MATTHEW QUIRK

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2023
Írta: Matthew Quirk
A mű eredeti címe: The Night Agent
Copyright © Rough Draft, Inc. 2019
All rights reserved.

Fordította: Kádár Pál

A szöveget gondozta: Kovács Kitti

A művet eredetileg kiadta:

William Morrow An Imprint of HarperCollinsPublishers

Cover © Netflix 2023. Used with permission.

Ez a könyv egy kitalált történet. A nevek, a szereplők, a helyszínek

és az események a szerző képzeletének szüleményei.
Valós eseményekkel, helyekkel és élő vagy elhunyt személyekkel
való egybeesés pusztán csak a véletlen műve.

ISSN 2062-3100
EPUB ISBN 978-963-597-527-3
MOBI ISBN 978-963-597-528-0

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2023-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Széll Kati, Gera Zsuzsa

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes
mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.
Peternek
Peter Sutherland tengerészkék öltönyben, fehér ingben és
csillogósra fényesített félcipőben osont a fák között. A
szabványos FBI-kinézet. A szervezet, melynek szabályait oly
régóta betűre betartja. A tökéletesen megrajzolt négyzet.
A kezében tartott fejsze viszont új volt, akárcsak a
kölcsönvett, sorozatszám nélküli pisztoly az oldalán.
Zúzódások és vágások tarkították a nyakát. Huszonnégy órája
nem aludt.
A fejsze valódi szépség volt, acél feje úgy villogott a
kilencvencentis kőrisfa nyélen, mint egy borotvapenge.
A vörös téglából épült villa felé sétált, és közben folyamatosan
az épületet figyelte. Peter tudta, hogyan kell nyom nélkül
besurranni valakinek a házába. Elvégre ez a munkája.
Megfigyelés. Nyomkövetés. Figyelni anélkül, hogy észrevennék.
De a bujkálásnak vége. A puha pázsiton lépkedve az épület
hátsó része felé haladt.
Hűvös volt, mégis izzott az arca. Szívdobogása úgy zúgott a
fülében, mint a sziklákat ostromló hullámok. Örült neki, örült a
gerincét elöntő adrenalinnak. Kettesével vette a lépcsőfokokat,
ahogy felszökkent a hátsó verandára.
A házat minden bizonnyal riasztórendszer védi, de ez sem
érdekelte. Hadd jöjjenek. Mindenki. Rendőrök. Titkosszolgálat.
A hírszerző ügynököknek álcázott hidegvérű bérgyilkosok.
Peter mindig nagyon figyelt a szabályok betartására. Muszáj
volt neki. Az apja elárulta az országot. A gyanakvás egész
életében ott settenkedett mögötte. Nem számított, hogy ő nem
követett el semmit, nem menekülhetett előle. Most pedig őt is
árulónak bélyegezték.
Nem tört meg a lendülete, amikor lefelé fordította a csuklóját,
hagyta, hogy a fejsze nyele végigcsússzon az ujjai között, majd
megragadta a végét. Jobb keze fölött a ballal is rámarkolt a
fejsze nyelére, majd hátralendítette a feje fölött. A fejsze feje
majdnem elérte a gerincét. Aztán testének minden izmát
megfeszítve előrelendítette a szerszámot.
Tizennégy évnyi düh tört felszínre. Az, hogy tizennégy évig
játszott köpönyegforgató szabályok szerint, a harag, mert végig
kellett néznie, ahogyan gyámoltalanok haltak meg a hatalmon
lévők keze által – ez mind benne volt abban, ahogy
meglendítette a fejszét. Elég volt ebből a jó cserkészes
szarságból.
A penge végighasította a levegőt. A szélénél találta el az ajtót,
és úgy zúzta szét, mint egy faltörő kos. A zár és a kilincs
darabokban repült szét.
Berúgta az ajtót. Egy kamera nézett farkasszemet vele.
Tökéletes. Azt akarta, hogy lássák. Hadd fújjanak riadót a
Fehér Házban.
Felcsörtetett a lépcsőn, hogy megkeresse a széfet.
 Az árulók ártatlanokat gyilkoltak meg, háborút indítottak a
saját országuk ellen, államcsínyt készítettek elő. Nemsokára
övék lesz az irányítás. Nemsokára még többen halnak majd
meg, ha nem tesz valamit. Lehet, hogy az életével fizet majd.
Ezzel is tisztában volt.
Akárcsak azzal, hogy talán meg kell itt ölnie valakit. Előző
nap ez még elképzelhetetlennek tűnt, de soha nem hitte volna,
hogy ilyen mértékű árulással találja szemben magát. Hogy
ennyire dühös lesz majd. Már nem tudta, hogy kicsoda
valójában, azt viszont tudta, hogy mit kell tennie. Ez csak egy
módon érhet véget. A fegyver csövébe kell néznie.
 1

Hat nappal korábban

Peter félcipője a szekrény előtt állt. Frissen vasalt ing és

tengerészkék öltöny lógott az ajtóról. Megszólalt az ébresztője.
Délután öt óra volt.
Kikelt az ágyból, felhúzta a redőnyt, majd kisimította a
lepedőt és a takarót. Gondosan betűrte mind a négy sarkukat.
A nap alacsonyan lógott az égen, lassan eltűnt a Nemzeti
Katedrálist övező épületek és fák mögött. Közeledett az éjszaka,
de az ő napja csak most kezdődött. A Szövetségi
Nyomozóirodánál dolgozott, és bizonyos események hatására,
melyekkel még ő maga sem volt teljesen tisztában, a Fehér
Házba osztották be. Tizenkét órás éjszakai műszakot kapott a
Válságteremben, este héttől reggel hétig.
Dióhéjban az volt a feladata, hogy egész éjjel a vészhelyzeti
vonal mellett üljön egy olyan hívást várva, mely talán sosem fut
be.
A busz a Lafayette térig vitte, onnan délnek indult. A lemenő
nap vörösre festette a Fehér Házat.
Átment a G utcára, majd benézett a Foggy Bottomban lévő
Tonic nevű bárba. Egy kollégáját, Briant kereste, aki szintén a
nyugati szárnyban dolgozik. Brian azt mondta neki, hogy
ugorjon be munka előtt.
A bár hátsó fala előtt sétált el, ahonnan az egész helyiséget jól
belátta. Azon kapta magát, hogy a vendégeket figyeli.
Feljegyezte magában a magasságukat, megkülönböztető
jegyeiket és szokatlan viselkedésüket. Mindent megfigyelt.
Sosem tudta levetkőzni régi szokásait. Évekig az volt a
munkája, hogy megfigyeljen másokat. Megfigyelési
specialistaként kezdett az FBI-nál, akiket az ügynökségen belül
csak G-nek becéztek.
Elhaladt a tömeg mellett. Peter kilógott közülük majd
kétméteres magasságával, és sportos száz kilójával, de szerette
kerülni a feltűnést. Tudta, hogyan mozogjon anélkül, hogy
magára vonná a figyelmet.
Meglátta Briant, aki odaintett neki.
– Kérsz egy sört?
– Kösz – felelte. – De most megyek be. Csak be akartam nézni.
– Még mindig az éjszakákat viszed?
Peter úgy tett, mint aki állva alszik, majd felriadva kinyitotta
a szemét.
– Bocs, mi?
Brian felnevetett, majd beleivott a sörébe. Jól szabott, divatos,
a fizetéséhez képest drága öltönyt viselt. Laza connecticuti srác,
aki a nemzetbiztonsági tanácsadói irodában dolgozik heti pár
napot. Többször is kosaraztak már együtt. Briannek van egy
olyan szokása, hogy az újonnan megismert emberek nevét
odabiggyeszti minden mondata végére – „És hova jártál suliba,
Peter?” –, amit Peter annak jeléül vett, hogy Brian megrögzött
kapcsolatépítőként mentális telefonkönyvében rögzíti a
neveket.
Peter felismerte a Brian mellett álló férfit. Egy kerti partin
találkoztak nyáron. Az igazgató irodájában dolgozik.
– Szevasz, Theo! – köszönt oda neki Peter, és kezet rázott vele.
– Na, rajta – mondta Brian Theónak, aki óvatosan
körbepillantott a bárban.
– Na, mi az? – kérdezte Peter.
– Theo látta az áthelyezési és előléptetési listákat.
Az irodai dolgozók kedvenc pletykatémája.
– Akarod tudni, hogy rajta vagy-e valamelyiken? – kérdezte
Brian vigyorogva.
– Persze – felelte Peter, de amikor Theo odahajolt hozzá,
felemelte a kezét. – De ne mondd el!
– Hogy mi?
– Úgyis hamarosan megtudom.
– Nem akarod tudni?
– Nem gáz. Várok.
Theo kihúzta magát, a titkoktól terhes levegő szertefoszlott
körülöttük.
– Nem nagy ügy – mondta Theo most már szabadkozva. És
nem is volt az. A főnökök gyakran ejtettek el célzásokat, a
fizetésemeléseket és áthelyezéseket pedig mindig időben
kommunikálták.
 – Nem akarok gondot okozni neked – mondta Peter. – Semmi
baj. Csak nem akarom tudni.
– Most azt akarod kihozni ebből, hogy én járok tilosban? Pont
te?
Peter kínosan ügyelt arra, hogy még a szabályszegés gyanúja
se vetüljön rá. Őt is figyelik. Egész életében figyelték. Várják,
hogy mikor hibázik. Talán pont ezért illett hozzá a megfigyelés
és az ellenfelderítés.
Mindig ügyelt arra, hogy ne szegje meg a szabályokat. Abban
reménykedett, hogy így talán lemoshatja magáról apja
bűneinek szégyenfoltját. Talán maga mögött hagyhatja azt, hogy
ki volt ő.
– Nem – mondta Peter higgadtan. – Csak hagyjatok ki ebből.
Theo rondán felnevetett.
– Úgy teszel, mintha egyenes lennél, pedig mindenki tudja… –
Félrenézett.
– Mit tudnak?
Theo úgy pásztázta a bár bal oldalát, mintha egy jobb
beszélgetőpartnert keresett volna. Motyogott valamit, de Peter
csak az apád és a kém szavakat tudta kivenni.
Peter közelebb lépett Theóhoz, és a szemébe nézett.
– Szeretnél mondani valamit?
Theo kidüllesztette a mellkasát, és némán bámult vissza rá.
Mindenki őket nézte.
– Igazán nem bánom. Hallottam már elégszer – folytatta
Peter. Egész életében ezzel a szarsággal küzdött. A legjobb
beleállni a dologba. Meg kell mutatni, hogy nincsen semmi
rejtegetnivalója.
Kellemes bizsergés járta át Peter testét. Olyasmi, ami annak
idején a nagy meccsek előtt, vagy amikor a megfigyelt
célszemély megpróbálta lerázni. Hónapok óta egy íróasztal
mögött senyvedett. Vágyott egy kis akcióra.
Végighúzta a hüvelykujját a középső ujja ívén, majd
keményen megnyomta a bütykénél. Magához ölelte az éles
fájdalom. Régi szokása ez, így szakítja ki magát a pillanat
hevéből. Nyugi, Sutherland, nyugi! Két mély lélegzetet vett, majd
elmosolyodott.
Ettől mintha megijedt volna Theo, csóválni kezdte a fejét, és
szó nélkül eloldalgott.
Brian grimaszt vágott.
– Ne haragudj.
– Ne is törődj vele – mondta Peter. A többi vendég újra
beszélgetni kezdett körülöttük. – Amúgy is mennem kell.
– Biztos nem kérsz semmit? Egy kávét?
– Nem, kösz.
Peter az ajtó felé fordult, Brian pedig felemelte a poharát.
– Egy igaz ember Washingtonban.
– Tudom, tudom – mosolygott Peter. – Rácsesztem.
 2

Ez az este is ugyanúgy kezdődött a Válságteremben, mint

mindegyik. Peter belépett a nyugati szárnyba, a szolgálatban
lévő titkosszolgálatos pedig leellenőrizte a belépőkártyáját.
– Hogy megy a dobás mostanában, Medve? – Ez Peter
beceneve, ami még az egyetemi kosarazás alatt ragadt rá.
– Kicsit berozsdásodtam. Gyakrabban kellene játszanom.
– Még mindig a pincében rostokolsz?
– Bizony.
Kuncogott egyet. Úgy tűnt, hogy az őr még mindig nagyon
mulatságosnak találta, hogy egy ilyen hatalmas embert egy
ilyen kicsi helyiségbe nyomorítottak.
– Milyen magas a plafon ott? Kettőharminc? Kettőhúsz?
– Minden éjjel egyre alacsonyabb – mondta Peter, majd
barátságosan megkocogtatta az asztalt, és elindult a folyosón.
Peter mellett elviharzott a főnöke, James Hawkins. A
telefonján olvasott valamit. Hawkins magas rangú tanácsadó,
az FBI nemzetbiztonsági osztályának veteránja, most pedig az
elnök házon belüli kém- és terrorelhárítója. Úgy tűnt, hogy
észrevette Petert, bár ezt csak annyival jelezte, hogy összehúzta
kissé a szemöldökét.
 Hawkins nagy termetű férfi, rövid, fekete haja már
kopaszodásnak indult, szakállát gondosan formára igazította.
Most, hogy Peter a Fehér Házban, az elnökhöz közel
dolgozott, észrevette, hogy az emberek sokkal jobban figyelnek
rá, és látja az arcukon átsuhanó felismerést, amikor rájönnek,
hogy ki is ő.
Hawkins már a botránya előtt is ismerte Peter apját, és az
sem segített, hogy Peter ennyire hasonlított rá.
Hawkins – elvált, vallását nem gyakorló katolikus és
munkamániás – általában fekete ködként suhant át az épületen.
Ha köszönt is a beosztottjainak, az nem volt több egy
fejbiccentésnél és egy rövid hellónál, amit olyan hang
kíséretében mondott ki, mintha egy sérült végtagját mozgatta
volna meg. Talán ezt teszi az emberrel, ha egész életében
szigorúan titkos ügyeken dolgozik, és túl sok titkot cipel. De
Peterrel különösen hűvös volt.
Voltak olyan pillanatok, amikor Petert is elfogta a gyanú,
ilyenkor úgy érezte magát, mint egy csaló, egy belső fenyegetés,
akinek valahogy sikerült befúrnia magát a kormány szívébe.
De Peter ma este nem engedte, hogy Hawkins a bajkeverőt
lássa benne. Megállt a folyosó végi ablaknál, kinézett a
Rózsakertre, és a Fehér Ház villájának világító ablakaira. Ezért
volt ilyen sokáig ennyire óvatos. Kivívott magának itt egy
helyet, és rábízták a nemzet legféltetteb titkait.
Szerette ezeket a csendes esti és hajnali órákat, amikor a
politikai személyzet nagy része már hazament. Az asztalok
üresen álltak, a telefonok némák maradtak, a folyosókon senki
sem trappolt végig. Ezekben a pillanatokban a Fehér Ház már
nem a krízisek és partizánharcok színtere volt. Peter ilyenkor
nem érzett mást, csak az épület történelmét és ünnepélyességét.
Kék jelvényével bárhova bejuthatott, és éjszakánként néha
bejárta a Fehér Házat. Élvezte, hogy egyedül volt az épületben.
Bár majdnem egy éve dolgozott itt, és bár már testközelből
ismerte a politikai világ áldozatait és árulásait – kevesen
ismerték ezeket a dolgokat nála jobban –, még mindig ámulattal
töltötte el a gondolat, hogy van itt egy asztala, és ha igen kicsike
is, mégis szerepe van az itt folyó dolgokban.
Egyszer az apjában is ennyire bíztak itt, amikor pedig
elveszítette ezt a bizalmat, abba belehalt.
– Szarul fest, Sutherland. – Diane Farr, a kabinetfőnök fordult
be az egyik sarkon mögötte, egy bögrével a kezében. – Csak
azért, mert a pincébe száműztem, nem kell belepusztulnia, jó?
– Értettem.
Szokatlan, hogy valaki csak így cseverésszen a
kabinetfőnökkel, de Peter munkájával kapcsolatban minden
elég szokatlan, elvégre is egy olyan vészhelyzeti vonalat figyel,
mely egyenesen Farrhoz és Hawkinshoz kapcsol, és amiről csak
ők tudnak. Farr vette fel Petert ide, behozta a Fehér Házba, és
esélyt adott neki, hogy bizonyítson.
Farr fáradhatatlanul, heti hét napot dolgozott, éles nyelvű és
könyörtelen nő, kicsit azokra a mogorva főszerkesztőkre
emlékeztetett a harmincas években készült filmekből.
Gyönyörű, fekete haja az álláig ért, szeme zöld volt, bőre
világos, csupán egy árnyalatnyi barnasággal.
A Fehér Ház vezetését mazochistáknak találták ki – a
kabinetfőnökök gyakran agyvérzés vagy szívroham miatt
hagyták el a nyugati szárnyat –, de nagyon úgy tűnt, hogy Farr
mosolyogva túléli a dolgot, mintha csak páholyból nézné az itt
folyó drámát. Hol a magánszektorban dolgozott, hol az
államiban, és sohasem ment férjhez. Amikor csak kedve
tartotta, átruccant New Yorkba kicsit kiengedni a gőzt az ottani
kapcsolataival.
– Alszik rendesen? – kérdezte, és egy kicsit közelebb hajolt
Peterhöz, hogy megvizsgálja a szeme alatti karikákat.
– Mikor hogy.
– Mikor is ültettük le ahhoz az asztalhoz?
– Úgy tíz hónapja. – Peter Farr bögréjére nézett. A feketekávé
gőze füstként tekergett. Úgy tűnik, hosszú éjszakát tervez. – Bár
nem tudom, minek kellek ide őrszemnek, ha sosem megy haza.
– Már csak pár óra. – Farr elmosolyodott, és megfordult, hogy
a dolgára induljon.
Peter a lépcsőn ment le a földszintre. A mahagóniajtón lévő
táblán ott állt, hogy Fehér Ház Válságterem – Belépés csak
engedéllyel.
Peter hátrahúzta a vállát, és kihúzta magát. Bár egy életen át
óvatos volt, soha sehol nem volt ennyire résen, mint ebben a
helyiségben, Amerika titkainak szentélyében. Itt másképpen
viselkedett, mert neki is megvoltak a saját titkai, azok a
különleges parancsok, melyeket csak két felettese, Hawkins és
Farr ismert, titkok, melyeket ő maga sem értett teljesen: miért is
kellett neki itt őrködnie, és mégis kinek a hívását várták, hogy
egész álló éjjel itt kellett rostokolnia.
Lehúzta a belépőkártyáját, és belépett.
 3

Egyenesen előtte, hosszú asztalaik és tripla monitorjaik előtt ott

ültek az őrszolgálatos tisztek.
Az éjszakai szolgálat nem játék. Peter belépése nem sok
reakciót váltott ki a többiekből, Mark, aki korábban a CIA-nál
volt, felemelte a kezét, Jessica pedig, a Pentagon őrszolgálatosa
kurtán odaköszönt neki, hogy: Mi a helyzet, Sutherland? Jessica
Puerto Ricóból származott, korábban a haditengerészet
hírszerző tisztje volt, és gyakran Peterrel együtt költötte el éjféli
ebédjét.
A Válságterem valójában nem is terem, hanem több egymás
mellett álló iroda a nyugati szárny alatt, egy csomó szolgálatos
asztal, monitor és válaszfal. Ami a köznyelvben
Válságteremként terjedt el – a parancsnoki központ a hosszú
tölgyasztallal, és a világ városainak helyi idejét mutató órákkal
–, a bal oldalon nyíló ajtó mögött található. Ott oldották meg a
kubai rakétaválságot, és ott tervelték ki bin Laden likvidálását.
Hírneve ellenére idelent meglehetősen egyszerű néven futott:
nagy tárgyaló.
Operatív információk áramoltak be a hadseregtől és
diplomáciai forrásoktól szerte a világban, CIA-tisztektől és
ügynökeiktől érkező hírszerzési információkkal és jelentésekkel
kiegészülve. Az őrszolgálatos tisztek figyelme úgy járta körbe a
földgolyót, mint a felkelő nap, ahogy az ország ellenségei egyre-
másra felébredtek. Amikor Peter megérkezett, épp virradt
Délkelet-Ázsia fölött.
Michael Travers elnök bármelyik pillanatban beléphet, és
akkor mind felállnak a helyükről. Meglehet, hogy az egyik tiszt
azon kapja magát, hogy az Egyesült Államok elnökének legfőbb
forrásává válik egy krízis kapcsán. Ekkor a különálló elnöki
tárgyalóba hívják, melynek üvegfalai egy gombnyomással
fehérre változtathatóak, hogy senki se tudja, mi történik
odabent.
Peter elsétált a fő megfigyelőközpont hosszú asztalai előtt, el
az elnök széke mellett, majd folytatta útját hátra, saját
elkülönített helyére, mely nem volt több egy polcos szekrénnyel
elválasztott saroknál, mellette egy derékmagasságú
elválasztóval.
Ott várta a telefon, a vészhelyzeti vonal. Némán meredt rá,
csakúgy, mint az itt töltött 284 éjszakájának mindegyikén. Az
alkony és hajnal közötti végtelennek tetsző órákban sokszor
bámulta a telefont, azt kívánva, hogy bárcsak megszólalna.
Peter leült, és becsúsztatta a kártyáját a leolvasóba, hogy
bekapcsolhassa a számítógépét.
Farr vagy a helyettese minden éjjel küld neki egy listát a
legújabb eseményekről és kérdésekről, ő pedig a hírforrásokat
és a hírszerzési anyagokat böngészve próbál válaszokat találni
és elemzéseket készíteni.
Gyakran gondolkozott azon, hogy ez az elemzéskészítés
csupán arra szolgál, hogy valami hasznosat is csináljon. Az igazi
munkája pedig az, hogy itt üljön, és várja, hogy megszólaljon a
telefon.
A Válságteremben mindenkinek szigorúan bizalmas szintű
hozzáférése volt az anyagokhoz, de voltak olyan dolgok,
melyeket még egymás elől is elhallgattak. Hűségüket
ügynökségeikhez, hozzáférésüket különleges programokhoz,
vagy munkájukat kódnéven futó hírszerzési anyagokkal,
melyek titkosítása még a szigorúan bizalmast is meghaladja.
Ez a telefon Peter titka. Ha megcsörren, mindent, amit azon
keresztül mondanak neki, csakis Hawkinsnak vagy Farrnak
jelenthet.
A Válságtermet pont ilyen jellegű titkok tárolására építették.
Minden asztalnál volt egy gomb, amely aktiválta az asztal fölötti
hangszórót, ez zajszűrő statikus hangokat bocsátott ki. Halk
sziszegésnek hangzott csupán, de olyan hatékony volt, hogy ha
bekapcsolták, akkor az alatta ülőnek mozgott ugyan a szája, de
semmit sem lehetett hallani abból, amit mondott. Az ember egy
pillanatig ilyenkor azt hitte, hogy megsüketült.
Az egyik fal mellett ott álltak a Superman-csövek, ahogy
mindenki hívta a henger alakú telefonfülkéket, melyeket íves
plexiüvegből készítettek, és tökéletesen hangszigeteltek. Úgy
nézett ki tőlük a hely, mint egy sci-fi film díszlete.
Még Peter sem tudta, hogy mire szolgál a telefonvonala. A
hívók állítólag kódneveket mondanak be, melyek a hívásuk
tárgyát és fontosságát jelölik. Az ő munkája mindössze az, hogy
továbbítsa ezeket a feletteseinek, és gondoskodjon róla, hogy
felvegyék a telefont vészhelyzet esetén.
Amikor Farr és Hawkins megtartotta neki az első eligazítását,
meglepettnek tűntek, hogy Peter nem kérdezett többet a
telefonvonalról. Persze szeretett volna többet tudni, de óvatos
volt, és úgy tisztelte a bizalmas információkra vonatkozó
szabályokat, mintha az élete múlna rajta.
Mert így is volt. Mindenkinél jobban tudta, hogy mi történik,
ha valaki megszegi ezeket a szabályokat.
Az egész elsőre nagyon izgalmasnak hangzott. Még azt is
elképzelte, hogy megcsörren a telefon, és beüt egy igazi krízis.
Szinte látta maga előtt, amint megteszi a hosszú sétát fel a
galériára, hogy maga ébressze fel az elnököt.
Ez 284 éjszakával ezelőtt volt.
A Válságterem kicsi, és sokkal szürkébb, mint a tévében. És
mintha minden éjszakával egyre kisebbre zsugorodna.
Még a Superman-csövek is elveszítették újdonságukat. Tíz
hónapnyi vámpírműszak megviseli az embert, és néha úgy
érezte magát, mint egy, a Fehér Ház híg, keserű kávéján élő
robot.
Hiányzott neki az akció, az egyetemi sport rendszeres fizikai
megterhelése, a pörgés, amikor még megfigyelési specialista
volt Bostonban.
Azóta, hogy itt van, a telefon mindössze egyszer csörrent meg.
Egy férfi szólt bele. Összeszedettnek, mégis valahogy
kétségbeesettnek hangzott.
– Ez egy éjszakai akció – mondta.
– Megerősítené, kérem? – felelte Peter éppen úgy, ahogy
utasították.
– Toll. Óra. Ajtó. Tűz.
Ez volt a kulcs, amely megerősítette a hívás hitelességét és
státuszát.
A hívó ezután egy szót sem szólt, de nem is kellett neki. Az
„éjszakai akció” ismert kifejezés volt Washington operációs és
megfigyelő központjaiban. Egy olyan hívást vagy krízist
jelentett, amely annyira sürgős, hogy fel kellett ébreszteni a
felettesüket, legyen az a CIA igazgatója vagy a hadügyminiszter.
Peter felhívta Hawkinst és Farrt, és amikor egyikük sem vette
fel, a protokollt követve elsietett a folyosó végén álló
titkosszolgálati irodába. Ők kocsit küldtek Farr házához és
felébresztették. Tizenkét perccel később már becsatlakozott a
hívásba. Ezután Peternél bontották a vonalat. 284 éjszaka,
tizenkét percnyi akció.
Majdnem egy évet töltött el itt lent az életéből. Egy kemény
évet, ehhez a telefonhoz láncolva, mely bizonyos okokból –
melyeket ő nem ismert – sosem szólalt meg.
Többet követelt tőle ez a munka, mint amit akár magának is
bevallana. Még mindig hordta a Hamilton Field órát, de sosem
pillantott a bőrszíjába gravírozott P+L, Örökké feliratra.
A volt menyasszonya. Leah. Szerette volna, ha leszámol a
kormányzati munkákkal. Szerencséje volt, hogy Farrnak
köszönhetően megkapta ezt az állást a Fehér Házban, de tudta,
hogy soha nem fogják őt teljesen elfogadni, pláne nem fogja
megmászni a ranglétrát. Leah mindig azt kérdezte tőle, hogy
miért dolgozik ennyire sokat ilyen kevésért egy olyan
szervezetnek, amely nem is akarja őt a kötelékeiben tudni.
Peternek megvolt a maga oka erre. Jól emlékezett arra az
éjszakára, amikor meghalt az apja. Emlékezett a nem fogadott
hívásra.
Szereti az éjszakákat. Szereti a fegyelmet. Ott ült a néma
telefon előtt, a monitorjait figyelte. Egy műholdfelvételt nézett,
melyen csapatösszevonások voltak láthatóak a litván–orosz
határon. Hagyta, hogy elmerüljön a munkában.
Kilenc óra. Tíz. Klikk, görgetés, gépelés, majd újra az egész.
Tizenegyre szinte transzba esett, és meg is feledkezett az óráról.
1:05-kor megcsörrent a telefon. Peter egy pillanatig úgy
bámulta, mintha képzelődne. Aztán a füléhez emelte. A
vészhelyzeti vonal volt.
– Hallgatom.
– Halló? – Fiatal női hang szólt bele. Hangját megremegtette a
rettegés.
– Igen. Hallgatom.
– Éjszakai akció. Azt mondták, ezt kell mondanom. Hogy
maga majd tudja, mit kell tenni. A nevem Rose Larkin… – Két
tompa reccsenés hallatszott. – Itt van. Bejutott. Meg fog ölni.
 4

Aznap este hat órakor Dimitri Szokolov levette a metronómja

fedelét, és molto allegróra állította. Végighúzta az ujját a karon,
mire az eszköz egy ijedt szívverés ütemére kezdett kattogni.
Felemelte a fekete tok fedelét, és kivett a bársonyborításból
egy hegedűt. A tizenkettedik születésnapjára kapta a 18.
századból származó Mittenwaldot. A hangszer nyakán már
teljesen megkopott a fekete borítás.
Az álla alá helyezte a hegedűt, majd az állványon fekvő
kottára pillantott. Régóta nem nyitotta fel már a hegedűtokot.
Régóta nem játszotta már Mendelssohn Concertóját. Ez a darab
volt a felesége kedvence. Ma volt a születésnapja. Az első azóta,
hogy a nő meghalt.
Minden mozdulatot lassan, tudatosan végzett, mint egy pap
az oltár előtt. A középrésszel kezdett bemelegítésképpen, egy
hosszú, lírikus szekcióval, mely könyörtelennek tűnt
berozsdásodott ujjainak. Ujjai szinte automatikusan húzták a
vonót, és érintették a húrokat, de kezének izmai gyorsan
elfáradtak. Hozzászokott a kétkezi munkához, ebből élt, de nem
így.
Dimitri tudta, hogy mi következik, egy kettősfogásokkal és
futamokkal tarkított fúga, mely még egy jó formában lévő,
gyakorlott hegedűművésznek is kihívást jelentene. Összehúzta a
szemét, megfeszítette az állkapcsát, hogy erősebben tudja
tartani a hangszert. Aki ismerte, az most meglepődött volna az
arcára kiülő eltökéltségtől, akárcsak attól, hogy milyen virtuóz
módon bánik a hegedűvel.
Nem bujkálni jött az Egyesült Államokba. Ha az ember
szándékosan kerüli a feltűnést, azzal csak vonzza azt. De
megvolt rá a módszere, hogyan rejtőzzön el nyílt színen.
Kedves a szomszédjaival, de ha arra kérnénk őket, hogy
meséljenek Dimitriről, olyan általános leírást tudnának adni
róla, hogy azzal senki sem menne sokra. Átlagos testfelépítés,
átlagos magasság, átlagos hajviselet, fokozatosan vágva, balra
fésülve, nem igazán mozdul ki, de nem is otthonülő. Integet és
köszön, de soha nem mond többet néhány üres illendőségnél.
Tipikus apa, felnőtt gyerekekkel és washingtoni bürokrata. Az
amerikaiaknak van erre egy kifejezésük: szürke eminenciás.
Csak akkor lehetett észrevenni Dimitri egyetlen
megkülönböztető jegyét, ha valaki nagyon odafigyelt rá: ez
pedig nem volt más, mint a tökéletes semmi.
Egy laza húr táncolt a hegedűn, ahogy közeledett a
scherzóhoz.
A zene teljesen elragadta, a kezdeti idegesség átadta a helyét a
koncentrációnak. A szeme ide-oda járt a hosszú felvezetés
kottáin, melyek a crescendóhoz vezettek. Nehéz rész ez, azóta
nem tudta eljátszani, hogy a nő meghalt. Itt mindig feladta, ujjai
begörcsöltek, és dühösen lecsapta a hegedűtok tetejét.
Össze tudta kötni a hangjegyeket, de ennél többre volt
szüksége. Kifejező játékra, érzelmekre. Ő viszont nem volt
másra képes, mint technikailag helyesen eljátszani a hangokat.
Ma azonban más volt. Ahogy a hegedű egyre szebben énekelt,
és belesimult a vállába és a kezébe, eszébe jutott, amikor
először játszotta el ezt a darabot Carolinának. Lehunyta a
szemét, érezte, hogy könnycseppek duzzadtak a szemhéja alatt,
ahogy a tetőpont felé közeledett. Ezt a részt fejből tudta.
Megcsörrent a telefonja. Egyszerű elektronikus dallam és a
faasztalon vibráló műanyag csörömpölése. Próbálta figyelmen
kívül hagyni, és folytatni a játékot, de a titkosított telefon szólalt
meg. Ezt pedig fel kellett vennie. Letette a hegedűt, és a
negyedik csörgésre megnyomta a zöld gombot.
– BÜKK? – kérdezte.
– Igen. Itt az idő. A Westinben vannak Arlingtonban. Henry és
Paulette Campbell. A Kereskedelmi Minisztérium
vállalkozóinak álcázzák magukat.
– Náluk van a vörös könyv?
– A birtokukban van. Nem tudom, hogy náluk van-e, vagy a
házban, vagy máshol. Lehet, hogy egy családtag is velük van. Az
unokahúguk, Rose Larkin. Mit fog tenni?
– Tudni akarja? – kérdezte Dimitri. Amikor ilyen nagy a tét,
életeket oltanak ki, és háború fenyeget, az emberek gyakran
inkább felteszik a szemellenzőjüket.
Szünet. Majd BÜKK válaszolt.
 – Nem.
– Gondoskodom a dologról – mondta Dimitri, majd kinyomta
a hívást. Egy évvel ezelőtt, a művelet kezdetekor kisiklattak egy
metrószerelvényt. Úgy rendezték a támadást, hogy balesetnek
tűnjön. Tucatnyi embert öltek meg. Mit számít még néhány?
A hegedű és a vonó is visszakerült a tokba. Számított erre a
hívásra, úgyhogy a felszerelése összekészítve várta egy
védőtáskában a konyhában. Félretolta a szalvétatartót, a szőttes
tányéralátéteket és a só- és borsszórót, és az asztalra tette a
műanyag zacskót.
Akárcsak a legtöbb középkorú férfi, ő is az egyszerű,
megbízható dolgokat kedvelte.
Benyúlt a táskába, kivett belőle egy Glock 17-es pisztolyt, és
gyors mozdulatokkal leellenőrizte. Kétszer visszahúzta, majd a
szekrényre célozva szárazon elsütötte. Minden tárat
leellenőrzött, benézett a lyukakon, és a felső töltényeket
megnyomkodta a hüvelykujjával. Teletöltve. Tizenhét lövedék.
Egy oldalzsebben három pár műanyag borítású fém
gyorskötöző bilincs és egy Glockhoz való hangtompító volt.
Végül egy olcsó svéd kés, amit előszeretettel használnak az
erődjárók és a túlélők. Olyan jól megélezte, hogy szinte
észrevétlenül tud vele vágást ejteni.
A másik, kütyükkel teli táska a kocsijában volt. Behúzta a
táska cipzárját és lekapcsolta a villanyt. Már fél lábbal kiment
az ajtón, amikor visszafordult, hogy megnézze, kikapcsolta-e a
sütőt. A nappaliban megállította a metronómot, majd kilépett az
ajtón. A szomszéd gyerekei a kocsibeállón játszottak a sűrűsödő
alkonyban. A betonon, tornacipőben utcai hokiztak, két
oldalára fordított szemeteskuka volt a kapu. Odaintett nekik,
majd beszállt a kocsiba, bekapcsolta a hírrádiót, és elindult
Arlingtonba.
Egy, a hotellel szemben működő étterem parkolójában állt
meg, úgy kétszáz méterrel lejjebb az utcán. Elkezdte figyelni a
környéket. Húsz perccel később egy alak jelent meg a
visszapillantó tükrében. Egy húszas éveinek végén járó nő volt.
Szoknyát, blúzt és magas nyakú bőrdzsekit viselt. Lerítt róla,
hogy vagy Los Angelesből vagy New Yorkból jött. De
semmiképpen sem washingtoni.
Dimitri felismerte őt, hiszen mindig alaposan feltérképezte a
célpontjait. Rose Larkin volt az. Huszonnyolc éves. Dimitri az
anyósülésen tartotta a kezét, ahol egy autós térkép alatt ott
lapult a hangtompítós Glock. Larkin alig pár lépésre haladt el
mellette.
 5

