CZIRKOS BARNABÁS

Scruton oikophilia-fogalmának környezetfilozófiai

következményei

Bevezetés

A Zöld Filozófia című könyvében Scruton elsődleges célja az oikophilia fogalmának általa
történő értelmezése, kibontása. Amíg az oikosz szeretete eredetileg a lakhely, az otthon, a ház,
a háztartás vagy a közvetlen környezet (élőhely) iránti kötődést jelenti, addig nála ez egyet
jelent a haza iránti hűség, a nemzeti identitás, a társadalmi-politikai többes szám első
személyének (a „mi”) tételezésével is.
Kiindulópontja az, hogy a környezeti krízis elhárítása érdekében a kis léptékű, gyakorlati
gondolkodás kialakítására kell a hangsúlyt helyezni. Annak ellenére azonban, hogy elismeri, a
környezeti krízis kezeléséhez szükséges erőforrásokkal a kormányok rendelkeznek, illetve
hogy vannak olyan súlyos ökológiai problémák, amelyekkel szemben tartós sikert csak állami
szinten lehet elérni, a kormányzatok beavatkozásának jelentőségét általában elutasítja.
Scruton a környezetvédelmi gondolkodás egyik fő feladatát abban látja, hogy beazonosítsa
a súlyosabb problémákat, és szabad utat engedjen a civil kezdeményezéseknek abban, hogy a
többit maguk oldják meg. Szerinte bizonyos válságterületeket és tüneteket a polgárok
önkéntes tevékenységei hatékonyabban orvosolnának.

1. Az oikophilia-fogalom scrutoni felfogása

A környezetvédelmi mozgalmak nagy része a felülről való szervezést, vagyis a nagymértékű,

nemzetközi tervek megvalósítását szorgalmazzák. A globális szintű, radikális életmód-
változást és a társadalmak totális újraszervezését tekintik alapvetőnek. Scruton felfogásában
azonban ez nem járható út. Zöld filozófiája szembenáll az uralkodó ökológiai gondolkodás
többségével, amely e válságot és a rá vonatkozó megoldásokat is radikálisnak ítéli. Inkább
olyan szemléletmódból közelíti meg az ökológiai problémákat, mely a hétköznapi élet
szokásos menetéből fakad. Úgy véli, a környezet megóvása érdekében főként az
átlagembereknek kell cselekedniük. Az ökológiai problémákat akkor lehet megoldani, hogy
az emberek erre irányuló motivációját megerősítjük. Ehhez pedig elsősorban a nemzeti többes
szám első személy, a társadalmi-politikai „mi” tudatának kialakítására van szükség. (Scruton
2018. 7-9)
Scruton a lokális kezdeményezések, a polgári önszerveződések, illetve a baráti kötelékek
fontosságát hangsúlyozza. Úgy tartja, hogy a környezeti válság elmélyülésének legfőbb oka
az emberek elidegenedése közvetlen környezetüktől, vagyis hogy már nem tartják
otthonuknak azt a világot, amely körülveszi őket. A kormányzatok feladatának ezért
elsősorban annak kell lennie, hogy az ügy szempontjából nélkülözhetetlen emberi motiváció
felkeltésének körülményeit biztosítsa. A megoldás kulcsát tehát Scruton nem a társadalmi
(politikai-gazdasági) rendszer, hanem a többség felfogásának megváltoztatásában látja.
(Scruton 2018. 9-10) Lányi szintén osztja azt a nézetet, hogy a társadalmi fordulat alapját az
egyének belső meggyőződésének megváltoztatásában kell keresni. (Lányi 2015. 43)
Az angol szerző fő szándéka megtalálni azt a módot, amelyben a cselekvéseinkből fakadó

