Aki szörnyekkel küzd, vigyázzon,

nehogy belőle ú szörny váljék.

FRIEDRICH NIETZSCHE
 Katherine

A
hajnali szellő csípi az arcomat. Az erkélyről kitekintve
belefeledkezem a Nyugati negyed csodás látványába. Ilyenkor
magam sem hiszem el, mennyire tartottam a Londonba költözéstől.
Birmingham hiánya minden nappal egyre jobban fakul.
Felhörpintem az utolsó korty teát, a nap lassan felbukkan a házak
fölött. Egyre több ajtó nyílik, mozgolódás hallatszik. Ébredezik a
város. A szemben lévő ház ablakában Mrs. Popp álmos arccal
kémleli az utcát. A szokásos reggeli rutinját mindig ugyanabban az
időpontban kezdi. Cigarettáját meggyújtva, pöfékelve nézi, ahogy
szomszédjai elkezdenek magukhoz térni. Az Édes Pehely pékség
ajtaján lévő zárva táblát a tulajdonos, Mr. Abberline pillanatokon
belül megfordítja. Néhányan már most a bolt előtt lézengenek, és fél
óra múlva ez a pár ember hosszú, tömött sorrá duzzad. Az ördögien
finom meggyes pitéjüknek köszönhetik a hírnevüket. Állítólag egy
titkos hozzávaló a siker kulcsa. Már számtalanszor kóstoltam, de
képtelen vagyok megfejteni. Őrületes kíváncsiságot érzek, hogy
kiderítsem, pontosan mi az. Mindig is szerettem a titkokat, a sötétbe
burkolózott információkat. Feltárni azt, mi rejtve van. A
könyvesbolttal szemben megjelenik a kicsi Thomas. Ruhája poros és
szakadt, éppen olyan, mint tegnap és minden áldott nap. Mikor
észrevesz, derűsen felint. Hasonlóképpen üdvözlöm én is.
Átmozgatja kicsiny végtagjait. Nagyokat nyújtózik, majd miután
készen áll, nagy levegőt vesz.
– Visszatért! A Whitechapeli rém újra lecsapott! A gyilkos ismét
ártatlan nők vérére szomjazik!
Fiatal, éles hangjától visszhangzik a Bourdon utca. Sokkoló szavai
hallatán összerezzenek. A vér sebesebben száguld ereimben. Az
adrenalinlöket egy pillanatra lebénít.
 Egy újabb áldozat. Indulnom kell!
Nem késlekedek, magamra kapom sötétkék köpenyem. Mielőtt
kilépnék a szobából, az asztalon heverő füzet felé nyúlok.
Mindent le kell jegyeznem.
Heves mozdulatomtól a múlt heti újság a földre esik. A címoldalon
hatalmas betűkkel ott a kérdés:

A Londoni mészáros visszatért?

Tíz nappal ezelőtt még csak bizonytalan találgatások folytak, de

többen már akkor is a nevét suttogták. A rendőrség persze próbálta
csitítani a népet. Nagy erőkkel igyekeztek a nyugalom hamis
látszatát kelteni, de az imént hallottak alapján már kétség sem fér
hozzá, Hasfelmetsző visszatért!
Sietve szelem a lépcsőfokokat. A földszinti vörös szőnyeg elnyeli
lépteim zaját. Óvatosan igyekszem a kijárat felé, közben aggódva
pislantok a folyosó végén lévő ajtóra. Szerencsém van, Kristopher
még alszik, így elkerülhetek egy kiadós szónoklatot.
A fejemben még élesen csengnek dorgáló szavai:
Katherine, neked nem ezzel kellene foglalatoskodnod.
Persze, ha rajta múlna, akkor egész nap a szalonban ülnék, újabb
és újabb hímzésmintákat elsajátítva. Egészen addig, míg valamelyik
nemesi család sarja gyűrűt nem húz az ujjamra.
Na még mit nem!
Már majdnem sikerül kiosonnom, amikor léptek zajára leszek
figyelmes. Gerincem megfeszül, óvatosan hátrapillantok. Martha
arcát látva megkönnyebbülve fújom ki a levegőt.
– Jó reggelt, kisasszony!
Mutatóujjam rögtön a szám elé emelem, jelezve, csendesedjen.
– Kisasszony, mégis hova igyekszik ilyen korán? – suttogja.
Az aranykeretes faliórára sandítok. Néhány perc múlva hat.
– Csak nem az újabb áldozathoz megy? – kérdez türelmetlenül.
Fején találta a szöget.
– Erről nem kell tudnia senkinek – suttogom. – Ha keresnének,
mondja, hogy a patikába mentem Emilyhez.
 Látom az arcán, nem örül, amiért hazudnia kell Kristophernek. De
megteszi, mindig megteszi. Hálám jeléül megölelem, és már el is
tűnök. A házat védelmező vaskapu nyikorogva enged szabadon. Az
első utam Thomashoz vezet. Ma nagyobb tömeg lesz körülötte, mint
az Édes Pehelynél. A London News feltornyozott halmokban veszi
körül. Korán van, de már most pergősen szórja azokat a szenzációra
éhezőknek. Piszkos kis kezei fürgén mozognak. Aki alkalmazza, a
lelkét is kidolgoztatja. Sajnos ez a dologházbéli gyerekek sorsa.
Ugyanakkor a kis Thomas még mindig jobban járt, mint a társai, akik
sárforgatással a Temze jeges vizében keresik meg a napi betevőt. A
zsebembe nyúlok, és kihúzok egy pennyt. A hírlap csak fele ennyibe
kerül, a jattot pitére adom. Szívet melengető mosollyal jutalmazza
bőkezűségem.
Ki írta a cikket? Áhh, Burton... sejtettem. A Hasfelmetsző nevet
háromszor is leírta. Direkt a pánikkeltésre játszik. Csapnivaló, de
működőképes figyelemfelkeltés. Szemem ismét a cikkben szereplő
monogramra siklik. E. B. Nem tetszik ez az új eljárás. Nem lesz
könnyű feladat kideríteni, ki van a monogram mögött. Mindenesetre
emberséges megoldás, hogy a nevet titokban tartják. Ez a gyászoló
család védelmét is szolgálja. Visszatérek a lap tetején szereplő
időpontra.
A hajnali órákban...
A Metropolitan rendőrség lomhatempójából kiindulva még időben
vagyok. Az út másik oldalán felfedezek egy szabad kocsit. Kezemet
meglendítve jelzem a kocsisnak, igényt tartok a szolgálataira. A fiatal
férfi peckesen kihúzza magát, és kalapját megemelve üdvözöl.
– Szép reggelt, Ms. – fürgén kinyitja előttem az ajtót.
Kezét nyújtja, hogy segítsen. Már emelem a lábam, amikor valaki
megállít.
– Katherine! – szólít meg egy csilingelő hang.
A kocsi mögötti patika felé nézek. Mire észbe kapok, már
közvetlen előttem áll London legmosolygósabb embere.
Emily Anderson.
Emilyt ideköltözésünk napján ismertem meg, három évvel ezelőtt.
Aznap szörnyű fejfájás kínzott, ezért látogattam el édesapja
patikájába. A pult mögött egy szőke hajú, porcelánbőrű, jó kedélyű
lány fogadott. Nála nem vágyhatnék jobb bajtársra. Az
Aranylevendula patika a mentsváram. Ha rosszban sántikálok, a
fivéremnek mindig azt hazudom, Emilyék üzletében vagyok.
– Hallottad, igaz? – súgja hozzám hajolva.
Aranyszínű hajszálai csiklandozzák a bőrömet. Fél szemét rajta
tartja a kocsison, mintha őrületes titkot készülne megosztani velem.
Pedig mindketten tudjuk, egy órán belül az utcák csak ettől lesznek
hangosak.
– Oda igyekszem – felelem, miközben a kezemben lévő újságra
nézek.
– Micsoda izgalom – dörzsöli össze tenyerét. – Majd
mindenképpen látogass meg!
 – Úgy lesz!
Távozását követően beszállok a sötét függönyös kocsiba. A férfi,
mielőtt rám csukja az ajtót, megkérdezi, hova vihet.
– Whitechapelbe, legyen szíves!
Egy pillanatra megdöbben, de ellenkezés nélkül teljesíti a
kérésemet. A macskaköves úton erősen zötykölődve haladunk a
célom felé. Az ablakon kitekintve minden ember kezében újságot
látok. Rémült arcok mindenütt, London félelme ismét feléledt. 1888
őszén hallottam róla utoljára. A megállíthatatlan mészáros London
keleti részén szedte áldozatait. Mindenki erről beszélt. Áldozatait
rendre a legalsó rétegből választotta, ezért voltak, akik áldásosnak
ítélték zord tetteit. Kezdetben az Utcaseprő gúnynevet aggatták rá,
de a legelterjedtebb a Bőrkötény megnevezés volt. Micsoda különös
elnevezések!
Aztán eljött a nap, amikor először szerepelt Hasfelmetszőként a
London News hasábjain. Ez hozta meg neki az igazi hírnevet. Ez a
véres eseményláncolat egész Angliát felborzolta. Tíz hétig tombolt,
ezen időszak alatt ártatlan fiatal nőkre vadászott, akiket kegyetlenül
megölt, majd megcsonkított. Aztán egyszer csak eltűnt, köddé vált,
mintha sohasem létezett volna. Négy év hosszú idő, éppen elég
ahhoz, hogy a népek találgassanak, históriákat gyártsanak, mi
történhetett vele. Egyesek szerint meghalt. A legtöbben úgy vélték,
visszavonult, nem lelte már örömét mások szenvedésében. Ám
akadtak olyanok is, akik néhány korsó sört követően, felettébb nagy
képzelőerővel megáldva, azt állították, hogy a Scotland Yard elfogta.
Egy gondosan elrejtett föld alatti pincébe zárva vallatják és kínozzák
évek óta. Ez a sorsa, míg teste végleg fel nem adja a szolgálatot.
Badarság.
Én egyik teóriát sem érzem helyénvalónak. Valami más állt a
hirtelen eltűnés hátterében. De minek köszönhető a visszatérése?
Vajon mi késztette ismét vérontásra?
Megérkeztem a Leadenhall útra. Whitechapel London zsúfolt
utcákkal teli nyomornegyede. Temérdek ember tolong körülöttem. A
látványosság csak úgy vonzza a népet. Hasfelmetsző miatt vannak
itt, ehhez kétség sem fér.
 A neve mérgező fátyolként leng az emberek között. Mindenütt
aggódó és kíváncsiskodó szempárokat látok. Többen lábujjhegyre
emelkednek, hátha elcsíphetnek egy véres részletet. Az omladozó,
zsúfolt bérházak ablakai mögött kíváncsi arcok bújnak meg. A
rendőrök már körbevonták a helyszínt, most a bámészkodókat
próbálják eloszlatni.
– Oszoljanak, emberek, kérem, oszoljanak! Nincs itt semmi
látnivaló!
Az egyik mély, rekedtes hang ismerős. Charles Chapman
felügyelő. Miközben átfurakszom a lökdösődő tömegen, néhányan
vérben forgó szemmel néznek. Azt hiszik, egy kíváncsiskodó
pletykaéhes nőszemély vagyok. Előrébb jutva az egyik
fényképezőgép állványa mögött észreveszem Percyt. Azonnal
integetni kezdek, de a felfordulásban nem vesz észre. A gépe
hangosan csattan újra és újra. A rendőrség és a szenzációra
szomjazó lapok előszeretettel keresik meg, ha minőségi fotográfiát
akarnak a címoldalra. Percy Pitt a kollódiumos eljárás szerelmese,
és meg kell hagyni, nagyon jó benne. Sötét árnyalatú képei
végtelenül erőteljesek. Mintha életre kelnének. Amikor egyszer
megkérdeztem, mit szeret benne ennyire, azt felelte: A kollódium
képes arra, hogy megmutassam a világ valódi arcát. Általa a valóság
egy papírlapra kerül, és ott él tovább.
– Miss. Gray, micsoda kellemes meglepetés – A hang olyan, mint
a cukorba mártott méreg.
Jonathan Turpin. Csak ő hiányzott...
– Mr. Turpin – biccentek gúnyosan.
Szökés hajának minden fürtje tökéletes rendben áll. Sápadt,
beesett arcának vonásai harmonikusak. Vonzónak mondott külleme
mögött azonban a legalávalóbb, leggusztustalanabb csúszómászó
rejtőzik. Ő az, akinek jobb nem az útjába kerülni. Családjának
köszönhetően elképesztő hatalma van. Még Viktória királynő is
kegyeibe fogadta. Az uralkodónak minden bizonnyal fogalma sincs,
milyen alantas embert enged közel magához. Fiatal kora ellenére
mérhetetlen mennyiségű rosszindulat bújik meg benne. Ha hinnék
az ilyesmiben, azt mondanám, a pokolból szökött fel közénk.
Borvörös zakójához színben hozzá nem illő, zöld nadrágot visel.
 Ízlésficam lenne? Bizonyosan!
– Maga mit keres itt?
Érdeklődése hamis, hiszen pontosan tudja az okát. A Londonban
történt bűnesetek iránti lelkes érdeklődésemet a férfiak nem nézik jó
szemmel. Ezért is igyekszem titokban tartani, de a Turpin család
keze messzire elér, kevés információ marad rejtve előlük.
– Biztos benne, hogy ezt bírni fogja a törékeny lelke?
Kérdése gúnytól fröcsög. Már éppen válaszra nyílik a szám, mikor
közelebb lép. Ösztönösen hátrálni kezdek, és nekiütközöm
valakinek.
– Ha ismernéd őt, Jonathan, eszedbe se jutott volna ilyen kérdést
feltenni – megmentőm, kissé megtaszítva Turpint, közénk lép.
– Pitt, nahát, ilyen korán felkeltél egy kis alamizsnáért?
Turpin piszkálódására ökölbe szorul a kezem. Percy barátságos
mosollyal pillant rá. Turpinnek egyetlen fegyvere a gazdag,
befolyásos családi háttér. Ezt igyekszik is minden adandó
alkalommal mások orra alá dörgölni. A városban több nagy cég is az
ő nevüket viseli. Sajnálatos módon a London Newsnak, ahol Percy
dolgozik, szintén ez a család az egyik részvényese. Percynek ezért
is kell figyelnie a megnyilvánulásaira, még a végén nem lesz
munkája. Szerencsére tökéletesen tudja kezelni az ehhez hasonló
helyzeteket.
– Felkelni? Ugyan, Turpin – veregeti vállon –, a húgodnál voltam
éjjel. Egy szemhunyásnyit sem aludtam.
Hangja játékos. A rögtönzött, tüzes válasz végére még egy
kacsintást is odabiggyeszt.
Tökéletes lefegyverzés.
Miközben Turpin vöröslő arccal a szavakat keresi, Percy
megragad és maga után húz.
– Tényleg a húgánál voltál? – súgom oda meghökkenve.
– Dehogyis – rázza a fejét vigyorogva.
– Az oroszlán bajszát húzogatod!
– Tudom – válaszolja lelkesen. – Annyira élvezem!
Percy közelebb von magához és részletesen felvilágosít a
történtekről.
 – A London Aktusnál dolgozunk – hárít el egy rendőrt, aki utunkat
állná.
Birminghammel ellentétben, London titkokkal teli. Minden nap egy
új rejtély, ami megoldásra vár. Persze egy hozzám hasonló nőnek
nem szabad ilyesmivel foglalkoznia. Az ég kegyelmezzen nekem,
amiért a ház falain kívül mást is óhajtok látni. Szerencsére, amikor
Percyvel vagyok, olyan kapuk is kitárulnak, melyeknek még a
közelébe sem jutnék.
– Tudod – közelebb hajolok hozzá –, a legvadabb álmaimban sem
gondoltam volna, hogy egy penészes szappan vásárlásából ilyen
barátság lesz.
Megismerkedésünk emléke benne is kellemes érzéseket kelt.
Arcán mosoly szülte apró gödröcskék jelennek meg.
– Egyből levettelek a lábadról.
Hát persze.
Mosolyogva forgatom a szememet. Sokáig titkoltam Kristopher
elől, miért töltök ennyi időt Percy társaságában, de végül lebuktam.
Meglepő volt, de a gyilkosságok utáni érdeklődésemet sokkal jobban
fogadta, mint gondoltam. Csupán egy kikötése volt. Ezt a
játszadozást azonnal befejezem, amint férjet talál számomra. Remek
kilátások.
Csakhogy nekem más terveim vannak. Meg akarom mutatni, értek
a nyomozáshoz, fényt akarok deríteni Jack kilétére. Istenem,
micsoda szenzáció lenne!
Egy fiatal nő leplezte le az évek óta keresett gyilkost! Minden
újság címlapja ezt harsogná.
Libabőrös leszek a gondolattól. Percyvel a bámészkodóktól
távolabb, a Battyról nyíló kis utca felé igyekszünk. Mindenki tippel és
találgat, különböző elméletek lógnak a levegőben. Az egyik
kapualjból kilépve a bűnügyi nyomozóosztály vezetőjébe botlunk.
– Mr. Chapman! – üdvözlöm kedvesen, mintha egy rég nem látott
barát lenne.
– Miss Gray, ha jól emlékszem – kalapját illedelmesen megemeli.
Kétszer látott csupán, mégis az emlékezetébe vésett. A jó
memória nálam mindig egy plusz pontot ér.
– Maga mit keres itt? A cikket már lehozták.
 Ezzel a kérdéssel nem számoltam. Hebegve keresem a szavakat,
mikor Percy ismét segítségemre siet.
– Kapitány, Miss Gray szakszerű elemzést készít az áldozatokról.
– Valóban?
Az én számon is majdnem ugyanez a kérdés bukik ki. A szemem
legalább akkorára kerekedik, mint a kapitányé. Percy sokszor füllent,
amivel semmi problémám nincsen, sőt az esetek nagy részében
még szórakoztatónak is találom. Azonban most az én történetem
színesíti kénye-kedvére. Gyorsan kell döntenem. Ha bevallom, hogy
erről szó sincsen, akkor az áldozat közelébe se jutok. Ugyanakkor a
rendőrfőnöknek való füllentés gondolata korántsem tűnik csábítónak.
És ha lebukok? Börtönbe csukathat? Azt azért nem, viszont ha a
fivérem erről tudomást szerez, akkor még a cella rácsainál is
rosszabb sors vár rám. Utolsó gondolatomtól megrémülök. Próbálok
a józan eszemre hallgatni és igazat szólni, ám kíváncsiság hajtotta
énem átveszi az uralmat.
– Így igaz – bólintok határozottságot színlelve. – Magának nem
szóltak, hogy jövök?
Rögtönzött kérdésem meghökkent arckifejezéssel jutalmazza. Ha
egy nő okos, attól a férfi mindig megriad.
– Felügyelő, kérem, jöjjön ide! Felügyelő, Mr. Chapman, kérem!
Mindhárman a lelkesen hívogató hang irányába fordulunk. A
kordonon kívül egy fiatal firkász lengeti a kezét. A Street Times egyik
újságírója. Chapman, amint meglátja, a homlokát kezdi masszírozni.
– Menjen csak, Miss Gray – int maga elé, majd sóhajtva az
újságíróhoz indul.
– Szép volt – sutyorogja Percy fülig érő vigyorral.
Átlépünk a rendőrségi kordonon. Az áldozat élettelen testét egy
tucat rendőr veszi körül. Szédülök. Az izgalom kéz a kézben jár a
borzongással. Egy pillanatra behunyom a szemem, igyekszem
elűzni a felém közelítő sötétséget.
– Hasfelmetsző hagyott egy üzenetet – súgja Percy.
– Miféle üzenetet? – izgatottan kapom a fejemet felé.
– Ideje elhinnetek, visszatértem – idézi.
Percy a velünk szemben lévő omladozó téglafalra mutat. Egy
hatalmas méretű, sötét, vizes foltra.
 – Chapman parancsára már eltüntették – mondja csüggedten –,
de biztos vagyok benne, így is volt olyan firkász, aki meglátta.
Az újságok lételeme a szenzációhajhászás, ezt Hasfelmetsző
pontosan tudja. Üzent, tehát úgy érzi, legutóbbi áldozata nem kapott
elég figyelmet. Az emberek nem akarták elhinni, hogy visszatért. Ha
ismét félelemre és rémületre hajt, ahhoz bizonyítania kell. Csak idő
kérdése, mikor jelenik meg az üzenet a lapokban. Közelebb lépünk.
A halott nő teste merev, bőre rémisztőén sápadt. Cserepes ajkára
vér száradt. Szögletes arcát ébenfekete haj keretezi. Az egyik
nyomozó letérdel mellé. Megfogja a nő csuklóját, előbb az egyik,
majd a másik kezét felemelve vizsgálni kezdi az áldozatot. Ütés
okozta foltokat látok, bizonyára ellenállt. Utolsó lélegzetvételéig
harcolhatott. Összeszorul a torkom, ha rágondolok, micsoda
borzalmakat kellett átélnie. A nyomozó egy mozdulattal lerántja a
testét takaró leplet. A látványtól felszisszenek. A nő ruhája
szétszabdalva. Hasán egy szabályos hosszanti vágás fut végig.
Hasfelmetsző szokása valamelyik szervet elvinni. Ez számára
trófeaként szolgál.
Vajon most mi hiányzik?
– A bal tüdejét vitte el.
Percy fel nem tett kérdésemre válaszol. Jobban megnézve a
holttestet, látom, a nyak két oldalán, az elmetszett torok fölött lila
foltok ékeskednek. Fojtogatás, éppen, mint a múlt heti áldozatnál, és
négy évvel korábban.
– Jack védjegye a torok elmetszése – az áldozat nyakára mutat –,
így öl meg mindenkit.
Ahogy nézem a holttestet, különös érzésem támad.
– Londonban több száz gyilkosság történik évente. Miért gondolják
máris, hogy ezt ő követte el? Mi rá a bizonyíték?
– Katherine! – Percy csendre int. – Ez talán nem a legjobb hely
arra, hogy kétkedj a rendőrség szavában.
Szemével a rendőrök felé int, akik szúrós tekintettel méregetnek.
Ez nem a legjobb hely.
Egy nőnek sehol sem ideális kinyitnia a száját, kivéve a
hálószobában. De Isten óvjon attól mindenkit, hogy hangot merjen
adni a véleményének. Nagyot sóhajtva eleget teszek Percy
kérésének, lakatot teszek a számra. Az egyik nyomozó mögé
surranok, szavait szorgosan szívom magamba. Mindent, amit
fontosnak vélek, a füzetembe jegyzek.

Név: Elizabeth Brice

Az áldozat foglalkozása; szajha.
A felfedezés időpontja; 3 óra, 40 perc
Bal tüdő hiányzik, nyelőcső és a gége sérült
Szemtanúk: nincsenek
Gyilkos fegyver: borotvakés?

A fiatal nyomozó arcán kétségbeesés jelei. Tanácstalan, azt se tudja,

mihez fogjon. Az ügy komoly, véresen komoly. A felügyelő mély
hangját hallom a hátam mögött.
– Fegyver? – kérdezi tömören.
– Úgy hiszem, borotvakés – feleli magabiztosnak tűnő
arckifejezéssel a nyomozó.
Ám hangjának bizonytalan remegése elárulja. Chapman szemét
lehunyva az elégedetlenségét teszi közszemlére.
– Eredjen arrébb, fiam! – Chapman odébb hessegeti az áldozat
mellett guggoló újoncot, és az egyik unottan ácsorgó rendőrt a közeli
borbélyhoz küldi, aki perceken belül egy pengével a kezében tér
vissza. A felügyelő ezzel óhajtja rekonstruálni a történteket.
– Ez valóban alkalmas lenne a gyilkolásra. A pengéje éles,
könnyűszerrel lehet pontos metszést ejteni vele. Azonban... – a
kezében lévő tárgyat jelzésértékűén magasra emeli – egy torok
elvágásához nagy erőt kell kifejteni.
Mr. Chapman széles terpeszben áll, kezét maga elé emelve a
gyilkos szerepét ölti magára. Az előadása közben megmutatja, miért
kell a borotvakést kizárnunk a lehetséges fegyverek közül.
– A nagy erőkifejtés közben...
– A penge visszahajlik – fejezem be a mondatot, halkan.
– Úgy van, kisasszony – figyel fel rám. – Tehát mindannyian
beláthatjuk, hogy ez a bizonytalan mozgású fegyver nem alkalmas a
tett elkövetésére.
 A fiatal nyomozó föld alá süllyed szégyenében.
– Fordítsa oldalra az áldozat fejét – utasítja a felügyelő az egyik
emberét.
A nő üveges tekintete most egyenesen rám szegeződik.
Koromszürke szemében a tükörképem látom. Hiába nézek másfelé,
érzem, nyomasztó tekintete rajtam pihen. Jeges borzongás fut végig
a testemen. Lábaim hevesen remegni kezdenek.
– Ez most már biztos – sutyorogja az egyik rendőr. – A mészáros
visszatért.
A társai hevesen bólogatnak.
– Ez még csak a kezdet – vaskos ujját az áldozatra szegezi. –
Darabolni, csonkítani fog. Én mondom, ő egy igazi rém. A tüdejét
azért vitte el, hogy ma este legyen vacsorája.
Vacsora? Megfogja enni?
A gyomorforgató szavak hallatán megszédülök. Keserű ízt érzek a
torkomban. A rosszullét torkon ragad és nem ereszt.
– Jól vagy? – érdeklődik Percy sápadt arcom láttán.
A torkom összeszűkül. Nehezemre esik megszólalni, ezért csak
bólogatok. Távolabb kell kerülnöm! Átfurakodva a rendőrökön az
egyik kapualjba húzódok. Percy utánam akar jönni, de intek neki,
hogy maradjon. Elfordulok a tömegtől, nem akarom feltárni a
gyengeségem, bár minden bizonnyal sejtik, miért vonultam el.
Mentségemre szóljon, volt, aki a gyomra tartalmát ürítette ki az
előbbiek hallatán. A tüdőmet mohón teleszívom éltető levegővel.
Lihegve, kapkodva lélegzem. Milyen különös dologra hívja fel a
gyilkos a figyelmem. Ebben a pillanatban értékelni kezdem azt, amit
előtte sosem. Hálás vagyok az életet biztosító szervemért, a
tüdőmért. Néhány percen belül légzésem üteme visszatalál normális
állapotába. A szédülésem is alábbhagy. A házak már nem
mosódnak eggyé, de még nem vagyok teljesen önmagam. A
halántékomról kövér verejtékcseppek csorognak le az arcomon.
Kabátomba nyúlva zsebkendő után kutatok. A puha anyag kicsúszik
az ujjaim közül. A hófehér kendő a mocskos köveken landol.
Az ördögbe.
Lehajolnék érte, de valaki megelőz. Egy férfi térdel mellém. Mire
feleszmélek, már kiegyenesedve áll előttem, kezében a
zsebkendőmmel. Sötétbarna haj, igéző mélybarna szempárral
párosítva. Külleme ápolt, finom parfümfelhő lengi körül. Jómódú
családból származhat.
– Azt hiszem, ez a magáé – finoman felém nyújtja.
– Köszönöm.
Zaklatott állapotom miatt ennél hosszasabb hálálkodásra nem
futja.
– Jól érzi magát? Ha szeretné, elkísérem innen.
Kedvességét fejemet rázva utasítom vissza.
– Már jól vagyok, köszönöm.
Egy apró mosolyt is odabiggyesztek kijelentésem végére, de úgy
tűnik, nem győzöm meg.
– Kérem, jöjjön! – erősködik, és a karját nyújtja. – Nem kellene itt
lennie.
Nem tetszik a hanglejtése, sem az arckifejezése.
Talán korai az ítélkezésem, de úgy érzem, nem pusztán jó
szándék vezérli.
– Mégis mit gondol, uram, hol kellene lennem? – a kérdés
gondolkodás nélkül szökik ki ajkaim közül.
– A következő sarkon van Mrs. Langdown kalapboltja, inkább
látogasson el oda.
Kalapbolt???
Helyben vagyunk. Egy nőnek hol máshol kellene lennie. Jobban
járt volna, ha kéretlen tanácsát inkább magában tartja. Adok én neki
kalapboltot.
– Talán nézze meg inkább ön.
Először érteden ráncok jelennek meg ábrázatán, de elszántságom
láttán halványan elmosolyodik.
– Kisasszony, kettőnk közül nem én vagyok az, akinek megterhelő
a látvány.
Érzem, ahogy a dühtől vörösleni kezd a fülem.
– Nem mintha magára tartozna, uram...
– Mr. Reed – szakít félbe arcátlanul.
– Nem mintha magára tartozna, Mr. Reed – nevét nyomatékkal
ejtem ki –, de az elmulasztott reggelim okozta a szédülést.
 Ez persze korántsem igaz, de egy ilyen goromba férfi előtt nem
mutatkozhatok gyengének és törékenynek.
– Csakugyan? – emeli magasba kétkedve a szemöldökét.
– Csakugyan!
Itt kellene megálljt parancsolni, és ajkaim erősen összeszorítani.
De ezt az öntelt, lekicsinylő vigyort muszáj letörölnöm az arcáról.
Egyszerűen muszáj!
– Ha tudni kívánja, az Oxford Egyetem orvosi karán végeztem a
vizsgáimat. Tehát az ilyen látvány – fejemmel a tetthely felé intek –
nekem meg se kottyan.
– Elnézést, én nem tudtam...
Szabadkozásának őszinteségét nem tudom mérlegelni.
– Persze, hogy nem tudta. Különben is, egy nő csak bálokon és
kalapboltokban állja meg a helyét, nem igaz?
Szavaim erős csapásokat mérhetnek kicsiny elméjére.
– Oh és persze a bordélyházakban, hogy el ne felejtsem.
Viselkedésem erőteljesen súrolja az illetlen társalgás határait.
– Parancsol? – kérdezi döbbenten.
– Oh, én a világon nem parancsolok önnek semmit – felelem
pökhendin.
– Magának túlzottan éles nyelve van, nem mondták még?
Valójában de, naponta többször is.
– Ha megbocsát – egy határozott mozdulattal kikapom kezéből a
zsebkendőmet, és visszasietek Percyhez.
Megnyugtatom, hogy jól vagyok, és ismét szorgos jegyzetelésbe
kezdenék, amikor a templom harangja megkondul. Összerezzenek.
Hét óra...
Indulnom kell!
 NAPLÓ
Első bejegyzés

Komoly elhatározásra jutottam. Innentől kezébe a tetteim ebbe a bőrkötéses füzetbe

jegyzem. Már hajnalodik, de nem jön álom a szememre. Ilyen mozgalmas éjszaka után ez
nem is csoda…
Isten hozott Londonban. Ebben a bűzös, mocskos, rothadással teli Városban. Na persze a
nyugati végen tartózkodó népeknek erről a romlásról Jogalmuk sincs. Társadalmunkká
rétege nem látja a patkányokkal teli kis utcákat. Ők nem tudják azt, amit én. A csillogó
estélyek és kristálypoharak fénye elvakítja őket. Oly szívesen megnyugtatnám őket, itt
Vagyok, és hamarosan mindent megmutatok. A keleti végen sehol sem vagy biztonságban.
Szörnyek járják az utcákat, akiknek a föld alatt lenne a helyük. Itt a sötétség az úr, és
mindenkit szolgájává kényszerít. Térdelni kell nemtől és kortól függetlenül. Kurvák, szesz,
vérengzésbe torkolló verekedés és illegális szerencsejáték. Micsoda pezsgése a
gonosznak! Az éj leple alatt mindent szabad. Nincsenek korlátok. Nincsen másra szükség,
csak egy menedékre. Egy sikátorra, ami elrejt az olajlámpás haloványfénye elől. Ott aztán
kedvedre játszadozhatsz.
Elizabeth Brice.
Jelentéktelen a neve, akárcsak ő maga. Ha a szenzációnak vége, feledni fogják. Ám az
én emlékemben Elizabeth élni fog. Élénken, virgoncan kapálódzik majd, éppen úgy,
ahogyan az életéért küzdött azon a fenséges éjszakán. Az emlék kellemes érzéssel tölt el.
Szeptember 7-én köd ereszkedett alá a Leadenhall úton. Szépen lassan terjedt szét a
házak között, éppen mint a tüdővész Elizabeth testében. Bizony, ez volt a bűne. A
betegség, ami belülről emésztette és rothasztotta hónapok óta. Tudta, mit hordoz a
sejtjeiben, tudta, milyen kórság kering az ereiben, azonban nem törődött ezzel, mintha az
orvos nem rótt volna keresztet rá. Minden éjjel több férfinek is örömet szerzett, fertőzte őket
és terjesztette a romlást. Az ilyen nem érdemel könyörületet sem megbocsátást. Rászolgált
arra, hogy megrövidítsem jelentéktelen életének napjait. Hazafelé tartott, ujjai között a napi
jussát csörgette. A bronztallérok fényes csillogását látva elégedett mosoly kúszott arcára.
Büszke lehetett magára, biztosan egy pennyvel többet kapott. Miközben lassan
megközelítettem, eljátszadoztam a gondolattal, vajon egy szajhának milyen vágyai
lehetnek?
Gazdagság? Férj? Rendes család? Tisztességes munka?
Ugyan, ha ezekért áhítozott Volna, akkor nem adja áruba a testét, nem igaz? Már alig
voltak az utcákon. Akár a Batty utca házai között is véghez vihettem volna, ám én ennél
elővigyázatosabb vagyok. Pedig ha tudnád, mennyire Vágyakoztam már rá. Minden egyes
lépés, ami közelebb vitt hozzá, a szívem ütemét gyorsította. Aztán végre befordult abba a
szűk kis utcába. Tudtam, ott az enyém lesz! Sietni kezdtem. Hallania kellett lépteimet.
Csakhogy ő nem fordult a zaj felé, azt hihette, biztonságban van. Mire mögé értem, már
felajzott állapotba kerültem. Gyors mozdulattal ragadtam meg a torkát. Másik kezem a
szájára tapasztottam. Sikoltani próbált, de egy hang nem sok, annyit se tudott kipréselni
magából. Az egyetlen zaj a földre hulló tallérok csilingelése volt. Pillanatok teltek el, mire
összerogyott. Megfojtottam? Dehogy! Csupán elájult. Ennyit akartam, nem többet.
Bevallom, ott azon a ponton elgondolkodtam. Még visszafordulhattam volna. Megálljt
parancsolhattam volna a bennem tomboló vágynak. A tíz nappal azelőtti vérontást még
nem írták a számlámra. De tudtam, ha ezt most megteszem, ha elveszem Elizabeth életét,
akkor minden megmásíthatatlanná válik. Tudni fogják, ki járja London utcáit éjszaka.
A lábaim előtt hevert, mellkasa lassan mozgott. Belefeledkezve néztem, aztán a
sötétség magába szívott. Képtelen voltam ellenállni a hívogató kísértésnek. Akár egy testét
felkínáló gyönyörű nő. Magához húzott és nem eresztett.
Elővettem a kést. A kést, amit már oly régóta őrzők. Az a fegyver erre született. A frissen
élezett penge Visszatükrözte a közeli lámpa haloványfényét. Akkor már biztosan tudtam,
mit kell tennem. Elizabeth nyöszörögni kezdett, nem habozhattam tovább, határozott,
kemény mozdulattal sújtottam le. Hibátlan metszést ejtettem a torkán. Vére függönyként
terítette be a mellkasát. Aztán a bordák közé szúrtam, a szegycsont alá. Gondosan
ügyeltem rá, hogy a tüdő ne sérüljön. Oh, istenem, micsoda érzés volt! Még most is
beleborzongok, ha felidézem. Minden egyes döfés olyan bódító löketet adott, ami
semmihez sem fogható. Az ujjaim úgy fonódtak a kés markolatára, mint ahogy kígyó
tekeredik az áldozatára. Rövid idő alatt elérte őt a vég. Kissé elragadtattam magam...
Hatalmas vértócsa volt körülöttem. A cipőm, ingem, még a köpenyem is Elizabeth nedveitől
tocsogott. Jó nagy rumlit csináltam.
A gondolataim elcsendesedtek. Aztán éreztem, ahogy egy hívatlan vendég betolakszik
az elmémbe. Szerencsére még időben úrrá tudtam lenni rajta. Nem engedtem, hogy
gyökeret verjen bennem!
Elizabeth testét nézve tudtam, a következőnél tisztább munkát kell végeznem. Még
maradni akartam, meg akartam várni, amíg kihűl a teste. Csodálni akartam, akár a festő az
utolsó ecsetvonás utáni képet. De nem kockáztathattam, még a végén valaki meglátott
volna.
Felkeltem, és amilyen gyorsan jöttem, úgy távoztam. Persze Valamit azért magammal
hoztam.
Aztán a sötétség elnyelt engem, akárcsak Elizabeth eltávozó lelkét. Reggelre már
mindenki tudni fogja, a vadászat ezennel elkezdődött.
 Katherine

Ó
vatosan nyitom ki a bejárati ajtót. Amint belépek, bátyám szavai ütik
meg a fülemet. A rosseb egye meg! Túl sokáig voltam távol.
Sejthettem volna, Hogy már ébren lesz. Bosszúsnak tűnik, ez semmi
jót nem jelent. Óvatosan kilesek a fal mögül. Nem látom a közelben.
A konyhában vagy a dolgozószobában lehet. Kitűnő! Szapora
léptekkel elindulok az emeletre. Már majdnem felérek, amikor...
– Szép jó reggelt!
Hangja hallatán megdermedek. Erősen szorítom a kezemben lévő
füzetet, mely reggeli kalandom részleteit rejti.
– Neked is.
Megfordulva igyekszem magamra erőltetni a leghitelesebb semmi
rosszat nem követtem el mosolyomat. Szemöldöke alatt vészjósló
szempár pihen. Ilyenkor apánk vonásait látom megjelenni rajta.
Vajon tudja, merre jártam?
– Elmúlt?
Értetlenül nézek rá.
– A gyomorfájásod, amiért a patikába siettél.
– Oh az – csapok a homlokomra. – Persze, már sokkal jobban
vagyok.
Hazugságom miatt most valóban gyomorpanaszokkal küszködök.
A gombóc, amit a füllentésem generált, percről perce növekszik.
Szemével a füzetem méregeti. Eközben nekem is feltűnik valami:
utcai ruhát visel. Ezek szerint nem csak nekem akadt dolgom korán
reggel.
– És te merre jártál? – érdeklődöm, elterelve a figyelmet
magamról.
– Elintéznivalóm akadt – feleli tömören.
 – Miféle elintéznivaló?
– Az nem tartozik rád.
– Áhh, szóval titkolózol. – Amint ezt kiejtem a számon, máris
megbánom.
– Tényleg szeretnél ebbe a beszélgetésbe belemenni?
Nem. Határozottan nem!
– Én most lepihennék, ha nem bánod. – Intek a szobám felé. –
Még nem vagyok teljesen jól...
Szabad kezemmel a hasamat kezdem simogatni. Ezzel igyekszem
hitelesebbé tenni a hazugságom.
– Hát persze – biccent, és egy tipikus rögtön gondoltam vigyort ölt
az arcára.
Legszívesebben fejbe verném a füzetemmel. Pillanatokkal később
már a szobám nyújtotta biztonságot élvezem. A füzetet az ágyra
dobom, miközben hangosan kifújom a levegőt. A tüdőmet feszítő
érzés elillan. Az erkély előtti hosszú bársonyfüggöny nagyot libben.
Erősödik a szél, ez vihar közeledtét jelzi. Mielőtt becsuknám az
üvegajtót, kipillantok. Kicsi Thomas odalent ácsorog. Azóta is
osztogatja a vérontásról szóló lapokat. Elképesztő, mennyien
tolonganak körülötte. London utcái ismét egy névtől rettegnek. Egy
név, amit már mindenki oly jól ismer.
Hasfelmetsző Jack.
A nap hátralévő részében az eddig begyűjtött információkba
temetkezem. Próbálok összefüggést keresni az áldozatok között. Két
hét, két áldozat. Mindkét nő Whitechapelből való. Egyiküknek a
tüdeje, a másiknak a szemei hiányoztak. Hasfelmetsző kegyetlen
tetteit olvasva mindig megborzongok. Ha le akarom leplezni, akkor
az elméjébe kell látnom. Rá kell jönnöm, milyen cél felé tart. Mi
motiválja? Mi alapján választja ki áldozatait? Lehetséges, hogy
véletlenszerűen? Vagy valamilyen kritériumnak kell megfelelniük? A
kétes erkölcs az, ami ilyen tettek elkövetésére ösztönzi?
Az órák elképesztő gyorsasággal peregnek. Észre sem veszem,
már alkonyodik. Az ágyam melletti gyertyát gyújtom éppen, mikor két
határozott kopogás hallatszik.
– Szabad!
 Kristopher erőteljes lépésekkel toppan be. Barna hajszálai
tökéletesen elrendezetten simulnak a fejére. Amint közelebb lép,
orromat erős pacsuliillat csapja meg. Arca tükörsima, borbélynál
járhatott. Ilyenkor mindig tíz évet fiatalodik. Az érett harmincéves férfi
helyébe egy fiatal kölyök lép.
– Már készülődnöd kellene! – jelenti ki korholva.
– Igazság szerint még mindig nem érzem teljesen jól magam.
Szemrebbenés nélkül hazudok, remélve, hogy kibújhatok az esti
kötelezettségem alól. Reményeim egy mondattal később
szertefoszlanák.
– Katherine...
Orrnyerge masszírozása közben hosszadalmas fejmosást kapok.
Kénytelen vagyok kötelezettségeim végeláthatatlan felsorolását
végighallgatni. Ha ez nem lenne elég, a Gray névvel együtt járó
feladatokra is emlékeztet. Egy hatalmas sóhajt követően zárja
rövidre beszélgetésünket:
– Tudod, mit? Erre nekem nincs időm. Készülj! – szavai
mennydörgését visszaverik a falak.
Martha toporgó lépteit hallom a folyosón. Óvatosan résnyire nyitja
az ajtót, és egy halk köhintéssel jelzi érkeztét.
– Egy órád van. – Közli bátyám, majd éppen olyan dübörgő
léptekkel távozik, mint ahogy érkezett.
Bárcsak egyke lennék!
Gyűlölöm, hogy irányítja az életem. Liverpoolba kellene szöknöm.
Expresszvonattal öt óra alatt megtenném az utat. Ott a nők
szabadon élhetnek. Egy fiatal lány kísérő nélkül elmehet egy
szombat esti hajókirándulásra. Ihat, táncolhat, önfeledten
szórakozhat. Londonban még álmodni sem lehet ilyenről. Halkan
szitkozódik, miközben a ruhásszekrényhez trappolok. Mintha
foglalkoztatna, melyik ruhát veszem fel, mintha egy porcikámnak is
kedve lenne menni a bálba. Erősen szorítom a szekrény oldalát.
Martha gyengéden megsimogatja a vállam. Lágy érintése
megnyugtat. A komornáim, Eliza és Martha, együttes segítségének
hála időre elkészülök. Hosszú gesztenyebarna hullámaim kontyba
tűzik, vonásaimat élénk sminkkel emelik ki. A legszebb
selyemruhámat választjuk, amit egy olyan szűk fűzővel párosítunk,
amiben a levegővétel csupán hiú ábránd. Pontosan egy óra múlva
az előtérben állok fivéremre várakozva. A folyosó végéről tart felém.
A dolgozószobájából lép ki, gondosan bezárja. Az aprócska
rézkulcsot a mellényzsebébe csúsztatja. Mennyi titok és izgalom
rejlik az ajtaja mögött. Sajnos magamnak köszönhetem, hogy már
nincs bejárásom. Tulajdonképpen korábban sem volt, de én mégis
állandóan beszöktem. Csakhogy az egyik este óvatlan voltam, és
lebuktam. Másnap reggel Kristopher lakatost hívott és egy kicsi, ám
annál bonyolultabb zárat szereltetett fel. Attól a naptól fogva
vasszigora töretlen. Abban a helyiségben a takarítás is csak a
felügyelete alatt történhet.
Öltözékünk színben megegyezik. Sötét, éjkék ruhát viselek,
fekete, díszes szegéllyel. Szabása kihangsúlyozza vékony derekam.
A kesztyűm szintén fekete, akárcsak a bátyám zsakettja. Sápadt
bőrét és zafírkék szemét különösen kiemeli ez az összeállítás.
Olyan, mint atyánk ifjú korában.
Egészen csinosnak mondanám magunkat. Már csak egy kis
vidámságot kellene az arcomra erőltetnem. Kétszemélyes kocsival
utazunk, aminek külleme jelzésértékű. A vörös küllős kocsikat
kizárólag arisztokrata családok tagjai használhatják. Londonban
minden erről szól, mutasd, mid van, és megmondom, ki vagy. A
birtokolt javak mennyisége és minősége határozza meg, ki menynyit
ér.
Micsoda gyomorforgató felszínesség!
Kristopher sem rajong ezekért az estélyekért, ahogyan a
megjátszott bájolgásért sem. Ám velem ellentétben kitűnően színlel.
Rendelő helyett színházban lenne a helye. A rendezetlenül kövezett
úton húsz percig zötykölődünk. A patkócsattogás nyugtató hatással
van rám. Fivérem unott tekintettel kémleli London éjszakai életét.
Számára nincs benne semmi újdonság, jól ismeri, velem ellentétben,
aki csak napközben van szabadjára engedve. Apánk távollétében
Kristopher az úr a házban. Emlékszem, milyen dühös voltam, amikor
szüléink bejelentették az utazást. Mindig összetartó család voltunk.
A gondolat, hogy hónapokig nem látom őket, keserű érzéssel töltött
el. De nem volt mit tenni. A sheffieldi kórháznak a nagy tudású
Arthur Grayre volt szüksége. Édesanyám szabadszellemű,
felvilágosult gondolkodású asszony. Ki nem állhatja a szabályokat és
a korlátokat, melyek közé a nőket szorítják. Minden tekintetben rá
hasonlítok. Kristopher, épp úgy, mint édesapánk, komoly
szabályokat állított fel. Ugyanakkor az ő utasításit rugalmasabban
kezelem. Mindig azt mondja, miattam fog idő előtt megőszülni. Ez
minden alkalommal megmosolyogtat.
– Ma egy nagyon befolyásos ember miatt jövünk el ide – töri meg
a csendet.
Üzlet, hát persze. Meglepődtem volna, ha pusztán a szórakozás
nyújtotta élvezet miatt.
– Peter Bekett, a királynő jó barátja, hallott a torokgyík elleni
küzdelmeim sikerességéről. Értesüléseim szerint egy jelentősebb
összeggel szeretné támogatni a munkámat.
A bátyám évek óta ennek a veszedelmes betegségnek a
megszállottja. A betegek jelentős része iszonyatos kínok között hal
meg. Mikor ez a szörnyű kórság Martha gyermekét is elragadta,
Kristopher ígéretet tett. Addig nem nyugszik, míg a betegségre
ellenszert nem talál.
– Nahát, büszke vagyok rád – őszinte örömmel simogatom meg
combján pihenő kézfejét.
– Én is szeretnék az lenni rád!
Jó hangulatom egy pillanat alatt elillan.
– Nagyra értékelném, ha illendően viselkednél.
Kérése jelen esetben inkább utasítás.
– Illendően? Ez mit takar pontosan?
Szarkasztikus kérdésemet komoly hangvételű válasszal
jutalmazza.
– Tartsd a szád, viselkedj úrihölgyhöz illőn!
A kocsi lefékez. Zsivaj szűrődik be a réseken keresztül.
Megérkeztünk.
– Tehát alkalmazzam a Mrs. Lowntól tanult csábítási fortélyokat? –
kérdezem ironikusan.
Mrs. Lown a fivérem unszolására heti két alkalommal igyekszik
megtanítani arra, hogyan kell egy nőnek viselkednie. A
legyezőhasználatot, szempilla-rebegtetést és a férfiakkal való
semmitmondó csevegés mesterségét hosszú órákon keresztül kell
gyakorolnom.
– Az remek lenne. – Csapja össze tenyerét. – Még az is lehet,
hogy férjet találsz az est folyamán.
Homlokomra mérges ráncok szaladnak. A házasság gondolatától
a víz is kiver.
– Tegyünk úgy mintha ezt meg sem hallottam volna.
– Te is tudod – sóhajt fel –, ideje lenne egy jövedelmező frigyet
kötni.
Kijelentése leereszkedő. Utálom, amikor ilyen. „Ideje lenne.”
Mintha frigy nélkül lemaradnék bármiről. A kocsis kitárja az ajtót.
Kristopher felém fordul, közelebb von magához.
A legfontosabb csak most jön.
– És még véletlenül se beszélj a gyilkosságokról!
Hát persze, éppen ahogy gondoltam. Egy nő isten ments, hogy
véleményt formáljon férfiak társaságában. A nő szája mosolygásra
és nem locsogásra való. A testvérem pontosan tudja, mi, illetve ki
az, aki az utóbbi időben foglalkoztat. Úgy sejtem, a reggeli
holléteimmel is tisztában van. Mégis igyekszik szemet hunyni fölötte.
A nemes eseménynek otthont adó Taylor család minden ponton
igyekszik megmutatni tehetősségét. Lépten-nyomon az arcunk elé
tolják gazdagságukat. A családi kúria előtt egy hatalmas szökőkút
helyezkedik el, amit görög istenek szobrai díszítenek. A rezidencia
szíve pedig nem más, mint a több szint magasságú bálterem.
Hatalmas ablakok és üvegajtók keretezik a helyiséget. A fejünk fölött
lógó csillár ára a Whillim dologház gyerekeit egy egész évre
jóllakatná. A falakon méregdrága festmények és arany gyertyatartók
sorakoznak. A terem végében lévő emelvényen a zenekar kapott
helyet. A finom hangzású zenét a különleges, néhol erőteljesebb
szólamok teszik igazán élvezhetővé. Minden Kristopherrel kezet
rázó férfi nyájas bókolásba kezd. Kortól, kinézettől függetlenül
legeltetik rajtam a szemüket. Kedves dicséret mögé bújtatják
szándékaikat. Olyan könnyű átlátni rajtuk. Igyekszem pezsgőbe
fojtani nekik szánt gúnyos válaszaimat, többnyire sikerül. Egy újabb
korty bódító löketet készülök adni a szervezetemnek, mikor a
távolban Turpin arcát pillantom meg.
 Pompás!
Úgy hiszem, a Taylor család nem rendelkezik annyi itallal,
amennyire szükségem lesz az este túléléséhez. Miközben Turpint
figyelem, egy újabb idétlen bájgúnár hangját hallom a hátam mögül.
– Gray, drága barátom.
– Victor! Azt hittem, ma dolgoznod kell. – Bátyám a nyájas
köszöntést őszinte örömmel viszonozza.
Ajkamról leemelem a poharat, és a férfi felé fordulok. Mikor már
azt hiszem, a bál nem lehet rosszabb, az élet bebizonyítja az
ellenkezőjét. A férfi láttán émelygés tör rám. Éppen úgy, mint mikor
reggel rám talált. Ujjaim a kezemben lévő pohár nyakára szorulnak.
– Hadd mutassam be a húgomat, Katherine-t. – Kristopher egy
enyhe lökéssel közelebb taszít a férfihez.
Mégis honnan ismerik egymást?!
– Áhh, Miss Gray! Ismét találkozunk.
Végem van, le fogok bukni. Kristopher itt mindenki előtt felkoncol
elevenen. A férfi a szájához emeli szabad kézfejem. A többiekkel
ellentétben az ő lehelete jéghideg. Libabőr fut végig tőle a karomon.
– Ti már találkoztatok? – von kérdőre Kristopher.
A férfi azonnal helyeslésbe kezd, sőt még az időpontot is
megosztja, mikor botlottunk egymásba. Egy hajszál választ el attól,
hogy a bátyám tudomást szerezzen reggeli kiruccanásomról. Ezt
azonnal meg kell akadályoznom!
– És ti honnan ismeritek egymást? – vágok közbe.
– Az Oxfordról – felelik egyszerre.
Uramisten! Ez csak valami kegyetlen tréfa, igaz?
Reggel azt hazudtam ennek a bájgúnárnak, hogy én is ott
végeztem a vizsgáimat. Homlokom gyöngyözni kezd, a szívem
eszeveszett tempóban kalimpál. Cselekednem kell, mielőtt Mr. Reed
tudtán kívül aláírná halálos ítéletem.
– Nahát, francia négyeshez készülődnek – intek
kétségbeesésemben a tánchoz sorakozók felé.
– Csak nem kedveli, Miss Gray? – érdeklődik derűsen.
Nem! Kifejezetten utálom!
– Szóval akkor hol... – Kristopher szavai a közelgő végítéletet
hirdetik.
 Jövendőbeli sírkövem képe villan elém. A pezsgőmbe kortyolok,
az aranyszínű ital persze nem segít ki a szorult helyzetből.
– Miss Gray – szakítja félbe Kristophert a férfi –, megtisztelne egy
tánccal?
Egy pillanatig némán bámulok magam elé, mérlegelve, hogy a két
rossz közül melyik a jobb.
– Hogyan mondhatnék nemet egy ilyen ajánlatra? – felelem végül
egy őszintének korántsem mondható mosollyal.
Kristopher kezébe nyomom a poharam, és engedem, hogy ez a
kellemetlen alak a tánctér közepére vezessen. Reggel nem volt
lehetőségem, de most alaposan szemügyre veszem. Járása feszes
és határozott. Magabiztos kisugárzása mögött mérhetetlen önimádat
bújhat meg. A hölgyek csak úgy sóvárognak utána. Szembefordít
magával. Teste vészesen fölém magasodik. Vonásai rendkívül
férfiasak. Mikor felpillantok rá, apró, önelégült mosoly jelenik meg a
szája sarkában.
Szerencsétlen, csak nem hiszi, hogy rám is hatással van?
Körülbelül tíz percem van előállni egy hiteles mesével. Gyerünk,
Katherine, gondolkozz! Megszólal a hegedű, majd rövidesen a cselló
is becsatlakozik. Kezdetét veszi a tánc. Gondolataimba temetkezve
gépiesen lépkedek. Legnagyobb sajnálatomra a partnerem azonnal
beszélgetést kezdeményez.
– Úgy tűnik, kapóra jött a felkérésem.
Feltűnt volna neki, hogy szorult a nyakam körül a hurok? Ezek
szerint mégsem olyan féleszű, mint amilyennek tűnik.
– Miből gondolja? – kérdezem értetlenséget színlelve.
– A fivére mit tud, hol járt reggel?
– Az, hogy mikor és hova megyek, kizárólag az én dolgom –
válaszolom keményen.
Néhány lépés erejéig sikerül elhallgattatnom, de éppen csak annyi
ideig.
– Elnézést kérek, ha reggel megsértettem.
Ha? Hát persze, hogy megsértett. Ez nem kérdés, de neki ezt nem
kell tudnia. A közöny jóval sértőbb, mint a düh.
– Tudja, csak azok tudnak megsérteni, akik felkeltik az
érdeklődésemet. Szerencsére magára ez nem igaz.
 Nem fűlik a fogam a tánchoz, a bájcsevejhez még annyira sem.
Ellenben így legalább egy kis időre megmenekültem a bátyámtól.
– Őszintén sajnálom...
– Kérem, a továbbiakban ne fáradjon színlelt kedvességgel –
szakítom félbe.
– Igazából azt akartam mondani, hogy sajnálom, amiért nem
találkoztunk sosem az Oxfordon.
Testem egy pillanatra megmerevedik. Nehéz visszanyelnem a
torkomban megjelenő apró gombócot. Igyekszem a táncra
koncentrálni, úgy teszek, mint aki csak a zenére figyel.
– Mit is mondott, ki tanította?
Ez hihetetlen.
– Mr... – nagyot nyelek. – Anderson, Mr. Anderson.
Emily vezetékneve villan be, ennél most nincs jobb ötletem.
– Biztosan nem ismeri, még új a tanszéken.
– Valóban, a neve nem cseng ismerősen.
Ezzel most megfogtam!
– De Mr. Mosley-t biztosan ismeri, nem igaz?
Ha helyeselek, akkor csendben marad végre?
Összeszorított szájjal mosolyogva bólogatok. Miközben
megforgat, látom, a szája csaknem a füléig szalad. Párcsere
következik, amiért hálát adok az égieknek. Messzire keveredek tőle,
de még így is látom a fennhéjázó, öntelt vigyort, amit az arcán visel.
Milyen bosszantó egy alak.
– Irigylésre méltó a jókedve, Mr. Reed. Szabad tudni, minek
köszönhető? – kérdezem, mikor ismét összekerülünk.
Mélybarna szeme vadul szikrázik.
– Csak Mr. Mosley szavai jutottak eszembe.
Még mindig itt tartunk?
Csak nem valami életbölcsességet készül megosztani? Azt
hiszem, a tanultságával készül kérkedni.
– Vigyázni kell a hazugságokkal, mert a végén elfeledtetik velünk,
kik vagyunk.
Elmés és egyben találó szavak.
– Ezt melyik órán tanulta?
 – Háztartástanon – tekintetét az enyémbe fúrja. – Mr. Mosley a
kocsihajtóm.
Touché!
A csatát ezennel megnyerte Mr. Reed. Arcom rezzenéstelen, nem
fogom tudtára adni, mennyire zavarba ejt az alulmaradásom.
– Most már tudja – nagy levegőt veszek –, nem jártam az
Oxfordra.
– Reggel is tudtam – válaszolja hencegve.
Szívem szerint azonnal faképnél hagynám, de szemem sarkából
látom, hogy bátyám egy fiatal férfivel beszélget. Az őket körülvevő
levegő borzalmasan vibrál. Az alantasságot messziről kiszúrom.
Turpin.
Észre sem veszem, de halkan kimondom a gyűlölt nevet.
– Mr. Turpin? – kérdez vissza a táncpartnerem meglepetten.
– Ismeri?
Cseppet sem lepődnék meg, ha világi cimborák lennének. A
szemébe nézek. Egy pillanatra elveszünk egymás íriszében.
– Sajnálatomra igen. Frusztráló egy alak.
– Sokszor találkoznak?
– Útjaink gyakran keresztezik egymást.
– Úgy tartják, a hasonló hasonlót vonz.
– Kisasszony, maga ékelődik velem?
Halványan elmosolyodik.
– Dehogy, ez csupán egy észrevétel.
– Érdekes észrevételei vannak.
– És még a felét se hallotta! – jelentem ki büszkén.
Ujjaink szorosan összekulcsolódnak, miközben lágyan megforgat
magam körül.
– Mondja, Miss Gray, miért volt ott reggel?
– Éppen arra jártam.
Bődületesen rosszul hazudok. Nem ártana leckéket vennem
Percytől.
– Érdekli az eset?
– Miért ne érdekelne? Mindenkit érdekel Hasfelmetsző.
A szavaimban rideg tények lapulnak. Aligha találni London- szerte
olyan embert, akit ne csigázna fel Hasfelmetsző visszatérte. Mr.
Reed fejét rázva ellenkezik.
– Magát nem a szenzáció foglalkoztatja.
– Csakugyan? Ennyire jól ismerjük egymást?
– Főbb erényeim közé tartozik a kiváló emberismeretem.
Lehetne inkább a hallgatás az egyik erénye, azt még értékelném
is.
– Esetleg kíváncsi a további értékeimre?
– Köszönöm, de már ennyi is bőven elég.
Néhány másodpercre sikerül elhallgattatnom, de tovább nem bírja.
– Tudja, nem kellene ezzel foglalkoznia. Az a férfi egy lelketlen,
kíméletlen gyilkos.
– Férfi? – ragadom ki a szót. – Miért olyan biztos benne, hogy
férfi?
A feltevésem sokként éri. Ismét megpördít. Tenyerét felém nyújtja,
ám én a mellettem lévő férfi kezét kapom el. Most nincs ínyére a
párváltás, a korábbi öntelt vigyor az arcára fagy. Élvezettel táncolom
körbe a termet a bátyám könyvelőjével, Mr. Brownnal. Az idős férfi
kedvesen dicséri kecses mozdulataim. Üdítő egy olyan embernek a
társaságát élvezni, aki nem dühít fel minden pillanatban.
Sajnálatomra nem élvezhetem sokáig, Mr. Reed elkapja a karomat
és határozottan visszaforgat magához.
– Miss Gray, hol is tartottunk?
– Ott, hogy maga csapnivaló táncpartner.
– Hmm... – töprengő arckifejezést ölt magára. – Ezt még nem
mondták.
– Akkor ideje volt, hogy valaki végre megjegyezze.
Kijelentésemet követően közelebb húz magához. Nem illetlen, de
már éppen súrolja annak határát. Mellkasa majdnem az enyémhez
ér. Az illata éppen olyan, mint reggel. Fűszeres, pimasz és könnyed.
Ebből a közelségből egész bódítóan hat. Minden bizonnyal vadászat
céljából locsolta magára.
Szerencsétlen áldozata...
– Meg kell hagyni – fejét balra, majd jobbra billenti –, én is
táncoltam már ügyesebb partnerrel.
Elkerekedik a szemem. A csípős megjegyzéseimmel a férfiak
általában nem tudnak mit kezdeni. Meglepődöttségemet látva ismét
megszólal:
– Netán valami problémája van, kisasszony?
– Nekem? – kérdezek vissza negédesen. – Ugyan semmi.
Még hogy táncolt jobb partnerrel...
Egy óvatlan pillanatban a lábfejére taposok. Nem jajdul fel, csak
halkan felszisszen. Szándékosságomat véletlen balesetnek
álcázom.
– Oh, elnézést! – ártatlan tekintettel pislogok rá. – Kétballábas
vagyok.
Ajka megfeszül, igyekszik elrejteni egy apró mosolyt.
– Ne aggódjon, mindjárt kereshet egy jobb partit.
– Higgye el – közelebb hajol –, már alig várom.
A gondolat, hogy ismét a lábfejére lépjek, ellenállhatatlanul csábít.
Rajtam ugyan ne múljon, felőlem akár már indulhat is.
– Kérem, ne várakoztassa őket – a minket figyelő hölgyek felé
pillantok –, menjen csak.
Hátrébb lépve megpróbálom kihúzni a kezemet az övéből, de ujjai
szorosan fonódnak az enyém köré. Fájdalmat nem okoz, csak jelzi,
esélyem sincs elmenni.
– Milyen férfi lennék, ha a tánc vége előtt magára hagynám?
– Higgye el, Mr. Reed – színpadiasán felsóhajtok –, valahogyan
túlélném.
– Egy úriember akkor sem tesz ilyet.
Az úriember szó hallatán szememet a mennyezet felé emelem. Ez
az önkéntelen reakcióm ismét egy kérdésre ösztönzi.
– Maga szerint nem vagyok az?
– Úriember? – Hanglejtésem már a válaszomat is magában
hordozza.
Nem, határozottan nem az!
– Talán igaza van – hümmög elgondolkodva. – Nem vagyok az.
De néha – közelebb húz magához – a helyzet kívánja meg, hogy ne
legyek az.
Milyen arcátlan!
Alsó ajkára harapva vigyorogni kezd. Egy igazi élvhajhász.
– Tudja, a korábbi feltevése elgondolkodtatott. Maga szerint akár
egy nő is lehet a gyilkos?
 Váratlanul ér a hirtelen témaváltása, de végre érdekesebb irányba
terelődik a beszélgetésünk.
– Maga szerint nem?
– Az igazat megvallva, erősen kétlem, Miss Gray.
– És mi van akkor, ha ez nem Hasfelmetsző műve?
Arcizmai megfeszülnek. Érdekelne, hogy a név okozza a
döbbenetét, vagy az állításom.
– Ön úgy gondolja, nem Jack tért vissza? – kérdezi halkabban.
Lopva körülnéz. Táncparkettre nem illő témát feszegetünk, ezzel ő
is tisztában van.
– Ő az? Talán. De honnan tudhatjuk? Van bármi bizonyítékunk?
– Jogos felvetés – biccent egyetértőén. – A rendőrség most is,
mint évekkel ezelőtt, sötétben tapogatózik.
A Metropolitan rendőrségről mindenki hasonló véleménnyel van.
– Tippelgetnek, találgatnak, de közben azt sem tudják, mihez
kezdjenek. Csupán remélik, hogy az egyik elméletük helytálló lesz. –
Forgatom a szememet.
– Maga milyen nyomon indulna el?
Különös érzés lesz úrrá rajtam. A mélybarna tekintetben egy
pillanatra olyat látok, amit korábban nem. Valódi érdeklődést.
Kíváncsi volna a véleményemre? Ez a gondolat, amilyen gyorsan
érkezett, éppen úgy távozik. Ő is olyan, mint az összes többi. Nem
tekint egyenrangú félnek. A zene elhalkul. Egy villanásnyi szünetet
tartanak, amíg a következő dalba kezdenek. Kezemet kihúzva az
övéből illedelmesen megköszönöm a táncot, és távozok. A bátyám
szerencsére már nem múlatja Turpinnel az időt.
– Látom, élvezted a táncot Victorral.
– Ha számodra ez az élvezet, akkor sajnálom a hölgyeket, akiknek
közük van hozzád.
Szája először megfeszül, majd apró mosollyá alakul át.
– Mit is mondtál, hol találkoztatok reggel?
Sejtettem, hogy nem fog szó nélkül elmenni a megismerkedésünk
mellett.
– A patikában.
– A patikában? – ismétli szavaim, kétkedő tekintettel párosítva.
– Igen, ott.
 – Ezt most el is kellene hinnem? – kezét szorosan összefonja
mellkasa előtt.
– A bizalmatlanságod aggasztó, kedves bátyám.
– Vajon miért... – mormolja.
Több órányi bájcsevej után már rettenetesen unatkozom. A
kötelező körökön túl vagyunk, indulnék haza. Szerencsére
Kristopher nyitott az ötletemre. Amíg ő Mr. Bekett-től búcsúzik, előre
megyek a kocsihoz. Hideg szellő simogatja fedetlen vállam.
Szoknyámat felemelve sietős léptekkel haladok a hosszú
lépcsősoron. A kocsik a szökőkút körül sorakoznak. Miután
észreveszem a miénket, egyenesen felé indulok.
– Katherine! – csuklómra hűvös, nedves ujjak fonódnak.
Megrémülök, de elfojtom a feltörni készülő sikolyt, amikor
meglátom, ki az.
A fene vinné el! Turpin.
Már azt hittem, sikerült őt elkerülni.
– Máris menni készül? – érdeklődik.
– Szerencsére igen, most ha megbocsájt...
Elhúznám a kezem, ám nem ereszt.
– Ugyan – szisszen fel –, azt hittem, jó viszonyt ápolunk.
Jó viszonyt? Ugye csak tréfál? Nincs ember, kit nála jobban
utálnék Londonban.
– A fivérével igencsak érdekes beszélgetésünk volt az este.
– Azt sejtem... – reflektálok enyhe gúnnyal.
Turpint ismerve bordélyházak, tiltott bokszmeccsek, na és persze
a szeszkereskedelem lehetett a téma.
– Nem is kíváncsi, milyen területet érintett a társalgásunk?
– Őszintén megvallva, nem.
Fejrázásom és a válaszom hallatán megrándul az arca. A
feszültségtől egész teste vibrál. Lappangó agressziója felszínre tör.
– A felvágott nyelvén mindenképpen változtatni fogunk! –
vicsorogja.
Minden bizonnyal az alkoholnak köszönhető ködös bódulat az
oka, amiért azt hiszi, bármi köze van ahhoz, amit csinálok.
– Engedjen el! – szólítom fel erélyesen.
 Kérésem szöges ellentétét cselekszi. Erősebben szorítja a
karomat. Olyan közel lép, ami már határozottan kellemetlen.
Méregzöld szemével birtoklón méreget.
– Jobb lesz, ha megszokja a közelségem, Miss Gray.
Szavai arcomra csapódnak. Erős dohány- és rumszag leng
körülötte. Felkavarodik a gyomrom.
Hol van már Kristopher?
– Mr. Turpin!
A mennydörgő hang hallatán mindketten összerezzenünk.
Erőteljes léptek zaja hallatszik az apró kavicsos úton. Turpin rögtön
elengedi a kezem. Ujjainak nyomát néhány óráig még biztosan
magamon érzem. A hang gazdája sebesen közelít. Mr. Reed alakja
rajzolódik ki a sötétből. Szemei villámokat szórnak az előtte álló
férfire, és nem telik el egy perc, Turpin megszégyenülten távozni
kényszerül. Megkönnyebbülve fellélegzem. Éppen köszönetét
készülök mondani, amikor megszólal:
– Miss Gray, maga sokkal tartozik már nekem.
Hálálkodási szándékom nyomban tovaszáll.
– Tessék?
– Harmadjára sietek a segítségére, és még csak egy napja
ismerem.
Micsoda önfényezés.
– Ne aggódjon, Mr. Reed, többször nem fog előfordulni.
– Valóban? Miért olyan biztos ebben?
– Az útjaink nem keresztezik többé egymást, ebben biztos lehet.
– Elszomorítana, ha nem látnám többet. – Ajkát játékosan
lebiggyeszti.
– Igazán? Azért, remélem, nem fogja éjszaka álomba sírni magát.
Közelebb lép. Előrehajol, úgy suttogja kettőnk közé a szavait:
– Még az is előfordulhat.
– Szüksége van netán egy zsebkendőre, amivel felitathatja a
könnyeit?
Ékelődő kérdésemre már nem tud válaszolni, Kristopher jelenik
meg.
– Victor, te mit keresel itt?
 – A húgod társasága roppant mód élvezetes. Mindenképpen
szerettem volna még néhány percet belőle.
– Élvezetes... – horkan fel a fivérem. – Én más szót használnék
rá.
Morcos arckifejezésem láttán mindketten vigyorogni kezdenek.
– További kellemes estét kívánok, Kristopher – biccent. – Miss
Gray...!
Nevemet nyomatékosan, erőteljesebben ejti ki, mint a testvéremét.
A kocsi ablakán kilesve még sokáig nézem Mr. Reed távolodó hátát.
Roppant szemtelen férfi...
 NAPLÓ
Második bejegyzés

