Ady Endre istenes versei

1. Életútja

1877, Érdmindszent (Erdély, mai nevén: Adyfalva): elszegényedett kisnemesi családba

született, édesapja paraszti munkával tartotta el a családot. Középiskolai tanulmányait a
nagykárolyi piarista gimnáziumban, ill. A zilahi kollégiumban végezte el: ekkor írta első
verseit, prózai kísérleteit. A debreceni jogi karon megkezdett tanulmányait nem fejezte be,
Szilágyi nevű lapban publikált. 1899: Debrecen nevű lap + első verseskötet megjelenése
(“Versek”). Nagyváradra költözött, ahol virágzott a kulturális élet, itt újságíróként
helyezkedett el. 1901-ben a nivós ellenzéki Nagyváradi Napló kötelékébe lépett, kitűnő
újságíróvá vált. 1903: Diósy Ödönné Brüll Adéllal (Léda) 1912 tavaszáig tartó viharos
viszonyukat, és ezáltal a Léda-korszakot az Elbocsátó, szép üzenet című vers zárta le. Léda
megismertette a költővel Párizst (modern költészet szülőhazája), ami fordulatot jelentett a
költői pályafutásában. Tudósításokat küldött a Budapesti Hírlapnak és a Budapesti Naplónak
a pezsgő szellemi életről. A franciaországi tartózkodása jelentős szerepet játszott Ady
világnézetének alakulásában, a felszabadult politikai légkör és a művészi lehetőségek
indulatokat ébresztettek a költőben a félfeudális Magyarország iránt. 1906: Új versek –
magyar irodalom központi alakjává vált. A kötet vegyes fogadtatásban részesült:
érthetetlenség (szimbolizmus), erkölcstelenség (szerelmi költészet), hazafiatlanság és árulás
vádjaival illették a költőt. 1908: Nyugat első nemzedékének tagja, Holnap (Nagyváradban
jelenik meg). Első vh. = nemzeti tragédiaként éli meg. 1915: házasság a 17 évvel fiatalabb
Boncza Bertával (Csinszka). Halála: 1919, Liget Szanatórium, Budapest, tüdőgyulladásban

2. Költészete
Baudelaire, Verlaine-i befolyás: szimbolizmus (színek, szuggeráló erő, korrespondencia,
zenei crescendo), szecessziós jelleg (dekoratív vonalak, szereplíra). Egyedi világszemlélet,
heves, forradalmi hangnem. Tematikus-motivikus költő. Meghatározott motívumcsoportok,
tematikák és szimbólumrendszerek: ars poeticák (Góg és Magóg fia vagyok én...), szerelem
(Léda, Csinszka), látomásos tájköltészet, Magyar Ugar, magyarság (kuruc tematika, létharc),
háborús versek, pénzversek, istenes versek.

1908 utáni költészetét mély válságok, súlyos ellentmondások jellemezték.

3. Istenes versei

Balassi mellett a legjelentősebb istenes költőnek nevezték, költészetének egyetlen rétege,

amelyet fenntartások nélkül fogadott a korabeli kritika. “Isten az irodalomban” c. esszéjében
tisztázta a témához való viszonyát. A kálvinista gyermeki hitet az ifjúkor istentagadása
követte. Ady önmagát szabad gondolkodónak minősítette Istenhez fűződő viszonyában.
Isten-fogalom = szimbólum, versenként Isten többféle alakot ölthet, többféle szerepet játszat
(van, hogy egy versben több). Az első istenes ciklusban, a magánnyal és nihillel szemben az
istenkeresés jelentette a költő számára a biztos kapaszkodót. Az istenes költészetének
alapérzése ambivalens “Hiszek hitetlenül Istenben”. Érkezés, távozás, megtérés és
eltávolodás kettősségei jelennek meg az istenes versek jelentős részében. Az istenmotívum
először a Sötét vizek partján (1907) tűnt fel, az 1908-as Az Illés szekerén c. kötettől 1912-ig
minden kötetben külön ciklust kapnak az istenes versek.

Az Isten-élmény rétegei:

- Gyermekkori hatások, szertatásemlékek

- Vallási közösség megtartóereje
- Biblia, Ószövetség, zsoltárok
- Nietzsche, Kierkegaard + általa megfogalmazott paradoxon: hit=ráhagyatkozás
valakire, akinek a létében nem lehetünk bizonyosak

Az Isten-téma először Az Illés szekéren kötetben jelenik meg, ciklusszervezőként, utána

folyamatosan jelen van az életművében.

