát. Az egyiket, mert a másolat nálunk volt.
- Ugye tudja, hogy mostantól máshonnan kell beszereznie az
anyagot - búcsúzott tőle, amire az ember megadóan bólintott, örülve,
hogy ilyen olcsón és ép bőrrel megúszta.
Azon a hétvégén Vitóval hatalmas bulit csaptunk a srácoknak.
Mindenki olyan szerrel élt, amilyennel csak akart. Én eltettem, a húsz-
dolcsist, de nem azért, hogy felszívjak vele egy csíkot.
Attól a naptól fogva bármilyen panaszunk vagy kérésünk volt a ve­
zetőséghez, kérdés és hezitálás nélkül minden gyorsan megoldódott.
De az arany élet sajnos nem tartott sokáig: beütött a válság, egyre
kevesebb játékot adtunk el, így pár év múlva az emberek egy része
felmondott, vagy elküldték őket. Az álkokóra rájáró emberről azt
olvastam, hogy letartóztatták egy drogtanyán a prosti negyedben.
Miért volt szüksége erre1 - töprengtem rajta többször is. Amikor ott­
hagytam a KlSS-t, aztán pedig a diszkók világát, én végleg szakí­
tottam ezzel az árnyvilággal. O pedig, egy cég elnökhelyettese, aki
jómódban élt, szándékosan taszította le magát a mocsokba.
Egészen addig azt hittem, hogy aki jómódba születik, jó iskolákat
végez, az joggal gondolhatja magáról, hogy különb a többieknél. De
ettől fogva már tudtam, hogy ez oltári nagy baromság.
 Logika kontra csevegés

V okaképpen egy hiperlogikus fickó vagyok. A pszichológusok sze­

rint ez jellegzetes aspergeres tulajdonság. Ebből adódóan vannak is
gondjaim a hétköznapi társas helyzetek során. Leginkább azért, mert
ilyenkor, ha beszélgetünk egymással, nem feltétlenül csak a logika sza­
bályait követjük. Azért, hogy ezt a képességet fejleszteni tudjam
magamban, olyan számítógépes programokat tanulmányoztam, ame­
lyeket arra írtak, hogy reagálni tudjanak az emberi megnyilvánulá­
sokra. A legjobb programok egyértelmű, logikus algoritmusokat
követve jutnak el a megfelelő megoldáshoz, vagyis a válaszokhoz.
Ezek a reakciók nem feltétlenül mondhatók természetesnek vagy
„normálisnak”, de sokszor én magam sem vagyok jobb a számítógé­
peknél.
A múlt héten például Laurie a következőt mondta nekem:
- Az egyik barátnőmnek szeretője van. A pasasnak ugyanolyan
motorja van, mint neked.
Már az alaphelyzettel nehézségem akadt. A legtöbb párbeszédtől
eltérően ugyanis nem kérdéssel indult. Vajon azt várja, hogy a véle­
ményemet mondjam el neki? Vagy nekem kellene egy kérdéssel rea­
gálnom? Ezért hát logikus elemekre bontottam a Laurie által elmon­
dottakat.
Laurie-nak barátnője van. Persze, hiszen nő, ezért sok barátnője van.
De melyikről beszél1
A barátnője egy pasassal kavar. De miért pont velem osztotta meg ezt?
Ismerem ezt a nőt? Hát a pasast? Vagy inkább arra akar furmányosan
rámutatni, hogy mivel nekem is van motorom, szeretőm is lehetne?
A pasas motorozik. Na, ez már szűkíti a kört. A férfiak kilencvenöt
százalékának ugyanis autója van, nem motorja. Az illető tehát benne van
abban az öt százalékban, akit akár még ismerhetek is.
A motorja történetesen pont olyan, mint az enyém. Laurie mennyi-
re ismeri a motorokat? Talán arra akart ezzel célozni, hogy ő is egy Electra
 Logika kontra csevegés 189

Clide Classicot hajt, vagy csak arra, hogy a pasas motorja ugyanolyan
fekete, mint az enyém1
Hiába próbálkoztam, képtelen voltam összerakni a választ. Mi
a csudát akarhatott, amikor szóba hozta a dolgot? Nem találtam sem-
miféle logikai kapcsot Laurie mondatai között. A padlót bámultam, és
közben iszonyatos sebességgel kattogott az agyam. Tudtam, hogy
előbb-utóbb mondanom kell valamit, különben jönnek a szokásos,
„Mi az, nem hallottad, amit mondtam?” vagy „Te nem is figyelsz
rám?” típusú kérdések.
Azt is tudtam, hogy olyan válaszra vár, ami több egy szimpla
„ó, igen?”-nél. Azzal is tisztában voltam, hogy egy olyan válasz, mint
az, hogy „a múlt héten elmentem New Portba és megnéztem a
dzsesszfesztivált”, nem illik ide. Arra jutottam, hogy több informá­
cióra van szükségem ahhoz, hogy bármiféle normális választ adhas­
sak. Ugyanezt az algoritmust követték a sikeres szoftverek is. így
aztán kérdeztem.
- Melyik barátnődről beszélsz?
- Ezt meg miért akarod tudni? - nézett rám meglepődve.
Erre nem számítottam. Egészen gyanakvó volt a hangja. Megvakar­
tam a fülem tövét és eltűnődtem. Válaszával azt üzente, hogy másfajta
reakcióra számított. De mégis, mit várt tőlem, hogy mit fogok mondani?
Lehet, hogy ki kellett volna találnom valamit, ami nagyon hasonló
volt az ő mondataihoz. Mondjuk, valami olyasmit, hogy „a haverom­
nak, Spike-nak is van egy barátnője. Ráadásul a csaj is motorozik”, de
ennek nem lett volna semmi értelme. Értelmetlen kijelentéseket
pedig sosem tettem, kivéve, ha valakit átverhettem vele. Egyszerűen
nem tudtam szabadulni attól, hogy Laurie szándékosan mondta azt,
amit mondott, így kell rá lennie logikus válasznak is.
Lehet, hogy egyszerűen csak hallgatnom kellett volna, vagy játsza­
ni a hülyét. Hiszen sokszor egy szimpla „hűha!” és egy mosoly elég
volt az ilyen helyzetek feloldására. Viszont csak úgy, ok nélkül nem
tudok mosolyogni, és a hülyét sem tudom megjátszani. Ettől függet­
lenül arra jutottam, hogy egy „hűha!” még talán belefér.
De ha a motor vonalba kapaszkodtam volna bele, megkérdezhet­
tem volna tőle, hogy „pontosan milyen motorja van a fickónak?”,
amire biztosan nem azt a választ vártam volna, hogy „ahhoz semmi
közöd!”.
190 Logika kontra csevegés

Amikor végül azt kérdeztem Laurie-tól, miért ilyen gyanakvó,

nekem esett.
- Miért akarod tudni, kiről van szó? Ha elmondom neked, abból
nekem semmi jó nem származik. Mert mi van, ha visszajut a férje
fülébe a dolog?
Nem sokkal később, amikor véletlenül szem- és fültanúja voltam
két nő beszélgetésének az étteremben, megértettem, mit kellett volna
mondanom Laurie-nak.
- Képzeld, Jennynek a könyvelésről új hapsija van! Ráadásul a pa­
sas egy Corvette-tel jár!
- Hű, ez jól hangzik! És nős?
Ahogy végighallgattam a párbeszédet, egyből leesett, hogy nekem
is hasonlóképpen kellett volna reagálnom. Megértettem, hogy Laurie
azért beszélt a barátnőjéről, mert szórakoztatni akart, tőlem pedig azt
várta, hogy ennek megfelelően adjak hangot az érzelmeimnek. Az én
fejemben viszont fel sem vetődött ilyesmi a lehetséges válaszvariációk
között. Mostanra világossá vált számomra, hogy a „normális” embe­
rek sokkal könnyebben folytatnak hétköznapi csevegéseket, mint én,
ráadásul bármikor képesek a logika szabályait figyelmen kívül hagyni.
Azt hiszem, velem ellentétben bennük születésüktől fogva megvan az
a képesség, hogy olvassanak a társas érintkezés különféle jeleiből.
Ennélfogva például a csevegés - illetve bármely interakció, ahol
a szimpla információcserénél több zajlik - nekem mindig is nehézsé­
geket okozott. Már gyerekként megtanultam, hogy mások nem szere­
tik, illetve nem értik, ha azt a választ adom a közeledésükre, ami
éppen akkor a fejemben motoszkált. Miután erre rájöttem, fokozato­
san átállítottam a gondolkodásomat arra, miként kommunikálhatnék
sikeresebben. Megtanultam például, hogy ha szóba akarok állni vala­
kivel, jót tesz, ha azt egy „helló, hogy van?” jellegű kérdéssel indítom.
Lehet, hogy ez másnak természetes, nekem nem volt az. Ehhez ha­
sonló kérdések egész tárházát magoltam be, hogy minél természete­
sebbnek hasson a beszédem. Ennek ellenére még mindig eléggé kor­
látozott a társas viselkedési eszköztáram.
Ma már tisztában vagyok azzal is, hogy a túlságosan logikus ala­
pokon nyugvó válaszaim sokszor bántóak vagy tapintatlanok. Amit
persze én nem értek. Laurie-nak például annak alapján tettem fel
a kérdésemet, amit előtte elmondott. Ráadásul barátságos módon
 Logika kontra csevegés 191

reagáltam, úgyhogy többszörösen nem értettem a gyanakvását. Végül

is ő hozta fel az egész témát. Meggyőződésem, hogy az embereknek
csak akkor lenne szabad megszólalniuk, ha már arra is felkészültek,
hogy minden nekik szegezett kérdésre válaszolni tudnak. A világ vi­
szont legtöbbször nem ilyen logika mentén működik.
A Laurie-éhoz hasonló párbeszédek - illetve, ha eszembe jutnak
ilyenek - gyakran felidegesítenek. Az emberek anélkül, hogy kérném
vagy akarnám, beszédbe elegyednek velem és rám zúdítják a mon­
dandójukat. Aztán, ha nem azt a választ kapják, amire számítottak,
méltatlankodnak. Ha nem reagálok, akkor azon háborodnak fel.
Szóval, az ilyen helyzetekből ritkán jövök ki jól.
Nem véletlen, hogy egy időben odáig jutottam, hogy felesleges
beszélgetni bárkivel. Sajnos a legtöbb autista nem is képes erre, és
vélhetően épp a fenti okfejtésem miatt. De én azt szeretném, ha Lau-
rie és a hozzá hasonló emberek szeretnének engem. Hogy ne a fura,
különc fickót lássák bennem. Igaz, hogy kissé excentrikus vagyok, de
attól még ugyanolyan, mint bárki más. Ezért állhatatosan dolgozom
azon, hogy a „normális” emberekkel kommunikálni tudjak.
Ok például rendszerint kérdéseket tesznek fel egymásnak csak
azért, hogy folyamatosabbá tegyenek egy-egy beszélgetést. Mint ami­
kor például olyasvalakivel találkoznak, akit már jó ideje nem láttak.
- Hogy van a feleséged?
- Mi van a fiaddal?
- Jól nézel ki! Leadtál néhány kilót?
A hétköznapi beszélgetés során ezek a kérdések akkor is terítékre
kerülnek, ha történetesen semmi nem indokolja, hogy rákérdezzünk
arra, mi történt az ismerősünk feleségével, gyerekével, és láthatóan
külsőre sem sokat változott. Vannak olyanok az ismeretségi köröm­
ben, akiknek kifogyhatatlan készletük van hasonló kérdésekből, és
a mai napig nem tudtam megfejteni, honnan tudják, mikor, melyiket
kell előhúzni a tarsolyból.
Szóval ezek a valójában semmitmondó kérdések a világ legtermé­
szetesebb módján részei a hétköznapi életnek. Ezért aztán azon sem
lehet csodálkozni, ha a megkérdezettek mosolyognak rajtuk és így
válaszolnak:
- A feleségem jól van.
- A fiam januárban szabadul a börtönből.
192 Logika kontra csevegés

- Gyomorgyűrűm van, így szabadultam meg húsz kilótól.

És ami a legmeglepőbb, szinte mindig hozzáteszik, hogy „köszönöm
a kérdésed”.
Az, hogy a „normális” emberek honnan tudják, mikor, melyik
kérdéssel rukkoljanak elő, a mai napig rejtély számomra. Pusztán
a szerencsén múlik, vagy inkább azon, hogy másképp működik az
agyuk? Nem, sokkal inkább a társas helyzetekhez való szocializáción
és ezeknek a megfelelő alkalmazásán múlik - egyszóval olyasmin, ami
nekem sosem ment.
Amikor például egy barátom odasétál hozzám, hogy beszélgessünk,
nem kérdezek rá a felesége hogylétére, mert kizárólag a barátom érdé-
kel, és a felesége meg sem fordul a fejemben. Azt gondolom, hogy ha
valóban jó barátom az illető, akkor magától is mesélni fog a szeret­
teiről, úgyhogy tökéletesen felesleges rákérdeznem.
Ha pedig történetesen a súlyáról van szó... nos, akkor biztosan
szóvá teszem, hogy „kövérebb vagy, mint amikor utoljára láttalak”.
Most már persze tudom, hogy ez a kijelentés durva, vagy legalábbis
túl nyers, de sajnos a nyelvem sokszor gyorsabban forog, mint az
agyam, amely azt mondaná: „hé, ezzel megfogod bántani, ne tedd!”
Persze, ha az illető láthatóan nyúzottabb, mint korábban, akkor
valószínűleg valami olyasmit mondanék neki, hogy „lefogytál... talán
beteg vagy?” Tudom, hogy manapság egyre divatosabb diétázni. De
azt is tudom, hogy a velem egykorú emberek leginkább akkor fogy­
nak, ha valami nincs rendben velük. Szóval, ilyenkor nem kertelek,
hanem inkább egyből rákérdezek.
Megtanultam, hogy az ilyen „hogy van a feleséged?” típusú kér­
déseket a kommunikációban jégtörőknek is szokták hívni. A magam
részéről én csak akkor élek velük, amikor szándékosan kapcsolatba
akarok lépni valakivel. Egyébként pedig inkább megvárom, míg má­
sok közelednek felém, magamtól ritkán kezdeményezek. Amikor
mégis, rendszerint sikerül valami olyan bántó vagy meghökkentő
mondattal nyitnom, amiről az emberek ugyan tudják, hogy igaz, még­
sem akarnak szembesülni vele.
Ezért aztán néhány éve szándékosan kitaláltam, hogy ha ki akarom
tölteni a beszélgetésbe került űrt, vagy éppen kezdeményezni szeret­
nék, csaholok egyet, Vau! Az emberek persze ezen is meglepődnek és
nem igazán tudják, miként reagáljanak, de legalább nem tekintik
 Logika kontra csevegés 193

durva sértésnek. Utána már nagy valószínűséggel beindul a beszél­

getés.
Régebben, amikor azért kritizáltak, mert oda nem illő kérdéseket
tettem fel, iszonyatosan szégyelltem magam. Most már tudom, hogy
a „normális” emberek sokszor felületesen és rosszul reagálnak. Úgy­
hogy ahelyett, hogy ezzel nekem okozhatnának fájdalmat, inkább én
háborodom fel vagy oda sem figyelek rájuk. A magam módján így
fejezem ki, hogy számomra a racionalitás és a logika mindennél
előrébb való.
Ezek a kommunikációs gondjaim más Asperger-szindrómások éle­
tét is naponta próbára teszik. Ha például valaki tolókocsiba kénysze­
rül, azzal rendszerint türelmesebben és nagyobb odafigyeléssel bán­
nak, mert mindenki számára egyértelmű a „fogyatékossága”. Senki
még csak véletlenül sem mond nekik olyasmit, hogy „gyere, fussunk
át gyorsan az út túloldalára!”. És amikor a mozgássérült nem rohan át,
senki nem vágja a képébe, hogy „mi az, mi bajod?”. Nem, őket gon­
dolkodás nélkül segítjük.
Velem és az aspergeresek nagy részével viszont az a helyzet, hogy
a külsőnkből semmi nem árulkodik arról, hogy a hétköznapi kommu­
nikáció terén milyen hendikepesek vagyunk. Pedig ez a helyzet. Ezért
aztán amikor valakit akaratlanul is megbántunk, máris jön a lesújtó
vélemény: „Mekkora barom ez az ember!” Valójában nagyon várom
már azt a napot, amikor hozzám is úgy közelít majd mindenki, ahogy
most a mozgássérültekhez. És ha e mellé még ingyen parkolóhely is
jár, nem utasítom vissza!
Vau!
 Nagymenő vezető vagyok

I Imikor a Milton Bradelynél kezdtem dolgozni, fiatal voltam és

lelkes. Bobbal, a legfőbb konspirátor társammal meg voltunk győződ­
ve róla, hogy az általunk tervezett játékok az egész világot meg fogják
hódítani. Volt, hogy éjszakákba nyúlóan dolgoztunk, hogy mihama­
rabb a gyártósorra kerülhessen a legújabb fejlesztésünk. Szerencsére
semmi szükség nem volt arra, hogy munka közben üres dolgokról cse­
vegjünk egymással, mi már azelőtt technofób kockák voltunk, hogy
a személyi számítógépek elterjedtek volna. Az volt a feladatunk, hogy
új dolgokat találjunk ki, megoldjuk a felmerülő problémákat, nem
pedig az, hogy bárkit is lenyűgözzünk a bájolgásunkkal.
Azért jól jött volna, ha legalább egy kicsit képben vagyunk a cég
belső erőviszonyait illetően. A cég politikájáról nem sokkal a belé­
pésem után ízelítőt kaphattam. A Sötét Torony nevű játék volt az
egyik legnagyobb dobásunk, amit az 1981-es év játékszenzációjának
szántunk. Ez egy régebbi, fantasy szerepjáték elektronikus változata
volt. A kulcsa egy középen forgó torony volt, amelyik minden egyes
játékos előtt megállt. Azaz csak állt volna, de nem tette. A baj az volt,
hogy rossz helyen állt meg. Es mivel Bob volt a Sötét Torony felelős
tervezőmérnöke, a hiba az ő sara volt.
Egyre csak vakarta a fejét, próbálkozott, tesztelt és minden tapasz­
talatát latba vetve próbálta kideríteni, mi lehet a hiba. Most, hogy
már én is a gépezet része voltam, mindezt közvetlen közelről néz­
hettem és teljesen lenyűgözött, milyen fantasztikus technikai háttér
és tudásanyag van egy ilyen harminckilenc dolláros játék mögött. Bi­
zonyos szempontból ezek az elektromos játékok sokkal kifinomultab­
bak és intelligensebbek voltak, mint a legtöbb hangszer vagy hang-
eszköz, amivel korábban dolgoztam.
Látszólag egyszerűnek tűnt: az ember megnyomott egy gombot és
a gép beindult, ha meg kikapcsolta, leállt, igaz? Valójában mindez
jóval bonyolultabb volt ennél. A tehetetlenség ugyanis még akkor is
 Nagymenő vezető vagyok 195

mozgatta a motort, miután leállították, épp, mint az autóknál.

A gond az volt, hogy nem lehetett pontosan megmondani, mennyivel
is forog tovább.
- Semmi gondunk nem lenne, ha játékonként ötvendolláros költ­
ségvetésből dolgozhatnánk - panaszolta Bob.
- Nekünk viszont huszonöt centből kell megoldanunk a dolgot,
igaz? - feleltem.
Az alkatrészköltség volt a legkritikusabb pont. A játékbizniszben
már akkor is az volt az alapvetés, hogy a lehető legkevesebb alkat­
résszel és a lehető legolcsóbban rakjuk össze a legújabb és legjobb
játékokat. Ehhez pedig minden alkalommal a tudásunk és az eltö­
kéltségünk legjavát kellett bevetnünk. Ha sikerrel jártunk, iszonyú
büszkék voltunk magunkra, hogy véghezvittük a lehetetlent: elegáns
és működőképes modelleket alkottunk a semmiből. De nem mindig
jártunk sikerrel.
Egy hónap és megszámlálhatatlan' túlóra után Bob végül rájött
a megoldásra.
- Amplitúdóhatároló kapcsolás - árulta el. - A tranzisztorok
segítségével fogjuk elérni, hogy abban a pillanatban, amikor meg­
szűnik az áramfelvétel, a motor is megálljon.
- Szóval, akkor pont úgy kellene működnie, mint a mozdonyok
dinamikus fékberendezésének - vágtam rá.
Nagyon tetszett az ötlet. Ki gondolta volna, hogy ugyanaz a tech­
nológia, ami a síneken tart egy több tonnás mozdonyt, arra is jó lehet,
hogy megoldja a mi problémánkat?
Bob ötlete tökéletesen bevált. A torony pont ott állt meg, ahol kel­
lett, úgyhogy készen állt a sorozatgyártásra.
Egy hónappal később azonban nagyon ki volt kelve magából.
- Hallottad, mi történt? - jött oda hozzám füstölögve. - Alán le­
nyúlta az ötletemet. Azt mondta, az ő érdeme, hogy működik a Sötét
Torony. A vezetés meg előléptette. Az a rohadék ellopta a terveimet!
Nem igazán tudtam, mit feleljek. Úgy tűnt, a kezdeti lelkesedésünk
helyett mostanra minket is kezdett bedarálni a mindenáron való ér­
vényesülés elve.
Mindeközben az én csoportom is gőzerővel dolgozott egy projekten
- az első beszélő játékon -, nekem pedig az volt a feladatom, hogy
megtervezzek egy rendszert, ami digitális jelekké alakítja át a hangokat.
 196 Nagymenő vezető vagyok

Én a dolog analóg részéért feleltem, Klaus pedig a digitálisért. A leges-

legelső mikroszámítógépek egyikét, egy IMSAI 8080-ast használtunk,
ez rögzítette a digitális jeleket. Elég nagydarab volt, a munkapultom
jó részét elfoglalta, összevissza lógtak belőle a kábelek, de ahogy meg­
kaptuk, rögtön be is üzemeltük. Ott ültem a monitor előtt, kezem
alatt a billentyűzettel. Viszonylag egyszerűen működött. Ha meg­
nyomtam az R gombot, akkor bármit, amit a következő hat másod­
percben a mikrofon vett, rögzített. Folyamatosan rögzítettünk és digi­
talizáltunk.
- Hé, kis pajtás, válaszd ki, mit játszanál!
Szépen egyesével az egész bagázs felmondta a játék szókészletéhez
szánt bugyuta mondatokat: A hármast választottad!, és a klasszikust:
Most én jövök!
Minden mérnök és technikus kapott egy esélyt arra, hogy kipró­
bálja, lehet-e éppen belőle a jövő legjobb játékának hangja? Végül
úgy alakult, hogy a cég egyik alelnöke, Mike Meyers lett a befutó.
Lehet, hogy hülyén hangzik, de büszke voltam a saját szerepemre
és arra, hogy abban sikeresen helytálltam. A digitalizálok fogták az
általam rögzített hangokat és összerakták úgy, hogy azokat egy integ­
rált áramkörre rögzíthessük. Noha a lehető legkevesebb elemmel dol­
goztunk, a végeredmény így is egészen jó lett.
Ma már minden kölyöknek Nintendója vagy X-Boxa van, de akko­
riban, a hetvenes évek végén ezek a játékok még igazi újdonságnak
számítottak. Nem sokkal azután, hogy odakerültem, kihoztuk az első,
hordozható játékkonzolt, aminek cserélhető, kártyás programjai vol­
tak. Ez volt a Microvision.
Hirtelen több millió gyerek akart magának ilyet, persze a hozzá tar­
tozó játékokkal, a Blockbusterrel, a Bowlinggal, a Kígyóval és a töb­
bivel. Az első, karácsonyi értékesítési számok után láttuk, hogy a
Microvision lesz a következő év nagy slágere. Ez azért is volt jó hír,
mert az azt megelőző évben a Simon nevű játékkal sikerült tarolnunk.
Kora ősszel azonban megtorpant a trend, egyre több meghibáso­
dásról kaptunk visszajelzést.
- Hallottad, mi van a Microvisionnel? - kérdezte tőlem az egyik
nap Brad, aki dolgozott a játék fejlesztésén. - Tonnaszámra küldik
vissza a bekrepált játékokat! Tegnap az egyik felbőszült anyuka hatal­
mas patáliát vágott le amiatt, hogy elromlott a gyerek játéka. De nem
 Nagymenő vezető vagyok 197

ez az igazi gond: az Összeszerelésnél is bajok vannak. Rengeteg a sérült

panel.
Bradet annyira nem törte le a dolog, elvégre mi nem a gyártáson
dolgoztunk, hanem a tervezésen.
A vezetés azonban láthatóan nem tudta, mitévő legyen. Egyre több
aggódó arcot láttam magam körül, ahogy közeledett a karácsonyi sze­
zon. Emeltek volna a gyártáson, de néhány héten belül a selejtes
darabok száma ötről hatvan százalékra emelkedett. Ez volt az a pilla­
nat, amikor a menedzsment igazán pánikba esett. Több millió megren­
delésünk volt, és úgy tűnt, képtelenek leszünk teljesíteni ezeket. Ez az
az eset, ami egy játékgyártó legrosszabb rémálmában előfordulhat.
A dolgot tetézte, hogy a cég százéves fennállásának történetében
még sosem volt ilyen súlyos krízis. Ez érthető, hiszen korábban meny­
nyi esélye volt annak, hogy egy sakk-készlet, egy puzzle vagy egy pakli
kártya meghibásodjon? Az elektronikus játékok viszont egészen új
világot jelentettek a Milton Bradley számára. A régi motorosok egyre
nagyobb nosztalgiával gondoltak azokra az időkre, amikor az újítás
legfeljebb annyit jelentett, hogy a sakktábla feketéjét kékre cserélték.
A minőségbiztosítási részleg érthetetlenül állt a dolog előtt, azt ál­
lították, nem ők tehetnek arról, hogy homokszem került a gépezetbe.
Miután a vezetőség hiába üvöltözött egymással, hiába fenyegettek
már meg mindenkit, végül hozzánk, a különcökhöz fordultak. Be is
hívták a vezetőnket.
- Azt hiszem, tudom, kire van szükségünk. Az analóg rögzítés a
szakterülete, de kellőképpen friss még ahhoz, hogy egy új irányból is
megvizsgálja a problémát - mondta a fejeseknek.
így kaptam meg a legújabb projektemet, aminek köszönhetően
immár a gyártás folyamataiba is bele kellett tanulnom. A módszer
ugyanaz volt: este, otthon bújtam a szakkönyveket. Amikor ezzel
megvoltam, jött a minőség-ellenőrzés is. Aztán pedig feltettem a kér­
déseimet a megfelelő embereknek.
- Változott-e valami a gyártó mechanizmusban?
- Nem, semmi.
- És a tesztelési fázisban vagy a szállításban?
- Nem, egyikben sem.
- Használunk-e más alkatrészeket? Mi van például a kábelköte­
gekkel?
198 Nagymenő vezető vagyok