Akik London arisztokrata részén élnek, azt hiszik, hogy ez egy nyugodt, békés város, amely
biztonságot és védelmet nyújt. Ez a Jeltételezés nem is állhatna távolabb a valóságtól.
1888 augusztusában megtudta a világ, London minden sötét sarkán veszély leselkedik. A
természet törvényét nem lehet kijátszani.
A gyilkolás, a vérontás maga az élet. Ez vesz körül minket. Csak akiket elvakít a bálok
és a gazdagság fényűzése, az nem látja ezt. Az ember hajlamos elfelejteni a múlandóság
erejét. Ezt csak egy dologgal lehet ellensúlyozni.
Emlékeztetni kell őket...
Ezért gyilkoltam meg a tüdővészes szajhát a jótékonysági bál előtti éjszakán. Azt
akartam, hogy ott is rólam beszéljenek. Színleljék a jókedvet, a derűt, mintha minden
rendben lenne.
De mikor hazafelé mennek, rettegjenek minden árnytól, minden ismeretlen hangtól.
Szeretek játszani, ez az én bűnöm, s jaj nekik, ha ehhez támad kedvem.
Jobb lesz, ha mindenki megjegyzi: London az én játszóterem, nem tudtok elrejtőzni
előlem!
 Katherine

R
eggel az első utam a patikába vezet. Van mit elújságolnom
Emilynek. Az üzletben csak egy vásárló várakozik előttem. Míg
Emily kiszolgálja, én a polcon sorakozó üvegeket csodálom. Olajok,
porok, tinktúrák sorakoznak egymás alatt. A nap sugarai táncot
járnak a színes fiolákon. A fény átvilágít rajtuk, megannyi szín kúszik
fel a falakra.
– Csak ezt viszem – mondja tömören az asszony.
A pultra helyezett zöld üvegcsét gyorsan a zsebébe csúsztatja.
Arcát sötét csuklya rejti. Válla mögött óvatosan hátrapillant. Mikor
meglátja, hogy nézem, zavarba jön. Erőteljes fordulattal pördül meg
és az ajtóhoz siet. Az érmék még pörögnek a pulton, mikor ő kilép és
eltűnik.
Vajon mit vehetett?
– Na mesélj! – bújik át a pult alatt Emily. – Mindent tudni akarok!
Töviről hegyire mindent átrágunk. Jack rejtélye Emilyt szintúgy
felcsigázza, mint engem. Egészen eszement, valóságtól
elrugaszkodott teóriák és elméletek születnek a patika falai között.
– És ha Turpin az?
Hangosan kacagni kezdek.
– Ennyire mulatságosnak tartod a felvetésem?
Kezemet szám elé tartva próbálom elfojtani a nevetést.
– Hasfelmetsző éles eszű, ravasz ember – érvelek. – Turpinről
minden elmondható, csak ez nem.
– Mondasz valamit. Jut eszembe – a pultra csapva jelzi
gondolatának fontosságát –, nem is mesélted, milyen volt a bál.
– Szörnyű.
 – Oh, mily szörnyű sors, mit az élet rád mért. Drága ruhák,
fényűzés, pezsgő és tánc. Sanyarú sors ez... – piszkálódik nevetve.
Számára csábítónak hat a külcsín, csak ennyi, amit lát az
egészből. Pedig már ezerszer elmagyaráztam neki, ezek csupán
inger- szegény összejövetelek. Emily drámaian felsóhajt.
– Oh, istenem, én milyen jól érezném magam egy ilyen
eseményen.
Szoknyáját felemelve körbetáncolja a patikát. Mozdulatai
kecsesek, akár egy kitanított, előkelő úrihölgynek. Elvezettel
dalolászik, miközben pörög és forog.
– Pompás, akkor a következőre elmehetsz helyettem.
Kijelentésem hallatán félbeszakítja a keringőt.
– Igen? A bátyád jó társaságnak ígérkezik – cukkol csilingelő
hangon.
– Emily! – csattanok fel.
– Jól van, jól van. – Kezét védekezőén maga elé emeli. – Akkor
majd a bálon kerítek magamnak egy daliás férfit.
– Daliás férfit... – ismétlem a szavait szemforgatva.
– Hihetetlen vagy. Komolyan egyikük sem keltette fel a figyelmed?
Rögtön ellenkezni kezdek, aztán eszembe jut valaki.
– Igazából de...
Emily szája tátva marad. Szemében kíváncsiság csillan. Izgalom
fűtötte pír ül ki arcára. Mielőtt még elájulna, befejezem.
– Volt valaki, akinek legszívesebben kitekertem volna a nyakát.
Szemöldöke az értetlenségtől magasra szökken.
– Turpin? – találgatással próbálkozik, ám fejrázásomból hamar
rájön, tévedett.
– Ez a férfi még nála is jobban feldühített, öntelt, arrogáns, áhh,
borzasztó egy alak.
Minden szavam komolyan gondolom. Már a puszta emléke is
feldühít. Ugyanakkor eszembe jut, hogy megmentett. Valójában
többször is, de ez mégsem írja felül, mennyire felbosszantott.
– És van neve is ennek a férfinek, akit a mai naptól közösen
gyűlölünk?
– Reed. Victor Reed – fújom ki nevét ajkaim között.
– Hmm, kíváncsi lettem erre a Mr. Reedre.
 Érdeklődése hallatán ösztönösen legyintek.
– Hidd el, jobb, ha nem ismered.
Emily visszamászik a pult mögé. Mikor felbukkan, látom vigyorog.
– Ha bármikor betévedne hozzám, mit adjak neki?
Fejével a raktár felé biccent.
Csábító ajánlat, azt meg kell hagyni.
Az Anderson családnak van egy féltve őrzött titka. A patika egy
rejtett zugában olyan szerek lapulnak, melyek Londonban csak itt
kaphatók. Tiltott listán lévő folyadékok, porok és más elegyek.
Mérgek és vágyfokozó szerek. Borsos árukat nem mindenki képes
megfizetni, de akinek szüksége van a szerek bármelyikére, megoldja
az anyagiakat.
– Te mit ajánlanál?
– Lássuk csak, kedves hölgyem – kezd bele játékosan. – Ahogy a
szavaiból kivettem, az úriember, akiről beszélt, öntelt,
magamutogató, fennhéjázó személy. Igazi élvhajhász!
– Pontosan!
– Az ilyesfajta férfiaknak a büszkeségük a nadrágjukban dagad.
Vajon miképpen lehetne összetörni az önbecsülését? – kérdése után
töprengő arcot vág.
– Erre is van megoldás? – kérdezem döbbenten.
– Már hogyne lenne!
A vágy élénkítésének módjáról hallottam már, de a visszafogása
újdonságként hat rám.
– A hölgy, aki korábban itt járt – biccent az ajtó felé –, szintén erre
keresett orvosságot.
– Komolyan? És kinek vitte a szert? A férjének? Miért volt
egyáltalán szüksége rá?
Emily széttárja karjait. Ez nem az ő dolga. Nem kötik az orrukra,
kinek szánják az édes íz mögé bújtatott keserű pirulát.
– Mi van, ha lebukik?
Ha egy nőt ilyen tetten érnek, akkor az ég óvja attól, ami rá várni
fog.
– Emiatt nem kell, hogy fájjon a fejük. Csak néhány csepp kell
belőle a borba, amit a kiszemeltje meg sem érez. Ármánykodás
csapdájába esik, de ő ezt nem fogja megtudni soha. Magában fogja
keresni a hibát, az önbizalma így törik majd ketté.
Elismerően bólogatok. Emily viccelődve meséli, milyen esetekről
hallott már. A hangos nevetgélés közepette tekintetem az órára
siklik. Meglepődve szembesülök vele, mennyire elszaladt az idő.
– Ideje mennem. – Magamhoz ölelem.
Búcsúzásunkat követően hatalmas lendülettel robbanok ki az
ajtón, és teljes erővel egy férfi mellkasába csapódok. Az ütközést
követően azonnal a homlokomhoz kapok. Elképesztően sajog,
csoda, hogy szét nem repedt.
Milyen erős szegycsont, remélem, nem lesz tőle púpom.
– Kisasszony, jól van?
A kedves hangra lassan leeresztem kezem az arcom elől.
– Igen, persze, én...
A szavak belém fagynak, mikor meglátom, ki áll előttem.
– Már megint maga? – bukik ki belőlem akaratlanul.
Kellett csak emlegetnünk!
– Miss Gray – ő is elcsodálkozik. – Hasonlóan jó reggelt kívánok
én is.
Üdvözlése közben mellkasát dörzsöli.
– Kemény csontozat.
– Hogy mondja?
– A koponyája, kisasszony, igen erős – pontosít apró mosollyal a
szája sarkában.
Viccesnek gondolja magát?
– Ez nézőpont kérdése. Lehet, az ön mellizma gyenge.
Végignézve rajta ezt rögtön elvetem. Testalkata határozottan izmos.
Minden bizonnyal sportol. Netán lovagol?
Zsivány mosolya láttán még a tiltott éjszakai bokszmérkőzések is
eszembe jutnak. ;
– Elnézését kérem, nem láttam, hogy itt van – mentegetőzöm.
– Ezt most el is kellene hinnem?
– Maga szándékossággal vádol? – hangom megemelkedik.
Finoman megigazítja a kabátját. Az utolsó porszemeket is lesöpri,
majd rám emeli mélybarna tekintetét.
– Megfordult a fejemben.
 Lehengerlő, „mindent jobban tudok” tekintettel néz rám. A
hölgyeket biztos ezzel és hamis vigyorával veszi le a lábukról, de ez
nálam nem fog működni.
– Higgye csak el, ha direkt csináltam volna, ennél jobban fájna.
Hirtelen a bátyám rosszalló tekintete villan fel előttem. A falat
kaparná, ha hallaná, milyen szabadszájú vagyok. Vele ellentétben
Mr. Reedet mulattatja a megjegyzésem. Pedig korántsem ez volt a
célom. Frissen borotvált, talán a borbélytól jött. Ruhája makulátlanul
feszül a testén. Erős illatfelhő leng körülötte. Hova tarthat ilyen harci
díszben? Fel sem fogom, milyen tüzetesen szemlélem őt. Csak
akkor eszmélek fel, mikor érdeklődő tekintetével találkozik a
pillantásom. Még mielőtt megszólalhatna, megelőzöm.
– Ma valahogy magasabbnak tűnik.
– A kalap miatt. – Mutatóujjával könnyedén végigsimít fejfedője
peremén.
– Igen, bizonyosan amiatt.
A kiegészítőjét nézve apró grimaszt vágok.
– Nem tetszik? – tekintetét egy röpke pillanatig felfelé emeli.
– Őszintén?
– Kérem.
– Nem, korántsem.
Az ellenszenvem most nem Mr. Reednek szól, hanem a kalapnak.
Sosem szerettem a kalapokat.
Nyers őszinteségem sértő. De ahelyett, hogy morcosán hátat
fordítva magamra hagyna, leemeli a fekete fejfedőt.
– Talán igaza van – simít végig rajta. – Ezek szerint nélküle
tetszetősebbnek gondol.
– Tessék? – szemem méretesre kerekedik. – Én ezt egy szóval
sem mondtam.
– De gondolta.
– Az én gondolataimról magának fogalma sincsen. –
Magabiztosan kihúzom magam.
Karakán fellépésem nem tántorítja el, tovább incselkedik velem.
– Tudja, Miss Gray – nagy levegőt vesz –, a körülöttem lévő
hölgyek általában mind ugyanarról ábrándoznak.
 Önhittsége, úgy tűnik, nem ismer határokat. Ideje félbehagyni a
szócsatát, ha nem vigyázok, vér fog folyni. Jó modoromat
megcsillogtatva inkább illendően elköszönök tőle.
– Elnézést kérek még egyszer. További szép napot, uram!
– Magának is, kisasszony. – Fejét finoman felém biccenti.
Az ajtóból kilépve átveszi a helyem. Távozást színlelek, de még
mindig az üzlet előtt ácsorgók. Mr. Reed a pulthoz lép. Emily
rögtön felfigyel a férfi vonzó külsejére. Serényen igazgatja szőke
hajzuhatagát és a ruháját. Igyekszem elkapni a tekintetét, jelezni
szeretnék neki, de hiába, szeme a férfire szegeződik. Amikor egy
kósza pillantást vet az ablak felé, végre észrevesz. Heves
mutogatásokkal jelzem, hogy erről a férfiról beszéltem korábban.
Magasra húzza a szemöldökét, nem érti, mit próbálok tudtára adni.
Lassan artikulálni kezdek, hátha így könnyebben megért.
Ő... vele... táncoltam... tegnap.
Miközben a szavakat tökéletesre formálom a számmal, ujjammal
erőteljes bökéseket mérek a férfi felé. Sajnos, az egyik mozdulatom
a tervezettnél hevesebbre sikerül. Mutatóujjam hangosan koppan a
patika ablakán. Emily kék szeme hatalmasra kerekedik.
Ügyetlenségemre nemcsak ő figyel fel. Mr. Reed felém fordul, lassan
végigmér, éppen úgy, ahogy én tettem korábban. Elmosolyodik,
majd szabad kezével lágyan int. Mielőtt az arcom bíbor színre
váltana, biccentek, és azonnal távozom. Felettébb kellemetlen
helyzetbe hoztam magam. Még szerencse, hogy nem kell többet
találkoznom vele. A közelgő Édes Pehely előtt tömött sor kígyózik.
Az orrom vanília és porcukor ínycsiklandó illatával telítődik. Az üzlet
ajtaján kilépő férfit rögtön felismerem. Mennyi ismerősbe botlok ma
reggel! Azonban ebben a találkozóban már örömömet lelem.
– Percy! – Örülök meg a boltból kilépő alaknak.
Teli szájjal integet, egy meggyes pitét szorongat a kezében. Ahogy
elnézem a porcukros arcát és pimasz vigyorát, eszembe jut a nap,
amikor megismerkedtünk.

Amikor először léptem komorna nélkül az utcára, csupán két

sarokra, a Hill útig engedtek. De a lábaimnak nem bírtam megálljt
parancsolni. Egészen London leghíresebb szappanboltjáig mentem.
Elmélyülten nézegettem, tapogattam, szagolgattam az előttem
sorakozó árukat, mígnem az egyik különösen megtetszett. Éppen
egy papírzacskóba készültem belecsúsztatni, amikor valaki
megpiszkálta az oldalamat.
– Én azt biztosan nem venném meg – sutyorogta a mellettem álló
hullámos hajú férfi.
Kedvesen mosolyogtam, de egy idegennek a véleményére nem
sokat adtam.
– Maga tudja – hümmögte, mikor meglátta, hogy figyelmen kívül
hagyom a tanácsát.
Sarkon fordult, á továbbállt. Ez egy félnótás. Nincs jobb teendője
annál, hogy beleüsse az orrát mások dolgába? A szappant
A zacskóba csúsztattam, de a pénztárig már nem jutottam. A
szivacsok felé kanyarodtam, ahol a kotnyeles idegen ácsorgott.
– Miért nem venné meg? – kérdeztem halkan.
– Mert penészes.
– Dehogy penészes!
Szemöldökét felhúzva biccentett egyet.
– Akkor nem az.
Korábbi önteltségem helyébe bizonytalanság lépett. Az arca elé
toltam a választott szappant.
– Semmi baja nincsen.
– Akkor ez mi? – mutatott az egyik zöld foltra.
– Mentalevél.
– Ha úgy gondolja, akkor vegye meg nyugodtan.
Ezután sietős léptekkel távozott az üzletből. Micsoda egy bolond
férfi. Még egy mentalevelet sem képes felismerni. Eszement, vagy
sem, határozott vásárlási szándékomat végül sikeresen
meghiúsította. Az utcára kilépve láttam, ahogy a bolttól pár méterre
fülig érő szájjal almát rágcsált.
– Nem vette meg – szökkent mellém vidáman.
– Nem.
Fogai alatt csak úgy roppantak a lédús almadarabok.
– Kár, pedig semmi baja nem volt – nyögte, miután lenyelt egy
nagyobb falatot.
Megtorpantam.
 – De akkor mégis miért mondta, hogy penészes? – indulat
lappangott a hangomban.
Vállát megvonva vigyorogni kezdett. Egyre biztosabb voltam
benne, hogy megszökött egy tébolydából.
– Az emberek megvezethetőek, csak tudni kell hatni rájuk.
Kijelentése magabiztossággal volt teli.
– Na és maga tudja, hogyan kell hatást gyakorolni? – kérdeztem
kételkedő grimasszal.
– A jelek szerint – tekintetünk összetalálkozott – igen.

Percy a London társadalmi rétegeit elválasztó határvonal mellett

lakik. A bérházától csupán néhány utcányira van a whitechapeli
nyomornegyed.
– Képes voltál ezért idejönni? – bökök a süteményre.
Percy mutatóujját felemelve türelemre int, amíg lenyeli a szájában
bukfencező falatot.
– Kóstoltad már?
Határozottan bólintok.
– Akkor nem értem a kérdést – tárja szét kezét fülig érő szájjal. –
A világ végére is elmennék ezért a mennyei csemegéért.
– Micsoda elszántság egy pite iránt, kíváncsi vagyok, mi lesz, ha
egy hölgyért leszel ennyire oda.
– Szerencsés lesz, az biztos... – vágja rá. – Jó is, hogy
találkoztunk, a tudomásomra jutott egy-két érdekes, titkos
információ.
Az utolsó szavakat egy kacsintással nyomatékosítja.
– Érdekes és titkos? Percy Pitt, te aztán tudod, mivel vegyél le a
lábamról.
Bókom hallatán elmosolyodik. Miközben hazakísér, elárulja, hogy
a fülébe jutott a rendőrség által felkért legújabb pszichiáter, Mr. Puck
szakvéleménye. Hasfelmetsző Jack minden bizonnyal egy
pszichopata. A külvilág számára elbűvölő, minden gyanú fölött álló
személy. Egy megnyerő álarc mögé bújt valódi szörnyeteg. Számára
mindenki csak eszköz és játékszer. A színlelés nagymestere.
Ezek alapján egy színész ú lehetne a gyanúsított.
 Kénye kedve szerint manipulálja környezetét. A doktor szerint az
ilyesfajta gyilkosok a halál beállta után is szeretik még nézni az
áldozatukat.
Elképzelhető, hogy visszatér a tetthelyre?
A helyszín körül mindig nagy tömeg tolong. Könnyedén
elvegyülhet az emberek között. Talán abban leli élvezetét, ha látja a
riadalmat, a tanácstalanságot, érzi a kézzel tapintható félelmet.
Percy elé tárom elméletemet, mire egy érdekes gondolat üt szöget a
fejébe.
– Na és a temető?
– A temető? – ismétlem különös hanglejtéssel.
– Mi van, ha az tölti el élvezettel, hogy végignézi az áldozat
temetését?
Bizarr grimasz torzítja el arcomat. Ez tökéletesen illene Has-
felmetsző beteg elméjéhez.
– A temetéseken kevesen szoktak lenni, ott könnyedén lebukhat.
– Ez igaz – hümmögi Percy. – És ha éjszaka meglátogatja a
sírokat?
– Nem rossz felvetés – helyeselek. – Na és a rendőrség mihez
kezd az új információkkal? Hasznosítják valamelyiket?
Percy nevetve a fejét rázza.
– Chapman tegnap ismét a zsidó orvosokra és hentesekre állította
rá az embereit.
– Hogyan? – mordulok fel.
A történelem ismétli önmagát. A henteseket és mészárosokat
egyszer már kihúzták a gyanúsítottak köréből. Hihetetlen, képesek a
négy évvel ezelőtti sikertelen teóriákhoz visszanyúlni.
– Nem értem, miért csodálkozol. Thomas Bond rendőrségi orvos
’88 októberében határozottan kijelentette, hogy a gyilkos nem
rendelkezik semmiféle tudományos vagy anatómiai tudással. Ennek
ellenére kiket tartottak szemmel? Na, kiket?
– Az orvosokat...
– Hát persze – összecsapja a tenyerét. – Teljesen logikus, nem
igaz?
A Metropolitan rendőrség mindig képes meglepni, sajnos nem a
szó pozitív értelmében.
 – És a pszichiáter véleménye?
– Meghallgatták, jegyzőkönyvbe vették, de ennél több figyelmet
nem szentelnek neki.
– Ezt egyszerűen nem akarom elhinni! – fújtatok dühösen.
Amíg ilyen emberek irányítják a város védelmét, mint Mr.
Chapman, Jack kénye-kedvére gyilkolhat.
– És a régi gyanúsítottak? Őket nem veszik elő újra?
Három ujját felmutatva jelzi a fő gyanúsítottak számát. Montague
John Druitt, Aaron Kosminsky és Michael Ostrog. John évekkel
ezelőtt belefulladt a Temzébe. Zsebei kövekkel voltak tele, vélhetően
öngyilkosságot követett el. Aaron egy whitechapeli zsidó. Gyilkos
hajlamú nőgyűlölő. Sorozatosan erőszakos viselkedést tanúsított
prostituáltak irányába. Csakhogy őt három éve elme- gyógyintézetbe
zárták. Michael egy büntetett előéletű orvos. Többen is
megerősítették, hogy sebészkéseket és más orvosi eszközöket
hordott a zsebeiben. Emberölési kísérlet miatt szintén tébolydába
utalták. Percy összecsukja ujjait, jelezve, senki sem maradt, akit
lehetséges elkövetőként számba vehetnénk.
– Talán valamelyikük megszökött a tébolydából – vetem fel
bizakodva.
Percy megrázza a fejét. A London News ennek már utánajárt.
Mindkét férfi évek óta az elmegyógyintézet falai között tartózkodik.
Egy pillanatra sem hagyták el az épületet. Ezek szerint új
gyanúsítottat kell keresni.
– Olyan emberre kell gyanakodni, aki könnyűszerrel hozzáférhet a
gyilkos eszközhöz. Elvégre a nyilvános fegyverviselést törvény tiltja
– jegyzem meg izgatottan. – Talán ezen a vonalon kellene elindulni.
Percy somolyogva ellenkezik.
– Szórakoztat a jóhiszeműséged. Te tényleg azt hiszed, hogy a
férfiak többsége nem hord magánál kést vagy bicskát?
– De hát a törvény tiltja.
– Ahogy az izgatószerek fogyasztását is – vágja rá.
Igaza van. A társadalmi életben szerepet játszó férfiak
előszeretettel fogyasztanak arzént és sztrichnint. Ezek a
veszedelmes szerek az Aranylevendulából is beszerezhetőek. Emily
többször említette, mennyien váltak az arzén rabszolgájává.
 Csalódottan felsóhajtok. Minden ötletem kudarc. Jelenleg nem
találok egyetlen szem morzsát sem, amin elindulhatnék. Illetve ha
jobban belegondolok...
– Percy, nem tudod, a tegnapi áldozatot már elföldelték? –
Ártatlanul pillanatok rá, de azonnal megtorpan.
Szokatlan módon komoly arckifejezést ölt magára.
– Tudom, mi jár a fejedben. – Érinti meg a halántékom. – Ezt most
azonnal felejtsd el!
Hangja kemény és utasító.
– Gondolj csak bele, mi van, ha az elméleted helytálló? Ha
valóban megnézi a sírokat. Akkor a temetőben rajtakaphatnánk.
– Katherine! Komolyan mondom, ezt felejtsd el! – mélyről jövő
aggodalom cseng hangjában.
Igyekszem megnyugtatni, de ennél jobban ismer. Tudja, hogy
szándékomban áll ellátogatni a temetőbe. Ujjaival a tarkóját
masszírozza, majd egy hatalmas sóhajt követően megszólal.
– Rendben, van egy ötletem.
Szavai hallatán sebesebben buzog a vér az ereimben.
– Ismerek egy lámpagyújtogatót, Alfredot. Az ő hatásköréhez
tartozik a Brompton temető. Beszélek vele, hogy járjon nyitott
szemmel este. Ez megfelel?
Kezdetnek igen.
Hevesen bólogatok. A remény fénye újra felcsillan előttem.
Elszántságom nem ismer határokat. Le fogom buktatni Hasfelmetsző
Jacket!
 NAPLÓ
Harmadik bejegyzés

Azt hiszem, ideje lenne küldeni egy lehelet a Scotland Yard féleszű idiótáinak. Muszáj
segítenem nekik, azt se tudják, merre induljanak. Eddig csak jelentéktelen szajhákat írtak a
számlámra, (gondoltam, ideje összezavarni őket. A rendőrség már most sem bír rémületes
tetteimmel. Megint a zsidó orvosok? Micsoda idióta banda. Es ezek kezében Van a Város
biztonsága...
Sokan azt suttogják, a történelem megismétli önmagát. A négy évvel ezelőtti
mészárlások képei kínozzák őket. A keleti vég nyomornegyedének lakói újfent aggódva
lépnek ki az utcára, de mi lenne, ha a kiszemeltem most nem közülük kerülne ki?
Whitechapelt elhagyva is sok mocsokkal lehet találkozni, főként ott, ahol az ember nem is
gondolná. Érdemes a nemesi családok háza tóján is körülnézni.
A fényűző Taylor családot sokan ismerik. Nevüket gazdagság és pompa övezi. Kíváncsi
lennék, tudja-e valaki, milyen titkot rejteget a ház úrnője. Hányan tudják, mit csinál az éj
leple alatt, mikor már mindenki nyugovóra tért? Ő a tökéletes példa arra, mit ér a házastársi
eskü. Pazar menyegző keretében kimondták a boldogító igent, na és miért? Hogy egymás
mellett öregedjenek meg? Azért, hogy egymás testén kívül máshol ne keressenek örömet?
Ugyan...
A boldogan éltek egészen addig tart, míg az állatias ösztönöket kordában tudjuk tartani.
Aki mást hisz, az rettenetesen naiv.
A szerelmet és hűséget ígérő szavak az idő múlásával megfakulnak. Mindenkinek kell az
újdonság, az izgalom, ezt kár lenne tagadni. Valljuk be, a férfiaknak egyszerűbb dolguk Van,
hiszen a nők hajlamosak szemet hunyni a szajhákkal töltött éjszakák fölött. Amíg az
anyagiak biztosítja vannak, és a nő jó hírén nem esik csorba, a férfi oda és akkor teszi be,
ahova akarja. Na de mi a helyzet a hölgyekkel, asszonyokkal? Az ő szájukból sosem
halljuk, hogy más ágaskodó nemi szerve után áhítoznak. Oh, pedig áhítoznak. Én már csak
tudom, a nők sokkal rosszabbak a férfiaknál. A végy bennük épp olyan hevesen tombol, ha
nem hevesebben, mint a férjükben. Legtöbbjük mégsem tesz semmit. Beletörődve
sorsukba élik le életüket, esküjüket betartva. Sanyarú sors ez, amivel nem mindenki
elégszik meg. Ahogyan a következő kiszemeltem se...
 Katherine

K
opogás, újabb kopogás. Próbálom figyelmen kívül hagyni, de a
szemem lassan kinyílik.
– Szabad! – nyöszörgőm, és átfordulok a másik oldalamra.
– Jó reggelt, kisasszony! – üdvözöl Martha. – Elnézést kérek a
korai zavarásért, látogatója érkezett.
Az órára nézek. Éppen csak hét múlt.
Látogató? Ilyen korán?
– Kicsoda? – érdeklődöm ásítozva.
– Mr. Pitt.
Percy?
Közel egy hét telt el a találkozónk óta, talán végre megtudott
valamit.
– Kérem, mondja meg neki, tíz percen belül lent leszek!
Elképesztő gyorsasággal ugróm ki a meleg paplan ölelése alól.
Magam is meglepődök, de Eliza segítségével percre pontosan
elkészülök. Már az emeleten hallom Percy harsány nevetését.
Visszhangzik tőle az egész ház. A lépcsőfokokat szelve Martha
kuncogása is megüti a fülemet. Minden bizonnyal kissé
szemérmetlen viccekkel szórakoztatja. Amint meglátnak, igyekeznek
komolyságot erőltetni az arcukra. Nem mondanám, hogy sikerrel
járnak.
– Szép jó reggelt! – köszönt Percy mosolyogva.
– Neked is!
– Minek köszönhetem a korai látogatásod?
– A kocsi kint vár – fejével a kijárat felé int. – Útközben elmondom.
Furcsállom, hogy nem mondja el, miért jött, de minden további
kérdés nélkül bólintok.
 – Rendben, csak szólok Kristophernek, hogy...
– Kisasszony, a fivére nincs itthon – szakít félbe Martha.
– Hova ment ilyen korán?
– Igazából még haza sem jött.
Hát persze...
Ő gondtalanul átmulathatja az éjszakát. Prostituáltakban és
szeszben fürdőzve, elvárásoktól mentesen éli az életét. És még van
képe felelősségről szónokolni? Mielőtt haragom sűrű füstje
beborítaná elmém, távozunk. Az utcára kilépve egy esőcsepp hullik
arcomra. Az égre emelem tekintetem. Sűrű, sötét felhők
gomolyognak fölöttünk.
– Mióta Jack visszatért, még a napsugarak is elkerülik Londont.
Percy drámai megjegyzését egy mosollyal jutalmazom.
A napsugarak mindig is elkerülték Londont!
– Az ilyesfajta megrázó kijelentések színpadra valók.
– Ha tudni szeretnéd, néhanapján beugrom segédkezni a
Criterionba.
– A Criterionba?
Nagyon meglepődöm. A színháznak korábban rossz híre volt, bár
mióta felújították, azt rebesgetik, hogy ez megváltozott. De engem
nem könnyű meggyőzni. A szellőztetés hiánya miatt egyszer már
bezárták. Ennek ellenére még mindig egy pincében van, harminc
lábbal az utcaszint alatt.
– Eljöhetnél megnézni a legújabb darabot, szerintem tetszene.
– Mi a címe?
– Siess az esküvőre – válaszol vigyorogva.
Nagyon jól tudja, mi a véleményem a házasságról. A többi hálózó
hölggyel ellentétben engem korántsem tüzel fel a menyegző
gondolata.
– Roppant érdekesnek hangzik – válaszolom iróniától csöpögve. –
Esetleg te is kaptál szerepet benne?
– Még szép – vágja rá büszkén.
– Valóban? És mit osztottak rád? Fa vagy netán utcai lámpa
vagy?
Percy fejét hátrahajtva hangosan nevetni kezd, majd besegít a
kocsiba.
 – Néhanapján képzeld, még bokor is lehetek.
Jókedvűen indulunk utunkra, de amint elmondja, hová tartunk, a
hangulat feszültté válik. Sejtésem beigazolódik, Jackről van szó.
Ismét vért ontott. Ám most olyat tett, amit korábban soha. Átlépte a
határvonalat, nem a whitechapeli nyomornegyedben gyilkolt.
Áldozatát a Glasshouse utcában, London egyik legelőkelőbb
környékén találták meg.
Vajon minek köszönhetően lépett ki a komfortzónából?
– Ki az áldozat? – kérdezem nyugtalanul.
– Penelope Taylor.
A Taylor család háziasszonya.
Döbbenet ül az arcomra. Jack listáján eddig csak örömlányok
szerepeltek. Megunta volna őket? Kíméletlen lelke valami
változatosságra éhezett? Eszembe jut a bál, amit a Taylor család
rendezett. Egy pillanatra elakad a lélegzetem. Lehet, Jack már akkor
kiszemelte magának Pénelopét?
– Mutatok valamit. – Percy vad kotorászást követően egy
összehajtott papírt húz elő a zsebéből. Szétnyitja, egy fotót nyújt
felém.
– Ez tegnap este érkezett a Scotland Yardra.
Borzongás fut végig a gerincemen. A kezemen lévő szőrszálak
feszes vigyázban állnak. „Kedves Főnök!”, éppen ez a megszólítás
szerepelt a négy évvel ezelőtti levélben is. Ha ragaszkodik a
megszokott dolgokhoz, akkor most miért egy nemes úrihölgy az
áldozata? Érdekes ellentmondás...
– Milyen gúnyos és merész hangnem. Mint aki...
– Meg van győződve arról, hogy nem kapják el soha – fejezi be.
– Pontosan!
– Kettőnk közt szólva – előrébb dől –, van mire alapoznia.
Bólintok. Négy évvel ezelőtt is gond nélkül megléphetett.
Emlékszem, az első levelét nyilvánosságra hozta a rendőrség.
Röplapokként terjesztették az iromány másolatát. Remélték, hogy
valaki felismeri a kézírást. Persze a próbálkozás kudarcba fulladt.
Vajon mihez kezdenek az új, fenyegető üzenettel?
– A pánik egyre nagyobb méreteket ölt – sóhajt fel Percy. – A
rendőrségen óriási a nyomás. Képzeld csak el, mi lesz, ha
nyilvánosságra kerül a levél, és kiderül, Mrs. Taylor az új áldozat?
A keleti vég félelme minden nappal egyre csak nő. Ha a
rendőrségnek nem sikerül rövidesen valamilyen eredményt
felmutatni, akkor lázongások törnek ki. Percy szerint Jack levelét
nem hozzák le a lapok. Mr. Chapman hírzárlatot rendelt el. Amikor
észreveszem, hogy a kocsis nem a Piccadilly felé veszi az útját,
értetlenül ránézek.
– Azt hittem, a tetthelyre igyekszünk.
Percy fejét ingatva kémlel kifelé.
– Mrs. Taylor már a halottasházban van.
– Máris? – hőkölök fel. – Nem azt mondtad, hogy hajnalban
találták meg?
– Ne viccelj! – Lekicsinylő grimaszt villant rám. – Egy gazdag úrinő
teteme nem lehet a pornépet szórakoztató látványosság.
A hangjából süt a megvetés, megértem. Miért érdemel más
bánásmódot az, aki tehetősebb? Hiszen, ha eljön a vég,
mindannyian ugyanoda kerülünk és ugyanannyit érünk. A többi
áldozat is megérdemelte volna ezt a tisztességet. Őket mégis
kényük kedvük szerint bámulhatták az emberek, mint a
vándorcirkusz szereplőit.
– De akkor mégis hová tartunk?
A kocsi lefékez. A lovak nyerítve jelzik, megérkeztünk.
– Mindjárt megtudod.
Kitessékel a kocsiból. A fekete vaskapu felett egy ütött-kopott
tábla lóg. A szél hintáztatja, ütemesen, fülsértőén nyikorog.
Halottasház, áll rajta fehérrel felfestve.
Szemeim óriásira kerekednek, még pislogni is elfelejtek. Lassú,
szaggatott léptekkel mászom ki a kocsiból. Percy, látván döbbent
arcomat, vigyorogni kezd. Int a kocsisnak, aztán közelebb lép
hozzám.
 – Kizárt! Nem fognak beengedni – közlöm vele a rideg, hervasztó
tényeket, amit neki is tudnia kellene.
– Bízd ide! – Ütögeti meg diadalittasan mellkasát.
– Ezt hogy érted?
– Vannak kapcsolataim – büszkén rám kacsint.
– Kapcsolataid? – ráncolom a homlokom.
Zavartan megvakarja a fejét.
– Na jó, odavan értem a házfelügyelő lánya.
– Percy Pitt! – csattanok fel. – Képes vagy kihasználni egy
védtelen lány érzelmeit? Micsoda alantas húzás ez.
Szemforgatva megragadja a kezem és átvonszol a kapun.
– Ha fele olyan jól ismernéd, mint én, nem neveznéd védtelennek
– súgja hátra a válla fölött.
Az udvarban fekete kocsik sorakoznak. A megszokott hófehér
díszes függönyök helyett az ablakokat sűrű szövésű, fekete anyagok
takarják. A bejárat küszöbét átlépve mintha a nappal éjjé
formálódna. A falak koszosak és nedvesek. A folyosót csupán
néhány lámpás halovány fénye világítja meg. Talpunk alatt tégla-
morzsalék ropog. Az első ajtón gond nélkül átjutunk. A házmester
lánya faggatózás nélkül enged át. Szemében azonban féltékenység
csillan. Ez egyértelműen nekem szól. A következő bejáratot már
rendőrök vigyázzák. Azt hiszem, ennyi volt, kétlem, hogy önként és
dalolva beengednek.
– Legyél természetes – motyogja halkan Percy.
– Természetes?
– Jó napot, uraim! – hangjától visszhangzik a keskeny folyosó.
Végtagjaim megfeszülnek az izgalomtól. Szaporábban szívom be
a porral telített levegőt. Az egyik rendőr nagydarab, termetes férfi.
Elképesztően magas, súlyra legalább kétszer annyit nyom, mint
Percy. Érdes, mély hangjától és zord ábrázatától félelem fut végig a
gerincemen. Arról érdeklődik, kik vagyunk, és mit keresünk itt. Ha
azt mondom, újságíró vagyok, nem jutok tovább. Ezzel a már jól
bevált kártyával itt nem hozakodhatok elő. Mielőtt bármi elhagyná a
számat, Percy megszólal.
– Percy Pitt, a London News fotósa. – Jobbját a férfi felé nyújtja,
aki viszonozza a gesztust.
 Erősen megszorítja a kezét. Hallani vélem Percy ujjperceinek halk
roppanását. Persze, a méltósága nem engedi, hogy hangot adjon
fájdalmának. Csendesen szuszogva rázza maga mellett
megnyomorgatott kezét. Nagy levegőt vesz.
– Csupán elkísértem a hölgyet. Mrs – felém fordul – Hopesot, aki
az elhunyt nővérének másodunoka-testvére.
Ez a félbolond! Már megint hazudik!
Egyszer rács mögé juttat, ebben biztos vagyok. A rendőrök
kalapjukat megemelve üdvözölnek. Igyekszem eleget tenni a korábbi
„legyél természetes” kérésnek, de a homlokomról lecsorgó
izzadságcseppek rám cáfolnak. Biztos vagyok bejutásunk
sikertelenségében.
Magam sem hiszem el, de némi tanakodás után a rendőrök utat
nyitnak. Talán a szoros családi kötelék hatotta meg őket vagy Percy
hiteles előadása, ki tudja. A korhadt faajtón belépve fojtogató bűz
csapja meg az orromat. Émelyítő. Mindketten zsebkendővel takarjuk
arcunkat. Az alagsorba lépcsősor vezet, a végére érve egy hosszú,
fénytelen folyosón találjuk magunkat. Az első ajtón bekopogunk.
Hamar megkapjuk az engedélyt a belépésre. A küszöböt átlépve egy
magasan csempézett helyiségbe érkezünk. Tőlünk néhány méterre
ott fekszik az áldozat, testében éppen könyékig elmerül egy férfi. A
szürkés színű test meztelen, egyetlen része sincs letakarva. Mellette
egy kis asztalon csipeszek, kések, csontvágók és fűrészek. A vér
sötéten csillan meg rajtuk. Egy pillanatra megrökönyödöm.
Kezemmel Percy kézfeje után kapok. Erősen szorítom.
– Szólj, ha nem bírod – súgja oda.
Lépteiket hallva a boncnok felegyenesedik, és felénk fordul.
– Hát maguk?
Percy a bőrkötényes férfi felé nyújtja kezét, ám hamar észbe kap.
Kézfogást mellőzve bemutatkozik, majd ismét egy hatalmas
hazugságot állít rólam. Olyan élethű az előadása, hogy egy pillanatig
én magam is hitelt adok a szavának. A boncnok egy ideig vizslatja
arcunkat, végül vállrándítva folytatja munkáját. Bátyám szerint, aki
erre a pályára téved, az végtelenül nyers és érzéketlen.
Az áldozat mellkasa felnyitva tátong. Epe íze kúszik fel a
torkomon. Rosszullét mardos. Erősnek kell lennem. Nem tudom,
merre nézzek, mindenhol meztelen testrészek. Végül az előttem
heverő Penelope lábfejét választom. A bokájára kötözött rendőrségi
cédulát bámulom.
– Na és mit akarnak? – kérdezi az idős férfi hanyagul.
– Szeretnénk tudni, mi okozta a halálát – feleli Percy.
Fejét felszegi, mellkasát peckesen előretolja. Karakán fellépésével
egészen férfias benyomást kelt. De a dokit nem hatja meg. Unott
tekintettel végigméri, majd vérben és belsőségdarabokban úszó
ujjaival a nő nyakára bök. A sötét foltok mellett egy hosszú vágott
seb is van.
– Az ő torkát is elvágta, ebbe halt bele – mormolja Percy,
miközben a vágásra mutat.
A férfi fejét rázza az állítása hallatán.
– Úgy hiszem, erre csak a látszat miatt volt szükség.
A doktor érdekes észrevételt oszt meg velük. Jack korábbi
áldozatait is ő vizsgálta meg. Négy évvel ezelőtt kivétel nélkül
mindegyiknek csigolyáig átvágta a nyakát. A bőr és a szövetek
súlyosan roncsolódtak. Egyértelmű, hogy lefejezéssel próbálkozott.
Ezzel szemben a mostani három áldozatnál csupán egy tiszta, éles,
ugyanakkor nem túl mély vágás volt a nyakon.
Az asztalt megkerülve átsétál a másik oldalra. Cipőjének talpa
fülsértőén nyikorog a padlón. Ahogy elhalad mellettünk, a vér
összetéveszthetetlen fémes, szúrós szaga csapja meg az orromat.
– Rengeteg vért vesztett – közli, miközben Mrs. Taylor száját
próbálja szétnyitni. – Tudják, az alvadt vérnél nincs jobb ragasztó.
A megjegyzés hallatán a gyomrom vad bukfencezésbe kezd. Az
áldozat ajkai erősen összetapadtak, de egy gyomorforgató hang
kíséretében végül a boncnoknak sikerül elválasztania egymástól.
Percy tűrőképessége eddig tartott. Mutatóujját felemelve távolabb
megy. Szemem sarkából látom, ahogy a falnak támaszkodva
hangosan szuszog. Egy füzet hever a boncnok melletti asztalon.
Lapjai sötét nedvtől maszatosak. Rettentően csúnyán ír, alig bírom
elolvasni a szavakat.
Az agy normális. A tápcsatorna gyulladt, gégén kisebb fekélyek. A
tüdő sérült. Szív hiányzik.
 Nincs szíve? Tehát most azt vitte el. De miért pont a szívét? A
doktor megköszörüli a torkát. Felpillantok.
– Nézze csak... – kezével közelebb invitál.
Egy pillanatra behunyom a szemem, erőt veszek magamon. Ki
tudja, mire számíthatok.
– A szájüreg tele van vérrel.
Egy határozott mozdulattal nagyobbra nyitja a száját, az állkapcsa
hatalmasat roppan. Mintha éppen eltört volna. A fogakon sötét,
alvadt vérfoltok éktelenkednek. Erősen szorítom a szoknyám szélét.
Ilyeneket mutat egy hozzátartozónak? Ez az ember nem komplett,
az már egyszer biztos. Nyers és érzéketlen.
– De van itt még más érdekesség is.
Az asztalon lévő kis tálra bök, amiben valamilyen eldeformálódott
szerv van.
– Ez meg micsoda?
– A mája.
– Ez a mája? – teszem fel a kérdést bizonytalanul.
Számtalan órát töltöttem a fivérem orvosi könyveinek
lapozgatásával. Éjjelente a gyertya lángja mellett átfogóan
tanulmányoztam az emberi test részeit. Ezért pontosan tudom, hogy
ennek korántsem így kellene kinéznie.
– A fűzőnek köszönhető ez az amorf forma.
Kezébe veszi a nedves szervet, ami cuppogó, fröcsögő hangot
hallat. Nehezemre esik véka alá rejteni gyengeségem. Szerencsére
győzedelmeskedek a viszolygás felett. Ám Percynek ez már
korántsem sikerül. Hangosan kapkodja a levegőt, ezzel mindkettőnk
figyelmét magára vonja.
– Elnézést – nyögdécseli halkan, miközben elfehéredett ábrázatát
törölgeti.
A doki ezt látva csóválni kezdi fejét, majd ismét rám tekint.
– Ezeket a mély barázdákat – ujjait a mélyedésekre helyezi – a
szoros fűzőnek köszönheti az áldozat.
A rosszullét engem is kerülget, de igyekszem azt alkalmazni, amit
bátyámtól hallottam. „Ez csupán egy megoldandó eset. Egy eset,
nem több.”
Csak ilyen hozzáállással lehet az emberből orvos.
 Néhány nő képes a karcsú derékért még az ájulást és a levegő
hiányát is beáldozni. De az, hogy annyira megkínozzák magukat,
hogy még egy belső szervük is deformálódik, számomra már
felfoghatatlan. Az ilyen szorosra húzott fűző mérhetetlen fájdalmat
okozhatott a viselőjének. Mégis milyen mértékű elmeháborodás
szükséges ehhez?
– Idővel a fűző végzett volna vele.
– Csakhogy Jack előbb megtalálta – suttogom.
A doki egyszeriben gyanakvó tekintettel kezd méregetni. Bozontos
ősz szemöldökét kétkedőén magasra húzza.
– Magácska felettébb jól viseli a látványt.
Gyorsabban kezdem venni a levegőt.
– Tudja – nagyot nyelek –, csak próbálok erős lenni – hangomat a
mondat végén megremegtetem, mint egy érzékeny dáma.
A szemem szélét pedig törölgetni kezdem, mintha
könnycseppeket itatnék fel. A hiteles előadás érdekében még
szipogni is elkezdek. Ez különösebben nem hatja meg, arca nem a
bizalomról árulkodik. Szerencsére kis idő múltán kétkedő ráncai, a
nemtörődömségnek köszönhetően, kisimulnak.
– Tehát ott tartottunk...
– Hogy ezek nem friss sérülések? – vágok a szavába.
– Nem. Ez viszont – mutat a májon lévő lyukra – friss.
Tehát kilyukadt a mája. De akkor miért volt szüksége a fojtogatás
látszatára? És mi lehetett a gyilkos fegyver? Elképzelések sokasága
cikázik fejemben.
A boncnok mintha olvasna gondolataimban, válaszol fel nem tett
kérdésemre.
– Nem kés okozta.
– Valamilyen penge?
Hümmögve a fejét csóválja.
– Tőr esetleg?
Még mindig a kobakját rázza. Erősen töröm a fejemet, mi jöhet
még számításba. Egy körömvágó ollóval csak nem szúrhatta át a
máját!
– A gyilkos fegyver és a tettes egyaránt itt van a helyiségben,
kisasszony.
 A kemény szavak élesen hasítanak a levegőbe. Az új információ
hallatán még lélegezni is elfelejtek.
– Itt? A helyiségben? – kérdezek vissza döbbenten, hátha csak
félrehallottam, amit mondott.
A doktor, megkerülve az áldozatot, az egyik fal mögé sétál.
Kutakodni kezd, majd a kezében egy ruhadarabbal visszatér.
Egy törtfehér színű fűzőt tart a kezében. Mikor megfordítja, látom,
vörös foltok tarkítják a méregdrága anyagot.
– Ez vér? – mutatok a sötét pecsétekre.
– Bor – feleli tömören.
Mit keres bor a fűzőn? Ha Jack italozás közben kapta el Mrs.
Taylort, akkor biztosan nem az utcán érte a vég. Talán sikerült
bejutnia a Taylor-házba?
– A merénylő nem mocskolta be kezét, a fűző végzett a hölggyel.
Nézze – ujjaival az áldozat tüdején lévő lyukra mutat.
A gyomrom összerándul, ahogy elképzelem, micsoda fájdalmakat
élhetett át, míg a halál beállt. A doki részletesen kifejti, szerinte mi
történhetett. A sérüléseket Mrs. Taylor bordái okozták. A mellüregbe
nyúló szaggatott bordaélek komoly károsodást vittek véghez. Az éles
végek által keletkezett lyuk vért juttatott a mellkasüregbe. Ez
következhetett be elsőként. A máj rongálódása már csak ráadás volt.
Már önmagában az első sérülés is végzett volna az áldozattal.
De akkor mire szolgált a fojtogatás?
A beszámoló közben Percy csoszogó lépteire leszek figyelmes.
Mellém lépve peckesen kihúzza magát, igyekszik leplezni, hogy az
előbb még ájulás kerülgette, de a szeme elárulja gyengeségét.
– Sikerült mindent megtudnia, kisasszony? – kérdezi esdeklő
tekintettel.
Egy másodpercig sem szeretne tovább itt tartózkodni, üvölt róla.
Fehérebb az arca, mint a frissen mosott lepedőm. Egy apró
bólintással jelzem, távozhatunk. Temérdek kérdésem lenne, de
tudom, ezekre már nem kapnék választ. Egy gondolat nem hagy
nyugodni. Hogyan férkőzhetett Jack Penelope bizalmas körébe?
Talán egy szolgáló lesz a gyanúsított? Másra nemigen gondolhatok.
Ki más keveredhetne ilyen bensőséges viszonyba egy nemes
asszonnyal. Mielőtt elmegyünk, még egyszer végignézek az
áldozaton. Akaratom ellenére szemügyre veszem az arcát. Vonásai
láttán megtorpanok. Nem az émelygés kerülget, hanem egy különös
érzés. Egy érzés, ami az emlékeimbe furakszik. Nem a pompás
estélyek jutnak eszembe, hanem valami más, valami, amit egyszerre
látok élénken és ködbe fedve. Aztán egyszeriben élesen bevillan,
Mrs. Taylor csuklyába rejtőző arca. Akkor nem volt elég időm
megfigyelni, de most már biztosan tudom. Őt láttam a patikában.
– Hölgyem – szól utánam a doktor –, kérem, a megtekintési ívet
ne felejtse el. – Maszatos kezével az asztalra mutat.
Rémült tekintetem összetalálkozik Percyével. Erőltetett mosollyal
bólintok. Visszalépdelek és az asztal fölé hajolok. A koszos lapot
nézve a szívem egyre vadabbul dübörög. Mintha ki akarna szakadni
a mellkasomból. A rubrikákban csúnyán felvésett nevek sorakoznak.
Egyre görcsösebben szorítom a tollat. Percy milyen álnevet aggatott
rám? Hower? Hole? Hone? Nem, nem, egyik sem! Istenem,
elfelejtettem...
– Mit csináljak? – Pillantok segélykérőén Percyre.
– Csak írj le egy nevet! – hadonászik felém.
– De kiét? – sutyorgom miközben kezem a kétségbeeséstől
megremeg.
– Akárkiét! – tárja szét a karját.
A doki felé fordul, a helyiségben lévő fények szépségéről hadovái,
próbálja rólam elterelni a figyelmet. Nagyot nyelek. Tekintetem ismét
a papírra siklik. Eszeveszett módon próbálom kitalálni, kinek a neve
mögé rejtőzzek. Hirtelen egyetlen ember arcképe villan be. Nem
értem, miért pont ő, de mire belegondolnék, a kezem már cselekszik.
A tollat félrehajítva karon ragadom Percyt, és sietősen távozunk. A
szabad levegőre érve megkönnyebbülök.
– Ez egész simán ment. – Rántja meg a vállát Percy.
Lesújtó pillantásokat vetek rá.
Még hogy simán...
– Kit írtál a papírra? – Kíváncsiskodik vigyorogva.
– Hagyjuk – legyintek.
Próbálom megfejteni, de még most sem értem. Miért az ő neve
jutott az eszembe?
 NAPLÓ
Negyedik bejegyzés

Bíborház

Micsoda éjszaka Volt! Hól is kezdjem...

A gazdagok nem vetik meg az élvezeteket, ez alól Mrs. Taylor sem kivétel. Alkohol és
ópium mindig van az éjjeliszekrényében. Csakhogy ezek nem nyújtottak elég mámorral teli
percet, ahogy már a férje sem.
Valami másra vágyott, valami édesebbre, szokatlanabbra, fülembe jutott, hogy
előszeretettel látogatja a Bíborházat. A Bíborház létezéséről kevesen tudnak. Csak a
beavatottak. Itt találni a londoni elit legjavát. Ez a bordélyház kizárólag a felsőkör élvezetére
szolgál. Angliában csupán egy ilyen bűnös hely található, és azt is gondosan elrejtették a
kíváncsiskodó tekintetek elől.
A Pamer utcán található egy fogadó. Apró, romos épület. Odabent egy idős férfi fogad.
Tiszteletteljesen megkérdezi, miért jöttél. Ha vérpezsdítő izgalomra vágyik az ember, akkor
ezen a ponton a következőt kell mondania:

Mikor a földi éden unottá válik, akkor

Baltazár kapuja kinyílik.

