Professional Documents
Culture Documents
John Elder Robinson - Nézz A Szemembe
John Elder Robinson - Nézz A Szemembe
életem asperger^szindrómával
Kossuth Kiadó
A magyar kiadás alapja:
John Elder Robison: look me in the eye - my life my asperger’s
ISBN 978'963'09'7030'3
A szerző előszava 9
Augusten Burroughs előszava 11
Bevezető 15
1 A kis különc 21
2 Állandó játszótárs 33
3 Empátia 42
4 Csínytevő születik 47
5 Találtam egy Porschét 54
6 Lidérces évek 61
7 Összevissza szerelem 69
8 Már a kutyák is félnek tőlem 79
9 Viszlát, gimnázium! 93
10 Szemétkezelő szakember lettem
11 A lángoló mosdó 110
12 Lecsuktak a bandával 120
13 A nagy dobás 130
14 Az első füstokádó gitárom 137
15 Irány Detroit! 146
16 Egy vagyok a géppel 153
17 Egész este rock and roll 157
18 Az első igazi munkám 171
19 Jönnek a fejesek 181
20 Logika kontra csevegés 188
21 Nagymenő vezető vagyok 194
22 így lettem „normális” 205
23 Lett egy Kisbocsom 217
24 A diagnózis negyvenévesen 231
25 Mindenkit átkeresztelek 240
26 Az Egyes Számú Egységtói a Hármasig
27 A házasélet 251
28 Kosárlabda és győzelem 256
29 Mozdony vagyok 261
Utószó 268
pedig, akik az öcsém, Augusten Burroughs Kés, villa, olló című köny
vében is szerepeltek, meghagytam az általa kitalált neveket.
Csak remélni tudom, hogy akikről a saját nevük alatt írtam, érté
kelik mindezt, és nem feszengenek emiatt. Persze nyilván vannak
olyanok, akik zavarban vannak, de velük kapcsolatban azt remélem,
érzik, hogy igyekeztem tárgyilagos lenni. A történetem minden egyes
szereplőjének megformálásán nagyon sokat gondolkodtam, ezért az
tán a rázósabb részeknél különösen odafigyeltem, hogy ne lépjek át
egy határt.
Leginkább azt remélem, hogy ez a könyv rávilágít arra, lehet, hogy
mi, Asperger-szindrómások sokszor esetlennek és érzéketlennek tű
nünk, de valójában nagyon is mély érzéseink vannak, amelyeket meg
is élünk.
Augusten Burroughs előszava
a Volkswagent. Még mindig van róla egy fotóm, amint ott állok az
első lökhárítónak támaszkodva. Az volt a szokásom, hogy bemásztam
a hátsó ülés mögötti üregbe és az ablakon keresztül bámultam a fel
hőket, miközben azt képzeltem, hogy átrepülök az égbolton.
Jő sok idő telt el azóta, hogy utoljára bele tudtam magam szusza-
kolni egy ilyen kis helyre, mint amilyen az ülés mögötti üreg volt.
Amikor kissrác voltam, szerettem egészen kicsi labdává összegömbö
lyödni, és úgy elbújni, hogy senki ne találjon rám. A mai napig szere
tem azt az érzést, amikor valami alatt vagyok és az rám nehezedik.
Manapság úgy alszom, hogy párnákat rakosgatok magamra, mert az
sokkal jobban esik, mint ha betakaróznék. Azt hallottam, ez gyakori
az autistáknál. Akkor, ott, a hátsó ülés mögött összegömbölyödve bol
dognak éreztem magam.
Az jó időszak volt. Nem volt körülöttem más gyerek, akik megbánt
hattak volna, a szüleim pedig egész nap csak velem foglalkoztak. De ami
a legjobb volt: esténként nem volt kiabálás és veszekedés. Arról nem is
beszélve, hogy folyamatosan új dolgokat láttam - mint amilyen például
a Rushmore-hegy. Lenyűgözött az elnökök sziklába vájt portréja, ám
még ennél is jobban érdekelt a völgyben megbújó indián rezervátum.
— Meglátogathatjuk Dougot? - kérdeztem anyámat.
— Ez nem az a rezervátum - felelte szomorú arccal. - Ok Monta-
nába költöztek, ez itt pedig Dél-Dakota. Innen nagyon messze élnek.
Amikor megérkeztünk Seattle-be, olyan házba költöztünk be, ahol
több gyerek lakott, mint amennyit én valaha is láttam. Alig, hogy
megláttam őket, már rohantam is volna hozzájuk, hogy én is miha
marabb a csapat tagja lehessek - de aztán másként alakult.
A banda vezetője egy hatéves srác volt, Ronnie Ronson. Majdnem
két évvel volt idősebb nálam, ráadásul jó nagydarab is volt. Ronnie és
a többiek indiánosdit és cowboyosat játszottak. Ide-oda rohangáltak
a házhoz tartozó zöld udvaron és folyamatosan kiabáltak, hogy
„Gyerünk, gyerünk, Ronson-cowboyok!” Eközben lasszót pörgettek
a fejük fölött és durranós puskával lövöldöztek. Nagyon tetszett az
egész, iszonyatosan szerettem volna köztük lenni.
Próbáltam velük együtt rohangálni keresztül-kasul az udvaron.
— Mi a fenét csinálsz.7 Te nem vagy cowboy! - rivallf rám az egyikük.
Hogy micsodaI Ránéztem, aztán pedig magamra. Mitől volt ő cow
boy, én pedig nemi1
A kis különc 31
Állandó játszótárs
például soha nem gyújtottam fel, nem fosztottam meg sem egyik kar-
jától, sem a lábától, és még a kádba sem akartam soha belefojtani.
Nagyon is odafigyeltem Horkantyúra, és ez meg is látszott rajta. Hó-
napról hónapra nagyobb lett és folyamatosan a nyakamban loholt.
Nagyon virgonc lett.
Aztán egy idő' után már nem horkantott és nem halandzsázott
tovább. Magához vette a játékaimat és egyedül kezdett játszani velük.
Egyre több nyűgöt jelentett nekem. Ideje volt új nevet adnom neki.
- Horkantyú, gyere csak ide. Mivel egyre nagyobb vagy, ezért úgy
döntöttem, hogy új nevet kapsz tőlem. Mostantól Kullancsnak foglak
hívni. Világos?
- Kullancs?
Néhányszor még ízlelgette a szót, aztán odalépdelt anyánkhoz,
hogy elújságolja neki a hírt. Az a fajta rettenetes magány, amit öt
évesen éreztem, lassan teljesen megszűnt körülöttem. Most már csak
olyan helyzetekben éreztem magányosnak magam, amikor valami
a kisebbrendűségemre, a defektusomra emlékeztetett. A születésna-
pomra például anyám rendszerint sütött egy tortát, kaptam néhány
ajándékot is, és miközben mindenki úgy tett, mintha nagyon örülne,
semmiről nem szólt az egész. Máskor viszont engem is meghívtak egy-
egy születésnapi zsúrra, ahol húsz-harminc gyerek rohangált össze-
vissza és zengett a ház a nevetéstől. Azok voltak az igazi születésnapi
bulik, nem pedig az enyém - gondoltam magamban.
Ritkán örültem, még ritkábban nevettem, és gyerekek sem zsong
tak körülöttem. Az okát pontosan nem értettem, de azt éreztem,
hogy ők jobb helyzetben vannak, mint én és egyszerűen fizikailag fájt,
hogy emiatt mi mindenből maradhatok ki.
Ahogy kamaszodtam, az iskolai eredményeim alapján a tanáraim
- és velük együtt a szüleim - kezdtek besorolni az „ebből sem lesz
soha semmi” kategóriába. Folyamatosan azt vágták a fejemhez, hogy
nem vagyok jő semmire. Azt mondták, jobb esetben három út közül
választhatok: vagy benzinkutas lesz belőlem, vagy beállók a seregbe
(ha bevesznek), vagy a börtönben kötök ki. Hát, nem lett igazuk. És
ezt jól meg is mutattam nekik.
Empátia
(osan megtalálja őket és még csak véletlenül sem velem hozza őket
összefüggésbe. Egyet pedig a suli várótermében dugtam el, ahol a szü
lők várakoztak, ha valamiért behívták őket. Az utolsót pedig a temp
lomban, a padsorok között rejtettem el.
Mielőtt persze mindezt véghezvittem volna, alaposan áttanulmá
nyoztam őket, hogy lássam, Pokróc tényleg a legszaftosabbakat válasz
totta ki. Az egyiknek az utolsó oldalán, egy hirdetésben megtaláltam
egy magányos biológiatanár ideális partnerét:
Kifordítható Ursula
Amherst városa
Vízgyűjtő terület
Tilos az átjárás
Végül nem nekem adta, hanem Bob bácsikámnak. Igaz, csak köl
csönbe. O viszont fának hajtott vele. így már a második Porsche tűnt
el az életemből.
A következő Porschéra huszonöt éves koromig kellett várnom. Egy
bézs színű 912-es Porschét árultak nem messze onnan, ahol laktam.
Megvettem és hazavittem.