- Nem, azok is változatlanok. Még tavasszal berendeltünk egy

kétszázötvenezer darabos kontingenst, azóta is azt használj uk.
A fenébe!
A műhelyben leültem Bobbal, aki alapvetően a termékfejlesztésen
dolgozott. Akkor már mindketten ingben, nyakkendőben jártunk
dolgozni. Ez egyfajta kimondatlan elvárás volt felénk, hiszen most
már vezetők voltunk. Azok voltunk, de nem igazán tudtuk, hogy ez
mivel jár együtt. Legalábbis nagyban különbözött az elképzelésünk
attól, amit a főnökeink gondoltak erről.
Noha termékeket fejlesztettünk, alapvetően azért voltunk ott,
hogy jól érezzük magunkat. Például hajkurásztuk a grafikus lányokat.
A főnökeink viszont, velünk ellentétben, igazi munkát végeztek.
Illetve, hogy pontos legyek: elvégeztették velünk a munkát. Ez volt
az ő feladatuk, bevasalni másokon az eredményeket. Mi voltunk
a mások.
A Microvision-probléma elég komolynak tűnt, ami egyáltalán nem
volt az ínyemre. Semmi kedvem nem volt komolyan dolgozni.
- Nem lehet, hogy idebent valaki szándékosan szabotálja a Micro-
visiont?
Bob szkeptikusan állt a dologhoz. Jóval régebb óta volt a cégnél és
szerinte nem voltak olyan belső feszültségek, amik ide vezethettek
volna.
- Nézd, sosem láttam még, hogy a termelésen bárkik is egymásnak
estek volna. Nem hinném, hogy valaki szándékosan be akarna tenni
a cégnek.
Kezdtem aggódni. Mostanra ugyanis már naponta több százra nőtt
a gyártósorról lekerülő, hibás Microvisionök száma. A menedzsment
pedig a pánikról átváltott az állandósult hisztériára. De tudtam, hogy
képes vagyok megoldani a feladatot. Legalábbis reméltem, hogy képes
vagyok rá. És ha nekem mégsem sikerül... nos, akkor még mindig ott
voltak mások, akiknek kiadhatták a dolgot.
Viszont segítségre volt szükségem. Úgyhogy újra felhívtam Bobot.
Azt javasolta, találkozzunk valahol munka után, hogy nyugodtan
átbeszélhessünk mindent.
A megbeszélt időpontban ott voltam a találkahelyen, fel-alá jár­
káltam, de Bobnak nyoma sem volt. Egyre idegesebb lettem, kezdtem
azt érezni, hogy a világ összes terhe az én vállamat nyomja. Mivel
 Nagymenő vezető vagyok 199

akkoriban még nem voltak mobiltelefonok, a várakozáson kívül nem

volt mit tennem.
Egyre rosszabbul viseltem, hogy nem történik semmi. Ha a cégnél
lettünk volna, legalább lemehetek a büfébe venni egy szendvicset
meg egy üdítőt. De itt, az üres parkolóban, ahol álltam, erre esélyem
sem volt. Alig egy éve volt „rendes” munkám, de mostanra teljesen
magába szippantott a céges mentalitás. Ha igazán őszinte akartam
lenni magamhoz, korántsem az volt, amit külső szemlélőként elkép-
zeltem.
Aztán végre megpillantottam. Legalábbis azt hittem, hogy ő az.
Nem voltam biztos benne, a hajó több száz méterre volt, de egyre
gyorsabban közeledett. Nemsokára tényleg felismertem őt a sapkájá­
ról. Lesétáltam a mólóra, és ahogy melléállt, átugrottam a hajóra.
- Bocs a késésért - szabadkozott. - Még tankolnom is kellett és
iszonyú sor volt a Pizza Rámánál.
Azzal sebességbe tette a hajót és elindultunk a folyó közepe felé.
Elvettem egy szelet pizzát és elmajszoltam. Miközben Bob vezetett,
végiggondoltam a Microvision lehetséges jövőjét. A gyártósoron száz­
húsz munkás dolgozott azon, hogy minél többet termelhessünk belő­
le. Egészen addig, amíg nem találunk megoldást a problémára, tízből
hat termék a kukában landol. Itt a hajón viszont egyetlen Microvi­
sion sem volt velünk, ezért úgy döntöttem, egészen szép őszi napunk
van. A legjobb helyen voltunk, hogy megbeszéljük, mitévők legyünk.
- Szóval mit gondolsz? - kérdeztem Bobot.
- A hűtőben van innivaló - felelte.
Bobnak is volt egy saját projektje, a Big Trak nevű játék. Ez egy
programozható tank volt, ami hangokat adott ki magából, miközben
ide-oda mozgott a legkülönfélébb akadályokat is legyűrve. Ügy érez­
tem, hogy még ezt is meg tudnánk fejelni egy újabb látványelemmel.
- Tudod, Bob, gondolkodtam. Felszerelhetnénk a Big Trakre egy
mini, elektromos sokkolót, amivel jól bokán lehetne bökni a gyereke­
ket. így a tank képes lenne megvédeni magát a kis szarháziaktól,
akiknek a legfőbb célja, hogy tönkretegyék.
Bob elmosolyodott a gondolatra, ahogy maga elé képzelte, amint
egy kilencéves kis szörnyeteg ott fetreng a földön a bokáját ért áram­
ütés miatt. Az a helyzet, hogy jóval megelőztük a korunkat. Most,
amikor ezeket a sorokat írom, több mint huszonöt év telt el az óta, és
200 Nagymenő vezető vagyok

a játékok még mindig képtelenek megvédeni magukat a vadorzó gye-

rekektó'l. Ok pedig pusztítják őket, ahol csak érik, a tervezők legna­
gyobb bosszúságára. Bobbal mi annak idején komolyan felvetettük az
ötletet az egyik vezetőségi értekezleten, de az ötlet nem nyerte el
a tetszésüket.
Fiatal fejesekként azzal is szembesültünk, hogy az igazi nagykutyák
minden lényeges dolgot az irodán kívül, a golfpályán hoztak meg.
Pontosan tudtuk, hogy a cégen belül csak a lényegtelen dolgokról
esik szó. Minket Bobbal sosem hívtak meg a golfklubba. De ez nem
akadályozott meg bennünket abban, hogy az ő módszereiket követve
mi is az irodán kívül keressünk megoldást a cég problémáira. Ezért is
döntöttünk a hajó mellett.
- Szerinted nem a chippel lehet a gond? - kérdezett vissza Bob,
miközben mindketten nagyokat szürcsöltünk az italunkból.
- Fogalmam sincs - feleltem.
- És mi a helyzet az áramellátással? - folytatta Bob.
Ki tudja, lehet, hogy az éppen akkor mellettünk elhaladó hajóról
felcsapódó víz adta az ötletet, már magam sem tudom. Mindenesetre,
akkor és ott bevillant, mi lehet a gond. A tervezők szempontjából
azok a működőképes termékek, amelyek minél kevesebb alkatrészből,
minél alacsonyabb áron állíthatók elő, ráadásul minél gyorsabban
a piacra dobhatók.
Attól fogva, hogy bevillant a válasz, minden olyan magától érte­
tődőnek és pofonegyszerűnek tűnt. Ahogy a nyárból őszbe fordult az
idő, a levegő sokkal szárazabb lett. Az alacsonyabb páratartalom pe­
dig több statikus elektromosságot indukált. Ugyanaz a jelenség, amit
akkor érzünk, ha leveszünk magunkról egy műszálas pulóvert, gya­
korlatilag tönkretette a Microvision játékokat.
- Statikus áramkisülés - vetettem oda Bobnak.
- Mi van?
- Az lesz a gond. Az vágja haza a Microvisionöket.
- A statikus kisülés? - kérdezett vissza Bob, majd még néhányszor
megismételte a szót. - Igazad lehet.
Az agyam azonnal hipersebességre kapcsolt, miközben azon gon­
dolkodtam, hogyan tudnám a valóságban is bizonyítani a hipotézi­
semet. Másfelől pedig, ha igazam van, miként lehetséges elhárítani
ezt a problémát? Több millió dollár volt a tét, nem beszélve a nálunk
 Nagymenő vezető vagyok 201

dolgozó emberek állásáról. Ráadásul ez most nem valami elvont

dilemma volt, hanem nagyon is valós, a termelést érintő gond.
Az előállítás pedig sokkal összetettebb és keményebb világ, mint a miénk
a tervezésen. Hallottam olyan történeteket is, hogy ha rosszul men­
tek a dolgok odalent, azzal motiválták a mérnököket, hogy háromból
kettőt megfenyegettek, hogy utcára kerül, ezért aztán a harmadik biz­
tosan összekapta magát.
Nálunk egészen más volt a helyzet. Minket biztattak és inspirálni
próbáltak a vezetőink. Mosolyogtak és normálisan beszéltek velünk.
A gyárban, az előállítási részlegen ezek ismeretlen fogalmak voltak.
Az ottani vezetők televoltak fizikai és lelki sérülésekkel. Nem csoda,
hogy szinte kivétel nélkül mindegyikük tartott az irodájában egy base­
ballütőt.
A pizza elfogyott, mi pedig összeraktuk, mit is kellene tennünk.
Miközben kikötöttünk, már a következő lépést fontolgattuk. Mi len­
ne, ha megerősítenénk a játék földelését/ Egy másik projektem kap­
csán volt még egy viszonylag vastag rézfóliám. Mi lenne, ha először
ennek segítségével próbálnám meg elvezetni a statikus töltést? - mor­
fondíroztam magamban. Rá is erősítettem egy darabot a Microvision
konzoljára, méghozzá az alaplapra. Aztán egy ugyanilyen fóliát tettem
a játék kártyabefogadó nyílására is.
Működött. Akárhányszor.beledugtam a játékkártyát a gépbe, a rézfó-
lia azonnal elvezette az esetlegesen felgyülemlett statikus áramot. Ideje
volt más gépeken is tesztelnem a módszert, ezért rendeltem a gyártástól
fél tucat vadonatúj Microvisiont. Pár perc múlva már meg is érkeztek,
ezzel is erősítve a tényt, hogy a vezetés mielőbbi eredményeket szeretne.
Egymás után többször fel-le vettem a műszálas pulóveremet és egy
gumitalpú cipőben többször végigcsoszogtam a padlószőnyegen, hogy
minél nagyobb statikus töltést tudjak generálni. Amikor ezek után
megérintettem a villanykapcsolót, jókora szikra pattant ki az ujjam-
ból. Újra feltöltöttem magam a pulóverrel és a csoszogással, majd
a kezembe vettem egy^még nem módosított Microvisiont. Abban
a pillanatban tönkre is tettem. Aztán megismételtem a töltést, de ez­
úttal már az általam módosított játékot fogtam meg. Semmi baja nem
történt, túlélte a tesztet és nagyszerűen működött.
Addig-addig ismételtem mindezt, amíg az irodai szemetes meg
nem telt a statikus áramtól kipurcant Microvisionökkel. Az általam
202 Nagymenő vezető vagyok

módosított verziók viszont egytől egyig működtek. Beleborzongtam,

annyira örültem. Tudtam, hogy nem engem fognak utcára tenni,
és hogy ezzel alighanem a céget is megmentem a csődtől.
Végül is pofonegyszerű volt a megoldás. De az életben rendszerint
a legegyszerűbb dolgok hozzák a legnagyobb sikereket. Csak gyakran
nem elsőre vesszük észre, hogy a legnyilvánvalóbb megoldást kellene
választanunk.
Szóval, a Microvision-krízist sikerült elhárítanom, a többi - a soro­
zatgyártás megfelelő módosítása - a gyártómérnökök feladata volt.
A csatát megnyertük.
Bob és én attól fogva mindig kimentünk a folyóra, ha úgy éreztük,
a munkánkat érintő dolgokról szeretnénk beszélni egymással. Én
keményen dolgoztam a Milton elnevezésű projekten, amit a cég a vi-
lág első, beszélő játékának szánt, Bobot pedig a Super Simon nevű
projekt kötötte le. Voltak ugyan már korábban is olyan játékok, ame­
lyek képesek voltak hangokat kiadni magukból, de olyan, amelyik
interaktív módon reagált volna, még sosem. A Milton mindezt tudta.
Viszont az volt vele a baj, hogy a vásárlók nem voltak vevők erre, így
aztán egy év után el is tűnt a süllyesztőben.
Biztos vagyok benne, hogy sok százezer dollárt spóroltam a cégnek
azzal, hogy megoldottam a Microvision-problémát. De velem is ugyan­
az történt, mint Bobbal a Dark Tower kapcsán: sem dicséretet, sem
pénzt nem láttam belőle. Alighanem valaki más részesült bennük.
Olyasvalaki, aki magasabban állt a céges ranglétrán.
Egyébként a golfklubba sem hívtak meg egyszer sem. Bob nem sok­
kal később elment a konkurenciához, a Mattel céghez, ahol több
nagysikerű elektronikus játék elismert tervezője lett. Én pedig ősszel
egy másik állásajánlatot kaptam: egy blokkolóórákat és tűzjelző be­
rendezéseket gyártó cég kutatásfejlesztési igazgatója lettem. Szóval
meneteltem felfelé a céges hierarchiában, de ezzel az volt a gondom,
hogy minél magasabbra jutottam, annál inkább az embereim képessé­
geire kellett támaszkodnom és annál kevésbé használhattam a saját
kreativitásomat és technikai tudásomat. Az olyan embereknek, mint
én, ez gyakorlatilag egyet jelentett a bukás felé vezető úttal.
Az új munkahelyem a Simplexnél nagyjából egyórányi autóútra
volt tőlünk. Volt saját irodám, titkárnőm és mindennap öltönyben
kellett bemennem. Egy év elteltével már húsz embert irányítottam,
 Nagymenő vezető vagyok 203

és ez volt a legrosszabb, ami történhetett velem. Egyáltalán nem vol­

tam boldog. Azt éreztem, hogy a középszerűség mocsara vesz körül és
húz magával, mind a munkámat, mind a nekem dolgozó embereket.
Játéktervezőből (ami jó móka volt) egy olyan cég felelős vezetője let­
tem, amelyik a mások munkáját ellenőrző szerkezet gyártására spe­
cializálódott (ez egyáltalán nem volt jó móka).
De sajnos nem volt visszaút. Nem sokkal azután ugyanis, hogy el­
jöttem, a Milton Bradleynél még rosszabbra fordultak a dolgok, mint
a Microvision-krízis idején. A cég harmincmillió dolláros veszteséget
termelt, az emberek nagy részétől pedig megvált. Nem sokkal később
az egész céget eladták, úgy, ahogy volt. Ekkor értettem meg, hogy
hiába vagyok nagymenő vezető valahol, az korántsem jelent életbizto­
sítást arra, hogy lesz is munkám.
Miközben próbáltam nem elveszni a céges hierarchia útvesztőiben
és minél nagyobb hasznot termelő tagjává válni az amerikai társa­
dalomnak, megnősültem. 1982 nyarán házasodtunk össze Kismedvé-
vel. Huszonöt éves voltam. Eleinte nagyon boldogok voltunk, de
ahogy sűrűsödtek a gondok a munkám körül, úgy vittem haza ebből
egyre többet. Idegesítettek a problémák, Kismedve meg teljesen be­
vetette magát az egyetem Tudományos-fantasztikus Klubjának veze­
tésébe, amit ő maga alapított. A korábbi évek halasztásai után most
újra tanult. 1984-ben a Simplexnél lapátra tettek, mert anyagi gond­
jaik keletkeztek. Kemény idők voltak, hiszen én voltam a kenyér­
kereső. Kismedve az egyetem mellett nem dolgozott. És hogy még
rosszabb legyen a helyzet, mindeközben még a bátyját, Pault is elvesz­
tette egy autóbalesetben. Egyre több volt köztünk a feszültség, a kez­
deti boldogságnak pedig már nyoma sem volt.
Mázlim volt, hogy rövid időn belül sikerült újra munkát találnom.
Egy hálózati transzformátorokat gyártó kis cégnél, az Isoregnél he­
lyezkedtem el. Most viszont már naponta kétszer másfél órát kellett
autóznom a munkahelyemig és vissza. Az életem egyáltalán nem
olyannak tűnt, mint amilyen a tévéműsorok szerint a topmenedzsere­
ké volt.
1988-ra még két munkahelyet magam mögött tudtam és kezdtem
egyre jobban kiábrándulni a nagyvállalati munkamorálból. Az éves
értékeléseimben ugyanis folyamatosan megkaptam, hogy nem vagyok
csapatjátékos, nem tudok kommunikálni az embereimmel, kíméletlen
204 Nagymenő vezető vagyok

és goromba vagyok, és bár valóban kreatív vagyok, leginkább mégis

egy magának való különc.
Torkig voltam az ilyen véleményekkel. Torkig voltam az életem­
mel. Szó szerint torkig voltam. Asztmás lettem és havonta legalább
egyszer rohamkocsi vitt a kórházba, fulladási rohamokkal. Gyűlöltem
reggelente felkelni, és munkába menni. Pontosan tudtam, mit kelle­
ne tennem. Abba kellene hagynom, hogy olyasmit kényszerítek
magamra, amit nem szeretek. Sem a nagyvállalatok, sem a csapatok
nem voltak nekem valók.
Ötévesen másra sem vágytam, csak hogy befogadjon egy közösség.
Amikor nagyobb lettem, megpróbáltam bekerülni a baseballcsapatba,
de senki nem választott. Ezt követó'en sosem akartam csapatjátékos
lennie. Lehet, hogy ezek az elutasítások még húsz évvel később is
erőteljesen munkálkodtak bennem.
- Nem lehetsz örökké egyedül, a csapat tagjává kell válnod - hal­
lottam megannyiszor.
Ugyan, miért? Hogy belőlem is öltönyös idióta váljék? Az ki van zárva.
- Kicsit diplomatikusabbnak kellene lenned, amikor mások terve­
it elemzed és felsorolod a hibákat.
Nos, ez a terv, úgy, ahogy van, rossz. Svjcm Usz működőképes. Az igaz­
ság pedig az, hogy már tizenöt évesen is százszor jobbakat csináltam ennél.
- Lehet, hogy azt gondolod, az általad tervezett áramkör a világ
legnagyszerűbb találmánya, de tudod, mi egészen más irányba aka­
runk menni.
Szóval, azért akarjátok az én ötletem helyett Dánét használni — ami két­
szer annyiba kerül és feleolyan hatékony -, mert ő csillogóra nyalja a seg­
geteket és sosem mondja a szemetekbe, mekkora marhák vagytok. Ugye, jól
látom a dolgot?
Tíz évembe és négy munkahelybe került, hogy mindezt elfogadjam
és megemésszem. 1998-ban végül aztán engem is meghívtak a golf-
klubba, tagnak. De addigra mindez már nem érdekelt. Már nem vol­
tam nagymenő vezető. És golfozni sem tudtam.
 22
így lettem „normális”

okát gondolkoztam azon, miként sikerült átformálnom magam egy

Asperger-szindrómás különcből látszólag „normális”, hétköznapi
emberré. Valójában sok apró lépés húzódik meg emögött.
Azt gondolom, hogy van folytonosság az autista, az Asperger-szind-
rómás és a „normális” lét között. Az egyik véglet az, amikor valaki úgy
születik, hogy az egész életét a saját világába zárva éli le, anélkül, hogy
a szülei vagy bárki más képes lenne kapcsolatot teremteni vele. A má­
sik véglet az, amikor egy gyerek csakis kifelé képes fordulni, szélsőséges
formában extrovertált. Az ilyen gyerekek szinte képtelenek befelé
figyelni és összetettebb, mentális folyamatokat megélni. Valószínűleg
nem lesz belőlük jó mérnök, de ettől még sokra vihetik az életben,
mert a kommunikáció, az emberek közötti kapcsolatteremtés képessé­
ge az egyik legfontosabb kulcs a sikerhez vezető úton.
A spektrum közepén pedig az olyan emberek állnak, amilyen én is
vagyok; vannak, akik jobban funkcionálnak, vannak, akik kevésbé.
Befelé is tudunk figyelni, és képesek vagyunk kapcsolatba lépni a kül­
világgal is.
Vannak olyan Asperger-szindrómások, akik egészen extrém módon
képesek koncentrálni egyetlen feladatra, hozzám hasonlóan ők egy­
fajta tudós elmével vannak megáldva. Ez egyszerre áldás és átok.
Merthogy a különleges adottságért cserébe fizetnünk is kell: az élet
más területein sokkal nehezebben igazodunk el. Én egyébként nem
hiszem magamról, hogy lángelme lennék. Azt gondolom magamról,
hogy egy olyan Asperger-szindrómás ember vagyok, akinek történe­
tesen magas az intelligenciahányadosa. De azt is tudom, hogy valahol
a zseniség határán lehettem, amikor gyerekként a matematikai egyen­
leteket, később pedig az elektromos áramkörök működését képes vol­
tam magam elé vizualizálni.
Nem olyan régóta vannak ismereteink arról, hogy egy Asperger-
szindrómás agya mennyiben működik másként, mint a hétköznapi
206 így lettem „normális”

embereké. Most viszont már van néhány könyv, amely ezt a kérdést
feszegeti. Amikor elolvastam Dániel Tammet könyvét, a Megszületett
egy kék napont, megdöbbentett, hogy az enyémhez kísértetiesen
hasonló módon írja le az agyműködését. Másokkal is találtam ha­
sonlóságot ezen a téren, például Temple Grandinnál a vizuális gon­
dolkodás kapcsán. Azzal, hogy egyre többen vállalkozunk arra, hogy
mások elé tárjuk a saját világunkat, az autista és az aspergeres lét egé­
szen új és fantasztikusan izgalmas dimenzióiba juthatunk el.
Amikor az ember fiatal, az agya folyamatosan változik, újabb és
újabb neuronhálókat alakít ki, ezzel formálva a gondolkodást és a kül­
világról kialakított ismereteket. Ahogy visszagondolok a saját éle­
temre, pontosan látom magam eló'tt, mikor jött el az a pillanat, ami­
kor például az összetettebb feladatokra való koncentrálás képessége
ugrásszerűen fejlődni kezdett bennem. Ez volt az a periódus, amikor
képes voltam a legösszetettebb technikai és matematikai kérdéseket
is megfejteni, és amikor egyúttal elfordultam az emberektől. Később
persze voltak olyan életszakaszaim is, amikor megfordult ez az irány,
és a külvilág vált fontosabbá a számomra. Ekkor úgy éreztem, mintha
az összpontosítás képességét elveszítettem volna.
Hiszek abban, hogy azok a gyerekek, akik hozzám hasonlóan nagy­
jából az autizmus spektrum közepén vagy inkább a jobban funkcio­
náló felén helyezkednek el, kellő stimuláció és inspiráció híján olyan
mértékben képesek bezárkózni a saját világukba, hogy utána már nem
vagy csak nagyon nehezen képesek beilleszkedni a társadalom kiala­
kult köreibe, függetlenül attól, hogy mindeközben például egy adott
területen hihetetlenül kimagasló tudás birtokában vannak.
A tudósok egyre több kísérletet végeznek az „agyi plaszticitás”
területén, amivel azt akarják a lehető legpontosabban felmérni, hogy
egy-egy új inger esetén az idegpályák miként képesek átrendezni
a korábbi kapcsolatokat. Úgy tűnik, hogy a kor változásával az
agyunk ezen képessége is változik. Pontosabban az agyi plaszticitás
más és más része viselkedik dominánsként a kor előrehaladtával. Ha
visszaemlékszem a gyerekkoromra, azt tudom mondani, hogy a társas
fejlődésemre a négy- és hétéves korom közötti időszak volt a legna­
gyobb hatással. Ez volt az az időszak, amikor sokat sírtam, mert nem
értettem, miért nem akar velem senki barátkozni. Dönthettem volna
úgy is, hogy a sok támadás és piszkálás miatt visszahúzódom, és ma­
 így lettem „normális" 207

gamba fordulok, de nem így tettem. Szerencsére a körülöttem lévő

felnőttektől kaptam annyi pozitív visszajelzést, hogy továbbra is ke­
ressem a velük való kontaktust.
Szóval ezek alapján nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy egy
kisgyerek az őt ért csalódások után úgy dönt, hogy elzárkózik a külvi­
lágtól. Egy olyan kölyök, aki mindezt ötévesen teszi, nagyon nehezen
fog megnyílni felnőtt korában.
Abban is hiszek, hogy harmincéves korom tájékán, de még az is
lehet, hogy később, alapvető változás ment végbe az agyamban. Azért
mondom ezt, mert össze tudom hasonlítani a mai gondolkodásmódo­
mat azzal, ahogy huszonöt évvel ezelőtt vélekedtem például az írásról
vagy az elektromos áramkörökről.
Amiket akkoriban írtam, sivárak, mindenféle érzelmi töltést nél­
külöznek. Azért nem írtam akkoriban az érzéseimről, mert nem értet­
tem őket. Ma már azzal, hogy képes vagyok több mindent is megkü­
lönböztetni az érzelmi életemben, mindezt meg is tudom fogalmazni
- szóban és írásban egyaránt. Viszont azért is nagy árat kellett fizet­
nem, hogy fejlődhessen az érzelmi intelligenciám. Ha ma ránézek egy-
egy húsz évvel ezelőtt tervezett áramkörömre, teljesen olyan, mintha
azt nem is én készítettem volna.
Az általam tervezett dolgok egy része igazi mestermű volt, mind a
funkcionalitását, mind pedig a gazdaságosságát tekintve. Sokan
mondták, hogy ezek mind egy kreatív zseni alkotásai. Ma viszont már
nem értem őket. Ha megnézem az akkori tervrajzaimat, egy könyv jut
eszembe róluk, amit még tizenéves srácként olvastam, a Virágot Aíger-
nonnak. Ebben a főhős, Charlie, a gyengeelméjű fiatalember agyát
megműtik, amitől zseni lesz, de a hatás nem tartós. Ráadásul Charlie
szembesül is saját leépülésével. Nos, sokszor én is így érzem magam,
amikor visszagondolok arra a kreatív tervezőre, aki egykor voltam.
Amiket akkor létrehoztam, az agyam azon részének teremtményei
voltak, amelyet ma már képtelen vagyok használni. Sosem fogok
olyan eszközöket kitalálni, amiket akkoriban, ennélfogva olyan gitárt
sem tudnék többé kiagyalni, mint amilyen Ace-é volt a KISS-ből.
Az én történetem azonban nem szomorú, hiszen az agyam továbbra
is működőképes. Csak arról van szó, hogy ma már másként funkcio­
nál, mint egykor. Arról is meg vagyok győződve, hogy az intelligencia-
hányadosom sem csökkent, viszont ahelyett, hogy mindezt egyetlen
¿08 Így lettem „normális”

területre leszűkítve hasznosítaná, a tudásomat ma már sokkal széle­

sebb területen vagyok képes alkalmazni. Biztos vagyok benne, hogy
harminc évvel ezelőtt senki nem gondolta volna rólam, hogy egyszer
még lesznek olyan képességeim, amelyeknek köszönhetően én is tár­
sas lénnyé válók, ki tudom fejezni az érzelmeimet, a gondolataimat,
és képes leszek úgy beszélni az életemről, ahogy most ebben a könyv­
ben is írok. Ezt még én magam sem hittem volna el akkor.
Mindent egybevetve azt hiszem, jó vásárt csináltam. A bennem
feszülő kreatív zseni nem segített abban, hogy barátaim legyenek és
boldogabbá sem tett. Ma sokkal örömtelibb, gazdagabb és teljesebb
az életem, és ezt leginkább annak köszönhetem, hogy velem együtt az
agyam is fejlődött.
Azt gondolom, gyerekkoromban a felnőtteknek köszönhettem,
hogy nem zártam teljesen magamra a világ ajtaját és részben nekik
köszönhetem azt is, hogy ma „normális” tagja tudok lenni a társada­
lomnak. A felnőttek jobban tudták kezelni a kommunikációs nehéz­
ségeimet, mint a gyerekek. Képesek voltak követni az olykor szét­
szórtnak vagy rendezetlennek tűnő válaszaimat, és érdekelte őket
mindaz, amiről meséltem nekik, még akkor is, ha történetesen a leg-
bizarrabb dolgokkal álltam elő. Ha ők nem ilyenek lettek volna,
könnyen lehet, hogy mostanra én is visszafordíthatatlanul belesüly-
lyedtem volna az autisták világába.
Még tizenhat éves koromban is fennállt a veszélye annak, hogy el­
vonulok mindentől és csakis a saját elmémnek szentelem magam. Ha
jobban belegondolok, látom is magam előtt azt az utat, ami ide veze­
tett volna, abba a világba, ahol leginkább olyan emberek léteznek,
akik bármikor képesek összeszorozni tízjegyű számokat. Elvégre na­
gyon jól elvoltam a magam tervezte áramkörökkel és eszközökkel. Ok
soha nem járattak le, nem csináltak belőlem bolondot. Noha újabb és
újabb kihívások elé állítottak, soha nem akartak nekem rosszat, soha
nem bántottak. Tizenhat évesen, amikor otthagytam az iskolát, úgy
éreztem magam, mintha egy show részese lennék, aki ott áll az egyes
és a kettes ajtó előtt, és noha nem tudja, mi van mögöttük, választa­
nia kell.
Furcsa módon az elviselhetetlen otthoni légkör, a vágy, hogy kisza­
baduljak onnan és a szükség, hogy valami munkából el tudjam tarta­
ni magam, megvédett attól, hogy ezt a döntést meg kelljen hoznom.
 így lettem „normális” 209

így aztán egyre távolabb kerültem a gépek és az áramkörök világától

- ami egyébként nagyon kényelmes, kiszámítható és bizonyos szem­
pontból tökéletes volt - és egyre közelebb a félelmekkel és érzésekkel
teli, színes és semmiképpen sem rendezett emberi világhoz. Több
mint harminc év távlatából visszatekintve azt mondom, bárki, aki
hasonló helyzetben nem így dönt, lehet, hogy sosem lesz képes teljes
emberként beilleszkedni a társadalomba.
Funkcionális Asperger-szindrómásként kifejezetten aggaszt azok­
nak a gyerekeknek a sorsa, akik később, felnőttként nem találják
a helyüket az emberek között. Az autizmusról és az Asperger-szindró­
máról szóló leírások többségében szerepel, hogy „nem akar kapcsola­
tot létesíteni másokkal” vagy „leginkább egyedül szeret lenni”. Mások
nevében ugyan nem beszélhetek, de szeretném megosztani az ezzel
kapcsolatos érzéseimet: Gyerekként sosem akartam egyedül lenni. Azok
a gyerekpszichológusok, akik egyből azzal bélyegeztek meg, hogy
társaságkerülő vagyok, rettenetesen nagyot tévedtek! Azért voltam
és játszottam legtöbbször egyedül, mert nem tudtam, hogyan kell
másokkal együtt játszani. Leginkább a saját korlátaim miatt voltam
egyedül, és azt kell mondanom, a magányosság a legfájóbb pontja volt
a fiatalságomnak. Olyan sokszor ért csalódás és kudarc gyerekként,
hogy az akkor begyűjtött tüskék még jóval a felnőtté válásom után is
sajogtak, és még azután is, hogy megtudtam, aspergeres vagyok.
Iszonyú nagy mázlim, hogy felnőtté válásom első szakaszában
éppen a zenészek és a hozzájuk kapcsolódó emberek világa talált meg.
Leginkább azért, mert abban a közegben teljesen normálisnak számít,
ha valaki hozzám hasonlóan különc vagy legalábbis excentrikus.
Kreatív voltam, vágott az agyam, és ha munkáról volt szó, mindent
beleadtam, és nekik ez tökéletesen megfelelt.
Bizonyos szempontból hiba volt hátat fordítanom annak a világ­
nak, hiszen elfogadtak úgy, ahogy voltam, és családtagjukként kezel­
tek. Ezt pedig később, már alkalmazottként nemigen tapasztaltam
meg. Viszont anyagi szempontból képtelen voltam tovább úgy élni,
szükségem volt egy stabil munkahelyre.
Amikor tervezőmérnök lettem, huszonötezer dolláros évi fizetéssel
kezdtem. A hetvenes években ez jó pénznek számított. Ahogy léptem
előre a céges ranglétrán, úgy nőtt a fizetésem is. Csoportvezető
mérnök, fejlesztőmérnök, stratégiai igazgató, aztán végül igazgató
210 így lettem „normális”

a Power Systemsnél. Tíz év munka után már évi százezer dollárt vit­
tem haza. Mindenki irigyelt, aki alattam volt a céges táplálékláncban.
Ám ezért a szép summáért nagy árat fizettem.
Először csak különféle áramköröket terveztem. Ezt egyfelől szeret­
tem, másfelől pedig igen jó is voltam benne. Tíz év elteltével viszont
már embereket kellett irányítanom és projekteket felügyelnem. Nem
mondom, élveztem a státust és az ezzel járó „tiszteletet”, de nem
voltam jó vezető és nem is szerettem a munkámat. Ha szerettem
volna visszatérni a tervezéshez, persze megtehettem volna, de leg­
alább a jövedelmem felének búcsút kellett volna intenem. Szóval az
üzenete elég egyértelmű volt: a vezetők sokkal többet számítanak egy
cég életében, mint a tervezők. Ezt pedig nagyon nehezen viseltem.
Eszemben sem volt azért visszalépni és lemondani a fizetésem jelentős
részéről, hogy újra a kreativitásomnak élhessek. Nem, én mindent
akartam egyszerre: a jó pénzt, a függetlenséget és a kreativitásom
kiaknázását.
- A saját lábadra kellene állnod - mondták egyre többször a fő­
nökeim.
Ez vajon egy finoman becsomagolt verziója annak, hogy ki akarnak
rúgni? - tűnődtem ilyenkor magamban. Addigra egyébként már két­
szer is túl voltam ilyesmin. 1983-ban évi hatvanezer dolláros - ami
azért elég nagy biztonságot adott - fizetés után egy ideig be kellett
érjem a heti százkilencvenhét dolláros munkanélküli-segéllyel. Rá­
adásul minden alkalommal legalább egy órát sorba kellett állnom és
két dokumentumot kitöltenem ahhoz, hogy aztán felmarkolhassam
ezt a fantasztikus summát. Akkor határoztam el, hogy soha többé
nem akarok munkanélküli-segélyre szorulni.
Egyébként persze értettem, mire akartak célozni a feletteseim.
A szemükben nem voltam csapatjátékos, ezért mindenki jobban jár,
ha egyedül folytatom tovább. Igen ám, de fogalmam sem volt, mihez
kezdjek, amiből pénzt is tudok keresni. Elég sokat és elég intenzíven
gondolkoztam azon, hogyan vehetném a kezembe a sorsomat.
Tervezhetnék elektromos eszközöket vagy javíthatnék akár autókat
is. Hiszen gyerekkorom óta ehhez a két dologhoz értettem igazán, és
ezeket is szerettem a legjobban. Tulajdonképpen bármelyikkel karriert
csinálhattam volna. De vajon képes lennék feladni az öltönyös-nyak-
kendős életmódot, és kezeslábasba bújni?
 így lettem „normális” 211

