4-rész

.
(A.K. András.)
.

A megtört csend!
.
.
Gréta otthagyta Mosonmagyaróváron apja és anyja kertészetét. Nem volt
miért maradnia, hiszen minden amiért dolgozott, ami fontos volt neki
meghalt. Meghaltak a szülei, a barátai, ismerősei. Gyuri bácsin se kell már
többé segítenie. Úgy döntött átsétál Ausztriába nagymamájához. Esélyt,
reményt, józan ember nem lát. Mégis valami elindította. A vén Sváb
asszonyt már legalább tíz alkalommal el akarták temetni és sosem halt
meg! Gréta reméli, ez most is így lesz. Még mindig bűntudata van szülei
miatt, de már késő. Ezt feléjük jóvá tenni már képtelen, nem tudja. Talán
a mami még él és akkor valamicskét törleszthet. El is indult már kora
hajnalban, de gyalog. Tura bakancsban és az ehhez illő öltözetben. Volt
nála minden, ami kellett ahhoz, hogy a szabadban is el tudjon tölteni egy
éjszakát, bár ez nem szerepel a tervei közt. A határtól alig nyolc kilométere
van az a kis osztrák falú, ahová igyekezet a zöldhatáron keresztül. Nem
először teszi meg ezt a távot. Messzire elkerülve mindent, egész jó
hangulatban érkezett a kis sváb falú határához. Ott már talált falubélieket
az úton. Nem számított rá, de nagyon is megérintette a dolog. Hiszen
gyerekkora egy részét itt töltötte és majd mindenkit ismert a kis
településen. Az öregeket látva még tartotta magát, de amikor egy helyi
óvoda mellett sétált el, megroppant benne valami. Szaladni, rohanni
kezdet. Elméje vészriadót fújt és már nem figyelt semmire sem,
kétségbeesetten szaladt az életét féltve. Mitől féltette életét? Elméje
becsapta, mozdulni látta a holtakat. Akik öt akarják elfogni, hogy aztán
kizabálhassák belőle az életet! Számítógépes játékai megelevenedtek,
életre keltek tudatában. Igen, csak ott! Mert a valóságban nem mozdult
semmi sem. Nem kergette Grétát senki és semmi. Lélekszakadva rohant
be Nagymamája takarosan rendben tartott portájára. Rontott be mamája
házába, becsapva, kulcsra zárva maga mögött az ajtót. Nagymamája az
asztalnál ült, mindkét kezével arra támaszkodva. Kezében toll, előtte egy
félig megírt levél. Ép Grétinek írt, amikor a halál utolérte őt is. Unokája két
tenyerébe zárta az öreg, ráncokkal teli szabdal, mostanra már kihűlt kezet.
Szívből feltört könnyei áztatták ezt a sok munkától érdes, mégis oly
kecses, általa annyira imádott tenyeret. Ép neki írt levelet, amikor is a halál
elragadta. Most nem tudta azt átverni! A levélben az állt, saját életével kell
foglalkoznia végre. A saját útját járva, mert ő a mami el fog menni és ezt
muszáj előtte kisunokájának elmondania.
„Jányom, menned kell! El kell indulnod! Amilyen gyorsan csak teheted.
Nem kötelességed apád cégénél robotolnod, viszont kötelességet a
család vérvonalát tovább vinned. Valahol, egy férfi rád vár! Valahol van
valaki, akinek kelessz, és aki úgy fogad el, ahogy vagy! Hallgass vén
bolond öreganyádra és indulj el. Az úr angyalai segítenek utadon, csak
figyeld a jeleket és halld az igét! Mert….”
Nem tudta befejezni, de nem is kellett. Mert Gréta megértette mit szeretett
volna mondani neki imádott nagymamája.
– Úgy lesz nagymami. Ahogyan kívántad! Tovább viszem a család
vérvonalát!
A saját rózsa ágyása mellé temette családja utolsó tagját. És elindult.
.
Melinda is elindult édesanyja házából, maga mögött hagyva Rajkát. Kriss
türelmesen és kitartóan lihegett nyakába a kis autó hátsó üléséből.
