Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2024
Kelly Garcia, ez a könyv a tied és a férjedé, és
a ti örökkön örökké tartó boldogságotoké.
 EGY

2015 NYARA

A nappalink falán lóg egy kép Teréz anyáról. Pont ott van,
ahova a televízió lenne felszerelve, már ha megengedhetnénk
magunknak olyanfajta televíziót, amit fel lehet szerelni a falra,
vagy olyan otthont, aminek a fala elbír egy televíziót.
A mobilház fala nem olyan anyagból készül, mint a rendes
házaké. A mobilházban a fal szétporlik a körmöd alatt, mint a
kréta, és ehhez elég csak megkarcolni.
Egyszer megkérdeztem az anyámat, Janeant, hogy miért
tartja Teréz anya képét a nappalink falán.
– Az a ribanc egy büdös csaló volt – felelte.
Az ő szavai, nem az enyémek.
Azt hiszem, ha valaki a legrosszabb fajta ember, akkor afféle
túlélő-stratégiává válik számára, hogy másokban is megtalálja a
legrosszabbat. Hevesen koncentrálsz a másokban rejtőző
sötétségre abban a reményben, hogy talán sikerül elleplezned a
saját magadban rejtőző sötétség mélységét. Az anyám az egész
életét így élte le. Mindig a legrosszabbat kereste az emberekben.
Még a saját lányában is.
Még Teréz anyában is.
Janean ugyanabban a pózban fekszik a kanapén, mint amikor
elindultam nyolc órával ezelőtt a McDonald’sos műszakomra.
Teréz anya képére mered, de igazából már nem látja. Olyan,
mintha a szemgolyói nem működnének.
Mintha már nem fogadnának be semmit.
Janean függő. Ezt úgy kilencéves koromban állapítottam meg
először, de akkoriban a függősége még a férfiakra, az alkoholra
és a szerencsejátékra korlátozódott.
Aztán az évek során a függőségei egyre feltűnőbbek és sokkal
életveszélyesebbek lettek. Azt hiszem, öt éve történt, úgy a
tizennegyedik szülinapom környékén, hogy először kaptam
rajta, ahogy meth-tel lőtte magát. Ha valaki elkezd rendszeresen
methet használni, az élettartama drasztikusan lecsökken.
Egyszer rágugliztam az iskola könyvtárában. Meddig élhet az
ember methfüggőséggel?
Az internet válasza: öt-hat évig.
Az évek során többször is találtam rá már úgy, hogy nem
tudott reagálni, de ez most más. Ez most véglegesnek tűnik.
– Janean? – Higgadt a hangom, pedig higgadtságnak e
pillanatban biztosan nem kellene benne lennie. Úgy értem, a
hangomnak minimum remegnie kellene, vagy talán egy szót se
kellene tudnom kiejteni. Egy kicsit szégyellem is magam, amiért
ebben a pillanatban igazából nincs semmilyen reakcióm.
A táskámat a földre ejtem a lábamhoz, és kitartóan bámulok
az arcára a nappali túlvégéből. Odakint esik, és még az ajtót
sem csuktam be, szóval továbbra is csak ázom. Persze az ajtó
becsukása és a hátam megóvása az esőtől a legkisebb gondom
most, ahogy a Teréz anyára meredő Janeant bámulom.
Egyik karja a hasán hever, a másik a kanapén lóg, ujjai
ernyedten simulnak a kikopott kárpitra. Egy kicsit meg van
duzzadva az arca, és ettől fiatalabbnak tűnik. Nem a koránál –
még csak harminckilenc éves –, de fiatalabbnak, mint
amilyennek a függőségei mutatták. Az arca nincs annyira
beesve, és azok a ráncok, amik az elmúlt pár évben jelentek
meg a szája körül, most kisimultak, mintha botoxolt volna.
– Janean?
Semmi válasz.
A szája kissé elnyílt, így látszanak sárga, repedezett, rohadó
fogai. Mintha egy mondat közepén siklott volna ki belőle az élet.
Egy ideje már fantáziáltam erről a pillanatról. Ha valakit
eléggé gyűlölsz, akkor akarva-akaratlanul azon fogsz
töprengeni éjszakánként, ébren az ágyadban, hogy milyen
lenne az életed, ha ez a valaki nem élne.
Máshogy képzeltem el. Úgy képzeltem, sokkal drámaibb lesz.
Még egy pillanatig bámulom Janeant, várom, hogy kiderüljön,
hogy ez nem csak valami drogos transz. Teszek felé pár lépést,
aztán megtorpanok, amikor meglátom a karját. Egy tű áll ki a
bőréből, közvetlenül a könyökhajlatánál.
Amint észreveszem, a pillanat valósága úgy tapad rám, mint
valami ragadós nyálka, és elfog a rosszullét. Sarkon fordulok, és
kirohanok a házból. Felkavarodik a gyomrom, úgyhogy
kihajolok a korhadó lépcsőkorlát felett, de közben vigyázok,
hogy ne támaszkodjak rá túlzottan, mert simán kidőlhet a
súlyom alatt.
Megkönnyebbülés tölt el, amikor elhányom magam, mert már
kezdtem aggódni, hogy ennyire szenvtelenül fogadom ezt a
sorsfordító pillanatot. Talán nem kapott el hisztériás roham,
ahogy egy átlagos lányt illett volna, de legalább érzek valamit.
A hajam és a ruhám csuromvizes, az arcom is, de ami a
bőrömön folyik, az nem könny.
Csakis esőcseppek.
Nedves szemek és száraz szív.
Behunyom a szemem, az arcomat a kezembe temetem, és
próbálom eldönteni, hogy vajon a gyerekkorom miatt vagyok-e
ennyire érzéketlen, vagy eleve ilyennek születtem.
Vajon melyik fajta gyerekkor rosszabb egy embernek? Ha
annyira óvnak és szeretnek, hogy fogalmad sincs róla, milyen
kegyetlen lehet a világ, és mire rájössz, már túl késő elsajátítani
azt, ami az elviseléséhez kell, vagy az olyan, mint amiben
nekem volt részem? A legaljább család, ahol mást se tanulsz
meg, csak tűrni és elviselni.
Amíg nem voltam elég idős ahhoz, hogy én magam dolgozzak
meg azért, amit megeszem, sok éjszaka azért feküdtem
álmatlanul, mert az éhségtől csikart a hasam, és nem tudtam
elaludni. Janean egyszer azt mondta, hogy az a morgó hang a
gyomromból egy éhenkórász macskától származik, ami
bennem él, és a macska morogni kezd, ha nem kap elég
ennivalót. Ezek után valahányszor éhes lettem, elképzeltem a
macskát a hasamban, ahogy hiába keresi az ételt. Attól féltem,
ha nem etetem meg, akkor engem kezd el belülről felfalni, ezért
néha olyasmit is megettem, ami nem étel, csak hogy az éhes
macskának jó legyen.
Janean egyszer olyan sokáig magamra hagyott, hogy már
banánhéjakat és tojáshéjat ettem a szemétből. Egyszer még a
kanapé párnájának töltetéből is megpróbáltam harapni párat,
de túl nehéz volt lenyelni. A gyermekkorom nagy részében
halálosan rettegtem, hogy lassan elemészt belülről egy éhező
macska.
Emlékszem, aztán Janean bebotorkált az ajtón, lerogyott a
kanapéra, és órákig nem mozdult. Én meg ott aludtam
összegömbölyödve a kanapé végében, mert féltem egyedül
hagyni.
Idővel az ilyen részeg hazatérések másnapján reggel arra
ébredtem, hogy reggelit készít a konyhában. Ezek sosem
hagyományos reggelik voltak. Néha borsót főzött, máskor tojást
sütött, megint máskor konzerv tyúkhúslevest melegített fel.
Úgy hatéves koromban elkezdtem figyelni, hogyan kapcsolja
be a tűzhelyet ezeken a reggeleken, mert tudtam, hogy meg kell
tanulnom használni, mire legközelebb eltűnik.
Vajon hány hatéves tanulja meg magától, hogyan kell
használni a tűzhelyet azért, mert azt hiszi, ha nem teszi, élve
felfalja a testében éhező macska?
Ez van, ilyen lapokat osztottak. A legtöbb gyerek olyan szülőt
kap, aki a halála után hiányozni fog. A maradék meg olyat, aki
jobb szülő a halála után.
 A legkedvesebb dolog, amit anyám valaha is tett értem, az
volt, hogy meghalt.

Buzz azt mondta, üljek be a járőrkocsiba, hogy ne ázzak, és ne

legyek a házban, amíg elviszik a testet. Bénultan néztem végig,
ahogy kivitték anyát egy hordágyon, fehér lepedővel letakarva.
A halottkém furgonjának csomagterébe tették, már mentőt se
hívtak hozzá. Nem lett volna értelme. Ebben a városban azt, aki
ötven év alatti és meghal, szinte biztosan a függőség viszi el.
Nem is számít, melyik fajta – a végén mindegyik halálos.
Az arcomat az ablakhoz nyomva próbálok felnézni az égre.
Ma éjszaka nem jöttek fel a csillagok. Még a holdat se látom.
Néha átszeli az eget egy villám, és megvilágítja a fekete felhőket.
Milyen alkalomhoz illő!
Buzz nyitja ki a hátsó ajtót, és behajol hozzám. Az eső most
már csak szemetel, Buzz arca is nedves, de csak mintha
megizzadt volna.
– Elvigyelek valahova? – kérdezi.
Megrázom a fejem.
– Fel akarsz hívni valakit? Odaadom a mobilomat.
Újra nemet intek.
– Nem lesz bajom. Most már bemehetek a házba?
Nem is vagyok benne biztos, hogy tényleg vissza akarok-e
menni oda, ahol az anyám kilehelte a lelkét, de jelen
pillanatban nem látok vonzóbb alternatívát magam előtt.
Buzz oldalra lép, és kinyit nekem egy ernyőt, bár az eső már
enyhült, és egyébként is csuromvizes vagyok. Egy lépéssel
mögöttem marad, és a fejem fölé tartja az esernyőt, míg a
házhoz nem érünk.
Nem ismerem valami jól Buzzt. A fiát, Dakotát ismerem.
Sokféle arcát ismerem Dakotának – olyanokat, amiket nem
szeretnék ismerni.
 Nem tudom, Buzz tudja-e, milyen fiút nevelt fel. Rendes
fickónak tűnik, nem szívatott túlzottan se engem, se az
anyámat. Néha meg szokott állni a járőrkocsival a
lakókocsiparknál. Mindig megkérdezi, hogy vagyok, és néha úgy
érzem, azért, mert azt várja, hogy egyszer könyörögni kezdek
neki, mentsen ki innen. De még sosem tettem. A hozzám
hasonlók rendkívül tehetségesek abban, hogy eljátsszák,
minden rendben velük. Én is mindig mosolygok, azt mondom,
remekül vagyok, mire ő felsóhajt, és úgy néz ki, mint aki
megkönnyebbült, hogy nem adtam neki okot a gyámügy
kihívására.
A nappaliban a tekintetem azonnal a kanapéra siklik, és nem
tudom nem bámulni. Másnak tűnik. Mint amin meghalt valaki.
– Megleszel ma este? – kérdezi Buzz.
Megfordulok, és látom, hogy még mindig ott áll az ajtó előtt,
feje felett az ernyővel. Látom rajta, hogy igyekszik nagyon
együttérző lenni, de valószínűleg már azon kattog, mennyi
plusz papírmunkát jelent neki ez az egész.
– Megleszek.
– Holnap le tudsz menni a temetkezési vállalkozóhoz
megbeszélni a temetést. Azt mondták, tíz után bármikor
megfelel.
Biccentek, de ő még mindig nem indul el, továbbra is ott
toporog az ajtóban, feszengve nehezedik egyik lábáról a
másikra. Aztán becsukja az esernyőt, mielőtt belépne a lakásba.
Talán babonás?
– Tudod – kezdi, és annyira ráncolja a homlokát, hogy a
ráncok még a kopasz fején is megjelennek –, ha nem mész el
holnap a temetkezési vállalkozóhoz, akkor köztemetéssel
intézik el a dolgot. Nem lenne lehetőség semmilyen
megemlékezésre, de legalább nem tudnák rád hárítani a
költségeket. – Látom rajta, már azt is szégyelli, hogy felveti a
dolgot. A pillantása Teréz anya képére siklik, aztán úgy süti le a
szemét, mintha a nő éppen leteremtette volna.
– Köszönöm.
Kétlem, hogy bárki is eljönne, még ha tartanék is búcsúztatót.
 Szomorú, de ez az igazság. Az anyám magányos volt, ennyi
biztos. Persze eldumálgatott a szokásos társasággal a
kocsmában, ahová csaknem húsz éve járt, de ők ott sosem
voltak a barátai. Csak egy csomó magányos ember, akik azért
keresték egymás társaságát, hogy együtt legyenek magányosak.
Még ez a társaság is megcsappant, amióta a függőség
megszállta a várost. És azok az arcok, akikkel együtt ivott, nem
olyanok, akik el szoktak jönni egy temetésre. A többségüket
nagy eséllyel körözi a rendőrség, és kerülnek minden szervezett
eseményt, nehogy véletlenül csapda legyen a rendőrség
részéről, hogy elfogják a problémás elemeket.
– Nem akarod felhívni az apádat? – kérdezi Buzz.
Egy másodpercig csak bámulok rá, bár tudom, hogy végül ezt
fogom tenni, mégis azon agyalok, meddig halogathatom.
– Beyah… – próbálkozik, de hosszú e-vel ejti a nevemet.
– „Béj-á”-nak kell ejteni.
Nem tudom, miért javítom ki. Azóta rosszul mondja, amióta
ismerem, és eddig sosem érdekelt annyira, hogy kijavítsam.
– Beyah – helyesbít –, tudom, hogy semmi közöm hozzá, de…
el kell tűnnöd ebből a városból. Tudod, mi lesz itt a hozzád… –
Elharapja a mondat végét, mintha azzal, amit mondani készült,
biztosan megsértene.
Én viszont befejezem helyette.
– A hozzám hasonlókkal?
Most még jobban szégyelli magát, bár tudom, hogy csak olyan
nagy általánosságban érti ezt a „hozzám hasonlókat”. Azokra
gondol, akiknek olyan anyja van, mint nekem. A szegényekre,
akiknek nincs innen menekülőútja. Azokra, akik addig
dolgoznak a gyorséttermekben, míg mindenük eltompul, és
akkor az olajfritőzzel dolgozó kolléga felajánl nekik egy löketet
valamiből, amitől a műszak további része olyan lesz, mintha
diszkóban nyomulnának, és észre se veszik, és már képtelenek
a szánalmas napjuk egyetlen percét is kibírni anélkül, hogy
újabb és újabb löket kellene, és fontosabb nekik az az érzés,
mint a saját gyerekük biztonsága, és aztán már egyenesen a
vénájukba lövik a cuccot, és Teréz anya képét bámulják, amikor
véletlenül meghalnak, pedig végig csak arra vágytak, hogy
elszabaduljanak ebből a mocsokból.
Buzz feszeng a házunkban, én meg azt kívánom, bár elmenne
végre. Jobban sajnálom őt, mint magamat, pedig én találtam
holtan az anyámat a kanapén.
– Egyáltalán nem ismerem az apádat, de azt tudom, hogy a
születésed óta fizeti ennek a háznak a bérletét. És ennyi alapján
biztosra veszem, hogy jobban teszed, ha hozzá mész, mint ha
ebben a városban maradsz. Ha van innen kivezető utad, ragadd
meg! Ez az élet, amit itt éltél… nem elég jó neked.
Azt hiszem, ez a legkedvesebb dolog, amit valaha mondtak
nekem. És éppen Dakota apjától jön, ki hitte volna?
Egy pillanatig úgy bámul rám, mint aki mondani akar még
valamit, vagy talán csak arra vár, hogy én válaszoljak.
Akárhogy is, csend üli meg a szobát, míg végül bólint és végre
távozik.
Miután becsukja maga mögött az ajtót, egy ideig még a
kanapéra bámulok. Olyan sokáig, mintha megbabonáztak
volna. Különös, milyen gyökeresen megváltozhat az életed a
felébredés és a lefekvés között eltelt pár óra alatt.
Bármennyire is utálom elismerni, Buzznak igaza van. Nem
maradhatok itt. Soha nem is terveztem, de eddig azt hittem, van
egy nyaram felkészülni a távozásra.
Kidolgoztam a belemet, hogy kijussak ebből a városból, és
augusztusban első dolgom lesz felülni egy Pennsylvaniába tartó
buszra.
Röplabdaösztöndíjat kaptam a Penn State egyetemre.
Augusztusban magam mögött hagyom ezt az életet, és ennek
semmi köze mindahhoz, amit az anyám tett értem, és nem is az
apám ment ki innen. Kizárólag magamnak köszönhetem.
És én akarom ezt a győzelmet.
Én akarok lenni az oka annak, akivé végül válok.
Nem fogom megengedni, hogy Janean elismerést kapjon
bármilyen jó dologért, ami esetleg a jövőmben történik. Soha
nem mondtam el neki, hogy megkaptam a sportösztöndíjat.
Senkinek sem mondtam el. Az edzőmet megeskettem, hogy
titokban tartja, és nem hagytam, hogy megemlítsék az
iskolaújságban, vagy hogy odaírják a fényképem alá az
évkönyvbe.
Az apámnak sem szóltam róla. Abban se vagyok biztos, tudja-
e, hogy röplabdázom. Az edzőim gondoskodtak róla, hogy
meglegyen mindenem, ami a játékhoz kell: eszközök,
felszerelés, mezek. Elég jó voltam ahhoz, hogy ne engedjék,
hogy az anyagi helyzetem akadályt jelentsen, és ne lehessek a
csapat tagja.
Soha, egyetlen dolgot sem kértem a szüleimtől, aminek köze
lett volna a röplabdához.
Már az is furcsa, hogy a szüleimként hivatkozom rájuk. Ugyan
ők adtak nekem életet, de kábé ez az egyetlen dolog, amit
valaha is kaptam tőlük.
Egy egyéjszakás kaland eredménye vagyok. Az apám
Washingtonban él, üzleti ügyben járt Kentuckyban, amikor
összeakadt Janeannel. Három hónapos voltam, mire egyáltalán
értesült róla, hogy teherbe ejtette. Akkor tudta meg, hogy apa
lett, amikor kikézbesítették neki a papírokat a fizetendő
tartásdíjról.
Négyéves koromig évi egyszer meglátogatott, utána már
inkább kireptetett magához Washingtonba, hogy én látogassam
meg őt.
Semmit sem tud az életemről Kentuckyban. Semmit sem tud
az anyám függőségeiről. Semmit sem tud rólam azon kívül, amit
én mutatok neki, és az nagyon kevés.
Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy titokban tartsak
mindent, ami az életemmel kapcsolatos. A titkaimon kívül
semmivel sem kereskedhetek.
Ugyanazért nem beszéltem az apámnak az ösztöndíjról,
amiért nem beszéltem róla az anyámnak sem. Nem akartam,
hogy büszke legyen a lányára. Nem érdemelte meg, hogy büszke
legyen egy olyan gyerekre, akibe egészen minimális energiát
fektetett. Azt gondolja, hogy a havonta küldött csekk és egy-egy
telefonhívás a munkahelyemre kellően el tudja leplezni a tényt,
hogy alig ismer engem.
 Apa – évente két hétig.
Mivel a térképen olyan messze vagyunk egymástól, könnyű
kifogást találni arra, miért nincs jelen az életemben. Négyéves
koromtól fogva minden nyáron nála töltöttem tizennégy napot,
de az elmúlt három évben egyszer sem találkoztunk.
Miután betöltöttem a tizenhatot, és bekerültem az egyetemi
bajnokságban játszó csapatba, a röplabda még nagyobb része
lett a mindennapjaimnak, szóval már nem utaztam el hozzá.
Három éve gyártom a kifogásokat, hogy miért nem tudom
meglátogatni.
Ő úgy tesz, mintha bánná.
Én úgy teszek, mint aki nagyon sajnálja, de szörnyen elfoglalt.
Hát bocs, Brian, de a gyerektartás csak felelőssé tesz, apává
nem.
Váratlanul dörömbölnek az ajtón, ami annyira megijeszt,
hogy felkiáltok. Megpördülök, és a nappali ablakán keresztül
meglátom a főbérlőt. Alapesetben nem nyitnék ajtót Gary
Shelbynek, de most nem igazán vagyok abban a helyzetben,
hogy levegőnek nézzem. Tudja, hogy ébren vagyok. Az ő
telefonjáról kellett felhívnom a rendőrséget. Plusz azt is ki
kellene találnom, mi legyen ezzel a kanapéval. Látni sem
akarom többet ebben a házban.
Amikor kinyitom az ajtót, Gary azonnal a kezembe nyom egy
borítékot, és közben benyomul mellettem az eső elől.
– Ez meg mi? – kérdezem.
– Kilakoltatási értesítés.
Ha bárki másról lenne szó, meglepődnék, de ez Gary Shelby.
– Konkrétan most halt meg. Nem várhattál volna egy hetet?
– Három hónapot késett a lakbérrel, és tinédzsereknek nem
adok ki házat. Vagy új szerződést kötök valakivel, aki elmúlt
huszonegy, vagy ki kell költöznöd.
– Az apám fizeti a lakbért, hogy lehetünk három hónap
késésben?
– Az anyád azt mondta, pár hónapja nem küldi a csekkeket.
Mr. Renaldo meg nagyobb helyet akar, szóval arra gondoltam,
cserélhetnének…
 – Jó nagy seggfej vagy, Gary Shelby!
Gary csak a vállát vonogatja.
– Ilyen a biznisz. Már anyádnak is küldtem két
figyelmeztetést. Biztos van hova menned. Úgyse maradhatnál itt
egyedül, csak tizenhat vagy.
– Múlt héten töltöttem be a tizennyolcat.
– Mindegy, akkor is huszonegynek kellene lenned. Benne van
a szerződésben. Ez, meg az is, hogy fizetned kell a lakbért.
Biztos van valami hivatalos kilakoltatási eljárás, aminek végig
kell mennie a bíróságon, mielőtt ténylegesen kitehetne, de
semmi értelme balhézni, amikor eleve nem is akarok itt
maradni.
– Mennyi időm van?
– Adok neked egy hetet.
Egy hetet? Huszonhét dollárom van, és az égvilágon sehova
sem tudok menni.
– Nem adnál két hónapot? Augusztusban egyetemre megyek.
– Ha nem lennél már így is három hónap késésben, talán
lehetne. De három hónap mellé még két hónap, azt nem
engedhetem meg magamnak, hogy bárki majdnem fél évig
lakjon itt lakbér nélkül.
– Mekkora seggfej vagy… – mormolom félhangosan.
– Ezt már megállapítottuk.
Magamban már azokat a barátaimat veszem sorra, akiknél
esetleg ellakhatnék a következő két hónapban, de Natalie egy
nappal az érettségi után elhúzott az egyetemre, hogy némi
lendületet szerezzen a nyári órákkal. A többi barátom
félbehagyta az iskolát, vagy jó úton vannak afelé, hogy belőlük
is Janean legyen, vagy helyből tudom, hogy a családjuk nem
engedné meg, hogy náluk maradjak.
Ott lenne Becca, de ő azzal a mocsok nevelőapjával él, és
inkább költöznék be Garyhez, mint hogy annak a pasinak a
közelébe menjek.
Úgyhogy marad az utolsó mentsváram.
– Használnom kell a telefonodat.
– Már késő van – vágja rá. – Majd holnap használhatod.
 Dühösen elmasírozok mellette, aztán le a lépcsőn.
– Akkor várnod kellett volna holnapig a bejelentéssel, hogy
nincs hol laknom, Gary!
Meg sem állok a házáig. Ebben a lakókocsiparkban már csak
Garynél van vonalas telefon, és mivel a többségünk ahhoz is túl
szegény, hogy mobilja legyen, mindenki ezt használja. Már ha
éppen rendben vannak a lakbérrel, és nem próbálják
mindenáron elkerülni őt.
Már majdnem egy év eltelt, mióta utoljára felhívtam az
apámat, de emlékszem a számára. Nyolc éve nem változott. Úgy
havi egyszer felhív a munkahelyemen, de a legtöbbször
próbálom lepattintani. Nem nagyon van miről beszélgetnem
egy férfival, akit alig ismerek, úgyhogy inkább nem beszélek
vele, mint hogy olyan hazugságokat köpjek oda neki, mint:
„Anya jól van. Az iskola jó. A munka jó. Az életem jó.”
Lenyelem a büszkeségem, bár majdnem megakad a
torkomon, és beütöm az apám számát. Arra számítok, hogy
hangpostára kapcsol, de második csörgésre felveszi.
– Brian Grim beszél. – A hangja reszelős. Felébresztettem.
Megköszörülöm a torkom.
– Ööö… Szia, apa!
– Beyah? – Máris éberebb a hangja, és kicsit aggodalmasabb is
most, hogy tudja, én vagyok. – Mi a baj? Minden rendben?
Janean meghalt. Ott van a mondat a nyelvem hegyén, de
valahogy nem sikerül kipréselnem magamból. Alig ismerte az
anyámat. Nagyon rég járt Kentuckyban, amikor utoljára látta
Janeant, még egész csinos volt, nem úgy nézett ki, mint egy
sovány, botladozó csontváz.
– Igen, minden rendben – felelem.
Túl furcsa lenne telefonon közölni vele, hogy Janean meghalt.
Még várok vele, és majd személyesen mondom el.
– Miért hívsz ilyen későn? Mi a baj?
– Sokáig dolgozom, és nem olyan könnyű telefonhoz jutnom.
– Ezért küldtem neked egy mobilt.
Küldött nekem egy mobilt? Nem is kérdezek vissza. Az anyám
nyilván eladta azért a cuccért, ami most már örökre ott
kristályosodik a vénáiban.
– Nézd – folytatom –, tudom, hogy rég láttalak, de esetleg
meglátogathatnálak, mielőtt elkezdődnek az órák az
egyetemen?
– Hát persze – vágja rá pillanatnyi habozás nélkül. – Mondd a
napot, és már veszem is a repjegyet!
Garyre nézek. Csak pár lépésre áll tőlem, és a mellemet
bámulja, szóval inkább elfordulok.
– Azt reméltem, már holnap indulhatok.
Kis szünet, és mozgást hallok a vonal túlsó felén, mintha
kikászálódna az ágyából.
– Holnap? Biztos minden rendben, Beyah?
Hátrahajtom a fejem, és lecsukom a szemem, úgy hazudok
neki még egyszer.
– Igen. Csak Janean… kell egy kis szünet. És hiányzol.
Nem hiányzik, hiszen alig ismerem. De most mondanék
bármit, csak minél előbb elrepülhessek innen.
Hallom, hogy az apám a vonal túlsó végén gépel valamit,
mintha számítógépnél ülne. Időpontokat és légitársaságok
nevét mormolja.
– Holnap reggel lenne hely egy United járaton Houstonba. Öt
órán belül kellene a reptéren lenned. Hány napig akarsz
maradni?
– Houstonba? Miért Houstonba?
– Már Texasban élek. Másfél éve.
Az ilyesmit nyilván az embernek illene tudnia az apjáról. De
legalább a mobilszáma nem változott.
– Jaj, persze, elfelejtettem. – A kezem a halántékomra siklik. –
Tudnál egyelőre egy csak oda jegyet venni? Nem tudom még,
meddig maradnék. Talán pár hétig.
– Persze, már veszem is. Keresd meg a United pultját a
reptéren reggel, ott kinyomtatják a beszállókártyádat.
A poggyászkiadásnál várlak, miután leszálltál.
– Köszi.
Leteszem a telefont, mielőtt bármi mást mondana. Amikor
megfordulok, Gary hüvelykujjával az ajtó felé bök.
 – Elvihetlek a reptérre – mondja –, de nem lesz ingyen.
Elvigyorodik, és attól, ahogy felfelé görbül az ajka, görcsbe
rándul a gyomrom. Amikor Gary Shelby felajánlja egy nőnek,
hogy szívességet tesz neki, azt nem pénzért csinálja.
Márpedig ha valakinek meg kell hálálnom a szívességet, hogy
kivisz a reptérre, az inkább Dakota legyen, mint Gary Shelby.
Dakotát már megszoktam. Bármennyire megvetem, ő
legalább megbízható.
Újra felveszem a telefont, és tárcsázom Dakota számát.
Az apám azt mondta, öt óra múlva kell a reptéren lennem, de
ha várok, míg Dakota elalszik, lehet, hogy nem veszi fel a
telefont. Oda akarok érni, amíg lehet.
Elönt a megkönnyebbülés, amikor felveszi. Amikor beleszól,
mintha félig még aludna.
– Igen?
– Helló! Kéne egy szívesség.
Egy másodpercnyi hallgatás után válaszol:
– Komolyan, Beyah? Az éjszaka közepe van.
Nem kérdezi, mi kellene, hogy minden rendben van-e, nem.
Rögtön mérges rám. Igazából már akkor véget kellett volna
vetnem ennek a dolognak köztünk, bármi is ez, amikor
elkezdődött.
Megköszörülöm a torkomat.
– Kéne egy fuvar a reptérre.
Dakota bosszúsan sóhajt, mintha valami kellemetlenség
lennék, amivel foglalkoznia kell. Tudom, hogy nem vagyok az.
Lehet, hogy nem jelentek többet egyfajta tranzakciónál, de a
jelek szerint ezzel a tranzakcióval nem tud betelni.
Hallom, hogy recseg az ágy – nyilván felült.
– Nincs pénzem.
– Én nem… Nem is ezért hívlak. Kell egy fuvar a reptérre.
Kérlek!
Felhorkant, aztán végre kinyögi:
– Fél óra, és ott vagyok – azzal leteszi. Aztán én is.
Elviharzok Gary mellett, és jó alaposan bevágom magam
mögött a szúnyoghálós ajtót, amikor elhagyom a házát.
 Az évek során megtanultam, hogy ne bízzak a férfiakban.
A legtöbb, akivel kapcsolatba kerültem, olyan, mint Gary
Shelby. Buzz rendes a maga módján, de nem tudok szemet
hunyni afelett, hogy ő hozta össze Dakotát, aki pedig csak egy
jobb külsejű, fiatalabb Gary Shelby.
Hallottam már, ahogy rendes férfiakról beszélnek, de kezdem
azt hinni, hogy ez csak egy mítosz. Azt gondoltam, Dakota a
jófélék közül való. Azt gondoltam, a többség csak kívülről tűnik
olyannak, mint Dakota, de a bőr és a bőr alatti szövetek rétegei
alatt az ereikben valamiféle kórság terjed.
Körbenézek a szobámban, hogy van-e bármi is, amit
magammal akarok vinni. Nincs sok minden, amit érdemes
bepakolni, szóval csak fogok pár váltás ruhát, a hajkefémet meg
a fogkefémet. A ruhákat nejlonzsákokba csomagolom, hogy ne
ázzanak el, ha az esőben kellene várakoznom, aztán
begyömöszölöm az egészet a hátizsákomba.
Mielőtt kimennék az ajtón, hogy Dakotára várjak, leveszem
Teréz anya képét a falról. Megpróbálom azt is beleerőltetni a
hátizsákomba, de nem fér bele, úgyhogy fogok még egy
műanyag zsákot, abba teszem a festményt, és azt is kiviszem
magammal a házból.
 KETTŐ

Egy halott anyával, egy orlandói átszállással és jó pár időjárás

miatti késéssel később végre itt vagyok.
Texasban.
A gépről leszállva, a harmonikafolyosón máris megcsap a
késő délutáni hőség, úgy olvad szét és sistereg a bőrömön,
mintha vajból lennék.
Kimerülten, reménytelenül lépkedek, követem a jelzéseket a
poggyászkiadóig, hogy találkozzak az apámmal, aki az énem
felét adta, és mégis egészen idegen nekem.
Nincsenek róla rossz emlékeim, kellemetlen élményeim.
Igazából azok az idők, amiket nyáron vele töltöttem, szinte az
egyedüli jó emlékek a gyermekkoromból.
A rossz érzéseim mind azokból az élményekből adódnak,
amiket nem éltem át vele. Ahogy egyre idősebb leszek, úgy válik
egyre világosabbá előttem, milyen kevés energiát fektetett abba,
hogy az életem része legyen. Néha elgondolkozom, vajon
mennyire lennék más, ha több időt töltöttem volna vele Janean
helyett.
 Vajon ugyanilyen bizalmatlan, szkeptikus ember lennék
akkor is, ha több jó élményt szerzek, mint rosszat?
Talán igen, de talán nem. Néha úgy hiszem, hogy a
személyiséget jobban formálják a fájdalmak, mint a kedvesség.
A kedvesség nem hatol úgy a bőröd alá, mint a fájdalom.
A fájdalom sötét foltot hagy a lelkeden, amit képtelenség
lesikálni. Örökre ott marad, és úgy érzem, az embereknek elég
rám néznie, és látják az összes kárt, amit bennem okoztak.
Talán minden más lehetett volna, ha a múltamban egyforma
súllyal jelen lett volna a fájdalom és a kedvesség is, de sajnos
nem így volt. Két kezemen meg tudom számlálni, hányszor
bántak velem kedvesen. A fájdalmakat még akkor se tudnám
számba venni, ha a reptéren mászkáló összes ember kezét
felhasználnám hozzá.
Beletelt egy kis időbe, mire immunissá váltam rájuk. Mire
felépítettem azt a falat, ami megvéd engem és a szívemet az
olyanoktól, mint az anyám volt. És az olyan srácoktól, mint
amilyen Dakota.
Azóta acél lettem. Gyere csak, világ, amiről minden lepereg, azt
nem tudod megsebezni!
Befordulok a sarkon, és amikor meglátom az apámat a reptér
biztonsági ellenőrzés előtti és utáni részét elválasztó üvegfalon
keresztül, megtorpanok. A lábára nézek.
Mindkettőre.
Két hete volt a ballagás a gimnáziumban, és bár nyilván nem
számítottam rá, hogy megjelenik az ünnepségen, mégis pislákolt
bennem egy halovány reménysugár, hogy ott lesz. Aztán egy
héttel a ballagás előtt üzenetet hagyott nekem a
munkahelyemen azzal, hogy eltört a lába, és így nem tud
Kentuckyba repülni.
Innen egyik lába sem tűnik töröttnek.
Azonnal elönt a hála, hogy minden lepereg rólam, mert ez a
hazugság olyasmi, ami különben fájna.
A poggyászkiadó szalag mellett áll, és nyoma sincs sehol egy
mankónak. Fel-alá sétál, kicsit sem sántít, sőt, teljesen
egyenletesek a lépései. Nem vagyok orvos, de az a gyanúm, egy
törött lábnak pár hétnél több kell a gyógyuláshoz. És még ha
ilyen hamar össze is forrt, a mozgására akkor is kellene, hogy
legyen valamilyen maradandó hatása.
Már most bánom, hogy idejöttem, pedig ő még meg sem látott.
Az elmúlt huszonnégy órában minden olyan gyorsan történt,
hogy esélyem sem volt feldolgozni. Az anyám meghalt, soha
többé be sem teszem a lábam Kentuckyba, és a következő pár
hetet egy olyan emberrel kell töltenem, akivel születésem óta
kevesebb mint kétszáz napot voltam együtt.
De valahogy kibírom.
Mert az megy nekem.
Éppen akkor lépek ki a kijáraton a poggyászkiadóhoz, amikor
az apám felnéz. Megáll, de a kezét a farmerje zsebébe süllyeszti,
és egy darabig így marad. Látom rajta, hogy ideges, és ez tetszik.
Azt akarom, hogy bátortalanítsa el, mennyire nem vállalt részt
az életemben.
Ezen a nyáron én akarok a magasabb lovon ülni. El se tudom
képzelni, milyen lenne egy olyan férfival együtt lakni, aki azt
hiszi, helyrehozhatja a kihagyott időt azzal, hogy túltolja a
szülősködést. Jobban örülnék, ha csak egymás mellett
éldegélnénk a házában, és egymáshoz se szólnánk, míg
augusztusban el nem megyek az egyetemre.
Elindulunk egymás felé. Mivel ő tette meg az első lépést,
teszek róla, hogy én tegyem meg az utolsót. Nem öleljük meg
egymást, mivel ott a kezemben a hátizsákom, a kistáskám meg a
műanyag zsák Teréz anya képével. Amúgy meg nem vagyok
nagy ölelkezős. A találkozásunk forgatókönyvében nálam nem
szerepel semmi érintés, ölelgetés vagy mosolygás.
Feszengve biccentünk egymásnak – annyira nyilvánvaló,
hogy idegenek vagyunk, akikben nincs semmi közös a
borzalmas vezetéknéven és némi DNS-en kívül.
– Nahát… – mondja, és hitetlenkedve csóválja a fejét,
miközben végigmér. – Felnőttél. És gyönyörű vagy. Magas és…
és…
Mosolyt erőltetek magamra.
– Te pedig… idősebbnek látszol.
 Fekete hajába itt-ott ősz tincsek vegyülnek, és az arca is
kikerekedett. Mindig is jóképű volt, de a legtöbb kislány úgy
gondolja, hogy az apja jóképű. Most viszont, felnőtt fejjel
megállapítom, hogy az apám tényleg jóképű férfi.
Hát, a jelek szerint a semmirekellő apák is lehetnek jóképűek.
De van benne más is, ami megváltozott, valami, aminek
semmi köze a korához. Nem tudom megállapítani, mi az. És
nem tudom, mennyire tetszik.
A poggyászkiadó szalag felé int.
– Hány csomagod van?
– Három.
A hazugság csak úgy kiröppen a számon. Néha engem is
meglep, mennyire könnyen jönnek a számra ezek a kitalációk.
Ezt a megküzdési stratégiát is Janean mellett sajátítottam el.
– Három nagy, piros bőrönd. Gondoltam, maradok pár hétig,
úgyhogy mindent elhoztam.
A csengő megszólal, és elindul a szalag. Az apám odasétál a
szalag elejéhez, én meg feljebb húzom a vállamon a
hátizsákomat – a hátizsákot, amiben ott van minden, amit
magammal hoztam.
Egyetlen bőröndöm sincsen, nemhogy három nagy piros. De
talán ha azt hiszi, hogy a reptéren hagyták el a csomagomat,
felajánlja, hogy pótolja a nem létező holmimat.
Tudom, hogy nem helyes úgy tenni, mintha elveszítettem
volna a nem létező poggyászomat, de az ő lába sincs eltörve,
szóval kvittek vagyunk. Hazugság a hazugságért.
Percekig várunk kínos csendben a poggyászra, amiről tudom,
hogy nem fog megérkezni.
Azt mondom, mosdóba kell mennem, és legalább tíz percet el
is töltök odabent. Mielőtt felszálltam a gépre, átvettem a
munkahelyi ruhámat, és felvettem az egyik nyári ruhámat, ami
jól meggyűrődött a hátizsákomban. Az egész napos üldögélés a
reptereken meg a zsúfolt repülőgépen csak még jobban
összegyűrte.
Egy darabig bámulom az arcomat a tükörben. Nem
hasonlítok túlzottan az apámra. Az anyám élettelen, tompa
fényű, barna haját és apám zöld szemét örököltem. Meg az ő
száját. Anyámnak vékony, szinte alig látható ajka volt, szóval
úgy tűnik, azért még valamit kaptam apámtól a vezetéknevén
kívül.
Bár vannak rajtam részletek, amik hasonlítanak az ő
részleteikre, sosem éreztem úgy, hogy bármelyikükhöz is
tartoznék. Mintha örökbe fogadtam volna magamat még
gyerekként, és azóta egyedül vagyok. Ez a látogatás apámnál
pontosan ennek érződik – egy látogatásnak, semmi többnek.
Egyáltalán nem olyan, mintha hazajönnék. És nem érzem úgy
se, mintha otthonról jöttem volna el.
Az otthon az a rejtélyes, mitikus hely, amit egész életemben
kerestem.
Mire kijövök a mosdóból, már minden utas elment, és az
apám éppen a pultnál tölti ki a nyomtatványt az elveszett
poggyászomról.
– A rendszer szerint nem volt feladott poggyász a jegyhez –
mondja az ügyintéző apámnak. – Megvan az igazolás róla?
Néha a jegy hátára szokták ragasztani.
Kérdőn néz rám, én meg ártatlanul vállat vonok.
– Késésben voltam, úgyhogy anya adta fel a csomagot, miután
én megkaptam a jegyet.
Ellépek a pulttól, mintha nagyon érdekelne a falra kitett
plakát. Az ügyintéző megígéri apámnak, hogy jelentkeznek, ha
megtalálják a bőröndöket.
Az apám utána mellém lép, és az ajtóra mutat.
– Arra parkolok.

Már mérföldekre vagyunk a reptértől. A GPS szerint az otthona

hatvanhárom mérföldre van. Az autójának aftershave- és
sóillata van.
– Miután berendezkedtél, Sara el tud vinni a boltba, hogy
megvedd, amire szükséged van.
– Ki az a Sara?
Az apám úgy sandít rám, mintha nem tudná eldönteni,
viccelek-e.
– Sara. Alana lánya.
– Alana?
Megint az útra néz, de látom, ahogy az állkapcsa kissé
megfeszül.
– A feleségem? Tavaly nyáron küldtem meghívót az esküvőre.
Azt mondtad, nem tudsz elkéredzkedni a munkából.
Ó, hogy az az Alana! Semmit sem tudok róla azon kívül, ami a
meghívón szerepelt.
– Nem tudtam, hogy van egy lánya.
– Hát igen. Idén nem sokat beszélgettünk.
Ezt úgy mondja, mintha neki is meglenne a maga oka a
neheztelésre.
Remélem, hogy félreértem a hangsúlyát, mert el se tudom
képzelni, milyen körülmények között neheztelhetne ő rám. Ő a
szülő. Én csak a rossz döntések és a fogamzásgátlás
elmaradásának terméke vagyok.
– Sok bepótolnivalónk lesz – teszi hozzá.
Ó, el se tudod képzelni!
– Vannak Sarának testvérei? – kérdezem, és csendben
reménykedem, hogy nincsenek. A gondolat, hogy nem egyedül
apámmal töltöm a nyarat, már épp elég sokkoló. Ennél nagyobb
feszültséget már nem bírnék elviselni.
– Egyke, egy kicsit idősebb nálad, elsős a főiskolán, de itthon
tölti a nyarat. Szeretni fogod.
Azt majd meglátjuk. Olvastam a Hamupipőkét.
A szellőzőrácshoz nyúl.
– Nincs túl meleg? Vagy túl hideg?
– Nem, pont jó.
Bár berakna valami zenét! Még nem tudom, hogy kellene vele
úgy beszélgetnem, hogy ne legyen kínos.
– És hogy van az anyád?
Megdermedek a kérdésre.
 – Ő… – Elhallgatok. Fogalmam sincs, hogy mondjam el. Úgy
érzem, olyan sokáig vártam azzal, hogy felhozzam a témát,
hogy most már az tűnne különösnek és aggasztónak, hogy nem
mondtam el neki tegnap este a telefonban. Vagy akkor, amikor
találkoztunk a reptéren. És ott a hazugság, amit a reptéri
ügyintézőnek mondtam, hogy az anyám vitt ki a reptérre.
– Hosszú ideje nem volt ilyen jól – felelem végül.
Keresni kezdem a kallantyút az ülés oldalán, hogy hátra
tudjam dönteni, de helyette csak egy rakás gombot találok.
Addig nyomkodom őket, míg az ülés el nem kezd hátradőlni.
– Felébresztesz, ha megérkeztünk?
Látom, hogy bólint, és egy kicsit szégyellem magam, de nem
tudom, milyen hosszú lesz még az út, és tényleg nincs más
vágyam, mint behunyni a szememet, és megpróbálni aludni,
meg elkerülni a kérdéseket, amikre nem tudom, hogy tudok-e
válaszolni.
 HÁROM

A fejem oda-vissza csapódik a rázkódástól. A szemem kipattan,

és az egész testem összerándul az ébredésnél.
– A kompon vagyunk – magyarázkodik az apám. – Bocsáss
meg, a rámpa mindig elég rázós.
Zavartan pislogok rá, de aztán lassan visszatérnek az
emlékek.
Az anyám meghalt tegnap este.
Az apámnak még mindig fogalma sincs róla.
Van egy mostohatestvérem és egy mostohaanyám.
Kinézek az ablakon, de minden irányba csak autók sorait
látom.
– Miért vagyunk kompon?
– A GPS azt jelezte, hogy kétórás dugó van a 87-es főúton.
Biztos baleset történt. Arra gondoltam, gyorsabb lenne a
komppal átmenni a Bolivar-félszigetre.
– Komppal átmenni hova?
– Ott van Alana nyári háza. Nagyon fog tetszeni.
– Nyári ház? – Felvonom a szemöldökömet. – Olyan valakit
vettél el, akinek külön háza van az évszakokra?
Az apám halkan felkuncog, pedig én nem viccnek szántam.
Amikor utoljára nála jártam, egy olcsó, kétszobás lakása volt
Washingtonban, és a kanapén aludtam. Most meg olyan
felesége van, akinek egynél több otthona van?
Kis ideig bámulom, és ekkor ébredek rá, miért tűnik másnak.
Nem a kora miatt. A pénz miatt.
Sosem volt gazdag, közel sem. Ahhoz eleget keresett, hogy
fizesse a tartásdíjat meg a kétszobás lakását, de az a fajta apa
volt, aki úgy spórolt, hogy saját magának vágta a haját és
többször használta a műanyag poharakat.
Ahogy ránézek, már világos, hogy a kis változásokat az
okozza, hogy van pénze. Ezért a hajvágásért fizetett. A ruhái
márkásak. A kocsijában gombok vannak kallantyú helyett.
Az autó kormányának közepén meglátom a fényes, ezüst ugró
macska képét.
Az apám egy Jaguart vezet.
Érzem, hogy az arcom grimaszba rándul, és gyorsan kinézek
az ablakon, nehogy észrevegye az iszonyt, ami nyilván árad
belőlem.
– Akkor most gazdag vagy?
Megint kuncog. Gyűlölöm ezt a hangot. Gyűlölöm, amikor az
emberek kuncognak, ez minden nevetések leglekezelőbbike.
– Pár éve előléptettek, de azért nem annyira, hogy nyaralóm
lehessen. Alana a válása után kapott pár ingatlant, egyébként
meg fogorvos, úgyhogy elég jól keres.
Fogorvos.
Hát ez borzalmas.
Egy mobilházban nőttem fel egy drogfüggő anyával, és most
egy tengerparti házban fogom tölteni a nyarat egy
mostohaanyával, akinek doktori címe van, vagyis esélyes, hogy
a lánya egy elkényeztetett kis gazdag lány, akivel nincs bennünk
semmi közös.
Kentuckyban kellett volna maradnom.
Eleve nem jövök ki jól az emberekkel, de a helyzet még
rosszabb azokkal, akiknek pénze van.
 Ki kell szállnom az autóból, muszáj egy kicsit egyedül lennem.
Visszaengedem az ülésemet, és megint kinézek az ablakon,
hogy lássam, mások kiszálltak-e a kocsijukból. Még sosem
voltam az óceánnál, és sosem utaztam még kompon. Az apám
életem nagy részében Spokane-ben lakott, ahol közel s távol
nem volt víz, szóval Kentuckyn és Washingtonon kívül még
egyik államban sem jártam mostanáig.
– Ki lehet szállni a kocsiból?
– Igen – feleli. – Van fent egy kilátóterasz. Úgy tizenöt percünk
van.
– Te kiszállsz?
Megrázza a fejét, és előveszi a mobilját.
– El kell intéznem pár hívást.
Kiszállok az autóból. A komp hátsó részénél családok
dobálnak kenyeret a sirályoknak. Elég sokan vannak a hajó
elejénél is és odafent a kilátóteraszon is, szóval addig sétálok,
amíg ki nem kerülök az apám látóteréből. A másik oldalon
nincs senki, úgyhogy arra indulok az autók között.
Amint a korláthoz érek, megragadom, és kihajolok felette,
hogy életemben először kibámuljak az óceánra.
Ha a tisztaságnak lenne szaga, az ilyen lenne.
Biztosra veszem, hogy soha nem szívtam még be olyan tiszta
levegőt, mint most. Lehunyom a szemem, és csak próbálok
minél többet magamba szívni. Ebben a sós levegőben valahogy
ott a megbocsátás, ahogy összekeveredik a tüdőm falára tapadt,
állott levegővel.
A szél a hajamat fújja, úgyhogy gyorsan összefogom a
hajgumival, amit egész nap a csuklómon hordtam.
Nyugat felé nézek. A nap készül lemenni, és az eget rózsaszín,
narancs és vörös színekkel festi be. Már rengetegszer láttam
naplementét, de úgy még soha, hogy a napot ne válassza el
tőlem más, csak az óceán és egy kicsi földnyelv. Olyan, mint egy
föld fölött lebegő lángcsóva.
Ez az első naplemente, amitől összeszorul a mellkasom.
Érzem, ahogy a nyers szépségétől könnyek szöknek a
szemembe.
 Mégis mit árul el ez rólam? Az anyámért még egy könnyet se
ejtettem, de egy mindennap ismétlődő természeti jelenségért
simán beáldozok párat?
Mégsem tudok tenni ellene, annyira megérint az egész.
Az égen annyi szín kavarog, mintha a föld felhőkkel írt volna
verset, mintha köszönetet mondana azoknak, akik
gondoskodnak róla.
Nagy levegőt veszek. Örökre el akarom raktározni magamban
ezt az érzést, ezt az illatot, a sirályok hangját a fülemben. Attól
félek, minél többször élem át, annál jobban elhalványul az
ereje. Már sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon azok, akik a
tengerparton élnek, kevésbé értékelik-e, mint azok, akiknek az
összes kilátása a seggfej főbérlőjük hátsó terasza.
Körbenézek, és próbálom kitalálni, vajon azok, akik a
kompon utaznak, magától értetődőnek veszik-e ezt a látványt.
Néhányan a naplementét nézik, de sokan bent maradtak a
kocsijukban.
Ha egész nyáron ezt nézhetem, akkor vajon én is magától
értetődőnek veszem majd?
Valaki a komp hátuljából felkiált, hogy delfineket lát, és bár
nagyon szívesen néznék delfineket, valahogy jobban tetszik a
gondolat, hogy az ellenkező irányba menjek, mint a tömeg. Mint
a molylepkék a lámpára, úgy vonul át mindenki a komp elejéből
a végébe, én pedig megragadom az alkalmat, hogy előremenjek.
Teljesen kiürült ez a rész, és az autóktól is jobban elkülönül.
Észreveszek egy fél csomag szeletelt kenyeret a földön a
lábamnál. Ezzel etették a gyerekek a sirályokat, de biztos
elejtette valaki a nagy sietségben, hogy megnézzék a delfineket.
A kenyér láttán a gyomrom megkordul, ez emlékeztet arra,
hogy alig ettem valamit az elmúlt huszonnégy órában.
A csomag perecet leszámítva a repülőn, nem ettem semmit a
tegnapi ebédszünetem óta, és akkor is csak egy kis adag sült
krumplit toltam be.
Körbenézek, hogy biztos nem maradt senki a közelben, aztán
felveszem a kenyeret. Kiveszek egy szeletet a csomagból, aztán
visszateszem oda, ahol találtam.
 A korlátnak támaszkodva kis falatokat tépek a kenyérből,
galacsinná gyúrom, és úgy teszem a számba.
Mindig is így ettem a kenyeret. Lassan.
Téves előítélet, legalábbis az én esetemben biztosan, hogy a
szegények azonnal behabzsolják az ételt, ha hozzájutnak. Én
mindig kiélveztem az ételt, mert sosem tudhattam, mikor jutok
hozzá legközelebb. Gyerekkoromban ha kaptam egy
kenyércsücsköt, egy egész napig majszoltam azt az egyetlen kis
szeletet.
Ehhez is hozzá kell majd szoknom ezen a nyáron, főleg, ha az
apám új felesége szokott főzni. Valószínűleg együtt szokott
vacsorázni a család.
Annyira furcsa lesz!
És milyen szomorú, hogy furcsának találom, hogy
rendszeresen hozzájutok majd az ételhez…
Bekapok még egy falat kenyeret, aztán megfordulok, hogy
jobban megnézzem a kompot. A felső szint egyik falára nagy,
fehér betűkkel az van írva, hogy Robert H. Dedman.
Egy hajó, amit Dedmannek, halott embernek hívnak? Hát ez
nem valami megnyugtató.
Közben többen is visszatértek a felső tat elejére, gondolom,
eltűntek a delfinek.
A szemem megakad egy fickón fent, aki úgy fogja a
fényképezőgépet a kezében, mintha semmit se jelentene neki.
Még csak a csuklójára sincs húzva a madzagja. Csak lóg lazán,
mintha lenne otthon pár tartalék fényképezőgépe, ha ezt
véletlenül elejtené.
A gépet egyenesen rám irányítja, legalábbis úgy tűnik.
Hátranézek magam mögé, de nincs ott semmi, szóval nem
tudom, mi másról készítene képet.
Amikor visszanézek rá, még mindig engem bámul. Bár egy
emelettel feljebb van, mint én, azonnal bekapcsol az önvédelmi
ösztönöm. Mindig ez van, ha vonzónak találok valakit.
Ez a srác bizonyos szempontból a Kentucky-beli pasikra
emlékeztet, amikor visszatértek a tűző napon a farmon töltött
nyár után az iskolába. A bőrük barna, a hajuk tele a naptól
kiszívott szőke tincsekkel.
Vajon milyen színű lehet a szeme?
Nem. Nem kérdeztem semmit. Nem érdekel. A vonzalom
bizalomhoz vezet, a bizalom szerelemhez, és ezek pont azok a
dolgok, amikben egyáltalán nem kívánok részt venni. Arra
edzettem magam, hogy előbb tudjam kikapcsolni a vonzalmat,
mint ahogy bekapcsolódik. Csak egy kattintás, és máris olyan
kevéssé vonzónak látom, mint amennyire megtetszett első
pillantásra.
Innen lentről nem tudom megfejteni, mit jelenthet az
arckifejezése. Nem erősségem olvasni a velem egykorúakból,
mert őszintén szólva sosem volt valami sok barátom, és az
biztos, hogy lövésem sincs, hogyan olvassak a velem egykorú
gazdagok arckifejezéséből.
Lenézek magamra, a gyűrött, kopott nyári ruhámra, a
tangapapucsra, amit sikerült két évig nagyjából jó állapotban
megőriznem. És a fél szelet kenyérre a kezemben.
Visszanézek a fickóra meg a fényképezőjére, amit még mindig
rám irányít, és hirtelen elönt a szégyen.
Mióta fotózhat engem?
Lefényképezte, ahogy felvettem azt a szelet eldobott
kenyeret? Lefotózta, ahogy megettem?
Vajon ki akarja posztolni valahová a képeket, hátha befut
vele, mint azok a szívtelen oldalak, ahol a Walmart vásárlóit
cikizik ki?
A bizalom, a szerelem, a vonzalom és a csalódás csak néhány
azok közül a dolgok közül, amitől megtanultam megvédeni
magamat, de a jelek szerint a szégyenen még dolgoznom kell.
A gondolatra az egész testemet forróság önti el, a lábujjamtól a
fejem búbjáig.
Idegesen cikázik a tekintetem, ahogy felmérem a kompon
utazó embereket. A nyaralók a Jeepjeikben, tangapapucsban,
nyakig bekenve naptejjel. Az üzletemberek az öltönyeikben,
akik nem szálltak ki a kocsijukból.
És aztán itt vagyok én. A lány, akinek nincs pénze se kocsira,
se nyaralásra.
 Nincs helyem ezen a kompon, ami puccos kocsikat szállít
puccos emberekkel, akik úgy fogják a fényképezőgépet, mintha
nem kerülne többe egy piskótaszeletnél.
Visszanézek a fényképezős fickóra, aki még mindig engem
bámul. Nyilván azon töpreng, mit keresek ezen a kompon a
fajtájával, a kopott ruhámban, a töredezett hajammal, a koszos
körmömmel és a piszkos kis titkaimmal.
Észreveszek egy ajtót, ami a komp zárt részébe vezet, és
azonnal elindulok arra, bemenekülök a belső részbe. Jobbra
tőlem van egy mosdó, oda vonulok vissza, és magamra zárom
az ajtót.
A tükörképemet bámulom. Az arcom piros, de nem tudom
eldönteni, hogy a szégyentől vagy a perzselő texasi hőségtől.
Kiveszem a gumit a hajamból, és az ujjaimmal próbálom
kifésülni kócos tincseimet. Nem tudom elhinni, hogy ilyen
külsővel fogok először találkozni az apám új családjával. Ők
biztos azok a fajta nők, akik szalonokban csináltatják meg a
hajukat meg a körmüket, és orvosok javítják ki a külsejük
minden apró tökéletlenségét. Nyilván kifinomult a beszédük, és
olyan az illatuk, mint egy virágoskertnek.
Ezzel szemben én sápatag vagyok, izzadt, és a szagomban a
penész és a McDonald’sos fritőz bukéja keveredik.
A maradék kenyeret kidobom a mosdó kukájába.
A tükörbe nézve a lényem legszánalmasabb változatát látom.
Lehet, hogy az anyám tegnap esti elvesztése komolyabb
hatással volt rám, mint azt szeretném beismerni. Talán
elsiettem a döntést, hogy felhívtam apámat, mert nem akarok
itt lenni.
De ott sem akarok lenni, ahol eddig voltam.
Ebben a pillanatban még lenni is épp elég nehéz.
Ennyi.
Összefogom a hajamat, aztán nagy sóhajjal kinyitom a mosdó
ajtaját. Vastag, nehéz acélajtó, szóval hangosan csapódik be
mögöttem. Két lépést sem teszek, és megtorpanok, mert valaki
ellöki magát a szűk folyosó falától, és elállja az utat a kijárathoz.
Velem szemben a fényképezős srác áll kifürkészhetetlen
tekintettel. Úgy néz rám, mintha tudta volna, hogy ott vagyok a
mosdóban, és okkal jött volna utánam.
Most, hogy közelebb vagyunk egymáshoz, arra jutok, hogy
tévedtem, amikor azt gondoltam, egyidősek lehetünk. Talán pár
évvel idősebb nálam. Vagy csak azért tűnik idősebbnek, mert
gazdag. Valamiféle magabiztosság lengi körül, esküszöm, még
az illatában is a pénzt érzem.
Nem is ismerem a srácot, de máris tudom, hogy nem
kedvelem.
Épp annyira nem kedvelem, amennyire a többi hozzá
hasonlót. Ő is azt hiszi, hogy rendben van, ha fotókat csinál a
szegény lányról egy kissé sebezhető és kínos pillanatban,
miközben úgy fogja a kezében a fényképezőgépét, mint valami
nemtörődöm tirpák.
Megpróbálom kikerülni, hogy a kijárathoz menjek, de úgy lép,
hogy megint előttem legyen.
A tekintetét (a szeme világoskék és sajnálatos módon igen
megkapó) végigfuttatja az arcomon. Utálom, hogy ilyen közel áll
hozzám. Hátranéz a válla felett, hogy ellenőrizze, egyedül
vagyunk, aztán diszkréten a tenyerembe csúsztat valamit.
Lenézek az összehajtott húszdollárosra.
A pénzről ismét az arcára emelem a tekintetem. Ekkor esik le,
mit ajánl. Egy mosdó közelében vagyunk. Tudja, hogy szegény
vagyok.
Eleve feltételezi, hogy elég kétségbeesett vagyok ahhoz, hogy
berángassam a mosdóba, és kiérdemeljem a húsz dollárt, amit a
kezembe csúsztatott.
Mi van bennem, amiért rögtön erre gondolnak a férfiak?
Mégis milyen a kisugárzásom?
Annyira feldühít, hogy összegyűröm a pénzt, és hozzávágom.
Az arcára célzok, de ügyes mozdulattal kitér előle.
Kikapom a kezéből a fényképezőgépet, megfordítom, és
megkeresem a memóriakártyát. Kiszedem a kártyát, majd
visszadobom neki a gépet. Nem sikerül elkapnia, úgyhogy nagy
csattanással a földre esik, egy darabka letörik róla, és a lábam
elé szánkázik.
 – Mi a franc? – kiált fel, aztán lehajol a gépért.
Megfordulok, hogy minél előbb megszabaduljak tőle, de csak
egy újabb fiúba szaladok bele. Mintha nem lett volna elég egy
szűk folyosóban rekedni egy sráccal, aki húsz dolcsit ajánlott
egy jó kis oboázásért, most már két fickó szorít sarokba. Az új
fiú nem olyan magas, mint a fényképezős, de az illatuk
egyforma. Mint a golf. Van a golfnak illata? Kellene, hogy
legyen. Akkor üvegbe zárhatnám, és eladhatnám az olyan
pöcsöknek, mint ezek.
A második srácon fekete póló van Hispanic felirattal, de a his
és a panic szavak más-más betűtípussal vannak szedve.1 Szánok
egy másodpercet a póló megcsodálására, mert tényleg jó az
ötlet, de utána megpróbálom kikerülni a srácot.
– Bocs, Marcos! – mondja a fényképezős, miközben próbálja
összerakni a gépét.
– Mi történt? – kérdezi a Marcos nevű srác.
Egy másodpercre felmerült bennem, hogy talán ez a
szemtanúja volt a kis közjátékunknak, és azért jött, hogy
kimentsen, de most úgy tűnik, a fényképezőért jobban aggódik,
mint értem. Így, hogy tudom, nem a másik srácé volt a gép,
kicsit bánom, hogy eldobtam.
A falnak szorítom a hátam, és reménykedem, hogy sikerül
észrevétlenül elsurrannom mellettük.
A fényképezős srác lazán felém int.
– Véletlenül egymásnak ütköztünk, és elejtettem a gépet.
Marcos rám néz, aztán vissza a kék szemű seggfejre. Van
valami abban, ahogy egymásra néznek, valami kimondatlan,
mintha némán kommunikálnának egymással egy olyan
nyelven, amit én nem értek.
Marcus átszuszakolja magát mellettünk, és kinyitja a mosdó
ajtaját.
– Az autónál találkozunk! Mindjárt kikötünk.
Újra kettesben találom magam a fényképezős sráccal, és
tényleg nincs más vágyam, mint végre megszabadulni tőle, és
visszamenni az apám autójához. Ő még mindig Marcos
fényképezőgépét próbálja valahogy összelegózni, aztán
megszólal.
– Nem ajánlatot tettem neked. Láttam, amikor felvetted azt a
kenyeret, és gondoltam, jól jönne a segítség.
A szemembe néz, én meg félrebillentett fejjel próbálom
megfejteni az arckifejezését, keresek valami jelet arra, hogy
hazudik. Nem tudom, mi a rosszabb, ha ajánlatot akart tenni
nekem, vagy ha csak simán sajnált.
Szívesen mondanék erre valami elméset, sőt, igazából bármit,
de csak állok sóbálvánnyá meredve, és bámulunk egymásra.
Van valami ebben a srácban, ami megragad, mintha az
aurájának karmai lennének.
Kifejező tekintetében van valami komolyság, valami súly,
amiről azt gondoltam, csak a hozzám hasonlók ismerhetik.
Mégis mi lehet olyan borzalmas ennek a fickónak az életében,
ami miatt azt gondolom, hogy ő is sérült, mint én?
Pedig biztos vagyok benne. A sérültek felismerik egymást.
Olyan ez, mint valami klub, aminek senki nem akar a tagja
lenni.
– Visszakaphatnám a memóriakártyát? – kérdezi, és a kezét
nyújtja.
Nem adom vissza neki a képeket, amiket az engedélyem
nélkül készített rólam. Lehajolok, és felveszem a pénzt a földről,
aztán a kezébe nyomom.
– Itt van húsz dolcsi. Vegyél egy újat!
Azzal sarkon fordulok, és kimenekülök az ajtón. Végig a
kezemben szorongatom a memóriakártyát, míg vissza nem érek
az autók útvesztőjén át az apám kocsijához.
Beszállok az anyósülésre, és halkan behúzom magam mögött
az ajtót, mivel az apám még mindig telefonál. Üzleti ügynek
hangzik. A memóriakártyát becsúsztatom a táskámba a hátsó
ülésen, és amikor újra előrenézek, meglátom a két srácot, amint
éppen kijönnek a komp belsejéből.
Marcos telefonál, a másik meg még mindig a fényképezőt
próbálja összeszerelni. Az egyik közelünkben parkoló autó felé
tartanak, úgyhogy gyorsan lejjebb csúszom az ülésen, nehogy
észrevegyenek.
Beszállnak egy BMW-be, ami két sorral arrébb parkol az
apám oldalán.
Az apám leteszi a telefont, és épp, amikor a komp beáll a
kikötőbe, elindítja a motort. Már csak a nap fele látszik ki a
látóhatár felett, a másik felét elnyelte a föld és a tenger, és kicsit
azt kívánom, bár engem is elnyelne most az óceán.
– Sara már nagyon várja, hogy megismerjen – mondja az
apám. – A barátján kívül nem sok állandó ismerőse van a
félszigeten. A házak többsége nyaraló, és kiadják az Airbnb-n, a
Vrbón meg hasonlókon. Párnaponta lecserélődik a vendégek
nagy része, úgyhogy neki is jó lesz, hogy lesz itt egy barátja.
Az autók lassan elkezdenek legurulni a kompról. Nem tudom,
miért, de elnézek apám mellett a BMW felé. A fényképezős srác
is kinéz az ablakon.
Megdermedek, amikor kiszúr az anyósülésben.
A tekintetünk találkozik, az övé most is rezzenéstelen, ahogy
elhaladnak mellettünk. Nem tetszik, ahogy a testem reagál a
pillantására, úgyhogy inkább elkapom a tekintetem, és
kibámulok a saját ablakomon.
– Hogy hívják Sara barátját?
Hevesen remélem, hogy nem Marcos vagy a szépszemű
seggfej barátja az.
– Marcos – feleli az apám.
Ki más lenne?