Nem is emlékszem, hány órát dolgoztam rajta, mire sikerült tel
jesen restaurálnom. Először a motort építettem újjá, aztán pedig a teljes
karosszériát. Azt hiszem, nem volt olyan apró része annak a kocsinak,
amihez ne kellett volna hozzányúlnom. Még a színét is megváltoz
tattam: tengerkékre fényeztem. Aztán rájöttem, hogy az mégsem tet
szik, ezért újra átfényeztem, ezúttal metálpirosra. Tökéletes volt. Az
tán az egyik nap rádöbbentem, hogy van egy alapvető gondom
a Porschémmal. Miután elkészült, nem volt már mit szerelni rajta. így
aztán eladtam és vettem egy másikat, amit helyrepofozhattam. Egy
szürke 91 lE-t.
Attól a naptól fogva összesen tizenhét Porschém volt, és mindegyi
ket a saját kezemmel építettem újjá. Akkor sem vettem új autót, ami
kor már meglett volna rá a pénzem. Bármilyen gazdag bolond vehet
magának új Porschét - mondtam magamnak. - Ahhoz viszont mester-
ember kell, hogy valaki tökéletesen felújítson egy régit. Márpedig nekem
ez volt az álmom. Mesterember akartam lenni. Művész, aki autókat
alkot.
6
Lidérces évek
az érzésem, hogy itt még soha senki nem nyitott ablakot. Mindennek
öreg, állottszőnyeg- és fáradtember'szaga volt.
Már nem emlékszem, hogy a doki jött ki, hogy üdvözöljön minket
vagy mi mentünk be hozzá.
- Üdvözlöm önöket, dr. Finch vagyok - mutatkozott be.
Öreg volt és köpcös, a haja hófehér, és a kiejtésén érződött, hogy
nem amerikai. Kiderült, hogy a szüleim néhányszor már meglátogat
ták, sőt apám már a nagyapámnak is mesélt az agyturkászról.
- Vigyázz azzal az alakkal! - intett a nagyapám, amikor telefonon
elmondtam neki, hogy megyünk hozzá. - Utánanyomoztam egy
kicsit.
Hogy mindezt miért tette, ma is rejtély előttem.
- Azt hallottam, hogy Tennessee-ből, Kingsportból elkergették.
Feltették egy vonatra és mehetett isten hírével - mesélte.
Ilyesmiről olvastam már a történelmi könyveimben.
- És mondd csak, szurokban és toliban is megfürdették előtte? -
kérdeztem, mert sok helyen olvastam, hogy ez is a kiközösítés része
volt.
- Ezt nem tudom. Egy a lényeg: vigyázz vele!
így hát nagyon óvatos és gyanakvó voltam.
Egymás után beszélgetett el velünk, előbb anyámmal, aztán apám
mal, végül pedig velem. Amikor végeztünk, őket is behívta és ott ül
tünk előtte mindhárman. Arra már pontosan nem emlékszem, hogy
töviről hegyire miről beszélgettünk az első alkalommal, de arra igen,
hogy dr. Finch két dologban gyökeresen megváltoztatta az életemet.
Egyfelől, mert azt mondta, annak nevezem a szüléimét, aminek csak
akarom, másfelől pedig megtiltotta apánknak, hogy kezet emeljen
ránk. Ráadásul a korábbi terapeutáktól eltérően az ő javaslatai mű
ködtek. Apám soha többé nem ütött meg. Ezért örökké hálás leszek
dr. Finchnek, még akkor is, ha később kiderült, elég bizarr szokásai
vannak.
- John úgy döntött, hogy mostantól mindkettejüket új néven
fogja szólítani, azon, amit ő választott - mondta a szüleimnek. - Én
javasoltam ezt neki, azért, hogy önökkel szemben szabadon fejezhes
se ki magát. John...? - kérdezte némi hatásszünet után.
- Úgy döntöttem, hogy téged Rabszolgának hívlak - mondtam
anyámnak. - Téged meg Ostobának - fordultam apám felé.
68 Lidérces évek
tudom szedni és össze tudom rakni úgy, Hogy jobb legyen? Arra jutot
tam, hogy ha a basszgitározás nem is megy nekem, azért az erősítőből
még kihozhatok valami nagyon jót.
Találtam egy könyvet, amely nagy segítségemre lehetett ebben.
Hangszererősítők, ez volt a címe. Addig-addig rágtam a szüleim fülét
és toporzékoltam nekik, amíg végül megkaptam. Rengeteg ötletem
volt arra, miként adjusztálhatnám a régi tévénkből kioperált alkatré
szeket a nagyanyámtól kapott erősítőbe.
Végül működött a dolog. Az erősítőm nemcsak, hogy hangosabb
- sőt sokkal hangosabb - lett, de szebben is szólt. Elvittem néhány
helyi kis stúdióba és hagytam, hogy a zenészek kipróbálják. Annyira
tetszett nekik, hogy kézről kézre adták.
- Hé, ember, ez nagyon dögös! - lelkendeztek, miközben a válla-
mát csapdosták, én pedig életemben először éreztem azt, hogy vala
mit sikerült elérnem.
- Az enyémet nem tudnád így felspécizni? - egyre gyakrabban tet
ték fel a kérdést, miután kipróbálták az erősítőmet.
Hát, így kezdődött. Először a környékbeli zenészek erősítőit tur
bóztam fel, akik szóltak más ismerőseiknek is, aztán nekifogtam az
elromlott berendezéseik javításának is.
Közben fokozatosan kezdtem megérteni, mitől szólnak jobban az
én erősítőim. A zenészek értékelték ezt.
- Figyelj, azt szeretném, ha egy kicsit harapósabb lenne a basszus.
Tudsz segíteni rajta?
- Lehetne az alsóbb regiszterekben még teltebb a hangzás?
- Egy kicsit lágyítani szeretném a hangzást, mit kéne tenni ehhez?
Rövid időn belül tökéletesen le tudtam fordítani a magam nyelvé
re mindazt, amit a zenészek szerettek volna tőlem. Például, amikor
azt mondták, hogy „ez szólhatna vastagabban is”, az nekem azt jelen
tette, hogy fel kell erősítenem benne a harmonikus torzítást. És képes
voltam erre, bármikor, amikor csak kérték.
Nemsokára már ott tartottam, hogy a zenészekkel közösen új
hangeffekteket dolgoztam ki. Akkoriban legfeljebb két hangeffekt
volt elérhető bárki számára: a tremoló, ami a gitár húrjának feszessé
gét megváltoztatva emeli vagy csökkenti a hangmagasságot, és a re-
verb, azaz a hangvibráltatás. Szóval kísérletezni kezdtem, új hangokat
és effekteket akartam létrehozni.
Összevissza szerelem 75
a teherautó lerakta. Úgy döntöttem, ott fogok gödröt ásni, elvégre ott
csak nem lehet már annyi kő.
Könnyebben ment a fúrás, de azért itt is sziklába ütköztem. Csak
ekkorra már legalább másfél méter mély volt a gödör. Elég mély
ahhoz, hogy próbát tegyek vele.
- Kullancs, gyere csak ki! Van itt egy lyuk, amit meg kellene néz-
nünk! - szóltam az öcsémnek.
A szobájában ült, alufóliába volt tekerve és a People magazin képeit
nézegette. Kullancs alapvetően szerette, amikor kísérletezgettem
vele, a legtöbbször örült neki és soha semmi baja nem lett.
Jó néhányat pislogott, amikor kilépett a házból a fényre. Ha csak
ki nem csalogattam valahogy, mindig a házban bujkált. Intettem
neki, hogy jöjjön oda hozzám, ahol az egyik kisebb lyuk volt. Vigyáz
nom kellett, nehogy egyből gyanút fogjon.
- Azt szeretném megtudni, milyen könnyű kiszabadulni ezekből a
csapdákból. Feküdj le a földre, én pedig beleteszlek, aztán megnéz
zük, mennyi idő alatt tudsz kimászni.
- Jól van - felelte Kullancs.
A lábainál fogva felemeltem és fejjel lefelé leeresztettem az egyik
kisebb gödörbe. Jóformán azonnal kimászott belőle.
- Ez nagyon könnyű volt! - kiáltotta mosolyogva.
Hát persze, pont ez volt a célom. De nem szóltam semmit.
- Jól van, akkor most nézzük meg ezt!
Odamentünk a mulcshalomhoz. Megint megfogtam a lábát, és fej
jel lefelé beleengedtem. Ez a gödör mélyebb volt, mint az ő magas
sága, úgyhogy el is tűnt benne. Ide-oda rúgkapált, de csak azt érte el,
hogy egyre több mulcs hullott be a fejére. Nem volt esélye.
Elégedett voltam. Ez egy jó kis gödör, pont elég ahhoz, hogy akár
egy nagyobb gyereknek is csapdául szolgáljon. Bementem a házba,
úgy tíz-tizenöt percre, hogy egyek valamit. Amikor visszamentem,
Kullancsot sehol nem láttam. Azt hittem, hogy míg magára maradt,
kiszabadítja magát, de nem. Még mindig odabent kuksolt. A lábam
mal belerugdostam egy kis mulcsot a gödörbe, hátha az majd kicsalo
gatja, de csak visítani kezdett. Megfogtam és kihúztam, mielőtt
a szomszédok panaszkodhattak volna.
