CSELENYÁK IMRE

A tölgyek
alatt
ARANY JÁNOS életregénye
II.
Arany János születésének 200. évfordulójára

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2019
 Írta: Cselenyák Imre
Copyright © Cselenyák Imre, 2019

A szöveget gondozta: Póczek Csilla

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn

Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2061–9332
ISBN 978 963 457 628 0

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551–132, Fax: (62) 551–139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Széll Katalin
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a tel-
jes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást
– nem sokszorosítható.
 Második rész

A regényben szereplő valamennyi személy valós.

 I.

SZENDREY JÚLIÁT UNTATJA A SZALONTAI ÉLET, jött rá Arany a megannyi

apró súrlódás után.
Hiába tettek meg érte és gyermekéért mindent, átengedve ne-
kik a legnagyobb szobát, kiszolgálva a leg nomabb ételekkel –
már amihez ezekben az ínséges időkben hozzájuthattak-, Pető -
né melankolikus volt és gyakorta barátságtalan. A költővel még
csak-csak szót értett, hanem a ház asszonyának habitusa mint-
ha idegesítette volna. Aranyné egyszerűsége, gyakorlatias ter-
mészete, zavart kedvessége, esetlen előzékenysége sehogy se
volt ínyére az előkelő hölgynek.
Aranyné egy ízben kihallgatta Júlia és a dajka beszélgetését.
Érezte ugyan, hogy nem illik, de kézenfekvő volt a helyzet, hi-
szen résnyire nyitva maradt a szoba ajtaja. Csupán pár pillanatig
kellett visszafognia lélegzetét.
– Nem tudom, mit akar az én Sándorom ezzel a vitézkedéssel.
– Lelkesednek érte a közkatonák, nagyságos asszonyom.
– Tartok tőle, hogy túlságosan is. És ez neki imponál. Itt a kicsi
a, ezt kéne babusgatnia, ahelyett, hogy hős akarna lenni. Leg-
utóbbi levelében azt írja, Bem őrnagyi rangot ajánlott meg szá-
mára. Nem elég neki, hogy a nemzet forradalmi költője, még a
nemzet katonája is kíván lenni.
Julianna ezt soha nem árulta el urának. Innentől kezdve azon-
ban titkon fürkészte Pető nét: szereti ez egyáltalán a férjét? Va-
jon mit rejt fehér, ránctalan, gyermeki homloka?
Némi idő elteltével Júlia kezdett eljárogatni a patikába, ahol
barátnőre akadt a patikáriusnő személyében, akivel jól összeme-
legedett, mondhatni, egy srófra járt az agyuk. Sokszor órákig el-
időzött a medicinaházban, amit a városka népe a szájára is vett:
ez a két boszorka állandóan forral valamit, bizonyára rosszban
sántikálnak.
 Közben mindenfelől szivárogtak a hírek Szalontára. A Debre-
cenben székelő ideiglenes kormány egyre bizakodóbban tekin-
tett a jövő elé, mert a magyar seregek az országban és az erdélyi
frontokon kezdték átvenni az irányítást. Talán nem volt igaza
Wesselényinek, a vak óriásnak, amikor elhagyta hazáját.
Tavaly decemberben történt, hogy Binder osztrák százados
dragonyosaival meg több ezer román felkelővel kirabolta és fel-
égette az erdélyi báró, a híres ár vízi hajós zsibói kastélyát. Ha-
sonló sorsra jutott birtokszomszédja, Jósika Miklós, országos
hírű regényíró szurdoki kúriája is. Hanem amíg Jósika még re-
ménykedett, s Debrecenben Kossuth mellett szerkesztette a Köz-
lönyt, addig Wesselényi Gräfenbergbe menekült feleségével és
két kis ával. Ez némiképp elgondolkodtatta Aranyt: vajon meg-
érezte volna hazája vesztét a világtalan ember, a hírhedt fene-
gyerek? Volt már benne tapasztalata, hogy aki befelé lát, az na-
gyobb képzelőerővel bír, erősebben érzi fátumát.
A napok múlásával a jegyzői ház urát és asszonyát egyre erő-
sebb kétségek gyötörték. Tartalékaikat szinte teljesen fölélték;
Arany már jó ideje nem kapott zetést, sőt egy kaszálóját és le-
gelő barmait lefoglalták, mert neki is ki kellett vennie részét a
város adósságainak törlesztéséből. Ebbe a költő kis híján belebe-
tegedett, és ismét elővették rettenetes víziói. Ha nem az ellensé-
ges katonák, akkor az éhség, az anarchia fogja megpecsételni
sorsukat!
Már kis híján összeroppant, amikor megérkezett Pető április
21-én keltezett levele:

Kedves barátom,
tegnap és tegnapelőtt a feleségemnek írtam; kérd meg őt szépen
nem az én nevemben, hanem a tiedben, hogy bocsássa meg,
hogy a harmadnapi alkalmat a tenéked való írásra használom;
már csak veled is óhajtok szóba állani. De nem ez a fő dolog,
hanem az, hogy elkezdtem a levelet s nem tudom, mit írjak,
Egypár nap óta tökéletes szélcsend van a háború tengerén, s mi
ülünk és unatkozunk. Be kell itt várnunk seregünknek egy és
nagy részét, csak miután egyesültünk, fogunk ismét verekedni,
 gy gy f g
ha ugyan lesz kivel, mert az ellenség mindenfelől infamiter
nyargal előlünk. Te Jankó, vigyázz egy kicsit azokra az én kis
enyéimre, ne quid respublica detrimenti capiat; még azt is
megengedem, hogy a nevemben megcsókold őket, csak vigyázz
rájok, ámbár amilyen ügyefogyott fellownak ismerlek, inkább
őnekik kell reád vigyázniok.
Írtál-e már verset a kereszt adra? – Dolgom lesz, hínak be a
generálishoz, nem folytathatom tovább.

Semmi jel nem utalt arra, hogy a jó barát jönne, összeszedné

családját, s vinné, levéve végre vállukról ezt az elviselhetetlen
terhet.
Júlia egy napon valamivel barátságosabb volt a szokásosnál, s
szóba elegyedett Arannyal a kertben, ahol már idejekorán kinyí-
lott a pünkösdi rózsa.
– Kegyelmedet talán irigylem, látva, mily egyetértésben élnek
feleségével.
A fér szeretett volna rájönni, hogy mi rejlik a kimondott sza-
vak mögött, de nem akart késlekedni a válasszal.
– Evvel a magamfajta nagyban megkönnyíti sorsát. Van az
embernek elég nyűge, semhogy egy rossz házasság súlyosbítsa.
– Igazán csodálom azt, ahogy tűr.
– Ha arra gondol, amire én, akkor ezt gyermekfejjel megtanul-
tam.
– Gondolt-e már arra, János, hogy mi lenne, ha más lenne a
párja?
Ez mit akar jelenteni!, hagyott ki Arany szívverése. S szeme a
nő kezére esett, keskeny, sápadt szerá kezére, amilyet az antik,
itáliai festők képein látni, és a szemérmetlen kérdésre határo-
zottan felelt:
– Nem. Soha nem gondoltam ilyenre.
A nő arcán felderengett valami, amit a fér szánalomnak ítélt.
– Nem sejtem, tud-e róla, János, kegyelmedet a szalontai nép
tiszteli, becsüli mint a „kis nótáriust”, a város eszét, s nem mint
költőt.
– Ez szándékaim szerint is megfelelő így.
 g gy
A házigazda megkönnyebbült, hogy az asszony ezek után bé-
kén hagyta.
Május 5-én, akár a forgószél, berobogott Pető . Mint Kossuth
futárja, Debrecenbe majd Pestre tartott, útba ejtvén Szalontát. S
ha már így esett, Júliát azonnali indulásra sarkallta. Közben
megállás nélkül mondta a magáét.
– Most kezdődik a haddelhadd, szerelmeteseim, azt se tudjuk,
merre kapjunk. Nyakunkon az orosz, istenem, most kell egysé-
get, hősiességet mutatnunk, különben elbukik szent ügyünk! És
még Klapka György hadügyminiszter sincs a helyzet magasla-
tán, akivel nékem erősen meggyűlt a bajom. Lovászom és a há-
taslovam hadd maradjon nálatok, minek kerüljenek velünk
Debrecen felé?
– Jól látom, barátom, őrnagyi rangra emelkedtél?
Pető képén harag lobbant.
– Mindegy az neked, nekem pláne, pajtás! Éppen azon vagyok,
hogy amint lehet, őrnagyi rangomról hivatalosan lemondjak.
Én, a nemzet teherhordója, napszámosa, ki mióta kenyeremet,
boldogságomat, családomat és mindenemet feláldoztam a hazá-
nak, azóta áldozataim jutalma folyamatosan csak a legégbekiál-
tóbb méltatlanság! Egy esztendeje, hogy lábbal tipornak büszke
fejemre. Tűrtem eddig a haza javáért, de tovább tűrni nem va-
gyok képes. Szólnom kell, szólni fogok, megbántott lelkem min-
den keserűségével!
Arany megriadt, félrehívta Pető t.
– Az istenért, Sándorom, de hát mi történt?
– Engem, aki számos csatában forogtam, életemet is kockára
téve, igaztalan vádak értek Klapka részéről. – A forradalmár keze
föllendült, ujjain sorolta sérelmeit. – Először is a hadügyminisz-
ter úr nem tartotta elegendőnek becsületszavamat bizonyos
dolgokban. Másodszor: föltételezte felőlem, hogy kineveztetés
nélkül viselem az őrnagyi ruhát. Harmadszor: csak orvosi bizo-
nyítvány mellett akart szabadságra bocsátani. Negyedszer:
megtiltotta, hogy írjak. Tehát őszerinte Pető nem becsületes
ember, Pető szemtelen, s hiú világcsavargó, Pető rossz haza !
Ő pedig az én korlátlan uram, mint voltak a Habsburgok, akik
megnyomorítottak bennünket.
A feldúlt atalember még kíméletesen megdögönyözte kis át,
odagyűrt a ház asszonyának egy marék Kossuth-bankót, aztán
Júliával elviharzott gyorskocsin. Arany csak tátogott, mint a
néma kacsa, szerette volna azt tanácsolni barátjának, hogy nyu-
godjon le, fogja vissza magát, mert a végzete felé száguld, de
nem nyílt rá alkalma. Olyan rossz előérzete támadt, hogy meg-
tántorodott, s órákon át kellett csitítania magát, el ne aléljon.
Néhány nap múlva levél érkezett, amelyben Pető rossz hírt
tudatott velük.

Debrecen, május 6. 1849.

Kedves barátom,
nekünk innen egyenest Pestre kell mennünk, holnap korán reg-
gel megyünk. Sok okunk van rá, leg fő az, hogy szegény jó apám
meghalt, s édesanyámról semmit sem tudok. Rendbe kell hozni
földúlt családi ügyeimet. Szedjétek össze holminkat, s tartsá-
tok készen, mire visszajövünk vagy valakit küldünk. Nem szük-
ség, hogy kérjelek benneteket, hogy legyetek szülei kis acskám-
nak, míg ismét szülei kezébe kerül. Körülményesebben majd
szóval értekezzünk, ha Pestre jöttök. Verd a vasat keményen, de
hirtelen, nehogy elkéssél. Tőlem igen kevés telik ügyedben, de
amennyi telik, azt meg teszem, elhiheted. Isten veletek!

barátod,
Pető

Rosszabbkor nem is történhetett volna a tragédia, érezte át ba-

rátja helyzetét Arany. A levél utolsó mondatain azonban el kel-
lett csodálkozniuk, hiszen szó sem volt arról, hogy ők netalán
Pestre költöznének. Avagy Pető úgy gondolná, hogy együtte-
sen utaztassák majd fel a dajkát meg a kis Zoltánt? A helyzet
Szalontán kétségbeejtő, ezt Szendrey Júlia nyilván ecsetelte férje
előtt, hanem arról nem esett szó, hogy szedik innen a sátorfát.
 És két hét múlva újabb gyászos hírt hozott a posta.

Pest, május 17. 1849.

Kedves barátom,
olly csapások érnek, melyek megsemmisítenének, ha csupán ú
volnék s nem férj és apa is. Alig egy hete, hogy meg tudtam
apám halálát, s holnap anyámat temetjük el, azt az anyát, ki-
nél jobbat soha nem teremtett az isten, s kit én úgy szerettem,
mint soha anyát nem szeretett senki. Sem apám, sem anyám
többé! s e két csapás oly hirtelen jött egymás után… Egészséges-
e am? Írd meg ezt a legelső postai alkalommal. Leveledet cí-
mezd a pesti térparancsnoksághoz: Kerepesi ut, Mátyás-foga-
dó. – Budát ostromolják a mieink, de még nem vették be. – Őr-
nagyi lemondásomat nem fogadták el; három hétre szabadsá-
got adtak; itt töltöm-e azt el vagy máshol? nem tudom; most
általjában semmit sem tudok. Lovászom csak maradjon a lóval
Szalontán további rendelkezésemig; adj neki vagy hat pengő
forintot. Hát te végeztél-e valamit a ministeriumnál? Írd meg
ezt is. Én nem tehettem érted semmit, mert azon vettem észre
magam, hogy nagyon kegyvesztett ember lettem, amiről más-
kor bővebben. Isten veletek! ölelünk, csókolunk benneteket… irj
tüstént!

Barátod
Pető Sándor

Arany, amikor gyermekei nem látták, ölébe vette Pető át.

– No, te apró ártatlanság, hát mit is tehetnél te arról, hogy
ilyen világban élsz?
A kicsi nagy szemeket meresztett a nagy bajszú emberre, öklét
a szájába nyomva kezdte csócsálni. A fogzás csalhatatlan jele, s a
fér eltűnődött rajta, hogy ezt a változást szüleinek kellene in-
kább látnia. A kis Zoli értelmes tekintetű, bájos gyermek,
amennyire meg tudta ítélni, az orra az anyjáé, szája az apjáé,
egyvalami azonban nemigen illett a kerek, szabályos fejecskére:
az elálló ördögfülecskék. Na, ezt majdan kinőheti, s méltó utód-
jává válik a hon híres-hírhedt költőjének. S Aranynak egyszerre
megesett a szíve az elárvult csöppségen, és meghatódásának
kényszerében arcon csókolta.
Május 23-án írt Pető nek, így kezdve a levelet: „Barátom, Sán-
dor, mélyen hatott rám a csapás, mely most másodízben, s oly
rögtön az előbbi után sujtá úi szívedet… Fatális dolgok, öcsém,
fatális dolog! Az ember nem tehet mást, mint elmondani az Al-
lah kerim-et és türni! – Add meg a hamvaknak, ami a hamvaké –,
azontúl légy fér !”
A levelek éltették, azok megírása, de még inkább, amelyek
hozzá érkeztek. Megkapta Szemerétől a választ kérelmére, me-
lyet korábban Julianna egyetértésével fogalmazott, mert az
éhenhalás szélére jutottak, hisz Szalontán semmi kilátás a min-
dennapi kenyérre. Arany fölvételt nyert Debrecenbe belügymi-
niszteri fogalmazó munkakörben. Nyomban készülődött, hogy
egy napot se késlekedjék.
– Hogyan legyen akkor? – fordult hozzá felesége az elutazás
előtti esten.
– Adogassa el, Julis, azokat a holmikat, amelyek nem férnek be
az új bérleménybe!
A jegyzői lakhoz immár semmi joguk, Arany a közelben bérelt
ki egy szobácskát, hogy ott húzzák meg magukat szerettei, míg
valamire nem jutnak.
– Zoltánka egészséges?
– Mint a makk. Eszik az már szalonnát is – futott át a nő arcán
egy kis mosoly, aztán elkomorult. – De a dajkával nincs tepedel-
mem, nem akar nekem szót fogadni. Dorgálom, dorgálom, de ki-
nevet.
– És a lovász?
– Az meg elment.
– Elment.
– Kitört: ő huszár, őt nem azért teremtette az isten, hogy Sza-
lontán vesztegeljen.
– Na, lefekvés előtt még ezt is meg kell írnom Sándornak.
 Huszonötödikén érkezett meg ifjúkora városába, húsz forint-
tal ki zetve hazabocsátotta a kocsist, majd miután elfoglalta
szállását, nyomban levelet írt asszonyának, és egy búgócsigával,
amit Laci ának vett, csomagban feladta.
Mindenki, aki számított valamit is az irodalmi életben, ekkori-
ban a cívisvárosban tartózkodott. Arany legelőször Vörösmartyt
kereste fel, ki meghívta ebédre, aztán tiszteletét tette a frissiben
miniszterelnökké kinevezett Szemere Bertalannál. A barátságos
fogadtatások erővel, bizalommal látták el, s a belügyi hivatal-
ban is hasonló benyomások érték.
Be kellett magának vallania, hogy minden szempontból újjá-
született a letargikus otthoni időszak után. Tevékeny napokat
élt itt, a forradalom fészkében, és érezte is, hogy most éppen ott
tartózkodik, ahol a fontos döntések születnek. És ez a tudat ki-
elégítette, a politikába nem ártotta magát, sőt a megannyi isme-
rősre sem maradt ideje. Pedig találkozhatott volna Jósika Mik-
lóssal, Sárossy Gyulával, Vachott Sándorral, Csengeryvel, Bajzá-
val, Jókaival, Erdélyi Jánossal, Vas Gerebennel.
Minden gyelmét a hivatali munkájára fordította, semmit
sem akart jobban, mint hogy elégedettek legyenek vele, és maga
mellett tudhassa szeretteit. „Tűzzel-vassal rajta leszek, oly álla-
potra vergődni, hogy titeket is, édeseim, magamhoz vehesselek,
mert 9 évi boldog családi élet után ily kietlen vadonban tébo-
lyogni, bizony elég kellemetlen dolog.”
Két irodalmi tervet dédelgetett magában, melyektől némi
mellékjövedelmet remélt. Egy jó néplapot szeretett volna indíta-
ni, aminőről maga gondolta ki, hogy olyat lenne való a lakosság
kezébe adni. Erről beszélt is Szemerével, megállapítván, hogy a
Gerebené nem ér egy fabatkát se. A miniszterelnök nem zárkó-
zott el a fölvetéstől, ámde sürgető dolgaira hivatkozva az e felőli
értekezést későbbre halasztotta.
Másik tervében népi verseinek kiadása szerepelt ponyvafüze-
tek formájában. Úgy spekulált, hogy a saját költségen kiadott ol-
csó brosúra jóval több jövedelmet hozna a szerzőnek, mintha azt
ármányos kiadókon keresztül tenné közzé. A Toldi estéjét is már
erre szánta, s magában el is képzelte, hogy milyen szép ház, ura-
dalom fejlődhetne ki ebből.
Fel is kereste Telegdit, a könyvárust, aki tisztelte a költőt, és
nyomban helybenhagyta elhatározását. Néhány nap alatt két
füzete látott napvilágot Szabadság zengő hárfája címen. Az első-
be két verse került: Haj ne hátra… és Rózsa Sándor; a másikba
három: a Beállottam a Bocskai csapatba, a Rákócziné és a Rásüt az
esthajnal… Éppen, hogy megjelentek, s a költő még jóformán be
sem rendezkedett diákvárosába, érkezése sem volt ellátogatni az
öreg kollégiumba, betérni a református templomba, megkör-
nyékezni kudarca házát, a Játékszínt, már el is hagy ta Debre-
cent.
Buda bevétele után a kormány sietett visszatérni a fővárosba
a hivatalokkal együtt. Arany nyomban kapott az alkalmon, igye-
kezett, hogy az elsők között indulhasson, remélvén: fogatot
könnyebb most az elején kapni, s a szállás még nem lesz olyan
borsos Pesten, mint mikor majd összetódulnak az érkezők. Júni-
us elsején indult, útitársa egy Tavaszi nevű, kedves ú volt a
belügyből. Az idő kegyes volt hozzájuk, kellemesen utaztak, a
holdvilágos enyhe éjszakát is kihasználva. Arany reményekkel
telve bámulta az eget, lestyán, zsázsa, turbolya illatában felfe-
dezve az ismert csillagképeket, és úgy érezte, a dolgok rendeződ-
nek, a kormány elfoglalja végre méltó helyét a szabad főváros-
ban, a siker föllelkesíti a katonákat, és többé nem győzhetik le
Magyarországot sem a császáriak, sem a muszkák.
Stratégiai szempontból, ahogyan néhányan rebesgették, Buda
visszavétele nem volt észszerű. Hagyni kellett volna a várat, és
üldözni tovább – egészen Becsig – az ellenséget. Valahol ott, a
Habsburgok fészkének közelében kellett volna megverniük
Windischgrätz tábornokot. Buda önként megadta volna magát,
ha csatát nyer a magyar sereg. No, de a háború legyen a katonák
dolga, a békés ember inkább a közjót szolgálja!
– Olvastad, kérlek, Pető től a Négyökrös szekért? – kérdezte
meg Tavaszit.
– Olvastam, János bátyám! És nékem is éppen ez járt a fejem-
ben.
 Nevetniük kellett, ami szerfölött jólesett a költőnek itt a tágas
égbolt alatt.
Szolnokon vonatra szálltak, azzal folytatták útjukat. Arany
ámulva nézte a gőzölgő vasmasinát, hallgatta különös, de vala-
hogy mégis ismerős dobogását. No, végre, maga is utazik ezen a
csuda szerkezeten, ami olyan szagokat ereget, mint valami lefoj-
tott óriáskazán, s ha az ember nem elég óvatos, úgy összekor-
mozza az öltözékét, hogy az ördög sem különbül.
Pesten harmadmagával bérelt egy szobát, de csupán csak nap-
számban, mert ki tudja, mit hoz a holnap. Igaza is lett, mert jú-
nius 4-én Garai felajánlott neki egy szobát az Uri utcában, amit
örömmel elfogadott. Pető ékhez nem akart költözni, neki egye-
lőre elege lett Júlia tésasszonyból. Garaiék kiemelt gyelmesség-
gel halmozták el a Toldi szerzőjét, s Aranynak ismételten éreznie
kellett, hogy ő Szalontán csupán egy „kis nótárius”, azonkívül
csak paraszt, bárha a köznép nemzetes úrnak szólította is, ám itt
az országnagyok között valódi tiszteletet és megbecsülést élvez.
Kossuth bevonulásának napján együtt járta Garaiékkal a kivilá-
gított várost, és boldogan tapasztalta, hogy a hangulata már hó-
napok óta nem volt ennél kielégítőbb. Rögtön olyan megfelelő
szállás után kajtatott, ahová kicsiny családját felhozhatná, hogy
ők is biztonságban legyenek. Végül Pesten foglalt lakást, annál a
háznál, ahol Vörösmartyék és Garaiék laktak, itt majd csemetéi
jól eljátszhatnak barátai gyermekeivel.
Remélte, addigra nem éri baj szeretteit, mert az a rémhír röp-
pent fel, hogy Biharban vészjóslóan mozgolódnak az oláhok.
Mindjárt sürgetni kezdte az otthoni holmik eladását, pana-
szolva barátainak, hogy imádott Szalontája most kiszámíthatat-
lan hely. Gyakorta eszébe jutott Avram Iancu, a román felkelő,
aki szabadcsapataival tucatnyi magyar településen hajtotta vég-
re értelmetlen mészárlásait, köztük Zalatnán, Nagyszebenben,
Haribán, Nagylakon, Borsodbenedeken, Járán. Ha ezek a gyalá-
zatos gyilkosságok a fegyvertelen lakosság ellen ennyiszer meg-
történtek, szülővárosa sem lehet biztonságban. Garaiék felaján-
lották, hogy néhány napig családostól is befogadják őket. Arany
mindjárt kapott rajta, gondolatban már fogalmazta a levelet: Er-
 j p j g g
csey Sándort, Julianna mostohaöccsét kéri meg arra, hogy kísér-
je el a családját Szolnokig, a vasúthoz, oda pedig ő elébük megy.
Miután bedolgozta magát hivatalába, már nyugodtabb szívvel
fordulhatott művészi tevékenysége felé. Telegditől messze ke-
rülve a kormányhoz fordult verseinek kiadatása, terjesztése
ügyében. Június 16-án „ajánlkozási irat”-ot nyújtott be Szemere
Bertalanhoz. Melléje téve második füzetét s két új versét is kéz-
iratban: a Van-e olyan hamvába holt meg az Én vagyok az anyám
átka kezdetűeket.
A néplap terve is föltámadt benne, és úgy tűnt, lendületet is
vesz a „nemes ügy”. Erdélyi János lapja, a Respublica, június 20-
án reggel közölte, hogy Arany János és Gondol Dániel több társá-
val együtt népi lapot fognak kiadni.
Másnap véletlenszerűen összeverődtek a barátai, amiről így
írt feleségének: „Egressy, Pető , Garai, Gondol és én kirándul-
tunk a Városligetbe s felségeset mulattunk. Visszajövet meglá-
togattuk Damjanichot, ki közel a ligethez, egy kies mulatóház-
ban fekszik. Tört lába, amint fekszik, fel van kötve, hogy levegő-
ben függjön, mozdulatlanul, de azért, bár bort innia nem sza-
bad, végtelen jókedve szokott lenni. Pető bemutatott bennün-
ket neki és igen szívesen látott, bort hozatott fel a javából.”
Derűlátóan tekintett a jövőbe, családját, a hivatalt, a lapot
kezdte biztonságban tudni. Görgey győzelmei ugyancsak biza-
kodással töltötték el, s ámbár tudvalevő, hogy Árva, Lipót, Sze-
pes, Sáros megyék szélein már orosz csapatok cirkálnak, még-
sem esett kétségbe. Hinni akarta, hogy csupán nyugat felől fe-
nyegető a veszély, ami jobbadán már elhárult, köszönhetően a
honvédő seregnek, a muszkákkal talán ki lehet egyezni. „Csak az
isten minél előbb Pestre hozzon benneteket, édeseim.”
Pető a rákövetkező nap azzal toppant be hozzá, hogy Kossuth
azonmód hívatja. A kormányzói hivatal szalonjában volt a foga-
dás, művészek, színészek jelen, valamint több író, költő, szer-
kesztőtárs. Kossuth beszédet, helyesebben szenvedélyes szónok-
latot tartott nekik.
– El vagyunk árulva minden oldalról! Ha mink magunkat meg
nem óvjuk, kiirtanak, elpusztítanak, s nemzetünket kitörlik az
 j p
élők sorából. Védelmezd hát magad, szegény elárult magyar
nép! Védelmezd magad, tűzhelyedet, gyermekeidet, feleségedet,
elszántan, rettenthetetlenül: mint ahogy védelmeznéd maga-
dat, midőn útonálló rablók támadnak meg. Ha véded magad:
nincs mitől félned, mert veled az Isten és az igazság. De ha ma-
gadat nem védelmezed: az Isten maga sem védelmez meg! Ti, a
nemzet nagyjai, művészek, szavak mesterei, hirdessetek nép-
gyűléseket, buzdítsátok a magyart keresztes háborúra, egy utol-
só nagy ütközetre! Az orosz ellen csak az utolsó leheletig tartó
csatában győzhetünk. Ide gyűljenek Pest alá a tömegek, hogy az
ország szíve tovább doboghasson! Fel hát fegyverre, szegény el-
árult, de bátor magyar nép! Kaszára, kapára, kinek mije van. Kel-
jen föl tömegben a lakosság; ezzel megmenti magát és megmen-
ti ez árva hazát! Ha elbukunk, a magyarnak neve e földön annyit
fog tenni, mint a szégyen és gyalázat neve; a magyar nép meg-
fertőzted ősei szent emlékét, hiában imádkozandik Istenhez!
Neki az Úr nem adand vigasztalást. Isten, kinek teremtését gyá-
vasága által meggyalázta, nem bocsátandja meg bűneit sem
ezen a világon, sem a másikon; a leány, kihez szemeit felemelen-
di, seprővel hajtandja el a küszöbről, mint a rühes állatot; neje
utálattal köpend gyáva szemei közé, gyermekének első szava az
lesz, hogy atyját megátkozza; és holt teste heverend eltemetetle-
nül, míg a vadállatok s az ég madarai megemésztendik.
A könyörület istene hárítsa el a muszkát mirólunk! De nem
fogja másképp elhárítani, mint úgy: ha bátor karokkal megvé-
delmezitek a szegény elárult magyar hazát. Menjetek, vigyétek a
hírt! Mindenki fegyverbe! Az orosz sebesen közeledik, még nincs
elegendő erőnk, hogy megakasszuk! Ezért mindent meg kell
tennünk! Isten segéljen mindnyájunkat!
Arany először nézhette meg közelről Kossuthot, és nyomban
megértette azokat az embereket, akik nem tudnak szabadulni
személyisége varázsától. Egyáltalán nem látszott indulatos, erő-
szakos személynek, ám ahogy recitált, a hallgatóban megmoz-
dult a haza úi érzület, és ha akarta, ha nem, azonosulnia kellett
a szónok elveivel. Aztán az írók eloszlottak, Pető Arany vállára
helyezte kezét.
 y
– Hallottad, barátom!
– Ennyire súlyos lenne a helyzetünk?
– Ki tudhatja. A kormányzó úr talán sötétebb képet festett a
valóságosnál, hogy kellőképp inspiráljon. A hadiszerencse for-
gandó, Görgey okos hadvezér, Bem is megteszi a magáét. Én hi-
szek a győzelemben!
– A hit önmagában…
– Ne is gondolj másra, Jankó! Győzünk! Mert győznünk kell!
Még akkor is, ha sokan odaveszünk! Halálunk nem lesz hiábava-
ló! A szabadság mindenek felett!
– Ismered a vélelmem, ugye, Sándor? A szabadságért és gyer-
mekeinkért élni, és nem meghalni.
– Arany Jankóm! Bárcsak a próféta szólana belőled! És bárcsak
igazságod lenne! Hogyne, élni, a többségnek. De ezért valakik-
nek fel kell áldozniuk magukat!
Aztán váratlanul elköszönt, szemében valami földöntúli lobo-
gás, mintha a Teremtőhöz indulna. Arany álmában sem hitte
volna, hogy ekkor látja igaz barátját utoljára.
Szállására sietett, s mindjárt levelet fogalmazott haza, Ercsey
Sándornak. „Röviden írok, mint az események gyorsasága. A
magyar nemzetre a legnagyobb vész napjai közelgetnek. Az
orosz gyorsan halad előre, s nincs ellene elegendő erőnk össz-
pontosítva. Most mindenféle népfölkelés rendeztetik. Vajha a
magyar nép képes lenne életre-halálra küzdeni? De kétlem.
Ennyit csupán azért jónak láttam megírni, mert nem szeret-
ném, ha útnak indulnál, mielőtt írnám, hogy már jöhetsz. Alkal-
masint én foglak benneteket rövid időn meglátogatni. Azon túl
– Isten gondot visel, ha akar. Ezen levelemet csak neked írtam,
nem hogy olvassák Szalontán. A holnapi közlönyből úgyis min-
dent megtudnak. Én a kormányzó saját szájából hallottam, hogy
állunk.”
Július 1-jén Arany, főnöke engedelmével, Szalontára indult,
zsebében tetemes mennyiségű Kossuth-bankóval.
A kormány, jobb ötlete nem lévén, Szegedre menekült, ahol
napokig nagy összevisszaság uralkodott. Július 27-én Szemeré-
nek eszébe jutott a literatúra, megkérdezte Gondolt: „Mikor lesz
 j g
néplap?” A szerkesztő így felelt: „Mihelyt Arany eljön.” Arany-
nak azonban már esze ágában sincs Szegedre utazni, van neki
Szalontán elég baja. És levélben vissza is lép a szerkesztőségtől,
sőt, a hívó szónak sem tesz eleget.
Az osztrák-muszka had ellenállhatatlanul nyomult Szeged
felé, Szemere beadta resignációját. A közvélemény diktatúrára
szavazott. Mikor a belügyminisztériumot Váradra tették át, oda
Arany már bement. Mindössze két napot tartózkodott ott, ami-
kor hírül vették Nagysándor József tábornok csatavesztését
Debrecennél. Nagyvárad polgársága halálra rémült, menekült,
ki merre látott, Arany is visszaiszkolt Szalontára.
A debreceni csata augusztus másodikán volt, ezzel meghiú-
sult Kossuth seregegyesítési terve, vagyis minden elveszett.
Arad és Szeged felől is Szalontára tódultak a menekültek. Pa-
rasztszekéren nyekergett be Vörösmarty, Bajza, Vachott Sándor,
Aranyéknál szálltak meg négy napig, míglen Ercsey Sándor út-
levelet tudott számukra szerezni. Az asztalnál négyen ültek, a
szemekben riadtság. Bármennyire is szerettek volna fesztelenül
társalogni, az országos veszedelem nyomasztó hangulatban tar-
totta az elmét. Egy szál gyertya gyér fényénél múlatták a keserű
időt.
– Kár, hogy így kell viszontlátnunk egymást, János – simította
meg kopasz fejbúbját Vörösmarty.
– Shakespeare-i állapotok, Mihály. Érezzük, hogy a drámai vég
kezdetét vette.
Vachott Sándor, Kossuth volt titkára gyér szakállát babrálta.
– Magam sem így képzeltem.
– Valami biztató szólamot tud valaki? – tekintett körül a házi-
gazda.
– Ha lenne, örömest mondanám – szólt eltűnődve Vörösmarty.
– Legföljebb a reménynek adhatok hangot. Aminél okosabbat
magam sem tudok. Haynau kiszámíthatatlan, vele öngyilkosság
tárgyalni. Egyetértek Kossuthtal, hogy az oroszokkal kellene
szót érteni. Túl hosszú volt a Habsburg-iga rajtunk, hogy Ferenc
József maradjon a nyakunkon. Inkább az ismeretlen III. Sándor
orosz cár. És még annak a vágyamnak adok hangot, hogy minél
 g gy g gy
kevesebb áldozattal vészeljük át az elkövetkezendő napokat, he-
teket.
Ercsey Sándor surrant be nesztelenül. Már csak akkor vették
észre, amikor előttük állt.
– Jó estét kívánok tisztelt uraiméknak! Sikerült valamit ten-
nem kegyelmetekért.
– Mutasd, Sándor!
Arany sógora három összehajtogatott papirost helyezett az
asztalra, a gyertyatartó mellé.
– Csupán Vachott Sándor titkár úrnak sikerült útlevelet sze-
reznem, mert, hogy úgy mondjam, már bocsánat érte, ő politi-
kailag a legveszélyeztetettebb. Vörösmarty és Bajza nagyságos
uraknak csak úti passzust sikerült kiállíttatnom.
A Szózat költője örömének adott hangot.
– Már ez is nagy szó, am! Köszönet érte, tudom, evvel sok
kockázatot vállaltál. Hadd nézzem! – Kihajtogatta a papirost. –
Én lennék tehát Vaday Miklós?
– Igenis, kérem.
Bajza József is megtekintette okmányát.
– Én pedig Horváth Károly.
A helyzetet nehezítette, hogy Arany már nem lakott a jegyzői
házban, helyét betöltötték, s utóda még bérért is vonakodott
szobát átengedni, pedig szüksége sem volt rá. Vörösmartyék
után megfordult e napokban Szalontán Szemere Bertalan és Bat-
thyány Kázmér is, innen küldték az orosz táborba Kossuth kor-
mányzó második békeajánlatát, felajánlva még a koronát is.
Közben, minthogy a város a hadak útjába esett, Szalontán vo-
nultak Világos alá Görgey seregei.
Három nap kellett, s Szalonta főutcáján néhány kozák szágul-
dott végig kurjongatva. A fegyverletétel híre csak később jutott
el hozzájuk. Arany az alkalmi bérleményből Rozványékhoz vitte
családját, s náluk rejtette el pénzét is. Rozványné a később hoz-
zájuk beszállásolt generális előtt menyének mondta Juliannát, s
unokáinak a két gyerekét. Arany ezalatt hátára kapott egy kis
batyut, benne némi elemózsiával, fogott egy nagy botot, s út-
nak eredt. A dűlőúton haladva egy szembejövő paraszt megvető
pillantással végigmérte, és gúnyosan rányelvelt:
– Szökünk, uram, szökünk?
Majdnem elsírta magát. Kinek gondolta őt ez a tudatlan lélek?
Isten az égben! „Ilyen hát a nép, melynek érdekeit úgy szívün-
kön hordjuk?”
Fekete-Bátornál nagy öröm érte, találkozott Ercsey Sándorral,
akinek ugyancsak volt oka arra, hogy bujkáljon. Ha másért nem,
a megannyi okmányhamisításért. El kellett mondania neki,
hogy útja közben miféle sérelem érte. Sándor megcsóválta a fe-
jét, és ennyit mondott:
– Nem tudta a szerencsétlen, hogy a legnagyobb emberre
mondta a legnagyobb szamárságot.
Néhány napig az erdőben bujkáltak, visszaidézve Aranyban a
máramarosszigeti vándorlást, de megtudva erdészektől, hogy
kozákok árasztották el a környéket, behúzódtak Árpád faluba.
Ott hét napon át az emberséges papnál meg az ismerős jegyző-
nél húzták meg magukat. Valahogy mégsem bírták tovább, sze-
retteik iránti aggodalmuk felőrölte óvatosságukat. Úgy határoz-
tak, lesz, ami lesz, hazatérnek Szalontára.
– Cudar ez a mi életünk, Sándor – sopánkodott útközben
Arany.
– Cudarabb már nem is lehetne. Hanem én víg legényember,
eh, János bátyám azonban családos. Nem beszélve arról, hogy a
nemzet első számú költőjére mindnyájunknak szüksége vagyon.
– Ej, ej, Sándor öcsém, hadd el te is a dicsjelzőket! Mindketten
bujdosók lettünk, és előtted még ott a jövő. Nem vagyok én fon-
tosabb tenálad.
Szerencséjük volt, az oroszok nemigen törődtek a két ágrólsza-
kadtnak kinéző alakkal, a silbak, aki a város határán posztolt,
épp magyar bortól volt félholt.
Arany családjával ideiglenesen egy bolti raktárhelyiségben
húzódott meg, amit Rozvány kereskedő biztosított számukra.
Legelőször meg kellett szabadulniuk az árulkodó bizonyítékok-
tól, a költő elégette hivatalos vagy annak látszó okmányait és a
Kossuth-bankókat, mind az utolsó szálig. Ráadásul augusztus
 g g
végén egy asztagba rakott búzáját a villám fölperzselte. Ezzel va-
lóságosan a teljes kétségbeesés, az éhhalál küszöbére jutottak
volna, ha nincsen titkos tartalék, amihez hozzányúlni a legfá-
jóbb dolog volt, amit a beosztó gazda csak el tudott képzelni.
Aranyforintokat varázsolt elő, s kibérelte Darvasi Ambrus házát.
Ez a Darvasi legendásan zsugori, bakafántos ember hírében állt,
hitelt nem ismert. Azonfölül nem engedett szárnyas jószágot
tartani, hogy is ne, hisz kapirgálásukkal felkoptatják az udvar
földjét, és hűséges Bodri kutyájukat sem tűrte meg a portán. Így
a derék komondor a kerítésen kívül, szinte az utcán lakott, oda
hordták ki neki az ételt.
És valahonnét az a hír jutott Arany fülébe, hogy Pető csatá-
ban elesett. Nem akarta elhinni.
Az oroszok elvonulása után az osztrákok tolakodtak be, ami-
ben sajnos nagyobb veszély rejlett. Amivel a muszka nem törő-
dött, törődött a Habsburg. Úgy kapkodták össze a gyanús, álta-
luk bűnösnek vélt embereket, mint tolvaj a szekérről lepotyogó
kukoricát. Arany több héten keresztül, egész éjszakákat átvir-
rasztva, felöltözötten, egy nagy bundát készen tartva várta az
elfogatására megjelenő katonákat. Ez a folytonos rettegés testi-
leg és lelkileg is végképp kimerítette, felesége egyre nagyobb ag-
godalommal gyelte magába fordult, összeesett urát.
Ám a sors megkímélte ettől a borzalmas megalázástól. Kör-
nyezetében nem akadt olyan haragos, rosszakaró, aki feladta
volna. Valamennyire visszatért lelkébe az emberek iránti hite.
 II.

PETŐFI ELT NT! SEHOL SE TALÁLJÁK! Arany lelkében nőttön-nőtt az űr.

Mintha egyre szűkebb helyre szorítanák bágyadt testét, miköz-
ben belül a reménytelenség gömböce növekednék. Noha gyak-
ran érezte azt Pető társaságában, verseinek olvasása közben,
hogy izgága barátja a végzete felé rohan, mégsem engedte át
magát a fátum sugalmának. Csak nem lesz hozzá oly kíméletlen
a sors, hogy megfossza őt attól a személytől, akinek a létezése
érvényesíti a tulajdon személyét, művészetének lényegét!
Ugyan, hol lenne ő, a „kis nótárius”, mint költőcske, ha nincs Pe-
tő , aki elhalmozta barátságával, szeretetével, s biztatta őt, vitte
a tenyerén, ha kellett, s bárkivel megküzdött volna érte, ha úgy
alakul? Hol, hát hol?!
Tengett-lengett otthon, zavarta, hogy kevés a dolga. Mert a
jegyzőséggel járó földek elvesztek, kalkulálnia sem kellett, mit
vessen saját földjeibe. A legszükségesebb: kukorica, burgonya. A
Darvasi-ház konyhakertjében Julianna parancsnokolt, azzal
nem kellett törődnie. Hogyan lesz ebből nagygazdaság? Annyit
tépelődött magán, Pető n, a kilátástalan jövőn, hogy megfáj-
dult tőle a feje, és napokig kínban leledzett.
Angol költők olvasásával igyekezett elterelni gyelmét, de a
rémséges fantomok körötte és benne is hömpölyögtek, mint za-
bolátlan, pusztító tajtékok; úgy érezte, megfúl tőle. Nem akart
senkivel találkozni, senkivel beszélgetni, szavát lefojtotta a bú,
az állandó rettegés.
Aztán mégis belefogott az írásba, erőtlen ujjakkal vetve papír-
ra mondatait: Zúg az erdő, lecsapott a felszél, / Szétrezzen az őszi
sárga levél, / Mint ölyűtől madárkák csoportja / Megrebbenve szé-
led a bokorba. A tájban feltűnik a tévelygő alak, akit kirekesztett
ez a megviselt, méltatlan világ; lelki szeme előtt egy vékonydon-
gájú, köpenyes vándor dereng fel. A lerótt versszak fölé címet
szánt a penna: A lantos. Fájnak, marnak a szavak, tűhegyük
szúr, élük, metsz, de a poéta nem tehet mást, ha már kényszerrel
áldotta meg Isten! S bár nem is szándékozott, mégis elérte az
utolsó versszakot. S ő bujdosik hazátlan, a dalnak fér a, / Nincs
hely a nagyvilágban fejét lehajtnia. – / Takard, takard el őszi beteg
szél nyomait: / Ne leljék üldözői… leroskadt hamvait.
Ezt se gondolta volna, hogy a végére ér. Minek írni? Kár volt
ezt is papírra vetnie, hiszen oly értelmetlen a költészet is, mint
ez a szánalmas lét. A levelek, ó! Mégis megtalálják, hiába óhajta-
na elrejtőzni, visszasorvadni, lényegtelen pondróvá silányulni,
mert hiszen az.
Szilágyi István, a donátor jó barát elsőként érdeklődött utána,
s tette fel szívbe markoló kérdését: „A mi Sándorunkról, neje- s
kisdedéről mit tudsz?” Lévay hasonlóképp tudakolja: „Tudsz-e
már Pető ről valamit?” Tompa sem kímélte: „Ha te nem tudsz
róla, úgy senki se tud.” Annyit írhatott mindenkinek, amennyi
keveset hallott, hogy Szendrey Júlia Erdélyben keresi férje nyo-
mait, reménykedve, ahogyan maga is, egyebet nem tehetnek.
Egyetlen jó hírt kapott csak, ki tudja, mennyi ideje: hogy az az
ezerkétszáz váltóforint, amit még ‘49 elején kapott Vas Gereben-
től, s takarékpénztárba helyezett, nem vesztette el értékét, tehát
megmaradt.
Konok elhatározásra jutott: hogy több verset nem ír, nincsen
értelme, hiszen a dalnokok kora leáldozott, a lelkekbe a fásult-
ság halálmadara fészkelte be magát. Csak még egy utolsót, egy
búcsúéneket…

Letészem a lantot. Nyugodjék.

Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
 Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.[1]

Itt mégiscsak be kellene fejeznie! De nem tudja magának tett

fogadalmát megtartani! Bódult elmével, kőnehéz szívvel újra és
újra leült dolgozóasztala mellé, azon kapva magát, hogy stílusát
kalamárisba kényszeríti valamily erő, s a tollhegy már percegve
szántja a fehér papirost. „Mily eretnek is az ember, Uram, bün-
tesd meg dőreségéért az állhatatlant!”
Tavasszal eladó lett a Nagy utcán, a jegyzői lak tőszomszédsá-
gában Debreceni János csizmadia háza, akinek a annak idején
sokat háborgatta klarinétozásával az alkotó költőt. Arany, fele-
sége és gyermekei is tűzbe jöttek a hír hallatán.
1850. március 10-én írták alá a szerződést, vevőként Julianna
testvérét nevezve meg, mert a politikai változások miatt így biz-
tonságosabbnak ítélték. A költözés Szent György napján, április
24-én meg is történt, új tulajdonuk egy nádfedeles, kétszobás,
nagy udvaros ingatlan lett. A tisztaszoba az utcára tekintett, az-
tán következett a konyha, utána a tágas csizmadiaműhely, amit
Aranyék másik szobának rendeztek be, továbbá éléskamra, pin-
ce, leghátul ól. Az udvaron terebélyes eperfa terítette lombját a
házra, ami az új gazdában gyermekkori emlékeket idézett
vissza, az udvar végében kis kert, benne gyümölcsfák, főképp
barack, köztük veteményes parcella, virágágyások.
Arany megelégedéssel szemlélte szeretteinek örömét, maga
azonban nem volt boldog. Lélekben elaggottnak, fölöslegesnek
érezte magát, akinek a jövője nincsen biztosítva, s ambivalens
érzések szorongatták: legjobb lenne a temető nyugalma, de jaj,
mi lesz akkor imádottjaival!
Gondolt egyet: miért is ne írhatna rövid kis verseket? Avval
még nem adja fel a végzetnek tett ígéretét. Sőt, mintha némi
nyugalmat kölcsönözne számára a betűk, szavak formálása. Bár
kis házát magasztaló, derűs hangú versei mélyén szomorúság
lappangott.
Ez év tavaszán elküldött három verset a Hölgyfutárnak (Kará-
csony éjtszakáján, Névnapi gondolatok, Évek, ti még jövendő évek),
s bármilyen elkeserítőnek tudta anyagi helyzetét, darabjáért
négy forintot kért. Viszont hozzátette, ha ezt Nagy Ignácnak
nincs módja megadni, akkor díjazás nélkül is rámondja az áldást
a megjelenésre, de a nevét sehová sem írhatják ki, mert a vész-
törvények miatt az meggondolatlanság volna. Azonban a Hölgy-
futár sehogyan se tudott szert tenni jó költőkre, írókra, a régi
neves szerzők rejtőzködtek, hallgattak, így kelendősége várako-
zás alatt maradt.
Hamarosan elindítottak azonban egy történeti és szépirodal-
mi közlönyt Pesten, Magyar Emléklapok címmel, melynek barát-
ja, Szilágyi Sándor lett a szerkesztője. Szilágyi sok neves szerzőt
buzdított írásra, jó példával járva elöl bátor kiállásban, s ennek
meglett a foganatja. Tompa Mihálynak az első számban megje-
lent, A gólyához című verse alaposan felrázta az írástudókat; eb-
ből Arany is bátorságot merített, és elküldte a Letészem a lantot
költeményét. A lap egyre-másra kapta az olvasói dicséreteket,
meredeken emelkedett példányszáma, és mind szókimondóbb
lett. A megszálló katonai hatóság azonban, egyszerre megelégel-
te a szabadságharc egyre haza asabb fölemlegetését, s a készülő
VII. füzetet letiltotta.
Aranyra mérhetetlen fáradtság szakadt. Minek is van még ér-
telme ezen a silány purgatóriumon? A literatúrát minden irány-
ból ütik, alázzák, a költőket pörrel fenyegetik. Más reménye
sincs már ebben a bizonytalan létben, csak a nyugalom vágya, a
szerettei biztonsága. Nappaltól estéig tengődik, igazából sem-
min sem akar agyalni, elveti a szellem kényszerét, és mégsem
szűnik meg lelkében a poézis párolgása. Észrevétlen, mintegy
akaratlan jegyezte papirosra gyermekeinek szóló vallomását. S
ha már róluk van szó, megengedhetett magának akár hosszabb
költeményt is.

FIAMNAK
 Hála Isten! este van megin’.
Mával is fogyott a földi kín.
Bent magános, árva gyertya ég:
Kívül leskelődik a sötét.
Ily soká, acskám, mért vagy ébren?
Vetve ágyad puha-melegen:
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Látod, én szegény költő vagyok:

Örökül hát nem sokat hagyok;
Leg följebb mocsoktalan nevet:
A tömegnél hitvány érdemet.
Ártatlan szived tavaszkertében
A vallást ezért öntözgetem.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Mert szegénynek drága kincs a hit.

Tűrni és remélni meg tanít:
S néki, míg a sír rá nem leheli,
Mindig tűrni és remélni kell!
Oh, ha bennem is, mint egykor, épen
Élne a hit, vigaszul nekem!…
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd ha játszótársaid közül

Munka hí el – úgy lehet, korán –
S idegennek szolgálsz eszközül,
Ki talán szeret… de mostohán:
Balzsamul a hit malasztja légyen
Az elrejtett néma könnyeken.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
 Majd, ha látod, érzed a nyomort,
Melyet a becsület válla hord;
Meg tipor va az erényt, az észt,
Míg a vétek irigységre készt
S a butának sorsa földi éden:
Álljon a vallás a mérlegen.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

És, ha felnövén, tapasztalod,

Hogy apáid földje nem honod
S a bölcsöd s koporsód közti ür
Századoknak szolgált mesgyeül:
Lelj vigasztalást a szent igében:
„Bujdosunk e földi téreken.”
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!

S benne az erény diadalát:
Mert különben sorsod és e föld
Isten ellen zúgolódni költ. –
Járj örömmel álmaid egében,
Útravalód e csókom legyen:
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem!

A ravasz Szilágyi Sándor, kifogva a rendeleten, a saját költsé-

gén, sietve kiadta a felgyülemlett merész írásokat Magyar írók
Füzetei címen, s elő zetőinek szét is küldte. Mire a szerv észbe
kapott, ezekből a lapokból is megjelent négy szám, köztük
Arany-versek is, A. szignóval.
Kenyeres János főszolgabíró, megszánva a kilátástalan sorsú
költőt, kisebb írnoki munkákkal látta el, amelyért kevéske bért
zetett ugyan, ami azért mégis több a semminél. A státuszát
kockáztatta ezzel, a megyefőnök szemére is hányta, hogy egy
 gy y gy gy
„rebellist” alkalmaz, a főszolgabíró azonban kiállt Arany mellett,
hivatkozván alárendeltjének kifogástalan munkájára. Mindjárt
könnyebbnek érezte szívét a Toldi alkotója, hasznosságának tu-
datában irodalmi kíváncsisága is fellángolt, Burns, Moore, Ossi-
an, Byron műveiben mélyedt el. Eredetiben olvasta őket, olyan
szakértelemmel, mint senki más ez idő tájt az országban. És
jegyzetelt, tanulmányokat írt róluk, és levelek tucatját körmölte
fáradhatatlanul Tompának, Szilágyi Istvánnak és Sándornak,
Garay Jánosnak, Lévaynak, Jókainak…
A színészbarát, Egressy, megrettenve a bukástól, tavaly maga
is elhagyta az országot a menekülő honvédekkel. Azonban egy
évet sem bírt ki idegenben, 1850 nyarának végén hazalopako-
dott, amit levélben tudatott Arannyal. Mily boldogság volt ezt
otthonában olvasni a megannyi tragédia után!
Szilágyi Sándornak küldött levelében azon kesergett, hogy ön-
jelölt poéták kezdik utánozni Pető modorát, s ez mennyire el-
ítélendő. „Iszonyú sok lerudalni való állat kezdi rágni a bogáncs-
kórót a Parnassus körül. Nem vagyok azon értelemben, hogy ezt
haza ságból tűrnünk kell. Botot nekik, míg el nem rontják a kö-
zönség izlését, vagy el nem csömöröltetik az összes szépiroda-
lomtól. Hiszen inkább semmi irodalom, mint oly botrányosan
infámis! Tisztelet a jóknak, de azon tehetség, sőt studium nélkü-
li elbizakodott ckókat, kik, csak odavetve (mint T. Írja valahol)
költőnek címezik becses úri magukat, orron kell ütni. Ezzel nem
ártunk, sőt használunk az ügynek. Fel ti jobbak, ti erősebbek:
Augias istállója tele van.”
Levelének végén üdvözlő üzenetet küldött Szász Károlynak,
aki legutóbb méltató hangon szólt Pető ről. „Mondja meg ke-
gyelmed Szásznak, nagyon jól esett, hogy akadt valaki, rajtam
kívül, ki szegény Pető ről megemlékezett. Bizony Isten, már azt
kezdtem hinni, hogy P. csak az én privát-költőm volt, hogy már
senkinek sem jut eszébe!”
Egy napon híre jött, hogy Szendrey Júlia nyár közepén titkon
férjhez ment Horváth Árpád történészhez. Arany, ahogyan Pető-
halálát, úgy ezt sem akarta azonmód elhinni. Hanem a pesti
újságok, melyeket járatott, mind megírták, kivétel nélkül elma-
rasztalva az özvegynek ezt a részvétlen tettét.
Lelke mélyén mindig is tudta, hogy költőbarátja rossz házas-
ságot kötött, és sejtette, hogy be fog következni az özvegy elfor-
dulása, ahogyan azt Pető a Szeptember végénben megírta, még-
is meglepte ez a sietség. Még le sem telt a gyászév, s az asszony
már eldobja az özvegyi fátylat.
– Ó, istenem, mit mívelt ez az asszony! – sopánkodott Julian-
na.
– Nehezen értem én is ezeket a dolgokat – dünnyögte rá férje.
– Tudtam én azt már legelső alkalommal, hogy a kisasszony
nem szereti úgy az urát, ahogyan illenék.
Arany pontosan ugyanezt érezte. Óvakodott azonban a ki-
mondásától. Barátja elleni kegyeletsértésnek vélte volna, ha he-
lyeslőn felel felesége szavaira. Napokig rágódott azonban a tör-
ténteken, kedélye hol elnéző, hol elmarasztaló képzeteken vajú-
dott, aztán rászánta magát, asztalhoz ült, és megírta a Honvéd
özvegye című versét.

⸎
Egy jóravaló, magyar érzelmű német nyitott kávéházat a télen
Szalontán. Hamarosan híre ment, hogy ez az egyetlen olyan
hely a kisvárosban, ahol megjelenni kevésbé gyanús. A besúgók,
spiclik talán úgy okoskodtak, hogy a tulajdonos nemzetiségi ho-
vatartozása garantálja a makulátlan viselkedést, a hatalommal
szembeni lojalitást. Arany is megjelent egy napon; valami kény-
szer mozdította el otthonról, ami idővel ki is világlott. Egy
hosszú asztalnál nyomban ismerősöket fedezett fel, akik öröm-
mel látták, s invitálták maguk közé. Zwickel Józsi, hajdani ivó-
cimborája a Csere kántor-féle pincetársaságból, meg Balogh Jani
és Rozvány György. A költő ezúttal rendhagyó módon viselke-
dett, maga kezdte el a társaságot jókedvre hangolni.
– Vendégeim vagytok! Hé, főúr, mindenkinek egy iccével a ne-
mesebbikből!
 – Isten tartsa meg szokásodat! – élénkült meg Balogh János. És
várták, hogy Arany vág rá egy rigmust, ahogyan régen, ám az el-
maradt.
– Régen láttunk, Jani – fordult hozzá Rozvány György. – Milyen
művön dolgozol most, ha megkérdezhetem?
Arany semmiképp nem akart tüskésnek mutatkozni, inkább
kitért a válasz elől.
– Talán majd megtudjátok, ha úgy alakul.
Még érkezett két ismerős, nekik is szorítottak helyet az asztal
mellett. Azok nyomban átvették a kivételesen emelkedett han-
gulatot, s felbuzdulva azon, hogy most az általában tartózkodó
nótárius viszi ivásban a prímet, lelkesen tartották vele a lépést.
Mikor aztán a poharazás elérte azt az üdvös határt, amelyben
mindenki mindenkinek a szívbéli jó pajtásává válik. Arany ki-
vett a zsebéből egy papirost, és megköszörülte torkát. No, ilyet
se látott még Szalontán senki: a Toldi írója felolvasásra készül!
Olyan csend lett, hogy csak a szél ú hangját lehetett hallani,
ahogy besípol az ablak résén.
– Koldus-ének – kezdett el szavalni visszafojtottam.

Küszöbről küszöbre járok, hol be, hol ki…

Ne üzenjetek, hogy nincsen itthon senki,
Ne uszítsátok az ebet, hogy letépjen,
Annyi kezem nincsen, hogy magamat védjem
Szegény honvéd jövök, kérni egy falatot.
– Adjatok, adjatok amit Isten adott.

Sokat táboroztam, meg is nyűttem, látszik;

Versectől Szolnokig, Izsaszeg től Vácig.
Ott maradt a jobbkéz, mankót hordoz a bal,
Mankóstul sem ér föl régi ép lábammal:
Oh, e rongyokat már hogy is nem hagytam ott!
– Adjatok, adjatok amit Isten adott.

Ne pirongassatok, hogy koldulni szégyen,

Koldusbotom miatt más piruljon, én nem!
 p j
Ha tisztét mindenki tette volna, mint én,
Falatomhoz e sós könnyet nem vegyítném:
Sántán is, bénán is, töltenék víg napot.
– Adjatok, adjatok amit Isten adott.

Mennyi drága erő, és mennyi nemes vér!

Hozzáfoghatót a történet nem ösmér.
Mi haszna! az erőt ásta benső féreg:
Büszke, szenvedélyes, versengő vezérek;
Tiszta vérünk szennyes oltáron ontatott.
– Adjatok, adjatok amit Isten adott.

Egy szelet kenyérkét, alamizsna llért…!

Valami pénz csak kell, s nem tagadom, hogy mért:
Majd, ha eltikkadtam, …a déli nap éget,
Kocsmaházba térek egy ital bor végett;
Jó hely az, legalább nyújt egy kemény padot.
– Adjatok, adjatok amit Isten adott.

Megítél a világ, hogy részeges vagyok,

Pedig, ha én iszom, hej! van arra nagy ok:
Magam sorsa is bánt… de az mind csak semmi,
Megszokná az ember végre föl se venni:
Más seb az, amelyre nem lelek balzsamot!…
– Adjatok, adjatok amit Isten adott.

Oh! mikor ez a seb idebent megsajdul,

Lelkem minden húrja átrezeg a jajtul;
„Húzd rá cigány, mondom, egy keser vest, ingyen”,
És a cigány húzza, áldja meg az Isten;
Könnye pergi át a barna ábrázatot…
– Adjatok, adjatok amit Isten adott.

Nyomorú egy élet… magamért nem bánnám,

Ha a holnapot már hozzá nem számlálnám;
Ám e szakadt könyvet ti csak foltozzátok:
 y f
Majd olvas belőle egykor unokátok
Dicsőségetekről egy-két igaz lapot.
– Adjatok, adjatok amit Isten adott.

Azt mondák, mikor a harcban ömlött vérem,

Tíz holdnyi örökség lesz valaha bérem.
Tíz arasz is jó lesz, gondolám magamban,
Korántsem gyanítva, milyen igazam van:
Oh, ha meg találtok egykor az útfélen,
Adjatok egy szűk sirt hazám szent földjében.

Az egész kávéház síri csöndben hallgatta végig a szavalatot.

Valaki a szemét törölgette, más meredten bámult a fejét lehajtó,
poharát megmarkoló költőre. Amikor a mocorgás újból elkezdő-
dött, György odasúgta Balogh Janinak:
– Meggondolta-e barátunk, amit tett?
Balogh visszasúgta:
– Feszegetik ám a háta megett, amit a kormányban tett. Ezért
vágta ki most a mellét, hogy lássák, semmit se bánt meg.
Aztán Arany felemelte poharát, mindenkinek egyenként a
szemébe nézett, mintha kihívóan kérdezné: „Kinek van kifogása
haza ságom ellen?”
Balogh Jani hirtelen felállott, és elkezdte énekelni Arany egyik
versét, méghozzá oláh dallamra:

Ez a szoba, hol én most

Tillaárom haj!
Pusztítom a papirost
Tillaárom haj!
Se nem csapszék, se nem bolt,
Csizmadia műhely volt.
Tillaárom haj!

Arany barátai nyomban fölkapták a dallamot, és harsányan

együtt énekelték a nótafával. Sőt, a másik asztal mellől egy em-
ber kirúgta maga alól a széket, és zsakuta táncba kezdett. Nosza,
 g g
több se kellett a kávézó közönségének, szinte valamennyien
talpra ugrottak, s úgy ropták, mintha ők lennének a legboldo-
gabb lakói széles e hazának. Arany olyan ravaszkásan mosoly-
gott a tiszteletére színlelt jókedv közepén, mint egy szerelmes,
elégedett kamasz.
Jaj, de Pető csakugyan odaveszett?! A gondolattal képtelen-
ség megbarátkozni! Hányszor elképzelte, hogy odakint elkezd
ugatni Bodri, majd kopognak, s választ sem várva kivágja az aj-
tót ő, a forradalmár, a költő, a világcsavargó, a kura . És mi
mást is mondhatna, mint azt, hogy: „Meglepődtél, ebadta, mi?!”
És úgy nevetnének, ahogyan szoktak, mert különben Pető vel
nevetni apoteózis, senkivel sem lehet úgy derülni, mint vele. Ló-
kötő, kupcihér, haramia!
Hirtelen eszébe ötlött egy párbeszédük. „Mit hallottam rólad
Debrecenben valakitől, méghozzá egy szépségtől, te bitang!”
„No, mit hallottál?” „Hogy tanítottad őt, s ő kislányos rajongás-
sal imádott téged! Erdélyi Lujzácskáról beszélek, hékás!” „Tanít-
ványom volt.” „Ó, ha az életem másképpen alakul! Gyönyörű
hölgy lett Lujzából!”
Ezekkel a kusza, zabolátlan gondolatokkal tért haza, s még az
ágyban is ezek keveregtek benne. Mélyen az éjbe fúrta magát a
vakondidő, amikor végre elszendergett.
Kerülte asszonyát, nehogy meglássa szemében a bánat
könnyeit. A nőknél ez mintha másképpen lenne. Julianna még
tavaly ősszel elsiratta a családi barátot, bőségesen hullatva
könnyeit, s onnantól inkább az előbbre való dolgok kötötték le
gyelmét.
Időközben Pestről érkezett látogatója, Gyulai Pál személyében,
akit Arany a munkái alapján nagyra becsült. Gyulai Erdélybe
tartott, szülőföldjére, de Szalontán megállott, hogy találkozzék
Arannyal. A ház, amelyhez a helybéliek eligazították, fehérre
meszelt falával szinte vakította, amúgy eléggé alacsonynak tet-
szett fel. „Itt lakik hát a nótárius-költő, aki megteremtette a leg-
nagyobb magyar eposzt.”
Arany szinte testvérként ölelte magához, s jó gazdához méltó-
an etette, itatta, s maga vágott dohánnyal kínálta. Békés szívé-
 g g y
lyességben eregették a füstöt a műhelyszobában, mialatt Gyulai
szemügyre vette az asztalon heverő könyveket.
– Angol költőkkel táplálkozol, Jani?
– Jól fogalmazol, barátom. Nékem ez csakugyan táplálék, még-
hozzá ritka csemege, hiszen eleddig nem voltam ennyire fogé-
kony erre az ízre. Lásd, évek kellettek ahhoz, hogy a szatirikus
felhangokat a maguk helyén vizsgáljam. S a vérmérséklet is
mily különböző! Összehasonlítást téve azt kell mondanom,
hogy amíg Byron szatírája gyűlöletből ered, az enyém inkább
fájdalomból. Köztem és Byron között az érzelmi kapcsolat mégis
megvan. S felfedezni vélem hangjában, meg Moore hangjában
is, a realizmust, amely jól irányítva világnézetté formálható… –
Kissé szégyenlősen tette hozzá: – Ha korábban olvasom őket,
nem követem el azt a sok csacsiságot Az elveszett alkotmányban.
Gyulainak mosolyognia kellett.
– A hamisítatlan Arany. Népi költőnk állandóan elégedetlen
magával, s ha tehetné, élete végéig javítgatná műveit.
– Valahogy úgy – nevetett rajta a házigazda. – Ez az én keresz-
tem. No, de van rajtam mostan még súlyosabb kereszt is.
– Tudom, mire gondolsz. Náladnál jobban senkit sem szeretett
Sándor.
– Talán méltatlan voltam rá…
– Ellenkezőleg. Náladnál méltóbb senki sem lehetett volna az
ő barátságára. Különleges ember, ugyan túl excentrikus, így so-
kak ellenszenvét kivívta…
– De, Pali, hiszen ezrek, százezrek szerették és siratják!
A vendég bocsánatkérő mozdulatot tett. Kissé komikusan ha-
tott, mert alacsony termete folytán karja rendkívül kurta volt.
– Igaz, rosszul kompiláltam. A nép rajongva szerette, a mai na-
pig olvassák, dalolják verseit, hanem akik személyesen ismer-
ték… Sok gyűlölőt szedett össze vagabund természete miatt.
Most, hogy nincs, már csak az a fontos, hogy újító költő volt. Ő
alkotta meg azt a költészetet, amely közvetlenül a népköltészet-
ből gyökerezik. Ő volt az egyszemélyes jobbágylélek, aki a lehető
legautentikusabban ragadta meg a tömeg érzéseit.
 – És a legnagyobb haza volt, akit csak képzelni lehet. Hanem
az őt utánzók felháborítanak.
– Ne is mondd! Ebből is látszik, az ő költészete milyen vékony
jég. Őt még elbírta, de senki más nem mehet már arra rá. Mert
beszakad. Jut eszembe, nincs róla új híred?
– Nincs – nyelt keserűt Arany. – Segesvárnál látták utoljára,
ahogy átrobogott a hídon, azóta nyomát sem lelik. Én még re-
ménykedem, mert a holttestét nem találták meg. Az is meges-
het, hogy rabul ejtette a kozák, és mint hadifoglyot elhajtották
Oroszországba.
– Ez is egy lehetséges variáns. Mások is vélekednek ily módon.
Ha tényleg hadifogságba esett, még előkerülhet.
– Ki tudja azt…
Alkonyatkor Gyulai búcsúzott, de még sokáig diskuráltak a
kapuban. A vendég magában azon sopánkodott, hogy egy ily je-
les magyar költő milyen sanyarú anyagi viszonyok között tengő-
dik. Hanem valami más is eszébe ötlött, amely változtatott ke-
délyén: „Vajon a francia és angol írók, kiket az egész világ olvas,
palotákban laknak, fény és bőség közt élnek, látva e boldog csa-
ládot, e nyugodt fér út, vidám gyermekeit, nem irigyelnék-e
sorsát? Egy kelet-európai költő sorsát, ki kunyhóban lakik, pár
száz embernek ír és szükséget lát?”
 III.

1851 ELSŐ NAPJAIBAN LEVELET KAPOTT kollégiumi diáktársától, Kovács

Jánostól, aki az iránt érdeklődött, lenne-e kedve Geszten taníta-
ni egy tizenhárom éves gyermekembert. Kovács már ‘37 óta ne-
velősködött a vagyonos Tisza családnál, útjára is indított három
út, Lászlót, Kálmánt, Lajost, akik külföldön folytatták tanul-
mányaikat, hanem még maradt egy serdülő legény, Domokos.
A úcska nagy fogékonyságot mutatott az írásművészet iránt,
és költői hajlamokkal bírt, Aranynak ajánlották fel a lehetősé-
get, hogy mélyítse el tudását a klasszikus és magyar irodalom-
ban. Az úr, Tisza Lajos, ismerte Arany Jánost gyermekkorától,
tehát pontosan tudta, hogy a a legjobb kézben lesz, ha a Toldi
költőjét veszik melléje. Geszt mindössze tizenhárom kilométer
Szalontától, s zetségül évi négyszáz pengő forintot ajánlottak.
Néhány nap múlva előállott a geszti kocsi, s a költő elbúcsú-
zott családjától. Ahogy visszaintegetett feleségének, lányának,
ának, a ház, amely óvón mögöttük fehérlett, a legkisebb jelét
sem küldte a távozó felé annak, hogy „kedves gazdám, te már
soha többé nem térsz vissza állandó lakosként Szalontára”.
Geszten olyan szívélyesen fogadták, hogy Arany valósággal
zavarba jött. Tisza Lajos vagyonos főrangú, a vármegye előkelő-
sége szinte gyöngéden lapogatta meg vállát.
– Isten hozta, uraságodat, vagy költőséged, hogyan is nevez-
zem! Emlékszem ám, ohó, hogyne emlékeznék a kis Arany Jan-
csira, amikor ekkorka volt – mutatta a kezével deréktájon –, de
már kész poéta. Olyan verset szavalt a malomnál, hogy csak
ámult mindenki.
Felesége, gróf Teleki Júlia, büszke dáma, az erdélyi arisztokrá-
cia művelt úrasszonya, kíváncsi szemmel méregette a költőt.
– Igazán örvendek, hogy személyesen láthatom a Toldi íróját,
és megtisztelve érzem magunkat, hogy unk tanítását elvállal-
ta.
Arany kezet csókolt a nőnek, és szerényen szólt:
– Részemről a megtiszteltetés, kegyelmes asszonyom, nekünk,
szürke eminenciásoknak grácia, ha arra érdemes emberek párt-
fogásukba veszik.
A grófnőnek nyomban megtetszett a szelíd, tapintatos hangú
költő. Aranynak ekkortájt már kialakult egyfajta személyes va-
rázsa, amely hatást gyakorolt környezetére. Szívesen időztek a
társaságában, kíváncsian lesték szavát, többnyire azt tartották
fontosnak, amit ő mondott, akárha csendesen is. Noha gyakorta
elfogta a köhögés, azt olyan eleganciával tette, hogy inkább ja-
vára tudták be, semhogy zavaró lett volna.
– Hadd mutassam be kelmednek a amat, Domokost! – intett
magához egy atalembert a ház ura. – Ő lesz a tanítvány.
Domokos tizenhárom éves, nyurga, törékeny alkatú serdülő,
nagy kék szeme elevenen tekintett a világba. Olyan tisztelet és
áhítat csillogott a nézésében, hogy Arany azonmód rokonszen-
vet érzett iránta.
– Örvendek! – biccentett rá.
– Részemről a szerencse, tisztelt tanár úr!
– Ki a kedvenc költője, amice?
– Arany János, kérem – mondta ki a ú szemrebbenés nélkül.
Anyja és apja pajtási derűvel nevetett föl. Arany zavarában el-
pirult, ami még inkább tetszett az úrasszonynak.
– No, ez hízelgő… – köszörülte meg a torkát a megdicsért. – De
én külhoni auktorra gondoltam.
– Byron, kérem.
– Ez derék, derék. És érti is?
– Valamelyest.
– Az némelykor elég is, amice. Tán még sok is.
A házaspárnak nagyon tetszett a megállapítás. Olyan jóízűen
nevettek, hogy Arany sem állhatta meg, mosolyognia kellett a
bajusza alatt. Nem mindegy ám, fogalmazódott meg hirtelen
benne, milyen közegben mondja ki őszinte szavait az ember.
A jó hangulatú találkozást követően egy komornyik a szobájá-
ba vezette. Mostantól hozzá kell szoknia, hogy háziszolgák lesik
 gy g
kívánságát, gyelik lépteit, tehát részévé vált egy olyan organi-
zációnak, amely ellen Pető oly harsányan ágált. Még szerencse,
hogy maga nem bőszítette fel az arisztokráciát, sosem fenyeget-
te a nagy urakat egyenes kaszával, a királyokat kötéllel. A kastély
emeletén jelöltetett ki szobája, amit a háziak pavilonnak nevez-
tek, s melynek ablakai az udvarra néztek. Bútorzata olyan nom
ízlésről árulkodott, amilyet a szalontai költő még nem látott.
Minden stukkó aranyozott, a függönyök selyemből, a tárgyak
kényesek, sérülékenyek, fajansz itt, porcelán ott, ezek között
óvatosan illett élni. Alig helyezkedett el, benyitott hozzá Kovács
János, a másik nevelő, akinek ittlétét köszönhette. Neki a termé-
szetrajzot meg a matematikát kellett Domokos fejébe vernie, s
most szerfölött elégedett volt, hogy leadhatta az irodalmat.
– Édes barátom, de örülök neked!
– Én sem különben, János!
A diáktársak ott folytatták, ahol tizenöt éve, a kollégiumban
abbahagyták. A tógátusok, főképp, ha egy dormitóriumban ta-
nyáztak annak idején, az életben segítették egymást, ha mód-
jukban állott. Kovács már jó ideje nevelősködött itt, az elmúlt
években sok apró szívességet téve Aranynak. Az elveszett alkot-
mány kéziratának Pestre juttatásában is segített neki, mivel ő
gyakorta járt Tiszáék szekerén a fővárosban, valamint a lapok,
folyóiratok szerkesztői is több ízben Kováccsal küldték le a ho-
noráriumot.
– Milyenek az első benyomásaid?
– Jobbak, mint amire számítottam.
– Különbet sehol sem találnál.
Az est a régi diákévek felemlegetésével folytatódott. Kovács
hozott át egy üveg ürmöst, amivel megünnepelték a találkozást.
Jószerével egyedül itta meg az egészet, mert Arany, tartva attól,
hogy másnap nem lesz teljesen tiszta, éppen csak belenyalin-
tott. Nem engedhette meg, hogy a háziak reggel akár a legap-
róbb befolyásoltságot is felfedezzék rajta.
Egyébiránt az okítás csupán napi két órát vett el a költő és ta-
nítványa életéből. A leckék leginkább klasszikusok olvasásából
álltak, miközben Arany ráirányította Domokos gyelmét a szép-
 y y gy p
ségekre, nomságokra. Egy idő után a tanítás órái a legkevésbé
sem voltak terhesek, sőt, a fér és az ifjú együtt lelkesedett az
általános igazságokért, a költészetért. Aranyban megidéződtek
hajdani magánórái, amikor Erdélyi Lujzát és Rozvány Bettikét
tanította, s most valami párhuzamot vélt fölfedezni az intuitív
leánytermészet és az érzékeny úlélek között.
Domokos bálványozni kezdte mesterét, annyira, hogy sok
esetben elfogadta Aranytól azt is, amit a szülőktől visszautasí-
tott. Előfordult, hogy Tiszáné megkérte a költőt, kegyesen vegye
rá át bizonyos orvosi vizsgálat elvégzésére, mert nekik megta-
gadja. Arany is megszerette a helyes, melegszívű út, olyannyi-
ra, hogy a maga terveiről is beszélt előtte. Ekkoriban írta a Nyu-
lak szigetét, melyet megosztott Domokossal, aki emiatt módfe-
lett megtisztelve érezte magát.
Hiába akarták a háziak dédelgetni a költőt, az nemigen hagy ta
magát. Tiszáék szerettek volna úri vendégeik előtt is dicsekedni
a „híres emberrel”, hanem Arany számára ezek az alkalmak ko-
moly tehertételt jelentettek. Feszélyezve érezte magát az arisz-
tokraták között, és a közérzete sosem volt kielégítő. A harsány,
oktalan társalgás fárasztotta, a dínomdánom visszariasztotta,
elvesztegetett időnek tartott minden olyan percet, amit nem ta-
nítással, olvasással, alkotással töltött. Ha tehette, kivonta magát
a kastélybeliek mulatozásából, a kirándulni, agarászni induló
előkelőket csak ablakából nézte.
Hamar feküdt, későn kelt, de korántsem aludt jól. Ha pedig si-
került elszenderednie, rémálmok kínozták. Sorsa és Szalontán
maradt családja miatt aggódott, és Pető emléke is állandó
vissza-visszatérő lázban tartotta. Hányszor álmodta azt, hogy
megjelenik neki egy ember, aki igen-igen hasonlít költőbarátjá-
ra, és ő fel akar kiáltani, de nem jön ki hang a torkán, és lépne fe-
léje, hogy megölelje, ám mozdulni sem bír. S a fér megszólal:
„Nehogy tévedésbe ess, polgártárs, én nem az vagyok, akinek
gondolsz, mert az már ott porlik a csatamezőn, ahol senki se ta-
lálhatja meg, mert arra senki se méltó, hogy őt megláthassa, s
elhantolja, mert ő nem e világi, ő a purgatóriumból jött el kö-
zénk s tér most oda vissza.”
 Arany ilyenkor kétségbeesetten igyekszik cáfolni, bizonygat-
ván, hogy az nem úgy van, Pető nem ördögtől való, Pető a leg-
nagyobb haza , akit a világ eddig a hátán hordott, és a fér arca
egyszerre elváltozik, a bőr, a hús, lefoszlik fejéről, és kisvártatva
egy csontkoponya vicsorog Aranyra. Máskor olyat álmodott,
hogy egy gnóm jelent meg nála, akinek az oldalából nőtt ki a
feje, de nem is úgy igaz, inkább különálló az a fej, a hóna alatt
hordja az alak. És megszólal a fej, aki ugyancsak ismerős: „Bará-
tom, annyira becsüllek, hogy eljöttem hozzád, hírül adni, hogy
meghaltam. Az orosz levágta a fejem, és el akart földelni, de én,
látod, inkább eljöttem hozzád, hogy megmondjam, nem élek
már, hát itt vagyok, temess el te!”
Legutóbb Szalontán járt álmában, s mintha a régi házba tért
volna be, amelyik a Nagy-Kölesér utcában állt. Uramatyám,
ahogy benyit az udvarra, felesége gyermekei társaságában ott
látja apját és anyját is! Köszön feléjük, de azok nem válaszolnak,
sőt, úgy viselkednek, mintha nem is látnák őt. Igyekszik köze-
lükbe férkőzni, azonban csak átnéznek rajta, mint az üvegen, –
sőt, keresztül is hatolnak testetlen zikumán, szellem módján.
Leginkább anyjára kíváncsi, ó, olyan régen látta azt a bús, kegye-
letes orcát, és szinte indukálja, hogy megszólaljon.
– Bódogtalan Jani am! – sóhajtja az anyja. – Most azt hiszi,
hogy mi halottak vagyunk. Szegény feje, pedig ő hunyt el.
És ezúttal, kivételesen, megérezte, hogy ez lehetetlen, vagyis
csak álom, és kényszerítette magát arra, hogy fölébredjen. De
nem és nem akart sikerülni, már sírt és zokogott, és a pánik ha-
tárán vergődött, mire nehezen sikerült feltépnie szemhéját. A
nap magasan, ő csatak izzadságban fürdött. Fél óra is beletelt,
míg testben és lélekben összeszedte magát, s kedves házigazdá-
ját betájolta.
Tisza Lajos valaha, még jóval a forradalom előtt, országgyűlé-
si képviselő volt, és valódi fenegyerek hírében állt. Arany jelen-
léte kedvére volt, kereste is gyakran a költő társaságát, sokszor
késő estig eltársalogtak. A Toldi írója a ház urától tudott meg
legtöbbet a külvilágról. Amiről az újságok nem írtak, Tisza Lajos
tájékoztatta, köszönhetően előkelő származásának, népes ro-
 j p
konságának. Egyik napon Kossuthról, de legfőképp annak csa-
ládjáról hozott híreket.
– Mint már hallhatta, kedves Jani, Kossuth a törökországi Kü-
tahyában él.
– Igen.
– Tudomásomra jutott, hogy feleségének sikerült utána szök-
nie. Három gyermeke idősebb Kossuthnéval Pozsonyban van
házi őrizetben egy osztrák ezredes felügyelete alatt. Kossuth
Zsuzsanna kegyelmet kapott, most Pesten lakik, kosztosokra
főz, hogy családját el tudja tartani. Már többször folyamodott
kérelemmel Haynauhoz, hogy hadd vegye magához bátyja gyer-
mekeit, mindhiába.
Aranynak eszébe ötlött valami.
– Zsuzsanna mennyit ült?
– Fél évet, faggatták, vallatták, de semmit se tudtak rábizonyí-
tani. A forradalom alatt kórházakat szervezett, betegeket istá-
polt. Kiderült, hogy osztrák tiszteket is ápolt, méghozzá ugyan-
olyan gonddal, szeretettel, mint a magyarokat. Mesélik, hogy a
hadbíró indulatosan kifakadt: „Mit csináljak ezzel az
asszonnyal?” És megnyitották előtte a tömlöc ajtaját, ahonnan
kijött ugyan, de tüdőbajjal.
Milyen nagyszerű asszony! Arany egészen meghatódott ezen,
és sanda neheztelése támadt Kossuth Lajosra. Őkormányzósága
bezzeg elhagyta az országot, emigrációban él, s akárhonnan is
nézi, ezt akár cserbenhagyásnak is lehet venni. Ám hirtelen el-
hessegette rosszmájú gondolatát, hiszen kétség sem fért ahhoz,
hogy Kossuthra itthon a biztos halál várt volna: kivégzik őt is a
tizenhárom aradi vértanúval együtt. Ő lett volna a tizennegye-
dik – tizenötödik, Batthyány Lajos miniszterelnököt is beleszá-
mítva –, méghozzá a koronás vad, a fő zsákmányállat.
– Amint a nagyvadakat kilövik – gondolkodott hangosan
Arany –, következünk mi, kisvadak.
– Úgy véli kegyelmed?
– A hatalom ismérve. Méghozzá a gyáva hatalomé.
Tisza kételyének adott hangot:
 – Mire a nagy perek lezajlanak, elpárolog a császár dühe. Hisz
kegyelemmel immár többre megy, mint további megtorlások-
kal.
– Higgye el, méltóságod, még énrám is sor kerül.
Volt még egy különös alak a kastélyban, az angol nyelvmester,
született brit, akit maguk között csak Jamesnek szólítottak. Ő ta-
nította Domokost angolra. Jóllehet, sokat kesergett az itteni fa-
gyos telek miatt, a tűzrőlpattant cselédlányok módfelett kedvé-
re voltak. Angliából négy-öt teljesen egyformának tetsző színű
és szabású, nagy zsebekkel ellátott, bő öltözéket – zsakett, pan-
talló – hozott magával. Ha hidegre fordult az idő, ezekből hár-
mat is felvett egymásra, amitől alig bírt mozogni. Ezen jókat de-
rült a kastély személyzete, s ugratták őt agyafúrt, tréfás szólá-
sokkal, amikből James egy szót sem értett.
A két nevelő találkozása Arany számára katasztrofális felisme-
réssel volt egyenlő. Hiába igyekezett a költő mondatokba szedni
angol kifejezéseit, James egy szót sem fogott fel belőle. A ma-
gyar kétségbeesésében leírta, amit akart, mire azt a nyelvmester
már megértette.
– Ejtse ki kegyelmed! – biztatta Arany.
S James felolvasta. Semmi köze sem volt ahhoz, ahogyan a köl-
tőben az angol nyelv élt. Ettől leesett az álla, annyira meglepő-
dött.
A brit egy alkalommal ajánlattal állt Arany elé: ő angol kiejtés-
re tanítja a költőt, cserében tanulni fog tőle magyarul. Arany
kapva kapott az alkalmon, és nagy lelkesedéssel vetette bele ma-
gát a kölcsönös okításba. Hanem a lecke alatt James szemet ve-
tett az asztalon álló ószilvóriumra, amit a költő a lelkész egyik
ivócimborájától kapott ajándékba. Az angol elkezdte iszogatni a
pálinkát, mikor pedig az elfogyott, nagy nyugalommal a követ-
kezőt közölte a maga eszközeivel:
– Tudja, Mr. Arany, én eztet meggondolni. Nem igazság lenni.
Mer én tanulni minden kocsis, minden inas magyiar, ön pedig
angolul nem tanulhat senkitől. Így hát én abbahagyni.
Így esett, hogy Arany sohasem tanult meg angolul beszélni,
hiába járt a lehetőség közelében Geszten.
 j g
Amikor melegre fordult az idő, frissítő sétára indult, s felfede-
zett a kastély kertjében egy kis lakot, amely után elfogta az olt-
hatatlan vágy. Utánaérdeklődve megtudta, hogy a házacska egy
természetszerető, tudós ember, Steindl kanonok kedvére épült,
aki korábban gyakori vendég volt a Tisza-kúriában. Arany meg-
említette a ház urának, mennyire tetszik neki ez az idilli házikó,
s azonmód megkapta.
Nyomban birtokba vette. A nádfödeles építményt bokrok és
hatalmas fák bújtatták, bejáratánál szőlőlugas; az egyetlen he-
lyiség bútorzata is egyszerű, nem olyan cifra, mint a kastélyban,
tehát éppen neki való. Itt zavartalanul dolgozhatott, szárnyára
engedve képzeletét, a kastély zavaró pezsgése nem kavarta fel
többé nyugalmát. És még az éjszakái is elviselhetőbbek lettek.
Vasárnaponként hazalátogatott, fogaton vagy gyalogszerrel,
ahogy épp kijött. Megesett, hogy Lacit magával hozta, egész hé-
ten át nála maradt a kerti lakban, könnyítve ezzel felesége hely-
zetén. Éppen Tiszáéknál vendégeskedtek a rokon Bethlen úk,
akikkel Laci szívesen játszott a nagy angolkertben. Laci erős,
napégette lurkó volt, különös mód az úri csemeték nagyra tar-
tották vállalkozó szellemét, ügyességét. Egyszer meghallották,
hogy tekintélyes atyja, a nagybajszú költő úgy találta szólítani,
Marokvas, onnantól kezdve már csak így nevezték.
– Édesapám, mikor jön ide lakni édesanyám meg Juliska? –
kérdezte meg Laci egy alkalommal.
– Tetszik itt neked, kis am?
– Tetszik.
– Szívesen laknál itt?
Az izmos gyerek eltűnődött ezen.
– Én ott lakom szívesen, ahol mind a négyen együtt vagyunk.
Domokos napján Arany meglepte tanítványát egy verssel. Ez-
úttal kénytelen volt a házi ünnepen részt venni, és jó képet vág-
ni az előkelő kompánia tiszteletére. Noha Domokos vérei közül
csak Kálmán volt jelen, lebzselt elég arisztokrata a nagyszalon-
ban, hogy Arany kellőképp feszélyezve érezze magát. Az a fajta
könnyed, úri társalgás, amilyet a Telekiek, a Bethlenek művel-
tek, sosem volt sajátja. Az evéssel, ivással is meggyűlt a baja, az
 j j ggy j
ezüst evőeszközök, porceláncsészék sehogy se estek a kezére,
pláne a törlőkendő, amellyel olyan könnyeden bántak ezek: ki a
gallérja alá tűrte, más az ölébe helyezte, valaki csak a bal kezé-
ben szorongatta, s minden falat után leitatta vele száját. A költő
inkább nem nyúlt semmihez, s amikor a ház úrnője emiatt kér-
dőre vonta, gyomorbántalomra panaszkodott. Hiába, nem való
ő ilyen puccos társaságba, ahol nyilvánvalóan szembesül pa-
raszt mivoltával.
Néhányan azt sem tudták, ki ez a nagy bajszú, visszahúzódó
fér , s csak azért kímélhették meg talányos megjegyzéseiktől,
mert látták, hogy a vendégszerető háziak mily kedves gyelem-
mel viseltetnek iránta. Az eszem-iszom vége felé Arany tapinta-
tosan közölte Tisza Lajossal, hogy köszöntőverset írt ának. A
ház ura szerfelett megörült.
– No, olvassa hát föl nekünk, János!
– Jobbat tanácsolnék, engedelmével… Olvassa fel az ünnepelt!
– Kolosszális ötlet! – értett vele egyet azonmód az úr, s intett
Domokos felé. – Kis gyelmet kérnék, hölgyek és urak! – kiáltot-
ta el magát. – Igazán megtisztelve érezhetjük magunkat eme je-
les napon, mert korunk legkiválóbb költője, Arany János verssel
ajándékozta meg amat.
– Halljuk! – csapta össze tenyerét Tiszáné meglepetten.
Arany átadta tanítványának a papirost, amit az megilletődve
vett kézbe. Zavarát csak az enyhítette valamelyest, hogy átme-
netileg minden szem a puritán öltözéket viselő, szomorú ábrá-
zatú poétára tapadt.
– Domokos napra – kezdte el a atalember kissé elfogódottan,
de jól érthető hangon.