1 A „hispanic” jelentése: spanyol, de a „his panic” jelentése a férfi pánikja

– a ford.
 NÉGY

A ház nem fényűző annyira, mint amitől féltem, de még így is ez

a legszebb ház, amiben valaha is jártam.
A tengerre néz, kétszintes, és magas cölöpökre épült, ahogy
minden ház ezen a környéken. Kétfordulónyi lépcsőt kell
megmászni, hogy a földszintre érj.
A lépcső tetején megtorpanok egy kicsit, mielőtt követném
apámat a házba, hogy találkozzak az új családjával.
A kilátást csodálom. Amerre csak ellátni, nincs más, mint az
óceán és a part. A víz mintha élne. Zihálna. Lélegezne.
Egyszerre varázslatos és rémisztő.
Nem tudom, anyám látta-e az óceánt életében. Kentuckyban
született és nevelkedett, abban a kisvárosban, ahol tegnap este
meghalt. Nem emlékszem, hogy mesélt volna valaha is
bármilyen utazásról, és sosem láttam képeket arról, hogy
gyerekként nyaralt volna valahol. Emiatt sajnálom egy kicsit.
Eddig nem tudtam, mit jelent majd nekem, ha láthatom az
óceánt, de most, hogy megtörtént, szeretném, ha minden egyes
ember a Földön átélhetné ezt az élményt.
 A saját szemeddel látni az óceánt most majdnem olyan
fontosnak tűnik, mint az, hogy legyen mit enned és legyen hol
meghúznod magad. Nem is tűnik olyan elvetemült ötletnek egy
jótékonysági szervezet, aminek az egyetlen célja az lenne, hogy
elutaztassa a rászorulókat az óceánpartra. Ez is lehetne
alapvető emberi jog. Létszükséglet. Ez a látvány többévnyi
terápiával felér.
– Beyah?
Elfordulok a parttól a nappaliban álló nő felé. Pontosan olyan,
amilyennek képzeltem. Színes, mint egy nyalóka, fehér a
fogsora, rózsaszín, manikűrözött a körme, és szőke haján
látszik, hogy sok pénzért tartja karban.
Felmordulok. Bár nem akartam, hogy bárki is hallja, azt
hiszem, hangosabb volt, mint terveztem, mert a nő oldalra
billenti a fejét, de azért mégis rám mosolyog.
Már felkészültem rá, hogy elejét vegyem az öleléseknek,
úgyhogy barikádként szorítom a mellkasom előtt a
hátizsákomat és Teréz anya képét.
– Helló! – köszönök, és belépek a házba. Odabent frissen
mosott ruha és… bacon illatát érzem. Milyen különös párosítás!
De a mosott ruha-bacon kombináció is kellemes változást jelent
a penész és a cigifüst szaga után, ami mindig belengte a
mobilházunkat.
Alana láthatóan maga sem tudja, hogyan üdvözöljön, mivel
megölelni nem igazán tud. Az apám a kandalló párkányára
dobja a kulcsát, és megkérdezi:
– Hol van Sara?
– Jövök! – Magas, kiművelt hang kíséri a lépcsőn kopogó
lépteket. Alana fiatalabb verziója bukkan fel, arcán ragyogó
mosoly, és a foga valahogy még az anyjáénál is fehérebb.
Sikerül neki egyszerre felugrania, tapsolnia és sikkantania, ami
őszintén szólva rémisztő.
Futva vág át a szobán, és azt hadarja:
– Te jó ég, milyen szép vagy! – Megragadja a kezemet, úgy
folytatja: – Gyere, megmutatom a szobádat!
Nem hagy időt arra, hogy ellenkezzek, szóval némán követem
őt meg az ide-oda ugráló lófarkát. Farmersort és fekete
bikinifelső van rajta, póló nélkül. Kókuszillata van.
– Vacsora fél óra múlva! – kiált utánunk Alana lentről.
Amikor felérünk az emeletre, Sara elengedi a kezemet, és
kinyitja az egyik ajtót.
Körbenézek az új szobámban. A falakat nyugalmat árasztó
kékre festették, pont olyan színűre, mint a srác szeme volt a
kompon. Az ágytakaró fehér, és egy hatalmas, kék polip van
rajta.
Az ágy gyönyörűen elrendezve, szinte már felháborítóan sok
párnával.
Minden túl tisztának tűnik ahhoz, hogy hozzáérjek, de Sara
simán ledől az ágyra, és engem figyel, ahogy felmérem a szobát.
Vagy háromszor akkora, mint az a helyiség, amiben felnőttem.
– Az én szobám a folyosó túloldalán van – mutat Sara az
ajtóra, amin bejöttünk. Aztán a kétszárnyú ajtó felé int, ami az
óceánra néző teraszra vezet. – Ennek a szobának a legszebb a
kilátása az egész házban.
Valami biztos nem stimmel ezzel a szobával, ha innen a
legszebb a kilátás, mégsem alszik benne senki. Talán reggelente
túl hangos a part, és ebben itt hallani a legjobban.
Sara felpattan az ágyról, kinyit egy ajtót, és felkapcsolja a
lámpát a fürdőszobában.
– Nincs kád, de a zuhany kényelmes.
Kinyit még egy ajtót.
– Gardróbszoba. Még bent van pár cuccom, de a héten
kipakolok.
Becsukja az ajtót, aztán odasétál a komódhoz, és kihúzza a
legalsó fiókot, ami dugig van mindenféle cuccal.
– Ez a kacatos fiók, de a másik három üres. – Becsukja, aztán
visszaül az ágyra. – Na? Tetszik?
Bólintok.
– Akkor jó. Nem tudom, milyen házban laksz most, de
reméltem, hogy nem lesz visszalépés. – Az ágy melletti
éjjeliszekrényről felkapja a távirányítót. – Minden szobában
van minden, Netflix, Hulu, Amazon Prime. Használhatod a mi
fiókunkat, minden be van állítva.
Fogalma sincs róla, hogy ezt egy olyan lánynak mondja,
akinek tévéje sem volt soha életében. Amióta bejöttünk a
szobába, egy szó sem hagyta el a számat, de meg sem
mozdultam. Sara kettőnk helyett is elég aktív, de most azért
sikerül kiböknöm egy „köszönöm”-öt.
– És meddig maradsz? – kérdezi.
– Még nem tudom. Talán a nyár végéig.
– Ó, jaj, az király!
Összeszorított szájjal bólintok.
– Igen, király.
Nem tűnik fel neki a gúny a hangomban, csak elmosolyodik.
Vagy még mindig mosolyog. Nem biztos, hogy abbahagyta egy
pillanatra is.
– Tudod, nyugodtan mozoghatsz! Leteheted a cuccodat.
A komódhoz lépek, és leteszem a tetejére a műanyag zsákot, a
hátizsákomat meg a földre dobom.
– Hol a többi cuccod? – kérdezi Sara.
– A reptéren elhagyták a csomagomat.
– Te jó ég! – kiált fel átéléssel. – Adok neked pár ruhát, amíg el
nem jutunk a boltba. – Leugrik az ágyról, és kiszalad a szobából.
Nem tudom megállapítani, hogy őszinte-e a mosolya, ezért
még inkább résen vagyok. Jobban bíznék benne, ha
barátságtalan lenne, sőt, még akkor is, ha igazi szemétládaként
viselkedne.
Egy kicsit a lányokra emlékeztet a gimiben. Úgy hívtam őket,
hogy „öltözős lányok”, mert a pályán, az edző előtt mindig
kedvesek, de az öltözőben már egészen más a helyzet.
És nem tudom megmondani, hogy most a pályán vagy az
öltözőben vagyunk-e.
– Mi a méreted? – kiabálja át a folyosó túloldaláról.
Az ajtóhoz lépek, és látom, hogy éppen a fiókot túrja át a
másik szobában.
– XS, azt hiszem… Vagy talán S?
Látom, hogy egy pillanatra megdermed, aztán rám pillant a
folyosó túlsó oldaláról, és feszesen biccent, mintha a válaszom
valamiért zavarta volna.
Soha nem hajtottam arra, hogy ilyen vékony legyek. Állandó
küzdelem volt már az is, hogy elegendő kalóriát bevigyek a
röplabdához, mivel nekem sosem volt olyan könnyen
hozzáférhető az étel, mint a legtöbb embernek. Remélem,
magamra tudok szedni pár kilót, mielőtt vége lesz a nyárnak.
Nagy szükségem lenne rá.
– Hát, én nem vagyok S-es – mondja Sara, amikor visszaér a
szobámba. – Majdnem háromszor akkora vagyok. De azért itt
van pár póló meg két nyári ruha. – A kezembe nyom egy adag
ruhát. – Rajtad kicsit lógni fognak, de addig azért ellehetsz
velük, amíg megjön a sajátod a repülőtársaságtól.
– Köszi.
– Fogyókúrázol? – kérdezi, és tetőtől talpig végigmér. – Vagy
mindig ilyen vékony voltál?
Nem tudom eldönteni, hogy ezt valami aljas odaszúrásnak
szánja-e. Talán tényleg fogalma sincs róla, miért vagyok ilyen
vékony, és ezért érzem sértésnek. Megrázom a fejem, véget
akarok vetni ennek a beszélgetésnek. Le akarok zuhanyozni és
egyedül akarok lenni egy kicsit. Mióta találkoztunk, egy
pillanatra sem fogta be a száját.
De Sara nem megy el, hanem újra az ágyhoz sétál, és
elhelyezkedik rajta, ezúttal az oldalára dől, a fejét a kezére
támasztja.
– Van barátod?
– Nincs. – A ruhákat beviszem a gardróbba.
– Jó! Van itt egy srác, aki szerintem tetszeni fog. Samson.
A szomszédban lakik.
Már a nyelvem hegyén van, hogy ne erőltesse a dolgot,
minden férfi mocsok, de neki valószínűleg nem ugyanolyan
élményei voltak a pasikkal, mint nekem. Egy olyan lánynak,
mint Sara, Dakota nem ajánlana pénzt. Ingyen is ráhajtana.
Megint felpattan az ágyról, a másik ablakhoz lép, és elhúzza a
függönyt.
– Az ott Samson háza – mutat ki az ablakon. – Marha gazdag.
Az apja az olajbizniszben nyomul, vagy valami hasonló. – Sara
az üveghez szorítja a homlokát. – Te jó ég, gyere ide!
Odasétálok mellé, és én is kinézek az ablakon. Samson háza
még annál is nagyobb, mint amiben vagyunk. Csak egy
helyiségben ég a lámpa, a konyhában. Sara arrafelé mutat.
– Nézd! Van vele egy lány.
A konyhapulton ül egy lány, és a lába között ott áll egy srác.
Csókolóznak. Amikor hirtelen szétválnak, elakad a lélegzetem.
Samson a kék szemű seggfej. Samson az a srác, aki húsz
dolcsit akart nekem fizetni azért, hogy menjek be vele a komp
mosdójába.
Undorító.
Bár elismerésre méltó is. A srác gyorsan dolgozik. Ugyanazon
a kompon utazott, amin én, vagyis kábé tíz perce érhetett haza.
Vajon ennek a lánynak is ajánlott húsz dollárt?
– Ezzel a sráccal akarsz összehozni? – kérdezem, miközben
azt figyelem, hogyan járja be a nyelvével egy másik lány
nyakának hajlatait.
– Ja – feleli Sara halálos nyugalommal.
– Nekem úgy tűnik, már foglalt.
Sara felnevet.
– Dehogy az. A csaj nemsokára elutazik. Samson csak olyan
lányokkal kavar, akik egy hétvégére vannak itt.
– Elég gázul hangzik.
– Tipikus elkényeztetett gazdag gyerek.
Zavartan nézek rá.
– Mégis össze akarsz hozni vele?
– Mert helyes – vonja meg Sara a vállát. – És haverok az én
pasimmal. Tök jó lenne, ha párban lennénk, együtt lóghatnánk.
Samson néha felesleges harmadik, tudod.
Megrázom a fejem, és elsétálok az ablaktól.
– Nem érdekel a dolog.
– Ja, ő is ezt mondta, amikor meséltem, hogy talán az egész
nyarat itt töltöd. De még meggondolhatod magad, ha
találkoztok.
Már találkoztunk. És továbbra sem érdekel.
– Egy pasira van a legkevésbé szükségem.
 – Jaj, dehogy! – horkan fel Sara. – Nem is úgy gondoltam, hogy
járj vele, úgy rendesen, csak tudod… Valami kis nyári kaland.
De megértem. – Felsóhajt, mint akit lehangolt a téma.
Én már csak arra várok, hogy lelépjen végre, és egy kicsit
magam lehessek. Egy pillanatig bámul rám, és szinte látom,
ahogy az agya kattog, hogy kitaláljon valami újabb kérdést vagy
bármit, amit mondhat.
– Anya meg az apukád nem lesz olyan szigorú így, hogy már
nem vagyunk gimisek. Csak tudni akarják, mikor hol vagyunk,
bár az kábé mindig a kert, vagyis a part. Minden este tüzet
rakunk, és ott lógunk.
Most hasított belém a felismerés, hogy ez a lány jobban ismeri
az apám nevelési elveit, mint én. Eddig nem is gondoltam így rá.
Tudom, hogy az apám neve Brian, hogy a lába nem tört el, és
hogy pénzügyi tervezőként dolgozik. Kábé ennyi.
– Hova szeretnél menni holnap vásárolni? Be kéne utaznunk
Houstonba, itt kábé csak egy Walmart van.
– A Walmart tökéletes.
Sara felnevet, de amikor látja, hogy én nem nevetek, az
ajkába harap, hogy elfojtsa a mosolyát.
– Ó… Komolyan mondtad.
Sara megköszörüli a torkát, és látszik, hogy irtó zavarban van.
Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor rájött, hogy mi ketten
semmiben sem hasonlítunk.
Nem tudom, hogy bírok ki egy egész nyarat egy lánnyal, aki
szerint a Walmart gondolata is nevetséges. Én egész életemben
turkálókban és garázsvásárokon vettem a ruháimat. A Walmart
határozottan előrelépést jelent.
Hirtelen elfog a sírhatnék, de magam sem tudom, miért.
Érzem, ahogy a szemembe tolulnak a könnyek, és hirtelen
hiányzik a régi házam, a függő anyám és az üres hűtőm. Még a
cigarettája szaga is hiányzik, pedig nem hittem, hogy ez
lehetséges. De az a szag legalább valódi volt.
Ebből a szobából árad a gazdagság, a kifinomultság és a
kényelem szaga. A hamisság szaga.
A fürdő felé intek.
 – Azt hiszem, lezuhanyozok.
Sara is a fürdőre néz, aztán rám. Leesik neki, hogy ideje
távoznia.
– Siess, mert anya hétvégente szereti, ha egy családként
vacsorázunk. – A „család” szónál a szemét forgatja, aztán
becsukja maga mögött az ajtót.
Én meg csak állok az idegen szoba közepén, és nem tudok
felülkerekedni az érzéseimen.
Nem hiszem, hogy valaha is voltam annyira magányos, mint
ebben a pillanatban. Otthon, anyámmal a házunkban legalább
úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok. Mindketten oda
tartoztunk, bármennyire is össze nem illő párost alkottunk.
Megtanultuk, hogyan éljük a saját kis életünket egymás mellett,
de ebben a házban nem vagyok biztos benne, hogy tudom
láthatatlanul élni az én kis életemet ezek mellett az emberek
mellett. Ott vannak mindenhol, mint a téglafalak, amiket
lehetetlen kikerülni.
A gondolat is elég, hogy eluralkodjon rajtam a klausztrofóbia.
Kinyitom az erkélyre vezető ajtó egyik szárnyát, és kilépek a
friss levegőre. Amint a lágy szellő az arcomhoz ér, sírva
fakadok. Még csak nem is finoman, egyáltalán nem. Rázni kezd
a huszonnégy órát késett zokogás.
A korlátra könyökölök, és a tenyerembe temetem az arcomat.
Próbálok megnyugodni, elfojtani a könnyeket, mielőtt Sara
ismét megjelenne a szobámban, vagy ami még rosszabb,
felbukkanna az apám.
De hiába, semmi sem segít, csak sírok tovább. Legalább öt
perc eltelik, és én csak bámulok ki a vízre könnyektől homályos
tekintettel, és a testemet rázza a zokogás.
El kell mondanom az apámnak, mi történt tegnap este.
Veszek pár mély levegőt, megtörlöm a szemem, és
összegyűjtöm az önuralmam utolsó cseppjeit is, hogy kordában
tartsam az érzéseimet. Végül megtörlöm a szememet, és végre
megcsodálhatom a holdfényben csillogó óceánt.
A lány, akivel Samson csókolózott nemrég a konyhájában,
éppen átvág a két házat elválasztó homokdűnén, hogy
csatlakozzon a parton rakott tűz köré gyűlt társasághoz.
Mindegyikük fiatal, a tízes éveik végén, a húszas éveik elején
járhatnak. Első ránézésre mindegyik gazdag, gondtalan és
magabiztos lehet. Gondolom, Sara is ezt csinálja minden este,
ezek lehetnek a barátai.
Még több ember, akikkel nincs bennem semmi közös.
Nem akarom, hogy bárki is meglássa, ahogy sírok, úgyhogy
gyorsan visszafordulok a szobámba.
Aztán azonnal megtorpanok.
Samson egyedül áll a szomszéd ház teraszán, és
kifürkészhetetlen tekintettel bámul rám.
Jó két másodpercig visszabámulok, aztán belépek a szobába,
és becsukom a teraszajtót.
Először látta, ahogy kenyeret szedek fel a komp padlójáról.
Aztán pénzt ajánlott nekem, és még mindig nem tudom
biztosan, mi is volt vele a szándéka. Majd megtudom, hogy ő a
szomszédom erre a nyárra.
És most szemtanúja volt egy olyan összeomlásnak, amilyenre
évek óta nem volt nálam példa.
Egyszerűen csodás.
A francba ezzel a nyárral.
A francba ezekkel az emberekkel.
És a francba az egész, rohadt életemmel!
 ÖT

Tizenkét évesen csókoltak meg először.

Szombat reggel volt. A tűzhelynél álltam, rántottát akartam
sütni. Előző éjszaka nem hallottam, amikor anya hazajött,
szóval azt hittem, egyedül vagyok a házban. Éppen beleütöttem
két tojást a serpenyőbe, amikor kinyílt mögöttem anyám
szobájának ajtaja.
Hátranéztem, és egy ismeretlen férfi lépett ki a szobából
kezében egy pár munkásbakanccsal. Megtorpant, amikor
meglátott a tűzhelynél.
Sosem láttam korában. Anyám mindig vagy friss
kapcsolatban volt, vagy frissen szakított. Én igyekeztem nem
útban lenni, akár szerelembe esett, akár a szíve tört éppen
össze, mert mindkettőt egyformán drámaian élte meg.
Sosem felejtem el, hogyan nézett rám az a férfi. Tekintete
lassan végigjárta a testemet a lábujjamtól a fejem búbjáig,
mintha éhes volna, és én lennék a vacsora. Akkor először nézett
rám így férfi. Felállt tőle a szőr a hátamon, úgyhogy rögtön
visszafordultam a tűzhelyhez.
 – Nem is köszönsz? – kérdezte a pasas.
Nem vettem róla tudomást. Azt reméltem, ha elég bunkó
vagyok, akkor elmegy. Ehelyett belépett a konyhába, és a
tűzhely melletti pultnak dőlt. Én igyekeztem a tojás keverésére
koncentrálni.
– Jut belőle nekem is?
Megráztam a fejem.
– Csak két tojás volt.
– Az pont elég. Éhen halok.
Odament az asztalhoz, és felhúzta a bakancsát. Mire végzett,
a rántotta is elkészült. Nem tudtam, mit tegyek. Éhes voltam, de
csak két tojás volt otthon, és a férfi úgy ült az asztalnál, mint aki
azt várja, hogy megetessem. Pedig azt se tudtam, ki a fene.
Tányérra lapátoltam a rántottát, fogtam egy villát, és gyors
léptekkel megpróbáltam a konyhából a szobámba menekülni.
A folyosón utolért, megragadta a csuklómat, és a falhoz
szorított.
– Hát így kell bánni a vendégekkel?
Aztán megragadta az államat, és megcsókolt.
Mindent megtettem, hogy szabaduljak tőle. Fájt a szája, a
borostája szúrta az arcomat, és romlottétel-szaga volt.
Összeszorítottam a fogamat, de ő csak egyre erősebben
szorította az államat, próbálta szétfeszíteni a számat. Végül
fejbe csaptam a tányérral, olyan erősen, ahogy csak tőlem telt.
Erre elhúzódott tőlem, és pofon ütött.
Aztán elment.
Sosem láttam többé, még a nevét sem tudtam meg soha.
Amikor az anyám pár órával később felkelt, meglátta a törött
tányért és a rántottát a kukában. Kiabált velem, amiért
elpazaroltam az utolsó két tojásunkat.
Azóta nem ettem tojást.
De az anyám jó pár pasiját felpofoztam.
Azért mesélem ezt el, mert a fürdőből kilépve pár perccel
később az első, ami megcsap, a tojás illata. És a szag beleissza
magát az orromba.
És felfordul tőle a gyomrom.
 Alig öltözöm fel, már kopognak is az ajtómon. Sara dugja be a
fejét és jelenti:
– A keresztelő vacsora öt percen belül kezdődik.
Fogalmam sincs, mire céloz. Lehet, hogy totál vallásosak?
– Mi az a keresztelő vacsora?
– Marcos és Samson minden vasárnap este velünk vacsorázik.
Ezzel ünnepeljük meg a nyaraló tömegek távozását. Együtt
eszünk, és lemossuk magunkról a hétvégi kiruccanókat. –
Szélesebbre nyitja az ajtót, és hozzáteszi: – Jól áll neked ez a
ruha. Szeretnéd, hogy kisminkeljelek?
– A vacsorához?
– Igen. Végül is találkozol Samsonnal – vigyorog rám, és
rájövök, hogy utálom, ha megpróbálnak összehozni valakivel,
pedig ez az első ilyen élményem. Már majdnem kibököm, hogy
már találkoztam Samsonnal, de végül mégis megtartom
magamnak, elraktározom a többi, életemet kísérő titok mellé.
– Nem akarok sminkelni. Pár perc, és lent vagyok.
Sara csalódottnak tűnik, de rám hagyja. Legalább érti a
célzást.
Pár perccel később olyanok hangját hallom a földszintről,
akik nem laknak a házban.
Lenézek a gyűrött nyári ruhára, amiben egész nap voltam, és
most ott hever a padlón az ágy lábánál. Felkapom, és
visszaveszem. Nem úgy akarok lemenni, mint aki le akar
nyűgözni bárkit is. Sőt, éppen az ellenkezője a célom.
Az apám vesz észre először, amikor leérek a lépcsőn, és a
konyhába indulok.
– Frissebbnek látszol – mondja. – Tetszik a szoba?
Összeszorított szájjal biccentek.
Sara is felém fordul. Látom a szemében a meglepetést, amikor
észreveszi, hogy visszavettem a korábbi ruhámat, de jól leplezi.
Marcos áll mellette, éppen teát önt magának. Amikor a
tekintetünk találkozik, kiül az arcára a meghökkenés. Nyilván
nem várta, hogy a kompon megismert lány felbukkan a
vacsoraasztalnál ma este.
Samson ezek szerint nem mondta el neki, hogy nemrég látott
zokogni a teraszon.
Ami Samsont illeti, ő az egyetlen, aki nem néz rám. Éppen a
hűtőben kotorászik, amikor Sara nagy mozdulattal rám mutat.
– Marcos, ő a mostohatesóm, Beyah. Beyah, ő a barátom,
Marcos. – Hüvelykujjával hátrabök a válla felett. – Ő meg
Samson, a zavaró harmadik, és szomszéd.
Samson megfordul, és egy pillanatig elidőzik rajtam a
tekintete. Az állával biccent egy aprót, aztán kinyit egy üdítőt.
Ahogy a szája a doboz szélére tapad, óhatatlanul felrémlik
előttem a kép, ahogy nem olyan rég az ajkát annak a lánynak a
nyakára tapasztotta.
– Isten hozott Texasban, Beyah! – üdvözöl Marcos, mintha
nem találkoztunk volna korábban a kompon.
Értékelem, hogy egyikük sem kerít nagy feneket a dolognak.
– Köszi – mormolom, aztán belépek a konyhába, de nem
igazán tudom, mit kezdjek magammal. Nem érzem magam
eléggé otthon ahhoz, hogy kérjek egy italt vagy szedjek
magamnak ételt. Csak állok mozdulatlanul, míg körülöttem
mindenki teljesen magától értetődőn mozog.
Bármilyen éhes is vagyok, rettegek ettől a vacsorától.
Valamilyen oknál fogva az emberek szükségét érzik, hogy
kérdésekkel törjék meg a kínos csendeket, pedig a válaszokra
igazából senki nem kíváncsi. Az az érzésem, hogy erről fog
szólni az egész vacsora. Valószínűleg végig kérdésekkel
bombáznak majd, pedig nekem az a legfőbb vágyam, hogy
felvihessek a szobámba egy tál kaját, csendben elfogyasszam, és
aztán aludjak.
Úgy két teljes hónapig.
– Remélem, szereted a reggelit – szólal meg Alana, aki éppen
egy tál süteményt helyez az asztalra. – Néha felcseréljük a
dolgokat, és reggelit eszünk vacsorára.
Az apám az asztalra tesz egy serpenyő rántottát. Mellette már
ott a pirított bacon és a palacsinta. Mindenki leül, hát én is
elhelyezkedem. Sara Marcos és az anyukája közé ül, úgyhogy
nekem marad az apám melletti szék. Samson ül le utoljára.
Megtorpan, amikor észreveszi, hogy már csak mellettem van
hely, de végül kelletlenül elfoglalja. Talán csak képzelem, de
mintha azon igyekezne, hogy ne kelljen rám figyelnie.
Körbejárnak az ételek, a tojást kihagyom persze, de a szaga
így is elnyomja az összes többi ételét.
Az apám azonnal rákezdi a kérdésekkel, pedig még csak egy
falatot haraptam a palacsintából.
– És mi jót csináltál a ballagás óta?
Lenyelem a falatot, aztán válaszolok:
– Dolgoztam, aludtam, és ennyi.
– És mit csinálsz? – kérdezi Sara, úgy, ahogy a gazdagok
szokták. Nem azt kérdezi, hol dolgozom, hanem azt, hogy mit
csinálok, mintha ez valami különleges képesség lenne.
– Kasszás voltam a McDonald’sban.
Látom rajta, hogy ez meglepi.
– Ó – leheli. – Az buli.
– Szerintem remek, hogy úgy döntöttél, dolgozol már a
gimnázium alatt – szól közbe Alana.
– Nem döntés kérdése volt. Ennem kellett.
Alana megköszörüli a torkát. A jelek szerint kínosan érinti az
őszinteségem. Ha ez így zavarja, kíváncsi vagyok, hogyan
fogadja majd a hírt, hogy az anyám halott, mert túladagolta
magát.
Az apám próbálja oldani a feszültséget, és azt mondja:
– Ezek szerint mégsem mész a nyári kurzusra? Inkább ősszel
kezdesz?
Nem igazán értem a kérdést.
– Nem iratkoztam be nyári kurzusra.
– Ó… Az anyád azt mondta, a nyári kurzusra is kell tandíj,
amikor elküldtem neki a pénzt őszre.
Az anyám tandíjat kért tőle?
Teljes ösztöndíjat kaptam a Penn State-re. Nem is kell tandíjat
fizetnem.
Mégis mennyi pénzt adott anyámnak, amiről nem is tudtam?
Világos, hogy egy ponton küldött egy mobilt, amit sosem
kaptam meg. És most kiderül, hogy az anyám tandíjat kért tőle
egy olyan iskolára, ahova sosem terveztem járni, és még arra se
méltatott, hogy megkérdezzen róla.
– Ja igen – vágom rá gyorsan, és próbálok valami jó
magyarázatot találni arra, miért vagyok itt Texasban a nyári
kurzus helyett, amiért fizetett. – Túl későn jelentkeztem, már
nem volt hely.
Hirtelen elment az étvágyam, még a második falat palacsintát
is alig tudom legyűrni.
Az anyám soha még csak nem is kérdezett a továbbtanulásról,
mégis pénzt kért apámtól a tandíjra, pénzt, ami valószínűleg
egy félkarú rablóban kötött ki a kaszinóban, vagy az anyám
karjának vénájában. És apám szó nélkül kifizette. Ha
megkérdezett volna, elmondtam volna neki, hogy az állami
főiskolára ingyen is mehettem volna, de nem akartam a
városban maradni. A lehető legmesszebb akartam kerülni az
anyámtól.
És a jelek szerint a vágyam beteljesült.
Leteszem a villámat, mert úgy érzem, mindjárt elhányom
magam.
Sara is leteszi a villáját. Kortyol egyet a teájából, és közben
engem figyel.
– Már tudod, mit választasz főszaknak? – kérdezi Alana.
Megrázom a fejem, és felveszem a villát, csak hogy úgy
tehessek, mintha az evés kötné le a figyelmemet. Feltűnik, hogy
Sara is a kezébe veszi a villát pontosan akkor, amikor én.
– Még nem tudom biztosan – felelem.
Tologatom a palacsintát a tányéron, de nem veszem a
számba. Sara ugyanígy tesz.
Leteszem a villát. Sara is leteszi.
Tovább folyik a beszélgetés az asztal körül, de én igyekszem
kimaradni belőle, amennyire lehetséges. Azt viszont nem
tudom nem észrevenni, hogyan utánozza Sara minden
mozdulatomat, bármennyire igyekszik is titkolni.
Erre kell majd figyelnem egész nyáron… Valakinek közölnie
kellene a lánnyal, hogy akkor és annyit ehet, ahogy a kedve
tartja, és nem arra kellene alapoznia az élelmiszer-bevitelét,
hogy én mennyit eszem.
 Mindenesetre lenyelek még pár falatot, bár hányingerem van,
ideges vagyok, és minden egyes falattal meg kell küzdenem.
Szerencsére a vacsora nem tart sokáig, legfeljebb húsz perc,
és vége. Samson egyetlen szót se szól közben, de senki nem tesz
rá megjegyzést. Remélhetőleg mindig ilyen hallgatag, úgy
könnyebb lenne elterelnem róla a figyelmemet.
– Beyah-nak kellene pár cucc a Walmartból – jegyzi meg Sara.
– Elmehetünk este?
Nem akarok ma este menni. Aludni akarok.
Az apám előhúz pár százdollárost a tárcájából, és a kezembe
nyomja.
Meggondoltam magam. El akarok menni a Walmartba.
– Várnotok kellene holnapig, akkor elmehettek Houstonba
valami jobb boltba – veti fel Alana.
– Nekem jó a Walmart – vágom rá. – Nem kell olyan sok
minden.
– Ha már ott vagytok, vegyél egy feltöltőkártyás mobilt is –
mondja az apám, és még több pénzt ad.
A szemem elkerekedik, mert még soha életemben nem volt a
kezemben ennyi pénz. Vagy hatszáz dollár lehet az ujjaim
között.
– Vezetsz? – kérdezi Sara Marcostól.
– Persze.
Ha Marcos és Samson is jön, nem is akarok annyira menni.
– Én maradok – szól közbe Samson, és a mosogatóhoz viszi a
koszos tányérját. – Fáradt vagyok.
Na jó, így, hogy Samson nem jön, mégis menni akarok.
– Ne légy tuskó! – szól rá Sara. – Jössz velünk.
– Igen, jössz velünk – kontráz rá Marcos.
Látom, hogy Samson rám sandít a szeme sarkából. Legalább
úgy tűnik, hogy épp annyira nem érdeklem őt, ahogy ő nem
érdekel engem. Sara már indul is az ajtó felé.
– Csak felveszek egy cipőt – mormolom, és felszaladok az
emeletre.
Mint kiderül, a Bolivar-félszigeten nincsen Walmart, vagyis át
kell mennünk a komppal Galvestonra, ami egy sziget. Szerintem
semmi értelme. Komppal átmenni a szárazföldről egy szigetre,
ha vásárolni akarsz… Nagyon fura ez a hely.
Az út nagyjából húszperces. Amint Marcos leállítja a motort,
mindenki kipattan. Sarának feltűnik, hogy az én ajtóm csukva
maradt, úgyhogy kinyitja nekem.
– Gyere, menjünk fel a felső fedélzetre! – lelkesedik.
Nem is igazán meghívás ez, inkább parancs.
Alig öt perce vagyunk fent, de Sara és Marcos már eltűnt,
úgyhogy kettesben maradtam Samsonnal. Későre jár, már fél tíz
is lehet, vagyis a komp majdnem üres. Mindketten a vizet
bámuljuk, és próbálunk úgy tenni, mintha kicsit sem lenne
kínos a helyzet. Pedig az, mert fogalmam sincs, mit mondjak.
Nincs bennünk semmi közös ezzel a sráccal. Már volt két nem
éppen fényesen sikerült találkozásunk ebben a pár órában,
amióta megérkeztem. És ez pont kettővel több, mint amennyit
szerettem volna.
– Van egy olyan érzésem, hogy össze akarnak hozni minket –
jegyzi meg Samson váratlanul.
Rásandítok, de még mindig a vizet bámulja.
– Ez nem érzés, hanem tény.
Bólint, de nem szólal meg. Nem is tudom, miért hozta fel a
témát, talán azért, hogy tisztázzuk a helyzetet. Vagy talán
latolgatja a lehetőséget.
– Csak hogy tudd, nem érdekel a dolog – jelentem ki. – És ezt
nem úgy mondom, hogy azért mégis próbálkozz, mert élvezem
a játszmázást. Komolyan nem érdekel. Nem csak veled, de úgy
általában sem. Tényleg.
Gúnyosan elvigyorodik, de még mindig nem néz rám. Mintha
nem lennék elég jó ahhoz, hogy a szemembe nézzen.
– Nem rémlik, hogy hangot adtam volna az érdeklődésemnek
– feleli hűvösen.
– De nem adtál hangot a nem-érdeklődésednek sem, ezért
tisztáztam, csak hogy világos legyen.
Lassan felém fordítja a fejét, és a pillantásunk találkozik.
– Köszi, hogy tisztáztál valamit, ami már eleve nem volt
zavaros.
Basszus, de jól néz ki! Még akkor is, amikor seggfejként
viselkedik.
Érzem, hogy ég az arcom. Lesütöm a szemem, mert fogalmam
sincs, hogyan tudnék ebből jól kijönni. Eddig minden egyes
interakciónk megalázó volt, de nem tudom eldönteni, hogy ez
az ő hibája-e, vagy az enyém.
Talán az enyém, mert hagyom, hogy zavarba hozzon. Nem
tud zavarba ejteni valaki, akinek le se szarod a véleményét.
Vagyis ez azt jelenti, hogy valahol mélyen egy kicsit érdekel,
hogy mit gondol rólam.
Samson ellöki magát a korláttól, és kiegyenesedik. Lányhoz
képest magas vagyok a magam százhetvenöt centijével, de még
így is fölém tornyosul. Legalább százkilencven centi lehet.
– Akkor barátok – jelenti ki zsebre dugott kézzel.
Nem szándékosan, de kiszakad belőlem egy keserű kis
nevetés.
– A hozzád hasonlók nem szoktak a hozzám hasonlókkal
barátkozni.
Erre félrebillenti a fejét.
– Ez egy kicsit lekezelő.
– Mondja a csávó, aki eleve feltételezte, hogy hajléktalan
vagyok.
– A földről felszedett kenyeret etted.
– Éhes voltam. Te gazdag vagy, nem értheted.
Összehúzza kicsit a szemét, de aztán újra az óceán felé fordul.
Olyan intenzitással bámulja, mintha beszélne hozzá. Mintha
néma válaszokat adna a néma kérdéseire.
Végül elfordul tőlem és az óceántól is.
– Visszamegyek a kocsihoz.
Végignézem, ahogy eltűnik a lépcső aljában.
 Nem tudom, miért vagyok ilyen ellenséges a közelében. Ha
tényleg azt gondolta, hogy hajléktalan vagyok, nem nézett félre.
Pénzt ajánlott nekem. Szóval valahol rejtőznie kell benne
léleknek.
Talán ebben a helyzetben én vagyok a lelketlen.
 HAT

Enyhe kifejezés azt mondani, hogy megkönnyebbültem, amikor

Marcos és Samson levált rólunk, amint megérkeztünk a boltba.
Még csak pár órája vagyok Texasban, és ebből az időből túl
sokat kellett Samson jelenlétében töltenem.
– Mire van szükséged a ruhákon kívül? – kérdezi Sara, amikor
átsétálunk a kozmetikai részlegre.
– Kábé mindenre – vallom be. – Samponra, balzsamra,
dezodorra, fogkefére, fogkrémre. Mindenre, amit amúgy a
hotelek takarítóinak kocsijáról loptam le szombatonként.
Sara megtorpan, és döbbenten néz rám.
– Most viccelsz? Még nem ismerem a humorod.
Megrázom a fejemet.
– Nem volt pénzünk ilyesmire. – Nem tudom, miért vagyok
vele ennyire egyenes. – Ha az ember szegény, néha nem árt egy
kis kreativitás. – Befordulok a következő sorra, és Sara kicsit
késve zárkózik fel.
– De Brian nem fizetett tartásdíjat?
– Az anyám függő volt. Egy pennyt sem láttam soha abból a
pénzből.
Sara most már mellettem halad. Nem akarok ránézni, mert
érzem, ahogy az őszinteségem lefejti róla az ártatlanság
rétegeit. De talán éppen egy jó adag valóságra van szüksége.
– Beszéltél erről az apádnak?
– Nem. Négyéves korom óta nem látta az anyámat. Akkor még
nem volt függő.
– Szólnod kellett volna neki. Biztos tett volna valamit.
Bedobok egy dezodort a kocsiba.
– Sosem éreztem azt, hogy az én feladatom lenne megosztani
vele, milyen körülmények között élek. Egy apának többet
kellene tudnia a gyereke életéről.
Látom, hogy Sarát bántja ez a megjegyzés. Ő nyilván más
színben látja az apámat, mint én, de talán ha elültetem benne
ezt a kis magot, akkor sikerül kilátnia végre a zárt kis nyári
lakos buborékából.
– Nézzük meg a ruhákat! – váltok témát. Sara hallgat a ruhás
részlegen. Én összeszedek pár cuccot, bár magam sem tudom,
mi lesz tényleg jó rám. Elindulok a próbafülkék felé.
– Kelleni fog egy fürdőruha is – jegyzi meg Sara. – Sőt, több.
Szinte mindennap a parton vagyunk.
A fürdőruhák a próbafülkék közelében vannak, szóval
felkapok párat, és az összes szerzeményemmel bevonulok egy
fülkébe.
– Gyere ki, ha átöltöztél, látni akarom, mi hogy áll neked! –
utasít Sara.
Szóval ezt csinálják a lányok, amikor shoppingolnak?
Pózolnak egymás előtt?
Először a bikinit próbálom fel. A felsője kicsit nagy, de úgy
hallottam, az ember a mellére szed fel először súlyt, és tuti,
hogy ezen a nyáron hízni fogok. Kilépek a fülkéből, és
belenézek a tükörbe. Sara egy padon ül, és a telefonját nézi.
Amikor felpillant rám, elkerekedik a szeme.
– Azta! Simán vehetnél még eggyel kisebbet is.
Megrázom a fejem.
– Nem. Úgy tervezem, hízom kicsit ezen a nyáron.
 – De miért? Én ölni tudnék, hogy olyan alakom legyen, mint
neked.
Kiráz a hideg ettől a megjegyzéstől.
Durcásan néz rám, és úgy sejtem, éppen összehasonlítja a
testünket, és fejben listába szedi mindazt, amit hibának tart
magában.
– A combjaid nem is érnek össze – suttogja szinte révetegen. –
Mindig is szerettem volna ennyire vékony combot…
A fejemet csóválva megyek vissza a fülkébe. Felpróbálom a
következő fürdőruhát, és ráhúzok egy farmersortot is, hogy
ellenőrizzem, így is jó-e. Amikor kilépek, Sara felnyög.
– Te jó ég, neked minden jól áll! – Feláll, és mellém áll, figyeli
egymás melletti tükörképeinket. Úgy öt centivel alacsonyabb
csak nálam, szóval ő is elég magas. Oldalra fordul, kezét a
gyomra felett a pólójára teszi.
– Te hány kiló vagy?
– Nem tudom.
Igazából tudom, de ha elmondanám neki a súlyomat, akkor
csak olyan célt adnék neki, amiért egyáltalán nem kellene
küzdenie.
Bosszúsan felsóhajt, aztán visszazuttyan a padra.
– Még kilenc kilóra vagyok a nyári versenysúlyomtól. Jobban
kell igyekeznem – mondja. – Neked mi a titkod?
A titkom?
Felnevetek, és újra megnézem magam a tükörben, kezemmel
végigsimítok szinte konkáv hasamon.
– Életem nagy részében éhes voltam. Nem mindenkinek van
állandóan étel a házában.
Sara szemébe nézek, ő kifürkészhetetlen tekintettel
viszonozza a pillantásomat. Aztán elkapja a tekintetét, és
megint a telefonjára néz. A torkát köszörülve kérdezi:
– Ez igaz?
– Igen.
Egy ideig beszívott arccal töpreng, aztán kiböki:
– Akkor hogyhogy alig ettél valamit ma este?
– Mivel éppen életem legrosszabb huszonnégy óráján vagyok
túl, és öt olyan emberrel ültem egy asztalnál, akiket nem
ismerek, egy házban, ahol még sosem voltam, egy államban,
ahol még sosem jártam. Néha még az éhes embereknek is
elmegy az étvágya.
Sara nem néz rám, így nem tudom eldönteni, kínosan érinti-e
a nyers őszinteségem, vagy csak azt próbálja feldolgozni,
mennyire különböző az életünk. Szívesen felhoznám, amit
vacsoránál észrevettem, hogy csak akkor evett, amikor én is, de
nem teszem. Úgy érzem, már épp elég sebet ejtettem rajta ma
este, és még épp csak megismerkedtünk.
– Nem vagy éhes? – kérdezem. – Mert én éhen halok.
Halvány mosollyal bólint, és most először úgy érzem, mintha
alakulna köztünk valami kapcsolat.
– Olyan rohadt éhes vagyok, hogy el se tudom hinni.
Erre felnevetek.
– Akkor már ketten vagyunk!
Visszamegyek a fülkébe, és visszaveszem a ruháimat. Odakint
a kezénél fogva felhúzom Sarát.
– Gyere!
A ruhákat a kocsiba dobom, és elindulok az élelmiszerosztály
felé.
– Hová megyünk?
– A kajákhoz.
Meg sem állunk a pékárukig, ahol a dobozos péksütemények
előtt torpanok meg a kocsival.
– Melyik a kedvenced?
Sara a fehér zacskóba csomagolt mini csokis fánkokra mutat.
– Az.
Lekapom a zacskót a polcról, kinyitom, kiveszek egy fánkot,
és a számba tolom, aztán Sarának nyújtom a zacskót.
– Tej is kelleni fog – motyogom tele szájjal.
Sara úgy néz rám, mintha megőrültem volna, de azért követ a
tejtermékekhez. Leveszek két kis doboz csokis tejet, aztán a
tojások mellé mutatok. Odatolom a kocsit, leülök, és a hátamat a
tojásos hűtőnek támasztom.
– Ülj le! – szólok Sarára.
 Először körbenéz, de aztán lassan leereszkedik mellém a
padlóra. Odaadom neki az egyik csokis tejet, a sajátomat meg
kinyitom, és nagyot húzok belőle, aztán kiveszek még egy
fánkot.
– Te nem vagy észnél – jegyzi meg Sara halkan, de végre
kivesz magának is egy fánkot.
Vállat vonok.
– Keskeny a határ az éhes és az őrült között.
Kortyol egyet a csokis tejéből, aztán a fejét a hűtőnek dönti.
– Istenem, ez a mennyország! – Kinyújtja a lábát, és egy
darabig így ülünk egymás mellett, csendben esszük a fánkot, és
figyeljük a többi vásárlót, akik furcsálló tekintettel méregetnek
minket.
– Bocsáss meg, ha megsértettelek azzal, amit a súlyodról
mondtam! – szakad ki egyszer csak Sarából.
– Nem sértettél meg. Csak nem tetszett, hogy hozzám
hasonlítod magad.
– Nehéz megállni. Az se segít, hogy az egész nyarat a
tengerparton töltöm. Minden bikinis lányhoz hasonlítgatom
magamat.
– Pedig nem kellene – szögezem le. – Persze megértem. De
azért olyan fura, nem? Miért az alapján ítélnek meg az emberek
másokat, hogy milyen szorosan tapad a bőrük a csontjaikra? –
Még egy fánkot a számba tömök, hogy elhallgattassam
magamat.
Sara halk „áment” mormol, aztán nagyot kortyol a csokis
tejéből.
Egy áruházi dolgozó sétál el előttünk, de megtorpan, amikor
meglátja, hogy eszünk a földön.
– Ki fogjuk fizetni! – biztosítom róla, és intek, hogy
továbbmehet. Bár rosszallón csóválja a fejét, ott hagy minket.
Újabb hallgatás után megint Sara szólal meg.
– Nagyon izgultam, hogy találkozunk. Attól féltem, hogy
utálsz.
Ezen nevetnem kell.
– A mai napig azt se tudtam, hogy létezel.
 Látom, hogy ez a megjegyzés bántja Sara érzéseit.
– Az apád sosem beszélt rólam?
Megrázom a fejem.
– Nem azért, mert titkolni akarta a létezésedet. Nekünk csak…
nem igazán van kapcsolatunk, Semmilyen. Amióta megnősült,
alig váltottunk szót. Igazából arról is elfeledkeztem, hogy
megnősült.
Sara úgy néz rám, mint aki mondani akar valamit, de
félbeszakítják, mielőtt megtehetné.
– Minden oké? – kérdezi Marcos.
Felettünk Samson és Marcos áll, és kíváncsian néznek
egyikünkről a másikra.
Sara feltartja a csokis tejét.
– Beyah azt mondta, ne rugózzak annyira a súlyomon, és
péksütit etetett velem.
Marcos felnevet, aztán lehajol egy fánkért.
– Beyah-nak igaza van. Így vagy tökéletes.
Samson engem bámul. Ő sosem mosolyog úgy, mint Marcos.
Marcos mintha állandóan mosolyogna.
Sara feltápászkodik a földről, aztán engem is felhúz.
– Induljunk!
 HÉT

Mindent a csomagtartóba tettünk a mobil kivételével. Próbálok

rájönni, hogyan kell beállítani, de sötét van a kocsiban, és így
nehéz elolvasni az utasításokat. Még azt se tudom, hogy kell
bekapcsolni.
Amikor már egy ideje küszködöm vele, Samson megkérdezi:
– Segítsek?
Rásandítok, mire a kezét nyújtja. Odaadom neki a dobozt, ő
meg a saját telefonjával megvilágítja az instrukciókat.
Még akkor is ezen dolgozik, amikor Marcos leparkol a komp
fedélzetén.
– Jöttök? – kérdezi Sara kinyitva a saját oldalán az ajtót.
A mobilra mutatok Samson kezében.
– Rögtön. Beállítja a telefonomat.
Még pont látom Sara vigyorát, mielőtt becsukná az ajtót,
mintha az, hogy Samson beállítja a telefonomat valahogy egy
nyári románchoz vezetne. Nem tetszik, hogy ezt a célt tűzte ki
magának. Tényleg nem érdekel olyasvalaki, akit én ennyire
nyilvánvalóan nem érdeklek.
 Samsonnak fel kell hívnia valami számot a beállítás
véglegesítéséhez, de bemondják, hogy két percet kell várni az
aktiválásra.
Két perc nem olyan hosszú idő, de most egy
örökkévalóságnak tűnik. Kinézek az ablakon, és próbálom
figyelmen kívül hagyni a köztünk levő teret betöltő néma
feszültséget.
Olyan szörnyen kellemetlen az egész, hogy úgy tíz másodperc
után már hevesen reménykedem, hogy mond valamit.
Úgy húsz másodperc után már kifejezetten idegesnek érzem
magam, úgyhogy kibököm az első dolgot, ami az eszembe jut.
– Miért fényképeztél le ma a kompon?
Ránézek. A könyökét az ajtó és az ablak találkozásánál
támasztja. Az alsó ajkát simogatja, de amikor észreveszi, hogy
nézem, elkapja az ujját a szájától. Ökölbe szorított kézzel kopog
egyet az ablakon.
– Azért, ahogy az óceánt nézted.
A válasza mintha szalagként tekeredne a gerincemre.
– Miért, hogyan néztem?
– Úgy, mint aki életében először látja.
Feszengeni kezdek az ülésben, mert most már az érint
kellemetlenül, hogy a szavai úgy simogatnak, mint a bársony.
– Megnézted őket? – kérdezi.
– Miket?
– A képeket.
Megrázom a fejem.
– Hát, ha megnézted, nyugodtan törölj le róla bármit, amit
nem akarsz meghagyni, de nagyon szeretném visszakapni a
memóriakártyát. Vannak rajta olyan képek, amiket szeretnék
megtartani.
Biccentek.
– Miről készítettél még fényképeket? Már a kompon utazó
lányokon kívül.
Ezen elmosolyodik.
– Főleg a tájról. Az óceánról. Napfelkeltékről és
naplementékről.
 Eszembe jut az a naplemente korábbról, és hogy lehet, hogy
lefényképezett vele. Majd megkérdezem, kölcsönkérhetem-e
Sara számítógépét, hogy megnézzem, mi van azon a
memóriakártyán, mert most már kíváncsi vagyok.
– Tényleg nagyon szép volt ma a naplemente.
– Csak várj, míg meglátod a napfelkeltét az erkélyedről!
– Hát, ahhoz nem fogok elég korán kelni – nevetek.
Samson lenéz a telefonra, mert a hang közli, hogy a beállítás
sikerült.
– Beírjam neked mindenkinek a számát?
A saját mobilján megnyitja a kontaktlistát Sara nevénél.
– Aha.
Beírja Sara számát, aztán Marcosét, aztán a sajátját. Koppint
még párat a telefonon, de végül átadja nekem.
– Kell hozzá használati utasítás?
Megrázom a fejem.
– Az egyik otthoni barátomnak ilyenje volt. Megoldom.
– És hol van az otthonod?
Olyan egyszerű kérdés, mégis mintha tűzbe borulna tőle a
bőröm. Ilyen kérdést annak teszel fel, akit jobban meg akarsz
ismerni.
Megköszörülöm a torkomat.
– Kentuckyban – felelem. – És neked?
Egy néma pillanatig elidőzik rajtam a tekintete, aztán lesüti a
szemét, és megragadja az ajtó fogantyúját, mintha máris
megbánta volna, hogy beszélgetést kezdeményezett.
– Szívok egy kis friss levegőt – mondja, és kinyitja az ajtót,
aztán becsukja maga mögött, és elsétál.
Talán meg kellene sértődnöm a különös viselkedésén, de nem
teszem. Igazából megkönnyebbültem. Azt akarom, hogy épp
annyira ne érdekeljem őt, mint amennyire ő nem érdekel
engem.
Vagy legalábbis amennyire igyekszem, hogy ne érdekeljen.
A telefonra nézek, és beírom Natalie számát. Ő egy volt a
kevés barátom közül, és már tegnap este óta beszélni akartam
vele. Az anyjától biztosan hallotta, hogy meghalt az anyám, és
ha hallotta, biztosan halálra aggódja magát, hogy nem tudja, hol
vagyok. Nehéz volt tartanunk a kapcsolatot, mióta elköltözött a
főiskolára, mivel nekem nincs telefonom. Ez is hozzájárult
ahhoz, hogy nem lett túl sok barátom. Elég nehéz bárkivel is
tartani a kapcsolatot, ha technológiai szempontból nem vagy a
térképen.
Én is kiszállok a kocsiból, és egy nyugisabb helyet keresek a
kompon a telefonáláshoz. A víz felé fordulva hívom Natalie
számát, és várom, hogy felvegye.
– Halló?
Megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem, amikor meghallom
a hangját. Végre valami, ami ismerős!
– Hali.
– Beyah? Te jó ég, halálra izgultam magam! Hallottam, mi
történt. Úgy sajnálom!
Nagyon hangosan szól a hangja. Próbálok rájönni, hogyan
tudom kikapcsolni a telefonon a kihangosítást, de a képernyőn
csak számokat látok. Körbenézek, és mivel senki sincs a
közelben, végül csak a kezemmel takarom le a telefon
hangszóróját, hogy ne zavarjam a hívással azokat, akik
távolabb vannak tőlem.
– Beyah? Halló!
– Bocsi, itt vagyok.
– Hol vagy?
– Texasban.
– Mi a fenét keresel Texasban?
– Ideköltözött az apám. Gondoltam, nála maradok a nyárra.
Milyen New York?
– Eléggé más – feleli –, de jó értelemben. – Rövid szünet után
folytatja: – Te jó ég, nem tudom elhinni, hogy Janean meghalt!
Biztos jól vagy?
– Igen. Egy nagyot sírtam, de… nem is tudom. Talán nem
vagyok jól összerakva.
– Ugyan már. Ő volt a legrosszabb anya, akit ismertem.
Na ezért bírom Natalie-t. Kimondja, amit gondol. Nem sok
olyan egyenes ember van, mint ő.
 – És mi van az apáddal? Elég rég nem találkoztatok, ugye?
Nagyon kínos a dolog?
– Ja. Talán még rosszabb is most, hogy már felnőtt vagyok.
Viszont egy tengerparti házban lakik, ami nagy plusz. És
megházasodott. Van egy nevelt lánya.
– Juhú a parti házra, de egyébként basszus. Mostohatesó?
Annyi idős, mint te?
– Egy évvel idősebb. Sarának hívják.
– Szőkének és csinosnak hangzik.
– Az is.
– És kedveled?
Ezen el kell gondolkodnom.
– Még nem tudom, hova tegyem. Lehet, hogy ő is öltözős lány.
– Uh, azok a legrosszabbak. És legalább van valami helyes
srác a láthatáron?
Éppen, amikor Natalie felteszi ezt a kérdést, a szemem
sarkából mozgást érzékelek. Odafordulok, és Samson lépked
felém. Úgy bámul, mint aki hallotta a beszélgetés végét.
Az állkapcsom megfeszül.
– Nem, sehol egy helyes srác. Figyi, most le kell tennem, de
mentsd el a számomat!
– Oké, naná!
Leteszem, és a mobilt a kezembe szorítom. Esküszöm, ez a
srác mindig a legrosszabb pillanatban bukkan fel!
Pár lépéssel odaér mellém a korláthoz. Összehúzott szemmel,
kíváncsian néz rám.
– Mi az az öltözős lány?
Szívás, hogy ezt hallotta. Valójában kedvelem Sarát, nem is
tudom, miért mondtam ezt Natalie-nak.
Felsóhajtok, aztán elfordulva háttal a komp korlátjának
támaszkodom.
– Így hívtam a sulimban a szemétkedős lányokat.
Samson bólint, láthatóan a válaszomat emészti.
– Tudod… amikor Sara megtudta, hogy jössz, átköltözött a
vendégszobába. Azt akarta, hogy a tied legyen a jobbik szoba.
Ezzel ellöki magát a korláttól, kikerül, és elindul vissza az
autó felé.
Megfordulok, az arcomat a tenyerembe temetem, és
felhördülök.
Még soha nem csináltam hülyét magamból ennyiszer
egyetlen ember előtt, és a srácot alig fél napja ismerem.
 NYOLC

Késő van, mire visszaérünk, és elpakolom az összes új

cuccomat. Ez a huszonnégy óra enyhén szólva megterhelő volt.
Ki vagyok purcanva, és azt hiszem, a gyász is kezd utolérni. És
bár Sarával megettünk egy egész zacskó csokis fánkot, még
mindig éhes vagyok.
Amikor lemegyek a konyhába, az apám ott ül az asztalnál,
előtte laptop meg jó pár könyv. Felnéz, amikor meghallja a
lépteimet.
– Szia! – köszön, és gyorsan kihúzza magát a székében.
– Szia! – köszönök vissza, és a kamraszekrényre mutatok. –
Csak egy kis kajáért jöttem. – Kinyitom a szekrény ajtaját, és
kiveszek egy csomag chipset. Feltett szándékom rögtön
visszaoldalogni a szobámba, de az apámnak más tervei vannak.
– Beyah! – szól utánam, amint a legalsó lépcsőfokhoz érek. –
Lenne egy perced?
Kelletlenül bólintok, aztán leülök az asztalhoz vele szemben.
Felhúzom a térdemet, és próbálok lazának tűnni. Ő hátradől a
székében, és úgy simogatja az állát, mintha tudná, hogy amit
mondani készül, az kínos lesz.
Vajon szólt neki valaki az anyámról? Nem tudok róla, hogy
rajtam kívül lenne bárki, aki összeköti őket, úgyhogy el se
tudom képzelni, honnan értesülhetett volna a dologról.
– Sajnálom, hogy nem voltam ott a ballagásodon.
Ó, szóval megint róla van szó! Egy pillanatig csak nézek rá,
aztán kinyitom a chipset, és vállat vonok.
– Nem gáz. Hosszú lett volna odavezetni törött lábbal.
Erre összeszorítja a száját, és az asztalra könyökölve
előrehajol.
– Ami ezt illeti… – kezdi.
– Nem érdekel, apa! Tényleg. Mind hazudunk, ha meg
akarunk úszni valamit, amihez nincs kedvünk.
– Nem arról van szó, hogy ne akartam volna ott lenni –
magyarázkodik. – Én csak… nem gondoltam, hogy te akarod,
hogy ott legyek.
– Miért ne akartam volna, hogy ott legyél?
– Csak az utóbbi pár évben az volt az érzésem, hogy kerülsz
engem. És nem hibáztatlak érte. Nem hiszem, hogy túl jó apád
voltam.
Lenézek a chipsre a kezemben, és megrázom kicsit a zacskót.
– Tényleg nem voltál az.
Úgy kapok be egy újabb chipset, mintha nem most mondtam
volna ki a legnagyobb sértést, amit gyerek mondhat szülőnek.
Az apám homloka ráncba szalad, és már nyitná a száját, hogy
válaszoljon, de ekkor Sara pattog le a lépcsőn a konyhába,
határozottan túl sok energiával ahhoz képest, milyen késő van.
– Beyah, vedd fel a fürdőruhádat, kimegyünk a partra!
Úgy látom, az apám megkönnyebbült a közbevágástól. Újra a
számítógépére fordítja a tekintetét, én meg felállok, és bekapok
még egy chipset.
– Mi van a parton?
Sara felnevet.
– A part van a parton. Más nem is kell. – Megint bikiniben és
rövidnadrágban van.
– Eléggé fáradt vagyok – ellenkezem, de ő csak a szemét
forgatja.
– Csak egy órára, aztán lefekhetsz aludni!