Mindig is imádtam az autókat. Egymás után vettem a felújításra

szoruló régi masinákat, eljátszadoztam velük, helyrepofoztam és egy
ideig használtam őket, hogy aztán megváljak tőlük. Egyre komolyab­
ban foglalkoztatott a gondolat, hogy otthagyom a tervezői pályát
és autókereskedő vagy autórestaurátor leszek. Néhány barátommal és
kollégámmal meg is osztottam a gondolataimat.
- Képtelen vagyok tovább itt dolgozni. Elegem van a hatalmi
játszmákból. Már semmi örömet nem érzek, ha bejövök.
Vagy nem hitték el, amit mondok, vagy azt gondolták rólam, hogy
depressziós lettem.
- Komolyan itt akarsz hagyni minket azért, hogy autókat szerel-
gess? De hiszen a cégen belül a tiéd az egyik legjobb pozíció! Tudod,
mennyien cserélnének veled legalább egy napra?
- Na menj a fenébe! Nézd, ismerjük egymást, nekem ne hamu-
kázz. Ha megkeresett a konkurencia és kaptál egy jobb ajánlatot, ne­
kem nyugodtan elmondhatod, hiszen barátok vagyunk. Még az is
lehet, hogy engem is érdekelne a dolog.
Ilyen és ehhez hasonló válaszokat kaptam a felvetésemre. Vala­
miért mindenki azt hitte, hogy csak ugratom őket, vagy nem vagyok
őszinte velük. Pedig az voltam.
Volt azért olyan is, aki megpróbált jobb belátásra bírni, de leg­
alábbis józanul gondolkodni.
- Azt ugye tudod, hogy ha búcsút intesz az iparnak, baromi nehéz
lesz majd pár év múlva újra állást találnod. Nézd meg, mi lett
Tómmal.
Tóm mérnökként dolgozott nálunk, amíg egyszer úgy nem döntött,
hogy inkább a sógorával fog házakat építeni. Amikor a dolog nem vált
be és vissza akart jönni, már csak technikusként alkalmazták, ami
erőteljes visszalépést jelentett a számára.
Én viszont már döntöttem. Annak idején azért választottam ezt
a szakmát, hogy a kreativitásomat kamatoztathassam. Tervezni sze­
rettem volna. Ma viszont már nem vagyok más, mint egy mezei
adminisztrátor.
Nagyon úgy tűnt, hogy körülöttem mindenki azt gondolta, elment
a józan eszem. De nem nagyon érdekelt mások véleménye. Az számí­
tott, hogy én mit gondolok a munkámról. Nekem pedig elegem lett és
már semmi örömöm nem volt belőle.
212 így lettem „normális"

Szóval ideje volt szerencsét próbálnom. 1989-ben felmondtam és

nyitottam egy autókereskedést. Ez azzal járt, hogy a meglévő jelzálog
mellé egy újabbat kellett tetetnem a házra. Harmincezer dollár,
ennyivel gazdálkodhattam, más egyebem nem volt, úgyhogy ezt oko­
san kellett beosztanom. Használt, európai kocsikat vettem, kipofoz­
tam és eladtam őket. Emellett szervizeltem is az általam eladott
kocsikat. A legelső kocsi, amit megvettem, egy Mercedes 300 SD
volt, amit végül ezerötszáz dolláros haszonnal adtam tovább. ígére­
tesnek tűnt a dolog.
Tudtam, hogy az autójavítás és -értékesítés korántsem olyan krea­
tív munka, mint mondjuk megtervezni egy különleges gitárt, de azért
megvoltak az előnyei. Nem kellett például órákat utaznom a munka­
helyemre. A magam főnöke és beosztottja voltam. Már senki nem
kérdőjelezte meg, értek-e ahhoz, amit csinálok, és senki nem szólt
bele a munkámba. Úgyhogy életemben talán először igazi harmóniá­
ban éreztem magam.
Bárcsak ilyen egyszerűen és buktatók nélkül ment volna minden.
Mire észbe kaptam, a harmincezer dollárnak nyoma sem volt, sőt
sikerült mellé még egy ötvenezer dolláros adósságot is felhalmoznom.
Az első, ezerötszáz dolláros profitból a későbbi kocsik esetében vala­
miért két-háromezer dolláros veszteség keletkezett, ahogy a gazdaság
egyre inkább belecsúszott a recesszióba, én pedig egymás után hoztam
meg a rosszabbnál rosszabb döntéseimet. De nem volt visszaút.
Sikerre kellett vinnem a vállalkozásomat. Még élénken élt az emlé­
kezetemben, hogy volt, amikor annyi pénzem sem volt, hogy tejet
vegyek és harminccentes makarónin kellett élnem napokig. Soha
többé nem akartam ezt.
Ami végül kihúzott a slamasztikából, az egyfelől a gépek terén fel­
halmozott tapasztalatom volt, másfelől pedig az a sajátos aspergeres
tulajdonságom, hogy ha valami érdekelt, akkor arról mindent, de
mindent meg akartam ismerni. Az autók pedig nagyon érdekeltek.
Lehet, hogy nem kerestem pénzt azzal, ha eladtam őket, de rájöttem,
hogyan javítsam meg azokat a hibákat, amelyeket mások nem tudtak.
Ezért pedig már rendes pénzt kérhettem. De ami még jobb volt ennél:
az emberek örültek, amikor visszakapták az újra működőképes járgá­
nyukat, ez pedig növelte az önbecsülésemet és erőt adott ahhoz, hogy
a veszteségeim ellenére is folytassam, amibe belevágtam. Az olyan
 így lettem „normális” 213

típusú elektromos hibák, amik a legtöbb szerelőt fejvakarásra késztet­

ték, nekem rendszerint egyáltalán nem okoztak gondot.
Tíz éven keresztül hallottam a volt főnökeimtől, hogy képtelen
vagyok szót érteni és együtt dolgozni a kollégáimmal. Most jóval na-
gyobb volt a tét, és úgy tűnt, egészen jól megállóm a helyem. Hogy ezt
honnan tudom? Leginkább onnan, hogy az ügyfeleim rendszeresen
visszatérnek hozzám. Sokan közülük kifejezetten azért, hogy a mun­
kán kívül is beszélgessenek velem.
Sikerült megtalálnom azt a területet, ahol a tény, hogy Asperger-
szindrómás vagyok, az előnyömre vált. Az a fajta belső kényszer, hogy
mindent tudjak az autókról, az egyik legjobb szerelővé tett. Az, hogy
képes voltam szakszerűen és tömören kifejezni magam, kapóra jött,
amikor bonyolult problémákat kellett egyszerűen megfogalmaznom
a kuncsaftoknak. Az pedig, hogy az átlagnál egyenesebben kommuni­
kálok, jól jött, mert így köntörfalazás nélkül elmondhattam minden­
kinek, mi a gond a kocsijával. Ráadásul, mivel a mimika és a test­
beszéd értelmezése továbbra sem volt az erősségem, így mindenkit
egyformán kezelhettem.
Eleinte azért lettek adósságaim, mert bele kellett ráződnom az
üzletbe, ami elsősorban azt jelentette, hogy meg kellett tanulnom
alázatosnak lenni. Mielőtt autójavításra adtam volna a fejem, mindig
úgy gondoltam, hogy az jóval egyszerűbb, „alávalóbb” munka, mint
mondjuk megtervezni valamit. Most, hogy már mindkettőből volt
tapasztalatom, beláttam, hogy tévedtem. Méghozzá alaposan.
Egészen más képességeket, ha úgy tetszik, másféle agymunkát köve­
tel. Olyasvalamit, amit a fejlesztésben eltöltött évek alatt egyáltalán
nem kellett használnom. Szóval meglehetősen sokféle, új képességet
kellett kifejlesztenem magamban, méghozzá igen gyorsan. Ezek közül
az egyik legfontosabb az volt, hogy megtanuljak barátságosan bánni
a kuncsaftokkal - leginkább azért, hogy máskor is hozzám jöjjenek
vissza. Korábban ezzel sok gondom volt, most viszont megváltoztak
a körülmények. Azt gondoltam, talán pont most jött el az ideje
annak, hogy nyissak az emberek felé, örömet szerezzek nekik, de leg­
alábbis elégedetté tegyem őket.
Aztán beigazolódott, hogy jól választottam ki azokat az autómár­
kákat, amelyekkel foglalkoztam. A felső kategóriás európai kocsik
mellett tettem le a voksom, mint amilyen a Rolls-Royce és a Land
 ¿14 Így lettem „normális”

Rover, leginkább azért, mert szerettem ezeknek a manufakturális

jellegét. Lenyűgözött, ahogy a Rollsok belső világát kialakították: szá­
momra ez mindig olyan, mintha egy gyönyörűen megmunkált, kézzel
készült bútor lenne. Minden egyes Rolls-Royce mestermű, amit a ma­
gamfajta megrögzött rajongó nagyon is tud értékelni. A Land Rover
Defenderekben pedig leginkább a maguk egyszerűségét és nyersessé­
gét szeretem. Attól a pillanattól kezdve, hogy egy National Geographic
magazinban először megláttam a képét, mindig is erős vonzalmat
éreztem a Land Roverek iránt. Egy nap még nekem is lesz egy ilyenem,
mondogattam magamnak.
A kocsik, amelyek hozzám kerültek, rendszerint jómódú és maga­
san iskolázott emberek tulajdonában álltak. Ok pedig láthatóan
könnyebben megtalálták velem, az excentrikus Asperger-szindrómás-
sal a hangot, ráadásul még érdekük is fűződött ehhez. A környékün­
kön ugyanis meglehetősen kevés műhely foglalkozott Rolls-Royce-
szál és Land Roverrel. Ha gondjuk volt a kocsival, a legközelebbi
szerviz vagy Bostonban, vagy Hartfordban volt, vagyis legalább egy­
órányi autóútra. Egy Toyotát vagy egy Chevroletét vihettek volna jó­
szerivel bárhová, de ezekkel a kifinomult, elegáns kocsikkal rajtam
kívül más nemigen foglalkozott.
Kezdetben minden munkafázist magam végeztem, a szerelést,
a számlázást, a rendelések felvételét, mindent. Aztán ahogy növeke­
dett az üzlet, úgy vettem fel magam mellé előbb egy szerelőt, aztán
még kettőt. Most, csaknem húsz évvel az indulás után a Robison
Service-nak már egy tucat alkalmazottja van.
Amikor magam is alkalmazott és vezető voltam, a főnökeim utasí­
tására sokszor kellett olyasmit tennem, amivel egyáltalán nem szol­
gáltam az embereim boldogulását. És mivel azt is éreztem, hogy eze­
ket az utasításokat sokszor megalapozatlanul és hibás döntések
nyomán hozták, nem is tudtam azonosulni velük és kifejezetten bán­
tott, ha végre kellett hajtanom őket. Tulajdonosként viszont már
megtehettem, hogy csak a saját elképzeléseimet ültettem át a gyakor­
latba. Viszont csak azzal foglalkoztam, amiben igazán hittem. És ettől
sokkal jobban éreztem magam.
Mielőtt belevágtam a saját vállalkozásomba, viszonylag limitált
volt azoknak az embereknek a köre, akikkel nap mint nap érintkez­
nem kellett; más mérnökök a cégnél, a marketingesek, a családom és
 így lettem „ n o r m á í i s ” 215

néhány barát. Azt hiszem, nagyon nem is volt más, aki ismert volna.
Most viszont teljesen megváltozott a felállás: hirtelen egy csomó
más ember számára is képbe kerültem. Bárki, akinek gondja volt az
autójával, felhívhatott, bejelentkezhetett, nekem pedig beszélnem
kellett velük. Korábban soha nem volt szerencséin ilyen sokféle
emberhez.
Ez pedig több területen is kifejezetten jó hatással volt rám. Elő­
ször is az első néhány évben ugrásszerűen javult a másokhoz való
hozzáállásom. És ezt a változást mások is észrevették, a barátaim
például egyre többször jegyezték meg, milyen udvarias és kedves
lettem.
Másfelől pedig nagyon sokat tanultam azoktól a tehetősebb embe­
rektől, akik a kuncsaftjaim voltak. Kiokítottak például az általános
üzletmenetről, a pénzügyekről, és még az ingatlanbefektetések hasz­
nosságáról is. Úgy érzem, mindezt sosem tanulhattam volna meg az
egyetemen, ráadásul számomra ezek a tanácsok felbecsülhetetlenül
értékesek voltak.
A következő tizenöt évet azzal töltöttem, hogy felépítettem magam
köré egy olyan, gépekre alapuló világot, aminek én voltam a közép­
pontjában. Egyre jobb és értékesebb autókon dolgoztunk és egyre
bonyolultabb problémákat oldottunk meg. Mi lettünk az a műhely,
ahová az emberek akkor jöttek, amikor már mindenki más csődöt
mondott. Az Asperger-szindrómámnak köszönhetően tökéletesen
egyedi színfoltot képviseltünk az autójavítás palettáján. Nemsoká­
ra már több száz, sőt több ezer kilométerről is hozzánk küldték ja­
víttatni a Rolls-Royce-okat és Mercedeseket. Azt éreztem, hogy vég­
re olyan helyen vagyok, ahol tökéletes biztonságban érezhetem
magam.
Aztán egyszer csörgött a telefonom. Épp ebédelni voltam és haza­
felé tartottam.
- Mr. Robison? Üdvözlöm, Teri vagyok a Chicopee banktól. Tar­
taná egy pillanatra, kérem? Kapcsolom önnek Mr. Wagnert.
Bili Wagner volt annak a banknak az igazgatója, amelyik a cég
pénzügyeivel foglalkozott. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mi
baj lehet.
- Mi az, csak nincs valami gond? - kérdeztem, amikor meghallot­
tam Bili hangját a túloldalon.
216 így lettem „normális”

- Nem, dehogyis - felelte. - Azért kereslek, John, mert szeretném

megkérdezni, hogy volna-e kedved csatlakozni a bank igazgatósági
tagjaihoz?
Meg sem tudtam szólalni. Még hogy én egy bank igazgatósá­
gában?
- Igazán megtisztelő - ez volt minden, amit ki tudtam nyögni.
Ez volt az a pillanat, amikor azt éreztem, hogy igen, elfogadtak,
méghozzá a saját életközösségemben, és végre már nem kell attól tar­
tanom, hogy a társadalom számkivetettje maradok.
 Lett egy Kisbocsom

IV liközben beindítottam a cégemet 1990 tavaszán, és ezzel együtt

gyakorlatilag elúszott az összes pénzem, megszületett a fiam. Mivel
a mamáját Kismedvének hívtam, természetes volt, hogy a fiamat
Kisbocsnak fogom nevezni. Rövidebben Bocsnak. A születési anya­
könyvi kivonatába természetesen nem ez került, hanem a nagyapám
iránt tiszteletből a Jack név. Az anyja azóta is így szólítja, de nekem ő
már csak Kisbocs marad.
Noha örültem neki és elképesztően izgatottan vártam, Kisbocs
mégis pont akkor érkezett az életünkbe, amikor a legzűrösebb idősza­
kunkat éltük. Kismedvével 1982-ben, néhány év együttélés után
döntöttünk úgy, hogy összeházasodunk. Négy évvel később azonban
már egyre több zűr volt köztünk, ráadásul nagyon megviselte, amikor
a bátyja, Paul, meghalt egy autóbalesetben. Azt reméltem, a gyerek
világra jöttével jobb irányba fordulnak a dolgok. A terhessége alatt
Kismedve szinte folyamatosan rosszul volt, ezért attól tartottam -
valójában rettegtem hogy esetleg a kicsinek is baja lesz. Tudom,
hogy elképesztően hangzik, de valami megmagyarázhatatlan okból
attól féltem, hogy a gyereknek két feje vagy éppen három karja lesz.
Végül a northamptoni Cooley Dickinson kórházban látta meg
a napvilágot. Április 11-én este, egy szürke Jaguárral vittem be a kór­
házba Kismedvét. Emlékszem, háromnegyed 12 volt, amikor bejelent­
keztünk, a fiam pedig negyed 1-kor már meg is született. Végig ott
voltam a szülőszobában. Jó néhány könyvet elolvastam előtte a témá­
ban, úgyhogy tudtam, mire számíthatok. Minden rendben zajlott, azt
leszámítva, hogy a gyerek sokkal kisebb volt, mint amit vártam.
Azóta nyomon követtem a fejlődését, hogy az orvos először közölte
Kismedvével, hogy babát vár. Kisbocs egy héttel hamarabb született
meg, mint ahogy az orvos kiszámolta a szülés idejét. Mivel szinte az
összes szakkönyvet elolvastam, tudtam, hogy a babák az utolsó há­
rom hétben még nagyon sokat gyarapodnak, ezért, noha számítottam
218 Lett egy Kisbocsom

rá, hogy valamivel kisebb lesz, még így is meglepett, mennyire

pöttöm.
Két kiló nyolcvan dekát nyomott a mérlegen.
- Kicsi, de makkegészséges - nyugtatott meg a doki. - Semmi
szükség arra, hogy inkubátorba tegyük.
Persze tudtam, hogy mindezt csak azért mondják, mert ez a dolguk
és semmi garanciát nem tudnak adni arra, hogy a fiammal nem lesz
baj. Semmiféle tesztet nem végeztek el rajta, mindössze tessék-lássék
megnézegették. Ettől függetlenül kissé megnyugodtam. Jó előre utána­
néztem ugyanis, és tudtam, hogy ebben a kórházban volt a legalacso­
nyabb a születéskori halandóság, ami azt jelentette, hogy a fiam jobb
esélyekkel indult, mint mások másutt.
Ráadásul, ha minden jól megy, nem is kell túl sokáig bent tartózkod­
nunk, gondoltam. Egy, legfeljebb két nap, és vihetem haza Kisbocsot.
Az első este óvatosan odamértem az alkaromhoz és jó alaposan az emlé­
kezetembe véstem minden apró vonását. A szuszogáson kívül akkor
még jóformán semmit sem csinált, én viszont véletlenül sem akartam
összekeverni más kölykével. Nagyon féltem attól, hogy másnap nem
ismerem fel, ez elviselhetetlenül nyomasztó és megalázó lett volna.
Kismedve is nagyon boldog volt. Most már menthetetlenül szü­
lőkké váltunk.
Mielőtt még elvitték volna a többi újszülötthöz, gondosan kivár­
tam és végignéztem, ahogy a kis bokájára teszik az azonosító szalagot.
Örültem, hogy rátették ezt a szalagot, mert hiába mondja nekem azt
bárki, hogy egy anya felismeri az egynapos kisbabáját, nekem, ahogy
ott álltam az üvegfal előtt, és néztem a fiamat a többi újszülöttel
együtt, ez korántsem volt egyértelmű. Még azt sem tudtam volna né­
melyikről megmondani, hogy fiú-e vagy lány? Jó, persze, ha mondjuk
testi fogyatékossággal születik valaki, úgy nyilván „könnyebb” a hely­
zet, de itt szerencsére nem volt erről szó.
Másnap reggel a szüleim is bejöttek, hogy megnézzék az unokáju­
kat. Külön-külön jöttek, mert akkor már évek óta külön éltek, rá­
adásul apám újra megnősült. Előbb anyám tette tiszteletét, aztán
apám a mostohaanyámmal. Őket pedig Kismedve apja és mostoha­
anyja követte. Az anyja Floridában élt az új férjével, úgyhogy ők nem
jöttek, csak telefonáltak. Szóval, azt hiszem, minden úgy zajlott az
első napon, ahogy az ilyenkor szokott.
 Lett egy Kisbocsom 219

- Óóóóó, nézd milyen tündéri! Meg kell zabálni!

- Szevasz, kisöreg, na mi újság idekint?
- Egyem meg! Elképesztő, mennyire hasonlít rád.
Noha sejtettem, hogy ez utóbbi mondat minden egyes újszülött
esetében elhangozhat, mégsem értettem. Hogy a csudába hasonlít-
hatna rám egy alig pár kilós kisbaba, akinek akkora a feje, mint egy
alma?
Igazából örülök, hogy bemagoltam a Kisbocs bokájára tett azonosí­
tó szalag sorszámát. És annak is, hogy végül csak megjelöltem a talpát
egy vízálló filctollal, arra az esetre, ha az azonosító valahogy lekerült
volna. Nem gondolom, hogy valaki szándékosan le akarta volna tépni
róla, de azért bármikor csúszhatott hiba a rendszerbe, nem igaz?
Másnapra persze kiderült, hogy mindenfajta félelmem alaptalan­
nak bizonyult. Amikor megérkeztem, a fiam ott volt az anyja mellett
az ágyon. (Persze azért megnéztem a szalagot és a filctolljelölést is.)
Még aznap este hazamehettünk, Kisbocs pedig azóta sem tette be úgy
kórházba a lábát, hogy éjszakára ott kellett volna maradnia. A félel­
memből adódó óvatosságomnak köszönhetően nagy biztonsággal ki
merem jelenteni, hogy az a kölyök, aki tizenhét évvel ezelőtt előbújt
az anyja hasából, ugyanaz a srác, aki ma is velünk lakik.
Emlékszem, mózeskosárban vittük haza, s alig fért be a kocsi ülé­
sére. Kismedve jó alaposan bebugyolálta, mielőtt útnak indultunk
volna. Kismedvét egy tolókocsiban toltam ki a kocsihoz, miközben ő
a karjában ringatta a fiunkat. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy
az ezernégyszáz dollárért, amit a kórháznak fizettem, a gyereken kívül
semmit nem kaptunk, sem játékokat, sem babaruhákat, sem más
hasznos kiegészítőt.
Azt sem értettem igazán soha, miért kellett Kismedvének tolóko­
csiban elhagynia a kórházat. Elvégre befelé még a saját lábán ment
mosolyogva, nevetgélve. Nem volt beteg, ráadásul majd’ tíz kilóval
könnyebb is volt. Az jutott eszembe erről, milyen fura lenne egy olyan
autószerviz, ahol a kocsik a saját kerekeiken gördülnek be, hogy
aztán, miután megszerelték őket, egy tréler vigye vissza őket a gaz­
dáiknak.
Kisbocs olyan apró volt, hogy ha kinyújtózott, akkor sem érte el az
alkarom teljes hosszát. Amikor hazaértünk, egy szennyestartó kosarat
béleltünk ki neki puha textillel és abba tettük. Ezt aztán pár héten
220 Lett egy Kisbocsom

belül ki is nőtte, úgyhogy áttettük egy nagyobb kosárba, amelyben az

év hátralévő részében igazán jól elvolt.
Amikor háromnapos volt, bevittem a műhelybe és az összes szom­
szédnak megmutattam. Mindenki le volt nyűgözve tőle. Noha egy
mukkot sem tudott még szólni, biztos vagyok benne, hogy nagyon sok
mindent magába szívott abból, amit látott.
Ezt követően ahová csak tudtuk, magunkkal vittük, mert azt gon­
doltuk, minél többet van emberek között, annál könnyebben fog beil­
leszkedni. Amikor a fiam megszületett, még mit sem tudtam az As-
perger-szindrómáról, és iszonyúan szerettem volna, hogy neki
könnyebb dolga legyen az emberekkel, mint nekem. Sokat törtem
a fejem azon, miként segíthetném ezt elő és végül arra jutottam,
hogy annyi érdekes és különleges emberrel hozom őt össze, amennyi­
vel csak tudom. Persze, amikor még parányi volt, sokkal könnyebb
dolgom volt. Ráadásul akkor válogatás nélkül mindent és mindenkit
jó alaposan megszemlélt magának. Az volt a módszerem, hogy félig
lehúztam a dzsekim cipzárját, őt pedig a mellkasomra tettem. Gya­
korlatilag csak a feje és a karjai lógtak ki, a cipzár pedig biztosan
megtartotta a kis testét. Ettől függetlenül azért mindig jó alaposan
megcsomóztam alul a dzsekim zsinórját, hogy még véletlenül se csúsz­
hasson ki. Láttam, hogy némely emberek nem értik, mit keres a fiam
a kabátomban, de azon túl, hogy megbámultak, igazából nem szóltak.
O a fiam, Kisbocs, mutattam be őt a dzsekimre mutatva, ahonnan
egy Buddha nyugalmával kandikált kifelé. Nagyon-nagyon büszke vol­
tam rá. Alig vártam, hogy nagyobb legyen, és több mindent csinálhas­
sunk együtt. Fejben tulajdonképpen már azt terveztem, mikor bízhatom
rá először, hogy lenyírja a füvet, vagy hogy szép fényesre vikszelje a ko­
csit. Az a helyzet, hogy ez a nap még mindig várat magára. Mert ugyan
folyamatosan gyarapodott - elkerülhetetlenül -, de az ilyesmikhez egy­
általán nem fűlt a foga, sőt. No de nem akarok ennyire előre rohanni.
Amikor még kiskölyök volt, minden olyasmit igyekeztem megmu­
tatni neki, amivel mi, felnőttek foglalkozunk. Amikor egy autón dol­
goztam, magammal vittem és odaültettem a motorháztető mellé,
ahonnan mindent jól láthatott. Mivel akkoriban még nem nagyon
beszélt, nem tudom, mennyi ragadt rá abból, amit látott.
Amikor még egészen kicsi volt, nem tudott lekötni, mivel jóformán
semmit nem csinált, az alkalmankénti üvöltésen kívül. Ilyenkor fog­
 Lett egy Kisbocsom 221

tam, kivettem a ruháskosár-bölcsőből, és a mellkasomra tettem. Ol-

vastam ugyanis, hogy a babák megnyugszanak, ha a szüleik szívveré­
sét hallják. Ha még ezek után is kiabált, még szorosabban magamhoz
öleltem.
Egy mondókát, afféle mantrát is kitaláltam neki, ha más már nem
segített: „Nyugodj meg, emberke. Nyugodj meg, és hallgass rám. Nyu­
godj meg, emberke. Nyúuuuuuugoooodj meeeeeeg.” Ha elég sokáig
morogtam ezt a fülébe és elég erősen magamhoz öleltem, rendszerint
elaludt.
Szerettem, amikor így, a mellkasomon aludt. Kivéve, amikor nyá-
ladzott, visszabüfizte a kaját vagy éppen rám pisilt. Miatta persze még
jobban aggódtam. Rettegtem például, hogy egyszer én is elalszom,
a hasamra fordulok és agyonnyomom. Ma már tudom, hogy a szülők
alighanem ösztönszerűen nem tesznek ilyesmit.
Amikor kissé nagyobb lett, elkezdett mászni. Ekkor bizonyosodott
be, milyen remek ötlet volt Kismedvétől a ruháskosár, amit egysze­
rűen megfordítottam, és Kisbocs úgy kúszott-mászott alatta, ahogy
csak a kedve tartotta. Persze villámgyorsan megtanulta ledobni magá­
ról és ekkor gyorsan beszereztünk egy rendes járókát.
Nem sokkal később már beszélt is. Odajött hozzám és vékonyka
hangon ezt mondta: „Baba dob, baba dob.” És hogy nyomatékot
adjon a szavainak, még a karjait is az égnek emelte. Ekkor megfogtam
és jó párszor a magasba dobtam. 0 sosem fáradt bele, én viszont egy
idő után igen. Elképesztő, milyen feltétlen bizalommal volt irántam,
hogy minden egyes alkalommal elkapom. Ha a helyében lettem vol­
na, én sosem kértem volna magamtól, hogy dobáljam. Iszonyúan fél­
tem volna attól, hogy mikor ejtenek le.
Olvasni is együtt kezdtünk el. A dr. Seuss-féle gyerekkönyvek vol­
tak a kedvencei. Olyan sokszor kellett felolvasnom belőlük, hogy egy
idő után már magamtól is tudtam a történetet. Erre hamar ráuntam
és ilyenkor mindig improvizáltam. Valahogy így:

Egy hal,
Két hal,
Zöld hal,
Kék hal,
Megeszlek, kis hal!
 Ill Lett egy Kisbocsom

Vagy:

Látod őket?
Látod, futnak.
Annak ott hátul
Puskája van!

Szerettem improvizálni, tetszettek az átköltéseim. Leginkább azért,

mert időről időre megtörték a mesekönyvek egyhangú monotonitá­
sát. És noha mindent megtettem, hogy dr. Seuss stílusában írjam újra
a meséket, Kisbocs valahogy mindig kiszúrta ezeket. És olyankor
dühbe gurult.
- Ez így nem jó, apu! Olvasd rendesen! - kiabálta ilyenkor.
Végül arra jutottam, az lesz a legjobb, ha elhagyjuk a könyveket, és
én találok ki neki meséket. Ez egyfelől jó volt, mert nem volt mivel
összehasonlítania őket, másfelől viszont alaposan feladta nekem a
leckét, mert nem volt idő órákig gondolkodni egy-egy folytatáson.
Három kedvence volt: a Gorko, az Uuudu és a Wuudu. Ezek repülő
sárkánygyíkok voltak, akik korábban a sárkánygyíkok földjén éltek,
de azóta eljöttek ide, hozzánk, a Földre. Igazából beleszőttem egy-egy
részt a mesekönyvekből is a Gorko-történetekbe, de azt hiszem,
Kisbocs kifejezetten örült ennek. Emlékszem, az volt az egyik kedven­
ce, amikor Thomast, a gőzmozdonyt - amit szintén nagyon szeretett
- a teherszállító sárkánygyíkok egyszer felkapták egy nagy hálóval és
elvitték, hogy megmutassák neki a sárkánygyíkok igazi hazáját.
Sokszor kocsikáztunk órákon át, a tájat lesve, hátha meglátunk
valahol egy éppen arra repülő sárkánygyíkot.
Aztán meséltem neki arról is, hogy ő hogyan csöppent ide közénk.
Fura, de nekem úgy tűnik, valahogy minden gyerek kíváncsi erre.
Szóval meséltem neki arról, hogy egy gyerekboltban láttuk meg, ott
toporzékolt a pulton, mire mi ráböktünk, hogy őt kérjük. Kisbocsnak
felragyogott az arca, amikor azt is hozzátettem, hogy ő volt a legdrá­
gább baba az üzletben, a csúcsmodell. Később persze, amikor már is­
kolás lett, az alternatív verzióról is értesült, de addig tökéletesen elé­
gedett volt az én változatommal is.
Sok mindent építettünk közösen. Kisbocs imádta a legót, de min­
dig kiverte a hisztit, ha nem úgy raktuk össze az elemeket, ahogy az
 Lett egy Kisbocsom 223

a leírásban szerepelt. Kismedve örült ennek, én viszont ki nem áll­

hattam, szívem szerint mindig variáltam volna rajta valamit.
A fiamnak például sosem tetszett, ha arra próbáltam meg rávenni,
hogy tegyünk két fejet vagy három kart az egyik figurára.
- Nem, apu, ez így nem jó! — rikoltozta méltatlankodva a kétfejű
űrlényemet látva.
Amíg kicsi volt, az idó'm nagy részét a műhelyben töltöttem, így
a Kisbocs körüli teendők java az anyjára maradt. O otthon maradt
vele és le a kalappal az előtt, ahogy a gyerekünkkel bánt. Azt hiszem,
jó, hogy így történt, én nem lettem volna alkalmas arra, amit ő a világ
legtermészetesebb módján végzett. Amikor Kisbocs nagyobb lett és
már nem feltétlenül volt szüksége az anyjára, nagy felfedező utakra
indultunk mi ketten, aminek nagyon örültem. A vasárnap volt a mi
napunk. Minden vasárnap reggel azzal keltett, hogy „apu, ébresztő,
ma mit fedezünk fel?”
Mindenféle olyan helyre elvittem, amiért a gyerekek, különösen
a fiúk, odavannak. Vonatokat mutattam neki, szeméttelepet, hajókat,
repülőgépeket, múzeumokat, éttermeket és bárokat. Sokszor men­
tünk a springfieldi Conrail pályaudvarra, hogy együtt lessük a vona­
tokat. Amikor ötéves volt, Kisbocs még azt is kipróbálhatta, milyen
„vezetni” egy igazi mozdonyt. Máskor pedig egy tehervonattal
kalandoztunk el Berkshire-bői Selkirkbe.
A pingvinek mindig lenyűgözték. Nem is tudom már, hányszor
mentünk el, hogy megnézzük őket a bostoni állatkertben. Néha, ha
rajtunk kívül más nem volt a pingvineknél, Kisbocs leállt velük be­
szélgetni. Hétéves volt, amikor egy alkalommal kissé későn értünk
a New England-i állatkertbe. Már nem lehetett bemenni, mert vala­
mi fogadást rendeztek, de amikor az őr nem figyelt, Kisboccsal be-
lógtunk.
A vendégeket a nagy akvárium előtt felállított asztalokhoz ültették
le, de az a rész, ahol a pingvinek voltak, szerencsére teljes sötétségben
állt. Alig, hogy odaértünk, Kisbocs máris hívni kezdte a kispajtásait.
- Húúúúú! Húúúúú! Húúúú-húúúú!
Ok pedig válaszoltak neki. Életemben nem láttam még ilyesmit.
A csodálattól leesett az állam, és földbe gyökerezett lábbal álltam
a fiam mellett. Legalább egy órán keresztül társalogtak, mielőtt ki-
osontunk volna, hogy aztán hazamenjünk.
224 Lett egy Kisbocsom