Midőn szüleid és mind akik szeretünk

Nyájas köszöntéssel tehozzád sietünk;
Midőn kedvedért a – bár hiános – család
Vígan ülte körül innepi asztalát:
Kedves ú, hát én mit adjak most neked?
Egy édes csemegét: hizelgő éneket?…
 Nem! azt én nem adok, te sem várod, hiszem.
Gaz, ki a Múzsáknak hamis tömjént viszen.[2]

A vers elhangzása után malasztos csend állott be, Arany érez-

ni vélte a perzselő gyelmet: néhány vendég még soha nem hal-
lott felőle, vagy, ha említették is nevét a háziak, azt elengedték a
fülük mellett. Most kezdték megsejteni, hogy mit is jelenthet a
Tisza családnak ez a rokonszenves, szerény emberke, aki lehaj-
tott fővel, szinte szégyenkezve fogadja az elismerést. Az anya,
gróf Teleki Júlia, a szemét törölgetve szólalt meg:
– Ennél szebbet még sosem hallottam…
– Bravó! – kiáltotta el magát az egyik Bethlen ifjú.
Erre kitört a taps. Domokos megilletődve lépett oda nevelőjé-
hez, s ölelte át sután. Senki se állapíthatta volna meg, melyikük-
nél nagyobb a zavar. A ház ura kézfeltartással szót kért, és meg-
indultan közölte ítéletét:
– Talán a legőszintébb, legfér asabb, legnemesebb, legfenn-
költebb vers, amelyet gyermekembernek csak írhat költő! Do-
mokos nem kaphatott volna ennél nagyobb gráciát.
Aranynak ideje sem volt magában kiértékelni a hallottakat, a
ház úrnője járult eléje egy kigyúlt arcú bak slányt taszigálva
maga előtt.
– Kedves tanár úr, engedje meg, hogy bemutassam kelmednek
Idát, aki már több lapban is publikált.
– Arany János – biccentett a fér . – Örvendek!
– Petrichevich-Horváth Ida – nyújtotta feléje kezét az ifjú
hölgy. – De verseim Izolda néven jelentek meg.
– Úgy – igyekezett Arany szívélyesnek mutatkozni –, tehát köl-
tő. A lány keze kicsinyke volt és hideg, ami elárulta izgalmát.
– Talán hallott már rólam?
– Ó, rémlik, igen, ismerős a név… bár talán költeménye még
nem jutott el hozzám.
Dehogy hallott felőle! Lehetetlen egy szituáció, ami ilyen hely-
zetet eredményezhet: gyűlölt hazudni, ugyanakkor semmi szín
alatt nem akart udvariatlan lenni.
 – Én már nagyon sok versét olvastam. Kezdve az egyedülálló
Toldival. Csodálója vagyok kegyelmednek, bárha magam is tud-
nék hosszú műveket írni!
– A becs nem a mű méretével vagyon függőben. Rövid költe-
mény is lehet elsőrangú…
Kínban volt. Egy romlatlan, szépséges, rajongó szemű, arisz-
tokrata serdülőlány, aki még verselget is! Minden összetevő
együtt, hogy számára a feladat a megoldhatatlanság tartomá-
nyában rekedjen. Művészetét nem vizitálhatja, hogyan is jönne
ő ahhoz? A könnyed társalgásban járatlan, szellemessége csak
fér ak között evidens. Szabadult volna a kutyaszorítóból, de ho-
gyan? Szerencsére Tiszáné mentőkötelet dobott neki.
– Jellem a mi mesterünk, látod, Iduskám? Azt kell hinnem, mi-
nél nagyobb lélek lakozik az avatott kebelben, gazdája annál sze-
rényebb.
– Ennek értelmezésére, kegyelmes asszonyom, üres óráimban
talán időt szentelek. Mindazonáltal nem tartom kizártnak, hogy
az alaptétel akár valami doktrínáig is eljuthat.
Csodálkoznia kellett, hogy a két nő erre, mintha tréfát szima-
tolnának, ragyogó mosolyukkal megjutalmazzák.
– Ez a kastély soha nem feledheti, hogy kit dédelget ódon falai
között – lágyult el Tiszáné hangja.
Arany úgy érezte, elpirul, ettől zavara kiteljesedett. Most, a
„remetelakban”, napokkal a jelenet után is égni kezdett a képe,
ahogy ez eszébe jutott. Megint bebizonyosodott, mint már
annyiszor, hogy gátlásai soha nem szűnnek meg. Jobbágynak
született, aztán helyén sem volt az esze, amikor kellett volna, te-
hát még érettségivel sem büszkélkedhet, az arisztokraták között
pedig, különösen, ha fehérszemélyekről van szó, feszélyezve érzi
magát. Hálát adhat a végzetnek, hogy mégis kapott valahonnét
kellő talentumot, s jutott általa valamire. Ha semmi másért, de
legalább imádott családjáért köszönetet mondhat, feleségéért és
gyerekeiért, akik bíznak őbenne, érdemtelenben, és hiszik, hogy
a Toldi szerzőjének védőszárnya alatt soha nem kell nélkülözni-
ük. Egy hír volt csupán – fél füllel hallotta az egyik Bethlen- ú
szájából amely némiképp jó érzéssel töltötte el: angol közbenjá-
 j y pp j g j
rásra Kossuth három gyermeke elhagyta az országot. Nagynén-
jük, Ruttkainé Törökországba, a szüleikhez vitte őket.
Ma nem kellett órát tartania, Domokos Pestre utazott apjával,
hogy új öltözéket szabassanak neki, mert, mint mondották, na-
gyot nőtt egy esztendő alatt a legény. Van tehát ideje, amúgy
módjával, elmaradt leveleit megírni, azon túl pedig foly tatni a
megkezdett művet.
Legelőször Kertbeny Károlynak írt, aki németre fordította a
Toldit. Aranynak sok baja volt ezzel, a kefelevonatot megkapva
azonmód látta, hogy a német szöveg hemzseg a hibáktól. Nem
csupán fordítási tökéletlenségek, de félreértések is akadtak ben-
ne bőven, bizonyítva, hogy Kertbeny se németül, se magyarul
nem tud tökéletesen. Már az előhangban is éktelenkedett egy
nevetséges elhallás. Az eredeti szövegben az állt, hogy: Elhűlné-
tek, látva rettenetes pajzsát. Amit a derék műfordító így ültetett
át: Elhűlnétek, látva rettenetes bajszát. Arany sok hibát megjelölt,
egy idő után azonban fájni kezdett a feje, belefáradt. Lemondó-
an rábízta Kertbenyre a művet, aki Pető János vitézével együtt
Németországban kiadta, és a közönség, mit ad isten, tetszéssel
fogadta. Akárhonnan is nézzük, tűnődött el a költő, de ez mégis-
csak apró nemzetközi sikerként értékelhető.
A Daliás idők is szorongatta. Emlékezett rá, hogy amikor a Tol-
di estéjét Vörösmarty, Pető , Szemere elolvasta, rögtön azt taná-
csolták, írjon meg még egy eposzt a főhős fér korából is. Legyen
belőle trilógia! „Ha már a fejét és a lábát megcsináltad, köteles-
séged a derekát is megcsinálni” – biztatta e szavakkal Pető .
Megírt ugyan belőle valamennyit ‘49-ben, hanem sok egyéb tra-
gikus okból félre kellett tennie, bár legfőképp azért, mert nem
volt hozzá elég ismeretanyaga. Így válaszolt vissza barátjának:
„…azt mondod? Majd meglátom. Meglátom, tudok-e repülni
Ilosvai Péter diák szárnyai nélkül.” Most előszedte jegyzeteit,
amelyekben elmélyedve korábbi gondolatai is visszaelevened-
tek. Ebben a mappában lapult Toldy Ferenc levele is, amelyben a
kritikus azt a javaslatát írta meg, hogy érdemes lenne Toldit el-
vinni Lajos királlyal a nápolyi hadjáratra. Ó, rengeteg a tenniva-
lója, azt sem tudta, mivel, hol kezdje. A balladákat sem szabad
 j j
elhanyagolnia, mert új lendületet kapott az elme, mióta beha-
tóbban tanulmányozza az ír és skót költészetet. Valahogy meg-
érezte, hogy egy hosszú élet sem lesz elég ahhoz, hogy minden
dolgának a végére járjon. De ez most inkább bizakodással töltöt-
te el.
 IV.

LEVELET KAPOTT MENTOVICH FERENCTŐL, akit személyesen nem is-

mert, verseit viszont régtől olvasta szépirodalmi lapokban. Ar-
ról értesült, hogy a nagykőrösi egyháztanács meghívja őt gim-
náziumába, magyar irodalom tanárnak. Mentovich biztosította
afelől, hogy kezdeti ötszáz forint zetését hamarosan felemelik,
a tanári kör nívós, s ha a vasút kiépül, Kőrös kétórányira lesz
Pesttől. Néhány nap múlva az eklézsia hivatalos felkérése is
megérkezett, s ez már gondolkodóba ejtette a költőt. Ez bizony
biztos állás, szűkösen ugyan, de meg is lehetne belőle élni. Mégis
aggályos ez a tanárkodás, amit sosem tartott életcéljának, és
szülőföldjétől sem vált volna meg szívesen. Közben megtudta,
amit Mentovich elhallgatott, hogy előzőleg már megválasztot-
ták Szász Károly barátját a magyar irodalom oktatására, tehát a
válasz ezennel egyértelművé vált. Írt egy körülményesen meg-
fogalmazott levelet, amelyben kitérően inkább az anyagi körül-
ményeire hivatkozott.
Szász megsejtett valamit, mert nyomban sietett fölvilágosíta-
ni Aranyt, hogy ő előbb a matézisre folyamodott, mert az egye-
temen azt tanulta, s csak akkor vállalná az irodalmat, hogyha az
előbbit el nem nyerhetné.
Közben a kőrösiek megneszelték, hogy Aranynak Kecskemét is
tett ajánlatot. A két település között egyébiránt régóta folyt a ve-
télkedés a felgimnáziumért s egy főiskoláért. Mentovich nem
hagyta annyiban, agitált Arany mellett a kőrösi elöljáróknál,
magyarázván: mily tisztesség volna városuknak, ha a nemzet
költője ott tanítana. Egy önérzetes presbiter megelégelte a huza-
vonát, elkiáltotta magát az ülésen:
– Mit akar ez az Arany? Tán aranyszekeret küldjünk elébe?!
Az egyháztanács végül is jóindulattal állt a kérdéshez, megál-
lapított százhúsz ezüstforintot utazási és költözési költség gya-
nánt.
Ez az áldozatkészség sarokba szorította Aranyt, hiszen lemon-
dásának okául csak a költségeket hozta föl, így meg kellett hajol-
nia az invitálás előtt. És már vonzotta is a levegőváltozás, a neki
való művelt, értelmiségi közeg. Október 21-én értesítette a kő-
rösi egyháztanácsot, hogy a státuszt elfogadja, „fenntartván
mindazonáltal az e székhez kapcsolandó melléktudomány iránti
belészólásomat”. Szásznak külön is írt, tréfásan megfeddve őt a
félreértés miatt: „Ejnye, Kari, hát hogyan illik a poésishez az
arithmetika?”
Búcsút intett Gesztnek, amivel két embert tett szomorúvá: Ti-
szánét és át. Domokos még meglátogatta az utolsó napon Sza-
lontán, átadva neki az ez alkalomra írt versét, Búcsúhangok cím-
mel, melyben magát a költő családtagjának nevezte, gyermekei
közé számította.
– Nagyon derék – dicsérte meg Arany, miután elolvasta –, de
jegyezd meg, am, inkább kevesebb érzelem és több tartalom!
Domokos pontosan értette, mire gondol mestere, hisz ismerte
már annyira. Közben derülnie kellett, ahogy Arany két gyerme-
ke mókásan civódott.
– Hol a bábom kalapja? – vonta kérdőre öccsét Juliska. – Nem
láttad, Laci?
– Én nem! – tagadta a ú.
– A múltkor is te hánytad el!
– Mikor? Hazudol te!
– Ha nem adod elő, megmondlak!
– Akkor meghúzom a hajad!
Az anyjuk megfeddte őket:
– Ej, Laci, hogy mondhatsz ilyet a testvérednek? Te meg, Jul-
csa, ne vádold öcsédet hasztalan, lehet, hogy nem nyúlt a bá-
bodhoz. Ahelyett, hogy marakodtok, inkább segítsetek a pako-
lásban! Költözködünk ám, az pedig nagy cürhődéssel jár.
Így, ahogy volt, ez a kedves család a nemesifjú számára maga
volt az egyszerű, elbájoló szeretet, s még a gyerekek torzsalkodá-
sa is kiváltotta tetszését. És mesterét, akire rajongással tekin-
tett, valóban elfogadta volna atyjának, jóllehet, még talán annál
 g yj j g
is többet jelentett számára. Barátot, apát és idolt egy személy-
ben.
Amint fölrakodtak az öreg Illyés szekerére, megjelent Jámbor-
né, Arany nővére.
– Jaj, hát tényleg igaz, elkőtöztök, mán ily hirtelen? – sápítozta.
– De hiszen tudta ezt, néném – ráncolta össze homlokát a köl-
tő.
– Tudtam, tudtam, de csak nem hittem! Jó Isten az égben, ne
menjetek ma sehova se, olyan rosszat álmodtam felőletek! Nagy
baj lesz belőle, higgyetek nékem! Emlékezzél, Jani, mit mondott
mindég apánk! Szalonta megvédi a hajdú-nemest, más fődeken
nincsen boldogulása.
– Sári néném – fordult sógornőjéhez szelíden az asszony –,
mostan olyan világot élünk, hogy menni kell, ha úgy hozza a
szükség. Legyen nyugodt, Kőrös nincs a világ végén, és az én jó-
mat ottan biztos állás várja. Aztán, ha rendbe jönnek körülmé-
nyeink, visszatérünk mi még Szalontára, meglássa.
Mindenkitől búcsút vettek, csókokkal, öleléssel, miközben pu-
fogtak a szerencsekívánatok. Juliska és Laci kevéssé élte át a
megindult pillanatot, őket az eljövendő nagy kaland fűtötte: há-
rom hosszú napon át szekerezni az ismeretlenbe! Arany a bánat
könnyeit látta Rozvány Erzsike szemében, amikor átkarolta.
– Nem örökre távozunk, no, Bettike!
– Mi lesz velem János bácsi nélkül? – suttogta a lány elfúlóan. –
Senki a világon engem úgy nem ért meg, mint…
– Levelezünk, lelkem.
– Ó, köszönöm, köszönöm…
Tudta Arany, mi a leány nagy baja. A vőlegénye, Bersek József
honvéd ezredes a császár börtönében raboskodott, s hogy mi-
lyen sors vár rá, annak csak Isten a megmondhatója. A szabad-
ságharc alatt ismerkedtek meg, amikor Bersek József a 8. hu-
szárezred parancsnokaként Szalontán tartózkodott. A világosi
fegyverletételt követően Aradon halálra ítélték, vagyonát elko-
bozták, szerencséjére aztán büntetését elzárásra enyhítette a bí-
róság. Máskülönben Arany fenntartásokkal gyelte Betti és az
ezredes kapcsolatát, túl idősnek tartotta egy esetleges frigyhez a
 p gy g gy
negyvenhárom éves fér t. És még azon is csodálkoznia kellett,
hogy Betti nem szereti igazán vőlegényét, akit állítólag az anyja
választott számára.
A fogat végignyikorgott a Nagy utcán; már csak sógora, Ercsey
Sándor és Jámborné követte. Arany sem szállt föl a szekérre, ott
lépdelt sógora és nénje között. Alkalmas pillanatban odaszólt a
prókátornak:
– Akkor, ahogy megbeszéltük, Sándor! A lapokra két szemed,
azok legyenek meg, ki tudja, hátha szükség lesz rájuk. A két
színművet pedig égesd el, lásd, én már nem érkeztem rá.
Az ügyvéd rábólintott, megadva az igenlő választ. Az össze-
gyűjtött folyóiratok, melyek Arany kiadott munkáit rejtették,
bálába kötözve már dolgozószobájának szögletében lapultak,
rajta két korábbi színmű kéziratával. Persze hogy megőrzi, Sza-
lonta leghíresebb szülöttének művei maradjanak meg az utókor
számára! Nagy a felelősség rajta, ezt a atalember komolyan át-
érezte.
Ercsey már elköszönt, hanem Arany nővére még mindig kö-
vette a szekeret.
– Nagyon vigyázzatok magatokra, Jani! – tördelte a kezét. – Ha
mán nem bírtalak jobb belátásra bírni, legalább ügyeljetek oda
mindég… Félek nagyon, hogy baj leszen, emlékezzél apánkra,
néki mi vót a hite… Félek, hogy nem látlak többé benneteket…
A jóasszony Szalonta határáig rimánkodott, ott aztán már
megállott. A szekéren ülő gyerekek addig integettek neki, míg
görnyedező alakját el nem mosta a távolság. Aranynak ez nem
hiányzott. Amúgy is nehéz szívvel indult útnak, főleg egész csa-
ládjával, most még nénje súlyos, esdeklő szavait is cipelhette
magával. Szekérre szállt, hogy immár gyorsabban haladjanak; a
kocsis mellett foglalt helyet a bakon.
Mentovich a város határában várta őket, némi aggodalommal,
nehogy zivatarrá erősödjék az időközben megeredő égi áldás.
Éppen idejében érkezett, kisvártatva fel is tűnt a ponyvás szekér,
amely olyan lassan közeledett, hogy a mellette lépdelő, pipafüs-
töt eregető fér lépést tudott vele tartani. Ő aligha lehetett más,
mint a rendkívüli költő, a Toldi szerzője.
 j
– Isten hozta kegyelmedet, Arany professzor! – üdvözölte ily
szavakkal, s nyújtotta a kezét.
– Mentovich Ferenc úr?
– Az vagyok.
Melegen paroláztak.
– Hanem engem nem illet a professzor titulus, képesítésem-
mel nem szolgáltam rá.
– Hogyne szolgált volna rá, kedves János! A művei alapján bi-
zony rászolgált.
A természetrajztanár szívélyesen üdvözölte az asszonyt, ked-
veskedő hangon a gyermekeket, és intett a kocsis felé, hogy kö-
vesse. Arany fölvette vele a lépést, a lovak előtt baktattak ketten,
puhatolózó beszélgetést folytatva, hogy hányadán is állnak egy-
mással. Juliannára első benyomásként nem tett kedvező hatást
a fér . Meg nem tudta volna mondani, miért. Magas, szikár, ko-
paszodó ember, noha atalabb az uránál, szakálla és bajusza
amolyan vastag szálú, orra karvaly, ezek miatt az arc komoly,
csaknem szigorú. Julianna mégsem emiatt furcsállotta, hanem
talán azért, mert sután állt neki az a nyájasság, ahogyan őt és
gyermekeit köszöntötte.
Arany ebből mit sem érzett, neki nyomban rokonszenves lett
Mentovich, már csak annak függvényében is, mennyi követ
mozdított meg a jóember azért, hogy őt Kőrösre csalja. Most az
estelettel még alaposan szemügyre vehette a települést, amely
ki tudja, meddig lesz otthona. Remélte, minél rövidebb ideig.
– Mennyi szárazmalom! – csodálkozott el.
– Úgy bizony – helyeselt rá Mentovich. – Szinte valamennyi
módosabb kőrösi családnak van szárazmalma.
Valóban, a sűrűn egymás mellé épített, legfőképp nádfedeles
házak között gyakorta felbukkantak a csúcsos, buzogányos tete-
jű malomépületek. No, majd később, szebb időben alaposabban
körülnéz, most a borongós alkony már korlátozza a láthatást.
Annál is inkább, mert céljukhoz értek, ami egy fehérre meszelt,
cseréptetejű házat jelentett, ahol többen is vártak rájuk.
– No, tisztelt professzor úr, megérkeztünk hajlékomhoz, ahol
pár napig a vendégeim lesznek, míg aztán különb nem akad. S
p pg g g
ahogy látja, fogadására fölsorakozott a tanári kar.
Szász Károly sietett eléje, akivel jól megtapogatták egymást.
– Csak kimozdult barlangjából a szalontai medve – nevetett a
régi barát.
– Nagy volt bennetek a kitartás, Karcsi – mosolygott Arany. –
Ellenkezésem köddé foszlott.
Nevetéssel jutalmazták a sajátos szabadkozást, majd jött a be-
mutatkozás.
– Szigethi Warga János, örvendek!
– Weiss János.
– Jánosi Ferenc, alázattal.
Mennyi János! Ezalatt Szász Károly már emelte le a szekérről a
gyerekeket, Mentovich pedig indítványozta a lerakodást. Mind-
nyájan üdvözölték Juliannát is, majd készséggel láttak munká-
hoz. A leszedett bútorokat s egyéb holmit az ámbitus alá helyez-
ték, esőtől védett helyre, Arany jószerével meg sem foghatott
semmit, mindenben megelőzték. Érezte ő már a megérkezés pil-
lanatában, ahogy megnézték, ahogy hódoltak neki, hogy erős
tisztelet árad feléje. Olyasféle, amilyet már több helyen megta-
pasztalt, Debrecenben, Geszten, Vezsenyben, csupán Szalontán
kevéssé. Bár hízelgő, azt nem mondaná, hogy kedvére való is.
Majd tesz róla, hogy ez a fajta kínos respektus lemálljon szemé-
lyéről, s átvegye helyét a meghitt kollegialitás.
Égő szemű, törékeny termetű atalasszony sietett ki a házból,
berlinerkendőt kanyarítva magára. Arany kitalálta, hogy ő Vaj-
da Anna, Mentovich felesége, akiről annyit hallott, hogy módfe-
lett művelt, kedves teremtés, azonban olyan beteges, hogy férjé-
nek folyvást aggódnia kell érte. Viaszfehér orcája is arról árulko-
dott, hogy alattomos kór lappang benne, amely vonzó küllemét
ugyan nem torzította el, ám elárulta az értő szemnek, milyen
esendőek vagyunk ebben a talányos, földi létben.
– Isten hozott, kedvesem! – sietett mindjárt Juliannához, s át-
ölelte, megcsókolta két oldalról.
Aranynét meglepte a közvetlen, tegező megszólítás, zavartan
válaszolt a maga református köszöntésével:
– Istené a dicsőség.
 g
– Nahát – pillantott Anna a két gyermekre –, be szép kisszolgá-
kat látok én! De hiszen ti majd összeestek a fáradtságtól! No, se-
baj, elfogyasztjátok a vacsorát, és vár benneteket a vetett ágyikó.
– Én még nem vagyok álmos! – tiltakozott Laci.
Ezzel általános derültséget keltett, az anyja kicsit restelkedett
miatta.
– Nem szép dolog feleselni, kis am.
Mentovich megvédte Lacit.
– Nem feleselt ő, kérem, inkább őszintén szólt.
Arany ki zette Illyés Jánost, a fér ak áldomást ittak, aztán a
tanárok, mintegy varázsütésre, elköszöntek. Hagyták Arany-
ékat, hogy a háromnapos utazás végén szusszanjanak. Anna
mindjárt asztalhoz ültette őket, bőséges vacsorát szolgálva föl,
mialatt ura igyekezett a legkézenfekvőbb dolgokról dióhéjban
vendégét tájékoztatni.
– Nem vagyunk könnyű helyzetben, János, bárha a tanáraink
kiválósága minden vitán fölül áll. Ott kell elkezdenem, hogy Kő-
rös is eljátszotta bizalmát az udvar felé. ‘48-ban a nagyobb diá-
kok mind elmentek a haza védelmére…
– Galgóczy vezette őket, ha jól tudom – szólt közbe Arany.
– Igen. Galgóczy Károly Őt, ugye, a tanítástól eltiltották, pedig
a természetrajz tudósa, nálánál jobbat nem ismerek. Tanárky
Gedeon is kis híján az ő sorsára jutott, bár neki azért megkegyel-
meztek, most egyházunk gondnoka, és a líceum meg mi is sokat
köszönhetünk neki. Nem könnyű ám kijátszani az Organisation-
sentwurf rendeleteit, majd megtapasztalja…
– Engedje meg… – Arany a borospohara felé nyúlt. – Én vagyok
az idősebb, javaslom, igyuk meg a pertut.
– Örömmel, János, ez megtisztelő számomra.
– Szervusz!
Összecsendült a két pohár.
– Szervusz, kérlek! – A nők és a gyerekek elvonultak, Mento-
vichnak még végig kellett mondania, amit elkezdett. – A régi ta-
nárok közül Warga bölcsészettant tanít, az öreg Fitos latint, Já-
nosy kémiát és gazdaságot, Ács Zsiga görög nyelvet, Kiss Lajos
történelmet. Most akkor kelmed, vagyis te, János, irodalmat ta-
 gy J
nítasz, Szász Karcsi matézist, Weiss János németet, Csikay Imre
vallástant, én pedig természetrajzot és költészettant.
– A lakhatás foglalkoztat most engem leginkább.
– Egyelőre ne legyen gondod vele! Ellesztek egy darabig ná-
lunk, hiszen lásd, Isten még nem részeltetett bennünket gyer-
mekáldásban. De már ki is néztem neked egy házat, közel az is-
kolához. Gál Ignácé, üresen áll, csak az a bökkenő, hogy Gál Pes-
ten lakik, fel kell utaznod hozzá. Ha meg tudsz véle egyezni,
százhúsz pengőért bérbe veheted.
Arany felszisszent.
– Százhúsz pengő!
– Olcsóbbat nemigen találsz, vagy ha igen, az méltatlan lenne
nevedhez.
– Mindegy, így is, úgy is Pestre kell mennem, mert nincs elég
bútorunk. Már holnap indulnék.
– Várjál még avval, legalább pihend ki magad!
– Sürget az idő, barátom, minél előbb, annál jobb.
És másnap tényleg útra kelt. Gyorskocsin Ceglédig, onnan vo-
nattal. Mindezt egy nap alatt tette meg – micsoda változás!
Tiszáék pesti lakásán szállt meg, hogy meg ne sértse őket.
Másnap találkozott Gál Ignác háziúrral, megalkudott vele száz
pengőben, amit ki is zetett neki. Aztán tűvé tette a várost, fel-
kutatva a legolcsóbb bútorokat.
Az utolsó este Szilágyi Sándor szinte erőszakkal elcipelte ma-
gához, ahol találkozott Kemény Zsigmonddal, Csengeryvel, Lé-
vayval, Egressy Gáborral. Noha fárasztotta a zajos társaság, is-
mételten szembesülnie kellett azzal, mennyire kedvelik őt a mű-
vészbarátok, s milyen nagyra taksálják. Csengery Antal, a kodi -
káció élharcosa, mellette publicista politikus vénával megáldva,
ki is fejtette óhaját:
– Kelmednek, János, itt lenne a helye közöttünk. Aranyt nem
nélkülözheti a székesfőváros, a nemzet olyan sokkal tartozik a
Toldi szerzőjének, hogy azt pénzben ki sem lehet fejezni.
– Pedig a pénz beszél, barátom. Családos ember lévén először a
boldogulást kell szem előtt tartanom, aztán jöhet a művészet.
Egressy mindig jókat nevetett Arany kiszólásain.
 g y gj y
– Folyvást az az érzésem, hogy János inkább gazdaember, mint
költő. Sok esetben pedig szükséges megalkudni, már a köz javá-
ért is.
Arany kénytelen volt előhozakodni Szilágyi példájával.
– Magam nem engedhetem azt meg, amit Sándor. Én nem tu-
dok bizonytalanságban élni.
Mindenki tudta, mire céloz. Szilágyi legutolsó lapját, a Pesti
íveket megszüntették, őt pedig kitiltották a fővárosból. Atyja,
Szilágyi Ferenc, a Magyar Hírlap szerkesztője alig bírta elintézni,
hogy legalább megtűrjék át Pesten, de azóta is fenyegette a ha-
ditörvényszék réme.
– Tartozom ezzel hős elődeinknek! – keményedett meg az érin-
tett szava.
– Ha kegyednek lennék, Sándor – fordult hozzá Arany –, egy
időre csendben maradnék. El tudnám azt is képzelni, hogy lejöj-
jön tanítani valamely alföldi város líceumába. Aztán pár év
múlva, ha már enyhülnek a dolgok, folytathatja rebellis küldeté-
sét.
– Én is gondoltam már rá, talán meg is teszem. Ha már Arany
is ezt javallja.
Lévay az emigrációban élő haza akról kezdett beszélni.
– Jósika Brüsszelben él, azt mondják, megint elkezdett írni, és
valami lipcsei kiadónak küldözgeti regényeit…
– Meg a fordításait is – szólt közbe Kemény.
– Úgy tudom, felesége, Podmaniczky Júlia fordítja németre,
mert Miklós csak magyarul ír. Halljátok, az ám a derék asszony!
Csipkeboltot nyitott Brüsszelben, aminek a jövedelméből szépen
megvannak. Szívesen látják vendégül az emigráns haza akat,
megvendégelik, kikérdezik őket, ha kell, kölcsönt nyújtanak ne-
kik.
– Ez igazán szép – gondolt bele Arany. – Hátha megadja az Is-
ten, hogy egy napon hazatérjenek.
– Teleki Sándor hat hónapot ült az adósok börtönében – közöl-
te némi malíciával Egressy.
– Hol?
– Valahol Franciaországban.
 g
– Nahát, a nagy csavargó…
Arany nem ismerte személyesen Teleki grófot, nevét Pető vel
kellett társítania. Ő volt az a földbirtokos nemes, aki koltói bir-
tokát két hétre az ifjú házasok, Sándor és Szendrey Júlia rendel-
kezésére bocsátotta, hogy méltó helyszínen kezdődjék el közös
életük. Teleki gróf kétségkívül az új kor, az új rend liberális gon-
dolkodású élharcosa, aki az emberi nagyságot már nem a szár-
mazásból eredeztette.
– Jól hallottam, hogy Bem atyánk is elhalálozott? – kérdezte
valaki.
– Ó, már több mint egy éve! – csodálkozott rá Csengery. – De
nem a keresztények mennyországába jutott, hanem a muszlim
paradicsomba… – Arany sem tudott Bemről, gyelte hát Antalt.
– Ő is Törökországba menekült, ahogyan Kossuth meg sok ezer
magyar. Az orosz kormány követelte a menekültek kiadatását
Isztambultól, mert fennáll közöttük egy békemegállapodás,
amire az Oszmán Birodalom kötelezettséget vállalt – kivéve, ha
a menekült áttér a muzulmán hitre. Bem és néhány lengyel
tiszt, de több magyar katona is, úgy gondolta, most az észszerű-
ségnek van itt az ideje, áttértek. – Ezen csak ketten csodálkoztak
el, Arany meg Lévay, mert a többiek tudták. – Nem is sejtette a
török, milyen nagyot nyernek az ősz tábornokkal. Aleppóban je-
lölték ki állomáshelyét, ahol már mint Murád pasa telepedett
meg. Nem sokkal később egy veszett rablócsapat támadta meg a
várost, mire az oszmán hatóságok őrá bízták a védelem irányítá-
sát. Azok a szerencsétlen ostromlók nem is bírtak vele, Napóle-
on katonájával, a magyar szabadságharc hősével. De a maláriá-
val szemben még neki sem volt stratégiája. ‘50 decemberében,
alig egy hónappal a győzelem után átadta a lelkét Allahnak.
Arany már indult, hisz egész máshol jártak gondolatai. Izgatta
a visszaút, Kőrösön hagyott szerettei, s a küszöbön álló tanár-
ság. Túl sok volt ez így egyszerre, hogy önfeledtnek tudja magát
érezni az egyébiránt jeles társaságban. És ez a közérzetére is erő-
sen kihatott. Búcsúzóul még Egressyhez szólott:
– Gábor, a Naplókat továbbra is Szalontára küldd! Majd Mezei
szomszéd, akivel már beszéltem ez ügyben, széjjelosztja az elő -
 gy jj j
zetők között.
A vasúti szállítással módfelett elégedett lehetett, csupán há-
rom pengőjébe került. No, de onnét Kőrösre, szekéren; tíz pengő-
je bánta! Ugyancsak rosszulesett ez neki.
November 10-én, megköszönve Mentovichék vendégszerete-
tét, a kivett házba költöztek. A lakásnak volt két délre tekintő
szobája, konyha, belső és külső kamra, tágas pince. Az udvar
erős kőfallal kerített, önálló, tehát nem kellett szomszédokkal
osztozniuk rajta.
A megbeszéltek szerint mindjárt el is kezdte a tanítást heti ti-
zenhét órában. Ez önmagában nem rótt rá nagy terhet, s öröm-
mel is látott hozzá, hanem amikor dolgozatjavításokra került
sor, át kellett értékelnie a véleményét. Lelkiismeretes, precíz
ember lévén, a diákok beszámolóit igen komolyan vette. Így az-
tán rá kellett jönnie, hogy a javítgatás lélekölő, időrabló munka.
Hazavitte a tanulók füzeteit, amelyek késő estékig lekötötték
minden gyelmét. Ez idő alatt napokig pihentek megkezdett
írásai, s gyűltek a megválaszolatlan levelek.
Mindkét gyerek iskolába járt, Juliska a helyi leányneveldébe,
Laci pedig, mint elsős elemista, a református líceumba. Arany
feleségére hagyta az ezzel járó gondokat, részint időhiány miatt,
másrészt elvből is. Szemet ne szúrjon senkinek, hogy kis a an-
nak az iskolának tanulója, amelyben ő megbecsült tanár.
Az első hónapokban zárkózottan éltek, még Mentovich és
Szász barátságát sem keresték, azok ketten hiába igyekeztek
őket kimozdítani otthonról.
Egyik nap hazatérve Arany egy frissen megírt levelet talált a
konyhaasztalon. Rápillantott, s nyomban látta, hogy felesége írt
Rozvány Erzsikének, tehát ők ketten leveleztek. A megszólítás-
ból meg a jellegzetes betűformálásról is ráismert felesége írásá-
ra.

Édes Kis Bétám!

Igéretem beváltva írok hozzád…[3]
 Gyorsan elkapta róla a tekintetét. Semmi köze hozzá, hogy Ju-
lis mit ír Bettikének! Másrészről pedig nem óhajtott szembesül-
ni felesége fogalmazási fogyatékosságával meg helyesírási hibá-
ival.
Alig pár hete tanított, amikor a tanhatóság keményen rámor-
dult a líceumra. Az volt a bajuk, hogy a tanárok egy részét az
egyháztanács az ő jóváhagyásuk nélkül válogatta össze. Sejteni
lehetett, hiszen a kormány egyre világosabban látta: a sok új ta-
nári állás, a kálvinista iskolák választási szabadsága mellett,
számos „veszedelmes” embernek ad búvóhelyet. Minden kőrösi
tanárnak bekérték az önéletrajzát, megnevezve benne, mely
tárgyból van képesítése, vagy, ha nincs, kész-e egzáment tenni.
Mindezek fölött legfőképpen arra voltak kíváncsiak, melyikük
mivel töltötte idejét 1848. március 15-től nevelővé választásáig.
Ez a követelmény a két régi tanár, meg Kiss Lajos kivételével
mindnyájuk állását megkérdőjelezte. Többségük nem rendelke-
zett tanári oklevéllel, legföljebb némi nevelői gyakorlattal.
Arany sem tudott tanári képesítést felmutatni, ellenben volt a
rovásán: a revolúció alatt néplapot szerkesztett, majd a forradal-
mi kormány hivatalnoka lett.
Az életrajzokat megírták, azon elv alapján, hogy nem titkolják,
csak okosan takargatják, kicsinyítik forradalmi múltjukat.
Arany őszintén megvallotta benne fogalmazóságát, sajnálattal
hozzátéve: szorult családi helyzete vitte rá. Hivatkozott a cs. és
kir. főszolgabíró irodájában töltött időkre meg Tisza Lajosnál
végzett, politikailag független ténykedésére. Egyre nehezebb
lett a lelke, Damoklész kardja függött felette. Nagyon bánta,
hogy elhagyta Szalontát, s újfent megingott a pályaválasztást il-
letően. Tompának ezt írta: „némi puri cation is keresztül kell es-
nünk, a mit előre tudva, természettel nem indítottam volna el
töredékeny sajkámat a tanárság vészes óceánján.”
A mindennapi megélhetéssel is gondjai voltak, drágállta Kő-
röst, barátainak küldött leveleiben „drága Bécsnek” csúfolta vá-
lasztott városát. Bizonytalan állapotára tekintettel az egyházta-
nács önként felemelte tanári zetését ötszáz pengőről ötszázöt-
venre. „Itt vagyok az alföld egyik Kanaánjában, hol az ember ha-
 gy gy j
todfélszáz forint zetés mellett meghalhat éhen, oly nagy a drá-
gaság a főváros közelsége miatt” – írta Szilágyi Istvánnak. Már-
már arra jutott, nem lesz tartós maradása Kőrösön, s elkezdte
szövögetni terveit. Otthoni házát kitataroztatja, hogy bármely
pillanatban, ha szorul a kapca, vissza tudjanak menekülni. Er-
csey Sándornak írta: „Inkább szeretnék fáskertemben vagy hoz-
zátok, mint az itteni fel- és algymnasiumban sétálgatni.” Lelké-
re kötötte sógorának, hogy legyen gondja a szőlőre, hernyóztas-
sa a gyümölcsfákat. Ha ideje engedte, írt rokonainak, nénjének,
Rozvány Andrásnak és Györgynek. Semmiképp nem akart volna
szalontai szeretteitől eltávolodni, hisz korántsem érezte azt,
hogy tartós maradása lesz Kőrösön.
Gyűlölte nedves bérházát, azon nyomban elővette a didergés,
ha elhagyta az egy szem szobát, amelyben laktak, s fűtöttek.
Rosszul zártak az ajtók, ablakok, a szél átfútt a nyílásokon, de
Arany érzése szerint még a falon is, csontjáig vacogtatta a tél. Ja-
nuárban rátört a köhögés, sokszor az egész éjszakát végigkrahá-
csolta. Megváltás volt neki, amikor reggel bement az iskolába,
amelynek tanári szobája olyan kellemes meleggel fogadta, hogy
legszívesebben ott vészelte volna át a hideg hónapokat.
1852. február 20-án különös vendég érkezett a házhoz. Megle-
pően enyhe idő járta, a gyerekek kint tébláboltak az udvaron,
amikor megjelent egy magas fér , és a híres költő után tudako-
zódott. Juliska már nyitotta is a kaput, s illedelmesen betessé-
kelte.
– Áldás, békesség! – köszönt a házba belépő, és mindjárt a lé-
nyegre tért. – Jöttem ám, no, nem avatatlan, mert láttam én már
másik költőt is, azt a szerencsétlen sorsú sihedert, a Pető Sán-
dort.
– Igazán? – bámult rá Arany.
– Úgy bizony – mondta az idegen. – Hogy az milyen, jókedvű
volt mindig! Nem úgy, mint errefelé a népek. De ha már itt va-
gyok, mondom, megnézem én azt a híres Arany Jánost. A tekén-
tetes úr volna az? Hozzá van szerencsém?
– Szerencse – dünnyögte Arany, mert hát ő ezt nem mondta
volna annak.
 – Ó, tekéntetes úr! De örülök! Leülhetek kissé?
– Csak tessék, ha jobb dolga nincsen az úrnak – hagy ta rá
Arany.
– Nagy dolog a költészet! Mert hát én tudom azt! Magam is
szoktam néhanapján verseket írni.
– Igen? – kérdezte jobb híján Arany.
– Véletlenül most is van nálam egy kis füzetnyi – mondta az
idegen. – Ha fölolvasnék belőle, nem untatnám? Nem restellené
meghallgatni a tekéntetes úr?
Arany feje szinte belefájdult: isten mentsen a fűzfapoétáktól!
– Az már valami…
– Na igen, igyekszik az ember… – folytatta a vendég. – Itt-ott
egy-két művecském ki is nyomattatott immár. Persze csak álnév
alatt.
– Derék – bólintott Arany.
– Antológiákban. Mint a Remény, meg a Losonci Phoenix. Ahol
a tekéntetes úrnak is jelentek meg versei. Ha talán fel gyelt rá a
tekéntetes úr…
– Bizonyosan… Miért is ne… – tűnődött el Arany. – Álnéven?
– Úgy, úgy. Csakis álnév alatt – így az idegen, és elmosolyogta
magát.
– És mi légyen az az álnév? Csak nem Tompa Mihály?
Kitört erre a nevetés. A két fér megölelte egymást, Tompa
hévvel lapogatta Arany vállát.
– Megleptelek, ugye? No, miket gondoltál felőlem?
– Gyanús voltál már nekem akkor, amikor azt mondád: vélet-
lenül most is van nálad egy kis füzetnyi vers.
Arany nyomban szólította feleségét, aki épp a kamrában tett-
vett, hogy megossza vele a ritka élményt. Jött is Julianna sietve,
s együtt örült a költőkkel. Nagyot kellett Tompán csodálkozni-
uk, hogy a melankolikus hírű költő, a panaszos levelek írója ily
jókedvű ember. Minden mondatában tréfa sejlett, szája mosoly-
ra állott.
– Ismerem én jól kegyedet, Julianna, hisz János gyakorta emle-
geti! Szerencsés lehet az az asszony, aki halhatatlan férj mellett
él!
 A nő orcáját megszínesítette a sajátos bók. Első pillantásra föl-
mérte, hogy ez az őszes, termetes szál ember kedvére való lesz.
– Isten hozta! Végre hogy minálunk tudhassuk!
Tompa három napot maradt Aranyéknál, a kényelmére befű-
tötték az egyik délre tekintő, lakatlan szobát, s a két fér , ami-
kor csak tehette, itt társalgott, borozott, vidult.
– Hallod-e, Miska – lett komoly egyszer a ház ura –, engem
módfelett megviselt az a terminus, amikor tengelyt akasztottál
Pető vel.
– Pontosítsunk, barátom! Neki támadt baja énvelem, jómagam
az események vétlen szenvedője voltam.
– De hát miért is rúgott úgy ki rád?
– Ő sem tudta volna megmondani – rázta Tompa a fejét. – Fél-
reértések egymásutánisága vezette arra a tév útra, hogy megor-
rolt rám. Talán azzal kezdődött, hogy elengedtem egy ártatlan
tréfát a házasságára vonatkozólag. Aztán egy másik alkalom-
mal, amikor egyazon időben voltunk ugyanabban a mulatóban,
valamit félrelátott. Én intettem feléje, s vártam, hogy odajön, de
láttam, hogy nincs egyedül, nekem pedig sürgősen indulnom
kellett haza. Később ez úgy jutott vissza hozzám, hogy én egy
orcátlan, öntelt alak vagyok, aki már szóba sem akar állani véle.
Arany jó darabig hallgatott.
– Nem volt könnyű ember a mi Sándorunk.
– Így is mondhatjuk.
– De meggyőződésem, hogy lángelme és lánglélek. Aki így is,
úgy is elhamvasztotta volna magát.
Most Tompán volt a tűnődés sora.
– Egyedül téged nem bántott meg soha.
– Ahogy vesszük, barátom. Csínján kellett ővele bánni, mert
könnyen kijött a sodrából. Hanem igen találóan mondtad – vál-
tott másra Arany –, hogy rosszkedvűek errefelé a népek. Sza-
lontát barátságosabb emberek lakják.
– Mi tagadás, nagy vállalkozás volt ez a részedről, már hogy
ideköltöztél. Milyennek látod Kőröst?
– Rátarti nép lakik itten, noha még alig melegedtem meg. Ab-
ban nincsen hiba, hogy jutni akarnak valamire, az iskola ügyét
 gy j gy
is a szívükön viselik, és a legtöbb földmíves legalább egy át ta-
níttatni akarja. Hanem kinézik maguk közül az idegent, s meg is
szólják, ha másképpen viselkedik. A vagyonszerzés náluk elsőd-
leges, törtetnek is emiatt sokszor kíméletlenül. Panaszom még-
sem lehet, a líceumban megbecsülnek, tanártársaim tisztelettel
viseltetnek irántam.
Arany és Szász Károly elkísérte Tompát szekéren Ceglédig. A
kis Juliskát is magukkal vitték, mert a leányka módfelett szeret-
te volna már látni a gőzös löködöncöt. Útközben Tompa annyit
tréfálkozott, hogy a társaság nem győzött nevetni.
– Juliska, te, no, gyelj csak ide egy cseppet! – évődött a kis-
lánnyal. – Tudod-e, miért apádurad a hon legkiválóbb költője?
– Mert szép verseket ír – felelte rá a leányka.
– Nohát, szép verseket sokan tudnak ám írni! Vörösmarty Mi-
hály, Bajza József, meg, ha úgy vesszük, tán én is. Nos, de miért
legnagyobb mégis atyád?
Juliska elbizonytalanodott, apjára tekintett. Annak a szemé-
ben csak víg huncutságot látott, semmi mást.
Szász Károly segíteni igyekezett:
– Mert Arany Jánosnak van a legszebb bajusza!
Tompa nevetett rajta, de tagadólag rázta a fejét.
– Dehogy, dehogy. Na, megmondom én, Juliska, ha nem tu-
dod. Amit tőlem hallasz, azt elmondhatod az iskoládban is, ha
gondolod, rám hivatkozván, hogy Mihály bácsitól tudod. – Bizal-
masan közelebb hajolt a kislányhoz. – Édesapádnak szépen
cseng a neve. Arany. No, hallod-é? Arany!
– Hallom – ment bele Juliska a játékba.
– Vegyük az én nevemet! Tompa. No, hogyan cseng ez, felelj!
A leányka gondolkodott, aztán kimondta:
– Tompán!
Kirobbant a hahota. Arany is nevetett, sőt a kocsis a bakon
ugyancsak.
– Látod, hogy tudod! És ezt majd elmesélheted másoknak.
Cegléden azzal váltak el, hogy az ilyen találkozások ismétlést
követelnek. Tompa konkrét javaslattal élt.
 – Fogadjuk meg, Jani, hogy én minden tavasszal eljövök hoz-
zátok, te pedig minden nyáron énhozzám, ha lehet, családostól.
– Tetszésemre van a javaslat – ismerte el Arany, ennél többet
azonban nem mert ígérni.
A lelkész-költő vonatra szállt, Juliska pedig megcsodálta a gőz-
mozdonyt, amely egészen fölbolygatta gyermeklelkét.

⸎
Akármennyire vágyódott haza, bármennyi elfoglaltsággal is járt
új hivatása, Arany munkakedve megmaradt. Az elmúlt eszten-
dőkben két tervet dédelgetett, hagyott félbe, most egy harmadi-
kat befejezett, Furkó Tamás címen. Keserűségét, mely a szabad-
ságharc bukásának hozadéka, igyekezett kiírni magából ebben a
szatirikus művében. Végre kedvére ki gurázhatta azt a jellegze-
tes karaktert, amely sok ezer hon társhoz hasonlatos, és akinek
viselkedése okolható az összeomlásért.
Elővette ezt követően elfekvő témáját, melyet úgymond vélet-
lenül talált, miközben a Toldi szerelméhez böngészte a dokumen-
tumokat. A Perényi családot vizsgálva rábukkant egy testvér-
párra, akikkel 1556-ban különös dolog esett meg. Perényi Mi-
hály Ferdinánd híve volt, testvére, Ferenc azonban Izabellához
pártolt. Emiatt Ferdinánd vezére, Puchaim, a hűtlen testvér
vára, Nagyida alá vonult, hogy elpusztítsa azt. Ferenc hirtelenjé-
ben nem tudott kellő védősereget toborozni, cigányokra bízta az
oltalmat. Már-már sikerült is az égisz, a cigány had derekasan
helytállt, a császáriak szedelőzködni kezdtek, hogy elhagyják a
várat. Ám a kelekótya cigányok, nem bírván hetykeségükkel, el-
árulták gyengeségüket. Azt kiabálták Puchaim felé, hogy annak
köszönheti életét, hogy elfogyott a puskaporuk, különben most
lezúdulnának és szétvernék őket táborostól. Puchaim erre
visszafordult, bevette a várat, földig lerontotta, a cigányokat
mind lenyakazta. Ez a valóságos történet adta Aranynak az ötle-
tet, hogy megírja A nagyidai cigányok szatirikus hőskölteményt.
Négy éneket tervezett, s azt maradéktalanul betartotta. Az al-
kotás közben részletet küldött belőle Hanvára Tompának. A jó
barát elragadtatásának adott hangot válaszlevelében, s haladék-
talan kiadatását javasolta, lemondóan hozzátéve: „Te sem tudsz
munkáidnak azonmód kiadót találni? Ez, barátom, botrány.”
Arany nem nyughatott, A nagyidai cigányok kész kéziratával
Pestre indult. Domokos kérésére ismét a Tisza-házban szállt
meg, ahol találkozott az épp ott tartózkodó tanítványával meg
Kováccsal. Együtt keresték föl Müller Gyula kiadót, és meg is
egyeztek örökös áron háromszáz pengő forintban. Arany kicsit
vonakodott, de aztán, amikor Müller megígérte, hogy a második
kiadásért is zet százat, kezet adott rá. Ezzel dolgát elvégezte,
azonban egy nappal elhalasztotta hazautazását, mert Jókait
még fel kellett keresnie. Tisztessége, becsülete és kíváncsisága is
így kívánta.
Megható találkozásukban benne érzett a kudarcos múlt, Pető
kétes árnya és szerencsés megmenekülésük diadala. Hosszan
ölelték, lapogatták egymást.
– Móric, Móric, már azt hittem, téged sem látlak többé ebben
az életben!
– A sors ezúttal kegyeibe fogadott bennünket. Neked, Jani, biz-
tos helyed van ott Kőrösön?
– Az még majd elválik. Egyelőre békén hagynak. Te azonban
nagy veszélyben voltál, hisz az országgyűlésben megszavaztad a
Habsburg-ház trónfosztását.
– Való igaz… De fő, hogy most már elültek a hullámok.
– No, várjál csak, várjál! Ennél többet is szeretnék hallani.
Jókai jobbra-balra tekintett szobájában, mintha arról kívánna
meggyőződni, valóban ketten vannak-e, majd hellyel kínálta
vendégét. Maga nem ült le, az ablakhoz lépdelt, megfordult, s a
párkányhoz támaszkodva kezdett beszélni.
– A világosi összeomláskor Rákóczi János titkárral hagytuk el
Aradot. Ez a János talpraesett, vakmerő ember, mindig vannak
kényes helyzetben ötletei…
– Ő Kossuth rokona, ugye? – kérdezett közbe Arany.
– Igen, az ideiglenes kormányban jól együtt tudtunk dolgozni,
és ki is tartottunk a végsőkig. Az utolsó pillanatban hagy tuk
csak el az aradi hivatalt, János sietve vásárolt egy bricskát lovas-
 J gy
tól, beöltözött kocsisnak, én pedig az ő utasa lettem. Na, Jani,
ilyet még nem hallottál! Egyenesen nekimentünk az oroszok-
nak, az én kocsisom verte bőszen a lovakat, ordibált, mint aki
valami nagyon fontos megbízást teljesít. Úgy hatoltunk át a
szembejövő ellenséges seregeken, mintha ezt előre így rendez-
ték volna. A muszkák szitkozódva, fenyegetőzve kitértek elő-
lünk, és mi sértetlenül eljutottunk Gyulára. Sejtelmem sincs,
mit hittek rólunk azok a katonák, hogy nem akartak igazoltatni,
feltartóztatni bennünket. No, Gyulán találkoztam a nejemmel,
és onnantól már vele együtt menekültünk északra, a Bükk ren-
getegébe. Csányi Béla földbirtokos bújtatott el bennünket egy el-
dugott kis faluban, a neve Tardona. Ott értesültünk a táborno-
kok kivégzéséről, a polgári megtorlásokról, de Klapka hőstetté-
ről is. Az én Rózám, látod, milyen derék asszony, útra kelt, és be-
szerzett egy Klapka-féle komáromi menlevelet, amely azt iga-
zolta, hogy magam is ott voltam a várban, amikor Haynau, a vár
feladása fejében, valamennyi védőt kegyelemben részesítette.
– Hallottunk csak olyat! – adott hangot Arany meglepetésé-
nek.
– Hanem mégsem bíztam én Haynauban, inkább kétszeresen
is bebiztosítottam magam. Miskolcon beszereztünk egy Kovács
János névre szóló passzust, éjjel utaztunk a fővárosba, ez már
‘50 tavaszán volt, de én még hónapokig a budai hegyekben, Ad-
liczer vendéglőjében kuksoltam. Hát, így menekültem meg, ba-
rátom, csak még el ne kiabáljuk!
Arany hüledezve bámult Jókaira. A hányattatások egyáltalán
nem látszottak meg rajta. Egy ereje teljében lévő, magas, ele-
gáns, szép fér embert látott, akit még fennköltté is tett a sze-
mében csillogó életöröm.
– Az alkotás segít, Móric – bólintott Arany, mintha magának is
mondaná. – A rettegésre legjobb ír, ha az ember leül a papiros
mellé, és hagyja szárnyalni képzeletét. Ha szabad megkérdez-
nem, min dolgozol mostanság?
Jókai örömmel vette a kérdést, maga is helyet foglalt, szivarral
kínálta meg a költőt. Rágyújtottak, s a házigazda füstöt ereget-
ve, avatott lelkesültséggel beszélt éppen készülőfélben lévő re-
 gg pp
gényéről s jövőbeni terveiről. Kifejtette, hogy ebben a megha-
sonlott, kedvetlen időben a dicső múlt felé kell fordulni, aho-
gyan Jósika is teszi. Jókai most fejezte be az Erdély aranykorát, de
már elkezdte vázlatozni a Török világ Magyarországon című regé-
nyét. Arany akár irigykedhetett is volna epikus barátjára, hogy
őt, mint regényírót, sokszorosan többen olvassák, mint bármely
költőt, ha nem hiányzik belőle az irigység csírája. Bármennyire
igyekeztek kerülni Pető személyét, a költő-forradalmár szelle-
me csak közéjük surrant. Jókai szólta el magát, éppen Szendrey
Júlia kapcsán, akiről pletykákat tudott.
– Az asszony már megint viselős.
– Hogyan?
– Zoltán, Pető a, negyedik évében jár. Ezen kívül Júlia szült
egy út Horváth Árpádnak, a neve Attila, és már várják a követ-
kezőt.
– Mily sürgős nekik… Zoltánt láttad?
– A ligetben két hete. Jó kiállású úcska, hasonlít az apjához.
– Mi vagyunk Julissal a keresztszülei.
– Tudom, Jani.
– Illenék pedig őt is meglátogatnom. De hát…
– Légy nyugodt, barátom, nem fogadnának szívesen.
– Megeshet…
Darabig komolyan hallgattak, majd Jókai elterelő kérdést inté-
zett hozzá:
– Tőled szeretném hallani, Jani: Sándor géniusz volt, vagy kók-
ler?
– Kókler semmi esetre sem. Jó költő volt, versei túlélik őt, és
túlélnek még néhány századot is. Ő volt az egyszemélyes néplé-
lek, aki olyan magától értetődő nyelvet alkotott és művelt, ami-
re, azt gondolhatnánk, bárki képes. És éppen ez benne a csel.
– Tudom, hogy ti nagy barátok voltatok, nekem a rossz termé-
szetéből jutott ki. Velem kiállhatatlanul viselkedett. Ma sem ér-
tem, hogyan formálhatott ahhoz jogot, hogy durván beleszóljon
a párválasztásomba. Olyan förtelmes levelet írt édesanyámnak,
hogy szegény lelkem majdnem belehalt. Majdhogynem szó sze-
rint azt írta neki, hogy én egy rongy ember vagyok, akit ki kell
tagadni, világgá kell zavarni.
– Ilyet tett? – nyilallt valami Aranyba. – Úgy tűnik, egyedül én
vagyok a kitüntetett, sokakkal szemben volt komisz, sajnos.
Tompával is összeakasztotta a bajszát. Csibész kölyök maradt
élete utolsó percéig.
Jókai eltűnődött, nagyot szívott csibukjából.
– Neveletlen gyermek. Széltoló viselkedését még el is lehetett
fogadni, hisz pajtása voltam, laktunk is együtt, de nem tudta,
mennyi az elég, ha intrikáról volt szó.
Arany egyre kényelmetlenebbül kezdte magát érezni. Neki ép-
pen nem lehetett semmi baja Pető vel, Jókai dobogását sajgó
szívvel vette. Valahogy etikátlannak érezte, hogy hősi halált
halt barátjának emléke ily kedvezőtlen szólamokban idéződik
fel. Igyekezett eltéríteni a beszédet, minthogy azonban Jókai ok-
vetlenül ki akarta adni magából keserűségét, szótlanságba for-
dult, s negyedóra múltán a holnapi utazására hivatkozva elkö-
szönt.
Otthon kitárgyaltak mindent a feleségével, aki egyik ámulat-
ból a másikba esett.
– Nahát, ez az asszony!
– Mindenki cipeli a maga keresztjét.
– Hát, nem féli az Istent. Legalább a gyászévet kivárhatta vol-
na.
Arany észrevette, hogy felesége szeme ki van sírva. És idült
bánat honol orcáján, vagyis napok óta kesereg valamin.
– Mi lelte kelmedet, kedves?
– Azt maga tán meg sem érti.
– No, mégis árulja el!
Julianna az asztalnál szárazbabot szemelgetett fürge ujjal. A
férj elnézte hitvese dolgos kezét, ahogy ügyesen, gyors mozdu-
latokkal szedegeti ki a sérült, fonnyadt szemeket az épek közül.
Szerette gyelni ezt az asszonyi tevékenységet, gyermekkorában
az édesanyja is ilyen gyakorlottan kapkodta, szinte alig lehetett
szemmel követni. A kezek most analógiát képeztek a múlt és a
jelen között, akárha otthon lenne a bogárhátú házacska pitvará-
j g p
ban, s azok a fonnyadt, elnyűtt kezek átütnének a jelenlévő
csont-bőr anyagon. Hanem ez a kéz mégis egészségesebb, erő-
sebb, húsosabb, élőbb. Ahogy egy marék tarkabab megtisztult, a
nő tenyerébe söpörte, s egy bádogtálba dobta; a szemek jellegze-
tesen kopogtak.
– Nem tudok én itten megszokni – bökte ki Julianna, s egy
könnycsepp jelent meg a szeme sarkában.
Azért volt különösen fájó ez a fér nak, mert maga is így volt
ezzel. Pestről jövet többször is eltévelyedett a gondolata, és fájón
gyelmeztetnie kellett magát, hogy nem Szalontára utazik, ha-
nem vissza Kőrösre.
– Egy kis időt még kibírunk, aztán nékem sem lesz maradá-
som. Legyen türelemmel!
A szalontai házuk villant föl benne, s azonmód levélben ér-
deklődött a ház megjavíttatásáról Ercsey Sándornál. Mégis várt
vele két hetet, hogy megóvja magát az elhamarkodott cselekvés-
től. Eközben megkapta A nagyidat cigányok kefelenyomatát,
amit kijavított és vissza is küldött a kiadónak.
Május végén megjelent a könyvecske. Arany sopánkodva for-
gatta kezében a szegényes kiadványt – ennél azért pofásabbra
számított. Címlapján ponyvafüzetekre jellemző fametszet: Csóri
egy hordóra dőlve a pincében álmodik, látva magát karddal,
zászlóval kezében a csatatéren, amint tetemeken gázol – az ajtó-
ból a cigányok ámulva lesik.
Rövidesen eljutottak hozzá a kritikák is. A Pesti Napló többek
között ezt írta róla: „Tartós beccsel bíró, gyelemre méltó jelen-
ség, a nyelve kedvesen klasszikus ó-zamatú.” Ezzel a dicséretet
be is fejezte, s felteszi a kérdést: vajon a szerző milyen célból kí-
ván ily művet a nép közé juttatni? A Magyar Hírlap munkatársa
sem hatolt mélyebbre a szerző szándékának megfejtésében; úgy
fogalmaz, „csekély neki a képzeleti és költői anyag”. Megrótt a
műben néhány „pórszerű gondolatot és kifejezést”, s noha di-
csérte az élcet, a leleményességet, de szabadosságai nélkül „sok-
kal jobb lelkiismeretességgel ajánlhatná” az olvasóknak. Még
Szilágyi Sándor is bírálta, különben méltányló recenziójában,
hogy „néha a népiesből a póriasba ereszkedik le”.
 gy p p
Sok bírálónak azért sem tetszett, mert a díjazott költőtől mást
vártak, s A nagyidai cigányok a Toldi után nem jelentett hala-
dást. Toldy Ferenc Aranytól a Toldi középső részét sürgette, a Ci-
gányokat ellenszenvvel olvasta, s a végén csalódottan tette le. Az
Új Magyar Múzeum a művet máglyára vettette volna. „Szomorú
aberrátiója egy ritka szép léleknek, nem a tárgynál fogva, mert a
költő minden tárgynak kölcsönözhet költői érdeket az eszme ál-
tal, melynek azt vivőjévé teszi; de a tartalomnál fogva, mely – ál-
datlan üresség. Elő most mielébb a Toldi második részével, ki-
tisztázására azon ragyogó fénynek, mely őt eddig körülvette, s
megnyugtatására az irodalom barátnak, ki első rangú költője
nevét önmaga által elhomályosítva csak fájdalommal láthatja.”
Arany csodálkozott rajta, hogy mennyire félreértették ezt a
művét. Mert A nagyidai cigányok alapvetően a pesszimizmus
nyelvöltögetése, s bírálói süketek maradtak a nom utalásokra
meg a művészi trivialitásra, ami pedig elfogadott Shakespeare
és Heine esetében. Egy jelképes verssel írta ki magából keserűsé-
gét, Vág tat a ló… címmel, amelyet a Budapesti Visszhang június
20-án közölt.
A kedvét mindenesetre elrontotta, hetekig nem is nyúlt a toll
után, inkább a gyermekeivel foglalkozott. Juliska és Laci rajon-
gott érte, számukra a legnagyobb boldogságot jelentette, ha vele
lehettek, ha hallhatták meleg hangját, adomára áhítva, hiszen a
költőnek az élet sok apró rezdüléséről rendre eszébe jutott egy
odaillő történet. Egy alkalommal Laci levert az asztalról egy kö-
csögöt, s bár alig volt már az aljában tejföl, a veszteséget még-
sem hagyhatta szó nélkül az anyja.
– Laci, te Laci, égetnivaló, mit míveltél mán megint!
A gyerek szeppenten bámulta a konyha padlóján szétszóró-
dott cserépdarabokat, szája sírásra görbült.
– Nem… nem akartam…
Az apa, látva acskája kétségbeesését, könnyed hangon felne-
vetett.
– Sebaj, Vasmarok, csak a vagyonunkat verted le! – Erre a fa-
gyos légkör felengedett, valamennyien a fér ra néztek, tudva,
hogy most adoma következik. – Így volt ezzel az egyszeri cigány
 gy gy gy g y
is! – kezdett bele Arany. – Kapott a cigány valahonnét egy csup-
rot. Na, mondta az asztalra helyezve, ezt nem használjuk sem-
mire, hanem a piacon eladom. Eladom, veszek belőle kiscsirké-
ket, tán tízet is, azokat felnevelem, lesznek belőle tyúkok, azokat
is felnevelem, eladom, veszek belőle kislibákat, felnevelem, azo-
kat is eladom, veszek belőle malacot, felnevelem, szaporítom, a
kondát eladom, veszek belőle házat… Ekkor a kis a váratlanul
leverte a csuprot, ami összetört, a cigány így jajdult fel: na, te
purdé, most vége a vagyonunknak!
A ház mennyezetgerendái alatt kiteljesedett a béke.
Az élet azonban mégsem maradt ilyen derűs, Tompát elővet-
ték. Házkutatás volt nála, Hanván, iratait lepecsételték, elvitték,
köztük Arany leveleit is. Ezt a költő Tompa május 20-án kelt
üzenetéből tudta meg, amelyben a jó barát óvatos szavakkal fo-
galmazta meg, milyen „csehül áll” mind egészségére, mind kö-
rülményeire nézve. „Irományaim egy része lefoglalva s pecsétel-
ve, más része elvive van, azok közt kéziratban lévő több verseim.
Látod, ide jutottunk, pedig te is tudod, hogy én politikával soha
nem foglalkodtam.” Június elején haditörvényszék elé idézték
Kassára mint volt tábori lelkészt és mint A gólyához című vers
íróját. Gyalázatosan megvárakoztatták az előzetesben, egy hó-
napnál tovább ette a rabok savanyú kenyerét, míglen kihallga-
tás nélkül hazabocsátották. Ennek oka volt, csak még ő nem tu-
dott róla.
Híre jött, hogy a atal Ferenc József császár körutat tesz az or-
szágban, elsőként Ceglédre látogat, onnan Nagykőrösre, majd
Kecskemétre és tovább. A kőrösi nép vegyes érzelmekkel fogadta
a nagy újságot meg a kormányzó, Albrecht főherceg rendeletét:
diadalkapukat kell emelni valamennyi kitüntetett település fő-
terén, hogy a „felség” elégedett legyen. Egyvalami mégis tet-
szett ebben az embereknek: engedélyt kaptak rá, hogy előve-
gyék a ‘49 óta rejtegetett nemzetiszín lobogókat, s kitűzzék
házukra. Aki csak tehette, távol maradt az eseménytől, kivált-
képp a kisnemesség meg a jól szituált polgárok, a hivatalnoko-
kat és a tanárokat azonban a hatóság kirendelte, természetesen
a diákokkal együtt. A tanulók kezébe virágot meg pálcikára kö-
 gy g gp
tözött pántlikákat adtak. Így, kiegészülve a léhűtők csoportjával,
akik majd sapkájukkal, kalapjukkal, kendőikkel üdvözlik a „hí-
res vendéget”, már kinéztek egy ünneplő tömegnek.
A piacon, felkészülve esőre, tűző napra, egy oldal nélküli szín-
tetőt ácsoltak a helybéli mesterek, hogy abban fogadják az ural-
kodót. Arany Mentovich és Szász között ácsorgott szótlanul,
egyik lábáról a másikra billenve. Gondolatai hevenyészve tere-
getődtek fel, mint kártyalapok egy vesztes parti végén. Most
megláthatja a pusztítót, a magyarság hóhérát, akinek a lelkén
sok tízezer ártatlan ember halála szárad, mint Pető , Batthyány
meg az aradiak, s a megmaradtaknak ehhez jó képet kell vágni-
uk! Micsoda gyáva asszisztálás ez, amelyben részt vesz, jelenlé-
tével legalizálva a tömeggyilkos törvényes hatalmát, pedig in-
kább azon kellene ügyködnie, hogyan kövessen el ellene me-
rényletet. Hanem már minek, szólalt meg benne a józanság, a
történelmi pillanat elillant, a rezsim újfent megizmosodott, s
neki, mint a Toldi írójának, s családos embernek, immár túl sok
a vesztenivalója. Átlesett az iskolás leányok sorára, pillantása ta-
lálkozott Juliskáéval. Alig szándékkal, inkább csak ösztönszerű-
en rezdítette feléje szemöldökét, a leány mégis észlelte. Hálás
mosolyt küldött vissza jutalmul.
Nincs az a hatalom, amely ezt a köteléket elmetszhetné! És
nincs erő, ármány, ami szétzülleszthetné az ő kis miliőjét, ezt a
szeretet-quadrigát, amit családnak, Arany családnak ismert
meg a világ. Asszonyáért, Laciért, Juliskáért, műveiért bármiféle
megaláztatást elvisel, a képmutatástól sem riadva vissza. S dü-
lékeny egészsége, amely gyermek- és ifjúkorában oly sok baj,
szenvedés forrása volt, most mintha szilárdult volna: alig-alig
érez fejzúgást, néha mintha el is némulna ez a kellemetlen „zaj”,
bárha inkább égi dallamok vették át helyét. Mi ez, ha nem vala-
miféle angyali üdvözlet, amely azt sugallja, érdemes tűrni?
Ércsisakos, fehér zubbonyos osztrák ulánusok rúgtattak dübö-
rögve a térre, mintegy a hatalmat demonstrálva, mögöttük a
négylovas császári batár. A hintó mindjárt begurult a tető alá,
megállt, az ajtaja nyomban kinyílt, s minden elővigyázatosságot
mellőzve, az ifjú Ferenc József megmutatta magát. A hamvas,
 j J g g
szőrtelen arcú atalember mosolyogva biccentett, és üdvözlésre
emelte kezét. A tömegben érces hangú bérkiáltók üvöltöttek fel:
– Vivát! Vivát der Kaiser!
A többség csatlakozott a szólamhoz, a gyerekek rázták csokré-
táikat, lobogtatták a pántlikát. A hivatalnokok és a tanárok kar-
jukat lóbálva járultak hozzá ehhez a képmutatáshoz.
– Éljen a császár! Éljen Ferenc József!
Arany szemügyre vette az ifjú uralkodót, s valamiféle szé-
gyenérzet szorította meg a torkát. Hiszen ez egy tejfölösszájú,
rózsás orcájú kölyökember, aki minden kétséget kizáróan kedve-
sen mosolyog; hát kinek árthatna ő? Még annyi idős sincs, mint
Pető volt, amikor megismerkedett vele, öltözéke magyaros: fe-
kete csizma, tintakék szűk nadrág, fölsőtestén atilla, aranyzsi-
nórozással, sujtásokkal, vitézkötésekkel díszítve. Fején huszáros
csákó, magas tollforgója kiszállás közben megakadt a hintó tető-
zetében, s kis híján leverődött fejéről. Senki nem merte kinevet-
ni.
A református esperes meg a bíró fogadta őt fél térdre eresz-
kedve, ami ellen, úgy tűnt, a atalembernek nincsen kifogása.
Ferenc József kissé zavartan intett a két embernek, hogy állja-
nak csak fel, aztán bal kezét az oldalán függő kardmarkolat ko-
sarára helyezte, jobbját fölemelve így kiáltott az „ünneplők” felé:
– Köszöntöm Kövhös népét! Legyetek devhék, engedelmes
polgávhai hazátoknak, s hűséges alattvalói császávhotoknak!
Aki csendességben él, lelkiismevhetesen dolgozik, nem évheti
bántódás, biztonságávhól magam gondoskodom! Isten tavhtson
meg benneteket!
Ismét felzúgott a vivát, lobogtak a pántlikák, kendők, kalapok.
A császár az esperessel és bíróval váltott néhány szót, amelyet
mások nem hallhattak. Arany később megtudta, mi hangzott el.
Az uralkodó udvarias spleennel érdeklődött a város gazdasági
élete, a templom és az iskola felől. Miután a válaszokat bólogat-
va tudomásul vette – nyilván egy szót sem jegyezve meg belőle
–, visszaszállt hintajába, s ment is tovább. Amelyik uralkodó fel-
tette magában, hogy bejárja az egész országot, egy helyen nem
időzhetett sokat. Valamennyien úgy érezhették, ez jót jelent, Fe-
 y gy j j
renc József megbocsátott rebellis magyarjainak, s innentől min-
den másképpen lesz, a renitenseket elfelejtik, a bűnök megbo-
csáttatnak, elindul a várva várt társadalmi és gazdasági fejlődés.
Ezt cáfolandó, július közepétől tanügyi felügyelők szállták
meg az iskolát, és sorban elkezdték kihallgatni a tanárokat. Sen-
ki se számított erre, főleg a császár látogatása után, nem is tud-
ták eltitkolni, milyen kellemetlenül érinti őket a raport. A tanári
grémium tartózkodott attól, hogy nyíltan pártfogásába vegye
pedagógusait, azt remélték, mindenki meg tudja magát egyen-
ként védeni. Aranynak egy sárga hajú, beteges tekintetű, korta-
lan „intendáns” jutott. Az első pillantásra meglátszott, hogy za-
varban van a neves költő előtt. A tanteremben kettőjükön kívül
még tartózkodott egy különös, kalapos gura, akinek szava sem
volt, csak fülelt és szipogott. A felügyelő a katedrán, az asztal
mögött ült, a költő az első padsor egyik székében, a gyelő pedig
mögötte.
– Nincs mitől tartani kegyelmednek, ha bűntelen – szögezte le
mindjárt a sárga hajú, s az asztalon kinyitott mappába pillan-
tott. – Kár, hogy nem volt őszinte az autobiográ ában, amit kér-
tünk…
Arany gondolata fürge gyík módján cikázott a burján-emlékek
között. Ki tudja, milyen adatok vannak róla, főleg a kormányhi-
vatal betöltésének idejéből. Sosem volt a éle hőbörgő forradal-
már, a császárt nem szidalmazta, Habsburg-ellenes szólamokat
sem írt le, puskát sem sütött ellenségre. Mégis ott tenyészett
benne a félelem. Bármilyen rosszakaró vallhatott felőle terhelő
valótlanságokat, amelyek elegendőek lehetnek egy hosszú elzá-
ráshoz. A hatóság teljességgel kiszámíthatatlan. Aztán a tömlöc-
ben megbetegszik, meghal, gyermekei félárván maradnak, és
éhen halnak imádott feleségével együtt.
– Legföljebb gyelmetlenséggel róhat meg uraságod – bátor-
kodta közbevetni –, de őszintétlenséggel aligha.
– Nono. Itt az áll – bökött a felügyelő a papírjára –, hogy ‘49
májusában fogalmazóként alkalmazták Debrecenben.
– Igen.
 – Pontatlan. Kegyelmed a Szemere-féle ideiglenes kormány
belügyminisztériumának volt fogalmazója. És ez így már nem
ugyanaz.
Arany nyugalomra intette magát. Ravaszabbnak kell kérdező-
jénél lennie, hogy egyáltalán esélye legyen kibújni a hurokból.
– Ne higgye uraságod, hogy az ember vészterhes időkben,
amikor a családja nyomorog, éhezik, meghallja a számára mellé-
kes dolgokat! Állást kínáltak, vakon elfogadtam. Munkám során
határozati, valamint döntési helyzetbe sosem kerültem, elöljá-
róm utasításait hajtottam végre. Kaptam érte pénzt, amit haza-
küldhettem az én szeretteimnek, hogy abból valahogy eltengőd-
jenek.
– Arany János – hunyorgott rá a sárga hajú. – Kegyelmedet az
egész ország ismeri, a Toldi írója, ugyebár, amely művet magam
is olvastam… – A kalapos köhintett, mire az intendáns másra
váltott. – Kegyelmed vagy gyermeki jellem, vagy ostobának néz
bennünket. Felhívom a gyelmét, sok minden vagyon itten leje-
gyezve viselt dolgairól, hisz nem csak az ön vallomása van a mi
birtokunkban. Tudjuk, amit tudunk, de mégis megkérdezem,
hogy helyzetén javítson: milyen viszonyban állt Kossuth Lajos-
sal?
A válasz nem esett nehezére Aranynak, beszélhetett őszintén.
– Én Kossuthtal még szót sem váltottam. Egy ízben láttam
Pesten, távolabbról, de személyes megismerkedésre nem került
sor. Ez az igazság, ha óhajtja, meg is esküszöm rá.
A sárga hajú hosszan hallgatott, egy ideig a költő szemébe fúr-
va tekintetét, de aztán nem bírta a pillantását. Aranyban felidé-
ződött egy korábbi emléke, amikor Szalontán a forradalom alatt
egy kis mitugrász hadnagy leteremtette valamiért, s ő nem szólt
vissza, csak megrótta átható pillantásával. Két órával később a
hadnagyocska bocsánatot kért tőle.
– Szemerét sem ismeri?
– De ismertem, kérem.
– Damjanichot?
– Őt is ismertem.
 – Na, látja! – bólintott rá az intendáns diadalmasan. – Ezen sze-
mélyek ismerete már önmagában okot ad a gyanakvásunkra.
Előbb-utóbb úgyis minden kiderül kegyelmedről, saját magának
árt, ha bármit is elhallgat.
Aranynak merész ötlete támadt.
– Nem áll szándékomban semmit elhallgatni. Se vér, se egyéb
bűnök nem tapadtak kezemhez. Egész életemben csak a művé-
szetnek óhajtottam élni, a tanítás is csak a éle kényszermegol-
dás – még jó, hogy tanártársai ezt nem hallották! –, meglennék
nélküle, ha költészetem tűrhetően jövedelmezne. Uraságod szo-
kott verseket írni?
Az intendáns zavarba jött. Aligha esett még meg vele, hogy ki-
hallgatott személy e éle bizalmas kérdést intézzen hozzá. Cso-
dálkozásán nem tudott uralkodni, és kibökte, amit nem akart.
– Honnét tudja?
A kalapos erőteljesen elkezdte a torkát köszörülni, hanem a ki-
mondott szavakat már nem lehetett visszavonni.
– Megérzés. Uraságodat értelmes, bölcselő embernek látom.
Ha gondolja, küldhet költeményeiből, megnézem, mit lehet vé-
lük kezdeni.
Innentől a kihallgatás elvesztette rigorózus jellegét. A sárga
hajú, akiről nemigen lehetett tudni, kicsoda, csupán feltételez-
ni, hogy valami kollaboráns, sehogy se bírta véka alá rejteni
Arany iránti hódolatát. Itt ült vele szemben az ország talán leg-
kiválóbb költője, aki olyan ártatlannak tűnik, mint a ma szüle-
tett bárány, és nyájas szelídséggel arra biztatja, küldjön neki ver-
set. Ilyen kivételes pillanat ritkán adódik egy hosszú életben.

⸎
Visszavágyott szalontai kis házába. Szíve szerint vásárolt volna
Kőrösön is egy kicsi földet, gyümölcsöst, de nem tellett rá szű-
kös anyagi keretéből. Bár az igazság inkább az, hogy féltve őrzött
tartalékait nem merte kockára tenni. Meg is írta Ercsey Sándor
sógorának, hogy inkább járna ki a fáskertbe, mint hogy az itteni
fel- és algimnáziumban sétálgat.
 Bár ha a szívét mérlegre tette, azt kellett éreznie, hogy ez a
tantestület, amelynek tagja, kiválóbb nem is lehetne, s méltán
országos hírű. Jókai így emlegette később: „a Fiastyúkban nincs
annyi csillag, mint akkor Nagykőrösön volt”. Arany ragyogó
szellemiségű társaságban tudhatta magát. Ha éppen nem gyö-
törte szülővárosa iránti honvágya, be kellett ismernie, hogy az
irodalom, a tudományok iránti érdeklődést és lelkesedést, a
nemzeti ügyért érzett komoly felelősséget, az önzetlen, nemes
szándékú barátságot mind megtalálta.
Mentovich Ferenc, költő, lozófus, már két önálló kötetet tud-
hatott magáénak. Szász Károly, a jó barát, költő, drámaíró, mű-
fordító, esztéta, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, akár-
csak Szilágyi Sándor, tudós történész. Továbbá Ács Zsigmond
nyelvész, Losonczy László költő, Salamon Ferenc történész, szí-
nikritikus, MTA-tag, Jánosi Ferenc kémikus, volt ‘48-as huszár és
Warga János igazgató, pedagógiai szakíró. S ezek a kiváló taná-
rok olyan morált foganatosítottak a nagykőrösi református fő-
gimnáziumban, amely a tanítványok számára a legszentebb lel-
ki és szellemi muníciót biztosította. Arany ezt tanítványainak is
elmondta a maga sajátos módján.
– Tanuljanak, kérem, tanuljanak kitartó szorgalommal! Ne
csupán miattunk, tanárokért, avagy önmagukért. Tanuljanak a
közjóért! Tanuljanak, hogy majdan hazánk dicsőségének oltárá-
hoz legalább porszemekkel hozzájárulhassanak! Mi, magyarok,
ahogy újkori históriáink mutatják, vitézségünkkel talán már so-
hasem tehetjük magunkat híressé. Előttünk van mégis a fényes
út, a tudomány, a művelődés útja.
Az egyik diák felnyújtotta a kezét. Arany engedélyt adott neki,
hogy megszólaljon. A ú, akit Ho er Endrének hívtak, felpat-
tant, hirtelen akarta mondani, de aztán hunyorított, megvakar-
ta a fejét.
– Professzor úr…
– No, bátran!
– Professzor úr, de hiszen Toldi Miklós nagy dicsőséget szer-
zett minékünk.
– Olvasta a Toldit!
 – Olvastam, kérem.
– Ez derék. Hanem én a Toldit nem fogom tanítani. Ha el is ol-
vassák, arra kérem mindnyájukat, szót sem említsenek róla!
Szívesen kirándult tanártársaival. Szükségét érezte a fesztelen
oldottság eme szabadban eltöltött óráinak. Egy alkalommal az
igazgató szüretjére voltak hivatalosak pedagógusok, eminens
tanulók. Olyan eget verő jókedvben folyt a munka, hogy néhá-
nyan egészen megfeledkeztek státuszukról. Mentovich és Lo-
sonczy felkaptatott egy homokdombra, ahol birkózni kezdtek. A
szálkás, acélos izomzatú Mentovich rövid huzakodás után föld-
höz vágta testesebb kollégáját. Losonczy ezt módfelett zokon
vette, mert őszerinte maga az erősebb, ezért ismét küzdelemre
hívta ellenfelét. Mentovich ezúttal is elfektette.
Az egészben az volt a legjobb, hogy a jelenlévő diákok egy má-
sik halom tetején tömörülve megujjongták a viadalt. Arany ke-
délyére is derítőleg hatott ez a móka.
Ekkoriban a tanári összejövetelek, névnapok, disznótoros va-
csorák is felvidították, gyakran tréfálkozott is. Ferenc napjára
Szász Károllyal írt Mentovichnak egy humoros versikét, mely-
ben a strófák első két sorát Arany, harmadik, negyedik sorát
Szász rótta papírra.

Kedves jó barátunk, Francisco Mentovich!

Búban, fájdalomban te sohase voníts.
Sőt a gondok felé még csak ne is konyíts.
Minket bús pofával sohase szomoríts.

Ezeket szerezték egy hideg szobában,

János mester egyik, Arany mostanában.
Továbbá Szász Kari, gondolván magában,
Hogy jót kívánni is jobb kádenciában.

Megesett, hogy ezeken a víg összejöveteleken a zenész diákok

is megszólaltatták hangszereiket. Hamar kiderült, mely dalokat
 g g y
dúdolja szívesen Arany, azokat aztán mindig el kellett énekelnie.
Szép hangján felcsendültek a Vasvári verebek, a Juhász legény,
szegény juhászlegény, az Ez a kislány és a Nem úgy van már, mint
volt régen kezdetű dalok. Hogy ő tud gitározni, senkinek sem
árulta el.
 V.

AUGUSZTUS 5-ÉN CSALÁDOSTÓL HAZALÁTOGATOTT Szalontára. A házukra,

reménybeli jövőjük tárgyára éppen csak rápillantottak, ott áll-e
még, ahol hagyták, de a vakációt Ercsey Sándornál tervezték el-
tölteni, lévén tulajdonuk szellőzetlen s bútorozatlan. Minthogy
Julianna mostohaöccse, akit Arany kedves unokaöccsének tar-
tott, megnősült, immáron sógorként tekintett rá. A fogadtatás
maga volt a ricsajos boldogság, a pátria édes csókja, a kedves só-
gor és felesége kendőzetlen rajongásával. Még ki sem örvendez-
ték magukat szűk körben, már be is toppantak a legkedvesebb
személyek, Rozvány Betti, Balogh János és Sára nénje. A fehér-
nép Juliannával együtt úgy sírt, mint a záporeső. Mindegyiknek
megvolt rá a maga oka. Nagy szó ám a mai világban, ha az em-
ber nyolc hónap távollét után élve láthatja viszont szeretteit.
Betti nyomban Aranyhoz, hajdani házitanítójához fordult,
akinek elsőként újságolhatta el könnyes szemmel a hírt:
– József kiszabadult a börtönből.
A költőn megfoghatatlan érzelmek hullámzottak át. Valamit
nem vallhatott be magának soha, méghozzá azt, amit még a
gondolat sem engedett neki kimondani… De ez a huszonegy
éves, feketén parázsló szemű, nyílt tekintetű, rózsapiros arcú,
hónyakú szépség nem közömbös a lelkének. Különösen, hogy a
látható, nőies jegyek mellett kivételes belbecs is sajátja. Járatos a
német és francia nyelvekben, zenében, irodalomban és más mű-
vészeti ágakban is, s kitűnő memóriája ékesen hirdeti intelli-
genciáját. Bármiben hallatja a hangját, a fülek megnyílnak, s az
értelem csodálkozva fordul feléje. Jeles fér ak sóvárognak utá-
na, többek között Fónyad József zeneszerző, aki a szabadságharc
alatt Szalontán szolgált, mint honvéd hadnagy, s ezt írta emlék-
könyvébe: „Szépséged ritka, de páratlan erényed, s ezt én tisztel-
ni tanultam, s tisztelni tudom örökre.” Soron következő házas-
sága Bersek Józse el valamiféle kényszermegoldás lehet. Betti
szívében már megvolt a kitüntetett, bizonyos D. László, akihez
boldogan feleségül ment volna, ámde közbejött valami. 1849 ta-
vaszán, a felfordulás hónapjaiban a Rozványékhoz beszállásolt
Bersek József honvédezredes érdeklődést mutatott a hajadon
iránt. Rozványnénak megtetszett a katonaember, legfőképpen
nemesi származása miatt. Aztán hogyan, hogyan nem, de rábír-
ta lányát, hogy D. László helyett válassza Bersek Józsefet. Ha-
nem ebbe Betti kegyetlenül beleszenvedett, Arany tudta, látta
ezt.
– Lesz esküvő?
– Ősszel megtartjuk – rebbent szégyenlősen Betti sokatmondó
szeme. – De miért nem írt nekem, kedves János bácsi?
A fér lelke megsajdult. Hogyan is mondhatná meg ennek a
tüneményes teremtésnek azt az igazságot, amit még magában
sem vallott meg. Írt volna ő, de mennyire írt volna, csak hát tisz-
tesség is van a világon. Hogyan is tehetne ő, házas ember olyat,
hogy hitvestársa mögött hajadon leánnyal levelezzék? Betti írt
neki, tiszteletből, mint hajdani tanítójának, az rendjén van, ha-
nem neki arra már illetlenség lett volna válaszolnia. Mert az
már másképpen venné ki magát.
– Megértheti, Bettike, mennyire lefoglal engem a gimnázium
meg a költés. Levelét örömmel olvasom, a választ inkább nejem-
re bízom – rögtönözte őszintétlenül.
A ház asszonya hallatta kedves erélyességgel a hangját:
– De hát minden elhűl, kedveskéim! Értem én ezt a nagy ör-
vendezést, de becses vendégeink már éhen vesznek!
Nagy nevetés jutalmazta az ifjú ara szavait. Nagy Karolina,
akit mindenki csak Linának szólított, huszonkét éves, igazi tűz-
rőlpattant atalasszony. Éppen Sándorhoz való! Aranyék ismer-
ték már korábbról, és módfelett szerették, amely szeretet kölcsö-
nös volt. Miután a látogatók illedelmesen távoztak, a család vég-
re asztalhoz ülhetett. A kedves házaspár jómódban élt, Sándor,
mint ügyvéd, már megjárósan keresett, megengedhettek ma-
guknak szolgálót is. A megilletődött cselédlány zavartan tálalta
föl a tyúklevest, a sült oldalast s végül a cseh fánkot. Ilyen híres-
 y g y
séget bizony nem szolgált ki mindennap egy magafajta pór le-
ány.
– Ó, ez igazán gyelmes! Milyen rég nem ettem tarkedlit!
– Ez marcza-fánk – igazította ki a költőt a háziasszony. – Kicsit
másképpen kell elkészíteni.
Arany megkóstolta, s barna szeme Linára csillant.
– Nagyon nom. Még a tarkedlinél is jobb.
Aranyné is megízlelte.
– Igazat mond, Janim. Ennek leírom a receptjét.
A atalasszony már sorolta is a hozzávalókat, ha már ilyen si-
kere lett a desszertjének. Addig Sándor Arany felé fordult, és bi-
zalmas hangon szólt:
– A házat meg kellene nézned, Jani bátyám.
– Még ma délután átmegyünk.
– Kell rá költeni. Majd megmondod, mennyit szánsz bele.
– Az attól függ. De semmiképp sem hanyagoljuk el.
– Kérdés, mennyire sürgős?
– Egyelőre nem égető, de azért legyen meg. Két évnél tovább
aligha maradunk Kőrösön.
Laci képe tele volt fánkkal, a szája lekváros, úgy alkotott véle-
ményt:
– Olyan soká, édesapám?
Arany szigorúan nézett a ára. De nehezen tanulja meg ez a
gyerek, hogy nem illik beleszólni a felnőttek beszédébe! Julian-
na gyelmét ezúttal elkerülte az eset, Sándor pedig nem vette
rossz néven.
– Jönnél már haza, Laci? – kérdezte meg tőle.
– Jönnék én!
– Meg én is! – toldotta hozzá Juliska.
Sándornak tetszett a két gyerek honszeretete. Mosolyogva bó-
lintott.
– Úgy látom, ti már szalontaiak maradtok, vessen bárhová a
sors benneteket. – Aranyra sandított. – A szép bajuszodat miért
rövidítetted meg?
A költő méltatlankodva csóválta a fejét.
 – A grémium megtiltotta a magyaros bajusz viselését. Előírja
az Organisationsentwurf.
– Ugye, nem tréfálsz?
– Sajnos nem.
Az ügyvéd kendőbe törölte a száját, bort töltött üvegkancsóból
két pohárba.
– Hallatlan, kérlek szépen, hogy mibe bele nem avatkoznak.
Hőseink, akik a szabadságharcban életüket áldozták, most nem
nyughatnak a földben. De még örüljünk annak, hogy hagyják
valamennyire boldogulni az embert! Egészségedre, János bá-
tyám!
– Egészségedre! Ez milyen bor?
– A tiéd, kérlek!
– Még van belőle?
– Csak nem hiszed, hogy nélküled fogyasztom el? – nevetett
Sándor.
Ezzel a meghitt ebéddel kezdődött az Arany család két hóna-
pos vakációja Szalontán. János és Julianna a szabadidő minden
percét kiélvezte, nemkülönben a két gyerek. A tágas és barátsá-
gos Ercsey-házban annyira jól érezték magukat, hogy nagykőrö-
si lakuk elhomályosult mellette, s nyájas vendéglátóik olyan
szeretettel vették körül őket, hogy arra nincsenek méltó szavak.
Miután megszemlélték az Arany-lakot, s megbeszélték, hogy
milyen teendőkkel jár az állagmegőrzés, ki sem láttak a vendé-
geskedésből. Fölkeresték Rozványékat, Lovassyékat, Kenyeresé-
ket, Mezeyéket, ahol a legnagyobb vendégszeretetben volt ré-
szük, és mindenütt bevallották, hogy milyen nagyon szeretik
Szalontát, s amint rendeződnek anyagi és egyéb dolgaik, vissza-
jönnek, s itten fognak élni, gazdálkodni.
Aztán olyan ragyogó idővel ajándékozta meg őket ez az au-
gusztusi nyár, hogy Arany gondolt egyet, vasárnap kirándulásra
„vezényelte” fér barátait. Ment is vele, aki tehette, hisz a híres
költő társaságában szívesen időztek. Átruccantak Madarászra,
onnét Homorogra, egy nagy kerülővel aztán Tulka felé vették az
irányt, majd azt elhagyva egy gyors folyású patakhoz értek,
amelyet, ha követnek egy darabig, éppen jó irányban, tehát Sza-
 y gy g pp j y
lonta felé mennek. Olyan meleg volt, hogy átizzadt az ingük,
Arany szünet nélkül törölgette homlokáról a kövér verejtékcsep-
peket, s úgy érezte, menten lángra kap a haja.
– Az öreg malom! – kiáltotta Rozvány Gyurka. – Na, pajtások,
én itt most megferedek!
Több se kellett a többieknek, már kapkodták is le ruháikat.
Egy szál gatyában lábaltak a hús mederbe, amelyben a víz deré-
kig ért. Valaha itt lehetett a lapátkerék, de már csupán egy kor-
hadt tengely állt ki a düledező épület oldalából.
– Ennél most semmi se esnék jobban – könnyebbült meg
Arany, s nyakig merült a vízbe.
– Hé, rímvágó, te miért nem jössz be? – kiáltott Ercsey a par-
ton nyakig felöltözött Balogh Janinak.
Balogh a maga módján válaszolt:

Komoly fér ad magára.

Nem vetkezik doszt gatyára.

Nagy derültség volt jutalma.