Ezután a férfi egy folyosóra vezet, melynek végén bíborszínű ajtó vár. Fontos
megjegyezni, itt bizony álarc mögé kell rejtőzni.
Anélkül be sem léphetünk. A vendégek kilétének álcázása szigorúan betartandó feladat.
Az urak és úrnők vörös maszkot kapnak, míg az élvezetet nyújtó szolgák feketét, illetve
fehéret viselnek. Miután jussom kifizettem, kezdődhetett a móka. A kapun átérve a
legerkölcstelenebb bűnbarlangba léptem. Ezek értékes, és még annál is titkosabb
információk. Ha bárki elolvassa eme sorokat, ajánlom, tartsa a száját.
Hosszú folyosók tekeregnek ebben az ódon fogadóban, melyekből kéjjel fűtött szobák
nyílnak. Nőket és férfiakat egyaránt használhat az ember, néhány órára, vagy akár egész
éjszakára. Ezen a helyen több előkelő hölgy is megfordul. Bizony ha most leírnám a
nevüket, hatalmas megdöbbenést váltanék ki vele.
De akkor miért pont Mrs. Taylor? Miért őt szemeltem ki áldozatomul? Ha bárki olvassa a
soraimat, biztos már tűkön ülve várja a választ.
 Katherine

A térképet nézem, amire feljegyeztem, Jack hol végzett korábbi

áldozataival. 1888-ban a kiszemeltjei egytől egyig a Whitechapel
negyedben éltek. Négy korosodó és egy fiatal nőnek vette el ott az
életét. A merényletre a hajnali órákban került sor, és mindig
hétvégén. Egy előre eltervezett séma szerint gyilkolt. A módszere
egyező: hátulról támadott, először megfojtotta az áldozatot, aztán
egy balról jobbra irányuló vágással átmetszette a torkot. Azonban ez
még csak bevezetés volt ahhoz, ami igazán lázba hozta őt: a
csonkításhoz. Valódi pusztítást végzett az útjába kerülő nőkön.
Vitathatatlan tény, korábban a prostituáltak izgatták. Na de most...
Eddig három áldozatot követelt magának. Kettő tökéletesen
beleillik az eddigi mintába, bár a csonkításai korántsem olyan
elvetemültek, mint régen. Rosie Lowett és Elizabeth Brice,
mindketten a testük áruba bocsájtásával keresték meg a napi
betevőt. Emellett mindkettőjükre a Whitechapel negyedben találtak
rájuk. Na de mi a helyzet Penelope Taylorral? Miért ő? Miért pont
Mrs. Taylor? Az életkorán kívül semmi nincs, ami alapján beillene az
áldozatok sorába. Jack most először lépett ki a számára biztonságot
adó nyomornegyedből. Biztosan nyomós indoka volt rá, elvégre ott
minden útvonalat, minden menekülésre alkalmas apró kis zugot
ismer. Ez egyszerűen nem áll össze. Valami elkerüli a figyelmem. De
mi? Talán az egésznek köze lenne Mrs. Taylor patikába tett
látogatásához? Percy korábbi teóriája élesen villan elém.
Mi van, ha abban leli örömét, hogy végignézi az áldozat
eltemetését? A boncmester asztalán kiszúrtam a halotti
bizonyítványt, amin a temetésre kitűzött nap is szerepelt. A holnapi
dátumot rótták az apró mezőbe. Kristopher dörmögése férkőzik a
gondolataim közé. Hangja és lépteinek zaja fokozatosan erősödik.
Hozzám igyekszik, ez bizonyos. Mielőtt megjelenne, összeszedem
az ágyon heverő papírdarabokat és sietősen az egyik fiókba gyűröm.
Szerencsére sikerül eltüntetni mindent, mielőtt kopogás nélkül
benyitna.
– Természetesen, kerülj beljebb! – Üdvözlöm cinikusan.
Ügyet sem vetve megjegyzésemre, szemét körbefuttatja a szobán.
Gyanakvó tekintettel kémlel körbe.
– Keresel valamit?
– Semmit – hümmögi.
Botrányosan hazudik, nem hiszek neki.
– Mit csináltál? – érdeklődik.
– Gondolkoztam.
– Gondolkoztál? – ismétli meg.
– Tudom, hihetetlen, de néha szoktam.
Aprócska mosoly jelenik meg a szája sarkában. Nekidől az
ajtófélfának, keresztbe fonja karját. Csinos öltözékét elnézve
készülhet valahova. Biztosan a Társalgóba, hova máshova is
mehetne. Egyszer csak megpillantom a hóna alá csapott lapot.
– Ez a reggeli szám?
– Az esti.
Széthajtja az újságot, majd ecsetelni kezdi az első oldalon
található cikket. Döbbenten hallgatom. A London News
nyilvánosságra hozta Hasfelmetsző levelét. Mr. Chapman hírzárlata
nem tartott sokáig. Az emberek éheznek a botrányra és imádnak
rettegni. Ez bizonyára őrületes eladásokat generál a lapnak. Turpin
dörzsölheti a tenyerét.
– Hallom, Mr. Pitt meglátogatott reggel.
Nem értem, miért csodálkozom azon, hogy Martha nem tudott
lakatot tenni a szájára.
– Érdekelne, hova mentetek.
Vallatása váratlanul érint. Én bolond, azt hittem, nem kell egy
hihető mesét kitalálnom. Szerencsére gyorsan vág az eszem.
– Reggelizni voltunk.
– Valóban? És milyen volt?
– Pompás – felelem hamis mosollyal arcomon.
Úgy hiszem, egész hihető az alakításom.
– Mostanában sok időt töltesz Mr. Pitt társaságában.
 – Sokat? Nem hiszem, hogy ez sok lenne – ingatom a fejemet.
– Megértem, ha kedveled. – Közelebb lép. – Szórakoztató figura.
Kristopher őszintén elmosolyodik. Percy humora mindenkit levesz
a lábáról.
– Ugyanakkor nem árt, ha emlékezteted magad – hangja
komolyan cseng –, ő más osztályból való.
– És ez mennyiben érint engem?
Sosem érdekeltek a kasztok. Nem ez alapján engedem közel
magamhoz az embereket. Ahogyan Emilynél, úgy Percynél sem
törődöm társadalmi hovatartozásukkal.
– Tudod, férjkeresésnél nagyon fontos szempont...
– Jesszusom, erről szó sincsen – szakítom félbe vehemensen –,
Percyvel csak barátok vagyunk.
– Áhh! – A meglepődéstől magasra szökik a hangja. – Én csak
arra próbáltam rávilágítani, hogy a lehető legjobb választás, ha a
saját köreidben nézelődsz.
– Felvilágosítanálak, kedves bátyám, a köreimben nem valami
fényes a felhozatal.
– Úgy látod?
Bólogatni kezdek, mire Kristopher ellenvetésül partiképes
úriemberek neveit sorolja. Meglepődöm, hogy egy nevet nem említ.
– És Mr. Reed?
– Victor? – Felnevet. – Szerinted véletlenül nem említettem? Nála
kevés ember szereti jobban a nőket.
Sejtettem. Victor Reed éppen olyan, amilyennek gondoltam. Egy
megzabolázhatatlan élvhajhász, nem több. Kristopher különös
grimaszt vág, miközben elemző tekintettel méreget.
– Ugye nem érdekel Victor? – teszi fel a kérdést bizonytalanul.
– Nem! Uram ég, persze, hogy nem! – Elképesztő intenzitással
ellenkezek.
Előbb maradnék vénlány, mint hogy bármi közöm legyen ahhoz az
emberhez.
– Akkor jó, megnyugodtam.
Az ablak elé sétál. Elhúzva a függönyt, az utcát kémleli. Mellé
sétálva látom, az esti járőröket figyeli.
 – Kétutcánként járőröznek – bök feléjük. – Ez elég lesz ahhoz,
hogy megelőzzenek egy újabb bűnesetet.
– Nálunk... – motyogom.
– Ebben a negyedben élsz – fordul felém. – Téged az érdekeljen,
ami itt történik.
– De mi lesz a keleti végen tartózkodó ártatlanokkal? Penelope
Taylor halála után a rendőrség minden figyelmét
London gazdag negyedeire fordította. A kékvérű polgárok védelme
mindig elsőbbséget élvez. Biztosan küldtek ki embereket
Whitechapelbe is, de az a létszám aligha elég bármire.
– Most megyek – jegyzi meg bátyám, miközben órájára pillant –,
van még egy kis elintéznivalóm.
Kérdőn nézek rá, ugyan hová, de tudomást sem vesz rólam.
– Neked ideje lassan lepihenned – mondja, és végigsimít az
arcomon.
Miután távozik, már csak egy dologra tudok gondolni. El kell
mennem Mrs. Taylor sírjához.
 NAPLÓ
Ötödik bejegyzés

Nem Vagyok szent, kár lenne az ellenkezőjét állítani. A bűnös élvezeteket magam is
mérhetetlen mód hajszolom. Csakhogy amit ez a nő csinált, túlmegy minden határon. A
férje csapongásait már nem kezelte oly könnyeden, mint a sajátját. Tudomására jutott, hogy
Mr. Taylor előszeretettel múlatja az időt a whitechapeli lebujokban. Neki nincs szüksége
holmi Bíborházra.
Penelope a hűtlenséget megelégelve nem hagyta el a férjét, ő inkább egy igazán alantas
dolgot követett el. A birtokába jutott egy szer, ami a férfiak ősi ellensége. Ezzel mérgezte a
ház urát hosszú hónapokon át. Mr. Taylor persze ettől függetlenül próbálkozott kielégíteni
csillapíthatatlan vágyát. Többször is tőle volt hangos a Pokol tornáca fogadó emelete. Ám
ezek nem élvezettel teli kurjongatások voltak, óh, nem bizony. Mérges üvöltése a kurváknak
szólt, akik nem tudták megduzzasztani férfiasságát. Szerencsétlen flótás, pedig ha tudna
volna, hogy nekik közük sem volt hozzá.
Nincs veszedelmesebb egy megsebzett nőnél.
Penelope önérzetét megsértette férje hűtlensége, a fiatalabb nők utáni csillapíthatatlan
vágyódása. Férje minden ágyasát, akiről tudomást szerzett, szemrebbenés nélkül
megölette, kíméletlenül oltatta ki egy tucat fiatal nő életét. Szajhák, szolgálók, egyre megy,
hiszen neki semmi nem számított. Most mondja bárki, hogy az ilyen nem érdemel halált. Azt
gondoltam, egy kis tüzet csempészek az elfogásába. Persze könnyűszerrel elkaphattam
volna az éj leple alatt, mikor a Taylor kúriából kiosont, de én valami másra vágytam.
Szeptember 24. éjjelén ellátogattam a Bíborházba. Arcomat maszk fedte. Micsoda
szenzáció lenne, ha kiderülne, aznap mennyien néztek a szemembe. Amíg vártam, egy
pohár finom gint elfogyasztottam. És akkor ismét megjelent. Az átkozott alantas hívatlan
gondolat, csúfosan belefordított az italozásomba.
Kétely... Az őrületbe kerget. Megkérdőjelezi a tetteimet. Ezt nem engedhetem! Véghez
kell vinnem, ehhez kétség sem fér.
Pénelopét nem volt egyszerű felismerni Elvégre arcvonásait elrejtette. De szerencsére
én jó megfigyelő vágyok. A testtartása, a járása, az illata. Az illat, ó, bizony! Pénelopénak
kiéhezett, sóvárgó, pézsmával fűszerezett jellegzetes aromája volt. Nem évődött sokáig,
hamar kiválasztott magának egy szajhát. Megragadta a nő karját és maga után vonszolta
az egyik rejtett zugba. Vártam egy kicsit, nem akartam kéretlenül rájuk rontani. Még a
végén elküldtek volna. Tíz perc éppen elég volt ahhoz, hogy kellőképpen egymásra
hangolódva feltüzelt állapotukban kapjam el őket. Engedély nélkül beléptem, és elhúztam
az őket rejtő bársonyfüggönyt.
A szajha már meztelenül vonaglott, amikor meglátott, felsikoltott. Mrs. Taylor dühösen
pattant fel a kényelmes szófáról. Erélyesen távozásra utasított.
Sejtettem, hogy szereti, ha egy férfi nem jártatja feleslegesen a száját. Ennél jobban már
csak a határozottság hozta izgalomba. Megragadtam a torkát. Nagy erőfeszítésembe telt
nem azonnal eltörni, de egy mély levegővétellel uralkodtam magamon. Tekintetünk
egymásba forrt. A nők oly egyszerűen és kiszámíthatóan működnek Néhány pillanat alatt
elértem nála a kívánt hatást. Penelope szemében tűz lobbant. Fáradt, unott lelke új életre
kapott. Tapintható volt a vágy, mit teste és lelke generált.
Kiparancsoltam a szajhát a szobából.
Fülébe kívánatos szavakat suttogtam. Dicsértem minden porcikáját, amit önteltségének
köszönhetően el is hitt. Kezem lassan a derekára, majd a fűző hátuljára csúsztattam. Aztán
engedélyt kértem, hogy szorosabbra húzhassam.
Legnagyobb örömömre ezt ő lelkesen meg is adta...
Finom mozdulataim ellazították. Fejét hátrahajtotta, szemét lehunyta. Tudtam,
hogy most jött el az idő. Ahogy felidézem, beleborzongok!
Egy éles roppanás hangja.
Penelope torkából fájdalmas nyögés szakadt fel. Meglepődött, de mielőtt bármit
tehetett volna, újra megrántottam a fűző szalagjait. Ismét hangosan nyögött.
Hevesebben kezdett lélegezni. Rángatózott, kezével hadonászni kezdett. Szabadulni
akart, de nem tudott. Ettől egyre jobban megrémült. Sikoltott egy nagyot. A
dobhártyám is beleremegett, kétségbeesetten várta, hogy valaki megmentse, de
senki nem jött érte. Egy ilyen kéjlakban gyakorta hallani vágytól izzó sikoltást.
Pánikba esett. Újabb roppanás. Levegőért kapkodott, segítséget kérni már nem
tudott. Képtelen volt küzdeni, csak a fájdalomra tudott összpontosítani. Bordái
recsegtek, ropogtak Ezen a ponton a szervei már biztosan súlyosan rongálódtak.
Összeesett. Egy halk könyörgés buggyant ki vérrel együtt a száján, végigfolyt a
mellkasán. Egy pillanatig sem sajnáltam, rászolgált a kínra. Még egy rántás, és a
küzdelmet végleg feladta. Gondolkoztam, mit vigyek magammal, mit vegyek el tőle.
Végül azt vettem el, ami sose volt neki.
 Katherine

K
ilenc óra múlt. Kristopher már biztosan a Társalgóban van. Óvatosan
kinyitom a szobám ajtaját. Egy pisszenés nem sok, annyit se hallok.
Akár egy róka, úgy sompolygok a házban. A földszinten Kristopher
dolgozószobája felé pillantok. Halvány fény szűrődik ki az ajtó alatt.
Egy pillanatra megtorpanok. Végigsuhan a gondolat bennem, talán
vissza kellene mennem. Kíváncsi énem a fejét rázza és izgatottan
ráncigái a bejárat felé. Mire észbe kapok, már odakint ácsorgók.
Szívem a torkomban dübörög. Még soha nem voltam egyedül az
utcán éjszaka. Különös izgalommal tölt el ennek tudata. Elindulok a
házunkhoz legközelebb álló kocsihoz. Az Édes Pehely előtt fiatal fiúk
nyögdécselve pakolásznak. A vállukra csapott liszteszsákból fehér
por száll a magasba. A tulajdonos, Mr. Abberline tenyerét csapkodva
sürgeti őket. Dühösen mutat a lába előtt heverő dobozra, amiért azt
valaki kint hagyta. Élesztő van benne, összetéveszthetetlen illatát
még a távolból is megérzem. Mrs. Wrick fűzőboltjának ablakában
halovány fény pislákol. Emily azt mesélte, esténként a bordélyházak
lányait fogadja, akik nappal szégyent hoznának üzletére.
A kocsis csak az úti célomat kérdezi, másra nem kíváncsi.
Szerencsére a Brompton temető csupán negyedóra. A függöny
mögül a várost kémlelem. A nappal roskadásig teli üzletek már zárva
vannak. Ellenben a kocsmák ilyenkor élednek fel igazán. London
éjszakai életének vétkekkel teli hangját hallgatom. Kurjongatások,
részeg gajdolás, az örömlányok kapualjba csábító hangja. Van itt
minden, mi szem-szájnak ingere. Egy ismerős arc is feltűnik a
tömegben. Percy a cimborái társaságában az egyik lebuj felé tart.
Egymás vállát veregetik, miközben az éjszakát megtölti hangjuk
élénk harsogása. Jókedve azonnal elillanna, ha sejtené, mire
készülök.
A Holland park mellett elhaladva tudom, mindjárt célhoz érünk.
Reszketek az izgalomtól. Ujjaim tördelésével próbálom a
felgyülemlett feszültséget levezetni, amikor a kocsis megálljt
parancsol a lovaknak.
Megérkeztünk.
Miután a férfi kisegít, a temető felé néz. Hölgyeknek nem való hely
ez éjszaka, ehhez kétség sem fér.
– Kisasszony, biztos egyedül szeretne bemenni?
Azonnali válaszom egyértelműen egy határozott nem lenne. De
bátorságomat összeszedve erősnek mutatom magam, és
céltudatosan igent bólintok. Miután fizetségét a tenyerébe nyomom,
maradásra kérem. Muszáj előre gondolkoznom, a város ezen részén
aligha találnék kocsit az éjszaka közepén. Megegyezésünket
követően utam egyenesen a bejárathoz vezet. A hatalmas cirádás
vaskapu nyikorgása élesen hasít az éjszakába. A világítás felettébb
szegényes. A környékünkön hozzászoktam a biztonságot adó
fényekhez, de itt a magas lámpaoszlopok távol állnak egymástól.
Halovány, sárga fényűképpen csak beszűrődik a sírok közé. Csoda,
hogy orra nem bukók.
Ezen a ponton szembesülök az első és valószínűleg legnagyobb
problémámmal. Hogyan fogom megtalálni Mrs. Taylor sírját? A
temetőt bejárni több óra, nem bolyonghatok itt egész éjszaka. Dühös
vagyok magamra, amiért erre nem gondoltam. Most mit tegyek?
Hirtelen észreveszem, hogy valami mocorog a sötétben. Arcom a
hang irányába kapom. Levelek és gallyak zörögnek. Talán csak egy
macska, vagy egy... A zörej egyre intenzívebb, hangosabb. Egy
aprócska állat aligha csap ekkora lármát.
Esetleg egy kóbor eb?
Igyekszem nyugtatni magam, de a félelem eluralkodik rajtam.
– Ki van ott? – kérdezem reszkető hangon.
Válasz gyanánt nyögdécseléssel egybekötött morgás érkezik.
Felsikoltok, amikor a sötétből kirajzolódik egy alak, amely félelmetes
és hatalmas. Ismételten sikoltok.
– Na de kisasszony! – Az illető feljajdulva a füléhez kap.
 Mikor a fénybe lép, köpni-nyelni sem tudok. Az elmém csúfosan
megtréfált. A férfi se nem nagy, se nem félelmetes. Egy ártalmatlan
öregember álldogál előttem. Egyik keze a derekán, másik a fülén
pihen.
– Magácskának rendkívül erős a tüdeje.
Zavartan elmosolyodom. Kiderül, a temető gondnokához van
szerencsém. A sors kegyeibe fogadott, éppen rá van szükségem.
Hosszasan ecsetelem neki, milyen mély barátság volt Mrs. Taylor és
köztem. A temetésen nem vehettem részt, ezért jöttem most a
kegyeletem leróni. Kissé furcsállja ugyan kései ittlétemet, de nem
bizalmatlan, azonnal hitelt ad szavamnak. A pontos útbaigazítása
mellé még egy petróleumlámpát is a kezembe nyom.
– Önnel így mi lesz? – kérdezem, a kezemben lévő fényforrásra
nézve.
Nevetve legyint.
– Kisasszony, több mint harminc éve járom ezeket a kis utakat.
Már csukott szemmel is könnyűszerrel eligazodok.
Megköszönöm a segítségét és utamra indulok. Egy ideig még
hallom lépteit a hátam mögött, végül egyedül maradok. Most már
csak a temető velőtrázó zajait észlelem csupán. Feltámad a szél,
hangosan süvít a fák között. Sebesen cikázik a sírok körül. Vihar
közeledik. Frissen ásott föld illata terjeng a levegőben. A
földkupacok melletti sírgödrökbe pillantva mély, tátongó sötétség
fogad. Ezek mind tetemek után áhítoznak. Ettől borzongás fut át
rajtam. Erősen szorítom a lámpás akasztóját. Reszketeg fénye némi
megnyugvást ad lelkemnek. Rövidesen elérkezek a temető
középpontjához, innen már biztos nincs messze. Ösztönösen újra és
újra a hátam mögé nézek. A sötétség mindig kétes érzéssel tölti el
az embert. Bizonyos vagyok benne, hogy egy árva lélek sincs
körülöttem, az érzékeim mégis becsapnak. Úgy érzem, szemek
figyelnek a sötétből. Sőt, mintha lépteket is hallanék az éjszakai
szélben. Cipőtalp és levelek találkozásának ismerős susogása.
Nyugalom, Katherine! Csak az elméd viccelődik veled.
Megfordulok, és a lámpást előrenyújtva tágra nyitott szemmel a
sötétséget kémlelem. Próbálok bármiféle mozgásnak szemtanúja
lenni.
 De... sehol semmi...
Mielőtt továbbmennék, hirtelen megtorpanok. Ha Jack valóban itt
lesz, akkor bölcsebb, ha nem vonom magamra a figyelmét.
Lámpásomat az egyik fa tövébe rejtem. A hátralévő utat sötétben
botorkálva teszem meg. Botladozva keresem a sírkövet, végül a friss
virágok illata segít. Csokrok és koszorúk tömkelegé borítja a sírt.
Egy közeli kandeláber halovány fénye a sírkőre vetül.
PENELOPE TAYLOR
1846–1892
„AZ ELMÚLÁS KÖVETKEZTÉBEN
MINDEN ABBA TÉR VISSZA, AMIBŐL SZÁRMAZOTT.”

Arisztotelész szavai vajon megnyugvást hoznak a vigasztalhatatlan

családtagoknak?
Erősen kételkedem ebben.
A sír láttán összeszorul a torkom. Jack kegyetlensége
megfacsarja a lelkem. Hidegvérrel vesz el emberi életeket akkor,
amikor kénye-kedve úgy tartja. Mrs. Taylor csupán egy újabb
áldozat, akivel az agresszió iránti vágyát csillapította.
Váratlanul üvegcsörömpölést hallok. A hang a fa felől jön, ahová a
lámpásom rejtettem. Már nem látom a parányi fényforrást. A szél
feltámad, tomboló ereje tépi, marcangolja a fákat. Szoknyámba is
vadul belekap. Az égre emelve tekintetem a csillagokat keresem.
Már egy fényes pont sem látszik, sűrű, sötét felhők takarják azokat.
Hirtelen vaksötét lesz. Csak a szél borította fel a lámpát, nyugtatom
magam, amikor különös hangra leszek figyelmes. Közvetlen közelről
hallom. Összetéveszthetetlen bármi mással. Valaki szuszog
mögöttem. Félelmem sötét izgalommal vegyül. A gyomrom vadul
remeg. Nincs időm kitalálni, mihez kezdjek, egy kéz fonódik a
karomra. Megfordulni nem tudok, csak a karomat markoló erős
ujjakat, és egy erekkel barázdált, méretes kézfejet látok.
Itt van! Jack itt van!
A sikoltás belülről feszíti a mellkasom. A riadalom megbénítja
hangszálaimat, képtelen kitörni belőlem. Az ujjbegyeim vadul
bizseregni kezdenek. Mintha hangyák százai futkároznának rajtuk.
Belső énem torkaszakadtából kiabálja, mit tegyek.
 Uralkodj a félelmeden!
Ösztönből cselekszem, ismeretlen erő irányítja testemet. Az
előttem lévő sírról felkapok egy virágokkal teli vázát, és a vállam
fölött erőteljesen magam mögé csapok vele. A benne lévő víz az
arcomra hull. Hangos, mélyről jövő morgás érkezik a hátam mögül.
A szorítás lazul a karomon. Sikerült meglepnem. Kirántom a karomat
a markából, kiszabadulok a fogságából.
Futnom kell! El kell menekülnöm.
A végzet gondolata mardos. Megfeszülnek, égnek az izmaim.
Minden sejtemben dübörög az élni akarás. Sajnos nem jutok
messzire. Megbotlom egy fa gyökerében, és a földre zuhanok. A
selyemkesztyű kilyukad a tenyeremen. Bőrömet felsértik az apró
kavicsok, a vérem kiserken. A talajon kúszva hátrálni kezdek, de már
késő, nincs hova menekülnöm. Az árny közelít. Határozottan és
gyorsan. Kristopher szomorú arca villan elém. Magát fogja okolni a
történtekért.
Istenem, én bolond, miért nem maradtam otthon?!
Összeszorítom a szememet, nem akarom látni, mikor a vég eljön
értem. Könnycseppek ülnek meg a szempilláim tövében. Iszonyatos
rémület markolássza a szívemet. Hasfelmetsző egyre közelebb ér.
Hallom a lépteit. Egyszer csak különös, erős narancs- sárga fényre
leszek figyelmes. Melegségét a szemhéjamon keresztül is érzem.
Félek attól, amit látni fogok, mégis kinyitom a szemem. Egy lámpás
van előttem. Sűrű pislogásba kezdek. Apró fehér pontok százai
táncolnak a szemem előtt. Néhány pillanatra szükségem van, mire
ismét tisztán látok, és felismerem a homályba burkolódzó alak
markáns vonásait.
– Miss Gray?
Eszeveszetten keresem a szavakat, alig bírok megszólalni.
– Maga... maga Jack!? – nyögöm alig hallhatóan.
Hangom remegése elárulja a fejemben dúló zűrzavart.
– Jack? – ismétli az alak barátságosan. – Victor, már említettem
korábban, de úgy tűnik, kissé feledékeny. A nők többsége ilyen.
Piszkálódó megjegyzése egy pillanat alatt feldühít, korábbi
félelmem indulatba csap, legszívesebben felpofoznám a vigyorogva
fölém magasodó Victor Reedet.
 Kezét nyújtja, ám én egy határozott mozdulattal ellököm.
Fájdalmas nyögések kíséretében sikerül feltápászkodnom.
Mutatóujjamat vészjóslón rászegezem.
– Tudom, mit művel itt! Tudom, miért van itt!
A hangom keménységet és hajthatatlanságot hordoz magában.
Ennek ellenére egy arcizma sem rezdül. Pedig tudnia kell, itt a vége.
Lebukott!
– Nem mond semmit?!
– Kellene? – kérdez vissza hetykén.
Nem is védekezik? Nem is próbál meggyőzni állításom
ellenkezőjéről? Ezennel beismerte!
– Azt mondta, tudja, mit művelek, nem igaz?
Egy lépéssel közelebb jön.
– Maradjon ott, ahol van! – figyelmeztetése közben reszket
minden porcikám.
– Kíváncsi vagyok, mi lesz ezután – érdeklődik játékosan, tudja,
előnyben van.
Szavai hallatán a lábam földbe gyökerezik. Ezzel a mondattal
egyértelműen lefegyverzett. Fogalmam sincs, mihez kezdjek. Talán a
gondnok meghallotta a sikoltásomat és a segítségemre siet. Ahogy
kitalálom, már el is vetem ezt az elméletet. Mire az az öregember
ideér, már halott vagyok.
– Én... én úgy gondolom... – dadogom.
– Ez nem volt egy alaposan átgondolt terv, nem igaz?
Rögtönzött válasz után kutatok, de még mielőtt bármit is találnék,
megszólal.
– Mutatnék valamit, ha nem bánja.
– De igen, nagyon is bánom! Egy tapodtat se mozduljon!
Kérdése persze költői, válaszomat meg sem várva hátat fordít, és
elindul. Egy ideig tétovázom, kövessem, vagy se, de a
kíváncsiságom győzedelmeskedik. Biztonságos távolból, de lépést
tartok vele. Rövidesen megáll egy mohával borított sír mellett. A
lámpást közelebb emeli a kőhöz, így láthatom a rajta lévő feliratot.

ISABELLA REED
1836–1887
 Örökké szeretünk:
Férjed és fiaid:
Thomas Reed
Charlie Reed
Victor Reed

Miután elolvastam, tekintetem egyenesen rá szegezem.

– Az édesanyám, ma öt éve, hogy elvesztettem.
Szólnék, ám ismét megelőz.
– Sajnálom Miss Gray, valóban izgalmasabb lett volna, ha én
vagyok Hasfelmetsző Jack, de csak az anyám sírját jöttem
meglátogatni.
Állítását a vázában lévő friss nárcisz valamelyest alátámasztja.
Egész hihetőnek tűnik, amit mond, de azért ne szaladjunk ennyire
előre.
– Maga szerint erre ez a legalkalmasabb időpont?
– Sajnálatosan csak most értem rá.
– Miért? Mi dolga volt korábban?
Hangosan felkacag. Sarokba akarom szorítani, de hiába
erőlködöm, elszánt fellépésem nála hatástalan.
– Magából kitűnő feleség lesz egyszer, Miss Gray. Kifogástalanul
tudja számonkérni az embert. Remélem, az izgalmasabb házastársi
feladatokban is ilyen kiemelkedően teljesít.
Micsoda elképesztő tiszteletlenség!
– Mégis mit...
– Tudja, a munkám kitöltötte a napom jelentős részét – ismételten
a szavamba vág. – Utána pedig a kedves bátyjának társaságát
élveztem,
– Kristopherrel volt? – döbbenet ül ki az arcomra.
– Van netán másik fivére is?
Pontosan tudja, hogy nincsen. Arcára diadalittas mosoly húzódik.
Kénytelen vagyok beismerni, ezt most elhibáztam. Alapos
mérlegelés nélkül vádaskodtam. Naiv voltam, amiért azt hittem, ilyen
egyszerűen nyakon csíphetem Jacket.
 – Most, hogy engem kellőképpen kitárgyaltunk, maga következik.
– Szabad kezével felém int.
– Én?! – riadtan a mellkasomhoz kapok.
– Árulja el, Miss Gray, mit keres itt?
A helyzet kellemetlensége tovább fokozódik. Vajon van értelme
hazudnom? Amilyen idegesítő, legalább annyira eszes ez a férfi.
Sötét szemével mintha a lelkem mélyére látna.
– Tudja, én csak Mrs. Taylortól jöttem búcsút venni.
A legjobb hazugság az, aminek van némi halovány igazságalapja.
– Csakugyan? Ilyen elmélyült volt kegyedék barátsága?
Dehogy volt az!
– Ha ennyire tudni kívánja, igen, az volt.
Karom szorosan keresztbefonom magam előtt. Megvetően
pillantok rá, remélve, hogy hinni fog nekem. Még a szemöldökömet
is összehúzom, a hitelesebb előadás érdekében.
– Elnézést, nem tudtam.
Sikerült. Innentől az orránál fogva vezethetem!
– Akkor ez bizonyára nehéz most önnek – igyekszik együttérzést
tanúsítani.
– Nem is tudja mennyire... – a hangom elcsuklik.
Azt hiszem, Percy nincs rám jó hatással. A hazugságok egyre
könnyedebben csúsznak ki a számon. Lassan ideje lesz jegyet
váltanom a pokolba.
– A múltkori estélyen is biztosan sokat voltak együtt.
A Taylor család jótékonysági bálja.
– Igen, igen.
– Ez érdekes – komoly arcot vágva dörzsölni kezdi az állát. – Mrs.
Taylor betegségre hivatkozva nem vett részt az eseményen.
Hogy az ördög vinné el!!!
Arcát látva magamban tombolni kezdek. Csapdát állított, amibe én
sikeresen belesétáltam.
Igazán ügyes, Mr. Reed... Igazán ügyes.
Szenvedésem látványában persze élvezetét leli.
– Nem fogja az orromra kötni, mit csinál itt ma, igazam van?
– Magának kitűnő meglátásai vannak, uram.
 Apró bólogatásokkal beletörődik helyzetébe. Meglepődöm, amiért
nem vallat tovább.
– Rendben – felsóhajt. – Viszont én most hazaviszem. – Jelenti ki
a szándékát. – Ezt meg kell engednie.
Hangja jóindulattal teli, ám én mégsem fogadom el az ajánlatot.
Előbb szökdelnék haza fél lábon, mint hogy tartozzak neki. Már így
is elég sok dolgot tud a fejemre olvasni.
– Erre igazán semmi szükség. A kocsi kint vár a temető
bejáratánál.
Nem sorakoztat érveket, miért kellene vele mennem, de ahhoz
ragaszkodik, hogy a kijáratig együtt sétáljunk.
Lámpás hiányában nincs nagyon más választásom.
Szerencsére nem firtatja tovább, miért voltam itt ilyen kései órán.
Ágreccsenés.
– Hallotta? – kérdezem riadtan.
Újabb ágreccsenés. Reed a lámpást a zaj irányába tartja.
Körbevilágítja a fákat. Elszántan fürkészem a sötétséget, de semmit
nem látok. Nagyot nyelek. A baljós csend csontomig hatol. Szívem
vadul kezd verni. Pulzusom az egekbe szökik. Valaki minket figyel, a
zsigereimben érzem. Hangos dörgés rázza meg a helyet.
Összerezzenek. Behúzott vállal az égboltot kémlelem.
– Csak a vihar dobálja a korhadt ágakat – közli kimérten.
– Biztosan...
Hangomból érződik a bizonytalanság. Újra a fák felé pillantok.
Érzem, hogy minket figyel. Reed távozásra biztat. Szapora léptekkel
elindulunk, nehogy bőrig ázzunk.
– Ha én a kegyed helyében lennék, a továbbiakban egészen
biztosan mellőzném az ehhez hasonló éjszakai sétákat.
– Még szerencse, hogy nincs a helyemben – válaszolok a kéretlen
tanácsra.
– Az enyémbe sokan szeretnek belebújni – mondja, miközben
oldalra sandít.
– Ezt meg hogy érti?
– Képzelje, a Taylor család megkeresett. A halottasházba kérettek,
az úrnő testének vizsgálatához.
A szívem kihagy egy ütemet.
 – Valóban? – hangom elcsuklik.
– És tudja, mi volt roppant érdekes?
Fejemet ingatva válaszolok.
– A megtekintési ív szerint én aznap már jártam ott.
Kis híján elájulok, mikor kezét hirtelen a derekam köré fonja. Egy
erős, határozott mozdulattal magához ránt. Testem az övéhez
nyomódik. Kezem a mellkasához ér. Tenyerem alatt érzem szíve vad
lüktetését. Számat résnyire tátom a csodálkozástól.
– Pocsolya.
Értetlen arcom láttán ismét megszólal.
– Ott egy nagy pocsolya. – Közvetlen elém mutat.
– Ohh – nyögöm halkan –, köszönöm.
Tekintetem összetalálkozik az övével. Igéző szeme nem ereszt. Az
igazságot akarják kiszedni belőlem.
– Magának nincs ötlete, ki élhetett vissza a nevemmel?
Sötét haját megborzolja a szél. A tarkómon egy feszültség szülte
izzadságcsepp csorog le. Nagyot nyelve igyekszem a karjából
kiszabadulni.
– Nincs – felelem lomha fejrázással párosítva.
– Kár... – hümmögi, miközben elenged. – Kérem, mindenképpen
szóljon, ha eszébe jut valaki.
– Persze, mindenképpen.
A méretes tócsát kikerülve látom, hogy alsó ajkába harapva
igyekszik egy öntelt mosolyt palástolni. Tudja, fogalmam sincs,
honnan, de tudja. Mr. Reed láthatóan jól ismeri a temetőt, a kacs-
karingós utakon könnyedén visszatalál a bejárathoz.
– Biztosan nem tart velem? – kérdezi, mielőtt kilépnénk a kapun. –
A hölgyek szerint remek társaság vagyok.
– Akkor jó utat az egyik bordélyház felé.
Fogát villantva elmosolyodik. Kitárja előttem a temetőkaput, és
búcsút vesz tőlem.
– Miss Gray! – biccent.
– Mr. Reed.
Amint távolodni kezdek tőle, megkönnyebbülök. Esőcseppek
koppannak arcomon. Szoknyámat megemelve megszaporázom a
lépteim. Pontosan emlékszem, hol állt a kocsis, ám amikor odaérek,
hűlt helyét találom. Körbe-körbe forgok, de sehol sem lelem. Itt
hagyott volna? Biztosan nem, hiszen előre kifizettem. Hátam mögött
patkódobogásra leszek figyelmes. Méretes kő esik le a szívemről. Az
út szélére húzódva türelmetlenül várom, hogy megálljon mellettem.
A lovak a fékezést követően hangosan nyerítenek. Mielőtt
beszállnék, észreveszek valamit. Az ajtón egy hatalmas, díszes
címer ékeskedik, a közepén egy R betűvel.
Oh, ugye nem?!
Ugye nem!
– Áhh, Miss Gray! – az utas vidáman kiköszön az ablakon.
Szégyentől és méregtől vörösük az arcom. Hatalmas égzengés
rázza meg a környéket.
– Csodálatos esténk van, nem igaz? – emeli tekintetét az égboltra
Reed.
– Valóban, egyszerűen mesés – felelem erőltetett mosollyal, ami
inkább vicsorgásnak tűnik.
– Tudja, ez elég kellemetlen környék.
Tudom, hogyne tudnám. Éppen azért kértem meg a kocsist, hogy
várjon meg.
– Azt mondta, itt lesz. Azt mondta, megvár. – A szavak önkéntelen
buknak ki belőlem.
A hatalmas mosoly még szélesebbre kúszik Reed arcán,
miközben ciccegve rázza a fejét.
– Kisasszony, maga olyan naiv.
– Maga meg olyan...
Szitkozódásokat sorolok magamban. Erővel kell beharapnom a
szám szélét, hogy még véletlenül se szökjön ki egy se rajta.
– Olyan? Olyan úriember, amiért elviszem?
Egy pillanat erejéig átfut rajtam a gyaloglás gondolata. Annyira
csak nem lehet veszedelmes ez a környék. Ekkor a távolból ittas
emberek hőbörgését hallom. Sokan vannak, túl sokan. A legkevésbé
sem szeretnék alkoholtól mámoros férfiak gyűrűjébe kerülni. Ha ez
nem lenne elég érv, az eső is teljes erejéből zuhogni kezd. A ruháim
lassan átáznak.
A kocsi ajtaja kinyílik, Mr. Reed a kezét nyújtja felém.
A rosseb vigye el!
 Méltóságom, szájhúzva ugyan, de hátrahagyom. Erőt véve
magamon tenyerébe csúsztatom a kezem, és engedem, hogy
besegítsen. Hosszú percekig nem szólunk egymáshoz, végül a
fogaim vacogása töri meg a csendet. Amint felfigyel hangos
didergésemre, rögtön szabadkozni kezdek.
– Elnézést! – Kezemet zavartan szám elé kapom.
Fogaim továbbra is hangos csattogás kíséretében találkoznak.
Ő ezt látván előrébb dől, kibújik kabátja egyik ujjából, majd a
másikból. Nem mond semmit, szótlanul teríti körém a méretes
ruhadarabot.
Nocsak, ez a férfi figyelmes is tud lenni? Meglepő.
Halkan megköszönöm, miközben szorosan magamra húzom a
meleg anyagot. Ajkaim remegése lassan megszűnik. A szövet szálai
közül intenzíven párolog a kabát tulajdonosának illata. Friss,
fűszeres, becsvágyó aroma. Az erőteljes kölni mellett más is
megbújik a ruhában. Pillanatra lehunyom szemem. Finom, ropogós,
leheletvékony pergamen, és tinta illatát is érzem.
Milyen kellemes kompozíció.
Várjunk csak! Kellemes???
Mr. Reed minden, csak nem kellemes. Egy képzeletbeli hatalmas
pofonnal jutalmazom esztelen gondolatom. Zavaromban az ülést
borító vörös bársonyt kezdem simogatni.
– Tetszik önnek?
– Hogyan? – kapom fel fejemet.
– A kárpit. Láthatóan alaposan megnézte magának.
– Tetszetős a mintázata – válaszolom játékosan.
– Valóban?
Még hogy kiváló emberismerő. Na persze, még egy hazugságot
se vesz észre.
– Nem, egyáltalán nem tetszik.
Kezét az ölébe helyezi, ujjait szorosan összekulcsolja.
– Elárulná, mi kivetnivalót talál benne?
Szemében valódi érdeklődés jeleit látom. Rendben, Mr. Reed,
rajtam ne múljon.
– Ezzel – az ülésre helyezem a kezem – csupán a tehetősségét
fitogtatja.
 – Ha jól sejtem, az önök hintója se koszos rongydarabokkal van
borítva.
Ez igaz!
– Ha úgy lenne, engem az se zavarna – vágok vissza.
Nem hisz nekem, látom rajta.
– Ugyan mi szüksége van a legpuhább, borsos árú bársonyra?
Hiszen a kocsit csak utazásra használjuk.
Az orra hegyét megpiszkálva bazsalyogni kezd. Zsigerből jön ez a
provokatív viselkedés nála?
– Mi olyan mulatságos?
Alsó ajkát beszívja, tekintetét mélyen az enyémbe mélyeszti.
– Maga szerint én csak utazásra használom?
Először nem értem, mire céloz. Aztán...
Fúj!
Arcomra fintorgó grimasz ül. Elegem van már az arcátlan
megnyilvánulásaiból. Választ sem érdemel ez az illetlen
megjegyzés. Megrázom a fejem, és inkább kinézek az ablakon. Bele
se akarok gondolni, mi történhetett az ülésen, amin most a hátsó
felem pihentetem. Telnek a percek, de a tekintete még mindig rajtam
időzik.
– Nagyon elhallgatott.
Felé se kell néznem, a hangjából hallom, fülig ér a szája.
– Igazából csak elcsodálkoztam. – Fordulok felé. – Roppant mód
meglepő, hogy van hölgy, aki bedől megtévesztő szavainak.
– Megtévesztő szavaimnak? – ismétel megilletődve.
Önkéntelenül is forgatni kezdem a szemem.
– Nekem elhiheti, kisasszony. – Térdén megtámaszkodva előrébb
dől. – Nem kell ilyesmihez folyamodnom.
– Hát persze – válaszolom gúnyosan. – Természetes, hogy
minden hölgy sikoltozó örömmel ül be Victor Reed hintójába.
– Nem. – Rázza meg a fejét. – Igaza van, ez nem így történik.
Általában a kocsiba szállást követő néhány perc múlva kezdenek el
örömteli sikoltásokat hallatni.
Eltátom a számat. Undorítóan közönséges.
– Rendkívül szórakoztat a szemérmessége – jegyzi meg fogat
villantó vigyor kíséretében.
 – Nem vagyok szemérmes!
– Hát persze! – Horkan fel. – Azt látom.
Nyakát megropogtatva hátradől, kényelembe helyezi magát.
Értelme sincs belemenni a vele való vitatkozásba.
– Szerencsére nem minden nő ilyen Londonban.
Faragatlan szavai kíméletlenül marnak belém. Hangjának
leereszkedő tónusa mérhetetlenül felbosszant.
– Én pedig hálát adok az égnek, amiért nem minden férfi ilyen
élvhajhász, mint ön!
Mégis mit képzel magáról? Lendületesen fordítom arcom az ablak
felé, és hirtelen meglátom az Aranylevendulát.
– Kérem, itt álljon meg! – kiáltok fel.
Mr. Reed kocogtatva jelez a kocsisnak. Figyelmen kívül hagyva
korábbi illetlen viselkedését, számomra sokkal fontosabb téma felé
terelem a társalgást.
– Lenne egy kérésem, ha egy mód van rá, ne szóljon erről a
bátyámnak.
– Miről is pontosan?
– Erről. – Rá, aztán magamra mutatok. – Az egész estéről.
Az én nézeteim szerint nem kérek sokat. Hiszen nem egy
pletykaéhes kofa, aki ne tudna lakatot tenni a szájára.
– Mi hasznom származik nekem ebből az üzletből?
– Haszna?! – kérdezek vissza elképedve.
Méghogy úriember...
– Hölgyem, az életben mindennek ára van.
– Ha azt hiszi, hogy akár egy pennyt is adni fogok a hallgatásáért
– dühösen a combomra csapok –, akkor uram, maga nagyot téved!
– Oh, én ilyet egyáltalán nem várok el öntől.
Vészesen közel hajol hozzám. A fekete mellény megfeszül
mozdulatától, akárcsak a hófehér, ropogós ing. Ösztönösen
elhúzódom. De egyre csak közelebb és közelebb hajol, egészen
addig, míg csupán néhány ujjnyi távolság marad kettőnk között.
Mellkasomra égő nyomás helyezkedik. Ismeretlen érzés kerít
hatalmába. Az illat, az illata, amit korábban éreztem, most sokkal
erőteljesebb. Mámorító hatással bír, közelsége egészen...
 Az ördög vigye el, kénytelen vagyok beismerni, hogy a testéből
áradó melegség kellemes. Furcsa eufórikus állapotomból mély,
karcos hangja ránt vissza.
– Én valami egészen másra gondoltam fizetség gyanánt.
Lehelete az arcomat cirógatja. Gyomromban furcsa, reszkető
érzés jelenik meg.
– Azt mondta, maga úriember – rebegem.
– Éppen ezért kérek csak egyvalamit...
Orra már majdnem az enyémhez ér. Mélybarna szemében
számomra ismeretlen csillogást látok. Mintha tűzszikrák pattognának
a sötétben. Egyik keze lassan közelít felém. Megborzongok a
gondolattól, hogy mire készül. A levegőt egyre hevesebben veszem.
Ujjai egyszer csak megállapodnak a kabát hajtókáján.
– Csak ezt szeretném visszakérni.
Öntelten vigyorog rám, legszívesebben felképelném! Finoman
emeli le rólam a tulajdonát. A következő pillanatban a kocsis kitárja
előttem az ajtót. Gondolkodás nélkül kipattanok.
– Jó éjt. – mormolom az orrom alatt, és sebes léptekkel igyekszem
minél távolabb kerülni Mr. Reedtől.
Holnap el kell látogatnom a patikába, remélem, Emily tud valami
bájitalt, ami feledteti ezt a rémes estét.
– Miss Gray!
Ezt nem hiszem el!
– Elfelejtette megköszönni, hogy hazahoztam.
Elképesztő önuralomról teszek tanúbizonyságot. Kedves, igaznak
látszó derűt varázsolok arcomra, és visszasétálok a kocsihoz. Az
ajtó résnyire nyitva, azon támaszkodik.
– Elmulasztottam volna?
Még közelebb lépek.
– Úgy bizony – bólint. – Oh, és Miss Gray – halkabbra vált –, úgy
vélem, nem reménytelen eset. Komoly munkával ugyan, de a
prűdségén lehet változtatni.
Provokatívan elvigyorodik. Józanabbik, kevésbé feltüzelt énem
nyugalomra int, de innen már nincs visszaút. Kezem a kocsi ajtajára
teszem, és minden erőmet beleadva meglendítem. Legmélyebb
sajnálatomra az ujjai útban vannak.
 Éppen, ahogy terveztem!
– Aúúúúú!
Átütő, igazi fájdalommal teli kiabálás ez. Nincs benne semmi
férfias. A kocsis szemöldöke magasra szökik, szája ezzel egy időben
szélesre húzódik. Elismerő pillantást küld felém, ezek szerint ő is
jogosnak véli a cselekedetem. Mr. Reed eközben hevesen rázza a
kezét. Ujjai nem törtek el, ebben biztos vagyok, viszont az ütést
kapott aprócska csontok még napokig sajogni fognak. Arcomat
levakarhatatlan, őszinte öröm veszi birtokába.
– Köszönöm, hogy hazahozott.
Fájdalmai közepette fejét rázza, miközben tekintetét lassan rám
emeli. Meredten néz, majd a szája mosolyt kezd formálni. Nem
veszekszik? Nem kiabál velem azért, amit tettem? Valóban csak
mosolyog?
Ez a férfi ütődött, ehhez kétség sem fér! Megfordulok, és most
boldogan, bár magam sem értve miért, kissé nyugtalanul is,
távozom. Nem nézek hátra, de tudom, tekintetével követi a lépteim.
Messze járok már, mikor a kocsija útnak indul.
A házba érve azonnal levetem a vizes ruháim. A forró paplan alatt
még hosszú percekig reszketek. Nem értem, hiszen a testem már
átmelegedett. Akkor mégis minek köszönhető? Oldalamra fordulok,
és hirtelen ismét megérzem az illatát. Mintha az őrjítő aromák
keveréke a bőrömbe ivódott volna. Mintha itt lenne mellettem. A
hideg is kiráz, ha csak rágondolok. Erősen összeszorítom a
szemem, egészen addig, míg végül elnyom az álom.
 NAPLÓ
Hatodik bejegyzés

Egyszer mindenki meghat Mindenki, akit ismerünk, a föld alatt végzi. A temetés és az utána
való sajnálkozás nem az elhunytról szót Nem bizony, az itt maradók fürdőznek a
sajnálatban, a rajuk irányuló nyugtató, törődést hazudó szavakban. Micsoda álszentség!
Akik Valóban szenvednek, azok nem kérkednek a fádalmukkal. Nem tárják a nagyvilág elé
szenvedésüket.
A pap megnyugtató szavakat súg a családtagok fülébe. A halál csendes. A halál egy
irgalmas angyal, aki kézen fogva átrepít a nyugalom fellegvárába.
Ugyan... Nevetni támad kedvem, ha ezt meghallom.
A halál nem irgalmas, nem könyörületes. Kérdés nélkül jön, és elveszi, akihez csak
kedve szottyan. Belemélyeszti körmét a húsba, amit megkíván.
Fiatal, kisgyermek
Állapotos, erejében teli asszony?
Ifjú házaspár?
Tisztességes családapa?
Semmi sem szent neki. A halál igazságtalan, sőt én korruptnak is mondanám.
Borzalmas, hány olyan embert hagy élni, akiknek már rég a föld alatt kellene rothadniuk. És
még engem tartanak gonosz, aljas vadállatnak. Talán az vagyok. De muszáj cselekednem.
Véghez kell vinnem azt, amit elterveztem. Nem vagyok nagy műkedvelő, de Dante szavai
inspirálóan hatnak rám.
„Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, én rajtam át oda,
hol nincs vigasság, rajtam a kárhozott nép Városába”1

Az előbb a kezembe került a London News legfrissebb száma. Döbbenten olvastam a

címlapon futó sorokat. Nyilvánosságra hozták a levelet, ami állítólag az én tollamból
származik. Érdekes látni az emberek reakcióját. Gondolkodás nélkül elhiszik, hogy ezek az
én soraim. Eszükbe sem jut, hogy ez csak egy eszköz, amit az eladások növelésére
használnak. Rosszul vagyok ettől!
 Katherine

Három nap telt el a temetőben tett látogatásom óta. Felfoghatatlan,

de az egészet ép bőrrel megúsztam. A kissé kegyetlen kirohanásom
után nem voltam benne biztos, hogy Mr. Reed tartja majd a száját,
de úgy néz ki, állja a szavát.

– Kisasszony, ez magának jött – Martha egy levelet szorongat.

Miután magamra maradok, rögvest feltöröm a borítékot lezáró vörös
pecsétet.

A levél utolsó szavai megmosolyogtatnak. Ám a tartalma

megmozgatja fantáziám. Miközben ismét átfutom a sorokat, hallom,
nyílik a bejárati ajtó. Jóízű, hangos nevetés tölti meg a házat.
– Jó reggelt, húgocskám! – köszön Kristopher vidáman.
Közvetlenül mögötte egy férfit pillantok meg. Rosszat sejtek.
– Miss Gray! – Igyekszik komolyságot erőltetni magára.
Ez nem lehet igaz!
– Mr. Reed.
Kristopher jóízű nevetése csillapíthatatlan. Martha, amint
megjelenik, rögtön felteszi azt a kérdést, ami az én oldalamat is
fúrja.
– Minek köszönhető ez a korai vidám hangulat, uram?
– Őt kérdezze! – Horkant vidáman Kristopher Victorra mutatva.
– Én nem tehetek semmiről. – Reed mellkasa elé emeli kezét
védekezésképpen.
Megpillantom bekötözött ujjait. Egy pillanatra megsajnálom, de
éppen csak ennyit, és nem több időt töltök szánakozással. Igenis
megérdemelte, valakinek le kellett törni a szarvát, vagyis az ujjait.
Ettől a gondolattól a szám kontrollálhatatlanul mosolyra húzódik.
– Gyerünk, kérdezd csak meg, mi történt a kezével.
Engem próbál faggatásra ösztönözni. Szemeim kikerekednek.
Na, erre a történetre kíváncsi vagyok. Bizonyosan nem az igazat
mondta a fivéremnek. Ha Kristopher tudomást szerzett volna az
éjszakai kalandomról, akkor nem vihorászna ilyen önfeledten.
– Az úriember azt hiszi, azért nyert ma biliárdban, mert jobban
játszik nálam. – Kezdi magyarázni Reed. – Pedig mindketten tudjuk,
erről szó sincsen.
– Ne merészeld a kezedre fogni! – vág a szavába Kristopher.
– Ilyen korán már a szalonban voltatok?
Tudván, hogy még csak nyolc óra múlt, elcsodálkozom. Az
arcukon lévő kialvatlan ráncokat vizslatva máris megkapom a
választ. Ez a mulatozás minden bizonnyal még tegnap este
kezdődött. Martha a konyhába igyekszik, hogy bőséges reggelit
tegyen fivérem elé. Kristopher kérdésemet semmibe véve mellém
lép és átkarolja a vállam. Alkoholszag csapja meg az orromat.
– Most mondd meg, drága húgom. Te elhiszed, hogy ezt egy
macska tette vele?
– Egy macska?! – A hangom elvékonyodva magasra emelkedik.
 – Na ugye! – kiált fel Kristopher. – Mondom én, ezt senki nem hiszi
el neked.
Magamon érzem Reed tekintetét, az arcom enyhén kipirul.
– Megmentett egy szegény kis párát, igaz, uram? – Gúnytól
csöpögő hangon kérdezem.
– Nem tehettem mást, hiszen annyira védtelen volt. – Pajkosan
rám kacsint.
– Talán csak ön hiszi azt, hogy védtelen volt. Tudja, nem szorul
minden höl...
Szerencsére időben észbe kapok, még mielőtt balgaság szaladna
ki a számon.
– Nem szorul minden állat megmentésre! – Kezemet szorosan
összefűzöm magam előtt.
Mr. Reed a testsúlyát előre, bal lábára helyezi. Közelebb hajol
hozzám.
– Higgye el, neki szüksége volt rám.
Kijelentése mérhetetlen önhittséggel teli.
– Ugyan, kérem... – szisszenek fel.
– Biztosíthatom, kisasszony, tudom, ha valaki számára
nélkülözhetetlen vagyok.
Oh, hogy a föld nyelné el azonnal. Csábító a gondolat, hogy az ép
ujjairól is gondoskodjak.
– Kell neked mindenféle jöttment kóbor dögöt megsimogatni. –
Vág közénk Kristopher. – Arra ott vannak a nők.
– Tálaljam a reggelit, uram? – Martha félbeszakítja a diskurzust.
– Kitűnő ötlet! – csapja össze tenyerét Kristopher. – A szakácsom
omlettje az élvezetek csúcsára repít, drága barátom – kiabálja
Reednek a fivérem.
Ezek szerint a vendégünk még egy ideig itt marad. Pompás!
Szerencse, hogy éppen indulni készülök. Martha és Kristopher az
étkező felé indulnak, én az ellenkező irányba.
– Maga nem tart velünk, Miss Gray? – szól utánam Reed. Fejem
hevesen rázni kezdem. Tudtára adom, hogy én már az érkeztük előtt
indulni készültem.
– Ez igencsak sajnálatos. Pedig azt hittem, szívesen
meghallgatná, hogyan szelídítettem meg azt a kis bestiát.
 Szurkálódó szavai hallatán indulatosan közelebb lépek hozzá.
– Megszelídítette? – Az ujjait méregetem. – Nekem nem úgy fest.
– Valóban... – hümmögi. – Talán jobb lenne, ha elmesélném a
barátomnak, mi a sérülésem valódi története.
Néhány pillanatig dermedten állok, nézem, ahogy megfordul, és
határozott léptekkel, mint a végzet, testvérem után indul.
Nem teheti meg, nem mondhatja el!
Kristopher bezárna és életem végéig a ház falai között tartana. Mr.
Reed léptei hajthatatlanságról árulkodnak. Korántsem tűnik úgy,
mintha csak szórakozna. Határozott, erős mozdulattal karja után
kapok. Minden erőmmel magam felé rántom.
– Ha bármit mondani mer a bátyámnak... – suttogom meg-
félemlítően –, én esküszöm...
– Maga most szívességet kér, vagy fenyeget? – kérdése közben
töprengő arcot vág.
– Fenyegetem! – szemem szikrákat szór. – Ha szüksége van a
többi ujjára, akkor ajánlom, tartsa a száját.
Még magam is meglepődöm a vad, energiától teli szavaktól.
– Nahát micsoda vehemencia!
Szavai nem rendre intőek, hanem élvezettel teliek. Reed jól
szórakozik, számára mindez csupán játék. Nem akar és nem is tud
veszíteni. Ujjaim még mindig a karja köré fonódnak. Még a puha
ingen keresztül is érzem bőrének forróságát. Duzzadó izmainak
hullámzását. Váratlanul közelebb hajol. Teste vészesen fölém
magasodik. Apró és védtelen vagyok vele szemben.
– Tudja, kisasszony, a magával való játék elképesztően
szórakoztat.
– Én a világért sem állnék le olyan emberrel játszani, mint ön.
– Nocsak, és miért nem?
– Mert biztosra veszem, hogy tisztességtelen.
– Meglehet. Mit gondol, ha a minap én küldtem volna el a
temetőnél önre várakozó kocsit, az tisztességtelen lett volna?
Tátva marad a szám, csoda, hogy az állam nem a padlón koppan.
Tudhattam volna, a kocsis nem hagyott magamra.
– Maga... – fújtatom.
 – Még mielőtt bármit mondana – mutatóujjával türelemre int –,
emlékeztetném, hogy a nevemmel való visszaélés ugyancsak súrolja
a tisztességtelenség határát.
A szembesítéstől hullámzani kezd a mellkasom. A talaj inog
alattam.
– Nem tudom, miről beszél – számat vékony vonallá feszítem.
– Oh, dehogyisnem tudja! – reflektál magabiztosan vigyorogva. –
Maga, kisasszony, a nevem mögé rejtőzött.
Talán a szavaim nem elég hihetőek. De mégis honnan az ördögből
tudja, hogy én voltam? A legbölcsebb, amit tehetek, ha a sejtését
nem támasztom alá.
– Ez csak puszta feltételezés – pislogok ártatlanul. – Nincs rá
semmilyen bizonyítéka. Ön viszont – a mellkasára bökök –
beismerte, mit művelt.
Kezét szája elé kapva körbepillant.
– Nahát – szökik fel a hangja teátrálisan –, milyen sok szemtanúja
volt a vallomásomnak.
Touché!
– Mégis miért küldte haza a kocsist?
A számonkéréssel próbálok fölénybe kerülni.
– Tudja, ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy hazavigyem.
Dühömet szarkazmussá formálom. Ajkaimat színpadiasán
lebiggyesztem.
– Igazán szomorú, ha csupán ilyen vágyai vannak.
– Kisasszony! – Szisszen fel. – Csak azt akartam, hogy ismét...
az... adósom... legyen. – A szavakat tagoltan suttogja kettőnk közé.
Mielőtt bármit reagálhatnék, Kristopher éles hangja töri szét a
pillanatot. Bátyám türelmetlenül hívja barátját. Feleszmélek, hogy
még mindig Reed karját szorongatom. Olyan gyorsan engedem el,
mintha az ing égetné ujjhegyemet. Ő a gyűrött anyagra néz, majd
egy öntelt vigyor kíséretében elköszön. Nézem, ahogy magabiztos,
peckes léptekkel távolodik. Fortyog bennem a düh. Kezemet erősen
ökölbe szorítom. Senki sem tud ilyen hamar kihozni a sodromból,
csak ő.
Utálom ezt a férfit!
Amint találkozók Emilyvel, az első dolgom megmutatni neki a levelet.
Szemüvegét felkapva gondosan tanulmányozza a pergamenen lévő
sorokat.
– Percy valóban sármos fiatalember – jegyzi meg bazsalyogva,
miután végzett.
Az üzenet lényegi része ragadta meg a figyelmét.
– Na és erről mit gondolsz? – mutatok a Whitechapelt részletező
sorokra.
– Való igaz, amit mond. Ott sok mindent megtudhat az ember. Bár
a rendőrök eddig nem jártak sikerrel.
– A rendőrök nem... – hümmögöm.
Arcomat látva már tudja, valamit forgatok a fejemben.
– És mások sem – teszi hozzá bizonytalanul.
– Eddig.
– Katherine Gray, mit forgatsz a fejedben?
Szemüvegét az orra hegyére csúsztatja, és vészjósló
pillantásokkal méreget.
– Oh, azt hittem, már sosem kérdezed meg – válaszolok
lelkendezve. – Mit gondolsz, kik azok, akik mindenről tudnak?
Mindent látnak és hallanak?
Arcvonásai komoly fejtörésről árulkodnak.
– A kocsmárosok?
– Nem rossz, nem rossz – ingatom a fejem. – Egyéb ötlet?
– Na jó, ehhez nincs kedvem. Ne csigázz, ki vele.
– Az éjszaka lányai.
– A szajhák? Ugye csak viccelsz?
– Gondolj csak bele. – ragadom meg a kezét. – Több száz szajha
él Whitechapelben. A négy évvel ezelőtti történések után most
sokkal elővigyázatosabbak, figyelmesebbek. A gyilkossal
kapcsolatos információk futótűzként terjedhetnek közöttük.
– Áh – legyint –, ha bármi használható lenne a birtokukban, az
már a rendőrség tudtára jutott volna.
Emily éppen most világított rá a lényegre. Éppen itt bukik el az
egész.
– Mit gondolsz, a Scotland Yard mennyire veszi komolyan őket?
– Mért ne vennék őket komolyan? – tárja szét a karját.
 – A rendőrség szemében jelentéktelen prostituáltak, nem többek.
Emily szája válaszra nyílik, hang mégsem jön ki rajta.
Morfondírozása nem tart sokáig, rájön, hogy elméletem helytálló.
– Na és, mi a nagyszerű terved?
– Beszélni fogok velük.
Kacagni kezd.
– És hogy kívánsz beszédbe elegyedni bármelyikükkel? Netán
meghívod őket egy délutáni teára?
Azt hiszi, erre nem gondoltam. Pedig a tervem már kész.
– Oda fogok menni!
– Hova? – horkan fel.
– Whitechapelbe.
Egy pillanat alatt elvágom a nevetését. Mindketten tudjuk, hogy
este a Whitechapel nem a magamfajtának való.
– Te most csak szórakozol, ugye?
– A legkevésbé sem!
– Még ha ép bőrrel megúsznád az éjszakai ottlétet, amit erősen
kétlek, jobb, ha tőlem tudod, egyetlen szajha sem elegyedik szóba
egy tehetős úrihölggyel.
– Igazad van – felsóhajtok. – Egy magamfajta úrihölggyel biztosan
nem, ám valakivel, aki közülük való, már annál inkább.
Emily szeme majd kiesik a helyéről. Porcelán bőre, ha lehetséges,
még fehérebbé válik.
– El kell játszanom, hogy közéjük tartozom.
Még be sem fejezem a mondatot, máris vehemensen tiltakozik.
Hosszasan érvel, miért nem kellene megtennem. Nem szakítom
félbe, türelmesen végighallgatom. Pedig az ellenvetése mit sem ér,
hiszen már döntöttem. Nincs, ki megállítson tervem véghezvitelében.
– És ha bajod esik? – kérdezi kétségbeesetten, mikor látja
elszántságom.
– Nem fog!
– Azt nem tudhatod! – csattan fel. – Whitechapelben nem csak
Hasfelmetszőtől kell félned.
– Emily...
– Ne Emilyzz itt nekem! – hangja magasba csap. – Voltál te már
ott sötétedés után?
 – Na és te?
Haragos ráncok szaladnak össze a homlokán.
– Éppen eleget hallottam róla, tudom, hogy jobb messziről
elkerülni.
– Csak néhány órát tervezek ott lenni.
– Ahhoz, hogy valaki elvegye az életed, pár perc is elég.
Szavai aggodalomtól terhesek. Hogy megnyugtassam,
megemlítem, az utóbbi időben állandó rendőri szolgálatot
biztosítanak a negyedben.
– Tudod, kik járőröznek ott? – ingatja a fejét. – Elégedetlen,
dühös, ittas whitechapeli polgárok csoportja járja éjszaka az utcákat.
Félelme lassan belém is kételyeket ültet. Ezek az emberek az
életemre ugyan nem törnének, de a vágyuk csillapítása már egészen
más kérdés.
– Esetleg adhatnál valamit, ami a védelmemet szolgálja. –
Szemem a patika rejtett szekciója felé siklik.
Emily néhány pillanatig dühösen puffog, aztán kemény léptekkel
eltűnik a titkokat rejtő polc mögött. Ujjaimmal dobolok a pulton, mikor
kiszól:
– Mi az, te nem jössz?
Még sosem jártam ott, ahová most invitálást kapok. Izgatottan
bújok át a pult alatt. Halk zörgés jelzi, merre kell mennem. A kéretlen
szemek elől az egyik szekrény rejti a titkos helyiséget. Egy
mozdulattal kitárom a polcokkal fedett ajtót. Apadió halkan nyikorog
a talpam alatt. Az üzletből aprócska fénycsóvák szűrődnek be.
Figyelmemet hangos csörömpölés vonja magára. Emily éppen
eltűnni készül egy hatalmas szekrény két ajtaja között.
– Ne nyúlj semmihez! – utasít nyögdécselve.
Minden fiola érdekesnek és veszélyesnek tűnik. A levegőben
különös illat terjeng. Egyszerre kellemes, és ugyanakkor a hideg
futkos tőle a hátamon. Gyógynövények és mérgező elegyek
keveréke. A patikamérleg mellett rézből készült súlyok állnak szén
sorban. Porszem egyiken sincsen, ami a gyakori használatbavételt
jelzi.
Miközben Emily a szekrényben kotorászik, a vállam
magasságában egy lila színű, magas nyakú üvegcse szúr szemet.
Közelebb sétálok. Olyan, mintha a benne lévő folyadék szüntelenül
pezsegne. Látszatra akár a pezsgő, ám azt erősen kétlem, hogy
ennek jótékony hatásai lennének. Vajon mi van benne? Halálos
méreg? Esetleg szerelmet lobbantó kotyvalék, ami a
kényszerházasságok kötelező kelléke? Lassan, ám elszántan az
üveg felé nyúlok. Éppen hozzáérnék, mikor Emily rácsap a
kézfejemre. Ütése hangos csattanást és égő érzetet hagy maga
után.
– Áú! – kiáltok fel, és a csapás helyét azonnal dörzsölni kezdem.
– Ne nyúlj semmihez! – ismétli magát zabosán. – Ezen mit nem
értettél? Tudod, mi van ebben?
Összehúzott szemöldökkel kémleli az arcom. Csendben
megrázom a fejemet.
– Ez a fiola képes lenne az egész Camden negyedet álomba
szenderíteni. A macskagyökér és a golgotavirág leveleiből kisajtolt
nedv erős altató hatással bír. Elég csupán egy csepp az italodba, és
egész éjszakára mély álomba zuhansz.
– Elképesztő – suttogom szájtátva.
– A legviccesebb az, hogy észrevétlenül beadható.
Hangja büszkeségtől ittas. Jogosan, hiszen ezekkel a
csodaszerekkel egész Londont térdre kényszeríthetné.
– Ez valóban lehetséges?
– Persze, a szer csupán egy enyhe kesernyés ízt hagy maga után.
Ami nem kelti fel különösebben a figyelmet.
Ez a kis helyiség ámulatba ejt. Minden kis szegletben, minden
apró zugban különlegesség bújik meg. Egy szokatlan fiola vonzza
magára a tekintetem. A csavart formája és a benne kavargó
vérvörös folyadék igazán különlegessé teszi.
– Szerecsendió, sáfránnyal párosítva. – Emeli le a polcról Emily. –
Igazi ajzószer. Sokkalta jobb, mint a kőrisbogár.
– A kőrisbogár? – ismétlem fintorral az arcomon.
Emily vigyorogva a háta mögé mutat. Pontosan a vállával egy
vonalban egy hatalmas üveg tárolóedény foglal helyet a polcon.
Apró, fényes, zöld, páncélos bogarak tetemeivel van tele.
– Ezek tényleg?
 – Kőrisbogarak, igen – helyesel. – Néhányan még mindig
vágykeltésre használják, de mi valami egészen másra.
Kérdő tekintetem láttán közelebb hajol.
– Halálos mérget készítünk belőle – súgja.
Emily szavait elképesztő izgalommal szívom magamba. A
kőrisbogárból készült por a legveszélyesebb szer, ami megtalálható
náluk. Rendkívüli figyelmet igényel az adagolása. Fél uncia ebből a
hamuszínű talkumból halálos mérgezést okoz. Ellenben ennek a
töredéke, kellő gyógynövényekkel keverve, hosszú erekciót idéz elő.
Ezért is használják sokan a vágy élénkítésére. Ám a kellemes
következmény mellett igazán veszélyes mellékhatásai is lehetnek.
Többen is meghaltak már a patikusok figyelmetlen adagolása miatt.
Andrew Anderson (Emily nagyapja) ezért előállított egy új főzetet,
aminek a túladagolása szinte lehetetlen.
– Ebből készítjük a legtöbbet. – Büszkén tartja ujjai között a
vágykeltőt tartalmazó fiolát.
– Ebből? – Mutatok a szerre hitetlenkedve. – Miért?
– Miért? – felnevet. – Azért mert ez a kis apróság – elém tartja –,
képes valódi tüzet lobbantani két ember között. De óvatosnak kell
lenni vele, alkohollal párosítva rendkívül intenzív hallucinációkat idéz
elő.
Emily sokat mesélt már a vágyfokozókról. A londoni bordélyházak
is előszeretettel vásárolnak tőlük. Ellenben én még mindig hitetlenül
állok hozzá. Egy folyadék mégis hogyan idézhet elő vonzalmat?
Képtelennek tűnő állítás ez.
– Most jól figyelj rám! – kezében egy aprócska fekete erszényt
szorongat.
Ujjaival lassan kibontja a zsák száját, és tenyerébe borítja a
tartalmát. Három parányi, vörös golyó gurul ki.
– Ezek micsodák?
– Ezek, kérlek, az életedet tudják megmenteni. Ha apám
megtudja, hogy elcsentem, lefejez.
Hosszas magyarázatba kezd. Az aprócska gömbök halálos
mérget hordozó ritkaságok. Csupán egy darab is képes percek alatt
végezni egy megtermett férfiemberrel. Ha bajba kerülök, nincs más
dolgom, mint valahogyan a támadóm szájába juttatni és messzire
futni. A haláltusa nem tart hosszú ideig, ám rendkívül borzalmas
látványt nyújt. Az illető teste rázkódni, szája pedig habzani kezd. A
rázkódás csupán néhány pillanatig tart, aztán az izmok reszketését
erős feszülés váltja fel. A test megmerevedik, a nyak oldalra
bicsaklik, miközben az áldozat szeme fennakad. A beszédet
kétségbeesett hörgések váltják fel. Az áldozat testnyílásaiból pedig
vér buggyan elő. Az elrettentő előadást hallgatva megborzongok.
Mondókája befejeztével Emily visszahelyezi őket az erszénybe, és
odanyújtja nekem. Vonakodva ugyan, de elveszem.
– Remélem, nem kell majd használnod – szorítja meg a kezemet
féltőén.
– Én is remélem. Köszönöm.
– Bár ne készülnél ekkora őrültségre! – Csüggedten megrázza
fejét.
Szorosan magamhoz ölelem.
– Ne aggódj, Emily, tudom, mit csinálok.
Szavaim hazugsággal telik, de neki ezt nem kell tudnia. Emily
hangosan kifújja a levegőt. Azt hiszem, egy picit megnyugodott attól,
hogy hozzájárulhatott a biztonságomhoz. Lassan, tüzetesen
végigmér.
– Ilyen ruhában egy pillanat alatt le fogsz bukni, ugye tudod?
Végignézve magamon igazat adok neki. A drága anyagok és
díszes selymek nem olyan portékák, amit egy szajha megengedhet
magának. Ezért is jó, ha az embernek van egy cinkostársa. Emily
felajánlja az egyik régi, feslett ruháját. Készen állok a whitechapeli
éjszakára.

