Borzongató szerelmi történetek a krimi királynőjétől

Translation entitled „Szerelmi bűnügyek”

© 2022, Agatha Christic Limited
All rights reserved.

Agatha Christie: A Deadly Affair

Copyright © 2022 by Agatha Christie Limited
All rights reserved.

Agatha Christic®, Poirot®, Marple®, Tommy and Tuppcnce®,

arc registered trademarks of Agatha Christie Limited
in the UK and elsewhere.

All rights reserved.

www.agathachristic.com

Fordította Borbás Mária, Etédi Péter, Gy. Horváth László, Kállai Tibor, Ka-
tona Tamás, Sípos Katalin

Hungárián translation © 2022 Borbás Mária jogutódai, Etédi Péter, Gy.

Horváth László, Kállai Tibor, Katona Tamás jogutódai, Sípos Katalin
Magyar kiadás © 2022
Helikon Kiadó, Budapest
A Helikon Kiadó a Libri Könyvkiadó Kft. imprintje.
Borítóterv © Váraljai Viktória
Borítókép © Venimo / Getty Images, © N_design / Getty Imagcs

ISBN 978-963-479-833-0

Felelős kiadó M. Nagy Miklós

Felelős szerkesztő Kárpáti Gábor Csaba
Szerkesztő Katona Ágnes
A szöveget gondozta Bajtai Zoltán
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Tördelte Kaposvári Franciska
 A TREFF KIRÁLY
I

- A VALÓSÁG - jegyeztem meg, félrelökve a Napi Hírharangot -

furcsább még a regényeknél is!
Talán nem volt valami eredeti észrevétel. Barátomat minden-
esetre felbőszítette. Tojásdad fejét félrebillentve a kis ember
gondosan lefricskázott makulátlanul vasalt nadrágjáról egy
képzeletbeli porszemet, és megszólalt: - Milyen mélyen- szántó
megfigyelés! Az én Hastings barátom kész filozófus!
Cseppet sem bosszankodva c felesleges gúnyolódáson, meg-
kocogtattam ujjammal a félrelökött lapot.
- Olvasta a reggeli újságot?
- Olvastam. És miután elolvastam, szimmetrikusan összehaj-
togattam. Nem dobtam le a padlóra, mint maga, a sajnálatos
rendetlenségével és módszertelenségével.
(Ez a legrosszabb Poirot-ban. A Rendszeretet és a Módsze-
resség az istene. Azt állítja, minden sikerét ezeknek köszönheti.)
- Akkor bizonyára látta azt a beszámolót Henry Reedburn, az
impresszárió meggyilkolásáról. Ez váltotta ki a megjegyzése-
met. A valóság nemcsak furcsább a regényeknél - drámaibb is.
Gondoljon csak arra a szolid, középosztálybeli angol családra,
vagyis Oglanderékra. Apa és anya, fivér és nővér, mint ezer más
család ebben az országban. A család férfi tagjai naponta
eljárnak a Citybe, a nők pedig gondját viselik a háznak. Életük
tökéletesen békés, teljesen egyhangú. Tegnap este ott ültek kis
kertvárosi szalonjukban, a streathami Daisymeadben, és bri-
dzseztek. Egyszer csak kivágódik a franciaablak, és egy nő tá-
molyog be a szobába. Szürke szaténruháján bíborpiros folt.
Egyetlen szót kiált: „Gyilkosság!”, és ájultan rogy le a padlóra.
Lehetséges, hogy fényképeiről fel is ismerték benne Valerie
Saintclairt, a híres táncosnőt, aki nemrégiben rohammal vette
be Londont!
- Ez a maga ékesszólása volt, vagy a Napi Hírharangé? ~ ér-
deklődött Poirot.
- A Napi Hírharangnak lapzártát kellett csinálnia, ezért beérte
a csupasz tények ismertetésével. De bennem azonnal felötlöt-
tek a történet drámai lehetőségei.
Poirot elgondolkodva bólintott. - Az emberi természet már
csak együtt jár a drámával. De… a dráma nem mindig ott rejlik,
ahol hinné. Ezt ne feledje. Egyébként engem is érdekel az eset,
ugyanis valószínűleg közöm lesz hozzá.
- Csak nem?
- De igen. Reggel felhívott egy úr, és időpontot kért tőlem a
maurániai Pál herceg számára.
- Neki mi köze ehhez?
- Nem olvassa, Hastings, a maguk elbűvölő angol pletykalap-
jait. Amelyekben olyan mulatságos kis sztorik jelennek meg:
„azt csiripelik a verebek”, „egy kismadár arra volna kíváncsi”...
Itt van, tessék.
Követtem kurta, vaskos ujját a cikken, „...vajon tényleg vonzó-
dik-e egymáshoz a külhoni herceg és a híres táncosnő? És va-
jon tetszik-e a hölgynek az új gyémántgyűrűje?”
- És most nézzük tovább a maga drámai beszámolóját -
mondta Poirot. - Mademoiselle Saintclair épp az imént ájult el
Daisymead szalonjának szőnyegén, emlékszik?
 Vállat vontam. - A mademoiselle első elsuttogott szavaira,
amikor magához tért, a két Oglander férfi kisietett a házból, az
egyik orvosért, hogy megvizsgálja a hölgyet, aki még mindig
szörnyű sokkos állapotban volt, a másik pedig a rendőrőrsre,
ahonnan, miután előadta történetét, elkísérte a rendőrséget
Mon Désirbe, Mr. Reedburn pompás villájába, amely nem
messze áll Daisymeadtől. És ott találták a nagy embert, akinek
egyébként nem valami jó a híre, a könyvtárszobában heverve,
feje szétrepedt, mint egy tojáshéj.
- Úgy látszik, kissé görcsöt kapott miattam a stílusa - mondta
jóságosán Poirot. - Kérem, bocsásson meg... Ah, itt is van M. le
prince! (A herceg úr (francia))
Előkelő vendégünket Feodor grófként jelentették be. Különös
külsejű ifjú volt, magas, zaklatott, csapott állú, a híres
Mauranberg-szájjal, sötét szemében a fanatikusok tüze lobo-
gott.
- M. Poirot?
Barátom meghajolt.
- Monsieur, rettenetes bajban vagyok, nagyobban, mintsem
kifejezhetném...
Poirot széles kézmozdulatot tett. - Megértem aggodalmát.
Mademoiselle Saintclair igen jó barátja önnek, nemde?
A herceg egyszerűen felelt: - Remélem, hamarosan feleségül
jön hozzám.
Poirot kiegyenesedett székében, szeme elkerekedett.
A herceg folytatta: - Nem én leszek az első a családban, aki
morganatikus házasságot köt. Fivérem, Alexander is szembe-
szállt az uralkodóval. Felvilágosult időket élünk, megszabadul-
tunk a régi osztály-előítéletektől. Azonkívül Mademoiselle
Saintclair, ami azt illeti, éppenséggel rangombéli. Talán hallott
már célzásokat a származásáról?
 - Sok. romantikus történet kering róla, ami híres táncosnők
esetében nem ritkaság. Hallottam azt is, hogy egy ír takarítónő
lánya, egy másik beszámoló szerint viszont egy orosz nagyher-
cegnő az anyja.
- Az első verzió természetesen ostobaság - mondta a fiatal-
ember. - De a második igaz. Valerie, noha titoktartás köti, sej-
tette ezt velem. Azonkívül öntudatlanul is ezerféle módon ta-
nújelét adja. Én hiszek az öröklődésben, M. Poirot.
- Én is hiszek az öröklődésben - mondta tűnődve Poirot. - Sok
furcsaságot láttam már ezzel kapcsolatban - moi qui vous pa-
rie… (Elhiheti nekem (francia)) De térjünk a lényegre, M. le prince. Mit
kíván tőlem? Mitől fél? Ugye nyíltan beszélhetek? Van valami,
ami összekapcsolja Mademoiselle Saintclairt ezzel a bűntény-
nyel? Reedburnt persze ismerte, nemde?
- Igen, A fickó azt állította, hogy szerelmes belé.
- És a hölgy?
- Tudomást sem vett róla.
Poirot kutatóan nézett rá. - Volt oka félni tőle?
A fiatalember habozott. - Sor került egy furcsa közjátékra. Is-
meri Zarát, a jósnőt?
- Nem.
- Csodás teremtés. Találkoznia kell vele egyszer. Valerie és én
a múlt héten voltunk nála. Bajt jövendölt Valerie-nek... gyüle-
kező felhőket; majd megfordította az utolsó kártyát... a fedőla-
pot, ahogy nevezik. A treff király volt. Azt mondta Valerie-nek:
„Óvakodjék! Egy férfi a hatalmában tartja1. Maga? fél tőle... és
nagy veszély fenyegeti általa. Tudja mire gondolok?” Valerie-
nek még a szája is elfehéredett. Bólintott, és azt felelte: „Igen,
igen, tudom.” Nem sokkal később távoztunk. Zara utolsó szavai
Valerie-hez ezek voltak: „Óvakodjék a treff királytól! Veszede-
lem fenyegeti.” Kérdőre vontam Valerie-t. Semmit sem árult el...
biztosított, hogy minden rendben van. De tegnap este óta
meggyőződésem, hogy a treff királyban Reedburnt látta Vale-
rie, és tőle félt.
A herceg hirtelen elhallgatott. - Most már érti, mennyire fel-
zaklatott, amikor ma reggel kinyitottam az újságot. Ha netán
Valerie egy beszámíthatatlan pillanatában... de hát ez lehetet-
len!
Poirot felállt, és jóságosán megveregette a fiatalember vállát.
- Ne gyötörje magát, nagyon kérem. Bízza csak rám a dolgot.
- Kimegy Streathambe? Úgy látszik, még mindig ott van
Daisymcadben... a megrázkódtatás ágynak döntötte.
- Máris indulok.
- Intézkedtem a követségen keresztül, önnek szabad bejárása
lesz mindenhová.
- Haladéktalanul útra kelünk... ugye elkísér, Hastings?4« revoir,
M. le prince.

II

Mon Désir kivételesen pompás villa volt, modern és kényelmes,

Rövid kocsibehajtó vezetett hozzá az útról, és több holdnyi,
gyönyörű kert húzódott mögötte.
Miután megemlítettük Pál herceg nevét, a komornyik, aki ajtót
nyitott, rögtön a tragédia helyszínére vezetett bennünket. A
könyvtárterem lenyűgöző helyiség volt, az egész épület hosz-
szán végignyúlt, mindkét végén ablakkal, egyik homlokzati be-
hajtóra, másik a kertre nyílt- Ez utóbbi fülkéjében hevert a holt-
test. Nemrég szállították el, miután a rendőrség befejezte a
szemlét.
- Ez bosszantó - súgtam oda Poirot-nak. - Ki tudja, milyen
nyomokat semmisítettek meg véletlenül.
 Kis barátom elmosolyodott. - Eh, eh! Hányszor mondjam
meg, hogy a nyomok belülről jönnek? A kis szürke sejtekben
van minden rejtély nyitja.
Azzal a komornyikhoz fordult. - Gondolom, a tetem eltávolí-
tásán kívül semmihez sem nyúltak a szobában?
- Nem, uram. Minden úgy van, ahogyan a rendőrség találta
tegnap este.
- Ez a függöny például. Látom, teljesen át lehet húzni az ab-
lakfülke előtt. Akárcsak a másik ablaknál. Tegnap este be voltak
húzva?
- Igen, uram. Minden este behúzom őket.
- Ez esetben Reedburnnek kellett elhúznia mindkettőt.
- Feltételezem, uram.
- Tudta, hogy a gazdája vendéget várt tegnap este?
- Nem mondta, uram. De megparancsolta, hogy vacsora után
ne zavarjuk. Mint látja, uram, egy ajtó nyílik a könyvtárból a te-
raszra a ház oldalán. Azon bárkit beengedhetett.
- Elő szokott fordulni ilyesmi?
A komornyik diszkréten köhintett. - Úgy vélem, igen, uram.
Poirot odament a szóban forgó ajtóhoz. Nem volt zárva. Kilé-
pett rajta a teraszra, amely jobb felé a behajtóhoz csatlakozott,
balra pedig egy vörös téglafalhoz vezetett.
- Az a gyümölcsös, uram. Arra is nyílik odébb egy ajtó, de este
hatkor bezárjuk.
Poirot biccentett, visszament a könyvtárba, s a komornyik kö-
vette.
- Semmit sem hallott tegnap este?
- Nos, uram, hallottunk hangokat a könyvtárból, valamivel ki-
lenc előtt. De ez nem volt szokatlan, főleg mivel női hang volt.
Persze amint átmentünk az alkalmazottak ebédlőjébe, a ház
túlsó oldalára, onnan már nem hallottunk semmit. Azután ti-
zenegy körül megérkezett a rendőrség.
 - Hány hangot hallott?
- Nem tudnám megmondani, uram. Csak a hölgyére figyeltem
fel.
- Ah!
- Elnézést, uram, dr. Ryan még a házban van, ha látni kívánja.
Kaptunk az alkalmon, s pár perc múlva be is jött a derűs, kö-
zépkorú orvos, és minden információt megosztott Poirot- val.
Reedburn az ablak közelében hevert, feje a márvány ablakpad-
nál. Két seb volt rajta, egyik a szeme közt, másik, a végzetes, a
koponya hátulján.
- Hanyatt feküdt?
- Igen. Ott a nyoma. - Egy kis sötét foltra mutatott a padlón.
- A feje hátulján levő sebet nem okozhatta az, hogy beverte a
padlóba?
- Lehetetlen. Bármi volt is a fegyver, egy bizonyos mélységig
behatolt a koponyába.
Poirot elgondolkodva nézett maga elé. Mindkét ablakfülké-
ben egy-egy faragott márványpad állt, karjaik oroszlánfőben
végződtek. Poirot szeme felcsillant. - Tegyük fel, hogy hátrafelé
esett, rá erre a kiálló oroszlánfőre, és onnan csúszott le a pad-
lóra. Ez nem olyan sebet eredményezne, mint amilyet leírt?
- De igen. Csakhogy a szög, amelyben hevert, lehetetlenné
teszi ezt az elméletet. Azonkívül vérnyomoknak kellene lenniük
a márványon.
- Hacsak le nem mosták.
Az orvos vállat vont. - Aligha valószínű. Senkinek sem állna
érdekében gyilkosságként tüntetni fel egy balesetet.
- Valóban - nyugtázta Poirot. - Eredhetett bármelyik ütés nő-
től, mit gondol?
- Ó, szerintem ez kizárt. Netán Mademoiselle Saintclairre cé-
loz?
 - Senkire sem célzok, amíg biztos nem vagyok a dolgomban
- felelte szelíden Poirot.
A nyitott franciaablak felé fordult, és az orvos folytatta:
- Azon át rohant el Mademoiselle Saintclair. A fák közt látni
lehet Daisymeadet. Persze vannak a homlokzati részhez köze-
lebb levő házak is az út mentén, de erről az oldalról csak
Daisymead látszik ide, még ha bizonyos távolságról is.
- Köszönöm a kedvességét, doktor úr - mondta Poirot. - Jöj-
jön, Hastings, kövessük a mademoiselle lába nyomát.

III

Poirot ment elöl, át a kerten, ki egy vaskapun, végig egy kes-

keny pázsiton, és be Daisymead kertkapuján: szerény házikó
volt ez, félholdas telken. Rövid lépcsősor vezetett egy francia-
ablakhoz. Poirot odabiccentett.
- Erre ment Mademoiselle Saintclair. Mi, akik nem sürgős se-
gítségért jöttünk, jobb lesz, ha a főbejárat felé kerülünk.
Cselédlány nyitott ajtót, bekalauzolt bennünket a szalonba, és
ment megkeresni Mrs. Oglandert. A szoba láthatólag érintetlen
maradt tegnap este óta. A hamu még ott volt a kandallórácson,
a bridzsasztal a szoba közepén állt, a terítő lapjai felfelé néztek,
a többieké ledobva. A helyiség tele volt csecsebecsékkel, és
rengeteg hátborzongatóan ronda családi portré ékesítette a fa-
lakat.
Poirot megbocsátóbban nézegette őket, mint én, és megiga-
zította azokat, amelyek egy árnyalatnyit elcsúsztak. - La famille
(A család (francia)) igen erős kötelék, nemde? Az érzelmek helyet-
tesítik a szépséget.
Bólogatva vizslattam egy családi képet, amely pofaszakállas
urat, elöl feltornyozott hajú hölgyet, egy erős, zömök fiút és
két, rengeteg szalagcsokrot viselő leánykát ábrázolt. Fel-
tételeztem, hogy ez lehetett az Oglander család valamikor ré-
gebben, és kíváncsian tanulmányoztam őket.
Nyílt az ajtó, és belépett egy fiatal nő. Fekete haja csinosan el
volt rendezve, drapp sportkabátot és tweedszoknyát viselt.
Kérdően nézett ránk. Poirot előrelépett. - Miss Oglander? Saj-
nálom, hogy alkalmatlankodnunk kell, különösen azok után,
amiken keresztülmentek. Nagyon feldúlhatta önöket ez az eset.
Eléggé kellemetlen volt - ismerte be óvatosan az ifjú hölgy.
Gyanítani kezdtem, hogy a drámai elemek egyáltalán nem ha-
tottak Miss Oglanderra, nála a képzelőerő hiánya minden tra-
gédiának fölébe kerekedett. Ez a hitem megerősítést nyert,
amint folytatta: - Bocsánatot kell kérnem a rendetlenségért. A
cselédek olyan ostobán felizgulnak mindenen.
- Itt ültek tegnap este, n’est-ce pas? (Ugye (francia))
- Igen, éppen bridzseztünk vacsora után, amikor...
- Pardon - mióta játszottak?
- Hát... - Miss Oglander elgondolkodott. - Nem is tudom. Úgy
tíz felé kezdhettük. Több robbert is megcsináltunk, az biztos.
- És ön... hol is ült?
- Az ablakkal szemben. Anyámmal voltunk párban, és éppen
egy szánt licitáltunk. Hirtelen kivágódott az ablak, és Miss Saint-
clair tántorgott be a szobába.
- Felismerte?
- Az arca ismerősnek rémlett.
- Most is itt van, ugye?
- Igen, de senkit sem fogad. Még feküdnie kell.
- Azt hiszem, engem fogadni fog. Megmondaná neki, hogy a
maurániai Pál herceg kifejezett kérésére jöttem?
Mintha a királyi herceg említése kissé kibillentette volna Miss
Oglandert rendíthetetlen nyugalmából. Ám minden további
megjegyzés nélkül távozott, és szinte azonnal visszajött,
mondván, Mademoiselle Saintclair kész fogadni bennünket
szobájában.
Követtük a lépcsőn egy tágas, tiszta hálószobába. Az ablak
melletti kanapén fekvő hölgy felénk fordította fejét, amikor be-
léptünk. Rögtön felfigyeltem a két nő közötti ellentétre, annál
inkább, mert vonásaik és színeik amúgy egészen hasonlók vol-
tak - s mégis, micsoda különbség! Valerie Saintclair minden pil-
lantásában, minden mozdulatában dráma feszült. Skarlátpiros
flanelköntös borította a lábát - egyszerű házi ruhadarab, de
személyiségének varázsa olyan egzotikus ízt kölcsönzött neki,
mintha valami színekben tobzódó keleti palást volna.
Nagy, sötét szeme Poirot-ra szegeződött.
- Pál küldte magát? - Hangja illett a külsejéhez, telt volt és
bágyadt.
- Igen, mademoiselle. Azért jöttem, hogy szolgálatára legyek...
neki és önnek.
- Mire kíváncsi?
- Mindenre, ami tegnap este történt. Mindenre!
A hölgy fáradtan mosolygott.
- Gondolja, hogy hazudnék? Nem vagyok ostoba. Tudom jól,
hogy nem lehet eltitkolni. Az az ember, a halott, birtokában volt
egy titkomnak. Fenyegetőzött. Pál kedvéért megpróbáltam
egyezségre jutni vele. Nem kockáztathattam, hogy elveszítsem
Pált.,. Most, hogy meghalt, már biztonságban vagyok. De nem
én gyilkoltam meg.
Poirot mosolyogva rázta a fejét. - Ezt fölösleges is mondania,
mademoiselle. És most mesélje el a tegnap este történteket.
- Pénzt kínáltam neki. Hajlandónak mutatkozott tárgyalni. A
tegnap esti kilenc órát jelölte meg időpontként. Mon Désirbe
kellett mennem. Ismertem a helyet; jártam már ott. A könyvtár-
szoba oldalajtaján kellett kopognom, hogy a cselédek ne ve-
gyenek észre.
 - Bocsánat, mademoiselle, de nem félt este egyedül oda-
menni?
Csak képzeltem volna, hogy a hölgy hallgatott egy keveset,
mielőtt válaszolt?
- Lehet, hogy féltem. De megértheti, senkit sem kérhettem
arra, hogy kísérjen el. Azonkívül el voltam keseredve. Reedburn
engedett be a könyvtárba. Az a szörnyeteg! Örülök, hogy meg-
halt! Játszott velem, mint macska az egérrel. Gúnyolódott. Én
térden állva könyörögtem neki. Felkínáltam minden ékszere-
met. Hiába! Azután közölte a feltételeit. Képzelheti, hogy mik
voltak. Visszautasítottam. Megmondtam neki a véleményemet.
Őrjöngtem. Ó csak mosolygott. Aztán amikor végre elhallgat-
tam, valami zajt hallottam... az ablak függönye mögül... Ő is
meghallotta. Odament, és elrántotta a függönyt. Egy ember
rejtőzött mögötte... egy borzasztó külsejű férfi, olyan csavargó-
féle. Megütötte Mr. Reedburnt... aztán újra megütötte, és ő el-
vágódott. A férfi megragadott csurom vér kezével. Kitéptem
magam, kiszaladtam a franciaablakon, és rohantam, ahogy
csak bírtam! Megláttam a fényeket ebben a házban, és feléjük
indultam. A rolók fel voltak húzva, és láttam, hogy néhányan
bridzseznek. Úgyszólván beestem a szobába. Csak annyit tud-
tam kinyögni: „Gyilkosság!”, azután minden elsötétült...
- Köszönöm, mademoiselle. Nagyon megrázhatta ez az ide-
geit. Le tudná írni a csavargót? Emlékszik, hogy mit viselt?
- Nem... olyan gyorsan történt minden. De bárhol megismer-
ném azt a férfit. Az arca beleégett az agyamba.
- Csak még egy kérdést, mademoiselle. A másik ablaknak, a
behajtóra nyílónak a függönye be volt húzva?
Most először értetlenség látszott a táncosnő arcán. Mintha
emlékezni próbált volna.
- Eh bien, mademoiselle? (Nos, kisasszony? (francia))
 - Azt hiszem... majdnem biztos vagyok benne... ó, igen, telje-
sen! Nem volt behúzva.
- Különös, tekintve, hogy a másiké be volt. Mindegy. Bizo-
nyára semmi jelentősége. Sokáig marad még itt, mademoi-
selle?
- Az orvos szerint holnap visszatérhetek a városba. - Körülné-
zett a szobában. Miss Oglander már nem volt benn. - Ezek az
emberek igazán kedvesek... de ez nem az én világom. Megbot-
ránkoztatom őket! Én pedig... nos, nem kedvelem a bourgeoi-
sie-t!
Valami keserűség volt a hangjában.
Poirot bólintott. - Értem. Remélem, nem fárasztottam ki na-
gyon a kérdéseimmel.
- Nem, dehogy, monsieur. Szeretném, ha Pál mielőbb érte-
sülne mindenről.
- Ez esetben búcsúzom is, mademoiselle.
Távozóban Poirot megállt, és rábökött egy pár lakkbőr topán-
kára. - Az öné, mademoiselle?
- Igen, monsieur. Nemrég hozták fel, kitisztítva.
- Ah! - mondta Poirot, miközben lefelé mentünk a lépcsőn. -
Úgy tűnik, a cselédek annyira nem izgatottak, hogy cipőt pu-
coljanak, viszont kihamuzni elfelejtenek. Nos, monami, az ele-
jén volt egy-két érdekes mozzanat, de attól tartok, az ügyet
befejezettnek kell tekintenünk. Minden egyértelműnek látszik.
- No és a gyilkos?
- Hercule Poirot nem vadászik holmi csavargókra - felelte fen-
sőbbségesen a barátom.

IV

Miss Oglander a hallban várt bennünket. - Kérem, fáradjanak

be a szalonba, mama rögtön jön, beszélni szeretne önökkel.
 A szoba még mindig érintetlen volt, és Poirot szórakozottan
felszedte a kártyákat, kevergette őket apró, gondosan manikű-
rözött kezével.
- Tudja, mit gondolok, barátom?
- Mit? - kérdeztem mohón.
- Azt gondolom, Miss Oglander rosszul tette, hogy szánt lici-
tált. Három pikket kellett volna bemondania.
- Poirot! Micsoda elképesztő alak maga!
- Mon Dieu, én sem beszélhetek folyton falrengető dolgokról.
Hirtelen megmerevedett. - Hastings... Hastings! Látja? Hiány-
zik a treff király!
- Zara! - kiáltottam.
- Hogy? - Nem értette a célzásomat. Gépiesen összerendezte
a csomót, és visszatette a dobozába. Nagyon komor volt az
arca.
- Hastings - mondta végül én, Hercule Poirot, majdnem nagy
hibát követtem el... igen nagy hibát.
Ámulva, de értetlenül meredtem rá.
- Elölről kell kezdenünk, Hastings. Igen, elölről kell kezdenünk.
De ezúttal nem fogunk tévedni.
Egy csinos, középkorú hölgy belépése szakította félbe. Vala-
milyen háztartási könyvek voltak a kezében. Poirot meghajolt.
- Jól tudom, uram, hogy ön barátja... ööö... Miss Saintclairnek?
- Egy barátjától jövök, madame.
- Ó, értem. Azt gondoltam...
Poirot hirtelen mozdulattal az ablak felé mutatott.
- Tegnap este nem voltak leeresztve a rolók?
- Nem... bizonyára ezért vehette észre Miss Saintclair a fénye-
ket.
- Tegnap este sütött a hold. Csodálom, hogy innen a széké-
ből, szemben az ablakkal, nem figyelt fel Miss Saintclairre.
 - Gondolom, elmerültünk a játékban. Sohasem történt még
velünk ilyesmi.
- Ezt készséggel elhiszem, madame. Megnyugtathatom,
Mademoiselle Saintclair holnap távozik önöktől.
- Ó! - A derék hölgy arca felderült.
- Én pedig búcsúzom is, madame.
Egy cselédlány a lépcsőt takarította, amint kiléptünk a főbejá-
raton. Poirot megszólította.
- Maga pucolta ki az emeleti ifjú hölgy cipellőjét?
A lány a fejét rázta. - Nem, uram. Úgy tudom, nem lett kipu-
colva.
- Hát akkor ki pucolta ki? - kérdeztem Poirot-tól, amint végig-
mentünk az úton.
- Senki. Nem volt rá szükség.
- Azt elismerem, ha az úton vagy az ösvényen jött volna egy
világos estén, nem piszkolódott volna be. De a kert magas fü-
vén keresztülgázolva csak bepiszkolódott!
- Igen - mondta Poirot különös mosollyal. - Ez esetben be
kellett volna piszkolódnia, úgy bizony.
- De hát...
- Még egy félóráig legyen türelemmel, barátom. Visszame-
gyünk Mon Désirbe.

A komornyik meglepődött ismételt felbukkanásunkon, de nem

volt kifogása ellene, hogy újból bemenjünk a könyvtárterembe.
- Hé, nem az az ablak volt az, Poirot - kiáltottam, amint a ko-
csibehajtóra néző felé indult.
- Dehogynem, barátom. Nézze csak! - Az oroszlánfőre muta-
tott. Egy elszíneződött folt volt rajta. Azután egy másik hasonló
foltra mutatott a fényezett padlón.
 - Valaki ököllel Reedburn szeme közé vágott. Hátrazuhant
erre a kiálló márványrészre, majd lecsúszott a padlóra. Utána
átvonszolták a padlón a másik ablakhoz, és lefektették, csak-
hogy nem pontosan olyan szögben, ezt az orvos is tanúsította.
- De hát miért? Ez az egész olyan fölöslegesnek látszik.
- Ellenkezőleg, nagyon fontos volt. Es ez a kulcs a gyilkos ki-
létéhez is. Akinek egyébként nem állt szándékában megölni
Reedburnt, így hát aligha jogos gyilkosnak neveznünk. Nagyon
erős ember lehet!
- Mert végigvonszolta a tetemet a padlón?
- Nem csak azért. Nos, érdekes eset volt, bár kis híján bolon-
dot csináltam magamból.
- Azt akarja mondani, hogy vége, és maga már mindent tud?
- Igen.
Felötlött bennem egy emlék. - Nem - kiáltottam. - Van valami,
amit nem tud!
- És mi volna az?
- Nem tudja, hová lett a treff király!
- Hogy? Ó, ez mulatságos! Nagyon mulatságos, barátom.
- Miért?
- Mert itt van a zsebemben! - Azzal előrántotta.
- Nahát! - mondtam csalódottan. - Hol találta meg? Itt?
- Nincs ebben semmi szenzációs. Egyszerűen nem vették elő
a többi lappal együtt. Végig benne maradt a dobozban.
- Hm! De azért ez ötletet adott magának, ugye?
- Igen, barátom. Le a kalappal őfensége előtt.
- És Madame Zara előtt!
- Ah, igen... a hölgy előtt is.
- És most mit csinálunk?
- Visszatérünk a városba. De előbb még váltanom kell pár szót
egy bizonyos hölggyel Daisymeadben.
Ugyanaz a kis szolgáló nyitott ajtót.
 - Ebédelnek, uram... hacsak nem Miss Saintclairt keresik, de ó
meg lepihent.
- Csak Mrs. Oglandert szeretném látni pár percre. Szólna neki?
Bevezetett bennünket a szalonba. Közben egy pillantást vet-
hettem az ebédlőben a családra, amely most kiegészült két
megtermett, zömök férfival, egyik bajuszt viselt, másik szakállt
is.
Néhány perc múlva belépett Mrs. Oglander, és kérdő tekinte-
tet vetett Poirot-ra, aki meghajolt előtte.
- Madame, az én hazámban nagy tisztelettel viseltetünk az
anyák iránt. A mére de famille (Családanya (francia)) ő a legfonto-
sabb!
Mrs. Oglander igencsak meglepődött e szavak hallatán.
- Ezért jöttem vissza... hogy megnyugtassam egy anya lelkét.
Mr. Reedburn gyilkosát nem fogják megtalálni. Cseppet se fél-
jen. Én, Hercule Poirot mondom ezt önnek. Igazam van, ugye-
bár? Vagy netán mint feleséget kellene megnyugtatnom?
Csend lett. Mrs. Oglander Poirot-t fürkészte tekintetével. Vé-
gül halkan így szólt: - Fogalmam sincs, honnan tudja... de igen,
igaza van.
Poirot komoran bólintott. - Ez minden, madame. De ne ag-
gódjék. Az önök angol rendőrségének nincs olyan jó szeme,
mint Hercule Poirot-nak. - Megkocogtatta körmével a családi
portrét.
- Önnek volt egy másik lánya is. Meghalt, madame?
Újabb csend, újabb fürkésző pillantás. - Igen, meghalt - felelte
végül Mrs. Oglander.
- Ah! - mondta élénken Poirot. - Nos, vissza kell térnünk a
városba. Megengedi, hogy visszategyem a treff királyt a többi
közé? Ez volt az egyetlen hibájuk. Ugyebár lehetetlen egy órán
át bridzsezni ötvenegy lappal... legalábbis aki ismeri a játékot,
egy percig sem hinné el ezt! Bonjour!
 - És most, barátom - mondta Poirot, miközben az állomás felé
igyekeztünk -, végre mindent ért!
- Semmit sem értek! Ki ölte meg Reedburnt?
- Ifjabb John Oglander. Nem voltam biztos benne, vajon az
apa vagy a fia tette-e, de úgy gondoltam, inkább a fiú lehetett,
mert ő az erősebb és fiatalabb. Kettejük közül kellett lennie va-
lamelyiknek, az ablak miatt.
- Miért?
Négy kijárat van a könyvtárszobából: két ajtó, két ablak; de
ezek közül nyilvánvalóan csak egy felelt meg. Három, közvetet-
ten vagy közvetlenül, a homlokzatra nyílik. A tragédiának a
hátsó ablaknál kellett történnie, hogy úgy tetsszék, Valerie
Saintclair véletlenül indult Daisymead felé. Valójában persze el-
ájult, és John Oglander a vállán cipelte át. Ezért mondtam, hogy
erős embernek kellett lennie.
- Tehát együtt jöttek Mon Désirbe?
- Igen. Emlékszik, mennyire elbizonytalanodott Valerie, ami-
kor megkérdeztem, nem félt-e egyedül idejönni? John Oglan-
der vele volt - ami bizonyára nem javított Reedburn kedélyál-
lapotán, összevesztek, és valami sértést követően Oglander
megütötte. A többit már tudja.
- De miért a bridzs?
- A bridzs négy játékost feltételez. Az ilyen egyszerű dolgok-
nak nagy a meggyőzőerejük. Ki gondolt volna arra, hogy egész
este csak hárman voltak a szobában?
Én azonban még mindig tanácstalan voltam.
- Valamit nem értek. Mi köze Oglanderéknak Valerie Saintcla-
irhez, a táncosnőhöz?
- Ah, igazán csodálom, hogy nem vette észre. Pedig olyan so-
káig nézegette azt a képet a falon - tovább, mint én. Lehet,
hogy Mrs. Oglander másik lánya meghalt a család számára, ám
a világ Valerie Saintclairként ismeri őt!
 - Micsoda?
- Nem figyelt fel a hasonlóságra abban a másodpercben,
amint együtt látta a két nővért?
- Nem én - vallottam be. - Éppenséggel arra gondoltam, hogy
ég és föld köztük a különbség.
Azért, mert a maga lelke olyan fogékony a külső, romantikus
benyomásokra, kedves Hastings. A vonásaik szinte azonosak. A
színeik is. Az egészben az az érdekes, hogy Valerie szégyelli a
családját, a család pedig szégyelli őt. Ám a veszély pillanatában
mégis a bátyjához folyamodott, és amikor rosszra fordultak a
dolgok, meglepő módon összetartottak. Bámulatos a család
összetartó ereje. És ez a család nagyon jól tud színlelni. Innen
vehette Valerie a színpadi tehetségét. Akárcsak Pál herceg, ma-
gam is hiszek az öröklődésben! Még engem is becsaptak! Ha
nincs az a szerencsés véletlen, s ha nem ugratom be Mrs.
Oglandert egy kérdéssel, és ó nem cáfol rá lánya vallomására,
hogy ki hol ült, az Oglander család bizony lefőzte volna Hercule
Poirot-t.
- Mit fog mondani a hercegnek?
- Azt, hogy Valerie nem követhette el a bűntényt, s hogy a
csavargót aligha fogják megtalálni. Továbbá hogy adja át gra-
tulációmat Zárának. Milyen különös egybeesés! Azt hiszem,
úgy fogom nevezni ezt a kis esetet, hogy a treff király kalandja.
Mit szól hozzá, barátom?

(Gy. Horváth László)

 HELENÉ ARCA
I

MR. SATTERTHWAITE EGYEDÜL ÜLT páholyában, az operaház első

emeletén. Kívül, az ajtón nyomtatott betűkkel ott állt a neve.
Mr. Satterthwaite, a művészetek nagy tisztelője és avatott is-
merője legkivált a jó zenét kedvelte, és minden évben páholyt
bérelt a Covent Gardenben a teljes szezonra, kedden és pén-
teken.
De nem gyakran ücsörgött itt egyedül. A kis termetű úriember
igazi társas lény volt, és szerette páholyát megtölteni a nagyvi-
lági elit tagjaival (akikhez ő maga is tartozott), illetve a művé-
szek világából is a legkiválóbbakkal, akik között ugyanolyan
otthonosan mozgott. Ma azért maradt magára, mert egy
grófnő lemondta a meghívást. A grófnő nemcsak ünnepelt
szépség volt, hanem jó anya is, s mivel a gyermekei elkapták a
mumpsz nevű közismert és igen kellemetlen betegséget, a
grófnő otthon maradt, hogy könnyeivel és tanácsaival támo-
gassa a takarosán kikeményített fityulájú ápolónőket. A férj,
akitől a grófnő a fent említett gyermekeket, valamint a grófnői
címet kapta (ám aki egyébiránt teljesen érdektelen figura volt),
szintén megragadta az alkalmat, hogy a meghívásból kihátrál-
jon. Számára nem létezett a zenénél unalmasabb dolog.
 Mr. Satterthwaite tehát most egyedül ült. A Parasztbecsület és
a Bajazzók volt műsoron, de mivel ő az előbbit soha nem sze-
rette, csak akkor érkezett az operaházba, amikor a függöny már
éppen lehullott szegény Santuzza szenvedésére. Még épp volt
ideje, hogy gyakorlott tekintetét végigjártassa a közönségen,
mielőtt mindenki kiáramlott volna végiglátogatni az ismerősök
páholyait a szünetben, illetve bekapcsolódni a kávéért és limo-
nádéért folytatott közelharcba. Mr. Satterthwaite jól beirá-
nyozta színházi látcsövét, végigpásztázta vele az operaházat,
kinézte magának a kívánatos célszemélyeket, és páholyából
már pontosan felvázolt haditervvel a fejében lépett ki. Haditer-
vét azonban nem tudta végrehajtani, mert a páholy ajtaját ki-
nyitva egyenesen egy magas, sötét férfiba ütközött, akit felis-
merve kellemes izgalom lett rajta úrrá.
- Mr. Quin! - kiáltott fel Mr. Satterthwaite.
Melegen megszorította barátja kezét, sőt úgy szorongatta,
mintha attól tartana: az bármelyik pillanatban köddé válhat.
- Ide kell jönnie, a páholyomba! - mondta ellentmondást nem
tűrően Mr. Satterthwaite. - Ugye, nem társasággal van?
- Nem, egyedül ülök lent, a zsöllyében - válaszolta moso-
lyogva Mr. Quin.
- Akkor ezt megbeszéltük! - mondta megkönnyebbülten Mr.
Satterthwaite. Már-már komikus volt a viselkedése - még sze-
rencse, hogy senki sem látta.
- Nagyon kedves - mondta Mr. Quin.
- Ugyan már! Részemről a megtiszteltetés. Nem is tudtam,
hogy kedveli a muzsikát...
- Megvan az okom, hogy szeressem... a Bajazzókat.
- Ó, persze! - mondta Mr. Satterthwaite, és bölcsen bóloga-
tott, pedig ha sarokba szorítják, nehezen tudta volna megma-
gyarázni, miért is helyeselt. - Hát persze!
 Az első csengetéskor visszamentek a páholyba, és kikönyö-
kölve nézték, ahogy az emberek visszatérnek a zsöllyeülésekbe.
- Ott egy nagyon szép fej! - jegyezte meg Mr. Satterthwaite
hirtelen.
Távcsövével a zsöllye hátsó sorai felé bökött, éppen alattuk.
Egy lány ült ott, akinek az arcát pont nem láthatták, csak cso-
dálatos aranyszőke haját, ami gyönyörűen simult a fejére, akár
egy sapka, s alatta látható maradt fehér nyaka.
- Akár egy görög szobor feje! - mondta hódolatteljesen Mr.
Satterthwaite. - Tisztára, mint egy görög fej!
Felsóhajtott a gyönyörűségtől.
- Ha belegondol, egészen kivételes eset, ha valakinek olyan a
haja, ami illik neki. Mostanság, mikor mindenki bubifrizurát csi-
náltat magának, ez még inkább feltűnő.
- Maga remek megfigyelő! - jegyezte meg Mr. Quin.
- Meg szoktam látni a dolgokat - ismerte el Mr. Satterthwaite.
- Észreveszem őket. Ezt a fejet például azonnal kiszúrtam. Meg
kell próbálnunk egy pillantást vetni az arcára is, de szinte biztos,
hogy az közel sem lesz ilyen szép. Annak az esélye legfeljebb
egy az ezerhez.
Amint ezt kimondta, a fények elhalványultak, majd kialudtak,
felhangzott a karmesteri pálca figyelmet kérő kopogása, s az
opera elkezdődött. Egy újonnan feltűnt tenor énekelt aznap,
akiről azt rebesgették: valóságos második Caruso. Az újságok
minden részrehajlástól mentesen megírták róla, hogy Jugoszlá-
viából jött, hogy cseh, de azt is, hogy albán, hogy magyar és
hogy bolgár. Már adott egy különleges hangversenyt az Albert
Hallban: ott hazája hegyeinek népdalait énekelte egy olyan ze-
nekarral, amelynek hangszereit a szokásostól eltérően hangol-
ták. A dalokban furcsa félhangok szerepeltek, és azok, akik sze-
rettek volna zeneértőnek tűnni, így nyilatkoztak a dalokról: „irtó
csodásak”. A valódi zenészek nem mondtak véleményt, mert
belátták: a fülnek ehhez alkalmazkodnia kell, hozzá kell szokni,
mielőtt bármilyen értékelést meg lehetne fogalmazni. Néhá-
nyan a ma esti közönségből kifejezetten fellélegeztek, amikor
kiderült: Yoaschbim tud rendesen is énekelni, jól érti a tradici-
onális olasz módit, beleértve az elcsukló hangokat és a hang
remegtetését.
Lement a függöny az első felvonás végén, és kitört a taps. Mr.
Satterthwaite Mr. Quinre nézett, és látta, hogy az várja a véle-
ményét. Ettől mindjárt kicsit jobban kihúzta magát. Hiszen vé-
gül is: tudja ő, mi a helyzet. Kritikusként csaknem tévedhetetlen!
Lassan bólintott egyet.
- Ez aztán a produkció! - mondta.
- Gondolja?
- Ugyanolyan kiváló hang, mint Carusóé volt. Az emberek el-
sőre ezt talán nem veszik észre, mert a technikája még nem
tökéletes. Itt-ott még kicsit csiszolatlan, és némi bizonytalanság
is érezhető az intonációban, de a hang, az megvan. Csodálatos!
- Ott voltam az Albert Hall-beli koncertjén - mondta Mr. Quin.
- Igen? Én sajnos nem tudtam elmenni.
- Nagy sikerrel énekelt ott egy pásztornótát.
- Olvastam, amit írtak róla - mondta Mr. Satterthwaite. - A
refrén mindig egy nagyon magas hangon végződött, ami olyan
volt, mint egy kiáltás. És ez a hang valahol az A és a B között
van. Érdekes lehetett.
A hajlongó, csupa mosoly Yoaschbimet háromszor tapsolták
vissza. Azután felgyulladtak a lámpák, és az emberek kifelé in-
dultak. Mr. Satterthwaite kihajolt, hogy megnézze az arany-
szőke lányt. Az éppen felállt, megigazította a kendőjét, majd
megfordult.
Mr. Satterthwaite-nek még a lélegzete is elállt. Pedig tudta,
persze, hogy vannak ilyen arcok a világon: arcok, amik törté-
nelmet írnak.
 A lány a kijárat felé ment, mellette pedig a kísérője, egy fiatal-
ember. Mr. Satterthwaite azt is észrevette, hogy a közelükben
minden férfi lopva őket bámulja.
„Ez maga a szépség! - gondolta Mr. Satterthwaite. - Bizony
létezik! Nem azonos a bájjal, a vonzerővel, a magnetikus erővel,
sem semmivel, amiről folyton fecsegünk - mert ez pusztán
maga a szépség. Az arc formája, a szemöldök íve, az áll kerek-
sége.”
Orra alatt elmormolta az idézetet:
- „Ez volt hát Szép Helené, kinek bája
Tróját tíz év háborúba igázta?” (Marlowc: Doktor Faustus (Szabó Stein
Imre fordítása))
Mr. Satterthwaite ebben a percben értette meg c sorok valódi
értelmét. Mr. Quinre pillantott, aki szemlátomást tökéletesen
tisztában volt barátja lelkiállapotával. Mr. Satterthwaite úgy
érezte: magyarázkodásra semmi szükség.
Csak annyit mondott egyszerűen:
- Mindig is érdekelt, hogy vajon milyenek ezek a nők.
- Kikre gondol?
- A Helenékre, a Kleopátrákra, a Stuart Máriákra.
Mr. Quin elgondolkodva bólintott:
- Ha most kimegyünk, talán meglátjuk - mondta.
Kisétáltak együtt, és törekvésüket siker koronázta. A két fiatalt
a lépcsősor középső pihenőjén találták meg, egy pádon. Mr.
Satterthwaite csak most vette szemügyre a lány kísérőjét, ezt a
sötét hajú fiatalembert, aki nem volt jóképű, de volt benne va-
lami nyugtalan tűz. Arca csupa furcsa szögletből állt: kiugró
arccsontja volt, erőteljes, szögletes állkapcsa, s mélyen ülő, de
meglepően világos színű szeme a sötét, előreugró szemöldök
árnyékában.
„Érdekes arc - gondolta Mr. Satterthwaite. - Igazi arc, ami je-
lent valamit.”
 A fiatalember előrehajolva, komolyan beszélt a lányhoz. Az
hallgatta. Egyikük sem tartozott Mr. Satterthwaite köreihez.
Leginkább meg a művészfélék csoportjába tudta őket beso-
rolni. A lányon valami formátlan, olcsó zöld selyemruha volt.
Össze- piszkolt fehér szaténcipót viselt hozzá. A fiatalemberen
pedig úgy állt a frakk, hogy látszott: nem érzi magát otthon
benne.
A két úriember többször le-föl sétált előttük. Amikor ezt már
negyedszer tették, a párhoz még valaki csatlakozott: egy hiva-
talnok külsejű szőke fiatalember. Érkezésével némileg feszélye-
zetté vált a hangulat. Az újonnan érkezett idegesen babrálta a
nyakkendőjét, a lány komolyan feléje fordította gyönyörű arcát,
kísérője pedig dühödt képet vágott.
- A szokásos történet - jegyezte meg igen halkan Mr. Quin,
miután elmentek előttük.
- Igen - sóhajtotta Mr. Satterthwaite. - Azt hiszem, ez elkerül-
hetetlen. Két kutya mindig összemarakszik egy csonton. Ez így
volt, és így is marad. De az ember mégis szeretne valami más
megoldást. Mert a szépség...
De itt elhallgatott. Mr. Satterthwaite számára a szépség valami
egészen csodálatosat jelentett. Nem is nagyon tudta szavakba
önteni. Csak ránézett Mr. Quinre, aki megértése jeléül komo-
lyan bólintott.
Visszamentek a páholyba a második felvonásra.
Az előadás végeztével Mr. Satterthwaite fontoskodva fordult
oda barátjához:
- Esik odakinn. Engem pedig vár az autóm. Engedje meg,
hogy elvigyem... ööö... valameddig.
Az utolsó szóval Mr. Satterthwaite tapintata lepett műkö-
désbe. Eredetileg ugyanis azt akarta mondani: „...hogy elvi-
gyem haza.” De ennek kíváncsiskodás-íze lett volna, cs Mr.
Quin rendkívül visszahúzódó volt. Elképesztően keveset lehe-
tett tudni róla.
- De talán magát is várja a kocsija...? - puhatolódzott tovább
Mr. Satterthwaite.
- Nem, engem nem vár kocsi - felelte Mr. Quin.
- Akkor...?
De Mr. Quin megrázta a fejét.
- Igazán kedves - mondta -, de jobb szeretem a magam útját
járni. Meg aztán - tette hozzá egy félmosollyal -, ha netán tör-
ténik valami, úgyis magának kell intézkednie. Jó éjszakát, és kö-
szönöm! Most megint együtt néztük meg a színdarabot...
Olyan gyorsan tűnt el, hogy Mr. Satterthwaite-nek még tilta-
kozni sem volt ideje. De valami nem hagyta nyugodni. Milyen
színdarabra gondolt Mr. Quin? A Bajazzókra. vagy valami
másra?
Mr. Satterthwaite sofőrjének, Mastersnek az volt a szokása,
hogy egy mellékutcában várakozott. Gazdája ugyanis nem sze-
rette, ha ki kellett várni a sorukat az operaház elé hajtó tenger
autó között. Úgyhogy Mr. Satterthwaite most is, mint már sok-
szor, sietősen bekanyarodott a mellékutcába, és arrafelé tartott,
ahol tudomása szerint Masters várta őt. Éppen előtte ment egy
lány és egy férfi, és amint rájuk ismert, egy másik férfi is csatla-
kozott hozzájuk.
Egy pillanat műve volt: kirobbant a csetepaté. Egy dühösen
megemelt férfihang, s válaszul a másik férfié, ingerülten tilta-
kozva. Majd a dulakodás. Ütések, dühös lihegés, majd további
ütésváltás - és a váratlanul ott termett rendőr méltóságteljes
alakja. Mr. Satterthwaite a következő pillanatban már a lány
mellett állt, aki ijedten kereste hátával a házfalat.
- Engedje meg... - szólította meg Mr. Satterthwaite. - Nem
maradhat itt.
 Karon fogta a lányt, és sebesen az utca végére vezette. A lány
egyszer visszanézett.
- Nem kéne nekem...? - kérdezte bizonytalankodva.
Mr. Satterthwaite megrázta a fejét:
- Nagyon kellemetlen volna önnek, ha ebbe belekeveredne.
Valószínűleg felszólítanák, hogy menjen velük a rendőrőrszo-
bára. Biztos, hogy ezt egyik... barátja sem szeretné.
Megállt az út szélén.
- Ez itt az autóm. Ha megengedi, örömmel hazaviszem.
A lány fürkészőn nézte Mr. Satterthwaite-et. De amit látott, az
a megállapodott tiszteletre méltóság imponált neki. Bólintott.
- Köszönöm - mondta, és beszállt az ajtón, amit Masters ki-
nyitott előtte.
Mondott egy chelsea-i címet Mr. Satterthwaite kérdésére, aki
aztán melléje szállt be.
A feldúlt lány nem volt éppen beszélgetős kedvében, Mr. Sat-
terthwaite pedig volt olyan tapintatos, hogy nem zavarta a
gondolataiban. De nemsokára a lány magától is megszólalt.
- Bárcsak ne volnának ilyen ostoba helyzetek! - mondta bosz-
szúsan.
- Hát igen - értett egyet Mr. Satterthwaite.
Ez a magától értetődő hozzáállás feloldotta a lány gátlásait,
és máris folytatta, mint aki úgy érzi: meg kell osztania valakivel
a gondjait.
- Ne gondolja, hogy... szóval az úgy volt, hogy Mr. Eastney és
én már régóta, amióta én Londonba jöttem, barátságban va-
gyunk. Semmi fáradságot nem sajnált, hogy segítsen nekem
mint énekesnőnek, szerzett néhány nagyon jó ajánlást, és olyan
kedves volt, hogy azt el sem tudom mondani. A zene a szen-
vedélye. Borzasztó rendes dolog volt tőle, hogy elhívott ma
este az operába, annál is inkább, mert szerintem nem nagyon
engedheti meg magának. És akkor odajött hozzánk Mr. Burns
beszélgetni, és szerintem nagyon kedves volt, de Phil (Mr.
Eastney) valamiért mégis zokon vette. Pedig szerintem ez egy
szabad ország, nem? És Mr. Burns mindig jó modorú, és kelle-
mes társaság. Amikor épp a földalatti felé mentünk, megint
odajött hozzánk, de még szinte nem is mondott semmit, ami-
kor Phil nekiesett, mint egy őrült. És... jaj, én az ilyet nem sze-
retem!
- Tényleg nem? - kérdezett vissza Mr. Satterthwaite kedvesen.
A lány elpirult, de csak egy kicsit. Nem volt az a tudatos szirén-
típus. Nyilván érzett valami kellemes bizsergést amiatt, hogy
azok összeverekedtek rajta (mert ez természetes), de Mr. Sat-
terthwaite úgy ítélte meg, hogy a lány legfőbb érzése az aggo-
dalom volt. És csakugyan, néhány pillanattal később a lány
maga szolgáltatott ehhez kulcsot egy látszólag ide nem illő
megjegyzéssel:
- Remélem, hogy nem ütötte meg nagyon.
„Mármost vajon ki kit?” - gondolta Mr. Satterthwaite, és elmo-
solyodott a sötétben.
Hogy saját tippjét megerősítse, megkérdezte:
- Azt reméli, hogy Mr. ... Eastney nem ütötte meg nagyon Mr.
Burnsöt?
A lány bólintott.
- Igen, erre gondoltam. Mert az borzasztó lenne. Bár tudnám!
Az autó lassított.
- Önnek van telefonja? - kérdezte Mr. Satterthwaite.
- Van.
- Ha gondolja, megérdeklődöm, hogy mi történt, és beszá-
molok róla telefonon.
A lány arca felderült.
- Ez nagyon kedves volna magától! De nem szeretnék alkal-
matlankodni.
- Erről szó sincs.
 A lány köszönetét mondott, megadta a telefonszámát, s kissé
félénken hozzátette:
- Engem Gillian Westnek hívnak.
És amikor az autó továbbindult az éjszakában Mr.
Sattcrthwaite-tel, immár a saját úti célja felé, a kis úriember ar-
cára különös mosoly ült ki. Azt gondolta:
„Hát ennyi az egész: az arc formája, az áll kereksége!” De az
ígéretét azért betartotta.