Amikor már odakint volt, nagyon mérgesnek tűnt, amit nem értet
tem, hiszen épp az imént szabadítottam ki.
M á r a kutyák is félnek tőlem 85
egy fia, egy aljas kis féreg. Még az is lehet, hogy őt is lecsukják. Ezen
önkéntelenül is elkuncogtam.
Jó néhányszor körbejártam a patak partját arra az esetre, ha a rend-
őrök esetleg kutyákat is hoznának. Sötétedés után kifejezetten ott-
hon éreztem magam az erdőben. A szemem tökéletesen alkalmazko
dott a sötéthez, és a fülem is kiválóan szolgált. Felmásztam az egyik
fenyó're, ahonnan valóságos panoráma tárult elém a mesterművemre,
ám ahhoz kellő távolságra voltam, hogy észrevétlen maradjak. Csend
ben vártam a sötétben.
Régebben féltem egyedül a sötétben, de most már nem. Régebben
a kutyáktól és az ugatástól is rettegtem. „Jó kutyus, kérlek, ne harapj
belém, látod, már odébb is állok” - mondogattam ilyenkor magam
ban. Aznap este viszont ez járt a fejemben: A leggonoszabb ellenségetek
vagyok, nyavalyások. Ha közelebb mertek jönni, egytől egyig kibelezlek ti-
teket a késemmel. És ami érdekes volt az egészben, attól fogva minél
erősebben gondoltam erre, annál több kutya érezte meg és kotródott el.
Fordult a kocka, már nem én féltem tőlük, hanem ők tőlem.
Negyed óra eltelt és nem történt semmi. Lehet, hogy messziről kell
jönniük, gondoltam. Lehet, hogy a járőrök éppen szundikáltak vala
hol. Aztán végre megláttam egy fényszórót közeledni. Pár perc múlva
ott voltak. Kezdődött a móka.
A rendőrautó az út szélén állt meg. Az ajtó kinyílt, majd nagy dur
ranással becsukódott. Egy zsaru szállt ki, abban az időben még egye
dül járőröztek. Tudtam, hogy a tűz úgy fogja magához vonzani, mint
légypapír a legyet. Egyszerűen nem volt más választása. Egyetlen
nagyfeszültségű kábel volt, ami alatt égett a tűz. A lángnyelvek meg
világították az arcát, ahogy óvatosan lépdelt az oszlop felé. Az egyik
kezében a zseblámpáját tartotta, a másikban a pisztolyát, ahogy a fil
mekben szokták. Amikor meglátta a kötélen himbálózó, immár majd
nem elszenesedett testet, visszahőkölt.
- O, édes Jézusom! - hallottam.
Sarkon perdült és alaposan körbekémlelt, hátha egy támadó lehet
a közelében. Még a lélegzetemet is visszatartottam, nehogy rám lőjön
a nagy ijedtségben. Csak a bogarak zümmögése és a falevelek suho
gása hallatszott, ahogy megmozgatta őket egy-egy szellő. A járőr min
den egyes gyanús zajra ugrott egyet. A következő pillanatban fogta
magát, visszairamodott a kocsihoz és beugrott.
90 M á r a kutyák is félnek tőlem
- Az istenit!
- De hisz’ ez egy kibaszott próbababa! - hallottam a rejtekemből.
- Ez az egész csak egy istenverte átverés!
Elmosolyodtam, és amilyen hangtalanul csak tudtam, lemásztam
a fáról. Gyorsan szedtem a lábamat, hogy mielőbb hazaérjek. A teme
tőben azért még gondosan elrejtettem a ruháimat és a csiptetős tele
fonomat. Ahogy hazaértem, az elöl hagyott palló segítségével egy pil
lanat alatt visszamásztam a szobámba. Amikor már bent voltam,
ellöktem a pallót. Hang nélkül hullt a derékmagasságig érő fűbe a
többi ott heverő limlom közé. Befeküdtem az ágyba és úgy tettem,
mint aki alszik. De nem sokáig kellett megjátszanom.
Amint megláttam, egyből tudtam, hogy egyszer még hasznát ve
szem annak a kidobott próbababának, amelyet Mr. Walsh üzlete mögé
kihajítva találtam. Nem volt egyszerű hazacipelnem és elrejtenem
a többiek elől, de megérte.
Másnap elsétáltam a toronyhoz, hogy begyűjtsem a babát, de már
nem volt ott. Azt gondoltam, hogy biztosan a rendőrök vitték el.
A kiégett tisztáson kívül nyoma sem volt az előző éjszakai ribilliónak.
A kátrányt beszívta a föld, a faágaimat pedig szanaszéjjel hajigálták.
Annyira szerettem volna valakinek elmesélni, milyen jól sikerült
a tréfám. De kevés barátom volt, az öcsémnek meg nem beszélhettem
róla, hiszen csak hatéves volt és nem értett volna semmit az egészből.
Arról nem is beszélve, hogy biztosan beköpött volna valamelyik hülye
barátja anyjánál. Nagyon sokáig nem beszéltem senkinek arról, mit
tettem.
Pár nappal később anyám kivitt a repülőtérre, hogy szokás szerint
Georgiába utazzam a nagyszüleimhez. Ez igazán kapóra jött arra az eset
re, ha a zsaruk mégis kérdezősködtek volna utánam. De nem tették.
Viszlát, gimnázium!
semmi sem, talán csak az, hogy jó lett volna az alapvizsgát letenni.
I 'zzel viszont az volt a baj, hogy még csak tizenöt éves voltam, az alsó
korhatár pedig tizenhat volt. Vagyis, ha kiszállok, azzal a törvényt sze
dem meg, ahhoz viszont nem voltam még elég idős, hogy vizsgáz-
liassak.
Az iskolának legalább annyira elege volt belőlem, mint nekem
belőlük, így végül tálcán jött a megoldás.
- Ha leteszed az alapvizsgát és minden tárgyból legalább hetvenöt
■.zúzalékos lesz az eredményed, akkor ezt úgy kezeljük, hogy leérettsé
giztél és elengedünk.
A pályaválasztási tanácsadó mindezt olyan hangon közölte velem,
mint amikor valakire épp egy kétszáz dolláros Cadillacet próbált rá-
sózni - merthogy másodállásban használt autókat árult. Szóval, végül
megírtam a tesztet és kilencvenhat százalékos átlagot hoztam. Azt
mondták, oklevelet is kaphatok erről, némi térítés ellenében.
- Mindössze húsz dollár - búgta az iskolatitkár negédesen.
- Akkor köszönöm, nem - mosolyogtam vissza. - Teszek az ökle-
velükre.
Soha többé nem tettem be oda a lábam. A szüleim szerintem észre
sem vették, hogy leérettségiztem.
Ideje volt eldöntenem, hogy tizenöt éves felnőttként mihez akarok
kezdeni az életemmel. Kissé ijesztő volt. Fogtam magam és elvonul-
lám az erdőbe, hogy végiggondoljam a dolgot - csakúgy, mint kis
srácként Seattle-ben.
Mindig szerettem a természetben, és ahogy kiszakadtam a suliból,
egyből az volt az érzésem, hogy enyém a világ. Tavasz volt, az idő nagy
részét magamban töltöttem és azon tipródtam, mi legyen a következő
lépésem. Volt, hogy napokig nem mentem haza, fák alatt húztam meg
magam vagy egy-egy, a barangolásaim során felfedezett romos kuny-
hóban.
Az egyik nap épp egy fiatal fenyőültetvényen masíroztam át, jó
néhány mérföldre az otthonomtól, amikor egyszer csak egy öles hang
szólított meg a semmiből.
- Hé, te ott! Meg ne moccanj!
Ijedtemben gyorsan bebújtam az egyik facsemete mögé. Nem értet
tem a dolgot, hiszen azt hittem, errefelé a madár sem jár, hát még
hogy ember!
100 Viszlát, gimnázium!
- Jól van, adjunk még neki egy kis kakaót - közölte, mintha ez
még nem lett volna elég veszélyes.
Állított egyet a ventilátorok ellenállásán, amire azok még jobban
felpörögtek, a propán pedig még gyorsabban ömlött befelé a kohóba.
- Nagyon oda kell figyelni a helyes levegő-propán arányra - kia
bálta Jim. - Ha sárga lánggal ég, az azt jelenti, hogy szén-monoxidban
gazdag. Nekünk viszont egy csaknem színtelen, nagyon halvány,
kékes láng a jó.
A hangzavar most már gyakorlatilag elviselhetetlen volt, két ujja
mat a fülembe dugva igyekeztem csillapítani valahogy. A hengerből
kék színű lángok nyaldostak kifelé, a hőség a zajjal együtt kibírhatat-
lanná vált.
- Jól van, akkor olvasszunk egy kis fémet - vigyorodott el Jim.
Azzal hulladék fémdarabokat dobáltunk egy vödörbe, amiről kis
vártatva megtudtam, hogy tulajdonképpen nem is vödör.
- Ez egy szilikon-karbid összetételű olvasztótégely. Csaknem húsz
kiló alumínium van benne és majd’ hatvan kiló bronz. Vagyis egy
ötvözet.