Rose elhaladt az étterem előtt. Magas sarkúban volt, mégis

gyorsan lépkedett. Napszemüvegében visszatükröződtek a
járókelők. Néhány férfi megbámulta, de ezt már megszokta.
Azért jött, hogy felvegye a nagynénjét és a nagybátyját a
hotelnél, de írtak neki, hogy késni fognak. Hogy elüsse az időt,
megkerülte a háztömböt, és vett egy itt, Észak-Virginiának
ebben a szegletében kávénak csúfolt löttyöt.
Ahogy visszasétált a kocsijához – valójában a nagynénjéék
kocsija, egy Mercedes SL kabrió, amit a nagybátyja teljesen
felújított –, észrevette, hogy a parkolóőr krétával megjelölte az
egyik gumiját.
A feje tetejére tolta a napszemüvegét, és ahogy a kocsi felé
lépett, megnézte az iPhone-ját. Két órája és tizenöt perce parkolt
le, de nem volt büntetőcédula az ablaktörlő alatt.
Előbb balra, majd jobbra pillantott el, mindkét irányban
végignézett az utcán. Unottnak tűnt, és a külső szemlélő azt
hihette, hogy egy összeszedett, fiatal diplomás. De a Carolina
Herrera dzseki és a Prada cipő, az egész kinézete gondosan
megtervezett álruha volt. Páncélként viselte. Nem volt pénze
parkolójegyre.
 Lenyúlt, lehúzta a bal lábáról a négyszáz dolláros cipőt, majd
leguggolt, és a talpával letörölte a krétajelzést.
Néhány másodperc alatt megtisztította a kereket, és amikor
felállt, éppen arra jött egy terriert sétáltató idősebb férfi.
Ítélkezve nézett rá. Rose még mindig a cipőjével a kezében a
férfira kacsintott. Aztán visszahúzta a lábára, és a hotel felé
indult. A nagynénje és a nagybátyja már vártak rá.
A lobbiban találta őket, és mindkettőjüket megölelte. A
nagynénje alacsony, százhatvan centi magas, szeme körül mély
mosolyráncok. A nagybátyja igazi langaléta, szokásos Lands’
End ingben és zakóban, vasalt khaki nadrágban, melynek
övéről telefontartó lógott. Mindketten kimerültnek látszottak.
– Köszi, hogy eljöttél értünk – mondta a nagynénje. Rose-nak
ki kellett volna mennie értük a reptérre, de az utolsó
pillanatban meggondolták magukat. – Nem kellett volna.
– Ez a legkevesebb. És imádom vezetni ezt a kocsit.
– Ó, akkor jó – mondta a nagynénje, ahogy a Mercedes felé
indultak. – El kellett még intéznünk pár dolgot az ügyféllel és a
jogi csapattal, úgyhogy velük együtt jöttünk ide a reptérről.
– Min dolgoztok?
– LTE adatszabványosítás kormányzati szolgáltatásokhoz.
– Az menő – felelte Rose, de alig figyelt oda. Az ablaktörlő
alatt virító sárga fecnit nézte. Végignézett az utcán, de a
parkolóőrnek nyoma sem volt.
– De hát…
– Letörölted a krétát? – kérdezte a nagynénje.
 – Hát…
– Most már beolvassák a rendszámot. A kréta csak tartalék.
– Szerintem meg csali, hogy hamis biztonságérzetet adjon –
tette hozzá a nagybátyja.
– Ez beteges – mondta Rose, mintha igazságtalanság lenne,
hogy nem engedik bliccelni.
– Tudod jól, hogy a washingtoni parkolás olyan, mint egy
véres csatamező. – A nagynénje odasompolygott mellé, és
kivette a kezéből a cédulát.
– Várj! – kiáltotta Rose.
– Ezt majd mi elintézzük. Elvégre a mi kocsink.
– De az én hibám.
– Ez a legkevesebb azért, hogy vigyáztál a házra.
Rose nem ellenkezett tovább. Bemászott a Mercedes hátsó
ülésére. Elindultak az autópályán. Rose vigyázott a nagynénjéék
házára, míg ők üzleti úton voltak. Mindketten a Kereskedelmi
Minisztériumban dolgoztak, nyugdíj után pedig visszamentek
vállalkozóként. Rose egészen a közelmúltig Los Angelesben élt.
A startup, amit alapított becsődölt, és a pasijával is szakított. A
házvigyázás pedig sokkal szebben hangzik, mint a
hajléktalanság.
Manassas környékén nőtt fel. Az anyja egyedül nevelte, de
alkoholproblémákkal küzdött, és egyik pasitól a másikig
támolygott.
Rose tizennégy évesen már egy Denny’s étteremben dolgozott,
miután odahamisította az anyja aláírását az engedélyre.
Szükségük volt a pénzre és a maradék kajára, amit hazahordott.
Fiatal korában a nagynénje és a nagybátyja otthona egyfajta
menedékként szolgált. A ház tele volt könyvvel, minden fal előtt
könyvespolcok sorakoztak, még a folyosókon is.
Rose már nem beszél az anyjával. Amikor utoljára hallott
róla, Belize-ben élt egy fickóval, akit egy hajóshow-n ismert
meg.
A nagynénje pont akkor kérte meg arra, hogy vigyázzon a
házukra, amikor a legnagyobb szüksége volt rá, úgyhogy Rose
azon tűnődött, hogy a nagynénje talán tud a nehézségeiről.
Megint Henry és Paulette siettek a segítségére, és úgy állították
be a dolgot, mintha Rose tenne szívességet nekik. Mintha
megint tizennyolc évvel ezelőtt lett volna, Rose ugyanannak a
kocsinak a hátsó ülésén ült, és a házuk felé tartott, hogy ott
töltse a hétvégét, míg az anyja isten tudja, merre járt. Rose
végre ellazult, valahogy azt érezte, hogy minden rendben lesz.
Egész életében egyedül ebben a két emberben bízhatott meg
igazán.
A nagynénje folyamatosan a visszapillantó tükröt leste.
Rose a mögöttük haladó kocsira pillantott.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Ó, igen – felelte a nagynénje a rá jellemző ragyogó
mosollyal. – Csak azon gondolkozom, hol lehet a töltőm. Minden
rendben volt a házzal? Történt valami?
– Sima ügy volt. Ma reggel elkaptam a kukásokat is.
A nagybátyja ránézett a visszapillantó tükörben.
 – És hogy megy az üzlet, drágám?
– Jól – felelte Rose elnyújtva a szót. – Egy darabig most nyugi
van, mielőtt rendbe teszem a pénzügyeket a következő
lépcsőfok előtt.
– Terjeszkedés? – kérdezte a nagybátyja.
Rose mocorogni kezdett az ülésében.
– Pivotálás.
– Pivotálás? – kérdezett vissza a nagybátyja, mintha csak
ízlelgetné a szavakat. Rose érezte, hogy nem volt ínyére. A
techvilágban ezt a kifejezést arra használják, amikor valaki
porig égeti a cégét, hogy valami teljesen mást építsen fel.
– Minden jól megy – mondta Rose, és ezzel le volt zárva a
téma.
A nagynénje hátrafordult egy kicsit, és összeakadt a
tekintetük. Rose nem túl őszinte mosolyra húzta a száját, majd
lesütötte a szemét.
Mindig is ügyesen elérte, hogy az emberek azt higgyék, amit ő
akart, de ez a kettő mindig átlátott rajta.

A házba érve Rose megmelegítette a csirkés-zöldséges tésztát,

amit előző este készített. A nagynénje és a bácsikája felmentek,
hogy átöltözzenek vacsora előtt. Evés közben Henry átfutotta a
postát, Rose pedig mindkettőjükön látta, hogy hullafáradtak.
Alig tudták követni a beszámolóját, hogy mi történt a
környéken, míg nem voltak otthon.
Miután Rose és a nagynénje elmosogattak, Rose felvette a
laptoptáskáját, és a lépcső felé indult.
– Hagylak kicsit pihenni titeket – mondta.
A nagynénje elkomorodott.
– Kérsz egy kis teát?
– Hát…
Ebben a házban ez volt a szokás. Sokáig üldögélnek még az
asztal mellett vacsora után, sztorizgatnak, nevetgélnek. De
Rose-nak nem volt kedve beszélgetni. Belefáradt a tettetésbe.
– Szerintem maradt még egy kis süti, amit a cserkészlányok
hoztak.
– Tényleg? – Rose nem találkozott ilyen sütikkel a házban.
A nagynénje odahúzott egy széket a pult elé, majd az egyik
magas szekrény hátuljába nyúlt. Egy doboz aprósüteményt
húzott ki belőle.
– El kell dugnom, különben Henry mind felfalja. Elfelejtettem
szólni, hogy itt van fent.
Tényleg elfelejtette volna? Ez Rose kedvence, és hirtelen úgy
érezte, hogy a nagynénje hátsó szándékkal akarja marasztalni,
de nem érdekelte. Az aprósütemény aprósütemény.
A nagynénje két teafiltert ejtett a bögrékbe, majd bekapcsolta
a vízforralót. Aztán a tűzhelyre tette a kávéfőzőt Henrynek. Ő
bármikor képes volt kávét inni, és utána gond nélkül tudott
aludni.
Henry pár perccel később jött le az emeletről, és úgy meredt a
doboz sütire, mint egy farkas a prédájára.
 6

Odakint Dimitri az Accordjában várt. A lélegzését leszámítva

teljesen mozdulatlanul figyelte a házat. A fülhallgatóján
keresztül hallgatta, ahogy azok hárman a házban beszélgettek.
Egy pillanatra Dimitrinek eszébe jutott a saját konyhaasztala.
Ahogy füstölt fekete teát ittak Carolinával.
Bekapcsolt az ölében fekvő rádió.
– Készen állunk a rajtaütésre. Levághatjuk az áramot és a
telefont. Hatoljunk be?
Dimitri csapata a sarkon túl parkolt. A hold előtt elúszó
felhőket nézte, aztán felemelte a rádiót. Várni akart. Teljes
sötétséget akart. Azt akarta, hogy semmit se sejtsenek.
– Még nem. Álljatok készenlétben. A parancsomra.
Az anyósülésre, a pisztoly mögé tette a rádiót, és az asztal
körül beszélgetőket hallgatta. A beszélgetés úgy folyt, mintha
régi barátok találkoztak volna, és akaratlanul is elmosolyodott.
 7

Rose hátradőlt, és kezét a mellkasára téve nevetett. A nagynénje

épp azt a történetet fejezte be, amikor a Priusát vezetve
összetévesztették egy Uber-sofőrrel. Régóta most először
elfelejtette a hátralékos számlákat és a hitelkártya-tartozásokat.
Későre járt, és miután a nagynénje a mosogatóba tette a
bögréket, visszanézett rá.
– Tudod, annyi helyünk van itt, mi pedig állandóan dolgozunk
vagy úton vagyunk. Tudom, hogy sok a dolgod, de nagyon
szeretnénk, ha addig maradnál, ameddig csak szeretnél. Jólesne
egy kis társaság.
Vajon tud róla? Ez vajon egy elegáns módja annak, hogy
menedéket ajánljanak neki?
– Köszönöm – mondta Rose, és összeszorította a szemét, mert
meglepte, hogy ennyire elöntötték az érzelmek. – Eléggé
összejöttek a dolgok mostanában. Úgyhogy… lehet, hogy ez jó
lenne.
Rose és a nagynénje még egy órán át beszélgettek. Rose
kiöntötte a szívét. Hallotta, hogy a nagybátyja a konyhában
elpakolja a tányérokat, és közben egy régi Stevie Wonder-dalt
dúdolgat, az esküvői zenéjüket. Rose mindig grimaszt vágott,
amikor tiniként hallotta. Úgy gondolta, hogy elég hülyén néz ki,
ahogy egy konyharuhával a vállán illegeti magát, és közben a
„You Are the Sunshine of My Life” dallamát dúdolgatta. De most
már nem így érzett. Most már ismerős, kedves jelenetnek
tartotta.
Rose nem is hitte volna, hogy ennyire jólesik majd neki
mindent elmondani. Majdnem éjfél volt már, amikor megölelte
a nagynénjét, jó éjszakát kívánt, felment, megmosta a fogát és
az arcát, majd bebújt az ágyba, és leoltotta a villanyt.
 8

Rose lüktető sikolyra riadt fel. Felült, de csak pár másodperc

múlva ismerte fel a hangot. A füstjelző.
A telefonjára pillantott – majdnem hajnali egy volt –, és az ágy
szélére csúszott. Lába a hideg padlóhoz ért, és a telefonjával
világítva átbotorkált a szobán. A kijelző szerint nem volt térerő.
Fura. Itt mindig öt csík volt.
Felkapcsolta a villanyt. Semmi.
A riasztó még akkor is üvöltött a folyosón, amikor magára
húzott egy pulcsit, és kiment a szobából. A falat tapogatva ment
végig a folyosón. Ekkor elhallgatott a riasztó.
A csenddel együtt fanyar szag is terjengett a házban. Mintha
valami műanyag égett volna. De csak enyhén érezte.
Elöntötte a pánik, minden lélegzetvétele egyre gyorsabb és
rövidebb lett, de kényszerítette magát, hogy lassan, óvatosan
lépkedjen előre.
A nagybátyja hangja visszhangzott a lépcsőn.
– Sikerült telefonálnod?
– Próbálok – felelte a nagynénje. – A vezetékes nem működik.
És nincs térerő.
Ahogy Rose lejött a lépcsőn, a nagynénje mondott valami
olyasmit, hogy meg kell védeni a forrásokat. Rose próbálta
kivenni a szavakat: „vegyész” és „könyv” és „kötet”.
– Nem bízol bennük? – kérdezte Henry.
– Elővigyázatosság. Jobb, ha kimaradnak ebből.
– Jó. – Ajtócsapódás hallatszott.
A nagynénje zseblámpával a kezében sietett át a konyhán. A
füléhez szorította a vezeték nélküli telefont.
– Halló! Halló! – Pánik és kétségbeesés sugárzott a hangjából.
A telefonra nézett, megnyomott egy gombot, majd
káromkodni kezdett – Rose sosem hallotta, hogy ilyesmi hagyta
volna el a nagynénje száját.
Rose a konyha melletti előtérben állt. Tudta, hogy meg kell
mozdulnia, de földbe gyökerezett a lába. Amikor a nagynénje
megfordult, Rose meglátta a pisztolyt. Feketén csillogott a
nagynénje övére csatolt tokban.
– Paulette – szólalt meg végre Rose. – Mi folyik itt?
A nagynénje odaszökött mellé, és az arcába világított a
zseblámpával.
– Rose, édesem… – kipillantott az utcára néző ablakon,
megfogta Rose karját, és visszahúzta a konyhába.
– Ég valami? Mi a fene történik?
– Nincs… nincs időnk elmagyarázni. – A nagynénje tekintete
egyik ablakról a másikra ugrált.
Rose a tokban megbújó pisztolyt bámulta, kirázta a hideg.
Kinyílt a garázsba vezető ajtó, és belépett rajta a nagybátyja.
A hüvelykujjával és a mutatóujjával a szemét dörzsölgette. Az
egyik kezében egy köteg papírlapot tartott, a másikban pedig
két pendrive-ot. Az égett szag felerősödött. A garázsból fekete
füst áramlott ki. A nagybátyja elégetett valamit.
– Nem tudtam a mobilomról se telefonálni – mondta. – De
minden KÓCSAG-forrásanyagot megsemmisítettem. Ugye egyik
titkosítási kódot se használtad a Macen…
Elhallgatott, amikor meglátta Rose-t.
– Kérlek, mondjátok el, hogy mi folyik itt – kérlelte őket.
A nagynénje a nagybátyja mellé lépett, egy pillanatig
sutyorogtak valamit, majd Henry Rose-hoz fordult.
– Munka. Itt nem biztonságos. Bizalmas anyagok vannak a
birtokunkban, és azt hiszem, valaki figyeli a házat. Jó esély van
rá, hogy megpróbálnak valamit.
– Esély? Paulette-nél egy kibaszott pisztoly van! Valaki van
odakint! És miért nem működik egyik telefon sem?
– Rose! Figyelj! Nagyon figyelj! Nem fair, hogy belekeveredtél,
és sajnálom, hogy nem mondhatok el mindent, de nagyon
figyelned kell, mert nem akarjuk, hogy bajod essen.
Rose felemelte a kezét, hogy ellenkezzen, de aztán maga mellé
ejtette.
– Jó. Jó – motyogta. Nem akart pánikba esni. Csak túl akart
lenni az egészen. – Mi az?
A nagybátyja letépett egy lapot a hűtőn lévő jegyzetfüzetről,
és írni kezdett.
– Egy darabig még itt kell maradnunk, hogy befejezzünk
valamit – mondta. – Te kimész a hátsó ajtón, és beszállsz
Paulette kocsijába. Hajts a benzinkúthoz. Ott van egy nyilvános
telefon. Hívd fel ezt a számot. És mondd azt, hogy ez egy
éjszakai akció. Ők tudni fogják, hogy ez mit jelent, és meg
fognak kérni arra, hogy erősítsd meg, hogy ki vagy. Ismételd.
Az étkezőasztalra tette a cetlit, és egyesével a szavakra
mutatott ahogy kimondta őket.
– Toll. Óra. Ajtó. Tűz.
– Ez meg mit jelent?
– Így tudod hitelesíteni a személyazonosságodat, és jelezni,
hogy milyen sürgős a hívás. Össze fognak kapcsolni azokkal az
emberekkel, akiknek dolgozunk. Mondd be nekik a kódot, hogy
hol vagy, és hogy segítségre van szükséged. Mondd meg, hogy
KÓCSAG-nak igaza volt. Hat nap múlva megtörténik. Nálunk
van a vörös könyv.
– Hogy mi? Miért nem ti mondjátok meg? Miért nem jöttök
velem?
– Megyünk, de előbb el kell intéznünk valamit. Megyünk
utánad. Ha eljutsz a telefonhoz, segítséget tudsz hívni. Később
lesz időnk mindent elmagyarázni, jó? Szóval, mit fogsz
mondani?
– Benzinkút, nyilvános telefon. Éjszakai akció. Toll. Óra. Ajtó.
Tűz. Megmondom, ki vagyok. Hogy segítségre van szükségem.
Hogy KÓCSAG-nak igaza volt. Hogy hat napunk van. – Rose mély
levegőt vett. – És hogy nálatok van a vörös könyv.
– Jó. Senki másnak ne beszélj erről. Csak annak, aki felveszi a
telefont.
 – Ki van a nyomotokban?
– Rose. Erre most nincs idő. Bízz bennünk!
Henry kinézett az ablakon.
– Indulnod kell.
Annyira komoly és annyira idegen volt a hangja, hogy Rose
félretette a kérdéseit, és bólintott.
– Jól van.
Felkapta a kulcsokat, a hátsó ajtóhoz ment, és mezítláb a
cipőjébe csúsztatta a lábát. A nagynénje és a nagybátyja
egymásra pillantott a konyhában, majd Henry Rose után sietett,
és kinyitotta az ajtót. Kilépett a házból, és elővette a pisztolyát.
Csendben, profin mozgott, és Rose hirtelen idegennek érezte a
mellette a sötétet fürkésző férfit.
Henry a ház elejét figyelte, mintha csak Rose és a fenyegetés
között állna. A kocsi a mellékutcában parkolt. Bólintott, ezzel
jelezve, hogy tiszta a levegő. Rose elindult. A nedves fű
végigsimította a bokáját és átnedvesítette pizsamanadrágjának
szárát.
Negyvenlépésnyire lehetett a kocsitól, amikor halk hangot
hallott. Mintha valaki végigfutott volna az utcán. Rose megállt,
és visszatartotta a lélegzetét. Nem sokkal később egy fekete
alakot látott a kocsi mellett. Az árnyékok balra mozogtak: valaki
közeledett. Először azt hitte, hogy észrevették, de aztán
elmentek közötte és a ház között. Ösztönösen kiáltani akart,
hogy figyelmeztesse a nagynénjét és a nagybátyját, de rájött,
hogy ezzel mindhármukat veszélybe sodorta volna.
 Segítséget kellett szereznie, de anélkül nem tudott eljutni a
kocsihoz, hogy ne került volna még közelebb a sötét alakokhoz.
Besurrant a hátsó kertbe, elment a kusza szederbokrok mellett,
amikben annak idején a szomszéd gyerekekkel bújócskázott.
Guggolva átbújt a drótkerítés egy résén, majd egy fás részen
átvágva a Rubinos-házhoz rohant.

Rose becsengetett. Meglepte, hogy a történtek ellenére az

aggasztotta a legjobban, hogy esetleg felébreszti az ott lakókat
az éjszaka közepén.
Újra csengetett, majd a telefonjára pillantott. Még mindig nem
volt térerő. Mi a fene folyik itt?
Senki sem nyitott ajtót. A beállón nem volt autó. Az orrát az
üveghez nyomva belesett az ablakon. A tévé és a set-top-box
vörösen izzó stand by fényében egy gumifát látott. A cserépbe
egy automata locsológömböt szúrtak.
Nincsenek itthon. De a konyhaszigeten egy vezeték nélküli
telefon hevert.
Próbált csendesen mozogni, de rengeteg zajt csapott, ahogy
átcsörtetett a fák között. Hátranézett oda, ahonnan jött. A
hosszú, lejtős tetejű Rubinos-ház az egyetlen ingatlan a
környéken. Egy patak folyik mögötte. Sehova máshova nem
mehetett. A sötét alakok hamarosan rátalálnak.
Benézett a virágcserép és a lábtörlő alá, és még egy kelta
kereszttel díszített követ is felfordított, de nem találta meg a
pótkulcsot.
 Fehér villanásokat látott, ezeket elfojtott hangok követték,
amelyek inkább arra emlékeztették, amikor elpattan valami,
mint tűzijátékok hangjára. A hangok a nagynénjéék házának
eleje felől jöttek. A villanások vörösre festették a falakat.
Fegyverek.
Rose felkapta a követ, az ajtó felé fordult, és betörte az üveget.
 9

Paulette az ablak mellett állt a sötétben. Kikapcsolta a

zseblámpát, hogy jobban kilásson, és ne csak a saját tükörképét
bámulja az üvegen, miközben bárki megláthatta kintről.
Összerezzent, amikor becsukódott a garázsba vezető ajtó.
Henry lépett be a konyhába.
– Elmentek? – kérdezte.
– Vagy várnak.
– Mire?
– Hogy bekerítsenek?
– Menjünk ki hátul.
– Kész vagy?
Henry a garázs felé nézett.
– Megtettem, amit lehetett. El kellett volna menned Rose-zal.
– Megmondtam, hogy nem hagylak itt egyedül.
Paulette a ház elejéhez sétált, majd megállt. Az üveg tolóajtót
figyelte.
– Itt vannak.
– A garázs? – Henry kinézett a konyhaablakon. Mozgást látott.
Megrázta a fejét.
– Hányan vannak?
 – Nem tudom.
Fedezik a kijáratokat. Bármelyik pillanatban behatolhatnak a
házba – vagy az egyik ajtón, vagy az egyik ablakon. Nem
lehetett megmondani, hol próbálkoznak majd.
Paulette elővette a pisztolyát, Henry pedig követte a példáját.
Fel-alá járkáltak az előtérben, hogy a lehető legtöbb bejáratot
szemmel tudják tartani.
– KÓCSAG – motyogta Henry. Valóban visszavonultak, de nem
a Kereskedelmi Minisztériumtól mentek nyugdíjba, hanem az
FBI kémelhárításától. KÓCSAG annak az informátornak a neve,
aki erre az ügyre állította őket, aki elvezette őket a vörös
könyvhöz. Aprócska ügynek tűnt, egy szívességnek, egy
nemhivatalos nyomozásnak. Erre tessék. De legalább a könyvet
elrejtették. Biztonságban van.
– Nem hallottam a kocsit – mondta Paulette. – Mi lehet Rose-
zal?
– Csend van, szóval biztosan rendben van.
– Honnan tudod?
– Igazi túlélő. Ezek a könyvet akarják. Meg minket. Bár sosem
hittem volna, hogy a saját házunkban próbálkoznak majd. –
Keserűen felnevetett. – Nyugdíjas élet, mi?
– Nem lesz bajunk. Emlékszel Orlandóra?
– Ettől most jobban kellene éreznem magam?
– Onnan is kikeveredtünk. Mindig megússzuk.
Kavicsok csikordultak meg odakint. Valaki a murván
lépkedett.
 Paulette Henry hátának vetette az övét.
Zörögni kezdett a kilincs.
Valami fehéren villant a konyhaablakban, és elvakította őket.
Üvegcserepek robbantak be, majd a padlóra és a
perzsaszőnyegre hullottak. Ahogy Paulette az ablak felé fordult,
újabb lövés dördült. Fájdalmasan felsikoltott, majd hátraesett. A
csípőjével és a könyökével tompította az esést. Henry kilőtt a
törött ablakon. Hűvös levegő áradt be a házba. Újabb
fényrobbanás. Újabb lövés. Henry összegörnyedt.
A konyhaajtó szilánkosodó fa hangjával kivágódott, majd
berobbant a bejárati ajtó. Állig felfegyverzett emberek
rontottak be. Henry előrehajolt, bal kezével a hasát fogta, a
jobbal remegve emelte fel a fegyverét. Az első berontó ember
fejére célzott, de ahogy felemelte a fegyverét, egy másik
hátulról elkapta az alkarját, és kicsavarta a kezéből a pisztolyt.
Henry kiszakította magát a fogásból, és igyekezett a
feleségéhez jutni, aki némán hevert a sötétben. Nem láthatta,
milyen súlyos a sérülése.
– Paulette! Paulette, szólalj meg!
Mielőtt még odaérhetett hozzá, egy férfi útját állta. Henry
még a félhomályban is meg mert volna esküdni, hogy látta már
valahol – közepes magasság, közepes testalkat, a haja éppen,
mint Henryé, fokozatosra nyírt és balra fésült. De az előtte álló
alak annyira átlagosan nézett ki, mint bármelyik apuka a
benzinkúton vagy a Safeway szupermarketben.
– Hagyja őt békén – mordult fel Henry, és az ujjai között
csordogáló vér ellenére meglepően vadul vetette magát a
férfira. A férfi elkapta Henry kezét, és kicsavarta. A másik
kezével megragadta Henry nyakát, és a falhoz lökte. Olyan
hirtelen történt, hogy Henry fájdalmas kiáltása a torkán akadt.
Zseblámpa fénye villogott mögötte. Egy férfi pedig az
emeletre rohant, egy másik a polcokat túrta át.
Ragadós vörös folt növekedett Henry ingén úgy tíz centire a
köldökétől. A férfi olyan közel hajolt hozzá, hogy érezte a
leheletét. Az, hogy a sok borzalom közepette is ilyen nyugodt
maradt, sokkal ijesztőbb volt, mint bármilyen fenyegetés.
– Hol van? – kérdezte a férfi.
Kicsit lazított a nyaka szorításán, de Henry így sem mondott
semmit.
– A könyv. Hol van?
– Ki küldte? – Henry próbált nyugodt maradni.
– Adok még egy esélyt, hogy elmondja – mondta a férfi. – Vagy
megölöm. – Paulette felé biccentett.
Henry lehunyta a szemét. Megremegett az álla. Paulette a
támadó mögött feküdt, testét megvilágította az egyik zseblámpa
kékes fénye.
– Már halott.
A lépcső tetejéről érkező hang oroszul szólalt meg. Henry jól
értette.
– A lány elment.
A férfi arcára most először ült ki érzelem. Düh. Henryre
bámult, majd a garázsba vezető ajtóra, utána ki az ablakon a
gyepre, a drótkerítésre és a fasorra.
– Találjátok meg a lányt!
 10

Rose benyúlt a betört ajtóüvegen. Felszisszent, amikor egy

üvegszilánk a kézfejébe vágott. Vér csordogált le a karján, de
még beljebb nyúlt, és kinyitotta az ajtót.
Sípolt egyet a ház riasztója. Az ajtó melletti panelen a
„Behatolásvédelem – Rendszer kikapcsolása” felirat volt
olvasható. Rose nem törődött vele, egyenesen a telefonhoz
sietett.
Amikor felemelte, nem hallott tárcsahangot. Felkavarodott a
gyomra. De amikor megnyomta a zöld gombot, a telefon végre
életre kelt.
A cetlin lévő számot tárcsázta, amit a nagybátyja adott neki.
Ekkor vette észre a kint megmozduló árnyat. Látta, hogy egy
alak felemelt fegyverrel a kezében, futva közeledik a házhoz.
A telefonra nézett, és rájött, hogy elfelejtette, melyik számot
ütötte már be. Újrakezdte a tárcsázását, és végifutott az
ismeretlen házon. Az első folyosó zsákutca volt, a
vendégszobához vezetett.
Nyikorogva kinyílt a bejárati ajtó. Rose megfordult, és
felrohant a lépcsőn. A füléhez szorított telefon csak csörgött és
csörgött. Belépett a gyerekszobába, bebújt a szekrénybe, és
becsukta az ajtót.
Dohos szag terjengett a szűk helyiségben. A falnak dőlt,
odalának nyomódott egy rakás pulóver. A vállfákról lógó
kabátok és ingek végigsimították a haját.
A füléhez szorította a telefont. Egy férfihang szólt bele.
– Hallgatom.
Rose tudta, hogy ha megszólal, az az életébe is kerülhet, de el
kellett mondania a férfinak, hogy segítségre van szüksége.
Megígérte Paulette-nek és Henrynek.
– Halló?
– Igen. Hallgatom.
– Éjszakai akció. Azt mondták, ezt kell mondanom. Hogy
maga majd tudja, mit kell tenni. A nevem Rose Larkin… – Két
tompa reccsenés hallatszott. Elfojtott lövések. – Itt van. Bejutott.
Meg fog ölni.
– Itt vagyok – felelte a férfihang nyugodtan. – Peter vagyok.
Nem lesz semmi baj, Rose.
 11

Henry a falnak dőlt, és minden lélegzetvételre összerándult.

