Magyar Művelődéstörténeti Lexikon

Gerelyes Ibolya (2.)–Tompos Lilla (1–3.)

1. az európai divat hatása

A honfoglaló magyarság öltözetének anyaga bőr, nemez és

vászon volt. Az előkelők kereskedelem útján jutottak →selyemhez,
ebből készítették öltözékeiket. A férfiöltözetek formájára a sírleletek
alapján, a fémdíszek elhelyezkedéséből lehet következtetni: derékon
→övvel összefogott, felül szűk, lent kiszélesedő ruhadarabot,
prémmel szegélyezett, fémcsúccsal, veretekkel díszített süveget és
hosszú szárú →lábbelit viseltek. A nők öltözéke hasonló lehetett, de
fémveretes, csüngős, övvel összefogott ruhadarabjaik a férfiakéinál
gazdagabban díszítettek. A társadalomban elfoglalt helyük szerint
→fejviseletükkel megkülönböztették az asszonyokat a leányoktól.

Donátorpár a szentkirályi timpanonon, 13. sz. MNG

Az Árpád-kori uralkodó osztály bizánci módra hosszú, bő ujjú

tunikába, mintás bizánci selyembe öltözött, s csüngős láncokat, kővel
kirakott filigránékszereket viselt (→III. Béla sírleletei; →ékszer). A
román korban a tunika övvel körülfogott, lábszárközépig érő
változatát is viselték. A 11. sz.-ban a nők a hosszan lefüggő, csüngő
ujjút kedvelték, majd a 13. sz.-ban az ujjas és az ujjatlan változatot is
hordták, bő →ingre felöltve a bő ujjú tunikát. A →koronázási
paláston, a →pécsi székesegyház 12. sz.-i domborművein,
altemploma lejáratának figurális díszein, →pecséteken és a →Képes
Krónika ábrázolásain egyházi elöljárók viseleteként látható. A 12–13.
sz.-i nyugat-európai hosszú férfi- és női viseletet láthatjuk néhány
szobortöredéken (timpanon Szentkirályról, MNG), de a kézfőt
beborító, hosszú ujjú, övvel összefogott, szűk, bokáig érő keleti
öltözékkel is találkozhatunk (Esztergom, a királyi palota egyik
oszlopfője), mely az Árpád-kor végéig használatban marad. A 12. sz.
végétől megfigyelhető, hogy a nyugati típusú ruha felső része
szűkebb, a szoknyarész pedig ráncos lesz. A férfi- és női viselet
lényegében azonos, csak a ruha hosszában különbözik: a férfiaké térd
alá, a nőké bokáig ér. Az ingszerű felsőruha fölött az előkelők ujj
nélküli, rövidebb díszköpenyt és hosszabb, félkör alakú →palástot
hordtak, melyet díszes csattal vagy csatpárral kapcsoltak össze. A
palástnál kevésbé ünnepélyes vállköpenyeket (cappa, mantellum) is
viseltek, melyeknek vastagabb anyagból készült, szőrmével bélelt,
bőrrel díszített változatai is voltak. Lábbeliként puha talpú cipőt vagy
sarut és csizmához hasonló, de puha talpú és szárú szekernyét
viseltek. Az asszonyok főkötőt hordtak, ill. fátyollal vagy kendővel
egészen beburkolták a fejüket. 1169–70-ből ránk maradt Antiochiai
Anna hálós főkötője (MNM). A férfiak fejfedője süveg vagy kalap
volt.
 Udvari öltözetű figurák a Képes Krónika Zách Felicián meggyilkolását
ábrázoló miniatúráján, f. 71r. OSZK

