A zsidóság magyarországi története

A zsidóság csaknem kétezer éve jelen van a Kárpát-medencében. Valószínűleg a 2-3. században érkeztek Magyarország területére,
Pannóniába a rómaiak rabszolgáiként.
A rómaiak három légiót vezényeltek át Pannóniából Júdeába, a szabadságharc leveréséhez. A győztes rómaiak zsidó rabszolgákat
hoztak magukkal, velük együtt zsidó kereskedők is érkezhettek.
A Magyarországon élő zsidókról szóló első hiteles tudósítás az államalapítás utáni időből, a 10. századból származik.
A középkorban Budán jelentős számú zsidó közösség élt. A török uralom vége után további bevándorlás kezdődött.
Az 1800-as években kezdődött a zsidóság asszimilációja. A Habsburg császár elnyomó politikájával szemben kirobbant 1848-49-es
szabadságharcban a hadseregben szolgáló zsidók számát mintegy 20 ezer főre becsülik. A gazdag zsidó családok jelentős anyagi
támogatással is segítették az ügyet. A szabadságharc végnapjaiban a Magyar Országgyűlés kimondta a zsidók polgári és politikai
egyenjogúságát. Bár a Habsburg-ház érvénytelenítette ezt a határozatot – az 1867-es kiegyezésig ez így is maradt – , az 1800-as
években tömegessé vált a zsidóság beolvadása a magyar nemzetbe. Ennek következményeként megszületett a neológ zsidó vallás,
amely a korabeli társadalmi viszonyokhoz jobban igazodott, kulturálisan a keresztény vallásokhoz hasonult. Például a neológ
zsinagógákban is magyar nyelven tartották az istentiszteleteket.
A 20. század borzalmai a magyarországi zsidóságot sem kerülték el. Az ország 1944. március 19-i német megszállása után kijelölték
a gyűjtőtáborokat, és ezekbe zárták a zsidó lakosságot. A deportálások május 15-én kezdődtek. Míg a II. világháború elején mintegy
800 ezer tagjával Európa 3. legnagyobb zsidó közössége élt itt, a háború után ez 200 ezer körülire csökkent.
Az 1945 után az ateista állami elnyomás hatására visszaszorult a hitélet, a gyermekek zsidó neveltetése ellehetetlenült, megerősödött
az asszimilációs kényszer. Az 1989-es rendszerváltás óta a zsidó kultúra reneszánszát éli Magyarországon.