Istenes versek:

- A Sion-hegy alatt
- Az Úr érkezése
- Hiszek hitetlenül Istenben
- Az Istenhez hanyatló árnyék
- Az Úr Illésként elviszi mind

4. A Sion-hegy alatt
Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, õszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.

Egy nagy harang volt a kabátja,

Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.

Lámpás volt reszketõ kezemben

És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.

Megvárt ott, a Sion-hegy alján

S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.

Ráncos, vén kezét megcsókoltam

S jajgatva törtem az eszem:
„Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.”

„Halottan visszajöttem hozzád

Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.”
Õ nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.

„Csak nagyszerû nevedet tudnám.”

Õ várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.

A költemény Az Illés szekerén kötet istenes verseit tartalmazó ciklusának címadó verse. A
költőre jellemző szerkesztési elvnek megfelelően a tizenöt költeményből álló ciklus közepén,
azaz hangsúlyos, kiemelt helyen szerepel. A Nyugat első számában jelent meg.

Maga a cím egy bibliai utalás. A Sion-hegy egyenlő a Sínai-heggyel, ahol Isten új szövetséget
köt Mózessel. Ez a hegy Jeruzsálem legmagasabb pontja, Isten és ember találkozásának a
helyszíne. A Sion-hegy szerepeltetése átvitt, jelképes értelmű. Arra utal, hogy a költő is meg
akarja találni az istenhitet.
A Sion-hegy alatt című vers az ellentétek, ellentmondások verse. Ebben a versben is látható,
hogy Isten alakja messze kerül a fenséges, megközelíthetetlen Istentől. A szinte kegyeletsértő
képek – Isten ráncos kezű, fázó, kegyes öregúr, hosszú, piros betűkkel foltozott kabátjában,
olyan, mint egy varázsló – váltakoznak a pátoszos, biblikus képekkel („S lángoltak, égtek a
kövek”, „Minden lépése zsoltár-ütem: / Halotti zsoltár.”) és az istenkereső ember
könyörgésével, olykor egy szakaszon belül is. Az Úr, nem szokványos képben jelenik meg,
nagyon meghökkentő módon. Ady profán, hétköznapi szavakkal illeti őt: borzas, foltos
kabátú, Isten-szagú. Groteszk képet fest Istenről. A lírai én pedig egy bizonytalan, megviselt
alak, amire a “rongyolt lelkű” illetve “reszkető kezű” kifejezések utalnak.
Mindkettejük, közös tulajdonsága, hogy rendkívül magányosak. A kallódó Isten és a hinni
vágyó ember keresi egymást, hisz vannak cselekvő igék: “simogatott”, “harangozott”, de
mégsem tudnak egymásra találni, hisz a gyermeki hit felidézése kevés ahhoz, hogy valaki
felnőttként rátaláljon Istenre.

A vers másik szintje a beszélő személye. Az Istennel találkozó felnőtt ember gyötrődik és
kínlódik, mert nem tudja megszólítani az Urat. A gyermekkori istenképzet (jóságos, öreg
bácsi) komikus, ugyanakkor a beszélő kétségbeesetten kutat emlékezetében a „gyermeki
ima” után, mellyel megszólíthatná az „arcát bekönnyező” Istent.
A vers – sok más költeményhez hasonlóan – egy eseménysor (látomás), melynek idő- és
térviszonyai nem konkrétak („Nyirkos, vak őszi hajnalon, / Valahol Sion-hegy alatt.”). Az a
valaki, aki készül a találkozásra rendkívül rezignált, nyomasztó hangulatban lévő, szorongó
valaki. A vers egy meghiúsult találkozást ír le.
A találkozás múltbeli, ezt jelzik a múlt idejű igealakok. A múltidőség csak a vers utolsó
mondatában változik jelenné, melynek nyilvánvaló funkciója a bűntudat állandóságának, a
megváltatlanság jelenbeliségének az érzékeltetése. Az én-versekhez hasonlóan e költeményre
is a beszélő felnagyított, „mitikus magányossága” jellemző.
A műnek 2 szereplője van és 3 részre lehet osztani: az első 3 versszakban külön-külön jelenik
meg a 2 szereplő. Az Úr messze elszakadva a vallás patetikus Istenképétől: “borzas”,
“szakállas”, “tépett”, kopott a ruhája. Ehhez az istenképhez egy dermesztő, hátborzongató
nyirkos, őszi táj társul. Víziók jelennek meg a versben: Isten “paskolja, veri a ködöt”, amely
kísérteties jelleget ad a műnek. A költemény utal a karácsony közeledtére is: “Róráté”, “piros
betű”.