Hazatérve azonnal a szobámba igyekszem. A lépcső tetejére érek,

amikor Martha szólít.
– Igen? – fordulok meg nagy lendülettel.
– A fivére üzeni, hogy ne várja a ma esti kártyapartira.
Csalódottság és értetlenség keveredik bennem. Kristopherrel ez
családi hagyomány, minden második hét csütörtökén kártyapartit
tartunk. Ez szent és sérthetetlen. Illetve a jelek szerint csak volt,
eddig. Édesanyánk szerint ezek a szokások tartják egyben a
családot. Ha itt lenne, Kristopher nem merte volna ezt megtenni.
– Lehet tudni, mi egyéb elfoglaltsága akadt?
– Nem kötötte az orromra, kisasszony. – Martha ártatlanul a fejét
rázza.
Dühös vagyok, de így legalább lesz időm felkészülni a
whitechapeli éjszakára. Mindent gondosan ki kell gondolnom.
– Ha szabad megjegyeznem... – a házvezetőnő egy pillanatra
elhalkul.
– Igen, Martha, mondja csak.
– Az úr igen sokszor élvezi Mr. Reed társaságát.
Hát persze, valószínűleg ma is vele lesz. Kivel mással.
– Ez a Mr. Reed kedves férfinek tűnik. – Martha arca enyhén
kivörösödik.
Hihetetlen. Ez az alak minden létező nőt levesz a lábáról? Nem
csoda, hogy ekkora önteltségre tett szert.
– Higgyen nekem, ezt csak azért gondolja, mert nem ismeri.
– Kisasszony! Tudtommal maga sem ismeri.
– Amennyit láttam, az éppen elég volt belőle.
Még sok is.
– Ilyen hozzáállással nem fog egykönnyen férjet találni. – Vágja
csípőre a kezét Martha, fejét dorgálón ingatja.
– Szerencsére ez nem is szerepel a céljaim között – válaszomat
vigyorgással kötöm egybe.
Ez persze Martha arcára is derűt varázsol. Arca újra
barackszínben pompázik. Gyermekkorom óta elszántan próbál a
társadalom által elvárt ifjú hölggyé nevelni. Nem mondanám, hogy a
próbálkozásait siker övezi. A nap hátralevő részét a szobámban
töltöm. Az est végére minden összeáll. A holnap éjszakát szemelem
ki, nem bírok tovább várni.
 NAPLÓ
Hetedik bejegyzés

London kezd izgalmassá válni. Azt hittem, már nem tudnak újat mutatni, de tévedtem. Egy
éjszakai mulatóban ülök éppen, mikor ezeket a sorokat írom. Elképedne tapasztalom,
micsoda fogadásokat kötnek rám. A lóversenyek bukmékerei az irodákat elhagyva
kitelepültek a kocsmákba. A téteket ragacsos asztalon könyökölve lehet megtenni.
Akárcsak a versenyeken, hosszú sorokban kígyóznak a szerencsét próbálók. Várakozás
közben az emberek tanácsokat adnak egymásnak. A saját igazukról próbálják lelkesen
meggyőzni a másikat. Az izgatott férfiakat elnézve nekem is megjött a kedvem fogadni.
Felhajtom a maradék gint, és már megyek is.
A bukméker rögtön azt kérdezte, mennyit teszek Jackre. Azt hitte, Hasfelmetszőre
fogadok, mint a többiek. A szorzókat elnézve a Metropolitan rendőrségnek igen rosszak az
esélyei. Én mégis tíz fontot tettem a Scotland Yardra. A bukméker nevetve a fejét rázta.
Most először remélem, hogy a pénzem elveszítem...
 Katherine

M
inden porcikám reszket. Már nincs visszaút. A patika előtt várakozva
az utcát kémlelem. Már csak kevés ember bolyong idekint. A hátam
mögött halkan megszólal a bejárati ajtó felett lógó csengő. Emily
arcát megvilágítja a kezében lévő gyertya lángja.
– Gyere! – Invitál beljebb sutyorogva.
Odabent gyorsan levetem ruháim és felöltöm az övét. A küllemem
már nem egy jómódú leányé. Használt, néhol már rojtosodó anyagok
lógnak rólam.
– Még mindig túl gyönyörű vagy ahhoz a helyhez – jegyzi meg
Emily, miután végigmér.
– Ne bolondozz. – lököm meg játékosan.
– Kérlek, nagyon vigyázz magadra! – szorosan magához ölel.
Igyekszem megnyugtatni afelől, tudom, mit csinálok. De az igazat
megvallva már nem vagyok biztos benne. Magabiztosságom percről
percre egyre jobban meginog. A ruhám zsebébe rejtem a kis
erszényt. A mérgező bogyók biztonságban vannak, és általuk, úgy
hiszem, én is.
Fejemre csuklyát húzok. Emily a bejáratig kísér, sok szerencsét
kíván. Mrs. Wrick fűzőboltja elé éppen egy kocsi érkezik. Két fiatal
lány száll ki belőle. Elnézve őket valószínűleg az egyik
bordélyházból jöhettek. Sietősen a megüresedett kocsihoz lépek.
– Szép jó estét. Whitechapelbe szeretnék eljutni – mondom
bátortalan hangon.
– Azon belül hova? – kérdezi foghegyről.
Erre nem gondoltam. Az ördögbe, azt se tudom, mit keressek. A
szorult helyzetből Percy segít ki. Eszembe jut, hogy már többször is
az egyik fogadó vizezett sörére panaszkodott.
 – Az Acélpatkóhoz legyen szíves.
Az idős férfi megvető tekintettel végigmér, majd jelzi, hogy szálljak
be. A kedvességet, figyelmességet, amit korábban az anyagi
javaimnak köszönhetően megkaptam, most hiába várom. Az úton
igyekszem nyugalmi állapotom megtalálni, de amint az ablakon
kitekintek, ennek a reménynek végleg búcsút intek. Hamar elhagyjuk
a számomra biztonságos helyeket. Új, ismeretlen világ tárul elém. A
város ezen sötét, kanyargós kis utcáit még sosem láttam. A kocsi
egyre jobban zötykölődik. Erősen kapaszkodók az ülésbe, nehogy
előrebukjak. A környék riasztóbbá válik. Az olajlámpások egyre
ritkábbak. Mintha egyenesen a pokol legmélyebb bugyra felé
menetelnék. Éjszaka járőröző rendőröket csak szórványosan látni.
Egy ponton inamba száll a bátorságom, de mielőtt ez az érzés
elhatalmasodna rajtam, megérkezünk. Reszket mindenem. Szívem
vadul kalimpál. Az ajtó kinyílik. Hatalmas a hangzavar, sérti a
fülemet. A levegő állott és bűzös. Hamu és por elegye keveredik. A
torkom elszorul, köhögni kezdek. A kocsis türelmetlenül tartja a
markát. Miután kifizetem, magamra maradok. Egyedül vagyok ebben
a bűnnel teli városrészben. Éjjel is működő munkásüzemek,
roskadásig teli kocsmák, na meg temérdek mennyiségű alkohol, ez
jellemzi Whitechapelt. Az itt terjengő bűz nappal is facsarja az orrot,
de most egészen émelyítő. Néhány méterre tőlem kóbor eb
lakmározik egy oszlófélben lévő állat teteméből. A látványtól és az
áporodott szagtól bukfencezni kezd a gyomrom. Részeg
nevetéseket hallok minden irányból. Töméntelen mennyiségű ember
tolong a szűk utcákon. Az egyik kapualjban egy férfi vizel, míg
mellette egy másik a gyomra tartalmát üríti ki. Miután végeztek,
hangosan felnyerítenek, és az egyik kocsma felé menetelnek. A
ruhámnak köszönhetően tökéletesen illek a környezetbe, mégis
árgus szemek követik a mozdulataim. Nemcsak a férfiak sóvárgó
tekintetét érzem magamon, hanem az út szélén álló szajhákét is.
Vetélytárs érkezett a területükre. Lekicsinylő pillantásokkal
mustrálnak. Ilyen mértékű gyűlölettel korábban nem találkoztam.
Váratlanul egy erőteljes ütés éri a hátam közepét. A fájdalom élesen
hasít a gerinccsontomba. A földre rogyok.
 – Eredj az utamból! – röfögi egy részeg férfi, aki egy szajhát cipel
a vállán.
Felpillantva látom, sörösüveget lóbál a kezében. Ezzel mérhetett
csapást rám. A nő sipítozva csapkodja a hátát. Borzalmas látványt
nyújtanak. Legalább annyira, mint sártól csöpögő ruhám. A lehető
legnagyobb pocsolyába sikerült belelökniük.
Remek!
– Add a kezed,
Egy szakadt kesztyűs kéz nyúl felém. A gazdája egy kellemes
küllemű vörös hajú lány. Az erős sminknek köszönhetően nehéz
meghatározni a korát, de úgy vélem egyidősek lehetünk.
– Na mi van, maradsz inkább ott? – kérdi, miközben nagyot
szippant a cigarettából.
– Nem, nem... – nyögdécselem, és engedem, hogy felsegítsen.
Miután feltápászkodok, bemutatkozik. Annának hívják. Én
is elárulom a nevem, hiszen abból baj nem lehet.
– Új vagy itt, ugye? – kérdezi vigyorogva.
– Ennyire látszik?
Kacagni kezd. Harsány nevetésére többen is felfigyelnek.
– Üvölt rólad, kedvesem. Gyere, meghívlak egy brandyre.
Meg se várja válaszom, karon ragadva maga után húz. Egyik
utcából a másikba megyünk. A szűk sikátorok labirintusként
tekerednek egymásba. Aki nem idevalósi annak itt könnyen nyoma
veszhet. Egy ideig próbálom figyelemmel követni, merre tartunk, de
ennyi utcanevet lehetetlenség emlékezetbe vésni. Egy sötét keskeny
átjárón sétálunk, amikor Anna felrikkant.
– Itt is van! – Mutat az út végén elhelyezkedő zajos kocsma felé.
A bejárat felett hatalmas, ütött-kopott tábla lóg.

A POKOL TORNÁCA

– Hangzatos név – pillantok a feliratra.

– Hát még milyen találó...
A küszöböt átlépve rögtön megértem, miért. Valóban olyan, mintha
a pokolba váltottam volna jegyet. Ezen a helyen minden
megengedett. Ez az éjszakai mulató kaput nyit az alvilágra.
 Férfiak és igencsak alulöltözött szajhák, ameddig a szem ellát. A
következő pillanatban egy kiáltás vonja magára a figyelmem. Az
egyik sarokban verekednek. Két férfi szólalkozott össze, Isten tudja,
min. Senki nem áll közéjük, így a harc hamar vérengzésbe torkollik.
Megszorítom Anna csuklóját.
– Nyugi, nem tart sokáig.
A szemem sarkából látom, ahogy az egyik férfi kést ránt.
Elszántan, alkoholtól bódultan közelíti meg ellenfelét. Dühösen fújtat.
Végezni akar vele, ez az egyetlen célja. Megfeszül a testem, rémület
hatalmasodik el rajtam.
– Kés van nála. – Suttogom reszketve.
– Na, ezek szerint megvan, ki nyer. – Reflektál könnyedén.
Az adrenalin eszeveszett mód száguld az ereimben. Merőben más
világ tárul fel előttem. Ha az eszemre hallgatok nem lépek beljebb,
sarkon fordulok és menekülök, amíg tehetem. A baj csak az, hogy a
kíváncsiságom felülírja józan eszem tanácsait. Miután a pulthoz
furakodunk, Anna rögtön int a csaposnak.
– Kettőt, Martin!
A bajszos, nagydarab férfi rögvest előkap egy méretes üveget,
amiben borostyánszínű ital lötykölődik. A fát borító ragacsos
mocsokba csap és színültig tölt két poharat.
– Egészségetekre!
Anna nem tétlenkedik, magába dönti a sajátját.
– Mi van, brandyt is most iszol először?
A fenébe. Ha így folytatom, akkor búcsút inthetek az álcámnak.
– Ugyan dehogy. – Rántom meg a vállam, majd egy laza
mozdulattal legurítom az italt.
Ég, istenem, annyira ég a torkom. Fájdalmasan mar, darabokra
szaggatja mindenem. Ez undorító. Borzalmas! Miért isszák ezt az
emberek önszántukból? Igyekszem az arcizmaim kontroll alatt
tartani, remélem sikerrel járok. Két apró köhintés után leteszem a
poharat. A peremén ott csillog az ital maradéka, pillanatnyi rosszullét
lesz úrrá rajtam. Még fel sem ocsúdok, mikor Anna a könyökével
oldalba bök.
– Úgy látom, már többen is szemet vetettek rád.
Riadtan forgolódni kezdek.
 – Ne ilyen feltűnően! – pirít rám. – Ütődött vagy?
Gyorsan kiszúrom, kikről beszélt. A nyálcsorgató férfiak láttán
piszkosul kényelmetlenül érzem magam. Már a puszta gondolata is
fojtogat annak, hogy tudom, mit akarnak tőlem.
– Én ma inkább csak körbenézek.
– Körbenéznél? – Háborodik fel. – Mit gondolsz, hol vagy, a
szappanosnál?
– Hát... – Zavartan tördelem ujjaimat.
– Nézelődésből nem lesz pénzed, kedvesem. Legalább három
pennyt szedj össze!
– Három pennyt?
Hiszen az semmire sem elég.
– Valamiből ki kell fizetned a szállásod árát, nem? Vagy pénzt
kapsz – hümmögi –, vagy egy vekni kenyeret. Örülni kell
mindkettőnek.
Elképedek a szavai hallatán. Számomra mindig is természetes
volt, hogy étel kerül az asztalra. Neki olyan problémákkal kell nap
mint nap megküzdenie, ami számomra ismeretlen.
– Jobb, ha tudod, sokan utálni fognak. – Pusmogja az orra alatt.
– Engem? Mégis miért? Hiszen nem csináltam semmit.
Mondataim hallatán felkacag.
– Nézz végig magadon. – Mutat rám. – Gyönyörű vagy,
megteheted, hogy válogatsz a férfiak között. Azok a járdakoptatók
nem részesültek ilyesfajta kegyben.
Mutatóujjával az egyik távoli sarok felé bök. Négy fiatal lány
méreget kíméletlenül. Ha tekintettel vért lehetne ontani, már nem
élnék. Ocsmány, mosdatlan férfikezek fogdossák a testüket. Ők
pedig élvezettel teli nevetéseket és nyögéseket imitálnak néhány
pennyért cserébe. Aki fizet, az kénye-kedve szerint szórakozhat
velük, amit összeszorított szájjal tűrnek. Olyanok, akár a játékszerek.
Borzalmas élet ez.
– Holnap este megmutatom a magánszobákat.
– Magánszobákat? – ismétlem.
Apró intésekkel jelzi, menjek közelebb.
– Tudod, itt tehetős urak is megfordulnak. De persze hozzájuk
nagy diszkréció kell ám.
 Végre valami érdekes információ. Korábban azt hittem, a
társadalmunk élén álló férfiak nem szívesen mozdulnak ki a nyugati
negyedből. Igazából szükségük sem lenne rá. Minden nő tudja, hogy
az úri társalgók esetenként igazi kéjbarlangokká alakulnak át. De ha
van lehetőségük ott is bűnös örömszerzésre, akkor mégis miért
látogat el valaki a város nyomornegyedébe? A sorozatos
kérdezősködésem és puhatolózásom célt ér. Annából
megállíthatatlanul folyik a szó. Olyan férfiak nevét említi, akiket én is
ismerek. Olyan házas férfiakhoz volt már köze, akik a legmagasabb
körökben forgolódnak.
– Tudod, mi jó buli még? Egy idős veterán temetése.
– Egy temetés? – kérdezem megrökönyödve.
– Bizony! – bólogat. – Az ottani öregembereknek csak úgy dagad
a pénztárcájuk.
Arcomra fintor kúszik. A ráncos kezek puszta gondolata is
gyomorforgató.
– Nyugi, nem bírják sokáig, ellenben szépen tejelnek.
Vigyorogva dörzsöli össze a tenyerét, mintha már érezné a
belehulló érméket.
– De azzal jársz a legjobban, ha találsz magadnak valakit, aki
kisajátít.
– Pompásan hangzik – felelem erőltetett mosollyal.
– Látom, ehhez nem fűlik a fogad – gúnyos grimaszt ölt rám.
Ezek szerint nem sikerült hitelesre az előadásom. Ujjaival dobolni
kezd az állán, majd hirtelen játékosan a vállamba bokszol. Halkan
felnyögök az ütés okozta zsibbadástól.
– Tudom, mi lesz a neked való – szeme alkoholtól és
izgatottságtól csillog. – Hallottál már a nyugatvégi arisztokrata
társalgókról, igaz?
Határozott bólogatásom után folytatja:
– Néha – suttogja –, egy-egy estélyre whitechapeli szajhákat is
meginvitálnak.
– Valóban?
– Bizony ám. A puccos népeknek szükségük van arra a romlott
élvezetre, amit csak a whitechapeli nőktől kaphatnak.
 Szavai keserű szomorúsággal töltenek el. Úgy beszél magukról,
mint jelentéktelen használati tárgyakról. Miközben tovább
faggatózom, észreveszem, hogy Anna kiszemelt magának egy férfit.
A külseje a többiekhez mérten egész ízléses. Ha jól látom, a
szimpátia kölcsönös. Már éppen fordulna el mellőlem, de
utánakapok.
Nem engedhetem még el!
– Még egy brandy?
– Ennyire ízlett? – kérdezi nevetve.
Nem! A legkevésbé sem.
Kérünk egy újabb kört. Nem késlekedhetek, ideje a tárgyra
térnem.
– Mit gondolsz, mennyire vagyunk mi itt biztonságban?
Anna szemöldökét magasra emelve csóválni kezdi a fejét.
– Drágám, Whitechapelben sehol sem vagy biztonságban.
– Hasfelmetsző miatt?
Halk nevetését az italba fojtja. Fél pillanat alatt tünteti el pohara
tartalmát. Megtörli a száját, majd fanyar tekintettel rám néz.
– Mit gondolsz, hány szajhának veszett nyoma ebben az évben?
– Hát... én... szerintem... – dadogom.
– Több tucatnak, drágám, mégsem érdekel senkit.
Arcomra tagadhatatlan döbbenet ül.
– De hát a rendőrség...
– Nem csinálnak azok lószart se! Rohadt patkányok mind! –
szisszen fel.
Megrökönyödöm. Még sosem hallottam nőt így beszélni.
– Ez az egész a rohadt szenzációról szól, semmi másról. Has-
felmetszővel csak ezért foglalkoznak, semmi másért.
– De biztos van valaki, aki tud olyat, ami segítheti a rendőrség
munkáját, nem igaz? Valakinek már látnia kellett őt.
Ujjai közé fogja az állam, és egy határozott mozdulattal elfordítja a
fejemet. A nyakam belesajdul a hirtelen mozdulatba.
– Szerinted, ha tudnának bármit, akkor ez itt lenne?
Bátyám említette, hogy felbőszült emberek egy csoportja kérvényt
nyújtott be a Scotland Yardra. Üsse pénzjutalom a markát annak, aki
használható információval szolgál. A méretes plakátot elnézve a
kezdeményezés sikerrel járt. A felpöndörödött papír közepén egy
sötétbe rejtőző arc látszik. Méretes barna foltok ékeskednek rajta, a
fantáziámra bízva, hogy vérnek vagy kosznak titulálom. Vastagon
szedett betűkkel emelték ki a figyelemfelkeltő szavakat.
Kétszáz font. Whitechapelben ennek a pénznek a töredékéért is
képesek ölni. Ha bárki bármi hasznosat tudna, az már napvilágot
látott volna.
– Egyvalamit jobb, ha megjegyzel: itt senkire sem számíthatsz!
Senkire, csak és kizárólag magadra!
Szavai magányosságról árulkodnak. Kérdés nélkül felkapja a
poharam, és magába dönti a bánatűző italt.
– Ha odakint elkapnak, hiába sikoltasz, hiába várod a segítséget.
Senki nem jön...
Az utolsó szavakat vészjóslóan suttogja.
– Mármint, ha Jack elkap – javítom ki óvatosan.
– Drágám, itt nem ő az egyetlen, aki egy kurva vérére szomjazik.
Egy részeg, kielégítetlen férfinél nincs veszedelmesebb vadállat.
– Azt akarod mondani...
– Veszélyes vadak vannak körülöttünk – vág a szavamba
türelmetlenül. – Közülük – körbe mutat – bárki lehet gyilkos.
Utolsó mondata keményen hasít belém.
– Ezek szerint Jack bármelyikük lehet – suttogom.
– Ki tudja, talán most is itt italozik az egyik sarokban.
Önkéntelenül is megszorítom a zsebemben rejtőző erszényt.
Minden sejtemet átjárja a rettegés. Azonnal kémlelni kezdem a
környezetem. A magányosan ülő férfiakat keresem. Néhányan
vannak csupán, akik nem cimborák vagy kétes erkölcsű nők
társaságában múlatják az időt. Végignézve rajtuk, egyikről sem
tudnám elképzelni, hogy hidegvérű gyilkos. De éppen ez a legjobb
álca, nem igaz? Ha olyan ember követi el ezeket a rémes tetteket,
akire senki sem gondolna. Anna hangja szakítja félbe
eszmefuttatásom.
– Jacket nem csak mi érdekeljük. – Rám, aztán magára mutat. –
Négy éve talán csak mi voltunk a célpontok, de most nem. Most
valami egészen másban mesterkedik.
Különös, de tökéletesen egyeznek a meglátásaink. Jack most nem
csak a szajhák közül szedi az áldozatait. Anna jól mondja...
Valami egészen másban mesterkedik!
– Szép jó estét a kisasszonyoknak!
 Anna kiszemeltje furakodik hozzánk. Ennél rosszabbul nem is
időzíthetett volna.
– Szép jó estét, uram! – köszön vissza kacérkodva újdonsült
barátnőm.
– Úgy látom, a kisasszonyok nagyon magányosak.
– Nem is tudja, hogy mennyire – Anna közelebb lép a férfihez.
Tekintetük egymásba forr. Feleslegesnek érzem magam. A
következő pillanatban még egy férfi érkezik. Anna kiszemeltjének a
cimborája. Kedvesen bemutatkozik, de tekintetét illetlenül legelteti
rajtam. Szégyentelenül elidőzik testem domborodó részein. Száját
sóvárogva megnyalja. Hát persze, hiszen az ő szemében nem
vagyok több egy használandó tárgynál. Minden bizonnyal vágyai
kielégítésére akar igénybe venni. Ettől a gondolattal összeszorul a
torkom. Finoman megkocogtatom Anna vállát.
– Nekem ki kellene mennem a mosdóba.
– Arra találod – mutat a lépcsősor felé.
– Az emeleten? – visszakérdezek a biztonság kedvéért.
A férfi mellkasát simogatva válaszol:
– Jobban jársz, ha odamész.
Nem kérdezősködök tovább, elindulok arra, amerre mutatta. A
tekintetem igyekszem senkivel sem összeakasztani. Az itt lévő
emberek olyanok, mint a kóbor, veszett ebek.
Tilos a szemükbe nézni!
Többen is utánam szólnak, de egyikükre sem figyelek. Az
emeleten könnyedén megtalálom a mellékhelyiséget, ám amikor
belépek, rosszullét fog el. Ha ezzel járok jobban, nem tudom, mivel
találkoztam volna a másik helyiségben.
Megmosom az arcomat hideg vízzel. Beszélnem kellene még
Annával, de a helyzet most korántsem alkalmas. Talán itt maradok
és megvárom, amíg végez. Micsoda szomorú kínnal teli élet ez.
Korábban sosem értékeltem ennyire, hová születtem. A tükörben
látom, hogy kinyílik mögöttem az ajtó. Egy magas, rusnyácska nő
lép be. Dübörgő léptekkel halad el mellettem. Illedelmesen köszönök
neki, amit azonnal megbánok.
Katherine, az ég szerelmére, koncentrálj! A szajhák nem üdvözlik
egymást negédesen.
 – Szép estét! – veti oda foghegyről.
Különösen mély, szinte férfias hangja van. Szegénnyel az égiek
nem voltak kegyesek. A tükörben látom, alaposan végigmér.
Eszembe jutnak Anna szavai.
Téged sokan fognak utálni.
Fogalmam sincs, egy ilyen nőtől mire számíthatok, de azt biztosan
tudom, nem maradok itt addig, míg kiderül. Megpördülök, biccentek
neki és távozni készülök.
– Katherine?
A nevem hallatán szívem kihagy egy ütemet. Lassan
visszafordulok. A gyomrom reszketni kezd. A hölgy kemény lépteitől
megremegek. Kezem zsebemre helyezem. Ha veszélybe kerülök,
tudom, mit kell tennem. Most, hogy közelebbről is megvizsgálhatom,
tényleg nem egy világszépe. Rengeteg sminket kent magára. Arca
vakítóan fehérük a púdertől. Almácskáit méretes vörös foltok díszítik.
Az ajkára kent vérvörös rúzs vonalai girbegurbák. Nem a
visszafogottság híve, az már egyszer biztos. Talán ittasan fogott bele
a szépítkezésbe. Igen, csakis ez lehet a mentsége. Karomnál fogva
megragad és az egyik lámpás alá rángat.
– Elnézést! – ripakodok rá. – Ismerem magát?
– Az istenit! – csattan fel kemény hangon. – Tényleg te vagy az.
A hangszíne most már ismerős, nagyon ismerős. De eszement
gondolat az, hogy kihez tudom kapcsolni.
– Mi az istent keresel te itt?
Nagyon közel hajol hozzám. Hatalmas csokoládébarna szemét
ezer közül is felismerném. A tébolyodott gondolatom egy csapásra
valósággá válik.
– Percy? – ejtem ki a nevét hitetlenkedve.
– Ezt nem hiszem el, nem hiszem el. Ezt nem hiszem el!! –
szakadatlanul csak ezt hajtogatja.
Szóhoz sem jutok, olyan dühösen támad.
– Mit keresel itt? Magyarázd meg! – pöröl velem.
– Azt hiszem, nem csak nekem van mit megmagyaráznom! –
nézek végig rajta.
Női külső elérése lett volna a cél, de valami egészen más
sikeredett belőle. Ujjaimmal parókájának egyik hosszú tincsét
kezdem piszkálni.
– Ne mondj semmit! – csap a kezemre.
– Hát nem is nagyon jutok szóhoz – felelem, miközben nevetve
dörzsölöm a kézfejem.
– Talán nem tetszik az álcám? – kérdezi sértetten.
– Azt hiszem, még egy icipicit dolgozhattál volna rajta. – Mutató és
hüvelykujjam közt apró távolságot formálok.
Jókedvem nem tart sokáig. Arcán gondterhelt ráncok jelennek
meg. Olyan, akár a fivérem, állandóan aggódik értem.
– Katherine, nem tréfálok! Azonnal el kell tűnnöd innen!
– Nyugi, Percy, minden rendben van – szakítom félbe. – Nem lesz
semmi...
– Turpin itt van!
– Micsoda?
– Jonathan Turpin itt van.
Szavai hallatán a vér is megfagy az ereimben.
– Itt Whitechapelben?
– Annál egy kicsit közelebb. Az emeleten múlatja az időt néhány
szajhával.
Uramisten! Ha meglát, mindennek vége. Szólni fog Kristophernek,
vagy még annál is rosszabb. Egy életre befeketítheti a Gray nevet.
– Mit keres itt?
– Ünnepel – feleli nemes egyszerűséggel. – A London News soha
nem látott eladásokat generált.
– Hasfelmetsző levele miatt...
– Pontosan – bólint. – Bár ha engem kérdezel, ki tudja, hogy
valóban ő írta-e azt a levelet.
Ez a gondolat már bennem is szöget ütött. A sajtónak érdekében
állhat egy hamis levelet nyilvánosságra hozni, és a London News
mögött bizony ott sejlik Jonathan Turpin baljós alakja.
– Gondolod, hogy...
– Erre most nincs idő – vág a szavamba. – Nem késlekedhetsz,
azonnal indulj haza!
Kivételesen nem ellenkezem. Nem húzom az időt, rögtön
cselekszem. Percytől búcsút véve az emeletet körülvevő fakorláthoz
lépek. Annát keresem, de persze már sehol sem lelem. A
kiszemeltjével együtt eltűntek. Aranyat érő információ ugyan nem
jutott a birtokomba, de lényegesen többet tudok, mint korábban.
Ez is valami.
Fülsértő nevetés hallatszik az emelet túlsó végéből. Két szajha
frusztráló hangja tölti meg a teret. Vég nélkül vihognak és
nyerítenek. Kisvártatva egy jól öltözött, szőke hajú férfi is feltűnik
mellettük. Részeg dülöngélése közben megbotlik a küszöbben. Csak
a közelében lévő ajtófélfának köszönheti, hogy nem esik hasra. Az
egyik nő ujját rászegezve hangosan kineveti. A férfi teste
megmerevedik. Kihúzza magát, a nő mellé lép, a nyakánál fogva
erőszakosan megragadja, testét a falhoz nyomja. Megrémülök. A
szajha szemrebbenés nélkül tűri a férfi vadságát. Tovább folytatja a
nevetgélést, mintha ez egy ártalmatlan játék lenne csupán. „A
whitechapeli szajhák különlegesek.” Velük következmény nélkül
bármit megtehetnek. Néhány pillanat elteltével a lány nevetése már
nem tűnik őszintének. Hangja fokozatos elhalkul. Kezeit a férfi
csuklójára helyezi, kezd pánikba esni. A jelzései egyértelműek,
szabadulni akar. Szinte a saját torkomon érzem, ahogy a férfi ujjai
egyre jobban a bőrébe süllyednek. Szívem vad lüktetése fülemben
dübörög. Mennem kellene, nem időzhetek. Mégsem tudok
elszakadni a látványtól. Percy azt mondta, tűnjek el, de nem bírom
ezt a bajbajutott lányt magára hagyni. Körülnézek, hátha valaki mást
is látok, aki közbelépne, de úgy van, ahogy Anna mondta. Itt csak
magadra számíthatsz. A férfi könnyűszerrel végezhetne a szajhával,
senkinek sem tűnne fel. A zsebem tartalmára gondolok. Talán ideje
használnom. Nagy levegőt veszek, elszántan elindulok feléjük,
amikor a férfi váratlanul megcsókolja a nőt. Mozdulatai hevesek és
durvák. Biztosan kellemetlen érzés lehet. Még ellenkezni sincs ideje
szerencsétlen lánynak. Ez az őrült kénye-kedve szerint használja őt.
A másik szajha se szomjas már. Eszébe se jut segíteni a társán.
Táncikálás közben a mellei kibuggyannak a ruhájából. A
koordinálatlan mozgás közben felszabadult meztelen testrészek a
férfi ínyére vannak. Szabad kezével a nő keble után kap.
Gusztustalan látványt nyújtanak. Egy pillanatra elszakad a szajha
ajkától, a tekintetünk váratlanul összetalálkozik.
Oh istenem!
 Azonnal hátat fordítok. Elképesztő gyorsasággal szelem a
lépcsőfokokat. Mikor leérek, a vállam fölött óvatosan visszanézek.
Imát mormolok magamban, hogy maradjon a szajhákkal, de az úr
nem fogad a kegyeibe. Turpin határozott, feszes léptekkel ered a
nyomomba. A lépteitől dübörög az emelet.
Felismert, egészen biztosan felismert!
Lökdösődve igyekszem átverekedni magam a tömegen. Szívem
heves dobogása kötélként tekeredik a torkom köré. Félelem szorítja
testem. Még a mozgás is nehezemre esik tőle.
Kiérek a kocsmából. Rengeteg ember bolyong a szűk, mocsokkal
teli kis utcákon. Könnyedén eltűnhetek az éjszakában. Egy pillanatra
megnyugszom.
– Héj te, állj meg!
Szavai élesen utánam nyúlnak. Igyekszem elvegyülni a tömegben.
Hirtelen éles fájdalmat érzek a gyomromban. Váratlanul jött, és fáj,
istenem, annyira fáj! Hányingerem támad. A testem ösztönösen
meggörnyed. Egyik kezemmel a hasamat szorítom, míg a másikkal a
szoknyámat. Az előttem lévő férfi vigyorogva kér bocsánatot, amiért
hasba vágott. Nagyon részeg, jobbra-balra dülöngél. Képtelen
kontroll alatt tartani a mozgását. Én nem vagyok kótyagos, mégis
ugyanazt érzem. Az agyam próbál utasítást adni a végtagjaimnak,
de azok mintha meg sem hallanák. Csak a lüktető fájdalomra tudok
összpontosítani. Aztán Turpin hangja egy villanás alatt magamhoz
térít:
– Nem hallod? Azt mondtam, állj meg!
Az ital és a kielégülés utáni vágy miatt a hangja agresszív. Nem
bizonyosodhat meg róla, hogy itt voltam. Nem tudhatja meg, hogy
valóban engem látott. Fogamat összeszorítva igyekszem a fájdalmat
kizárni. Szoknyámat kétoldalt enyhén megemelve a tempót
sietősebbre váltom. Legnagyobb sajnálatomra ő is iparkodni kezd.
Most mihez kezdjek?
Hiába nézem az utcaneveket, egyik sem tűnik ismerősnek. Az
ördögbe! Nem emlékszem, milyen útvonalon jöttünk. Ebben a
helyzetben képtelen vagyok tiszta fejjel gondolkozni. Egy vasgyár
fénye vonzza magára a tekintetem. Erre biztosan nem jártunk.
Eltévedtem, nem tudom, hol vagyok. Riadtan nézek a hátam mögé.
Turpin vészesen közelít. Nem maradhatok egy helyben, muszáj
valamerre továbbmennem. A gyár felé fordulok, kapuja tárva- nyitva.
Bejárata mellett zsákok tornyosulnak. Odaszaladok, és mögéjük
rejtőzöm. Egy apró résen átlátok a rakományok között. Néhány
pillanat múlva megjelenik Turpin. Vadul kapkodja a fejét, engem
keres. A mögöttem lévő kemencék egyikéből hatalmas lángcsóva
csap ki. Erre felfigyel. Egy ideig meredten bámul befelé, de elveti az
ötletet, hogy én itt lehetek. Ahogy továbbmegy, megkönnyebbülök. A
mellkasomat feszítő nyomás múlni kezd. Fellélegzek. Várok egy
kicsit, aztán pedig keresek egy kocsit. Elég volt Whitechapelből!
Hangos csörömpölésre leszek figyelmes, a hangok mögülem
érkeznek. Félmeztelen, izzadságtól és kosztól ragacsos férfiak
állnak egy csomóba. Szerszámaik a földön hevernek. A munkát
hanyagolva önfeledten trécselnek. így legalább nem vesznek észre
egy hívatlan vendéget.
Megint kipillantok a zsákok közötti résen. Turpinnek híre- hamva
sincsen. Remek! A térdem hangosan roppan, ahogy
felegyenesedek.
– A szomszédasszony dobhártyákat szétszakítva sikoltozott. De
mire odaért a rendőrség, a Mészáros má rég el is iszkolt.
Hasfelmetszőről beszélnek.
Muszáj közelebb mennem. Halkan feléjük lopakodók. A kályhák
ontják magukból a perzselő forróságot. A tűzszikrák megállás nélkül
pattognak kifelé. Verejtékezni kezdek, már értem, a munkások miért
félmeztelenek.
Az egyik köpcösebb figura vehemensen magyaráz a többinek.
– Én láttam szerencsétlen Mary Jane-t. Illetve csak aztat, ami
maradt belőle. A lánynak gyér volt a hangja, és sajnálatosan sokat
énekelt. De istenemre mondom, ennél nagyobb bűne nem volt neki.
Mary Jane Kellyről beszélnek. Ez a fiatal nő volt 88-ban Jack
utolsó áldozata.
– Sosem felejtem el azt a novemberi napot. Emlékszem, hogy a
nagy rikácsolásra keltem föl. A rendőrök csákánnyal törték be Mary
Jane ajtaját. És amit ottan találtak...
A melleit levágta, combjáról a bőrt lenyúzta. A hasfalból a
lábszáraiból kivágott darabokat egy asztal közepére halmozta. A
szervek szanaszét hevertek a szobában. Méhét á a veséjét rászórta
a testre. Arcát a felismerhetetlenségig kaszabolta. Orrát á fülét lény
este. A nyakát egészen a csontig átvágta. Borzalmat mészárlást
végzett.
A történet közben többen összesúgnak. Magam is megborzongok.
Hogyan érhet egy élet így véget? Ahogy hallgatom, eddigi
kíváncsiságomhoz már aggály is vegyül.
A gonoszság elevenen testet ölt benne. És ez a kíméletlen gyilkos
itt van Whitechapelben, talán éppen a közelemben. Érzem, hogy a
pulzusom egyre szaporább. Gyomrom remegni kezd. A félelem
szülte sötétség összezárul körülöttem.
– Ember nem tesz ilyet, erre csak egy szörnyeteg képes – szólal
meg egy másik férfi. – És ez a rém itt jár közöttünk.
A tömeg hőbörögni kezd. A légkör feszültté válik. A rendőrséget
hibáztatják, London nyugati végét szidják. Lázadni akarnak, az
arisztokraták halálát kívánják.
– Nyugodjatok meg, na! – inti csendre őket a köpcös. – Há nem
figyeltek, mit magyarázok? Aki mostan gyilkolászik, az nem művel
ilyeneket.
Zavarodott arckifejezéseket látok.
– Ez nem a régi Hasfelmetsző, én mondom.
A köpcös figura a fejét rázza. Hirtelen megszólal egy csengő. A
szerszámokat kézbe kapják, majd arrébb cammognak. Hova
mennek? Még mindig a mészárosról beszélnek, de egyre kevésbe
értem. Hangjuk kezd duruzsolássá tompulni. Az ördögbe! Előrébb
dőlök.
– Auch! – felsikoltok.
Az alkarom egy forró fémlemezhez ért, a fájdalom nyílként hasít
belém. Bal tenyerem azonnal a sérült részre nyomom. A bőröm
őrületesen lüktet.
– Hékás, ki van ottan?
Jaj ne! Hátrálni kezdek. Megfordulok, és azonnal kiiramodok.
Ismét a zsúfolt utcán bolyongok. Lábujjhegyre emelkedek, muszáj
egy szabad hintót találnom. Ezt nem hiszem el, egyet sem látok.
Mégis hol vannak a kocsik? Szememmel szüntelen az utcát
pásztázom, amikor az egyik sarkon megpillantom Turpint. Tekintete
váratlanul rám téved. Észrevett! Lendületesen megfordulok. Az egyik
fénytelen sikátor felé sietek. A sötét csábítóan hívogat. Minden
vágyam az, hogy elnyeljen. Tüntessen el, mintha sohasem léteztem
volna.
A vállam fölött hátranézek, a nyomomba eredt. Ingerülten löki félre
az embereket. A homlokom erősen verejtékezni kezd. Még jobban
megszaporázom lépteimet. Zihálva kapkodom a levegőt. Forró
leheletem ködként gomolyog előttem. Lépteink ütemes zaja
visszaverődik a nedves falakról. Vészesen közel hallom már
magamhoz. Hirtelen megpillantom az utca végét. Egy hatalmas kőfal
állja el az utamat. Zsákutca. Istenem, ne! Mérhetetlen pánik fog el.
– Állj meg, te mocskos kurva! – üvölti utánam Turpin.
A vég gondolata fojtogat. Nem maradt más lehetőségem. Muszáj
megtennem! Jobb kezemmel benyúlok a zsebembe. Megpróbálom
kinyitni az erszény száját, mikor az egyik bérház kapujából kinyúlva
valaki megragad. Időm sincs védekezni, magához ránt és megpördül
velem, a falnak támaszt. Testével eltakar. Minden sejtem reszket. A
lábaim éppen csak megtartanak. Az érdes, hűvös tégladarabok
sértik a hátamat.
– Te meg mi a faszt képzelsz? – kérdezi Turpin az idegent.
Öklömben erősen szorítom az apró vörös golyót.
Mégis hogyan fogok elbánni kettőjükkel?
Sikoltani készülök, de a hangszálaim nem engedelmeskednek.
– Bocsánat, barátom, de ez már itt az enyém.
A szavak hallatán meg kellene rémülnöm, de az ellenkezője
történik. Mély hangjának kellemes rezgése ismerős. Tenyerem
elernyed. Ujjaim közül kiesik az apró méreggolyó. Arcát felém
fordítja. A mély, sötétbarna szempár, ami London-szerte üldöz, a
lelkem mélyéig hatol.
– Mr. Reed – suttogom. – Mit keres itt?
– Én? – háborodik fel halkan. – Inkább maga mit keres itt!?
Suttogásunk Turpin léptei törik ketté. Haragosan felkurjant,
türelmetlenül jelzi, engem akar. Egy idegen férfi szavai nem
tántorítják el ettől. Elszántan közeledik. Ismét reszketni kezdek. Meg
fog látni! Önkéntelenül megszorítom az előttem álló férfi karját. Reed
merész cselekedettel áll elő. Bal kezével megragadja a lábamat, és
csípőjével egy vonalba emeli.
– Mégis mit művel? – suttogom, bár szívem szerint inkább
kiabálnám.
Kérdésem felesleges, hirtelen megértem, miért teszi. El kell hitetni,
hogy az vagyok, akinek egész éjjel mutattam magam. Egy ócska
szajha, akit sikátorban tesz az ember magáévá.
– Tegyen úgy, mintha élvezné...
Ujjai lassan felkúsznak a combomon, az anyagról átvándorolva
bőrömre. Libabőr fut végig rajtam. Erősebben szorítom a karját.
Arcát nyakamhoz tolja. Ezzel tökéletesen elrejt Turpin elől. Közel van
hozzám, nagyon közel. Légzése csiklandozza a bőrömet. Borostája
a kulcscsontomat szúrja. Különös bizsergés kezd úrrá lenni rajtam.
Minden bizonnyal félelem...
Félelem, ugye?
A hiteles előadás érdekében felmordul, és hangosan szuszogni
kezd. Ajkát egy pillanatra a nyakamhoz érinti. Lehelete lágyan,
borzongatóan siklik végig rajtam. Hideg kezével már a combom
külső részét simogatja.
– Azt mondtam, tegyen úgy, mintha élvezné – suttogja.
A színjátékunk már így is megállja a helyét. Nem értem, mit vár
még tőlem? Bőrömet két ujja közé fogja. Váratlanul éles fájdalom
hasít belém. Erős csípését hangos nyögéssel jutalmazom.
Legszívesebben térden rúgnám. Fél szemmel még látom Turpint, de
már nem közelít felénk. Megtorpant. Be kell látnom, a terv, amit
Reed kieszelt, sikeresnek bizonyul. Turpin néhány pillanatig
meredten bámul minket, majd megfordul, és dühös léptekkel távozik.
De miért néz folyamatosan vissza? Tudja, hogy én voltam? Vagy
csak a férfiúi önbecsülése sérült? Elvégre valaki más kaparintotta
meg azt, akit ő akart. Megmentőm lassan felemeli fejét. Forróságot
hagy maga mögött. Orrhegye az enyémet súrolja. Az ajkán kiáramló
hevült levegő perzseli a bőrömet.
– Elment…
Olyan közel van hozzám. A szavakat szinte átsúgja a számba.
Lassú nyelvmozdulattal nedvesíti meg ajkát, a fény megcsillan rajta.
Mellkasa hevesen mozog. Mintha a szívem ütemére járna.
 Fel és alá.
Fel és alá.
Szemét lehunyja, fejét finoman megrázza. Arcát elfordítva a
sikátor utca felőli végét kémleli. Turpinnek már híre-hamva sincs.
Ujjai lassan lecsúsznak lábamról. Gyengéden elenged, és egy lépést
hátralép. Megigazítja ruháját, határozottan végigsimít zakóján.
– Jöjjön, elkísérem az egyik kocsihoz.
Kérdések tömkelegé ötlik fel bennem. Azt sem tudom, hirtelen
melyikkel kezdjem. Kissé bódult állapotomban csak egy bólintásra
futja. Amint a zsúfolt utcára érünk, közelebb von magához. Többször
is megérinti a derekam. Mozdulatai jelzésértékűek, azoknak a
férfiaknak szólnak, akik éhes tekintettel méregetnek. Egy szót sem
szólunk egymáshoz. Miért nem kezd faggatózni? Az ittlétem
meglepte, ehhez kétség sem fér. Céltudatosan odalép egy szabad
kocsihoz. Előre kifizeti a fuvart, majd besegít.
– Köszönöm.
Kezemmel még mindig szorosan fogom az övét. Tekintetünk
összetalálkozik. Néhány másodpercig talán eggyé is olvad.
– Vigyázzon magára, Miss Gray!
Rám csukja az ajtót. A kocsi azon nyomban elindul. Egyre
távolabb kerülök Whitechapeltől, ám az este képei minden pillanattal
egyre élénkebbek. Főként az utolsó néhány momentum. Egészen
hazáig ezen merengek.
 NAPLÓ
Nyolcadik bejegyzés

Ahogy, az ember egyre lejjebb süllyed Londonban, a Végső állomás Whitechapel negyed
lesz. Üdvözletem küldöm a brit főváros nyomornegyedéből, ahol több kocsmát találni, mint
lakóházat. Aki nem járt itt, az szerencsésnek mondhatja magát. A civilizált világ
legnyomorúságosabb lényeit látni a város keleti végén. Itt mindenki reményvesztett, ezen
az állapoton pedig csak az alkohol segít. Koszos egy hely ez, teli romos bérházakkal,
csordultig tömött kocsmákkal és kacskaringós szűk utcákkal. Nem egy bizalomgerjesztő
környék Mégis mennyi ficsúr jár ide mulatni... Ez kell a módos népeknek.
Itt nincsenek szabályok, nincsenek korlátok.
Érdekes dolog, hogy Whitechapel lakosai mégis félik a nevet.
A nevet, mi a sötétből emelkedett ismét elő. Próbálnak elkapni, a nyomomra akarnak
bukkanni. Összefognak azok, akik korábban köpködtek egymásra. Együtt lázonganak,
gyújtogatnak. Hangjuk hallatják, kinyilvánítják az akaratukat, amit korábban aligha mertek
volna megtenni. Minden sarokra egy körözési plakátot helyeztek. Egyet muszáj volt
leszednem. Elteszem emlékbe, elvégre nem mindennap körözik az embert. Kettőszáz font,
csinos kis összeg, fog ez még feljebb menni, hiszen úgysem tudnak a nyomomra akadni. A
legnagyobb ellenségeim mégsem ők, hanem az átkozott kétely. Egyre többet
vendégeskedik nálam. Kezd olyan lenni, mint egy makacs szerető, Joggal-körömmel
kapaszkodik belém. Bogarat ültet a fülembe, azt követeli, álljak le. De hiszen még csak
most kezdtem...
 Katherine

S
ötétség uralkodik a házban. Szükségem van néhány pillanatra, hogy
a szemem hozzászokjon. Cipőm talpa a szőnyegbe süpped. A puha
anyag elnyeli lépteim zaját. Sajnos az ügyetlenségemen ez nem
segít. Egy óvatlan mozdulattal nekiütközöm a lépcsősor melletti
hatalmas vázának. Hatalmas zajt csapva vészesen billegni kezd.
Utána kapok. Hosszú másodpercekig dermedten állok. Szerencsére
úgy tűnik, senkit sem keltettem fel.
Huh, ez közel volt...
Az emeletre érve egy pillanatra megtorpanok. Mintha neszelést
hallanék a közelből, ám körbefordulva egy lelket sem látok.
A szobámba érve hatalmas kő gördül le a szívemről. Nem hiszem
el, hogy megúsztam. Homlokom az ajtónak támasztva végre
kiengedem a mellkasomba szorult levegőt. Izgalomtól megfeszült
végtagjaim elernyednek.
– Szép estét, húgom!
A pulzusom azonnal az egekbe szökik, eszeveszett tempót diktál.
A környezetem elmosódik. Sűrű pislogással igyekszem visszanyerni
tisztánlátásom és távol tartani a közelgő rosszullétet.
– Kristopher – nyögöm ki. – Te mit... mit keresel...
Még a sötétben is tökéletesen kivehető, ahogy felém közelít.
Léptei keményen dobbannak. Kezében temérdek mennyiségű papír
zörög.
Az elrejtett jegyzeteim.
– Kristopher, megmagyarázom!
Reszkető kezem felé nyúl, ám ő dühösen hárít.
– Csend legyen! – Hangjától zeng a szoba. – Nem tudom, mivel
ártok magamnak többet. Ha megtudom, merre jártál, vagy ha ezt
örök homály borítja.
– Én nem tettem semmit...
– Semmit, ami szégyent hozna ránk? – ordítja a kérdést az
arcomba.
Kitörése láttán remeg minden porcikám.
– Ezt egyszer és mindenkorra ideje befejezned! – felemeli a
papírköteget. – Mostantól kezdve minden lépésedről tudni fogok. A
házat kizárólag az én engedélyemmel, csak nyomós indokkal
hagyhatod el.
– Ezt nem gondolhatod komolyan – rebegem.
Haragja csillapodni látszik, de szavaim ismét lángra lobbantják.
Mérhetetlenül feldühödik. Karomat megragadva magához ránt.
– Nézz végig magadon! Apánk mit szólna ehhez? Csak
remélhetem, hogy nem hoztál szégyent a Gray névre.
Minden egyes megnyilvánulása undorral és megvetéssel teli.
Bántó szavai darabokra szaggatják szívemet. Ujjai egyre erősebben
fonódnak karomra.
– Kristopher, ez fáj!
– Nekem meg a viselkedésed fáj.
Becsmérlő tekintettel néz végig rajtam, végül elenged.
– Ideje azzal foglalkozni, amivel a korodbéli hölgyek. Jövő héten
nekikezdünk férjet keresni.
– Hogy mihez akarsz...
– Igazság szerint – szakít félbe –, már van is egy ajánlat, amin
nem is kellene gondolkodnom.
Meghökkenek. Miféle ajánlatról beszél? Kényszerházasság? Ezt
nem teheti!
– Neked?! – emelem fel a hangomat. – Neked nem kellene
gondolkodnod?
– Jonathan Tu...
– Turpin?? – kiáltom a nevet.
Nem vagyok abban a helyzetben, hogy felháborodhassak, de a
név hallatán képtelen vagyok uralkodni magamon. Már a puszta
gondolat is émelygéssel tölt el.
– Igen, Mr. Turpin.
Nem, nem! Nem!
 Nem akarhat ahhoz a förtelmes emberhez hozzáadni. Az este
emlékképe fájdalmasan férkőzik elmémbe. Magam előtt látom,
ahogy Turpin ujjai a torkomra szorulnak. Ha hivatalosan az övé
lennék, azt tehetne velem, amit csak akar. A ház falai között senki se
lát minket, szabályozhatná az egész életemet. Erőszakkal minden
este a magáévá tenne. Bele sem merek gondolni, milyen sors várna
rám, ha ellenkezni mernék vele. Összeszorítom a szemem és
erősen megrázom a fejem. Kristopher nem szánhat ilyen életet
nekem.
– Kizárt! – ellenkezem indulatosan.
– Turpin egy jóvágású férfi, tehetős családi háttérrel, ő olyan, aki...
– Aki egy agresszív ember.
Szemöldöke mérgesen fölszalad kíméletlen kijelentésem hallatán.
– Azt hiszed, hogy te nálam jobban ismered őt?
– Igen!
– Ha olyan rossz és alávaló, mint állítod, akkor miért tesz
szívességet a fényképész barátodnak?
– Percynek? – kérdezek vissza elképedve.
Turpin nem az a melegszívű ember, aki önös érdek hiányában
nyújt segítő kezet. Oh, nem bizony, ha ő felkarol, annak komoly ára
van. Még a hideg is kiráz a gondolattól, hogy én egy ilyen embernek
tartozzak.
Percy, mégis mi az ördögbe keveredtél?
– Miről van szó? Mondd el!
A kíváncsiság vadul fúrja az oldalamat.
– Az nem a te dolgod – vágja rá gondolkodás nélkül. – Az
egyetlen, ami számít, hogy Turpin nem olyan, amilyennek gondolod.
– Vagy te nem akarod látni azt, ami nyilvánvaló.
– Elég! – hangja mélyen dörren. – A viselkedésed után össze-
teheted a kezed, ha egyáltalán kelleni fogsz valakinek. Holnap pedig
elmész a templomba és gyónni fogsz.
Szemem a döbbenettől majd kiesik a helyéről.
– Gyónni?
– Egy szót sem akarok hallani! – zendül fel ismét. – Ideje, hogy
végre valami illendőt is cselekedj. Most pedig mosakodj meg. Úgy
nézel ki, mint egy ócska szajha.
 Hangos ajtócsapással távozik. Néhány pillanatig dermedtem állok.
Mosakodás után ruháimat levetve az ágyra rogyok. Oldalra nézve a
kihúzott üres fiókot bámulom. Keserű bánat telepszik rám.
Szemembe könny gyűlik.
Elvitte. Minden jegyzetem porrá lesz.
A párnát kezem közé veszem, és beletemetem az arcom.
Kimerültén dőlök oldalra, várom, hogy egy új, szebb napra ébredjek.