A hulladék alumíniumdarabok - leginkább gépkocsiváltóból - las
san olvadásnak indultak. Jim ekkor felvett egy vastag kesztyűt, rá
akasztotta az olvasztótégelyt a láncra, majd egy csörlő segítségével
a henger fölé emelte, aztán leengedte. Pár másodperc elteltével
a láncszemek vörösen izzottak, éppúgy, mint a henger felső pereme.
Féltem közelebb lépni és belenézni, de végül mégis megtettem.
A tégelyben már izzottak a fémdarabok, a kohó hangja pedig még
inkább egy sugárhajtású repülőgép motorjára emlékeztetett.
Odamentem az ajtóhoz, hogy beengedjek egy kis levegőt, de Jim
leintett.
- Ha a szomszédok meghallják a zajt, kihívják a rendőrséget -
mondta.
Igaz, ami igaz, a rendőrségnek már korábban is volt dolga többször
Jiméknél a különféle találmányok miatt. És nem akartuk, hogy most
is baj legyen.
Jim felcsévélte a láncot, és a következő pillanatban ott izzott
előttünk az olvasztótégely. Áthúzta a tartóállványra, majd egy hosszú
nyelű fogó segítségével megfogta. Aztán a kezembe nyomott egy pár
kesztyűt.
A lángoló mosdó 113
Azt hihetnék, bárki összetenné a két kezét, hogy ott lehessen. Hát
én nem. Számomra minden olyasmi hiányzott, ami nekem fontos volt
a mindennapokban. Sehol nem volt például hamburger vagy más,
amerikai kaja. Sem jeges tea. Tojáson és kagylón kívül jóformán mást
nem is nagyon ehettem. Azt mondták, ehetünk ugyan csirkét, de ah
hoz le kell vágnunk, és ha levágjuk, nem lesz tojás. Szóval még csirke
sem volt. Csak kagyló, abból viszont rogyásig. Azt viszont korábban
még sosem ettem, ezért gyanakvással tekintettem rá. Az íze nekem
átmenet volt a borjúhús és a szárított hal között.
Tulajdonképpen fogalmam sem volt, milyen az, amikor az ember
vakációzik. Ez volt az első, igazán távoli utam az otthonomtól és
a családomtól is. Nem volt pénzem és nem tudtam mit kezdeni ma
gammal. Egy dolgot viszont ott és akkor megtanultam: mindig legyen
nálam pénz, ha utazom!
Mindenki aludt még, kivéve Willie-t, a helybeli idegenvezetó'nket.
Azonnal megkedveltem őt, ahogy megláttam és ebben valószínűleg
szerepe volt annak, hogy egy repülőgép kábelkötegéből készített pó
rázon állandóan egy iguánát sétáltatott. Ezen a reggelen nem volt ve
le az iguána, Willie pedig magából kikelve kiabált. Berontott a házba,
és tiszta erejéből üvöltözni kezdett.
- Ébresztő, gyerünk, faszikáim, talpra, jönnek a zsernyákok, razzia van!
Minden egyes szobába benyitott és elismételte.
- Gyerünk, ember, itt vannak a hekusok!
Azonnal kipattant a szemem és helyből felültem. De hisz nálam
nincs drog. Én nem csináltam semmi rosszat, futott át az agyamon. Mi
a fenéért akarnának tőlem bármit is a zsaruk? Kisétáltam a verandára és
lenéztem a völgybe. Négy rendőrautó caplatott fel a meredek úton
a villa felé. Minden egyes autón két-két pasas ült és a fene tudja, oda
bent még mennyi. Nekem nem razziának tűnt a dolog. Sokkal inkább,
mintha a helyiek akartak volna rajtunk ütni.
Visszarohantam.
- Ébresztő! Ezek helyiek, baseballütőkkel, meg minden!
- Fogjátok már fel, hogy razzia, ébresztő!
A srácok közül néhányan villámgyorsan elkezdték a lefolyóba és
a WC-be önteni a náluk lévő kokaint, marihuánát, LSD-t és ki tudja
még milyen kábítószert. Abban bíztam, hogy a WC-k közül legalább
az egyik rendesen a csatornába folyt le. Merthogy nagy részük úgy
Lecsuktak a bandával 12 3
gyakorlatilag végigbulizták azt az egy vagy két hetet, amit már a szi
geten töltöttek. És ennek mi is a részeseivé váltunk.
Az az igazság, hogy rengeteg fű, kokain, LSD és alkohol volt a ház
ban. Néha ugyan megittam egy-egy sört, de a többi dolog alapvetően
hidegen hagyott. Egészen addig a reggelig, amikor a zsaruk meg nem
jöttek. Édes istenem, esett le a tantusz. Engem most mások drogos ügy
letei miatt fognak lecsukni? De hiszen semmi közöm hozzá! Legszíveseb
ben ordítottam volna a dühtől. De nem szóltam egy szót sem.
Mire a zsaruk felértek, már mindannyian talpon voltunk. Én felöl
töztem, Peter pedig kinyitotta nekik az ajtót. Önkéntelenül is hátrébb
léptem. Fegyvert nem. láttam náluk, viszont két fickónál volt base
ballütő. Tisztelettudóan viselkedtek, egyikük még a jelvényét is meg
mutatta. Ránézésre olyan volt, mint egy hajléktalan, de akkor már
tudtam, hogy a harmadik világban viszonylag sokan néznek ki így.
Félreálltam az útból, hogy be tudjanak jönni. Nyolcán voltak és
párosával, szisztematikusan elkezdték átkutatni a ház minden helyi
ségét.
A folyóson álltam, nem szóltam egy szót sem, csak figyeltem, mit
csinálnak. Időnként valamelyikük kurjantott egyet, amivel valószínű
leg azt jelezte, hogy találtak valamit. Na, most buktunk le, gondoltam,
miközben az is megfordult a fejemben, mi van, ha éppen most csem
pésznek drogot a zoknimba vagy az alsógatyáim közé?
Amikor újra feltűntek, jó néhány teli zacskó volt a kezükben. Azt
ugyan nem láttam, mi van bennük, de azzal vigasztaltam magam,
hogy biztosan nem az én cuccaim. A gonosz mosoly letörölhetetlenül
ott ült az arcukon: nem hiába jöttek. Nem mindent értettem abból,
amit mondtak, de az azért világos volt, hogy ha akarjuk, ha nem,
velük kell mennünk. Alig, hogy kiléptem az ajtón, még két kocsi állt
a ház elé.
- Hát, John, pajti, most alighanem lecsuknak minket, a kulcsot
pedig jó messzire elhajítják - súgta oda Mike egykedvűen.
Gyorsan körülnéztem, de esélyünk sem volt kereket oldani. Mike hü
lyeségeket beszél, nyugtatgattam magam. Biztos megint be van szívva.
A zsaruk egy ütött-kopott kombi Austinba tereltek. Noha a jár
gány ötszemélyes volt, nyolcán zsúfolódtunk benne össze, úgy, hogy
egyvalaki még az ölembe is ült. Nem baj, ha a hegyről lefelé elromlana
a fék, legalább lesz valaki, aki felfogja helyettem az ütközést, futott át az
Lecsuktak a bandával 125
agyamon. A pasas egyébként meg sem mukkant egész úton. Egy má
sik pedig a motorháztetőn tette meg az utat. Kaján örömmel vártam,
mikor fékez egy kicsit nagyobbat a sofőr, hogy a fickó hatalmasat rö
pülve leessen a kocsiról, de erre nem került sor. Alighanem edzésben
volt már, folyamatosan úgy vigyorgott, mintha csak a hullámvasúton
ülne.
Plymouthba mentünk, ahol végül egy téglaépület előtt álltunk
meg. Ez volt a börtön. Valójában inkább egy trópusi erődítmény. Leg
alább egy méter vastag falai voltak. Az is kiderült, hogy gyakorlatilag
a sziget teljes rendőrállománya kivonult hozzánk, sőt még néhány
ivócimborájukat is mozgósították a nagyobb hatás kedvéért. Látha
tóan élvezték a helyzetet, óriási fogás voltunk nekik.
- Állj fel, haver! Mosolyogj szépen a kamerába, ez az, megvagy!
Miután mindannyiunkról elkészült az obiigát fotó, szépen megvár
ták, míg az öreg Polaroid - a nagyapámnak volt ilyen, még 1960-ban
- előhívja a képeket.
- Vincent felügyelő vagyok - kurjantotta el magát a főnök. - Arra
kérem magukat, hogy adják át az útleveleiket.
- Nekem nincs útlevelem - feleltem. - Csak igazolvány van
nálam.
- Jól van, ember, akkor azt adja oda.
Odaadtam Vincent felügyelőnek a diákigazolványomat, ami oda
haza, az egyetemen egyszersmind belépőül szolgált a kilencedik eme
leti bárba is. Soha többé nem kaptam vissza. Apró, akkurátusán raj
zolt betűkkel felírta a nevemet, a lakcímemet és a születési adataimat
egy papírra, majd egy receptes dobozba tette a többi mellé. Mivel az
igazolványomon a nevem és a születési adataim is rosszul szerepeltek,
így a felügyelő is rosszul másolta át őket. Elégtételt éreztem, mélysé
ges elégtételt.