Bármerre is akart menni gazdája, az zsákutca lett. Amikor is, egy isten
tudja hová vezető igen öreg útra ért, ahol ugyan kerülgetve az úton
veszteglő járműveket, mégis haladni tudott. A Gpsz-e még működött. Most
ép egy mezőn volt a kijelző szerint. Pedig nem, Valahol áttérhetett a
határon, csak nem vette észre ebben a nagy kevergésben. Ezt nem a
Gps-töl tudta, hanem több német feliratú táblát is látott. Amikor is az utat
eltorlaszolta szinte teljesen négy egymásba torlódott kocsi. Még oldalt volt
annyi hely, hogy elvileg egy pici kocsi pont elfért mellette és akkor tovább
tudnak menni. Félt, mert nagyok ki kellett mennie az út szélére és ott már
csak a majd tizenkét méter mély rézsűs partoldal, árok volt. Kiszállt és
megvizsgálta elfér e.
– Nos Kriss, bevállaljuk? Persze, hogy bevállaljuk, igaz? Mert mi ketten
legyőzhetetlenek vagyunk! Te és én, mi a csapat. Most maradj szépen itt
ülve. Ül! Jó kutya. Amíg a gazdi szépen áthajt itt, te maradj nyugton. Jó
picikém?
És a picike farkát lelkesen csóválva ülve maradt. Mellinda be ült a tűzpiros,
harminc éves Honda Jazz-be és óvatosan elhajtott az autók mellett. A
kereke ép csak az út szélén volt, amikor is hangos nyikorgással az
oldalába karcolt egy kisteherautó falatnyit kilógó lökhárítója, amit előtte
nem vett észre. Meli megijedt és beletaposott a fékbe. Ez pont elég volt
ahhoz, hogy a még az út szélén egyensúlyozó kisautó, arról a falatnyi
aszfaltról lecsússzon. Egy kerekével a partoldalra kerülve az lassan
megállt a másik oldalán levegőbe emelkedett hátsó kerékkel. Egy
pillanatra Melinda azt hitte vége, megállt kis autója, ámde ebben a
pillanatban dőlni kezdet, a levegőben lévő kerék emelkedni és előbb az
árokba csúszott, majd felborult. Háromszor is átfordulva tengelyén, egyre
gyorsulva az árok felé bucskázott. Az üvegek sorra robbantak ki a
helyükről. Melinda kétségbeesetten kapaszkodott a kormányba szemeit
szorosan becsukva és sikított. Az árok alján becsapódó jármű, hangos
csattanással állt meg a tetején, rárogyasztva a harmincéves elöregedett
karosszéria lemezét utasára. Melinda fejét erős ütés érte, odanyúlt és
valami meleget érzet tenyerén. Utolsó hang, amit hallott, az Kriss
kétségbe eset vonyítása és az öreg kocsiajtót erőteljesen kaparó farkas
karmai. Majd sötét lett körülötte, Melinda elájult, beszorulva a saját
kocsijába.
.
Zozo még mindig az átalakított Volkswagen bogárban ült, a motort már
lekapcsolta. Amikor is László észrevette őt, kissé zavartan felhúzta
alsógatyáját, pólóját és elindult felé. Zozo nagy levegőt vett, marha
kellemetlen szitu lesz. Jobb előbb túlélni rajta. Kiszállt a homokfutóból és
annak nekidőlve, zsebre dugott kezekkel egyenesen László szemébe
nézve várta az idegent, várta most mi lesz. László látta a homokos
fövenyben a keréknyomokat és azt is, az hol váltott irányt élesen,
felszántva a tengerpart homokját. Amikor a közelébe ért, ő szólította meg
a fiatal Dj-ét.
– Szevasz. Ha jól látom, hatalmas köszönettel tartozom neked.
Zozo bólintott, de még csendben volt. Kissé távolabb a már felöltözködött
Boriska sikkantott fel örömében.
– Ujjé, találtunk valaki! És milyen jóképű fiatal herceg!
– Szerintem ő talált meg minket kislány.
– Szuper! Akkor Lacikám, fel vagy szabadítva kötelezettségeid alól. Majd
a szőke herceg befejezi, amit elkezdtél.
László elnevette magát. Nem mintha kötődött volna Boriskához, de egész
kellemes három hetet tölthetett el vele. Mert bármikor megkaphatta, ha ép
olyanja volt neki, vagy ép Borikának. Akkor Zozo elnevette magát.
– Szerintem dobtak haver!
Laci teli tüdőből röhögni kezdett! Nem is tudta abbahagyni vagy fél percig,
még a könnye is kicsordult.
– Na te szőke herceg, mikor lesz az esküvő?! Úgy látom megkérték a
kezedet! – És újra röhögni kezdett.