Ajtónyikorgásra leszek figyelmes. Az ijedtségtől felpattan a szemem.

A szobát sötétség uralja, tehát még éjszaka van. Felülök az ágyon
és arcom a zaj forrása felé fordítom. Hiába nyitom tágra a szemem,
semmit sem látok. Egyszeriben hideg szél kezdi cirógatni a karomat.
A libabőrös leszek. Az erkély felé fordulok. Nyitva hagytam volna az
ajtót? Kibújok a paplan alól, talpam a hűvös padlóhoz ér. Egy lépést
teszek csupán, amikor egy sötét alak jelenik meg előttem. Rémülten
az ajtó felé hátrálok. Az árny lassan előlép a függöny rejteke mögül.
Az utcáról beszűrődő gázlámpák halovány fénye megvilágítja arcát.
Megtorpanok. Nem akarok hinni a szememnek.
– Mr. Reed? – suttogom elképedve. – Mit... mit keres itt? –
dadogom.
– Ide kellett jönnöm.
Égető borzongás fut végig a testemen. Miért jött ide, és egyáltalán
hogyan jutott be?
– Csak magára tudok gondolni.
Időt sem hagy, hogy megemészthessem szavait, eltökélten
közelít. Lépteitől megremeg a padló. Megáll előttem, lassan
végignéz rajtam. Az áttetsző hálóruha elé emelem a kezem. Alsó
ajkát erősen megharapja. Halkan felmordul, miközben karját
szorosan derekam köré fonja. Mellkasa az enyémnek feszül. Levegő
után kapkodok. Nem ereszt, erősen tart. Őrületes illetlenség ilyen
közel lennünk egymáshoz. Harag lenne ez a lángoló érzés, ami
bennem tajtékzik? Biztosan, nem lehet más. De ha harag, akkor
mégis hogyan tombolhat bennem a kéj és a vágy? Ezek nem férnek
össze. Vagy mégis? Testem minden porcikáját különös bizsergés
járja át. Közelebb hajolva megtelíti tüdejét hajam illatával.
– Annyira jó illatod van – szuszogja.
Mire feleszmélek, addigra már az ajka szabadon vándorol rajtam.
Bőrömet ízleli, csókolja. Úgy fedezi fel a testem, mintha minden
szeglete az övé volna.
– Az utánad való vágyódás olyan, akár a méreg. Észrevétlenül,
lassan emészti fel a lényem. – morogja vágytól ittas hangon.
Heves szuszogása csiklandoz. Képtelen vagyok tovább harcolni
ellene.
– Ezt nem...
Nyelve végigcsusszan a nyakamon, ezzel a szavakat belém fojtja.
Magamban ellenérveket sorakoztatok egymás mögé. Minden
igyekezetemmel próbálom uralmam alá vonni a testem, de
ellenkezésnek helye nincs. Ujját számra helyezve, halkan beszél
hozzám.
– Csak akkor szólalj meg, ha azt kívánod, hogy hagyjam abba.
Mély, karcos hangja jólesően borzongat. Résnyire nyitom ajkam,
ám értelmes szavak helyett csak egy halk sóhaj csúszik ki belőlem.
Önkéntelen reakcióm hallatán megfeszül a mellkasa. Tenyerem alatt
érzem, ahogy az izmok megkeményednek az izgalomtól.
– Helyes – mély levegőt vesz. – Ideje betartani, amit kértem.
– Amit kért? – nyögöm.
Arcát elhúzza nyakamtól. A bőröm égetőn sóvárog az érintése
után. Egyik kezét a tarkómra helyezi, másikkal még közelebb von
magához. Vágyakozó hang szökik fel a torkából.
– Élvezd, amit csinálok – súgja.
Amint ezt kimondja, mohón csókolni kezd. Nedves ajkának
érintésétől elönt egy ősi ösztön. Teljesen elveszem ebben az
érzésben. Testének perzselő érintésétől akarok lángra gyűlni s végül
hamuvá porladni. Egyik kezét a mellkasomhoz csúsztatja, ujjai a
hálóruhámat összekötő szalaggal foglalatoskodnak. Az anyag fejet
hajtva engedelmeskedik akaratának. A selyem lassan szétnyílik,
majd lecsúszik a vállamról, egyre több és több testrészem hagyva
fedetlenül. Nem törődik azzal mi ildomos. Nem fogja vissza magát.
Az ajkaim között kiszökő szaggatott sóhajok csak még jobban
ösztönzik őt. Tenyerét a mellemről lassan lecsúsztatja. Végigsimít a
hasamon, egyre lejjebb haladva. Lábam megremeg, ő ezt egy
önfeledt mosollyal jutalmazza. Erős keze a combjaim közé kúszik,
nedvesség csillan az ujjain.
– Úgy látom, sikerül betartani – jegyzi meg elégedetten.
A gyönyör, amit kezének folytonos mozgása okoz valósággal
megfoszt a beszéd és az ellenkezés lehetőségétől. Az érintéseitől,
simogatásitól hangosan fel nyögök. Elönt a mámor, hevesen
lélegzek, alig kapok levegőt. Testét nekem nyomja, fékezhetetlenül
csókol újra. Ujjaim a vállába mélyednek. Semmi másra nem vágyom,
csak arra, hogy amit tesz azt soha ne hagyja abba.
De aztán... egyszer csak...
Egyszer csak...
Riadtan, zihálva ülök fel az ágyban. Ujjaimmal erősen markolom a
paplan szélét. Nyakamról hűvös verejtékcseppek csordogálnak a
gerincemen.
Mi volt ez? Mégis mi az istennyila volt ez?
Egy igazi rémálom. Fújtatva törölgetem a homlokomat és a
brandyt hibáztatom. Az éjjeliszekrényen lévő pohár után nyúlok. A
vizet kortyolgatva múlni kezd a zaklatottságom. Az az átkozott
brandy! Csak az lehet, ami ezt a lázálmot előcsalogatta...

Lassú lépteim hangját visszaverik a rideg kőfalak. A padok üresek,

egy lélek sincs bent. Az apró gyertyacsonkok fényei a falon
táncolnak. Hideg van, nagyon hideg. Tenyeremet összedörzsölve
próbálom melegíteni magam, miközben a tiszteletest keresem.
Hiába forgolódok, nem látom. Merre lehet? Talán a sors is azt akarja,
hogy ne gyónjak ma. Amint ezt kimondom magamban, a
gyóntatószekrény felől zajt hallok.
Remek, ezek szerint az úrnak más tervei vannak velem.
Nagy levegő, minél hamarabb végzek, annál jobb.
– Atyám, Katherine Gray vagyok – köszönök a gyóntató felé
közeledve.
Vajon emlékszik egyáltalán rám? Hangom hallatán mozgolódás
zaja szűrődik ki az ajtó mögül.
 – Azért jöttem, mert gyónni szeretnék.
„Gyónni szeretnék”, még tréfának is rossz. Ám azt mégsem
mondhatom, hogy erre kényszerítenek. Vagy igen? Elvégre isten
házában őszintének kell lennünk. A gondolatmenetemet Robert atya
halk motyogása szakítja félbe.
– Gyere, gyermekem.
Hangja mély és rekedtes. Alig értem, amit mond, de ahogy
emlékszem évekkel ezelőtt is ugyanilyen volt.
Vagy akkor az a torokgyulladásának volt köszönhető?
Mielőtt kinyitnám a gyóntatószék ajtaját, igyekszem összeszedni
bűneim hosszú listáját. Néhány másodpercig a kilincsen pihentetem
a kezem, majd a küszöböt átlépve ismét üdvözlöm az atyát. Csupán
egy halk mormolás érkezik a másik oldalról. Letérdelek, és egy mély
levegővétel után belekezdek.
– Oldozz fel, Atyám, mert vétkeztem.
Robert atya türelmesen, csendesen figyel, miközben megosztom
vele a Whitechapelben történteket. Nem ítélkezik, ez jóleső érzéssel
tölt el. Nem rója fejemre, mit tettem. Nem ítél kárhozatra, bár lehet,
magában már pálcát tört felettem. Vajon miközben mesélek, mi jár a
fejében? A romlottságom okain morfondírozik? Mától kezdve
megveti a Gray nevet? Ilyesfajta történeteket úrihölgy szájából
nemigen hallhat. Életemben most gyónok másodszor, lenne mit
mesélnem, mégis miután befejezem a tiltott negyedben töltött estém
részleteit, elhallgatok. Kellemetlen csend feszül közöttünk. Az atya
oldaláról fészkelődés hallatszik. Az ódon fabútor nyikorog testének
súlya alatt. Magam sem tudom, mi történik velem, de egy érzés
uralkodik el rajtam. Egy érzés, aminek szabadulnia kell a testemből,
különben elevenen felemészt.
– Atyám, lenne itt még valami. – Amint belekezdek, rögvest meg is
bánom, ezért elharapom a mondat végét.
A számra lakatot tettem, de az elmémmel nem tudom elkövetni
ugyanezt. Képtelenség kiűzni belőle azokat a vad, burjánzó
gondolatokat, melyek benne terjengenek. A tenyerem izzadni kezd,
az izmaim megfeszülnek. A testem égő vággyal telik meg. Akaratom
ellenére az éjszaka emlékképei kúsznak az elmémbe.
– Vétkes gondolataim támadtak egy férfivel kapcsolatban.
 Bűnös vagyok, mert olyan emberre vágyom, kitől távol kellene
maradnom.
Mr. Reed arcának emléke, illatának bódító ereje elképesztő
ütéseket mér az elmémre. Az a nyers és erős vágy, amit a
közelében éreztem, megriaszt. Már a puszta gondolattól is felgyorsul
a szívverésem. Lehunyva a szemem ismét a sikátort látom magam
előtt. Hívogató ajkait, szeme sötétségét, melyben tegnap elveszni
kívántam. Aztán pedig az álmomat. Az álmot, ami bűnös vétkektől
terhes.
– Miféle gondolatok? – ránt vissza a képzelgéseimből az atya
hangja.
Arcomra vöröses pír kúszik. Ezt most valóban részleteznem
kellene?
– Olyanok – hümmögöm, miközben a szoknyám gyűrődéseit
babrálom –, melyek nem illendőek.
– Nos, az illendőség mindenkinek mást jelent, gyermekem.
Magasra húzom a szemöldökömet, meglepődöm a kijelentésén.
Bevallom, nem erre számítottam, de végtére is igaza van.
– Én úgy látom, az elméd a testeddel viaskodik.
Álláspontja mosolyt csal az arcomra. Nem gondoltam volna, de
tökéletesen látja a helyzetem. Kristophernek talán ez egyszer igaza
lesz. Sűrűbben kellene templomba járnom.
– Ez a férfi bizonyára jó családból való. Udvarias és illedelmes. A
kacagás kontrollálhatatlanul tör fel belőlem. Az atya árnyéka
mozogni kezd.
– Elnézést kérek... – szabadkozom.
– Netán nem az? – kérdezi álmélkodva.
– Úriember? – iróniától csöpögnek szavaim. – Nem is állhatna
távolabb ettől a fogalomtól. Ő egy felfuvalkodott, öntelt alak. Igazi
kéjenc.
A gyóntatószekrény ablaka váratlanul elhúzódik. Az atyát és
engem elválasztó rács erős nyikorgással eltűnik.
– Egy öntelt kéjenc? Elképzelhető, hogy ismerem az illetőt?
A kérdés legalább annyira sokkoló, mint az, aki felteszi. Mr. Reed
fennhéjázó vigyorával nézek farkasszemet.
– Ön? – csattanok fel indulatosan.
 Temérdek mennyiségű érzelem söpör át rajtam.
– Mit keres itt? Hol van az atya?
– Ezek remek kérdések, Miss Gray – mutatóujja végigsiklik az
állán. – Ám engem jobban érdekel, ki az a szép ifjú, akiről az imént
mesélt?
Nagyképű vigyora levakarhatatlannak tűnik. Dühösen felpattanok,
és a lehető leggyorsabban igyekszem elhagyni a helyszínt. Éppen
csak kilépek a fülkéből, máris elém vág.
– Ez a férfi minden bizonnyal felkeltette kegyed érdeklődését.
Szemében bujaság tüze lobban. Vajon tudja, kiről beszéltem?
– Magát csak ne érdekelje, hogy ki keltette fel az érdeklődésemet.
– Miss Gray, miért ilyen haragos?
Bohó vigyort villant rám. Hogy az ördög vinné el őt!
– Én az atyával óhajtottam volna beszélni, nem magával –
válaszolom a lehető legnagyobb nyugalmat színlelve.
Mélyeket lélegzem, hátha ez segít. Komoly erőfeszítésembe kerül,
hogy ne szikrázó indulattal válaszoljak.
– Azért ez is kellemes volt, nem igaz?
Élvezi a helyzetet, ehhez kétség sem fér.
– Árulja el, mit keres itt? – kérem számon.
– Adományt hoztam.
Eszembe jut a templom mellett várakozó két kocsi és az úton lévő
számos doboz, amit érkezésemkor láttam. Kristopher említette
korábban, hogy egy nagyobb adomány átadására készülnek.
– A fivére is hamarosan megérkezik.
– Remek – nyugtázom –, akkor további szép napot.
Kikerülve őt a kijárat felé igyekszem, de léptei a hátam mögött
visszhangzanak.
– Kisasszony, azt hiszem, tegnap elmulasztottam megdicsérni
kiváló színészi képességeit.
Szavai sebesen suhannak a padok között. Gúnyolódása hallatán
megtorpanok. Tudom, mit kellene tennem, megjegyzését elengedve
a fülem mellett, továbbhaladni. Mégsem megy. Felpaprikázott énem
határozott mozdulattal fordít vissza.
– Hogy mondta? – kérdezek vissza keményen.
 – Oh, hát tegnap éjszaka hibátlan alakítást nyújtott. Azt mondtam,
tegyen úgy, mintha élvezné, amit csinálok...
Lassú léptekkel közeledik felém.
– ...maga pedig tökéletesen követte az utasításaim.
Muszáj valahogy visszavágnom!
– Tudja, gyermekként színészórákat vettem a...
Jóízű nevetés szökik fel a torkából. A templom csak úgy zeng tőle.
– Maga milyen egy hazug nőszemély.
Képes volt meghazudtolni?
– Tegnap nem megjátszotta, hanem élvezte. – Minden szava után
igyekszik legyűrni a köztünk lévő távolságot. – Nagyon is élvezte –
suttogja.
Igaza van, ezt mindketten tudjuk. Az ördögbe is, erőt kell vennem
magamon.
– El kell keserítenem, Mr. Reed, egy cseppnyi öröm nem volt
abban, amit tegnap este művelt.
– Igazán?
Mellkasa csak úgy dagad az önteltségtől. Mellényének apró fekete
gombja csoda, hogy nem pattan le róla.
– Igazán... sőt mi több – közelebb lépek hozzá –, ha tudni akarja,
kifejezetten nem kedvelem magát.
Egy pillanatra fölénybe kerülök, de éppen csak egy pillanatra.
– Megnyugodhat, én se magát.
– Maga egy szörnyű alak! – dühödök fel.
– Szörnyű? – előrébb hajol, illata az orromba kúszik.
– Szörnyűbb, mint az, akiről fantáziáit? – adja meg a
kegyelemdöfést.
A köztünk lévő parányi távolság a tegnap éjszaka emlékképeit
idézi fel bennem. Szemem az ajkára siklik. Pimaszsága és
közelsége elegyétől elvörösödöm. Magam sem tudom, hogy a
haragnak vagy a szégyennek köszönhetően. Legszívesebben egy
pofonnal jutalmaznám a sokadik arcátlan kérdést. Olyan erővel
csattanna a kezem az arcán, hogy egy hét múlva is érezné a helyét.
Megérdemelné!
Mielőtt olyat mondanék, amit később megbánok, inkább azt
teszem, amit korábban is kellett volna. Távozom. Rohamléptekkel
hagyom el a templomot. Nem fordulok hátra, de tekintetét még így is
sokáig magamon érzem.
Mélyeket lélegzem, így próbálom megtalálni lelki békémet. A
közelgő eső illata elcsitítja tomboló indulatomat. Mikor az utca
sarkához érek, megtorpanok. Lendületesen megpördülve
visszalépek a kőfal mögé. A közeli szivarbolt előtt Turpin és a
cimborái ácsorognak. A rosseb egye meg, pedig arra akartam
hazamenni. A hölgyek közelében kalapjukat megemelve
úriembernek álcázzák magukat. Borzalom, az eszetlen csitriket gond
nélkül megvezetik. Turpin önfeledt pöfékelése közben ujjaival
végigszánt szőke haján. Hangosan nevetve a legújabb sétapálcáját
mutogatja. Egy méretes, ezüstszínű kígyó tekeredik körbe a fekete
fadarabon. Úgy vélem, még jó darabig nem fognak elindulni. Ha jót
akarok magamnak, kerülő úton megyek. Az égbolt komor színbe
öltözik. A vihar már a küszöbön toporog. Remek, már csak ez
hiányzott. Morgolódásom közben még egy férfi jelenik meg a bolt
előtt. Úgy gyülekeznek, ahogy a csótányok. Csakhogy ez a férfi más.
Egyértelműen nem illik a ficsúrok közé. Éppen csak megérkezik, de
Turpinnel máris félrevonulnak. Komoly diskurálás veszi kezdetét.
Miután végeztek, Turpin vállon veregeti. A férfi ekkor elfordul, és az
egyik kocsi felé igyekszik. Arcát látva elképedek. Percy?
Messziről jövő mennydörgés jelzi, hogy indulnom kell. Ha nem
sietek, bőrig ázom. Miután az égről visszaemelem a tekintetem, a
barátomnak már híre-hamva sincsen.
 NAPLÓ
Kilencedik bejegyzés

Mostanában azon elmélkedem, hogy az emberek vajon miért járnak templomba? Úgy
hiszem, keresnek valamit, ami megmenti őket, valamit, amibe kapaszkodhatnak, amihez
fohászkodhatnak nehéz időkben. Jómagam sosem támogattam a bálványimádást.
Ugyanakkor a hit sokaknak erőt ad, ezt nem vitatom. Talán még jó dolognak is mondanám,
ugyanakkor ehhez kell egy nagyfokú bizalom. A bizalmat pedig általában ki kell érdemelni,
igaz? Az úrnak mégis feltétel nélkül megszavazzuk, akárcsak az ő hű szolgáinak. Milyen
csúfos eset, amikor visszaélnek ezzel.
A jó öreg Robert atya. Nevét sokan ismerik a Nyugati negyedben. Kedves, középkorú
férfi, akihez búval, bánattal lehet menni. Ez az ember ott segít, ahol tud. Állandóan ezt
hallom róla. De az igazság az, hogy ez az ember ott árt, ahol senki nem látja.
Óvakodjatok a hamis profétáktól, akik báránybőrbe bújna
jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok!2

A jó atya szerint, aki Isten hívó szavának ellenáll, büntetést érdemel. A dologházbéli
gyermekeket ütötte, verte a templom egy rejtett zugában. Testüket övvel többször is véresre
szabdalta. A nagyobb lányokat pedig heti rendszerességgel gyónásra kényszerítette. A
feloldozásnak pedig, mocskos volt az ára. Azt mondta, Isten elé úgy kell állnunk, ahogy
megteremtett minket. Ezért a hátsó szoba falai között meztelenre vetkőztette őket. Utána
azt csinálta velük, amit egy szajhával szokás. Mocskos vágyait velük elégítette ki. A dühtől
felforr a vérem, ha csak rágondolok.
A kölykök persze senkinek nem szóltak. Mégis miért tették volna? Ugyan ki hinne nekik?
A rendőrség lenézi őket, mocskos hazug csőcselék. Számukra a dologházbéliek élete a
szajhákéval egyenlő, épp oly jelentéktelen. Nem csoda, hogy a legtöbben felnőtté válásuk
után Whitechapelben kötnek ki. Mikor Robert atya tettei fülembe jutottak, azonnal helyet
kapott a listámon.
A pokol nem létezik, az emberek teszik azzá a világot.
Ő is egy volt, aki ehhez hozzájárult. Elérkezett a vezeklés ideje.
Ma este ismét lecsaptam. Amint szembesült vele, hogy mindent tudok, menekülni kezdett.
A padok között iszkolt, milyen gyáva féreg. Orrhangon vonyítva kért segítséget, ami persze
nem érkezett Az öv csak úgy csattant az arcán. Hiába könyörgött térden állva, hiába
csúszott-mászott előttem szétszabdalt, véres ábrázattal. Szánalomra méltó volt. A keresztet
szorongatva esküdözött, ő jó ember. Soha egy léleknek sem ártott Csak nevetni tudtam,
nem éreztem sajnálatot.
„A hit erő, a hit minden nehéz helyzeten átsegít.”
Ezt az igét szokta hirdetni. Érdekes, az utolsó perceiben nem a megváltásban
reménykedett. Nem az úrnak könyörgött eltorzult hangon, hanem nekem. Az én
könyörületemben bízott elkeseredetten. Úgy hiszem, félt tőle, hova kerül a bűnös lelke.
Jobban teszi, ha hozzám nem imádkozik. Rajtam keresztül csak a pokolba lehet jutni. Az
áhított irgalmat nem érdemelte ki ő sem.
Mikor újra belegondoltam, miket tett, mérhetetlen düh uralkodott el rajtam. Nem tudtam
kontrollálni magam. Levágtam mindkét kezét, aztán kivágtam a hazug, prédikáló nyelvét.
Végül pedig lenyestem azt a testrészét, amivel a legtöbb kárt okozta.
A templom elé vonszoltam, hadd lássa mindenki. Intő példaként fog szolgálni. Úgy
érzem, jót tettem, megérdemelte. Ünnepelni van kedvem, de előtte még van egy kis
dolgom. Az új könyveimet a helyükre kell vinnem. Ez lesz ma az utolsó dolgom.

Fél órája keresem már, mindent felforgattam, de nem találom sehol! Tisztán emlékszem, a
kulcsot magammal Vittem! Nem akarok belegondolni abba, hogy elhagytam...
 Katherine

M
ég csak néhány napja tart Kristopher vasszigora, de már most úgy
érzem, megőrülök. Legnagyobb sajnálatomra még Percy látogatását
sem engedélyezte. Pedig lenne mit kérdeznem tőle. Utálja Turpint,
mégis alávetettként követi? Itt valami nincs rendben. Az egyetlen,
akivel egy kis időt tölthettem, Emily volt. Mondanom sem kell, az
első megjegyzései között szerepelt, hogy ő előre megmondta. Tudta,
hogy a Whitechapelben töltött éjszakának meglesz az ára. Jack
kilétére továbbra sem derült fény, ám én mégis közelebb érzem
magam a célhoz. Mintha már csak egy karnyújtásnyira lenne tőlem.
Mindazonáltal Emily megígértette velem, hogy ilyet többé nem
teszek. Nem esik nehezemre állni a szavam, hiszen a házból
kiosonni esélyem sincs. A mai reggel is éppen olyan érdektelenül
indult, mint a többi, egészen addig, amíg a kicsi Thomas életet nem
csempészett bele. Az ablak és a fal közti szűk résen élesen süvített
be vékony hangja.

„Az éjjel újabb áldozatot követelt.

Hasfelmetsző megint lecsapott.”

A hír hallatán rögtön életre kapok, és már rohanok is az utcára.

Thomast körbeállják az emberek. Félelemtől reszkető kezek
kapkodják előttem az újságot. Megszerezve egyet azonnal olvasni
kezdem. Gyorsan futom át a sorokat, amíg az áldozathoz nem érek.
Ismét csak monogram, csakhogy most pontosan tudom, kihez
tartozik. Az újabb áldozatot, M. R. tiszteletest, a Prayrose templom
lépcsőjén találták meg.
Robert atya? Nem, ez nem lehet igaz!
 Kezemet szám elé kapva olvasom a részleteket. Minden mondat
után hitetlenkedve rázom a fejemet. Mégis kinek árthatott ez a
jószívű lélek? A házba visszaérve a konyhába megyek. Már a
folyosó végéről hallom a csörömpölést és a vidám dudorászást.
Martha reggelit készít.
– Jó reggelt, kisasszony! – üdvözöl.
Az újságot leengedve viszonzom a köszönést. A reggeli teázás
közben még mindig a lapot tanulmányozom. Elképesztő, amit a sajtó
művel. Felkorbácsolják az emberek félelmét és haragját, és ebből
nyerészkednek. Majdnem minden cikknek Jackhez van köze. A
rendőrség továbbra is tehetetlen. A gyanúsítottak száma egyre csak
nő. Az elmúlt hetekben százötven embert hallgattak ki.
Whitechapelben sorozatos zavargások törtek ki. A félelem az ember
legrosszabb énjét csalogatja elő.
– Kisasszony, kérem, tegye el! – utasít Martha, amikor megjelenik
mellettem a reggelivel.
A tojásrántotta és a sült sonka illata az orromba kúszik, összefut a
nyál a számban. Leteszem a lapot magam mellé. Mielőtt
hozzákezdek az ételhez, a fivérem után érdeklődöm.
Bizonyára az irodájában van.
Éppen egy falatot helyeznék a számba, mikor Martha megszólal:
– Oh, az utazás előtti teendőkkel foglalatoskodik.
Utazás?
– Milyen utazás?
– Sürgős levelet kapott. Bringhambe kell mennie egy rendkívül
fontos eset miatt. Magának nem említette?
Nem. Persze, hogy nem.
A Whitechapelben történtek óta igazából hozzám sem szól. A
kötelező köszönésen és megvető pillantásokon kívül többnyire
levegőnek néz.
– Biztosan kiment a fejéből – Martha magára erőltet egy hamis
mosolyt.
Nem túl hiteles, de lényegtelen. Kristopher elhagyja a várost,
végre fellélegezhetek. A cellám ajtaja kitárulni látszik.
– Ezek szerint most házon kívül van?
 Martha zavartan babrálni kezd az edényekkel. A reakciójától a vér
sebesebben buzog az ereimben.
– Mikor jön vissza? – faggatom tovább.
– Kisasszony! – a fejét ingatja.
– Martha! – szólítom mézesmázos hangsúllyal.
– Kisasszony, kérem, itthon kell maradnia! – kétségbeesetten
kérlel. – A fivére borzasztóan bosszús lesz, ha elhagyja a házat.
Bosszús ő anélkül is.
Nem foglalkozom az intő szavakkal. Miután megtudom, hogy
néhány óráig még biztosan nem számíthatunk rá, az ételt
érintetlenül hagyom, és rögvest útnak indulok. Előtte még
megnyugtatom Marthát, Kristopher észre sem fogja venni, hogy távol
voltam. Az úti célom Percy rejtekhelye. A műhelye Mr. Clark
könyvesboltja alatt egy szuterénban található. A bolt mellett
lépcsősor vezet le egy vaskapuhoz, amin csúnyán felfestett betűk
figyelmeztetnek, kopogtatni tessék. Minden alkalommal a
balkezességét okolja a szörnyű írásmódért. Két erőteljes ütéssel
jelzem belépési szándékom. Nem várat sokáig, hallom, ahogy a
reteszt elhúzza a túloldalon. Döbbenten mered rám.
– Te?
Még egy bólintásra sincs időm, megragadja a kezem és szorosan
magához ölel.
– Úgy örülök neked!
Egy idő után felfigyel nyöszörgésemre, ami erős szorításától
szökik fel belőlem. Zavartan eltol magától. Rögvest feleleveníti a
Whicechapelben történteket. Nem büszkélkedek, mennyi új
információ birtokába jutottam, inkább türelmesen végighallgatom a
felelőtlenségemről szóló példabeszédet. De rövid idő múlva
megelégelem a dolgot.
– De hát te is ott voltál – kezdek bele az érvelésbe.
– Én tudok vigyázni magamra!
– Én is!
Fejét rázva az orra alatt pusmogja, hogy bajom is eshetett volna.
Igaza van, én is tudom.
– Ha már itt tartunk, úgy vélem, némi magyarázattal tartozol!
– Én? – ártatlanul mutat mellkasára. – Mégis miért?
 – Nem is tudom – hümmögve járkálni kezdek –, mondjuk a női
ruháddal kapcsolatban.
– Ja az! – hangszíne egészen magasra emelkedik.
Színpadiasán a homlokára csap, mintha nem tudná pontosan,
hogy erre céloztam.
– Egyáltalán honnan voltak ilyen gönceid? És a paróka? Na és a
smink?
– Mit gondolsz? – szemét az égre emeli. – A színházból.
– Hmm... – bólogatok. – És jutottál valamire?
– Igen, persze. – Megköszörüli a torkát. – Lényegében minden
második ember gyanús.
Orrnyergemet masszírozva lehunyom a szememet.
– Komolyan beszélek. Az alvilág legförtelmesebb emberei vannak
Whitechapelben. Undorítóak egytől egyig.
Arcára őszinte fintor ül.
– És Turpin? – kérdezem.
– Mi van vele?
Értetlenül pislogok, miközben a számat vékony vonallá préselem
össze.
– Nem láttál semmit, ami gyanús lenne?
– Nem.
– Semmilyen normálistól eltérő magatartást?
– Turpin nem normális. – Nevetve felhorkan. – Az lenne az
újdonság, ha ép elméjű emberhez méltóan viselkedne.
Ez igaz, ugyanakkor, amit láttam, aggodalomra ad okot.
– Egyébként mihez kezdtél volna, ha nem vagyok ott?
Azt hiszi, ő a nap megmentője. Csendben kellene maradnom, de
ez a gondolat csupán egy röpke pillanatig uralja el az elmémet.
– Akkor más sietett volna a segítségemre.
– Mégis kicsoda? – vág vissza felhorkanva.
– Mr. Reed.
Amint kimondom, rögtön eszembe jut, hogy talán ezt az
információt magamban kellett volna tartanom.
– Szerinted lett volna olyan szerencséd, hogy éppen aznap ő is
Whitechapelben tartózkodjon?
Önteltségét élvezettel porlasztóm szét.
 – Ha tudni akarod, ott volt!
– Micsoda? – Megrökönyödik. – És meglátott?
Egy határozott bólintással válaszolok.
– Az isten verje meg – dühösen túr a hajába. – Kristopher nem
tudja még, ugye?
– Nem is fogja.
Karakán kijelentésem láttán nagyot néz. Rögtön megkérdezi,
minek köszönhető ez a rendíthetetlen magabiztosság?
– Megkértem, hogy tartsa titokban.
– Áh, szóval megkérted – figuráz ki. – És szerinted Victor Reed
tartani is fogja a száját?
– Hidd el, tartani fogja.
– Úgy legyen. Pontosan hol találkoztatok?
– A si... – elharapom a válaszom.
Ha elmondom a sikátorban történteket, akkor talán még egy
Kristophernél is keményebb fejmosásra számíthatok.
– Mikor indultam vissza, egy kocsinál botlottunk egymásba.
– Még szerencse, hogy nem Turpinbe futottál bele – hümmögi.
– Igen, szerencse...
– Vajon Mr. Reed mit keresett aznap este Whitechapelben? –
érdeklődik, miközben pakolni kezd.
Mulatott, éppen úgy, ahogy Turpin tette.
– Nem tudom, nem kérdeztem – rántom meg a vállam.
– Van egy sejtésem. – horkant fel.
Miközben Percy sebesen pakol, nem bírok nyugton maradni.
Járkálni kezdek, feszélyez a gondolat, ahogy Reedet szajhák
társaságában képzelem el. Ő egy igazi kujon. Ellenben ha ő nincs,
akkor megnézhettem volna magam. Turpin markában lennék, és ott
már bizony csak az égiek segítségére számíthatnék. Percy
reakcióját látva azonban az este további részleteit elhallgatom. A
fényképezőgép alkatrészeit tisztogatja, mikor újra megszólalok:
– Te nem szimpatizálsz vele, ugye? – kérdezem a hátától.
– Én úgy tudtam, te sem – fordul felém.
– Nem – kínosan felnevetek –, hát persze, hogy nem. Többször is
a segítségemre sietett már, ez tagadhatatlan tény,
de ettől még ugyanaz a rendkívül bosszantó alak.
 – Hallottad a mai híreket? – tereli más irányba a beszélgetést.
– Az atya halálát? Igen – biccentek –, borzalmas.
– Nem arra gondoltam.
– Nem? – kérdezem meglepődve.
Tud valamit, amit én nem, ettől csak úgy dagad a büszkesége.
– Hajlandó leszel elmondani? – szemöldökömet magasra húzva
várom a válaszát.
– Hááát... az attól függ.
– Percy! – nevét keményen ejtem ki a számon.
Lábammal türelmetlenül dobolni kezdek.
– Jól van, jól van! – Emeli a kezét maga elé, mikor látja, hogy
türelmem a végéhez közeledik.
Mutatóujjával közelebb invitál.
– Van egy szemtanú, aki látta Jacket – suttogja.
– Mi? Valaki látta Hasfelmetsző arcát? – kérdezek vissza
izgalomtól magasra szökő hangon.
Percy azonnal rám pirít, amiért nem halkan beszélek.
– Az ég áldjon meg, ez bizalmas információ! – ujját a szája elé
teszi.
– Hiszen nincs itt más – mutatok körbe –, csak mi.
– Jobb, ha tudod, a firkászok mindenhol ott vannak, ez pedig
egyelőre nem jelenhet meg a lapokban.
Percy minden apró morzsát megoszt velem. Egy szajha látta az
éjjel Jacket. Ha igaz, amit mond, akkor pontos leírást tud adni a
gyilkosról. Jelenleg az őrsön van, kihallgatják. Talán véget ér ez a
rémálom. Ha használható információval szolgál, London utcái ismét
biztonságosak lesznek.
– Gyere, mutatok valamit! – a fejével int, hogy kövessem.
A sötétszobába vezet. Belépve szinte rögtön libabőrös leszek.
Hűvös és borzongató egy hely. Egyszerre különleges, ugyanakkor
félelmetes. Amerre csak nézek, fotókat látok. Hosszú, kifeszített
zsinegekre felfüggesztve, vizes papírok csüngenek alá. A falakon
lévő polcokon apró üvegcsék sorakoznak. Mindegyiket gondosan
felcímkézte, mintha csak Emilyék patikájában lennék.
Alkohol, lőgyapot, ammóniumjodid, ezüst-nitrát, vasszulfát, kálium-
cianid és megannyi nem mindennapi elegy.
 A szoba közepén asztal, rajta folyadékkal teli tálak. Percy
izgalomtól túlfűtötten magyarázza, mit látok. Az első tál a hívó, a
második a fürdő, az utolsó a fixir.
Miközben alaposan körbenézek, a szemem megakad egy
szokatlan dolgon. A sarokban Percy sapkája mellett egy üveg
minőségi gin pihen. A palack félig üres. A mellette lévő két pohárból
és az asztalon lévő ragacsos italfoltokból ítélve valakinek tegnap
kellemesen telt az estéje.
– Csak nem ünnepeltél valamit?
Közelebb lépek az asztalhoz.
– Áhh, nem, dehogyis – feleli zavartan.
– Nem is tudtam, hogy szoktál italozni munka közben –
piszkálódok játékosan.
– Csak beugrott hozzám egy barát.
Az előhívó helyiséget nagy becsben tartja. Majdnem olyan nehéz
ide bejutni, mint Kristopher dolgozószobájába. Felettébb érdekes,
hogy valakit éppen ide invitált italozásra.
– Egy barát? – hümmögöm.
Apró vörös foltot pillantok meg az egyik üvegpohár szélén.
Ez bizony rúzsnyom.
Mielőtt válaszolhatna, tovább folytatom a faggatózást.
– Hogy hívják a barátodat?
– Nem vagy te egy kicsit túl kíváncsi? – dörmögi.
Visszafordulok, és pimaszul csak ennyit válaszolok:
– Meglehet.
– Ha már a kíváncsiságnál tartunk – lendületesen felemeli karját –,
nézd, ezeket ma hajnalban készítettem. – A tálak fölött lengedező
képekre mutat.
Jack újabb borzalmas tette tárul elém. A fotókon Robert atya
látható, arcán temérdek mély seb éktelenkedik. Mintha valaki őrült
módjára összekaszabolta volna. Percy a lépcsőkön elterülő méretes
vértócsát is megörökítette. Rengeteg vért vesztett. A következő kép
teljesen elborzaszt. A szám elé kapok. Percy nyugtatásul a vállamra
helyezi a kezét. Mélyebben veszi a levegőt, furcsán feszülten
viselkedik. Ezt figyelmen kívül hagyva, ismét a képre koncentrálok,
akármennyire nehéz is. Az Atya kezei és a nyelve levágva hevernek
a test mellett. A rendőrök elborzadva állnak a tetem körül.
Rettenetes. A felső végtagokat kíméletlenül eltávolította. Az ég óvja
Londont ettől az emberbőrbe bújt szörnyetegtől.
– Ezt inkább ne nézd meg – elfordítja az egyik képet.
A kíváncsiság azonnal felüti a fejét bennem.
– Mi van rajta?
– Az atya nemi szerve – válaszolja tömören.
A kendőzetlen információ hallatán elborzadok. Jack kegyetlensége
új szintre lépett. Az éjjel kíméletlenül mészárolt, éppen úgy, mint
régen.
– És ezeket vajon mi okozhatta? – mutatok az atya arcán lévő
sebekre.
– Övcsat – vágja rá habozás nélkül.
A meglepetés jelei rögvest kiülnek az arcomra.
Ezt az információt honnan tudja?
– Hallottam az igazságügyi orvos szakértő véleményét.
Mintha a fejembe látna, úgy válaszol. Merész állítás fogalmazódik
meg bennem, egyre erősebb a gyanúm, miszerint ez nem Jack
műve. Nem a régi Hasfelmetsző szedi az áldozatait. Egy belső hang
szól bennem, amire figyelnem kell.
– Min töprengsz ennyire? – kérdezi Percy az arcomat szemlélve.
Megosztom vele a felvetésemet. Persze hitetlenül áll az
állításomhoz. Kezét lassan leemeli rólam, és átsétál a szoba másik
végébe.
– Az áldozatokkal úgy végeztek, ahogy Jack szokott. Ezek az ő
védjegyei – érvel.
– Most mit vitt magával?
– Semmit.
– Semmit?! – magasra szökik a hangom.
Ilyen még nem fordult elő. Minden esetben magával vitt egy
szervet vagy testrészt, hiszen ez is a védjegye. Percy szerint
menekülnie kellett. Neki ez elég magyarázat. De nekem nem!
– Szerintem csak egy imposztorral van dolgunk.
– Katherine – felsóhajt –, minden tette tökéletesen beleillik a négy
évvel korábbi sémába.
– Régen csak szajhákat ölt, igaz?
 Bólintással felel a kérdésre.
– Na és most? Már nem csak Whitechapel szajhái közül szedi az
áldozatait – mellkasom előtt szorosan összefonom a kezemet.
– Az már nem elégíti ki a vágyait, ennyire egyszerű az egész.
Visszatért, és most többet akar.
– De mi van ha...
– Hidd el, Katherine – vág a szavamba –, ez ő!
Olyan biztosan állítja, hogy még a vitába szállási kedvem is
elnyomja.
– Talán ideje lenne leállnod.
– Leállni?
Szavai megdöbbentenek. Percy mindig támogatott. Ezt nem
gondolhatja komolyan. Arcomat látva próbál javítani a helyzeten.
– Én csak azt mondom – nagy levegőt vesz –, kezd ez az egész
nagyon veszélyes lenni. A rendőrség most már kézben tartja a
helyzetet.
Kezd veszélyes lenni? Hiszen eddig is az volt!
– Te most szórakozol, ugye?
Komolyan átfut a fejemen, hogy a bolondját járatja velem.
– Eddig se tartották kézben, ezután se fogják! – Az indulattól
önkéntelenül megemelem a hangomat.
– Mikor megérkeztél, azt a képet akartam előhívni, amit a falon
lévő feliratról csináltam – dörmögi kotorászás közben. – Segítesz
megcsinálni?
– Én? – hőkölök hátra. – Nem is értek hozzá.
– Nem baj, majd segítek.
Percy Martha fortélyát alkalmazza. Menekülni próbál a
kényelmetlen helyzetből. Ellenvetésnek helye nincsen. Mire észbe
kapok, már egy képet helyez az első vegyszerrel teli tálba. Rögtön
egy csipeszt ad a kezembe, és maga elé húz. Kezét az enyémre
helyezi, így irányít.
– A hívás idejét szigorúan be kell tartani.
A papír lassan elmerül a folyadékban. Felületét átjárja a különös
szer. Percy szabad kezével a tál hozzánk közeli végéhez nyúl.
Alkarja derekamhoz nyomódik. Furcsán érzem magam a
közelségétől. Gyömbér és citrom illata kúszik az orromba. Temérdek
mennyiségű gyömbéres süteményt képes elfogyasztani. Emellett
még mást is érzek. Bőr, és egyéb fás illatok, és az egész egy
könnyed vaníliás aromával van megfűszerezve. Eddig fel sem
figyeltem rá, pedig elképesztően kellemes illatkompozíció.
Titokzatos, ugyanakkor férfias. Férfias... Elgondolkodtat ez az érzés.
A közelsége nem taszít, ugyanakkor mégsem érzem azt, amit...
Reed!
A fene vinné el, hogy ismét az elmémbe férkőzik ez a kiállhatatlan
alak.
– Figyelsz, ugye? – mormolja a fülembe.
– Igen, persze!
Mintha csak megérezte volna, hogy gondolataim messze járnak.
Percy folyamatosan, ritmusosan mozgatja a tálat. Néhány perc
elteltével a csipesszel kivesszük a papírt, és a középső edénybe
helyezzük.
– Mindjárt kész vagyunk.
Röpke fél perccel később az utolsó tálba rakjuk a fotót. Az üres
papíron sötét formák kezdenek kirajzolódni. Micsoda elképesztő
folyamat! Percy megfogja a képet és elém tartja.
A templom repedezett falán ott egy felirat.
 Magamban újra és újra elolvasom a sorokat.
Báránybőre bújva jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok!
Ezek szerint Robert atyának megbocsáthatatlan bűne lett volna?
– Látod, ez is csak az én állításom igazolja! – szembe fordulok
vele.
Abban a minutumban szembesülök azzal, hogy túlságosan közel
állunk egymáshoz. A torkomat megköszörülve hátrébb lépek.
– Miért is? – kérdezi zavart mozgolódás közben.
– Ez a gyilkosság büntetés volt. Talán ez lesz a kulcs.
– A kulcs... – dünnyögi. – Szerintem ezt most túlgondolod.
– Ennyire nehezedre esik igazat adni? – csattanok fel.
Ellenkezése feldühít. Az arcom forrón vörösük.
Percy szája a füléig húzódik.
– Most meg minek örülsz? – kérdezem még mindig felpaprikázva.
– Semminek – rázza a fejét. – Csak tetszik az elszántságod.
Halkan és tagoltan beszél, miközben szeme lassan ajkamra siklik.
Néhány lépésnyi távolság van közöttünk, amit most igyekszik
eltüntetni. Közel kerül hozzám. Túlságosan is közel...
Ugye nem arra készül, amire gondolok?
 – Katherine, én...
Eszemben sincsen megvárni, míg kiderül. Egy határozott lépéssel
ellépek mellőle. Láthatóan megdöbben, valószínűleg nem erre
számított.
– Nekem most mennem kell. Kristopher bármikor hazaérhet –
magyarázkodom, hogy enyhítsem a kínos helyzetet.
– Persze, persze, menj csak! – helyesel zavartan. – Én csak azt
akartam mondani, hogy köszönöm a segítséget.
Nem tudom eldönteni, melyikünk érzi kellemetlenebbül magát. Ez
a látogatás roppant érdekesre, ugyanakkor kellemetlenre sikerül.
Percy valóban közeledni próbált? Nem, nem, az kizárt, hiszen mi
barátok vagyunk. A kettőnk között lévő érzelem soha nem volt több
ennél. Őszintén kedvelem, de a szívem sosem vert hevesebben a
közelében.
 NAPLÓ
Tizedik bejegyzés

Bajban vagyok. Eddig alapos és elővigyázatos voltam. Bátran jártam-keltem, a lebukástól

nem féltem. Ám most minden izmom megfeszülve várja, mi történik.
Megláttak! Az isten verje meg, biztosan tudom, hogy megláttak! Vissza kellett mennem.
Tudtam, hogy kockázatos, de nem tehettem mást. Még most sem értem, hogyan eshetett ki
a zsebemből. A templomnál minden figyelmem egy dologra összpontosítottam, csak a kulcs
keresésére koncentráltam. Hajnali négy körül járhatott, egy árva lélek nem volt a környéken.
Az atya holttestét még senki nem vette észre. Alaposan körbenéztem, úgy sejtettem,
vonszolás közben hagyhattam el. Ez hamar beigazolódott. Csupán néhány percre volt
szükségem, mire megleltem. Sajnos az örömöm nem tartott sokáig. Már épp távozni
készültem, amikor felfigyeltem valamire. A dühtől még most is remegek. Hogy történhetett
ez meg!?
Halk léptek, egészen közelről Arcomat a zaj felé fordítottam, és akkor megláttam. Egy
fiatal nő bámult dermedten. Még fel sem ocsúdtam, már futni kezdett. Minden erejét
összeszedve sebesen elrohant. Ha a soraimat olvasni fogja Valaki, bizonyosan furcsállja,
hogy a szajha miért nem sikoltozott torkaszakadtából. A félelem sokszor lebénít. Nem
tudjuk uralni a cselekedeteinket, mintha Valaki más Venné át az irányítást. Ereztél már
ilyet? Voltál már vendég a saját testedben? Félelmetes... Azt hiszem, csupán két dolog van,
ami előidézheti. A halál jeges érintése, és a szerelem lángnyelvének perzselése. Serényen
kellett mérlegelnem. Ha utánamegyek, elkaphattam volna, elvehettem volna az életét,
mielőtt még bárkinek egy szót is szól. Ezt kellett Volna tennem!!! De én marha,
ragaszkodtam az elveimhez. Nem Veszem olyannak az életét, aki nem szolgált rá.
A bennem lévő kétely a tenyerét dörzsöli. Megmondta, mi lesz, ha nem hagyom abba...
Jelezte, hogy bizony a bitófán fogok kikötni.
Csak remélhetem, hogy a lány nem látta az arcomat. Remélem, hogy a riadalom
elhomályosítja majd az emlékeit.
És most itt Vagyok. Próbálok úgy tenni, mintha nyugodt lennék, pedig ez koránt sincs
így. Az asztal fölött görnyedve talán az utolsó soraim írom. A rendőrség bármikor beállíthat,
én pedig Várom, hogy elfogjanak...
 Bárki találja meg a naplóm, remélem, megérti miért tettem, és a szíve irgalmas lesz
hozzám.
 Katherine

A
z alagsorból felérve sikeresen megnyugtatom magam, hogy az
egészet csak túlgondolom. Az utca túloldalán várakozó kocsi felé
indulok, amikor egy tenyérbemászó ismerősbe botlok. Ilyen nem
létezik... London nem elég nagy ahhoz, hogy elkerüljem?
– Miss Gray! – üdvözöl gyomorforgatóan nyájas hangon.
– Mr. Turpin.
A kezében tartott szivarból bűzölgő füst száll. A zakója színe
méregzöld, sötét, akár a lelke. Szőke haját megborzolja a szél.
Áthatóan méreget, feszült leszek a közelségétől. Útjaink nem
keresztezték egymást a Whitechapelben történtek óta. Az ott látottak
élesen villannak elmémbe. Az agresszív viselkedésétől, félelmetes
megnyilvánulásától a hideg futkos a hátamon.
– Mi járatban erre, kisasszony?
Érdeklődését udvariasságnak is mondhatnám, ám nála erről szó
sincs. Turpin minden tette mögött érdek és alantasság húzódik.
Mielőtt válaszolnék, a hátam mögé pillant. Szája feszült, gonosz
mosolyra húzódik.
– Áhh, Mr. Pittnél járt, igazam van?
– Talán valami kivetnivalót talál ebben?
– Ugyan, dehogy. – legyint. – Jómagam is hozzá tartok.
– Csakugyan? Miért?
A kérdés meggondolatlanul pattan ki belőlem. Szemöldökét
magasra húzva közelebb lép. Szájába helyezi a szivart és egy
nagyot szív belőle.
– Magácska nagyon kíváncsi.
Ezt mintha ma már hallottam volna.
Pöffeszkedő grimasza és stílusa bicskanyitogató. Csendre intem
magam, ám az ember hajlamos figyelmen kívül hagyni a saját
tanácsait.
– Talán valami titkolnivalója van? – kezemet szorosan összefonom
magam előtt, és szemrebbenés nélkül nézem őt.
 Az a célom, hogy kényelmetlenül érezze magát. Az arcát elnézve
nem jártam sikerrel. A tüdejében keringő füstöt lassan rám fújja.
Azonnal köhögni kezdek.
Undorító egy alak.
– Szíves-örömest beavatom kegyedet a titkaimba akkor –
közelebb hajol hozzám –, ha ön is megteszi ugyanezt.
– Na de uram – nyögök fel köhécselve –, nekem mégis milyen
titkaim lennének?
Hangom a mondat végén elcsuklik. Reménykedem benne, hogy
Turpin ezt nem vette észre, de mimikája éppen az ellenkezőjéről
árulkodik. A nyakam körüli hurok szorulni kezd. A torkom kiszárad,
még a nyelés is nehezemre esik. Minél tovább nézem őt, annál
biztosabb vagyok benne, tudja, hogy engem látott akkor este.
Tenyerem izzadni kezd, ujjaim idegesen rángatóznak.
– Kezdem akkor én – int maga elé színpadiasán –, egy a
Társalgóban megrendezett eseményre fogom felbérelni Mr. fittet.
Különös... Percy egy szóval sem említette, hogy ennek az alantas
alaknak szokott dolgozni.
– Most magácska jön. Mondja csak, mit csinált péntek este?
– Nahát, Mr. Turpin, micsoda illetlen kérdés! – reagálok
döbbenetét imitáló arckifejezéssel. – Mégis mit gondol?
Megvacsoráztam, olvastam, utána pedig korán lefeküdtem.
Reakcióm nem a kívánt hatást éri el nála. Dermesztő vigyort ölt az
arcára.
– Képzelje el, én akkor éppen Whitechapelben jártam.
Tudja! Egészen biztosan tudja!
A torkom összeszűkül. Mellkasom vadul remeg, úgy érzem,
menten összesem. Nehezen, de igyekszem uralmam alá vonni
reszkető testem.
– Csakugyan? – nagyot nyelek. – És, mondja csak, mit keresett
egy magafajta úr azon a rettenetes helyen?
Arcomra őszinte meglepődöttséget igyekszem varázsolni.
Hitelesnek kell lennem, hiszen az a hely minden jóravaló úri hölgyet
elborzasztana.
– Tudja, nem az a fontos, hogy én mi célból jártam ott...
 Éppen annyi szünetet tart a közlendője közben, amíg egy nagyot
szív a szivarjából.
– ...annál sokkal fontosabb, hogy maga...
Az ájulás kerülget, de szerencsére a mondandóját nem tudja
befejezni. Percy hangja megzavarja.
– Turpin! – kiált neki a lépcső végéről.
Turpin még egy ideig az arcomat nézni, íriszét, akár egy kést, az
enyémbe mélyeszti. Jobb szeme aprót rándul. Ez talán a dühét jelzi,
amiért nem tudta a vallatásom befejezni. A tekintetét lomha
lassúsággal Percy felé emeli.
– Pitt! – int oda könnyedén.
– Úgy látom, mennie kell.
Zöld szeme fenyegetően csillog. Vékony szája rémítő mosolyra
húzódik.
– Talán itt az ideje – egy lépéssel közelebb lép –, hogy elkezdjen
vigyázni magára.
Minden erőmre szükségem van, hogy állni tudjam a pillantását.
Miután látja, nem tud megtörni, nyájasan elköszön.
– Találkozunk még, Miss Gray!
Búcsúzása vészjósló, ám mégis megkönnyebbüléssel tölt el. A
mellkasomat feszítő nyomás csak Turpin távoztával enyhül. Végre
ismét kapok levegőt. Még visszanézek Percyre, aki azzal a kígyóval
együtt eltűnik az ajtó mögött. Rögvest a kocsihoz sietek. Minél előbb
haza kellene érnem, Kristopher nem veheti észre az eltűnésem.
Szerencsére még előtte sikerül megérkeznem Hatalmas pogy-
gyászai már összekészítve várták őt a folyosón. A csatok épphogy
átérik a bőröndöket. Csomagjait elnézve hosszú ideig távol lesz. Épp
a konyhába készülök az elmulasztott reggelivel megtölteni korgó
gyomrom, amikor egy hihetetlen dolog ragadja meg a figyelmem.
Többször is pislogok, mire valóban elhiszem, amit látok.
A dolgozószoba ajtaja résnyire nyitva.
Azonnal körbenézek, de a környezetemben egy lélek sincsen.
Csupán a ház túlsó feléről hallom Martha parancsoló hangját.
Képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek. Mintha egy láthatatlan erő
ragadná meg testem és húzna magához. Reszkető kezem lassan a
hideg kilincsre csúsztatom. Tenyerem forrósága egy pillanat alatt
átmelegíti a fénylő vasdarabot. Még utoljára körbenézek, végül nem
tétovázom. Belépek.
Kristopher dolgozószobája már a bringhami lakásban is tiltott
területnek számított. Élvezettel tölt el, hogy a tilosban járhatok. A
kandalló gyomrában halkan ropognak a fahasábok. Kellemes meleg
járja át a szobát. Átellenben egy kényelmes bőr karosszék díszeleg.
A dupla szárnyú üveges szekrényben a fivérem kedvenc holmijait
találom. Borok, szivarok, kártyák, na és persze pókerzsetonok. Ez a
hely egy hamisítatlan férfibarlang. Az ablakokat sötétkék
bársonyfüggönyök takarják. A polcokon megannyi könyv, szigorúan
ábécésorrendben. A gigantikus íróasztal közepén apánk régi
írógépe. Kristopher nagy becsben tartja. A gépezet több mint
százéves, mégis kitűnő állapotban van. A vasba vésett betűkön
végigsimítom a kezem.
Jobbá kell tennünk a világot.
Dédnagyapánk inspiráló szavai ezek. A Gray nevet ez viszi előre
nemzedékek óta. A masinából kilógó papíron egy megkezdett levél
első sorai. Az egyik betegének címezte, gyógyír és kezelési
javaslatok:
„A Flower-féle medicina napi fogyasztását ajánlom.”
Az asztalon papírok tömkelegé. Kristopher elképesztően
rendetlen. Martha örömmel tenne rendet idebent. A gondolat, hogy
mindent összepakol, miközben Kristopher fejvesztve sipítozik,
megmosolyogtat. A betegek aktái mellett az asztal másik
szegletében érdekes dologra bukkanok. Hasfelmetszővel
kapcsolatos újságcikkek tornyosulnak egymáson. Nocsak, nocsak.
Ezek szerint nem csak engem foglalkoztat az ügy. A lapokat
felemelve Jack áldozatait és a hozzájuk kapcsolódó jelentések
másolatát találom. 1888 augusztusától kezdve mostanáig. Kristopher
említette, hogy a rendőrség a segítségét kérte, de ilyen alaposságra
nem számítottam. Mintha csak az én korábbi jegyzeteimet
olvasnám.
Térképek, feljegyzések, elemzések és összefüggések. Az egyik
pergamenen az igazságügyi orvos szakértő véleményét találom.

Dr. Colin Jackson, 1888. augusztus 3.

 A patológiai vizsgálatok során megállapítottam, hogy az
elkövető balkezes.

Dr. Colin Jackson, 1892. szeptember 28.

A patológiai vizsgálatok során nem állapítható meg
egyértelműen, hogy az elkövető balkezes. A sérülések
kétkezességre vagy tettestársra utalnak.

Az asztal összes fiókját átnézem, de semmi érdekeset nem találok

bennük. A legalsóhoz érek, magam felé húznám, de nem tudom.
Beragadt? Erősebben próbálom, de meg se moccan. Ez az egy
zárva van. Kristopher, mégis mit rejtegetsz itt?
– Áh, kész vannak a csomagok? Remek!
Fivérem hangja kővé dermeszt.
Teremtőm! Máris hazaért?
Rémülten iparkodni kezdek. Sietős távozni akarásom
következtében akkora lendülettel fordulok az ajtó felé, hogy néhány
jegyzetet a földre sodrok. Térdre rogyva kapom fel a gyilkosságról
szóló lapokat. Kapkodva teszem vissza az asztalra, mikor egy
aprócska cetli szúr szemet.

Milyen probléma? Kivel kell találkoznia?

Az írást elnézve látom, az illető, aki a betűket a papírra rótta,
sietett. A szavak hanyagul dőlnek egymás felé. A tinta száradását
sem várta meg. Amint az üzenetet leírta rögtön útnak indította.
– Kérem, szóljon a húgomnak!
 Fivérem hangját már vészesen közel hallom. Szívem a torkomban
dobog, nyelni is alig bírok. A kilincsre teszem a kezem, amikor az
ajtó kinyílik. Mellkasom vadul hullámzik. A folyosóról tompa fény
szűrődik be. Megpillantom a fivérem cipőjének orrát. Végem van,
most nem magyarázom ki magam.
– Ne, ne! – kiált fel.
Az izmaim megfeszülnek, összeszorítom a szememet.
– Már mondtam, hogy arra a csomagra különösen vigyázzanak.
Visszalép, az ajtó becsapódik. Dübörgő léptekkel távolodik. Fülem
gyorsan az ajtóra tapasztom. Hangját már egészen halkan hallom. Itt
a lehetőség! Gyorsan cselekszem. Kidugom a fejemet, tiszta a terep.
Elrugaszkodom, és egy lépéssel később a szemben lévő konyhában
termek. A falhoz simulva hevesen szuszogok. Az adrenalin dübörög
az ereimben. Megremeg tőle a testem. Óvatosan kilesek, látom,
amint a folyosó végén Kristopher bekanyarodik.
Ez közel volt... nagyon közel.
Mélyeket lélegzem, kezdek lecsillapodni.
– Khm, khm...
A hátam mögül kemény torokköszörülés érkezik. Végtagjaim
megfeszülnek. Félve, lassan fordulok a hang irányába. Martha
elgondolkodva méreget. Arcom bíbor árnyalatba borul. Zavaromban
csak egy rögtönzött mondatra futja tőlem:
– Mondtam, hogy még előtte hazaérek.
Arcán apró mosolyráncok jelennek meg, miközben a fejét
rosszallóan csóválja. Tudja, hogy a dolgozószobában jártam.
– Jó reggelt a hölgyeknek! – lép be Kristopher.
Feszes léptekkel a pulthoz siet. Egy kortynyi tea után végre
ismerteti velem utazási szándékát. Közli a rideg tényeket, miszerint
egy súlyos beteg miatt két hétig Bringhamben fog tartózkodni.
Szigora ellenére engedi, hogy magam maradjak? Különös, ez nem
rá vall. Enyhült volna a haragja, vagy ennyire nem szeretne társat az
útra? Inkább az utóbbira teszem le a voksomat. Az elmélkedésem
közben végig az arcát nézem.
– Elmondanád, miért bámulsz ennyire?
– Ez a... – mutatóujjammal végigsimítok a szám fölött.
 – Ez a legújabb divat. Sharmer birodalmi forma a neve – védi meg
büszkén a frissen nyírt bajuszát.
– Érdekes... – hümmögöm.
– Ha szabad megjegyeznem, szerintem kifejezetten jól áll az
úrnak.
Martha dicsérő szavaitól a szememet forgatom.
– Mit mondtál, mikor indulsz?
– Hamarosan – a faliórára pillant –, amint az időm engedi.
– Egyenesen Bringhambe mész?
– Természetesen – feleli szemrebbenés nélkül.
Sosem titkolta, ha a Társalgóban volt dolga. Most miért teszi?
Miért nem mondja, hogy még oda is be kell térnie?
– Biztos, hogy máshova nem mész? – puhatolózom tovább.
Adok még egy esélyt, hogy elmondja. Talán csak elfelejtette,
elvégre előfordul az ilyen.
– Egészen biztos – válaszolja elszántan.
Az arcomat fürkészi, igyekszik kitalálni, miért kérdezősködöm.
Beszédre nyílik a szája, ám én megelőzöm.
– Akkor kellemes utat, bátyám!
Korábbi összetűzésünk ellenére szorosan magamhoz ölelem.
Szerencsésen sikerül belefojtanom a szót. Viszonozza a
szeretetteljes gesztust.
– Kérlek, nagyon vigyázz magadra, amíg távol leszek! –
Mondandóját arcom simogatásával pecsételi meg.
Megígérted velem, hogy a házat csak nyomós indokkal, kizárólag
kísérettel hagyom el. Szavamat adom neki, ám ez most mit sem ér.
Már az utcára érve azon gondolkodom, miképpen szegem majd meg
az ígéretem.