Iszonyúan örülök az ilyen együtt töltött pillanatoknak. Azokban az

időkben gyakorlatilag keresztül-kasul bejártuk New Englandet,
Kisbocs pedig nagyon jó partner volt ezekhez a felfedező utakhoz.
Az egyik nap a bostoni kikötő felé vettük az irányt. Mindenféle
gépet nagyon szerettünk, de a hatalmas tankereket és szállítóhajókat
különösen. Mondtam is a fiamnak, hogy ha szerencsénk van, most
aztán mindenféle hajóból láthatunk jó néhányat.
- Klassz! - felelte, majd összecsapta a kezét és izgatottan megdől
gölte a fültövét.
Ötéves volt, úgyhogy azt hiszem, bármiben utánozott volna. Imád-
tam, hogy én vagyok a legfőbb példakép az életében. Tudtam, hogy
egyszer ez majd megváltozik, de most nagyon jó érzés volt, hogy
ugyanazt akarja csinálni, ami nekem is tetszik.
- Tudtad, hogy a Mikulás is egy ilyen kikötőben dolgozik, amikor
nem a karácsonyra készül? - kérdeztem tőle, miközben a kocsiban
ültünk.
- Dehogy, ez ki van zárva! - nézett rám méltatlankodva, a szemöl­
dökét ráncolva.
Mindig összezavarta, ha valamelyik „kedvencéről” olyasmit mond­
tam, amit nehéz volt elfogadnia. Nekem viszont sokszor elegem volt
már a cukorszirupos verziókból, úgy éreztem, muszáj néha új életet
lehelnem ezekbe a kitalált mesefigurákba.
- Nem hiszed? Akkor mondd meg nekem, mit csinál egész évben
a Mikulás? Hiszen csak egyszer van karácsony, nem igaz? - kérdeztem
vissza.
Látszott rajta, hogy iszonyatosan gondolkodóba esett. Valószínűleg
most először futott végig az agyán, hogy a Mikulás tényleg dolgozhat
is, amellett, hogy ajándékot osztogat.
- Ugyanolyan munkája van, mint a felnőttek nagy részének -
folytattam.
- Jó, de mivel foglalkozik? — kérdezte még mindig kétkedve, az öt­
évesek őszinteségével.
- Európában, Rotterdamban bérel egy darut a kikötőben és azt
üzemelteti. Egész nap konténereket pakol a teherszállító hajókra.
Majd meglátod, itt a kikötőben is pont ugyanolyan daruk lesznek,
mint amilyennel a Mikulás dolgozik. És tudod, nagyon sok barátja
van, ha szerencsénk van, egy-kettővel még találkozhatunk is.
 Lett egy Kisbocsom 225

Kisbocs először nem szólt semmit, látszott az arcán, hogy gondol­

kodik, aztán csak kinyögte.
- Apu, mi az a daru?
Láttam, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődését és bekapta a csa­
lit, úgyhogy folytattam.
- Tudod, az egy olyan szerkezet, amivel kiemelik a hajóról a konté­
nereket, hogy aztán kamionokra pakolják őket, hogy azok eljuthassa­
nak a raktárakba, onnan pedig a gyárakba vagy éppen a bevásárlóköz­
pontokba. Ma szerintem láthatunk egy kirakodást, ha időben odaérünk.
Megint eltelt egy-két perc, Kisbocs láthatóan emésztgette a hallot­
takat és a tényt, hogy a Mikulás ilyen környezetben dolgozhat.
- És mondd csak, ez azt jelenti, hogy akkor manók is lesznek
a kikötőben? - kérdezte végül érdeklődve.
- Még az is lehet - feleltem. - Jó alaposan nézd majd meg a hajók
személyzetét. A legtöbb teherszállítón manókat vagy a Fülöp-szige-
tekről származó tengerészeket alkalmaznak. Nagyon hasonlítanak
egymásra, de ha az ember alaposabban megnézi őket, egyből látszik,
hogy a manók kisebbek. És az is nehezíti a dolgunkat, hogy a manók
nagyon rejtőzködők. Attól félnek, hogy a kikötőben megpróbálják
elrabolni őket a rossz emberek.
Arra ugyan nem kérdezett rá, hogy miért akarná őket bárki is elra­
bolni, de láttam rajta, hogy megint gondolkodóba esett.
Nemsokára odaértünk a kikötőbe. Behajtottunk a dokk határát
jelző kapun, el a raktárépületek mellett, hogy aztán közvetlenül az
egyik hatalmas, sárga daru mellett parkoljunk le. Monumentális lát­
vány volt, ahogy ott állt és jókora vasláncok lógtak le róla négy irány­
ból is. A daru folyamatosan mozgott a hajótest és a rakodótér fölött,
ide-oda fordulva. MSC Fugu Island - ez állt öles, rozsdás betűkkel
a hajó oldalán. Felolvastam Kisbocsnak, aki rögtön rá is kérdezett.
- Merre van a Fugu-sziget?
- A Csendes-óceánon, ahol a manók élnek. Azt hiszem, félúton
lehet a repülő sárkánygyíkok szigete felé.
Több se kellett a fiamnak, felkapta a fejét, hátha meglát egy,
a fejünk fölött elhúzó sárkánygyíkot. Általában a város nyugati fele
környékén láttuk őket, de most nem volt szerencsénk, csak sirályok
repkedtek mindenfelé.
- Ezen a hajón biztosan vannak manók is.
226 Lett egy Kisbocsom

Néztük, ahogy a daru egyre-másra pakolja ki a különböző konté­

nereket, én pedig egymás után felolvastam Kisbocsnak az oldalukon
lévő neveket. Hyundai. Hanjin. Cosco. APL.
- Ezek egytől egyig gyárakat jelölnek - mondtam neki. - Az ő tu­
lajdonukban vannak a konténerek. Azok, akik a világ egyik végéből
a másikba akarnak szállítani valamit, felhívnak egy ilyen szállítmá­
nyozó céget, és tőlük megrendelnek egy ilyet - láttam a fiamon, hogy
már kapiskálja a dolgot. - Szóval így mozgatják a különféle árukat az
országok között.
- Apu, ez nehéz munka, ugye? - nézett rám.
- Igen - feleltem -, éppúgy, mint helikoptert vezetni.
- Tényleg, az is nehéz!
- Tudod, a játékaid nagy része Kínából érkezik. A cipődet és anyu
számítógépét is ilyen konténerrel hozták.
Kisbocs le volt nyűgözve, látszott rajta, hogy eddig meg sem fordult
a fejében, hogy a ruhái és a játékai a fél világot beutazták, mielőtt
nála kötöttek ki.
Egy idő után úgy tűnt, hogy a darukezelőnek elege lett a kirako­
dásból, de legalábbis más feladatot kapott: az üres konténereket kezd­
te visszapakolni a hajóra. Lehet, hogy mások számára mindez teljes­
séggel unalmas lett volna, de nem nekünk. Mi csak álltunk ott és
csodálattal néztük ezt a gép-szimfóniát.
- Azt tudtad, hogy néha még a daru is elejt egy-egy konténert,
amit utána a csempészek egy pillanat alatt szétszednek és mindent,
amit benne találnak, elvisznek?
A Fugu hland legalább hétszázötven láb hosszú volt, a legnagyobb
hajó, amit a fiam addig látott. Nem messze tőle egy vontató siklott el
a vízen, ami a hatalmas hajó mellett csupán játékhajónak tűnt.
- Nézd csak, manók! - mutattam a hajóra, egy szabad szemmel
alig kivehető pontra két konténersor között.
- Tényleg! - kiáltotta izgatottan. - Igazi manók!
Persze alighogy kiszúrtuk őket, már köddé is váltak. Mintha meg­
érezték volna, hogy figyeljük őket. Egyszer-egyszer még mintha elő­
bukkantak volna, hogy aztán újra eltűnjenek.
- Bárcsak lenne velünk egy háló - morfondírozott Kisbocs, hogy
aztán a következő pillanatban már egészen másról kérdezzen. - Apu,
és mi van a rénszarvasokkal? Ok mit csinálnak nyáron?
 Lett egy Kisbocsom 227

- Tudod - kezdtem neki a rénszarvasokat ma már leginkább

csak látványelemként használják. Gondolj csak bele, mennyi gyerek
él a világban! El tudod képzelni, mennyivel nőtt a Föld lakossága,
amióta a Mikulás először vitte ki az ajándékait? Ma már képtelenség
lenne rénszarvasszánon eljutni minden gyerekhez. Ezért aztán újab-
bán a játékokat is ilyen konténerekkel szállítják. Szóval rénszarvaso­
kat ma már legfeljebb egy-egy képeslapon láthatsz. Egyébként pedig
a legtöbb Finnországban, egy farmon él. Ki tudja, lehet, hogy egyszer
még eljutunk hozzájuk.
A kikötő másik oldalán közben egy egész kamionkaraván várt arra,
hogy végre elindulhasson a kipakolt áruval.
- Nézd csak, az ott a Mikulás cimborája, Butch, ő vezeti a kon­
vojt! - mutattam a fiamnak.
Kisbocs integetett neki, Butch pedig visszaintegetett, aztán gázt
adott és elindult. Eközben az üres konténereket is visszaemelték
a hajóra, a kéményből pedig füst kezdett gomolyogni. A fiam meg­
kérdezte, hogy akkor ez most azt jelenti, hogy ők is továbbállnak?
- Azt hiszem, igen - válaszoltam. - De azért az még eltart egy
ideig. Én még nem láttam a vontatóhajót, amelyik kihúzza a dokkból,
te igen? Nem hinném, hogy sötétedés előtt kifutnak a nyílt vízre.
Tudod, Kisbocs, a Mikulás és a többiek, bármelyik kikötőben legye­
nek is, munka után általában beülnek a kocsmába és megisznak vala­
mit. Itt is van egy kocsma nem messze. Mit szólnál, ha megnéznénk,
és ennénk egy hamburgert?
- Igen, menjünk! - kiáltott fel boldogan.
Visszaültünk a kocsiba, és kihajtottunk a kikötő területéről. Az út
túloldalán egy rozzant vaskereskedés mellett állt a meglehetősen her-
vasztó látványt nyújtó kocsma.
- Michelob - betűzte ki a feliratot Kisbocs, mert addigra már egé­
szen jól olvasott.
Bementünk, és szándékosan a bárpultnak ahhoz a részéhez ültünk
le, ahol ott lógott a „Gyerekeknek tilos!” felirat. Nem tudom, hogy
a fiam észrevette-e, mindenesetre nem szólt semmit. Miután oda­
lépett hozzánk egy szakállas, talpig bőrbe öltözött csapos, kértem tőle
két kólát, egy hamburgert és egy hot dogot.
A csapos nem szólt semmit, csak horkantott egyet, nyugtázva
a rendelést. Kisbocs alaposan megnézett mindent.
228 Lett egy Kisbocsom

- A Mikulás barátai is itt vannak? - kérdezte.

Az asztaloknál jórészt kamionosok, dokkmunkások, motorosok,
egy strici és két kurva ült. A kocsma távolabbik sarkában öt mar­
cona férfi kártyázott - az asztal közepére jókora köteg pénzt halmoz­
tak fel.
- Nem tudom - mondtam végül. - Tudod, a Mikulás már elég
öreg. Láttad, hogy hófehér a szakálla. Már azelőtt is kikötőkben dol­
gozott, hogy én megszülettem. Sőt már az apja is itt dolgozott Bos­
tonban, csak akkor még vitorlás hajók szállították az árut. Tulajdon­
képpen a Mikulás is az apja révén került be a szakmába, mindent tőle
tanult. Az ajándék svindlit is tőle tanulta el, ahogy az apja annak ide­
jén a nagyapjától.
- Mi az, hogy ajándék svindli? - kérdezett vissza Kisbocs nagy sze­
mekkel.
- Hát, tudod, a Mikulás nem minden ajándékot oszt szét a gyere­
kek között. A játékok egy részét megtartja, és aztán eladja őket az
orgazdáknak, akik aztán továbbpasszolják. Leginkább Oroszország­
ban és Mongóliában. Tudod, a Mikulás egy csomó játékgyártótól kap
ingyen ajándékot, hogy adja oda a gyerekeknek, de neki sajnos gond­
jai vannak az alkohollal, ezért időnként megfeledkezik magáról.
Kisbocs értetlenkedő arccal nézett rám. Láttam rajta, hogy nehe­
zére esik elképzelni egy piától bűzlő, rosszarcú Mikulást.
- Látod ott azt az épületet? - mutattam ki az ablakon egy torony­
házra a kikötő túloldalán, aminek az oldalán egy Boston Edison felirat
éktelenkedett. - Az egy erőmű. Szén és olaj égetésével áramot ter­
melnek benne. Errefelé ez a cég birtokolja az összes erőművet. És ők
adják a Mikulásnak azokat a széndarabokat, amiket a rossz gyerekek
kapnak. Olyanról is hallottam már, hogy valaki annyira rossz volt,
hogy egy egész vonatrakomány szenet vitt ki neki karácsonykor.
Kisbocs összerezzent, ahogy maga elé képzelte a jelenetet. Legin­
kább talán azért, mert egyszer már ő is talált szenet a zoknijában. Sze­
rencsére azért a Mikulás ajándékot is tett mellé. Szerintem igazából
csak figyelmeztetni szerette volna.
- Ha az apukája itt van Bostonban, akkor a Mikulás miért Rotter­
damban él? - kérdezte végül.
Mivel a fiam még csak ötéves volt, nem akartam nagyon sokkolni
az igazsággal. Ezért inkább elmismásoltam a dolgot.
 Lett egy Kisbocsom 229

- Tudod, volt egy kis zűrje a törvénnyel, ezért le kellett lépnie.

Láttam rajta, hogy nagyon élvezi, hogy ennyi mindent tudhatott
meg a Mikulásról, és már alig várja, hogy hazamenjünk és mindezt az
anyjával és a barátaival is megoszthassa.
- Látod azt a hegyes tárgyat a bejárat fölött? - mutattam az ajtó­
ra. A legtöbb vele egykorú fiúhoz hasonlóan őt is lenyűgözték a fegy­
verek. - Az egy lándzsa és még a Mikulás ükapjáé volt, bálnára vadá­
szott vele. Még az is lehet, hogy egy jegesmedvét is megölt vele,
amikor az Északi-sarkra igyekezett.
Kisbocs tágra nyílt szemekkel hallgatta, ahogy beszélek hozzá. Lát­
tam rajta, ahogy elképzeli, amint a Mikulás dédapja egy vad jeges­
medvével hadakozik, és oldalról belevágja a lándzsát. Félhomály volt,
de a szeme fantasztikusan csillogott, annyira beleélte magát. Aztán
meghozták a kajánkat. Kisbocs megivott még két kólát, a hot dog fe­
lét otthagyta - sosem ette meg az egészet.
Késő délután volt már, amikor beszálltunk a kocsiba és hazaindul­
tunk. Kisbocs teljesen kimerült, de láttam rajta, hogy nagyon élvezte
a napot. Alig, hogy beszíjaztam a gyerekülésbe, már aludt is.
Jő pár év telt el, mire rájött, hogy nem kell mindent elhinnie, amit
mesélek neki. Addig viszont rendületlenül kémlelte az eget repülő
sárkánygyíkok után kutatva, és akárhányszor megláttunk egy hajót,
mindig azt leste, vajon lát-e rajta manót.
Számos dolog bizonyítja, hogy az Asperger-szindróma örökletes
lehet. Amikor nálam diagnosztizálták, Kisbocs hatéves volt, és az első
gondolatom az volt, vajon örökölte-e. És igen, örökölte, de szeren­
csére egy sokkal enyhébb formáját. Ahogy cseperedett, folyamatosan
figyeltem és ilyenkor mindig eszembe jutott, mennyivel könnyebb
helyzetben van, mint voltam én egykor. Persze azt is láttam, ha néha
ugyanazokat a hibákat követte el, és ilyenkor összerezzentem.
Megpróbáltam elmagyarázni neki, min megy keresztül, és úgy tűnt,
működik. Egyre több barátja lett és sikerült úgy felnőnie, hogy az As-
perger jóval kevésbé keserítette meg az életét, mint az enyémet.
Most pedig, hogy lassan már a tinédzserkorból is kinő, még szem­
betűnőbb a különbség. Péntek esténként például, amikor áthívja
a hat-hét legjobb barátját, pizzát esznek, tévéznek, és közben na­
gyokat nevetnek, ő a társaság középpontja, olyasvalaki, aki én is min­
dig szerettem volna lenni, de nekem sosem sikerült.
230 Lett egy Kisbocsom

Nagyon sok mindenben hasonlítunk. A képességeink is hasonlóak.

Kisbocsnak élénk a fantáziája, és nagyon jó a matematikában. Tizen­
hat évesen azért volt csupa hármas a bizonyítványa, mert egész egy­
szerűen unatkozott a suliban — a matematikatanárait viszont magasan
verte tudásban. A pirotechnika is éppúgy érdekli, ahogy annak idején
engem. Rájött például, hogyan állítson elő puskaport, és időnként
a házunk mögött, a réten a tűzijátékaival kísérletezik. Azt kell mon­
danom, hogy le vagyok nyűgözve tőle.
Biztos vagyok benne, hogy a fiam egy másik gyerekkori álmomat is
valóra fogja váltani. Leérettségizik, és utána továbbtanul.
Az elmúlt tizenhét év alatt Kisbocsból egy klassz és okos ifjú fel­
nőtt lett. Most már teljesen önálló, aligha van szüksége az én útmu­
tatásaimra. Kilencévesen már csak nagyon nehezen tudtam átverni.
Tizenhárom évesen pedig már gyakorlatilag lehetetlen volt. Most
pedig már fordult a kocka: ő ver át másokat, beleértve engem is.
Tavaly nyáron például, amikor azt hitte, hogy nem figyelek oda,
hallottam, ahogy a szomszéd hatéves kisfiának a kerítés mögött élő
sárkányokról mesél.
— Időnként adunk nekik egy kis húst - mondta, miközben épp
a hot dog maradékát dobta át a kerítésen. - Leginkább azért, hogy ha
éhesek, ne ránk okádják a tüzet, hanem inkább másokra.
A kis James teljesen lebilincselve hallgatta, amit mond. Aztán haza­
rohant, hogy valami ételmaradékot kérjen az anyjától.
Nagyon büszke voltam Kisbocsra.
 A diagnózis negyvenévesen

egyvenéves koromra sikerült elérnem, hogy lettek barátaim és

közülük néhányat sikerült hosszabb időn át megtartanom. Közülük az
egyiket TR Rosenbergnek hívják és egy nagyon bölcs terapeuta. Ami'
kor legelőször beszéltünk, azért keresett meg, mert szeretett volna egy
Land Rovert. Nekem éppen volt egy piros színű, amit szerettem volna
eladni, így kocsiba ültem és elvittem neki megmutatni Leydenbe,
ahol akkor lakott.
Úgy döntöttünk, hogy a házához közeli, elhagyatott terepen is ki-
próbáljuk a járgányt. Korábban már volt egy Suzuki Samuraia és iga-
zából azt akarta tudni, vajon a Rover jobb-e terepen? Úgyhogy neki­
indultunk és meg sem álltunk Vermont határáig, a Green folyóig, ahol
egy szinte érintetlen erdős területre bukkantunk. Az út a folyón ke­
resztül vezetett tovább, egy olyan helyen, ahol régebben tehéncsor-
dákat hajtottak át a sekélyebb gázlón. Ahogy leereszkedtünk a gázló­
hoz, láttuk, hogy mindkét partja elég meredek, az egész gyakorlatilag
egy V alakot formáz, manőverezésre pedig szinte semmi hely nincs,
olyan keskeny. Két választási lehetőségünk volt: vagy belehajtunk és
megyünk tovább, vagy visszatolatunk. TR megállt a folyó szélénél és
kiszállt a kocsiból.
- Tolass vissza te, én nem hiszem, hogy képes lennék rá - fordult
oda hozzám.
Vetettem egy pillantást a meglehetősen sziklás és kemény útra,
amin eddig jöttünk, aztán a folyóra. Nem volt kedvem visszatolatni
ezen a hosszú és embert próbáló szakaszon. A gázló viszont nagyjából
harminc méter lehetett összesen. A közepén kiálló, nagyobb sziklák
körül örvénylett a víz. Lehet, hogy nem is kell visszatolatnom - gon­
doltam magamban.
Csak nem lehet olyan mély, ha annak idején itt hajtották át a marhákat
- okoskodtam. — Biztos vagyok benne, hogy át tudunk kelni rajta a Ro­
verrel. Odasétáltam a víz széléhez, leguggoltam és tisztán láttam
232 A diagnózis negyvenévesen

a meder alját. Aztán fogtam magam és szó nélkül beszálltam a ko­

csiba.
- Jól van, menjünk - mondtam, miután ráadtam a gyújtást.
A következő' pillanatban gázt adtam és már bele is hajtottam
a folyóba. A víz átcsapott a motorháztetőn, TR pedig ijedten feszült
bele az ülésbe. Hm, egy kicsit mélyebb, mint hittem - futott át az agya­
mon. Gázt adtam, a Rover pedig tovább gázolt a vízbe, már a felénél
járhattunk. Ahogy kinéztem az ablakon, úgy saccoltam, nagyjából egy
méter mély lehet a víz.
Hallottam, ahogy hátul a kipufogó, immár a víz alatt, hangosan
bugyborékolt, az ajtóréseken pedig kezdett beszivárogni a víz. Ekkor
alászedtem a kormányt, gázt adtam, és egy Y manőverrel megfordul­
tam. A gumi helyenként kipörgött egy kicsit, de pár pillanat múlva
újra partot értünk.
- Most már újra tiéd a volán - mondtam TR-nek, miután kihaj­
tottam a mederből.
- Hűi - mindössze ennyit tudott kinyögni, miközben hallgattuk,
ahogy a kocsiból folyik kifelé a víz. - Azt hiszem, a Suzukimmal ezt
nem tudtam volna megtenni.
Miután túltette magát a kezdeti sokkon, TR úgy döntött, megveszi
a Rovert.
Amikor néhány nappal később leszállítottam neki, megint kiruc­
cantunk vele. Ezúttal még beljebb merészkedtünk az erdőbe, jóval túl
Vermont határán. Amikor úgy éreztük, ideje hazamennünk, megfor­
dultam. Azaz, csak fordultam volna, mert nem vettem észre az avar-
réteg alatt megbújó jókora fatörzset. Elakadtunk. Kiszálltunk, hogy
megnézzük, mi a baj.
- Úgy tűnik, mintha a kerekek nem egy irányba állnának - jegyez­
te meg TR.
Jól látta. A tuskó kiakasztotta a kormányművet, így a bal oldali
kerék balra, a jobb oldali pedig jobbra állt. TR vadonatúj Land
Rovere mozgásképtelenné vált.
Visszasétáltunk az autóútra, hogy keressünk egy telefonfülkét.
- El kell mennem a műhelybe néhány alkatrészért, aztán kijaví­
tom és hazaviszem neked a Rovert - mondtam.
TR egészen jól viselte, hogy egy farönknek köszönhetően hazavág­
tam a frissen felújított autóját.
 A diagnózis negyvenévesen 233

Ahogy baktattunk felfelé, besötétedett és egyre párásabb lett a le­

vegő. Azokban az években a stressz miatt elég erőteljes asztma alakult
ki nálam, és éreztem, hogy kezd előjönni. Nem kaptam levegőt, egyre
inkább nehezemre esett a járás. A rohadt életbe - káromkodtam ma­
gamban. - Az előbb elrontottam TR kocsiját, most meg itt fogok halálra
fagyni az erdő szélén. Persze nem haltam meg, mentem tovább. TR
továbbra is nagyon nyugodt volt, és csakhamar találtunk egy telefon­
fülkét. TR felesége jött értünk, az asztmám alábbhagyott, másnap
pedig visszamentem a Roverért és megjavítottam.
Azóta is jó barátok vagyunk. Egy olyan szögletes és bárdolatlan em­
bernek, mint amilyen én vagyok, ő nagyon különleges és valószerűtlen
társnak számít. Kedves és barátságos, kicsit emlékeztet egy játék mackóra.
Az is kiderült róla, hogy nagyon is együtt érző. Jó néhány évig igazgatta
a berkshire-i Swift Rivert, a különleges képességű gyerekeknek létreho­
zott iskolát. Aztán megalapította a saját cégét, amely a legkülönfélébb
nehézségekkel küzdő gyerekeknek segített abban, hogy minél zökkenő­
mentesebben be tudjanak illeszkedni a hétköznapi felnőtt létbe.
Amióta ismertük egymást, TR jó néhány furcsaságot észrevett raj­
tam, de soha nem szólt semmit. Aztán egy nap - azt hiszem, akkor
már legalább tíz éve barátok voltunk - úgy döntött, hogy megosztja
velem a tapasztalatait. Rengeteget töprengett előtte, hogy megtegye-e.
Nagyon félt ugyanis attól, miként fogok reagálni. Elvégre az esetek
nagy többségében teljesen normálisnak tűntem. A cégem sikeres volt,
egyre jobban kijöttem az emberekkel, és immár feleségem és gyere­
kem is volt. Nem kerültem összetűzésbe a törvénnyel, nem ittam és
kábítószerhez sem nyúltam.
TR viszonylag rendszeresen meglátogatott napközben, leginkább
ebédidőben.
- Tudod, a terapeuták megtanulják nem elemezni a barátaikat, ha
azt szeretnék, hogy hosszú távon is barátok maradjanak - mondta az
egyik alkalommal. - Viszont ebben a könyvben olyasmiről írnak, ami
szerintem teljes mértékig jellemző rád. Szeretném, ha elolvasnád, és
kíváncsi vagyok a véleményedre.
Azzal a kezembe nyomott egy könyvet. A szerzője Tony Attwood,
a címe pedig Asperger-szindróma.
Óvatosan méregettem.
- Ez meg mi? - kérdeztem végül.
 A diagnózis negyvenévesen

Nem értem, az előbb még arról beszéltem neki, hogy épp most olvastam
a legújabb Caterpillar buldózerekről, arról, miként akarják felvenni a ver-
senyt a japán konkurenciával, erre jön ezzd a könyvvel1 - pörgött végig
a fejemben.
Látta rajtam a zavarodottságom, ezért gyorsan folytatta.
- Sajnálom, hogy ezt ilyen váratlanul zúdítom rád, de hidd el, ren­
geteget gondolkodtam rajta. Ebben a könyvben pontosan leírják
mindazt, amilyen te is vagy. A tökéletes mintakép lehetnél. Az, hogy
lenyűgöznek a vonatok és a legkülönfélébb masinák... ez is mind
benne van. Vagy például ahogy beszélsz, ahogy gondolkodsz, másokra
nézel, és hogy milyen nehéz szemkontaktust létesítened másokkal.
- Ez azt jelenti, hogy van rá gyógymód?
- Nem, ez nem betegség - felelte. - Ezért nincs is szükség gyógy­
szerre. Egyszerűen ilyen vagy.
Ahogy ott ültünk, egymással szemben, lapozgatni kezdtem a köny­
vet. Amikor egyedül ebédeltem, mindig olvastam valamit, bár idővel
megtanultam, hogy más társaságában ez udvariatlanság. Most viszont
azt gondoltam, kivételt tehetek. Ez volt az első dolog, amin megakadt
a szemem:

Diagnosztizálási útmutató a 299.80 számú

Asperger-féle rendellenességhez

A. Társas kapcsolatokban mutatkozó minőségi hiányosság, az alábiak-

ból legalább két formában:

A társas kapcsolatok során használatos testbeszéd több formájá­

nak (arckifejezés, testtartás, szemkontaktus, gesztusok) feltűnő
hiányossága vagy hibás működése.

Ez valóban igaz rám, gondoltam magamban. Nem nézek másokra,

miközben beszélek hozzájuk, időnként teljesen más az arckifejezésem,
mint ami a helyzethez illő volna, gesztikulálok, amikor nem kellene...
igen, ez mind én voltam. Úgyhogy tovább olvastam.

Fejlettségi szintjének megfelelő személyes kapcsolatok kiépítésére

való képtelenség.
 A diagnózis negyvenévesen 235

Ez is igaz volt rám. Gyerekkoromban hiába szerettem volna, nem

tudtam közelebb kerülni a velem egykorú társaimhoz.

Magától jellemzően nem osztja meg örömeit, eredményeit vagy az

őt foglalkoztató gondolatokat másokkal.

Igen, ez is így van. Ha nem tudok másokkal kapcsolatot teremteni,

hogyan is oszthatnám meg velük mindazt, ami egyébként foglalkoz­
tat.'1 Ez is jellemző rám.

A társas kapcsolatok vagy érzelmek oda-vissza hatásának hiánya.

(Közte és mások között.)

Ezt is sokszor megkaptam már korábban.

