Breuer Domokos 12/D 2023.03.16.

Győrffy Ákos: Át - Elemzés

A különböző beavatási ceremóniák évezredek óta foglalkoztatják az emberiséget.

Vannak vallási beavatások, mint a megkeresztelkedés, beavatások bizonyos közösségekbe,
vagy akár gondoljuk csak az iskolai gólyabálokra, amelyek szintén ilyen célú események.
Győrffy Ákos Novellája is egy ehhez kapcsolódó történetet mesél el, azonban ebben az
írásban a beavatás folyamata egy sokkal kevésbé megszokott módon történik meg.
Az elbeszélés témája nem konkrétan meghatározható. A történet két barátról szól, akik
egy este úgy döntenek, hogy átússzák a Dunát. Ez alapján arra lehet következtetni, hogy ez
egy anekdotikus novella lehet, mivel egy szokatlan eseményt mutat be, nem részletesen
kibontott karakterekkel. Azonban a szövegben fontos szerepet kap a főhős belső, lélekben
megtett útja is, gondoljunk a Duna átúszás beavatás szerű leírására. A történet eseményei
túlmutatnak önmagukon, és az értelmezés síkját sokszor áthelyezik lélektani folyamatokra.
Ennek következtében a novella téma szempontjából egyszerre anekdotikus és lélektani
jellemzőket is hordoz magán.
Fontos megvizsgálni a történet elbeszélőjének személyét. A cselekményt a mű
főhősének szemszögéből ismerjük meg, ebből kifolyólag az elbeszélés módja erősen
szubjektív. Sokszor ejt megjegyzéseket a történet közben: „Efféle gesztusokat viszonylag
ritkán tesznek ötven körüli csaposnők.”, és vannak teljes bekezdések, amelyek monológ-szerű
leírások, vélemény kifejtések: „A folyópart ember számára soha nem volt kérdés, hogy a
Duna élőlény. (...) Mert nincs jelentősége semminek, ami nem Duna.”
Az elbeszélő egyes szám első személyű művolta emellett megkérdőjelezhetővé teszi, hogy az
elbeszélő mindent-tudó vagy korlátozott tudású. Egyrészt így főhős saját gondolatait,
érzelmeit és múltját természetesen tisztán megismerhetjük az írásban: „Amikor még nem
ismertem az ember nyelvét, a Duna nyelvét beszéltem.” Azonban a barátjának, Tamásnak az
érzelmeibe és gondolataiba egyáltalán nem kapunk betekintést.
Az elbeszéléssel kapcsolatban, fontos megemlíteni, hogy gyakran vannak a szövegben
előrevetítések: „Úgy érzi, minket most nem szabad elküldenie.” Ezek még inkább
nyomatékosítják az olvasóban, hogy valami nagy jelentőségű dolog fog történni a
következőkben.
A szöveg stílusa modern, több szleng szó, napjaink béli szófordulat is előfordul benne:
„Mi a faszt képzelünk mi, köcsög drogosok.” Ebből is következtethetünk arra, hogy a novella
története napjainkban játszódhat.
Érdemes megvizsgálni a történet időszerkezetét. A szöveg novellákra jellemző módon,
in medias res belekezd a történetbe és azonnal elhelyezi az olvasót egy folyó partján. Itt még
nem tudjuk, hogy a Dunáról van szó. Az egész novella egy nagyon rövid időintervallumot,
nagyjából egy fél napot ölel fel.
A történet elbeszélésben keverednek az időszerkezetek. Az első bekezdés megteremti a
novella alaphangulatát, viszont már előrevetíti az eseményeket: „Azért az alsógatyát ne
vegyük le.” Ezután a történet egy ideig retrospektív módon meséli el, hogy hogyan kerültek a
szereplők ebbe a helyzetbe, mindaddig, amíg el nem jutunk ahhoz az időponthoz, ahol a
novella elején jártunk. Ezt követően az elbeszélés lineáris módon folytatódik. Azonban a
történet menetét kétszer megszakítja egy monológ-szerű leírás, mintha a főhős felvilágosítaná
az olvasót az „itteni világ” szabályairól és értékeiről.
Az előadásmód erősen szaggatott, például a helyszínek közti váltások teljesen kimaradnak, a
szöveg csak történet szempontjából fontos eseményeket tárja elénk.
A novella központi eleme, a Duna átúszása. Az elbeszélő első monológjaiból
megismerjük azonban azt, hogy a folyó maga, valami önmagán túlmutató, hatalmas
jelentőséggel bíró képződmény: „Mert nincsen jelentősége semminek, ami nem Duna.” A
szerepe már-már valamilyen misztikus képződményhez hasonlítható. Így a folyó egyfajta