1
költségeket „mi” magunk viseljük. Ez a stratégia ugyanakkor magában foglalja igényeink és
hozzáállásunk megváltoztatását is. A közfelfogást azonban csak akkor lehet módosítani, ha az
emberek belső motivációja eléggé erőteljes ahhoz, hogy például megfékezze a
természetpusztítást eredményező pazarló életmód (a hamis szükségletek) iránti igényeket. A
racionális önérdek önmagában nem elégséges motivációs tényező. Ehhez inkább egy olyan,
önzetlenebb késztető erőre van szükség, melyet az összes polgárban ki lehet alakítani vagy
újra el lehet mélyíteni. Ez pedig nem más, mint az oikophilia. (Scruton 2018. 23-24)
A „nemzeti mi” scrutoni koncepciójának alaposabb megértéséhez járul hozzá Peter
Augustine Lawler interpretációja. Ebben hangsúlyozza, hogy Scruton felfogásában az
emberek egy interperszonális világban élnek. Egy közös életvilágban: adott szokások,
konvenciók, hagyományok, kölcsönös viszonyrendszerek világában. A személy tehát egy
olyan világtól függ, melyet nem egyedül formál, hanem másokkal. A tudat pedig mindig
másokkal való tudat. Az autonóm „Én” eszméje ezért nem egyéb, mint puszta illúzió. A
viszonyszerű létbe ágyazottság okán ugyanis a személyek egyáltalán nem függetlenek
egymástól. Bizonyos kapcsolódások hálózatába születnek bele. Szerinte e felismerés
hiányának egyik következménye, hogy a lokálishoz való hűség, az elődöktől örökölt kulturális
és természeti tőke tisztelete manapság nem kap elég hangsúlyt a jelenlegi oktatásban vagy a
médiában. Az ilyen fajta lojalitás nagybani megtagadása azonban hatástalanítja azt a fajta
szabadságot, amellyel valóban rendelkezünk. A személyek ugyanis csak akkor tudnak igazán
szabadon cselekedni, ha egy adott emberi közösséggel, otthonnal azonosítják magukat.
(Lawler 2016. 253-254)
Az „oikofóbok” ellenben a társadalmi tagság fogalmát a nemzeti kötelékre való hivatkozás
nélkül fogják fel. Nem kötődnek egy bizonyos helyhez vagy hithez sem. Számukra a határok
és bizonyos szokások a gazdasági növekedést gátló tényezők csupán. Úgy tekintenek minden
helyi sajátosságra és patriotizmusra, mint idegengyűlölő sovinizmusra. A nemzet, valamint az
általa generált „hazafias hűség” értéktelen a szemükben. A nyelv, melyen beszélnek egy
nemzetközi, kereskedelmi nyelv. Az oikophobia ennyiben az otthontól és a közösségtől való
elidegenedést jelenti. Ezzel ellentétben a többes szám első személy perspektívája képes
erősíteni a közösségi szellemet. A nemzeti „mi”-tudatban minden személy elismerésben
részesül azáltal, hogy egy nálánál nagyobb egész részeként adódik. Ez a tagság azon a közös
történelmen és kultúrán alapul, melyet elődeinktől örökültünk. Ezért a születési előjogért
harcoltak szüleink és az ő szüleik is. Ez az „itt” és ez a „miénk” az, amelyért több háború
árával kellett fizetni és amelyet most a „mi” életünkkel kell megóvnunk. (Lawler, 2016. 254-
256)
Scruton szerint az adott területhez és közösséghez való kötődés önmagában is elégséges
késztető erőnek bizonyul a környezet megóvásához. Ezeket az érzéseket kellene tehát tovább
erősíteni és szolgálatba állítani a föld ökoszisztémáinak megőrzése érdekében. Úgy véli, a
patrióta érzések segítenek a környezetre vonatkozó gondoskodás belső motivációjának
érvényesülésében. A csoport-szellem a patriotizmusból, a saját környék vagy haza
szeretetéből nyeri erejét. Ez erősíti annak tudatát, hogy tagjai vagyunk egy közösségnek, és
így „mi” együtt nézünk szembe az adott válságjelenségekkel. Valódi javulást ezért nem a
világméretű politikai projektekkel lehet elérni, hanem a helyi szintű megoldásokkal. Azonban
a legtöbb kormányzat mára elfojtotta az emberek közösségi szellemét. Az önkéntes társulások
egyre kevésbé vannak jelen. A környezeti problémákkal eddig sikeresen küzdő, kis léptékű
cselekvések is egyre jelentéktelenebbé válnak. (Scruton 2018. 27-28, 165-167)
Meg kellene tehát őrizni azokat a lojalitásokat, melyek a közvetlen környezetükhöz kötik
az embereket – folytatja Scruton. A természet pusztításával szembeni küzdelmek eddigi
sikerei ott mutathatók fel, ahol azok a lokális és nemzeti elképzelések uralkodnak, melyek
révén az otthoni környezetet örökölt jogosultságként, vagyis „sajátként” fogjuk fel. Az
otthonunk ugyanis az a közös hely, ahol élünk és amely meghatároz minket. Ezt azonban nem

2
örökké birtokoljuk, hanem csak átmenetileg „felügyeljük”, és idővel át kell adnunk az
utódoknak. Az otthonhoz köthető szeretet mint ösztönző erő kialakításának eszméje viszont
eddig nem jelent meg a környezetvédelmi gondolkodásban. Ennél jobb motivációt azonban
aligha lehet találni, ugyanis ez megvan az átlagemberekben is, és mindenki a magáénak
érezheti. (Scruton 2018. 29)
Scruton úgy gondolja, hogy a káros anyagok kibocsátásával kapcsolatos világegyezmények
és politikai kampányok (elsietett) intézkedései azért nem jártak eddig sikerrel, mert nem
törekedtek az átlegember motivációinak átalakítására. Pedig a változtatásokat a helyi
kötődések, a polgári társulások kezdeményezései, valamint a szomszédokkal való
kooperációk tennék lehetővé. Ezen elemekre viszont csak akkor lehet támaszkodni, ha a
többes szám első személy kontextusában gondolkozunk. A klímaváltozás, az óceánok
szennyezése, a rovarírtó szerek alkalmazása, az erdőírtások negatív hatásai, de még a
migrációs mozgások során terjesztett betegségek is olyan kérdéseket vetnek fel, amelyekre a
válaszokat a felelősségteljes felfogásban, vagyis „otthon” kell keresni. (Scruton 2018. 56-57,
67-71)
A nagy állami vagy nemzetközi projektek továbbá azért sem jelenthetnek megoldást az
ökológiai válság kapcsán, mert nem képesek megszabadulni a különböző érdekeket szolgáló
lobbi tevékenységek (üzleti körök) befolyásától. Scruton szerint az eddig sikeres
környezetvédelmi megoldások a politikai hatalmon kívül születtek meg, és az
átlagpolgárokban meglévő közösségi szellem biztosította létrejövetelüket. A
környezetvédelmi mozgalmak viszont csak akkor érhetnek el hathatós sikereket, ha társadalmi
kezdeményezéseik az oikophilia érzéséből fakadnak. Ezáltal az önkéntes polgári
szerveződések nagyobb sikerrel járhatnak a gazdaság által manipulált (rossz) kormányzásból
eredő pusztítás megállításában, valamint a homeosztatikus rendszerek egyensúlyának
visszaállításában. (Scruton 2018. 309-310, 323-332)
A piaci megoldások szintén nem javíthatnak az ökológiai helyzeten. Főként a racionális
aktorok azon szokása miatt, hogy másokra próbálják hárítani a cselekvéseik nyomán
felmerülő költségeket. Scrutonnál a környezeti válság ennyiben inkább erkölcsi kérdés és nem
gazdasági. Az oikophilia azonban egy olyan erős, belső ösztönző, amely révén az emberek
képesek felfüggeszteni pillanatnyi vágyaikat. Ehhez köthetők a legönzetlenebb és
legönfeláldozóbb gesztusaink. Ez ad erőt például a katonáknak életük feláldozásához, és
ezáltal tolerálják az emberek a szomszédaik és köztük lévő vallási és kulturális különbségeket
is. Ugyanakkor az alázatosság, a hála és a jámborság szintén kapcsolódó emóciók. Ezenkívül
még olyan erények társulhatnak az oikophilia érzéséhez, mint a mások felé való tisztelet, a
felelősség-érzet, a takarékosság és a tisztaság igénye. Ezek az elemek fontosak, mert általuk
válunk a közös lakóhely „gondnokává”. (Scruton 2018. 179-187, 200-221)
Mindezeken túl szerinte azt is fontos felismerni, hogy az otthonunkban töltött idő a
folytonosság részeként adódik. Ebben a belső tapasztalatban kapcsolódik össze egymással a
múlt és a jövő. Ez az idő-felfogás túllép a jelenen, az adott emberen és az aktuális életen is.
Ebben az „időben” egyszerre vannak jelen a holtak és a még meg nem született emberek is.
Scruton szerint ennyiben az oikophiliát a történelem (a múlt) konzerváló elemének is
tekinthetjük. Ezáltal alakul ki a maradandó tudat. Ez pedig azért „tartós”, mert bennünk él. Ez
a „megőrzés igazi szelleme”, amely előtt a múlt egyfajta „élő örökösödésként” jelenik meg.
Ebben a felfogásban a jelen pillanata a még meg nem született emberek múltja is egyben.
(Scruton 2018. 224-228)
Az embereket és nemzeteket szerinte inkább a közös terület és nem a rokonsági kötelékek
vagy a közös vallás tartják össze. Ahol pedig erős az oikophilia, ott a környezet védelme sem
veszett ügy. Ez az érzés motiválja ugyanis az embereket a saját környezetük megóvására. A
jelenlegi vagy korábbi kommunista rendszerek (pl. Kína és Oroszország) épp ezt az emóciót
semmisítették meg, ezért ökológiai szempontból ezek vannak a legrosszabb helyzetben. Ezen