Abban a pillanatban megértettem, hogy TR-nek igaza volt. Ez
mind tényleg rólam szólt. Tökéletesen igaz volt rám minden szava.
Elképesztő erejű volt a felismerés. Leginkább azért, mert végre rájöt­
tem, hogy az összes pszichológus, pszichiáter és terapeuta, akinél gye­
rekkoromban megfordultam, tévedett velem kapcsolatban és egyikük
sem látta meg bennem azt, amit TR igen.
Gyerekként rendszeresen a szememre vetették, hogy noha vág az
eszem, de emellé iszonyatosan lusta vagyok. Most viszont már tudtam,
hogy nem lusta voltam, hanem egyszerűen csak más, mint a többiek.
Azzal is tisztában voltam, hogy ha tehetem, még ma is kerülöm
mások tekintetét. A fenébe is, egész gyerekkoromat végigkísérték az
ebből adódó nehézségeim és konfliktusaim. Viszont egészen addig,
amíg TR a kezembe nem adta ezt a könyvet, nem tudtam, hogy az,
ahogyan én viselkedem, szokatlan és érthetetlen a többiek számára.
Ezért nem is értettem, miért bántak velem úgy mások, ahogy bántak.
Csak azt éreztem, hogy igazságtalanok és kegyetlenek. Fel sem merült
bennem, hogy mások számára az, amit én teszek - vagy éppen nem
teszek -, zavaró és meghökkentő lehet. Es végre arra a kérdésre is
megleltem a választ, amit olyan sokszor megkaptam: „Miért nem né­
zel a szemembe, fiam?!”
Alaposan fejbe kólintott a felismerés. Szóval rajtam kívül vannak
még más emberek is, akik ezzel élnek együtt. Sőt olyan sokan vagyunk,
hogy külön nevet is adtak nekünk.
236 A diagnózis negyvenévesen

Egyre csak olvastam, a szemem alig bírta az iramot az agyammal,

a fejem egyre jobban zúgott a rengeteg új információtól.
Az életem nagy részét úgy éltem le, hogy folyamatosan azzal pró­
báltak meg szembesíteni, milyen arrogáns, barátságtalan és antiszo­
ciális vagyok. Most pedig azt olvasom, hogy az Asperger-szindrómá-
sokra jellemzó', hogy nem mindig a helyzetnek megfelelő arcmimikát
használják. Hát, ez is élénken élt bennem: amikor meghalt a nagyné-
nem és ezt nekem is elmondták, hiába voltam szomorú belül, a szám
önkéntelenül is mosolyra rándult. Amiért aztán kaptam is rendesen.
Ahogy olvastam a könyvet, egyre inkább megkönnyebbültem.
Egész addigi életemben azt éreztem, hogy sehová sem tartozom. Attól
rettegtem, hogy előbb-utóbb tényleg kiderül, hogy szociopata és ke­
zelhetetlen alak vagyok. A könyv viszont új fejezetet nyitott az éle­
temben. Rájöttem, hogy egyáltalán nem vagyok szívtelen, nem va­
gyok tömeggyilkos, és nem akarok rosszat senkinek az égvilágon.
Teljesen normális voltam a magam módján.
Felvetődött azonban bennem egy újabb kérdés is: hogy a csudába
lehet, hogy annak idején az összes gyerekpszichológus tévedett velem
kapcsolatban?
Jó, a szakemberek védelmében el kell mondanom, és az igazsághoz
hozzátartozik, hogy az Asperger-szindróma csak nemrég került be az
emberi lélekkel és tudattal foglalkozó szakemberek bibliájául szolgáló
Mentúlis rendellenességeket leíró és rendszerező útmutató című szak-
könyvbe. Ekkor viszont már harmincéves is elmúltam. A végered­
mény tehát igazából az volt, hogy éveken át próbáltam alkalmazkodni
valamihez, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Az, hogy most kide­
rült, létezik olyan, hogy Asperger-szindróma, egy csapásra megváltoz­
tatta az életemet.
Az egyik legmeglepőbb dolog, amit felfedeztem, hogy az Asperger-
szindróma az autizmus spektrumzavarhoz tartozik. Vagyis az autizmus
egy formája. Ha valaki gyerekként azt vágja a fejemhez, hogy autista
vagyok, biztosan elküldöm a csudába. Mert számomra az autista
olyasvalaki volt, mint például Tomrny, aki az Egy kórház magánélete
című sorozat karaktere volt. Soha nem szólt egy szót sem és tulajdon­
képpen túl sok vizet sem zavart. Az autizmus, legalábbis az én gene­
rációm tagjai számára, egyfajta élőhalott vagy zombi képet sugallt.
Fogalmam sem volt arról, hogy ez a mentális fejlődészavar egy jóval
 A diagnózis negyvenévesen 237

szélesebb spektrumot ölel át, aminek az egyik végén a Tommyhoz ha­

sonló emberek vannak, a másik végén pedig az olyanok, mint én.
Persze az is lehet, hogy ha már hatévesen helyesen diagnosztizál­
nak, akkor sem hitt volna nekem senki. Lehet, hogy sokkal inkább
arról van szó, hogy a társadalomnak és a szociális kultúránknak
kellett annyit fejló'dnie, hogy képes legyen végre elfogadni az olyan
jelenségeket, mint amilyen én is vagyok.
Ha a szüleim tisztában lettek volna azzal, hogy voltaképpen miért
is viselkedem úgy, ahogy, lehet, hogy az egész életünk másként ala­
kul. így viszont azt érzem, hogy rengeteg elvesztegetett lehetőség
gyűlt össze bennem azért, mert az életem nagy részében egyszerűen
különcként bélyegeztek meg.
Tizenhat évesen ezért hagytam ott a sulit, pedig az összes intelli­
genciateszten jobb eredményt értem el, mint sok végzős egyetemista.
Több professzor szerette volna, ha beiratkozom a műszaki egyetemre,
de erre sosem tudtam rávenni magam. Az addigi kudarcaim egysze­
rűen gúzsba kötöttek. Nem vágytam arra, hogy egy újabb iskola­
rendszer rám erőltesse a szabályait - azokat a szabályokat, amelyekhez
képtelen lettem volna alkalmazkodni, és amelyek csak gyarapították
volna a kudarcélményeim számát. Ezt már egészen kis koromban,
hatévesen pontosan éreztem.
A Fatet, az első bandát is azért hagytam ott, mert nem tudtam
megbirkózni a társas együttélés törvényszerűségeivel, vagyis, hogy
tízen kellett volna együtt laknunk egy házban. Ami pedig a személyes
kapcsolataimat illeti: most már azt is láttam, hogy ezek azért
hullottak szét idő előtt, mert mások számára szokatlan, de inkább ért­
hetetlen módon kommunikáltam.
A karrieremben is elszalasztottam jó pár lehetőséget. Volt egy
időszak az életemben, amikor felkértek, hogy legyek George Lucas és
a Lucasfilm kutatás-fejlesztési vezetője. Tökéletesen passzolt volna
a kreativitásomhoz. Én viszont nem mentem el az interjúra. Retteg­
tem tőle, hogy ha végül enyém lesz az állás, kiderül, hogy mégsem
értek a dologhoz, újra kirúgnak valahonnan, és akkor újra költözhe­
tek vissza az ország másik végébe. így aztán szép lassan eltávolodtam
a zeneipartól, pedig sem előtte, sem azóta nem éreztem magam olyan
jól, mint akkor, ott, abban a csupa hozzám hasonlóan excentrikus
fickó alkotta közösségben.
238 A diagnózis negyvenévesen

Miután elolvastam a könyvet, kezdtem tisztábban látni a különb­

séget aközött, ahogy viselkedtem és aközött, ahogy ezt más, „nor­
mális” emberek érzékelték. Elkezdtem tudatosan figyelni arra, hogy
beszéd közben belenézzek az emberek szemébe, és - még ha többnyi­
re a földet bámultam továbbra is - néha sikerült elkapnom a tekinte­
tüket.
Megtanultam, hogy ha valaki beszédbe elegyedik velem, akkor vár­
jam meg, amíg befejezi a mondandóját, és csak utána reagáljak. Fo­
kozatosan treníroztam magam, hogy a megnyilvánulásaim kevésbé
excentrikusak és meglepők legyenek, s ne olyanok, amiket mások
nem értenek, és leginkább csak megrettennek tőle. Megtanultam,
hogy ha valaki úgy szólított meg, hogy „helló, John, hogy vagy? Mi
újság veled?”, akkor arra a legjobb válasz a „köszönöm, jól vagyok. És
te?”, nem pedig az, hogy „épp most olvastam egy cikket a legújabb
tengerjáró hajókhoz fejlesztett sugárhajtású motorokról. Elképesztő,
hogy a mérnökök mit össze nem hoztak már megint!"
Fokozatosan igyekeztem arra is odafigyelni, hogy mi történik a ba­
rátaimhoz közelállókkal. Ha például olyasvalakivel találkoztam, akit
már rég láttam, erőt vettem magamon, hogy megkérdezzem tőle:
„Hogy van a kislányod, Mallory, jól megy neki az egyetem?” vagy pél­
dául: „Édesanyádat kiengedték már a kórházból?” Az az igazság, hogy
talán az ilyen helyzetekkel van a legtöbb gondom, de azért haladok
ezzel is.
Annak köszönhetően, hogy ezekre a dolgokra fokozottan odafigye­
lek, az emberek is elkezdtek másképp viszonyulni hozzám. Már nem
különcként tekintenek rám, hanem legfeljebb egy habókosként. És
azt kell mondanom, ez mindennél jobb érzés!
Az, hogy megtudtam, Asperger-szindrómám van, az életem más
területeire is pozitív hatással volt. Beszéltem már arról, milyen sokáig
éreztem azt, hogy soha, sehol nem fogadnak el, hogy valahol a társa­
dalom számkivetettjeként éltem az életem. Mindezt leginkább azért,
mert nem tudtam követni a szabályokat, nem fejeztem be az iskolát,
nem tudtam semmit a mások által elfogadott „normális” módon vég­
hezvinni.
Szóval mindezek hatására valahol társadalmon kívülinek éreztem
magam. Most, hogy megtudtam, aspergeres vagyok, ezek a negatív
előítéletek egyre-másra tűnnek el a lelkemből, az életemből.
 A diagnózis negyvenévesen 239

Most már tudom, hogy az a tudás, amivel rendelkezem, nagyon is

különleges. Amikor a KISS mellett dolgoztam, a nekik készített gitá­
rok és effektek szintén egyediek és különlegesek voltak. Amikor fej­
lesztőmérnökként dolgoztam, a különleges képességeimnek köszön­
hetően tudtam megoldani olyasmit is, amit mások nem. Most, hogy
már öregebb vagyok, sokkal jobban látom, hogy ezek a képességek
milyen kevés embernek adatnak meg.
Rengeteg olyan ember él a Földön, akinek a mindennapi életét
a rutin és a megszokás határozza meg leginkább. Ezek az emberek
vélhetően sosem fognak jól kijönni velem, mert én képtelen vagyok
idomulni. Szerencsére vannak azért másféle emberek is, akiknek fon­
tos például az eredményesség is. Velük megtalálom a közös hangot,
mert az Asperger-szindrómának köszönhetően abban, amit csinálok,
vélhetően a legjobb leszek. Ok pedig értékelik ezt.
Amit végül is mondani akartam, az az, hogy nem vagyok fogya­
tékos. Sőt az elmúlt években arra jöttem rá, hogy mi, aspergeresek
talán még jobbak is vagyunk másoknál! És úgy tűnik, ezt az álláspon­
tomat a tudósok is osztják: a legújabb kutatások szerint a kreativitás
egyik elengedhetetlen alkotóeleme az aspergeres érintettség, még ha
csak csekély mértékben is.
 Mindenkit átkeresztelek

jtJLmióta az eszemet tudom, mindig is hadilábon álltam a nevekkel.

Sokszor találok ki és használok olyan neveket, amelyekkel sikerül
mások értetlenkedését kiváltanom. Olyan is előfordul, hogy ezekkel
a nevekkel sikerül másokat vérig sértenem. Az olyan megjegyzések,
mint például: „Hé, az én nevem Martha, nem pedig Ducidarab!”,
nagyon is ismerősen csengenek. Ám ettől függetlenül ő nekem min­
dig is Ducidarab marad, és annak is fogom hívni - egészen addig,
amíg valamiért úgy nem gondolom, hogy most már adhatok neki egy
új nevet.
Hogy miért lett Ducidarab? Azért, mert amikor megismertem, fit-
nesz- és egészségmániás volt. Mi másnak nevezhettem volna el vala­
kit, aki ennyire megszállottja volt a testsúlyának és a saját testének?
Úgyhogy Ducidarab, és kész, hacsak nem akarom becézni, mert akkor
még a Ducidarabka is szóba jöhet.
Igazság szerint nagyon sokszor megpróbáltam a hozzám közel álló­
kat a saját nevükön szólítani. De egyszerűen nem megy. Ha például
Ducidarab helyett a Marthával próbálkoztam, mindannyiszor bele-
dadogtam. A Martha egyszerűen kiejthetetlen a számomra. De et­
től más természetesen még hívhatja őt így, ez engem egyáltalán nem
zavar. Nem várom el, hogy más is az általam kitalált neveket hasz­
nálja.
A helyet, ahol most élünk, Háznak hívom. Ha esetleg később ve­
szünk még más ingatlanokat, akkor lehet, hogy sorszámozni fogom
őket - Egyes számú kuckó, Kettes számú lakás stb. de mostanáig ez
a teljesen funkcionális elnevezés tökéletesen megfelelt nekem.
Ez alól csak azok a rövidebb időszakok voltak kivételek, amikor
nem a saját tulajdonomban laktam. Olyankor Apartmannak, Sá­
tornak, Kabinnak vagy Raktárnak hívtam ezeket a helyeket. Mivel
azonban azok az idők mindennek nevezhetők voltak, csak kellemes­
nek nem, ezért igyekszem viszonylag ritkán gondolni rájuk. A legkel­
 Mindenkit átkeresztelek 241

lemetlenebbek egyébként mind közül a Szeméttároló, a Kartondoboz

és a Börtön voltak, de ezeket igyekeztem mostanra teljesen kiverni
a fejemből.
A nem embereknek adott neveim kivétel nélkül egyszerűek és le-
írók. Nincs bennük semmi trükk. A kutyát például Kutyának hívom,
legfeljebb Kutyusnak. Semmi fakszni, ezek tökéletesen hasznos, jól
funkcionáló nevek.
Az öcsém, aki nem aspergeres, ezzel szemben például Cicuskának
nevezte el a kutyáját. Én sosem tennék ilyesmit. Évekkel ezelőtt az
egyik délután az öcsém átjött hozzám, és elvittük Cicuskát sétálni
a berkshire-i erdőbe. Félúton a szegény kutya beleesett egy gödörbe,
ami az útfelújító munkálatok miatt tele volt törmelékkel és kátrány-
nyal. Azt hiszem, megérdemelték mindketten, Cicuska és az öcsém is.
Én sosem nevezném a kutyámat Cicuskának vagy Macskának, és ab­
ban is biztos vagyok, hogy az én kutyám soha nem esett volna bele egy
ilyen gödörbe.
Az öcsém egyébként megrögzötten perverz neveket ad a házi álla­
tainak. Mostanság két kutyája van, az egyiket Bentleynek hívják. Azt
hiszem, a kocsim után adta neki ezt a nevet, mert nagyon megtetszett
neki. Viszont, az én Bentleym egy autó, méghozzá elég öreg. Sze­
rintem Bentleynek elnevezni egy kutyát, értelmetlen. A másik kutya
még rosszabbul járt. Tehénnek hívja. Érthetetlen, miért választ ilyen
ostoba neveket az állatainak, amikor az öcsém genetikai állománya
gyakorlatilag megegyezik az enyémmel. Néha azt gondolom, csak
azért teszi mindezt, hogy engem bosszantson.
Azt gondolom, hogy az öcsémhez hasonló emberek nem gondol­
kodnak logikusan. Ok azok, akikre azt szokták mondani, hogy „tele
vannak érzelmekkel és kreativitással”. Lehet, bár az is elképzelhető,
hogy bizonyos téren egész egyszerűen csak visszamaradottak. Biztos
vagyok benne, hogy ha valaki elbeszélgetne velem és az öcsémmel
a névadási szokásainkról, hasonló következtetést vonna le. Az öcsém
persze kézzel-lábbal tiltakozna.
A másik, amit nem értek, amikor valaki például egy sörmárkáról
nevezi el a kutyáját. Az a szerencsétlen jószág akkor sem fog sörös­
üvegre hasonlítani, ha alkoholista gazdája mindennél jobban azt sze­
retné. Szerintem az ilyesmi egy mélyen gyökerező mentális zavar
megnyilvánulása.
242 Mindenkit átkeresztelek

Másoktól eltérően az öcsém egyébként maga választotta ki a saját

nevét. Amikor megszületett, Christopher Richter Robison néven
anyakönyvezték, ám mivel nem szerette a szüleinket, amikor tizen-
nyolc éves lett, Augusten Xon Burroughsra változtatta azt. Sem
Augustennek, sem Chrisnek nem szólítottam soha. A Horkantyúból
és a Kullancsból is rég kinőtt már. Az unokatestvérünk, Kicsi Bob
rendszerint Xonnak hívja - úgy, hogy az x-et z-nek ejti -, de nekem
ez sem áll a számra. Mivel a mai napig nem találtam rá illő nevet,
ezért egész egyszerűen csak „az öcsém”-nek hívom.
- Hol van az öcsém? - szoktam kérdezni például az élettársától,
Dennistől.
- Nem láttad a nagybátyád? - tudakolom a fiamtól.
- Hé, szevasz! - és így üdvözlöm az öcsémet, ha találkozunk.
Az általam kitalált nevek szinte mindig valamiféle helyzetet vagy
funkciót jelölnek meg. Mondok egy példát: a mostani feleségemnek
van két lánytestvére, és persze szülei is voltak, amíg meg nem haltak.
Sokszor előfordult, hogy mindannyian együtt voltunk és az egész csa­
patot olyasvalakinek kellett bemutatnom, aki kívülálló volt.
Ilyenkor leginkább az általam kitalált neveken mutattam be őket.
- O a Nulladik Egység - mutattam az apósomra.
- O itt a Hármas Egység - mutattam be Annie -t, a legfiatalabb
lányt a három közül.
- O Ellen, az Egyes Számú Egység - ezzel a névvel a feleségem
nővérét illettem.
- O pedig Martha, a Kettes Számú Egység - vagyis a feleségem.
Számomra tökéletesen logikus és racionális volt így elneveznem
a rokonaimat, mert azonnal átláthatóvá tette a családon belüli rang­
sort. Persze tudom, a nagy átlag számára az ilyesfajta névadás érthe­
tetlen, vagy legalábbis furcsa.
Amikor kisgyerek voltam, a felnőttek mondták meg nekem, hogy
kinek, minek mi a neve. Az a forró dolog a konyhában a sütő, a far­
kát csóváló négylábú a kutya, a szomszéd gyerek pedig Robbie vagy
Jeff. Mivel akkor még nem volt befolyásom ezekre az elnevezésekre,
nem is szerettem őket. Ahogy viszont cseperedtem, vettem magam­
nak a bátorságot és magam is elkezdtem névadóvá válni. Ehhez per­
sze kellett az is, hogy legyenek olyan tárgyaim, amiket elnevezhettem.
Elsőként a traktoromat, Chippyt. Rajtam kívül persze ezt senki nem
 Mindenkit átkeresztelek 243

értette, apám például soha nem hívta Chippynek a traktoromat.

Olyanok is voltak, akik kinevették az általam adott neveket. Ez fájt
a legjobban, és fel is bőszített rendesen.
De nem adtam fel. Ahogy nagyobb lettem, előbb alaposan végig­
gondoltam, hogy tetszik-e annak az embernek a neve, aki az életem
újabb szereplőjévé vált, vagy sem. Ha nem tetszett, adtam neki egy
újat. Ez persze sokszor konfliktusokhoz vezetett: az emberek nem
értették, miért neveztem át őket önkényesen. így, visszaemlékezve,
már megértem, miért sértődött meg például valaki azon, hogy Plötyi-
nek kereszteltem el, még akkor is, ha nagyon is illett rá a név.
Sajnos a névadásaimnak megvannak a hátulütői is. Például amikor
Kismedvével elváltunk, számomra elvesztette a nevét is. A Kismedve
ugyanis engem azokra az időkre emlékeztetett, amikor még minden jó
és szép volt köztünk. Úgyhogy azóta, ha találkozunk, csak annyit
mondok neki, hogy „Helló!”.
Minél közelebb áll hozzám valaki, annál valószínűbb, hogy nem az
eredeti nevén fogom szólítani. A műhelyben dolgozó Bob és Paul pél­
dául mindig is Bob és Paul marad a számomra, de anyámat sosem
hívom Margaretnek vagy anyunak. Egyszerűen csak az anyám.
(Apámmal együtt azóta nem hívom őket Ostobának és Rabszolgának,
amióta tizenhat évesen elköltöztem otthonról.)
Vannak helyzetek, amikor már meglévő nyelvtani szabályokat alkal­
mazok bizonyos nevekre. Ezeket rendszerint szintén nem értik. Tudjuk
például, hogy aki Amerikában él, az amerikai, aki pedig Kanadában,
az kanadai. Ebből az analógiából kiindulva, akkor hogy hívjuk azokat,
akik Montague-ban élnek.7 Az egyik este egy ügyvéd házaspár bará­
tomat mutattam be néhány ismerősömnek, méghozzá így:
- O George és a felesége, Barbara, mindketten montague-i ügyvédek.
Számomra logikus és érthető volt a mondat, George viszont úgy
nézett rám, mint akit vérig sértettem.
Megfigyeltem, hogy ha ismeretlen emberek találkoznak egymással,
rendszerint mindig ugyanazzal a két kérdéssel igyekeznek megismerni
egymást: Mivel foglalkozik? - ez az egyik kérdés. - Hol él? - ez pedig
a másik.
Semmi mást nem tettem, csak összehoztam ezt a két információt
egyetlen mondatban, méghozzá a lehető leggazdaságosabb szófelhasz­
nálással. Úgyhogy nem értettem, min húzták fel az orrukat.
244 Mindenkit átkeresztelek

Értetlenül álltam a dolog előtt. Mi más lehetne valaki, mint mon-

tague-i, ha egyszer ott él?
Aztán arra gondoltam, hogy valószínűleg annyira szokatlan volt
nekik, hogy nem csak az ügyvédi mivoltukat emeltem ki, hogy ez
megzavarta őket. Nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy ők mások sze­
mében leginkább montague-i ügyvédek, ezt egyszerűen képtelenek
voltak bármiféle hierarchiába sorolni. Azt hiszem, ez olyasvalami
lehetett a számukra, mintha azt mondtam volna, hogy zsidó vagy buzi
ügyvédek.
Az ilyen félreértések miatt gyakran meggyűlik a bajom, amikor
másokkal beszélgetek. A legtöbb esetben ugyanis, ha úgy mutatnék
be valakit, hogy „ő zsidó” vagy „ő buzi”, az sértésnek számítana. Leg­
alább annyira, mintha egyszerűen leautótolvajoznék valakit. Vannak
azonban olyan helyzetek, amikor az ilyen felvezetés vicces. Ám annak
felismerésével, hogy mikor melyik helyzet van érvényben, problé­
máim vannak.
Szerintem, ha valaki képtelen azonosulni azzal a hellyel, ahol él,
akkor jobban teszi, ha elköltözik. Biztos vagyok benne, hogy George
büszkén kihúzta volna magát, ha így mutatom be: „O George, New
York-i ügyvéd.” Hiszen mindenki tudja, hogy egy olyan metropolisz­
ban, mint New York, minden nagyobb és jobb: az ételek, a Broadway,
a nők, és talán az ügyvédek is. George viszont nem New York-i, ha­
nem montague-i, ezért jobban tenné, ha mosolyogva elfogadná ezt,
s nem rám orrol meg mindezért. Nem én tehetek róla, hogy ott él.
A montague-i ismerőseim reakciója után komolyan elgondolkod­
tam azon, mit jelent másoknak az, hogy hová tartoznak. Ha valaki
amerikai, akkor mások elsődlegesen az alapján fogják megítélni, hogy
milyen ismereteik vannak Amerikáról. De mi a helyzet akkor, ha
valami olyan helyről beszélünk, amit mások nem ismernek? Ez a mon-
tague-i meghatározás is ilyen volt. Mert milyenek lehetnek a monta-
gue-iak? Tömzsik, alacsonyak, kissé kopaszok? Olyanok, akik mindig
baseballütővel mennek mindenhová, ráadásul kissé bicegnek? Szőrös
a hátuk? Vagy talán olyan erősek, hogy képesek fél kézzel felemelni az
autónkat? Vagy a montague-iak inkább magasak, csinosak, jóképűek,
és csak úgy sugárzik az értelem a tekintetükből? Akik mindig a leg­
utolsó divat szerint öltözködnek, és akik egy jó könyv és pipa nélkül
ki sem mozdulnak otthonról?
 Mindenkit átkeresztelek 245

Ha Ön, kedves olvasó, olyan, mint én, akkor vélhetően az első cso­
portra szavaz. Azt hiszem, George helyében én sem szeretném, ha így
gondolnának arra a helyre, ahol élek, de hát nem én döntöttem úgy,
hogy ott lakom. Ha valaki Montague-ban él, az montague-i.
Egyébként pár évig én is éltem ott. De éltem Chicopee-ban is, ami
semmivel sem jobb. Amilyen gyorsan csak lehetett, el is költöztem
onnan, és mintegy varázsütésre az „átok” is eltűnt rólam, mások sze­
mében nem voltam többé baseballütős, bicegő kretén.
Szóval mindazok ellenére, hogy komoly erőfeszítéseket teszek
azért, hogy minél jobban be tudjak illeszkedni a társadalomba, a név­
adásaimmal még gyakran kihúzom a gyufát. És biztos vagyok benne,
hogy más Asperger-szindrómás is elmondhatná ugyanezt. Ja, igen, és
hogy hívják azt, aki aspergeres.7 Aspinak.
 Az Egyes Számú Egységtől a Hármasig

JLöbbször leírtam már, de most újra: a gépeken mindig könnyebben

eligazodtam, mint az embereken. Ez megmutatkozott abban is, hogy
milyen nehezen igazodtam el a nőkön. Ha például egy bevásárlóköz'
pont parkolójában valaki azt mondaná nekem, hogy keressem meg
az egyetlen sértetlen karosszériájú autót a sok száz közül, nem jelen­
tene gondot. Ha ahhoz kellene a segítségem, hogy valaki a legjobb
traktort vagy fülhallgatót válassza ki magának, abban is tökéletes
partner lennék.
Ami az embereket illeti, ugyanezt már nem mondhatom el magam­
ról. Az igazság az, hogy ha más nem kezdeményez, magamtól nagy
valószínűséggel sohasem fogok kapcsolatot kialakítani senkivel. No­
ha az utóbbi időben már egyre többen mondják rólam, hogy sza­
lonképes vagyok, volt idő az életemben, amikor kövér, büdös, szakadt
és iszonyatosan nemtörődöm voltam. Elképzelhető, hogy aki ebben
a korszakomban találkozott velem, mindennek látott, csak vonzónak
nem. De ez már sosem fog kiderülni.
Mindig is féltem a csalódástól és az elutasítástól. Ezért is ment
iszonyúan nehezen a barátnőkeresés. Ha megtetszett valaki, a lehető
legkisebb jelét adtam ennek, nehogy kigúnyoljon emiatt. Még most is
élénken élnek bennem azok a képek, amikor egy-egy iskolai buliban,
ahová valamiért elmentem, ujjal mutogattak rám a lányok és hamar
nevetség tárgyává váltam.
Az első lány, aki nagyon tetszett, Queeny volt. Azért adtam neki
ezt a nevet, mert megjelenésében egy igazi királynőre emlékeztetett,
akiről korábban a tévében láttam egy filmet. Mindent csodáltam
benne, de bárhogy is szerettem volna, nem tudtam közelebb kerülni
hozzá. Pedig nagyon szerettem volna.
Kismedvét nagyon fiatalon választottam ki magamnak és szeren­
csére ez kölcsönös volt. Az első években nagyon boldogok voltunk,
de sajnos ez nem tartott sokáig. Ahogy idősebbek lettünk, megvál­
 Az Egyes Számú Egységtől a Hármasig 247

tozott az érdeklődési körünk és fokozatosan eltávolodtunk egymástól.

Ezért, ha azt akartam, hogy a magánéletemben újra boldog lehessek,
vissza kellett térnem a párválasztási halpiacra és hagyni, hogy valaki
rám találjon.
Martha, a jelenlegi feleségem így választott ki engem. Még mielőtt
kiderült volna, hogy Aspergcr-szindrómás vagyok, már akkor is na-
gyón figyelmes volt velem. Rájött, hogy ha a karomat simogatja, vagy
a nyakamat masszírozza, azzal megnyugtat. Ugyanígy, ha a fülemet
vagy a fejem búbját dörgölgette. Ezek az apró dolgok azon túl, hogy
jólestek, ellazítottak.
Nagyon tetszett benne, hogy figyel rám, és hogy mindig kedves volt
velem. Ügy tűnt, bármit is teszek, képtelen vagyok felidegesíteni.
Szóval összeillettünk. Az idő pedig azt igazolja, hogy ő is így gondol-
hatja, mert azóta is együtt vagyunk.
Amióta velem van, gyakorlatilag tökéletes az életem. Tényleg.
Az a fajta öröm és nyugalom vesz körbe, amiben korábban sosem
lehetett részem. Már nem félek attól, ha haza kell jönnöm, ahogy az
első házasságom vége felé sokszor megtörtént velem. Jól érzem ma­
gam az otthonomban és végre szeretek otthon lenni. Azóta nem érez­
tem ilyet, hogy utoljára nyaraltam a nagyszüleimnél Georgiában.
Ugyanakkor mindig ott motoszkált bennem a kérdés, ami szerintem
a legtöbb férfi fejében megfordul. Biztos, hogy számomra ő a legjobb
választás? Elvégre a világon több millió nő él, vagyis annak az esélye,
hogy másból is tökéletes társam válhat, igazán nagy. Vajon ahhoz elég
jó döntés volt-e Martha mellett megállapodni, hogy feladjam a továb­
bi keresgélést? Biztos vagyok benne, hogy bárki egyetért velem, amikor
azt mondom: ha valamiből három is van, az ember hülye lenne nem a
legjobbat kipécézni magának. Mint Martha és nővérei esetében. Mind­
hárman csinosak, jól neveltek és nagyon sokban hasonlítanak egy­
másra. A legszembetűnőbb különbség köztük talán az, hogy az Egyes
Számú Egység valamivel alacsonyabb, mint a Kettes és a Hármas. De az
életkorukon túl a külső szemlélő számára akár még tökéletesen egyfor­
mák is lehetnének. A legfiatalabb Egység mellett a kora szól, a legidő­
sebb mellett pedig a tapasztalat. A középső Egység, akit magamnak vá­
lasztottam, pedig feltehetően a kettő legjobb kombinációját nyújtja.
Igen ám, de ha az ember történetesen olyasvalakivel ismerkedik
meg, akinek két testvére is van, akkor óhatatlanul kapcsolatba kerül
248 Az Egyes Számú Egységtől a Hármasig

velük is. Ez pedig azt is maga után vonja, hogy őket már nem választ­
hatja. Velem legalábbis így történt. Ez egyébként olyan dilemma, ami­
re igazából nincs jó megoldás. Hacsak nem hisszük vakon, hogy a leg­
jobbat választottuk, ez újra és újra visszatérő gondolat lesz, amitől
nem szabadulunk.
Mivel azonban az én életemre a legkevésbé sem jellemző, hogy bár­
miben is vakon hinnék, ezért időről időre olyan kérdéseket teszek fel
a Kettes Számú Egységnek, amelyekből megerősítést nyerek.
- Szerinted a legjobbat választottam hármótok közül?
- Az attól függ, mire kell neked egy nő - feleli rendszerint, ami
még inkább elbizonytalanít, merthogy minden, csak nem konkrét. -
Meg attól is, hogy ezt a kérdést kinek teszed fel.
Az az igazság, hogy az ilyen helyzetekben semmi mást nem várok
tőle, csak, hogy a visszajelzésével megnyugtasson és megerősítsen.
„Persze, hogy én vagyok a legjobb hármunk közül” - ez az a mondat,
amire vágyom. Es zavar, hogy nem ezt kapom. Még ennyi idő után
sem tudok kiigazodni rajta, hogy csak az Egyes és a Hármas egység
iránti udvariasságból nem ad konkrét választ, vagy azért, mert nincs
hozzá elég önbizalma vagy éppen azért, mert tényleg nem tudja. A há­
rom verzióból kettő meglehetősen nyugtalanító. Bárcsak bizonyossá­
got nyerhetnék.
A legrosszabb az egészben viszont ez: ha történetesen az Egyes és
a Hármas Egység párjai is azt gondolják, hogy övék a főnyeremény,
akkor ez azt jelenti, hogy valamelyikünk biztosan téved? Az olyasfaj­
ta állandóan logikusan gondolkodó embernek, mint amilyen én va­
gyok, ez több mint felkavaró.
Azt hiszem, ez a fajta dilemma hasonlít ahhoz, amikor bemegyünk
egy autókereskedésbe. Mondjuk, hárman vagyunk, és azért megyünk
a Mini telepére, mert feltett szándékunk egy kocsival távozni onnan.
Az egyikünk a piros Coopert választja, bőrülésekkel. A másikunk egy
sárga Cooper kabriót. A harmadikunk pedig a Cooper S kupét. Ha
nem veszünk össze a kocsikon, a külső szemlélő úgy gondolhatja,
hogy mindannyian a legjobbat választottuk - pont úgy, ahogy a Ket­
tes Egység is mondta: az alapján, hogy mit szerettünk volna. Elvégre
van, aki a sportkocsikra vevő és van, aki a kamionokra.
De az is elképzelhető, hogy ketten rosszul döntöttünk és a harma­
dik Mini minden szempontból felülmúlja a másik kettőt. Ezt viszont
 Az Egyes Számú Egységtől a Hármasig 249

könnyen el lehet dönteni: elég ötvenezer kilométer után összehason­

lítani a hármat, és kiderül az igazság.
Ugyanez a helyzet a nővérek esetében is. Azzal a különbséggel,
hogy a választás egyoldalú - csak rajtam múlik. A siker leginkább
talán abban mérhető le, ha a nővérek közül az általam választott lány
is engem választ. És ez teszi igazán komplikálttá az ügyet számomra.
Merthogy ez már a társas viselkedés és kompetencia olyan fokát
kívánja tőlem, amire nem biztos, hogy képes vagyok. Ezért is jutottam
arra, jobb, ha hagyom, hogy engem válasszanak, mint ha én kezde­
ményeznék, és végül is egészen boldognak mondhatom magam.
Nem, ez nem igaz: tényleg sosem voltam még ennyire boldog és
kiegyensúlyozott. Néha viszont felmerül bennem: lehetnék még esetleg
ennél is szerencsésebb fickó? Ezt persze csak úgy deríthetném ki, ha
elölről kezdeném az egészet, ami azzal járhatna, hogy végül teljesen
magamra maradok. Ezt pedig eszemben sincs megkockáztatni.
Maga a párválasztás módszertana - a tény, hogy három testvér
közül kellett döntenem - két, az aspikra nagyon is jellemző tulajdon­
ságra mutat rá: az egyik a logika, a másik pedig az egyenesség. Bár­
melyik fickó, aki olyan nőt vesz feleségül, akinek történetesen még
van két, három, esetleg négy nővére, ugyanígy felteszi magának a kér­
dést, hogy a lányok közül a legjobb j utott-e neki. Viszont sokan, má­
sok előtt legalábbis, nem fogják ezt elismerni. A legtöbben pedig
annyira álszentek, hogy még önmaguk előtt is letagadják, hogy ilyes­
mi egyáltalán megfordul a fejükben. Vannak, akik nem szólnak sem­
mit, csak megpróbálnak elbújni egy' sarokban és várják, hogy az ilyen
„bűnös” gondolatok maguktól elmúljanak. Belőlem viszont hiányzik
ez a fajta gátlás, úgyhogy hangosan felteszem a kérdéseimet. Ezen per­
sze mások megint csak felhúzzák magukat. Csak azt nem értem,
miért?
Ha már autóból, házból, ételből vagy éppen láncfűrészből a leg­
jobbat akarjuk magunknak, miért ne kívánhatnánk ezt a párunk ese­
tében is?
- Engem nem az érdekel, hogy a nővérek közül a legjobb legyen az
enyém. Hanem az, hogy a legjobb nő. Ennyi! - vannak, akik így rea­
gálnak a felvetésemre.
Szerintem viszont ez egy más kérdésre ad választ. Mert ha a nővé­
rek közül a legjobbat keresem, az olyan, mintha ezt mondanám:
250 A z Egyes Számú Egységtől a Hármasig