Amikor átérünk a homokdűnéken, rögtön lelohad a

lelkesedésem. Azt reméltem, többen lesznek itt, és eltűnhetek a
tömegben, de úgy tűnik, a korábbi csapat szétszéledt, és csak
ketten maradtak: Samson és Marcos. Meg páran a vízben.
Marcos a tűz mellett ül, Samson viszont pár méterre tőle
egyedül ül a homokban, és bámul ki a sötét óceánra. Tudom,
hogy hallja a lépteinket, de nem fordul meg, hogy ránk nézzen.
Vagy ennyire a gondolataiba merült, vagy konkrét erőfeszítést
tesz, hogy levegőnek nézzen engem.
Valahogy ki kell találnom, hogyan viselkedjek lazábban a
társaságában, ha úgy fog telni a nyár, hogy állandóan a
közelben van.
A tűz körül hat szék áll, de kettőn törülköző van és dobozos
sör, szóval azok, gondolom, már foglaltak. Sara Marcos mellé ül,
én pedig elfoglalom az utolsó két szék egyikét.
Sara kinéz a vízben úszó két emberre.
– Az Cadence Beau-val?
– Ja – feleli Marcos kifejezéstelen hangon. – Szerintem a csaj
holnap elutazik.
Sara az égnek emeli a tekintetét.
– Már alig várom! Bár Beau-t is elvinné magával!
Nem tudom, kicsoda Beau és Cadence, de úgy tűnik, Sara és
Marcos nem rajong értük.
Igyekszem nem bámulni Samsont, de ez elég nehéz. Úgy
három méterre van tőlünk, a karját a felhúzott térde köré fonta,
és csak nézi, ahogy a hullámok a parti homokot sodorják oda-
vissza. Nem tetszik, hogy azon gondolkodom, mi járhat a
fejében, de hát biztos gondol valamire. Ezzel jár az óceán
bámulása. Gondolatokkal. Jó sokkal.
 – Menjünk úszni! – veti fel Sara, és kibújik a nadrágjából.
Kérdőn pillant rám: – Bejössz?
Megrázom a fejem.
– Már zuhanyoztam.
Sara a kezénél fogva felhúzza Marcost, aki erre a karjába
kapja, és beszalad vele a vízbe. Sara sikkantása kizökkenti
Samsont abból a révületből, amibe került. Feláll, és leporolja a
homokot a nadrágjáról. Megfordul, hogy a tűzhöz jöjjön, de
megtorpan, miután észreveszi, hogy én ülök ott egyedül.
Én továbbra is Sarát és Marcost figyelem, leginkább azért,
mert nem tudom, mi mást nézhetnék. Az biztos, hogy nem
akarom a felém sétáló Samsont bámulni. Még mindig
szégyellem magam a korábbi beszélgetés miatt, amit
meghallott. Nem akarom, hogy azt higgye, nem bírom Sarát,
mert ez nem igaz. Csak még nem igazán ismerem. És amit
hallott, az valószínűleg rosszabbul hangzott, mint amilyen volt.
Egyetlen szó nélkül foglalja el a székét, és a tűzbe bámul, meg
se próbál beszélgetést kezdeményezni. Körbenézek a tengerpart
hihetetlenül tág terére, és eltöprengek, miért érzem úgy magam
ebben a pillanatban, mintha mindjárt megfulladnék.
Lassan szívom be a levegőt, aztán óvatosan kifújom, és csak
utána szólalok meg:
– Nem gondoltam komolyan, amit korábban mondtam…
Saráról.
Samson rezzenéstelen arccal néz rám.
– Jó.
Csak ennyit mond.
Megrázom a fejem és félrekapom a tekintetem, de sajnos még
kiszúrja, hogy a szememet forgatom a válaszára. Nem tudom,
miért, de még akkor is seggfejnek tűnik, amikor a barátait védi.
– Mi a baj? – kérdezi.
– Semmi. – Hátradőlök a székemben, hogy felnézzek az égre,
és csak magamban azt suttogom: „Minden.”
Samson felvesz egy ágat a homokból, és elkezdi piszkálni a
tüzet, de továbbra sem mond semmit. Jobbra hajtom a fejem,
hogy végig tudjak nézni a partot szegélyező házakon. Samsoné
egyértelműen a legszebb. És a legmodernebb. Hófehér, fekete
díszítéssel, szögletes és tele van üveggel, de Alana és az apám
házához képest mégis ridegnek tűnik.
És magányosnak is, mintha csak ő lakna benne.
– Egyedül laksz a házadban?
– Nem igazán tartom a házamnak, de igen, egyedül én vagyok
benne.
– Hol vannak a szüleid?
– Nem itt – feleli.
Nem azért válaszol tőmondatokban, mert félénk. Egyáltalán
nem félénk. Kíváncsi lennék, hogy csak velem ilyenek-e a
beszélgetései, vagy mindenki mással is.
– Egyetemre jársz? – kérdezem.
Megrázza a fejét.
– Tartok egy év szünetet.
Ezen muszáj nevetnem, bár nem akarok, de a válasza olyan
távol áll az én valóságomtól!
Felvont szemöldökkel, némán kérdezi, miért találom
mulatságosnak a válaszát.
– Ha szegény vagy, és kihagysz egy évet a középiskola után,
akkor eldobod a jövődet – magyarázom. – Ha gazdag vagy, és
kihagysz egy évet, akkor kifinomult vagy. Csak egy kis szünet,
még ahogy nevezik, az is puccos.
Egy pillanatig bámul rám, de nem mond semmit.
Legszívesebben lyukat fúrnék a fejébe, hátha kiszabadulnának
a gondolatai. Persze lehet, hogy azok meg nem tetszenének.
– Egyébként is, mi az értelme a szünetnek? – kérdezem.
– Elvileg azzal töltöd, hogy „megtalálod önmagad”.
A mondat végébe csipetnyi szarkazmus vegyül.
– És sikerült? Megtaláltad önmagad?
– Soha nem is veszítettem el – szúrja oda némi éllel. – Nem
hátizsákkal jártam be Európát. Az apám kiadott házaival
foglalkoztam. Nem valami kifinomult elfoglaltság.
Úgy hangzik, mintha kicsit neheztelne emiatt, de én bármit
megadnék, ha azért fizetnének nekem, hogy egy szép házban
lakjak a tengerparton.
 – Hány háza van errefelé a családodnak?
– Öt.
– Vagyis öt tengerparti házban élsz?
– Nem egyszerre.
Mintha egy icipicit elmosolyodott volna, de nem tudom
biztosan megmondani. Lehet, hogy csak a tűz árnyéka miatt
tűnt úgy.
Az életünk olyan felfoghatatlanul különböző, mégis itt
vagyunk, ugyanazon a parton ülünk, egy tűz mellett. És
próbálunk olyan beszélgetést folytatni, ami nem azt bizonyítja,
hány világ választ el bennünket egymástól. Annyi világ van
köztünk, hogy még csak nem is ugyanabban az univerzumban
vagyunk.
Bárcsak egy napig a fejébe költözhetnék! Vagy bármilyen
gazdag ember fejébe. Hogyan látják a világot? Hogyan lát
Samson engem? Mi miatt aggódnak a gazdagok, ha a pénz miatt
nem kell aggódniuk?
– Milyen gazdagnak lenni? – kérdezem tőle.
– Nagyjából olyan, mint szegénynek lenni. Csak több a
pénzed.
Ez annyira nevetséges, hogy már nevetni sem tudok rajta.
– Ilyet is csak egy gazdag mondhat.
Visszaejti az ágat a homokba, és hátradől a székén. Úgy
fordul, hogy a szemembe tudjon nézni.
– Akkor milyen szegénynek lenni?
A gyomrom összerándul, amikor visszafordítja a kérdésemet.
Felsóhajtok, mert magam sem tudom, jó ötlet-e őszintének lenni
vele.
De annak kellene lennem. Az elmúlt huszonnégy órában már
annyi hazugságot mondtam, hogy előbb-utóbb utolér a karma.
Amikor válaszolok neki, újra a tűz felé fordítom a tekintetemet.
– Nem kaptunk segélyt az ételre, mert az anyám sosem volt
elég józan ahhoz, hogy megjelenjen ott és akkor, amikor kell.
Autónk sem volt. Vannak gyerekek, akik úgy nőnek fel, hogy
sosem kell aggódniuk a pénz miatt, vannak, akiknek a családja
különböző okból segélyekből él, és vannak az olyanok, mint én.
Azok a gyerekek, akik valahogy kicsúsznak a rendszer résein.
Azok, akik megtanulják, hogy mindent meg kell tenni a
túlélésért. Azok, akik egy percig sem gondolkodnak azon, hogy
megegyenek-e egy szeletet egy csomag kenyérből, amit valaki
eldobott egy komp fedélzetén, mert ez tök normális. Ez a
vacsora.
Látom, hogy Samson álla megfeszül, ahogy rám mered. Pár
másodpercre megül közöttünk a csend. Már szinte mintha
bűntudata lenne, de aztán elkapja a tekintetét, és újra a
lángokba bámul.
– Bocsánat, hogy azt mondtam, nincs nagy különbség. Nagyon
felszínes megjegyzés volt.
– Te nem vagy felszínes – jegyzem meg halkan. – A felszínes
emberek nem bámulják olyan átéléssel az óceánt, mint te.
Alig fejezem be a mondatot, Samson tekintete máris
visszaugrik rám. A szeme megváltozott, mintha összeszűkült
volna, és a tekintete is elsötétült. Kezét végighúzza az arcán, és
azt mormolja:
– Bassza meg…
Nem tudom, miért mondja ezt, de az egész karomon libabőr
szalad végig. Úgy érzem, velem kapcsolatban jött rá valamire,
de nem tudom megkérdezni, mert észreveszem, hogy a lány és
a fiú, akik az óceánban úsztak, most felénk sétálnak. Cadence és
Beau.
Amikor közelebb érnek, akkor állapítom meg, hogy a lány az,
akivel Samson csókolózott korábban a konyhájában. Most
engem méreget, és minél közelebb ér, annál csinosabbnak
tűnik. Nem székbe ül, hanem Samson ölébe, és úgy bámul rám,
mintha reagálnom kellene valamit arra, hogy őt használja
ülőalkalmatosságnak. Szerencsére jól tudom titkolni az
érzéseimet.
És egyáltalán miért érzek bármit is?
– Hát te ki vagy? – fordul hozzám Cadence.
– Beyah. Sara mostohatestvére.
Abból, ahogy a pillantása végigsiklik rajtam, biztosan tudom,
hogy ő bizony öltözős lány. Úgy fonja a karját Samson köré,
mintha ki akarná jelölni a területét. Samson unottnak látszik,
vagy csak a gondolataiba merült. Beau, aki eddig Cadence-szel
volt a vízben, most mellém ül le egy üveg sörrel.
A tekintete a lábamtól indulva lassan végigsiklik a testemen,
míg végül megállapodik a szememnél.
– Beau vagyok – közli mohó vigyorral, és kezet nyújt.
Kezet rázunk, de ekkor megérkezik Sara és Marcos is az
úszásból. Sara felhördül, amikor meglátja, hogy Beau
érdeklődik irántam.
– Beyah eljegyzett menyasszony – jelenti be. – Ne vesztegesd
vele az idődet!
Beau lenéz a kezemre.
– Nem látok rajta gyűrűt.
– Azért, mert akkora rajta a gyémánt, hogy túl nehéz lenne
egész nap hordani – vágja rá Sara.
Beau közelebb hajol hozzám, az arcán gúnyos kis mosoly ül.
– Hazudik, mert nem bír engem.
– Azt látom.
– Honnan jöttél?
– Kentuckyból.
– És meddig maradsz?
– Nyár végéig, valószínűleg.
Elvigyorodik.
– Az jó. Én is. Ha valaha elunnád magad, ott lakom a… –
Kezével a háza felé int, bármelyik is legyen az, de elharapja a
mondatot, mert Sara elénk toppan, és megragadja a kezemet.
– Gyere, Beyah! Menjünk haza!
Örülök a javaslatnak, főleg, hogy én eleve nem is akartam itt
lenni.
Felállok, Beau meg a szemét forgatva, megadón emeli fel a
kezét.
– Mindig el kell rontanod a szórakozásomat, Sara!
Sara lehajol, hogy búcsúzóul megcsókolja Marcost, én meg
megkockáztatok egy gyors pillantást Samson irányába.
Valahogy nem tudok másra fókuszálni, csak a Cadence combját
szorító kezére. Már fordulnék el, hogy Sarával menjek, de
ebben a pillanatban Samson a szemembe néz. Olyan intenzív a
tekintete, hogy összeszorul tőle a mellkasom. Gyorsan elkapom
a pillantásomat, és vissza se nézve követem Sarát.
– Mi a helyzet Beau-val? – kérdezem úton a ház felé.
– Minden létező szempontból kiállhatatlan. Kérlek, ne
pazarold rá a figyelmedet, baromira nem érdemli meg!
Mondjuk nehéz bárkire is figyelnem, amikor Samson is a
közelemben van.
Sarával átvágunk a dűnéken, és bár iszonyú erős a késztetés,
hogy visszanézzek Samsonra, ellenállok neki.
– És mi van a lánnyal? Cadence-szel?
– Miatta ne aggódj! – nyugtat meg Sara. – Holnap elutazik, és
Samson szabad lesz.
Felnevetek.
– Nem állok sorba érte.
– Talán jobb is – jegyzi meg Sara, amikor a házhoz érünk. –
Samson nyár végén a légierő akadémiájára megy. Bár
reméltem, hogy összehozhatlak titeket, nagy szívás lenne, ha
beleesnél, mielőtt áthelyezik valahová.
Ezt hallva megtorpanok a lépcsőn, de Sara nem veszi észre,
mert előttem van. A hír meglep. Samson nem említette, mihez
kezd az egyéves szünet után. Nem tudom, miért, de nem
számítottam rá, hogy katonának áll.
A házban már nem égnek a lámpák, amikor beérünk.
– Van kedved még fenn maradni, és megnézni egy filmet?
– Hulla vagyok. Esetleg holnap este?
Sara leül a kanapéra a távkapcsolóval a kezében, aztán
hátrahajtja a fejét, hogy fel tudjon nézni rám.
– Örülök, hogy itt vagy, Beyah!
Bekapcsolja a tévét, és már nem rám figyel, de a szavai így is
mosolyt csalnak az arcomra.
Elhiszem neki, amikor azt mondja, örül nekem, és ez jó érzés.
Nem gyakran érezhettem, hogy a jelenlétemet értékelik. Vagy
hogy egyáltalán észreveszik.
A szobámba érve becsukom és kulcsra zárom magam mögött
az ajtót.
 A teraszhoz sétálok, és kinyitom az erkélyajtót, mert
szeretném éjszaka az óceán morajlását hallgatni. És azt is látni
akarom, mit csinál Samson.
Marcos és Beau még a tűznél vannak. Cadence éppen elsétál
tőlük, de az ellenkező irányba, mint amerre Samson háza van.
Samson éppen a dűnén vág át hazafelé. Egyedül.
Miért tesz ez boldoggá?
Nem akarom, hogy észrevegyen, úgyhogy visszamegyek a
szobába, és mégis becsukom az erkélyajtót.
Mielőtt lefeküdnék, kiveszem Teréz anya képét a zacskóból,
amiben megtette az utat, és odateszem a komód tetejére.
Borzasztóan nem illik ebbe a puccos szobába, de emiatt még
jobban örülök, hogy elhoztam magammal. Kell valami kis
emlékeztető a régi otthonomból, ami nem hagyja elfelejteni,
hogy ez a szoba, ez a ház, ez a város nem az én valóságom.
 KILENC

Mi a franc ez a hang?
A fülemre szorítom a kezem, és zavartan keresem a forrását
annak a hangnak, ami kirángatott a legmélyebb álmomból.
A szoba másik végéből érkezik. Kinyitom a szemem, felemelem
a fejemet a párnáról, mire a zaj még hangosabb lesz. Kinézek,
de még alig pislákol fény az égen. A horizont szürke, mintha a
világ még csak most készülődne az ébredéshez.
Felnyögök, és félredobom a takarót, hogy beazonosítsam a zaj
forrását. Olyan, mintha a komód felől jönne, szóval arra
fordulok.
Az új telefonom visít. Megdörzsölöm a szememet, hogy
magamhoz térjek, és meg tudjam nézni a képernyőt. Még csak
5:59 van.
A mobilon valaki ébresztőt állított be. A szövege ez: Nézd a
napfelkeltét!
Csak ennyi.
Leállítom, és a szobára újra csend telepszik. Hátrapillantok az
erkély felé.
 Samson.
Ajánlom, hogy megérje!
Magamra terítem a plédet az ágyról, aztán kimegyek az
erkélyre, és átnézek Samson erkélyére, de az egyelőre üres.
Leülök az egyik székbe, állig felhúzom a takarót, és
kibámulok a sötét horizontra. Keleten az óceán felett a nap
egészen vékony kis karéja kandikál ki. Észak felé még sötét az
ég, és időnként villámok szelik át. Úgy tűnik, vihar közeleg, és
azzal fenyeget, hogy kiolt minden fényt.
Az erkélyen ülve figyelem, ahogy a nap lassan bevilágítja a
félszigetet. Hallgatom, hogyan mossák a partot a hullámok.
A távolból mennydörgés érkezik, a közelben pedig sirályok
vijjognak.
Percekre bámulatba ejt a látvány, és közben a szél erőre kap.
A napfelkelte éles fényét lassan sötétbe borítja az érkező vihar.
A sötét felhők minden kitörni készülő színt kioltanak, és egy idő
után minden komor szürkébe öltözik.
Ekkor kezd el esni az eső. A teraszon véd a tető, és még a szél
sem olyan heves, így kint maradok, és végignézem, ahogy az,
ami tizenöt perce olyan reménytelin kezdődött, lassan
szomorúra fordul.
Vajon Samson tudta, hogy vihar is érkezik ma a
napfelkeltével? A háza felé nézek, és meglátom, hogy az ajtóban
áll, a keretnek dől, kezében kávé. De nem az esőt vagy az
óceánt, vagy az eget figyeli.
Engem néz.
Kitartó tekintete megmozdít bennem valamit, amit egyáltalán
nem szeretnék felébreszteni. Egy másodpercig viszonzom a
pillantását, azon gondolkodom, minden reggel felkel-e
megnézni a napkeltét, vagy csak arra volt kíváncsi, mit lépek,
miután meghallom az ébresztőt, amit ő állított be.
Talán tényleg csodálja a napfelkeltét. Talán a kevesek közé
tartozik, akik nem veszik biztosra ezt a látványt.
Azt hiszem, elképzelhető, hogy tévedtem vele kapcsolatban.
Talán túl hamar ítéltem. De mit számít, ha tévedtem is?
A kapcsolatunk elég kínos, és nem hinném, hogy ez változna,
hacsak nem lesz az egyikünknek személyiség-átültetése.
Megszakítom a szemkontaktust, és visszasétálok a szobába.
Bebújok az ágyba, és úgy döntök, ott is maradok.
 TÍZ

Az elmúlt három nap nagy részét a szobámban töltöttem. Az eső

és az előző hetem együtt ahhoz vezetett, hogy semmi kedvem
sem maradt szembenézni a világgal. Ráadásul időközben ez a
szoba lett a kedvenc helyem, mert itt, a négy fal között
biztonságban érzem magam. Rálátok az óceánra, van egy
tévém, amit végre megtanultam használni, és van saját
fürdőszobám.
Tényleg itt tudnék maradni ebben a szobában életem végéig,
és elégedett lennék a sorsommal.
A gondot mindenki más jelenti, aki a házban lakik.
Az apám többször is benézett. Azt mondtam, fáj a fejem meg
a torkom, és fáj beszélni, de azért néha mégis benyit, és
megkérdezi, jól vagyok-e.
Sara mindenfélét hozott nekem, kaját, vizet és gyógyszert,
amire semmi szükségem. Tegnap egy ponton bemászott mellém
az ágyba, és egy órát együtt néztük a Netflixet, mielőtt elment
volna Marcos-szal találkozni. Nem sokat beszélgettünk, de
meglepő módon az ő társasága nem zavart.
 Valahogy jó energiát sugároz. Néha fekete lyuknak érzem
magam mellette, mintha csak azzal, hogy ott vagyok az
ártatlansága közelében, elszívnám tőle az életet.
Nem szívesen ismerem be, de eléggé odafigyeltem arra, mit
csinál Samson. Nem tudom, miért tesz annyira kíváncsivá, de
mindenesetre különösnek találom a szokásait.
Bekapcsolva hagytam az ébresztőjét a telefonon, így a
napfelkelte lett a mi közös rituálénk. Ő is minden reggel kint
van a saját teraszán. Egyedül, mégis egymás mellett nézzük,
ahogy felébred a világ. Amikor visszaindulok a szobámba, egy
pillanatra találkozik a tekintetünk, de sosem szól hozzám.
Vagy nem túl beszédes reggelente, vagy jobb szereti csendben
élvezni a napfelkeltét. Akárhogy is, van ebben a közös időben
valami bizalmasság. Mintha lenne egy titkos találkánk, amiről
senki sem tud, pedig soha nem váltunk egyetlen szót sem.
Én általában lefekszem utána, de Samson mindig elmegy
hazulról. Nem tudom, hova indulhat ilyen hajnalok hajnalán,
de majdnem mindennap lelép. És amikor este visszatér, mindig
sötét van a házában. Mindig csak abban a helyiségben kapcsolja
fel a lámpát, amelyikben éppen van, és ha kimegy onnan,
rögtön le is oltja.
Úgy tűnik, már most is katonás rendben éli a napjait. A ház
makulátlan, legalábbis az ablakomból nézve. Emiatt
elgondolkozom, milyen lehet az apja. Ha Samson katonának áll,
talán katonacsaládban nevelkedett. Talán ezért olyan
módszeres és ezért tartja annyira rendben a házát.
Muszáj lesz kitalálnom valamit, amivel lefoglalom az
agyamat, ha folyton ez a téma foglalkoztat. Talán munkát
kellene szereznem, végtére is nem maradhatok örökre ebben a
szobában.
Vehetnék egy röplabdát meg egy hálót, és gyakorolhatnék, de
a gondolat kicsit sem vonz. Bár az edző már kiküldte az
edzésterveket, még meg se nyitottam az e-mailt. Nem tudom,
miért, de semmi kedvem a labdához nyúlni, amíg
Pennsylvaniába nem költözöm. Az elmúlt öt évem kizárólag a
röpiről szólt, és a következő négy évem is erről fog szólni.
 Jár nekem egy-két hónap, amikor nem kell erre gondolnom.
Az eső végre elállt, és ma már a nap is kisütött. Ha négy
napon keresztül játszom a beteget, az apám még orvost hív.
Nincs már ürügyem, hogy továbbra is a szobában kuksoljak, és
ez egy remek nap arra, hogy kimenjek, és munkát keressek.
Talán felszolgálhatnék valahol, és a borravalókat eltehetném az
egyetemre.
Mégis bármit megadnék még egy olyan napért, mint az elmúlt
három. Erről azonban hamar le kell mondanom, mert valaki
kopog az ajtón.
– Én vagyok! – szól be Sara. – Bejöhetek?
– Persze.
Már felültem az ágyban, és a támlának támasztom a fejem.
Sara bemászik, és leül mellém. Fahéjillata van.
– Jobban érzed magad?
Bólintok, és kis mosolyt erőltetek az arcomra.
– Igen, egy kicsit.
– Akkor jó. Végre elállt az eső! Van kedved később kimenni a
partra?
– Nem tudom. Azon töprengtem, hogy talán keresnem kéne
valami nyári melót. Félre kellene tennem a fősulira.
Ezen nevetnie kell.
– Ne már! Élvezd ki az utolsó nyaradat, mielőtt beüt a
felnőttkor! Használd ki azt, ami itt van! – int nagy mozdulattal.
Olyan vidám! Én még nem ocsúdtam fel az elmúlt napok
hangulatából, és elég világos, hogy nem passzolunk most
egymáshoz. Ezt ő is észreveszi, mert lehervad a mosoly az
arcáról, és összehúzott szemmel néz rám.
– Tényleg jól vagy, Beyah?
Mosolygok, de túl nagy erőfeszítésembe kerül, és a mosolyom
elhalványul, aztán felsóhajtok.
– Nem tudom. Ez az egész… egy kicsit furcsa nekem.
– Micsoda?
– Az, hogy itt vagyok.
– Haza szeretnél menni?
– Nem.
 Azt se tudom, e pillanatban hol van a „haza”, de ezt nem
mondom ki. Csak lebegek a semmi közepén, és ez nagyon
különös érzés. És elég lehangoló is.
– Szomorú vagy? – kérdezi Sara.
– Azt hiszem.
– Én tehetek ellene valamit?
Megrázom a fejem.
– Nem.
Sara az oldalára fordul, és a kezére támasztja a fejét.
– Valahogy ki kell rángatnunk ebből a letargiából! Lehet, hogy
kicsit azért is van, mert idegennek érzed magad a házban?
Bólintok. Tényleg úgy érzem, nincs itt igazán helyem.
– Valószínűleg ez is hozzátesz a dologhoz.
– Akkor csak fel kell pörgetnünk a barátságunkat – jelenti be,
és a hátára fordul. – Ismerjük meg egymást! Kérdezz tőlem
bármit!
Igazából sok mindent szeretnék tudni róla, úgyhogy a
támlának támasztom a fejemet, és próbálok kigondolni pár
kérdést.
– Jó kapcsolatod van az anyukáddal?
– Igen. Nagyon szeretem, ő a legjobb barátnőm.
Mázlista.
– És hol van az apád?
– Dallasban él. Öt éve váltak el.
– Szoktál vele találkozni?
Sara bólint.
– Igen. Jó apa, eléggé hasonlít a tiédre.
Valahogy sikerül komoly képet vágnom ehhez a
megjegyzéshez.
Két rendes szülője van, és egy mostohaapja, aki a jelek szerint
jobban ismeri őt, mint a saját lányát. Remélem, azért Sara
sosem fogja ezt készpénznek venni. Nem sok nehézség érte még
az életben. Ahhoz, hogy ezt megállapítsam, elég ránézni. Még
mindig tele van reménnyel.
– Mi a legrosszabb dolog, ami valaha történt veled? –
kérdezem.
 – A szüleim válása nagyon nehéz volt – válaszolja.
– Mi a legjobb dolog, ami valaha történt veled?
Elvigyorodik.
– Marcos.
– És mióta vagytok együtt?
– A tavaszi szünet óta.
– Ennyi?
– Igen, csak pár hónapja. De az életemet tenném rá, hogy egy
nap majd összeházasodunk.
– Azt ne csináld!
– Ne menjek hozzá? – kérdezi, és hasára fordul.
– Ne tedd fel rá az életedet! Még csak pár hónapja ismered.
Elvigyorodik.
– Nem is úgy értettem, hogy mostanában. Megvárjuk, míg
végzünk az egyetemen. – Még mindig álmodozó mosoly ül az
arcán. – Sulit váltok, hogy közelebb legyünk egymáshoz.
– Ő is egyetemre jár?
– Igen. Divattervezést tanul a Houstoni Egyetemen. A minorja
üzleti.
– Divattervezést tanul?
Sara bólint.
– Saját ruhamárkát akar piacra dobni. HisPanic lesz a neve.
– Így már értem a pólót.
– Igen, elég jó ötlet. Mexikóban született, Chiapasban. Azt
tervezi, hogy a bevétele egy részét oda küldi majd, hogy
küzdjenek a szegénység ellen. Már ha befut a ruhamárka.
Az Instagramon már ötezer követője van.
– És az jó? Nem nagyon vágom a közösségi médiát.
– Jobb, mint ha nincs ötezer követőd.
Felül, és törökülésben helyezkedik el. Folyamatosan mozog,
irigylem az energiáját, én az övének a felével is megelégednék.
– Kérdezhetek én is valamit? – fordul felém.
Bólintok.
– Én már vagy tízet kérdeztem, szóval ez a minimum.
– Mi tesz téged boldoggá? – Az arcán őszinte kíváncsiságot
látok.
 El kell fordulnom, hogy ne lássa az arckifejezésemet, mert
őszintén szólva… fogalmam sincs. És igazából én is kíváncsi
lennék. Az egész életemet azzal töltöttem, hogy próbáltam
életben maradni. Nem igazán gondoltam arra, mi van ezenfelül.
Régen boldoggá tett, ha egy rendeset ehettem. Boldog voltam
azokon az estéken, amikor az anyám nem hozott haza idegen
pasikat. Boldog voltam a McDonald’sos fizetésnapokon.
Nem vagyok benne biztos, miért ébreszt fel bennem ennyi
mindent ez a kérdés, de mióta idejöttem, most először jövök rá,
hogy azok a dolgok, amik eddig boldoggá tettek, igazából
semmit sem jelentenek a jelenlegi életemben.
Akkor mégis mi tesz boldoggá?
– Nem tudom. – Kinézek az ablakon a vízre, és érzem, ahogy
eláraszt a nyugalom. – Talán az óceán.
– Akkor ki kellene élvezned az óceánt, amíg itt vagy. Ne kezdj
dolgozni! Arra ott van életed hátralevő része. Szóljon ez a nyár
rólad! Nekem úgy tűnik, megérdemled, hogy most az egyszer
csak magadra gondolj.
Egyetértőn bólintok.
– Tényleg megérdemlem.
Erre elmosolyodik.
– Örülök, hogy te is belátod. – Feltápászkodik az ágyról. –
Megígértem Marcosnak, hogy elmegyek vele a fodrászhoz,
aztán ebédelünk egyet. Velünk jöhetsz, ha van kedved!
– Nem, még le kell zuhanyoznom. De lehet, hogy utána
sétálok egyet a parton.
Sara kihátrál a szobából.
– Oké. Pár óra, és itt vagyunk. Ne vacsorázz, mert sütögetünk
este a parton!

Sara említette, hogy a Bolivar-félsziget nagy részét Zoo

Beachnek, vagyis Állatkert Strandnak hívják. Felengedik az
autókat meg a golfkocsikat a homokra, szóval mindig nagy a
forgalom, és a bulinak sosincs vége.
Saráék környékén is van némi nyüzsgés, de azért ez nem
olyan forgalmas rész, mint a félsziget más területei. Pár
mérföldre a házuktól egészen más világ kezdődik, nem
mondhatnám, hogy egy jobb világ. Persze ez főleg attól függ,
milyen kedved van, márpedig nekem határozottan nincs
kedvem a hangos zenéhez meg a toxikus maszkulinitáshoz.
Visszafordulok, mielőtt még túl közel kerülnék az igazán
pezsgő részhez. Egy platós autó hátulján pár srác ül, és éppen
egy hamburgerrel próbálnak magukhoz csalogatni egy kutyát.
A kutyának kilátszanak a bordái. Figyelem, ahogy lassan
közeledik a platón ülő két sráchoz, úgy, mintha tudná, hogy
nagy árat kell majd fizetnie ezért az ételért.
Azonnal együttérzek a kutyával.
– Ez az! – mondja az egyik srác, és előrébb tartja a húst. – Még
egy kicsit közelebb!
Amikor a kutya már kartávolságra van, a srác elrántja a kaját
előle, a másik meg a kutya felé lép, és a lába közé szorítja.
Röhögve egy hajpántot húznak a kutya szemére, aztán
elengedik. Az állat vakon botladozik.
Azonnal odaszaladok a kutyához, aki a mancsával próbálja
lerángatni a pántot a fejéről. Leveszem a cuccot róla, mire
riadtan felnéz rám, aztán elspurizik.
– Jaj, ne már! – szól be az egyik srác. – Csak szórakoztunk vele.
Hozzávágom a hajpántot.
– Idióta pöcsök!
A kutya menekül, mire kikapom a másik srác kezéből a
hamburgert, és utánaindulok.
– Hülye picsa – mormolja mögöttem az egyikük.
Visszasétálok arra, amerről jöttem, távolabb a tömegtől, a
kutya felé. Szegény pára egy kék kuka mögött húzta meg magát.
Lassan sétálok felé, aztán megállok tőle egy-két méterre, és
óvatosan közelebb dobom hozzá a húspogácsát.
A kutya egy másodpercig szaglássza, aztán már falja is befele.
Dühösen sétálok tovább. Néha egyszerűen nem értem az
embereket. Utálom az egészet, mert emiatt most azt kívánom,
bár az egész emberiség egy kicsit többet szenvedne, mint most.
Talán ha mindenki belekóstolna abba, amit ennek a kutyának
át kellett élnie, kevésbé viselkednének seggfejként.
Félúton vagyok már haza, amikor észreveszem, hogy a kutya
követni kezdett. Biztos azt hiszi, hogy van még nálam hús.
Megállok, mire ő is megáll.
Egymásra nézünk, próbáljuk felmérni az erőviszonyokat.
– Nincs nálam több kaja.
Elindulok, a kutya pedig továbbra is a nyomomban halad.
Egyszer-egyszer eltereli valami a figyelmét, de amint felnéz, és
észreveszi, hogy eltűntem, szalad utánam. Még akkor is a
sarkamban van, amikor végre visszaérek a házhoz.
Biztosra veszem, hogy nem vihetek be a makulátlan házba
egy ilyen koszos kutyát, de egy kis kaját azért szerezhetek neki.
Az alsó lépcsőfokhoz érve visszafordulok és rámutatok:
– Marad!
A kutya azonnal leül. Ez meglep, de legalább úgy tűnik,
szófogadó.
A hűtőből kiveszek pár szelet pulykasonkát, meg öntök vizet
egy tálba, és kiviszem a kutyának. Leülök a lépcsőre, és a fülét
simogatom, miközben eszik. Nem tudom, lehet, hogy rossz ötlet
itt a háznál etetni. Most, hogy adtam neki valamit, valószínűleg
még tovább marad, de ez talán nem is olyan rossz dolog. Jólesne
valaki olyannak a társasága, aki nem ítélkezik felettem.
– Beyah!
A nevem hallatán a kutya hegyezni kezdi a fülét. Körbenézek,
keresem azt, aki kiabál nekem, de nem látok sehol senkit.
– Itt fent!
A mi házunkkal átellenben, egy üres tengerparti telek mögött
áll egy ház. A rendkívül magas tető szélén egy fickó áll. Olyan
magasan van, hogy beletelik pár másodpercbe, mire rájövök,
hogy Samson az.
Int nekem, én meg körbenézek, hogy tényleg rám gondol-e,
ami elég idiótaság, tekintve, hogy konkrétan a nevemet mondta.
– Gyere ide! – kiabálja.
 Samsonon nincs póló. Olyan szánalmasnak és kiéhezettnek
érzem magam, mint a kutya, amikor azonnal fel is pattanok.
Lenézek a kutyára.
– Rögtön jövök. Maradj itt!
Amint elindulok az utcán, a kutya a nyomomba szegődik.
Átvágok az üres telken a házig, aminek a tetején Samson áll.
Irtó közel van a peremhez, onnan néz lefelé.
– Gyere fel a lépcsőn a bejárati ajtóig! Aztán a folyosón balra
az első ajtó mögött lesz a tetőhöz vezető lépcső. Szeretnék neked
mutatni valamit.
Innen lentről is látom, ahogy csillog a bőrén az izzadság,
úgyhogy gyorsan a lábfejemre szegezem a tekintetem, és
próbálom eldönteni, mit csináljak. Eddig nem voltak a
legkellemesebbek a beszélgetéseink. Miért akarnám megint
kitenni magam ennek?
– Félek a magasban! – felelem hangosan, visszanézve rá.
Samson felnevet.
– Nem félsz te semmitől. Gyere fel!
Nem tetszik, hogy ilyen magabiztossággal mondja, mintha
ismerne. Mondjuk igaza van. Tényleg nem félek túl sok
mindentől. A kutyához fordulok, és a lépcső mellé mutatok.
– Marad! – A kutya odasétál, ahova mutattam, és leül. –
Bakker, kutya! Milyen okos vagy!
Felmegyek a lépcsőn a bejáratig. Vajon kellene kopognom?
Kopogok, de senki nem felel.
Felteszem, Samson egyedül van itt, különben biztos lejött
volna, hogy beengedjen.
Kinyitom az ajtót, de szörnyen furcsa érzés besétálni egy
ismeretlen házba. Gyorsan a megfelelő ajtó felé indulok, és
kinyitom. A lépcső egyenesen felvezet egy kicsi, körbezárt
kiülős teraszra. Olyan, mint egy világítótorony fülkéje, pont a
ház közepén van, és végig üvegfal veszi körbe, így minden
irányba szabad a kilátás.
Lélegzetelállító a látvány. Nem is értem, miért nincs ilyen
minden egyes házon. Minden estét itt töltenék a könyveimmel.
Az egyik ablak a tetőre nyílik. Samson fogja, hogy ki tudjak
menni hozzá.
– Hát ez nagyon király – ismerem el, és kinézek. Össze kell
szednem a bátorságomat, hogy kilépjek a tetőre. Nincs
tériszonyom, ahogy próbáltam beadni neki, de ez a ház is
cölöpökön áll, és a cölöpök felett van még két szint.
Samson megfogja a kezemet, és kisegít a tetőre, aztán
becsukja mögöttünk az ablakot.
Amikor végre megállok a lábamon, remegve fújom ki a
levegőt. Eddig a pillanatig nem is igazán fogtam fel, mennyire
magasan vagyunk. Nem merek lenézni.
Innen fentről minden másképp fest. A tető olyan magasan
van, hogy minden más ház eltörpül mellette.
Samson lábánál egy szerszámosláda van, mellette egy kupac
tetőzsindely.
– Ez az egyik az öt kiadott házatokból?
– Nem. Csak besegítek egy barátnak, Marjorie-nak. Beázik. –
A tető szinteltolásos, az egyik szint talán fél méterrel
magasabban van, mint a másik. Samson fellép a második
szintre, és csípőre teszi a kezét. – Gyere ide!
Amint mellé lépek, az óceánnal ellentétes irányba mutat.
– Innen látszik a naplemente az öböl felett.
Arra nézek, amerre mutat. Az ég mintha lángokban állna a
félsziget túloldalán. A vörösök, lilák, rózsaszínek és kékek
szédítő örvényben olvadnak egymásba.
– Marjorie háza a legmagasabb az egész környéken. Innen
belátni az egész félszigetet.
Lassan körbefordulok, hogy megcsodáljam a kilátást. Az egész
öböl olyan fényárban úszik, mintha valaki fotós szűrőt tett
volna rá. Ameddig a szemem ellát, követni tudom a part
vonalát.
– Ez gyönyörű.
Samson egy pillanatig bámulja a naplementét, aztán
visszaugrik a szinteltolásos tető alacsonyabb részére, és letérdel
a szerszámosládája mellett. Az egyik zsindelyt a tetőre helyezi,
és elkezdi bekalapálni.
Látva, hogy úgy mozog a tetőn, mintha simán a talajon lenne,
én kicsit megingok, és inkább leülök.
– Csak ennyit akartam – mondja. – Tudom, hogy szereted a
napfelkeltét, és szerettem volna, ha látod innen fentről a
naplementét.
– A mai napfelkelte igazából eléggé lehangolt.
Bólint, mintha pontosan tudná, hogy értem.
– Igen. Néha olyan szépek a dolgok, hogy minden más
valahogy… elhalványul mellettük.
Pár másodpercig némán figyelem őt. Még vagy öt zsindelyt a
helyére tesz, míg az ég el nem nyeli a fény nagy részét. Tudja,
hogy figyelem, de valamilyen oknál fogva most nem érzem
magam kínosan, amiért bámulom. Mintha neki is jobb lenne,
hogy itt vagyok, mint ha nem lennék itt. Kicsit olyan ez is, mint
amikor reggelente mindketten ott ülünk a saját erkélyünkön, és
nem beszélünk egymással.
A haja nedves az izzadságtól, emiatt a szokásosnál sötétebb
szőkének tűnik. A nyakában lánc lóg, és amikor mozog, néha
látom, hogy alatta egy csíkban fehér a bőre, vagyis valószínűleg
soha nem veszi le. Egy darab fa egy vékony, fekete fonott
zsinóron.
– Van a nyakláncodnak valami jelentése?
Bólint, de nem mondja el, mi is az a jelentés, csak némán
dolgozik tovább.
– És elmondod?
Megrázza a fejét.
Hát jó.
Felsóhajtok. Egyáltalán miért próbálok beszélgetni vele? Már
elfelejtettem, milyen is.
– Szereztél egy kutyát? – kérdezi.
– Elmentem sétálni, ő meg követett hazáig.
– Láttam, hogy adtál neki enni. Így már tuti nem fog elmenni.
– Én nem bánom.
Samson egy kis ideig elgondolkodva méreget, aztán a karjával
letörli az izzadságot a homlokáról.
– Mit tervez Sara meg Marcos ma estére?
Vállat vonok.
 – Sara valami parti sütögetést emlegetett.
– Az jó. Éhen halok.
Folytatja a zsindelyek felkalapálását.
– Kicsoda Marjorie? – kérdezem.
– Az övé ez a ház. A férje pár éve meghalt, úgyhogy néha
segítek neki ebben-abban.
Kíváncsi lennék, hány embert ismer a környéken. Itt nőtt fel
Texasban? Hova járt iskolába? És miért lép be a légierőhöz?
Olyan sok kérdésem lenne!
– Mióta vannak itt házaid?
– Nekem nincsenek itt házaim – feleli. – Csak az apámnak.
– És mióta vannak itt házai az apádnak?
Samsonnak kell pár pillanat, mire válaszol.
– Nem akarok az apám házairól beszélni.
Beharapom az ajkamat. A jelek szerint jó sok téma tabu vele
kapcsolatban. Bosszant a dolog, mert ettől csak még kíváncsibb
leszek. Ritkán találkozom olyannal, aki hozzám hasonlóan
őrizgeti a titkait. A legtöbben hallgatóságra vágynak, valakire,
akinek kiönthetik a szívüket. Samsonnak nem kell hallgatóság,
és nekem sem. Talán éppen ezért van, hogy kettőnk
beszélgetései valahogy mások, mint amikor más emberekkel
beszélek.
Maszatosak. Mint a sötét tintafoltok az üres, fehér lapon.
Samson visszapakolja a szerszámait a ládába. Még van némi
fény odakint, de már nem sokáig. Feláll, és visszajön a
megemelt szintre, ahol leül mellém.
Olyan közel van, hogy érzem a belőle sugárzó hőt.
A térdére könyököl. Tényleg nagyon szép. A hozzá
hasonlókról nehéz levenni a szemed, mégis azt hiszem, a
vonzereje inkább abból fakad, ahogy viselkedik, nem abból,
ahogy kinéz. Talán rejtőzik benne egy művész.
Az biztos, hogy van egy csendes oldala, amitől
elgondolkodónak, magába fordulónak tűnik. Bár lehet, hogy
egyszerűen csak zárkózott.
De bármilyen részekből is áll össze az egész, kezdek úgy
tekinteni rá, mint egy feladatra, amivel meg akarok
próbálkozni. Mint egy kihívásra. Szeretném feltörni a külső
burkot, és megnézni, mi rejtőzik odabent, hogy miért ő az
egyetlen ember ezen a bolygón, aki valóban, őszintén érdekel.
Samson végighúzza a hüvelykujját az alsó ajkán. Olyan
természetes a mozdulat, hogy azon kapom magam, a száját
bámulom már azelőtt, hogy beszélni kezdene.
– Volt egy halász, aki gyakran járt ide – meséli. – Rake-nek
hívták. A hajóján lakott, és folyton a vizet járta innen South
Padréig. Néha lehorgonyzott a parttól nem messze, kiúszott, és
csatlakozott a parton sütögetőkhöz, bárkik is voltak azok. Nem
sokra emlékszem vele kapcsolatban, de arra igen, hogy fecnikre
írt verseket, és osztogatta őket. Azt hiszem, ez fogott meg benne
a legjobban. Hogy egy rettenthetetlen halász, aki verseket ír. –
Ezen elmosolyodik. – Emlékszem, olyannak tűnt, mint valami
érinthetetlen mitikus lény. – Samson mosolya elhalványul, és
rövid szünet után folytatja. – 2008-ban lecsapott az Ike
hurrikán. A sziget nagy részét elpusztította. Segítettem a romok
eltakarításában, és a félsziget végénél, Gilchristnál megtaláltam
Rake hajóját. Darabokban. – Ujja a nyakláncával játszik, és lenéz
a fadarabra. – Elhoztam a hajó egy darabját, és ezt a nyakláncot
készítettem belőle.
Ujjával még mindig a láncon kibámul az óceánra. A kis
fadarabot előre-hátra húzogatja a zsinóron.
– Mi lett Rake-kel?
Samson felém fordul.
– Nem tudom. Hivatalosan sosem volt helyi lakos, úgyhogy
nem számolták az eltűntek és a halottak közé. De sosem hagyta
volna el a hajóját, még egy hurrikánban sem. Őszintén szólva
azt se tudom, próbálta-e bárki is megkeresni. Az se biztos, hogy
bárkinek is feltűnt, hogy nyoma veszett a hurrikán után.
– Neked feltűnt.
Samson arckifejezése megváltozik a szavaimra. Valami mély
szomorúság rejtőzik benne, amiből egy kicsi most a felszínre
tolul. Ez nem tetszik, mert a jelek szerint a szomorúság az,
amihez kötődni tudok. Ez a pillantás mintha megszólítaná a
lelkemet.
 Samson egyáltalán nem olyan, amilyennek gondoltam, mikor
megismertem, és nem tudom, hogyan dolgozzam ezt föl.
Csalódást okozok magamnak, amikor el kell ismernem, hogy
nem olyan, mint amilyennek feltételeztem. Sosem gondoltam,
hogy előítéletes lennék, de úgy tűnik, mégis az vagyok.
Előítéletes voltam Samsonnal és Sarával is.
Elkapom róla a tekintetem, és felállok. Lelépek a tető
alacsonyabb részére, és csak akkor fordulok vissza, amikor már
az ablakhoz érek. Vagy öt hosszú, néma másodpercig egymásba
mélyed a tekintetünk.
– Tévedtem veled kapcsolatban.
Samson biccent, de nem enged el a tekintete.
– Semmi baj.
Komolyan mondja, mintha egyáltalán nem tartana emiatt
kevesebbre.
Nem gyakran találkozom olyannal, akitől úgy érzem,
tanulhatok, de most úgy tűnik, ő jobban megért engem, mint én
őt, és ezt vonzónak találom.
Éppen ezért sokkal nehezebb szívvel sétálok lefelé a lépcsőn,
mint ahogy felfelé jöttem.
A kutya pontosan ott vár, ahol hagytam. Izgatottan néz rám,
és csóválni kezdi a farkát, amikor leérek az utolsó lépcsőfokra.
– Odanézzenek, hogy te milyen szófogadó vagy! – Lehajolok,
és megsimogatom. A szőre loncsos. Szegény pára annyira
emlékeztet saját magamra!
– Ő a te kutyád?
A hang irányába fordulok, és meglátom a nőt, aki egy
piknikasztalnál ül a ház első szintje alatt. Van az ölében valami,
azzal vacakol. Idősebb nő, a hetvenes éveiben járhat. Biztos ő
Marjorie.
– Nem tudom – vallom be, és lenézek a kutyára. – Még csak
most találkoztunk.
Közelebb lépek az asztalhoz, a kutya pedig követ.
– Samson barátja vagy? – kérdezi Marjorie.
– Nem tudom – ismétlem a választ. – Vele is csak most
találkoztunk.
 Felnevet.
– Hát, ha sikerül megfejtened azt a fiút, feltétlenül meséld el!
Kész rejtély az a gyerek.
Ezek szerint nem csak nekem ez a véleményem róla.
– Meg akarta mutatni a kilátást a tetőről. Igazán csodálatos. –
Így közelebbről már látom, hogy pekándiókat tör fel. A házat
tartó egyik cölöpnek dőlök. – Mióta ismeri Samsont? –
kérdezem.
Marjorie elgondolkodva emeli meg az állát.
– Úgy év eleje óta, azt hiszem. Februárban volt egy
szívrohamom, és már nem tudok úgy mozogni a házban, ahogy
korábban, szóval néha beugrik, és munkába állítom. Sose
panaszkodik, és nem is fogad el pénzt, szóval nem tudom, neki
mi az üzlet ebben.
Elmosolyodom. Tetszik, hogy Samson nem fogad el pénzt tőle.
Nem mintha Marjorie ne engedhetné meg magának, hogy
fizessen valakinek, aki segít neki. A legmagasabb házban lakik a
félsziget valószínűleg legszebb részén. A ház nem a
legmodernebb, és ami azt illeti, kicsit már lelakott, de mégis
karakteres. Látszik rajta, hogy laknak benne, nem úgy, mint sok
másik házban, amit kiadnak, és tök egyformák.
– Nagyon tetszik a háza – jegyzem meg körbenézve. – Ezt a
szintet hogy nevezik?
– Ez a cölöpszint – feleli, és a feje fölé mutat. – Azt tekintjük
földszintnek.
Körbenézek a többi házra. Néhánynak zárt a cölöpszintje,
egyesek garázst csináltak belőle. Nekem jobban tetszik
Marjorie-é. Van itt egy tikibár, egy piknikasztal, és pár
függőágyat is kiakasztott a cölöpök közé.
– Vannak, akik plusz helyiségeket csinálnak a cölöpszinten –
magyarázza Marjorie. – A szomszéd jöttment bolondok egy
egész vendégszobát kialakítottak ott. Nem a legokosabb ötlet, de
hát engem nem kérdeztek. Hamar rájönnek így is. Az óceán
néhanapján a szomszédunk, de máskor a lakótársunk. –
Közelebb int magához. – Tessék, vegyél! – A kezembe nyom egy
nagyobb zacskó pucolt pekánt.
 – Igazán nem kell nekem adnia! – szabadkozom, és próbálom
visszaadni neki a csomagot, de erre csak legyint.
– Tartsd csak meg! Nekem úgyis túl sok van.
Fogalmam sincs, mihez kezdek egy kiló pekándióval.
Gondolom, majd odaadom Alanának.
– Köszönöm.
Marjorie a kutya felé biccent.
– Elnevezted már?
– Nem.
– Pepper Jack Cheese-nek kéne hívnod.
Felnevetek.
– Mégis miért?
– Mégis miért ne?
Lenézek a kutyára. Kicsit sem néz ki úgy, mint egy sajt. Persze
nem tudom, van-e olyan kutya, ami hasonlít sajtra… – Pepper
Jack… – próbálgatom a nevet. – Pepper Jacknek érzed magad?
– Pepper Jack Cheese – javít ki Marjorie. – Megérdemli a teljes
nevét.
Bírom Marjorie-t. Kicsit lökött.
– Köszönöm a pekándiót! – Lenézek a kutyára. – Menjünk
haza, Pepper Jack Cheese!
 TIZENEGY

Egy kicsi általánosba jártam, ott ismerkedtem meg Natalie-val.

Az iskola csak pár percre volt a házunktól, és olyan kicsit volt,
hogy csak egy osztály jutott egy évfolyamra. Az ember azzal
lógott együtt, akivel egy osztályba járt. Az általánosban még
senkit sem érdekelt a pénz, mert túl fiatalok voltunk ahhoz,
hogy tudjuk, mi a dörgés.
A gimi egészen más volt. Sokkal nagyobb volt minden, és
addigra már a pénz döntötte el, melyik klikkbe tartozol. Kivéve,
ha kivételesen csinos voltál. Vagy híres a YouTube-on, mint
Zackary Henderson. Ő nem volt gazdag, de a közösségi médiás
státuszának köszönhetően bekerült a gazdag srácok közé. Az én
korosztályomban a követők száma szinte értékesebb, mint a
készpénz.
Én a város legrosszabb környékén laktam, és ezt mindenki
tudta is. Az arrafelé élő gyerekek, akik olyan szegények voltak,
mint én, szép lassan lemaradoztak. Sokan a szüleik szomorú
nyomdokába léptek, és drogozni kezdtek. Sosem éreztem
magamat közéjük valónak, mert én mindig pontosan az
ellenkezőjét akartam tenni annak, amit anyám és a hozzá
hasonlók műveltek.
Az iskolában ez nem sokat számított. Natalie volt az egyetlen
barátnőm, amíg elsős gimisként be nem léptem a
röplabdacsapatba. A csapatból páran elfogadtak, főleg, miután
én lettem a legjobb, de a többségük inkább neheztelt rám. Még
mindig úgy kezeltek, mintha kevesebbet érnék nálunk. De nem
a szokványos módon szemétkedtek. Nem szóltak be, nem
lökdöstek a folyosón. Szerintem tartottak tőlem annyira, hogy
ne jöjjenek nekem nyilvánosan.
Nem hagytam volna magam, és ezt ők is tudták.
Szóval inkább csak kerültek és levegőnek néztek. Sosem
vontak be semmibe. Biztos, hogy ebben annak is nagy szerepe
volt, hogy én voltam a kevesek egyike, akinek nem volt se
mobilja, se laptopja, se telefonja otthon. Az iskolaidőn kívül
lehetetlen volt kapcsolatba lépni velem, és ez manapság
végzetes az ember társadalmi státuszára nézve. Vagy talán csak
én fogtam erre, hogy a hat év nagy részében kirekesztettek
mindenből.
Az ember óhatatlanul keserű lesz, ha ilyen sok időt tölt
egyedül. Különösen nehéz, hogy ne legyenek keserű előítéleteid
az osztályrendszerrel és a pénzes emberekkel szemben, akik
minél gazdagabbak, annál inkább úgy kezelnek, mintha nem is
léteznél.
Éppen ezért olyan nehéz itt lenni a tengerparton olyanokkal,
akik tudom, hogy a gimiben simán átnéztek volna rajtam.
Szeretném azt hinni, hogy Sara ugyanúgy kezelt volna ott is,
mint most, ha megismer. Minél több időt töltök vele, annál
kevésbé tudom róla elképzelni, hogy szándékosan szemét lenne
bárkivel is.
És Samson… Ő vajon hogy bánt a kevésbé szerencsésekkel?
Nem mindegyik gazdagabb iskolatársam volt seggfej, de elegen
voltak azok ahhoz, hogy valahogy egy kalap alá vegyem őket.
Mostanában eltöprengtem azon, vajon máshogy alakultak
volna-e a dolgok, ha jobban igyekszem. Ha jobban megnyílok.
Akkor elfogadtak volna?
 Talán kizárólag azért nem fogadtak be, mert nem is akartam.
Könnyebb volt egyedül. Ott volt Natalie, amikor szükségem volt
rá, de neki volt mobilja és más barátai, akikkel el tudta tölteni
az időt, szóval nem voltunk elválaszthatatlanok. Még azt se
mondanám, hogy legjobb barátok voltunk.
Most csak azt tudom, hogy sosem csináltam ilyesmit, mint
most. Soha nem lógtam együtt egy csapat másik emberrel.
Amint elég idős lettem ahhoz, hogy munkát vállaljak, annyit
melóztam, amennyit csak tudtam. Szóval a tábortűz, a parti
sütögetés és a korombeliek társasága teljesen idegen számomra.
Próbálom valahogy elengedni magamat ezzel a társasággal, de
tudom, hogy idő kell hozzá. Annyi évbe telt, míg az lettem, aki
vagyok. Nehéz pár nap alatt megváltoztatni önmagadat.
Nagyjából nyolcan ülnek a tábortűz körül, de egyikük sem
Samson. Ő lejött, evett egy hamburgert, de utána rögtön
visszament a házába. Az itt lévők közül csak Sarát és Marcost
ismerem, ők viszont szemben ülnek velem, a tűz elválaszt tőlük.
Szerintem ők se nagyon ismerik a társaságot, hallottam, amikor
Marcos megkérdezte az egyik sráctól, hova valósi.
Ez biztos olyan tengerpartos dolog. Hogy olyanokkal lógsz,
akiket alig ismersz. Idegenek gyűlnek a tűz köré, egyik felületes
kérdést teszik fel a másik után, míg elég részegek nem lesznek
ahhoz, hogy úgy tegyenek, mintha egész életükben ismerték
volna egymást.
Szerintem Sara is érzékeli, hogy kezdek magamba fordulni,
mert odajön hozzám és leül mellém. Pepper Jack Cheese a
homokban fekszik a székem mellett. Sara lenéz a kutyára, és
megvakarja a füle tövét.
– Hol találtad ezt a szerencsétlen?
– Követett hazáig.
– És már elnevezted?
– Ő itt Pepper Jack Cheese.
Rám mered.
– Ez komoly?
Vállat vonok.
– Igazából tetszik – vallja be Sara. – Majd megfürdethetnénk.
Van egy kinti zuhany a cölöpszinten.
– Szerinted anyukád megengedné, hogy megtartsam?
– A házban nem hiszem, de berendezhetünk neki egy helyet
kint. Őszintén, anyának szerintem fel se tűnne, alig vannak itt.
Ez már nekem is feltűnt. Az anyukája és az apám is későn jár
haza, és általában hamar le is fekszenek, aztán kora reggel
indulnak.
– Miért vannak ilyen sokat távol?
– Mindketten Houstonban dolgoznak. Elég durva a forgalom,
szóval hétköznapokon inkább bent vacsoráznak a városban,
hogy ne csúcsidőben kelljen hazaindulniuk. Nyaranta kiveszik a
péntekeket, így háromnapos hétvégéik vannak.
– De egyáltalán miért autóznak le hétfőtől csütörtökig? Nincs
egy házuk Houstonban?
– Anya túlzottan aggódna miattam. Mivel már majdnem húsz
vagyok, nem olyan szigorú, mint volt, de még mindig tudni
akarja, hogy esténként a saját ágyamban alszom. És imádja az
óceánt. Szerintem itt jobban tud aludni.
– Lakik bárki a házban, amikor nincs nyár?
– Nem, de ki szoktuk adni. Az ünnepek alatt lejövünk, és néha
leugrunk egy-egy hétvégére. – Abbahagyja Pepper Jack Cheese
simogatását, és felnéz rám. – Hol fogsz lakni, amikor
elkezdődnek az óráid augusztusban? Visszaköltözöl
anyukádhoz?
A gyomrom összerándul a kérdésre. Még mindig
mindannyian azt hiszik, hogy valami állami főiskolára fogok
járni Kentuckyban. Nem szólva arról, hogy még mindig
senkinek nem szóltam anya haláláról.
– Nem, én…
Marcos bukkan fel, és mielőtt befejezhetném a mondatot,
felhúzza Sarát a székéről. A karjába kapja, Sara a nyakába
kapaszkodik és visít, úgy szaladnak be a vízbe. Pepper Jack
Cheese a felfordulás láttán felpattan, és ugatni kezd.
– Semmi baj – nyugtatom meg, és a fejére teszem a kezem. –
Fekszik!
Újra elfoglalja korábbi pozícióját a homokban, én meg
felnézek Samson házára, és azon töprengek, vajon mit csinálhat
most. Lehet, hogy egy lánnyal van? Az megmagyarázná, miért
nem bandázik itt a többiekkel.
Nem szívesen vagyok itt így, hogy Sara és Marcos bement a
vízbe. Senkit nem ismerek ezek közül az emberek közül, és
egyre nagyobb a ricsaj. Azt hiszem, rajtam kívül mindenki iszik.
Felállok, és elsétálok a csoporttól, mielőtt valaki kitalálná,
hogy üvegezzünk vagy valami hasonló borzalmat játsszunk.
Pepper Jack Cheese azonnal a nyomomba szegődik.
Kezdem nagyon megkedvelni. Szívmelengető a hűsége, bár a
neve túl hosszú. Hívhatnám csak PJ-nek.
Pár lépésre a bulizóktól van egy félig összeomlott homokvár.
PJ odaszalad hozzá, és alaposan megszaglássza. Én leülök a
homokvár mellé, és elkezdem visszaépíteni az egyik falát.
Milyen különös az élet! Az egyik nap még a halott anyádat
bámulod, pár nappal később pedig homokvárat építesz a
parton, egyedül a sötétben egy sajtról elnevezett kutya
társaságában.
– Egy órán belül el fogja mosni a dagály.
Felnézek a mellém lépő Samsonra. Hihetetlenül
megkönnyebbülök attól, hogy itt van, és ez is különös érzés.
A jelenléte kezd valamiféle furcsa nyugalommal eltölteni.
– Akkor jobb, ha segítesz építeni egy védőfalat!
Samson megkerüli a homokvárat, és leül a másik oldalán,
aztán a kutyára néz.
– Kedvel téged.
– Mert etetem. Biztosra veszem, hogy ha kapna tőled egy
húspogácsát, téged is elkezdene követni.
Samson előrehajol, és elkezdi felhalmozni a homokot a
kastély felé eső oldalán. A látványtól vigyorognom kell. A dögös,
félmeztelen srác homokozik.
Időnként lopott pillantásokat vetek rá, mert lenyűgöz az a
figyelem, amivel dolgozik.
– Pepper Jack Cheese-nek hívják – töröm meg az elnyúló
csendet.
Samson elmosolyodik.
 – Találkoztál Marjorie-val?
– Honnan tudod, hogy az ő ötlete volt?
– Két macskája van, az egyik Cheddar, a másik Mozzarella.
Felnevetek.
– Érdekes nő.
– Az már biztos.
Közeledik a dagály, és a víz lassan eléri azt a területet, amin
dolgozunk. Samson félbehagyja a fal lapogatását.
– Voltál már a vízben?
– Nem. Kicsit tartok tőle.
– Miért?
– Medúzák, cápák, mindaz, amit nem látsz a felszín alatt…
Samson felnevet.
– Ma egy háromszintes ház tetején mászkáltunk. Az óceánban
nagyobb biztonságban vagy, mint azon a tetőn. – Feláll, és
leporolja a homokot a sortjáról. – Na gyere!
Elindul a vízbe, nem is vár meg. Marcost és Sarát keresem a
szememmel, de messze vagyunk tőlük.
Az óceán hatalmas, és nem tudom, miért tűnik mégis olyan
meghittnek Samsonnal bemenni. Felállok és letolom a
nadrágomat, aztán odadobom Pepper Jack Cheese mellé.
– Vigyázz rá! – utasítom.
Besétálok a vízbe, ami melegebb, mint vártam. Samson jó pár
lépéssel előttem van, úgyhogy haladok tovább. Meglep, milyen
sokáig be kell menni, mire legalább a térdemig ér a víz. Samson
fejest ugrik előttem egy hullámba, és eltűnik.
Amikor a víz már a mellkasomig ér, Samson is újra
előbukkan. Tőlem fél méterre emelkedik ki az óceánból.
Hátrasöpri nedves haját, és lenéz rám.
– Látod? Kicsit sem ijesztő.
Lejjebb engedi magát, míg a víz a nyakáig nem ér. A térdünk
véletlenül összekoccan, de úgy tesz, mintha nem vette volna
észre. Nem hátrál el, én viszont egy icipicit hátrébb húzódom,
hogy ne forduljon elő még egyszer. Nem ismerem még olyan jól,
és nem vagyok benne biztos, hogy szeretném, ha bármit is
bátorításnak venne. Végül is nemrég még egy másik lány ült az
ölében, és én nem tervezek bárkinek is az öltrófeájává válni.
– Kaptál ma pekándiót Marjorie-tól? – kérdezi. Bólintok, mire
elneveti magát. – Olyan kurva sok pekándióm van már! –
mondja. – Ki szoktam tenni mások teraszára.
– Ezt csinálja egész nap? Töri a pekándiót?
– Nagyjából.
– És honnan szerzi? Nincs is fája!
– Fogalmam sincs – vallja be. – Nem ismerem annyira. Csak
pár hónapja ismerkedtünk meg. Éppen a házánál sétáltam, és
megállított, megkérdezte, megyek-e mostanság a boltba.
Megkérdeztem, mire van szüksége, és azt mondta, elemre.
Megkérdeztem, milyen fajtára, mire rávágta, hogy: „Lepj meg!”
Elmosolyodom, de nem azon, amit mond, hanem azért, mert
tetszik, ahogy beszél. Ahogy az alsó ajka mozog beszéd közben,
az valahogy elvonja a figyelmemet.
Samson pillantása visszatér az arcomra, de nem a szemembe
néz. Észreveszem, amikor a tekintete a számra siklik, aztán
gyorsan elkapja. Kicsit kijjebb úszik.
A víz már a nyakamig ér, és mindkét karomat használnom
kell, hogy ott maradjak, ahol még leér a lábam.
– Sara mondta, hogy pár napig beteg voltál – jegyzi meg
Samson.
– Nem éreztem valami jól magam, de ez inkább érzelmi
kimerültség volt, mint testi.
– Honvágyad van?
Megrázom a fejem.
– Nem. Határozottan nem honvágy.
Úgy tűnik, ma szokatlanul beszédes kedvében van, és ezt
szándékomban áll kihasználni.
– Merre jársz mindennap? Mit csinálsz azon kívül, hogy idős
néniknek segítesz ingyen?
– Csak próbálok láthatatlan maradni – feleli.
– Ez meg mit jelent?
Samson elfordul tőlem, és a víz pereme felett lebegő
teliholdra bámul.
– Hosszú lenne elmagyarázni, és most nincs kedvem a hosszú
magyarázatokhoz.
Ez nem valami meglepő. Úgy tűnik, ha beszélgetésről van szó,
jobb szereti a felszínt kapargatni.
– Nem tudlak hova tenni téged – jegyzem meg.
Az arca meg se rezdül, de a hangjában van egy csipetnyi
humor, amikor azt válaszolja:
– Nem tudtam, hogy próbálkozol vele.
– Azért, mert azt hittem, már kiismertelek. De mint mondtam,
tévedtem. Több réteged van.
– Rétegem? – visszhangozza. – Mint egy hagymának? Vagy egy
tortának?
– Határozottan hagymának. Le kell fejteni rólad a rétegeket.
– És ezzel próbálkozol?
Megvonom a vállam.
– Éppen nincs jobb dolgom. Talán arra áldozom a nyaramat,
hogy megpróbálom lefejteni a rétegeidet, míg végre válaszolsz
egy kérdésemre.
– Már válaszoltam egyre. Beszéltem a nyakláncomról.
Bólintok.
– Ez igaz. Azt elárultad.
– Miért, szerinted téged könnyű kiismerni? – kérdezi.
– Nem tudom.
– Hát nem az.
– De próbálkozol vele?
Egy másodpercig fogva tartja a tekintetemet.
– Ha már te is.
A válaszára mintha vashorgonnyá válna a térdem.
– Attól tartok, nem sokra fogunk menni egymással – jegyzem
meg. – Én szeretem az én kis titkaimat, és az az érzésem, hogy te
is a tieidet.
Erre bólint.
– Mérget vehetsz rá, hogy nem jutsz tovább az első rétegnél.
Nekem meg valami azt súgja, hogy igen.
– Miért vagy ennyire zárkózott? Híres a családod, vagy mi?
– Vagy mi – válaszolja.
Egyre közelebb jön hozzám, amitől az az érzésem támad,
hogy talán mégis kölcsönös ez a vonzalom, amit elég nehéz
befogadnom. Mármint azt, hogy egy olyan jóképű és gazdag
srác, mint ő, bármilyen szempontból érdekesnek találhat
engem.
Azt juttatja eszembe, amikor Dakota először megcsókolt, hogy
akkor hogyan éreztem magamat. Éppen ezért kezdek hátrálni
Samsontól. Nem akarom, hogy olyat mondjon vagy tegyen,
amitől úgy érezhetem magam, ahogy Dakota miatt éreztem
magam rögtön a csók után.
Sosem akarom úgy érezni magamat, de akkor sem tudok nem
arra gondolni, hogy Samsonnal talán minden más lenne. Vajon
mit mondana a csók után? Olyan szívtelen lenne ő is, mint
Dakota volt?
Útközben valahogy megfordultunk, és most a hátam van a
partnak. A jelek szerint mozgunk, de annyira lassan, hogy azt
alig lehet észrevenni. Pár vízcsepp csillog Samson alsó ajkán, és
nem tudom róluk levenni a szememet.
Újra összeér a térdünk, de ezúttal nem húzódom el, hagyom,
hogy az érintés eltartson egy másodpercig. Amikor vége,
csalódottságot érzek.
Tudni szeretném, ő mit érez. Valószínűleg világosabban látja,
hogy mit akar, mint én.
– És te miért titkolózol ennyire? – kérdezi.
Ezen elgondolkodom.
– Azt hiszem, sosem volt senkim, akinek mindent el akartam
volna mondani.
A szemében megértés csillan. Szinte suttogva felel:
– Ahogy nekem se.
Aztán eltűnik a víz alatt. Pár másodperccel később hallom,
hogy felbukkan mögöttem, és beszívja a levegőt. Megpördülök,
és most még közelebb van hozzám. Most már határozottan
összeér a lábunk, de egyikünk sem húzódik el.
Nem hiszem, hogy valaha is éreztem ilyet, a vérem mintha
száguldana az ereimben. Eddig, ha férfival voltam, általában
azt kívántam, legyen minél nagyobb köztünk a távolság. Nem
szoktam hozzá, hogy azt kívánjam, bár ne lenne távolság
köztem és egy másik ember között.
– Kérdezz még! – mondja. – Valószínűleg a legtöbb kérdésedre
nem válaszolok, de tudni akarom, mit szeretnél tudni rólam.
– Valószínűleg többet, mint amit hajlandó vagy elárulni.
– Próbáljuk meg!
– Egyke vagy?
Bólint.
– Hány éves vagy?
– Húsz.
– Hol nőttél fel?
Megrázza a fejét, erre nem akar felelni.
– Pedig ez nem is volt olyan tolakodó kérdés – jegyzem meg.
– Ha tudnád a választ, akkor tudnád, hogy nagyon is az.
Ebben igaza van. Hát, ez így komoly kihívás lesz, de
szerintem még nem tudja, milyen erős bennem a
versenyszellem. Végtére is ösztöndíjat nyertem az egyetemre,
olyan eltökélten akartam győzni.
– Sara azt mondta, a légierő akadémiájára mész.
– Igen.
– Miért?
– Családi hagyomány.
– Á! – kiáltok fel. – Végre egy morzsa! Akkor az apád a
légierőnél szolgált?
– Igen. És a nagyapám is.
– Hogyhogy ilyen gazdag a családod? A katonaság nem fizet
olyan jól.
– Vannak, akik az elismerésért állnak katonának, nem a
pénzért.
– Te be akarsz állni a légierőhöz, vagy csak azért csinálod,
mert ezt várják tőled?
– Menni akarok.
– Az jó.
Nem tudom, hogy csak a sodrás miatt-e, de most még
közelebb van. Az egyik lábam a térde közé került, és a combom
időnként az ő combjához ér. Lehet, hogy szándékosan csinálom,
ami meglep. De lehet, hogy ő is.
 – Mi a kedvenc állatod? – kérdezem.
– A bálna.
– A kedvenc ételed?
– Tengeri herkentyűk.
– A kedvenc dolgod?
– Az úszás.
Nevetek.
– Tipikus parti srácos válaszok. Ezzel nem jutok semmire.
– Akkor tegyél fel jobb kérdéseket! – vágja rá sokatmondóan.
Újabb kihívás. Egymás szemébe nézünk, és közben próbálok
olyan kérdést kitalálni, amire tényleg választ akarok kapni.
– Sara azt mondta, nincsenek kapcsolataid, hogy csak olyan
lányokkal kavarsz, akik nyaralni jönnek ide. Miért?
Nem válaszol. A jelek szerint még egy kérdés, amiről nem
beszélhetünk.
– Oké, ez túl intim. Kitalálok egy másikat.
– Nem, erre válaszolok – szakít félbe. – Csak próbálom
kigondolni, hogyan.
Lejjebb ereszkedik, míg a víz már az álláig ér. Utánozom a
mozdulatát. Tetszik, hogy így csak egymás szemére tudunk
fókuszálni, bár az ő szeméből nem sok mindent tudok kiolvasni.
– Nehezen lehet elnyerni a bizalmamat.
Nem erre a válaszra számítottam. Valami olyasmit vártam,
hogy azt mondja, élvezi a szingliséget, vagy valami hasonlóan
tipikus választ.
– Miért? Összetörték a szívedet?
Amíg a válaszon gondolkodik, összeszorítja a száját.
– Igen – feleli színtelen hangon. – Teljesen összetörtek. Darya
volt az.
Amikor kimondja a nevét hangosan, a féltékenység váratlan
tüskéje hatol a szívembe. Meg akarom kérdezni, mi történt, de
nem igazán akarom hallani a választ.
– És az milyen érzés? – kérdezem tőle.
– Ha összetörik a szíved?
Bólintok.
Eltol mellőlünk egy arra úszó hínárt.
 – Voltál már szerelmes?
Felnevetek.
– Nem. Még a közelében sem voltam soha. Sosem szerettem
senkit, és engem sem szeretett még senki.
– Dehogynem – ellenkezik. – A család is számít.
Megrázom a fejem, mert hiába számít a család, a válaszom
akkor se változik. Az apám alig ismer, az anyám pedig nem volt
képes szeretni engem.
Félrekapom a pillantásomat, és kinézek a nyílt vízre.
– Nekem nincs ilyenfajta családom – magyarázom halkan. –
Nem sok embernek van olyan anyja, mint nekem. Nem
emlékszem, hogy megölelt volna valaha is. – Újra Samson
arcára siklik a tekintetem. – Ha belegondolok, abban se vagyok
biztos, hogy bárki is megölelt valaha.
– Az meg hogy lehetséges?
– Mármint üdvözlésképpen volt, hogy megöleltem valakit, egy
gyors ölelés köszönésnél vagy búcsúzásnál. De sosem volt…
nem tudom, hogyan fejezzem ki…
– Nem tartott senki a karjában?
Bólintok.
– Igen. Ez talán jobb megfogalmazás. Sosem tartott senki a
karjában. Nem tudom, milyen az. Ami azt illeti, igyekszem is
elkerülni. Valahogy furcsa lenne.
– Szerintem attól függ, ki tart a karjában.
Mintha összeszorulna a torkom. Nagyot nyelek, és egyetértőn
bólintok, de nem mondok semmit.
– Meglep, hogy nem gondolod, hogy az apád szeret téged.
Rendes pasinak tűnik.
– Nem is ismer engem. Tizenhat éves korom óta most
találkozunk először. Többet tudok rólad, mint róla.
– Az nem valami sok.
– Pontosan – vágom rá, és most már újra szemben vagyunk
egymással.
Samson térde a belső combomhoz ér, elég magasan, és
örülök, hogy nem lát semmit belőlem az állam alatt, mert az
érintésére mindenhol libabőrös lettem.
 – Nem gondoltam volna, hogy sok olyan ember van a világon,
mint én – jegyzi meg Samson.
– Szerinted mi hasonlítunk? – A legszívesebben nevetnék
ezen, de Samson arckifejezésében nincs semmi vidámság.
– Szerintem sokkal több bennünk a közös, mint gondolnád,
Beyah!
– Azt gondolod, te is annyira egyedül vagy a világon, mint én?
Összeszorított ajakkal bólint, és életemben nem láttam ennél
őszintébb gesztust. Sosem gondoltam volna, hogy valaki, aki
ilyen gazdag, élhet olyan szar életet, mint én, de abban, ahogy
Samson rám néz, ez látszik. Hirtelen minden annyira ismerős
benne.
Igaza van, hasonlítunk, de csak a legszomorúbb értelemben.
A hangom alig több suttogásnál, amikor válaszolok.
– Amikor először találkoztunk a kompon, rögtön láttam, hogy
sérült vagy.
Megvillan valami a szemében, és jobbra billenti a fejét.
– Szerinted én sérült vagyok?
– Igen.
Közelebb jön a vízben, pedig már eleve nem volt sok hely
köztünk. Szándékosan csinálja, és már sok-sok részem simul az
ő testének sok-sok részéhez…
– Igazad van – mondja halkan, és a lábát a bal térdem mögé
csúsztatja. – Nem maradt belőlem semmi, csak egy kibaszott
nagy rakás törmelék.
Magához húz, és mindkét lábamat a dereka köré fonja, de
ennyi. Nem próbál megcsókolni. Csak összetart minket, mintha
ez is elég lenne, miközben magunk mellett lebegnek a karjaink.
Hamar megadom magam, bár nem is tudom, pontosan
miben. Talán mindenben. Mert ebben a pillanatban arra van
szükségem, hogy tegyen valami mást is. Bármi mást. Ízleljen
meg. Érintsen meg. Rántson le magával.
Egy pillanatig csak bámuljuk egymást, és olyan, mintha egy
megrepedt tükörbe néznék. Aztán lassan előrehajol, de nem a
szám felé. A vállamra szorítja az ajkát, de olyan finoman, hogy
az érintése alig több leheletnél.
 Lehunyom a szemem, és kifújom a levegőt.
Sosem éreztem még semmit, ami ilyen érzéki lett volna. Ilyen
tökéletes.
Az egyik keze eltűnik a víz alatt, és rátalál a derekamra.
Amikor kinyitom a szememet, az arca csak pár centire van az
enyémtől.
Egy rövid másodpercig egymás száját bámuljuk, aztán
váratlanul mintha tűz égetné végig az egész lábamat.
– Kurva életbe!
Valami megcsípett.
Valami rohadtul belém csípett abban a pillanatban, amikor
éppen meg akartak csókolni! Ilyen az én kurva szerencsém…
– Basszus, basszus, basszus! – Teljes erővel kapaszkodom
Samson vállába. – Valami megcsípett.
Megrázza a fejét, hogy kicsit magához térjen, de hamar
felfogja, mi is történt.
– Medúza – állapítja meg, aztán a kezemnél fogva a part felé
húz, de a lábam annyira fáj, hogy alig bírok ráállni.
– Te jó ég, de rohadtul fáj!
– Sara tart egy üveg ecetet a kinti zuhanynál, az segít.
Amikor észreveszi, hogy nehezen lépek, lehajol, és a karjába
vesz. Szeretném élvezni, hogy az ölében visz, de e pillanatban
semmit nem tudok élvezni.
– Hol csípett meg? – kérdezi.
– A jobb lábamon.
Amikor már csak a térdünk alá ér a víz, gyorsabban tud
haladni. Elszalad velem a tűz mellett, a kinti zuhanyzóhoz
Saráék házának cölöpszintjén. Hallom, ahogy Sara utánunk
kiabál:
– Mi történt?
– Medúza! – kiáltok vissza Samson válla felett.
A zuhanyzóban alig van elég hely kettőnknek. Samson letesz,
én megfordulok, és a zuhany falának támaszkodom.
– A combom felső részénél ért el.
Amikor elkezdi az ecetet spriccelni a lábamra, az olyan érzés,
mintha apró kis késekkel szurkálnák a combom leghúsosabb
részét. Lehunyom szemem, a homlokomat a zuhanyzó fa
oldalfalának támasztom, és felhördülök a fájdalomtól.
– Te jó ég!
– Beyah… – szólal meg Samson feszült és szokatlanul mély
hangon. – Kérlek, ne adj ki ilyen hangokat!
Túlzottan fáj ahhoz, hogy elemezni tudnám ezt a megjegyzést.
Csak a fájdalmat érzem a fájdalom felett, amikor az ecet a
bőrömhöz ér.
– Samson, ez fáj! Kérlek, hagyd abba!
– Még nem – mondja, és végigfújja az ecetet a lábamon, hogy
biztos mindenhova jusson, ahol megcsípett a medúza. – Egy
perc múlva jobb lesz.
Hazudik! Meg akarok halni…
– Nem, ez fáj! Kérlek, hagyd abba!
– Már majdnem kész!
Ezután váratlanul abbahagyja a spriccelést, de nem
önszántából. Samson hirtelen eltűnik, bár magam sem értem,
hogyan. Megpördülök, és épp időben dugom ki a fejem a
zuhanyzóból ahhoz, hogy lássam, ahogy apám behúz egyet
Samsonnak.
Samson hátratántorodik, aztán átesik a cölöpök
betonalapzatán.
– Azt mondta, hagyd abba, te kis mocsok! – ordít rá az apám.
Samson nagy nehezen feltápászkodik, és elhátrál. Felemeli a
kezét, hogy védje magát, de az apám újra megpróbálja megütni.
Megragadom ugyan a karját, de ezzel nem nagyon sikerül
tompítani a második ütés erejét.
– Apa, hagyd abba!
Sara bukkan fel, és segélykérőn nézek rá. Odarohan, és
megpróbálja elkapni az apám másik karját, de ő már torkon
ragadta Samsont.
– Csak segített nekem! – kiabálom. – Engedd el!
Erre apám végre enyhít egy kicsit a szorításán, de azért el
még nem engedi. Samson orra vérzik. Biztosra veszem, hogy
vissza tudna ütni, de nem teszi. Csak a fejét rázva, tágra nyílt
szemmel bámul az apámra.
 – Én nem próbáltam… megcsípte egy medúza. Csak segítettem
neki.
Az apám hátranéz a válla felett, engem keres a tekintetével.
Amikor megtalál, hevesen bólogatni kezdek.
– Igazat mond. Ecetet spriccelt a lábamra.
– De hallottam, hogy azt mondod… – Az apám lehunyja a
szemét, amikor végre összerakja, hogy tényleg csak félreértés
történt. Nagyot sóhajt. – A francba! – Azzal végre elengedi
Samsont.
Neki most már a nyakáig folyik a vér.
Az apám csípőre teszi a kezét, és próbálja lelassítani a
légzését. Aztán int Samsonnak, hogy kövesse.
– Gyere be! – mormolja. – Szerintem eltörtem az orrodat.
 TIZENKETTŐ