3
államokban az önkéntes aktivitás kultúrája vagy nem alakult ki, vagy politikai okból
elfojtották azt. A közösségi intézményesülés korlátozása, hanyatlása pedig maga után vonja az
oikophilia ellaposodását is, hiszen ezt épp az önkéntes, társadalmi csoportok éltetik. A
nemzetközi környezetpolitika csak akkor bizonyíthatná létjogosultságát, ha közbenjárna
annak érdekében, hogy az oikophiliát és a „kis körök” aktivitását felkeltse azokban az
országokban, ahol azokra szükség volna. (Scruton 2018. 230-235, 341-349)
Ennek kivitelezése szerinte egyáltalán nem volna nehéz, mivel a környezet védelme
szempontjából hasznosnak tekintett erőforrások közül az oikophilia a legkönnyebben
megújítható vagy kialakítható. Az emberek lelkében rejlő ösztönzők ugyanis természettől
fogva adottak, csak felszínre kell hozni azokat. A szép, a szakrális, az otthoni dolgok és a
nemzet iránti kötődés az, amely a felelősség-érzetet, a hagyománytisztelet, a még nem élő
generációk figyelembe vételét támogatja. Az oikophilia pedig az, amely mindezt átfogja.
Ennek az érzésnek, illetve a gondoskodás szellemének kialakítását, terjesztését Scruton az
oktatás feladatának tekinti. Ennek közreműködése által lehetne elmélyíteni az adott
közösségek, hagyományok és a haza iránt való szeretetet. Amíg a régi tantervek még
figyelembe vették, az újak már mellőzik ezeket a szempontokat. A nemzeti identitást erősítő
oktatást főként a multikulturális elveket valló oikofóbok társadalmi-politikai befolyása és
bizonyos internacionalista eszmék hátráltatják. (Scruton 2018. 236-239, 275-278, 392-393)
Annak ellenére azonban, hogy az oikosz szeretete egy univerzális emberi sajátosság, ezt az
alapvető természetes emóciót nem lehet világméretűvé tágítani – ismeri el Scruton. Ennek
kifejeződései ugyanis mindig partikulárisak, lokálisak, területi és nemzeti jellegűek. Az
oikophilia a gyökerek tiszteletét foglalja magában, vagyis szemben áll a gyökértelen, jelleg
nélküli és globális felfogásokkal. Azokat a kötődéseket erősíti, amelyek nélkülözhetetlenek a
közösségek fennmaradásában. A közösségi szellem pedig inkább az erkölcsi érzület „helyhez
kötöttebb” forrásából termethető meg. Ebből a szempontból az otthonunkról, a hazánk
környezeti állapotáról való gondoskodás, valamint az ehhez szükségeset igénylő önmérséklés
nem jelent túl nagy áldozatot. (Scruton 2018. 280-295, 386-388)

2. Az oikophilia kialakításának a korlátai

Az eddigi elemzés nyomán felmerül a kérdés, hogy vajon korunk, fogyasztóvá nevelt
átlagembere képes volna-e változtatni értékpreferenciáján az „otthonszeretet” asszimilációja
által. Illetve, hogy egyáltalán elsajátíthatja ezt az emóciót ténylegesen egy ellentétes hatású
indoktrinációs folyamatban. Ennek megállapításához fontosnak tűnik megvizsgálni
(elsősorban) antropológiai szempontból, hogy milyen a mai átlagember (reális) természete,
illetve viszonya az otthonához, a környezetéhez vagy a közösségi élethez.