Az Anjou-kor arisztokráciája nyugat-európai lovagi öltözéket:

szűk sodronyinget, páncélt, azon pedig gyakran a →címer színeit
mutató, ujjatlan, cakkozott, szűk ruhadarabot viselt. Derékra köthető
különálló harisnyaszárak (→harisnya, kapca), berhe (→lábravaló),
hegyes cipő, a csípőre helyezett öv egészítette ki a viseletet. Az
előkelők csattal záródó palástot, az alacsonyabb osztálybéliek
csuklyás gallért, a papok csuklyás köpenyt hordtak (→csuklya). A
nők hosszú cotte-ot, afölött surcotot (→szoknya) viseltek. A 14. sz.-
ban szembetűnő változást okozott, hogy a felsőruha kezdett igazodni
a test vonalához, s szűkebbé vált. A férfi- és női ruha egyértelműen
elkülönült: itáliai hatásra a férfiak körében a térdig érő öltözék jött
divatba, de nem veszett ki a régies, hosszú viselet sem. Az
ábrázolások alapján úgy látszik, hogy 3–6 réteg azonos anyagból
készült, de eltérő színű ruhát viseltek egymás fölött. Az asszonyok áll
alatt átvont, megtűzött főkötővel vagy a nyugati divatnak megfelelő,
de annak szolid változatát képviselő szarvfőkötővel fedték be hajukat.
A Képes Krónika miniatúrái és a külföldi források tanúsága szerint
megmaradtak ugyanakkor a keleti ruhadarabok, az oldalt gombolódó,
hosszú öltözék és a hegyes süveg is.

Spanyolos öltözetű magyar nemesasszonyok 1617-ben nyomtatott metszeten

A 14–15. sz.-ból ismerjük a →dolmány, a →mente, a →suba

elnevezés első előfordulásait. Mátyás korában kedveltek voltak az
itáliai, arannyal átszőtt, gazdag gránátalmamustrás selyemszövetek.
Az itáliai rövid öltözéken kívül hordták a hosszabb ún. veste longát, a
nagy galléros, szőrmével bélelt, külföldi forrásokban turcának nevezett
subát is. Jellegzetesen magyar öltözékként említik a források
→Ippolito d’ Este esztergomi érsek magyar dolmányát („duloman
alhungaresca”), és ismert a budai magyar szabók 1492-ben kiadott,
Benedictus Zilagy és Matheus Wamossy céhmesterek által aláírt
céhlevele, mely egyértelműen bizonyítja a magyar viselet meglétét a
15. sz. végén. A női ruhák az itáliai reneszánsz divatot követik,
amelynek hatása lényegében évszázadokig érvényesül a magyar női
viseletben. Beatrixszal jön divatba a kivágott ruhaderék. Az
asszonyok, bármelyik társadalmi réteghez tartozzanak is, továbbra sem
mutatkozhatnak fedetlen fővel (→hajviselet), de a haj eltakarásának
előírása enyhül, s a kendők, fátylak és főkötők mellett megjelenik a
hajat összefogó, de egyszersmind látni engedő aranyos recefőkötő és a
kontyfőkötő is. A kalap az előkelő asszonyok viselete, s mindig főkötő
felett hordják. A leányok leeresztett hajukat kibontva viselik, vagy
befonják, majd a 15. sz. végétől a hajfonatot a fejtetőre erősítik.