- Akarok venni egy láncfűrészt, méghozzá egy Stihlt. Melyiket

vegyem: az öt lóerős ipari modellt vagy elég lesz a négy lóerős, csalá­
di verzió is?
Ha viszont a legjobb nőt akarom, akkor már nemcsak egy márka
modelljei közül választhatok, hanem egy sokkal szélesebb palettáról.
Szerintem ez a fajta döntéshelyzet nagyságrendekkel nehezebb.
A legfontosabb egyébként az lenne, hogy elsődlegesen a családot
vesszük szemügyre. Vagyis a Nullás Egységeket, lehetőleg mindkét
szülőt. A viselkedésük, a fizikai és mentális állapotuk mind-mind
árulkodik arról, milyen lesz majd huszonöt év múlva az az ember, akit
magunk mellé választunk. Azt gondolom, hogy manapság azért van
olyan elképesztő mennyiségű válás, mert az emberek bután, a logikát
mellőzve döntenek, és mindezt egyszerűen nem veszik figyelembe.
Tulajdonképpen mindig meglepődöm azon, hogy mások miért nem
használják ezt a fajta analitikus megközelítést. Illetve, amikor egy új
autó vagy mosógép megvételéről van szó, akkor igen, de amikor a pár-
kapcsolatuk kerül terítékre, akkor elfeledkeznek róla. Amikor pedig
ezt szóba hozom, sokkolok vele másokat. Azt hiszem, ezt a fajta nyílt­
ságot, ami ránk, aspergeresekre jellemző, a többiek nem értik.
Vannak persze olyanok is, akik úgy értelmezik a dilemmámat, hogy
elégedetlen vagyok a feleségemmel.
- Az a baj, hogy mindennel kapcsolatban olyan szkeptikus vagy -
kapom meg tőlük ilyenkor.
De ez nem igaz. Nagyon is szeretem a feleségemet. Annyira, hogy
azt szavakkal nem is tudnám elmondani. Valamivel kevésbé, de azért
hasonlóan szeretem az autómat és a láncfűrészemet is. Viszont az is
fontos a számomra, hogy azt érezzem: az én döntésem alapján esett
éppen órájuk a választásom, nem pedig a szerencse folyományaként.
És ez az, amit mások hajlamosak pusztán intuíciónak vagy érzel­
mi alapú döntésnek megélni, holott szerintem ennél sokkal többről
van szó.
 A házasélet

•/janikor először hallottam azt a kifejezést, hogy valaki kifordul ma­

gából, tízéves lehettem. A nagyanyám mondta el egy délután, hogy
Bob bácsikám válni készül.
- A felesége, Marsha rákapott a gyógyszerekre és teljesen kifor­
dult magából - mondta akkor Carolyn szinte suttogva, mintha félne
hangosan kimondani.
A dédapám, Dandy többször mesélt arról, hogy az állatoknál ilyes­
mi gyakran előfordul, de Marsha nénire valahogy sosem tudtam úgy
gondolni, mint akivel ilyesmi megtörténhet. Dandynél mindig volt
egy lefűrészelt, duplacsövű puska a kocsiban arra az esetre, ha a far­
mon belefutott volna egy megveszekedett fenevadba. Vajon, ha Mar­
sba néni átjön hozzánk, Dandy őt is lelőné? - futott át az agyamon. Nem
mertem megkérdezni, mert biztosra vettem, hogy rajtam kívül min­
denki tudja, mi a teendő, ha egy magából kifordult emberrel találja
szemben magát. Ráadásul Dandy sokatmondó tekintetéből arra kö­
vetkeztettem, hogy azt is tudták, hogy Marsha milyen gyógyszerek
rabjává vált. Akkor fogadtam meg, hogy magamtól többé semmiféle
gyógyszert nem veszek be.
Ezt követően nagyon sokáig nem láttam Marsha nénémet. Amikor
újra találkoztunk, már jobban lehetett, legalábbis senkit nem akart
bántani. Talán újra megjött a jobbik esze. Ahogy a kutyáknál is: az
egyik pillanatban még morognak és vicsorognak, tíz perc múlva meg,
mintha mi sem történt volna, már boldogan csóválják a farkukat, és
azt akarják, hogy simogassuk meg őket.
Néhány évvel később Bob bácsikám úgy döntött, újra megnősül.
Az esküvőn, a magam aspergeres módján nekiszegeztem azt a kérdést,
ami akkor a fejemben motoszkált.
- Bob bácsi, szerinted hányszor kell megnősülnöd ahhoz, hogy éle­
ted végéig házas maradj?
252 A házasélet

Arra nem emlékszem, mit válaszolt, de arra igen, hogy a következő

esküvőjére már nem hívott meg. Pedig akkor vette el Reldát, aki vé-
gül a tökéletes társának bizonyult.
Akkor sem kaptam meghívót, amikor apám másodszorra nősült.
Talán ő is attól félt, hogy valami hasonlóan kínos kérdést teszek majd
fel neki az esküvőn. Ettől függetlenül végül több mint húsz évig élt
a második feleségével. És valószínűleg még tovább élhettek volna bol­
dogan, ha apám bőre nem fertőződik el egy pókcsípéstől olyan mér­
tékben, hogy ettől gyakorlatilag leállt a hosszú évek alkoholizmusa
miatt agyonroncsolódott mája, amibe belehalt.
Nekem is kétszer kellett nősülnöm ahhoz, hogy megtaláljam az iga­
zit. Sokat tűnődtem azon, mi lehet az oka annak, hogy a mostani há­
zasságom jobb és sikeresebb az előzőnél és arra jutottam, megosztom
mindazt, amit a feleségem azért tesz, hogy lehetőség szerint életünk
végéig együtt maradhassunk. Mindezt azért teszem, mert bízom ben­
ne, hogy ezzel megkönnyítem más Asperger-szindrómával élők pár­
kapcsolati nehézségeit.
Szóval, először is a feleségem nagyon odafigyel rám. Megtanulta
felismerni, mikor vagyok szomorú, nyugtalan vagy gondterhelt.
Sokan mondják rám, hogy sosem mosolygok, és hogy nehéz eligazod­
ni az arckifejezéseimen, mert nem nagyon vannak. Nos, a felesé­
gemnek ez mégis sikerül, sőt ő képes megmosolyogtatni. Azt is tudja,
hogy mit mondjon, vagy mit tegyen azért, hogy jobban érezzem
magam. Persze ennek az ellenkezőjére is képes, amikor éppen rossz
napja van.
Mindig érdekli, amivel éppen foglalkozom, és azt gondolom, hogy
fenntartások nélkül hisz bennem. Amikor például felvetem neki egy-
egy ötletem, mindig meg van győződve arról, hogy azt sikeresen vég­
hez is fogom vinni. Biztat. Ez pedig engem is erősít. Amikor pedig
sikerül elérnem a célom, ő az első, akinek beszámolok róla.
- Mindig is tudtam, hogy sikerülni fog! - válaszolja ilyenkor rend­
szerint. - Hiszen ezért mentem hozzád feleségül.
Fogalmam sincs, hogyan lehet ennyire biztos bennem, hogy képes
vagyok véghezvinni valamit, amivel korábban sosem foglalkoztam, de
ettől függetlenül ezt mondja.
Sosem volt olyan barátnőm, aki szerint született vesztes vagyok,
de a gondolat azért megfordult a fejemben párszor. Annak azon-
 A házasélet 253

bán nagyon örülök, hogy a jelenlegi házasságomban ez fel sem

merül.
Aztán a feleségem arra is figyel, hogy a körülöttem lévő emberek
mit mondanak, és elmagyarázza, ha valamit nem értenék. Sajnos
a mai napig nehéz felismernem azokat a viselkedésbeli nüanszokat,
amelyek egyébként egy „normális” beszélgetés szerves részét képezik.
Ilyen elem például a humor vagy az irónia. Sokszor előfordult, hogy
olyasmit mondtak nekem, amit humorosnak szántak és várták, hogy
jót nevetek rajta, én pedig csak álltam ott és néztem, mint borjú az új
kapura. Olyan is volt, hogy valami sértőt vágtak a fejemhez, de én tel­
jesen félreértettem az üzenetet. Ilyenkor a feleségem gyengéden elma­
gyarázza nekem ezeket a dolgokat, én pedig igyekszem tanulni ezek­
ből a helyzetekből, s úgy tűnik, sikerrel.
A feleségem türelmes velem, még akkor is, ha ugyanazt a kérdést
egymás után többször is felteszem neki. Szokásom például mindennap
dél körül felhívni.
— Vaú, én vagyok! Mondd csak, szereted a férjedet? - kérdezem
ilyenkor.
— Igen, szeretlek - biztosít felőle minden egyes nap.
Van, hogy mindez teljesen kimegy a fejemből, és egy óra múlva újra
felhívom.
— Vaú, én vagyok! Mondd csak, szereted a férjedet? - kérdezem
megint.
— Igen, még mindig szeretlek - feleli.
Van, hogy egy nap négyszer, ötször is felhívom emiatt. Persze lehet,
hogy ötödjére már azt feleli, hogy már nem szeret, de tudom, hogy
ilyenkor csak piszkálni akar. Mert valójában szeret. Ez pedig nagyon
is nyugtató hatással van rám.
Fogalmam sincs, miért teszem fel újra és újra ugyanazt a kérdést,
de felteszem. Ha pedig valaki rám szól emiatt, attól rossz kedvem lesz.
A feleségem sokszor megsimogat. Mivel a Chuckie-hoz fűződő gye­
rekkori rossz élményeim igen mélyen megmaradtak bennem, én ma­
gam nemigen szoktam simogatni másokat. Szerencsére Marthának
nincsenek ilyen rossz tapasztalatai.
Amikor először találkoztam Marthával, kifejezetten ideges és izgá­
ga voltam. Folyamatosan doboltam a lábammal, ide-oda dülöngéltem
a székben és több „abnormális” fizikai megnyilvánulásom is volt. Ma
254 A házasélet

már persze tudom, hogy mindez az Asperger-szindrómámnak tudható

be. De akkoriban a legtöbb ember még féleszűnek hitt emiatt, és néha
én is így tekintettem magamra.
Az egyik nap Martha valamiért megsimogatta a karomat, amitől
abbahagytam a hintázást és megnyugodtam. Attól kezdve mindig ezt
teszi, ha látja rajtam, hogy feszült vagyok. Én pedig nagyon hálás
vagyok neki ezért.
- Megsimogatnál/ — kérlelem, amikor leülök mellé a kanapén.
- Megvakarásznád egy kicsit a hajamat is? — kérem tőle, miközben
a fejemet masszírozza.
A kutyáknál láttam, hogy előre nyújtják a nyakukat, amikor az
ember simogatja a fülük tövét vagy a pofájukat, a fejük búbját. Azt
gondoltam, hogy ha ez nekik jó, akkor nekem is az lehet. Martha
nagyon jól meg tudja masszírozni a fejemet, a halántékomat vagy
a vállamat, nem is beszélve a hátamról.
Azt szeretem a legjobban, ha egy kicsit hosszú a körme és azzal
vakargatja a fejbőrömet. Egy ideig aggódtam, hogy majd kihullik
a hajam, a fülem pedig lógni fog, akár egy beagle-nek, de nem így tör­
tént, úgyhogy megnyugodtam. Hiszem, hogy az ilyen masszírozások,
cirógatások Marthának is jólesnek. Pszichológusok több olyan kísér­
letet is végeztek, ahol azt vizsgálták, milyen hatással van az emberek­
re, ha állatokat simogatnak. Az derült ki, hogy nyugtató hatással van
ránk, lassítja a szívműködésünket és csökkenti a vérnyomásunkat.
Azt viszont nem értem, miért nem folytattak eddig olyan kísérleteket,
ahol azt mérték volna fel, milyen hatása van annak, amikor ember
embert simogat. Lehet, hogy a „normális” emberekre nincs különö­
sebb hatással? Kétlem.
Megfigyeltem, hogy azoknak a macskáknak és kutyáknak a legfé­
nyesebb és legdúsabb a szőrük, amelyeket gyakran simogatnak. És
most már tudom, hogy a simogatástól a fülük sem konyul le. Vannak
ugyan lekonyult fülű kutyák, de azok így születtek.
A legjobb dolog az, hogy egymást átölelve alszunk.
Amikor kisgyerek voltam, gyakran bújtam el olyan helyekre, ahová
alig fértem be. Ezzel a szokásommal ugyan már felhagytam, de az még
ma is nyugtalanít néha, ha egyedül fekszem az ágyon. Ha valamiért
mégis így alakul, akkor párnákat halmozok magamra. A legjobb vi­
szont az, amikor Martha ott fekszik szorosan mellettem, és a kezével
 A házasélet 255

vagy a lábával átölel, mintegy betakar. Minden este így fekszünk le.
Ha ez elmarad, szóvá is teszem. - Na, hol marad a lábazás1 - kérdem.
- Ölelj át a lábaddal, ahogy szoktál!
Ilyenkor mindig sokkal nyugodtabb vagyok, egészen kisimulnak az
idegeim. Ennek köszönhetően újabban egészen gyorsan elalszom, és
már alig vannak rémálmaim.
Ha reggel felébredek, és Martha rám teszi a lábát, biztos, hogy visz-
szaalszom. Egyébként én is be szoktam takarni őt a testemmel. Van,
hogy az éjszaka közepén arra ébredek, hogy eltávolodtunk egymástól,
mindketten az oldalunkon, egymásnak háttal alszunk. Ilyenkor óva-
tosan addig-addig kúszom hátrafelé, amíg nem érzem Martha hátát,
a lábamat pedig hozzáérintem az övéhez. Ha ez megvan, újra meg-
nyugszom és visszaalszom.
Kifejezetten jó érzés, ha magamon érezhetem a feleségem súlyát.
Nem tudom, ez miért van, de nagyon jólesik. Gyerekkorom óta meg­
van bennem az az érzés, hogy sokkal jobb egy halom takaró vagy
párna alatt lenni, mint csak úgy feküdni az ágyon. A legjobb viszont,
amikor Marthát érzem magamon.
Ezért is szeretem nagyon a házaséletet.
 Kosárlabda és győzelem

xjyerekkoromban nem voltam jó sportoló, és nem is lelkesedtem

semmilyen sportért. A suliban rendszerint én voltam az utolsó, akit
beválasztottak egy csapatba és az első, akit elküldtek, amint kiderült,
hogy béna vagyok. Erről sincsenek jó élményeim. Nem olyan régen
lettem sportrajongó, mégpedig meglehetősen kacifántos úton.
2003-ban a fiam gimnazista lett. Miután Kismedvével elváltunk,
a fiam a fél életét velünk töltötte Chicopee-ban, a másik felét pedig
az anyjával South Hadleyben. Egyetértettünk abban, hogy Kisbocs-
nak egy iskolába kell járnia, és az iskola South Hadleyben volt. Vi-
szont ez a suli nem igazán volt jó, úgyhogy elkezdtünk más lehetőség
után nézni. Néztünk persze magániskolákat is, de azok nagyon drágák
voltak. Aztán az interneten megnéztünk egy összehasonlító listát,
amelyből kiderült, hogy az első három helyen Longmeadow, Wil-
braham és... Amherst állt. South Hadley és Chicopee egymás mellett
voltak a lista utolsó két helyén.
Némi tanakodás után a Kettes Számú Egységgel úgy döntöttünk,
megnézzük magunknak Amherstöt, ahol harminc évvel azelőtt fel­
nőttem. Noha a családommal az aprócska Shutesburyben laktunk,
az még az amhersti iskola kerületéhez tartozott, ezért is jártam oda,
ezért is töltöttem ott a szabadidőm nagy részét és ezért is ismerked­
hettem meg ott Kisbocs mamájával.
így hát felhívtam egy ingatlanügynök ismerősömet, Jim Lumleyt,
aki néhány évvel korábban, a szüleim költözésénél már egyszer segí­
tett. Neki is Land Rovere volt és mindig hozzám hozta, ha valami
gondja volt vele. Egy egész listát hozott eladó amhersti házakról, és
még aznap délután nekivágtunk, hogy megnézzük őket.
Ahogy kocsival bejártuk a környéket, egyre inkább azt éreztem,
hogy ez az a hely, ahová igazából tartozom.
Igaz persze, hogy gyerekkorom legsötétebb emlékei is Amherst-
höz kötődnek. A gyerekek kiközösítettek, az iskolában nem volt
 Kosárlabda és győzelem 257

maradásom, a rendőrök le akartak csukni, a szüleim pedig mindent

megtettek, hogy tönkretegyék az életemet. Mindez itt történt, Am-
herstben.
Még a legrosszabb aspergeres napjaimban is tudtam, hogy rengeteg
olyan tulajdonságom van, ami ahhoz szükséges, hogy népszerű lehes­
sek. Okos voltam, szelíd, vicces és tulajdonképpen még normálisnak
is tűntem. A viselkedésbeli nehézségeim azonban háttérbe szorították
a jó tulajdonságaimat és velük együtt engem is. Bárhol is éltem eddig,
az Asperger-szindrómás lét bélyegét mindenhová magammal kellett
cipelnem.
Amikor a Kettes Számú Egységgel és Kisboccsal elköltöztünk Chi­
copee -ból, azt hiszem, ezt a keresztet végre sikerült magam mögött
hagynom.
Hogy miért akartam visszaköltözni Amherstbe? Mert végre esélyt
kaptam arra, hogy a kudarcaimból sikert kovácsoljak. Azzal, hogy úgy
költözhettem Amherstbe, hogy már tudtam magamról, hogy asper-
geres vagyok, új életet kezdhettem. Új élet egy új házban, egy új vá­
rosban.
Jack pedig ugyanabba a gimnáziumba járhatott, ahová annak ide­
jén én is. De velem ellentétben ő be is fogja fejezni.
Végül nagyon jól sikerült minden. Azok a rossz emlékű emberek,
akik végigkísértették a gyerekkoromat, mára eltűntek a városból.
A tanárok, akik nem szívesen láttak a suliban, már rég nyugdíjba vo­
nultak. A mostani rendőrök legtöbbje pedig még meg sem született,
amikor én a hetvenes években elhagytam Amherstöt.
De ami még ennél is fontosabb volt: azok, akiket harminc éve nem
láttam, most tárt karokkal fogadtak. De miért örülnek ennyire? - tépe-
lődtem. Aztán megértettem. Azért örüLtek nekem, mert semmi olyas­
mit nem tettem velük, ami miatt el akartak volna költözni. Megta­
nultam barátságosnak lenni másokkal.
Amilyen egyszerű volt a képlet, olyan nagyon-nagyon sokáig tar­
tott, mire rájöttem.
Az a gimnazista barátom, Paul Zahradnik, aki ugyanakkor hagyta
ott a sulit, amikor én, most alig fél mérföldre lakott tőlem. Elismert
szobrász és ingatlanfejlesztő vált belőle, és akkora házban élt, hogy
csak a házához vezető bekötőút vagy száz méter volt. Gordy, a hosszú
hajú kölyök, aki annak idején a szeméttelepen dolgozott, most az út
258 Kosárlabda és győzelem

túloldalán, egy nagyon szép kis házban lakik. Ma is a szeméttelepen

dolgozik, de ma már ő a tulajdonosa. O is nagy utat tett meg.
Hozzám hasonlóan az öcsém is lelépett otthonról, amilyen hamar
csak tudott. Mostanáig Bostonban, New Yorkban, Chicagóban és San
Franciscóban dolgozott a legnagyobb reklámügynökségek kreatív
szakembereként. Miután megírta az első könyvét, az Aruvíziót, úgy
döntött, hogy megpróbál újra közelebb kerülni a családhoz. Találtam
neki egy takaros házat Northamptonban, s attól fogva egyre gyakrab­
ban látogatott meg minket. Leszokott a piáról és a drogokról, és meg­
ismerkedett Dennisszel, a párjával. Az ő élete is a helyes mederbe
került végre.
Amikor megtudta, hogy Amherstbe akarok költözni, felhívott.
- Figyelj, nincs ott még egy eladó telek? Dennisszel arra gon­
doltunk, építenénk egy házat a tiétek mellett, és akkor szomszédok
lennénk.
És így történt: egy zsákutca végében megvettünk két telket, és az­
óta egymás mellett élünk. Mivel az öcsém meleg, az ő házuk sikkes és
hivalkodó, az enyém pedig funkcionális és aspergeres. Egyébként biz­
tos vagyok benne, hogy a mi házunk minden szempontból jobban van
összerakva, de az öcsémet ez nem érdekli. Az övék szebb és neki ez
számít. Még úgy is, hogy az első évben, karácsony előtt tönkrement
a vízvezeték-rendszerük, és bokáig gázoltak a jéghideg vízben.
Amikor az idióta nevű francia bulldogjait sétáltatja a ház előtt,
Kisbocs időnként eldurrant egy petárdát, így a füstnek és a zajnak
köszönhetően az öcsém is érzi, hogy újra otthon van. Télen, amikor
havazik, apám traktorával takarítom el az utcáról a havat, amikor pe­
dig beázott a házuk, a Land Rover és az utánfutó segítségével men­
tettem ki a bútoraikat és vittem át a garázsba, hogy kiszáradjanak.
Ki gondolta volna, hogy egyszer még így fogunk élni? Annyi év
után, az öcsém könyvének, a Kés, villa, ollónak a sikere után végre
megnyugodhattam, hogy az én életem is rendben van. Nem is beszél­
ve arról, hogy újra összehozott bennünket, ráadásul abban a város­
ban, ahol elkezdődött az életünk.
Azzal, hogy az öcsém írt rólam a könyvében, egy nagyon fontos
dolgot tanultam meg. Az életem nagy részében úgy gondoltam ma­
gamra, mint egy személyiségzavarral küszködő, a gyerekkorában lelki­
leg terrorizált emberre. Azt gondoltam magamról, azzal, hogy mások
 Kosárlabda és győzelem 259

nem fogadtak el, hogy idő előtt otthagytam az iskolát, végérvényesen

egy senkivé váltam a társadalom számára, függetlenül attól, hogy köz­
ben azért voltak sikereim. Hazudtam a koromat és a végzettségemet
illetően, éveken keresztül hazudtam a családomról, mert annyira fájó
volt az igazság, hogy képtelen voltam elmondani az igazat róla. Aztán
az öcsém könyve, és a tény, hogy voltak, akik mindezzel együtt elfo­
gadtak minket olyanoknak, amilyenek voltunk, egy csapásra megvál­
toztatott mindent. Végre-valahára szabadnak éreztem magam.
Amikor visszaköltöztünk Amherstbe, lépten-nyomon ismerősökbe
ütköztem. Ismerősökké váltak a régi helyek is, viszont a gyerekkori
rossz emlékek nem kísértettek többé.
- Egyszer el kellene jönnöd velünk megnézni egy kosármeccset -
vetette fel Gordy és Paul az egyik este.
Soha életemben nem voltam még egyetemi kosárbajnokságon, de
némi vonakodás után ráálltam a dologra.
- A meccs előtt lesz odafent egy kis fogadás, gyere velünk oda is
- invitált Paul.
Amikor beléptünk, legalább százan voltak már a teremben. Har­
minc évvel korábban pánikrohamot kaptam volna ekkora tömegtől,
és fogalmam sem lett volna, mit mondjak. Alighanem elvonultam
volna az egyik sarokba, mint valami rémült állat, és vártam volna,
hogy mikor szabadulhatok.
Most viszont, tudván, hogy aspergeres vagyok, az újonnan nyert
önbizalmammal felvértezve semmi ilyesmi nem történt. Nem ijedtem
meg, nem akartam elbújni. És még valami történt, amire korábban
nem nagyon volt példa: az emberek odajöttek hozzám, kezet fogtak
velem, beszélgetni kezdtek velem, és azt láttam rajtuk, hogy kedvel­
nek. Azt éreztem, hogy befogadnak. Az a két „apróság”, hogy immár
tudtam, miként viselkedjem, és mit mondjak, egészen más színben
láttatta velem a világot.
Fantasztikusan jó érzés volt! Nem sokkal később már azon kaptam
magam, hogy bárhová megyek, barátkozom a többiekkel, sőt már má­
sok is keresik az én társaságomat.
- Üljünk egymás mellé - javasolta Dave az egyik meccs előtt.
Lehet, hogy ez a mondat másnak teljesen természetesnek hatott
volna, de nem nekem, hiszen korábban még senkitől nem hallottam.
A bíró a sípjába fújt, Dave pedig attól fogva folyamatosan kommentálta
260 Kosárlabda és győzelem

nekem, hogy mi zajlik épp a pályán. Bár látszólag nem nagyon kötött
le a dolog, belül azért élveztem. Ahogy azt is, hogy van társaságom.
S noha nálam mindegyikük jóval többet tudott a kosárlabdáról, ez
ó'ket láthatóan nem zavarta.
Miközben egyre több emberrel barátkoztam össze, semmiféle rossz
nem történt velem, amióta Amherstbe költöztünk. Senki nem pisz­
kált, senki nem űzött gúnyt belőlem. Gyerekként senki nem akarta,
hogy az ő csapatába kerüljek, most meg úgy tűnt, mindenki csak azt
szeretné, hogy vele legyek.
Kezdett egyre inkább elhalványodni bennem az az érzés is, hogy
különc vagyok. A kosárlabdacsapat edzó'jének partiján a fó'iskola
egyik vezetó'je odajött hozzám, hogy beszélni szeretne velem.
- Ugye tudod, hogy annak idején én is otthagytam a sulit - kezdte.
Nem tudtam, mit válaszoljak, azt sem tudtam, hogy képben van
velem kapcsolatban.
- A lényeg, amit mondani szeretnék: függetlenül attól, van-e dip­
lomád vagy sem, közénk tartozol, és mindig szívesen látunk.
Majdnem elsírtam magam.
Attól fogva, amikor csak tehettem, elmentem a meccsekre. S noha
valójában sosem voltam igazi hallgató, a tudásom legjavát mégis ott,
azok között a falak között szereztem. Nagyon jó érzés volt újra itt
lenni, barátok közt lenni, otthon lenni.
Megértettem, hogy nem kell mindent tudnom. Vannak barátaim,
akik segítenek, ha valamire nem tudom a választ. Nem kell minden­
re odafigyelnem, a barátaim segítenek, ha kell. És ekkor hasított
belém a felismerés: Ilyen, amikor valaki normális életet él.
Nem sokkal később az atlétikai szakosztály támogatója lettem.
Az én iskolám támogatója. A csapat egyre jobban játszott, és nekem is
köszönhetően végül szerződtettünk egy olyan edzőt, akivel hosszú
évek után sikert értek el a srácok. Végre teljesen magam mögött tud­
hattam a múltamat. És bárhogy is szerepelt a csapat a pályán, tudtam,
hogy én már győztem.
 29

Mozdony vagyok

IV lindig szerettem a vonatokat.

