Tartalom

Hollókeselyű...........................................................................................................................................2
Rendszertani besorolása....................................................................................................................2
Kifejlődése és a fosszilis rokona..........................................................................................................3
Előfordulása........................................................................................................................................3
Alfajai.................................................................................................................................................3
Megjelenése.......................................................................................................................................4
Életmódja...........................................................................................................................................4
Táplálkozása.......................................................................................................................................5
Hollókeselyű
A hollókeselyű (Coragyps atratus) a madarak (Aves) osztályában az újvilági keselyűalakúak
(Cathartiformes) rendjébe sorolt újvilági keselyűfélék (Cathartidae) családjába tartozó Coragyps
madárnem egyetlen élő faja, tehát típusfaja is egyben. Korai leírása már a maja kódexekben is
megjelenik.

A ma is élő hét újvilági keselyűféle egyike. Előfordulási területe az Amerikai Egyesült Államok
délkeleti részétől egészen Chile középső részéig, illetve Uruguayig tart – ez a terület kisebb, mint
rokonáé, a pulykakeselyűé (Cathartes aura), ami egyaránt költ Kanadában és Dél-Amerika déli
csücskén, a Tűzföldön is. Megjelenése és angol neve (black vulture) ellenére nem közeli rokona sem a
barátkeselyűnek (Aegypius monachus) (angolul: Eurasian black vulture), sem bármily más óvilági
keselyűformának (Aegypiinae), lévén az óvilági alcsalád a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába
tartozik. Főleg a nyíltabb területeket kedveli, mint például az olyan füves pusztákat, amelyeket
ritkább erdők és bozótosok tarkítanak. Szárnyának fesztávolsága valamivel kevesebb, mint 150
centiméter. Bár meglehetősen nagytestű madár, a többi újvilági keselyűnél kisebb. Tollazata teljesen
fekete. A feje és nyaka teljesen csupasz, szürke. Csőre rövid, de kampós.

A család többi tagjához hasonlóan elsődlegesen dögevő, azaz az elpusztult állatok tetemeivel
táplálkozik. Emellett eszik tojásokat és zsákmányol újszülött állatokat is. Emberi lakóhelyek környékén
étrendjét a szeméttelepeken egészíti ki. Táplálékkereséskor főképp éles látására hagyatkozik vagy
más, jobb szaglású keselyűket követ. Mivel nincs alsó gégefője (syrinx), alig ad hangot, az is főképp
sziszegés vagy mély torokhang. Tojásait barlangokba, odvakba, vagy ezek hiányában egyenest a
talajra rakja le. Évente általában két fiókát nevel, őket visszaöklendezett táplálékkal eteti. Az USA-ban
a vándormadarakról 1918-ban létrehozott szerződéssel (Migratory Bird Treaty Act of 1918) védetté
nyilvánították.

Neve a legtöbb nyelven – angolul black vulture, spanyolul buitre negro stb. – „fekete keselyűt” jelent,
ezért valószínű, hogy a hollókeselyű magyar név is a madár hollófekete színére utal. Egyébként a
„vulture” és a „buitre” is a „tépőt” jelentő latin vulturus alakból származik, és táplálkozásának
módjára utalva. A tudományos fajneve, azaz az atratus szintén latin eredetű, ater = „fekete”;[6] tehát
atratus = „feketébe öltözött” – újból a madár színére utalva. A nemének a neve szintén tollazatának a
színére utal, Coragyps = „holló-keselyű”; de ezúttal a görög nyelvből: koraksz = „holló” (latinosan
corax) és gyps = „keselyű”. Családjának tudományos neve, a Cathartidae, szó mely görög eredetű:
kathartēs = „tisztító”, „eltakarító”.