Samson a vendégfürdő mosdópultjának dől, és egy

konyharuhával próbálja elállítani a vérzést. Én a száraz
fürdőkádban ülök egy meleg vizes palackon. A fürdőszoba
ajtaja résnyire nyitva van, és bár Alana és az apám a folyosó
végén van, mégis minden egyes szavukat halljuk.
– Be fog perelni minket – mondja az apám.
Samson halkan nevet.
– Nem fogom beperelni – suttogja nekem.
– Nem fog beperelni – jelenti ki Alana.
– Ezt nem tudhatod. Alig ismerjük, és eltörtem az orrát –
erősködik az apám.
Samson rám néz.
– Nem tört el. Nem üt olyan erősen.
Felnevetek.
– Nem értem az egészet – hallom Alana hangját. – Egyáltalán
miért ütötted meg?
– A kinti zuhanyzóban voltak. Azt hittem, a fiú…
– Hallunk titeket! – kiabálom, mert nem akarom, hogy
befejezze ezt a mondatot. Már így is olyan kínos az egész.
Az apám odajön a fürdőhöz, és szélesre tárja az ajtót.
– Szedsz fogamzásgátlót?
Ó, te jóságos ég!
Alana megpróbálja elrángatni a fürdőtől.
– Ne a fiú előtt, Brian!
Samson elveszi a konyharuhát az orrától, és összehúzott
szemmel néz rám.
– Fiú? – suttogja.
Legalább jó humorral áll ehhez az egészhez.
– Talán jobb, ha mész – javaslom. – Már így is túl kínos ez az
egész.
Samson bólint, de az apám megint megjelenik az ajtóban.
– Nem azt mondom, hogy nem szexelhetsz. Már szinte felnőtt
vagy. Csak szeretném, ha biztonságosan tennéd.
– Már felnőtt vagyok. Nincsen ebben semmi „szinte” – vágom
rá.
Az apám elállja az egész ajtót, amíg hozzám beszél, és így
nem veszi észre, hogy Samson próbál elslisszolni mellette.
– Csak erre tudok kijutni – szól Samson az apámnak, és a válla
fölé mutat. – Kérem, engedjen ki!
Az apám ekkor veszi észre, hogy elállja az utat, és gyorsan
félreáll.
– Sajnálom az orrodat!
Samson biccent, aztán távozik. Bárcsak én is leléphetnék, de
gyanítom, hogy még mindig medúzacsápok vannak a lábamba
ágyazódva, és megmozdulni is fáj.
Az apám ismét rám irányítja a figyelmét.
– Alana elvihet, hogy felírasd a tablettát, ha még nem szeded.
– Mi nem… Samson és én nem… Á, hagyjuk! – Nagy nehezen
feltápászkodom, és kitolom magam a kádból. – Ez egy nagyon
komoly beszélgetés, és még mindig olyan, mintha a combom
készülne leolvadni a testemről. Folytathatnánk ezt később?
Mindketten bólintanak, de az apám még mindig a
nyomomban van.
– Kérdezd csak Sarát! Nálunk nincsenek tabuk, ha szeretnél
erről beszélgetni.
– Azt most már én is látom. Köszönöm – felelem, és elindulok
a lépcsőn a szobám felé.
Azta! Szóval ilyen az, ha a szüleidet érdekli, mi van veled? Nem
biztos, hogy bejön a dolog.
A szobámban rögtön az ablakhoz lépek, és figyelem, ahogy
Samson belép a házába. Felkapcsolja a villanyt a konyhában,
aztán a pultra görnyed, és a homlokát a gránit munkalapra
szorítja. Mindkét kezével a tarkóját markolja.
Nem tudom, mire véljem ezt. Talán annak a jele, hogy
megbánta, ami történt? Vagy csak letaglózta, hogy kétszer is
bemostak neki, és mégsem támadt vissza? A reakciója rengeteg
kérdést vet fel bennem, olyan kérdéseket, amikre tudom, hogy
nagy valószínűséggel nem válaszolna. Ez a srác olyan, mint egy
széf, és nagyon szeretném, ha lenne hozzá kulcsom.
Vagy esetleg némi robbanószerem.
Jó lenne, ha lenne valami ürügyem arra, hogy átmenjek, és
jobban megnézzem magamnak, hátha akkor rájövök, mi bántja
ennyire. Tudnom kell, hogy az-e a gond, hogy majdnem
megcsókolt.
Megpróbálná újra, ha esélyt adnék rá?
Esélyt akarok adni. Majdnem annyira akarom ezt a csókot,
mint amennyire nem akarom.
A memóriakártyája még mindig nálam van, azt
visszavihetném neki. Viszont még nem néztem meg rajta a
fotókat, és nagyon szeretném látni őket, mielőtt visszaadom.
Sarának van számítógép a szobájában, szóval kihalászom a
memóriakártyát a hátizsákomból, és átmegyek a gépéhez.
Beletelik pár percbe, mire mindegyik fotó betölt. Jó sok van
belőlük. Elsőként a természetfotói jönnek be. Csupa olyasmi,
amit ő is említett. Számtalan napkelte és napnyugta. Képek a
tengerpartról. De nem kifejezetten szép képek. Inkább
megnyugtatóan szomorúak. A legtöbbnél valami váratlan
dologra fókuszált, mondjuk a vízen lebegő szemétre, vagy a
homokban felgyűlt hínárra.
Érdekes képek. Mintha annak, amit látott, szándékosan a
legszomorúbb részét helyezte volna középpontba, de a kép
egésze valahogy mégis szép.
Lassan betöltenek azok is, amiket rólam készített. Több van
belőlük, mint vártam. A jelek szerint már azelőtt elkezdett
fotózni, hogy a komp elejébe mentem volna.
A legtöbb képen a komp oldalkorlátjánál állok, és egyedül
nézem a naplementét.
Mindegyiken rajtam van a fókusz, és semmi máson. A többi
fotó alapján azt hiszem, a beállításban engem talált a
legszomorúbb dolognak.
Van egy, ami különösen megfog. Nagyon közeli, és a
fókuszban a nyári ruhám hátán levő szakadás van, aminek a
létezéséről se tudtam. Bármilyen szomorú is a ruha, amire
ráközelített, a kép mégis egészen megkapó. Az arcom homályos,
és ha nem rólam készült volna, azt mondanám, hogy gyönyörű
és művészi alkotás.
Ehelyett kínosan érint, hogy ennyire odafigyelt rám már
azelőtt, hogy én egyáltalán észrevettem volna.
Végignézem az összes rólam készült fotót, és észreveszem,
hogy egyetlen képet sem készített arról, ahogy a kenyeret
eszem. Vajon azt miért nem fényképezte le?
Ez is sokat elárul róla. Most már bánom, hogy úgy reagáltam,
amikor pénzt akart adni nekem. Elképzelhető, hogy Samson
tényleg egy jóravaló emberi lény, és ezt a memóriakártyán talált
képek is alátámasztják.
Kiveszem a memóriakártyát, és bár még mindig fáj a lábam,
és a legszívesebben bemásznék az ágyamba aludni egy jót,
mégis elindulok le a lépcsőn, aztán kimegyek, és átvágok az
udvaron. Samson mindig a hátsó ajtót használja, úgyhogy én is
arra megyek. Felsétálok a lépcsőn, és bekopogok.
Várok egy darabig, de nem hallok lépéseket bentről, és innen
a konyhát sem látom. Magam mögött viszont zajt hallok.
Amikor megfordulok, PJ ott áll a lépcső tetején, és engem figyel.
Elmosolyodom. Tetszik, hogy még mindig itt van.
Samson végre kinyitja az ajtót. Átöltözött valamikor aközött,
hogy az ablakból figyeltem, és hogy bekopogtam az ajtaján.
Marcos egyik HisPanic pólója van rajta. Olyan, mintha ez lenne
az egyetlen póló, amit hord, már ha egyáltalán van rajta valami.
Tetszik, hogy támogatja Marcos álmát. Igazából cuki a
barátságuk.
Samson mezítláb van, de nem tudom, miért bámulom a lábát.
Aztán nagy nehezen visszanézek az arcára.
– Csak visszahoztam a memóriakártyádat. – Odaadom neki a
kis műanyag lapot.
– Köszi.
– Nem töröltem le róla semmit.
Samson szájának bal sarka felfelé görbül.
– Nem gondoltam, hogy le fogsz.
Oldalra lép, és int, hogy menjek be. Benyomulok közte és az
ajtókeret között a sötét házba. Felkapcsol egy lámpát. Örülnék,
ha nem akadna el a lélegzetem, de belül még nagyobb ez a ház,
mint amilyennek kívülről látszott.
Minden fehér és színtelen. A falak, a szekrények, a díszlécek.
A padló sötét fa, szinte fekete. Körbefordulok, és megcsodálom,
ami csodálnivaló rajta, de azt is felmérem, mennyire nem
olyan, mint egy otthon. Nincs benne semmi lélek.
– Igazából ez elég… steril.
Amint kimondom, azt kívánom, bár ne tettem volna. Nem
kérdezte a véleményemet a házról, de nehéz nem észrevenni,
hogy mennyire olyan, mintha nem lakna benne senki.
Samson megvonja a vállát, mintha nem bántaná a
véleményem.
– Kiadó nyaraló. Mindegyik ilyen. Nagyon… személytelen.
– És olyan tiszta.
– Van, hogy az utolsó pillanatban veszi ki valaki. Nekem
egyszerűbb, ha a házakat kiadásra kész állapotban tartom.
Samson a hűtőhöz lép, és kinyitja, majd befelé int. A hűtő
majdnem üres, csak pár szósz van az ajtóban.
– A hűtőben nincs semmi. És a kamrában sem.
Becsukja az ajtót.
– Hol tartod a kajádat?
Az emeletre vezető lépcső melletti gardrób felé int.
 – Amit nem akarjuk, hogy a bérlők használjanak, azt ott
tartjuk. Van bent egy kis hűtő is. – Az ajtó mellett heverő
hátizsákjára mutat. – Minden más tulajdonom abban a
hátizsákban van. Minél kevesebb a cuccom, annál könnyebb
átköltözni egyik ingatlanból a másikba.
Már láttam nála párszor a hátizsákot, de eddig nem nagyon
gondolkodtam rajta. Milyen ironikus, hogy mindketten egy
hátizsákban hordjuk az életünket, pedig óriási a szakadék az
anyagi helyzetünk között.
Az ajtó melletti falra felakasztott képre nézek. Ez az egyetlen
dolog a házban, amiben van némi személyiség. Egy talán
hároméves kisfiú fotója a tengerparton. A nő mögötte fehér,
fodros ruhát visel. Mosolyog arra, aki a fotót készíti, bárki is
legyen.
– Ő az anyukád? – A kép azokra a tökéletes mintafotókra
emlékeztet, amiket az üres képkeretekbe tesznek a boltokban.
Samson bólint.
– Akkor ez meg te vagy? Kiskorodban?
Megint bólint.
A képen hihetetlenül szőke a haja, szinte már fehér. Azóta
besötétedett, de még mindig szőkének mondanám. Nem tudom,
ilyen szőke-e télen is. Olyannak tűnik, mint ami évszakonként
változtatja a színét.
Kíváncsi lennék rá, hogy néz ki Samson apja, de róla nincsen
fotó. A háznak ebben a részében ez az egyetlen fénykép.
Olyan sok kérdés merül fel bennem a képet nézve. Az anyja
boldognak tűnik. És ő is. Szeretném tudni, mi történhetett vele,
hogy ilyen titkolózó és zárkózott lett. Vajon meghalt az
édesanyja? Gyanítom, hogy nem fejtené ki, még ha rá is
kérdeznék.
Samson felkapcsol még valami villanyt, aztán a
konyhapultnak támaszkodik. Nem is értem, hogy tud ilyen
lazának tűnni, amikor nekem minden egyes izmom merev a
feszültségtől.
– Jobban van a lábad? – kérdezi.
Látom rajta, hogy nem akar beszélni a fotóról vagy az
anyjáról, vagy bármi másról, ami már egy mélyebb réteget
érintene. Besétálok a konyhába, megállok előtte, és a nagy
konyhaszigetnek dőlök. Ezen a konyhaszigeten ült Cadence pár
nappal ezelőtt, amikor láttam őket csókolózni.
Elhessegetem a gondolatot.
– Kicsit jobb. De nem hiszem, hogy még egyszer bemennék a
vízbe.
– Nem esne bajod – mondja. – Ritkán történik ilyen.
– Igen, ezt mondtad korábban is, és aztán mégis megtörtént.
Elmosolyodik.
Emiatt vissza akarom hozni a pillanatunkat. Úgy akarom
érezni magam, ahogy akkor, amikor magához húzott, és
megcsókolta a vállamat. De nem tudom, hogyan kellene
visszahoznom. Olyan világos van itt. Egészen más volt a
hangulat, amikor kint voltunk a vízben.
Azt hiszem, nem tetszik a háza.
– Hogy van az arcod? – kérdezem.
Végigsimítja az állát.
– Az állkapcsom rosszabb, mint az orrom. – Leereszti a kezét,
és két kézzel megmarkolja a pultot. – Ez kedves volt az apádtól.
– Szerinted kedves volt tőle, hogy megtámadott téged?
– Nem. De szerintem kedves volt tőle, hogy megvédett téged.
Ebbe még nem is gondoltam bele. Az apám egy pillanatig sem
gondolkodott, amikor azt hallotta, hogy arra kérem Samsont,
hogy álljon le. Bár abban nem vagyok biztos, hogy itt
kifejezetten rólam lett volna szó. Biztosra veszem, hogy bárkit
megpróbált volna megvédeni ebben a helyzetben.
– Hova mész, amikor kiadjátok ezt a házat? – kérdezem, hogy
kicsit eltereljem a beszélgetést az apámról.
– Egyszerre mindig csak négyet adunk ki, hogy mindig legyen
hol laknom. Ez a legdrágább, szóval ezt veszik ki a legritkábban.
Az idő hetvenöt százalékában itt vagyok.
Körbenézek, hátha találok még valami olyasmit, mint az a
fotó, ami bepillantást engedhet a múltjába, de nincs semmi.
– Ez elég ironikus – mondom. – Öt házatok van, de egyik sem
az igazi otthonod. A hűtőd üres, egy hátizsákból élsz. Meglepően
hasonlóan élünk.
Erre nem válaszol, csak tovább néz engem. Sokszor csinálja
ezt, és nekem tetszik. Már az se érdekel, hogy mire gondol,
amikor engem bámul. Egyszerűen élvezem, hogy elég
érdekesnek talál ahhoz, hogy bámuljon, még ha nem is minden
gondolata pozitív. Ez azt jelenti, hogy lát engem. Nem szoktam
hozzá, hogy igazán lássanak.
– Mi a vezetékneved? – kérdezem.
Úgy néz ki, mint aki jól szórakozik.
– Jó sokat kérdezel.
– Mondtam, hogy így lesz.
– Szerintem most én jövök.
– De alig jutottam valamire! Borzalmasan válaszolsz a
kérdéseimre.
Ezt nem tagadja, de nem is felel. A szeme sarkába
szarkalábak gyűlnek, amikor a kérdésén töpreng.
– Mihez akarsz kezdeni az életeddel, Beyah?
– Ez nagyon tág kérdés. Olyan vagy, mint az
iskolapszichológus.
Felnevet, és a hangot szinte a gyomromban érzem.
– Mit fogsz csinálni, ha vége a nyárnak? – pontosít.
Eltöprengek a kérdésén. Őszintének kellene lennem vele?
Talán ha én őszinte vagyok, akkor ő is jobban megnyílik nekem.
– Elmondom, de nem mondhatod el senkinek!
– Titok?
– Igen – bólintok.
– Nem mondom el senkinek.
Hiszek neki, bár nem tudom, miért, mert általában senkiben
sem szoktam megbízni. Vagy megbolondultam, vagy szörnyen
vonzódom hozzá, de egyik lehetőségért sem rajongok.
– Teljes ösztöndíjat kaptam a Pennsylvaniai Állami
Egyetemre. Augusztus harmadikán költözöm be a kollégiumba.
Kicsit felvonja a szemöldökét.
– Ösztöndíjat kaptál?
– Igen.
– Hogyhogy?
 – Röplabdázom.
A tekintete lassan végigsiklik a testemen, de nem csábítón,
csak kíváncsian.
– Már látom. – Amikor újra találkozik a tekintetünk,
hozzáteszi. – És ennek melyik része titok?
– Mindegyik része. Senkinek nem szóltam róla. Még az
apámnak se.
– A saját apád nem tudja, hogy ösztöndíjat kaptál?
– Nem.
– Miért nem mondtad el neki?
– Mert akkor úgy érezné, hogy valamit jól csinált. Márpedig
nekem azért kellett melóznom ezért az ösztöndíjért, mert
mindent rosszul csinált.
Bólint, mintha megértené az indítékaimat. Elkapom róla a
pillantásomat, mert úgy érzem, az egész testem felforrósodik,
ha túl sokáig nézem, és attól félek, ez számára is nyilvánvaló.
– A röplabda a szenvedélyed?
Kicsit megakaszt a kérdése, mert ezt még soha, senki nem
kérdezte meg tőlem.
– Nem. Ami azt illeti, nem élvezem annyira.
– Miért nem?
– Keményen dolgoztam, mert tudtam, hogy ez az egyetlen
kiutam a városból, ahol felnőttem. De soha, senki nem jött el
megnézni, ahogy játszom, úgyhogy a sport maga elég lehangoló
volt. A csapattársaim szülei mindegyik meccsen ott voltak és
szurkoltak. Nekem soha nem volt senkim, és azt hiszem, emiatt
nem tudtam annyira szeretni, amennyire lehetne.
Felsóhajtok, aztán még több gondolat csúszik ki a számon.
– Néha elbizonytalanodom, jó ötlet-e még négy évig kitenni
ennek magamat. Egy csapatban lenni olyanokkal, akiknek
egészen más az élete, mint az enyém, és ettől néha még
magányosabbnak érzem magam, mintha nem is egy csapat
tagja lennék.
– Akkor nem örülsz, hogy mehetsz?
Megvonom a vállamat.
– Büszke vagyok magamra, hogy megkaptam az ösztöndíjat.
Örültem, hogy eljöhetek Kentuckyból. De most, hogy itt vagyok,
évek óta először nem kell a röplabdával foglalkoznom, és nem
érzem azt, hogy hiányzik. Már az is eszembe jutott, hogy itt
maradok, és szerzek valami munkát. Talán én is tartok egy év
szünetet. – Az utolsó mondatban van némi gúny, de igazából az
ötlet egyre vonzóbbnak tűnik. Az utóbbi pár évben a belemet is
kidolgoztam, hogy kijussak Kentuckyból. Most, hogy sikerült,
úgy érzem, kell egy kis pihenő. Hogy újragondoljam az életemet.
– Feladnád az ösztöndíjadat egy jó iskolába, csak mert a sport,
ami bejuttatott, néha magányossá tesz?
– Ez sokkal bonyolultabb érzés, mint ahogy előadod –
ellenkezem.
– Akarod tudni, mit gondolok?
– Mit?
– Szerintem füldugóval kellene játszanod, és úgy tenni,
mintha neked is szurkolnának.
Felnevetek.
– Azt hittem, valami mélyet mondasz majd.
– Azt hittem, ez mély volt – vigyorog rám. A mosolygása
közben feltűnik, hogy az álla kezd belilulni. Aztán lehervad az
arcáról a mosoly, és kicsit oldalra billenti a fejét. – Miért sírtál
az erkélyen aznap este, amikor megérkeztél?
A kérdésre megdermedek. Komoly ugrás ez a röplabdától, és
nem tudom, hogyan is válaszoljam meg, főleg egy ilyen fénnyel
teli szobában.
Talán ha nem érezném úgy magamat, mint egy
kihallgatószobában, kényelmesebb lenne.
– Leoltanád valamelyik lámpát? – kérem.
Mintha zavarba ejtené a kérés.
– Túl világos van itt, és ettől feszengek.
Samson a kapcsolókhoz sétál, és egy kivételével az összeset
leoltja. Csak a szekrény beépített világítását hagyta égve,
úgyhogy határozottan sötétebb lett, és szinte rögtön el is
lazulok. Már értem, miért tartja sötétben ezt a házat. Az éles
fényekkel meg a fehér falakkal olyan az egész, mint egy
pszichiátriai osztály.
 Újra elfoglalja a helyét a pultnál.
– Így már jobb?
Bólintok.
– Miért sírtál?
Kifújom a levegőt, aztán elhadarom, mielőtt
meggondolhatnám magam, és mégis hazudnék neki.
– Az anyám meghalt azelőtt este, hogy idejöttem.
Samson egyáltalán nem reagál, de kezdek rájönni, hogy nála
a reakció hiánya maga a reakció.
– Ez is titok – teszem hozzá. – Még az apámnak sem mondtam
el.
Samson komoly arccal figyel.
– Hogyan halt meg?
– Túladagolás. Én találtam meg, amikor hazaértem a
munkából.
– Sajnálom – mondja őszintén. – És jól vagy?
Bizonytalanul megvonom a vállamat, és mintha az érzések,
amik miatt könnyekben törtem ki akkor a teraszon, most újra
vissza akarnának szivárogni. Még nem álltam készen rá, hogy
erről beszéljek, és őszintén szólva nem is akarok róla beszélni.
Nem igazságos, hogy én képtelen vagyok nem megválaszolni a
kérdéseit, ő viszont semmivel kapcsolatban nem nyílik meg
nekem.
Úgy érzem magam a közelében, mint egy vízesés, csak nekem
a titkaim zuhognak.
Samson arcára együttérzés ül ki, amikor észreveszi, hogy
könnyek gyűlnek a szemembe.
Ellöki magát a pulttól, és felém indul, de gyorsan kihúzom
magam, és megrázom a fejemet. A tenyeremet a mellkasára
téve megállítom, hogy ne érjen hozzám.
– Ne! Ne ölelj meg! Most csak pátyolgatásnak érezném, főleg
hogy tudod, még soha nem öleltek meg így.
Samson gyengéden megcsóválja a fejét, és lenéz rám.
– Nem akartalak megölelni, Beyah! – suttogja. Az arca olyan
közel van az enyémhez, hogy a lehelete az arcomat simogatja,
amikor beszél. Úgy érzem, mindjárt lecsúszom a földre,
úgyhogy gyorsan belekapaszkodom a pult szélébe.
Lehajtja a fejét, míg az ajka rá nem talál az enyémre. A szája
gyengéd, szinte bocsánatkérő, és én elfogadom.
A nyelvével finoman szétnyitja a számat, és én beengedem,
mindkét kezemmel a hajába kapaszkodom, és még közelebb
húzom magamhoz. A mellkasunk összeér, és a nyelvünk
egymáson siklik nedvesen, melegen és puhán.
Elhúz a szekrénytől, magához szorít, aztán egyetlen gyors
mozdulattal megemel, és máris a konyhaszigeten ülök, ő pedig
ott áll a lábam között. A bal keze lesiklik a lábamon, az ujjai a
combomat simogatják.
Olyasmi tölt el, ami általában nem szokott. Melegség,
elektromosság és fény.
Megijeszt.
Ez a csók megijeszt.
Ez nem pereg le rólam. Sebezhető vagyok, és érzem, hogy
gyengül a védelmem. Most minden titkomat kész lennék
elárulni neki, és ez nem jellemző rám. A csókjában olyan erő
van, ami egy másik lánnyá változtat, egy lánnyá, akire rá sem
ismerek. Imádom és gyűlölöm egyszerre.
Nem vagyok benne biztos, hogy fel tudnám dolgozni, ha
Samson is úgy eldobna, mint Dakota. Inkább ne csókoljon meg
senki, mint hogy újra megtörténjen, hogy holnap este azt
lássam a szobám ablakából, ahogy valaki más van pontosan
ezen a helyen, pontosan ugyanazt éli át, amit én most
Samsonnal.
Pont ezt éreztette velem Dakota azelőtt, hogy elhúzódott, és
egyetlen gesztussal tönkrevágta életem következő pár évét.
Te jó ég, mi lesz, ha Samson is elhúzódik, és úgy néz rám, ahogy
Dakota azon az első estén a kocsijában?
Levegőre van szükségem. Friss levegőre, nem arra a levegőre,
ami Samsoné meg ezé a steril házé.
Váratlanul, jelzés nélkül szakítom meg a csókot, ellököm
magamtól Samsont, és lecsúszok a konyhaszigetről, amivel
sikerül zavarba ejtenem. A tekintetét kerülve rögtön az ajtóhoz
indulok. Kimegyek, és a terasz korlátjába kapaszkodom,
nagyokat nyelve a friss, éjszakai levegőből.
Olyan sok mindenen mentem már keresztül, és nem akarom,
hogy egy pasi miatt megváltozzanak bennem azok a dolgok,
amiket a legjobban szeretek. Mindig is büszke voltam a
megtörhetetlen eltökéltségemre, de Samson valahogy úgy tud
átszivárogni rajta, mintha egyszerű szita lenne. Dakota sosem
jutott ilyen mélyre.
Hallom, amikor Samson kijön utánam, de nem fordulok felé.
Veszek még egy nagy levegőt, aztán becsukom a szemem, de így
is érzem őt magam mellett. Csendes, borús, szexi és tele van
titkokkal – a jelek szerint ezek jönnek be nekem egy pasiban. De
akkor miért szakítottam félbe a csókot?
Talán Dakota tönkretett.
Amikor kinyitom a szemem, Samson háttal támaszkodik a
korlátnak, és a lábát bámulja.
Amikor a tekintetünk találkozik, a saját félelmeim néznek
vissza rám. Nem szakítjuk meg a szemkontaktust – szerintem
még soha életemben nem bámultam senkire annyit egyetlen
szó nélkül, mint rá. Nagyon sokszor csináljuk ezt, nézünk és
nem beszélünk, és mindkettő egyformán sokat jelent. Vagy
éppen egyformán keveset. Fogalmam sincs, hova tegyem ezt,
ami köztünk alakul. Néha úgy érzem, hatalmas és fontos,
máskor meg mintha még a semmi is túl nagy szó lenne rá.
– Ez nagyon rossz pillanat volt arra, hogy megcsókoljalak –
szólal meg végre. – Sajnálom.
Azt hiszem, sokan egyetértenének azzal, hogy azután – vagy
épp azért – megcsókolni egy lányt, hogy közölte, az anyja
meghalt, nem a legszerencsésebb időzítés.
Lehet, hogy bennem van a hiba, de szerintem tökéletes volt az
időzítés. Már amíg mégsem tűnt már annak.
– Nem ezért jöttem ki.
– Akkor miért?
Halkan fújom ki a levegőt, és próbálom kitalálni, hogyan
válaszoljam ezt meg. Nem akarom elárulni neki, hogy mélyen
attól félek, ő sem jobb Dakotánál. Nem akarom felhozni
Cadence-t, vagy azt, hogy csak olyan lányokkal szokott kavarni,
akik egy hétvégére vannak itt. Nem tartozik nekem semmivel.
Én vagyok az, aki bekopogott az ajtaján ma este, én akartam,
hogy ez megtörténjen.
Megrázom a fejem.
– Ezt nem akarom megválaszolni.
Megfordul, így most már mindketten a korláton
támaszkodunk. A repedezett festéket kapargatja, míg le nem jön
róla egy nagyobb darab, alóla pedig vagy öt centi nyers fa tűnik
elő. Átpöccinti a letört, száraz festéket a korlát felett, és némán
figyeljük, ahogy a földre pereg.
– Az anyám akkor halt meg, amikor ötéves voltam – kezdi. –
Úgy fél mérföldre innen úsztunk, amikor berántotta egy
áramlat. Mire kihúzták a vízből, már túl késő volt.
Rám pillant, talán fel akarja mérni a reakciómat, de nem ő az
egyetlen, aki jól tudja titkolni az érzéseit.
Úgy sejtem, erről nem sok embernek beszélt. Egy titok egy
titokért. Talán így fog ez menni köztünk. Talán így tudom
lehámozni Samson rétegeit – ha előbb lehántom a sajátjaimat.
– Szörnyű, hogy ez történt veled – suttogom. A karom még
mindig keresztbe téve pihen a korláton, de közelebb húzódom
hozzá. A számat a vállára szorítom, ott csókolom meg, ahol ő is
engem a vízben.
Amikor elhúzódom, az arcomhoz emeli a kezét. Hüvelykujját
végighúzza az arccsontomon, de amikor lehajtja a fejét, hogy
újra megcsókoljon, rögtön elhúzódom tőle.
Elhúzom a szám, annyira szégyellem a saját
bizonytalanságomat.
Ellöki magát a korláttól, és beletúr a hajába, aztán rám néz,
tőlem vár iránymutatást. Tudom, hogy totál ellentmondásos
jelzéseket kap tőlem, de ez csak annak a tünete, ami jelenleg
bennem zajlik. Felkavart és összezavart ez az egész, mintha a
jelenlegi érzéseimet és a múltbeli élményeimet
összeturmixolták volna a legnagyobb fokozaton.
– Sajnálom! – mondom, és közben magamra is haragszom. –
Eddig nem voltak a legjobbak a tapasztalataim a pasikkal, és
úgy érzem…
 – Hogy nem vagy biztos? – próbálja befejezni a mondatomat.
Bólintok.
– Igen. És össze vagyok zavarodva.
Tovább piszkálja a fát, aztán megkérdezi:
– Milyen tapasztalataid voltak a pasikkal?
Keserűn felnevetek.
– A pasik talán túlzás. Csak egy volt.
– Mintha azt mondtad volna, hogy még sosem törték össze a
szívedet.
– Nem is. Ez másfajta élmény volt.
Samson a szeme sarkából sandít rám, és várja, hogy
folytassam, de arról szó sem lehet.
– Kényszerített, hogy olyat csinálj, amit nem akartál? –
Samson állkapcsa sziklakemény, mintha máris dühös lenne a
nevemben.
– Nem – vágom rá gyorsan, hogy mielőbb kiverje ezt a
gondolatot a fejéből. De amikor visszagondolok az életemre
Kentuckyban, és azokra az alkalmakra Dakotával, most, hogy
már nem vagyok benne, máshogy látom a dolgokat.
Dakota soha nem kényszerített semmire, de az is biztos, hogy
nem könnyítette meg a helyzetemet. Közel sem voltunk egyenlő
pozícióban, ha arról van szó, ki használt ki kit.
Ha csak eszembe jut, sötét gondolatok, sötét érzések ébrednek
bennem. A szememet könnyek égetik, de amikor próbálom egy
nagy levegővel visszafojtani őket, Samson rögtön észreveszi.
Megfordul, és úgy támaszkodik a korlátnak, hogy jobban lássa
az arcomat.
– Mi történt veled, Beyah?
Nevetek, mert annyira abszurd, hogy ebben a pillanatban
éppen erre gondolok. Általában, az idő nagy részében olyan jól
tudok nem gondolni rá. Érzem, ahogy egy könnycsepp legördül
az arcomon. Gyorsan letörlöm, aztán azt suttogom:
– Ez nem igazság.
– Micsoda?
– Miért válaszolom meg végül az összes kérdést, amit felteszel
nekem?
 – Nem kell elmondanod, hogy mi történt.
A szemébe nézek.
– De el akarom.
– Akkor mondd! – kéri gyengéden.
Mindenhova nézek, csak rá nem. A terasz tetejére, aztán a
földre, aztán az óceánra Samson válla felett.
– Dakotának hívták – kezdek bele. – Tizenöt voltam, elsős.
Ő végzős. A suliban minden lány vele akart járni, és minden
srác az ő helyében akart lenni. Én is odavoltam érte egy kicsit,
ahogy mindenki más is, de semmi komoly. Aztán egy nap
meglátott, amikor hazaindultam a röplabdameccs után, és
felajánlotta, hogy hazavisz. Visszautasítottam, mert kínos lett
volna, ha látja, hol lakom, bár mindenki tudott róla. Végül mégis
meggyőzött, hogy szálljak be mellé. – Valahogy sikerül
rávennem magam, hogy újra Samsonra nézzek. Az állkapcsa
megint megfeszül, mintha arra számítana, hogy a történet olyan
irányt vesz, ahogyan korábban feltételezte. De nem így van.
Nem tudom, miért mondom egyáltalán el neki. Talán valahol
tudat alatt abban reménykedem, ha meghallja, szóba sem áll
velem nyár végéig, és akkor nem kell küszködnöm ezzel az
állandó és felkavaró zavaró tényezővel.
Vagy talán azt remélem, azt mondja, nincs baj azzal, amit
tettem.
– Hazavitt, és aztán fél órát beszélgettünk. Ott ültünk a
kocsiban a házunk felhajtóján, és úgy éreztem, nem ítélkezik
felettem. Csak meghallgatott. Beszélgettünk zenéről, a
röplabdáról, arról, hogy utál a helyi rendőrfőnök fia lenni. És
aztán… megcsókolt. Tökéletes volt. Egy másodpercre úgy
éreztem, hogy talán mindaz, amiről feltételeztem, hogy mások
gondolják rólam, mégsem igaz.
Samson szemöldöke megemelkedik.
– Miért csak egy másodpercre? Mi történt, miután
megcsókolt?
Elmosolyodom, de nem azért, mert ez egy kedves emlék.
Azért mosolygok, mert az emléktől naivnak érzem magam.
Mert számíthattam volna erre.
 – Előhúzott két húszdollárost a tárcájából, és odaadta. Aztán
lehúzta a farmerje sliccét.
Samson arcán nem látok semmi érzelmet. A legtöbb ember
azt gondolná, itt ért véget a történet. Feltételeznék, hogy Dakota
arcába vágtam a pénzt, és aztán kiszálltam a kocsiból. De abból,
ahogy Samson néz, tudom, hogy tudja, nem ez a történet vége.
Összefonom a karomat.
– Negyven dollár nagyon sok pénz – mondom, és újabb
könnycsepp gördül le az arcomon. Az utolsó pillanatban
elkanyarodik, és a számon áll meg. Érzem a sós ízt, amikor
letörlöm. – Ezek után havi legalább egyszer hazavitt. Sosem
beszélt velem nyilvánosan, de nem is vártam el tőle. Nem
voltam az a lány, akivel büszkén korzózol a városban. Az a lány
voltam, akiről még a legközelebbi barátaidnak se beszélsz.
Azt kívánom, bár mondana valamit, mert amikor csak így
bámul rám, óhatatlanul elkezdek összevissza beszélni.
– Szóval, hogy válaszoljak a kérdésedre, nem kényszerített
semmire. És őszintén szólva soha nem is vetette a szememre.
Igazából egész rendes srác volt ahhoz képest…
Samson váratlanul a szavamba vág.
– Tizenöt éves voltál, amikor először megtörtént, Beyah! Ne
mondd rá, hogy rendes!
A szavak a torkomon akadnak, és visszanyelem őket.
– Egy rendes srác úgy ajánlott volna pénzt, hogy nem vár érte
semmit cserébe. Amit csinált, az csak… – Samson arcára kiül az
undor, de nem tudom biztosan, hogy Dakota iránt vagy
irántam. Zaklatott mozdulattal a hajába szánt ujjaival. – Aznap
a kompon, amikor pénzt akartam adni neked… ezért gondoltad,
hogy…
– Igen – ismerem be halkan.
– Ugye tudod, hogy nem ez volt a szándékom?
Bólintok.
– Most már tudom. De még így is… amikor megcsókoltál, ettől
féltem. Ezért jöttem ki. Attól féltem, te is úgy fogsz rám
tekinteni, mint Dakota. És inkább nem csókolózom, mint hogy
újra ilyen értéktelennek érezzem magamat.
 – Azért csókoltalak meg, mert kedvellek.
Vajon mennyire igaz ez? Tényleg így van, vagy csak ezt a
legkényelmesebb mondania? Mondott már ilyet korábban?
– Cadence-t is kedveled? – kérdezem tőle. – Vagy a többi lányt,
akivel kavartál?
Nem akarom vádolni semmivel, de őszintén érdekel a
válasza. Mit éreznek az emberek, akik olyan gyakran
csókolóznak másokkal, mint ő?
Nem úgy tűnik, hogy Samson megsértődne a kérdésen, de az
látszik rajta, hogy zavarba hozza a téma, az egész tartásán
látom, hogy feszeng.
– Vonzódom hozzájuk. De veled más. Ez… másfajta vonzalom.
– Jobb vagy rosszabb?
Ezen egy kicsit elgondolkodik, végül azt válaszolja:
– Ijesztőbb.
Erre rövid kis nevetés szakad ki belőlem. Valószínűleg nem
kellene ezt bóknak vennem, mégis annak érzem, mert azt
jelenti, hogy amikor együtt vagyunk, ő is megtapasztalja azt a
félelmet, amit én.
– Szerinted a lányok élvezik, amikor veled vannak? –
kérdezem. – Mit nyernek belőle, ha az egész csak egy hétvégi
románc?
– Ugyanazt, amit én is.
– És az micsoda?
Most már tényleg látványosan feszeng. Felsóhajt, és újra a
korlátnak dől.
– Nem élvezted, amikor az előbb megcsókoltalak?
– De igen – ismerem be. – És közben mégsem.
Valahogy megnyugtat a jelenléte, hogy nem ítélkezik, de ettől
csak még zavarosabb az egész. Biztonságban érzem magam
mellette, vonzódom hozzá, akkor mégis miért estem pánikba,
amikor megcsókolt?
– Dakota elintézte, hogy valamit, amit élvezned kellene,
szégyenletes dolognak érezz. Nem minden lány van így vele.
Akikkel együtt voltam, ők… épp annyira élvezték, mint én. Ha
nem így lett volna, nem hagyom, hogy megtörténjen.
 – Azért egy kicsit élveztem – vallom be. – Csak nem végig. De
ez nyilván nem a te hibád.
– És nem is a tied – vágja rá. – Nem csókollak meg újra. Csak
ha te kérsz rá.
Nem mondok semmit. Nem értem, miért érzem úgy, hogy ez
egyszerre büntetés és lovagias ajánlat.
Kedves mosoly ül ki az arcára.
– Nem csókollak meg, nem ölellek meg, és nem kényszerítelek
vissza az óceánba.
– Te jó ég, a legjobb társaság vagyok! – emelem égnek a
tekintetem.
– Hát igen. Ahogy én is, bakker! Azt hiszem, túl sok minden
nyomja a vállunkat, és már nem is tudjuk, milyenek vagyunk,
ha éppen nincs rajtunk nyomás.
Egyetértőn bólogatok.
– Sara és Marcos szórakoztatóak, jó buli velük lenni. De te
meg én? Mi csak… lehangolóak vagyunk.
Samson felnevet.
– Nem lehangolóak, csak mélyek. Nagy különbség.
– Ha te mondod…
Nem tudom, hogy sikerült úgy lezárnunk ezt az estét és ezt a
beszélgetés, hogy mindketten mosolygunk, és attól félek, ha
most nem megyek el, az egyikünk mondani fog valamit, amivel
elrontja a pillanatot, úgyhogy lépek egyet hátra.
– Akkor holnap látlak?
A mosolya kicsit elhalványul.
– Persze. Jó éjszakát, Beyah!
– Jó éjt!
Elindulok a lépcső felé, Pepper Jack Cheese azonnal felpattan,
és követ engem. Amikor a saját házunk cölöpszintjére érek,
visszanézek Samsonra. Még nem ment be a házba, a korláton
áthajolva engem figyel. Lépek még hátra párat, míg a ház alá
nem érek, ahonnan már nem látom.
Amint kikerül a látóteremből, megállok, és az egyik cölöpnek
támaszkodom. Lehunyom a szemem, és a kezemet az arcomra
szorítom. Semmi esély arra, hogy ha az egész nyarat a
társaságában töltöm, nem emészt fel teljesen. De nem akarom
így feladni magamat valakinek, akitől végül úgyis búcsút kell
vennem.
Lehet, hogy néha legyőzhetetlennek érzem magam, de azért
nem vagyok Wonder Woman.

Amikor visszaérek a házba, Alana még ébren van a konyhában.

A pultnál ül egy pohár fagyi felett. Kiveszi a kanalat a szájából,
és rám mosolyog:
– Jobban vagy?
– Igen, köszönöm.
– És Samson? Ő is jól van?
Bólintok.
– Jól. Azt mondta, apa nem ütött olyan erősen.
Alana felnevet.
– Meglepett, hogy az apád megütötte. Nem gondoltam volna,
hogy képes rá. – A fagyira mutat. – Kérsz egy pohárral?
A fagyi jelen pillanatban isteni ötletnek hangzik. Kell valami,
ami lehűt egy kicsit.
– Nagyon jólesne.
Alana kivesz egy poharat a szekrényből, én meg leülök a
bárpulthoz. A mélyhűtőből előveszi a fagyit, és szed nekem pár
kanállal.
– Bocsáss meg, ha zavarba hoztunk korábban!
– Semmi baj.
Alana elém tolja a fagyit. Eszem egy kanállal, és annyira
finom, a legszívesebben felnyögnék a gyönyörtől. Mégis
csendben maradok, és úgy eszem a fagyit, mintha mindig is lett
volna otthon. Pedig az igazság az, hogy nálunk sosem volt.
Megtanultam, hogy ne tartsak fagyasztott dolgokat a házban,
mert az áramot bármikor lekapcsolhatták hátralék miatt, és
nem túl jó buli a romlott kajákat kiüríteni a fagyasztóból.
 – Kérdezhetek tőled valamit? – szólal meg Alana.
Bólintok, de a kanál a számban marad. Kicsit aggaszt, mit fog
kérdezni, és csak remélni merem, hogy nem az anyámról akar
faggatni. Alana kedvesnek tűnik, és nem biztos, hogy tudok neki
hazudni, de az is biztos, hogy nem most akarom neki
elmondani az igazat.
– Katolikus vagy?
Erre a kérdésre biztosan nem számítottam.
– Nem. Miért?
A plafon felé int.
– Láttam a szobádban a képet Teréz anyáról.
– Ó, hogy az? Nem, az csak… afféle emlék.
Bólint, aztán folytatja:
– Vagyis nem utasítod el a fogamzásgátlást vallási okokból?
Szóval kibújt a szög a zsákból! Elkapom róla a tekintetem, és
inkább a fagyimba bámulok.
– Nem. De jelenleg nem szedek semmit. Mert nem… szóval
tudod…
– Nem vagy szexuálisan aktív? – kérdezi egyszerűen.
– Ja. Legalábbis jelenleg nem.
– Nos… Ezt örömmel hallom. De ha esetleg bármikor úgy
látod a nyáron, hogy változhat a helyzet, nem árt felkészülni.
Kérhetek neked egy időpontot.
Eszem még egy falat fagyit, hogy halogassam a választ.
Valószínűleg így is látja a vörös foltot az arcomon.
– Nem kell emiatt feszengened, Beyah!
– Tudom – felelem –, csak nem szoktam hozzá, hogy
ilyenekről beszéljek másokkal.
Alana leteszi a kanalát az üres tálba, és a mosogatóhoz sétál.
– Anyukád sosem beszél ilyenekről veled?
Ide-oda tologatom a fagyit a tányéromban.
– Nem.
Alana felém fordul, és egy másodpercig elgondolkodva figyel.
– Milyen nő?
– Az anyám?
Alana bólint.
 – Igen. Az apukád nem ismerte meg annyira, de én kíváncsi
vagyok. Úgy tűnik, veled jó munkát végzett.
Ezen felnevetek, de rögtön azt kívánom, bár ne tettem volna,
mert látom, hogy a reakcióm vagy egy tucat kérdést szült Alana
fejében. Eszem még egy falat fagyit, és megvonom a vállam.
– Egyáltalán nem olyan, mint te.
Ezt elismerésnek szántam, de úgy látom, Alanát összezavarja
a válaszon. Remélem, nem vette sértésnek, de tényleg nem
akarok most mélyebben belemenni a témába, mert még a végén
elmondanám az igazat. Pedig anyám halálának hírét az
apámnak tartogatom. Úgy gondolom, neki előbb kellene
elmondanom, mint Alanának.
És biztos, hogy előbb kellett volna neki elmondanom, mint
Samsonnak, de a jelek szerint Samson közelében valahogy
képtelen vagyok őrizgetni a titkaimat.
Eltolom magamtól a fél tál fagyit.
– Azért szeretnék gyógyszert feliratni. Nem mintha Samson és
én… – Nagy levegőt veszek, és az égnek emelem a tekintetem. –
Tudod, hogy értem. Csak a biztonság kedvéért, biztos, ami
biztos.
Te jó ég, de nehéz erről beszélni! Főleg egy olyan nővel, aki
kvázi idegen számomra.
Alana rám mosolyog.
– Holnap kérek neked időpontot. Nem nagy ügy.
– Köszönöm.
Alana megfordul, hogy elmossa a tányéromat, én meg
kihasználom az alkalmat, hogy felsurranjak a szobám
nyugalmába. Már lépnék be az ajtón, amikor Sara hangja
megállít:
– Várj, Beyah! Részletes jelentést kérek.
Megállok, és bekukkantok a szobájába. Az ajtaja nyitva van, ő
és Marcos az ágyán ülnek. Sara Marcosra néz, és elhessegeti.
– Most már hazamehetsz.
Úgy látom, Marcos nem szokott hozzá, hogy így kiutasítsák.
– Hát jó – feláll, és Sarához hajol, hogy megcsókolja. –
Szeretlek, még akkor is, ha kirúgsz.
 Sara elmosolyodik.
– Én is szeretlek, de most már van egy húgom, úgyhogy
osztoznod kell rajtam. – Megpaskolja a helyet az ágyon, ahol
Marcos ült, és rám néz: – Gyere ide!
Marcos int nekem is, aztán kisétál Sara szobájából.
– Csukd be az ajtót! – szól rá Sara.
Odasétálok az ágyhoz, és leülök mellé. Kikapcsolja a tévét, és
úgy helyezkedik, hogy a szemembe tudjon nézni.
– Na, mi volt?
Az ágytámlának dőlök.
– Az anyád csapdába csalt a konyhában fagyival, aztán a
szexuális életemről kérdezett.
Sara a szemét forgatja.
– Soha ne dőlj be a fagyis trükknek! Velem is állandóan ezt
csinálja. De nem erre gondoltam, és ezt te is nagyon jól tudod.
Láttam, amikor átsétáltál Samsonhoz.
Azon tépelődöm, elmondjam-e Sarának, hogy csókolóztunk,
de egyelőre talán jobb, ha nem verem nagy dobra. Legalább
addig, amíg kitalálom, hogy akarom-e, hogy újból megtörténjen.
– Nem történt semmi.
Sara láthatóan leereszt, és leveti magát az ágyra.
– Ah! Pedig zaftos részleteket vártam.
– Sajnálom, azzal nem szolgálhatok.
– Egyáltalán próbáltál vele flörtölni? – kérdezi, és újra felül. –
Nem kell olyan sok Samsonnak ahhoz, hogy egy lányra tegye a
száját. Ha van cicije és lélegzik, az neki már megfelel.
A gyomrom mintha a földszintre liftezne erre a megjegyzésre.
– Ettől most jobban kellene akarnom a dolgot? Mert nem így
van.
– Persze túlzok – visszakozik Sara. – De dögös és gazdag,
szóval a csajok hajlamosak rávetni magukat, ő meg néha
elkapja őket. Melyik srác ne tenné?
– Én nem vetem rá magam senkire. Ha lehet, inkább kerülöm
az embereket.
– Mégis átmentél hozzá.
Erre csak felvonom a szemöldökömet, de nem mondok
semmit.
Sara elmosolyodik, mintha ez pont elég biztatás lenne neki.
– Elmehetnénk holnap egy dupla randira.
Nem akarom adni alá a lovat, de nem vagyok biztos benne,
hogy ellenzem az ötletet.
– A hallgatásodat beleegyezésnek veszem.
Felnevetek, aztán felhördülök, és az arcomat a kezembe
temetem.
– Jaj, ez az egész olyan zavaros! – Leeresztem a karom, és
lecsúszom az ágyon, hogy én is a plafont nézzem. – Azt hiszem,
túlagyalom a dolgot. Folyton okokat keresek, hogy miért nem
lenne jó ötlet.
– Mondj egypárat! – javasolja Sara.
– Nem vagyok jó a kapcsolatokban.
– Samson sem.
– Augusztusban elmegyek.
– Samson is.
– És ha fájni fog, amikor vége lesz?
– Valószínűleg fájni fog.
– Akkor mégis miért tenném ki magam ennek?
– Mert a legtöbbször megéri a fájdalom azért, amennyi
élvezet vezet odáig.
– Ezt nem tudhatom. Még sosem élveztem igazán semmit.
– Hát, erre már rájöttem – vágja rá. – De ne vedd sértésnek!
– Nem veszem.
Oldalra fordulok, hogy Sarára tudjak nézni. Az oldalán
fekszik, és a fejét az egyik kezére támasztja.
– Még sosem voltak ilyen érzéseim senki iránt. Ha mégis
megtörténik a dolog, mennyire fog fájni, amikor vége lesz a
nyárnak?
Sara a fejét rázza.
– Hagyd abba! Túlzottan előre gondolkodsz! A nyár arról szól,
hogy a mára gondolsz, és csakis a mára. Nem a holnapra, nem a
tegnapra, a mára. Szóval mit szeretnél most?
– Ebben a pillanatban? – kérdezem.
– Igen. Mit szeretnél ebben a pillanatban?
 – Még egy adag fagyit.
Sara felül, és elvigyorodik.
– Bakker, imádom, hogy van egy húgom!
Én meg azt imádom, hogy Sarának a szeme se rebben, amikor
a fagyit emlegetem. Talán mégsem vagyok olyan rossz hatással
rá, mint hittem. Talán nem vagyok olyan vidám és boldog, mint
ő, de látom, hogy egyre jobban élvezi az ételeket, és nem
aggódik annyira a súlya miatt, mint amikor megérkeztem, és ez
azt az érzést kelti bennem, hogy talán én is tudok hozni valamit
ebbe a barátságba.
Ez is új érzés – a gondolat, hogy talán mégiscsak jó, ha a
közelben vagyok.
 TIZENHÁROM

A telefon ébresztője csipogni kezd, pedig még fel se kelt a nap.