Mindig élvezem Emily társaságát. Mindig, kivéve akkor, ha az okkult

tudományokkal kapcsolatos áradozásait kell hallgatnom. Én
racionális embernek vallom magam. Azokban a dolgokban hiszek,
amiket észérvekkel alá lehet támasztani. A kétutcányira lévő
cigányasszony jóslásai korántsem tartoznak ezek közé. Ahogy
közeledünk a célállomás felé, Emily megint rákezdi.
– Kérlek, Katherine, kísérj be! – próbálkozik nyájasan.
– Kint megvárlak – felelem gépiesen.
– Csak hallgasd meg, miket mond! Hidd el, Madam Shelta látja a
jövőt.
Emily szeme csillogni kezd. Ő valóban hitelt ad az idős asszony
légből kapott szavainak. A Hill úton haladva rengeteg ismerősbe
botlunk. Vásár napján London népe az utcára özönlik. Nem győzünk
köszönni és kitalált indokokra hivatkozva menekülni. Már majdnem
odaérünk, amikor az út túloldalán ismerős kocsit pillantok meg. A
Reed család hatalmas, vörösre festett címere már messziről szemet
szúr. A kocsihajtó éppen a reggelijét majszolja, amikor remek
ötletem támad. A bennem szunnyadó kisördög felüti fejét.
– Mindjárt visszajövök. – Lefejtem magamról Emily kezét, és
szapora léptekkel a túloldalra indulok.
Mr. Reed azt mondta, élvezi a velem való játékot. Meglátjuk, ez
hogyan fog tetszeni. Mielőtt bármit tennék, bepillantok a kocsiba.
Senki nem várakozik benne. Remek!
– Szép jó reggelt! – üdvözlöm a kocsist.
– Szép reggelt, Ms. Gray! – köszönt, miközben a szájáról
igyekszik eltüntetni a porcukor maradékát.
Egy röpke pillanatig elgondolkozom azon, mire készülök. Ma
bizony nagyon nehéz lesz kocsit találni, Mr. Reed pedig messze
lakik. Gyalog kifejezetten messze. Bosszúra szomjas énem nevetve
legyint.
– Mr...
– Mr. Mosley – emeli meg a kalapját büszkén.
– Mr. Mosley – elmosolyodom a neve hallatán –, Mr. Reed üzeni,
hogy nyugodtan távozhat.
A férfi kezéből majdnem kiesik a meleg sütemény. Döbbent arcát
látva sietve megszólalok.
– Az úr sétálni szeretne.
– Sétálni? – hitetlenkedve ízlelgeti szavaimat.
– Csodás időnk van – az égre emelem a tekintetem –, úgy döntött,
a szabad levegőn szeretné ezt élvezni.
 Mr. Mosley a kalapbolt felé pillant. Hitetlenkedő mimikájából arra
gyanakszom, hosszú ideje a Reed család szolgálatában áll. Jól
ismeri á munkaadóját, Victor Reed aligha szokott önszántából
hosszú sétákat tenni.
– Kegyeddel fog járni egyet? – érdeklődik kétkedve.
– Úgy is mondhatjuk – válaszolom bazsalyogva.
Azon tűnődik, hihet-e a szavamnak. Szerencsére bizalmat
sugárzó arcom megnyugtatja. Még egyszer megemeli kalapját, majd
a kezébe veszi a kantárt. Patkódobogás kíséretében nézem, ahogy
a kocsi egyre távolodik. Vidáman lépdelek vissza Emilyhez.
– Mit műveltél? – kérdezi vigyorogva.
– Csak visszavágtam – felelem büszkén.
Sajnálom, amiért nem tudok itt maradni, szívesen megnézném Mr.
Reed arcát, amikor szembesül a hosszú séta fájdalmas tényével, de
már a puszta gondolat is élvezettel tölt el.
Az utca végére érve megpillantjuk a cigányasszonyt. Testére
megannyi ékszert aggatott, minden mozdulatát hangos csilingelés
kíséri.
– Gyermekem, tudtam, hogy ma jönni fogsz – int felénk.
Te jó ég! Micsoda olcsó színjáték!
Sokszínű választ tudnék erre rögtönözni, de inkább összeszorítom
a számat. Mindenkinek kell valami szórakozás, ki vagyok én, hogy
Emilyét elrontsam. Illendően köszönök, majd Emily karját elengedve
hátrébb lépek. Az asszony ellenkezésként a kezét feszesen maga
elé tartja.
– Nem, nem, lányom, most nem veled kell beszélnem. – Emilyt
félretolja, és mire észbe kapok, már közvetlen előttem áll.
Fekete szeme elkerekedik. Alaposan szemügyre vesz, miközben
valamit motyog az orra alatt.
– Gyere! – veti oda nekem tömören.
Már el is fordul, és az ajtó felé indul, amikor megszólalok.
– Köszönöm, de én csak elkísértem...
Ezt hallván megtorpan. Be sem fejezem a mondandóm, mikor
hangosan felrikkant.
– Áhh, egy hitetlen!
 Szavait sértésnek szánja. A megvető pillantások ellenére én
mégsem veszem magamra. Az egyetlen ok, amiért szabadkozni
próbálok, Emily rosszalló grimasza.
– Nem, nem, én csak...
Hogyan is kellene befejeznem ezt a mondatot? Csak nem
mondhatom azt, amit őszintén gondolok...
– Gyerünk, menj! – lép mellém Emily, és az ajtó felé lök. – Higgy
nekem, jó lesz.
Vérben forgó szemekkel nézek rá, de mire feleszmélek, a
cigányasszony elkapja a karomat és maga után húz.
Megölöm Emilyt!
Egy sötét, gyertyákkal megvilágított helyiségbe vezet. A
levegőben fűszeres dohányillat terjeng. A szoba közepén egy
parányi asztal és két szék várakozik. Erőszakosan leültet, majd ő is
helyet foglal velem szemben.
– Sajnálom, de nekem...
Próbálok szabadulni, ám Madam Shelta már a kártyapaklit keveri.
Szemét behunyva mély, duruzsoló hangot hallat. Egyik kezét
felemeli, mutató és hüvelykujját összecsípi.
– Ősi erők, gyertek! Lépjetek elő és mutassátok e lány sorsát!
Fejét körbe-körbe forgatja, olyan mintha valami éppen megszállta
volna. Kitűnő előadás, de azt hiszem, nekem ennyi elég. Zsebembe
nyúlva kiveszek egy pennyt, s míg ő elmélyülten koncentrál, az
asztalra teszem. Egy rossz szava sem lehet, a jövendölést
megfizettem. Nem akarom megzavarni, ezért csendben felállók, és
hátat fordítva a kijárat felé osonok.
– Nem vagyok meglepve, hogy menekülsz.
Különös megjegyzése hallatán visszafordulok. Két lapot vetett
maga elé az asztalra. A harmadikat az ujjai között tartja. A tekintete
folytonosan a lap és köztem cikázik. Bevallom, egy pillanatra elfog a
kíváncsiság.
Vajon mit lát?
Erős lendülettel lecsapja a kártyát.
 A bolond.
– Önfejű és akaratos vagy. A céljaid elszántan, bolond módjára
követed, ám elég egyetlen rossz lépés, és a szakadékba zuhansz.
 Véleményét keményen vágja az arcomba. Egyik lábam az ajtó felé
húz, vinni akar innen minél messzebb. Ugyanakkor
megmagyarázhatatlan módon, de kíváncsi vagyok mit tud még.
– Szerencsédre, leány, ott van melletted valaki – a kártyán lévő
ebre mutat –, aki figyelmeztet, és vigyázni próbál rád.
Talán Kristopherről beszél. Ő az, aki egyengetni próbálja az
életemet és óvja minden lépésemet. Azt hiszem, látja, hogy
felkeltette az érdeklődésem. Középre helyezi a felfedett kártyát, majd
balra nyúl, és megfordítja a következőt.
 Az ördög.
– A láncok – simít végig a felületen – azt jelzik, hogy fogságban
vagy. A saját vágyaid ejtenek rabságba.
– A vágyaim? – kérdezek vissza hitetlenkedő arcot vágva. – Én
nem vágyakozom egy férfi után sem.
Legszívesebben felnevetnék, mekkorát téved. A kijelentésem
határozott, ám az asszony vigyorogni kezd.
– Kedveském, én nem mondtam, hogy személy után kívánkozol.
Ezek a vágyak lehetnek eszmék, célok, amiket nem tudsz
megvalósítani, mégis elszántan próbálsz értük küzdeni.
– Áhh... – szusszanok fel.
Egész gyorsan és szépen kimentette magát a helyzetből, de
eleget láttam, összevissza beszél. Egy szavát sem hiszem. Ha nem
szólok közbe, más mesével áll elém.
– Igazán köszönöm – határozott lépésekkel a kijárat felé
igyekszem –, de ideje mennem.
– Ugyanakkor – hangját magasra emeli –, az ördög a csábítást
szimbolizálja. A vágyaink mindig felülemelkednek rajtunk, főként, ha
annak a tárgya egy férfi.
Az utolsó szót nyomatékosan ejti ki. Mélyen a szemembe néz,
mintha tudná, ki jár az eszemben. Még mielőtt bármit szólhatnék,
felfedi az utolsó lapot.
 A torony.
A lángoló torony képétől borzongás fut végig rajtam.
– A lap Bábel tornyát jelképezi. Most a vihar előtti csend pillanatait
élvezed, de – a villámra mutat –, az összeomlás elkerülhetetlen.
– Miféle összeomlás? – bukik fel belőlem.
– Ezt a kártyát akkor veti ki a sors, ha a sötétség közeledik, valami
nagyon rossz fog történni. – A tekintete összeszűkül, elkomorul az
ábrázata. – Az álarcok lehullnak, végre látni fogod a környezetedben
lévő emberek igazi arcát.
Igyekszem megőrizni a hidegvérem, de egyre nehezebb. A
szavaitól megrémülök. Az asztalon lévő pennyt nézve próbálom
magam arra emlékeztetni, hogy ez csak egy előadás. Színjáték,
semmi több. Nem szabad jelentőséggel felruháznom. Hitetlenkedő
fejrázásom láttán felrikkant.
– A kétkedés az elmédet megóvhatja, de az életedet nem fogja.
Nagy levegőt vesz, ujja a zuhanó alakokra siklik.
– Ez a két férfi – szemét rám szegezi – mindenképpen a mélybe
zuhan, és ha nem vigyázol, rád is pusztulást hoznak.
Összeszorul a torkom.
– Mégis mire kellene vigyáznom? És kik ők?
– Ennél többet nem mondhatok – mondja fejét csóválva.
Minél tovább nézem az utolsó kártyát, annál feldúltabb leszek.
– Róluk – mutatok a lapra –, beszéljen róluk.
Továbbra is a fejét rázza. A mélybe zuhanó alakokat nézve a
szívem egyre hevesebben kalimpál. Az asztalra csapva közelebb
hajolok a jósnőhöz.
– Ki az a két férfi? Mondja meg, kik ők! – kérdezem feltüzeltem
Egy arcizma se rezzen. Hátam mögött kinyílik az ajtó. Egy fiatal
fiúcska lép be rajta, jelzi, megérkezett a következő ügyfél. Ezt hallva
emlékeztetem magam, hol vagyok.
Ez egy értelmetlen előadás volt, nem több.
Elköszönök. Alighogy átlépem a küszöböt, Emily elém ugrik.
Tenyerét összedörzsölve izgatottan toporog.
– Na, mesélj, milyen volt? Érti a dolgát, ugye?
Elfehéredett ábrázatomat látva a lelkendező mosoly eltűnik
arcáról.
– Jesszusom, Katherine, jól érzed magad?
– Persze, persze – válaszolok lassan, tagoltan.
Minden igyekezetem ellenére nem tudom félvállról venni, amit
láttam. A jóslat jeges érintését érzem a tarkómon. A vég felém tart.
Akár egy alvilágból felszökött démon, szépen lassan mögém
settenkedik. Körbefonja a testem, és fájdalmas, nyugtalanító
szavakat suttog a fülembe.
 Eljövök érted...

Kristopher tervezett délutáni indulásából végül este lett. Az ablakból

figyelem, ahogy a fivéremet szállító kocsi egyre távolodik a Bourdon
utcán. Még várok néhány percet, azután leakasztom éjfekete
köpenyem és magamra terítem. Óvatosan nyitom ki a szobám
ajtaját. Figyelmesen hallgatózom. Viszonylag nagy még a
mozgolódás, ez akár előnyömre is válhat. Lágy, puha léptekkel
elindulok, pillanatokon belül a földszinten vagyok. Szerencsére senki
nincs a közelben, így gond nélkül kisurranok. A kapun kilépve rögtön
megpillantok egy kisebb hintót. Éppen ideális. A Társalgó közelében
lévő szappanbolt címét adom meg úti célul. Az odavezető úton
különös, feszült érzés uralkodik el rajtam. Gyomrom vadul remeg.
Rosszul érzem magam, amiért a fivérem nyomába szegődöm.
Mindkettőnknek megvan a maga titkos kis élete, amihez a
másiknak semmi köze. Ez, azt hiszem, így is van rendjén.
De az a levél, azok a különös sorok... A pergamenből csak úgy
áradt a feszültség. Kristophernek talán eddig is több titkolnivalója
volt, mint hittem, és ennek most utána kell néznem. Miután
megállunk, a kocsis kisegít, elteszi jussát, és rögvest távozik.
Arcomat csuklya mögé rejtem, ezen a környéken sokan
felismerhetnek. Az üzletek már zárva, ugyanakkor még mindig nagy
a zsivaj. Ez biztosan a Társalgóban tartott eseménynek köszönhető.
A mellettem elhaladó kocsik vaskerekei fülsértőén nyikorognak. A
levegőben levendulaillat terjeng. A szappanbolt legkelendőbb
portékájának jellegzetes aromája. Az utca végére érve először a
távolból szemlélődöm. A főkapuban személyzet fogadja a
vendégeket. Ismerős férfiarcok sorát látom. Kizárt, hogy
észrevétlenül bejussak. A hatalmas épület ablakait kezdem
vizsgálni. A földszinten talán be tudok mászni. Egyszer csak ismerős
hangot hallok.
– Én mondom neked, itt lesz olyan férfi, akivel élvezet lesz kefélni.
Az utca túloldaláról nevetés érkezik. Anna lépdel vidáman a
köveken. Ekkor eszembe jut, amit a kocsmában mondott:
 A puccos népeknek szükségük van arra a romlott élvezetre, amit
csak a whitechapeli szajháktól kaphatnak meg.
– Anna! – kiáltok, azonnal megtorpan.
Integetve sietek felé, ám ő különös fintort ölt. A mellette lévő lány
odasúg neki valamit, mire hangosan felhördül. A lámpa alá érve
Anna felismer.
– Katherine! – üdvözöl lelkendezve.
Hosszasan méregetni kezdi az öltözékem. Tenyerem izzadni kezd.
Igyekszem minél gyorsabban kitalálni, mivel megmagyarázható a
drága ruházat.
– Látom, megfogadtad a tanácsom – mondja vigyorogva. –
Mondtam én, a vénségek tele vannak suskával.
– Igen, igazad volt – helyeselek azonnal.
Ha azt hiszi, valaki kitart, abból baj nem lehet. A másik lány az
orrát felhúzva méreget. Kezemet nyújtom, hogy bemutatkozzak, de
meg se moccan.
– Azt mit tudsz te, hogy ennyit költenek rád?
Szavai élesek. Szerencsére Anna a segítségemre siet.
– Azt, amit te nem, Lucy – pirít rá. – Gyönyörű és még viselkedni
is tud.
Lucy sértődötten pufog. Azzal fenyegeti Annát, hogy hazamegy,
és magára hagyja.
– Menj, ha akarsz – rántja meg a vállát Anna. – Hálával tartozol,
amiért magammal hoztalak.
Igaza van, ezt valószínűleg mindketten tudják. Az ilyen estélyek
egy lapon sem említhetők a Whitechapelben lévő förtelemmel.
– Na és mit keresel itt?
Anna kérdésére rögvest magyarázkodni kezdek. Csupán
egyvalamire foghatom, amit egy szajha kérdés nélkül megért.
Még több pénzre van szükségem, ezért kell bejutnom a
Társalgóba ma este.
Szerencsére Anna nem akadékoskodik, karon fog mindkettőnket,
úgy indulunk tovább. A célhoz közeledve ismét fejemre helyezem a
csuklyát.
– Nem akarsz lebukni a vénember előtt, mi? – bök oldalba
nevetve.
 – Valahogy úgy – felelem mosolyogva.
– Ő is itt lesz ma este?
Egy apró bólintással felelek. A társalgó épülete mellett elhaladva
egy mellékutcához érünk. Sötét, szűkös kis köz. Anna emlékeztet,
hogy a szajhák jelenlétét titokban kell tartani. Számunkra a főkapu
helyett egy alaposan eldugott átjáróból nyílik a bejárat. Folyton a
hátam mögé nézek. Jack szabadon jár-kel a városban, nem érzem
magam biztonságban. Boroshordók mellett haladunk el. Az egyiken
megpillantom a Turpin család címerét, két mérges kígyó tekeredik
szorosan egymásba. Mily meglepő, a kétes erkölcsű estékhez ők
szolgáltatják a frissítőt. Néhány lépéssel lemaradok, Anna sürgetőn
rám szól. A sikátor végén egy magányos ajtó. Belépve rajta egy inas
fogad, végigvezet minket egy hosszú folyosón. A férfi egy szót sem
szól hozzánk, sőt igazából ránk sem néz. Csendben halad előttünk,
jelezve, merre menjünk. A fényűző tárgyakból ítélve már a Társalgó
épületében vagyunk. A falon díszes képkeretek és méregdrága
bronz gyertyatartók ékeskednek. A szakasz végére érve egy
terembe érkezünk, azt hiszem, ez a szajhák budoárja. Az ablakokat
méretes vörös függönyök takarják. Étel, ital és mindenféle
ajzószerek tornyosulnak ezüsttálcákon. Néhány fiola ismerősnek
tűnik. Ahogy közelebbről is megvizsgálom, már biztosan tudom, az
Aranylevendula rejtett zugából valók.
– Na, melyikből kérsz? – lép mellém Anna.
Hevesen megrázom a fejem, és a kezemben lévő fiolát az asztalra
teszem.
– Egyikből sem.
– Ugyan már!
Anna könnyed mozdulattal felkap egy apró üvegcsét. Mire észbe
kapok, a folyadék jelentős részét már magába is dönti. Elképedve
nézem. Mikor észreveszi kikerekedett szemem, nevetni kezd.
– Nyugalom, ettől csak jókedvem lesz.
– Olyan, mint az ópium?
– Annál jobb – felém nyújt egy másik üveget.
Mintha Emily már említette volna, mit tárolnak a különös, csavart
nyakú fiolákban.
– Ne kéresd már magad! – siettet Anna.
 Én ezt nem akarom. Ki tudja, mit tesz velem. Bódított
állapotomban mégis hogyan fogok Kristopher körmére nézni?
Ahhoz, hogy ne bukjak le, hidegvérre és józan ítélőképességre van
szükségem. összeszedettnek kell lennem. Szabadulni próbálok
Annától, de lehetetlen. Addig nem tágít, amíg eleget nem teszek a
kérésnek.
– Bízz már bennem! – noszogat, miközben meglóbálja előttem a
fiolát.
Erős harcot vívok magamban. Talán ez majd ellazítja pattanásig
feszült idegszálaimat. Vonakodva, de végül átveszem tőle.
– Csak néhány cseppet használj! – utasít, és egy poharat nyújt
felém. – Aki nincs hozzászokva, annak ennyi is elég intenzív lesz.
Teszem, amit mond. Pillanatokkal később a hűvös ital lecsorog a
torkomon. Várom a hatást, de egyelőre semmit nem érzek. Vagy
mégis? Mintha hevesebben verne a szívem. Az émelyítően édes íz
átjárja a szám. Vajon a szer mit idéz elő? Álmos leszek? Szédülni
fogok. Forróság önt el? Vagy inkább fázni fogok? Izgatottan várom a
hatást, de úgy tűnik sikerült olyan keveset beszednem, hogy semmi
se történjen. Ettől megnyugszom, így legalább észnél maradok. A
lányok már a ruhaállványok előtt sündörögnek. Csinos, drága
selyemruhák. Közvetlen mellettük fűzők és egyéb kihívó fehérneműk
várják, hogy valaki felöltse őket. Lucy, miután felöltözött, az egyik
szőlővel teli tálhoz rohan. Vadul habzsolni kezd.
– Ne tömd már magad! – szól rá Anna. – Tele hassal mozdulni se
tudsz.
Lucy persze nem hallgat rá. Ez a gyümölcs számára
megfizethetetlen. Talán korábban még nem is kóstolta. Persze a
dézsmálásnak meg lesz a böjtje. Néhány perc sem telik bele, és
hasfájásról panaszkodik.
– Idióta – sutyorogja Anna, miközben a parfümök között válogat.
A ruhákat elnézve rájövök, muszáj lesz átöltöznöm. A férfiakat
nem érdekli a divatáru, ez köztudott tény. Ellenben a fivérem mindig
is jó megfigyelőképességgel rendelkezett. Nem kockáztathatok, még
a végén felismeri a rajtam feszülő különleges darabot. A
lehetőségeim tárháza korántsem elég széles. Mindegyik rendkívül
kihívó, mélyen dekoltált darab. Egyértelműen a férfivágy
felkorbácsolásának célját szolgálják. Végül egy lila ruhára esik a
választásom. A fűzőnél Anna segítségét kérem.
– Csinos darab – jegyzi meg, miközben két oldalról erősen
meghúzza.
– Te hogy bírod ezt? – nyögök fel egy erősebb rándítás után.
– Nincs szükségem levegőre – neveti el magát jóízűen.
– Nem a fűzőt, hanem ezt az egészet – mutatok körbe a szobán.
A kérdésem kellemetlenül érinti. Mély levegőt vesz.
– Nincs más lehetőségem – feleli keserűen felnevetve.
– De ha lenne...
– De nincsen! – vág a szavamba erélyesen. – A legrosszabb
dolog az, amit most csinálsz. Ne kínozd magad a szabadulás
gondolatával. Nekünk ez a sors jutott, törődj bele!
A szívem elfacsarodik a szavai hallatán. Segíteni akarok rajta!
– Szolgáló nem lennél?
Anna megköti a fűzőt, majd szembefordít magával. Erősen
megfogja a kezem és mélyen szemembe a néz.
– Ne csináld ezt, Katherine! Mindegy, mi lennél vagy mi nem.
Fogadd el azt, ami vagy!
Nem firtatom tovább. Ha Kristopher visszatér Bringhamből,
beszélni fogok vele. Ha ellenzi, az sem érdekel. A női személyzet
felvétele mindig az úrnők dolga. Anyám távollétében ez a feladat
rám hárul. Anna nálunk fog dolgozni! Nem engedem, hogy ilyen
életet éljen. Ez a gondolat önkéntelenül is megmosolyogtat.
– Remek! – csapja össze a tenyerét. – Látom, jókedved van, akkor
indulhatunk.
– Előtte igyunk még egyet! – Lucy a magasba emeli a brandys-
üveget.
Jó ég, csak azt ne!
Mire feleszmélek, már megtölt három poharat a folyékony
méreggel. A borostyánszínű ital láttán a hideg fut végig a hátamon.
– Az estére! – Anna magasba emeli a poharat.
Hangosan koccan össze a három díszes kristálypohár.
Összeszorított szemmel tűröm, hogy az égő folyadék lecsurogjon a
torkomon. A lányok hangosan kacagnak a szenvedésemen.
– Hát ezek? – kérdezem, és az egyik asztal felé lépek.
 Díszes maszkok széles választékát látom. Precízen kidolgozott,
csodás darabok.
– Neked az nem kell, drágám! – lép mellém Anna. – Ezek olyan
lányoknak valók, akik jobban járnak, ha kilétüket homály fedi.
A kezembe karol és húzni kezd, de nem mozdulok. Senki nem
tudhatja meg, hogy itt jártam. Ez a tökéletes álca!
– Na, mi van, mit bámészkodtok? – érkezik mellénk trappoló
léptekkel Lucy.
Anna felkapja az előtte lévő piros kövekkel tarkított darabot, és
Lucy kezébe nyomja.
– Neked kerestük a legmegfelelőbbet.
Lucy fintorogni kezd. Körbeforgatja, majd hanyagul odaveti:
– Ti nem vesztek fel?
Kezembe veszem az irányítást és megelőzöm Anna válaszát.
– Dehogynem. – Találomra felemelek két maszkot, és az egyiket
Annának nyújtom.
Vonakodva ugyan, de elveszi.
– Jó móka lesz! – Kacsintok egyet, és az arcom elé kötöm a
fekete álarcot.
 NAPLÓ
Tizenegyedik bejegyzés

Magam is nehezen hiszem el, hogy újra írok. Sőt mi több, szabadlábon vagyok. Jól
sejtettem, a szajha nem tudta elmondani, mit látott.
„Kalapja volt, és szakálla. Nem, nem, inkább bajusza. Vagy csak az árnyék vetült oda?
Magas volt, és vézna, ez biztos. Illetve... talán mégiscsak alacsony?”
A félelem elhomályosította az emlékeit. Csodás az élet, folytathatom azt, amihez értek.
A Társalgóban megrendezett események dög unalmasak. A naplóm sorait most éppen
itt írom. Akárhányszor idetévedek, azon merengek mivel lehetne az estét felpezsdíteni? Egy
gyilkosság éppen elegendő lenne hozzá. Mennyien vannak, kiknek bűnös vére a padlót
kellene, hogy áztassa. A londoni elit legmegátalkodottabbjai gyűlnek össze itt. Ők irányítják
a várost, azt hiszik, mindenhez joguk van. Hatalmukkal gusztustalan mód visszaélve
elveszik, amihez éppen kedvük szottyan, és bizony jaj neked, ha ellenszegülsz. Földbe
tipornak, és tested-lelked igába hajtják. Az egyszerű népek nem tudnak mit tenni, lehetetlen
ellenük fellépni. De szerencsére itt vagyok én. Nehezemre esik kontrollálni magam. Túl
sokan érdemelnek büntetést, nehéz választani, de azt hiszem, tudom, kit fogok ma elkapni.
Nem így terveztem a mai éjszakát, de ahogy nézem őt, megjön a kedvem. Most már
biztosan állíthatom, e sorok után az este vérontással fog véget érni. De előtte, még írok
néhány sort a kedvenc rendőrfőnökömnek.
 Katherine

A
mint kilépünk, egy inas jelenik meg, aki elkísér minket a Társalgó
szívébe. A kétszárnyú ajtó kinyílik előttünk, és elénk tárul a londoni
elit legjava. Férfiak a legfelső körökből. Rengeteg szajha sürög-forog
a teremben. A whitechapeli lebujjal ellentétben itt persze
ízlésesebben kelletik magukat. Amint megjelenünk, minden férfi
szempár ránk szegeződik. Még azoké is, akik már választottak
partnert. Gyanítom, ha jobbat látnak, egy pillanat alatt cserélni
akarnak.
– Nagy levegő, és érezd jól magad!
– Megpróbálom – felelem halkan.
– Nyugi, hamarosan hatni fog – súgja oda Anna.
– Hatni? – kérdezek vissza riadtan. – Mégis mi fog hatni?
Még végig se mondom, Anna már el is libben mellőlem. Lucy sem
tétlenkedik sokáig, rögtön egy csapat férfi felé veszi az irányt. Minél
tovább állok egy helyben, annál védtelenebbnek érzem magam. Mint
a halálát váró préda, akinek percei vannak csupán hátra.
Na jó, ideje megkeresni Kristophert!
A terem hatalmas, időbe telik, mire feltérképezem. Nem értem,
akármerre fordulok, nem lelem a fivéremet. Elintézte volna, amiért
jött? Már úton lenne Bringhambe? Vagy talán egy másik helyiségben
kellene keresnem? A szoba egyik távoli szegletében megpillantom
Turpint. Kezében ital, szájából szivar lóg ki. Harsányan beszél, már
nem az első pohár szesz csúszhatott le a torkán. Miközben
igyekszem minél távolabb kerülni tőle észre sem veszem, de Anna
közelében találom magam. Három férfi körül forgolódik, akik egy
asztalt körbeülve kártyáznak. Mikor összetalálkozik a tekintetünk,
megörül. Eszeveszett mód jelzem neki, eszébe se jusson. De
mindhiába.
– Végre megvagy! – belém karol, és odahúz az asztalhoz.
Remek...
– Uraim, hadd mutassam be az ámulatba ejtő...
– Szép estét az uraknak! – vágok a szavába, megelőzve, hogy
elkottyintsa a nevem.
Egy pillanatig furcsán néz rám, aztán megrántja a vállát és az
egyik férfi mellé sétál. Kezével végigsimít az illető hátán, majd a
vállán, ujjait lassan futtatja végig a karján. Közel hajol hozzá, és
valamit a fülébe suttog.
– Amint végeztem a partival, visszatérünk rá – feleli a férfi
pajkosan.
Nagyot sóhajtok, menekülni akarok. Az orrom ismerős illattal
telítődik. A kezemen lévő szőrszálak akaratomon kívül feszesen
állnak. A férfi egy pillanatra felém fordítja arcát. Ujjaival végigszánt
sötét hajszálain. Felszisszen, álla megfeszül, mikor a következő
lapot felhúzza. Egy villanás erejéig látom csupán, de ez éppen elég
volt ahhoz, hogy tudjam, ki van a jobbomon.
Mr. Reed.
Próbálok rendkívül rossz társaság lenni és minél hamarabb
elszabadulni. Olyan vagyok, akár egy ütődött, két összefüggő
mondat nem hagyja el a számat. A helyzet egyre inkább feszélyez,
amin az Anna és Mr. Reed közti szikrázó párbeszéd egy cseppet
sem segít. Érthető, miért őt szemelte ki magának, hiszen az egyik
legvonzóbb férfi a teremben. Mindenesetre én nem fogom az első
sorból végignézni, ahogy elcsábítja. Elnézést kérek, távozni
próbálok, de Anna megállít.
– Drágám, tökénél az uraknak egy újabb kört?
Szememet egy pillanatra lehunyva mély levegőt veszek.
Előveszem a legkedvesebb mosolyom, és elkezdem megtölteni a
poharakat. Az egyik férfi kezét a fenekemre teszi. Gátlástalan
fogdosása persze senkit sem zavar. Vigyorogva nyalogatja a száját,
miközben kétértelmű megjegyzések sorát zúdítja rám.
Undorító!
 Legszívesebben a kezemben lévő üveggel vágnám fejbe. Reed
hanyagul oldalra tartja a poharat, miközben a lapjait tanulmányozza
elmélyülten.
Ahogy látom, vesztésre áll. Meg is érdemli!
Anna közelebb húzódik hozzá. Kezét a férfi térdére helyezi, majd
lassú simító mozdulatokkal az ágyéka felé halad. A gyomrom
kellemetlen görcsbe rándul. Reed mintha megérezné, hogy nézem,
hirtelen rám pillant. Zavaromban gyorsan elkapom a tekintetem, de
érzem, az övé rajtam pihen. Felismert?! Nagyot nyelek, mint a
nyárfalevél, úgy reszketek.
– Gyere vissza, csillagom – veti oda nekem az asztal túlfelén lévő
férfi.
Ő az, aki korábban illetlen módon ért hozzám. Azt bizony lesheti,
hogy ez még egyszer megtörténik!
– Türelem, Owen! – nevet fel Reed. – Ha kitölti az italom,
megkaphatod.
Illetlen kijelentése visszaigazolásként szolgál, nem ismert fel.
Persze, hogy nem, hiszen a mellette ülő nőre fordítja minden
figyelmét. Hirtelen elönt a pulykaméreg. Az ördögbe is, ez miért
zavar engem?! Reed leemeli Anna ujjait magáról, majd a
mutatóujjával megkocogtatja a pohár szélét, jelzi, mit kellene
tennem. A düh egy pillanat leforgása alatt korbácsolódik fel bennem.
Szavai szüntelen a fejemben visszhangzanak.
„Ha kitölti az italom, megkaphatod.”
A testem, mintha külön életet élne, nem engedelmeskedik hideg
vérmérséklettel megáldott énemnek. A kezemben lévő üveget nem a
pohár fölé irányítom. Azt hiszik majd, hogy célt tévesztettem, pedig
erről bizony szó sincsen. Amint megdöntőm, a benne lévő ital
megállíthatatlanul zúdul az üveg szája felé. Tetemes mennyiségű gin
landol Reed ölében. Hangosan felkiált a váratlan meglepetéstől.
Most végre egy röpke pillanatig rám néz. Nem kezd őrjöngeni, sőt
még egy csúnya szó sem hagyja el a száját. Fejét csóválva
tisztogatja magát.
– Katherine, mi az istent művelsz?! – kiáltja Anna.
Amint kiejti a nevem, kővé dermedek. Ujjaim görcsösen az
 üveg nyakára szorulnak. Reed abbahagyja zakója dörzsölését.
Összetalálkozik a tekintetünk. A pulzusom felgyorsul.
Anna, az isten verjen meg!
– Elnézést – szabadkozom szándékosan elmélyített hanggal.
Majd nagy lendületet véve megfordulok, és egy ajtó felé
igyekszem. Fogalmam sincs, hová vezet, de azt tudom, hogy el kell
innen tűnnöm. Menet közben a ginnel teli üveget az egyik asztalra
teszem. Sietősen szedem a lábam, meg sem állok, amíg a folyosóra
nem érek. Fejemet kétségbeesetten, vadul kapkodom. Ajtók
mindenütt, ameddig a szem ellát. Nem válogatok, a legközelebbin
azonnal belépek. A szemem elé táruló látványtól kis híján elájulok. A
gyertyafények által megvilágított helyiség közepén egy szófa. A
fivérem könyvelője, Mr. Brown térdel rajta anyaszült meztelen. Alatta
pedig egy hiányos öltözetben lévő, maszkos nő fetreng. Erre
korántsem voltam felkészülve. A szajhával meredten nézünk
egymásra, egészen addig, amíg az én figyelmem másra terelődik.
Egy erősebb torokköszörülés vonja magára a tekintetem. A szófával
szemben egy fényképezőgép van felállítva. A mögötte ácsorgó fotós
finom kézlegyintésekkel igyekszik távozásra bírni. A döbbenet a
padlóhoz szegez. Képtelen vagyok mozdulni. A férfi határozott
lépésekkel felém indul. Barna, hullámos tincsei rendezetlenül hullnak
az arcába. A félhomály eddig takarta arcát.
– Jobb lenne, ha távozna. – Biccent Percy az ajtó felé.
Szóval erre a munkára bérelte fel Turpin. Már értem, miért nem
dicsekedett vele. A maszknak hála nem ismert fel, és ennek így is
kell maradnia. Kezemet a szívemre téve sajnálkozóan ingatom a
fejemet, miközben hátrafelé lépdelek. Az ajtót hangosan csapom be
magam mögött. Visszhangzik az egész folyosó.
Te jó isten!
Összeszorított szemmel igyekszem mihamarabb elfelejteni a
látottakat. Bele se gondolok, Percy miféle paráználkodásnak lesz
még tanúja az éjszaka folyamán. A következő ajtó remélhetőleg nem
rejt ilyesfajta borzalmakat.
– Elnézést, kisasszony.
A fenébe!
 Erősen markolom a fogantyút, próbálom kitalálni, mihez kezdjek.
Mély levegőt veszek, igyekszem a hangom ismét felismerhetetlenné
változtatni.
– Uram? – kérdezek vissza bátortalanul.
A cipőtalp és padló találkozásának hangját egyre közelebb hallom.
Reed meleg lehelete már a tarkómat simogatja.
– Megtenné, hogy megfordul?
– Sajnálom, de éppen menni készültem a...
Az ajtón lévő táblára nézek. Könyvtár feliratot véstek az
aranyszínű lapra.
– Oh, a könyvtárba? – szólal meg derűsen. – Remek, magam is
oda tartok.
Még felfogni sincs időm, mit mondott, már cselekszik is. Mellkasa
a hátamhoz simul. Tenyerét a kézfejemre helyezve lenyomja a
kilincset, míg a másikat a derekam köré fonja, és magával ragadva
belép a helyiségbe. Minden olyan gyorsan történik. Mire
feleszmélek, már mindketten a könyvtárban vagyunk. Lefejtem
magamról a kezét, és ellépek tőle. Becsukja az ajtót, a zárnyelv
hangosan csattan. Lassan megfordul, szemét végigfuttatja rajtam.
Végem van!
– Most pedig vegye le a maszkot! – utasít, miközben inge
hajtókáját igazgatja.
Megrázom a fejemet.
– Kegyed ennyire ragaszkodik hozzá?
– Igen.
Az álarc nem kerülhet le rólam! Az ellenkezésem láttán
elmosolyodik, és lassan kibújik a zakójából.
– Rendben, nekem megfelel így is – morogja karcosan.
Félredobja a ruhadarabot. Ellenkezésre nyílik a szám, de elszánt
közeledése elnémít. Menekülni próbálok, csakhogy az egyik
könyvespolc megakadályoz. A szekrénynek ütődik a hátam.
Védtelenül nézem, ahogy az előttem lévő férfi egyre közelebb és
közelebb kerül hozzám. Egyszer csak különös érzés uralja el a
testem. Éppen olyan, mint Whitechapelben, csak ez most sokkal
erősebb. Sokkalta intenzívebb. A gondolataim közé furakszik egy
emlék. Az álmom darabkái jelennek meg sorra egymás után. A
lázálom, amiben őt láttam. A sóhajok, melyeket érintése váltott ki.
Mintha kívülállóként látnám most magamat, ebben a lassan
valósággá váló álomban.

A ruhák lassan a földre hullnak. A férfi csókol mindent, mit ér. Ajkat,
nyakat, kebleket. Nem bír betelni a nővel, akit kényeztet. Akarja őt,
vágyik rá. Mint eddig soha másra. Szenvedélyes nyögésekkel telik
meg a szoba. Simogatja, markolja a keze alá kerülő puha bőrt. Ízleli,
élvezi őt. Minden apró sóhaj, minden gyönyörrel teli remegés csak
jobban feltüzeli a benne lévő vágyat. Először ujjaival ismerteti mega
nő testét. Könnyedén mozog benne, oda-vissza. Egészen addig
folytatja, míg a kívánt hatást el nem éri. Ekkor már nem bírja
kordában tartani utána való sóvárgását. A nő combjai közé
helyezkedik. Csípőjét előretolva elmerül a tűzforró élvezetbe. Végre
megkapta, amit akart. Szenvedélyesen csókolja, birtokolja testének
minden szegletét. Es ezt a nő élvezi. Oly bűnös élvezet ez, mégis
minden pillanata jólesik. Féktelen erővel mozognak, mindkettőjük
teste lángol. Már a férfi is csak zihálva jut levegőhöz. De mégis
képes a gyönyört fokozni. Kezét lassan lecsúsztatja a nő hasán,
aztán újra és újra megérinti a legérzékenyebb pontján.

Ahogy elképzelem a két test ütemes mozgását, az valósággal

megrészegít. Nem értem, mi ez. Képtelen vagyok elűzni ezeket a
túlfűtött képzeteket. Őrjítő vadsággal cikáznak a gondolataim. Nem
ismerek magamra!
Mégis mi történik velem?
Keresem az okot, mi idézhette ezt elő nálam. Aztán eszembe
jutnak Anna szavai:
„Hamarosan hatni fog.”
Végre emlékszem, mit mondott Emily a különleges csavart nyakú
üveg tartalmáról. A sáfrány és a szerecsendió kiváló vágyfokozó. Az
istenit!
– Maradjon ott, ahol van! – szólítom fel, kezemet magam elé
tartva.
Felhívásomat ignorálva tovább közelít.
– Nem érti, mit mondtam? – kérdezem felháborodottan.
 Reed megáll előttem, mutatóujja az állam alá siklik. Fejem addig
emeli, míg elkerülhetetlen, hogy a szemébe nézzek.
– De értem – felsóhajt. – Csak nem érdekel.
Reszket minden porcikám, ezt ő is érzi. Közel hajol. Nagyon-
nagyon közel. Az orra hegye az enyémet súrolja, lehelete ajkamat
csiklandozza. A testéből áradó hő és a parfümjének bódító illata
vággyal teli csapásokat mér elmémre. Még a térdem is megremeg.
– Utolsó lehetőség, vegye le a maszkot – suttogja az utasító
szavakat.
Nem!
– Kész vállalni a következményeket? – kérdezi ellenkezésem
láttán.
– Miféle következményeket? – ismétlem halkan.
– Ezt! – Keze az államról átcsúszik a nyakamra, végül a tarkómra.
A testem merev. Izmaim ellenkezve feszülnek. Ő mintha nem
érezné, megragad, és ellentmondást nem tűrően legyűri a köztünk
lévő aprócska távolságot. Meleg ajka az enyémhez ér. Fűszeres
illata az orromba kúszik. Minden sejtem bizsereg. Szemem
akaratlanul lehunyom. Nem kellene a játékba belemennem, még
kevésbe élveznem. Szabad keze a hátamra siklik, jóleső borzongás
fut végig a gerincemen. Testem megadóan ellazul. Ajka sóvárgón,
követelőzőén tapadt az enyémre. Nyelve finoman kúszik át a
számba. Egész testével hozzám simul. Érzem a benne lángoló tüzet.
Összetéveszthetetlenül látszik, ahogy a vágy megtölti minden
porcikáját. A kéj bennem is vadul buzog. Ez biztosan nem illendő.
Hiszen ez olyan jó...
– Maga, Miss Gray, elképesztően makacs – zihálja.
Tessék?! Tudja, hogy ki vagyok?
Haragom egy pillanat alatt kibomlik. Sóvárgó énem háttérbe
szorul. Reedet ellököm magamtól.
– Ön tudta?! – kérdezem feltüzelten.
Nem felel. Csendben, öntelt ábrázattal méreget. A fölényeskedése
rendkívüli mód felbosszant. Dühösen tépem le az arcomról a
maszkot, a földre hajítom.
– Miért csinálta ezt?
– Mert érezni akartam – közli nemes egyszerűséggel.
 – Igazán? – hangom magasra szökik. – Mert érezni akart?
Adok én valamit, amit érezhet.
Arca jobb oldalát megcélozva meglendítem a kezem. A
megleckéztetés gondolatától pillanatnyi mámor borítja el az
elmémet. De mielőtt csattanna a pofon, elkapja a csuklómat.
Elképedve néz rám. Szemei valódi döbbenetről árulkodnak.
– Fel akart képelni?
– Ugyan, csak meg akartam simogatni – válaszolom gúnyosan.
– Maga borzalmasan hazudik – sziszegi mosolyogva.
– Maga meg borzalmasan csókol.
– Auch... – szabad kezét mellkasára teszi.
Egy képzeletbeli tőrt húz ki a szívéből. Színpadias mozdulatsorait
élvezettel adja elő. Micsoda gyötrelmes alakítás.
– Eresszen már el! – nyögdécselem.
Arcom lángol a szégyentől. Aljas módon rávett, hogy viszonozzam
a csókját. Utálom, majdnem annyira, mint amennyire magamat. Orra
hegyét piszkálva igyekszik a nevetését magába fojtani. Az
állkapcsom elképesztő erővel szorítom össze. Ha tovább folytatja a
dühítésem, félő, hogy önuralmam szétreped. Amint elenged,
csuklómat dörzsölgetve hátrébb lépek.
– Jól szórakozik?
– Nem is sejti, mennyire...
– Ki nem állhatom magát! – tekintetemmel felnyársalom őt.
– Ezt már a múltkor is mondta – feleli könnyeden.
– Annyiszor ismétlem meg, ahányszor szükséges, remélem, hogy
végre sikerül felfognia.
– Tehát utál? – állát dörzsölgeti.
– Igen! – fújtatom.
– Valóban? – hümmögi. – Ki nem állhat?
Egy határozott mozdulattal utánam lép. Teste az enyémhez simul.
Forró leheletét az arcomon érzem. Nem enged szóhoz jutni, egy
szusszanásnyi szünet után folytatja mondandóját.
– Érdekes – szeme ajkamra siklik –, nekem az imént nem úgy
tűnt.
Öntelt mosolya mérhetetlenül idegesít. Igyekszem valami frappáns
válasszal előállni, de képtelen vagyok megszólalni. Utolsó
mondatával lefegyverzett, nem vitás.
– Nem óhajtja elmondani, hogy mit keres itt?
A Reeddel való társalgás felettébb kényelmetlen. Egyik nem
kívánatos téma váltja a másikat. Sarokba akar szorítani. Elsétál
tőlem, karját keresztbe fonva megtámaszkodik az íróasztalon.
– Nem óhajtom – felelem nemes egyszerűséggel.
– Értem. Akkor ide hívom a kedves bátyját, hátha neki
szívesebben mesélne az ittlétének okáról.
A torkom összeszűkül. Még levegőt is elfelejtek venni egy
pillanatra. Lendületes mozdulattal elindul az ajtó felé.
– Várjon!
Érdeklődő tekintettel fordul vissza. Nyilvánvalóan most a
magyarázatra vár. Az ördög vigye el... Legyen!
– Éppen miatta jöttem.
– Kristopher miatt? – Magasra szökik a szemöldöke. – Mégis
miért?
– Az nem a maga gondja, elégedjen meg ennyivel.
– Oh, pedig engem ez rendkívüli mód érdekelne – feleli lelkesen.
– Tényleg? Érdekli? – kérdezek vissza cinikusan. – Azt hittem, a
szajhák kitöltik az érdeklődési területét.
Láttam, hogy Annával miképpen viselkedett.
– Maga azt hiszi, hogy az a nő engem érdekelt?
Nem hiszem, tudom!
– Tudja, ez engem nem foglalkoztat. Amit tudnia kell...
– Maga féltékeny – jelenti ki derűsen.
A képtelennek tűnő állítástól teljesen ledermedek. A szavak az
ajkamra forrnak. Néhány pillanatnyi feszült csend után végre
megtalálom a hangomat.
– Maga nem normális – nyögöm ki nevetve.
– Az lehet – egyetértőén bólint –, de maga meg féltékeny.
– Nem vagyok féltékeny – ejtem ki a szavakat gondosan tagoltan.
Hümmögve bólogatni kezd.
– Most engem próbál meggyőzni, vagy saját magát?
Túlzott színészi előadása roppant mód feldühít.
– Fejezze be! – szólítom fel erélyesen.
 – Én csak a tényeket közlöm. – Kezeit védekezőén maga elé
emeli. – Ideje beismernie, maga vonzódik hozzám.
– Álmodozzon csak, Mr. Reed!
– Oh, kisasszony, ha tudná, mik meg nem fordulnak éjszakánként
a fejemben.
Zavarba jövök tőle, ettől az érzéstől, az egész helyzettől! Érzem,
ahogy az arcom kipirul.
– Tudja, nekem van valakim.
Ezen legalább annyira megdöbbenek, mint ő. Fogalmam sincs, mi
ütött belém.
Mégis miért álltam elő ezzel a hazugsággal?
– Fiát persze, kisasszony – torkát látványosan megköszörülve
bólogat.
Nem hisz nekem?
– Képzelje, igenis van valakim, sőt egészen komoly az ügy.
A Percytől tanult mimikákat és testbeszédet alkalmazom. Hangom
nem remeg, sziklaszilárd. Hazugságom így hitelessé válik. Reed
arca elkomorul. Állkapcsa megfeszül.
– Gratulálok, Miss Gray – jegyzi meg ridegen.
Végre! Sikerül elhallgattatni. A játszmát most én nyertem,
remélem sikerül megbarátkoznia a vereség keserű ízével.
– Köszönöm.
Hiú ábránd volt azt hinni, hogy további hozzáfűznivalója már nincs.
– Bízom benne, hogy sikeresen megmagyarázza majd neki az
imént váltott heves csókunkat.
A kegyelemdöfés után hátat fordít, az italos szekrény felé indul.
– Maga csókolt meg engem! – magyarázom a távolodó hátának.
– Ön pedig viszonozta.
Halkan felnevet, de az is lehet, hogy már csak a tudatom űz tréfát
velem. A felindultságom nem ismer határokat. Elképesztő
gyorsasággal történik minden. A könyvespolcról egy fürge
mozdulattal leemelek egy könyvet, és teljes erőből Reed felé
hajítom. Meglepődöm, mivel kivételesen jól sikerül céloznom.
– Áuu! – jajdul fel a tarkójához kapva. – Ez fájt! – fordul vissza.
– Az volt a cél.
Sziszegve veszi fel a szőnyegen elterült kötetet.
 – Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete – mondja, miközben a
borítót tanulmányozza. – Érdekes választás. Maga sokat tud a kettős
személyiségről, igaz?
– Már miért tudnék sokat? – pufogom homlokráncolva.
Továbbra is a tarkóját masszírozza. Vigyorogva leteszi a könyvet,
és egy italt tölt magának. Még ezt sem képes csipkelődő
megjegyzések nélkül megtenni.
– Azt hiszem, magában két én lakozik.
– Csakugyan? – szemöldököm fintorogva magasra húzom.
– Igen – bólint, és nagyot kortyol az italából. – Az egyik utánam
kívánkozik, a másik ezzel a ténnyel próbál harcba szállni. De előbb-
utóbb ez a két én egyet fog érteni.
Lendületesen készülök újfent vitába szállni, ám kezdem belátni,
egyikünk kénytelen lesz engedni. Máskülönben ez hajnalig fog
tartani.
– Tudja, mit? Elég! Nem vitatkozom magával – legyintek
feltüzeltem.
– Helyes, tehát belátja, hogy igazam van – fordul vissza hatalmas,
öntelt vigyorral az arcán.
Mély levegőket véve próbálok csendben maradni.
– Csakhogy lássa, kivel van dolga – poharával felém int –, segítek
magának kijutni innen.
Micsoda nagylelkűség!
Én ugyan nem szorulok a segítségére. A távozást éppúgy
megoldom, ahogyan a bejutást. Egymagám! De előtte még rengeteg
dolgom van. Meg kell találnom a fivérem. Emellett ki kell derítenem,
ki áll a titokzatos levél mögött.
– Igazán kedves, Mr. Reed...
– Kérem, hívjon Victornak, elvégre szerintem már vagyunk olyan
viszonyban.
Szemem villámokat szór felé. Nem hiszem el, amit látok, de ő ezt
kimondottan élvezi.
– Mr. Reed – ejtem ki szarkasztikusán a nevét –, nincs szükségem
a segítségére.
– Oh, dehogyis nincsen – billegeti a fejét hevesen. – Mit gondol,
az ide invitált nők ilyen korán már távoznak?
 A rosseb vigye el, igaza van. Korábbi magabiztosságom eltűnik.
– Szerencséjére, mint említettem, segítek észrevétlenül kijutni –
az ajtó felé pillant –, de ahhoz itt kell maradnia.
Tényleg abban a hitben él, hogy parancsolhat nekem?
– Maga ne mondja meg, mit csináljak!
Leteszi a poharát, feszes, kemény léptekkel megindul felém.
Közvetlen előttem megáll, teste vészesen fölém magasodik.
– Maradjon itt! – jelenti ki keményen, ezzel pontot tesz a vita
végére.
Mire kettőt pislogok, már ott sincs. Neki ugyan nem, de magamnak
beismerhetem, jól jön a segítsége. Az asztal mellé sétálva a könyvre
pillantok. Miközben végigsimítok a fedelén, akaratlanul
megmosolygom előbbi, dühtől vezérelt tettem.
Megérdemelte!
A várakozással töltött időt a könyvtár feltérképezésére fordítom.
Csodaszép helyiség. A könyvek a mennyezetig érő polcok
legtetejéig sorakoznak. A legtávolabbi sarokban egy lépcső alakja
rajzolódik ki a sötétből. Az asztalról felemelek egy gyertyát és azzal
sétálok közelebb. A csigalépcső díszes mintázatú. Ahogy
megvilágítom, több családi címert is látok.
Bizonyára a társalgót alapító családoké.
Az apró lépcsőfokok az emeletre vezetnek. A gyertyát közelebb
emelem az előttem lévő polchoz. A gerincen lévő címeket látva
gondolkodóba esem.
Oscar Wilde – Dorian Gray
William Blake – Menny á pokol házassága
William Shakespeare – Hamlet
Vajon ezeket az idejáró férfiak tényleg elolvassák? Erősen kétlem.
Éppen készülök, magamhoz venni az egyik könyvet, amikor nyílik az
ajtó. Végre, mi tartott ennyi ideig! Ám a következő pillanatban egy
férfi és egy női hangot hallok.
Az ördögbe!
A kezemben lévő gyertyát azonnal elfújom és a lépcső mögötti
sötét zugba húzódom. Szerencsére a páros messze van tőlem.
Aligha vettek észre. Sajnos erős a sejtésem, miért vonultak el
kettesben. Tudtam, hogy nem kellett volna itt maradnom! A
gondolattól összeszorul a gyomrom. A lány mézédes kacaját hamar
felismerem.
Anna.
A férfi előtt táncol, csípőjét kacéran ringatja. A fények csak úgy
mozognak a szoknyáján. Mozdulatai kecsesek, olyan, akár egy
táncosnő. Kiszemeltje az egyik asztalnak dőlve gyönyörködik benne.
Még azelőtt ki kell jutnom innen, mielőtt belemelegednének.
Kétségbeesetten egy másik kijáratot keresek. Alig látok valamit a
sötétben. Áhh, megvan! A helyiség túlfelén ott egy ajtó. Nem tudom,
hova vezet, de innen ki, és ez a lényeg. Ha a polchoz simulva
haladok, akkor észrevétlen maradhatok.
A férfi hirtelen az asztalra csapja a kezében lévő üveget. A hang
hallatán összerezzenek.
– Ide! – maga elé mutatva utasítja.
Anna játékosan odaszökken, de amint a férfi megragadná, hátrébb
lép. Játszadozik vele, ám ezt csak ő élvezi.
– Azt mondtam, ide, te kurva.
Jaj, ne! A fröcsögő mocskos stílusát és hangszínét már jól
ismerem. A temérdek mennyiségű alkohol ugyan némileg eltorzítja,
de így is tudom, ki az.
Turpin.
Anna lassú, elnyújtott mozdulatokkal elé sétál. Turpin tetszik neki,
ebben biztos vagyok. A külsejében valóban nincs semmi
kifogásolnivaló. Az édesapja vonzó, markáns vonásait örökölte. Ám
a rothadó belső tönkretesz mindent. Amikor kellő közelségbe kerül,
Turpin azonnal megragadja és vadul megcsókolja. Most nem
figyelnek, könnyedén kisurranhatok. Mégis képtelen vagyok
megindulni, féltem Annát. Bár ahogy elnézem, felettébb élvezi a
heves csókokat, de egyszer csak a férfi keze a nyakára téved.
Turpin ujjai kígyóként tekerednek köré. Egyre szorosabban fogja.
Anna próbál elhátrálni, de a férfi nem engedi. Mit művel?! Ajkuk
elszakad egymástól. Turpin már csak nézi őt. Tágra nyílt szemekkel
élvezkedik a látványban, ahogy az ujjai között ficánkoló lány
levegőért kapdos. Kéjjel teli morgás szökik fel a torkából. Másodjára
látom, hogy a szenvedésben lel élvezetet. Velejéig romlott, mindig is
tudtam.
 Segítenem kell, hisz még megöli!
Az egyetlen, ami miatt nem mozdulok, hogy eszembe jut a
fivérem. Ha Turpin meglát, akkor a Gray nevet egy életre
befeketítem. Vérre menő harcot vívok önmagámmal. Anna ütlegeli,
viaskodni próbál, ám a férfi erejével nem bír harcba szállni.
Elég! Nem érdekel Kristopher!
Kényszerítem magam, hogy megtegyem az első határozott lépést,
mikor Anna sípcsonton rúgja Turpint. A férfi térdre rogyva hangos
jajveszékelésbe kezd, és ocsmány szavak sorát zúdítja a lányra.
– Te mocskos kurva! Mit képzelsz magadról? Azt csinálok veled,
amit akarok! Megértetted? – fröcsögi a padlón fetrengve.
– Velem ugyan nem – rázza a fejét Anna, kezével a nyakát
védelmezi.
– Gyere ide, fizettem érted.
Anna közelebb lép a földön fekvő, lábát szorosan magához ölelő
férfihez és arcon köpi.
Ezt megérdemelte.
Turpin fújtatva mászni kezd felé.
– Ezért megöllek! Hallod? Ezért megdöglesz! – ordítja.
Hangjába beleremeg a szoba. Anna menekülőre fogja. Amint
eltűnik az ajtó mögött, megkönnyebbülve engedem ki a levegőt.
Szerencsére nem esett baja. Elképzelni sem akarom, mi történhetett
volna. Homlokomról letörlöm az izzadságcseppeket, miközben
Turpin lassan feltápászkodik. Az orra alatt még mindig Annát szidja.
Az asztalra csapva az italos üveg után nyúl.
Mintha nem töltött volna már magába eleget.
Száját megtörli, majd a zsebéből egy fiolát húz elő. A pipettával a
cselvére cseppent belőle. Ez arzén! Az elméje már így is elég ködös.
Félő, hogy ez még rosszabbat hoz elő belőle. Már éppen a
távozásában reménykedek, amikor látom, valamit észrevesz.
Néhány méterre a földön kiszúrt valamit. Az egyik polchoz sétál.
Lehajol. Árnyékban van, ezért nem látom, mit forgat az ujjai között.
– Van itt valaki? – kérdése közben a szobát igyekszik felmérni.
Válasz persze nem érkezik. Csupán a bútorok önkéntelen
nyikorgása töri meg a csendet. És akkor meglátom a kezében a
maszkom. Minden oka megvan a nyugtalanságra. Fél, hogy valaki
szem- és fültanúja volt minősíthetetlen viselkedésének. Ha ez
napvilágra kerülne, a Turpin család hírnevére sötétség ereszkedne.
Néhány perc várakozás után szerencsére az asztalra helyezi az
álarcot, és elindul az ajtó felé. Ezt látván méretes kő gördül le a
szívemről. Sajnos a lábaim reszketésén ez nem segít. A sokknak
köszönhetően térdeim egyre buzgóbban remegnek. Csillapodnom
kellene! Sajnos, az alattam lévő öreg padlónak nem tetszik a
nyughatatlanságom. Turpin már éppen átlépi a küszöböt, amikor a
padló megnyikordul alattam. Az izmaim megfeszülnek, a
lélegzetvételem egyre gyorsul. Ne, ne, ne! Turpin lassú mozdulattal
becsukja az ajtót, a válla fölött hátranéz. A falról leemel egy gyertyát,
és egyenesen felém indul. Arcát megvilágítja a pislákoló láng fénye.
Ördögi ábrázata egyre jobban eltorzul. Vonásai félelmetessé válnak.
Az engem rejtő sötét zugot kémleli. A rettegés gyökeret ver bennem.
Magyarázkodjak, rohanjak? Fogalmam sincs, mihez kezdjek.
Szabad kezével a zakója belső zsebében kotorászik. Mikor
meglátom, mit húz elő, kis híján összeesem. Megfeszül a gyomrom.
Kiszalad az arcomból a vér. Jobbjában egy méretes tőrt tart. A
gyomromban lévő szorítás a mellkasom felé kúszik. Már szinte
levegőt is alig bírok venni, amikor...
Kicsapódik a szoba ajtaja. Turpin rögtön a hang irányába fordul.
– Reed – a kést visszabújtatja zakójába –, maga meg mit keres
itt? Szerencsére Mr. Reednek gyorsan vág az esze.
– Hát magát.
– Engem? – kérdez vissza gyanakvóan.
– Mr. Bekett önt kéreti, indul a következő kártyaparti. Turpin
fintorogva hümmögni kezd, aztán még egyszer felém néz. Úgy
bámul a sötétbe, mintha látna, mintha pontosan tudná, hogy ott
vagyok. Esküdni mernék rá, egy pillanatra még a szemembe is néz.
Végül elfordul, felkapja az alkohollal teli üveget az asztalról.
Nagyokat kortyol belőle. Miután befejezte, Reedhez lép.
– Menjünk játszani! – a mellette álló férfi hátára csap. Tenyere
hangosan csattan. Ebből az ütésből bizony nem sajnálta az erőt. Ez
egy hamisítatlan férfias kakaskodás.
– Nekem még van egy kis dolgom – feleli határozottan Reed. Nem
engedi Turpint kérdezősködni, seperc alatt kitessékeli a helyiségből.
Néhány percig csendben várunk, nehogy Turpin váratlanul
visszatérjen.
– Miss Gray? – szólal meg végül.
– Itt vagyok – lépek ki a sötétből.
Mr. Reed oda siet. Elfehéredett arcomat vizsgálja.
– Jól érzi magát?
Megrázom a fejem.
– Turpin, ő meg akarta... majdnem... ő majdnem... – dadogom,
miközben az íróasztal felé mutatok.
Sokkos állapotba kerültem. Másodjára láttam, ahogy Turpin egy
fiatal nőt kínoz. Nem túlzás azt állítani, az életét akarta elvenni.
Reed finoman megérinti a hátam. Közelsége megnyugtat.
Elmondom neki, mit láttam, hogy majdnem egy gyilkosság
szemtanúja voltam.
– Tudja, kisasszony, az alkohol az ember legrosszabb énjét hozza
felszínre.
Fejem tagadóan ingatni kezdem.
– Ez nem az ital volt. Ez ő maga, ez lakozik benne.
Reed töprengő arcot vág.
– Jól ismerem Jonathant. A visszautasítás miatti felindultság
vezérelte. Az igényei igen sajátosak, azt aláírom. Emellett biztosan
félelmetesnek és elszántnak tűnt, de higgyen nekem, nem tudott
volna gyilkolni.
Nehéz elhinni, amit állítok, ezzel tisztában vagyok. De én ott
voltam, láttam. Turpint gyilkos késztetés fűtötte.
– Jöjjön – fejével a szoba másik végébe int mennünk kell.
Nagy levegőt veszek, és igyekszem az elmémből kiűzni a
látottakat. Reed a mögöttem lévő polchoz lép, ujját lassan
végigfuttatja a könyvek gerince mentén.
Mintha keresne valamit.
– Elnézést, netán olvasni készül? – érdeklődöm, miközben a
mozdulatait követem.
A következő pillanatban az egyik könyvön megállapodik a keze.
Leveszi a polcról, hátranyújtja. Dante Isteni színjáték című művét
forgatom a kezemben. Ezt követően zár kattanását hallom, majd
még egyet. A könyvespolc különös hangot hallat. Kinyílik egy
rejtekajtó, téglákkal kövezett sötét folyosó tárul elém. Döbbent
arckifejezésem láttán Mr. Reed szája mosolyra húzódik.
– Nem csak magának lehetnek titkai, kisasszony.
A gyertyát maga elé tartva elindul. Azt várja, hogy kövessem az
ismeretlenbe.
– Hányán tudnak még erről a titkos folyosóról? – kérdezem,
mielőtt utána mennék.
– Kevesen. – Amint észreveszi, hogy nem lépdelek mögötte,
megtorpan. – De a fivére is köztük van – teszi hozzá
megnyugtatóan.
Ezzel a mondattal sikeresen elűzi feszült érzésem. Természetes,
hogy Kristopher tud róla, neki miről nincs tudomása... önkéntelenül a
szememet forgatom, mikor eszembe jut, miért jöttem. Kis híján
elfelejtettem.
– Nekem még lenne elintéznivalóm – lépek egyet hátrébb.
– Csakugyan? – kérdez vissza türelmetlenül.
– Kristophert... tudja, nekem meg kellene...
– A fivére már nincs itt – szakít félbe.
Már el is ment?
– Nincs? – kérdezek vissza, mintha nem értettem volna
kristálytisztán a szavait.
– A találkozóját követően szinte azonnal távozott.
Találkozó a titokzatos P-vel.
– És nem tudja véletlen, hogy kivel volt?
– De – bólint, majd hátat fordít, és ismét útnak ered.
– Hé! – kiáltásommal ismét magamra vonom a figyelmét. – Nem
óhajtaná elmondani?
A gyertya lángja megvilágítja arcának hibátlan vonásait, a szája
sarkában feltűnő apró mosolyráncokat.
– Ha tudni szeretné, utánam kell jönnie.
Kristopher már távozott, tehát nincs miért maradnom. Megbízva
Reed segítőkészségében és a mérhetetlen kíváncsiságomnak utat
engedve elindulok. Néhány lépést kell csupán megtennem, és már
utol is érem.
– Itt vagyok, most már elmondhatja.
– Miért érdekli ennyire a bátyja magánélete?
 – Legyen elég annyi, hogy nem árt, ha rajta tartom a szemem.
Válaszomat szórakoztatónak találja. Magasra húzza szemöldökét,
miközben a kikívánkozó nevetést igyekszik elfojtani.
– Mi olyan mulatságos?
– Semmi – rázza meg a fejét. – Csak szerintem tud magára
vigyázni, nem szorul a magácska segítségére.
Szemöldökömet összehúzva, grimaszolva nézek rá.
– Elnézést, ha az őszinteségemmel megbántottam.
Javítani próbál a helyzetén, de a levakarhatatlan vigyor csak ront
rajta.
– Nem értem, miért hiszi, hogy gyenge és törékeny vagyok.
– Ilyet nem mondtam.
– Igenis, érek ugyanannyit, mint egy férfi! Példának okáért, ha
tudni akarja, sokkal bátrabb vagyok, mint hiszi.
– Oh, igazán? – kérdez vissza pajkosan.
Pöffeszkedő stílusa a végtelenségig feldühít.
– Várjon! – kap a kezem után.
– Igazán vicces, Mr...
– Ssshh! – csendre int.
Egész teste megfeszül. Közelebb húz magához. Vállam a
felsőtestéhez nyomódik. Arcom közel kerül a gyertya lángjához. A
narancssárga fényforrás melegíti a bőrömet.
– Maga is hallja?
Próbálok figyelni a körülöttünk lévő zajokra, de a falon lévő nedves
cseppek földre érkezésén kívül mást nem észlelek. Közelebb hajol
hozzám.
– Nem vagyunk egyedül – suttogja a fülembe.
Csak a bolondját járatja velem, ez biztos. De a szívem mégis
egyre hevesebben ver. Félelem uralkodik el rajtam. Akár egy sötét
borús felleg, úgy ereszkedik fölém. A hátunk mögé nézek. A
félhomályban egy lelket sem látok. Mégis a legrosszabbra gondolok.
Turpin!
Utánunk jött volna?
– Istenem – suttogom reszketve.
Egyik kezemmel Reed karjába kapaszkodom. Ujjaim erősen
szorítják a bőrét ölelő puha inget.
 – Jól figyeljen most rám – kezd bele halkan.
Testemet átkarolva a fal mellé húz. A hideg köveknek támaszt.
Tenyerem alatt érzem a nedves téglákat. Morzsalékdarabok hullnak
ki az ujjaim közül.
– Pontosan követnie kell az utasításaim. Érti? – suttogja.
Nem felelek, csupán bólogatok. A szemem ide-oda cikázik.
Igyekszem félelmem tárgyát megtalálni, de egyelőre nem övezi siker
a próbálkozásaim. Arcomat óvatosan elfordítva a plafon felé emeli
tekintetem.
– Látja azt ott? – Gyertyát tartó kezével a magasba mutat. Néhány
méterre tőlünk különös jelenségre leszek figyelmes.
Apró világító pontok sokasága van felettünk.
– A szentjánosbogarak kellemes társaság – mormolja –, de ne
ijessze meg őket, mert akkor a fényük kialszik.
Eltátom a számat. Amint észreveszi, fogat villantó vigyorgásba
kezd. Ez nem lehet igaz! Tudtam, hogy csak szórakozik velem!
– Még szerencse – közelebb húzódik hozzám –, hogy maga ilyen
bátor, mert én úgy félek tőlük.
Szemem dühtől szikrázik. Minden egyes szava csak egyre jobban
szítja bennem a tüzet.
– Oh istenem! – csattanok fel végül. – Maga annyira bosszantó.
Ellépek mellőle, és vehemens léptekkel indulok tovább.
– Tisztelettel megjegyezném, magácska korábban megcsókolta
ezt a bosszantó alakot.
Szavai megállítják mozdulataim.
– És ebből arra engedek következtetni – kimért léptekkel követ –,
annyira mégsem lehetek bosszantó.
Reed az a fajta férfi, akinek az önérzetén esett apró sérülések
villámgyorsan begyógyulnak. Az én dolgom az, hogy a büszkeségét
ismételten a földbe tiporjam. Szembefordulok vele.
– Az csupán a szernek volt köszönhető, uram – vetem oda maró
gúnnyal.
– Szernek? Miféle szernek? – kérdez vissza meghökkenve.
Végre olyan információval állok elé, ami megdöbbenti. Apró
mosoly mászik a szám sarkába.
– Áh... – szökik a hangja magasra. – Tehát vágyfokozót kapott.
 Ez hihetetlen.
– Jómagam is éltem már vele – jegyzi meg büszkén.
– Ez nagyszerű – összecsapom a tenyerem –, akkor tisztában van
vele, hogy az érdeklődésem halvány szikrája csupán ennek volt
köszönhető.
A kioktatásom egy elégedett mosollyal pecsételem meg.
– Igen... – felsóhajt. – Ellenben azt is tudom, hogy ez a vegyület
másra is képes.
– Másra?
– Alkohollal párosítva kiváló tévképzeteket, képzelgéseket idéz
elő.
A diadalittas öröm egy csapásra eltűnik az arcomról. Nem hiszem
el! Valóban képes minden helyzetben fölém kerekedni?
– Árulja el, kérem – előrébb hajol –, maga mit látott?
Nagyot nyelek. A testéből áradó hő átforrósít. Elmémen ismét
eluralkodik a korábbi perzselő érzés. Gondolataim a vágy sötét
útvesztőjébe keverednek. Nem, nem. Ezt nem engedhetem!
Próbálom kordában tartani, de képtelen vagyok megfékezni. Ismét
megtörténik...