Rendszertani besorolása
A hollókeselyűnek és hat élő rokonának, azaz az újvilági keselyűféléknek (Cathartidae) a pontos
rendszertani besorolása még manapság is bizonytalan. Habár az újvilági keselyűfélék és az óvilági
keselyűformák (Aegypiinae) megjelenésben igen hasonlítanak, sőt ugyanazt a dögevő életmódot
folytatják, a két család nem áll közelebbi rokonságban egymással. Más-más ősökből fejlődtek ki, és a
hasonlóság csak a konvergens evolúció műve. A két madárcsoport közti rokonsági kapcsolat jelenleg
is vita tárgya. Korábban az újvilági keselyűféléket a gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe helyezték,
mivel néhány gólyafajjal is mutatnak hasonlóságot úgy megjelenésben, mint életmódban. A
közelmúltban olyan elmélet is született, mely szerint a újvilági keselyűféléket és az óvilági
keselyűformákat a sólyomalakúak (Falconiformes) közé kéne besorolni, vagy új, azaz külön rendet
megalkotni a számukra. Az Amerikai Madarászok Egyesületének (American Ornithologists' Union) a
dél-amerikai rendszertani bizottsága kivonta az újvilági keselyűféléket a gólyaalakúak közül és
incertae sedisnek, azaz „bizonytalan helyzetűnek” minősítette e madárcsoportot; de továbbá
megjegyzésként odatette, hogy az újvilági keselyűfélék talán átmozgathatóak a sólyomalakúak
rendjébe, vagy létrehozható számukra egy külön rend, az úgynevezett újvilági keselyűalakúak
(Cathartiformes).

Kifejlődése és a fosszilis rokona

A Coragyps occidentalis (laikus nevein: pleisztocén kori hollókeselyű vagy nyugati hollókeselyű) a kora
és a késő pleisztocén között élt ugyanott, ahol manapság kisebb rokona. Nagyon hasonlított a mai
fajra, de 10-15%-kal nagyobb volt, emellett csőre szélesebb és laposabb volt a mai fajénál. Mivel
megjelenésben és életmódban igen hasonlít a két faj egymásra, a kutatók szerint a fosszilis faj a
mainak az őse. A pleisztocén megafauna a Würm-glaciális, ismertebb nevén a legutóbbi jégkorszak
idején pusztult ki. A nehezebb körülmények között a Coragyps occidentalis nemzedékeken át egyre
kisebb lett, amíg a mai hollókeselyűbe nem fejlődött. Ezt a feltételezést több jól megőrzött
maradvány is alátámasztja, mint például az oregoni Celilo-vízesésnél és a kaliforniai La Brea-
kátránytónál találtak is. Az átalakulásnak a legutóbbi folyamatát a kontinensre érkező paleoindiánok
is láthatták, mintegy 8-9000 évvel ezelőtt.

A különböző fosszilis és szubfosszilis maradványok - további kutatások nélkül - nem tulajdoníthatók a

pleisztocén kori vagy a mai fajnak. A fosszilis faj különböző állománybeli példányai között is
ugyanolyan méretbeli eltérések vannak, mint a feltételezett utódának alfajai között is. Emiatt 1968-
ban, Hildegarde Howard amerikai paleoornitológus szétválasztotta a Mexikóban talált – hollókeselyű
méretű – maradványokat az Amerikai Egyesült Államokétól, ennek következtében a fosszilis fajnak
létrejött két alfaja: a Coragyps occidentalis mexicanus és a Coragyps occidentalis occidentalis.[19] A
C. occidentalis déli példányai ugyanolyan méretűek, mint a mai északon élő hollókeselyűk, csak a
fosszilis madaraknak laposabb és szélesebb volt a csőrük. Ez a megkülönböztetés is csak akkor
érvényes, ha pontosan tudjuk a maradványok megtalálási helyét.

Más kutatók ezt a szóban forgó fosszilis fajt a mai hollókeselyű paleoalfajának vélik, hiszen nem egy
faj vált ketté, hanem az egyik átalakult a másikba, azaz a kettő között alig van különbség.