– Na, professzor úr! – fordult Mezey nevetve Arany felé. – Erre
mi a felelet?
Arany semmiképp nem akarta megtépázni Balogh glóriáját,
ahogyan gyermekkorában sem, sőt Pető társaságában is ódz-
kodott tőle.
– Jani felülmúlhatatlan. Ebben mindég lefőz engem.
Talán nem is tudatosult benne, hogy semmi mást nem mond-
hatott volna, ami jobban kiváltja az iránta való rajongást. S hogy
ehhez még édesdeden mosolygott is, barátai legszívesebben sor-
ban megölelték volna.
– Nézzétek csak – kiáltott nagyot Rozvány Gyurka –, mit tanál-
tam ki!
A zsilip csatornacsonkja alá állt, fejére csurgatva a folyó vizet,
amely valaha a kereket forgatta. Nosza, felváltva fürdették meg
így a fejüket, amely igazán üdítő élmény volt. Aranynak annyira
jólesett a zuhany, hogy újfent beállt a sorba, sőt, amikor a többi-
ek elunták, ő még tobzódott.
 g
Micsoda nyár, micsoda barátok! Hiába, no, az ember csak azon
a tájékon van jó helyt, ahol legelőször rásütött az Isten szép nap-
ja. Áldásos a világnak eme szeglete, ez a fűzfákkal szegélyezett
patakmeder, a bihari égbolt, az öreg nyár macskamenta-, gyön-
gyike-, langsziromillatú levegője, s az otthon-közel nyugalma…
Semmi más nem lehet ennél jobb, kielégítőbb, harmonikusabb,
neki Szalontán kell élnie, alkotnia, s vezetni kicsiny gazdaságát.
Meg kell hogy adja a Magasságos, hisz nem oly nagy kunszt ez,
amennyit vesződött s hányódott ez idáig, talán kijár érte.
– Jani, te, vigyázzál, mert meghűtöd a fődet! – gyelmeztették.
– Nem lesz ebből baj – tiltakozott.
– Nono, csak óvatosan!
Évek óta nem érezte ilyen frissnek, erősnek magát. Szalonta
felé fordult, s a vízfüggönyön át meglátta templomának tor-
nyát. Isteni káprázat, ahogy nedves szempilláján át szivárvány-
színeket fest a vízpermet; mesebeli ország, sehol sincs városa,
megálmodott lakóival… Ó, dehogy, dehogy, ott van az, ott, ahol
született, ahol Pető is járt, ahol Betti is él, ahol Juliska és Laci a
világra csodálkozott…
Az újjászülető fürdőzés után egy órán belül megszikkadt raj-
tuk az alsógatya, megszáradt a hajuk, felöltözködtek, foly tatták
az utat hazafelé. Alkonyattal el is érték a városkát, amely így va-
sárnap estelettel oly csöndes, oly üdvözült orcáját mutatta,
hogy megindult tőle a lélek. A Kis-Kölesér utca végénél érték el a
házakat, s nem győztek köszöngetni az ünneplőbe öltözött, de-
rék kálomistáknak, akik még kint üldögéltek a házak előtt, ló-
cán, beszélgetvén egymással, ahogyan ez vasárnap szokás. Az
idősebbje a gondviselésen sóhajtozva vagy régi fabulákkal szó-
rakoztatva egymást, a atalja pedig a tetszelgés, párválasztás
örök rítusának titkai után leselkedve.
– Áldás, békesség!
– Istené a dicsőség.
Már éppen elérték az ügyvédlakot, Arany fejébe hirtelen olyan
rettenetes fájdalom hasított, mintha szuronnyal döfték volna át
a koponyáját. Ezzel egyidejűleg éles, sípoló hang sivított a fülé-
be. Barátai látták megrogyását, Rozvány Gyurka és Ercsey Sán-
dor közre is kapták.
– Mi van véled, Jani?
– A fejembe állott valami…
Gyurka szinte vádlón nyelvelt rá.
– Mondtuk, ugye, hogy ne áztasd annyit a fődet! Hideg volt az
a víz, te!
– Eh! – hárította el Arany.
Össze kellett magát szednie, nehogy elrémüljenek tőle szeret-
tei, ha meglátják. A többség elköszönt, Sándor és Gyurka bekí-
sérte a házba, ámbár Arany tiltakozni akart, hogy egyedül is bol-
dogul, de nem volt hozzá ereje.
– Mi lelte, Janim? – állt eléjük Julianna.
– Túl soká csorgatta fejére a hideg vizet – szolgált magyarázat-
tal Gyurka.
Arany protestált.
– Dehogy. Attól nem lehetett bajom.
Ercseyné után a gyerekei is előkerültek, bámultak rá aggodal-
masan. Hogyan is magyarázza el mindnyájuknak, hogy nem új
keletű nála az ilyesmi. Már akkor elkezdődött, amikor Márama-
rosszigetről hazafelé tartván kifázott. Onnantól kíséri kellemet-
len mellbaja meg a fülzúgás. Igaz, ez most sokkal másabb, zava-
róbb.
– Hirtelen nem kapja el az embert a nyilallás – okvetetlenke-
dett Gyurka.
– Fejzúgás – igazította ki Arany.
– Mindegy az.
A költő már a pokolba kívánta gyermekkori pajtását. Kotnye-
lessége tetézte a bajt, s ahelyett, hogy elhárulna róla a gyelem,
további kérdéseket kell elviselnie.
– De hogy a szentibe történt? – faggatózott a felesége. – Megfü-
rödtetek valahol?
Julianna értetlen indulatosságát mi sem mutatta jobban, mint
hogy átváltott tegezésre. Időnként, ha valami megzavarta a
nyugalmát, vagy ha siettetni szerette volna férjét, tegező hang-
nemre fordult. De leginkább csak akkor, ha kettesben voltak.
 g
– A régi vízimalomnál – felelt rá Sándor.
– Jaj, hát vigyázhattak volna jobban is magukra!
Szerencsére Gyurka eltávozott, a feltálalt vacsorát Arany hősi-
esen végigülte, nehogy azt képzeljék róla, komoly a baj. Pedig az
éles sípolás nem szűnt meg a fejében, s a világot is szokatlanul
furcsán érzékelte. Mintha mindenki valahogy messze lenne tőle,
távol látta magától az asztalnál ülőket, s a többiek hangját is tá-
volról hallotta. Mindazáltal meglepődött magán, hogy képes
enni.
Lefekvéskor a sötét szobában felesége odasúgta:
– Holnap menjen orvoshoz!
– Minek? Engem a fejzúgás soha nem hagy el egészen. Az én
fejzúgásom megvan, meg is lesz tán holtig.
Néhány napig gyengélkedett, bár nagyon igyekezett eltitkolni.
Szünetet tartott a borivásban is, avval hárítva el Sándor unszo-
lását, hogy hadd maradjon még abból a borból szüretig, mert az
úgy illik.
– Mit mutat most a fáskerti szőlőnk? – kérdezte sógorát.
– Úgy nézem, a tavalyi mennyiséget meghozza.
Aranynak a fáskerti szőlején kívül még maradt néhány hektár
földje Szalontán, amit Ercseyék műveltettek felesben. Nagyobb
részét szántották, gabonával vetették be, a másik felét kaszáló-
nak hagyták, széna végett. Abban állapodtak meg, hogy az a kis
jövedelem, amit ez kihoz, megy a ház felújítására. A költő lanka-
datlan szövögette tervét: majd egyszer egy műve nagyon besike-
rül, tömérdek pénzt kap érte, amiből legalább negyven hektárt
vásárolhat, ami már akkora gazdaság, hogy talán feladhatja ta-
nári állását.
Eljött a szeptember, ellobbant a hőség, esős napok szakadtak
Szalontára. Gesztről már nagyon hívogatták Aranyt, hogy ruc-
canna át hozzájuk, ha már ily közel van. Kovács levélben kö-
nyörgött hozzá: „Hívlak téged a Méltóságos Úr és a Grófné nevé-
ben, de különösen a Domokoséban, légy oly derék ú, jöjj hoz-
zánk, minél elébb, mert óhajtva várunk.” Ám közben másik só-
gora, Ercsey János, aki Sályi község jegyzője volt, üzent értük,
hogy várja őket „tanyájára” nevezetes lekvárfőzésre, amilyet
 gy j y j y
még nem láttak, és menjenek prosecióval minél többen, hogy
annál nagyobb lesz a zsibvásár.
Arany már jobban érezte magát, s legelőbb a gyermekeire gon-
dolt, milyen élmény lesz nekik látni egy hagyományos lekvárfő-
zést, így előbb inkább ezt a meghívást fogadta el. Egész környe-
zetének nagy boldogságot okozott vele. Rozvány Gyurka azon-
mód jelentkezett, hogy velük tart, és Betti kérését is tolmácsolta,
hadd jöhessen. Arany ennek módfelett megörült, aztán egész
nap korholta magát: mire vélje lelkének ezt a hebehurgya ujjon-
gását?
Ugyan épp nem esett, Ercsey kocsisa azért fölszerelte szekeré-
re a gyékényernyőt, tekintettel a borult égboltra. Kilencen in-
dultak útnak, mindjárt ebéd után, hogy estére éppen ott legye-
nek. Megalszanak, s reggel korán kezdődhet a ciberézés. Kitűnő
hangulatban telt az út nagy része, a nők és gyerekek a kocsin ül-
tek, néha énekelgetve, amiben a prímet az életvidám Lina vitte.
A fér ak a fogat mellett vagy mögött gyalogoltak, olykor,
suttyomban meg-meghúzva Gyurka szilvóriumát, amit az lapos
butéliában a mentéje alatt rejtegetett. Arany, hogy vezekeljen
magában, igyekezett elkerülni Betti pillantását. Semmi olyan
titkos gondolata nem lehet, amivel beszennyezné egy meny-
asszony tisztességét.
Négy óra tájban elkezdett szemerkélni az eső. Aztán mind job-
ban zuhogott. A fér ak is szekérre másztak, hogy az ernyő alatt
valamennyire védve legyenek. Szorosan ugyan, de elfértek.
– András – szólt kocsisának Sándor –, ugye, tudod az utat?
– Hogyne tudnám, tekintetes skális úr!
Aranynak sikerült a lehető legtávolabb kerülnie Bettitől, két
gyermeke közé préselve be magát. Juliska mindjárt apjához si-
mult, Laci pedig büszkén tekintett fel rá. Éreznie kellett,
mennyire szeretik őt csemetéi, és ez gyöngéd boldogsággal töl-
tötte el.
Hét óra felé hirtelen rájuk sötétedett, az orruk hegyéig se lát-
tak.
– Hol járhatunk? – kérdezte Aranyné.
 – Mindjárt oda kell érnünk, Julis néném – felelte Sándor. Né-
hány perc múlva a fogat megállt.
– Mi történt, András?
– Semmit se látni – felelte az keserűen. – Aztat se tudom, hogy
az úton ménünk-e.
Egy ideig csend, aztán Sándor sóhajtott.
– Az baj. Jer, Gyurka, csináljunk valami világot, oszt nézzünk
széjjel!
Rozvány György mindjárt igyekezett magát hasznossá tenni.
– Szalma van, szalonna is van, rongyot keresünk…
– Ha máshonnan nem, Lina tép az alsószoknyájából – kunco-
gott Sándor.
És már hallották is a szövet szakadó hangját, mire kitört a ne-
vetés.
– No lám, igazán segítőkész az ifjú asszony! – jegyezte meg
Arany, ami ugyancsak tetszést aratott.
Rozvány Gyurka vakon összeügyeskedett egy szövétneket.
Kisvártatva szikrát csiholt a tűzszerszám, s néhány kísérletet
követően lángra kapott az alkalmi fáklya. A vaksötétben ez a ki-
csiny fényforrás azonmód a világot jelentette. Hirtelen látható-
vá vált a szekérbelső, a szorosan egymás mellett kuporgók alak-
ja, s ami ebben lélekemelő volt, az arcok vígságot sugároztak.
Sándor meg Gyurka lekászálódott, és pislákoló fényforrásukat
óvva fürkészni kezdték a környéket. Az eső csendesen esett, ők
pedig elcuppogtak a lovak elé, és ott hosszan keresgéltek.
– Az ördög se érti – hallották Sándor hangját. – Nem látunk ke-
réknyomot.
– Sehogy se értem – morogta a bakon ülő.
A két fér visszakerült a szekér végéhez.
– Lyányok, asszonyok, úgy fest a dolog, hogy itt kell kivárnunk
a reggelt – közölte Gyurka igen vidám hangon. – De sebaj, mert
ilyen kalandban ritkán van része az embernek, és sok jó ember
kis helyen is elfér, alszunk majd összebújva, meglátjátok, mint a
bunda. De elébb, akinek szükségre kell mennie, az most menjen,
addig én tartom néki a világot.
 – Hát, az bizony jó volna – kászálódott fel Aranyné. – Már két
órája őrizem, de gondoltam, csak megérkezünk.
Betti is fölemelkedett.
– Kedves nénémmel tartok.
Másnak nem kellett, úgyhogy Sándor és Gyurka visszamá-
szott a szekérre. Amikor a két nő megtért, Betti nem tudta elfog-
lalni helyét, mert bátyja fészkelődött oda.
– Velem mi lesz? – hallatszott a lány felelősségre vonó kérdése.
– Hé, vérem!
– Megkönnyítettem a dolgod – nyelvelt rá Gyurka. – Ülj le a he-
lyemre, és hallgass!
Ez pedig azt jelentette, hogy Betti Arany mellé préselte be ma-
gát. A fér mindjárt megérezte a lány nárciszillatát, és heveseb-
ben kezdett verni a szíve. Miféle sanda szándék vezérelte így a
sorsot, hogy ez bekövetkezzék? Eleve elrendeltetés lenne?
– Na, gyerekek – szólalt meg az anyjuk –, jobb lett volna otthon
maradnunk, ugye?
– Nem! – vágták rá egyszerre.
Ezen is nevetni kellett. Aranyban régi képek idéződtek fel.
– Amikor kicsi voltam, az ilyen eseményekben örömöm tellett.
Emlékszem, egyszer elkapott bennünket egy vihar a Gádorosi-
dűlőnél, sokáig mozdulni se tudtunk egy nagy fa alól. Mire le-
csillapodott, öreg este lett, és akkor indultunk haza tehénszeké-
ren. Eszembe se jutott, hogy féljek. Hittem Istenben, hittem
apámban, anyámban, hát mi baj érhetne akkor engem?
Ez a kis emlékezés szempillantás alatt égi malasztot bocsátott
rájuk. Az eső elállt, a párapillék végtelen csönddel szőtték át az
éjt. Talán el is fogadják, hogy végtelen némaságba bénul a vak-
sötét mindenség, ha az egyik ló meg nem rázza a fejét, s nem
csörren zablavasa. Juliska kérdése felrévülésből fakadt:
– Édesapám, félt a sötétben?
– Egyedül, hogyne. Sosem felejtem el, amikor a rekettyésben
rám esteledett. Avval kezdődött, hogy apám megfeddett, mert
tiszteletlenül viselkedtem anyámmal. Azt találtam mondani
szegénynek, hogy „nem is gyel ide, csak mondja”. Mert sokszor
megtörtént, hogy amikor valamit mutattam édesanyámnak,
 g gy y
kérve őt, hogy gyeljen rám, mikor ő tésztát dagasztott, vagy
neccet horgolt, ő nem pillantott oda, csak mondta, hogy „ gye-
lek”. Szegény feje, ki tudja, mennyi mindentől szenvedett, és mi-
lyen terhek nyomták a lelkét! Apám elővett. „Szégyelld magad,
Jancsi! Ennek a szent asszonynak teszel szemrehányást, aki
nyolc gyermekét siratja, ameddig csak él.” Azt hittem, menten
megöl az önvád, s belém nyilallt, hogy érdemtelenné váltam üd-
vös szeretetükre. Nosza, illa berek, nádak, erek, világgá szalad-
tam, azzal az elhatározással, hogy többé nem kerülhetek a sze-
mük elé. A Papkert felé vettem az irányt, de csak az első re-
kettyésig jutottam, ahol aztán levetettem magam a földre, estig
itattam az egereket. Ahogy besötétedett, nyomban rám tört a vi-
gasztalan magány és a félelem. Hazakényszerített a lábam, s én
bűnbánó lélekkel kértem bocsánatukat. És azóta is bánt engem
ez a tettem, mert megbocsátásukat ők is könnyes szemmel
mondták ki…
– Jaj, mi volt ez! – sikította el magát Lina. – A hajamba kapott
valami.
– Talán denevér – kuncogott György.
– Azt kötve hiszem – tagadta Arany. – Errefelé nincsenek bar-
langok, meg a denevér nemigen ragad bele az ember hajába.
Messziről megérzi a meleg testet, és inkább kikerüli.
A atalasszonynak vádlón csattant a hangja.
– Vallja be, hogy kelmed volt, György!
– Én?! – háborodott fel Gyurka, mintegy beismerőn.
Most valamennyi felnőtt ugyanarra gondolt: Rozvány György
már igencsak benne van a korban, és kaland ide, komaság oda,
más feleségét meglehetős illetlenség sötétben ijesztgetni.
– Még nem nőtt be a feje lágya. Pedig krisztusi korban van – fe-
lelt Betti.
– Én megfontoltan cselekszem – szólt önérzettel Gyurka. – A
kapkodás sokszor balul üt ki. Nem szeretnék úgy járni, mint
ama híres lovag a középkorban, aki hirtelen természete miatt
okozta tulajdon vesztét a temetőben.
Ettől Lina felélénkült.
– Hogyan volt az?
 gy
– Elmondhatom? De valakik félni fognak.
– És ki gyáva itt? – szólt lekicsinylőn Sándor. – Gyerekek, féltek
egy kis mesétől?
– Nem félünk! – vágta rá egyszerre Juliska és Laci.
– No, szóval – kezdte el Gyurka –, élt valaha erre mifelénk,
ugyan még a középkorban, egy nagy, bajnok bajvívó. Ez a híres
ember azzal hencegett a fogadóban más lovagok előtt, hogy ő
aztán nem fél senkitől, már három kihívót győzött le, egy közü-
lük éppen itt nyugszik a váradi temetőben. A társaság nyakló
nélkül vedelte a bort, már el volt ázva minden vitéz, és az egyik
azt találta mondani, hogy azt nem hiszi el, hogy valaki senkitől
sem fél, a szellemektől bizony mindenki tart. Bajnokunk kine-
vette, és megesküdött mindenre, hogy ő a szellemektől se fél.
Ezt már csak nem hitte senki, és követelték, hogy bizonyítaná
be. De ugyan hogyan bizonyítsa be? Nos, ekkor az egyik harc
kitalált valamit, amivel a többiek zajosan egyetértettek. Menjen
ki a bajnok a temetőbe, keresse meg a legyőzött sírját, és döfje
kardját a hantba azzal a felkiáltással: nem félek tőled, szellem!
És hagyja is benne a kardját, hogy még reggel se legyen kétsége
senkinek, amikor már kijózanodtak, hogy ez megtörtént.
– Ó, jaj! – borzongott meg Lina.
– Ne folytassam? – huncutkodott György.
– Dehogynem! – tiltakoztak a többiek.
Arany már ismerte ezt a bugyuta történetet, barátja sok évvel
ezelőtt mesélte el neki.
– Biztosan hallhatják a gyerekek? – kérdezte meg Julianna.
– Persze – nyugtatta meg a férje –, nem lesz ártásukra.
– És már vonultak is a sírkert felé kivétel nélkül. Mikor elérték
a temetőkaput, megálltak, s csak a bajnokot küldték tovább az-
zal, hogy ők innen mindent látni fognak. Neki aztán mindegy, a
bajnok maga köré kanyarította hosszú, bő köpönyegét, és el-
szántan lódult tovább. Társai néma félelemmel lesték, ahogy tá-
volodik, megáll ama bizonyos sírnál, kirántja kardját, s felkiált:
nem félek tőled, szellem! S azzal a halomba döfte a hegyes fegy-
vert. Nem történt semmi, a bajnok várt rövid ideig, aztán for-
dult, s indult volna vissza. De valami hátrarántotta, nyilvánva-
 y
lóan lehetett látni, mire félelmes vonítást hallatott és össze-
esett. Társai jéggé dermedtek, lábuk a földbe gyökerezett. Soká
álltak így tanácstalanul, míglen a legbátrabb vitéz, ki közöttük a
korelnök volt, csak elindult, hogy megnézze. Most már a többiek
is merték követni, lassan, menekülésre felkészülve. Az öreg har-
cos a bajnok mellé térdelt, megvizsgálta, ahogyan a csatatéren
szokták a tetemeket megvizsgálni, él-e. Ez bizony olyan halott,
mint a kivágott tuskó! A szellem, rebegte egyik-másik, s már ép-
pen el akart volna menekülni, amikor az öreg így szólt: „Várja-
tok, nincs itt semmiféle szellem. Magát ölte meg a szerencsét-
len…”
– Hogyan? – kérdezett közbe Aranyné.
– No, ki az, aki kitalálja? – jött kapóra Györgynek.
Laci ijedt gyermekhangja csendült:
– Véletlenségből magába szúrta a kardját.
– Dehogy! – nevetett nagyot György. – Egy hosszú pallost nem
olyan könnyű magunk ellen fordítani.
– Árulja már el! – sürgette Lina.
– Na, jól van. Leszen ám meglepetés, bár ettől én még hiszek a
kísértetekben. Hanem a bajnokunk esetében úgy történt, hogy
amikor a hantba döfte kardját, valahogy átszúrta a köpönyege
szélét is. Amikor el akart menni, a földhöz szegezett szövet ma-
rasztalta. Aztat érezhette a szerencsétlen, hogy a szellem vissza-
rántotta, és ettől úgy megijedt, hogy meghasadt a szíve.
– Ó! – hallatták meglepett hangjukat többen, köztük Juliska is.
– Na, gyerekek, hogy tetszett? – diadalmaskodott György.
– Tud még ilyen meséket, Gyurka bácsi? – kérdezte áhítattól
fűtött hangon Laci.
– Mese, nem mese, ki tudja, de hogyne tudnék, öcsikém!
Julianna szelíden szólt kicsinyeihez:
– Aludnotok kellene már, halljátok! Fáradtak lesztek holnap,
pedig nagy munka vár ám rátok. Kavargatni kell a ciberét.
– Feltéve, ha megtaláljuk János bátyám házát – nevetgélt Sán-
dor.
András kocsis kiigazította szavait:
– Itt kell annak lennie a közelben, tekintetes skális úr.
 Arany még visszakapcsolódott az előbbi történethez.
– A manó tudja, hogyan repedhet meg a szív. Ha ezt egy orvos-
nak mondjuk, az csak mosolyog rajta.
– János bácsi – szólalt meg selymes hangján Betti –, tudja-e,
milyen összefüggésben vagyon a szív az érzelmekkel?
Aranynak ügyelnie kellett, hogy természetességgel csengjen a
hangja.
– Sok tudós ember fejtegeti ezt, és sokszor értetlenül állanak a
quaestiuncula előtt. Minden megrázó külső benyomás hatással
van a szívre. Ha félünk, szorongunk, mérgelődünk, szeretünk,
megváltozik a szívverésünk. Gondolataink is föl tudják zaklatni
a szívünket, ezért is hitték azt a régmúltban élő természeti né-
pek, hogy a szívünkkel gondolkodunk.
– Valaki mászkál körülünk! – kiáltotta el magát György.
A társaság női tagjai felsikoltottak, a fér ak nagy derültségé-
re.
– Kend olyan széllelbélelt – feddte meg Lina. – Halálra rémíti a
gyerekeket.
– Féltek, Laci, Juliska?
– Nem! – vágták rá egyszerre.
– És nem fáztok? – kérdezte az anyjuk.
– Nem!
– Most már aludnotok kellene, mert holnap nehéz munka vár
ránk. Halljátok?
Erre nem kapott választ. Az eső mintha egészen elállt volna,
már csak a fák levelei ejtették alá terhessé vált vízcseppjeiket,
amelyben már nem volt természetes ritmika. A kászálódó, ala-
kuló permanenciában Betti hangja a lélek jelenlévőségét erősí-
tette meg.
– Milyen verset ír most, János bácsi?
– A Visszatekintést.
– Szavaljon belőle!
Majdnem azt felelte, hogy nem emlékszik egy szavára sem, de
akkor hazudott volna. Sőt, az elméje, valami sajátos öntörvé-
nyűséget követve, tisztán, olvashatóan vetítette eléje a közel-
múltban lerótt versének utolsó sorait.
 – Az utolsó két versszaka jutott eszembe…
– Halljuk, Jani! – biztatta Gyurka is.
És Arany, önmagát is meglepve, szívesen kezdett bele:

Nem valék erős meghalni,

Mikor halnom lehetett:
Nem vagyok erős hurcolni
E rámszakadt életet.
Ki veszi le vállaimról…?
De megálljunk, ne, – ne még!
Súlyos a teher, de imhol
Egy sugár előttem ég.

Szende fényű szép szövetnek, –

Mely egyetlen-egy vigasz, –
Szerelemnek, szeretetnek
Holdvilága! te vagy az.
Elkisérsz-e? oh, kisérj el –
Nincs az messze – síromig;
S fátyolozd be derűs éjjel
Aki majd ott álmodik!

Ezt követően már senki sem szólalt meg. Belevesztek a pilledt

éjszakába, melynek nyugalmát megtörni vétek lenne tán. Ami e
pillanatban történt, az Arany számára maga volt a meghasonló,
zavarba ejtő talány. A láthatatlanság leple alatt megtalálta kezét
egy meleg, remegő, női kéz. Betti keze. Gyöngéden szorított, és
ott is hagyta, mintegy gyámolítást vágyva. Azt kellett éreznie a
fér nak, hogy megsemmisül, hogy vergődő madárlelke gyer-
meki tehetetlenségre kárhoztatja. Hagyta az érintést, de vissza-
szorítani nem merte. Hiszen abban talán semmi kivetnivaló
nincs, ha egy hálás tanítvány ily módon fejezi ki mestere iránti
tiszteletét, hanem a tanító, aki már kétgyermekes házasember, a
legapróbb jelzést sem adhatja vissza, ami túlmutathat ezen a
respektuson. Felajzott íj spannoltsága feszült benne, a fejében
fölerősödött a bántó, sípoló hang, és moccanni se mert. A lány
 p g y
teste most erősebben hozzányomódott, s fülébe forró leheletű,
suttogó szavak kúsztak:
– Boldogtalan lesz az életem. Miért, ó, istenem? Meg tudná
mondani, János bácsi?
Kínban volt, mert erre semmiképp nem adhatott választ, még
ha lehettek is sejtései. Betti most megemelte a kezét – vajon mi-
lyen szándék vezérli? –, s mintha közelítené az ajkához. Hogy
valójában miféle óvatlan, megmásíthatatlan dolog történt vol-
na, nem tudni, mert a végzet közbeavatkozott. Forró könny-
csepp hullott a fér kézfejére, s úgy megégette bőrét, hogy ön-
kéntelenül elrántotta. A bűvölet ezzel, mint szappanbuborék, el-
pukkant, az elme magára talált, a lélek hirtelen bűnbánatba
süppedt. A költő tanítványa helyett is restelkedett: mily nehéz
lesz szegénynek holnap, az éjszaka emlékével terhelten, tovább
élnie!
Már többen aludtak, egyenletes hortyogásuk elárulta. Arany
erőnek erejével igyekezett elterelni Bettiről gondolatát, vissza-
idézve magában Tompa levélsorait. De mindhiába áltatta maga-
magát holmi bikkfa- lozó ával, a borult gondolatiság sötét fel-
legei alól rendre ki-kivillant egy varázsos női arc, egy sugárzó
szempár, amely úgy beléje sajdult, hogy sírni tudott volna. Ten-
gelic hajnali dalára szendergett el.
Lelkes kiáltozásra ocsúdott.
– Nahát, ha ezt tudtuk volna! Itt vagyunk kőhajításnyira!
– Hogyan?
– Jani bátyám háza ottan vala, ni! – harsogta Sándor.
Északkeleti irányban egy fehérre meszelt épület derengett, az
álmos szemek úgy bámulták, mintha éppen most termett volna
oda. A kocsis megindította a lovakat, kisvártatva már be is nyi-
korogtak az udvarba, ahol a házigazda és családja zajos csodál-
kozással fogadta őket.
– Jézus, Mária, dejszen mikor indultatok ti el?
– Tegnap délután, batya!
– Az éjszakát hol töltöttétek?
– Iramodásra innét! Azt hittük, el vagyunk tévedve! – nevetett
Sándor.
 – Teremtő Isten! – csapta össze a tenyerét a ház asszonya, aki-
nek olyan pufók, kerekded volt az arca, akár egy gyereklánynak.
– Összefagytatok, szegények!
– Ne higgye, nénémasszony – kurjantott György –, összebúj-
tunk mink, mint a kiscsibék!
– Oh! – ismerte fel a híres vendéget a nő. – Arany János is eljött!
Nahát, ezt a tisztességet!
Csókok, ölelések, ricsaj, mindenki a vérmérséklete szerint, az-
tán forralt boros bögre került a gémberedett kezekbe, a gyere-
keknek pedig kalács és meleg tej. De már elő is volt készítve a
katlan, mert az idő drága, s a munka hosszadalmas.
Arany kíváncsian gyelte, ahogy a vörösréz üstöt a megrakott
katlanra vagy inkább abba bele helyezik, s egy cseléd agyagos
sárral körbetapasztja. Miután a katlant begyújtották, a szilvából
először egy kisebb mennyiséget kézzel összetörtek, szétnyom-
kodtak, hogy levet eresszen, s azzal kezdték a főzést. Amikor fel-
forrt, fokozatosan kezdték hozzáadni a többi szilvát, s közben
folyamatosan kavargatták az evezőlapátszerű lapickával. Az üst
alatt még gyengébb fűtőértékű anyaggal (napraforgószár, kuko-
ricacsutka, rőzse) tüzeltek.
Arany el sem mozdult a tetthelytől, annyira tetszett neki ez a
gyermekkorát idéző „mulatság”. Tudta ugyan a munka menetét,
de tartózkodott a tanácsadástól. A szilvát addig kellett főzni,
amíg el nem vált egymástól a héj, a hús és a mag. Az így előfő-
zött anyagot, a penyőt, egy hosszú nyelű edénnyel kimeregették
az üstből, egyenesen a fateknőre helyezett ciberéző rostára,
amelyen egy fakanállal átdörzsölték. A rostán fennmaradt a
mag, esetleg a héj egy része, a tekenőben pedig összegyűlt a
mélybordó színű, édes-savanykás cibere, ami a lekvárfőzők első
csemegéje. Ebből már vígan nyalakodtak, élükön a torkos Laci-
val.
– Óvatosan, meg ne égesd a nyelvedet!
Amikor mind előfőzték, kezdődhetett a lekvárfőzés második
szakasza, a sűrítés, vagy ahogy Ercsey János mondta, az öregí-
tés. Ennek jellegzetes eszköze az üstbe helyezett kavaróvitorla:
két, kereszt alakban összeerősített deszka, melyeknek formája
 y j
követi az üst aljának hajlását. Az üst füléhez vagy a katlanhoz
rögzített tengelyhez facsappal kapcsolódott a kavarófa, amit
egészen a lekvárfőzés végéig állandó mozgásban kellett tartani,
hogy az ínyencség oda ne égjen. Az üst alatt ilyenkor már fával
tüzeltek, amúgy óvatosan, mert a totyogó lekvár gyakran ki-
fröccsen, köpköd, bőrre fröccsenve komoly égési sebet okoz. Ka-
varta mindenki, Arany, Julianna, Betti, a gyermekek is, hadd le-
gyen meg mindenkiben a jó érzés, hogy hasznukat látta a gazda.
A lekvár akkor készült el, ha a púposan megmerített fakanálról
nem csöppent le.
A hosszú munka tíz-tizenkét óráig is eltartott, így késő dél-
után lett, mire befejezték. S az időigényes tevékenység eredmé-
nye a sűrű, szinte fekete szilvalekvár, melynek illata, íze semmi-
vel össze nem téveszthető, amely évekig eltartható, és ezerféle
módon felhasználható: kenyérre kenik, kalácsba töltik, tésztá-
hoz keverik, de az ínyencek sültekhez is adják, és csak úgy, üre-
sen is kedvvel kanalaznak belőle. A magyarság legfontosabb
édességi forrása, a háziasszonyok kincse, a gyerekek mannája.
Laci annyi lekvárt evett estig, hogy attól lehetett tartani, rosszul
lesz.

⸎
Napokkal később a házigazdával üldögélt a geszti kastély szalon-
jában, amelynek barokk bútoraival Arany sosem tudott betelni.
Komódok, szekreterek, gobelinkárpitú karszékek, fotelok, gaz-
dagon faragott aranykeretes, metszett tükrök a falakon. De a
karcsú, aranyozott lábú asztalon álló, ötágú, fajansz gyertyatar-
tó is megért volna egy félórás vizsgálatot, a költő fájlalta is,
hogy soha nem hagytak neki időt arra, hogy alaposan kigyö-
nyörködje magát.
Tisza Lajos borral kínálta, töltött is neki, de Arany csak bele-
nyalt, megfogadva magában, hogy nem issza meg.
– Így van ez, János, és ez az összeesküvés engem is meghason-
lásba vitt, mert a nyugalmamat már nem akarnám feladni. In-
kább a kis lépések, tárgyalások, kérelmezések embere lettem.
Meg tud engem érteni?
Arany végiggondolta az elhangzottakat. Kétségkívül szívdo-
bogtató, hogy Kossuth megpróbálja a lehetetlent is onnan a
messziből, de félő, hogy ezzel már inkább árt, mint használ
nemzetének. Az embereit se tudja onnan jól kiválasztani. Ebben
a Makk Józsefben is túlzottan megbízott, és az idő azokat a két-
kedőket igazolta, akik ellenérzésekkel voltak iránta.
Makk József tüzérezredes, aki a pákozdi csatát jószerével az
ágyúival nyerte meg, nagy népszerűségnek örvendett a hadse-
regben, főleg a honvédok között. Később Erdélyben akart össze-
esküvést szőni, fellázítva a székelyeket egy felkelésre, amit a re-
zsim természetesen lefülelt, az értelmi szerzőjét börtönbe zár-
ták. De hamarosan kiszabadult, nem tudni, hogyan, talán nem
vette őt komolyan az osztrák titkosszolgálat, rejtély, és Kossuth-
hoz utazott Törökországba. Találkoztak, s a kormányzó felhatal-
mazást adott Makk Józsefnek a magyarországi Habsburg-ura-
lom megdöntésére, illetve Magyarország függetlenségének kiví-
vására, amihez a törvényes alapot az 1849. április 14-ei trón-
fosztás képezte. A szervezkedés központja Bukarest volt, amely
lehetőséget nyújtott arra, hogy fölvegyék a kapcsolatot a román
forradalmárokkal is. A szervezkedés közvetlen célja az volt, hogy
felfegyverezzenek néhány ezer embert a hegyek között, akik
majd állandó zaklatásban tartják a császári hatóságokat. A kö-
vetkező lépés lett volna a közigazgatás ellenőrzésének megszer-
vezése, meg az országos méretű toborzás. Tisza Lajost is felke-
reste egy titkos futár, de ő elzárkózott attól, hogy ebben részt
vállaljon.
– Teljesen megértem kegyelmedet – foglalt állást végre Arany.
– Olyan időket élünk, amikor minden zavaros, senkiben meg
nem bízhatunk. Magam is elhárítottam volna az invitálást. És
mondja csak, vannak efelől további hírei?
– Ahogyan én tudom, leleplezték őket. Tavaly szilveszterkor
házkutatást tartottak Makk bukaresti, titkos székhelyén. Őt ma-
gát nem sikerült elfogni, köszönhetően Nagy József házigazda
lélekjelenlétének, de iratai a császári hatóság kezébe kerültek, és
 j g
ezeknek alapján megkezdődött tevékenységének módszeres fel-
göngyölítése. Ez év januárjában letartóztattak körülbelül hat-
van mozgalmárt, köztük három nőt, és a nagyszebeni fogházba
szállították őket. Ha kötélnek állok, most talán én is ott lennék
közöttük. Eközben Makk Józsefnek sikerült külföldre menekül-
nie, talán Kossuthtal vannak együtt. Én azt mondom, rosszul
teszik, ha azt tervezgetik, hogy majd újból kiépítik a hálózatot.
– És Kossuth Zsuzsannáról mi hír?
– A börtönben megromlott az egészsége, a hatóságok feladták
az ellene való vádaskodást, mert nem bírtak semmit rábizonyí-
tani. Külföldre toloncolták, hogy ne rontsa itt tovább a levegőt.
Most Kossuth valamennyi megmaradt családtagjával Brüsszel-
ben tartózkodik, és együtt várják, hogy Amerikába utazhassa-
nak. Mert közben a kormányzó úr már áthajózott az óceánon.
Úgy értesültem amerikai magyaroktól, hogy ott nagy népszerű-
ségnek örvend, ünneplik a farmokon, a városokban, lelkesen
hallgatják szónoklatait. Még adakoznak is neki, elismerve őt iga-
zi, nagy szabadsághősnek, de magának az amerikai kormány-
nak esze ágában sincs őt segíteni. Érdekes ország ez az Amerika.
Ott az elnök és kabinetje nem szól bele a polgárok életébe, min-
denki azt teheti, ami hasznos, mondhat a felső vezetésről bár-
mit, ha nem tetszik neki az elnök ténykedése, büntetlenül szer-
vezkedhet ellene.
– Tényleg különös világ.
– Még az is megeshet – mosolyodott el Tisza Lajos –, hogy vala-
ki egyszer lelövi az elnököt. Mert ott minden farmer meg tehén-
pásztor fegyvert tart a keze ügyében. Ámbár nem azért, hogy
egymást gyilkolják, hanem a barbár őslakosoktól, az indiánok-
tól való félelmükben. No, de a fegyver az fegyver, elsül, bárkire
is fogják rá. Most azonban, kedves barátom – állt fel a házigazda
karosszékéből –, átadom önt Domokos amnak, aki már ég a
vágytól, hogy megmutathassa legújabb verseit.
 VI.

ESŐS, KÖDÖS OKTÓBERI NAPON ballagott a nagykőrösi református gim-

názium felé, ahogyan tegnap és tegnapelőtt is. Második hete ta-
nított, de nehéz szívvel, a szalontai és geszti emlékek, sőt inkább
élmények még mindig erősen meghatározták hangulatát. Buj-
kált is benne valami kór, fojtogatta torkát a köhögés, nem be-
szélve az állandó fej- és fülzúgásról. Jó volt otthon, a sógoránál.
Mily nagy boldogságot okoztak rokonok, barátok, aztán az utol-
só két hét Geszten, mintegy megkoronázta ezt a vakációt. Min-
dig tudta, hogy Domokos szereti őt, ámde ennek mélységeit
folyvást csak kapiskálja. Tegnap kapta meg a ú levelét, amit az
október 1-jén adott postára, tehát az ő helye még ki sem hűlhe-
tett a kerti házacskában – mert főképp ott töltötte idejét –, már
hiányolja tanítványa. „Alig ment el Arany bácsi, Fekete úrral a
kisszobába mentünk s néztünk egymásra hosszú orral. Nem tu-
dom, miért, de engem egy baráttóli megválás, kivált ősszel, aka-
ratlanul a halálra emlékeztet, s ez elszomorít.” Ártatlan őszinte-
sége annyira meghatotta Aranyt, hogy beléje sajdult, s ez még
hagyján, Domokos verssel is megtisztelte.

Elrepültél, zengő vándor fecske.

Ember itt már hiába keresne.
Puszta, rideg, kicsiny dalos fészked,
Rá szemünk már csak bánattal nézhet.

Megindító és megmosolyogtató egyszerre. Szóképeivel Arany

még úgy-ahogy elégedett, de ennyi halmozott szimbólum! Pedig
megírta már neki korábban, hogy „ne akarjon örökké allegóriák-
ban írni, vagy, ha ír, tisztában legyen a hasonlatokkal”.
Most is, mint megannyiszor, el kellett csodálkoznia azon,
mennyi Kőrösön a szárazmalom. És működött a többségük eme
reggeli órán is, hisz a rátarti kisgazdák semmiképp sem akartak
volna lemondani önálló őrlési jogukról. A helyi módos parasz-
tok erre voltak büszkék, ahogyan a szalontaiak hajdúnemessé-
gükre. Vasárnapokon a nagy kerekeken üldögéltek az öregembe-
rek, beszélgetve, felemlegetve a dicső és gyászos múltat. Az ő ru-
házatuk még a régmúlt időket idézte, fekete abaposztó mentét,
bő nadrágot viseltek, némelyeké agyonfoltozva, beszőve. A a-
talabbak, akik szembejöttek a komótosan lépdelő tanárral, már
sötétkék vagy sötétszürke ujjast, ellenzős pantallért vettek ma-
gukra. A nők öltözékében is ritkán tűnt már fel a régi gerezna-
mente, inkább a mintásan kivarrott décbundát hordták helyet-
te.
Aranyt kevesen ismerték, így kalapot sem emeltek neki sokan.
Itt nem dívott az a szokás, ami általában a kisebb magyar tele-
püléseken, hogy mindenki köszön mindenkinek. A járókelők
zöme, akik soha egy betűt el nem olvastak volna senki poétától,
ügyet sem vetettek rá. És ez a „professzor” úrnak tökéletesen
megfelelt.
A gimnázium emeletes épülete, amely magába nyelte, lényegi
különbséget mutatott a szalontai partikulához képest. Igen, ez a
líceum már rang, ebben tanítani, ráadásul ilyen kiváló tanári
gárda tagjaként, megtiszteltetés. Bármily elégedetlen is sorsá-
val, ezt a kegyet meg kellett becsülnie, legalább addig, ameddig
a sors jobbat nem kínál helyette.
– Tompa Miskáról mit tudsz? – fogadta Szász Károly a tanári-
ban.
Arany fogasra akasztotta ködmönét, kalapját, mert – hála is-
tennek – itt mindig kellemes meleg volt.
– A napokban kaptam tőle levelet, azt írja, talán megfeledkez-
tek róla. Ítéletre vár otthon, de most éppen nagyon beteg. Fáj a
torka, beszélni sem tud. Irományai lefoglalva, a mi leveleinkkel
együtt, nem tudja, valaha visszakapja-e azokat. Nagy veszteség
lenne, azt mondja, ott van Virágregéinek kézirata is. Azon is so-
pánkodik szegény feje, hogy se én, se te nem látogattuk meg
idén, s tart tőle, hogy már nem is fogjuk.
Szász a fejét csóválta.
 j
– Nem olyan időket élünk, Jani, hogy az ember csak úgy elin-
duljon egy olyan baráthoz, akit bizonyára gyelnek.
– Való igaz. Hanem Julistól kell hallanom, hogy kedves felesé-
ged verseket ír?
Szász elkomorodott.
– Ír, már nem is tegnap kezdte. De mostanában aggódnom kell
érte. Gyönge és étvágytalan. A doktor se biztat.
Arany hallotta már innen-onnan, de barátja szájából csak
most először.
– A sors kezében vagyunk, Kari. Sose tudjuk, mire kelünk hol-
nap reggel. Iduna szeretetre méltó asszony, Isten ezt jól tudja.
Első órájára, ahogyan ez tőle megszokott volt, hajszálponto-
san ment be. Jellegzetes járással – a lábát kissé húzva, fejét eny-
hén oldalvást hajtva – bebaktatott a tanterembe, megállt a ka-
tedrán, az íróasztal mellett, hogy fogadja a hetes jelentését.
Ilyenkor már egy pisszt sem tűrt meg, s ha bárki megmoccant,
szigorú pillantást vetett rá.
Jól tudta már az osztály, amit egy éve tanított, hogy a tanár úr
nem viseli el a leghalkabb sutyorgást, de még egy félretekintést
sem. Nála síri csendnek és fegyelemnek kellett lennie, különben
kemény és határozott dorgálásban részesült a renitens nebuló.
Javára szólván viszont, soha senkinek nem adott szekundát, és a
mogyoróvessző sem került elő.
A hatodik A osztály pedig csikókorát élte, hiszen a úk épp ti-
zenötödik életévükben jártak, a rendtartás tehát komoly kihí-
vást jelentett bárki nevelő számára.
Hogyan is láthatták ekkor „professzorukat” ezek a süldő legé-
nyek, akik tisztában voltak azzal, hogy Arany János hírneves
költő, talán legkiválóbbja nemzetének? Az irodalomtanár fér -
assága teljében volt: középtermetű, pedáns megjelenésű, sötét-
barna hajú, spanyolszakállú, ránctalan arcú ember, akinek a vi-
selkedésében alig-alig látszottak pedagógusi vonások, bármi
másnak, hivatalnoknak, vendéglősnek inkább kinézett. Apró
szemében szüntelen parázs izzott, hol halványabban, hol éleseb-
ben, kedélyétől függően. Ha mosolyra derült, szeme világosabb
árnyalatra váltott, és szelídség áradt belőle. Magyar csizmát és
nadrágot viselt, ehhez azonban sujtás nélküli, német ujjast.
A hetes elkántálta a jelentést, mire Arany intett, hogy leülhet-
nek. Maga is helyet foglalt a tanári asztalnál, irattartójának pert-
lijét kibontogatva, előszedegette brosúráit.
– Hol is tartottunk, Lajos?
Hagymássy Lajos talpra ugrott, és már mondta is:
– A népköltészetnél, professzor úr!
– A jambusokat és daktilusokat vettük?
– Igenis, professzor úr!
– Leülhet.
Arany a tulajdon gyermekkorára gondolt. Nem először, de új-
fent rá kellett ébrednie, hogy ő milyen korán megismerkedett a
költészettel, a világirodalommal, méghozzá azért, mert apja ol-
vasott ember volt, s a könyvei ott sorakoztak az almárium pol-
cán, a pajtában pedig a szemöldökgerenda gerincén. Tizenöt
évesen már preceptorként tanította az alsósokat, és eredetiben
olvasta a görög és latin költőket. Mert olvasni, önművelődni
sokkal jobban szeretett, mint oktatni. Ez a Lajcsi gyerek komoly
érdeklődést mutatott az irodalom iránt, érte mégis érdemes át-
adni annak a tudásnak egy részét, amit akár kedvtelésből, akár
szükségből összeszedett. Szegény ú, az apja, Hagymássy Sán-
dor, Györköny község jegyzője volt, ‘48–49-ben bátor szabadság-
harcos, emiatt bebörtönözték, s az áristomban meg is halt.
– Figyeljenek rám, kérem! – állt föl a tanár, miután megtette
bejegyzését az osztálynaplóban. – Ma kivételesen olyan kázusok-
ról fogok beszélni, amik nincsenek a könyvben. A népdalok sze-
repéről, pontosabban a népdalok irodalomra gyakorolt hatásá-
ról akarok szólani. Ez az áldásos folyamat már a testőríróknál el-
kezdődött, aztán Berzsenyi Dániel is folytatta. Berzsenyi népdal-
gyűjtései mellett saját költeményeiben is alkalmazta a népdalok
ritmusát, szerkezeti sajátosságait. – Arany fel-alá sétált a padok
között, a gyerekek pisszenni sem mertek. – A népdal és népköl-
tészet egyidős a nyelvvel. Egyik a másik nélkül nem lenne meg.
Ismerik ugye ezt a dalt: Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virá-
gom. / Minden madár társat választ, virágom, virágom. Ha ennek
g g g
a dallamát rá akarnák énekelni Berzsenyi Múlandóság című ver-
sére, sikerülne-e?
Mocorgás, pusmogás támadt.
– Csitt! Aki tudja, jelentkezzen!
Ketten is fölrakták a kezüket. Arany egy piros képű, szőke le-
gényt szólított fel.
– Tessék, Zoltán! De énekelje is rá!
A ú vigyázzállásba vágta magát, és szépen csengő hangon el-
kezdte énekelni:

Hol a mohos szirt öbléből

Ezüst forrás ömledez,
S a patakok csörgésétől
A setét völgy zengedez;

– Szép – dicsérte meg a tanár. – Leülhet. Nézzünk egy másik

példát! Megrakják a tüzet, / mégis elaluszik. / Nincs az a szerelem,
/ ami el nem múlik. Ki tudná ennek a dallamát ráénekelni egy is-
mert költőnk versére?
Rövid ideig néma csendben töprengett az osztály, aztán Hagy-
mássy Lajos keze a magasba lendült.
– No, hadd halljuk! – bökött feléje Arany.
Lajos fölpattant, kihúzta magát és rázendített:

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker a,
Eső és hó szakad.

A tanár, de a gyerekek is, visszatartották a lélegzetüket. Arany

az első hangok után majdnem leállította az éneklőt, de valami
erő ebben meggátolta. Pető t tanítani, verseiből idézni nem volt
szabad, tiltotta az Organisationsentwurf. Ha ez a rebellis maga-
tartás a tanfelügyelet fülébe jut, beláthatatlan következményei
lehetnek. Lajos lelkesülten végigénekelte mind az öt versszakot,
aztán engedély nélkül leült. A helyzet rendkívüliségét az mutat-
 g y y g
ta legjobban, hogy a szigorú „professzor” ezt kivételesen nem
tette szóvá.
– A költészet fejlődéséhez… – igyekezett Arany nyomban elte-
relni a szót – a költészet fejlődéséhez Kazinczy Ferenc nyelv újítá-
sa is hozzájárult. Ha ő nem élt volna, nehézkesebb, csikorgóbb
lenne a nyelvünk. Nagyon szépen fogalmazta meg, miként gon-
dolkodik erről: „A nyelv olyan, mint az ég a maga egymásba futó
színeinek gyönyörű játékával.” Amikor én annyi idős voltam,
mint maguk, akkor halt meg Kazinczy. Sajnálom, hogy ilyen rö-
vid életet élt, és én gyermekkoromban alig hallhattam róla…
És Arany elkezdett mesélni a hatodik A-nak a saját gyermek-
koráról, fölelevenítve apró élményeket, diadalokat és megalázta-
tásokat. S diákjai elámulva hallgatták tanáruk ékes visszaemlé-
kezését, mely által ezúttal kivételesen nem az óra anyagát, ha-
nem annál sokkal többet kaptak.
Novemberben a kis udvari szobának, amelyet Tompa látoga-
tása óta kifűtöttek, s amelyben a gyerekek háltak, berogyott a
plafonja. Nem bírta el a padláson felhalmozott kukoricát. Sze-
rencsére Juliska és Laci nem tartózkodott benne, mert napköz-
ben történt az eset, csupán az asszony és a cselédlány ijedt halál-
ra. Aranynak evvel elege lett ebből a nedves, barátságtalan ház-
ból, azonnali költözésre szánta magát. No, de hová hurcolkodja-
nak ilyen hirtelen? Itt, Nagykőrösön, körülményes sietősen má-
sik lakást találni, pláne olyat, amelyik jobb ennél. Szerencsére
egy tehetős birtokos, Beretvás Gusztáv, aki éppen a napokban
zárta szívébe a csendes, szerény Aranyt, örömest felajánlotta tá-
gas, úri portájának számottevő részét, amely három szobát je-
lentett. A beköltözőket azonban gyanakvással töltötte el a gazda
hozzáállása, miszerint nem akart elfogadni bérleti díjat. Julian-
na tartott tőle, hogy eme fontos kritérium hiánya még szorult
helyzetet eredményezhet, „megun bennünket, tél közepén ki-
hány”, jóhiszemű férje viszont nem osztotta aggályait.
– Sajátságos ember, az igaz, de jószívű és generosus – mondot-
ta.
Következőképp írta le Tompának az új otthont: „Áll ez három
szép úrias, déli, jó nagy szobából. A belső = zöld szoba, tartal-
 p j gy
mazza tisztességes bútorainkat… a középső háló és éttermül
szolgál, sárga színre van festve, ajtói, kettős szárnyakkal, a má-
sik két szobába, s konyhába nyílnak… A harmadik, szélről, lila
színű, s az én dolgozószobámul szolgál, benne mahagóni fából
készült íróasztalom, mit jól ismersz, és könyvespolcom, mit va-
lami éléskamrából vetettek ki.” A szobák előtt tágas tornác, aho-
vá ablakok s egy ajtó nyílott, ezzel igen kényelmessé és különál-
lóvá téve a lakrészt. A sors aztán kiegyezett velük, a főbérlő idő-
vel elfogadta a lakbért, megnyugtatva evvel a keresztényi lelke-
ket.
De mintha magukkal hurcolták volna az előbbi lakás nyava-
lyáit, Aranyné Mikulás napját követően ágynak esett. A kará-
csonyt és a szilvesztert is végigbetegeskedte, a bak s Juliska fő-
zött a családra ünnepek alatt, anyja az ágyból dirigálta. Házior-
vosuk, Károlyi doktor sehogy se találta a megfelelő medicinát,
gyógyfürdőt tanácsolt, bár nem túl nagy meggyőződéssel. Ko-
vács János tanító, megneszelve a hírt, ‘52 december 22-én leve-
let írt Aranyéknak: „Ha talán a Császárfürdőt kellene nekie
használnia, úgy legokosabban tennéd, ha magaddal együtt be-
hoznád ide Pestre, hol én átadnám számotokra az egész különál-
ló szobát, mely Kálmán és Lajos számára van szánva… A mi
grófnénk tudom, hogy örülni fog, ha valamiben nektek szolgál-
hatunk. Innen osztán könnyű lenne a gőzösön minden nap für-
dőbe menni, mert már most egy kiállása éppen velünk átellen-
ben van, a lánchídon felül.”
Se pénzük, se idejük nem jutott a pesti fürdőzésre, küszködtek
otthon egész télen. Julianna már-már jobban érezte magát, neki-
látott az elmaradt munkáknak, takarítás, varrás, vasalás, aztán
márciusban megint leütötte lábáról a gyöngeség. Az aggódó köl-
tő sincs jól, feje, füle örökké zúgott. Neki is orvosságra, gyógy-
fürdőre lenne szüksége, „azonban hiányzik a nervus rerum ge-
rendarum”, írta Ercseynek. „Az az egy jó, hogy a gyerkőcök jól
vannak.”
Az új esztendő nem volt kegyes Szász Károlyhoz sem. Január
17-én az Úr magához vette ifjú, szép feleségét, Szász Polyxena
Idunát. Mindössze huszonegy éves volt szegény teremtés, s
 gy g y
megnyerő személyisége mellett még költői vénával is áldott.
Szász barátját kérte meg, hogy írjon drága halottjának sírverset.
Aranyban szűkölt a lélek, kegyetlen ellenállás feszült benne, a
régi idők komor emlékei zokogtak vissza: szíve szerint elhárítot-
ta volna a megbízást. De képtelen volt ellentmondani Karinak.
És a felesége, Julianna is harcra kelt volna vele, ha nem vállalja
el. Nehéz szívvel fogott hozzá, de igyekezett énjének legjavát
adni: Egész teste fájdalom volt, / Egész lelke szeretet: / Az súlyától
földbe hajolt, / Ez a mennybe sietett. / Fényes lelkének a mennyben
/ Jobb is, mint e földi szennyben; / Ott van igazi hazája, / Kedveseit
oda várja.
Szász Arany iránti rajongása egy pillanatra sem szűnt meg, a
vers hallatán úgy sírt, mint egy árva gyermek. Mégis megérte.
Arany hogyan is háríthatta volna el a kérést, amikor Szász költő,
műfordító létére inkább elvállalta a matézis tanítását, hogy ez-
zel őt könnyebben Kőrösre csalják? A temetés után a tanári kar
lehangoltan ülte meg a halotti tort, a fér ak illendő csendesség-
gel, az asszonyok, Julianna, Mentovichné és Fitos Pál felesége
halkan sírdogálva idézték meg az elhunyt emlékét. Szász ünne-
pélyesen közölte, mindent el fog követni, hogy felesége versei
megjelenjenek, mert azok méltóak arra. Arany elnézte a töré-
keny és beteges Vajda Annát, akihez képest Iduna maga volt az
üdeség. S lám, az ifjú atalasszonyt mily váratlanul ragadta el a
halál…
Az élet azonban nem áll meg soha, történjenek bármily tragé-
diák. Arany több irodalmi lapban csalatkozott, a Délibábhoz
nem küldött több verset, mert azok a milyenségre kevésbé, in-
kább a mennyiségre törekedtek. A Hölgyfutár meglepően gyor-
san elfelejtette, milyen ordenáré hangon tymálta le A nagyidai
cigányokat, és közölnivalót kért Aranytól. Újabban a Visszhangot
pártolta, melyről remélte, hogy az lesz a szépirodalmi tehetsé-
gek orgánuma. Aztán felbukkant egy Szépirodalmi Lapok nevű
folyóirat is, gyelmeztetve látens módon alkotót és műélvezőt
arra, hogy lassan több lesz magyarhonban a rkász, mint az ol-
vasó.
 Arany, tapasztalatokkal vértezetten, s okulva Vahot Imre meg
Vas Gereben svihák jelleméből, előre megjósolta, hogy nem lesz
ezek legtöbbjéből semmi. Kár a ráfordított pénzért, lelkesedé-
sért. A Délibáb is, a Szépirodalmi Lapok is megszűnt fél év eltoló-
dással, de belőlük, szinte ugyanazon szerkesztőgárdával, Jókai-
val az élen, megszületett a Vasárnapi Újság.
Lévay szóvá tette, hogy ritkán látja Arany költeményeit a la-
pokban. A Toldi írója kesernyés bölcsességgel válaszolt költőtár-
sának: „…a lyrából egy kissé már kinőttem, kivénhedtem,
mondvacsinált érzelmeket nem tudok pengetni; eposznak pedig
tárgy kell, olyan tárgy, minek költőisége az embert mintegy
megüsse, átvillanyozza… ily tárgy azonban nem mindig akad.”
Ennek dacára mégis küldözgette verseit erre-arra, és alkalma-
sint csurrant-cseppent belőle néhány garas, esetleg pengő fo-
rint. Ezek mellett lassacskán csaknem elkészült legújabb skót-
magyar stílusú balladája, az V. László.
Ezt befejezve egy nagy terv körvonalazódott benne, s ennek
tanulmányai kötötték le. Ahogyan Az elveszett alkotmány után
Vörösmarty ítélete, ugyanúgy most Toldy Ferenc gáncsa bon-
gott a fülében, s szerette volna a csorbát kiköszörülni. Giganti-
kus népi eposz megírására készült, melynek gondolata már ‘47-
ben motoszkált a fejében. Elképzelése szerint nem légvárakat
akart építeni, hanem a múlt nyomain járva, a hagyományt tisz-
telve valami eddig meg nem valósított stílusban véghezvinni
egy műremeket. Érzett magában annyi erőt és talentumot, hogy
maga alkossa meg a nagy nemzeti eposzt, a hun hagyományok-
ból, mely testvére a magyarnak. „Jelenleg olyan könyvekre vol-
na szükségem, mik a hun-magyar mythológiára, különösen a
hun történetekre vonatkoznának”, írta akkoriban barátainak.
Felesége hosszan tartó betegeskedése meg a „kőrösi rabság”
néha kétségbe ejtette, és reményvesztett önbírálatnak vetette
alá magát. Kor- és pályatársainak viselkedése is rosszallással töl-
tötte el. Lévaynak a következőket írta aggályosan: „Barátom! Én
nem tudom, mit adnék annyi önhittségért, mint ezen emberkék
némelyikében van. Ha én arról meg tudnék győződni, hogy amit
írok, az mind jó, szép, felséges: nálam termékenyebb író nem
 j p g y
lenne a föld kerekségén. De egyik skepsisből a másikba esem: fú-
rok, faragok, igazgatok = rontok, bontok, megsemmisítek stb.
Persze aztán sokszor az első talán jobb volt, mint az utolsó: de
hiába! Nem tudok magammal megelégedni. Innet az én meddő-
ségem: Innet, hogy már nekem végem.”
Szász Károlynak, a megözvegyült jó barátnak valóban sikerült
publikáltatnia felesége verseit. Többek között a Divatcsarnok, a
Hölgyfutár és a Nővilág lapokban jelentek meg a művek. Szász
aztán egy kötetet is kiadott Iduna hagyományai néven. Arany
ehhez már szívesen írt előverset: Mint álló csillagot / Nem láttuk
az égen, / Fényesen ragyogott, / Oh! de már estében.
‘53. november 28-án levelet kapott hazulról. Ahogy kezébe
vette, balsejtelem szorította meg a szívét. Leült a konyhaasztal
mellé, igyekezett késleltetni az időt. Felesége, gyermekei körü-
lötte sürgölődtek, a látvány, hogy a családfő borítékot tép fel,
annyira mindennapos és megszokott, hogy már oda se gyeltek.
– Rossz hír, kedveseim…
– No, ki halt meg? – találta ki az asszony.
– Sári néném.
Juliska mindjárt hangos zokogásba tört ki, Julianna szemét is
elöntötték a könnyek. Laci megszeppent ábrázattal az apjához
lépett, s csak bámult rá. A sötétbarna, kerekre tágult szempár-
ban bizonytalanság vibrált.
– A úk nem sírnak, igaz, édesapám?
– Nyugodtan sírhatsz, Lacikám.

⸎
Erőnek erejével igyekezett elterelni gondolatait Bettiről, mégis
folyton az eszében járt. A temetésről leginkább ő maradt meg
benne, ahogy idegenes tartással áll Bersek József mellett, mint-
ha kevés köze lenne hozzá. Feleség és férj, már közel egy eszten-
deje, mégis úgy mutattak, mint haragos mostohák.
Arany korholta magát, hogy drága nénje, szoptató dajkája
iránt sokkal kevesebb részvétet érez, mint hajdani kis tanítvá-
nya felé. A megboldogultnak már úgyis mindegy, még ha élhe-
tett is volna szegény, érvelt önigazolásul restelkedve, hanem az
elevenről, aki a legkiválóbbat érdemelné az élettől, kétségkívül
lerí a szánni való boldogtalanság. És a bűntudata mellett keserű
tehetetlenség szorította: Isten hogyan engedheti meg, hogy ez a
ragyogó személyiség, ez a tüneményes hölgy ne kapja meg a
sorstól azt a keveset, ami pedig minden atalasszonynak kijár-
na? A temetést követően kurtán-furcsán váltak el egymástól,
Arany már nem is emlékezett, miket mondott Bettinek. Csupán
annak szavai zsizsegtek némelykor a fülében. „Az életünk véges,
János bácsi, s mi nem tudjuk, hogy a vég pillanata nem a bol-
dogság kezdetét jelenti-e?”
Arany megrezzent az emlékezéstől, s akarta, nem akarta, át-
melegedett a szíve. És eszébe ötlött egy régi nap, egy meghitt
pillanat, amikor még tanította Bettit, s előhozta neki gitárját, és
ezt énekelte el kis tanítványának:

Én magyar leány vagyok,

A nevem Babét,
Ám Piroska minden lány
S Rózsa nem lehet.
Borcsa is nevem, de ki
Kedvel, ezt így ejti ki:
Betti, Betti szép,
Szép oltári kép.

Lengyel, s árva volt anyám;

Dajkám francia;
Ah, apám volt a magyar!
Nagy hon hív a.
Mily öröm, mely meghatott,
Nyájasan ha faggatott:
Betti, Betti szép,
Szép oltári kép.

Egyik napon Szásszal pipáztak, beszélgettek erről-arról, mind-

kettőjük lelkében ott fészkelt a bánat, s szavaikat a ború palán-
 j p
tázta.
– Tudod te azt, Kari, hogy ritka emberfajta vagy?
– Miket nem mondasz!
– Olyat cselekedtél, amit kevesek. Halhatatlanná tetted el-
hunyt hitvesed.
– Mindenki megtette volna – komorult el Szász hangja. – Felté-
ve, ha Iduna lett volna a párjuk.
Aranyban tovább erősödött a meggyőződés.
– Ez is azt igazolja, hogy a végzet megfelelő emberre bízta a le-
hetőséget. Te éltél vele, sokakról ezt nem feltételezném.
A tanártárs jó barát mélyet sóhajtott.
– Kicsi csillag ő, Jani. Olyan kicsi, hogy el is hamvad idővel. Ta-
lán fönt sem marad a neve… Legföljebb… – Eltűnődött. – Legföl-
jebb Arany János fényes nevéhez kapcsolódva. Mert közöttünk
te vagy a nap, s mi páran a szerencsések, ha vetül ránk fényed-
ből.
Arany ntorogva szívott a csutorába; nem volt kedvére az
ilyen beszéd.
– Ne képzelj túl sokat felőlem, pajtás! Mostanság elégszer vá-
dolom magam, hogy én is egy voltam azok közül, kik a magyar
költészetet a tönk szélére vitték, behozván a nyers, pórias eleme-
ket.
Szász bánatos képére kiült az értetlenség.
– Még hogy te vitted volna tönk szélére a magyar költészetet?
Éppen hogy ellenkezőleg! Olyan magasságokba emelted, ami-
lyenre tíz évvel ezelőtt még senki se számított volna.
– Apámtól hallottam ezt a közmondást, mostanában gyakran
eszembe jut: „Aki ebbel jár, ugatni tanul.” Megalkuvó lett az éle-
tem, megalkuvóvá lett a költészetem. Nem lehetek fáklyavivő,
Kari, mert itt kínlódom magam is ebben a sötét barlangban. Ha
már a napot említetted, a mi napunk senki más nem lehet, csak
Pető . Ő már ott ragyog fényesen fölöttünk. Hogy csak egyet
mondjak, nekem jóformán nincs lírai költészetem. Milyen költő
az, aki az érzelem húrjain nem tud pengetni?
– Mit akarsz magadon számonkérni, Jani? A Toldi után, A na-
gyidai cigányok után, nem beszélve sok remek rövidebb versed-
gy g y
ről! – förmedt rá szinte Szász. – Ha egész életedben egy sort se ír-
nál többet, akkor is korunk legnagyobb költője maradnál! – A pi-
pájába szívott, kifújta a füstöt, halkabban folytatta: – Azt azon-
ban megkérdezem, ha már így felhozódott: miért nem szentelsz
több gyelmet a lírának?
Arany jó ideig tűnődött.
– Mielőtt még Pető megtalált volna, már eldöntöttem, hogy a
lírai költészetet inkább kikerülöm. Ennek legfőbb oka Csokonai.
Debrecenben többször elolvastam Csokonai valamennyi fellel-
hető versét, és arra kellett ráébrednem, hogy őutána lírát mű-
velni felelőtlenség lenne. Ezért, ha lehet ezt mondani, mikor po-
étaságon törtem a fejem, már akkor is az eposzra hegyeződött ki
gyelmem.
Néhány napra rá, április 18-án, épp húsvét utáni kedden Pest-
re vitte a Toldi estéje kéziratot. Az utazás alatt volt ideje az el-
múlt hét esztendőn tépelődni: mennyire megváltoztak azóta a
körülmények, melyben az első Toldi megszületett, s napvilágra
került. Ebben a hét esztendőben benne volt egy fényes diadal,
benne volt a szabadság íze, Pető lánglelke, a bukás, és a halál
szaga! Tán nincs miért szégyenkeznie, hogy most készült el vele
– valójában ‘48 tavaszán pontot tett a végére, hanem foly ton ja-
vítgatta, várva a legjobb ajánlatra –, hisz azóta világok születtek
s tűntek el, s ennek Toldi, a hajdan élt daliás vitéz, mégiscsak
időtlen túlélője. Jelképe lehet a nyomorúságban tengődő, egy-
mást marcangoló, de örökkön fennmaradó magyarságnak.
Milyen világ ez most, amelyben él? Milyen hatalom gyámko-
dik felettük, szeszélyes valójával bizonytalanítva el alattvalóit,
akik már azt sem értik, mire élnek? Kossuth külhonban, Széche-
nyi elborult elmével vegetál egy döblingeni szanatóriumban, a
magyarság, ha estelettel párnára hajtja fejét, nem tudhatja, mire
ébred reggel. Ó, te erényes elnyomó, bátor, büszke osztrák!
Arany szíve hevesebben kezdett verni az indulattól. Nesze neked
krími háború! Az még hagyján, hogy a világhatalmak, angolok,
franciák a török védelmére siettek, mert mindnyájuknak fontos,
hogy megakadályozzák a Fekete-tenger, de főként a Boszporusz
és Dardanellák orosz befolyás alá kerülését. De mit keres ott a
 y
mitugrász Ausztria? Amikor az orosz csizmák eltiporták a ma-
gyar szabadságharcot, Ferenc József kézcsókkal köszönte meg I.
Miklós cárnak a jóságos segítségét. És most, alig öt évvel a gyalá-
zat után, nem segíti sereggel a cárt! Hát ez a hatalmi barátság, a
fene nagy szövetség?! Sőt, a Habsburg uralkodó mintha a táma-
dók mellett foglalna állást. Meg gyelőcsapata, melyet a pie-
monti szövetség táborába küldött, legalábbis ezt bizonyítja.
Ó, ez a vonatközlekedés, mily nagyon megkönnyíti az utazást!
Arany reggel indult el Kőrösről, és délután már alá is írta Hecke-
nast Gusztáv irodájában a szerződést. Kapott érte nyolcszáz fo-
rintot, amely végre hosszú hónapok óta némi elégedettséggel
töltötte el. Már számolgatott is magában, hogy milyen gazdasá-
gi tevékenységbe lenne érdemes befektetnie ezt a tőkét, amely
aztán rendes hasznot hajtana. Heckenast Gusztáv nyomdász,
könyvkiadó, könyvkereskedő biztosította afelől, hogy a Toldi es-
téje meghozza a kívánt anyagi sikert, természetesen az erkölcsi
diadallal karöltve, hiszen, ahogy elmondotta, maga is nagy tisz-
telője s olvasója Arany Jánosnak.
Ahogyan ez már lenni szokott, a pesti irodalmi élet szereplői,
megneszelve, hogy Arany a fővárosban tartózkodik, azonmód
találkozni akartak vele. Hogyan bújhatna ki a fárasztó összejö-
vetel alól? Támadt egy ötlete: csak Deák Ferenccel találkozik, a
többiek meghívását udvariasan elhárítja. Deáktól az utóbbi
időkben sok bölcs esszét, politikai cikket olvasott. Lelkében azo-
nosult nézeteivel, maga is azt a visszafogott, mértéktartó han-
got tartotta üdvösnek, amit a mérsékelt politikus.
Deák ez idő tájt az Angol Királynő Szállóban bérelt egy kis lak-
osztályt, ott fogadta. Arany megérkezésének pillanatában
mindjárt látta, hogy tulajdonképpen hiába is akarta megkímél-
ni magát, Deák népes társasággal várta őt, való igaz, valamennyi
jelenlévőt jól ismerte.
– Isten hozta a mi halhatatlan költőnket! – fogadta meleg kéz-
fogással a házigazda. – Vajha gyakrabban köreinkben tudhat-
nánk. Önre szüksége van nemzetünknek.
– Részemről a megtiszteltetés, kegyelmes uram.
– Önnek csak Ferenc.
 – Köszönettel…
Valójában alig ismerte Deákot. A zavaros időkben, amikor már
kozákok száguldozták be a keleti országrészt, találkozott egyszer
vele, de csak amolyan kutyafuttában. Nem volt már akkor idő
Pesten semmire, a kormány is a menekülésre készült, viszont
emlékezett arra a benyomására: ha módjában állna, Deák a ba-
rátja lenne. Ő volt az első felelős magyar kormány igazságügy-
minisztere, és Arany még annyit tudott róla, hogy a forradalom
idején inkább Széchenyi mérsékelt eszméivel rokonszenvezett,
Kossuth radikális politikájával szemben. Zala vármegye régi, te-
kintélyes nemesi családjának szülötte, de úgy él s viselkedik
másokkal szemben, mint egyszerű polgár. Az egybenyíló, két tá-
gas szobában, amelyekben most Arany futólag körülnézett, elég
nagy rendetlenség uralkodott. A lakosztály bútorzatával sugall-
ni akarta az angol felsőosztály életminőségét, de annak csak sze-
rény utánzata volt. A nemes tölgyszín helyett a ruhásszekrény,
az ágytáblák, a székek, ablakkeretek inkább komornak mutatták
magukat. Hanem lakójának kellékei valamelyest megvidámítot-
ták ezt az egyhangúságot. A falon címeres magyar zászló, az asz-
talon virágmintás hímzett abrosz, a pohárszék polcain horgolt
csipketerítők, és az egyik sarokban bájos összevisszaságban
könyvek, folyóiratok halmaza. Deák íróasztalán is átláthatatlan
volt a káosz.
– Te is itt vagy, Mórom! – tapogatták meg egymás vállát Jókai-
val.
Az egyre híresebb regényíró szeme meghatottan csillogott.
Meglett fér korára is megtartotta karcsúságát, termete szál-
egyenes, nadrágja, frakkja kifogástalan.
Aztán Arany sorban kezet fogott a többiekkel. Jelen volt még
újdonsült barátja, Gyulai Pali, aki néhány éve meglátogatta Sza-
lontán, Kemény Zsigmond író, és Toldy Ferenc, a Kisfaludy Tár-
saság igazgatója.
Miután helyet foglaltak, Aranyból kikívánkozott egy kérdés.
– Legelőbb is, tisztelettel kérdezném: mi hír a drága Vörösmar-
tynkról?
Deák volt avatott a válaszadásban.
 – Kápolnásnyéken, szülőföldjén él. Az egészségével bajok van-
nak. Nehéz légzés, ami a szívbetegségéből adódik. Legutóbb azt
írta, hogy vértolulások törnek rá, és mindig azt hiszi, ütött az
utolsó óra.
– Feri bátyámnak még ír? – kérdezett közbe Jókai.
– Ritkán. Biztatom, költsön, fordítson, de nincs hozzá ereje. –
Aranyra mosolygott. – És kelmednek, János, van ereje az alkotás-
hoz?
Deák arca maga volt a megtestesült rokonszenv. Mély, sötét
szeméből cimboraság áradt, felőle rosszat még feltételezni sem
lehetett.
– Restellném azt felelni, hogy nincs, de máskülönben gyakor-
ta beleszenvedek. Sok esetben a szellemem vezérli zikumom.
Nincsen kedvem se állani, se ülni, se feküdni, tollat fogni pláne,
mégis, a gondolati ösztön megedzi az ujjam, és papirosra kínló-
dom, amit kisütök.
Az arcokon széles mosoly jelent meg. Kemény Zsigmond, akit
legkevésbé ismert, csillogó szemmel fordult hozzá.
– Én eddig azt hittem, a „művészi fáradtság” csak a regényírók
sajátja. A költőket is sújtja?
Gyulai megelőzte a válasszal.
– Jani ugyan költő, de epikus. Ő is történeteket mesél, akár a
prózaíró.
– Valahogy úgy – bólintott rá Arany – Szász Karcsi sajnálkozott
rajtam, hogy miért is nem lettem lírai költő. Mégiscsak igazat
kell neki adnom.
– Már hogy miért?
– Nos, a lírai költő kevesebbet körmöl.
Ettől igazán jókedvre derült a társaság, egy ideig a különféle
irodalmi műfajoknak alkotóra gyakorolt hatását taglalták. Ez-
alatt Arany megnézte magának Deákot. Kétségkívül megszéle-
sedett, hasa kikerekedett az elmúlt öt év alatt, haját, bajuszát is
megütötte a dér, igaz, éppen elhagyta az ötvenet. Hamuszürke
mentéje kioldva, alatta kétsoros gombolású drapp mellény fe-
szült. Minden szavában megfontoltság érzett, vonási rezzenés-
telenek, nyugalmasak, fölösleges mozdulatokat karjával sosem
tesz.
A költő tekintete most a szoba sarkába tévedt. Gyalupadot lá-
tott, rajta szerszámok: vésők, hántolók, metszőkések. A lakosz-
tály gazdája észrevette vendégének csodálkozását.
– Tudja, János, ha nincs kedvem semmihez, elkezdek faragni.
Olyan ez nekem, mint a néhai Rudolf császárnak az óragyártás.
Vagy nekem a kertészkedés, gondolta Arany, csak éppen nincs
hozzá kert.
– Igazán tetszetős dolgokat készít – szólt Gyulai. – Mutasson
már valamit, Ferenc bátyám!
Deák sajnálkozó mozdulatot tett.
– Nem áll most módomban. Mindig elajándékozom a faragvá-
nyaimat. De ígérem, legközelebb kelmednek reparálok valamit,
János.
Közben Jókai valami megerősítést várt Deáktól.
– Ugye, így van, Ferenc? Kegyelmed visszautasította?
– Miről is van szó?
– Visszautasította Anton von Schmerling felszólítását, hogy
vegyen részt az igazságügyi módosítások tárgyalásán.
– Kénytelenségből – komolyodott el Deák. – Ismernek az urak,
én sosem voltam a kardcsörtetés híve, de ez a felkérés több volt a
soknál. Ha én ezen a diskurzuson részt veszek, megcsúfolom az
elbukott forradalmi kormányunk vívmányait. Híve vagyok
ugyan a békés megoldásoknak, de nem tagadom meg a szabad-
ságharc szentségét. – Kis szünetet tartott, Aranyra függesztette
tekintetét. – Ezt az időszakot talán úgy fogja nevezni a későbbi
nemzedék, hogy Bach-korszak, és bizonyára sok rosszat jegyez-
nek fel majd róla, amiről János, mint kőrösi tanár, ugyancsak
tudna mesélni, de azt mondom én kegyelmeteknek, lehetne
rosszabb is. Most, szűk öt évvel a bukás után egyáltalában nem
látom kilátástalannak a helyzetet. Álltam én a hadbíróság előtt,
nem adva egy lyukas garast a saját életemért, és mégis itt va-
gyok. Móric is sikeresen kieszközölte az amnesztiát, Vörösmarty
is kegyelmet kapott. Ez nem jelenthet mást, mint hogy a Habs-
burg-hatalom tart tőlünk, elismeri szellemi erényeink, vagyis
 g y gy
korántsem vagyunk már számukra barbár, ázsiai horda. Noha
eredetileg az volt a szándék, hogy a magyarságot teljes egészé-
ben beolvasszák a birodalomba, Johann Kempen báró, a rendőr-
ségi hatóság főnöke, nem látja kivitelezhetőnek a tervet.
– Miből gondolja ezt kegyelmed? – kérdezte Kemény Zsig-
mond.
– Sok apró jel, engedmények, szemhunyások utalnak erre.
Nyugati forrásokból értesültem arról, hogy Kempen véleménye
megváltozott Haynauról. Újabban igen restelli a megtorlásokat,
amiket ‘49 őszén-telén végbevittek. És úgy vélem, Ferenc József
füle is nyitott a békés hangokra. No, de kortyoljunk is valamit,
barátaim, mert kiszáradunk!
A poharak összecsendültek, néhány másodperc némán szivár-
gott el.
– Hogyan lenne tanácsos viselkednünk? – kérdezte kíváncsian
Arany, miután lenyelte az italt.
Deák rámosolygott.
– Ahogyan kelmed viselkedik, János, az üdvös. Szeretném, ha a
baráti társaságomhoz tartozna, s amikor mutatja magát a lehe-
tőség, velünk tartana. Engedje meg, hogy Pető vel kapcsolatban
szóljak valamit. Ugye, bizonyosan még ma sem tudhatjuk, él-e,
holt-e, de ha negyvenkilencben vagy ötvenben előkerül, halálra
ítélik. Ezt így kell tudomásul vennünk.
Aranynak erről már kialakult a vélekedése:
– Pető aligha kerül elő. Elesett, sajnos nincs kétségem efelől.
Ha élne, megtalálná a módját, hogy hallassa hangját.
Jókai máshonnan kezdte.
– Köztudott, hogy a kezdeti nagy barátság után én Sándorral
elég rossz viszonyba kerültem. Mégsem vitatom el érdemeit, az
ő lelkesítő verseivel, bátor helytállásával a harcmezőkön az
egész nemzet javát szolgálta. Meglehet, ha száz Pető nk lett vol-
na, most hazánk független ország. A magam részéről én öröm-
mel értesülnék arról, hogy Sándor él valamely országban, lehe-
tőleg nyugaton, és ott üdvös propagandát folytat a magyarság
javára, a Habsburgok kárára. Ahogyan ezt Kossuth Lajos, Pulsz-
ky Ferenc, Teleki Sándor teszi Angliából, Klapka György Svájc-
 y g p y gy j
ból, Jósika Miklós Belgiumból, Szemere Bertalan Franciaország-
ból, Mészáros Lázár Amerikából és még sorolhatnám.
Deák az elegáns íróra hunyorgott.
– Elvitathatatlanul illusztris névsor. Ebben talán csak Kossuth
neve ineptus. Egyrészről túlzottan retteg tőle a császári kamara,
mumusa nekik, másrészről már nekünk sem lenne áldásos az a
radikális irány, amit ő képvisel.
Mielőtt elszéledtek volna, Gyulai Aranyhoz fordult.
– Jani, szükségem lenne tőled életrajzra.
– Azt ne remélj tőlem, Pali! Én nem írok magamról nekrológot.
Gyulai nevetett.
– Dehogyis, kedvesem! Csak úgy egy közvetlen baráti levélben
írd meg a gyermek- és ifjúkorod. Én majd abból kisilabizálok va-
lamit.
– Hát, nem is tudom…
A pesti utcán is ezen morgott: miért kell neki valamit is írnia
saját magáról? Ennek az égadta világon semmi tartalma! A poé-
ta művei önmagáért kell hogy beszéljenek.
Arra lett gyelmes, milyen nagy a világosság. Erről már olva-
sott, most meg is gyelhetett néhány gázlámpát. Ezek bizony
még nem voltak itt, amikor Pető vel csatangoltak a város utcá-
in. Tehát kétségkívül fejlődik Pest, még ha nem is független az
ország. De vágyott már elérni a szállását, hogy lepihenjen, a vég-
zet azonban máshogy akarta: Egressy Ákos, a színész a toppant
eléje.
– Adjon az isten jó estét, János bátyám! Éppen a Tisza-háztól
jövök, de jó, hogy találkoztunk! – Belekarolt a költőbe. – De most
azonmód el kell vigyem magunkhoz, mert olyan dolgot fog
meglátni, amit eddig még sohasem!
Arany első szándékból tiltakozni akart, de ahogy Ákos az utol-
só mondatot elhadarta, feltámadt benne a kíváncsiság.
– Miről lenne szó?
A atalember már cipelte is magával, és mondta pergő nyelv-
vel:
– Asztalírás! Okvetlenül részt kell vennie rajta!
 Arany kis híján lerázta magáról a fogva tartó kart. Hallott már
róla, hogy Egressy Gábor az utóbbi időkben szenvedélyes szel-
lemidéző lett. Noha ennek a mechanizmusát nem ismerte,
annyit hallott róla, hogy egy asztal körül ülnek, kezüket vagy az
ujjaikat összeérintik, a médium, vagyis a kiválasztott személy
tenyerét egy kis háromlábú sámlira téve. A sámli egyik lábára
irón van erősítve, s amikor a szellemet megidézik, a sámli mo-
zogni kezd, s állítólag betűket, szavakat ír az asztal lapjára.
– Holnap korán indul a vonatom – igyekezett kifogást találni
Arany.
Ákos meg sem hallotta, sőt, nyomban elkezdte mesélni a leg-
utóbbi asztalírást.
– Hallgassa meg, János bátyám, miket válaszolt Pető szelle-
me apámnak. Először azt mondta neki:
„Nevezz náladnál tökéletesebb szellemet, Sándor.”
Pető ezt válaszolta:
„Shakespeare.”
Apám:
„Attila természetes halállal halt meg?”
Pető :
„Nem volt természetes a halála.”
Apám:
„Kicsoda ott fent a legjobb barátod?”
Pető :
„Az Shakespeare.”
Apám:
„Mit üzensz Arany Jánosnak?”
Pető :
„Azt, hogy semmi baj, csak ő legyen jó professzor.”
A húgom, Etel is kérdezett tőle:
„Ott leszel a színházban apám fölléptekor?”
Pető :
„Hogyne, mindenkor.”
Etel:
„Hol foglalsz helyet?”
Pető :
 „A karzaton.”
Apám:
„Kérdezem, Sándor: tud-e rólam valamit Shakespeare bará-
tod?”
Pető :
„Hogyne tudna.”
És Arany János az estét kényszerűségből az Egressy család kö-
rében töltötte szellemidézéssel, mondhatni a legnagyobb lelki
riadalomban. Csodálta ugyan, hogy a házaspár, Gábor és Zsu-
zsánna, s uk és lányuk, Ákos meg Etelke micsoda odaadással
hódolnak eme Amerikából jövő hóbortnak, de őt sehogy se érin-
tette meg. Ahogy tudott, elmenekült, igyekezve kirázni tudatá-
ból a történteket.
Másnap a vonaton még mindig ezen sopánkodott: miért is
nem hárította el Ákost határozottan! Hanem erősen megfogad-
ta, hogy erről soha senkinek nem beszél, és messze elkerüli az
olyan helyeket, ahol ilyesféle megrázkódtatás érheti. Aztán
szándékoltan a másik találkozóra terelte át gondolatait.
Ugyan mit írhatna magáról Gyulainak, amit szívesen hallana
vissza? Semmi dicsekednivaló nincs az ő életében, főleg az első
két évtizede szégyellni való. No, majd oly mód halogatja, hogy
sose kerüljön rá sor.
Október elején megjelent a Toldi estéje. Báró Eötvös József írta
meg róla levélben a legelső véleményt. „Ha valaha művet lát-
tam, mely minden követeléseimnek megfelelt: Toldi estéje
az….e költemény még azoknál is magasabban áll, melyekkel Ön
gazdagítá meg irodalmunkat.” Tompa sem késlekedik a dicséret-
tel. „Meg lehetsz elégedve az öreg Toldival, épen olyan derék
vénember, mint a minő ifjú volt.”
A baráti levelek után a kritika is jobbára lelkesedéssel fogadta
a művet. Toldy Ferenc, Gyulai Pál, Greguss Ágost különféle la-
pokban méltatta, kiemelve, milyen művészi építménnyé rend-
szerezte a szerző a sok-sok kis adalékot. „A versszakok gördülete
s a rímek fontosabb szerepet játszanak, mint a legújabb nemze-
dék szükséges- vagy éppen lehetőnek is tartja.”
 Egyedül a Hölgyfutár kritikusa, Tóth Kálmán okoskodott más-
képpen. Noha elismeri a szerző erőfeszítéseit, a mű fontosságát,
de a Toldi első részét mégis jelentősebbnek tartja, merthogy itt a
főhős tragikai személlyé válik, „cselekedeteit visszatetsző és va-
lószínűtlen esemény” motiválja, s a halálos megtorlás is kissé
kellemetlenül hat.
Arany a maga szemszögéből is mérlegre tette a Toldi estéjét. A
remélt jövedelemből fölvásárlásra gondol, meg is írja sógorának,
hogy tartsa szemmel otthon az eladó földeket. „Semmit se óhaj-
tok inkább, mint szegény szalontai kunyhómat, hogy ott megint
oltogathassak procur negotiis.”
Mióta Warga János lett az igazgató, a tanfelügyelőség vala-
hogy megfeledkezett a nagykőrösi líceumról. Igaza lehet Deák-
nak, valami enyhülés állt be a hatalom részéről, mintha kezde-
nék elfogadni az intézmény autonómiáját, elismerve a kivételes
egyéniségekből álló tanári kart. Aranynak ez mégsem hozta meg
a várt nyugalmat, anyagi gondjai sem enyhültek számottevően.
Kinek is panaszkodhatna őszintén, ha nem Tompának? „A min-
dennapi szükséget is, kabátos embernél, nehezen pótoló jövede-
lem nagyon parlag kilátást nyújt egy családnak a jövőre. 600 fo-
rint, miből csaknem 200-at ad szállásért, tüzelőért: azontúl
nagy a világ, kolduljatok, mint egy scot ballada zengi.”
A Beretvás-féle lakást megkedvelték, főleg, hogy a szomszé-
dok rendesnek mutatkoztak.
Azonban 1855 április havában megint költözködtek. Az öreg
Fitos halálával megürült az eklézsiának egyik háza, méghozzá
az iskola tövében. Az új foglalók mindjárt látták, hogy az épület
minőségben alatta marad a korábbinak, Arany mégis úgy ítélte,
„több kényelmet ad falusi szabású embernek, kertje is van egy
kicsi”. Legjobb benne, hogy maguk lakják az egész portát, a ház
közepén tornác ugrik ki az udvarra, amelyre egy lombos eperfa
vet árnyékot, mint otthon, és a gémeskút sem hiányzik. Az utca-
frontra tekint egy pár zöld zsalugáteros ablak – a serdülő Juliska
muskátlit és sárga violát gondoz a párkányon –, előtte léckerítés,
két kőoszlop között deszkakapu, amelyen szekér is befér, mellet-
te kisajtó. A házigazda az ablakos udvari szobában rendezte be
 j g
dolgozószobáját, hátrább még volt egy ablaktalan helyiség,
amely az ajtóba eresztett üvegkarikán kapta a fényt.
Innen csak pár lépésre volt a líceum, a professzor úr át sem fá-
zott, ha hidegre fordult az idő, mikor átsétált. A napokban csábí-
tottak el két tanárt Kecskemétről, Szilágyi Sándort és Losonczy
Lászlót. Az előbbinek Arany igen megörült, hiszen Sándorral
évek óta levelezett, és mindig is kedvelte a nyíltszívű történe-
lemtanárt, aki mellette ragyogó históriaíró is.
Óra közötti szünetben, amikor Arany lélekben éppen a követ-
kező tanórára készült, ádáz vitára lett gyelmes, amely Mento-
vich és Losonczy között zajlott. Valami irodalmi kérdésen szó-
lalkoztak össze, meggyőződéssel ütve a vasat a saját igazuk mel-
lett. Olyan komolyra fordult a dolog, hogy kihívták egymást
párbajra. A kéznél lévő Aranyt kapták ki maguknak párbajse-
gédnek, aki először nevetett rajtuk, de amikor a két vitázó pisz-
tolyt ragadott és elindult a közeli temetőbe, már mégiscsak utá-
nuk lépett. Alig győzte velük az iramot, tekintve bicegős járását.
– Lassan befejezhetnétek ezt a szamárságot, gyerekek – lihegte
a segéd, amikor beérte őket, s látta, hogy felálltak egymással
szemben –, menni kell dolgozni.
Losonczy, a harsányabb, nem akart engedni.
– Egyikünk itt marad, az már biztos isten!
Arany a fejét csóválta. Két tudós tanárember, és úgy viselked-
nek, mint holmi idióta kadétok háborús időszakban. Kézbe vet-
ték a pisztolyokat, beálltak egymásnak háttal, aztán lelépték a
tíz lépés távolságot. És továbbra is engedték magukat a butasá-
guk által vezérelni. Mi több, annak rendje és módja szerint szem-
be is fordultak egymással.
– Én egyikőtök helyett sem adom le a leckét, arra mérget ve-
hettek! – morogta rájuk végső érvét Arany.
Erre Mentovich észbe kapott, és békülékenyen szólt Losonczy-
hoz: – Tudod mit, Laci! Te csak maradj itt, én hazamegyek János-
sal.
Azzal faképnél hagyták Losonczyt. A párbajból így nem lett
semmi, Losonczy László elnevette magát, és sietett tanártársai
után.
 Aranynak már a körmére égett Gyulai Pálnak tett ígérete. Hoz-
záfogott az önéletrajzi levél megírásához, amely nagy munká-
nak ígérkezett, így semmi ingere nem volt hozzá.
 VII.