A lírai én kiszolgáltatott léthelyzetben jelenik meg, amire a “reszkető kéz”, a “rongyolt lélek”
kifejezések utalnak. A 3. vsz-ban megjelenő “régi ifjúság” a költő lelkének a metaforája. Ady
különös szóalkotási módja is feltűnik: “Isten-szag”. A 4-6. vsz.-ban a találkozás lehetősége
villan fel, de hiába találkoznának, a lírai én elfelejtette a “szép, öreg úr” nevét és elfeledte a
régi gyermeki imát. Paradoxon képek jelennek meg: “halottan visszajöttem”, “életben
kárhozott”. A 7.vsz. a találkozás végérvényes meghiúsulását fejezi ki: a “vár” és az “ül”
passzív ige, illetve a “Halotti zsoltár”, ami az ember életében az utolsó zsoltár.

A versnek 2 kulcsszava van, ami átszövi a költeményt, ez a vár és a keres. A vár, az Úr

alakjához kapcsolódik, a keres pedig a lírai énhez. Mindkét ige cselekvése a másik felé
irányul, de nem valósul meg. Ennek a meghiúsulásnak a magyarázata a szereplők alakjában
keresendő.

Az első istenes versciklus címét adó költemény. Amikor először megjelent, nem kis
megbotránkozást keltett az öreg Úr profánnak tetsző leírásával és az Isten-szag
emlegetésével. Hatvany Lajos méltán nevezte Ady egyik legszebb költeményének, hiszen
különösen feszült és összetett lélekállapotot jelenít meg. A költői én bizonytalannak és
tétovának mutatkozik a vers elején: a gyermekkori emlékek nyomán tapogatózva keres
valakit, akiben bizonyos lehet, aki őt eligazítja, akiből reményt meríthet. Tékozló fiúként
térne meg Urához a „rongyolt lelkű”, „életben kárhozott” férfi, akinek képtelenül távolról: a
halálból kell visszatalálnia elfeledett hitéhez, elveszített nyugalmához.

Újszerű, modern Isten-élményt sugall a vers: a XX. század embere sem mondhat le arról,
hogy választ keressen az élet végső értelmére, de a vallásos-metafizikus
világmagyarázatokból kiábrándulva ez megoldhatatlan feladatnak bizonyul. Elfogadni a célt
és elutasítani az eszközt: talán így lehetne összefoglalni e beállítottság alapvető
ellentmondását. A Sion-hegy alatt című vers hősét nem bűnei, hanem hitetlensége kárhoztatja
kudarcra, a bizonyosság kereséséről pedig nem képes – és nem is akar – lemondani. Tragikus
vallásosság ez, mivel a személyiség magára marad kétségeivel, s mégsem vigasz nélküli,
mert kétségein keresztül legalább tudatossá teszi önmaga kétértelmű léthelyzetét.

A Sion-hegy alatt balladaszerű történésének középpontjában a sikertelen találkozás áll. A

költői én nézőpontja külön hangsúlyt kap: őszinte azonosulásvágyát és leküzdhetetlen
idegenségét a patetikus és ironikus hangnem ismételt váltakozása érzékelteti, sorsának
összetettségét pedig a különböző idősíkokhoz (a gyermekkori, a felnőtt és a mitikus, halál
utáni élethez) fűződő élmények elegyítése. Ebből következik az Úr hol játékos-groteszk, hol
pedig elégikus láttatása is.

5. Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon,
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

(1908)

Isten-szeretetét írja le ebben a versben. Ha mindenki elhagyja, Isten még akkor is ott van
mellette. Ha az ember észre sem veszi, akkor is ott van mindig mellette, csendesen óvja. Csak
akkor szólunk Istenhez, amikor nagy bajban vagyunk, pedig ő mindig ott van.