Előfordulása
A hollókeselyűnek nearktikus és neotrópikus előfordulása van, ami azt jelenti, hogy ez a dögevő
madárfaj az Amerikai Egyesült Államokbeli New Jerseytól kezdve az USA déli államain, Mexikón és a
közép-amerikai országokon keresztül egészen Dél-Amerikáig lelhető fel. Az elterjedési területén belül
nemigen költözik, vagyis nem vándorol; kivételt képeznek a legészakibb állományok, melyek a tél
közeledtével valamivel délebbre vonulnak, és azok a példányok, melyeknek élőhelye különböző okok
miatt már nem elégíti ki a fennmaradásuk igényeit, és emiatt arrább repülnek. Dél-Amerikában az
előfordulási területe Chile középső részéig, valamint Argentínáig nyúlik le. Ritka kóborlóként a Karib-
térség egyes szigetén is megfigyelhető. Az olyan nyílt terepeket részesíti előnyben, ahol ritkás erdők
és bozótosok is vannak.Ezek hiányában megelégszik a láperdőkkel, a cserjésekkel, a füves pusztákkal,
legelőkkel, láprétekkel, mocsarakkal és az erdőirtások maradványaival is. Mivel elsősorban az
alföldeken levő élőhelyeket kedveli, a hegységekben ritkának számít. Amikor megpillantjuk, vagy a
levegőben vitorlázik, vagy egy kerítésoszlopon vagy elhalt fán figyeli a környezetét.

A hollószerű megjelenése miatt egy uruguayi szorost Quebrada de los Cuervos-nak neveztek el,
melynek magyar jelentése: „a hollók szorosa”. Ebben az uruguayi szorosban a hollókeselyűk mellett
pulykakeselyűk és kis sárgafejű keselyűk (Cathartes burrovianus) is élnek.

Alfajai
Coragyps atratus atratus Bechstein, 1793 – észak-amerikai hollókeselyű; az alfajt először 1793-ban,
Johann Matthäus Bechstein német természettudós írta le, illetve nevezte meg. Ez az észak-amerikai
elterjedésű állomány lett a faj törzsalfaja. Méretben majdnem azonos a C. a. foetens-szel, azonban a
tollai nem annyira sötétek. Az előfordulási területe az USA-beli északon New Jerseytől és
Pennsylvaniától délfelé az USA déli részéig, azaz Texasig, valamint Észak-Mexikóig tart.

Coragyps atratus brasiliensis Bonaparte, 1850 – dél-amerikai hollókeselyű; ezt az alfajt először 1850-
ben, Charles Lucien Jules Laurent Bonaparte francia természettudós írta le, illetve nevezte meg.
Kisebb, mint a másik két alfaj. A szárnya alatti foltozások világosabbak, mint a C. a. atratusé és a C. a.
foetensé. Közép-Amerikában és Dél-Amerika északi felén honos. A legdélnyugatibb elterjedése Peru
tengerpartján van, míg a legkeletibb előfordulása Bolívia alföldjein található meg. Elterjedésének
északi részeit nyugaton a Sonora-sivatag és keleten a mexikói San Luis Potosí nevű állam képezik. A
magasabban fekvő helyeken is megél.

Coragyps atratus foetens Lichtenstein, 1817 - andoki hollókeselyű; ezt az alfajt először 1817-ben,
Martin Lichtenstein német felfedező, zoológus és botanikus írta le, illetve nevezte meg. Nagyjából
ugyanakkora, mint a C. a. atratus. A szárnya alatti mintázatok kisebbek és sötétebbek, mint a többi
alfajé. Az Andok hegységei között él, északon Ecuadortól délre Perun keresztül, egészen Észak-
Bolíviáig, Paraguayig, Uruguayig és Chile alacsonyabban fekvő részéig.

Megjelenése
Habár a családján belül a kisebb fajokhoz tartozik, mint ragadozó madár meglehetősen nagytestű.
Átlagos hossza 56–74 centiméter közötti, míg szárnyfesztávolsága általában 150 centiméter, de 133–
167 cm között változik. Az észak-amerikai és az andoki példányok átlagos testtömege 1600–2750
gramm, míg a kisebb trópusi, dél-amerikaié, mely az alföldeken él, csak 1180–1940 gramm. A
Texasban lemért 50 hollókeselyűnek az átlagos testtömege 2150 gramm volt, míg Venezuelában 119
madáré 1640 gramm. A kinyújtott szárnycsontja 38,6–45 centiméter, a farokcsontja 16–21
centiméter és a lábfejcsontja 7–8,5 centiméter - eléggé hosszú egy ilyen madárnál. Tollruhája teljesen
fekete, napsütésben fényes. Feje és nyaka teljesen csupasz; e testrészeket sötétszürke, ráncos bőr
borítja. A szivárványhártyája (iris) barna színű. A felső szemhéján egy, részleges szempilla sor ül, míg
az alsón kettő. A lábai szürkésfehérek. A két előre néző lábujja hosszú; tövüket kis hártya köti össze.
Lábfejei lapítottak és gyengék, fogásra nemigen alkalmasak. A karmai sem alkalmasak fogásra, mivel
nagyon tompák, kopottak.