Mindkét kezét a sebére szorította. Két fegyveres szegezte rá a
pisztolyát.
A főnök – az egyik fegyveres Dimitrinek nevezte – Paulette
teste felett állt, és a rádióját hallgatta.
Az egyik embere felé fordult.
– Bekerítették a lányt a szomszéd házban – mondta Dimitri
halkan, oroszul, uráli akcentussal. Aztán az ablak felé mutatott.
– Indulás.
Henry körbepillantott a helyiségben, és észrevette, hogy az
egyik támadó fülhallgatót visel, amely egy apró fekete dobozhoz
volt erősítve. Egy szkenner. Figyelik a rendőrségi frekvenciákat.
Ezeket a frekvenciákat évek óta kódolják, szóval ezeknek a
fickóknak komoly erőforrásaik vannak.
– Ki maga? – kérdezte Henry.
– Egy katona. Akárcsak maga. Én sem élvezem ezt, de
megteszem, amit kell.
Nem viseltek maszkot, nevükön szólították egymást, és
nyíltan oroszul beszéltek. Henry tudta, hogy meg fogják ölni, de
ahogy a szkenneres fickót figyelte, és látta, hogy megfeszül az
állkapcsa, Henry úgy hitte, hogy az idő az ő oldalán áll. Vajon
meghallotta valaki a lövéseket? Kihívták a rendőrséget?
A szkenneres fickó Dimitri mögé lépett, és a fülébe súgott
valamit.
Dimitri felemelte a pisztolyát. A hangtompító halott szeme
egyenesen Henryre bámult.
– Utolsó esély.
– Nem.
Dimitri Paulette testére pillantott, és mintha szomorúság
tükröződött volna a tekintetében. Obszcén arckifejezés volt ez
épp a gyilkosa arcán.
– Jobb is így – mondta Dimitri. – Együtt menni el. Minden
más…
Fejét csóválta, majd meghúzta a ravaszt.
 12

Rose erősen markolta a telefont. Nem először kényszerült arra,

hogy ilyen helyen rejtőzzön el. Szíve vadul vert a mellkasában.
Az anyjának a férfiak egy bizonyos típusa jött be. Az, aki elől el
kell bújni, amikor mérges, és vörös arcából sörszag árad. Évek
óta nem félt ennyire, már el is felejtette, milyen érzés, amikor
annyira kiszárad a torka, hogy azt hiszi, megfullad.
– Segítségre van szükségem – suttogta a telefonba. – A
nagynéném és a nagybátyám adták meg ezt a számot. Van egy
kódom is.
Elővette a pulcsija zsebéből a cetlit, de túl sötét volt ahhoz,
hogy el tudja olvasni. Arra gondolt, hogy résnyire kinyitja a
szekrényajtót, de aztán lépteket hallott lentről. A lépcső?
Összeszorította a szemét, és igyekezett felidézni a szavakat.
– Toll. Ajtó… tűz. Várjon. Óra. Toll. Ajtó Tű-tűz… Jézusom…
– Semmi baj. Ne törődjön a kóddal. Mi történik?
– A cím 1765 Euclid Terrace. A nagybátyám és nagynéném
címe. Lövéseket hallottam. A szomszéd házban vagyok. El
kellett jönnöm. A Bancroft utcán van. A pontos címet nem
tudom, de itt csak egy ház van. A nagybátyám és a nagynéném
mondta, hogy ezt a számot hívjam. Henry és Paulette Campbell.
Segítségre van szükségük. Azonnal. Azt mondták, hogy
mondjam azt, hogy KÓCSAG-nak igaza volt. Hat nap múlva
megtörténik, és náluk van a vörös könyv.
– Mi történik meg?
– Nem tudom. Csak ennyit mondtak.
– Küldök segítséget. Beszélnem kell valakivel…
– Leteszi? – Rose kihallotta a saját hangjából a kétségbeesést.
Annyira aprónak érezte magát.
– Nem. Egy másik telefont használok. Nem megyek sehova.
Vigyázok magára, oké? Itt vagyok.
– Oké.
Csend. Rose csak a saját lélegzetvételét hallotta, mely
túlságosan is felgyorsult. Aztán egy halk hangot. A lépcső, majd
a folyosó deszkái. Visszatartotta a lélegzetét, ahogy a fegyveres
felé közeledett. Átkutatja a házat.
– Itt vannak – mondta a lehető leghalkabban. – Az emeleten
vagyok. A szekrényben. Kérem.
– Itt vagyok. Épp a titkosszolgálattal beszélek.
A titkosszolgálattal? – gondolta Rose. – Mi a fene folyik itt?
Furcsa módon fázott, de mégis izzadságcseppek gördültek le a
gerincén.
Kinyílt a szoba ajtaja. Lehalkította a telefont, míg már csak
suttogva hallotta a férfi hangját a vonal másik végén. A füléhez
tapasztotta a telefont.
– Rose. A titkosszolgálat értesítette a washingtoni rendőrséget.
Valaki meghallotta és bejelentette a lövéseket. Már úton
vannak. Tartson ki!
Rose nem mert válaszolni.
– Rose? Rose? Ha itt van, csak érintse meg kétszer a
mikrofont.
Rose kétszer végighúzta az ujját az apró lyukakon a műanyag
borításon. Remegett a keze.
– Jól van – suttogta a férfi. – Itt vagyok, Rose. Minden rendben
lesz.
Közeledtek a léptek, és már a szőnyeg sercegését is hallotta.
Benézett az ágy alá? A fegyveres a szekrény elé lépett. Már a
lélegzetvételét is hallotta, és érezte, hogy megfeszülnek a padló
deszkái, ahogy egyik lábáról a másikra állt.
Mit csinál? Kinéz az ablakon? Parancsra vár? Egy hangot
hallgat a fülhallgatóján, pont, mint ő? Vagy előveszi a fegyverét?
Csak időre van szüksége. Néhány másodpercre. Úgy érezte,
mintha a szíve teljesen kitöltené a mellkasát. Folyamatosan azt
látta maga előtt, hogy a fegyveres feltépi az ajtót.
Átölelte a térdét a szabadon maradt kezével. A nagybátyjára
gondolt, ahogy a konyhában énekelte azt a régi Stevie Wonder-
számot. Erre összpontosított, és hagyta, hogy a dallam betöltse
az elméjét és kiszorítsa a félelmet.
Két lépés. Megfeszült Rose alatt a padlódeszka. Az árnyak
megváltoztak az ajtó alatt. Rose összeszorította a szemét. A férfi
közelebb lépett, és megnyekkent a kilincs, ahogy rátette a kezét.
 13

284 éjszakán át bámulta ezt a telefont erre a pillanatra várva. A

legmagasabb prioritású hívás futott be, egy éjszakai akció. De
Rose Larkin nem profi, aki pontosan követi a szabályokat. Ez
egy kétségbeesett nő, aki azt hiszi, hogy meg fog halni. Szüksége
volt a segítségére.
Peter készen állt. Amint megszólalt a vészhelyzeti vonal,
máris megnyomta a mellette lévő gombot, mire lágy,
vízcsobogásszerű hang vette körbe. Most már senki sem hallotta
a Válságteremben.
Ahogy Rose-zal beszélt, máris odahúzott maga elé egy másik
telefont.
Először a titkosszolgálatot hívta. A Fehér Házban található
irodájuk úgy negyven méterrel az övé fölött van a földszinten. A
vonalat csak Hawkins és Farr használhatta, de most egy fiatal
nőről van szó, aki veszélyben van. Első dolga az lesz, hogy
rendőröket küld oda.
– Szólt már erről… – kezdett bele az ügynök, amikor felvette a
telefont.
– Felejtse el a protokollt! – vágott közbe Peter. – Egy
nemzetbiztonsági munkatárs családja van veszélyben. Azonnal
egységeket kérek a címre.
Ez megtette a hatását. Szóltak a szolgálatos tisztnek, aki
azonnal értesítette a rendőrséget, pluszban pedig két
titkosszolgálati egységet is odavezérelt az indonéz
nagykövetségtől Rose helyzetéhez.
Hawkins nem vette fel, úgyhogy Peter Farrt hívta. Mindkét
füléhez egy-egy telefont szorított, és tisztában volt vele, hogy
úgy néz ki, mint egy őrült, de mégis nyugodt tudott maradni.
Mindeközben végig hallotta a telefonban Rose lélegzetvételét.
A fegyveresek már közel jártak hozzá. Amikor megmondta
Rose-nak, hogy a rendőrök már elindultak, a lány meg sem
tudott szólalni, csak halk kaparászással jelezte, hogy hallja, amit
mond.
Végre elérte Farrt.
– Peter, mi a fene történt? – Úgy hangzott, mint aki most
ébredt.
– Befutott egy éjszakai akció hívás. Nem tudom pontosan,
hogy mi történik, de szerintem veszélyben van egy családtag.
Lövések dördültek. Egy Rose Larkin nevű nő telefonált, azt
mondta, hogy a nagybátyja és a nagynénje Paulette és Henry
Campbell. Egy fegyveres van a házban vele. Talán több is.
Először a titkosszolgálattal beszéltem, hogy minél hamarabb
odaküldjenek valakit.
– Mit mondott nekik?
– Hogy veszélyben van egy munkatárs. Mást nem. Nem
tudom, mennyire titkos a dolog.
 – Jó. Jól tette, hogy szólt nekik. Hat perc, és ott vagyok.
Azzal letette.

Peter a füléhez szorított telefonnal várt, miközben Rose a

sötétben rejtőzött, és egyre közelebb kerültek hozzá a
fegyveresek. Már a lélegzetvételét is alig hallotta, de érezte,
hogy egyre gyorsul: kezdte uralmába keríteni a pánik.
– Rose? Jól van? Tartson ki. Bármelyik pillanatban ott
lehetnek.
Újabb kaparászás és recsegés. Peter felállt.
– Rose?
Szirénák távoli hangját hallotta meg a telefonon keresztül.
Először annyira halkan, hogy azt hitte, csak képzelődik, de
aztán egyre hangosodtak.
– Rose! Ez a rendőrség lesz. Rose?
Semmi válasz. A falnak támaszkodott.
– Rose! – Legszívesebben ordított volna, de tudta, hogy ezzel
veszélybe sodorná a lányt.
Csendes szipogás hallatszott.
– Azt hiszem, elment.
Peter ökölbe szorította a kezét.
– Tartson ki!

Kinyílt a Válságterem ajtaja, és beviharzott rajta Diane Farr.

Szeme ide-oda járt, míg meg nem látta Petert az asztalánál.
– Ő az? – kérdezte.
 Peter bólintott, és a telefon mikrofonjára tette a kezét.
– Megérkezett a rendőrség.
– A házban vannak?
– Még nem.
Kivágódott a Válságterem ajtaja, és egy pillanattal később
belépett rajta Hawkins. Dühösnek tűnt. Farr elé sietett, egy
darabig az előtérben beszélgettek, míg Peter a telefonnál
maradt. Kiabálást hallott.
– Mi történik? – kérdezte Peter.
– Azt mondják, rendőrök – felelte Rose.
Peter a telefonra tette a kezét, és odaszólt Farrnak.
– A rendőrök már a helyszínen vannak?
A nő bólintott.
– A rendőrség az, Rose. Tudják, hogy hol van. Várja meg, míg
megtalálják.
– Köszönöm – mondta Rose.
Farr a telefonért nyúlt, Peter pedig ösztönösen elhajolt.
Védekező ösztön.
– Rose – szólt bele a telefonba. – Van itt velem valaki. A Fehér
Ház kabinetfőnöke. Tudja, mi folyik itt. Most átadom neki a
telefont, jó?
– Várjon… ja… jó. Maga is itt marad?
A Peter másik oldalán álló Hawkins arcáról türelmetlenség
sugárzott.
– Igen – felelte Peter.
– Jó. – Peter átadta a telefont, Farr pedig elvette. Még hallotta,
ahogy Rose elköszön. – Viszhall.
Farr arrébb ment a telefonnal.
– Oké… oké… jó… gondoskodnak magáról.
Hawkins Peter vállára tette a kezét.
– Először a titkosszolgálatot hívta?
– Igen. A lány veszélyben volt.
Peter készen állt arra, hogy a szőnyeg szélére állítják.
Egyértelmű utasítást kapott, hogy minden hívást azonnal
Farrhoz vagy Hawkinshoz kapcsoljon.
– Jól van. Mit mondott a lány?
Peter elismételte, amit hallott, a neveket és az utalásokat a
vörös könyvre, a hatnapos határidőre és KÓCSAG-ra.
– Semmi mást.
– Ennyit mondott.
– Jól van – mondta Hawkins. – Itt maradunk éjszakára.
Elmehet.
– Uram?
– Ugye tisztában van vele, hogy a nyugati szárnyban csak az
elnököt uramozzuk?
– Szeretném látni, hova fut ki az ügy.
– Jól végezte a munkáját, Peter.
Volt a hangjában valami, ami arra utalt, hogy jobb, ha megy.
Hawkins állhatatosan nézett rá, mintha ez valami teszt lenne,
vagy mintha arra lett volna kíváncsi, hogy Peter tudja-e, hol a
helye.
Peter nem mondott semmit.
 – Kivételesen aludjon egy jót. Úgy néz ki, mint akire ráfér.
Peter ellenkezni akart, de végül nem tette.
– Úgy lesz.
Peter elküldte e-mailben a hírszerzési anyagokat, amiket
összeszedett, és kijelentkezett a gépéből. Felkapta a táskáját, és
az őrszolgálatosok asztala felé indult. Farr és Hawkins már
bementek egy tárgyalóba.
Peter lassan haladt el előtte, hátha elkap egy-két szót, de az
ajtó be volt csukva.
Alig két lépést tett, amikor a nevét hallotta. Amikor
megfordult, látta, hogy Farr áll mögötte.
– Szép munka, Peter. A rendőrség maga nélkül nem találta
volna meg a lányt. Vagy egyáltalán a házat.
– Tehetek még valamit?
– Menjen haza. Pihenjen. Mi egész éjjel itt leszünk, magára
pedig holnap is szükségünk lesz.
Peter egy pillanatig hezitált, Farr pedig felvonta a
szemöldökét. Peter bólintott, és megfordult.
Ahogy elsétált az őrszolgálatosok mellett, Jessica odaszólt
neki.
– Mi a helyzet? – Egy éjszakai akció a kabinetfőnökkel. Ez még
a Válságteremben is érdekesnek számított.
– Tudod, hogy van ez – vonta meg a vállát. Mindannyian
hozzászoktak, hogy csak annyit tudnak meg egy ügyről,
amennyit feltétlenül muszáj.
– Hogyne.
 Peter látta, hogy a többiek is őt figyelik. Tudni akarták, hogy
miért ül Peter annál a telefonnál, és miért van közvetlen
kapcsolata a vezetőséggel. Ezt Peter is nagyon szerette volna
tudni.
 14

Rose megszorította a telefont, ahogy nehéz léptek döngtek végig

a házon.
– Rendőrség! Rose!
Berontottak a szobába.
– A ház tiszta. Előjöhet.
– Azt mondják, rendőrök.
– Azok is, Rose – mondta a nő a vonal másik végén. Azt
mondta, hogy Diane Farrnak hívják. Amióta csak átvette a
telefont, alig mondott neki valamit, rövid mondatokkal
kommunikált valakivel, aki ott állhatott mellette.
Rose megfogta a szekrény kilincsét, és kinyitotta az ajtót.
Elvakította a fény. Két bizonytalan lépést tett előre, teste
elgémberedett a szűk helyen. Három feketébe öltözött,
fegyverét előreszegező rendőr volt a szobában.
– Itt vannak – mondta a telefonba, de senki sem volt a vonal
másik végén. Egy pillanattal később egy férfi szólt a telefonba.
– A nevem Hawkins. Az FBI-nak dolgozom. Tíz perc és ott
leszek. Rose, tudom, hogy nehéz, és biztosan sok kérdése van.
De megtenne nekem egy szívességet? Az ön biztonsága
érdekében. Senkinek se említsen semmit, amit a nagynénje és a
nagybátyja mondott magának. Rendben?
– De miért? Mi folyik itt?
– Amikor odaérek, mindent elmagyarázok, de addig is
senkinek egy szót se. Nem biztonságos.
Azzal bontotta a vonalat.
Rose hunyorgott a fényben. Az egyik rendőr megfogta a kezét,
hogy ne veszítse el az egyensúlyát. Rose megköszönte neki,
megköszönte mind a hármuknak. A megkönnyebbülés könnyei
csorogtak le az arcán.

Lementek a földszintre. Rose-nak egyáltalán nem tetszett,

ahogyan bántak vele. Úgy beszéltek vele, mint egy gyerekkel.
Semmi másra nem vágyott, mint válaszokra, és egy percre, hogy
kifújja magát. Hogy összeszedje a gondolatait. Bár próbálta
megállni, még mindig remegett. Atyaég, úgy nézhetett ki, mint
egy ijedt gyerek. A zsebébe mélyesztette a kezét.
A hátsó kertnél vezették ki, így a ház eltakarta előle a
nagynénje és a nagybátyja házát. Hirtelen rájött, hogy miért.
Nem akarták, hogy lássa, mi történt ott.
Kiszakította magát a rendőrök közül, és addig szaladt le a
füves részen, míg meg nem pillantotta a ház előtt villogó
fénykavalkádot.
– Rose, figyeljen – mondta az egyik öltönyös. Azt mondta,
hogy a titkosszolgálatnak dolgozik, de már nem emlékezett a
nevére. – Sokkot kapott és megsérült. A keze. Meg kell nézetnie.
Az ablaküveg okozta sebből csordogáló vér megszáradt és
felrepedezett a karján. De nem törődött vele. Két mentőautó
parkolt a ház előtt. Miért hívtak mentőket? De ha már kijöttek,
miért nem rohannak be? Csak nem azért, mert már nem volt
mit tenniük?
– Meghaltak, igaz?
– Rose, most nem a legjobb…
– Mondja el az igazat!
 15

Peter elsétált egy metróaluljáró előtt. Már bezárták éjszakára.

Nem zavarta. Ha csak tehette, kerülte a metrót. Egy évvel
ezelőtt egy olyan vonaton utazott, ami kisiklott. Borzalmas
baleset volt, amit sikerült apró sérülésekkel megúsznia, de
sokan meghaltak. A metró látványa mindig felidézi benne az
emlékeket, még mindig megfeszültek az izmai a nyakában,
hacsak lement az egyik megállóba.
Az S4-es busszal ment el a Tizenhatodik utcáig. Még kora
reggel is zsúfolt volt. A busz félóránként jár, és ez az egyik
lehetősége azoknak, akik éjszakás műszakból igyekeznek haza.
Takarítók, biztonsági őrök, és néha egy-egy álmos képű,
megrogyott hivatalnok, aki a főnök kedvére akart tenni.
Hajnal kettőre járt, mire hazaért. Esélytelen volt, hogy
elaludjon. Fel volt pörögve. Tíz hónapnyi éjszakai műszak éjjeli
állattá változtatta.
Hazaküldték. Tisztában volt a szabályokkal, tudta, hogy ki
kell maradnia az ügyből, de valami hívogatta a sötétben.
A kulcsaival a kezében megállt a lakása előtt. Aztán
megfordult, és elindult.
A sarkon parkolt a kocsija. Csak kocsikázik egy kicsit, mondta
magának. Szív egy kis friss levegőt, és átgurul a sötét Rock
Creek Parkon vagy a George Washington Parkwayen. Imádott a
kihalt, sötét washingtoni utcákon vezetni, és az elhagyatott
emlékműveket és emeletes házakat figyelni. Mintha az egész
város kihalt volna.
De ahogy a Columbia Roadon haladt, ahol csak kései bulizók
támolyogtak haza, mint kísértetek, azon kapta magát, hogy úgy
fordul a Bancroft Avenue-n lévő házhoz, mint amikor az iránytű
mutatója beáll az északi irányba.
 16

A rendőrség az egész háztömböt lezárta, úgyhogy Peter a

sarkon túl parkolt le, és gyalog folytatta útját. Több mint egy óra
telt el a lövések óta, úgyhogy a rendőrök minden bizonnyal az
összes olyan kíváncsi szomszédot hazaküldték, akiknek volt
merszük nemcsak az ablakon keresztül leskelődni, hanem közel
mentek a helyszínhez.
A nagynéni és a nagybácsi háza előtt még mindig
rendőrautók és titkosszolgálati kocsik álltak. De már minden
megkülönböztető jelzést kikapcsoltak. A helyszín már nem volt
aktív.
A sárga szalag mentén haladva végigment a járdán, és
végignézett a két házon. Közben fejben visszajátszotta a
telefonbeszélgetést. Az egészet elképzelte: a domb aljában lévő
ház lerohanását, a lány felmenekülését ide, a ház átkutatását
szobáról szobára, miközben Rose a szekrényben bujkált.
Közelebb ment. A nagynéni és nagybácsi kocsifelhajtóján, egy
mentőautó kinyitott hátsó ajtaja előtt ott állt egy fiatal nő.
Gesztenyebarna haja az egyik oldalon a füle mögé volt tűrve, és
csak egy kapucnis melegítőt és egy pizsamanadrágot viselt. A
jobb kezét bekötözték. Hawkins állt mellette, arcának egyik
felét megvilágította a mentőautó belsejének fénye. A lány
egyenes háttal állt Hawkins előtt, és Peter még ebből a
távolságból is jól meg tudta figyelni a testbeszédét: egyenes hát,
kemény, elszánt. Peter úgy gondolta, hogy csak Rose Larkin
lehet az.
Zseblámpa fénye pásztázta át a fákat, és megállapodott
Peterön. Peter nyugodt maradt, pedig semmit nem látott a
vakító fénytől. Valaki átbújt az ágak között, és felé tartott.
– Hé, menjen hátrébb! Nem tartózkodhat itt.
Egy rendőrnő volt, és ahogy belépett az utcalámpa fényébe,
Peter észrevette, hogy washingtoni, méghozzá a metropolitani
rendőrkapitányság kötelékébe tartozik, és nyilván azért
állították ide, hogy a helyszínt biztosítsa.
– Hogyne – felelte Peter. Egy pillanatra arra gondolt, hogy
előveszi saját jelvényét, de nem akart visszaélni vele. Nem lett
volna szabad itt lennie, és az egész sztorija – FBI, Fehér Ház,
éjszakai akció – több kérdést vetne fel a rendőrökben, mint
amennyit hajnal fél háromkor kedve lett volna megválaszolni.
Megfordult, és elindult az ellenkező irányba.
– Várjon csak egy percet! – szólt utána a rendőrnő
gyanakvással a hangjában. – Errefelé lakik?
Peter az öltönyében egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy
kíváncsi szomszéd, vagy egy járókelő, aki az éjszaka közepén
kihozta a vonyító kutyáját.
– Nem.
– Hadd lássam a papírjait!
 – Nézze…
– Papírokat! – Eltűnt a hangjából a kedvesség. Újra Peter
szemébe világított a zseblámpájával. Valaki más is feléjük
tartott. Nyilvánvaló, hogy gyanakvással töltötte el a rendőröket,
hogy valaki a helyszín körül ólálkodik.
– Akkor benyúlok a tárcámért – mondta Peter.
Az újonnan érkező alak oldalról lépett a fénybe. Diana Farr
volt az.
– Semmi baj, Vazquez. Velem van.
A rendőrnő egy pillanatig nem mozdult, és hol Peterre, hol
Farr-ra nézett.
– Minden rendben – mondta Farr. A rendőrnő bólintott, és
elsétált.
– Peter… – Farr ingatni kezdte a fejét. – Mit keres maga itt?
– Nem tudtam aludni. Tudok segíteni valamit?
Farr nem válaszolt azonnal, csak nézte őt egy darabig.
– Hiányzik a terep? Az akció?
– Igen.
– Megértem. Sokáig tartottuk a pincében. Tudni akarja, hogy
mi történt?
Persze esze ágában sem volt információkat kiadni. Csupán
érdekelte, hogy kíváncsi-e. Hogy bele akarja-e ütni az orrát. Az
apja államtitkokat bocsátott áruba. Vagy legalábbis ezzel
vádolták. Peter veszélyes terepre tévedt.
– Nem kell semmit sem tudnom.
– Mondott valamit Vazqueznek?
 – Természetesen nem.
– Jó. – Farr kinézett a sötét semmibe, látszott rajta, hogy
igyekszik feldolgozni a történteket. Sápadt volt. – A nagynéni és
nagybácsi halottak. Rose Larkin jól van. Természetesen
megrázta a dolog, de ahhoz képest, hogy min ment keresztül…
kemény lány. Rendben lesz.
Peter a házat bámulta.
– Nem látta a holttesteket?
– Nem. A másik házban vannak. Egész végig telefonon
beszéltek míg bujkált?
– Igen.
– Akkor érthető, hogy közel érzi magát a történtekhez. De
okkal tartunk vissza információkat. Minél többen tudnak egy
titkot, annál nagyobb veszélyben vannak a titok főszereplői.
Farr is lenézett a házra, ahol két ember halt meg. Idevágó
mondás.
– Bárcsak többet mondhatnék, Peter. Jól végezte a munkáját.
Büszke lehet magára.
Peter mindenkinél jobban tudta, hogy a titkok ölni képesek.
De akkor is, nyomasztották a kérdések. Mi lehet annyira fontos,
hogy maga a kabinetfőnök jön ki a helyszínre az éjszaka
közepén? Mi célt szolgált a vészhelyzeti vonal? Miért haltak
meg azok az emberek? De lenyelte a kérdéseit, és csak egyet tett
fel:
– Mi lesz a lánnyal?
Farr elmosolyodott.
 – Ezért olyan jó a munkájában, Peter. Törődik másokkal. Egy
hotelbe visszük, és az egyik ügynökünk vigyázni fog rá.
Biztonságban lesz. Ne aggódjon miatta.
– Nagyra értékelem.
– Hogyne. Találkozunk holnap az irodában. – Farr az órájára
pillantott. – Vagyis ma. És Peter, minden, ami abban a hívásban
hangzott el…
– Tudom, bizalmas.
– Maradjon ki a dologból, és hagyja ezt ránk. Legyen óvatos,
Peter. Nem fair, de nem követhet el hibákat.
Peter a kocsija felé indult, de úgy tizenöt lépés után
megfordult. Rose még mindig Hawkinsszal beszélgetett, de
valami megváltozott: most már vitatkoztak. Rose felemelte a
kezét. Úgy nézett ki, mint akit megfenyegetnek. Peter ökölbe
szorított kézzel figyelte őket, de eszébe jutottak Farr szavai.
Figyelmeztette őt. Figyelte, ahogy a beszélgetés lassan
megnyugszik, majd elsétált.
 17

A domb aljában Rose nagynénje és nagybátyja házának ajtaját

bámulta. Két mentős lépett ki egy hordággyal. Hawkins próbált
Rose és a ház közé állni, de félrelökte. Hawkins megfogta a
vállát, de a lány leseperte magáról a kezét.
– Rose, nem kell látnia.
A hordágyon lévő mozdulatlan testet lepedővel takarták le.
– Vannak embereink, akikkel beszélhet. Nem lesz könnyű.
Rose arra számított, hogy elönti a gyász, vagy legalább a
letaglózó szomorúság, de csak nyugalmat érzett. Fagyos
zsibbadtságot. Úgy érezte, mintha az egész jelenetet a tévében
figyelné. Egyáltalán nem félt.
– Elkapták már a tetteseket? – kérdezte Hawkinstól.
– Később mindent elmagyarázok.
– Most magyarázza el! A nagynéném és a nagybátyám. Kik
voltak ők? Magának dolgoztak?
– Erről nem beszélhetek. Bárcsak megtehetném, de azzal csak
magát is veszélybe sodornám.
Rose keserűen nevetett fel, és a dombra nézett.
– Az isten szerelmére. Nem vagyok most is veszélyben?
Hawkins erre nem válaszolt.
 – Miért kellett meghalniuk? A KÓCSAG? A vörös könyv? Mi a
fene ez az egész?
Erre Hawkins egész teste megfeszült, és közelebb lépett
hozzá. Tiszteletet parancsoló férfi, és volt valami a tartásában –
ahogy közel hajolt hozzá és előrehúzta a vállait –, amitől Rose-
ban felsejlett a félelem. De nem hagyta, hogy meglássa rajta.
– Kérem, magyarázza el. Nem akarok valaki máshoz menni
információért.
Fenyegetés volt. Rose megvillantotta, hogy mire lenne képes.
Hawkins nagy levegőt vett, izmai elernyedtek. Hüvelyk- és
mutatóujjával megdörzsölte a homlokát. Úgy nézett ki, mint egy
hisztis gyerek apja.
– Fogalma sincs, hogy milyen veszélyes dolgok ezek – mondta
Hawkins hűvösen. Rose-ra bámult, majd kissé megenyhültek a
vonásai. – Azért haltak meg, hogy magát védjék. Hogy
mindannyiunkat védjék. Lehet, hogy ez magának giccses
baromságnak hangzik, de attól még ez az igazság. Örömmel és
megbánás nélkül végezték veszélyes munkájukat. És ezek az
emberek – a sötét házak felé mutatott, melyekben családok
aludtak – is biztonságban vannak az áldozatuknak hála. A
titkoknak hála, amiket megőriztek.
Becsukódott a mentő ajtaja. Rose nem tudta, hogy mit
mondjon. Az adrenalin úgy oszlott szét a szervezetében, mint a
reggeli köd. Újra reszketni kezdett. Forgott a gyomra. Kimerült.
Hawkinsnak igaza van. Rose-nak fogalma sincs róla, hogy mi
történt. Fogalma sincs róla, hogy mibe keveredett.
 – Ha ilyen veszélyes, akkor miért mondták el nekem?
– Mert megbíztak magában. Tudták, hogy meg tud birkózni
vele. Hogy helyesen fog cselekedni. – Hawkins visszanézett a
házra, amiből Rose kimenekült. Aztán a kezén lévő kötésre. – És
igazuk is volt.
 18

Peter dél előtt pár perccel érkezett meg Henry és Paulette

Campbell temetésére, és belépett a georgetowni
Szentháromságtemplomba. Három nap telt el a hívás óta.
A padsorok mind tömve voltak. Talált hátul egy helyet egy fal
mellett álló padon. Kiszúrta Hawkinst. Ugyanazt a fekete öltönyt
viselte, amit általában a munkában is.
Farr figyelmeztette Petert, hogy legyen óvatos ezzel az üggyel
kapcsolatban, és el is gondolkozott rajta, hogy jó ötlet-e eljönnie
ide. Nem akarta, hogy azt higgyék, kíváncsiskodik vagy bele
akarja ütni az orrát a dologba.
Sok arcot felismert. Néhányan végig is néztek rajta. A
templom tele volt régi FBI-os arcokkal, akik mind ismerték az
apját.
Mindenki felállt a nyitóimára, a szavak pedig automatikusan
jöttek a szájára. A tömjén illata, a gyertyák és a visszhangok
visszarepítették a középiskolába, apjának abba az utolsó, sötét
évébe, amikor az öreg elkezdett vasárnaponként templomba
járni. Aztán szerdánként is. Aztán már minden reggel.
Hirtelen szállta meg a hit azok után, hogy mindenki azt
gyanította, az apja mindent elárult, amiben hitt.
 Peter igyekezett elnyomni az emlékeit. Nem akarta újraélni
azokat a napokat.
Elég sok idő telt el a botrány óta ahhoz, hogy a fájdalom nagy
részét már feldolgozza. Most már legtöbbször, amikor eszébe
jut, képes tényszerűen, hűvösen, szinte már külső szemlélőként
gondolni az ügyre.
Az apja osztályvezetőként dolgozott az FBI kémelhárításánál.
Míg ott volt, az oroszok átállították az egyik emberét, és
megszerezték a létező legnagyobb kincset: azon orosz követségi
dolgozók neveit, akik titokban információval látták el az FBI-t.
Ez katasztrofális szivárogtatásnak számított.
A hét oroszt, akik az amerikai kormánynak dolgoztak, a
családjukkal együtt Moszkvába szállították. A Kreml és az SVR –
az orosz titkosszolgálat – mindenféle mondvacsinált indokkal
csalta fel őket a repülőgépekre: átvételre váró díjak, beteg
családtagok, ilyesmi. Legtöbbjüket a Butirszkaja börtönbe
vitték, és a pincehelyiségekben kivégezték őket.
Sokan azt gyanították, hogy Peter apjának is szerepe volt a
szivárogtatásban, hogy őt is átállították az oroszok, de ezt soha
senki sem tudta bizonyítani. A botrány februárban robbant ki.
Novemberre halott volt az apja. Sosem vetette meg az alkoholt –
koktélok a hajón, némi bor a vacsorához, kései beszélgetések és
sztorizgatások a régi barátokkal és családtagokkal –, de a
nyomozás okozta stressz, vagy a bűntudat, mélyebbre lökte őt.
Aztán egy novemberi éjszakán százharminccal belerongyolt egy
terelőszigetbe a washingtoni körgyűrű 57-es kijáratánál.
 Persze ittas volt, mint akkoriban szinte mindig. Baleset
történt? Vagy szándékosan hajtott neki annak a
terelőszigetnek? Peter erre soha nem kapott választ. Sosem
bizonyították, hogy jogos lett volna a bűntudata. De azt sem,
hogy nem volt az. Az igazság ott halt meg vele abban a
kocsiban.
Peter sosem volt képes elhinni a vádakat.
Az apjáról biztosan nem, aki egész életében azt tanította neki,
hogy vigyázzon másokra. Furcsa, hogy Peter nemcsak apja
nevét örökölte meg, de vele a gyanakvást és a vélelmezett
bűntudatot is. Mintha a vérükben lenne az árulás.
Apjának is rendeztek temetést, de valójában sosem helyezték
végső nyugalomra. Lehetetlen volt úgy, hogy körbelengték ezek
a súlyos vádak. Peter mindig is abban bízott, hogy az apja
ártatlan, aki csak rosszkor volt rossz helyen, és belekeveredett
egy nagyszabású összeesküvésbe.
Régen volt, és mégis voltak olyan pillanatok – mint most is –,
amikor a múlt olyan élénken jelent meg, hogy szinte
belehasított a fájdalom. Mint amikor hónapokkal később lépünk
rá egy apró üvegcserépre, pedig azt hittük, hogy minden
szilánkot felsepertünk.
Tisztán emlékezett apja temetésére. A fa, az olajok és a virág
illatára. Sosem tudta feldolgozni, hogy milyen üresen tátongott
a templom. Hogy a tiszteletes hangja üres padsorok között
visszhangzott.
Látta maga előtt az amerikai források arcát, a kivégzett
követségi dolgozók tekintetét. Elképzelte a gyerekeiket. Az
egyikkel egy iskolába járt. Miután az oroszok elkapták a
szüleiket, a gyerekek nevelőszülőkhöz kerültek valahol a keleti
orosz régiókba. Ami talán csak egy fokkal volt jobb a börtönnél.
Újra tizenhárom évesnek érezte magát, a konyhaasztalnál ült
iskola előtt, és kínosan ügyelt arra, hogy a villája ne érjen a
tányérhoz, hogy nehogy bármi hangot is kiadjon, miközben
apja néma csendben olvasta a reggeli lapot. Vörös szeme ide-
oda ugrált a sorok között. A szemetes tele volt üres üvegekkel.
Peter alig ismert rá az apjára. Az apjára, akivel minden
vasárnap együtt fejtették meg a keresztrejtvényt, és soha nem
volt túl fáradt ahhoz, hogy dobáljon vele párat kosárra munka
után.
Ahogy lassú mederben csordogált Campbellék temetése, Peter
tekintete a templom falánál álló fából készült gyóntatófülkékre
tévedt.
Emlékezett, ahogy annak idején, amikor közeledett a vég,
sokszor várt apjára a gyóntatófülkék mellett. A kínzó kérdések
szinte felemésztették Petert. Még most is égették. Mit tettél, apa?
Mit kellett meggyónnod?
Az első sorokban már felálltak a gyászolók. Peter is csendben
felállt. Rose Larkin egyszerű fekete ruhában sétált el mellette.
Magabiztosan lépkedett az egyébként számára minden
bizonnyal félelmetes, idegen tömegben: hivatali osztályvezetők,
felelős különleges ügynökök, igazságügyi tisztviselők.
Peter látta a lányon, hogy sírt, de ennek ellenére ragyogott a
szeme, amikor felé fordult. Lehetetlen volt – hiszen csak
telefonon beszéltek –, de egy pillanatra biztos volt benne, hogy
a lány felismerte.
 19

Peter kilépett a templomajtón, majd a Potomac felé indult.