MÉG EZ ESZTENDŐ NYARÁNAK VÉGE FELÉ rászánta magát, családostól

Hanvára utazott Tompához. Előbb szándékozott, de júliusban
betegség döntött le mindenkit a lábáról, s noha gyorsan kimász-
tak belőle, Juliska azonmód orbáncba esett. Azt még ki kellett
várniuk, hogy jobban legyen, így augusztus 20-án indultak el.
Szolnokig vasúton, onnan gőzhajón Tiszakesziig, ahol már várta
őket Tompa két kocsival. Irány Miskolc, ott elidőztek egy napot,
megtekintették a diósgyőri várromot meg a vashámort, amiktől
Arany egészen el volt ragadtatva. Harmadnapra értek Hanvára,
fáradtan, de fölötte jókedvűen. Ekkor még alig sejtették, hogy
olyan vendégszeretetben lesz részük, amilyet még nem értek.
Híre jött, hogy a környéken imitt-amott kolera ütötte fel a fe-
jét, így nagy fájdalmukra lemondtak arról, hogy megnézzék Mu-
rányt. Helyette ismerőslátogatásokra invitálta őket a víg kedé-
lyű házigazda. Emlékezetes maradt Arany számára egy szóki-
mondó, eszes özvegyasszony, Recskiné, akinek hangulatos por-
táján ért benyomásait emlék gyanánt magával vitte, s ez még
hagyján, de tárgya lett Az özvegy lakása című versének. Tompa
és Arany mindenhol úgy viselkedett, mint két habókos zöldfülű,
mindenből poézist csináltak, nyakra-főre rögtönözték leoninus-
verseiket. Szüksége volt erre a felhőtlen kikapcsolódásra, bolon-
dozásra mindkettejüknek, talán hogy kiszorítsák szívükből a
rettegés évei alatt odagyűlt keserűséget. A különféle társaságok,
melyekbe belecsöppentek, visongó nevetéssel jutalmazták önfe-
ledt, gyermeki mókázásuk. Nincs annál szórakoztatóbb, mint
amikor két híres ember oly módon elengedi magát, hogy még a
félnótások sem különbül.
A lehetőségek azonban tálcán kínálták magukat, a két költő
úgy határozott, ők megkockáztatják a csavargást. Iváncsi Farkas
Elek barátságos tanyájáról kiindulva gyalog is, szekérrel is
hosszú felfedezőutakat tettek. Egy ilyen alkalommal ismerte
meg a vénséges vén Csonka Márton gulyást, akit többnek mond-
tak százévesnél, noha ő maga nem tudta megmondani születési
idejét.
Ahogy a pusztai csárdába beléptek, Farkas Elek a fülébe súgta:
– Itt az öreg, mutatkozzon be neki!
Arany nyomban meglátta a galambősz, ráncos-kapca arcú,
lógó bajuszú gulyást egy asztalnál egyedül ülve, borospohárral
kezében. Kopott cifraszűr rajta, alja a földet érte, teljesen elta-
karva vele székét.
– Adjon az isten jó napot!
– Fogadj isten, atalúr – fordult feléje az aggastyán.
– Hát csak így magában kortyolgat?
– Jól vagyon ez így. Szeretem ezt így is, meg máshogy is.
Fogatlan szája furcsán ejtette a szavakat, hanem a mélyből fel-
törő rekedtes hangokban őserő rejlett.
– Arany János vagyok.
– Tudja, Marci bátyám – lépett oda Farkas Elek –, aki a Toldit
írta.
– Toldiról inkább hallottam – hunyorgott Aranyra a gulyás.
– Múltkor említettem kendnek, hogy Kőrösön tanít Arany Já-
nos, a költő. Majd elhozom egyszer.
– Oszt mikor mondád ezt, am?
– Hónapja.
– Na, én arra nem emlékezem vissza – vakarta meg füle tövét
az öreg. – Ha negyven éve mondtad vón, emlékeznék rája.
Más asztaloknál visszafojtott kuncogást hallattak a pusztai
emberek. Számukra az öreg maga volt a csárda, a környék, a vi-
lág csodája. Az öreg szavait úgy itták, mint olyan óbort, aminek
gazdája már rég nincs az élők sorában.
Bárcsak itt élhetne kint ezek között az eredeti magyar embe-
rek között, akik életük során alig érezhették, hogy egy felső ha-
talom rabszolgái. Főleg Márton gulyás, aki már Farkas Elek
nagyapját is szolgálta, aligha érezve, hogy marhapásztornak
lenni talán méltatlan hivatás. Ez a találkozása a múlttal örök
életére emlékezetes maradt, s költészetét három verssel gazdagí-
totta: A vén gulyás, A vén gulyás temetése, A tetétleni halom.
S ezen új élményei, a hanvai kiruccanással együtt felüdítették,
meghozva régi munkakedvét. Még ez év őszén megírta a Zách
Klára, Az árva ú és Bor vitéz balladáit. A telet kisebb verseinek
összegyűjtése foglalta le, hogy kötetbe rendezze őket. „Gondol-
koztam egy idő óta komolyabban, hogy tán apróbb verseimet
sem kéne elhagynom veszni, széjjel a lapokban. Más utánam,
meglehet, úgyis össze fogja gyűjteni.” Szalontán írott első ver-
sei, melyeket már nem semmisített meg, sógoránál vannak az
összegyűjtött Divatlap és Életképek hasábjain. Már korábban
megkérte Ercsey Sándort, hogy írná ki neki azokat a költemé-
nyeket, de még nem végzett velük teljesen. Arany sürgetni nem
akarja, isten őrizz, majdcsak lesz valahogy.
Hanem az eddigi politikai nyugalom hirtelen a visszájára for-
dult, az esztendő végén új rendelet látott napvilágot. Eszerint a
vallástan és magyar nyelv kivételével hat év alatt fokozatosan
minden tárgy tanításában a németet kell bevezetni. Warga igaz-
gató Aranyt bízta meg, hogy írjon felterjesztést a rendelet ellen.
A fogalmazvány megszületett, amit a tanári testület egy szó vál-
toztatás nélkül elfogadott. A kérés lényege abban állt, hogy az is-
kola növendékei tiszta magyar ajkúak, se otthon, se a városban
nem hallanak német szót, így az új szabály bevezetése komoly
nehézségekbe ütközne. És a kérelemnek foganatja lett, a tanfel-
ügyelőség belátta, hogy ezt végrehajtani csaknem lehetetlenség,
így enyhítésképpen csak a Vaterlandskunde tanítását követelték
meg a kőrösi líceumtól.
Aranynak észre kellett vennie, hogy növekszik általános te-
kintélye a diákság körében, de mégis úgy élt, viselkedett, mint-
ha mindennap a legfontosabb óráját tartaná. Ha új osztályt ka-
pott, többnyire így kezdődött első találkozása a gyerekekkel:
– Jól van. Üljenek le, és ismerkedjünk meg egymással! – Aztán
sorba mindenki bemutatkozott, és mondott magáról néhány
szót. Legkésőbb egy hét után mindegyikőjüket ismerte, és a ne-
vükön szólította. – Én már megismertem önöket, most ismer-
kedjenek meg maguk a görög betűkkel.
 j g g g g
Saját beosztása és tanítási módszere volt. Az ötödikben olva-
sással kezdte, minden egyebet másodlagosnak tartva. Az egyik
órán – két óra egy héten – verset olvastatott, a másodikon pró-
zát. A vers olvasásakor mintegy mellékesen, könnyeden magya-
rázta el a formákat, az időmértékességet, a rímelést. Rendszere-
sen szavaltatta diákjait, s az elhangzott szavalatokról néhány
szóban bírálatot mondott. Tulajdon verseit soha nem tanította,
szóba sem hozta, és nem is szerette, ha felmondták, avagy pél-
dálózáskor arra hivatkoztak.
– Hagyjuk ezt – szokta volt rá mondani. – Találunk elég kiváló
példát más költőknél.
Próza felolvasásánál előbb a helyességet vizsgálta, aztán a
megfelelő hangsúlyozást. A tanultakról a diákok kéthetente házi
dolgozatot írtak. Ezeknek javítása okozta Aranynak a legna-
gyobb gondot és fáradságot.
Minthogy a lelkiismeretén változtatni nem tudott, ugyan-
olyan kötelességtudattal és precízen végezte feladatát, mint kis
preceptor korában, ami komoly erőfeszítésébe került. Minden
dolgozatba, még a leggyöngébbe is, beletette a szívét, s a javítá-
sokon fölül még sajátos megjegyzéseket is fűzött hozzá. Né-
hányszor gyelmeztette őt Mentovich, hogy meglehetősen fö-
lösleges a szűrszabó meg a kovács ának dolgozatát tudomá-
nyos széljegyzetekkel ellátni, de Arany rosszul érezte volna ma-
gát, ha ezt nem cselekszi, vagy tanítvány és tanítvány között va-
lamiféle különbséget tesz. Jottányit sem engedett a nívóból,
amúgy pedig panaszolta ezt a fáradságos tevékenységet Tompá-
hoz, Ercseyhez írott leveleiben.
Hatodikban már széptani elemzésre fogta diákjait, s a maga
módján minden egyedi nézetet szívesen meghallgatott. Így vé-
lekedvén a maga részéről: „A szépet meghatározni nehéz. Mond-
juk azt, hogy a művészi szépet határozza meg az irodalom, vagy
az irodalom által kifejezett eszme. Az eszme pedig nemigen le-
het más, mint az, ami igaz és jó.” Óráin nagy csend és gyelem
uralkodott. Némelykor, ha azt vette észre, összesúgnak, erősö-
dik a mocorgás, kitalált olyan fricskát, amit még előtte nem
mondott tanár.
 – Ha önök inkább pártolják a tudatlanságot, én el is mehetek.
Egyszer egy vásott diákja az oda gyelés helyett köves gyűrű-
jével volt elfoglalva. Nézte, forgatgatta a kezében, s a kőnek egy-
szerre csak Arany szemébe villant a fénye. A beszéde bent re-
kedt, egy ideig mozdulatlanul állt.
– Pimasz! – mondta, s elhagyta a tantermet.
A dolognak híre ment, s a neveletlen nebuló olyan megbélyeg-
zést kapott, hogy nem volt maradása a líceumban.
Ezekben az időkben a „professzor úr” puha, fehér pörgekala-
pot, szürke, félhosszú kabátot és zöldes színű nadrágot viselt. A
diákok neszét vették, hogy hamarosan rendeletben tiltják meg a
pörgekalap viselését, s minthogy irodalomtanárukért a legtöb-
ben tűzbe mentek volna, ezt nem hagyhatták annyiban. Össze-
szedtek jó néhány viseltes köcsögkalapot, s a katedra mellett
egymásba rakva oszlopot emeltek belőlük. Arany, ahogy az osz-
tályba lépett, nyomban szembesült a furcsa alkotmánnyal. Az-
tán felismerte, s maga is tudva valamit a tervezett előírásról, na-
gyot nevetett. A rendeletből aztán nem lett semmi, rémhírnek
bizonyult.
Valamelyik nap, belépve a hetedikesek termébe, azt látta,
hogy egy út vernek a társai. Megjelenésével csend lett, a diákok
a helyükre ugráltak, Arany megnézte magának a bántalmazott
út. Atki Antal volt az, a szatócs jóravaló, értelmes a, akiről
csak nemrégiben derült ki, hogy izraelita.
A professzor arca fájdalmasan elkomorult, aztán csendesen
kiment az osztályból. Vissza sem jött. És másnap sem adta le ne-
kik az óráját, s a következő héten sem nézett feléjük. Az igazgató,
Arany megkérdőjelezhetetlen tekintélyét elfogadva, nem avat-
kozott ebbe bele. Az osztály jeles diákjai küldöttségben keresték
fel és kérték bocsánatát.
– Olyan osztályt, mely valakit a vallása miatt bánt, én nem ta-
nítok – hallhatták válaszát.
Másnap új küldöttség kopogtatott be a tanári szobába, de
Arany, aki éppen egyedül tartózkodott odabent, csak ennyit ki-
áltott ki:
– Távozzanak azonnal, maguk haramiák!
 g
Mit volt mit tenni, a hetedikes úk a többi tanár közbenjárását
kérték, ami aztán már iskolai, sőt városi hírt öltött. Nagy lecke
volt ez diáknak, felnőttnek egyaránt, s onnantól kezdve a kőrösi
líceumban tanulókat megkülönböztetni valódi aljasságnak szá-
mított. Észrevétlen bekerült a köztudatba, hogy ebben az intéz-
ményben egyenrangú a tehetős, a szegény, a földműves, az ipa-
ros, a kereskedő, a hivatalnok, a magyar, a zsidó, a román, a né-
met.
Újabban délutánonként, úgy négy óra tájban, Arany kisétált a
város szélére, a fákkal sűrűn benőtt temetőbe, mert olyan volt
az, mint valami pagony. Gyakorta elidőzött Szász felesége, Iduna
sírjánál, s hagyta gondolatait csapongni. Néha egy-egy tanár-
társa is elkísérte ezeken a csöndes sétáin, de keveset beszélget-
tek, inkább a hallgatás illett jobban ehhez a környezethez. Sógo-
rának írta: „Itt minden mulatságunk a temető. Ennek árnyas fái,
s a sírok közé megyünk tavaszi léget – a mező édes lelkét – színi.
Szép, szép, de kissé melancholicus. Talán e körülmény is okozza,
hogy kedélyem ritkán derült.” Kezében kampós botja, zsebében
a pipa, de csak a temetőben gyújtott rá, társaság hiányában sem
volt egyedül: Toldi és Csaba örök társ. Ha valamelyik ismerőse
vagy diákja ráköszönt, csak a kalapját emelte meg. Így frissítette
elméjét a hon legnagyobb epikusa, a példás családapa, a kiváló
tanár, a jeles fér .
Laci ‘56 őszén már a gimnázium harmadik osztályát járta. Jól
tanult a ú, atyja csak azon sajnálkozott, hogy kalligrá ára nem
oktatják, így a szépírásával bajok vannak. Közben éppoly mozgé-
kony és vehemens, mint apró korában. Szilaj barátaival az egész
környéket becsatangolja, mássza a fákat, szedi a madárfészke-
ket, s hosszabb túráknak is lelkes résztvevője. Már tavaly elkö-
nyörögte magát, és egy barátjával a Tisza-parton dégált. Zenei
érzéke kiváló, fuvolázni kezdett, agyára menve gyakorlásával
szüleinek. Idén nyáron vakációra már egyedül utazott haza Sza-
lontára, semmi ok őt félteni. Levelében ezt írta Tompának a
büszke atya: „Laci sudár ú, száraz, mint az agár, kinőtte min-
den ajtónkat, ide s tova kinövi a stukatúrt is.”
 „Julcsa fölfelé nemigen nő, de szélesedik” – írta Ercseynek. Le-
ánya immár tizenöt éves fruska, és mindenre érzékeny, amire
ebben a korban romantikus szíve ráirányul. Egy korábbi színhá-
zi darab hatására, amit családjával együtt Pesten tekintett meg,
fölgerjedtek benne kislánykori álmai. Ahogy legördült a füg-
göny, a bak s lány kijelentette: „Anyám, én színész leszek!”
Arany úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, gondolván:
mondta ezt már korábban is, és csakhamar elfelejtette. De nem!
A kőrösi leánynevelő intézetben több pajtásával, a Gubody és
Beretvás lányokkal összefogva elindították a kezdeményezést.
Szilágyi Sándor vállalta a rendezést, rajta kívül nem is volt fér -
ember a színtársulatban. Betanulták Jókai Az ördög és családja
című elbeszélését, melyet vígjátékká alakítottak. A fér szerepe-
ket is lányok játszották, így erkölcseik makulátlanságát nem fe-
nyegette veszély. A darabot az intézet nagytermében adták elő, a
sok szülő és rokon biztosította a fergeteges hangulatot. Arany-
nak be kellett látnia, hogy leánya ragyogóan alakítja szerepét, s
a többiek közül igencsak kirí. Később Juliska egymaga eljátszot-
ta az egész darabot Jókai előtt, mikor az Kőrösön járt. „Bámula-
tos volt annyi zsenialitás abban a gyerekben” – írta napok múlva
apjának. „Ötféle szerepet kellett játszania, s mind az ötöt úgy
adta, hogy csupa megenni való volt.”
Innentől Juliska, ha szerét ejthette, minden lehetőséget meg-
ragadott, hogy Pestre utazzon színielőadást nézni. Történt pe-
dig, hogy 1854 húsvétján pár hetet Pesten töltött egy ismerős
professzor nejével az öreg Szentpéteri színész lakásán. Később
Aranyék is felutaztak, hogy ügyes-bajos dolgaikat intézzék, sor-
ra látogatva a művésztársakat is. Szentpéteri nem győzött ára-
dozni a tehetséges kislányról, és őszintén meg is mondta, hogy
Juliskának a színpadon a helye. Erről azonban Arany hallani
sem akart, de ellenvetést nem tett, hogy elkerülje a disputát.
Csak kerüljenek haza, otthon majd kitalálja, mit tegyen annak
érdekében, hogy ez meghiúsuljon.
Otthon szelíden a háztartás felé kezdték irányítani a leányt,
amire Juliska ellenállást tanúsított. Így aztán varrónő mellé ad-
ták, azt remélve, a rendszeres, szorgos munka feledteti vele hó-
 g
bortos szándékát. Arany így írt Tompának aggályairól: „E gyer-
meknek igen nagy szenvedélye van minden iránt, ami nem pró-
zai, s ez nekem nem kevés gondot ad, mert egyfelől azt sem
akarnám, hogy műveletlen maradjon, másfelől félek, hogy áb-
rándozó lesz, s az élet prózai oldalába nem fogja tudni magát be-
tanulni.”
A leány azonban tovább szervezkedett, a társulat újfent erőre
kap, és betanulják Kisfaludy Károly Csalódások című vígjátékát.
És ezt már nagyszínpadon, belépti díjasan, amihez az Arany há-
zaspárnak jó képet kell vágnia. Juliska Lucát, a vénkisasszonyt
alakította, s játékával igazi elismerést váltott ki apjából. Hanvá-
ra küldött levelében csak kijött belőle néhány szó dicsekvés: „Ír-
tam-e már, hogy Juliska mily koszorúkat aratott a kőrösi mű-
kedvelők színpadán? Dehogy írtam!, pedig valami az! Csak úgy
bukdácsolt a koszorúkban. Pedig bizony dacára a kívül-belül
sarkas, négy ujjnyi magas topánnak, kicsiny volt ő! Hanem jól
játszott, úgy sikoltott, mint egy áspiskígyó. Nem hiába mondta
8 éves korában: anyám én színésznő leszek. De most lakol ám a
művészi szenvedélyéért, pár hét óta ingeket kell varrnia nekem,
s ez úgy hiszem, sokkal nekivalóbb foglalkozás, mint a másik…”
Juliska beletörődött a szülői akaratba, lelkének szenvedélyes
rezdüléseit érzelgős levélírásokban élte ki. Írt Pestre, újdonsült
barátnéjának, Csengeryné Kőnig Rózának, írt Révre Rozvány
Bettinek, írt Szendrey Marikának, Pető né húgának, akinek
Gyulai Pál udvarolt. Töredelmes vallomást téve, milyen szomo-
rú is az ő szíve, hogy nem teheti azt, amit nagyon szeretne.

⸎
A gimnázium melletti házuk kicsiny udvara mindig tisztára volt
seperve, s a kertecskében való foglalatoskodás Aranynak felsé-
ges kikapcsolódást nyújtott. Szellemi munkáját meg-megszakít-
va szívesen időzött zsebkendőnyi birtokán, s kedvtelve tett-vett
rajta. Diákjai a ház előtt elmenőben gyakorta belestek a kerítés
lécein át, ki gyelve a gyanútlan házigazdát, ahogy piros zsinór-
ral átkötött házikabátjában, fején fekete, bojtos, török fezzel oj-
togatja, metszegeti maga ültette gyümölcsfáit. Ugyan a legna-
gyobb tisztelettel, de somolyogniuk kellett a költő-professzor
úron, hogy milyen extravagáns ruhákat tud magára aggatni eb-
ben a merev szemléletű városban. Ha netalán Laci látogatókat
fogadott, a úknak pisszenés nélkül kellett a költő ablaka előtt
elmenniük, meg ne zavarják a művészt alkotómunkájában.
Ekkoriban már mindenki tudta, még ha sokan nem is olvas-
tak, hogy Arany János a hon egyik legkiválóbb költője.
Ez az élet majdnem megfelelt volna neki. Mármint hogy ver-
set ír, kertészkedik, kirándulgat a környéken, kiegyezve a taní-
tással. Egyetlenegy dologgal nem tudott továbbra se megbékél-
ni, s ez a dolgozatjavítás volt.
1855. november 26-án jutott el hozzá Vörösmarty halálhíre.
Jókai írta meg neki, pár szóban kifejtve a körülményeket is. No-
vember közepén a nagybeteg Vörösmarty egész családjával
visszaköltözött Pestre, hogy állandó orvosi felügyelet alatt le-
hessen. A Kappel-házban vettek kis lakást, érdekes mód éppen
azon az emeleten, amelyen korábban Kisfaludy Károly lakott s
meghalt. Úgy nézett ki, a gondos gyógyszeres kezelés jó hatást
tett Mihályra, egyre többet sétálgatott a környéken. De ez mind-
össze csak egy hónapig tartott. November 18-án is tett egy ki-
sebb kört a belvárosban, a ház lépcsőjén fölmenet azonban
összerogyott, úgy kellett lakásába cipelni; nem tért többé magá-
hoz. 19-én délután tizenhárom órakor meglátogatta Deák és Ke-
mény, de már csak egy ágyban fekvő, öntudatlan embert láthat-
tak. Alighogy eltávoztak, fél kettőkor Vörösmarty átadta lelkét a
Teremtőnek…
Aranyra percről percre kezdett nehezedni az érzés: micsoda
vesztesége ez a honi irodalomnak! Ha Vörösmarty Mihály nincs,
talán Toldi sem születik meg! „Halnak, halnak, / Egyre halnak, /
Színe, láng ja a magyarnak…”
Kovács János ‘56. június 21-én elsőként írta meg Gesztről
Aranynak, hogy kedves, közös tanítványuk, Tisza Domokos
sincs többé az élők sorában. Az orvosok hasztalan javasolták
neki az időváltozást, szülei hiába küldték Itáliába, Egyiptomba,
vagyonukat sem kímélve, a gümőkór elvitte a tehetséges, szép
 gy g g p
ifjút. A költő megrendült a hír hallatán, bárha egy ideje számolt
vele. Válaszában ezt írta Kovácsnak: „Leveled kimondhatatlan
fájdalommal lepett meg mindnyájunkat. Ő tehát nincs többé!
Elszakadt a remény utolsó szála is, mellyel még oly jól esett ma-
gunkat ámítani. Én el valék készülve rá, láttam a damoclesi kar-
dot, de ily hamar! Ezt mégsem gondoltam. Mintha csak azért élt
volna eddig, hogy övéit megláthassa, szerettei közt múlhasson
ki, s a családi sírbolt nyugossza korán elhervadt tetemit. Sze-
gény ú!… Nem merem ezúttal a szülék nagy bánatát vigaszom-
mal érdekelni – rád bízom, édes jó emberem, hogy alkalmas idő-
ben, mikor, jónak látod, fejezd ki előttük részvétemet. Mondd,
hogy a hosszú életre méltóért itt is keserű könnyek fakadtak. Is-
ten enyhítse az övékét! A megküldött költeménnyel majd meg-
látom, mit teszek. De nem lenne-e jó gyűjteményéből egy füzet-
két válogatni s azt sírjára tenni mintegy engesztelő áldozatul…”
Arany az íróasztalán matatott, odakint tündökölt a nyár, ma-
darak perlekedtek az eperfán, szekértengely nyikorgása vegyült
közé, az élet megannyi nesze, s az ujjai zörgő papirosokat talál-
tak, rajtuk versek, melyeket az költötte, akit már az angyalok dé-
delgetnek egy másik világban. Remegő kézzel vonta maga elé a
lapokat, s nézte, nézte a gondosan megrajzolt betűk sorát, föl
sem fogva a szavak értelmét. Nem is akart belemerülni, szemét
lehunyta, inkább a szép mozzanatokat igyekezett felidézni. Két-
ségkívül megváltozott most valami e pillanatban. Mintha az
egyik édes gyermekét vesztette volna el, olyan üresség támadt a
lelke mélyén.
Ó, a halál, ha nekiiramodik, háromnál alább ritkán adja! Szep-
temberben elhunyt az öregúr, Tisza Lajos is. Így aztán az a terv,
hogy Domokos versei még ez évben kiadásra kerüljenek, áthú-
zódott a következő esztendőre. Arany választotta ki az ifjú ha-
gyatékából azt a nyolcvannégy költeményt, amelyek belekerül-
tek, s maga írt hozzájuk bevezetőt.
Mindig nagy öröm volt, ha Szalontárói vendégek jöttek. ‘56
nyarán, a vakáció első napján beállított hozzájuk Ercsey Sándor
feleségestül, gyermekestől, jött velük a bohókás Rozvány
György, a gyermekkori barát. Arany éppen a minap gondolt
 y gy gy y pp p g
arra, milyen szép is volna kicsi kertjét egy szalonnacsurdítással
felszentelni, földijei tehát éppen kapóra jöttek. Áthívták a szom-
szédból Kupai Kovács Mihályékat, meg a Gubody család apraját-
nagyját, hogy minél többen legyenek. Volt ott akkora nyüzsgés,
ricsaj, vígság, hogy az utcabeliek azt gondolhatták, eljegyzés
van a professzoréknál.
Lobogott a máglya, sercegett a szalonna, literszám fogyott a
bor meg az almuska. Így, szökőévben egyszer, ahogy Arany
szokta mondani, felüdíti a nagy társaság, csak arra kell ügyel-
nie, hogy ne igyon sokat. Most gyönyörködve gyelte a nagybe-
csű vendégeket, de leginkább Juliskát és Lacit, milyen vidámak,
oldottak. Mire rájuk esteledett, a márványosra sült szalonnát
már el is fogyasztották, de még senkinek sem akarózott lefeküd-
ni. Laci szorgalmasan táplálta rőzsével a tüzet, amelyet körülül-
tek, a játékos lángok látványa meg a bor megoldotta a nyelveket.
Leginkább Aranyt akarták hallani, mindenki az ő szavát leste.
– Emlékszel arra, Jani – kurjantott Rozvány Gyurka –, amikor
apám szekerén mentünk be Nagyváradra?
– Mintha emlékeznék – mosolygott feléje a házigazda.
György így folytatta:
– Elénk került a Luczenbacher a, majd letolt bennünket az
útról.
– Pál a?
– Az, az! – helyeselt hevesen György, s magyarázatba fogott. –
A földesúr! A a, már nem is tudom a nevét, de mindegy, utolért
bennünket négyes úri fogaton és elibénk vágott. Ettől a mi két
lovunk is nekitüzesedett, és tartottuk véle a lépést.
– Tényleg.
– Na, ugye! – örült meg a mesélő. – Utolértünk egy kavicsot fu-
varozó jobbágyot, akinek a nehéz szekerét két kis szerencsétlen
ökör húzta. Luczenbacher kocsisa már messziről kiabálta, hogy
„térj ki, térj ki”, de hiába. A szegény koma nem bírta leterelni a
magasabb útszélre a jószágot. Így aztán az úri kocsinak kellett
lemennie az útról, hogy kikerülje a nehéz szekeret. A kocsis mér-
gében a szegény jobbágy nyaka közé suhintott az ostorral, és ká-
romkodott irgalmatlanul. Jani ezt látva ennyit szólt: „És ezek
gyámjai ennek a szegény népnek.” Emlékszel?
– Nem.
Ez volt az est fénypontja. Olyan jót nevettek Aranyon, hogy
Nagykőrös valamennyi kutyája ugatni kezdett, de senki se von-
ta kétségbe, hogy az eset ne így történt volna. Miután alaposan
kimutatták magukat, Gubody tizenkét éves forma a a költőhöz
fordult.
– Engedje meg kegyelmed, Jani bácsi, hogy megkérdezzek va-
lamit!
– Na, István, csak kérdezzél!
– Miért lett költő Jani bácsiból?
– Komolyat kérdeztél, hallod-e?
Ercsey Sándor, a sógor, a fejét csóválta.
– Na, erre én is kíváncsi vagyok.
– Elmondom én neked, István – simogatta meg a bajuszát
Arany. – És azt is megmondom, hogy ezt eddig még senkinek se
árultam el. Figyelj hát jól! – Hirtelen néma csend lett, Laci sem
dobta a tűzre a kezében lévő rőzsenyalábot. – Az úgy történt,
hogy négyéves koromban átmentem én a harmadik házhoz,
ahol az édesanyám szülei laktak valaha, meg ő maga is lány ko-
rában. No de, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, átmen-
tem, mert ott valami lakodalmi dínom-dánom kezdődött, és
nagy volt a csődület. Befurakodtam a nép közé, be én még a szo-
bába is, ahol különös dolgot kellett látnom. Egy tetem hevert az
asztalon, s egy öregember a kemencepadkán állva halotti beszé-
det mondott, olyanformán, hogy olvasta a prédikációt egy gyé-
kényfonatú kanáltartóról. Láttam én már igazi temetést, de ez
másmilyen volt, hiszen a szónokló szájáról nem gyászos, hanem
mulatságos szöveg gördült le. Az egybegyűltek is kuncogtak,
ahelyett, hogy ríttak volna, s amikor a beszéd véget ért, egy ve-
der vízzel sutty, leöntötték a hóttat. Lett erre nagy hahota, no
hiszen, mert a halott is sivalkodva felugrott. – Erre Arany hall-
gatósága is nevetésre fakadt. – De engem semmi más nem érde-
kelt, csak az, hogy miféle istencsudája az a kanáltartó, amiről
ilyen szöveg olvasható le. Odasettenkedtem hát a szónokhoz,
 y g
aki nem volt más, mint az öreg Juhász Mihály, az obsitos katona,
akit jó humorú embernek tartott mindenik. Elkaptam a kanál-
tartóját, s megnéztem magamnak jó közelről, mert már akkor is
rövidlátó voltam. De nem volt azon egy bötű, annyi sem, hát
igen elcsodálkoztam. Meg is kérdeztem az öregtől, hogyan tud
olyat olvasni, ami le sincs írva. És erre mit felelt az öreg? „Hej, -
acskám, ha én olvasni és írni tudok, többre vittem volna a kato-
naságnál is, és most lenne mit aprítanom a tejbe.” Így történt
hát, hogy én, megfogadva az intelmet, mindenképp meg akar-
tam tanulni írni, olvasni, s habár még akkor nem sejtettem,
hogy költő lesz belőlem, de kétségkívül ezzel kezdődött el a kül-
detésem.
A hallgatóság pedig csordultig lett valamivel, amit nem is kel-
lett megfogalmazni.
Arany sehogy se volt elégedett anyagi helyzetével. Törte a fe-
jét, hogyan juthatna egy kis „talált” haszonhoz, mert meg-meg-
jelengető költeményei igen szegényesen jövedelmeztek. Talán
követnie kellene a szalontai gazdaemberek példáját, akik jó ér-
zékkel vásárolnak fel terményt, majd bizonyos idő elteltével ha-
szonnal továbbadják. Adni-venni, evvel növelve vagyonukat,
hozzátartozott a módosabb paraszti felfogáshoz. Arany ‘57 nya-
rán otthon tartózkodott, meg gyelte a szalontai gazdák üzelme-
it, és arra jutott, maga is belevág. Egyetértett vele felesége, aki el
is vállalta a vásárlással járó gondokat. Októberben el is érkezett
a megfelelő pillanat, Julianna vásárolt száz köböl búzát, köbléért
öt forintot adva, amit el is fuvaroztatott Nagykőrösre. A ter-
mény, amely reményeik szerint majd szép hasznot fog hozni, a
házuk padlására került fel zsákokban.
A gimnáziumban váratlan esemény történt, amire senki sem
volt felkészülve. Egyik napon a tanítás végén megjelent a helyi
szolgabíró és egy kormánybiztos. Warga direktor kényszeredett
mosollyal vezette be őket a tanáriba, ahonnan professzortársai-
val Arany éppen eltávozni készült.
– Van szerencsém bemutatni őexcellenciáját – mutatott az
igazgató egy magas, háromszögletű kalapot viselő, császári em-
berre –, a magas kormány küldöttét. A szolgabíró urunkat pedig
mindnyájan ösmerjük.
– Alászolgája! – biccentettek meglepődve a tanárok.
Warga, alacsony ember lévén, igen kényelmetlenül érezte ma-
gát a hórihorgas vendég mellett, és tanárai morózus gyelme is
zavarta. De azért jó képet igyekezett vágni.
– Íme, Arany János, iskolánk dísze, a legnagyobb magyar költő!
Arany szabadkozó mozdulatot tett.
– Ó, excellenc! Csupán egyszerű schulmann.
– Ah, Herr von Arany – szólalt meg a kormánybiztos német ak-
centussal –, igen örülök, hogy tiszteletemet tehetem az ország
legnagyobb költőjénél.
Kissé meghajlott, de nem nyújtott kezet.
– Magam sem különben – dünnyögte rá gyanakodva a Toldi
szerzője.
– Kedves Arany úr! – kezdte el a főhivatalnok teátrálisan. – Én
szerettem volna önnel bizodalmasabban beszélni, de miután
ilyen fényes gyülekezet van itten, talán még nagyobb ünnepé-
lyességet nyernek szavaim. Bizonyára hallották a jelenlevők,
vagy újságból olvasták: Őfelsége Franz Joseph der Erste, legke-
gyelmesebb császárunk és királyunk, a közeljövőben ifjú hitve-
sével be akarja utazni koronája legszebb gyöngyét, Magyaror-
szágot is. Azt hiszem, mindnyájan átérzik e nemes elhatározás
óriási jelentőségét. A magas kormány úgy határozott, hogy
mindenképpen fényessé és emlékezetessé teendi a felséges pár
magyarországi tartózkodását. Az ünnepélyesség minden eszkö-
zéről gondoskodand. Amerre a felséges pár elvonul, ünneplő ru-
hában sorfalat áll a nép, virággirlandok szegélyezik az utat, maj-
dan pedig ökörsütés és minden földi jó emlékezteti a népet a
nagy eseményre. – A kormánybiztos fennkölten körbetekintett.
– Önökre, mint a nemzet magasabb gondolkodású értelmiségé-
re, professzorokra, honorátiorokra vár a feladat, hogy szívbelivé
mélyítsék ezt az ünneplést. Bizonyára önök is belátják, hogy mi-
lyen hálával tartoznak a magas ausztriai uralkodóház iránt.
Kedves Arany úr, önről sok szépet és jót hallottunk. Ön tud szép
verseket írni. – Az érintett ebből pontosan megértette, hogy ez a
 p g gy
nyakigláb komisszárius soha egyetlen versét nem olvasta. – A
magas kormány ama parancsát – pardon: kérését – tolmácso-
lom, szíveskedjék ez alkalomra valami nagyon szép verset –
hogy is mondják: igen –, ódát írni. A magas kormány garanciát
vállal érte, hogy ez a hivatalos lap első oldalán, arany betűkkel
nyomva jelenik meg!
A tanári kar dermedten bámult Aranyra, mit válaszol erre a
felkérésre. Az egy ideig a padlót nézte, rettenetes látomások ka-
varogtak benne: koncepciós perek, véres kivégzések, őrjöngő ül-
döztetések, mialatt árván maradt özvegyek, gyerekek zokogását
vélte hallani… Lassan felemelte a fejét, a szemében tiltakozás
égett.
– Excellenciás uram… – Szünetet tartott, mintha kitörni ké-
szülő indulatát igyekezne fékezni. – Nem érzem magam méltó-
nak ekkora kegyre…
– Kegy? – csapott le élesen a szóra a kormánybiztos. – Az még
csak ezután jön! A magas kormány nem feledkezik meg a méltó
honoráriumról sem. Száz aranyat ajánl fel egyetlen versért.
A szolgabíró meg az igazgató rémült reménykedéssel tekintet-
tek Aranyra. Mondták volna helyette az igenlő választ, ha merik.
– Excellenciás uram, olyan váratlanul jött a megtiszteltetés,
hogy nem is tudok hirtelenjében válaszolni. Nem a tiszteletdí-
jon fordul meg a kérdés, hanem… az ihleten. Ha ihlet nincs, hiá-
ba minden. Mostanában pedig egyáltalán nincs se testi, se lelki
erőm az írásra…
A komisszárius feltüzelte magát, pattogva mondta:
– Már hogyne tudna?! Nem olyan nagy dolog az a vers, Herr
Arany! Ha pedig mégis olyan nagy fáradságba kerülne, azt is
méltányolja a magas kormányzat. Felhatalmazásom van arra,
hogy felemeljem a tiszteletdíjat kétszáz aranyra!
A teremben robbanásig fokozódott a feszültség. Arany rende-
sen elszomorodott: ez a senki osztrák lenézi őt, s vele együtt az
egész magyarságot. Sajnos ismerte ezt a fajtát, aki semmi másra
nem jó, csak arra, hogy a hatalmon lévők talpát nyalja, és falka-
társaival együtt ordítsa a rebellis magyarok bűneit. Mily szánal-
mas az a meggyőződése is, hogy csengő aranyakkal mindent el
lehet érni egy szittyánál!
– Excellenciás uram, csak azt tudom mondani ismét, mint
előbb: egészségi állapotom miatt nem vagyok abban a helyzet-
ben, hogy a nagy feladatnak méltóképp megfelelhessek, ezért
még idejekorán kérem felmentésemet. Bizonyára akad majd köl-
tő, aki megoldja a feladatot… még olcsóbban is.
Az utolsó szavakra néhányan felszisszentek, a komisszárius
indulatba jött.
– Lenne, hogyne lenne! De nekünk a maga neve kell! Ezért
nem sajnáljuk érte az áldozatot. Azt még nem is mondtam, hogy
őfelségénél külön megtiszteltetésben is része lesz: audiencia, ki-
tüntetés, kereszt…
Arany majdnem felkacagott. Hirtelen odaképzelte magát a
császár és ifjú hitvese elé, amint az árulásért megbillogozzák,
mint valami címeres ökröt.
– Igen… kereszt… Keresztet aggatnának rám – dünnyögte
csaknem mogorván.
A kormánybiztos mintha kétségbeesett volna.
– Nézze, Arany úr, nincs több időm, indul a vonatom. Ajánlok
viszont önnek egy jó megoldást. Én most elmegyek, beszélje
meg családjával, barátaival a kérdést, hiszen mindnyájuk érdeke
lenne, hogy teljesítse. És majd írásban tudassa velem döntését!
A helyes döntést!
Warga kikísérte a vendégeket, addig egy szó sem hangzott el a
teremben. Aki elsőként megtörte a csendet, az a visszatért igaz-
gató volt.
– Őszintén bevallva – állt meg Arany előtt –, nekem még soha
nem volt ilyen vakmerő emberem, mint te, Jani.
– Rosszul látod, barátom. Gyávaságomban nem átallottam be-
tegségre hivatkozni. Ahelyett, hogy őszintén azt feleltem volna:
semmiképp nem írok ódát a gyilkos Ferenc Jóskának.
 VIII.

1858. FEBRUÁR ELEJÉN hirtelen országosan lezuhant a gabonafélék

ára, Arany azt hitte, menten szélhűdést kap. Fogcsikorgatva pa-
naszolta Ercsey Sándornak, hogy milyen szamárságot művelt,
hozzátéve: „…úgy kell nekem, miért akarok élelmes lenni, mikor
nem voltam az soha, s nem is leszek.”
De legyen bármilyen sanyarú is az élet, a véreskezű Habsburg
császárnak egyetlen méltató sort le nem ír, az már biztos úris-
ten! Inkább elvágja magát a hatalom előtt, rebellissé válik, hur-
colják meg, vessék tömlöcbe érte! Amúgy is nagy a tartozása az
ártatlanul megkínzottak, legyilkoltak felé, és Pető iránt is. Ők
már rég nincsenek, mialatt ő élvezi a napsütést, a családi élet ke-
gyelmét, a művészet gyönyörűségeit.
Beesteledett. Dolgozószobája íróasztalán gyertya pislákolt, s ő
gondolatok híján úgy vélte, ideje a lángot elfújni, lepihenni. Va-
lami mégis elkezdte foglalkoztatni. Ha nem is ódát, de egy tilta-
kozó, balladaszerű művet mégiscsak oda kellene vetnie a zsar-
nok elé. Ferenc József mint I. Eduárd, Wales tartomány meghó-
dítója – nem is rossz analógia! Az angol király a győzelme után –
1277-ben – ötszáz walesi énekest végeztetett ki, mert azok nem
voltak hajlandóak zengeni dicsőségét. Merész gondolat. De an-
nál jobb! És papirost simított maga elé, és kalamárisba mártotta
tollát.
Teltek a hónapok, már mélyen az őszben jártak, de a Toldi köl-
tőjének búzája még mindig ott hevert a padláson. Változtak va-
lamicskét az árak, most éppen megadtak volna érte annyit,
amennyiért vette, viszont ha már ennyit várt vele, pár hónapot
még kibír. Egyvalamitől azonban tartani kellett, méghozzá a zsi-
zsiktől. Ha az belemegy, vége a kis vagyonkának. Ettől megóvta
a szerencséje, Arany búzáját elkerülte a zsuzsok, ahogyan ő ne-
vezte, ámbár még korántsem volt vége a kálváriának. Eljött a kö-
vetkező év, elmúlt a tavasz, beköszöntött a nyár, megérkezett az
új búza, s a régit ott érte a padláson. Arany tapasztalt gazdákkal
tanácskozott, akik elmondták, hogy a tiszta búzára veszélyes a
harmadik tél, kivált a padláson.
Dehogyis hiányoznak neki az ilyesféle lelki traumák, amikor
az irodalmára, a társadalmi előmenetelére kellene komolyan
oda gyelnie! Tavaly december 15-én felvették a Magyar Tudo-
mányos Akadémiára levelező és rendes tagnak, idén az akadé-
miai nagygyűlésen a Toldi estéjét a Marczibányi-jutalomban ré-
szesítették. Ki tudja, mit hoz a jövő, egyelőre Pest felé kellett te-
kintenie, mialatt Szalontán szükséges minden dolgát megnyug-
tatóan rendezni. Vagyona lassacskán gyarapodott; földjei, szőle-
je tűrhetően prosperáltak, egyedül a búza az, ami fejfájást oko-
zott.
Sógora korábban elvégeztette a ház kisebb tatarozását, mely
Aranynak hetven forintjába került, ami önmagában igen kevés-
nek tűnt, azonban csak a költségek felét jelentette. A másik felét
a házbérből – évek óta ki volt adva, hogy hozzon valamicske
hasznot – meg a kamatokból tette hozzá a becsületes sógor. Ám-
bár mostanra mindketten azon a véleményen voltak, hogy elég
a bérlőkből, csak a gond van velük, többet rontanak a ház álla-
gán, mint amennyit zetnek érte.
Estefelé a házaspár fáradtan ült le a konyhában, hogy kicsit
beszélgessenek a nehéz napot lezárandó. Miután a fér meg-
tömte pipáját, óvatosan feleségéhez fordult.
– Mit szólanál hozzá, Julis, ha eladnám a szalontai házat?
– Magam se tudok jobbat tanácsolni.
– Lekerülne a gond, a pénzt Sándor jól forgatja, és majd, ha
visszaköltözünk Szalontára, veszünk különbet.
– Mit mond Sándor?
– Azt írta, Varga József megvenné. Kérhetünk érte ezernégy-
százat.
– Az megjárja.
Arany jobb érzéssel szippantott pipájába: így, hogy az asszony
is rámondta az áment, könnyebb szívvel mond le a házról.
 Ez az esztendő sok szempontból is felkavarta lelki nyugalmát.
Juliska nagylány lett, esedékessé vált első bálja. Arany nem érez-
te jól magát aznap, amiben nem volt semmi rendkívüli, hiszen
öt napjából jó, ha egy ízben mondhatta kielégítőnek közérzetét.
Elhárította hát leánya felkérését, aki ezt most fölöttébb rossz né-
ven vette.
– Hogy néz az ki, hogy egyedül az én édesapám nem lesz ott? –
dohogta durcásan, és könny szökött a szemébe.
– Ej, Julcsa – korholta az anyja –, hogy fogol mutatni kisírt
szemmel?
Arany szomorúan gyelte a két nő hosszú készülődését:
mennyi ny üglődéssel is jár egy báli ruha fölvétele, befűzése, a
fodrok eligazgatása, a topánkák felhúzása. Rá is kihatott ez a
nagy „munka”, és már alig várta, hogy elinduljanak, s ő lefeküd-
jön. Miután elcsendesedett a ház, mintha jobban kezdte volna
magát érezni, aztán váratlan elhatározásra jutott. A következő-
képpen írta meg Tompának az eseményeket: „dévaj ördögöm, ki
már régóta nem kísértett, azt súgta a fülembe, hátha én is el-
mennék s jelenlétemmel nagy meglepetést csinálnék őnekik. Az
ötlet már születése percében tetté izmosodott: borotva, szap-
pan, fehér ing, fekete ruhák perc alatt elkészültek s félóra múlva
megcsinált gallér – bedugtam képemet a táncterem ajtaján.
Egyéb baj nem történt.”
A bálozók kitörő örömmel fogadták a felbukkanó hírességet,
mindenkinek mosoly ragyogott fel a képén, Juliska odarobogott
apjához, nyakába ugrott, csókolta.
– Na, most jól összepúderoltál! – korholta a fér elszorult to-
rokkal.
A bál reggelig tartott, Arany derekasan helytállt, módjával
még borozgatott is a lányos apákkal. Azonban folyton Juliskát
kellett gyelnie. Nőiesen formás, tűzrőlpattant, kicsi teste egész
éjjel meg nem állt. Kézről kézre adták a legények, s ő vala-
mennyit elárasztotta, túltáncolta, szállt-szállt és keringett, mint
egy szél kergette hópihe, kihevült orcáján boldog élnivágyással.
Pár nap múlva meglett az eredménye, kérő kopogtatott az
Aranyház ajtaján Szabó Sámuel személyében. A jóravaló atal-
 y j j y j
embert, aki a marosvásárhelyi református kollégium tanára
volt, Arany és felesége örömmel látta vendégül, és a diskurzus
után meg is állapították, hogy minden további nélkül vejükké
fogadnák. Juliska ugyan tisztelettel viseltetett az udvarló iránt,
a szívét azonban már más töltötte be. Ezt el is mondta apjának,
aki igencsak meglepődött, leginkább azon, hogy leánya vala-
mennyi ideje már a szerelem béklyójában sanyarog, s hogy Julis-
ka egy ismeretlen, önálló lélek. Azt se tudta, mit feleljen a töre-
delmes vallomásra.
– Ezt akkor is elmondtad volna, Juliskám, ha nem áll elő ez a
helyzet? – kérdezte tapintatosan az apa.
Az ifjú hölgy most leszegte szőke fürtös fejét, és halkan vála-
szolt:
– Nem tudom, édesapám. Talán elmondtam volna, ha komo-
lyabbra fordul a dolog. Addig pedig minek adjak édesapámnak
aggodalomra okot. Hisz olyan elfoglalt, olyan fontos ember,
hogy az én csip-csup ügyeimmel foglalkoznia méltatlanság len-
ne.
Arany elámult. Létezik az, hogy ez a kis teremtés itt a szeme
előtt lett érett gondolkodású, mély érzésű nővé? Ennyire nem -
gyelt rá az elmúlt években?
Később Juliska így sopánkodott a történtekről Szendrey Mari-
kának:
„Szerettem egy embert, atal, könnyen hívő szívem minden
szerelmével, tapasztalatlan, forró, szenvedélyes lelkem minden
bizalmával. Azt hittem, viszont szerettettem… Ábrándképeim-
ben a legszebb jövőt alkottam magamnak, boldog, igen boldog
voltam… Ekkor jött Szabó. Hogy mit feleltem apámnak, mikor
Szabó óhajtását nyilvánította előttem? Gondolhatod!! Elmond-
tam, hogy szeretek, s viszont szerettetem; kértem, ne akadályoz-
za meg a boldogságomat; ebben a percben látnoki erővel bírt;
meglátta, hogy szerelmem nem hoz nekem a jövőben boldogsá-
got, hogy nekem át kell élnem a csalódás és kiábrándulás iszo-
nyú fájdalmát, és ezt ő nekem őszintén és egész szelíden el-
mondta. Én ríttam, fájt apámtól ilyet hallanom, de nem hittem.
Nem hittem, mert képesebb lettem volna magamban kételked-
 p g
nem, mint őbenne. Az nem szeretett soha. Olyan, kinek feje, szí-
ve üres; csak ajka van tele megmérgezett mézzel, hogy nem mél-
tó arra, hogy reá gondoljak, nem méltó arra, hogy megvessem!!
És hogy teljes életemben szégyenkezni leszek kénytelen, hogy
valaha szerettem, hogy valaha tudtam neki hinni. Ó, édes an-
gyalom, kedves Marikám, mennyin által mentem!! Mennyit
szenvedtem, s velem együtt szüleim is.”
Az apa most már attól kezdett félni, látva lánya emésztődését,
hogy dacból hozzámegy Szabóhoz. De fellélegzett, hogy ilyesmit
nem forgat a fejében, annál jobban tiszteli a szüleit. Hanem őrá
hárult a felelősség, hogy kiábrándítsa a kérőt. Arany a legna-
gyobb tapintattal oldotta meg a kényes feladatot. Vissza ugyan
nem utasította Szabót, de reményekre sem jogosította. Október
vége felé lányával Pestre utazott a Kazinczy-ünnepélyre, és ott-
hagyta Juliskát Csengeryéknél karácsonyig.
1859 novemberében végre sikerült megszabadulnia búzájától.
Nyolc forintért adta el, mellyel igazán elégedett volt, mert saját
számítása szerint a tisztes nyereség mellett kétévi búzafogyasz-
tásuk is kijött belőle. A kapott hétszázhúsz forintot elküldte só-
gorának, hogy fektesse be valami jól kamatozó üzletbe, mely a
majdani gazdaságának alapját fogja képezni. Hanem azt megfo-
gadta, hogy a kupeckedéssel örök életre felhagy, éppen elég ta-
nulsággal szolgált ez az eset neki. Még jó, hogy megúszta a guta-
ütést.

⸎
Rejtélyes betegség hatalmasodott el rajta. Éjjel a szívverése úgy
felgyorsult, hogy azt hitte, menten kiszakad a mellkasa. Reggel
olyan tompának és erőtlennek érezte magát, hogy alig bírt felöl-
tözni, átvánszorogni az iskolába. Minden erejére, önuralmára
szüksége volt, hogy le tudja adni óráit, azt azonban remélte,
hogy diákjai semmit se vesznek észre ebből. Más sem hiányozna,
mint hogy suttogni kezdjenek: Arany professzor valami nyava-
lyában szenved! Laci ának a fülébe jutna, megijedne, otthon el-
mondaná az anyjának… Isten őrizzen ettől! Még volt egy órája,
de gondolt egyet, megkérte Losonczy László latin-magyar sza-
kos tanártársát, hogy adja le, úgyis tartozott neki egy helyettesí-
téssel. Losonczy készséggel igent mondott, mire Arany kabátot,
kalapot vett, és orvoshoz ballagott.
– Mik a panaszai, barátom? – fürkészte arcát szelíd mosollyal
Károlyi doktor.
– A múltkori, csak most erősebben. Néha kifehéredik előttem
a világ, és nem tudom, hogy megállok-e még a lábamon, vagy
már a földön heverek.
– Alélás közeli állapot?
– Az.
– Főfájás?
– Az most kevéssé, de erős gyengeség vagyon rajtam. És vala-
mi rejtélyes, belső fájdalom emészt. Folytonosan.
A doktor meghallgatta a szívverését, megkopogtatta a hátát,
benézett a szájába, és tanácstalanul ingatta a fejét.
– Nem mondhatok most sem mást, édes Jánosom, csak azt,
hogy ez hipokondria. Nem kell adni rá semmit. Tartózkodni a
jóllakástól, nyugalmas életvitel, hosszú séták, kirándulások. A
múltkori gyógyszerből van még? Nincsen? No, akkor írok fel.
Arany csalódottan lépett ki az orvosi rendelőből. Az időjárás
rosszra fordult, azon idő alatt, míg a vizsgálat tartott. Szitált az
eső, nyirkos, hideg szél csapott az arcába, szemébe húzta a ka-
lapját. Ajaj, ebből nagy lábbelitisztítás lesz, mert csizmája he-
lyenként bokáig süppedt a marasztaló dágványba. És már most
sopánkodott rajta, milyen kimerítő lesz a suvickolás.
Delet kezdett verni a kálvinista templom harangja, amikor az
iskola elé ért. A kisdiákok épp tódultak ki a nagykapun. Rájuk is-
mert, Laci osztálya volt, és meg is pillantotta közöttük a át.
– Áldás, békesség, professzor úr! – köszöntek rá a gyerekek.
Laci észrevette őt, mire intett neki, hogy tartson vele. Milyen
fejlett, eleven szemű, cigányképű gyerek, gondolta Arany, ahogy
rácsodálkozott. Neki biztosan nem lesznek hasonló bajai, hiszen
szívós, erős ú. És jól is van ez így, a gyerek ne szenvedjen
annyit, mint nyomorult szülei!
 Együtt mentek tovább, de nem haza, hanem a vendégfogadó
felé, sőt azon is túl. Belegázoltak a gabonapiac sártengerébe,
noha a ú mindent elkövetett, hogy csinos, új lakkcsizmáját
tisztán megóvja. Ha lehetett, kőről kőre szökkent, de mégsem si-
került a szándéka. Lassacskán szennyfoltokkal lett tele a fényes
bőr.
– Ezt a locspocs időt! – méltatlankodott felnőttesen.
– Az – pillantott rá nagy komoran az apja széles karimájú ka-
lapja alól. – A sipkát húzd a füledre!
Laci teljesítette a kérést. Tehette két kézzel, mert tömött ta-
risznyája a válláról átvetve lógott alá. Felsandított apjára, és
megkérdezte:
– Mostan háború van, édesapám?
– Háború? – ismételte meg a fér . – A krími háborúra gon-
dolsz?
– Igen.
– Az már tart egy jó ideje, de talán hamarosan aláírják a béke-
szerződést.
Laci ezen eltűnődött, aztán további aggályok merültek fel
benne.
– Idáig nem jön el a háború?
– Szerencsére a Krím messze esik ide.
– Milyen messze?
– Legalább… kétezer mérföld.
Laci legyintett.
– Akkor még az ágyúdörgés sem hallik idáig.
– Még az sem – hagyta jóvá az apa.
Maguk mögött hagyták a sárgára festett, emeletes városházát,
amelynek karcsú őrtornyában éppen dudájába fújt a strázsa.
– Tudod, hogy ez mit jelent? – kíváncsiskodott a tanár apa.
– Azt jelenti, nyugalom van a városban.
Bordács Dániel házánál átmentek a túloldalra, megkerülték az
ott éktelenkedő kőpincét. Arany dohogott magában, hogy ez az
elfekvő csúfság még mindig itt van, pedig már tavaly döntött el-
bontásáról a magisztrátus. Átsiettek a nagy mészárszék nyitott,
huzatos bolthajtásai alatt, és Arany céljához is ért. Benyitott az
 j y j y
Esser-patika üvegajtaján, mire a jelzőcsengő éles zajt ütött felet-
tük. Laci készséggel visszanyomta a kilincset, Arany leemelte
kalapját, megrázva, hogy a vízcsöppek perdüljenek le róla.
– Áldás, békesség!
– Áldás!
A pult mögül egy kövérkés, malacképű atalember lépett ki,
akit Arany már ismert. Praktikáns volt, vagyis gyakornokféle,
mindig amolyan túlzó buzgalommal szolgálta ki őt. Most is úgy
hajolt meg, s vette át a recipét, mintha ezt a megbecsülést külön
a híres tanárnak tartogatná.
– Szolgálatára, professzor úr! Már készítem, kérem, készítem!
Sebbel-lobbal tért vissza korábbi helyére, s látott munkához.
Mozsár, tégely, göreb került elő gyors ütemben, párnás keze se-
besen kapkodta össze az orvosság hozzávalóit, s morzsolta, tör-
te, keverte a darabos vegyi anyagokat, hogy por lett belőlük, az-
tán a port alkoholba oldotta. Lögybölt, rázott, s időnként a fény
felé tartva, gyelmesen megvizsgálta a lombik tartalmát.
Aranyt egyszerre ideges türelmetlenség rohanta meg. Végre
elkészült a szer, s ő alig várta, hogy kívül legyenek az ajtón. Már
nem is emlékezett arra, hogy elköszönt-e, s válaszoltak-e rá.
Az utcán cuppogtatva a sarat, kínzó képzetek kezdték fesze-
getni halántékát. Zavaros gondolatai úgy gubancolódtak egybe,
hogy attól félnie kellett. Életének tömérdek meghányt-vetett,
elintézetlennek tartott problémája most új, sosem tapasztalt
váddal vicsorgott rá közvetlen közelről. Ólomnehézzé vált a tes-
te, vállára, mellére mázsák nehezedtek, torkát vasmarok szorí-
totta össze, hogy nem kapott levegőt. Sarkától fölfelé jeges fáj-
dalom indult, lábai meg-megbicsaklottak, majd a gerincén sza-
ladt tovább a kín, karja, nyaka, feje elzsibbadt, a homlokán ki-
ütött a hideg verejték. Mindjárt össze kell esnie. Itt az utcán, az
utca sarában! Megállt, a vállára nehezedett, aki riadtan tekin-
tett föl rá.
– Mindjárt… Lacikám. Már jobban is vagyok.
Szerencse, hogy a már ilyen erős. Tavaly még aligha bírta
volna el egy felnőtt fér súlyát. Ballagtak tovább a házak szürke
egyhangúságában. Lésza- és deszkapalánk kerítések váltakoz-
 gy g g p
tak, s a szitáló esőben lehunyt zsalugáterszemmel aludtak a há-
zak. Legalább az emberek nem áznak odabent. Ahogyan a ker-
tekben magasodó nyurga jegenyék, szilvafák, az orgona- és bo-
dzabokrok! És ekkor kitalálta! Ó, jóságos isten!
Azért hívta magával Laci át ebben a pocsék időben, mert
megsejtette, hogy rosszul lesz. Ámbár ennél azért sötétebb félel-
mek kísértették. Elvágódik, megáll a szíve, és a gyerek legalább
segítségért kiált. Mily önző, gyáva szerzete ő ennek a világnak!
Ha bevégzi, hát bevégzi! Ki méltósággal igyekezett élni, méltó-
sággal is tudjon meghalni!
Juliska kint ácsorgott a kiskapu előtt, fejére borított, rojtos
nagykendőben.
– Jaj, hol tekeregtek már, édesapámék! Senkinek sem szóltak,
csak eltűntek!
– A patikába kerültünk, no – felelt meg a méltatlankodó te-
remtésnek a fér .
Juliska tizenöt éves, kész nagylány, legalábbis a nőiesség ékei
már felfedezhetők alakján, pici termete ellenére. Arcvonásai
még a romlatlan kislányt őrzik, élénkkék szem, halványpiros
arc, s az apa szerint jól van ez így.
A nagy-kislányt megnyugtatták a szavak, s szaladt jelenteni
anyjának, hogy „lehet melegíteni a levest, itt jönnek már az el-
veszettek!”

⸎
Hónapok kellettek hozzá, hogy kicsit helyrerázódjon. A megszo-
kott életritmus, a szerettei között eltöltött nyugalmas órák gyó-
gyították. Otthonában érezte magát legjobban, szíve szerint ki
sem lépett volna az utcára.
A csibeleves és töltött káposzta elfogyasztása után be is fejez-
ték az ebédet. Ma nem került sütemény az asztalra, igaz, szom-
bati napon nem is volt ez náluk szokás. Arany a kiskancsóból
bort töltött magának, Juliska már perdült-fordult, szedte le az
asztalt. Julianna még üldögélt egy ideig férje mellett, aztán ő is
felállt.
 – Na, mosogassunk!
– Hagyja csak, édesanyám, majd én megcsinálom! – csivitelte
készségesen a leány. – Pihenjen, tudom, fáj a dereka.
Hanem az asszony, ha már felállt, nem ült vissza. Odalépett a
tűzhelyhez, s oldalra húzta a vájdlingot.
– Elég meleg lesz ez már.
Arany korholó pillantást vetett asszonyára.
– No, hiába mondja a lánya, hogy elmosogat?
– Hagyom én, csak nem akarom, hogy megégesse a kezét. Ön-
teni kell bele egy kis hideget.
S azt is megtette saját kezűleg. Aztán előszedte a karcsú kis
porcelánkancsót, amelyet még Pető től kaptak ajándékba, s
abba töltötte át az előzőleg lefőzött kávét.
– Kis am, hozd elő a pipámat! – szólt Lacihoz az apa.
– Igen! – pattant fel a gyerek. – Melyiket hozzam? A Tompa bá-
csi pipáját?
– Azt.
– A szitát is?
– Azt is.
– Az újságot?
– Mindegy.
Ebből Laci már tudta, hogy a lapot is hoznia kell, legföljebb
apja nem olvas bele. Fél perc sem telt el, a gyerek meghozott
mindent. Arany közben komótosan megtömte a tajtékpipát, rá-
gyújtott, s mialatt bodor füstöt eregetett, a kávéjába is bele-be-
lekortyolt. Az asszony közelebb húzta hozzá a székét, tenyerét a
férje kézfejére helyezte, s noman megszorította. Csupán egy
pillanat volt ez az érintés, ám a fér megsejtette, mit jelent: Juli-
anna jobban ismeri őt, mint azt csak képzelni is lehet. Tudja jól,
hogy nehéz napokat vészel át rejtélyes betegségével, s ezzel adja
tudtára, hogy őrá mindenkor számíthat. Megköszörülte a tor-
kát, hogy az a kis gombóc eltűnjön a nyelőcsövéből, s csak hall-
gatott restelkedve. Most, amikor minden dolguk kezdene jóra
fordulni, amikor az irodalma is a megérdemelt helyére látszik
kerülni, nemigen tud a család hasznára lenni! S ha ebbe az alat-
tomos kórba belehal, mi lesz velük?
 Felesége mindenképp el akarta oszlatni ezt az egyre sűrűsödő
csendet, szántszándékkal vidámságot erőltetett magára.
– Megjöttek Mariskáék Pestről!
– Gubodyné? – találta ki a fér , noha nem érdekelte.
– Igen. De a két kisebbik gyerek fönn maradt az apjával. Csak
Mariska, Rozika meg Nelli jött haza. Épp a pogácsát akartam ki-
szaggatni, amikor benézett egy pillanatra. Megígértem Mariská-
nak, hogy ebéd után átmegyünk hozzájuk. Volna kedve átjönni?
Az is megteszi, ha fáradt, hogy estefelé értünk jön.
Arany vállat vont, bágyadtan válaszolt:
– Csak menjenek! Most lepihenek egy kicsit, később írnom kel-
lene. De talán majd átmegyek, meglátom.
Egész valóján látszott a fáradtság, kimerültség. Felállt, homlo-
kon csókolta feleségét – az meg is lepődött rajta –, aztán elindult
a dolgozószoba felé. Az ajtó lassan nyílt, óvatosan csukta vissza.
Csak annyit érzett, hogy kimerült, jólesik a csend, az egyedüllét.
És most nem, nem akar gondolni semmire! Még egyszer beleszí-
vott a pipába, aztán félretette. Végignyújtózott a díványon, be-
hunyta a szemét. Váratlanul Pető szelleme lengte körül, kísér-
tette meg. Ennyi volt csak az üdvös gondolattalanság, hirtelen
Egressyéknél találta magát. Ó, ostoba szellemidézés! Mi lehetett
az? Delejesség, hallucináció, vagy valami egyéb magnetikus erő,
hogy tényleg azt kellett éreznie: költőbarátja lelke ott van a szí-
nész koppantó asztala fölött. És levelet diktál halálának körül-
ményeiről. „Kilőtték alólam a lovat, elhanyatlottam a harcme-
zőn, órákig aléltan hevertem, valamikor estefelé térve magam-
hoz. Mellemen éktelen seb, csupa vér mindenem, nem is hittem,
hogy élek, de mégis vezérelt az ösztön. Egy tengeriföldet irá-
nyoztam be, s mentem, mint a holdkóros. Meddig bírom, mi lesz
velem? És bukdácsoltam, csörtettem a kukoricásban, csatako-
san, véresen, és akkor valami félelmetes zaj támadt a hátam me-
gett, de én nem fordultam meg, csak vonszoltam magam to-
vább, és egyszerre csak valami megkönnyebbedés döf belém, s
látom, hogy egy pika hegye kivillan a mellemen. És eldőltem,
fájdalmaim nyomban megszűntek, lelkem elhagyta porhüve-
lyét, s én megláttam fölülről, hogy mi is történt. Élettelen tete-
 y g gy
mem szuronnyal átdöfve hever a kukoricaszárak között, s a
fegyvert egy lovas kozák éppen rángatja ki belőlem.”
Mintha szendergett volna valamennyit. Az ember alkalmazko-
dó, még ezt az oktalan szellemidézést is képes magában elfásíta-
ni. Hanem a jelen! Ismét szíven ütötte az asztalnál előtörő, sötét
sejtelem. Mi lesz velük, ha elhatalmasodik ez a rettenetes ideg-
baj? Mi történik, ha már egyáltalán nem fog tudni dolgozni? Va-
jon meddig nyomja az ágyat, mennyi szenvedést okoz majd sze-
retteinek, mire kiszenved? Legjobb lenne visszatérni Szalontára,
ott valahogy barátibb képe van a halálnak…
Hirtelen elhatározással felült, megdörzsölte száraz szemét,
zsongó homlokát. Mozogni, mozogni! Talpra állt, fel-alá kezdett
járni, az ajtótól az ablakig. Úgy gondolta, hogyha ezt nem teszi,
megakad a szíve, s megszűnik dobogni.
Hanem váratlanul az íróasztalához ült, kioldotta a legköze-
lebb eső mappa zsinórját. A diákok írásbeli dolgozatai voltak
benne. Kivette a legfölső irkát, fellapozta a fogalmazványt. De
aztán becsapta, összecsomagolt. Ma alkalmatlan a javításra. Kü-
lönben akad ennél fontosabb dolog is. Mondjuk, Goethe balladá-
ja, melyet Csengery Antal bízott rá. Lefordította már, csak a kí-
sérőlevél megírása volt hátra. Mikor a levéllel készen volt, új pa-
pirost helyezett maga elé. És csak nézte, nézte, a szeme elkáprá-
zott tőle, mintha érintetlen hófoltot bámulna.
Talán mégis van remény! Négy évvel ezelőtt is átment egy
ilyen időszakon. Károlyi gyelmeztette is, hogy a hipochondria
időnként elmúlik, aztán visszajő. Ez bizonyára így lehet, de akit
születésétől kísér a gümőkór, folyton sípol a füle, zúg a feje, aki-
nek úgy fáj az aranyere, hogy üvölteni tudna, annak már nem a
hipochondria a fő baja!
Hiába udvarolta, kecsegtette a tiszta papirost, nem jött felül-
ről gondolat, hogy azt lejegyezze. Egyszerre azonban szóról szó-
ra eszébe jutottak a négy évvel ezelőtti, hasonló testi és lelki ál-
lapotában kiszenvedett sorai: Meddő napok! Üres lapok! / Kezdet
elég, de semmi vég! / Lesz-e idő, valaha még, / Melyben erőt s kedvet
kapok?
 Mintha csengős lovas kocsi állt volna meg a ház előtt, aztán
egy perc múlva továbbindult. Arany felállt, a könyvespolc felé
lépett, hogy leemelje azt a kötetet, amelyik leginkább kelleti ma-
gát. Már éppen nyúlt volna Ovidius után, amikor valami mo-
toszkálást hallott a konyhában. Csak nem hazajöttek volna? Fur-
csa lenne, mert estig mondták. Elindult az ajtó felé, ám ekkor
kopogtattak.
– Szabad!
Az ajtó fölpattant, és egy alacsony termetű, sűrű hajú fér ,
vagyis Gyulai Pál lépett be. Élére vasalt pantallóban, divatos, de-
rékban karcsúsított kabátban volt, ingének magasított nyakán
bokorra kötött, kék nyakkendő pompázott. Huncut arcát rövid-
re nyírt körszakáll fedte.
Arany egészen meglepődött, s még a száját is eltátotta a cso-
dálkozástól. És előbb cselekedett, mint szólt: odalépett és mele-
gen ölelte, szorongatta a kis embert.
– Pali! Palikám! Te lennél az, csakugyan?! Hogy jutottam
eszedbe! Az Isten súgta meg, de jól tette!
– Talán az alkotás meghitt pillanatában zavartam meg a költő
urat? – vigyorogta megindultan Gyulai. – Rosszkor jöttem vol-
na?
– Dehogy, dehogy! – csóválta Arany a fejét. – Te soha nem jö-
hetsz nékem rosszkor! Azt hittem, Julisék tértek meg a szom-
szédból, azért bámultam úgy rád, mint borjú az új kapura. De ül-
jünk le a konyhában! Nagyobb a tér, közelebb a bor. No, gyere
csak, gyere!
Arany minden testi és lelki fájdalmát ledobta, csak a barát szá-
mított, az iránta érzett szeretet. Kortyolgatták a bort, szivarfüs-
töt eregettek, egymás szájából kapkodva ki a szót. A házigazda
boldogan adta át magát az elmés társalgásnak: végre valaki, aki
előtt levetheti az élet sok nehéz nyűgét, s akinek olyat is mond-
hat, ami miatt tanártársai gyanakodva méregetnék. Mert más
volt ő, amikor nem pedagógusként, hanem mint bohém költő
nyilvánulhatott meg. Betegségéről csak félmondatokban tett
említést, nehogy elborzassza kedves vendégét, de Gyulai így is
kitalálta, hogy elég válságos helyzetben van a Toldi híres szerző-
je.
– A baj, az baj, szépíteni ugyan lehet – mondta, s egy füstkari-
kát fújt a levegőbe. S hogy ezt hirtelen nem találta ideillőnek, a
tenyerével ellegyezte. – Az a te legnagyobb bajod, édes barátom,
hogy mindennek túl nagy feneket kerítesz. Kétségtelen, sokat
dolgozol, neked ezt nem kellene már, de a pihenéssel rosszul sá-
fárkodsz. Nem tesz jót neked az örökös töprengés, minden apró
gondot felnagyítasz, állandó nyugtalanság kínoz, önbizalmadat
hagyod meginogni…
Arany a szavába vágott.
– Ha ez hipokondria, akkor aligha létezik ennél kegyetlenebb
nyavalya. Nem tudom, van-é neked fogalmad arról, mit jelent
az, ha az ember nap mint nap leeresztett húrú hegedűn kény te-
len játszani. Hiába mégy társaságba, ott is egyedül vagy, óhajtod
a magányt, aztán a csendes percek kínokat zúdítanak rád. Futsz
az öröm elől is, mert az is fáj, mint betegnek a kacagás. No, és az
iskolában jó képet kell vágnod, és szavaidat is megválogatni. Be-
járni, tanítani, dolgozatot javítani, mert különben a család éhen
hal. És mindenütt vigyázni, hogy ne lássák rajtam ezt az alatto-
mos kórt, ó, barátom, kutya élet ez!
Gyulai indulatos mozdulatot tett. Rövid karja mókásan len-
dült, s ez röpke derűvel jutalmazta a keserű házigazdát.
– Itt kell hagynod Kőröst! Nem neked való ez az életmód. Sok-
szor elmondtuk már, Csengery, Jókai, én is, de te mégsem hall-
gatsz ránk. Gyere föl Pestre, hagyd a hozzád méltatlan gondot
hátra!
– Minek, Palikám? Ott se lenne jobb. Már én csak oda mennék
legszívesebben, ahol biztosra venném a megnyugvást. De olyat
nekem senki sem kínálhat, majd csak odalent… Én már itt is, ott
is vesződnék, úgyhogy egyre megy, hol.
Elhallgatott, restelkedve hajtotta le fejét. Gyulait aggasztotta,
hogy barátja megint kezdi elveszíteni kedélyét, igyekezett más-
ra fordítani a szót.
– Költői munkákkal kellene elfoglalnod magad. Ha olyan dol-
gokat csinálnál, ami kedvedre való, hamar kijönnél a melankóli-
g j
ából. Mi foglalkoztat most? Ballada, új eposz?
Arany föl se nézett, úgy válaszolt:
– Semmilyen hosszabb munkához nincsen erőm. Ha mégis be-
lefogok valamibe, csak vergődöm, kínlódom, a vége töredék
lesz. A csomó töredék, mint diribdarab cserepek, csak búsítják a
fejem, emlékeztetve engem arra, hogy hasznavehetetlen va-
gyok. Meg különben is, minek, kinek írjak? Vagy el sem olvas-
sák, vagy, ha igen, azt mondják rám, aberrált vagyok.
– Ugyan, János, hát még mindig nem kérgesedett meg lelked
ezen része! Ha magasztalnak, az a baj, ha pedig békén hagynak,
akkor az. Amit eddig alkottál, az már ajánlólevél az örökkévaló-
ságba. Ha nagy fába most nem szeretnéd a fejszédet vágni, pró-
bálkozz könnyebb, rövidebb művekkel. Írj kis lírai verseket!
– Hogy eláruljam középszerűségem? Erre ne kérjél, barátom!
Vagy maradok a népi epikánál, vagy ha nem megy, hallgatok.
– De, menni fog az, Janim, csak légy magadhoz türelmes! Pest-
re jössz, munkát vállalsz valamelyik szerkesztőségben. Az meg-
lásd, kedvedre való lesz, kigyógyulsz bajaidból, és befejezed a
Toldi harmadik részét.
Aranyban ott bujkált a kétség. Csak az ellentmondásban vélte
őszintének magát.
– Áh, a folyó mindig egy irányba folyik, nem fordul az vissza. S
én időszerűtlenné válok. A népies hang lassan kikopik a divat-
ból, mint a vágott orrú csizma. Fordult a világ, az új szita már a
szögön függ. Mit keresek én itt? Mind jobban bánt a lelkiismeret,
én is egy voltam azok közül, akik a magyar költészetet leron-
gyolták. Behoztuk a nyers, pórias idiómákat, ami ellen Kazinczy
úgy kikelt.
Gyulai felpattant, egész lénye tiltakozott. Majdhogynem
összefüggéstelenül hadarta a szavakat:
– Az ördögbe is ezzel a szamársággal… dehogyis, Jani! A népi-
esség elleni támadások csak az ostobák és irigyek szócséplései. A
maguk tehetségtelenségéből indulnak ki, azt hiszik, vagy in-
kább azt akarják mással elhitetni, hogy a népi egy ügyűséget iro-
dalmasítani bárdolatlanság! Olyan, mondják, mint terített asz-
talnál porcelántányérok, ezüst étkészletek mellett bicskával sza-
lonnázni!
Arany fölvetette a fejét, magához ragadta a szót.
– Engem igazolsz, Pali! Sokan még ma is azt hiszik, azért ír va-
laki népies nyelven, hogy paraszti gusztusát erőszakolja rá a
már ki nomult igényű világra.
– Jó – igyekezett nyugalmat erőltetni magára Gyulai –, jó, ne
viseljünk már se parókát, se pörge kalapot! A költészet népiessé-
ge pusztán csak a hiteles hangot legyen hivatott szolgálni a
megannyi fölösleges cicoma helyett. Aki művi, kényeskedő érzé-
seket közvetít, az ugyan már nem népies, de még nem is szalon-
költő, egyszerűen hazugláré komédiás!
A dikció élénkítő hatást tett Aranyra. Gyulai ezt észlelte, és
energikus szavakkal nekirontott a modern szépelgőknek, a nyu-
gatot majmoló rkászoknak, akik üres érzelmek szappanbubo-
rékait eregetik a légbe, és el vannak telve magukkal. Azzal a fel-
kiáltással, hogy kiszorítják a póriasságot, kétértelmű kifejezé-
sekkel, nyakatekert szóösszetételek kiagyalásával hirdetnek új
költői iskolát. Hosszan fejtegette még tűzzel és haraggal, hogy a
szájhősök világa kezdődik el, akik csak bírálnak, kritizálnak, de
képtelenek eljutni az alkotás elíziumi állapotába. Hirtelen meg-
állt Arany előtt, s szinte szemrehányással mondta:
– De minek is beszélek! Úgyis hiába. Meghallgatják az embe-
rek, bólintanak rá, azzal vége. Marad minden a régiben. Tenni
nem tesznek semmit a nemes ügyért.
Arany eltűnődve pislogott rá.
– Tenni? Ugyan, mit lehetne tenni?
– Hah! – ragadta irhán Gyulai a kérdést. – Itt van a kutya elás-
va! Sokat! Nagyon sokat lehetne tenni! Kíméletlenül irtani a
dudvát, pallérozni a köznyelvet, felkarolni az örök érvényű érté-
ket!
Arany hirtelen ráeszmélt, hogy csőbe húzták.
– Palikám, ne nézzél nyeretlennek! Veszekedős lapot akarnál?
Nem elég ennyi békétlenség, még az irodalomban is üssük-vág-
juk egymást?
Gyulai a fejét ingatta.
 y j g
– Lehet, hogy félreérthető voltam. Igyekszem pontosabban fo-
galmazni. Náladnál senki sem illetékesebb, hogy harcba szálljon
a tényleges értékek védelmében. Pető , Vörösmarty meghalt,
hát ki lenne hivatottabb Arany Jánosnál, hogy táborába gyűjtse
a legjobbakat, s tisztító küzdelmet kezdjen?
A házigazda felsóhajtott, és kissé szánakozva tekintett barát-
jára.
– Szóval itt hagyni Kőröst, felköltözni Pestre, ott lapot csinál-
ni. Ide akarsz megint kilyukadni?
– Minek tagadjam? De el kell hogy ismerd, erre égető szükség
lenne!
Elnevették magukat. Sokáig évődtek még Gyulai ajánlatán,
míg Arany megelégelte, és fordított egyet a társalgás menetén.
– Beszélj inkább valamit magadról! Mi újság Pesten?
– Július 31-én oltár elé vezetem Pető sógornőjét, Szendrey
Máriát.
– Ezt csak most mondod, te imposztor?
– Azért az irodalom fontosabb, Jani!
Ezen mindkettejüknek nevetni kellett.

⸎
Az iskolát napról napra súlyosabb tehernek érezte. A dolgozatja-
vítás idegőrlő, időrabló tevékenysége mellett még egyéb dolgok
is szomorították. Lassanként elszállingóztak jeles tanártársai,
akiknek távozását sok kis tragédiaként élte meg. Legelőbb el-
ment Jánosi, őt követte Szász, majd Ács Zsigmond, végül Mento-
vich. „Új, ifjú emberek jőnek – számolt be sógorának melankoli-
kus áthallással –, kik közt az ember kénytelen érezni, hogy már
vén. Három vagy négy van, kikkel gyakrabban összejövünk, a
többit úgyszólván csak az iskolában látom. Ide s tova én leszek
az utolsó mohikán.”
Őt is hívták, pár éve Kecskemétre, méghozzá igazgatónak, de
nem vállalta. „A mostani viszonyok közt inkább szeretek közle-
gény lenni, mint káplán. Ha már e kenyeret kell ennem: Kőrösön
ép oly jó, ha nem jobb, mint akárhol.” ‘57 vége felé Pompéry Já-
nos azzal kereste meg: nem ambicionálná-e Pesten egy újonnan
állítandó kereskedelmi iskola? Magyar nyelvet és irodalmat ta-
nítana ezernégyszáz forint zetésért. Arany úgy gondolkodott:
jobb aligha lenne, mint itt. Új viszonyokhoz, emberekhez szokni!
– még a gondolatától is irtózott.
Debrecenben is szívesen látták volna, taníthatta volna a keleti
országrész legjelesebb kálomista diákjait tanári oklevél nélkül!
Mindenképp bizarr kihívás, legyezgette is kicsit a hiúságát,
mégis elhárította. Marad minden a régiben, elég a megszokott
helyen életben maradni, dehogy hiányoznak neki felzaklató vál-
tozások. Az Arany család felemás állapotát jól tükrözte Arany Ju-
liska levele, melyet ‘57 október 13-án írt Rozvány Erzsébetnek.
[4]
A szünidőket igyekezett gondtalan pihenésre fordítani, Sza-
lontát, ha lehet, soha ki nem hagyni. Szülővárosa egyre látvá-
nyosabban fejlődött, nem győzött csodálkozni rajta; így írt erről
Szilágyi Istvánnak: „Alig ismertem a pátriára, annyit épült és
szépült. Nagyon jól fogadtak, mégis oly furcsán éreztem maga-
mat. Oly idegen voltam. Furcsa, furcsa ez az elszakadás megszo-
kott körből. Némelyikkel nem volt annyi lelkem, hogy a régi
meghitt lábra állítsam magamat: erőnek erejével respektálni
akartak.” De minden alkalommal, ha Szalonta felé vették az
irányt, az egész Arany család azt mondta: hazamegyünk. Aztán
„otthon” annyi új „tárgy”, új arc, változás fogadta őket, hogy azt
kellett érezniük, a város távolodik tőlük, már jobbadán csak lá-
togatónak érzik magukat benne.
Ebben az évtizedben sok-sok terve hiúsult meg, avagy maradt
töredék. Ennek dacára ismét belefogott egy nagy munkába. Az
utolsó magyar címet gondolta ki, három énekre tervezte, kicsit
Byron modorában. Az Ázsiában maradt s ott elpusztult magyar-
ság végnapjait akarta elregélni. Az alapeszme Julianus barát út-
járól a pápának küldött jelentésből sarjadt. Arany elképzelése
szerint egy másik barát érkezik az őshazába, s az ottmaradtakat
a Kárpát-medencébe hívja. Egy rab király váltságául nyerhet-
nének átmenetet a szomszéd országon, ámde a magyar fejede-
lem leánya szerelembe esik, és megszökteti a fogoly herceget. Az
miután hazajut, haddal tér vissza, és követeli a lányt, kit a törvé-
nyek szerint halálra ítéltek. A magyarság hősies, „nagyszerű”
halálra szánja el magát, melyben mind egy szálig elvesznek,
utolsónak a vezér is.
Belekezdett, de hamar ráunt. Szabadidejében kedélybeteg,
időváltozáskor órái, mint sógorának írta, „posványszerű, egy-
hangú tespedésben” teltek. Azt is lehetségesnek tartotta, hogy
félreteszi költői tollát, és mostantól ponyvaregények írásával
szórakoztatja el magát. Mindig is szeretett volna hosszú prózát
írni, Jósika, Jókai, Kemény regényei mindig felüdítették, meg-
nyugtatták, de valahogy nem volt hozzá kellő bátorsága. Óriási
felelősség megírni egy olyan románcot, amely elnyeri az olvasó
tetszését. Hisz az a műfaj sem alábbvaló, mint a költészet, s
minthogy ott hatalmas az olvasótábor, sokkalta több az intrikus
is. Attól pedig isten ments’, van neki anélkül is elég baja.
Visszatért régi rögeszméjéhez: unos-untalan fejtegette a ma-
gyar verselés természetét. Gyűjtötte szorgosan a népdalsémákat
magának. Verstechnikai fejlődése jórészt tulajdon gyűjteményé-
nek elemzéseiből fakadt. „Ha a népdalainkon végig nézünk, alig
fogunk állandó tiszta mértékezést találni magában a dalnak
nyelvi részében, hanem a zenét kell felhozni segítségül.” A ma-
gyar verssor 2, 3, 4 tagú ütemekből van egyberakva, meghatáro-
zott szótagszámmal. Az ütemnek a hangsúlyos versben nincs
olyan megkövült mértéke, mint a szapphói vagy alkaioszi sor-
ban – vélekedett –, az ily feszes megkötés egyhangú lenne, a ma-
gyar ritmusnak pedig jelleme a változatosság. Ezen kérdésekben
vitába szállt Fogarasival, Szén yvel, az előbbinél a hangsúly -
gyelmen kívül hagyását kifogásolja, a másiknál a verslábak he-
lyes megítélését vitatja. „A népiesség öntudatra hozott bennün-
ket. A szűk és egyoldalú idealizmusból kivett. A költészet ezen
túl nem lehet elválva a nemzetiségtől. De óhajtandó, hogy ne-
mesedjék. A népiesség maradjon illő határok között. Ne akarjon
minden költő népies lenni.”
Negyvenkét évesen a következő kesernyés ítéletet fogalmazta
meg létéről: „Minden évszak közelebb visz a hanyatláshoz. Sem-
mi ez, hadd járjon le minél előbb!”
 j j
Azonban soha nem hagyta el a bizakodás. A nemzeti érzések
újraéledése az irodalom terén is mutatkozott. A Kazinczy-ünnep
után nem sokkal megnyílt az Erdélyi Múzeum, felavatták Kisfa-
ludy Sándor szobrát Balatonfüreden, elkészült Niklán Berzsenyi
síremléke; ezek a rendezvények valójában irodalmi ünnepek.
Eötvös kezdeményezésére tervbe vették a Magyar írók Segélyegy-
letének megalapítását, hogy ne okozzon meghasonlást az el-
hunyt literátor hozzátartozóinak támogatása. Arany ennek tit-
kon rettenetesen megörült. Talán még megéri, amikor az egylet
jogerőre emelkedik, s ha majd kiviszik a stiglickertbe, ami akár-
mikor bekövetkezhet, szerettei jogosultak lesznek szubvencióra.
Feltámadt egy régi gondolata: valami irányadó irodalmi lapot
kellene indítani, hogy meggátolja a költészet satnyulását, csú-
nyább szóval elaljasodását. Elképzelését közölte Csengeryvel, aki
sietve válaszolt neki: „Én és Kemény rendkívül örvendtünk el-
határozásodnak, nem csupán azért, hogy ez körünkbe hozna,
hanem azért is, mert szépirodalmi törekvéseink egyik központja
lennél, mitől igen sokat várunk.” Arany fejéből kiszaladt a vér
ennek olvastakor: azt ő nem ajánlotta, hogy elvállalja a lapot, s
költözik nyomban Pestre!
Mielőtt azonban megírhatta volna szabadkozó levelét, Eötvös-
től kapott kopertát: „Én és Deák ellenben azt hisszük, egy szép-
irodalmi lap, melynek élén neved áll, számíthat a közönség jóko-
ra pártolására. Egyáltalán Deák határozottan úgy vélekedik,
hogy téged ki kell ragadnunk azon lélekölő állapotból, s irodal-
mi központunkra hozni. – Bármiként mondta Deák, de amúgy is
szégyen volna, ha független állást nem tudnánk itt számodra
biztosítani.”
Arany személye körül megpezsdült az élet, Csengery teljes
energiával vette kezébe az ügyet; egy hónap múlva már küldi
Heckenast ajánlatát, aki a lapot kész lenne saját költségén kéthe-
tente kiadni. A kezébe leszámolna nyomban háromezer forintot,
mint szerkesztőnek és a cikkek díjazására. Ezenfelül minden
egész éves elő zető után öt forint illetné a szerkesztőt; az évi díj
tíz forint, ha az elő zetők száma nyolcszázon alul marad, a ki-
adó visszaléphet; beleszólást kér a program és cím megállapítá-
sába.
Arany összeszedte gondolatait, s megírta Csengerynek, miféle
kifogásai támadtak. Először is, semmi különbséget nem lát eb-
ben az indulásban más, hasonló lapok kezdéséhez viszonyítva:
„Tehát ott leszünk, ahol a többi lappal vagyunk.” Másodszor:
„csupa kétség, lesz-e elegendő elő zető.” Harmadszor: „kell-e a
nagyközönségnek a jó olvasmány?” Negyedszer: „Honnan vegye
a lap íróit?”
Ennyi akadékoskodásra Csengery kedvetlenül re ektált: „Bár-
mennyire óhajtanálak egy szépirodalmi lap élén látni, el kell is-
mernem, hogy kedélyed és szertelen lelkiismeretességed nem
szerkesztőnek való – Látod az eszményt, s mert viszonyaink
közt nem tartod elérhetőnek, megközelítésén sem törekszel. A
lelkiismeretes és okos ember számot vet erejével és a nehézsé-
gekkel, s a lelkiismeretleneknek és nem okosoknak hagyja a cse-
lekvést.” No, ez viszont módfelett rosszulesett Aranynak, még-
hozzá azért, mert nagyon pontosan fogalmazta meg alaptermé-
szetét. Magába kellett szállnia, és elismerni, hogy az értelmes
kételkedők sok esetben azzal követik el a legnagyobb hibát, hogy
birkamód hagyják a balga, félművelt vakmerőt előretörni. Híj,
de bután vannak e világon kiosztva a „nagy, drámai” szerepek!
Nincs más hátra, megemlítette Tompának a kínálkozó lehető-
séget, mondjon rá ő valami okosat. „Oh édes barátom – érkezett
sietve a válasz –, ne menj te arra a Pestre! – ott lennél még igazán
beteg, beteg lélekben, testben és hitben.”
‘60 április elején fölutazott Pestre Juliskáért, aki még mindig
Csengeryéknél vendégeskedett; a lapalapítást Arany is, Csen-
gery is tapintatosan kerülte. Ám alighogy apa és lánya elutazott
– Juliska egyvégtében arról áradozott, milyen jó volt neki a fővá-
rosban, s hogyan pesztrálta kedves vendéglátói gyermekeit, a
négyéves Lórántot meg a kis Olgát –, Csengery mintha megérez-
né Arany kedélyváltozását, új ötlettel állt elő: „Kilátásunk van
arra, hogy a Kisfaludy Társaságot rendezhetjük. Volna-e kedved
elvállalni az igazgató-titoknokságot?”
 Arany ismételten dilemmába esett: akarná is meg nem is!
„Kedvem, hisz az volna, de erőm, képességem…? – válaszolta.
Titkon azt remélte, hogy ezt az állást már össze lehetne kötni a
tervezett lappal, vagyis a társaság égisze alatt indíthatnák meg.
– Talán fölelevenednék köztetek, mint a holt szén eleven társai
között… – nyílt meg végre őszintén. – Soha nem éreztem annyi-
ra, mint ez évben, hogy szakadnom kell innét.”
Közben az Akadémia is biztatta, hogy számítanak munkássá-
gára, örömmel vennék, ha végre körükben élne. Toldy Ferenc
rágta a fülét, hogy versenyezzen a Nádasdy-díjért, mentené már
meg a költészet becsületét. 1860 húsvét napján aztán történt
valami, mire az Akadémia megtisztelő költői feladattal bízta
meg: eldördült Döblingenben a pisztoly, amely kioltotta Széche-
nyi életét. Aranyt költemény megírására kérték fel, száz arany
jutalom fejében. A gyászünnepet őszre tették, hogy minden a
legmegfelelőbb legyen, méltó az Akadémia megalapítójához.
Emlékbeszédre Eötvös Józsefet kérték fel, aki már megmutatta
ragyogó képességeit a Kisfaludy-ünnepélyen. Arany hivatalosan
csak egy hónap habozás után felelt Toldynak: „Én, ki évek óta –
és bizony nem önkényes – hallgatásban sínylek, most írjak, s ír-
jak egy Széchenyiről, amilyet róla, amilyet tőlem várnak: való-
ban ez elnyom. – Azonban tennem kell valamit, a dolog nyilvá-
nossá van téve, az egész ország várja. – Reputatióm, akadémiai
létem függ tőle, s így mindenesetre lesz valami.”
Micsoda teher! Úgy érzi, széjjel van hullva, elkerüli az ihlet, a
szünidőt várja.
Sétái alatt, melyeken most nem tűrt meg senkit maga mellett,
kis zsebkönyvébe jegyzetelte gondolatait. Legelőbb prózában ir-
kálgatta le őket, s amikor az eszméket igaznak, sajátosnak, kifor-
rottnak ítélte, hozzáfogott a versbe öntéshez. Bezárkózott szobá-
jába, fölidézte Széchenyi korát, életét, tetteit, szellemét, ország-
építő munkáját, analógiába állítva mondai hősökkel. Szeptem-
ber 11-én megelégedetten utazott Pestre: kész a vers, mellyel
nem kell talán szégyenkeznie. Ez a mű magát a költőt is meg-
nyugtatta afelől, hogy spirituális ereje nincs fogytán, sőt talán
még fejlődni is képes. Csengery, Toldy, Eötvös el volt ragadtatva
 g j p g y y g
a költeménytől, s Arany többi dolga is mind egy csapásra rende-
ződött: a Kisfaludy Társaság megválasztotta igazgatójának, a la-
pengedélyt elnyerte, a szerkesztői szerződést aláírta. Micsoda is-
teni kegyek!