Az orrlyukak között nincs orrsövény (septum nasi), emiatt oldalról át lehet látni a madár csőrén.
Szárnyai szélesek, azonban rövidek. Az elsődleges tollak töve fehér, emiatt röptében a keselyű
szárnyainak alulsó részei világosan mintázottak. A faroktollai rövidek és négyzetalakot vesznek fel,
ritkán érnek túl a nyugalmi állapotban levő szárnytollakon. Bergmann törvénye szerint, ha egy faj –
mi esetünkben a hollókeselyű – nagy és változatos elterjedési területtel rendelkezik, akkor a
hidegebb élőhelyeken élő alfajok nagyobbak, mint a melegebb éghajlaton élők. Ugyanez a szárnyak
alatti világos foltokra is érvényes. Mivel ennél az újvilági keselyűfélénél a különböző alfajok
előfordulási területei nagyjából érintkeznek egymással, vannak, akik elvetik az alfajok létezését a
hollókeselyűn belül.

2005-ben, az ecuadori Piñas kantonban leucisztikus, azaz részben fehér színű Coragyps atratus
brasiliensis alfajt észleltek. Tollazatának nagy része fehér volt, kivéve a lábfejeit, a farktollait és egyes
szárnytollakat, melyek feketék maradtak. Ez a példány nem volt albínó, mivel bőrének színe
megfelelően sötét volt. Ez a C. a. brasiliensis, körülbelül 20 másik, átlagos színű példány társaságában
tartózkodott.
Életmódja
Repülése nagyjából vitorlázó. Amikor táplálékot keres, vízszintesen széttárt szárnyakkal a magasban
siklik. Repülés közben rövideket ver a szárnyaival, azután pedig rövid időre vitorlázik. Mivel többet
ver, mint közeli rokonai – például a pulykakeselyű –, a hollókeselyű röpte nem annyira
energiagazdaságos. Ehhez a rövidebb, tehát kisebb felületű szárnya is hozzájárul. Amikor egy jót
lakmározott, akkor túl nehéz lesz a repüléshez, ha ilyenkor veszélyben érzi magát, akkor
visszaöklendezi a fölös táplálékot, hogy megint repülhessen. Mint minden újvilági keselyűféle, a
hollókeselyű is gyakorolja az úgynevezett urohidrózist, mely a párolgás hűtő hatását kihasználva
lábukra ürítés útján hűtik testüket. E tevékenység miatt a madár lába gyakran fehér színű, mivel rajta
húgysavréteg képződik. Mivel hiányzik az alsó gégefője, csak sziszegő- vagy mély torokhangot hallat.
Általában csendben ül, kivéve, amikor táplálkozik vagy izgatott. A hollókeselyű több rokonától
eltérően csapatokban repül, illetve pihen. Ott ahol az élőhelyeik fedik egymást, a hollókeselyűk
gyakran a Cathartes-fajokkal társulnak, együtt pihenve a kiszáradt fákon. Viszont amikor táplálékról
van szó, a csapatban járó hollókeselyűk elkergethetik a dögtől az általában magányos pulykakeselyűt.

Amint a pulykakeselyűt, a hollókeselyűt is meg lehet figyelni széttárt szárnyakkal álló helyzetben is. A
széttárt szárnytartásnak több funkciója is lehet, mint például: a szárnyak szárítása, a test
felmelegítése - a Nap által -, valamint a baktériumok „megsütése”. Ilyen módon viselkednek a többi
újvilági keselyűk, az óvilági keselyűfajok és a gólyafélék is.