Beszélgető ügynökök és gyászolók kis csoportjai között haladt
el.
Úgy ötven lépésre lehetett a templomtól, amikor valaki
megragadta a vállát.
– Sutherland! Gondoltam, hogy te vagy az.
Amikor megfordult, egy barátja állt előtte, akit még a
quanticói kiképzésen ismert meg. Egy kicsit talán túl közel is állt
hozzá. Vito mindig is sajátságosan értelmezte a személyes teret.
– Durva, mi? – kérdezte Vito, és a templom felé biccentett. –
Hallottad, hogy mi csesződött el?
Peter megrázta a fejét.
– Úgy hallottam, hogy Campbellék vissszavonult CI-4-
ügynökök voltak.
Kémelhárítás, négyes csoport. Legendás brigád volt,
kémvadászok, akik amerikai földön hatástalanították az orosz
kémeket. Elit csapat.
Peter szája kiszáradt, de nem ült ki érzelem az arcára. Annak
idején az apja felügyelte a kémelhárítást. Azt a kémelhárítást,
mely később lefolytatta ellene a nyomozást a szivárogtatással
kapcsolatban, mely aztán felébresztette a gyanút, hogy az apja
áruló.
Vajon ez is egy orosz akció volt? Amerikai földön likvidálni az
embereinket? Megfeszültek az izmok a hátában, és mély levegőt
vett. A düh hajtotta. Akár ártatlan volt az apja, akár nem, a
lényeg az, hogy egy orosz hírszerző akció buktatta le, Peter
pedig bármit megtett volna azért, hogy visszavágjon.
– Ki mondta ezt neked? – kérdezte Peter.
– Hallottam, hogy páran erről beszélgettek a washingtoni FBI-
irodában. Nem is tudtam, hogy az FBI-nak vannak így beépítve
ügynökei – mondta. – Úgy hallottam, hogy a CIA-tól jöttek át.
Talán valami régi szívességet viszonoztak.
– Hallottál bármi mást?
– Nem. A Fehér Házban sem hallottál valami pletykát?
Peternek nem állt szándékában bármit is elmondani Vitónak.
Főleg nem itt.
Peter csak félrebillentette a fejét, és úgy nézett rá, mintha azt
mondaná, hogy ugyan már, tesó.
– Na, ugyan kinek mondanám el?
– Nekem is most mondtál el valamit, pedig fél éve nem
láttalak.
– Ne izélj már!
– Kizárt dolog.
Vito megrázta a fejét.
– Óvodás – motyogta.
A temetés az Oak Hill temetőben volt, Georgetown másik
oldalán, egy erdős részen a Rock Creek alatti domboldalon.
Nem akarta magára vonni a figyelmet, úgyhogy mikor az
utolsó gyászolók is beléptek a kapun, Peter átment az utca
másik oldalára, és megállt a Montrose Park egyik kopasz fája
alatt. Innen jól rálátott a szertartásra a kripták között.
Rose kiemelt helyen állt a sírok között, de mégis kicsit
elkülönülve a többi gyászolótól. Az egész szertartás alatt
mereven, néma csendben állt – sztoikus vagy sokkos
némaságban –, és csak akkor mozdult meg, amikor belemarkolt
a kihányt földbe, és a koporsóra szórta.
Amikor a kápolna mögül kilépett egy skót dudás, Peter
megfordult, és elindult az utcán. Sosem bírta a skót dudát. Az
apja temetésén is játszottak, neki pedig nem állt szándékában
sírva fakadni egy georgetowni parkban.
Már átment az utca túloldalára, amikor felsírt a skót duda. Az
„Amazing Grace” eleje szólalt meg.
Peter lassan sétált, hagyta, hogy a zene elhalkuljon, miközben
a temető eltűnt a fehér téglás épületek mögött. Kerülőúton ment
a kocsijához. Szeles nap volt, de egy felhő sem volt az égen.
Még mindig nyugtalan volt, minden sarkon maga mögé
pillantott, és minden visszatükröződő ablakban az utca másik
oldalát pásztázta.
A Harmincegyedik utcánál lépteket hallott maga mögött.
Méghozzá közelről. Valaki követte. Hirtelen megállt, és hallotta
ahogy az őt követő is megtorpan.
– Peter? – Egy női hang. Megfordult.
Rose volt az.
 20

Peter összehúzta a szemét. A nő szaporán kapkodta a levegőt.

Biztosan sietett, hogy utolérje.
– Hallottam a szertartás után – mondta. – Felismertem a
hangját. Magával beszéltem? Azon az éjszakán… – A templom
felé biccentett.
– Igen – mondta Peter. – Részvétem a nagynénje és a bácsikája
miatt.
– Köszönöm.
Micsoda üres kifejezés. Egy gépies frázis az akkori
telefonbeszélgetéssel szemben, de mégis csak ez a fáradt,
unalomig ismételt mondat jutott eszébe.
– Jól van? – kérdezte aztán.
– Megvagyok. – A lány lepillantott, majd visszanézett rá. – Meg
tudja mondani, miért kellett meghalniuk?
Peter összepréselte a száját, és végignézett az utcán. Felismert
néhány embert az irodából. Közelebb lépett a nőhöz, és
halkabban folytatta.
– Nem tudom. – És ez is volt az igazság.
Rose megcsóválta a fejét, tekintetében harag villant. Peternek
volt egy olyan érzése, hogy ma reggel már sok embertől hallotta
ezt a „nem tudom”-ot.
– Éjszakai akció – mondta Rose. – A vörös könyv. Toll. Óra.
Ajtó. Tűz.
Peter Rose felkarjára tette a kezét.
– Tudom, hogy ez az egész nagyon furcsa lehet magának, de
legyen óvatos, és ne beszéljen ilyen nyíltan ezekről a dolgokról.
Emberek kerülhetnek veszélybe.
– Nekem nem kell erre felhívnia a figyelmemet. De tudnom
kell, hogy mi folyik itt. Elegem van abból, hogy mindenki a
képembe hazudik.
– Nem hazudok – mondta Peter. Bántotta ez a kirohanás. –
Nem tudom. Én csak felveszem a telefont, és a megfelelő
emberekhez irányítom a hívást. Csak azt akartam, hogy
magának ne essen baja.
– Bajom? Hát lett bajom. A nagynénémet és a nagybátyámat
kivégezték, engem kis híján megöltek, most pedig védelem alatt
állok, és senkiben sincs annyi, hogy elmondja végre nekem,
hogy mi a fasz folyik itt. – Rose nyelt egyet, és nyugodtabban
folytatta. – A maga számát adták meg. Akkor csak tud valamit.
– Én egy senki vagyok.
– Akkor meg mit keres itt?
– Részvétet akartam nyilvánítani.
– Mit csináltak? – Rose kissé széttárta a karjait. – Mi olyat
tettek, amivel azt érdemelték, hogy megöljék őket?
Peter nem válaszolt. Rose hátralépett egyet, és végignézett
rajta. A tekintete olyan lassan pásztázta, mint egy
hazugságvizsgáló.
– És ha tudná?
– Akkor sem mondanám meg. – Nem könnyen felelte ezt, de
ez volt az igazság. Peter pedig gyűlölte a mellébeszélést.
– Miért?
– Mert vannak bizonyos szabályok. Amiket ha megszegünk…
– A templomra nézett. Semmi másra nem vágyott, mint hogy
segítsen ezen a lányon. Hogy biztosítsa arról, hogy megtalálja a
felelősöket. De ez veszélyes gondolat. Azt jelentené, hogy
átlépné a határait. Hogy a saját kezébe venné a dolgokat.
Rose még mindig őt nézte, előre-hátra mozgatta a fejét,
mintha mérlegelne valamit.
Aztán beletörődően sóhajtott, mintha elfogadná a dolgot.
Hátrapillantott a válla fölött.
– Jobb, ha most megy – mondta Peter. – Nincs ilyenkor
általában…
– Tor? De van.
– Talán ott talál valakit, aki ismerte őket. Aki többet tud.
– Senkit sem ismerek. Senki sem beszél velem. Csak arra
kellek, hogy ott álljak a koporsó mellett, lehajtsam a fejemet, és
azt mondogassam, hogy köszönöm.
– Nem errefelé él?
– Nem. Náluk laktam. – Elkomorodott az arca.
Egyedül egy temetésen. Peternek megszakadt a szíve. Meg
akarta vigasztalni, vagy bármi olyat tenni, amivel legalább egy
kicsit enyhíti a fájdalmát. De nem engedhette, hogy érzelmei
elhomályosítsák az ítélőképességét. Mert Rose okos. Érezte,
hogy erővel nem tudja Petert megtörni, úgyhogy most más
fortélyokhoz folyamodik. Az empátiájára játszik. Talán ezzel
akar információt kicsalni belőle.
Gyűlölte, hogy erre gyanakodik, de óvatosnak kellett lennie.
Talán a lány csupán fél és magányos. Kihúzott egy névjegyet a
paklijából, és odanyújtotta neki.
– Nem beszélhetek a munkámról, vagy hogy mi történik, de
ha valaha is úgy érzi, hogy nincs biztonságban, hívjon fel. A
megfelelő emberekhez irányítom. Mindent megteszek, ami csak
tőlem telik.
Rose elvette a kártyát.
– Peter Sutherland – mondta, majd hozzáragasztotta a
titulusát. – A Senki.
 21

Dimitri lassan lépkedett a borostyánnal benőtt és megdőlt fejfák

között. A dátumokat és a Daughters of the American Revolution
plaketteket nézegette. A külső szemlélő számára úgy tűnt, hogy
ő is csak egy özvegy, vagy egy elveszett rokonát keresi, esetleg
csupán egy középkorú férfi, aki némi időt szeretne eltölteni a
holtak között.
A pisztoly ismerősen himbálózott az oldalán, mintha már a
teste része lenne. Láthatatlanul bújt meg a dzsekije alatt. A
fegyvertok fölé vastag anyagot varrt, hogy ne rajzolódjon ki a
nyoma a kabátján, és még az avatott szemek se vegyék észre.
Így ráadásul a kabátot is nagyobb lendülettel tudta
hátrahajtani, hogy gyorsabban kaphasson a pisztolyért.
Jól tudta, hogy szigorúan fogják őrizni a területet, úgyhogy
csak a szertartás végén lépett be a temetőbe. Csak a legjobb
megfigyelők vették volna észre, hogy Dimitri a fejfákon, a
kerítéseken és a lepényfákon túl Rose-t nézi. Megvárta, hogy a
lány eltávolodjon a többi gyászolótól. Ekkor utánaindult.
Végigment a növényzettel benőtt ösvényen, majd balra
fordult a járdára. Rose felgyorsította a lépteit, úgy tűnt, mintha
üldözne valakit. Az utca másik oldalára is követte őt.
 Rose egy férfi után kiáltott, és beszélgetni kezdtek. Dimitri
felismerte a férfit. Peter Sutherland. Dimitri szívverése
felgyorsult, de ebből kívülről semmit sem lehetett észrevenni.
Látta már egyszer Petert. A gyilkosság éjjelén a tetthely körül
ólálkodott. Nem volt nehéz kideríteni a személyazonosságát.
Dimitrinek jó informátorai voltak.
Úgy sétált el mellettük, hogy egy pillanatra sem tört meg a
lendülete. Fél háztömbnyire parkolt, az utcának ezen az
oldalán. Messzire kerülte ki Rose-t és Sutherlandet, majd beült a
kocsijába, az öreg, Lyft- és Uber-matricákkal tarkított Accordba.
A taxi álca tökéletes a megfigyeléshez – órákat ülhet a
kocsiban, megállhat az úton egy másik parkoló autó mellett, és
bármely napszakban kedvére autókázhat –, de Washingtonban
soha nem jött be. Még akkor sem, amikor a városban még
zónás, és nem mérőórás rendszer működött, és tele volt
szabadúszó magántaxikkal. Akkoriban szinte minden taxis
etióp vagy eritreai volt, úgyhogy kétségtelenül kilógott volna
közülük. Most azonban már sokkal könnyebb. Semmi feltűnő
nincs egy átlagos fehér fickóban, aki a városban bolyongva
Uberezéssel próbál egy kis plusz pénzt szerezni.
Dimitri leolvasta a testbeszédüket: először messze álltak
egymástól – szinte gyanakvóan –, majd közelebb húzódtak.
Dimitri visszaemlékezett azokra az időkre, amikor még hitt
benne, hogy észérvekkel meg lehet változtatni valakinek az
álláspontját, vagy akár az ember egész lényét.
Peter odaadott valamit Rose-nak, majd a lány arrébb lépett.
Henry és Paulette Campbell megbízott Rose-ban, vele töltötték
utolsó óráikat, a lány pedig Sutherlanddel beszélt a vészhelyzeti
vonalon. Vajon Rose mennyit tud? És ebből mit mondott el?
Nagyon úgy tűnt, hogy együtt dolgoznak Sutherlanddel. Ez
megerősítette a gyanakvását, és így rögtön mind a ketten
mellékszereplőkből előléptek fenyegetéssé. A szövetségiek egy
Dupont Circle-ön lévő hotelbe vitték Rose-t, de nem lesz nehéz
kijátszani az őt őrző biztonsági csapatot. Ami nem is lesz több,
mint egy időnkét a hotel előtt elhajtó rendőrautó.
Aranyos kölykök. Nagy kár értük. De az egészet nézve két élet
igencsak jelentéktelen. Akaratlanul is megtudtak egy súlyos
titkot, ami olyan, mint egy vírus. Egy vírust pedig nem érdekel a
gazdatest sorsa.
Mindketten tudnak a vörös könyvről, a kézzel írt
feljegyzésről, amely közvetlen bizonyítéka egy olyan bűnnek,
mely mellett eltörpül egy-két gyilkosság. Olyan súlyú bűnről
van szó, amely háborúkat robbanthat ki.
Ez a tét. És erre a tétre kell gondolni, amikor az ember
fegyvert nyom egy síró lány arcába. Ő legalábbis erre gondolt
karrierje kezdetén. Ma már nem foglalkozott ilyesmivel. A
munka az munka.
A füléhez emelte titkosított telefonját, és felhívta az
informátorát.
– BÜKK?
– Igen. Mondja!
– Épp most néztem végig, hogy Rose Larkin randevút adott
Peter Sutherlandnek a temető mellett.
– Biztos benne?
Ezt válaszra sem méltatta.
– Minél hamarabb gátat kell ennek szabni, mielőtt terjedni
kezd.
A vörös könyv Henry és Paulette Campbell birtokában volt.
Tanúkat találtak. Dimitrinek tehát most mindenkit meg kell
találnia, aki tud a könyvről, mindenkit, aki együtt dolgozott
Campbellékkel. És el kell hallgattatni őket.
Senki sem tudhatja meg az igazságot a metróbalesetről. Peter
Sutherland is azon a kisiklott szerelvényen volt, és túlélte. De
ezek a halálok még csak a kezdetet jelentették.
Dimitrinek még három napig kell őriznie a titkokat. Utána
minden, amiért dolgoztak, és minden kioltott élet értelmet nyer.
– Elintézem – mondta BÜKK.
– Nem kockáztathatunk.
– Megoldom.
Dimitri tekintete ide-oda ugrált Rose és Peter között, ahogy
egyre távolodtak egymástól. Ő és BÜKK egyelőre egy oldalon
állnak. Mindketten azt akarják, hogy ezek az információk
megsemmisüljenek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy
megbíznak egymásban. A vörös könyv túl hatalmas. Senkiben
sem szabad bízni, akinek bármi köze is volt hozzá.
– Ki kell derítenünk, hogy mennyit tud a lány – folytatta BÜKK
–, és hogy kinek beszélt. Minél több a hulla, annál nehezebb lesz
a dolgunk, és annál jobban magunkra vonjuk a figyelmet.
 Jogos, de az ilyesmi sosem állította meg Dimitrit. A fegyver
úgy sajgott az oldalán, mint egy nyughatatlan végtag. A
szélvédőn keresztül Peterre nézett. Aztán a visszapillantó
tükörben a távolodó Rose-ra.
– Egy napja maradt, hogy kiderítse, mit tudnak – mondta. –
Hacsak nem látom őket újra együtt.
– Várjon – mondta Dimitri.
– Egy nap. Aztán én jövök.
Dimitri bontotta a vonalat. Nem tetszett neki BÜKK sürgető
hangneme.
Zsebre dugta a telefont, és megint hol Peterre, hol Rose-ra
nézett. Melyiket kellene követnie?
Petert ismeri: vág az esze, ambiciózus, a parancsokat illetően
a végletekig lelkiismeretes. Ha, kimarad ebből az egészből,
akkor nem jelenthet problémát. Ha mint mindig, most is
lehajtott fejjel követi az utasításokat. De Dimitri egyre
nyugtalanabbul figyelte a távolodó alakját. A fiatalember
kíváncsi, kérdéseket tesz fel és határokat lép át.
Dimitri megvárta, hogy átmenjen az egy háztömbnyire lévő
kereszteződésen, majd utánaindult.
 22

Lemenőben volt a nap Foggy Bottom felett. Peternek otthon

kellett volna lennie az ágyában. Készülődnie az éjszakai
műszakra. Helyette a Fehér Ház déli oldalán bóklászott a fák
között.
A régi medenceházban vette át a kosaras ruháját, amit
öltözőként használtak, amikor a kinti pályán kosaraztak.
Az elnöki villa juharfák fölé magasodó oszlopait nézte. Aztán
ahogy befordult a sarkon, megpillantotta Travers elnököt.
Labdával a hóna alatt sétált a gyűrű alatt. Ez az ő játéka.
Peter nagy levegőt vett, és a pályára lépett. Travers erőből
Peter mellkasához vágta a labdát, és elmosolyodott. A szokások
rabja volt, és ha a munkája engedte, minden csütörtök és
szombat este lejött dobálni.
Peter még mindig nem fogta fel teljesen, hogy az elnökkel
kosarazik. Még emlékezett az első játékra. Az elnök egyik
személyes segítője – egy Perry nevű pasas, aki a North
Carolinában is játszott, és a kampányban elnöki
asszisztenséként vett részt – hívta meg előző nap. Aznap éjjel
Peter tizenkét órán át bámulta azt a telefont, és közben azon
töprengett, hogy is kosarazik az ember a világ vezetőjével. A
többiek valahogy megneszelték a dolgot a Válságteremben.
Jessica figyelmeztette, hogy ne hagyja magát az elnök ellen.
– Azt hallottam, hogy azt ki nem állhatja – mondta, mire a
beszélgetést hallgató CIA-tiszt felvonta a szemöldökét, és
kétkedve nézett rájuk.
Nehéz túlbecsülni, ha az ember azt akarja leírni, mennyire
félelmetes volt a férfi személye és a szituáció. Peter nem volt
egy nagy sztár az egyetemen, de nyolcmillió tévénéző és
húszezres közönség előtt játszott az NCAA negyeddöntőjében.
Nem idegen számára a nyomás, és mégis, amikor először lépett
be a nyugati szárny ajtaján, észrevette, hogy felgyorsult a
szívverése. Az akkor játék volt. Ez itt a nagy show.
Travers látszólag imádta ezeket az estéket, amikor kitörhetett
a többrétegnyi bürokrácia bábjából, amely egy négyszázezer fős
vállalkozás vezetőjeként kötötte gúzsba. Ilyenkor lankadhatott
egy kicsit a figyelme, és élvezhette egy fiatalabb munkatársa
társaságát.
Annak idején az Indiana Egyetem hátvédje volt, és még
mindig jó formában volt, minden este egy órát edzett.
Az elnök a húszas évei nagy részét azzal töltötte, hogy
missziós munkát vállalt Közép-Amerikában: nem volt tévéjük,
és túl veszélyes volt elhagyni a tábort, úgyhogy jobb híján napi
nyolc órát kosárlabdáztak.
Az, hogy időnként meccseket rendez a Fehér Házban és a
kampányhelyszíneken, jól illett a befutott vidéki fickó
imidzséhez. Travers apja egy sor kültéri kiskereskedést nyitott a
középnyugaton, amit Travers és a fivérei egy egész
holdingtársasággá alakítottak, mely más cégek kríziskezelésével
foglalkozott – szürke középnyugati termelőket és ipari
vállalkozásokat segítettek talpra állni. Lassan aztán egyfajta
pénzügyi guruvá vált, a szegény ember Warren Buffettjévé.
Egész pályafutása alatt támogatott politikai kampányokat, egy
ideig kereskedelmi képviselő is volt, és ez alatt sikerült egy
olyan kereskedelmi egyezményt nyélbe ütnie Amerika és Kína
között, amely nagy elismerést nyert neki Washingtonban. Végül
aztán elnökjelöltnek választották, ő volt az esélytelen jelölt, aki
képes volt megnyerni a széles körű közvéleményt.
Senki sem hitte, hogy Travers túlélheti az előválasztást, de a
viták során mutatott éleseszűsége és visszafogottsága az
esélyesek közé emelte, akik azzal voltak elfoglalva, hogy
egymást gyalázzák.
Megnyerte a jelöltséget. A választás maga egy teljesen nyílt
verseny volt, mindkét fél gőzerővel hajtott, hogy az ő jelöltjük
váltsa le a másik párt második elnöki ciklusát töltő elnökét. Az
ellenfele az egykori nemzetbiztonsági miniszter, a kőkemény
oklahomai Anne Gibson volt.
Ahogy közeledett a választás, Gibson egy sor pénzügyi
botrányba keveredett, Travers pedig nyíltságának és
korrektségének köszönhetően megszerezte az elnöki posztot.
Diane Farr – aki végül a kabinetfőnöke lett – volt az első hű
katonája, aki köré később az egész csapata épült. Farr is
függetlenségéről volt híres, egyre másra váltogatta politikai
pozícióit, főként a háttérben meghúzódva vállalt tanácsadó
szerepeket nagy amerikai multicégeknél. Végül ő lett Travers
legfőbb tanácsadója, aki ügyes manőverekkel elérte, hogy
Travers némi függetlenséget szerezzen a pártjától, és mégis
megőrizze a támogatását. Természetesnek tűnt, hogy őt nevezze
ki kabinetfőnöknek – önzetlen, a munkájának él, mindenki
elfogadja, ő pedig mindenkit boldoggá tesz és
óraműpontossággal működteti az állami gépezeteket.
Peter szerette nézni, ahogy együtt dolgozik az elnökkel,
ilyenkor tökéletes összhangban voltak, mégis megőrizték
szerepüket: Travers a vidéki srác, Farr pedig a szabadszájú,
könyörtelen tárgyaló.
Peter lazán vette az első meccset az elnök ellen. Látni akarta,
mégis mennyire keményen kell játszania. Végül neki kellett
fognia Traverst. A fickó fáradhatatlannak, erősnek és
hajthatatlannak bizonyult, egy pillanatra sem állt meg, hogy
kifújja magát, és folyamatosan utasításokkal látta el a többieket.
A legtöbb erőcsatár kétszáz centi fölött van, Peter pedig úgy
élte túl az első liga küzdelmeit, hogy kegyetlen vadsággal
pótolta relatív magassági hátrányát. Innen kapta Medve
becenevét.
Két évet ücsörgött a cserepadon, míg végre szerepet kapott
egy fontos meccsen. Az edzője végső elkeseredésében hívta
magához, miután négy kulcsjátékosa is kipontozódott. Az utolsó
percekben egyik kosarat vágta be a másik után, mindenkit, még
saját magát is meglepve. Két nappal később már kezdőjátékos
volt.
A kosárlabda mindig is egyfajta feszültséglevezetést jelentett
a számára, a pálya volt az a hely, ahol nem kellett folyton
készenlétben lennie. Az emberek alig ismertek rá játék közben.
Az első összecsapása az elnökkel igen keményre sikeredett.
Az ismerős terep és a játék egyszerűsége – végre valami
olyasmit csinálhatott, amiben jó, és a friss levegőn lehetett –
hatására Peter teljesen megfeledkezett magáról, elfelejtette a
lélektelen éjszakai műszakot, és elfelejtette, hogy óvatos legyen.
Peter középen tört előre, az elnök pedig keményen elzárt.
Peter az egyik oldalra vágott ki, az elnök utánalendült, hogy
fedezze. Peter könyöke az elnök száját találta el, aki földre
került. Travers volt szabálytalan, Peter egy másodpercre mégis
azt érezte, hogy minden levegő kiszökik a tüdejéből. A
titkosszolgálat emberei azonnal a pályára rohantak, Peter pedig
azon gondolkozott, hogy vajon börtönbe kerül-e.
Kezét nyújtotta az elnöknek, aki megtörölte a száját a
kézfejével. Vér csillogott rajta.
– Jól vagyok – mondta Travers, és elhessegette a
titkosszolgálatosokat.
Peter talpra segítette.
– Jó, hogy nem lőtték le – mondta az elnök vigyorogva, majd
megveregette Peter hátát, és a kezébe adta a labdát.
A közvetlenségnek persze az volt az oka, hogy Peter az elnök
feszültséglevezetőjének szerepét töltötte be. Az elnök általa úgy
érezte, személyesen is kötődik a stábjához, és egy kis időre félre
tudta tenni a politikát. De sok fiatal washingtoni törtető
képtelen volt ezt felismerni. Amint az elnök közelébe kerültek,
és összeszedték a bátorságukat, hogy megszólítsák, rögtön
előtörtek személyes ambícióik.
Egyszer bemelegítés közben az egyik szenátusi dolgozó
belekezdett valamibe a Szövetségi Légügyi Hivatal
szabályozásairól és a zajterhelési panaszokról a körzetében. Az
egész pályára döbbent csend ereszkedett, szinte összerezzentek
a kölyök ballépésére.
– Miért nem játszunk inkább? – kérdezte az elnök. Lehet,
hogy úgy tűnik, ez nem nagy dolog, de az elnöknek még egy
ilyen apróságban sem jó csalódást okozni.
Peter soha többé nem látta a kölyköt a pálya közelében.
Ma este a kialvatlanság ellenére is már a negyedik pontra
megtalálta a ritmust, megtalálta a réseket a védelmen, balra,
vissza jobbra, testcsel, hátrafelé ugrás, dobás a hárompontos
vonalról. A labda magasan szállt, fel a Fehér Ház
homlokzatának háttere előtt, majd élesen le, csak a hálót
érintve be a kosárba.
A hívás, a gyilkosságok, a temetés: sok emléket ástak elő ezek
Peter múltjából. De most, hogy a hűvös levegő égette a tüdejét,
hálás volt, hogy elhívták játszani. A pályán mindig elengedhette
magát.
A következő pontnál az elnök ügyesen kizárta Petert, majd
balra lépett, és pattintott passzal hozta játékba Perryt. Perry
betört a két védő között, és bevágta a ziccert.
 Aztán Peter kapta a labdát, balra indult, és meglátta, hogy
szabad az út a palánkig. Felgyorsított, de olyan gyorsan, mintha
puskából lőtték volna ki. Négylépésnyire volt a kosártól, amikor
az elnök az irányító posztról kilépve sprintelt, hogy levédekezze
Petert. Peter felugrott, és ujjával a gyűrűbe terelte a labdát.
Zsákolni akart. Zsákolhatott volna. Azóta a zsákolás a kedvenc
mozdulata, hogy tizenöt éves korában megnézte a Zsákolj, ha
tudsz! című filmet. Ezután egész nyáron gyakorolt, míg végül
sikerült neki.
De nem zsákol az ember az elnök orra előtt.
Az elnök végignézte, ahogy a labda a kosárba hullik. Talán
pontosan tudta, hogy mi járt Peter fejében.
– Szép – mondta aztán ravasz mosollyal.
 23

Miután lezuhanyozott és átöltözött, Peter munkába indult.