2.1 Realista antropológia

Első lépésként a realista elméletalkotás antropológiai toposzait tartom érdemesnek áttekinteni,
azok időtálló és kapcsolódó tartalma miatt. A realista antropológiai toposzok - emeli ki Szűcs
Zoltán Gábor - az emberi tökéletlenséget leplezik le. Ezek szerint az emberek egyrészt
morálisan tökéletlenek, másrészt korlátolt megismerőképességgel bírnak. Az emberi
racionalitás ugyanis meglehetősen korlátozott. Emellett, az ember az érzelmi (irracionális)
meghatározottságaitól sem tudja függetleníteni magát. Több emocionális motívum
(jellemhibák, vágyak, indulatok sora) befolyásolja viselkedését. Ezért a többség
ítélőképessége nem mindig működik megfelelően. Gyakran jut téves következtetésekre, és
nem tud megfelelő döntéseket hozni. Ennek, illetve a morális tökéletlenség ténye miatt a
realisták arra a következtetésre jutnak, hogy az emberi cselekvéseket politikai erővel kell
korlátozni. (Szűcs 2014. 24-26)
Machiavelli antropológiai megfigyeléseiből kitűnik, hogy az emberek általában

4
rosszindulatúak és többnyire nem tartják be az ígéreteiket. Szerinte épp azért kell megtanulnia
egy fejedelemnek rossznak lenni, mert az emberek sem igazán jók. Ez utóbbiak inkább
„hálátlanok, ingatagok, színlelők; a veszélytől visszarettennek, harácsolásra hajlamosak”.
(Machiavelli 2006. 83) Ennek megfelelően, „annak, aki államot alapít és törvényt hoz, eleve
rossznak kell feltételeznie minden embert, hiszen az emberek, amint alkalom adódik rá, kiélik
lelkük gonoszságát”, és „csak kényszerből cselekszenek jót...”. (Machiavelli 1978. 102)
Mindezek fényében viszont nehezen elképzelhető, hogy az emberek többsége önkéntes alapon
„jó” (önzetlen, áldozatokat hozó) akarna lenni bármivel - jelen esetben a környezettel -
kapcsolatban is. Realista szempontból továbbá, az alulról való szerveződést sem garantálja
semmi. Ez a polgárok egyéni lelkiismeretétől függ. Márpedig nem valószínű hogy globális
szinten a közfelfogás megváltoztatható, és hogy e társadalmi „becsületkasszás”-megoldást
szavatolni lehetne. Ennyiben a környezettel való bánásmód, illetve a társadalmi életmód
megváltoztatásának politikai kikényszerítésére volna inkább szükség, és nem az átlagember
gondolkodásának átalakítására.

2.2 Az elidegenedett ember

Marx vizsgálódása nyújthat további támpontot annak megítélésében, hogy kialakítható-e a
többségben az oikophilia érzése. Elidegenedés-elméletének alapgondolata az, hogy a
munkának a modern társadalomban kialakult (kapitalista) formája az ember elidegenedéséhez
vezet. Az első elidegenedési forma a munkásnak a munkája eredményétől, tárgyától való
elidegenülése. (Marx 1977. 38-39)
Az elidegenedés folyamata nem csupán a termelés eredményében mutatható ki, hanem
annak aktusában is. A termék ugyanis csupán a „tevékenység összefoglalása”. Ennek
megfelelően nem csupán ezt tekinthetjük külsővé-idegenné válásnak, hanem a termelési
tevékenységet is. A többség számára a munka csupán eszköz ahhoz, hogy kielégíthesse
szükségleteit. Ezt tehát nem önként műveli, hanem szükségből. Ebből a szempontból a munka
valójában „kényszermunka”, a „sanyargatás munkája”. Mivel pedig a munkavégzés ilyen
formája nem tartozik a munkás lényegéhez, az boldogtalannak érzi magát. Olyan
tevékenységet végez élete végéig, melyet nem tud a sajátjának tekinteni. Ezáltal pedig nem
csupán a munkavégzés aktusától idegenedik el, hanem saját magától is. (Marx 1977. 40)
Az elidegenült munka harmadik meghatározásának kidolgozásához Marx abból indul ki,
hogy az ember nembeli lény. Az élet nembeli lényege pedig a termelő élet mint „szabad
tudatos tevékenység”. Csakhogy az elidegenült munka elzárja az ember elől termelésének
tárgyát, és ezáltal elszakítja tőle saját „nembeli életét”. Az elidegenült munkában az ember
szabad öntevékenysége a fizikai egzisztenciájának, vagyis szükségletei kielégítésének puszta
eszközévé süllyed le. Ennek során az ember elidegenedik a természettől, a saját természetes,
nembeli képességétől, a saját testétől, vagy akár a szellemi (emberi) lényegétől is. (Marx
1977. 41-42)
Amikor pedig az ember elidegenedik a munkája eredményétől, az élettevékenységétől, és
saját nembeli lényétől, akkor egyben elidegenedik a másik embertől is. Ennek fő oka, hogy a
másik, vele szemben álló ember is elidegenedett az emberi lényegtől. Az elidegenült munka
révén minden ember idegenként tekint a másik emberre. Egyrészt mint konkurenciára, aki
elveheti a munkáját (a munkaerő-piacon). Másrészt a tőkéshez való viszonyában, aki végül
elsajátítja az általa létrehozott termékeket. (Marx 1977. 42-44)
Marx elidegenedés-elméletét kiegészíthetjük egy további (ötödik) elidegenedési forma
megnevezésével is. Az az ember ugyanis, aki elidegenedett a munkája eredményétől és
folyamatától, saját nembeli képességétől, önmagától és a másik embertől, a természettől vagy
akár magától az élettől is, az valószínűleg elidegenedik saját otthonától, közvetlen
környezetétől, hazájától, illetve az ezekhez való érzelmi viszonyulásaitól is. Ebben az
értelmezési keretben az otthon, illetve a nemzet fogalmának jelentősége leértékelődik.