Ekkor esett le, hogy még csak meg sem motoztak, valahogy kiment
a fejükből. Pedig most úgy örültem volna, ha van nálam pisztoly vagy
kés. De az az igazság, hogy a helyiek annyira barátságosak voltak,
hogy képtelen lettem volna lepuffantani vagy leszúrni bármelyiküket
is. Észrevétlenül araszolni kezdtem az ajtó felé, de Vincent egyik sa
mesza megragadta a karomat, visszarántott és leültetett egy székre.
- Hé, ember, ez börtön, innen nem mehetsz ki! — mondta teli
pofával nevetve.
126 Lecsuktak a bandával
egy olyan üzembe is, ahol góliátelem méretű akksikat kötöttek sorba
a munkások a legkülönfélébb méretű tápegységeket előállítva ezzel.
Aztán megmutatták azt, amelyiket nekem készítettek. Nagyjából
tízszer tizenkét centi széles volt és úgy két és fél centi vastag, a súlya
pedig egy kiló lehetett.
- Szerintünk erre van szükségetek - vette a kezébe az akksit Jack.
- Biztos? - kérdeztem vissza szkeptikusan.
- Biztos. Ezzel a kis aranyossal akár egy autót is be tudtok indíta
ni, annyi kakaó van benne. Gyere, mutatok valamit!
Odamentünk egy neoncsőhöz, Jack rákötötte az akksit, és a követ
kező pillanatban olyan világos lett, hogy el kellett fordulnom, annyi
ra zavart az éles fény.
- Tévéseknek fejlesztettük ki, hogy bármilyen körülmények
között be tudják világítani a forgatási területet - magyarázta. - Ha
nem a mi akkumulátorainkat használnák, fele annyi helyszíni tudósí
tást látnál a tévében, mint most!
Elég meggyőző volt. Végül két akksival és két töltővel felszerel
kezve jöttem el tőlük.
- A számlát majd a zenekarnak küldöm - intett utánam búcsúzóul
Jim.
Ez igazán klassz, gondoltam. Mások intézik a számláidat, és min
denre odafigyelnek veled kapcsolatban. Hátha egyszer nekem is lehet
ilyen életem.
Amikor egy-egy új szerkentyűm életre kelt, mindig eksztázisba jöt
tem. Imádtam nézni, ahogy mindenki mást lenyűgöz, amin addig dol
goztam. Rendszerint csak álltak tátott szájjal vagy üdvrivalgásban tör
tek ki és önfeledten mosolyogtak, akár a gyerekek. Ilyenkor mindig
élveztem, hogy különc lehetek. Ahogy körülnéztem, azt láttam, hogy
a körülöttem álló kreatív fickók, zenészek, egytől egyig ugyanolyan
excentrikusak, mint én, ezért aztán itt nem lógtam ki a sorból. Csak
a menedzserek számítottak „normálisnak”, velük viszont nemigen
érintkeztünk. Szóval megszerettem a zenészeket, és úgy tűnt, ők is el
fogadtak engem. Es most már nem hetente kerestem nyolcvan dol
lárt, mint a Fattel, hanem nagyjából óránként. Úgy éreztem, kezdek
befutni.
Legalábbis amikor minden klappolt, így éreztem. Amikor viszont aka
doztak a fogaskerekek, a kis hangok egyből megszólaltak a fejemben.
Az első füstokádó gitárom 141
kell javítanom a gitárját vagy össze kell hoznom neki egy különleges
effektet. Ezt azonban sosem tudtam másokkal megértetni.
- Ugyan már, csak szerénykedsz - kaptam meg rendszerint, ha jól
álltak a dologhoz.
- Mekkora beképzelt seggfej vagy - mondták rám máskor ugyan-
emiatt.
Engem azonban csak a szerkezeteim kötöttek le. A gitáros meg az
a fickó volt, aki az általam összerakott hangszeren játszott, pont úgy,
mint az autóversenyző és a gép, amelynek a motorját én szereltem.
Egy csapatban voltunk, de nem én versenyeztem. Még csak azt sem
tudtam, merre van a pálya. Csak és kizárólag a motor volt az én vi
lágom.
Irány Detroit!
,í\. Return of the Kiss nevű turné 1979 nyarán indult útnak. Az
első koncertet a floridai Lakelandbe, június 15-ére tűzték ki. Nekem
is ott kellett lennem. Tavasz óta folyamatosan azon dolgoztam, hogy
új gitárokat építsek Ace-nek. Tex és én együtt ügyködtünk Steve
Carr gitárépítővel, hogy minél jobb eredménnyel rukkolhassunk elő.
Carr feladata volt a gitártest megformálása, az enyém pedig az elekt-
ronikai és a pirotechnikai rész. A banda nem sokkal korábban jött ki
a Dynasty című albummal és újra ott volt az eladási listák élén.
Ezen a turnén csakis új felszerelést használtak. Minden új volt:
a színpad, a különleges effektek, a világítás, a hangosítás, a fellépő-
ruhák, szóval tényleg minden. így aztán Ace különleges gitárjainak is
vadonatújaknak kellett lenniük. Nagyon jó dolgokat találtam ki, de
attól még ott volt bennem az állandó félelem, hogy élesben működni
fognak-e?
A zenekar már egy héttel a koncert előtt megérkezett Floridába,
hogy bőven legyen idejük elpróbálni mindent. Nekem viszont kör
mömre égett a munka. Úgy tűnt, ha negyvennyolc órából állt volna
a nap, az sem lett volna elég. Tex és a menedzser naponta hívogattak,
hogy mikor leszek már kész, ami persze még jobban frusztrált.
- Csak rád várunk, Hangember - így Tex. - Mindjárt kezdődik
a turné, kapd össze magad!
Otthon az utolsó utáni pillanatot is kihasználtuk, hogy minél töké
letesebb gitárokat adjak ki a kezemből. De a szokásos szorongástól
nem tudtam szabadulni. Mi van, ha pont a koncerten mondják be az
unalmast? Több tízezer ember előtt? Nagyon bíztam benne, hogy nem
így lesz.
Végül két nappal a koncert előtt, egy napfényes csütörtök reggel
érkeztem meg az orlandói reptérre. A trapéz farmeremben, a hosszú
hajammal és szakállammal sokkal inkább hasonlítottam egy megrög
zött harleyshoz, mint egy floridai turistához, de erről nem tehettem.
158 Egész este rock and roll
Vigyázat!
Kígyók és hüllők
Továbbra sem mozdult senki. Ekkor esett le, hogy egy szál alsóga-
tyában állok odakint, kezemben a pisztolyt lóbálva, alig néhány mé-
terre a hasukat süttető vagy fürdőző vendégektől. Sarkon fordultam
és visszamentem a szobámba.
Biztos, ami biztos, benéztem az ágy alá is, meggyőződve róla, hogy
amíg odakint lövöldöztem, nem surrant-e be a pórul járt csúszómászó
egyik haverja. Aztán újra betáraztam a pisztolyt és felvettem egy nad
rágot meg egy inget. Be kellett látnom, hogy értelmetlen dolog üres
pisztolyt a szállodában tartanom.
Felhívtam a recepciót és az igazgatót kértem. Amikor kapcsolták,
ezt mondtam neki:
- Pár perce egy vízi mokaszinkígyót találtam a szobám ajtaja előtt.
Lelőttem. Küldene valakit, aki eltakarítja a maradványait?
Azt gondoltam, hálás lesz, de nem így történt. Iszonyú mérges lett.
- Micsoda? Fegyvert használt a szállodámban? Maga megőrült?!
Nem is tudja, mekkora bajba került, uram! Le fogom csukatni, már
hívom is a rendőrséget!
Alig, hogy letettem, már ott is állt az ajtó előtt, a feje céklavörös
volt és szinte remegett az idegességtől.
Pár perc múlva megérkezett a seriff helyettese is. Jókora ember
volt, legalább százhúsz kiló és pont olyan foncsorozott napszemüveget
viselt, amilyet a déli államokban szoktak a rendőrök. Nem tűnt ki
fejezetten barátságosnak, de sejtettem, hogy inkább csak megjátssza
magát. Nem sokkal korábban, a sportcsarnokban már beszéltem vele,
amikor beugrott, hogy megnézze, minden rendben van-e a biztosí
tással. Megtudtam róla, hogy szolgált Vietnamban is és elbeszél
gettünk arról is, hogy annak idején, a háborúban használt olyan rob-
banótölteteket, amelyeknek a lebutított verzióját én is szívesen
alkalmaztam volna a színpadi pirotechnikában. Megmutattam
néhány különleges effektet is, és meséltem neki arról, hogy a füst
okádó gitár után már jó ideje azon töröm a fejem, hogy készíthetnék
egy rakétagitárt is.
- Akkor mi történt itt pontosan? — kérdezte vontatott hangon.