Arisztokrata nő öltözete a 18. sz. végén. Czetter Sámuel metszete

a Hadi és Más Nevezetes Történetekben, 1790

Tárgyi emlékek csupán a 16–17. sz.-tól kezdve tanúskodnak a

magyar viseletről. Ennek rekonstruálásában igen nagy szerepük van a
gyulafehérvári, miskolci, boldvai, csengeri, sárospataki kriptákból
ásatások során előkerült ruhadaraboknak, ill. töredékeknek. A
férfiviselet alapvető darabjai az ing, a rá vett dolmány, mente, a
korábbi különálló harisnyaszárak összevarrása által létrejött szűk
→nadrág és a süveg. Ezeken kívül azonban számos, egyelőre
nehezen meghatározható ruhadarabot is említenek a →leltárak. A női
divatban a magyar szoknya, magyar →váll mellett a kor európai
divatjának megfelelő ruhadarabokat is viselték: a spanyol →köntöst,
avagy jankert, a spanyol szoknyát és vállat. Az öltözékek a kor
divatjának megfelelően itáliai bársonyból, török és francia
selyemszövetből készültek. A főúri asszonyok öltözékei rendkívüli
értéket képviseltek, s nemegyszer öröklődtek. Az inventáriumok
legértékesebb darabjai az ékszerek után a ruhák voltak. A ruhák
mustrája, díszítése, →csipkéje, →hímzésének kompozíciós
elrendezése az európai ízlést tükrözi, de a 16–17. sz.-ban a
férfiviseletet újabb erős keleti – oszmán-török – impulzus érte, mely
nemcsak a ruhák szabásában, hanem olykor a hajviseletben is
megnyilvánult. A ruhák a mai ízléshez képest feltűnően színesek
voltak. Miközben a 17. sz.-ban Nyugat-Európában a férfi- és a női
divatban egyaránt hódított a fekete, nálunk csak gyászban viselték, s
akkor is csak fénytelen változatát.

A 18. sz. végének újdonsága: a sportöltözék. Niczky György arcképe evezővel.

Dorffmaister István műve. MNM TKcs
 A 17. sz. végétől a főnemesség öltözködéséből kiindulva egyre
inkább tért hódított a német ruha. A német szabású kabátfélék idővel
a magyar szabók termékei között is megjelentek, és a köznemesség, a
városi polgárság, sőt a parasztság körében is elterjedtek. A 18. sz.-ban
visszaszorult a keleti befolyás, a férfiviselet a francia divat hatása alá
került. Előbb csak az orientális díszítési mód, hajviselet, az élénk
színek szorultak háttérbe, majd a szabásvonal is átalakult. A dolmány
megrövidült, csákóra vágott szárnyai eltűntek, az alja kerek lett, a
nadrág egészen testre simult, kialakult a frakkmente. Divatba jött a
frakk, a redingote. A nők panier-hoz szabott szoknyát, hozzá kivágott
felsőrészt viseltek. Francia import volt a csipke-, virágtő- és
csokormintás selyemszövet, a háló alapú vert csipke. Az öltözékek a
francia divat és a magyar hagyományok egyes elemeinek ötvözéséről
árulkodnak. A francia divat nemcsak az arisztokrácia, hanem a
polgárság öltözködését is átalakította, és ez a sokrétűség a század
végéig megmaradt. Ezzel egy időben megkezdődik a hagyományos
magyar ruhadaraboknak az elit körében díszruhaként való
konzerválódása.

2. keleti elemek a magyar öltözködésben

A magyar férfiviseletben orientális elemek fedezhetők fel. A

hajviseletben keleti jellegzetesség a fonott férfihaj (a Képes Krónika
honfoglalást ábrázoló miniatúráin) és a borotvált fej, a fejtetőn
meghagyott üstökkel.
 Süveget viselő, keleties öltözetű előkelők a Képes Krónika nyitólapján,
f. 1r. OSZK

Keleti sajátosság a felső öltözékek állógallérja, valamint a karnál

hosszabb ruhaujj. Mindkettő megfigyelhető a Képes Krónika
miniatúráitól a 16–17. sz.-i menték és dolmányok többségéig.
Orientális sajátosság az elejénél hosszabbra szabott hátú öltözék is.
Ilyenben ábrázolja a magyarokat Cesare Vecellio fametszetes
viseletsorozata (Velence, 1590), s hasonlóan készült a sárospataki
leletből előkerült dolmány és egy mente az Esterházyak öltözetei
közül (IM). Jellegzetes a 16–17. sz.-i menték többségének ívesen
szabott csípővonala és olykor kétoldalt legyezőszerű, zsinórozással is
hangsúlyozott kibővülése.
 Magyar viseletű férfi C. Vecellio Habiti antichi et moderni
(Velence, 1598) c. könyvében