5
2.3 Motivációs piramis
Az emberek többsége a nyomor és az élethosszig tartó gürcölés tudata miatt idegenedhetnek
el saját otthonuktól, hazájuktól. Belefásulnak munkájukba és abba, hogy életük nem más,
mint folytonos küzködés. Ezáltal csalódnak hazájuk társadalmi működésében és politikai
vezetőiben. A többség nem fizikailag menekül el otthonából, hanem tudatilag, szellemileg.
Viszonylagos boldogsága a figyelem elterelésétől függ: a múltba révedés, a virtuális
valóságba járás, a fogyasztás „szabadságának” vagy a hedonizmus radikalizálásának
lehetőségétől. Az otthon iránti szeretet, vagy a környezeti világválság tudatosítása így nem
jellemezheti az átlagembert. A hónapról-hónapra való életmódban nem merülnek fel ezek a
tényezők. Az anyagi helyzet döntő jelentőségű a figyelem (morális) horizontjának
kiterjesztésében.
A többség számára a pénzszerzés vágya, a szükségletek kielégítésének, a túlélés (a
közvetlen létfenntartás) ösztöne erősebb, mint a hazaszeretet érzése. Ezen a szinten a nemzeti
szintű dolgoknál fontosabb az egyéni boldogulás kérdése. Frans de Waal „úszó piramis”-
modellje jól érzékelteti, mennyire valószínűtlen napjainkban az oikophilia elterjesztése az
átlagemberek köreiben. Ezek szükséglet-kielégítése többnyire egy életen át tartó küzködés.
Így inkább éhbérért dolgozó rabszolgáknak tekinthetők, semmint szabad embereknek. Nincs
elegendő idejük, energiájuk és szellemi tőkéjük ahhoz, hogy kötelezettségeik hálóját
kiterjesszék az önmagukon és családjukon kívüli emberekre vagy környezetre. Figyelmük
kizárólag önmaguk és legközelebbi családtagjaik (jelen idejű) boldogságára korlátozódik.
Gondolkodásmódjuk szükségszerűen opportunista. Ebben a közösség, a nemzet, az emberiség
és a környezet jövőjének kérdése nincs napirenden. (Tóth 2005. 175-176) Ezzel összhangban
Lányi is amellett érvel, hogy a többségnek mindig csak a pillanatnyi egyéni érdeke számít.
Még akkor is, ha tudja, hogy cselekvései hosszútávon negatív következményeket
eredményeznek. (Lányi 2015. 43)
Más emberek pedig elhagyják otthonukat, hazájukat és idegen országba költöznek egy jobb
állás és élet reményében. Eredeti lakóhelyükön nem boldogulnak, ezért kénytelenek új
otthont, hazát keresni. A marxi elidegenedés-elmélet belső logikája felől nézve tehát a
kapitalista-globalista rendszerben az átlagemberek nagy része szükségszerűen elidegenedik az
otthonától és hazájától (sőt az integráció által akár saját kultúrájától) is. Ennek fényében pedig
szintén úgy tűnik, hogy a környezeti problémák megoldásának kulcsa nem lehet az oikophilia
érzésének mint hazaszeretetnek az elterjesztése. A jelenlegi társadalmi helyzet inkább az
oikophobia terjedését serkenti.
A haza, a környezet vagy az otthon iránti viszonyulás emberi pszichológiájának
feltárásában - továbbá - Ortega megállapításai is hasznosak lehetnek. Szerinte a modern
ember számára nem a szellemi, hanem a gazdasági horizont az, ami egyre szélesebb. A
tömegember életszínvonala emelkedik, méghozzá egyre több fényűzéssel. Amíg korábban a
nélkülözés korszakaiban sínylődött, és minden szerzeményért (túlélt napért) hálát adott a
sorsnak, a XIX. századtól fogva mindezt már születési előjognak tartja és hálátlanná vált.
Ezen kívül a tömegember szinte már semmiféle erkölcsi akadályba nem ütközik, amely
korlátozhatná tevékenységét. (Ortega 1943. 67-69)
Ez az új világ pedig a vágyait, (legtöbbször hamis) szükségleteit generálja a végletekig. A
modern ember sokkal kényelmesebb élete olyan, amelyre korábban csak az előkelő emberek
tarthattak igényt. Ezzel egy időben a tömegember nem csak hálátlanná, de mohóvá
(anyagiassá) is vált. Ezenkívül „az új tömeg a világkörnyezetben elkényeztetett gyermekként
él”. (Ortega 1943. 72) Az ilyen, gyermeki személyiségű ember pedig azt hiszi, hogy neki
minden megengedett, és hogy számára semmi sem kötelező. Az az érzés kerítette hatalmába,
hogy rajta kívül senki sem számít a világon. Ennek megfelelően nem vet számot másokkal,
azaz szélsőségesen önző is lett. Az alapvető (morális) korlátok nélkül, és a megfelelő szellemi

6
vezetés hiányában azonban a tömeg „az életfeltételek szétrombolásába kezd”. (Ortega 1943.
73-75)