Táplálkozása
A hollókeselyű a vadonban főleg dögökkel táplálkozik. Az emberi települések mellett a
szeméttelepeket is felkeresi. Ezeken kívül tojásokat, fiókákat, frissen kikelt tengeri teknősöket
(Chelonioidea), újszülött emlősöket és nagyon sebesült állatokat zsákmányol. Néha bomló növényi
eredetű táplálékot is fogyaszt. Mint minden dögevő madár és emlős, ez a keselyűfaj is létfontos az
élőhelyének egészségben tartásában, mivel a dögöket elfogyasztva meggátolja a betegségek
terjedését. Táplálékát vagy a látása segítségével, vagy pedig a Cathartes-fajok követésével találja
meg. A Cathartes-fajok közé tartozó pulykakeselyűk, kis sárgafejű keselyűk és nagy sárgafejű keselyűk
(Cathartes melambrotus) a szaglásuk segítségével keresik táplálékukat - a szaglóképesség a madarak
körében igen ritka tulajdonság. A Cathartes-fajok a talajhoz közel repülve megérzik a szétbomló
dögökből áradó etil-merkaptán gáz szagát. E tulajdonságnak köszönhetően a hollókeselyű eme
rokonai a fák lombozata alatt is rátalálnak az elpusztult állatokra. A királykeselyű (Sarcoramphus
papa) és a szóban forgó újvilági keselyűfaj gyakran a Cathartes-fajokat követve töltik idejük nagy
részét. E két madárnak nincs, vagy gyenge a szaglóképessége. Habár a pulykakeselyű valamivel
nagyobb a hollókeselyűnél, az utóbbi agresszívabb habitusa miatt elkergetheti a dögök megtalálóját.

Ritkán vadászik is, ilyenkor főleg nagyobb emlősök, mint például szarvasmarha (Bos primigenius) és
szarvasfélék (Cervidae) gyengébb egyedeivel táplálkozik. Ez az egyetlen újvilági keselyű, mely aktívan
zaklatja az ember haszonállatait. Például amikor megellik a szarvasmarha, ez a keselyű az újszülött
borjúra támadhat. Életének első heteiben a borjú – talán kíváncsiságból – magához engedi a
keselyűket. Ha az anyaállat nincs a közelben, akkor a hollókeselyűk csapatosan rászállnak a borjúra,
csípve annak szemeit, orrát és nyelvét. Ezek után a borjú sokkot kaphat és a rá támadó dögevők így el
tudják ejteni.

A kutatók néha megfigyelték, amint ez a madár a pihenő vízidisznó (Hydrochoerus hydrochaeris)

szőrzetéből a kullancsokat (Ixodidae) szedte ki.

Szaporodása
A különböző hollókeselyű állományok szaporodási időszaka a szélességi körtől függően változó. Az
USA-ban, a floridai madarak kora januárban kezdenek költeni, míg az északibb Ohio államban ez csak
márciusban következik be. Dél-Amerikában az argentínai és chilei példányok szeptember elején
kezdik lerakni tojásaikat. Ugyanennek a kontinensnek az északibb egyedei megvárják az októbert. A
Trinidadon élő hollókeselyűk ennél később, általában novemberben raknak fészket. Ecuadorban a
fészkelés februárban van. A párválasztás a talajon történik meg. Ezt egy udvarlási szertartás előz meg,
melyben több hím egy tojó köré gyűlve félig felemelt szárnyakkal körbejárják. Ezalatt a fejüket ide-
oda mozgatják és felegyenesednek. Az új pár megerősítéséhez a madarak a kiválasztott fészkelőhely
fölött, páros repülésbe kezdenek. Ennek keretében zuhanórepülést végeznek vagy egymást kergetik.