- Amikor kinyitottam az ajtót, láttam, hogy egy kígyó fekszik pár
lépésre tőlem. Csak arra várt, hogy belém marhasson. Ezért aztán le
lőttem. - feleltem. - Mázli, hogy volt nálam pisztoly és hogy nem es
tem pánikba. Ha nem vagyok észnél, lehet, hogy már nem élnék.
Egész este rock and roll 163
PÉNZZAVARBAN VAN?
Nem TALÁLJA A HANGOT A NŐKKEL?
Menekülne a törvény elől?
Elektromérnököt keresünk
Most, hogy már volt rendes munkám, egyre inkább azt éreztem,
hogy illene felnőtt módjára viselkednem. Elvégre már majdnem
huszonhárom éves voltam. Mindehhez pedig tervezőmérnök az egyik
nagy játékgyártó cégnél. Volt saját műhelyem is, nagyságrenddel jobb
eszközökkel felszerelve, mint amit az egyetemen használhattam
volna.
Életemben először úgy döntöttem, hogy mindennap vasalt ingben
és nyakkendőben fogok dolgozni. Még arra is odafigyeltem, hogy ne
késsek, többnyire legalábbis.
A legfurcsább az egészben az volt, hogy tulajdonképpen egy gyárba
jártam be reggelente. Merthogy az elektronikusjáték-részleget nem
sokkal korábban hozták létre, és a cég központjában már nem volt
hely. Tudtuk ugyan, hogy a szép új épületben előbb-utóbb a mi cso
portunk is helyet kap, de hogy az mikor lesz, arról legfeljebb sejté
seink voltak. így aztán én is kaptam egy arcképes igazolványt. Az állt
rajta, hogy „a menedzsment tagja”, de reggelente ezerötszáz melóssal
együtt léptem át a gyárkaput, akiktől annyiban különböztem, hogy
nekem nem kellett blokkolnom az óránál.
Pontosan már nem emlékszem, miként képzeltem el a hivatásos
karrierem, de biztosan nem úgy, hogy mindennap keresztül kell men
nem egy gyáron, miközben a különféle fröccsöntő gépeket kerülge
tem, köztük olyanokat, amelyek néha valamiért úgy döntenek, hogy
pont az én Bally cipőmet akarják beteríteni több liter olvadt mű
anyaggal. Mert itt ez volt a helyzet.
A kisebb olvadékdarabok közül később néhányat hazavittem és
kiraktam a kertben, mint valami futurisztikus dísztárgyakat. A legkü
lönfélébb színekben pompáztak: volt köztük piros, kék, sárga, sőt még
tarka is. Ha látogatóba jött hozzánk valaki, rendszerint megnézte
őket, de ahhoz senkinek nem volt bátorsága, hogy megkérdezze, való
jában mik ezek.
182 Jönnek a fejesek
Clide Classicot hajt, vagy csak arra, hogy a pasas motorja ugyanolyan
fekete, mint az enyém1
Hiába próbálkoztam, képtelen voltam összerakni a választ. Mi
a csudát akarhatott, amikor szóba hozta a dolgot? Nem találtam sem-
miféle logikai kapcsot Laurie mondatai között. A padlót bámultam, és
közben iszonyatos sebességgel kattogott az agyam. Tudtam, hogy
előbb-utóbb mondanom kell valamit, különben jönnek a szokásos,
„Mi az, nem hallottad, amit mondtam?” vagy „Te nem is figyelsz
rám?” típusú kérdések.
Azt is tudtam, hogy olyan válaszra vár, ami több egy szimpla
„ó, igen?”-nél. Azzal is tisztában voltam, hogy egy olyan válasz, mint
az, hogy „a múlt héten elmentem New Portba és megnéztem a
dzsesszfesztivált”, nem illik ide. Arra jutottam, hogy több informá
cióra van szükségem ahhoz, hogy bármiféle normális választ adhas
sak. Ugyanezt az algoritmust követték a sikeres szoftverek is. így
aztán kérdeztem.
- Melyik barátnődről beszélsz?
- Ezt meg miért akarod tudni? - nézett rám meglepődve.
Erre nem számítottam. Egészen gyanakvó volt a hangja. Megvakar
tam a fülem tövét és eltűnődtem. Válaszával azt üzente, hogy másfajta
reakcióra számított. De mégis, mit várt tőlem, hogy mit fogok mondani?
Lehet, hogy ki kellett volna találnom valamit, ami nagyon hasonló
volt az ő mondataihoz. Mondjuk, valami olyasmit, hogy „a haverom
nak, Spike-nak is van egy barátnője. Ráadásul a csaj is motorozik”, de
ennek nem lett volna semmi értelme. Értelmetlen kijelentéseket
pedig sosem tettem, kivéve, ha valakit átverhettem vele. Egyszerűen
nem tudtam szabadulni attól, hogy Laurie szándékosan mondta azt,
amit mondott, így kell rá lennie logikus válasznak is.
Lehet, hogy egyszerűen csak hallgatnom kellett volna, vagy játsza
ni a hülyét. Hiszen sokszor egy szimpla „hűha!” és egy mosoly elég
volt az ilyen helyzetek feloldására. Viszont csak úgy, ok nélkül nem
tudok mosolyogni, és a hülyét sem tudom megjátszani. Ettől függet
lenül arra jutottam, hogy egy „hűha!” még talán belefér.
De ha a motor vonalba kapaszkodtam volna bele, megkérdezhet
tem volna tőle, hogy „pontosan milyen motorja van a fickónak?”,
amire biztosan nem azt a választ vártam volna, hogy „ahhoz semmi
közöd!”.
190 Logika kontra csevegés
embereké. Most viszont már van néhány könyv, amely ezt a kérdést
feszegeti. Amikor elolvastam Dániel Tammet könyvét, a Megszületett
egy kék napont, megdöbbentett, hogy az enyémhez kísértetiesen
hasonló módon írja le az agyműködését. Másokkal is találtam ha
sonlóságot ezen a téren, például Temple Grandinnál a vizuális gon
dolkodás kapcsán. Azzal, hogy egyre többen vállalkozunk arra, hogy
mások elé tárjuk a saját világunkat, az autista és az aspergeres lét egé
szen új és fantasztikusan izgalmas dimenzióiba juthatunk el.
Amikor az ember fiatal, az agya folyamatosan változik, újabb és
újabb neuronhálókat alakít ki, ezzel formálva a gondolkodást és a kül
világról kialakított ismereteket. Ahogy visszagondolok a saját éle
temre, pontosan látom magam eló'tt, mikor jött el az a pillanat, ami
kor például az összetettebb feladatokra való koncentrálás képessége
ugrásszerűen fejlődni kezdett bennem. Ez volt az a periódus, amikor
képes voltam a legösszetettebb technikai és matematikai kérdéseket
is megfejteni, és amikor egyúttal elfordultam az emberektől. Később
persze voltak olyan életszakaszaim is, amikor megfordult ez az irány,
és a külvilág vált fontosabbá a számomra. Ekkor úgy éreztem, mintha
az összpontosítás képességét elveszítettem volna.
Hiszek abban, hogy azok a gyerekek, akik hozzám hasonlóan nagy
jából az autizmus spektrum közepén vagy inkább a jobban funkcio
náló felén helyezkednek el, kellő stimuláció és inspiráció híján olyan
mértékben képesek bezárkózni a saját világukba, hogy utána már nem
vagy csak nagyon nehezen képesek beilleszkedni a társadalom kiala
kult köreibe, függetlenül attól, hogy mindeközben például egy adott
területen hihetetlenül kimagasló tudás birtokában vannak.
A tudósok egyre több kísérletet végeznek az „agyi plaszticitás”
területén, amivel azt akarják a lehető legpontosabban felmérni, hogy
egy-egy új inger esetén az idegpályák miként képesek átrendezni
a korábbi kapcsolatokat. Úgy tűnik, hogy a kor változásával az
agyunk ezen képessége is változik. Pontosabban az agyi plaszticitás
más és más része viselkedik dominánsként a kor előrehaladtával. Ha
visszaemlékszem a gyerekkoromra, azt tudom mondani, hogy a társas
fejlődésemre a négy- és hétéves korom közötti időszak volt a legna
gyobb hatással. Ez volt az az időszak, amikor sokat sírtam, mert nem
értettem, miért nem akar velem senki barátkozni. Dönthettem volna
úgy is, hogy a sok támadás és piszkálás miatt visszahúzódom, és ma
így lettem „normális" 207
a Power Systemsnél. Tíz év munka után már évi százezer dollárt vit
tem haza. Mindenki irigyelt, aki alattam volt a céges táplálékláncban.
Ám ezért a szép summáért nagy árat fizettem.
Először csak különféle áramköröket terveztem. Ezt egyfelől szeret
tem, másfelől pedig igen jó is voltam benne. Tíz év elteltével viszont
már embereket kellett irányítanom és projekteket felügyelnem. Nem
mondom, élveztem a státust és az ezzel járó „tiszteletet”, de nem
voltam jó vezető és nem is szerettem a munkámat. Ha szerettem
volna visszatérni a tervezéshez, persze megtehettem volna, de leg
alább a jövedelmem felének búcsút kellett volna intenem. Szóval az
üzenete elég egyértelmű volt: a vezetők sokkal többet számítanak egy
cég életében, mint a tervezők. Ezt pedig nagyon nehezen viseltem.