Végigsétált a nyugati szárny folyosóján a Válságterem
lépcsőjéig. Útközben Diana Farr mellett is elhaladt, de úgy tűnt,
a nő észre sem vette. Az iPhone-ján matatott, közben pedig az
egyik munkatársával beszélgetett, aki szintén a telefonját
bámulta. Peter már öt lépéssel elhaladt mellette, amikor Farr
utánaszólt.
– Maradjon egy percre, Peter! Hawkins magát keresi. Nem
tűnt valami boldognak. – Azzal megvonta a vállát, és figyelme
visszatért a kijelzőre.
Peter megnézte a telefonját. Ekkor látta, hogy Hawkins írt
neki. „Keressen meg, amikor bejön.” Ennyi volt. Megfordult, és
elindult Hawkins irodája felé.
Már az ajtó előtt állt, amikor meghallotta maga mögött a mély
hangot.
– A gyilkosságok éjszakáján elment a Campbell-házhoz?
Peter megtorpant. Amikor megfordult, látta, hogy Hawkins
egészen közel állt meg hozzá. Peter azt várta, hogy az irodájába
tessékeli, de úgy tűnt, Hawkins úgy volt vele, hogy megtalálta a
tökéletes alkalmat arra, hogy nyilvánosan szúrjon le valakit.
Néha úgy tűnt, mintha élvezné, amikor dühös, ilyenkor pedig
olyan arcot vágott, mintha csak azt mondaná, nem semmi alak
vagy. Most is éppen így nézett.
– Igen.
– Pedig azt az utasítást kapta, hogy maradjon ki a dologból.
– Így volt.
– Akkor felvilágosítana arról, hogy mit keresett ott a
temetésen ma reggel, és miért zaklatott egy olyan nőt, akinek a
nagynénjét és a nagybátyját nemrég ölték meg, egy nőt, akivel
kapcsolatban kifejezetten azt az utasítást kapta, hogy maradjon
távol tőle?
– Azért mentem el a temetésre, hogy részvétet nyilvánítsak. A
nő felismert… felismerte a hangomat. Ő jött oda hozzám.
– És mit mondott neki?
– Semmit. És azt is megmondtam neki, hogy nem is tudok
elmondani semmit. Ő pedig tulajdonképpen elküldött a francba.
– És a nő mit mondott?
– Semmit.
– Látták, hogy beszélgetnek. Tudja, az ember nem igazán tud
elrejtőzni kétszáz kibaszott szövetségis mellett.
– Dühös volt, amiért senki sem mondja el neki, hogy miért
halt meg a nagynénje és a nagybátyja. Tudni akarta, hogy mi
történt. Én nem tudom, és ezt meg is mondtam neki.
Hawkins összepréselte a száját. Nincs is rosszabb annál, mint
amikor az ember le akar teremteni valakit, és a végén kiderül,
hogy nincs igaza. Peter azon tűnődött, hogy ez vajon
megváltoztatja-e Hawkins álláspontját.
– Üljön le a helyére. Figyelje a telefont. Aztán menjen haza.
Feküdjön le. Meg tud tenni ennyit? Maga az utolsó ember,
akinek ilyesmibe szabadna keverednie. Igazság szerint én már
azt sem értem, hogy miért engedték meg, hogy egyáltalán itt
lehessen.
Hawkins csalódottan csóválta a fejét, és eltűnt az irodájában.
Peter a folyosó felé pillantott. A nyitott ajtók és asszisztensi
asztalok felé, ahol az emberek már-már művészi szintre
fejlesztették azt, hogy feltűnés nélkül hallgatózzanak. A folyosó
másik végében meglátta Theót, akivel a bárban futott össze.
Vigyorgott.
Éppen ezért kellett nagyon óvatosnak lennie.
Annak puszta gyanúja is tönkretehet valakit, hogy nem
megfelelően kezel titkosított információkat. Az apja esetében
ezt testközelből tapasztalta.
Peter visszaoldalgott a lépcsőhöz. Farr ott várt rá.
– Beszélt a nővel?
– Igen. De nem tettem semmi rosszat.
– Néha még ez sem számít.
Peter a korlátra tette a kezét.
– Mibe csöppentem, Diane? Min dolgoztak Campbellék? Miért
nem a megszokott módon kezelik ezt az ügyet?
– Peter…
– Campbellék azt mondták, hogy hat nap múlva történik meg
valami. Vagyis három nap múlva.
 – Erről nem beszélhetek, Peter.
– Az oroszokkal kapcsolatos?
Farr egészen suttogásig halkította a hangját.
– Tudja, hogy kockázatot vállaltam magával. Ne csináljon
ebből személyes ügyet. Magának főleg óvatosabbnak kellene
lennie. Lehet, hogy csak egy ártatlan beszélgetés volt, de az
ilyesmi így szokott kezdődni. Először egyik lábbal lépjük át a
vonalat.
Nem az apám vagyok, gondolta Peter. De Farrnak igaza volt.
Fogalma sem volt róla, hogy az apját mi indította el a helytelen
úton. Hogy milyen ártatlan lépéssel kezdődött az egész.
– Jobb, ha megy dolgozni – mondta Farr.
 24

Peter belépett a Válságterembe, és rögtön az asztalához ment.

Senki figyelmét nem akarta magára vonni. Megnyitotta a
fájljait. A források pörögni kezdtek a képernyőjén. A telefon
némán ült az asztalán.
Hosszú, unalmas éjszaka volt, amit nagyon kevés alvás előzött
meg. Nem is tudta kitisztítani az agyát, nem volt képes kiverni a
fejéből a vádakat. Hogy akárcsak az apjában, őbenne sem
szabad megbízni.
Évekbe telt, mire felvették az FBI-hoz, és akkor is csak egy
háttérposztot kapott. Megfigyelési specialista volt a bostoni
irodában. Ez gyakorta egy ugródeszka a különleges ügynökség
felé, de a kollégái megmondták neki, hogy ne is álmodozzon
erről. Figyelmeztették, hogy a magasabb rangú FBI-tisztek az
apja miatt sosem bíznának meg benne, és hogy törődjön bele,
hogy élete végéig háttérmunkás marad.
Igazuk is volt. Minden egyes alkalommal, amikor évente
kétszer lehetőség volt rá, jelentkezett különleges ügynöknek.
Sőt, minden egyes posztot megpályázott, amivel feljebb
léphetett a ranglétrán. Hírszerzési elemzőnek is jelentkezett
Washingtonba, és el is jutott a második körig, de végül mindig
nemet kapott.
Imádta a volt rendőrök és katonák sötét humorát a bostoni
megfigyelők kötelékében, és a legpocsékabb feladatokba is
büszkeséggel vágott bele. Sok gyötrelmes éjszakát élt meg, a
háta tönkrement, amikor tizennégy órákat kuporgott egy
kocsiban, és üdítős palackokba vizelt. De még ezt sem bánta.
Legalább nem egy asztal mögött ült. Terepen lehetett,
rosszfiúkat üldözött, és tanúkat védelmezett.
A többiek Zsiráfnak hívták, és folyamatosan szekálták.
Viccesnek találták, hogy egy kétméteres fazon feltűnés nélkül
be akar olvadni a környezetébe. Az egyik felettese, aki ki nem
állhatta Petert, gyakorta a kínai negyedbe küldte őt, hogy
megfigyeljen valakit. Gyalog. Még hasznos jó tanácsokkal is
ellátta:
– Olvadj be!
Peter jól végezte a munkáját, lelkiismeretesen,
fegyelmezetten, és soha nem panaszkodott. Megtanulta, hogyan
legyen láthatatlan, hogy úgy figyeljen meg másokat, hogy őt ne
vegyék észre. Felnőtt ahhoz a becenévhez, amit az emberek a
különleges megfigyelő csoport tagjaira aggattak: a kísértetek.
Farr esélyt adott neki, amikor Washingtonba hozta. Akkor
ismerték meg egymást, amikor Peter még harmadéves volt a
Bostoni Egyetemen. Nyári kosarastábort szervezett nehéz
anyagi körülmények között élő középiskolásoknak. Farr ebben
az időben az egyetem igazgatóságában dolgozott, így pár
alkalommal szóba elegyedtek a közösségi események és
különféle fotózások során.
Épp ezért lepődött meg, amikor Travers megválasztása után
alig pár héttel kapott egy e-mailt Farrtól. Éppen a városban volt
egy egyetemi tanácskozás kapcsán, és ebédre hívta North
Endbe. Egy aprócska olasz étteremben találkoztak, ahol saját
ricottát készítenek, és a legjobb lasagnét adják, amit Peter
valaha kóstolt. De mégsem itt képzel el az ember egy fontos
politikai találkozót. Talán pont ezért vitte Farr pont oda.
Farr elmondta neki, hogy az FBI egy vezető hírszerzője Peter
felől kérdezgetett, miután jelentkezett az elemző pozícióra.
Tudni akarta, hogy Farr mennyire ismeri az egyetemről. Farr
Petert ajánlotta a pozícióra, de végül nem jött össze a dolog.
Amikor Farr megkérdezte, hogy miért, kerek perec
megmondták neki, hogy azért, mert Thomas Sutherland fia.
– Van valaki, aki gondoskodna magáról? – kérdezte Petert. –
Hogy is hívják őket az irodában? Rabbi?
A mentorokról beszélt, akik képesek kikövezni az ember
karrierútját. Azt jelentette, hogy az ember térfelet választ,
szívességeket tesz, egyre feljebb nyalja magát, és közben
politikai játszmákban csatározik. De az apja miatt Peter nem
játszhatott így. Nem mintha akart volna. Mindenki minden
egyes pillanatban olyan jelre várt, ami bizonyítja, hogy Peter
esetleg saját előnyökre játszik, áthágja a szabályokat, és hogy őt
is bemocskolták apja bűnei. Peter leszegte a fejét, betűre
betartotta a szabályokat, és kétszer olyan keményen dolgozott.
Abban bízott, hogy ennyi is elég lesz.
 – Nincs – mondta.
– Az apja barátai? Valaki, akit gyerekkora óta ismer? Senki
nincs, akitől kérhetne egy szívességet?
– Az ilyesmit Washingtonban hagytam.
Farr bólintott, Peter pedig azon gondolkozott, hogy a nő talán
arra vár, hogy tőle kér majd segítséget. Hogy ez talán egy teszt.
De nem számított. Ő nem így éri el a céljait.
– Átnéztem az aktáját, Peter. A háttérellenőrzését. A bostoni
munkáját. Még egy olyan napot se találatam, amikor beteget
jelentett volna vagy elkésett volna. A legtöbb embernél találni
legalább egy fiatalkori botlást, de ez… ez… mintha maga
mormon lenne, vagy nem is tudom. Egy olyan ember aktája, aki
az egész életét azzal töltötte, hogy az irodának dolgozzon.
Tökéletes.
Vannak persze olyan részletek, amik nincsenek benne az
aktában. Például az, hogy tizenhat éves kora óta nincs apja.
Vagy hogy már száznyolcvan centi magas volt. Hogy össze volt
zavarodva, dühös volt, és kirekesztettnek érezte magát. Egy
roncs volt. A harag néha felülkerekedett rajta. Egy
láncdohányos kosárlabdaedző, bizonyos Mr. Welsh mentette
meg, segített neki a pályára fókuszálni a feszültségét. A végtelen
edzések és a szabályok fegyelemre és önuralomra nevelték.
Fogalma sem volt, hol kötött volna ki a kosárlabda nélkül. Nem
is szeretett erre gondolni.
Hátralökte a székét, és Farr-ra nézett. Tudta, mi következik.
Az apja miatt egyetlen hibát sem engedhetett meg magának. De
amikor meg minden szabályt pontosan betartott, sokan azt
hitték, hogy ez valami álca, hogy így akarja magát beljebb rágni
az FBI szívébe. Mint ahogyan az apja tette. Mint ahogyan a rák
teszi. Soha nem adtak neki valódi esélyt.
– Peter – folytatta Farr, és letette a villáját. – A felsőbb
szinteken nem akarják magát. Nem lesz könnyű feljebb jutnia.
Ezt ő is tudta. Hallotta a susmorgást a kiképzése alatt
Quanticóban. Látta, hogy néznek rá a felettesei, amikor egy-egy
előrelépést jelentő posztra pályázott. Az FBI szinte olyan, mint
egy családi vállalkozás: a legtöbb különleges ügynöknek
legalább az egyik szülője vagy közeli rokona az irodának
dolgozott. Ez segít bizalmat építeni. De Peter esetében a családi
szálak pont a hátrányára váltak.
A menyasszonya is pont ezt mondta neki a hosszú csendekkel
tarkított távolsági telefonbeszélgetéseik során. De nem
hibáztatta őt ezért. Együtt jártak főiskolára. Az atlétasztár és az
erőcsatár. A tökéletes pár. Ő pedig megtorpedózta a karrierjét,
hogy aztán állami alkalmazottként évi negyvenötezret keressen,
majd egyik napról a másikra majdnem minden estéjét és
hétvégéjét New England nyomorúságos lepratelepein töltse.
Leah szerencsére soha nem vonta kérdőre, hogy miért szaladt
fejjel a falnak, miért akarja helyrehozni azt, amit az apja szúrt
el, és miért akar egy olyan helyen dolgozni, ahol talán egy
napon bizonyítani tudja az apja ártatlanságát. Vagy talán úgy
akarja megbosszulni az öreget, hogy mindenkit lebuktat, aki
úgy gondolja, hogy a szabályok rá nem vonatkoznak?
 Peternek fogalma sem volt. Talán mind a három.
– Még mindig az FBI-nál akar karriert csinálni? – kérdezte
Farr.
– Igen.
– Olvastam, mit tett a metróbaleset alatt.
Peter segített kijutni az embereknek a szerelvényből,
kifeszítette a vészkijáratot, és megmutatta nekik, merre kell
menekülniük. A Post egy cikket is megjelentetett róla,
igyekeztek egy pozitív aspektust találni a szerencsétlenségben,
mely során huszonegy ember veszítette életét. Peter azonban
csak azokra az emberekre tudott gondolni, akiket nem tudott
megmenteni. Akik a metróalagút mélyén rekedtek.
Halálsikolyuk a mai napig kísérti.
– Szükségünk van ilyen emberekre – mondta Farr. –
Kineveznek kabinetfőnöknek, szóval elég nagy befolyásom lesz.
Lehet, hogy ki tudok nyitni pár ajtót maga előtt. Ne gondoljon
semmi csillivilli pozícióra. Minek is nevezik maguk őket az
irodánál? Éjjeli ügynököknek? Telefonvonalak figyelése.
Éjszakás műszak és hétvégék.
Az éjjeli ügynökök tartják a frontot a helyi irodákban, amikor
mindenki más alszik. Az első megbízását az ember általában
valami isten háta mögötti helyen kapja, mondjuk Tulsában vagy
Albuquerque-ben, de ez a munka már csak ilyen. De akkor is
előrelépés.
– Érdekel – felelte Peter.
– Még nem döntöttük el, hova küldjük. Lehet, hogy a
Válságterembe.
– A Fehér Házba?
– Igen. De nem lenne teljes jogú megfigyelő tiszt. Inkább
egyfajta háttérmunkás, aki telefonokat vesz fel és nyilvános
forrásokat figyel, ha szükséges.
Szinte szabadkozott. Peter el sem tudta hinni, amit hall. Évek
óta dolgozik azon, hogy bizonyítson, és hogy elnyerje mások
bizalmát.
– Az FBI-nál maradnék?
– Ha akar. Áthelyezhetjük a nyugati szárnyba. Éjszakai akció
hívásokról lenne szó, amiket vagy nekem, vagy a vezető
tanácsadónak, James Hawkinsnak jelentene.
– Bele fognak menni ebbe az FBI-os vezetők?
– Ez a Fehér Ház. Itt én döntök. Az irodával majd én
lerendezem a dolgot. De megértem, ha némi időre van
szüksége, hogy döntsön.
Egész életében erre várt, és mégis hezitált. Ez azt jelenti, hogy
vissza kell mennie Washingtonba. Oda, ahol minden
elkezdődött. Ahhoz a munkához, ami tönkretette az apját. Egy
teszt.
Peter az asztalra tette a kezét.
– Mikor kezdhetek?
 25

A műszakja után Peter másnap kora reggel hunyorogva lépett át

a délnyugati kapun. Úgy érezte magát, mint egy zombi, ahogy a
Tizenhetedik utcán haladt felfelé, miközben a nyugati szárny
frissen ébredt dolgozói az ellenkező irányba áramoltak.
Hazament, és még mindig dühös volt, hogy nyilvánosan
teremtették le. Mosnia kellett, és meg kellett írnia pár e-mailt – a
keresztapja visszaköltözött a városba, és már hónapok óta
terveznek egy találkozót –, de ahogy belépett a lakásba, semmi
másra nem tudott gondolni, csak az alvásra.
Lefeküdt. A buszok az ablaka alatt pöfögtek, szirénázó
tűzoltóautók hasítottak át a forgalmon, de Peter még azelőtt
elaludt, hogy betehette volna a füldugóit.
Délután kettőig úgy aludt, mint egy kisbaba. Az
éjjeliszekrényén rezegni kezdő telefonjának hangjára ébredt.
Nem ismerte fel a számot. 310-es körzet. Los Angeles,
gondolta, esetleg Orange megye.
– Halló?
Semmi.
Álmosan hunyorogva a képernyőre nézett.
„Egy nem fogadott hívás.”
 Letette a telefont, lábait átlendítette az ágy oldalán. Ismét
rövid rezgést hallott.
„1 hangpostaüzenet.”
A füléhez emelte a készüléket.
– Peter. Helló. Rose vagyok, tegnapról. Csak meg akartam
köszönni a múlt éjszakát. Korábban kellett volna megtennem.
És nézze… felhívna, ha megkapja ezt az üzenetet? Valószínűleg
bekattantam, viszont úgy volt, hogy valaki vigyázni fog rám, de
elmentek, és szerintem ólálkodik odakint valaki. Na jó…
viszhall.
Peter az ágy szélére ült, és a telefonját bámulta. Egyértelmű
parancsot kapott. A saját érdekében ne ártsa bele magát az
ügybe.
De valami nem stimmel, a lánynak pedig segítségre van
szüksége. Eszébe jutott, Hawkins hogyan veszekedett a lánnyal
a gyilkosságok éjszakáján. Hawkins dühösnek tűnt. Peternek
fogalma sem volt róla, hogy mi történik, de ki nem állhatta a
tétlenséget. Mielőtt még meggondolhatta volna magát,
megnyomta a hívás gombot, és a füléhez emelte a telefont.
 26

Peter belépett a hotel előcsarnokába, ahol Rose lakott. Egy

vasaló alakú épület volt a Dupont Circle-ön, és amikor Peter
legutóbb itt járt, még eléggé lepukkant hely volt, ahol egy ír
kocsma jelentette a legnagyobb látványosságot. De a hely
mostanra kinőtte magát, és úgy nézett ki, mint egy menő reptéri
váró. Sokan öltönyben ücsörögtek, de egyikük sem viselte a
megszokott rendőr frizurát vagy szakállat.
Megszaporázta a lépteit. Valakinek mindig figyelnie kellene
Rose-t. Amikor visszahívta, a lány azt mondta, hogy senki
sincsen vele. A fickó, aki vigyázott rá, egyszerűen elment.
A lift a negyedik emeleten nyílt ki, Peter pedig kilépett, és a
304-es ajtóhoz sietett. Háromszor kopogott be. Gyorsuló lépteket
hallott, majd elsötétült a kukucskáló. Várt. Az ajtó résnyire
kinyílt.
– Kösz, hogy eljött – mondta Rose. Kapucnis pulóvert viselt,
haja lazán lógott a vállára.
– Nem tesz semmit.
– Látott lent valakit?
– Nem. Ha aggódik a biztonsága miatt, akkor segítek
kapcsolatba kerülni a nyomozás vezetőjével.
 Peter telefonon is ezt tanácsolta neki, de nem volt hajlandó
megpróbálni.
– Nem akarok velük beszélni. És… nem szívesen maradok
egyedül. – Összepréselte a száját, mintha nem lett volna szabad
ezt mondania, mintha megfeledkezett volna magáról. Talán
hozzászokott, hogy a férfiak mindenféléket belegondolnak
abba, amit mond, invitálást keresve. Peter nem volt ilyen.
Rose kilépett a folyosóra, és mindkét irányba körbenézett.
– Követte valaki? – kérdezte Peter.
– Azt hiszem, láttam valakit, de nem vagyok biztos benne.
Minden alkalommal, amikor hátranéztem, mintha köddé vált
volna. – Karba tette a kezét. – Úgy érzem, mintha lassan
becsavarodnék.
– Rose, örömmel segítek, vagy csak itt maradok, ha nincs
ismerőse a városban. Amin maga keresztülment… senkinek
nem lenne szabad ilyesmit átélnie. De őszinte leszek magával,
semmit nem tudok erről az ügyről, és ha tudnék, akkor sem
beszélhetnék róla.
– Nem információt akarok kicsalni magából. Én csak…
Peter megadóan felemelte a kezét.
– Nem azt mondom, hogy ez a célja. De ezt tisztázni akartam.
Egy szobalány feléjük tolta a kocsiját. Egyre kellemetlenebb
volt a folyosón ácsorogni, de Rose nem hívta be, ő pedig nem
akarta megkérdezni. Talán átgondolta, hogy meg szabad-e
bíznia egy idegenben, akivel eddig úgy öt percet beszélgetett.
Menekülőutat kínált neki.
 – Evett ma már valamit?
– Nem vagyok éhes, de szívesen elhúznék innen. Egész nap be
voltam zárva ide.
– Akkor sétáljunk egyet.
Rose felemelte a fejét, Peter pedig tudta, hogy méricskéli.
Felmérte, hogy elég rátermett-e ahhoz, hogy megvédje attól a ki
tudja, milyen fenyegetéstől, ami rá leselkedik. Aztán
elmosolyodott.
– Az jó lenne.
Lementek, Peter pedig mindenkit alaposan megnézett
magának az előtérben. Megint látta, hogy se biztonsági
személyzet, se megfigyelők nincsenek. Se barát, se ellenség. Ha
valaki figyelte, vagy követte Rose-t, akkor nagyon jó, mert
teljesen beolvadt a környezetébe.
Átsétáltak a Dupont Circle-ön, és elhaladtak egy fehér villa,
egy régi privát klub előtt. A Dupont és környéke tele van
nagykövetségekkel és hivatalokkal. Peter és Rose elhaladtak az
egyiptomi majd az iraki nagykövetség előtt. Az Embassy Row
magas falaival, rácsos ablakaival és a folyamatosan jövő-menő
autókkal meglehetősen furcsa hely. Itt simán előfordulhat, hogy
két gyilkos határvillongásban résztvevő országok épületét csak
egy gondosan nyírt sövény választja el a Massachusetts Avenue-
n.
Elhagyták a Dupontot. Peter megtörhette volna a csendet, de
furcsa módon kellemes volt. Úgy érezte, hogy a lány nagynénje
és nagybátyja halálának éjjelén már túlléptek a kínos csevegés
fázisán. Az egyetlen témát pedig, amiről mindketten beszélni
akartak volna, nem hozhatták szóba: mi a fenébe csöppentek?
Ahogy megmászták a dombot, melyen az Adams Általános
Iskola is ül, Rose hátrapillantott a válla fölött. Peter megállt, és
lenézett a lejtőn. Főleg arra a kereszteződésre figyelt, amit az
imént hagytak el.
– Látott valakit? – kérdezte Peter.
– Honnan kellene tudnom?
– Profik esetében sehonnan.
– Sok tapasztalata van az ilyesmiben?
– Annak idején a megfigyelőcsapat tagja voltam.
– És ez hogy működik? – Elindultak, de Rose még mindig a
hátuk mögé pillantott. Szüksége van valakire, aki önbizalmat
adhat neki, hogy igenis képes megkülönböztetni az igazi
félelmet a beképzelt rettegéstől.
– Mi mindig három emberrel végeztük a gyalogos
megfigyelést. A, B és C. A közvetlenül a célpont mögött haladt, B
egy kicsit visszamaradva, C pedig az utca másik oldaláról
tartotta szemmel. A három ember cserélgeti a pozíciókat, és A
minden kereszteződésben jelezte a másik kettőnek, hogy merre
halad tovább a célpont, aztán B vagy C vette át A helyét, és
mentek tovább.
A Columbia és a Tizennyolcadik utca sarkán álltak az Adams
Morgan városrészben, egy gyalogosokkal és kerékpárosokkal
teli kereszteződésben. Meg autókkal, amik az előző két
csoportot kerülgették.
 – Két emberrel is meg lehet csinálni?
– Ha kell, akkor igen. De nehezebb.
Rose a hömpölygő tömeget nézte. Egy biciklis futár. Egy
babakocsit toló nő. Egy szemüveges nő laptoppal a hóna alatt,
aki egy olyan kávézó felé sietett, ahol a sok otthonról dolgozó
gyűlt össze.
Már nem félelem ült ki Rose arcára, hanem eltökéltség, ahogy
a járókelőket figyelte.
– Mutassa meg, hogy csinálta – mondta Rose. Meg akarta
tanulni, hogyan kell követni valakit. Egy pillanatra ő akart lenni
a vadász.
– Biztos? – kérdezte Peter.
– Igen.
Volt benne ráció. Az ember csak úgy tudja kiszúrni, ha
követik, ha ő maga is kipróbálja.
Átlósan, a kereszteződés másik oldalán egy kék fejhallgatót
viselő férfi állt. Száznyolcvan centinél magasabb lehetett, és
bőven száz kiló fölött.
– Az a fejhallgatós fickó?
– A nagydarab?
– Ő lesz a nyúl.
Csak egy átlagos járókelő, viszont könnyen kiszúrható.
Tökéletes lesz tanulni.
– Szóval hogy csináljuk?
– Először én leszek B, maga A. Maradjon közel hozzá, de ne
menjen közelebb mondjuk tizenöt lépésnél. Amikor lefordul egy
kereszteződésnél, jelezzen, hogy merre ment, és akkor
cserélünk. – Peter a csípőjére tette a kezét, majd az ujjaival
megütögette. – Bal kéz, ha balra ment, jobb, ha jobbra.
– Értem.
– Biztos ezt akarja?
Rose még csak rá sem nézett. A nyulat nézte.
– Nem túl könnyű ezzel a rikító fejhallgatóval?
– Kezdésnek pont jó lesz.
 27

A fejhallgatós férfi a Columbia roadon indult el, Rose pedig

követte. Peter hagyta, hogy fél háztömbnyire eltávolodjanak
tőle, és amikor elmentek egy tacós mellett, felvette a B pozíciót.
Általában az újonc követők furcsán viselkednek, és látszik
rajtuk, hogy idegesek. Rose azonban könnyedén mozgott, és
simán beolvadt a többi járókelő közé. Közeledtek a
Tizenhatodik utca felé.
Peter gyorsított, és csökkentette a távolságot, felkészülve egy
esetleges helycserére. Ő már nem látta a nyulat, de ez nem
számított.
Rose már átment a kereszteződésen, és két babakocsis anyuka
között ácsorgott. A keze a jobb combján pihent. Peter abba az
irányba nézett, fel a Tizenhatodik utcán. Aztán odabiccentett
Rose-nak, és követni kezdte a férfit. Rose elmosolyodott, de a
kelleténél egy pillanattal sem tartotta tovább a szemkontaktust.
Rose pontosan erre várt: az irányítás illúziójára, valami
ismerősre ebben a veszélyes világban, amiben vakon bízott
eddig. Rose élvezte, amit csinál, egy pillanatra elfelejthette a
gyászt és a félelmet.
Peter tartotta a sebességet, nem ment olyan gyorsan, hogy
kilógjon a tömegből, de elég közel ahhoz, hogy ne veszítse szem
elől a célpontot. A járda egyre zsúfoltabbá vált. Egy újabb
háztömbnél a férfi befordult egy mellékutcába kelet felé. Peter
átment szembe a másik oldalra, és jelzett. Rose újra átvette az A
pozíciót.
A Columbia Heights metróállomás előtt már sokkal nagyobb
volt a tömeg, és állt itt egy háromemeletes bevásárlóközpont is.
Ez még egy tapasztalt megfigyelőnek is nehéz terep lenne. Peter
átnézett a tömeg fölött. Vödrökön ülő csavargók, friss
gyümölcsöt áruló salvadori nők, ingázók és bevásárlók. Amikor
Rose hátranézett, Peter felemelte a két kezét, és közelebb húzta
őket egymáshoz. Azt jelezte, hogy Rose-nak csökkentenie
kellene a távolságot. Rose vette a lapot, és sietősebbre vette a
lépteit. A szeme sarkából Peter látta, hogy eltűnik a kék
fejhallgató. A nyúl lelépett.
Peter egy pillanatra sem tévesztette szem elől Rose-t. A
Columbia és a Tizennegyedik utca sarkán állt. Ide-oda járt a
szeme a járókelőkön, és természetes nyugalma kezdett
leperegni az arcáról. Elveszítette a nyulat. Peter odament hozzá.
– Levette a fejhallgatót – mondta.
– Jól csinálta.
Rose a nyakát nyújtogatta. Nem adta fel. Peter könnyű
célpontot választott számára a rikító fejhallgatóval. De egy ilyen
könnyű célpontot is nehéz újra megtalálni, ha egyszer szem elől
tévesztjük. Olyanról is hallott, amikor a célpontok direkt
rájátszottak erre. Vörös kalapot vagy rikító dzsekit vettek föl,
hogy elbízzák magukat azok, akik követték őket. Hogy azt
higgyék, könnyű lesz őket követni. Aztán eldobták a feltűnő
ruhadarabot, és ezzel le is ráztak mindenkit.
– Itt nem könnyű – mondta Peter, és a tömegre mutatott. – De
talán akaratlanul is közölte, hogy hova készül. Emlékszik, hogy
mit viselt?
Rose összehúzta a szemöldökét.
– Fekete farmer… nem… öltönynadrág. És egy dzseki vagy
kabát. Világoskék. Talán Patagonia.
Quanticóban a kiképzők folyton tesztelték őket. Volt olyan,
hogy bejött valaki a terembe, átadott a kiképzőnek egy
borítékot, majd kiment. A kiképzők ezután megkérdezték a
túlbuzgó újoncokat, hogy milyen színű volt a férfi haja, szeme,
és volt-e rajta szemüveg.
Az első ilyen néhány teszt siralmas volt. Az újoncok
esküdöztek, hogy egy fehér, szemüveges fickó volt kék
melegítőben. Aztán kiderült, hogy totálisan tévedtek. Az igazság
az – és ezért olyan egyszerű a megfigyelők számára követni
valakit –, hogy az emberek ugyanazokat a köröket futják
mindennap. Csőlátással, vakon botorkálnak a világban, melyből
alig érzékelnek valamit. Mire már tapasztalt ügynök vált belőle,
az ilyesfajta megfigyelés automatikussá vált számára. Peter
magában, szinte tudattalanul is mindenkit megjegyzett, aki
elsétált mellette.
Rose egész jól megfigyelte a fickót, bár fekete farmert viselt.
De egy avatatlan civiltől egészen kiváló teljesítmény.
 – Táska is volt nála, nem? – kérdezte Rose.
Peter bólintott.
– Láttál benne valamit, ami össze volt hajtva?
– Igen. – A fejhallgatót tette a táskába. Peter úgy hitte, hogy
volt benne egy magazin vagy újság is, esetleg egy USA Today.
– Újrahasználható zacskók. Össze voltak hajtva a táskában. A
műanyag szatyorért fizetni kell, amikor vásárolunk, nem?
– Öt centet – mondta Peter. Lehet, hogy bevásárlószatyor volt.
Rose megrázta a fejét.
– Azt mondanám, hogy bevásárolni ment, de épp ott jöttünk
el egy bolt mellett.
Rose felnézett a pláza homlokzatán díszelgő táblára – Target,
Best Buy, Marshalls.
– A sarkon túl van egy Giant – mondta Peter. Az utca másik
oldalán.
– Mi van, ha a közelben él? Amikor először láttuk, pont a
kukába dobott valamit. Talán éhes. Lemegy az Adams
Morganbe, hogy harapjon valamit, pizzát vagy mit tudom én.
Utána meg beugrik egy olyan boltba, ami közelebb van az
otthonához.
– Jól hangzik – mondta Peter. Rose már el is indult a Giant
felé. Peter követte őt a tömegen át, és közvetlenül Rose mögött
slisszant be a fotocellás ajtón. Peter imádta a munka
adrenalinlöketét, és azt látta a lányon, hogy ő is rákapott az
ízére.
Rose elsétált az üzlet eleje előtt, és benézett minden sorba.
Egyáltalán nem lógott ki a többi vásárló közül, úgy nézett ki,
mint aki csak egy terméket keres. Az üzlet túlsó végében
visszafordult, elhaladt a pékség, a hentesüzlet és a kenyeressor
előtt is, de még mindig nem látta a férfit. Az üzlet elején megállt.
– Maga szerint bevásárlószatyor volt? – kérdezte Rose.
– Én azt hittem, hogy magazin vagy valami újság.
– Talán csak képzelődtem. – Rose csípőre tette a kezét, és
látványosan lelombozódott. – Hogy lehet nyomát veszteni egy
hatalmas, babaarcú, kék fejhallgatót viselő és táskát cipelő
fazonnak?
Peter szeme elkerekedett, és próbált ellenállni a késztetésnek,
hogy balra nézzen. Rose viszont odanézett, és tátva maradt a
szája. A fejhallgatós fickó, kezében egy csomag sertéskarajjal,
bámulta őket olyan arckifejezéssel, mintha csak azt kérdezte
volt, hogy ti meg ki a faszom vagytok?
Rose már hátrált, megfordult, megfogta Peter csuklóját, és
maga után húzta az egyik sorba, el a döbbent férfitól. Mire a
zöldséges részleghez értek, a férfi arcán a döbbenet
harciassággá változott.
– Lebuktunk, lebuktunk – suttogta Rose, Peter pedig
felnevetett. Kék Fejhallgató eltűnt a sor végén, Peter pedig
figyelte. A részleg túlsó végébe sétáltak, majd kikukucskáltak. A
célpont az egyik önkiszolgáló kassza felé sétált, de még mindig
gyanakodva pislogott arrafelé, ahol az imént álltak.
– Várjon! – mondta Peter. – Megy fizetni. Jók vagyunk. Szép
munka!
 Rose oldalról átölelte, felnézett rá, és újra felnevetett. Aztán
elhúzódott, és végignézte, ahogy a fejhallgatós férfi kisétál az
üzletből.
Rose a kezébe vett egy szőlőfürtöt, és alaposan megvizsgálta.
Aztán levett egy szemet, és a szájába dobta.
Peter a szeme sarkából figyelte. Rose levett egy újabb szemet,
és Peternek nyújtotta. Peter megrázta a fejét. Rose
félrebillentette a fejét.
– Most mi van? Ja, ez? Nem ebédeltem. Nyugi, ki fogom
fizetni. – Aztán a szőlőfürtre pillantott. – Most az a baja, hogy
megettem egyet, és nem a teljes súlyt fogom kifizetni?
Odalépett az egyik árufeltöltőhöz.
– Nem baj, ha megkóstolom a szőlőt, mielőtt megvásárolom?
A srác megvonta a vállát.
– Szerintem senkit sem érdekel.
Rose visszafordult Peterhöz, aki azonban nem tűnt
elégedettnek. A sikeres követésük eufóriája már el is oszlott.
– Mehetünk? – kérdezte Rose, és az önkiszolgáló kasszák felé
biccentett. Aztán a mérlegre tette a szőlőt, és Peterre
mosolygott. A mérlegre tette a hüvelykujját, és lenyomta egy
kicsit.
– Tessék, most örül?
 28