Testem a falnak nyomja. Ellenállhatatlan erővel csókol. Olyan tüzet

lobbant bennem, ami egész Londont porrá égetné. Ajka nyakamra
vándorol, bőrömet ízleli, miközben a nevemet suttogja szüntelen.
Lételemem harcba szállni vele, most mégis könyörögni fogok.
Sóhajtva kérlelem, hogy amit tesz, azt ne hagyja abba.
– Akarlak! – veszi a levegőt zihálva.
Lábamat a csípőjéhez emeli, majd a szoknyám alá csúsztatja a
kezét. Pontosan tudja, hogyan kell egy nőt megérinteni. A
harisnyáról gyorsan átvándorol a csupasz bőrre. Ujjal egyre feljebb
és feljebb kúsznak...

Ebből elég!!
– Semmit! – sípolom elvékonyodott hangon. – Nem láttam semmit.
Reed tekintete az enyémbe mélyed. Sötét szeme vadul csillog,
bazsalygása kéjjel teli. Zavarba jövök. Remegő számon lassan fújom
ki a levegőt.
 – Szóval nem látott semmit? – kérdezi, miközben szoknyámat
szorító, elfehéredő ujjhegyeimet nézi.
Fejemet ellenkezve ingatom. Talán ha elég ideig teszem, magam
is elhiszem, amit állítok.
– Hmm... Hát jó – nagy levegőt vesz –, akkor induljunk tovább.
Halkan fújom ki a bennem felgyülemlett levegőt, miközben
igyekszem ismét igába hajtani elmémet. Az ajzószer által feltüzelt
emlékeim egy kis dobozba zárom, aminek a kulcsát messzire
elhajítom. Ezeknek az őrült tévképzeteknek soha többet nem szabad
napvilágot látniuk.
Néhány perc múlva megérkezünk egy ajtóhoz.
– Itt is vagyunk.
Kitárja előttem a zöldre festett kaput. Mielőtt távoznék,
egyvalamire választ kell kapnom.
– Kivel volt ma a fivérem?
– Kisasszony, maga borzasztóan akaratos – sóhajt fel.
– Tudom.
– Mr. Bekett-tel volt.
Mr. Bekett. Miért cseng ismerősen ez a név?
– Most már nyugodtabban fog aludni, hogy tud a fivére üzleti
dolgairól?
Hát persze! Peter Bekett támogatja a fivérem torokgyík elleni
kutatásait. Miatta mentünk a Taylor család által megrendezett bálba.
– Igen, köszönöm – mondom őszintén.
– Én köszönöm ezt a remek estét, Miss Gray!
Elköszönése jókedvű és pimasz. Odalépek hozzá, mellkasán
megtámaszkodva lábujjhegyre emelkedek, és elfújom a kezében
tartott gyertyát.
Fényforrás nélkül izgalmas lesz a visszavezető út.
Mosolyogva visszaereszkedek a talpamra és hátrébb lépek.
– Remélem, bogár barátai elegendő fénnyel szolgálnak majd.
Elismerően bólogat.
– Ez igazán aljas húzás volt öntől.
– Úgy játszom, ahogy a partnerem – emelem fel a vállam.
– Azt mondta, maga sosem játszana velem.
 – Kellemes utat visszafelé, Mr. Reed! – búcsúzom el mézes-
mázosan.
Az utca fénye még épp megvilágít minket. Látom, ahogy alsó ajkát
beszívva mosolyogni kezd.
– Magának is kellemes utat, Miss Gray!
Az ajtó bezáródik. Egy sikátorban vagyok. Néhány lépés után egy
hordónak ütközöm.
Az ördögbe!
A combom sajog az ütés okozta fájdalomtól. Míg a lábam
masszírozom, megtámaszkodok a masszív fadarabon. A felfestett
szöveg tetején ismét megpillantom a Turpin család címerét.
Várjunk csak!
Kiegyenesedve körbenézek. Az átjáró a Társalgó melletti szűk kis
utcára vezetett. Korábban sem éreztem magam itt biztonságban, de
most, hogy egyedül vagyok, ez az érzés elhatalmasodik rajtam.
Minél hamarabb el kell iszkolnom innen. Az esti csípős levegő
szurkálja a torkomat. Igyekszem a világosság felé, a főút irányába
lépdelni, mikor a hátam mögött részeg hangot hallok.
– Elegem van az összes idióta, kis farkú gazdag férfiból.
Amint megfordulok, a dühös karattyoláshoz arc is társul.
Anna.
Ezek szerint neki is elég volt a mai éjszakából. A Turpinnel töltött
kellemetlen élmény lehet az oka. Biztosan megviselte, ha még az
éhezést is bevállalja. A zsebembe nyúlva egy maroknyi pénzt
szedek elő. Ezzel kihúzza egy darabig. Dülöngélve közeledik felém,
miközben hangját egyre intenzívebben hallatja. Szitkozódások sorát
kiabálja az éjszakába. Azt hiszem, Marthának lesz vele dolga. Nem
lesz könnyű ezt a nyers stílust megzaboláznia. Kristopher a haját
fogja tépni tőle, de előbb-utóbb megkedveli, ebben biztos vagyok.
Anna szebb jövőjének gondolata kellemes érzéssel tölt el. Lelkesen
indulok felé. A magasba lendítem a kezem, éppen a neve kiejtésével
készülöm a figyelmét magamra vonni, amikor...
– Hé te!
Egy alak tűnik fel a háta mögött. Megfordulna, de nem elég gyors.
Az illető elkapja az állát, ujjaival erősen szorítja az arcát. Anna nyaka
hátrabicsaklik, teste a férfi mellkasához feszül. Az idegen szabad
kezét a magasba lendíti. Mire meglátom, mit tart benne, addigra
lesújt.
Újra.
Újra.
És újra.
– Megmondtam, hogy megdöglesz! – fröcsögi.
Anna nyakából vér spriccel. Megfesti a mellkasát, majd rövidesen
a ruháját. A túlélésért küzd. Kiáltani próbál, de csak vér buggyan ki a
száján. Kezem arcom elé kapva reszketek. Erősen szorítom a
számat nehogy egy mélyről jövő sikoltás törjön ki belőlem. Ujjaim
fájdalmasan mélyednek a bőrömbe. Dermedten nézem, mi zajlik
előttem. Képtelen vagyok megmozdulni. A gyilkos átfogja a nő
mellkasát, ellent tart utolsó kétségbeesett kapálózásainak.
Aztán a kést az oldalába döfi. Anna reményvesztve próbál
fájdalmának hangot adni, de már csak nyöszörögni képes.
– Azt csinálok veled, amit akarok – zihálja gyilkosa.
A mocskos szavak után a földre dobja a nő testét. Forró könnyek
égetik az arcomat. A lámpa fénye megvilágítja a gyilkost. Tudtam,
eddig is biztosan éreztem minden sejtemben, de már látom is. Turpin
arca és ruhája Anna vérében úszik.
Istenem, ő az. Turpin Hasfelmetsző Jack!
Térdre ereszkedve az élettelen testet vizsgálja. Vérfoltokkal
tarkított szőke haja az arcába hullik. A megbánás apró szikráját sem
tanúsítja. Megtámaszkodik a test mellett, majd közelebb hajol hozzá.
A pengét Anna szája fölé érinti és belevág a húsba. Vér serken, a
hófehér arcbőrén vörös cseppek csordogálnak. Elborzadok a
látványtól. A kezemen lévő szőrszálak feszesen állnak.
Turpin nem elégszik meg ennyivel, újabb metszéseket ejt. Vad
kaszabolása közben fújtat az élvezettől. Lassan távolodni próbálok,
de a cipőm okozta csoszogó hangra felfigyel. Zihálva felém kapja
tekintetét. Arca eltorzul, jobb szeme a dühtől megrándul. Egy
határozott mozdulattal kiegyenesedik, majd vehemens léptekkel
elindul felém. Jobbjában erősen szorítja a kést. Azt akarja, hogy én
legyek a következő áldozata. A mellkasom lángol. Megfordulok, és
rohanni kezdek. Olyan gyorsan futok, mint még soha. Az izmaim
égnek, sikítva kérik, hogy lassítsak. A túlélésért könyörgök.
Fohászkodok Istenhez, esedezek, hogy óvjon meg. Egyre közelebb
hallom magam mögött a trappoló lépteket. A halál sötét árnya készül
magába szippantani. Vadul kapkodom a levegőt. Zakatol a szívem,
dübörög a fülemben. Mire észbe kapok, már elhagytam a sötét kis
közeget, és a fénnyel teli, kivilágított utca közepére érkezem. Az
egyenetlen levegővételnek köszönhetően az oldalamba szúró
fájdalom hasít. Kezemet ösztönösen erősen a derekamra szorítom.
Lovas kocsik jönnek-mennek körülöttem. A Társalgóban zajló
eseménynek köszönhetően nagy a mozgolódás. Visszanézve Turpin
árnyékát látom kirajzolódni a fal mellett. Kezében tartja a fegyvert,
amivel Anna életét elvette. Nem mozdul, meredten néz. Egyszer
csak esőcseppeket érzek az arcomon. Riadtan a fejemhez kapok,
ráeszmélek, mi történt. Menekülésem közben az arcomat rejtő
csuklya hátracsúszott. Turpin pontosan látja, ki próbált elszökni
előle. Reszkető kézzel intem le az első kocsit. Szemem mindvégig
rajta tartom, ám ő meg sem moccan. Nem léphet ki a fénybe, nem
mutathatja meg a világnak, micsoda szörnyeteg. Hagynia kell, hogy
elmeneküljek. Az ablakból folyamatosan visszanézek. Már messze
járunk, senki nem követett, mégis reszketek. Hazaérve az emeletre
sietek, és rögvest írni kezdek. Remeg a kezem. A tollat is alig bírom
megfelelő szögben tartani, a betűk összevissza dőlnek, mintha nem
is tőlem származnának. A bőrömről lecsordogáló vízcseppek
elmossák a tintát.

Nem nevezem meg Turpint. Ha a levél rossz kezekbe kerülne,

megnézhetném magam, de Percy mindent érteni fog. A borítékot
gondosan lezárom és a bejárat melletti kis asztalkára teszem.
Martha tudni fogja, hogy ennek a levélnek már hajnalban útnak kell
indulnia.
 NAPLÓ
Tizenkettedik bejegyzés

Ma éjjel túl sok minden történt. Képtelen vagyok elaludni, muszáj tollat ragadnom. Mindig is
szerettem előre tervezni. Az alapos felkészülés végigkísért egész életemben. Éppen ezért
az átlagos embereknél nehezebben viselem, ha hiba csúszik a számításaimba. A nem várt
események olyan láncreakciót indíthatnak el, melyek végzetes következményeivel még én
sem bírnék. Ezért ha bármilyen zavaró tényezőt észlelek, azzal csak egy dolgot tehetek:
kiiktatom, nincs más Választásom...
Már egy ideje látom, túl sokat tud. Egyszerűen nem kockáztathatok tovább!!
 Katherine

Rettegek. Tudni akartam, ki ő. Csak azzal nem számoltam, mi lesz

akkor, ha az én kilétemre is fény derül.
– Szép jó estét!
A pokolba.!
– Martha! – lendületesen fordulok a hang irányába. – Miért van
még fent ilyen későn?
Martha rosszallón méreget. Végignéz rajtam, de csak a fejét
rázza. Tudja, hogy már megint kilógtam.
– Éppen fürdeni készültem.
Rettenetes hazugságom hallatán sóhajt egy nagyot.
Gyorsan elkészíti a fürdőmet, illatos olajokkal és vastag
habréteggel. Rövid idő múlva a meleg víz már kellemesen simogatja
bőrömet. Nyakig elmerülök benne. A forró gőz a mennyezetig száll.
A hatalmas faliórára pillantok. Az ördögbe is, hajnalodjon már! Az
aranyszínű mutató egy helyben ácsorog, az idő lomha lassúsággal
telik. Az óra monoton kattogó hangjától egyre bágyadtabb vagyok.
Mintha ez az éjszaka végeláthatatlan volna. Erősen megdörzsölöm a
szememet, nem aludhatok el!
Kop kop kop.
Mi ez a zaj? A folyosóról érkezik. Feszülten fülelek. Egyre
közelebb hallom, ezek lépések. Biztos Martha az. Egy éles hang
belehasít az éjszaka csendjébe. Valami a földre esett és összetört. A
szívem vadul kalapál. Nagyot nyelek. Biztos egy csésze csúszott ki a
kezéből. Ezzel nyugtatom magam, de sietve köntösbe bújok.
Szorosan megkötöm a derekamnál. A komódon lévő vas
gyertyatartót magamhoz szorítom. Erősen markolom. Puha léptekkel
a fürdő bejáratához megyek. Sötét félelem telepszik rám. A kilincsre
teszem a kezem, amikor hirtelen nekem csapódik az ajtó. Erős ütést
kap a vállam. A fájdalom kíméletlenül nyilall belém. Egy nagydarab
férfi lép be. Kalapját az arcába húzta.
– Hát itt vagy – vigyorog, miközben megragad.
Ki ez? Mit akar tőlem? Borzalmasan büdös, émelyítő alkohol és
ápolatlanság szaga van. Ide-oda taszigál. Vaskos ujjai kis híján
összeroppantják karomat. Az adrenalin dübörög a testemben.
Meglendítem a kezem, sikerül eltalálnom a gyertyatartóval. Meg-
tántorodik, és felmordulva a fejéhez kap. Amint elenged, rohanni
kezdek. Ám az ajtón kirontva valaminek nekiütközöm.
– Hová, hová ilyen sietősen?
Remegni kezdek. A sötét folyosón nem látom az arcát, de ördögi
hangját felismerem. Turpin. Két oldalról megragad, és határozottan
visszalök szobába. A nagydarab férfi felrepedt, vérző szemöldökkel
mentegetőzésbe kezd. Turpin szánakozva néz végig rajta.
– Takarodj! – utasítja, akár egy kutyát.
A férfi szófogadó eb módjára távozik. Turpin még mindig szorosan
fog. Megrántja a testem és a falnak támaszt. Méregzöld szemében
őrület jele csillan.
– Azt hiszem, ideje tisztázni néhány dolgot.
– Kérem... – nyögöm rekedten.
Félelmetes vigyor terül szét az arcán. Álla megfeszül.
– Áruld el, mit kerestél ma este a Társalgóban?
– Nem tudom, miről beszél – rázom meg a fejemet.
Keze megfeszül, erősebben szorít.
– Megkérdezem még egyszer – nagy levegőt vesz. – Mit kerestél
a Társalgóban?
– Mr. Turpin, én egész este itthon...
– Ne hazudj nekem! – üvöltésétől megremeg a szoba. – Tudom,
hogy ott voltál!
Martha sikoltása mérgezett nyílként fúródik a fülembe.
– Áhh, úgy hallom, ők már jól szórakoznak.
A dühöm irányítja a testem. Egy erős mozdulattal kitépem magam
Turpin karmai közül.
– Azonnal állítsa le!
Követelésem félvállról veszi. Az ajtó felé lépek, de elállja az utam.
– Mondtam, hogy elmehetsz?
 – Ezt nem fogja megúszni! – vicsorgom.
Martha újra keservesen sikolt.
– Erre gondoltál? – biccent a hang felé. – Vagy arra, amit azzal az
ócska kurvával csináltam?
Egy szemernyi megbánás sincs a tekintetében. Azt hiszi,
következmények nélkül bármit megtehet. A Martha iránti
aggodalmam fájdalmas lyukat éget a mellkasomba. Felgyorsul a
pulzusom. A bennem tomboló haragtól megremegek.
– Megérdemelte, amit kapott – vállát könnyedén megrántja. – Nem
tudta, hol a helye...
Ezt nem bírom tovább elviselni. Minden erőmet összeszedem. A
tenyerem iszonyatos erővel csattan Turpin arcán. Égnek,
bizseregnek az ujjaim. Egy pillanatra megbillen, váratlanul érte a
cselekedetem. Közelebb lép, majd jobbja egy gyors mozdulattal
torkomra tapad. Ujjai erősen körbefonnak, méretes tenyere a
légcsövemet nyomja. Csuklóját markolva próbálok szabadulni.
Kétségbeesetten az ajtóra pillantok. Amint észreveszi, halkan
nevetni kezd.
– Csak nem azt várod, hogy megmentsen?
Tekintetét az enyémbe fúrja.
– Sajnos Reedet ma hiába várod.
Hatalmasra kerekedik a szemem. Turpin közelebb hajol hozzám.
Vérszag csapja meg az orromat. A ruhájára nézek. Anna vére.
Rémült arcom láttán elmosolyodik. Hűvös, nedves ajkát az
arcomhoz érinti. Próbálom elrántani a fejem, de nem enged.
Felmordul attól, hogy ellenkezek.
– Én mindenről tudok – suttogja. – London az enyém. Minden az
enyém!
– Én soha nem leszek az! – nyögöm keservesen.
Turpin szája a dühtől remegni kezd. Pupillája kitágul, tekintete
megvadul. Ádámcsutkája megemelkedik.
– Akkor másé sem leszel!
Másik kezét is a nyakamra teszi. Iszonyatos erővel kezd szorítani.
Nem kapok levegőt! Ég a torkom, lángol a tüdőm. Minden sejtem
levegő után könyörög. Kemény teste a mellkasomnak feszül.
Kaparom, ütöm, ahol csak érem, de érzem, az élet kezd kiszállni
belőlem.
– A pokolban találkozunk, Katherine!
Hangját egy távolról jövő folyamatos zaj nyomja el. Mi ez?
Próbálok erősen koncentrálni. Egyre intenzívebben és tisztábban
hallani.
– Kisasszony, kisasszony!
Ez Martha. Nedvesség csapódik az arcomra. Fellélegzek. Vizet
köhögök fel a tüdőmből. Fújtatva levegő után kapkodok. Mi történt?
Vadul forgatom a fejemet. Sűrűn pislogok. A fürdőszobában vagyok,
a kádban ülök.
– Kisasszony, jól van? – kérdezgeti riadtan.
Paskolgatja az arcomat. Lomhán bólogatok, alig térek magamhoz.
A valóság lassan felülkerekedik, az álom köddé válik.
– Ezért szoktam mondani, nem szabad fáradtan fürdőzni! Az
ember hajlamos elaludni.
– Jól vagyok – nyugtatom. – Minden rendben.
– Egekre, hiszen majdnem megfulladt.
Nekem mondja?

Álmatlanul forgolódtam egész éjszaka. Képtelen voltam akár egy

percre is nyugodtan lehunyni a szememet. Minden pillanatban a
rémálmomat és a sikátorban látottakat éltem újra. A képek ismét
elevenen mozogtak előttem. Turpin kíméletlen tette, Anna könyörgő
tekintete és a vér. Istenem, az a rengeteg vér. Egy pillanatra sem
felejthetem el a tényt, hogy Turpin meglátott. Ott voltam, és tudja,
hogy láttam. A fivérem távollétéről is biztosan tudomást szerzett.
Csak idő kérdése és eljön értem. Nem maradhatok tovább a házban.
Percyhez eljutni jelen esetben nem egyszerű feladat. Marthát
meggyőzni hosszadalmas munkába telik. Végeláthatatlan
szónoklatot kell végighallgatnom, mintha csak a fivérem szócsöve
lenne. Szerencsére őt könnyebb kijátszani, mint Kristophert. Kedves
szavak és hamis ígéretek után végül utamra enged.
 Az októberi szél csípi az arcomat. Sötétség ereszkedik az utcára,
mintha már alkonyodna. A lámpák már nem világítanak. Az árnyak
most kedvükre garázdálkodhatnak.
A rajtam elidőző tekintetektől feszültté válok. Jonathan Turpin keze
messzire elér. A város minden pontján van ember, kinek tetteit az ő
szava irányítja. Bárki lehet a bábja. A szívem rémülten lüktet. Az
orrnyergemet összecsípve lehunyom a szememet.
Szedd össze magad, Katherine!
Odasietek az első kocsihoz, a sofőrnek még köszönni sincs ideje,
én már elhadarom az úti célom. Miután gondosan magamra csuktam
az ajtót, feszülten várom az indulást. A félelem teljesen
elhomályosítja az elmémet, a gondolataim messze járnak. Az
üzletek és a házak egy elnyúló sötét folttá mosódnak össze. A
kocsis az ablakon kocogtatva jelez.
Micsoda? Már meg is érkeztünk?
A húszperces távot mintha csak egy szempillantás alatt tettük
volna meg. Miután fizettem, azonnal lerohanok a bolt melletti
lépcsősoron. Éppen csak leérek, máris dörömbölni kezdek.
Szüntelen csapásokat mérek a vasajtóra.
Nyisd már ki!
– Jézusom, befejeznéd? – Percy a fülét fogva nyit ajtót.
A nyakába vetem magam. Olyan szorosan ölelem, mint még soha.
Arcomat az ingébe temetem. Egy ideig mereven áll, aztán a keze
lassan körém fonódik. Testem reszketése csillapodni kezd. A
közelségétől megnyugszom. Úgy hiszem, itt biztonságban vagyok.
– Minden rendben? – kérdezi halkan.
Mellkasa megremeg. Az arcát kémlelem, zavarodott. Nem értem,
miért, hiszen már biztos megkapta az üzenetem.
– A levél... – kezdek bele.
– Menjünk be.
Miután bezárja az ajtót, felém fordul.
– Hol van a levelem?
– A leveled? – értetlenkedik.
– A levelem, amit reggel küldtem – hadarom.
Felforgatom az asztalát. Fényképek és papírok tömkelegé között
hangosan csapkodva kutatom neki küldött üzenetem.
 – Én nem kaptam semmilyen levelet – válaszolja.
– Micsoda?
Istenem! Turpin, ez csak ő lehetett. Már biztosan nála van. A
levegővételem gyorsulni, kezem pedig reszketni kezd.
– Az meg hogy lehet? Miért nem jutott el hozzád? Kinél van most?
Istenem...
– Katherine, nyugalom! – Percy a hangját felemelve próbálja
magára vonni a figyelmem.
Kezemet a tenyerébe helyezi.
– Mondd el, mi történt! – simít végig arcomon.
Leültet, majd egy csésze meleg teát nyom a kezembe. Hosszú
órákon keresztül mesélem a tegnap éjszakát. Még mielőtt
elmondanám, mit tett Turpin, felhozom a Whitechapelben
történteket. Elmesélem azt, amit a múltkor szándékosan kihagytam.
Turpin korábbi agresszív viselkedését, hogy utánam eredt. Már
akkor életemet vette volna, de szerencsére Reed ott volt. Olyan,
mintha az őrangyalom lenne, akit folyton a megmentésemre
küldenek. Percy nem szakít félbe, nem rója fel, mit kerestem tegnap
a Társalgóban, sem azt, hogy mibe keveredtem Whitechapelben.
Figyelmesen hallgatja szavaimat. Aztán elérkezünk a tegnap
éjszakához. A sikátorban látottak felidézése felzaklat. Egyre
nehezebben találom a szavakat. Percy a közeli gines üveg felé nyúl,
és egy keveset önt a poharamba.
– Idd meg, jót fog tenni.
Tanácsát elszánt mozdulattal pecsételi meg. A csésze alá teszi a
kezét, és egészen addig emeli, amíg inni nem kezdek. Az alkohol
égeti, marja a torkomat, összeszorított szemem és fintorgó
grimaszom láttán elmosolyodik. A térdemet simogatva nyugtat, hogy
hamarosan jobban leszek. A testemben szétáradó melegség
valóban nyugtató hatással bír. Most már képes vagyok elmondani,
mit láttam. Képes vagyok elmesélni, mi történt Annával. Percy
többször is elborzad a vérfagyasztó részletek hallatán. Gyakorta törli
a homlokáról lecsorgó verejtékcseppeket. Már a halottasházban sem
bírta a felkavaró részleteket. Mikor elmondom, mi szerepelt a
levélben, hirtelen felpattan a székből. Tarkóját masszírozva ingatja a
fejét.
 – Ő nem lehet Hasfelmetsző – jelenti ki tudatosan.
– De – bólogatok hevesen. – Hidd el, ő az!
– Jonathan Turpin. – Különös hangsúllyal ejti ki a nevét.
Úgy ízlelgeti, mintha most hallaná először.
– Nem, ez nem lehet.
Továbbra is kitart állítása mellett. Fel és alá járkál, hirtelen
megtorpan, és az ajtó felé siet.
– Mindjárt jövök.
– Ne hagyj itt! – megrémülve lépek utána.
– Nem megyek messzire – kezével nyugalomra int –, néhány
pillanat, és már itt is vagyok.
Egy perc se telik el, mire hallom, ismét sebesen szeli a
lépcsőfokokat. Miután belép, meglátom, a mai újságot tartja a
kezében.
– Nézd – az arcom elé tartja a lapot –, sehol semmi.
A címoldalon híre-hamva sincs az éjjeli gyilkosságnak. A papírt
kitépem a kezéből, és hevesen lapozni kezdem. Ezt egyszerűen
nem értem. Annáról egy szót sem írnak. Hasfelmetsző nem titkolt
célja a szenzáció. Rémes tetteinek hírét sosem akarta véka alá
rejteni. Azt akarja, hogy minden tette címoldalon szerepeljen.
– Ezt nem értem – suttogom.
– Ha ő az, akkor mégis miért titkolná az újabb vérontást?
– Talán még nem találták meg Anna testét.
Elsietett felvetésem több sebből vérzik.
– Ne fáradj – intem le őt, mielőtt megszólalna. – Ostobaságot
mondtam, tudom magamtól is.
Percy megemeli a ginnel teli üveget és tölt magának egy keveset.
Egy húzásra eltünteti az átlátszó folyadékot.
– Jonathan Turpin imádja, ha a világ körülötte forog. – Üres
pohara forgatása közben töprengő arcot vág. – Vajon egy ilyen
ember képes lenne álarc mögé bújva élvezni a hírnevet? Én nem
hiszem...
– Kénytelen így tenni. Ha kiderül, mit tett, kötelet kap, ezt
pontosan tudja.
– Jól ismerem őt – szisszen fel. – Nála önimádóbb, hatalom-
éhesebb ember nem él Angliában. Őt soha nem az
igazságszolgáltatás vezérli.
Percy az egyik szekrényhez sétál. A legfelső fiókot kihúzva buzgó
keresésbe kezd. A homokszínű akták elképesztő gyorsasággal
peregnek az ujjai között.
– Megvan! – rikkant fel.
A borítékot kibontva fényképek csúsznak a kezébe. Kiválasztja az
egyiket, majd közelebb sétál.
– Na, erre mit mondasz?
A templom falára felírt fotót lengeti előttem. „Óvakodjatok a hamis
prófétáktól, akik báránybőrbe bújva jönnek hozzátok, de belül
ragadozó farkasok!”
– Akkor azt mondtad, Hasfelmetsző talán olyan embereknek veszi
el az életét, akik rászolgáltak. Tehát igazságot szolgáltat.
Egy apró biccentéssel helyeslek.
– Valóban úgy gondolod, hogy Jonathan Turpin akar rendet tenni
London utcáin?
Ez a feltételezés nem is állhatna távolabb a valóságtól. Ez
egyszerűen nem áll össze. Sorozatosan zsákutcába ütközöm.
– Én csak azt tudom, amit tegnap este láttam – magyarázom
hevesen. – Megölt egy ártatlan nőt a szemem láttára.
Az utolsó mondatot nyomatékosan ejtem ki. Percy némán, el
mélyükén méregeti az arcomat.
– Mi az?
– Semmi, semmi – rázza meg a fejét. – Csak azon
gondolkoztam....
Nagy levegőt vesz, egy legyintéssel inkább lezárná a
beszélgetést. De én nem hagyom annyiban. Néhány percnyi
kellemetlen feszengés után végül folytatja.
– Csak az jutott eszembe – ujjait bőszen tördeli –, tegnap éjjel ittál
alkoholt, ugye?
– Igen, na és? – kérdezek vissza értetlenül.
– Tudod, velem is előfordult már – poharát finoman elém helyezi –,
hogy sokat ittam, és akkor érdekes dolgokat láttam.
Először nem értem, hova szeretne eljutni ezzel a
gondolatmenettel, aztán hirtelen összeáll a kép.
 – Azt hiszed, képzelődtem? – hangom önkéntelenül emelkedni
kezd.
– Nem ezt mondtam – kezével védekezőén hadonászik. – Én csak
arra próbáltam rávilágítani...
– Szerinted nem tudom elkülöníteni a valóságot és a képzeletet?
Kérdésembe belezeng a helyiség. Képtelen vagyok palástolni a
haragot, amit fellobbantott bennem. Határozottan pattanok fel a
székből. Azt hittem, ő hitelt ad a szavamnak.
– Nem is értem, miért pont ide jöttem! – fordítok neki hátat.
– A fivéred nincs a városban – jelenti ki keményen, mire
visszafordulok. – Mégis hova szándékoztál volna menni segítségért?
Egy szót sem szólok, de mintha képes lenne a szememből
kiolvasni a válaszom.
– Te most csak szórakozol velem, ugye? – kérdezi fanyarul
nevetve. – Victor Reed?
Bevallom, reggel átfutott ez a gondolat a fejemben. Úti célomul
egy pillanatra a Reed család rezidenciájának címét akartam
megadni, de aztán a józan eszem megmentett ettől az őrült
cselekedettől. Nem is értem miért akartam hozzá menni. Hiszen
Percyvel ellentétben őt csak néhány hete ismerem. Hallgatásomtól
még feszültebbé válik.
– Ezt nem hiszem el – mozdulatai dühtől remegnek.
– Miért vagy vele ilyen ellenszenves?
– Nem értem, miről beszélsz – felhorkantva a fejét rázza. –
Ilyenről szó sincsen.
– Dehogynem, hiszen süt minden szavadból.
Kihúzza magát, karját szorosan keresztbe fonja. Mélyreható
tekintettel méreget.
– Történt valami közterek?
Kérdése sokként ér. Gyorsan akarok válaszolni, ám képtelen
vagyok a szavakat értelmesen egymás mögé rendezni. Kínos
nyögdécselésem és ellenkező fejcsóválásom láttán újból megszólal.
– Hát persze, hogy történt – összeszorított ajkai között
vehemensen préseli ki a levegőt.
Ujjaival végigszánt a haján.
 – Nem! – Az élet visszatér hangszálaimba. – Jesszusom, honnan
veszed ezt az őrültséget?
Az arcom forrósodni kezd, remélem, nem veszi észre.
Felháborodott hangom hallatán bizakodva várom a bocsánatkérést.
– Nem hiszek neked – reagál halkan.
Úgy tűnik, a sajnálkozást hiába várom.
– Azt hiszem, jobb lett volna, ha reggel egyenesen hozzá mész.
Kérj inkább tőle segítséget.
Felindult kijelentése fájdalmasan mar belém. Nem gondolja
komolyan, ebben biztos vagyok. Ugyanakkor most már úgy hiszem,
nem kellene itt lennem. Szótlanul fordítok hátat neki, távozni
készülök. Már csak egy karnyújtásnyira vagyok az kijárattól, amikor
ujjai a csuklómhoz érnek.
– Katherine, várj! – Hangja megbánástól terhes. – Kérlek, ne menj
el!
Megtorpanok.
– Bocsáss meg – sóhajt fel a hátam mögött –, nem tudom, miért
mondtam.
Szembefordít magával, majd hosszas sajnálkozásba kezd, amit
végül egy szoros öleléssel pecsétel meg. Ez nem az az élethelyzet,
ahol van értelme megtartani a hirtelen fellobbant haragot. Nagyot
szusszanva lehunyom a szemem és viszonzom a gesztust. A levegő
kifújásával a haragom is elillan. Két határozott kopogás érkezik az
ajtó felől. A hang hallatán összerezzenek. Ez biztosan ő! Eljött
értem. Kétségbeesett tekintettel nézek Percyre, aki halkan
nyugalomra int.
– Ne nyisd ki – kérlelem.
Újabb kopogás érkezik, de most már erőteljesebb és
türelmetlenebb. Mutatóujját a szája elé helyezve jelzi, hogy egy
pisszenést se adjak ki.
– Megyek már – kiáltja.
Miközben elenged, szavát adja, hogy nem lesz semmi baj, de
ugyan hogyan ígérhetné ezt? Az apró tároló felé mutat. Szavak
nélkül is tudom, mit kell tennem. Elrejtőzöm. Már szinte látom, ahogy
Turpin emberei berontanak. Percy harcba szállna, de esélye sem
lenne a túlerővel szemben. Néhány ütés, és a földre kerülne, ahol
eszméletvesztésig rugdosnák. Turpin csak ezután lépne be.
Szájából szivar lóg, mérgező füst gomolyog körülötte. Amint
megpillantja reszkető testem, elégedett vigyor kúszik ördögi
ábrázatára. Kézfeje apró mozdításával mindenkit távozásra késztet.
Vajon mihez kezdene velem? Életemet venné néhány röpke
pillanat alatt? Vagy a szándéka hosszadalmasabb és keservesebb
ennél? Erősen megrázom a fejemet, próbálom elűzni a félelem
szülte gondolatokat. Egy vékony résen kikukucskálva követem Percy
minden mozdulatát. A szívem őrületes tempót diktál, mikor elhúzza a
minket védelmező reteszt. Fülsértő nyikorgással nyílik az ajtó. Percy
feje hirtelen lebukik, majd visszafogott motyogást hallok. Ujjaimat
tördelve próbálom a feszültséget levezetni. A mutatóujjaim erőteljes
roppanása után felszisszenek. Percy hátrapillant, arca nyugodt.
– Thomas, gyere, kerülj beljebb! – Üdvözli örömmel teli hangon az
előtte álló alakot.
A kicsi Thomas láttán megkönnyebbülve lazulnak el az izmaim.
Bátran lépek elő a rejtekhelyemről. Amint észrevesz, kis sapkáját
leveszi, úgy üdvözöl.
– Kisasszony – biccent felém.
A gyomrom görcsbe rándul, mikor hallom, hogy Percynek el kell
mennie. Thomas többször is kihangsúlyozza, ez az ügy nem tűr
halasztást. Távozását követően Percy felém fordul.
– Muszáj elmennem...
Egyenetlenül lélegzik, zavarodottnak tűnik.
– Veled megyek – jelentem ki ellenvetést nem tűrően.
– Ide nem jöhetsz – csóválja fejét fásultan. – A Társalgóba
hívattak.
– Téged? Miért?
Aztán eszembe jut, milyen munkát végzett Percy tegnap.
Meglepődtem volna, ha őszinte választ ad. Hazugságai mögé
érveket sorakoztat. Ha nem tudnám a valódi indokot, könnyedén
megvezetne. Hirtelen egy remek ötlet pattan ki a fejemből.
– Majd a kocsiban megvárlak.
– Felejtsd el! – vágja rá azonnal. – Nem viszlek ezüsttálcán Turpin
elé.
– De hát...
 – Sss – vág a szavamba. – Ha Turpin valóban az, akinek hisszük,
akkor itt leszel a legnagyobb biztonságban.
Muszáj beismernem, meglátása helytálló. A Társalgó Turpin
második otthona. Emellett már biztosan kerestet. Időbe telik, mire
eszébe jut, hogy itt a műhelyben lehetek. Remélhetőleg mire ez
bekövetkezik, addigra már egy tökéletes tervet eszelünk ki ellene.
Nem erősködöm tovább, fejet hajtva azt teszem, amit Percy mond.
Mielőtt távozna, ismét az egyik szekrényhez lép. Egy ezüstrevolvert
tesz elém.
Aranyszínű töltényekkel kezdi megtölteni a tárat.
– Ha bármi történne, ezzel meg tudod védeni magad.
– Én nem... – kezdek bele, de időm sincs befejezni.
Szorosan mellém lép és a pisztolyt a tenyerembe nyomja. Kezét
az enyémre helyezi, így irányítja mozdulataim. Szavait a fülembe
duruzsolja.
– Négy egyszerű lépés. Célzol – kezünket a bejárat felé tartja –,
hátrahúzod a kakast.
A fegyver halkan kattan egyet.
– Nagy levegőt veszel – a mellkasa megemelkedik –, és lősz!
Megértetted, ugye?
Szó nélkül bólogatok, miközben meredten magam elé bámulok.
Sosem fogtam még fegyvert a kezembe. Félelmetes érzés. Ez az
apróság képes egy pillanat alatt kioltani egy emberi életet.
Elképzelem, ahogy Turpin lép be az ajtón. Kezében kést tartva
elindul felém. Ha a helyzet úgy adódik, képes leszek megvédeni
magam? Vajon képes lennék ölni az életben maradásért? Percy
hangja visszaránt a valóságba.
– Katherine! Megértetted, ugye?
– Igen, persze – felelem, miközben leeresztem a fegyvert.
Aggódva néz. Le sem tagadhatná, mennyire félt. Két keze még
mindig az enyémen pihen. Közel vagyunk egymáshoz, nagyon
közel. A szemébe nézve különös csillogásra leszek figyelmes.
– Ideje menned.
Kezem kihúzom az övéből, a revolvert az asztalra helyezem.
Percy zavartan a kabátját kezdi keresni.
– A fogason – mutatom.
 – Oh, köszönöm.
Kilépni készül, de előtte még visszafordul és a falon lévő órára
néz.
– Legkésőbb hét órára itt vagyok.
– Olyan sokáig távol leszel?
– Nem hiszem – rázza meg a fejét –, de ki tudja, meddig tart.
Búcsúzásunk után még egy utolsó utasítást ad:
– Katherine! – szigorúan rám néz. – Senkinek ne nyisd ki az ajtót!
Egy bólintással jelzem, hogy a parancsot tudomásul vettem. Amint
elhúzom a reteszt, a hosszas várakozás kezdetét veszi.

Az óra hetet üt, a feszültségem az egekbe szökik. Az ajtót bámulva

toporogni kezdek.
Már itt kellene lenni! Hol késik?
Fel alá járkálva próbálom a feszültséget levezetni, mikor kopogást
hallok. A vasajtó hangos kondulásától visszahangzik a helyiség.
Végre megjött!
Szaporán odalépdelek, de mielőtt elhúznám a reteszt
megtorpanok. Kezemet bizonytalanul tartom a záron. Ha Percy áll a
túloldalon, akkor miért nem jelezte ezt nekem valahogyan? Tudja,
hogy nem fogom kinyitni. Viszont akkor miért nem hallatta a hangját?
Ismét kopogás.
– Ki az? – kiáltom félszegen.
A pillanatok elképesztő lassúsággal telnek. A feleletre várva
szörnyű gondolatok jutnak eszembe. Talán Turpin rám talált. A
tenyerem izzadni kezd. A szoknyámba törlőm a feszültség szülte
cseppeket. Szemem az asztalon hagyott fegyverre siklik. Négy
egyszerű lépés. Céloz, kakast hátrahúz, nagy levegő és lő.
Menni fog! Meg tudod csinálni.
– Kisasszony, Thomas vagyok.
A vékony gyermekhang hallatán fellélegzem. Azonnal
beengedem. A kezében egy levelet szorongat. A tömör és lényegre
törő üzenet Percytől érkezett. Azt kéri, menjek a Criterion
színházhoz, ott vár. Magyarázatot nem fűzött az utasításhoz,
ellenben a sürgetése csak úgy süt a lapokról. Azt mondja, ne
késlekedjek, amint elolvastam, induljak útnak. Thomas megtette,
amit rábíztak. Sapkáját még egyszer megemeli és futva távozik.
Nem húzom az időt, bezárom a műhelyt, útnak indulok. A kulcsot
gondosan a kabát zsebembe mélyesztem. Ha elhagynám, Percy
nyakamat venné. Csoda, hogy egyáltalán rám bízta. Ez a műhely a
mindene.
Sötétedik, a gázlámpákkal megvilágított utcán kevesen
lézengenek. A lapok szüntelen felszólítják a lakosságot, hogy aki
teheti, az esti órákban ne tartózkodjon kint. Ha az emberek
elkezdték ezt megfogadni, az azt jelenti, hogy a félelmük az
eddiginél is nagyobbra duzzadt. Rossz előérzet fészkeli be magát a
testembe. Valami közeleg, a csontjaimban érzem. Mihamarabb
találnom kell egy kocsit. Körbenézek, de sehol nem lelek egyet sem.
A rosseb vinnél el!
Eszembe jut az Eastlight park melletti közkedvelt éjszakai mulató.
Ott majd találok egyet. A park szerencsére a közelben van. A Mr.
Clark könyvesboltja melletti sikátoron keresztül levághatom az utat,
ám a szűk utca elé érve a lábam lecövekel. A hosszú sötét kis
közben csupán néhány lámpás dereng. Kivilágított és fénytelen
részek váltogatják egymást. Nagyot nyelek, ahogy végignézek a
borzongató utcán. A hosszabb út egy csapásra szimpatikusabbá
válik. Hűvös levegő kezdi csípni az arcomat. Sűrű köd ereszkedik a
városra. A tejfehér fátyol a házak közé kúszik. Mire feleszmélek,
addigra mindent a birtokába vesz. Beszélgető emberek morajlását
hallom a távolból, de már csupán sötét, homályos alakokat tudok
társítani hozzájuk. Egy lovas kocsi csengőjének csilingelésére
figyelek fel, de nem látom a kocsit. Csüggedten fordulok vissza a
sikátor felé. A biztonságosnak tűnő út a köd miatt immár húszpercnyi
félelemmel és rettegéssel eltöltött időt jelent. Ezen a szűk kis utcán
áthaladni viszont csak néhány percbe telik. A sötétségtől való
félelmen felülkerekedve nagy levegőt veszek, és elindulok. Lépteim
zaja visszaverődik a falakról. A biztonság kedvéért többször is a
hátam mögé pillantok. Rövidesen félúton járok. Ismét hátranézek, és
amikor visszafordulok, egy sötét alakot pillantok meg a ködben.
Azonnal megtorpanok, összeszűkült szemmel a sikátor végét
kémlelem. Léptei egészen furcsának hallatszanak. Az árny egyre
közelít felém. Vibráló feszültség rázza a testem.
– Hahó! – kiáltok bátortalanul a sötét folt felé.
Hangom hallatán az idegen meghőköl. Talán ő is azt hitte, egyedül
van. Mihez kezd most? Megfordul? Elmenekül? Egyet pislogok
csupán, és megkapom a választ. Ismét útnak ered, mire én
ösztönösen hátrálni kezdek. Szememet rajta tartva próbálok
távolabb kerülni tőle, ám ő megszaporázza lépteit. Szívverésem
ezzel együtt gyorsul. Istenem! Aztán hirtelen szemem elé kerül egy
zsemleszínű eb. Mellkasomból kiszakad az eddig bent tartott levegő.
Csak egy kutya...
A négylábú körbeszagolgat, majd az alapos mintavétel után
farokcsóválva továbbáll. Végigkövetem, ahogy csapzott, sáros testét
lassan elnyeli a köd. Továbbindulok, de a közeli lámpás fénye
váratlanul kialszik. A biztonságot nyújtó világosságot a sötétség
váltja fel. Ez nem lehet igaz.
Gyerünk, szedd össze magad!
Nyugalom, nyugalom, nyugalom, suttogom szakadatlanul.
Nagyokat lépek, a sötétben megszaporázom lépteim. Szívem
eszeveszett tempót diktál. Dobogását egészen a torkomban érzem.
Mindjárt kint vagyok, mindjárt vége. Úgy érzem, mintha valaki
figyelne, mintha valaki mögöttem lenne. Az ördögbe is elég ebből!
Erősen megrázom a fejem, hátha akkor észhez térek. Ezeket az
őrült tévképzeteket csak az ismeretlentől való félelem idézi elő. Az
utca vége csupán néhány karnyújtásnyira van. A szám megremeg
az örömtől, mindjárt kint vagyok.
Mi ez? Rémülten figyelek fel a zajra. Cipőtalp és macskakő
találkozásának dobbanása érkezik a hátam mögül. A gyomrom
összerándul. A léptek egyre hangosabbak és gyorsabbak. Nem
képzelődöm, ez valódi, intenzív és élettel teli. A vég a nyomomba
szegődött, és most utolért. Valaki erősen megragadja arcomat.
Testem a mellkasának csapódik, fejem hátra hanyatlik. Orromat és
számat egy méretes anyagdarab takarja. Rúgkapálok, rángatom
magam, mindent elkövetek azért, hogy kiszabaduljak. Erős, sokkal
erősebb, mint én. A levegőt vadul, kétségbeesetten kapkodom. A
főút már nagyon közel van, sikítanom kell. Hangom hallatán biztos a
segítségemre sietnek. Nagyot nyelek. Valami kaparja a torkom,
különös, kesernyést ízt érzek. Kinyitom a számat és teli torokból
sikítok. Úgy üvöltök, hogy a hangszálaim majd elszakadnak.
Mellkasomat rázza az erőfeszítés. De valami nem stimmel. Nem
hallom a hangomat. Alig kapok levegőt. Ismét sikoltok. A szabadság
után vágyakozó üvöltésem halk nyögdécselés csupán. Mi történik?
Környezetem egyre homályosabb. Megfeszült végtagjaimra mázsás
súly nehezedik. A testem elernyed, nem bírom megtartani magamat.
A szemem lassan lecsukódik. Nem, nem, nem! Hadonászni
próbálok, de már alig bírom mozgásra bírni a testem. Elszántan
viaskodok ellene, ébren kell maradnom, el kell menekülnöm! Végül
az utolsó sejtem is feladja a harcot, nem bírom tovább. Mindent
elnyel a sötétség.

Iszonyatos fejfájásra ébredek. A koponyám őrületesen lüktet.

Minden egyes apró mozdulat után attól félek, hogy kettészakad.
Mintha valaki felettem állna és szüntelen ütéseket mérne rá. A
szemem lomhán nyitogatom. Lassan szoktatom hozzá magam a
bántó fényhez.
Hol vagyok?
A szoba félhomályba burkolózik. Ismeretlen a hely. Akadozva,
kissé erőtlenül felkönyöklök. Megdörzsölve a szemem igyekszem a
gondolataimat összeszedni. Minden olyan kusza. Elszántan
kutakodók az emlékeim között. Mozgolódásom közben a ruhám
hajtókája a nyakamhoz ér. Libabőr fut végig tőle a testemen.
Tapintása hűvös és nyirkos.
A hatalmas köd.
Az Old Castle-ről nyíló sikátor.
A képek ijesztő gyorsasággal cikáznak előttem. Riadtan
felpattanok. A levegő fojtogató. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Ki
hozott ide? A megválaszolásra váró kérdések egymást lökdösve
tolonganak a fejemben. Körbenézve látom, házunk alagsorához
hasonló helyiségben vagyok. Minden bizonnyal egy pincében. Ki kell
jutnom innen! Nem kell sokáig nézelődnöm, mire kiszúrom a
szabadulásom kapuját. A helyiség végében lévő ajtóhoz sietek,
amikor hirtelen valami visszaránt. A bokámba erős fájdalom mar.
Mi, mi ez?
Még a harisnyán keresztül is érzem a hűvösségét. Felemelem a
szoknyámat, ekkor meglátom, egy ütött-kopott bilincs van rajtam.
Nem, ez nem lehet igaz! Egyre hevesebben veszem a levegőt. A
szívem kiugrani készül a helyéről. Rángatni, cibálni kezdem, a lánc
szemei hangosan csapódnak össze. Hiába minden erőfeszítésem,
nem szabadulok. A tenyerem már vörösük, ég a fájdalomtól. Nem
akarom magamnak beismerni, de úgy hiszem, tudom, ki kapott el.
Kerestem, kutattam, felforgattam az egész várost, hogy a nyomára
bukkanjak. Elszántan vadásztam rá, ám végül mégis én lettem a
zsákmány.
Turpin következő áldozata vagyok.
A torkom kiszáradt, testem vadul reszket. Korábban soha nem
tapasztalt, csontig hatoló félelem veszi birtokába testem. Küzdők
ellene, de hiába. Elszántan akarja minden sejtem. A szoba képe
eltorzul, látásom homályosodik. Sűrű pislogással igyekszem elűzni a
sebesen közeledő öntudatvesztést. Lábaim már alig tartják a
testemet. Kibillenek az egyensúlyomból, de szerencsére még időben
megkapaszkodók. Az ujjbegyeim elfehérednek, olyan erővel
markolom az ágy szélét. Ajkamra harapva igyekszem a remegését
csillapítani, de hiába. Egyszer csak kulcscsörgéssel egybekötött,
csoszogó léptekre leszek figyelmes. A végzet gondolata égő
lávaként száguld ereimben. Tudatom ösztönös hátrálásra késztet. Az
ajtó nyikorogva kinyílik. Sötét rejtekéből előlép egy csuklyás alak. A
Londont rettegésben tartó szörnyeteg a szemem láttára elevenedik
meg.
 NAPLÓ
Tizenharmadik bejelzés

Próbáltam figyelmeztetni, minden létező módon a tudtára adni, ha nem fejezi be, akkor
nagy bajban lesz. Értelmes nő, de a kíváncsisága valami förtelmes. Képtelen volt
megfékezni magát. Rövidesen rájött volna, ki vagyok. Ezt mégsem nézhettem tétlenül Vajon
elárult volna? Kiadta volna a nevem a Scotland Yard idiótáinak? Talán, nem tudom
biztosan. Órák óta nálam volt már, mire a nyöszörgésére lettem figyelmes. Az aprócska
lyukhoz sétálva feszülten figyeltem, ahogy magához tér. Rögtön a fejéhez kapott,
elképesztően fájhat neki. Aztán egyetlen másodperc alatt eluralkodott rajta a rettegés,
zihálva kapkodta a levegőt. A pánik már csak ilyen, térdre kényszeríti a józan észt. Rosszul
érint a látványa. Kétségbeesett és fél. Mikor észrevette a bilincset, azt hittem sikoltozni fog.
Ám helyette küzdeni kezdett. Próbált szabadulni, de az erőfeszítései hiábavalóak. Erre
majd idővel rájön. Erre és minden másra.
 Katherine

S
zemem a mozgó alakra fókuszál. Minden idegszálam feszülten várja,
mire készül. Kezében egy tálca. Látom, étel és ital van rajta.
– Ki maga? – kiáltom.
Ügyet sem vet rám.
– Mit akar tőlem?
Figyelmével továbbra sem tisztel meg.
– Válaszoljon már!
Kinyitja a falon lévő lámpás ablakát. A végét járó apró
viaszcsonkot elfújva új gyertyát nyom a tetejébe. A tehetetlenség
eluralkodik rajtam, egy röpke pillanat erejéig háttérbe szorítja a
félelmem. Határozottan indulok el az idegen felé. A láncok
csörgésére felfigyel. Lendületesen felém fordul, megtorpanok.
Feszülten figyeljük egymást. A szavak a torkomra forrnak. Nagyokat
nyelek.
Kezem erősen ökölbe szorítom. Az arcát kémlelem, illetve csak
próbálom. A fejét borító lepel árnyékot vet rá.
– Tudom, hogy maga az, Turpin! – vetem oda bátortalanul.
Az idegen a palástja alá nyúl, és egy hatalmas kést ránt elő. Teste
hullámzik a feszültségtől. A méretes pengén vércseppek
éktelenkednek. Kezemet védekezőén magam elé emelem.
– Ne kérdezz többet!
Hörgése félelmetes. Olyan akár egy veszett vadállaté.
Tehetetlenül bólogatok. A fenyegetése célba ért. Nem időzik tovább.
Kulcsra zárja az ajtót. Gondosan ügyel rá, hogy szabadulásom hiú
ábránd maradjon.
A halál érintését még soha nem éreztem ilyen közel magamhoz.
Ki tudja, mennyi időm van hátra? Napok? Órák? Esetleg percek? A
hideg pengét folyton-folyvást magam előtt látom. Gondolata
megállás nélkül üldöz. Az ördögbe is, nem omolhatok össze, ki kell
jutnom innen! Lehunyom a szemem és mély levegőket veszek.
Mélyen beszív és kifúj.
Újra!
Mélyen beszív és kifúj.
Addig ismétlem, amíg a félelem ugyan nem, de a reszketésem
csillapodni kezd. Mire kinyitom a szememet, már tudom, mit kell
tennem. Le kell győznöm őt. Kutakodásba kezdek. A szoba minden
zegét-zugát alaposan átnézem. A fal mellett üres ládák és hordók
sorakoznak. Turpin nem bízta a véletlenre. Egyetlen árva tárgyat
sem találok, ami hasznomra válhatna. A szekrények és polcok
üresek. Csupán néhány könyvet találok, ami mozdítható.
Dorian Gray élete aligha lesz a segítségemre.
Még a gyertyatartókat is erősen rögzítette. A szoba felszerelése
szegényes, a bútorok ütött-kopott ősrégi darabok. Ugyanakkor van itt
valami, ami roppant érdekes. A pincék általában porlepte zugok,
ellenben itt minden tiszta. Úgy sejtem, gyakran járhat ide, talán ez a
rejtekhelye. A latolgatásokkal sok időt töltök. A gyomrom egyre
sűrűbben jelzi, táplálékra van szüksége. Intenzív korgásától
visszhangzik a kicsiny szoba. Már többször is megkísérelt
elcsábítani az itt hagyott étel. De egy falatot sem ettem, még az
italhoz sem nyúltam hozzá.
Mérgezett is lehet!
Emily történetei jutnak eszembe, ahogy a mérgező elegyek
hatásait részletezte. Kínzó fájdalomtól megfeszült testrészek,
testnyílásokon kibuggyanó vér és fennakadó szemek. Elég csupán
ezeket felidéznem, és már tova is száll az éhségem. Az ablakok
hiánya miatt lehetetlen az idő múlását meghatározni. Talán pár órája
vagyok itt, de az is lehet, hogy már bő egy napja. A helyiség
levegőtlen, ezért sűrűn ásítozom. Álmosság gyötör, de igyekszem
éber maradni. Félek lehunyni a szemem, félek, hogy akkor mi
történne velem. Esetleg arra ébrednék, hogy az éles penge mélyen
a húsomba hatol. Turpin élvezettel marcangol és darabol. Már a
puszta gondolattól is pánik kerülget, de igyekszem megőrizni a
hidegvéremet.
 Végül az ellenállásom hasztalannak bizonyul, a fáradtság
győzedelmeskedik, mélyen elnyom az álom.
 NAPLÓ
Tizennegyedik bejegyzés

Ha összezárnak két embert, az a legjobbat hozza elő belőlük. Vagy a legrosszabbat, ki

tudja. Érdekes dolog erre fényt deríteni. A börtön celláiban, ha két férfi kerül össze, akkor
ott rövid időn belül vér folyik. Ez törvényszerű.
De mi történik akkor, ha egy férfi és egy nő kerül kalitkába? Ott bizony csak egy kérdés
marad.
Szeretők lesznek, vagy ellenségek?
 Katherine

C
soszogó léptek térítenek magamhoz. Felriadok, felkelek és szorosan
a falhoz simulok. A zár hangosan kattan. Elsőként a csuklyát
pillantom meg. Fogva tartóm végigmér, majd kisétál.
Az ajtó nyitva maradt!
Szívem hevesen dobog. De amint újra megpillantom, a
szabadulás gondolata, akár egy kósza füstfelhő, tovaszáll.
Görnyedten lépked hátrafelé. Egyszer csak megáll, és egy testet lök
a padlóra. Egy jól megtermett férfi hever előttem. Elrablóm a palástja
alól egy láncot húz elő. Éppen olyat, mint ami az én lábamat is
díszíti. Az egyik végét a férfi bokájára helyezi, a másikat pedig egy
ugyanolyan karba akasztja, mint amilyenben az enyém pihen.
Miután végzett, ismét rám néz. Lassan végigméri reszkető testem.
Aztán az étellel teli tálcára pillant. Látván, hogy egy morzsa sem
fogyott belőle, mordul egyet, majd hangosan becsapja az ajtót, és
magunkra hagy. Dermedten állok, és a mozdulatlan testet bámulom.
Meghalt volna?
A férfi felnyög. Kezét a fejéhez emelve felmordul. Ujjait véres
horzsolások borítják. Alkarjával megtámaszkodik a koszos padlón. A
drágának tűnő fehér ing hátán mocskos foltok éktelenkednek.
Bizonyára a vonszolás nyomai. Csendben figyelem a mozdulatait,
nem merek megszólalni. Sérültnek és ártalmatlannak vélem, ám
nem lehetek elég elővigyázatos. Egyetlen hiba, egyetlen apró
figyelmetlenség is az életemet követelheti. Mozgolódása közben
egyik kezét a bal oldalához kapja. Hatalmas, fájdalommal teli nyögés
szakad fel testéből. Szörnyen megrémülök ettől a hangtól.
– Megsérült?
Hangom hallatán arcát lassan felém fordítja.
 – Miss Gray?
Nem hiszem el, amit látok. Ez talán ismét egy őrült lázálom,
amiből fel kellene végre ébrednem. Lehunyom szemem és erősen
megrázom a fejem, ám amikor kinyitom, még ugyanazt az embert
látom.
Ő? Ez lehetetlen!
Egy újabb keserves nyögés megakasztja ajkamra toluló
kérdéseim. Elindulok felé. A lánc szabályozza a közeledésem,
éppen addig enged, ahol fekszik. Hátát a falnak támasztja, kezét a
bordája alatt tartja.
– Hol vagyok? – kérdezi, mikor leguggolok elé.
– Nem tudom.
Kezemmel a feltételezett sebesülés felé nyúlok. Erősen megfogja
a csuklómat, nem engedi, hogy megnézzem.
– Semmiség.
Szemem azonnal az égre emelem.
A híres férfibüszkeség...
– Emelje fel! – mutatok az ingére.
Szája kihívó mosolyra húzódik. Még a fájdalmai közepette is
képes bolond játékot űzni.
– Kisasszony, maga le akar vetkőztetni?
– Mr. Reed – keményen ejtem ki a nevét –, vagy magától mutatja
meg a sérülést, vagy erővel fogom megnézni. A választás joga önt
illeti.
Érzi az elszántságom, de semmit nem érek el vele. Hiába
kérlelem, a ruháját továbbra is magán tartja. Fájó nyögdécselés
kíséretében feltápászkodik a földről. Biztos komoly a sérülés, de
remélhetőleg csak zúzódás, és nincs belső vérzése. Szemét
alaposan körbejáratja a helyiségen.
– Mégis hol a fenében vagyunk?
– Véleményem szerint valahol a város alatt.
Karom szorosan összefonom magam előtt. Ugyan most már nem
vagyok egyedül, de Reed jelenléte alig nyugtat meg. Elszántan
elkezdi felforgatni a helyiséget. A fiókokat kihúzza, a szekrények
ajtaját majdnem leszakítja. Egyre dühösebb.
– Már körbenéztem, nincs itt semmi – jegyzem meg halkan.
 – Az nem olyan biztos!
Miután alaposan átnézett mindent, dühösen vágódik le az ágy
szélére.
– A rohadt életbe – fújtatja.
Én megmondtam.
– Mióta van itt?
– Nem tudom – sóhajtom csüggedten. – Talán egy napja.
A gyomrom hangos mordulásából a kettőt is megkockáztatom.
Szeme a mögöttem lévő tálcára siklik. Az étel még mindig ott pihen.
– Evett már?
– Ebből? – mutatok az ételre döbbent arckifejezéssel.
– Muszáj lesz ennie. Ki tudja, meddig leszünk itt.
A tálcához sétál. Egy pillanatig habozik, de aztán felveszi a vízzel
teli poharat.
– Ne! – kiáltok fel, mikor a szájához emeli a poharat.
Lefogom a kezét. Meghiúsítom, hogy a szomját oltsa. Jobban
mondva csak próbálom, mivel ő elszántan ellent tart.
– Ne igyon belőle! – kérem.
– Engedjen el.
Hangja gyengéd és nyugodt. Nem értem. Ilyen esztelen lenne?
Mer akár egy kortyot is inni belőle? Nem fordul meg a fejében, hogy
mérgezett lehet?
– Mérgezett.
Állításom hallatán meglepődik.
– Honnan tudja? – húzza fel a szemöldökét.
Igazából sehonnan.
Ellenben London legelvetemültebb gyilkosának a fogságában ez
talán nem is olyan képtelen felvetés.
– Maga honnan tudja, hogy nem az?
Elmosolyodik.
– Fogva tartónk nem így fogja elvenni az életünket – mondja
fölényesen, és számára ez elég bizonyíték arra, hogy az étel és az
ital nem mérgezett. – Most, ha megengedi... – lefejti ujjaimat a pohár
aljáról. – Egészségére!
Lassan, nyugodtan kortyolja a vizet. Feszülten figyelem minden
egyes csepp eltűnését.
 – Tessék, nem történt semmi – tárja szét karját.
De történhetett volna.
Végül engem is rávesz arra, hogy igyák és egyek. Szükségünk
lesz az erőnkre, ha meg akarunk szökni innen.
Nem telik el sok idő és őrületes fáradtságot érzünk mindketten. A
levegőtlen helyiség és a feszült légkör okozza. Reed illendően
viselkedik. A fekhelyet teljes egészében átengedi nekem, ő a padlón
rendezkedik be. Szemhéjamra súly nehezedik. Küzdök ellene,
elszántan próbálom nyitva tartani a szememet, de végül Reed
hangja az utolsó emlékem.
– Pihenjen, Miss Gray. Muszáj pihennie!