2.4 A gazdaság dominanciája

Horkheimer és Adorno szerint az emberiség - antropológiai szempontból - egy primitívebb
fokra zuhant vissza. A kapitalista-globalista rendszerrel azonosuló tőkés társadalom lényege,
hogy a fogyasztókat teljesen magukhoz láncolják és az ellenállás képességét, vágyát
megsemmisítsék. Jelen esetben az oikophilia egyfajta ellenerőt képviselne, amennyiben
áldozathozatalra, takarékosságra, a fogyasztás csökkentésére, a hamis szükségletek iránti
kereslet-kialakítás korlátozására szólít fel. Azonban a politikai szférát mára teljesen
bekebelező gazdaság dominanciája egyre nyilvánvalóbb: „ebben a világkorszakban az
objektív társadalmi tendencia a vezérigazgatók szubjektív, sötét szándékaiban testesül meg”.
(Horkheimer-Adorno 1990. 150) A tömeg „ájultsága” (félrevezetése) pedig egyenes arányban
nő azzal, amennyi javat megszerezni képes. Ilyen viszonyok között azonban a haladás átcsap
egyfajta (szellemi) hanyatlásba. Az elbutítás (a manipuláció) mértéke pedig olyan nagy, hogy
a fogyasztók (a „becsapott tömegek”) egyre jobban rabjai lesznek a növekvő termelés (látszat)
sikereinek, és „ragaszkodnak ahhoz az ideológiához, amellyel leigázzák őket”. (Horkheimer-
Adorno 1990. 162)
Az adott munkafeltételek pedig kikényszerítik a konformista magatartást. A többség (a
munkás) tehetetlen. Egyrészt a hatalmon levők cselvetései miatt, másrészt meg azért, mert ez
az ipari társadalom egyik logikus következménye. Az ipar számára a természet és az ember
tárgyként adódik. Az utóbbi azonban kétszeresen is. Egyrészt mint fogyasztó, másrészt mint
alkalmazott. A vásárlók folyamatos csábítása a fogyasztás növelését eredményezi. Az
alkalmazottaktól pedig elvárják, hogy feltétel nélkül beilleszkedjenek, és azonosuljanak az
adott vállalat érdekeivel. (Horkheimer-Adorno 1990. 55-56, 177)
Tanyi Attila kiemeli, hogy Horkheimer és Adorno szerint - az elnyomás újabb formája - a
tömegkultúra alakítja napjaink viselkedési szabályait. A tömegkommunikációs eszközök
pedig e rendszer közvetítő csatornái. Ez a kultúra a befogadókat inaktív, reflektálatlan
fogyasztókká és a manipuláció tárgyaivá transzformálja. A társadalom valódi fejlődésének,
átalakításának esélyei így szinte nullára csökkennek. Ezzel kapcsolatban említi meg Tanyi azt
a Tarr Zoltántól eredő észrevételt, mely szerint az emberek azért nem tudják megváltoztatni a
mostani, megszilárdított életfeltételeket, mert ezekben már túlságosan elmerültek, és
elvesztették a cselekvéshez szükséges spontaneitásra való képességüket. (Tanyi 2009. 15;
Tarr 1986. 172)
Marcuse is egyetért azzal, hogy a fejlett ipari civilizáció képes megfékezni a társadalmi
változást. Vagyis az olyan minőségbeli átalakítást, amely más intézményeket, alternatív
termelési folyamatot, új emberi létmódokat alakíthatna ki. A termelékenység és növekedés
lehetősége ugyanis megláncolja a társadalmat. A technikai haladás lényegét tükröző
instrumentális felfogásmód pedig integrálja és rabszolgává változtatja az embert. A represszív
adminisztráció által manipulált egyének felszabadulási lehetősége viszont attól függ, hogy
képesek-e tudatossá tenni a szolgaság tényét. Ám ennek a tudatnak a kialakítását akadályozza
a szükségletek és a kielégülések jelenlegi uralma. A társadalmi kontroll rákényszeríti az
emberekre a termelés és fogyasztás növekedésének igényét. Ezzel egyidőben
gondolkodásukat és viselkedésüket a fennálló által közvetített tények univerzumára
korlátozzák le. Mivel pedig e társadalom képes manipulálni, illetve féken tartani a felforgató
nézeteket és szándékokat, a többség el sem tud már képzelni egy ettől eltérő minőségű
cselekvés-univerzumot. Azáltal, hogy e rendszer termelési folyamata képes kielégíteni a
többség szükségleteit, állandósítja a szolgaság állapotát; észrevehetetlenné és/vagy kellemessé
teszi azt. (Marcuse 1990. 14-19, 29-39, 46-55)
Marcuse tagadja azt a represzív szabadság-ideológiát, amely szerint az emberek