Kiléptek a Tizennegyedik utcára, és délnek fordultak. Rose

odanyújtotta a szőlőfürtöt Peternek, aki levett egy szemet.
– Jól olvassa az embereket – monda Peter, ahogy ráfordultak a
Columbia Roadra.
– Annak idején eladó voltam Los Angelesben. Butikféle üzlet
volt parfümökkel meg ékszerekkel. Szörnyű volt. A munka nagy
része abból állt, hogy profiloztam a vásárlókat, hogy mit
akarnának vásárolni.
– És most mit csinál?
– Mostanában befektetési kapcsolatokkal foglalkoztam. Meg
volt egy startupom LA-ben. Tulajdonképpen ugyanaz, mint az
eladói munka. Csak itt magamat kell eladnom.
Peter elismerően bólintott. A legtöbb ismerősének, aki a
pénzügyi területet választotta, és sikerült eladnia a startupját,
most már az a legnagyobb problémája, hogy milyen drága
hobbit válasszon.
– Nem igazán – mondta Rose. – Balul sült el.
– Hogy is tartja a mondás? „Bukj el gyorsan?”
– Bukj el korán, bukj el gyorsan, bukj el gyakran. Ez
baromság. De működhetett volna az ötletem. Nem kellett volna
sok hozzá.
– Mi volt az?
– Kisvállalkozásoknak nyújtott kölcsönök. Modernizálni és
egyszerűsíteni akartam. Minden megállapodás elő volt készítve,
de amikor New Yorkba repültem, a fő befektető engem is be
akart fektetni… – Rose felvonta a szemöldökét.
– Értem. Erre maga?
– Végül megmondtam, neki, hogy baszódjon meg. Sok-sok
finom utalás után. A felesége jó barátom volt. Az egész szörnyű
volt. És maga hogy kötött ki a hölgymentő üzletágban?
– Maga mentette meg saját magát azzal, hogy eltűnt a házból
és telefonált.
– Tudom. Csak vicc volt.
– Ó! – Peter lecsípett még egy szőlőszemet. – Családi örökség a
bűnüldözés. Elég egyértelmű volt, hogy én is beállok a sorba. Az
ember másoknak segít, és elkapja a rosszfiúkat. Tudom persze,
hogy soha nem ilyen egyszerű, de jó munka.
Rose egy darabig nem mondott semmit. A Meridian Hill Park
melletti járdán sétáltak.
– Egyértelmű volt, mi? Fura volt ez a szőlővel ott a boltban.
Nem tűnik karót nyelt fazonnak, de mégis zavarta a dolog.
Rose kissé összehúzta a szemét, és úgy méricskélte Petert,
ahogy ő azt nagyon utálta. Peter tudta, hogy miért zavarta az
aprócska lopás, vagy még inkább az a hozzáállás, hogy az
ember nem foglalkozik ilyesmivel, vagy nem vesz tudomást
néhány apró szabályról. Néha már elege volt abból, hogy betűre
követni kell minden bürokratikus szabályt. De az alapvető
tisztességhez ragaszkodott.
Tudta, hogy őrültség, hogy az ilyen aprócska dologtól is
megfeszülnek a gerince körüli izmok: attól, hogy az emberek
gondolkodás nélkül csalnak, és kijátsszák a szabályokat. Éppen
az ilyen aprócska szabályszegések vezettek odáig, hogy az
apjának dolgozó ügynök olyan sokáig megúszta az árulás
vádját. Mindaddig minden szabályszegés aprócskának tűnik,
míg meg nem hal valaki.
– Szóval, mire megy ki a játék?
– Hogy mondja? – kérdezte Peter.
– Itt kell lennie velem? Tegnap még nem akart belekeveredni.
Vagy nem tehette.
– Segítséget kért.
– Ilyen egyszerű?
– Igen. – Persze nem az. Bármilyen óvatos is, mégiscsak a
saját bőrét viszi vásárra. De nem igazán volt választása, amikor
Rose a segítségét kérte. Nem akart belegondolni az okokba,
hogy miért tett vele kivételt. Még csak meg sem akarta vizsgálni
őket.
Rose okos, a gyenge pontjait keresi, igyekszik kiismerni a
gondolkodásmódját. Peter azon kezdett tűnődni, hogy az
egészből vajon mennyi a színjáték: eljátssza, hogy segítségre
van szüksége, hogy közelebb csalja magához Petert. Hogy
kiszedje belőle a válaszokat.
Ez óvatosságra sarkallta, ugyanakkor még inkább felkeltette a
kíváncsiságát a lány iránt.
– Szóval akkor mire figyeljek? Ha követek valakit – kérdezte
Rose témát váltva. Talán észrevette a reakcióját.
– Ha profi követi, akkor azt nehezen szúrja ki. Az FBI húsz
vagy harminc embert használ egy komolyabb melóra, vagyis
hatan fogják követni váltásban. Figyeljen olyan emberekre,
akinél csomag vagy hátizsák van, mert a követőknek gyakran
kell ruhát cserélniük. Felejtse el, hogy sapkákra meg dzsekikre
figyel, ezeket könnyű lecserélni. De a cipő, nadrág és szoknya jó
kiindulópont. Kommunikálniuk is kell egymással, de a
fülhallgatók és a csuklóba beszélés elég feltűnő, úgyhogy a
legjobb megoldás az AirPods, amit az iPhone-okhoz adnak.
Mikrofon van bennük, és nem feltűnőek.
Rose megállt, lenézett, és komolyan elgondolkozott valamin.
– Amikor a temetés után beszélgettünk a sarkon – mondta
halkan. – Azt hiszem, kiszúrtam a fickót, aki követett. Az utca
másik oldalán. Úgy száz méterrel volt mögöttünk.
– Hogy nézett ki?
– Középkorú, átlagos magasság, barna haj, tengerészkék
öltöny.
– Valami különös ismertetőjel?
– Semmi. Épp ez volt olyan furcsa benne. Szinte… túlságosan
is átlagosnak tűnt.
– Ez a leírás a Washingtonban dolgozó fickók nyolcan
százalékára ráillik.
– Akkor ezért érzem úgy, hogy mindenhol őt látom?
 – Meglehet. Amikor az ember ilyesmin kezd agyalni, akkor
mindenhol fenyegetést lát. Velem is megesett már. Hogy alszik
mostanában?
– Sehogy. Ahogy lehunyom a szemem, újra ott… ott vagyok a
házban.
A ház. A szekrény. Peter Rose hátára tette a kezét, és mindkét
irányban körbenézett az utcában.
– Nem látok senkit.
Rose összepréselte a száját.
– Köszönöm.
Tovább csevegtek, immár csak jelentéktelen dolgokról. A
kémek világáról, és hogy Rose hogyan élte meg a megfigyelési
gyakorlatot. Amikor aztán visszaértek a hotelhez, egyenesen a
liftekhez mentek. Peter egészen a szobájáig kísérte Rose-t, aki
becsúsztatta a kulcskártyáját, és résnyire nyitotta az ajtót.
Belépett a szobába, de rögtön meg is torpant.
– Meglesz egymaga? – kérdezte Peter.
– Szerintem igen.
Peter nem tudta, mikor látja őt újra, és volt még egy kérdés,
amit fel akart neki tenni. Egész végig ez járt a fejében.
– Rose?
– Igen.
– Miért bízik bennem? Miért nem akart a többi FBI-ügynökkel
beszélni?
Rose felhúzta a vállát.
– Nem tudom.
 – Adott magának valamit a nagybátyja és a nagynénje? Vagy
mondtak bármi egyebet? Bármit, ami miatt maga is célponttá
válhatott?
– Csak amit magának is elmondtam.
– Hallotta esetleg, hogy aznap este valami furcsáról
beszélgetnek?
Rose elvigyorodott, és csóválni kezdte a fejét.
– Valamit valamiért, mi?
– Hogy mi?
– Egész idő alatt arról regélt, hogy így meg úgy nem mondhat
nekem semmit arról, ami történt, erre most információt próbál
kiszedni belőlem.
Jogos. Peter is ugyanúgy a sötétben tapogatózik, mint Rose.
Peter pedig az alatt a kis idő alatt is, amit együtt töltöttek,
megfeledkezett azokról a szabályokról, amikre egész életében
úgy ügyelt.
– Maga is éppen olyan, mint a többiek – mondta Rose. – Az
egészet csak azért csinálta, hogy elnyerje a bizalmamat?
– Kik azok a többiek?
Rose beljebb lépett a szobába, és megfordult. Egyik kezét a
kilincsre tette.
– Köszönöm, hogy elkísért, Peter. Kedves volt magától. Most
megpróbálok aludni egy kicsit, jó?
Sürgetőleg mondta. Elküldte őt.
– Biztos rendben lesz?
Rose bólintott, és becsukta az ajtót.
 29

Peter elment. Hat háztömböt sétált, mielőtt visszafordult,

visszament a hotelbe, és felment a harmadik emeletre.
Tíz perc telt el, de amikor bekopogott, Rose azonnal ajtót
nyitott. Mintha várta volna.
– Helló! – köszönt Rose, és hátrasimította a haját. – Nézze,
lehet, hogy az előbb kicsit túlreagáltam a dolgot. Tényleg
köszönöm a segítségét. Szeretne bejönni? Éppen teát készítek.
– Hogyne – felelte Peter. Mindkét irányban körbepillantott a
folyosón, majd belépett a szobába. Vajon mi hozta vissza? Vajon
mi késztette arra, hogy visszaforduljon a P utcától?
Szinte… túlságosan is átlagosnak tűnt. Megmaradt benne a
mondat. Aggasztotta.
Rose Peterre mosolygott, becsukta és be is zárta mögöttük az
ajtót.
– Hé! – mondta Rose, majd elfordította az ajtógombot és
kinyitotta az ajtót.
Peter figyelte. Általában, ha belülről nyitunk ki egy ajtót,
akkor a zár egy halk kattanással húzódik vissza. De most nem
volt hang. A zár nem működött.
Rose Peterre nézett, ő pedig felemelte az ujját, majd
kikukucskált a folyosóra. Az ajtóban állva kipróbálta a
kulcskártyát. Az sem működött. Bárki besurranhatott volna a
szobába.
– Mi folyik itt?
– Nem működik a zár.
Mielőtt még Rose bármit is mondhatott volna, a folyosó végén
kialudt egy lámpa. Aztán egy másik is. A többi aztán gyors
egymásutánban sötétedett el.
– Istenem, Peter – suttogta Rose. – Ugyanígy kezdődött azon az
éjszakán is.
Peter megfogta Rose remegő kezét, és maga mellé húzta a
lányt. Lelassult az idő. Minden hang felerősödött.
Peter lába elnehezedett a félelemtől. Egy része mozdulatlan
akart maradni, de valami más is történt, adrenalin zubogott át
az erein, ez pedig előrelendítette, hogy bárki is jön, elébe
mehessen.
Egy férfit keresett. Ez fordította vissza azon a sarkon, és ez
hozta vissza Rose-hoz. Amikor tíz perccel ezelőtt kilépett a
hotelből, a szeme sarkából látott egy alakot.
De nem is ez keltette fel a figyelmét, hanem az, amit nem vett
észre. A férfi úgy olvadt bele a környezetébe, és úgy mozgott a
városban, mint egy kaméleon.
Peter kipróbálta az ajtó melletti villanykapcsolókat. Egyik se
működött. Rose tett egy lépést a szoba felé, de Peter nem akarta,
hogy esetleg sarokba szorítsák. Úgyhogy a másik irányba húzta
a lányt, át a sötét folyosón, a lépcsők felé.
 Peter szeme nem alkalmazkodott még a sötéthez, a kezével
tapogatta végig a falakat. Közelebb volt, mint ahogy számított
rá, beverte az ujját. Az előtte lévő halványpiros fény felé indult,
ahol elfordul a folyosó. Egy kijárati jelzőfény volt.
Hideg, meleg, hideg: az ujjai végigfutottak az olcsó tapétán és
a fémajtókon. Peter a gyorsuló szívverése ellenére megőrizte
egyenletes levegővételét, de a fülében zúgni kezdett a lüktető
vér, és összeszűkült a torka.
Csisz-csosz – lépteket hallott a szőnyegen. Valaki más is volt a
folyosón. Méghozzá közel. Gondolkodás nélkül Rose elé lépett,
hogy a fenyegetés és a lány közé kerüljön. Éppen csak ki tudta
venni az alak sziluettjét a piros fényben, amikor valami torkon
vágta. Egy éles felület, talán egy tenyér éle. Peter felhorkant, és
levegőért kapkodott, de nem állt meg. Az árnyék felé lendült.
Keze egy kart érintett, Peter pedig lehajolt, megfeszítette a lábát,
és a falhoz nyomta a férfit. A jobb oldalán ki tudta venni a
tűzriasztó T alakú fogantyúját. Megrántotta.
– Rose – akarta kiáltani, de alig jött ki hang a torkán. A riasztó
fülsiketítő hanggal szólalt meg, és fény kezdett villogni a folyosó
végén. A pillanatnyi fehér fényben nyilvánvalóvá vált a jelenet:
a férfi a földre zuhant, és most fél térdre emelkedett. Fejét
lehajtva a kijárat felé kezdett rohanni.
Peter utána akarta vetni magát, pont azzal a lendülettel,
ahogy a kosárpályán is mindig tette. A fénybe akarta húzni a
támadót. De uralkodott magán. A lényeg, hogy kivigye innen
Rose-t. Lehet, hogy a támadó nincs egyedül.
 Maga mögé nézett, és a villogó fényben meglátta a lányt. A
következő villanásra már eltűnt a férfi. Az ajtókban vendégek
kíváncsi feje jelent meg, ahogy félve kinéztek a sötétbe.
Peter odarohant Rose-hoz, és átkarolta a vállát. A vörös fény
alatt megtalálta a lépcsőhöz vezető ajtót. A lépcsőházat
vészhelyzeti reflektorok árasztották el, melyek szinte
megvakították. Rohanni kezdtek lefelé a lépcsőn.
Átfutottak a hotel előcsarnokán. Peter torkában lüktetett a
fájdalom, és csak szaggatottan tudott levegőt venni. A mosdók
melletti oldalbejárat a Tizenkilencedik utcára vezette őket.
Peter egy taxi elé lépett, és felemelte a karját. Kocsik dudáltak és
fékek csikorogtak. A taxi rájuk villantott, ők pedig odarohantak
hozzá.
Besegítette Rose-t a kocsiba, és miközben az ajtót tartotta,
körbepillantott. Azán ő is beszállt.
Egy biztonságos hely kell.
– A Fehér Házba – recsegett Peter hangja. – A Tizenhetedik és
a G sarka.
A sofőr Peterre nézett.
– Jól vannak?
– Csak induljon már!– mondta Rose.
A taxi besorolt a Connecticut Avenue forgalmába. Figyelték,
ahogy a visszapillantó tükörben egyre zsugorodik a Dupont
Circle. Meghallották az első rendőrautók és tűzoltók szirénáit.
Fényük vörösre és kékre festette az északi utcákat.
 30

Peter még mindig alig tudott beszélni, de felhívta Diane Farrt.

Amikor a Fehér Házhoz értek, egy titkosszolgálatos már ott
várta őket a délnyugati bejáratnál, elkerülve a hírcsatornák
stábjait, akik általában az északi oldalon gyülekeztek.
Peter felismerte az ügynököt. Daniel Akana, akinek felmenői
a csendes-óceáni szigetvilágból származnak, és aki – a többi
ügynökkel ellentétben – egészen gyakran mosolyog. Ezúttal
azonban komor arckifejezéssel kísérte be Petert és Rose-t.
Peter torka olyan volt, mint egy összenyomot szívószál.
Nehezen, szinte pánikszerűen vett levegőt, de legalább nem
dagadt tovább a nyaka. Farr a nyugati szárny folyosóján sietett
eléjük, és a nyakukat nyújtogató dolgozók tekintetétől övezve
kísérte be őket az apró, de jól felszerelt orvosi szobába.
Peter felfeküdt a vizsgálóasztalra. Ezt az orvosi szobát
általában az elnöki család ellátására használják, de itt látják el
az itt dolgozók és a látogatók egészségügyi vészhelyzeteit is.
Miközben az ügyeletes orvos megvizsgálta Peter torkát, Farr
csendben beszélgetni kezdett Rose-zal, és kikísérte a folyosóra.
A doktornő – a haditengerészet sebésze – a zsebébe ejtette a
kis toll alakú lámpáját.
 – Szeretném, ha a biztonság kedvéért azért bemenne a
kórházba – mondta, aztán Peter kezébe adott egy zacskó jeget.
– Nem – suttogta Peter. – Jól vagyok.
A doktornő az órájára pillantott.
– Ha fél órán belül nem enyhül a duzzanat, akkor márpedig
bemegy – mondta, majd ő is kiment.
A hideg enyhítette a fájdalmat, vízcseppek csorogtak le a
nyakán. Az álmennyezet tábláit nézte, a hideg fehér fényeket, az
agya pedig újra és újra lejátszotta a hotelfolyosó eseményeit.
Emlékezni akart a villódzó fényben látott arcra. Vagy legalább
valami ismertetőjelre. De semmi sem jutott eszébe. Rose sem
tudta leírni, hogy ki követte. Most pedig Peter már tudta, hogy
épp ebben rejlik a támadó tehetsége.
Bejött egy másik titkosszolgálatos, és felvette Peter
vallomását. Peter rákérdezett, de az ügynöknek nem volt
információja arról, hogy elkapták-e a támadót.
Amikor az ügynök elment, Peter megvárta, hogy
lecsillapodjon a szívverése. Megnézte az óráját. Húsz perc. Nem
ülhet itt tétlenül. Mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt, és
bár fájt levegőt vennie, legalább már rendesen tudott lélegezni.
Felült, és egyik kezével megfogta az asztal szélét. Még mindig
szédült egy kicsit, de muszáj volt felkelnie. A gyilkos szabadon
mászkál. Kilépett a folyosóra.
A doktornő az ajtótól pár lépésre beszélgetett az egyik
nővérrel.
– Várjon! – mondta Peternek.
 – Jól vagyok.
– Pihennie kell.
Peter a szeme sarkából látta, hogy Farr feléjük tart a kis
recepciós rész felől.
– Diane – kezdte Peter. – Mi a helyzet?
– Jól van? – kérdezte Farr a doktornőt.
– Kapok levegőt – mondta Peter. – Jól vagyok.
A doktornő előbb Peterre, majd Farr-ra nézett, és talán
megérezte, hogy valami olyasmiről van szó, ami meghaladja az
ő fizetési szintjét. A Fehér Ház orvosai hozzászoktak, hogy a
pácienseik munkája az elsődleges prioritás. A doktornő
végighúzta az ujját Peter duzzadt légcsövén, majd Farr felé
fordult, és bólintott.
– Majd én szemmel tartom – mondta Farr. Aztán az ajtó felé
vezette. A doktornő szúrósan Peterre pillantott, és a kezében
tartott zacskó jégre mutatott.
– Hol van Rose? – kérdezte Peter, miközben a nyugati szárny
felé indultak.
– Jól van. Hawkinsszal van. Tájékoztatja. Övé az ügy.
Peter csóválni kezdte a fejét.
– Nyugi! – mondta Farr. – Nem kihallgatás. Az étkezőben van.
– Széles körű keresést kell indítani. A támadó kikapcsolta a
világítást a hotelben. Pont, mint Campbellék esetében. Ugyanaz
a gyilkos. Meg kell találnunk.
– A rendőrség és az FBI is rajta van az ügyön. Nem a
vadnyugaton vagyunk. Nem nyergelhet fel, hogy egyedül
nekivágjon a sivatagnak.
Farr kinyitotta az irodája ajtaját, és mindketten beléptek.
– Hol volt a biztonsági személyzet, akiknek Rose-ra kellett
volna figyelnie?
– Járőreink voltak a helyszínen. Gyakran ránéztek.
– A nő megbízott bennünk, mi pedig majdnem megölettük.
Farr félrebillentette a fejét, és úgy nézett Peterre, mint egy
türelmes szülő. Mint a gyerekre, aki rossz fát tett a tűzre.
– Mit keresett ott, Peter?
– Hogy mi? A szemtanúra vigyáztam.
– De miért volt ott? – Farr minden szót külön hangsúlyozott.
Vajon rá gyanakszik? Annak ellenére, hogy ő állította meg a
gyilkost?
Érezte a növekvő dühöt. Kissé összezárta a kezét, és az ujjába
vájta hüvelykujja körmét. Valahogy megnyugtatta a fájdalom.
Peter folytatta, de óvatosan válogatta meg a szavait.
– Rose hívott fel. Segítségre volt szüksége. Azt mondta, hogy
elmentek, akik rá vigyáztak, és úgy gondolta, hogy valaki követi.
És igaza volt.
– És honnan tudta a maga telefonszámát?
– A temetés után adtam oda neki a névjegykártyámat. Arra az
esetre, ha esetleg segítségre lenne szüksége. Azt mondtam neki,
hogy segítek eljutni a megfelelő emberekhez.
– Mondott neki bármit is az ügyről?
– Nem. Még annyit sem, amit ő említett a telefonban azon az
éjjelen. Csak sétáltunk. Mutattam neki egypár trükköt, hogyan
lehet kiszúrni, ha valaki követi. Ettől kicsit jobban érezte magát.
Ha engem akar vegzálni, hát csak nyugodtan. De inkább arra
kellene választ keresnie, hogy miért hagyták ott Rose-t szabad
prédának.
– Ez egy kiváló kérdés.
– Mi folyik itt, Diane? Mire való ez a vészhelyzeti vonal? Miért
csak mi tudhatunk róla?
Farr lehunyta a szemét, és minden kérdésre bólintott. Mintha
csak nyugtázta volna a jogosságukat.
– Beszélnünk kell, Peter. Tudja, amikor először láttam az
aktáját, azt hittem, hogy maga is csak egy bólogató János.
– Egy mi?
– Egy seggnyaló. Valaki, aki még színezéskor se lépi át a
vonalakat. Valaki, aki igyekszik bizonyítani, hogy nem olyan,
mint az apja. Aki szereti, ha a főnökei megsimogatják a buksiját.
Ökölbe rándult Peter keze. Egymásnak csikordultak a
jégkockák.
– Mire akar kilyukadni?
– De mindig azon tűnődtem, hogy talán ennél több van
magában. Talán maga egy ilyen akciórajongó, akit még az sem
érdekel, ha baja esik, miközben helyre akarja hozni az apja
ballépéseit. Istenem… – Farr hitetlenkedve csóválta a fejét. –
Tényleg nekiment a támadónak a hotelben?
Peter fájó nyaka együtt lüktetett a pulzusával. Az egész jelenet
olyan volt, mintha filmen látta volna. Mire játszott Farr?
– Nem az a célom, hogy tisztára mossam apám nevét. Sosem
volt.
Farr leült az asztalához, beütötte a kódot az asztalfiók
zárjába, és kivett belőle egy köteg papírlapot.
– Szerintem sem. Szerintem az a célja, hogy valahogy jóvá
tegye azokat a kioltott életeket, amik az apja lelkén száradnak.
Hogy bármi áron jót cselekedjen. Erről van szó? Vagy legalább
részben?
Peter állkapcsa megfeszült. Farr most már mély, sötét
szarságokban vájkált, de valamilyen szinten mindez
nyilvánvaló volt.
– Hogyne – mondta, és igyekezett megőrizni a hidegvérét.
– És mennyire gondolja ezt komolyan? Hogy bármi áron jót
cselekedjen?
– Ezt hogy érti?
– Vegyük a legextrémebb példát. Mi van, ha tegyük fel, annak
idején magát bízták volna meg, hogy az apja után nyomozzon.
Mi lett volna, ha olyan bizonyítékra bukkant volna, ami
egyértelműen rámutatott volna, hogy az apja kémkedett? Mit
tett volna?
– Mi a fenét akar? – mordult fel Peter, egy pillanatra
megfeledkezve a torkáról. A fájdalom minden eddiginél
erősebben nyilallt belé. Peter összeszorította a szemét.
– Amikor könnyű, mindenki jót akar cselekedni – mondta
Farr. – De mennyire eltökélt, Peter? Csak válaszoljon a kérdésre.
Mit tett volna az apjával szemben?
– Tönkretettem volna – mondta Peter halkan. És így is
gondolta. Vajon Farr most teszteli? Ki akarta ugrasztani a nyulat
a bokorból, hogy mennyire érinti személyesen a téma? Hogy
nyomasztja-e a múltja? Hogy a harag és a kétségbeesés hajtja,
hogy vezekeljen apja bűneiért?
Farr elgondolkodott egy pillanatra Peter válaszán.
– És ez a Rose Larkin-ügy… Figyelmeztettük, maga mégsem
hagyta annyiban a dolgot.
– Így van.
– Miért?
– Mert segítségre van szüksége, és engem keresett meg.
– Újra megtenné? Akkor is, ha a munkájába kerülne?
Peter Farr-ra nézett. Az igazság soha nem keveri bajba az
embert. Neki mindig ezt mondták. De érezte, hogy most bajba
fogja.
Mi lett volna, ha senki sem veszi fel a telefont, amikor Rose
felhívta azon az éjjelen? Ártatlanok. Nem fogadott hívások.
Veszélyes terep ez, melyet egy része sosem értett. De nem akart
hazudni.
– Igen – felelte végül.
Farr egy pillanatig hidegen nézte, majd megenyhült az
arckifejezése. Mintha csak tetszett volna neki a válasz.
– Jó. Most éppen egy fanatikusra van szükségünk. Fogalma
sincsen, hogy mivel állunk szemben. – Az asztali telefonjára
nézett. Aztán az ajtóra és az ablakra. – Na jöjjön!
A papírokkal a kezében felállt az asztaltól.
– Hova megyünk?
 – A Válságterembe – mondta, és megütögette az ujjával a
lapokat. – Ideje, hogy beavassam.
 31