Amikor a fiam úgy hatéves lehetett, az egyik vasárnap kocsiba ültünk
és elmentünk a springfieldi teherpályaudvarra. A kerekek alatt folya-
matosan pattogott a murva, amit nemcsak a talpfák közé szórtak,
hanem az egész pályaudvar területét felszórták vele. Amikor gyerek
voltam, apám elhozott ide, és most, harminc évvel később én is elhoz-
tam Kisbocsot. Emlékszem, ötéves voltam, amikor apám azt is meg­
engedte, hogy vezessek egy mozdonyt a philadelphiai Közlekedési
Múzeumban. Kisbocs is kipróbálhatta, milyen érzés.
Azt hiszem, a vonatok iránti vonzódásnak családi gyökerei vannak.
Amikor apám kisgyerek volt, a nagyapám sokszor kiült vele a bolt elé
és együtt nézték a közelben elhúzó, gőzmozdony vontatta szerelvénye­
ket Chickamaguában, Georgiában. Fura, hogy ötven évvel később
most én teszem ugyanezt a fiammal, csak éppen Massachusettsben.
Kisbocs majdnem az egész testével kilógott az ablakon, úgy szá­
molta az előttünk elrobogó vagonokat. Tömzsi kis kölyök volt, a fején
pedig egy igazi kék kalauzsapka. Ha kutya lett volna, biztosan csóvál­
ta volna örömében a farkát.
Háromnegyed órát autóztunk ezért a látványért és most a világért sem
akart lemaradni semmiről. Keresztülhajtottunk a síneken és egyenesen az
állomásfőnök romos épülete mellett parkoltunk le, ami mára éppolyan
szürkévé és jellegtelenné vált, mint a talpunk alatti murva. A bakter
a mocskos ablak mögül méregetett minket, miközben Kisbocs vidáman
integetett neki. A rozsdás kéményből olajos, koromfekete füst csapott ki.
Mivel akkoriban a nap huszonnégy órájában, az év minden egyes napján
folyamatosan jártak a vonatok, minden merő szenny, por és bűz volt.
Ez a teherpályaudvar egyébként már akkor is létezett, amikor
a nagyapám korában még gőzmozdonyok vontatták a szerelvényeket.
Úgyhogy a mindent elborító, olajos koszréteg alatt vastagon megbújt
az akkor lerakodott szénpor is. A fiam nem szerette összekoszolni magát,
262 Mozdony vagyok

így ezt az információt nem osztottam meg vele. A tisztaságmániája

később odáig fajult, hogy amikor nagyobb lett, ugyanolyan kénysze­
resen kezdte mosni a kezét, mint a nagyapja és a nagybátyja.
- Nézd, apu, F sorozatú mozdonyok! - kiáltotta, miközben két,
hosszúkás, ezüst FP40-esre mutatott a pályaudvar túlsó végén.
Pár pillanattal később pedig kiszúrt magának egy Amtrak személy­
vagont, amit valamiért a többi teherkocsi közé soroltak be. Ez egyéb­
ként szokatlan látvány volt, viszonylag ritkán parkoltatnak ilyen sze­
mélyvagonokat egy rozzant teherpályaudvaron.
Elindultunk, hogy közelebbről is szemügyre vegyük. Amikor át
akartam sétálni az előttünk álló sínpárokon, éppen egy rozzant, régi
szerelvényt toltak ki rajtuk, s Kisbocs megállított. - Apu, állj meg! -
szólt rám. Még nem volt hatéves, de a fiam már tudta, hogy a legfon­
tosabb a biztonság. Úgyhogy szépen megvártuk, míg az utolsó szerel­
vény is megáll és csak azután indultunk tovább.
- Nézd csak, Kisbocs - mutattam neki a talpfák között szanaszét
heverő fecskendőkre és ampullákra. - Kezdj el drogozni, tépj be, és
akkor biztosan halálra fog gázolni egy vonat.
- De akkor hogy lehet, hogy egyetlen leszakadt testrészt sem lá­
tunk sehol? - kérdezett vissza.
- Lehet, hogy a bakter már összeszedte és kidobta őket a szemét­
gyűjtő konténerbe.
Beszélhettem bármit, ahogy közeledtünk az FP40-esekhez, a fiam
figyelmét már csak azok kötötték le. Nem csodálom: ahogy a bizton­
sági szelep időnként kinyitott, a távozó levegő harsány füttyszó kísé­
retében távozott, nem is beszélve arról, hogy a járó motor erejétől
remegett a föld a lábunk alatt.
Hogy mégis miért jöttünk ide? A válasz pofonegyszerű. Az Asper-
ger-szindrómásokat belső' késztetés vezérli arra, hogy mindent
megtudjanak az őket érdeklő dolgokról, nekem pedig régóta a szállít­
mányozó eszközök, azon belül is a vonatok voltak az első számú ked­
venceim. Amikor olvasni tanultam, a kedvenc szócikkeim az en­
ciklopédiában a hajó, a repülő és a vonat voltak. A legkedvesebb
könyvem pedig a Vonat és Gépjármű Technológia cím volt.
Ahogy körbejártuk az FP40-est, Kisbocs észrevette, hogy az egyik
kereke elé homok volt leszórva. Egy ideig nézte, csak nézte, de mivel
nem értette a dolgot, végül rákérdezett.
 Mozdony vagyok 263

- A homokszekrényből való - feleltem, de láttam rajta, hogy nem

nagyon hisz nekem.
Addigra néhányszor már megtréfáltam. Otthon is volt egy homo­
kozója, amit ráadásul ketten építettünk. Azt felfogta, hogy abban ő
játszhat, de azt továbbra sem értette, miért lenne szüksége homokra
egy mozdonynak. Hitetlenkedve vakargatta a füítövét.
- Látod, Kisbocs, az ott a cső, amin a homok kijön, az pedig a tar­
tály vagy homokszekrény, amiben tárolják - mutattam meg neki. -
A mozdonyvezető akkor szór homokot a kerekek elé, ha azok túlsá­
gosan csúsznak a síneken. A homok arra kell, hogy a kerekek megfe­
lelő tapadását biztosítsa.
Jó érzés volt tudni, hogy ezt az ismeretet később még akár haszno­
síthatja is a fiam.
- Az autóknál is használnak homokot - folytattam. - Például té­
len, amikor havas, jeges az út. A homok segít, hogy megtapadjon
a gumi a jeges úton. Mert egyébként bajosan menne.
A fiam nagyon figyelt. Később, amikor egyszer nálunk voltak a kis
barátai, és azt hitte, nem figyelek, hallottam, amint szinte szóról
szóra, az általam használt szavakkal mesélte el nekik, miért használ­
nak homokot a vonatokon. Elmosolyodtam, belül pedig kellemes,
meleg borzongás töltött el.
Ilyenkor nagyon büszke voltam rá. Ö volt az én kis mérnököm.
Később, ahogy a fiam nagyobb lett, egyre nagyobb és bonyolultabb
masinákat is szemügyre vettünk. Mint amilyenek például az újabb,
AC vontatómozdonyok voltak. Az egyikbe még be is mehettünk,
és ott alaposan elmagyaráztam Kisbocsnak, mit mire használnak a ve­
zetőfülkében. Aztán gondoltam egyet és azt mondtam neki, hogy
most már akár működés közben is megnézhetnénk egyet. Tudtam is,
hogy hol.
Az egyik szép, tavaszi napon elkocsikáztunk Middlefieldbe, ahol
a berkshire-i vonal keresztezi a New Yorkba, egészen pontosan
Albanyba tartó vonalat. Nem az autópályán mentünk, hanem a ka­
nyargós hegyi úton. Ez egy idő után - ahogy közeledtünk a vasúti
pályához - az erdőben folytatódott tovább.
Odafent a levegő tiszta volt és friss. Az ég olyan ragyogó kék volt,
amilyet a városban valószínűleg sosem láthattunk volna. Ott pedig,
ahol annak idején alagutat véstek a sziklába, hogy a vonat át tudjon
264 Mozdony vagyok

haladni rajta, egy kisebb vízesés zúgott. A két sínpár - a köztük húzó­
dó szervizúttal - a hegy oldalában futott végig, nagyjából ötven
méterrel a Westfield folyó fölött. Felsétáltunk a szervizútra és vártuk
a vonatot.
- Nézd csak, apu! - kiáltotta Kisbocs, miközben kavicsokat szórt
az alattunk zúgó folyóba. Aztán elgondolkodva körbejáratta a szemét.
- Szerinted itt élnek medvék? - kérdezte reménykedve. - Szerezzünk
egy puskát, és majd lelövöm. Anyu lenyúzza a borét, a húsát pedig
megesszük. Tényleg, apu, keressünk már egy medvét!
Láttam rajta, hogy nagyon megtetszett neki az ötlet, szíve szerint
már indult is volna a medvevadászatra, hogy este az általa elejtett
állat húsából lakomázhassunk.
De egyetlen árva mackóval sem találkoztunk.
Néhány perccel később viszont meghallottuk a közeledő vonat
egyre erősödő robaját. Amikor már egészen közel járt, rázkódni kez­
dett alattunk az út. Kisboccsal biztos távolságba húzódtunk a sínek­
től. A következő pillanatban pedig megláttuk a mozdony fénycsővá-
ját. Noha legalább ötven méterre volt tőlünk, mindketten éreztük,
milyen erőlködve zihál felfelé az emelkedőn. Hiába volt tizenötezer
lóerős a mozdony, mire odaért, ahol mi álltunk, már jóformán csak
lépésben haladt a nagy súly és a meredek kaptató miatt.
- Nézd, apu, homokot szór! - mutatott a sínekre a fiam.
Jól látta, ahogy elhaladt előttünk, hogy a vékony csövön folyama­
tosan szórta a homokot a kerekek alá, hogy minél jobb tapadást biz­
tosítson a kerekeknek, és a szerelvény még csak véletlenül se csússzon
vissza. Kisbocs büszkén húzta ki magát, hogy észrevette ezt a másnak
talán fel sem tűnő részletet. Integetett a mozdonyvezetőnek, az pedig
dudált neki egyet.
Megszámoltuk, százharminchatom kocsiból állt a szerelvény. Az­
tán ahogy az utolsó is elhúzott előttünk, hirtelen újra néma csend
lett. Nem sokkal később mi is elindultunk vissza a kocsihoz.
- Apu, hogy lehet, hogy valakit elüt a vonat? - kérdezte Kisbocs
váratlanul. - Már messziről lehet hallani, hogy jön. Csak az nem veszi
észre, aki süket vagy vak.
Mintegy végszóra, a következő pillanatban teljesen váratlanul egy
vonatot hallottunk magunk mögött, amint száguldott lefelé a hegy­
ről. Alig volt hangja. A mozdonyvezető annyira nem vett észre min­
 Mozdony vagyok 265

két, hogy már csak akkor dudált, amikor a szerelvény mellettünk

robogott.
- Látod, Kisbocs - mutattam a motorból feltörő gőzre. - A dina­
mikus fék főhengerei lökik ki magukból a levegőt. A kerekekre szerelt
generátorok folyamatosan termelik az áramot, ami pedig a fékeket
látja el energiával. És azért nem volt hangja, mert maga a főmotor
csak alapjáraton megy ilyenkor.
A fiam bólintott egyet, de láttam a tekintetén, hogy még emészte­
nie kell a hallottakat ahhoz, hogy tényleg megértse. A szerelvény köz­
ben már messze járt. A fiam azóta egyszer sem kérdezte meg, miért
halnak meg emberek vonatbalesetben.
Már majdnem visszaértünk a kocsihoz, amikor találtunk két talpfa­
rögzítő vaskapcsot, amit el is tettünk, hogy még tovább gazdagítsuk
a már így is terebélyes vasúti gyűjteményünket. Ezt még akkor kezd­
tem gyűjtögetni, amikor tizenöt évvel korábban Kismedvével először
sétáltunk a sínek mentén, most pedig a fiam átvette ezt a szokásomat.
Vajon a többi apa miért nem viszi mozdonynézőbe a fiát? - tettem fel
magamban a költői kérdést. Hiába próbáltam, nem tudtam megvála­
szolni. De abból, ahogy mások rám néztek, amikor elmeséltem nekik,
hová szoktunk járni Kisboccsal, rájöttem, hogy alighanem eszement
ötletnek tartják. „Hogy viheted a fiadat egy teherpályaudvarra? Hisz
ott bármikor elütheti egy vonat!” - mondták főleg az anyák. Téved­
tek. Soha semmi bajunk nem lett, sőt még csak a közelében sem vol­
tunk annak, hogy bármi rossz történjen velünk. A fiammal mindket­
ten tisztában voltunk ezeknek a gépmonstrumoknak az erejével. Még
a kezdet kezdetén megmutattam neki, mi történik azokkal a tárgyak­
kal, amelyek túl közel kerülnek a sínekhez, amikor elrobog felettük
egy vonat. Attól fogva mindig legalább öt méter távolságot tartottunk
tőlük.
Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen minden egyes alkalom­
mal, amikor Kisboccsal megnéztünk egy-egy pályaudvart, gyerekko­
rom egyik legkedvesebb könyvét, a Kismozdonyt éltem újra. Ma is
emlékszem, a borítója sárga volt, a közepén egy világoskék mozdony­
nyal, és amikor úgy kétéves lehettem, nem tudták annyiszor elmesél­
ni nekem, hogy ráuntam volna.
Rendszerint anyám volt, aki felolvasta nekem, miközben én folya­
matosan fújtattam és azt képzeltem, hogy én vagyok a történetbeli kis
266 Mordon} vagyok

gőzmozdony. Minél eró'teljesebben fújtattam és köpködtem a „gőzt”,

annál biztosabb voltam ebben. (Evekkel később volt olyan perió­
dusom, amikor ablaktörlő lapátnak hittem magam. De egészen kis
kölyökként még a gőzmozdony korszakomat éltem.)
A könyvben csak egy domboldalt kellett megmásznia a vonatnak,
de az én kétéves fantáziámban ez úgy ragadt meg, mintha a világ leg­
nagyobb és legmeredekebb hegyoldalára kellett volna felkapaszkod­
nia. A kerekek pedig egyre ugyanazt kántálták, miközben a vonat
kaptatott felfelé.
- Menni fog! Menni fog! Menni fog! Menni fog!
Én pedig velük együtt kornyikáltam és ugyanúgy erőlködtem,
nyögtem a teher alatt, dülöngéltem előre-hátra, mint ahogy a könyv
szerint a kismozdony. Ma már tudom, hogy ez is az autizmus, illetve
az Asperger-szindróma egyik megnyilvánulása volt. De ettől függet­
lenül ott kezdődött minden, azzal, hogy gőzmozdonynak képzeltem
magam. Előre-hátra hintáztam, egyre csak előre és hátra.
Végül aztán persze felértünk a hegytetőre, a kismozdony és én is.
Aztán amikor már lefelé száguldoztunk a túloldalon, boldog vigyorral
az arcomon kiabáltam:
- Megcsináltam! Megcsináltam! Megcsináltam! Megcsináltam!
Ez pedig valahogy megragadt a fejemben. Sőt nagyon megnyugta­
tóvá vált. Különösen azért, mert mindemellett időről időre más han­
gok is folyamatosan zakatoltak a fejemben.

Haszontalan vagy.
Kibuktál a suliból, ezt sem tudod befejezni.
Bármit is teszel, vesztes vagy.
Sosem fog működni.
Ezt képtelen vagy végigvinni.
Nem ide való vagy, börtönben a helyed!

Biztos vagyok benne, hogy időről időre mások is hallanak hasonló

hangokat odabent. Ha máskor nem, hát a felnőtté válás keményebb
szakaszaiban. Vannak, akiket legyűrnek ezek az ádáz hangok. Ebben
azért vagyok biztos, mert nap, mint nap látok ilyen gyerekeket, fel­
nőtteket. Ok azok, akik aluljárókban, az utcákon, fedél nélkül élnek.
Amikor tizenhét éves voltam, én is megtapasztaltam, milyen élet az
 Mozdony vagyok 267

ilyen. Egyáltalán nem tetszett és meg is fogadtam, hogy többé nem

akarok ilyen helyzetbe kerülni.
Ha valami rossz történt az életemben, az mindig azt erősítette ben­
nem, hogy még inkább le akarjam győzni az elém kerülő akadályokat.
És ezt eddig sikeresen teljesítettem.
Ettől függetlenül ezek a hangok megmaradtak a fejemben. És
ahogy öregebb lettem, már nem csak belülről hallottam, mások is
megpróbálták belém sulykolni.
- Olyan nyugtalan és izgága vagy! Fel kellene íratnod valami anti-
depresszánst.
- John, meg kéne nyugodnod végre. Gyere, igyál valamit!
- Azt tudod, hogy ha füvet szívsz, az tökéletesen ellazít? Ki kéne
próbálnod, öregem! Hátha akkor nem lennél olyan hiperaktív.
Nem tudom megmondani, miért, de szerencsére soha nem tudtak
megkísérteni ezek a hangok. Pedig sokszor éreztem úgy, hogy egysze­
rűbb lenne feladni, mint tovább menni a megkezdett, de rögös úton.
És sosem éltem antidepresszánsokkal, fűvel vagy piával. Inkább még
keményebben dolgoztam. Tudtam, hogy jobban járok, ha inkább meg­
oldok egy előttem tornyosuló problémát, mintha valami tudatmódo-
sító szernek köszönhetően egy időre megfeledkezem róla.
Persze tudom, van, amikor a gátlásoldó szereknek is megvan a ma­
guk helye. De úgy tűnik, én nem igényelem őket.
Amikor kiskoromban hallottam a démoni mondatokat a fejemben,
mindig igyekeztem ezzel elűzni őket: „Menni fog! Menni fog! Menni
fog! Menni fog!’’. Később nemcsak a szókincsem lett nagyobb, de a vi­
lág is kitárult előttem. A „Menni fog!" kiegészült azzal, hogy „Ez már
korábban is sikerük!”. Az igazsághoz tartozik, hogy felnőttként a nega­
tív gondolatok is sokkal körmönfontabbak. Ma már, ha felerősödni
vélem ezeket a belső hangokat, ezt mantrázom:

A gitárjaim egytől egyig működtek - így ez is fog.

Minden munkámat jól végeztem el - ezt is jól fogom.
Biztos vagyok benne, hogy fel tudok menni a dombtetőre.
Azt gondolom, át tudok hajtani ezen a folyón.

És így tovább. Egy-két kivételtől eltekintve mindez a mai napig

működik.
 Utószó

1 Lmikor a KISS'szel turnéztam, a koncert végén mindig volt egy

ráadás szám. Nos, ez itt az én ráadás számom. Arról szól, miként
békéltem meg a szüleimmel, miközben a könyvet írtam.
Apámat évekig kínozták olyan nyavalyák, mint a pikkelysömör,
a reumás ízületi gyulladás, a cukorbetegség vagy éppen a gyenge szíve.
Aztán 2004 nyarán egy pókcsípés a sírba vitte. Egy barna remetepók
volt. Ez a pókféle általában padlásokon, repedésekben vagy éppen
cipőkben húzza meg magát, és ha nem bántják, nem támad. Vissza­
gondolva az eseményekre, apámat valószínűleg akkor csíphette meg,
amikor fát vágott. Néhány nappal ezután iszonyatosan bedagadt az
ujja, és mivel már nem bírta elviselni a fájdalmat, a felesége, Judy
végül bevitte az ambulanciára.
Mivel addig nem hallottam a barna remetepók létezéséről, otthon
alaposan utánaolvastam. Igen apró termetű, és a legtöbb ember észre
sem veszi, ha véletlenül megcsípi. De ettől még a csípése sokszor
veszélyesebb lehet még a csörgőkígyó marásánál is. Az apám bőre pél­
dául elfeketedett, és a csípés helyén egy lyuk keletkezett, ami egészen
a csontig hatolt.
New Englandben nagyon ritka, hogy valakit barna remetepók csíp­
jen meg. A statisztikai adatok szerint legfeljebb minden négyszázadik
pókcsípés ilyen, ráadásul Massachusettsben eddig összesen kilenc
ilyen esetet regisztráltak. Azokat is az állam déli részében. Apám
balszerencséjére belőle is statisztikai adat lett.
Rettenetesen nézett ki az ujja, a gennyel és az üszkösödéssel járó
édeskés szag pedig gyomorforgató volt. Az első gondolatom az volt,
hogy le kellene vágni az ujját, mert az segítene apámon, de az orvo­
sok szerint nem halt el, így az amputálás sem volt indokolt. Sokáig
úgy tűnt, jól reagál az infúziós antibiotikumos kezelésre, de ezzel
együtt állandósultak a fájdalmai. Elképzelni sem tudtam, meddig
maradhat így a kórházban.
 Utószó 269

Abban az időben apám és az új felesége, Judy, egy a hetvenes évek­

ben épült házban laktak, amit az együtt töltött húsz év alatt folyama­
tosan úgy alakítottak át, hogy a lehető legkényelmesebb legyen ne­
kik. A nappali úgy nézett ki, mint egy katedrális, a sarokban pedig egy
kandalló állt. A tűzhöz a fát apám és Judy rendszerint együtt vágta fel.
Télen rendszeres látogatóik voltak a medvék és a mosómedvék, a hó
pedig olyankor magasabban állt a kert végében, mint amilyen magas
én voltam.
Azután költöztek ide, hogy összeházasodtak. Mindkettejüknek ez
volt a második próbálkozása. Apám világ életében nehezen jött ki
másokkal. Könnyen lehet, hogy valamilyen szinten ő is Asperger-
szindrómás volt, ennél fogva egy erdőszéli otthon ideális volt a szá­
mára. A nap nagy részét mindig a szabadban töltötte, tett-vett a ház
és a kert körül. Georgiában nőtt fel és mindig vágyott rá, hogy egyszer
saját traktora legyen. Azon a nyáron hozták meg neki a vadonatúj
John Deere 4510-es modelljét, aminek zárt kabinja és egy felcsatol­
ható tolólapátja is volt. Túl gyenge volt ahhoz, hogy kipróbálhassa,
de azért az ablakon keresztül gyakran vetett rá egy pillantást.
Nagyjából egyórányira laktunk egymástól, de apám nagyon ritkán
hívott. Igazából évente két olyan alkalom volt, amikor tudtam, hogy
felhív: a születésnapomon és karácsonykor. Aztán amikor a fiam meg­
született, már Kisbocs születésnapján is hívott. Viszont ha bármikor
beszélni szerettem volna vele, mindig nekem kellett keresnem őt. És
még ez sem volt garancia arra, hogy fel is veszi, ezt nagyjából csak
a hívások felében tette meg. Viszont mindig nagyon örült nekünk, ha
meglátogattuk. Ezt a két dolgot sosem tudtam összerakni magamban.
Hiszen akkor miért nem beszéltünk telefonon gyakrabban.7
Apámat végül novemberben engedték haza. Még mindig eléggé
le volt gyengülve, de azért reménykedtünk, hogy javulni fog az ál­
lapota. S noha a nap nagy részében még mindig ágyhoz volt köt­
ve, hálaadásra valahogy csak áthozta hozzánk a mostohaanyám.
Mindannyian együtt voltunk: én, a Kettes Számú Egység, Kisbocs,
apám, Judy, az öcsém és a barátja, Dennis. Még Martha húga,
a Hármas Számú Egység és az ő párja is velünk volt. A fotón, amit
akkor készítettem, mindenki egészen felszabadultnak és boldognak
tűnik.
Szilveszter este, úgy kilenc óra felé csörgött a telefon. Judy volt az.
270 Utószó

- Apád megpróbált egyedül sétálni egy kicsit, de leesett a lépcsőn.

Már hívtam a mentőket, mindjárt itt lesznek - mondta, és a hangján
hallottam, hogy nagyon meg van rémülve.
Nem sokkal később kiderült, hogy apám zuhanása kis híján végzetes
lett. Eltörte a gerincét és a csípőjét is. Nagyon kévésén múlt, hogy
nem bénult le. Megoperálták, aztán pedig gipszbe tették, hogy stabilan
tudják tartani a gerincét. Megint rettenetes fájdalmakat kellett meg­
élnie. Pár hét kórház után egy rehabilitációs intézetbe költöztették át.
Az orvosok azt mondták neki, csak akkor engedhetik haza, ha képes
egyedül legalább két lépcsőfokon felmenni, és ötven métert sétálni.
Apám nagyon eltökélt volt, de ettől még iszonyatosan meg kellett küz­
denie minden egyes centiméterért. Amikor januárban meglátogattuk,
iszonyatosan fel volt puffadva a hasa, mintha egy kosárlabdát dugtak
volna a gyomrába, judy szerint azért, mert a mája egyre rosszabbul
működött, ezért a felgyülemlett salakanyag nem tudott távozni apám
testéből. Marthát nagyon megviselte a látvány. Az ő anyja egy évvel
korábban rákban halt meg és az utolsó időkben pontosan ugyanígy fes­
tett. Nem volt ez így rendjén, nagyon nem.
Apámat végül február 25-én engedték haza. Segítség nélkül fel
tudott menni a lépcsőn, a járókeretnek köszönhetően pedig a házban
is elboldogult. Láttam rajta a küszködést, de úgy tűnt, ha lassan,
nagyon lassan is, pozitív irányba haladnak a dolgok.
Egy hétre rá elmentünk és meglátogattuk. Alig bírt felülni az ágy­
ban. A hasa még jobban fel volt fúvódva, a herezacskói pedig grépfrút
méretűre dagadtak. Láttam rajta, hogy kórházban lenne a helye. Amíg
ott voltam, ki kellett mennie a mosdóba. Judy és én segítettünk neki:
óráknak tűnt, mire azt a pár lépést csoszogva, nagy óvatosan megtette.
- John Elder, fiam, ne hagyd, hogy elessek - suttogta. - Rettegek,
hogy újra összetöröm magam.
Olyan volt, mint egy rémült kisgyerek. Azt hiszem, ott először érez­
tem azt, hogy az apám soha többé nem fog felépülni és ez iszonyato­
san megrázott.
Pár nap elteltével a hasa még nagyobbra dagadt. Az évtizedeken át
tartó piálás tönkretette a máját, amin csak tovább rontottak a gyógy­
szerek, amiket a különböző nyavalyáira szedett két marokra.
Aztán a következő hétfőn Judy újra felhívott, hogy apámat megint
be kellett vinni a kórházba. Nagyon rossz előérzetem volt. Azt hi­
 Utószó 271

szem, ekkor már tudtam, hogy haldoklik. Összeszedtem Marthát és

Kisbocsot, kocsiba ültünk és a kórházba hajtottunk. Emlékszem,
egész úton azon mérgelődtem, hogy egyetlen olyan, vele kapcsolatos
emléket sem tudtam felidézni a gyerekkoromból, amelyre örömmel
gondoltam volna.
Amikor megérkeztünk hozzá, iszonyatosan gyenge volt, de az elmé­
je tiszta. Úgy láttam, örül, hogy lát minket. Hosszú percekig ültem
az ágya mellett azon viaskodva magammal, feltegyem-e neki a kér-
dést? Vajon ha megkérdezem tőle, az megváltást jelenthet-e szá­
mára az elkerülhetetlenül közelgő halál előtt/ Végül aztán csak ki-
mondtam.
- Mondd, apa, emlékszel olyan időre a kiskoromból, amikor együtt
voltunk, jól éreztük magunkat és nevettünk?
Iszonyatos szorongással vártam a választ, leginkább attól féltem,
hogy azt mondja, nem volt ilyen. Nem tudtam, miként reagálhatnék
erre. Aztán kisvártatva megszólalt.
- Amikor ötéves lehettél, elvittelek Philadelphiába, a Közlekedési
Múzeumba. Emlékszel, volt ott egy kisvasút, ami körbe-körbement az
épületben - kezdte, majd odafordult a fiamhoz. - Tudod, apád meg­
kérdezte a masinisztát, hogy vezetheti-e a vonatot? O pedig azt felel­
te, hogy igen. És akkor az apád felmászott hozzá és aztán fülig érő
vigyorral az arcán robogtak vagy negyed órán át.
Teljesen elfeledkeztem erről, de most, ahogy apám szóba hozta,
újra kristálytisztán láttam mindent magam előtt.
- A Baldwin cég készítette a mozdonyt és a vonatokat is - foly­
tatta apám, nekem pedig elkerekedett a szemem, hogy még erre is
emlékszik.
Ahogy mesélt, egyre több olyan emlék vált élővé az elmúlt ötven
évből, amiről azt hittem, hogy már teljesen elfelejtettem. Újra átél­
tem, amikor a pittsburghi katedrális parkjának tövében megtanított
biciklizni. Sosem használtam az oldalkitámasztó kerekeket. A legelső
„kerékpárom” egy lábbal hajtós járgány volt, aztán jött egy tricikli,
végül pedig az igazi, nagyfiús bringa. Sosem estem el, sosem törtem
össze magam és erre nagyon büszke voltam.
- Emlékszel, ugyanolyan Rollfast kerékpárt vettem neked, mint
amilyen gyerekkoromban nekem is volt. Csak a tiéd egy Space Rader
volt, piros vázzal és kontrafékkel.
272 Utószó

Apámnak sokáig egy angol, háromsebességes Raleigh biciklije volt.