– Te figyelj, nem fiatal ez a kis picsa hozzád? – De már Zozo is röhögött,
vágta szitut! Csak Boriska nem értet semmit se az egészből.
– Oh, dehogynem. Van is vele bajom. Negyvenkilenc évesen az ember,
nem igazán szed össze huszonegy éves csajokat! Csak hát elég gyér
mostanában a felhozatal. És bizony Boriska igen rámenős kis csaj.
– Nekem nagyon úgy tűnt te is élvezted. – És megint röhögni kezdtek
mindketten. Boriska semmit sem értett, de kezdett igen mérges lenni.
– Beavatnátok mi az a marha vicces?
– Hát csak az kis angyalom, ép most dobtál a szőke hercegért. – És újra
kitört belőlük a hahotázás. Zozonak még a könnye is kicsordult, annyira
rázta a röhögés.
– Mond már meg a csajodnak, hogy én a férfiakat szeretem. És momentán
te vagy itt az egyetlen pasi, akinek farka van és használja is.
Zozo és László már annyira röhögtek, hogy amit beszéltek abból Boriska
semmit sem értet!
– Nem a csajom jó, Szőke herceg. Csak a fajfenntartást gyakoroltuk
intenzíven.
– Mit mond? Laci! Mondjátok már!
– Tapasztalt diszkósként megsúgom neked, átbaszott a kis csaj a
palánkon, de rendesen. Szerintem nincs még tizenhét se! Te kis cukros
bácsi!
– Sejtettem valami nem klappol, de ez már legyen a szőke herceg gondja!
– Tessék nekem is elmondani min röhögtök! Rajtam?! – Borika kezdet
igazán mérges lenni!
Megint újult erővel robbant ki a röhögés köztük. Akkor Zozo kezdte,
miközben törölgette kicsordult könnyeit.
– Megmutathatom neki?
– Ha téged nem zavar, én állok elébe!
– Ne haragudj, nem szoktam csak úgy idegenekkel smárolni, de ez akkora
poén, hogy nem hagyhatom ki!
És odalépet Lacihoz, hozzásimult ágyékához nyomva a sajátját és szájon
csókolta úgy istenigazából szenvedélyesen. Miközben Laci fenekét
megmarkolta egyik kezével, bal combját felemelve tette szabaddá magát.
Laci kezei sem maradtak tétlenek Zozo pólója alatt. Borika teljesen
ledöbbent!
– Hát mégis buzi vagy! Basszus! Egy homokossal feküdtem le! Ez
erőszak!
Akkor Zozo megszánta a kiakadt lány, és odaszólt neki.
– Nyugodj le kisanyám! A szőke herceged valójában szőke hercegnő,
immáron huszonnégy éve!
Akkor Laci és Zozo elengedték egymást. Megint kitört belőlük a hahota.
Boriska dúlt fúlt mérgében, de közelebb jött. És igen, a rövidre vágott fiús
frizura, a rendkívül vékony, de annál magasabb és izmosabb testen két
nem túl nagy, de nagyon is valódi cici ágaskodott igen feszesen.
Mellbimbói majd átbökték pólóját. Akkor ráripakodott Lacira!
– Te gerjedsz erre a gebére?
– Miért ne gerjednék, elvégre szingli vagyok, vagy nem?
És újra kitört belőlük a röhögés.
.
Lao Ching Khaa, a királykobra halászhajó kapitánya nem igazán szokott
kétségbe esni. Most mégis kilátástalannak látta saját helyzetét miután
felfogta, egy tizenegy éves kislányon múlik élete. Munbatán! A legénysége
nem más, mint szülei és a bátya, annak felesége és egyéves gyermekük.
Csak ő és édes bátya kisfia maradt életben. Igazából nem tudja mi történt.
A vészadást hallotta, válaszolni is akart rá, mikor is holtan estek össze
szülei, testvére és felesége. igazából a baleset is ezután történt. Ép
próbálta éleszteni bátyját, mikor beléjük rohant egy elszabadult
vitorláshajó. Az már elsüllyedt, végig hasította a halászhajócsavarja az
oldalát, ezzel mozgásképtelenné téve a hajót, letörve a kormánylapátot.
azóta a nyomószivattyú, folyamatosan dolgozik. Igazából anélkül már ez
a teknő is elsüllyedt volna. Ching küzd az elkerülhetetlennel. nem magát
félti, hiszen tapasztalt tengerészként ő ki tud úszni. Akkor is, ha az egy
hétig fog tartani. De mit kezd bátya kisfiával? Az egyetlen élő rokona
maradt! Édesanyja magyar, egy szeged melletti kis faluból származik.