Egy szó nyilallott a hazán keresztül,

Egy röpke szóban annyi fájdalom;
Éreztük, amint e föld szíve rezdül
És átvonaglik róna, völgy, halom.[5]

Hazatérve beadta lemondását tanári állásáról, köszönetet

mondva az egyháztanácsnak meg a város közösségének, kiemel-
ve jóságukat és önzetlenségüket, hogy kilenc évvel ezelőtt kilá-
tástalan helyzetéből kimozdították, bizalmukkal megajándé-
kozták, s elejétől végéig megbecsülték munkáját. A nagykőrö-
siek szomorúan vették tudomásul Arany döntését, de megértet-
ték, hogy a jeles „professzor” mostantól a hazai szépirodalom
szolgálatába áll, ahol nagyobb hatékonysággal kamatoztathatja
kivételes tehetségét. Bármennyire is vágyott már erre a válto-
zásra, akármennyire nehezedett lelkére az eltévesztett pálya ter-
he, az elszakadás fájdalmas volt.
– Hallja, Julis! – szólította meg otthon a feleségét. – Odabent
mindenki tud mindenről.
– Laci árulkodhatott?
– Meglehet. De nem szóltak semmit. Szünetekben úgy néztek
rám tanártársaim, mintha szellemet látnának. Már kínosan
éreztem magam. Hanem addig csak nem árulom el, amíg War-
gával nem beszélek. Az így illik, hogy legelőbb ő tudja meg.
Az asszony leült, ölében egy tisztára mosott alsóinggel, a tűbe
cérnát fűzött, s elkezdte varrni a ruhadarab korcát, ahol felfes-
lett.
– Már kitelt itt az időnk, jó az, hogy elköltözünk. És mégis el-
szomorít. Ahogyan Juliskát is. Van neki annyi barátnője…
– Laci továbbra sem duzzog, hogy maradnia kell?
– Belátja ő, hogy így a legjobb.
 Aranynak most kellett igazából szembesülnie azzal, mennyire
szereti őt Warga János igazgató, a tanári kar s tanítványai, a
majd’ évtized alatt szerzett sok barát.
A temető fejfáin több verse is bizonyította, hogy egy ideig eb-
ben az alföldi városban éldegélt Arany János, a hon egyik géniu-
sza, s talán hiányozni fog az utcákról is bicegő, sétapálcás, pipa-
füstöt eregető alakja. Tapasztalnia kellett, milyen tisztelet és
szeretet árad feléje, most, hogy már napjai meg vannak számlál-
va: sorra felkeresték őt tanártársak, szomszédok, ismerősök, di-
ákok, s ki-ki saját vérmérséklete szerint, könnyekkel indította
útjára.
Aztán sietősen kellett készülődniük, várta őket a székesfővá-
ros, új lehetőségeivel, művészpajtásaival. Arany e pillanatban
úgy érezhette, meddőségben fogantak az itt elfecsérelt évek,
csak később ébredt rá, hogy időigényes tanulmányai, csonka ter-
vei mégsem voltak hiábavalóak: kebelében nagy gazdagságot
visz magával. Asztal ókjának kirámolása közben kezébe akad-
tak elhervadt alkotói tervei, Atilla, Csanád, Édua, Mátyás dalün-
nepe, Az utolsó magyar, és elfacsarodott a szíve. Vajon ezekkel mi
szándéka volt a végzetnek? Mindegy, nincs, nem lehet válasz
mindenre, s ha őszinte akarna lenni önmagához, költözködését
olyan dolog irányítja, amit senki sem tudhat meg. Voltaképpen
ő egy pogány protestáns, s csupán egy igazi óhaj vezérli, még-
hozzá az, hogy végre minél kevesebb szenvedéssel járjon az éle-
te. Azért sem lehet bigott mód vallásos, Isten bocsásson meg
ezért neki, mert képtelen megérteni és elfogadni a Bibliában le-
jegyzett, e világi és túlvilági szabályokat. Ej, ej, de nehéz együtt
élni a megannyi axiómával! Mégis elégedett lehet. A megannyi
befejezetlen próbálkozás mellett megszülettek Nagykőrösön
szívbéli balladái, Zách Klára, Szondi két apródja, Ágnes asszony,
Bor vitéz…
 IX.

AZ ÜLLŐI ÚT ÉS A HÁROM PIPA UTCA SARKÁN sikerült lakást bérelniük,

igaz, kicsit messze esett a belvárostól, de legalább nem volt túl
drága. A Három pipa utcából egy kerítéskapun át lehetett az ud-
varba jutni, azon keresztül rézsút a házszögletig, ahol kezdődött
a grádics. A lépcsőn fel, a második emeleten egy négyszobás la-
kást vett birtokba az Arany család három tagja. Laci egyelőre
Nagykőrösön maradt; apja szerint szerencsésebb, ha a gimnázi-
um utolsó osztályát a megszokott iskolájában végzi el.
Nagykőrösről elhozták legkedvesebb bútoraikat, itt Pesten vá-
sároltak még hozzá néhány darabot, így elég gyorsan berendez-
kedtek új otthonukban. Arany, ha tehette, meg-megállt az ablak
előtt, gyelte a város mindennapi életét, vagy elnézett az ala-
csony háztetők fölött kelet felé, visszaképzelve magát szülőföld-
jére, ahonnét elszólította az irodalom. Ámde nem sok ideje volt
elmélyedni emlékeiben, mert sorra adták egymásnak a kilincset
kortársai: Jókai, Gyulai, Csengery, Lévay, Eötvös József, Kemény
Zsigmond, Szász Károly, Salamon Ferenc. És a múlt homályából
is felbukkant egy kedves ismerős, Gönczy Pál, debreceni iskola-
társa.
– Nahát, Palim! – ölelte át meghatottan Arany. – Ez aztán a
meglepetés. Mit csinálsz, hogy éldegélsz?
– Igazgatom a pesti református gimnáziumot – mosolygott ra-
vaszkásan Gönczy.
– Ha jól tudom, magad is alapítottad?
– Ah, az emberek szeretnek nagyokat mondani.
– Na, ne szerénykedjél, pajtás! Tudom én, amit tudok.
Gönczy őszülő szakállát simogatta.
– Nálam tanít Csengery Anti, Gyulai Pali. Nem szegődsz el
hozzám tanárnak?
A házigazda ezen jót nevetett.
 – Éppen most szabadultam meg a nyűgtől! Várjál már kicsit,
hadd fújjam ki magam! De más út jelöltetett ki az én számomra
– tűnődött el Arany. – Végre azt csinálhatom, amit szeretek. Eb-
ben a lüktető, gyorsan fejlődő városban az ember meg atalodik,
és úgy érzi, hogy idült nyavalyái is békén hagyják. Egyelőre nem
is gondolok nagyon előre, de ha majd elképzeléseim megvaló-
sulnak, nyugalmasabb napjaimban még szívesen gazdálkodnék.
Elszomorítana a tudat, hogy soha nem fogok már gyümölcsfá-
kat nemesíteni, oltani, szemezni.
Aranynak esze ágában sem volt újra tanítani. Szinte kivirult,
bármit szívesen tett, amiért zettek, avagy új élményt okozott,
dehogy teszi kockára most ezt a viszonylagos függetlenséget.
Aranyné a következőket írta testvérének: „Janimnak nagy kedve
van az új pályán, igen sok dolga van mindég, és a legnagyobb
örömmel teszi; oly sok derék ember közt van itt, úgy szeretik
ezek, csak néha az elélhetési félelem miatt aggódik.”
Még meg sem melegedtek új helyükön, már hallaniuk kellett a
haza ak hőzöngését. Ausztria Itáliában veszteségeket szenve-
dett el, és egyesek azt érezhették: az elnyomó hatalom meg-
gyöngült, nosza, követeljünk sürgősen valamit Ferenc Jóskától!
A császár maga vágott az események elé, kiadva az októberi dip-
lomát, amely a történések tükrében már csekélyke alamizsná-
nak számított. Deák ezt az utat nem tartotta járhatónak, türe-
lemre intette az izgágákat, mondván: ez még nem az igazi, a jobb
lehetőségre várni kell. Vidékre is elhatott a nyugtalan hangulat,
a változást óhajtók egyre bátrabban hallatták hangjukat. Arany
levélben intette Nagykőrösön maradt át, ismerve vérmérsékle-
tét: „Elvárom okosságodtól, hogy semmi ilyesbe nem elegyedd,
még ha a többi tanuló elég hígvelejű volna is ebben haza as dol-
got látni. Mindenki Pesten, Deák stb. meg vannak győződve,
hogy ez éretlenség nagyon veszélyezteti a haza ügyét. Édes am,
légy ildomos.”
Arany jó kilátásokkal indíthatta meg folyóiratát. A kiadó lel-
kes körlevéllel fordult olvasói felé: „Arany János, a költő, a ma-
gyar nemzet ünnepelt dalnoka, Pestre teendi lakását! Általános
örömkiáltás fogadja a fővárosba való jövetelét! Vajha az összes
 g j j j
nemzet kezet nyújtana, hogy most élő legünnepeltebb költőjét a
haza szívében állandóan megtarthassa.” A Kisfaludy Társaság
föléledése is bizakodással töltötte el: nem lesz itten semmi baj a
megélhetéssel. Kezdetben a Pesti Napló volt a támpont, ahol el-
időzött, ismerkedett az irodalom légkörével. Tompának így szá-
molt be erről: „Én mindennapos vagyok a Naplónál, Keménynél;
ez egyetlen recreationom, esti sétáim célpontja.” Másik állandó
helye Bezerédj István özvegyének háza. Flóra asszony, aki ‘56-
ban vesztette el nemes lelkű, művészetpártoló férjét, hetente
két alkalommal nyitotta meg hajlékát, amit Párizsi háznak ne-
veztek, a régi barátok és a neves írók-költők előtt. Az irodalmi
szalon vasárnap a fér akat látta ebédre vendégül, szerdán vi-
szont vegyesen, fér ak és nők jöttek össze teadélutánra. Szerdai
napokon néhanap Arany is elvitte feleségét és Juliskát, Csengery
is megjelent Kőnig Rózával. A vasárnapi ebédek valóságos társa-
dalmi-kulturális eseményszámba mentek, ahol éppúgy kicseré-
lődtek haladó politikai gondolatok, ahogyan a művek kitárgya-
lására is sor került. Általában jelen volt Deák, Kemény, Horváth
Mihály, Gyulai Pál, Perczel Béla, Lukács Móric, Bartal György, Be-
zerédj László.
Arany lapja 1860. november 7-én indult útjára, Szépirodalmi
Figyelő címmel, szerdai megjelenéssel. Julianna így panaszko-
dott öccsének: „Rosszabb időben alig jöhettünk volna fel, min-
den ember a politikával van elfoglalva, a szépirodalmi dolgokra
kevés a kilátás.” Arany János neve a lapban csak az utolsó olda-
lon, a legalsó sorban volt feltüntetve, mint felelős szerkesztő és
laptulajdonos. Szerződés szerint Heckenast le is számolta neki a
háromezer forintot, hanem a konvencióban még az állt, hogy ha
az elő zetők száma az első év végén nem haladja meg a hétszáz-
ötvenet, Heckenast felhagy a kiadással. Arany teljes apátiába
süppedt, mert november közepéig az elő zetők száma még alig
lépte át a négyszázat. Barátai váltig biztatták, hogy meglátja, ja-
nuártól majd megugrik az érdeklődés, ő azonban agyonaggódta
magát, mitől is elővették bajai. És az új évben valóban fölment
az elő zetők száma ötszáz-hatszáz-hétszáz, január végére pedig
közel nyolszázra. Hanem Arany most meg attól kezdett tartani,
 y y g
hogy pár hónap múlva visszaapad felényire. Túl sok pofont ka-
pott ő már az élettől, hogy feltétel nélkül hinni merjen. Sokszor
megbánta, amiért belevágott ebbe a kétes kalandba. Már-már jól
kezdte érezni magát, erre most megint elővette főfájása, fülzú-
gása, szédülése.
És még csak ezután jöttek az egyéb nehézségek. A főszerkesztő
úgy fogalmazta meg célját: „kihatolni az öntudat nélküli natu-
ralizmusból – nem a régit az új ellenében, hanem az örök szépet
az idő gyarlóságai ellenében, akarjuk képviselni”. Ilyesmit maga
elé tűzni nem kunszt, annál nehezebb megvalósítani, főképp,
hogy másokkal íratta a tartalmat. Az első számba Tompa kül-
dött költeményt, Jókai egy beszélyt (A kuruc világ után címmel),
akadt még tudósítás a Kisfaludy Társaság és az Akadémia mun-
kásságáról, a Budapesti Szemle füzeteiről. Aztán még irodalmi és
művészeti hírek is helyt kaptak a lapban, végül új könyvek felso-
rolása következett. Nos, ez lenne hát az a nagy durranás, amit
hozzávetőleg másfél éve kigondolt?! Bizony nem! Roppant mód
elégedetlen volt a kezdő számmal, hiába dicsérte fel Deák, Csen-
gery, Eötvös. Meggyőződése szerint udvariasságból tették,
amely majd a visszájára fordul, ha nem képes emelni a nívót.
Minden eddiginél kiterjedtebb és sűrűbb levelezésbe kezdett az
ország valamennyi, általa ismert literátorával, sőt még egy-két
külhonban élő alkotóval is. Lassacskán ugyan, de meglett az
eredménye. Küldött verseket Bajza Jenő, Mentovich, Dalmady,
Tolnai Lajos, Balogh Zoltán, Győry Vilmos, Thaly Kálmán. Pró-
zákat Abonyi Lajos, Balázs Sándor, P. Szathmáry Károly, Vadnay,
Zilahy Károly, Lauka, Vértes Arnold.
Hogy mennyire új utakon botorkált e lap, azt ékesen példázta
a kritikához való viszonya. A Szépirodalmi Figyelő alapgondola-
tához tartozott a sok műbírálat, és ezt maradéktalanul teljesítet-
te is, hanem ebből bajok származtak. „Ha egyéb ellensége nem
volna is e lapnak, már az, hogy fele kritika, fele szépirodalom –
veszekedett nehézségeket szül. Hogy’ bíráljam én azt kíméletlen
keménységgel, kitől a jövő számra czikket, verset, novellát vá-
rok? Én elvileg nem vagyok ellene a keményhangú kritikának,
de lapomban kivihetetlen. Azért elvül kellene tűznöm: az igaz-
 p g
ságtól, meggyőződéstől nem távozva, oly szelíden szólni, ahogy
csak lehet.” Aranynak Szász Károllyal gyűlt meg két ízben is
emiatt a baja, amely rávilágított a permanens problémákra.
Szász két számon keresztül ismertette Thaly Kálmán Kárpáti
Kürtjét, méltánylóan ugyan, a atal szerzőnek mégis tüskét
szúrt a szívébe. Erre Szász – Arany kérése ellenére – mentegetőző
feleleteket akart adni, a felrótt hibákat értelmezendő. Arany kri-
tikai álláspontja azonban úgy szólt: „A költő úgy szolgálja leg-
jobban a költői célt, ha azt semminek alá nem rendeli.” Később a
Nemzeti Koszorú ismertetése során Szász túlzottan dicsőítő írás-
ra ragadtatta magát, amit a szerkesztő nem győzött mérsékelni.
Neheztelés mégsem maradt utána, mert Arany baráti levélben
engesztelte ki Szász Károlyt.
Ám aztán Gyulai is vitába szállt, hosszan polemizálva a kriti-
ka lényegéről, jelentőségéről, hangneméről. Arany először ma-
gánlevélben igyekezett Gyulai előtt a szerkesztői feladat nehéz-
ségeit felvázolni, aztán közzétette Visszatekintés cikkét. Gyulai
nem értett mindenben egyet vele, ezért megírta válaszát Egy pár
jegyzet a Visszatekintésre címmel. A Toldi szerzője kezdett ráéb-
redni, hogy az ő joviális természete előnytelen a szerkesztői hi-
vatásban, ahol inkább autokrata módján kellene irányítani és
viselkedni. Az állandó békítgetés oda fajult, hogy hellyel-közzel
megnehezteltek rá azok, akik túlzott reményeket fűztek meg-
nyerő személyéhez.
A szerkesztőség közelében volt egy kávéház, Arany gyakran
nézegette, és egyre inkább érlelődött benne a gondolat, hogy
néha be kellene térni egy jó feketére, lazításra. És erre egy ízben
jó alkalom kínálkozott. Csengery Antal kereste fel a szerkesztő-
ségben, aki számos funkciója mellett legutolsó levélváltásuk óta
a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke lett.
– Nahát! – örült meg neki Arany. – Ezt a megtiszteltetést, bará-
tom! De ilyen rumliban, amiben vagyok, még hellyel se tudlak
kínálni.
Arany a Szépirodalmi Figyelő főszerkesztőjeként irdatlan ter-
het cipelt a vállán. Írt ő mindent, amire éppen szükség volt,
avagy ideje engedte. Verset, beszélyt, esszét, kritikát, nekroló-
 gy j g y
got, mialatt még fordított is. A hozzá özönlő koperták, csoma-
gok, melyek határon belülről és kívülről érkeztek, időnként tel-
jesen ellepték az irodáját. Reggeltől estig dolgozott, de ritkán ke-
rült arra sor, hogy rendet tegyen.
– Sebaj, János, jer, meghívlak egy kávéra! – nyújtotta üdvözlés-
re kezét Csengery.
– No, ezt örömmel elfogadom, mert már azt se tudom, hol áll a
fejem!
S ekkor került sor a szóban forgó kávézóra, amit a lapszerkesz-
tő már jó ideje kinézett magának. Kívülről nem is látszott, hogy
odabent mily meghitt, barátságos a légkör. Egy hirtelenszőke,
nyájas modorú pincérlegény szolgált fel, akit Arany látásból is-
mert, hisz esténként, a munka végén olykor együtt hagy ták el a
környéket. A rendelést Csengery adta le, hisz ő az ilyen világi
dolgokban, minthogy politikus, képviselő, a Magyar Földhitelin-
tézet igazgatója, fesztelenebb, határozottabb.
– Látom, nem kell azt panaszolnod, hogy kevés a munkád –
kezdte el Csengery, ahogy elfoglalták helyüket a thonet széke-
ken.
Arany mély levegőt vett.
– Most udvariaskodjam, vagy beszéljek őszintén?
– Csakis őszintén, János! A fölösleges udvariaskodás nem visz
előre jottányit sem.
Csengery karcsú testalkatú, elég magas, jóvágású fér volt, ki-
csivel még a negyvenen innen. Bajuszt és szakállt viselt, olyan-
formán, hogy arcát, állát borotválta, így kétoldalt a pajesz véko-
nyan lefutott az állkapocs alá, ahol a szerzet már dúsan burján-
zott.
– Azt kezdem érezni, hogy agyonszorít a feladat. Zabolátlan
kölyökkorát éli még minálunk a lojalitás. A különféle vélemé-
nyek magyar honban csak arra szolgáltatnak okot, hogy elmér-
gesítsék az egyébként sem rózsás állapotot. Ahogy hallom, az
angol, a német közéletben a nézeteltérések előbbre visznek, hisz
konszenzusra sarkallják az egymásnak feszülőket. Itt! – Fejét
csóválta, legyintett. – Ha valakinek a munkájáról bírálatot írsz,
az esetek többségében darázsfészekbe nyúltál. Ritka eset, hogy a
 g y gy
kritizált alkotó annyiban hagyja, sőt uram bocsá’, még meg is
szívleli jó szándékú észrevételeid. Ez az okafogyott civódás
olyan sokat kivesz belőlem, hogy esténként már se élő, se holt
nem vagyok. Ezt most ne vedd panasznak, barátom, mert azt
vallom, hogy szeretem ezt a státuszt, örömest szerkesztem ezt a
folyóiratot.
Csengery bűntudattal simogatta szakállát.
– Igen, János, már értesültem erről. És felelősnek érzem ma-
gam, mert én is egyike vagyok azoknak, akik Pestre csábítottak.
Így, ha téged ez a munka, amit senki sem láthatott előre, felőröl,
akkor bajok vannak. Nem azért kínáltuk neked a főszerkesztősé-
get, hogy ez téged tönkretegyen.
– Hagyd el, Anti, ti jót akartatok nekem. Akárcsak az irodalmi
életnek. Szép az egész ügy, nemes a szándék, csak hát…
A hirtelenszőke legény hozta a kávét. Nikkelcsillogású tálcát
helyezett az asztalkára, és ugyanolyan kávéskancsóból szándé-
kozott tölteni.
– Hagyja csak, am – hárította el Csengery –, engedje át ne-
kem!
– Ahogy óhajtja, méltóságod.
Sarkait összecsapta, fejével noman biccentett, majd távozott.
Csengery rutinos kézzel töltött mindkettejük csészéjébe.
– Ittál már ilyen kávét?
– Ez milyen kávé?
– Eddig még olyan, amilyen a többi. Hanem ott az a kis kanna,
abban tej van. Tejjel ittál már kávét?
– Nem.
– Megkóstolod?
– Maradok a megszokottnál.
– Ahogy óhajtod. – Mindketten raktak italukba cukrot, Csen-
gery töltött magának tejet, s kavargatva a költőhöz fordult. –
Szép ügy, nemes a szándék, csak hát?
Arany fölvette a korábbi társalgás fonalát.
– Csak hát, lennének még terveim. Költői. Ily zaklatott hivatal
mellett sehogy se akar menni. Az alkotáshoz folytonosság kell,
belemélyedés a tárgyba, s képzelheted, minő folytonosság ez, ha
 y gy p y g
reggelente alig van két szabad órád, viszont az sem teljesen sza-
bad a napi teendők gondjainak tudatában.
Csengery értőn bólogatott, bele-belekortyolt italába.
– Ezt, látod, én így végig sem gondoltam. Most fő a fejem, mit
tudjak kimódolni. – Néhány pillanatig gondolataiba merült. –
Legjobb lenne, ha valami funkciót vállalnál az Akadémián. Igen,
ez lenne a legjobb. A Toldi eposz szerzője elsősorban maradjon
meg költőnek! Lapszerkesztőnek, úgy tűnik, kisebb kaliberű em-
ber is megfelel.
– Talán még jobb is lenne olyan, akinek nincsenek szerzői am-
bíciói.
A kávézóba két hivatalnokféle fér lépett be. Erről felöltőjük
könyökrészére varrott bőrkoptatójuk árulkodott. Arany arcát
nem láthatták mindjárt, mert háttal ült a bejáratnak. Mikor
azonban oldalra kerültek, s helyet foglaltak a szomszéd asztal-
nál, egyszerre mindkettő a nagy bajuszú költőre ismert. Csupán
egy-két másodpercig hezitáltak, majd mindkettő fölpattant.
– Alázatos tiszteletem! – szólt egyikük.
– Isten éltesse Arany Jánost! – kiáltott a másik.
A költő zavarba jött, tétován bólintott vissza. Csengery a fülé-
hez hajolt.
– Most már láthatod, hogy te vagy a nemzet Aranya.
Röviddel ezután Tompát is sikerült megsértenie. Méghozzá
két írásával, amelyek gáncsot vetettek az egyhangú, értéktelen
dalok mind nagyobb terjedésének. Tompa magára vette a bírála-
tot, úgy érezve, hogy az ócsárló szavak őrá is vonatkoznak. Ké-
sőbb a jó barát újraolvasta Arany „intelmeit”, s kezdett rájönni,
hogy sok igazság van bennük, s nem is igazán őneki címződtek.
A szerkesztő taktikát váltott, e témában többé nem szólalt meg,
hadd csituljon a hangulat. Mégsem csendesedtek az indulatok,
némely író-költő a mások által írt bírálatokért is Aranyt hívta ki
párbajra. Hős korszak volt még a XIX. század második fele, a be-
csületet egyesek szerint vérrel is illett megpecsételni.
Laci ‘61 nyarán elvégezte Kőrösön a gimnázium nyolcadik
osztályát, de mielőtt szüleihez költözött volna, régi vágyait be-
teljesítendő, barátaival nyakába vette Erdélyt. A tizenhét éves,
 j y y
csupa élet és egészség atalember bebarangolta Szászföldet, Há-
romszéket, megfordult Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Gyulafe-
hérváron. „Többnyire gyalog – azaz csak akkor kocsin, ha felkap-
hat – teszi az utat, két tanulótársával, kik jó markos legények,
valamint Laci is kezd már nem csak fölfelé nyúlni, hanem kissé
izmosodni is. Én becsülöm benne a fér as elhatározást, ha baj
nélkül megjárhatja az utat, igen sokat tesz az nemcsak szellemi
fejlődésére, hanem a nagy növés által elpuhult test megizmosí-
tására is” – írta Arany a megenyhült Tompának.
Lacival máskülönben inkább nővére levelezett. Juliska sűrűn
küldözgette a kopertákat az előre kijelölt városok postahivatala-
iba vagy a megadott helyekre. Laci hangulata és érkezése szerint
válaszolgatott, s még arra is futotta erejéből, hogy olykor mesét
küldjön. Egyébiránt a testvérek, Laci irányításával, már évek óta
gyűjtötték Nagykőrösön és környékén a szájhagyományban élő
meséket. S ezekhez most adódott néhány székely fabula is, iga-
zolván ezzel, hogy a legény nagy kalandozásában sem feledte
maga vállalta feladatát.
Ha levél érkezett Erdélyből, az apa kiteregette földabroszát,
vagyis országtérképét, és vörös plajbászával bejegyezte az út-
irányt, a helységeket. Ezt a mappát büszkén mutogatta aztán
valamennyi, a házba belépő vendégének, hogy lássák, hol-merre
kóborol az ő virulens a. Egyébiránt az Arany család pesti élete
csendesen csordogált, korántsem járogattak el mindenhová,
ahová mehettek volna, vagy ahová elhívták őket. Juliska így írt
erről Rozvány Erzsébetnek: „Most hogy a mi pesti életűnkről is
írjak valamit, megírhatom hogy az milyen csöndös és egyszerű,
itt is mint Kőrösön vagy Szalontán volt. Nem járunk alig pár
családhoz, hanem végtelen szerencsénkre a családok annyira
kedvesek lelkünknek hogy kedvesebbek alig lehetnének. Mulat-
ságokba, vigalmakba nem járunk; egész élvezetünk annyiból áll,
hogy majdnem minden nap kimegyünk valahova a »zöldbe« he-
gyek közzé, város-ligetbe, vagy Margit-szigetre, szóval minden
nap valahova ha csak az idő nem akadályoz. Itt nincsenek zajos
vigalmaink; egy pár nő csevegése, egy pár fér komoly politizá-
lása képezik egész mulatságainkat, amit én mégis nem cserél-
 p g g g
nék föl semmiért. A városligetbe rendesen nyitott omnibuszon
szoktunk járni, amelyet a szerény kézművestől kezdve a legfelső
osztályig mindenki egyaránt használ, ‘s melyen egy egész nagy
társaság elfér. Kimondhatatlan kellemes főleg a hazajövetel mi-
dőn már hűsebb a lég, az ember föl van villanyozva, a rohanó
kocsin, víg társaságban; úgy hogy ha egész éjjel jönne az ember
sem volna hosszas az út miként ez az este is történt együtt jővén
Csengeryék, Eötvösök és mi. Lássa édes Betti néni ezek a mi örö-
meink, melyekkel hogy elmondtam igen sok unalmat szereztem
Betta néninek. De fogadom, hogy ez egyszer mindenkorra tör-
tént.”
Arany hitt Deákban – akit Magányban című versében, jó érzék-
kel, már idejekorán bölcsnek nevezett maga is hasonlóképp vé-
lekedett hazáról, függetlenségről, politikáról. Úgy istenigazából
nem tudott, de nem is akart a napi politizálásba belefolyni. In-
kább csak íróasztala – mint valami barikád – mögül lesett ki
néha a közéletre. Ferenc József ‘61 áprilisában összehív ta a ma-
gyar országgyűlést, amit rosszul tett, mert a tisztelt ház határo-
zottan elutasította az októberi diploma meg a frissen kiadott feb-
ruári pátens szellemében fogant Birodalmi Gyűlés gondolatát.
Ámbár sok volt az ellentét a Deák által vezetett Felirati Párt meg
Teleki László Határozati Pártja között, abban egyetértettek,
hogy Ferenc József nem törvényes királya Magyarországnak. Az
ügydöntő szavazásra május 7. napján került volna sor, ámde az
országgyűlés előestéjén Teleki László váratlanul meghalt. A hi-
vatalos közlemény szerint öngyilkos lett, de szárnyra kelt a gyil-
kosság híre is. Teleki halála miatt a szavazást elhalasztották, az
uralkodó viszont mindenképp ki akarta csikarni akaratát. Tett
még egy kísérletet, amely ugyancsak eredménytelen maradt,
így 1861. augusztus 21-én az országgyűlést feloszlatta, s hogy
nagyobb hatása legyen, a megyegyűléseket is betiltotta. Deák
erről azt jegyezte meg: „a kétfejű sas egy évtizedig sem lesz ké-
pes Magyarországot a karmai között tartani. Hamarosan eljön a
kiegyezés.”
A Szépirodalmi Figyelő szerkesztése egyre több gonddal járt, s
Aranynak olyat kellett megtapasztalnia, amire álmában sem
 y y g p
gondolt: a szépírók egy része tüntető hallgatással, mások kár-
örömmel lesték a Toldi költőjének vergődését. Aranynak első íz-
ben kellett úgy istenigazából szembesülnie azzal, mit jelent
messziről jönni, mit jelent népi sarjadéknak lenni, mit jelent
nem tartozni sehová. Szásznak azt írta: „Mindjárt, mindjárt ki-
kopom a kéziratból – igazi hűhó lesz. Majd vers nincs, majd a no-
vella fogy meg; de különösen a bírálatok, könyvismertetések ro-
vata kínoz. Erre nincs ember. Az aggódás miatt nem tudok gon-
dolkodni – mert magam nem bírok vele.” Az első évfolyamba öt
nagy értekezést és tizennégy bírálatot írt. Ezt nem lehetett
hosszú ideig bírni: feje zúg, a közérzete vacak, sokszor úgy hiszi,
ebbe belepusztul.
Laci Pestre került végre, együtt volt a család. A nagy ú egy
teljes szobát vehetett birtokba, így mindkét gyereknek megvolt
a maga kis „császársága”, ahol zavartalanul tanulhattak, fogad-
hatták barátaikat. Juliska napokig faggatta öccsét, hol járt, mit
csinált, milyen meséket hozott Erdélyből. Most látszott,
mennyire szereti egymást a két testvér, együtt nézegették, ren-
dezgették a gyűjtött anyagot, melyeknek nagy részét Nagykőrö-
sön jegyezték föl az elmúlt évek alatt. S most hozzájuk jöttek a
Székelyföldön gyűjtöttek, amelyek az apa érdeklődését is kivál-
tották. Heckenast megneszelte a dolgot, bekérte a meséket. Ha-
marosan meg is üzente, hogy a fabulák elnyerték tetszését, gon-
dolkodik kiadásukon.
A Kisfaludy Társaság oly hosszas vajúdás után csak-csak lába-
dozott. Arany mint igazgató, felelősséget érzett iránta, soha
nem feledve, hogy őt ez az egyesület tette költővé, sőt országo-
san ismert személlyé. S mintha a történet újraírná önmagát, egy
ismeretlen személy felbukkanása által, akit Madách Imrének
hívtak, s aki elküldött neki egy kéziratot Az ember tragédiája
címmel. Aranyt, ahogy a kéziratba mélyedt, különös benyomá-
sok hálózták be. Azon túl, hogy a mű már az első szín végén so-
kat ígért, elképzelte Toldy Ferencet, Vörösmarty Mihályt, Pető
Sándort, ahogy az ő Toldiját olvassák. És szerénytelenség nélkül
gondolt arra, hogy ők éppoly elragadtatással fedezhették föl az
ismeretlen szalontai nótáriust, ahogyan most ő ezt a sztregovai
 gy g
prókátort. A dráma végére érve nem tudott hová lenni az öröm-
teli ámulattól. Semmi kétség, ez a mű a világirodalom egyik leg-
ragyogóbb alkotása! Kiváltságosnak mondhatja magát, hogy
legelsőként élte át a dráma örök érvényű bölcseletét, átfogó,
egyetemes eszmeiségét. Ritkán nyúlt napközben italhoz, de
most, mielőtt hozzáfogott a levélíráshoz, felhajtott egy pohár
bort.

Pest, 1861. szeptember 12.

Tisztelt Haza !
Miután kegyed, elutazása előtt, engem föl nem keresett, enged-
je meg, hogy én látogassam meg e néhány sorral. Az ember tra-
gédiája úgy koncepcióban, mint kompozícióban igen jeles mű.
Csak itt-ott a verselésben meg a nyelvben találok némi nehéz-
kességet, különösen a lírai részek nem eléggé zengők. De így is,
amint van, egy kevés külsimítással irodalmunk leg jelesb termé-
kei között foglalhat az helyet. Nem tudom, mi szándéka van
kegyednek a kiadásra nézve: én óhajtanám ezt a Kisfaludy
Társaság útján eszközölni, ami remélem, sikerülne is.
Ha óhajtásom a kegyed akaratával találkoznék, akkor sorról
sorra kijelölném a helyeket, hol – semmi esetre sem lényeges –
változtatást gondolnék célszerűnek; vagy belenyug vás esetében
magam tennék rajta egy-két tollvonást, aztán bemutatnám a
társaságnak. Ezt bizony merném tenni visszautasítás félelme
nélkül.
Becses válaszát elvárom. Fogadja leghőbb üdvözletemet a
gyönyörért, melyet nekem műve által okozott, a fényért, mely-
re költészetünket derítni hivatva van. Rokon érzelmű pályatár-
sa

Arany János

⸎
‘62 nyarán Gyulai visszaköltözött Pestre. Arany öröméhez csak
Juliska boldogsága volt fogható, aki Marikát már igen várta. Így
lelkendezett kőrösi barátnőjének az eseményről: „…a kedves és
szép kis Gyulainé köztünk van végre-valahára. Éppen olyan,
mint volt, az a mindenki szeretetét megnyerő, s mindenkit lebű-
völő teremtés. Fölösleges mondani, hogy gyakran, nagyon gyak-
ran vagyunk együtt.”
Bár leginkább kerülték a témát, egy napon mégis szóba került
Szendrey Júlia, s ha már belekezdtek, mindent tudni akartak fe-
lőle. Főleg Julianna.
– Mikor találkoztál nővéreddel? – kérdezte meg kendőzetlenül
Marikát, mialatt kávéját kavargatta.
Aranyék lakásának nagyszobájában üldögéltek ötösben: férj,
feleség, a Gyulai házaspár és Juliska. Nyári délután, odakint lan-
gyos eső szemerkélt, melynek halk surrogása meghitté varázsol-
ta a szobabelső kávéillatú légkörét.
– Másfél éve – felelte Szendrey Marika. – Nem hív, és mi – férjé-
re tekintett – nem erőltetjük. – A kis, ligrán nő kortyolt a kávé-
jából, aztán folytatta: – Elhidegült Árpádtól, napjaikat ugyan
egy házban, de külön szobában élik.
– Te jó isten! – hüledezett Aranyné. – És a gyerekek?
– Zoltán már tizennégy éves. Sajnálom szegény út, sehogyan
se találja helyét a világban. Jobb volna neki Erdődön a nagyapjá-
nál, mert itt nincsen neki jó helye.
– Úgy látom… – köszörülte meg a torkát Gyulai – lappang ben-
ne a gümőkór, aggódni is kell érte.
Marika ijedten kapta tekintetét férjére, mintha meglepte vol-
na túlzott szókimondása, de neheztelés nem látszott arcán.
– Sajnálom Júliát, megvan az ő baja, de nem engedi, hogy se-
gítsek rajta. Pedig, ha őszinte lenne hozzám, megosztaná gond-
jait, legalább könnyebbedne a szíve.
Arany kiitta feketéjét, a porceláncsészét visszahelyezte az asz-
talkára, a kanál diszkréten megcsörrent.
– Talán méltánytalanul ítéltem meg annak idején őt. Valójá-
ban értékes személy, versei sem rosszak. – Arany most elsősor-
ban a Három rózsabimbó című költeményére gondolt, amely pár
 y g yp
évvel ezelőtt jelent meg a Napkeletben. – Gyermekeihez szólt, de
ha jól emlékszem, született még utána neki kettő is…
Marika sietett a válasszal.
– Akkor még Zoltán mellett csak Attila meg Árpád volt meg.
Aztán született Viola, aki néhány hónapra rá meghalt. De három
éve megint szült egy kislányt, Ilonát. Édes kis teremtés.
Juliskát ez a beszélgetés lehangolta. Neki a kedves kis Marika a
vígságot, az életörömöt jelentette, ez a szomorú diskurzus se-
hogy nem illett hozzá.
– Olvastam még kislánykoromban a versfordításait – szólalt
meg vidor hangon, hogy oldja ezt a komor tónust. – A császár új
ruhája fölötte mulatságos volt.
Gyulai helyeslően bólintott.
– Igazán dicséretes. Andersent ő fordított először magyarra.
Pető annak idején említette is, hogy felesége olyan művelt,
amilyet minden költő kiérdemelne ezen a világon.
A házigazda gondolatai elkalandoztak. Egy szóváltás jutott
eszébe, ami a kertjükben hangzott el ‘49 áprilisában. „Gondolt-e
már arra, János, mi lenne, ha más lenne a párja?” Így, az idő táv-
latából visszaidézve is felzaklatta a kérdés. Ügyelnie kellett,
hogy megtartsa nyugalmát, nehogy észrevegyenek rajta vala-
mit vendégei. Azóta sem tudta megfejteni, mire gondolhatott
Júlia. Csupán a maga válaszának helyessége erősödött folyvást
benne. Akármi is történt azóta, az ő megbízható, gondos asszo-
nyát sohasem cserélné el egy Szendrey Júliáért.
És véget ért a Szépirodalmi Figyelő vesszőfutása, Heckenast
Gusztáv nem vállalta tovább a donációt. Arany szinte meg-
könnyebbült, belátva, hogy a lap működtetését szabályozó szer-
ződését betartani lehetetlenség a jelen viszonyai között. Mint-
egy jogutódként, ám csupán erkölcsi értelemben, Arany, Gyulai,
Lévay megalakította a Koszorút, amely ugyan szubvenció nélkü-
li folyóirat volt, ámde a maga nemében mégis biztosabban töl-
tötte be szerepét. Létezését azon alapelv szerint igyekeztek biz-
tosítani, amely a civil élet sarokköve is: addig nyújtózkodjunk,
ameddig a takarónk ér.
 Arany Laci elkezdte jogi tanulmányait a pesti egyetemen. Apja
megelégedettséggel szemlélte, mily sokrétű ismeretekkel bír a,
s bízott benne, hogy minden iránti őszinte érdeklődését is
hosszan megtartja. És Laci igazolta a beléje vetett reményeket,
sűrűn adta tanújelét jellegzetes, polgárias munkaszervezői ké-
pességének, módszeres, rendezett világlátásának. Hamarosan
elkezdett publikálni a Koszorúban apró, névtelen cikkeket, ame-
lyekben leginkább a léha francia drámákat, vígjátékokat és ope-
retteket, valamint az érzelgős német színműveket támadta kellő
művészeterkölcsi komolysággal.
Madách váratlanul meglátogatta Aranyt. Az ügyvéd Pesten in-
tézte hivatalos ügyeit, s anélkül nem indulhatott haza, hogy
vele nem találkozott. Állt egymással szemben a két ember, mint
két titokzatos fejedelem, akik a szellem birodalmából zarándo-
koltak át e kietlen, sivár földi létbe, hogy végre kezet foghassa-
nak. Madách egy jól táplált, középmagas, kedves embert látott,
kíváncsian csillogó szemmel, Arany egy félénk, nyúzott képű,
törékeny alkatú, harminckilenc éves fér t, aki olyan elővigyáza-
tos reménykedéssel pislog rá, hogy meg lehet sajnálni.
– Isten hozott, barátom, no, örvendek, hogy eszedbe jutottam!
Madách a szavakat kereste.
– Úgy állok kegyelmed előtt, mint aki nem hiszi, ami vele tör-
tént, és attól retteg, hogy a nagy Arany János azt találja monda-
ni: tréfa volt az csupán, hogy a drámát oly nagyra értékelém.
– Ha nem értettél bevezetőmből, hát, meg kell bökjelek az os-
torheggyel: mostantól mi tegeződve csepüljük egymást. – Arany
elnevette magát, mire az ügyvéd savanyú képe is földerült. – Pe-
tő , ha élne, éppen veled lenne egyidős, már az ő emléke miatt
is ott folytatnám véled, ahol ővele abbahagytam.
– Igazán megtisztelő, kedves Jani bátyám, hogy azonmód a vé-
dőszárnyad alá vettél.
– A szellem minden akadályt ledönt, mi sorstársak, a szeren-
cse kegyeltjei, testvérlelkek lennénk. A csillagokban íródott az,
hogy a Kisfaludy Társaság fennállásának legelső évtizedében az
az ismeretlen tévelygő nyert Toldijával, aki aztán a Társaság új-
jászületésének évében bemutathatott egy költői nagyságot, Az
ember tragédiája szerzőjét.
– Tudom, hogy neked köszönhetem ezt a kegyet, Jani, és nem
tudok érte elég hálás…
– Szó sincs róla, Imre! Rosszul értelmezted szavaim. Csupán a
végzetszerűséget óhajtottam kiemelni, hiszen az első díj odaíté-
léséhez mások egybehangzó véleménye is szükségeltetett.
– Vagy így, vagy úgy, de én soha kellőképpen ezt meg nem tu-
dom köszönni, legföljebb alkalmat kérek hozzá, amennyit csak
lehet. Kedves János, engem most kötelesség szólít, nem időzhe-
tek nálad, bármennyire is szeretnék, de jöjj el hozzám Sztregová-
ra, Krisztusra kérlek, látogass meg otthonomban, annyi minden
gyülemlett fel bennem, hogy kifakadok tőlük, mint ama göm-
böc, amibe már nem fért több!
Arany fején rögtön átfutott a válasz.
– Hamarosan utazom Szilácsra, no, útba ejtem én azt a Sztre-
govát, de előre kikötöm, hogy nincsen kedvem zajos társaság-
hoz. Csak véled szeretnék meghitten diskurálni.
– Magam sem akarnám ezt másképpen.
És valóban, Arany Szilácsra menet megállott Csesztvén, ahová
eléje jött Madách és Szontagh Pál. Onnan augusztus 10-én reg-
gel mentek kocsin Sztregovára. A két költő lankadatlan a metri-
káról beszélgetett, mialatt a lovak csendesen ügettek, meg-
egyezve abban, hogy a költészetnek kockázatos eltávolodnia a
dalszerkezettől, ahogyan mostanság egyes poéták vélik s műve-
lik. A vers maradjon az, ami, az időmértékesség milyensége kell
hogy meghatározza a színvonalat.
– Ámbár néha, némely esetben ki lehet törni a szabályok kor-
dájából – vélekedett Madách –, csak hogy kicsit megélénküljön a
monotónia.
– Sőt, olykor szükséges is, Imre. Csak érződjön benne a tuda-
tosság, s ha a versszak utolsó sorában követjük el, talán észszerű
a többi versszak végére is odatenni a formabontó sort.
– Mikor adhatom neked oda a Mózest?
– Készen vagy véle?
– Ó, már tavaly télen befejeztem!
 y j
– Rengeteg a dolgom – kesergett Arany. – Olyan verembe es-
tem megint, amibe pedig nem akartam. Nyakamon a Koszorú, a
Kisfaludy Társaság igazgatása lefoglal, mialatt az Akadémia is
hívogat, és a munkáim meg ott vannak félbehagyva. Légy kicsit
türelemmel!
– Én ugyan türelmes lennék, de itt valami – Madách a tulajdon
mellére bökött – erősen sürget. Ki tudja, megélem-e a kiadatá-
sát?
Arany mondhatott volna rá sok mindent, de nem érezte ma-
gát elég erősnek hozzá. Inkább elterelte a szót.
– Nekem, barátom, tizennyolc éves koromtól megvan a fej- és
fülzúgásom. Roppant zavaró állapot, elhiheted. Deák azt mond-
ta, hogy neki is volt ilyenje jó néhány évig, de aztán elmúlt. Ki
tudja, lehet, hogy csak vigasztalni igyekezett.
Madách idővel megbízható szerzővé vált. Arany nagy örömére
az ügyvéd-költő, aki egy ideig megyéje országgyűlési képviselő-
je is volt, szorgosan küldözgette a verseket, majd ‘54-től az elbe-
széléseket is. A sors azonban nem sok időt hagyott a számára.
Madách Imre, Az ember tragédiája szerzője 1864. október 5-én,
mindössze negyvenegy évesen elhunyt. A Kisfaludy Társaság
1865 elején megtartott közgyűlésén együtt búcsúztatták a két
nagyságot: Madáchot az élettől, Arany Jánost az igazgatói állás-
tól. Aranyt új munkakör várta, amelyhez sok reményt fűzött.
Ekkorra Juliska már nem lakott velük, az ő története máshol
és másképpen folytatódott. Arany leánya még atyjánál is példá-
sakban ápolta szalontai barátaikkal, ismerőseikkel a kapcsola-
tot. Egy ideje Lovassy Ferenc, a művészetpártoló uraság is Pes-
ten élt, ahol ugyan Arany csak ritkán fordult meg, leánya és a
viszont annál többször. Volt miről csevegniük, hiszen már Laci
is publikált szerző, fél éve adták ki összegyűjtött meséit, Eredeti
népmesék címen. Egy ilyen összejövetelen ismerkedett meg Ju-
liska Szél Kálmánnal, a atal szalontai lelkésszel. A találkozást
levelezés követte, a levelezésből szerelem lett, aztán a lelkész an-
nak rendje és módja szerint megkérte a szülőktől a lány kezét.
Arany még hezitált volna a vejjelöltön, valami nem tetszett neki
benne – mintha túlzottan világ és bohém lett volna egyházi
 g gy
ember létére –, de nejét Kálmán levette a lábáról. Hiába élt Juli-
anna az ország leghíresebb költőjével, hiába tartoztak baráti kö-
rükhöz országnagyok, Jókai, Deák, Csengery, Gyulai, Eötvös,
Aranynénak egy református lelkész, aki a szalontai templom-
ban tartja istentiszteleteit, ahová ő gyermekkorától járt, még
tán a császárnál is nagyobb rangot jelentett.
– Juliskám, annyit felelj csak nekem – fordult lányához az apa
–, olyan ember ez a Kálmán, akit szeretni tudsz?
– Igen, édesapám. A levelei győztek meg engem arról, hogy
rendes emberhez fogom az életemet kötni. Kicsit talán bohém-
abb, mint ahogy az egy lelkésztől elvárható, de éppen ez a meg-
nyerő benne.
– És úgy véled, Szalonta megfelel neked? Szívesen térsz haza
szülővárosodba? Kedvvel élsz majd ott?
– Szalontánál jobb helyet elképzelni sem tudok. Annyi kedves
ismerős, rokon lakik ott, hogy sehol másutt nem érezném
annyira otthon magam.
Mi tagadás, a vő külföldi egyetemeken tanult, nagy műveltsé-
gű, kifogástalan jellemű fér nak tűnt fel. 1863. augusztus 9-én
fogadtak örök hűséget Pesten. Az a Török Pál eskette őket, aki
Aranyt annak idején Kisújszállásra hívta preceptornak, és ren-
delkezésére bocsátotta a könyvtárát, de immár püspöki rangban
állt. A legszűkebb baráti körben zajlott a szertartás, Juliska egy
hétre rá töltötte be huszonkettedik életévét.
A atalok Szalontára költöztek, ahová Arany mindig is vissza-
vágyott, és ebben aztán maga is megnyugodott: mennyivel
meghittebb lesz ezután hazautazni, mi több, ha anyagilag telje-
sen függetlenné válik, visszatelepedni szülőhelyére. Juliska be-
költözését a szalontai református parókiára a Magyar Sajtó is
megírta, Szélhordta menyecskének nevezve az i asszonyt. Ercsey
Sándor nyomban megírta Aranynak az eseményt, melyre a költő
így válaszolt: „Leveled a mai napon örömmel vettük. Örömmel,
mert semmi bajról nem panaszkodol benne magatokat illetőleg,
s mert csak abból tudtuk meg bizonyossággal, hogy a Magyar
Sajtó bolond újdondásza szerint is Szélhordta menyecske megér-
kezett Szalontára, miről még eddig sem maga, sem férje nem tu-
 g g g j
dósítá a levelet epedve váró anyját. Vagy igen jól van dolga, vagy
rosszul, hogy nem ír.”
Napvilágot látott A walesi bárdok, amelyet évek óta magával
cipelt, és javítgatott, mint Leonardo da Vinci a Mona Lisáját.
Aranyt ez a vers azóta foglalkoztatta, amióta felkérték egy csá-
szárt dicsőítő óda megírására. Arra ugyan nem bírta rávenni
magát, de lelkiismeretét megnyugtatandó, bírálattal illetni az
uralkodót hajlandónak mutatkozott. A közönség megértette a
költő tiltakozását, somolyogva olvasták, szavalták országszerte
a verset, népszerűsége jócskán megnőtt. A különös, áthallásos
ballada eljutott a kamarához, és hamarosan a császár füléig is. S
ez már a kor szava volt, Ferenc József elviselte a fullánkot, és el-
tekintett attól, hogy a hon első számú poétáját kikezdje. A balla-
da 1863-ban a Koszorú című lapban jelent meg először. A verset
Arany János a cenzúra miatt nem mint szerző, hanem mint az
óangol ballada fordítója írta alá.
Történt egy eset a megjelenés után pár nappal, amely Aranyt
meggyőzte arról, hogy amit tett, helyesen tette. Halra támadt
gusztusa, fogta a kalapját, sétabotját, elindult. Nem volt messze
a Városháza tér piaca, ahol a múltkor szép harcsát látott egy –
így jegyezte meg magának – hunyorgó szemű fér nál. Meg is ér-
kezett a piacra, és lassan, gyelmesen elkezdett bandukolni a kí-
nálandó holmi között. Legtöbben amolyan négy-hat négyzet-
méteres ponyvára rakták ki portékáikat, de akadtak, akik talics-
káról, szekérderékból árultak. Lehetett itt olcsó pénzért lisztet,
mézet, zöldséget, gyümölcsöt, bort vásárolni, közvetlenül a Pest
környéki termelőktől. Húsféleséget is nagy választékban kínál-
tak, a vágott marhától kezdve az élő barom ig. Népviseletbe öl-
tözött kofák, állattenyésztők, parasztok szólították meg a költőt.
Arany arra gondolt, hogy majd karácsony előtt is érdemes lesz
ide eljönni, hiszen a kopasztott libától a szépen megperzselt, fél-
bevágott malacig minden beszerezhető. És látott libamájat, sza-
lonnát, hurkát, kolbászt, tepertőt, babot, lencsét, burgonyát, kö-
lest. Aztán elmosolyodott magában. Fölösleges ezekért a piacra
jönni, hiszen a vidéki rokonság ellátja őket e élével, csak férjen
a kamarába.
 És észrevette azt az embert, akit keresett. Ott ácsorgott azon a
helyen, ahol legutóbb is. Arany odalépett hozzá, belenézett a
vesszőkosarába, és nem csalódott. Egy hat-nyolc font súlyú har-
csa és egy annál valamivel kisebb ponty hevert benne.
– Adjon isten minden szépet uraságodnak! – hajtotta meg előt-
te fölsőtestét a hunyorgó, ravaszkás tekintetű fér .
Aranynak tetszett, hogy a halárustól nem a mostanában di-
vatba jött „alázatos szolgálatára” köszönést hallotta.
– Fogadj isten, atya ! Hogy méri a harcsát?
– Rugós mércén, instálom.
Arany vette a tréfát.
– Már úgy értem, hogy mennyiért adja?
– Attól függ.
– No, mitől?
– Ki kéri?
A költő eltöprengve simogatta meg rövid körszakállát.
– Lát rajtam kívül valakit?
– Látok itt sokakat. Nem tudhatom, hogy magának kéri-e.
– Magamnak hát – dörmögte kissé türelmét vesztve a vevő.
– Ja, mert uraságodnak ingyenben számolnám.
– Ingyenben? De az kegyelmednek hol lenne üzlet?
A halárus egyik szeme szinte egészen csukva volt, a másik sze-
me viszont élénken csillogott.
– Nekem már megérte rég. A Toldiért, A walesi bárdokért meg a
többiért. Mert, ugyebár, uraságod Arany János, a költő?
– Ha tagadnám, hazudnék.
– No, az isten tartsa meg nekünk, fogadja el tőlem a harcsát,
ma reggel fogtam az újpesti öbölnél.
– De nem úgy van az, barátom! Kegyelmed megküzdött érte,
fáradt véle, ennek meg kell adni az árát.
A halász szende mosollyal az arcán a fejét csóválta.
– Én megfogadtam, hogy ha Arany János belém botlana, én
adok néki ajándékba egy halat. Mert engem úgy megörvendez-
tetett A walesi bárdokkal, hogy arra nincsenek szavak. Én végig-
harcoltam tüzérként a szabadságharcot, sok bajtársam odave-
szett vagy emigrált, látja, kiégett az egyik szemem, üveg vagyon
 gy g j g gy g gy
helyébe, és én má’ annyiszor elátkoztam Ferenc Jóskát! Hej, iste-
nem, de megadta neki a versében, de megadta!
A szenvedélyes szavakra az egyik kocsis fel gyelt, közelebb ol-
dalgott.
– Arany János? – És a kezét nyújtotta. – Hadd szorítom meg a
kezét uraságodnak! Kegyelmed a magyarság lelkiösmerete, a bé-
kés emberek reménysége! Fogadjon el tőlem egy demizson bort!
Jóféle, Budafokon termett!
Arany hol az egyik, hol a másik fér felé pislogott értetlenked-
ve.
 X.

A PESTI SZÜLŐK PUHATOLOZÓ, ÜDVÖZLŐ LEVELET KÜLDTEK Juliskának, mely-

re Szél Kálmán válaszolt, de a levél végére leányuk is írt pár sort:
„Én is köszönöm a jó kívánságokat, s mindenkor viszont kívá-
nom. Azért nem írok hosszabban, mert tegnapelőtt megírtam,
amit tudtam. Csókol mindenkit, s vagyok és maradok szerető le-
ányuk, illetőleg testvéred, tiszteletes Szél Kálmánné asszonyság,
sz. Arany Julianna m. k.”
1864 kora tavaszán a szülők Szalontára látogattak. Immár
nem kellett Ercsey Sándor nyakára menniük, annak szerfölött
nagy bánatára, a református parókia tárt ajtóval várta őket.
Arany igen bánkódott rajta, hogy épp a közelmúltban adta el
szalontai házát, most fölhorgadtak benne elfojtott vágyai, ismét
igénye támadt nyugalomra, függetlenségre. Lánya már vissza-
talált, neki is ezt kell cselekednie. Tett is már lépéseket ez ügy-
ben: az év elején tudomást szerzett róla, hogy a közeli Ant és Ta-
másd község határában a pesti Fleischl Dávid földje eladó. Er-
csey sógorával júliusban váltottak levelet, megbeszélve a vétel
lehetőségeit. A hátsó nagyszobában négy fér beszélgetett, a
nők a konyhában tettek-vettek.
– Örömmel hallom, Gyurka, hogy végre elkötelezted magad –
fordult Arany Rozvány György barátjához.
– Ideje volt neki – szólalt meg Ercsey sógor. – Már azt lehetett
hinni, hogy nőgyűlölő.
Szél Kálmán vej, a világ nak kinéző lelkész, elegáns mosolyra
húzta a száját.
– A zsák előbb-utóbb megtalálja foltját. No, de így van ez jól,
Gyuri. Kinek előbb, kinek utóbb. A baj az lenne, ha ez nem tör-
ténnék meg.
– Ismertek engem – vigyorgott körbe a bohém skális. – Las-
san nőtt be a fejem lágya, ha egyáltalán benőtt.
 Régi bútorok közt ültek bársonykárpitos székeken. A szobában
gondosan vetett ágy, selyemtakaróval leterítve, a falnál cseresz-
nyefa szekreter, a sarokban egy hengeres formájú, zöld, mázas
cserépkályha, amely még fűtetlen várja a hidegebb időt. A falon
néhány kép, közöttük Balogh Péter, akit Györgyi Alajos festett le
1860-ban, mielőtt még püspökké választását követően Debre-
cenbe költözött volna. Arany elidőzött a jól ismert arcon, emlé-
kek sokadalma tört rá: milyen nagy rajongással volt iránta apja,
anyja s maga is, és mily sokat köszönhet neki. Hozzá írta legelső
levelét, amelyben preceptori állásért folyamodott, s amit meg is
kapott. Isten áldja meg a jó öregurat, akinek jósága, nyájához
való ragaszkodása mindenkor példamutató volt! S a portré
olyan élethű, olyan szuggesztív és mégis puritán, amely Balogh
egész életére is jellemző. Egyszerű, fekete csuhában áll komoly
tekintettel, hajadonfőtt, semmilyen hivalkodó csat, lánc vagy
bross, jobb kezét a nyitott Biblián, balját a szívén tartva. Veje
észrevette, hogy az após gyelme elkalandozott.
– Ilyen volt ő, és ilyen örökifjú is marad.
– Kár, hogy már rég találkoztam véle.
– Ha Debrecenben jár, apu, látogassa meg! Úgy mondják, örül
nagyon, ha szalontaiak nyitják rá az ajtót.
– Egészsége?
– Kifogástalan.
Ercsey Sándor megmoccant, eszébe jutott a föld.
– Az lenne tán a legjobb, Jani bátyám, ha Pesten megkeresnéd
Fleischl Dávidot. Ott aztán meg tudnátok egyezni, én meg a ma-
gam részéről konvencióba foglalnám.
Szél Kálmánt megélénkítették a hallottak.
– Tényleg komolyan fontolgatja, apu, hogy hazaköltözik?
– Komolyan, Kálmán. Csak ne kótyavetyéltem volna el a nagy-
utcai házamat.
– Hiszen tudok én annál jobbat is!
– Jobbat?
– Itt a kertszomszédunk háza hamarost eladó lesz. Azt vegyék
meg apuék!
Arany alatt reccsent a szék.
 y
– Az a kis ház?
– Az.
– No, de nézzük már meg mindjárt! – állt fel azonmód.
– Nézzük!
Valamennyien talpra szöktek: ezt látniuk kell! Arany János, a
leghíresebb szalontai, a Kisfaludy Társaság elnöke mégsem tré-
fál, csakugyan haza szeretne költözni? Ez lenne a nagy szenzá-
ció!
Végigvonultak egy szobán meg a konyhán, ahonnan a nyitott
tornácra léptek ki. Az ámbitust körülölelte a kert, mandula-,
szilva-, alma- és barackfák zöld lombja vetett rá árnyékot. Há-
rom asszony, Aranyné, Szél Györgyné (Kálmán édesanyja) és Ju-
liska éppen egy öreg almafa alatt társalgott, kezükben pirosra
érett gyümölcsöt szorongatva. A fér ak megjelenését derűvel
fogadták.
– Látja, édesapám – kiáltott a atalasszony –, itt még a nap is
szebben süt!
– Én is gondoltam ilyenre Göttingenben – bólintott rá Kálmán.
– Jöjjenek csak, ilyen zamatos almát biztosan nem kóstolt
még, János! – hívta őket a nászasszony.
A fér ak elindultak Kálmán után, aki merőlegesen átvágva a
kertet egy sövénykerítéshez vezette két fér társát.
– Erről lenne szó.
Amit Arany látott, elégedettséggel töltötte el. Igaz, kissé ala-
csony, nádtetős épület, de fehérre meszelt, vaskos, hibátlan fala
arról árulkodik, hogy nem szittyós. A nők csatlakoztak hozzá-
juk, a nagy kíváncsiságtól még a beszédet is félbehagy ták.
– Takaros – állapította meg a költő.
– Meghiszem azt – bizonygatta Rozvány György. – Jártam én
már benne: se penész, se salétrom.
Kálmán a kerítésre mutatott.
– Ide vágunk egy kiskaput, ahol átjárhatunk egymáshoz.
Juliska felvisított örömében:
– Megveszik, édesapám?!
– Az majd elválik, lányom.
 A atalasszony nagy boldogságában a nyakába ugrott, úgy,
két almával a kezében, sután átölelve, és csókot nyomott apja já-
romcsontjára. Arany képe kivörösödött a meglepetéstől.
Pestre visszatérve rengeteg munka várta. A Koszorú egyre ter-
hesebb lett számára, már szabadult volna tőle, annál is inkább,
mert a Kisfaludy Társaságnál is nagy a felhajtás, mialatt a Ma-
gyar Tudományos Akadémia is csalogatta fontos beosztást
ajánlva. Aztán a földvásárlás ügye is egyre bonyolódott. Kide-
rült, hogy igazából egy Geyer Róbert nevezetű résztulajdonos
kezeli a földbirtokot, tehát leginkább ővele kell egyezkedni. Az
árat azonban olyan magasra tartotta, hogy Arany inkább lemon-
dott szándékáról. Hanem ekkor jött egy újabb ötlet Szalontáról:
másik sógora, Ercsey János beszállna harmadosnak a birtokvá-
sárlásba. Ha megfelel, a két Ercsey kezébe veszi az ügyet, min-
dent elintéz, megírják a szerződést is. A költő, óvatos természe-
tére jellemzően, nem mert nyomban dönteni, előbb levélben
kérte veje tanácsát, akitől megnyugtató válasz érkezett, így a
szerződés 1864. szeptember 14-én megköttetett. Arany János és
felesége, Ercsey Julianna megvásárolta a Fleischl Dávid és neje,
Horgas Zsuzsanna tulajdonát képező 197 katasztrális hold 919
négyszögöl földet 18.000 forintért, mely birtok 1/3-nak Ercsey
János lett tulajdonosa.
Nagy bajaik közepette költözködésre is rászánták magukat,
Arany melegebb lakásra vágyott, amely közelebb is van a belvá-
roshoz. Rá is bukkantak egy megfelelőre, amely ugyancsak
négyszobás volt, és szép kilátás nyílt ablakaiból a budai hegyek-
re. Címük immár Üllői út 7., ahonnan valóban közelebb esett
minden, ami az elfoglalt családfőnek fontos lehetett, így a Széna
téri református templom is. Attól azonban félt a költő, hogy té-
len szellős, huzatos lesz a lakás. Aggodalma némiképp beigazo-
lódott, annak dacára, hogy itt előző lakásukhoz képest azért job-
ban be tudtak fűteni. Az újdonság olyan jó hatást gyakorolt rá,
hogy egy lendülettel befejezte Shakespeare Szentivánéji álom
című drámájának fordítását. A Kisfaludy Társaság műértő köre
egészen el volt ragadtatva a munkától, amely megtartotta az
eredeti metrumot, nyelvezetében is autentikus maradt, de a köl-
 y
tői és fordítói szabadság észszerű alkalmazásával egy tradicio-
nális, újdonatúj mű jött létre. Gyulai szerint ez a „dolgozat” min-
tapéldája a nyelvi ötletességnek, gazdagságnak, és nyomban a
magyar műfordítás-irodalom klasszikus magasságába emelke-
dett.
A ‘65-ös év eleje mindjárt tragédiával kezdődött. Meghalt Ber-
sek József, Rozvány Erzsébet férje. Pontosabban Rév községben,
ahol éltek, öngyilkos lett a szerencsétlen ember, mellyel rossz
házasságának a végére tette oda keresztjét. Arany annyit tudott
felőle, hogy Betti már hónapokkal korábban elindította a váló-
pert, amelyről a végzést a férje éppen a munkahelyén, a Zichyek
uradalmán kapta kézhez. Miután minden kétséget kizáróan
szembesült a válás tényével, elballagott a kert végében álló kör-
tefához, és az alatt főbe lőtte magát. A hírre levelek özöne árasz-
totta el a bűntudatban vajúdó „özvegyasszonyt”. A népes rokon-
ság mellett Aranyné meg Laci is írt neki, és valamennyien ha-
sonlóképp vigasztalták: legyen erős, nyugodjon meg, magát
semmi esetre se kárhoztatva, mert a történtekben nem hibás. A
költő megannyi tennivalójától addig halogatta a levélírást, hogy
végül a vigasztaló szavak elhamvadtak benne.
Nyugtalanító híreket kapott ugyanakkor lánya felől is: Juliska
hetek óta betegeskedik, sápadt, erőtlen, a doktorok sem tudják,
mi baja lehet. Arany ekkor már magáénak tudta a földbirtokot, s
vejétől értesült róla, hogy a parókia melletti ház és telek végre
eladó. Hamarosan azonban megrázó tartalmú levél érkezett Szél
Kálmántól. Ebben először is örömének adott hangot, hogy a
„Szélhordta menyecske” viselős, kicsivel több mint két hónapja
hordja szíve alatt a kis „örököst”, de mindjárt kifejezi aggodal-
mát is, mert Juliska ágyhoz kötött, folyton émelyeg és lázas. Az
orvos szerint abban lehet reménykedni, hátha majd a gyermek
születése meghozza az anyának a gyógyulást.
Január 26-án Aranyt „nevezetes” többséggel a Magyar Tudo-
mányos Akadémia titkárává választották. Az új titoknok nem-
csak általánosságban irányította az intézmény működését, ha-
nem a legapróbb munkákat is maga végezte. Ő levelezett az Aka-
démia nevében mindenkivel, válaszolt az összes levélre és bead-
ványra. Arany remélte, hogy a Koszorú megszűnésével meg a
Kisfaludy Társaságból való kiválásával könnyebb lesz az élete,
ám majdhogynem az ellenkezője történt. Annyit kellett körmöl-
nie, amennyit még soha előtte, hiszen minden megfogalmazott
választ, melyeket a beadványokhoz csatolt, kétszer kellett leír-
nia, hogy az irattár számára is maradjon egy példány. Tehát a
titkári tisztség mellett szerkesztőnek és jegyzőnek is kellett len-
nie. És még olyan munkák is őrá hárultak, amelyeket alacso-
nyabb tisztségű beosztottak is elvégezhettek volna: iktatott, sor-
számozott, maga vonalazta meg az iktatókönyveket, saját kezű-
leg készítette el a felolvasóülések kimutatásait, a székfoglalók
jegyzékét. Ő állította össze a költségvetést, ő utalta ki az illetmé-
nyeket, ő intézte a kiadványok korrekcióját is. Intézkedett az el-
hunyt tagok temetése ügyében, például Bugát Pál halálakor így
jellemezte ironikusan önmagát: „Ilyen alkalmakkor én vagyok
az akadémia harangozója és temetési rendezője (halálmadara).”
És a magyaron kívül latin, német, francia, angol és olasz nyel-
ven írt, levelezett.
Juliska felől továbbra sem érkeztek biztató hírek. És Szél Kál-
mán sürgette apósát, hogy vegye meg „azt” a házat és telket, ne-
hogy aztán más ígérjen rá. Arany végletes érzelmek között őrlő-
dött: képtelen eldönteni a rettenetes kérdést, amely szívét szo-
rongatja. Senki másnak nem írhatott belső titkairól, csak a leg-
jobb barátjának, „…a parókia melletti telek iránt nem akarok
döntő szót mondani addig, míg nálunk el nem válik, széna-e
vagy szalma. Ehhez most is ragaszkodom, mert, ha isten vala-
miképp csapást találna rám bocsájtani, minek akkor nekem Sza-
lontán telek! Azonban reméljük a legjobbakat.
Mihelyt Kálmán a szerencsés fordulatról értesít, azonnal meg-
írom neki, addig várjunk és imádkozzunk. Szegény kis Juliska
csak túl volna már minden bajon!… olyan kicsiny, olyan gyenge
idegzetű.”
Arany Juliska 1865. július 24-én szép, egészséges leánygyer-
meknek adott életet, amitől Arany félelme egyelőre megszűnt. A
nagyapa boldogan válaszolt veje levelére, amelyben egy kérdést
is kapott, hogy „ennek az idegen kisleánynak mi legyen a neve?”
 p gy g y gy
A büszke nagyapa egész kis tanulmányt írt a nevek romantikus,
regényes voltáról, kiemelvén olyanokat, melyek semmiképp se
jöhetnek számításba. Ne legyen a családjukban a sokszor hasz-
nált Sára, mert bár az angoloknál igen előkelő, most itthon nem
tartozik a kapós nevek közé. A nemzeti nevek közül nehéz bebi-
zonyítani, „hogy Ázsiából hoztuk, kivéve a kétes kiejtésű
Emesut”. Aztán sorra vesz mindenféle elmeszülemény neveket,
csakhogy egyiket se találja megfelelőnek. „De, ha már kész volna
az a munkám, melyről nem tudom, kész lesz e valaha, ajánla-
nám a Piroska nevet; régi is, új is, szépen és jól hangzanék, akár
trocheusi versben: Szél Pi-roska.”
Az ifjú házaspár ezt választotta, Arany nem kis büszkeségére.
Napokig felemlegette baráti társaságában, az akadémián, a
szomszédoknak, hogy unokája született, aki a Piroska nevet
kapta. Ismeretlen vonásokat fedezett fel énjében: soha egyetlen
művéről nem beszélt, avagy dicsekedett annyit, mint most uno-
kájáról.
Mindeközben abban a megtiszteltetésben részeltetett, hogy az
ő versét küldte el az Akadémia egy olasz pályázatra, amelyet
Dante születésének hatszázadik évfordulójára írtak ki. Ámde
olyan hevenyészett volt ennek a kivitelezése, hogy a költemény,
minthogy magyar nyelven íródott, visszhang nélkül maradt. Ha
gyelmeztetik Aranyt idejében, hogy a nemes ügy érdekében
ugyan fordítsa már le művét olaszra vagy latinra, az bizonyára
magas nívót ért volna el.

⸎
Juliska gyorsan felépült a gyermekágyból, igazolva ezzel orvosa-
it, de a tél beálltával a láz ismét leverte lábáról. Méhgyulladást
kapott, ami görcsös hasfájásban jelentkezett, s az elégtelen
gyógykezelést követően hashártyagyulladássá súlyosbodott.
Ágyánál rendre Lina virrasztott, a sógor felesége, a beteg min-
den mozdulatát, kérését lesve. Kálmán nem merte a szülőket
mindjárt megijeszteni, ennélfogva csak akkor sürgönyözött,
amikor már azt hitte, felesége túl van az életveszélyen.
 Aranyt az akadémiai teendők erősen gátolták abban, hogy si-
etve beteg lányához utazzon. Veje sürgönye éppen a nagygyűlés
napján, december 11-én érkezett, amikor titkári beszámolóját
kellett megtartania. És még hátravoltak a plenáris ülések 13-án,
s utána az abból fakadó haladéktalan feladatok. Rettenetesen
furdalta a lelkiismeret, azonban december 16-án olyan meg-
nyugtató sorokat kapott vejétől, hogy megkönnyebbülten fellé-
legezhetett: „Sok bajomból kibontakozva – írja Ercsey sógorának
– és a Juliska miatti levertségből is, üdülve kissé Kálmán mai tu-
dósítása által, melynek folytán alkalmat veszek kedves Lina hú-
gomnak ezerszer megköszönni jóságos ápolását, mit meg nem
hálálhatok eléggé.”
Arany egy idő óta mindenhová magával vitte emlékkönyvét,
amit Gyulai Páltól kapott ajándékba. Egy barna, bőrfedelű köte-
tecskét, amelybe rendre beírta hirtelen támadt gondolatait, ki-
sebb verseit, s miután összecsukta, egy kis rézlemez kapoccsal
biztosította, hogy ne nyíljon széjjel. És még egy parányi lakat is
tartozott hozzá. December 13-án a következő töredék gondola-
tot jegyezte bele:

Repülök: látlak-e meginti

Vagy a pohár csordulva vár
S fenékig kell kiürítenem!…
Leányomhoz

Rövid ideig tartott azonban az „üdülés”, december 19-én is-

mét rossz hír érkezett: Juliska megint rosszul lett. Most már
nem maradhattak egy percig se, a költő egész családjával felke-
rekedett. Az út viszontagságos volt, mert csak Váradig ment vo-
nat, onnan tengelyig érő sárban, hintón tették meg csigalassú-
sággal az utat Szalontáig. Estébe hajlott az idő, mire benyikorog-
tak az eklézsia elé. A parókia hátsó szobájában találtak lányukra,
a vastag dunyhák alól csak a feje látszott ki. Lina úgy fogadta
őket, mint megváltókat, de nyúzott orcájáról semmi biztatót
nem lehetett leolvasni.
– Elszenderedett – szólt csüggedt kedvességgel.
 gg gg
Köréje gyűlt a család, nézték az alvó atalasszonyt, aki alig ha-
sonlított arra a derűs arcú, ifjú hölgyre, akinek már a közelében
lenni is vidító. A lázrózsa élénksége is túlmutatott valami hatá-
ron, az avatott szem azonmód meglátta, hogy ez a belső el-
emésztő tűz csalhatatlan külső jele, amely ritkán szokott jóra
fordulni. Julianna bármennyire igyekezett visszatartani, ki-ki-
tört belőle a zokogás.
Erzsébet asszony jött be, karján a hat hónapos kislánnyal.
– Hát, így kell találkoznunk, drága nászék…
Arany már nem is tudta, kik jöttek még be, kezet fogott ugyan
az apóssal, de szemét le sem tudta venni unokájáról. Bájos kisle-
ány, aki a szomorú sokadalom láttán tágra meredt, riadt szem-
mel tekintgetett hol erre, hol arra. Felesége átvette nászasszo-
nyától a gyereket, de az elpityeredett, és visszakéredzkedett Szél
nagyanyjához.
– Nem ösmer még – konstatálta Julianna csalódottan.
Valaki, talán Laci jegyezte meg halkan:
– Hasonlít az édesanyjához.
Juliska felrezzent, és renyhe érdeklődéssel szemében végigjá-
ratta tekintetét a jelenlévőkön.
– Eljöttek édesapámék? – szólt erőtlenül és meglehetős kö-
zönnyel.
– Itt vagyunk, egyetlenem, drágaságom – ült le melléje az any-
ja, s a beteg homlokához érintette tenyerét. – Siettünk, ahogy
tudtunk.
– Hideg a keze, anyám, rossz érzés – mondta Juliska szemrehá-
nyóan, amire az asszony elrántotta a kezét.
Arany közelebb lépett az ágyhoz, magára vonva lánya tekinte-
tét.
– Köszönjük szépen, lelkem! – mondta megrendülten. – Gyö-
nyörű unokával ajándékoztál meg bennünket.
– Igazán szép? Jól van – felelte Juliska, mintegy ráhagyva apjá-
ra.
Lina közelebb hajolt Aranyhoz, és fülébe súgta:
– Szokott így viselkedni. A láz teszi.
 S közben Juliska rá sem tekintett kislányára, egyedül Laci felé
küldött egy halvány mosolyt.
– Szakállt növesztesz, öcsi?
– Hogy áll, no?
– Jól.
Az após, Szél György szelíden Arany vállára tette kezét, majd
intett neki, hogy kövesse. Kimentek a másik helyiségbe, Kálmán
velük tartott. Ez a szoba tele volt könyvekkel, a polcok roskadoz-
tak a régi fóliánsok, kódexek alatt, a költő ezekből is kapott köl-
csön annak idején, még jegyző korában, a derék Balogh Péter jó-
indulatából. Helyet foglaltak a kerek asztal mellett, György ko-
moly arccal fordult Aranyhoz.
– Szomorú vagyok, János, hogy semmi jóval nem tudlak biz-
tatni.
Kálmán sietve hozzátette:
– Még minden jóra fordulhat, édesapám. Történtek már cso-
dák.
Az öreg legyintett.
– Hát, igen. Isten még tehet csodát, de más senki.
– Imádkozzunk és bízzunk! – felelte rá Arany, és megszorította
sétapálcája fejét.
– Ebben eddig sem volt hiány.
– Szomorú, de azt kell mondanom – kezdte el a nász –, olyan
állapotban van szegényke, hogy sorsa hamarosan elválik. Ha
nem áll be gyors javulás, vége lesz neki. Most ezt már ki kell
mondanom, és azt meg kell várnotok, jertek át addig hozzánk
lakni!
– Én Julisra bíztam a dolgot. Ő mostan felváltja Linát, itt fog
virrasztani az én drágám mellett, mi meg Ercseyékhez szálláso-
lunk be. Úgy lesz a legjobb nektek is, nekünk is.
– Ahogy jónak látják apuék – fogadta el Kálmán, aztán elkezd-
te elmesélni Juliska betegségének, szülésének kálváriáját. – Ta-
valy már elkezdődtek a bajok. Sokszor rájött a gyöngeség, a szé-
dülés, aztán hirtelen jobban lett, de pár napra rá hagymázba
esett…
 – Emlékszem – szólt közbe Arany –, amikor legutóbb itt jár-
tunk, elég sápadtnak láttam őt.
György rábólintott.
– Mikor megjöttek Pestről tavalyelőtt, olyan vidám és egészsé-
ges volt, hogy csak csodáltam őt. Aztán néhány hónapra rá el-
kezdett sorvadozni.
– Ki tudja, milyen betegség lappanghatott benne – vette vissza
a szót Kálmán. – Tavaly ősszel is sokat nyomta az ágyat, meg
idén is év elejétől.
Aranynak az a benyomása támadt, hogy veje beleunt felesége
betegeskedéseibe. Ő egy tűzrőlpattant, cserfes, életvidám nőt
vett el, akivel azóta csak a baj van.
Megértette Kálmánt, de valami rossz érzéstől mégsem tudott
szabadulni: lehet, hogy már nem is szereti Juliskát, csak nyűg-
nek van a nyakán? És egyszerre idegennek tetszett ez a fekete,
sűrű szakállú, sokszor tudálékos atalember.
– Amikor Piroska megszületett – folytatta az ifjú férj –, olyan
szépen kivirult, hogy azt hittük, legyőzte az alattomos kórt.
Egész őszön boldog és tevékeny volt, a kislányát példásan ellát-
ta, csak csodáltuk, milyen gondos anya…
– Így volt az – erősítette meg az apja.
– De aztán beállott a tél, Juliskát elhagyta az ereje, és…
Nyílt az ajtó, egy erőteljes fér alakja jelent meg, akit Arany
nem ismert. A két Szél nyomban felpattant, és eléje sietett.
– Isten hozta, doktor úr! – köszöntötték, majd Kálmán a költő
felé terelte, aki időközben szintén felemelkedett. – Hadd mutas-
sam be kegyelmednek Arany Jánost!
Arany kezet szorított a testes fér val, akiről, jobban szemügy-
re véve, most látszott, hogy egészen atal, talán még harminc-
éves sincs.
– Balogh Elek, szolgálatára!
– Örvendek!
– No, hogy van a mi kedves betegünk?
– Nagyon aggódunk érte, doktor úr. Olyan atal még, és a kis-
lányának szüksége van rá – kesergett Arany, hogy a doktor is-
merje meg aggodalmát, ki tudja, mire képesek a szavak.
 j g gg j p
– Biztosíthatom kegyelmedet, a legjobb tudásom szerint keze-
lem leányát, hiszen minden élet egyedül való és pótolhatatlan.
– Bármit kérhet tőlem, am, csak adja vissza nekünk a re-
ményt!
– Igyekszem, igyekszem – rebbent meg a atalember szeme,
amelyből Arany észrevette, hogy zavarba jött és szabadulna.
– Isten könyörüljön rajtunk!
Mielőtt még Kálmán betessékelte volna Balogh doktort a beteg
szobájába, ennyit jegyzett meg:
– Változatlanul bágyadt és közönyös…
Aranyban nyomban feltámadt a kétely: vajon mennyi tapasz-
talattal bír ez a bizonytalan atalember? Kissé meggondolatla-
nul nyitotta szóra a száját:
– Más orvos is látta Juliskát?
– Hogyan értve, nászuram?
A költő mindjárt meg is bánta, de most már nem tágított gon-
dolatától.
– György, szeretném, ha áthívnánk Nagykőrösről Lengyel Dá-
niel tanár-orvos barátomat. Mondjon ő is valamit!
A násznak mintha rosszulesett volna ez a kérés. Bozontos
szemöldöke megrándult, képe kissé megnyúlt.
– Tégy belátásod szerint, Jani… Ha az megnyugtatja a lelked.
Már küldöm is érte a hintót.
Kisvártatva betoppant Ercsey Sándor. Ő és Arany, meg a két
Szél együtt hallgatták meg aztán az orvos szavait.
– Semmi jóval nem tudom biztatni önöket – kezdte csügged-
ten Balogh doktor. – A peritonitis oly előrehaladott, hogy a fájda-
lom enyhítése is komoly feladat elé állít. A hashártyagyulladás-
ra az orvostudomány mai állása szerint nincsen gyógyír. To-
vábbra is csak azt a kétféle orvosságot alkalmazhatom, amit ed-
dig. A kanalas tanacetumot meg a kinint. De a kinint csak én ad-
hatom be, napjában háromszor, mert az árthat a beteg szívének.
Az orvos távozása után Arany még megnézte lányát, aki a
gyógykezelés után elaludt, aztán felszedelőzködtek: Julianna
maradt a beteg ágyánál, a három fér , Arany, a a, László, a só-
gor, Ercsey Sándor Linával távozott.
g y
Jóságos ég, mennyivel meghittebb nyáron és nyugalmas kö-
rülmények között az Ercsey-kúria, mint így decemberben, ezzel
a rettenetes teherrel! A háziak süldő korú gyermekei, Vilmácska
és Lajcsi nagy tisztelettel és kellő komolysággal fogadták a híres
költőt és nagy át, akik tétován forgolódtak a víg emlékektől ter-
hes előszobában, konyhában.
– Vetkezzetek gyorsan, aztán harapunk valamit!
A télikabátok fogasra kerültek, majd mindannyian leteleped-
tek a jól ismert asztal mellé, ahol oly sok kellemes órát töltöttek
el együtt, körükben az egészséges Juliskával. Lina asszony
ugyanolyan kedves, vendégszerető és tűzrőlpattant, mint legel-
ső ittlétük alkalmától kezdődően mindannyiszor: perdült, for-
dult, szemkápráztató gyorsasággal varázsolt a fér ak elé min-
den földi jót: sonkát, kolbászt, szalonnát, disznósajtot, tepertőt,
sárgatúrót, kenyeret.
– Fogyasszák egészséggel, János bátyám, Laci öcsém, a test
ilyenkor vigaszt kíván.
Sándor és Laci komótosan nekifogott, Arany azt hitte, nem
tud enni. Aztán látva, milyen jóízűen falatoznak társai, maga is
elkezdett csipegetni. Csupán a tepertőből, ami legközelebb volt
hozzá. Olyan ízletes és roppanós volt, hogy kenyeret is tört mel-
léje. S ha már így tele lett a szája zamattal, hordós káposztát is
kapott be hozzá.
Sándor egy ideig erőltette a beszélgetést, de látva, hogy sem a
költő, sem a a nem mutat hajlandóságot rá, felhagyott vele. A
föld felemlegetése sem hozta lázba az újdonsült gazdát, így asz-
talbontás után Lina a szobájukba kísérte a vendégeket. Legalább
valami kellemes is érje ezen a szomorú estén; a háziak alaposan
befűtötték a kályhát, tudva Aranyról, mennyire fázós.
– Hány óra? – kérdezte meg át.
– Fél tíz múlt két perccel.
– Akár el is tehetjük magunkat.
– Igen, édesapám.
A lámpást eloltották, a sötétben levetkőztek, s amikor Arany
ágyba bújt, megérezte, hogy a lába alatt meleg tégla árasztja ma-
gából hőjét. Ennyi gyelmességet! Holnap el ne felejtse megkö-
g j y gy g p j g
szönni a háziaknak ezt a többlet kedvességet, úgyis olyan sokkal
tartozik Linának, amit vissza se lehet hálálni.
– Édesapám, én nem tudom… – hallotta Laci hangját a fekete-
ség mélyéből.
– No, am?
– Én nem tudok olyan világot elképzelni, amiben Julcsa nin-
csen.
Arany szíve kegyetlenül elfacsarodott a a szavaitól. Mit tud-
jon erre mondani? Itt fekszenek Ercseyék meleg vendégszobájá-
ban, puskalövéseire tőlük lánya és felesége egy másik szobában.
Nekik rendes körülmények között most Pesten kellene lenniük,
Juliskának pedig urával egy ágyban… Hogyan irányíthatta idáig
a sors a folyamatot? „Apám, anyám, ha látnátok, mire jutott e
legkisebb magzat!” És úgy döntött, nem táplál ában hamis re-
ményeket.
– Mindenre fel kell készülnünk, Lacikám.
Kimondta, de mégsem hitte. Sőt, be kellett vallania magának,
hogy ő sem tudja elképzelni, hogy Juliska nincs többé. Hiszen
még van. Igaz, kicsit furcsa, és más, mint amilyen szokott lenni,
de él, és megismerte mindhármukat. Bizony, hogy él, és még
holnap, holnapután is élni fog… Ezzel a megnyugtató gondolat-
tal zuhant mély, álomtalan öntudatlanságba. Arra sem rezzent
fel, amikor a cseléd bejött, hogy megrakja a kályhát.
Ám egyszerre csak felpattant a szemhéja, és olyan éber lett,
mint a réti farkas, ami nyomban a hangokat gyeli, nem leselke-
dik-e rá veszély Pontosan érezte, hogy innentől kezdve bárho-
gyan is erőltetné, képtelen visszaaludni. Nem is teketóriázott
sokáig: kitapogatta ruháit, csizmáját, felöltözött. Vakon araszol-
gatott ki a konyhába, ahol eszébe ötlött, hogy az asztalon gyer-
tya áll, az ő zsebében pedig van gyufa; hamarosan pici lángocs-
ka fénye vetítette a falra torz árnyékát. Fölvette télikabátját, me-
leg kucsmáját, fogta sétapálcáját, elhagyta a házat., Hó esett
odakint, a városon titokzatos derengés ült, halvány foltoknál
egyebet nem látott, valahogy mégis eltájékozódott. Hogy is ne,
hiszen lába valaha járta ezt az utat, talpa emlékezett, hol kell le-
fordulnia a templom felé, aztán elérte a partikulát, ott balra
 p p
tért, és onnan már csupán háromszáz méter a parókia. Nyitva
találta a kiskaput, nyitva a ház ajtaját is, akadálytalanul jutott a
fogadószobába, ahol hivatali időben az eklézsia apró-cseprő
ügyeit intézte a lelkész.
– Ki az? – horkant fel egy ijedt hang.
– Arany János.
– Kegyelmed?
Az egyházszolga volt, a költő megismerte a hangját.
– Nem akartam zavarni, csak…
Gyufa sercent, láng lobbant, s már jött is a fér vaskos gyer-
tyával kezében. Nyilván itt szendergett egy széken, készen arra,
hogy akármikor rendelkezésre álljon.
– Tudom én, hogyan van ez ilyenkor, tekintetes uram. A tisz-
teletes úr alszik, de jöjjön csak!
Átvágtak egy sötét szobán, méghozzá azon, amelyikben Arany
tegnap vejével és annak apjával búsongott, aztán benyitottak a
beteghez. Sötétség fogadta őket és meleg áramlat.
– Nem tudott aludni, Jani? – hallotta mindjárt az asszony kér-
dését.
– Lássa.
Julianna a kanapén feküdt oldalvást, de a két fér megjelené-
sére fölegyenesedett.
– Hány óra lehet?
Az egyházszolga adta meg a választ.
– Nemrég ütötte el a négyet. – Aztán meggyújtotta a kisaszta-
lon álló gyertyát, és valamiféle istenáldást motyogva eltávozott.
Arany az ágyhoz lépett, megnézte lányát. Juliska nyitott szájjal,
békésen aludt. Mintha nem is lenne baja, a lázrózsa eltűnt arcá-
ról, egyenletes lélegzését hallani sem lehetett.
– Nyugodt a lelkem – mondta az asszony.
– Hála istennek!
A fér még hosszan gyelte lányát, magában imádkozva, re-
ményeinek adva nyílt teret: mindenki tévedhet, az orvos is, de
majd jön Lengyel Dániel, és hoz másik gyógyszert. A szeme el-
homályosodott – gyertyafényben már nemigen látott –, levetet-
te kabátját, kucsmáját, leült az ágy végében álló bőrfotelbe.
 j j gy g
– Mit mondott az orvos?
Belenyilallt a kérdés. Hogyan tehet fel ilyen óvatlan kérdést
neje a beteg mellett? Ki tudja, nem hallja-e, amit beszélnek, fő-
leg őróla! Megesett vele ilyen gyermekkorában. Soha nem felejti
el, milyen rettenetesen érintette, amikor egészen apró korában
apja azt találta mondani anyjának: „tán vége lesz neki”. Tehetet-
len bágyadtságában úgy szűkölt belül, hogy irtózatos, s az a féle-
lem mind a mai napig kísértette.
– Már hatnak a gyógyszerek. Elkezdődött a javulás…
– Látom én azt. Éjfélkor beadtam neki a kanalast, azóta szépen
alszik.
Még csak nem is sorolható kegyes hazugságnak, amit tett. Hi-
szen maga is akart hinni Juliska gyógyulásában, bármit is mon-
dott Szél György és Balogh doktor. Mégiscsak jobb így, hogy a re-
mény igéje ki lett mondva, ösztöke gyanánt a végzet felé, s a be-
teg, ha neszét vette, erős reményt kap általa.
– Vacsoráztatok? – szólalt meg mindjárt Juliannában a hétköz-
napi feleség és anya.
– Vacsoráztunk. Lina ellátott bennünket.
– Laci evett eleget?
– Még tán sokat is.
A kora reggel deleje hirtelen bocsátott ólomfáradtságot
Aranyra. Pedig úgy vélte, alig szendergett, mégis nappali vilá-
gosságra nyílt ki a szeme. És meglepte, milyen nagy a jövés-me-
nés: Juliska ébren, fölpolcolva ül, előtte ezüsttálon valamiféle
reggeli.
– Nem szeretem a csokoládot – mondta hangsúlytalanul.
– Mióta? – kérdezte meg tőle az anyós.
– Nem szeretem a csokoládot.
Ráhagyták. Lina éppen belépett, és igyekezett feltalálni ma-
gát.
– Kérsz inkább tejeskávét, kicsikém?
– Kérek.
No, gyorsan elvették előle a csokoládésbögrét, és hamarosan
hozták a másikat. Juliska beleszagolt az új ndzsába, arcán n-
tor jelent meg.
 j g
– Hányingerem van a kávétól – mondta közömbös hangon.
– Nem baj, lelkem, akkor elveszem előled – szólt az anyja, és
cselekedett. – De a rántottából egyél, mert ki fog hűlni!
Juliska szenvtelenül megfogta a villát, babrált vele valamed-
dig, aztán egy körömhegynyi falatot a szájába vett. Nyámmo-
gott vele fanyar ábrázattal jó ideig, mire nehezen lenyelte.
– Ennyi elég volt – közölte. – Álmos vagyok.
Elvették előle a tálat, kivették háta mögül a párnákat, vissza-
fektették. Juliska még apjára hunyorgott, mintha szemrehá-
nyást akarna tenni neki, aztán lecsukta pilláit. Arany korholta
magát, miért nem ébredt előbb, talán tudott volna lányával né-
hány értelmes szót váltani.
– Én azt mondom, kedveseim – tekintett körül Ercseyné, Lina
–, túl sokan vagyunk a szobában, pedig kell a levegő a betegnek.
Julis néném, János bátyám, eleget virrasztottak, ballagjanak szé-
pen „haza”, Sándor nom früstökkel várja magukat.
Szót fogadtak Linának, ámde előbb nem haza mentek, hanem
a templomba. Isten házának nehéz ajtaja engedett a nyitásnak,
férj és feleség elindult a szószék irányába. Arany ezúttal nem
koppantotta le sétabotját, csizmájának sarokvasa mégis fájdal-
mas zajt ütött. Bárcsak nesztelenül járhatna ebben a kongó üres-
ségben, hogy ne kelljen megzavarnia a meghitt, malasztos csen-
det!
Beültek az első padba, kezüket az imapultra helyezve csendes
imádkozásba fogtak. A régi szagok, a hamisítatlan atmoszféra
mindkettejükben emlékeket hozott felszínre. Arany látta magát
kisgyermekként az anyja ölében, aztán a padsorok között ágas-
kodva leskelődni, de imbolygó árnya is megjelent odafönt a kar-
zaton, mint besurranó avatatlan, és szinte hallotta a mellbe ütő
csattanást, ahogyan csizmája a kőpadlóra esik, aztán látta ma-
gát vidáman énekelni a kiskórusban, könnyes szemmel zsoltá-
rozni a gyanakvó szemek kereszttüzében. És megjelent előtte az
esküvés pillanata, amikor örök hűséget fogadott Juliannának…
Odakint újból szállingózni kezdett a hó. Az asszony férjéhez si-
mult, belékarolt, úgy ballagtak szótlanul az Ercsey-házig. A ka-
puban a fér megtorpant.
p g p
– Menjen csak be és dőljön le! Én még járok egyet.
Az asszony arcára enyhe csalódottság ült ki.
– De meg ne fázzon nékem!
– Enyhe az idő, Julis. Ez a hó meg sem marad holnapra.
Arany elbicegett a hóesésben, felesége szomorkásan bámult
utána, míg be nem fordult a Kis-Csengőd utcába. Onnan aztán
rátért a Nagy-Csengőd utcára, amelyet évekig járt iskolás korá-
ban, meg még korrektorsága alatt is. A nagy tűzvész óta megvál-
tozott Szalonta arculata, annak idején elég kanyargósan lehetett
eljutni a Nagy-Kölesér utcától a partikuláig, de immár egyenes
út vezetett oda. És ez a hóesés is, mennyire meg tudja változtat-
ni a világot! Olyan, mintha egy eddig sosem létezett, ötödik
elem mutatná meg magát azzal, hogy tejfehérré változtatja a tá-
jat, az ember alkotta építményeket. Pedig nem, hiszen a hó is az
egyik őselem megjelenési formája, s olyan, mint a múlékony
emberi élet. Ma még fényes ünnepet hirdet, örömére a gyerekek-
nek, hogy aztán lucskosan, szomorúan tűnjön el a semmibe.
Gondolata testet öltvén, két kisgyerek tűnt fel előtte, akik éppen
egy hitvány faszánnal bajlódtak. A nagyobb gyerek éppen arra
biztatta kisebb társát, hogy húzza őt el szánkóstul. De a kicsinek
ez még nem sikerülhetett, hiszen olyan kevés hó esett, hogy a
szánkó talpa a földön csikorgott.
– Olyan lagymatag vagy, mint légy a tejben! – kiáltott rá a
szánkón ülő.
És Aranynak eszébe jutott a tulajdon gyermekkora, és egy eh-
hez hasonló jelenet, amelynek megismétlésére késztetést érzett.
– Nem elég még ez a hó, úk. Várnotok kell, talán délután már
csúszni fog.
És a nagyobb lurkó ugyanazt felelte, mint annak idején Hor-
váth Karcsi.
– Elég ez már, bácsi! Csak gyenge a legény! – Azzal felpattant,
intett társának, hogy ő üljön helyére, s amint a csere megtör-
tént, nekiveselkedett. – Ugye, hogy megyen ez, csak erő kell hoz-
zá!
A költő fejét csóválva, de méla derűvel gyelte, ahogy a nagy-
ú erősen előredőlve cibálja maga után a faszánkót, melynek a
 j g y
talpa fülsértően nyikorog a murvás földúton.
Mégiscsak itt kellett neki születnie Nagyszalonta nevezetes
városában. Sehol másutt nem csengtek volna így Toldi énekei.
Lám, még ez a pökhendi süldő legény is milyen választékosan
fejezte ki magát: „Olyan lagymatag vagy, mint légy a tejben!”
Hol hall ilyet egy költő, de nem is költő, hanem akármelyik em-
ber a pesti utcákon?
A Nagy-Kölesér utcára ráfordulva megdobbant a szíve. Hány
éve is járt errefelé utoljára? Hirtelen nem is tudta megválaszolni
magának a kérdést. A hó már szakadt, öt háznál tovább nem lá-
tott, kabátjának prémgallérját le kellett vernie, mert arra vasta-
gon tapadtak a pelyhek. Ha így folytatja, nem is kell sokáig szen-
vedniük a úknak, csúszni fog az a szán szépen.
Olyan behavazott ember jött vele szembe, hogy hóembernek
tetszett. Gyalom volt a dereka köré tekerve, kezében akasztó-
kampón harcsa lógott.
– Áldás, békesség! – köszönt a fér , ahogyan illik.
– Istené a dicsőség – fogadta Arany. S ha már így üdvözölték
egymást, a hagyományokhoz hűen szóvá tette a halat. – Igen
szép fogás, ritkaság.
A fér megállt, láthatólag szívesen.
– Megvan legalább hét kiló – emelte kissé magasabbra. – Múlt
hónapban fogtam én húszkilósat is. Azt hittem, idén már nin-
csen járás, de bejött ez az enyhős idő, a harcsák észre tértek, fel-
jöttek.
– Úgy szokott az lenni.
– Oszt hova, hova? – jött a szokásos viszontkérdés.
– Csak sétálok egy kicsit.
– Kend nem idevalósi, ugye? – hunyorgott rá a halász.
– Nem, csak vendégségben vagyok itt.
– Azért, mer nemigen láttam még errefelé.
Arany magában fohászkodott, hogy ne kelljen felfednie kilé-
tét. Se ahhoz nem volt kedve, hogy nevének elhangzása után az
idegen meglepődjön, s mint hírességet csodálja, se ahhoz, hogy
az ellenkezője történjen. Egyáltalán nem akarta magát semmi-
képp felzaklatni. Szerencsére a halász megemelte a süvegét, és
elköszönt.
– Akkor hát, isten vele!
– Minden jót kendnek is!
A régi házuk előtt megállt. Eddig még soha nem látta ennyire
másnak, idegennek, mintha egy közömbös épületet gyelne,
amely alig jelent valamit a számára. Azzal, hogy megváltoztat-
ták a tetőszerkezetet, kicserélték a tornác tartógerendáit, átme-
szelték a falat, más ablakot kapott, s még ez a hóesés is, eltűnt az
eredeti jellege, szüleit sem tudta ideképzelni. S ami még furcsa
volt: a kert végében egy ház homálylott, mellette a többi. Vagyis
azóta nőtt Szalonta, a régi tövisgarád mögött nem rét, hanem
másik utca s házsor húzódott. Eredeti szándékát, hogy esetleg
bekopog, elmondja a mostani lakóknak, hogy ő itt született, itt
élt huszonkét éves koráig, feladta. Állt szomorúan, ürességgel a
lelkében, és hallani vélte a szívverését. S minden egyes dobba-
násra megmozdult a föld, megingott a ház, mintha láthatatlan
óriások hada verné mögötte a vigyázz menetet, s a hópihék föl-
fénylettek valami titokzatos fényforrástól, és kristályszikrákat
hintettek széjjel, amitől szédülés környékezte.
– Kegyelmed az, János? – jutott el hozzá egy bizonytalan hang.
Vargáék kapuja fölött nézett rá egy javakorabeli fér .
– Én volnék.
– Én meg Ferkó vagyok. Emlékszik még rám?
Arany egy kissé helyrerázódott. Közelebb lépett a szomszéd-
hoz, mosolyogni igyekezett.
– Ferkó! Hogyne emlékeznék! De hiszen te vagy az idősebb, és
valaha tegeződtünk.
– Az igaz… – bizonytalanodott el a fér – csak hát azóta…
– Eltelt sok-sok év, de én Arany Jancsi maradtam, te pedig Var-
ga Ferkó.
– Jól van, Jani, ha így gondolod, szervusz!
A kerítés felett kezet fogtak, Aranynak éreznie kellett, hogy
Varga Ferenc jókötésű földműves, hiszen akár össze is roppant-
hatta volna az ő elpuhult kezét.
 – Te nagyon híres ember lettél, azt hittem, már nem is állsz
szívesen szóba a magamfajtával.
– Hová gondolsz, Feri! Én éppolyan egyszerű, szalontai ember
vagyok, mint te.
Elköszönt, hogy szembesüljön a zord valósággal. Későn regge-
lizett, ami annyira megzavarta szervezeti egyensúlyát, hogy a
szédülés környékezte. Dél körül jött az üzenet, hogy megérke-
zett Lengyel. Arany összeszedte magát, elbicegett a parókiára.
Mire megérkezett, s belépett a fogadószobába, az orvos-tanár
már megvizsgálta Juliskát, és ott várt rá.
– Szervusz, Dani!
– Szervusz, Jani!
– Mondj nekem valami megnyugtatót!
– Szeretnék… – vágott komoly képet a volt tanártárs. – Hadd
kérdezzem meg először, milyen gyógyszert alkalmaz Balogh
doktor?
– Tanacetumot meg kinint.
– Értem. Az kiváló, magam sem tudok annál jobbat ajánlani.
– Reményünk?
– Kevés, Jani. Fáj, hogy ezzel búsítalak. A peritonitiszt nem
tudjuk orvossággal gyógyítani, csak a szervezet győzheti le.
Ha…
– És milyennek találod Julcsát?
– Gyengének.
– Akkor már csak az imádkozás marad nekünk?
– Imádkozni kell. Javasoltam az asszonyoknak, hogy használ-
janak hideg vizes borogatást a lázra. Ezt már alkalmazzák né-
mely országban. – Eltűnődött valameddig. – A halál nem ször-
nyűség, Jani. A halál a legtöbb esetben kegyelem. Ti szerető csa-
lád vagytok, azzal adhatjátok Juliskának a legtöbbet, ha mellette
lesztek.
Arany sem gondolta ezt másképpen. Addig nem hagyják el
Szalontát, ameddig Julcsa meg nem gyógyul vagy… Ezt meg kell
hogy értsék az Akadémián, különben az emberségességnek nin-
csen is létjogosultsága ezen a bolygón. Elköszöntek egymástól,
Lengyelt visszavitte Nagykőrösre a hintó – bár már inkább a lo-
 gy gy
vas szán lett volna észszerűbb –, Arany egész napját a lánya mel-
lett töltötte.
Naphosszat elücsörgött a karosszékben szorongó gondolatai-
val. Ingujjra kellett vetkeznie, mert az egyházszolga rakta bő-
szen a kályhát, ha kellett, ha nem. Már-már ott tartott, szól neki,
hogy kicsit pihenjen, de meggondolta: hátha ez a hőség menti
meg drága Juliskáját. Lina szót fogadott Lengyel Dánielnek, hi-
deg vizes borogatást tett a beteg homlokára, nyakára, karjára,
lábszárára. Minthogy azonban Juliska ezt erősen nehezményez-
te, nem ismételte meg többet.
– Igazad is van, kincsecském! Nem használ semmit ez a boro-
gatás, még inkább árt!
Senki nem tiltakozott ellene. Arany is elfogadta az asszonynép
döntését. Karácsony szent napjára már kialakultak a szokások:
egyik este felesége virrasztott, másik este ő. Hiába is protestált
Kálmán, hogy szükségtelen ennyit itt lenniük, vállalja ő a fel-
ügyeletet, az Arany házaspár ragaszkodott hozzá. Akkor a férj
azt ajánlotta, hogy minden másnap ő virraszt, aludjanak akkor
nyugodtan a nászék.
– Hiszen az én feleségem, akit szeretek – hangzott el utolsó
érve.
– De az én kislányom – felelt rá a költő –, akivel már se így, se
úgy nem tudom bepótolni a mulasztást. Annyiszor leszek vele,
amennyiszer csak lehet.
A karácsony csendben elmúlt, s noha Ercseyék mindent meg-
tettek, hogy szép legyen az ünnep, Aranyék nem tudtak örülni
igazán semminek. A költő barátai, Kenyeres, Mezei, Pápai Feri,
Balogh Jani egymás után jelentkeztek be, de el sem juthattak
hozzá, Sándor vagy Lina már az ajtóból visszafordította őket. Ez
Julianna kérése volt, mert a lánya mellett még férjéért is aggód-
nia kellett. Egyedül Rozvány György és felesége, született Ilovicz
Mária juthatott be Aranyékhoz. Ők aztán Juliskát is meglátogat-
ták, kevés eredménnyel, mert a beteg közönyt mutatott irántuk
is.
Éjjel Aranyon volt a sor, remélte, hogy végre értelmes monda-
tokat válthat Juliskával. Hajnal két óra tájban, szokása szerint
 J j j
megébredt a beteg, s miután Lina segítségével könnyített ma-
gán, az apa beszélgetést kezdeményezett.
– Hogy érzed magad, lelkem?
– Miért kérdezi? – kérdezett vissza Juliska szenvtelenül.
Arany elbizonytalanodott: talán rossz hangot ütött meg?
– Látod, milyen gyorsan elrepült a karácsony?
– Milyen karácsony?
Ezzel is felsült. Lina ilyen tájban szokott hazatérni, de mindig
megkérdezte, maradjon-e. Arany intett neki, hogy távozhat, s
mire a nő csendben elosont, Juliska elnyílt szájjal aludt. A fér
úgy bámult rá, mintha idegent látna: e pillanatban leánya nem
is hasonlított önmagára. Orcáján a bőr petyhüdt, ajka cserepes,
vékony orra mintha megnőtt volna, merészen uralkodott a szét-
hullott, lázrózsás arcocskán.
A költő, hogy ilyet kell látnia, éreznie, szégyenkezve elfordult,
s szemét a zöld mázas kályhára szegezte. Mit kell nekünk átél-
nünk, te zöld melegség! Felelj nekem! Életet vagy halált? Gondoltad
volna, pajtás, amikor a mester összerakott, hogy szolgálni fogod
Arany Juliskát melegeddel, nemkülönben aggódó apját, aki itt vir-
raszt összetört szívvel, egyre halványuló reménnyel? A gyertya ide-
vetülő fényében igyekezett vizsgálat alá venni a duruzsoló al-
kotmányt, vajon mit közvetít még a számára. Így szemből akár
egy óriási, vidám kalapos cserépkorsónak is beillenék. Miféle dí-
szítmény látható a hasán? Arany úgy ültében közelebb hajolt,
hogy kivehesse, mi az. Abban állapodott meg, hogy egy emberi
alak, furcsa, lábujjhegyes testtartásban, kitárt karokkal. Hohó,
de hiszen ez egy angyal, szárnyai vannak, és száll! Akkor pedig
nem lehet más, mint Mihály arkangyal, a tűz elem helytartója.
Milyen különös az erős és legyőzhetetlen arkangyalt így meg-
mintázni, ilyen kis szerencsétlen, esendő alaknak! S a fér , a köl-
tő, a híresség, a tehetetlen apa szeméből könnyek kezdtek cso-
rogni.
S őbelőle mi maradhat? Csak az, ami bennem, bennünk marad-
hat tőle. Ki tudhatja majdan róla, hogy még kislány korában világ-
gá akart menni, el is búcsúzott szépen, de a kapunál egy kutya el-
tántorította szándékától Ki tudhatja róla, hogy Pető csókjai már
 j gy j
örökké ott száradnak gyermekorcáján, hogy minden nemes dolog
után oly önfeledten tudott lelkesedni, hogy szépen szavalt, énekelt,
igazi tehetséget mutatott a színpadon; és ahogy táncolt, röpködött
pici lábain, s mennyire, mennyire szeretett bennünket! Lacit, a ro-
konságot, a barátokat. Ki fog ja ezt róla tudni mirajtunk kívül?
December 27-ére, János napjára ébredtek. A költő feleségével
és Lacival együtt az Ercsey családdal reggelizett, mert Juliska
jobban lett. Sándor versikét rögtönzött neves vendége tiszteleté-
re, aki ezt vidáman fogadta.