II

Következő vasárnap Mr. Satterthwaite a Kew Gardensbe ment,

hogy a délutánt a rododendronokban gyönyörködve töltse.
Valamikor egyszer régen (és Mr. Satterthwaite-nek úgy tűnt: ki-
fejezetten nagyon-nagyon régen) egy fiatal hölgy társaságá-
ban jött el ide, hogy megnézzék a nyíló harangvirágokat. Mr.
Satterthwaite már előzőleg gondosan eltervezte, hogy mit is
fog majd a lánynak mondani, és pontosan mely szavakkal kéri
majd meg a kezét. E szavakat ismételgette magában, miközben
kissé szórakozottan felelgetett a virágokban gyönyörködő ifjú
hölgy elragadtatott felkiáltásaira - és ekkor érte őt a sokk. A
lány abbahagyta a virágokon való lelkendezést, és váratlanul
megvallotta Mr. Satterthwaite-nek (mint igaz jó barátjának),
hogy beleszeretett egy másik férfiba. Mr. Satterthwaite ekkor
félrelökte gondosan megfogalmazott kis beszédét, és kap-
kodva keresgélni kezdett agya mélyrétegeiben, hogy valami
biztatót és egyben barátit tudjon mondani.
Hát így festett Mr. Satterthwaite románca: afféle kora viktori-
ánus történet, melyből azonban megmaradt ez a romantikus
vonzódás a Kew Gardenshez. Rendszeresen eljött ide, hogy
megnézze a harangvirágok nyílását, vagy ha esetleg erről leké-
sett, mert a szokásosnál tovább időzött külföldön, akkor a
rododendronokat, és ilyenkor jókat sóhajtozott, elérzékenyült,
s mindeközben nagyon jól érezte magát a maga ódivatú, ro-
mantikus módján.
Ezen a délutánon, amikor a teaházak mellett haladt el, észre-
vett az egyik, gyepre kitett kisasztalnál egy ismerős párt. Gillian
West volt az a szőke fiatalemberrel, és ők is rögtön felismerték.
Mr. Satterthwaite látta, hogy a lány elpirul, és gyorsan mond
valamit a fiatalembernek. A következő percben már üdvözölte
is őket: kezet fogott mindkettőjükkel a rá jellemző kifogástalan,
kissé pedáns modorral, és elfogadta a félénk invitálást, hogy
igyon meg velük egy teát.
- El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok önnek -
mondta Mr. Burns. - Nagyon köszönöm, hogy a múltkor, az
opera után gondjaiba vette Gilliant. Elmesélte nekem.
- Köszönöm én is - mondta Gillian. - Nagyon kedves volt ön-
től.
Mr. Satterthwaite-nek jólesett a köszönet, és érdekelték ezek
a fiatalok. Naivságuk és őszinteségük megragadta. Ráadásul
rajtuk keresztül olyan világba pillanthatott be, amit nem ismert
jól. Ezek az emberek számára ismeretlen társadalmi rétegből
jöttek.
Mr. Satterthwaite amilyen visszafogott volt, olyan együtt érző
tudott lenni. Most sem kellett hozzá sok idő, és máris sok min-
dent megtudott új barátairól. Észrevette, hogy
Mr. Burnsból Charlie lett, és az a bejelentés sem lepte meg,
hogy ók ketten eljegyezték egymást.
- Igazából ez épp ma délután történt, igaz, Gil? - mondta Mr.
Burns lefegyverző nyíltsággal.
Burns egy hajózási cégnél volt könyvelő. Egész szép fizetést
kapott, volt némi saját vagyona, és a lánnyal hamarosan össze
is akartak házasodni.
Mr. Satterthwaite végighallgatta, bólintott, gratulált.
 „Átlagos fiatalember - gondolta -, teljesen átlagos. Kedves,
egyenes fickó, aki ismeri a saját értékeit anélkül, hogy beképzelt
volna, és elég jóképű, de nem szívdöglesztő. Nincs benne
semmi különös, és nem is fognak soha sorsok romba dőlni mi-
atta. És a lány szereti...”
Fennhangon csak annyit kérdezett:
- Mr. Eastney...?
Szándékosan hagyta nyitva a kérdést, de ez így is épp elég
volt ahhoz, hogy a nem éppen váratlan hatást kiváltsa. Charlie
Burns arca elfelhősödött, és Gillian is zavarba jött. Sőt, nem is
csak zavarba jött, gondolta Mr. Satterthwaite. A lány egyenesen
megijedt.
- Nem is tudom - mondta halkan a lány. Szavait Mr. Sat-
terthwaite-nek címezte, ösztönösen ráérezve, hogy ő megérti
majd azt is, ami a lány vőlegényének felfoghatatlan volt.
- Tudja, Mr. Eastney sokat tett értem. Ó biztatott, hogy kezd-
jek énekelni, és... és segített is benne. De én kezdettől fogva
tudtam, hogy a hangom nem elég jó... nem első osztályú. Igaz,
kezdtek már jönni a megkeresések...
Itt elhallgatott.
- És lett is ebből egy csomó bajod! - vette át a szót Burns.
- Egy nő mellé mindig kell valaki, aki vigyázzon rá. Tudja, Mr.
Satterthwaite, Gilliannek rengeteg kellemetlensége volt. Tény-
leg, rengeteg! Mint ön is láthatja, Gilliannek kellemes a külseje,
és hát... ebből adódtak a bajok.
Mr. Burns ezután bizalmasan beavatta Mr. Satterthwaite- et a
különböző esetekbe, melyeket nagyvonalúan a „kellemetlensé-
gek” szóval foglalt össze. Egy fiatalember főbe lőtte magát, va-
lamint volt egy bankigazgató, aki - nős ember létére! - érthe-
tetlenül viselkedett, aztán egy erőszakos, nyilván hibbant isme-
retlen, és egy idősebb művészember is, aki elvesztette a fejét.
A Gillian Westet kísérő erőszakos és tragikus esetek egész sora
bomlott ki Charles Burns tárgyilagos előadásából.
- És én azt hiszem, hogy ez az Eastney is lökött egy kicsit-
zárta rövidre a dolgot Mr. Burns. - Gilliannek vele is csak baja
lett volna, ha én fel nem bukkanok, hogy vigyázzak rá.
Mr. Burns nevetése elég öntelten csengett Mr. Satterthwaite
fülének, és a lány sem mosolyodott el. Komolyan nézett Mr.
Satterthwaite-re.
- Phillel nincs semmi baj - mondta lassan. - O szeret engem,
és barátként én is kedvelem őt, de... de ez ennél nem több. És
nem tudom, hogyan fogadja majd a hírt Charlesról és rólam.
Mert ó... szóval, félek, hogy...
Elhallgatott, mint aki nem is tudja megfogalmazni, milyen ve-
szélytől fél pontosan.
- Hogyha esetleg bármiben segíthetek, kérem, szóljon! -
mondta melegen Mr. Satterthwaite.
Úgy tűnt neki, mintha Charlie Burns kicsit elfintorodott volna,
de Gillian azonnal rávágta:
- Nagyon köszönöm!
Mr. Satterthwaite elbúcsúzott új barátaitól, miután Gillian
megígértette vele, hogy jövő csütörtökön felmegy hozzá te-
ázni.
Eljött a csütörtök, és Mr. Satterthwaite-et kellemes izgalom bi-
zsergette. „Öregember vagyok, az igaz - gondolta -, de ahhoz
azért nem túl öreg, hogy egy arc felvillanyozzon! Egy arc...”
De aztán megcsóválta a fejét, mint aki rosszat sejt.
Gilliant egyedül találta. Charlie Burns csak későbbre volt vár-
ható. Mr. Satterthwaite úgy látta, hogy Gillian ezúttal sokkal de-
rűsebb: mint akinek nagy kő esett le a szívéről. Ezt a lány is
megerősítette.
- Rettegtem, hogy Philnek meg kell mondanom Charlest. Pe-
dig tudhattam volna, hogy butaság félni, hiszen ismerem Philt!
Megdöbbent a hírtől, persze, de annyira kedvesen fogadta!
Nagyon kedves volt. Nézze, mit küldött nekem ma délelőtt
nászajándékba! Hát nem pazar?
Valóban pazar ajándék volt, különösen Philip Eastney anyagi
lehetőségeihez mérve: egy négycsöves rádiókészülék, a leg-
újabb típus.
- Mert mi mind a ketten nagyon szeretjük a zenét, tudja? -
magyarázta a lány. - Phil azt mondta: ha majd ezen a rádión
koncertet hallgatok, mindig gondoljak rá is. És biztos, hogy így
is lesz, mert olyan jó barátok voltunk!
- Bizony, büszke lehet a barátjára - jegyezte meg Mr. Sat-
terthwaite kedvesen. - Igazi sportemberként állta a kapott
ütést.
Gillian bólintott. Mr. Satterthwaite meglátta, hogy a szemét
könnyek futják el.
- Egyetlen dolgot kért tőlem. Pont ma egy éve találkoztunk
először. Arra kért: ma este maradjak itthon, hallgassam a mű-
sort a rádióban, és ne menjek el Charlie-val sehová. Én persze
beleegyeztem, és mondtam neki, hogy mennyire meg vagyok
hatva, és hogy nagy hálával és szeretettel fogok gondolni rá.
Mr. Satterthwaite bólogatott, de valamit nem értett. Ritkán té-
vedett az emberek jellemének megítélésében, és Philip
Eastney-ről soha fel nem tételezte volna, hogy ilyen érzelgős
kéréssel rukkol elő. Lehetséges, hogy ez a fiatalember jóval ba-
nálisabb, mint azt ó feltételezte. Gillian szerint például az ötlet
szemlátomást egészen jól illett visszautasított hódolójához. Mr.
Satterthwaite csalódott lett egy kicsit. Éppen csak egy kicsit. Ó
maga hajlott ugyanis a szentimentalizmusra, tisztában is volt
ezzel, de a többiektől valami jobbat várt. Ráadásul a szentimen-
talizmus az ő korosztályára volt jellemző. Nem volt helye ebben
a modern világban.
 Megkérte Gilliant, hogy énekeljen neki, és a lány szívesen tel-
jesítette a kérést. Mr. Satterthwaite megdicsérte a hangját, mi-
közben pontosan tudta, hogy a lány nem kiugró tehetség. Ha
sikerei lettek volna választott pályáján, azt kizárólag az arcának
köszönhette volna, nem a hangjának.
Nem sok kedve volt megint találkozni a fiatal Burnsszel, ezért
aztán hamarosan felállt, hogy elköszönjön. Ekkor vett észre egy
dísztárgyat a kandallópárkányon, ami szinte kiragyogott a
többi csecsebecse közül, akár egy ékszer a szemétdombon. Le-
heletfinom zöld üvegből készült, hosszú szárú, kecses, talpas
serleg volt, hullámos szélén óriási szappanbuboréknak látszó,
színjátszó üveggömbbel. Gillian észrevette, hogy Mr. Sat-
terthwaite elgyönyörködik benne.
- Ez is Phil nászajándéka. Szerintem nagyon szép. Ó valami
üveggyárban dolgozik.
- Pompás darab! - mondta Mr. Satterthwaite csodálattal. -
Még a muranói üvegművesek is büszkék lettek volna egy ilyen
remekműre!
Mr. Satterthwaite távozott, de érdeklődése Philip Eastney iránt
megint feléledt. Micsoda különleges, izgalmas fiatalember! És
mégis, a csodálatos arcú lánynak inkább Charlie Burns kell. Fur-
csa és érthetetlen ez a világ.
Mr. Satterthwaite-nek az jutott eszébe, hogy talán éppen Gil-
lian West kivételes szépsége az oka, hogy a Mr. Quinnel töltött
operaházi este nem hozta meg a szokott izgalmakat. Pedig ed-
dig ahányszor csak ezzel a titokzatos emberrel találkozott, az
mindig valamilyen furcsa és váratlan eseményt eredményezett.
Most abban a reményben, hogy esetleg összefut titokzatos ba-
rátjával, lépteit az Arlecchino étterem felé irányozta, ahol egy-
szer régebben már találkoztak, és akkor Mr. Quin azt mondta:
gyakran megfordul ott.
 Reménykedve kutatta végig az Arlecchino helyiségeit, de nem
látta Mr. Quin sötét, mosolygó arcát sehol. Rátalált viszont va-
laki másra. Egy kisasztalnál ott ült Philip Eastney, egyedül.
A hely zsúfolásig tele volt emberekkel, úgyhogy Mr. Sat-
terthwaite a fiatalember asztalához ült, vele szembe. Hirtelen
felvillanyozódott, mint aki váratlanul rájön, hogy belecsöppent
valamibe, éspedig fontos események részesévé vált. Most már
benne volt, akármi is ez. Már értette, mire célzott Mr. Quin az
opera után. Valóban egy színdarab folyt itt, s volt benne egy
szerep, egy igen fontos szerep Mr. Satterthwaite- nek. Nem
szabad tehát elszalasztania a végszavát, és jól kell elmondania
a szövegét. Azzal az érzéssel ült le, szembe Philip Eastney-vel,
hogy azt teszi, amit mindenképpen tennie kell. Nem volt nehéz
szóba elegyedni vele, mert Eastney nagyon is szívesen beszélt.
Mr. Satterthwaite pedig most is, mint mindig, lelkes és együtt
érző hallgatóság volt. A háborúról kezdtek beszélgetni, a rob-
banóanyagokról, a mérges gázokról. Az utóbbiakról Eastney
igen sokat tudott, mivel a háború ideje alatt főleg ezek gyártá-
sával foglalkozott. Mr. Satterthwaite a társalgásukat nagyon ér-
dekesnek találta.
Eastney azt mesélte, hogy volt egyfajta gáz, amit soha nem is
próbáltak ki, mert akkor már jött a háborút lezáró fegyverszü-
net. Pedig sokat vártak tőle: a gázból egyetlen szippantás ha-
lálos volt. Eastney egészen belemelegedett, ahogy beszélt róla.
Miután a jég már megtört, Mr. Satterthwaite tapintatosan a
zenére terelte a szót. Eastney keskeny arca felderült. A zene
szenvedélyes rajongóinak fesztelenségével beszélt. Szó esett
Yoaschbimról, akit a fiatalember lelkesen csodált. Mr. Sat-
terthwaite-tel egyetértettek abban, hogy nincs a földön csodá-
latosabb dolog egy valóban kiváló tenor hangjánál. Eastney
még gyerekkorában hallotta Carusót, és azt a hangot nem is
tudta elfelejteni.
 - Tud róla, hogy Caruso az énekével borospoharakat is meg
tudott repeszteni? - kérdezte.
- Én mindig azon a véleményen voltam, hogy ez csak mese -
mosolygott Mr. Satterthwaite.
- Nem az! Én hiszem, hogy a dolog szent igaz. Teljességgel
elképzelhető, csak a megfelelő rezonanciafrekvencián múlik.
Belefeledkezett a részletekbe. Az arca lángolt, a szeme csillo-
gott. A téma szemlátomást elragadta, és Mr. Satterthwaite ész-
revette, hogy nagyon jól és behatóan ismeri mindazt, amiről
beszél. Az idős úriember már látta, hogy kivételes elmével van
dolga, olyannal, akiről talán még azt állítani sem volna túlzás,
hogy zseni. Briliáns koponya, eredeti gondolkodó, aki ugyan
még nem döntötte el, hogy milyen irányban haladjon tovább -
de kétségtelenül zseniális.
És akkor eszébe jutott Charlie Burns, és nem értette Gillian
Westet.
összerezzent, amikor rádöbbent, hogy milyen késő lett, és
kérte a számlát. Eastney egy kicsit elszégyellte magát.
- Bocsásson meg, hogy ilyen sokat beszéltem - mondta. - De
különös, véletlen szerencse, hogy ma este találkoztam önnel.
Kellett... kellett nekem valaki, akivel beszélgethetek.
Furcsa kis kuncogással zárta mondandóját. A szeme még
mindig valami fojtott izgalomtól fénylett, de volt benne valami
tragikus.
- Nagyon élveztem - mondta Mr. Satterthwaite. - Rendkívül
érdekes és tanulságos beszélgetés volt.
Búcsúzásul meghajolt: udvariasan, de kicsit furcsán, ahogy
szokott, és kiment az étteremből. Enyhe volt az éjszaka, és az
utcán járva nagyon furcsa érzése támadt. Mintha nem volna
egyedül, és valaki kísérné. Hiába mondta magának, hogy ez
képtelenség, az érzés megmaradt. Valaki ott ment mellette a
sötét, néma utcán, láthatatlanul. Nem is tudta, miért, de lelki
szeme előtt Mr. Quin alakja képzett meg, teljesen tisztán. Ép-
pen úgy érezte magát, mintha Mr. Quin sétálna mellette, holott
csak körül kellett néznie, és láthatta, hogy nincs így, hogy egye-
dül van.
De továbbra is Mr. Quin alakja lebegett előtte, és történt még
valami: cselekvési kényszer vett rajta erőt, ami nyomasztóan
sürgető volt. Tennie kellett valamit, mégpedig nagyon gyorsan.
Valami nagy baj volt itt, és neki kellett helyrehoznia.
Olyan erős volt ez az érzés, hogy Mr. Satterthwaite nem is
küzdött ellene. Inkább lehunyta a szemét, és megpróbált Mr.
Quin alakjára koncentrálni. Bár kérhetne tanácsot Mr. Quintől!
De mihelyt ez eszébe villant, már tudta is, hogy butaság. Hiszen
Mr. Quintól minden egyes eddigi alkalommal hiába kért taná-
csot. „Minden szál a maga kezében van!” - legfeljebb ilyesmiket
mondott mindig.
A szálak. Milyen szálak is? Igyekezett mostani érzéseit és be-
nyomásait, ezt a veszélyérzetet kielemezni. Vajon ki lehet ve-
szélyben?
S a kérdésre azonnal egy képet látott maga előtt: Gillian Wes-
tet, aki otthon, egyedül hallgatja a rádiót.
Mr. Satterthwaite egy pennyt nyomott az utcai újságos mar-
kába, és elvett tőle egy hírlapot. Azonnal a rádióműsorhoz la-
pozott. Aznap este Yoaschbim énekel, olvasta érdeklődve. Mű-
során a Faustból a „Salve Dimora”, utána pedig egy népdalvá-
logatás hazája dalaiból. A „Pásztornóta”, „A hal”, „A szarvas-
borjú” stb.
Mr. Satterthwaite sebtében összecsukta az újságot. Most,
hogy már tudta, mit hallgat Gillian, mintha tisztább lenne a kép:
ott ül egyedül...
Micsoda fura kérés ez Philip Eastney-től! Nem jellemző erre
az emberre, egyáltalán nem. Nincs a jellemében semmi
szentimentális. Erős érzelmekre hajlamos férfi, veszélyes em-
ber, talán még...
Ettől a gondolattól megint összerezzent. Veszélyes ember:
ennek még jelentősége lehet! „Minden szál a maga kezében
van!” Milyen különös, hogy pont ma este Philip Eastney-vel ta-
lálkozott! Eastney azt mondta: véletlen szerencse. De vajon
tényleg véletlen volt-e? Vagy esetleg annak a tudatosan meg-
tervezett összefüggésrendszernek a része, amire Mr. Sat-
terthwaite ma este már nem is egyszer ráeszmélt?
Igyekezett visszaemlékezni: az Eastney-vel folytatott beszél-
getésben kellett lennie valaminek, ami kulcsot adhat a kezébe,
így kell lennie, mert különben miért támadt ez a furcsa, sürgető
érzése? Miről is beszéltek? Éneklésről, hadimunkáról, Carusó-
ról.
Caruso... Mr. Satterthwaite gondolatai itt elkalandoztak.
Yoaschbim hangja nagyon hasonlít Carusóéhoz, Gillian pedig
most éppen ezt hallgatja, ezt a gyönyörű, erős hangot, s az be-
tölti a szobát, még a poharak is megcsendülnek tőle...
Mr. Satterthwaite megtorpant. Megcsendülnek a poharak!
Caruso hangjától összetört a borospohár. Yoaschbim a rádió
stúdiójában énekel, s egy szobában, onnan több mint egy mér-
földre megcsendül és összetörik egy pohár: nem borospohár,
hanem egy leheletfinom, zöld üvegből készített talpas kehely.
Széléről leesik a szappanbuborékhoz hasonló, színjátszó üveg-
gömb, és eltörik... ami esetleg nem is üres...
Amennyire a járókelők meg tudták ítélni, ebben a pillanatban
Mr. Satterthwaite eszét vesztette. Feltépte még egyszer a hírla-
pot, gyors pillantást vetett a rádióműsorra, és mint a nyúl, vág-
tázni kezdett a csendes utca vége felé. Ott leintett egy araszoló
taxit, beugrott, és egy címet ordított a sofőrnek, valamint azt,
hogy élet-halál kérdése, hogy gyorsan odaérjenek. A sofőr úgy
ítélte meg, hogy utasa szellemileg valószínűleg nem teljesen
ép, de gazdag, ezért hát megtette, ami tőle telt.
Mr. Satterthwaite hátradőlt, s a fejében összefüggéstelen
gondolatfoszlányok kavarogtak: az iskolában tanult fizika-
tananyag töredékei, és azok a szavak, amiket Eastney használt
aznap este. A rezonancia jelensége... a dolgok önrezgése... ha
a gerjesztés frekvenciája azonos az önrezgéssel... Volt valami
egy függesztett hídról, ami berezonált, mert katonák masíroz-
tak át rajta, és a lépteik okozta rezgés ugyanolyan frekvenciájú
volt, mint a híd saját rezgése. Eastney tanulmányozta ezt. O
tudta, mit jelent. És Eastney zseniális koponya!
Yoaschbim műsora 10 óra 45-kor kezdődik. Azaz most. De
először a Faustot énekli. A „Pásztornóta”, igen, az lesz az, benne
a refrén végén azzal a kiáltással... de mi is fog történni akkor?
Az agyában megint összekavarodtak a dolgok: hangok, fel-
hangok, félhangok. Ezekről nem sokat tudott - de Eastney igen!
Jaj, bárcsak időben érkezne!
A taxi lefékezett. Mr. Satterthwaite kiugrott a kocsiból, s mint
egy ifjú atléta, rohant fel a másodikra a kőlépcsőkön. A lakás
ajtaja résnyire nyitva állt. Belökte, és meghallotta a csodálatos
tenort. A „Pásztornóta” szövege ismerősen csengett a fülének,
mert hallotta már másik, ennél kevésbé formabontó előadás-
ban.

Pásztor, nézd a szerszámot a lovakon!

Akkor szerencsére még nem késett el. Kivágta a nappali ajta-

ját. Gillian egy támlás széken ült a kandalló előtt.

Misa bácsi lánya lesz a menyasszony:

Ma este van a lakodalom!
A lány nem gondolhatott mást, mint hogy Mr. Satterthwaite
megőrült. Az ugyanis megragadta a karját, artikulálatlan kiáltást
hallatott, és félig kihúzta, félig kilökdöste onnan a lányt, egé-
szen a lépcsőházig.

Ma este van a lakodalom...

Jaaj!

A teljes erővel zengő, kitartott, remekül intonált, csodálatos

magas hangra joggal lehetett volna büszke bármelyik énekes.
Mellette azonban még valami hallatszott: halk üvegcsörömpö-
lés.
Egy arra járó macska kihasználta, hogy nyitva maradt az ajtó,
és berohant a lakásba. Gillian reflexszerűen utána mozdult, de
Mr. Satterthwaite visszatartotta, s közben összefüggéstelen
dolgokat beszélt.
- Ne, ne! Halálos: teljesen szagtalan, és semmi nincs, ami fi-
gyelmeztetne rá! Egyetlen szippantás belőle, és kész, vége is.
Pontosan senki nem tudja, milyen hatása lehet. De más, mint
bármi, amit eddig kipróbáltak.
Azokat a dolgokat ismételte, amiket Eastney mesélt neki va-
csoránál.
Gillian meg csak nézett rá, teljesen értetlenül.

III

Philip Eastney elővette az óráját, és megnézte. Éppen fél tizen-

kettő volt. Az elmúlt háromnegyed órát a rakparton le- föl sé-
tálva töltötte. A korlát fölött kinézett a Temzére, majd sarkon
fordult - és nem más nézett vele szembe, mint akivel együtt
vacsorázott.
- Nahát, ez érdekes! - mondta Eastney, és felnevetett. - A sors
keze, hogy ma éjjel mindig összetalálkozunk!
 - Nevezheti éppen a sors kezének is... - mondta Mr. Sat-
terthwaite.
Philip Eastney jobban megnézte magának Mr. Satterthwaitcet,
és akkor a saját arckifejezése is megváltozott.
- Igen...? - szólt halkan.
Mr. Satterthwaite nem sokat teketóriázott:
- Most jövök West kisasszony lakásáról.
- Igen...?
Most is ugyanaz a halk, síri hanghordozás.
- Kihoztunk onnan... egy döglött macskát.
Csend volt, majd Eastney megkérdezte:
- Ki maga?
Mr. Satterthwaite ekkor beszélni kezdett. Felidézte az esemé-
nyeket az elejétől a végéig.
- Szóval még időben érkeztem, mint látja - zárta az elbeszé-
lést.
Kis szünet után kedvesen megkérdezte:
- Van esetleg... valami mondanivalója?
Arra számított, hogy valami kitörést fog hallani, dühödt ma-
gyarázkodást. De nem történt semmi ilyesmi.
- Nincs - mondta Philip Eastney nyugodtan, majd megfordult,
és távozott.
Mr. Satterthwaite addig nézett utána, míg alakját el nem
nyelte a sötét. Nem tehetett róla, különös bajtársiasságot érzett
Eastney-vel, amilyet egyik művész érezhet a másik művész
iránt, vagy amilyet a szentimentális ember érez egy igazi sze-
relmes láttán - és a hétköznapi ember csodálatát a zseni iránt.
összerezzenve Eastney után indult. Leszállóban volt a köd.
Hamarosan belefutott egy rendőrbe, aki gyanakodva nézett rá.
- Nem hallott az előbb egy csobbanást? - kérdezte a rendőr.
- Nem - felelte Mr. Satterthwaite.
A rendőr kinézett a folyóra.
 - Már megint egy öngyilkos, azt hiszem - morgott zsörtö-
lődve. - Folyton ezt csinálják.
- Biztosan megvan rá az okuk - mondta Mr. Satterthwaite.
- Legtöbbnek a pénz - mondta a rendőr. - De néha egy nő -
tette hozzá, és már menni készült. - Vannak nők, akik nem is
tehetnek róla, de néha sok bajt okoznak.
- Vannak - helyeselt halkan Mr. Satterthwaite.
Amikor a rendőr továbbment, ő egy padra ült, s miközben a
köd egyre sűrűbben fogta körül, azon töprengett, hogy vajon
a trójai Helené is csak egy kedves, egyszerű teremtés volt-e,
akit az istenek gyönyörű arccal áldottak - vagy vertek - meg.

(Sípos Katalin)
 HALÁL A NÍLUSON

LADY GRAYLE HISZTIS VOLT. Attól a perctől kezdve, hogy a Fayoum

gőzhajó fedélzetére lépett, semmi sem volt neki jó. Nem tet-
szett a kabinja. A délelőtti napsütést ugyanis még elviseli, de a
délutánit már nem. Az unokahúga, Pamela Grayle kötelesség-
tudóan felajánlotta neki a kabinját a hajó másik oldalán. Ezt
Lady Grayle morogva ugyan, de elfogadta.
Belekötött Miss MacNaughtonba, az ápolónőjébe, amiért
nem azt a kendőt adta oda neki, amire ő gondolt, és mert be-
tette az útipoggyászba a kispárnáját, holott azt kinn kellett
volna hagyni. A férjébe, Sir George-ba is belekötött, mert nem
azt a gyöngysort vette meg neki, amit kinézett, ő ugyanis lapis
lazulit szeretett volna, nem karneolt. Szóval George ostoba!
Sir George zavartan motyogta:
- Ne haragudj, drágám, ne haragudj! Visszamegyek és kicse-
rélem! Még van egy csomó időnk!
Lady Grayle egyedül Basil Westbe, a férje titkárába nem kötött
bele, mert Basilbe soha senki nem kötött bele. Ő eleve minden-
kit lefegyverzett a mosolyával.
De a legrosszabbul kétségtelenül a tolmács járt, ez az impo-
záns, díszesen öltözött férfi, akit a világon semmivel sem lehe-
tett kihozni a sodrából.
 Amikor Lady Grayle meglátott a hajón egy fonott karosszék-
ben ülő idegent, és rádöbbent, hogy ó is a hajó utasa, dőlni
kezdett belőle a dühödt méltatlankodás.
- Az irodában világosan megmondták nekem, hogy csak mi
leszünk a hajón! Mert ez a szezon vége, és más már nem utazik!
- Így igaz, lady - mondta nyugodtan Mohamed -, csak ön, a
társaság, meg egy úr, és kész.
- De nekem azt mondták, hogy magunkban leszünk.
- Ez így igaz, lady.
- De nem igaz! Mert hazugság volt! Mit keres itt az az ember?
- Később jött, lady. Ön jegyet váltott, azután. Csak ma reggel
jött.
- Ez szemérmetlen átverés!
- Így igaz, lady; nagyon csendes úriember, nagyon kedves és
csendes.
- Maga hülye! Nem ért semmit! Miss MacNaughton, merre
van? Ó, hát itt van! De hisz többször kértem már, hogy marad-
jon a közelemben! Bármikor elájulhatok. Kísérjen a kabinomba,
adjon egy aszpirint, és Mohamedet ne engedje a közelembe!
Állandóan azt ismételgeti, hogy: „így igaz, lady!”, és én már
üvölteni tudnék tőle!
Miss MacNaughton a karját nyújtotta, de nem szólt semmit.
Magas, mintegy harmincöt éves barna nő volt, szép is a maga
csendes módján. Bekísérte Lady Grayle-t a kabinjába, ott jó sok
párnával körbebástyázta, adott neki egy aszpirint, és végighall-
gatta a már lassabban csörgedező panaszáradatot.
Lady Graye negyvennyolc éves volt. Tizenhat éves kora óta
szenvedett attól a betegségtől, hogy túl sok a pénze. Sir Ge-
orge Grayle-t, ezt az elszegényedett baronetet tíz éve vette fér-
jül.
Magas nő volt, és nem is csúnya, ami az arcvonásait illeti, de
az állandó bosszankodástól ráncos lett az arca, és a nyakló nél-
kül alkalmazott arcfesték csak még feltűnőbbé tette az idő és a
temperamentum okozta szépséghibákat. Hol platinaszőkére,
hol hennavörösre festette a haját, amitől az élettelenné vált.
Túlságosan ki volt öltözve, és ékszerből is túl sokat hordott.
- Mondja meg Sir George-nak - zárta le a panaszkodást, mi-
közben Miss MacNaughton szótlanul, kifejezéstelen arccal csak
várt, hogy mit fog mondani -, mondja meg Sir George- nak,
hogy azt az embert a hajóról le kell szállítania! Muszáj, hogy ne
zavarjanak. Amin én mostanában keresztülmentem...!
És lehunyta a szemét.
- Igen, Lady Grayle - mondta Miss MacNaughton, és kiment a
kabinból.
A botrány okozója, az utas, aki az utolsó pillanatban váltotta
meg a jegyét, még mindig a nyugszékben üldögélt. Luxornak
háttal helyezkedett el, és a Nílus túlsó oldala felé nézett, ahol a
távoli hegyek aranyszínben ragyogtak egy zöldellő sáv felett.
Az arra elhaladó Miss MacNaughton pillantása kíváncsian pi-
hent meg rajta.
Sir George-ot a társalgóban találta. Egy gyöngysor volt a ke-
zében, bizonytalanul méregette.
- Mondja, Miss MacNaughton, maga szerint ez jó lesz?
Miss MacNaughton gyorsan megnézte a lapis lazuli gyöngy-
sort.
- Ez nagyon szép! - mondta.
- És... gondolja, hogy Lady Grayle-nek tetszeni fog?
- Nem, azt nem állítanám, Sir George. Tudja, neki most semmi
sem tetszene, ez az igazság. Jut eszembe, üzent magának va-
lamit. Azt akarja, hogy szabaduljon meg attól az idegen utastól.
Sir George-nak leesett az álla.
- De hát hogy tehetném? Ugyan mit mondhatnék a pasasnak?
 - Nem teheti, persze. - Elsie MacNaughton hangja most vidám
volt és kedves. - Mondjon csak annyit, hogy nem lehetett mit
csinálni.
És bátorítóan még hozzátette:
- Meglátja, minden rendben lesz!
- Tényleg azt hiszi?
Sir George arcán a kétségbeesett kifejezés már-már komikus
volt.
Elsie MacNaughton még az előbbinél is kedvesebben szólt:
- Igazán nem szabad ennyire mellre szívnia, Sir George. Hisz
tudja, az egészségi problémái miatt van. Ne vegye komolyan!
- Gondolja, nővérke, hogy nincs jól?
Az ápolónő arcán komor árnyék suhant át. Volt valami furcsa
a hangjában, amikor válaszolt:
- Igen... nem tetszik nekem az állapota. De kérem, ne aggód-
jon, Sir George! Nem szabad aggódnia. Tényleg nem szabad!
Barátságosan rámosolygott, majd kiment.
Pamela jött be. Lankadt és hűvös jelenség volt fehér ruhájá-
ban.
- Helló, bácsi!
- Helló, Pam, kedvesem!
- Mit nézegetsz? Jaj, de szép!
- Örülök, hogy így látod. Gondolod, hogy a nénikéd is örül
majd neki?
- Ó semminek nem tud örülni. Nem is értem, minek vetted el
ezt a nőt, bácsi!
Sir George nem reagált. Lelki szemei előtt gyors egymásután-
ban villantak fel a szerencsétlen tétek a lóversenyeken, a szo-
rongató hitelezők meg egy jó külsejű, egyszersmind domináns
természetű nőszemély.
- Szegénykém - mondta Pamela. - Biztosan nem tehettél
mást. De ő aztán most rendesen betart mindkettőnknek, igaz?
 - Amióta beteg lett... - kezdte Sir George.
De Pamela közbevágott:
- Nem is beteg! Legalábbis nem nagyon. Mindent meg tud
csinálni, amit akar. Amikor elmentél Asszuánba, olyan fürge
volt, akár a nyúl! Szerintem Miss MacNaughton tisztában van
vele, hogy hipochonder.
- Nem is tudom, mihez kezdenénk Miss MacNaughton nélkül
- sóhajtott fel Sir George.
- Érti a dolgát, az biztos - ismerte el Pamela. - De én nem
rajongok érte annyira, mint te, bácsikám. Igen, rajongsz érte, ne
is tagadd! Szerinted csodálatos teremtés. Hát az is, bizonyos
tekintetben. De azért nem mennék a tűzbe érte. Sosem lehet
tudni, hogy mit gondol. Mindenesetre a vén macskával elég jól
tud bánni.
- Figyelj ide, Pam, nem beszélhetsz így a nagynénédről! Akár-
hogy is, a jótevőd!
- Igen, ó fizeti a számláinkat. De pokollá teszi az életünket.
Sir George kevésbé kényes témával hozakodott elő:
- Mihez kezdjünk ezzel a pasassal, aki velünk utazik? A nagy-
nénéd magának akarja az egész hajót.
- Arról le kell tennie - mondta ridegen Pamela. - Az az ember
teljesen szalonképes, Parker Pyne-nak hívják. Azt hiszem, köz-
alkalmazottként dolgozott a nyilvántartási hivatalban... már ha
van ilyen. Érdekes, de nekem ráadásul úgy rémlik, hogy vala-
honnan ismerős a neve. Basil!
A titkár éppen akkor lépett be.
- Hol láthattam Parker Pyne nevét?
- A Times címlapján, a magánhirdetések között - felelte azon-
nal a fiatalember. - „Boldog? Ha nem, keresse fel Mr. Parker
Pyne irodáját!”
- Nahát! Ez borzasztó érdekes! Meséljük el neki minden ba-
junkat Kairóig!
 - Nekem nincs semmi bajom - mondta Basil West egyszerűen.
- Az arany Níluson fogunk hajókázni, és templomokat nézünk
meg...
Gyorsan Sir George-ra nézett, aki éppen felvett egy újságot.
- ...együtt.
Ezt az utolsó szót Basil szinte csak lehelte, de Pamela azért
meghallotta.
- Igaza van, Basil - mondta könnyedén. - Élni jó dolog.
Sir George felállt, és kiment. Pamela arca elkomorodott.
- Mi a baj, édesem?
- A családunkba beházasodott utálatos nénikém...
- Ne izgasd magad - mondta sietve Basil. - Ugyan mit számít,
hogy épp mit vesz a fejébe? Csak ne ellenkezz vele!
Felnevetett.
- Figyelemelterelésnek kiváló.
Mr. Parker Pyne barátságos alakja jelent meg a társalgó ajta-
jánál. Mögötte Mohamed festői figurája állt, és már mondta is,
amire készült:
- Lady és uraim, indulunk. Pár perc, és a karnaki templom mel-
lett megyünk el, jobb oldalon látható. Most elmesélek egy tör-
ténetet a kisfiúról, aki elment sült bárányt venni az apjának...

Mr. Parker Pyne megtörölte a homlokát. Most tért vissza a

denderai szentély látogatásáról. Érzése szerint a szamárháton
való közlekedés idegen volt a testalkatától. Éppen hozzáfogott
a keményített gallér levételéhez, amikor meglátta, hogy egy
boríték van a pipereasztalra támasztva. Kibontotta. A követke-
zőket olvasta benne:

Tisztelt Uram!
Lekötelezne, ha mellőzné Abüdosz meglátogatását, és a hajón
maradna, mivel szeretnék Önnel konzultálni.
 Üdvözlettel:
Ariadne Grayle

Mr. Parker Pyne széles, jóságos arcán mosoly áradt szét. Levél-
papírért nyúlt, és lecsavarta töltőtolla kupakját. Ezt írta:

Kedves Lady Grayle!

Borzasztóan sajnálom, de jelenleg szabadságon vagyok, és
minden szakmai tevékenységet szüneteltetek.

Aláírta, és egy hajószolgára bízta a levelet. Mire átöltözött, és

rendbe szedte magát, újabb üzenetet hoztak.

Kedves Mr. Parker Pyne!

Tiszteletben tartom, hogy a szabadságát tölti, de kész vagyok
száz fontotfizetni egy konzultációért.
Üdvözlettel:
Ariadne Grayle

Mr. Parker Pyne felvonta mindkét szemöldökét. Töprengve ko-

cogtatta a fogát a töltőtollával. Szerette volna megnézni Abü-
doszt, de száz font, az száz font. Es Egyiptom szemérmetlenül
drága volt, sokkal drágább, mint amire számított. Ezt írta végül:

Kedves Lady Grayle!

Nem fogok elmenni Abüdoszba.
Üdvözlettel:
J. Parker Pyne

Mohamed szinte gyászba borult attól, hogy Mr. Parker Pyne

ezúttal nem volt hajlandó partra szállni.
 - Nagyon szép templom! Minden gentlemannek mindig na-
gyon tetszik. Szerzek önnek egy hordszéket. Hoznak széket, a
matrózok odaviszik!
De Mr. Parker Pyne minden hasonló csábító ajánlat elől elzár-
kózott.
A többiek elindultak.
Mr. Parker Pyne a fedélzeten várakozott. Hamarosan kinyílt
Lady Grayle kabinajtaja, és az asszony kivánszorgott a fedél-
zetre.
- Micsoda forró délután! - jegyezte meg méltósággal. - Lá-
tom, ön itt maradt, Mr. Pyne. Igen bölcs döntés. Teázzunk
együtt a társalgóban!
Mr. Parker Pyne azonnal felállt, és követte. Kétségtelen, fúrta
az oldalát a kíváncsiság.
Az asszonynak szemlátomást nehezére esett a tárgyra térni.
Csapongott, egyik témáról a másikra váltott, de végül megvál-
tozott a hangja, és így szólt:
- Mr. Pync, amiről most beszélni fogok, az a legteljesebb mér-
tékig bizalmas. Ért engem, ugye?
- Természetesen.
Lady Grayle tétovázott, majd nagy levegőt vett. Mr. Parker
Pyne várt.
- Azt akarom megtudni, hogy a férjem vajon megmérgez-e
engem.
Mr. Parker Pyne sok mindenre számított, de erre semmiképp.
Megdöbbenését nem is titkolta.
- Ez nagyon súlyos vád, Lady Grayle!
- Nos, nem vagyok ostoba, és nem is mostanában születtem.
Egy ideje már gyanakszom. Valahányszor George elutazik, min-
dig jobban vagyok. Akkor nem émelygek az ételtől, és egész
máshogy érzem magam, mintha kicseréltek volna. Ennek kell
hogy legyen valami oka.
 - Amit mond, az nagyon súlyos dolog, Lady Grayle. Nem sza-
bad elfelejtenie, én nem detektív vagyok. Inkább, ha már meg
kell fogalmazni, a szívügyek specialistája...
A lady közbevágott:
- Ugyan már! Azt hiszi, hogy ez engem érdekel? Nekem nem
rendőrre van szükségem, mert tudok magamra vigyázni, kö-
szönöm szépen. Nekem bizonyosság kell! Tudni akarom az iga-
zat. Én nem vagyok egy gonosz nő, Mr. Pyne. Akik velem tisz-
tességesen viselkednek, azokkal én is úgy viselkedem. Az üzlet,
az üzlet. Én a magam részét teljesítettem. Kifizettem a férjem
adósságait, és nem fukarkodtam a neki adott pénzzel.
Mr. Parker Pyne-ba belehasított a Sir George iránti szánalom.
- Ami meg a lányt illeti, kapott ruhákat, eljárt ide-oda, volt ez-
az. Csak annyit kerek, amennyi elvárható: némi hálát.
- A hála nem olyasmi, amit igény szerint lehet produkálni,
Lady Grayle.
- Ostobaság! - intézte el Lady Grayle, majd folytatta: - Na szó-
val ez a feladat: derítse ki nekem, mi az igazság! S ha már tu-
dom...
Mr. Parker Pyne kíváncsian nézett rá.
- Mi lesz akkor, ha megtudta, Lady Grayle?
- Az már az én dolgom.
Lady Grayle szorosan összepréselte a száját.
Mr. Parker Pyne egy percig habozott, majd ezt mondta:
- Bocsásson meg, Lady Grayle, de az az érzésem, hogy nem
egészen őszinte velem.
- Téved. Egészen pontosan megmondtam, hogy mit akarok
megtudni a maga segítségével.
- Igen, de azt nem árulta el, hogy miért akarja megtudni.
Farkasszemet néztek egymással. Először az asszony nézett
másfelé.
- Azt gondolom, az ok egyértelmű.
 - Nem, mert egy dologban bizonytalan vagyok.
- És mi az?
- Mit szeretne inkább: ha a gyanúja beigazolódna, vagy ha
nem?
- No de Mr. Pyne! - az asszony felállt, és remegett a sértő-
döttségtől.
Mr. Pyne megértőén bólogatott.
- Hát igen... - mondta. - Csakhogy ezzel nem felelt a kérdé-
semre!
- Ó! - volt a válasz. Lady Grayle szemlátomást már nem talált
szavakat. Kivonult a szobából.
A magára maradt Mr. Parker Pyne erősen gondolkodóba
esett. Annyira elfoglalták saját gondolatai, hogy láthatóan
megrezzent, amikor valaki bejött, és leült vele szemben. Miss
MacNaughton volt az.
- Milyen hamar visszaértek! - mondta Mr. Parker Pyne.
- A többiek még nem. Én arra hivatkoztam, hogy megfájdult
a fejem, és visszajöttem.
Az ápolónő tétován elhallgatott.
- Hol van Lady Grayle? - kérdezte.
- Gondolom, lepihent a kabinjában.
- Akkor jó! Nem szeretném, ha megtudná, hogy visszajöttem.
- Hát nem tud róla?
Miss MacNaughton megrázta a fejét.
- Nem, én most azért jöttem vissza, hogy magával beszéljek.
Mr. Parker Pyne meglepődött. Miss MacNaughtonról kapás-
ból azt gondolta volna, hogy kiválóan meg tudja oldani a maga
gondjait, és nincs szüksége külső segítségre. Úgy látszik, téve-
dett.
Azóta figyelem magát, amióta a hajóra szálltunk. Azt gondo-
lom, hogy sokat tapasztalt ember, akinek lehet adni a vélemé-
nyére. És nekem most nagy szükségem volna egy jó tanácsra.
 - No de, már megbocsásson, Miss MacNaughton, ön nem az
a típus, aki általában tanácsot kér. Szerintem ön pont az az em-
ber, aki maga is meg tudja ítélni a dolgokat.
- Általában igen! De most nagyon különös helyzetben vagyok.
Egy pillanatig tétovázott.
- A betegeimről általában nem szoktam beszélni. De ebben
az esetben úgy érzem, beszélnem kell. Mr. Pyne, amikor eljöt-
tünk Angliából Lady Grayle-lel, ő egyszerű eset volt. Másként
fogalmazva, nem volt semmi baja. Bár talán ez nem egészen
igaz. Ha valaki túl sokat pihen, és túl sok a pénze, az létre tud
hozni egy bizonyos patologikus állapotot. Ha rendszeresen na-
ponta hat szobát kellett volna felsúrolnia, és öt-hat gyerekről
gondoskodnia, Lady Grayle teljesen egészséges nő lett volna,
és sokkal boldogabb.
Mr. Parker Pyne bólintott.
- Kórházi ápolóként elég sok ilyen idegrendszeri problémát
Iát az ember. Lady Grayle kifejezetten élvezte a betegségét. Az
én dolgom az volt, hogy ne mérsékeljem túlzottan a szenvedé-
sét, hogy igyekezzek megtalálni a kellő egyensúlyt... és, ha le-
het, én magam is élvezzem ezt az utazást.
- Okosan látja - mondta Mr. Parker Pyne.
- Csakhogy, Mr. Pyne, megváltozott a helyzet! A tünetek,
amikre Lady Grayle mostanában panaszkodik, már valódiak, és
nem képzeltek.
- Hogy érti ezt?
- Arra a meggyőződésre jutottam, hogy Lady Grayle-nek va-
laki rendszeresen mérget ad.
- Mióta gyanakszik erre?
- Vagy három hete.
- Gyanakszik... valakire?
Az ápolónő lesütötte a szemét. Most először nem csengett
őszintén a hangja.
 - Nem.
- Feltételezem, Miss MacNaughton, hogy igenis gyanakszik
valakire, és az a valaki Sir George Grayle.
- Nem, nem, dehogy! Róla ezt nem tudom elhinni! Olyan gyá-
moltalan, akár egy kisgyerek! Ó nem lehet méregkeverő!
A hangja kifejezetten kétségbeesett volt.
- De azt azért észrevette, hogy amikor Sir George távol van
önöktől, a felesége jobban lesz, és a betegsége kiújulása min-
dig a férj visszatéréséhez kötődik?
Az ápolónő nem válaszolt.
- Milyen méregre gyanakszik? Arzén?
- Valami olyasmi lehet. Arzén vagy antimon.
- És milyen óvintézkedéseket tett?
- Igyekeztem ellenőrizni mindent, amit Lady Grayle eszik vagy
iszik.
Mr. Parker Pyne bólintott.
- Mit gondol, Lady Grayle sejt-e valamit? - kérdezte, mint egy
mellékesen.
- Ó, dehogy! Egész biztos, hogy nem.
- Ebben téved - mondta Mr. Parker Pyne. - Lady Grayle igenis
gyanakszik.
Miss MacNaughton nem titkolta a meglepődését.
- Lady Grayle sokkal jobban tud titkot tartani, mint gondolná
- mondta Mr. Parker Pyne. - Olyan asszony, aki nem kürtöli vi-
lággá a titkait.
- Ez nagyon meglep - mondta Miss MacNaughton lassan.
- Még egy kérdést szeretnék feltenni, Miss MacNaughton. Mit
gondol, Lady Grayle kedveli önt?
- Ezen még sosem gondolkodtam.
Megzavarták őket. Mohamed jött be szélesen mosolyogva,
öltözékének díszes kelméit libegtetve maga után.
 - A lady hallotta, hogy visszajött; kéreti. Azt mondja, miért
nem ment be hozzá?
Elsie MacNaughton sietve felpattant. Mr. Parker Pyne is felállt.
- Megfelelne önnek, ha holnap korán reggel konzultálnánk? -
kérdezte.
- Igen, az volna a legjobb. Lady Grayle sokáig szokott aludni.
Addig is nagyon óvatos leszek.
- Szerintem Lady Grayle is vigyázni fog magára.
Miss MacNaughton eltűnt.
Mr. Parker Pyne nem is találkozott Lady Grayle-lel, csak va-
csora előtt. Cigarettázva üldögélt, és éppen égetett valamit,
ami levélpapírnak látszott. Nem vett tudomást Mr. Parker Pyne-
ról, amiből ő arra következtetett, hogy az asszony még mindig
meg van sértődve.
Vacsora után Mr. Parker Pyne leült bridzselni Sir George-
dzsal, Pamelával és Basillel. Mindenki elég szórakozott volt, így
aztán nem játszottak sokáig.
Néhány óra múlva álmából ébresztették Mr. Parker Pyne-t.
Mohamed jött be.
- Az öreg lady nagyon rosszul van. A nővér nagyon rémült.
Megpróbálok orvost hívni.
Mr. Parker Pyne sietve felvett magára valamit. Egyszerre érke-
zett Basil Westtcl Lady Grayle kabinjához. Sir George és Pamela
már odabent voltak. Elsie MacNaughton kétségbeesetten küz-
dött a betegéért. Mr. Parker Pyne érkezésekor a szegény asz-
szonyon éppen az utolsó görcs vett erőt. ívbe feszült teste
megvonaglott, megmerevedett. Azután visszazuhant a párná-
ira.
Mr. Parker Pyne tapintatosan kivezette Pamelát.
- Ez szörnyű! Ez szörnyű! Ó most... ó most...?
- Hogy meghalt-e? Igen, tartok tőle, hogy vége.
 A lányt Basilre bízta. Sir George jött elő a kabinból, kábultnak
látszott.
- Soha nem gondoltam volna, hogy tényleg beteg! - mo-
tyogta. - Egy pillanatig sem hittem komolyan.
Mr. Parker Pyne benyomult mellette a kabinba.
Elsie MacNaughton arca sápadt volt és meggyötört.
- Elküldték az orvosért? - kérdezte.
- Igen - felelte Mr. Parker Pyne, majd megkérdezte: - Sztrich-
nin?
Igen. Ezek a görcsök összetéveszthetetlenek. Jaj, nem tudom
elhinni!
Zokogva rogyott le a székre. Mr. Parker Pyne a vállát paskolta.
Aztán támadt egy ötlete. Sietve kifordult a kabinból, és a tár-
salgóba ment. Ott egy hamutartóban talált egy kis papírfecnit,
ami nem égett el. Rajta csupán pár szó volt kivehető:

Ez nagyon érdekes! - mondta Mr. Parker Pyne.

Mr. Parker Pyne egy magas rangú kairói hivatalnok irodájában

ült.
- Hát ez volna a bizonyíték - mondta eltöprengve.
- Igen, mégpedig döntőnek mondható. Ez a fickó teljesen idi-
óta!
- Sir George-ról nem állítanám, hogy túlságosan agyafúrt.
- De akkor is!
A hivatalnok felidézte az eseményeket:
- Lady Grayle kér egy csésze Bovrilt. Az ápolónő elkészíti neki.
Akkor kitalálja, hogy sherryt is kér bele. Sir George hozza a
sherryt. Két óra múlva Lady Grayle a sztrichninmérgezés egy-
értelmű tüneteivel meghal. Sir George kabinjában egy csomag
sztrichnint találnak, egy másikat pedig egyenesen a vacsoránál
viselt a zakója zsebében.
- Nagyon gondos - mondta Mr. Parker Pyne. - No és honnan
származott a sztrichnin?
- Efelől nem sok kétségünk van. Az ápolónőnek volt a gyógy-
szerei között, arra az esetre, ha Lady Grayle-nek szívpanaszai
lennének. De az ápolónő nem is egyszer önellentmondásba ke-
veredett. Először azt mondta, hogy a készlethez nem nyúltak,
most pedig azt mondja, hogy hiányzik belőle.
- Nagyon nem jellemző rá, hogy ilyen bizonytalan legyen -
jegyezte meg Mr. Parker Pyne.
- Nekem az a véleményem, hogy együtt csinálták. Ők ketten
jól kijönnek egymással.
- Lehetséges. De Miss MacNaughton sokkal jobban csinálta
volna, ha ezt a gyilkosságot ó terveli ki. Nagyon alapos nő.
- Hát jó. De Sir George-nak szerintem annyi. Semmi esélye,
hogy megússza.
- Ejnye - mondta Mr. Parker Pyne. - Meglátjuk, mit tehetek.
Megkereste a hírrel a csinos unokahúgot. Pamela sápadt volt
és sértődött.
- Hogy a bácsi...? Ó soha nem tenne ilyet, soha, soha!
- Akkor ki tette? - kérdezte Mr. Parker Pyne egyenesen.
Pamela közelebb húzódott:
- Tudja, hogy mit gondolok? Hogy ő maga tette. Az utóbbi
időben borzasztó furcsán viselkedett. Mindenfélét a fejébe vett.
- Például mit?
- Furcsa dolgokat. Hogy például Basil... Mindig arra célozga-
tott, hogy Basil szerelmes belé. Basil és én meg... mi...
- Azt tudom - mondta Mr. Parker Pyne elmosolyodva.
 - Ezt az egészet Basilról csak kitalálta. Szerintem a szegény
bácsi a bögyében volt, és ezért találta ki azt a történetet, amit
elmondott magának, aztán berakta a sztrichnint a bácsi kabin-
jába meg a zsebébe, és megmérgezte magát. Más is csinált már
ilyesmit, nem?
- De igen - ismerte el Mr. Parker Pyne. - Csakhogy Lady
Grayle-ről ezt nem hiszem. Ó, már megbocsásson, nem az a
típus volt.
- És a képzelgései?
- Hát igen, erről még meg szeretném kérdezni Mr. Westet.
A fiatalembert a szobájában találta. Basil elég készségesen vá-
laszolgatott a kérdéseire.
- Nem szeretném, ha ostobának tartana, de tetszettem neki.
Ezért nem mertem szólni Pameláról és rólam. Mert kirúgatott
volna Sir George-dzsal.
- Maga szerint Miss Grayle elmélete az öngyilkosságról igaz
lehet?
- Hát, szerintem elképzelhető.
A fiatalember nem volt biztos a dolgában.
- De nem a legjobb - mondta Mr. Parker Pyne csendesen.
- Nem, ennél valami jobbat kell találnunk.
Egy-két percre egészen elmerült a gondolataiban.
- A legjobb volna egy vallomás! - mondta aztán derűsen. Le-
csavarta a töltőtolla kupakját, és előhúzott egy papírlapot.
- Csak írja le, legyen szíves!
Basil West megdöbbenve bámult rá.
- Én? Mi a fenét akar?
- Kedves fiatal barátom - kezdte Mr. Parker Pyne szinte atyai
hanghordozással tudok mindent. Hogy hogyan tette a szépet
Lady Grayle-nek. Hogy neki milyen fenntartásai voltak. Hogy
maga hogyan szeretett bele a szép, de vagyontalan unoka-
húgba. Hogy hogyan agyalta ki a tervét. Fokozatosan adagolt
méreg. Természetes halálnak, gyomor-bél hurutnak vélhetik.
Ha meg nem, akkor úgyis Sir George-ra fogják majd, mert
maga a rohamokat gondosan mindig Sir George jelen*' létére
időzítette. Aztán rájött, hogy az asszony gyanakszik, s hogy ne-
kem is beszélt a dologról. Gyorsan cselekedni kellett! Ellopott
némi sztrichnint Miss MacNaughton gyógyszerkészletéből. Egy
részét Sir George kabinjába tette, másik részét a zsebébe, és
egy jókora adagot bele egy kapszulába, amit egy borítékban
elküldött a ladynek, egy cédula kíséretében, amin ez állt: „Szép
álmok kapszula.” Milyen romantikus! Ezt azonnal be is veszi,
mihelyt az ápolónő kilép tőle*,- és senkinem is fog tudni róla.
De egy hibát elkövetett^ fiatalember! Jegyezze meg: a nőket
hiába kéri, hogy égessék el a leveleit. Sosem teszik meg. Nálam
van a gyengéd levelezésük, beleértve a szép álmok kapszulát
is.
Basil West arca zöld színű lett. így már egyáltalán nem látszott
jóképűnek. Mint egy csapdába esett patkány, úgy festett.
- Rohadjon meg! - acsargott. - Szóval tud mindenről! Rohadt
spicli, hogy mindenbe beleüti az orrát!
Mr. Parker Pyne csak úgy menekült meg a fizikai erőszaktól,
hogy megjelentek a fültanúk, akiket körültekintően arra kért,
hogy a résnyire nyitva hagyott ajtónál hallgassák a beszélge-
tést.
Mr. Parker Pyne ismét magas rangú hivatalnok barátjával be-
szélgetett az esetről.
- És semmiféle bizonyítékom nem volt, leszámítva azt a majd-
nem olvashatatlan fecnit, amin az állt, hogy: „Ezt égesse el!” Az
egész történetet pusztán kikövetkeztettem, és kipróbáltam a
fickón. És működött! Véletlenül belebotlottam az igazságba. A
levelekkel ugrattam ki a nyulat a bokorból. Lady Grayle igazá-
ból minden levelét elégette, de ezt a fickó nem tudta. Rendkí-
vüli jellem volt ez az asszony. Egészen megdöbbentem, amikor
megkeresett. Azt akarta, hogy derítsem ki biztosan, hogy a férje
megmérgezi-e. Ugyanis el akarta hagyni a fiatal Westért. De
nem akart igazságtalan lenni. Különösjellem.
- Annak a lánykának most nagyon nehéz lesz - mondta a hi-
vatalnok.
- Majd túlteszi magát rajta - mondta érzéketlenül Mr. Parker
Pyne. - Hiszen fiatal. Én inkább azért drukkolok, hogy Sir Ge-
orge-nak lehessen még néhány jó éve, mielőtt túl késő. Vele az
elmúlt tíz évben úgy bántak, mint egy féreggel. Elsie Mac-
Naughton mellett most majd jó sora lesz.
Elmosolyodott. Aztán felsóhajtott.
- Én viszont most azon töröm a fejem, hogy Görögországba
utazom, de inkognitóban. Tényleg muszáj már pihennem egy
kicsit!