A hódoltság másfél évszázada alatt felerősödött az oszmán-török

befolyás. Nagy mennyiségben érkezett az országba →oszmán-török
textil és más alapanyagok: a bőrök közül karmazsin, kordován és
szattyán, különféle színes selyem hímzőfonalak, arany- és
ezüstskófium, zsinórok, selyemből és szőrből kötött gombok, mentére
való száras gombok, valamint készen kapható ruhaneműk és lábbelik:
pl. →zubbony, selyemöv, csizma, papucs. A sok török áru azonban
nem változtatta meg a magyarság viseletét. A korabeli magyar
forrásokban az oszmán-török eredetű ruhanevek (dolmány, →salvar,
→kaftán, →fosztán, →zubbony, kapanicse, →kecse, kürdi) vagy
egyéb, a viselet körébe tartozó darabok (arakcsin, csalma, kalpag,
csizma, zseb) előfordulási gyakorisága igen eltérő, és
országrészenként is nagy különbségeket mutat. A női viseletben
egyedül az oszmán-török eredetű, kürdinek nevezett női →mellény
terjedt el, eddigi ismereteink szerint elsősorban a mezővárosi
paraszti-polgári viseletben. A jellegzetes, fejet és testet beburkoló
feradzse nem vált a magyar női viselet részévé. A férfiak széles
körben ismerték és hordták a dolmányt. A kaftán, bár nagy
mennyiségben került magyar tulajdonba, nem vált a viselet részévé.
Nem vette át a magyarság a török turbánt vagy csalmát sem. Gyakran
megfigyelhető viszont az oszmán-török hatás az öltözékek egy-egy
típusának vagy részletének megnevezésében: csauszmente, kaftányos
dolmány, török ujjú mente, jancsárgomb stb.

3. a magyar ruha külföldi megítélése

Az orientális jellegű magyar – elsősorban férfi- – öltözékről vagy

annak egyes részleteiről a honfoglalástól kezdve megemlékeztek a
külföldi írott források. A magyarok nyugat-európai kalandozásai
idején tiltották a magyarnak tartott prémes süveget (Ratherius lüttichi
püspök 934-ben kiadott munkája) éppúgy, mint a pogány módra nyírt
hajviseletet. A 14. sz.-ban, →Nagy Lajos itáliai hadjárata nyomán,
az itáliai forrásokban és képzőművészeti ábrázolásokon a kúpos tetejű
süveg lett a kegyetlenkedő magyarok attribútuma.

Megváltozott a magyar viselet megítélése I. Mátyás korától

kezdve. A Mo.-on tartózkodó vagy csupán átutazó külföldiek gyakran
hordták a magyar öltözetet. (Az 1487–97 között esztergomi érsekként
Mo.-on tartózkodó Ippolito d’ Este hagyatéki leltára 1520-ban több
„duloman alhungarescá”-t sorol fel, Móric szász választófejedelem
ruhatárában magyaros rövid lovaglóöltözéket említenek 1553-ban
kelt inventáriumában, Octavianus Secundus Fugger hagyatéki leltára
14 selyem-, bársonydolmányt említ 1600–01-ben, egy átutazó
nürnbergi patrícius, Stephan III. Praun 1569-ben magyar viseletben
festette le magát.) A 16. sz. folyamán egyes királyi udvarokban mint
egzotikumot öltöttek magyar ruhát az udvari bálokon. (VIII. Henrik
udvarában 1511-ben magyar módra, a francia udvarban 1579-ben à
l’espagnol, à la tudesque [’teuton’], à la hongrois, à la polonaise
öltözködtek.)