János napra virradtam,

Hamar ide pattantam.
Megérdemlek egy krajcárt,
Vagy egy pofa pálinkát.

És már töltötte is ki a szilvóriumot apának és ának.

– No, csak óvatosan, Sándor, reggel tájt megüt a tömény.
A házigazda vidáman legyintett.
– Oda se neki, János bátyám, ledőlünk aludni. Juliska láza le-
ment, megjött az étvágya, Kálmán tejben-vajban füröszti, kicsit
szusszanhatunk.
– Hála az istennek! – fohászkodott Aranyné, és keresztet ve-
tett.
Régen voltak ennyire bizakodók és vidámak. A költő ával és
sógorával sétára indult, Julianna besegített Linának a főzésben.
A két asszony egészen birtokba vette a konyhát, a szolgálólányt
el is küldték haza.
A fér ak a kiadós séta után farkasétvággyal ettek, de hiába
teltek el a sült karajtól, a végén még a marcza-fánknak is helyet
kellett szorítaniuk. Ezzel nem is szerezhettek volna nagyobb
örömet Aranynak, aki egészen meghatódott kedvenc desszertjé-
nek láttán. A marcza-fánkot itt ismerték meg Ercseyéknél évek-
kel ezelőtt, felesége el is tanulta Linától az elkészítés módját, né-
hányszor meg is csinálta Kőrösön és Pesten, de már rég volt leg-
utoljára. Apa és a versenyben álltak egymással, ki eszik meg
többet, végül Laci győzött. A kiadós ebédnek és a borivásnak
 g gy
délutáni szunyókálás lett a vége, amely már nagyon hiányzott
mindnyájuknak.
Ma egyébiránt az asszony volt soron, hogy Juliska mellett le-
gyen, és el is ballagott már, mire a fér ak ébredeztek. Rézsút sü-
tött be a téli nap, hónak semmi nyoma, elvitte a hirtelen enyhe
idő. Ha arra kellene felelnie egy szalontainak, hogy no, koma,
most mondd meg teljes szívedre, fekete karácsony volt-e idén
vagy fehér, nos, nehezen válaszolna rá. Mert szenteste előtt
olyan olvadás indult el, hogy a betlehemesek inkább sárban to-
csogtak, semmint kásában, hanem a környező mezőkön még
megmaradtak a fehér foltok. De ami megmaradt, az mára bizto-
san eltűnik, ha még süt pár órát a nap.
Estefelé átszaladt a templomszolga, hogy jönnének már át ha-
mar Juliskához, mert valami történt vele. Élénk, beszédes, de
még sincsen ez nála rendben. Sietve öltözködtek, és mentek is
felemás érzésekkel.
– Hála istennek, megjött édesapám, Laci öcsém, Sándor bá-
tyám! – kiáltott fel a beteg, amikor meglátta a belépőket. – Jöjje-
nek csak közelebb, no, közelebb!
Julianna odasúgta férjének:
– Nem tudjuk, mi lelte.
Juliska egyenes derékkal ült az ágyán, arcán nyoma sem lát-
szott bágyadtságnak, szeme különös parázzsal ragyogott.
– Láttam a túlvilágot, Isten megengedte nekem. És ne búsulja-
tok, kedveseim, nincsen ottan semmi szörnyűség! A lélek él to-
vább, és mi találkozni fogunk! Én látom az utat, amely ama ha-
zába vezet! – Lina és Aranyné felzokogott. Juliska csodálkozva
bámult rájuk. – Ne sírjatok! Édesanyám, Lina néném, nyugodja-
tok meg, én már jó helyre kerülök! Elbúcsúzom hát tőletek, ked-
ves anyám – ez a nászasszonynak szólt –, Lina, Sándor, Kálmán,
Laci öcsém, édesanyám, édesapám! Jó lesz már énnekem,
higgyétek el, aztán majd találkozunk.
Arany a lánya keze felé nyúlt, Juliska először mintha vonako-
dott volna, de aztán engedte. Hidegebb volt lánya keze, mint az
övé, ez meglepte. Hát nem a lázroham mondatja vele ezeket a
különös szavakat?
 – Pihenj, ne fáraszd magad, lelkem! – szólt az apa megindul-
tan.
– Nekem már mindegy, édesapám, nem készülök sehová, csak
a másvilágra.
Kálmán a fejét csóválta.
– Hadd el ezt, Juliskám, neked még élned kell. Nézzed!
A dajka ölben hozta be a kislányt, átadta a férjnek, aki nyújtot-
ta volna felesége felé. Juliska orcájára kiült a rémület, és min-
denki meglepetésére haragosan felkiáltott:
– Nem, nem! – Fejét eszelősen megrázta. – Itt a halál van, vi-
gyétek a halálból!
És hátrahanyatlott, teste kimerevült, szeme bágyadtan lezá-
rult. Most fogyott el az ereje. Az anyja eligazgatta feje alatt a pár-
nát, betakarta, mialatt Arany továbbra is fogta a kezét. És most
kezdte határozottan érezni, miként forrósodik fel a kis végtag.
Mintha egy tűzből kiragadott ágat markolna, már-már égette a
tenyerét.
Létezik időtlen üresség, igen, ezt most megsejtette. Kimere-
vültek a tárgyak, a színek, az arcok, a szavak, és süket tér fogta
körül. Csupán a belső hangok valamihez való hasonlatossága
ámította el: mintha szalma zizegne, de mégsem, inkább mintha
a szomszéd szobában kukoricát hántolnának, vagy talán vízben
oltott mész bugyogna, de egyik sem, talán a beteg lélegzése… A
szelídség mint hatalom, foszlik, széthullik, illő szemcsékké mó-
dosul. Most valami végérvényes megszűnt itt, és megszűnt
örökre?!
Kik jöttek, kik távoztak, miről váltottak szót? A doktor itt volt,
talán érzékelte, de hogy mit mondott: ki tudja? Az térítette ma-
gához, hogy nem bír állni a lábán. Juliska kezét puhán a duny-
hára helyezte, és leült, mert különben összerogy.
Éjfél után másfél órával a beteg lelke egy mély sóhajtással el-
hagyta a testet.

⸎
Szalonta, 1865. december 29.
 Kedves barátom!
Az én édes jó leányom, drága Juliskám nincs többé! Huszonöt
napi gyötrelmes betegség után – mely görcsös méh- és hashár-
tyagyulladáson kezdve, tífuszos lázban végződött – tegnap, 28-
án éjfél után adta ki áldott lelkét. Temetése holnap délelőtt
lesz. Kis ár váját egészségben, de minő sorsnak hagyta itt! Oh,
barátom, ki hát boldog e földön!
Áldjon meg az Isten, kedves jó lelkem!

Igaz barátod
Arany János

A temetést követő időszak ürességben fogant. Minden vágyát,

tervét egy mély verem zárta magába, Pesten is csak a nihil fog-
ságában senyvedett, ösztönei elégtelenül, esetlegesen működ-
tek, felesége tartotta benne valamennyire a lelket.
Gépiesen nyitotta ki kapcsos könyvét, s a december 13-án írt
háromsoros versike alá jegyezte: „Meghalt dec. 28-án 1 óra 36
perckor éjfél után.”
Néhány napra rá belekezdett egy versbe Juliska emlékezete
címmel.

Mióta rombadőlt oltáridon, Hazám,

A hon legszentebb könnyével áldozám,
Mint egy Jeremiás nyögdelve bánatom,
Oly meg törött szívvel, de nem oly szabadon:

Itt a versírást abbahagyta, s alájegyezte:

Nagyon fáj! nem megy!

Egyetlen emléket hozott magával Juliskától, a pecsétnyomó-

ját. Ezentúl valamennyi baráti levelének a végére ezzel ütött
oda. Tompának így panaszkodott: „Nekem 1853-iki bajaim
majdnem, hogy kiújultak e tépelődésben: azt hívém, tönkre ju-
tok.” Fájdalmától nem szabadulhatott, irodalmi munkáiban is
hiába keresett menedéket. Idővel hozzáfogott a Toldi szerelme
félbemaradt V. énekéhez, de csak egy strófát bírt leírni, a toll ki-
hullt kezéből. Ott, ahol az öreg Rozgonyi megholt leányát siratja,
lelkét betöltötte Juliska, és kiszorította minden értelmes gondo-
latát. „A szünidőt versféle munkára is szántam, de most már
nem tudok és nem merek elmélyülni. Idegeim, minden erősebb
megfeszítés és felindulás után fájnak, néhány napra hasznave-
hetetlenné lesznek.” Akadémiai munkáját továbbra is hibátla-
nul, mechanikusan ellátta, aki nem hallott arról, micsoda tragé-
dia érte a titkár urat, az észre sem vehette rajta.
Elviselhetetlen belső fájdalmát aztán megosztotta józanodó
arányérzéke. „Pedig volna még, ami fölemeljen, vigasztaljon:
hisz nem vesztettem el mindent. Jó amban annyi kárpótlást
lelhetne szívem, már zetéses hivatalnok a Földhitelintézetnél –
büszkélkedik bűntudattal Tompának. – De szinte rettegek örül-
ni, hogy célt ért. Hiszen az a másik is!!!” És volt oka félteni Lász-
lót. A porosz-osztrák háború behívásokat eredményezett ország-
szerte, és ki is adta az udvar az általános hadkötelezettségről szó-
ló rendeletet. Válságos idők eljövetelétől lehetett tartani, mert a
Habsburg Birodalom soknemzetiségű seregét a német I. Vilmos
korszerű csapatai a königgrätzi csatában tönkreverték. Laci két
sorozáson már részt vett, de mint tanulót, mindkétszer felmen-
tették. Most azonban semmiféle kibúvó nem lehetett, ha jön a
parancs, irány külhon, „ágyú elé”! A következő év áprilisáig ez
volt mindennapi gondja, riadalma apának, anyának, mire a ren-
deletet visszavonták.
Mindeközben különös meghasonlásba kerültek egymással a
családtagok. A költőben ismét feltámadt a vágy, hogy költözze-
nek Szalontára, itt hagyva minden státust, hívságot, amire ő
már érdemtelen, kivált fáradt. Fő gondja volt, hogy méltó emlé-
ket állítson imádott Juliskájának, s nehézségek árán megírta sír-
versét is.
 Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi utakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL: találkozunk!

Gerenday Antal pesti sírkőfaragó mestert kérte fel, hogy for-

mázza meg Szalontán leánya fejkövét. Amikor az elkészült, s fel-
állították, Arany késztetést érzett arra, hogy ennek a sztélének a
közelében éljen. Azonban László a már a főváros mellett érvelt,
mondván, a munkája ide köti. Apja még tett egy kísérletet, lele-
velezett Ercsey Sándor sógorával egy állást Biharban – szolgabí-
ró mellé mehetne Laci esküdtnek –, de ezenközben már más dol-
gok is felszínre kerültek.
Az ifjabb Aranyt egyre erősebben sajátította ki a pesti irodalmi
élet. Három darabot fordított a Kisfaludy Társaság számára,
meg verses műveket is Puskintól, Lermontovtól. Ezen munkás-
ságáért tagjai közé választotta a Társaság, azon a gyűlésen, ahol
bejelentették a nyertes Elfrida című művet, amelynek története-
sen ő volt a szerzője. Ez aztán végleg eldöntötte a kérdést, s
minthogy az anya semmiképp nem kívánt volna ától elszakad-
ni, Arany meghajlott a többségi akarat előtt.
Már ‘66-ot mutatott a kalendárium, amikor eljutott hozzá
Gyulai Pálné Szendrey Mária halálhíre. Mily hátborzongatóan
önző elégtétele a sorsnak! Úgy siratták el a kedves teremtést,
hogy közben megnyugvást is talált lelkük: Juliskának legalább
már nem fáj legdrágább barátnője elvesztése.
 XI.

A CSALÁD 1867 SZENT GYÖRGY NAPJÁN, vagyis április 24-én költözött

az inspekciós lakásba. Ez a Tudományos Akadémia épületében
volt, és a betöltött titkári státuszhoz tartozott, jóllehet, csak
most vehették birtokba, mert csúszott a kivitelezése. A lakás hat
szobából állt, és úgy tűnt, megfelelőképp légzáras, remélhetőleg
itt a költőt kevéssé fogják gyötörni bajai. A költő kiválasztott
magának egy külön szobát, amelyet a legjobban fűthetőnek
gondolt. Itt dolgozott, aludt, itt tartotta legszükségesebb iromá-
nyait, ruháit, egyéb holmiját. Rövidesen úgy berendezkedett,
hogy a kisebb változtatásokat leszámítva „magánbirodalma”
élete végéig ugyanúgy maradt. A szoba fő ékét egy mahagónifá-
ból készült, hajlított oldalú és lábú, szépen polírozott íróasztal
alkotta. Ezt a Magyar Nők Egylete ajándékozta a költőnek épp a
beköltözés napján, ő sohasem vett volna magának ily kényes,
drága holmit. Az íróasztal mögött nád karosszék állt, benne ülve
dolgozott Arany. Ennek háta mögött egy barna ripsszel bevont
dívány szolgálta nappali pihenését. Erre dőlt le ebéd után, ha el-
nehezült, vagy ha rosszullét fogta el. Igen szerette a rajta lévő
zöld hárászból készült, pehellyel töltött párnát, mely nagyon jól
melegítette a fülét. Ezt egy kedves nő, Okolicsányi Erzsébet
ajándékozta a költőnek, hogy kellemesen essék rajta a pihenés.
A dívány fölött, amit Arany leginkább dikónak nevezett, egy fe-
kete keretes falitükör függött.
Arany itt még zárkózottakban élt, mint korábban, a versírást
felfüggesztette, csak hivatali teendőit látta el maradéktalanul, a
politikai eseményeket leginkább újságokból olvasta. A kiegyezés
körüli felfordulásból is kivonta magát, szomorú együttérzéssel
gyelve Deák szenvedését. A megállapodás ugyan létrejött I. Fe-
renc József kabinetje, valamint a Deák Ferenc és Andrássy Gyula
gróf vezette magyar tárgyalódelegáció között, hanem egy erős
magyar ellenzék olyan durva, fenyegető hangon támadta a ki-
egyezőket, hogy attól lehetett tartani, felkelés tör ki. A szerződés
értelmében Ferenc Józsefet magyar királlyá kellett koronázni,
amely meg is történt 1867. június 8-án, méghozzá a Mátyás-
templomban. A magyar rendek egyfajta gesztusként az uralko-
dó feleségét, Erzsébetet is megkoronázták. Különös, de ezt még a
békétlenek is elfogadták, hiszen a gyönyörű és kedves királyné
nagy népszerűségnek örvendett a magyarság körében. Legtöb-
ben csak őmiatta türtőztették magukat, hogy ne rendezzenek
botrányt a szertartáson.
Arany a koronázási menetet egy kétforintos kakasülőről, majd
a néptolongásban nézte végig. Így fültanúja volt, hogyan véle-
kedik a nép a megváltozott társadalmi rend felől, aztán másnap
átlapozta az újságokat. Amit hallott, olvasott, szomorúsággal
töltötte el. „Gyűlölöm a lármás békétleneket! – fakadt ki Tompá-
nak. – Most igazán oldott kéve a nemzet! Korbács kell ennek, ak-
kor összetart: adj neki egy ujjnyi szabadságot és előrjöngi a ha-
zát.”
Másnap Kajdacsy doktorért sietett, hogy elhívja Lászlóhoz,
akit betegség vert le a lábáról.
– És ön hogy érzi magát? – kérdezte útközben az orvos.
Arany legyintett.
– Örülök, hogy élek. Minden reggel elővesz a köhögés, és addig
semmihez se tudok fogni, míg a egmától meg nem szabadulok.
– Igen, kedves barátom, így megy ez másoknál is. De hallgassa
csak meg, mit hallottam! Valami kitüntetést készítenek önnek.
– Nekem? – hitetlenkedett Arany.
– Tudtommal nincs másik Arany, aki a Toldit írta.
A költő nem akarta tovább forszírozni a dolgot: Kajdacsy Ist-
ván háziorvos igazi úriember, az ilyesmivel ugyan nem szokott
tréfálni, ámde úgy vélte, értesülése hamis.
Laci két szobát birtokolt az akadémiai lakásban, amit már
csaknem berendezett. Szép, újfajta bútorai voltak, amelyek jó íz-
lésére vallottak. Evidens, a munkahelyén megbecsülték, köte-
lességtudására nem lehetett panasz, jó pénzt keresett, de ma
reggel olyan rosszul érezte magát, hogy itthon kellett maradnia.
 gg y g gy
Juliannát találták az ágya mellett, aki megkönnyebbülve fogad-
ta őket.
– No, hál’ istennek!
– Fogadja tiszteletemet, kegyes asszonyom! – biccentett Kaj-
dacsy, és a beteghez lépett. Megérintette a homlokát, tölcsérrel
meghallgatta szívverését. – Tüdőgyulladás.
– Szűzanyám, segíts! – sápadt el Julianna, de férje is megijedt.
– Ne aggódjanak, a ú szíve erős, akár a gőzgép. Legyőzi a be-
tegséget.
Hagyott neki orvosságot a doktor, elmondta a teendőket, az-
tán távozott. Arany meg sem említette feleségének, mit hallott
tőle: Úgysem adott neki hitelt. Estére Laci már valamivel jobban
lett, de ez a betegsége tartósnak bizonyult.
Másnap a hivatalban Tóth Lőrincz, az Akadémia pénztárosa
járult sokatmondó, sejtelmes képpel Arany elé, s ahogy paroláz-
tak, hosszasan rázta a kezét.
– Hadd legyek én az eső, nagyságos titkár uram, aki gratulál a
Szent István-rendhez!
– Hogyan?
– Még nem értesült felőle?
Arany hitetlenkedve csóválta a fejét. A pénztáros kezébe adta
az aznapi hivatalos lapot, melynek első oldalán feketén-fehéren
ott állt: I. Ferenc József osztrák császár, magyar király Arany Já-
nos költőt a legmagasabb elismerésben részesítve a Szent Ist-
ván-rend keresztjével tünteti ki. Arany a megrázkódtatástól kis
híján térdre rogyott. Ő, a szalontai hajdúivadék, a taksás job-
bágyfajzat teljességgel méltatlan ekkora kegyre, sőt ezzel A
walesi bárdok szellemiségét is semmissé tenné! Alig bírt íróasz-
taláig elvánszorogni, de ahogy kicsit összeszedte magát, már
írta is levelét Eötvösnek, aki ekkor közoktatási miniszter volt.
Egyéb panaszai mellett így könyörgött: „Ha még lehetséges,
múljék el tőlem e pohár… Megértem én, hogy ez inkább az iro-
dalomnak szól, de sem az irodalom nem fogadna el engem kép-
viselőül, sem én magamat annak nem tartom – ‘la eur des
champs’ – egyéb nem is illenék az én gomblyukomba, ha keserű
gyászom ez egyszerű örömtől is meg nem fosztott volna.”
gy gy g
Még aznap megérkezett rá a válasz Eötvöstől: „Az, mit tőlem
kívánsz, nem áll hatalmamba, s ha állana, nem tenném. Nincs
senki az országban, aki nem találná természetesnek, hogy a ma-
gyar király a legnagyobb magyar költő iránt hódolatát fejezi ki.
Jogodban áll a rendjelt nem hordani, s ezt alkalmasint tenni is
fogod, de azt visszautasítani, ahhoz bizony, barátom, nincs jo-
god.”
Arany annyira kétségbeesett, hogy rosszul is lett. Elhagy ta hi-
vatali irodáját, visszavonult szobájába. Ledőlt a díványra, mé-
lyeket lélegzett, hogy lassítsa szívverését – ezt korábban még a
megboldogult Károlyi Sámuel doktor javasolta neki, amikor na-
pokig heves szívdobogás kínozta –, és nyugtatni igyekezett ma-
gát. De nem sikerült. Ha ez a gyalázatos esemény bekövetkezik,
soha többé nem nézhet se a becsületes emberek szemébe, se a
tükörbe. Ó, és Pető eszméjét is beszennyezné! Nem pihenhe-
tett, fölkelt, levelet fogalmazott báró Wenckheim Béla belügy-
miniszternek: „Eddigi életem egész folyama, egész viseletem,
házi és anyagi körülményeim oly sekélyes egyszerűséget mutat-
nak fel, hogy azzal e rangbeli kegyteljes megkülönböztetés a leg-
élénkebb kontrasztot képezi, mintegy kivesz saját énemből, s
életemet önmagában meghasonlásba ejti. Én, a nép a, igényte-
len dalnoka… benső önállásom sérelmének látszata nélkül, fe-
lülről sem fogadhatom el e kitüntetést.”
Válasz nem érkezett rá, hanem másnap felkereste őt lakásán a
két miniszter. Julianna, aki nem értett egyet férje vonakodásá-
val, megilletődve terelte be Eötvöst és Wenckheimet Arany szo-
bájába.
– Szervusztok! – lepődött meg rajtuk a házigazda. – No, kerül-
jetek beljebb!
A vendégek körül sem néztek, olyan fontosnak tartották az
ügyet, s miután helyet foglaltak, Eötvös azonmód elkezdte:
– Jani, bocsáss meg, hogy csak így váratlanul rád törtünk, de
ezt rendeznünk kell. Őrültség lenne visszautasítani a kitünte-
tést. Szándékod most éppen nem szolgálná a kiegyezés ügyét. És
bennünket, mint új minisztereket, módfelett kompromittálna.
 – De hát én… – kereste Arany a szavakat, azonban Wenckheim
belügyminiszter nem hagyta kibontakozni.
– Beszéltünk Deákkal is, aki azt üzeni neked, hogy manapság
ez már inkább butaság, mint hőstett. A bécsi kabinet, sőt Ferenc
Jóska is azt hinné, hogy ezek a rebellis magyarok már megint
fennhéjáznak. Tőlünk ugyan elvárják, hogy kiegyezzünk, de ők
ezt a maguk sajátos módján félreértelmezik. Lám csak, a legna-
gyobb költőjük rögvest visszautasítja az elismerést, hát mit vár-
hatunk ezek után a többitől? Elveszíthetjük így a megszerzett
bizalmukat is, sőt az ország bizalmát is, bennünket leváltanak,
és jön helyettünk más. Talán rosszabb.
Arany megtört az érvek súlya alatt. Szűkölő lélekkel fordultak
ki szájából a szavak:
– Igazatok van. Inkább egy áldozat, mint sok.
– Ne így fogd fel, Jani! – szólt neki szinte könyörögve Eötvös. –
Vedd úgy, hogy te nem kérted, adják.
– Azt azonban kikötöm – adta meg magát a költő –, hogy se há-
lálkodó audienciára nem megyek, se a keresztet soha fel nem te-
szem.
A két miniszter megkönnyebbült, s végre oldottabban, sziva-
rozva folytatták a társalgást. Arany csak tettette magát, valójá-
ban össze volt törve a lelke, s azt gondolta: az irodalom bűnbak-
ja, lekenyerezett hazaáruló lett!
Ezekről a napokról így kesergett Tompának: „Képzeld ezt az ál-
lapotot! Fiam beteg, magam körömmel vájnám fel lányom sírját,
s akkor én kereszt után járok, s örülök neki rettentően.” A kitün-
tetés átvételéről a következőket pletykálta a piacon, söntések-
ben a pesti nép: „Arany egy csuda gura! Miután átvette a ke-
resztet, indult is haza. Kérték, hogy pohárköszöntőre még ma-
radjon, de ő arra hivatkozott, hogy rosszul van. Kísérőt akartak
melléje adni, de elhárította. Ahogy kijött a díszteremből, egy ott
álló palotaőrtől megkérdezte, merre van a mellékhelyiség, oda
bement. Miután elvégezte a dolgát, bandukolt a folyosón a kijá-
rat felé. Egy rémült hivatalnok szaladt utána, és adta vissza neki
a Szent István-keresztet. Figyelmetlenségből a fülkében felejtet-
te a csapra felakasztva. Na, ennyit jelent neki a kitüntetés!”
 p y j
Igaz volt-e vagy sem, nem tudni, azonban ez a szálló adoma
módfelett tetszett az embereknek, s növelte a költő iránti rajon-
gást, tiszteletet. Amire egyébiránt Aranynak semmi szüksége se
volt, csupán arra vágyott, hogy békén hagyják.
Most csak a hivatal felé teljesítette kötelességét, költészete
hallgatott. Szabadidejében újraolvasta Shakespeare-t, Moore-t,
Joseph Andrewst. Foglalkozott Burnsszel, mazochista lélekkel
bajlódott a skót dialektus leküzdésével, aztán unaloműzésképp
néhány versének fordításával is megpróbálkozott. Ezen csüg-
gedt időszakában tett neki ajánlatot összes költeményeinek ki-
adására Ráth Mór. Arany elhagyta régi kiadóját, Heckenastot, ki
olykor már túlzottan magas lóról beszélt vele. Különben a leg-
több kiadót utoléri ez a nemtelen úrhatnámság: amikor egy al-
kotó, már erős bizalmat fektet beléjük, szépen elkanászkodnak.
A szerződést Arany fogalmazta meg: először is elő zetési felhí-
vást küldenek szét, legalább húszezer példányban; akárminő
eredménnyel járjon ez, Ráth biztosít háromezer forintot az első
évben, és ötszáz forintot a harmadik évben. Miután ezt Ráth el-
fogadta, Arany enyhe malíciával érvelt Tompának: „Minek
hagytam volna, hogy valaki potom áron elcsalja utódaimtól ha-
lálom után? Jobb volt most realizálnom belőle, amit lehetett.”

⸎
Az első emeleti lakás hátsó szobája volt az övé, amelyet a legfűt-
hetőbbnek ítélt. Rejtély, hogyan érezhette a légmozgást, amikor
az ablaka az Akadémia parányi, zárt udvarára tekintett, s ha
nem állt közvetlenül az üveg elé, nem is látta az égboltot. Akkor
mégis hogyan érezheti meg a legkisebb huzatot is? Semmi két-
ség, ezek a magas, félköríves tetejű ablakok rosszul zárnak. Szólt
pedig az asztalosnak két alkalommal is, nézné meg, hol jön be a
„jeges áram”, de a mesterember nem vette őt komolyan. „Elég jó
munka ez, titoknok úr, instálom, magam csak rontanék rajta, ha
mostan elkezdeném állítgatni.”
Mert senki a világon nem olyan nyavalyás, mint Arany, gon-
dolta enyhe malíciával, s letekintett a zsebkendőnyi kertecskére.
Annak közepén már lombosodott az a gesztenyefa, amit maga
ültetett. Úgy ítélte meg, hogy egyetlen fa elegendő lesz ide, hi-
szen, ha majd megnő, több el sem férne mellette. Bár abban ké-
telkedett, megéri-e azt, hogy kinyúl a nyitott ablakon, és kezével
megérint egy tüskés, zöld gesztenyetermést, sőt, ha meghasad a
héj, kiszedi a nagyra nőtt, fényesbarna magot. Most elfogta a vá-
gyakozás, s megidéződött gyermekkora, amikor a Lovassyék
kertjében összekapkodott egy öl gesztenyemagot, s vitte diadal-
masan haza. Nem tudta, mire is lesznek jók ezek a szabálytalan
golyóbisok, de a szépségük, különlegességük, csillogó barnasá-
guk tetszésére voltak. Otthon aztán az édesapja bicskával és
ügyes kézzel készített neki egy gesztenyeemberkét, és rögtön-
zött hozzá egy mesét is. Nos, a végzet, a fátum mégiscsak elvé-
gezte a dolgát azzal a gesztenyével, hiszen az történt véle, ami el-
rendeltetett. S ővele is, hiába ágállt ellene annyi éven át, az or-
szág legjelentősebb eposzköltője lett. Vajon születik-e, vagy ta-
lán meg is született az a poéta, aki a Toldinál jelentősebb hősköl-
teményt alkot? És vajon ő örülne-e neki, vagy haragudna arra a
valakire, hogy megfosztatott miatta koronájától? Most, ahogy
kibámult szobája ablakán, lajstromba vette, honnan indult, s
hová jutott a beteges, ügyetlen, gyámoltalan, szalontai kis ú, a
tékozló, anyaszomorító kamasz, az esetlen, szégyenlős férj.
Annyi a pironkodnivalója életének viselt dolgai miatt, hogy
gondolatai másból sem álltak, csak szégyenletes vezeklésből. Ó,
egy egészséges ember valamennyi múltbéli baklövését vállrán-
dítással el tudja intézni, őneki azonban ezek olyan terhek, hogy
súlyukba minden alkalommal belerokkan!
Ellépett az ajtótól, ösztönösen a cserépkályhához ballagott,
hátát nekitámasztotta. „Az öregedő, beteges dalnoknak immár
egész hátralévő életét így, kályhához tapadva kellene leélnie. És
gondolatok nélkül, egykedvűen, tudatlan rovarmód melengetni
csúzos csontjait.” Tavalyelőtt rakták neki ezt a kályhát, gondos,
hozzáértő iparosok. Sejtette, hogy ez felesége állhatatos szerve-
zőmunkájának eredménye, mert maga aztán az ablakszigetelé-
sen kívül más hiányosságot sohasem tett szóvá. Jobbat nem cse-
lekedhetett volna érte a derék asszony, hisz mióta ez a mázas fe-
 y
hér csempés, aranykeretű melegség szobájának tartozéka, az
egész légkör barátságosabb, meghittebb lett. Kétségkívül ez a
szoba volt az egész nagy Akadémia legmelegebb helyisége. Reg-
gelente érezte is, amikor munkába ment, hogy innen kilépve
milyen zord is a „külvilág”, s neki szerencséje van ezzel a „kuc-
kóval”, de továbbra sem tudott szabadulni azon vágyódásától,
amely a kezdetekhez kötötte. A nagyszalontai, bogárhátú házikó
volt a legmelegebb, amihez foghatót hiába keres, kutat, sehol
nem talál. Ó, azok a lélekmelengető téli éjszakák, ott a pitvar-
ban: odakint fütyül az északi szél, a porhavat egész az ablakig
felkavarja, félhold formában fehérlik a jégvirágos üvegen, de a
pattogó kemence mellett trópusi a klíma. Édesapja táplálja a tü-
zet kukoricaszárral, csutkával, kóróval, venyige-rőzsével, s ezek-
nek nom illatával terhes a légtér, és mese pereg le a szikkadt
fér szájról, és teljessé, hatalmassá tágul a kicsi gyermekkebel,
ami hogyan is lehetne egyéb, mint a korlátlan boldogság ismér-
ve.
Miért kell ez a gyermeteg elérzékenyülés? Hiszen oda jutott,
ahová szalontai ember még soha, sőt talán magyar költő sem.
Az ország legjelentősebb épületében élhet családjával, és sokan
őt tartják a hon legnagyobb költőjének, hiába is igyekezne őket
meggyőzni arról, hogy nincs igazuk…
Szobájából két ajtó nyílott. Balra inspekciós lakásának többi
helyiségébe juthatott, jobbra pedig a titkárság felé vezetett átjá-
ró. Reggelente ezen az ajtón távozott, átment három okmány- és
irattárhelyiségen, megküzdött három hatalmas rézkilinccsel, s
már el is érkezett a titkárság irodájába. Beosztottjait mindig
megelőzte, akik ezt már megszokták, ahogyan azt is, hogy a ti-
toknok úr soha nem emeli fel a szavát, nem gorombít le senkit,
legföljebb jó tanácsként mondja el óhajait. És immár az is termé-
szetes számukra, hogy mindenki közül ő dolgozik a legtöbbet.
Az elnök, báró Eötvös József bízott benne, kedvelte is, elfoga-
dott tőle bárminemű szellemi újítást, csupán a költségvetésben
lehettek közöttük kérdések. Elődjéről, gróf Dessew y Emilről
sem mondhatott rosszat, noha a szolgálati lakás beígérésénél és
tényleges elfoglalásánál történtek apró kellemetlenségek. Ha-
 y g g p g
nem azóta már más szelek fújdogáltak, Juliska eltávozott, Des-
sew y is meghalt, az ország a kiegyezés felemás lázában forron-
gott.
Hivatali íróasztalára a kapus minden reggel lehelyezte az az-
napi lapokat, melyeket Arany néhanap gondosan elolvasott,
máskor felületesen átlapozott. Attól függően, milyen közérzet-
nek örvendett. „A politika s egyéb hírekből mi sem tudunk töb-
bet, mint a vidéken a lapokból tudhattok” – írta sógorának, s el-
távolodása a közélettől a következő leveléből is kicsengett: „Vala-
mi nyomorult experimentumra lehetünk készen, s örökké tartó
ideiglenességre. Hanem ez örökkévalóságnak még megérhetjük
a végét.”
Lassan szeretne minden elől elbujdosni. Ami tíz éve még ked-
vére volt, mostanra nyűg lett, az ételek zamata sem olyan már,
és Julianna ölelése sem teszi boldoggá. Sőt, ha őszinte akart len-
ni magához, sokszor inkább hagyja, mintsem hozzálátna. Szép
is volna meg atalított testtel, lélekkel élni tovább, ami ugyebár
a fantazmagória tartománya, s eleve nincs elrendeltetve. Vagy,
amit még Istentől kiimádkozhat: mily jó volna az életben meg-
lelni a halál kegyelmét, ami után azok a távol-keleti, buddhista
aszkéták sóvárognak!

⸎
„Igaz az, hogy a levélíráshoz kedv kell, s ha az embernek egyéb-
hez sincs kedve, levélíráshoz még kevésbé. Mit és minek írjak?
Ez rendes gondolat nálam is, valahányszor egyik-másik tartozá-
som eszembe jut; alig hiszem, hogy volna a föld kerekségén ud-
variatlanabb ember, mint én, válaszírásban és látogatások
visszaadásában. E éle bűneim mindig csoportosan állnak a ro-
váson, akárhány embert haragosommá tettem velök, elfordul-
tak, büszkének, embergyűlölőnek kiáltottak; legföljebb egy-ket-
tő maradt, aki megszokta. Aztán meg olyankor, ha levélírásra
adom is magam, el kell tépnem, annyira visz a bolond őszinte-
ség. Nem tudok közönyös, frázisos levelet írni: vagy belésülök,
vagy szívem mélyéig kitárok mindent, olyan embernek is, ki
arra nem érdemes. Ilyenkor én azt mondom: minek panaszkod-
jam: kályhába vele!”
1867 tavaszán elkészültek a Hamlet és a János király fordítá-
sai, nyarán pedig megjelentek a versek hat formás kis kötetben,
a költő fényképével. Be kellett magának vallania, hogy megöre-
gedett. Legalábbis ezt a Simonyi-féle fotográ át nézve összeha-
sonlíthatatlanul idősebb, megtörtebb, mint Barabás Miklós há-
rom évvel ezelőtt készült olajfestményén. Ennyire eljárt volna az
idő, vagy Barabás szebbnek pingálta le akkor, mint valójában
volt? Megadta magának a keserű választ: ‘64-ben még egy négy-
tagú, boldog családnak volt a feje, de ma már… „Ebből a zavar-
ból a hitem, és annak garantálója, a Megváltónk mentett meg…”
Annak azonban örülnie kellett, hogy a kiegyezéssel beköszön-
tött a publicitás viszonylagos szabadsága. Elővehette rejtegetett
verseit, A rodostói temetőt, A rab lelkeket, az Álom-valót, a Válság
idejént, A hajótöröttet, meg még néhány kisebb költeményt. S a
kötetekben helyt kapott a két Toldi, a Buda halála, a Murány ost-
roma, Az elveszett alkotmány, A nagyidai cigányok, a Bolond Istók,
a Rózsa és ibolya, a Mátyás dalünnepe. Ez a gyűjtemény feltárta
költészetének teljes gazdagságát, amely a nagy eposzoktól kezd-
ve beszélyeken, legendákon át az adomázásig, a népi mesélés
naiv bájából kiindulva humoros, komikus árnyalatok sokszínű-
ségén át érte el a byroni magasságot.
László – hál’ istennek – rendbe jött, hanem most ők voltak so-
ron, felváltva betegeskedtek feleségével: főfájás, nátha, migrén,
láz. Ha ő érezte magát jobban, bement nejéhez, hogy erőt öntsön
beléje.
– Hogy érzed magad, Julis? – kérdezte kedvesen tegeződve.
– Csak fel bírnék kelni! – panaszolta az asszony. – Én ezt a tét-
lenséget nem viselem.
Arany leült az ágya szélére, gyengéden megfogta Julianna ke-
zét.
– Törődjék bele, hogy most pihennie kell. Pár nap múlva job-
ban lesz, meglássa, hiszen én sokkal betegesebb vagyok. Én má’
évek óta fél ember vagyok, sőt, negyedrész ember…
 Az asszony lágyan elmosolyodott. Legnagyobb bajában is meg
tudta érteni ezt a fér t, aki soha semmit nem ejtett ki a száján
rosszindulattal.
– A tél meg a bezártság a mi ellenségünk, hallja!
A fér sóhajtott.
– Könnyíteni kéne a napok terhén, mert bizony isten, nekünk
ez már sok, nehezen bírjuk.
Az asszony szánakozón tekintett rá.
– Csak eljutottunk oda, ahol már jártunk, lássa! A maga nagy
lelkiismerete, kötelességtudása. Ahogyan Szalontán meg Kőrö-
sön is agyondolgozta magát. Venne példát a beosztottjairól! Fe-
leannyit se dolgoznak, mint maga.
– Így látod, Julis?
– Mer’ így van.
Arany elgondolkodott. Lelógó, deres bajusza minden szívveré-
sére meg-megrezdült.
– Borzadok a gondolattól, hogy engem innét vigyenek ki a
stiglinckertbe. Szeretnék közel lenni ahhoz a kicsi sírhoz. Ott
szeretnék meghalni, őmellé temetkezni…
– Ne kínozzon már! – sírt fel a nő, és tenyerébe rejtette vonagló
arcát.
– Bocsásson meg, hogy mindég ide jutok… De a szívnek paran-
csolni… A földet viszont most már valóban adjuk el! Ercsey Jani
megveszi, tisztes pénzt kínál érte.
– Adjuk! – törölte ki a nő a szeméből a könnyeket. – Ha vissza is
költözünk valaha, gazdaságot vezetni már úgyse lesz erőnk.
– Igaz.
Ebben szépen megegyeztek, s most úgy álltak, hogy semmi-
lyen ingó-ingatlanuk nem maradt Szalontán, csak az emlékeik.
Piroska unokájuk szépen cseperedett, Szél Kálmán leveleiből
megtudták, hogy már folyékonyan beszél, mert legutóbb, ami-
kor tavaly nyáron ott jártak, még csak néhány szót gügyögött.
Azzal a megnyugvással tértek vissza Pestre, hogy Piroskának jó
sora van a parókián, és hogy őket, távol lakó nagyszüleit boldo-
gan elfogadta.
 Ahogy Julianna jobban lett, Arany esett ágynak. Betegsége
úgy megmakacsolta magát, hogy március 21-től április 2-ig
még az udvarra se dugta ki az orrát. Aztán jobban lett, sietve el-
végezte a felgyülemlett rengeteg munkát, levelek írása, beadvá-
nyok másolása, segélyek elbírálása stb., aztán készült volna Sza-
lontára az unokájához. De nem mehetett, mert a legmelegebb
júniusban ismét súlyos beteg lett. Úgy megszenvedett, hogy biz-
tosra vette, eljött a vég, aztán valahogy csak kikecmergett belő-
le. 1868. július 5-én ezt írta Tompának:
„Beteg voltam, vérhasba estem, most kezdek belőle üdülni.
Kegyetlenül fogott, azt hittem, utolsó lesz; de a rögtön alkalma-
zott orvosi segély szerencsésen és aránylag rövid idő alatt kihú-
zott belőle. Most már tehát csak régi, szokott bajaimmal vesző-
döm.”
Arany tehát nagy nehezen kilábalt betegségéből, de most meg
Tompáért kellett aggódnia. Volt szegény barátjának is elég baja,
aranyér, köszvény, szívtágulás. Az utóbbi hónapokban egyre ke-
serűbb hangú leveleket küldött szanaszét barátainak, Arany is
megkapta a maga sorait.

Kedves Jánosom!
Lelkemnek híven, végig szeretett báránya.
Végórámban az élet határáról visszatekintve életemre: magas,
nemes lelkednek vonzalma, barátsága meghat. Fogadd búcsúra
lankadó Jobbomat kedveseiddel mind, négyetekre értve, legyen
rajtad Isten áldása! Kifáradtam, pihenek.
A lélek él: találkozunk!

Hanva, 1868.
végig híven szerető Miskád

Arany hirtelen nagyon megharagudott magára. Hogy lehetett

ennyire önző és vak! Állandóan a maga bajaival traktálta ezt a
derék, jólelkű embert. „És most ő sokkal nagyobb bajban van,
mint én valaha is voltam!” Hosszú levelet írt neki, félig-meddig
vigasztaló hangút, de tréfába csomagolva. Sorait ezzel zárta le:
„Ölelünk az enyéimmel és csókolunk benneteket, kérve az Is-
tent, hogy még ha emberi tudomány nem segítene is, tegyen
csodát érted, gyógyítson meg, édes barátom, adjon vissza még
az életnek, az irodalomnak, és nekünk, barátaidnak. Ámen!”
Többé nem érkezett válasz Miskától. Helyette felesége, Emília
küldött neki pár sort, amit Arany augusztus nyolcadikán kapott
kézhez. Az asszony tudatta vele, hogy Tompa Mihály július 30-
án örökre elnémult, és augusztus 1-jén el is temették. Ötven
évet élt.
Szeptember hetedik napján arról kellett értesülnie, hogy
Szendrey Júlia, hosszú szenvedése végén, harminckilenc éves
korában elhunyt. Halála már várható volt, hiszen közel három-
negyed éve méhrák kínozta. Férjétől külön, magányosan szenve-
dett ki egy Zerge utcai lakásban. Temetéséről apja, a nyolcvan-
nyolc éves Szendrey Ignác gondoskodott. Aranyék jelen voltak,
így követelte a tisztesség, de azt kellett látniuk, hogy igen cse-
kély a részvétnyilvánító gyásznép. A közvélemény sok mindent
nem bocsátott meg Szendrey Júliának. Legelőbb azt, hogy a
nemzet ünnepelt költőjének felesége mily nagy sietséggel dobta
el özvegyi fátylát, legutóbb pedig azt, hogy második férjét el-
hagyta. Horváth Árpád úgy viselkedett a végtisztesség alatt,
mintha csupán az ismerősét temetnék, s nem a feleségét. Apósá-
tól, gyermekeitől elhúzódva, komor arccal állt egy fa árnyéká-
ban. Az öreg édesapa körül tömörültek a hozzátartozók: a tizen-
kilenc éves Pető Zoltán, mellette gyámja, Petrovics István, to-
vábbá Júlia második házasságából született három gyermeke,
Attila, Árpád és Ilona.
Arany elnézte Pető át, akit csecsemőkorában a karjában is
tartott: szánalom ébredt benne a vékonydongájú, könnyes arcú
gyermekember iránt. Isten látja lelkét, nem tehet róla, hogy Zol-
tánnal ily felemásan alakult a viszonyuk. Emlékezetébe idézte a
három évvel ezelőtt tőle kapott verseket, amelyek bizony igen
gyöngécskék voltak. Siralmas utánzatai apja szerelmes lírájá-
nak, szerényebbek még a Pető t utánzó költeményeknél is. Ak-
kor tapintatosan megírta neki, hogy költészete még kiforratlan,
váltson inkább hangot, közelítsen racionálisabb módon a való-
 g
ság felé, ahelyett, hogy „virágénekekkel” kísérletezne. De azt is
kifejtette, amúgy keresztatyailag, hogy inkább fordításokat
küldjön, méghozzá francia szerzőktől, abban sokkal több a ráció.
Zoltán nem küldött neki többé semmit, inkább nyakába vette
a világot, színészkedett Debrecenben, mostanság a szegedi teát-
rumban kapott valami kis szerepet. Arany megérezte, hogy ke-
reszt ában nincs elég talentum semmi iránt, gyönge zikuma,
erőtlen hangja miatt a komédiási életre éppoly alkalmatlan,
mint maga volt annak idején a Fáncsy-féle társulatban.
Szendrey Ignác, a nagyapa megtörten állt unokája mellett. Ta-
valyelőtt temette Marika lányát, most Júliát hantolják, és felesé-
ge sem él már. Arany mélyen átérezte az öregúr tragédiáját, s azt
is, hogy szenvedése aligha ért véget. Szikkadt, kemény képét
összehasonlítva Zoltán lázrózsás arcával, a költőnek szívfájdító
kételye támadt afelől, ki kit fog legközelebb eltemetni.
A kondoleáláskor, ahogy megfogta Zoltán törékeny kezét, és
riadt, de sértett szemébe tekintett, tovább erősödött benne a
gyanú.
– Fogadd legőszintébb részvétem, Zoltán! És mindenben állok
rendelkezésedre.
– Majd meglátja, János bátyám, hogy leszek valaki! – súgta Zol-
tán fojtott hangon.
– Adjon hozzá erőt Isten, drága am!
Az agg Szendrey remegő szájjal igyekezett valamit elnyögdé-
cselni.
– Látja, drága barátom… látja, hogyan hervadnak el glóriák, s
enyészik el az élet…
– A sorsunk a mi isteni terhünk – felelte rá Arany.
Az öreg nyelt, aztán úgy mondta, hogy senki más ne hallja
meg a költőn kívül:
– A rossz házasságok tették a sírba. Kelmed mellett még ma is
élne.
E két haláleset és a legutóbbi betegség maradandó nyomot ha-
gyott Arany szervezetében, másnak érezte magát innentől. „Az
öregeknek itt is fáj, ott is fáj. Én, hiába tartanak jobboldalinak,
éppen a jobboldalamra nyomorodtam el, a máj fáj, s éppen most
is rakoncátlankodik” – írta keserű humorral sógorának.
Vigaszképp visszaemlékezett ‘67 nyarára, amikor először látta
kicsi unokáját. Egész nap játszogatott vele, még a nagymamájá-
tól is féltékenyen elvonva. „Örültem, gyermek voltam három
egész hétig, dacára a szomorú kőnek, melyet első nap megláto-
gattam. Igazán ez a fájdalom enyhülne, ha minél többet és mi-
nél közelebb foglalkozhatnám ezzel a gyerekkel.”
Onnantól egyre nyugtalanítóbb híreket kaptak Piroska felől.
Veje ismét házasodni készült, a kislányt ideiglenesen Ercsey
Sándorék vették magukhoz, Lina szerető pesztrálása alá. Arany-
ékban már ekkor felmerült a gondolat, hogy ők fogadnák immár
gondviselésük alá Piroskát, hisz sehol máshol nem lenne jobb
helye, mint náluk. A költő erről tapintatosan írt is vejének, de az
elhárította a fölvetést.
Szél Kálmán második házassága nem sikerült, néhány hónap
után felbomlott, és a lelkész 1868 nyarán maga vitte fel Pestre
Piroskát, s hagyta ideiglenesen a nagyszülőknél. A nagyapa
most már megnyugodott, játszhatott unokájával, s gyönyörköd-
hetett benne, amennyit csak akart. Valahogy elveszett leányát,
Juliskát látta a kedves kis teremtésben, féltő gonddal és nagy
odaadással nevelte. Legelőbb a következőket tanította meg neki:
„Ki vagy te?”
Erre a kérdésre a következőt kellett felelnie:
„Szél Piroska, az Arany bácsi unokája.”
„Hol lakol?”
„Az Akadémiában.”
Piroska a nagymamájával aludt egy szobában, de napközben
többet tartózkodott a nagyapjánál, aki már egészen kicsi korától
végtelen türelemmel okította, elmesélve neki mindent, amire
csak rányílt az értelme. Piroska igen élénk, sötétbarna hajú, bar-
na szemű – apjától örökölte –, néha pajkos gyermek volt, és ha
valamiért a nagyanyja vagy Laci megpirongatta, Arany a védel-
mébe vette: „Ne bántsátok a szegény árvát!”
Eladva földbirtokait, Aranynak most az lett fő gondja, hogyan
gyarapítsa pénzét. Azt is fontolgatta, hogy bérházat vásárol Pes-
gy p p g gy
ten, s annak a jövedelméből rendszeresen félretesz, hanem egy
valamirevaló házhoz tőkéje kevésnek bizonyult. Lovassy Ferenc
azzal kereste meg, hogy legyen társ a Szalontán alapított ma-
lom-részvénytársaságban. Tetszett volna Aranynak a jövedel-
mező lehetőség, de mivel ilyen ügyben tájékozatlan volt, addig-
addig halogatta, míg lemaradt a befektetési lehetőségről. Mint-
egy mentegetőzésképp írta aztán sógorának: „Te tudod, hogy ez
énnálam nem nyerészkedés, nem üzlet, hanem főképpen az,
hogy kis jövedelmemet oda emelhessem, miszerint abból – és
biztosan megkapva – Pesten is fenntarthassam magam hivatal
nélkül. Quasi nyugdíjazni szeretném magamat, rendes időben
kijáró jövedelemmel.”
Kajdacsy doktornak, aki mellesleg a Pest megyei tiszti főorvos
volt, valami az eszébe ötlött, ki is fejtette betegének:
– Hallott már Karlsbadról, János?
– Valamit. Híres, cseh fürdőhely, Vörösmarty is kúrálta ott
magát. Meg pár éve Csengeryék is voltak ott.
A főorvos bólintott.
– Önnek annyiféle baja van, hogy javasolnék egy gyógykeze-
lést Karlsbadban. Kompetenciám beutalót adni, gondolkodjon el
rajta! Az ottani környezet meg gyógyvíz bizonyára enyhítené
fájdalmait: fejfájás, fülzúgás, hipertónia, hörghurut, epe-, máj-
és bélpanaszok, szívritmuszavar.
– Az bizony áldás lenne – tűnődött el Arany.
Otthon aztán feleségével megbeszélték a doktor javaslatát, és
arra jutottak, mindenképpen érdemes egyszer megpróbálni. A
hivatalos ügyeket gyorsan elintézte, az Akadémiától is megkap-
ta a szükséges szabadságot – Gyulai helyettesíti –, július köze-
pén elindult. Nem számolt azonban az út gyötrelmeivel. Bécsig
vonaton utazott, László ával együtt, aki onnan aztán Gleichen-
berg felé vette az irányt, ugyancsak gyógykezeltetni magát; ez
eddig még rendben lett volna. Az apa Bécsből délután öt órakor
indult tovább, egész éjjel vitte a gyorsvonat. Egerbe ért reggel
nyolc órára, kilenctől pedig kocsin zötykölődött este hatig. Mire
megérkezett, betegebb volt, mint előtte.
 Míg a két Arany külföldön tartózkodott, Rozvány Erzsébet rá-
szánta magát, hogy Pestre utazzon. Aranyné kérte őt meg szép-
szerével, hogy jöjjön, mert azonfölül, hogy már rég találkoztak,
igen nagy szükségük lenne rá: Piroska éppen beteg, a fér ak vi-
lággá mentek. Betti, bizonyára lelkiismerete által vezérelve is,
elfogadta a meghívást.
– Végre, kedves Bettám! – ölelte meg Aranyné boldogan a szép
özvegyasszonyt. – Már azt hittem, valami nagy bajt követtünk el
ellened, hogy nem nézel felénk.
– Dehogyis, drága néném, tudja azt jól, hogy milyen nagy fel-
adatban vagyok én.
– Tudom, lelkem, tudom, hanem azért többet adhatnál né-
künk magadból.
Rozvány György feleségének halálával Betti dolga megszapo-
rodott. Bátyja rábízta legkisebb leánya, Gabriella nevelését,
ezenfölül a többi gyerek tanítása is őrá hárult. Most vette annak
nagy hasznát, hogy őt annak idején Arany János tanította. Azo-
kat a módszereket alkalmazta maga is, és látnia kellett, hogy
mestere pedagógiája kiállta az idő próbáját.
– Milyen volt az utad?
– Szerencsés. A vonat ülése kicsit kormos volt, a ruhámat
majd ki kell mosni. De hol van a mi kis szentünk, Piroskánk?
– Gyere csak kedves, nézzük őt meg!
A kislány éppen szendergéséből rezzent, amikor bementek
hozzá. A vendéget meglátva láztól vöröslő arca fölragyogott.
– Betti néni, jaj, Betti néni! De jó, hogy itt van! Istenem, de jó!
Erzsébet odament a fekvő kislányhoz, megölelgette, megcsó-
kolgatta.
– Drágaságom, édes kincsem, de szép vagy! És mennyire ha-
sonlítasz az édesanyádra! Az állad az orrod, ó, istenkém!
Leültek a kicsi ágya mellé, nézték őt óvó aggodalommal. Piros-
ka értelmes szemekkel nézte őket, és okosan kérdezett.
– Szalontán is nyár van?
– Igen, kincsem.
– A pulykák nőnek?
– Hát emlékszel rájuk?
 j
– Igen. Persida néni megszámolta őket. Tizenkettő volt.
– Hát, te nagyon értelmes vagy! – csodálkozott el Betti. – Na,
ha ügyes leszel, és beveszed szépen az orvosságot, akár még ezen
a nyáron is eljöhetsz Szalontára. Nagymamával, nagypapával.
Aranyné óvatosan megjegyezte:
– Majd elválik, lesz-e hozzá kedélye nagypapának.
De Piroska már továbbgondolta Betti szavait.
– Elmegyek majd édesapámhoz, Lina nénihez, Persida néni-
hez, szaladgálunk Bodrival, etetem a rucákat.
Mindkét nő ámulva hallgatta. A kis beteg sokkal inkább sza-
lontai, mint pesti. Az ő gyermeklelkében a szülőhely jóval előke-
lőbb helyet foglalt el, mint ez a város, ez a palota, melyben jelen-
leg élt. Bárha az ő helye mégis ott van, ahol nagyszülei vannak.
– Megígérem neked – tekintett rá jelentőségteljesen Betti –,
hogy írok levelet Ellának, és kikérdezem őt minden felől. Hogy
van Persida nénéd, Gyurka és Andris bátyád, és mit csinál Tukás
néni. Megkérdezem tőle, nőnek-e a rucácskák, nem hiányzik-e
belőlük, és hát, a szegény pulykák mit csinálnak patában? Mit
szólasz? Ella már kilencéves nagylány, tud írni, és ezt mind
megírja nekünk. Jó lesz, édes Pirikém?
– Jó lesz! – felelte rá ragyogó orcával a kislány. – Én már nem
vagyok beteg, öltözzünk fel és induljunk Szalontára!
– Hohó! – intette le a nagymama. – Nem addig az, lelkem! A tí-
fusz makacs baj, csak a fekvés segít rajta.
Rozvány Erzsébet élettel töltötte meg a házat, és Szalonta han-
gulatát is a falak közé csempészte. Soha ennyi szabadidőt nem
kapott a szolgáló, mint ezekben a napokban. A két asszony
együtt főzött, mosott, vasalt, és egyfolytában a múltat emleget-
te. Bersek József, Juliska, Szél Kálmán rendre szóba került.
– Boldogtalan voltam József mellett – vallotta be őszintén Bet-
ti. Aztán megnyitotta szívét a ház asszonyának. – Nem tudom,
mi lett volna, ha ezt előre sejtem. ‘59 augusztusában hazaköltöz-
tem Szalontára, mert már az uram közelségét sem álltam. Írt ő
Gyurinak, hogy mennyire szeret, és igyekezett bátyámat ráven-
ni, térítsen jobb belátásra, de én nem óhajtottam hozzá vissza-
térni. Anyám azt találta ki, hogy a gyermektelenség az oka min-
 y gy gy g
dennek. Ha szülnék, az mindent rendbe hozna, esküdözött, és
visszaparancsolt férjemhez, és én nem bírtam neki ellentmon-
dani. Visszatértem hozzá, az éjszakáim iszonyban fogantak, de
mégis magamhoz engedtem néhányszor, hogy beteljesedjék csa-
ládom meggyőződése. De nem fogantam meg, és ismét eltaszí-
tottam magamtól. – Betti és Julianna Laci szobájában beszélge-
tett, hogy ne zavarják a szendergő Piroskát. – Ekkortól kezdett
József kicsapongani, és én megint otthagytam, de már nemcsak
undorral, hanem gyűlölettel is a szívemben. Tudja meg, kedves
néném, hogy bizony mindemellett sajnáltam őt, és rosszat sem-
miképp sem kívántam neki. Ezért azt határoztam el, hogy be-
adom a válást és kolostorba vonulok, hogy ő újra tudjon háza-
sodni. Az évben, 1862-ben halt meg édesapám, tehát én kétsze-
resen is össze voltam törve. Sógornőm is meghalt nemsokára, és
én akkor magamhoz vettem Gyuri kicsi lányát, Gabriellát.
– Igaz, hogy amikor Bersek, szegény feje, megkapta a válási
végzést – kérdezett közbe Julianna –, a te képeddel a kezében lett
öngyilkos?
– Igaz – sírt fel Betti, mire Aranyné is. – És az volt a kívánsága,
hogy az én képemmel temessék el… Borzasztó, hogy ez engem
mennyire megnyomorít. Akármilyen is volt ő, és én bármennyi-
re is viszolyogtam tőle, el kell ismernem, hogy nagyon szeretett.
Ki tudja, lett volna-e fér a világban, aki nálánál jobban szeret-
hetett volna. Én már soha nem fogok férjhez menni, az én peni-
tenciám ez, a magány.
A két asszony hosszan elpityergett ezen, Julianna vigasztalta
Bettit, aki most először nyílt meg neki ily őszintén. Aztán, mint
korábban már többször is, kifejtette az özvegynek, hogy nem
cselekszik helyesen, ha egyedül marad, mert ezzel senkinek sem
használ, legkevésbé magának. Ami elmúlt, elmúlt, az Úr megbo-
csátotta, egy életen át senkitől sem várható el a vezeklés. Finom
célzásokat tett rá, mennyire természetellenes az ő korában társ-
talanul élni, és megjegyezte, hogy Gyulai Pál nemrégen özve-
gyült meg, s mennyire derék, jóravaló ember.
Betti jelenléte az egész Akadémiára hatással volt. A szomorú-
ságában is fenséges, szép asszonyt nem kerülték el a fürkész sze-
 g g p y
mek. A portásnak még az álla is leesett, amikor először meglát-
ta. Minden alkalommal, amikor Betti sétára indult a Duna-part-
ra, meghajlással, „nagyságos asszony” megszólítással üdvözölte,
de a fennkölt, megközelíthetetlen attitűd megálljt parancsolt;
egyebet sosem mert neki mondani. És a hivatalnokok is csak
tisztelettel biccentettek feléje. Szívük szerint bókoltak volna
neki, Betti viselkedésében azonban benne érzett valami túlvilá-
gi erény, amelytől meghátráltak a fér ak.
Egyik délután Erzsébet kivett bőröndjéből egy keményfedelű
kiskönyvet, s azzal ült le Piroska betegágya mellé. Julianna bead-
ta unokájának az orvosságot, aztán ő is helyet foglalt az özvegy
mellett. A kislány észrevette a könyvecskét, kérdőn tekintett a
vendégre.
– Az ott micsoda?
– Az emlékkönyvem.
– Olvasni fog belőle?
– Ha kíváncsi vagy rá.
– Igen.
Betti lapozgatni kezdett, majd az egyik oldalnál megállt.
– Ezt nagypapád írta nekem még nagyon régen, kíváncsi va-
gyok, hogy fog neked tetszeni.
A kislány szeme fölcsillant, és tátott szájjal várta a textust.
Aranyné kicsit furcsállotta, hogy Betti ilyen bizalommal viselte-
tik a négyesztendős gyerekhez, akinek talán korai még felolvas-
ni, de maga is kíváncsi lett. Vajon mit írt annak idején férje ta-
nítványa emlékkönyvébe?
– Nos, az a címe: Egykori tanítványom emlékkönyvébe.

Én láttam a bimbót, én láttam azt,

Midőn, érezve a nyájas tavaszt,
Kezdett kifejleni:
Örűlt a lelkem, és kéjjel telék,
És mint hiú kertész, sokat merék,
Sokat, reményleni.

De ennyit nem.
 y
Reményem balga volt,
Árnyékban sem mutatta a valót:
Milyen lesz a virág
A természet rá csillogó mezet
Szövött: a sok kontár kertész kezek
El nem torzíthaták.

Hintsed, virágszál, most hintsd bájaid.

A her vadásnak messze napjait
Rettegned nincsen ok:
Érintsen bár a her vadás szele,
Dús illatod, lényednek szebb fele,
A szellem élni fog!

Csend lett, különös, légben függő. Piroska mosolyra merevült

orcával bámulta egy ideig Bettit, aztán szeme lecsukódott, el-
szenderedett. Juliannában valami nagy hiányérzet kezdett nö-
vekedni, amely lassan belső sértettségbe fordult: neki ilyen szép
verset még nem írt a párja. Mire vélje ezt a pillanatot, ezt a múlt-
ból előkerült „vallomást”? Miért érezte szükségesnek megoszta-
ni személyes versét ez a tragikus sorsú özvegy? Furcsa, hogy
most egyszerre távolinak érzi, pedig rengeteg szállal kötődnek
egymáshoz. A bak s leány Szalontán a jegyzői ház mindenna-
pos vendége volt… Imádták egymást Juliskával, de sokat ját-
szott másik gyermekével is, szőttek, hímeztek együtt, és még
Pető t is szerencséje volt látni. Leveleztek évek óta, korábban le-
ányával is, és még Juliska hajadon korában felkereste őket Pes-
ten, együtt vásároltak fölöttébb nagy egyetértésben, vidáman.
Vagy csupán túl érzékeny a lélek, túl korán ijesztette meg vala-
mi sandaság, ami méltatlan ehhez a tiszta nőhöz? Aranyné el-
szégyellte magát önnönmaga előtt, és feloldotta Bettit gyanak-
vása alól.
Egyik nap a ház asszonya piacra indult, ám a második utcasar-
kon észrevette, hogy otthon maradt a bugyellárisa. Mit volt mit
tennie, visszafordult. Belépve otthonába észrevette, hogy férje
szobájának ajtaja résnyire nyitva áll. Kíváncsian odaosont, be-
 j j j y y
kukucskált. Bettit látta a mahagóni íróasztal fölé hajolva, ahogy
elmélyülten olvas valamit. Egész testtartásában benne volt a kí-
váncsiság, a rajongás, mintha számára nagyon fontos titkok kö-
zött kutakodna. Julianna testén a féltékenység hűvöse hullám-
zott át, s noha nesztelenül el akart lépni, megreccsent alatta a
padló.
Betti hirtelen megfordult, pillantásuk találkozott.
– Mit csinálsz itt?
– Ó, semmit, semmit! – kiáltott fel Betti rémülten.
– Jani és közted van valami, amiről nem tudok?
A atalasszony arca lángvörös lett.
– Dehogy, drága néném! Jóságos Isten! János bácsi legújabb
művére szerettem volna egy pillantást veti. Illetlenség volt, bo-
csásson meg!
Másnap a két nő hidegen vett búcsút egymástól, Betti haza-
utazott. Piroska módfelett fájlalta, hogy ez a szépséges, bársony-
hangú nő ily hirtelen otthagyta őket.
Néhány napra rá szabadkozó, bocsánatkérő levél érkezett Sza-
lontáról Bettitől. Julianna augusztus 27-én válaszolt rá.

Édes Bettám!
Most csak néhány sort írok, megnyug tatásodra hogy megkap-
tam a harminc forintot. Majd be számolok véle ha mindent
rendbe látok, vagyis ki zetem a ki zetendőket. Szegény kicsink
ágya melett írom e sorokat; csakugyan bekövetkezet amitől
annyira retteg tem, a visszaeséstől. Irtózatos! Látnád csak mi-
lyen álapotban van. Alig hihető, hogy kibírja, kétségbe esik a
nagyapa. Nem tudom mi vár ránk.
Lelkem Bettám! ne báncs te engem a bocsánat kéréseddel, azt
én tehetném inkább; feledjünk minden kellemetlenséget, le-
gyünk a régiek. Úgy is, ki tudja meddig szerethetjük egymást…?
Ne roncsuk el a régi jót.
Ez a pici itt kínlódik, az ember lelke majd meghasad érte, bá-
tyád desperált Lacink hasonlóul, én alig bírom már helyzete-
met!
 Csókolom jó Persida Néném kezeit veled egyűt ezerszer a sírig
híved

Aranyné
 XII.

ARANY A HOTEL DE RUSSIE-BEN SZÁLLT MEG, amelyben I. Péter orosz cár

is pihent vagy százötven évvel korábban. Bejelentkezett kezelő-
jéhez, Hochberger doktorhoz, akinek átadta a Kajdacsytól ka-
pott beutalóját. Kedves fogadtatásban volt része, mert a cseh or-
vos szerette a magyarokat, így derűsen – németül – elbeszélget-
ve állapodtak meg a gyógymódban. Arany fegyelmezetten meg-
tartotta az előírást: reggel ötkor kelt, harmadfél órát sétált üres
gyomorral, pipa nélkül. Hat órától kezdte iszogatni a forrás ke-
serű vizét, sorba állva érte, mert sokan igényelték. Esős időben
beirányították fedett helyre, ő azonban inkább kint járt ernyővel
a szabad ég alatt. Nyolc órakor reggelizett a Posthofnál, végre rá-
gyújtott első csibukjára, elolvasta a lapokat, ami módfelett ked-
vére való volt. Tíztől áztatta magát abban a medencében, amely
elő volt neki írva. Ebéd után pihengetett, olvasgatott, tizenhét
órától újból séta következett, húsz órakor pedig vacsora, több-
nyire a Hannover fogadó teraszán. A vacsora leves volt vagy két
lágytojás, utána egy pohár bor, és végre egy tömés pipa. Ha
akadt magyar társasága, Ledniczky József vagy az öreg Bónis, el-
időztek addig, míg rájuk nem sötétedett, aztán már ajánlatos
volt lefeküdni, mert reggel korán kezdődött a nap. Rövidesen ol-
csóbb kvártélyt talált magának, a Schlossbergben. Ez egy ma-
gánszálló volt a hegy oldalába építve, csöndes ház, kevés tulaj-
donossal. Szobája három ablaka az utcára tekintett, ahonnan
félkörben Karlsbad hegyeinek nagy részében gyönyörködhetett.
Augusztus közepén indult haza, de be kellett vallania magának,
hogy semmi javulást nem érez. Miután a szekérút nehézségeit
átvészelte, végre vonatra szállt Egerben. Elővette kapcsos köny-
vét, és elkezdte lejegyezni hirtelen támadt benyomásait egy Bú-
csú a fürdőtől című versike formájában.
 Isten veled Karlsbad szép tája! –
Örökké az ember nem állja.
Rothad neki tüdeje-mája; –
Így végződik a földi pálya.
Alás’ szolgája!

Még ez év őszén észrevette, hogy a jobb oldalán, a máj magas-

ságában lassan, fájdalommentesen egy kitüremkedő dudor ke-
letkezett. Ez december elejére nagyobb terjedelmű daganattá
fejlődött. Csak nem az a pocsék keserűvíz okozta, amelyből
annyit megivott a fürdőhelyen?! Kajdacsy megnyugtatta, hogy
ez valami mástól lehet, írt fel neki kenőcsöt rá. De hiába kene-
gette vele, ‘70. január elején kékes folt keletkezett a daganat kö-
zepén, mely hamarosan krajcáros terjedelművé növekedett.
Megtudván ezt a barátai, Eötvös és Deák, felkérték Kovács Se-
bestyén Endre sebészprofesszort, hogy látogassa meg a költőt.
Egy este a professzor fel is ment Kajdacsyval az akadémiai lakás-
ba, és alapos vizsgálat alá vette a daganatot.
– Ez az epe lesz – simogatta tűnődve az állát.
– Mennyire veszélyes? – kérdezte Arany.
– Ha belül nem fáj, akkor ezen könnyen segíthetünk.
– Megkérem rá, professzor úr.
Arra azonban nem számított, hogy Sebestyén azonmód meg-
operálja. Még észbe sem kapott, a professzor a magával hozott
kusztorával a kékes helyen felnyitotta a csomót. Nemigen fájt,
ezért a beteg csöndben maradt, annál is inkább, mert mindnyá-
juk csodálkozására három darab sárgásvörös kavics fordult ki a
metszés nyomán.
– Hej, de szép epekövek! – kiáltott fel Kajdacsy. – Jókorára hiz-
lalta őket, barátom.
– Hírnevéhez méltóan – kuncogott rá a professzor.
Aztán a sebet bekötözték, s Arany jóformán még magához
sem tért, már el is távozott a két orvos, otthagyva a meglepett
pácienst három óriási epekővel. Csak nehogy böjtje legyen en-
nek a hirtelen beavatkozásnak!
 És lett! Reggelre már mutatkoztak a sebláz első jelei, s mire
Laci elhozta Kajdacsyt, Arany már csaknem halálán volt. Három
napon és három éjjen át borzasztó fájdalmakkal járó, magas seb-
láz emésztette. Kajdacsy is megijedt, napjában kétszer is meglá-
togatta, átkötözte sebét, beadta a gyógyszereket. Sebestyén pro-
fesszor is eljött, bűntudattal állva a beteg elé.
– Bocsásson meg, ezt kissé elhamarkodtam! Isten látja lelkem,
csináltam már ilyet, azok egyikének se lett ilyen következmé-
nye…
Arany bágyadt arccal bámult rá az ágyából. Borzasztó kínos
lenne bármit is mondani ennek az embernek, aki így elintézte
őt. Inkább magát korholta a fejlemények miatt.
– Hagyja csak, professzor úr, nem ön a hibás! Én vagyok gyen-
ge, mint az oláhecet.
Julianna ideje nagy részét beteg férje mellett töltötte. Még so-
sem látta ilyennek párját, rettentően félt, hogy állapota még
rosszabbra fordulhat. „Látnád csak most! – Írta Rozvány Erzsé-
betnek. – Elcsodálkoznál, mennyire odavan szegény Jónk!”
Arany végre kicsit jobban lett, de a későbbi napokban is távolí-
tottak el belőle epeköveket, nyolc-kilenc darabot, amit a szerve-
zet nyomott ki magából. A nyílás, melyen kijöttek, a gondos kö-
tözés dacára is nagyon lassan gyógyult, sőt sohasem gyógyult
be egészen, élete végéig szivárgott; karbonsavat meg különféle
kenőcsöket használt rá. A felépülés után Arany a két legnagyobb
epekövet vatta között papírba csomagolva egy kis orvosságos
dobozba helyezte. Fedelére aztán rájegyezte a nevezetes napot:
1870. január 13.
A sors végre gondjaiba vette a költőt, ‘70. január 17-én az Aka-
démia főtitkára lett, így mentesült sok-sok alantas munkától,
lényegesen több időt nyerve elmaradt és új alkotásaira, valamint
unokája számára.
Ebben az esztendőben is vállalta az út nehézségeit, megint el-
utazott öt hétre Karlsbadba, amit a csehek Karlovy Vary néven
emlegettek. Fegyelmezetten végezte a kúrát, sétált a tölgyek
alatt meg a fenyvesek ösvényén, itta a keserű lét, áztatta magát
a gyógyvízben, és remélte, várta a jobbulást. „Nem tudom, jő-e a
 gy gy j j
krízis hazatértem után: de itt alig veszek észre változást egészsé-
gi állapotomon. Az idő folyvást szép, néha rövid záporral, mely
után a lég annál tisztább, az erdő annál zöldebb, a séta annál kel-
lemesebb” – írta Csengery Antalnak augusztus 2-án. Nagyban
megnehezítette az életét a nyitott sipoly, amelyet mindig tisztán
kellett tartania, s gondosan bekötözni, hogy a váladék át ne üs-
sön a ruházatán.
Nyaranta, amikor Arany a fürdőhelyen tartózkodott, Piroska a
nagymamájával rendszerint Szalontára utazott. Születésnapját,
július 24-ét mindig az apjával ünnepelte meg, ebben az Arany
család semmi kivetnivalót nem talált. Amúgy Ercsey sógorék-
nál laktak.
Lina és leánya, Vilma imádta Piroskát, beszélgetésük állandó,
vissza-visszatérő témája az elhalt édesanya volt. A nagyapa
egyébiránt még külhonból sem feledkezett meg unokájáról. Sok
egyéb levele mellett hozzá is írt néhány kedves, aggódó szót.

Karlsbad, 1870. július 22.

Kedves Piroskám!
Mikor ezt a levelet megkapod, te már akkor Szalontán futkosol,
a gangon, meg az udvaron, meg a kertben, aztán meg a fáskert-
ben, szőlőskertben jársz, úgy megszereted Szalontát, hogy a
nagymamának erővel kell hazahoznia Pestre. Biz úgy lesz az,
kis mókus! De jól viseld azért magadat, csak annyi gyümölcsöt
egyél, amennyit szabad; meg ne hűtsd magad, hogy beteg ne
légy, hanem mindig vigyed a kis japlit, ha kimégy a házból…
Csókollak édes kis leányom, áldjon meg a jó Isten, akinek
olyan szépen imádkozol minden este; ezt kívánja

szerető nagyapád

Amint ezt felolvasták Piroskának, az úgy elkezdett sírni, hogy

szinte megijedtek tőle. Csak ezt hajtogatta: „Hol van az én drága
nagypapám! Miért nincsen itten? Biztosan világgá ment! Soha-
soha nem látjuk többé!” Hiába mondogatták neki, hogy dehogy-
is ment világgá, csak betegségét kúrálja Csehországban, és há-
rom hét múlva itthon lesz, a leánykát alig bírták megvigasztal-
ni.
Ez esztendő novemberében történt még egy tragédia: elhunyt
kereszt a, Pető Zoltán. A temetésén Arany nem tudott jelen
lenni, mert kegyetlen mód kínozta a fejfájás, egy kiadós náthá-
val egyetemben. Most marcangolta csak istenigazában az ön-
vád, hogy nem gyelt kellőképp a könnyelmű legényre. Zoltán
sokat betegeskedett – rövid és balszerencsés élete során először
nagyapjához került, Erdődre, majd később mostohaapjánál,
Horváth Árpádnál élt Pesten. Sikertelen diáknak bizonyult,
1864-ben megbukott a gimnáziumban, mire nagybátyjához, Pe-
tő Istvánhoz került Csákóra, aki először gazdasági pályára
szánta a út, bár ragaszkodott ahhoz, hogy Zoltán elvégezze a
gimnáziumot. Szarvason folytatta hát tanulmányait, ahol ván-
dorszínészekkel dorbézolt, eltékozolta apanázsát, komoly adós-
ságot halmozva föl. Letartóztatták, gyámja mentette meg, ki -
zetve tartozását. A ú azzal hálálta meg nagybátyja jóságát,
hogy megszökött Szarvasról, és megint elmerült a lump életben.
Pető István utánanyúlt, felkarolta, beíratta a nagykőrösi gim-
náziumba. Ott sem becsülte meg magát, gyengén tanult, laza er-
kölcséről, trehányságáról lett hírhedt. Az immár kiszámíthatat-
lan út gyámja Szegedre vitte Káló Antalhoz, akinek havi húsz
forintot zetett, hogy a piaristákhoz járassa. Hanem Zoltán az
érettségi előtt úgy döntött, nem folytatja a tanulást, elindult
Debrecenbe, ahol színésznek állt. Gyenge szervezete nem bírta
el az életmódjával járó hányattatásokat, súlyosan megbetege-
dett. 1870. november 5-én hunyt el, tüdőbajban – mindössze
huszonegy éves korában, anyja után két évvel. A Kerepesi teme-
tőben helyezték örök nyugalomra, közös sírban Szendrey Júliá-
val.