(Sípos Katalin)
 HALÁL A PATAKBAN

SIR HENRY CLITHERING, a Scotland Yard nyugalmazott rendőrfő-

nöke barátainál, Bantryéknél időzött, St. Mary Mead kicsiny fa-
lucskájától nem messze.
A vendégjoggal élve azon a szombat reggelen csak jóval tíz óra
után ballagott le ráérős nyugalommal a reggelihez, és az ebédlő
ajtajában csaknem összeütközött a ház asszonyával, Mrs. Bant-
ryvel. A kedves hölgy épp nagy sebbel-lobbal viharzott ki a szo-
bából, láthatóan roppantmód felizgatta valami.
Bantry ezredes az asztalnál ült, arca jócskán kivörösödött.
- Jó reggelt, Clithering! Szép napunk van. Szolgálja ki magát!
Sir Henry engedelmesen szedett a szalonnás veséből, és ahogy
közelebb húzta a székét, a házigazda így szólt:
- Dolly egy kicsit ingerült ma reggel.
- Ühüm... magam is így láttam - mondta Sir Henry jámboran.
Eltöprengett egy kicsit. Mrs. Bantry békés természetű asszony
volt, ritkán jött ki a sodrából. Amennyire Sir Henry tudta, csak
egyvalami érdekelte igazán - a kertje.
- Igen - folytatta Bantry ezredes. - Most reggel hallottunk va-
lamit, az borította ki. Egy lány a faluból, Emmott lánya... tudja,
Emmott, akié a Kék Vadkan.
- Ó, hogyne, persze.
- Na, i-igen - tűnődött Bantry ezredes. - Csinos lány. Bajba
került. A szokásos történet. Erről vitatkoztam Dollyval. Nagy
butaság volt. Az asszonyokra nem lehet józan ésszel hatni.
Dolly körömszakadtáig védte ezt a lányt - tudja, milyenek a nők
-, a férfiak mind vadállatok, meg minden efféle; satöbbi satöbbi.
De azért ez mégsem ennyire egyszerű - főleg manapság. Na-
gyon is jól tudják a lányok, mit akarnak. Attól még, hogy egy
ilyen fiatal fickó elcsábít egy lányt, még nem feltétlenül gazem-
ber. Kettőn áll a vásár, legalábbis többnyire. Ezt a Sandford
gyereket éppenséggel nagyon kedvelem. Csak egy ostoba sza-
már; még hogy egy Don Juan - ugyan már!
- Ez a Sandford vitte bajba a lányt?
- Úgy hírlik. Nem mintha én bármit is tudnék a dologról - tette
hozzá az ezredes óvatosan. - Ezek a népek itt összevissza lo-
csognak mindent. Tudja, miféle hely ez! Mondom, valójában
nem tudok semmit. És nem is vagyok olyan, mint Dolly - hogy
mindenféle következtetést vonjak le és jobbra- balra vádaskod-
jam. A fene egye meg, az ember vigyázzon arra, mit mond!
Tudja, amikor itt van ez a halottkémi szemle is, meg minden.
- Hogy micsoda?
Bantry ezredes rámeredt.
- Miért, hát nem mondtam még? A lány vízbe ölte magát.
Ezért ez a nagy izgalom.
- Hű, de ronda dolog - mondta Sir Henry.
- Hát, bizony az. Nem is szeretek rágondolni. Az a szegény kis
csinos fruska. Az apja mindenesetre elég nehéz eset. Gondo-
lom, ez a szerencsétlen teremtés megrettent attól, mi várhat rá.
Elhallgatott egy pillanatra.
- Ez az, ami úgy felizgatta Dollyt.
- Hol történt?
- A pataknál. Közvetlenül a malom alatt, ahol nagyon sebes a
víz sodrása. Van ott egy gyalogút meg egy híd, át a patakon.
Azt mondják, onnan vetette magát a vízbe. Hát bizony, még
rágondolni is rossz.
 Azzal Bantry ezredes vészjósló zörgés kíséretében felvette az
újságját, és megkísérelte, hogy a kormány legújabb gaztettein
elandalodva elterelje figyelmét ezekről a fájdalmas dolgokról.
Sir Henryt csak kevéssé érdekelte a falusi tragédia. Reggeli
után kitett a gyepre egy kényelmes széket, elnyújtózott benne,
kalapját a szemébe nyomta, és békés elmélkedésbe fogott az
élet szépségeiről.
Úgy fél tizenkettő tájt egy takaros szobalány lépett oda hozzá
a pázsiton.
- Uram, ha volna szíves. Miss Marple jött át, és beszélni sze-
retne önnel.
- Miss Marplc?
Sir Henry felült, és megigazította a kalapját. Meglepte, hogy
ezt a nevet hallja. Nagyon is jól emlékezett Miss Marple- ra - az
a nyájas, szelíd vénkisasszonyos modor, az a bámulatos élesel-
méjűség. Eszébe jutott egy tucat megoldatlan eset - és az,
ahogy ez a tipikus „falusi vénkisasszony” minden egyes alka-
lommal milyen tévedhetetlenül talált rá a rejtély nyitjára. Sir
Henry rendkívüli tiszteletet érzett Miss Marple iránt. Kíváncsi
volt, most mi járatban lehet.
Miss Marple a nappaliban várt rá - mint mindig, most is elké-
pesztően egyenes tartással ült, vidám színekben pompázó kül-
honi bevásárlókosarát maga mellé tette a földre. Orcája kipirult;
izgatottnak látszott.
- Sir Henry! Ó, mennyire örülök. Milyen szerencse, hogy itt
találom. Véletlenül meghallottam, hogy lejött ide egy kis időre...
kérem, bocsásson meg a háborgatásért...
- Ugyan, boldog vagyok, hogy láthatom. - Kezet fogtak. - Mrs.
Bantry sajnos nincs itthon.
- Tudom - felelte Miss Marple. - Amikor jöttem, láttam, hogy
Footittal, a hentessel beszélget. Szegény Henry Footit, tegnap
elütötte egy autó; mármint a kutyáját - ez volt a neve. Egy olyan
selymes szőrű foxterrier, erős, veszekedős fajta, a hentesek
mindig ilyet tartanak, azt hiszem.
- Igen - mondta Sir Henry szolgálatkészen.
- Örülök, hogy akkor jöttem, amikor Mrs. Bantry nincs itthon
- folytatta Miss Marple. - Merthogy maga az, akivel beszélni
szeretnék. Erről a szomorú esetről.
- Henry Footitról? - kérdezte Sir Henry enyhén tanácstalanul.
Miss Marple szemrehányóan nézett rá.
- Ugyan már. Rosc Emmottról, természetesen. Hallotta már?
Sir Henry bólintott.
- Bantry mesélte. Nagyon szomorú.
Meg volt kavarodva egy kissé. Elképzelni sem tudta, Miss Mar-
ple miért akarhat vele Rose Emmottról beszélni.
Miss Marple visszaült. Sir Henry is leült melléje. Amikor az
öreg hölgy beszélni kezdett, a viselkedése megváltozott. Az
arca megszigorodott, és egész lényéből valami különös méltó-
ság áradt.
- Talán emlékszik, Sir Henry, hogy néhány alkalommal egy
igazán kellemes játékot játszottunk. Különféle rejtélyekről me-
séltünk, és megoldásokat kerestünk. Volt olyan kedves azt
mondani, hogy... hogy nem csináltam nagyon rosszul.
- Mindannyiunkat kenterbe vert - válaszolt Sir Henry meleg
hangon. - Zseniális volt, ahogy rendre eljutott az igazsághoz.
És, emlékszem, mindig valamilyen falusi párhuzam adta a kul-
csot a megfejtéshez.
Miközben beszélt, mosolygott, de Miss Marple nem. Az öreg
hölgy nagyon komoly maradt.
- Amit akkor mondott, arra bátorított, hogy most eljöjjek ma-
gához. Úgy érzem, ha elmondok önnek valamit, biztos, hogy
kinevetni legalábbis nem fog.
Sir Henry rádöbbent, hogy Miss Marple halálosan komolyan
beszél.
 - Nem, természetesen nem fogom kinevetni - mondta csen-
desen.
- Sir Henry... ez a lány... Rose Emmott. Nem ölte ó vízbe magát
- meggyilkolták. És én tudom, hogy ki tette.
Sir Henry három teljes másodpercig döbbent mozdulatlan-
sággal ült. Miss Marple hangja tökéletesen higgadt és nyugodt
volt. Ahhoz képest, amennyi érzelem látszott rajta, éppenség-
gel a leghétköznapibb kijelentést is tehette volna.
- Ez nagyon súlyos állítás, Miss Marple - mondta Sir Henry,
miután újra levegőhöz jutott.
Az öreg hölgy szelíden bólogatott.
- Tudom, tudom... ezért kellett eljönnöm önhöz.
- De drága Miss Marple, rossz helyen jár. Manapság én már
csak egyszerű civil vagyok. Ha valóban az állítása szerinti isme-
ret birtokában van, a rendőrségre kell mennie.
- Nem hiszem, hogy megtehetném - mondta Miss Marple.
- De miért nem?
- Mert, tudja, semmiféle - ahogy ön mondja - ismerettel nem
rendelkezem.
- Azt akarja mondani, hogy végeredményben csak sejtése van
a dologról?
- Nevezheti így is, ha tetszik, de mégsem erről van szó. Egy-
általán nem. Én ugyanis tudom... bizonyos okoknál fogva; de ha
ezekről az okokról beszámolnék Drewitt felügyelőnek - hát,
egyszerűen csak kinevetne. És még nem is hibáztathatnám. Na-
gyon nehéz lehet megérteni, ha valaki, mondjuk így, sajátos tu-
dással rendelkezik.
- Úgymint? - kérdezte Sir Henry.
Miss Marple most egy kissé elmosolyodott.
- Ha most azt mondanám önnek, hogy azért tudom, mert egy
bizonyos Peasegood nevű ember, amikor jó néhány évvel
ezelőtt egy kordéról zöldséget árult, az unokahúgomnak sár-
garépa helyett fehérrépát adott...
És szónokias gesztussal felvetette a fejét.
- Hát ezt most jól megmondta - mormolta Sir Henry. - Ha jól
értem tehát, mindössze egy hasonló eset alapján von le követ-
keztetéseket.
- Tudom, milyenek az emberek - mondta Miss Marple. - Jól is
néznénk ki, ha ennyi, falun leélt év után sem tudnám. Most csak
az a kérdés, hogy hisz-e nekem vagy sem.
Egyenesen Sir Henry szemébe nézett. Arcát immár egészen
elöntötte a pirosság. Rezzenéstelenül állta Sir Henry tekintetét.
Sir Henry hatalmas élettapasztalattal rendelkező ember volt.
Döntéseit pillanatok alatt, minden teketória nélkül szokta meg-
hozni. És bármennyire is valószínűtlenül bizarrnak tűnt Miss
Marple kijelentése, rögtön tudta, szemernyi kételye sincs.
- Hiszek magának, Miss Marple. Csak azt nem tudom, mit sze-
retne tőlem, miért jött pont hozzám.
- Annyit, de annyit gondolkoztam rajta - mondta Miss Marple.
- Mint mondtam, bizonyítékok nélkül teljesen fölösleges lenne
elmennem a rendőrségre. Egy szál bizonyítékom sincs. Annyit
kérnék öntől, hogy kapcsolódjon be az ügybe.
Drewitt felügyelőnek roppantul hízelegne a dolog, ebben biz-
tos vagyok. És ha a későbbiek folyamán arra kerül a sor, Melc-
hett ezredest, a rendőrkapitányt is kedve szerint megpuhít-
hatja, erre mérget vehet.
Esdeklően nézett Sir Henryre.
- És milyen adatokat tud a rendelkezésemre bocsátani? Mi az,
amin el tudok indulni?
- Arra gondoltam - felelte Miss Marple -, hogy felírok egy ne-
vet - a nevet - egy darab papírra, és átadom önnek. Ha aztán a
nyomozás során kiderülne, hogy ez a személy - ez a bizonyos
személy - semmiféle kapcsolatba nem hozható az üggyel... nos,
hát akkor bizonyára tévedtem.
Megállt, majd kis idő múltán megborzongva hozzátette:
- Szörnyű, végtelenül szörnyű lenne, ha egy ártatlan ember
bitófára jutna.
- Mi a csudát... - hökkent meg Sir Henry. Az öreg hölgy sze-
mébe nyugtalanság költözött.
- Lehet, hogy tévedek - bár őszintén szólva nem hiszem.
Tudja, Drewitt felügyelő igazán intelligens ember. De a közép-
szerű intellektus olykor rendkívül veszélyes. A végső lépés, az
szokott elmaradni.
Sir Henry kíváncsian nézett rá.
Miss Marple egy darabig kis retiküljében kotorászott, majd
elővett egy kis jegyzettömböt, letépett róla egy lapot, nagy
gondossággal ráírt egy nevet, kettőbe hajtotta, és átadta Sir
Henrynek.
A férfi szétnyitotta és elolvasta. A név semmit nem mondott
neki, de a szemöldökét azért kissé felvonta. Elgondolkozva Miss
Marple-ra nézett, a lapot a zsebébe dugta.
- Hát, tudja - mondta -, fura egy dologba rángat itt bele en-
gem. Soha életemben nem csináltam semmi ehhez foghatót.
De bízom benne, hogy jól ítélem meg magát, Miss Marple.

Sir Henry Melchett ezredessel, a megyei rendőrkapitánnyal és

Drewitt felügyelővel ült egy szobában.
A rendőrkapitány agresszívan katonás viselkedésű, kicsi em-
berke volt. A felügyelő nagydarab, széles vállú férfi; maga a jó-
zan ész.
- Őszintén szólva kissé zavarban vagyok, hogy így magukra
törtem - mondta Sir Henry, kellemes mosolyával. - Valójában
nem is tudom, mit keresek itt.
 - Kedves barátom, el vagyunk ragadtatva! Nagy kitüntetés ez
nekünk!
- Roppant megtiszteltetés, Sir Henry - mondta a felügyelő.
A rendőrkapitány közben ezt gondolta: „A szegény ember,
halálra unja magát Bantryéknél. Az öreg egyre csak a kormányt
szapulja, az öregasszony meg a virággumóiról locsog.”
A felügyelő ezt gondolta: „Milyen kár, hogy nem valami kaci-
fántosabb esettel bajlódunk. Úgy hallottam, Clithering egyike
Anglia legjobb koponyáinak. Igazán kár, hogy ilyen sima üggyel
van dolgunk.”
Aztán a rendőrkapitány, immár hangosan, ezt mondta:
- Sajnos ez csak egy ilyen mocskos kis hétköznapi eset. Elő-
ször azt gondoltuk, a lány beleölte magát a vízbe. Útban volt
már a gyerek, tudja. Az orvosunk, Haydock azonban résen volt.
Észrevette, hogy a felsőkarján - már a lányén - zúzódások van-
nak. Még a halála előtt estek rajta. Nyilván, ahol a pasas meg-
ragadta, és úgy lökte bele a vízbe.
- Sok erő kell az ilyesmihez?
- Nem hiszem. Nem sok dulakodás lehetett, a lányt biztosan
váratlanul érte a dolog. Egy gyaloghíd van ott, csúszósak a pal-
lók. Mi sem könnyebb annál, mint letaszítani onnan valakit.
Azon az oldalon még korlát sincs.
- Az már biztos, hogy ott történt a tragédia?
- Igen. Van itt egy kisfiú, Jimmy Brown, tizenkét éves. Az er-
dőben volt, a túloldalon. Valami sikoltásfélét hallott a híd felől,
aztán egy csobbanást. Erősen szürkült már, nem sokat lehetett
látni. Hirtelen azt vette észre, hogy valami fehéres dolgot sodor
lefelé a víz, mire aztán elrohant segítségért. Kihúzták a lányt, de
már nem lehetett feléleszteni.
Sir Henry bólintott.
- A hídon nem látott senkit a fiú?
 - Nem. De mondom, szürkület volt már, arrafelé meg egyéb-
ként is mindig mindent köd borít. Meg fogom kérdezni tőle,
közvetlenül az eset előtt vagy után nem látott-e valakit. Tudja,
ez a gyerek természetszerűleg azt feltételezte, hogy a lány be-
levetette magát a vízbe. Na, persze, mindenki azt hitte.
- Viszont itt van ez a cédula - mondta Drewitt felügyelő. Sir
Henryhez fordult.
- A lány zsebében találtuk, uram. Amolyan vékony művészce-
ruzával írták, és bár a papír ronggyá ázott, el tudtuk olvasni.
- És mi van benne?
- Az a fiatal Sandford írta. „Rendben van - azt mondja fél ki-
lenckor ott leszek a hídnál. R. S.” Hát, ami azt illeti, majdnem
pont fél kilenc volt, épp csak pár perccel múlt, amikor Jimmy
Brown meghallotta a kiáltást és a csobbanást.
- Nem tudom, találkozott-e már maga ezzel a Sandforddal -
folytatta Melchett ezredes. - Vagy egy hónapja van itt. Építész,
afféle ifjú titán, ilyen fura modern kócerájokat épít. Allingtonnak
tervez valami házat. A jó ég tudja, mi sül ki belőle, mindenféle
hóbortos ötlettel rakja tele, gondolom. Üveg ebédlőasztal meg
olyan acélból és nádból összeeszkábált fogorvosi kínzószék,
ilyesmi. Mindegy, végül is nem oszt, nem szoroz, de azért azt
jól mutatja, miféle ember ez a Sandford. Komcsi, tudja... egy
erkölcsi nulla.
- A csábítás - mondta Sir Henry halkan - kétségkívül sok ezer
éves bűncselekmény, bár olyan ősi hagyományai természete-
sen nincsenek, mint az emberölésnek.
Melchett ezredes nagy szemeket meresztett rá.
- Igen, persze - motyogta. - Hogyne. Hogyne.
- Hát így állunk, Sir Henry - mondta Drewitt. - Ronda egy ügy,
de legalább világos. Ez a Sandford bajba viszi a lányt. Aztán
egyből pucolni akar vissza Londonba. Van ott egy barátnője -
szép kis fiatal teremtés -, már el is jegyezték egymást. Na
persze, ha ezt meghallja, Sandford az életben nem látja többet.
Ez a derek ember találkozik Rose-zal a hídon - ködös este van,
közel s távol egy lélek sincs megragadja a vállánál fogva, és
belctaszítja a vízbe. Mocsok egy alak! Megérdemli, amit majd
kap érte. Ez az én véleményem.
Sir Henry egy-két percig szótlanul üldögélt. Érzékelhette,
mennyire hajlanak errefelé az előítéletre. Egy modern gondol-
kodású ifjú építész nem számíthat osztatlan népszerűségre a
maradi St. Mary Meadben.
- Kétség sem férhet hozzá tehát, hogy ez a Sandford lett volna
a születendő gyermek apja? - kérdezte aztán.
- Biztosra veheti - felelte Drewitt. - Rosc Emmott elmondta az
apjának. Azt gondolta a szerencsétlen, ez a fickó majd elveszi.
Még hogy elveszi! Ugyan már!
„Tejó ég! - gondolta Sir Henry -, mintha egy múlt századi me-
lodrámába csöppentem volna! Gyanútlan leány, londoni gaz-
fickó, zord atya, hitszegés - már csak a hűséges falusi szerelmes
hiányzik. Igen, azt hiszem, ideje, hogy ez ügyben is kérdezős-
ködjem.”
Fennhangon ezt kérdezte:
- Nem volt ennek a lánynak valakije innen a faluból?
- Mármint Joe Ellis? - kérdezett vissza a felügyelő. - Remek
fickó ez a Joe. Asztalos. Ó! Ha Rose kitartott volna mellette...
Melchett ezredes egyetértőleg bólogatott.
- Az ember húzzon csak a maga fajtájához - fortyogott.
- Joe Ellis hogy viselte a dolgot? - kérdezte Sir Henry.
- Senki nem tudja - válaszolta a felügyelő. - Ez a Joe olyan
magának való gyerek. Zárkózott. Rose csinálhatott bármit, az
pont úgy volt jó neki. Az orránál fogva vezette. Joe azt remélte,
egyszer majd meg visszatér hozzá.
- Szeretnék beszélni vele - mondta Sir Henry.
 - Ó, hát majd elmegyünk hozzá - felelte Melchett ezredes. -
Egyetlen szálat sem hagyunk figyelmen kívül. Én magam úgy
gondolnám, előbb beszéljünk az öreg Emmott-tal, aztán Sand-
forddal, aztán majd elmehetünk Ellishez is. Ez így megfelel,
Clithering?
Sir Henry bólintott, hogy ez bizony pompás.
Tóm Emmottot a Kék Vadkanban találták. Robusztus, negyve-
nes férfi volt, sunyi pillantású, erőszakos állú.
- Örvendek a szerencsének, uraim! Jó reggelt, ezredes úr. Jöj-
jenek ide, beljebb, itt nyugodtan beszélhetünk. Szolgálhatok
valamivel az uraknak? Nem? Ahogy tetszik. A szegény lányom
ügyében jöttek, igaz? Ó, hát derék leány volt ez a Rose, derék
bizony. Mindig jó kislány volt, míg csak ez a mocskos disznó -
már engedelmet kérek, de hát az - ide nem tolta a képét. Azt
ígérte neki, hogy elveszi feleségül, azt ám. De a fejére hozom a
törvényt, úgy éljek. Rávette, a disznó. A mocskos gyilkos. Mi-
csoda szégyen ez minekünk! Jaj, szegény lányom!
- A lánya egyértelműen kijelentette önnek, hogy az állapotá-
ért Mr. Sandford a felelős? - kérdezte Melchett élesen.
- Ahogy mondja. Itt, ebben a szobában.
- És maga erre mit mondott neki? - érdeklődött Sir Henry.
- Hogy mit mondtam neki? - A férfi egy pillanatra meghök-
kent.
- Igen. Nem fenyegette meg például, hogy elkergeti a háztól?
- Hát, egy kicsit elöntött a méreg. Ez már csak természetes,
nem? Maguk is úgy gondolják, hogy természetes, biztosan. De
a háztól persze nem kergettem el. Ilyet én sose tennék. - A sér-
tett ártatlanság szobra volt. - Nem. Hát akkor, kérdem én, a
törvény mire való? Mire való a törvény, ha nem erre? Az a
disznó adja vissza a lányom becsületét. Mert ha nem teszi, is-
tenemre mondom, meg fog fizetni érte.
öklével az asztalra vágott.
 - Mikor látta utoljára a lányát? - kérdezte Melchett.
- Tegnap, úgy öt körül.
- A viselkedése nem volt szokatlan?
- Nem, csak olyan, mint rendesen. Nem vettem én észre sem-
mit. Ha tudtam volna...
- De nem tudta - mondta a felügyelő szárazon.
Ezzel aztán el is mentek.
- Ez az Emmott nem kelt valami jó benyomást - tűnődött Sir
Henry.
- Elég sötét alak - felelte Melchett. - Ha tehetné, az utolsó
fillért is kiszipolyozná Sandfordból.
Ezután az építészt keresték fel. Rex Sandford egészen más-
hogy nézett ki, mint Sir Henry elképzelte magában. Magas, hir-
telenszőke, nagyon vékony fiatalember volt. Kék szeme ábrán-
dosán csillogott, haja rendezetlenül lógott a nyakába. Beszéde
valahogy kissé nőiesnek hatott.
Melchett ezredes mindhármójukat bemutatta. Aztán rögtön a
tárgyra tért, és megkérdezte az építészt, mit csinált, merre járt
az előző este.
- Nem kényszeríthetem, hogy bármit is mondjon, de minden,
amit mond, felhasználható ön ellen - mondta figyelmeztetően.
- Megértette? Azt akarom, hogy világosan lássa a helyzetét.
- Nem... nem értem - hebegte Sandford.
- De azt ugye tudja, hogy Rose Emmott tegnap este vízbe
fúlt?
- Igen. Ó, istenem, ez olyan borzasztó! Egy szemhunyást sem
aludtam az éjjel, igazán. Ma sem tudtam semmit sem csinálni.
Felelősnek érzem magam... szörnyen felelősnek.
Beletúrt a hajába, így az még rendezetlenebb lett.
- Soha nem akartam semmi rosszat neki - mondta panaszos
hangon. - Soha nem gondoltam volna. Eszembe nem jutott,
hogy ezt a megoldást választja.
 Leült az asztalhoz, arcát a kezébe temette.
- Úgy értsem, Mr. Sandford, hogy megtagadja a választ arra
a kérdésemre, hol volt tegnap este fél kilenckor?
- Ó, nem, dehogy. Elmentem itthonról. Jártam egyet.
- Miss Emmott-tal ment találkozni?
- Nem. Magamban voltam. Az erdőben. Nagyot sétáltam.
- Akkor mégis milyen magyarázatot tud adni erre a cédulára?
Az elhunyt leány zsebében találtuk.
És Drewitt felügyelő érzelemmentesen, hangosan felolvasta a
szöveget.
- Nos, uram - tette még hozzá. - Tagadja-e, hogy ezt ön írta?
- Nem... nem tagadom. Igazuk van. Én írtam. Rose arra kert,
találkozzam vele. Ragaszkodott hozzá. Nem tudtam, mit csinál-
jak. így aztán megírtam ezt a levélkét.
- Ohó, így már sokkal jobb - mondta a felügyelő.
- De nem mentem el! - Sandford hangja az izgatottságtól a
magasba csapott. - Nem mentem el! Úgy éreztem, sokkal jobb
lesz, ha nem. Holnap készültem visszamenni Londonba. Úgy
éreztem, jobb, ha nem... ha nem találkozom vele. Azt gondol-
tam, majd írok neki Londonból, és valahogy majd... majd meg-
állapodunk.
- Tudatában van ön annak, uram, hogy ez a lány gyermeket
várt, és a gyermek apjaként önt nevezte meg?
Sandford felnyögött, de nem válaszolt.
- Igazat mondott a lány, uram, vagy sem?
Sandford még mélyebbre temette az arcát.
- Azt hiszem, igen - jött tenyere mögül a tompa válasz.
- Ó! - Drewitt felügyelő nem tudta palástolni elégedettségét.
- Most ha erről a „sétáról” válthatnánk néhány szót. Látta önt
valaki tegnap este?
- Nem tudom. Nem hiszem. Amennyire vissza tudok emlé-
kezni, nem találkoztam senkivel.
 - Ez bizony nagy kár.
- Mit akar ezzel mondani? - Sandford dühödten meredt rá. -
Mit számít az, hogy sétáltam-e vagy sem?! Mit változtat ez már
azon, hogy Rose a vízbe ölte magát?
- Ó, hát csak annyit, hogy szegény Rose nem tett ilyet - vála-
szolta a felügyelő. - Merthogy, tudja, szántszándékkal belökték
a vízbe, kedves uram.
- Hogy szánt... - Egy vagy két percbe is beletelt, míg teljes
szörnyűségében felfogta a dolgot. - Úristen! Akkor...
Halálra váltan meredt maga elé.
Melchett ezredes az ajtó felé indult.
- Semmi szín alatt nem hagyhatja el a házat, Sandford -
mondta. - Ezt jól értse meg!
A három férfi kilépett a házból. A felügyelő és a rendőrkapi-
tány sokatmondó pillantásokat váltott.
- Azt hiszem, ennyi elég is, uram - jegyezte meg a felügyelő.
- Igen. Adassa ki az elfogatási parancsot, és tartóztassák le.
- Bocsássanak meg - mondta Sir Henry. - Bent felejtettem a
kesztyűmet.
Sebesen visszatért a házba. Sandford még ugyanúgy ült,
ahogy magára hagyták, üres tekintettel bámult maga elé.
- Azért jöttem vissza - kezdte Sir Henry -, hogy megmondjam
magának, én személy szerint minden tőlem telhetőt meg kívá-
nok tenni, hogy a segítségére legyek. Hogy ezt miért teszem,
nem áll módomban felfedni ön előtt. De arra kérem, mondja el
nagyon röviden, hogyha hajlandó rá, végül is mi történt pon-
tosan ön és Rose között.
Nagyon csinos lány volt - mondta Sandford. - Nagyon csinos
és nagyon csábító. És... és egyszerűen rám szállt. Isten a tanúm,
hogy igazat mondok. Nem hagyott békén. Én meg nagyon
egyedül voltam itt, senki nem kedvelt túlzottan, és... és,
mondom, megdöbbentően csinos volt, és eléggé tudta is, hogy
mit akar, meg minden...
A hangja elhalkult. Felnézett. - És akkor megtörtént. Azt
akarta, hogy vegyem feleségül. Nem tudtam, mit csináljak.
Jegyben járok egy lánnyal Londonban. Ha valaha is a fülébe jut
ez az egész - és persze meg fogja tudni, biztosan -, hát akkor
mindennek vége. Nem értené meg. Hogy is tehetné? Én már
csak rongy ember leszek a szemében. Mondom, nem tudtam,
mit tegyek. Megpróbáltam kerülni Rose-t. Arra gondoltam,
visszamegyek a városba, leülök az ügyvédemmel, elrendezzük
az anyagi dolgokat meg minden egyebet, hogy valamiképpen
kárpótoljam. Istenem, milyen ostoba voltam! Mennyire világos
minden... most, hogy itt van ez a vád ellenem. De elhibázták.
Sajál maga csinálta, ez biztos.
- Fenyegetőzött valaha Rose, hogy végez magával?
Sandford megrázta a fejét.
- Soha. Szerintem nem az a fajta volt.
- Mit tud Joe Ellisről?
- Arról az asztalosfiúról? Amolyan jellegzetes falusi gyerek,
unalmas figura... de bolondult Rose-ért.
- Gondolja, hogy féltékeny volt? - vetette fel Sir Henry.
- Szerintem egy kicsit biztos... de valahogy roppant tunya.
Csendben kérődzik a fájdalmán.
- Hát - mondta Sir Henry -, most már mennem kell.
Csatlakozott a többiekhez.
- Tudja, Mclchett - szólt az ezredeshez az az érzésem, mégis-
csak beszélnünk kellene azzal a másik fickóval is, azzal az Ellisz-
szel, mielőtt komolyabb lépésre szánjuk el magunkat. Szeren-
csétlen dolog, ha valakit letartóztat, aztán meg kiderül, tévedés
volt. Öltek már féltékenységből embert, nem is egyszer.
- Ez igaz, valóban - mondta a felügyelő. - De Joe Ellis nem az
a fajta. A légynek sem tudna ártani. Hiszen még azt sem látta
soha senki, hogy kijött volna a sodrából. De azért rendben van,
a biztonság kedvéért tőle is kérdezzük meg, hol volt tegnap
este. Most biztos otthon találjuk. Mrs. Bartlettnél lakik - nagyon
jóravaló asszony, megözvegyült szegény, mosásból tartja el
magát.
A kicsi házikó, amerre útjukat vették, makulátlanul tiszta és ta-
karos volt. Egy középkorú, erős, testes asszony nyitott ajtót,
megnyerő arcú, kék szemű.
- Jó napot, Mrs. Bartlett - köszönt a felügyelő. - Joe Ellis itthon
van?
- Még tán tíz perce sincs, hogy hazaért - felelte Mrs. Bartlett.
- Jöjjenek csak, uraim, kerüljenek beljebb.
Kezét kötényébe törölte, és bevezette őket egy kicsi, utcai
nappaliba, amelybe kitömött madarak, porcelánkutyák, egy dí-
vány és számtalan haszontalan bútordarab volt bezsúfolva.
Az asszony sebesen széket kerített nekik, arrébb tett egy ste-
lázsit, hogy több hely legyen, és kiment szólni Ellisnek.
- Joe, három úr vár itt rád benn.
Egy hang a hátsó konyhából azt válaszolta:
- Mindjárt megyek, csak megmosdom gyorsan.
Mrs. Bartlett az ajtóban mosolygott.
- Jöjjön be, Mrs. Bartlett - mondta Melchett ezredes. - Üljön
le közénk.
- Ó, nem, uram, azt már nem.
Az ötlet megdöbbentette Mrs. Bartlettet.
- Jó lakó ez a Joe Ellis? - kérdezte Melchett látszólag közöm-
bös hangon.
- Keresve se találni jobbat, uram. Józan életű, derék fiú. Italhoz
hozzá nem nyúlna. Büszke a munkájára. És mindig nagyon ked-
ves, mindent megcsinál a háznál. Azokat a polcokat ő rakta fel
nekem, és a konyhába is csinált egy új kredencet. És ha bármi
adódik a házban... ó, hát Joe mindent szó nélkül megcsinál, és
még köszönetét se vár érte. Kevés ilyen derék fiú van, mint Joe,
uram.
- Egyszer majd még nagy szerencséje lesz vele egy lánynak -
mondta Melchett hanyagul. - Nagyon odavolt ezért a szegény
Rose Emottért, nem igaz?
Mrs. Bartlett felsóhajtott.
- Rossz volt nézni, komolyan mondom. Hogy még a lába nyo-
mát is megcsókolta, az a lány meg egy fikarcnyit sem törődött
vele.
- Joe hol szokta tölteni az estéit, Mrs. Bartlett?
- Rendszerint idehaza. Gyakran fúr-farag valamit, aztán meg
a könyvelést próbálja kitanulni, levelező tanfolyamon.
- Ó, igazán? Tegnap este is itthon volt?
- Igen, uram.
- Biztos benne, Mrs. Bartlett? - kérdezte Sir Henry élesen.
Az asszony feléje fordult.
- Egészen biztos, uram.
- Nem ment el valahova úgy nyolc-fél kilenc között, például?
- Ó, nem. - Mrs. Bantry felnevetett. - Csaknem egész este a
kredencet csinálta nekem, én meg segítettem neki.
Sir Henry ránézett mosolygós, magabiztos arcára, és először
hasított bele a kétely.
A következő percben Ellis is belépett.
Magas, széles vállú fiatalember volt, a maga falusias módján
kifejezetten jóképű; félénk, kék szemű, barátságos mosolyú.
Mindent egybevéve szeretette méltó óriás.
Melchett nyitotta meg a társalgást. Mrs. Bartlett visszahúzó-
dott a konyhába.
- Rose Emmott halála ügyében nyomozunk. Maga ismerte őt,
Ellis.
- Igen. - Egy pillanatig tétovázott, majd azt mormolta: - Azt
reméltem, egyszer majd még a feleségem lesz. Szegény kislány.
 - Tudta, hogy másállapotban van?
- Igen. - Szemében harag villant. - Cserbenhagyta az az em-
ber. De jobb is volt így. Rose nem lett volna boldog vele. Ami-
kor ez történt, azt gondoltam, hozzám fordul. Én gondját visel-
tem volna.
- Dacára, hogy...
- Nem az ó hibája volt. Az a férfi mindenféléket ígérgetett
neki. Félrevezette. Ó, hát mesélt ó erről nekem sokat. Nem
akarta ó elveszejteni magát. Nem ért az az ember annyit.
- Ellis, hol volt maga tegnap este fél kilenckor?
Csak a képzelet játszott volna Sir Henry vei, vagy tényleg volt
egy árnyalatnyi kényszeredettség a készséges - talán túl kész-
séges - válaszban?
- Itthon. Mrs. Bartlettnek bütyköltem össze valamit a konyhá-
ban. Kérdezze csak meg tőle nyugodtan. Majd ó megmondja.
„Túl gyors volt ez, fiú - gondolta Sir Henry. - Lassabb vagy te
ennél, nem ilyen talpraesett. Szépen kigondoltad előre az egé-
szet.”
Aztán azt mondta magának, csak képzelődik. Mindenféléket
beképzel - még azt is, hogy abban a kék szempárban nyugta-
lanság villant meg egy pillanatra.
Még néhány kérdés és válasz, aztán befejezték. Sir Henry kis
türelmet kért a többiektől, és kiment a konyhába. Mrs. Bartlett
a tűzhely körül sürgölődött. Kedves mosollyal nézett fel. A fal
mellett ott állt az új kredenc. Még nem volt teljesen kész. Né-
hány szerszám meg deszkadarab hevert mellette a földön.
- Ez az, amin tegnap este dolgozott Ellis? - kérdezte Sir Henry.
- Ez, uram. Szép munka, igaz? Ügyes kezű fiú ez a Joe.
A tekintetében nem látszott semmi nyugtalanság, semmi za-
var.
De Ellis... Vagy csak képzelte volna? Nem, az ő tekintete mö-
gött volt valami.
 „Meg kell szorongatnom a fiút” - gondolta Sir Henry.
Megfordult, hogy kimenjen a konyhából, és nekiment egy ba-
bakocsinak.
- Remélem, nem ébresztettem fel a kicsit - mondta.
Mrs. Bartlett felnevetett.
- Ó, azt ugyan nem. Nincs gyerekem. Elég baj az nekem. Ezen
szoktam vinni a szennyest meg a tiszta ruhát, mikor hogy,
uram.
- Vagy úgy...
Kis szünet után egy hirtelen ötlettől vezérelve azt mondta:
- Mrs. Bartlett. Maga ismerte Rose Emmottot. Mondja már
meg nekem, úgy igazából mit gondolt róla?
Az asszony felhúzta a szemöldökét.
- Tudja, uram, én azt mondom, léha egy teremtés volt. De hát
meghalt... és halottakról vagy jót, vagy semmit.
- Okom van rá, hogy ezt kérdezzem, nagyon jó okom.
A hangja rábeszélóen csengett.
Mrs. Bartlett fontolgatta egy darabig a választ, a férfi arcát
vizslatta. Végül rászánta magát.
- Semmirekellő perszóna volt, uram - mondta csendesen. -
Joe előtt nem mondanám. Alaposan rászedte ezt a fiút. Ezt csi-
nálják az ilyenek... elég szomorú. Tudja, hogy megy az ilyesmi.
Igen, Sir Henry tudta. A Joe Ellis-féle jámbor óriások roppant
sérülékenyek. Vakon bíznak. És éppen ezért a felismerés csak
még nagyobb megrázkódtatást jelenthet a számukra.
Kavargó fejjel, zavartan hagyta el a házat. Úgy érezte, átha-
tolhatatlan falba ütközött. Joe Ellis egész este otthon dolgozott.
Mrs. Bartlett is vele volt. Hogy tudna ez ellen bármit is felhozni?
Semmi nincs a kezében; hacsak Joe Ellis gyanúsan készséges
válaszát nem számítja ide - azt, amelyik olyan túlontúl talpra-
esett volt.
 - Hát, ez meglehetősen sima ügynek látszik - szólalt meg
Melchett.
- Magam is így látom, uram - mondta a felügyelő. - Sandford
a mi emberünk. A meséje nem áll meg a lábán. Napnál világo-
sabb a dolog. Szerintem a lány meg az apja, nagyon is való-
színű, zsarolni akarták ót. Annyi pénze viszont nem volt, de azt
se akarta, hogy a dolog a szívszerelme fülébe jusson. Kétség-
beesett, és nem látott más kiutat. Mit szól hozzá, uram? - for-
dult tisztelettel Sir Henryhez.
- Logikus, igen - ismerte el Sir Henry. - És mégis... Sandfordról
sehogy sem tudom elképzelni, hogy bármi erőszakos lépésre
szánná el magát.
De közben tudta, hogy ez minden, csak nem komoly ellenérv.
Még a legszelídebb állat is, ha sarokba szorítják, egészen meg-
döbbentő dolgokra képes.
- Azzal a fiúval én azért mégiscsak beszélnék - mondta hirte-
len. - Azzal, aki a kiáltást hallotta.
Jimmy Brownról rögtön kiderült, hogy intelligens fiú; kis nö-
vésű gyerek volt, csontos, csibészes arcú. Mohón várta a kér-
déseket, és nagyon zokon vette, amikor nem azt firtatták, amit
azon a végzetes estén látott-hallott.
- Úgy tudom, te akkor este kimentéi a faluból, át a hídon -
mondta Sir Henry. - Odaát voltál, túl a patakon. Ahogy átmen-
téi a hídon, láttál valakit azon az oldalon?
- Valaki ott mászkált az erdőben. Mr. Sandford, azt hiszem, ő
volt, az építész úr, aki azt a fura házat csinálja.
A három férfi sokatmondó pillantásokat váltott.
- Ez úgy tíz perccel azelőtt volt, hogy a kiáltást hallottad? A fiú
bólintott.
- Láttál-e valaki mást... a patak innenső oldalán, a falu felől?
- Egy férfi ment a gyalogúton, lassan. Fütyörészett. Joe Ellis
lehetett.
 - Az nem lehet, hogy láttad, ki volt - vágott közbe a felügyelő
élesen. - Esteledett már, meg köd is volt.
- A fütyörészésből gondolom - felelte a fiú. - Joe Ellis mindig
ugyanazt fütyüli - „Úgy szeretnék boldog lenni” - nem is tud
mást.
Hangjából a maradiakat lenéző gúny csendült ki.
- Egy ilyen dalt bárki fütyülhet - mondta Melchett. - A híd felé
ment?
- Nem. A másik irányba, a falu felé.
- Nem hinném, hogy sokat kellene törődnünk ezzel az isme-
retlen emberrel - szólt ismét Melchett. - Hallottad a kiáltást és
a csobbanást, aztán néhány perc múlva megláttad a lefelé sod-
ródó testet, ekkor, hogy segítséget hívj, a híd felé iramodtál,
aztán át a hídon, és egyenesen be a faluba. Eközben nem láttál
valakit a híd közelében?
- Azt hiszem, mintha két férfi ment volna az ösvényen egy
talicskával; de elég messze voltak, és nem tudom, melyik
irányba mentek, én meg Mr. Gilesékhez futottam be, mert ők
laknak oda legközelebb.
- Nagyon ügyesen csináltad, fiam - mondta Melchett. - Igazán
mondom, elismerésre méltó. Helyén volt az eszed. Te ugye
cserkész vagy, igaz?
- Igen, uram.
- Jól van, fiam! Derék gyerek vagy!
Sir Henry csak csendben gondolkodott. Elővett a zsebéből
egy papírlapot, jól megnézte, aztán megcsóválta a fejét. Ez se-
hogy se lehet... bár, ki tudja...
Úgy döntött, hogy ellátogat Miss Marple-hoz.
Az öreg hölgy enyhén zsúfolt, csinos, ódon hangulatú nappa-
lijában fogadta.
- Eljöttem, hogy beszámoljak róla, mire jutottam eddig -
kezdte Sir Henry. - Úgy látom, hogy a mi szemszögünkből
nézve a dolgok sajnos nem túl jól alakulnak. Sandfordot le fog-
ják tartóztatni. És őszintén szólva azt kell mondanom, meg tu-
dom érteni őket.
- Ezek szerint nem talált semmit, ami - hogy is mondjam -
alátámasztaná a feltevésemet? - Miss Marple aggodalmasan
tördelte a kezét. - Talán tévedtem, csúnyán tévedtem. Maga
annyira tapasztalt ember... biztos kiderítené, ha úgy lenne,
ahogy gondolom.
- Először is - jelentette ki Sir Henry -, nehezen tudom elhinni.
Másodszor pedig megdönthetetlen alibije van. Joe Ellis egész
este polcokat eszkábált össze a konyhában, Mrs. Bartlett is ott
volt, még segített is neki.
Miss Marple előrehajolt, meglepetten levegő után kapkodott.
- De hát ez nem lehet! - mondta. - Péntek este volt!
- Igen. Miért?
- Mondom, péntek este. Mrs. Bartlett mindig péntek este viszi
vissza a kimosott ruhát a megrendelőinek.
Sir Henry hátradőlt a székében. Eszébe jutott Jimmy elbeszé-
lése arról a fütyörésző emberről, és - igen - ez pont beleillik a
képbe.
Felállt, melegen kezet szorított Miss Marple-lal.
- Azt hiszem, tudom, mit tegyek - mondta. - Legalábbis meg
fogom próbálni...
Öt perc múlva ismét Mrs. Bartlett házában volt, és a nappali-
ban Joe Ellisszel állt szemközt a porcelánkutyák között. - Maga
hazudott nekünk a tegnap estéről, Ellis - mondta
élesen. - Nyolc és fél kilenc között nem a kredencet csinálta
itt a konyhában. Néhány perccel azelőtt, hogy Rose Emmottot
meggyilkolták, a híd felé látták menni magát a patakparti ösvé-
nyen.
A férfi felhördült.
- Nem, nem, nem ölték meg, az nem lehet. Én nem csinál
 tam semmit. Beleugrott a vízbe, biztosan. Annyira kétségbe
volt esve. Egy ujjal se bántottam volna, nem én.
- Akkor miért hazudta azt, hogy itthon volt? - kérdezte Sir
Henry nyersen.
A férfi zavartan a padlóra szegezte a szemét.
- Meg voltam ijedve. Mrs. Bartlett látott engem arrafelé, és
amikor nem sokkal utána meghallottuk, mi történt... hát, azt
gondolta, még bajom lehet belőle. Megbeszéltük, hogy azt fo-
gom mondani, itt dolgoztam a konyhában, és ő is ezt mondja
majd. Kevés ilyen asszony van, kevés. Mindig nagyon jó volt
hozzám.
Sir Henry egy szó nélkül otthagyta Ellist, és kiment a kony-
hába. Mrs. Bartlett épp egy lábost mosogatott.
- Mrs. Bartlett - szólalt meg -, tudok mindent. Jobb, ha min-
dent bevall. Hacsak nem akarja azt, hogy Joe Ellist felakasszák
valami olyasmiért, amit nem követett el... Nem, ugye, látom, ezt
nem akarja. Elmondom magának, mi történt. Elment itthonról,
hogy visszavigye a mosott holmit. Útközben összefutott Rose
Emmott-tal. Rose kidobta Joe-t, és összeállt ezzel az idegennel.
De Rose bajba került, Joe meg úgy gondolta, segít rajta - még
feleségül is veszi, ha Rose hozzámegy. Ez a fiú négy éve magá-
nál lakik. És maga beleszeretett. Magának akarta megtartani.
Gyűlölte azt a lányt - nem tudta még a gondolatát sem elviselni,
hogy az az utolsó kis cafka elvegye magától a férfit, akit szeret.
Maga erős asszony, Mrs. Bartlett. Megragadta a lányt a vállánál
fogva, és letaszította a hídról. Néhány perc múlva találkozott
Joe-val. Az a kis Jimmy látta magukat távolról, de a sötétben
azt hitte, a babakocsi talicska, és két férfi tolja. Maga elhitette
Joe-val, hogy valószínűleg ót fogják gyanúsítani, és kitervelt
neki egy alibit, amit azonban valójában a saját alibijének szánt.
Nos hát, ugye így történt, Mrs. Bartlett?
Visszafojtott lélegzettel várt. Mindent erre az egy lapra tett fel.
 Az asszony ott állt előtte, és miközben kötényében megtö-
rölte a kezét, lassan elszánta magát.
- Igen, uram, pont így - mondta a maga csendes, fojtott hang-
ján (veszélyes hang, ötlött fel Sir Henryben). - Nem is tudom,
mi fogott el hirtelen. Szégyentelen... ez volt az a lány. Elfogott
az indulat... az nem lehet, hogy elvegye tőlem Joe-t. Az életem
nem volt boldog, uram. A férjem, szegény - beteges, mogorva
ember - hamar meghalt. Ápoltam és gondját viseltem, becsü-
lettel. És aztán Joe idejött hozzám lakni. Tudom, őszülök már,
uram, de azért én még nem vagyok öregasszony. Épp csak
negyven múltam, uram. Ezer között sincs olyan, mint Joe. Min-
dent megtettem volna érte... mindent a világon. Olyan volt,
mint egy kisgyerek, uram, olyan gyengéd, olyan ártatlan. Ó az
enyém volt, uram, hogy a gondját viseljem, hogy vigyázzak rá.
És akkor ez... ez a... - Nyelt egyet, uralkodott magán. Még eb-
ben a pillanatban is erős asszony volt. Kihúzta magát, és kemé-
nyen Sir Henry szemébe nézett. - Készen állok, uram. Mehe-
tünk. Soha nem hittem volna, hogy kiderül. Nem tudom, hogy
jött rá, uram... bizony mondom, nem tudom.
Sir Henry szelíden megrázta a fejét.
- Nem én jöttem rá, asszonyom - mondta, és arra a kis papír-
szeletre gondolt, amely még akkor is ott lapult a zsebében,
rajta kecses, régimódi írással néhány szó.
„Mrs. Bartlett, akinél Joe Ellis lakik, a Malom soron.”
Miss Marple-nak már megint igaza volt.

(Etédi Péter)
 A KETTŐS BŰNJEL

- DE MINDENEKFELETT... semmi nyilvánosság! - mondta már vagy

tizennegyedszer Mr. Marcus Hardman.
A nyilvánosság szó amolyan leitmotivként vonult végig az
egész megbeszélésen. Mr. Hardman apró, finoman kövérkés
ember volt, makulátlanul manikűrözött kézzel és panaszos te-
norhanggal. A maga módján híresség volt, és a társasági élet
volt a szakmája. Gazdag volt, de nem rettenetesen gazdag, s a
pénzét arra költötte, hogy előkelő örömöket vásároljon rajta. A
gyűjtés volt a hobbija. Gyűjtőlelke volt. Régi csipke, ódon le-
gyezők, antik ékszerek - Marcus Hardmant semmi sem érde-
kelte, ami közönséges és modern.
Amikor sürgető hívásának engedve megjelentünk nála Poirot-
val, a kis ember a határozatlanság görcseiben fetrengett. Te-
kintve a körülményeket, a rendőrség bevonásának már a gon-
dolata is elborzasztotta. Másfelől ha nem vonja be, esetleg bú-
csút mondhat gyűjteménye néhány páratlan darabjának. így
azután Poirot lett a kompromisszum.
- A rubinjaim, monsieur Poirot, és Medici Katalin smaragd
nyakéke. Jaj, a smaragd nyakék!
 - Előadná, milyen körülmények között tűntek el? - kérdezte
csitítóan Poirot.
- Éppen azon igyekszem. Tegnap délután egy kis zsúr volt ná-
lam... egészen informális, csupán úgy fél tucat meghívottal.
Rendeztem már néhány ilyet a szezon során, s talán nem illik
mondanom, de egészen sikeresek voltak. Egy kis jó zene, Naco-
rával, a zongoraművésszel és Katherine Birddel, az ausztrál
kontraltóval - a nagy műteremben. Nos, kora délután megmu-
tattam vendégeimnek középkori ékszergyűjteményemet. Egy
kis faliszéfben őrzőm, amott. Belül vitrinként van berendezve,
színes bársony háttérrel, hogy kiemelje a köveket. Utána meg-
szemléltük a legyezőimet - abban a tárlóban ott, a falon. Majd
pedig átmentünk a műterembe, zenét hallgatni. Csak amikor
már mindenki elment, fedeztem fel, hogy a széfet kirabolták!
Bizonyára nem csuktam be rendesen, és valaki megragadta az
alkalmat, hogy megfossza tartalmától. A rubinok, monsieur
Poirot, a smaragd nyakék - egy egész élet gyűjteménye! Mit
nem adnék, hogy visszaszerezzem őket! De semmi nyilvános-
ság! Ugye megérti, monsieur Poirot? A vendégeim, a személyes
jó barátaim! Rettenetes botrány lenne!
- Ki hagyta el utolsónak ezt a szobát, amikor átmentek a mű-
terembe?
Mr. Johnston. Talán ismeri is? Dél-afrikai milliomos. Nemrég
bérelte ki Abbotburyék házát a Park Lane-en. Pár pillanatra hát-
ramaradt, emlékszem. De ó nem lehetett, ugye nem?
- Visszatért ide valamelyik vendége a délután során, bármi-
lyen ürüggyel?
- Számítottam erre a kérdésre, monsieur Poirot. Hárman jöt-
tek vissza. Vera Rossakoff grófnő, Mr. Bemard Parker és Lady
Runcorn.
- Meséljen róluk.
 - Rossakoff grófnő elbűvölő orosz hölgy, a régi rezsimből.
Nemrég érkezett honunkba. Már elköszönt tőlem, ezért cso-
dálkoztam is, amikor ebben a szobában találtam, amint elra-
gadtatva nézi a legyezőtárlómat. Tudja, monsieur Poirot, minél
többet gondolkodom rajta, annál gyanúsabbnak tűnik. Egyet-
ért velem?
- Roppant gyanús; de halljunk valamit a többiekről is.
- Nos, Parker azért jött át, hogy odahozzon nekem egy doboz
miniatúrát, amelyeket meg akartam mutatni Lady Runcornnak.
- És Lady Runcorn?
- Mint bizonyára ön is tudja, Lady Runcorn középkorú, igen
erős akaratú hölgy, aki ideje javát különféle jótékonysági bizott-
ságoknak szenteli. O csupán a kézitáskájáért jött vissza, amit itt
tett le valahol.
- Bien, monsieur. Tehát négy lehetséges gyanúsítottunk van.
Az orosz grófnő, az angol grande dame, a dél-afrikai milliomos
és Mr. Bemard Parker. Mellesleg ő kicsoda?
A kérdés láthatóan nagyon zavarba hozta Mr. Hardmant.
- Ó... ó csak egy fiatalember. Egy fiatalember, akit ismerek.
- Erre magam is rájöttem - felelte Poirot komoran. - De mit
csinál Mr. Parker?
- Amolyan nagyvilági fiatalember... bár nem igazán előkelő,
ha szabad így mondanom.
- Megkérdezhetem, hogyan ismerkedett meg vele?
- Nos... ööö... egy-két alkalommal... teljesített nekem pár apró
megbízást.
- Folytassa, monsieur - mondta Poirot.
Hardman kétségbeesett pillantást vetett rá. Szemlátomást a
legkevésbé sem szerette volna folytatni. Ám mivel Poirot kímé-
letlenül hallgatott, végül megadta magát.
- Tudja, monsieur Poirot... énrólam közismert, hogy érdekel-
nek az antik ékszerek. Néha egyesek szeretnének eladni egy-
egy családi darabot... ezek persze sohasem kerülnének nyilvá-
nosan piacra, sót régiségkereskedőhöz sem. De a privát adás-
vétel egészen más dolog. Parker ilyenkor megszervezi az ügy-
letet, mindkét féllel kapcsolatot tart, s így minden kellemetlen-
séget ki lehet küszöbölni. Felhívja a figyelmemet az effélékre.
Példának okáért Rossakoff grófnő hozott magával néhány csa-
ládi ékszert Oroszországból. Szeretné eladni őket. Úgy volt,
hogy Bemard Parker szervezi meg a tranzakciót.
- Értem - mondta Poirot elgondolkodva. - És ön feltétlenül
megbízik benne?
- Eddig nem volt okom az ellenkezőjére.
- Mr. Hardman, ön melyikre gyanakszik a négy közül?
- Jaj, Monsieur Poirot, micsoda kérdés! A barátaim ók, mint
már mondtam. Egyikükre sem gyanakszom... vagy mind a né-
gyükre, ahogy tetszik.
- Nem értek egyet, ön gyanakszik valamelyikre a négy közül.
Nem Rossakoff grófnőre. Nem Mr. Parkerre. Akkor hát Lady
Runcornra vagy Mr. Johnstonra?
- Sarokba szorított, Monsieur Poirot, sarokba szorított. Sem-
miképp sem akarok botrányt. Lady Runcorn az egyik legősibb
angol család tagja, bár igaz, sajnálatosan igaz, hogy nagynénje,
Lady Caroline igen szomorú betegségben szenvedett. A barátai
persze tudtak erről, így aztán komornája mindig a lehető leg-
hamarabb visszavitte a teáskanalakat meg egyebeket. Ugye
érti, milyen kínos ez nekem?
- Tehát Lady Runcorn nénikéje kleptomániás volt? Nagyon ér-
dekes. Megengedi, hogy szemügyre vegyem a széfet?
Mr. Hardman beleegyezésével Poirot kitárta a széf ajtaját, és
megvizsgálta a belsejét. A bársonnyal borított polcok üresen
tátongtak.
 - Még most sem záródik rendesen az ajtaja - mormolta Poirot,
miközben ki-be hajtogatta. - Vajon miért? Hoppá, ez meg mi-
csoda? Egy kesztyű akadt bele a sarokvasba. Egy férfikesztyű.
Mr. Hardman orra alá tartotta.
- Nem az enyém - jelentette ki ő.
- Aha! Még valami! - Poirot fürgén előrehajolt, és egy apró
tárgyat emelt fel a széf aljáról. Egy lapos, fekete moaré cigaret-
tatárcát.
- Az én cigarettatárcám! - kiáltott fel Mr. Hardman.
- Az öné? Nem hinném, monsieur. Ezek nem az ön kezdőbe-
tűi.
A két összefonódó, platinából sajtolt betűre mutatott. Hard-
man kézbe vette.
- Igaza van - mondta. - Nagyon hasonlít az enyémre, de a
kezdőbetűk mások. „B” és „P”. Jóságos ég... Parker!
- Úgy tűnik - mondta Poirot. - Milyen óvatlan fiatalember -
főleg ha a kesztyű is az övé. Az már kettős bűnjel lenne, nem
igaz?
- Bemard Parker! - mormolta Hardman. - Micsoda megköny-
nyebbülés! Nos, Monsieur Poirot, önre bízom, hogy szerezze
vissza az ékszereket. Helyezze a rendőrség kezébe az ügyet, ha
tetszik... mármint ha tényleg ó a bűnös.