Ki kellene kapcsolnom az átkozottat, de van valami izgalmas
abban, hogy látom a napfelkeltét, és esélyem van közben egy
pillantást vetni Samsonra is.
Kikászálódom az ágyból abban a pólóban, amiben aludtam,
de azért felhúzok egy rövidgatyát arra az esetre, ha Samson is
ébren van, és kint lesz a saját teraszán.
Tíz másodperce vagyok ébren, és máris kétszer gondoltam rá.
A jelek szerint nem nagyon jött be, hogy tegnap elutasítottam.
Kinyitom a teraszajtót, és aztán… felsikítok.
– Csss! – nevet Samson. – Csak én vagyok!
A kinti rattankanapén ül, a lábát feltette a korlátra.
A szívemre szorított kézzel, nagy levegővételekkel próbálom
megnyugtatni zakatoló szívemet.
– Mit keresel itt?
– Rád várok – felel magától értetődően.
– És egyáltalán hogy jutottál át?
– Átugrottam.
 Feltartja a karját, hogy megmutassa a könyökén a vérfoltot.
– Messzebb volt, mint az én erkélyemről tűnt, de azért
sikerült.
– Elment az eszed?
Megvonja a vállát.
– Akkor sem estem volna nagyot, ha nem sikerül. Csak az
alattunk levő terasz tetejére érkeztem volna.
Ebben igaza van, a ház alakjából adódóan nem zuhant volna
a földre, de akkor is. Az ugrás alatt volt vagy egy méter, amikor
nem volt alatta semmi.
Leülök mellé. A kanapé kétszemélyes, de azért kicsi, úgyhogy
egymáshoz ér az oldalunk. Szerintem ez is volt a célja,
különben választhatta volna bármelyik széket az erkélyen.
A fejemet a kanapé támlájára hajtom, de így valahogy jobban
nekidőlök, mint eredetileg terveztem, és a fejem a felkarján
pihen, mégis szinte természetesnek érzem a helyzetet.
Mindketten a víz felé bámulunk, ahol a nap vékony kis
sávban kezdi bevilágítani a világot.
A következő pár percben némán nézzük együtt a napfelkeltét.
Be kell vallanom, jobb úgy nézni, hogy Samson az én
erkélyemen van és nem az övén.
Az állát a fejem tetejére támasztja. Apró kis gesztus, mégis ez
az icipici, néma ragaszkodást jelző kis mozdulat is mintha
robbanásként hatna rám. Nem tudom, hogy lehet a bensőmben
minden olyan ordítóan hangos, amikor a világ nagy része még
alszik.
Most már a nap háromnegyede látszik, de az alja még mindig
olyan, mintha a tengerbe lenne mártva.
– Mennem kell. Segítek egy fickónak rendbe hozni egy hidat
az egyik dűne felett a szigeten. Be akarjuk fejezni, mielőtt túl
meleg lesz. Neked mi a terved?
– Azt hiszem, visszafekszem, és alszom vagy délig. Aztán Sara
ki akar menni a partra.
Elveszi a karját a kanapé támlájáról, és ahogy feláll, a
tekintetem végigköveti a testét. Mielőtt elmenne, lenéz rám, és
megkérdezi:
 – Elmondtad Sarának, hogy csókolóztunk?
– Nem. Ez olyasmi, amit titkolni akarunk előttük?
– Nem – feleli. – Csak kíváncsi voltam, hogy elmesélted-e neki.
Nem tudtam, Marcos felhozza-e a témát, és nem akartam, hogy
ütközzön a sztorink.
– Nem mondtam el neki.
Bólint, és már indul a korlát felé, de az utolsó pillanatban még
visszafordul.
– Nem zavar, ha elmondod neki. Nem ezért kérdeztem.
– Ne aggódj már annyit az érzéseim miatt, Samson!
Hátrasimítja a haját a homlokából.
– Nem tehetek róla.
Lassan, hátrálni kezd.
– Mit csinálsz? Megint ugrani akarsz?
– Nincs olyan messze. Meg tudom csinálni.
Erre csak a szememet forgatom.
– Még mindenki alszik. Menj le a lépcsőn, és használd a
bejárati ajtót, mielőtt eltöröd a karodat!
Lenéz a vérre a könyökén.
– Ja, talán az jobb ötlet.
Felállok, és bekísérem a szobámba. Az ajtó felé tartunk,
amikor megtorpan. A pillantása megakad Teréz anya képén a
komódon.
– Te katolikus vagy? – kérdezi.
– Nem. Csak különös módon érzelgős.
– Nem gondoltam volna, hogy érzelgős vagy.
– Ezért is vezettem fel azzal, hogy „különös módon”.
Ezen nevet, és követ az ajtóhoz. A lépcső aljában aztán egy
emberként torpanunk meg.
Az apám a konyhában áll, előtte kávéskanna. Tekintetét a
lépcsőre emeli, ahol meglát engem és Samsont. Hirtelen úgy
érzem magam, mint egy hazugságon kapott gyerek. Eddig nem
nagyon volt dolgom szülői megrovással. Az anyámat nem
érdekeltem annyira, hogy ilyesmivel bajlódjon, úgyhogy
fogalmam sincs, mi jön most. Kicsit aggódom, mert az apám
nem tűnik valami jókedvűnek. Elnéz felettem Samsonra.
 – Na jó, ez így nincs rendben – jelenti be.
Samson elém lép, és védekezőn emeli fel a kezét.
– Nem töltöttem itt az éjszakát! Kérem, ne üssön meg még
egyszer!
Az apám rám néz, és várja a magyarázatomat.
– Tizenöt perce jött át. Együtt néztük az erkélyről a
napfelkeltét.
Az apám újra Samsonra összpontosít.
– Tizenöt percnél sokkal régebb óta vagyok a konyhában. Ha
tizenöt perce jött át, hogyan jutott be a házba?
Samson a tarkóját vakarva válaszol.
– Én ööö… átugrottam? – Felemeli a bal karját, hogy
megmutassa vérző könyökét. – Éppcsak sikerült.
Az apám egy másodpercig bámul rá, aztán megcsóválja a
fejét.
– Tiszta idióta vagy – mormolja, kávét tölt a csészéjébe, aztán
megkérdezi: – Kértek kávét?
Hm, ez egész könnyen ment.
– Én nem kérek, köszönöm – hárít Samson, aztán lassan
elkezd a kijárat felé oldalazni. Még egyszer rám néz: – Akkor
később látlak?
Bólintok, Samson pedig felvont szemöldökkel, sokatmondón
néz rám. Miután elmegy, még másodpercekig mosolygok az
ajtóra, és csak az rángat vissza a valóságba, amikor az apám
megköszörüli a torkát. Ránézek, és őszintén bízom benne, hogy
ezzel lezártuk ezt a beszélgetést.
– Én innék egy kis kávét – próbálom valami másra terelni a
figyelmét.
Az apám kivesz egy bögrét a szekrényből, és önt nekem.
– Feketén iszod?
– Nem. Annyi tejszínnel és cukorral, amennyi belefér.
Leülök az egyik székre a bárpult mellé, míg az apám elkészíti
nekem a kávét. Amikor elém tolja, megjegyzi:
– Nem igazán tudom, milyen érzéseim vannak az imént
történtekkel kapcsolatban.
A kávémba bámulok, és kortyolok belőle, csak hogy ne kelljen
az apámra néznem, aztán visszateszem a bögrét az asztalra, de
nem eresztem el.
– Nem hazudok neked. Nem töltötte itt az éjszakát.
– Még – vágja rá az apám. – De én is voltam tinédzser. A te
szobád terasza meg az övé alig egy méterre van egymástól. Ma
talán csak a napfelkeltére jött, de itt leszel egész nyáron.
Alanával nem engedjük meg Sarának, hogy a fiúk itt
éjszakázzanak. Az az igazságos, ha rád is ugyanazok a
szabályok vonatkoznak.
Bólintok.
– Rendben.
Az apám úgy néz rám, mint aki nem biztos benne, hogy csak
azért egyezem-e bele, mert nem akarok vitát, vagy komolyan
gondolom. Őszintén szólva én sem vagyok biztos ebben.
A pultnak dől, és ő is kortyol egyet a kávéjából.
– Mindig ilyen korán kelsz? – kérdezi.
– Nem. Samson szerette volna, ha megnézem a napfelkeltét,
ezért beállította az ébresztőt a telefonomon.
Az apám az ajtó felé int, amin keresztül Samson távozott
nemrég.
– Akkor ti ketten… most jártok?
– Nem. Augusztusban Pennsylvaniába költözöm, nem akarok
barátot.
Apám erre rám sandít.
– Pennsylvaniába?
Basszus.
Ez kicsúszott a számon.
Rögtön lesütöm a szemem, a torkomat összeszorítja az
idegesség. Lassan kifújom a levegőt.
– Igen – felelem, de mást nem mondok. Talán nem fog
kérdezősködni.
– Miért költözöl Pennsylvaniába? Mikor döntötted el? Mi van
Pennsylvaniában?
Még erősebben szorítom a bögrét.
– El akartam mondani neked, csak… a megfelelő alkalomra
vártam.
 Hazudok. Egyáltalán nem állt szándékomban elmondani neki,
de most már benne vagyok nyakig.
– Elnyertem egy röplabda ösztöndíjat a Penn State-re.
Az apám üres tekintettel mered rám. Nem látok rajta
meglepetést, izgalmat, haragot.
Csak üres, kifürkészhetetlen arckifejezéssel fordul felém,
aztán megkérdezi:
– Komolyan mondod?
Bólintok.
– Igen. Teljes ösztöndíj. Augusztus harmadikán költözöm be a
kollégiumba.
Az arca még mindig nem rezdül.
– Mikor tudtad meg?
Nagyot nyelek, lassan kortyolok még egyet a kávémból, hogy
legyen időm eldönteni, elmondjam-e neki az igazat. Lehet, hogy
csak megharagszik rám.
– Tizenegyedikben – vallom be halkan.
Erre elakad a szava.
Meglepettnek tűnik. Vagy sértettnek. Nem tudom eldönteni.
Némán ellöki magát a pulttól, és az ablakhoz sétál. Hátat
fordít nekem, és csak bámul ki az óceánra. Vagy félpercnyi
néma csend után végre újra felém fordul.
– Miért nem mondtad el nekem?
– Nem tudom.
– Beyah, ez óriási dolog! – Elindul felém. – El kellett volna
mondanod.
Megtorpan, mielőtt odaérne hozzám, és látom, ahogy lassan
zavar ül ki az arcára.
– Ha tavaly megkaptad a teljes ösztöndíjat, miért mondta az
anyád, hogy kell a pénz az állami főiskola tandíjára?
Hosszan fújom ki a levegőt, és a tarkómra szorított kézzel a
pultra könyökölök, ismét adok magamnak egy kis időt, hogy
kitaláljam, hogyan is válaszoljak erre.
– Beyah? – kérdezi.
Megrázom a fejem, mert most fontos, hogy hallgasson.
A homlokomra szorítom a kezem.
 – Hazudott neked – ismerem el, aztán felállok, és a bögrével a
mosogatóhoz sétálok. – Én azt se tudtam, hogy kért tőled
tandíjat. Az anyám nem tudott az ösztöndíjról, de azt
garantálom, hogy bármit is küldtél neki, azt eleve nem is nekem
szánta.
A kávét a mosogatóba öntöm, és elmosom a csészét. Amikor
visszafordulok az apám felé, legyőzötten néz rám. Zavartan.
A szája nyitva, mintha mondani készült volna valamit, de aztán
becsukja, és csak megcsóválja a fejét.
Biztos sok ez neki most egyszerre. Nem szoktunk az anyámról
beszélni, és talán ez az első alkalom, hogy rosszat mondtam
róla. És bár örömmel elmesélném az apámnak, mennyire szar
anya is volt, hajnali fél hét van, és e percben nem állok készen
erre a beszélgetésre.
– Visszafekszem – jelentem be, és a lépcső felé indulok.
– Beyah, várj!
A második lépcsőfokon fordulok vissza felé. Csípőre tett
kézzel áll lent, és nagyon határozottan néz rám.
– Büszke vagyok rád.
Biccentek, de rögtön hátat is fordítok, és visszamászom a
lépcsőn. Érzem, ahogy a harag satuba szorítja a testemet.
Nem akarom, hogy büszke legyen rám.
Pontosan ezért nem mondtam el neki.
És bár most úgy tűnik, igyekszik javítani a kapcsolatunkon,
nem tehetek róla, még mindig csak neheztelést érzek, mert
életem nagy részében nem volt ott.
Nem hagyom, hogy a szavaitól jobban érezzem magam, és
nem engedem meg, hogy ezzel mentse az erősen átlag alatti
apai tevékenységét.
Naná, hogy büszke vagy rám, Brian! De csak azért lehetsz
büszke, mert csodával határos módon valahogy túléltem a
gyerekkoromat, teljesen egyedül.
 TIZENNÉGY

Bármennyire próbálkoztam, nem tudtam visszaaludni Samson

távozása után. Bár talán a beszélgetés nehezítette meg
apámmal.
Sara ebéd után kitett egy napernyőt és két napozóágyat a
partra, és valószínűleg elaludtam az enyémben, mert most
riadtam fel, és éppen nyál csorog a karomra.
A hasamon fekszem, és nem Sara széke felé nézek. Letörlöm a
karomat, és annyira felemelkedem, hogy a hátamra tudjak
fordulni.
Miután elhelyezkedem, Sarára nézek, csakhogy nem Sarát
látom.
Hanem Samsont.
Ott alszik Sara napozóágyában.
Felülök, és kinézek a vízre. Sara és Marcos kint SUP-ozik az
óceánon.
Megnézem a mobilomon az időt – már négy óra, vagyis
másfél órát aludtam.
Visszadőlök az ágyra, és nézem kicsit az alvó Samsont.
A hasán fekszik, a fejét a karján nyugtatja. Egy hátrafelé
fordított baseballsapka és napszemüveg van rajta. Póló viszont
nincs, ami nem rossz dolog.
Az oldalamra fordulok, a fejemet a karomra fektetem, és egy
ideig csak legeltetem rajta a szememet. Nagyon keveset tudok
azokról a részletekről, amelyekből összeáll az egésze, de úgy
érzem, azt tudom, milyen emberré is állnak össze ezek a
részletek.
Talán nem muszáj ismerned egy ember történetét ahhoz,
hogy lásd, ki ő a jelenben. És ahogy kezdek rájönni, ki is ő belül,
úgy válik egyre vonzóbbá az, akit kívülről látni. Annyira vonzó,
hogy már szinte minden ébren töltött másodpercemben ő jár a
fejemben.
Azon kapom magam, hogy a tekintetem a szájára siklik. Nem
tudom, miért akadtam ki annyira, amikor tegnap este
megcsókolt. Talán mert még mindig próbálom felfogni, hogy az
elmúlt hét tényleg megtörtént.
Nagyon sok ez az egész egyszerre, és mintha minden tegnap
este, a csókunkkal ért volna össze és ordított volna az arcomba.
Vajon ha ma este újra megcsókolna, ugyanúgy reagálnék? Vagy
megengedném magamnak, hogy továbbfejlődjön a dolog, és
tudnám élvezni az egész csókot úgy, ahogy az első pár
másodpercet élveztem tegnap?
Az ajkát bámulva lassan meggyőzöm magam arról, hogy
érdemes lenne tenni még egy próbát. Vagy talán egy
harmadikat és egy negyediket is. Talán ha eleget csókolózunk, a
végére egyszerűen csak tökéletes lesz az érzés.
– Ugye tudod, hogy nyitva van a szemem?
Basszus.
Azt hittem, hogy alszik. Az arcomat a kezembe temetem, de
ezzel se tudom elrejteni, mennyire szégyenkezem.
– Ne aggódj! – mondja, és a hangja reszelős, mintha a szavai
végigsúrolnák a torkát. – Én végig bámultalak, miközben
aludtál. – Előrenyúl, és egy ujjal a könyökömhöz ér. – Hol
szerezted ezt a sebet?
Újra oldalra fordulok, hogy rá tudjak nézni.
 – Egy röplabdameccsen.
A napozóágya csak egy lépésre van az enyémtől, de egy
mérföldnek tűnik, amikor elhúzza a kezét a karomtól.
– Mennyire jó a csapatod?
– Kétszer nyertük meg az állami bajnokságot – válaszolom. –
Te sportoltál valamit a gimiben?
– Nem, én nem jártam átlagos iskolába.
– Milyen iskolába jártál?
Samson megrázza a fejét, jelezve, hogy ezt nem fogja
megválaszolni.
A szememet forgatom.
– Miért csinálod ezt? Miért teszel fel kérdéseket, ha aztán nem
válaszolsz, amikor visszakérdezek?
– Többet mondtam el neked, mint bárki másnak valaha –
ellenkezik. – Ne legyél mohó!
– Akkor ne kérdezz olyanokat, amiket te nem akarsz
megválaszolni!
Erre elvigyorodik.
– Akkor ne válaszolj a kérdéseimre!
– Szerinted ha tudom, hova jártál gimnáziumba, az valamiért
személyesebb, mint ha a számba dugod a nyelved? Vagy az,
hogy beszéltem neked Dakotáról? Vagy az, hogy beszéltél
nekem az anyádról? – A karomat a fejem alá teszem, és
lehunyom a szemem. – Elég hülye a logikád, Samson!
Semmi értelme megpróbálnom beszélgetni vele, ha minden
témát úgy táncol körbe, mint valami prímabalerina.
– New Yorkban jártam bentlakásos iskolába – mondja végül –,
és minden percét utáltam.
Elmosolyodom, mert úgy érzem, megnyertem a csatát, de a
válasza valahogy el is szomorít. A bentlakásos iskola nem
hangzik valami jó bulinak. Nem csoda, hogy nem akart róla
beszélni.
– Köszönöm.
– Szívesen.
Megint felé fordítom a fejem. Levette a napszemüvegét, és a
napfény úgy csillan meg az íriszén, hogy szinte átlátszónak
tűnik. Hihetetlen, hogy valaki, akinek ennyire tiszta a tekintete,
ennyire zárkózott legyen.
Csak bámulunk egymásra, ahogy szoktunk, de ez most
valahogy más. Most már tudjuk, milyen íze van a másiknak.
Ő tudja a legsötétebb titkomat, mégis úgy néz rám, mintha én
lennék a legérdekesebb dolog ezen a félszigeten.
Lesüti a szemét, és ujjával beleszánt a homokba a székeink
között.
– Hogy írod a nevedet?
– B-e-y-a-h.
Figyelem, ahogy a homokba írja a nevemet. Amikor befejezi,
áthúzza az ujjával, aztán a tenyerével elsöpri, míg el nem tűnik
a név.
Nem tudom, hogy érezhetem ezt a bőröm alatt is, mégis
érzem.
Samson a víz felé néz.
– Sara és Marcos jön vissza. – Felveszi a napszemüvegét, és
felpattan.
A fejem mögé teszem a kezem, igyekszem eljátszani, hogy
csak lazulok, pedig úgy érzem magam, mint aki villamosszékbe
ült. Samson odalép Sarához, aki a SUP-jával küszködik, elveszi
tőle, és kihozza neki a vízből.
Sara a lófarkát igazgatja, aztán újra elfoglalja a napozóágyat,
amin Samson feküdt az előbb. Kicsavarja a vizet a hajából.
– Jót aludtál? – kérdez.
– Igen. El se hiszem, hogy elaludtam!
– Horkolsz – jegyzi meg nevetve. – Kérdezted Samsont, hogy
van-e kedve ma este a dupla randihoz?
– Nem, nem jött fel a téma.
Marcos és Samson felénk tartanak a deszkákkal.
– Samson, dupla randira megyünk! – jelenti be neki Sara. –
Hatra legyél készen!
Samson nem is gondolkozik a válaszon.
– Ki lesz az én párom?
– Beyah, te idióta!
Samson úgy néz rám, mintha mérlegelné a dolgot.
 – Ez olyan barátos randi?
– Közös kaja – vágja rá Marcos. – Ne hagyd, hogy Sara
felcímkézze!
– Tengeri herkentyűt eszünk? – kérdezi Samson.
– Hagynád, hogy bármi mást együnk?
Samson visszafordul hozzám.
– Szereted a rákot, Beyah?
– Nem tudom. Szerintem még sosem kóstoltam.
Samson oldalra billenti a fejét.
– Nem tudom eldönteni, hogy ezt most gúnyosan mondod-e.
– Kentuckyban élek. Nincs túl sok megfizethető tengeri
herkentyűs étterem azon a környéken.
– Még Red Lobsterben sem voltál soha? – kérdezi Marcos.
– Megfeledkeztek róla, hogy a Red Lobster sokaknak túl
puccos hely.
– Akkor majd én rendelek neked – mondja Samson.
– Milyen hímsoviniszta vagy! – ugratom.
Sara felkapja a strandruháját, és feláll.
– Na gyere, készülődjünk!
– Máris? Csak két óra múlva megyünk.
– Igen, de sok mindent el kell intéznünk, hogy előkészüljünk.
– Például?
– Felpimpellek.
Megrázom a fejem.
– Ne, kérlek, ne!
Hevesen bólogat.
– De-de. Megcsinálom a hajad, a körmöd, a sminkedet. –
Megfogja a kezem, felrángat a székből, és a sok cuccunkra
mutat, amit lecipeltünk a strandra. – A két markos legény ugye
elintézi ezt?
Már félúton járunk a ház felé, amikor megjegyzi:
– Samson bukik rád. Látom rajta. Nem szokott úgy nézni a
lányokra, ahogy rád néz.
Nem válaszolok neki, mert a megjegyzése közepén üzenetem
érkezik, ami elég ritka dolog, tekintve, hogy nem sokan tudják a
számomat.
 A mobilomra nézek, amíg Sara elindul fel a lépcsőn. Samson
írt nekem.

Na tessék, spontán randira megyünk! Talán mégis szórakoztatóak

vagyunk.

– Na, jössz? – kérdezi Sara.

Letörlöm a vigyort az arcomról, és követem őt a szobába.
 TIZENÖT

Mind engem bámulnak, és várják, hogy egyek egy falatot. Még a

pincér is.
Á, cseppet sem nem nagy a nyomás!
– Előbb tunkold bele a koktélszószba! – javasolja Marcos.
Samson eltolja előlem a koktélszószt.
– Megőrültél? Attól csak rosszul lesz. – Elém tolja a
tartármártást. – Ezt kóstold meg!
Sara a szemét forgatja, és összepakolja a három étlapot. Ő és
Marcos már rendelt, de Samson és én még nem, mert Samson
ellenőrizni akarta, hogy ízlik-e nekem a rák. A pincérnek
tetszett, hogy még sosem ettem, úgyhogy hozott egyet, hogy
megkóstoljam, és ott is maradt, hogy lássa a reakciómat.
Grillezett garnéla héj és farok nélkül. Nem vagyok nagy halas,
szóval nem várok sokat, de így is nagy a nyomás, amikor végre
belemártom a tartármártásba.
– Úgy csináltok, mintha élet-halál kérdés lenne, hogyan reagál
– jegyzi meg Sara. – Már farkaséhes vagyok.
– Csak akkor élet-halál kérdés, ha allergiás a tengeri
herkentyűkre – szól közbe a pincér.
Megállok, mielőtt a falat a számhoz érne.
– Egész pontosan mi is számít tengeri herkentyűnek?
Samson válaszol:
– A homár, a garnéla. Bármi, ami a tengerben él, és héja van.
– Tarisznyarák. Languszta. Teknős – folytatja Marcos.
– A teknős nem is tengeri herkentyű – szúrja közbe Sara a
szemét forgatva.
– Csak vicceltem – feleli Marcos.
– Ettél már homárt vagy tarisznyarákot? – fordul hozzám
Samson.
– Tarisznyarákot igen.
– Akkor nem lesz gond.
– Az ég szerelmére, csak edd meg, mielőtt én eszem meg! –
sürget Sara. – Éhen halok.
Beleharapok a rákba, de csak a felét eszem meg. Mindenki
árgus szemmel figyel, amíg rágok, még Sara is. Egész jó az íze.
Nem a legjobb dolog, amit valaha ettem, de azért finom.
– Nem rossz – jelentem be, és a másik felét is bekapom.
Samson elmosolyodik, és visszaadja az étlapot a pincérnek.
– Mindketten a ráktálat kérjük.
A pincér felírja a rendelést, és elsétál. Sara felhúzott orral
jegyzi meg:
– Tényleg rendelt neked. Nem tudom eldönteni, hogy ez cuki
vagy gusztustalan.
– Egyszer megpróbáltam helyetted rendelni, és az oldalamba
könyököltél – jegyzi meg Marcos.
Sara bólint.
– Jól mondod. Gusztustalan. – Sara kortyol egyet az italából. –
Hétvégén csinálnék valami turistás dolgot.
– Például? – kérdezi Marcos.
– Vízipark? Vagy hajótúra? – Előbb rám, aztán Samsonra néz.
– Lenne kedvetek jönni?
– Ebéd után mindennap szabad vagyok. Kivéve pénteken.
Akkor fejezem be Marjorie-nál a tetőt.
Hát ettől kicsit összeszorult a szívem.
 – Shawn?
Mind a négyen a hang irányába nézünk. Az asztalunkhoz lépő
srác Samsont nézi.
Magas, sovány, és a karja tele van tetoválásokkal. Alaposan
megbámulom az alkarján a világítótorony rajzát, és közben
érzem, hogy Samson teste megfeszül mellettem.
– Azt a rohadt! – mondja a srác. – Tényleg te vagy! Hogy vagy,
ember?
– Szia! – köszön neki Samson, de nem tűnik olyan lelkesnek,
hogy összefutottak. Emellett… miért hívta a srác Shawnnak?
Samson megpaskolja a lábamat, ezzel jelzi, hogy kijönne a
bokszból. Felállok, hogy kiengedjem, mire kimászik, és megöleli
a srácot. Én visszaülök, de egyikünk se próbálja leplezni, hogy
hallgatózunk.
– Haver… – mondja a srác Samsonnak. – Mikor kerültél ki?
Kikerült?
Samson hátranéz az asztalunkra. Most már határozottan
látszik rajta, hogy feszeng. A srác hátára teszi a kezét, és kicsit
messzebb vezeti az asztalunktól, hogy ne halljuk, miről
beszélnek.
Sarára és Marcosra nézek, hogy lássam a reakciójukat.
Marcos éppen az italából kortyol, de Sara kíváncsian oldalra
billentett fejjel bámulja Samsont, aztán hátradől, és megjegyzi:
– Ez fura. Miért hívta a srác Shawnnak?
Marcos csak a vállát vonogatja.
– Lehet, hogy Samsonnak van középső neve – jegyzem meg
inkább magamnak, mint Sarának és Marcosnak. Nem is értem,
miért nem ragaszkodtam hozzá, hogy elmondja a teljes nevét
tegnap este, amikor megkérdeztem. Ez az egész fura, pláne,
hogy még a vezetéknevét sem tudom. Mondjuk ő se tudja, hogy
az én vezetéknevem Grim. Vagy talán mégis tudja, mivel
ugyanaz a vezetéknevem, mint az apámnak.
– Miért kérdezte az a srác, hogy mikor került ki? – köti az ebet
a karóhoz Sara. – Honnan került ki? A börtönből?
Az előzetesből?
Marcos megint a vállát vonogatja.
 – Akár elvonóra is gondolhatott.
– Elvonón volt? – döbben meg Sara.
– Fogalmam sincs. Ugyanolyan régóta ismerem, mint te –
vágja rá Marcos.
Samson egy perccel később visszatér az asztalunkhoz a
barátja nélkül. Felállok, hogy vissza tudjon mászni a bokszba.
Nem mond semmit, nem kezd magyarázkodni. De ez mit sem
számít, mert Sara nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Látom
az arcán, ahogy Samsonra bámul.
– Miért hívott az a srác Shawnnak?
Samson egy másodpercig csak bámul rá, aztán halkan
felnevet.
– Tessék?
Sara arrafelé int, amerre a srác távozott.
– Shawnnak nevezett! És aztán megkérdezte, mikor kerültél
ki. Hol voltál? Börtönben?
Samson valamilyen oknál fogva rám néz. Én nem mondok
semmit, mert ugyanúgy várom a válaszokat, amit Sara is.
Erre visszafordul Sarához, és azt feleli:
– Ez a nevem. Shawn Samson. – Marcos felé int. – Ő hívott
Samsonnak, amikor megismerkedtünk, és veletek valahogy rám
ragadt. Mindenki más Shawnnak hív.
Marcos a szájába veszi a szívószálát.
– Most, hogy mondod, valami rémlik is.
Shawn? A neve tényleg Shawn?
Annyira megszoktam már, hogy Samsonnak nevezzem, hogy
nem biztos, hogy tudnám Shawnnak hívni.
– Oké – fogadja el Sara a magyarázatot. – De honnan kerültél
ki? A börtönből? Börtönben voltál?
Samson felsóhajt, és látom rajta, hogy nem akar erről
beszélni.
– Hagyd már békén! – avatkozik közbe Marcos, mivel ő is
látja, mennyire kínosan érzi magát Samson.
Sara magyarázatképpen rám mutat.
– Éppen próbálom vele összehozni a mostohatestvéremet.
Szerintem tudnunk kellene, ha valamiféle bűnöző.
 – Semmi gond – mondja Samson. – Arról beszélt, hogy
kiszabadultam a városból. Együtt jártunk bentlakásos iskolába,
és tudja, mennyire utáltam New Yorkot.
Látom, ahogy lassan nyel egyet a magyarázat után, mintha a
hazugságot nyelné le. Mégis mekkora az esélye annak, hogy egy
New York-i sráccal fusson össze itt, egy félszigeten Texasban?
Nem sok, de köze van ehhez Sarának? Vagy éppen nekem?
Nem tartozunk egymásnak a múltunkkal.
Nem tudom, miért érzem úgy, hogy meg kell védenem, de
tudom, mennyire utál magáról beszélni. Talán Sara ezt nem
tudja róla.
Később meg fogom tudni tőle az igazat, de most csak azt
akarom, hogy feloldjuk a kínos helyzetet, úgyhogy közbeszólok:
– Én még sosem voltam New Yorkban. Texas a harmadik
állam, ahol valaha is jártam.
– Komolyan? – kérdezi Sara.
Bólintok.
– Igen. Eddig csak akkor utaztam el Kentuckyból, amikor az
apámhoz mentem Washingtonba. Fogalmam sem volt róla,
hogy ilyen meleg van Texasban. Nem biztos, hogy tetszik.
Marcos felnevet, és közben megérkezik a pincér az
előételekkel, amiket Sara rendelt. Az én poharamat is újratölti,
Samson pedig a szájába dob egy tintahalat.
– Kóstoltál már tintahalat, Beyah?
– Még nem – veszek el tőle egy darabot.
Marcos a fejét csóválja.
– Mintha egy másik bolygón nőttél volna fel.
Sara ezúttal nem várja meg, hogy én enni kezdjek. Szed a
tányérjára az előételekből, és eszik. Ez az apróság talán senki
másnak nem tűnik fel az asztalnál, de engem
megkönnyebbüléssel tölt el, hogy Sara már nem olyan szigorú
magával, mint az első este, amikor megérkeztem.
Ezután kérdezgetni kezd arról, mi mindent nem csináltam
még, és a beszélgetés Samsontól független témákra terelődik.
Pár perccel később Samson az asztal alatt megfogja a kezem,
és megszorítja, majd elengedi. Amikor ránézek, néma
„köszönöm”-öt tátog.
Alig ismerem a srácot, mégis valahogy jobban tudok vele
szavak nélkül kommunikálni, mint szavakkal bárki mással.
Egyetlen pillantást vet rám, és ez elég is nekem. Ennyiből
tudom, hogy nem kell többet tudnom. Legalábbis most nem.
Majd idővel le fogom fejteni a rétegeit.
 TIZENHAT

Amikor az esti tábortűzhöz értünk, nem volt két hely egymás

mellett, úgyhogy Samson velem szemben ül.
Sajnálatos módon Beau az, aki mellém került.
Észrevettem, hogy Samson szeme villámokat szór Beau felé,
valahányszor hozzám szól. Próbálom világossá tenni, hogy nem
érdekel, de Beau nem veszi a lapot. A hozzá hasonló srácok
sosem szokták. Megszokták, hogy megkapják, amit akarnak, így
nem veszik észre, ha az, akit kiszemeltek, nem akarja őket.
Beau számára ez láthatóan felfoghatatlan.
– Te jó ég… – mormolja egyszer csak Sara.
Ránézek, mire a dűnén átvezető híd felé int, úgy tíz méterre
onnan, ahol ülünk.
Cadence vág át éppen a dűnén.
– Azt hittem, már elutazott – jegyzem meg.
– Én is azt hittem – ért egyet Sara.
A gyomrom öklömnyire szűkül, ahogy figyelem a felénk
közeledő Cadence-t. Samson háttal van neki, úgyhogy nem
tudja, ki lép mindjárt oda hozzá.
 Amikor odaér Samsonhoz, hátulról befogja a szemét. Ő rögtön
elhúzza a kezét, és a fejét hátrahajtva felnéz rá. Mielőtt Samson
bármit is mondhatna, Cadence felkiált, hogy „Meglepetés!”,
aztán lehajol, és szájon csókolja.
– Visszajöttünk még egy hétre!
Olyan, mintha a vér az ereimben forró lávává változott volna.
Samson tekintete azonnal az enyémet keresi, amint Cadence
elhúzódik tőle. Az arcomon nem látszik a féltékenység, de az
biztos, hogy az egész testem majd’ szétrobban tőle.
Samson feláll, és Cadence-hez fordul. Nem tudom, mit mond
neki, de a csaj a másodperc töredékéig rám villantja a szemét,
aztán Samson kezét Cadence derekára téve a víz irányába
mutat. Elindulnak arra, és én semmit sem tehetek, csak
bámulok le az ölembe.
Remélem, azért kíséri messzebb tőlünk, hogy kíméletesen
pattintsa le. Vagy kíméletlenül, engem nem érdekel.
Nem mintha tartozna nekem bármivel is. Én állítottam le a
csókot tegnap este.
– Jól vagy? – kérdezi Sara, mert rögtön feltűnik neki a
hangulatom megváltozása.
Kifújom a levegőt.
– Mit csinálnak?
– Kicsoda? Cadence és Samson?
Bólintok.
– Sétálnak – feleli, aztán gyanakvón összehúzott szemmel néz
rám. – Mégis mi van köztetek?
Megrázom a fejem.
– Nincs köztünk semmi.
Sara hátradől a székében.
– Figyelj, Beyah, tudom, hogy sok mindent magadban tartasz,
és ezt el is fogadom, de ha Samson megcsókol ezen a nyáron,
kérlek, legalább jeleznéd valahogy? Nem is kell hangosan
kimondanod. Csak adj egy pacsit, vagy valami!
Biccentek beleegyezésképpen, aztán Samson és Cadence felé
sandítok. Legalább egy méterre vannak egymástól, a lány
szorosan összefont karral áll, és mérgesnek tűnik.
 Gyorsan a tűzre szegezem a tekintetemet, de aztán pár
másodperccel később egy emberként horkan fel mindenki.
– Azt a rohadt! – nevet Marcos. Felnézek rá, de ő Samsont
figyeli, aki már ballag vissza a tűzhöz. Egyedül van, és az arcát
dörzsölgeti.
– Cadence pofon vágta – súgja oda nekem Sara, aztán amikor
Samson a székéhez ér, megkérdezi tőle: – Mit mondtál neki?
– Olyasmit, amit nem akart hallani.
– Komolyan lepattintottad? – kérdezi Beau. – Mi a faszért? Tök
dögös.
Samson rezzenéstelen arccal mered Beau-ra, aztán az imént
elviharzott Cadence irányába int.
– Szabad préda, Beau, nyugodtan hajts rá!
Beau a fejét rázza.
– Nem, engem csak ez a préda érdekel. – Azzal felém int a
kezével.
– Csak álmodban, Beau! – vágom rá.
Beau rám vigyorog, és fogalmam sincs, hogy a teljesen
egyértelmű elutasítást hogyan értelmezheti máshogyan, mint
ahogy amit mondok. Feláll, és megfogja a kezemet, próbál
felhúzni a székből, de én nem mozdulok.
– Gyere velem úszni! – kér.
A fejemet rázom.
– Már kétszer nemet mondtam.
Megpróbál felemelni, mire térden rúgom éppen abban a
pillanatban, amikor Samson felpattan a székéből, és átléptet
hozzánk. Közénk áll.
– Nemet mondott – közli Beau-val.
Beau Samsonra néz, aztán elnéz mellette, hogy engem lásson.
Ujjával előbb rám, aztán rá mutat.
– Á, vágom már! Szóval most együtt nyomultok.
– Ennek semmi köze hozzám – vágja rá Samson. –
Végighallgattam, ahogy többször is megkér, hogy szállj le róla.
Vedd már a lapot, baszki!
Samson dühös, és nem tudom, hogy ez vajon féltékenységből
fakad, vagy szimplán abból, hogy Beau egy seggfej.
 Arra számítok, hogy ezzel vége a dolognak, de Beau a jelek
szerint nem szereti, ha kiabálnak vele. Lendít a karján, és behúz
egyet Samsonnak, aztán mindkét öklét feltartja, mint aki
bunyóra számít, de Samson csak meghökkenten tapogatja az
állát, és Beau-ra mered.
– Ez most komoly?
– Igen, halál komoly – vágja rá Beau még mindig bokszoló
állásban.
Közben Marcos is felállt, készen arra, hogy megvédje
Samsont, aki viszont nem úgy néz ki, mint aki vevő erre a
hülyeségre.
– Menj haza! – figyelmezteti Marcos Beau-t, és a fiúk közé lép.
Beau Marcosra néz.
– Hogy mondják mexikóiul azt, hogy seggfej?
Amit egy sima pöcsnél jobban utálok, az egy rasszista pöcs.
– A nyelv spanyol, nem mexikói – világosítom fel –, és
szerintem a seggfej pontos fordítása Beau.
Samson kis nevetéssel jutalmazza a beszólásomat, ami csak
még jobban felhúzza Beau-t.
– Baszd meg, hülye kis gazdag pöcs! Elmehettek mind a
pokolba! – Beau arca tiszta vörös a haragtól.
– Ha megjelensz, mi máris a pokolban vagyunk – csap le Sara
a magas labdára.
Beau Sarára mutat.
– Baszd meg! – Aztán rám mutat. – És te is baszd meg!
Azt hiszem, Samsonnak ez az utolsó csepp a pohárban. Nem
üti meg Beau-t, de elég gyorsan lép felé ahhoz, hogy ő
hátraugorjon. Ezek után Beau sarkon fordul, felkapja a cuccát a
székéről, és lelép.
Nincs is ennél szebb látvány.
Samson az állát tapogatva visszahanyatlik a székébe.
– Mióta felbukkantál, felpofozott egy lány és pofán vert két
pasi is.
– Akkor ne állj mindig mellém!
Samson olyan kis vigyort villant rám, amivel mintha azt
mondaná: Az nem fog megtörténni.
 – Vérzel. – Felkapok egy törülközőt, és letörlöm az állát. Egy
keskeny seb látszik az állcsontja felett. Beau-n biztos gyűrű volt.
– Erre kellene egy sebtapasz.
Samson tekintete hirtelen megváltozik, ahogy a szemembe
bámul.
– Van fent a házban. – Feláll a székből, megkerüli a tüzet, és
elindul a háza felé.
Nem hív, és nem is vár meg, de az arckifejezéséből tudom,
hogy azt akarja, kövessem. A kezemet a nyakamra szorítom,
mert érzem, ahogy a forróság felkúszik a bőrömön. Felállok, de
még vetek egy pillantást Sarára, mielőtt elindulnék.
– Ne feledd! – suttogja. – Egy jel. Egy pacsi.
Nevetek, aztán követem Samsont a házához. Jó pár lépéssel
előttem halad, de amikor bemegy, nyitva hagyja nekem az ajtót,
vagyis tudja, hogy követem.
A lépcső tetejére érve nagy levegőt veszek, hogy
megnyugtassam magam. Nem tudom, miért vagyok ideges.
Tegnap este már csókolóztunk, a nehezén túl vagyunk.
A házba érve becsukom magam mögött az ajtót. Samson a
mosogatónál áll, éppen bevizez egy papírtörlőt. A konyhába
érve látom, hogy nem kapcsolt fel egyetlen lámpát sem.
A házban egyedül a konyhai gépek és az ablakon besütő hold ad
némi fényt.
A pultnak támaszkodom, hogy megnézzem a sebét. Felfelé
billenti a fejét, hogy jobban lássam.
– Még mindig vérzik? – kérdezi.
– Egy kicsit. – Elhúzódom tőle, és figyelem, ahogy megint az
állára szorítja a nedves papírtörlőt.
– Nincs sebtapasz a házban – ismeri be. – Hazudtam.
Biccentek.
– Tudom. Nincs ebben a házban semmi.
A szája megrándul, mintha mosolyogni szeretne, de valami
súlyos lehúzza a mosolyát. És ez a súly rám is rám telepszik.
Elveszi az arcától a papírtörlőt, és a pultra dobja, aztán úgy
kapaszkodik bele a pult szélébe, mintha vissza kellene fognia
magát.
 Ezúttal nem fogja ő megtenni az első lépést, bármennyire is
úgy tűnik, hogy szeretné. Bármilyen ideges is vagyok, át akarok
élni vele egy igazi csókot, az elejétől a végéig.
Samson tekintete mágnesként húz magához. Közelebb lépek,
de a mozdulataim óvatosak. Nem számít, mennyire ideges
vagyok, Samson nem sürget, csak vár. A szívem a torkomban
dobog, amikor mindkettőnk számára világossá válik, hogy
mindjárt megcsókolom.
Ez most más, mint az előző esti. Jelentősebbnek tűnik, mivel
mindketten azzal töltöttük az előző napot, hogy ezen
töprengtünk, és láthatóan mindketten arra jutottunk, hogy
szeretnénk megismételni.
A tekintetünk végig egymásba fonódik, ahogy lábujjhegyre
emelkedve finoman a szájához érintem az ajkam. Halkan
beszívja a levegőt, mintha próbálna belekapaszkodni a
türelembe, de már nem nagyon sikerül neki.
Visszahúzódom egy icipicit, mert látnom kell a reakcióját.
Sokatmondó pillantása és kissé elnyílt szája biztató ígéretnek
tűnik. Most nem érzem úgy, hogy el akarnék futni ebből a
konyhából, azok után nem, hogy az elmúlt huszonnégy órában
alaposan megbántam ezt a reakciót.
Samson a homlokomnak támasztja a homlokát. Amikor a
keze a tarkómra siklik, lehunyom a szemem. A homlokunkat
még mindig egymáshoz simítja, és azt hiszem, ő is behunyta a
szemét. Mintha szeretne közel lenni hozzám, de tudja, hogy
nem ölelhet meg, és nem tudja, megcsókolhat-e.
Ösztönösen hátrahajtom a fejem, mert újra a számon akarom
érezni az ajkát. Elfogadja a néma meghívást, és előbb a szám
sarkát, aztán a közepét csókolja meg. Remegős lélegzet szakad
ki belőle, mintha előre ízlelgetné azt, ami csak most jön.
Ujjai a hajamba szántanak, és még hátrébb dönti a fejemet,
aztán magabiztosan megcsókol.
Lassú és mély csók ez, mintha attól félne, nem élné túl, ha a
csókkal nem nyelné le a lelkem egy darabját is. Tengerisó-íze
van, és a vérem mint az óceán, úgy hullámzik és háborog az
ereimben.
 Ebben az érzésben akarok élni. Ebben akarok aludni. Ezzel
akarok kelni.
Nem akarom, hogy ez a csók véget érjen, de amikor lelassítja,
mégis tetszik, ahogy csinálja. Fokozatosan, óvatosan,
nehézkesen, mintha olyan tempóban tudna csak fékezni, mint
egy vonat.
Már nem csókolózunk, el is enged, de én nem lépek hátra.
Még mindig hozzásimulok, ő viszont a pultot markolja kétoldalt
mellettem, nem engem fog. Jólesik, hogy nem próbál megölelni.
Bizonyítottam ma este, hogy a csókolózás megy. Az ölelésre
még nem állok készen, és Samson tudja, mit érzek ezzel
kapcsolatban.
A homlokomat a vállának támasztom, és lehunyom a
szemem.
Hallom kicsit nehézkes, mély és egyenletes lélegzetét. A fejét
óvatosan az enyémre hajtja. Egy ideig így maradunk, és nem
tudom, mit érezzek vagy gondoljak. Nem tudom, normális-e,
hogy vagy egy mázsával nehezebbnek érzed magad, miután
megcsókoltál valakit.
Úgy érzem, teljesen rosszul csinálom ezt az egészet, de
közben azt is érzem, hogy talán Samson és én vagyunk az
egyedüli emberek az egész világon, akik pontosan jól csinálják.
– Beyah… – suttogja. Az ajka ott van a fülemnél, és amikor
kimondja a nevem, libabőr szalad végig a nyakamon és a
karomon. Nem húzom el a homlokom, és a szemem is csukva
tartom.
– Igen?
A szünet hosszabbnak tűnik, mint amilyen valójában.
– Elmegyek augusztusban.
Nem tudom, mit mondjak erre. Csak két szó, de ezzel a két
szóval meghúzta a határt. Azt a határt, amivel eddig is tisztában
voltam.
– Én is – felelem.
Felemelem a fejem, és a szemem a nyakláncára siklik.
Megérintem, végigfuttatom az ujjamat a fán. Most megint úgy
néz rám, mint aki meg akar csókolni. Ezerszer is el tudnám
viselni ma este. Ezúttal nem éreztem semmi rosszat. Csodás
volt, de rémisztő is. Mintha fordítva csókolt volna, kintről befelé
– úgy, ahogy néha rám néz. Mintha előbb látná azt, ami bennem
van, mint azt, ami kívülről látszik.
Felfelé billenti az államat, és megint a számra szorítja a
száját, de ezúttal nyitva marad a szeme, mintha azzal is magába
akarna szívni. Utána elhúzódik, de nem túl messzire. Mintha
minden egyes szava egyenesen a számba érkezne, amikor
megszólal:
– Ha belevágunk, nem mehetünk a mély vízbe.
Bólintok, de aztán megrázom a fejem. Magam sem tudom,
hogy most egyetértek vele, vagy ellenkezni próbálok.
– Mit értesz azon, hogy nem mehetünk a mély vízbe?
A tekintetében tükröződik az, ami összeszorítja a
mellkasomat. A nyelve végigsiklik a felső ajkán, mintha azon
töprengene, hogyan tudná részletesebben kifejteni a
gondolatait anélkül, hogy megbántaná az érzéseimet.
– Úgy értem… ha ebből lesz valami. Egy nyári valami. Akkor
csak ennyi lehet. Nem akarok úgy elmenni innen augusztusban,
hogy van egy kapcsolatom.
– Azt én sem akarom. Az ország két ellentétes végén leszünk.
Kézfejével végigsimít a karomon, aztán felfelé siklik a keze,
de nem áll meg a vállamnál. Ujjait végighúzza a kulcscsontom
ívén, majd az arcomon állapodik meg.
– Néha a sekély vízben is megfulladnak az emberek – suttogja.
Milyen sötét gondolat… És szerintem jobb szerette volna
megtartani magának. Most mégis itt vagyok, és akár tetszik
neki, akár nem, szép lassan lefejtem azokat a rétegeket.
És mennyi réteget!
Nem tudom, miért van az, hogy a csók után úgy érzem,
megkerültem minden réteget, és egyenesen a közepébe
ágyaztam meg magam, de mégis ilyen érzés. Mintha látnám az
igazi énjét annak ellenére, hogy mennyi titok veszi körbe.
– Ki volt az a srác a vacsoránál? – kérdezem.
Nagyot nyel, és elkapja rólam a tekintetét, amitől
legszívesebben végigsimítanék a nyakán, hogy megnyugtassam.
 – Nem akarok hazudni neked, Beyah, de őszinte sem lehetek
veled.
Fogalmam sincs, mit jelent ez, de egyvalami biztos Samsonnal
kapcsolatban. Nem tűnik olyannak, aki figyelemre hajt vagy
élvezi a drámát. Úgyhogy egy ilyen megjegyzéssel csak azt éri el,
hogy azt gondolom, még rosszabb az igazság, mint ahogy
előadja.
– Mi a legrosszabb dolog, amit valaha tettél? – kérdezem tőle.
Újra a szemembe néz, és ahogy az várható volt, megrázza a
fejét.
– Ennyire rossz?
– Elég rossz.
– Rosszabb, mint amit én tettem Dakotával?
Samson dühös csíkká szorítja össze az ajkát, aztán lehajtja a
fejét, és sokatmondó tekintettel válaszol.
– Kétféle rossz van. Van az a rossz, ami gyengeségből fakad, és
van az, ami erőből. Te egy döntést hoztál, mert erős voltál, és
életben kellett maradnod. Nem azért hoztad azt a döntést, mert
gyenge lettél volna.
Belekapaszkodom minden egyes szavába, mert hinni akarom,
hogy igaza van.
– Akkor megválaszolsz nekem egyetlen kérdést? – kérdezem.
Nem mond igent, de nemet sem, csak várja a kérdést. –
Valamilyen erőszakos dolog volt?
– Nem, semmi ilyesmi.
Ez nagy megkönnyebbülés, és ezt ő is látja rajtam. Két kézzel
hátrasöpri a hajamat a vállamról, és a száját a homlokomra
szorítja. A puszi után újra a fejemre hajtja a fejét.
– Elmondom egy nappal azelőtt, hogy elmész az egyetemre.
– Ha végül úgyis elmondod, miért nem mondod el most
rögtön?
– Mert veled akarom tölteni ezt a nyarat, és szerintem ha
elmondanám, te nem akarnád.
Nem tudom, mit mondhatna, ami miatt ne akarnék vele többé
szóba állni, de azt tudom, hogy ha elkezdek rajta rugózni, az
csak őrlődéshez vezetne.
 Várni fogok.
Amilyen sebességgel haladnak a beszélgetéseink, még
augusztus előtt kiszedem belőle az igazságot.
Egyelőre csak bólintok, mert ma este nem akar erről beszélni
velem, és egy dolgot megtehetek: én is lehetek vele olyan
türelmes, amilyen türelmes ő volt velem tegnap este.
Újra megcsókol, de ez gyors csók. Egy jóéjszakát-csók.
Nem mondok semmit, miután elhúzódom tőle és elindulok az
ajtó felé, mert minden szó túl nehéznek tűnik a hangomhoz.
Már az is nehéz, hogy eljussak az ajtóig. El se tudom képzelni,
milyen lesz majd augusztus harmadikán.
PJ az ajtó előtt vár. Hűségesen követ le a lépcsőn a saját
házunkig. A lépcső tetején elhelyezkedik a kis kutyaágyában.
Szerencsére éppen senki sincs a nappaliban, amikor
megérkezem a házba. Bezárom magam mögött az ajtót, és
felosonok, de mielőtt belépnék a szobámba, Sara ajtajára téved
a tekintetem.
Azt hiszem, el akarom neki mondani, hogy csókolóztunk.
Furcsa érzés, hogy meg akarok nyílni egy másik lánynak. Arról,
ami Dakota és köztem történt, még Natalie-nak sem beszéltem,
mert túlzottan szégyelltem.
Halkan kopogok Sara ajtaján, mert senkit nem akarok
felébreszteni. Sara nem válaszol, biztos még lent van a parton.
Kinyitom az ajtót, hogy megnézzem, nincs-e az ágyában, de
amint bekukkantok, már csukom is vissza az ajtót.
Marcos rajta feküdt. Igaz, ruhában, de akkor is. Erre nem
számítottam.
A szobámba megyek, aztán eszembe jut, mit mondott Sara a
parton a néma jelről.
Visszasétálok a szobájába, mire abbahagyják a csókolózást, és
rám néznek. Az ágyhoz érve feltartom a kezem, hogy adjon egy
pacsit.
Felnevet, és a tenyerembe csap:
– Juhú! – suttogja, én pedig távozom a szobából.
 TIZENHÉT

Az elmúlt pár nap életem legkevésbé nyomasztó időszaka volt.

Olyan, mintha a Samsonnal töltött idő alatt felszabadulna az
agyamban valami hormon, ami tizenkilenc évig hiányzott
belőlem. Boldogabbnak érzem magam. Nem érzem állandóan
úgy, mintha bármelyik pillanatban összeomolhatnék.
De ez nemcsak Samsonnak köszönhető, hanem mindannak,
amiben korábban sosem volt részem. Egy igazi ház, ami nem
rohad szét a termeszektől. Napi háromszori étkezés. Egy igazi
barát, aki egy lépésre lakik tőlem. Az óceán. A napfelkelte.
Szinte túl sok jó dolog történik egyszerre. Mintha
túladagolásom lenne a jó dolgokból, ami azt jelenti, hogy a nyár
végén el kell majd viselnem az elvonási tüneteket. De ahogy
Sara mondta, a nyár arról szól, hogy a mára, és csakis a mára
összpontosítunk. A nyár fájdalmas része miatt majd augusztus
harmadikán aggódom.
Samson arra jutott, hogy biztonságosabb és egyszerűbb
létrával feljutni az erkélyemre, mint átugrani. A szokásos
székemben ülök és szőlőt eszem, amit most vettem ki a hűtőből,
amikor hallom, hogy felállítja a létrát. A reggeli rutinunkból az
lett a kedvenc részem, amikor felér a létra tetejére, és rám
mosolyog. Bár a tegnap este talán még jobb volt, mint az összes
eddigi reggelünk együttvéve. Rábeszélt, hogy menjek be vele
újra az óceánba, és csókolóztunk, de ezúttal a csókot nem
szakította félbe az égő fájdalom.
És a csókolózás elég enyhe kifejezés.
Csináltunk mindent, amit az óceánban csinálni lehet anélkül,
hogy belenyúltunk volna egymás fürdőruhájába. Bár az utóbbi
pár napban ez volt az egyetlen alkalom, amikor igazán közel
lehettünk egymáshoz testileg, már a reggeleken kívül. Engem
kínosan érint mások előtt kimutatni az érzéseimet, és szinte
mindig Sarával és Marcosszal vagyunk.
Samson felér a létra tetejére, és egymásra mosolygunk.
– Jó reggelt!
– Szia!
Még egy szőlőszemet a számba dobok. Miután átmászott a
kerítésen, lehajol, és futó csókot nyom a számra, aztán leül
mellém.
Kiveszek még egy szőlőt a zacskóból, és felé nyújtom. Alig
nyitja szét az ajkát, úgy kell betolnom az ujjammal a szájába a
szőlőszemet. Egy másodpercre az ujjamra szorítja az ajkát,
aztán lassan lehúzza. Utána elkezdi rágni a szőlőt.
– Köszönöm.
Most meg egész nap tudnám szőlővel etetni.
Karját a székem támlájára teszi, én pedig nekidőlök, de azért
nem olyan közel, hogy úgy gondolja, már magához ölelhet.
Csendben nézzük a felkelő napot, és én megint azon töprengek,
mennyire megváltozott az életem, mióta idejöttem.
Azt hittem, tudom, ki vagyok, de fogalmam sem volt róla,
hogy az emberek önmaguk különböző változatává alakulhatnak
a környezettől függően. Ebben a környezetben, ahol minden jó
és tökéletes, elégedett vagyok az életemmel. Nem a keserűség a
fő érzésem, amikor este elalszom, és nem utálom olyan aktívan
az apámat, mint régen. És már nem vagyok olyan heves
ellenzője a szerelem gondolatának sem. Itt nem vagyok
szkeptikus, mert új szűrőn keresztül láthatom az életet.
Ez azt a kérdést is felveti bennem, hogy vajon önmagam
melyik változata leszek az egyetemen. Vajon ott is boldog
leszek? Hiányozni fog Samson? Továbbra is jól mennek majd a
dolgaim, vagy visszatér minden a régi kerékvágásba, a régi
énemhez?
Úgy érzem magam, mint egy virág, amit a sötétből végre
kivittek a napra. Először bontok szirmot, mióta áttörtem a föld
felszínét.
– Mi a terved mára? – kérdezi Samson.
Megvonom a vállam.
– Azt hiszem, mostanra már elég világos, hogy augusztus
harmadikáig az égvilágon semmilyen tervem sincsen.
– Az jó. Van kedved kivenni egy golfautót, és menni egy kört
vele a tengerparton délután? Ismerek egy eldugott helyet.
– Persze, jól hangzik. – Főleg, hogy azt mondta, eldugott hely.
Úgy hangzik, végre lehetőségem lesz egy kis időt kettesben
tölteni vele.
A nap már feljött, és Samson ilyenkor szokott itt hagyni, hogy
visszafekhessek aludni, de ezúttal nem áll fel, hanem az ölébe
húz, hogy lovagló ülésben üljek rajta. Hátrahajtja a fejét a
széken, a kezét a csípőmön nyugtatja.
– Mostantól ebben a pozícióban kellene néznünk a
napfelkeltét.
– Kitakarnám a kilátást – jegyzem meg.
Az arcomhoz emeli a kezét, ujjai mintha apró lángocskák
lennének a bőrömön.
– Te szebb vagy, mint a kilátás, Beyah! – Kezét a tarkómra
csúsztatja, és a szájához húz.
Mindkét karjával közelebb von magához, de apró mozdulattal
emlékeztetem rá, hogy ezt ne csinálja. Nem szeretem, amikor
csókolózás közben mindkét karja körém fonódik, mert arról az
ölelés jut eszembe, márpedig nekem az ölelés személyesebb a
csókolózásnál, de még a szexnél is.
Szeretek Samsonnal csókolózni. Szeretek együtt lenni vele. De
nem tetszik a gondolat, hogy ilyen bizalmas dolgot osszak meg
valakivel, aki csak pár hétre adja át magát nekem.
A keze visszasiklik a csípőmre, ahogy ezalatt a pár nap alatt
már megszokta. Csókot nyom az államra, aztán a halántékomra.
– Mennem kell – mondja. – Sok dolgom van ma.
Mindennap valami mást csinál. Segít tetőt javítani, vagy egy
dűnét épít vissza. Legtöbbször csak besegít, nem tudom, fogad-e
el pénzt bármelyik melójáért.
Lecsúszom róla, és végigkíséri a tekintetem, ahogy
visszaindul a létrához. Amikor elkezd lefelé mászni, a
tekintetünk még egyszer találkozik, aztán eltűnik a szemem
elől. Visszadöntöm a fejemet a székre, és még egy szőlőt dobok a
számba.
Biztosan érzem, hogy többet szeretne tőlem, mint amit adok,
de nem adhatok neki többet, amíg ragaszkodik hozzá, hogy ne
menjünk túl mélyre. Lehet, hogy neki az ölelés nem olyan mély
dolog, de számomra ott van elásva valahol a Mariana-árok
legmélyén.
Előbb vállalnám be az alkalmi szexet, mint azt, hogy
megöleljen.
Ez is azt bizonyítja, hogy elég mélyen gyökerező problémáim
vannak, amiket nem ártana megvitatnom egy terapeutával, de
mindegy is.
Az óceánterápia eddig csodásan bevált, ráadásul ingyen van.

Az eldugott hely enyhe kifejezés volt.

Samson olyan messzire hozott minket a parton, ahol már a
házak nem állnak össze blokkokká, csak egymástól messze,
elvétve áll egy-egy épület. Itt nincsenek emberek, csak
mögöttünk a dűnék és előttünk az óceán. Ha valahová házat
akarnék építeni, ez lenne az.
– Miért nincs erre annyi ház? Gyakran elárasztja a víz a
partot?
 – Régen sok ház volt itt, de az Ike hurrikán letarolta mindet.
Samson iszik egy korty vizet. Hozott nekünk szendvicseket,
vizet és egy pokrócot. Azt mondta, ez az első hivatalos randink,
mert amikor együtt lógtunk Sarával és Marcosszal, az nem
igazán számít. Még el is jött értem a golfautóval, ott állt meg a
lépcsőnk előtt.
– Szerinted lesz valaha bármi ugyanolyan itt, mint a hurrikán
előtt volt?
Megvonja a vállát.
– Talán olyan nem, mint előtte volt. Az újjáépítés alatt az
egész félsziget puccosabb lett, de nagyobb itt az élet, mint amire
számítottam. Azért még mindig folyamatban van a változás. Pár
évnél több kell ahhoz, hogy megközelítse azt, ami a hurrikán
előtt volt. – Mögénk mutat. – Ott találtam meg Rake hajóját.
Valószínűleg még vannak belőle darabok a dűne homokjában.
Nem sokat dolgoztak ezen a környéken a hurrikán óta.
Adok egy falat kenyeret PJ-nek, aki a golfkocsi hátulján
utazott velünk idáig.
– Szerinted ez a kutya is az egyik olyan lakóé volt, akinek
összedőlt a háza?
– Szerintem te vagy az első, akit ez a kutya a magáénak érez.
Elmosolyodom, hogy ezt mondja, bár tudom, hogy nem én
vagyok az első ember, akit PJ szeret. Ismeri a parancsszavakat,
úgyhogy valaki képezte őt a múltban.
Mindig is szerettem volna egy kutyát, de sosem volt elég
ételem hozzá. Néha megpróbáltam befogadni kóbor kutyákat,
de előbb-utóbb mindig otthagytak más családokért, akik
gyakrabban etették meg őket.
– Mihez kezdesz vele augusztusban? – kérdezi Samson, és
előrehajol, hogy megvakarja PJ fejét.
– Nem tudom. Próbálok nem gondolni rá.
Összeakad a tekintetünk, és egy másodpercre ugyanaz a
felismerés szalad át mindkettőnkön.
Mihez kezdek a kutyával?
Mihez kezdek kettőnkkel?
Milyen lesz a búcsú?
 Samson elnyújtózik a homokban. Én törökülésben ülök,
úgyhogy a fejét az ölembe hajtja, és elgondolkodva néz fel rám.
Ujjaimmal a hajába szántok, és próbálok nem gondolni
semmire ezen a pillanaton túl.
– Mit gondolnak rólad más emberek? – kérdezi Samson.
– Ez elég különös kérdés.
Samson várakozón néz rám, mintha kicsit sem érdekelné,
hogy a kérdése különös. Felnevetek, aztán a vizet bámulva
eltöprengek a válaszon.
– Tény, hogy nem vagyok valami hú de jámbor, de a
stílusomat néhányan direkt szemétkedőnek tarthatják. Igazából
otthon egy kalap alá vettek az anyámmal. Ha az alapján ítélnek
meg, aki felnevelt, akkor te sem tudsz közömbös lenni azzal
kapcsolatban, hogy ki vagy. Vagy hagyod, hogy felemésszen, és
azzá válsz, akinek mások tartanak, vagy minden erőddel
küzdesz ellene. – Lenézek Samsonra. – Szerinted rólad mit
gondolnak az emberek?
– Nem hiszem, hogy bárki is gondolna rám.
Tiltakozón rázom a fejemet.
– Én gondolok. És tudod, mit gondolok?
– Mit gondolsz?
– Azt, hogy vissza akarok menni veled az óceánba.
Samson elvigyorodik.
– Jó messze vagyunk az ecettől.
– Akkor intézd el, hogy megérje, hátha újra megcsípnek!
Samson már fel is ugrik, aztán engem is felhúz. Kibújok a
nadrágomból, ő meg leveszi a pólóját. Végig fogja a kezem,
ahogy átvágunk a hullámokon, egyre messzebb a parttól.
Amikor a víz már a mellkasomig ér, megállunk, egymás felé
fordulunk, és lemerülünk annyira, hogy nyakig beborítson
minket.
Aztán bezárjuk a távolságot, és csókolózni kezdünk.
Ahányszor csak csókolózunk, olyan, mintha egy kis darabot a
másikban hagynánk magunkból. Ilyenkor azt kívánom, bár
többet tudnék a kapcsolatokról, a szerelemről, és mindarról,
amiről régen azt hittem, túl jó vagyok hozzá, vagy éppen hogy
nem vagyok elég jó hozzá. Tudni akarom, hogyan lehet elérni,
hogy ez az érzés megmaradjon. Tudni akarom, hogy egy olyan
srác, mint Samson, beleszerethet-e valaha egy olyan lányba,
mint én.
Egy hullám csap át felettünk, és szétválaszt minket. A hajam
csuromvíz, de nevetve kisöpröm az arcomból, Samson pedig
visszaevickél hozzám. A lábamat a derekára kulcsolja, de a
kezét a csípőmön tartja.
A szemében megcsillan egy pillanatra a boldogság.
Először látom ezt nála.
Már majdnem két hete itt vagyok, és most először látom rajta
azt, hogy tökéletesen elengedi magát. Jó érzéssel tölt el, hogy ezt
mellettem éli át, de el is szomorít, hogy nem érzi mindig így
magát.
– Milyen dolgok tesznek boldoggá, Samson?
– A gazdag emberek sosem elégedettek – vágja rá azonnal.
Kicsit szomorú, hogy még csak gondolkodnia sem kellett rajta.
– Akkor igaz a mondás? A pénz nem boldogít?
– Ha szegény vagy, van miért küzdened. Célok, amik
érdekelnek. Talán álmaid háza, vagy egy nyaralás, vagy akár
csak egy vacsora egy étteremben péntek este. De minél több
pénzed van, annál nehezebb olyan dolgokat találnod, amik
érdekelnek. Már megvan álmaid háza. Bárhová elmehetsz a
világban, amikor csak akarsz. Felvehetsz egy saját szakácsot, aki
bármikor elkészíti az ételt, amit megkívánsz. Aki nem gazdag,
azt hiszi, ezek a dolgok kiteljesítik az embert, de ez nem így van.
Az életedet megtöltheted szép dolgokkal, de a szép dolgok nem
tudják betölteni az ürességet a lelkedben.
– Mi tudja betölteni az ürességet egy lélekben?
Samson pár másodpercig az arcomat tanulmányozza, és
aztán válaszol:
– Darabok egy másik ember lelkéből.
Kicsit felemel, hogy ne legyen annyi részem a víz alatt. Száját
végighúzza az államon, és amikor az ajka rátalál az enyémre,
mohón tapadok rá, mintha csakis erre éheznék.
Érzem, hogy megkeményedik, pedig a vízben vagyunk.
Mégsem csinálunk mást, csak csókolózunk. Ez a csók jó pár
percig eltart.
Nem elég, és közben túl sok is.
– Beyah – suttogja a szám mellett. – Örökre itt tudnék
maradni, de haza kellene indulnunk, mielőtt besötétedik.
Beleegyezőn bólintok, de aztán újra megcsókolom, mert nem
igazán érdekel, hogy besötétedik. Samson felnevet, de hamar
elhallgat, és még sürgetőbben tér vissza a csókunkhoz.
Azt kívánom, bár több részét elérhetném. Megállás nélkül
simogatom a mellkasát, a vállát, a hátát. Az ujjaim végül a
hajában kötnek ki, az ő szája pedig lefelé vándorol a
mellkasomon. Érzem meleg leheletét a bőrömön, pont a mellem
között. Az egyik keze a nyakamra csúszik, és érzem, amikor
megérinti a bikinifelsőmet megkötő csomót.
Ezután a szemembe néz, némán kér engedélyt. Bólintok, mire
lassan meghúzza a csomót, hogy kioldódjon.
A felsőm lefordul rólam, Samson pedig előrehajol, előbb a
mellem felső ívét csókolja meg, majd lassan halad lefelé, míg a
szájába nem tudja venni a mellbimbómat.
Remegve szívom be a levegőt. Az érzésbe, ahogy a nyelve a
bőrömön siklik, az egész testem beleborzong. Lehunyom a
szemem, az arcomat a fejére szorítom, és azt kívánom, sose
hagyja abba azt, amit csinál.
Mégis abbahagyja, amikor a távolból motor hangját halljuk.
Azonnal elhúzódik tőlem, amikor meghalljuk. Egy autó
közeledik a partnak ehhez a szakaszához.
Samson visszaköti a bikinifelsőmet. Morgok, sőt, még a
számat is lebiggyesztem. Elindulunk kifelé a vízből, bár a kocsi
közben visszafordult, és elment arra, ahonnan érkezett.
Némán pakolunk vissza mindent a golfkocsira. A nap már
lemenőben van a félsziget másik oldalán, és vörös-lila
ragyogással festi be az eget. Megélénkült a szél az óceán felől.
Amikor Samsonra nézek, ő lehunyt szemmel tartja az arcát a
szélbe. Valami különös nyugalom árad most belőle, és ez a
nyugalom átragad rám is.
A hangulatai mindig ragadósak, ezért is örülök, hogy csak
egy-kettő van neki. Mielőtt elkezdtem vele időt tölteni, még soha
nem éreztem magamat ennyire kiegyensúlyozottnak.
– Próbáltad már, milyen lehunyni a szemed, és csak hallgatni
az óceánt? – kérdezi. Kinyitja a szemét, és felém fordul.
– Nem.
Újra a víz felé fordul, és lehunyja a szemét.
– Próbáld ki!
Lehunyom a szemem, és kifújom a levegőt. Samson keze
rátalál az enyémre, így állunk kéz a kézben, némán a víz előtt.
Próbálom meghallani, amit ő hall.
Sirályok.
Hullámok.
Béke.
Remény.
Nem tudom, mennyi ideig állunk itt, mert teljesen magába
szippant ez a meditatív állapot. Nem tudom, álltam-e valaha
ennyi ideig egy helyben, lehunyt szemmel, elengedve minden
gondolatot.
Elengedek mindent.
És egy idő után mintha az egész világ tökéletesen elnémulna.
Csak akkor térek vissza a csendből, amikor Samson csókot
nyom a tarkómra. Kinyitom a szemem, és mélyet szippantok a
levegőből.
És ezzel vége. Vacsora, hosszú csókolózás, és egy kis
szorongásoldás. Micsoda randi!
– Hol van a kutyád? – kérdezi, amikor beszállunk a
golfkocsiba.
Körbenézek, de sehol sem látom Pepper Jack Cheese-t. Hívom,
de nem szalad oda hozzánk. A szívem elkezd kicsit gyorsabban
verni, és ezt Samson is észreveszi.
Ő is elkezdi szólongatni.
Aggódom, mert messze vagyunk a házunktól, és attól félek, ha
nem találjuk meg, PJ talán nem talál vissza.
– Lehet, hogy a dűnék mögött van – veti fel Samson, mire
együtt átvágunk a magas homokdombok felett. Samson
megfogja a kezemet, hogy felsegítsen. A tetőre érve azonnal
meglátom PJ-t a túloldalon, és elönt a megkönnyebbülés.
– Hála az égnek! – szakad ki belőlem, és már csúszkálok is
lefelé a dűnén.
– Mit csinál? – kérdezi Samson mellém érve. PJ úgy három
méterre van tőlünk, és nagy elánnal ássa a földet.
– Talán rákot talált.
Amikor odaérünk, mindketten megdermedünk. Amit talált, az
biztos nem rák. Úgy néz ki, mint…
– Samson? – suttogom. – Mi az?
Samson letérdel, és elkezdi letörölni a homokot arról a
valamiről, ami úgy néz ki, mint néhány kezet formáló csont.
Elhúzom PJ-t, de mindent megtesz, hogy kiszabaduljon. Most
már Samson is ásni kezd, löki félre a homokot, és egyre több
kerül elő a most már egyértelműen emberi karból.
– Te jó ég… – suttogom. A kezemet a számra szorítom, így PJ ki
tud szabadulni, és rögtön visszarohan Samson mellé, de ő ellöki
maga mellől.
– Ül! – szól rá a kutyára.
PJ leül, de közben végig nyöszörög.
Térdre ereszkedem Samson mellett, és figyelem, ahogy egyre
többet ás elő a csontvázból.
– Nem kellene hozzáérned – jegyzem meg.
Samson nem válaszol, csak ás tovább, míg el nem éri a
vállízületet. Még mindig látszik rajta az ing maradéka. Kopott,
szakadt, piros kockás anyag. Amikor Samson megérinti, a
kezében porlad szét.
– Szerinted itt az egész test?
Samson még mindig nem válaszol, csak a sarkára ül, és a
földet bámulja.
– Hozom a mobilom, hívjuk a rendőrséget! – emelkednék fel,
de Samson megragadja a csuklómat. Amikor ránézek,
könyörgést látok a szemében.
– Ne!
– Mi van? – A fejemet rázom. – Ezt jelentenünk kell!
– Ne, Beyah! – ismétli. Még sosem láttam ilyen
kérlelhetetlennek az arckifejezését. – Ő az a férfi, akiről
beszéltem neked. Rake. Felismerem az ingét. – Újra lenéz arra,
amit kiásott. – A rendőrség csak bedobná egy jelöletlen sírba.
– Akkor is jelentenünk kell. Ez egy holttest. Egy eltűnt
személy.
Megint a fejét rázza.
– Nem volt eltűnt személy. Már mondtam neked, hogy
senkinek fel se tűnt, hogy nem került elő.
Világosan látom Samsonon, hogy nem fogja meggondolni
magát.
– Az óceánban akarna lenni. Az az egyetlen hely, ahol otthon
érezte magát.
Mindketten hallgatunk, hogy megemésszük azt, ami történt.
Valamiért úgy érzem, ez nem lehet az én döntésem, de abban
is biztos vagyok, hogy egy másodperccel tovább sem akarok itt
maradni.
Samson feláll, és eltűnik a dűne mögött. Mivel semmi kedvem
kettesben maradni egy ember maradványaival, én is elindulok
utána.
Samson a víz felé indul, aztán pár lépésre a szélétől megáll.
Kezét összekulcsolja a tarkója mögött. Én is megállok, mert
látom rajta, hogy szüksége van egy kis időre, hogy feldolgozza
ezt az egészet.
Mintha egy örökkévalóságig bámulná a vizet, míg én fel-alá
járkálok mögötte, és azon őrlődöm, mit tegyek: azt, ami helyes,
vagy hagyjam teljesen Samsonra a döntést. Végül is ő ismerte
ezt a férfit, én nem.
Végül csak megtöröm a csendet.
– Samson?
Nem néz rám, de a hangja eltökélt, amikor válaszol:
– Vissza kell menned a golfautóval a házhoz.
– Nélküled?
Bólint, de még mindig az ellenkező irányba mered.
– Majd este később visszamegyek.
– Nem hagylak itt egyedül. Túl messze van ahhoz, hogy a
sötétben visszasétálj.
Most megfordul, de akit magam előtt látok, mintha egy
teljesen másik ember lenne, mint aki tíz perccel ezelőtt volt.
A vonásai feszesek, és mintha valami új törés nyílt volna benne.
Felém lép, és a kezébe veszi az arcomat. A szeme vörös, látom
rajta, hogy az összeomlás szélén áll.
– Kérlek! – mondja. – Menj! Ezt egyedül kell elintéznem.
A hangjában sajgó fájdalmat érzek, olyan fájdalmat, amit én
nem ismerek.
Ilyen fájdalomra számítottam, amikor holtan találtam az
anyámat, de helyette csak ürességet és bénultságot éreztem.
Fogalmam sincs, miért van erre szüksége, de azt látom, hogy
neki most nagyobb szüksége van arra, hogy ráhagyjam ezt a
dolgot, mint nekem arra, hogy vitatkozzak vele. Szóval bólintok,
és suttogásnál alig hangosabban beleegyezem.
– Rendben.
Életemben először szinte ellenállhatatlan vágyat érzek arra,
hogy megöleljek valakit, de nem teszem. Nem akarom, hogy az
első ölelésünk ilyen szörnyű pillanathoz kötődjön. Ehelyett
beszállok a golfkocsiba.
– Vidd magaddal PJ-t! – utasít Samson. Megvárom, amíg
átmegy a dűnén, hogy visszahozza a kutyát, majd beülteti a
golfautó anyósülésébe. Megmarkolja a golfautó szélét, és kongó
hangon azt mondja:
– Minden rendben lesz, Beyah! Később találkozunk. – Ellöki
magát a kocsitól, aztán visszasétál a dűne felé.
Hazavezetek, és hátrahagyom Samsont valamivel, amiről
tudom, hogy sosem fogja megmagyarázni nekem, és
valószínűleg soha többé még csak említést sem tesz majd róla.
 TIZENNYOLC