A tojásait főleg erdős területekre rakja le, általában faodvakba vagy egyéb kiemelkedésekre. A
fészekalj a legtöbbször 3 méteres magasságban van. Habár nem épít igazi fészket, a fészek körüli
térséget kidíszíti színes műanyag-, üveg- vagy fémdarabkákkal, mint például üvegdugókkal. Az átlagos
fészekalj 2 tojásból áll, de lehet 1 vagy 3 is. A tojás ovális alakú, 7,56 centiméter hosszú és 5,09
centiméter átmérőjű. A sima felületű tojáshéj lehet: szürkés-zöld, kékes vagy fehéres, melyen változó
elrendeződésben levendulakék foltok és pettyek láthatók; a tojás vastagabb végén halvány barna
foltozás van. Mindkét szülő kotlik a tojásokon. A fiókák körülbelül 28–41 nap után kelnek ki. Kikelés
után a fiókákat fehér pehely fedi. A fiókákat mindkét szülő eteti és gondozza. A fiókák két hónap után
hagyják el a fészket, de csak 75–80 naposan válnak röpképessé. A tojásokat és a fiókákat
mosómedvék, ormányosmedvék és rókák zsákmányolhatják. A felnőtt madárnak az agresszív mivolta
és mérete miatt nemigen van közönséges ellensége, viszont néhány sasfaj, köztük a díszes vitézsas
(Spizaetus ornatus) megölhetik a szóban forgó újvilági keselyűt; sőt ez utóbbi vágómadárfaj
étrendjén eseti jelleggel szerepel a hollókeselyű.

A hollókeselyű és az ember

Mivel ez a keselyű időnként rátámad az újszülött borjakra, a szarvasmarha-tenyésztők nem nézik jó

szemmel a farmjaik közelében. A hollókeselyű és más madarak ürüléke túl nagy adagban elpusztítja a
fákat és más növényeket. A madár a légi forgalom számára is veszélyt jelent, főleg amikor a
szeméttelepek közelében repülőterek vannak, mint amilyen például a brazíliai Rio de Janeiro-Galeão
nemzetközi repülőtér. A szeméttelepeken e madarak nagyobb számban gyűlnek össze, tehát nagyobb
az esélye a repülőknek velük összeütközni.

Az ember alkotta kerítés is jó megfigyelőhely

Az 1918-ban az Amerikai Egyesült Államokban létrehozott vándormadarakról szóló szerződés

(Migratory Bird Treaty Act of 1918) szerint ez a madárfaj védelmet élvez és csak akkor tartható
fogságban,[4] ha megsebesült, vagy már nem tud alkalmazkodni a vadonhoz. Kanada (Convention for
the Protection of Migratory Birds in Canada) és Mexikó (Convention for the Protection of Migratory
Birds and Game Mammals in Mexico) átvették ezt a védelemről szóló szerződést és beiktatták a saját
állatvédelmi törvényeikbe. Az USA-ban törvénytelen befogni, megölni vagy tartani hollókeselyűt. A
törvényszegők 15 ezer amerikai dolláros bírságot kell kifizessenek, továbbá 6 hónapos börtön is jár. A
Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajként tartja nyilván. Az előfordulási
területe nagy és az állományok stabilak; a felmérések szerint az elkövetkezendő 10 évben, azaz a
hollókeselyű szinten három nemzedéken keresztül, nem fog az állomány 30%-kal csökkenni, vagyis
nem éri el a mérsékelten fenyegetett faj státuszt.

Nagy térigénye miatt állatkertekben nem könnyű tartani. A Berlini Állatkertben, azonban
megtalálható, hiszen az Alfred Brehm Ház mesterséges sziklafalához monumentális méretű
keselyűröpdét építettek. Itt számos más keselyűfaj mellett a hollókeselyű (Coragyps atratus) is
megtekinthető.
A hollókeselyű számos maja kódexben és írásban szerepel. Általában a halállal vagy ragadozó madári
mivoltával társítják. A keselyű hieroglifát gyakran az emberre támadva ábrázolják. Ennek a
keselyűnek, a királykeselyűtől eltérően nincsen vallási kapcsolata. Habár egyes hieroglifákon tényleg
látszanak a hollókeselyű nagy, nyitott orrlyukai, melyeken keresztül a csőrön át lehet látni; más
ábrázolásokon meglehet, hogy valójában királykeselyű van, de nem rajzolták a fejére a rá jellemző
dudort és lefestették feketére.

Két ország postabélyegére került fel: 1990-ben Guyanában és 1994-ben Nicaraguában.