Farr végigvezette Petert a folyosón. A bejáratokat megerősített

őrség védte, a titkosszolgálatosok pedig most már
géppisztolyokat tartottak a kezükben. Az egész épület úgy
nézett ki, mintha kitört volna a háború.
Beléptek a Válságterembe, elmentek a megfigyelőtisztek előtt,
be a kis tárgyalóba. Ez az egyik legbiztonságosabb hely a Fehér
Házban. Farr becsukta az ajtót, majd megnyomott egy gombot,
mire a helyiség üvegfala tejüveggé változott. A háttérben
felszisszent a hangszűrő fehér zaj.
Peter Farr-ral szemben ült le. A nő végighúzta az ujját a
papírokon.
– Sokszor beszélünk ebben az épületben arról, hogy ki kell
állnunk az igazság mellett. Hogy a legfelsőbb szintekig kell
utánamennünk a bűnözőknek. Azt hiszem, eleget látott ahhoz,
hogy tudja, ez romantikus hagymáz. Tudja, hogy erre vajmi
kevés az esély.
Peter bólintott.
– A hatalmon lévők eltipornak.
– Így van.
Farr elvette a dokumentumkötet fedőlapját.
 – Nem könnyű ez a számomra, mert arra kell kérnem, hogy
úgy jelentkezzen egy feladatra, hogy még nem is tudja annak a
részleteit, vagy hogy egyáltalán miről van szó. Megmondom
magának az igazat. Fiatal ügynökként, szép karrierrel maga
előtt a legjobb lenne, ha most rögtön kisétálna innen.
– Nem hajtok előléptetésre – mondta Peter. Az egész helyzet
egyre furcsábbnak tűnt. A Fehér Ház kabinetfőnöke úgy ült
előtte, mintha meg akarna gyónni neki. – Értem én.
– Nem, nem érti – mondta Farr. – Épp ez a probléma. Mielőtt
még bármit is mondanék az ügyről, alá kell ezt írnia. Ha
bármikor bárkinek is beszélni fog arról, ami itt hangzott el,
akkor öttől húsz évig terjedő börtönbüntetés vár magára. A
bíróságon pedig nem lesz védelme, mert az elhangzottakból
semmit sem lehet majd említeni a bíróság előtt. Ha beszél,
magának vége. Ennyi.
Peter valahogy sejtette, hogy a Farrnál lévő papíroknak
valahogy köze van ahhoz, hogy annak idején a nyugati
szárnyba került.
Felemelte a tollat. Peter tartja a szavát. Nem fecseg ki titkokat.
Már nincs mitől félnie. És tudni akarta, hogy mi a fene folyik itt.
Megfordította a lapokat, és két helyen aláírta az utolsó oldalt.
Farr elvette a lapokat, és hátradőlt.
– Most már érti, hogy miért csak én és Hawkins tudhattunk
arról, ami abban a telefonban hangzott el?
– Nem teljesen – felelte. – De amit Rose nagynénje és
nagybátyja elmondott neki, ő pedig nekem – a vörös könyvről és
KÓCSAG-ról –, elég értékes ahhoz, hogy egyesek öljenek érte.
Úgyhogy érthető, ha szűk körben akarták tartani ezt az
információt.
Farr bólintott.
– Campbellék a kémelhárításnak dolgoztak? – kérdezte Peter.
– Igen. Visszavonultak. Először a CIA-nál, aztán az FBI-nál
voltak. Egy külföldi kémhálózat felderítésén dolgoztak. És az
ügynökeik azonosításán.
Farr nem folytatta, csak nézte Petert egy darabig. Ügynökök…
Ez a külföldi kémek informátorait jelenti. Az amerikaiakat,
akiket behálóztak.
Farr ideges. És nem lenne ennyire elővigyázatos, ha nem
lenne nagyon súlyos a helyzet.
A vészhelyzeti vonal hívásai csak hozzá és Hawkinshoz
futhattak be. Csak egy oka lehet annak, ha ennyire
hermetikusan akarták kezelni ezeket az információkat. Annak,
hogy megkerülték a hírszerzés és nemzetbiztonság
ügynökségeinek szokásos csatornáit. Pont azért, amiért már
visszavonult, senki alá sem tartozó ügynökökkel dolgoztak,
mint Henry és Paulette Campbell.
Peter előrehajolt.
– Tégla van köztünk? Valaki a kormányzatban?
Farr csak nézte. Úgy nézett ki, mint egy gyászoló özvegy.
– Igen.
– Jézusom! – Peter végighúzta a kezét az asztalon. Áruló van
köztük. Már értette, hogy Farr miért kérdezte az apjáról. Újra
ugyanaz történik, de most Peter csöppent a dolog közepébe.
– Szóval Campbellék azért jelentettek közvetlenül magának,
hogy megóvják az információt a téglától? – Furcsa íze volt a
szónak. – Próbálták azonosítani, hogy ki az?
Peter azt kívánta, bárcsak jobban meg tudna döbbenni ezen,
de köztudott, hogy a CIA a létrehozása óta mindig is tele volt
téglákkal. A papírokra pillantott.
– De akkor is. Miért csak magának és Hawkinsnak
jelenthettem? Ha Campbellék feladata szigorúan titkos volt,
akkor csak az olyan magas szinten lévő vezetők tudtak róla,
hogy…
– Pontosan – mondta Farr.
Peter lenézett, és próbálta megemészteni az információt. Az
ilyen akciókról, melyek különleges hozzáférésű programok
néven futottak, csak a legmagasabb rangú nemzetbiztonsági
tisztségviselők tudtak. Ez azt jelenti, hogy Farr arra gyanakszik,
hogy a tégla egészen a hírszerzési tápláléklánc tetejéig jutott.
Kiszáradt a szája.
– Ezért ültetett engem a telefon mellé. Mert egy senki vagyok.
Ha tényleg tégla van köztünk, akkor én biztos nem vagyok az
adósuk. Senki sem törődött volna azzal, hogy engem is
beszervezzen. Senkivel sincsen kapcsolatom. Engem nem
lehetett volna kompromittálni.
– Részben.
Peter lehunyta a szemét. A többi résszel is tisztában volt. Az
apja. Egy régi árulás. Az eredetbűne. Senki sem lenne olyan
motivált ebben az ügyben, mint Peter. Farr megbízhat benne.
– Campbellék az oroszok ellen dolgoztak, igaz? – kérdezte
Peter. – Erről az idegen hírszerzésről van szó?
Farr Peter reakcióját figyelte.
– Tudom, hogy ez érzékenyen érinti, de nem hagyhatja, hogy
a bosszú vezérelje. Képes tiszta fejjel végigcsinálni?
Peter meg is feledkezett a kezében tartott jegeszacskóról. A
tartalma már félig megolvadt. Az apját egy orosz ügynök
buktatta le. Valaki pedig épp most akarta eltörni a nyakát.
Szóval igen, nem volt híján motivációnak. Semmi másra nem
tudott gondolni, mint hogy ráveti magát arra a fickóra a
hotelben, és a szart is kiveri belőle. De Peter egész életét azzal
töltötte, hogy uralkodott magán. Hogy elrejtette a dühét.
– Semmi bajom – mondta, majd hátradőlt és nyugalmat
színlelt. – Nem kell aggódnia. Elmondaná, mi az a vörös könyv?
– Úgy gondoljuk, hogy ebben dokumentálták az orosz
hírszerzők és amerikai kormányba épített informátoruk
találkozóit.
– Elég lehet ahhoz, hogy azonosítsák a téglát?
– Szerintünk igen. Különben nem vállalnának ekkora
kockázatot, hogy megkaparintsák.
– És a könyv Campbelléknél volt?
– Igen. Vagy legalábbis közel jártak a megszerzéséhez. De
most eltűnt.
Peter a saját asztala felé pillantott, majd előrehajolt.
– Mielőtt meghaltak, mondtak valami olyasmit, hogy hat nap
múlva történik valami. Már csak két nap van hátra.
Folyamatosan ezen a határidőn kattogott az agya, a temetés
után szárnyra kapó pletykákon, hogy az oroszok végeztek
Campbellékkel. A munkában töltött hosszú éjszakákon mindent
elolvasott a Kreml terveiről, amit csak tudott.
Peter nagyot nyelt, és folytatta.
– Az orosz elnök és a külügyminiszter két nap múlva
Washingtonba jön. Ez is része a dolognak?
Oroszország nyíltan felvonult az Egyesült Államok és
szövetségesei ellen. Miután tucatnyi ártatlan disszidenst ölettek
meg a saját határaikon belül, most ugyanezt teszik Londonban
is. Csapataik karnyújtásnyira vannak a Szíriában állomásozó
amerikaiaktól.
Elnökük, az egykori KGB-ügynök, bizonyos Joszif Vikrov, aki
éppen olyan megnyerő, akár egy vipera, és aki az orosz állam
élére gyilkolta magát, titokban csapatösszevonásokat szervezett
végig a kelet-európai határon. Ugyanezt a taktikát vetette be az
előtt is, hogy lerohanta volna Ukrajnát.
Valami készül, és jelen pillanatban tucatnyi potenciális
gyújtópont robbanhatott be Washingtonban és külföldön is.
– Nem tudjuk – felelte végül Farr.
Peter az asztalra tette a kezét.
– De hát csak két napunk van!
– Türtőztesse magát, Sutherland – figyelmeztette Farr jeges
hangon. – Minden óvintézkedést megteszünk, és minden
erőforrásunkat erre összpontosítjuk.
 Peter elnézést kérően felemelte a kezét, majd folytatta.
– Mit terveznek, Diane?
– A válasz a vörös könyvben van. Ebben benne van, hogy ki a
tégla, és mire készülnek. A vörös könyvvel megállíthatjuk őket.
– De mindenkit megölnek, aki csak tud róla.
– Így van – bólintott Farr. – Erre van az éjszakai akció vonal.
Campbellék meglehetősen nagy mozgásteret kaptak a
munkájuk során, így védve az információkat. Nem jelentették a
nyomozásuk minden részletét. Most azon vagyunk, hogy
megtaláljuk minden informátorukat, akikkel kapcsolatban
álltak. Ki kell derítenünk, hogy ki tud még erről. Hogy ki lehet
még veszélyben. De Campbellék minden forrásuknak megadták
a vészhelyzeti telefonszámot. Ha bárkire rászállnak, hívni
fognak minket.
– Akkor én is célpont vagyok?
– A ma este történtek után már ez is lehetséges. – A kezébe
vette a papírokat. – Végeztünk. Gondoltam, ha már ki akarja
nyíratni magát, akkor legalább tudja meg, hogy miért.
– Most mihez kezdjek?
– Vegyen be egy Advilt. Jegelje a nyakát. Ma este más figyeli a
vészhelyzeti vonalat. Egyszer a kibaszott életben aludja már ki
magát!
– Hol van Rose Larkin? – kérdezte Peter.
– Még mindig az étkezőben van. Most szervezzük meg a
védelmét. Két megbízható ügynök fog vigyázni rá huszonnégy
órában. A mai eset nem fog megismétlődni.
 – Beszélnem kell vele.
Farr a szemébe nézett.
– Örülök, hogy ma ott volt mellette, de ez még nem jelenti azt,
hogy nem vagyok dühös magára, amiért a hátam mögött
dolgozott. Azért avattam be, mert megérdemli, hogy tudja az
igazságot. Sokan sok kérdést fognak feltenni, magának pedig
tisztában kell lennie a tétekkel. Ez azt jelenti, hogy
óvatosabbnak kell lennie. Nem pedig még óvatlanabbnak. Nem
flangálhat a terepen rosszfiúkat kergetve. Erre nincs kiképezve.
– Ha én nem vagyok, Rose most halott lenne.
Farr sóhajtott, majd a Peter nyakán növekvő kékesfekete
foltot nézte.
– Valószínűleg magán kívül nem bízik senkiben – mondta
Farr. – Hawkins beszélt vele, de eléggé… zárkózottnak és
gyanakvónak tűnt.
– Maga nem lenne az?
– De az vagyok. És ha tudni akarja az igazságot, rettegek. Én
gazdasági egyetemet végeztem. Ez nem az én terepem. Tégla
van közöttünk, méghozzá olyasvalaki, akinek hatalma van.
Nekem pedig fogalmam sincs, hogy ki az, és kit szerveztek még
be. Ez már… túl sok.
Farr felállt.
– Menjen, beszéljen vele – mondta. – De bármit is mond
magának, azonnal jelenti nekem. Legyen óvatos, Peter.
Vigyáznia kell magára.
– Nem lépem át a határaimat.
 Farr megköszörülte a torkát, és kihúzta magát. Egy pillanatra
hagyta, hogy Peter meglássa a félelmét, de most újra felöltötte
álarcát.
Végignézett Peteren, aki előrehajolt. Szinte lábujjhegyre
emelkedett, mint aki bármelyik pillanatban felpattanhat. Még
mindig benne volt az akció adrenalinja.
– Felfogta egyáltalán? – kérdezte Farr. – Hogy mi történt? Nem
azért aggódom, hogy bajba kerül Hawkinsnál. Hanem azért,
hogy megölik. – Mosolyt erőltetett magára, és csendesen
felnevetett. – Nincs időm most a halálával járó papírmunkával
szöszölni, jó?
Farr megnyomta a gombot a falon. Az üvegfal kitisztult,
elhallgatott a fehér zaj. Farr kiment, Peter pedig követte.
A többi megfigyelő tiszt tudta, hogy nem kérdezősködhet.
Peter azonban érezte magán a tekintetüket, ahogy visszasétált
az alagsori folyosóra.
 32

A Fehér Ház étkezője, melyet a vezetők használtak, a folyosó

másik végéből nyílt. Az alagsor furcsa egy hely: balra M&M’s és
kifogyhatatlan kávéstermoszok, jobbra nukleáris krízis. Farr
elindult felfelé, Peter pedig bement az étkezőbe. Rose Juliannal,
Farr egyik vezető tanácsadójával ült. Papírokat néztek át.
Peter levett egy poharat az egyik polcról, és megtöltötte hideg
vízzel. Belekortyolt, és óvatosan nyelt egyet. Fájdalom nyilallt a
torkába.
Julian felállt. A negyvenes éveiben járt, de sokkal
fiatalabbnak tűnt. Mintha most lépett volna ki az egyetem
kapuján. Csokornyakkendős, nadrágtartós srác a Yale-ről, aki
olyan ciki kifejezéseket használt, mint a „márpediglen” és az
„énmagam”.
Peter felé biccentett, majd kiment az étkezőből. Peter leült
Rose mellé.
A lány sápadt arcáról kimerültség sugárzott.
– Jól van? – Rose Peter homlokára tette a kezét.
– Kicsit ellátták a bajomat, de megvagyok. Maga?
Rose lenézett a kezére. Peter érezte, hogy remeg. Rose
elhúzta, és rátette a másik kezét.
 – Nem tudom. Azt mondták átköltöztetnek valahova máshova.
A Mayflowerbe.
– Az jó. Ott mindig sok diplomata száll meg. Biztonságosabb.
– Maga is jön?
– Persze. Megtaláljuk a támadót. Biztonságban lesz.
Rose összepréselte az ajkát. Mintha azon gondolkodna, hogy
mondjon valamit.
– Mi az?
Rose csak egy pillanattal később válaszolt.
– Semmi.
Rose titkolt valamit, de Peter nem akarta faggatni. A lány még
mindig a kezét nézte.
– Szerintem már készen állnak – mondta aztán. – Julian azt
mondta, hogy értem jön egy kocsi.
Peter végigkísérte őt a nyugati szárny folyosóján, és
kényszerítette magát, hogy lassítson a léptein. Farrnak igaza
volt. Még nem fogta fel, hogy mi történt. Még mindig a hatása
alatt volt. Még mindig az adrenalin vezérelte. Mi következik? Mi
következik? Farr pedig egy olyan veszélyről tájékoztatta, amitől
éppen annyira kiverte a víz, mint a támadótól a hotelben. A
veszély pedig közel van. Talán ezen falakon belül.
Ahogy a kijárat felé fordultak, Peter meglátta Hawkinst a
folyosó túlsó végében. Azonnal összeakadt a tekintetük, de
Hawkins továbbsétált.
– Peter?
Peter izmai megfeszültek. Rose őt nézte, és közelebb állt
hozzá, mint ahogy arra számított. Észbe kapott, hogy harcra
készen bámul. Testén melegség futott végig, úgy érezte magát,
mint egy csatába induló katona.
– Ránk várnak, Peter.
 33

Peter átkísérte Rose-t a Mayflower előcsarnokán – fehér és

arany falak, kazettás mennyezet és márványpadló –, és közben
folyamatosan a megfigyelési kiképzésére gondolt. A Hogan’s
Alley-ben végzett gyakorlatokra. Így nevezik a quanticói FBI
Akadémia taktikai kiképző központját. De kissé megtévesztő a
név, hiszen tulajdonképpen egy egész kisvárost építettek itt fel.
Van benne posta, színház és egy kis csemegebolt is, ahol
szendvicseket szolgálnak fel. Egy kisváros, ahol húsz lépést nem
lehet úgy megtenni, hogy az ember arcába ne tolnának egy
pisztolyt, és ahol mindennap kirabolják a bankot. Itt
folyamatosan fegyverropogás hallatszik, és a város minden
apró részletét úgy tervezték meg, hogy az ember folyamatosan
kénytelen legyen résen lenni.
Peter most, hogy a támadás után újra nyilvános helyen volt,
pont ugyanígy érezte magát: ébernek, paranoiásnak és
kimerültnek. A vékony hajtókás portástól kezdve az éppen
bejelentkező, oldalzsebes rövidnadrágot viselő turistáig
mindenki potenciális gyilkosnak nézett ki.
De Peternek volt akkora tapasztalata, hogy kordában tartsa a
félelmét. El sem tudta képzelni, Rose hogyan viseli ezt. Lifttel
mentek fel. Az egyik őket kísérő ügynök a lift előtt állt meg, a
másik felment velük a szobához, lehúzta a kulcskártyát és
kinyitotta nekik az ajtót. Először Peter lépett be, leellenőrizte a
fürdőszobát és a szekrényeket. Rose szorosan követte. A lány
bőröndje és laptoptáskája a hálószobában várta. A biztonsági
csapat mindent áthozott.
A nagy nappaliban heverő, karosszék és tévé is volt. Az egész
lakosztályból sugárzott a luxus: szürke lenvászon, márvány,
kézzel készült bútorok. Peter visszament az ügynökkel az
ajtóhoz, és megkérdezte, hogyan szervezték meg a védelmet. Az
ügynök elmondta, hogy tizenkét órás műszakokban dolgoznak,
és reggel nyolckor jön majd a váltás.
Peter megköszönte neki, és nem törődött az ügynök felvont
szemöldökével, amikor visszament a szobába, és becsukta maga
mögött az ajtót.
Rose a kanapéra ült le, Peter pedig a székbe. Kezdett kiürülni
a szervezetéből az adrenalin. Egyre jobban elnehezült a teste.
– A másik hotelben vannak kamerák – mondta Rose. –
Sikerült felvételt készíteni a támadóról?
– Nem.
– És ez normális?
– Többször fordul elő, mint hinné. De már vizsgálják, hogy
miért nem működtek a kamerák. Így talán az is kiderül, hogy ki
a támadó.
Az előcsarnokban három kamera is volt, egy pedig a folyosó
végén, ahol megtámadták őket. Mindegyik hat
másodpercenként készített felvételt, de a támadás alatt egyik
sem működött. Olyan technikával, mely egy ilyen rendszer
kikapcsolásához kell, csak a legerősebb játékosok –
tulajdonképpen csak a hírszerzők és a hadsereg – rendelkeznek.
Ez egy csendes háború.
Rose Peterre nézett, és nagyot nyelt. Sápadt volt. Peter
igyekezett lassan adagolni az információkat, de Rose felfogta a
helyzet súlyát.
– Lehet, hogy egy külföldi hírszerző ügynökség keze is benne
van a dologban – mondta Rose. – Ezt mondták, amikor
kikérdeztek. De melyik lehet az?
Peter előrehajolt, és a térdére tette a könyökét.
– Engedélyt fogok kérni, hogy információt adjak ki magának.
Akár most rögtön is telefonálhatok.
Rose leintette.
– Most ne. Mit számít? Nem akarok többet tudni. Pont azért
akarnak megölni, mert túl sokat tudok.
Rose a semmibe bámult. Szeme alatt fekete karikák
éktelenkedtek. Olyan lassan pislogott, mint egy gyík.
Aztán leejtette a fejét.
– Mindenkit meg fognak ölni, akinek köze van a dologhoz. Le
fognak vadászni minket.
Peter felállt, és a vállára tette a kezét.
Rose felnézett rá.
– Látta magát, Peter. A férfi a hotelben. És maga is mindent
tud, amit én. Maga szerint csak úgy elengedik, hogy élje az
életét?
– Az FBI és a titkosszolgálat is rajta van az ügyön.
Biztonságban van.
Rose a kezébe temette az arcát, és megdörzsölte a szemét.
Mély levegőt vett, majd újra Peter felé fordult. Hirtelen
kiélesedett a tekintete.
– Maga bízik azokban, akikkel beszéltünk?
– Kire gondol?
– A Fehér Házban. Akiknek dolgozik.
– Miért? Mi történt?
– Aznap éjjel, amikor megölték a nagynénémet és a
nagybátyámat, az a Hawkins nevű pasas félrehúzott, és azt
mondta, mindent mondjak el neki, amit csak láttam és
hallottam. Azt is mondta, hogy senkinek se beszéljek arról, amit
magának mondtam a telefonba. A vörös könyv. KÓCSAG. Nem
akarta, hogy a rendőrökkel vagy más nyomozókkal beszéljek.
Szerintem FBI-osok voltak. De miért mondott volna ilyet? Miért
csak vele beszélhettem?
Most, hogy Peter tudta, hogy Hawkins és Farr egy tégla miatt
aggódik, már összeállt a kép, hogy miért mondták azt Rose-nak,
hogy senkinek se beszéljen az ügyről. Rose azonban pont ezért
vált gyanakvóvá velük szemben.
– Van rá magyarázat – mondta Peter. – Ha a nagynénje és a
nagybátyja valóban titkos információkat adott át magának,
akkor ez jó ok arra, hogy ne akarják, hogy ezek az információk
mások kezébe kerüljenek. Vannak olyan dolgok, amikről csak
egy maroknyi ember tud.
– Vagy a saját maga érdekében akarja titokban tartani az
egészet.
– Mit látott rajta?
– Nem bízok benne. De a bizalom amúgy sem az erősségem.
Peter arrébb lépett. Zárkózott és gyanakvó. Ezt mondta Farr.
– Elhallgatott valamit? Mondott még valamit a nagynénje és a
nagybátyja?
Rose kerülte a tekintetét. Peternek óvatosnak kellett lennie.
Nem akart fenyegetőnek tűnni, nem akarta, hogy Rose úgy
érezze, hogy sarokba szorították, vagy hogy egy kihallgatásba
csöppent.
– Bármit is mondok, tovább fogja adni nekik.
– Nem fogom. De el kell mondania. Bármilyen apró nyom
segíthet megtalálni a gyilkosukat, és segíthet megállítani ezt az
egészet.
– Tényleg nem adja tovább?
– Ha bizalmasan mondja el, akkor nem.
– Megesküszik?
– Meg.
– Ez komoly dolog a szőlőszemes fickótól. – Rose hátradőlt, és
a helyiség sarkába meredt. – Hallottam, ahogy a nagynéném és
a nagybátyám beszélgetnek azon az éjjelen. Mondtak valamit
egy vegyészről… egy könyvről… és egy iratgyűjtőről.
– Maga szerint a vörös könyvre gondoltak?
– Gondolom. Akkor hallottam meg őket, amikor lejöttem az
emeletről, úgyhogy nem igazán tudtam kivenni, miről
beszélnek. De valami olyasmiről, hogy mit mondjanak el,
amikor telefonálnak. Mintha azon vitatkoztak volna, hogy
kiadják-e az informátoraikat a maga főnökeinek. Hallott valaha
egy vegyészről az üggyel kapcsolatban?
– Nem.
– És az üzenetbe se foglalták bele, amit magának kellett
átadnom. Miért aggódtak volna azért, hogy azokkal az
emberekkel beszéljenek, akiknek dolgoznak? Akiknek maga is
dolgozik? Talán nem bíztak bennük?
– Meglehet. De az informátorok kilétének védelme nagyon is
gyakori. Az adatokat kiadják, de az informátorokat nem.
Ismertek esetleg vegyészt?
– Nem. Azóta is ezen kattog az agyam.
– Ha ezek az információk segíthetnek megtalálni a felelősöket,
akkor át kell adnia őket – mondta Peter.
– Nem tudom.
– Azt mondták, hogy hat nap múlva történni fog valami. Az
vasárnap. Mondja el nekik, amit tud, vagy engedje meg, hogy én
mondjam el. Ezzel megállíthatja azokat, akik a nyomunkban
vannak.
Rose összekulcsolta, és a szája elé emelte a kezét.
– Rose…
– Megbíztam azokban, akiknek maga dolgozik, erre valaki
megpróbált bejönni a szobámba, és megölni. Időre van
szükségem. – Szinte könyörgött. – Ha a nagynénémék nem
mondták el, akkor nekem miért kellene?
Rose felemelte a kezét. A sírás határán állt, de tartotta magát.
Farr nemrég mondta el Peternek, hogy nem tudja, kiben bízhat,
pár órával korábban pedig egy gyilkos simán átcsusszant Rose
állítólagos védelmén.
– Nem kell most döntenie – mondta. – Ma este már semmivel
se törődjön. Biztonságban van, és egyébként is sok mindenen
ment át ma. Rose?
– Mi az? – Rose hangja meglepően goromba volt. Védelmi
módba kapcsolt. Felkészült az újabb kérdésekre.
– Senkinek nem lenne szabad ilyesmit megélnie. És ahogy
maga ezt az egészet kezeli… Biztosan büszke volt magára a
nagynénje és a nagybátyja. Maga kemény nő. Nem lesz semmi
baja.
– És maga hogyan kezeli ezt? Megpróbálta eltörni a légcsövét.
Maga nem tojt be, Mr. Senki?
– De – mondta, de továbbra is a kérdésén tűnődött. Túl sok
minden történt túl rövid idő alatt ahhoz, hogy mindent képes
legyen feldolgozni. Most pedig, ahogy már későre járt, kezdték
maga alá temetni az események. – Bárki is szállt ránk, felhívta
magára az Egyesült Államok két legnagyobb ügynökségének a
figyelmét. Nem lesz semmi bajunk.
Maga sem tudta, hogy elhiszi-e az utolsó mondatot. De ezt az
egy hazugságot nem bánta. Ki kellett mondania. Legalább erre
az egy estére el kellett hinnie.
Rose sok mindent elmondott neki, és nagyon úgy tűnt, hogy a
jövőben is el fog. Reggelre talán enyhül majd benne a félelem és
a sokk.
– Nem éhes? – kérdezte tőle. – Hozassak még valamit?
– Azt hiszem, láttam itt pár teafiltert – mondta, majd felállt a
kanapéról, és a komódon álló kávéfőzőhöz indult.
– Csak lassan – mondta Peter, és ő is a géphez lépett.
– Van bármi, amiben nincs koffein?
– Tessék.
Peter az egyik kávésbögrébe ejtette a filtert, majd üresen
elindította a kávéfőzőt. Egy perccel később fordult vissza. Rose
csukott szemmel feküdt a kanapén, úgyhogy a kis asztalra tette
a csészét, és visszaült a karosszékbe.
Pár perc múlva megrándult Rose lába. Peter várt egy kicsit.
Rose feje félrebillent. Elaludt.
– Rose! Rose… – suttogta. Nem akarta megijeszteni.
Rose hirtelen felült, és a kézfejével megdörzsölte az arcát.
Körbepillantott a szobában, majd Peterre nézett.
– Le kellene feküdnie – mondta Peter.
– Mennyit aludtam?
– Talán öt percet.
Rose elindult a hálószoba felé, majd visszafordult.
– Elmegy?
– Nem.
Az ajtófélfára tette a kezét, és bólintott.
– Akkor jó.
Becsukta maga mögött az ajtót, pár pillanattal később pedig
zubogó víz hangja szűrődött ki. Rose húsz perccel később jött ki.
Bő, szürke, USC Futball feliratú melegítőnadrág és egy V nyakú
póló volt rajta.
Peter felállt, és maga mellé ejtette a kezeit. Kicsit úgy nézett
ki, mint egy testőr, aki egyszerre lát mindent és semmit. Ez Rose
szobája, épp lazítani készül, úgyhogy nem tűnt helyénvalónak,
hogy a kelleténél tovább időzzön itt. Hacsak ő nem kéri erre.
Rose az ajtóra pillantott.
– Nézze, tudom, hogy őrzik a szobámat, de azon tűnődtem,
hogy talán maradhatna. Legalább még egy kicsit.
– Nem megyek sehova, Rose.
Rose szégyenlősen elmosolyodott. Peter félrebiccentette a
fejét, és ő is mosolyra húzta a száját. Látta a lányon, hogy utál
segítséget kérni, és azt is, hogy még mindig zaklatott. A
nagynénje és a nagybátyja… Azt mondta, hogy csak bennük
bízott. Nagy dolog, hogy most arra kérte őt, hogy maradjon.
– Még meg sem köszöntem, amit… amit a hotelben tett.
– Szívesen. De nem kell megköszönnie. Ez a munkám.
Rose jó éjszakát kívánt, visszament a szobába, és becsukta
maga mögött az ajtót. Egy pillanattal később a villanyt is
lekapcsolta. Peterön eluralkodott a kimerültség, és mégis
képtelen volt megnyugodni. Csendesen az ablakhoz lépett.
A Connecticut Avenue forgalma már lecsendesedett. Délkelet
felé nézve éppen csak látta a Fehér Háztól északra fekvő
Lafayette tér fáit.
A legfelsőbb körökben áruló van, aki az oroszoknak dolgozik.
Olyan bűn ez, melyet még elképzelni sem tudott volna, ha nem
élte volna át ő maga is fiatalkorában. Talán egész életében e felé
a pillanat felé küzdötte magát?
Farr rábízta az igazságot, esélyt adott neki, hogy helyrehozza
a múltat. Ez hajtotta annyira már az első telefonhívás óta. De
most, ahogy ott ült egyedül a sötétben, minden félelem, amit
eddig visszatartott egyszerre rontott rá. Érezte a bőrén a
megszáradt izzadságot, és annak enyhe óceánillatát. Nagyot
nyelt. Torkába duzzadt fájdalom hasított.
A hotelben gond nélkül megölhették volna. Rose-nak pedig
igaza van, addig nem fognak leállni, amíg mindenkitől meg nem
szabadulnak, aki tud a vörös könyv létezéséről. Beleértve őt
magát is.
Engedd el, suttogta egy hang a fejében. Hagyd az egészet. De
csak a fájdalom és a kimerültség mondta ezt. Nézte, ahogy pár
ember a duponti bárok irányába siet. Az elmúlt egy évben az
éjszakában élt, de sohasem látta a saját szemével. Sohasem volt
ablaka. Csendesen esett az eső, és teljesen elveszítette az
időérzékét. Nézte a táncoló színeket, a közlekedési lámpák és az
utcalámpák csillogva visszaverődő fényét. Tekintete végigfutott
a Connecticut Avenue-n, fel egészen a ködbe burkolózó
Georgetownig. Alig tudta kivenni a fehér tornyokat és vörös
fényeket: az Orosz Nagykövetség a Mount Alto tetején. Ez a
város egyik legmagasabb dombja, amiről pont rálátni a Fehér
Házra, a Pentagonra, a Capitoliumra és a
Külügyminisztériumra.
 Amerika a hatvanas években adta bérbe azt a területet a
szovjeteknek. Mire bárki is észbe kapott volna, hogy a város
egyik legjobb megfigyelőpontját adták át, túl késő volt. A
szovjetek akkor vehették célba a titkos amerikai információkat,
amikor csak akarták. Simán foghatták az amerikai rádiójeleket.
Peter szinte az egész életét az orosz hírszerzés árnyékában
töltötte. Olyan megszállottan tanulmányozta, mint ahogy más
gyerekek a sportkártyákat gyűjtik. Az amerikaiak úgy hitték,
hogy a hidegháborúnak vége, de az oroszok szemében sosem
ért véget.
Egykoron szuperhatalom voltak, mára azonban az orosz
gazdaság kisebb, mint Olaszországé vagy Brazíliáé. A bezuhanó
olajárak és a politikai korrupció tette tönkre őket. Azzal
próbálják leplezni gyengeségüket, amijük megmaradt:
nukleáris arzenáljukkal és kémjeikkel.
Az orosz kormányt mára ellepték az orosz titkosszolgálat
tagjai. Vikrov elnök személyesen válogatta össze őket. Egy olyan
ország ez, melyet kémek vezetnek, csak néhány természetes
határa van, és a paranoia már a DNS-ébe ivódott. A politikai
ideológiák jöttek és mentek, de az államszervezete valahogy
mindig autokratikus maradt, és mindig szükségét érezték
annak, hogy támadjanak. Hogy utolsó vérig harcoljanak. Peter a
Bolondos dallamok ismétlésein és Pokémonon nőtt fel. Az apja
cowboyokon és indiánokon. Az orosz gyerekek viszont kémnek
és katonának öltöztek farsangkor.
Vikrov, aki már vagy húsz éve tartja kezében a hatalmat,
végignézte, ahogy az Egyesült Államok egymás után kényszerít
térdre más hosszú életű rezsimeket, melyek vezetői
elképzelhetetlen luxusban és kényelemben éltek. Végignézte,
ahogy Szaddam Husszeint végigvonszolják a sivatagon, és
kísérteties ujjongás közepette felakasztják. Végignézte, ahogy
Khadaffit végighúzzák a saját utcáin, majd megkínozzák, és
egyszerűen lelövik, miközben az életéért könyörög.
Vikrov szemében egy USA elleni támadás jó eszköz arra, hogy
az oroszok visszaszerezzék nagyhatalmi státuszukat,
ugyanakkor egyszerű túlélési stratégia is saját maga és a
családja számára. Az oroszoknak most több ügynökük van
Washingtonban, mint bármikor a hidegháború alatt.
Peter és Rose találkozott is eggyel ma este.
Peter tudta, hogyan működik a megfigyelés és a követés.
Tudta, hogy a jéghegyelvet követi. Ha az ember talál egy
ügynököt, akkor az azt jelenti, hogy még háromtucatnyira
számíthat, akik fényes nappal mászkálnak az utcákon, és
hétköznapi emberként olvadnak bele a város forgatagába.
Itt vannak, és olyan kockázatokat hajlandóak vállalni, mint
korábban soha. Peter minden utcát végignézett, minden kocsit
és teherautót, és bevetett mindent, amit csak a megfigyelésről
tudott, hogy meglássa azokat, akik őt már látják.
Most már Rose-ra vadásznak. És rá is. Karba tette a kezét, és a
járókelőket figyelte. Tudta, hogy a sötétben jönnek el.
És ha így lesz, Peter várni fog rájuk.
 34