Nyilvánvalóan aggódom Samsonért. De azt hiszem, minél

tovább ülök és várok rá, ebbe az aggodalomba annál több harag
vegyül.
Nem volt joga azt kérni tőlem, hogy fordítsak hátat ennek a
helyzetnek, de a tekintetében azt láttam, hogy neki fontosabb a
vízbe szórni Rake maradványait, mint nekem az, hogy
jelentsem, hogy rátaláltunk.
Láttam életemben már felkavaró dolgokat, úgyhogy a
gondolat, hogy pár csontot egy dűne homokja alól az óceánba
visz valaki, nem ráz meg annyira. Nem tudom, mit árul el ez
rólam. Vagy éppen Samsonról, ha már itt tartunk.
És bár még nem haragszom rá, aggaszt ez az egész.
A gyomrom remeg az idegességtől. Már majdnem négy óra telt
el, mióta hazaértem. Próbáltam elütni az időt, zuhanyoztam,
vacsoráztam, oda sem figyelve beszélgettem az apámmal és
Alanával, de gondolatban még mindig ott vagyok Samsonnal
annak a dűnének az oldalában.
Most a tűz mellett ülök a parton, és Samson sötét házát
bámulom. Várok.
– Hol van Samson? – kérdezi Sara.
Remek kérdés.
– Segít valakinek, de nemsokára itt lesz. – Iszom egy korty
vizet, hogy leöblítsem a hazugságot. Egy részem szeretné
elmondani Sarának az igazat, de ennél több eszem van.
Egyáltalán hogy nézne ki az, ha előállnék vele, hogy „hé, Sara,
emberi maradványokat találtunk a parton, Samson éppen
kiássa őket, hogy aztán a csontokat az óceánba hajítsa”?
Hát igen, valószínűleg egy ilyen súlyú dolgot nem igazán
tudna feldolgozni.
– Szóval? Milyen volt a csók? – kérdezi.
Ránézek, és látom, hogy a szemében remény csillog.
Szerintem örült volna egy olyan mostohatestvérnek, akivel
éjszaka mindent kibeszélhet, miközben egymás haját
fésülgetjük, és sajnálom, hogy nem kapta meg. Helyette
megkapott engem. A buligyilkos Beyah-t.
– A csók igazából kicsit lehangoló volt.
– Micsoda? Miért?
– Nem azt mondom, hogy rossz volt. Remekül csókol. Csak
hát… mindig olyan komoly. Ahogy én is. Nehéz bulis, szexis
módon csókolózni, amikor egyikünkben sincs semmi bulis. –
Felsóhajtok, és a fejemet a szék támlájának döntöm. – Néha azt
kívánom, bár jobban hasonlítanék rád.
Sara felnevet.
– Ha jobban hasonlítanál rám, Samson nem nézne rád úgy,
ahogy.
Ezzel sikerül mosolyt csalnia az arcomra. Talán igaza van.
Vannak, akik egyszerűen összeillenek. Én nem passzolnék össze
Marcosszal, ő pedig nem passzolna össze Samsonnal.
Én csak azt szeretném, ha az őszünk és a telünk is annyira
összepasszolna, mint a nyarunk.
Sara a levegőbe emeli mindkét kezét, amikor a bluetooth-os
hangszórón elindul egy dal, amit még soha nem hallottam.
– Imádom ezt a számot! – Azzal már fel is ugrik, és táncolni
kezd. Marcos is feltápászkodik, hogy táncoljon vele. Nem lassú a
szám, úgyhogy úgy ugrálnak és pörögnek rá, mintha az életük
pihekönnyű lenne.
Nézem őket, ahogy táncolnak, míg vége nem lesz a számnak,
és Sara kifulladva vissza nem hanyatlik a székébe. Lehajol a
homokba dugott piáért.
– Tessék! – nyomja a kezembe az üveget. – Az alkoholtól
mindenki bulis lesz.
A számhoz emelem az üveget, és úgy teszek, mintha innék.
Inkább leszek unalmas, mint olyan, mint az anyám, szóval
semmi kedvem igazából lenyelni a piát, de Sara kedvéért úgy
teszek. Elég lehangoló voltam már így is ezen az estén, nem
akarom még az italt is visszautasítani, hogy utána lelkiismeret-
furdalása legyen, amiért ő iszik. Amikor visszaadom neki az
üveget, megakad a szemem valamin a háta mögött.
Na végre! Már négy óra eltelt.
Samsonnak el kell haladnia mellettünk, hogy a házához
jusson. Homok borítja, és fáradtnak tűnik. Amikor találkozik a
tekintetünk, mintha némi bűntudatot is látnék rajta, de gyorsan
félrekapja a pillantását. Amikor mellénk ér megfordul, és
hátrafelé lépkedve újra rám néz. Fejével a háza felé int, aztán
újra hátat fordít nekünk, és eltűnik a sötétségben.
– Úgy látom, szólítanak – jegyzi meg Sara.
Egy kicsit még ülve maradok, mert nem akarom, hogy úgy
tűnjön, túl lelkesen loholok utána.
– Nem vagyok kutya.
– Veszekedtetek?
– Nem.
– Akkor menj! Én szeretem, amikor Marcos szólít. Mindig jó a
vége. – Marcosra néz, és megkéri: – Hé, Marcos! Szólíts
magadhoz!
Marcos csak int a fejével egy kicsit, mire Sara felugrik a
székéből, odasétál hozzá, és drámai mozdulattal az ölébe omlik.
A lendülettől felborul a székük, és mindketten a homokban
végzik. Marcos magasra tartja a sörét – egy csepp se ömlött ki
belőle.
Magukra hagyom őket, és elindulok Samson háza felé.
Amikor közel érek, meghallom, hogy folyik a víz a kinti
zuhanyban. Fellépek a házuk cölöpszintjének betonalapzatára.
Eddig még nem voltam itt, de tetszik. A zuhanyon kívül van itt
egy bárpult és pár asztal. Nem tudom, miért nem vagyunk itt
néha a strand helyett. Samson háza igazán jó lenne
házibulikhoz, de nem tűnik olyannak, aki szívesen tart ilyesmit.
A zuhany mellett nem látom Samson úszógatyáját, vagyis még
rajta lehet. A zuhanynak nincs ajtaja, a fala pedig fadeszkákból
készült. Van egy bejárat, és aztán tennem kell egy balkanyart,
hogy végre meglássam őt.
Háttal áll nekem, a tenyerével a zuhany falának támaszkodik,
a víz a tarkóját veri, mert a fejét lehorgasztotta.
– Bocsánatot kérek – mondja halkan, aztán megfordul, és
kisöpri nedves tincseit a homlokából.
– Miért?
– Azért, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Elvárom, hogy
titkolózz a kedvemért, amikor én nem árulom el neked egy
titkomat sem.
– Nem kértél arra, hogy titkolózzak. Csak azt kérted, hogy ne
hívjam a rendőrséget.
Kezét végighúzza az arcán, aztán visszadől a víz alá.
– Elmondtad valakinek?
– Nem.
– És el fogod?
– Nem, ha nem akarod.
– Jobb szeretném, ha köztünk maradna – ismeri be.
Egy szó nélkül biccentek. Nekem nem olyan nehéz titkot
tartani. Profi vagyok benne.
Igazából egy kicsit tetszik, hogy Samson olyan, mint egy
csukott könyv. Az ember nem tud utálni egy olyan könyvet, amit
még el sem olvasott. Bár azt hiszem, azért tudok türelmes
maradni vele, mert azt ígérte, később majd elmondja az igazat
mindenről. Különben lehet, hogy arra jutnék, nem éri meg a
strapát.
– Érzem, hogy több is van a történeted mögött Rake-kel –
jegyzem meg. – Meg fogod magyarázni ezt is a többi válasszal,
amit augusztus másodikára ígértél nekem?
Biccent.
– Igen, akkor elmondom.
– Lassan listát kell írnom a kérdésekről, amikre választ
akarok kapni.
A szája sarka megrándul, mintha szórakoztatónak találna.
– És mindet meg is felelem majd augusztus másodikán.
Lépek egyet felé.
– Megígéred?
– A szavamat adom.
Felemelem az egyik kezét. Minden körme alá kosz szorult.
– Kiástad az egészet?
– Igen.
– És biztos, hogy Rake volt?
– Egész biztos.
Látszik rajta és a hangján is érzem, mennyire kimerült. És
talán szomorú is. Tényleg úgy érzem, hogy Rake-nek fontosabb
szerepe volt az életében, mint eddig gondoltam. A nyakláncára
nézek, aztán vissza az arcára. Most engem bámul, miközben a
víz kis erekben folyik végig az arcán.
Az én ruhám is vizes lett a zuhanypermettől, úgyhogy
leveszem a pólómat, és feldobom a zuhany falára. A nadrágot és
a bikinifelsőt magamon hagyom, úgy segítek Samsonnak
eltüntetni a koszt a körme alól. Nyugodtan tűri, hogy egyesével
kitisztítsam a körmeit, aztán szappannal megmossam a kezét.
Miután végzek, Samson megragadja a kezem, és magához
húz, be a víz alá. Megcsókol, aztán hátralép a zuhany faláig,
hogy ne záporozzon rám a víz.
Ez most egy lassú csók. A kezét a csípőmön nyugtatja, a
zuhany falának dől, és hagyja, hogy én irányítsak.
Nekisimulok, a mellem csupasz mellkasához szorul, és bal
kezemet a tarkójára fonom. Nem kellett volna azt mondanom
Sarának, hogy lehangoló volt a csókunk. Olyan rossz leírása
ennek az egésznek!
A maradandó jobb szó lenne rá.
Mindegyik csókunk fontosnak tűnik, mintha örökre velem
maradna. Nem csak az érzelem felületes kifejezése, egy kis
gesztus. Rejlik mögöttük valami nagyobb, valami több, mint az
egyszerű vonzalom. E pillanatban ez a nagyobb dolog a
szomorúság, ezt akarom elhessegetni Samson mellől, még ha
csak pár percre is.
Jobb kezemet lecsúsztatom a mellkasán, míg az ujjam a
fürdőnadrágja gumijához nem ér. A kezem a nadrágjába siklik,
mire Samson éles hanggal szívja be a levegőt. Amikor először
megérintem, egy pillanatra szünetet tartunk a csókolózásban.
A tekintete egy másodpercre sem szakad el az enyémtől, mintha
némán próbálná elmondani, hogy nem kell megtennem
semmit, de közben mégis könyörög, hogy ne hagyjam abba.
Amikor kezemet határozottan a farkára kulcsolom, nagy
sóhajjal hátrahajtja a fejét, és azt suttogja:
– Beyah…
A nyakába csókolok, és lassan elkezdem fel-le mozgatni a
kezemet a teljes hosszán. Nagyobb, mint Dakota, ami nem lep
meg. Samsonban minden szempontból több rejlik, bárkivel is
hasonlítom össze.
A bal kezemmel lejjebb tolom a nadrágját, hogy
kiszabadítsam. Jó pár percig maradunk így, én simogatom,
Samson lélegzete pedig egyre mélyebbre és zihálóbbra vált, és
minden simogatásnál erősebben szorítja a csípőmet. Végig az
arcát nézem, képtelen vagyok elszakítani a tekintetemet tőle.
Néha ő is rám néz, máskor pedig lehunyja a szemét, mintha
már nem bírná tovább.
Amikor érzem, hogy megfeszül minden izma, váratlanul a
hajamba szánt az ujjaival, és kicsit felfelé húzza a fejemet, hogy
tökéletesen illeszkedjen a szája az enyémre. Két gyors lépéssel a
zuhany túloldalának tol, és nagyobb elánnal csókol meg, mint
korábban bármikor.
A kezem még mindig őt markolja, és mintha nem tudna
egyszerre lélegezni és csókolni, mert elszakítja tőlem az ajkát,
és a fejét a fejem oldalához szorítja. A szája közvetlenül a fülem
mellett van, amikor a torkából kiszakad egy reszelős „basszus”.
Az egész testem libabőrös lesz, amikor az érintésemtől
remegni kezd. Addig folytatom, amíg nem érzem a ragadós
melegséget a tenyeremen. Akkor felsóhajt, és az arcát a
nyakamba temeti.
Beletelik pár másodpercbe, mire elcsitul a légzése. Akkor
leveszi a zuhanyfejet, és kettőnk közé húzza, lemossa magát és a
kezemet is, aztán a földre ejti a zuhanyfejet, és újra megcsókol.
Úgy zihál, mintha legalábbis maratont futott volna. Mondjuk
ezen a ponton már én is így szedhetem a levegőt.
Amikor végül elhúzódik tőlem és lenéz rám, úgy látom, hogy
egy kicsit enyhült a fájdalom a tekintetében. Csak ennyit
akartam, hogy egy kicsit jobban érezze magát azzal
kapcsolatban, ami ma este történt, bármi volt is az.
Gyengéd csókot nyomok a szája sarkába, már készülnék
elbúcsúzni, de az ujjait nedves hajamba túrja, és suttogva
megkérdezi:
– Mikor fogod megengedni, hogy megöleljelek?
A tekintete könyörgő, mintha nagyobb szüksége lenne arra az
ölelésre, mint arra, amit most kapott tőlem.
Azt hiszem, meg is engedném neki, ha nem félnék tőle, hogy
elsírom magam közben. Mintha látná a vívódást a szememben,
mert némán bólint, és puszit nyom a halántékomra.
– Jó éjszakát! – suttogom.
– Jó éjt, Beyah! – Elzárja a zuhanyt, én meg visszaveszem a
pólómat, és elsétálok a házától.
 TIZENKILENC

A július negyedikei hétvégére Samsonék kiadták mind az öt

házat, úgyhogy addig Marcoshoz költözik.
Egy hete találtuk meg Rake-et, de azóta nem beszéltünk róla.
Már kevesebb, mint egy hónap maradt augusztus másodikáig,
amikor megkapom a válaszaimat, de egyáltalán nem várom azt
a napot. Augusztus másodika most az a nap, ami után búcsút
kell vennünk egymástól.
Próbálok csak a mára összpontosítani.
Ma olyan őrült tömeg van a strandokon, hogy nincs sok
kedvünk lemenni, így inkább Marcosék teraszán lógunk.
A házuk pár sorra van a tengerparttól, ezért vagyunk itt.
A parton hangosabb a zene, nagyobb a zaj, és több a részeg,
mint Texas bármelyik kocsmájában, úgyhogy egyikünknek
sincs nagy kedve közelebb lenni.
Este Marcos családjával vacsoráztunk. Két kishúga van, ezért
nagyon vidám este volt, sok beszélgetéssel és étellel. Samson
láthatóan otthon érzi magát Marcoséknál, és elgondolkodtam,
vajon hogyan viselkedik, amikor a saját családjával van.
 Vajon ők is tartanak családi étkezéseket, mint az apám és
Alana? Elfogadnának engem, ha valaha megismernének?
Valahogy az az érzésem, hogy nem, különben nem titkolózna
róluk ennyire Samson.
Ma este úgy érzem, elfogadnak. Elfogadnak és jóllakatnak.
A célomat, hogy hízzak egy kicsit a nyáron, maradéktalanul
teljesítettem. Már abba a farmerbe sem biztos, hogy beleférnék,
amit akkor vettem, amikor ideérkeztem. Ezen a nyáron eddig
nagyrészt csak sortokat meg fürdőruhát hordtam.
Még alig ment le a nap, már elkezdődtek a tűzijátékok. Most,
hogy teljes a sötétség, egyre több helyről lövik fel őket a
félsziget legkülönbözőbb pontjairól.
– Pár perc múlva kezdődik a galvestoni tűzijáték – mondja
Sara. – De jó lenne, ha látnánk innen!
– Marjorie tetőjéről biztos jól lehet látni – jegyzi meg Samson.
– Szerinted hagyná, hogy felmenjünk? – kérdezem.
Samson megvonja a vállát.
– Attól függ, ébren van-e.
Marcos feláll.
– Ebben a zajban senki nem tudna aludni.
Elindulunk Marjorie-hoz, és a Marcos háza alatt várakozó PJ
rögtön csatlakozik hozzánk.
Marjorie a tornácon ül, onnan figyeli a nyüzsgő tömeget a
strandon. Amikor meglát minket, megjegyzi:
– Azt hittem, előbb itt lesztek. – És már int is a bejárati ajtó
felé. – Legyetek a vendégeim!
– Köszönjük, Marjorie! – hálálkodik Samson.
Bent Samson megvárja, amíg Sara és Marcos, majd én is
elindulok felfelé a lépcsőn. A tető kijáratához érve Sara
négykézláb mászik ki az ajtón. Marcos próbál neki segíteni, de
Sara csak a fejét rázza.
– Túl magas. Nem bírok megmozdulni.
Samson nevetve válaszol.
– Próbálj a tető közepére menni! Onnan csak az eget látod, a
földet nem.
Sara a tető közepére mászik, mi is követjük. Én Sara mellé
ülök, Samson pedig mellém.
– Hogy bírsz idefent sétálgatni? – kérdezi tőle Sara.
– Nem nézek le – feleli Samson.
Sara egy percig a tenyerébe temeti az arcát, úgy próbálja
enyhíteni a szédülést.
– Eddig nem is tudtam, hogy tériszonyom van.
Marcos átöleli.
– Gyere ide, édes!
Sara közelebb húzódik Marcoshoz. Látva, hogy öleli át,
valahogy még nyilvánvalóbb lesz, hogy Samsonnal egymáshoz
sem érünk. Gyors oldalpillantást vetek rá, de ő a tűzijátékot
figyeli, amit valahonnan a partról lőnek fel éppen.
– Marjorie nagyon egyedül van? – kérdezem.
Felém fordul és elmosolyodik.
– Nem. Van egy fia, ügyvéd Houstonban. Havonta többször is
meglátogatja.
Ettől máris jobban érzem magam.
Samson látja az arcomon a megkönnyebbülést, mire felém
hajol, és gyors puszit nyom a számra.
– Kedves vagy – suttogja, aztán összekulcsolja az ujjainkat, így
nézzük tovább szótlanul a tűzijátékokat.
Egyre több repül a levegőbe, ahogy múlik az idő. Most már
mindenfelé látjuk őket, az öböl felett, Galveston felett is.
Valahogy mintha még az óceán közepéről is lőnének fel
petárdákat.
Marcos Sarára néz, és megjegyzi:
– Ez remek pillanat lett volna a lánykérésre, háttérben a
tűzijátékokkal. Kár, hogy csak a tavaszi szünetben
ismerkedtünk meg.
– Hozz vissza jövőre! – vágja rá Sara. – Majd úgy teszek,
mintha ez a beszélgetés meg se történt volna.
Nevetnem kell rajtuk.
Pár perc múlva Sara bejelenti Marcosnak, hogy muszáj
lemennie, mert hányingere van, így Samsonnal kettesben
maradunk Marjorie házának tetején.
Azon kapom magam, hogy többet nézem őt, mint a
tűzijátékokat. Annyira elvarázsolja a látvány…
– Még sosem láttam Daryát ilyen szépnek – suttogja Samson.
Mi van? Mármint… mi van? Darya volt a neve a lánynak, aki
összetörte a szívét.
– Nézd, hogy tükröződnek rajta a fények! – mutat az óceánra.
Követem a mozdulatot, aztán zavartan fordulok vissza hozzá.
– Te az óceánt hívod Daryának?
– Igen – vágja rá magától értetődőn. – Darya azt jelenti, a
tenger. Így hívta Rake is.
– Azt mondtad, Darya az exbarátnőd, aki összetörte a
szívedet.
Samson felnevet.
– Azt mondtam, Darya összetörte a szívemet, de azt sosem
mondtam, hogy egy lányról beszélek.
Próbálok visszaemlékezni arra a beszélgetésre. Lehetséges,
hogy végig a vízről beszélt?
– Hogy tud az óceán összetörni egy szívet?
– Majd elmondom…
– Augusztus másodikán – fejezem be helyette a mondatot a
szememet forgatva. Felemelem a fenekem, hogy elő tudjam
venni a mobilomat a zsebemből. – Már jegyzetet írok. Nagyon
sok magyarázattal tartozol nekem.
Samson nevet.
– Megnézhetem a listát?
Beírom az újabb sort, aztán odanyújtom neki a mobilt, hogy
elolvassa a listát.
„Miért nem szeretsz beszélni az apád kiadott házairól? Ki volt
a srác, aki odaköszönt neked a vacsoránál? Mi a legrosszabb
dolog, amit valaha csináltál? Miért nem szeretsz beszélni a
családodról? Mi volt igazából veled és Rake-kel? Hány lánnyal
szeretkeztél már? – Itt megakad és sokatmondón néz rám, aztán
folytatja az olvasást. – Mi a teljes neved? Hogyan törte össze a
szívedet az óceán?
Egy másodpercig még nézi a telefont, aztán visszaadja nekem.
– Tízzel – mondja. – De igazából csak kilencre emlékszem.
Az egyik lányról elég homályosak az emlékeim.
 Tíz. Hozzám képest sok, de ahhoz képest, ahogy képzeltem az
eddigi életét, nem annyira. Mondhatott volna ötvenet is, nem
tudom, az meglepett volna-e.
– A tíz nem olyan sok.
– A te egyedhez képest az – ugrat.
– Csak azt hittem, többen voltak. Ahogy Sara beszélt rólad,
abból azt gondoltam, minden héten más lánnyal feküdtél le.
– Nagyon ritkán feküdtem le bármelyikükkel is. Azt nem
tudom, hány volt, akivel csókolóztam, szóval kérlek, ezt ne
kérdezd meg augusztus másodikán, mert nem fogok tudni rá
válaszolni.
Pont előttünk lőnek fel egy nagyobb tűzijáték-sorozatot, ami
eltereli rólam Samson figyelmét, de én továbbra is csak őt
bámulom.
– Néha felmerül bennem, hogy talán nem is akarom tudni a
választ minden kérdésemre. Azt hiszem, a rejtély, ami
körbevesz téged, az egyik kedvenc dolgom veled kapcsolatban.
De közben ez az is, ami a legkevésbé tetszik veled kapcsolatban.
Samson nem néz rám, amikor válaszol.
– Tudod, mi az én kedvenc dolgom veled kapcsolatban?
– Mi?
– Te vagy az egyetlen ember, akit ismerek, aki valószínűleg
jobban kedvelne, ha szegény lennék.
Ez bizony nagyon is igaz.
– Igazad van. Az biztos, hogy a pénzed az, ami a legkevésbé
tetszik veled kapcsolatban.
Samson csókot nyom a vállamra, aztán újra a víz felé néz.
– Örülök, hogy felbukkantál itt ezen a nyáron, Beyah.
– Én is – suttogom.
 HÚSZ

Nem jön be a fogamzásgátló. Már majdnem egy hete szedem, és

teljesen felborította az érzelmi egyensúlyomat. Erősebben érzek
mindent, mint amikor megérkeztem ide. Vannak időszakok,
amikor szörnyen hiányzik az anyám. Pillanatok, amikor meg
vagyok róla győződve, hogy kezdek beleszeretni Samsonba.
Máskor meg örülök, hogy beszélgethetek az apámmal.
Nem tudom, kivé kezdek átváltozni, de nem biztos, hogy
tetszik a dolog. Igazából abban is kételkedem, hogy ennek
bármi köze lenne a fogamzásgátlóhoz, de azért jó, hogy van
mire fognom a dolgot.
Samson a nap nagy részében elvolt valahol, úgyhogy nélküle
és Marcos nélkül töltöttük a napot a strandon Sarával. Már
vacsoraidő van, és éhesek vagyunk, úgyhogy már pakolunk,
amikor három srác elkezd felállítani egy röplabdahálót a mi
házunk és Samsoné között. Miután Sarával letettük a székeinket
a tárolóban a cölöpszinten, hátranézek a srácokra.
Különös kis szorítást érzek a mellkasomban, mintha
hiányozna a röpi.
 Nem gondoltam volna, hogy eljön ez a pillanat.
– Megkérdezem, hogy beszállhatok-e játszani – szólok
Sarának. – Van kedved hozzá?
Sara a fejét rázza.
– Le akarok zuhanyozni. Homok van a farpofáim között. –
Elindul felfelé a lépcsőn, de még visszaszól. – Érezd jól magad!
És mutasd meg nekik!
Amikor a fiúkhoz érek, éppen egy-az-egy ellen kezdenének
játszani. Az egyikük leült az odaképzelt oldalvonal mögött, a
másik kettő pedig már készülődik a kezdőütéshez.
– Sziasztok! – szólítom meg őket. Mindhárman rögtön felém
fordulnak, és végigmérnek. Így közelebbről látva a srácok
méretét kicsit elbizonytalanodom, hogy nem fogok-e hülyét
csinálni magamból. – Kell még egy játékos?
Mindhárman egymásra néznek. A legmagasabb arcára
gúnyos kis vigyor ül ki, amikor megkérdezi:
– Biztos vagy benne?
Ez a vigyor felbosszant.
– Igen. Sőt, hogy igazságos legyen, beállok a legrosszabb mellé
a másik kettő ellen.
Ezen felnevetnek, és ketten is a homokban ülő fiúra
mutatnak.
– Ő a legrosszabb közülünk.
Az üldögélő srác nem ellenkezik.
– Igaz. Béna vagyok.
– Remek. Akkor játsszunk! – PJ mellettem áll, úgyhogy
odaviszem, ahol nem lesz útban, és leültetem.
A srácok bemutatkoznak, mielőtt elkezdenénk.
A csapattársamat Joe-nak hívják, a legmagasabbat Tophernek, a
másikat Walkernek. Walker szervál nekem, de simán
visszaütöm a háló felett.
Walker feladja a labdát Tophernek, aki megpróbálja lecsapni
előttem, de mielőtt megtehetné, már ott is vagyok a hálónál, és
sikeresen blokkolom az ütését.
– Szép – mormolja Topher, amikor megszerzem az első
pontomat.
 Háromszor ütök, mire Joe egyáltalán hozzáérne a
röplabdához.
Egy ideje nem edzettem, úgyhogy hamarabb kifulladok, mint
normál esetben. De ezt is a fogamzásgátlóra fogom. Meg a
homokra. Korábban sosem játszottam még homokon.
Két pontot szereznek, mire végre Joe-val sikerül átvennünk a
szervát. Már éppen elütném a labdát, amikor meglátom
Samsont az erkélyén.
Minket figyel. Integetek neki, de nem integet vissza.
Lehet, hogy féltékeny?
Ellöki magát a korláttól, és visszamegy a házába.
Mi a franc?
Ez most tényleg feldühít. Samson tudja, hogy röplabdázom.
Nyugodtan játszhatok egy kicsit anélkül, hogy rögtön azt
feltételezné, flörtölök a srácokkal.
A haragom miatt erősebben ütöm meg a labdát a szervánál,
mint terveztem. Szerencsére bent van, éppen a vonalon landol.
Pontosan ettől féltem. Minél több időt töltök Samsonnal,
annál több olyan részét ismerhetem meg, ami nem fog
feltétlenül tetszeni. Márpedig a féltékenység határozottan nem
tetszik.
Egy gyors menet végén sandítok fel újra az erkélyére. Még
mindig nem jött vissza.
A haragom erejét a játékban vezetem le. Vetődöm egyet, és a
térdemre érkezem. Még háromszor kerülök a földre, mire Joe a
labdához érne. A játék végére úgy festek majd, mint egy
padlizsán.
Szerzünk egy pontot, így négy-négy az állás. Joe odajön
hozzám, és lepacsizunk.
– Lehet, hogy ez lesz életem első győztes meccse – mondja.
Ránevetek, de a mosolyom elhalványul, amikor meglátom,
hogy Samson sétál lefelé a háza lépcsőjén. Ha idejön és jelenetet
rendez, baromi mérges leszek.
És jön. Erre jön.
És van nála egy… szék?
– Figyelj! – kiabál Joe. Amikor felnézek, látom a repülő labdát,
de pont nem érem el. A földre vetődöm, és nyelek egy nagy
adag homokot az érkezésnél. Bár nem állt szándékomban, jó
messzire elütöm a labdát.
– Kelj fel, Beyah! – hallom Samson kiáltását.
Azonnal talpra ugrom, és ránézek. Felénk tart a székével,
amit letesz PJ mellé, úgy három méterre a hálótól, elhelyezkedik
benne, és a szemüveget a feje tetejére tolja. Aztán tölcsért csinál
a kezéből, és úgy kiabál:
– Hajrá, Beyah!
Mi a fenét művel?
A labda most Joe-hoz megy, és végre sikerül tökéletesen
feladnia nekem a hálóhoz. Nem tudhatják, de én voltam a
legjobb külső ütőjátékos a csapatunkban.
Tökéletesen csapom le a labdát Topher és Walker között.
Amikor a homokba ér, és megkapjuk a pontot, Samson felugrik
a székéből.
– Ez az! – kiabálja. – Csak így tovább, Beyah!
Amikor végre leesik, mit csinál, nyitva marad a szám a
döbbenettől. Samson emlékezett arra, amit mondtam neki.
Hogy soha, senki nem szurkolt nekem a meccseimen.
És most kijött, hogy szurkoljon nekem.
– Ki a fene ez a srác? – kérdezi Joe Samsonra meredve.
Samson feláll a székére, és kántálni kezd:
– Be-yah! Be-yah!
Ez a legnyálasabb dolog, amit valaha láttam. Egy srác, aki a
láthatatlan tömegben, teli torokból szurkol a lánynak, akiről
tudja, hogy még soha, senki nem szurkolt neki.
Soha életemben nem tettek még értem ilyen megható
gesztust.
Topher szervál, és meglep, hogy vissza tudom ütni a labdát a
látásomat elhomályosító könnyeken keresztül.
Rohadt érzések! Ez is a fogamzásgátló miatt van.
Samson jó hosszú ideig nem hallgat el. Azt hiszem, idegesíti a
srácokat, akikkel játszom, de szerintem én még életemben nem
mosolyogtam ennyit. Az összes esést, az összes elvesztett pontot,
az összes pillanatot, amikor a földre éréstől kiszakad belőlem a
levegő, mindet végigmosolygom. Mosolygok, mert még soha
életemben nem élveztem ennyire egy röplabdameccset sem.
Mosolygok, mert Samson segített rájönni, mennyire hiányzott a
játék. Még ma veszek egy röplabdát. El kell kezdenem edzeni.
Nem mintha olyan rossz lennék, mint Joe. Nagyon igyekszik,
de egy személyben tartom játékban magunkat. Egy ponton már
annyira kifullad, hogy kilép oldalra, és jó fél percig hagyja, hogy
egyedül küzdjek.
Mégis csodával határos módon egy ponttal vezetünk, amikor
a játék a végéhez közelít. Még egy pont, és nyertem.
Feltűnik, hogy amikor szervához emelem a labdát, Samson
hallgat. Még csak nem is pislog, olyan intenzíven figyel, mintha
tényleg érdekelné a meccs. Csak egy aprócska mosolyt villant
felém, és tök cikisen feltartja a hüvelykujját. Nagy levegőt
veszek, és elütöm a labdát, hevesen remélve, hogy a homokba
érkezik a háló túloldalán.
A szerva rövid nekik, Topher és Walker is vetődik érte, de
tudom, hogy egyikük se fogja elérni. ÁSZ! Amikor a labda a
homokba csapódik, Samson felugrik a székéből.
– Megcsináltad!
Földbe gyökerezett lábbal állok.
Megcsináltam. Mondanám, hogy „megcsináltuk”, de őszintén
szólva Joe nem sokat segített. Azért lepacsizok vele, és kezet
fogok a másik két sráccal.
– Nagyon jó vagy – mondja Topher. – Van kedved még egy
meccshez?
Samsonra pillantok, és megrázom a fejem. Még mindig
zihálok, amikor válaszolok.
– Ma este már nem, de itt leszek, ha holnap visszajönnétek.
Intek nekik, aztán Samsonhoz szaladok. Hatalmas mosollyal
fogad, én a nyakába ugrom, mire felemel, és körbeforog velem.
Akkor sem enged el, amikor a lábam újra a homokhoz ér.
– Rohadt zseniális vagy! – mondja, aztán letöröl egy kis
homokot az arcomról. – Koszos, de zseniális.
Nevetek, Samson pedig magához húz. Az arcát a fejemre
hajtja, és alaposan megszorongat.
 Ugyanabban a pillanatban jön rá, mit csinálunk, mint én.
Érzem, ahogy a teste megtorpan, mintha nem lenne biztos
benne, hogy most el kellene-e engednie, vagy még szorosabban
magához kellene ölelnie.
Az arcom a pólójához simul.
Elveszem a nyakából a karomat, és a dereka köré csúsztatom.
Lehunyt szemmel hagyom, hogy belevesszek a közelségébe.
Érzem, ahogy szorosabbra fonja körülöttem a karját,
felsóhajt, és végigsimít a hátamon. Picit igazít a tartásán, hogy
még tökéletesebben összepasszoljunk.
És aztán csak állunk így egy darabig, amíg a világ tovább
forog körülöttünk. Ő ölel engem, én pedig megengedem neki.
És akarom is.
Fogalmam sem volt róla, mennyire jó érzés lesz ez az egész.
Minden vele töltött pillanat valahogy energiával teli és
izgalmas, és mindegyiket ott érzem a mellkasom közepén.
Mintha felébresztené egy részemet, ami tizenkilenc évig csak
szunnyadt. Olyan sok mindennek látom most az értékét, amiről
korábban azt hittem, sosem fogom tudni értékelni.
Élvezem, hogy olyasvalaki csókol, aki tényleg tisztel engem.
Imádom, hogy büszke rám, hogy felemelt és körbeforgott velem.
Mindent beleadva, mint egy idióta ordított egy hülye kis
strandröpi pálya oldalvonalánál, csak hogy nekem jó legyen.
Az ölelés egy pontján folyni kezdenek a könnyeim. Nem
feltűnően sírok, de érzem, ahogy a nedvesség lecsorog az
arcomon.
Őszintén, még így sem érzem magam elég közel hozzá, pedig
ennél már tényleg lehetetlen lenne közelebb kerülni. Bele
akarok olvadni, hogy eggyé váljak vele. Tudni akarom, hogy én
is el tudom érni, hogy olyan élőnek érezze magát, mint én
érzem magam mellette.
Mintha ő is érezné, hogy nem akarom, hogy elengedjen, mert
felemel, hogy a lábam a derekára kulcsolódjon, és így visz
egészen a házáig, el a strandtól és a röpiző srácoktól.
A cölöpszinthez érve leenged a földre. Kelletlenül elhúzódom
tőle, hogy felnézhessek rá, de mivel megy le a nap, és a háza
első szintje alatt vagyunk, nem látom olyan jól, mint szeretném.
Nagyon kevés a fény idelent, és Samson arca árnyékba borul.
Két hüvelykujját az arcomhoz emeli, és letörli róla a könnyeket,
aztán megcsókol.
A csókunknak könny- és homokíze van.
Elhúzódom tőle.
– Le kell zuhanyoznom. Csupa homok vagyok.
– Használd a kinti zuhanyt! – javasolja, és arrafelé mutat.
Nem engedem el a kezét, amíg odaérünk. Az egész testem
sajog, és még mindig zihálok egy kicsit. Mielőtt belépnénk a
zuhanyba, Samson is leveszi a pólóját. Megnyitja a csapot, aztán
arrébb lép, hogy be tudjak állni a vízsugár alá. Kiöblítem a
homokot a számból, aztán iszom is egy kicsit.
Leveszem a zuhanyrózsát az állványról, és leöblítem
magamról a homokot. Samson közben a zuhanyzó falának
dőlve néz.
Szeretem, ahogy néz. Bár sötét van, főleg itt, a zuhanyban,
mégis olyan, mintha minden egyes négyzetcentiméteremet
magába akarná szívni.
Amikor végre megszabadultam a homoktól, visszateszem a
rózsát az állványra, és a szemem sarkából látom, hogy Samson
megmozdul. A következő pillanatban már érzem magam
mögött a testét. Egyik karja előresiklik, és tenyere a hasamra
simul.
Hátrahajtom a fejem a vállára, és felé fordítom a fejemet.
Samson szája azonnal rátalál az enyémre.
Ebben a pózban csókolózunk egy darabig, a hátam a
mellkasán, és hátulról ölel engem. A keze feljebb csúszik a
hasamról, és eltűnik a bikinifelsőm alatt.
Kezébe fogja a mellemet, amitől rögtön elakad a lélegzetem.
A másik keze lefelé indul el a hasamtól. Amikor a bikinialsóm
széléhez ér, bedugja a hüvelykujját, de előtte elhúzódik a
számtól. A szemembe néz, és rögtön megkapja a választ.
Nem akarom, hogy abbahagyja.
Az ajkam elnyílik, várva, mihez kezd most.
Figyeli az arcomat, miközben a keze eltűnik a lábam között.
A hátam ívbe feszül és felnyögök, ettől pedig fokozódik az
érintése ereje.
Azóta fantáziáltam arról, milyen érzés lesz ez, mióta először
megcsókolt, de a képzeletem semmi a valósághoz képest.
Nem kell sok idő, és az egész testem reagál rá. Szinte kínos,
milyen hamar kezdek egész testemben remegni az ujjai
mozgásának hála. Hátranyúlok, és a combjába mélyesztem a
körmeimet. A falnak dől, de engem is húz magával, és a keze
ritmusa egy pillanatra sem lassul. Szerencsére amikor már nem
bírnék magammal, a számra tapasztja a száját, és ezzel el tudja
fojtani a torkomból kitörő hangokat.
Még akkor is csókol, amikor vége van. Kihúzza a kezét az
alsómból, és szembefordít magával.
Kapkodnom kell a levegőt, amikor a mellkasára omlok.
A karom zsibbadt, a lábam sajog. Mélyet sóhajtok.
– Akarok egy tetoválást – jelenti be Samson.
A bőrére nevetek.
– Komolyan erre gondolsz most?
– Ez volt a második gondolatom – feleli. – Az elsőt nem
mondtam ki hangosan.
– Mi volt az első? – nézek fel rá.
– Szerintem elég egyértelmű.
Megrázom a fejem.
– Nem az. Attól tartok, szavakba kell öntened.
Lehajtja a fejét, és az ajkát a fülemhez simítja.
– Kurvára várom már az első alkalmunkat – suttogja. Aztán
elzárja a vizet, és úgy sétál ki a zuhanyzóból, mintha sosem
suttogta volna el nekem ezt a gondolatot.
– Akarsz te is egyet? – kérdezi.
Eléggé meg vagyok döbbenve, úgyhogy kell pár másodperc,
mire válaszolok.
– Micsodát?
– Tetoválást.
Eddig a percig sosem jutott eszembe, hogy akarnék.
– Igen, azt hiszem, igen.
Samson visszadugja a fejét, és elmosolyodik.
 – Nézzenek oda, éppen eldöntöttük, hogy spontán
tetováltatunk! Egyértelműen bulis arcok vagyunk, Beyah!
 HUSZONEGY

– Van egy ötletem – mondja Marcos tele szájjal. – A haverom,

Jackson.
Ma este ismét keresztelő vacsora van, most is reggelizünk
vacsora helyett. Nem beszéltünk semmi különösről, úgyhogy
egyikünk se tudja, mire céloz Marcos. Értetlenül nézünk rá,
mire a szemben ülő Samsonra mutat.
– Jacksonnak sötétszőke haja van és kék szeme.
Az arcszerkezetetek más, de ez egy tetoválószalon, kétlem, hogy
túl alaposan ellenőriznék a személyidet.
Ó, szóval erről van szó! Samson nem találja a tárcáját, pedig
már három napja javasolta, hogy csináltassunk tetoválást.
Személyi nélkül nem lehet tetováltatni, és bár az elmúlt
három napban feltúrta a házat, nem járt szerencsével. Arra
tippel, hogy az előző bérlők megtalálhatták és lenyúlhatták. Azt
mondta, mindig a hátizsákjában hordja, de mindketten
megnéztük, és nem volt benne. Szemben minden más
ingóságával. Nem tudom, hogy tud vele ilyen lazán járni-kelni,
az a cucc megvan vagy huszonöt kiló.
 Samson alaposan megfontolja Marcos ötletét, aztán vállat
von.
– Egy próbát megér.
– Tetoválószalon? – kérdezi az apám. – Ki akar tetoválást?
Sara azonnal rám és Samsonra mutat.
– Ők ketten. Én nem.
– Hála az égnek! – mormolja Alana.
Nem mintha bármi több lennék neki, mint a férje lánya, de
azért így is rosszulesik a megjegyzése. Azt nem bánja, ha én
csináltatok egyet, de nyilvánvaló, hogy megkönnyebbült, hogy a
saját lánya nem akar.
Az apám rám néz, és megkérdezi:
– Mit szeretnél?
A csuklóm belső oldalára mutatok.
– Valamit ide, de még nem tudom, mit.
– És mikor mentek el?
– Ma este – jelenti be Marcos, és felemeli a mobilját. – Jackson
azt mondta, ide tud ugrani, és odaadja a jogosítványát.
– Remek – hagyja jóvá Samson.
– Te tudod, mit csináltatsz, Samson?
– Még nem – feleli, és nagy adag tojást lapátol a szájába.
Az apám a fejét csóválja.
– Mindketten magatokra varrattok valamit pár órán belül,
ami egy életen át a testeteken marad, és egyikőtök sem tudja, mi
lesz az?
– Komppal kell mennünk – jegyzi meg Samson. – Szóval
bőven van időnk gondolkodni.
Hátratolja a székét, és feláll. Még van a kezében egy szelet
bacon, amikor a tányérjával a konyhába sétál. – El is kellene
indulnunk. Hétvége van, ilyenkor mindig hosszú a sor a
kompnál.
– Beyah! – fogja az apám könyörgőre. – Talán nem ártana
gondolkodnod rajta még pár hetet.
Milyen apás megjegyzés! És azt hiszem, tetszik.
– Ne aggódj, apa! Egy tetoválásnál sokkal komolyabb dolgokat
bánhatok az életemben.
 Erre a megjegyzésre elkomorul. Csak viccnek szántam, de
látom rajta, hogy őszintén aggódik a döntéshozatali
képességeim miatt.

A tetoválószalon üres, és szerintem ez az előnyünkre vált.

Amikor a srác elvette Samson hamis jogosítványát, megnézte
Samsont, aztán a jogosítványt, megcsóválta a fejét, de nem szólt
egy szót sem. Egyszerűen eltűnt a hátsó ajtó mögött, hogy
elintézze a papírokat.
Amikor Marcos megjelent a kocsinál Jackson jogosítványával,
nem bírtam abbahagyni a röhögést. A srác jó húsz kilóval és tíz
centivel kisebb Samsonnál. Marcos azt javasolta, hogy ha a
tetoválószalonban akadékoskodnak, Samson mondja csak azt,
hogy elkezdett gyúrni.
De még csak rá se kérdeztek a dologra. Samson helyében én
ezt sértésnek vettem volna.
– Valószínűleg nagyon kell nekik a bevétel – suttogom. – Még
csak nem is kérdezett semmit.
Samson elém tol egy tetoválásötletekkel teli fotóalbumot. Ő is
fog egyet, és elkezdünk lapozgatni.
– Én valami finomat szeretnék – mondom a szívecskék és
virágok képét nézegetve, de egyik sem fog meg igazán.
– Én a finom ellentétét akarom – vágja rá Samson.
Milyen a finom ellentéte? Az album végére lapozok. Az itt
lévő képek inkább passzolnak Samsonhoz, mint hozzám, de
egyik sem olyan, amiről el tudom képzelni, hogy tetszene neki.
Az utolsó oldalhoz érve becsukom a könyvet, és próbálok
koncentrálni.
A „finom” azt jelenti, hogy lágy, nőies, törékeny. Mi lehet
ennek az ellentéte? Erős? Tartós? Esetleg fenyegető?
Amint ez a gondolat megfogalmazódik a fejemben, rögtön
tudom, mit kellene választania. Előveszem a mobilomat, és
képeket keresek hurrikánokról. Jó párat végignézek, mire
találok valamit, ami szerintem neki is tetszene.
– Találtam egyet, ami jó lenne neked.
Samson fel se néz a könyvből, amikor azt mondja:
– Oké – és tovább lapoz, de közben felemeli a bal karját, és azt
mondja: – Ide akarom. – Az alkarja belső oldalára, a
könyökhajlat alá mutat. – Mutasd meg a srácnak, hogy el tudja
kezdeni!
– Nem akarod előbb megnézni?
Samson a szemembe néz.
– Szerinted tetszeni fog?
Bólintok.
– Igen.
– Akkor olyan tetoválást akarok. – Olyan magától értetődőn
mondja, hogy teljesen világos, ez a tetoválás rólam szól, semmi
másról. Erre csak csókkal tudok válaszolni.

Ma este két tetoválójuk dolgozik, és bár mindketten tetováltatni

akarunk, én még mindig nem találtam meg, mit akarok. Samson
már a székben ül, a tetováló a pisztolyával dolgozik a karján.
Samson direkt elfordítja a fejét, hogy ne lássa meg, mielőtt
elkészül.
A telefonján keresgél, hátha talál nekem valamit.
– Mit szólnál egy napfelkeltéhez? – kérdezi.
Nem rossz ötlet, úgyhogy megnézek néhány ilyen képet, de
végül ellene döntök.
– Nekem úgy tűnik, ehhez sok tinta kell, és jobban nézne ki
nagyobban. Valami kicsivel szeretnék indítani.
Most már az összes könyvet végiglapoztam, és kezdem azt
hinni, hogy az apámnak igaza volt. Talán tényleg jobban át
kellett volna gondolnom.
– Van egy ötletem – szólal meg Samson. – Gondolkodjunk
jelentésben, és nézzük meg, milyen szimbólumok passzolnak
hozzá.
– Rendben.
– Mit szeretnél, mit jelképezzen? – kérdezi.
– Jó lenne valami, ami szerencsét jelent. Elkélne kicsivel több
szerencse az életemben.
A telefonján keresgél tovább, míg én megnézem, hogy alakul
a tetoválása. Bár egy hurrikánt választottam neki, nem a
szokásos fekete tintával készül. Olyan tetoválást választottam,
ami inkább arra hasonlít, ahogy a radarképen kinéz egy
hurrikán, piros, sárga, kék és zöld hullámok. Nem kifejezetten
akvarelles, de ahogy a színek egymásba olvadnak a
halványfekete körvonalon belül, olyan hatást kelt.
Még annál is jobban néz ki, mint amire számítottam.
– Megtaláltam a tiedet – jelenti be Samson. Már nyújtja a
telefont, hogy megnézzem, mit választott nekem, de nem
veszem el.
– Bízom benned – mondom. Végül is így igazságos.
– Nem kellene.
A szavait kísérő arckifejezése láttán egy kicsit
elbizonytalanodom. Igaza van. Nem kellene bíznom valakiben,
akiről szinte semmit sem tudok. Egyszerűen beleegyeztem,
hogy azt tegye, amit én: kiválaszthattam neki a tetoválását,
anélkül, hogy megnézte volna. Csakhogy különös módon
kettőnk közül én vagyok a megbízhatóbb. Elveszem a telefont,
hogy mégis megnézzem a képet.
– Mit választottál?
– Egy szélforgót.
A fotóra nézek. Finom vonalvezetésű és színes. Nem is tudja,
hogy én hurrikánt választottam neki, de így mindkettőnknek
olyan tetoválása lesz, ami a forgást jelképezi.
– Azt írják, hogy a szélforgó jóra fordítja a szerencsét.
– Tökéletes – suttogom.
Sara és Marcos kimentek, miután kitöltöttük a papírokat a
tetováláshoz. Azóta eltelt jó két és fél óra, de nem jöttek be
panaszkodni, hogy sokat kell várni. Biztos találtak valamit,
amivel elfoglalják magukat.
Az én tetoválásom elkészült, és egyszerűen tökéletes.
A körvonalát vékony fekete vonallal rajzolta meg a tetováló,
majd az egészet megtöltötte színnel, de a színek kifolynak a
vonalak közül, mintha elfolyt volna a festék. A bal csuklóm
belsejére került. Megmutattam Samsonnak, aztán lefotóztam,
mielőtt a srác bekötözte volna.
Samson tetoválója utoljára törli meg az ő tetoválását. Samson
egyszer se lesett.
– Elkészült – mondja a fickó.
Samson felül a székben, de még mindig nem néz a
tetoválásra. Feláll és a mosdóhoz indul, és int nekem, hogy
kövessem.
Úgy akarja megnézni, hogy ne legyen más a közelben, és nem
is hibáztatom. Lehet, hogy utálni fogja, és akkor nemcsak én, de
a tetoválóművész is rosszul érezné magát.
Besétálok vele a mosdóba, és becsukom magunk mögött az
ajtót. A mosdó kicsi, úgyhogy nagyon közel állunk egymáshoz.
– Ideges vagy?
– Nem voltam az, de most, hogy elkészült, már az vagyok –
mondja.
Mosolygok, de közben ide-oda billegek a sarkamon, annyira
izgulok.
– Nézd meg, mert nem bírom tovább!
Samson először néz le a tetoválására. Ökölnyi méretű, pont a
könyökhajlata alatt. Le sem veszem a szemem az arcáról, hogy
lássam a reakcióját.
De nincs reakció.
Egyszerűen csak bámul a tetoválásra.
 – Ez az Ike hurrikán – magyarázom, és ujjamat végighúzom a
tetováláson. – Ez egy radarkép arról, amikor a Bolivar-félsziget
fölé ért, abból lett a tetoválás.
Samson egyetlen válasza egy sóhajtás, de nem tudom
eldönteni, hogy ez jó vagy rossz sóhajtás-e.
Most már tényleg izgulok. Annyira biztos voltam benne, hogy
tetszeni fog neki, hogy bele se gondoltam, mi lesz, ha mégsem
tetszik neki.
Samson lassan felemeli a tekintetét. Az arcának egyetlen
rezdülése sem árulja el, mire gondol.
De aztán megragadja az arcomat, és olyan hirtelen, olyan
erővel csókol meg, hogy a mosdó ajtajának tántorodom. Azt
hiszem, ez azt jelenti, hogy tetszik neki. Kezét lecsúsztatja a
combomra, és az ajtóhoz tol, míg teljesen rá nem simulok,
mintha végtelen csomóban akarna összekötni minket.
Valami új érzés van abban, ahogy csókol, valami, ami eddig
nem került a felszínre. Most, hogy láttam a reakcióját, nem
tudom, lett volna-e bármilyen más megfelelő reakciója a
tetoválására.
Úgy mozog rajtam, hogy felnyögök, de mintha a hang
valamiféle sziréna volna, elszakítja a száját az enyémtől.
Homlokát az enyémnek támasztja, és amikor megszólal, a
szavai csordultig vannak érzelemmel.
– Itt és most a magamévá tennélek, ha nem érdemelnél
jobbat.
Az biztos, hogy én hagynám neki.
 HUSZONKETTŐ

– Nem. – Az apám ellentmondást nem tűrő.

– Légyszi!
– Nem.
– Tizenkilenc vagyok.
– És gyógyszert szed – szúrja közbe Alana.
Leteszem a villámat, és a homlokomra szorítom a kezemet.
Nem is tudom, miért kérdeztem meg, hogy Samsonnál
tölthetem-e az éjszakát. Simán kisurranhattam volna, és aztán
hazajövök, mielőtt felébred az apám. Csak próbálom nem
megszegni a szabályait.
Sara végzett az evéssel, mielőtt elkezdődött volna ez a vita, és
most simán csak élvezi a műsort. Felhúzott térddel ül a székén,
és úgy figyeli a beszélgetésünket, mintha a tévében menne. Már
csak egy doboz popcorn hiányzik a kezéből.
– Az anyád megengedi, hogy fiúkkal töltsd az éjszakát? –
kérdezi az apám.
Ezen muszáj nevetnem, bár a nevetésem minden, csak nem
vidám.
 – Az anyámat nem érdekelte, hol töltöm az éjszakát. Azt
akarom, hogy téged érdekeljen. De azt is nagyra értékelném, ha
bíznál bennem.
Az apám úgy húzza végig a kezét az arcán, mintha maga sem
tudná, mit tegyen. Segélykérőn néz Alanára.
– Te megengednéd Sarának, hogy Marcosszal töltse az
éjszakát?
– Sara és Marcos állandóan együtt töltik az éjszakát – vágja rá
Alana.
Rögtön Sarára pillantok, aki felkapja a fejét a székében.
– Ez nem is igaz.
Alana a fejét csóválja.
– Sara, nem vagyok vak!
Sara arcára kiül a meglepetés.
– Ó! Pedig én azt hittem.
Erre felnevetek, de én vagyok az egyetlen.
Ezt hallva az apám mintha csak még inkább vívódna.
– Figyelj, apa! – kezdem a lehető leggyengédebben. – Igazából
nem engedélyt kértem. Nagyjából közöltem, hogy ma este
Samsonnál alszom, udvariasságból, mert ez a te házad, és
igyekszem megadni a tiszteletet. De sokkal egyszerűbb lenne
mindenkinek, ha simán csak rábólintanál.
Az apám felmordul, aztán hátradől a székében.
– Úgy örülök, hogy pofán vágtam azt az átkozott fiút, amikor
még volt rá lehetőségem – mormolja, aztán a bejárati ajtó felé
int. – Jól van. Legyen. Csak… ne csináljunk belőle rendszert! És
legyél itthon, mielőtt felkelnék, hogy legalább úgy tehessek,
mintha ez az este nem történt volna meg!
– Köszönöm – felelem, és felállok az asztaltól. Sara rögtön
követ ki a konyhából és fel a lépcsőn. A szobámban az ágyra
veti magát.
– Nem hiszem el, hogy az anyám tudja, hogy Marcos itt
szokott aludni. Azt hittem, tök titkosan intézzük.
– Lehet, hogy titkosan csináljátok, de az biztos, hogy nem
halkan.
Felnevet.
 – Nem árulhatom el Marcosnak, hogy anya tudja. Kifejezetten
bejön neki a tiltott része a dolognak.
Írok Samsonnak, hogy most már biztos, hogy nála alszom,
aztán kinyitom a gardróbom ajtaját, és csak bámulok befelé.
– Mi a fenét vegyek fel?
– Nem hinném, hogy számít. A cél az, hogy az este végére
semmi se legyen rajtad, nem?
Az egész bőröm bizsereg az idegtől. Már jó párszor szexeltem,
de ágyban egyszer sem. És sosem voltam teljesen meztelen. És
tuti, hogy sosem szexeltem olyannal, aki fontos nekem.
Samson egy tűzijáték emojival válaszol. A szememet forgatva
dugom vissza a mobilt a zsebembe.
– Még nem szexeltetek? – kérdezi Sara.
Végül úgy döntök, nem öltözöm át, csak bedobok egy tiszta
pólót meg egy váltás fehérneműt a hátizsákomba.
– Még nem.
– Miért nem?
– Nem igazán volt rá lehetőség – magyarázom. – Mindig
együtt vagyunk veled és Marcosszal. És amikor kettesben
vagyunk, akkor csak… Mást már csináltunk, csak azt nem.
– Marcos és én állandóan szexelünk. Még akkor is szexeltünk,
amikor múlt héten a tetkókat csináltattátok.
Elhúzom a számat.
– A hátsó ülésen?
– Ja. Kétszer.
Pfuj! Samson és én a hátsó ülésen ültünk hazafelé!
– Elmondasz minden részletet holnap, vagy megint be kell
érnem egy béna pacsival?
Sara eddig nagyon türelmes volt, főleg, ha azt vesszük, milyen
keveset osztok meg az életem bizonyos részeiről, miközben más
területeken meg annyira vagyok tapintatos, mint egy medve a
reggelizőasztalnál.
– Elmondok mindent – mondom, mielőtt kimennék a
szobámból. – Ígérem!
– Minden részletet tudni akarok! Ha kell, jegyzetelj!
Szerencsére az apám és Alana már nincsen a konyhában,
úgyhogy úgy távozhatok a házból, hogy nem kell tovább
értekeznünk arról, hogy ma este szexelni fogok a szomszéddal.
Nagyon nem vagyok hozzászokva egy olyan családhoz, ahol
minden apróságot ilyen nyíltan megbeszélnek.
Samson a lépcső aljában vár.
– Ennyire fogytán a türelmed? – ugratom.
Megcsókol, és elveszi a hátizsákomat.
– Csak lelkes vagyok.
Elindulunk Samson háza felé. PJ rögtön követ minket, de
Samsonnál nincs kutyaágy.
– PJ, menj haza! – mutatok a lépcsőre. PJ megáll egy
pillanatra. Megismétlem a parancsot, mire végre hátat fordít, és
leoldalog a lépcsőn.
Samson kézen fog, és el sem enged, amíg a házba nem érünk.
Bezárja mögöttünk az ajtót, beüti a riasztó kódját, aztán lerúgja
a cipőjét.
Körbenézek a házban. Vajon hol fog megtörténni? És hogyan
fog megtörténni? Kicsit furcsa, hogy tudom, mi következik. Ha
szexről van szó, jobban kedvelem a spontaneitást a tervezésnél.
Dakota úgy kezelt, mintha menetrend szerint járt volna
hozzám.
– Szomjas vagy? – kérdezi Samson.
Megrázom a fejem.
– Nem, köszi.
A hátizsákomat ledobja a sajátja mellé a falhoz, aztán
megfogja a kezem, és kifordítja a csuklómat, hogy lássa a
tetoválást. Egy hete csináltattuk őket, és mindkettő szépen
gyógyul. Emiatt máris szeretnék még egyet, de azt hiszem, várni
fogok, amíg lesz rá valami jó okom. Samsonnal együtt
csináltatni tetoválást sokat jelentett. Mielőtt újabbat varratnék
fel, megvárok egy újabb fontos pillanatot az életemben.
– Nagyon jó lett – jegyzi meg, és ujjával végigsimít a
szélforgón.
– Igazából sosem mondtad, hogy a tied tetszik-e.
– Elmondtam, hogy imádom aznap este, amikor csináltattuk.
Csak nem szavakkal. – Összefonja az ujjainkat, és felvezet a
lépcsőn. Kinyitja a szobája ajtaját, aztán előreenged.
Az erkélyajtó kitárva, enyhe szellő mozgatja a fátyolszövet
függönyt. Az ágy makulátlanul bevetve. Még mindig nem tudom
túltenni magamat azon, mennyire tisztán tart mindent. Samson
felkapcsolja a lámpát az éjjeliszekrényen.
– Nagyon szép – jegyzem meg, és az erkélyhez sétálok.
Kilépek, és átnézek a szobám felé. Véletlenül égve felejtettem a
lámpát, és tisztán látom innen az ágyamat. – Simán belátsz a
szobámba.
Samson most már mellettem áll.
– Tudom. És nem hagyod égve elég gyakran azt a lámpát.
Amikor ránézek, vigyorog. Játékosan oldalba lököm, aztán
visszamegyek a hálószobába, odasétálok az ágyához, és leülök a
matrac szélére.
Leveszem a cipőmet, aztán hátradőlök, és csak figyelem őt.
Lassan körbejárja az ágyat, és minden szögből megbámul.
– Úgy érzem magam, mintha egy ragadozó körözne
körülöttem – jegyzem meg.
– Nem szeretnék a cápa lenni ebben a felállásban.
Samson leveti magát mellém az ágyra, a fejét a kezébe
támasztja.
– Tessék, most már plankton vagyok.
– Sokkal jobb – mosolygok rá.
A fülem mögé simít egy hajtincset. Az arcán elgondolkozó
kifejezés ül.
– Izgulsz?
– Nem. Veled biztonságban érzem magam.
A mondatra egy pillanatra aggodalom sötétíti el a vonásait,
mintha feszélyezné a gondolat. Csak egy pillanat, és a
feszültségnek már nyoma sincs az arcán.
– Ezt a gondolatot láttam – suttogom.
– Milyen gondolatot?
– A rossz gondolatot, ami az előbb ugrott be neked. – Ujjamat
a szemöldöke közötti részhez érintem. – Pontosan itt volt.
Egy darabig hallgat, amíg megemészti a szavaimat.
– Ahhoz képest, hogy nem sokat tudsz rólam, jó sokat tudsz
rólam.
– Amit eltitkolsz előlem, az csupa olyasmi, ami nem igazán
fontos.
– Honnan tudod, ha nem tudod, milyen titkaim vannak? –
kérdezi.
– Nem kell tudnom semmit a múltadról ahhoz, hogy tudjam,
hogy jó ember vagy. Azt a tetteid árulják el. Az, ahogy velem
bánsz. Mit számítana, hogy milyen a családod, hogy mennyire
vagy gazdag, vagy hogy mit jelentettek neked azok, akik előttem
voltak az életedben? – Megint ott van az a rossz gondolat az
arcán, úgyhogy az ujjammal simítom ki a ráncokat a homlokán.
– Hagyd abba! – suttogom neki. – Túl szigorú vagy magaddal.
Samson hátrahanyatlik, és összekulcsolja két kezét a
mellkasán. Egy darabig a plafont bámulja, úgyhogy közelebb
húzódom hozzá, és a tenyerembe támasztom a fejemet, hogy
lássam őt. Megérintem a nyakláncát, aztán az ujjaim
végigvándorolnak a nyakán majd az ajka ívén.
Felém fordítja a fejét.
– Lehet, hogy nem kellene ezt csinálnunk?
A mondata kérdésnek hangzik, úgyhogy rögtön megrázom a
fejemet.
– Én akarom.
– Ez nem igazságos veled szemben.
– Miért? Mert nem tudok rólad mindent?
Bólint.
– Attól félek, nem mondanál most igent, ha tudnád rólam a
teljes igazságot.
Röviden a szájára szorítom a számat.
– Túldramatizálod.
– Igazából nem – vágja rá. – Csak az életem volt elég drámai,
és lehet, hogy nem fog tetszeni.
– Egykutya. Mindketten hajlamosak vagyunk a drámaiságra,
mert tragikus szüleink és múltunk van. És ha végre el tudnád
engedni ezt a bűntudatot, most drámai szexet űzhetnénk.
Elmosolyodik, én pedig felülök, és leveszem a pólómat. Abban
a pillanatban eltűnik a tekintetéből az aggodalom, és magára
húz, hogy lovagló ülésben üljek rajta. Már most is úgy érzem,
hogy készen áll, de úgy emeli fel a kezét és simítja végig ujjaival
a melltartóm csipkeszegélyét, mintha egyáltalán nem sietne
sehova.
– Még csak Dakota kocsijában szexeltem – vallom be neki. –
Ez lesz az első alkalmam egy ágyban.
Samson lecsúsztatja az ujjait a hasamon, és a sortom
gombjánál állapodik meg.
– Ez lesz az első nekem egy olyan lánnyal, aki iránt érzéseim
vannak.
Igyekszem olyan szenvtelenül fogadni a vallomását, ahogy ő
kimondta, de a szavai olyan erővel száguldanak át rajtam, hogy
ráncba szalad a homlokom.
A számhoz emeli a kezét, és végigsimít rajta az ujjaival.
– Mi szomorított el?
Szívesen megráznám a fejemet, hogy kikerüljem a
válaszadást, de ha valamit megtanultam ezen a nyáron, az az,
hogy a titkok igazából nem olyan értékesek, mint hittem. Szóval
marad az őszinteség.
– Amikor ilyeneket mondasz, akkor rettegni kezdek a
búcsútól. Nem számítottam rá, hogy a nyár végére összetörik a
szívem.
Samson oldalra billenti a fejét, és teljes komolysággal figyeli
az arcomat.
– Ne aggódj, a szívben nincsenek csontok, igazából nem tud
eltörni!
A hátamra fordít, és leveszi a pólóját, amivel úgy két
másodpercre sikerül is elterelnie a figyelmemet, de aztán
rögtön visszatérnek ugyanazok a gondolatok, amik azelőtt
bukkantak fel, hogy félmeztelenre vetkőzött volna.
Lejjebb ereszkedik, de mielőtt újra megcsókolna, folytatom:
– Ha nincs semmi a szívben, ami el tud törni, akkor miért
érzem úgy, hogy az enyém darabjaira fog hullani, amikor jövő
hónapban el kell költöznöm? Te nem így érzed?
Samson tekintete az arcomat pásztázza egy kis ideig.
– De – suttogja –, én is érzem. Talán mindkettőnk szíve
csontokat növesztett.
Amint kimondja, megragadom a tarkóját, és magamhoz
húzom. El akarom fogni a szavait, és elzárni magamba.
A mondata ott marad körülöttünk, mintha ott lebegnének a
szavak a levegőben, közöttünk, felettünk, és a csók közben
ivódnának be a pórusaimba.
Talán igaza van. Talán tényleg lettek a szívünknek csontjai.
De mi van, ha csak úgy tudhatod meg, hogy a szívednek lettek-e
csontjai, ha átérzed a fájdalmat, amit a törésük okoz?
Igyekszem nem gondolni a közeledő búcsúra, de nehéz úgy
átélni valamit, ami ennyire tökéletes, hogy közben ne legyen
égető az érzés, hogy nemsokára elveszíted.
Samson feltérdel, és kigombolja a sortomat. A szemét akkor
se veszi le rólam, amikor lehúzza a cipzárt, és leveszi rólam.
Felemelem a csípőmet, aztán a lábamat, hogy segítsek neki.
Félredobja a nadrágot, és egy másodpercre magába szívja a
látványt. Szeretem az arckifejezésében tükröződő énemet.
Szebbnek érzem magam tőle, mint amilyen valószínűleg
vagyok.
Ránk húzza a takarót, és mellém fekszik, úgy veszi le a saját
nadrágját. Árnyalatnyi feszengést sem érzek, és semmi habozás
sincs bennem, amikor leveszem a melltartómat és a bugyimat.
Olyan otthonosan érzem magam, mintha már tucatszor
csináltuk volna, és mégis eltölt a várakozás, hiszen még soha
nem éltem át ezt senkivel.
Amikor már teljesen meztelenek vagyunk a takaró alatt,
oldalra fordulunk, egymás felé. Samson gyengéden az arcomra
teszi a kezét.
– Még mindig szomorúnak tűnsz.
– Az vagyok.
Végigsimít a nyakamon és a vállamon. A tekintete követi a
keze mozgását, úgyhogy nem a szemembe néz, amikor azt
válaszolja:
– Én is.
– Akkor miért kell elbúcsúznunk? Én elmehetek az
egyetemre, te meg a Légierő Akadémiájára, de tarthatjuk a
kapcsolatot, meglátogathatjuk egymást, és…
– Nem lehet, Beyah! – Most megint megtalál a tekintete, de
aztán gyorsan elkapja rólam, és valami másra szegezi. – Nem
megyek a légierőhöz. Soha nem is terveztem menni.
A szavai és az arckifejezése elég ahhoz, hogy máris
megjelenjenek a repedések a szívemen. Meg akarom kérdezni,
miről beszél, de túlzottan félek az igazságtól, ezért nem
mondom ki hangosan a kérdést.
Samson felsóhajt, és közelebb hajol hozzám. Megszorítja a
karomat, a száját a vállamra simítja. Amikor a lehelete a
bőrömet cirógatja, lehunyom a szemem. Olyan sok mindent
akarok most tőle! Akarom az őszinteségét, de a hallgatását is, az
érintését, a csókját. Valami azt súgja, hogy mindent nem
kaphatok meg. Vagy ezt a pillanatot választom, vagy az
igazságot.
Arcát a nyakamba temeti, úgy suttogja:
– Kérlek, ne kérdezd meg, hogy értem ezt, mert ha megteszed,
őszinte leszek! Nem tudok neked tovább hazudni. De jobban
akarom ezt az éjszakát veled, mint bármit bármikor az
életemben.
A szavai hullámként csapnak át felettem, olyan erővel, hogy
összerándulok. A hajába túrok, és úgy fordítom az arcomat,
hogy a szemébe tudjak nézni.
– Ha felkelünk holnap reggel, elmondod az igazat?
Samson bólint. Nem egyezik bele hangosan, de így is hiszek
neki.
Hiszek neki, mert látom rajta, hogy attól fél, el fog veszíteni.
Talán így is lesz, de ma este az övé vagyok, és most igazából
csak ez érdekel.
Megcsókolom, hogy tudja, holnapig várhat az igazság. Most
csak azt akarom érezni, amit mindig is megérdemeltem volna,
hogy érezzek szex közben: azt, hogy tisztelik a testemet, hogy az
érintésemnek a pénznél nagyobb értéke van.
Samson csak addig húzódik el tőlem, amíg elvesz egy óvszert
az éjjeliszekrényről. Felhúzza a takaró alatt, majd újra rám
gördül. Türelmesen csókol, kivárja a megfelelő pillanatot,
mielőtt belém engedné magát.
Amikor végre megtörténik, akkor is rám néz, figyeli az
arckifejezésemet. Elakad a lélegzetem, és pihegve várom, míg a
lehető legközelebb kerülünk egymáshoz. Remegős lélegzet
szakad ki belőlem, aztán elkezdi kihúzni magát, pont olyan
lassan, ahogy behatolt, és közben a száját a számra simítja.
Felnyögök, amikor újra belém érkezik, lenyűgöz, milyen új
érzés ez az egész Samsonnal. Egyetlen porcikám sincs, ami ne
akarna most itt lenni, és ettől minden egészen más lesz.
Samson a fejét egy pillanatra az enyém mellé hajtja.
– Ez jó érzés?
Megrázom a fejem.
– Sokkal jobb a jónál.
Érzem a nevetését a nyakamban.
– Egyetértek.
A hangja kicsit feszült, mintha visszafogná magát, mert attól
félne, hogy összetörök.
A számat a füléhez viszem, és közben belekapaszkodom a
hajába.
– Nem kell olyan óvatosnak lenned velem!
A derekára kulcsolom a lábamat, és addig csókolom a nyakát,
míg nem lesz libabőrös tőle.
A szavaimra felnyög, és ekkor mintha hirtelen életre kelne.
A szája rátalál az enyémre, mohón csókol, és úgy vándorol
rajtam a keze, mintha éhezne az érintésemre. És az lesz belőle,
amit még sosem éltem át szex közben.
Szerelem.
Bármit is hoz a holnap és az igazság, már most tudom, hogy
nem fog változtatni azon, amit iránta érzek, hiába van róla
meggyőződve, hogy fog. Talán ő sem tudja, milyen sokat jelent
nekem, de most már nem érzem fenyegetőnek, hogy meg fogom
tudni róla a teljes igazságot.
Samson miatt felmerült bennem, hogy talán más, ha valaki
hazug, és más, ha valaki azért hazudik, hogy megóvjon másokat
az igazságtól.
Nem érzem Samsont hazugnak. Úgy érzem, védelmez, és nem
csal.
És ebben a pillanatban őszintébb velem, mint valaha, bár egy
szót se ejt ki a száján.
Sosem éreztem még, hogy olyan nagy becsben tartanak, mint
ő ebben a pillanatban. És nemcsak azt érzem, hogy becsben
tart, de azt is, hogy örömét leli bennem. Hogy tisztel. Hogy akar.
És talán szeret is.
 HUSZONHÁROM