- Istennel megvalósult találkozás élménye (szerető, gondviselő Isten)

- nem kétkedő, bizonyosság, megnyugvás

- dac elvesztése

- félrímes szerkezet

- zsoltárok nyelvi poétikai világa

6. Hiszek hitetlenül Istenben

A Hiszek hitetlenül Istenben (1910) című költemény A Minden-titkok versei kötet Az Isten
titkai ciklusában szerepel, és a kötet, valamint a ciklus címében is jelzett, sőt a vers végén
külön nyomatékot is kapó titokzatosságra épül. Az egyes szám első személyű lírai alany
válságos állapotban van. A versnek nincs tere és ideje, a szövegből nem derül ki, hogy
pontosan ki a beszélő, milyen tavalyról és mostról beszél, hol áll meg „mint alvajáró”, mitől,
miért beteg. A sok bizonytalansággal szemben nagyon is egyértelmű értékfogalmak állnak
(szépség, tisztaság, igazság, jóság, Isten, Krisztus, Erény). A paradox figura
etymologica(„Hiszek hitetlenül”) fejezi ki a beszélő alapvető viszonyát e fogalmakhoz. Ő a
fontos, ő a „titkok titka”, de még önmagánál is „nagyobb titok” a benne élő elemi vágy ezen
értékek megtalálására.
Az eszmélő, tudatra ébredő ember egyrészt testi-lelki szenvedései („Mert sohse volt úgy
rászorulva / Sem élő, sem halott.”;„Beteg vagyok, beteg.”) okán keresi, áhítja Krisztust,
másrészt tudja, hogy a fenti fogalmak nem absztrakciók, hanem létezők. Az istenkeresés
mélypontjáról való elmozdulás verse a mű. A lírai én nem tagad, nem lázad, nem kételkedik,
de még nincs tisztában hitével, Isten jelentőségével életében, hisz még magát sem ismeri. Az
„imává váló cifra semmiségek”, a múlt (tavaly) és a jelen (most) szembeállítása jelzik az
elmozdulást, a hithez, Istenhez való viszony megváltozását.
 7. Az Istenhez hanyatló árnyék (1911)

»Mint az árnyék, mikor elhanyatlik, el kell mennem, és

ide s tova hányattatom, mint a sáska.«
Zsoltárok könyve 109.

Akaratomból is kihullassz,
Én akart, vágyott Istenem,
Már magamat sem ismerem
S Hozzád beszélni rontás fullaszt.

Üldöztetésimben kellettél
S kerestelek bús-szilajon
S már-már jajomból kihagyom
Neved, mely szebb minden neveknél.

Szent Képzelés, örök hit-balzsam,

Ki létlenül is leglevőbb,
Meghajlok szent Szined előtt
S akarom, hogy hited akarjam.

Megűzeték s nem nyugszom addig,

Míg hitedet meg nem nyerem,
Mert kockán van az életem,
Mint árnyék, mikor elhanyatlik.

S hányattatom, miként a sáska,

Mert csak Tenéked van erőd
S mert nem láttam régen előbb:
Nem szabad hinni senki másba.

Ady Istennel való viszonyának több fázisa volt, eleinte makacs tagadás jellemezte, aztán
átment egy kételyekkel vívódó istenkereső folyamaton keresztül (Hiszek hitetlenül, Sion-
hegy), végül eljutott arra apontra, amikor úgy érezte, hogy megtalálta Istent. Ennek a
megtalálásnak a verse az Istenhez hanyatló árnyék.
A vers a 109. Zsoltár modern parafrázisa. Kevésbe zaklatott, mint a Sion-hegy alatt,
kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb. A költő megnyugvásért, hitért, biztos támaszért könyörög
Istenhez. A zsoltár 23. v erse ihlette meg, két sort is beleszőtt a szövegbe (Károli
fordításban), ez archaikussá teszi a szöveget.

Az Istenhez hanyatló árnyék végkicsengése, hogy a kétkedés a múlté, a jelenben már elnyerte
a bizonyosságot a lírai-én.

8. Az Úr Illésként elviszi mind...

Az Úr Illésként elviszi mind,

Kiket nagyon sujt és szeret:
Tüzes, gyors sziveket ad nekik,
Ezek a tüzes szekerek.

Az Illés-nép Ég felé rohan

S megáll ott, hol a tél örök,
A Himaláják jégcsucsain
Porzik szekerük és zörög.

Ég s Föld között, bús-hazátlanul

Hajtja õket a Sors szele.
Gonosz, hûvös szépségek felé
Száguld az Illés szekere.

Szivük izzik, agyuk jégcsapos,

A Föld reájuk fölkacag
S jég-útjukat szánva szórja be
Hideg gyémántporral a Nap.