Eszemben sem volt azért visszalépni és lemondani a fizetésem jelentős
részéről, hogy újra a kreativitásomnak élhessek. Nem, én mindent
akartam egyszerre: a jó pénzt, a függetlenséget és a kreativitásom
kiaknázását.
- A saját lábadra kellene állnod - mondták egyre többször a fő
nökeim.
Ez vajon egy finoman becsomagolt verziója annak, hogy ki akarnak
rúgni? - tűnődtem ilyenkor magamban. Addigra egyébként már két
szer is túl voltam ilyesmin. 1983-ban évi hatvanezer dolláros - ami
azért elég nagy biztonságot adott - fizetés után egy ideig be kellett
érjem a heti százkilencvenhét dolláros munkanélküli-segéllyel. Rá
adásul minden alkalommal legalább egy órát sorba kellett állnom és
két dokumentumot kitöltenem ahhoz, hogy aztán felmarkolhassam
ezt a fantasztikus summát. Akkor határoztam el, hogy soha többé
nem akarok munkanélküli-segélyre szorulni.
Egyébként persze értettem, mire akartak célozni a feletteseim.
A szemükben nem voltam csapatjátékos, ezért mindenki jobban jár,
ha egyedül folytatom tovább. Igen ám, de fogalmam sem volt, mihez
kezdjek, amiből pénzt is tudok keresni. Elég sokat és elég intenzíven
gondolkoztam azon, hogyan vehetném a kezembe a sorsomat.
Tervezhetnék elektromos eszközöket vagy javíthatnék akár autókat
is. Hiszen gyerekkorom óta ehhez a két dologhoz értettem igazán, és
ezeket is szerettem a legjobban. Tulajdonképpen bármelyikkel karriert
csinálhattam volna. De vajon képes lennék feladni az öltönyös-nyak-
kendős életmódot, és kezeslábasba bújni?
így lettem „normális” 211
néhány barát. Azt hiszem, nagyon nem is volt más, aki ismert volna.
Most viszont teljesen megváltozott a felállás: hirtelen egy csomó
más ember számára is képbe kerültem. Bárki, akinek gondja volt az
autójával, felhívhatott, bejelentkezhetett, nekem pedig beszélnem
kellett velük. Korábban soha nem volt szerencséin ilyen sokféle
emberhez.
Ez pedig több területen is kifejezetten jó hatással volt rám. Elő
ször is az első néhány évben ugrásszerűen javult a másokhoz való
hozzáállásom. És ezt a változást mások is észrevették, a barátaim
például egyre többször jegyezték meg, milyen udvarias és kedves
lettem.
Másfelől pedig nagyon sokat tanultam azoktól a tehetősebb embe
rektől, akik a kuncsaftjaim voltak. Kiokítottak például az általános
üzletmenetről, a pénzügyekről, és még az ingatlanbefektetések hasz
nosságáról is. Úgy érzem, mindezt sosem tanulhattam volna meg az
egyetemen, ráadásul számomra ezek a tanácsok felbecsülhetetlenül
értékesek voltak.
A következő tizenöt évet azzal töltöttem, hogy felépítettem magam
köré egy olyan, gépekre alapuló világot, aminek én voltam a közép
pontjában. Egyre jobb és értékesebb autókon dolgoztunk és egyre
bonyolultabb problémákat oldottunk meg. Mi lettünk az a műhely,
ahová az emberek akkor jöttek, amikor már mindenki más csődöt
mondott. Az Asperger-szindrómámnak köszönhetően tökéletesen
egyedi színfoltot képviseltünk az autójavítás palettáján. Nemsoká
ra már több száz, sőt több ezer kilométerről is hozzánk küldték ja
víttatni a Rolls-Royce-okat és Mercedeseket. Azt éreztem, hogy vég
re olyan helyen vagyok, ahol tökéletes biztonságban érezhetem
magam.
Aztán egyszer csörgött a telefonom. Épp ebédelni voltam és haza
felé tartottam.
- Mr. Robison? Üdvözlöm, Teri vagyok a Chicopee banktól. Tar
taná egy pillanatra, kérem? Kapcsolom önnek Mr. Wagnert.
Bili Wagner volt annak a banknak az igazgatója, amelyik a cég
pénzügyeivel foglalkozott. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mi
baj lehet.
- Mi az, csak nincs valami gond? - kérdeztem, amikor meghallot
tam Bili hangját a túloldalon.
216 így lettem „normális”
Egy hal,
Két hal,
Zöld hal,
Kék hal,
Megeszlek, kis hal!
Ill Lett egy Kisbocsom
Vagy:
Látod őket?
Látod, futnak.
Annak ott hátul
Puskája van!
Nem értem, az előbb még arról beszéltem neki, hogy épp most olvastam
a legújabb Caterpillar buldózerekről, arról, miként akarják felvenni a ver-
senyt a japán konkurenciával, erre jön ezzd a könyvvel1 - pörgött végig
a fejemben.
Látta rajtam a zavarodottságom, ezért gyorsan folytatta.
- Sajnálom, hogy ezt ilyen váratlanul zúdítom rád, de hidd el, ren
geteget gondolkodtam rajta. Ebben a könyvben pontosan leírják
mindazt, amilyen te is vagy. A tökéletes mintakép lehetnél. Az, hogy
lenyűgöznek a vonatok és a legkülönfélébb masinák... ez is mind
benne van. Vagy például ahogy beszélsz, ahogy gondolkodsz, másokra
nézel, és hogy milyen nehéz szemkontaktust létesítened másokkal.
- Ez azt jelenti, hogy van rá gyógymód?
- Nem, ez nem betegség - felelte. - Ezért nincs is szükség gyógy
szerre. Egyszerűen ilyen vagy.
Ahogy ott ültünk, egymással szemben, lapozgatni kezdtem a köny
vet. Amikor egyedül ebédeltem, mindig olvastam valamit, bár idővel
megtanultam, hogy más társaságában ez udvariatlanság. Most viszont
azt gondoltam, kivételt tehetek. Ez volt az első dolog, amin megakadt
a szemem:
Ha Ön, kedves olvasó, olyan, mint én, akkor vélhetően az első cso
portra szavaz. Azt hiszem, George helyében én sem szeretném, ha így
gondolnának arra a helyre, ahol élek, de hát nem én döntöttem úgy,
hogy ott lakom. Ha valaki Montague-ban él, az montague-i.
Egyébként pár évig én is éltem ott. De éltem Chicopee-ban is, ami
semmivel sem jobb. Amilyen gyorsan csak lehetett, el is költöztem
onnan, és mintegy varázsütésre az „átok” is eltűnt rólam, mások sze
mében nem voltam többé baseballütős, bicegő kretén.
Szóval mindazok ellenére, hogy komoly erőfeszítéseket teszek
azért, hogy minél jobban be tudjak illeszkedni a társadalomba, a név
adásaimmal még gyakran kihúzom a gyufát. És biztos vagyok benne,
hogy más Asperger-szindrómás is elmondhatná ugyanezt. Ja, igen, és
hogy hívják azt, aki aspergeres.7 Aspinak.
Az Egyes Számú Egységtől a Hármasig
velük is. Ez pedig azt is maga után vonja, hogy őket már nem választ
hatja. Velem legalábbis így történt. Ez egyébként olyan dilemma, ami
re igazából nincs jó megoldás. Hacsak nem hisszük vakon, hogy a leg
jobbat választottuk, ez újra és újra visszatérő gondolat lesz, amitől
nem szabadulunk.
Mivel azonban az én életemre a legkevésbé sem jellemző, hogy bár
miben is vakon hinnék, ezért időről időre olyan kérdéseket teszek fel
a Kettes Számú Egységnek, amelyekből megerősítést nyerek.
- Szerinted a legjobbat választottam hármótok közül?
- Az attól függ, mire kell neked egy nő - feleli rendszerint, ami
még inkább elbizonytalanít, merthogy minden, csak nem konkrét. -
Meg attól is, hogy ezt a kérdést kinek teszed fel.
Az az igazság, hogy az ilyen helyzetekben semmi mást nem várok
tőle, csak, hogy a visszajelzésével megnyugtasson és megerősítsen.
„Persze, hogy én vagyok a legjobb hármunk közül” - ez az a mondat,
amire vágyom. Es zavar, hogy nem ezt kapom. Még ennyi idő után
sem tudok kiigazodni rajta, hogy csak az Egyes és a Hármas egység
iránti udvariasságból nem ad konkrét választ, vagy azért, mert nincs
hozzá elég önbizalma vagy éppen azért, mert tényleg nem tudja. A há
rom verzióból kettő meglehetősen nyugtalanító. Bárcsak bizonyossá
got nyerhetnék.
A legrosszabb az egészben viszont ez: ha történetesen az Egyes és
a Hármas Egység párjai is azt gondolják, hogy övék a főnyeremény,
akkor ez azt jelenti, hogy valamelyikünk biztosan téved? Az olyasfaj
ta állandóan logikusan gondolkodó embernek, mint amilyen én va
gyok, ez több mint felkavaró.