– Úgy sajnálom!
Samson szavai úgy csapódnak belém, mint a puskagolyó. Még
ki se nyitottam a szememet, de a hangjában több megbánás
cseng, mint bármilyen más hangban, amit valaha hallottam.
Talán csak álom volt?
Vagy egy rémálom?
Felé nyúlok, és kinyitom a szemem, de semmit se találok. Úgy
aludtam el, hogy hozzábújtam, de most nincs sehol, a karom
üres. Oldalra fordulok, és a hálószoba ajtaja felé nézek. Rögtön
meglátom őt. Egy rendőrtiszt szorítja a háta mögé a karját, és
éppen lökdösi kifelé a hálószobából.
Azonnal felülök.
– Samson?
Csak amikor kimondom a nevét, akkor veszem észre a másik
rendőrt – egy nőt – az ágy másik oldalán. A keze a csípőjénél, a
pisztolyán. Rögtön felhúzom a takarót a mellkasomra. Láthatja
a félelmet a szememben, mert felemeli a kezét.
– Felöltözhet, de lassan mozogjon!
 A pulzusom száguldozik, ahogy próbálom feldolgozni, mi is
történik. A rendőr lehajol, felveszi a földről a pólómat, és
odadobja nekem. Remegő kézzel próbálom felvenni a takaró
alatt.
– Mi folyik itt?
– Le kell jönnie velem a földszintre – mondja a rendőr.
Jóságos ég, mi folyik itt? Hogy vezetett a szeretkezésünk
ahhoz, hogy Samsont éppen megbilincselik? Biztosan valami
tévedés. Vagy egy nagyon rossz vicc. Nem lehet igaz…
– Nem csináltunk semmi rosszat! – Kiszállok az ágyból, és a
nadrágomat keresem. Nem is emlékszem, hova került, de nincs
időm keresgélni. Meg kell akadályoznom, hogy elvigyék
Samsont.
Az ajtóhoz rohanok, de a rendőrnő azt mondja:
– Álljon meg!
Megtorpanok, és visszanézek rá.
– Fel kellene öltöznie. Lent vannak mások is.
Mások?
Talán betörés volt? Összetévesztették Samsont valakivel…
Vagy talán rájöttek, mit tett Rake holttestével.
Erről szól ez az egész?
A gondolattól pánik szorítja össze a torkomat, mert én is ott
voltam. Láttam, mit csinált Samson, és nem jelentettem, vagyis
épp olyan bűnös vagyok, mint ő.
A rendőrnő kimegy a szobából, amíg felveszem a
nadrágomat. Megvár, aztán követ le a lépcsőn. Odalent két
újabb rendőr áll Samson nappalijában.
– Mi folyik itt? – suttogom magamnak. Kinézek, de a nap még
nem kelt fel, vagyis még az éjszaka közepe lehet. Samsonnal
éjfél után aludtunk el.
A faliórára nézek, ami hajnali fél hármat mutat.
– Üljön le! – mondja a rendőrnő.
– Letartóztatnak?
– Nem. Csak lenne pár kérdésünk.
Most már komolyan félek. Fogalmam sincs, hova vitték
Samsont.
 – Az apámmal akarok beszélni. A szomszéd házban lakunk.
Szólna neki valaki, hogy mi történik itt?
Biccent az egyik rendőr felé, aki rögtön kimegy a házból.
– Hol van Samson? – kérdezem.
– Ezt a nevet mondta magának? – A rendőrnő előveszi a
jegyzetfüzetét, és leír valamit.
– Igen. Shawn Samson. Ez az ő háza, és kirángatták az ágyából
az éjszaka közepén.
Kinyílik a bejárati ajtó, és belép egy másik rendőr, akit egy
férfi követ, ölében kisgyerek. A férfi után egy nő is érkezik.
Biztos a felesége, mert amint belépnek, a férfi karjába
kapaszkodik.
Miért van itt ennyi ember?
A nő ismerősnek tűnik, de nem tudom, honnan. Úgy látom,
sírt. A férfi engem figyel gyanakodva, aztán odaadja a gyereket
a feleségének.
– Mióta lakik itt? – kérdezi a rendőr.
Megrázom a fejem.
– Nem lakom itt. A szomszédban lakom.
– Honnan ismeri a fiatalembert?
Kábának és rémültnek érzem magam, és csak abban
reménykedem, hogy az apám siet. Nem tetszenek ezek a
kérdések. Tudni akarom, hol van Samson. Ügyvédet kellene
szereznem? És Samsonnak?
– Hogyan jutottak be ide? – Ezt a kérdést a férfi teszi fel,
akinél a gyerek volt.
– Bejutni?
– A házunkba – mondja.
Az ő házába?
A feleségére nézek, aztán a gyerekre, és utána a bekeretezett
képre az ajtónál. A képen a nő van, és a kisfiú pont ugyanaz,
mint aki most ott ül a karjában.
– Ez a maguk háza? – kérdezem a férfitől.
– Igen.
– Maguk a tulajdonosok?
– Igen.
 – Samson a fiuk?
A férfi a fejét rázza.
– Nem ismerjük őt.
Újra a képre nézek. Arra, amiről Samson azt mondta, őt és az
anyját ábrázolja. Akkor erről is hazudott?
Teljes zavarban rázom a fejemet, amikor az apám ront be az
ajtón.
– Beyah?
Rohanna át a szobán, de megtorpan, amikor az egyik rendőr
a vállára teszi a kezét, és közénk lép.
– Megtenné, hogy odakint vár, kérem?
– Mi történt? – kérdezi az apám. – Miért tartóztatják le őket?
– A lányát nem tartóztatjuk le. Nem gondoljuk, hogy részt vett
volna benne.
– Részt vettem volna miben? – kérdezem.
A rendőrnő úgy szívja be a levegőt, mint akinek semmi kedve
elmondani azt, amit el kell mondania.
– Ez a ház ennek a családnak a tulajdonában áll –
magyarázza, és a férfi, a felesége meg a gyerek felé int. –
A barátjának nem volt engedélye itt tartózkodni. Betöréssel
vádolják.
– Az a mocsok… – szűri a szót az apám összeszorított fogai
között.
Érzem, hogy könnyek égetik a szememet.
– Ez nem lehet igaz – suttogom. Ez Samson apjának a háza.
Tegnap este még a riasztót is kikapcsolta. Nem törhetsz be egy
házba, ha tudod a riasztó kódját… – Ez valami tévedés lehet.
– Nem tévedés – vágja rá a rendőr, és elteszi a noteszt a
farzsebébe. – Megtenné, hogy velünk jön az őrsre? Meg kell
írnunk a jelentést, és sok kérdésünk lenne.
Bólintok és kihúzom magam. Lehet, hogy vannak kérdéseik,
de az is biztos, hogy nekem nincsenek válaszaim.
Az apám előrelép, és rám mutat.
– Fogalma sem volt róla, hogy ez nem a fiú háza! Én engedtem
meg neki, hogy itt maradjon tegnap este.
– Ez csak formaság. Természetesen utánunk jöhet az őrsre, és
ha minden rendben van, a lánya szabadon távozhat önnel.
Az apám bólint.
– Ne aggódj, Beyah, megyek utánatok!
Ne aggódjak?
Hiszen kurvára rettegek!
Mielőtt kilépnék a házból, felkapom a hátizsákomat és
Samsonét is, ami még mindig az ajtó mellett hever. Odaadom
mindkettőt az apámnak.
– Átvinnéd a cuccomat a mi házunkba?
Azt nem mondom el neki, hogy az egyik Samsoné.
Fogja a hátizsákokat, és határozottan a szemembe néz:
– Ne válaszolj semmire, amíg oda nem érek!
 HUSZONNÉGY

A szoba olyan kicsi, hogy úgy érzem, nincs benne elég levegő
négyünknek.
Az apám mellettem ül az aprócska asztalnál, úgyhogy kicsit
jobbra dőlök, hogy megmaradjon a személyes terem.
Az asztalon könyökölök, a fejem a kezemben pihen.
Aggódom.
Az apám csak simán dühös.
– Tudja, mennyi ideje volt az a fiú a házban?
Közben megtudtam, hogy a rendőrnő neve Ferrell. A férfi
nevét nem tudom. Ő nem sokat beszél, nagyrészt csak jegyzetel,
és őszintén szólva eddig nem sok kedvem volt bárkinek is a
szemébe nézni.
– Nem.
– Beyah csak júniusban költözött ide, de Samson már legalább
a tavaszi szünet óta a házban lakott. Én legalábbis akkor
találkoztam vele.
– Nem ismeri a tulajdonosokat? – kérdezi Ferrel az apámtól.
– Nem. Láttam már a házban másokat, de azt gondoltam,
hogy bérlők. Az év nagy részét Houstonban töltjük, úgyhogy
nem sok szomszédot ismerünk a környéken.
– Tudja, hogyan kerülte meg Samson a riasztót? – Ez a kérdés
most nekem szól.
– Tudja a kódot. Láttam, amikor tegnap este beütötte.
– Tudja, hogyan szerezte meg a kódot?
– Nem.
– Tud másik házról, amiben lakott?
– Nem.
– Tudja, hol lakik, amikor a tulajdonosok vannak a házban?
– Nem.
Nem tudom, hányféleképpen mondhatok még nemet, de
eddig szinte semelyik kérdésükre nem tudtam válaszolni.
Nem tudom, honnan jött Samson. Nem tudom az apja nevét.
Nem tudom, mikor van a születésnapja, hol született, hol nőtt
fel, hogy az anyja valójában életben van-e vagy sem. Minél több
kérdést tesznek fel, annál kínosabban érzem magam.
Hogy lehet, hogy semmit sem tudok róla, mégis úgy érzem, jól
ismerem?
Talán egyáltalán nem is ismerem.
A gondolatra muszáj a fejemet a karomra hajtanom. Fáradt
vagyok, és válaszokat akarok, de tudom, hogy addig egyet sem
kapok, amíg nem tudok beszélni Samsonnal. Egyedül arra
akarom tudni a választ, hogy tényleg lettek-e a szívének
csontjai. És ha igen, akkor az övé is összetörik éppen?
Mert az enyém igen.
– Tényleg nem tud semmi mást – mondja az apám. – Késő van.
Nem tudnának csak telefonálni, ha újabb kérdéseik lennének?
– De, persze. Csak hadd ellenőrizzek még valamit, mielőtt
elmennek! Rögtön visszajövünk.
Amikor hallom, hogy mindketten kimennek a szobából,
felemelem a fejem, és hátradőlök a székemen.
– Jól vagy? – kérdezi az apám.
Bólintok, mert ha azt mondom, nem vagyok jól, akkor majd
beszélni akar róla, és én most nem akarok beszélni.
Az ajtó nyitva maradt, úgyhogy jól rálátok arra, mi történik
odakint. A folyosó túloldalán egy helyiségben valami fickót
próbálnak lefogni, aki láthatóan valamilyen szer befolyása alatt
áll. Amióta itt vagyunk, azóta idehallatszik, hogy értehetetlen
hangokat ad ki magából. És ahányszor meghallom a hangját,
összerándulok.
Már megszokhattam volna ezt a fajta viselkedést, mert a
házunkban elég általános volt. Az anyám állandóan magában
motyogott, főleg a tavalyi évben. Olyan emberekhez beszélt,
akik ott sem voltak.
Már majdnem elfelejtettem, milyen is egy függővel élni.
A börtön nem fog segíteni a függőségén, ahogy anyámnak se
segített. Ha lehet, akkor inkább rontott a helyzeten. Amikor az
embert bezárják, aztán kiengedik, belekerül egy ördögi körbe,
amiben minden alkalommal egyre mélyebb gödörbe jut.
Az anyámat többször is letartóztatták. Nem tudom, hogy
pontosan miért, de mindig a kábítószerhez volt köze. Birtoklás.
Vásárlási szándék. Emlékszem, hogy párszor az egyik szomszéd
jött át értem az éjszaka közepén azzal, hogy egy ideig nála fogok
aludni.
Az anyámnak több segítségre volt szüksége, mint amit én meg
tudtam adni neki. Többször is próbálkoztam, de túl nagy feladat
volt nekem. Visszanézve azt kívánom, bár többet tettem volna.
Talán segítséget kellett volna kérnem az apámtól.
Nem hiszem, hogy anyám rossz ember lett volna, csak beteg.
Végül is ez a függőség, nem? Egy betegség. Olyan betegség,
amire van bennem hajlam, de eltökéltem, hogy nem fogom
elkapni.
Néha elgondolkozom, milyen lehetett volna az anyám, ha
nem szokott volna rá a drogokra. Vajon hasonlított rám
bármiben is?
Az apámra pillantok.
– Milyen volt az anyám, amikor megismerted?
Mintha zavarná a kérdés, és csak a fejét rázza.
– Nem igazán emlékszem. Sajnálom!
Nem tudom, miért számítottam arra, hogy emlékszik.
Egyéjszakás kaland volt, amikor nem volt sokkal idősebb, mint
én most. Valószínűleg mindketten részegek voltak. Néha
eszembe jut, hogy megkérdezzem, hogyan ismerkedtek meg, de
nem biztos, hogy akarom tudni. Biztos valami kocsmában, és
valószínűleg egyetlen romantikus pillanata sem volt, amit fel
tudna idézni.
Vajon miért lett az apám egész normális, miközben az anyám
saját maga létező legrosszabb változatává alakult? Vajon
kizárólag azért történt, mert függő lett? Vagy a nevelés és a
természet nem került nála jó egyensúlyba?
– Szerinted az ember az egyetlen faj, ami rá tud szokni
dolgokra? – kérdezem az apámtól.
– Hogy érted?
– Például a drogokra meg az alkoholra. Szerinted az
állatoknak vannak káros szokásaik?
Az apám úgy pásztázza az arcomat, mintha nem értené a
kérdést.
– Mintha valahol azt olvastam volna, hogy a patkányok a
laborban rá tudnak szokni a morfiumra – feleli végül.
– Nem pont erre gondoltam. Arra vagyok kíváncsi, hogy van-e
függőséget okozó dolog az állatok természetes környezetében.
Vagy az ember az egyetlen faj, amelyik szabotálja saját magát és
a környezetében élőket a függőségeivel?
Az apám a fejét vakarja:
– Az anyád függő, Beyah? – kérdezi. – Ezt próbálod elmondani
nekem?
Hihetetlen, hogy ilyen sokáig húztam, hogy elmondjam neki,
hogy az anyám meghalt. Hihetetlen, hogy még nem jött rá.
– Már nem függő.
Összehúzott szemében aggodalom ül.
– Azt sem tudtam, hogy az volt. – Kitartóan néz rám, és az
aggodalma láthatóan mit sem enyhült. – És te jól vagy?
A kérdésre égnek emelem a tekintetem.
– A rendőrkapitányságon ülünk az éjszaka közepén. Nem,
nem vagyok jól.
Erre kettőt pislog.
– Igen, tudom, de… a kérdéseidnek nem… nem igazán van
értelme.
Felkuncogok. A kuncogásom pont olyan, mint az apámé. Ez a
legújabb dolog, amit a legkevésbé kedvelek magamban.
Felállok, hogy kinyújtóztassam a lábamat. Az ajtóhoz sétálok,
és kinézek. Abban reménykedem, hogy talán megpillantom
Samsont valahol, de nincs ott.
Mintha egy hatalmas szakadék tátongana a között a pillanat
között, amikor beültem a rendőrautóba, és a között a pillanat
között, amikor végre beszélhetek Samsonnal. Egy hatalmas
érzelmi szakadék, amiben úgy érzem, semmi más nem érdekel,
csak az a beszélgetés valahol a jövőben.
Nem vagyok hajlandó megnyitni az érzéseimet annak, ami
most történik, és talán ezért van az, hogy várakozás közben
összevissza csaponganak a gondolataim. Ha most megnyílok a
pillanatnak, talán még meggyőzném magam, hogy Samson
tulajdonképpen vadidegen számomra. Pedig tegnap este éppen
az ellenkezőjét éreztem.
Idén nyáron másodszor döbbenek rá, milyen óriásit tud
változni az élet akár egyik napról a másikra.
Ekkor Ferrel rendőr visszatér, kezében egy bögre kávét tart.
Elhátrálok a nyitott ajtóból, és a hátamat az ajtó lapjának
feszítem. Az apám is feláll.
– Felvettük az adataikat, szabadon távozhatnak.
– És mi van Samsonnal? – kérdezem.
– Ma este nem fogjuk kiengedni. Valószínűleg jó ideig nem
fogjuk kiengedni, ha nem teszi le érte senki az óvadékot.
A szavai végigcsattannak a bensőmben. Mennyi az a „jó
ideig”? A kezemet a gyomromra szorítom.
– Beszélhetek vele?
– Még folyik az őrizetbe vétele, és pár órán belül meghallgatja
egy bíró. Holnap reggel kilenctől fogadhat majd látogatókat.
– Nem fogjuk meglátogatni – mondja az apám.
– De igen, meg fogjuk – ellenkezem azonnal.
– Beyah, hiszen még az igazi nevét sem tudod!
– A neve Shawn Samson – vágom rá dühösen, de aztán rögtön
elhúzom a számat, és a rendőrre nézek, mert nem tudom,
Samson vajon ezzel kapcsolatban őszinte volt-e vele. – Nem ez a
neve?
– Ami azt illeti, a teljes neve Shawn Samson Bennett –
helyesbít a rendőr.
Az apám a rendőr felé int, de közben rám néz.
– Látod? – Csípőre tett kézzel fordul Ferrel felé. – Kell
aggódnom? Egész pontosan mivel vádolják? És mennyi ideig
lesz börtönben?
– Két rendbeli betöréssel, a feltételes szabadlábra helyezés
feltételeinek megszegésével és egy rendbeli gyújtogatással
vádolják.
Az utolsó szónál elakad a lélegzetem.
– Gyújtogatás?
– Tavaly az év második felében részleges károkat okozott a
tűz egy házban. Mr. Bennett engedély nélkül tartózkodott az
épületben, amikor kitört a tűz. Felvette a biztonsági kamera,
ezért elfogatóparancsot adtak ki ellene. Ezután nem jelentkezett
be a felügyelőtisztjénél, így jöttek a jelenleg érvényben levő
elfogatóparancsok és az új vádpontok.
– És eredetileg miért volt próbaidőn? – kérdezi az apám.
– Autólopásért. Hat hónapot töltött le.
Az apám zaklatottan jár fel-alá.
– Akkor ez nála minta?
– Apa, biztos vagyok benne, hogy csak a rossz rendszer
eredménye, amit tett!
Az apám megtorpan, és úgy bámul rám, mint aki nem érti,
hogyan ejthettem ki ilyen nevetséges szavakat a számon.
A rendőrre nézek.
– És mi van a szüleivel?
– Mindketten elhunytak. Azt állítja, az apja eltűnt az Ike
hurrikán után, és azóta egyedül élt.
Az apja eltűnt?
Rake volt az apja? Ez sok mindent megmagyarázna azzal
kapcsolatban, ahogy viselkedett, amikor megtaláltuk a
csontokat a tengerparton. Szeretnék visszamenni ahhoz a
pillanathoz, amikor láttam rajta, mennyire szenved. Szeretnék
visszamenni, és megölelni őt, ahogy akkor kellett volna.
Megpróbálom kimatekozni a dolgokat. Ha Samson nem
hazudott a koráról, az azt jelenti, hogy csak tizenhárom éves
volt, amikor lecsapott az Ike hurrikán.
Egyedül élt tizenhárom éves kora óta? Nem csoda, hogy
azonnal megéreztem a sebeit.
– Ne kezdd el sajnálni, Beyah! Látom az arcodon – szól rám az
apám.
– Gyerek volt még, amikor az apja meghalt! Fogalmunk sincs,
milyen életet élt utána. Biztos vagyok benne, hogy csak azért
tette azt, amit tett, mert muszáj volt.
– És ez a kifogás még mindig érvényes egy huszonegy
évesnél? Vállalhatott volna munkát, ahogy bármelyikünk.
– Mégis mit tehetett volna, miután először kiengedték a
börtönből, ha teljesen egyedül volt? Valószínűleg sosem volt
semmilyen papírja, ha nem voltak szülei, hogy segítsenek neki
elintézni az ilyen dolgokat. Se családja, se pénze nem volt.
Sokan kizuhannak a rendszer résein, apa! Tényleg megtörténik.
– Velem is megtörtént, és te észre sem vetted.
Lehet, hogy az apám azt gondolja, Samson viselkedése egy
minta, amit ő választott, de nekem inkább úgy hangzik, hogy ez
az élet, amiből nem volt kiútja. És én aztán mindent tudok a
szükségből meghozott rossz döntésekről.
– Kérhetünk ellene távoltartási végzést? Nem akarom, hogy a
házam vagy a lányom közelébe jöjjön.
Nem tudom elhinni, hogy így viselkedik! Még csak nem is
beszélt Samsonnal, meg se hallgatta az ő verzióját, mégis
fenyegetésnek érzi?
– Ő nem árt senkinek, apa!
Az apám úgy néz rám, mintha én viselkednék észszerűtlenül.
– Természetesen jogában áll megvédeni az otthonát, de a
lánya nagykorú, és amennyiben meg akarja védeni magát, neki
magának kell távoltartási végzést kérnie – mondja Ferrell.
– Mégis mitől kellene megvédenem magamat? Samson jó
ember.
Olyan, mintha egy szavamat se fognák fel.
 – Csak úgy tett, mintha jó ember lenne, Beyah! Nem is
ismered.
– Jobban ismerem őt, mint téged – mormolom.
Az apám összeszorítja a száját, és nem válaszol.
Bármit is tett Samson a múltban, nem azért hozta azokat a
döntéseket, mert akarta. Erről meg vagyok győződve. Samson
sosem volt fenyegető. Számomra ő volt itt Texasban a
legmegnyugtatóbb, legkevésbé fenyegető dolog.
De az apám már döntött róla.
– El kell mennem a mosdóba – mondom. Muszáj vennem pár
mély lélegzetet, mielőtt beülnék az autóba az apám mellé.
A rendőr a folyosó vége felé mutat. Gyors léptekkel megyek a
mosdóba, és miután becsukódik mögöttem az ajtó, annyi
levegőt szívok be, amennyi csak elfér a tüdőmben, aztán lassan
kifújom, és a tükörhöz sétálok.
A tükörképemre bámulok. Mielőtt megismertem Samsont, a
tükörben egy olyan lányt láttam, aki senkinek sem fontos. De
mióta megismerkedtünk, a tükörből egy olyan lány néz vissza
rám, aki fontos valakinek.
Vajon Samson mit lát, amikor a tükörbe néz?
Van fogalma róla, milyen sokat jelent nekem?
Bárcsak elmondtam volna neki tegnap este, amikor
lehetőségem volt rá!
 HUSZONÖT

Már reggel hét van, mire az apámmal megállunk a

kocsifelhajtón a háznál. Amikor kinyitom az ajtót, Pepper Jack
Cheese fogad nagy farokcsóválással.
Senki másnak a társaságára nem vágyom a kutyámon kívül.
Belefáradtam a kérdésekbe, és órák óta PJ az egyetlen élőlény,
aki nem bombáz kérdésekkel.
Az apám felmegy a lépcsőn, de én inkább a cölöpszinten
maradok. A piknikasztalhoz ülök, PJ fejét vakargatom, és
kibámulok a vízre. Talán három perc nyugalomban lehet
részem, aztán gyors lépéseket hallok a lépcsőn.
Sara.
– Te jó ég, Beyah! – Odaszalad az asztalhoz, és leül velem
szemben. Átnyúl az asztal felett, és szomorú mosollyal
megszorítja a kezem. – Jól vagy?
Megrázom a fejem.
– Nem leszek jól, amíg nem beszéltem Samsonnal.
– Annyira aggódtam! Az apád olyan hirtelen rohant el, aztán
írt anyának, hogy Samsont letartóztatták. Mi történt?
 – Az nem az ő háza.
– Betört?
– Valami olyasmi.
Sara a kezébe temeti az arcát.
– Úgy sajnálom! Szörnyen érzem magam. Én erőltettem, hogy
jöjjetek össze. – Előrehajol, megragadja a csuklómat, és halálos
komolysággal azt mondja: – Hidd el, Beyah, nem minden fiú
olyan, mint ő!
Ebben igaza van, de számomra megkönnyebbülés, hogy
Samson nem olyan, mint a többi fiú. Lehetett volna olyan, mint
Dakota. Vagy Gary Shelby. Inkább esem bele egy srácba, akinek
sötét a múltja, de olyan gondoskodó velem, mint Samson, mint
egy olyanba, aki szörnyen bánik velem, de a világnak a
tökéletes arcát mutatja.
– Én nem haragszom rá, Sara!
Nevet, de ez a nevetés inkább ideges, mint vidám. Így
nevetett, amikor megismerkedtünk, mintha nem tudta volna
eldönteni, hogy éppen viccelek vagy nem.
– Tudom, hogy úgy tűnik, mintha Samson valami szörnyű
ember lenne. De te nem ismered őt úgy, ahogy én. Nem volt
büszke a múltjára, és úgy tervezte, hogy mindent elmond
nekem, csak nem akarta, hogy az igazság tönkretegye a
nyarunkat.
Sara a könyökére támaszkodva az asztalra hajol.
– Beyah, tudom, hogy fel vagy dúlva, és hogy Samson fontos
neked, de hazudott! Mindannyiunknak hazudott. Marcos és én
már március óta ismerjük, de minden, amit mondott, az
hazugság volt.
– Például mi?
A ház felé int a kezével.
– Például hogy ez az ő háza.
– De mi más volt még?
Az ajkát összepréseli a gondolkodásban, és fészkelődik a
székében.
– Nem tudom. Most éppen nem jut eszembe semmi konkrét…
– Pontosan! Hazudott arról, hol él, és belement a gazdag fiús
kerettörténetbe, amit ráragasztottatok. De mindent megtett,
hogy ne beszéljen magáról, hogy ne kelljen hazudnia nektek.
Erre Sara csettint egyet.
– Az a srác az étteremben! Aki Shawnnak szólította. Hazudott
arról, hogy egy suliba jártak New Yorkban.
– Hazudott, mert kikényszerítettük, hogy válaszoljon.
– Sokkal jobban tisztelném most, ha akkor elmondta volna az
igazat.
– Ez nem igaz. Akkor is elítéltétek volna, ahogy mindenki
elítéli most.
Az olyanoknak, mint Sara, minden fekete-fehér, pedig a való
világ nem a jó és a rossz egyszerű kis koordinátarendszerében
működik. Azok, akiknek soha nem kellett eladniuk a lelkük egy
darabját az ételért és a menedékért, sosem érthetik meg,
mennyi rossz döntésre kényszerül valaki, ha kilátástalan
helyzetbe kerül.
– Nem akarok többet beszélni róla, Sara!
Úgy sóhajt fel, mint aki még nem mondott le róla, hogy
meggyőzzön, tegyem túl magam Samsonon.
Márpedig egy kicsit sötét múltnál sokkal több kell ahhoz,
hogy túltegyem magam egy srácon, akinek a szeme se rebbent
az én sötét múltam hallatán.
De a jelek szerint Sara az apámmal ért egyet Samson
kérdésében. És biztos mindenki más is így lesz vele.
– Most tényleg szeretnék egyedül lenni.
– Rendben – mondja Sara. – De ha szeretnél beszélgetni, én itt
vagyok.
Sara végre egyedül hagy a gondolataimmal, és elindul felfelé
a lépcsőn. Miután bemegy a házba, megvakarom PJ fülét.
– A jelek szerint csak te meg én maradtunk Samson oldalán.
PJ azonnal hegyezni kezdi a fülét, amint rezegni kezd a
telefonom. Gyorsan kihúzom a zsebemből. A torkom a
szívemben dobog, amikor látom, hogy ismeretlen számról
keresnek. Rögtön felveszem.
– Samson?
– A Galveston megyei börtön egyik fogvatartottja keresi –
mondja a géphang. – Nyomja meg az egyes gombot, ha fogadni
akarja a… – Rögtön megnyomom az egyest, aztán a fülemre
szorítom a telefont.
– Samson? – A hangomban pánik remeg. A homlokomra
szorítom a kezem, és leülök.
– Beyah?
Olyan távoli a hangja, de legalább újra érzem őt.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel.
– Jól vagy?
– Igen. – Az ő hangjában nincs olyan félelem, mint az
enyémben. Igazából egész nyugodtnak hangzik, mintha
számított volna erre a percre. – Nem beszélhetek sokáig. Én
csak…
– Mennyi időnk van?
– Két perc. De azt mondták, holnap kilenctől fogadhatok
látogatót.
– Tudom, ott is leszek. De ma mit tehetek érted? Felhívjak
valakit?
A vonal végén hallgatás fogad. Először attól félek, nem is
hallotta a kérdést, de aztán felsóhajt, és azt mondja:
– Nem. Nincs senki.
Te jó ég, de gyűlölöm ezt! Tényleg nem számíthat senki másra
rajtam és PJ-n kívül.
– Nem hiszem, hogy az apám kifizetné az óvadékot. Elég
dühös.
– Nem is az ő felelőssége – mondja Samson. – Kérlek, ne is
kérd rá!
– Majd én kitalálok valamit.
– Egy darabig bent leszek, Beyah! Nagyon elszúrtam.
– Ezért segítek neked ügyvédet keresni.
– Kirendelnek majd nekem egy védőt – feleli. – Egyszer már
végigcsináltam.
– Jó, de ők így is túl vannak terhelve. Nem lenne rossz találni
egy olyan ügyvédet, akinek van ideje felkészülni és tényleg
dolgozni az ügyeden.
– Nincsen pénzem ügyvédre. Ha eddig még nem jöttél volna
rá, igazából nem vagyok gazdag.
– Az jó. Tudod, hogy a pénzed tetszett benned a legkevésbé.
Samson hallgat, pedig érzem, hogy sok mondanivalója lenne.
– Még ma elkezdek munkát keresni. Félreteszek, hogy legyen
pénzed rendes ügyvédre. Nem vagy egyedül, Samson!
– Én követtem el a hibáimat, nem a te felelősséged
helyrehozni őket. Semmit sem tehetsz. Egyébként is több hét,
mire a bíróság elé kerül az ügyem. Addigra már
Pennsylvaniában leszel.
– Nem megyek Pennsylvaniába. – Elment az esze, ha azt hiszi,
így cserben hagyom. Komolyan gondolja, hogy itt hagyom
rohadni a börtönben, és az ország túlsó végébe költözöm,
mintha a szívemben nem nőttek volna csontok ezen a nyáron? –
És mi van Marjorie fiával? Ő milyen ügyvéd?
Nem válaszol a kérdésemre.
– Samson? – Eltartom magamtól a mobilt, és látom, hogy a
hívás megszakadt. – A francba!
A telefont a homlokomra szorítom. Valószínűleg nem engedik
meg, hogy újrahívjon. Meg kell várnom, amíg holnap élőben
beszélhetek vele. Felkerült egy csomó új kérdésem a listára.
De dolgom is van, úgyhogy rögtön átvágok az utcán Marjorie
házához. Addig dörömbölök az ajtón, míg ki nem nyitja.
Teljesen elfelejtettem, hogy még nagyon korán van.
Hálóingben nyit ajtót, és éppcsak összeköti a köntöst a derekán.
Tetőtől talpig végigmér, aztán megkérdezi:
– Mi az ördög zaklatott fel ennyire?
– Samson. Letartóztatták.
Aggodalom felhőzi el a tekintetét, és oldalra lép, hogy
beengedjen.
– Mégis miért?
– A ház, amiben lakott, valójában nem az övé. Ma reggel
letartóztatták, mert az éjszaka közepén megjelentek a
tulajdonosok.
– Samsont? Ez biztos?
Bólintok.
– Igen, ott voltam. Ügyvédre lesz szüksége, Marjorie! Valakire,
aki több időt tud az ügyére szánni, mint egy kirendelt védő.
– Igen, ez jó ötlet.
– A fia… ő milyen ügyvéd?
– Védőügyvéd, de… Nem! Nem kérhetem Kevint ilyesmire.
– Miért nem? Szerzek munkát. Tudok neki fizetni.
Látom Marjorie-n, hogy vívódik, és nem hibáztatom érte.
Amikor először találkoztunk, ő maga is elismerte, hogy alig
ismeri Samsont. Nekem sokkal több a veszítenivalóm, mint
neki, de akkor sem veheti semmibe mindazt, amit Samson tett
érte.
Marjorie egyik macskája felugrik a konyhapultra. Marjorie
rögtön a karjába veszi.
– Mennyi pénzt kért Samson a munkákért, amiket elvégzett a
házban?
Kell neki egy kis idő, mire felfogja a kérdésemet, és a válla
kicsit megereszkedik.
– Semennyit. Sosem fogadott el tőlem pénzt.
– Erről beszélek! Samson nem rossz ember, és ezt ön is tudja,
Marjorie! – Odanyújtom neki a mobilomat. – Kérem, hívja fel a
fiát! Tartozik Samsonnak ezzel a szívességgel.
Leteszi a macskát a padlóra, és bosszúsan int a mobilom felé.
– Nem tudom, hogy működnek ezek a vackok.
Azzal odasétál a konyhai vonalas telefonhoz, és hívja a fia
számát.

Kevin beleegyezett, hogy beszél Samsonnal, de csak azért, mert

tudja, milyen sokat segített Marjorie-nak az elmúlt hónapokban.
Nem mondta, hogy pro bono vállalja az ügyét, sőt azt se, hogy
egyáltalán vállalja, de azért egy lépéssel közelebb jutottam a
megoldáshoz, mint mielőtt átjöttem volna Marjorie-hoz.
Kifelé menet még rám sózott egy kiló pekándiót.
– Jövő héten mandulát hozok – teszi hozzá.
 Rámosolygok.
– Köszönöm, Marjorie!
A saját házunkban a magokat az asztalra dobom, és felkapom
a két hátizsákot, amit az apám áthozott. Amikor felérek az
emeletre, az apám lép ki a folyosóra.
– Beyah?
Továbbmegyek.
– Ezt a napot a szobámban szeretném tölteni. Légyszi, ne
zavarjatok! Lefekszem aludni.
– Beyah, várj! – szól utánam.
A lépcső tetejére érve hallom, hogy Alana rászól.
– Azt kérte, hagyjuk egyedül, Brian! Szerintem komolyan
gondolta.
Alana jól mondja, komolyan gondolom. Nagyon nincs kedvem
most végighallgatni az apám kiselőadását arról, milyen
borzalmas ember is Samson. Túl szomorú vagyok hozzá. És túl
fáradt is.
Tegnap éjszaka legfeljebb két órát alhattam, és bár az ébredés
óta száguld a szervezetemben az adrenalin, percről percre
nehezebbnek érzem a szemhéjamat.
A táskákat ledobom az ágy mellé, és a matracra hanyatlom.
Csak fekszem ott, és bámulok ki a teraszajtón. Olyan fényes
minden odakint. Olyan meleg. Olyan boldog.
Felállok, behúzom a függönyt, aztán visszavánszorgok az
ágyhoz. Másra sem vágyom, csak hogy végre vége legyen ennek
a napnak, pedig még ebédidő sincs.
Vagy egy órán keresztül forgolódom az ágyban, és bámulom a
plafont. Folyamatosan azon kattogok, mi lesz most. Mennyi
ideig lesz Samson előzetesben? Vagy tényleg börtönbüntetésre
fogják ítélni? Ha ennyi vádpont van ellene, mennyi időre
csukhatják le? Hat hónap? Tíz év?
Tudom, hogy nem fogok tudni elaludni, ha nem kapok
valamilyen segítséget. Egyszerűen túlzottan pörög az agyam.
Kinyitom az ajtót, de várok, míg úgy nem tűnik, hogy csend van
a konyhában. Lesétálok, és a konyhaszekrényhez lépek. Tudom,
hogy valahol itt tartják a gyógyszereket. Végignézem a kis
üvegcséket, de semmit sem találok, ami segíthetne elaludni.
Talán az ilyesmit a fürdőszobában tartják. Az apám és Alana
már biztos elindultak a munkába, úgyhogy bemegyek a
fürdőjükbe, és kinyitom a kis szekrényt. Nincs benne semmi,
csak fogkrém, pár fogkefe, valamilyen kenőcs és egy doboz
fültisztító pálcika.
Becsukom a szekrény ajtaját, aztán összerezzenek, amikor
meglátom a tükörben Alanát. Mögöttem áll.
– Bocsánat! Azt hittem, már a munkában vagytok.
– Szabadnapot vettem ki – mondja. – Mit keresel?
Felé fordulok, és kétségbeesetten nézek rá.
– Csak egy kis NyQuil kellene, vagy valami hasonló. Muszáj
aludnom. Egyáltalán nem aludtam, és nem áll le az agyam. –
A fejemre mutatok, és próbálom megfékezni a könnyeket,
amiket csodálatos módon sikerült visszafognom tegnap este óta.
– Főzhetek neked egy teát.
Teát? Teát akar főzni?
Alana fogorvos, tuti van valami bivalyerős nyugtatója a
házban.
– Nekem nem kell tea, Alana! Olyasmi kell, ami tényleg hat.
Nem akarok ébren lenni. – A kezemet az arcomra szorítom. –
Túlzottan fáj gondolkodni – suttogom. – Nem akarok álmodni se
róla. Csak aludni akarok, és nem álmodni, nem gondolkodni,
nem érezni semmit.
Érzem, ahogy lassan elszabadul minden a mellkasom
közepén.
Mintha most csapódna belém mindaz, amit Samson mondott
a telefonban. Megtántorodom, és meg kell kapaszkodnom a
csapban. Mintha a fejemben visszhangozna a hangja: Jó darabig
bent leszek, Beyah.
Mennyi idő kell hozzá, hogy újra boldog lehessek?
Nem akarok visszatérni ahhoz, aki azelőtt voltam, hogy
megismerkedtünk. Akkor nem volt bennem más, csak keserűség
és harag. Semmi érzés, semmi öröm, semmi biztonságérzet.
– Mi lesz, ha olyan sokáig bent tartják, hogy amikor
kiengedik, már nem akar része lenni az életemnek?
 Ezt nem akartam hangosan kimondani. Vagy talán mégis.
A könnyeim potyognak, és Alana azonnal reagál. Nem mond
semmit, amitől rosszul érezném magam amiatt, hogy szomorú
vagyok. Egyszerűen a karjába zár, és a fejemet a vállára húzza.
Teljesen idegen számomra ez a fajta vigasztalás, mégis
irtózatosan nagy szükségem van rá. Egy anya vigasztalására.
Percekig zokogok a karjában. Megkapom tőle azt, amiről nem is
tudtam, hogy szükségem van rá. Egy morzsányi együttérzést
valakitől.
– Azt kívánom, bár te lettél volna az anyám – suttogom
könnyek között.
Érzem, ahogy felsóhajt.
– Jaj, kicsikém! – suttogja együttérzőn, aztán finoman eltol
magától, és rám néz. – Kapsz tőlem egy darab Ambient, de ez az
első és utolsó tabletta, amit valaha is adok neked.
Bólintok.
– Megígérem, hogy soha többé nem kérek!
 HUSZONHAT

Túl mélyen aludtam. Olyan érzés, mintha az agyam

összenyomódott volna a fejem jobb oldalában.
Felülök az ágyban, és kinézek. Már majdnem besötétedett.
Megnézem az órát a mobilomon, ami szerint már elmúlt hét.
A gyomrom olyan hangosan korog, hogy lehet, az ébresztett fel.
A lehető leghangosabbra állítottam a mobilomat, de egyszer
sem szólalt meg, és nincs is nem fogadott hívásom.
Még tizennégy óra, mire végre láthatom őt.
Felveszem a padlóról Samson hátizsákját, és kiborítom a
tartalmát az ágyamra, hogy átnézzem a holmiját.
Gyakorlatilag minden földi tulajdona itt van az ágyamon.
Két rövidnadrág és két Marcos-féle póló. Ugyanilyen ruhát
viselt akkor is, amikor letartóztatták. Ezek szerint összesen
három váltás ruhája van? Azt észrevettem már, hogy sokszor
hordta ugyanazokat a pólókat, de azt gondoltam, azért teszi,
hogy támogassa Marcost. Biztos folyamatosan mosta őket, és
remélte, hogy senkinek nem tűnik fel a dolog.
Egy kis zsákban vannak a piperecuccai, fogkrém, dezodor,
fogkefe, körömcsipesz. De tárca sehol.
Tényleg elveszítette a tárcáját, mielőtt tetováltatni mentünk,
vagy soha nem is volt? Ha egyedül volt, mióta meghalt az apja,
hogyan szerzett volna jogosítványt?
Olyan sok kérdésem van… Lehetetlen, hogy elég legyen a
holnapi látogatás arra, hogy mindegyikre választ kapjak.
A táskája legalján találok egy zárható műanyag tasakot, tele
összehajtogatott papírlapokkal. Mindegyik megsárgult egy
kicsit, úgyhogy biztos nem újak.
Kinyitom a tasakot, kiveszem belőle az egyik papírlapot, és
kihajtogatom.

Kisfiú

Hajtja őt is, mint engem

Fáradt a tekintete
Most mérges a tengerre
Mert fáradtabb a lelke
A szabadság megviselte

– Rake Bennett
2007. 11. 13.

Samson említette, hogy Rake verseket írt. Csak nézem a verset,

és próbálom értelmezni.
Ez Samsonról szól? Vajon ezek mind az apja jegyzetei?
A dátum szerint Samson ekkor tizenkét éves lehetett. Egy évvel
a hurrikán előtt.
A szabadság megviselte.
Mit jelenthet ez a sor? Az apja úgy gondolta, Samson
belefáradt az életükbe az óceánon?
Kiveszem a többi papírt is, mert mindegyiket el kell
olvasnom. Mindegyiken az Ike hurrikán előtti dátum áll, és
mindegyiket Samson apja írta.

Még él
 Te megszülettél, és ő anyává vált.
Amíg te élsz,
Benned ő is él.

– Rake Bennett
2006. 08. 30.

Elmúlt

Amikor anyádat megismertem, a tengerparton állt,

Talpa a homokba süllyedt
Bár térdre borulva szedtem volna akkor
a tenyerembe
azokat a homokszemeket.
Vajon amit ma kezünkbe veszünk, egykor ott volt-e
az ő talpa alatt
Vagy minden homokszem, mit valaha érintett,
már örökre a tengerben marad?

– Rake Bennett
2007. 07. 16.

Kedves Shawn!

Előbb-utóbb a gyerek új hely után eped

Miattam lett hajó első otthonod, de már nem tudom
E hajó-otthont hagyod majd el?
Ha igen,
Ez a hiba engem terhel.
Mert ha egy férfi azt mondja, hazatér,
Célja egy lehet: a tenger.

– Rake Bennett
2008. 01. 03.
Legalább húsz vers és levél van a táskában. Csak néhány szól
kifejezetten Samsonnak, de azok alapján, amiket láttam, az az
érzésem, hogy amit Samson az apjáról mondott, az igaz. Rake az
óceánon élt. Samson csak azt hagyta ki, hogy ő is ott élt az
óceánon Rake-kel.
 HUSZONHÉT

– Beyah Grim!
Gyakorlatilag felugrom a székemből. Az apám is feláll, de
nem akarom, hogy bejöjjön velem Samsonhoz.
– Nem kell bejönnöd.
– Nem engedlek oda egyedül. – Olyan határozottan jelenti ki,
mintha vitának nem lenne helye.
– Apa, kérlek! – Nem vagyok benne biztos, hogy Samson
őszinte tudna lenni velem, ha ott ül vele szemben az apám. –
Kérlek!
Mereven biccent.
– A kocsiban várlak.
– Köszönöm.
Követem az őrt a nagy, nyitott terembe. Több asztal is van
odabent, és majdnem mindegyiknél rabok ülnek a
látogatóikkal.
Elég lehangoló, de nem annyira, mint amire számítottam. Azt
hittem, valami üveg két oldalán leszünk, és nem tudom majd
megérinteni Samsont.
 A tekintetem azonnal őt keresi, és meg is találom. Egyedül ül
az egyik asztalnál a terem túlsó végében. Sötétkék kezeslábas
van rajta. Így, hogy másban látom, és nem a szokásos
strandszerelésében, az egész valahogy valóságosabbnak
érződik.
Amikor végre felnéz és meglát, azonnal feláll. Nem tudom,
miért gondoltam, hogy meg lesz bilincselve, de
megkönnyebbülök, hogy nincsen. Azonnal odarohanok hozzá,
és a nyakába ugrom. Magához szorít, a karja megfeszül.
– Sajnálom – mondja.
– Tudom.
Még ölel egy kis ideig, de nem akarom, hogy bajba kerüljön,
úgyhogy kibontakozom a karjaiból, és leülök vele szemben.
Az asztal kicsi, nem vagyunk messze egymástól, de mégis
mintha egy világ választana el tőle.
Két kezébe fogja az egyik kezemet az asztalon.
– Olyan sok válasszal tartozom neked! Mit akarsz, hol
kezdjem?
– Bárhol.
Pár másodpercig gondolkozik, hogy honnan is indítson.
A másik kezemet is a kezébe teszem, így a kezeink ott pihennek
egymáson.
– Minden, amit az anyámról mondtam, igaz. Isabelnek hívták.
Még csak ötéves voltam, amikor meghalt, és bár nem sokra
emlékszem a halála előtti életemből, azt mindig tudtam, hogy
utána minden megváltozott. Rake az apám, ezt elhallgattam.
Az anyám halála után elveszettnek tűnt, hacsak nem a vízen
volt. Mintha nem tudta volna elképzelni, hogy máshol legyen,
mint az anyám, úgyhogy kivett az iskolából, és több évig a
hajóján laktunk. Ez volt az életem, amíg Darya el nem vette őt
tőlem.
– Erre céloztál, amikor azt mondtad, Darya összetörte a
szívedet?
Bólint.
– Hol voltál, amikor lecsapott a hurrikán?
Samson állkapcsa megfeszül, mintha ezt az emléket nem sok
kedve lenne újraélni. A kezeinkre bámul, és úgy folytatja.
– Az apám lerakott egy templomnál. Sok helyi ott keresett
menedéket, de az apám nem volt hajlandó ott maradni velem.
Biztosan tudni akarta, hogy a hajónk biztonságban van, hiszen
az volt az egész életünk. Azt mondta, sötétedés előtt visszatér,
de sosem láttam többé. – Végre újra a szemembe néz. –
A félszigeten akartam maradni, de a hurrikán után nem maradt
itt semmi. Egy tizenhárom évesnek nem volt könnyű itt
bujkálni, életben maradni pedig még kevésbé, úgyhogy el kellett
mennem. Tudtam, hogy ha elmondom, hogy az apám eltűnt,
bedugnak valami gyerekotthonba, úgyhogy a következő pár
évet azzal töltöttem, hogy próbáltam láthatatlan maradni. Egy
barátomnál kötöttem ki Galvestonban, együtt vállaltunk alkalmi
munkákat, füvet nyírtunk és hasonlók. Ő volt az, aki leszólított
az étteremben. Fiatalok voltunk, és csináltunk pár hülyeséget.
Egy idő után pedig belebuktunk.
– És mi van azzal a gyújtogatással?
– Gyakorlatilag nem az én hibám volt. A házban szar volt az
elektromos kábelezés, de ha nem török be aznap éjszaka, és
nem kapcsolom fel a villanyt, nem ütött volna ki tűz. Szóval
papíron mégis az én hibám volt. – Samson összefűzi az
ujjainkat. – Amikor megtudtam, hogy elfogatóparancsot adtak
ki ellenem, úgy döntöttem, még utoljára visszajövök ide, mielőtt
feladnám magam. Nem tudom, le akartam-e zárni magamban,
vagy azt reméltem, hogy megtalálom az apámat, de végül
mindkettő megtörtént. És megtaláltalak téged is, és soha többé
nem akartam elmenni. – Samson végigsimít a hüvelykkujjával a
bal kezemen. – Tudtam, hogy jó ideig börtönben leszek,
úgyhogy próbáltam húzni az időt addig, amíg elmész. –
Felsóhajt. – Mit akarsz még tudni?
– Honnan tudtad a riasztó kódját a házban?
– A tulaj a házszámot használta. A legkönnyebben kitalálható
kód.
Nagyon nehéz elítélni úgy, hogy ne érezzem szörnyen
álszentnek magamat. Ami azt illeti, inkább csodálom a túlélési
ösztönét.
 – És mi van a Légierő Akadémiájával? Abban volt bármi
igazság?
Lesüti a szemét, mintha nem tudna a szemembe nézni.
Megrázza a fejét.
– Oda akartam menni. Ez volt a tervem, amíg el nem csesztem
az egészet. De van, amiről hazudtam, például hogy ez családi
hagyomány nálunk. Sok mindent mondtam, ami nem volt igaz.
De muszáj volt valahogy megmagyaráznom, miért vagyok
abban a házban, és ez hazugságokkal járt, pedig sosem akartam
neked hazudni. Ezért nem válaszoltam a kérdéseidre. Nem esett
jól hazudni neked. Vagy bárki másnak. Egyszerűen…
– Nem volt más választásod – fejezem be a gondolatát.
Megértem. Nekem is ilyen volt az egész életem. – Te mondtad
nekem, hogy a rossz döntéseket vagy az erő, vagy a gyengeség
szüli. Te nem azért hazudtál, mert gyenge vagy, Samson!
Lassan szívja be a levegőt, mintha félne attól, ami most
következik. Az egész tartása megváltozik, amikor újra a
szemembe néz. A tekintetét látva mintha az egész terem súlya
elkezdene rám nehezedni.
– Tegnap a telefonban azt mondtad, nem mész
Pennsylvaniába.
Bár ez kijelentés, látszik, hogy választ vár rá.
– Nem hagyhatlak el.
Megrázza a fejét, és elhúzza tőlem a kezét. Úgy dörgöli az
arcát, mintha bosszantanám, de aztán még erősebben szorítja
meg mindkét kezemet.
– Egyetemre kell menned, Beyah! Nem neked kell takarítanod
utánam.
– Takarítanom? Samson, amit tettél, az nem olyan rossz!
Gyerek voltál, aki gyakorlatilag magát nevelte fel az utcákon.
Mégis hogy kellett volna talpra állnod, miután kiengedtek a
börtönből? Biztos megértik, ha elmondod, hogyan keletkezett a
tűz, és miért szegted meg a feltételest.
– A bíróságot nem érdekli, miért szegtem törvényt. Őket csak
az érdekli, hogy megszegtem.
– Pedig érdekelnie kellene őket!
 – Nem számít, mennyire hibás a rendszer, Beyah! Mi ketten
nem fogjuk egyik napról a másikra megváltoztatni. Több évre
lecsuknak, és egyikünk sem tehet semmit ellene, szóval semmi
okod arra, hogy Texasban maradj.
– Te elég ok vagy. Hogyan látogatlak meg, ha
Pennsylvaniában vagyok?
– Nem akarom, hogy meglátogass. Azt akarom, hogy
egyetemre menj.
– Itt is mehetek egyetemre.
Felnevet, de mosoly nem kíséri a nevetését. Ez inkább bosszús
nevetés.
– Miért vagy ennyire makacs? Egész nyáron, végig ez volt a
terv, hogy elválnak útjaink, amikor elmész az iskolába.
A szavainak éle van, és mindenem összerándul tőlük.
A hangom nem több suttogásnál, amikor felelek.
– Azt hittem, megváltozott valami. Azt mondtad, csontok
nőttek a szívünkben.
Samson egész teste reagál erre a megjegyzésre. Úgy húzza
össze magát, mintha fájdalmat okoznék neki. Nem akarom
bántani, de ennél fontosabb nekem. Számomra ő nem
félredobható.
– Nem lehetek ennyire messze tőled – ismerem be halkan. –
A telefonhívások és a levelek nem lesznek elegek.
– Nem akarok telefonhívásokat és leveleket sem. Azt akarom,
hogy éld tovább az életedet úgy, hogy közben nem kell az én
életem súlyát viselned. – Látja a döbbenetet az arcomon, de
esélyt sem ad arra, hogy vitatkozzak. – Beyah! Egész életünkben
egyedül voltunk a saját kis szigetünkön. Ezért találtunk
egymásra, mert felismertük egymásban ezt a magányosságot.
De neked van esélyed, hogy elmenj a szigetedről, és nem én
leszek az, aki visszatart, akárhány évre csuknak is le.
Érzem a könnyeket, és látom, ahogy lehullnak az asztalra.
– Nem lökhetsz el magadtól… Nem tudom nélküled csinálni…
– Már eddig is jól csináltad nélkülem – feleli kérlelhetetlen
hangon. Átnyúl az asztalon, és felemeli a fejemet, hogy muszáj
legyen a szemébe néznem. Pont olyan összetörtnek tűnik, mint
amilyennek én is érzem magam. – Nekem semmi közöm ahhoz,
amit eddig elértél. Semmi közöm ahhoz, hogy ilyenné váltál.
Kérlek, hadd ne legyek én az oka annak, hogy feladod mindezt!
Minél eltökéltebben hangoztatja, hogy nem akarja, hogy
tartsam vele a kapcsolatot, annál dühösebb leszek.
– Ez nem igazságos velem szemben! Azt várod, hogy
elsétáljak, és teljesen megszakítsam veled a kapcsolatot? Miért
engedted, hogy beléd essek, ha tudtad, hogy ez lesz a vége?
Élesen szívja be a levegőt.
– Megegyeztünk, hogy ennek vége lesz augusztusban, Beyah!
Megegyeztünk, hogy nem megyünk a mély vízbe.
A szememet forgatom.
– Te mondtad, hogy néha a sekély vízben is megfulladnak az
emberek. – Előrehajolok, amíg végre megint a szemembe néz. –
Én megfulladok, Samson! És te nyomsz le a víz alá. – Dühösen
törölgetem a könnyeimet.
Samson megint megfogja a kezemet, de ez az érintés most
más. A hangjában fájdalom cseng, amikor azt mondja:
– Nagyon sajnálom.
Csak ennyit mond, de tudom, hogy ez a búcsú.
Feláll, mintha ezzel végeztünk volna, és úgy néz rám, mintha
azt szeretné, hogy én is álljak fel, de én szorosan összefonom
magam előtt a karomat.
– Nem ölellek meg búcsúzóul. Nem érdemled meg, hogy
megölelj.
Samson biccent egy aprót.
– Sosem érdemeltem meg, hogy megöleljelek.
Hátat fordít nekem, hogy elinduljon, és azonnal elfog a
rémület, hogy most látom utoljára. Samson ezzel a tekintettel
csak olyasmit mond, amit komolyan gondol. Nem fogja
megengedni, hogy újra lássam. Ennyi volt. Ez a vége
kettőnknek.
Felugrom, amikor elindul.
– Samson, várj!
Épp időben fordul vissza ahhoz, hogy elkapjon, amikor a
nyakába ugrom. Az arcomat a vállába temetem. Amikor átölel,
elsírom magam.
Olyan sok mindent érzek egyszerre. Már most is annyira
hiányzik, de közben soha ilyen mérges nem voltam. Tudtam,
hogy eljön ez a pillanat – a búcsú pillanata. De nem tudtam,
hogy ilyen körülmények között jön el. Tehetetlennek érzem
magam. Azt akartam, hogy a búcsúnk választás legyen, amiben
én is részt veszek, de ebben a döntésben nincsen szavam.
Megcsókolja a halántékomat.
– Fogadd el azt az ösztöndíjat, Beyah! És érezd jól magad!
Kérlek! – A hangja elcsuklik az utolsó szónál, aztán elenged, és
odasétál az ajtó mellett álló őrhöz. Nehezebbnek érzem magam
nélküle, mintha elveszítettem volna minden támaszomat, és
többé nem tudnék egyedül megállni a lábamon.
Samsont kivezetik a teremből, és még csak hátra se néz, hogy
egy utolsó pillantást vessen a pusztításra, amit maga után
hagyott.
Mire kiérek az apám autójához, már zokogok. Becsapom
magam mögött az ajtót, elönt a düh, és közben megszakad a
szívem. Még csak el se tudom kezdeni feldolgozni mindazt, ami
odabent történt. Nem erre számítottam. Igazából pont az
ellenkezőjére számítottam. Azt gondoltam, egy csapatként
keressük majd a megoldást erre az egészre, ehelyett kurvára
magamra hagyott, ahogy minden más ember is az életemben.
– Mi történt?
Megrázom a fejemet, mert képtelen vagyok hangosan
kimondani.
– Csak vezess!
Az apám olyan erősen szorítja a kormányt, hogy az ujjtövei
belefehérednek. Elindítja az autót, aztán rükvercbe teszi.
– Alaposan el kellett volna vernem, amikor lerángattam rólad
a zuhanyzóban.
Ezúttal meg se próbálom neki elmagyarázni, hogy aznap este
nem védett meg Samsontól. Samson segített nekem, de ezen a
ponton már teljesen értelmetlen egy újabb magyarázkodás,
úgyhogy maradok egy egyszerű kijelentésnél.
– Apa, ő nem rossz ember.
 Az apám újra üresbe állítja az autót, aztán felém fordul.
Az arckifejezése kérlelhetetlen.
– Nem tudom, hol rontottam el ezt az egészet apaként, de nem
olyan lányt neveltem, aki védelmébe veszi a pasit, aki egész
nyáron hazudott neki. Azt hiszed, fontos vagy neki? Nem
érdekli senki saját magán kívül.
Ez most komoly?
Komolyan volt pofája azt mondani, hogy nevelt?
Rámeredek, a kezem a kilincsen.
– Te egyáltalán nem neveltél semmilyen lányt! Ha valaki
hazudik ebben a felállásban, az te vagy.
Felrántom az ajtót, és kiszállok. Szó sem lehet róla, hogy ezek
után mellette üljek a Bolivar-félszigetig.
– Szállj vissza az autóba, Beyah!
– Nem. Felhívom Sarát, hogy jöjjön el értem.
Leülök a járdára az autó mellett. Az apám is kiszáll, de nekem
már a kezemben a telefon. A murvát rugdosva az ajtóra mutat.
– Szállj be! Hazaviszlek.
Miután hívtam Sara számát, kitörlöm a könnyeket a
szememből.
– Nem szállok be a kocsidba. Most már elmehetsz.
Az apám nem megy el. Sara azt mondja, hogy eljön értem, az
apám pedig türelmesen ül az autójában, amíg meg nem érkezik.
 HUSZONNYOLC

Ez a hét felért egy kínzással. Semmit nem hallottam Samson

felől. Az égvilágon semmit. Kétszer is megpróbáltam
meglátogatni, de nem hajlandó fogadni.
Egyszerűen semmilyen módon nem tudok kapcsolatba lépni
vele. Nem maradt más, csak az együtt töltött idő emléke, ebbe
tudok kapaszkodni, de attól félek, hamarosan ez is elhalványul,
ha nem hallhatom legalább a hangját.
Komolyan azt várják tőlem, hogy lépjek tovább? Hogy
felejtsem őt el? Hogy menjek el az egyetemre úgy, mintha nem
változtatott volna át a nyár során valakivé, aki egészen más,
sokkal jobb, mint amilyen voltam?
A házban senkivel sem beszélek Samsonról. Nem is akarom,
hogy felmerüljön a neve, mert az csak vitához vezet. Egész
héten alig hagytam el a szobámat. A napjaimat agyatlan
tévéműsorok nézése és Marjorie meglátogatása tölti ki. Ő az
egyetlen, akivel tudok Samsonról beszélni. Ő az egyetlen, aki az
én oldalamon áll.
Egész héten felváltva hordtam a két pólót, ami Samson
hátizsákjában volt, de már nincs olyan illatuk, mint neki. Most
már olyan az illatuk, mint nekem, ezért ölelem most a
hátizsákját, miközben egy brit sütős műsor részeit darálom.
Nem tudom, mihez kezdjek a holmijaival. Kétlem, hogy a
piperecuccai érdekelnék, és az apja versein kívül nem volt
semmi érték a táskájában. Mégsem akarom odaadni őket
Marjorie-nak, hogy ő juttassa el neki, mert úgy érzem, ezek az
utolsó dolgok, amik még összekötnek vele.
És talán egy nap ez lesz az egyetlen kifogásom, amivel
rávehetem, hogy beszéljen velem.
Mégis, egy ponton muszáj lesz továbblépnem. Ezzel tisztában
vagyok, de amíg én itt vagyok, ő pedig börtönben, addig
képtelen vagyok bármi másra összpontosítani.
Kicsit elrendezem a táskáját, hogy afféle párnaként
használjam, de valami kemény megszúrja a halántékomat.
Kinyitom, hátha nem vettem észre benne valamit, de semmit
sem látok. Amikor benyúlok a táskába, találok egy cipzárt, amit
korábban nem vettem észre.
Rögtön felülök, és kinyitom. Egy kicsi, kemény kötésű
jegyzetfüzet kerül elő a zsebből. Úgy tízcentis lehet az egész.
Amikor kinyitom, látom, hogy tele van nevekkel és címekkel, és
listákkal – mintha bevásárlólisták lennének.
Átlapozok pár oldalt, de nem sikerül összeraknom, mi is ez.
De aztán odaérek egy oldalra, amin Marjorie neve és címe áll.