⸎
A következő évben sem hagyta ki az üdülővárost, amely pedig
ezúttal sok bosszúságot okozott neki. Tudniillik már pihenése
elején értesült Henszlmann Imre képviselő országgyűlési indít-
ványáról. Henszlmann előterjesztésének lényege abból állt,
hogy az arra érdemes írókat nemzeti jutalomban kellene része-
síteni. Arany ezen egészen elcsodálkozott: hiszen ott az írói se-
gélyegylet az e éle ügyek orvoslására! Ahogy hazatért, nyom-
ban utánanézett, miről is van itt szó. Amikor rájött, fölfordult a
gyomra a potyalesés ezen visszataszító formájától. „Most a mi-
niszterhez fognak folyamodni desperátus korrektorok, s a éle
nép, kiket az írói segélyegylet elkergetett, s a miniszter 50–60
forintjával kiosztja nekik, hogy a nyakán ne vesszen, ha már
meg van szavazva. Nyer-e ezáltal az irodalom? Nyer-e csak egy
érdemes írói ösztönt a munkára? Kilátást a jövőre? Versenyhe-
vet a méltó jutalomra? Nem! A silányság, az erkölcsi és anyagi
romlottság nyer új ügyet, új címet koldus llérekhez!” Valamit
tennie kellett, sürgősen, nehogy azt higgye bárki is, hogy Arany
János hallgatólagosan idomul ezekhez a lekvár Jankókhoz! A
tisztesség mindenekfelett! Nyomban levelet írt Pauler Tivadar
kultuszminiszternek.

Pest, 1871. június 16.

Nagyméltóságú Miniszter Úr!

Egy köztiszteletéi haza azt a bizalmas közlést tette nekem,
hogy Nagyméltóságodnál lépés tétetett volna jövő évi országos
budgetbe egy olyan tétel fölvevése iránt, mely személyemet
érintené. Azon esetre, ha ily szándék csakugyan létezik, kérem
Excellenciádat, hogy az egész dolgot, amennyire t. i. rám vo-
natkoznék, mielőtt nyilvános észrevételek tárgya lehetne, mél-
tóztassék teljesen mellőzni. Ki állandó tisztelettel maradok
Nagyméltóságodnak

alázatos szolgája
Arany János

Az élet ettől még nem állt meg, az idő pergette perceit, a hetek
hónapokká, a hónapok évekké gyarapodtak, s két év múlva már
egy értelmes, hétesztendős kis hölgy hallgatta komoly orcával
Szalontán az imádott nagyapa levelét. „Neveljen fel a jó Isten té-
ged kedves unokám, szépnek, jónak. Légy engedelmes, szorgal-
mas kisleány. Ezután már többet kell dolgozni, tanulni, mert
már 7 éves vagy, már okosnak kell lenned. Ezt a levelet Laci bá-
csi lepecsételi neked az én pecsétnyomómmal, mely az édes-
anyádé volt, aztán… kérd meg nagymamát, tegye el neked jó
helyre, míg nagy leszesz, emlékül a te nagyapádra, a téged úgy
szerető Arany Jánosra.”
Feleségének is írt egy másféle hangvételű, szánakozó levelet:
„Engem háborgat a lelkiösmeret, hogy én már ötödik éve, min-
den nyáron úrilag kifürdőzöm magamat: te pedig, kinek szintén
kellene, otthon maradsz és húzod az igát. Az nem igazság és
nem emberségesség.”
Továbbra sem érezte, hogy komoly javulást hozna számára a
karlsbadi fürdőzés, de azért csak elutazott a következő évben is.
Ezen a nyáron furcsa dolog esett meg vele: amikor ki akarta -
zetni gyógy- és zenedíját, az illetékes azt közölte vele:
– Herr Arany, az ön neve nincs a lajstromon.
– Tiltva vagyok?
– Dehogy. Nyugodtan használhatja eme külön szolgáltatásun-
kat, csak mostantól nem kell érte zetnie.
– De miért, ha szabad kérdeznem?
– Azt nem tudom, kérem.
Ezzel el lett rontva a napja. Pedig ezúttal több magyar ismerő-
se is itt üdült: Tóth Lőrinc, Thaly Kálmán, Fejérváry Géza báró.
Sem a fürdőbe, sem a zeneházba nem mert bemenni, mert azt ő
nem zette be. És, ha nem zette be, akkor az neki nem jár. Más-
nap reggeli után magához vette sétapálcáját, és elindult a város-
házára, hogy megtudakolja a kiváltság okát. Járt már itt koráb-
ban, tavalyelőtt, amikor úgy döntött, hogy a helyi szegényalap-
ba adományoz két forintot. Az emissziónál előadta aggodalmát
a pénztárnoknak:
– Valami félreértés történhetett, Herr Kassenführer, mert a ne-
vem nem szerepel a stringent nyilvántartásban.
 A hivatalnok mosolyogva tekintett rá, és tört németséggel vá-
laszolt:
– Nem történt félreértés, Herr Arany. A karlsbadi városi tanács
a fürdőigazgatóság javaslatára így rendelkezett. Önnek a külön
szolgáltatás frei.
Ezen lepődött csak meg igazán.
– No, de hogyan? Minden rendes ember zeti a részét, nekem
pedig ingyenes?
– Pontosan.
Hosszan tipródott, egyik lábáról a másikra billenve a veretes
pénztári rézrácsozat előtt. Nohát, ha ez kitudódik, hogy neki itt
ilyen érdemtelen protekciója van, kétségbe vonhatják humaniz-
musát. Mit tudjon tenni? Odahajolt a pénztárnokhoz.
– Akkor most szeretnék be zetni a szegényalapba – és a pultra
csúsztatott egy tízes bankót.
A hivatalnok, emlékezve arra, hogy mennyit szokott a baju-
szos magyar adományozni, vissza akart adni nyolc forintot.
– Nem, nem, kérem, ezúttal tíz forint az adományom.
Visszafelé sétáján a Teplá folyó hídján találkozott a „bárónő-
vel”. Biccentettek, és szótlanul elhaladtak egymás mellett.
Arany annyit tudott csak róla, hogy német, elmúlt negyvenéves,
de már legalább hat éve megözvegyült. Ezt Ledniczky meg Hor-
váth Boldizsár mesélte neki korábban, hozzátéve: ő itt a legszebb
dáma, hej, még az ifjú fér ak is megnyalnák utána a tíz ujjukat.
Mondták a nevét is, de Arany nem akarta megjegyezni, és nem
tudta azóta se. Hogy aztán Ledniczky szavai ébresztették-e rá,
avagy magától is észrevette volna… A Baronin, Arany magában
így szólította, valóban igen szemrevaló nőszemély: a középma-
gasnál valamivel sudarabb, meglett asszony létére módfelett
karcsú, haja szőke, szeme nefelejcskék, bőre fehér és oly üde,
mint egy bak slánynak.
Ha összeakadt a tekintetük, attól a fér rendre zavarba jött.
Nem csupán a Baronin kivételes esztétikuma miatt, amelyet a
világító szemek, a dús szemöldök és az alabástromarc még kü-
lönlegesebbé varázsolt, hanem a már-már szemérmetlen kitá-
rulkozástól. Az asszony úgy tudott reá nézni, elmosolyodni, ele-
 y gy y
gánsan bólintani, hogy az Magyarországon már ledérség. Ez a
magatartás kezdetben megzavarta, noha fel is pezsdítette, de
mióta rájött, hogy a német nőknél ez nem kirívó viselkedés, el-
fogadta. S amit otthon soha nem tett meg hölgyekkel való talál-
kozáskor, üdvözlésképp maga is hamiskásan elmosolyodott a
bajusza alatt.
Aztán egy pillanatra megállt, az ég felé tekintett. Kilátását el-
födte egy terebélyes koronájú tölgy, a lombozatán itt-ott áthulló
napfény tünékeny villanásokat lőtt szemébe. Mit jelentsen ez a
hirtelen támadó tágasság a lelkében? Aztán továbblépett anél-
kül, hogy megadta volna rá a választ.
Schlossbergi szobájában a tükör elé állott, hogy tisztázzon va-
lamit tulajdon énjével. „Ki vagy te, Arany Jani? Egy ötvenhat
éves, beteg, magyar poéta. Miért kell neked pajkosan visszamo-
solyognod egy külországi özvegyasszonyra, amikor már csak
hálni jár beléd a lélek? Idegen vagy te itt, de ezen a földön is,
mint ama meg nem értett, bolyongó zsidó, aki rohant, csak ro-
hant az élet sivatagján át, nem ismerve végcélját. Otthon leg-
alább várnak rád, mégpedig azok, akik pótolhatatlanok: Julis, Pi-
roska… Ők azok, akik nélkül valóban eretnek lennél ezen a vilá-
gon!”
A délutáni séta után egy üzenet várta a levélszekrényében, fel-
adója maga a fürdőigazgató. Fölbaktatott második emeleti szo-
bájába, felbontotta a borítékot, amelyből egy kicsiny papiros ke-
rült elő, rajta csupán néhány sor. Elolvasta, aztán csak bámult ki
az ablakon eltűnődve. Többé bele nem pillant, az már biztos,
mert olyan is néven volt nevezve benne, amit nem akart volna
még egyszer meglátni. A levélben az intézmény igazgatója saj-
nálatát fejezte ki, hogy eddig nem tudta, kicsoda ő. Most, hogy
értesült arról, hogy a vendége Arany János, Magyarország Szent
István-renddel kitüntetett, első számú költője, tisztelettel fel-
menti őt a gyógy- és zenedíj zetése alól, és a jövőben is ezt fogja
tenni…
Hazatérve ismét remélte a jobbulást, hisz sokat tett érte. Ám
szeptemberben megint olyan beteg lett, hogy azt hitte, ütött az
utolsó órája. Egy teljes hétig meg-megújuló lázas hasmenésben
 j gy j g g g j
szenvedett. Attól tartott, hogy ez kolerává vagy tartós váltóláz-
zá fajul. Nagyon nehezen lábalt ki belőle, és, ahogyan korábban
a seblázából kikecmeregve, megint úgy érezte, hogy gyengébb,
esendőbb lett. „Baj, baj hátán” – mondogatta feleségének unásig,
aki már meg sem akarta hallani.
Annyi kis öröme volt ebben az esztendőben, hogy meglátogat-
ta őt Rozvány György a családjával, méghozzá a ‘73-as bécsi vi-
lágkiállításról hazafelé tartva. Arany boldogan fogadta a zajos,
szalontai vendégsereget, akik úgy tódultak be a szobájába,
mintha nála akarnának tanyát verni.
– Gyuri, Gyuri! – kiáltott Arany, s felpattanva íróasztala mel-
lől, barátjához lépett, átölelte. Úgy álltak ott hosszan egymást
szorongatva, tapogatva, mintha száz éve találkoztak volna. De
aztán a többiek is sorra kerültek. György új feleségét már ismer-
ték, de az asszony Lencsi nevű nővérét most mutatták be elő-
ször Aranynak és nejének.
– Örvendek, igazán örvendek! – bólogatott feléje a költő. – No,
és milyen volt a világkiállítás?
– Jaj, nagyon szép volt minden! – lelkendeztek a nők.
– Büszkék lehettünk magunkra! – kurjantott György. – A ma-
gyar pavilon az osztráktól elkülönülve, teljesen önálló helyen
állt. Te, Jani, olyan mozdonyt állítottunk ki, hogy azt az egész vi-
lág csudálta. Tudunk ám mink, ha akarunk!
– Nekem a Zsolnay kerámiák tetszettek – ragadta el tőle a szót
Lencsi. – Gyönyörűek voltak azok az eozinmázas tányérok. Vet-
tem is volna belőle, de nem lehetett.
Mindössze két órácskára ugrottak fel, de így is nagy örömet
okoztak az enervált költőnek. A ház asszonya édességgel kedves-
kedett a három gyereknek: Jolánka, Gabriella, Jóska meg is ette
szépen a maga porcióját. Búcsúzkodáskor Arany a tizenegy éves
Gabriella fejére helyezte a kezét.
– Te lennél Ella?
– Igen.
– Olyan jó kislány legyél, mint Betta néni volt! Mondd meg
neki, hogy örömmel várjuk mielőbbi látogatását több időre.
 Aranyné szívébe pici tüskét szúrtak férje szavai, mégis azt
mondta a kislánynak, amikor az kezet csókolt neki:
– Csókold meg helyettem Betta nénédet, sajnálom, hogy ő
nem jött veletek, de várjuk mielőbb!
Piroska sírdogált kicsit, miután a zajos társaság eltávozott, az-
tán nem győzött felőlük áradozni. Az ő számára is igen kedves
volt az, aki a szülőföldjéről jött.
A tél folyamán Szász Károly egy láda almát küldött Aranyék-
nak, hogy ne szűkölködjenek vitaminban a hideg hónapok alatt.
A költő így köszönte meg régi barátjának a gyelmességet:
„Megkaptuk épen és szépen a Piroskának szánt almákat, melyek
nagyobb részét a nagyapó fogja megeszegetni, miután az ily
szép alma most országos ritkaság, s ő egészségi tekintetben né-
hány év óta hasznosnak találta esténként egy-egy almát elfo-
gyasztani. Vedd köszönetünket. Különben családom – leszámít-
va nagymama olykori fejfájásait s az én krónikus bajaimat –,
egészséges, Piroska szépen nő és fejlik. Én valami tíz nap óta
nem vagyok jól – talán a vég kezdetét érzem – de az ne gátoljon,
hogy, míg tehetem, irántatok való szeretetemet és jókívánságo-
mat kifejezem…”
Az Akadémia épületével is nagyon sok gondja akadt. A fűtési
rendszer végre kiépült, hisz eddig csak félmegoldással műkö-
dött, de újra kellett ácsoltatni a trehányul felhúzott tetőzetet.
Most került sorra a heti ülésterem díszítése, aztán kiválogatták
azokat a hazai tájképeket, amelyek oda kifüggesztésre kerülnek.
A falszögletekből méltóbb helyekre, gyámkövekre állították Ka-
zinczy, Vörösmarty, Széchenyi szobrait, majd Zrínyi és Pázmány
képének is helyet találtak. Eötvös szorgalmazta a nagy terem fe-
hér falainak színes gipszstukkókkal való díszítését, de többszöri
gyűjtéssel sem adódott össze elegendő pénz. S mindezen tevé-
kenységek adminisztrálása, az anyagbeszerzések, a munkaki-
osztás, a költségelszámolás Aranyra hárult. Ha kicsit is kielégí-
tőnek érezte közérzetét, éjt-nappallá téve olvasta a beadványo-
kat, fogalmazott, levelet írt. Tehát hiába sikerült túladnia az ap-
róbb, sziszifuszi munkákon, került más dolga csőstől. Volt úgy,
hogy a felesége ment el a hivatali irodájába, mert még éjfélkor
 gy g j g j
sem tért meg lakásába. Olyankor az íróasztalára borulva aludt,
amit pedig titkolni igyekezett.
Ez évben mintha kicsit jobban esett volna a gyógy üdülés.
Visszatérve Karlsbadból lelkesen látott munkához, úgy érezte,
minden könnyebben megy. Ezen a nyáron felesége és Piroska
nem utazott Szalontára, inkább, megfogadva a „nagypapa” ta-
nácsait, a Császárfürdőbe jártak. Hiányolták azonban őket szü-
lővárosukban, olyannyira, hogy Ercsey Sándor el is jött Piroská-
ért Pestre.
– Micsoda dolog ez néném, bátyókám, hogy tájunkra se néz-
tek! Lina kisóhajtozza utánatok a lelkét!
Arany jókedvében volt.
– Tudhatod jól, Sándor, mennyi dolgunk van. Az, hogy nem lá-
togatok idén haza, még nem jelent semmi rosszat. Ismersz,
mennyire szeretem tartani valamennyi kedves, szalontai em-
berrel az atya ságot.
Az ügyvéd nevetett, játékosan megfenyegette Piroskát.
– No, de téged viszlek ám, kisasszony, mert kikapok otthon, ha
nélküled megyek haza!
A kilencéves, pajkos orcájú lányka szeme fölragyogott.
– Igen, megyek, szívesen, csak hát… – Ártatlan képpel Arany-
hoz fordult. – Drága nagypapa, tessék engem elengedni Szalon-
tára!
A költő két ok miatt is elszomorodott. Éppen most szeptem-
berben lett volna alkalma arra, hogy kicsit fellélegezzen, és töb-
bet legyen unokájával. Másik pedig, hogy aggódott is így elen-
gedni őt, hiába megy a legjobb helyre.
– Kérdezd nagyanyádat! – vetette oda szándékoltan mogor-
ván.
– Édes nagymama, tessék engem elengedni Szalontára!
Láthatólag Julianna sem örült ennek, de legkedvesebb öccsét
és Lina sógornőjét sajnálta volna elhárítani. Úgy tett, mintha az
iménti beszélgetést nem hallotta volna.
– Nagyapád mit mond?
Ezen a leány meghökkent, de helyén maradt az esze.
– Azt mondta, kérdezzem meg nagymamát.
 g gy
– No, ha ő elenged – szólt Julianna megfontoltan –, én sem ál-
lok utadba.
Piroska ugrándozni kezdett örömében, megcsókolgatta nagy-
szüleit, s már oda is perdült Sándor mellé, mintha azonmód in-
dulnának. Az ügyvéd nevetett rajta, és megajándékozta egy ha-
zulról hozott, hamvas kajszibarackkal.
– Tessék, Pirike, ezt neked hoztam! Holnap, a reggeli vonattal
indulunk. Két hónapnál előbb vissza se hozlak.
Mintha érezte volna az Arany házaspár, hogy ez rosszul fog si-
kerülni, nem volt utána nyugtuk. És, akárha a végzet rendelke-
zett volna így megint, máshonnét kapott hírt a költő: Ercseyné
tífuszba esett, ágynak dőlt. Arany azonmód levelet írt Sándor-
nak, amelyben kifejezte aggodalmát Lina iránt, majd nyomban
unokájára tért: „Hanem azzal a mi kis leányunkkal mit csináltok
ily körülmények között? Írok az apjának, hogy vigye onnan ma-
gához, vagy akárhová, vagy hozza már fel, hiszen ez borzasztó,
hogy ily házi körülmények között ott alkalmatlankodjék.”
Egy héten belül Piroska már a nagyszülőknél csintalankodott,
mindkettejük boldogságára. Hanem rövid idő múlva kapták a
hírt Szalontáról, hogy a tűzrőlpattant, kedves, cserfes, önzetlen,
imádni való Lina meghalt.

⸎
Minek élni? A bajra, a szomorúságra? Minek dolgozni, alkotni?
Reggel eszébe jutott, hogy írnia kéne. Rátört a köhögés, aho-
gyan ébredés után mindig, és ugatott, krákogott, öklendezett,
majd kiköpködte a felszakadt egmát az ágya mellett lévő ha-
mus vödörbe. Amikor végre megkönnyebbült, felállt, kihúzta a
sötétítő függönyt, mosakodott, öltözködött. Mégis kellene írnia!
Aztán megszólalt benne egy hang: ne írj! Hiába írsz! Nincs ki-
nek. Nincs minek. És nincs hozzá erőd.
Hányan haltak meg a drágaságai közül? Édesanyja, apja… Az-
tán a barátai, Pető vel kezdve, Vörösmarty, Tisza Domokos, őt
követte Tisza Lajos, az apa… Előszedte a szappant, a pamacsot,
habot vert föl magának, gondosan bepemzlizte borostás képét,
állát. „Rokonaim közül Sára néném, a, Jámbor Misi unokatest-
vér, de régen elmentek már!”
Kezébe vette gyöngyház nyelű borotváját, a tükör elé állt. Va-
lami furcsaságot kellett észrevennie: rosszul lát. Sokkal rosszab-
bul, mint tegnap reggel. Azzal nyugtatta meg magát, hogy biz-
tosan maradt a szemében még éjszakai mézga, majd, ha azt ki-
pislogja, jobb lesz. Folytatta félbehagyott gondolatát. Fitos Pál,
nagykőrösi tanártársa, Jósika Miklós író, Egressy, a színész, az
angyali Iduna, a drámaíró Obernyik, s a legnagyobb, Madách.
„Istenem, Madách Imi!” De Károlyi doktor, Széchenyi, Szemere,
Tompa, mind meghaltak! Megvágta magát. Kiket hagyott ki?
Szendrey Júlia, Pető Zoltán. Micsoda szemérmetlenség az el-
hunytakat sorra venni, hiszen úgysem juthat eszébe vala-
mennyi! Akkor pedig méltánytalanságot követ el az elfelejtet-
tekkel szemben. Sehogy se megy jól ez a borotválkozás! Pedig
odakint ragyog az idő, március vége van, elegendő fény vetül a
szobába. Legutolsó lelki sebe még ma is annyira fájt, hogy a szí-
ve bele tudna szakadni. Hiába telt el hat hónap, az Ercsey család
tragédiáján nem képes túltenni magát. Tavaly, október 16-án
meghalt tífuszban Lina, magával rántva mindkét gyermekét.
Együtt temették őket, a három koporsóra ez volt írva: Ercsey
Sándorné élt 44 évet; Ercsey Vilma élt 21 évet; Ercsey Lajos élt
19 évet. Sándor ottmaradt özvegyen, gyermektelenül a megüre-
sedett házban, amelyben oly sok boldog órát töltöttek együtt…
– Jól összevagdalta magát, nagypapa – nézett rá hökkenten a
konyhában Piroska.
Arany a fejét csóválta.
– Látod, milyen ügyetlen tudok lenni? Ej, ej, minden nappal
vénülök!
– Tett rá timsót? – kérdezte a felesége.
– Tettem, látja, ma még nem vérzek el.
Felesége és unokája ilyenkor már a konyhában tüsténkedett.
Főzték a kávét, készítették a reggelit. Mikor Arany előkerült, kor-
tyolhatta is a feketét, és falatozhatott kedve szerint. Ahhoz per-
sze étvágy is kellene, ami mostanában egyre kevesebb akadt, de
bár ez lenne a legnagyobb baja!
 g gy j
– No, Pirikém, szolgáld ki nagyapádat! – nógatta a kislányt Ju-
lianna. – Jobban esik neki a falat, úgy látom, mintha én tenném
eléje.
A fér nem tudott e szavakkal mit kezdeni. Néha úgy vélte,
mintha féltékeny lenne rájuk az asszony. Kétségkívül ritka nagy
rajongás fűzte őt unokájához. A leány volt a mindene, az édes
kis Piroskája, ő pedig a szerelmetes nagypapája neki. Olyan ti-
tokzatos szövetség volt közöttük, amit senki más nem érthetett
meg, és ezt csak csodálni vagy irigyelni lehetett. Reggelizés köz-
ben a szemük néha összevillant, orruk alatt ott bujkált a neve-
tés.
– Nem tart hát vélünk? – kérdezte meg készülődés közben
Arany a feleségét.
– Imádkozzanak helyettem is! A térdem nagyon fáj.
Kiléptek a szabadba, szűrt fényű, tavaszi délelőtt nyitotta ne-
kik széles üdvözlésre karját, s a közeli hársak ágain énekesmada-
rak fújtak köszöntőt. Hirtelen hogy megnőttek ezek a fák, ámult
el a költő. Amikor ideköltöztek, az Akadémia előtt elterülő park
még rendezetlen volt, s a csemetefák is kicsinykék. Most már jól
elkülöníthető sétautak szabdalták át a teret, s a fák megnyúltak,
forró nyárban enyhítő árnyékot adva az itt sétálgató urak, dá-
mák számára.
Szándékoltan indultak korábban, lévén vasárnap, amikor
templomba hívott a kötelesség, de előtte még várta őket a titok-
zatos város. Ma Julianna nem tartott velük, fájdalmaira hivat-
kozva, így nagypapa és unoka kettesben kezdte meg liturgia
előtti, szokásos, hosszú sétáját. Legelőbb lementek a Duna-part-
ra, megnézni a folyó koszosszürke vizét: vajon ma milyen usza-
dékot cipelnek magukkal a habok? Ez mindig nagyon érdekelte
Piroskát. Múltkor egy zománcos éjjeliedényt láttak, ami elnyerte
tetszését, szívből nevetett rajta. De régebben, tavaly télen egy ló-
tetemet vitt a víz, amit aztán a Lánchíd lábánál ügyes csáklyá-
sok kifogtak.
Piroska nagyapjába karolt, járását is őhozzá igazítva, s így sé-
táltak a rakparton lefelé, a Lánchíd irányába. Némiképp csalód-
nia kellett, mert néhány uszadék fát leszámítva ezúttal semmi
érdekes meglepetéssel nem szolgált a Duna.
– Azt szeretném kérdezni – élénkült fel egy gondolaton a lány
–, hogy napapa megszokta-e már a pesti életet?
Arany átérezte a kérdés mélységét, őszintén válaszolt:
– Soha nem tudom megszokni teljesen. De már kezdek véle
úgy lenni, mint a régóta sajgó bütykömmel. Már hiányozna, ha
nem sajogna.
Szokásukhoz híven megálltak a hídfőnél, föltekintettek a kő-
oroszlánra.
– Nagypapa, mesélje el ennek a történetét!
– De hiszen már sokszor elmeséltem.
Piroska durcás képet vágott, és úgy lecövekelt a szobor mellé,
mintha el sem akarna onnan mozdulni; a huzatos szél pirosra
csípte arcbőrét. A fér azzal a derűs megnyugvással gyelte,
hogy unokája jól fel van öltözve, nem fázhat meg. Meleg posztó-
kabátkája végig begombolva, fején elmaradhatatlan kötött sap-
kája, amit maguk között japlinak hívtak. Noha pár napja, ami-
kor nagymamájával a piacra indultak, már nem akarta felvenni,
hivatkozván az enyhe időre, de aztán mégis jobb belátásra tért,
különben otthon maradt volna.
– Mesélje el…
Arany megadta magát.
– A hidat végül is 1850-ben adták át ünnepélyesen a közforga-
lom számára…
– De nagypapa már látta ezt előbb is.
– Láttam, igen. Két évvel korábban Pető vel néztem meg, de
akkor még nem volt teljesen készen. No, szóval, ‘50-ben felszen-
telték, akkor helyezték ide az oroszlánokat, és mindjárt az ün-
nepség végén egy suszterinas így kiáltott: „Nem érnek ezek az
oroszlánok semmit, hiszen egynek sincsen nyelve!” Aki csak
hallotta, mind odaszaladt, hogy lássák, igaz-e, amit a legényke
beszél. Úgy állapodott meg a tömeg, hogy tényleg nincs nyelve a
bestiának, bizony, azt a szobrász elfelejtette odafaragni! Na, erre
az emberek gúnyosan kikacagták a szobrászt, aki ezt annyira a
szívére vette, hogy azonnal beugrott a Lánchídról a Dunába.
Szörnyet is halt!
Piroska komor pillantást lövellt nagyapja felé, de orra alatt
már ott bujkált a nevetés.
– De ez csak legenda!
– Ugye, hogy tudod?
– Dehogyis, csak úgy gondolom.
Arany megcsóválta a fejét: ej, ez a leány…
– A szobrász, Marschalkó János még ma is él. Faragja azóta is
szobrait a Vigadó meg a Rudas fürdő építésénél. Dolgozott né-
hány évet az Akadémiának is, én utaltam ki neki a járandóságát.
Egyszer elbeszélgettem véle erről a mendemondáról. Jókat neve-
tett rajta. Azt szokta mondani a vádaskodásra: „Nem vagyok én
hentes, hogy a füstre való, nagy nyelveket lógassak ki a barmok
szájából!”
A leányka elkezdett kacagni és ugrándozni. De olyan önfeled-
ten, mintha egyedül lennének ők ketten egész Pest-Budán. Egy
cilinderes úr, aki Buda irányából tartott feléjük, ntorogva te-
kintett a magáról megfeledkezett gyerekre. A nagypapa mind-
kettejük helyett szégyenkezett: talán nem sejtette az ismeretlen,
hogy a „keresztes” költő és pajkos unokája került útjába.
És ekkor a leány meggondolatlan tettre szánta el magát: hirte-
len átszaladt az úton, a túloldalon lévő kőoroszlánhoz. Éppen
hogy csak át tudott érni egy kon is előtt, amely a hídra kanya-
rodott fel.
– Piroska! – kiáltott utána Arany halálra váltan. – Ej, te!
A kocsis füttyentett, ostorával megfenyegette a leányt, de köz-
ben mosolygott. Egy pillanat alatt kész a baj! Arany szíve majd
kiugrott az ijedségtől, s miután átbicegett az úton maga is, még
mindig nehezen szólalt meg:
– Most leszidjalak… mondd… Hogy jutott ilyen kelekótyaság
az eszedbe… Nekem végem, ha valami bajod esik, te szeles…
– Bocsánatot kérek, nagypapa! – vágott bűnbánó képet a leány.
– Csak… csak azt szerettem volna megnézni, egyforma-e a két
oroszlán.
 – Akkor szóljál! Ha kigondolsz valamit, oszd meg vélem, ahe-
lyett, hogy hirtelen cselekednél.
Megragadta Piroska kezét, és gyöngéd erőszakkal vonta magá-
val. De csupán az első utcasarokig, méghozzá pontosan odáig,
ameddig Pető t is elrángatta a haragos matróz elől. Ott megállt,
szembefordult unokájával.
– No, idehallgass, Piri! Nagyanyádnak erről egy szót sem!
– Jól van. De akkor danol valamit majd nagypapa?
Na, tessék! Egyetlen pillanat alatt feledi a történteket, s már
zsarolja.
– Ha megígéred, hogy nem rosszalkodsz.
– De én nem rosszalkodom, nagypapa – tágult ki a leány nagy,
barna szeme, mintha ő lenne a testet öltött ártatlanság.
– Hát, ha jó kedvemben leszek.
– Jaj, de jó, jaj, de jó! – nevetgélt Piroska, és igyekezett átölelni
nagyapja derekát.
– Még nem ígértem meg – dohogott a fér .
– Tudom, tudom!
Elindultak a Mérleg utcán keleti irányba. Eredetileg nem így
tervezte Arany, de a leány keresztülhúzta számítását. Egészen a
Kofák rakpartjáig akart lesétálni a parton, de végül is jobb, hogy
így alakult. A Duna mellett erős a szél, még megfáznának.
– Vedd fel a kesztyűdet, Piroskám! – gyelmeztette.
– Nem fázik a kezem, nagypapa.
Nem bír mit kezdeni ezzel a tízéves kislánnyal. Jobban ismerte
a gyengéit, mint bárki más. Már látta magát hangszerével kezé-
ben, ahogy énekel csillogó szemű unokájának. Idestova másfél
éve kezdődött ez a régi-új hóbort. Gyulai Pál, Salamon Ferenc
meg Csengery Antal időzött nála, és talán éppen Deák azon in-
dítványán vitatkoztak, miszerint esedékes lenne bevezetni a
polgári házasságot Magyarországon is, ahogyan Európa több or-
szágában tették, amikor valahogy a zeneoktatásra terelődött a
szó. Gyulai tudni vélte, hogy Arany rendelkezik hangszerisme-
rettel, talán tamburázik. No, erre mindnyájan kérlelni kezdték,
hogy játsszon nekik valamit, mert az fölötte érdekelné őket. Ha-
nem a házigazda elhárította, mondván, hogy ő valójában gitáro-
 g gy j g
zott, de rég elkallódott a hangszere, talán már Pestre sem hozták
magukkal. Néhány napra rá Salamon, a történész beállított
Aranyhoz egy gitárral.
„Itt van, kedves barátom, nehogy ezen múljon a passzió!”
Arany kicsit zsörtölődött, de aztán elfogadta az ajándékot.
Maga sem hitte volna, milyen örömmel vette aztán kezelésbe, s
elevenítette fel a régi dalokat. Két hét elteltével a három barát is-
mét beajánlkozott hozzá, amire a költő nem tudott nemet mon-
dani, és meghallgatták az „öreg muzsikus” előadását. Jelen volt
még felesége, László a és Piroska. A pontos gitárkíséretre
Arany ráénekelt jellegzetes, lágy-rekedtes baritonjával, amitől a
hallgatóság libabőrös lett. Még a saját családtagjait is meglepte
vele.
„Jani, én ilyet még nem hallottam!” – lapogatta meg Csengery
a vállát.
Salamon se tudott hová lenni az ámulattól.
„Barátom! Ezt miért titkoltad eddig? Neked színpadon a he-
lyed! Novemberben jön Liszt, díszhangversenyt ad a Vigadóban,
neked mellette a helyed!”
Ezen mindenki csak nevetett, de Aranynak jólestek az elisme-
rő szavak. Attól fogva a pihenés órái új értelmet kaptak, s ami-
kor nem volt kedve olvasni, fordítani, írni, elővette hangszerét,
és új dalt tanult meg rajta. Egy idő után számuk már megközelí-
tette a százat, Arany pedig tervbe vette, hogy a legjobbakat le-
kottázza, szövegüket is odajegyzi. Ezt sokkal hasznosabb időtöl-
tésnek vélte, mint bármi mást. Ezen gondolkodott, mialatt uno-
káját kézen fogva vezette a pesti utcákon.
– De, nagypapa – kiáltott fel Piroska, mikor rátértek a Múzeum
körútra –, én még tudok egy másik történetet is a szobrászról!
– No.
– Laci mesélte.
– Hadd halljam!
– A szobrász bácsi egy darabig tűrte a csúfolódást, míg aztán
egy este, mikor megint bosszantották, nagy haragosan azt
mondta: „No, hát fogadjunk ötszáz forintban, hogy mikor az
oroszlán úgy tartja a száját, mint az én kőoroszlánjaim, nem is
 gy j j j
látszhatik a nyelve, mert mélyen bévül van!” A fogadás megtör-
tént, és a szobrász bácsi elvitte a hőzöngőket egy menazsériába,
mely az István téren ütött tanyát, s ott aztán bebizonyította,
hogy neki van igaza. Az ötszáz forintot megnyerte, amit mind-
járt oda is adott egy szegény kisgyereknek, hogy vegyen belőle
magának kenyeret.
Ezen Arany olyan jót nevetett, hogy a könnye is kicsordult.
– Tényleg ezt mesélte Laci?
– Ezt az. No, jól van, azt én találtam ki, hogy az ötszáz forintot
odaadta egy szegény gyereknek, hogy vegyen belőle kenyeret.
A hosszú séta vége felé közeledve a Nemzeti Színház meg a
Nemzeti Múzeum mellett haladtak el, melyek emlékektől voltak
terhesek. Ha Arany errefelé járt, mindig eszébe jutott ‘48 tava-
sza, Pető , az a forradalmi atmoszféra. Mennyit változott azóta
a városkép meg az emberek! Hol vannak már azok a kátyús utak,
a házak közötti sártenger, a mezítlábas koldusok? A széles, lekö-
vezett körúton omnibuszok, ákerek, kon isok kerülgetik egy-
mást, a járdán vasárnapi ünneplőben pompázó emberek cipői
kopognak. A fér ak öltözékében megmaradt a frakk, a zakó, de
kényelmesebb, lazább szabással; a fázósabbak, mint Arany is,
kétsoros gombolású prémes kabátot hordtak, fejükön keske-
nyebb karimájú kalap. A különféle népviseletű, szűrös, gubás,
ködmönös parasztokat, kucsmás fejeket alig-alig lehetett látni.
A nők ruházata nyaktól térdig olyan szűk, amennyire csak lehet.
Arany ezen az új divaton eleget sopánkodott, de módfelett élvez-
te is. Laci a fogalmazta meg találóan, hogy miért is jött ez di-
vatba. Ily módon, hogy csak a térd alatt bővül ki a ruha, a nők
nem tudják nagy lépésekkel elrontani kecses járásukat. Kalapjuk
lényegesen kisebb lett, mint korábban, talán azért, hogy azzal
már ne kelljen annyit bíbelődni.
A kávéházakból szivarfüst, víg társalgás, nevetés hallatszott
ki. Noha Arany szerette a kávéházak hangulatát, ezt a vasárnap
délelőtt nyugodt kegyelmével nem tudta összeegyeztetni. A va-
sárnap délelőtt a Mindenhatóé, ha elfogadjuk létezését, ha nem.
Hiszen Ő az egyetlen entitás, akiben egy keresztény szellemben
nevelkedett lélek reménykedni tud. Istenen kívül minden vita-
 y
tott és bizonytalan, semminek nem található a kezdete, vége, a
lényegisége, így legalább egyetlen felfoghatatlan szerzettel le-
tudható a dilemma, aztán az őhozzá mért világmindenségben
hellyel-közzel föllelhetőek az alapvető törvényszerűségek. Ha
pedig mégsem, a hiábavaló tépelődés helyett az irodalom még
enyhíthet valamicskét a lét bizonytalan érzületén és magányán.
Benyelte őket a Széna téri református templom kétszárnyas aj-
taja, ahová, mondhatni, el-eljárt az Arany család, amióta Pest
lett az otthonuk. A költő legelső gondolata ezúttal is az volt, ami
immár közel tíz éve: Juliska testetlenül jelen van, s gyelemmel
kíséri őket. Lánya szerette ezt a templomot, szívesen látogatta
barátnőivel külön is, és még Szél Kálmánnal is volt itt istentisz-
teleten. A költő beült Piroskával egy padba, kabátja egy gombjá-
nak kioldásával benyúlt a mellényzsebébe, kivette, megnézte
zsebóráját. Unokája szemmel kérdezte meg tőle, mennyi az idő.
– Még nyolc perc – súgta oda Arany.
Ez az épület számára maga volt a tanulmány. Egyik reformá-
tus templomon sem látott ennyi katolikus jegyet, mint ezen.
Már külső megjelenése is rendhagyó: a vaskos torony fölfelé bu-
zogánydíszes sisakban végződött. Aztán idebent a szószék nem
oldalt, hanem a terem végében lett felállítva, mintegy lodzsa-
szerűen. Sőt a szószék előtt állt egy faragott, oltárszerű kőasztal,
amelyen az Evangélium könyve feküdt kinyitva. A szószék is kü-
lönleges, egy kagylószerű, félgömb tetejű hangvető fülkébe
süllyesztették, melyet márványoszlopok tartottak. Az építmény
fölött bolthajtásos, sárgás fényű ólomüveg ablak égi színeket
hullajtott alá, mely még kapott egy ellenpászmát a jobb oldali,
kerek rózsaablak által. A mennyezet dongaboltozatának köze-
pén elliptikus kupola emelkedett, aranyozott stukkókkal díszít-
ve.
Merengésében kopogó, éles hang zavarta meg Aranyt. Önkén-
telenül oda kellett fordulnia: ifjú hölgy sietett a padok között új
szabású, fekete ruhában. Nem lehetett nem észrevenni szépsé-
gét, üdeségét, még ha arcán szomorúság is honolt. Az élet olykor
tálcán kínálja az esztétikumot, legyen bármennyire szemérmet-
len vagy kenetteljes is a helyzet, gondolta Arany. Amióta Karls-
 gy j y g y
badot járta, sokkal megbocsátóbb lett a küllemükre adó, modern
gondolkodású nőkkel szemben. A krinolinruhás hölgy sietve ke-
resztet vetett a szószék felé, és helyet foglalt a bal oldali padsor-
ban, átellenből Arany éppen rálátott.
A bevezető énekléssel megkezdődött az istentisztelet, Arany
és Piroska a gyülekezettel együtt énekelte a zsoltárt. A szertar-
tás folydogált a maga megszokott medrében, monoton egyhan-
gúsággal, a fér pedig, önkéntelenül, az ifjú hölgy felé nézde-
gélt. Már a karlsbadi esték alatt is bizsergető benyomás tartotta
fogva, amikor a Hannover teraszán rájuk esteledett, s neki min-
dig oldalra kellett tekintenie, mert ott ücsörgött tőle nem
messze a Baronin, víg beszélgetésbe elegyedve egy ősz pakom-
bartos, nagy bajuszos, német obsitos tábornokkal. Olyan sokáig
elidőzött ott már bealudt pipával a szájában, hogy restellte. Vég-
re elszánta magát, felállt – hármójukon kívül már senki sem ült
a sötétbe burkolózott balkonon elköszönt németül:
„Viszontlátásra!”
„Jó éjszakát! – válaszolták mindketten, aztán a nő kedvesen in-
vitálta: – Herr Áráni, kérem, foglaljon helyet körünkben!”
„Későre jár, kérem…”
„Na, csak egy kis ideig, mi sem maradunk már soká!”
Tétovázott. Ha a tábornok is hívja, elfogadja az invitálást. Várt
kicsit, de az nem szólalt meg.
„Majd más alkalommal, asszonyom. Fáj kicsit a fejem, legjobb
lesz, ha lepihenek.”
Valamiért ez a hangulat fogta most el, hasonlóságot vélve fel-
fedezni a két esetben. Ez az ifjú hölgy sem hagyja nyugton, foly-
ton oda-oda kell pillantania, de óvatosan ám, mert ha valakik
észreveszik, hogy az ásatag Arany modortalanul bámul egy
olyan nőt, aki bőven a lánya lehetne, sanda híre megy.
Azt érezte, amit reggel is: rosszul, homályosan lát. No, de vár-
junk csak, ismerősnek tűnik, ahogy a rózsaablakon át hirtelen
beragyog a napfény! Ez a nő mintha jelen lett volna múltkor a
Nemzeti Színház színpadán, méghozzá… valami kis epizódsze-
repben? Dehogy! Antigonét játszotta. Ha Arany emlékezete nem
csal, és jól is látja, akkor a nő nem lehet más, mint Jászai Mari, az
 j j J
egyre népszerűbb színésznő. Ettől a felismeréstől erősebbet
ütött a szíve. Sohasem látta még ebben a templomban őt. És élt
is a gyanúval, hogy Jászai Mari nem kálomista. Különös sze-
mély, rövid ideig házasságban élt egy Kassai Vidor nevezetű ko-
mikussal, együtt szerződtek a Kolozsvári Színházhoz, de két év
után elváltak, a nő idejött Pestre, és tagja lett a Nemzetinek. Jó-
kai tudni vélte, hogy Mari nagy fér faló, aki többé nem akar
férjhez menni, de habzsolja az életet, nem törődve a pletykákkal.
Hiába, ez már egy egészen más erkölcsű világ, mint akár tíz év-
vel ezelőtt is, pláne Szalontához képest. No, de mit keres most
ebben a református templomban?
Aztán elméje elkalandozott, a tulajdon komédiási askója ju-
tott eszébe: Fáncsy, Hubay, Hegedűs… meg Klárcsi… Aztán a
szalontai partikula kis amatőr társulata, amelyet már nem is
tudja, miért hozott létre, ha csak azért nem, mert megismerke-
dett Juliannával. S gondolatai öntörvényű igásokként vonszol-
ták tovább az emlékeit: Istenem, Juliska mennyire szeretett vol-
na színésznő lenni! „És én mindig tiltakoztam ellene! Ki tudja,
talán ezzel okoztam végzetét!” Ez ellen azért berzenkedett józan-
sága, hiszen egy szerető apának óvnia kell leányát a komédiási
élettől. Ettől mégsem tágíthat, nem változhat a meggyőződése.
Jókai is volt diákkorában teátrista, felesége még mindig az. Mi-
csoda megátalkodott módon tiltakozott Laborfalvi Róza ellen
Pető ! És lám, nem volt igaza forrófejű barátjának, mert a lát-
szat szerint Mór jól megvan öregedő, de kedves feleségével.
Pető Zoltán neve facsart a lelkébe. Ő is színészkedett Debre-
cenben, amiben ott lappang a sorsszerűség, hisz tehetségtelen
volt, akárcsak apja meg a keresztapja.
Ki tudja, talán ha rászánja magát, szép szóval biztatja, készsé-
gesen segít a únak a versírás titkaiba való bevezetésben, ala-
kulhatott volna szerencsésebben a sorsa. Bár Tisza Domokos…
Most ez is beléje nyilallt! Hiszen kedves tanítványán sem tudott
segíteni.
Átlesett Jászai Marihoz – ó, az a karcsú, sima nyak, s föl, a ka-
lap alá fésült sötét, titokzatos hajtő! A nő mintha izgatott lenne,
mintha várna valakire. Arany bátorkodott feltételezni, hogy a
 y gy
színésznő nem ide tervezett találkát valami fér val, mert azt
azért az ő erkölcsi morálja már mégsem fogadná el. Az istentisz-
teletnek vége lett, Jászai Marihoz nem jött senki.
Otthon, délután elővette hangszerét, és eldalolta néhány ked-
vencét. A felesége és Piroska átszellemülten hallgatta, sőt, csen-
desen maguk is énekeltek. Az utolsó dalra Laci is besettenke-
dett, hisz maga is szerette apja előadását. A nagy ú éppen há-
zasság előtt állt, kiszemeltje Szalay Gizella, egy hivatalnok lá-
nya, igen szemrevaló teremtés. Az esküvőt május 10-ére tűzték
ki.
És Arany nyáron ismételten Karlsbad fürdővárosában találta
magát, a Haus Jäger kapuja előtt, mely nyitva állt, s kedves ven-
déglátója, meglátva őt, már sietett is, hogy bőröndjét felcipelje
az emeletre. Immáron ötödik éve látogatta ezt a hegyoldalba
épített házat, mely azóta szolgálta hűen kényelmét. Holnap már
olvashatja a tegnapi Pesti Naplót, amit rendben utánaküldenek,
s így csupán egyetlen nappal marad le a legfrissebb hazai hírek-
ről. Addig is akadt dolga: szokásos első, nagy sétáját megtenni a
forráshoz, aztán a holnapi ebédet követően kezében tarthatja a
lapot. Míg itt lesz a négy hét alatt, csupán egy tucat levelet fog
megírni, s görög klasszikusokat olvasni, kedvtelésből esetleg
fordítani. E helyt, üdülése színterén, semmivel sem akar beha-
tóbban foglalkozni, ezt így alakította ki magának a hat év során,
eleget kínlódott évekkel ezelőtt a Szentivánéji álommal, a Ham-
lettel és a János királlyal. No, de akkor még atalabb, egészsége-
sebb és lendületesebb volt. Mindegyikben otthagyott valamit
magából, ami által zikailag kevesebb lett, fáradtabb, elhasznál-
tabb.
A hegymászásban alaposan kifáradt, az éjszakát végre végig-
aludta, reggel öt órakor már talpon volt és elkezdte egyhangú
programját. Séta, sorba állás a kútnál, hogy keserűvízhez jus-
son, reggelizés, ezúttal egy korábbról ismert magyarral, Luczen-
bacher kereskedővel, akit Ledniczky csak fakirálynak nevezett,
mert fával üzletelt. Majd a kádak és medencék vizében áztatta
magát, azután jöhetett az ebéd, olvasgatás, séta és vacsora a te-
raszon.
 Luczenbacher asztalához ült le fél kilenc tájban, hogy elfo-
gyassza két lágytojását.
– Elkésett, hon társ – feddte meg tréfásan a fakirály.
– Kétségtelen – hagyta rá Arany. – Belemerültem az olvasásba.
– Ajjé, azzal vigyázni köll ám! Nekem megfájdul a fejem, ha tíz
percnél többet olvasok. Hanem én nem tudom, mi lelte a tér-
gyem. Ne haragudjon, főtitkár úr, de visszavonulok, felpócolom
a lábam. Az orvosom szerint az a legpihentetőbb állapot, attól
gyógyul.
Azon alig bánkódott Arany, hogy magányosan kell elfogyasz-
tania vacsoráját, sokkal inkább fájlalta, hogy a pohár borát meg-
inni, meg az egy tömet pipát elszívni egyedül lesz kénytelen.
Azok mégiscsak olyan cselekvések, miket lehangoló társ nélkül
végezni. Komótosan eszegetve arra gondolt, hogy most van itt
hetedik alkalommal, és ha továbbra sem észlel magán semmifé-
le jótékony változást, jövőre már elmarad az utazás.
– Herr Áráni, megengedi, kérem, hogy leüljek?
A hang a lelkébe hatolt, föltekintett. Igen, a Baronin áll mellet-
te, mályvaszín, ropogós, új ruhában, mosolygós orcával, kezé-
ben összecsukott napernyővel.
– Kérem! – mutatott a mellette lévő székre, és erősen kellett
magát tartania, hogy ne remegjen a keze.
– Örülök, hogy idén is látom – ült le kecses, arisztokratikus
mozdulattal a nő. – Igazán szóba állhattunk volna előbb is.
Ily váratlan, kendőzetlen szavakra bajos válaszolni.
– Ó, igen, valóban…
A felszolgáló már jött is, és a nő elé helyezett egy tálka gőzölgő
levest.
– Én már régen beszélni szerettem volna uraságoddal, mert
tudom ám, hogy kicsoda.
– Igazán?
– Híres költő. És amikor mondták nekem a fürdőben, eszembe
is jutott, hogy valaha, húszéves korom körül olvastam az ön
művét, a Toldit.
– Németül? – ijedt meg a fér .
A nő elmosolyodott, nefelejcskék szeme ragyogással telt meg.
 y j gy g g
– Természetesen, hisz magyarul egy szót sem tudok.
Arany a föld alá tudott volna süllyedni hirtelen rászakadó szé-
gyenében. Ez a szikrázó jelenség olvasta az ő eposzát Kertbeny
Károly gyalázatos fordításában! Miért is volt annak idején olyan
gyenge és felelőtlen, hogy ehhez hozzájárult? És mit feleljen
most a kérdésre?
– Igazán megtisztelő, kegyelmes asszonyom…
– Az érdem az öné. Én el voltam ragadtatva tőle. El is határoz-
tam, hogy egyszer elutazom én eme ékes szavú Dichter hazájá-
ba, mert nagyon szépen tudja leírni a magyar tájat. Szinte lát-
tam magam előtt azt a pusztát, a rétet, a fehér házakat, a gyü-
mölcsöst…
– Köszönöm, de kegyed talán túloz.
– Csöppet sem, Herr Áráni. Mondja csak, jól ejtem a nevét?
– Megérthető, de a magyar akcentusunk szerint úgy mondjuk:
Arany.
– Arany – ejtette ki csaknem hibátlanul a nő.
– Jó! – derült fel a költő szakállas képe.
– Na, végre – örült meg a nő –, hogy mosolyogni látom!
Arany belepirult a bizalmas megállapításba. Szerencsére arca
nagy részét rövidre nyírt szakáll fedte el üdvösen. Néhány hó-
napja lemondott a borotválkozásról, túl sok vesződségébe ke-
rült. Legutóbb már Piroska vágta neki rövidebbre ollóval, s
olyan ügyesen megcsinálta, hogy Arany arra az elhatározásra
jutott: többé nem bízza másra.
– Elhűl a levese – gyelmeztette a Baronint, hogy átlépjenek a
számára kellemetlen beszédtémán.
– Á, nem is vagyok éhes! – legyintett kesztyűs kezével a nő, és
könyörtelenül visszatért az eposzra. – Mondja csak, Magyaror-
szágon valóban születnek olyan nagy erejű fér ak, mint Toldi?
Arany megkapta a szokásos pohár borát, a nő elküldte a levest,
helyette limonádét hozatott.
– Mindenhol születik néha egy-egy kivételes képességű ember.
Akár zikai, akár szellemi értelemben. És minden népnek meg-
vannak a maguk mondabeli hősei is. Gondoljon csak a mitológi-
ára, ahol Gilgamestől kezdődően, Herkulesen keresztül eljutunk
 g j
Sámsonig! De még messzire sem kell nyúlnunk, a német mon-
davilágnak is megvannak a legendás alakjai. A Nibelung-éne-
kekre gondolok, ahol feltűnik Csontos Siegfried alakja, aki ha
nem is becsületességében, de identitásformáló szerepét tekint-
ve hasonlatos a mi Toldinkhoz…
Jól látja: a Baronin elbűvölten csüng a szaván? Már csaknem
besötétedett, a gyelmes felszolgáló egy újfajta világítóeszközt,
petróleumlámpát helyezett az asztalukra. Ez számos előnyt él-
vezett a gyertyával szemben: nem fújta el a szél, lángját, vagyis
fényerejét szabályozni lehetett, és több órán át világított. Vala-
mi lengyel feltaláló szabadalmaztatta vagy húsz évvel ezelőtt.
Itt-ott már Magyarországon is használták.
– Milyen művelt kegyelmed, Herr Arany! Választékosan fejezi
ki magát németül is. De mondja csak, miért hagyta ki a Toldiból
a szerelmet?
A Duppaui-hegyek felől hideg szellő surrant közéjük, Arany
mégis kimelegedett. Soha nem volt még ilyen helyzetben: nyári
esten, tíz óra felé kettesben beszélget egy vonzó, jobbadán ide-
gen hölggyel nyilvános helyen. Ilyen tájban ő már itt, de még
otthon is ágyban van. A pipáját babrálgatva azon tépelődött, rá-
gyújtson-e még. Körülkémlelt, vajon vannak-e rajtuk kívül,
semmiképp nem akart volna utolsó lenni. Két asztalnál még ül-
tek, az egyik társaságot ismerte is látásból, nyugalmazott orosz
tisztek voltak, akik gyakorta éjfélig is itt poharaznak.
– Hogyan is mondjam…
– Miért nem gyújt rá?
– Kelmedet nem zavarja a füst?
– Dehogy! Nagyon kellemesnek, fér asnak tartom a dohány-
füstöt.
A pipa már rég meg volt tömve, csak a gyufa fellobbanó láng-
nyelve hiányzott neki, hogy életre keltse. Arany egyik szándéka
ezzel megvalósult, végre eregethette kedvére a jóízű füstöt, ha-
nem a szemérmetlen kérdést szerette volna gyelmen kívül
hagyni.
– Nos, miért nincs szerelme annak a híres Toldinak? – ismétlő-
dött meg a kérdés.
 g
– A téma nem követelte ki magának – szólt óvatosan a fér .
– Ugyan, ugyan, mein Herr! A szerelem utat kell hogy törjön
magának minden műben. Anélkül sekélyes lesz az érzelmi töl-
tés. Olvasta már Victor Hugo A párizsi Notre-Dame című regé-
nyét?
– Hallottam felőle, de úgy tudom, nincs magyarra fordítva.
A nő közelebb hajolt a fér hoz, mint aki örömmel kihasználja
az alkalmat, hogy beszámoljon olyasmiről, amit a neves költő
még nem tud.
– Hátborzongatóan érdekes könyv! – lelkesedett, amitől szép-
sége kiteljesült. – És az benne a különleges, hogy lecsúszott,
alantas emberek világába vezet be minket az író. Quasimodo, a
púpos, torz, süket harangozó szerelemre gyullad Esmeralda, a
szép cigánylány iránt. És ez olyan bizarr, amilyet más írótól még
nem olvastam.
Arany szívesen megkérdezte volna a nőtől, hogy németül
vagy franciául olvasta-e a regényt. Hanem azt már tapintatlan-
ságnak érezte volna, maga sem tudta, miért.
– Hm. Sajnos nem olvashatunk el valamennyi jó könyvet, re-
mek eposzt, nem nézhetünk meg minden kiváló drámát a szín-
házban, bármennyire is szeretnénk.
A nő követelőző mosollyal biztatta:
– Várom a feleletét, amivel tartozik.
A fér most már nyugodt szívvel válaszolhatott, hiszen az
időhúzás meghozta eredményét.
– Tud-e arról, hölgyem, hogy két Toldi létezik, és hamarosan
elkészül a harmadik is?
– Csakugyan?
– És az a része, amelyiket éppen most írok, megvalósíthatja az
ön által támasztott követelményeket. Már a neve is erre utal:
Toldi szerelme.
– Ennek igazán örvendek! – ujjongott fel a nő, és tenyerével
megérintette a fér asztalon pihenő kézfejét. – De jaj, ki fogja azt
nekem németre fordítani?
– Erre már nincsen válaszom, kedves asszonyom – felelte
Arany, megilletődve az érintéstől. – Az első rész népszerűsége
 y g p g
ritkán ismételhető meg a további részek esetében.
Vajon tud-e arról a Baronin, hogy Kertbeny, név nélkül, 1868-
ban két értekezést tett közzé Németországban, bírálva a porosz
büntető törvénykönyv bizonyos paragrafusait? Az írásokban
Kertbeny amellett érvelt, hogy a beleegyezésen alapuló szexuá-
lis aktusok büntetőjogi üldözése sérti az emberi jogokat, teret
enged a zsarolásnak, és sokakat öngyilkosságba kerget. Vélemé-
nye szerint a homoszexualitás veleszületett, megváltoztathatat-
lan hajlam, ugyanakkor a magánélet szentségének sem tesz jót a
törvényi beavatkozás. Kertbeny arra is felhívta a gyelmet,
hogy a homoszexuális fér ak nem feltétlen nőiesek, és hogy
számos történelmi személyiség vonzódott saját neméhez.
Akárhogy is, Arany remélte, hogy ha a Toldi folytatásait is né-
metre ültetik, a fordító nagyobb gonddal nyúl majd a szöveghez,
mint Kertbeny tette.
– Más nyelven próbált már verset írni, Herr Arany?
– Még ifjúkoromban latinul. De nem hagytam meg egyet sem,
kidobtam mind.
– Nem sajnálja?
– Ilyesmi nem jutott eszembe. Sőt, az nekem mindig meg-
nyugvást jelentett, ha valamely irományomat megsemmisítet-
tem.
– Különös ember kegyelmed. Azt hiszem, én egész életemben
egy ilyen fér mellett szerettem volna élni, de sajnos nem ada-
tott meg.
A költő erre nem tudott mit válaszolni. Kézfején még ott me-
lengeti a „stigma”, s bár a kesztyű szövete mérsékelte a cselek-
vés apoteózisát, mégis több volt ez annál, mint amit eddig átélt.
Ha jól emlékezett, érzelemmel Julianna óta egyetlen nő sem fog-
ta meg önszántából az ő kezét. Piroskát leszámítva. De ő még
nem nő, és az ő érintése más emócióból fakadt.
– Miért hallgatott el?
– Hogyan? Arra gondoltam, holnap korán ébredek.
– De hát nem kötelező.
– Igaz, de én mindig megtartom az előírást.
 A nő mintegy kacéran felkönyökölt az asztalra, öklére helyez-
ve állát.
– Vallja be, hogy már el akar hagyni!
– Ó, dehogy, dehogy!
Most letaglózta egy hirtelen támadt, a múltból fogant kétely:
amikor Klárcsi behívni őt abba a sókamrába, ám ő elhárította.
Azóta sem tudta megítélni ennek helyességét. Okosan cseleke-
dett? Vagy nagy szamár volt? A lámpa fénye a nő nefelejcskék
szemében pillogott szinte delejezőn. Nemigen bírt tőle szaba-
dulni.
– Szavaljon nekem, kérem!
– Ugyan, mit szavaljak?
– A saját versét. Amit tud németül.
– Nem tudom németül elszavalni egyetlen versemet se.
– Igazán kár…
Fájt, hogy nem tudja teljesíteni a nő kérését. Mentőötlete tá-
madt.
– De ha óhajtja, elszavalok egy Johanna Neumann-verset.
A nő megrezzent, szeme kitágult.
– Ön ismeri Johanna Neumannt?
– Ismerem. Egy lap szerkesztője voltam, amikor találkoztam a
nevével. Írtam róla kritikát, és lefordítottam egy versét.
– Nahát!? Ön igazán rendkívüli ember. És tudja fejből?
Arany elmosolyodott.
– Az majd elválik, kérem.
– Hallgatom.
A fér igyekezett emlékezetébe idézni a tizenkét évvel ezelőtt
fordított verset. A magyar adaptációra még úgy-ahogy emléke-
zett, de az eredetire…
Mindegy, lesz, ahogy lesz, belefogott.

ASSZONYGOND

Beszedem szép gyolcsom a fehérítőrűl,

Magam én azt fontam, s nyűttem vala tőrűl. –
Mikor a mosolygó kék ibolyát szedtem,
 Mikor a takácshoz fonalát elvittem:
Kinek ez? nem tudtam előre.

Most már tudom: angyal, itt e szerény lakban,

Angyal jelenik meg, csecsemő alakban,
Gyolcsom neki pólya, takaró lepel lesz,
Úgy szorítom hévvel dobogó szívemhez,
Szerelemtől meg teljesülve.

Oly csendes, oly néma itt benn a jelenség;

Magam, magam előtt vagyok immár szentség,
Mert bennem lakozik ama szentek szente:
Egy lény, kit az isten életre teremte;
Magam’ ővele többre becsűlöm.

Jer hát, puha gyolcsom – ládd mily nagy örömre

Tartottalak eddig, – jer ide, ölemre!
Most szabni akarlak, oly örömest varrlak
Reggel idején már s az esteli fény nyel, –
Munkát egyesítve reménnyel.

A nő sokáig hallgatott, s a költő úgy vélte, egy könnycsepp

gördül le az arcán. Immár valóban csak ketten voltak éberek ott
a teraszon, de talán még a városban is. Az obszidián égbolt alá-
ereszkedett, a csillagok melléjük kuporodtak, s egy pillanatig az
egész világ némaságba szenderült.
– Azért fájó és gyönyörű számomra ez a vers – suttogta a nő –,
mert nekem nem született gyermekem.
– Isten még adhat…
– Ah – rázta meg a fejét a Baronin, és fölemelkedett –, már
negyvennégy éves vagyok.
Majdnem kiszaladt valami a fér száján, de visszanyelte, és
maga is felállt.
– Sajnálom, kérem! És bocsásson meg tapintatlanságomért!
– Nem kell bocsánatot kérnie. Ön nagyon kedves és jó ember,
semmi rosszat nem tett. Legyen szíves, kísérjen el a szállásomra!
 gy j
– Természetesen, asszonyom.
És ugyanúgy, mint harminc éve azzal a butuska szubrettel, ka-
ron fogva indultak el az éjszakába, megismételni vagy megvál-
toztatni a múlt történését. Tájékozódásukról néhány olajlámpás
gondoskodott, melyek a nagyobb sarokházak homlokzatán vilá-
gítottak. A gondolatok, mint hívatlan vendégek, foly ton rákö-
szöntek Aranyra. Vajon jobb lett volna, ha azzal vigasztalja meg
a Baronint, hogy az édesanyja negyvenöt éves korában szülte
meg őt? Vajon reményt nyújtott, vagy további keserűséget táp-
lált volna benne evvel? Ha azt találja mondani, hogy menjen be
hozzá, elfogadja vagy elhárítsa?
Mily sok nehézségbe ütközött hirtelen ezen a szokatlan, tudat-
hasadásos esten!
A nő megállt egy míves kapu előtt, a kopogtatókarika segítsé-
gével bezörgetett.
– Köszönöm ezt a szép estét, Herr Arany! Örülök, hogy jobban
megismertem – fordult szembe a költővel. – Bizonyságot nyert
számomra, hogy a szerény külső gazdag és gyermekien esendő
lelket takar. Talán lehetne rámenősebb, s talán engednék is ma-
gának… de… De így sem baj…
Egy szolgálólány nyitotta a kaput, s köszönt a helyi szokás sze-
rint:
– Herzlich willkommen, meine Dame! Herein bitte, so spät ist
jetzt!
A Baronin mondott rá valamit, de Arany arra már nem tudott
gyelni. A búcsúzkodás lehetséges módja, eshetősége tartotta
hirtelen riadalomban. Most vajon minek kell történnie? Egyál-
talán, miben reménykedik?
A nő minden ledérség nélkül nyújtotta kesztyűs kezét.
– Szép jó éjszakát kívánok önnek, költőóriás! Ha gondolja, még
találkozhatunk, hogy folytassuk a beszélgetést.
– Ahogy óhajtja – felelt Arany sután, majd barátian megrázta a
nő kezét.
Szállása felé tartva még úgy gondolta, a leghelyesebben, leg-
tisztességesebben cselekedett. Elvégre ő házas ember, aki min-
dig hűséges volt feleségéhez, és már nagypapa is. A Baronin egy
 g g g gyp p gy
özvegy, gyermektelen szépasszony, ami ugyan szánni való, de
segíteni rajta egy beteg, öreg magyar költő semmiképp se tud-
hat.
Szobájában még gyertyát gyújtott – miért is? –, és letette ma-
gát az íróasztal mellé. Addig fészkelődött, matatott, míg papiros
és irón nem került keze ügyébe.
És ebben a pillanatban, mintha közvetlen közelről suttogná a
fülébe a nő hangja: „Talán lehetne rámenősebb, s talán enged-
nék is magának…” És testét-lelkét úgy kirázta a vágyakozás,
mint nagyon régen, még valamikor ifjú felesége közelségétől.
Csak nem arra gondolt ez a gyönyörűséges asszony, hogy… A
szavak félreérthetetlennek tűnnek, mégsem hiheti!
Üdvösség vagy kárhozat? Mi ez a növekvő szomjúság benne?
Mi ez a tágító, édes érzés? Hiszen sok esetben olyan beteg, hogy
halálát óhajtja, most pedig úgy véli, felrezzent, újjá fogant fér -
assága. Minden kétséget kizáróan vágyik egy „idegen” nő, egy
asszony ölelésére, ő, aki soha nem szorított magához mást, csak
Juliannát, és még gondolni is csak bűntudattal merészelt más
fehérszemélyre.
Ez a kislány, ez a kislány kifeküdt az udvarra. Átjárta gyermek-
és ifjúkorának sóvár, titokzatos vágyódása az eljövendő rejtélyek
iránt. Kilopták a, kilopták a selyempárnát alóla. Pajzánul, huncu-
tul csendültek benne a szavak. Ha kilopták, hát kilopták, nem
vallja ő nagy kárát. / Szép a fara, jó a fara kikeresi az árát. Úgy
megrázta valami hiányérzet, hogy belebódult. A szűzi ifjúság
szeplőtelensége, meg a trágár, asszonyi feslettség módozatai
egyetlen gombolyagba tömörültek benne. A testi gyönyör alig-
ha lehet mindig, minden nő esetében azonos. Ahogyan létezik
sokféle desszert, nyalánkság, szintúgy egzisztálnak a nők is! Hi-
szen amennyire különböző a küllemük, a természetük, emaná-
ciójuk ugyanúgy más kell legyen a szerelmük. S neki, a Toldi író-
jának, mennyi szerelem adatott meg a sok-sok gyötrelmes év
alatt?
Keze egy rövid versikét jegyzett papírra, mintegy önkéntelen.
Visszaolvasva kajánul vigyorognia kellett: soha nem írt még le
ilyen merész, majdhogynem pornográf szöveget. De ezek a so-
 y j gy p g g
rok most pontosan kifejezték kedélyét, illettek mélységes hiány-
érzetéhez. Mit szólnának az olvasók, ha ez a vers rájuk acsarogna
Arany János neve alatt a Pesti Napló vagy a Vasárnapi Újság ha-
sábjain?
Ezzel a csúfondáros, ironikus gondolattal feküdt aztán le, és
sóvár álmatlanságban forgolódott hajnalig. Hunyt szeme alatt
állandóan a Baronint látta, nefelejcskék szemét, szőke fürtjeit,
nyílt, rajongó mosolyát. De még ha csak ennyit látott volna!
Visszaidézte egyenes tartását, karjának kecses ívét, karcsú dere-
kát, ringó csípőjét. És folyvást az a pillanat ismétlődött meg
benne, aminek tavalyelőtt volt szemtanúja. A teraszon kanalaz-
ta levesét Ledniczkyvel, amikor feltűnt az asszony. Fehér se-
lyemruhát viselt, testhez simulót, amely olyan látványosan ki-
rajzolta idomait, hogy az már a szemérmetlenség határát súrol-
ta. Magyar társa egyszerre csak megmerevült, s még a lélegzését
is visszafojtotta, így Arany maga is kénytelen volt a nő felé pil-
lantani, aki biccentett neki, aztán helyet foglalt az öreg tábor-
nok mellett. No, de hogyan? Az asztalra támasztotta két karját,
hátsóján a szövet megfeszült, kirajzolva vonalait, s úgy ereszke-
dett a székbe, hogy a két magyar úrnak lelke szakadt. Ez volt az a
pillanat, amikortól Arany nem volt hajlandó senkivel a Baronin-
ről szót váltani. Bármit mondhattak neki vele kapcsolatban,
néma maradt, akár egy szerelembe esett kamasz, aki még azt is
nehezen viseli, hogy szájára veszik vonzalma tárgyát.
Reggel elolvasta az éjszaka lerótt sorokat, arcán fellángolt a
szégyen, a papirost összetépte, s elégette a szobai réz hamvve-
derben. Még csak az hiányozna, hogy ilyesmi kikerüljön innen,
és tudomást szerezzen róla a világ! Ijedelme ezután sem szűnt
meg, s innentől úgy osztotta be idejét, hogy lehetőleg ne marad-
jon többé kettesben a Baroninnal.
Az esztendő hátralévő részében tragédiák sora követte egy-
mást. Ahogy hazaérkezett Karlsbadból, az a hír fogadta, hogy el-
hunyt Toldy Ferenc. Lecsukta hát szemét a nagy triumvirátus,
Vörösmarty-Bajza-Toldy utolsó tagja is, aki őfelé, s művei iránt
is mindig nagy lojalitást mutatott. Kritikái mérvadóak voltak,
jótékony észrevételei beépültek új verseibe: most ezek hiányával
j y p j y
hogyan birkózik meg a kihívásokkal? De a megannyi közös em-
lék! Munkatársak voltak a Kisfaludy Társaságban, a Magyar Tu-
dományos Akadémián, s nem utolsósorban szelíd, józan barát-
ság fűzte őket össze. A halál már mint a pesti egyetem irodalmi
tanszékének megbecsült professzorát ragadta el Toldyt, s noha
hetven évet élt, még megannyi tervet dédelgetett az irodalom-
történet-írás terén. Arany magában enyhe malíciával megállapí-
totta, ő nem fogja megélni ezt a magas életkort.
Szeptemberben meghalt Szelestey László költő, decemberben
Kemény Zsigmond író. Arany az előbbit korántsem ismerte úgy,
mint az utóbbit, kezdetben csak mint Pető -utánzót tartotta
számon. Hanem amikor az Almásy-Nedeczky-féle Habsburg-el-
lenes összeesküvésben való részvétele miatt ‘64-ben bebörtö-
nözték, ahol egy kötetnyi verset írt össze, át kellett értékelnie
Szelestey iránti vélelmét. Az Egy rab álma című kötete már ki-
vívta elismerését, onnantól szemmel tartotta a költőt. Kemény
Zsiga már jóval közelebb állt hozzá. Deák, Eötvös, Csengery ré-
vén lettek barátok, olvasta több regényét, melyek közül az Öz-
vegy és leánya meg A rajongók adtak neki igazi irodalmi élményt,
s emelték a szemében Keményt Jósika és Jókai mellé a piedesz-
tálra. Zsiga az utóbbi években valahogy elhúzódott a közélettől,
pedig fontos szerepet játszott a kiegyezés előkészítésében. A ki-
egyezés után szerkesztői kötelezettségeibe temetkezett, az éjsza-
kai élet, a túlhajtott írói munka, zilált anyagi helyzete felőrölték
idegeit. A betegség mindjobban elhatalmasodott rajta, elméje el-
borult. Hazatért Erdélybe, öccsének pusztakamarási birtokára,
és ott halt meg.
 XIII.

MI TÖRTÉNT A SZEMÉVEL? Azon vette magát észre, hogy immár na-

gyon rosszul lát. Születésétől kezdődően rövidlátó, de valahogy
mindig elboldogult, még ha időnként nagyon el is fáradt estére
a szeme. 1876 áprilisától viszont hirtelen megcsappant levélírá-
si kedve. Egyetlen levelét, Ercsey Sándornak, szűkszavúan, fel-
tűnően nagy betűkkel vetette papírra: „…ideje, hogy megeről-
tessem tönkre jutott szemem egyébiránt egészségünk – úgy
ahogy – megvan. Én pihent szemmel látok 4–5 percig valamit,
azontúl semmit. Már négy hónapja, hogy így vagyok.”
Pedig szüksége volt a szemére, hiszen feltörtek benne felduz-
zadt tervei, s hatvanadik életévéhez közeledvén új mondandója
kelt a világról. Olyan mélyről bugyogtak föl lelkéből a szívszag-
gató témák, mint még soha, vétek lett volna azt közöletlen
hagyni. Rettegett tőle, hogy atyja sorsára jut, aki majd’ év tizedig
vakon élte az életét. Szemorvoshoz fordult, kapott szemcseppet,
szemüveget, jó tanácsot, s idejét, erejét, látóképességét kényesen
beosztva elkezdte megalkotni pszichotikus balladáit. Lassan,
öregesen, megfontoltan. A legutolsó pillanatban határozott csak
úgy, hogy elutazik még ez évben Karlsbadba, de ott már keser-
vesen meg kellett bánnia döntését. Az illatok, még hagyján, de a
látvány! Már nem tudta élvezni a tölgyek, fenyvesek fennkölt
szépségét, a keserűvíz ivása szörnyen megviselte, a séták és für-
dőzés is túlontúl kiszívták erejét. Azt nem volt hajlandó bevalla-
ni magának, hogy a kellemetlenségek leginkább kedélybetegsé-
géből fakadtak, mert ezen a nyáron a Baronin nem jelent meg az
üdülőhelyen. Ki sem töltötte szokásos idejét, másfél héttel előbb
visszautazott Magyarországra.
Piroska tapintatlansága soha nem tudta kihozni sodrából. Pe-
dig a kisleány néha úgy rátörte az ajtót, mint egy haramia, talán
még kopogni sem kopogott.
 – Nagypapa, ugye, megnézzük a Margit híd felavatását?
– Szeretnéd?
– Hogyne szeretném! Nagy esemény lesz!
– Megnézzük, Piroskám!
A lány odaszaladt nagyapjához, és csókot nyomott szakállas
képére. Aztán fecsegett mindenféléről, leginkább apró esemé-
nyekről, hogy kikkel találkozott, s mesélt, áradozott Laci felesé-
géről, Gizelláról, akit nagyon kedvelt, mert nyájas és szép nő,
csak az zavarta benne, hogy kicsit zárkózott, mindig megszabta,
mikor fogadja őt a lakrészében. Karacs Terézről, magán tanítójá-
ról már ritkábban beszélt, azt nagyapjának kellett kihúznia be-
lőle.
– Hogy megy a tanulás?
– Elég jól.
– Szót fogadsz Teréziának?
– Igen – bökte ki a leány, de orra alatt ott bujkált a jókedv.
– No, csak becsüld meg magad, mert akkor becsül meg téged a
világ is!
Nagyon féltette unokáját, ezért fogadott melléje kezdetben ne-
velőt, aztán tanárnőt. Intézetbe semmiképp sem szerette volna
adni, nehogy ott összeszedjen valami fertőzést, és attól is tar-
tott, hogy a bentlakás következtében elidegenedne tőlük, nagy-
szülőktől. Piroska sokkal több volt neki, mint unoka, testet öl-
tött Juliska leányát is látta és imádta, benne. Türelmesen végig-
hallgatta Piroska kis pletykáit, együtt nevettek tréfás, csacska
történetein, soha nem mondta neki, hogy most már hagyja ma-
gára, mert dolgoznia kell. Megtette ezt helyette a nagymama,
aki rendszerint jó érzékkel megjelent, és elhívta magával a cser-
fes, ifjú hölgyet.
Vasárnap kirándultak a Margit-szigeten. Szép, augusztusi nap
volt, a sziget tölgyei alatt szél sem rezdült, frakkos urak, naper-
nyős hölgyek lepték el a sétautakat, Piroska nem tudott hová
lenni boldogságában.
– Ez a levegő jót tesz nekem, érzem – mondta Arany őszintén.
– Igen, nekem is – értett egyet vele a felesége.
– Könnyebben veszem a levegőt.
 y g
És gyönyörködve szemlélte a nagyra nőtt tölgyfákat, melyek-
nek lombja üdvös árnyékot bocsátott rájuk, s emelve a kellemet,
még énekesmadarak is trilláztak az ágak között. Vágya támadt,
hogy megpihenjen a hűsben, és semmi mást ne tegyen, csak
gyermekkorának szép emlékein tűnődjön. Az egyik fa alatt kis
padot pillantott meg, elmerengve sétált tovább, idővel bánkód-
va, miért nem ült le rá.
A kiadós séta elfárasztotta a költőt, meginvitálta hát családját
Kapsz József jó hírű vendéglőjébe. Ennek Julianna is, Piroska is
szerfölött megörült. Nem voltak szegények, ezt tudták a höl-
gyek, mégis igen ritkán ültek be egy-egy fogadóba, cukrászdába.
Ennek oka egyedül a családfő volt, aki még a legapróbb krajcá-
rok elköltését is megfontolta. Egyedül el sem lehetett engedni
vásárolni, mert a legritkábban vette meg azt, amit kigondolt
magának. Arra hivatkozott, hogy túl nagy a drágaság, és rablás-
nak nevezte azt, amit a kereskedők, boltosok műveltek.
Piroska az elején izgatottan fészkelődött, ám miután a pincér
az ő kezébe is adott étlapot, nagyon komolyan vette létezését. Őt
már ilyen nagyra taksálják?!
– Ehetek is, nagypapa?
– Ehetsz, lelkem.
– Amit akarok?
– Amit akarsz. De a mondást, ugye, nem felejtetted el?
A leány már kántálta is:
– Mindég beosztón kell élni.
– No, ugye!
Az asszony magában mosolygott. Mintha csak Juliskát látná,
hallaná ilyen idős korában! Ej, ez az ember pedig, de nagyon félti
a pénzét!
– Paradicsomlevest szeretnék enni! – találta ki diadalmasan Pi-
roska.
– Azt én is megkívántam – mosolyodott el Julianna.
Minthogy Aranynak is gusztusa támadt rá, három paradi-
csomlevessel kezdték. Mialatt kanalazták a meleg lét, Piroska ki
sem fogyott a kérdésekből.
– Anyukámmal is jártak nagypapáék a Margit-szigeten?
 y j gyp p g g
– Jártunk bizony! Bár akkoriban még nem volt így felkapva. A
Nagyszállót is csak négy éve nyitották meg.
Az asszony vette át a szót.
– Akkoriban még többet kirándultunk. Volt olyan idő, hogy
szinte minden délután mentünk valahová. Vagy a Városligetbe,
vagy fel a Svábhegyre, de elsétáltunk egyszer Kőbányára is.
– Igen – emlékezett vissza a költő –, tizenöt éve még nem volt
ennyi bajom.
– Édesanyám szeretett kirándulni?
– Nagyon szeretett – bólintott az asszony. – És nagyon szere-
tett omnibuszon utazni.
– Főleg az omnibusz tetején – tette hozzá a fér .
– Igen. Mondta is egyszer, amikor egy este jöttünk hazafele a
Városligetből, hogy szíve szerint egész éjjel omnibuszozna.
– Én is szeretek omnibuszozni – komorodott el a leány, és
könnycsepp jelent meg a szeme sarkában.
Arany ezt nem láthatta rossz szeme miatt, csak az asszony, aki
igyekezett is mindjárt elterelni a szót.
– Milyen nagy lett azóta a forgalom, Szűzanyám! Én nem is tu-
dom, honnan ez a sok jármű, meg nép az utcákon. Most, hogy el-
készült a Margit híd, már a sziget se olyan csendes, mint rég. Zö-
rög az a sok kon is, csikorog a lóvasút fémkereke.
Második fogásként a fér angol rostélyost kért, a nők szűzsül-
tet. Olyan elmélyülten ettek, főleg Piroska, hogy jó ideig a tár-
salgás is szünetelt. Arany gyelte a város zaját: Pest felől hallott
csak valami egészen halk zsongást, ami a legkevésbé sem volt
zavaró. Vagy már süket is, nem csak vak?
– Ízlett, Pirikém? – kérdezte meg unokáját, aki olyan szépen ki-
törölte kenyérrel a tányérját, hogy öröm volt nézni.
– Nagyon nom volt.
– Nekem is jólesett, igazán. Látjátok, ezt teszi a jó levegő.
Piroska még szeretett volna almás rétest enni, megkapta, a fel-
nőttek pedig kávéval fejezték be az estebédet. Az egészért ze-
tett Arany három forint nyolcvannégy krajcárt, amit ezúttal
könnyű szívvel adott oda. Az élmény s a közérzet, ami ritkán ily
kielégítő, megért ennyit.
 g g y
A ‘77-es új esztendő váratlan hírekkel indult. Szél Kálmán har-
madszor is nősülésre szánta el magát, és ezt sietve tudatta az
apósékkal.
Arany nem kifogásolta veje elhatározását, hanem Piroska mi-
att egyszeriben aggódni kezdett. „Nagy zavarban vagyunk – ke-
sergett sógorának –, hogyan adjuk tudtára Piroskának. Nagyon
le fogja verni szegény mély érzésű kisleányt.” Áprilisban, ami-
kor az apja haza akarta vinni, Piroska ellenállt. És Szél Kálmán,
bár szomorúan, belenyugodott leánya döntésébe.
Arany áprilisában elmondta kezelőorvosának, hogy milyen
kellemesen érzi magát a Margit-szigeten, mire a doktor azon-
mód előállt egy javaslattal:
– De hát, kedves barátom, miért nem költözik oda?
– Jó is lenne…
– Én nem viccelek, kérem! Nekem lehetőségem van arra, hogy
egy lakosztályt méltányos áron kiutaljak valamely illusztris sze-
mélynek. És önnél megfelelőbb embert nem is találhatnék az
egész országban. Ne gondolkozzon rajta semeddig, mert az elbi-
zonytalanítaná. Akár már holnap költözködhet családostól.
Szeptember végéig önöké a lakosztály Kíváncsi az árára?
Arany bólintott, s az összeget hallva kiszámolta, hogy ennyi-
ért bizony érdemes átköltözniük. Még megvárta, hogy választ
kapjon benyújtott kérvényére, amelyben egészségi állapotára
hivatkozva felmentését kéri főtitkári tisztéből. A felterjesztést
tudomásul vették, de nem fogadták el. Azonban egy évre meg-
adták neki a felmentést, gondoskodva helyettesítéséről. Mire
mindezek elrendeződtek, már jócskán benne jártak a nyárban,
így július 2-án költözködtek. Laci segített nekik ebben: kon isra
rakta bőröndjeiket, aztán a Dunánál hajóra pakolt, s a túlparton
a Nagyszállóig cipelte a holmit. A Margit hídról ekkoriban még
nem lehetett a szigetre átsétálni, hajón, dereglyén, ladikon vit-
ték-hozták a város polgárait. A kétszobás lakosztály pazarul volt
berendezve, csillogtak-villogtak modern, polírozott bútorai, s a
kilátásra sem lehetett panasz. Egyik szobát, a kisebbiket a költő
vette birtokba, s ahogyan az akadémiai otthonukban is, felesége
Piroskával osztozkodott a nagyobbon.
 gy
Másnap Arany magához vette kapcsos könyvét, és felkereste
azt a padot, amit már tavaly kinézett magának. Meg is találta,
hisz sokat gondolt rá, álmodott is vele, ott szerénykedett, magá-
nyosan, hívogatón, csak őt várva. Helyet foglalt, s jólesően
nyugtázta: teremtett lélek sem jár erre ezen a hétköznap délelőt-
tön. Éppen ilyen egyedüllétre vágyott, s arra a lelki könnyebb-
ségre, amelyben neki már nincsen terhes kötelessége a világ-
ban. Élhet végre önmagának, a költészetnek, a természet tiszte-
letének, s ha örökre vigasztalan is Juliskája miatt, arra formál-
hat jogot, hogy könnyítsen valamit kínjain.
Milyen tisztán lát most mindent! Igaza van a szemorvosnak,
aki állítja: napfényben, a szabad ég alatt, ha még messzire is el-
nézhet az ember, sokkal jobban teljesít a szem. Ahogy itt ül, a
tölgyek alatt, kitekintve a napfényes tisztásra, elbámulva túl a
vízen, a távoli hegyek felé, úgy vélheti, nincs is olyan nagy baj.
És valóban! Hirtelen lerövidítve a távolságot, tőle hat-nyolc lé-
pésnyire mozgásra gyelt fel. Csalhatatlanul ráismert egy zöld
színű kis lepkére, ami a sétány poros földjén talált pihenőt. Mily
különös, hisz a közeli szálló parkja tele virággal, díszcserjével, ez
a kis jószág mégis itt bóklászik a földön. Mi lelhette? Miért nem
kap szárnyra, s libeg el szebb környezetbe?
Kinyitotta kapcsos könyvét, s a következő tiszta lap tetejére
felírta: Új folyam. S alája: A lepke. Aztán a töltőtoll hangtalan in-
dult útjára, gondolatai szépen formált betűk, szavak, sorok for-
májában jelenítődtek meg a papíron. Érezte, hogy most valami
elkezdődött, valami nemes, nyugalmas, amire igen nagy szüksé-
ge van. Évek óta nem írt egy valamirevaló verset sem, hát éppen
itt az ideje, hogy ennek véget vessen. Idén töltötte be a hatvanat,
ha úgy vesszük, ez maga a csoda, tartozását a végzet felé most le
kell hogy rója. S mi is lehetne más ez a restancia, mint a belső
kényszer, amihez legjobban ért, a költészet? Vagy ki tudja…
Vajúdás nélkül, sőt, megkönnyebbülten tette oda a befejező
kérdőjelet a kilencedik versszak végére, s írta alája: jul. 3. Idő-
közben a zöld lepke eltűnt. Így a legjobb. Sorsa hol végeztetik be,
legyen titok.
 Másnap is ott ücsörgött a lombok alatt, és a múltján töpren-
gett. Hol siklottak ki évtizedes vágyai? Mikor jött el az a pillanat,
amikor már reménytelennek hitte, hogy szülőföldjére visszatér-
jen? Leánya halála? Talán még nem. Amikor Ercseynét, a cserfes
Linát és két felnőtt gyermekét elragadta a tífusz! Akkor szakadt
meg valami benne. Nyílt a kapcsos könyv, s a kéz ezt a szót írta a
lap tetejére: Epilógus.

Az életet – már meg jártam.

Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’…
Leg ttebb ha omnibuszon.

Evvel a versével elpepecselt három napot, és különös mód en-

nek a végére is kérdőjel kívánkozott. Aztán másnap egy rövid
verset írt, Az elkésett címmel, július 9-én pedig kettőt is egy na-
pon. Két hét elteltével, amikor Laci meglátogatta, már kilenc
költeményt jegyzett. Fia elámult, s közösen megállapították,
hogy tavaly egész évben sem írt ennyit. S a versek, utalva ezzel a
költő deres üstökére, az Őszikék gyűjtőnevet kapták. No, de a ti-
zedik már komoly vállalkozásnak ígérkezett, mert elkapta őt a
balladisztikus hangulat.
Aranynak került egy folyton vissza-visszatérő aggálya, amely
nem hagyta őt nyugton. Egyik korábban írt balladája, a Szondi
két apródja nyugtalanította, pontosabban a költemény második
versszakának második sora: A kopja tövén, mintha volna feszület.
A mondatnak, különösen a második felének nincsen értelme!
Hogyan jöhetett ki tollából egy ilyen feltételes kötőszóhoz –
mintha – rendelt pongyolaság? Csupán azért fércelte így egybe a
szavakat, hogy a keresztrím kijöjjön a végén? Mert erre aztán
nem lehet más mentség! Ez a sor mindig ékesen fogja bizonyíta-
ni, hogy ő egy középszerű poéta, s általa megkérdőjelezhető lesz
teljes munkássága!
Kínozta ez a sántára sikerült félmondat, emésztette magát mi-
atta eleget, testi fájdalmai elkezdtek fölerősödni. Ha Julianna
megkérdezte tőle, min bánkódik, kitérő válaszokat adott, legin-
 g g
kább a szemére hivatkozva. Szenvedve, bizonyítási vágy tól gör-
csösen kezdte el írni a Tengeri-hántást egy rég hallott történet
alapján, amit még atyja mesélt neki Szalontán. Tódor Ferkó meg
Dalos Eszti tragikus szerelmi történetét az idő balladává érlelte
benne. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megváltoztatta a juhász-
ú nevét, Tuba Ferkó lett belőle, amelyet kifejezőbbnek, irodal-
miasabbnak gondolt. Visszaolvasta tízszer, százszor, kételyeit el-
oszlatandó, hogy elég becses, árnyalt, tapintatos alkotás lett-e.
Közben más témák is erősen foglalkoztatták, kikövetelve gyel-
mét, mintha a végzet erőszakot venne rajt: ne ragadjon le, írja
tovább új verseit, balladáit! A hónap végén egy másik ballada, az
Éjféli párbaj végére is pont került. A lendület vitte tovább, ha-
nem ezután valami hátborzongatóan modern, aktuális veszede-
lem sajátította ki magának múzsáját. Füle meghallotta a gazda-
sági erőszakban senyvedő lelkek sikolyát, szeme meglátta az
anyagi gyarapodás vadhajtásait, az épülő, szépülő Budapest hi-
hetetlen változásain keresztül, s megsejtette az erkölcsök, az
eredendő tisztesség lazulását. Ez a felgyorsult életritmus mint-
ha megbontotta volna a világ morális rendjét. Bizonyította ezt
az a tébolyult öngyilkossági hullám is, amit a talajvesztett pol-
gárok követtek el, alávetve magukat a nemrégiben felavatott
Margit hídról.
Egyik sétája alkalmával megrázó esetnek volt közvetett tanú-
ja. Arra gondolt, átballag az új Margit hídon Budára. Neki is vá-
gott, hársillatú levegőt sodort arcába az északi szél, a tiszta idő-
ben messze el lehetett látni. Kon isok, omnibuszok zörögtek,
csattogtak el mellette, s ő gyönyörködve nézte a túlparton sora-
kozó emeletes házak homlokzatát. Visszaemlékezett ama idők-
re, amikor Pető vel sétált a parthosszon. Milyen nyomorúságos
kis házak álltak ugyanott szemben, vagyis milyen hatalmasat
fejlődött közel harminc év alatt Budapest! Már éppen megnyu-
godott volna lélekmelengető gondolataiban, amikor egy siető
pár majd’ ledöntötte lábáról. Egész feldúltak voltak, el kellett
lépnie előlük.
– Mondtam, hogy ne nézz oda! – korholta a nőt a fér .
A nő felzokogott.
 g
– Miért, miért! És nem segítettünk!
– Nem segíthettünk! Minden olyan gyorsan történt.
Ebben a pillanatban egy rendőrségi lovas kocsi robogott el
mellette Buda felé. A hajtó veszettül csépelte a lovakat, valaki
pedig fújta fülhasogatóan éles sípját!
– Félre az útból! Félre az útból!
Arany meglassította lépteit. Mi történhetett? A híd közepe tá-
ján, ahol az egyenessége bal szögben megtörik, csődületet látott.
Menjen tovább, ne menjen? Hiányzik az neki, hogy felzaklassa
magát? Hiszen annyi gondja-baja van, egyik betegség, csapás a
másik után.
Egy hajlott hátú öregúr baktatott feléje, gondolta, bevárja. A
koros fér megsejtette, hogy valaki az ő híreire kíváncsi. S már
messziről csóválta a fejét:
– Borzasztó dolog ez, hallja-e? Ilyen világot élünk!
– De hát mi történt, uram?
A kisöreg megállt a költő előtt, lehajtott fejét most fölemelte,
szemében részvétkönnyek csillogtak.
– Egy atalasszony két gyermekével ugrott a Dunába. Két ka-
ron ülő ártatlansággal…
– Jó isten! Mi oka lehetett rá?
– Úgy beszélik, a férje a hengermalomban lelte halálát. Össze-
tiporta a gép, zsákba kellett összekaparni a szerencsétlent. Erre a
hírre az asszony magánkívül lett. Azt kezdte kiabálni, hogy mi-
nek szült ő gyermeket erre a világra, hiszen ez a világ meggyil-
kol mindenkit! Felrohant ikreivel a hídra, úgy mondták, torkon
ragadta őket, mint két kismacskát, és átvetette magát a korlá-
ton. Hát, hiába, ez a világ tényleg kíméletlen. Minden olyan
gyorsan történik, hogy megőrül tőle az ember…
Arany nem folytatta tovább az útját. Megfordult, s a kisöreg-
gel csöndes beszélgetésbe merülve visszatért a pesti oldalra.