Sokszor bringáztunk együtt, és amikor kinőttem a Rollfastot, nekem
adta az övét. Addigra már amúgy sem nagyon járt vele.
Ahogy beszélt, önkéntelenül is könnyezni kezdtem.
- És a Valley Forge Nemzeti Parkra emlékszel, fiam? - nézett
rám.
Igen, most már emlékeztem: keresztül-kasul rohangáltam a park-
bán, miközben az apám készítette sárkányt igyekeztem a lehető leg­
magasabbra röptetni. Anyám az árnyékban hűsölve figyelt minket,
mígnem aztán valahogy sikerült a bokámra tekernem a zsinórt és
nagyot esnem. A mai napig megvan a sérülés nyoma.
Szóval voltak közös, jó napjaink. Amikor aznap Kisboccsal és Mar­
illával eljöttünk a kórházból, apám látta rajtam, hogy szomorú va­
gyok. Rám mosolygott, megpaskolta az arcomat és azt mondta, ne
aggódjak miatta. Azt mondta, minden rendben lesz - áltatta magát és
engem. Akkor és ott azt kívántam, újra kisgyerek lehetnék.
Attól fogva minden nap meglátogattam, egészen a haláláig. Egyre
gyöngébb és erőtlenebb lett.
- John Elder, fiam, haldoklom - mondta aztán az egyik nap.
- Tudom, apa - feleltem. - És mit gondolsz, hová kerülsz innen,
a Földről?
- Nem tudom - válaszolta. - Ez egy olyan rejtély, amire senki nem
tudja a választ.
- És félsz?
- Nem, nem igazán.
Judy elintézte, hogy a következő kedden hazavihessük Buckland-
be, hogy otthon halhasson meg.
- Mondd csak, fiam, minden rendben lesz? - kérdezte apám, mire
azt feleltem, hogy hiányozni fog és egy ideig biztosan szomorú leszek,
de összeszedem magam.
- Vigyázol majd Judyra helyettem is? Ugye tudod, hogy nagyon
sokat köszönhetek neki és nagyon jó volt hozzám.
Azt feleltem, hogy persze, számíthat rám, amiben csak tudok, segí­
teni fogok neki. Megkérdeztem, szeretné-e még utoljára megnézni
a traktorját. Azt felelte, hogy igen, nagyon szeretné.
Néhány órát még beszélgettünk, az apám, én, az anyám és Judy.
Aztán elfáradt, én pedig elindultam haza a kórházból azzal, hogy este
 Utószó 273

még visszajövök. Nagyon magam alatt voltam. Hazafelé bementem

az öcsémhez és elmondtam neki, hogy közeleg a vég.
Otthon elsírtam magam és miközben zokogtam, végig azon zaka­
tolt az agyam, vajon miért kérnek pont arra a haldoklók, hogy vigyáz­
zak a szeretteikre, az értékeikre? A dédapám, Dandy azt kérte tőlem,
hogy viseljem, gondját a farmnak. A nagyapám, Jack azt kérte tőlem,
hogy figyeljek oda Carolynra, a nagyanyámra, a házra és a fákra, ami­
ket még Dandy ültetett. Több mint húsz év telt el azóta, és mind­
ezeknek már nyomuk sincs. Carolyn meghalt, a ház leégett, a fákat
pedig kivágták. Ettől függetlenül azt hiszem, ami tőlem telt, meg­
tettem. Attól kezdve, hogy a nagyapám meghalt, havonta legalább
egyszer elmentem Lawrenceville-be és csak akkor hagytam fel ezzel,
amikor a nagyanyám elköltözött onnan. Judy szerint nem könnyű
a legidősebb gyereknek lenni a családban, tudja, mert ő is az.
Hétfőn, nem sokkal azután, hogy a műhelybe mentem, Judy hívott.
- Ma visszük haza apádat, nagyon legyengült. Nem várhatunk
holnapig.
Ideje volt elővakarnom a traktort a hó alól, úgyhogy összeszedtem
a szerszámaimat, egy ásót és a csörlőmet. Aztán elmentem a suliba és
magamhoz vettem Kisbocsot. Szerettem volna, ha ő is ott van velem
és segít.
Amherstben ugyan már tavaszodott, de Bucklandben még javában
tél volt. A hótakaró legalább félméteres volt, a traktor pedig a domb
tetején, a fészer mellett állt. Az első kerekei és az eleje gyakorlatilag
ki sem látszott a hó alól. A nap viszont gyönyörűen tűzött, a masina
pedig az első pöccre beindult. Sebességbe tettem, de hiába erőlköd­
tünk, nem akart megmozdulni. Megpróbáltam felemelni a hókotró
lapátját, de az odafagyott a földhöz. Addig-addig mozgattam ide-oda,
amíg nagy nehezen végül csak engedett, és amikor a magasba emelte,
a lapát tele volt jéggel.
- Jól van, apu, akkor most ássuk ki a kerekeket! - kiáltotta Kis-
bocs.
Legalább fél óra munkánkba telt, mire annyira körbeástuk a masi­
na kerekeit, hogy el tudtam indulni vele. Emlékszem, fagypont körül
lehetett, de a végére Kisboccsal mindketten kiizzadtunk, annyi havat
kellett ellapátolnunk. Az örömünk így sem volt teljes.
- Apu nézd, teljesen lapos a bal első kerék!
274 Utószó

- A fenébe is, Kisbocs, most hogy fogjuk levinni a traktort három

lábon ebben a hóban?
- Mi lenne, ha levontatnánk?
Igaza volt. A Land Rover elején ott volt a csörló', Kisbocs átvere-
kedte magát a hórengetegen, beszállt a kocsiba és úgy állt be vele,
hogy orral a domb felé nézzen.
- Tessék, itt a kábel, apu - nyomta a kezembe a kampós végét,
miután újra átvágta magát a hótorlaszon.
Miután beakasztottam a vonószembe, Kisbocs visszament a Ro-
verhez és beindította a csörló't. Én pedig beszálltam a traktorba, négy-
kerék-meghajtásba tettem és lezártam a differenciálkapcsolót. A kö­
vetkező pillanatban lassan, méltóságteljesen megindultunk.
- Nézd, apu, most már teljesen hiányzik a gumi az első ke­
rékről!
Mire leértünk a házhoz, a felni teljesen levetette magáról a gumit.
Kisboccsal visszamentünk, és amikor láttuk, hogy nincs különösebb
baja, két feszítővas segítségével nagy nehezen visszatettük a felnire.
Fél óra múlva a masina újra négy keréken állt. Nem maradt más
hátra, mint hogy eltakarítsuk a havat a kocsibeálló elől, hogy ha jön
a mentő, be tudjon állni a ház elé. Nagy hasznát vettük a traktornak:
a hólapát segítségével pillanatok alatt megtisztítottuk a terepet.
Iszonyúan sajnáltam, hogy apám mindezt nem láthatta.
Tulajdonképpen jól jött ez a kis megpróbáltatás, mert így mind­
kettőnk gondolatait elterelte egy időre. Készítettem néhány képet
Kisbocsról, mindegyiken fülig ér a szája: ahogy bent ült a traktorban
és a magasba emeli a hidraulikus hólapátot, ahogy a domb oldalába
önti a temérdek havat, és ahogy egyedül manőverez vele a ház előtt.
Amikor végeztünk, a traktorral közvetlenül a lépcső mellé álltunk be
és vártunk, hogy jöjjenek.
Nem sokkal később megérkezett a mentő, apámat két ápoló hozta
hordágyon. Elmosolyodott, amikor meglátott minket és a traktort.
Alig néhány szót mondott csupán. Amikor megkérdeztem, szeretne-e
odamenni a traktorhoz, azt felelte, nem, nagyon fázik. De újra elmo­
solyodott. Kisboccsal bevittük a házba, aztán lefektettük az ágyára.
Végre otthon volt. Ott álltam mellette és fogtam a kezét.
Néhány perc múlva az öcsém is megérkezett, hozott magával né­
hány régi családi fotóalbumot, amiket megmutogatott apámnak. Neki
 Utószó 275

azonban egyre több erőfeszítésébe került a koncentrálás. Azt mondta,

kicsit később majd megnézi, de most pihenni szeretne.
Megöleltem és a fülébe súgtam, hogy szeretem.
- Én is szeretlek, fiam - felelte alig hallhatóan.
Ekkor láttam utoljára. Másnap délután fél háromkor, miközben én
a műhelyben dolgoztam egy kocsin, csendben elment. Emlékszem,
szép, napos télies idő volt. Fogtam magam és hazamentem. Vége volt.
A traktor kereke másnap újra leeresztett.
Apámmal kapcsolatban a sok rossz, kegyetlen és gonosz rémkép
után végre újra voltak szerethető emlékeim. Harminc évet kellett
várnom arra, hogy ezek újra rám találjanak, és remélem, hogy most
már velem maradnak.
Más emlékek is elkezdtek hömpölyögni a lelkemben. Ötvenévesen
újra érzem, ahogy a nagyapám garázsa előtti murva össze-vissza töri és
szúrja a talpamat; újra hallom a kertben ciripelő tücsköket; újra ér­
zem az orromban a nagyapám pipájának az illatát; újra érzem, milyen
kellemesen hűvös volt a nagy nyári melegben a konyha fekete-fehér
kockás padlója.
Apám utolsó ajándékai ezek az emlékképek, amelyek nélkül ezt
a könyvet sem tudtam volna megírni.
Némelyek nagyon is élénken élnek bennem, mások homályosab­
ban. Ezért aztán, hogy minél tisztább lehessen a kép, anyámmal is
leültem. Jó néhány éve eltávolodtunk egymástól, de amikor nekiáll­
tam a könyvnek, újra beszélni kezdtünk.
Eleinte nehezen tudta elfogadni, hogy az én emlékeim akár hom­
lokegyenest eltérhetnek az övéitől, és ettől még ugyanúgy a valóságot
adják vissza.
- Ugyan, nem is utaztál a Bogár hátsó ülése mögötti csomagtér­
ben! - fakadt ki például.
- Dehogynem - feleltem. - Tisztán emlékszem, milyen volt az ég
és a felhők.
A beszélgetéseinkből mindketten tanultunk valamit. Anyám pél­
dául nagyon tartott attól, amit róla akartam írni. Bizonyos dolgokban
igaza is volt, úgyhogy ezeket kijavítottam. De voltak olyan részek is,
ahol bár különbözőképpen emlékeztünk ugyanarra a dologra, végül
elfogadta az én verziómat. Azt hiszem, az írás abban is segített, hogy
jobban megértsem, ki is valójában az anyám és miként befolyásolta az
276 Utószó

életét az elmezavara. És abban is biztos vagyok, hogy immár ő is job­

ban megért engem.
Élete nagy részében anyám arról álmodott, hogy befutott, ismert író
lesz. Össze is hozott néhány verseskötetet, de valódi életművet sosem
tudott alkotni. A képességei és a fantáziája meg lett volna hozzá, de
a fizikai valóság, amelyben élt, megakadályozta ebben. Különösen azok
után, hogy egy agyvérzéssel is meg kellett birkóznia. Attól kezdve
a mozgásában és a gondolkodásában is korlátozottabbá vált. De nem
adta fel és bízom benne, hogy egy nap a versei és a képeslapjai mellett
az ő életrajza is feltűnik majd a könyvespolcokon.
Kétség sem férhet hozzá, hogy az írásra és a történetmesélésre való
hajlamunkat tőle örököltük az öcsémmel. El kell ismernem: noha
a jellemük cseppet sem volt hibátlan, a szüleim mindketten különle­
gesen intelligens, kreatív és érzékeny emberek voltak.
Nagy kár, hogy apám meghalt, mielőtt a kezébe vehette volna
a könyvem. Azt remélem, büszke lenne rám, ha olvashatná. Csak úgy,
mint a testvére, Bob bácsi. Lehet, hogy az ő esetében kissé túlságosan
is kemény voltam, de vele nem tudtam beszélgetni, nem tudtam rá­
kérdezni dolgokra, úgyhogy az ő képét finomítani sem állt módomban.
Miközben a könyvet írtam, arra gondoltam, hogy a szüleim a ma­
guk módján, meglehetősen rossz körülmények között ugyan, de igye­
keztek a legtöbbet megadni nekünk. Mindketten rossz mintákat
követve, sérülten nőttek fel, ennek következtében mi is sérültek let­
tünk az öcsémmel. Viszont nem törvényszerű, hogy a sérülés tovább
öröklődik egyik generációról a másikra. Ma már jól vagyok, ahogy az
öcsém is. Kisbocsot soha, egyetlen ujjal sem bántottam és sosem kel­
lett megélnie azokat a kegyetlenségeket, amiket nekem az öcsémmel.
Remélem, sosem kerül olyan helyzetbe, hogy ezeket megtapasztalja.
A fiam már a saját történeteit meséli a szomszéd kisfiúnak a sárká­
nyokról. Láttam, amint elkészítette a saját tűzijátékát, matematikából
és programozásból pedig már jóval meghaladja az én szintemet. Úgy­
hogy bármennyire is tagadja, egyáltalán nem olyan, mint én.
Néhány évbe még biztosan beletelik - legalábbis remélem -, de tu­
lajdonképpen már nagyon várom, hogy azt lássam: Kisbocs a saját fiát
viszi el a teherpályaudvarra, hogy megmutassa neki a mozdonyokat.
 A szerző megjegyzései

Sok minden történt 2006 nyara óta, amikor is befejeztem a könyve­

met. Az Asperger-szindrómáról akkoriban még jóval kevesebbet tud­
tak, de legalábbis kevesebbet beszéltek róla. Szerencsére ma már más
a helyzet. 2007-ben számos új könyv jelent meg a témában, és a mozi­
ban, televíziós sorozatokban is egyre több aspergeres karakter tűnt
föl. Ennek köszönhetően immár sokkal nagyobb nyilvánosságot ka­
punk, és a világ is egyre többet tud rólunk.
Maga a kifejezés, az Asperger-szindróma - és rövidített változata,
az aspi - egyre elterjedtebb és a szaknyelv már az ellentétpárját is
megalkotta: neurotipikus. A könyvemmel mindkét csoporthoz szeret­
nék eljutni, bár lehet, hogy helyesebb volna a tábor szót használnom,
mert néha úgy érzem, a két csoport háborúzik egymás ellen. Mi ma­
gunk egy új, gyűjtőfogalomként használt terminológia szerint autisz-
tikus spektrumot vagy csak spektrumot mondunk.
Amikor a könyvemen dolgoztam, szándékosan kerültem bármiféle,
a témában írt könyvet vagy szakirodalmat. Nem akartam ugyanis,
hogy befolyásoljon. Miután azonban leadtam a kéziratot a kiadónak,
elkapott a kíváncsiság és szinte minden az autizmusról és az Asperger-
szindrómáról fellelhető kötetet elolvastam. Először is Dániel Tammet
Megszületett egy kék napon című könyvét, amely Amerikában két
héttel azelőtt jelent meg, hogy én leadtam a saját könyvem kéziratát
a kiadónak.
Az első pillanattól fogva rabul ejtett, milyen sok párhuzamosság van
kettőnk élete között. Mindketten hasonlóképpen éltük meg a gye­
rekkorunkat, a kitaszítottságot, a különcséget, a beilleszkedés iszonya­
tos nehézségeit, és azt, ahogy felnőttként sikerült befutnunk, elfogad­
tatnunk magunkat. És persze vannak különbségek is kettőnk életében.
Tammet családja például nem hullott darabjaira, sőt mindvégig tá­
mogatták egymást, amit én nem mondhatok el a saját famíliámról.
S bár az ő családi helyzete tökéletes ellentéte volt az enyémnek, mégis
278 A szerző megjegyzései

hasonlóképpen éltük meg a gyerekkori korlátainkat, amelyekből

később, immár felnőttként mégis erényt tudtunk kovácsolni. És még
egy érdekes dologra bukkantam a könyvét olvasva. Azt vettem észre,
hogy ő kevesebb érzelemmel ír, mint én. Ha ez igaz, akkor ezt annak
tudom be, hogy feleannyi idős, mint én, és ha visszaemlékszem,
negyvenéves korom előtt én sem tudtam úgy igazán kifejezni az érzel­
meimet. Ha huszonöt évesen írtam volna meg a könyvemet, biztos
vagyok benne, hogy sokkal szárazabb és érzelmileg sivárabb lenne.
Azt gondolom, hasonló fejlődésen ment keresztül Temple Grandin
is, és ez tetten érhető a munkáiban is, a Segítség! Autizmus!, a Képek-
ben gondolkodva és az Állatok nyelve című könyveiben.
Ezek a felismerések azért hatottak rám inspirálóan, mert megértet­
tem, hogy az agyunk folyamatosan változik, fejlődik az életünk során.
Ez pedig ellentmond annak a tévhitnek, amit oly sokszor hallottam,
de amit sosem fogadtam el: „Ha autista vagy, esélyed sincs a fejlő­
désre!” Nos, szeretném hinni, hogy az én példám is azt mutatja: az
öreg kutya is képes új trükköket megtanulni.
Valójában másról sem szól az életem, mint hogy példát szolgáltat
a folyamatos változásra. Gyerekként rám aggatták a „semmire sem
lesz jó” bélyeget, aminek következtében ott is hagytam az iskolát.
Néhány évvel később viszont már a világ egyik legjobb rockbandájá-
nak voltam a hangmérnöke. Ezután az akkor még igencsak gyerek­
cipőben járó elektronikus játékok fejlesztésébe csöppentem bele. Az­
tán harmincévesen gyökeres fordulaton ment keresztül az életem:
családom lett, én magam pedig otthagytam a játékipart és az elektro­
nikát, hogy az autók világában próbáljam ki magam. Ötvenévesen
újfent irányt váltottam, írni kezdtem, és ebben is sikeres lettem.
Amikor nekifogtam, hogy megírjam a könyvem, azt akartam meg­
mutatni az olvasóimnak, milyen kegyetlen és nehéz volt úgy felnőni,
hogy mindenki különcként, egyfajta torzszülöttként tekintett rám.
Szerettem volna megmutatni, hogy mi, Asperger-szindrómások miben
különbözünk másoktól. A legnagyobb meglepetésemre azonban pont
az világlik ki belőle, hogy legbelül ugyanolyanok vagyunk, mint bárki
más. Gyerekként sokszor vágytam arra, hogy én lehessek az iskolai
úszócsapat kapitánya, mert a srác, aki betöltötte ezt a szerepet, kedves
volt, barátságos, izmos, és mindenki szerette. Most pedig azt veszem
észre, hogy amikor az ilyen „népszerű” emberek - egykori csapatkapi­
 A szerző megjegyzései 279

tányok, pomponlányok, a focicsapat sztárjai - eljönnek egy-egy író'

olvasó találkozómra és szót kérnek, szinte mind arról beszélnek, hogy
gyerekkorukban ők is kirekesztettnek érezték magukat! Azzal, hogy
másokkal is megosztottam a beilleszkedési gondjaimat és kétségeimet,
azt értem el, hogy egyfelől megkönnyítettem a saját dolgom, másfelől
pedig rávilágítottam egy másokat is érintő, általános problémára.
Van egy mondás, amit mára megkedveltem. így hangzik: „Ha meg-
ismertél egy As perge r- s z indrómást:, akkor egy Asperger-szindrómást
ismertél meg. Mert mindannyian különbözőek vagyunk.” Ez végül is
igaz. Mégis, ahogy egyre több aspival ismerkedtem meg, láttam, hogy
a rám jellemző tulajdonságok bennük is ugyanúgy megvannak.
Az egyik ilyen tulajdonság például a hangom, illetve a hanghordo'
zásom. Egészen addig fel sem merült bennem, hogy bármi különös
lenne abban, ahogy beszélek, amíg el nem készítettük a nézz a sze­
membe hangoskönyvváltozatát. Mivel az én életemről szól, ezért én is
akartam felolvasni, a narrátora lenni. Lehet, hogy egy színész, aki
a hangjából él, kifejezőbb tudott volna lenni, de azt éreztem, hogy én
hitelesebben tudom visszaadni a történetemet. Azok pedig, akik rám,
az igazi John Robisonra kíváncsiak, jobban is értékelik ezt. Szeren-
cséré a kiadóm is egyetértett ezzel, így végül megszületett a csaknem
ötórás hangfelvétel. Nekem nagyon tetszett a végeredmény és izga-
tottan vártam, hogy vajon a közönség mit szól majd hozzá. Úgy egy
hónappal azt megelőzően, hogy a könyv megjelent, kitettünk belőle
egy részletet a honlapomra. Másnap megindult az e-mail áradat.
A hallgatóknak egészen más okból tetszett a hangoskönyvverzió,
mint amire én gondoltam. Az autisták és az aspergeresek ugyanis fel­
ismerték és azonosulni tudtak a hangommal. „Az első pillanattól
fogva olyan ismerősnek tűnt a hangod” - állt az egyik e-mailben.
„A fiam pontosan ugyanúgy beszél, mint maga, John” - írta egy anyu­
ka. Vajon létezik, hogy az aspiknak összetéveszthetetlen, senki másra
nem jellemző a hanghordozásuk? - vetődött fel bennem a kérdés.
Aztán a szerkesztőmet felhívta telefonon Temple Grandin, és ő ezt
elújságolta nekem.
- Komolyan mondom, John, mintha téged hallottalak volna, csak
az ő hangja persze valamivel magasabb - mesélte.
Amikor később én is beszéltem Temple-lel, engem is letaglózott a kísér­
teties hasonlóság. Olyan volt, mintha magammal beszélgettem volna.
280 A szerző megjegyzései

Azóta rengeteg, az autisztikus spektrumon élő emberrel és család­

tagjaikkal ismerkedtem meg és beszélgettem. Világossá vált, hogy ne-
künk, aspiknak valóban jellegzetes a hanghordozásunk. De hogy ez
pontosan milyen? A választ egy évvel ezelőtt, decemberben kaptam
meg erre a kérdésre, amikor a Harvard kutatói meglátogattak és hosz-
szán elbeszélgettek velem. Az autizmust és az agyműködést kutatták,
és elképesztő újdonságokra nyitották fel a szemem.
Kiderült például, hogy a mondatokat nem az agyunk egy meghatá-
rozott részén formáljuk. Nem, ennél sokkal összetettebb a dolog.
Máshol hozzuk létre a mondat struktúráját, máshol választjuk ki
a főneveket és máshol az igéket. Vagyis a különböző részek később áll­
nak össze egy egésszé.
Az aspergereseknél ez valamilyen oknál fogva másképp működik,
nálunk ezeknek a részeknek az összekapcsolása csak bizonyos késéssel
megy végbe. Ettől a hanghordozásunk enyhén nyersnek és ritmu­
sában másnak hat, mint a „normális” embereké. Ha egyszer rááll
a fülünk, egyből könnyen fel lehet ismerni.
Amellett, hogy ez a „nyersesség” valóban jellemzi a beszédünket,
a társas viselkedésbeli hiányosságok is tetten érhetők benne. A „nor­
mális” emberek gyakran váltogatják a beszédritmust és a hangfekvést
annak megfelelően, hogy éppen milyen érzelmet akarnak kifejezni.
Belőlünk, aspergeresekből hiányzik ez a képesség, vagy legalábbis
kevésbé finoman tudjuk alkalmazni. Ezért olykor monotonnak hat,
ahogy beszélünk, az intonációnk mások számára egysíkú lehet.
Miközben ezeket a sorokat írom, részese vagyok egy olyan kísérlet­
nek, amely azt hivatott felmérni, hogy képes vagyok-e változtatni
a beszédem minőségén. Azt gondolom, hogy ha ez tetten érhető, az
egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a gondolkodásmódomban is képes
vagyok változásokat indukálni. Ez pedig több, mint lenyűgöző lenne,
úgyhogy magam is nagyon kíváncsi vagyok.
Ami a könyvet illeti: azt látom, hogy a fiatal olvasóimra volt a leg­
nagyobb hatással. Gimnáziumokban, de már az általános iskola felső
tagozatában is elkezdték tananyagként használni a tolerancia és az
empátia fejlesztéséhez. A visszajelzések alapján a tanárok kifejezetten
örülnek neki és ajánlják is. Folyamatosan hívnak, hogy tartsak elő­
adást iskolákban, a gyerekek pedig örülnek, ha találkoznak velem.
Nem számítottam rá, és meglepett, de örülök neki, hogy a könyvnek
 A szerző megjegyzései 281

köszönhetően beindult egyfajta párbeszéd és nyíltabban lehet beszél-

ni az iskolán belüli atrocitásokról, a beilleszkedési zavarokról, arról,
hogy a gyerekek olykor milyen kegyetlenek tudnak lenni egymással.
Persze voltak olyan szülők és tanárok, akik, olvasva a könyvemet, rósz-
szállásukat fejezték ki egy-egy durvább csínytevésem kapcsán. Szülőként
ma már én is azt mondom: ha a fiam elkövetné azokat, amiket negyven
évvel ezelőtt én, az bizony engem is zavarna és felzaklatna. Ugyanakkor
hozzá kell tennem, hogy soha senki nem sérült meg ezek miatt, és leg­
alább ennyire fontos: ezeknek köszönhetően végül is ártalmatlan módon
vezethettem le a bennem felgyülemlett frusztrációt. Azt hiszem, ha meg
kellene neveznem, mi a legfontosabb üzenete mindennek, akkor az len­
ne, hogy muszáj teret adnunk a kölyköknek arra, hogy kiengedhessék
magukból a gőzt, mielőtt még szétrobbantaná őket. És ami még ennél is
fontosabb: bárhol, bármilyen társadalomban éljünk is, ma mindennél
nagyobb szükségünk van egymás megértésére és elfogadására.
A tény, hogy a könyv különösen nagy sikert aratott a fiatalok köré­
ben, felvetett egy másik, nem várt kérdést is. A könyvem nyelvezete
tökéletesen megfelelt a felnőtteknek, de a gyerekközönségnek túl
szókimondó volt. Amin én magam nem is csodálkoztam, hiszen ere­
detileg nem nekik szántam. Fiatalabb koromban sok olyan helyen
dolgoztam, ahol a keresetlen, útszéli stílus egyáltalán nem számított
kirívónak, sőt. Sokat káromkodtunk, én pedig a könyvben ezt meg­
próbáltam úgy visszaadni, ahogy akkor átéltem. Mostanra azonban
némi finomításon már átesett a szöveg.
Minél több fiatallal beszéltem, annál világosabbá vált, milyen fon­
tos üzenetet hordoz számukra a könyv, és ezzel egy időben milyen
„szentségtörésnek” számít a felnőttek és a tanárok szemében. Ha gye­
rekekkel beszélek, látom rajtuk és átérzem a nehézségeiket, és azt
kívánom nekik, hogy az ő életük már sokkal könnyebb, a beilleszke­
désük pedig sokkal természetesebb lehessen, mint az enyém. Részben
emiatt is döntöttem úgy, hogy sok helyen finomítok a szövegen.
Megértettem ugyanis, hogy ezzel talán még több olyan fiatalhoz jut­
hatok el, akinek szüksége lehet a leírt tapasztalataimra.
Szóval, „gyerekbarátabbá” tettem a szöveget, de a csínytevéseimet
ugyanúgy írtam le, ahogy annak idején véghezvittem őket. De az élet
már csak ilyen: sokszor keményebb és nyersebb, mint amilyennek sze­
retnénk. Nem beszélve arról, hogy ma is vannak olyanok, akik nap
282 A szerző megjegyzései

mint nap kemény megpróbáltatásokat élnek át. Ez a könyv pontosan

úgy írja le az életem, ahogyan azt megéltem.
Most, hogy a végére értem, egy kérdést még mindenképpen szeret-
nék feltenni. Vajon lehetséges, hogy mindaz, amit ebben a könyvben
leírtam, azoknak az autistáknak az életére is jellemző, akik maguktól
nem képesek arra, hogy megosszák másokkal, mi zajlik odabenn, az ő
belső világukban? Akkor vetődött fel bennem ez a kérdés, amikor
nagy nyilvánosság előtt találkoztam más autistákkal. Ok is olyanok,
mint én? - kérdeztem magamtól.
Tudom, hogy lehetetlen erre válaszolni. Addig legalábbis nem, amíg
az első, szóbeli kommunikációra képtelen autista valamilyen más úton
meg nem érteti magát velünk. Amit viszont megértettem, hogy ben­
nünk, az autisztikus spektrumban élőkben sokkal több közös vonás
van, mint ahogy azt korábban gondolták volna. Rengeteg emberrel
beszélgettem a könyv megjelenése óta és ráébredtem, hogy az általam
megfogalmazott gondolatok és az érzések másokat, akik érintettek,
ugyanígy foglalkoztatnak. Csak a neurotipikus gondolkodásúak sok­
szor nem értik vagy képtelenek kiismerni magukat ezeken a gondo­
latokon, érzéseken. Ettől függetlenül mi, aspik és autisták sokszor pont
ugyanazt érezzük és gondoljuk, mint ők. Lehet, hogy a mimikánk, az
intonációnk nem utal rá, sőt a felületes szemlélő számára akár még
szenvtelennek is hat, de legbelül mi is sírunk és nekünk is fáj. Tehát
pusztán a viselkedésünk alapján nem lehet következtetéseket levonni.
Mert szinte biztos, hogy pontatlan és félrevezető lesz.
Még egy dolog: lehet, hogy néha furcsának tűnök, sőt a viselkedé­
sem is eltér a hétköznapi „normáktól”, de attól még ugyanarra vá­
gyom, mint bárki más. Hogy szeressenek és elfogadjanak olyannak,
amilyen vagyok. Nem kirekesztett akarok lenni, hanem a közösség
tagja. Nem akarok olyan zseni lenni, akit ki lehet állítani egy színpad­
ra és mutogatni, akár egy cirkuszi mutatványt. Empátiát és megértést
keresek mindenkiben, aki körülöttem van és nagyon nagyra értékelem
az őszinteséget, az egyszerűséget és a logikát. Azt gondolom, függetle­
nül attól, hogy valaki az autisztikus spektrumban él vagy neurotipikus,
a hétköznapi élet során voltaképpen ugyanezekre vágyik.
Azt remélem, hogy ha legközelebb olyasvalakivel találkoznak és
ismerkednek meg, aki furcsán viselkedik és kilóg a sorból, eszükbe fog
jutni mindaz, amit ebben a könyvben leírtam.
 Köszönetnyilvánítás

K öszönöm mindazoknak, akik segítettek e könyv létrejöttében.

Először is azoknak, akik az életem szerves részeiként megjelennek
a történetben: a családomnak, a barátaimnak, még az olyanoknak is,
mint Pokróc, aki annak idején megvette helyettem azt a pornóújsá-
got. Nélkülük nem kelt volna életre ez a könyv. Jim Boughtonnak
különösen nagy hálával tartozom, amiért olyan különleges ember.
Örökké hálás leszek a barátomnak, TR Rosenbergnek, amiért fel­
nyitotta a szememet, és elsőként megmutatta nekem az Asperger-
szindrómások világát. TR itt, Amherstben, Massachusettsben, prak­
tizáló szakemberként a problémás fiataloknak szenteli az életét.
Köszönetét mondok az öcsémnek, a fiamnak és a feleségemnek,
Marthának, amiért biztattak és támogattak. Hálás vagyok az alkal-
mazottaimnak a cégnél, amiért összefogtak és gond nélkül vitték a
szervizt, amíg én minden erőmmel a kéziraton dolgoztam. És köszö­
netét mondok a családom többi tagjának is: Judynak, Kismedvének
(Marynek), Nagy Bobnak, Kis Bobnak, Leigh-nek, Relda Robison-
nak, az Egyes Egységnek (Ellennek), a Hármas Egységnek (Annié-
nek), a férjének, Magnusnak és Dennisnek. Nem szeretnék megfe­
ledkezni nagybátyámról, Búbba (Wyman) Richterről, a feleségéről,
Annről, és a gyerekeikről, Leigh-ről és Meredithről.
Köszönet illeti azokat is, akik lelkesítettek és hasznos tanácsokkal lát­
tak el: régi barátaimat, Keil Fennesseyt és Leeann Everyt; az első hallga­
tóimat és olvasóimat: Lois Hayest és a lányát, Bekah-t, Alison Ozert,
Claudia Hepnert és Jan Andersont; a barátaimat, akik sokszor biztattak:
Bob Jeffwayt és a feleségét, Celeste-et, akik segítettek felidézni a régi
időket; Jim Lumleyt, Gordon Palleyt, Paul Zahradnikot, Dávid Rifkent,
Chris Cavát, Charles Burke-öt, Matt Deufresne-t és Gene Cassidyt;
a barátomat, Rick Colsont, aki fotózott, az ügynökömet, Christopher
Schellinget, Steve Rosst, Rachel Klaymant és a kiadóm többi tagját, akik
oly sokat dolgoztak azért, hogy ezt a könyvet kezébe vehesse az olvasó.
 Felelős kiadó Kocsis András Sándor
a Kossuth Kiadó Zrt. elnök-vezérigazgatója
A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja
Kiadási igazgató Szuba Jolanta
Szerkesztette Hajnal Gabriella
Műszaki vezető Badics Ilona
Nyomdai előkészítés Veres Ildikó
www.kossuth.hu / e-mail: kiado@kossuth.hu

Nyomtatta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető Bördős János ügyvezető igazgató
John Elder Robison a massachusettsi Amherstben él
a feleségével és a fiával. Saját vállalkozása, a JE Robison
Service európai autók javításával és átépítésével foglalkozik.
Honlapján még több információt megtudhatunk róla:
www.johnrobison.com

„Egy fantasztikus élettörténet (benne a KISS együttes

gitárjainak építése), melyet kedvességgel, humorral
és üdítő érzéketlenséggel mesél el Robison.” -
(Entertainment Weekly)

„Nem szomorú memoár... [Robison] tehetséges történet-

mesélő, humoros pléhpofa, a könyv pedig lebilincselő
olvasmány!” (Times, London)

„Robison elérte célját, hogy segítsen azoknak, akik hozzá

hasonlóan Asperger-szindrómával élnek. Bemutatja,
hogy ez nem betegség, hanem egy állapot, nem kezelni
kell, hanem megérteni!” (Publishers Weekly)
 „Ez a legrokonszenvesebb, legőszintébb, legviccesebb
és egyben legszomorúbb memoár, amit valaha írtak.” -

AUGUSTEN BURROUGHS ELŐSZAVÁBÓL

J
ohn Robison egészen kiskora óta vágyott arra, hogy az emberek
szóba álljanak vele, és minél többen vegyék körül. Különc szoká'
sainak köszönhetően azonban - kerülte a szemkontaktust, előszere-
tettel mondott illetlen vagy nem oda való dolgokat - kamaszkorára
már mindenki antiszociális csodabogárnak könyvelte el. Negyven­
éves volt, amikor az autizmus egyfajta megnyilvánulását, az Asper-
ger-szindrómát diagnosztizálták nála. Ez a felismerés gyökeresen
megváltoztatta a magáról és a világról addig alkotott képét.
Önéletrajzi ihletésű könyvében Robison megindítóan és helyen-
ként fekete humorral fűszerezve ír az életéről. Arról, miként jutott
el oda, hogy a legendás KISS együttes füstokádó gitárjainak terve-
zőjéből mostanra felelős munkaadó és családapa lehessen. Különös,
tekervényes történet az övé. Helyenként azt érezhetjük, mintha egy
másik bolygóról jött volna. Legtöbbször viszont inkább azt, hogy
ellenállhatatlanul és mélyen emberi.

KOSSUTH KIADÓ
www.kossuth.hu
e-maíl: kiado@kossuth.hu

humor szerelem tudomány

M <$>
botrány politika igaz törtenet

^4*
történelem csaiad pszichológia