II

- Látja, barátom - mondta Poirot, amint kiléptünk a házból -,

ennek az embernek más szabálya van a rangosakra és más a
köznépre. Mivel belőlem még nem kreáltak főnemest, én a köz-
nép pártján állok. Együtt érzek ezzel a fiatalemberrel. Kissé kü-
lönös ez az egész, nem? Hardman Lady Runcornra gyanako-
dott, én a grófnőre és Johnstonra, s végül kiderül, hogy a jelen-
téktelen Mr. Parker a mi emberünk.
- Miért gyanakodott a másik kettőre?
 Parbleu! Olyan könnyű megjátszani az orosz menekültet vagy
a dél-afrikai milliomost. Bármelyik nő orosz grófnőnek titulál-
hatja magát, bárki vehet egy házat a Park Lane-en, és kinevez-
heti magát dcl-afrikai milliomosnak. Ugyan ki cáfolná meg? De
most látom csak, éppen a Bury Strceten járunk. Itt lakik a mi
óvatlan barátunk. Ahogy önök mondják: addig üssük a vasat,
amíg tüzes.
Mr. Bemard Parker otthon volt. Párnák közt heverész- ve ta-
láltuk, valami egészen elképesztő bíbor-narancssárga köntös-
ben. Ritkán utálok meg annyira valakit, mint ezt a fiatalembert
a fehér, nőies arcával és selypegő, affektált beszédével.
- Jó reggelt, monsieur - köszönt élénken Poirot. - Mr. Hard-
mantól jövök. Tegnap a vendégségen valaki az összes ékszerét
ellopta. Megkérdezhetem, monsieur, az ön kesztyűje ez?
Mr. Parker agyműködése nem látszott valami fürgének. Úgy
bámulta a kesztyűt, mint aki a gondolatait próbálja össze-
szedni.
- Hol találta? - kérdezte végül.
- Az öné, monsieur?
Mr. Parker szemlátomást dűlőre jutott.
- Nem az enyém - közölte.
- És ez a cigarettatárca az öné?
- Dehogy. Én mindig ezüstöt hordok.
- Rendben van, monsieur, akkor a rendőrség kezébe helye-
zem az ügyet.
- Hé, várjon csak, ne legyen már ilyen! - kiáltotta ijedten Mr.
Parker. - Azok a rendőrök iszonyú érzéketlen alakok. Várjon
egy cseppet. Átszaladok az öreg Hardmanhoz. Hé... álljon már
meg!
Poirot azonban eltökélten távozott.
- Lesz min törnie a fejét, ugyebár? - kuncogott. - Majd holnap
meglátjuk, hogyan alakul a dolog.
 Ám egy bizonyos fejlemény még aznap délután eszünkbe
idézte a Hardman-ügyet. Hirtelen kivágódott az ajtó, és egy
valóságos emberi forgószél viharzott be magányunkba suhogó
cobolybundában (igazi angol módra hideg júniusi nap volt) és
kalapban, amelyen csak úgy burjánzottak a lemészárolt kócsa-
gok. Vera Rossakoff grófnő meglehetősen felkavaró egyéniség
volt.
- Maga az a Monsieur Poirot? Mit művelte maga? Megvádolja
azt a szegény fiút! Ez szégyen! Ez gyalázat! Jól ismerem. Ő egy
kiscsibe, egy bárány. Sohasem lopna. Mindent megtett értem.
S én csak álljak, míg mártírozzák és megöldöklik?
- Mondja csak, madame, az ő cigarettatárcája ez? - Poirot fe-
léje nyújtotta a fekete moarétárcát.
A grófnő némán vizsgálgatta.
- Igen, az övé. Jól ismerem. Na és? A szobában találta? Mind
ott voltunk; elejtette, gondolom. Ah, maguk rendőrök, rosszab-
bak a vörösgárdistáknál is...
- Ez pedig az ő kesztyűje?
- Honnan tudnám? Egyik kesztyű olyan, mint a másik. Ne is
próbáljon megakadályozni! Szabadon kell őt engedni. Tisztázni
kell jellemét. Eladom az ékszereimet, és adok magának sok
pénz.
- Madame...
- Tehát megegyeztünk? Nem, ne is vitatkozza. Szegény fiú!
Könnyes szemmel jött hozzám. „Én megmentelek - mondtam.
- Megyek ehhez az emberhez, ehhez a szörnyeteghez, ehhez
az emberevóhöz! Bízd csak Verára.” És most, hogy elintéztük,
már itt sem vagyok.
Azzal ugyanolyan kurtán-furcsán, ahogy jött, kiviharzott a
szobából, fojtó, egzotikus parfümillatot hagyva maga után.
- Micsoda nő! - kiáltottam. - És micsoda bunda!
 - Ah, igen, a bunda eredeti volt. Vajon lehet-e egy álgrófnő-
nek eredeti bundája? Csak viccelek, Hastings... Nem, a hölgy
minden bizonnyal orosz. Lám, lám, Bemard úrfi tehát neki sírta
el bánatát.
- A cigarettatárca az övé. Vajon a kesztyű...?
Poirot mosolyogva húzott elő a zsebéből egy másik kesztyűt,
és az első mellé fektette. Minden kétséget kizáróan párt alkot-
tak.
- Honnan vette ezt a másikat, Poirot?
- Egy sétapálca mellett hevert a Bury Street-i előszoba asztal-
káján. Monsieur Parker igen óvatlan fiatalember. Nos, mon ami,
alapos munkát kell végeznünk. A forma kedvéért el is látogatok
a Park Lane-re.
Mondanom sem kell, elkísértem barátomat. Johnston nem
volt otthon, de a magántitkárával beszélhettünk. Kiderült, hogy
Johnston nemrég érkezett Dél-Afrikából. Azelőtt sosem járt
Angliában.
- Érdeklik a drágakövek, ugyebár? - kockáztatta meg Poirot.
- Inkább az aranybányák - mondta nevetve a titkár.
Poirot gondterhelten távozott a házból. Aznap este megrö-
könyödésemre azon kaptam, hogy elmélyülten tanulmányoz
egy orosz nyelvkönyvet.
- Szent egek, Poirot! - kiáltottam. - Csak nem oroszul tanul,
hogy anyanyelvén társaloghasson a grófnővel?
- Nos, angolul nemigen hallgatott meg, barátom!
- No de Poirot, minden előkelő orosz beszél franciául, nem?
- Maga valóságos tárháza a tudásnak, Hastings! Hagyom is a
csudába az orosz ábécé rejtelmeit.
Drámai mozdulattal elhajította a könyvet. Nem nyugtatott
meg igazán. Az a fajta huncutság csillogott a tekintetében,
amelyet már régről ismertem. Mindig azt jelezte, hogy Hercule
Poirot nagyon elégedett önmagával.
 - Talán - jegyeztem meg éleselméjúen - a hölgy orosz mivol-
tában kételkedik. Próbára fogja tenni?
- Ah, dehogy, a hölgy kétségkívül orosz.
- Hát akkor...
- Ha valóban ki akarja tüntetni magát ebben az ügyben, Has-
tings, csak ajánlani tudom az Alapfokú orosz nyelvkönyvet.
Nevetett, és nem mondott többet. Felvettem a padlóról a
könyvet, és kíváncsian belekukkantottam, de Poirot megjegy-
zéseinek így sem volt se füle, se farka.
Másnap reggel újabb hírt nem kaptunk, de ez nem látszott
aggasztani kis barátomat. Reggelinél bejelentette, hogy még
aznap délelőtt meg akarja látogatni Mr. Hardmant. Otthon is
találtuk az öregedő társasági pillangót; valamivel nyugod-
tabbnak látszott, mint elózó nap.
- Nos, monsieur Poirot, van valami újság? - kérdezte mohón.
Poirot átnyújtott neki egy papírszeletkét.
- Ez a személy vitte el az ékszereit, monsieur. Óhajtja, hogy a
rendőrség kezébe helyezzem az ügyet? Vagy jobb szeretné a
rendőrség bevonása nélkül szerezni vissza az ékszereket?
Mr. Hardman döbbenten bámulta a papirost. Végre megta-
lálta a hangját.
- Ez hihetetlen. Nagyon szeretném, ha nem lenne botrány a
dologból. Carte blanche-ot (Teljes meghatalmazást (francia)) adok
önnek, monsieur Poirot. Bizonyosra veszem, hogy diszkréten
fog eljárni.
Következő lépésünk az volt, hogy leintettünk egy taxit, és
Poirot a Carlton Hotel nevét mondta be a sofőrnek. Megér-
kezve Rossakoff grófnő után érdeklődött. Pár perc múlva be is
léptünk a hölgy lakosztályába. Előrenyújtott kezekkel jött fe-
lénk, csodálatos, barbár mintájú neglizsében.
- Monsieur Poirot! - kiáltotta. - Hát sikerrel járt? Tisztázta sze-
gény gyermek?
 - Madame la comtesse, az ön barátját, Mr. Parkért nem fenye-
geti a letartóztatás veszélye.
- Ah, milyen ügyes emberke ön! Pompás. És ilyen hamar!
- Másfelől azonban megígértem Mr. Hardmannak, hogy még
ma visszaszármaztatom az ékszereit.
- Valóban?
- Így hát, madame, lekötelezne, ha most rögtön átadná őket.
Restellem, hogy siettetnem kell, de odalenn vár a taxi arra az
esetre, ha a Scotland Yardra kellene hajtatnom; és mi, belgák,
madame, a takarékosság erényét gyakoroljuk.
A grófnő rágyújtott egy cigarettára. Néhány másodpercig
mozdulatlanul ült, fújta a füstkarikákat, és kitartóan nézett
Poirot-ra. Majd hirtelen elnevette magát és felkelt. A szekreter-
hez ment, kihúzott egy fiókot, s kivett belőle egy fekete selyem-
retikült. Könnyed mozdulattal odahajította Poirot-nak. Amikor
megszólalt, hangja tökéletesen nyugodt és kiegyensúlyozott
volt.
- Mi, oroszok pedig éppen ellenkezőleg, a pazarlásban jeles-
kedünk - mondta. - Ehhez azonban sajnos pénzre van szükség.
Nem kell belenéznie. Mind ott van.
Poirot felállt.
- Gratulálok, madame, gyors eszéhez és szolgálatkészségé-
hez.
- Ah! Hiszen önre vár a taxi, mi egyebet tehettem volna?
- Lekötelez, madame. Sokáig marad Londonban?
- Önnek hála, attól félek, nem.
- Végtelenül sajnálom.
- Talán majd másutt, egyszer találkozunk még.
- Bízom benne.
- Én viszont nem! - kiáltotta nevetve a grófnő. - És ez nagy
bók. Kevés férfi akad a világon, akitől félnék. Minden jót,
monsieur Poirot!
 - Minden jót, Madame la comtesse. Ah, bocsásson meg, elfe-
lejtettem! Engedje meg, hogy visszaadjam a cigarettatárcáját.
S egy meghajlás kíséretében átnyújtotta a kis fekete moaré-
tárcát, amelyet a széfben találtunk. A grófnő rezzenéstelen arc-
cal vette el. Épp csak a fél szemöldökét vonta fel, és azt mor-
molta: - Értem!

III

- Micsoda nő! - kiáltotta lelkesedve Poirot, amint lefelé men-

tünk a lépcsőn. - Mon Dieu, quelle femme! Semmi tagadás,
semmi tiltakozás, blöffölés! Egy fürge szempillantás, és már fel
is mérte a helyzetet. Én mondom, Hastings, egy olyan nő, aki
így képes fogadni a vereséget - ilyen nemtörődöm mosollyal -
, az még sokra viszi! Veszedelmes teremtés; acélból vannak az
idegei, és... - Nagyot botlott a lépcsőfokon.
- Nem árt, ha mérsékeli elragadtatását, és a lába elé néz -
mondtam. - Mikor kezdett gyanakodni a grófnőre?
- Mon ami, a kesztyű és a cigarettatárca... a kettős bűnjel... ez
aggasztott engem. Bemard Parker könnyen elejthette az egyi-
ket vagy a másikat - de mindkettőt aligha. Ah, nem, az már
túlzott könnyelműség lett volna. Hasonlóképp, ha valaki más
tette oda őket, hogy Parkerra terelje a gyanút, akkor is elég lett
volna az egyik - a cigarettatárca vagy a kesztyű -, de megint
csak nem mindkettő. így hát arra a következtetésre kellett jut-
nom, hogy a két holmi közül az egyik nem Parkeré. Először azt
hittem, a tárca lesz az övé, a kesztyű pedig nem. De amikor
felfedeztem a kesztyű párját, rájöttem, hogy fordítva áll a do-
log. Kié tehát a cigarettatárca? Nyilvánvaló volt, hogy Lady
Runcorné nem lehet. Nem stimmelt a monogram. Mr. John-
stoné? Csak abban az esetben, ha álnéven utazik. Kikérdeztem
a titkárát, és rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy ott nincs semmi
suskus. Mr.Johnston múltjában nem lappang semmiféle titok.
Akkor hát a grófnőé? Állítólag ékszereket hozott magával
Oroszországból; csak ki kellett volna szednie a köveket a fog-
lalatukból, és igen kétséges, hogy valaha is azonosítani lehetett
volna őket. Mi sem volt egyszerűbb, mint hogy aznap fogja
Parker egyik kesztyűjét a hallban, és bedugja a széfbe! Ámde,
bien súr (Természetesen (francia)) a tárcáját nem állt szándékában
elejteni.
- De ha övé a tárca, miért a B. P. betűk voltak rajta? A grófnő
monogramja V. R.
Poirot elnézően rám mosolygott.
- Úgy bizony, mon ami; csakhogy az orosz ábécében a B a V-
nek, a P pedig az R-nek felel meg.
- Igazán nem várhatta, hogy erre rájöjjek. Nem tudok oroszul.
- Én sem, Hastings. Ezért vásároltam azt a könyvecskét... és
ajánlottam a maga figyelmébe is.
Felsóhajtott.
- Rendkívüli asszony. Az az érzésem, barátom - határozottan
az az érzésem -, hogy találkozni fogok még vele. Vajon hol?

(Gy. Horváth László)

 KIRÁLY FOGÁS

EGY ESŐS SZERDÁN a Nemzetközi Nyomozóirodában Tuppence

kezéből ernyedten hullt ki a Daily Leader.
- Tudod, mire gondoltam, Tommy?
- Azt lehetetlen megmondani - válaszolt a férje. - Rengeteg
mindenre gondolsz, de mindig egyszerre.
- Ideje volna, hogy elmenjünk táncolni.
Tommy sietősen felkapta a Daily Leadert.
- Milyen jól mutat a hirdetésünk - jegyezte meg, és félrehaj-
totta a fejét. - Blunt Briliáns Nyomozói. De Blunt Briliáns Nyo-
mozói, ez csak egy embert jelent, Tuppencc, egyedül csak té-
ged, érted? Dicsőség vár rád, mondaná Ilumpty Dumpty, a To-
jásember.
- A táncról beszéltem.
- Van egy érdekes dolog, amire felfigyeltem ezekben az újsá-
gokban. Nem tudom, te is észrevetted-e. Itt van három példány
a Daily Leaderből. Meg tudod-e mondani, miben különböznek
egymástól?
Tuppence érdeklődve nézte meg őket.
- Ez igazán nem nehéz - mondta lesújtó pillantással. - Az egyik
a mai, a másik a tegnapi, a harmadik pedig a tegnapelőtti.
- Sziporkázóan elmés megállapítás, kedves Watsonom. Csak-
hogy én nem erre utaltam. Nézd meg a fejlécet, a Daily Leader
címsort. Hasonlítsd össze a hármat. Nem fedezel fel valami kü-
lönbséget?
- Nem - mondta Tuppence. - Sót, azt hiszem, nincs is köztük
semmi különbség.
Tommy felsóhajtott, és úgy csippentette össze két ujját, mint
maga Sherlock Holmes.
- Ez a baj. Pedig mennyire belemélyedsz az újságokba. Még
nálam is alaposabban. Én mégis észrevettem valamit, te pedig
nem. Ha megnézed a mai Daily Leadert, láthatod, hogy a D
szárában van egy kis fehér pont, és van egy másik is, ugyanab-
ban a szóban, az L szárában. A tegnapi példányban nincsenek
pontok a DAILY szóban, van viszont két fehér pont a LEADER L
betűjében. A tegnapelőttiben pedig két pont van a DAILY szó
D betűjében. Az egy vagy két pont mindennap máshol van
- Miért? - kérdezte Tuppence.
- Kiadói titok.
- Vagyis nem tudod, és ki sem tudod találni.
- Csak annyit mondhatok, hogy minden újság ezt csinálja.
- Ügyes fiú vagy - mondta Tuppence. - Különösen ha másra
akarod terelni a szót. Térjünk csak vissza ahhoz, amiről koráb-
ban beszéltünk.
- Miről beszéltünk?
- A Három Kör báljáról.
Tommy felnyögött.
- Nem, Tuppence, nem. A Három Kör bálja... azt már nem.
Nem vagyok elég fiatal hozzá. Biztosíthatlak róla, hogy nem va-
gyok elég fiatal hozzá.
- Amikor még szende kislány voltam - mondta Tuppence -,
arra tanítottak, hogy a férfiak, legkivált a férjek, kicsapongó lé-
nyek, szeretnek inni, táncolni és éjszakázni. Gyönyörű és ügyes
asszony legyen az, aki otthon tudja tartani őket. Téves hiede-
lem. Ismeretségi körömben minden asszony arra áhítozik, hogy
elmehessen táncolni, és azért zokog, mert a férjük papucsban
jár, és fél tízkor már lefekszik. Pedig te olyan jól táncolsz,
Tommy.
- Ne hízelegj, Tuppence.
- Az igazat megvallva nem pusztán az élvezetért akarok el-
menni - mondta Tuppence. - Ez a hirdetés felkeltette a figyel-
memet.
Megint felkapta a Daily Leadert, és felolvasott belőle.
- Három körre bemegyek. 12 trükk. Pikk ász. Kell a királyfogás-
hoz.
- Költséges módja a bridzstanulásnak - vélte Tommy.
- Ne szamárkodj. Ennek semmi köze a bridzshez. Tudod, teg-
nap egy barátnőmmel a Pikk Ászban ebédeltem. Furcsa kis odú
Chelsea-ben. Azt mondta, divatba jött, hogy az ilyen nagy mu-
latságokról az éjszaka folyamán betoppanjanak ide az emberek
egy rántottára vagy pirítósra. Igazi bohémtanya, csupa elfüg-
gönyözött boksz. Izgalmas hely, mondhatom.
- És hogy gondolod?
- A három kór a Három Kör Bálját jelenti holnap este, a 12
trükk tizenkét órát, a Pikk ász pedig a Pikk Ászt.
- És mi az, ami kell a királyfogáshoz?
- Éppen ezt kell megtudnunk.
- Könnyen lehet, hogy igazad van, Tuppence - mondta
Tommy igazán nagylelkűen. - De nem értem, miért akarsz be-
leavatkozni más emberek szerelmi ügyeibe.
- Nem avatkozom bele. Csak éppen egy érdekes kis nyomo-
zómunkát javasoltam. Gyakorlatot kell szereznünk.
- Az üzletmenet nem a legizgalmasabb - mondta Tommy. -
Mégis azt hiszem, Tuppence, hogy te táncolni akarsz a Három
Kör Bálján. Erre akarod terelni a szót.
Tuppence szemtelenül felnevetett.
 - Ne akadékoskodj, Tommy. Próbáld elfelejteni, hogy har-
minckét éves vagy, és hogy a bal szemöldöködben van egy ősz
szál.
- Mindig elgyengülök, ha nőkről van szó - morogta a férfi.
- Nevettessem ki magam valamiféle ostoba jelmezben?
- Természetesen, de ezt bízd nyugodtan rám. Pompás ötle-
tem támadt.
Tommy gyanakodva nézett rá. Mélységes bizalmatlansággal
viseltetett Tuppence remek ötletei iránt.
Mikor másnap este hazatért, Tuppence valósággal kirepült a
hálószobájából.
- Megjött - mondta.
- Mi jött meg?
- A jelmez. Gyere, nézd meg.
Tommy bement a hálószobába. Az ágyon egy teljes tűzoltó-
egyenruha hevert fényes sisakkal.
- Atyaisten! - hördült fel Tommy. - Talán bizony csatlakoztam
a Wembley önkéntes tűzoltóegylethez?
- Találd ki - mondta Tuppence. - Mert még nem érted az öt-
letet. Dolgoztasd meg a szürke agysejtjeidet, mon ami. Szipor-
kázz, Watson! Legyél olyan, mint az a bika, amelyik tíz percnél
is tovább bírja az arénában!
- Várj csak! - mondta Tommy. - Kezdem érteni a dolgot. Van
benne valami gonosz szándék. Te például minek öltözöl,
Tuppence?
- A te egyik régi öltönyödbe. Amerikai kalapom lesz és szaru-
keretes szemüvegem.
- Éretlen dolog - mondta Tommy. - De azért értem.
McCartynak álcázod magad. És én leszek Riordan.
- Pontosan. Azt hiszem, nemcsak brit nyomozószokásokkal
kellene élnünk, hanem amerikaiakkal is. Most az egyszer én le-
szek a főnök, és te a szerény beosztott.
 - Ne felejtsd el - figyelmeztette Tommy -, hogy mindig sze-
gény Denny ártatlan megjegyzése vezeti nyomra McCartyt.
Tuppence csak nevetett. Remek kedve volt.
Az este fényesen sikerült. A tömeg, a zene, a csodálatos jel-
mezek - minden összeesküdött azért, hogy a fiatal pár pompá-
san érezze magát. Tommy még arról is megfeledkezett, hogy
eljátssza az akarata ellenére ide rángatott, unatkozó férj szere-
pét.
Tíz perccel tizenkettő előtt beültek a kocsiba, és elmentek a
híres (vagy hírhedt) Pikk Ászba. Tuppence találóan mondta
róla, hogy furcsa kis odú, olcsó és vásári, mégis tele volt jel-
mezbe öltözött párokkal. A falak mentén zárható bokszok vol-
tak. Tommynak és Tuppence-nek sikerült egyet megszereznie.
Az ajtót kissé nyitva hagyták, hogy lássák, mi folyik odakinn.
- Vajon melyik pár lehet az? Mármint a mi embereink -
mondta Tuppence. - Talán az a Colombina a rőt Mefisztóval?
- Szerintem az a gonosz Mandarin azzal a nővel, aki csataha-
jónak álcázza magát, pedig úgy mozog, mint egy gyors cirkáló.
- De szellemes valaki! - mondta Tuppence. - Mit tesz néhány
korty ital egyes emberekkel! De ki lehet ez a nő, aki Kór Dámá-
nak álcázza magát? Nem rossz jelmez.
A hölgy a mellettük levő bokszba surrant be társával, aki az
Újságpapírba Öltözött Úr jelmezét választotta az Alice Csoda-
országban leírása szerint. Mindkettőjükön álarc volt. Úgy tűnt,
a Pikk Ászban ez a szokás.
- Bizony, itt vagyunk a romlottság odújában - mondta
Tuppence elégedett képpel. - Mindenütt csak botrány. És mi-
lyen nagy zajt csapnak hozzá.
A szomszédos bokszban felkiáltott valaki, mintha csak tilta-
kozna, de egy férfi hangos hahotázása elnyomta a kiáltást. Az
emberek kacarásztak és énekeltek. A lányok éles hangja ott le-
begett hímnemű társaik mélyebb hangú dalolása fölött.
 - Talán az a pásztorlány lesz - találgatta Tommy. - Ott, azzal
a mulatságos francia úrral. Ók lehetnek a mi embereink.
- Bárki lehet, nem törődöm velük - vallotta be Tuppence.
- Az a fontos, hogy érezzük jól magunkat.
- Jobban érezném magam egy másik jelmezben - zsörtölő-
dött Tommy. - Fogalmad sincs róla, hogy ez milyen meleg.
- Fel a fejjel! - mondta Tuppence. - Nagyon csinos vagy
benne.
- Örülök neki - felelte Tommy. - Ez több, mint amit te elmond-
hatsz magadról. A legfurcsább kis ember vagy, akivel valaha
találkoztam.
- Denny fiam, maga csak vigyázzon a nyelvére! Nini, Az Új-
ságpapírba Öltözött Úr otthagyta a hölgyét. Vajon hova megy?
- Alighanem inni - mondta Tommy. - Legszívesebben én is ezt
tenném.
- Hosszasan iszik - mondta Tuppence négy vagy öt perc
múlva. - Tommy, bolondnak tartanál, ha...
Elhallgatott. Aztán hirtelen felpattant.
- Ha bolondnak tartasz is, én bemegyek a szomszéd bokszba.
- Nézd, Tuppence, ilyet nem tehet az ember.
- Úgy érzem, hogy valami baj történt. Tudom, hogy valami baj
történt. Ne is próbálj visszatartani!
Gyorsan kilépett a bokszból. Tommy követte. A szomszéd
boksz ajtaja be volt csukva. Tuppence felszakította, és bement.
Tommy utána.
A Kör Dámának öltözött lány a falnak támaszkodva, furcsán
összekuporodva ült a sarokban. A szeme követte őket az álarc
alól, de mozdulni nem mozdult. Jelmezének merész piros-fehér
mintája volt, de bal oldalán a minta összezavarodott. Több volt
benne a vörös, mint amennyi kellett volna.
 Tuppence felkiáltott és előrelépett. Most már Tommy is látta
azt, amit a felesége, egy tőr aranyozott markolatát a szív tájé-
kán. Tuppence letérdelt a lány mellé.
- Még él. Tommy, szaladj az igazgatóhoz, hívjatok gyorsan
orvost.
- Máris. Vigyázz, Tuppence, hozzá ne érj a tőr markolatához.
- Vigyázok. Siess!
Tommy kisietett, és behúzta az ajtót. Tuppence átölelte a
lányt. A téveteg mozdulatból megértette, hogy a lány az álarc-
tól szeretne szabadulni. Tuppence óvatosan levette róla. Szép,
virághoz hasonló arcot pillantott meg, tágra nyílt csillagszeme-
ket, telve fájdalommal, félelemmel és valamiféle értetlen döb-
benettel.
- Tud beszélni, drágám? - kérdezte Tuppence gyöngéden.
- Ha tud, mondja meg, ki tette ezt.
Látta, hogy a lány szeme az arcára szegeződik. Hallotta, hogy
sóhajt, mélyeket, a gyengülő szív miatt akadozva. A szeme to-
vábbra is Tuppence-en. Aztán mozdult az ajka.
- Bingo volt az - mondta furcsán susogva.
A keze elernyedt, ő maga lassan Tuppence vállára borult.
Tommy két emberrel jött vissza. A magasabbik olyan tekin-
télyt parancsolóan lépett be, hogy a vak is láthatta: orvos.
Tuppence átadta a terhét.
- Attól félek, hogy meghalt - mondta elakadó lélegzettel.
Az orvos gyors vizsgálatot végzett.
- Meg - mondta. - Itt már nincs mit tenni. Ne nyúljunk sem-
mihez, míg a rendőrök meg nem jönnek. Hogy történt a dolog?
Tuppence kissé szaggatottan beszélt, átsiklott afölött, miért is
ment be a bokszba.
- Különös eset - mondta az orvos. - Hallani nem hallott sem-
mit?
 - A hölgy mintha kiáltott volna, a férfi meg hangosan kaca-
gott. Természetesen nem gondolhattam arra, hogy...
- Természetesen nem - mondta az orvos. - Azt mondja, hogy
a férfi is jelmezben volt? Vagyis nem ismerné fel.
- Attól tartok, nem. És te, Tommy?
- Nem. De a jelmezét igen.
- Először is meg kell állapítani a szerencsétlen hölgy személy-
azonosságát - mondta az orvos. - Remélem, hogy utána a
rendőrség gyorsan munkához lát. Az ügy nem nagyon bonyo-
lult. De már itt is vannak a rendőrök!
 AZ ÚJSÁGPAPÍRBA ÖLTÖZÖTT ÚR

A HÁZASPÁR HÁROM ÓRA UTÁN ért haza, törődötten és nehéz szív-

vel. Tuppence hosszú ideig nem tudott elaludni. Egyik oldaláról
a másikra fordult az ágyban, mindig csak azt a virághoz ha-
sonló arcot, azt a rémült szemet látta.
Már a hajnal fényei kezdtek átszivárogni a redőny résein, ami-
kor Tuppence végre elaludt. A sok izgalom után mélyen aludt,
és nem álmodott semmit. Fényes nappal ébredt fel, mégpedig
arra, hogy Tommy ébren, sót felöltözve áll az ágya mellett, és
gyengéden rázza a karját.
- Ébredj, drága öreg bútordarab. Marriot felügyelő és egy má-
sik férfi van itt, látni szeretnének.
- Hány óra van?
- Tizenegy múlt. Szólok Alice-nek, hogy hozhatja a teádat.
- Az jó lesz. Mondd meg a felügyelőnek, hogy tíz perc múlva
ott vagyok.
Negyedóra múlva Tuppence be is száguldott a nappaliba.
Marriot felügyelő, aki mindaddig mereven és ünnepélyesen ült,
most felállt, hogy üdvözölje.
- Jó napot, Mrs. Beresford. Bemutatom Sir Arthur Mcrivale-t.
Tuppence megrázta a kezét a magas, vékony, elgyötört tekin-
tetű, őszülő férfinak.
- A tegnapi szomorú esetről van szó - mondta Marriot felü-
gyelő. - Szeretném, ha megismételné Sir Arthurnak, amit
tegnap mondott nekem. A hölgy utolsó szavait, amit a halála
előtt mondott. Sir Arthurt nagyon nehéz meggyőzni.
- Nem hihetem, és nem is hiszem - mondta a férfi -, hogy
Bingo Hale akár egy haja szálát is meggörbítette Vcre-nek.
Marriot felügyelő folytatta.
- Tegnap óta egy kicsit előbbre jutottunk, Mrs. Beresford -
mondta. - Először is megállapítottuk, hogy a hölgy Lady Meri-
vale. Kapcsolatba léptünk Sir Arthurral. Felismerte a holttestet,
és természetesen porig volt sújtva. Aztán megkérdeztem tőle,
ismer-e valakit, akinek Bingo a neve.
- Tudnia kell, Mrs. Beresford - mondta Sir Arthur -, hogy Halé
kapitány, akit minden ismerőse Bingónak nevez, a legjobb ba-
rátom. Gyakorlatilag nálunk is lakik. A házamban tartóztatták le
ma reggel. Azt kell hinnem, hogy ön téved: a feleségem nem
ezt a nevet ejtette ki.
- Sajnos nincs szó semmiféle félreértésről - válaszolt szelíden
Tuppence. - Azt mondta: „Bingo volt az”.
- Láthatja, Sir Arthur - így Marriot.
A boldogtalan úriember egy székbe roskadt, és a tenyerébe
temette az arcát.
- Ez egyszerűen hihetetlen. Mi oka lehetett volna rá? Tudom,
felügyelő, hogy maga mit gondol. Azt hiszi, hogy Halé-nek vi-
szonya volt a feleségemmel. De még ha ez igaz volna is, én
ugyan ezt soha el nem ismerem, miért ölte volna meg?
Marriot felügyelő köhintett.
- Nem nagyon kellemes dolog erről beszélni, uram. Halé ka-
pitány az utóbbi időben sokat foglalkozott egy amerikai hölgy-
gyel. Egy komoly vagyonnal rendelkező hölggyel. Ha Lady Me-
rivale elkezdett volna kellemetlenkedni, valószínűleg megaka-
dályozza ezt a házasságot.
- Hát ez felháborító, felügyelő úr!
 Sir Arthur ingerülten talpra ugrott. Marriot udvarias kézmoz-
dulatokkal nyugtatgatta.
- Kérem, Sir Arthur, bocsásson meg. Ön azt mondta, hogy ön
is, Halé kapitány is elhatározta, hogy részt vesz ezen a mulat-
ságon. Lady Vére éppen látogatóban volt, nem volt jelen, ön
nem tudott róla, hogy ó is oda készül?
- Sejtelmem sem volt róla.
- Mrs. Beresford, kérem, mutassa meg neki azt az apróhirde-
tést, amelyről említést tett nekem. - Miután Tuppence meg-
tette, a felügyelő folytatta: - Számomra ez elég világos. A hir-
detést Halé kapitány helyezte el az újságban az ön felesége
számára. Már megállapodtak abban, hogy ott lesznek. Ön
azonban csak az előző napon szánta rá magát, a hölgyet tehát
figyelmeztetni kellett. Ezért fejeződik be a hirdetés azzal, hogy:
„Kell a király fogáshoz.” Ön az utolsó pillanatban rendelte meg
a jelmezét egy kölcsönzőcégtől. Halé kapitánynak házi készíté-
sűjelmeze volt. Újságpapírba Öltözött Úrként jelent meg. És
tudja-e, Sir Arthur, mit találtunk a halott hölgy összeszorított
kezében? Egy újságdarabkát. Utasítottam az embereimet, hogy
Halé kapitány jelmezét hozzák el az ön házából. Ott lesz a Yar-
don, mire visszaérek. És ha ezt a darabot abból a jelmezből
szakították ki, nos, akkor lezárhatjuk az ügyet.
- Csalódni fog - mondta Sir Arthur. - Ismerem Halé kapitányt.
Bocsánatot kértek Tuppence-tól az alkalmatlankodásért, és
távoztak.
Későn este megszólalt a csengő, és a fiatal pár őszinte meg-
lepetésére megint csak Marriot felügyelő lépett be.
- Azt hiszem, Blunt Briliáns Nyomozóit érdeklik a legújabb fej-
lemények - mondta mosolyogva.
- Érdeklik bizony - mondta Tommy. - Kér valamit inni?
Az üveget udvariasan Marriot keze ügyébe helyezte.
 - Az ügy tiszta - mondta a felügyelő egy kis szünet után. - A
tőr az asszonyé volt. Úgy akarták csinálni, hogy öngyilkosság-
nak tűnjön a dolog, de hála az önök jelenlétének, ez nem sike-
rült. Rengeteg levelet találtunk. A viszony nyilvánvalóan már
régóta tartott, de Sir Arthur ezt nem fogta fel. És megvan az
utolsó láncszem...
- Mi az a láncszem? - kérdezte Tuppence izgatottan.
- Az utolsó láncszem a Daily Leaderből kiszakított rész. Abból
a jelmezből szakították ki, amely a kapitányon volt. Tökéletesen
illeszkedik. Igen, tiszta az ügy. Hoztam fényképeket is a bizo-
nyítékokról, hátha érdekli önöket. Az ilyen tiszta ügy felettébb
ritka.
- Tommy - mondta Tuppence, miután a férje kikísérte a Scot-
land Yard emberét, majd visszatért a szobába szerinted miért
ismételgeti Marriot felügyelő állandóan, hogy ez az ügy töké-
letesen tiszta?
- Nem tudom. Talán önelégült hivalkodás.
- Dehogyis. Azt akarja, hogy ráharapjunk a dologra. Ugye,
tisztában vagy vele, Tommy, hogy a mészárosok sok mindent
tudnak a húsról?
- Igen, de mi köze ennek a mi ügyünkhöz?
- Hasonlóképpen a zöldségesek mindent tudnak a zöldségek-
ről, a halászok pedig a halakról. A nyomozók, a hivatásos nyo-
mozók pedig mindent tudnak a bűnözőkről. Tudják, mi helyt-
álló, ha ilyenre bukkannak, de azt is, mi nem helytálló. Marriot
tapasztalata azt súgja neki, hogy Halé kapitány nem bűnöző,
ám a tények mind ellene szólnak. Marriot utolsó lehetőségként
most minket buzdít, reményét vesztve is reménykedik, hátha
eszünkbe jut valami apróság, valami, ami tegnap este történt,
és ami mindent más megvilágításba helyez. Nem lehet mégis
öngyilkosság, Tommy?
- Emlékezz, mit mondott neked az asszony.
 - Tudom. De próbáljuk másképp értelmezni. „Bingo volt az.”
Vagyis ő az oka az öngyilkosságnak. Elképzelhető.
- Igen. De a jelmezből kiszakított újságdarabra nem ad ma-
gyarázatot.
- Nézzük meg Marriot képeit. Sajnos azt nem kérdeztem meg
tőle, hogy Halé mit mondott a dologról.
- Én megkérdeztem, éppen most, az előszobában. Halé azt
mondja, hogy a mulatságon egyetlen szót sem váltott Lady
Merivale-lel. Hogy valaki a kezébe nyomott egy cédulát. Az állt
rajta: „Ne próbálj meg szóba állni velem ma este. Arthur gya-
nakszik.” De a cédula nincs sehol, és a történet is felettébb va-
lószínűtlen. Mi ketten pedig tudjuk, hogy ott volt vele a Pikk
Ászban, hiszen láttuk.
Tuppence bólintott, és a két képet kezdte vizsgálgatni.
Az egyiken a fejléc töredéke volt látható, annyi, hogy Daily Le
- a többit letépték. A másik a Daily Leader első oldala volt, fent
egy kis kerek, kiszakított résszel. Semmi kétség: a két rész töké-
letesen illeszkedett egymáshoz.
- Mik ezek a jelzések a szélén? - kérdezte Tommy.
- Öltésnyomok - mondta Tuppence. - Ahogy összevarrták a
lapokat.
- Már azt hittem, hogy ezek is a pontok rendszeréhez tartoz-
nak - mondta Tommy, és összerázkódott. - Szavamra,
Tuppence, hátborzongató ez az érzés. Milyen könnyű szívvel
beszélgettünk kettesben a pontokról, és hogy elszórakoztunk
azzal a hirdetéssel.
Tuppence nem válaszolt. Tommy ránézett, és csodálkozva
látta, hogy a felesége maga elé bámul, a szája kissé nyitva, az
arcán zavart kifejezés.
- Tuppence - mondta Tommy szelíden, és megrázta a karját -
, mi bajod van? Talán most fog megütni a guta?
 Tuppence meg sem mozdult. Aztán bizonytalan hangon
megszólalt:
- Denis Riordan!
- Parancs! - mondta csodálkozva Tommy.
- Úgy van, ahogy mondtad. Egy ártatlan kis megjegyzés!
Szedd össze az e heti Daily Leandereket!
- Mit akarsz velük?
- Tudod, hogy most én vagyok McCarty. Eddig csak gyötrőd-
tem, de most, hála neked, látni kezdek valamit. Ez itt a keddi
újság első lapja. Emlékezetem szerint a keddi fejlécen két pont
volt a Leader L betűjében. Itt meg egy pont van a Daily D be-
tűjében, egy pedig az L betűben. Hozd ide az újságokat, bizo-
nyosodjunk csak meg róla!
Gondosan megvizsgáltak mindent. Tuppence tökéletesen
emlékezett.
- Látod már? Ezt a darabot nem a keddi újságból szakították
ki.
- Nem lehetünk biztosak benne, Tuppence. Lehet, hogy csak
különböző kiadású példányok.
- Lehet. De azért mégiscsak neki köszönhetünk egy érdekes
ötletet. Egy dolog biztos: véletlenről itt szó sem lehet. Hívd fel
Sir Arthurt, Tommy. Kérd meg, hogy jöjjön ide most azonnal.
Merthogy fontos mondanivalóm van a számára. És hívd Marri-
otot is. A Scotland Yard megadja a címét, ha már hazament.
Sir Arthur Merivale, akinek komoly fejtörést okozott a hívás,
fél óra múlva megérkezett. Tuppence máris üdvözölte.
- Bocsánatot kérek, hogy ilyen parancsoló hangú üzenetet
küldtem önnek - mondta. - A férjem és én rájöttünk valamire,
amit szerintünk azonnal meg kell tudnia. Kérem, foglaljon he-
lyet.
Sir Arthur leült, Tuppence pedig folytatta:
- Tudom, mennyire szeretné tisztázni a barátját.
 Sir Arthur szomorúan rázta meg a fejét.
- Szerettem volna. De meg kell hajolnom a meggyőző bizo-
nyítékok előtt.
- Mit szólna hozzá, ha azt mondanám: a véletlen egy olyan
bizonyítékot adott a kezembe, amely felmenti az ön barátját
minden vád alól.
- Nagy örömmel hallanám, Mrs. Beresford.
- Mondjuk azt - folytatta Tuppence -, hogy megtaláltam azt a
lányt, akivel Halé kapitány tegnap éjfélkor táncolt. Akkor, ami-
kor állítólag a Pikk Ászban tartózkodott.
- Hát ez pompás! - kiáltotta Sir Arthur. - Tudtam, hogy kell itt
valami hibának lennie. Ezek szerint szegény Vére mégis öngyil-
kosságot követett el.
- Aligha - mondta Tuppence. - Ne feledkezzen el a másik fér-
firól.
- Milyen másikról?
- Akit a férjem is, én is láttunk távozni a bokszból. Vagyis, Sir
Arthur, egy másik Újságpapírba Öltözött Úrnak is ott kellett len-
nie a bálban. Mi is volt az ön jelmeze?
- Az enyém? Tizenhetedik századi hóhérnak öltöztem.
- Milyen találó - mondta Tuppence halkan.
- Találó? Hogy érti azt, hogy találó, Mrs. Beresford?
- Illik ahhoz a szerephez, amit választott. Elmondjam, mi a vé-
leményem a dologról, Sir Arthur? Az újságpapír öltözéket
könnyen rá lehet húzni a hóhérruhára. Először egy kis üzenetet
csúsztatnak oda Halé kapitány kezébe. Arra kérik benne a ka-
pitányt, hogy ne beszélgessen egy bizonyos hölggyel. Ez a
hölgy azonban semmit sem tud az üzenetről. Elmegy tehát a
kijelölt időben a Pikk Ászba, és azt a jelmezt pillantja meg,
amelyre számított. Bemennek a bokszba. A férfi karjaiba veszi
a hölgyet, azt hiszem, meg is csókolja. Júdás-csók, mert amikor
a férfi megcsókolja, mindjárt döf is a tőrrel. A nő felkiált, de a
férfi hahotája elnyomja az erőtlen hangot. A férfi rögtön el is
megy, a riadt és megrökönyödött hölgy mindvégig azt hiszi,
hogy a szerelme gyilkolta meg. Egy darabkát azonban kiszakít
a jelmezből. A gyilkos észreveszi ezt, hiszen olyan ember, aki
sokat ad a részletekre. Hogy a kör végképp bezáruljon a kisze-
melt áldozat körül, a darabkának pontosan olyannak kell lennie,
mintha Halé kapitány jelmezéből szakították volna ki. Ez csak
akkor nem ütközik szörnyű nehézségekbe, ha a két férfi egy
házban lakik. Mert ha igen, akkor gyerekjáték az egész. A gyil-
kos tehát pontosan ugyanolyan szakadást varázsol Halé kapi-
tány jelmezére, mint amilyen az ő jelmezén volt. Aztán elégeti
a saját jelmezét, és elkezdi az odaadó barát szerepét játszani.
Tuppence itt megállt, és csak ennyit kérdezett:
- Nos, Sir Arthur?
Sir Arthur felállt és meghajolt.
- Élénk képzelete van a bájos hölgynek, de talán túl sok bűn-
ügyi regényt olvasott.
- Gondolja? - kérdezte Tommy.
- A férjet pedig orránál fogva vezeti az asszony - mondta Sir
Arthur. - Nincs ember azonban, aki ezt a magyarázatot komo-
lyan venné.
Felkacagott, Tuppence pedig mozdulatlanná merevedett a
székén.
- Megesküdnék, hogy hallottam már ezt a nevetést - mondta.
- Mégpedig a Pikk Ászban hallottam. Ön pedig a mi megítélé-
sünkben téved egy kicsit. Valóban Beresford a nevünk, de más
néven is dolgozunk.
Felkapott egy névjegyet az asztalról, és átadta. Sir Arthur
fennhangon olvasta:
- Nemzetközi Nyomozóiroda - és itt elakadt a lélegzete. -
Szóval ez a mesterségük! Ezért hozott ide Marriot ma délelőtt.
Egyenesen a csapdába.
 Az ablak felé közeledett.
- Szép innen a kilátás - mondta. - Le lehet nézni Londonra.
- Marriot felügyelő! - kiáltotta Tommy határozott hangon.
A felügyelő egy pillanat múlva meg is jelent a két szoba közti
ajtóban.
Sir Arthur ajkán egy derűs kis mosoly jelent meg.
- El voltam készülve erre is - mondta. - Attól tartok, felügyelő
úr, hogy mégsem fog elkapni engem. Úgy távozom, ahogy
akarok.
A párkányra tette a kezét, és kivetette magát az ablakon.
Tuppence sikoltott, és a kezével betapasztotta a fülét, hogy
ne hallja a hangot, amelyet máris elképzelt: a test becsapódá-
sának visszataszító zaját odalentről. Marriot felügyelő elkárom-
kodta magát.
- Gondolnunk kellett volna az ablakra - mondta. - De jegyez-
zék meg, nem lett volna könnyű mindezt bebizonyítani. Min-
denesetre lemegyek, és elintézem az elintéznivalókat.
- Szegény ember - mondta Tommy nagy lassan. - Mert ha
szerette a feleségét...
A felügyelő felhorkant, és félbeszakította.
- Szerette? Bizonyos értelemben igen. Azt sem tudta már, ki-
hez fordulhatna pénzért. Lady Merivale-nek tekintélyes magán-
vagyona volt, és ezt a férje örökölte volna. De ha az asszony
megpattan a kis Hale-lel, Sir Arthur egyetlen pennyt sem lát az
egészből.
- Vagyis ez volt a kiváltó ok, nem igaz?
- Nekem a kezdet kezdetétől az volt az érzésem, hogy Sir Art-
hur rossz ember, Halé kapitány pedig jó. Mi a Yardon elég pon-
tosan meg tudjuk ítélni, mi micsoda és ki kicsoda, de nehéz a
dolgunk, ha a tények összeesküdnek ellenünk. Én most min-
denesetre lemegyek. Az ön helyében pedig, Mr. Beresford,
adnék egy nagy pohár konyakot a fiatalasszonynak. Megvisel-
hette az eset.
- Zöldségesek - mondta Tuppence halkan, mikor az ajtó be-
csukódott a rendíthetetlen felügyelő mögött - és mészárosok
és halászok és nyomozók... Ugye, hogy igazam volt. És ő tudta
ezt.
Tommy mindeddig a pohárszéknél foglalatoskodott, de most
már egy teli pohárral közeledett.
- Idd meg.
- Mi ez? Konyak?
- Nem. Óriáskoktél a diadalmas McCartynak. Marriotnak min-
denben igaza van. így történt a dolog. Ravasz impasszal meg-
fogta a királyt. Megnyerte a játszmát.
Tuppence bólintott.
- Pedig rossz oldalról adta meg a királyfogó impasszt.
- De megadta - mondta Tommy. - És a királynak vége.

(Katona Tamás)
 GYÜMÖLCSÖZŐ VASÁRNAP

- NAHÁT, IGAZÁN, ez valami isteni! - kiáltott fel (ezúttal negyed-

szer) Dorothy Pratt kisasszony. - Bárcsak a vén macsek most
látna! Ó meg a Jane-jei!
A „vén macsek”, akire ily tiszteletien utalás történt, Pratt kis-
asszony tiszteletre méltó munkaadója volt, Mrs. Mackenzie Jo-
nes, akinek rendíthetetlen előítéletei voltak szobalányok szá-
mára megfelelő keresztnevek tekintetében: a Dorothy nevet
száműzte, a helyébe pedig Pratt kisasszony gyűlölt második
neve, a „Jane” lépett.
Pratt kisasszony útitársa nem felelt azonnal - amire nagyon is
jó oka volt. Ha az ember a legközelebbi múltban lett húsz font
ellenében egy Austin Mini tulajdonosa (negyedkézből), és
mindössze másodízben ül a volánja mögött, szentelje figyelmét
ama bonyolult feladatnak, hogyan kell szükség esetén valam-
ennyi kezét és lábát egyidejűleg használnia.
- Hű... ha! - kiáltott fel Mr. Edward Palgrove, miután egy felet-
tébb kényes helyzetet olyan fékcsikorgással sikerült megúsznia,
hogy abba egy vérbeli autósnak belecsikordult volna a foga.
- Nem vagy ma valami beszédes hangulatban! - panaszkodott
Dorothy.
Mr. Palgrove-ot a sors megkímélte attól, hogy erre válaszolnia
kelljen, a mellette elhaladó autóbusz sofőrje ugyanis válogatott
szitkokat szórt rá.
 - Nahát, milyen szemtelen! - vetette fel a fejét Pratt kis-
asszony.
- Nem tudom, mit csinálna, ha neki kellene ilyen fékkel dol-
goznia - borongott a lovagja.
- Mért, valami baja van a féknek?!
- Taposhatod ítéletnapig, nem történik semmi - közölte Mr.
Palgrove.
- Ejnye, Ted, hát mit vársz húsz fontért? Végtére is itt ülünk
egy valódi autóban, vasárnap délután, és kifelé gurulunk a vá-
rosból, mint mindenki más!
Újabb csikorgás, nyikorgás.
- Haha! - kiáltott fel diadalmasan Ted. - így kell sebességet
váltani!
- Istenien vezetsz! - nézett rá csodálattal Dorothy.
E női csodálattól felbátorodva Mr. Palgrove megpróbálta ro-
hammal bevenni a következő kereszteződést, ahol azonban
szigorú szavakat intézett hozzá az ott posztoló rendőr.
Nahát! - sápítozott Dorothy, amikor kissé megjuhászodva kö-
zeledtek a hídhoz. - Nem is tudom, mit képzelnek magukról
manapság ezek a rendőrök. Legalább egy kis udvariasságot ta-
nulhatnának, ha már másra nem használhatók.
- Különben is, eszem ágában sem volt azon az úton menni -
mondta Edward búbánatosan. - Ki akartam menni a nyugati or-
szágúira, hogy egy kicsit megfuttassam a kocsit.
- És csapdába esni - bölcselkedett Dorothy. - Mint a múltkor
a gazdám. Öt fontjába került.
- Van azért a rendőröknek jó oldaluk is - ismerte el lovagiasan
Edward. - Nem kivételeznek. Nem kímélik a gazdagokat. Tisz-
tára begurulok, ha arra gondolok, hogy némelyik ürge csak úgy
besétál az autószalonba, és a mellényzsebéből kifizet két Rolls-
Royce-ot. Egyszerűen pimaszság. Mitől különb az ilyen ember,
mint én?
 - És azok az ékszerek... - sóhajtott Dorothy. - Azok a fényes
üzletek a Bond Streeten... Csupa briliáns, meg gyöngyök, meg
az ég tudja, mi minden! És nekem csak erre a vacak áruházi
üveggyöngyre telik.
Bánatosan elmélázott a témán. Edward megint a vezetésnek
szentelhette teljes figyelmét. Sikerült baleset nélkül kikevered-
niük Richmondból is. A rendőrrel történt nézeteltérés megren-
dítette Edward önbizalmát. A legkisebb ellenállást választotta,
és vakon követte az előtte haladó kocsit, ha több útirány közül
kellett választani.
így aztán hamarosan árnyas vidéki ösvényen gurultak, ahova
bizony nem talált volna el egykönnyen holmi kocavezető.
- Ügyesen kanyarodtam le az útról - dicsérte magát Edward.
- Jaj de cuki hely! - kiáltott fel Miss Pratt. - S odanézz! Ott egy
ember, gyümölcsöt árul!
És valóban, a következő fordulónál kis fonott asztal állt, rajta
kosárszám a gyümölcs, és egy nagybetűs felirat: EGYÜNK TÖBB
GYÜMÖLCSÖT!
- Hogy a gyümölcs? - kérdezte mogorván Edward, amikor a
kézifék vad rángatása végre elérte a kívánt eredményt.
- Nézze ezt a gyönyörű epret, uram - mondta a gyümölcsárus.
Toprongyos alak volt, arcán gyanús vigyor. - Ilyet vegyen a kis
hölgynek. Gyönyörű, válogatott gyümölcs, kézzel szedett! Cse-
resznyém is van. Finom, ropogós cseresznye! Kér egy kosárral,
kisasszony?
- Nagyon szép... - mondta Dorothy.
- Gyönyörű gyümölcs! - károgta a férfi. - A kosár meg szeren-
csét hoz, kisasszony, meglássa. - Végül nagy kegyesen Edward-
nak is válaszolt. - Két shilling, uram, higgye el, nekem is többe
van. Nagyon megéri, majd meglátja, csak nézze meg, mi van a
kosárban.
- Igazán nagyon szép... - mondta Dorothy.
 Edward sóhajtott, és kiguberálta a két shillinget. Közben vadul
számolt magában. Uzsonna, benzin - ez a vasárnapi autós ki-
rándulás nem olcsó mulatság! Ezért kockázatos dolog lányokat
meghívni! Amit csak meglátnak, megkívánják!
- Köszönöm, uram - hálálkodott a toprongyos. - Meglátja,
többet ér az a kosár gyümölcs, mint amennyit adott érte!
Edward vadul belelépett az egyik pedálba, és az Austin Mini
nekiugrott a gyümölcsárusnak, mint egy megvadult kopó.
- Elnézést - mentegetőzött Edward. - Elfelejtettem, hogy se-
bességben van.
- Vigyázhatnál, drágám - mondta Dorothy. - Majdnem elütöt-
ted!
Edward nem felelt. Megtettek fél mérföldet, és gyönyörű
helyre értek a folyóparton. Az Austint ott hagyták az út mentén,
ók pedig letelepedtek a parton, enyelegtek, és cseresznyét maj-
szoltak. A vasárnapi újság ott hevert mellettük.
- Van valami érdekes az újságban? - kérdezte végül Edward,
amikor jóllakottan hanyatt heveredett, és a szemére húzta a ka-
lapját, hogy ne süsse a nap.
Dorothy végigfutott a nagybetűs címeken.
- A szerencsétlen feleség. Hihetetlen történet. Huszonnyolc
ember fúlt vízbe az elmúlt héten. Lezuhant egy sportrepülőgép.
Szenzációs ékszerrablás. Eltűnt egy ötvenezer font értékű rubin
nyaklánc. Jaj, Ted! Hallod? Ötvenezer font! - Dorothy tovább
olvasta a hírt. - A rubin nyaklánc huszonegy kőből áll, platina-
foglalatban. Ajánlott csomagban küldték Párizsból. Amikor
megérkezett, kibontották, és a csomagban csak néhány kavics
volt - a drágakövek eltűntek!
- A postán lopták el - vélekedett Edward. - A francia posta
hírhedten megbízhatatlan.
- Jaj de szeretnék egyszer egy olyan nyakláncot látni... - só-
hajtott Dorothy. - Mint megannyi vércsepp... istenkém, micsoda
érzés lehet, ha az embernek ilyen drágaköves lánc van a nya-
kán!
- Hát az biztos, hogy te sose fogod megtudni - tréfálkozott
Edward.
Dorothy felvetette fejét.
- Szeretném tudni, miért nem. Manapság igazán nem nehéz
egy lánynak karriert csinálni! Például ha színésznő lesz.
- Tisztességes lány nem csinál karriert - jelentette ki lehen-
gerlő modorban Edward.
Dorothy épp válaszra nyitotta száját, de aztán meggondolta.
Inkább így szólt:
- Kérek még egy kis cseresznyét!
Aztán megállapította: - Én már sokkal többet ettem belőle,
mint te. A maradékot elosztjuk, aztán... Nézd csak! Mi van itt a
kosár alján!
És már ki is emelte a valamit - hosszú lánc, csupa-csupa vil-
logó, vérvörös kőből!
Döbbenten, szótlanul meredtek rá.
- A kosárban volt?... - nyögte ki végül Edward.
Dorothy bólintott.
- Az alján... a gyümölcs alatt.
Némán bámultak egymásra.
- Mit gondolsz, hogy került oda?!
- Fogalmam sincs. Jaj de fura, Ted, épp mikor azt a cikket ol-
vastuk... tudod, a rubinokról!
Edward nevetett.
- Azt képzeled talán, hogy ötvenezer fontot tartasz a kezed-
ben?!
- Én csak azt mondtam, fura. Rubinok, platinafoglalatban. A
platina olyan tompa, ezüstszínű fém, ugye? Pont mint ez itt.
Nézd csak, hogy ragyognak a kövek! És milyen gyönyörű a
színük! Vajon hány szem van a láncon? - Dorothy megszámlálta
a köveket. - Ted! Éppen huszonegy!!!
- Nem lehet!
- De igenis. Pont amennyi az újságban van! Jaj, Ted, nem gon-
dolod...
- Képtelenség. - De a hangja nem csengett valami határozot-
tan. - Az ilyesmit meg lehet állapítani... üveget kell vele meg-
karcolni...
- Az a gyémánt. Hanem tudod-e, Ted, olyan fura volt az a
gyümölcsárus... még a szeme se jól állt. És olyan furákat mon-
dott, hogy ez a kosár gyümölcs többet ér, mint amennyit adtál
érte!
- Igen, igen, de figyelj csak, Dorothy, mért ajándékozott volna
nekünk csak úgy ötvenezer fontot?
Pratt kisasszony bánatosan ingatta a fejét.
- Ezt én sem értem - vallotta be. - Habár lehetséges, hogy
nyomában van a rendőrség!
- A rendőrség?! - Edward kissé elsápadt.
- Bizony. Azt írja az újság: „...a rendőrség nyomon van.” Ed-
ward megborzongott.
- Nem tetszik ez nekem, Dorothy. Mi lesz, ha a rendőrség már
a mi nyomunkon van?!
Dorothy tátott szájjal bámult rá.
- De hiszen mi nem csináltunk semmit, Ted! A kosárban talál-
tuk.
- Majd el is hiszik! Ostoba, kitalált történet, és kész.
- Hát igen... - ismerte el Dorothy. - Jaj, Ted, gondolod, hogy
ez az? Tisztára mint a mesében!
- Szerintem egyáltalán nem valami szép mese - vélte Edward.
- Inkább olyanfajta, amelyikben a hőst igazságtalanul tömlöcbe
vetik, ahonnan csak tizennégy év múlva szabadul.
 Dorothy azonban nem hallgatott rá. Nyakára csatolta a láncot,
és kis zsebtükrében nézegette magát.
- Szakasztott, mint a hercegnők... - suttogta elragadtatva.
- Nem hiszem, nem és nem - jelentette ki Edward dühödtem
- Utánzat. Nem lehet más! Egyszerűen utánzat!
- Igen, drágám - mondta álmodozva Dorothy, de nem tudott
elszakadni képmásától. - Biztosan igazad van.
- Ilyen véletlen egyszerűen nincs! Képtelenség. Hidd el. Lehe-
tetlen. Ide figyelj, Dorothy, hallod, amit mondok, vagy nem hal-
lod?
Dorothy eltette a tükröt. Edward felé fordult, de keze még ak-
kor is a rubinokat simogatta a nyakán.
- Hogy tetszem? - kérdezte.
Edward rábámult; feledte iménti dühét. Még sohasem látta
ilyennek Dorothyt. Mint egy diadalmas királynő, úgy pillantott
rá. Merőben új nőt látott maga előtt. Az ötvenezer fontot érő
nyaklánc puszta tudata valósággal elvarázsolta Dorothy Prat-
tot. Fensőbbséges gőggel pillantott le Edwardra, mint Kleo-
pátra, Szemirámisz és Zenobia császárnó* egy személyben. (Kle-
opátra, Szemirámisz és Zenobia császárnó - VII. Kleopátra (Kr. e. 69-30)
Egyiptom uralkodója (* úr Kr. e. 51-30); Szemirámisz (Kr. e. IX. sz. vége) Asz-
szíria királynője; Septima Zenobia (240 k.-272) palmürai uralkodónő (úr.
267-272).)
- Hogy... hogy tetszel?! - dadogta Edward. - Felséges vagy!
Dorothy felkacagott: de még a nevetése is más volt, mint ren-
desen.
- Ide figyelj - tért magához Edward. - Tennünk kell valamit. El
kell vinni a rendőrségre, vagy valami.
- Marhaság - jelentette ki Dorothy. - Épp magad mondtad,
hogy úgyse hinnék el a mesét. Biztos, hogy börtönbe csukná-
nak, mert rád fognák, hogy loptad.
- De hát... de hát mi mást tehetnénk?
- Megtartjuk - jelentette ki az új Dorothy Pratt.
 Edward rámeredt:
- Meg-tart-juk?! Te megvesztél.
- Úgy találtuk, nem? Mért kell nekünk tudni, hogy értékes?
Megtartjuk, és én viselni fogom.
- És a rendőrség szépen elkap.
Ezen már Dorothy is elgondolkodott.
- Na jó - jelentette ki végül. - Eladjuk. Te vehetsz magadnak
egy Rolls-Royce-ot, vagy ha akarod, kettőt. Én meg veszek egy
gyémánt fejdíszt meg egypár gyűrűt.
De Edward csak bámult. Dorothy elveszítette a türelmét.
- Itt a nagy lehetőség! Csak meg kell ragadni. Hisz nem loptuk
ezt a bigyót... abba már én se mennék bele. Úgy pottyant az
ölünkbe, és egész biztos, hogy soha életünkben még egyszer
ilyen szerencsénk nem lesz! Hát ilyen nyámnyila alak vagy, Ed-
ward Palgrove?
Edward végre megtalálta a hangját.
- Hogy adjuk el?! Mit gondolsz, az olyan egyszerű? Ha bevi-
szed egy ékszerészhez, holtbiztos, hogy az lesz az első kérdése:
honnan szereztük a nyavalyás vackot.
- Dehogyis visszük ékszerészhez! Nem olvastál még detektív-
regényt, Ted? Hát mire jó az orgazda?
- És honnan akasszak le egy orgazdát? Engem tisztességben
neveltek.
- Ha férfi vagy, légy férfi - jelentette ki Dorothy. - Férfiak tudják
az ilyesmit.
Edward hosszan ránézett. Dorothy fenséges volt és kérlelhe-
tetlen.
- Sose hittem volna rólad... - rebegte Edward.
- Azt hittem, van benned egy kis kurázsi.
Csend támadt. Azután Dorothy felállt.
- Na, akkor induljunk hazafelé - mondta könnyedén.
- Magadon hagyod ezt az izét?
 Dorothy levette a nyakláncot, hódolattal nézte, aztán a táská-
jába dugta.
- Ide figyelj - mondta Edward. - Add csak nekem.
- Dehogy adom.
- De igenis ideadod. Én becsületes ember vagyok, ha nem
tudnád.
- Hát csak légy becsületes. Nem kell hogy beszennyezd vele
a kezed.
- Ejnye, adod már ide?! - rivallt rá Edward. - Bízd csak rám.
Majd találok orgazdát, légy nyugodt. Igazad van: soha az élet-
ben nem lesz többet ilyen szerencsénk. Becsületes úton jutot-
tunk hozzá - két shillingért vettük. Végtére az úriemberek is
csak ezt teszik, régiségkereskedésekben, és még büszkék is rá.
- Ez az! - kiáltott fel Dorothy. - így már egészen más vagy,
Edward!
Átnyújtotta a nyakláncot, és Edward zsebre vágta. Izgatott
volt, lelkes; nem fél ő senki emberfiától! Ebben a hangulatban
indította el az Austint. Izgalmukban még az uzsonnáról is elfe-
ledkeztek. Némán hajtottak vissza Londonba. Egy keresztező-
désnél egy rendőr megindult feléjük. Edwardnak megállt a szív-
verése. De csodával határos módon baj nélkül hazaértek.
Edward kalandra kész hangulatban búcsúzott Dorothytól.
- Megcsináljuk! Ötvenezer font! Megéri!
Éjszaka Rolls-Royce-okról és csíkos rabruháról álmodott, és
kimerültén ébredt. Nyakába kell vennie a várost, hogy orgazdát
keressen - csak azt nem tudta, hogyan fogjon hozzá.
A hivatalban álmosan tologatta az aktákat, és ebédig kétszer
is magára vonta főnöke haragját.
Hogy talál az ember orgazdát? Ki kell menni valamelyik kül-
városba - de melyikkel kezdje?
Ebéd után visszatért a hivatalba, és telefon várta. Dorothy
hangja csupa könny volt; tragédiát sugallt.
 - Te vagy, Ted? Mindjárt jön az asszonyom, akkor muszáj le-
tennem a kagylót. Ted, csináltál már valamit?
Edward bevallotta, hogy még nem.
- Ide figyelj, Ted, ne is csinálj semmit. Egész éjjel egy szemhu-
nyást nem aludtam. Rémes volt! Folyton arra gondoltam, hogy
a Bibliában az áll: „Ne lopj!” Igazán nem tudom, mi ütött belém
tegnap - tisztára megzavarodtam. Ugye nem csinálsz semmit,
Ted, drágám, ugye nem?
Lehetséges, hogy Mr. Palgrove-ot megkönnyebbülés fogta
el?! Ha úgy volt is, nem vallotta be.
- Ha azt mondom, megcsinálok valamit, akkor meg is csiná-
lom - jelentette ki az acélos tekintetű, rettenthetetlen szuper-
férfi hangján.
- Jaj, Ted, drágám, nem szabad! Úristen, itt jön a hárpia. Ide
figyelj, Ted, este vacsorára van meghívva. El tudok lógni, és ta-
lálkozhatunk. Addig ne csinálj semmit! Nyolckor, jó? Várj itt a
sarkon. - Dorothy hangja angyali suttogássá halkult. - Igen, asz-
szonyom. Téves számot hívtak. Bloomsbury 0234-et.
Amikor Edward este hatkor kilépett a hivatalból, nagybetűs
újságcím hívta fel a figyelmét:

NAGYSZABÁSÚ ÉKSZERRABLÁS. LEGÚJABB FEJLEMÉNYEK

Sietősen előszedett egy pennyt. Aztán biztonságosan elhelyez-

kedett a földalattin, mert sikerült ülőhelyhez jutnia, és belemé-
lyedt az újságba. Hamar megtalálta, amit keresett.
Alig állta meg, hogy el ne füttyentse magát.
- Nahát! Még hogy...
Aztán újabb hír vonta magára a figyelmét. Azt is elolvasta. Vé-
gül kicsúszott a kezéből az újság, de észre sem vette.
Pontosan nyolc órakor ott állt a megbeszélt helyen. Dorothy
sápadtan, lélekszakadva, de csinosan jelent meg.
 - Ugye nem csináltál semmit, Ted?!
- Nem csináltam semmit. - Zsebéből elővette a rubin nyaklán-
cot. - Felveheted.
- De Ted...
- A rubin nyaklánc már a rendőrség kezében van. Az is, aki
ellopta. Most pedig olvasd! - És Dorothy orra elé tartott egy
újsághírt. A lány a következőket olvasta:
RAGYOGÓ REKLÁMFOGÁS!
„Új, szenzációs reklámötletet vezetett be a Brit Bazárok Szö-
vetsége, hogy ezzel is bebizonyítsa: túltesz a Woolworth áru-
házon. Tegnap - és ezt követően majd a hónap valamennyi va-
sárnapján - gyümölcskosarakat hozott forgalomba; minden öt-
venedik kosárban más-más színű kövekből álló nyakláncot talál
a szerencsés vevő. A nyakláncok értéke sokszorosa a kosár
gyümölcs árának! Már tegnap nagy feltűnést keltettek, és az
EGYÜNK TÖBB GYÜMÖLCSÖT jelszó nagy sikerre számíthat jövő va-
sárnap. Gratulálunk a Brit Bazárok Szövetségének a ragyogó
ötlethez, és sok szerencsét kívánunk a »Védd a Hazai Ipart!«
mozgalomhoz.”