Onnan ment férjhez egy kínai származású kereskedőhöz, apukájához
harminc éve. Egy ideig Magyarországon próbálkoztak, majd kimentek
Spanyolországba, hogy a földközi tengeren halásszanak. Apjának
mostanra egész flottája lett, és a Királykobrának Lao Ching, ahogy
anyukája szólítja, Marika lett a kapitánya két éve. Minden évben egyszer
a család együtt hajózik ki édesanyja születésnapján, hagyományt
teremtve ezzel. Ami a mai napra esett. Marika valójában gyerekkora óta
halászik. Így senkit sem lepett meg, hogy egy huszonhárom éves szingli
lány kapitányi rangba lépet. Magára hagyhatná egyéves unokaöcsét, hogy
életét mentse. Ez nem opció! Az anyja harcos nő, és őt is harcosként
nevelte. És a család szent!
– Munbata, kicsim. Ne haragudj, kicsit feszült vagyok. Nem akartalak
megijeszteni. Vége.
– Ennél jobban nem tudnál megijeszteni. Az előbb vadkutyák támadtak
meg. Ez egyiket lelőttem, de a másik kettő még itt van. Nagyon félek!
Vége.
– Most hol vagy? Van bárki a közeledben akitől tudnál segítséget kérni?
Vége.
– Mindenki meghalt, nincs senki sem. Egy motoros hajón vagyok és
nagyon nagy. Az van ráírva partiőrség. Vége.
– A vadkutyák elől mentél oda? Vége.
– Nem. Halottam a rádiót recsegni. Majd a hangodat is. Ezért jöttem ide.
Nem tudom a nevedet kimondani. Nagyon furcsa. Vége.
– Minden rendben Munbata. Nagyon jól beszélsz angolul. Ne félj,
próbáljunk egymásnak segíteni. Szólíthatsz Marikának is ha azt
egyszerűbb kimondanod. Vége.
Marika sejti, nincs más lehetősége. Ha a kikötőben mindenki halott, akkor
nagy a baj! A kislány sztoriját alátámassza, hogy a partiőrség hajójára
semmilyen civil nem mehet fel, semmilyen indokkal. Viszont a kislány arról
a rádióról beszél. Ha valóban megtámadták a kikötő vadkutyái, akkor csak
idő kérdése mikor támadják meg újra. Nagyon úgy tűnik, egymásra
vannak utalva.
– Magyar vagy? Vége. – Kérdezte Munbata meglepődve, ezúttal
magyarul. Marikát mennyire meglepte kérdésével és azzal, hogy
anyanyelvén válaszolt. Igy ő is magyarul válaszolt neki.
– Igen, magyar vagyok. Apukám kínai, anyukám szeged mellől származik
egy kis faluból. Vége.
– Tényleg hajós kapitány vagy? Vége
– Igen. Mond csak Munbata, lát ott egy nagy pultot, tele mindenféle
kapcsolóval, karokkal és műszerekkel? Vége.
– Igen, itt van előttem. Egy sörösrekeszen állva érem fel, igy tudok veled
is beszélni. Van benne egy kulcscsomó. Vége.
– Szuper. Értem jöhetnél és akkor együtt ki találhatnánk mit is lehetne
csinálni azokkal a vadkutyákkal. Vége.
– Én autót és kis repülőt tudok vezetni, de hajót nem. Arra anyuék nem
tanítottak meg. Vége.
– Tudsz repülőt vezetni?! Vége
– Persze. Miért te nem? Anyu azt mondta, ez Afrikában kell. Vége.
– Anyukád nagyon okos nő lehet. Egy hajót sokkal könnyebb vezetni, mint
autót vagy kis repülőgépet. Segítek neked rádión. Vége
– Jó. Megpróbálom. Vége
Marika ledöbbent. Egy tizenegy éves kislány tud repülőgépet vezetni.
Beszarás! Igaz, ő már hatévesen egyedül navigálta a vezérhajót halászat
közben.
– Na figyelj! Először is, a mólóról el kell oldoznod a hajót, de ugy, hogy a
hajót nem hagyhatod el. Mondom, hogyan csináld.
.
.
.
folyt. köv…