1
Breuer Domokos 12/D 2023.03.16.

beavatási határhoz hasonlító lesz. A második leíró részben pedig az elbeszélő kifejti azt, hogy:
„Beavatás nélkül az ember megmarad szellemileg kiskorúnak.” és hogy ezen beavatás
számára, és minden más környékbélinek, a Duna átúszása.
Az emberi elme gátlásai, az alkohol hatására lerombolódnak, emiatt is van az, hogy
ittas állapotban merészebbek vagyunk, részben ez is hozzátehetett ahhoz, hogy a főhős és
barátja éppen ezen a napon, egy presszóban, bizonyára több ital után úgy döntött, hogy ennek
a hatalmas jelentőségű eseménynek most kell megtörténnie.
Győrffy Ákos írásában, egy nagyon izgalmas lélektani folyamatnak lehetünk
szemtanúi, ahogy a szereplők átesnek ezen a beavatási folyamaton. Ez az egyik
leghosszabban kifejtett szakasza a történetnek.
A főszereplő már az első pillanattól, ahogy beleugrott a vízbe, mintha megvilágosodott volna:
„A hideg víztől azonnal tökéletesen kijózanodtam, a látásom elképesztően megélesedett.” Ez a
része a beavatásnak egyfajta önmegértésként értelmezhető: „Megélesedett a látásom befelé és
kifelé egyaránt.” Ezt követi egy újjászületési folyamat: „Mintha egy hatalmas anyaméhbe
fordulnék be éppen a szülőcsatornába.” A beavatásoknak gyakori eleme az „eddigi én” halála,
és az új, „megvilágosodott én” születése. Lényegében ezt a folyamatot olvashatjuk ezen
szakaszban: „Mintha a halálon át vezetne az út.” A főszereplő beavatása végén teljesen új
szemléletmódot kap: „Hol vagyok. Eddig nem itt éltem.” Lényegében ebben a pontban, mintha
egy időre már eggyé válna a folyóval. Ez a csúcspontja a beavatásának.
Ebben a szakaszban kulcsfontosságú jelenet, amikor a főhős meghallja barátja ordítását, ez a
részlet segít a novella értelmezésében, de csak a történet előrehaladtával kapunk választ ennek
az okára.
Az szöveg másik fontos jelenete, a partra hordott holttest megtalálása. Egy férfi testét
láthatjuk, azonban arcát eltakarja haja, így nem tudjuk biztosan, hogy ki az, és ez a történet
során nem is fog kiderülni, mivel lényegtelen. Ami viszont fontos az az, hogy a holttestre
mindenki azt hiszi, hogy Tamás, főhősünk barátja. Az elbeszélő az egyetlen, aki úgy gondolja,
hogy: „Tamás nem lehetet halott.”
Nem is volt halott, legalábbis nem hagyományos értelemben véve, ez ki is derül a történet
végéből: „körülbelül egy fél napig volt halott a felesége számára.”
Azonban a halált nem lehet csak testi elmúlásként felfogni, a belső én elmúlása, szintén egy
fajta halál. Ez az, ami megtörtént Tamással, ez volt az a pillanat, amikor főhősünk meghallotta
ordítását, Tamás régi én-je elmúlt a beavatás során. Újjászületett, és régi önmaga elpusztult.
Ezért nem láttuk a holttest arcát, mivel az teljesen jelentéktelen, csupán Tamás régi lelki énjét
szimbolizálta.
Győrffy Ákos novellája azon kevés novella közé tartozik, ahol a cím, jelen esetben az
alcím, az, ami segíti a történet megértését: „Kettős Tamásnak.” A történetben meghalt eme
kettősség egyik része, és a beavatás után, felszínre kerülhet a másik, világot értő,
megvilágosodott, felnőtt, valódi énje.
Az elbeszélő a novella végén megfogalmazza a „tanulságot”: „A beavatás hasonló a
halálhoz, a halált játssza el.” Így az olvasó a novella elolvasásának végére megérti azt, hogy
miért is történt mindez.
A mű elolvasása mindenképpen gondolkodásra ösztönzi az embert. Én átestem-e már
a saját beavatásomon? Ha igen, mi volt az? Mikor történt? A Novella segít egy újfajta
magyarázatot, vagy legalább egy új elgondolást adni az emberi lét izgalmas, nagy jelentőségű
eseményeire, mint például a felnőtté válás.