⸎
Meg kellett írni a Híd-avatást, nem tehetett másképpen, pedig
frusztrálta a kihívás, rémképek gyötörték, s hallani vélte a halál-
ba menők ordításait, a szennyes habokban evickélők fuldoklá-
sát. Nahát, itt él ezen a pompás szigeten, és képes magát úgy fel-
zaklatni, hogy a rosszullét környékezi! Időközben felesége meg
unokája visszaköltözött Pestre, mert szeptembertől Piroskának
elkezdődött az iskola. Immár nem házitanító látogatta, hanem a
leányneveldébe kezdett járni.
Mire letelt a szigeti idény, Arany ötvenhat verset írt, köztük
négy balladát. A hidegebb idők beköszöntével már jólesett
visszahúzódni a fűtött akadémiai lakásba. Menye hímzett neki
hatvanadik születésnapjára egy barna, posztó faliszőnyeget,
ami az ágyfejnél és hosszában födte a falat. Arany ennek nagyon
örült, hiszen érzékeny volt a szélre, azt mondogatta, még a falon
is áthat. Ettől a léghuzattól védte őt az ágy végében álló, zöldes-
szürke papírral fedett spanyolfal is. Versíró kedve immár itt sem
hagyta cserben, kisebb költemények mellett október–november
hónapokban még megírt két balladát: Tetemre hívás, A kép-mu-
togató.
A ‘78-as esztendőben ismét benyújtotta lemondását főtitkári
tisztéről, aminek az elfogadását ismét elhalasztották egy eszten-
dővel. Mindeközben Arany már ‘77 júliusa óta nem vette föl ze-
tését, tehát nyugodt szívvel élhette az életét úgy, ahogy neki jól-
esett. Tavasszal Piroska himlőbe esett. Betegsége ugyan rövid
idő alatt lezajlott, de az orvos féltette az utóhatásoktól, ezért azt
tanácsolta Aranyéknak, hogy egy ideig ne engedjék iskolába
menni, de még a szabadba se. Arany maga is sokat szenvedett
légcsőhurutjával, és már kívánkozott a Margit-szigetre. Azon-
ban még várniuk kellett, hogy unokájuk letegye a vizsgáit. A
költő életének legfőbb értelme Piroska volt, s ha úgy hozta a
sors, hát akként irányította dolgait, hogy abból ki ne maradjon a
szegény árva.
1879 elején azt hitte, meghal, annyira elővette hörghurutja.
Reggeli hosszas, keserves köhögése minden eddiginél elviselhe-
tetlenebb szenvedést okozott. A heves köhögésre rángó fájda-
lommal feleselt a mell, a gyomor, mintha odabent minden repe-
dezni, szakadozni kezdene. Láza harminckilenc fok fölé ment,
minden percben a vég eljövetelétől tartott, pedig habzsolta a
 p g j p g
gyógyszereket. Nagy küszködve, félnapi fáradsággal írt néhány
sort Ercsey sógorának, elnagyolt, ló betűkkel. Kérlelte benne
Sándort, hogy rendezze le illetéki ügyeit, és mindent, ami még
Szalontán kötelessége, mert hamarosan távozik az élők sorából.
Maga sem hitte, hogy másfél hónap elteltével lassacskán kilá-
bal a bajból, bár a rohamok nem múltak el nyomtalan: innentől
kezdve nem tudott vízszintes helyzetben aludni. Annyira ful-
ladt, hogy éjszakára hátát magasra polcolt párnákon kellett
nyugtatnia, különben nem kapott levegőt. De mit ad isten, ta-
vasszal felesége ugyanilyen bajba esett. Riadalma mellett arra az
elhatározásra jutott, hogy felét sem adja be neki azokból a
gyógyszerekből, amiket maga szedett. „A szerek felizgatván ki-
tört a nagymértékű láz, úgy hogy szegény majdnem egészen
azokon a betegségi fázisokon ment keresztül, mint én… Az or-
vosság rosszabb a betegségnél. Hiszen bámul azon a világ, hogy
egyszerű köhögéssel az ember hetekig ágyába fekvő lehessen, s
nem hiszi, hogy ez nemcsak a nnyásság szuperlatívusza.
Hányszor bosszankodtam én, mikor a megfulladás szélén a láto-
gatók azzal vigasztaltak; majd elmúlik, neki is volt hurutja, a
múlt héten láza is egy éjjel, de már elmúlt magában. Fogalma
sincs arról, aki nem tapasztalta, hogy az ember fokonként, or-
vosságos kanalanként, hogy megy beljebb-beljebb egy kínzó, el-
csigázó nagy betegségbe.” És Arany módszere beigazolódott, Ju-
lianna gyorsabban kilábalt a betegségből, mint korábban ő
maga.
Csak ez évben fogadták el véglegesen lemondását, s akkor vet-
ték észre, hogy már két éve, mióta kérvényekkel „zaklatja” az
Akadémiát, nem veszi fel főtitkári illetményét. Csengery, Ló-
nyay hiába vitatkoztak vele, hogy az neki jár, nem fogadta el.
Hamarosan küldöttséget menesztett hozzá az igazgatótanács,
báró Vay Miklós koronaőr vezetésével, hogy meglágyítsák, ő
azonban hajthatatlan maradt.
– Nem vehetem fel, amiért nem dolgoztam meg. Nem engedi a
lelkiismeretem – hajtogatta.
Majláth György országbíró ettől szinte megilletődött.
– Életemben nem láttam ilyen embert.
 y
Az elnök, Lónyay mást gondolt ki, amit az elegyes ülés elé ter-
jesztett. Miután Arany kinyilatkoztatta, hogy elmaradt két évi
zetésére nem tart igényt, sőt a végleges visszalépése után sem
fogad el nyugállományú zetést, a tanács ajánlja föl neki az
Akadémia palotájában általa elfoglalt lakásnak további megtar-
tását. Az ülés ehhez hozzájárult, s kimondta, hogy az alapszabá-
lyok értelmében „főtitkári zetésének élethossziglani élvezeté-
ben meghagyatik”. Helyét Fraknói Vilmos foglalta el, Aranyt pe-
dig megválasztották igazgatótaggá.
Hatvankét évesen elérte végre formálisan is régi vágyát, a füg-
getlen nyugalmat, habár betegen, megtörten. Lelke viszont sza-
badon szárnyalhatott, mint még eddig soha, ám erre eszébe ju-
tottak az Epilógus utolsó sorai: Mert hogy szálljon, / Bár kalitja
már kinyitva, / Rab madár is, szegett szárnyon?
Május 15-én befejezte a Toldi szerelmét. Hát, ezt is megérte! Pe-
tő még élt, amikor ‘49-ben elkezdte, de megannyiszor félbe
kellett hagynia, különféle okok miatt. Vajon élt-e, él-e költő a
földön, aki harminc éven át vajúdta világra művét?
És itt voltak ismét a Margit-szigeten, a béke és nyugalom tün-
dérhonában! Második emeleti lakosztályuk ablakai alatt ősfák
lengették méltósággal lombkoronájukat, a levelek között át-át-
csillant a Duna tükre.
A szálloda előtti kis parkban kedélyes társasági élet zajlott,
míg Arany magányosan kószált, szemét nyugtatva fű-fa zöldjé-
vel. Piroska és nagymamája szívesen ismerkedett neves embe-
rekkel. Gyakorta időzött körükben Prielle Kornélia, a Nemzeti
Színház művésznője, betegen, tolókocsiban. Valaha, ifjú éveiben
ismerte Pető t, sokan menyasszonyának is tekintették, s még
Szalontán is járt ’47-ben, hogy találkozzék Arany Jánossal. Jó
példával járt elöl, hiszen mozgáskorlátozottsága dacára víg ter-
mészetét nem veszítette el, önfeledt nevetésétől még a túlparti
halászok is földerültek.
A költő kedvenc tölgyfája alatt üldögélt, vagy andalgott az ár-
nyas lombok alatt. Ősz fején széles karimájú puhakalap, kezében
kis bot, hóna alatt könyv. A sétálók, ha felismerték, némán meg-
süvegelték vagy biccentettek, nehogy megzavarják gondolatá-
 g gy gy g j g
ban. Bejárta a sziget minden zegzugát, aztán emlékezetét próbá-
ra téve, térképet rajzolt róla, elég pontosan bejelölve valamennyi
sétautat is. Közben szívesen szóba elegyedett a kertésszel, kifag-
gatván azon cserjék és gyomnövények felől, amelyeket nem is-
mert fel. A Nagyszálló tornácán egy szélvédett sarokban állt a
törzsasztala, többnyire itt reggelizett családjával, s akkor örült
leginkább, ha egy kopott, éltes pincér szolgált föl neki, aki a régi,
öreg szalontaiakra emlékeztette. Idővel Toldi Bencéjévé formáló-
dott játékos elméjében az éthordó, akihez mindig voltak kedves
szavai. Az ebédeket azonban nem itt, hanem inkább a Kapsz-féle
vendéglőben fogyasztották, lévén az olcsóbb, amit Arany soha-
sem hagyott gyelmen kívül.
Hűvös, esős napokon szobájában maradt, s ilyenkor előkerült
a gitár. Ez a hangszer már nomabb volt, Laci a vette neki ta-
valy. Már az első itt töltött nyáron megírta a Tamburás öreg úr
című versét, kívülről láttatva magát e helyzetben. Most ehhez a
költeményhez híven játszotta kedélye szerint szíves, melankoli-
kus dalait, felfrissítvén magát velük.
De leginkább csak egyedül. Piroska szívesen kereste mások
társaságát, nagymamája úgyszintén, így a „dalnok” magát szó-
rakoztatta, amivel egyébiránt elégedett volt. Nem úgy van már,
mint volt régen. / Nem az a nap süt az égen.
Szeptember hónapban Csengery Antal, betegségéből épülőben
a szigetre költözött. A két régi jó barát most sokat lehetett
együtt, Arany neki adta oda először a kéziratot, amit Csengery
elolvasott és véleményezett.
– Ez a rész a legkiforrottabb, hiszen ezt már egy világirodalmi
géniusz írta.
– Anti! – kedvetlenedett el a költő. – Nékem nem szükséges
ilyet mondanod. Amely vélelem nem hordoz magában fenntar-
tást, az nékem gyanús.
– Azt is megkapod, barátom. Mert annak dacára, hogy ez a leg-
jobb, mégsem olyan közérthető és nyájas, mint az első vagy a
harmadik rész. Jóval kevesebben fogják olvasni az idők távlatá-
ban. Pedig többet érdemelne.
 Titokban szerkesztették meg a könyvet, s nyomtatták ki az
Akadémia nyomdájában. A jó Csengery ebben „bűntársa” volt.
Hogyan is gondolta volna, hogy jövő ilyenkor a nálánál öt évvel
atalabb Anti, a hű pályatárs, az országgyűlési képviselő már
nem lesz az élők sorában?
Ősszel meg is jelent a Toldi szerelme, s a költő megbizonyosod-
hatott afelől, mennyire népszerű is ő valójában: az első kiadás
két hónap alatt elfogyott. Az ezért kapott nyereséget a Magyar
Tudományos Akadémia megfejelte kétszáz arany jutalommal. A
következő esztendőben négyszáz aranyat zsebelt be az Ariszto-
phanész-fordításokért, amin már neki is ámulnia kellett. Édes-
bús kétellyel jegyezte meg feleségének:
– Hallja, Julis, ha így folytatjuk, tán mégsem halunk éhen!
Az asszony nem tudta, milyen képet vágjon erre.
– Még mindég attól fél, hogy éhen hal?
– Bármi megtörténhet…
Hogyan is állnak ők egymással? Megkapta már ez az asszony
azt, ami megilleti? Mármint átadta már neki azt, amit illene át-
adni egy ilyen derék társnak? Mert aztán nehogy késő legyen!
Önvádak kezdik megkísérteni, s rendre mérlegre teszi, hogy va-
jon mennyit sikerült visszaadni abból a kincsből, amit önzetle-
nül tőle kapott. Elviselhetetlen az a riasztó, új keletű gondolat,
amelyben az sejlett, hogy a tulajdon lelki gazdagságát Júlia lel-
kének elszegényedése eredményezte. Segíthet ezen valami? Se-
gíthet ezen az imádság?
És vajon mikor lesz élete utolsó sétája, színházi előadása, ver-
se? Néha csizmájának felhúzása is rettentő nehézségeket oko-
zott, és a levegővétel is folytonos erőfeszítéssel járt. Ha nem töl-
tene hónapokat a Margit-szigeten, talán már nem is élne. Éhen
ugyan csak-csak nem hal már, de vannak még skrupulusai meg
egyéb bajai, amik sírba tehetik bármikor. Idült, krónikus hörg-
hurutja, s az evvel járó köhögés tüdőtáguláshoz vezetett. Dr. Ko-
vács Sebestyén Endre irritatio spinalist állapított meg nála, ami
hátgerincizgalmat jelentett. Ebből Arany rettenetes és káros kö-
vetkeztetéseket vont le. Ha hát- vagy keresztcsontfájdalmat ér-
zett, vagy lábfájást, vagy a járásban hamar elfáradt, mindjárt
 gy j gy j j
gerincagysorvadásra következtetett, rémképeket vizionált,
hogy nemsokára képtelen lesz mozogni, és a tehetetlenség sok
szenvedést fog neki okozni. Dr. Farkas Kálmán, a tényleges keze-
lőorvosa a haját tépte Kovács Sebestyén megállapításán.
– Irritatio spinalis! De hiszen ilyen diagnózis, kórkép nincs,
kedves barátom!
– Én már kezdek egyik orvosnak se hinni! – fakadt ki Arany. –
De meggyőződésem, hogy szenvedésem fő okozója a központi
idegrendszer.
– Higgyen nekem, uraságod! – csóválta Farkas doktor a fejét. –
Hátgerincizgalom, mint diagnózis, értelmezhetetlen.
Arany, mint mindig, visszakozott.
– Adja isten, hogy úgy legyen, ahogy az orvos úr mondja!
Neuraszténiás képzelgése azonban eltörpült a legkomolyabb
baja mellett, amit orvosi nyelven krónikus bronchitisznek hív-
tak. Mikor a vándorszínészéletből kiábrándulva, egyheti ván-
dorlása során a hegyek között megfázott, a hörgői és tüdeje töb-
bé sosem gyógyultak meg teljesen. A Toldi szerelme nagy sikert
hozott számára, az egész nemzet ünnepelte, az üdvözletet hozó
küldöttség azonban már egy megtört, apátiás öregurat köszön-
tött. Aranyt fárasztották a szószólók, és még betegebbé tették,
ezért sürgönyben arra kérte a szalontaiakat, akik szintén fel
akarták keresni, hogy maradjanak csak otthon ebben a „szibéri-
ai hidegben”. Lévay József, értesülvén a költő állapotáról, így fe-
jezte ki levelében jókívánságait: „Az ég tartson meg téged ne-
künk töredékeny testedben, törhetetlen lelkierővel és tűrhető jó
egészséggel sokáig.”
1880-ban tovább romlott egészségi állapota. A kemény tél
még a múlt évről áthúzódott, s amikor február 4-én mínusz tíz
alá süllyedt a hőmérő higanyszála, ezt jegyezte fel: „Egész télen
alig jártam ki.”
Nem fogadott senkit, a gyűlésekről is távol maradt, a színhá-
zat sem látogatta, ha jobban lett, az Úrhoz imádkozott, venné
már magához.
A létezésben egyre kevesebb örömöt lelt. A végzet szépen
kezdte megkönnyíteni a távozást. Fogai jelentős részét, nyugodt
 g y g j y g
éjszakáit, fér asságát, időszakosan még szeme világát is elvette,
és életuntságot bocsátott rá. És mégsem bírt teljes tétlenségre
kárhozni, bár a versíráshoz nem volt kedve. Abban lelt némi
passziót, hogy elkezdte próbára tenni emlékezőképességét. Nem
jutottak eszébe nevek, s ő ahelyett, hogy utána kérdezett vagy
nézett volna, addig gondolkodott rajtuk, míg fel nem idézte
őket. Ugyanígy tett elfelejtett költeményekkel. Ha latin, olasz,
angol vagy magyar költők verseiből egy-két verssor fölötlött
benne, de a többi kihullott emlékezetéből, addig – olykor napo-
kig – mondogatta, míg végre az egész eszébe nem jutott. Időn-
ként az angol kiejtési szabályokat szedte hexameterbe, aztán
gondolt mást, átültette Dante című költeményét angolra, s el-
kezdte fordítani a Bánk bánt is. Néhány jelenet után azonban fél-
behagyta, ezzel a lábjegyzettel: „Szamárkodás! Hanem én igazán
szeretném a Bánk bánt angolul olvasni. Olyan Shakespeare-es.”
Talált más, játékosabb feladatot magának. Rejtvényeket készí-
tett prózában, versben, képben, felírogatva apró papírdarabok-
ra, lejegyezve folyóiratok fedelére. A következő verses talányt a
Budapesti Szemle egyik 1879-es számának fedelére írta:

Fogj össze kettőt, s már többen leszünk

Más hármat: akkor börtönben veszünk:
Siralmas sóhaj az ottmaradó:
Vedd az egészet s olvasd: Mi – rab – ó.

Kartonpapírra felrajzolt két gatyás parasztot, akik ástak, s a

következőket írta alájuk:

Vége Vég Andr…..

Mert neki sírt…..
Nem m…..
Andr…..
Ma…..
Andr…..
Holnap…..
M…..
 Megfejtés:

Vége Vég Andrásnak

Mert neki sírt ásnak
Nem másnak
Andrásnak
Ma ásnak
Andrásnak
Holnap ásnak
Másnak.

⸎
Álmában Tompa évődött vele. „Mivel írod te azt a sok versedet,
Jani?” Mikor hogy. Kezdetben volt egy darab ónom, azzal kör-
möltem. De az nagyon fárasztó, mert rá kell nyomni veszett erő-
sen a papirosra. Később rákaptam a ceruzára. Hanem mindég pi-
rongattam magam: az ír ceruzával, aki nem biztos a dolgában.
Akkor aztán áttértem a lúdtollra. Azt meg sűrűn kellett hegyez-
ni, tintás lett tőle a kezem. Mikor az acélhegyű toll jött divatba,
már csak azt szerettem. A tintát magam keverem hozzá. Megad-
jam a receptet? Szemere Bertalan elkérte. „Minek nekem, halott-
nak a tintarecept?”
Laci a gyönyörű, ifjú feleségével szépen berendezkedett az
inspekciós lakás két nagy szobájában. Szalay Gizella azon túl,
hogy művelt, még bűbájos teremtés is volt. Arany igen kedvelte
őt, s büszkeség fogta el, ahányszor csak ránézett: mily sudár ter-
met, megnyerő arc, művészi metszésű orr és száj. A meny min-
dig nagyon szelíden s nyájasan beszélt az Arany szülőkkel, ki-
váltva az anyós rajongását is. Karácsonykor Gizella egy agóra
lábszőnyeggel lepte meg apósát, amelynek a fázós költő fölöt-
tébb örült. Mindjárt íróasztala alá helyezte, s onnantól azon me-
lengette munkája közben a lábát. Talán sosem fordult elő, hogy
a tapintatos teremtés zavarta volna Aranyt bármely tevékenysé-
gében, noha a napok haladtával a beteges költő egyre komorabb
és nyűgösebb lett. Igen ritkán támadt fel dolgok, események
iránt az érdeklődése.
S amikor már semmihez nem volt kedve, elővette gitárját.
Sok-sok népdalfeldolgozása mellett ‘74 óta tíz költeményt zené-
sített meg, köztük az Amadé toborzóját, a maga szövegei közül
pedig A hegedű száraz fája…, a Kondorosi csárda mellett, meg az
Igyunk biz azt… kezdetűeket. Míg a Toldi szerelmén dolgozott, az
alkotás egészen lekötötte, de most, kényszerű pihenője alatt bő-
ven maradt a zenére ideje. A tavasz folyamán három Pető -vers-
re költött zenét, s tette kottára. Sokszor elfogyott a levegője, az
éneklésben kifulladt, így a dallamokat megtanította nejének, ő
csak kísérte a hangszerrel.
Ezen év decemberében meglátogatta őt a jó barát, Rozvány
György, és egy régi tanítványa, Nagy József. Amikor a szolgáló
bejelentette a vendégeket, Arany csak bámult tompán, elkínzot-
tan a hír hozójára, de aztán intett, hogy jöjjenek. A vendégek be-
léptek, s ő még mindig nem bírt fölemelkedni karosszékéből. Így
mindketten eléje járultak, s kezet fogtak vele.
– Nagyon örvendek, Gyurkám! Már éppen itt volt az ideje –
rázta erőtlenül, de kitartóan gyermekkori barátja kezét. – Nagy
szó ez, hogy még életben találtattunk.
– Ilyen beszédet, hallod-e! – nevetett kényszeredetten György.
– Fogunk mi még pipázni szalontai házam tornácán, meglásd!
Megnéztük Jóskával a Lánchidat, és ha már itt vagyunk a közel-
ben, gondoltam, beköszönünk.
Arany kiérezte a hangjából a zavartságot. Szó mi szó, meg le-
hetett rettenve a látottaktól. Tudta azt jól ő is, hogy rosszul fest,
hisz napközben megnézte magát okulárjával a tükörben: arca
fakó, mint a hamu, szeme tompa, fénytelen.
– Nagyon örvendek… – szólt Nagy József is, de mást nem tu-
dott kinyögni zavarában, nem tudva eldönteni, hogyan is ille-
nék megszólítani a költőóriást.
Arany felsandított rá, s látta, hogy volt tanítványa egészen
ősszé lett. Rideg arcán megrándult egy izom, arca színt kapott,
szelídebb vonásokat öltött, majd egy kis mosoly is megjelent
 j gy y gj
ajka körül. Tenyerét a szék karjára támasztva, sarkát a padlónak
feszítve lassú erőlködéssel felállani készült. György segítségére
kívánt lenni, de a költő elhárította.
– Köszönöm, Gyuri! Ha nehezen is, még lábra tudok állani.
Ezután, felegyenesedve, József elé állt, s mutatóujjával tanít-
ványa ősz üstöke felé bökött.
– Jóska öcsém! Jóska öcsém! Nem a fekete holló ül már a jege-
nyefa tetején, hanem a fehér holló.
S minthogy erre elkezdett édesen mosolyogni, Györgyből ki-
tört a nevetés. József megilletődötten lesett Aranyra, de aztán
megértette a célzást.
– Emlékszik még, Jani bácsi, hogy ez nekem egykor kedves da-
lom volt?
– Jól emlékszem, kedves Jóska öcsém. Tudom, jól és szépen
énekelted.
György a fejét csóválta:
– Áldott, hű társad a jó humor, Jani barátom, téged nem fog el-
hagyni.
– Úgy vagyok én a humorral, mint a fogfájós a táncával, hogy
kínjában táncolja.
– Csakhogy táncolhat, te pedig humorizálhatsz.
Arany, kezének egy mozdulatával a múlandóságot jelezvén,
megkérdezte a szalontaiaktól: mi járatban itt Pesten?
– Munkácsy képének megszemlélésére jöttünk fel.
– Ez szép tőletek – ismerte el Arany. – Általában dicsérik. Én,
sajnos, meg nem nézhetem. Örülhetünk, hogy ismét került egy
hazánk a, ki munkájával külföldön nekünk becsületet szerez.
Majd a kezével intett, hogy foglaljanak helyet. Ő visszaült a
karosszékébe, a vendégek a két barna fotelba telepedtek.
– Muszáj megkérdeznem, Jani, mert a lelkiismeret nem hagy-
na nyugton: hogy szolgál az egészséged?
– Úgy vagyok, mint a kihasznált, ócska zsák, melynek repedé-
seit, ha összefércelik is ezek a híres doktorok, más helyen kezd
kirepedezni; egy szóval nem foltozni való ez már.
Jó ideig társalogtak, s az apatikus költő egészen felvidult. Sza-
lonta hétköznapjai érdekelték, meg az, hogy kik haltak meg és
 pj g gy g
kik élnek még a régi barátok közül. Midőn pedig a vendégek tőle
elbúcsúztak, a költő szívélyesen megköszönte látogatásukat,
mondván:
– Ha szalontaiakat látok lakomban, úgy érzem, mintha otthon
lennék. Jólesik nekem, ha egyszerű, keresetlen szavakkal beszél-
hetek velük, mint otthon szoktam volt. Bezzeg, nem úgy van itt.
Itt fel kell pederíteni a beszédet, illatos kenőccsel, mint a ba-
juszt, mert különben sértésnek vennék, ha a beszédünket válo-
gatott szavakkal ki nem cifráznánk.
A két fér , kilépve a híres atya lakásából, meghatottan tekin-
tett egymásra.
– Na, Jóska, hogy tetszik neked Arany?
– Hej, de nagyszerű ember ez az Arany, pajtás! Mily súlyos be-
tegséget, szenvedést és bús csüggedést mutatott arca, midőn
hozzá beléptünk, és mégis humorizált velem! Valóban csodálan-
dó ember. A testi bajok és fájdalmak elszenvedésében is egy
nagy hérosz. Köszönöm, Gyuri, hogy látogatására erőszakoltál!
Nyugodtan mondom, hogy miután Budapestet, újszületésű
nagy alkotását és Aranyt, a testi bajok elszenvedésének e hősies,
nagy példáját megláthattam, örömest halok meg.
Míg jobbra nem fordult az idő, Arany az orrát sem dugta ki a
szobájából. Felesége a következőket írta Rozvány Bettinek: „Jó
férjem egy betűt se képes írni mostanában. Ez egész évben nem
írt és nem olvasott semmit; különben sincsen jól, elgyengült és
ki van fáradva mindig, mintha valami nagy munkát végzett vol-
na… Egyedüli élvezete a pipa meg a gitár.”
Az újságokból Julianna olvasott fel neki reggelente, abból tájé-
kozódott nagy műve fogadtatásáról. A Fővárosi Lapok folyóirat
többek között ezt írta a Toldi szerelméről: „Olyan könyv ez,
mellyel a kritikának nem is szabad sietni… Méltó ugyan Arany
János nagy erejéhez, de nem tesz ránk olyan mély benyomást,
mint tett a trilógia másik két része.” A Magyar Nyelvőrben Simo-
nyi Zsigmond üdvözölte a művet, s azt jövendölte: „nemzeti köl-
tészetünknek a világirodalomban legnagyobb dicsősége lesz.
Senki sem tudja a magyar élő beszédet, a népies nyelvet annyira,
mint ő, senki sem tudja egy úttal a nép kifejezéseit oly csekély
 j gy p j y y
változtatással alkalmazni, s hajlítani, hogy mintha rég hallott,
rég megszeretett szólások csengenének fülünkben.”
Leveleit Piroska írta, őszinte lelkesedéssel, mert az idő alatt
legalább imádott nagyapja mellett lehetett. Amit Arany diktált,
unokája gyöngybetűkkel jegyezte papírra. Ha végeztek a levél-
írással, Piroska még elidőzött nála, mígnem a nagymama el nem
szólította. A költő restelkedve vallotta be magának, hogy né-
melykor már-már zavarja pletykás, szószátyár unokája.
Egyedül Gyulait látta szobájában szívesen, tőle elfogadott bár-
mit, legyen az dicséret, bírálat. Néha kifejezetten azzal a szán-
dékkal lépett be hozzá a kedves vendég: „No, most megbosszan-
tom Jánost!” Arany tudta ezt, szüksége is volt rá, s a régi barát
szavaira bágyadt mosoly jelent meg kókadt bajusza alatt. „Úgy
vagyunk mi ketten – mondta egyszer –, mint mikor a szundiká-
ló, vén komondor körül enyeleg a kölyök-kuvasz; csipkedi, kap-
kodja, ugrál körülötte, az öreg meg csak néha-néha vakkant
egyet.”
– Hallod-e, Pali, úgy nézem, te nőttél valamit – sandított a köl-
tő barátjára huncut szemmel, utalva ezzel Gyulai alacsony ter-
metére.
– Jól látod, cimbora! Én kezdek ám csodaszámba menni. Az vi-
szont meglepett, hogy csak most vetted észre.
S ezen mindketten csendesen döcögtek.
Végre kitavaszodott, élüket vesztették a szelek, Arany elkezd-
hette sétáit a környéken. Mindjárt a Duna felé vette az irányt,
egy darabig ott korzózott fel-alá a parton, aztán a Széchenyi-
szobor körül, a kis parkban folytatta andalgását. Csodálói távol-
ról gyelték őt, többségében diákok, hogy még láthassák az élő
klasszikust, a hon szürke eminenciását, hisz már tudták róla,
hogy igen beteg és gyönge. Némely hallgató kikérdezte az Aka-
démia portását, hogy milyen tájban szokott lejönni a költő, s
várták, hogy megleshessék.
Megszólítani nem akarták, talán nem is merték, Arany ábráza-
ta komor és elutasító volt, ami pedig szöges ellentétben állt bel-
ső jellemével. A betegségek, a kínok rajzolták mogorvára voná-
sait, de való igaz, módfelett zokon vette az alkalmatlankodást.
 g
Fárasztotta idegenekkel érintkezni, oda gyelni szavukra, vála-
szolni kérdésükre. Így nézte meg őt messziről, csodáló szemmel
Jakab Ödön, atal költő, drámaíró, és az öregségében is méltó-
ságteljes poéta látványa egy életre nyomot hagyott benne.
Hosszú enerváltság után, ‘81 nyarán Arany munkakedve fel-
támadt: folytatni óhajtja két évtized után a Csabát. A Margit-szi-
geten hozzá is látott a töredékek rendezéséhez, és három hétbe
sem telt, elkészült két énekkel. Az új énekek hangja nem olyan
tömör és drámai, mint a Buda haláláé, lengébb, simább, amely-
ben most megnyugvást talált, elégedettsége enyhített fájdalma-
in. Aztán augusztusban megbetegedett, testi gyengülésével
szelleme is lankadt, félbehagyta a Csabát, aligha sejtve, hogy
nem nyúl többé hozzá.
Ijedtében kapkodni kezdett, előkotorta más befejezetlen mű-
veit is. Az utolsó magyarhoz írt sebtében egy szakaszt, amely
csodálatba ejtő hitelességgel illett a régihez, de nem maradt ere-
je folytatni. Azt határozta el, hogy inkább az Éduát fejezi be,
mert az rövidebb. Olyan sorok jöttek ki belőle a szerelmes ki-
rályról, melyek párjukat ritkították. Ilyenre csak egy igazi zseni
lehetett képes, de arra már kevés az energiája, hogy be is fejezze
az eposzt.
A kapcsos könyvben is rég megszáradt a tinta, ‘80 óta nem írt
bele új verset. Szigeti sétáin az elmúlás sötét árnya kísérte. Föld-
re szegezett tekintettel tépelődött, hogy ki is halt meg legutóbb?
Lassacskán csak-csak eszébe jutott, hogy Csengery tavaly július-
ban hunyt el, nemrégiben pedig Rozvány András halálának hí-
rét hozták Szalontáról. András, az iskolatárs, Gyuri bátyja, aki-
vel egy napon született, már nincs az élők sorában, mostan
tényleg neki kell következnie! De még addig valami szépet, vala-
mi felejthetetlent kellene írnia, mert amit eddig lejegyzett, az
semmire se lesz elég, pláne, hogy… Eh, a fejét ingatta magára, s
egy négysoros versikét mormolt, ami tegnap óta állt össze az el-
méjében:

Ifjúkori munkát öregen ne végezz,

Ha akarod, hogy jól menjen sora véghez,
 gy j j g
Mert a keverék-mű a fejedre támad,
Inkább töredéknek maradjon utánad.

Nap mint nap rácsodálkozott, hogy még létezik. Annyira el-

nyűttnek érezte már az életet, hogy levetette volna magáról,
mint egy ócska ködmönt. Felesége jelenlétében olykor szánt-
szándékkal beszélt buta szavakat, hogy idegesítően jámbor
asszonya ellentmondjon neki. Hátha a cáfolatok megpezsdítik
erőtlen szívverését, pangó vérét, s ő egy kicsinykét ismét fér -
nak érezheti magát. De nem! Julis megátalkodott következetes-
séggel ragaszkodott szelíd, elnéző természetéhez, ki nem mon-
dott, szent hite szerint, költőgéniusz urának ez kijárt. Isten
őrizz, hogy ő feddő szavakkal illesse ezt a beteg apostolt!
A hidegebb napokban ismételten begubózott, és csak Gyulai
látogatását viselte el. És jött is a cimbora, kicsit harsányan, ta-
pintatlanul, és csúfolni kezdte:
– Ide hallgass, koma, mondok én neked egyet, kettő lesz belőle!
– Nos?
– Attól vagy te beteg, hogy elhagyod magadat! Nem látsz ren-
desen, tudjuk, de annyi baj legyen! Nem fogja már fejed a verset,
oda se neki! Hanem az ifjúság még mindig fel tudna lelkesíteni.
Azt gondoltam ki, hogy elviszlek egy-két líceumba, ahol elő-
adást tartanál diákoknak. Képes vagy rá, én biztosra veszem.
– Hová vinnél te engem, félhóttat, Pali? Mindkettőnk szégye-
nére katedrára állítanál, mint egy múmiát?
Gyulai jóízűen kacagott rajta.
– Vétek azt a kincset nem megosztani, ami az elmédben bur-
jánzik. Te az asszonáncok, alliterációk nagymestere sírba akarod
vinni impresszióid?
– Mostan mondtad ki a lényeget! – fanyalgott Arany. – Hová vi-
hetném máshova? Minden emberen megtörténik az az iniuria,
hogy egyszer aztán neki is meg kell halnia, nem csak egyik vagy
másik szomszédjának.
– Bolondot beszélsz, Jani! – legyintett Gyulai. – Szedd össze
magad, hisz senki nem volt képes arra, amire te, ezt tanítanod
kellene, míg bírod szusszal. A századok óta föld alá rejtett nyelv-
 g j y
alakokat magad rángattad elő, tettél rájuk szárnyakat, s röptet-
ted föl, s immár színt öltöttek, muzsikálnak.
Aranyra rátört a köhögés. Vendége abban reménykedett, hogy
nem tart sokáig, mert néha a költő teljes óráig sem tudta abba-
hagyni. Ilyenkor fakó arca bevörösödött, szeme könnybe lábadt,
és csak ka ogott, vinnyogott, hörgött. Lassan azonban meg-
nyugodott, pihent kicsit, s elkínzott arccal fordult barátja felé.
– Nem érzem már magamat otthon sehol, legföljebb az álom
birodalmában. És sehogy se tudok megbékélni már az élettel,
hát inkább megalkuszom a halállal.
Utolsó nyarát töltötte a Margit-szigeten, ezt pontosan érezte.
Számos baja ellenére egyetlen élvezete maradt, az evés: étvágya
sosem hagyta el, még betegen is jókat tudott enni. Kapsz József
vendéglőjét szinte mindennap felkereste feleségével és unokájá-
val, kedvük szerint váltogatva a fogásokat. A éle estebéd volt ez
a délután derekán, hogy a költő éjjelre ne terhelje meg a gyom-
rát, szívét. 1882. augusztus 16. napján a következő menüt fo-
gyasztották el hármasban: két fehérleves (fokhagymás, fehérba-
bos), egy adag liba, két adag let (marha szűzpecsenye), két ré-
tes, dupla kávé, tej, kenyér. Mindezért zettek 3.83 forintot.
Másnap: három fehérleves, egy adag nyúlgerinc, egy adag rosté-
lyos, egy adag liba, két almás rétes, dupla kávé, tej, kenyér. En-
nek az ára 3.91 forint volt. Arany a lakoma után hátradőlt széké-
ben, és békés nyugalommal elszívott egy Colorado szivart, amit
nemrégiben kapott ától. Pipadohány tekintetében nem volt vá-
logatós, legtöbbet az olcsó tizenkilenc krajcárost szívta, hanem a
szivarral más volt a helyzet. Szivarra az ajándékozók szoktatták
rá, és abból már csak jó minőségűt szívott. Másfél évtizeddel ko-
rábban a Hölgyfutár szerkesztője kedveskedett neki két csomag
külföldi szivarral, onnantól kezdve mások is követték ezt a pél-
dát.
A sziget tiszta levegője könnyített ugyan légzésén, de ereje
napról napra fogyott. Rövidítenie kellett sétáin, és már ritkán
sikerült megkerülnie a szigetet, akkor is többszöri pihenéssel.
Külseje az elmúlt hónapok alatt sokat változott. Haja és megnőtt
szakálla egészen hófehér lett, arcbőre kékesvörös, kézfeje, ujjai
 g j jj
pü edtek és kékesszürkék. Tudta magáról, hogy rosszul mutat,
és így nem óhajtott találkozni ismerősökkel. Más sem hiányoz-
na, minthogy elrémüljenek tőle, vagy még rosszabb, megszán-
ják!
 XIV.

AZ EMLÉKEI EGYRE INKÁBB URALTÁK PERCEIT, s a múlt fogalom- és képal-

kotó hallucinációkká vált benne. Már minden látható szubsz-
tancia, fa, cserje, felhő, a megcsillanó vízfelszín gyermekkorát
juttatta eszébe, és összevegyült benne a valóság a képzelgéssel.
Mintha a Kerezs mentén téblábolna. Idelátszik a Paptó tükre, de
érzi más vadvizek közelségét is, amelyek körülölelik Szalontát.
Errefelé vannak a Kenderér meg a panaszi dűlő földjei… Fülébe
csendülnek rég nem hallott szavak, mintha édesapja mondaná:
„Látod, am, ott mily dúsan nől a nádas, pedig nem is kelletik,
zöld pántlikája megfojtja a rest munkáját.” S ő látni véli azt a
régi tájékot a tavaszi áradásban, ahol csak egy-egy szigetormó
néhány arasznyi tömege veti magát a víz fölé.
Egyik nap még csak „a tölgyeknél” járt, amikor elkezdett cse-
peregni az eső. Most mit tegyen? Érezte ugyan, hogy ebből nem
lesz nagyobb zápor, bár attól még elázhatott az öltözéke, amit
nem szeretett volna. Megállt, habozott, visszabámult a szálló
felé. És akkor meglátta felesége esernyős alakját, ahogy feléje
közeledett.
– Meg ne ázzál, hé! – kiáltott már messziről az asszony.
– Szemerkél csak.
– Félek, hogy átnedvesedik a ruhád.
Julianna férjébe karolt, s az esernyőt fejük fölött tartva enged-
te magát vezetni. Arany a tisztás felé irányította lépteit, meg
akarta nézni, nyílnak-e az őszi virágok, különösen a kikerics. Ta-
valy látott, remélte, most is gyönyörködhet benne.
– Piroska?
– Van neki társasága, ne féltsd!
Az utóbbi években szinte már csak tegezték egymást. Ki so-
sem mondták, de érezték, hogy ezt a város szabta rájuk, és
amúgy nem esett nehezükre. Ha Szalontán maradnak, ez aligha
történik meg. Így viszont beszélgetésük kapott egy kis pajtási
felhangot, amit már mindketten igényeltek. Úgy egymáshoz
voltak szokva, mint a páros végtagok, a másik nélkül újra kelle-
ne tanulniuk a járást, az életet, mindent.
– Tartsd kezed ügyében a díszmagyarom! – szólt csendesen a
fér .
– Hová vennéd föl?
Fekete díszmagyar ruháját akkor csináltatta, amikor megvá-
lasztották az Akadémia főtitkárának. A nadrágot és atillát még
kiegészítette prémes süveg, sarkantyús csizma, kard.
– Abban temessetek el!
– Beszélsz már badarságot! – zsémbelődött az asszony, mert
erre ezt illett mondani. – Ki tudhassa azt, melyikünket veszi
elébb magához az Úr?
Az eső erősödött. Megtorpantak, hallgatva egy ideig a levelek-
re koppantó cseppek jellegzetes hangját, aztán a fér szomorkás,
beletörődő hangon szólt:
– Mégis forduljunk vissza, Julis!
A külvilág, ami a szigeten és képzelgésein kívülre esett, nem
érdekelte már. Hidegen hagyta, hogy ‘75 óta még mindig Tisza
Kálmán a miniszterelnök, és a parlamentet a következő pártok
képviselői alkotják: Szabadelvű Párt, Függetlenségi Párt, Mérsé-
kelt Ellenzék. Azt ugyan érzékelte, hogy a kapitalizmus egyre
nagyobb mértékben változtatja meg a morált és a város arcula-
tát, de nem követte nyomon a nagy cégek, vállalatok alapítását,
mint a Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár, a Tungsram Egyesült
Izzólámpa és Villamossági Rt. vagy a Weiss Manfréd Acél- és
Fémművek. 1882 őszén az ő percei, órái már az elmúlás jegyé-
ben ketyegtek.

Életem hatvanhatodik évébe’

Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.
 Csak október elején költöztek haza, amikor hűvösebbre for-
dult az idő. Fia, menye, akik már nagyon várták, mindennap
meglátogatták, és Gyulai is benézdegélt hozzá az akadémiai
gyűlések előtt. A város eközben Pető szobrának leleplezésére
készült, és Gyulai most azzal rontott a szobájába:
– Jani, el kell jönnöd a leleplezésre! Mert, ha nem jössz, a pető-
sták azt fogják kiabálni: irigységből maradtál távol.
Arany értette a tréfát.
– Hiszen megyek. Már varrja is a szabóm a meggyszín mentém
és a búzavirágszín nadrágom.
Október 10-én kitekintett szobája ablakán, hogy megnézze a
kis, fehér zászlót. Ezt az épület kiugró díszei közé kifeszített,
drótra erősített rongyot maga szerelte fel, hogy felmérje általa a
szél erősségét. Múltkor azzal dicsekedett ának: „Nézd, itt van
az én utolsó művem!” Elég szaporán verdesett a zászlócska,
mégis elhagyta a szobáját. Járt föl-alá a Duna-parton, majd elun-
ta, és kíváncsi lett arra, hány óra van. És éppen ebben a pillanat-
ban sütötték el a budai reáliskolában a delet jelző ágyút. No, va-
jon jól jár-e az órája? Kigombolta kabátját, mellényzsebébe
nyúlt, s a szél, az ő legnagyobb ellensége, átjárta.
Másnap lázra panaszkodott, de nem akart gyógyszert bevenni,
nehogy még betegebb legyen. 13-ára magas láza lett, maga kül-
detett orvosért. Kétli doktor azonnal látta a betegség súlyos vol-
tát, amit négyszemközt közölt is Lacival. A nehéz, fuldokló lé-
legzések egyre sűrűbben jelentkeztek. Láza 14-én állandóan
harmincnyolc-harminckilenc fok körül mozgott, miközben
szívverése tartósan száz-száztíz elég erőteljes lökéssel. Éjjelente,
saját bevallása szerint, szemhunyásnyit sem aludt, csak ült a fel-
párnázott ágyon, és zavaros gondolataival viaskodott.
Egyszer-másszor azt érezte, hogy egészen egyedül van az üres
térben, minden és mindenki csillagászati távolságra tőle, sivata-
gi a meleg, mégis vacogtatón rideg a csend. Aztán mintha min-
denki mellette lenne: Julianna, Laci, Juliska lánya, Piroska uno-
kája, sőt a szalontai rokonok, Ercsey Sándor, Lina, a két felnőtt
gyermekével, meg aztán a falak mentén ott ülnek a Rozványok,
Jóska bácsi, Persida néni, András, György, Betti… Nem látja, de
J y gy j
érzi őket, sejtjeiben, lelkében. Eljöttek mind? Dehogyis mind!
Csak azok jöttek, akiknek jönniük kellett. Elegen lesznek ők így
is a temetésre. Most nem érti, eltemették már, vagy még csak itt
hever kiterítve? De lassan kezd mindenki eltávozni, semmibe
veszni. Menjenek is, bármi történt, végezzék a dolgukat. Csak…
Csak egyedül ő maradjon még!
– Juliskám, te még ne menj… – szólalt meg.
– Álmodik, édesapám – riadt fel Laci, aki az egyik fotelban
szendergett.
– Dehogy, am. Éberen képzelgek.
16-án a láza kicsit lejjebb ment, 38,2-re, de a fullasztó légzés
nem enyhült. 17-én láza tovább csökkent, 37,8, légzési nehézsé-
gei viszont megmaradtak. Rettenetesen vigyáznia kellett, hogy
ne törjön rá a köhögés, mert abba, úgy vélte, beleszakadna. Ereje
ugyan fogyott, híres étvágya azonban nem hagyta el. Kért elő-
ször egy kávét, aztán amit eléje raktak, azt akkurátusan elfo-
gyasztotta: tojáslevest, darabka sült húst, leöblítve egy pohárka
leányfalui borral. Ettől annyira kimerült, hogy pillái lecsukód-
tak.
Libákat látott. Tömérdek fehér libát holmi kacsaúsztató men-
tén. Némely ludak a pocsolya partján tébláboltak, mások a víz-
ben úszkáltak. Egy asszony sétálgatott közöttük, szakajtókosa-
rat pihentetve csípőjén, amiben babszemek tarkálltak. Mi a
szándéka azzal a babbal? Csak nem azzal akarná etetni a libákat?
Dejszen lúdnak bab nem való, a lúd füvelgessen, egyék ebihalat,
s ha nem talál, kapjon tengerit! Tudnia kell neki, hiszen pa-
rasztasszony, hasonlít az édesanyjára… Vagyis, nem csak hason-
lít, hanem ő az, a maga valóságában, és most lágyan feléje moso-
lyog, ahogyan szokott, és a szemében kíváncsiság csillan, amit
kérdés követ: „Mikor mész vissza Debrecenbe?” Ezen el kell tű-
nődnie, mert bizonytalan benne, hogyan is van ez. Abban álla-
podik meg magával, hogy ő még a Kollégium diákja, éppen csak
rövid, nyári pihenőre jött haza, de hamarosan indul vissza. Hol-
napután kelek útra, feleli, amire az anyja orcáján szomorú büsz-
keség jelenik meg. „Feltalálod már magadat ottan? Kivel barát-
kozol? Rozvány Gyurival szoktál találkozni?” Mit is feleljen, hi-
 y y j
szen ezek fogós kérdések, és annyira különbözők, hogy röviden
nehéz lenne válaszolni rájuk.
– Elevenebb város Debrecen, mint Szalonta. Debrecenben nem
jár minden öregasszony feketében, vannak ott olyan nagyságák,
akik még ötven felett is felveszik a kék vagy barna ruhát. – „Ma-
gasságos Isten az égbe” – sopánkodik ezen az anyja, de szemében
öröm csillog, fogai kivillannak. „És még verselgetel, kis am?”
Gyanú ébred benne, mintha ez a kérdés valami titokzatos gyöt-
relemhez kapcsolódna, de mégis meggyőződéssel feleli rá: – Ke-
rült egy jó barátom, Szilágyi István, akivel együtt szoktunk rig-
musolni, meg fordítunk is a régi költők verseiből. – Valami meg-
riasztotta a ludakat, hirtelen hangos gágogást hallatva egyazon
irányba kezdenek özönleni. „Rókától ijedtek, meg, vagy mi a tá-
lyog?” A libák fehér tömege a sík felé hömpölyög, aztán a legelöl
trappolók szárnyukat bontják, felemelkednek, a mögöttük lévők
követik, s az egész libafalka, mint egy fehér paplan, lebegve el-
száll a messzeségbe, s ahogy távolodnak, lassan hullámzó felhő
válik belőlük az égbolton. Az anyja most huncutul rásandít,
ahogyan már nagyon rég, apróbb korában, s így szól: „Sose
bánd, kis am, hiszen ezek nem a mi ludaink voltak.” Nem akar-
ja kimondani, de valahogy mégis kiböki: – Kié akkor? – „Az Iste-
né, ahogyan én is.” – De, ugye, édesanyám, nem akarja követni
őket? – „Muszáj, Jancsikám, lejárt az időm. Jobb lesz nekem oda-
fent az Úr mellett!” – Most tudatosul valami benne, és belényilall
a fájdalom, tiltakozni igyekszik, de már ki sem bírja nyitni a szá-
ját…
18-án láza megszűnt – 37,2 –, felesége fellélegzett, és még La-
ciban is feltámadt a bizakodás, hátha tévedett Kétli doktor. 19-
én délelőtt a családi kupaktanács megtárgyalta az orvossal a te-
endőket: a gyógyszereken nem változtatnak, hanem a költő
szemlátomást fogyatkozó erejét muszáj táplálékkal növelni. De
hiába, aznap már nem kívánta az ételt, délben két kanál levest
lehetett csak beleerőltetni.
Délután belopakodott hozzá Gyulai és Jókai. Arany bágyadtan,
szinte örömtelenül tekintett két barátjára.
 – Mi tagadás, pajtás, néztél már ki jobban is – igyekezett vele
élcelődni Gyulai.
Arany erőtlenül ingatta fejét.
– Elkelne már néked is az okuláré, Pali. Éppen kicsattanok az
egészségtől, ha nem látnád.
Ezen már csak némán mertek mosolyogni, mialatt felesége a
könnyeit törölgette.
– Hallom, nem akarsz enni, Jani – szólalt meg Jókai. – Azt pedig
rosszul teszed. Ismerheted a matuzsálemek bölcseletét: a léleg-
zést, az evés-ivást nem tanácsos abbahagyni.
A beteg arcán enyhe mosoly derengett fel, de nem szólt rá. Bá-
mult maga elé egy darabig, mintha erőt gyűjtene, aztán intett
barátai felé, hogy köszöni a látogatást, de hagyják magára. A
vendégek értettek a jelzésből, jókívánságok közepette indultak
is.
– Julis… – zihált Arany utánuk –, tölts nekik a konyhában egy
pohár bort!
Este fél hatkor rosszabbodott az állapota: erős légszomj kezdte
kínozni, szívműködése meggyengült, ütőerén érverését nem le-
hetett kitapintani, végtagjai kihűltek. Ekkor már két orvos is
volt mellette, de tanácstalanul álltak a tünet mellett, ami a vég-
elgyengülés közelségére utalt. Három óra múlva azonban az ag-
gasztó szimptómák megszűntek, amit úgy értelmeztek: mégis
győz a szervezet, mint már megannyiszor.
20-án mintha stabilizálódott volna, s bár szíve gyorsan kala-
pált, szabályos és egyenletes volt a ritmusa. Ezek után meglehe-
tősen jól táplálkozott, ereje azonban csak nem akart növekedni.
21-én a család és orvosai mégis úgy látták, hogy feltűnően ja-
vult az állapota, amit bizonyított számukra az is, hogy felélén-
külve magához hívatta Piroskát.
– Jöjj közelebb, lelkem! – bátorította unokáját. – Ülj le ide, az
ágyam szélére!
A lány megtette. Kissé riadt orcája lassan meglágyult, és olyan
rajongással, szeretettel, sajnálattal nézett nagyapjára, mint ko-
rábban még soha.
– Tessék, nagypapa!
 gyp p
– Kérni szeretnék tőled, Pirikém.
– Jó.
A leány két kézzel megfogta a beteg feléje nyúló kezét.
– Gyógyíts meg engem!
Piroska nagy, csodálkozó szeme megrebbent, tanácstalanság
honolt benne.
– Megteszek bármit, nagypapa. Bármit, csak meggyógyulj!
Arany elmosolyodott.
– Holnap vasárnap, menj el a templomba! Ahogy szoktunk. És
imádkozz! Imádkozz mindenkiért, értem is! Megteszed ezt, édes
lelkem?
– Megteszem, nagypapa.
A költő az éjszakát nyugtalanul töltötte, de emiatt nemigen
gondolt senki rosszra. Laci virrasztott mellette, akinek elpana-
szolta, hogy darazsak zsizsegnek a fejében, és megint nagyon ki-
hűltek lábai, karjai. 22-én reggel, a zaklatott éjszaka után, egé-
szen kimerülten kászálódott ki ágyából, hogy szükségét elvégez-
ze. Aztán reggelire megivott egy csésze kávét, pipára gyújtott.
Fia áttámogatta a másik szobába, míg az asszony ezt kiszellőz-
tette. Hárman voltak csak otthon, Piroska, ígéretéhez híven, el-
ment a templomba, de anya és a erősen bizakodott. Arany oda-
át leült, Laci felolvasott neki az újságokból, de a költő nem -
gyelt rá. Szórakozottan megkérdezte, „Hány óra?”, ám feleletet
sem várva hozzátette: „Különben mindegy.”
Háromnegyed tizenkettőkor a támogatásával visszatért szo-
bájába, és beült az ágya mellett lévő bőrfotelba. Alig tette le ma-
gát, sötétségre panaszkodott, s néhány perc múlva eszméletét
vesztette. Laci felkiáltott, el is rohant, a lépcsőfordulónál bele-
botlott az érkező orvosba. Visszatérve Juliannát látták férje előtt
térdelni, két kezében tartva annak viaszfehér arcát. Ekkor az
alélt beteg egy mélyet sóhajtott, és elhagyta porhüvelyét a lélek.

Budapest, (1882), október 28.

Kedves jó Betty néni!

Szegény jó nagymamám nevében írom a levelet, hogy megkö-
szönjem kedves néninek irántunk tanúsított részvétét. Jól írta
édes néni, hogy vigaszról szó sem lehet, mert oly lény vesztesé-
ge, mint drága nagyapámé pótolhatatlan: az űr, melyet itt ha-
gyott, örökre űr marad. Lénye meghalt számunkra, s nélkülöz-
nünk kell kedves arcát, nyájas beszédét, szeretetét s gyöngédsé-
gét s mindezt a földbe kell tudnunk hamvadni s porladozni!
Oly szép volt kiterítve, mintha csendesen aludt volna, semmi
szenvedés, semmi fájdalom arcán: sőt talán ajka még mosoly-
gott is! S most mindez itt a hideg földben a férgek martaléka!
Igazán borzasztó dolog ez a halál, elszakítja az embert, szeret-
teitől örökre! Szegény jó nagypapámnak mostani betegsége
alatt a halálra sem mi, sem ő maga nem gondoltunk. Csütörtö-
kön délután ugyan igen rosszul volt, kezei, lábai egészen hide-
gek lettek, de gyors or vosi segély megmenté őt s szombaton dél-
után, tehát halála előtt való nap állapota föltűnően javult.
Szombaton ugyan az éjt nyug talanul tölté, de vasárnap úgy 11
óráig tűrhetően volt; csak akkor lett ismét rosszul. Azonnal or-
vosért futott Laci bácsi s ez épen csak meghalásra ért ide, mely
rövid s csak egy csuklásból állott s nem volt kínos. A többit tud-
ja édes Betty néni. Kedden eltemettük s azóta mi élünk s igyek-
szünk magunkkal elhitetni, hogy ő rá nézve is jobb volt! Sze-
gény jó nagymama egészen oda van: azóta folytonosan láz és
most ismét a legnagyobb mér vű köhögés gyötri: csak arra ké-
rem Istenemet, adjon neki erőt, a jó nagymamának egészséget e
súlyos csapás elviselésére. Nagymama csókjait küldi. Betty néni
kezeit csókolja tisztelője

Piroska
 Függelék

⸎
LETÉSZEM A LANTOT

Letészem a lantot. Nyugodjék.

Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Más ég hintette rám mosolyját,

Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Nem így, magánosan, daloltam:

Versenyben ég tek húrjaim;
Baráti szem, művészi gonddal
Függött a lantos ujjain;
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
 Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a múlt panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körül a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorújába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Ah, látni véltük sírjainkon

A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon… Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Most… árva énekem, mi vagy te?

Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után…?
Hímzett, virágos szemfedél…?
Szó, mely kiált a pusztaságba…?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Letészem a lantot. Nehéz az.

Kit érdekelne már a dal.
Ki ör vend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!
 fj g
Szalonta, 1850. márc. 19.

⸎
CSALÁDI KÖR

Este van, este van: kiki nyúgalomba!

Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodor ván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:

A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is – bogarászni restel –
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körülnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye

Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis ának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:

Ó a legnagyobb s szebb… a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
 Csak vasalás híja, …s reggel ünnep lészen.
Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héjú borsót, vagy babot szemelget.
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb ú kenyeret kér s majszol;

Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E úból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a ú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
E elét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda;

Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög… vagy ha nem, hát… kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,

Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,

Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
 p gy
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, –
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? „Nézz ki, am Sára:

Valami szegény kér helyet éjtszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harc lép be, sok jó estét kíván:
„Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is. „

Köszöni a gazda: „Része legyen benne:

Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb –
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,

Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
(1)Beszél a szabadság véres napjairul,
S keble áttüzesül és arca felpirul,
Beszél azokról is – szemei könnyben úsznak –
Kikkel más hazába bujdosott… koldusnak.

Elbeszéli vágyát hona szent földére,

Hosszú terhes útját amíg hazaére.
(2)Az idősb ú is leteszi a könyvet,
 y
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldús megáll a beszédben:
„Meséljen még egyet” – rimánkodik szépen.

„Nem mese az gyermek,” – így feddi az apja,

Rátekint a vándor és tovább folytatja:
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tőle… testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van… a tűz sem világit,

Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, – egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát…
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

1851. április 10.

⸎
DOMOKOS NAPRA

Midőn szüleid és mind akik szeretünk

Nyájas köszöntéssel tehozzád sietünk;
Midőn kedvedért a – bár hiános – család
Vígan ülte körül innepi asztalát:
Kedves ú, hát én mit adjak most neked?
Egy édes csemegét: hizelgő éneket?…

Nem! azt én nem adok, te sem várod, hiszem.

Gaz, ki a Múzsáknak hamis tömjént viszen.
Szégyen a lantra, mely költött érdem által
Meggyaláztatni és gyalázni nem átall;
Minél édesb, annál émelygősb csemege –
Annál undoritóbb, minél szebb éneke.

Zengem érdemeid? oh, azok lehetnek:

Állasz még küszöbén ifjú életednek;
Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
És tudod: az erő micsoda? – Akarat,
Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.

Áldjad a jó Istent, ki megálda téged,

Adván őreidül szerető szüléket,
Adván eszközöket, elhárítni pályád
– Annyi más futónak nehéz – akadályát.
Áldjad Istent, hanem óvakodj’, amivel
Ő álda meg, saját érdemül róni fel.

Nemes önbizalom, de ne az önhittség,

Rúgói lelkedet nagy célra feszítsék:
Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.
Serdülj, kedves ifju… poharam cseng érted! –
Légy ember, ha majdan azt az időt éred.

Szeressed hazádat… Oh, a honszerelem

Most lehet őszinte, igaz, önzéstelen.
Ne is tőle kívánd, amit ő nem adhat:
Magadban keressed az édes jutalmat.
Csillagi nem lesznek, fényes díszjelei:
Keresztje elég van, – de maga viseli.

Vess számot erőddel s leg javát, amelyet,

Leghasznosbnak itélsz, hazádnak szenteljed.
 g j
Vagyon sok szüksége, sok fogyatkozása:
Bárhol állj, csak tőled előmentét lássa.
Serdülj, kedves ifju – habzó kelyhem dagad –
A haza igényel munkás, hű akat.

S ha talán, az érzés tengeréhez jutva,

Néked a szelíd lant tisztessége jutna:
Hass! buzdíts! egyesíts! hogy osztály ne légyen
Köztünk, hol magyar szó, hon érzet – szégyen.
Virág a költészet… egy nép irodalma:
De ha nem virágzik, nem is terem a fa.

Ha pedig a tettdús fér kor elhíván

A lanttól, komolyabb munkásságot kíván:
Ne feledd, mily gyönge ama virág bokra,
Van szüksége közös ápoló karokra.
Serdülj, kedves ifju – még egyszer a kelyhet! –
Nőj eléggé nagyra – betölteni helyed!

Geszt, 1851. augusztus 4.

⸎
NÉVNAPI KÖSZÖNTŐ MENTOVICH FERENCNEK

Írták Arany János és Szász Károly,

Nagykőrösön, 1851., az 12351-ik szerdán.

Kedves jó barátunk, Francisce Mentovich!

Búban, fájdalomban te sohase voníccs,
Sőt a gondok felé még csak ne is konyíccs,
Minket bús pofával sohase szomoríccs.
…
Ezeket szörzötték egy hideg szobában,
János mester egyik, Arany mostanában,
Továbbá Szász Karli, gondolván magában,
 Hogy jót kívánni is jobb kadenciában.

⸎
ERCSEY JULIANNA – ROZVÁNY ERZSÉBETNEK

N. Kőrös, nov. (1851)

Édes Kis Bétám!

Igéretem beváltva írok hozád, hogy min kezgyem magam se tu-
dom, mikor az ember új életet kezd, és idegen emberek köszt egy
kisé nehéz feladat. Két és fél hete hogy itt vagyunk, istenek
hála már meglehetősön hejbe verődve… bútorokat s más egyéb
sükségeseket be vásárolandó, vigyáztalak a vásárba mindenüt,
de híjába hasztalanul, nem tudom voltálé vagy nem, Körö(s)re
még ma is várlak, nem akarom magamal el hitetni, hogy az
csak igéret volt, no de a körülményeinket akarnám veled s ked-
ves családodul tudatni. Szálásunkal igen meg vagyunk eléged-
ve, szegény embernek elég kényelmes, a legszükségesebeket már
be is szereztük, ez alat értem az élelmi czikeket, és holmi ház-
hoz valókat. Emberek itt igen jók laknak, egy pár házal igen jó
viszonyba vagyunk, Janim is jól találja magát, derék emberek a
tanárok is a kikel töbnyire együtvan.
A sok esső mijat még igen kevés házhoz athatunk látogatást,
elejénte a rendbehozásal töltötük el az időt, most mindég esik,
a mit nem igen szeretek, mert nagyon sokan várnák tőlünk,
hogy tisztelkegyünk node majd sokat is fecsegek már Kőrösről,
hát Szalontán mit csinálnak? hogy vanak? Különösön kedves
szülőid, testvéreid? Írj gyakran kedves bétám, felejcsd el a köze-
lebi rosz viszonyt, hid meg nem attam rája okot hogy ha-
ragugy, istenemre esküszöm hogy nem.
Minden jó barátomat, ösmerösömet, rokonomat tisztelek
csókolok. Jó szülőidet tisztelve, férjemel s gyermekjimel együt
kezeiket csókolva testvérjeidet üdvözlöm, téged pedig számta-
lanszor csókol lelkéből szerető nénéd
 Arany Jánosné.

⸎
ARANY JULISKA – ROZVÁNY ERZSÉBETNEK

N. Kőrös május 29. 1854.

Édes Betta néni!

Tegnap, s tegnapelőtt kaptam meg kedves leveleit, és sietek rá
válaszolni. Valóban az első levél olvasásakor zavarban voltam,
hogy ha írok hova czimezzem levelemet? Már gondoltam azt is,
hogy Berzsek úrhoz utasítom, ‘s ő majd lesz szíves elküldeni.
Hanem Betta néni második levele kihozott e zavarból, és megír-
hatom: hogy jöjjön bár meik perczben, itthon leszünk, s tárt ka-
rokkal fogadjuk. Pestre nem mehetünk mostanában; nem enge-
dik a körülmények.
Nagyon sajnálom, hogy Februárban írt becses levelére nem
kapta válaszomat Betta néni; s engem hanyagsággal volt kény-
telen vádolni, ha bár nem nyilvánította is ezt levelében. – Én
írtam, igazán írtam, még pedig hatodik márcziusban, és így
nem sok időre. A napját azért tudom ilyen bizonyosan megírni,
mert a naplómba bejegyeztem, s meg is mutatom Betta néni-
nek, ha majd az az öröm ér, hogy nálunk viszontlátjuk.
Kedves Betta néni Anyám egy véghetetlen nagy kérelemmel
terheli általam. Ösmeri Betta néni jóságát, s tudja, hogy meg-
teszi, ha teheti. Tehát a kérelem a következő: Legyen olyan jó
édes angyalom, vegyen anyámnak e kis mustrával mind színé-
re, mind kelméjére nézve, tökéletesen megegyező ruhát. Az árát
nem határozhatjuk meg; csak úgy húsz – huszonöt pengőt
szánt rá Anyám. Ha tehát így vehet édes Betta néni, legyen
olyan jó s vegyen; de ha ezen az áron nem lehet kapni, akkor
semmi esetre se vegyen. A mennyiséget sem határozhatjuk meg;
mivel nem tudjuk a kelme szélességét. Hanem Betta nénit kéri
Anyám erre is föl, hogy a’ menyit elégnek gondol egy sima aljú
ruhához, s egy mantilehoz annyit vegyen. Pénzt azért nem kül-
dünk most, mert félünk az elveszésétől. Majd ha lesz szives hoz-
ni Betta néni a’ legnagyobb köszönettel adjuk meg.
Most, édes Betta néni áldja meg a jó Isten! Jöjön mielőbb, s
mentül több időre. Mindnyájan ezerszer és ezerszer csókoljuk.
Hanem a'ki még is leg jobban az:

Arany Julcsa.

⸎
N. Kőrös october 13. 1857.

Kedves Betta néni!

Tudom elválásunk óta, sokszor jutottunk már eszébe; s azt is
tudom; hogy ennélfog va nehezen várta levelemet, a’ mit nekem
kedves kötelességemül ada, Réveni létünkkor, ‘s a mit én meg is
ígértem, hogy rövid idő alatt, teljesíteni fogok, de valóban nem
tehettem; annyi volt a’ dolgunk, szerény kis lakunkat oly rop-
pant nagy rendetlenségben találtuk haza jöttünkkor ‘s aztán
különben is, az a hat hét amíg oda voltunk – annyi tennivalót
hagyott hátra; hogy levélírásra teljeséggel nem maradt időm.
Oh Betti néni! nem is képzelheti mily fájdalmasan esett a’
Szalontároli eljövetelünk, már nappokal előtte mindég sírtunk
úgy hogy egészen megkeserítették az akkori s azóltai keserű na-
pok azt a boldogságot, amit azalatt a pár hót alatt élveztünk,
de hogy is no! elválni azoktól akik minket szeretnek s akiket mi
is oly határtalanul szeretünk ‘s visszajönni ide ezek közé a’ hi-
deg, műveletlen, büszke emberek közzé, akik ha nem Kőrösön
született valaki nem is tartják embernek, oly műveletlenek édes
Betta néni; hogy annak a leírásához nincs szó, azt csak látni, ‘s
tapasztalni lőhet, de elbeszélni nem, ‘s ebből származik aztán,
az a rettenetes büszkeség is, amivel nem csak idegenek, például:
tanárok, ‘s tisztviselők irányában, de egymás iránt is amilyenel
viseltetnek, testvér testvért lenézi, ‘s meg veti, ha nincs annyi
földje, ökre, mint neki, csak a vagyon után mérik kinek, kinek a
tiszteletett, ‘s gondolja fel Betta néni lelkem, hogy nem kinn
(kín) s gyötrelem-e –, ilyen emberek közt élni? miután tudjuk,
hogy van hely, ahol szeretnek, igazán lélekből bennünket, s ta-
lán annak jövője sincsen; hogy meddig fogunk még itt marad-
ni, kérdezi Betta néni, hogy hát miért? talán Szüleim vannak
itt oly nagyon megelégedve? Oh éppen nem! sőt ellenkezőleg! ők
még kevésbé szeretnek itt lakni mint én, mert utóvégre is én jó-
formán itt nevelődtem, ehez az élethez szoktam hozzá, csak
most midőn otthon voltunk ösmerkedtem meg az itteni, ‘s má-
sabbi élet, különbségeivel, aztán van is itt két kedves barát-
nőm, kik olyanok, mintha nem is ide valók volnának, egészen
ellentétei a többi Kőrösieknek, ‘s ezek kárpótolják a legnagyobb
mértékben a Szalontai barátaimat, de azt a társas kört, roko-
nokat, – amit ott fellelhetnék –, nem ha e lyányok sem volná-
nak; nem tudom mi lenne belőlem, de őket nagyon szeretem s
ők engem viszont, – erről meg vagyok tökéletesen győződve –, s
ez enyhíti némileg honvágyamat, de szegény Szüleimnek senki-
ek sincs, akihez bizalommal, szeretettel közeledhetnének, nincs
senki aki bennek ez érzelmet fel tudná éleszteni, pedig igazán
hozzánk, irányunkban sokkal előzékenyebbek, szívélyesebbek
mint más idegen iránt, nem tudom mivel érdemeltük ki töltök e
különös kegyöket. Ismétlem; ők sem szeretnek itt lakni s lett
volna is már többször hova menni, Apámat tavaly nyáron Deb-
reczenbe, s Kecskemétre is hitták tanárnak, s most Júliusban
pedig Pestre a kereskedelmi egylett, újonann felálított iskolájá-
ban Magyar-nyelv tanárának, sokkal nagyobb zetés mellett
mint itt van, de Apám azt mondta: nem megy sehova csak
haza, ha már itt vagyunk itt lesz addig míg Laczi végez; hogy
míg lehet, szeme előtt neveltethesse, e pedig még négy évig tart,
akkor is ki tudja megyünk é vagy sem? a jó Isten tudja, hogy
alakulnak, addig még a körülmények.
Most veszem észre hogy milyen nagyon bele mélyedtem a pa-
naszkodásba, no kinek tehetném azt jobban mint kedves Betta
néninek? ki viseltetik sorsúnk iránt nagyobb részvéttel? úgy hi-
szem senki. Édes Betta néni, szerencséltessen engem mielőbb
kedves válaszával, hidje meg, boldogítani fog általa. A jó édes
néninek, – ha még ott van – szíveskedjék átadni; Anyám, és az
 g j y
én kézcsókomat, s Berzsek urnák egész családunk forró üdvöz-
lését. Betta nénit mindnyájan csókoljuk ezerszer, és ezerszer de
különösen: mély-tisztelője,

Arany Julcsa.

⸎
SZILÁGYI ISTVÁN LEVELE ARANY JÁNOSHOZ

Sziget, deczember 25. 1858.

Arany Jánosnak, Szilágyi István a legszentebb barátsággal!

„Tisztelettel, szeretettel, dicsőségeden való ör vendezéssel járu-
lok hozzád!” Kazinczy F. e szavakkal üdvözlé Kist, midőn fog-
ságából szabadulva a haladás oly fokán lelé barátját, melyen
immár minden jók szemei feléje valának fordulva.
Hadd vegyem én a nagy ember szavait át, midőn e messze hi-
deg tájról felkereslek; hadd legyenek ama forró szavak lángoló
örömem képviselői.
TE íme a tetőn vagy; ott, hol álmaim az utóbbi idők sanyarú
ködéi között gyakran láttának, örömünkre, büszkeségünkre ne-
künk és nekem; elég tételül magadnak és szenvedéseidnek.
Bizonnyal a kit az ég szeret: azoknak fentebb örömöket tart
fel. TÉGED szeret az, téged, a legszeretetreméltóbb embert, kit
valaha ismertem. Lelked kiállott szenvedései, ki leszállál velem
és velünk együtt SZILÁGYI ISTVÁN. 201 a poklokra, érdemlek,
hogy im most ott állj, a melyről a rójnai költő a digito monstra-
rier-t énekelte.
Szerettem volna ez esetben, hogy én legyek első, ki jobbodat
megszoríthatom. Messze föld, késő hír. De azt súg ja lelkem,
hogy most annyiak között melegebb érzés nem száll feléd, mint
az, mely e sorokban teszi előtted barátságos üdvözletét. Élj, élj
szerencsésen; élj soká. Élvezd már e földön annak a paradi-
csomnak kettős mértékű örömét, mely tőlünk elragadtatott, s
mellyel a múltban, oly nagy mértékben bírtál vala te is, csend-
ben bái-, de boldogan.
Én és enyéim (kis hat éves am téged már ismer) TÉGED és
tieid a legszentebb barátsággal ölelünk. S bár minél elébb lehet-
ne a viszontlátás örömeiben elmerülve élveznünk, az egykori
örömöket! Isten veled.

⸎
SZÉCHENYI EMLÉKEZETE

Egy szó nyilallott a hazán keresztül,

Egy röpke szóban annyi fájdalom;
Éreztük, amint e föld szíve rezdül
És átvonaglik róna, völgy, halom.
Az első hír, midőn a szót kimondta,
Önnön hang jától visszadöbbene;
Az első rémület kétségbe vonta:
Van-é még a magyarnak istene.

Emlékezünk: remény ünnepe volt az,

Mely minket a kétségbe buktatott:
Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,
Napján az Úrnak, ki feltámadott.
Már a természet is, hullván bilincse,
A hosszu, téli fásult dermedés,
Készíte új virágit, hogy behintse
Nagy ünneped, dicső Fölébredés!

Immár az ég – ah, oly hideg korábban!

Irántunk hő mosolyra engede;
A négy folyó és három bérc honában
Kilebbent a tavasz lehellete;
S melynek halálos – úgy tetszék – elaszta,
Életre pezsdült a kór sivatag;
Lassú folyót önérzelem dagaszta,
 Büszkén rohant le a szilaj patak.

S fölzenge távol a menny boltos alja,

Gyümölcshozó év biztató jele,
Hallott korán megdördülő morajja –
Midőn egyszerre villám sújta le.
Széchenyi meghalt – Oh, mind, mind csalékony:
Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!…
Széchenyi meghalt – S e nagy omladékon:
Élünk-e hát mi? búsan kérdezők.

Mert élni hogyha nem fajúlva tengés,

Olcsó időnek hasztalan soka;
De vérben, érben a vidám kerengés,
Mely szebb jövendő biztos záloga;
Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre,
Így összehat kezünk, szivünk, agyunk,
Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! –
Ő az, ki által lettünk és vagyunk.

Megrontva bűnöd és a régi átok,

Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;
Nép, a hazában nem volt már hazátok:
Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.
S mint lepke a fényt elkábulva issza,
Úgy lőn nekünk a romlás – élvezet;
Egy-két kebel fájt még a multba vissza:
Nem volt remény már, csak emlékezet.

De, mely a népek álmait virasztja,

Elhagyni a szelíd ég nem kivánt;
Széchenyit küldé vég telen malasztja
E holttetembe érző szív gyanánt,
Hogy lenne élet-ösztön a halónak,
Bénult idegre zsongitó hatás,
Reménye a remény nélkül valónak:
 y y
Önérzet, öntudat, feltámadás.

Midőn magát ez nem tudá szeretni,

Ő megszerette pusztuló faját.
Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni,
Hogyan viselte súlyos nyavalyád?
És mennyi harcot küzde önmagával?
Hány izgatott, álmatlan éjjelen?
Míg bátorító Macbeth-jóslatával
Kimondd: „a magyar lesz” – hogy legyen!

Bizton, ezer bajunk közt, meg találta

Azt, ami fő, s mindent befoglaló:
„Elvész az én népem, elvész – kiálta –
Mivelhogy tudomány nélkül való.”
S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,
Bújt az önérdek, tymált a negéd:
Ő meg jelenve, mint új fény az égen,
Felgyújtá az oltár szövétnekét.

És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk,

Szétszórt bolyongók a vész idején.
Már is tüzénél szent lángra hevültünk,
Fénye világol sorsunk ösvenyén.
Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála
Enyhet találjon áldó magzatunk!
Ez lesz a méltó, a valódi hála
Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.

De hogy’ kövesse nyomdokát az ének?

Némuljon el, lant, gyönge szózatod.
Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!
Klió, te készítsd legdicsőbb lapod!
Évezredek során mit összejegyzél
Hon -erény magasztos érdemét,
Arany betűkkel érctáblába metszél:
 y
Abból alkosd Széchenyi jellemét.

Ird azt, ki a pusztán népét vezérli;

Ki kürtöl, és lerogy a régi fal;
Tarquin előtt ki arcát megcseréli;
Fülepet ostoroz lángajkival;
Ki győzni Athént csellel is szorítja;
Kit bősz csoport elítél, mert igaz;
Ki Róma buktán keblét felhasítja –
Elég… a példa fáj: Széchenyi az!

Ő szól: s mely szinte már kővé meredten

Csak hátra néze, mint Lóth asszonya,
A nemzet él, a nemzet összeretten,
Átfut szivén a nemlét iszonya;
Szól újra: és ím lélek űl a szemben;
Rózsát az arcra élet színe fest;
Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben
Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.

Hitel, Világ és Stádium! ti, három –

Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít,
De a lét és nemlét közti határon
Egekbe nyúló hármas pyramid!
Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,
Dőljön nyugatról a sivár homok:
A bujdosók előtt el nem takarja,
Melyet ti meg jelöltök, a nyomot.

S lőn új idő – a régi visszacsökként –

Reményben gazdag, tettben szapora;
A „kisded makk” merész sudárba szökkent;
Ifjú! ez a kor: „Széchenyi kora.”
Nézd az erőt: hatása mily tömérdek –
De ne imádj: a munka emberé –
Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
 y g
Mily biztosan lejt a közjó felé.

Majd elborúlni kezde láthatára:

Kik műve által lettünk magyarok;
Nem ügyelénk többé vezérnyomára,
Mi napba néző szárnyas Ikarok.
Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! –
S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain,
Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal –
Egy új Kasszándra Trója láng jain!

Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk,

Nyugalma egy álarcozott halál;
S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk:
Nagy szellem! íme, köztünk nem valál.
Oh, mely írígy sors önző átka vett el,
Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd! –
Vagy éppen egy utolsó hon -tettel
Tagadnod kelle – a feltámadást?…

Nem, Üdvezült, nem!… fájdalmunk hevében

Hamvad ne sértse káromló beszéd,
Oh, nézz egedből és ör vendj e népen.
Mely soha így még nem volt a tiéd!
Leomlunk sírodon szent döbbenéssel,
A sujtó karra félve ismerünk:
De Antéuszként majd ez illetéssel
Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.

Emléket, oh hazám mit adsz e sírra?

Hová tekintesz földeden, magyar,
Hol Széchenyi nevét ne lásd megír va
Örök dicsőség fénysugárival?
Ha büszke méned edzi habzó pálya,
Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz,
Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya,
 y p g g y
Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; –

Duna, Tisza… ez mely prüsszög ve hordja

Fékét, s szabályhoz törni kénytelen;
Amannak hódol a sziklák csoportja,
S Trajánusz híre újból meg jelen;
Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve
Nyujt Cor vin agg várának hű kezet,
S az édes honni szót selypíti nyelve –
Széchenyié mindez emlékezet!

Széchenyi hírét, a lángész csodáit,

Ragyog ja minden távol és közel:
Áldozni még jerünk – ah, oly sokáig
Nem értők – Széchenyi szivéhöz el.
Nem láttuk, e szív néha mit palástol
Hordván közöny havát és gúny jegét:
Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól
Őrizze életosztó melegét.

Értünk hevült, miattunk megszakadt szív,

Te, az enyészet ágyán porladó!
Késő, de tartozott szent hódolat hív:
Egy nemzeté, ím, e hálás adó.
El kelle buknunk – haj, minő tanulmány! –
Meg kelle törnöd – oh, mily áldozat! –
Hogy romjaidra s romjainkra hullván,
Adjunk, Igaz! tenéked igazat.

Szentebb e föld, honunk áldott alapja,

Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol;
Szentebb a multak ezredévi lapja,
Mióta, nagy név, hozzá tartozol.
Koszorút elő!… morzsoljuk el könnyűnket;
Az istenülés perci már ezek!
Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:
 p f j
Reménnyé váljon az emlékezet.

Nem hal meg az, ki milliókra költi

Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

Te sem haltál meg, népem nagy halottja!

Nem mindenestül rejt a cenki sir;
Oszlásodat még a család siratja –
Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?…
Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
Van élni abban hit, jog és erő!
 A második kötet története tömören,
évszámokban

1849. május 25-én Arany végleg lemondott jegyzői hivataláról,

mert a város nem tudta zetni tisztviselőit.
1849. május-június: Debrecenben tartózkodott, mint belügymi-
nisztériumi fogalmazó.
1849 júniusában már a visszafoglalt fővárosban dolgozik. Talál-
kozás Pető ékkel, Garayval, Egressyvel, meglátogatja a tö-
rött lábbal fekvő Damjanichot.
1849. július: Szalontára menekült.
1849. augusztus közepén Szalonta környékén bujdosott az oro-
szok elől.
1850-ben Kenyeres János, saját egzisztenciáját is veszélyeztetve,
írnokként alkalmazta Arany Jánost. Megírta a Bolond Istók I.
énekét.
1850 tavaszán házat vásárolt.
1851 elejétől Geszten leckéket adott Tisza Domokosnak.
1851. október 8-án a nagykőrösi egyháztanács meghív ta hozzá-
juk tanárnak.
1851 novemberében családostól Nagykőrösre költözött.
1852. február 20-án látogatta meg először Tompa Mihály.
1852-ben elkészült A nagyidai cigányok.
1852 nyarán a vakáció alatt Nagyszalontára, majd Gesztre láto-
gatott.
1853 nyarán a fővárosba utazott.
1854. Megjelent a Toldi estéje.
1855. augusztus-szeptember: Tompához utazott Hanvára. Ellá-
togattak Miskolcra, Diósgyőrbe, megnézték az aggteleki bar-
langot.
1856 augusztusában Budapesten töltött egy hetet, a Sváb-he-
gyen pár napot. Megjelentek kisebb költeményei.
1857 elejétől állandó fejfájásra panaszkodott és kedélybetegség-
ben szenvedett.
1857. augusztus-szeptember: Szalontán pihent Juliska lányával.
1858. december 15-én Arany levelező és rendes tagja lett az
Akadémiának.
1859. Az akadémiai nagygyűlésen a Toldi estéjét a Marczibányi-
jutalomban részesítették.
1859. október 31-től Budapesten tartózkodott egy hétig.
1860. Kisebb költeményeit az Akadémia nagy jutalomban része-
sítette.
1860. augusztus 1.: A Kisfaludy Társaság igazgatójává válasz-
tották. 1860 szeptemberében családjával a fővárosba költö-
zött.
1860. november: megindult a Szépirodalmi Figyelő.
1862 augusztusában elutazott Madách Imréhez Sztregovára, az-
után Szilácsra.
1863. Megindul a Koszorú.
1863 őszén leánya férjhez ment Szél Kálmán szalontai reformá-
tus paphoz.
1864. Megjelent a Buda halála és akadémiai jutalmat nyert. Még
ez évben elkészült a Szentivánéji álom fordításával.
1865. január 26-án az Akadémia titkára lett. Júniusban meg-
szűnt a Koszorú. December 28-án leánya, Juliska meghalt.
1869. Elkészült a Hamlet és a János király fordítása. Még ez év-
ben megjelent A. J. összes költeményei.
1867. A Szent István-rend keresztjével tüntették ki.
1869. július 20-án először érkezett Karlsbadba. Ezt követően ki-
lenc éven át látogatta a cseh város gyógyfürdőjét.
1870. január 17-én az Akadémia főtitkára lett.
1873-ban hosszan betegeskedett. Gyanúja szerint a kolera ke-
rülgette.
1876-ban erősen megromlott a látása, kevesebb levelet írt, az al-
kotóereje is megcsappant. Legszívesebben otthon gitározott
és dalolgatott.
1877-től hat éven át feleségével és Piroska unokájával a nyara-
kat a Margitszigeti Nagyszállóban töltötte. A szigeten
 g g gy g
könnyebben kapott levegőt, sétái során, a tölgyek alatt üldö-
gélve írogatta meg az Őszikék jelentős részét.
1879. május 15-én befejezte a Toldi szerelmét. A mű ősszel meg-
jelent.
1880-ban megjelentek Arisztophanész víg játékai (fordítás) há-
rom kötetben.
1882. október 22-én délelőtt 11.50 órakor meghalt.
 Szójegyzék

autobiográ a: önéletrajz
Augias istállója v. Augiász istállója: a mondabeli király piszkos,
elhanyagolt istállója, amelyet csak Héraklész tudott kitisztí-
tani. Jelzője a züllött, rossz állapotoknak.
átsétálni: A Margit híd szárnyhídját, amelyen ma a szigetre lehet
sétálni, csak 1900-ban adták át a forgalomnak.
Alkaiosz: Szapphó kortársa.
dégál: henyél, lopja a napot
dichter: költő
emanáció: kiáramlás, kisugárzás
experimentum: kísérlet, tapasztalás
generosus: nemes lelkű
grémium: irányító testület, választmány
hárász: könnyű gyapjúszövet
honorátior: nem nemzeti értelmiségi
frei: szabad
ineptus: oda nem illő
infámis: becstelen, gyalázatos
iniuria: sérelem, jogtalanság
kassenführer: pénztáros
kodi káció: jogalkotási folyamat
komisszárius: kormánybiztos
kusztora: közönséges fanyelű bicska
leoninus: rímes-időmértékes versforma. Olyan disztichon,
amelyben a verssor közepe rímel a verssor végével
Neumann Johanna: (1816–? német alkalmi verselő) Hét gyerme-
két nevelő asszony, anyaként majd nagyanyaként írt verseit,
gyermekdalait Franz Duncker adta ki Berlinben gyűjtemé-
nyes kötetben, Asszonyélet (Frauenleben) címmel. A kiad-
 ványról Arany János rövid bírálatot jelentetett meg a Szép-
irodalmi Figyelő II. évfolyamában.
ner vus rerum gerendarum: pénz a lelke mindennek
ne quid respublica detrimenti capiat: ügyelve, hogy a köztársasá-
got semmi baj ne érje
októberi diploma (Oktoberdiplom): 1860. október 20-án kiadott
császári-királyi rendelet, amely ugyan széles körű autonó-
miát ígért Magyarországnak, ugyanakkor az abszolutizmust
fenntartotta, és a beolvasztás gyakorlata elé sem tett gátat.
Organisationsentwurf: a bécsi kormány által kiadott, a magyar
középiskolákat hátrányosan érintő rendelkezések 1849-ben
pantallér: vállszíj
peritonitis: hashártyagyulladás
procur negotiis: távol a közügyektől
proseció: vonuló egyházi menet
puri cation: tisztítás
quaestiuncula: kérdés (tudományos)
quasi: kvázi; egyszersmind, majdhogynem
resignacio: felmondás
recreation: szórakoztató tevékenység
ripsz: bordás kötésű szövet, amelyet leginkább bútorszövetül
használtak
sipoly: sérülés után visszamaradt, soha be nem gyógyuló seb
szapphói strófa: az i. e. 600 körül élt leszboszi költőnő, Szapphó
kedvelt metrumára épülő versszak, ahol a három szapphói
sort egy adoniszi sor zárja.
skepsis: szkepszis; kétség, kétely
stringent: kötelező
stukatúr: a mennyezet nádhéjazata, amelyen a vakolat megta-
pad. Arany itt plafonként értelmezi
vaskonyha: tűzhely, korabeli sparhelt
Urbs: főváros
Vaterlandskunde: haza asság (valójában a Habsburg Birodalom-
mal szembeni lojalitás)
zsakuta: román tánc
 Felhasznált irodalom

Arany János Leveleskönyve. Válogatta, szerkesztette Sáfrán Györ-

gyi. (Gondolat Kiadó, 1982)
Aranytól Aranyról (Tankönyvkiadó, 1984)
Bajza József: Válogatott cikkek és tanulmányok (Szépirodalmi
Könyvkiadó, 1954)
Benedek Marcell: Arany János (Gondolat Kiadó, 1970)
Dánielisz Endre: Arany János a nagyszalontai iskolában (tanul-
mány)
Dávid Gyula – Mikó Imre: Pető Erdélyben (Kriterion Könyvki-
adó, 1972)
Debreczeni István: Arany János hétköznapjai (Gondolat Kiadó,
1968)
Fazekas Csaba: Tanulmányok
Fekete Sándor: Széchenyi István (Móra Könyvkiadó, 1968)
Győri Dezső: Sorsvirág (Magvető Kiadó, 1959)
Gyulai Pál Válogatott Művei (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1956)
Heltai Gáspár és Pesti Gábor fabulái: A madarakról és a vadakról
(Móra Könyvkiadó, 1985)
Horváth János: Pető Sándor (Pallas Kiadó, 1922)
Illyés Gyula: Pető Sándor (Móra Könyvkiadó, 1977)
Keresztury Dezső: Arany János (tanulmány, 1937, 1971)
Nagyszalonta sírkertjei (Prolog Kiadó, 2013)
Pál Ágnes: „Kortyolgat az ég tavából” (Napkút, 2012)
Pető Sándor: Prózai művei (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971)
Radó Pál: Arany János élete és munkássága. (Nagyszalonta,
1930)
Riedl Frigyes: Arany János élete és művei (Black & White Könyv-
kereskedés Kft., 2002)
Dr. Viski Károly: Arany népe (Zalanta Kiadó, Szalonta, 2006)
Voinovich Géza: Arany János életrajza (Magyar Tudományos
Akadémia, 1928)
 Köszönetnyilvánítás

Ahogyan az első rész után, a második kötet végén is szeretnék

több személynek köszönetet mondani, akik önzetlenül hozzájá-
rultak ahhoz, hogy ez az életregény megszülessen. Köszönöm a
stilisztikában végzett munkáját Berka Attilának, köszönöm a jó
tanácsokat dr. Bona Gábornak, köszönöm az első kötetről írt
rendhagyó ajánlását, valamint a különféle fórumokon való be-
mutatási lehetőségeket Vass Tibornak, köszönöm a méltatását
Petőcz Andrásnak, és megköszönöm a regényről írt recenziókat
Gáspár Ferencnek és Juhász Kristófnak. Köszönöm Bíró Ediná-
nak, hogy propagandatevékenységével segítette könyvem nép-
szerűsítését Nagyszalontán. Köszönöm Szűcs Paulának azt a
szervezőmunkát, amellyel lehetővé tette, hogy Nagykőrösön is
kutassak. Köszönöm az MTA dolgozóinak, Rédey Soma úrnak és
Babus Antal könyvtárvezetőnek, hogy bejutottam a patinás
épületbe, ahol nagyon sok érdekes ismeretre tettem szert. És vé-
gül, de nem utolsósorban, köszönöm Katona Ildikónak azt a fel-
ismerést, hogy érdemes Arany Jánost a XXI. században is meg-
szólítani.
 Méltatások

„Arany Jánosról még nem olvastam ilyen jól követhető, regényes

életrajzot. Igényes, már-már lírai stílus, a magyar nyelv meg-
annyi szépségével. Csak ajánlani tudom mindenkinek. ”

– zöldmedve, moly.hu

„Amit az író csinál, az MESTERMUNKA. így, nagybetűvel. Sokkal

többet rejt ez a könyv, mint életregényt. Fejlődésregény. Doku-
mentumregény. Egy olyan írás, amiről egyszerre érzem azt,
hogy nem lehet eleget beszélni, és azt, hogy már így is túl bő lére
eresztettem a mondandómat. Sokszor le fogom még venni a
polcról, fel fogom lapozni, el fogok merülni egy másik korban.
Újraolvasós, gondolatébresztő, emésztgetős könyv. Talán nem
túlzok, ha azt mondom, hogy most már nem csak a poéta Arany
Jánost zártam a szívembe, hanem a út, az apát, a tanítót, a gé-
niuszt is. Legyünk hálásak, és érezzük magunkat szerencsésnek,
amiért ilyen fantasztikus költője volt a magyar nemzetnek.
Áldás, békesség…
Felejthetetlen könyv egy felejthetetlen emberről.”

– K_A__Hikari, moly.hu

„Cselenyák Imre akkora átéléssel, láttató erővel eleveníti meg

Arany János alakját, hogy együtt izgulunk, szurkolunk vele,
meg tudja-e írni a Toldit, feleségül veszi-e élete egyetlen szerel-
mét – és így tovább –, miközben természetesen tudjuk, hogy
mindez sikerült neki. Soha senki nem írt még regényes életraj-
zot Arany Jánosról, Cselenyák Imrének pedig ez a mű fantaszti-
kusan jól sikerült!”

– Gáspár_Ferenc, moly.hu
 Jegyzetek

[1] A teljes vers megtalálható a Függelékben.

[2] A teljes vers megtalálható a Függelékben.
[3] A levél megtalálható a Függelékben.
[4] Megtalálható a Függelékben.
[5] A teljes vers megtalálható a Függelékben.