- Nahát... - mondta Dorothy. Majd, egy kis szünet után: - Nahát!

- Bizony - bólintott Edward. - Nekem is szakasztott ez volt a
véleményem.
Egy arra haladó férfi egy röplapot nyomott Edward kezébe:
- Olvasd, testvérem.
„Derék asszonynak ára sokkal felülhaladja az rubinokat!”
- Tessék! - nyújtotta Edward a röplapot Dorothynak. - Ettől
mindjárt jobb lesz a kedved.
- Nem is tudom - mondta kétkedő hangon Dorothy. - Nem
vagyok benne biztos, hogy derék asszonynak szeretnék... lát-
szani.
 - Nem is látszol annak - nyugtatta meg Edward. - Éppen ezért
nyomta a kezembe ezt a papírt a jóember. A nyakadon ezzel a
rubin nyaklánccal egy picit se látszol derék asszonynak! Sőt...
Dorothy nevetett.
- Azért te aranyos is tudsz lenni, Ted. Na gyere, menjünk
moziba.

(Borbás Mária)
 DARÁZSFÉSZEK

JOHN HARRISON KILÉPETT a házból, egy pillanatra megállt a tera-

szon, és a kertjét nézegette. Magas férfi volt, beesett, csontváz-
szerű arccal. Arckifejezése általában komor volt, de ha, mint
most is, darabos vonásai mosolyra lágyultak, volt benne valami
nagyon vonzó.
John Harrison szerette a kertjét, és az sohasem volt még kel-
lemesebb, mint ezen a nyárias, bágyadt augusztusi estén. Még
mindig szépségesek voltak a futórózsái, és szagosbükköny il-
lata töltötte be a levegőt.
A jól ismert nyikorgó hangra Harrison felkapta a fejét. Ugyan
ki érkezhet a kertkapun át? Egy perc múlva megdöbbenés ült
ki az arcára, mert erre az ösvényen közeledő, piperkőcösen öl-
tözött figurára számított a legkevésbé a világnak ezen a táján.
- Egek ura - kiáltotta Harrison. - Monsieur Poirot!
És valóban a nevezetes Hercule Poirot volt az, akinek nyomo-
zói hírneve az egész világot bejárta.
- Igen, én vagyok - felelte. - Maga egyszer azt mondta nekem:
„Ha a világnak erre a részére vetődik, el ne mulasszon felke-
resni.” Szaván fogtam, itt vagyok.
- Igazán lekötelez - mondta szívélyesen Harrison. - Foglaljon
helyet, és igyék valamit.
Vendégszerető mozdulattal a verandaasztalon sorakozó kü-
lönféle palackokra mutatott.
 - Köszönöm - mondta Poirot egy nádszékbe telepedve. -
Gondolom, siropja nincsen? Persze, persze, tudhattam volna.
Akkor egy kis szódavizet kérnék, whisky nélkül. - És érzelemdús
hangon hozzátette, miközben a másik elébe állította a poharat:
- Sajna, egészen lekonyult a bajszom. Ez a hőség!
- És mi szél hozta erre csöndes vidékre? - kérdezte Harrison,
lezöttyenve egy másik székbe. - Kikapcsolódás?
- Nem, mon ami, munka.
- Munka? Itt, az isten háta mögött?
Poirot komoran bólintott. - Bizony, barátom, bűntényeket
nemcsak a tömeg sűrűjében követnek el, nem tudta?
A másik nevetett. - Hát ez elég ostoba megjegyzés volt tőlem.
De mégis miféle bűnügyben nyomoz itt, vagy ezt ne kérdez-
zem?
- Kérdezheti - felelte a detektív. - Sőt szeretném is, ha kér-
dezné.
Harrison csodálkozva pillantott rá. Valami szokatlant érzékelt
a másik modorában. - Tehát azt mondja, bűnügyben nyomoz?
- kockáztatta meg bizonytalanul. - Komoly a dolog?
- A lehető legkomolyabb.
- Úgy érti...
- Gyilkosság.
Olyan szigorúan mondta ki Hercule Poirot ezt a szót, hogy
Harrison egészen meghökkent. A detektív egyenesen a sze-
mébe nézett, és ismét csak olyan szokatlan volt a pillantása,
hogy Harrison azt sem tudta, hogyan folytassa. Végül így szólt:
- De hát én semmiféle gyilkosságról nem hallottam.
- Nem - mondta Poirot -, nem is hallhatott róla.
- Kit öltek meg?
- Egyelőre még - felelte Poirot - senkit.
- Micsoda?
 - Ezért is mondtam, hogy nem hallhatott róla. Egy olyan bűn-
ügyben nyomozok, amely még meg sem történt.
- De hát ide hallgasson, ez nevetséges.
- Korántsem. Ha egy gyilkosságot még a bekövetkezte előtt
ki lehet nyomozni, az ugyebár sokkal jobb, mint ha utána ten-
nénk. Akár - de ez csak egy kis ötlet - meg is lehet akadályozni.
Harrison csak bámult. - Ezt nem mondja komolyan, Monsieur
Poirot.
- De igenis komolyan mondom.
- Maga tényleg azt hiszi, hogy gyilkosságot fognak elkövetni,
itt? Abszurdum!
Poirot a felkiáltásra ügyet sem vetve befejezte mondatát.
- Hacsak nem sikerül megakadályoznunk. Igen, mon ami, erre
céloztam.
- Megakadályoznunk? Mármint nekünk?
- Igen. Szükségem lesz az együttműködésére.
- Ezért jött ide?
Poirot ismét rápillantott, s volt a pillantásában valami megha-
tározhatatlan, amitől Harrison feszengeni kezdett.
- Azért jöttem ide, Monsieur Harrison, mert... nos... mert ked-
velem magát.
Aztán egészen megváltozott hangon hozzáfűzte: - Látom,
van itt egy darázsfészek, Monsieur Harrison. El kellene pusztí-
tania.
Harrison értetlenül ráncolta a homlokát e témaváltásra. Poirot
tekintetét követve zavartan azt mondta: - Éppenséggel el is fo-
gom. Illetve nem én, hanem az ifjú Langton. Emlékszik Claude
Langtonra? Ó is részt vett azon a vacsorán, ahol megismerked-
tünk. Ma este átjön, és elintézi a fészket. Azt állítja, ért hozzá.
- Ah - mondta Poirot. - És hogyan fogja csinálni?
- Benzinnel meg kerti fecskendővel. A saját fecskendőjét
hozza, azt mondja, megfelelőbb a mérete, mint az enyémnek.
 - De másképp is lehet csinálni, nem? - kérdezte Poirot. - Ci-
ánkálival?
Harrison meglepettnek látszott. - Igen, de az veszedelmes
holmi. Kockázatos ilyesmit tartani a háznál.
Poirot komoran bólintott. - Bizony, halálos méreg. - Kivárt egy
pillanatig, majd komor hangon megismételte: - Halálos méreg.
- Jól jön, ha az ember el akarja tenni láb alól az anyósát, mi?
- nevetett Harrison.
Hercule Poirot azonban komoly maradt. - Egészen biztos ab-
ban, monsieur Harrison, hogy monsieur Langton benzinnel
akarja elpusztítani azt a darázsfészket?
- Hogyne. Miért?
- Csak eltűnődtem. Ma délután a barchesteri patikában jár-
tam. Vásárlásom természete miatt alá kellett írnom a méreg-
nyilvántartó könyvet. Az utolsó bejegyzés ciánkálira vonatko-
zott, és Claude Langton szignálta.
Harrison elbámult. - Hát ez fura - mondta. - Langton épp a
minap adta tudtomra, hogy esze ágában sincs efféle szert hasz-
nálni, sőt mi több, kijelentette, hogy ilyen célra nem is volna
szabad árusítani.
Poirot kinézett a kertre. Nagyon halkan tette fel a kérdést: -
Kedveli Langtont?
A másik összerezzent. Mintha készületlenül érte volna a kér-
dés. - Én... én... nos... persze hogy kedvelem. Miért ne kedvel-
ném?
- Csak úgy eszembe jutott - mondta higgadtan Poirot -, hogy
így van-e.
Mivel a másik nem reagált, folytatta: - Az is megfordult a fe-
jemben, hogy vajon ő kedveli-e magát.
- Mire célozgat, Monsieur Poirot? Nem tudok eligazodni a
gondolatain.
 - Nagyon őszinte leszek. Ön ugyebár vőlegény, Monsieur
Harrison. Ismerem Miss Molly Deane-t. Igen bájos, igen szép
leány. Mielőtt magával eljegyezkedett, Claude Langtonnak volt
a jegyese. A maga kedvéért hagyta ott Langtont.
Harrison bólintott.
- Nem kérdezem, mi volt az oka rá: talán egészen megalapo-
zott oka volt. De higgye el, nem túlzás feltételezni, hogy Lang-
ton nem bocsátotta meg és nem felejtette el ezt.
- Téved, Monsieur Poirot. Esküszöm, hogy téved. Langton de-
rekasan, igazi férfi módjára fogadta a dolgot. Döbbenetesen
rendes volt velem... sőt, rendkívülien barátságos.
- És maga ezt nem találja szokatlannak? Azt a szót használta,
hogy „döbbenetesen”, de valahogy még sincs megdöbbenve.
- Mire gondol, Monsieur Poirot?
- Arra gondolok - mondta Poirot, és most már másképpen
csengett a hangja -, hogy egy férfi képes egészen addig palás-
tolni gyűlöletét, míg a megfelelő pillanat el nem érkezik.
- Gyűlölet? - Harrison nevetve rázta a fejét.
- Az angolok módfelett ostobák - mondta Poirot. - Azt hiszik,
bárkit be tudnak csapni, de őket nem tudja becsapni senki. A
derék emberről - az igazi férfiról - képtelenek rosszat feltéte-
lezni. És lévén bátrak, de ostobák, néha meghalnak, amikor pe-
dig nem is kellene meghalniuk.
- Maga figyelmeztetni akar engem - mondta halkan Harrison.
- Értem már... egészen eddig ezen tűnődtem. Óva int Claude
Langtontól. Azért jött ide, hogy figyelmeztessen...
Poirot bólintott. Harrison hirtelen talpra ugrott. - De hisz
maga megőrült, Monsieur Poirot! Ez itt Anglia. Itt ilyesmi nem
történhet meg. Csalódott szerelmesek nem döfnek hátba, nem
mérgeznek meg embereket. És Langtonnal kapcsolatban is té-
ved. Az a fickó a légynek sem tudna ártani.
 - Legyekkel nem foglalkozom - mondta rendíthetetlenül
Poirot. - Ám noha maga szerint Monsieur Langton egy légy
életét sem tudná kioltani, elfeledkezik arról, hogy éppen több
ezer darázs elpusztítására készül.
Harrison nem válaszolt azonnal. Most a kis detektív is talpra
szökkent. Barátjához sietett, és vállára tette a kezét. Annyira iz-
galomba jött, hogy szinte rázta a magas embert, miközben a
fülébe sziszegte: - Térjen észhez, barátom, térjen észhez! És
nézze csak... amott! Ott a rézsűnél, annak a fának a gyökerénél.
Látja, a darazsak dolguk végeztével hazatérnek. Alig egy óra
múlva pusztítás lesz, de ők még nem tudják. Nincs, aki meg-
mondja nekik. Nekik nincs Hercule Poirot-juk. Higgye el,
Monsieur Harrison, én azért jöttem ide, mert dolgom van. Én
gyilkosságban utazom. Akár elkövették már, akár nem. Mikor
jön át Monsieur Langton, hogy elintézze azt a darázsfészket?
- Langton sohasem tenne...
- Mikor?
- Kilenckor. De higgye el, hogy téved. Langton soha...
- Ezek az angolok! - kiáltotta indulatosan Poirot. Kalapját, sé-
tapálcáját felkapva elindult az ösvényen, és csak a válla fölött
szólt hátra: - Nem vitázom többet magával. Csak feldühítene.
De szeretném, ha tudná, hogy kilenckor visszajövök!
Harrison nyitotta volna a száját, de Poirot nem hagyott neki
időt. - Tudom, mit akar mondani. „Langton soha”, etcetera. Ah,
Langton sohasem tenne ilyesmit! Mindenesetre kilenckor visz-
szajövök. Igen, igen, élvezni fogom - mondjuk így -, élvezni fo-
gom a látványt, ahogy elintéznek egy darázsfészket. Ez is amo-
lyan angol sport!
A választ be sem várva végigsietett az ösvényen, és ki a nyi-
korgó ajtón. Odakinn, az úton meglassúdtak a léptei. Élénksége
tovatűnt, arca komor lett és aggodalmas. Előhúzta zsebóráját.
A mutatók nyolc óra tíz percen álltak. - Több mint háromne-
gyed óra - mormolta. - Lehet, hogy mégis várnom kellett
volna?
Igen lassan lépkedett, már-már azon volt, hogy visszafordul.
Mintha valami balsejtelem gyötörte volna. Azután lerázta ma-
gáról, és továbbsétált a falu felé. Arca azonban még mindig
aggodalmas volt, s egyszer-kétszer megcsóválta a fejét, mint
az olyan ember, aki csak félig-meddig nyugodott meg.
Pár perccel kilenc előtt újból a kertajtó felé közeledett. Csön-
des, világos este volt, szellő is alig birizgálta a faleveleket.
Mintha valami vészjósló lett volna ebben a békességben: akár
a vihar előtti csend.
Poirot léptei alig észrevehetően felgyorsultak. Hirtelen ijedség
- és bizonytalanság fogta el. Nem is tudta voltaképpen, mitől
fél.
Abban a pillanatban nyílt a kertajtó, és Claude Langton sur-
rant ki az útra. Megrezzent, amikor észrevette Poirot-t.
- Ó… ööö... jó estét.
- Jó estét, Monsieur Langton. Korán jött.
Langton értetlenül nézett rá. - Nem tudom, mire gondol.
- Elintézte a darázsfészket?
- Nos, ami azt illeti, nem.
- Nocsak - mondta halkan Poirot. - Tehát nem intézte el. Hát
akkor mit csinált?
- Ó, csak üldögéltünk és beszélgettünk az öreg Harrison- nal.
De most már mennem kell, Monsieur Poirot. Fogalmam sem
volt róla, hogy elidőzik a világnak ezen a részén.
- Dolgom volt itt, tudja.
- Igen? Nos, Harrisont a teraszon találja. Bocsánat, hogy nem
maradhatok tovább.
Elsietett. Poirot utána nézett. Ideges, jóképű fiatalember, nem
valami nagy egyéniségre valló szájjal!
- Tehát Harrisont a teraszon találom - mormolta Poirot.
 - Nem is tudom. - Bement a kertajtón és végig az ösvényen.
Harrison egy székben ült az asztalnál. Mozdulatlanul ült, á fejét
sem fordította Poirot felé, amikor odaért hozzá.
- Ah! Mon ami - mondta Poirot. - Jól van?
Hosszú szünet következett, végül furcsa, kába hangon meg-
szólalt Harrison: - Mit mondott?
- Azt kérdeztem, jól van-e.
- Jól? Igen, jól vagyok. Miért ne lennék?
- Semmi mellékhatás? Nagyszerű.
- Mellékhatás? Mitől?
- A mosószódától.
Harrison egyszeriben felocsúdott. - Mosószódától? Hogy érti
ezt?
Poirot mentegetőző mozdulatot tett. - Végtelenül sajnálom,
de muszáj volt beledugnom egy keveset a zsebébe.
- A zsebembe? Mi a csudáért?
Harrison csak bámult. Poirot halkan és személytelenül beszélt,
akár az előadó, aki leereszkedik egy gyermek értelmi szintjére.
- Tudja, az egyik előnye, vagy éppenséggel hátránya, ha de-
tektív az ember, hogy mindenféle bűnözőkkel kerül kapcso-
latba. A bűnözők pedig igen érdekes és különös dolgokra tud-
ják megtanítani. Volt egyszer egy zsebtolvaj... azért ártottam
bele magam az esetbe, mert ez egyszer nem követte el, amivel
vádolták... egyszóval felmentettem az illetőt. Háláját az általa
elképzelhető egyetlen módon nyilvánította ki - szakmai trükkö-
ket mutatott nekem.
így tehát, ha akarom, könnyűszerrel bele tudok nyúlni valaki-
nek a zsebébe anélkül, hogy észrevenné. Egyik kezemet a vál-
lára teszem, izgatottnak mutatkozom, és ő nem érzékel sem-
mit. Ám én közben már át is raktam a zsebe tartalmát a maga-
méba, és mosószódát csempésztem a helyébe.
 - Tudja - folytatta álmodozón Poirot -, ha valaki gyorsan
hozzá akar férni a méreghez, hogy beleejthesse egy pohárba,
akkor azt a jobb kabátzsebében kell tartania; nincs rá más mód.
Tudtam, hogy ott lelem meg.
Zsebébe nyúlt, és elővett néhány fehér kristálydarabot. - Fe-
lettébb veszélyes - mormolta - csak így, szabadon hordozni
ezeket.
Azzal nyugodtan, minden sietség nélkül egy széles szájú üve-
get húzott elő a másik zsebéből. Belepottyantottá a kristályo-
kat, az asztalhoz lépett, és megtöltötte vízzel. Gondosan bedu-
gaszolta, és addig rázogatta, míg a kristályok fel nem oldódtak.
Harrison lenyűgözve nézte.
Poirot az oldattal immár elégedetten odament a darázsfé-
szekhez. Kidugaszolta az üveget, elfordította a fejét, bele- ön-
tötte a keveréket a darázsfészekbe, majd hátrált egy-két lépést
és figyelt.
Néhány darázs, épp visszatérőben, leszállt, rándult párat, és
mozdulatlanná merevedett. Más darazsak kimásztak a lyukból,
és ott döglöttek meg. Poirot nézte egy-két percig, azután bó-
lintott, és visszament a verandára.
- Gyors halál - mondta. - Igen gyors halál.
Harrison végre meglelte a hangját. - Mennyit tud?
Poirot előreszegezte tekintetét. - Ahogy mondottam, láttam
Claude Langton nevét a könyvben. Amit nem árultam el, az az,
hogy nem sokkal utána véletlenül találkoztam vele. Közölte,
hogy a maga kérésére vásárolt ciánkálit... a darázsfészekhez. Én
pedig egy kissé különösnek tartottam ezt, barátom, mert
eszembe jutott, hogy azon a vacsorán, amelyet említett, maga
éppen a benzin hatékonyságát magasztalta, a ciánbeszerzést
ezzel szemben mint veszélyes és fölösleges dolgot elítélte.
- Folytassa.
 - Tudtam valami mást is. Láttam Claude Langtont és Molly
Deane-t édes kettesben, amikor ők nem láttak engem. Nem
tudom, miféle szerelmesek közti civódás váltotta ki eredetileg,
hogy szétváljanak, és a lány a maga karjaiba vesse magát, de
ekkor ráébredtem, hogy ez a félreértés immár a múlté, és Miss
Deane vissza akar térni szerelméhez.
- Folytassa.
- Tudtam még valamit, barátom. Egyik nap éppen a Harley
Streeten jártam, és észrevettem magát, amint kilép az egyik or-
vos házából. Ismerem ezt az orvost, tudom, miféle kórral szok-
ták felkeresni, és olvastam a maga arckifejezéséből is. Csupán
egyszer vagy kétszer láttam ilyet életem során, de nem lehet
eltéveszteni. Egy olyan ember arca volt, akire kimondták a ha-
lálos ítéletet. Igazam van, nemde?
- Tökéletesen. Két hónapot jósolt.
- Maga nem vett észre engem, barátom, mert más dolgokkal
volt elfoglalva. De én még valami mást is láttam az arcán... azt,
amiről ma délután azt mondtam, a férfiak igyekeznek palás-
tolni. Gyűlöletet láttam rajta, barátom. Nem is próbálta palás-
tolni, hiszen azt hitte, senki sem figyeli.
- Folytassa - mondta Harrison.
- Már nem sok mondanivalóm maradt. Lejöttem ide, véletle-
nül megláttam Langton nevét a méregkönyvben, és felkeres-
tem magát. Csapdát állítottam magának. Tagadta, hogy cián-
vásárlásra kérte volna Langtont, helyesebben meglepetést
színlelt, amiért ő azt vásárolt. Felbukkanásom váratlanul érte,
de azután ráébredt, milyen jól beleillene az egészbe, és még
táplálta is gyanakvásomat. Magától Langtontól tudtam, hogy
fél kilencre várja őt ide. Maga viszont kilencet mondott, arra
gondolván, hogy mire megérkezem, azt fogom látni, hogy
mindennek vége. Ekkor tehát már mindennel tisztában voltam.
- Miért jött ide? - kiáltott fel Harrison. - Bárcsak ne jött volna!
 Poirot kihúzta magát. - Megmondtam - jelentette ki hogy én
gyilkosságban utazom.
- Gyilkosság? Öngyilkosság, az lett volna!
- Nem. - Poirot hangja élesen és tisztán csengett. - Én gyil-
kosságról beszélek. A maga halála gyors lett volna és könnyű,
de az a halál, amit Langtonnak szánt, a legborzalmasabb, ami
embernek csak osztályrészül juthat. Ő vásárolta a mérget, az-
után meglátogatja magát, kettesben vannak. Maga egyszer
csak meghal, a poharában ciánt találnak, és Claude Langtont
felakasztják. Ez volt a maga terve.
Harrison ismét felnyögött.
- Miért jött ide? Miért jött ide?
- Már megmondtam, de volt rá más okom is. Kedveltem ma-
gát. Ide hallgasson, mon ami, maga haldoklik; maga elveszí-
tette a lányt, akit szeret; de egyvalami nem mondható el ma-
gáról: maga nem gyilkos. És most halljam: örül vagy nem örül,
hogy idejöttem?
Rövid szünet után Harrison kihúzta magát. Újfajta méltóság
ült ki az arcára... annak az embernek a méltósága, aki legyűrte
aljasabbik énjét. Átnyújtotta kezét az asztal fölött.
- Hála az égnek, hogy idejött - kiáltotta. - Ó, hála az égnek,
hogy idejött!

(Gy. Horváth László)

 A HÁZMESTERNÉ BOSSZÚJA

- Nos, HOGY VAGYUNK? - kérdezte betegét Haydock doktor. Miss

Marple halvány mosolyt vetett rá párnáiról.
- Azt hiszem, hogy valójában jobban vagyok - ismerte be -,
de szörnyen lehangoltnak érzem magam. Talán jobb lett volna,
ha meghalok. Végtére is... eljárt felettem az idő. Nem kellek
senkinek, nem hiányoznék senkinek...
Haydock doktor szokásos nyers modorában szakította félbe.
- Igen, igen, ezt ismerjük, az influenzát követő jellegzetes de-
presszió. Valami kell magának, ami felrázza egy kicsit. Amolyan
lelki serkentószer.
Miss Marple sóhajtva rázta meg a fejét.
- Sőt mi több - folytatta a doktor -, már el is hoztam magam-
mal az orvosságot!
Azzal egy nagy borítékot dobott az ágyra.
- Épp magának való. Az ilyesfajta rejtvényeket szereti megol-
dani.
- Rejtvény? - Miss Marple szemében némi érdeklődés csillant.
- Szerény irodalmi próbálkozásom - vörösödött el a doktor. -
Megkíséreltem az esetet novellaformába önteni. „így szólt a
férfi”, „mondta a lány”, „gondolta magában” és így tovább. A
történet azonban valóságos tényeken alapul.
- De miért rejtvény? - kérdezte Miss Marple.
 Haydock doktor szélesen elmosolyodott. - Mert magának kell
megfejtenie. Kíváncsi vagyok, csakugyan olyan okos-e, ami-
lyennek teszi magát.
És ezzel a búcsúdöféssel távozott.
Miss Marple pedig kivette a borítékból a kéziratot, és olvasni
kezdte.

- No és hol a menyecske? - kérdezte kedélyesen Miss Hármon.

A falut majd szétvetette a kíváncsiság, annyira szerették volna
már látni Harry Laxton dúsgazdag és világszépfiatal feleségét,
akit külhonból hozott magával. Az volt az általános - és elnéző
- vélemény, hogy Harry, a hírhedt tékozlófiú megfogta az isten
lábát. Harryvel mindig mindenki elnéző volt. Még a betört abla-
kok tulajdonosai, Harry parittyájának kárvallottjai is feledték jo-
gos haragjukat, amikor meglátták a kis Harry gyerek őszintén
bűnbánó ábrázatát. Betört ablakok, kifosztott gyümölcsösök, or-
vul elejtett nyulak szegélyezték Harry kamaszkorát, később pe-
dig adósságot adósságra halmozott, hírbe keverte a trafikosék
lányát, mire a családja sürgősen elküldte Afrikába -és afalu köz-
véleménye, amelyet különféle idősödő hajadonok képviseltek, el-
nézően morogta: - Fiatalság, bolondság! Majd csak benő a feje
lágya!
És a tékozlófiú hazatért - nem bűnbánóan, hanem diadalme-
netben. Harry Laxton „megcsinálta a szerencséjét”, összeszedte
magát, keményen dolgozott, s végül megismerkedett egy dús-
gazdag, félig angol, félig francia lánnyal, és rövid udvarlás után
elvette feleségül.
Harry élhetett volna Londonban, vásárolhatott volna birtokot
valahol vidéken, ahol jó vadászterület van, ő azonban úgy dön-
tött, hogy hazatér szűkebb pátriájába. És itt, a lehető legroman-
tikusabb módon, megvásárolta Kingsdeant, azt a lerobbant bir-
tokot, amelynek az intézői lakásában töltötte gyerekkorát.
 Maga az udvarház már vagy hetven esztendeje lakatlan volt.
Elhanyagoltan düledezett, omladozott. Egyetlen lakható sarká-
ban egy vén házmester élt feleségestül. A ház nagy volt, de csúf,
a kertet felverte a gaz, a fák, bokrok elvadultak - Kingsdean va-
lóságos elvarázsolt kastély volt.
A kellemes, igénytelen intézői lakot hosszú esztendőkig bérelte
Laxton őrnagy, Harry édesapja. Gyerekkorában Harry állandóan
a birtokon csavargott, úgy ismerte az elvadult erdőt, akár a te-
nyerét, és szívesen lődörgött a félig romos udvarházban.
Laxton őrnagy néhány éve meghalt, mindenki azt gondolhatta
hát, hogy Harryt már semmi sem köti hajdani otthonához - és
mégis ide hozta magával fiatalfeleségét. A roskatag udvarházat
lebontották. Építőmunkások hada szállta meg a helyet, és szinte
varázslatosan rövid idő alatt állt a vakító fehér új ház az ódon
fák között.
Ezután vonult be a kertészsereg, a nyomukban pedig a bútor-
szállító kocsik. Megérkezett a cselédség. Legvégül pedig pompás
limuzin szállította Hányt és feleségét a bejárat elé.
A falu rohant, hogy tiszteletét tegye, és Mrs. Price, a legna-
gyobb falubeli ház tulajdonosa, aki magát a helyi társaság ve-
zérszellemének tekintette, meghívókat küldött szét „a fiatalasz-
szony tiszteletére” rendezett estélyre.
Óriási esemény volt. Számos hölgy új ruhát csináltatott az al-
kalomra. Mindenki izgatott volt, kíváncsi volt, alig várta, hogy
megismerkedjék a mesebeli királykisasszonnyal. Hiszen olyan ez
az egész, mint valami tündérmese!
Miss Hármon, a viharvert, kedélyes öregkisasszony akkor han-
goztatta az előzőekben idézett kérdést, amikor átnyomakodott
a zsúfolt szalon ajtaján. A kis Miss Brent, vézna, kiszáradt haja-
don, izgatottan szolgált információval.
- Ó, kedvesem, elbűvölő teremtés! És milyen jó modorú! És mi-
lyen fiatal! Az ember szinte irigyli, ha valakinek ennyire megvan
mindene! Szép is, gazdag is, jól nevelt is, és milyen elegáns, nincs
benne semmi közönséges, és a drága Harry a tenyerén hordja!
- Semmi sem tart örökké! - vélte Miss Hármon.
Miss Brent vékony orra megrezzent. - Ó, kedvesem, csak nem
gondolod...
- Ismerjük valamennyien a mi Harrynket! -jelentette ki Miss
Hármon. - Nagyon jól tudjuk, hogy milyen.
- Nagyon jól tudjuk, milyen volt! De most már...
- Ó, a férfiak nem változnak - legyintett Miss Hármon. - Aki
nagy kutya voltfiatalon, öregkorára is az marad. Ismerem a faj-
tájukat.
- Ejnye, ejnye. Szegény asszonyka. - Miss Brent arcán elége-
dettség ömlött el. - Hát igen, alighanem meggyűlik még a baja
a férjével. Valakinek figyelmeztetnie kell... Vajon hallott-e arról a
régi históriáról?
A két hölgy jelentőségteljes pillantást váltott.
- Nagyon helytelen lenne -folytatta Miss Brent -, ha nem érte-
sülne róla. Igazán kínos. Kivált, hogy a faluban csak egyetlen pa-
tika van.
A trqfikosék lánya ugyanis Mr. Edge-hez, a patikushoz ment
feleségül.
- Sokkal helyesebb lenne - tódította Miss Brent -, ha Mrs. Lax-
ton Much Benhambe járna, a Boots gyógyszertárba.
- Lefogadom, hogy ezt maga Harry Laxton fogja javasolni -
vélte Miss Hármon.
És a két hölgy ismét jelentőségteljesen nézett össze.
- Igen, nekem is az a véleményem - mondta Miss Harmon -,
hogy az asszonykának tudnia kellene róla.

- Bestiák! - szólt felháborodva bácsikájához, Haydock doktor-

hoz Clarice Vane. - Némelyik nő valóságos szörnyeteg!
Nagybátyja kíváncsian nézett rá.
 Clarice magas, csinos, fekete lány volt, melegszívű, könnyen
hevülő természet. Nagy barna szeme most méltatlankodva vil-
logott. - Akár a dühös macskák... sziszegnek, fújnak... És mind-
untalan célzásokat ejtenek el.
- Harry Laxtonról?
- Igen, meg a trafikosék lányáról.
- Ó, az a régi ügy! - vont vállat a doktor. - Sok fiatalembernek
volt hasonló szerelmi históriája.
- Hát persze. Volt, és el is múlt. Miért kell hát felhánytorgat- ni?
Hiszen hosszú évek teltek el azóta! Mint a keselyük, amint hul-
lákon lakmároznak!
- Elhiszem, kedvesem, hogy te így látod. Csakhogy tudod, ide-
lent minálunk igen kevés érdekes dolog történik, hát muszáj sze-
gényeknek a hajdani botrányokon rágódni. Csak azt nem értem,
miért ejt ez téged ennyire kétségbe?
Clarice Vane az ajkába harapott. Arcát elfutotta a vér. Különö-
sen fojtott hangon szólalt meg:
- Olyan... olyan boldognak látszanak. Mármint Laxtonék. Fia-
talok, szeretik egymást, minden olyan szép körülöttük. Nem tu-
dom elviselni a gondolatot, hogy holmi suttogások, pletykák, cél-
zások, rosszindulatú szóbeszéd és általános utálatosság elront-
hatják!
- Aha. Értem.
Épp az imént beszélgettem Laxtonnal -folytatta Clarice. -Any-
nyira boldog, úgy fel van dobva, és annyira... igen, annyira izga-
tott, amiért sikerült megvalósítania a szíve vágyát, és újjáépíte-
nie a házat. Úgy örül, mint valami gyerek. Az asszony pedig...
nos, azt hiszem, ő még soha életében semmi rosszat nem ta-
pasztalt. Mindig megvolt mindene. De hiszen láttad magad is,
Freddie bácsi. Mi a véleményed róla?
Az orvos késlekedett a válasszal. Mások szemében Louise Lax-
ton irigylésre méltó lehet. A szerencse elkényeztetett gyermeke.
De őt csak a hajdani slágerre emlékeztette: „Szegény kicsi gaz-
dag lány...”
Finom csontú, törékeny kis teremtés, lenszőke haja merev csi-
gákban övezi arcát, óriási kék szeme sóvárogva néz a világba.

Louise elbágyadt egy kicsit. A gratulációk áradata elárasztotta.

Azt remélte, hogy hamarosan hazamehetnek. Talán Harry is
megelégelte a mulatságot. Férjére sandított. Olyan magas, olyan
széles a válla, olyan nagy élvezetét leli ebben a szörnyű, unal-
mas estélyben...
„Szegény kicsi gazdag lány...”

- Uhh! -Ez a megkönnyebbülés nagy sóhaja volt.

Harry mosolyogva fordultfeleségéhez. Autón hajtottak haza-
felé.
- Drágám, hogy milyen szörnyű volt ez az estély! - mondta
Louise.
- Igen, elég szörnyű - nevetett Harry. - Annyi baj legyen, édes.
Muszáj volt végigcsinálni. Ezek a vén macskák mind ismertek
engem kölyökkoromban. Rémes csalódás lett volna nekik, ha
nem vehetnek téged alaposan szemügyre.
Louise fintort vágott.
- Gyakran együtt kell majd lennünk velük?
- Á, dehogy. Majd mindenki levizitel nálunk, te pedig vissza-
adod a látogatást, és ezzel vége. Meghívhatod a barátnőidet, te-
heted, ami jólesik.
Louise egy-két percnyi hallgatás után megkérdezte:
- Lakik a környéken valaki, akivel kellemes együtt lenni?
- Hogyne. A vidéki dzsentritársaság. Bár lehetséges, hogy egy
kicsit őket is unnád. Többnyire a kertjük érdekli őket, meg a va-
dászkutyák, meg a lovak. Persze te is fogsz lovagolni. Azt majd
nagyon élvezed, meglátod. Van odaát Elgintonban egy ló,
szeretném, ha megnéznéd. Gyönyörű állat, tökéletesen idomí-
tott, semmi rosszindulat nincs benne, de csupa élet.
A kocsi lassított, amikor bekanyarodtak a birtok kapuján. Harry
eltekerte a kormányt, és káromkodott, mikor egy groteszkfigura
az út közepén felszökkent az autó előtt. Hajszál híja volt, hogy
el nem gázolták. Az alak ott állt, az öklét rázta, és a távolodó
autó után ordítozott. Louise megragadta férje karját.
- Ki volt ez? Ki ez a szörnyű szipirtyó?
Harry arca komor volt. - Az öregMrs. Murgatroyd. Ő meg a
férje amolyan házmesterfélék voltak a régi házban. Majdnem
harminc évig ott laktak.
- De miért rázta felénk az öklét?
Harry elvörösödött. - Mert... mert nagyon rossz néven vette,
hogy lebontattam a házat. Neki meg persze felmondtam. A férje
két éve meghalt. Azt mondják, a halála után az asszony egy ki-
csit megzavarodott.
- De... csak nem éhezik?
Louise-nak ködös és meglehetősen drámai elképzelései voltak.
Aki nagyon gazdag, az elszakad az élet valóságától.
- Úristen! - kiáltottfelháborodottan Harry. - Louise, mit képzelsz
te rólam? Tisztességes nyugdíjat adok neki természetesen! És egy
saját kis házba költöztettem.
- De hát akkor mi bántja? - kérdezte döbbenten Louise.
- Honnan tudjam? - kérdezte még mindig komoran Harry.
- Dilis az öreglány! Imádta azt a házat.
- De hiszen már valósággal romba dőlt!
- Hát persze. A fala kidőlt-bedőlt, a tető lyukas volt - nem is
volt már biztonságos. De azért neki alighanem sokat jelentett.
Nagyon sokáig élt ott. Nem is tudom... Valószínűleg becsavaro-
dott a szerencsétlen.
- És megátkozott minket - mondta kényelmetlenül Louise. -Jaj,
Harry, bárcsak ne tette volna!
 Louise úgy érezte, új otthonát megfertőzi, megmérgezi a bo-
lond vénasszony rosszindulatú figurája. Ha autón ment el, ha
kilovagolt, ha a kutyáit járatta, az a groteszk alak mindig ott les-
kelődött, összegörnyedve, vasszürke, kócos tincsein ócska kalap-
pal, magában átkokat motyogva.
Louise maga is arra a meggyőződésre jutott, hogy az öregasz-
szony megzavarodott. De ettől semmi sem lett könnyebb. Mrs.
Murgatroyd sohasem lépett be a házba, nem is élt határozott
fenyegetéssel, nem erőszakoskodott. Gunnyasztó alakja mindig
ott volt látható, a kapu előtt. Semmi értelme nem lett volna a
rendőrséghez fordulni, Harry Laxton ehhez amúgy sem szívesen
folyamodott volna. Ez csak erősítené a vén szörnyeteg iránt a
falu rokonszenvét, mondta. Ö sokkal könnyebben fogta fel az
egészet, mint Louise.
- Sose izgasd magad, drágám. Majd megunja ezt az ostoba
átkozódást. Valószínűleg csak ki akarja próbálni, milyen hatást
ér el vele.
- Tévedsz, Harry. Valóban gyűlöl bennünket. Érzem. A vesztün-
ket kívánja.
- De ő sem boszorkány, drágám, még ha annak látszik is!
Hagyj már fel ezzel a beteges képzelgéssel!
Louise hallgatott. Most, hogy a költözködés első izgalma elült,
furcsán magányosnak érezte magát, és tartalmatlannak az éle-
tét. Eddig Londonban élt, Párizsban vagy a Riviérán. Nem is-
merte az angol vidéki életet, nem is volt hozzá érzéke. A kertész-
kedéshez nem értett, legfeljebb a virágokat tudta ízlésesen el-
rendezni. A kutyákat sem szerette igazán. A szomszédokat, akik-
kel megismerkedett, szívből unta. Leginkább a lovaglást élvezte;
olykor Harryvel lovagolt ki, máskor, ha férjét elfoglalták a birtok
ügyei, magában. Átvágott az erdőn, az ösvényeken, élvezte, mi-
lyen egyenletesen vágtat Harry herceg, a gyönyörű ló, amelyet
a férjétől kapott. De még Harry herceg, az érzékeny pej is meg-
hőkölt, amikor úrnőjével a hátán elügetett a rosszindulatú vén-
asszony kuporgó alakja mellett.
Egy szép napon Louise összeszedte minden bátorságát. Ezúttal
gyalogsétára indult. Elment Mrs. Murgatroyd mellett, mintha
észre sem venné, ám hirtelen sarkon fordult, és egyenesen oda-
ment hozzá. Kissé remegett a hangja, amikor megkérdezte:
- Mi a baj? Mit akar tőlem? Mi a szándéka?
Az öregasszony csak pislogott. Ravasz, sötét arca volt, vas-
szürke haja kusza csimbókokban csüngött, gyanakvó szeme csi-
pás volt. Talán iszik, gondolta Louise.
A vénség sipító, de mégis fenyegető hangon szólalt meg:
- Azt kérdi, mit akarok? Még hogy mit! Azt, amit elvettek tőlem!
Ki dobott ki a házamból? Majd negyven évig ott laktam, lányko-
rom óta! Gonoszság volt kidobni engem onnan, és gonosz sorsot
hoz majd magára meg őrá!
- De hiszen nagyon szép kis háza van - mondta Louise -, és...
Torkán rekedt a szó. Az öregasszony égnek vetette két karját.
- Mi hasznom belőle? - sikította. - Nekem á magam háza kell,
a magam tűzhelye, ahol évekig üldögéltem. Azt megmondom,
hogy magának meg neki egyetlen boldog perce se lesz abban a
csuda új házukban. Fekete bánat szálljon magukra! Gond és ha-
lál és az én átkom! Hogy rohadjon el, feketedjen meg az a szép
arca!
Louise sarkon fordult, és botladozva futásnak eredt. „El kell
mennem innen!”, gondolta. „El kell adnunk a házat! Azonnal
mennünk kell!”
E pillanatban igazán könnyűnek látszott a megoldás. Hanem
Harry értetlen magatartása megdöbbentette.
- Hogy elmenjünk? - kiáltotta. - Hogy adjuk el a házat? Egy
bolond vénasszony fenyegetőzése miatt? Azt hiszem, te is meg-
bolondultál!
 - Nem. Csak meg vagyok rémülve. Tudom, hogy valami nagy
baj ér bennünket.
- Hagyd csak rám Mrs. Murgatroydot - mondta komoran
Harry. - Majd én elintézem!

Clarice Vane és az újdonsült Mrs. Laxton összebarátkozott. A

két fiatal teremtés hasonló korú volt, bár alkatuk is, ízlésük is
igen különböző. Clarice társasága megnyugtatólag hatott Lou-
ise-ra. Clarice olyan önálló, annyira magabiztos. Louise megem-
lítette Mrs. Murgatroyd dolgát, a fenyegetéseket, de Clarice in-
kább bosszantónak, mintsem ijesztőnek találta az ügyet.
- Szörnyen ostoba helyzet - mondta. - Igazán nagyon bősz-
szánthat benneteket.
- Tudod, Clarice, én... én néha rémesen félek. A szívem majd
kiugrik a helyéből.
- Szamárság. Ne engedd, hogy egy ilyen ostobaság elkeserít-
sen. Az a nő hamarosan beleun a játékba.
Louise hallgatott.
- Mi baj? - kérdezte Clarice.
Louise csak néhány pillanat elteltével válaszolt, de akkor csak
úgy ömlött belőle a szó.
- Gyűlölöm ezt a helyet! Utálok itt lenni! Az erdő, ez a ház,
éjszaka az a rémes csönd, és az a hátborzongató bagoly huhog-
áts! Meg az emberek, meg minden...
- Az emberek. Miféle emberek?
- A falubeliek. Azok a szimatoló vén pletykafészkek.
- Mit mondanak? - kérdezte éles hangon Clarice.
- Nem tudom. Semmi különöset. De szörnyen rosszindulatúnk.
Ha az ember beszélget velük, az az érzése, hogy már nem bízhat
senkiben - az égvilágon senkiben.
 - Ne törődj velük - mondta nyers hangon Clarice. - Nincs más
dolguk, csak a pletyka. És annak a sok mocsoknak a nagy részét
csak kitalálják.
- Bárcsak soha ne jöttem volna ide - sóhajtott Louise. Aztán
ellágyult a hangja. - De Harry annyira imádja Kingsdeant...
„Te pedig Harryt imádod”, gondolta Clarice. - Mennem kell -
mondta hirtelen.
- Majd a kocsi hazavisz. Gyere el minél hamarabb.
Clarice bólintott. Louise-t valamelyest megvigasztalta új barát-
nőjének látogatása. Harry örült, hogy jobb kedvében találja, és
biztatta: hívja meg Clarice-t minél gyakrabban.
Aztán egy szép napon így szólt:
- Jó híreim vannak, drágám.
- Igazán? Micsoda?
- Elintéztem Mrs. Murgatroydot. Van egy fia Amerikában, tu-
dod. Nos, rábeszéltem, hogy menjen ki hozzá. Fizetem az úti-
költségét.
- Ó, Harry, hiszen ez csodálatos! A végén még megszeretem
Kingsdeant!
- Hogy megszereted? Hiszen ez a legcsodálatosabb hely a vi-
lágon!
Louise megborzongott. Nem tudott egy csapásra megszaba-
dulni babonásfélelmétől.

Ha St. Mary Mead hölgyei azt az élvezetes reményt dédelget-

ték, hogy a fiatalasszonynak tájékoztatással szolgálhatnak afélje
múltjáról, ettől az örömtől maga Harry Laxton fosztotta meg
őket.
Miss Hármon és Clarice Vane is bent volt Mr. Edge patikájában
- az egyikük molyirtót vásárolt, a másik egy csomag bórsavat
amikor belépett Harry Laxton és a felesége.
 Harry üdvözölte a hölgyeket, majd a pultfelé fordult, és egy
fogkefét kért, ám mondat közben elhallgatott, majd kedélyesen
felkiáltott:
- Nahát, kit látnak szemeim! Hiszen ez Bella saját személyé-
ben!
Mrs. Edge, aki a hátsó helyiségből sietett elő, mert a patikában
nagy volt a forgalom, vidáman Harryre mosolygott, nagy fehér
fogai kivillantak. Valaha csinos, fekete lány volt, és még most is
szemrevaló asszony, noha tekintélyes súlyt szedett magára; arc-
vonásai durvábbak lettek, de nagy barna szeme melegen sugár-
zott, amikor viszonozta az üdvözlést:
- Bizony hogy Bella, és nagyon örül, hogy régi kedves ismerőst
láthat viszont!
Harry a feleségéhezfordult.
- Bella hajdani szívszerelmem, Louise. Őrülten bele voltam ha-
barodva. Igaz, Bella?
- Ha maga mondja - vont vállat kacéran Mrs. Edge.
Louise nevetett. - A férjem nagyon boldog, hogy viszontláthatja
régi barátait - mondta.
- Ó, mi nem felejtettük el magát, Harry - kacagott Mrs. Edge. -
Szinte olyan, mint a mesében, hogy megnősült, és új házat épít-
tetett annak a romhalmaznak a helyébe!
- Remekül néz ki, Bella - mondta Harry. Mrs. Edge pedig ka-
cagva közölte, hogy remekül is érzi magát, azután megkérdezte,
milyen fogkefével szolgálhat.
Clarice az elképedt Miss Hármon ábrázatát figyelte, és magá-
ban ujjongott: „Jól van, Harry! ügyesen csináltad!”

Haydock doktor homlokát ráncolva fordult unokahúgához:

- Mi ez az ostobaság az öreg Mrs. Murgatroyddal? Hogy Kings-
dean körül ólálkodik, az öklét rázza, és átkozza az új lakókat?
 - Nem ostobaság. Pontosan így igaz. Louise eléggé kétségbe is
van esve miatta.
- Mondd meg neki, hogy ne aggódjon. Még amikor Mur-
gatroydék házmesterkedtek, szüntelenül morogtak a ház miatt.
Csak azért maradtak ott, mert Murgatroyd ivott, és máshol nem
kapott munkát.
- Majd elmesélem Louise-nak - mondta kétkedő hangon Cla-
rice. - De nem gondolnám, hogy el is hiszi. Az a vénasszony va-
lósággal rikoltozik dühében.
- Annak idején nagyon szerette Harryt. Nem értem az egészet.
- No mindegy - mondta Clarice. - Nemsokára megszabadul-
nak tőle. Harry fizeti az útiköltségét Amerikába.
Három nap múlva a ló levetette Louise-t, és a fiatalasszony
szörnyethalt.
A pék teherautójának sofőrje és kihordója szemtanúja volt a
balesetnek. Látták, amint Louise kilovagol a kapun, látták, amint
az öregasszony felugrik, és az út közepén hadonászik, látták,
hogy a ló meghőköl, felágaskodik, majd vadul végigszáguld az
úton, és a fején át leveti magáról Louise Laxtont.
Az egyik ember ott állt az eszméletlen alak fölött, nem tudta,
mit tegyen, a másik a házba rohant segítségért.
Harry Laxton futva közeledett, az arckifejezése szinte kísérteties
volt. A férfiak levették a teherautó ajtaját, arra fektették az asz-
szonyt, és bevitték a házba. Louise nem nyerte vissza az eszmé-
letét, és meghalt, mire az orvos megérkezett.

(Itt végződik Haydock doktor kézirata.)

Amikor az orvos másnap beállított, örömmel konstatálta, hogy

Miss Marple orcája rózsásra pirult, és sokkal élénkebb az egész
hangulata.
- Nos - szólt a doktor -, hogy hangzik a verdikt?
 - Mi a probléma, Haydock doktor? - kérdezett vissza Miss
Marple.
- Ejnye, drága hölgyem, hát tőlem várja a választ?
- Úgy gondolom - mondta Miss Marple -, hogy a házmes-
terné különös magatartása. Miért viselkedett ennyire furcsán?
Az emberek általában rosszul viselik, ha kiteszik őket a régi ott-
honukból. Csakhogy ez nem volt az otthona. Sőt amíg ott la-
kott, mást se tett, mint zsörtölődött, panaszkodott. Igen, ez va-
lóban gyanús. Egyébként mi lett az öregasszonnyal?
- Meglépett Liverpoolba. A baleset megijesztette. Úgy gon-
dolta, majd ott várja ki, amíg a hajója indul.
- Mindez roppant kézenfekvő lehetett valakinek - vélte Miss
Marple. - Igen, azt hiszem, „a házmesterné viselkedésének
problémája” igen könnyen megoldható. Megvesztegették,
igaz?
- Tehát ez a kegyed megoldása?
- Nos, ha nem volt természetes, hogy így viselkedik, akkor
alighanem „megjátszotta magát”, ahogy manapság mondják,
és ez azt jelenti, hogy valaki megfizette érte.
- Talán azt is tudja, ki volt az a valaki?
- Ó, igen, azt hiszem. Megint csak a pénz, sajnos... És régen
észrevettem, hogy az urak általában mindig egyugyanazon tí-
pusú nőhöz vonzódnak.
- No, ezt már nem tudom követni.
- Pedig roppant logikus az egész. Harry Laxton bolondult
Bella Edge-ért, aki fekete hajú, élénk teremtés. A maga Clarice
húga ugyanaz a típus. De a szegény kis feleség már egészen
másfajta volt - szőke, szelíd, ragaszkodó -, egyáltalán nem
Harry Laxton zsánere. Tehát nyilván a pénzéért vette el. És a
pénzéért gyilkolta is meg!
- Kegyed tehát a „gyilkosság” szót használja?
 - Nos, Harry mindenesetre a megfelelő típus. Nőcsábász és
tökéletesen gátlástalan. Gondolom, meg akarta szerezni a fele-
sége pénzét, aztán elvenni a maga unokahúgát. Néhányan lát-
hatták, amint Mrs. Edge-dzsel beszél. De nem hiszem, hogy az
asszony még érdekelte volna. Bár merem állítani, hogy szegény
teremtéssel elhitette, csak azért, hogy ezzel is a maga céljait
szolgálja. Az ujja köré csavarta szegényt.
- És mégis mit gondol, hogyan gyilkolta meg a feleségét?
Miss Marple néhány percig szótlanul meredt maga elé álma-
tag kék szemével.
- Nagyszerű volt az időzítés... a pék embereivel mint szemta-
núkkal. Látták az öregasszonyt, és a ló riadalmát persze ennek
tulajdonították. De én magam azt gondolom, hogy légpuska
riaszthatta meg, vagy talán parittya. Igen, épp amikor a ló ki-
ügetett a kapun. A ló természetesen meghőkölt, és levetette
Mrs. Laxtont.
Miss Marple elhallgatott, összevonta szemöldökét.
- A zuhanásba is belehalhatott. De ez nem volt biztos. Már-
pedig Laxton az a fajta ember, aki gondosan elkészíti terveit, és
semmit sem bíz a véletlenre. Végtére Mrs. Edge is adhatott neki
valami megfelelő szert a férje tudta nélkül. Máskülönben Harry
miért fecsérelte volna rá az idejét?
Igen, alighanem lehetett a keze ügyében valami gyorsan ölő
méreg, amit beadhatott még a maga megérkezése előtt. Vég-
tére ha egy asszonyt levet a ló, súlyosan megsérül, és úgy hal
meg, hogy vissza sem nyeri az eszméletét. Nos, egy orvos ren-
des körülmények között nem gyanakodna, igaz? A sokk szám-
lájára írná, vagy ilyesmi.
Haydock doktor bólintott.
- Mi keltette fel a gyanúját? - kérdezte Miss Marple.
- Nem kellett hozzá nagy okosság - mondta Haydock doktor.
- Csupán az a jól ismert és elcsépelt tény, hogy a gyilkos annyira
el van ragadtatva a tulajdon zsenialitásától, hogy megfeledke-
zik a kellő óvatosságról. Épp néhány vigasztaló szót szóltam a
kétségbeesett férjhez - és szívből szántam szegény embert -,
amikor levetette magát a heverőre egy kis színjátszás céljából,
és a zsebéből kiesett egy injekciós fecskendő.
Olyan rémülten kapta fel, hogy ez szeget ütött a fejembe.
Harry Laxton nem kábítószeres; az egészségi állapota kitűnő;
mit csinál egy injekciós fecskendővel? Boncolás közben szem
előtt tartottam bizonyos lehetőségeket. És strophantint talál-
tam. A többi már nem volt nehéz. Laxtonnak volt a birtokában
strophantin, és amikor Bella Edge-et kikérdezték a rendőrök,
megtört, és bevallotta, hogy ó adta a szert Laxtonnak. És végül
az öreg Mrs. Murgatroyd bevallotta, hogy Harry Laxton bérelte
fel az átkozódós színjátékra.
- És az unokahúga túltette magát a dolgon?
- Igen. Tetszett neki is a fickó, de nem volt köztük semmi.
Az orvos felemelte kéziratát.
- Kitűnőt érdemel, Miss Marple - de kitűnő jár nekem is, a re-
ceptemért. Kegyed valósággal visszafiatalodott!