Azt hiszem, ez a fajta dilemma hasonlít ahhoz, amikor bemegyünk
egy autókereskedésbe. Mondjuk, hárman vagyunk, és azért megyünk
a Mini telepére, mert feltett szándékunk egy kocsival távozni onnan.
Az egyikünk a piros Coopert választja, bőrülésekkel. A másikunk egy
sárga Cooper kabriót. A harmadikunk pedig a Cooper S kupét. Ha
nem veszünk össze a kocsikon, a külső szemlélő úgy gondolhatja,
hogy mindannyian a legjobbat választottuk - pont úgy, ahogy a Ket
tes Egység is mondta: az alapján, hogy mit szerettünk volna. Elvégre
van, aki a sportkocsikra vevő és van, aki a kamionokra.
De az is elképzelhető, hogy ketten rosszul döntöttünk és a harma
dik Mini minden szempontból felülmúlja a másik kettőt. Ezt viszont
Az Egyes Számú Egységtől a Hármasig 249
vagy a lábával átölel, mintegy betakar. Minden este így fekszünk le.
Ha ez elmarad, szóvá is teszem. - Na, hol marad a lábazás1 - kérdem.
- Ölelj át a lábaddal, ahogy szoktál!
Ilyenkor mindig sokkal nyugodtabb vagyok, egészen kisimulnak az
idegeim. Ennek köszönhetően újabban egészen gyorsan elalszom, és
már alig vannak rémálmaim.
Ha reggel felébredek, és Martha rám teszi a lábát, biztos, hogy visz-
szaalszom. Egyébként én is be szoktam takarni őt a testemmel. Van,
hogy az éjszaka közepén arra ébredek, hogy eltávolodtunk egymástól,
mindketten az oldalunkon, egymásnak háttal alszunk. Ilyenkor óva-
tosan addig-addig kúszom hátrafelé, amíg nem érzem Martha hátát,
a lábamat pedig hozzáérintem az övéhez. Ha ez megvan, újra meg-
nyugszom és visszaalszom.
Kifejezetten jó érzés, ha magamon érezhetem a feleségem súlyát.
Nem tudom, ez miért van, de nagyon jólesik. Gyerekkorom óta meg
van bennem az az érzés, hogy sokkal jobb egy halom takaró vagy
párna alatt lenni, mint csak úgy feküdni az ágyon. A legjobb viszont,
amikor Marthát érzem magamon.
Ezért is szeretem nagyon a házaséletet.
Kosárlabda és győzelem
nekem, hogy mi zajlik épp a pályán. Bár látszólag nem nagyon kötött
le a dolog, belül azért élveztem. Ahogy azt is, hogy van társaságom.
S noha nálam mindegyikük jóval többet tudott a kosárlabdáról, ez
ó'ket láthatóan nem zavarta.
Miközben egyre több emberrel barátkoztam össze, semmiféle rossz
nem történt velem, amióta Amherstbe költöztünk. Senki nem pisz
kált, senki nem űzött gúnyt belőlem. Gyerekként senki nem akarta,
hogy az ő csapatába kerüljek, most meg úgy tűnt, mindenki csak azt
szeretné, hogy vele legyek.
Kezdett egyre inkább elhalványodni bennem az az érzés is, hogy
különc vagyok. A kosárlabdacsapat edzó'jének partiján a fó'iskola
egyik vezetó'je odajött hozzám, hogy beszélni szeretne velem.
- Ugye tudod, hogy annak idején én is otthagytam a sulit - kezdte.
Nem tudtam, mit válaszoljak, azt sem tudtam, hogy képben van
velem kapcsolatban.
- A lényeg, amit mondani szeretnék: függetlenül attól, van-e dip
lomád vagy sem, közénk tartozol, és mindig szívesen látunk.
Majdnem elsírtam magam.
Attól fogva, amikor csak tehettem, elmentem a meccsekre. S noha
valójában sosem voltam igazi hallgató, a tudásom legjavát mégis ott,
azok között a falak között szereztem. Nagyon jó érzés volt újra itt
lenni, barátok közt lenni, otthon lenni.
Megértettem, hogy nem kell mindent tudnom. Vannak barátaim,
akik segítenek, ha valamire nem tudom a választ. Nem kell minden
re odafigyelnem, a barátaim segítenek, ha kell. És ekkor hasított
belém a felismerés: Ilyen, amikor valaki normális életet él.
Nem sokkal később az atlétikai szakosztály támogatója lettem.
Az én iskolám támogatója. A csapat egyre jobban játszott, és nekem is
köszönhetően végül szerződtettünk egy olyan edzőt, akivel hosszú
évek után sikert értek el a srácok. Végre teljesen magam mögött tud
hattam a múltamat. És bárhogy is szerepelt a csapat a pályán, tudtam,
hogy én már győztem.
29
Mozdony vagyok
haladni rajta, egy kisebb vízesés zúgott. A két sínpár - a köztük húzó
dó szervizúttal - a hegy oldalában futott végig, nagyjából ötven
méterrel a Westfield folyó fölött. Felsétáltunk a szervizútra és vártuk
a vonatot.
- Nézd csak, apu! - kiáltotta Kisbocs, miközben kavicsokat szórt
az alattunk zúgó folyóba. Aztán elgondolkodva körbejáratta a szemét.
- Szerinted itt élnek medvék? - kérdezte reménykedve. - Szerezzünk
egy puskát, és majd lelövöm. Anyu lenyúzza a borét, a húsát pedig
megesszük. Tényleg, apu, keressünk már egy medvét!
Láttam rajta, hogy nagyon megtetszett neki az ötlet, szíve szerint
már indult is volna a medvevadászatra, hogy este az általa elejtett
állat húsából lakomázhassunk.
De egyetlen árva mackóval sem találkoztunk.
Néhány perccel később viszont meghallottuk a közeledő vonat
egyre erősödő robaját. Amikor már egészen közel járt, rázkódni kez
dett alattunk az út. Kisboccsal biztos távolságba húzódtunk a sínek
től. A következő pillanatban pedig megláttuk a mozdony fénycsővá-
ját. Noha legalább ötven méterre volt tőlünk, mindketten éreztük,
milyen erőlködve zihál felfelé az emelkedőn. Hiába volt tizenötezer
lóerős a mozdony, mire odaért, ahol mi álltunk, már jóformán csak
lépésben haladt a nagy súly és a meredek kaptató miatt.
- Nézd, apu, homokot szór! - mutatott a sínekre a fiam.
Jól látta, ahogy elhaladt előttünk, hogy a vékony csövön folyama
tosan szórta a homokot a kerekek alá, hogy minél jobb tapadást biz
tosítson a kerekeknek, és a szerelvény még csak véletlenül se csússzon
vissza. Kisbocs büszkén húzta ki magát, hogy észrevette ezt a másnak
talán fel sem tűnő részletet. Integetett a mozdonyvezetőnek, az pedig
dudált neki egyet.
Megszámoltuk, százharminchatom kocsiból állt a szerelvény. Az
tán ahogy az utolsó is elhúzott előttünk, hirtelen újra néma csend
lett. Nem sokkal később mi is elindultunk vissza a kocsihoz.
- Apu, hogy lehet, hogy valakit elüt a vonat? - kérdezte Kisbocs
váratlanul. - Már messziről lehet hallani, hogy jön. Csak az nem veszi
észre, aki süket vagy vak.
Mintegy végszóra, a következő pillanatban teljesen váratlanul egy
vonatot hallottunk magunk mögött, amint száguldott lefelé a hegy
ről. Alig volt hangja. A mozdonyvezető annyira nem vett észre min
Mozdony vagyok 265
Haszontalan vagy.
Kibuktál a suliból, ezt sem tudod befejezni.
Bármit is teszel, vesztes vagy.
Sosem fog működni.
Ezt képtelen vagy végigvinni.
Nem ide való vagy, börtönben a helyed!
J
ohn Robison egészen kiskora óta vágyott arra, hogy az emberek
szóba álljanak vele, és minél többen vegyék körül. Különc szoká'
sainak köszönhetően azonban - kerülte a szemkontaktust, előszere-
tettel mondott illetlen vagy nem oda való dolgokat - kamaszkorára
már mindenki antiszociális csodabogárnak könyvelte el. Negyven
éves volt, amikor az autizmus egyfajta megnyilvánulását, az Asper-
ger-szindrómát diagnosztizálták nála. Ez a felismerés gyökeresen
megváltoztatta a magáról és a világról addig alkotott képét.
Önéletrajzi ihletésű könyvében Robison megindítóan és helyen-
ként fekete humorral fűszerezve ír az életéről. Arról, miként jutott
el oda, hogy a legendás KISS együttes füstokádó gitárjainak terve-
zőjéből mostanra felelős munkaadó és családapa lehessen. Különös,
tekervényes történet az övé. Helyenként azt érezhetjük, mintha egy
másik bolygóról jött volna. Legtöbbször viszont inkább azt, hogy
ellenállhatatlanul és mélyen emberi.
KOSSUTH KIADÓ
www.kossuth.hu
e-maíl: kiado@kossuth.hu
M <$>
botrány politika igaz törtenet
^4*
történelem csaiad pszichológia