Hangos csörömpölés térít magamhoz. Pislogásaim között egyre

élesebben látom a földön ülő férfit, aki a lábát fogva tartó láncot
cibálja.
– Az isten verje meg! – a bilincset dühösen a földhöz vágja.
Nyújtózom egyet, közben hangosan felnyögök.
– Elnézést! – felpattan, és leporolja magát.
– Nem gondoltam volna, hogy Martha sipítozó hangjánál van
kellemetlenebb ébresztő.
Reed fel és alá járkál. Homloka verejtékezik, a levegőt is egyre
szaporábban veszi.
– Nem értem. – Nyakát masszírozva a fejét csóválja. – Nem értem
az egészet. Miért tart fogva minket?
Ez a gondolat foglalkoztat engem is. Mégis miért ejtett rabul?
Tudomásunk szerint Hasfelmetsző ilyet nem csinál. Egy olyan
áldozat sem volt, akinek az eltűnését bejelentették volna, és csak
utána találták meg. Reed ötletek sorát ontja magából.
– Mi a terve? Meg akarna ölni minket? Erősen kétlem.
Rám pillant, ám nem tőlem várja a megoldást. A párbeszédet
saját magával folytatja. Határozottan kijelenthetem, hogy kettőnk
közül ő viseli nehezebben a kialakult helyzetet. Ugyanakkor a vég
gondolata engem is kísért, álmomban és ébrenlétemben egyaránt.
 – Valami kapocsnak kell lennie közöttünk. – Rám, aztán magára
mutat.
– Közöttünk? – szólok bele az önmagával folytatott beszélgetésbe.
Az ágyról felkelve elindulok felé. Állcsúcsát szorongatva lelkesen
bólogat.
– De nemcsak rólunk van itt szó – mutatóujját magasra emeli –,
hanem bizony róla is. Valamit akar tőlünk.
Őrültség. Ez egy eszement ötlet, amit a bezártság okozta pánik
szült. Ugyanakkor minél jobban ízlelgetem, annál több értelmet látok
benne.
– De mit akarhat tőlünk Turpin? – mondom ki.
– Turpin? – fordul felém meglepett ábrázattal. – Mármint Jonathan
Turpin?
Elmondom neki, mit láttam Whitechapelben és a Társalgóból
kijövet. Turpin vérengzése sokként éri.
– Erőszakos, ezt eddig is tudtam – felsóhajt –, de ezt nem akarom
elhinni.
– Szerintem ő tart minket fogva.
Victor homlokán ráncok sorakoznak.
– Jonathan Turpin lételeme a bálványozás. Fürdőzik a családja
által kapott népszerűségben. Nehezen tudom elképzelni, hogy
Hasfelmetsző hírnevét feltűnés nélkül akarná élvezni.
Szavaiban igazságot vélek felfedezni. De más nem lehet!
– Ugyanakkor – mutatóujját felemeli –, a gyilkosságok nem biztos,
hogy éles elmével megáldott ember kezéhez tapadnak.
Reed elmélete szerint az elkövető hirtelen haragú, megfékez-
hetetlen alak. Öldöklései nem voltak előre kitervelve. Ezek alapján
az elkövető valóban, akár Turpin is lehet.
– Ez nem igaz! – bukik fel belőlem az ellenkezés. – Mindent
gondosan előre eltervezett.
Reed szemében kíváncsiság szikrája csillan.
– Az áldozatait nem a véletlen sodorta az útjába. Ő választott, és
utána büntetett.
A megfigyeléseimre gondolok, az összegyűjtött adatokra, a
jegyzeteimre, és most már biztos vagyok benne. Ezek a
gyilkosságok egy gondosan megalkotott terv részletei. Hasfelmetsző
egy igazi szörny, aki a kilétét gondosan elrejti. A külvilág előtt egy
csodás, közkedvelt ember álarcát ölti magára. így tud észrevétlenül
az áldozatai közelébe kerülni. Reed szótlanul végighallgat, és amint
befejezem, újfent zaklatott járkálásba kezd. Hümmögése komoly
elméletek gyártásáról tanúskodik. Érdekes gondolat fészkeli be
magát az elméjébe. A gyanúsítottat talán társadalmunk felső
rétegében kellene keresnünk. Nincs különösebb ellenvetésem az
elmélete ellen. Órák telnek el, mire végigvesszük az összes
lehetséges elkövetőt.
– Ennyi? – kérdezem, miközben az ágyra huppanok.
– Azt hiszem, igen – bólogat Reed. – Illetve...
Mondata végét elharapja. Fejét megrázza, majd zavartan legyint.
Megismétli magát, miszerint végeztünk, minden lehetséges személyt
felvetettünk. De korábban soha nem látott testi jeleket látok rajta.
Egy helyben toporog, és a kezét tördeli. Zavarban van.
– Ki jutott eszébe?
– Tessék? – fordul vissza feszült arckifejezéssel.
A kérdésem kényelmetlenül érinti.
– Kire gondolt az imént?
– Nem lényeges. Egy téves meglátás csupán.
Az ellenkezésével a kíváncsiságom egyre csak nő. Karját
szorosan összefonja, miközben engem méreget. Megismétlem a
kérdést. Eszemben sincsen tágítani.
– Tudja, az utóbbi időben feltűnt valami – kezd bele bizonytalanul
–, több furcsaságra is felfigyeltem, ám minden esetben meggyőztem
magam, hogy rémeket látok.
Magyarázkodása hosszú és elnyújtott. Igyekszem türelmesen
végighallgatni, de mintha szándékosan nem akarná az illetőt
megnevezni.
– Ezek mind csak azért tűntek fel, mert az utóbbi időben sokat
voltam a társaságában – magyarázkodik tovább.
– Ki az, akiről beszél?!
Lassan felkelek az ágyról, és elindulok felé. Tudni akarom a
választ. Hallani akarom a nevet! A szívem őrületes tempóban
kalimpál, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból.
– Mondja meg, hogy kiről beszél – ejtem ki lassan a szavakat.
 – Pontosan tudja.
Tekintete az enyémbe mélyed. Az övében szégyenérzet és
sajnálat, az enyémbe mérhetetlen düh tombol. Nem mondja ki,
valószínűleg nem is fogja. Olyan határt lépett át, amit nem kellett
volna. Hogy mer ilyen súlyos gyanút az ő személyéhez kapcsolni?
– Nézze, Katherine – egy lépéssel közelebb jön –, én nem
mondtam, hogy Kristopher...
– Fejezze be! – üvöltök rá.
A mentegetőzése ide már édeskevés. Finom köntösbe bújtatta a
véleményét, de akkor is megvádolta őt! Hogy mondhat ilyet a
barátjáról? A bátyámról! Kristopher soha nem lenne képes ártani
egyetlen embernek sem! Hiszen orvos, emberek megmentésére
tette fel az életét. Dühöngésem közepette különös dologra figyelek
fel. Kétely üti fel a fejét bennem. Magam sem értem, miért,
észrevétlenül érkezik, s mire feleszmélek, addigra már méregként
terjed szét bennem. Feldúltan fordítok hátat Reednek, és a szoba
legtávolabbi pontja felé sétálok.
Őrület, kész őrület!
Minden erőmmel igyekszem felülkerekedni ezen az eszement
érzésen, de a bizonytalanság erősebb. Kétségbeesetten keresek
egy biztos pontot, amibe kapaszkodhatnék. Kristopher jó ember. Ő
tényleg jó ember. De a rengeteg éjszakai kimaradás, az a különös
levél, amit a szobájában találtam...
Katherine, térj észhez!
Ökölbe szorítom a kezemet, körmeim fájón a bőrömbe mélyednek.
Magam elé emelem, és lassan szétnyitom a tenyerem. A kis félhold
alakú mélyedések egy pillanatig elterelik a figyelmem, de sajnos
éppen csak annyi ideig. Nem hiszem el, hogy képes volt egy ilyen
elmélet magját elültetni bennem. Haragom új erőre kap. A hátam
mögül köhögést hallok.
– Katherine... – ejti ki a nevem akadozó lélegzettel.
Félrement az ital? Még a végén szerencséje lesz, á nem én fogom
megölni az éj leple alatt.
A köhögés nem szűnik meg, sőt egyre erősödik. A poharat az
asztalra csapja. Egyik kezével a torkához kap, másikkal a falnak
támaszkodik. Ez már korántsem tűnik tréfának.
 – Victor! – kiáltom rémülten.
Levegőért kapkod. Azonnal elindulok felé, de mire odaérek, térdre
rogy előttem. Kezemmel a hátát ütögetem. Vállam nekicsapódik a
szekrénynek, a pohár a földre esik. A benne lévő ital maradéka
sötétre festi a padlót. Lassan terül szét, akár a méreg. Biztosan
mérgezett volt. Felismerésem közben Victor ájultan összeesik.
Remeg minden porcikám. Rázni kezdem, arcát paskolom, hogy
magához térjen. Eszméletlen, nem reagál. Reszkető kezemmel az
ing gombjait keresem. Esetlenül, sietve bújtatom át őket a szűk
lyukon. Masszírozni kezdem a mellkasát. Hangosan, félelemtől
eltorzult hangon szólongatom, de semmire sem reagál. Már nem
mozog a mellkasa. Azonnal oxigént kell juttatnom a tüdejébe. Nagy
levegőt veszek, és a szájába fújok. Ajkaim remegnek, mikor
összetalálkoznak az övével. Többször meg kell ismételnem.
Istenem, az nem lehet, hogy meghal. Nem halhat meg! Nagy levegőt
veszek, orrom az övét érinti, szánk már majdnem összetalálkozik,
mire hirtelen elkapja a tarkómat. Szemeim hatalmasra kerekednek.
– Megmondtam, hogy lesz még olyan eset, amikor az énjei
egyetértenek.
Száját az enyémre tapasztja. Képes volt megjátszani az egészet?
A bennem tajtékzó indulat viharrá növi magát. A csókja viszonzására
vár, de amit kapni fog, az bizony korántsem lesz kellemes. Mindkét
kezemmel dühösen a felsőtestére csapok, mire hangosan feljajdulva
elenged.
– Maga nem normális! – üvöltöm az arcába.
– Ez fájt – nyöszörög, az ütés helyét dörzsöve.
Tenyerem égve lüktet a csapástól.
– Mégis mit gondolt?
– Nem... gondolkodtam... – nyögi szaggatottan.
Továbbra is a mellkasát simogatja.
– Persze hogy nem gondolkodott – csapok a térdemre –, hiszen
ahhoz némi észre is szükség lenne, aminek igencsak híján van.
Elismerően bólogatni kezd.
– Kisasszony, a szavai még az ütésnél is fájdalmasabbak.
– Annyira gyűlölöm magát! – fújtatva lököm el magam a földtől.
– Dehogy gyűlöl. – A csuklóm után kap.
 Visszaránt a földre. Kezemet ökölbe szorítva próbálok ellenkezni
és kiszabadulni a szorításából, de ő az erősebb.
– Éppen az előbb bizonyította be az ellenkezőjét. Ha gyűlölne,
nem aggódott volna ennyire értem.
– Egy pillanatig nem érdekel, hogy mi történik magával – morgóm
dühösen.
– Akkor miért ver így a szíve? – kérdezi széles mosollyal.
Nagy levegőt veszek, homlokomon mérges ráncok jelennek meg.
– Kár is tagadnia... – mutatóujja a nyakamhoz siklik. – Látom,
milyen hevesen lüktet a vér az ereiben.
Keze gyengéden ér hozzám. Egyre lejjebb siklik.
Megállíthatatlanul közeledik. Amennyire utálom, annyira kívánkozom
utána. A könyvtárban töltött este buja emlékképei önfeledt táncba
kezdenek elmémben. Nem bírom tovább, elég volt, belefáradtam a
harcba! Hamarosan meghalok, de most élni akarok. Az utolsó
óráimban érezni akarok. Érezni akarom őt, akire oly régóta vágyók.
Ajkaim bizseregni kezdenek. Szólni akarok. Valami értelmes kellene,
hogy elhagyja a számat, de csupán sóvárgó légzésem hangja szökik
ki rajta. Victornak nincs is ennél többre szüksége. Mohón, vad
elhatározással megcsókol. Nem tudok ellenállni neki. Az érzés
belülről mardossa a testem, azt akarva, hogy végre az övé legyen.
Karomat a nyaka köré fonom, testünk összesimul. Fejet hajtva azt
teszem, amit a testem parancsol. Nyelve az állam alá csusszan.
Ajkam után most a bőrömet ízleli. Borostájának karcolásától
önkéntelenül felsóhajtok. Érzem, szája önelégült mosolyra húzódik.
Tetszik neki, amit kivált belőlem. Rászorít a derekamra, még
közelebb húz magához. Vággyal teli morgása mellé a bilincs különös
hangja tolakszik. A láncszemek csörgésére mindketten felfigyelünk.
Bokájára pillantva erősen a felkarjára markolok. Az izgalomtól egész
testem remegni kezd. Nem jutok szóhoz. Akár egy vulkán, az öröm
úgy készül kitörni belőlem. A bilincs leesett a lábáról, és most a
földön hever. Az úr mégis a kegyeibe fogadott minket! Úgy tűnik, a
reggeli hangos csörömpölés meghozta az eredményt, valahogyan
sikerült a zárat megrongálnia. Kiszabadult!! Sugárzó boldogsággal
fordulok felé.
– Sikerült... – kezdek bele, ám hirtelen elhallgatok.
 Nem látom rajta, hogy örülne. Arca elkomorodik, sötétség veszi
birtokába.
– A francba... – szűri ki a fogai között halkan.
Mi történik?
Ujjaim ellazulva csúsznak le róla. Tüdeje a hatalmas
levegővételtől megemelkedik. Szívem hevesebben ver, bepánikolok.
Ő a homlokát masszírozva sziszegni kezd.
– Mi, mi ez? – dadogom, miközben távolabb kúszom tőle. – Mi ez
az egész?
A gondolataim egymásnak csapódnak. Egy szörnyű sejtés
körvonalazódik bennem. Nem akarok neki teret engedni, nem
akarom elhinni, mégis egyre erősödik. Minden sejtemre hatással bír.
Nem, nem, ez őrültség! Katherine, fejezd be, ennek semmi értelme.
A szemem egy pillanatra sem veszem le róla. Felállók, távolabb kell
mennem. Lábaim vadul remegnek. A torkom összeszűkül, mintha az
igazság keze fonódna köré. Egyre erősebben szorít, míg végül már
levegőt is alig kapok. Victor nem szól egy szót sem, ijesztően
komoly. Az arcán lévő izmok vadul ugrálnak. Éjsötét szemét rám
emeli, kis híján felnyársal a tekintetével. Lassú, elnyújtott
mozdulatokkal feltápászkodik. Izmai megfeszülnek. Lábfejével
félrerúgja a bilincset, ami eddig fogva tartotta. A remegés elér a
gyomromig, az egész testem fölött átveszi az uralmat.
– Maga fogott el? – hangom rémülettől vibrál.
– Igen – feleli tömören.
Félelem lángja lobban bennem. Nem tudok uralkodni az
érzelmeimen. Sikítani, üvölteni akarok, de nem tudok. Égetően
feszíti belülről a mellkasom. A felismerés összeroppantja a testem.
Minden összeáll. Egyszer sem a véletlennek köszönhetően
botlottunk egymásba. A temető, Whitechapel, a templom. A szoba
zsong a gondolatoktól, az érzelmektől. Fel kell tennem a kérdést. A
kérdést, ami elhozza az igazságot, azt az igazságot, amit nem
akarok megtudni. A vádló szavak végül kicsúsznak ajkaim között.
– Maga Jack?
Az elmém alig bírja befogadni a kimondott szavaim. Félelemtől
gerjedt feszültség tölti meg a levegőt. Állkapcsa megfeszül, tudja,
hogy vége. További színjátéknak már nincs értelme. Nem szól egy
szót sem, csupán határozottan, keményen bólint. Az igazság
megbénítja nyelvemet. Az árulás keserű ízét érzem a számban.
Döbbenet, félelem, megvetés, düh, mind egy feldolgozhatatlan
érzéssé formálódik bennem. Victor Reed Hasfelmetsző Jack.
 NAPLÓ
Tizenötödik bejegyzés

Nincs mit szépíteni, ezt istenesen elcsesztem. Csak próbára akartam tenni, érdekelt, mit
érez valóban irántam. Már olyan régóta ellenállt nekem. Az elején utált, ok de még
mennyire. Efelől szemernyi kétségem sem volt, bevallom én sem kedveltem különösebben.
Sőt, igazából idegesített, jesszusom, de mennyire. De aztán azon kaptam magam, hogy
valami megváltozott. Az ellenszenv olykor ellenállhatatlan vágyódásba csap át. Ő állandóan
csak a bajt kereste, én pedig őt. Minden lépéséről tudtam, mert tudni akartam. Persze
először még magamnak is hazudtam. Az érzéseimet tagadtam, éppúgy, mint ő is tette. Nem
akartam beismerni mennyit jelent nekem, hiszen ez nem volt a terv része. Mindent előre
kigondoltam, de ő egy pillanat alatt keresztülhúzta a számításaimat. Nem értem mit művelt
velem. Egy röpke pillanat alatt Vonzalmat ébresztett bennem...
A Társalgóban töltött este után már tudtám, csak idő kérdése és kiderül. Szépen lassan
terveztem elé tárni Jack kilétét. Előtte azonban tudni akartam, vajon neki mennyit ér a
szavam. Kíváncsi voltam, mekkora hatással bírok rá. El tudom-e benne ültetni a gondolatot,
miszerint a fivére a keresett gyilkos? Ezek komoly vádak, én mégis sikerrel jártam. Az
irántam való érzései mélyek.
A lebukásom nem a legjobbkor jött. Mikor megtörtént, nem kezdtem őrült
magyarázkodásba. Azt láttam a legjobb megoldásnak, ha magára hagyom. Időre Van
szüksége Nem lesz könnyű megemésztenie, hogy a férfi, akiért a szíve dobog, egy lelketlen
gyilkos...
 Katherine

M
ár hosszú órák teltek el, de én még mindig szüntelen ostorozom
magam, amiért ilyen vak voltam. Ez az egész olyan szürreális,
mintha nem lenne igaz. Bizonyára csak álmodok, igen, csak ez lehet
a magyarázat. Ő az, aki után fejvesztve kutattam? Ez nem történhet
meg. Nem lehet ő a kegyetlen mészáros. Istenem, hogy nem vettem
észre? Milyen fátyol volt az, ami eltakarta előlem az igazságot?
Felkészületlenül ért, vadul törte rám az ajtót. A temetőben lévő
éjszaka jut eszembe újra és újra. Tudtam, már ott éreztem, valami
nincs rendben vele. Micsoda címeres bolond vagyok! Éjnek évadján
az anyja sírját látogatta meg... Én ezt tényleg elhittem?
Idióta, egy idióta vagy, Katherine!
Indulatosan az egyik hordó oldalába rúgok. Elképesztően mérges
vagyok magamra. Ha ott nem engedtem volna, hogy megvezessen,
ha egy kicsivel több eszem lett volna... Az árulást minden esetben
bizalom előzi meg, ezért elviselhetetlenül fájdalmas. Bíztam Victor
Reedben. Az ördögbe is, hogyne bíztam volna, hiszen a bátyám is
hitelt adott a szavának. A gyomrom hirtelen apró görcsbe rándul.
Kristopher. Bármikor megölheti. Kezemet a szám elé kapom.
Istenem, talán épp erre készül. Az ajtóhoz rohanok, kezemet ökölbe
szorítva ütlegelni kezdem. A szálkák felsértik a bőröm, a vérem
kiserken, de tovább folytatom. Remegő hanggal kiabálva többször is
megfenyegetem. Jó ideje zeng tőlem a kis helyiség, mikor
kulcscsörgésre leszek figyelmes. A hang hallatán azonnal hátrálni
kezdek. Lépteit már nagyon közel hallom. A kulcsot a zárba helyezi.
A kilincs lassan lenyomódik, a korhadt faajtó keserves hang
kíséretében kinyílik. Ostobaságom megtestesítője lép be. Frissen
mosott ruhájának és parfümjének illatát a szoba másik végében is
érzem. Az ajtót bezárja maga mögött, majd a kulcsot zsebébe
mélyeszti. Arca megviselt, szeme alatt sötét karikák éktelenkednek.
A kialvatlanság összetéveszthetetlen jelei.
– Teljességgel felesleges az, amit most csinálsz – hangja nyugodt.
Néhány lépést tesz felém, mire azonnal felrikkantok.
– Ne jöjjön közelebb!
Vadul kapkodom a fejem, keresem, mivel védhetem meg magam.
A mellettem lévő polcról leemelek egy könyvet, jobb híján azt tartom
magam elé. Reed szemöldöke magasra szökik.
– Érdekes választás – ujjával a kezemben lévő könyvre bök. – Bár
meg kell hagyni, a könyvtárban is erősen hozzám vágtad.
Ahogy most ránézek, már egy egészen más embert látok. Félek
tőle, rettentően félek. Megannyi ember vére tapad a kezéhez. Amint
közeledni próbál, nagy erővel felé hajítom a könyvet. Ő persze gond
nélkül kitér a suhanó tárgy elől.
– Mellé – jegyzi meg. – Na, és most hogyan tovább?
Újabb könyvet kapok a kezembe.
– Előbb-utóbb elfogynak... – tekintete a polcra siklik.
Nagyot sóhajt, a fejét szomorúan csóválni kezdi.
– Ennek nem így kellett volna történnie.
– Nem? Mégis meddig óhajtottad volna ezt játszani?
Válaszra nyílik a szája, ám hang nem jön ki rajta. Valószínűleg
rájött, erre a kérdésre nincs jó felelet. Hirtelen eszembe jut a férfi,
akit először láttam, aki őt is a cellába hozta. Amint ez megtörténik,
vehemensen számon kérem. Utasítom, hogy mondja el, ki az, aki
ebben az őrült játékban még részt vesz.
– Mr. Mosley... – feleli.
Mosley?
– A kocsihajtója?
Megrökönyödöm. A kezemben tartott könyvet lassan leeresztem.
– De miért? – kérdezem keserűen.
– Már megértetted. – Felsóhajt. – London bűnnel teli utcáit a
rendőrség képtelen uralni. Valakinek cselekednie kellett.
– De nem így.
– Akkor hogyan? Kérlelnem kellett volna őket, hogy viselkedjenek
illendően?
 – Nőket is bántottál – mondom elkeseredetten.
– De csak olyanokat, akik bűnösök voltak.
– Bűnös? Mégis ki dönti el, hogy melyik ember az?
Mielőtt megszólalhatna, ismét támadok.
– És az atya? Megcsonkítottad őt!
Az atyáról látott véres fotók élesen villannak be elém. Már a
puszta felidézéstől is rosszul vagyok. Kegyetlenül végzett vele.
– Szörnyeteg vagy.
– Én vagyok a szörnyeteg? – a dühtől megremeg a hangja. – És
akkor az, aki gyermekeket rontott meg, micsoda?
Lendületesen megindul felém, amitől megrémülök. Hátrálni
akarok, ám a szoknyám szegélyére lépve megbillenek és elesem.
Reed azonnal a segítségemre siet. Leguggol mellém, és a kezét
nyújtja, ám én igyekszem minél távolabb lökni magamtól.
– Katherine – hangja most már lágyan cseng. – Szerinted bántani
akarlak?
– Én... nem tudom, mit higgyek.
Kínzó gondolatokkal gyötröm magam. Azt hittem, Turpin az, akitől
rettegnem kell.
– Mit gondolsz, miért mentettelek meg Whitechapelben? Vagy
miért mentem utánad a temetőben?
Próbálom elhinni, amit mond. Szavai észszerűnek tűnnek, de
képtelen vagyok bizalmat szavazni neki.
– Ha nem akarsz bántani, akkor engedj el.
Halk kérésem akaratomon kívül csúszik ki a számon. Kétség-
beesett arcomat szótlanul fürkészi.
– Bizonyítsd, hogy nem akarsz bántani. -
Ujjaival végigszántja a haját, miközben összeszorítja száját.
Állkapcsa megfeszülve enyhén előreugrik. A belőle áradó feszültség
szinte tapintható. Eszeveszett harcot vív önmagával.
– Nem tehetem – sóhajt fel, fejét tagadóan ingatja.
– Mit gondolsz, meddig tarthatsz itt? – feszültség szövi át a
hangom.
Térdén megtámaszkodva fölém emelkedik. Lesújtó pillantással
méreget. Ahogy felnézek rá, épp olyannak látom, mint amilyennek
Hasfelmetszőt leírtam. Egy csodás álarc mögé bújt szörnyeteg.
Szörnyeteg. Az utolsó szót ízlelgetem, miközben őt nézem. Valóban
az lenne? Tekintetét elszakítva az enyémtől hátat fordít, és a kijárat
felé igyekszik.
– Addig tartalak itt, amíg szükséges – mondja búcsúzóul.
– Amíg szükséges? – Dühösen felpattanok. – Mit gondolsz, senki
nem fog keresni? – kiabálom távolodó hátának.
Válaszra sem méltat, rám zárja az ajtót, és ismét magamra hagy.
 NAPLÓ
Tizenhatodik bejegyzés

Jól gondolja, már most keresik. A fivére elindult haza, és a legfrissebb értesüléseim szerint
már a szülei is úton vannak. Katherine szüntelen abban reménykedik, hogy valaki beront
hozzá és megmenti. Nem meglepő, az emberek mindig ebbe kapaszkodnak. Megértem,
hiszen a remény lángját csak ez tartja életben. Csak azt nem tudja, hogy én mindenre
gondoltam. Különben is, egyáltalán kinek fordulna meg a fejében, hogy nálam van?
Ma reggel küldtem egy levelet a Gray-háznak, amiben az aggodalmam kifejeztem.
Kristopherrel pedig tudattam, rám mindenben számíthat.
Ahogy jelen helyzetben állunk, még egy darabig biztosan a vendégem lesz. Addig marad
itt, ameddig hallgatásra nem bírom.

Két napja tudja. Minden a legnagyobb rendben lenne, ha nem harcolna ész nélkül. Már az
összes létező szépirodalmi kötetet hozzám vágta. Meg kell hagyni, nő létére egész jól
céloz. De előbb-utóbb kénytelen lesz feladni. Komolyan azt hiszi, hogy ezt a játszmát
megnyerheti?
 Katherine

V
ictor combjára támaszkodva felkel a székből. Térde nagyot roppant.
Tetteinek okát ma is hosszú órákon keresztül próbálta elmagyarázni.
Torkát megköszörülve jelzi, hogy távozási szándékára reagálhatnék
valamit. Lesheti. Lesújtó, gyilkos pillantásokon kívül mást nem
érdemel. Nyelvével dühösen csettint, kihúzza magát, és kemény
léptekkel elindul. Már a kilincsen a keze, amikor...
– Victor, várj!
Hangom hallatán megfeszül a háta. Válla fölött hátrapillant.
Szemöldökét felvonva értetlenül nézi, mire készülök. Teljes testtel
felém fordul. Kissé félve, de megvalósítom azt, ami kipattant a
fejemből. Kezemet dereka köré fonva szorosan hozzá simulok.
Mellkasa mozdulatlan, elakadt a lélegzete. Arcomat a kulcscsontja
alá szorítom, érzem a szíve lüktetését. Őrületesen gyorsan ver,
mintha ki akarna szakadni a helyéről. Izmai megfeszülnek, kezét
lassan felemeli. És igen, viszonozza az Ölelést. Itt a lehetőség,
amire vártam. Mélyeket lélegzem. Jobb kezem óvatosan lefelé
csúsztatom. Ajkamat erősen harapom, fogaim belemélyednek a
húsomba. A kulcs cirádás teteje kikandikál a zsebéből. Lassan,
finoman megfogom.
– Katherine...
Egy pillanatra elakad a lélegzetem. Ennyi volt, vége.
– Én nem akarom ezt csinálni veled. – Őszintének érzem a
hangját.
Megkönnyebbülve fellélegzek. Nem vette észre, mire készülök. Ha
igaz lenne, amit mond, már rég elengedett volna. De mivel ezt nem
teszi, egyetlen ember van, aki a segítségemre siethet.
Én magam.
 – Tudom – bánatosan felsóhajtok.
Még a végén azt hiszi, hogy megsajnálom... Micsoda színészi
előadás, ha így folytatom, visszatapsolnak. A zseb pereméhez érek.
A szövetből kilóg egy kósza cérnaszál. Csiklandoz, amikor finoman a
bőrömhöz ér. Hosszan kiengedem a mellkasomat szorító levegőt.
Hüvelyk és mutatóujjammal ráfogok az apró tárgyra. Gyerünk, menni
fog. Lassan emelem a kulcsot.
– Tudod, most nagyon kíváncsi vagyok – hangja játékosan
magasra szökik. – Elmesélnéd a konkrét terved?
Álla elmozdul a fejem búbjáról. Felpillantva látom, hogy a kulcsot
tartó kezemet nézi. Pillantása leereszkedő. Határozottan ellépek
tőle. A korábbi kedvességemnek nyoma sincsen.
– Komolyan érdekelne, ezt hogyan tervezted.
Kezét zsebébe csúsztatja, majd előveszi az apró kulcsot, és ujjai
között forgatni kezdi.
– Szerinted, amikor be akartam volna zárni az ajtót – a kijárat felé
biccent –, nem tűnt volna fel, hogy valami hiányzik?
Nem válaszolok.
Mégis mit gondoltam?! A bezártságtól elment az eszem. Istenem,
fel tudnék robbanni a gondolattól, hogy igaza van. Ajkaimat vékony
vonallá préselem össze.
– Hmm – töprengő arcot vág –, ez egy roppant alaposan átgondolt
terv volt.
Önteltsége felzaklat. A viccesnek szánt megállapítását egy
könyvvel jutalmazom. Ezúttal sikerül eltalálnom.
 NAPLÓ
Tizenhetedik bejegyzés

Három napja tudja. Tényleg azt hitte, hogy a kulcslopás beválik? Már az elképzelés is
problémás, nemhogy a megvalósítás. Erre a kulcsra úgy vigyázok akár az életemre, főleg
mióta egyszer már elvesztettem.
De Katherine kitartó, az már egyszer biztos. Csakhogy velem nem szállhat versenybe.
Többször is megpróbáltam elmagyarázni, miért bújtam Jack álarca mögé, de mintha meg
sem hallaná. Csak a szabadság gondolata foglalkoztatja. Talán sosem fogja megérteni,
miért tettem...
 Katherine

F
ogalmam sincs, hány nap telhetett már el. Négy vagy talán öt? Az
biztos, hogy reggel van. Mr. Mosley az előbb hozta be a reggelim.
De miért ő? Victor hol van? Történt valami? Dühösen megrázom a
fejemet. Mégis kit érdekel, mi van vele?! Felőlem akár fel is
fordulhat. A meleg teát szürcsölve, szavai újra és újra lejátszódnak
bennem. Kénytelen vagyok beismerni, a hosszas, kitartó
magyarázkodásnak meglett az eredménye. Ő azt hiszi,
mondandójának a felére sem figyeltem, de téved. Megértettem őt.
Hasfelmetsző neve hallatán a nép felkapja a fejét. Victor pedig ebből
a névből fegyvert kovácsolt. London mindig is hemzsegett a
bűnösöktől, de az utóbbi években az alvilág fővárosává nőtte ki
magát. Kristopher is gyakran hangoztatta, hogy valakinek
cselekednie kellene. Ő persze a Chapman által irányított
hasznavehetetlen féleszűekre gondolt. Victor mindent számításba
vett. Az elkárhozott lélek mit tett a múltban, és még milyen bűnt
követhet el a jövőben. A bűnösök sosem térnek meg. Ő felvette a
harcot, de ennek ára volt. A szörnyek ellen csak egy szörnyeteg
képes harcolni.
Megcsörren a kulcs. A testem különös reakcióba kezd. Szapora
szívverés, heves légzés. Nyikorogva kinyílik az ajtó. Az orromba
felkúszik az illata, erről megismerem. Amint meglátom az arcát,
megkönnyebbülök. A gyomromban lévő csomó eltűnik. Arra vártam
volna, hogy jöjjön? Csak nem hiányoltam? Nem, ez nem lehet. A
testem elárul engem. Mégis, miért érzem ezt?
 NAPLÓ
Tizennyolcadik bejegyzés

Hat napja már, hogy tudja. Nem haladunk jól, tulajdonképpen nem haladunk sehogyan sem.
A folytonos harcot és a szabadulás utáni kérlelést most csend váltotta fel. Nem szól
hozzám, meg sem mukkan. Egy árva hang nem jön ki a torkán, így akar büntetni. A
legdühítőbb az, hogy sikerül neki. De mit csináljak? Nem engedhetem el. Szorít az idő, már
csaknem egész London őt keresi És ha ez nem lenne elég, még Percy Pitt is a nyakamra
jár. Újra és újra megjelenik a házamnál Olyan, mintha sejtene valamit.
A minap már a nappalimban bóklászott. Alig hittem a szememnek. Nem tudom, hogy
surranhatott be. Le kell cserélnem a személyzetet.
Ez így nem mehet tovább!
 Katherine

V
alaki nagyon dühös. Hallom a lépteiből. Bum, bum, bum. A kulcs a
zárba csúszik, és már itt is van. Az ágyon ülve rápillantok, aztán
ismét a könyvre, amit a kezemben tartok.
– Meddig óhajtod még ezt csinálni?
Három napja tart a némaságom, és máris feladja? Hallgatást
akart, hát most megkapta. Méghogy jól bírja a játszmákat! Az inge
félig kigombolva, látom, hevesen emelkedik és süllyed a mellkasa.
Testtartásával igyekszik nemtörődömséget sugallni, de az arcán
képtelen uralkodni. Továbbra sem szólok egy szót sem. Úgy teszek,
mintha békésen olvasnék, de vagy tizedjére futom át ugyanazt a
mondatot. Elégedetten hümmögve nézem a könyv lapjait.
Szuszogása felgyorsul. Torkát megköszörülve próbálja magára vonni
a figyelmem. Talán megérdemli, hogy végre megszólaljak.
– Elengedsz? – érdeklődöm, de nem emelem rá a tekintetem.
Kérdésem hallatán felhorkan.
– Nem.
Hangsúlyából érződik, ezt magától értetődőnek veszi. Nagyot
nyelek, és egy apró bólintással egyetértek.
– Akkor nincs miről beszélnünk.
Mutatóujjamat megnyálazva lapozni készülök, mikor váratlanul
elindul. Lépteitől megremeg a padló. Mire feleszmélek, már előttem
van. Kikapja a könyvet a kezemből. Háta mögé teszi az elkobzott
olvasmányt, és közel hajol hozzám.
– Ebből elég! – halkan, méreggel telve mondja.
Rosszul viseli, ha a dolgok nem a tervei szerint alakulnak. Számat
összepréselve szemöldököm magasra emelem. Tőlem ugyan
várhatja, hogy fejet hajtva engedelmeskedjek. A némaságomat
továbbra is tartom. Elszánt vagyok, és ez érződik minden
rezdülésemből. Alsó ajkát erősen megharapja. Szemét lesüti,
hatalmas levegőt vesz. Sötét hajszálai az arcába lógnak. Sóhaja
simogatja a bőrömet. Bal kezét a zsebébe mélyeszti, és előveszi a
cirádás rézkulcsot.
– Tessék – morogja, és az ölembe helyezi az apró tárgyat.
Mi? Elenged?
Képtelen vagyok megszólalni. Próbálom megfejteni, mi jár a
fejében. Talán csak gonosz játékot űz velem.
– Ez...
– Ezt akartad, nem?
– Elmehetek? – kérdezem, mikor végre ismét megtalálom a
hangomat.
– Igen. – Felegyenesedik, a könyvespolc elé lép.
Néhány pillanatig követem a lépteit, aztán tekintetem az ölemre
siklik. Ujjaim közé veszem a kulcsot. Felkelek az ágyról, és az ajtó
felé indulok, de megtorpanok. Örülök, hiszen végre szabadulhatok,
de egy különös érzés feszíti belülről a mellkasom. Az agyam tudja,
hogy távoznom kell, élnem kell a kínálkozó lehetőséggel.
Ugyanakkor a testem nem hajlandó az együttműködésre.
– Nyugodt lehetsz, nem foglak feladni a rendőrségnek.
Hátának intézett szavaim hallatán azonnal megfordul. A helyiség
másik végében van, de sötét tekintetét ilyen távolságból is
kíméletlenül az enyémbe fúrja.
– Valóban? – fejét jobbra-balra billenti. – Ezt nehezemre esik
elhinni.
– Csak akartam, hogy tudd.
– Szóval nem fogsz feladni? – kérdezi, miközben lassú léptekkel
közeledni kezd.
Már nem tartok tőle, mégis ösztönösen hátrálok. A testét ölelő ing
gyűrődései egyszerre mozdulnak. Feszültség kúszik a bőröm alá.
Belülről kaparászva próbál kitörni.
– Már értem – hevesen szuszogok –, hogy miért tetted.
Minden szavam igazságtól cseng.
– Szóval megértetted – hümmögi. – Csak ezért fogod megtartani a
titkomat?
 – Victor... – neve halkan csúszik ki a számon.
Elfáradtam az önmagámmal vívott harcban. Hasztalan tagadni.
Hetek óta viaskodom megmagyarázhatatlan érzéseimmel. Minden
erőmmel próbáltam uralni, leginkább elnyomni, de nem tudom. Már
nincs hova mennem. Hátam a kőfalnak ütközik. Még néhány
elnyújtott lépést tesz, utána megáll előttem.
– Tudod, mi lenne velem, ha kiderülne, mit tettem?
Kérdés nélkül felakasztanák.
Már a puszta gondolattól is feszültség szülte csomó nő a
gyomromba.
– Szavamat adom – bal kezem a szívemre helyezem –,
senkinek...
– Szavadat adod? – vág közbe.
Szeme ajkamra siklik. Jobbjával megtámaszkodik a fejem mellett.
Hüvelykujja a fülemhez ér. Arca közel kerül az enyémhez.
Túlságosan is közel. Vággyal teli hullám söpör át a testemen.
– Fejezd be! – nagy levegőt veszek.
– Mit? – ártatlanul pislog.
– Ne nézz rám így!
– Miért? – kérdezi vágytól izzó hangon.
– Kényelmetlenül érzem magam tőle.
Az izgalomtól hevesen mozog a mellkasa. Arcom forrósodik.
Testsúlyom egyik lábamról a másikra helyezem. Igyekszem a
tekintetét elkerülni, miközben kényelmetlenül feszengek. Ujjai az
állam alá siklanak. Jaj ne, most meg mit csinál?
– Van fogalmad róla, mit műveltél velem?
Enyhén ráfog az állkapcsomra. Engedem, hogy arcomat maga
felé fordítsa.
– Az első találkozásunk óta állandóan rád gondolok.
Tekintetünk találkozik, aztán szorosan egymásba kapaszkodik.
Sóvárgás és féktelen vágy csillan sötét szemében. Mintha csak a
saját érzéseim látnám.
– Haldoklóm mióta megismertelek, mert tudom, ha ennek vége,
semmivé leszek.
Nyert, végérvényesen elgyengített. Azt hittem féken tudom tartani,
de időközben észrevétlenül átjárta mindenemet. Végre az agyam is
érzi, amit a szívem rejtegetett. A részem lett.
Szám résnyire nyílik, Victor kihasználva a kínálkozó alkalmat,
ajkát az enyémhez nyomja. Forrón, mohón csókol. Engedek neki.
Hajába túrva közelebb húzom magamhoz. Teste az enyémnek
nyomódik, kiszorítva belőlem az összes levegőt. Ez a vonzalom
teljesen magába szippant.
– Egyvalamit meg kell ígérned... – leheli, mikor egy pillanatra
elszakad tőlem.
Perzselő lehelete cirógatja lüktető bőrömet.
– Mit? – sóhajtom kábult hangon.
– Vissza kell jönnöd hozzám.
– Miért?
– Mert azt akarom! – karcos hangja ellenkezést nem tűr. –
Mellettem kell lenned.
– Akkor is, ha nem kedvellek?
Biztosan nem ezt a reakciót várta, szája mégis pajkos vigyort
formál.
– Nem érdekel – vállát megvonva leheli a szavakat –, minden
percben élvezni akarom az utálatod.
Megremegek a szavak hallatán. Halkan felsóhajtok, lefegyverzett,
tisztában van vele,
– Katherine – arcát a nyakamhoz tolja –, ne hazudj tovább.
Tudom, hogy te is erre vágysz.
– Arra, hogy a tiéd legyek?
Érzem, hogy elmosolyodik.
– Ugyan...már rég az enyém vagy!
Igazsággal teli szavakat duruzsol a fülembe. Hajszálai
csiklandozzák a bőrömet. Végigsimít az arcomon, majd fejével az
ajtó felé biccent.
– Menj!
Minden erejére szüksége lehet, de megteszi. Valóban elenged.
Kábultan, bátortalanul indulok meg a szabadság felé. Eddig azt
hittem, ez az, amire vágyok, de mostanra már tudom, mi is az, amit
igazán akarok.
– Várni fogsz? – fordulok vissza, mielőtt kilépnék.
 – Sajnálatosan türelmetlen ember vagyok – mondja vigyorogva. –
Hamarosan érted megyek.
– Kiadom a parancsot, hogy ne engedjenek be a házba –
reflektálok öntelten.
– Megtennéd?
Mielőtt válaszolnék, leint.
– Tudom, hogy megtennéd.
Vállvonogatva, ártatlanul pislogok.
– Nyugodtan add ki a parancsot, valahogy majd csak megoldom.
Elszántan akar, ez megrémiszt. De ami ennél is rémisztőbb, hogy
én ugyanazt érzem. Nem értem, mi zajlik bennem. Szeretem őt? Ez
lenne a szerelem? De hát gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy szeretem.
Összeférhetetlen érzések csapódnak vadul egymásnak. Egyvalamit
biztosan tudok: vele akarok lenni. Ezt olyan intenzíven és biztosan
érzem, mint még soha semmit, ő az enyém és én az övé. Ennek így
kell lennie. Ez gomolyog bennem megállás nélkül, mikor a kilincset
lenyomva kinyitom az ajtót. Hirtelen fülsiketítő hangot hallok. A
fejemhez akarok kapni, de valami más elvonja a figyelmem.
Fájdalmat érzek. Éles kínt, ami felülkerekedik mindenen. A
mellkasomra lenézve látom, egy sötét folt került a ruhám közepére.
Mi történik? Kezemet a folthoz érintve, égető fájdalom mar belém. A
tenyerem bíborszínben pompázik. Elvesztem az egyensúlyom.
Megbillenek. A sötét folt egyre terebélyesedik. Ujjhegyeimről élénk,
vörös cseppek csordogálnak. Ez vér? Ez az én vérem? Felemelve a
fejem egy férfit látok. Azt, aki az egyik legkedvesebb számomra.
Falfehér, mint akiből kiszállt az élet. Ajkai rémülten remegnek. A
kezében tartott pisztolynak füstöl a csöve. Keze reszket, szeme
vörösleni kezd. Meg akarom kérdezni, mit keres itt. Nagyot nyelek,
próbálok hangot kipréselni magamból, de valamiért nem megy. Egy
láthatatlan erő maga felé von, a földre esem. Beütöm a derekam, a
vállam. Victor hangját hallom. Olyan, akár a vihar. Tombol, mindent
el akar pusztítani maga körül. Percyt a torkánál fogva megragadja,
és a falhoz nyomja. Ő nem ellenkezik, csak engem bámul. Valamit
mond, de már nem értem. Victor fájdalmas ordítása halk
duruzsolássá tompul. A sötétség húz, egyre erősebben ránt maga
felé, minden homályba vész...
 NAPLÓ
Tizenkilencedik bejegyzés

Bolond Voltam. Egy igazi őrült, amiért egy pillanatra azt hittem, boldog lehetek. Megtaláltam
őt, a nőt, akiért érdemes élni. Akit mindenki elé akartam helyezni. Aki megtudta, ki vagyok
és mit tettem. Világossá vált számára a sötét tettek mögé bújtatott nemes szándék Ezért
elengedtem. Nem adott volna fel a rendőrségnek, ezt biztosan tudom. Ő is azt érezte, amit
én. Küzdöttem ellene, mindhiába. Tudtán kívül életet csempészett a napjaimba. Már láttam
a közös jövőnket.
A hétköznapokat, melyekben az őrületbe kergetett volna. Ereztem, hogy minden éjjel
nekem adja a testét. Érte bármit megtettem volna. Elterveztem, hogy beutazom vele a
világot, mindent megadok neki, amit csak tudok. De a mámortól ittasan megfeledkeztem
valamiről. Pedig tudnom kellett volna... Veszélyes játék az érzelmeknek szabad utat
engedni.
Az életben mindennek ára van. Életeket oltottam, s hiába vezérelte jóakarat a kezemet,
bűnös dolgokat cselekedtem. Eljött az elszámolás ideje. A kétely, ami szüntelen felütötte
fejét bennem, talán éppen erre próbált figyelmeztetni. Amikor meghallottam a fegyver
dördülését, már tudtam. Tudtam, mi történt, csak felfogni nem akartam. Eszelős ordítás
rázta meg a helyiséget. Először nem ismertem fel a saját hangomat. A mélyről jövő
fájdalom átformálta, de a mellkasom lángolása emlékeztetett rá, hogy belőlem jön. Soha
nem éreztem még olyan mértékű gyűlöletet, mint akkor. Nem érdemelte meg, mégis el
akartam venni Percy Pitt életét. A bosszú utáni vágy egy pillanat leforgása alatt
hatalmasodott el rajtam.
A mérhetetlen fájdalom hullámként söpört át a testemen. Erősen szorítottam a torkát.
Ereztem, ahogy a levegőnek gátat szabok. Pillanatokra volt attól, hogy megfulladjon. De ez
más volt, mint az eddigiek. A józan eszemre hallgatva megálljt parancsoltam. Elengedtem...
Ő volt az egyetlen, aki nem érdemelte meg, hogy ez legyen a sorsa.
Letérdeltem ahhoz, aki a legfontosabb volt nekem, kétségbeesetten nézett rám. Nem
hívattam orvost, nem rohantam vele kórházba. A golyó a mellkasába repült, esélyem se volt
segíteni rajta. „Nagyon fázom, nagyon fázom, ölelj át.” Szüntelen csak ezt hajtogatta. Arcát
simítva csitítottam. Tudtam, hogy minden egyes kiejtett szó fájdalommal jár.
Kétségbeesetten pislogva tőlem várta a megoldást. De nem tudtam mit tenni. Teste
összeszorult a karjaim között. Éreztem ahogy a lelke belém kapaszkodik. Kínzó
lassúsággal kellett végignéznem, ahogy a halál elveszi tőlem. Erősnek mutattam magam,
nem láthatta rajtam a félelmet. Szemének zöld csillogása lassan fakulni kezdett. Akár egy
ellobbanó gyertya lángja.
A szerelem szép, mindig ezt halljuk, nem igaz? A vele járó fájdalomról már kevesen
beszélnek. Azt hiszem, megértettem, miért. Ha ezt hangoztatnák, senki nem akarna ebbe a
verembe beleesni. Mégis ki szúrna tőrt önként a saját szívébe.?
Az utolsó lélegzetvételének hangjára és az azt követő borzalmas csendre halálom
napjáig emlékezni fogok. Elveszíteni valakit olyan érzés, mintha újra és újra meghalnál. Azt
hiszed, az egész egy rossz álom, amiből fel tudsz majd kelni. De itt hiába várod az ébredést
követő megkönnyebbülést. Csak zuhansz és zuhansz, miközben a fájdalmad szüntelen
erősödik. Üvölthetsz hangosan, szenvedhetsz némán, a lelked mindenképpen darabokra
hullik. A fájdalom kíméletlenül szétszaggat. A kín pedig elevenen felemészt. Térden állva,
zokogva könyöröghetsz enyhülésért, nem fogod megkapni. Csak remélni merem, az idő
múlása segíteni fog rajtam, de az igazság az, hogy meghalt, s vele haltam én, is.
Mostanra biztosan tudom, lesz, aki a soraimat olvasni fogja. Bevallom, nem gondoltam,
hogy éppen te leszel az. De az élet már csak ilyen, teljességgel kiszámíthatatlan. Nem
fogsz megbocsájtani magadnak, tudom, hogy nem. Szeretted őt, akárcsak én. A golyót
nekem szántad, de elhamarkodottan, indulatból cselekedtél.
Keresésemmel ne fáradj, mire ezt olvasod, én már elhagytam Londont. Képtelen vagyok
itt maradni. Ő azt kérne, hogy ne bántsalak, de ha mindennap a közelemben lennél, nem
tudom, meddig bírnám türtőztetni magamat.
Jól tudom, van egy ember, aki dróton rángat. A múltban elkövetett hibád miatt sakkban
tart. Ez az undorító, mocsok fajzat a társadalmunk élén szerepel, pedig mindketten tudjuk,
hol lenne igazán a helye. Utolsó áldozatom ő lesz. Talán vele igazságot szolgáltathatok.
Búcsúzásul adnék egy tanácsot, ne gyere utánam, ne kezdj el keresni. Kerülj el
messzire, hidd el, jobb lesz mindkettőnknek. Mérhetetlen dühöd ellenem akarod majd
fordítani, de én bízom benned. Idővel rájössz majd, mit kell tenned.

Sok szerencsét kívánok neked, Percy!

 PERCY
Napló, első bejegyzés

Új oldal. Egy tiszta lap. Makulátlanul kellene kezdeni, nem a múltban élni, de én ott
ragadtam. A napok hetekké duzzadtak, a hetek pedig hónapokká. Fél év telt el. Már
fakulnia kellene, nem igaz? De nem következik be, hiába várom. Mocskosul hiányzik.
Szeretlek. Istenem mennyire nagyon szeretlek. Tovább kellene lépnem, igaz? Nem tudok,
pedig próbálom. Próbálok nem rád gondolni, igyekszem elterelni a figyelmem, de nem bírok
el ennyi sérüléssel. Ez túl sok! Hogyan kell nélküled élni? Könyörgök, magyarázza el valaki.
Néha hallom a hangodat és látlak. Istenre esküszöm, éjjelente látlak. Ha egy doktor hallaná
ezt, azt mondaná, az elmebaj első jelei, de tévedés. Ilyen az, amikor az elme képtelen
feldolgozni a hiányt. Minden emlék egyetlen kínzó fájdalommá csomósodik össze. A bánat
lassan csontvázzá rágja testemet. Tudod, mi a baj? Én ezt élvezem. Szükségem van rá.
Sót szórok a sebemre, hogy marjon, hogy jobban fájjon. Gyötrődöm minden nap, de ez kell
nekem. Egy ponton a fájdalom elviselhetetlenné válik, ez tartja életben az emléked.
Olyan nagy szükségem lenne rád. Mégis kinek mondjam el, mi történik velem?
Egyáltalán, minek írok ebben a szarba? Gyűlölöm ezt a naplót, gyűlölöm az egész életem.
Annyira dühös vagyok. Valahol muszáj lenne ezt kiadnom. Az utóbbi időben borzalmas,
véres gondolatok kínoznak. Nem ismerek magamra. Olyan, mintha kettéhasadtam volna.
Kezd kicsúszni az irányítás a kezemből. Emlékszem, mikor a Dr. Jekyll és Mr. Hide-ot.
Hazafelé a bennünk lévő kettőségről elmélkedtünk. Általában az egyik dominál, a jó vagy a
rossz. Aki rossz, az úgy érzi, bármit megtehet. De ez nincs így rendjén. Mostanában sokat
gondolkodom ezen…
Jack nincs többé. Turpin tébolydába került. A családjának köszönhető, hogy nem kapott
kötelet. Ugyanakkor biztos vagyok benne, ez még nagyobb büntetés számára, mintha
hurok került volna a nyakára. Hasfelmetsző eltűnésével a város ismét nyugodt. Illetve az
volt… Néhány hónap elteltével minden visszatért a régi kerékvágásba. London ismét
gyilkosságokkal teli, korrupciókkal teli, és a rendőrség megint nem tud mit tenni. Romlott
alvilági teremtményektől hemzseg a város. Nincs ki megfékezze őket, így kedvükre
játszadoznak. Újra szükség lenne rá, de tudom, nem fog visszatérni. Victor elmenekült,
felesleges reménykedni.
 Ugyanakkor megmutatta, hogy a Hasfelmetsző egy olyan név, amit jóra is lehet
használni. Hasfelmetsző álarca épp olyan, mint Dr. Jekyll itala: általa fenevad válhat az
emberből. Bennem nincs semmi különös, átlagember vagyok, olyan aki mellett ha elsétálsz,
pár perccel később az arcát felidézni már nem tudnád. Éppen ezért élhetek a lehetőséggel.
Senki nem gondolná, hogy én vagyok…
Nem, nem szabad erre gondolnom. De az ördögbe is, egyre jobban akarom. Jekyll se
bírt ellenállni, végül engedett a kísértésnek. Különös erő szabadul fel az emberből, ha a
sötétséget hívja segítségül. Londonnak ismét szüksége van a gonoszra, akitől retteghetnek.
A sötét hív magához, érzem, itt az ideje Jack árnyékába lépne.

Vége
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Most, hogy a történet végére értünk, szeretnék köszönetét mondani
azoknak a csodás embereknek, akik hozzájárultak a könyv
megszületéséhez.
Elsőként szeretném megköszönni a páromnak és családomnak,
hogy mindig mellettem állnak, és a végtelenségig támogatnak.
Köszönöm a rengeteg türelmet és tanácsot, amit tőletek kapok.
Hálásan köszönöm a barátnőimnek, akik elolvasták és
véleményezték a regényemet. Sára, Vivi, Anett, Adél és Eszter.
Köszönöm a segítségeteket és tanácsaitokat. Hálás vagyok, hogy az
életem részei vagytok.
Köszönöm a Coverist Stúdiónak (Ádám és Fanni), akik ismételten
egy elképesztő borítót terveztek.
Köszönöm Kovács Attila szerkesztőnek, akinek a javaslatai
nagyban segítették a munkámat.
Hatalmas köszönet illeti Tündét a korrektúráért, Franciskát pedig a
tördelésért. Köszönöm, hogy az alapos munkátokkal ismét szebbé
varázsoltátok a történetem.
És hát persze itt vagy te is, Kedves Olvasó!
Köszönöm neked, hogy átélted velem ezt az utazást. Remélem
élvezted a kalandozást London ködös kis utcáin.
Bízom benne, hogy hamarosan ismét találkozunk.
Megjegyzések

[←1]
Dante Alighieri: Isteni színjáték. Babits Mihály fordítása

[←2]
Máté evangéliuma 7:15. Károli Gáspár fordítása