(Borbás Mária)
 ALAK A KÖDBEN

TOMMY NEM NAGYON ÉLVEZTE az életet. Blunt Briliáns Nyomozói

kudarccal szembesültek, és ez rosszat tett a büszkeségüknek
(bár a pénztárcájuknak még nem). Szakmai felkérésük volt,
hogy tisztázzák egy Adlington Hallban, Adlingtonban ellopott
gyöngy nyakék rejtélyét, de Blunt Briliáns Nyomozói nem ol-
dották meg az ügyet. Tommy katolikus papnak álcázva nyo-
mon követte ugyan egy kártyás grófnő lépéseit, Tuppence pe-
dig kezdett összemelegedni a golfpályán a család egyik uno-
kaöccsével, de ekkor a helyi rendőr szép nyugodtan letartóz-
tatta a második lakájt, kiderítette róla, hogy a központban jól
ismerik, ő pedig ráadásul minden köntörfalazás nélkül be is is-
merte a tolvajlást.
Tommy és Tuppence tehát büszkeségük romjait megóva visz-
szavonultak, és e percben éppen koktélokkal vigasztalták ma-
gukat a Great Adlington Hotelban. Tommy még mindig papi
álruháját viselte.
- A reverenda nem tett Brown atyává - mondta gyászosan.
- Pedig sikerült megtalálnom a hozzá illő esernyőt.-- Nem is
volt igazi Brown atyás eset - mondta Tuppence. - Ahhoz kez-
dettől fogva kell valami sajátos légkör. Valaki egy egészen min-
dennapos dolgot művel, és hirtelen bizarr dolgok történnek. Ez
a dolgok rendje.
 - Sajnos vissza kell mennünk Londonba - mondta Tommy. -
De az állomásra menet még mindig történhet valami bizarr do-
log.
Ajkához emelte a poharat, de a benne levő ital kiömlött, mert
egy hatalmas kéz rácsapott a vállára, és a kézhez illő hatalmas
hang üdvözlő szavakat kezdett harsogni.
- Szavamra, ez a jó öreg Tommy. Méghozzá Mrs. Tommy-val!
Mi szél hozott erre? Évek óta nem hallottam felőled semmit.
- Ez meg a jó öreg Bulger! - mondta Tommy, letette, ami még
megmaradt a koktéljából, és megfordult, hogy szemét a beto-
lakodóra, egy harminc év körüli, széles vállú, sugárzóan rőt és
kerek képű, golfruhás férfira vethesse. - Igen, ez a jó öreg Bul-
ger!
- Mondhatom, öreg barátom - folytatta Bulger (akinek egyéb-
iránt Marvyn Estcourt volt a becsületes neve) meglep, hogy fel-
szenteltetted magad. Hogy egy nyavalyás pap lett belőled.
Tuppence nevetett, Tommy zavarban volt. Ekkor vették észre,
hogy a társaságnak van egy negyedik tagja is.
A hölgy magas volt, karcsú, nagyon szép aranyszőke hajú, na-
gyon kék és kerek szemű, szinte valószínűtlenül gyönyörű.
Drága fekete ruhájára csodálatos hermelinstólát dobott, fülé-
ben hatalmas gyöngy fülbevaló díszelgett. A hölgy mosolygott
- mosolya sok mindent elárult. Azt például, hogy tudja, ő az,
akire igazán érdemes ránézni Angliában, ha ugyan nem az
egész világon. Nem volt benne semmi hiúság, egyszerűen csak
tudta, biztosan és magabiztosan, hogy ez így van.
Tommy és Tuppence azonnal felismerte. Háromszor is látták
A szív titkában, ugyanannyiszor másik nagy sikerében, a Tűz-
oszlopokban és még sok más darabban is. Angliában aligha volt
más színésznő, aki ilyen tartósan rabul tudta ejteni a brit kö-
zönséget, mint Gilda Glen. Megírták róla, hogy a legszebb an-
gol nő. Azt pedig csak mondták, hogy a legbutább is.
 - Ezek itt régi barátaim, Miss Glen - mondta Estcourt egy
csöppet bocsánatkérő hangon, amiért egy percre képes volt
egy ilyen sugárzó teremtést elfelejteni. - Tommy és Mrs.
Tommy, hadd mutassalak be benneteket Miss Gilda Glennek.
Hangjából csak úgy áradt a büszkeség. Az a tény, hogy Miss
Glen egyáltalán hajlandó volt a társaságában mutatkozni, nagy
kitüntetésnek számított.
A színésznő leplezetlen érdeklődéssel figyelte Tommyt.
- Maga pap? - kérdezte. - Mármint hogy katolikus pap? Mert
azt hittem, hogy nekik nincs feleségük.
Estcourtból megint kirobbant a nevetés.
- Nagyszerű! - kiáltotta. - De azért ravasz egy kutya vagy. Örü-
lök, hogy magáról, Mrs. Tommy, nem mondott le, csak a világ
többi hívságáról és gazdagságáról.
Gilda Glen ügyet sem vetett rá. Továbbra is csodálkozó szem-
mel meredt Tommyra.
- Maga pap? - kérdezte megint.
- Kevesen vagyunk azok, amiknek látszunk - mondta Tommy
nyájasan. - A foglalkozásom hasonlít a papi hivatáshoz. Felol-
dozást ugyan nem adok, de a gyónást, a vallomásokat meg-
hallgatom.
- Ne is figyeljen rá - szólt közbe Estcourt. - Hiszen csak ug-
ratja.
- De ha maga nem pap, akkor minek öltözik mégis papnak?
- töprengett. - Hacsak nem az a helyzet...
- Nem vagyok a törvény elől menekülő bűnöző - mondta
Tommy. - Éppen fordítva.
- Ó! - húzta fel a hölgy a szemöldökét, és gyönyörű tekintete
egyre álmélkodóbbá vált.
„Nem tudom, megérti-e valaha - gondolta Tommy magában.
- Csak akkor, ha a legköznapibb szavakkal mondom el.”
Hangosan pedig ezt mondta:
 - Bulger, nem tudod, mikor mennek a vonatok Londonba? In-
dulnunk kell haza. Milyen messze van az állomás?
- Tíz perc séta. De nem kell kapkodni. A következő vonat a
hat harmincötös, és még csak húsz perc múlva lesz hat. Éppen
elszalasztottátok az előzőt.
- Hogy jutunk ki az állomásra innen?
- Ha kiléptek a szállodából, forduljatok rögtön balra. Aztán,
várjunk csak... talán a Morgan Avenue a legjobb megoldás.
- A Morgan Avenue? - nézett rá csodálkozó, ijedt szemekkel
Miss Glen.
- Tudom, hogy mire gondol - nevetett Estcourt. - A kísérletre.
A Morgan Avenue egyik oldala a temetővel határos. A hiede-
lem szerint egy rendőr, aki nem természetes halállal halt meg,
fel szokott kelni, és végigjárja a járőrvonalát a Morgan Avenue-
n. Kísértetrendőr! Ki hallott ilyet? De sokan esküsznek rá, hogy
látták.
- Rendőr? - rezzent össze Miss Glen. - De hiszen kísértetek
nincsenek is! Vagy mégis vannak?
Felállt, és szorosabbra fogta a hermelinjét.
- Viszontlátásra - mondta bizonytalanul.
Tuppence-ről egész idő alatt tudomást sem vett, most sem
nézett rá. De a válla fölött egy kérdő pillantást vetett Tommyra.
Mikor az ajtóhoz ért, összetalálkozott egy puffadt képű, ma-
gas, ősz férfival. A férfi meglepődve felkiáltott. Belekarolt a szí-
nésznőbe, kivezette a szállodából, és élénken magyarázott neki
valamit.
- Gyönyörű teremtés, annyi szent - mondta Estcourt. - És any-
nyi esze van, mint egy tyúknak. Ha igaz, hozzámegy Lord
Leconburyhez. Az előbb Leconburyvel találkozott az ajtóban.
- Nem a legelőnyösebb külsejű férjjelölt - mondta Tup-
pence.
Estcourt a vállát vonogatta.
 Azt hiszem, hogy a főrendi címeknek még mindig van vonze-
rejük - mondta. - És Leconbury nem valami elszegényedett
arisztokrata. Gyöngyélete lesz. Miss Glen származásáról semmit
sem lehet tudni. Szerintem a legegyszerűbb családban szüle-
tett. Van valami rejtélyes az ittlétében. Nem a szállodában lakik.
Amikor megpróbáltam megtudni, hol szállt meg, letorkolt. Go-
rombán, mert csak ezt tudja. Fogalmam sincs róla, mit keres itt.
Az órájára nézett, és felkiáltott.
- Rohannom kell. Jó volt újra látni benneteket. Londonban
majd elmegyünk valahova mulatni. Szervusztok.
Elsietett. Mikor elment, egy boy jelent meg tálcáján egy levél-
lel. A levél nem volt megcímezve.
- Önnek szól, uram - mondta a boy. - Miss Gilda Glen küldi.
Tommy feltépte, és kíváncsian végigfutotta a levelet. Alig né-
hány sor volt kusza és rendetlen kézírással.

Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, hogy ön tudna segí-

teni nekem. Úgyis erre megy az állomásra. Legyen a White Ho-
use- bán, a Morgan Avenue-n tíz perccel hat után.
Üdvözlettel:
Gilda Glen

Tommy egy biccentéssel elküldte a boyt, a levelet pedig oda-

adta Tuppence-nek.
- Furcsa! - mondta Tuppence. - És mindezt azért, mert azt
hiszi, hogy pap vagy.
- Nem - mondta Tommy elgondolkozva. - Azt hiszem, azért,
mert rájött, hogy mégsem vagyok az. Hát ez meg kicsoda-mi-
csoda?
„Ez” egy fiatalember volt, a haja égővörös, az álla harcias, az
öltözete ocsmány és viseltes. Becsörtetett a terembe, aztán fel-
alá járt, és magában beszélt.
 - A pokolba! - mondta a vörös hajú, ezúttal hangosan és eré-
lyesen. - Ezt mondom, igen. A pokolba!
Leroskadt egy székbe a fiatal pár közelében, és kedvetlenül
méregetni kezdte őket.
- A pokolba minden nővel! Ezt mondtam - mennydörögte, és
vad pillantásokat vetett Tuppence-re. - Veszekedjünk, ha akar-
nak. Rúgassanak ki a szállodából. Máskor is megtörtént már.
Miért ne mondhatnánk ki, amit gondolunk? Miért fojtanánk el
az érzéseinket? Miért tetszelegnénk, miért mondanánk azt,
amit mindenki más? Nem vagyok sem kedves, sem udvarias.
Azt hiszem, elkapom valakinek a torkát, és kiszorítom belőle a
lelket.
Tartott egy kis szünetet.
- Akárki torkát, vagy egy bizonyos valakiét? - kérdezte
Tuppence.
- Egy bizonyos valakiét - mondta a fiatalember mogorván.
- Nagyon érdekes - mondta Tuppence. - Áruljon el egy kicsit
többet róla.
- A nevem Reilly - mondta a vörös hajú. - James Reilly. Hall-
hatták már. írtam egy kis kötet békeverset. Nem is rossz versek,
annak ellenére sem, hogy dicsérem őket.
- Békeverseket? - kérdezte Tuppence.
- Igen. Miért ne? - kérdezett vissza Reilly harciasán.
- Ó, persze - mondta sietve Tuppence.
- Én békepárti vagyok - mondta Reiily egyre ingerültebben. -
Pokolba a háborúval! És a nőkkel! Mert a nők... Látták azt a te-
remtést, aki az előbb itt vonaglott? Gilda Glen, ezt a nevet adta
magának. Gilda Glen! Istenem, hogy imádtam ezt a nőt! El-
mondhatom, ha ennek a nőnek egyáltalán van szíve, akkor az
az enyém. Valamikor szeretett. És szerethetne megint! De ha
eladja magát ennek a trágyadombnak, ennek a Leconburynek,
akkor Isten legyen irgalmas neki. Ezzel a két kezemmel ölöm
meg.
Ezek után felpattant, és kirohant a teremből.
Tommy felvonta a szemöldökét.
- Kissé ideges úriember - morogta. - No, Tuppence, indulunk?
Finom köd kezdett kialakulni körülöttük, mikor a szállodából
kiléptek a hűvösebb kinti levegőre. Követték Estcourt utasítá-
sait, rögtön balra kanyarodtak, és néhány perc múlva elérkez-
tek a Morgan Avenue-re.
A köd sűrűsödött. Puha volt, és fehér, apró gomolyokban ka-
vargóit. Balra a temető magas falát látták, jobbra egy sor apró
házat. Aztán elfogytak a házak, sűrű sövény vette át a helyüket.
- Tommy - mondta Tuppence. - Kezdek egy kicsit nyugtalan-
kodni. Köd és csend. Mintha rajtunk kívül nem volna itt senki
más.
- Igen, ilyesmit érez az ember - helyeselt Tommy. - Egyedül
az egész világban. A köd teszi, hogy nem látunk magunk előtt
semmit.
Tuppence bólintott.
- Csak a lépteink visszhangját halljuk, ahogy visszhangzanak.
De mi ez?
- Mi micsoda?
- Mintha más lépéseket is hallanék hátulról.
- Még egy perc, és a szellemet is látni fogod, ha így idegesíted
magad - mondta a jóságos Tommy. - Nyugalom. Attól félsz ta-
lán, hogy a kísértet-rendőr a válladra teszi a kezét?
Tuppence sikított egy parányit.
- Tommy, ne! Most már ettől fogok félni.
A válla fölött visszanézett, belefúrta tekintetét a körülöttük
lévő fehér gomolygásba.
- Megint jönnek - suttogta. - De nem, most előttünk vannak.
Tommy, ugye, te is hallod?
 - Hallok valamit. Igen, lépéseket a hátunk mögül. Valaki más
is erre jön, el akarja érni a vonatot. Azt hiszem...
Hirtelen elhallgatott és megállt. Tuppence levegőért kapko-
dott.
A ködfüggöny váratlanul, szinte nem is természetes módon
szétvált előttük, és alig húszlábnyira egy óriási rendőr alakja je-
lent meg, mintha csak a ködből öltött volna testet. Az egyik
másodpercben még nem látták, a következőben már igen -
legalábbis így érezték túlfűtött képzeletükben. És ahogy aztán
a köd még jobban szétnyílt, a díszletek megelevenedtek, akár
a színpadon.
Hatalmas kék rendőr, piros levélláda-oszlop, és az út jobb ol-
dalán egy fehér ház körvonalai.
- Piros, fehér és kék - mondta Tommy. - Piszokul festői. Gyere,
Tuppence, nincs mitől félni.
Ó már látta, hogy a rendőr igazi rendőr, és nem is olyan óriási,
mint amekkorának a ködből felbukkanva először tűnt.
Ahogy elindultak, megint lépéseket lehetett hallani hátulról.
Egy férfi szaladt el mellettük. Befordult a fehér ház felé, fellépett
a lépcsőre, és vadul dobolni kezdett a kopogtatóval. Beenged-
ték, éppen akkor, amikor Tommyék odaértek a rendőr mellé.
Az meg csak állt, és a férfit követte a szemével.
- De nagyon siet ez az úriember - mondta a rendőr.
Lassan, gondolkodva formálta a szavakat, mint akinek időre
van szüksége, hogy megfogalmazza a gondolatait.
- Ez egy olyan ember, aki mindig nagyon siet - jegyezte meg
Tommy.
A rendőr gyanakodó tekintete végül az arcán állapodott meg.
- Barátjuk? - kérdezte, és most már a hangjából is érezték a
gyanakvást.
- Nem - mondta Tommy. - Nem a barátom, de véletlenül
mégis ismerem. A neve Reilly.
 - Aha - mondta a rendőr. - No, akkor én megyek.
- Meg tudja mondani, melyik a White House? A fehér ház? -
kérdezte Tommy.
A rendőr kissé félrehajtotta a fejét.
Ez az. Mrs. Honeycott háza - mondta, majd egy kis szünet
után folytatta, mint aki értékes tudnivalókat árul el. – Ideges
személy. Mindig a betörőktől fél. Mindig megkér, hogy tartsam
szemmel a házát. A középkorú nők már csak ilyenek.
- Középkorú? - kérdezte Tommy. - Nem tudja, lakik itt egy
fiatal nő is?
- Egy fiatal nő? - mondta a rendőr tűnődve. - Egy fiatal nő.
Nem, semmi ilyesféléről nincs tudomásom.
- Lehet, hogy nem is lakik itt, Tommy - mondta Tuppence. -
És az is lehet, hogy még ide sem ért. Alig valamivel előttünk
indulhatott.
- Most, hogy mondják - élénkült meg a rendőr -, egy fiatal nő
csakugyan bement itt a kapun. Láttam, amikor errefelé jöttem.
Három vagy talán négy perce lehetett.
- Hermelinstólával? - kérdezte Tuppence izgatottan.
- Volt valami fehér nyúlszőr a nyaka körül - felelte a rendőr.
Tuppence elmosolyodott. A rendőr elindult arrafelé, amerről
ők érkeztek, ők pedig arra készültek, hogy belépjenek a fehér
házba.
Hirtelen egy zokogásba fúló kiáltás hangzott fel a házból, rög-
tön utána felpattant a bejárati ajtó, és James Reilly futott le a
lépcsőn. Eltorzult arca sápadt volt, a szeme kimeredt, nézett, de
talán nem is látott. Tántorgott, mint a részeg.
Elrohant Tommy és Tuppence mellett, de ügyet sem vetett
rájuk, csak annyit motyogott maga elé újra meg újra, kétség-
beesetten:
- Istenem! Édes istenem! Jaj, istenem!
 Belekapaszkodott a kapufélfába, mint aki vissza akarja nyerni
az egyensúlyát, aztán, mintha pánik fogta volna el, rohanni kez-
dett végig az úton, de az ellenkező irányba, mint a rendőr.

Tommy és Tuppence döbbenten nézett egymásra.

- Valami történhetett ebben a házban - mondta Tommy -, ha
Reilly barátunk ennyire megriadt tőle.
Tuppence szórakozottan végighúzta kezét a kapufélfán.
- A kezét meg nedves vörös festékbe márthatta - mondta ré-
vetegen.
- Azt hiszem, legjobb, ha gyorsan bemegyünk - mondta
Tommy. - Nem tetszik nekem ez az ügy.
A ház bejárati ajtajában egy fehér bóbitás szobalány állt, és
alig jutott szóhoz a méltatlankodástól.
- Ki látott már ilyet, atyám? - törtek ki belőle a szavak, miköz-
ben Tommy felment a néhány lépcsőfokon. - Idejön ez az alak,
a fiatal nőt keresi, és szó vagy engedély nélkül felrohan. A nő
akkorát sikolt, mint egy vadmacska, nem is csoda, hogy meg-
ijedt szegény, az alak meg máris vágtat lefelé, olyan fehér kép-
pel, mint aki szellemet látott. Mi ez az egész?
- Kivel beszél az ajtóban, Ellen? - kérdezte egy szigorú hang
a ház előteréből.
- Ez az úrnő - mondta Ellen némiképp fölöslegesen.
Félreállt, Tommy pedig belebotlott egy középkorú, őszülő
asszonyba, akinek fagyos kék szemét nem nagyon rejtette el a
csiptető, sem sovány testét a gyöngyszegélyes fekete ruha.
- Mrs. Honcycott - kezdte Tommy én Miss Gilda Glen- hez
jöttem.
Mrs. Honeycott egyetlen szúrós pillantást vetett rá, majd
Tuppence felé fordult, mint aki minden vonását fel akarja mérni.
- Szóval hozzá - mondta. - Akkor jöjjenek beljebb.
 Az előtéren keresztül bevezette őket egy kerti szobába, a ház
túlsó oldalán. Elég nagy szoba volt, de mégis kicsinek tetszett,
annyi szék és asztal volt belezsúfolva. A kandallóban vígan
égett a tűz, előtte állt egy színes vászonnal borított pamlag. A
szürke vékony csíkos tapétát körös-körül virágfüzérek szegé-
lyezték odafönt. A falakon rengeteg metszet és olajfestmény.
A szobát egyszerűen lehetetlen volt Gilda Glen pénzimádó
egyéniségéhez társítani.
- Foglaljanak helyet - mondta Mrs. Honeycott. - Először is, ké-
rem, bocsássák meg nekem, de nem tartozom a római katoli-
kus egyházhoz. Nem gondoltam, hogy valaha is betérhet a há-
zamba egy katolikus pap. De ha Gilda áttért a Nagy Parázna
egyházába, azon nem csodálkozom, mert ismerem az életét.
Még rosszabb is történhetett volna vele. Például hogy teljesen
vallástalan lesz. Többre becsülném a katolikus egyházat, ha a
papjai nősülhetnének. Énnekem ami a szívemen, az a számon.
És ha azokra a zárdákra gondolok! Rengeteg szép fiatal lány
bezárva, senki sem tudja, mi lesz majd velük. Jobb talán nem is
gondolni rá.
Mrs. Honeycott gondolatmenetének végére jutott, és gyorsan
vett egy nagy levegőt.
Tommy nem kezdte védeni a papi nőtlenséget, nem foglalko-
zott a többi elhangzó vitaponttal, hanem rögtön a tárgyra tért.
- Úgy értesültem, Mrs. Honeycott, hogy Miss Glen ebben a
házban tartózkodik.
- Igen. Nem mintha egyetértenék vele. A házasság az házas-
ság, és valakinek a férje az bizony az illetőnek a férje. Ki mint
veti ágyát, úgy alussza álmát.
- Nem értem tisztán... - kezdte a zavarodott Tommy.
- Gondoltam. Ezért is hoztam önt ide. Felmehet Gildához, ha
majd meghallgatott. Gilda idejött hozzám, gondolja meg, ennyi
év után, és megkért, hogy segítsek neki. Azt akarta, hogy
beszéljek ezzel az emberrel, bírjam rá, hogy egyezzen bele a
válásba. Megmondtam neki világosan, hogy erre ne számítson.
A válás: bűn. De azért nem utasíthattam ki a testvéremet a há-
zamból. Igazam van?
- A testvérét? - kiáltotta Tommy.
- Igen. Gilda a testvérem. Nem mondta?
Tommy tátott szájjal bámult rá. Az egész teljesen lehetetlen-
nek tetszett. De aztán eszébe jutott, hogy Gilda Glen angyali
szépségét már sok-sok éve csodálják. Ó is kisfiú volt még, ami-
kor színházba vitték, és látta a művésznőt. Akkor mégis lehet-
séges. És mégis mekkora ellentét! Szóval Gilda Glen ebből az
alsó középosztálybeli környezetből emelkedett ki. Hát gondo-
san megőrizte a titkát!
- Még mindig nem értem - mondta Tommy. - A testvére férj-
nél van?
- Tizenhét éves korában megszökött, hogy férjhez mehessen
- mondta Mrs. Honeycott tömören. - Egy közönséges ember-
hez, aki társadalmilag alatta áll. Mert mi egy lelkipásztor lányai
vagyunk. Szóval ez már szégyenteljes. Aztán otthagyta a férjét,
és a színpadra lépett. Színésznőnek állt! Életemben nem voltam
színházban. A gonoszsághoz nincs közöm. És most, annyi év
után el akar válni attól az embertől. Gondolom, valami nagyfe-
jűhöz akar hozzámenni. De a férje szilárdan kitart. Nem lehet
megfélemlíteni, és nem lehet megvesztegetni. Minden megbe-
csülésem az övé.
- Mi a neve? - kérdezte Tommy hirtelen.
- Tudom, hogy ez furcsa, de nem emlékszem rá! Tudja, húsz
éve nem hallottam róla. Apánk megtiltotta, hogy kiejtsük a ne-
vét. És én nem is voltam hajlandó Gildával a válásról beszélni.
Tudja, hogy mi a véleményem. Ennyi elég.
- Nem Reilly véletlenül?
- Lehet. Nem tudom. Tökéletesen kiment a fejemből.
 - Az az ember, akinek a nevét említettem, éppen most járt itt.
Az az ember! Azt hittem, hogy most szökött meg a tébolydá-
ból. A konyhában voltam, hogy kiadjam az utasításokat Ellen-
nek. Aztán visszajöttem ide, és éppen azon gondolkodtam,
hogy Gilda hazajött-e már, mert külön kulcsa van. És hallottam,
hogy bejön. Várt egy-két percet a hallban, aztán egyenesen fel-
ment. Három perc múlva jött az a rettenetes kopogtatás. Kilép-
tem az előtérbe, és láttam, hogy egy ember felrohan a lépcsőn.
Aztán egy kiáltásfélét hallottam, és már jött is le az ember, mint
az őrült, és futott ki a házból. Elképesztő dolgok történnek.
Tommy felállt.
- Mrs. Honeycott, kérem, hogy azonnal menjünk fel. Attól fé-
lek...
- Mitől?
- Hogy a házban nincs nedves vörös festék.
Mrs. Honeycott nagyot nézett.
- Természetesen nincs.
- Nos, éppen ettől tartottam - mondta Tommy komoran. -
Kérem, vezessen haladéktalanul a testvérének a szobájába.
Mrs. Honeycott egy percre elhallgatott, és megindult felfelé.
Egy pillanatra Ellent is látták az előtérben, aki gyorsan behátrált
valamelyik szobába.
Mrs. Honeycott kinyitotta a lépcsősor tetején az első szoba
ajtaját. Tommy és Tuppence szorosan a nyomában belépett.
A ház asszonya felkiáltott és hátratántorodott.
A pamlagon egy feketébe és hermelinbe öltözött test hevert.
Az arca ép volt, szép és élettelen, mint egy alvó gyereké. A seb
a fej oldalán tátongott, a koponyát egy tompa tárgy nagy erejű
ütése zúzta be. Vér csöpögött a padlóra, bár a sebből már nem
szivárgott.
Tommy falfehér arccal vizsgálta meg az élettelenül heverő
testet.
 - Szóval mégsem fojtotta meg - mondta végül.
- Mit akar ezzel mondani? - zokogta Mrs. Honeycott. - Ki volt
az? Csak nem halt meg?
- De igen, Mrs. Honeycott. Meghalt. Meggyilkolták. Az a kér-
dés, ki tette. Bár ez nem is olyan nagyon kérdéses. Furcsa. A
hangos tüzeskedése ellenére nem hittem, hogy megteszi.
Várt egy pillanatig, majd Tuppence felé fordult határozottan.
- Kérlek, menj ki, keress egy rendőrt vagy hívd fel az őrszobát
valahonnan.
Tuppence bólintott. Az ő arca is falfehér volt. Tommy leve-
zette a lépcsőn Mrs. Honeycottot.
- Nem szeretném, ha bármi tisztázatlan maradna - mondta. -
Nem tudja véletlenül, hogy pontosan mikor érkezett haza a
testvére?
- De tudom - válaszolta Mrs. Honeycott. - Éppen akkor igazí-
tottam vissza az órát öt perccel. Mint minden este. Öt percet
késik naponta. Az én kis órámon, amely se nem késik, se nem
siet, pontosan hat óra nyolc perc volt.
Tommy bólintott. Mindez egybevágott a rendőr szavaival, aki
látta, hogy a hermelines hölgy bemegy a házba - és vagy há-
rom perccel később ő is megérkezik Tuppence-szel. Akkor ő is
megnézte az óráját, és látta, hogy egy perccel múlt el a levél-
ben említett időpont.
Talán az is elképzelhető, hogy valaki várta Gilda Glent a fenti
szobában. De ha így volt, akkor annak az embernek most is a
házban kell lennie, mert James Reilly után senki sem távozott
onnan.
Felszaladt, gyorsan, de alaposan átkutatott mindent. Nem rej-
tőzött a házban senki.
Aztán beszélt Ellennel. Közölte vele, mi történt, meghallgatta
a sirámait, a kitöréseit, hogy már a szentekben sem lehet bízni,
majd utána feltehetett néhány kérdést neki. Kereste-e valaki
aznap délután Miss Glent? És Ellen volt-e fenn valamikor aznap
este? Igen, szokás szerint hat órakor vagy néhány perccel hat
után felment, hogy behúzza a függönyöket. Éppen akkor, ami-
kor az a futóbolond olyan nagy lármát csapott a kopogtatóval.
Fentről kellett lemennie, hogy ajtót nyithasson. Az az ember
maga a fekete szívű gyilkos.
Tommy nem tiltakozott. Furcsa sajnálatot érzett Reilly iránt, és
nem volt hajlandó a legrosszabbat feltételezni róla. De még-
sem akadt más, aki Gilda Glent megölhette volna. A házban
csak Mrs. Honeycott és Ellen tartózkodott.
Hangokat hallott az előtérből, és amikor kiment, látta, hogy
Tuppence érkezett meg a járőröző rendőr társaságában. A
rendőr előszedett egy jegyzetfüzetet és egy tompa végű ceru-
zát, amit néha-néha meg is nyalt. Felment, közönyösen meg-
szemlélte az áldozatot, csak annyit jegyzett meg, hogy adna
neki a felügyelő, ha bármihez hozzányúlna. Végighallgatta Mrs.
Honeycott hisztérikus kitöréseit és zavaros magyarázatait, oly-
kor fel is írt valamit. Csillapítólag, nyugtatólag hatott a jelenléte.
Tommynak sikerült egy-két percre négyszemközt maradni
vele a ház előtti lépcsőn, mielőtt a rendőr elment volna, hogy
telefonáljon a központba.
- Mondja - kezdte Tommy -, maga látta, hogy az elhunyt be-
megy a házba. Biztos benne, hogy egyedül volt?
- Teljesen egyedül. Nem volt senki sem vele.
- Azalatt, amikor a hölgy bement, mi pedig megérkeztünk,
senki sem jött ki a házból?
- Egy teremtett lélek sem.
- Látta volna, ha kijön valaki?
- Nyilván láttam volna. De nem jött ki senki, csak az a vadem-
ber később.
 A törvény jeles őre méltóságteljesen levonult a lépcsőn, és
megállt a fehér kapufélfánál, amelyen ott díszelgett egy véres
kéz lenyomata.
- Amatőr volt - mondta lenézően. - Ilyen nyomot hátrahagyni.
Azzal kifordult az utcára.

Egy nap telt el a gyilkosság óta. Tommy és Tuppence még a

szállodában voltak, de Tommy bölcsebbnek ítélte, ha megsza-
badul a reverendától.
James Reillyt letartóztatták és őrizetbe vették. Az ügyvédje,
Mr. Marvell éppen befejezte hosszas tárgyalását-társalgását
Tommyval a gyilkosságról.
- Nem hittem volna, hogy James Reilly megteszi - mondta
egyszerűen. - Mindig ronda dolgokat beszélt, de ez volt min-
den.
Ha minden energiánkat a beszédre fordítjuk, nem sok erő ma-
rad a tettekre. Tisztában vagyok vele, hogy én leszek ellene az
egyik legfontosabb tanú. Az a beszélgetés, amelyet az eset
előtt folytattunk, nagyon terhelő rá nézve. Mégis, én ezt az em-
bert kedvelem, és ha volna más, akit gyanúsíthatnék, meg len-
nék győződve az ártatlanságáról. Ó pontosan mit mondott?
Az ügyvéd megnyalta a szája szélét.
- Azt mondja, hogy a hölgy már halott volt, amikor rátalált. Ez
természetesen lehetetlen. Ez volt az első hazugság, ami eszébe
jutott.
- Mert ha igazat mond, akkor a fecsegő Mrs. Honeycott volna
a gyilkos. Ez is képtelenség. Mégiscsak Reilly tehette.
- A szobalány hallotta, hogy a hölgy felkiáltott.
- A szobalány... Igen. - Tommy egy pillanatra elhallgatott. Az-
tán gondterhelten folytatta. - Jaj, de hiszékenyek is vagyunk!
Hiszünk a tanúvallomásoknak, mintha bibliai szövegek volná-
nak. És mik is ezek a valóságban? Azok a benyomások,
amelyeket az érzékek közvetítenek az agyba. És ha tévesek
ezek a benyomások?
Az ügyvéd megvonta a vállát.
- Tudjuk, hogy vannak megbízhatatlan tanúk, akik egyre több
mindenre emlékeznek, ahogy múlik az idő. Pedig nem akarnak
megtéveszteni senkit.
- Nem csak erre gondolok. Mi mind mondunk olyan dolgokat,
amelyek nem igazak, és nem is tudjuk, hogy ezt tesszük, ön is,
én is mondtunk olyanokat például, hogy „megjött a posta”, pe-
dig csak azt hallottuk, hogy kopognak, és hogy a postaláda zör-
ren. Kilencszer tíz esetből igazunk van, valóban a postás az, de
lehet, hogy a tizedik alkalommal egy kis csirkefogó járatja a bo-
londját velünk. Érti, hogy gondolom?
- Igen - mondta Mr. Marvell vontatottan. - Csak azt nem tu-
dom, mire akar kilyukadni.
- Nem tudja? Magam sem tudom... De kezdem érezni. Úgy
van ez, Tuppence, mint a bottal. Emlékszel? Az egyik vége mu-
tat valamerre, de a másik vége éppen az ellenkező irányba.
Azon múlik, hogy a jó végét fogjuk-e meg. Ajtók nyílnak, de
csukódnak is. Emberek mennek felfelé a lépcsőn, de jönnek le-
felé is. Dobozok becsukódnak, de ki is nyílnak.
- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Tuppence.
- Nevetségesen egyszerű a dolog, és mégis csak most értem
meg - mondta Tommy. - Honnan tudod, hogy valaki bejött a
házba? Hallod, hogy kinyílik és becsapódik az ajtó, és ha azt
várod éppen, hogy érkezzen valaki, szentül meg leszel győ-
ződve róla, hogy megjött. De lehet, hogy nem megjött, hanem
éppen elment valaki.
- De Miss Glen nem ment el.
- Nem, tudjuk, hogy nem. De valaki más igen. A gyilkos.
- De Miss Glen megjött. Hogyan és mikor?
 - Akkor érkezett haza, amikor Mrs. Honeycott a konyhában
volt, és Ellent utasítgatta. Nem hallották az érkezését. Mrs. Ho-
neycott visszament a nappaliba, törte a fejét, hogy a testvére
megjött-e, állítgatta az órát, és aztán azt gondolta, hogy épp
most jött meg, és most ment fel a lépcsőn.
- Miért, mi történt? És azok a felfelé tartó lépések?
Az Ellen volt, ment, hogy behúzza a függönyöket. Emlékezz
csak, Mrs. Honeycott azt mondta, hogy a testvére várt egy ki-
csit, mielőtt felment. Ez a kis idő pedig arra szolgált, hogy Ellen
kijöjjön a konyhából az előtérbe. Majdnem össze is találkozott
a gyilkossal.
- De Tommy, hiszen Gilda Glen kiáltott! - mondta Tuppence.
- James Reilly kiáltott. Észrevetted, milyen magas hangja van?
Nagy izgalmukban a férfiak olyan éleseket visítanak, mint a nők.
- És a gyilkos? Láttuk-e?
- Láttuk. Sőt megálltunk, és beszélgettünk is vele. Emlékszel,
milyen hirtelen bukkant fel az a rendőr? Azért, mert a házból
lépett ki, éppen amikor a köd kezdett felszállni az útról. Emlék-
szel, mennyire megijedtünk? Végeredményben, bár soha nem
így gondolunk rájuk, a rendőrök éppen olyan emberek, mint a
többiek. Szeretnek és gyűlölnek ők is. És nősülnek... Szerintem
Gilda Glen váratlanul találkozott a férjével pont a ház előtt, és
bevitte, hogy megbeszéljék a válást. A rendőr nem tudta az in-
dulatait kiordítani magából, mint Reilly. Elborította az agyát a
vörös köd. És a keze ügyében volt a gumibotja...

(Katona Tamás)
 A GAZDAG HÖLGY ESETE

MRS. ABNER RYMER NÉVJEGYÉT hozták be Mr. Parker Pyne-nak. A

név nem volt előtte ismeretlen, úgyhogy felvonta a szemöldö-
két.
A kliensét hamarosan be is vezették az irodába.
Mrs. Rymer csontos, magas nő volt. Teste formátlanságát a
bársonyruha és a vastag szőrmebunda sem tudta palástolni.
Lapátkezén erősen kidudorodtak az ízületek. Széles, erős vo-
nású arcára sok festéket kent. Fekete haját divatos frizurába fé-
sültette, és a kalapján több pöndörödő strucctoll díszelgett.
Lezöttyent egy székre, és biccentett.
- Jó napot! - mondta. Erős tájszólással beszélt. - Ha olyan
nagyokos, mint írja, akkor arra feleljen nekem, hogy mire költ-
sem a pénzemet!
- Ez eredeti! - mormolta Mr. Pyne. - Manapság nem sokan
keresnek meg ilyesmivel. Önnek tehát ebben voltak nehézsé-
gei, Mrs. Rymer?
- Ja! - helyeselt a hölgy. - Mert van már három szőrmebun-
dám, egy rakat párizsi ruhám, meg ilyenek. Van kocsim, meg
egy házam a Park Lane-en. Volt jachtom is, de a tenger nem
nekem való. Tartok egy csomó előkelő alkalmazottat, akik úgy
fenn hordják az orrukat, hogy meg! El is utaztam már pár
helyre, és láttam ezt-azt a világból. És itt üssön meg a guta, ha
tudom, hogy még mit vegyek magamnak, vagy mit csináljak a
pénzemmel.
Reménykedve nézett Mr. Pyne-ra, aki így reagált:
 - A kórházaknál mindig van helye a pénznek.
- Mi? Hogy kidobjam az ablakon? Na nem, azt felejtse el!
Tudja meg, hogy ezért a pénzért megdolgoztunk, mégpedig
keményen! Téved, ha azt hiszi, hogy elosztogatom, mint valami
csecsebecsét. Költeni akarom, mégpedig arra, amiből valami
hasznom származik. Ha tud ilyet, tőlem jó pénzt kaphat érte.
- Érdekel az ajánlata - mondta M. Pyne. - Nem említett vidéki
házat, ugye?
- Elfelejtettem. Van az is, és baromira unom benne magamat.
- Meséljen még magáról! Az ön problémáját nem könnyű
megoldani.
- Mesélek, szívesen. Nem szégyellem, hogy honnan jöttem.
Egy tanyán dolgoztam lánykoromban, bizony! Nem volt köny-
nyű. Aztán összejöttem Abnerrel, aki a közeli malomban dol-
gozott. Nyolc évig udvarolt nekem, mielőtt összeházasodtunk.
- És boldog volt vele? - kérdezte Mr. Pyne.
Igen. Abner jó volt hozzám. Persze nem volt könnyű életünk
együtt, kétszer is munka nélkül maradt, miközben jöttek a gye-
rekek. Négy gyerekünk lett, három fiú és egy lány. De egy se
érte meg a felnőttkort. Biztos minden másképp alakult volna,
ha igen.
Az asszony arca ellágyult, és egy pillanatra sokkal fiatalabbnak
látszott.
- Gyönge volt a melle, mármint Abnernek. A háborúba nem
vitték el. De otthon sikerei voltak. Elöljárót csináltak belőle.
Okos ember volt az én Abnerem. Kidolgozott valami eljárást,
és, mondhatom, ez beütött neki, jó pénzt kapott érte. Ami be-
jött, azt egy másik ötlete kidolgozásába fektette, és abból aztán
rögtön pénz származott. A mai napig rendes jövedelmet hoz.
Tudja, eleinte nagyon tetszett, hogy van saját ház, benne csil-
logó fürdőszoba, és saját alkalmazottak. Hogy nincs több főzés,
takarítás és mosás. Hogy az ember csak ücsörög a selyempár-
nák közt a nappaliban, és csak csenget, amikor teázni akar; akár
egy grófné! Óriási volt, nagyon élveztük. Aztán felköltöztünk
Londonba. Felkapott divatszalonokból öltözködtem. Párizsba
utaztunk, meg a Riviérára. Rettenetesen élveztük.
- És aztán? - vetette közbe Mr. Pyne.
- Aztán hozzászoktunk, azt hiszem - felelte Mrs. Rymer. - Egy
idő után már nem élveztük annyira. Voltak napok, amikor még
az evésnek se örültünk igazán, pedig bármilyen ételt kérhet-
tünk! Meg aztán a fürdőszobát is megszokja az ember, elvégre
napi egy fürdés elég mindenkinek. Abner meg elkezdett bete-
geskedni. Jó nagy summát fizettünk az orvosoknak, de ők se
tehettek semmit. Próbáltak ezt-azt, de hiába. Abner meghalt.
Az asszony elhallgatott.
- Pedig fiatal ember volt, még csak negyvenhárom.
Mr. Pyne együttérzőn bólintott.
- Ez öt éve volt. Továbbra is kapom a pénzt, és pocsékolás, ha
nem kezdek vele semmit. De ahogy mondtam, nem tudom ki-
találni, hogy mit vegyek, amim még ne volna.
- Más szóval egyhangú az élete - mondta Mr. Pyne. - ön nem
élvezi az életet.
- Torkig vagyok vele - válaszolta bánatosan Mrs. Rymer. - Nin-
csenek barátaim. Az újak csak adományokat akarnak, és a há-
tam mögött kinevetnek. A régiek nem kérnek belőlem. Ha
megérkezek valahová a kocsimon, zavarba jönnek. Tud-e segí-
teni vagy valamit tanácsolni?
- Talán - felelte Mr. Pyne megfontoltan. - Nem lesz egyszerű,
de azt hiszem, van esélyünk a sikerre. Szerintem képes leszek
önnek visszaadni, amit elveszített: az életkedvét.
- És hogy? - kérdezett vissza kurtán Mrs. Rymer.
- Az már az én szakmai titkom. Előre soha nem árulom el a
módszereimet. A kérdés csak az, hogy belevág-e? Nem garan-
tálom a sikert, de azt gondolom, hogy okunk van bízni benne.
Nem a szokásos módszerekhez kell majd folyamodnom, és ez
költségessé teszi a dolgot. Ezer font tiszteletdíjat kérek, amit
előre kell fizetni.
- Maga aztán nem az a szégyellős fajta, mi? - mondta erre
elismerően Mrs. Rymer. - Belevágok. Megszoktam, hogy tőlem
mindenhol a legmagasabb árat kérik. De ha én pénzt adok va-
lamiért, akkor gondom van rá, hogy meg is kapjam, ami nekem
jár.
- Meg fogja kapni - mondta Mr. Parker Pyne. - Ne féljen!
- Ma este elküldöm a csekket - mondta felállva Mrs. Rymer. -
Nem is tudom, miért kéne megbíznom magában. Azt mondják,
az ostoba hamar búcsút mond a pénzének. Hát az már biztos,
hogy ostoba vagyok! De magában aztán van kurázsi, úgy hir-
detni magát az újságokban, hogy boldoggá tudja tenni az em-
bereket!
- Azok a hirdetések pénzbe kerültek nekem - mutatott rá Mr.
Pyne. - Ha nem volnék képes betartani, amit ígérek, akkor az
kidobott pénz volna. Én ugyanis tudom, hogy mi okozza a bol-
dogtalanságot, úgyhogy arról is pontos elképzelésem van, mi
kell az ellenkezőjéhez.
Mrs. Rymer hitetlenkedve csóválta a fejét, miközben távozott.
Drága illatköltemények felhője maradt mögötte.
A jóvágású Claude Luttrell lépett az irodába.
- Valami nekem való? - érdeklődött.
Mr. Pyne a fejét rázta:
- Ez most nem ilyen egyszerű - mondta. - Nehéz eset. Attól
tartok, hogy némi kockázatot is kell vállalnunk. Valami szokat-
lant fogunk kipróbálni.
- Mrs. Olivért vonjuk be?
Mr. Pyne elmosolyodott, meghallván a világhírű szerzőnő ne-
vét.
 - Dehogy, hiszen éppen Mrs. Olivér a leginkább konvencio-
nális közülünk - mondta. - Bennem most egy roppant merész
és szemtelen húzás körvonalazódik. De ha már itt van, felhív-
hatná dr. Antrobust.
- Antrobust?
- Igen. Az ő szolgálataira lesz szükség.
Egy héttel később Mrs. Rymer megint eljött Mr. Parker Pyne
irodájába. Mr. Pyne felállt, amikor a hölgy belépett.
- Biztosíthatom, hogy az eltelt időre szükség volt - szólalt
meg. - Sok mindent kellett megszervezni, valamint meg kellett
szereznem egy kivételes ember szolgálatait, aki átszelte fél Eu-
rópát, hogy idejöjjön.
- Á! - mondta az asszony gyanakodva. Egyetlen pillanatig sem
tudott szabadulni a gondolattól, hogy egy ezerfontos csekket
adott ennek az embernek, aki azt már be is váltotta készpénzre.
Mr. Parker Pyne csengetett. Keleties kinézetű, sötét hajú fiatal
lány lépett be fehér, ápolónői ruhában.
- Készen van minden, de Sara nővér?
- Igen. Constantine doktor már vár minket.
- Mire készülnek? - kérdezte Mrs. Rymer, aki kezdte magát
kényelmetlenül érezni.
- Megismertetjük önt a keleti mágiával, drága hölgyem! - fe-
lelte Mr. Parker Pyne.
Mrs. Rymer az ápolónő nyomában felment a felsőbb eme-
letre. Itt egy olyan szobába vezették, ami a legkevésbé sem ha-
sonlított a ház többi részéhez. A falakon keleti hímzések, a dí-
ványokon puha párnák, s a padlón csodaszép szőnyegek. Bent
egy férfi hajolt a kávéskanna fölé. Amint beléptek, fölegyene-
sedett.
- Bemutatom Constantine doktort - mondta a nővér.
 A doktor európai módon öltözködött, de a bőre barna volt,
pillantása pedig egészen sötétbarna, talányos, ugyanakkor ve-
sékbe látó.
- Ő volna a páciensem? - kérdezte halk, de zengő hangon.
- Én nem vagyok páciens! - tiltakozott Mrs. Rymer.
- A teste nem beteg - mondta erre a doktor -, de a lelke elfá-
radt. Mi, keletiek, tudjuk, hogyan kell ezt a betegséget gyógyí-
tani. Foglaljon helyet, és igyon egy csésze kávét!
Mrs. Rymer leült, és elfogadta a neki kínált apró csészét,
benne az illatos itallal. Miközben iszogatta, a doktor folytatta:
- Itt, Nyugaton csak a testet kezelik. Ez hiba. A test csak hang-
szer, amin megszólal a dallam. Lehet ez egy szomorú, fáradt
dallam. De lehet vidám is, tele életörömmel. Mi ezt az utóbbit
fogjuk megadni önnek. Önnek van pénze. A pénze elköltése
most élvezetet fog hozni. Újra azt fogja érezni, hogy érdemes
élni. Könnyű lesz, nagyon, nagyon könnyű...
Mrs. Rymeren bágyadtság vett erőt. A doktor és a nővér alakja
elmosódott előtte. Borzasztó boldognak érezte magát, és na-
gyon álmos lett. A doktor mintha megnőtt volna. De mintha az
egész világ is egyre nőne, úgy érezte.
A doktor a szemébe nézett.
- El fog aludni - mondta. - Aludjon nyugodtan! A szempillái
lecsukódnak, és hamarosan alszik. Alszik... alszik...
Mrs. Rymer szempillái lecsukódtak. Lebegett ennek a szép,
nagyra nőtt világnak a felszínén...
Mintha hosszú idő telt volna el, mire újra kinyitotta a szemét.
Több dologra is emlékezett, de csak halványan: furcsa, lehetet-
len álmokra, majd valamilyen ébredésre és újabb álmokra. Em-
lékezett egy kocsira, és arra, hogy a szép, sötét hajú lány az
ápolónői ruhában fölébe hajolt.
Most viszont már egészen ébren volt, éspedig a saját ágyá-
ban.
 De tényleg ez volna az ó ágya? Más fekvés esett benne. Nem
volt olyan finom puha, mint az övé. Valahogy egy kicsit a rég-
múlt, már-már elfeledett napokra emlékeztette. Amikor meg-
mozdult, az ágy megnyikordult. A Park Lane-en Mrs. Rymer
ágya soha nem nyikorgott.
Körülnézett. Ez itt egész biztos, hogy nem a Park Lane. Akkor
kórház? De nem, döntötte el, ez nem az. És nem is szálloda.
Egyszerű külsejű szoba volt, a falak lilára festve, egy fenyőfa
mosdóállvány, rajta vizeskancsó és mosdótál. Volt még egy fi-
ókos szekrény, szintén fenyőből, és egy fémburkolatú ruhás-
láda. A falba bevert szögeken ismeretlen ruhák lógtak. Az
ágyon agyonfoltozott paplan, azzal volt betakarva.
- Hol vagyok? - mondta ki Mrs. Rymer.
Nyílt az ajtó, és egy kis termetű, kövérkés nő jött be sietve;
piros arcú, jó kedélyű teremtés volt. Fel volt tűrve a ruhaujja, és
kötényt viselt.
- Tessék! - mondta. - Felébredt! Jöjjön be, doktor!
Mrs. Rymer már nyitotta is a száját, hogy számos dolgot a
doktor fejéhez vágjon, azonban torkán akadt a mondandója,
mert a kövérkés nő mögött a szobába lépő orvos egyáltalán
nem az elegáns külsejű, talányos tekintetű Constantine doktor
volt, hanem egy hajlott hátú idős ember, aki vastag szemüve-
gen át nézett a világba.
- Ez már jó jel! - mondta az orvos az ágyhoz lépve, ahol meg-
fogta Mrs. Rymer csuklóját. - Most már hamarosan jobban lesz,
kedvesem!
- Mi bajom volt? - kérdezte Mrs. Rymer.
- Rohama volt - felelt az orvos. - Pár napig nem volt eszmé-
leténél. De semmi komoly, nem kell aggódni.
- Te aztán jól ránk ijesztettél, Hannah! - mondta a kövérkés
nő. - Még félre is beszéltél, és borzasztó furcsákat mondtál.
- Jól van, na, Mrs. Gardner - mondta az orvos csitítólag.
 - Nem szabad felizgatni a beteget. Kedvesem, hamarosan
gyógyultan kelhet majd fel.
- A munka miatt ne aggódj! - mondta Mrs. Gardner. - Mrs.
Roberts eljött besegíteni nekem, és nagyon jól megoldottuk. Te
csak feküdj nyugodtan, amíg jól nem leszel, drágám!
- Miért hív úgy, hogy Hannah? - kérdezte Mrs. Rymer.
- Hát... mert ez a neved! - felelte Mrs. Gardner megütődve.
- Nekem nem. Az én nevem Amelia. Amelia Rymer. Mrs. Ab-
ner Rymer.
Az orvos összenézett Mrs. Gardnerrel.
- No, csak pihenj nyugodtan! - mondta Mrs. Gardner.
- Igen, igen, és ne izgassa magát! - mondta az orvos.
Visszavonultak. Mrs. Rymer értetlenül feküdt. Miért mondták
neki, hogy Hannah, és miért néztek olyan hitetlenkedőn egy-
másra, amikor megmondta nekik az igazi nevét? Vajon hová
került, és mi történhetett vele?
Felkelt az ágyból. Egy kicsit bizonytalanul állt a lábán, de las-
san odament a pici tetőablakhoz, és kinézett - egy vidéki gaz-
daságra! Teljesen összezavarodott, és visszafeküdt. Vajon mit
keres ó egy tanyaépületben, ahol soha életében nem járt?
Mrs. Gardner visszajött, kezében tálca, rajta egy csésze leves.
Mrs. Rymer faggatni kezdte.
- Mit keresek ebben a házban? - kérdezte. - Ki hozott engem
ide?
- Senki sem hozott, drágám. Itt laksz. Mármint itt laksz már öt
éve, és én nem is tudtam, hogy rohamaid szoktak lenni.
- Itt lakom? Öt éve?
- Igen. Csak nem azt akarod mondani, Hannah, hogy még
most sem emlékszel?
- Én soha nem laktam itt! És még az életben nem láttam ma-
gát!
- Tudod, te most beteg lettél, és attól elfelejtetted.
 - Itt én soha nem laktam.
- De igen, drágám! - Mrs. Gardner hirtelen a fiókos szekrény-
hez szaladt, és elhozott onnan egy bekeretezett, fakult fotót.
Négyen voltak rajta, egy szakállas férfi, egy kövérkés nő (Mrs.
Gardner), egy hórihorgas, sovány férfi, és még egy nő nyomott
mintás ruhában és kötényben: ő maga!
Mrs. Rymer összezavarodva nézte a fotográfiát. Mrs. Gardner
letette a levest az ágy mellé, és csendben kiment.
Mrs. Rymer automatikusan kortyolgatta a levest. Finom leves
volt, erős és jó forró. Közben folyton járt az agya. Vajon melyi-
kük a bolond: Mrs. Gardner vagy ó? Mert egyikük biztosan! De
hát ott van még az orvos is...
- Én Amelia Rymer vagyok - mondta ki határozottan. - Tudom,
hogy Amelia Rymer vagyok, és velem senki nem fog mást elhi-
tetni.
Elfogyott a leves. Visszatette a tálcára az edényt. Meglátta az
összehajtott újságot, elvette, és megnézte rajta a dátumot: ok-
tóber 19-e volt. Melyik nap is ment Mr. Parker Pyne irodájába?
Vagy 15-én vagy 16-án. Akkor hát három napig volt beteg.
- Az a csibész doktor! - mondta dühösen Mrs. Rymer.
Mindazonáltal kicsit megkönnyebbült. Hallott olyan esetekről
is, amikor valakinek évek estek ki az életéből, amire nem emlé-
kezett. Már attól félt, hogy vele is ilyesmi történhetett.
Lapozni kezdte az újságot, beleolvasott itt is, ott is, majd fi-
gyelmes lett egy bekezdésre.

Tegnap Mrs. Abner Rymert, a ,Julesgombkirály” Abner Rymer öz-

vegyét egy privát elmeklinikára szállították. Már két napja ta-
gadta, hogy azonos volna önmagával, és azt állította, hogy szol-
gálólány, és Hannah Moorehou.se a neve.
- Szóval ez az! Hannah Moorehouse! - mondta Mrs. Rymer. -
Ó én, és én vagyok ő. Biztos a hasonmásom. Ezt nem lesz ne-
héz helyreigazítani. Ha az a sima beszédű pojáca, az a Parker
Pyne mesterkedik valamiben, na én majd...
De ebben a pillanatban szemébe ötlött a másik oldalon egy
szalagcímben a Constantine név:

DR. CONSTANTINE FELFEDEZÉSE

Búcsúelőadásán, melyet Japánba utazásának előestéjén

tartott, dr. Claudius Constantine szenzációs elméletet vá-
zoltfel. Állítása szerint bizonyítani tudja a lélek létezését az-
zal, hogy a lelket az egyik testből a másikba juttatja. Beszá-
molt róla, hogy Keleten végzett kísérletei során sikeresen
hajtott végre egy ilyen cserét két nő között, melynek során a
hipnózisban lévő A lelke átjutott a hipnózisban lévő B tes-
tébe, B lelke pedig A testébe. A hipnózisból felébredve A azt
állította, hogy ő B, B pedig azt gondolta magáról, hogy ő A.
A kísérlet sikeréhez szükséges volt, hogy két, külsőleg egy-
máshoz nagyon hasonlatos személyt találjanak. Róluk okkal
voltfeltételezhető, hogy egymással lelkiekben is összhang-
ban vannak. Ikrek esetében ez a jelenség egészen köztudott,
de találtak két olyan, egymáshoz külsőleg nagyon hasonló
alanyt, akik, bár társadalmi helyzetüket tekintve nagyon el-
tértek egymástól, mégis ugyanilyen belső összhangot mu-
tattak.