7
szabadsága kiteljesedhet egy olyan életben, amelyre a szegénység és az életfogytig tartó
küzködés a jellemző. A kondicionálás mértéke azonban olyan nagy, hogy az emberek
mostanra elégedetté váltak e rabszolga szereppel és egydimenzióssá váltak. A bőség
társadalma (a „szabadságnélküliség állama”) korlátozza a szabad időt, az elérhető javakat és
szolgáltatásokat, valamint az emberek értelmi képességeit is. Ez utóbbiak viszont az
önrendelkezés lehetőségeinek megteremtése szempontjából elengedhetetlenek. A jóléti állam
folyamatosan növeli az elidegenült funkciók iránti igényeket. Az indoktrináció, a propaganda,
a reklámok, a tervezett elévülés, mind a pazarló életmódot támogatják. Az emelkedő
fogyasztás pedig csökkenti a szabadság gyakorlati értékét. Az önrendelkezés igénye
értelmetlennek tűnik egy olyan társadalomban, ahol a többség számára az adminisztrált élet
egy kényelmes és „jó” életnek tűnik. Ebben a mindennapi gürcölést a mindennapi komfort
tapasztalata igazolja. (Marcuse 1990. 62, 71, 203)
Tanyi hangsúlyozza, hogy Marcuse két tendenciát lát szemben állni egymással: a minőségi
változásra való képességet és ennek ellenhatását, ti. a „mindent bekebelező
egydimenzionalitást”. Ezeknek az oldalaknak pedig egy-egy emberi személyiség-típus felel
meg. Az egyik az autentikus ember, a másik az egydimenziós személyiség. Az előbbire az
autonómia, a gondolkodásra, választásra és kreatív cselekvésre való képesség a jellemző.
Továbbá azon adottság, hogy reflektív és kritikai módon tudatosítsa a szükségleteket és az
értékeket. Illetve, hogy mentesíteni tudja magát a fennálló dominanciájától a tagadás és
ellenállás szabadsága révén. Ezzel ellentétben, az egydimenziós személyiség gondolkodása és
viselkedése társadalmilag uralt. Nem képes szembeszállni e dominanciával; teljesen ki van
szolgáltatva a társadalmi kontrollnak. Hiányzik belőle az erő és a motiváció ahhoz, hogy
autonóm módon cselekedjen. A totálissá váló uralom láttán megadja magát és ennek
engedelmeskedik. Konformista és kondicionált viselkedése, illetve autoriter személyisége
mellett hibás tudat és hamis szükségletek vezérlik. Kritika nélkül fogadja el az uralkodó
ideológiákat. Az instrumentalizálódás hatására elveszítette a „második” dimenziót, s vele
együtt személyiségét és valódi szabadságát is. (Tanyi 2009. 19-22)
Ezzel egyidőben az oikophilia és a közösségi szellem ellenében hat a módszertani
individaualizmus térnyerése is. Tóth János is kiemeli, hogy a felvilágosodás egyik
eredményeként a modernitás intézményei (a demokrácia és a piacgazdaság) az individuum
aspektusának és érdekeinek előtérbe helyezését veszik alapul. Egy szélsőségesen
individualisztikus társadalom azonban kollektív kudarcokkal kénytelen szembenézni. Ilyen a
társadalmi eladósodás, a környezeti krízis és a jövő generációk érdekeinek figyelmen kívül
hagyása is. Az egyes emberek oppurtunista magatartása és parciális, önző érdekei felülírják a
közösségek kollektív, hosszú távú érdekeit. A közösségi szellem gyengülésével, a csoport-
érdekek háttérbe szorulásával pedig egyre nehezebben védhetők ki a felmerülő problémák.
(Tóth 2005. 33-34) Egy ilyen társadalomban az embereket arra nevelik, hogy mindig mások
segítsége nélkül, egyedül boldoguljanak. Ilyen körülmények között a közösségi szellem
megerősítése nem tűnik megvalósíthatónak.

2.5 Modern pedagógia

Végül fontos még megemlíteni azt is, hogy napjainkban az oktatási rendszerek sem járulnak
hozzá az oikophilia vagy az ökológiai tudatosság népszerűsítéséhez. Aldo Leopold szerint a
közösség „lelkiismeretének” kiterjesztése a környezetvédelemre, valamint érzéseinek és
meggyőződéseinek átformálása volnának a változtatás előfeltételei. Korunk oktatási
gyakorlata azonban nem emeli ki a környezetünkkel kapcsolatos kötelezettségeink
jelentőségét. A tantervek továbbra sem az ökológiai, hanem kizárólag az ökonómiai
szempontokat hangsúlyozzák. Más szóval, nem csupán a környezeti tananyagok
közvetítésének mértékén kellene változtatni, hanem tartalmukon is. Ezekben ugyanis nincs
meghatározva, hogy milyen a helyes és helytelen ökológiai viselkedés. Továbbá nem járulnak

8
hozzá a meglévő (rossz) értékrend megváltoztatásához és nem követelnek semmiféle
áldozatot. A föld használatával kapcsolatban is csupán az egyéni (gazdasági) érdekeket tartják
szem előtt. (Lányi 2000. 106-107)
Korunk nevelési struktúrájában nem tanítanak semmiféle személyes etikai elkötelezettséget
sem a föld iránt – állapítja meg Leopold. A föld-etika kialakulását gátolja a jelenlegi oktatási
és gazdasági rendszer. Ez ugyanis egyáltalán nem a föld-tudatosság irányában hat. A
környezeti ismeretek közvetítése túlságosan kevés kiemelést kap a kapcsolódó
tananyagokban. (Lányi 2000. 109, 115) Gary Snyder is ezért javasol egy olyan oktatási
gyakorlatot, amelyben a fiatalok nem csupán a modern információs módokat vagy a világpiaci
dinamikát tanulják meg, hanem saját kultúrájuk és környezetük tiszteletét is. Az emberek
ugyanis a fogyasztói életmód következtében mára teljesen elvesztették kötődésüket a
természethez. Ezért is volna fontos szerinte egy olyan nevelési stratégia, mely révén a fiatalok
felismernék helyüket és szerepüket az élővilágban. Ezáltal megérthetnék az élet
viszonyrendszereit. (Lányi 2000. 124)
Scruton felfogásában az oktatásnak, az oikophilia érzés elmélyítését szolgáló közvetítése
kap hangsúlyt. Azonban láthattuk, hogy ez nála egyet jelent a nemzeti öntudat, a patrióta
magatartás kialakításával is. Ez a felfogás viszont igen problematikus. Egyrészt, mert azt
feltételezi, hogy a nemzeti, hazafias érzések elengedhetetlenek a természet szeretete, a lokális
elhivatottság és felelősségvállalás tekintetében. Másrészt, mert a hazafias érzéseket globális
szinten felkelteni nem tűnik lehetségesnek. Harmadsorban pedig a Scruton által közvetített
nevelési-oktatási javaslat, vagyis az emberek felfogás- és életmódbeli megváltoztatása nem
jelentene azonnali megoldást a jelenlegi helyzetben.
Az oikophilia érzés elmélyítése és a neki megfelelő környezettudatos magatartás
kialakítása legalább két generációnyi időt igényelhet. Először az oktatás által ökológiai
tudatosságra tanított, új („első”) generáció aktív korúvá válásának idejét kellene kivárni. Majd
e nemzedék utódainak (a „második” generáció) szocializációs folyamatának betetőzését is. Ez
a folyamat tehát egyik oldalról a már erre megtanított, első generáció által biztosított otthoni
nevelést, míg másik oldalról a „második” nemzedékre ezzel párhuzamosan ható oktatási
rendszer közreműködését, illetve ezek együttes hatását igényli. Csak ezen oldalak (a családi
nevelés és az intézményi oktatás), valamint a média felől egyszerre érkező, egységes tartalmú
közvetítések volnának képesek egy új gyakorlati felfogást elősegíteni. Vitathatatlan, hogy
szükség volna egy ökológiai nevelési-oktatási gyakorlat létrehozására. Kérdéses azonban,
hogy az egyre súlyosabb környezeti problémák elháríthatók-e ilyen lassú lefolyású
megoldásokkal.