Magyar nemes ruházata a 17. sz.-ban Edward Browne útleírásában

A törökellenes harcok idején XIV. Lajos udvarában a rokonszenv

kifejeződéseként két magyar hatású ruhadarab – az „hongreline” és a
„justaucorps à la Tékéli” – divatja terjedt el. A Rákóczi-
szabadságharc után magyar hatásra lett az európai könnyűlovasság, a
→huszárok egyenruhája rövid dolmány, panyókára vetett mente és
zsinóros csákó.

Az országot jelképező magyar viseletbe kellett öltöznie a

béketárgyaláson megjelenő követnek. A →koronázás alkalmával a
→koronázási jelvényeken kívül magyar díszruhát viselt Mo. leendő
királya.
Irod.
Nagy Iván, Bethlen Gábor árszabása 1627, TT, XVIII, 1871; Nemes Mihály,
Nagy Géza, A magyar viseletek története, Bp., 1900; Balogh József, A portyázó
magyarok kucsmája és a német püspökök süvege, Ethn, 38(1927); Varjú
Elemér, A magyar viselet a középkorban, in Magyar Művelődéstörténet, I,
[1939]; Uő, A magyar viselet a középkor végén, in Magyar Művelődéstörténet,
II, [1939]; Höllrigl József, Magyar és törökös viseletformák a 16–17.
században, in Magyar Művelődéstörténet, III, [1940]; Undi Mária, Úri- és
népviselet a barokk korban, in Magyar Művelődéstörténet, IV, [1941]; László
Gyula, A népvándorlás korának művészete Magyarországon, Bp., 1968;
François Boucher, Histoire du costume en occident de l’antiquité à nos jours,
Paris, 1965, 21986; Lovag Zsuzsa, A magyar viselet a 11–13. században, AH,
2(1974); Zsuzsa Kakuk, Cultural Words from the Turkish Occupation of
Hungary, Bp., 1977 (Studia Turco-Hungarica, 4); Bobrovszky Ida, A 17.
századi mezővárosok iparművészete (Kecskemét, Nagykőrös, Debrecen), Bp.,
1980; Veronika Gervers, The Influence of Ottoman Turkish Textiles and
Costume in Eastern Europe with Particular Reference to Hungary, Toronto,
1982; Gáborján Alice, Keleti elemek a magyar ruházatban, NÉ, 67–70(1985–
88); MMűv 1300–1470, 1987, I, 237–241 (Kovács Éva); László Emőke, A
magyar nemzeti viselet a családi arcképek tükrében, in Főúri ősgalériák,
családi arcképek a Magyar Történelmi Képcsarnokból, kiáll. kat., MNG–
MNM–IM, szerk. Buzási Enikő, Bp., 1988; Flórián Mária, Magyar ruha
európai tükörben, in A Duna menti népek hagyományos műveltsége, Bp., 1991;
Jutta Baumel, Der Kleider-Nachlaß des Kurfürsten Moritz von Sachsen. Waffen
und Kostümkunde, Göttingen, 1993; Gerelyes Ibolya, Török viseletek és textilek
a 16–17. századi magyar hagyatéki leltárak tükrében, Folia Historica,
18(1993); Kakuk Zsuzsa, A török kor emléke a magyar szókincsben, Bp., 1996
(Kőrösi Csoma Kiskönyvtár, 23); Gecsényi Lajos, „Török áruk” és „görög
kereskedők” a 16–17. századi királyi Magyarországon, in R. Várkonyi Ágnes
Emlékkönyv, szerk. Tusor Péter, Bp., 1998; R. Várkonyi Ágnes, Az öltözködés
filozófiájáról, TSz, 53(2011); F. Dózsa Katalin, Simonovics Ildikó, Szatmári
Judit, Szűcs Péter, A magyar divat 1116 éve. A magyar viselet a honfoglalástól
a 21. század elejéig, Bp., 2012; Deák Éva, Öltözködés és identitás a 17–18.
századi Erdélyben a viseletsorozatok tükrében, Korall, 55. sz., 2014 (2015. 05.
24