Mrs. Rymer elhajította az újságot.

- A gazember! Az a sötét gazember!
Már értette az egészet! Gátlástalan összeesküvést szőttek el-
lene, hogy rátegyék a pénzére a kezüket. Ez a Hannah More-
house csak eszköz Mr. Pyne kezében, és alighanem teljesen
ártatlan. Mr. Pyne és Constantine doktor, igen, ők ketten talál-
ták ki az egész gyalázatos tervet.
De Mrs. Rymer le fogja Parker Pyne-t leplezni! Nyilvánosan
meg fogja hurcolni! A nyakára küldi a törvényt! És mindenkinek
elmondja, hogy...
Mrs. Rymer felháborodott dühének áradását ebben a pillanat-
ban megakasztotta valami. Eszébe jutott az elsőnek olvasott
bekezdés az újságból. Ezzel a Hannah Moorehouse-zal nem
boldogultak könnyen. Hiszen tiltakozott, és ragaszkodott a sa-
ját személyazonosságához. És mi történt vele...?
- Diliházba csukták szegényt! - mondta ki Mrs. Rymer.
A hátán végigfutott a hideg.
Diliház. Ahová becsukják az embert, és nem is engedik ki töb-
bet. És minél inkább bizonygatja, hogy normális, annál kevésbé
hisznek neki. Bent van, és bent is marad. Na nem, Mrs. Rymer
ezt nem fogja megkockáztatni.
Nyílt az ajtó, és Mrs. Gardner lépett be rajta.
- Á, a levest meg is etted, kedvesem. Jól tetted. Hamarosan
jobban is leszel.
- Mikor lettem beteg? - kérdezte Mrs. Rymer.
- Mikor is? Vagy három napja volt, szerdán. Tizenötödikén.
Úgy négy óra körül lettél rosszul.
- Aha! - hangzott a jelentőségteljes felkiáltás. Éppen négy óra
tájban találkozott Mrs. Rymer Constantine doktorral.
Lecsúsztál a székedben - mondta Mrs. Gardner. - „Ó!”, mond-
tad, csak ennyit, hogy „Ó!”. Aztán meg álmos hangon,
hogy „elalszom”. És el is aludtál tényleg, mi meg lefektettünk,
elküldtünk az orvosért, és azóta nem is mozdultál innen.
- Ugye, a kinézetemen kívül más nincsen, aminek alapján a
személyazonosságomat megállapították?
 - Milyen furcsát kérdezel! Hát mi másból lehetne jobban meg-
állapítani egy ember személyazonosságát, mint a kinézetéből?
De neked még ott az anyajegyed is, ha nekem nem hiszel.
- Az anyajegyem? - kérdezett vissza Mrs. Rymer remény-
kedve. Neki aztán nem volt anyajegye.
- Az eper alakú anyajegy a jobb könyököd alatt - mondta Mrs.
Gardner. - Nézd meg, ha nem hiszed, drágám!
„Ez eldönti a dolgot” - gondolta Mrs. Rymer. Tudta magáról,
hogy nincs semmilyen eper alakú anyajegy a jobb könyöke
alatt. Felhúzta a hálóinge ujját. Az anyajegy ott volt.
Mrs. Rymer felzokogott.

Mrs. Rymer négy nap múlva felkelt betegágyából. Addigra már

több tervet is kigondolt, de mindet elvetette.
Megmutathatná az újságból a cikket Mrs. Gardnernek, és el-
magyarázhatná, mi a helyzet. De hinnének-e neki vajon? Mrs.
Rymer egészen biztos volt benne, hogy nem.
Elmehetne a rendőrségre is. A rendőrök talán elhinnék, amit
mond? Ezt is szinte kizártnak tartotta.
Mr. Pyne irodájába is elmehetne. Még ez az ötlet tetszett neki
a legjobban. Mert akkor jól megmondaná annak a simaszájú
gazembernek a magáét. Ám ennek a tervnek a megvalósítása
elháríthatatlan akadályba ütközött. Mint kiderült, jelenlegi tar-
tózkodási helye Cornwallban volt, és nem volt pénze Londonba
utazni. Mindössze két shilling négy pennyt talált egy ócska er-
szényben, és úgy tűnt, ez minden, amivel gazdálkodhat.
A negyedik napon Mrs. Rymer döntő elhatározásra jutott. Ide-
iglenesen belenyugszik a helyzetébe. Ha ő most Hannah Moo-
rehouse, hát legyen! Egyelőre elfogadja ezt a szerepet, s ké-
sőbb, ha már összegyűjtött elegendő pénzt, majd felutazik
Londonba, és egyenesen a barlangjában fogja torkon ragadni
azt a szélhámost!
 S miután Mrs. Rymer döntött a dologról, jó szívvel kezdte ját-
szani a szerepét, s kajánul még némi örömöt is talált benne.
Hiszen a történelem most valóban megismételte önmagát. Ez
az élet itt a lánykorára emlékeztette. De rég is volt!
A dologtalan évek után bizony kicsit nehezen ment a munka,
de egy hét alatt lassacskán belerázódott, s kezdte megszokni a
tanyát.
Mrs. Gardner jólelkű volt és kedves, és a férje is, egy magas,
hallgatag ember. A fényképen látott cingár, magas fickó már
máshová ment, s helyette új mindenes jött: egy jó humorú,
negyvenöt éves férfi, valóságos óriás, akinek nem volt kenyere
a beszéd, az esze sem vágott nagyon gyorsan, de kék szeme
szégyellősen csillogott.
Teltek-múltak a hetek. Eljött végül a nap, amikor Mrs. Rymer-
nek összegyűlt a pénze a londoni útra. De nem szállt vonatra.
Elhalasztotta. Nem sürgős, gondolta. A diliház rémétől még
mindig nem tudott szabadulni. Mert az a gazfickó, Parker Pyne,
nagyon agyafúrt. Kerítene egy orvost, aki igazolná, hogy Mrs.
Rymer bolond, és akkor aztán nyom nélkül eltüntetnék őt szem
elől, és senki nem hallana többé róla.
Meg aztán jót is tesz az embernek a változás - mondta ma-
gában Mrs. Rymer.
Mindig korán kelt, és sokat dolgozott. Azon a télen Joe Welsh,
az új mindenes lebetegedett, és ketten ápolták Mrs. Gardnerrel.
Szánni való volt az a nagydarab ember olyan magatehetetlenül.
Eljött a tavasz, megszülettek a kisbárányok, a sövény teli lett
vadvirággal, a levegő pedig balzsamos illatokkal. Joe Welsh be-
segített Hannah munkájába. Hannah megvarrta Joe elszakadt
ruháit.
Vasárnap néha együtt mentek sétálni. Joe özvegyember volt.
A felesége négy évvel azelőtt halt meg. Joe nem titkolta, hogy
azóta egy kicsit többet iszik a kelleténél.
 De mostanában már nem járt annyit a kocsmába. Pár új ruha-
darabot vett magának. Gardnerék mosolyogtak a bajszuk alatt.
Hannah mindig kifigurázta Joe-t, hogy milyen esetlen. De Joe
nem bánta, kicsit szégyenkezett, de boldognak látszott.
A tavasz után jött a nyár; abban az évben nagyon jó nyaruk
volt. Mindenki sokat dolgozott.
Megvolt az aratás. A levelek vörös és arany színekben pom-
páztak a fákon.
Október nyolcadikén történt, hogy amikor Hannah felnézett
egy káposztafejről, amit épp le akart vágni, a kerítés fölött az
odatámaszkodó Mr. Parker Pyne-t pillantotta meg.
- Maga! - kiáltott fel Hannah, azaz Mrs. Rymer. - Maga...
És bizony némi idő kellett hozzá, hogy elmondja a magáét, de
addigra a szuszból is kifogyott.
Mr. Parker Pyne csak udvariasan mosolygott.
- Teljesen egyetértek önnel - reagált.
- Maga egy hazug csaló! - mondta Mrs. Rymer, de ezzel már
csak ismételte önmagát. - Maga meg a Constantine-ja azzal a
hipnotizálással... azt a szerencsétlen Hannah Moore- house-t
meg diliházba is dugták!
- Nem - vetette közbe Mr. Parker Pyne. - Ezzel spéciéi igaz-
ságtalanul vádol. Hannah Moorehouse nincs diliházban, mert
Hannah Moorehouse sosem létezett.
- Igen? - vágott vissza Mrs. Rymer. - Hát a fényképe, amit a
saját szememmel láttam?
- Hamisított fotó volt - felelte Mr. Pyne. - Egyszerű rutin-
munka.
- És az újságcikk róla?
- Az az újság sem volt igazi. A két cikket belecsempésztük,
mintha igazi hír lenne, hogy meggyőző legyen. A számításunk
be is vált.
- De az a Constantine doktor egy bitang szélhámos!
 - A Constantine nevet a figurához egy barátom választotta,
akinek van némi tehetsége a színjátszáshoz.
Mrs. Rymer felhorkantott.
- Aha! Szóval akkor nem is hipnotizált engem, jól gondolom?
- Így van, igen. A kávéval ivott nemi hasist. Utána még más
szereket is kapott, idehozták kocsin, és itt tért magához.
- Akkor Mrs. Gardner végig be volt avatva? - kérdezte Mrs.
Rymer. Mr. Parker Pyne bólintott. - Mert maga lefizette! Vagy
mindenféle hazugságokkal tömte teli a fejét!
- Mrs. Gardner bízik bennem - mondta Mr. Pyne. - Valamikor
megmentettem az egyetlen fiukat a kényszermunkától.
Mrs. Rymer megérzett valamit Mr. Pyne hanghordozásából,
ami miatt ezt nem feszegette tovább.
- És az anyajegy? - kérdezte támadóan.
Mr. Pyne elmosolyodott.
- De hiszen már halványodik! Még hat hónap, és már nyoma
sem marad.
- És mire volt jó ez az egész bohóckodás? Hogy bolondot csi-
náltak belőlem, és eldugtak ide cselédnek, mikor ott a jó sok
pénzem a bankban! De lefogadom, hogy erre magam is meg-
felelek! Maga zsivány gazember! Jól eltüntette a pénzemet.
Erre volt jó az egész!
- Azt beismerem - mondta Mr. Parker Pyne -, hogy míg ön a
drogok hatása alatt állt, valóban megszereztem öntől a meg-
hatalmazást, hogy a vagyonát kezelhetem, amíg... nos, amíg
távol van. De biztosíthatom, drága asszonyom, hogy az erede-
tileg kért ezer fonton kívül egyetlen fillérje sem vándorolt a zse-
bembe. Sőt némely körültekintő befektetés folytán az anyagi
helyzete még kedvezőbb lett.
Az asszonyra vigyorgott.
- Akkor hát... miért? - kezdte Mrs. Rymer.
 - Feltennék önnek egy kérdést, Mrs. Rymer - mondta Mr. Par-
ker Pync. - ön egyenes ember, és tudom, hogy őszintén felel
majd. Azt akarom kérdezni, hogy boldog-e.
- Hogy boldog...? Szép kis kérdés! Lopd el egy nőtől a pénzét,
és kérdezz rá, hogy boldog-e! Hogy maga milyen pofátlan!
- Még mindig haragszik - mondta Mr. Pyne. - Ennél mi sem
természetesebb. Ám felejtsük most el a gaztetteimet egy
percre! Mrs. Rymer, amikor ön eljött hozzám (épp ma egy éve),
boldogtalan volt. Mondaná most, hogy boldogtalan? Hogyha
igen, bocsánatot kérek, és olyan lépéseket tehet ellenem, ami-
lyeneket csak akar. Sőt az ezer fontját is visszaadom. Feleljen
hát, Mrs. Rymer: még mindig boldogtalan?
Mrs. Rymer ránézett Mr. Parker Pyne-ra, de aztán lesütötte a
szemét, és végül úgy válaszolt:
- Nem - mondta. - Már nem vagyok az. - Hangjából csodál-
kozás hallatszott. - Látja, ebben igaza van. Beismerem. Mióta
Abner meghalt, én még nem voltam ilyen boldog, mint most.
És... hozzá fogok menni valakihez, aki itt dolgozik, Joe Welsh-
nek hívják. Jövő vasárnap hirdetnek ki minket a templomban,
azazhogy... eddig úgy volt.
- Most már, ugye, minden máshogy néz ki?
Mrs. Rymer arca fellángolt. Egy lépést tett előre.
- Mit ért azon, hogy „minden máshogy néz ki”? Hát azt gon-
dolja, ha enyém volna a világ összes pénze, attól úrinő lenne
belőlem? Köszönöm, de nem akarok úrinő lenni; magatehetet-
len lehűtő mind. Joe épp elég jó nekem, és én épp elég jó va-
gyok neki. Illőnk egymáshoz, és boldogok leszünk együtt. Ami
meg magát illeti, kotródjon innen, és ne üsse bele az orrát
abba, amihez semmi köze!
Mr. Parker Pyne egy papírt húzott elő a zsebéből, és átnyúj-
totta az asszonynak.
 - Ez az a meghatalmazás, amit említettem - mondta. - össze-
tépjem? Mert úgy sejtem, mostantól saját maga szeretne a va-
gyona felől intézkedni.
Mrs. Rymer arcára furcsa kifejezés ült ki. Visszalökte a papírt.
- Tegye el! Kemény dolgokat vágtam a fejihez, aminek egy
részét meg is érdemelte. Maga dörzsölt fickó, de mégis meg-
bízom magában. Hétszáz fontot akarok az itteni bankba, és ab-
ból meg tudjuk venni magunknak azt a tanyát, amit kinéztünk.
A többi meg... legyen a kórházaké!
- Nem gondolhatja komolyan, hogy a teljes vagyonát a kór-
házaknak adja!
- De bizony hogy komolyan gondolom! Joe drága jó, remek
ember, de gyönge jellem. Ha pénzhez jut, az tönkreteszi. Mos-
tanra már leszoktattam az italról, és távol is fogom tartani tőle.
Hála istennek, én tudom, mit akarok. Nem engedem, hogy a
pénz a boldogságom útjába álljon.
- Ön kivételes asszony - mondta Mr. Pyne lassan. - Ilyet ezer
nő közül csak egy tenne.
- Akkor ezerből csak annak az egynek van esze - mondta Mrs.
Rymer.
- Megemelem ön előtt a kalapomat - mondta Mr. Parker
Pyne, és a hangja szokatlanul csengett. Ünnepélyesen kalapot
emelt, és távozni készült.
- De vigyázzon, Joe ezt sose tudhatja meg! - szólt utána Mrs.
Rymer.
Ott állt az asszony, háta mögött a lenyugvó nappal, kezében
egy hatalmas fej kékeszöld káposztával, fejét hátravetve, szál-
egyenesen. Nagyszerű alak, egy parasztasszony a lenyugvó
nap fényében...

(Sípos Katalin)
 MAGNÓLIAVIRÁG
I

VINCENT EASTON a Victoria pályaudvar faliórája alatt várakozott.

Néha nyugtalanul felpillantott az órára. Azt gondolta magában:
„Vajon hány férfi várt már így egy nőre, aki nem jött el?”
Belehasított a fájdalom. Mi lesz, ha Theo mégsem jön el, ha
megmásította a döntését? Nőktől kitelik. Vajon biztos lehet-e
benne - biztos volt-e benne valaha is? Ismeri-e egyáltalán? Hi-
szen kezdettől fejtörést okozott neki. Mintha két nő lett volna -
a szépséges, kacagó teremtés, Richard Darrell felesége, és a
másik - a hallgatag, a rejtélyes, aki a Haymer’s Close parkjában
sétált ővele. Mint valami magnóliavirág - így gondolt rá akkor.
Talán mert éppen egy magnóliafa alatt ízlelték meg első elra-
gadtatott, hihetetlen csókjukat. A levegőben édes magnóliaillat
szállt, s egy-két bársonyos, illatos szirom ráhullott az asszony
felfelé fordított arcára, mely éppen olyan hamvas és puha és
néma volt, mint azok. Magnóliavirág - egzotikus, illatos, titok-
zatos.
Ez két héttel ezelőtt volt, a megismerkedésük másnapján. És
most várta, hogy a nő eljöjjön, és örökre együtt maradjanak.
Újból megrohanta a kétely. Nem fog eljönni. Hogy is hihette?
Annyi mindenről kellene lemondania. A gyönyörű Mrs. Darrell
nem követhet el ilyesmit csak úgy észrevétlenül. Óriási hűhóval,
nagy botránnyal járna, amit nem felejtenének el egykönnyen.
Sokkal jobban, okosabban is lehet csinálni az ilyesmit. Például
egy diszkrét válással.
De erre soha egy pillanatig se gondoltak. Ó legalábbis nem.
Vajon az asszony gondolt-e rá? Sohasem ismerte ki a gondo-
latait. Szinte félve kérte, hogy jöjjön el vele. Hiszen végül is ki-
csoda ó? Senki - egy transvaali narancstermesztő az ezerből.
Milyen élete lehetne őmellette London csillogása után? De mi-
vel nagyon kívánta az asszonyt, hát megkérte rá.
És az asszony csendesen, habozás vagy tiltakozás nélkül bele
is egyezett, mintha a legkézenfekvőbb dolog volna a világon,
hogy ő erre kéri.
„Holnap?” - kérdezte ó döbbenten, nem is akarva elhinni.
És az asszony megígérte azon a lágy, megtört hangján, mely
annyira más volt, mint társasági énjének önfeledt kacagása.
Amikor először látta, gyémánthoz hasonlította. Lobogó tűzhöz,
melyet száz kristálylap ver vissza. De az első érintésre, az első
csókra valami csoda folytán homályos-finom gyönggyé válto-
zott - hamvas-rózsaszín gyönggyé, olyanná, mint a magnólia-
virág.
Megígérte. És ő most arra várt, hogy teljesítse ígéretét.
Ismét felnézett az órára. Ha nem érkezik meg hamarosan, le-
késik a vonatot.
Egyszeriben megrohanta a balsejtelem. Nem fog eljönni! Hát
persze hogy nem! Hogy is képzelhette! Ugyan mit jelent egy
ígéret? Egy levél fogja várni, amikor visszatér a szállására. Ma-
gyarázkodó, ötölő-hatoló levél, amilyeneket a nők írnak, ha
gyávaságukat akarják megindokolni.
Haragot érzett - haragot és keserű csalódottságot.
Aztán egyszer csak meglátta amint közeledik feléje a pero-
non, halvány mosollyal az arcán. Lassan lépkedett, sietség és
kapkodás nélkül, mint aki előtt ott az egész örökkévalóság.
Feketében volt, testhez simuló, puha feketében, kicsi fekete ka-
lapja keretbe foglalta azt a csodálatosan hamvas arcát.
Ó csak megragadta a kezét, és ostobán motyogta:
- Hát eljött... eljött! Mégis!
- Természetesen.
Milyen nyugodt volt a hangja! Milyen nyugodt!
- Már azt hittem, nem jön el - mondta, elengedve az asszony
kezét, és levegő után kapkodva.
Felnyílt az asszony szeme - az a gyönyörű, nagy szeme. Cso-
dálkozás volt benne, gyermeki ámulat.
- Miért?
Ő nem válaszolt. Félrefordult, és odaintett egy hordárt. Siet-
niük kellett. A következő percek nagy felfordulásban teltek. Az-
tán már ott ültek lefoglalt kupéjukban, és London déli részének
sivár egyenházai suhantak el mellettük.

II

Hieodora Darrell ott ült vele szemben. Végre az övé. Most döb-
bent csak rá, mennyire nem tudta ezt elképzelni, egészen az
utolsó percig. Nem merte elhinni. Megrémisztetté az asszony
varázsa, megfoghatatlansága. Lehetetlennek tűnt, hogy valaha
is az övé legyen.
De most vége a bizonytalanságnak. Megtették a mindent el-
döntő lépést. Ránézett. Hátradőlve, mozdulatlanul ült a sarok-
ban. A halvány mosoly még ott játszott az ajkán, szemét lesü-
tötte, a hosszú, fekete pillák arcának hamvas ívét súrolták.
Ő eltűnődött: „Most vajon mire gondol? Min mélázik? Rajtam?
A férjén? Egyáltalán mi lehet a véleménye róla? Szerette-e va-
laha is? Vagy sohasem? Gyűlöli, vagy csak közönyös iránta?”
Beleszúrt a gondolat: „Nem ismerem őt. Sosem fogom kiis-
merni. Szeretem, és semmit sem tudok róla - hogy mit gondol,
vagy mit érez.”
 Theodora Darrell férjén merengett. Sok férjes asszonyt ismert,
akik minden habozás nélkül mesélni kezdtek neki a férjükről -
hogy mennyire nem értik meg őket, mennyire fütyülnek az ő
finom lelkűkre. Ez az egyik legismertebb kezdeményező lépés,
gondolta Vincent Easton cinikusan.
De Theo egy-egy odavetett szótól eltekintve sohasem beszélt
Richard Darrellről. Easton csak annyit tudott a férfiról, amennyit
mindenki. Népszerű ember, jóképű, elbűvölő modorú. Min-
denki szerette Darrellt. S mintha a felesége is kitűnő viszonyban
lett volna vele. De ez semmit sem bizonyít, tűnődött Vincent.
Theo jól nevelt nő, esze ágában sincs kiteregetni a szennyest.
És köztük egy szó sem hangzott el. A megismerkedésüket kö-
vető este óta, amikor együtt sétáltak a parkban, némán, össze-
érő vállal, s ó érezte, hogy erre az érintkezésre megremeg, nem
volt semmi magyarázkodás, semmi tisztázás. Viszonozta a
csókjait az a néma, reszkető teremtés, akit már nem vett körül
az a harsány ragyogás, amely hamvas-rózsás szépségével
együtt oly híressé tette. Egyetlenegyszer sem beszélt a férjéről.
Vincent akkor hálás volt ezért. Örült, hogy nem kell végighall-
gatnia egy nő önigazolását, hogy miért is van joga behódolni
a szerelemnek és a szeretett férfinak.
Most azonban már aggasztotta ez a hallgatólagos némasági
fogadalom. Megint elfogta a pánik a gondolatra, hogy semmit
sem tud erről a különös teremtményről, aki kész az övéhez
kötni az életét. Félt.
Hogy megnyugodjék, előrehajolt, és rátette kezét a vele
szemben levő, feketébe bújtatott térdre. Újra érezte azt az eny-
he reszketést, és felnyúlt a nő kezéért. Előrehajolt, és hosszan
belecsókolt a tenyerébe. Érezte, hogy a nő ujjai reagálnak a ke-
zére, felnézett a szemébe, és elégedett volt.
 Ismét hátradőlt az ülésén. Pillanatnyilag nem is akart többet.
Együtt voltak. A nő az övé. Hamarosan megszólalt, szinte in-
cselkedve:
- Maga nagyon csendes.
- Igen?
- Bizony. - Hallgatott egy pillanatig, majd komor hangon így
szólt: - Biztos benne, hogy nem bánta meg?
A nőnek elkerekedett a szeme. - Jaj, dehogy!
Ő nem kételkedett a válaszban. Őszinteség csengett benne.
- Mire gondol? Szeretném tudni.
A nő halkan felelte: - Azt hiszem, félek.
- Fél?
- A boldogságtól.
Ekkor átült melléje, magához szorította, és csókokkal hal-
mozta el puha arcát és nyakát.
- Szeretem - mondta. - Szeretem... szeretem.
A nő válaszát a hozzá tapadó test, az engedékeny ajkak adták.
Ő visszaült a helyére. Felvett egy magazint, s a nő követte a
példáját. Időről időre összeért a tekintetük a lapok fölött. És el-
mosolyodtak.
Nem sokkal öt után értek Doverba. Úgy volt, hogy ott töltik
az éjszakát, és másnap kelnek át a kontinensre. Theo Vincent
előtt lépett be szállodai lakosztályuk nappalijába. Vincent két
esti lapot szorongatott a kezében, ledobta őket az asztalra. Két
hotelszolga behozta a poggyászukat, majd távoztak.
Theo elfordult az ablaktól: az imént még ott állt, nézett kifelé.
A következő pillanatban már egymás karjai közt voltak.
Diszkrét kopogás hallatszott az ajtó felől, szétrebbentek.
- A fenébe - mondta Vincent -, hát már sohasem leszünk
egyedül?
Theo elmosolyodott. - Úgy látszik - mondta halkan. Leült a
szófára, és felvette az egyik lapot.
 A pincér behozta a teát. Szétrakta az asztalon, az asztalt oda-
húzta a szófához, ahol Theo ült, fürgén körülpillantott, megkér-
dezte, óhajtanak-e még valamit, majd távozott.
Vincent, aki közben átment a szomszédos szobába, visszajött
a nappaliba.
- És most lássunk a teához - mondta vidáman, aztán megtor-
pant a szoba közepén. - Valami baj van? - kérdezte.
Theo dermedten ült a szófán. Elködösült szemmel meredt
maga elé, arca halottsápadttá vált.
Vincent tett egy gyors lépést feléje.
- Mi az, drágám?
Válaszul Theo feléje nyújtotta az újságot, s ujjával mutatta a
szalagcímet.
Vincent átvette. „CSŐDBE MENT A HOBSON, JEKYLL ÉS LU-
CAS”, olvasta. A nagy cég neve abban a pillanatban semmit
sem jelentett neki, noha bosszantó módon tudatában volt,
hogy ismernie kellene. Kérdőn Theóra nézett.
- Richard a Hobson, Jekyll és Lucas - magyarázta a nő.
- A férje?
- Igen.
Vincent ismét az újságra fordította tekintetét, és gondosan át-
olvasta a száraz hangvételű cikket. Kellemetlen kifejezések sor-
jáztak benne: „váratlan összeomlás”, „további komoly követ-
kezmények”, „más cégekre is kihatással”.
Valami mozdulatot érzékelt, fölpillantott. Theo épp a kis fe-
kete kalapját igazgatta a tükör előtt. Vincent mozdulatára meg-
fordult. Higgadt tekintettel nézett a szemébe.
- Vincent... Richardhoz kell mennem.
Vincent felugrott.
- Theo... ne beszéljen butaságot!
A nő gépiesen megismételte:
- Richardhoz kell mennem.
 - De kedvesem...
A nő a padlón heverő újságra mutatott.
- Ez azt jelenti, hogy tönkremegy... mindenét elveszti. Éppen
ezen a napon nem hagyhatom el.
- De hát elhagyta, még mielőtt hallott volna erről. Legyen már
esze!
A nő gyászosan rázogatta a fejét.
- Nem érti. Richardhoz kell mennem.
És nem lehetett eltántorítani tőle. Fura, hogy egy ilyen lágy,
engedékeny teremtés ennyire hajthatatlan legyen. Az első pil-
lanatok után nem vitatkozott tovább. Hagyta, hogy Vincent vé-
gigmondja, amit akart. A férfi a karjaiba zárta, érzékei rabul ej-
tésével próbálva megtörni szilárdságát, de noha a puha száj vi-
szonozta csókjait, valami zárkózottságot érzett az asszonyban,
valami lebírhatatlant, ami minden könyörgésének ellenállt.
Végül, belefáradva, beleunva a hiábavaló próbálkozásba, el-
eresztette. A könyörgésből előbb keserűségbe váltott, szemére
hányva, hogy sohasem szerette. A nő ezt is némán, tiltakozás
nélkül fogadta, hallgatag, megindító arca volt az élő cáfolat a
szavaira. Végül Vincenten elhatalmasodott a harag, a fejéhez
vágott minden kegyetlen szót, ami csak eszébe jutott, csak
bántani, csak térdre kényszeríteni akarta.
Végül kifogytak a szavak, nem volt mit mondania többé. Csak
ült, tenyerébe temetett arccal, a vörös plüss-szőnyegre me-
redve. Theodora az ajtónál állt, mint egy sápadt, fekete árnyék.
Mindennek vége.
- Isten vele, Vincent - mondta halkan az asszony.
A férfi nem válaszolt.
Az ajtó kinyílt - becsukódott.

III
Darrellék Chelsea-ben laktak, egy különös, régi házban, amely
egy kis kertben állt. A ház homlokzatára magnóliafa kúszott fel,
szutykos, kormos, de mégis magnólia.
Theo felnézett rá, amikor három órával később megállt a kü-
szöbön. Fájdalmas mosolyra görbült a szája.
Egyenesen a ház hátsó traktusában levő dolgozószobába
ment. Egy férfi járkált fel-alá a szobában - egy fiatal férfi, csinos,
de nyúzott arcú.
Megkönnyebbülten kiáltott fel, amikor az asszony belépett.
- Hála isten, hogy itt vagy, Theo! Azt mondták, elutaztál a vá-
rosból, poggyásszal.
- Hallottam a hírt, és visszajöttem.
Richard Darrell átkarolta, és lehúzta a kanapéra. Egymás mel-
lett ültek. Theo teljesen természetes mozdulattal szabadította
ki magát a karja öleléséből.
- Mekkora a baj, Richard? - kérdezte halkan.
- A lehető legnagyobb... vagyis nagyon nagy.
- Mondd el.
A férfi fel-alá járkált beszéd közben. Theo csak ült, és nézte. A
férjének nem kellett tudnia, hogy a szoba időről időre elhomá-
lyosult, az ő hangja elhalt, és egy doveri hotelszoba jelent meg
az asszony szeme előtt.
De azért figyelmesen hallgatta a beszámolót. Richard ismét
leült mellé a kanapéra.
- Szerencsére - fejezte be - ami a házassági szerződésben rád
van testálva, arra nem tehetik rá a kezüket. A ház is a tiéd.
Theo elgondolkodva bólintott.
- Ennyi legalább megmarad - mondta. - Tehát akkor nem is
olyan rossz a helyzet? Csak újra kell kezdenünk, nem?
- Igen, persze.
De a hangja nem tűnt őszintének, és Theo egyszeriben arra
gondolt: „Van még valami. Nem mondott el mindent.”
 - Nincs semmi más, Richard? - kérdezte szelíden. - Nincs va-
lami még rosszabb?
Férje csak némi habozás után válaszolt: - Rosszabb? Mi le-
hetne?
- Én nem tudom - mondta Theo.
- Minden rendben lesz - mondta Richard, de úgy, mint aki
inkább magát próbálja megnyugtatni, nem Theót. - Persze
hogy minden rendben lesz.
Hirtelen átölelte feleségét.
- Örülök, hogy itt vagy - mondta. - Most már, hogy itt vagy,
minden rendben lesz. Történjék bármi, te itt vagy nekem, nem
igaz?
- Igen, itt vagyok - mondta szelíden az asszony, és ezúttal
nem bújt ki az ölelésből.
Férje megcsókolta, és magához szorította, mintha valami fura
módon vigaszt merítene a közelségéből.
- Te itt vagy nekem, Theo - mondta megint, s az asszony rá-
felelt, mint az előbb: - Igen, Richard.
Férje lecsúszott a kanapéról, a lába elé, a padlóra.
- Elfáradtam - mondta nyűgösen. - Micsoda nap volt, úristen!
Szörnyű! Nem is tudom, mihez kezdenék, ha nem volnál itt. Hi-
szen a feleség mégiscsak feleség, ugye?
Az asszony nem szólt, csak bólintott.
Férje az ölébe fektette a fejét. Úgy sóhajtott fel, mint egy ki-
merült gyermek.
„Van valami, amit nem mond el nekem - gondolta újból Theo.
- Mi lehet az?”
Kezét gépiesen a sima, fekete fejre téve szelíden simogatta,
mint anya a gyermekét.
Richard alig hallhatóan mormolta:
- Most már minden rendben lesz. Te nem fogsz cserben-
hagyni.
 Lélegzése egyenletesen lassult. Elaludt. Az asszony keze to-
vább simogatta a fejét.
De a szeme az előtte levő sötétségbe meredt, és semmit sem
látott.
- Nem gondolod, Richard - kérdezte Theodora -, hogy jobb
lenne, ha mindent elmondanál?
Három nap telt el. A szalonban voltak, közeledett a vacsora-
idő.
Richard összerezzent, elvörösödött.
- Nem értem, mire célzol - védekezett.
- Tényleg?
Férje gyors pillantást vetett rá.
- Persze vannak... bizonyos... részletek.
- Mindent tudnom kellene ahhoz, hogy segíthessek, nem
gondolod?
Richard furcsálkodva nézte.
- Miért gondolod, hogy a segítségedre van szükségem?
Az asszony meglepődött.
- Kedves Richard, a feleséged vagyok.
Férje rávillantotta régi, behízelgő, nyugodt mosolyát.
- Az vagy, Theo. És nagyon csinos feleség. Tudod, hogy ki
nem állhatom a csúnya nőket.
Róni kezdte a szobát, ami akkor volt szokása, ha valami bán-
totta.
- Nem tagadom, hogy bizonyos értelemben igazad van -
bökte ki. - Van itt valami.
Elhallgatott.
- Igen?
- Olyan átkozottul nehéz elmagyarázni az ilyesmit egy nőnek.
A nők mindent félreértenek, képzelődnek.
Theo nem szólt semmit.
 - Mert, tudod - folytatta Richard -, egy dolog a törvény, és
más az, hogy mi helyes, és mi nem. Tehetek én valamit, ami
tökéletesen rendjén való és tisztességes, ha egyszer a törvény
másként ítéli meg. Tíz esetből kilencben semmi baj nem lesz
belőle, aztán a tizedik... gubancnak bizonyul.
Theo kezdte érteni. Arra gondolt magában: „Miért nem va-
gyok meglepve? A lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy nem
egyenes ember?”
Richard folytatta a mondókáját. Szükségtelenül hosszan ma-
gyarázkodott. Theo hagyta, hadd álcázza szóáradattal az ügy
részleteit. Lényegében egy nagy dél-afrikai ingatlan körül for-
gott az egész. Hogy pontosan mit tett Richard, arról neki nem
kell tudnia. Erkölcsileg, biztosította a férje, minden tisztességes
és elfogadható, a törvény előtt azonban... nos, tény, ami tény,
bűnvádi eljárásnak nézhet elébe.
Gyors oldalpillantásokat vetett a feleségére, miközben be-
szélt. Ideges volt, feszengett. És tovább mentegette magát, ma-
gyarázta azt, aminek meztelen igazságára egy gyerek is rájött
volna. Végül aztán, ártatlanságának kényszeres hangoztatása
közben, összeomlott. Talán Theo megvető tekintetének súlya
alatt. Belezuhant a kandalló mellett álló székbe, s arcát a kezébe
temette.
- Hát erről van szó, Theo - mondta elgyötrötten. - Mit akarsz
csinálni?
Felesége percig sem habozva odament hozzá, letérdelt a szék
mellé, s arcát az övéhez szorította.
- Mit lehet csinálni, Richard? Mit tehetünk?
Férje magához húzta.
- Komolyan kérdezed? Kitartasz mellettem?
- Hát persze. Hát persze, kedvesem.
Richardból kitört az őszinteség: - Tolvaj vagyok, Theo. Hiába
is szépítjük, ez a dolog veleje: tolvaj vagyok.
 - Akkor én meg tolvaj feleség, Richard. Vagy együtt boldogu-
lunk, vagy együtt veszünk.
Hallgattak egy darabig. Aztán Richard mintha hirtelen vissza-
nyerte volna víg kedélyét.
- Tudod, Theo, van egy tervem, de ezt majd később beszéljük
meg. Mindjárt vacsora. Mennünk kell átöltözni. Vedd fel azt a
habos izét, tudod... azt a Caillot-modellt.
Theo csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
- Itthon, vacsorához?
- Igen, persze, tudom. De nekem tetszik. Légy jó kislány, vedd
föl. Jó kedvem lesz tőle, ha szépnek láthatlak.
Theo a Caillot-ba öltözve jött le vacsorához. Krémfehér bro-
kátköltemény volt, aranyszálakkal átszőve, halványrózsaszín ár-
nyalata melegséget kölcsönzött a krémszínnek. Hátul mélyen ki
volt vágva, és semmi sem emelhette volna ki jobban Theo nya-
kának és vállának makulátlan fehérségét. Most igazán olyan
volt, mint egy magnóliavirág.
Richard lelkes elismeréssel nézte. - Derék kislány. Káprázato-
sán szép vagy ebben a ruhában.
Bementek az ebédlőbe. Richard egész este ideges volt és fur-
csa, semmiségeken tréfálkozott, nevetgélt, mintha a gondjait
próbálná lerázni, kevés sikerrel. Theo többször is visszaterelte
volna a beszélgetést arra, amiről vacsora előtt volt szó, de ő
mindannyiszor kitért előle.
Aztán amint az asszony felállt, hogy felmenjen lefeküdni, hir-
telen a tárgyra tért.
- Nem, ne menj még. Mondanom kell valamit. Erről a szeren-
csétlen ügyről.
Felesége visszaült a helyére.
Richard kapkodva beszélni kezdett. Egy kis szerencsével az
egészet el lehetne tussolni. Nem hagyott sok nyomot maga
után. Ha bizonyos iratok nem kerülnek a csődtömeggondnok
kezébe...
Jelentőségteljesen elhallgatott.
- Iratok? - kérdezte Theo értetlenül. - Úgy érted, megsemmi-
síted őket?
Richard grimaszt vágott.
- Rögvest megsemmisíteném őket, ha a kezemben volnának.
Ez a feneség az egészben.
- Hát kinél vannak?
- Egy embernél, akit mindketten ismerünk... Vincent Easton-
nál.
Theo halkan felkiáltott. Visszafojtotta volna, de Richard észre-
vette.
- Végig sejtettem, hogy tud valamit a dologról. Ezért hívtam
meg hozzánk annyiszor. Talán emlékszel is rá, hogy megkérte-
lek, légy kedves hozzá.
- Emlékszem - mondta Theo.
- Én valahogy képtelen voltam barátságba kerülni vele. Nem
tudom, miért. De téged kedvel. Mondhatnám, nagyon is ked-
vel.
- Igen, kedvel - mondta Theo nagyon tisztán és érthetően.
- Aha! - mondta Richard diadalmasan. - Nagyon jó. Most már
érted, mire akarok kilyukadni. Biztos vagyok benne, ha elmen-
nél Vincent Eastonhoz, és elkérnéd tőle azokat az iratokat, nem
utasítana vissza. Egy szép nőt nehezebb, érted, ugye?
- Nem tehetem - vágta rá azonnal Theo.
- Butaság.
- Ki van zárva.
Richard arca foltokban vörösödni kezdett. Felesége látta,
hogy nagyon dühös.
 - Kislány, te nem vagy tisztában a helyzetemmel. Ha erre a
dologra fény derül, engem lecsuknak. Tönkre megyek, megszé-
gyenülök.
- Vincent Easton nem fogja felhasználni ellened azokat az ira-
tokat. Ebben biztos vagyok.
Nem erről van szó. Talán nem is tudja, hogy terhelőek rám
nézve. Mert csak akkor azok, ha egybevetik az... ügyeimmel... a
számokkal, amiket nyilván elő fognak bányászni. Nem akarok
belemenni a részletekbe. Úgy fog tönkretenni, hogy közben
nem is tudja, mit csinál, hacsak valaki fel nem hívja erre a figyel-
mét.
- Ezt te is megteheted. írj neki.
- Sokat érnék vele! Nem, Theo, csak egy reményünk van. Te
vagy az adu ász. A feleségem vagy. Segítened kell. Menj el Eas-
tonhoz ma este...
Kiáltás szakadt ki Theóból.
- Ma este nem! Talán majd holnap.
- Az isten szerelmére, Theo, hát még mindig nem érted? Hol-
nap talán már késő lesz. Ha most... azonnal elmennél Easton
szállására... - Látta, hogy az asszony összerándul, és igyekezett
megnyugtatni. - Tudom, öreglány, tudom. Rémes gondolat. De
ez élet-halál kérdés. Theo, ugye nem hagysz cserben? Te ma-
gad mondtad, hogy bármit megtennél az érdekemben...
Theo hallotta saját kemény, száraz hangját: - Ezt nem. Okom
van rá.
- Élet-halál kérdés, Theo. Nem tréfálok. Nézz ide.
Kirántotta az egyik asztalfiókot, és elővette a revolverét. Ha
volt is valami teátrális a dologban, Theo nem érzékelte.
- Vagy elmégy hozzá, vagy főbe lövöm magam. Nem tudnék
szembenézni a botránnyal. Pirkadatra halott ember lennék. Ün-
nepélyesen esküszöm, hogy ez az igazság.
Theo halkan felkiáltott. - Ne, Richard, csak ezt ne!
 - Akkor segíts.
Az asztalra dobta a pisztolyt, és letérdelt az asszony mellé.
- Theo, drágám... ha szeretsz... ha valaha is szerettél... tedd
meg ezt értem! A feleségem vagy, Theo, nem fordulhatok senki
máshoz.
És csak mondta, mondta, suttogott, könyörgött. Végül Theo
ismét meghallotta tulajdon hangját: - Jól van... megteszem.
Richard kikísérte az ajtóhoz, és beültette egy taxiba.

IV

- Theo!
Vincent Easton ámulva, boldogan ugrott fel. Az asszony az
ajtóban állt. Fehér hermelinköpeny lógott a vállán. Easton so-
hasem látta még ilyen gyönyörűnek.
- Hát mégis eljött.
Az asszony kinyújtott karral megállította.
- Nem, Vincent, nem arról van szó, amire gondol.
Halkan, kapkodva beszélt.
- A férjem küldött. Úgy véli, vannak magánál bizonyos iratok,
amelyek... árthatnak neki. Azért jöttem, hogy elkérjem őket.
Vincentnek földbe gyökerezett a lába. Azután kurtán fölneve-
tett.
- Szóval ez a helyzet. Ismerősnek rémlett a minap a Hobson,
Jekyll és Lucas cég, de hamarjában nem tudtam hová tenni.
Nem tudtam, hogy a férjének köze van hozzá. Már egy ideje
nem stimmelt náluk valami. Engem bíztak meg, hogy derítsem
fel az ügyet. Valamilyen beosztottra gyanakodtam. Meg sem
fordult a fejemben, hogy a főnök a ludas.
Theo nem szólt semmit. Vincent döbbenten meredt rá.
- Magát nem is zavarja ez az egész? - kérdezte. - Hogy... nyer-
sen fogalmazva... a férje egy csaló?
Az asszony megrázta a fejét.
 - Nem értem - mondta Vinccnt. Majd csendesen hozzátette:
- Várna egy percet? Hozom az iratokat.
Theo leült egy székre. Easton átment a másik szobába. Hama-
rosan visszajött, és a kezébe nyomott egy kis csomagot.
- Köszönöm - mondta Theo. - Van gyufája?
Átvette a gyufásdobozt, és letérdelt a kandalló elé. Amikor a
papírok elhamvadtak, felállt.
- Köszönöm - mondta ismét.
- Szívesen - válaszolta mereven Easton. - Hívok taxit.
Beültette a taxiba, és nézte, ahogy elhajtat. Milyen különös,
merev kis találkozó volt. Az első pillanat után még a szemébe
se mertek nézni egymásnak. Hát, ennyi volt, vége. Ő elutazik,
külföldre megy, és megpróbál felejteni.
Theo kidugta a fejét az ablakon, és előreszólt a taxisofőrnek.
Képtelen lett volna rögtön hazamenni a chelsea-i házba. Szük-
sége volt egy lélegzetvételnyi időre. A Vincenttel való újabb ta-
lálkozó borzalmasan felkavarta. Ó, ha lehetséges volna... ösz-
szeszedte magát. Szerelmet nem érez a férje iránt - de hűség-
gel tartozik neki. Bajban van, ki kell tartania mellette. Bármit
művelt is, szereti őt; a bűnt a társadalom ellen követte el, nem
ő ellene.
A taxi fel-alá kanyargóit a széles hampsteadi utcákon. A park-
hoz érve hűvös, friss szellő legyezgette Theo arcát. Magához
tért. A taxi elindult Chelsea felé.
Richard elébe jött a hallban.
- Nos - mondta sokáig elmaradtál.
- Valóban?
- Igen... nagyon sokáig. Minden... minden rendben?
Ment utána, szemében számító kifejezés honolt.
- Szóval... minden rendben?
- Én magam égettem el őket.
- Ó!
 Az asszony bement férje dolgozószobájába, és leroskadt egy
nagy fotelba. Arca holtsápadt volt, feje lekókadt a kimerültség-
től. Azt gondolta magában: „Bárcsak elaludhatnék most, és ne
ébrednék fel soha többé!”
Richard figyelte. Alamuszi, lopott pillantásai vissza-vissza- tér-
tek rá. Az asszony ebből semmit sem vett észre. Nem érzékelt
ő már semmit.
- Minden rendben ment?
- Már megmondtam.
- Biztos vagy benne, hogy azok az iratok voltak? Megnézted
őket?
- Nem.
- De hát akkor...
- Mondtam már, hogy biztos vagyok benne. Hagyj békén, Ri-
chard. Ma már nem tudnék többet elviselni.
Richard idegesen megrándult.
- Persze. Értem.
Fel-alá járkált a szobában. Hirtelen odament a feleségéhez, és
a vállára tette a kezét. Az asszony lerázta magáról.
- Ne érj hozzám. - Nevetni próbált. - Ne haragudj, Richard.
Kikészültek az idegeim. Úgy érzem, nem tudnám elviselni, ha
hozzám érnének.
- Tudom. Megértem.
Megint járkálni kezdett fel-alá.
- Theo! - kiáltott fel hirtelen. - Borzalmasan sajnálom.
- Micsodát? - Az asszony meglepve nézett fel.
- Nem lett volna szabad hagynom, hogy ilyen késő este el-
menj hozzá. Nem sejtettem, hogy ilyen... kellemetlenségnek le-
szel kitéve.
- Kellemetlenségnek? - Theo elnevette magát. Mulattatta a
szó. - Fogalmad sincs róla! Jaj, Richard, fogalmad sincs róla!
- Miről?
 - Hogy mibe került nekem ez az este - mondta komoran,
maga elé meredve az asszony.
- Úristen! Theo! Ez meg se fordult a fejemben... csak... csak
nem tetted meg azt, énértem? Az a disznó! Theo... Theo... Hon-
nan tudhattam volna? Erre egyáltalán nem is gondoltam. Úris-
ten!
Most már Theo előtt térdelve dadogott, karját köréje fonta, az
asszony pedig csodálkozva nézett rá, mint akinek végre elha-
toltak a tudatáig a szavai.
- Ezt... ezt nem akartam...
- Mit nem akartál, Richard?
Hangjára összerezzent a férje.
- Halljam! Mit nem akartál?
- Theo, ne beszéljünk róla. Nem akarom tudni. Sosem akarok
gondolni rá.
Az asszony már teljesen magához tért, és csak nézte mered-
ten. Szavai tisztán, világosan csengtek:
- Nem akartad... Mit gondolsz te, mi történt?
- Nem is történt meg, Theo. Mondjuk azt, hogy nem történt
meg.
Az asszony csak nézte, s lassan ráébredt az igazságra.
- Te azt hiszed, hogy...
- Nem akarom...
Theo félbeszakította. - Azt hiszed, hogy Vincent Easton meg-
kérte azoknak a leveleknek az árát? Azt hiszed, hogy én... kifi-
zettem?
Richard bágyadtan, minden meggyőződés nélkül felelte: -
Eszembe nem jutott volna, hogy ez egy ilyen ember.

- Tényleg nem? - Theo fürkészve nézett férje arcába, aki lesü-

tötte a szemét. - Miért ezt a ruhát vetetted föl velem? Miért
küldtél oda egyedül? Rájöttél, hogy... kedvel. A bőrödet akartad
menteni... bármi áron... akár a becsületem árán is. - Felállt. -
Most már értem. Ez volt a terved kezdettől fogva... de leg-
alábbis megláttad benne a lehetőséget, és ez nem tántorított
el tőle.
- Theo...
- Ne tagadd, Richard. Azt hittem, kiismertelek már évekkel ez-
előtt. Elejétől fogva tudtam, hogy nem vagy tisztességes a vi-
lággal szemben. De azt hittem, velem szemben legalább az
vagy.
- Theo...
- Tagadod, amit az imént mondtam?
Férje egy szót sem tudott kinyögni.
- Hallgass meg, Richard. Valamit el kell mondanom. Három
nappal ezelőtt, amikor ez a csapás rád zúdult, a cselédektől úgy
értesültél, hogy elutaztam... vidékre. De ez csak részben volt
igaz. Vincent Eastonnal mentem el...
Richard artikulálatlan hangot hallatott. Theo egy kézmozdu-
lattal megállította.
- Várj. Doverben voltunk. Megláttam az újságot... és ráébred-
tem, mi történt. És akkor, mint tudod, visszajöttem.
Elhallgatott.
Richard megragadta a csuklóját. Égő szemmel meredt az ar-
cába.
- Visszajöttél... még időben?
Theo keserűen felnevetett.
- Igen, visszajöttem, ahogy mondod, „még időben”, Richard.
Férje elengedte a karját. A kandallópárkánynál állt, fejét fel-
szegve. Jóképűnek, szinte fennköltnek látszott.
- Ebben az esetben - mondta - meg tudok bocsátani neked.
- De én nem.
 Csattant ez a három szó, mintha hirtelen bomba robbant
volna a csendes szobában. Richard lépett egyet, és nevetséges
látványt nyújtva, leesett állal meredt rá.
- Hogy te... mit mondtál, Theo?
- Azt mondtam, én nem tudok megbocsátani. Azzal, hogy el-
hagytalak egy másik férfiért, vétkeztem. Ha a szó szoros értel-
mében nem is, de szándékban igen, és ez ugyanaz. De ha vét-
keztem is, szerelemből vétkeztem. Te a házasságkötésünk óta
nem vagy hú hozzám. Ó, igen, tudom. Megbocsátottam, mert
elhittem, hogy azért szeretsz. De amit ma este tettél, az egé-
szen más. Az undorító, Richard... olyasmi, amit egy nő nem tud
megbocsátani. Eladtál engem, tulajdon feleségedet, hogy biz-
tonságot vásárolj rajtam!
Felkapta a köpenyét, és az ajtó felé indult.
- Theo - dadogta a férje -, hová mégy?
Az asszony visszanézett a válla fölött.
- Az életben mindenkinek fizetnie kell, Richard. Én a bűnömért
magánnyal fogok fizetni. Te pedig... nos, te kockára tetted azt,
amit szerettél, és elveszítetted.
- Elmégy?
Az asszony nagy lélegzetet vett.
- A szabadságot választom. Itt már nincs keresnivalóm.
A férj hallotta, amint becsukódik az ajtó. Évek teltek el, vagy
csak percek? Valami lassan lehullott az ablak előtt - az utolsó
bársonyos, illatos magnóliaszirom.