3. Összefoglalás

Mindezek alapján - úgy gondolom - láthatóvá váltak Scruton koncepciójának gyenge pontjai.
Az egyik nehézséget tehát az oikophilia gyakorlati megvalósítása jelenti. Ebben a világban az
emberek többsége elidegenedett önmagától, egymástól, az otthonától, a hazájától. Belátható
továbbá, hogy egy mesterségesen kialakított, (eszközjellegű) közvetlen környezetet nem
könnyű szeretetre méltó otthonnak találni.
Ezen kívül a technológia és az oikofóbia erői által uralt indoktrinációs folyamatban nem
igazán tűnik lehetségesnek a nemzeti identitást is igénylő oikophilia kialakítása. Az erre való
nevelés önmagában nem minősül garanciának egy olyan társadalomban, amelyben a
közvetítések alapvetően ökonómiai és individualisztikus meghatározottságúak.
Kérdéses, hogy a többség („egydiemnziós”) gondolkodásmódja megváltoztatható-e az
oikophilia által, vagy hogy a rá ható gazdasági befolyástól képes-e függetleníteni magát.
Illetve, hogy egyáltalán fel tud-e eszmélni állandó kondicionálásából. De az is kétséges, hogy
korunk társadalmában egyáltalán hangsúlyt kaphat-e egy, a jelenlegivel ellentétes nevelési

9
tartalom. A propaganda, az oktatás és a média a fogyasztói-pazarlói életmódra ösztönöznek.
Márpedig, amíg ez így van, addig az ökológiai szempont huszadrangú marad.
Mindezek alapján valószínűtlen, hogy az oikophilia elterjeszthető rövid időn belül és
világszinten. Azonban a környezeti válság radikális és globális mivolta sürgető és világméretű
megoldásokat követel.

10
Irodalom

Horkheimer, Max - Adorno, Theodor W. (1990): A felvilágosodás dialektikája. Ford. Bayer

József, Geréby György, Glavina Zsuzsa, Vörös T. Károly, Budapest, Atlantisz
(Medvetánc)-Gondolat Kiadó
Lawler, Peter Augustine (2016): Roger Scruton's Conservativism: Between Xenophobia and
Oikophobia. In: Perspectives on Political Science, 45/4, 251-260.
Lányi, András (2015): Oidipusz avagy A természetes ember. Liget Műhely Alapítvány,
Budapest.
Lányi, András (2000): Természet és Szabadság. Humánökológiai Olvasókönyv. Osiris Kiadó,
Budapest
Leopold, Aldo (2000): Föld-etika. In: Lányi (szerk.): Természet és Szabadság.
Humánökológiai Olvasókönyv. Osiris Kiadó, Budapest, 103-116.
Machiavelli, Niccoló (1978): Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről. Ford. Lontay
László. In: Machiavelli művei, I. kötet, Budapest, Európa Könyvkiadó, 87-441.
Machiavelli, Niccoló (2006): A fejedelem. Ford. Luttner Éva. Budapest, Cartaphilus Kiadó.
Marcuse, Herbert (1990): Az egydimenziós ember. Ford. Józsa Péter, Budapest, Kossuth Kiadó
Marx, Karl (1977): Gazdasági-Filozófiai Kéziratok 1844-ből. Budapest, Kossuth Kiadó,
Elektronikus Dokumentum: https://mek.oszk.hu/04500/04532/
Ortega, José Y Gasset (1943): A tömegek lázadása. Második Kiadás, Ford. Puskás Lajos,
Budapest, Hindy András Könyvkiadó és Könyvterjesztő Vállalata.
Scruton, Roger (2018): Zöld Filozófia. Ford. Szilágyi-Gál Mihály, Zsélyi Ferenc, Budapest,
Akadémiai Kiadó
Snyder, Gary (2000): Minden élők falugyűlése. In: Lányi (szerk.): Természet és Szabadság.
Humánökológiai Olvasókönyv. Osiris Kiadó, Budapest, 121-124.
Szűcs, Zoltán Gábor (2014): Politika egy tökéletlen világban. A politikai realizmus elméleti
előfeltevéseiről. In: Poltikatudományi Szemle, XXIII/4, 7-31.
Tanyi, Attila (2009): A Frankfurti iskola és 1968. In: Fordulat, 6, 8-33.
Tarr, Zoltán (1986): A frankfurti iskola. Gondolat Kiadó, Budapest.
Tóth, I. János (2005): Fejezetek a környezetfilozófiából. Szeged, JATEPress.

11