Mitológiai háttér

Illés próféta (kb. 9. századi) ószövetségi, héber próféta volt. Egy jövendölés szerint az ő
visszatérte fogja megelőzni a Messiás megérkezését. A szükségben segítséget nyújtó Isten
képével akarta meggyőzni Izrael népét. És valóban, Isten tüzet küldött áldozatára, majd
esőt a száraz országra. Jezabel királyné elüldözte az országból. Illés a Sínai-félszigetre
ment, ahol akárcsak Mózes, találkozott a hegyen Istennel.

A kereszténységben sokan Jézus előképének tartják. Elizeus így mesél Illés próféta
haláláról, aki már életében szentté vált: "egy tüzes szekéren, tüzes lovakkal" ragadta Isten
az égbe. Illés így vált Isten kiválasztott emberévé.

Az Úr Illésként elviszi mind... Az Illés szekerén (1908) című verseskötet nyitó verse, és
mint ilyennek, Ady nem adott külön címet. Szimbolista látomásvers, amelynek több
jelentéssíkja van: a konkrét képi sík, és annak absztrakt jelentése, mint a szimbolista
verseknek általában.

Konkrét képi sík: Ha ismerjük Illés próféta történetét, akkor első olvasatra az ő égbe
ragadtatását látjuk. Ady azonban „Illés-nép”-ről beszél, így sokakat látunk tüzes
szekereken vágtatni az égen. Már a konkrét képi sík is látomás: az ég felé vágtatók
megállnak a Himalája csúcsain, onnan tovább száguldanak, de útjuk a versben nem ér
véget.

Az absztrakt jelentéssíkok:
A látomás szimbolikus jelentésének megértéséhez Ady segítséget nyújt már az első
versszakban: Az Úr Illésként elviszi mind, /Kiket nagyon sujt és szeret” A Bibliában a
próféták Isten kiválasztott emberei, akiket mindig megpróbál, azaz nehézségeket állít
útjukba, hogy azokban megerősödve méltóak legyenek a küldetésükre: Isten szavát
hirdetni az embereknek. Az Illés-nép alatt tehát érthetjük a prófétákat.
A „Kiket nagyon sujt és szeret” idézetnek azonban van egy goethei áthallása is:
„Mindent megadnak a végtelen istenek kedvenceiknek egészen,/minden végtelen
örömöket, a végtelen kínt is egészen.” Goethe versét Ady is jól ismerhette iskolás
korából, amolyan felkapott „motivációs idézet” volt már akkoriban is. A két idézetet ha
összekapcsoljuk, világossá válik, hogy az Illés-nép-nek van egy tágabb jelentése: a
küldetéses emberek ők, akiknek az élete (költők, írástudók, politikusok stb.) az
emberiség szolgálata. Mivel Ady önmagát is küldetéses embernek tekintette, a vers
egyetemes témája a küldetéses emberek sorsa, és ezért tekinthető szimbolikus
önportrénak is.

A vers témája tehát rétegzett, hiszen a látomásnak három szimbolikus jelentése is lehet:

1. Próféták sorsa
2. Küldetéses emberek
3. Szimbolikus önportré Adyról

Meg is fejti a vers másik szimbólumát, a szekeret: „Tüzes, gyors sziveket ad nekik/Ezek
a tüzes szekerek.” A küldetéses embereket a „tüzes szívük”, azaz lelkesedésük hajtja
életük során. (a tűz toposz egyik jelentése) A látomás tehát az ő sorsukat vetíti ki az
égi utazásba. Ez a sors azonban nemcsak felemelő, de nagy ára is van. Sokszor a
magány, a kiközösítés, vagy a gúny tárgyai ők: „Ég s Föld között, bús-hazátlanul”, „A
Föld reájuk fölkacag”. Ezt az ellentétet tükrözik a vers szimbólumai: tűz ↔ jég, Ég ↔
Föld, Föld ↔ Nap. A tűz az őket motiváló lelkesedés, a jég lehet az őket fogadó közöny,
az Ég utalhat a magas célokra, álmokra, a Föld a visszahúzó erőkre. A vers zárlata is egy
fájdalmas látomás: „S jég-útjukat szánva szórja be/Hideg gyémántporral a Nap.”

A jég-út nyilván a magányukra, a hideg gyémántpor a Nap sugaraira utal, amely, ha

csillog is és értékes, mint a gyémánt, nem melegíti őket. Hiányzik az emberi közösség
szeretete. Hogy erről van szó, bizonyítja a szövegben, hogy a Földet és a Napot
antropomorfizálja: a Föld kacag rajtuk, a Nap szánja őket. (Szokása szerint a
szimbólumokat nagybetűvel írja: Föld, Nap, Sors.)