(Gy. Horváth László)

 A SZERELMI NYOMOZÓK
I

A KIS MR. SATTERTHWAITE elgondolkodva nézte vele szemben ülő

vendéglátóját. Furcsa barátság volt az övék. Az ezredes egy-
szerű vidéki úr volt, akinek egyetlen szenvedélye van, a sport.
Azt a néhány hetet, amit évente Londonban kellett töltenie, vé-
gigszenvedte. Mr. Satterthwaite viszont ízig-vérig városi volt.
Szaktekintélynek számított a francia konyha, a női ruházkodás
és a társasági botrányok terén. Szenvedélyesen búvárolta az
emberi természetet, és elsőrangú megfigyelője volt az emberi
életnek.
Benne és Melrose ezredesben ilyenformán aligha lehetett kö-
zös vonás, hiszen az ezredest hidegen hagyták embertársai
ügyes-bajos dolgai, az érzelmektől pedig egyenesen irtózott.
Azért voltak barátok, mert már apáik is barátok voltak. Azonkí-
vül többnyire közösek voltak az ismerőseik, és mindketten ma-
radi nézeteket vallottak az újgazdagokról.
Fél nyolcra járt az idő. A két férfi az ezredes lakályos dolgo-
zószobájában üldögélt, és Melrose éppen a múlt téli falka- va-
dászatról mesélt nagy szakmai élvezettel. Mr. Satterthwaite, aki
csak annyit tudott a lovakról, amennyi a szertartásos vasárnap
reggeli istálló szemlékből nyerhető - ódivatú vidéki kúriákban
máig szokás az ilyesmi -, lankadatlan udvariassággal hallgatta.
Melrose-t a telefon éles hangú csörgése szakította félbe. Oda-
ment az asztalhoz, és felvette a kagylót.
 - Halló... igen, itt Melrose ezredes. Micsoda? - Egész modora
megváltozott, merev lett és hivatalos. Most a köztisztviselő be-
szélt, nem a sportember.
Néhány másodpercig hallgatott, majd így szólt: - Rendben
van, Curtis. Máris indulok. - Letette a kagylót, és vendége felé
fordult. - Sir James Dwightont holtan találták a könyvtárszobá-
jában... meggyilkolták.
- Micsoda?
Mr. Satterthwaite meg volt döbbenve - ugyanakkor felvilla-
nyozódott.
- Azonnal át kell mennem Alderway-be. Velem tart?
Mr. Satterthwaite-nek ekkor jutott csak eszébe, hogy Melrose
ezredes a grófság rendőrfőkapitánya.
- Ha nem leszek útban...
- Szó sincs róla. Curtis felügyelő telefonált. Derék, becsületes
ember, de esze semmi. Örülnék, ha átjönne, Satterthwaite. Az
a gyanúm, hogy ez ronda ügy lesz.
- Elkapták a tettest?
- Nem - vágta rá Mclrose.
Mr. Satterthwaite gyakorlott füle árnyalatnyi tartózkodást ér-
zett ki a kurta tagadószóból. Átgondolta magában, mit is tud
Dwightonékról...
Nagyképű, nyers modorú ember volt a néhai Sir James. Olyan,
aki könnyen szerez ellenséget. Hatvan felé járhatott, haja
őszült, arca pirospozsgás. Fukarsága közismert.
Képzeletben áttért Lady Dwightonra. Fiatal, gesztenyevörös
hajú, karcsú teremtés jelent meg előtte. Különféle pletykák, cé-
lozgatások, híresztelések. Tehát erről volna szó... ezért lett ilyen
rossz kedvű Melrose. Gyorsan megfegyelmezte magát - nem
akarta, hogy a fantáziája elragadja.
öt perccel később Mr. Satterthwaite helyet foglalt házigazdája
mellett a kis kétülésesben, és belehajtottak az éjszakába.
 Az ezredes szófukar ember volt. Már vagy másfél mérföldet
megtettek, amikor váratlanul megszólalt: - Gondolom, ismeri
őket.
- Dwightonékat? Hallottam róluk, természetesen. - Ugyan ki-
ről ne hallott volna Mr. Satterthwaite? - A férfival egyszer talál-
koztam, a feleségével többször is.
- Szép nő - mondta Melrose.
- Gyönyörű! - jelentette ki Mr. Satterthwaite.
- Úgy gondolja?
Igazi reneszánsz típus - melegedett bele Mr. Satterthwaite. -
Fellépett azokon a színielőadásokon... tudja, az a jótékonysági
rendezvénysorozat, múlt tavasszal. Egészen elbűvölt. Nincs
benne semmi modern... színtiszta maradvány. Könnyen oda le-
hetne képzelni a dózsepalotába, mondjuk, Lucrezia Borgiaként.
Az autó hirtelen megfarolt, és Mr. Satterthwaite elharapta a
szavát. Miféle fatális véletlen okozhatta, hogy éppen Lucrezia
Borgia jött a nyelvére? Pont a jelen körülmények között...
- Ugye nem méreg végzett Dwightonnal? - kérdezte.
Melrose kíváncsi oldalpillantást vetett rá. - Miért kérdezi?
- Ó... nem is tudom. - Mr. Satterthwaite zavarba esett. - Csak
úgy... eszembe jutott.
- Mert nem - mondta borúsan Melrose. - Ha éppen tudni
akarja, fejbe csapták.
- Egy tompa tárggyal - mormolta bölcsen bólogatva Mr. Sat-
terthwaite.
- Ne beszéljen úgy, mint valami istenverte detektívtörténet
hőse, Satterthwaite. Egy bronzszoborral vágták kupán.
- Ó! - mondta Satterthwaite, és hallgatásba burkolózott.
- Ismer egy Paul Delangua nevű pasast? - kérdezte egy-két
perc múlva Melrose.
- Igen. Jóképű fickó.
- A nők biztosan annak tartják - morogta az ezredes.
 - Nem kedveli?
- Nem.
- Pedig azt hittem volna. Kitűnő lovas.
- Úgy lovagol, mint egy cirkuszi mutatványos. Külföldi pojáca
módjára.
Mr. Satterthwaite elfojtott egy mosolyt. Szegény öreg Melrose
annyira angol. Mr. Satterthwaite büszke volt kozmopolita gon-
dolkodására, és nem szerette az inzuláris brit életfelfogást.
- Errefelé járt? - kérdezte.
- Alderway-ben vendégeskedett, Dwightonéknál. Úgy hírlik,
Sir James egy héttel ezelőtt kirúgta.
- Miért?
- Gondolom, rajtakapta, amint a feleségének teszi a szépet.
Az istenfáját...!
A kocsi vadul megfarolt, majd éktelen csattanás hallatszott.
- Ez a legveszélyesebb útkereszteződés egész Angliában -
mondta Melrose. - De a pasasnak dudálnia kellett volna. Mi va-
gyunk a főúton. Alighanem őbenne esett nagyobb kár.
Kiugrott az autóból. Egy alak kiszállt a másik kocsiból, és csat-
lakozott hozzá. Beszédtöredékek értek Satterthwaite fülébe.
- Az egész az én hibám - mondta az idegen. - Nem nagyon
ismerem a környéket, és semmilyen jelzőtábla nem mutatja,
hogy főúthoz közeledik az ember.
Az ezredes megszelídülve válaszolt valamit, majd mindketten
az idegen kocsija fölé hajoltak, amelyet máris vizsgálgatott an-
nak sofőrje. Beszélgetésük erősen műszaki jelleget öltött.
- Fél órába is beletelik, attól tartok - mondta az idegen.
- De nem akarom feltartani önt. Örülök, hogy a kocsijának alig
esett baja.
- Ami azt illeti... - kezdte az ezredes, de hirtelen félbeszakítot-
ták.
 Mr. Satterthwaite lázas izgatottsággal, fürgén, mint valami
madár, kiugrott az autóból, és hevesen megragadta az idegen
kezét.
- Hát tényleg maga az! Felismerni véltem a hangját - hadarta.
- Micsoda rendkívüli véletlen! Micsoda rendkívüli véletlen!
- Hogy? - kérdezte Melrose ezredes.
- Mr. Harley Quin. Melrose, biztosan meséltem már magának
Mr. Quinról!
Melrose ezredes szemlátomást nem emlékezett ilyen esetre,
de előzékenyen eljátszotta az ilyenkor szokásos szerepet, Mr.
Satterthwaite pedig boldogan csacsogott tovább. - Nem talál-
koztunk már... mióta is...?
- Az óta az este óta, a csörgősipkás Bohócban - felelte halkan
a másik.
- Csörgősipkás Bohóc? - kérdezte az ezredes.
- Egy fogadó - magyarázta Mr. Satterthwaite.
- Fura neve van.
- Inkább ómódi - mondta Mr. Quin. - Ne feledjük, régen gya-
koribb volt Angliában a csörgősipkás bohóc, mint manapság.
- Bizonyára - mondta tétován Melrose. Pislogni kezdett. Va-
lami különös fényjáték folytán - az egyik kocsi reflektorának és
a másik piros féklámpájának a megvilágításában - úgy tűnt
neki, mintha Mr. Quin maga is tarkabarka bohócjelmezt viselne.
- Nem hagyhatjuk itt csak így az út közepén - folytatta közben
Mr. Satterthwaite. - Tartson velünk. Hármunknak is jut bőven
hely, nem igaz, Melrose?
- Ó, hogyne. - Kissé kétkedő volt az ezredes hangja. - Csak
éppen - jegyezte meg - dolgunk van ugyebár, hm, Sat-
terthwaite?
Mr. Satterthwaite valósággal sóbálvánnyá vált. Gondolatok
pattogtak ide-oda a fejében. Szinte reszketett az izgatottságtól.
 - Hát persze! - kiáltotta. - Tudhattam volna. Magával kapcso-
latban nincsenek véletlenek, ugye, Mr. Quin? Nem egyszerű
baleset volt ez.
Melrose ezredes döbbenten meredt barátjára. Mr. Satterth-
waite karon ragadta.
- Emlékszik, meséltem magának a barátunkról, Derek Capel-
ről. Hogy miért lett öngyilkos, amire senki se jött rá. Mr. Quin
oldotta meg az ügyet... és azóta voltak más esetek is. Rámutat
dolgokra, amik szinte kibökik az ember szemét, mégse veszi
észre őket. Fantasztikus koponya.
- De kedves Satterthwaite, zavarba hoz - mondta mosolyogva
Mr. Quin. - Én úgy emlékszem, azokat a dolgokat egytől egyig
maga fedezte fel, nem én.
- Igen, de csakis azért, mert maga is ott volt - jelentette ki
teljes meggyőződéssel Mr. Satterthwaite.
- Hát akkor - mondta Melrose ezredes, és idegesen megkö-
szörülte a torkát - ne is vesztegessük az időt. Induljunk.
Beült a vezetőülésre. Nem örült neki, hogy Mr. Satterthwaite
lelkesedése a nyakába sózta ezt az idegent, de komoly kifogást
nem emelhetett ellene, és különben is szeretett volna minél ha-
marabb Alderway-be érni.
Mr. Satterthwaite maga elé tessékelte Mr. Quint, és ő foglalta
el a külső ülést. A kocsi tágas volt, jutott hely bőven mindhár-
muknak.
- Tehát önt érdeklik a bűntények, Mr. Quin? - kérdezte az ez-
redes erőltetett szívélyességgel.
- Voltaképpen nem a bűntények érdekelnek.
- Hát akkor micsoda?
Mr. Quin elmosolyodott. - Kérdezzük meg Mr. Satterthwaite-
et. Ő olyan jó megfigyelő.
 - Azt hiszem - mondta Satterthwaite lassan -, lehet, hogy té-
vedek, de azt hiszem... hogy Mr. Quint a... a szerelmesek érdek-
lik.
Belepirult az utolsó előtti szóba, hiszen nincs angol, aki ezt
kényszeredettség nélkül ki tudná mondani. Mr. Satterthwaite is
szinte bocsánatkérően, mintegy idézőjelbe téve bökte ki.
- A kutyafáját! - vakkantotta az ezredes, és hallgatásba süp-
pedt.
Magában arra gondolt, hogy fura egy szerzet Satterthwaite
barátja. Oldalvást rápillantott. Nem látott benne semmi kivet-
nivalót - egészen normális fiatalember. Kissé sötét bőrű ugyan,
de nem tűnik külföldinek.
- És most - mondta fontoskodva Satterthwaite - hadd mesél-
jek magának erről az esetről.
Vagy tíz percen át beszélt. Miközben ott ücsörgött a sötétben,
száguldva az éjszakában, a hatalom mámorító érzése fogta el.
Mit számít, hogy ő csak külső megfigyelője az életnek? Szót
szóba tud ölteni, mintába tudja rendezni őket - különös, rene-
szánsz mintába, amely a fehér karú és vörös hajú Laura
Dwighton szépségéből meg a nők kedvencének, Paul Delangu-
ának homályos, sötét figurájából áll össze.
És mindennek a háttere Alderway - Alderway, amely ott áll
már VII. Henrik óta, sót egyesek szerint még régebben. A na-
gyon angol Alderway, a nyírott tiszafa sövényével, csurgós csű-
rével, halastavával, amelyben régen szerzetesek nevelték a
péntekre való pontyot.
Pár ügyes ecsetvonással felfestette Sir Jamest is, a régi De Wit-
tonok egyenes ági leszármazottját, akik valaha pénzt csikartak
ki a földből, és kincsesládáikba zárták, hogy ha mások ínséges
napokat látnak is, Alderway urai sohase váljanak nincstelenné.
 Végül elhallgatott. Biztos volt benne, hogy hallgatósága oda-
adóan figyelt mondókájára. Várta a magasztalást, ami kijárt
neki. Nem is csalódott.
- Maga valóságos művész, Mr. Satterthwaite.
- Én... én... igyekszem - mondta alázatosan a kis ember.
Már pár perce befordultak a kapun, s most megálltak a főbe-
járatnál. Egy rendőr sietett le hozzájuk a lépcsőn.
- Jó estét, uram. Curtis felügyelő úr a könyvtárszobában várja.
- Rendben.
Melrose felszaladt a lépcsőn, a másik kettő követte. Miközben
a tágas előcsarnokon átvágtak, egy idős komornyik kukucskált
ki aggodalmasan egy ajtónyílásból. Melrose biccentett feléje.
- Jó estét, Miles. Szomorú ügy.
- Bizony az - mondta reszketeg hangon a komornyik. - Alig
tudom elhinni, uram. Hogy valaki megölje az én gazdámat...
- Igen, igen - vágott közbe Melrose. - Mindjárt beszélek ma-
gával.
Belépett a könyvtárszobába. Magas, katonás tartású felügyelő
üdvözölte.
- Ronda eset, uram. Nem nyúltam semmihez. A fegyveren
nincsenek ujjlenyomatok. Akárki is tette, ismeri a dörgést.
Mr. Satterthwaite szemügyre vette a nagy íróasztalra borult
alakot, majd el is kapta róla a tekintetét. A férfit hátulról ütötték
le, betört a koponyája. Nem volt valami szép látvány.
A fegyver a padlón hevert: két láb magas bronzfigura, az alja
foltos, nedves. Mr. Satterthwaite kíváncsian hajolt föléje.
- Vénusz - mondta halkan. - Tehát Vénusz lett a veszte.
Eltűnődött a költői gondolaton.
- Az ablakok - jelentette a felügyelő - egytől egyig be voltak
csukva, és belülről bezárva.
Jelentőségteljesen elhallgatott.
- Vagyis belső munka - mondta kelletlenül a főkapitány.
 - Hát... majd kiderül.
A meggyilkolt férfi golföltözéket viselt, a nagy bőrkanapén ott
hevert az ütőkkel tele golfzsák.
Nem sokkal előbb jött be a pályáról - magyarázta a felügyelő,
követve a főkapitány pillantását. - Öt óra tizenötkor. A teát itt
szolgálta fel a komornyik. Később csengetett az inasáért, hogy
hozza 1c a puha papucsát. Amennyire meg tudjuk állapítani, az
inas látta elve utoljára.
Melrose bólintott, és ismét az íróasztalnak szentelte figyelmét.
Sok dísztárgy felborult és összetört rajta. Köztük egy jókora,
sötét zománcos óra, amely az oldalán hevert az asztal közepén.
A felügyelő megköszörülte a torkát.
- Ez egy szerencsésnek nevezhető mozzanat, uram - mondta.
- Mint láthatja, megállt. Fél hétkor. Ebből megállapíthatjuk a
gyilkosság időpontját. Ez igazán jól jött.
Az ezredes az órát bámulta.
- Ahogy mondja - jegyezte meg. - Nagyon jól jött. - Hallgatott
egy sort, majd hozzátette: - Túlságosan is jól! Nem tetszik ez
nekem, felügyelő úr.
A másik két férfira nézett. Esdeklő tekintete Mr. Quinét ke-
reste.
- Az ördögbe is - mondta. - Túlságosan klappol. Értik. Nem
így szoktak történni a dolgok.
- Arra céloz - mormolta Mr. Quin -, hogy az órák nem így
szoktak felborulni?
Melrose egy pillanatig rámeredt, majd ismét az órára nézett,
amely a méltóságuktól megfosztott tárgyak szívfacsaró, ártat-
lan látványát nyújtotta. Melrose ezredes nagy vigyázva a lábaira
állította. Erőteljesen az asztalra csapott. Az óra megbillent, de
nem dőlt el. Melrose megismételte az eljárást, és az óra nagyon
lassan, mintegy vonakodva a hátára esett.
- Mikor fedezték fel a bűntényt? - kérdezte Melrose élesen.
 - Hét körül, uram.
- Ki fedezte fel?
- A komornyik.
- Hívassa ide - mondta a főkapitány. - Beszélni akarok vele.
Mellesleg hol van Lady Dwighton?
- Lefeküdt, uram. A szobalány szerint gyengélkedik, senkit
sem fogad.
Melrose bólintott, Curtis pedig elment felkutatni a komornyi-
kot. Mr. Quin tűnődve nézte a kandallót. Mr. Satterthwaite kö-
vette a példáját. Egy-két percig pislogva bámulta a parázsló ha-
sábokat, aztán valami fényesre lett figyelmes a rácson. Lehajolt,
és felvette az ívelt kis üvegszilánkot.
- Hívatott, uram?
A komornyik reszketeg, bizonytalan hangja volt. Mr. Sat-
terthwaite a mellényzsebébe csúsztatta az üvegdarabkát, és
megfordult.
Az öreg az ajtóban várakozott.
- Üljön csak le - mondta szívélyesen a főkapitány. - Hiszen
maga reszket. Gondolom, nagy megrázkódtatás ez magának.
- Bizony az, uram.
- Jól van, nem tartom fel sokáig. A gazdája öt után jött be,
hajói tudom.
- Igen, uram. Ide kérette a teáját. Azután amikor visszajöttem
a tálcáért, szólt, hogy küldjem be Jenningset... ő az inas, uram.
- Ez mikor volt?
- Úgy hat után tíz perccel, uram.
- Értem... és?
- Üzentem Jenningsért, uram. Legközelebb már csak hétkor
jöttem be ide, amikor be akartam csukni az ablakokat, és be-
húzni a függönyöket. Akkor pillantottam meg...
 Melrose félbeszakította. - Igen, igen, ebbe most nem kell be-
lemennünk. Nem nyúlt a holttesthez, nem mozdított el semmit,
ugyebár?
- Jaj, dehogy, uram! Éppen csak a telefonig merészkedtem el,
hogy felhívjam a rendőrséget.
- Azután?
- Szóltam Jane-nek - őladysége szobalánya, uram -, hogy kö-
zölje a hírt őladységével.
- Maga egész este nem látta az úrnőjét?
Melrose mintegy félvállról vetette oda ezt a kérdést, de Mr.
Satterthwaite éles hallása nyugtalanságot érzett ki a szavaiból.
- Nem beszéltem vele, uram. Őladysége a lakrészében tartóz-
kodik a tragédia óta.
- De előtte látta?
Csattant a kérdés, és a szobában mindenki észrevette, hogy a
komornyik csak némi tanácstalankodás után válaszolt rá.
- Éppen... éppen csak megpillantottam, uram, amint jött le a
lépcsőn.
- Bejött ide?
Mr. Satterthwaite még a lélegzetét is visszafojtotta.
- Ööö... azt hiszem, igen, uram.
- Mikor volt ez?
Néma csend telepedett a szobára. Vajon tudja az öreg, gon-
dolta Mr. Satterthwaite, hogy mi minden függ a válaszától?
- Fél hét körül lehetett, uram.
Melrose ezredes nagy lélegzetet vett. - Rendben van, köszö-
nöm. Küldje be Jenningset, az inast, legyen szíves.
Jennings tüstént meg is jelent. Sovány képű, macskaléptű em-
ber volt. Valami alamusziság, valami titokzatosság légköre
vette körül.
 Ez az ember, gondolta Mr. Satterthwaite, minden lelkifurdalás
nélkül meggyilkolná a gazdáját, ha biztosra vehetné, hogy nem
leplezik le.
Mohón hallgatta, miket válaszol az inas Melrose ezredes kér-
déseire. De a történet, amit előadott, egészen elfogadhatónak
tűnt. Lehozta gazdájának a puha bórpapucsot, és kivitte a ci-
pőjét.
- Azután mit csinált, Jennings?
- Visszamentem a cselédek szobájába, uram.
- Mikor hagyta magára a gazdáját?
- Úgy negyed hét után nem sokkal, uram.
- Fél hétkor hol tartózkodott, Jennings?
- A cselédek szobájában, uram.
Melrose ezredes egy biccentéssel elbocsátotta. Kérdő pillan-
tást vetett Curtisre.
- Stimmel, uram, ellenőriztem. A cselédek szobájában volt kö-
rülbelül hat húsztól egészen hétig.
- Tehát alibije van - mondta kissé sajnálkozva a főkapitány. -
És különben se lehet semmi indítéka.
Egymásra néztek.
Kopogást hallottak az ajtó felől.
- Tessék! - szólt ki az ezredes.
Ijedt arcú szobalány jelent meg.
- Bocsánatot kérek, óladysége hírét vette, hogy Melrose ezre-
des úr itt van, és beszélni szeretne vele.
- Természetesen - felelte Melrose. - Máris megyek. Mutassa
az utat, legyen szíves.
Ám ekkor egy kéz félretolta a lányt. Egészen másfajta alak tűnt
fel az ajtónyílásban. Laura Dwighton úgy festett, mint valami
túlvilági vendég.
Testhez simuló, középkorias szabású, tompakék brokátkön-
töst viselt. Gesztenyevörös haja középen el volt választva, és
kétoldalt a füle mögé volt simítva. Tudván, hogy természettől
elegáns jelenség, Lady Dwighton sohasem járt fodrászhoz.
Egyszerű kontyba tűzte a haját a tarkóján. Karja csupasz volt.
Egyiket kinyújtotta, hogy megtámaszkodjék az ajtófélfában,
másik az oldala mellett lógott, keze egy könyvet markolt. Olyan,
gondolta Mr. Satterthwaite, mint valami madonna egy kora itá-
liai vásznon.
Az asszony imbolyogva állt az ajtóban. Melrose ezredes oda-
ugrott hozzá.
- Azért jöttem, hogy elmondjam... hogy elmondjam...
Halk, meleg hangja volt. Mr. Satterthwaite-et úgy elbűvölték
a jelenet drámai lehetőségei, hogy a valóságról egészen elfe-
ledkezett.
- Kérem, Lady Dwighton... - Melrose átkarolta az asszony vál-
lát, hogy megtámogassa. Átvezette az előcsarnokon egy kis vá-
rószobába, amelynek falait kopott selyemdrapéria borította.
Quin és Satterthwaite követte őket. Az asszony leroskadt az
alacsony kanapéra, feje egy rozsdabarna párnára hanyatlott,
szemét lehunyta. A három férfi csak nézte. Az asszony hirtelen
kinyitotta a szemét, és felült. Nagyon halkan így szólt:
- Én öltem meg. Azért jöttem le, hogy ezt megmondjam. Én
öltem meg.
Pillanatnyi kínos csönd támadt. Mr. Satterthwaite-nek a szív-
verése is kihagyott.
- Lady Dwighton - mondta Melrose. - Önt nagy megrázkód-
tatás érte... nincs magánál. Nem hinném, hogy tudja, mit be-
szél.
Vajon meghátrál most - amíg még van ideje?
- Pontosan tudom, hogy mit beszélek. Én lőttem agyon.
A férfiak közül ketten felszisszentek, a harmadik hallgatott. La-
ura Dwighton előrehajolt.
- Hát nem értik? Lejöttem, és agyonlőttem. Beismerem.
 A könyv, amit a kezében tartott, puffanva leesett a padlóra.
Egy papírvágó volt benne, tőr formájú, drágaköves markolattal.
Mr. Satterthwaite gépiesen felvette, és az asztalra tette. Veszé-
lyes játékszer, gondolta magában. Ezzel embert lehetne ölni.
- Nos... - Laura Dwighton hangja türelmetlenül csengett - mit
kívánnak tenni? Letartóztatnak? Elvisznek?
Melrose ezredes alig lelte a hangját.
- Amit mond, az igen súlyos dolog, Lady Dwighton. Arra kell
kérnem, hogy menjen fel a szobájába, amíg én... intézkedem.
Az asszony bólintott, és felállt. Most már egészen higgadt
volt, komor és hűvös.
Amint az ajtó felé fordult, megszólalt Mr. Quin: - Mit csinált a
revolverrel, Lady Dwighton?
Némi tanácstalanság suhant át az asszony arcán. - Én... csak
ledobtam a padlóra. Nem, azt hiszem, kihajítottam az ablakon.
Ó, igen, már emlékszem! De mit számít ez? Jóformán azt se
tudtam, mit művelek. Nincs jelentősége, vagy igen?
- Nem - felelte Mr. Quin. - Igazán nincs jelentősége.
Az asszony értetlenül, árnyalatnyi ijedséggel nézett rá. Aztán
felvetette a fejét, és fenségesen kivonult a szobából. Mr. Sat-
terthwaite utánasietett. Attól félt, hogy bármelyik pillanatban
összeeshet. De az asszony már a lépcső közepén járt, korábbi
gyámoltalanságának nyoma se látszott. Az ijedt szobalány a
lépcső aljánál állt, és Mr. Satterthwaite ráparancsolt:
- Menjen, viselje gondját úrnőjének.
- Igenis, uram. - A lány már indult is a kék köntösű alak után.
- Jaj, kérem, uram, ugye őt nem gyanúsítják?
- Kicsodát?
- Jenningset, uram. Jaj, uram, ő a légynek sem ártana!
- Jenningset? Nem, persze hogy nem. Eredjen az úrnője után.
- Igenis, uram.
 A lány feliramodott a lépcsőn. Mr. Satterthwaite visszament a
várószobába.
Melrose ezredes gondterhelten így szólt: - Megáll az ész.
Emögött kell lennie valaminek. Tisztára olyan, mint azok az os-
tobaságok, amiket a hősnők művelnek a regényekben.
- Valószerűtlen - helyeselt Mr. Satterthwaite. - Színpadias.
Mr. Quin bólintott. - Igen, maga szereti a drámát, nemde?
Tudja értékelni a színészi képességeket.
Mr. Satterthwaite szúrósan rámeredt.
Távoli hang ütötte meg a fülüket a rájuk telepedő csendben.
- Mintha lövés lett volna - mondta Melrose ezredes. - Nyilván
valamelyik vadőr. Ilyesmit hallhatott az asszony is. Lejött, hogy
utánanézzen. A tetemnek nem ment a közelébe, nem vizsgálta
meg. Kapásból arra következtetett, hogy...
- Mr. Delangua, uram. - Az öreg komornyik szólalt meg bo-
csánatkérően az ajtónyílásban.
- Hogy? - kérdezte Melrose. - Micsoda?
- Mr. Delangua van itt, uram, és beszélni szeretne önnel, ha
lehetséges.
Melrose ezredes hátradőlt székében. - Küldje be - mondta
komoran.
Pár pillanat múlva Paul Delangua jelent meg az ajtóban.
Ahogy Melrose ezredes már utalt is rá, volt benne valami nem
angolos jelleg - kecses mozgása, sötét bőrű, csinos arca, a túl
közel ülő szemek. A reneszánszra emlékeztetett. Ót és Laura
Dwightont mintha ugyanaz a légkör lengte volna körül.
- Jó estét, uraim - mondta Dclangua. Színpadiasán meghajolt.
- Nem tudom, mit óhajt, Mr. Dclangua - mondta Melrose ez-
redes éles hangon -, de ha nincs köze ehhez az ügyhöz...
Dclangua kurta nevetéssel félbeszakította. - De mennyire
hogy van köze hozzá!
- Ezt hogy érti?
 - Úgy - felelte lassan Dclangua -, hogy fel akarom adni ma-
gam. Én öltem meg Sir James Dwightont.
- Tisztában van vele, hogy mit beszél? - kérdezte komoran
Melrose.
- Természetesen.
A fiatalember szeme az asztalra szegeződött.
- Nem értem...
- Hogy miért adom fel magam? Nevezzük lelkifurdalásnak...
vagy aminek akarjuk. Én döftem le, ebben biztos lehet. - Bic-
centett az asztal felé. - Látom, a fegyvert is megtalálták. Igen
alkalmas kis szerszám. Sajnos Lady Dwighton benne hagyta va-
lami könyvben, ami elöl hevert, én meg felkaptam.
- Egy pillanat - mondta Melrose ezredes. - Úgy értsem, hogy
bevallja, ezzel döfte le Sir Jamest? - Felemelte a tőrt.
- Igen. Bemásztam az ablakon. Háttal ült nekem. Gyerekjáték
volt az egész. Azután ugyanarra távoztam.
- Az ablakon át?
- Az ablakon át, persze.
- És mikor történt ez?
Delangua tétovázott. - Lássuk csak... előtte a vadőrrel beszél-
gettem... ez negyed hétkor lehetett. Éppen megszólalt a temp-
lomharang. Szóval úgy... fél hét tájban történhetett.
Bősz mosoly játszadozott az ezredes ajkán.
- Úgy bizony, fiatalember - mondta. - Fél hétkor. De ezt talán
már hallotta is. Viszont módfelett különös gyilkosság ez.
- Miért?
- Olyan sokan vallják tettesnek magukat - mondta Melrose
ezredes.
Hallották, hogy a másik felszisszen.
- Miért, ki vallotta még be? - kérdezte megbicsakló hangon.
- Lady Dwighton.
 Delangua hátravetett fejjel, erőltetetten felnevetett. - Lady
Dwighton hajlamos a hisztériára - mondta könnyedén. - Én
nem venném komolyan a maguk helyében.
- Nem is veszem - mondta Melrose. - De van még egy furcsa-
ság ebben a gyilkosságban.
- Micsoda?
- Nos - felelte Melrose -, Lady Dwighton azt vallotta, hogy
agyonlőtte Sir Jamest, maga pedig azt, hogy ledöfte. De tudja,
mindkettejük szerencséjére nem lőtték agyon, és nem is döfték
le. A koponyáját törték be.
- Te jó ég! - kiáltott fel Delangua. - De hisz arra egy nő kép-
telen volna...
Elharapta a szavát. Melrose halványan elmosolyodott.
- Olvastam már ilyesmiről - mondta. - De tanúja még sose
voltam.
- Minek?
- Hogy két ostoba fiatal bűnösnek vallja magát valamiben,
mert azt hiszik, hogy a másik követte el - mondta Melrose. -
Most kezdhetjük elölről az egészet.
- Az inas! - kiáltotta Mr. Satterthwaite. - Az a lány az imént...
akkor ügyet se vetettem rá. - Elhallgatott, hogy összeszedje
magát. - Attól félt, hogy az inast fogjuk gyanúsítani. Kell ott
lennie valamilyen indítéknak, amit mi nem ismerünk, de ő igen.
Melrose ezredes a homlokát ráncolva csengetett, majd kiadta
az utasítást: - Kéretem Lady Dwightont, hogy fáradjon le hoz-
zánk ismét.
Csendben vártak. Amikor az asszony belépett, és megpillan-
totta Delanguát, kinyújtotta az egyik karját, mint aki meg akar
kapaszkodni, hogy el ne essék. Melrose ezredes odaugrott
hozzá.
- Nincs semmi baj, Lady Dwighton. Semmitől sem kell tartania.
- Nem értem. Hogy kerül ide Mr. Delangua?
 Delangua odalépett hozzá. - Laura... Laura... miért tetted?
- Mit?
- Tudom. Értem tetted... mert azt hitted... Végül is természe-
tes, gondolom. Te angyal!
Melrose ezredes megköszörülte a torkát. Nem szerette az ér-
zelemnyilvánításokat, és irtózott minden „jelenettől”.
Ha szabad ezt mondanom, Lady Dwighton, önnek és Mr.
Delanguának szerencséje volt. Épp az imént érkezett, hogy „be-
vallja” a gyilkosságot... nem, nem ő tette! Most azonban az iga-
zat szeretnénk hallani. Csak semmi ködösítés! A komornyik sze-
rint ön fél hétkor bement a könyvtárszobába. Igaz ez?
Laura Delanguára nézett. A férfi bólintott.
- Az igazat, Laura - mondta. - Most erre van szükség.
Az asszony felsóhajtott. - Jól van, elmondom.
Leereszkedett a székbe, amelyet Mr. Satterthwaite tolt elé.
- Tényleg lejöttem. Benyitottam a könyvtárba, és láttam...
Elhallgatott, nyelt egyet. Mr. Satterthwaite előrehajolt, és biz-
tatóan megveregette a kezét.
- Igen - mondta. - Igen. Tehát mit látott?
- A férjem ott hevert az íróasztalra borulva. Láttam a fejét... a
vért... jaj!
Kezébe temette arcát. A főkapitány elórehajolt.
- Bocsánat, Lady Dwighton. Azt hitte, hogy Mr. Delangua lőtte
agyon?
Az asszony bólintott. - Ne haragudj, Paul - mondta könyö-
rögve. - De magad mondtad... hogy...
- Hogy lelövöm, mint egy kutyát - mondta komoran De-
langua. - Emlékszem. Aznap volt, amikor megtudtam, hogyan
bánik veled.
A főkapitány zordonan visszavette a szót.
- Jól értem tehát, Lady Dwighton, hogy ezek után ön vissza-
ment az emeletre, és... senkinek sem szólt? Hogy miért, azt
most ne firtassuk. Nem nyúlt a holttesthez, nem ment az író-
asztal közelébe?
Az asszony megborzongott.
- Nem, dehogy. Egyenesen kirohantam a szobából.
- Értem, értem. És mikor volt ez pontosan? Emlékszik?
- Éppen fél hét múlt, amikor a hálószobámba értem.
- Tehát akkor... mondjuk, hogy hat huszonötkor Sir James már
halott volt. - A főkapitány a többiekre nézett. - Az az asztali
óra... csak trükk volt, igaz? Kezdettől sejtettük. Az óramutatókat
bármennyire be lehet állítani, de azzal, hogy az oldalára fordí-
tották, hibát követtek el. A kör ezek szerint leszűkül a komor-
nyikra és az inasra, és nem hiszem, hogy a komornyik tette
volna. Mondja csak, Lady Dwighton, nem haragudott valamiért
ez a Jennings a férjére?
Laura elvette a kezét az arca elől. - Hogy haragudott-e, nem
tudom... de James éppen ma reggel közölte velem, hogy fel-
mondott neki. Lopáson érte.
- Na, végre jutunk valamire! Tehát Jenningset ajánlólevél nél-
kül bocsátották volna el. Ez komoly probléma lett volna az ó
helyzetében.
- Mondott valamit az óráról - szólalt meg ismét Laura
Dwighton. - Elképzelhető... ha az időpontot akarják megállapí-
tani... Jamesnél biztosan nála volt a kis golfórája. Nem lehet,
hogy az is eltört, amikor előrebukott?
- Jó ötlet - mondta lassan az ezredes. - Bár attól tartok... Cur-
tis!
A felügyelő gyorsan bólintott, és kiment a szobából. Egy perc
múlva vissza is jött. Tenyerén egy ezüst zsebóra hevert, olyan,
akár egy golflabda: golfozóknak árulják az ilyesmit, hogy a zse-
bükben hordhassák a labdákkal együtt.
- Itt van, uram - mondta -, de kétlem, hogy sokra megyünk
vele. Kemény jószágok ezek.
 Az ezredes átvette és a füléhez emelte az órát.
- Mindenesetre úgy tűnik, megállt - mondta.
Megnyomta a hüvelykujjával, és az óra fedele felpattant. Meg
volt repedve a borítóüvege.
- Á! - kiáltotta diadalmasan.
A mutatók pontosan negyed héten álltak.

II

- Kitűnő ez a portói, ezredes úr - jegyezte meg Mr. Quin. Fél

tízre járt, a három férfi csak az imént végzett a vacsorával Mel-
rose ezredes otthonában. Mr. Satterthwaite el volt ragadtatva.
- Igazam volt - mondta kuncogva. - Nem tagadhatja, Mr.
Quin. Igenis azért került az utunkba ma este, hogy megment-
sen két bolondos fiatalt, akik a hurokba akarták dugni a nyaku-
kat.
- Valóban? - kérdezte Mr. Quin. - De hiszen én semmit sem
csináltam.
Mint kiderült, nem is volt rá szükség - helyeselt Mr. Sat-
terthwaite. - De lehetett volna. Hajszál híja volt. Sohasem fo-
gom elfelejteni azt a pillanatot, amikor Lady Dwighton bejelen-
tette: „Én öltem meg”. Színpadon se láttam még ilyen drámai
jelenetet.
- Egyetértek - mondta Mr. Quin.
- Nem hittem volna, hogy regényeken kívül is megtörténhet
az ilyesmi - jelentette ki az ezredes körülbelül huszadszor az-
nap este.
- Megtörtént-e? - kérdezte Mr. Quin.
Az ezredes elbámult. - Éppen ma este, a kutyafáját!
- Ne feledjük persze - szólt közbe Mr. Satterthwaite előreha-
jolva és belekortyolva a portóijába -, hogy noha Lady Dwighton
fenséges volt, egészen fenséges, azért egy hibát elkövetett.
Nem kellett volna rögtön arra következtetnie, hogy a férjét
agyonlőtték. És Delanguától ugyancsak ostobaság volt feltéte-
lezni, hogy a halottat ledöfték, csak mert a tőr ott hevert előt-
tünk az asztalon. Merő véletlen volt, hogy Lady Dwighton le-
hozta magával.
- Valóban? - kérdezte Mr. Quin.
- Ha csak annyit mondtak volna, hogy ők ölték meg Sir Ja-
mest, és nem részletezik, hogy hogyan - folytatta Mr. Sat-
terthwaite -, mi lett volna az eredmény?
- Akár hihettünk is volna nekik - mondta fura mosollyal Mr.
Quin.
- Tisztára olyan volt az egész, mint egy regényben - jelentette
ki az ezredes.
- Onnan is vették minden bizonnyal - mondta Mr. Quin.
Lehetséges - helyeselt Mr. Satterthwaite. - Néha a legfurább
körülmények között jut eszünkbe, amit valaha olvastunk. - Rá-
nézett Mr. Quinre. - Persze, az az asztali óra kezdettől gyanús
volt. Sosem szabad elfelejtenünk, milyen könnyű előre- vagy
visszaállítani egy órát.
Mr. Quin bólogatva ismételte meg a szavait. - Előre - mondta,
majd elhallgatott. - Vagy vissza.
Volt valami nógatás a hangjában. Csillogó fekete szeme Mr.
Satterthwaite-re szegeződött.
- Az asztali órát előreállítottak - mondta Mr. Satterthwaite.
- Ezt tudjuk.
- Biztosan? - kérdezte Mr. Quin.
Mr. Satterthwaite rámeredt. - Úgy érti - mondta lassan -, hogy
a zsebórát állították vissza? De hát ennek semmi értelme. Le-
hetetlen.
- Nem lehetetlen - mormolta Mr. Quin.
- De... de képtelenség. Kinek szolgált volna ez előnyére?
- Gondolom, annak, akinek arra az időpontra alibije volt.
 - A kutyafáját! - kiáltotta az ezredes. - A fiatal Delangua azt
mondta, akkor beszélgetett a vadőrrel.
- Ezt külön hangsúlyozta - mondta Mr. Satterthwaite.
Egymásra néztek. Kellemetlen érzés fogta el őket, mint akik-
nek kicsúszik a lábuk alól a talaj. Pörögtek-forogtak, új, váratlan
arcukat mutatták a tények. S ennek az egész kaleidoszkópnak
a közepén ott volt Mr. Quin sötét bőrű, mosolygó arca.
- De hát akkor - kezdte az ezredes -, de hát akkor...
A fürge észjárású Mr. Satterthwaite fejezte be helyette a mon-
datot. - Éppen fordítva volt. A trükköt bedobták, csak hogy az
inas ellen. De hát ez lehetetlen! Hiszen mindegyikük magára
vállalta a gyilkosságot!
- Igen - mondta Mr. Quin. - És egészen addig gyanakodtak is
rájuk, ugyebár? - Higgadt, szinte álmodozó hangon folytatta: -
Olyan az egész, mint valami könyvben, ezt mondta az ezredes
úr. Onnan is vették. Mert hiszen így viselkednek az ártatlan hő-
sök meg hősnők. Ezért önök ártatlannak is hitték őket, mellet-
tük szólt a tradíció. Mr. Satterthwaite egyfolytában azt hajto-
gatta, hogy olyan az egész, mintha színpadon látná. Mindket-
tejüknek igazuk volt. Nem volt valószerű a dolog. Mindketten
ezt mondogatták elejétől fogva, csak éppen nem voltak tuda-
tában. Az a párocska sokkal jobb mesét agyait volna ki, ha azt
akarták volna, hogy higgyünk nekik.
A két férfi tehetetlenül nézte.
- Nagyon ügyes - mondta lassan Mr. Satterthwaite. - Ördö-
gien ügyes. És eszembe jut még valami. A komornyik azt val-
lotta, hétkor bement, hogy becsukja az ablakokat, vagyis arra
számított, hogy nyitva lesznek.
- Azokon átjött be Delangua - mondta Mr. Quin. - Egyetlen
ütéssel megölte Sir Jamest, aztán ő és az asszony elvégezték
mindazt, amit el kellett végezniük...
 Mr. Satterthwaite-re pillantott, mintegy nógatva, hogy re-
konstruálja a jelenetet. Mr. Satterthwaite akadozva bele is fo-
gott:
Eltörték és oldalára fektették az asztali órát. Igen. Átállították
és eltörték a zsebórát. Aztán a férfi kimászott az ablakon, az
asszony pedig bezárta utána. De egyvalamit nem értek. Minek
vacakoltak a zsebórával? Nem lett volna elég az asztali órát
visszaállítani?
- Az önmagában már elejétől gyanús volt - mondta Mr. Quin.
- Egy ilyen nyilvánvaló trükkön mindenki átlátott volna.
- A zsebóra viszont valószínűtlen volt. Hiszen tiszta véletlen,
hogy egyáltalán eszünkbe jutott.
- Nem, nem - mondta Mr. Quin. - A hölgy hozta szóba, em-
lékezzék csak vissza.
Mr. Satterthwaite ámulva meredt rá.
- És mégis - folytatta szinte álmodozón Mr. Quin az egyetlen
személy, akinek a figyelmét nem kerülte volna el a zsebóra, az
éppen az inas. Az inasok tudják a legjobban, mi mindent hor-
danak zsebükben a gazdáik. Ha ó állította volna át az asztali
órát, akkor a zsebórát is ugyanúgy állította volna át. Nem ismeri
az emberi természetet az a párocska. Nem olyanok, mint Mr.
Satterthwaite.
Mr. Satterthwaite a fejét rázta.
- Tévedtem - mormolta csüggedten. - Azt hittem, maga azért
jött, hogy megmentse őket.
- Úgy is van - mondta Mr. Quin. - Csakhogy nem őket - ha-
nem a másik kettőt. Nem figyelt fel a szobalányra? Nem viselt
ugyan kék brokátköntöst, nem alakított drámai szerepet, de
igen bájos leány, és azt hiszem, fülig szerelmes ebbe a Jen-
ningsbe. Úgy gondolom, önök meg tudják majd akadályozni,
hogy az inas akasztófára jusson.
 - Nincs semmilyen bizonyítékunk - mondta keserűen Melrose
ezredes.
Mr. Quin elmosolyodott: - Mr. Satterthwaite-nek van.
- Nekem? - Mr. Satterthwaite megdöbbent.
Mr. Quin folytatta: - Bizonyítéka van rá, hogy az az óra nem
Sir James zsebében tört el. Egy ilyen órát nem lehet eltörni úgy,
hogy fel ne nyitnánk a fedelét. Próbálják csak ki. Valaki kivette
azt az órát, felnyitotta, visszaállította a mutatóit, betörte rajta
az üveget, becsukta, és visszatette a zsebbe. Azt azonban nem
vette észre, hogy egy üvegszilánk hiányzik belőle.
- Ó! - kiáltott fel Mr. Satterthwaite. A mellényzsebéhez kapott.
Előhúzta az ívelt kis üvegdarabkát.
Eljött az ő pillanata.
- Ezzel - jelentette ki drámaian Mr. Satterthwaite - egy ember
életét fogom megmenteni.

(Gy. Horváth László)

 SZIVÜGYEK
AGATHA ELSŐ KÉRŐI

(Részlet az Életemből)

AKKORIBAN KÉTSZER IS MAJDNEM beleestem a házasság csapdájába.

Azért fogalmazok így, mert visszatekintve biztos vagyok abban,
hogy katasztrófa lett volna számomra egyik is, másik is.
Az elsőt talán az „ifjú leány nagy szerelme” jelzővel illetném.
Éppen Ralston Patrickéknál vendégeskedtem, és egy hideg,
szeles napon Constance-szal kikocsiztunk egy falka- vadászatra
összegyűlő társasághoz, ahol gesztenyeszín lovon odajött be-
szélgetni Charles, akit Constance be is mutatott nekem. Úgy
harmincöt éves lehetett, őrnagy volt a 17. lándzsás- ezrednél,
és minden évben eljött vadászni Warwickshire-be. Aznap este
ismét találkoztunk egy jelmezes táncmulatságon, amelyre én
„Elaine”-nek öltöztem, feketébe és fehérbe; a jelmezt máig őr-
zőm és csodálkozom, hogyan is férhettem bele annak idején.
[...] A vendégeskedés során többször is találkoztunk, és mielőtt
hazautaztam, mindketten kifejeztük azon reményünket, hogy
még látjuk egymást. Charles azt is megemlítette, hogy később
valószínűleg eljön Devonshire-be.
Hazaérkezésem után három vagy négy nappal kaptam egy
csomagot. Egy kicsi, aranyozott ezüstdoboz volt benne, aminek
a fedelére belülről az volt rávésve: „The Asps”, egy dátum, és
„Elaine-nek”. A „The Asps” a falkavadászat helyszínét, a dátum
pedig az időpontját jelölte. A csomagban küldött levélben
Charles azt írta: reméli, hogy meglátogathat bennünket a kö-
vetkező héten, amikor Devonba jön.
Ez volt a kezdete viharos udvarlásának. Egyfolytában virágok
érkeztek, néha egy-egy könyv vagy hatalmas doboznyi egzoti-
kus csokoládé, és bár semmi olyan nem hangzott el, ami nem
egy fiatal lány fülének való, én el voltam bűvölve. Charles még
kétszer eljött hozzánk, majd a harmadik alkalommal megkérte
a kezem, és azt mondta, első látásra belém szeretett. Ha ele-
gancia szerint rangsorolnám a kapott házassági ajánlatokat, ak-
kor biztosan az övé vezetné a listát - a leánykérés majdnem
levett a lábamról. Meglehetősen sok tapasztalata volt a nőkkel,
és képes volt azt a reakciót kiváltani belőlük, amelyet szeretett
volna. Életemben először tűnődtem el azon, hogy talán most
ez itt az én Végzetem, hogy elérkezett a nagy Ó, csakhogy... De
éppen ez a csakhogy volt a bökkenő. Amikor ugyanis Charles
ott volt velem, és remegő kézzel, elcsukló hangon mondogatta,
hogy gyönyörű vagyok, hogy mennyire szeret engem, hogy
milyen tökéletes Elaine vagyok, milyen szépséges, hogy egész
életében boldoggá akar tenni, és ehhez hasonló dolgokat, ak-
kor egészen meg voltam szédülve. Csakhogy ha nem volt mel-
lettem, ha rá gondoltam a távollétében, akkor nem volt ott
semmi. Nem vágyakoztam utána - csak azt éreztem, hogy egy
kedves ember. Zavarba ejtett ennek a két lelkiállapotnak a vál-
takozása: honnan lehet tudni, hogy szerelmesek vagyunk-e va-
lakibe, vagy sem? És ha a távollétében semmit sem jelent szá-
munkra, a jelenlétében viszont elolvadunk tőle, akkor melyik le-
het a valódi érzésünk?

***

Charlesnak és nekem nem volt más témánk azon kívül, hogy

nagyon szerelmes belém. Mivel uralkodott magán ebben a
témakörben, ezért beszélgetésünk legtöbbször kínos hallga-
tásba fulladt. Amikor elment, csak tépelődtem magamban. Mit
is akarok? Tényleg feleségül akarok menni hozzá? Azután leve-
let kaptam tőle. Minden kétséget kizáróan csodás szerelmes le-
veleket írt, amilyenekről minden nő álmodozik. Én pedig újra
meg újra elolvastam őket, megtartottam őket és úgy gondol-
tam, ez tényleg szerelem. Amikor Charles eljött, akkor boldog
voltam, és megszédültem megint, de agyam belsejében végig
ott bujkált az a hűvös-józan gondolat, hogy hamis az egész.
Végül anyám azt tanácsolta, hogy ne találkozzunk fél évig, és
végérvényesen csak azután döntsék. Megfogadtuk a tanácsot,
és ezalatt nem is leveleztünk - nagy szerencsémre, mert még
levettek volna a lábamról azok a levelek.
Amikor letelt a hat hónap, kaptam egy táviratot tőle: „Nem
bírom már ezt a bizonytalanságot. Hozzám jön-c feleségül,
igen vagy nem?” Valami kis betegséggel éppen ágyban feküd-
tem, amikor anyám behozta a táviratot, és vele az előre kifize-
tett válasz űrlapját is. Én meg fogtam egy ceruzát, és beírtam a
megfelelő rubrikába: „Nem”. Abban a pillanatban óriási meg-
könnyebbülést éreztem, végre megszabadultam a kellemetle-
nül szélsőséges érzések ingadozásától.

***

Utána négy-öt hónapig eléggé nyomasztó volt az élet. Bármi-

hez kezdtem, minden untatott, és gyakran jutott eszembe,
hogy valamit nagyon elrontottam. Ekkor újra megjelent az éle-
temben Wilfred Pirié.
Már említettem, hogy Martin es Lilian Pirié apám régi barátai
voltak, akikkel Dinard-ban is találkoztunk, majd később több-
ször is, de a fiaikat azokon az alkalmakon nem láttam újra. Ak-
koriban Harold Etonban tanult, Wilfred pedig kadét volt a ha-
ditengerészetnél. Most viszont Wilfred már a királyi
haditengerészet felavatott zászlósaként egy tengeralattjárón
szolgált, amely a flotta más egységeivel Torquay-ban szokott
kikötni. Azonnal közeli barátok lettünk, kevés embert kedvel1
tem életemben annyira, mint őt. Két hónap múlva már nem hi-
vatalos jegyeseknek is számítottunk.
Wilfred igazi megkönnyebbülés volt Charles után. Vele nem
volt izgalom, kételkedés meg gyötrődés. Egyszerűen nagyon
kedves barátnak tartottam, akit jól ismerek. Könyveket olvas-
tunk, megtárgyaltuk őket, és mindig volt közös beszédtémánk.
Teljes biztonságban éreztem magam mellette. Az a tény, hogy
úgy tekintettem rá, és úgy is bántam vele, mint egy testvérrel,
eszembe sem jutott... Tökéletes frigynek látszott minden szem-
pontból. Wilfredre szép karrier várt a haditengerészetnél, apá-
ink jó barátságban voltak egykor, anyáink kedvelték egymást,
anyám szerette Wilfredet, és Mrs. Pirié is szeretett engem - én
pedig még ma is hálátlan dögnek érzem magam, hogy nem
lettem Wilfred felesége.
Pedig akkor úgy nézett ki, hogy egy-két év múlva férjhez me-
gyek hozzá (és azért csak akkor, mert a haditengerészetnél
nem támogatták a fiatal tisztek korai nősülését). Nagyon tet-
szett a gondolat, hogy egy tengerésztiszt felesége legyek, bé-
relt szálláson lakjak Southsea, Plymouth vagy valami hasonló
hely környékén, és ha Wilfredet külföldre vezénylik, majd haza-
megyek Ashfieldbe anyámhoz - ennél jobb jövőt ki sem lehe-
tett volna találni.
De mintha valamiféle gonosz hajlam munkálkodott volna
bennem, ami berzenkedett minden ellen, ami túl jónak és tö-
kéletesnek tűnt. Hosszú ideig magamnak sem vallottam be, de
egyre jobban nyomasztott az unalom, ha arra gondoltam,
Wilfred felesége leszek. Pedig kedveltem őt, szívesen éltem
volna vele egy házban, csak éppen nem ébresztett szemernyi
lelkesedést sem bennem; egy icipicit sem!
 ***

Egy szép napon Wilfred azzal hívott fel Portsmouth-ból, hogy

óriási lehetőség áll előtte: egy csapat Dél-Amerikába készül
kincset keresni, neki pedig van annyi szabadsága, hogy el tud-
jon menni erre az expedícióra. Kérdezte, hogy őrült ötletnek
tartom-e. Egy ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben...
És vajon nem haragszom-e meg rá azért, ha a szabadsága nagy
részét nem velem fogja tölteni?
Egy percig sem haboztam a válasszal. Példamutató önzetlen-
séggel azt feleltem Wilfrednek, hogy ezt a csodálatos lehető-
séget semmiképpen sem szabad kihagyni... Amire Wilfred azt
válaszolta, csodálatos lány vagyok, ilyen ezer között talán egy
akad. Letette a telefont, küldött egy kedves levelet, és elindult
a világ végére.
Pedig nem az egyetlen lány voltam az ezerből, hanem az, aki
ráébredt önmagával kapcsolatban az igazságra, noha egy kicsit
szégyellte is magát. A Wilfred elutazása utáni napon ugyanis
olyan megkönnyebbüléssel ébredtem fel, mint aki valami nagy
tehertől szabadult meg...
- Miért vagy ilyen jókedvű? - nézett gyanakodva anyám.
- Figyelj, mama - mondtam -, szörnyen hangzik, de azért,
mert Wilfred elutazott.
Szegény egészen megdöbbent, én pedig hirtelen hálátlannak
éreztem magam, hiszen anyám annyira boldog volt attól, hogy
összejöttem Wilfreddel. Egy gyenge pillanatomban már azt
gondoltam, mégiscsak visszalépek, csak hogy anyámat bol-
doggá tegyem. Szerencsére nem ragadott magával teljesen az
érzelgősség.

***
Írtam neki egy levelet, amely hazaérkezésekor várta. Elmond-
tam, hogy sajnálom a dolgot, és szeretem őt, de nincs közöt-
tünk olyan érzelmi kapcsolat, aminek alapján összeköthetnénk
az életünket. Wilfred természetesen nem értett egyet velem, de
elfogadta a döntésemet. Azt mondta: ezek után nem bírná el-
viselni, ha gyakran találkoznánk, de reméli, hogy mindig bará-
tok maradunk. Most azon tűnődöm, vajon ő is megkönnyeb-
bült-e. Nem hiszem, de azt sem, hogy nagyon nagy sebet ejtett
a szívén. Szerintem szerencséje volt. Bizonyára jó férjem lett
volna, mindig kedvelt volna, és nyilván én is boldoggá tettem
volna valami csendes módon, ő azonban jobbat érdemelt: há-
rom hónap múlva meg is kapta. Hevesen beleszeretett egy
lányba, aki ugyanolyan hevesen viszontszerette, majd összehá-
zasodtak, és hat gyerekük született. Ennél megfelelőbbet még
elképzelni is nehéz.
Charles pedig körülbelül három év múlva feleségül vett egy
gyönyörű, tizennyolc éves leányzót.
Igazán, mekkora jót tettem én ezzel a két férfival.

(Kállai Tibor)
 Bibliográfia

Agatha Christie novellái először rendszerint magazinokban je-

lentek meg, majd a novellásköteteiben, amelyek nem voltak
egyformák Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban. Eb-
ben a listában megkíséreltük összeszedni az első megjelenése-
ket és az alternatív címeket.

A TREFF KIRÁLY
(The King of Clubs, Copyright © 1923 Agatha Christie Limited.
All rights reserved.)
Első megjelenés Nagy-Britanniában: TheSketch, 1923. március.
Első megjelenés az Egyesült Államokban: The Blue Book Maga-
ziné, 1923. november.
1951-ben a novella megjelent a Kettős bűn és más történetek
kötetben az Egyesült Államokban. Nagy-Britanniában a novella
a Poirot első esetei kötetben jelent meg 1974-ben.

HELENÉ ARCA
(The Face of Helen, Copyright © 1927 Agatha Christie Limited.
All rights reserved.) Első megjelenés Nagy-Britanniában: „Mr.
Quin varázslata, No. 5.” címen, The Storyteller, 1927. április.
A novella utána megjelent Nagy-Britanniában A titokzatos Mr.
Quin kötetben, 1930. április 14., és az Egyesült Államokban is
még abban az évben.

HALÁL A NÍLUSON
(Death on the Nile, Copyright © 1933 Agatha Christie Limited.
All rights reserved.)
Első megjelenés az Egyesült Államokban: Cosmopolitan, 1933-
április.
Első megjelenés Nagy-Britanniában: Pali Mail Magaziné, 1933-
július.
A novella utána megjelent Nagy-Britanniában a Parker Pyne
nyomoz kötetben 1934-ben. A kötet még abban az évben meg-
jelent az Egyesült Államokban Mr. Parker Pyne, detektív címen.

HALÁL A PATAKBAN
(Death by Drowning, Copyright © 1931 Agatha Christie Limited.
All rights reserved.)
Első megjelenés Nagy-Britanniában: Pali Mail Magaziné, 1931.
november.
1932-ben a novella a Tizenhárom rejtély kötet utolsó elbeszé-
léseként jelent meg Nagy-Britanniában. A kötetet kiadták az
Egyesült Államokban is 1933-ban A kedd esti klub címen.

A KETTŐS BŰNJEL
(The Double Clue, Copyright © 1923 Agatha Christie Limited.
All rights reserved.)
Első megjelenés Nagy-Britanniában: The Sketch, 1923. decem-
ber.
Első megjelenés az Egyesült Államokban: The Blue Book Maga-
ziné, 1925. augusztus.
Kötetben először a Kettős bűn és más történetek antológiában
jelent meg az Egyesült Államokban 1961-ben. Nagy-Britanniá-
ban nem jelent meg kötetben egészen 1974-ig, amikor része
lett a Poirot első esetei gyűjteménynek. Ebben a novellában
bukkan fel először Vera Rossakoff grófnő visszatérő alakja.

KIRÁLYFOGÁS / AZ ÚJSÁGPAPÍRBA ÖLTÖZÖTT ÚR (Finessing the

King/The Gentleman Dressed in Newspaper, Copyright © 1924
Agatha Christie Limited. All rights reserved.)
Első megjelenés Nagy-Britanniában: The Sketch, 1924. október.
Ez után a Cinkostársak gyűjteményes kötet része lett, amely
Nagy-Britanniában is és az Egyesült Államokban is 1929-ben
jelent meg. A kötetben megváltoztatták a novellák eredeti sor-
rendjét. Az újságközlés eredeti címe „Királyfogás” volt. Amikor
a novellát kettévágták a kötet kedvéért, a második rész címe
lett „Az Újságpapírba Öltözött Úr”.

GYÜMÖLCSÖZŐ VASÁRNAP
(Fruitful Sunday, Copyright © 1928 Agatha Christie Limited. All
rights reserved.)
Első megjelenés Nagy-Britanniában: Daily Mail, 1928. augusz-
tus 11.
A novella utána megjelent Nagy-Britanniában A Listerdale- rej-
tély és más történetek kötetben 1934-ben. Az Egyesült Államok-
ban A ritka nagy lehetőség és más történetek kötetben jelent
meg először 1971-ben.

DARÁZSFÉSZEK
(Wasps’ Nest, Copyright © 1928 Agatha Christie Limited. All
rights reserved.)
Első megjelenés Nagy-Britanniában: Daily Mail, 1928. novem-
ber 20., az Egyesült Államokban: Detective Story Magaziné,
1929. március 9.
Kötetben először a Kettős bűn és más történetek antológiában
jelent meg az Egyesült Államokban 1961-ben. Nagy-Britanniá-
ban nem jelent meg kötetben egészen 1974-ig, amikor része
lett a Poirot első esetei gyűjteménynek.

A HÁZMESTERNÉ BOSSZÚJA
(The Case of the Caretaker, Copyright © 1942 Agatha Christie
Limited. All rights reserved.)
Első megjelenés Nagy-Britanniában: Strand, 1942. január.
Később megjelent az Egyesült Államokban a Három vak egér
és más történetek kötetben 1950-ben, és Nagy-Britanniában a
Gyilkosság méretre és két más történet kötetben 1978-ban.

ALAK A KÖDBEN
(The Mán in the Mist, Copyright © 1924 Agatha Christie Limi-
ted. All rights reserved.)
Első megjelenés Nagy-Britanniában: The Sketch, 1924. decem-
ber 3.
Ez után a Cinkostársak gyűjteményes kötet része lett, amely
Nagy-Britanniában is és az Egyesült Államokban is 1929-ben
jelent meg.

A GAZDAG HÖLGY ESETE

(The Case of the Rich Woman, Copyright © 1932 Agatha Chris-
tie Limited. All rights reserved.)
Első megjelenés az Egyesült Államokban: Cosmopolitan, 1932.
augusztus.
A novella utána megjelent Nagy-Britanniában a Parker Pyne
nyomoz kötetben 1934-ben. A kötet még abban az évben meg-
jelent az Egyesült Államokban Mr. Parker Pyne, detektív címen.

MAGNÓLIAVÍRÁG
(Magnólia Blossom, Copyright © 1926 Agatha Christie Limited.
All rights reserved.)
Első megjelenés Nagy-Britanniában: Royal Magaziné, No.
329., 1926. március.
A novella később megjelent a The Agatha Christie Hour kötet-
ben 1982-ben, amely a hasonló című televíziós sorozathoz kap-
csolódott. Az Egyesült Államokban A ritka nagy lehetőség és
más történetek kötetben jelent meg 1971-ben.

A SZERELMI NYOMOZÓK
(The Lőve Dctectives, Copyright © 1926 Agatha Christie Limi-
ted. All rights rcserved.)
Első megjelenés Nagy-Britanniában: Flynn’s Weekly, 1926, „Ke-
resztúton” címen.
Később megjelent az Egyesült Államokban a Három vak egér
és más történetek kötetben 1950-ben. Nagy-Britanniában A
pollensai probléma kötetben jelent meg 1991-ben.

SZÍVÜGYEK, AGATHA ELSŐ KÉRŐI

(Affairs of the Heart: Agatha’s Early Courtships, Excerpt from An
Autobiography © 1975 Agatha Christie Limited. All rights reser-
ved.)
Az Életem részlete (1975).
 A magyar kötetek, amelyekben a novellák
megtalálhatók:
Cinkostársak. Fordította Katona Tamás. Helikon, 2020. Első
megjelenés: Bűnszövetkezetben, Európa, 2012.
Életem. Fordította Kállai Tibor. Helikon, 2021. Első megjelenés:
Életem, Partvonal, 2008.
A Listerdale-rejtély. Fordította Borbás Mária, Gy. Horváth László,
Prekop Gabriella. Európa, 2015.
Miss Marple. Fordította Borbás Mária, Etédi Péter, Sípos Katalin.
Európa, 2014.
Mr. Quin. Fordította Gy. Horváth László, Sípos Katalin. Európa,
2011.
Parker Pyne esetei. Fordította Gy. Horváth László, Sípos Katalin.
Helikon, 2021. Első megjelenés: Parker Pyne esetei, Európa,
2012.
Poirot első esetei. Fordította Gy. Horváth László. Európa, 2008.
A pollensai probléma. Fordította Gy. Horváth László. Európa,
2011.