Marjorie Naples
Időpont: 2015. 02. 04–2015. 02. 08.
Ettem 15 dollárnyi ételt.
Megjavítottam a tetőt. Kicseréltem két burkolatlapot a ház
északi oldalán, amit a szél tett tönkre.

Marjorie nevét jó pár másik név és cím követi, de tudnom kell

a dátumok jelentését. Felveszem a mobilt, és felhívom Marjorie-
t.
– Halló?
– Halló, itt Beyah. Lenne egy gyors kérdésem! Mond önnek
bármit február négy és nyolc közötti időszak? Idei év.
Marjorie elgondolkodik ezen.
– Majdnem biztos vagyok benne, hogy akkor voltam
kórházban a szívrohamom után. Miért?
– Találtam valamit Samson hátizsákjában. Később átviszem,
hogy oda tudja adni Kevinnek.
Elköszönök tőle, és leteszem a telefont, aztán elkezdem
átlapozni a többi jegyzetét. A legtöbbször szereplő cím a
szomszéd ház, David Silver háza. Itt több dátumot is felsorolt, a
többség március és a múlt hét között. David neve alatt is ott áll
egy sor karbantartási munka.
Megszorítottam több palacserepet a hálószobai erkély
korlátján. Kicseréltem egy biztosítékot. Megforrasztottam a
csöpögő csövet a kinti zuhanyzóban.
A lista jóval hosszabb. Felírt néhány alkalmi munkát is, amit
itt-ott végzett, és azt is, melyikért mennyi pénzt kapott.
Ez megmagyarázza, hogy volt néha pénze vacsorára vagy
tetoválásra. És felírt egy csomó munkát olyanoknak is, akiktől
nem kért pénzt.
Az elmúlt hét hónap minden egyes napjáról van jegyzet.
Minden egyes ételről, amit valakinek a hűtőjéből evett meg
engedély nélkül. Minden egyes javítás, amit elvégzett valakinek
a házán. Mindegyiket feljegyezte.
De miért? Vajon azt gondolta, hogy az ingyen elvégzett
javításokkal ellensúlyozhatja, hogy az engedélyük nélkül volt a
házukban?
Lehet, hogy éppen erre a bizonyítékra van szükség a
bíróságon, hogy tudják, nem érdemli meg az ellene felhozott
vádakat?
Leszaladok a lépcsőn. Az apám és Alana a kanapén ülnek a
nappaliban, Sara és Marcos pedig a szófán. A Szerencsekereket
nézik, de az apám rögtön lenémítja, amint meglátja, hogy a mai
nap folyamán először lejöttem az emeletről.
Odaadom a noteszt az apámnak.
– Ez Samsoné.
Elveszi tőlem a noteszt, és végigpörgeti a lapokat.
 – Pontos lista minden helyről, ahol megszállt, és hogy mi
mindent megszerelt.
Az apám feláll, és tovább lapozgatja a könyvecskét.
– Ez segíthet rajta. – A hangomban a letartóztatás óta először
remény csillan. – Ha bizonyítani tudjuk, hogy próbált helyesen
cselekedni, az segíthet a védelmében.
Az apám felsóhajt, mielőtt elérne az utolsó oldalakhoz,
becsukja a könyvet, és visszaadja.
– Ez egy részletes lista minden rosszról, amit tett. Csak ártana
neki, nem segítene.
– Ezt nem tudhatod.
– Beyah, jelenleg csak két rendbeli betöréssel vádolják. Ha ezt
megmutatod a rendőrségnek, akkor megtudják, hány házba tört
még be, és arra fogják felhasználni, hogy hozzáadjanak a
vádpontokhoz, nem arra, hogy elvegyenek belőlük. –
Bosszúsnak tűnik, amikor tesz egy lépést felém. – Kérlek,
engedd ezt el! Túl fiatal vagy ahhoz, hogy hagyd, hogy egy fiú,
akit alig ismersz, így felemésszen. Samson elszúrta, és most
szembe kell néznie a tettei következményeivel.
Közben Alana is feláll, és támogatása jeléül megszorítja az
apám karját.
– Az apádnak igaza van, Beyah! Most semmi mást nem
tehetsz, mint hogy továbblépsz.
Sara és Marcos még mindig a szófán ül, és úgy néznek rám,
hogy attól szánalmasnak érzem magam.
Mindegyikük szánalmasnak tart.
Egyiküket sem érdekli, mi lesz Samsonnal, és egyikük sem
hisz abban, ami köztünk volt. Életemben először volt mellettem
valaki, aki igazán törődött velem, és most mind a négyen azt
hiszik, hogy képtelen vagyok felismerni az igazi szeretetet.
Pedig tudom, mi a szeretet, mert egész életemben tudtam,
hogy mi nem az.
– Az anyám meghalt.
A szavaimra mintha minden levegő eltűnne a szobából.
Alana a szájához kapja a kezét.
Az apám hitetlenkedve rázza a fejét.
 – Hogyan? Mikor?
– Aznap este, amikor felhívtalak, és megkérdeztem, hogy
idejöhetek-e. Túladagolta magát, mert amióta az eszemet
tudom, függő volt. Senki sem állt mellettem. Sem te, sem az
anyám. Senki. Egész rohadt életemben egyedül voltam. Samson
volt az első ember, aki eljött és szurkolt nekem.
Az apám odalép hozzám, az arcára barázdákat vés a zavar és
az együttérzés.
– Miért nem mondtad el nekem? Egy ilyen komoly dolgot… –
Az arcára szorítja a kezét, és azt mormolja: – Te jó ég, Beyah…
Megpróbál megölelni, de elhúzódom tőle.
Sarkon fordulok, és elindulok a lépcső felé, de az apám
utánam szól:
– Várj! Ezt meg kell beszélnünk.
Most, hogy a haragom a felszínre tört, úgy érzem, fuldoklom
tőle. Ki kell adnom magamból, most, amíg van rá lehetőségem.
Újra az apám felé fordulok.
– Mit beszéljünk meg? Minden mást, amit eltitkoltam előled?
Akarod tudni, hogyan hazudtam, amikor kijöttél elém a
reptérre? Nem veszítették el a csomagomat a repülőn. Sosem
volt semmim, mert Janean megtartott minden egyes pennyt,
amit valaha is küldtél. Tizenöt éves koromban elkezdtem
pénzért dugni egy sráccal, hogy legyen mit ennem. Szóval menj
a picsába, Brian! Nem vagy az apám! Soha nem voltál az, és
soha nem is leszel az!
Nem maradok megvárni, hogyan reagálnak, felcsattogok a
lépcsőn, és bevágom magam mögött az ajtót.
Az apám úgy fél perc múlva kinyitja.
– Kérlek, menj el! – mondom, és a hangomban most már
nincsen semmi érzelem.
– Meg kell ezt beszélnünk.
– Egyedül akarok lenni.
– Beyah! – fogja könyörgőre, és belép a szobába. Az ajtóhoz
masírozom. Nem akarom hagyni, hogy az arckifejezése
meglágyítson.
– Tizenkilenc évet töltöttél azzal, hogy nem vettél részt az
életemben. Ma este semmi kedvem hozzá, hogy elkezdj részt
vállalni benne. Kérlek, csak hagyj engem békén!
Olyan sok minden suhan át az apám arcán ebben a
pillanatban. Szomorúság. Megbánás. Együttérzés. De nem
engedem, hogy az ő érzései hatással legyenek az enyémekre.
Kifejezéstelen arccal nézek rá, míg végre biccent, és kihátrál a
szobámból.
Becsukom mögötte az ajtót.
Az ágyra hanyatlom, és a szívemre szorítom Samson noteszét.
Számukra talán nem több ez a lista, mint mindazoknak a
neve, akiket Samson megkárosított, de számomra ez csak újabb
bizonyíték arra, hogy a szándékai jók voltak. Próbált helyesen
cselekedni úgy, hogy nem állt a rendelkezésére semmi.
Újra átlapozom a noteszt, elolvasok minden egyes oldalt,
megérintem a szavait az ujjammal, végigkísérem írásának
hanyag vonalait. Elolvasom minden egyes hely címét, ahol
valaha is aludt. A notesz felét megtölti a kézírása. Sok helyen
nehéz elolvasni, mintha sietősen írt volna, és gyorsan
összecsapta volna a könyvet, mielőtt még valaki rajtakapja.
A vége felé megakad a szemem egy oldalon, ami más, mint a
többi. Más, mert az én nevem van a tetején.
A mellkasomra fektetem a noteszt, és lehunyom a szememet.
Bármit is írt, rövid, de akkor is ott a nevem.
Jó pár lassú lélegzetet veszek, hogy a szívem ne zakatoljon
annyira, aztán felemelem a noteszt, és elolvasom a szavait.

Beyah,
Az apám azt mondta, a szerelem olyan, mint a víz
Lehet nyugodt, lehet viharos, fenyegető, oltalom.
A víz ezerféle lehet, de bármilyen formában
A víz mindig víz marad.

Te vagy nekem a víz,

És azt hiszem, én is az vagyok neked.
Ha ezt olvasod, talán elpárologtam,
De nem kell, hogy veled is ez legyen.
 Áraszd el ezt a rohadt világot, Beyah!

Ez az utolsó dolog, amit a noteszbe írt. Mintha félt volna, hogy

letartóztatják, mielőtt el tudna tőlem búcsúzni.
Jó párszor elolvasom a versét, és közben az oldalra hullanak a
könnyeim. Ez Samson. Nem érdekel, mit hisz bárki más. Ő az,
aki mellett kitartok, amíg ki nem engedik.
És éppen ez az ok, amiért nem vagyok hajlandó elmenni.
Szüksége van a segítségemre. Rajtam kívül nincsen senkije. Szó
sem lehet róla, hogy ezek után hátat fordítsak neki. Önzés arra
gondolnom, hogy elhagyom a várost, ha egyszer tudom, milyen
sors vár rá. Azt hiszi, szívességet tesz nekem, de fogalma sincs
róla, mit tesz velem a döntése. Ha tudná, könyörögne, hogy
maradjak.
Valaki halkan kopogtat az ajtón.
– Beyah, bejöhetek?
Sara dugja be a fejét, de most nincs hangulatom egy újabb
vitához. Úgy érzem, talán még ahhoz sincs elég lelkierőm, hogy
ezt kimondjam. Csak tovább szorítom a noteszt Samson
szavaival, és a fal felé fordulok.
Sara bemászik mellém az ágyba, és hátulról átkarol.
Egy szót se szól, csak némán felveszi a nagytestvér szerepét,
és velem marad, amíg el nem alszom.
 HUSZONKILENC

Jelenleg az egyetlen békés dolog az életemben a napfelkelte.

Már hajnali öt óta kint vagyok, és várom. Nem tudok aludni.
Hogy várhatná tőlem bárki, hogy tudjak aludni ez után a hét
után?
Ahányszor lehunyom a szemem, azt látom, ahogy Samson
elsétál tőlem, és vissza se néz. Azokra az alkalmakra akarok
emlékezni, amikor reménnyel, lelkesedéssel vagy sokatmondó
tekintettel nézett rám. De csak ezt az utolsó pillanatot látom,
amikor sírva magamra hagyott.
Attól félek, hogy így fogok rá emlékezni, pedig nem ilyen
búcsút akartam. Biztosra veszem, hogy meg tudom változtatni a
véleményét. Biztosra veszem, hogy tudok neki segíteni.
Ma lesz egy interjúm a félsziget egyetlen fánkozójában.
Minden pennyt félre fogok tenni, hogy segíthessek neki. Tudom,
hogy nem akarja, de ez a legkevesebb, amit tehetek azok után,
amit ő hozott az életembe ezen a nyáron.
Márpedig ez állandó feszültség forrása lesz az apámmal, amíg
az ő házukban lakom. Azt gondolja, nevetséges, hogy nem
költözöm Pennsylvaniába. Szerintem meg az a nevetséges, hogy
azt várja, fordítsak hátat valakinek, akinek rajtam kívül nincs
senkije a világon. Nem sokan ismerik úgy a magányosságot,
mint én és Samson.
Nem is értem, hogyan várhatja az apám, hogy ezen a nyáron
másodszor is mindent újrakezdjek egy új államban. Nem
maradt energiám az újrakezdéshez. A végsőkig kimerültem.
Nincs energiám átköltözni az ország másik végébe, és főleg
nincs energiám röplabdázni, hogy megtartsam az
ösztöndíjamat.
Abban se vagyok biztos, hogy ahhoz van energiám, hogy
minden nap felkeljek, és fánkot süssek, már ha megkapom a
munkát, de a tudatért, hogy minden centtel Samsont segítem,
már megéri.
A nap épp csak elkezd kikandikálni a horizont felett, amikor
meglátok valamit a szemem sarkából a terasz ajtajában.
Az apám dugja ki a fejét, és a jelenlétére mintha az egész
testemből szakadna ki egy sóhaj.
Tegnap este már túl késő volt, hogy vitatkozni akarjak vele,
most meg még túl korán van.
Megkönnyebbül, amikor meglátja, hogy itt vagyok. Amikor
észrevette, hogy nem vagyok az ágyamban, biztos azt gondolta,
elszöktem az éjszaka közepén.
Már olyan sokszor akartam elszökni, de mégis hova
mehetnék? Úgy érzem, már sehová sem tartozom. Samson volt
az első hely, ahol otthon lehettem, és ezt is elszakították tőlem.
Az apám leül mellém, de nem dőlök neki úgy, mint ahogy
Samson védelmező karjába dőltem bele. Merev vagyok, és
kérlelhetetlen.
Együtt nézi velem a napfelkeltét, de a jelenléte elrontja az
egészet. Nehéz meglátni benne a szépséget, amikor annyi harag
forr bennem a mellettem ülő férfi iránt.
– Emlékszel, amikor először jártunk a tengerparton? –
kérdezi.
Megrázom a fejem.
– Az idei nyár előtt még soha nem voltam a tengernél.
 – De voltál. Bár nagyon kicsi voltál még. Talán nem emlékszel
rá, de négy-öt éves korodban elvittelek Santa Monicába.
Nagy nehezen a szemébe nézek.
– Jártam Kaliforniában?
– Igen. Nem emlékszel?
– Nem.
Az arcán megbánás suhan át, de aztán elveszi a karját a szék
támlájáról, és feláll.
– Rögtön jövök. Valahol vannak fényképeim. Elhoztam az
albumot a houstoni házunkból, amikor megtudtam, hogy jössz.
Vannak fotói a gyermekkoromból? Állítólag egy
tengerpartról?
Hiszem, ha látom.
Pár perccel később az apám visszatér egy fotóalbummal. Újra
leül, kinyitja az albumot, és felém tolja.
Végiglapozom a képeket, de mintha valaki másnak az életét
látnám. Egy csomó kép van rólam, de nem emlékszem, mikor
készültek. Sok-sok nap, amiről nincsen semmi emlékem.
Odaérek egy sorozathoz, amin a homokban szaladok, de nem
tudom összekötni emlékekkel. Valószínűleg abban az
életkorban még nem fogtam fel egy ilyen utazás jelentőségét.
– Mikor volt ez? – kérdezem, és egy fényképre mutatok, amin
egy születésnapi torta mögött ülök, de a háttérben látszik egy
kicsi karácsonyfa. A születésnapom hónapokkal karácsony után
van, és általában nyaranta látogattam meg az apámat. – Nem
emlékszem, hogy valaha is veled karácsonyoztam volna.
– Valójában nem is. Mivel mindig csak nyáron jöttél, az összes
ünnepet egy nagy ünneppé fűztem össze.
Most, hogy mondja, valami derengeni kezd.
Halvány emlékek arról, hogy dugig jóllakottan ajándékokat
bontogatok. De ez olyan régen történt, ezek az emlékek nem
kísértek végig az éveken. Ahogy a hagyomány sem maradt meg
a jelek szerint.
– Miért hagytad abba? – kérdezem.
– Őszintén, nem tudom. Elkezdtél felnőni, és minden évben
úgy tűnt, egyre kevésbé érdekelnek az ilyen butaságok. De talán
csak én képzeltem így. Olyan csendes gyerek voltál, alig lehetett
kihúzni belőled valamit.
Ezért az anyámat hibáztatom.
Végiglapozom az albumot, aztán megakadok egy képnél, amin
az apám ölében ülök. Mindketten mosolygunk a kamerába.
Átölel a karjával, én pedig hozzábújok.
Annyi évig azt hittem, sosem mutatott irántam ragaszkodást.
Olyan sok évig éreztem úgy, hogy nem érdeklem, hogy erre
emlékszem leginkább.
Ujjamat végighúzom a képen, és elszomorít, bármi is volt az,
ami megváltoztatta a kapcsolatunkat.
– Egy idő után miért nem bántál velem úgy, mint a lányoddal?
Az apám felsóhajt, és ebben a sóhajban rengeteg minden
benne van.
– Huszonegy éves voltam, amikor megszülettél. Fogalmam
sem volt, mihez kezdjek veled. Amíg kicsi voltál, könnyebb volt
úgy tenni, mintha tudnám, mit csinálok, de ahogy nőttél, én
csak… bűntudatot éreztem. És ez a bűntudat elkezdett
beszivárogni az együtt töltött időbe. Úgy éreztem, hogy a
látogatásaid nálam kellemetlenséggé váltak neked.
Megrázom a fejem.
– Ez volt az egyetlen dolog, amit vártam.
– Bár tudtam volna! – ismeri el halkan.
Kezdem azt kívánni, bár elmondtam volna neki.
Ha mást nem is, egy dolgot megtanultam Samsontól ezen a
nyáron: azt, hogy semmit sem érsz el, ha mindent magadban
tartasz. Csak jobban fog fájni a végén az igazság.
– Fogalmam sem volt róla, milyen volt az anyád, Beyah!
Tegnap Sara elmondott pár dolgot, amit meséltél neki, és én
csak… – A hangja remeg, mintha vissza kellene fojtania a
könnyeit. – Olyan sok mindent elrontottam. És nincs rá
mentségem. Minden jogod megvan arra, hogy neheztelj rám,
mert igazad van. Keményebben kellett volna küzdenem, hogy
megismerjelek. Keményebben kellett volna küzdenem, hogy
több időt tölts velem.
Az apám elveszi tőlem az albumot, és leteszi maga mellé a
székre. Az arcán látom, hogy zavarban van.
– Úgy érzem, az én hibám, amit most csinálsz, az, hogy
engeded, hogy ennek a fiúnak a sorsa szabja meg a te jövődet.
Mert nem mutattam neked példát. Ennek ellenére mégis ilyen
fantasztikus ember lett belőled, és ezt nem nekem köszönheted.
Csakis magadnak. Harcos vagy, így természetes, hogy maradni
akarsz, hogy Samsonért harcolj. Talán azért, mert olyan sokat
látsz benne saját magadból. De mi van, ha ő mégsem az, akinek
hiszed, és rossz döntést hozol?
– És mi van, ha pontosan az, akinek hiszem?
Az apám két kezébe fogja a jobb kezemet. Olyan komolynak
tűnik most, az arcán keresetlen őszinteséggel néz rám.
– Ha Samson az, akinek hiszed, akkor szerinted ő mit kívánna
neked? Azt akarná, hogy adj fel mindent, amiért dolgoztál?
Elkapom a tekintetem az apámról, és újra a napfelkeltére
nézek. Az érzések a torkomat fojtogatják.
– Szeretlek, Beyah! Eléggé szeretlek ahhoz, hogy elismerjem,
túl sokan hagytak már cserben az életedben. Én voltam az
egyik. Az egyetlen ember, aki mindig hűséges volt hozzád, az te
magad vagy. És magadnak ártasz azzal, ha most nem teszed
magadat az első helyre.
Előrehajolok, és az arcomat a tenyerembe temetem.
Összeszorítom a szemem. Tudom, hogy Samson mit akar. Azt,
hogy helyezzem magamat ő elé. Csak nem akarom, hogy ezt
várja tőlem.
Az apám a hátamat simogatja, és ez annyira vigasztaló érzés,
hogy odahajolok hozzá, és átölelem. Ő viszonozza az ölelést, és
gyengéden simogatja a fejemet.
– Tudom, hogy fáj – suttogja. – Bár el tudnám venni tőled ezt a
fájdalmat!
Tényleg fáj. Rohadt kegyetlenül. Ez nem igazság. Végre van
valami jó az életemben, és kénytelen vagyok magam mögött
hagyni.
Mégis igazuk van. Mindenkinek igaza van, és én tévedek.
Magamat kell az első helyre tennem. Mindig ezt tettem, és eddig
be is vált.
 Eszembe jut a levél, amit Samson írt nekem, az az utolsó sor,
ami egyenesen a szívemig hatolt.
Áraszd el ezt a rohadt világot, Beyah!
Nagyot nyelek a sós, hajnali levegőből, mert tudom, hogy nem
sok lehetőségem lesz már rá, mielőtt elindulok Pennsylvaniába.
– Gondoskodsz Pepper Jack Cheese-ről, amíg nem vagyok itt?
Az apám megkönnyebbülten sóhajt fel.
– Hát persze. – Szelíd puszit nyom a hajamra. – Szeretlek,
Beyah!
Olyan sok igazság van a szavaiban, hogy most először
megengedem magamnak, hogy higgyek neki.
Ez az a pillanat, amikor végleg elengedem. Minden egyes
dolgot a gyermekkoromból, ami akkora súllyal nyomta a
szívemet.
Elengedem a haragomat az apám iránt.
Még az anyám iránti haragomat is elengedem.
Mostantól kizárólag a jó dolgokat fogom megtartani.
Lehet, hogy a nyár végén Samson nem lesz mellettem, de lesz
valamim, ami nem volt, amikor ideérkeztem.
Lesz egy családom.
 HARMINC

A szobatársam egy Los Angeles-i lány. A neve Cierra, C-vel.

Egész jól kijövünk, bár én igyekszem az iskolára és a
röplabdára összpontosítani, szóval a koleszon kívül nem
nagyon lógtunk még együtt. Azon kívül, amikor mindketten itt
írjuk a beadandókat vagy alszunk, nem sokat látom. Különös,
hogy bár Sarával egy folyosó választott el minket a nyáron,
mégis többet láttam, mint azt, akivel most egy szobában lakom.
Nagyon hiányzik Sara, bár mindennap váltunk üzenetet.
Ahogy az apámmal is.
Viszont Samsonról egyikükkel sem beszélek, azóta a reggel
óta nem, hogy eldöntöttem, eljövök Pennsylvaniába. Szeretném,
ha mindenki elhinné, hogy továbbléptem, de nem igazán
tudom, hogyan kellene csinálnom. Állandóan Samson jár a
fejemben. Látok vagy hallok valamit, és rám tör az érzés, hogy
el kell neki mesélnem. De nem tehetem, mert gondoskodott
róla, hogy semmilyen módon ne tudjak vele kapcsolatba lépni.
Írtam neki egy levelet, de bontatlanul visszaküldték. Utána
egy egész délutánt végigbőgtem, és úgy döntöttem, nem írok
neki többet.
Ma reggel volt a bírósági meghallgatása. A vádak alapján jó
pár év vár rá a börtönben. Egész nap a telefonom mellett
vártam Kevin hívását.
Semmi mást nem csinálok, csak bámulom a mobilomat.
Várok. Aztán végül nem bírom tovább, és én hívom Kevint.
Tudom, hogy azt mondta, felhív, ha megvan Samson ítélete, de
talán dolga akadt. Hátranézve ellenőrzöm, hogy Cierra még
tusol. Amikor Kevin felveszi, felülök az ágyon.
– Pont hívni akartalak.
– Mi történt?
Kevin felsóhajt, és ebben a sóhajban érzem Samson
büntetésének súlyát.
– Van egy jó és egy rossz hírem. A betörést sikerült
birtokháborítássá módosítanunk. Viszont a gyújtogatást nem
voltak hajlandók elengedni a biztonsági kamerás felvétel miatt.
A karomat a hasamra szorítom, úgy kérdezem meg:
– Mennyit kapott, Kevin?
– Hat évet. De esélyes, hogy négy éven belül kikerül.
A homlokomra szorítom a kezem, és lehorgad a fejem.
– Miért ilyen sokat? Ez olyan sok…
– Lehetett volna sokkal rosszabb. Csak a gyújtogatásért
kaphatott volna tízet is. Ha nem szegte volna meg a feltételest,
talán megúszhatta volna egy megrovással, de nem ez volt az
első stiklije, Beyah!
– De elmondtad a bírónak, miért szegte meg? Nem volt pénze.
Hogy várhatják, hogy valaki kifizesse a költségeket, amikor
nincsen pénze?
– Tudom, hogy nem ebben a hírben reménykedtél, de jobb,
mint ami lehetett volna.
Annyira mérges vagyok! Őszintén nem gondoltam, hogy ilyen
hosszú időre leültetik.
– Az erőszaktevők kevesebbet kapnak, mint ő! Mi a baj a jogi
rendszerrel?
– Minden. Egyetemista vagy. Talán jogi pályára kellene
menned, hogy tegyél ellene valamit.
 Talán így is teszek. Még nem választottam szakot, és semmi
sem dühít fel jobban, mint ha arra gondolok, hányan csúsznak
ki a rendszer résein.
– Melyik börtönbe küldik?
– Texasba, Hunstville-be.
– Van levelezési címed hozzá?
A telefonon keresztül is hallom Kevin habozását.
– Nem akar látogatókat. Se leveleket. Az anyámon kívül
egyedül az én nevem szerepel a listáján.
Ezt sejthettem volna. Samson makacsul fog ragaszkodni
ehhez, amíg ki nem kerül.
– Minden hónapban felhívlak, amíg ki nem engedik. De
kérlek, szólj, ha bármi változik, vagy ha korábban kiengedik
feltételesen! Bármi van, hívj! Akkor is, ha új helyre költöztetik.
– Adhatok egy tanácsot, Beyah?
A szememet forgatom, és várom az újabb kioktatást valakitől,
aki egyáltalán nem ismeri Samsont.
– Ha az én lányom lennél, azt mondanám neked, hogy lépj
tovább. Túl sok energiát fektetsz ebbe a fiúba, és senki sem
ismeri őt eléggé ahhoz, hogy tudja, megérdemel ennyi energiát.
– És ha Samson a fiad lenne? – kérdezek vissza. – Azt akarnád,
hogy mindenki mondjon le róla?
Kevin nagyot sóhajt, mielőtt válaszolna.
– Tiszta sor. Akkor gondolom, jövő hónapban beszélünk.
Leteszi, én meg csalódottan lerakom a mobilt az
éjjeliszekrényre. Tehetetlennek érzem magam.
– A pasid börtönben van?
Cierra hangjára megpördülök. Az első reakcióm az lenne,
hogy hazudjak neki, mert mindig is ezt tettem. Mindenki elől
titkoltam az igazságot. De nem hiszem, hogy továbbra is ilyen
akarnék lenni.
– Ő nem a pasim, csak valaki, aki fontos nekem.
Cierra erre a tükör felé fordul, és maga elé emel egy pólót.
– Akkor jó. Mert ma este lesz egy buli, és szeretném, ha
eljönnél velem. Egy rakás pasi lesz ott. – Félredobja a pólót, és
felemel egy másikat. – Meg csaj is, ha arra buksz.
 Csak bámulom Cierrát, ahogy a tükörben nézi magát.
A szemében várakozás ül, és nagyon kevés sérülés. Most azt
kívánom, bár olyan lennék, mint ő. Valaki, aki izgatottan várja
az egyetemi élet szórakoztató oldalát, és nem nehezedik rá a
súlya mindannak, amit tennie kellett azért, hogy eljusson idáig.
Nem éreztem igazságosnak, hogy jól érezzem magam, amíg
Samson a rács mögött ül, ezért amióta megérkeztem az
egyetemre, nagyjából csak tanultam, röplabdáztam, és azt
kutattam, hogyan lehet megszöktetni valakit a börtönből. De
akármennyit dagonyázom is az önsajnálatban, azzal sem fogok
változtatni Samson sorsán. És bár ő szakított meg velem
minden kapcsolatot, azt is tudom, miért csinálta. Tudja, hogy ha
kapcsolatban maradunk, túl sok energiám menne el arra, hogy
miatta aggódom. És ezért nem haragudhatok rá.
És ha nem haragudhatok rá, akkor hogyan kellene
elfelejtenem?
Az biztos, hogy Samsont senki sem fogja meggyőzni. Ezt
biztosan tudom, mert fordított helyzetben én is pontosan azt
akarnám, amit ő akar nekem.
Minden porcikámban értem a szándékait. És mit szólna
hozzá, ha megtudná, hogy az egyetemet is végig olyan
szomorúan és magányosan töltöttem, mint a gimnáziumi
éveimet?
Szörnyen csalódott lenne, ha elpazarolnám ezeket az éveket.
Szóval választhatom azt, hogy maradok a magányos úton,
kapaszkodhatok olyan reménybe, ami talán sosem válik valóra,
vagy felhasználhatom a helyzetemet arra, hogy kiderítsem, ki is
vagyok.
Itt melyik verziója lehetek saját magamnak?
A mutatóujjamat a szemem alá szorítom. Több okból is
elérzékenyültem, de főleg azért, mert úgy érzem, ebben a
pillanatban igazán el kell szakadnom Samsontól, mert ha nem
teszem, rá fog nehezedni életem következő pár évére, és azt
nem akarom. És ő sem akarja.
– Jaj! – kiált fel Cierra, és gyorsan felém fordul. – Nem
akartalak felzaklatni! Nem muszáj eljönnöd.
 Rámosolygok.
– Nem, szeretnék menni. Szeretnék elmenni veled egy buliba.
Talán lehetek szórakoztató társaság.
Cierra úgy biggyeszti a száját, mintha a szavaim
elszomorítanák.
– Persze hogy jó társaság vagy, Beyah! Tessék! – Odadobja
nekem a kezében tartott pólót. – Ez a szín neked jobban fog
állni.
Felállok, és magam elé emelem a pólót. A tükörbe nézek.
Érzem magamban a szomorúságot, de nem látszik belőle semmi
az arcomon. Mindig is jól tudtam titkolni az érzéseimet.
– Szeretnéd, hogy kisminkeljelek? – kérdezi Cierra.
Bólintok.
– Az jó lenne.
Cierra bemegy a fürdőbe, én pedig a fürdő ajtaja mellett lógó
képre nézek. Teréz anya képére, amit rögtön a megérkezésem
napján akasztottam fel.
Vajon az anyám melyik verziója lehetett volna önmagának,
ha nincsenek a függőségei? Bár ismerhettem volna azt a
változatot!
És az ő kedvéért úgy döntök, az a változat fog hiányozni.
Az az ember, akivé sohasem volt esélye változni.
Puszit nyomok az ujjaimra, aztán a képre szorítom, és
besétálok a fürdőszobába.
Cierra éppen a sminkkészletét rendezgeti. Amikor először
találkoztunk, megígértem magamnak, hogy nem könyvelem el
rögtön öltözős lánynak, ahogy majdnem Sarával tettem. Nem
számít, ki volt Cierra a gimnáziumban, ahogy az se számít, én ki
voltam, mert mindenki több, mint a múltbeli tettei, legyenek
azok jók vagy rosszak.
Nem akarok többé az a változata lenni önmagamnak, aki
előbb ítélkezett az emberek felett, mint hogy elfogadta volna
őket. Kivetítettem rájuk azt a viselkedést, amiért nehezteltem.
Cierra tekintete találkozik az enyémmel a tükörben, és rám
mosolyog. Épp olyan izgatottnak tűnik, mint Sara, amikor
hagytam, hogy kicsinosítson.
 Visszamosolygok, és úgy teszek, mintha én is izgatott lennék.
Ha egész évben tettetnem kell, akkor azt fogom tenni. Addig
fogok mosolyogni, amíg a hamis mosolyom végül igazivá nem
válik.
 HARMINCEGY

2019 ŐSZE

Minden adott ahhoz, hogy a mai egy tökéletes nap legyen.

Október van, süt a nap, de elég hűvös van ahhoz, hogy bár már
két órája ülök az autóm motorháztetőjén, nem kezdtem izzadni.
Bármilyen nagy lehetőségek is rejlenek a napban, még mindig
megvan rá az esély, hogy a vége súlyos csalódás legyen.
Fogalmam sincs, mire számítsak.
Mit fog szólni Samson, ha kisétál azon a kapun?
Ki lesz ő?
Ki lett belőle?
Van egy idézet Maya Angeloutól, ami valahogy emlékeztet a
jelenlegi helyzetünkre. Ha valaki megmutatja neked, hogy
kicsoda, elsőre higgy neki.
Olyan erősen kapaszkodtam ebbe a mondatba, hogy úgy
érzem, mintha belevésődött volna a csontjaimba. Mindig
visszatérek hozzá, ha kétségeim támadnak, mert hinni akarom,
hogy a nyáron, amit Samsonnal töltöttem, az igazi Samsonnal
voltam. Hinni akarom, hogy legalább annyira reméli, hogy itt
várom, mint amennyire én remélem, hogy azt akarja, legyek itt.
De ha nem is akarja, azt hiszem, elég idő telt el ahhoz, hogy a
szívem csontjai összeforrjanak. Még mindig van rajta egy
repedés, és néha érzem, hogy fáj. Leginkább éjszaka, ha nem
tudok aludni.
Bő négy éve láttam őt utoljára, és a hozzá kötődő gondolataim
közé egyre több, Samsontól független gondolat ékelődött. Csak
azt nem tudom, hogy azért, mert próbálom megóvni magamat
attól, ami ma történhet, vagy azért, mert Samson tényleg csak
egy nyári románc volt egy sok-sok évszakkal teli életben.
Ez a legrosszabb végkifejlet, amit el tudok képzelni. Hogy a
közös pillanatok, amelyek olyan mély benyomást gyakoroltak
rám, számára egyáltalán nem is voltak mélyek.
Gondoltam rá, hogy megkímélem magamat a lehetséges kínos
helyzettől, hogy meglát, ahogy itt várok rá, és alig emlékszik
rám. Vagy még rosszabb: sajnálni kezdi a lányt, aki ennyi ideig
utána epekedett.
De még ha fenn is áll ez a két eshetőség, így is megéri a
kockázat, mert a legszomorúbb befejezés az lenne, ha úgy
kellene kisétálnia, hogy senki sem várja. Inkább vagyok itt, és
viselem el, hogy nem akarja, hogy itt legyek, mint hogy ne
legyek itt, amikor azt reméli, hogy eljöttem.
Kevin múlt héten hívott fel azzal, hogy Samsont korábban
kiengedik. Tudtam, hogy ezt fogja mondani már mielőtt
felvettem a telefont, mert Kevin sohasem hív. Én hívom
állandóan, hogy híreket tudjak meg tőle. Olyan gyakran hívom,
hogy valószínűleg már idegesítőbbnek talál, mint egy
telemarketingest.
Törökülésben ülök a kocsim motorháztetőjén, és almát eszem.
Már négy órája itt vagyok.
A mellettem parkoló autóban is ül egy férfi, aki szintén vár
valakire, akit ma engednek ki. Kiszáll a kocsijából, hogy
kinyújtóztassa a lábát, és nekidől.
– Kihez jött? – kérdezi tőlem.
Nem tudom, mit is válaszoljak erre, úgyhogy csak vállat
vonok.
– Egy régi baráthoz, aki talán nem is akarja, hogy itt legyek.
A férfi elrúg egy követ.
– Én az öcsémért jöttem. Harmadszor szedem össze itt.
Remélem, ez az utolsó alkalom.
– Reméljük! – mondom, de valójában kétlem, hogy így lesz.
Az egyetemen eleget tanultam a börtönrendszerről ahhoz, hogy
ne maradjon túl sok illúzióm azzal kapcsolatban, mennyire
képes normálisan rehabilitálni a bűnelkövetőket.
Ezért járok most jogra. Meg vagyok róla győződve, hogy
Samson nem lenne ilyen helyzetben, ha jobb erőforrásokhoz
fért volna hozzá, amikor először kiengedték. Még ha a végén
nem is mellette kötök ki, a helyzete miatt megtaláltam az új
szenvedélyemet.
– Általában mikor nyitják ki a kaput? – kérdezem, mire a férfi
az órájára néz.
– Azt hittem, ebéd előtt meglesz. Ma kicsit késnek.
Benyúlok a táskámba, ami ott hever mellettem a
motorháztetőn.
– Éhes? Van nálam chips.
A kezét nyújtja, úgyhogy odadobom neki a zacskót.
– Köszi.
Kinyitja a zacskót, és bedob egy chipset a szájába.
– Sok szerencsét a barátjával!
Elmosolyodom.
– Sok szerencsét az öccsének!
Harapok még egyet az almámból, aztán visszadőlök a
szélvédőre. Végigfuttatom az ujjamat a szélforgó tetoválásomon.
Samson letartóztatása után gyűlöltem ezt a tetoválást. Elvileg
szerencsét kellett volna hoznia, ehelyett úgy éreztem, csak
rosszabb lett minden, mint mielőtt Texasba költöztem. Legalább
egy évbe telt, mire megint értékelni tudtam.
Mert azon kívül, hogy Samsont letartóztatták, az életem
minden területe jobb lett, mint a tetoválás előtt volt. Közelebb
kerültem az apámhoz és az új családjához. Sara nemcsak a
nővérem, hanem vitán felül a legeslegjobb barátom az egész
világon.
Felvettek a jogra. Sosem gondoltam volna, amikor gyerekként
először vettem a kezembe röplabdát, hogy ez végül ahhoz vezet,
hogy jogász leszek. Én. A magányos lány, aki egykor borzalmas
dolgokat tett azért, hogy ételhez jusson, most kibaszott jogász
lesz.
Azt hiszem, hogy ez a tetoválás végül talán mégis
megfordította a szerencsémet. Nem úgy, ahogy abban a
pillanatban vártam, de a jelenlegi helyzetemből visszanézve
már látom a sok jó dolgot, ami abból a nyárból származott.
Bárki is sétál ma ki az ajtón, Samson volt az egyik ilyen jó dolog.
Eljutottam egy olyan pontra az életemben, amelyben a jövőm
alakulását már nem fogja meghatározni semmilyen lehetséges
kapcsolat végkimenetele.
Szeretném, ha az lenne, akinek mindig is hittem? Naná.
Magamba roskadok, ha nem az lesz? Dehogy.
Még mindig acélból vagyok. Gyere csak, világ, amiről minden
lepereg, azt nem tudod megsebezni!
– Nyitják a kaput – szólal meg a férfi a másik kocsiból.
Azonnal felülök, és az almát a táskámba dobom.
A szívemre szorított kézzel veszek egy nagy levegőt, amikor
valaki kilép az épületből. De nem Samson az.
Le kellene csúsznom az autóról, hogy felálljak, de félek, nem
bírnának el a lábaim. Úgy hat méterre vagyok a kaputól, de
megvan rá az esély, hogy észre sem vesz, ha nem számít rá,
hogy bárki is várja idekint.
A férfi, aki kilépett, az ötvenes éveit taposhatja. Végignéz a
parkoló autókon, míg meg nem látja a mellettem lévőt. Biccent,
a bátyja meg ki se száll a kocsiból. A férfi úgy sétál oda az
autóhoz és ül be az anyósülésre, mintha ez csak valami reptér
lenne, és nap mint nap emberek milliói tennék meg ezt az utat.
Még mindig törökülésben ülök a kocsimon, amikor végre
megpillantom.
Samson kilép az épületből, a kezével árnyékolja be a szemét,
és a járdán a buszmegálló felé fordul.
A szívem sokkal hevesebben ver, mint amire számítottam.
Mintha minden egyes, tizenkilenc éves lányként átélt érzésem
most egyszerre ébredne fel.
Samson szinte pont ugyanúgy néz ki, mint akkor. Most
férfiasabb, már nem fiú, és a haja is kicsit sötétebb, de ettől
eltekintve pontosan olyan, mint az emlékeimben. Kisöpri a
haját az arcából, és elindul a buszmegálló felé – a parkolóra egy
pillantást sem vet.
Nem tudom, utánakiáltsak, vagy inkább szaladjak oda hozzá.
Most éppen elsétál tőlem. A motorháztetőre támaszkodva
készülök leszállni, amikor egyszer csak megtorpan. Egy
másodpercig kővé dermedve áll háttal nekem, én pedig
visszafojtott lélegzettel várok. Mintha hátra akarna nézni, de
félne, hogy nem talál itt senkit.
Végül mégis megfordul, mintha megérezné a jelenlétemet.
A tekintetünk találkozik, és hosszú pillanatokig csak bámul
rám. Most is épp olyan kifürkészhetetlen a pillantása, mint
akkor régen, de nem kell tudnom, mire gondol, ahhoz, hogy
tudjam, milyen érzések szabadulnak el köztünk.
A tarkójára tapasztja a kezét, és elfordul, mintha egy
pillanattal sem tudna tovább nézni. Látom, ahogy
megemelkedik a válla, aztán lesüllyed, amikor lassan kiereszti a
levegőt.
Aztán, arcán megkapó kifejezéssel újra felém fordul.
– Elmentél az egyetemre, Beyah? – kiabálja keresztül a
parkolón, mintha ez lenne a világ legfontosabb kérdése.
Fontosabb, mint bármi más gondolat, ami felmerült a fejében.
Amint kimondja a kérdést, egyetlen, kövér könnycsepp gördül
le az arcomon. Bólintok.
A mozdulatra mintha minden feszültség távozna a lelkéből.
Még mindig a kocsin ülök, de még innen is látom, hogyan
ráncolja a szemöldökét. Oda akarok menni hozzá kisimítani
azokat a ráncokat, és megmondani neki, hogy most már minden
rendben van.
Úgy bámul az aszfaltra, mintha nem tudná, mit is tegyen.
Aztán mégis döntésre jut, mert határozott léptekkel elindul
felém. Az utolsó tíz lépést már futva teszi meg, és amikor a
kocsihoz ér, elakad a lélegzetem, mert nem áll meg. Felmászik a
motorháztetőre, és már rajtam van, úgyhogy hátra kell dőlnöm
a szélvédőre. A szája az enyémre tapad, és olyan néma
elszántsággal kér bocsánatot, amit a szívem legmélyén is érzek.
A nyakába fonom a karomat, és olyan, mintha egyetlen
másodperc sem telt volna el. Hosszú percekig csókolózunk a
kocsimon, míg Samson már nem bírja tovább. Elhúzódik,
leugrik a kocsiról, aztán a derekamnál fogva engem is lehúz és
az aszfaltra állít. Aztán a karjaiba vesz, és szorosabban ölel,
mint amikor legelőször megengedtem neki, hogy megöleljen.
A következő percek könnyekkel (főleg az én könnyeimmel),
csókolózással és tágra nyílt szemű egymásra bámulással telnek.
Olyan sok kérdéssel érkeztem ide, de most egy sem jut az
eszembe.
Amikor elég időre hagyjuk abba a csókolózást ahhoz, hogy
meg tudjon szólalni, azt mondja:
– Talán nem ártott volna megkérdeznem, hogy jársz-e
valakivel, mielőtt ezt csináltam…
Elmosolyodom, és lelkesen rázom meg a fejem.
– Nagyon is szingli vagyok.
Újra megcsókol, lassan, aztán úgy bámul a számra, mintha az
hiányzott volna neki a legjobban.
– Sajnálom.
– Megbocsátok.
És tényleg ennyire egyszerű az egész.
A szemöldöke végre kisimul a megkönnyebbüléstől. Magához
szorít, aztán mély sóhajjal elenged.
– Nem tudom elhinni, hogy tényleg itt vagy. – Felemel, és
körbeforog velem, aztán újra letesz a földre. A homlokát az
enyémnek támasztja, és elmosolyodik. – Na és most hogyan
tovább?
Felnevetek.
– Fogalmam sincs. A napom további részét attól tettem
függővé, ahogy ez a pillanat alakul.
– Én is. – Megfogja a kezemet, és a szájához húzza, hogy puszit
nyomjon az ujjtöveimre. Aztán az öklömet a mellkasához
húzza, és bejelenti: – Látnom kell Daryát.
A szavairól eszembe jut az apja egyik versének sorai. Olyan
sokszor elolvastam őket, hogy már kívülről tudom mindet,
úgyhogy hangosan is kimondom:
– Mert ha egy férfi azt mondja, hazatér, célja egy lehet: a
tenger.
Elhúzódom tőle, hogy kinyissam az autó ajtaját, de Samson
megragadja a kezemet, és visszaránt.
– Ezt az apám írta. Nálad van a hátizsákom.
Eddig a pillanatig nem is gondoltam bele, hogy Samson
nyilván azt hitte, a hátizsákja örökre odaveszett.
– Igen. Elvittem aznap éjszaka, amikor letartóztattak.
– Megőrizted nekem az apám verseit?
Bólintok.
– Hát persze.
Fájdalom ül ki az arcára, mintha vissza kellene tartania a
könnyeit. Aztán eltünteti közülünk a távolságot, ujjait a
hajamba fúrja, gyengéden keze közé veszi a fejemet.
– Köszönöm, hogy hittél bennem, Beyah!
– Te hittél bennem először, Samson! Ez a legkevesebb, amit
megtehettem.
 HARMINCKETTŐ

Amikor végre a parthoz értünk, még annyi időre sem állt meg,
hogy csodálja egy kicsit. Amint kiszállt a kocsiból, már vette is le
a pólóját, és belesétált a vízbe. Én a homokban ülve figyeltem,
ahogy úszott egy kicsit. Most ő az egyetlen ember a vízben, és
én vagyok az egyetlen ember a parton. Kihalt a környék, mert
október van, és Samsonnak elment az esze, hogy ilyen hideg
vízben úszik.
De én megértem. Erre van most szüksége. Ez az úszás most
többévnyi terápiával felér.
Végül visszajön hozzám, és leül mellém a homokba. Csöpög
róla a víz, zihál, mégis elégedettnek tűnik. Nagyon keveset
beszélt az ideúton, de én se kérdeztem sokat. Olyan sokáig volt
megvonva tőle mindaz, amit szeret, időt akarok adni neki, hogy
magába szívjon mindent, mielőtt kérdésekkel bombáznám az
elmúlt pár évről.
Mögénk pillant, aztán megkérdezi:
– Most senki nem lakik Marjorie házában?
– Nem.
 Azért kérdezi, mert elég látványos, hogy mióta üresen áll,
senki sem viselte gondját a háznak. A tetőről cserepek
hiányoznak, az alap réseiből fű nőtt ki.
Marjorie márciusban hunyt el, úgyhogy Kevin valószínűleg
hamarosan elkezdi árulni a házat. Utáltam, hogy Samson nem
tudott ott lenni Marjorie temetésén. Tudom, hogy sokat jelentett
neki. Marjorie párszor meg is látogatta a halála előtt.
Samson helyzetet változtat, lefekszik a homokba, és a fejét az
ölembe teszi. Békés elégedettséggel néz fel rám. Az ujjaimmal
nedves hajába túrok, és rámosolygok.
– Hol van Pepper Jack Cheese? – kérdezi.
A házunk felé biccentek.
– Most már lakáskutya. Apával egymásra találtak.
– És mi van veled és az apukáddal?
Elmosolyodom.
– Mi is egymásra találtunk. Jó arc.
Samson a szájához vonja a kezemet, és csókot lehel rá. Aztán
mindkét kezével megragadja, és a mellkasához szorítja.
Valahogy minden azonnal a helyére került, szinte rögtön,
amint megpillantottam ma. Mintha egyetlen perc sem telt volna
el. Fogalmam sincs róla, mit hoz a holnap, de ebben a
pillanatban benne van minden, amire szükségem van.
– Másnak tűnsz – jegyzi meg. – Mint aki jobban van. És
boldogabb.
– Az is vagyok. – A tenyeremen érzem a szívveréseit. – Nem
fogok hazudni, az elején irtó dühös voltam rád, de igazad volt.
Így volt a legjobb. Máskülönben sosem mentem volna el.
– Borzalmas volt – vágja rá, de a vigyora mást mond. –
Színtiszta kínzás. Nem tudom neked elmondani, hányszor
álltam a küszöbén annak, hogy hagyjam az egészet, és elkérjem
Kevintől a címedet.
Felnevetek.
– Örülök, hogy gondoltál rám.
– Minden egyes percben – vágja rá határozottan. Kezét az
arcomhoz emeli, és én belesimulok az érintésébe. – Feltehetek
egy személyes kérdést?
 Bólintok.
– Randiztál más srácokkal?
Kettőt pislogok. Számítottam rá, hogy majd rákérdez, de arra
nem, hogy ilyen hamar.
Felül, hogy a szemembe tudjon nézni. Az egyik karjával
átkarol, kezét megnyugtatón a tarkómra szorítja.
– Csak azért kérdezem, mert remélem, hogy igen a válasz.
– Reméled, hogy randiztam másokkal?
Vállat von.
– Nem mondom, hogy nem leszek féltékeny. Csak azt
remélem, hogy szórakoztál is az egyetemen, és nem úgy
tekintetted a koleszszobádat, mint egy börtöncellát.
– Randiztam – felelem. – Harmadévben egy ideig még jártam
is valakivel.
– És rendes volt?
Bólintok.
– Igen. De nem te voltál. – Előrehajolok, és gyors csókot
nyomok a szájára. – Lettek barátaim. Buliztam. Jó jegyeket
szereztem. És még a röplabdacsapatomat is szerettem. Elég jók
voltunk.
Samson elvigyorodik, és visszatér a korábbi pozíciójához,
vagyis a fejét a combomra hajtja.
– Akkor jó. Akkor nem bánom a döntésemet.
– Az jó.
– Hogy van Sara? Marcosszal még mindig együtt vannak?
– Igen. Tavaly házasodtak össze. Sara négy hónapos terhes.
– Örülök nekik. Reméltem, hogy ez lesz a vége. És Marcos
ruhamárkája? Befutott?
Az egyik tengerparti házra mutatok. Samson felkönyököl,
hogy lássa, mi van ott.
– Az az ő házuk. Fél éve fejezték be az építkezést.
– Az a sárga?
– Ja.
– Azt a rohadt!
– Na igen. A ruhamárkája nagyon jól megy. Egy rakás követője
van a TikTokon, ami rendesen megdobta az eladásokat.
 Samson a fejét rázza.
– TikTok?
– Majd később megmutatom, ha lesz mobilod.
– Hogy múlik el a világ dicsősége! – jegyzi meg Samson. Felül
mellém, és lesöpör magáról némi homokot. – Elmehetünk
hozzájuk?
– Sarához és Marcoshoz? Most rögtön?
– Nem ebben a pillanatban – feleli. – Előbb szeretnék többet
beszélgetni veled. És az apáddal is szeretnék találkozni.
Tartozom neki egy bocsánatkéréssel. Vagy inkább tízzel.
– Hát az nem lesz egyszerű.
– Tudom, de kitartó vagyok. – Samson átkarol, magához húz,
és puszit nyom a fejem búbjára.
– Hogy kellene szólítanom téged? Shawnnak vagy
Samsonnak?
– Samsonnak – vágja rá azonnal. – Sosem éreztem magam
annyira önmagamnak, mint veled azon a nyáron. Pontosan az
akarok lenni, örökre.
Átkarolom a térdemet, és a karom mögé rejtem a
mosolyomat.
– És most hol laksz? – kérdezi Samson.
Apám tengerparti háza felé intek a fejemmel.
– A héten apánál és Alanánál vagyok, de van egy lakásom
Houstonban. Jogra járok.
– Nem mondod!
Felnevetek.
– De igen. Augusztusban kezdtem az első szemesztert.
Samson büszkeséggel vegyes hitetlenséggel rázza a fejét.
– Nem tudtam, hogy ezt akarod csinálni.
– Én sem tudtam, amíg le nem tartóztattak téged. Kevin
nagyon sokat segített. Igazából nemsokára gyakornokoskodni
fogok az irodájuknál.
Samson arcára gyengéd mosoly ül ki.
– Büszke vagyok rád.
– Köszönöm.
– A börtönben elvégeztem pár főiskolai kurzust – mondja. –
Megpróbálok bekerülni valamelyik iskolába, már ha hajlandók
lesznek felvenni.
A tekintete a távolba réved, mintha hirtelen aggasztani
kezdené a sok akadály, ami most tornyosul majd előtte.
– Milyen volt a börtön?
Felsóhajt.
– Nagyon-nagyon szar. Egy pontot adok neki tízből. Senkinek
nem ajánlom.
Felnevetek.
– És mi a következő lépés? Hol fogsz lakni?
Samson megvonja a vállát.
– Kevin az, aki mindent tud. Igazából amint kiengedtek, fel
kellett volna hívnom.
Eltátom a számat.
– Samson, annak már négy órája! Nem hívtad még fel?
– Nincsen mobilom. Meg akartam kérdezni tőled,
használhatom-e a tiedet, de kicsit… elterelődött a figyelmem.
A szememet forgatva veszem elő a mobilomat.
– Ha ilyen hülyeséggel szúrod el a feltételesedet, én magam
furikázlak vissza a börtönbe.
Samson lesöpri a homokot a kezéről, és miután tárcsázom
Kevin számát, elveszi a mobilt. Kevin két csörgés után felveszi.
– Még nem jelentkezett – szól bele azonnal Kevin, mivel
nyilván azt hiszi, én hívom. – Megígértem, hogy rögtön hívlak,
ha jelentkezett.
Samson rám mosolyog, úgy válaszol neki:
– Én vagyok az, Kevin! Kiengedtek.
Kevin erre elhallgat, és kis szünet után válaszol:
– Ez Beyah száma. Vele vagy?
– Igen.
– Hol vagytok?
– A tengerparton.
– Beyah is hall engem? – kérdezi Kevin.
– Igen – felelem, és közelebb hajolok a telefonhoz.
– Úgy tűnik, igazad volt vele kapcsolatban.
– Még jó – válaszolom széles mosollyal.
 – Mondtam, hogy ilyen elszántsággal ördögien jó ügyvéd
leszel – jegyzi meg Kevin. – Figyelj, Samson! Figyelsz?
– Igen.
– Még ma elküldöm neked e-mailen a felügyelőtiszted
elérhetőségeit. Hét napod van felvenni vele a kapcsolatot.
A kulcsot a kő alatt találod, a kuka mellett jobbra.
Samson felvont szemöldökkel néz rám.
– Milyen kulcsot?
– A kulcsot az anyám házához.
Samson a válla fölött hátranéz Marjorie házára.
– Nem értem, miről beszélsz.
– Igen, tudom. Az anyám a lelkemre kötötte, hogy ne
mondjam el neked, amíg ki nem engednek, éppen ezért
mondtam, hogy azonnal hívj fel, amint kiengednek.
Borzasztóan rosszul követed az utasításokat. A közjegyzői okirat
az irodámban van, valamikor a héten át tudom majd vinni.
Igyekeztem kicsit rendbe hozni a házat, de eléggé sűrű volt az
élet, szóval bőven lesz vele dolgod.
Samson arcára olyan hitetlenkedés ül ki, amiről szívem
szerint fényképet készítenék. De biztosra veszem, hogy
ugyanilyen képet vágok én is.
– Ez most valami vicc? – kérdezi Samson.
– Nem. Elkövettél pár ostoba hibát, de nagyon sok jót is tettél
abban a közösségben. És az anyámért is. Úgy gondolta,
megérdemled, hogy az otthonodnak nevezhesd azt a helyet,
mert tudta, hogy mennyire szeretted.
Samson remegős lélegzetet vesz, aztán a homokba ejti a
mobilt. Feltápászkodik, és elmenekül a beszélgetés elől. A víz
szélénél áll meg a tarkóját markolászva.
Felveszem a mobilt, és lesöpröm róla a homokot.
– Visszahívhatunk egy kicsit később, Kevin?
– Minden rendben?
Nézem, ahogy Samson birkózik mindazzal, amit Kevin
mondott neki.
– Persze, csak kell egy kis idő, amíg mindezt feldolgozza.
Miután letettem, odasétálok Samsonhoz. Eléállok, és letörlöm
a könnyeket az arcáról, ahogy ő is olyan sokszor tette velem.
A fejét rázza.
– Nem érdemlem meg azt a házat, Beyah!
A kezembe veszem az arcát, és úgy fordítom, hogy muszáj
legyen a szemembe néznie.
– Már eleget bűnhődtél. Csak fogadd el azt a jót, amit ma
kapsz az élettől!
Kifújja a levegőt, és szorosan magához ölel. Mégsem hagyom,
hogy sokáig húzza az időt, mert alig várom, hogy megkeressük
azt a kulcsot. Kézen fogom, és magam után húzom a parton.
– Gyere! Látni akarom a házadat.
A kulcs pontosan ott van, ahol Kevin mondta. Amikor Samson
a zárba illeszti, remeg a keze. Meg kell állnia egy másodpercre,
és a tenyerével az ajtókeretnek támaszkodik.
– Ez nem lehet valóság – suttogja.
Sötét van, amikor belépünk, de már azelőtt látom, hogy áll a
por a padlón, mielőtt felkapcsolná a villanyt. Az egész helynek
áporodott, sós szaga van. Samsont ismerve holnapra ennek már
nyoma sem lesz.
Ahogy végigjárjuk a házat, mindent megérint. A szekrényeket,
a falakat, az ajtógombokat, az összes bútort, ami Marjorie után
itt maradt. Bemegy mindegyik szobába, és mindegyikben úgy
sóhajt fel, mintha nem tudná elhinni, hogy ez az élete.
Én sem tudom elhinni.
Végül kinyitja a tetőre vezető lépcső ajtaját. Követem fel a
fokokon és ki a tetőre, ahol leül, és megpaskolja a földet a lába
között, hogy üljek oda.
Leereszkedem a tetőre, és Samson vállának dőlök. Átkarol, és
bármilyen gyönyörű is innen a kilátás, mégis lehunyom a
szememet, mert annyira hiányzott az, amit iránta éreztem. Nem
is tudtam, mennyire.
Olyan sok ideig próbáltam nem érezni, hogy már kezdtem
attól félni, valójában el is múlt. De ezek az érzések sosem tűntek
el, sosem szűntek meg. Csak elnyomtam őket, hogy ne fájjanak
annyira.
Samson időről időre hitetlenkedve csóválja a fejét. Mióta
megismertem, tudtam, hogy hallgatag típus, de mellettem még
sosem volt ilyen szótlan. Tetszik a reakciója. Örülök, hogy a
szemtanúja lehetek annak, ahogy megváltozik az élete.
Odanézzenek! Két magányos gyerek, akik kicsúsztak minden
résen, mégis visszakapaszkodtak a világ tetejére.
Samson az arcomhoz ér, és hátradönti a fejemet, hogy lássam
az arcát. Úgy néz rám, ahogy sokszor nézett azon a nyáron –
mintha én lennék a félszigeten a legérdekesebb dolog.
Megcsókol, aztán lehajtja a fejét, és csókot nyom a vállamra is.
Egy ideig ott tartja az ajkát a bőrömön, mintha próbálná
behozni azt a sok évet, amikor nem tudott megcsókolni.
– Szeretlek.
Egyetlen egyszerű szó a bőrömbe suttogva, mégis elég ereje
van ahhoz, hogy végképp beforrassza a törést a csontokon a
szívemben.
Hátrahajtom a fejemet a vállára, és kibámulok a vízre.
– Én is szeretlek téged, Samson!

VÉGE
 Köszönetnyilvánítás

Köszönöm a kishúgomnak, Murphy Rae-nek, hogy még évekkel

ezelőtt megtervezte ennek a könyvnek a borítóját. Rengetegszer
néztem rá, és vártam a lehetőséget, hogy megírjam a történetet,
ami méltó ehhez a borítóhoz. Annyira jó vagy abban, amit
csinálsz, és nagyon szeretlek!
Szörnyen sokat köszönhetek az első olvasóimnak. Vannoy
Fite, Erica Russikoff, Gloria Green, Tasara Vega, Karen Lawson,
Maria Blalock, Talon Smith, Ashleigh Taylor, Susan Rossman,
Kellie Garcia, Stephanie Cohen, Erica Ramirez, Lauren Levine,
Katie Pickett Del Re, Racena McConnell, Gloria Landavazo,
Mandee Migliaccio és Jenn Benando. Köszönöm.
HATALMAS köszönet Anjanette és Emilee Guerrerónak, akik
hozzáértő visszajelzést adtak nekem mindenről, ami a
röplabdával kapcsolatos.
A könyv sok szerkesztőnél járt különböző fázisaiban. Ha
mégis hiba maradt benne, arról kizárólag én tehetek. Még akkor
is írtam, amikor ők már végeztek a szerkesztéssel. Hatalmas
köszönet Murphy Rae-nek, Lindsey Fabernek, Ellie McLove-nak
és Virginia Tesi Carey-nek, hogy gatyába rázták ezt a regényt. És
köszönet Alyssa Garciának a gyönyörű tördelésért.
Köszönet a Social Butterfly-nak és Jenn Watsonnak, hogy
mindig a legjobbat akarják a szerzőiknek és az általuk képviselt
könyveknek.
Ariele Stewartnak és Kristin Dwyernek, ennek a két
csodálatos nőnek. Hatalmas szerencsém van, hogy mellettem
álltok, még akkor is, amikor erre semmi sem kötelez
benneteket.
Köszönet illet mindenkit a Dystel, Goderich and Bouret-nál a
kitartó támogatásért, bátorításért és kemény munkáért,
amellyel minden egyes könyvemet kísérik.
Köszönet a Montlake Publishingnek, amiért szabadságot
adnak nekem, így egyszerre lehetek indie szerző és tagja az ő
szerzői csapatuknak. Nincs annál jobb, mint amikor az ember
mellett egy egész csapat van, akik támogatnak, hogy azt írjak,
amit csak a kedvem tartja.
Óriási köszönet az olvasóknak, amiért segítik a karrieremet, a
hobbimat, az álmomat.
Számos ember van az életemben, akik nélkül fogalmam sincs,
mi lenne velem. Rengetegen dolgoznak és önkénteskednek a
jótékonysági szervezeteinknél, számtalan ember segít a
Facebook-csoportjaimmal, rengeteg blogger támogatja a
könyveimet, és ott vannak a kivételes „egyszarvúak”, akik
mindig segítenek a Book Bonanzával, és persze a sok CoHort,
akik nap mint nap mosolyt csalnak az arcomra. Ha mindenkit
néven neveznék, hosszabb lenne a köszönetnyilvánítás, mint a
regény maga, mert több ezren vagytok, akik jót tettetek az
életemben. Köszönöm mindegyikőtöknek!
Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik olyan sok
időt áldoztak nemcsak a CoHortsra, de a jótékonysági
szervezeteinkre, a Book Bonanzára és a Bookworm Boxra is.
Susan Rossman, Stephanie Spillane, Sandy Knott, Shanna
Crawford, Amy Edwards, Michele McDaniel, Nadine
Vandergriff, Gaylynn Fisher, Pamela Carrion, Chelle Lagoski
Northcutt, Laurie Darter, Kristin Phillips, Stephanie Cohen,
Erica Ramirez, Vannoy Fite, Lin Reynolds és Murphy Rae.
Milyen csodálatos erejű női csapat ez!
És persze köszönet a férfiaknak az életemben, akiknek
köszönhetően én is négy csontot növesztettem a szívembe.
Heath, Levi, Cale és Beckham. Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
szeretlek.
 Colleen Hoover

Colleen Hoover több mint húsz regény és kisregény szerzője.

Texasban él férjével és három fiával. Ha többet akarsz tudni a
szerzőről, látogass el a weboldalára, a colleenhoover.com-ra,
vagy írj neki e-mailt a colleenhooverbooks@gmail.com címre.

Colleen megtalálható a közösségi médiában is, a következő

linkeken:

www.instagram.com/colleenhoover
www.facebook.com/authorcolleenhoover
www.twitter.com/colleenhoover
Snapchat: colleenhoover
Tiktok: colleenhoover