Dimitri keresztüllépkedett a lovas aréna finom homokján. A

pálya egy csillogó alumíniummal borított, mindkét végén
nyitott pajtában volt.
A felettesei rendelték ide, és miközben kinézett a csillagokkal
sűrűn pettyezett, fekete égboltra, azon tűnődött, hogy vajon
élve hagyja-e el ezt a helyet. Vajon úgy ítélik meg, hogy túl nagy
feltünést keltett? Teherré vált?
Az épület túlsó végében egy férfi guggolt az egyik nyitott
boksz előtt. Egy kétéves, gesztenyebarna csikó bokáját
simogatta.
Amikor a férfi meglátta a közeledő Dimitrit, felállt, és
odaintett neki. Eugene Balakin, a Kamenszk-Uralszki Kohászati
Művek egykori elnöke féltucatnyi ingatlannal rendelkezik New
Yorkban, Los Angelesben és Washingtonban. Ez a dácsa a
legújabb szerzeménye. Dupla mellrészű, galambkék csíkozású
zakót viselt, és egy olyan szarvasbőr papucscipőben lépkedett a
szalmában, ami leginkább egy hálószobapapucsra emlékeztette
Dimitrit.
Balakin túl sok időt töltött az Emirátusokban, Dél-
Franciaországban és az írországi meg kentuckyi
telivéraukciókon, és most kétségbeesetten igyekezett másolni a
szaúdi hercegek és más oligarchák piperkőc stílusát. Elég jól
felvitte az isten a dolgát ahhoz képest, hogy egy jekatyerinburgi
bányászcsaládból származott, és az FSZB verőembere volt.
Mára az elnök legbelsőbb köréhez tartozott, és Vikrov
Lapátjának is nevezték. Egyrészt azért, mert fiatal korában egy
uráli szénbányában dolgozott, másrészt azért is, mert
különleges tehetséggel ásott el nemkívánatos embereket.
Balakin egyike volt annak a fél tucat személynek, akiken
leresztül Dimitri kapcsolatban áll a főnökeivel. Ezek a
pénzemberek és egykori belbiztonsági tisztek – mint Balakin is
– könnyebben kapcsolatba tudtak lépni Vikrovval, mint a
washingtoni nagykövetségen ücsörgő hájas kémfőnökök. És
sokkal kevésbé voltak kukacoskodóak.
Dimitri vagy húsz éve ismerte Balakint, de épp elég régóta
volt már a szakmában ahhoz, hogy tudja, a végén mindig egy
barát öl meg. Ahogy körülnézett a sötét pajtában, Dimitri azon
tűnődött, vajon ellenálljon-e. Aztán úgy döntött, hogy harcolni
fog. De lehet, hogy már csak megszokásból.
Dimitri végignézett a lovon, az állat izmai megfeszültek
csillogó szőre alatt.
– Gyönyörű – mondta, prekraszna. Nyilvánosan csak a
legritkább esetben beszélt oroszul, és most meglepte a saját
hangja. Mintha egy vadidegent hallott volna.
– Még mindig keresi a helyét – mondta Balakin. – Csak tegnap
hozták át az öbölből. – Balakin közelebb lépett a boksz fölött
lógó fűtőtesthez. – Behívnálak, hogy tisztességesen
üdvözöljelek, de…
Dimitri legyintett. Jobb itt kint, az árnyak között.
– Látnod kellene ezeket az apró öreg néniket, babuskákat –
mondta, alaposan megízlelve a szót. – Átjönnek, hogy vezessük
körbe őket. – Balakin a mögöttük lévő domb tetején álló három
szárnnyal rendelkező, gyönyörű, téglából épült koloniális
épületre mutatott. – Pár évvel ezelőttig még a Washington
család tulajdona volt. Biztos attól félnek, hogy valami bordélyt
akarok itt berendezni. – Megvonta a vállát, és felnevetett,
mintha ez nem is lenne olyan rossz ötlet. – Jól hallom, volt egy
kis zűr a városban? – kérdezte elkomolyodva.
Dimitri izmai megfeszültek.
– Volt. Gondolom, a vezetőség nem boldog.
Balakin beszédet imitált a kezével.
– Pufognak és morognak, de azt akarják, hogy mondjam meg
neked, hogy folytasd a munkát. Mindenkiről gondoskodni kell,
aki tud az akcióról. A Kreml teljes mértékben megbízik benned.
A helyi – az oroszok első számú kémje a washingtoni követségen
– is velünk van, bár tudod, hogy mekkora egy picsa. Csak az
érdekli, hogy bejusson a megfelelő partikra.
Dimitri mélyet szippantott a hideg levegőből. Szóval mégsem
ez jelenti az út végét. Már így is túl messzire ment. Campbellék
megölése, a támadás a hotelben, az, hogy túl gyorsan és túl
vakmerően dolgozott. És a vezetőség mégis azt akarja, hogy
folytassa.
 – Tisztában vannak azzal, hogy ez azt jelentheti, hogy magas
rangú kormánytisztviselőket kell kiiktatni? – kérdezte. – Csúnya
lesz.
– Tisztában vannak. És megadták az engedélyt. Bármit
megtehetsz, amit szükségesnek látsz. Közel járunk. Ez az ország
olyan erős, hogy nem veszi észre a saját gyengeségeit, az apró
törésvonalakat, amik az olcsó üvegtáblán jelennek meg. Ha a
megfelelő ponton érintjük meg az üveget, szétrobban. Többé
nem hagyjuk, hogy megalázzon a nyugat. Végre kiállunk
magunkért.
– Hányan vannak itt Washingtonban? Hozzám hasonlók.
Dimitri és a többi beépült hírszerző sejtekbe tömörülve
dolgozott, utasításaikat pedig a helyin keresztül gyakran
közvetlenül a Kremlből kapták. Nem tudták egymás igazi nevét.
De az utóbbi hónapokban egyre több új arcot látott. Fiatal
embereket, akik merészebbek és felelőtlenebbek voltak, mint ő.
Balakin elmosolyodott.
– Csak szólj, hányra van szükséged – mondta, majd lenyúlt, és
kivett egy műanyag tokot a boksz egyik fala mögül. – Ezt neked
küldték. – Átadta a tokot, majd benyúlt a zakójába. Kivett egy
arany pénzcsíptetővel egybefogott pénzköteget, és a dollárok és
eurók kuszaságából leszámolt hatvan darab százdollárost.
Átadta Dimitrinek.
Dimitri zsebre tette a pénzt, és már éppen ki akarta nyitni a
tokot, amikor rezegni kezdett a telefonja. Megnézte a kijelzőt.
BÜKK volt az.
– Mennem kell – mondta.
– Hogyne – felelte Balakin. – Szerencsés vadászatot.
 35

Az eső csendesen kopogott Farr kocsijának a tetején, ahogy a

lakása felé tartva végighajtott a Connecticut Avenue-n. Áttekert
az Amerikai Egyetemi Rádióról a BBC World Service-re, ahol
ízes brit akcentussal tárgyalták ki a csádi bányászsztrájkok
erőszakos leverését. Farr úgy volt vele, ma már nem tud
elviselni több rossz hírt, úgyhogy újra állomást váltott. Egy
Delilah nevű nő éppen hallgatói hívásokat fogadott egy
rockadón. Hangja olyan meleg és hívogató volt, mint egy frissen
mosott paplan.
Linda Ronstadt belekezdett egy lassú basszusgitárszólóba, és
a „Blue Bayou”-t énekelte. Éppen eléggé giccses volt a
hangulatához, úgyhogy felhangosította.
Egy perccel később megszólalt a telefonja. Megnyomta a rádió
gombját, elnémítva a dalt. A kijelzőn Hawkins neve jelent meg.
– Mondjad!
– Az irodában vagy? – kérdezte Hawkins.
– Hazafelé tartok. Mi az?
– Van veled asszisztens?
– Nincs. – Az általában asszisztenseként dolgozó ügynök,
Akana, kedélyes volt, és általában nem szokta zargatni, miután
hazament.
– Van valamim a számodra. Beszélnünk kell.
Gyakran beszéltek persze, de a beszélnünk kell komoly
jelentéssel bír. Mindketten aggódtak a tégla miatt, és azért is,
hogy fény derül a nyomozásukra. A telefon nem jó. Az iroda
sem jó. Hawkins arra célzott, hogy négyszemközt kell
találkozniuk egy olyan helyen, ahol senki sem hallgatja ki vagy
figyeli meg őket.
– A Fletcher’snél.
Hawkins felnevetett.
– Anyám, te tényleg beparáztál.
A Fletcher’s-öböl egy rejtett, keskeny nyílás a Potomacet
övező erdők mélyén, így este nagyjából tizenkét percnyire a
várostól. Van mellette egy murvás parkoló és egy
csónakkölcsönző is. Az egész a C&O Csatorna Nemzeti
Történelmi Parkban található, és ebben az órában valószínűleg
teljesen kihalt.
– A Dupont Circle kellős közepén támadták meg a lányt. Még
jó, hogy be vagyok parázva. Megér a mondandód ennyi
autókázást?
– Azt garantálom. Tíz perc, és ott vagyok.
– Adj nekem huszönötöt.
– Mire?
Farr nem válaszolt, de hallotta, hogy Hawkins felnevet.
– Igen, teszek egy kis taktikai kitérőt – ismerte be. Megfigyelés
elterelés. Hogy biztos legyen benne, nem követik.
 – Jó kocsikázást – mondta Hawkins. – Huszonöt perc múlva a
parton.

Farr húsz perccel később fordult le a Canal Roadról, és a

földúton a parkolóba döcögött. Balra állt a kis fehér kőház, ahol
annak idején a zsilipőrök éltek. Bár a hely közel volt
Washingtonhoz, mégis úgy tűnt, mintha egy másik korba
csöppent volna.
A parkolóban nem volt világítás. Hawkins kocsija már ott állt.
Mellé parkolt, de a férfi nem ült benne. Farr cipője alatt
megcsikordult a nedves murva. Az egész helynek vadregényes
földszaga volt az eső után.
Átment a sötét vizű csatorna feletti gyaloghídon.
– Erre. – Farr megugrott, Hawkins pedig felröhögött. Aztán
felemelte a kezét, mintegy megnyugtatva a nőt. – Bocsi, bocsi.
Azt hittem, észrevettél.
Farr csóválni kezdte a fejét, és igyekezett mély levegőt venni.
– Nem, nem vettelek észre. Majdnem szívrohamot kaptam.
Hawkins mindkét keze a zakója zsebébe volt dugva. Most
kihúzta a jobbat, és Farr felé nyújtotta. Egy telefon volt benne.
Hawkins megnyomta a gombot az oldalán, mire a képernyő
életre kelt. Éles fénye bántotta Farr szemét.
Egy garázs vagy raktárhelyiség belsejéről készült fotó volt a
képernyőn. Az egyik falat barna és fehér kartondobozok
takarták el. Előttük műanyag fegyvertartó zsákok.
– Ez Campbellék bérelt tárolója. Springfieldnél.
 – Saját néven bérelték?
– Egy Kft. nevén. 214AFG Kft. Úgy tűnik, csak véletlenszerű
betűk és számok.
– Nem gondolták túl.
– Hát nem. De így sem volt nehéz megtalálni. Hagytak hátra
pár kenyérmorzsát az irodával folytatott titkosított
kommunikációjukban.
– Biztosítékként? Tudták, hogy valaki rájuk vadászik?
– Úgy tűnik. A legtöbb cucc ősrégi, régi informátorok aktái
gondosan rendszerezve. De találtunk egy bevásárlótáskát is,
amit, úgy tűnik, sietve dobtak ide be. Volt benne egy könyv.
– Vörös?
Hawkins bólintott.
– Megtaláltuk.

Dimitri lekapcsolta a fényszóróit, és leparkolt egy félreeső

mellékutcában. Az egész környék tele volt olyan ösvényekkel,
melyek mind a folyó menti csatornához és az erdőhöz vezettek.
Hawkins és Farr lent, a víz közelében találkoztak, de nem
akarta nagy dobra verni érkezését. Kocsijának minden belső
világítását kiszerelte, de még egy biztosítékot is kicserélt.
Amikor lekapcsolta a fényszóróit, a kocsi teljes sötétségbe
borult.
Mozdulatai rutinszerűek voltak, de tudta, hogy ez most nem
olyan akció, mint a többi. Minden készen állt. Megkapta a
jóváhagyást. Alig negyvennyolc óra múlva célba ér az évek óta
dédelgetett terv. De csak akkor, ha megtalálja a könyvet.
Dimitri rámarkolt a kormányra. Az a rohadt könyv. Annyira
jól ment az egész akció, még a huszonegy halálos áldozatot
követelő metróbaleset valódi okát is sikerült eltitkolniuk.
Erre meg felbukkan az a könyv. Amiért egy Anton Novikoff
nevű hírszerző középvezető a felelős. Szinte még kölyök. Ő
rendezte el a legelső találkozókat Dimitri, más orosz tisztek és
BÜKK, az amerikai kormányba beépült ügynök között. Kiderült,
hogy Novikoff minden találkozót aprólékosan dokumentált,
leírta a metrótámadásért felelősök nevét is, és tulajdonképpen
felvázolta az egész akciót. Arra az esetre készítette a könyvet, ha
a felettesei esetleg megpróbálnának mindent rákenni. Nem
ismeretlen taktika ráhúzni a vizes lepedőt az újoncra, míg az
öregek mindent megúsznak.
Miután annyi ember meghalt a metrónál, Novikoff
bepánikolt. Nem akarta ő elvinni a balhét. Úgy gondolta, hogy
ha lepaktál az amerikaiakkal, és segít Campbelléknek
azonosítani a téglát, akkor majd megvédik őt a Dimitri-féléktől.
Hát, tévedett.
Novikoff fiatal, vézna, gyenge, sápadt, vörös hajú srác volt. De
amikor Dimitri megtalálta és vallatni kezdte, meglepően sokáig
kitartott. Furcsa volt, hogy a fájdalom növekedésével egyre
kevesebbet beszélt. Dimitri tisztelte ezért, és nem hagyta, hogy
Novikoff a kelleténél tovább szenvedjen, mielőtt megölte.
Kiderült, hogy átadta a vörös könyvet Campbelléknek, most
pedig senki sem tudja, hol lehet.
 Ha a könyv nyilvánosságra kerül, akkor nemcsak az akció
hátralevő fázisai kerülnek veszélybe, de a következmények
katasztrofálisak lesznek Oroszország számára. A Kreml
kiközösítetté válna a nemzetközi politikában, és a lelepleződés
legitimizálna egy brutális amerikai válaszcsapást.
Dimitri kivett egy műanyag tokot az ülése alól, és kinyitotta. A
sok gyakorlás révén már a sötétben is olyan könnyedén mentek
neki a mozdulatok, mintha csak az orrát vakarná meg. Két apró
hengert vett ki a tokot kibélelő habszivacsból. Az első henger
nehéz és fekete volt, nagyjából akkora, mint egy huszonöt
centesekből álló rolni. A végéből két kis fémpöcök állt ki. A
másik háromszögletes matt alumínium volt, úgy nézett ki, mint
egy viseltes öngyújtó.
Mindkét darabot a bal zsebébe süllyesztette, kiszállt a
kocsiból, és elindult az erdő felé.
A sötétben is gyorsan mozgott, pedig ismeretlen terepen járt.
Ha bárki figyelte volna, furcsa látványban lett volna része: egy
középkorú fickó könnyedén szökell át a bozótost tarkító kidőlt
fák fölött, és olyan némán suhan át az erdőn, mint egy
ködfelleg.
Előtte minden fekete volt, de nem zavarta. Tudta, hol lesznek.
 36

Farr visszaadta Hawkinsnak a telefont. A férfi a legközelebbi

lámpa fénye előtt állt, alakja nem volt több egy homályos
sziluettnél.
– Hol van? – kérdezte Farr.
– Még mindig abban a raktárban. Óvatosan akarom kezelni a
dolgot, vigyázni, hogy kinek a kezébe kerül. Nem akartam
egyedül semmit sem csinálni. Megnézheted a jegyzeteimet.
Átnyújtott a nőnek egy összehajtott papírlapot. Szinte már
ösztönös FBI-os szokás, hogy minden találkozóról vagy nyomról
feljegyzést készít, és ezt nem sokkal később meg is osztja: jó
módja ez annak, hogy alaposan dokumentáljon az ember egy
nyomozást, és alátámasszon egy esetleges jövőbeli vallomást.
– Jó.
– Bár kétlem, hogy ebből valaha bármi tárgyalóterembe
kerülne – mondta Hawkins. – Beszéltél bárkinek arról, hogy
min dolgozom?
– Nem. Ki tud még róla?
– Senki. A könyvben egy rakás találkozó dátuma és
telefonbeszélgetés van lejegyezve. Az oroszoknak magas rangú
kémjük van az amerikai hírszerző szervezetben.
 – Biztos vagy benne?
– Abszolút. A kódneve BÜKK.
– Megvan a neve? – csodálkozott Farr. – Ez hihetetlen. És
mennyire magas rangú?
– Komoly hozzáférése lehet. Elég értékes ahhoz, hogy az
oroszok nyílt színen megöljék miatta Campbelléket és
megvédjék BÜKK kilétét. Még soha nem hajtottak végre ennyire
agresszív akciót amerikai földön. És van még valami furcsa a
dologban. A könyv többször is utal egy tavaly őszi dátumra. A
metróbaleset dátuma.
– Mire gondolsz?
– Nem tudom. Ha valami módon közük volt az oroszoknak a
balesethez… – Hawkins halkabban folytatta. – Diane, tudsz
bármit is erről? Van tipped, hogy ki lehet BÜKK?
Farron végigfutott a hideg. Talán csak a hideg. Talán nem.
– Nincs. De ha vannak dátumaink, időpontjaink és
helyszíneink, akkor le tudjuk szűkíteni a kört. Meg fogjuk
találni.
– Igen, meg fogjuk.
Farr megfordult. Mintha hallott volna valamit az erdőben
jobb oldalról.
– Mi az? – kérdezte Hawkins.
– Semmi.

Dimitri hallotta a rádió halk kattanását a zsebében. Aztán rövid,

suttogó statikus jeleket, ahogy valaki megnyitotta a csatornát.
De nem mondott semmit.
Hosszú rövid rövid hosszú. Hosszú rövid rövid hosszú. Az
utasítás a likvidálásra.
Dimitri átvágott az erdőn, és vigyázott, hogy végig az
árnyékban maradjon. A kis megbeszélésnek vége volt, a célpont
a kocsija felé indult. Dimitri az anyósülés oldala felé lendült, de
meghúzta magát, és ügyelt rá, hogy a kocsi végig közte és a
célpont között legyen.
Amikor a célpont alakja megjelent a sofőr oldalán, Dimitri
mögé került. Hawkins a bal kezével nyitotta ki az ajtót, és
amikor már éppen be akart szállni, Dimitri a bal halántékához
érintette a fekete, hengeres szerkezetet. Tízezer volt áramlott
Hawkins agyába, amitől minden izma görcsbe rándult, és úgy
dőlt el, mint egy lebontott szobor.
Dimitri készen állt, közel nyomta a csípőjét Hawkinséhoz,
hogy jobban meg tudja tartani a testét. Jobb kezével átkarolta
Hawkins mellkasát, majd hátralépett, és a hátára fektette a
százkilós férfit. A szeme ide-oda ugrált. A rettegés egyértelmű
jele. Hawkins mindent látott és értett, de nem tudott
megmozdulni.
Dimitri végignézte, ahogy a másik kocsi kihajt a parkoló
másik oldalán. Ki akarta kérdezni Hawkinst, de nem volt rá
ideje. Itt legalábbis nem, mert egy ilyen magas rangú ügynök
eltűnése hamar feltűnést kelt.
Dimitri Hawkins nyitott jobb szeme fölé emelte az ezüst
háromszöget. Bal hüvelykujjával és mutatóujjával nyitva
tartotta Hawkins szemét, miközben három cseppet cseppentett
a szemhártyára, közel a könnycsatornához. Aztán ugyanezt
megismételte a másik szemével is. Lecsukta Hawkins mindkét
szemét, és számolni kezdett. Egyezer, kétezer… egészen
ötezerig.
Kész. Közel guggolt Hawkins fejéhez, majd a saját kocsijának
csomagtartójához vonszolta. Kesztyűs kezével kitapintotta a
pulzusát. Minden egyes szívveréssel egyre gyengült. Mint egy
távolodó kocsiban szóló zene basszusa.
Felvette a földről a kulcsokat, a nyitott ajtón át beszállt, és
beindította. A saját szíve egyre hevesebben vert. Megnézte
magát a középső visszapillantó tükörben. Az ő ereiben egy
egészen másfajta drog zubogott. A haláltudat adrenalinlökete:
hogy gyilkolni fog, és ezzel a saját életét is kockára teszi. Még
ennyi évtized után is borzongató izgalommal töltötte el.
Megvárta, hogy úgy öt mérföldre eltávolodjon a McLeant
övező lófarmok között cikázó kétsávos úton. Csak ekkor emelte
a szájához a rádiót.
– Kész – mondta.
Egy nő válaszolt.
– Úgy volt, hogy megvárja, míg elmegyek.
Hallotta, hogy remeg a nő hangja. Diane Farr rettegett, és jó
oka volt erre. Ő adta meg neki a jelet a zsebébe rejtett rádión.
Hosszú rövid rövid hosszú.
– Hirtelen döntés volt – felelte Dimitri. Az igazság az volt,
hogy ha már Farr amerikai földön rendel el gyilkosságot, akkor
úgy járja, hogy a lehető legközelebb legyen az eseményekhez.
– Mi történt? – kérdezte Dimitri.
– Tudta a kódnevemet – mondta Farr. – Közel járt. A
metróbalesetről is tudott.
– Megtalálta a könyvet?
Szünet.
– Nem.
 37

Farr érezte, ahogy a kormányt szorító kezében lüktetett a

szívverése. Fejben még mindig a parkolóban volt, másodpercről
másodpercre újrajátszotta magában a jelenetet. Ki láthatta
meg? Vajon felvette egy biztonsági kamera? Mihez nyúlt hozzá?
Hawkins azt mondta, hogy nem szólt senkinek, hogy idejön. De
mi van, ha hazudott?
Jól vagyok, mondogatta magának, de ez sem volt képes
kordában tartani a félelmét. Több tucat kémelhárítási
nyomozásról tájékoztatták már. Pontosan tudta, hogy a
valóságban mennyire felületesek, mennyire áthatják a
különböző területi viták az irodák között, a washingtoni
kémvadászok és a helyi FBI közötti civódások. Az árulókat
általában nem egy zseniális nyomozó megérzése vagy egy
hajszálból rekonstruált DNS buktatja le, hanem a másik oldalról
kiszivárgó információk. Vagy a kémet épp saját
elbizakodottsága és arroganciája miatt sikerül tetten érni.
De még ezek a gondolatok sem tudták elejét venni, hogy
ecetszagú verejték csorogjon le a bordáin, és izzón lüktessen az
arca.
Az út lágyan kanyarodott. Csak akkor kapott észbe, hogy húsz
mérföld per órával átlépte a megengedett sebességet, amikor a
kanyarba érve a teste az egyik irányba kezdett dőlni, és
felcsikordultak a gumik.
A fékbe taposott, mély levegőt vett, és mindent megpróbált,
hogy valahogy megnyugtassa magát.
A térkép kinyitva hevert az anyósülésen. A listában
megtalálta a megfelelő utat, majd a koordináták alapján a
térképen is. A McDowell Road megjelent a jobb oldalán.
Befordult, és az autószerelő műhelyek és kis alumíniumtetős
épületek házszámait figyelte.
Nem használta a telefon GPS-ét. Nem lehet nyoma annak,
hogy itt járt. A kémszakma olyan, mintha az ember
visszamenne az időben. Papírtérképeket használ, és fogalma
sincs, hol a picsában jár. Savas íz bukott fel a torkában. Az egész
úton úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban elhányhatja magát.
A biztonság kedvéért le is vette az utazóbögréje tetejét.
A fényszórók rávillantak az előtte lévő postaládára – 13220.
Lassított, és jobbra pillantott. Kétállásos garázs, mindkét bejáró
csukva. Mellette murvás beálló és töredezett aszfalt.
Évtizedekkel ezelőtt talán benzinkút lehetett.
Úgy háromszáz méterrel arrébb, az utca másik oldalán
parkolt le. Újra Hawkins jegyzetére pillantott. A kezére nitril
gumikesztyűt húzott, olyat, mint amit az orvosok is használnak,
a fejére pedig zuhanysapkát. Aztán visszasétált a garázshoz.
Megkerülte az épületet, és vigyázott, hogy folyamatosan a
sötétben maradjon. A felgördíthető ajtón egy Sargent and
Greenleaflakatot talált. A hadseregben használnak ilyeneket.
28–9–45: a kombináció Hawkins jegyzetéből. Farr imádkozott,
hogy tényleg ez legyen az. Nem igazán tudna észrevétlen
maradni, ha fel kellene feszítenie ezt a fémajtót. A számokat
könnyedén el lehetett fordítani, és amikor az utolsó számot is
elcsavarta, a lakat egy megváltó klikk kíséretében kinyílt.
Farr lehajolt, felnyomta kissé az ajtót, majd leguggolt és
bement. Pontosan olyan volt, mint amilyennek Hawkins leírta.
Lehúzta maga mögött az ajtót. A tökéletes sötétségben olyan
volt, mintha egy kriptába lépett volna be.
Újra és újra visszhangzott utolsó szava, amit Dimitrinek
mondott: „Nem.”
Vajon hezitált, mielőtt válaszolt? Vagy más jelét adta annak,
hogy hazudik? Ez az ő világa. Megtévesztés és gyilkolás. És ma
este annyira óvatos volt, és nem csak azért, mert lebukhat. A
lebukás következményei eltörpülnek ahhoz, amit Dimitri tenne
vele. Folyamatosan az járt a fejében, hogy Dimitri esetleg
követte. Hogy itt áll a garázs előtt. Vagy itt bent a sötétben.
Farr felkapcsolta a zseblámpáját, mire fehér fény töltötte meg
a helyiséget. Szinte arra számított, hogy Dimitri ott áll előtte.
Vagy Hawkins kidülledt szemekkel, fekete nyelvvel és
megsárgult bőrrel.
A raktár rendezettnek tűnt, a falak mellett gondosan
egymásra pakolt műanyag dobozok sorakoztak. Átnézte a
címkéket, régi akták voltak bennük.
Farr megállt, és fülelni kezdett. Biztos volt benne, hogy hallott
valamit, de csak a képzelete játszott vele. A bevásárlótáska ott
hevert nyílt színen. Amikor széthúzta a zörgő műanyagot, ott
volt benne az egyszerű vörös könyv. Nem egy olyan vérvörös,
bőrkötéses könyv volt, mint amilyennek képzelte. Egy egyszerű,
olcsó jegyzetkönyv, mint amilyenbe egy aktakukac jegyezné fel
a kiadásait.
Átpörgette a lapokat, míg meg nem találta a dátumok és
helyszínek listáját. Mintha egy faiskola jegyzékét olvasta volna.
SZIL, NYÁR, TÖLGY. Amerikai fafajokat használtak kódnévként.
Az ő neve is ott díszelgett mindenhol: BÜKK.
Furcsa volt látni minden egyes találkozó feljegyzését, minden
dátumot és helyszínt. Annyira előkészítettnek tűnt. Mint egy
bizonyíték. Mint egy összeesküvés. Minden bejegyzés felidézett
benne egy emléket: egy gyönyörűen elkészített kacsa vacsorára
Csehországban, miközben unokák rohangálnak körülöttük
szentjánosbogarakat kergetve; egy ebéd, kilátással a Ruhr
völgyére, és egy pohár prosecco egy korábbi közgazdász
professzorral, aki ma már milliárdos oligarcha, és éppen az első
nagy üzletéről mesél, amikor vonattal csempészett Levi’s
farmereket Drezdából.
Nem tűnt árulásnak.
Farr úgy volt vele, hogy pont ez volt a cél, hogy ilyen szép
dolgokkal csalják csapdába. Egyik apró lépés a másik után,
olyan lassan, hogy sosem érzékelte igazán a tetteinek súlyát.
Csak akkor, amikor már rázárult a kelepce ajtaja.
Aztán megtörtént a metróbaleset. Vagyis hát balesetnek
látszott, de Farr tudta, hogy valójában terrortámadás történt.
Amikor nézte a metróalagútban heverő holttesteket, már tudta,
hogy miféle emberekkel üzletel. Attól a pillanattól kezdve
életének minden perce pokol volt.
Nem számítottak a szándékai. Amerikai területen segített
összeesküvést szőni egy külföldi kormánynak, és azóta a
markukban van. Ők így dolgoznak, rávesznek pár apróságra,
átcsalnak a választóvonalon, majd a képedbe vágják a brutális
igazságot, hogy mit tettél, és hogy már túl messzire mentél, és
nincs visszaút.
Éppen ez volt a lényege furcsa házasságának Dimitrivel. Neki
és minden orosznak az az érdeke, hogy mindenki, aki tud erről
a könyvről, haljon meg.
Ma este újabb gyilkosság történt. Az első olyan távolinak tűnt,
mintha csak egy újsághírt olvasott volna. Campbellék esetével
már közelebb kerültek hozzá a gyilkosságok. Farr ugyanis
ismerte őket. Ő fogadta a hívást, amikor megtámadták őket. El is
kellett mennie megnézni a helyszínt. Most meg Hawkins. Úgy
rendelte el a meggyilkolását, hogy közben beszélgettek. Nem
kellett hozzá más, mint hogy a megfelelő kódot pötyögje el a
rádiója gombján: hosszú rövid rövid hosszú. Tudta, hogy a
közelben lesz, amikor megtörténik. Egy pillanatra látta maga
előtt, hogy ő maga roppantja el Hawkins légcsövét. A halál
egyre közelebb ólálkodik hozzá.
A rádiója ki-be kezdett kapcsolni: Dimitri. Az ajtó felé fordult,
és egész teste megmerevedett, ahogy felemelte a rádiót.
 – Hol van? – kérdezte.
– Jobb, ha nem tudja – felelte Dimitri.
– Mi lett a másik kocsival?
– Mindent elintéztem. Nyugodjon meg.
– Visszakövetem a nyomait, hogy biztos legyek benne, senki
sem tudta, hova készül.
– Az nagy segítség lenne. Hawkins nem találta meg a könyvet?
Épp a kezében tartotta.
– Nem.
A raktárban semmit sem látott, de egy pillanatra biztos volt
benne, hogy Dimitri ott van kint, hogy még a rádión keresztül is
megérzi, hogy hazudik neki. Hogy minden lépésével és minden
lélegzetvételével elárulja magát.
Ez a könyv a fegyvere Dimitri ellen. Mindenki ellen. Az egész
összeesküvést és az egész támadást részletesen dokumentálta.
Az oroszok hosszú évekig csak gazdasági és tudományos
kémkedésre szorítkoztak. Még a 2010-ben felfedezett illegális
programok sem okoztak igazán nagy károkat Amerikában.
Mindenki úgy volt vele, hogy ezek a KGB utolsó rúgásai – hiszen
az összes nagyágyú már a magánszektorban dolgozott –, és csak
a hecc kedvéért vállaltak akciókat. Hogy érezzék, hogy még
mindig kémek.
De ez a könyv a bizonyíték arra, hogy az oroszok egészen új
szintre emelték a műveleteket: ez az út egyenesen háborúhoz
vezet. Ha kell, a könyvvel zsarolni tudja Dimitrit, és így
mentheti magát. Mert ha nyilvánosságra kerül, Amerikának
nem marad más választása, mint hogy válaszcsapást mér az
oroszokra.
– Mondott még valamit? – kérdezte Farr. – Amivel
rábukkanhatok a könyvre?
– Nem.
– Szóval akkor…
– Igen, vége.
– Szóval jók vagyunk.
– Nem. A Larkin lány többet tud, mint amit elmond.
Farr is ezt gyanította. Rose furcsán viselkedett a kikérdezések
alatt. Bizalmatlannak tűnt. Mintha visszatartana valamit. Talán
a nagynénje és a nagybátyja megemlített neki egy tanút vagy
informátort, aki segítette a nyomozásukat.
– Gondoskodom róla – mondta Farr. – Ne menjen a közelébe.
Az FBI és a washingtoni rendőrség az egész belvárost átfésüli a
kis hoteles akciója után. A lány megbízik Peter Sutherlandben,
Sutherland pedig bennem. Holnap beszélek a lánnyal, és
kiderítem, mit tud.
– És ha túl sokat tud?
Farr hangja megcsuklott.
– Akkor a magáé.
 38

Peter a hotelszoba ablaka előtt ült, és figyelte, ahogy a hajnal

első sugarai megvilágítják az alacsonyan ülő felhőket. Az ég
feketéje lassan szürkébe fordult, ahogy virradni kezdett.
Pont egy évvel ezelőtt élte túl a metróbalesetet.
Tökéletesen emlékezett arra a napra. Jelentkezett egy FBI-os
előléptetésre, és éppen az interjúról jött. Már ekkor tudta, hogy
nem őt fogják választani. Látta az arcukon. Ez még az előtt volt,
hogy Farr esélyt adott volna neki.
Ekkoriban még a megfigyelésieknél dolgozott, és
megszokásból a metrókocsi leghátsó részében ült le, háttal a
falnak. Így minden kijáratot és minden utast szemmel tudott
tartani.
Egy koreai háborús baseballsapkát viselő veterán igyekezett
elrejteni a felesége elől értetlenségét, ahogy a metrótérképet
böngészték.
Egy fiatal nő érdeklődést színlelt, miközben egy idősebb
kollégája – talán a főnöke – zseniális véleményét osztotta meg
vele a választásokról és a jelöltek aznap esti beszédéről.
A Metro Center megállónál megtelt a kocsi, úgyhogy felállt, és
nekidőlt a két kocsi közötti ajtónak. Már akkor is nagyon
tisztelte a szabályokat, legyenek azok írottak vagy íratlanok,
vagy olyan apróságok, mint hogy az ember átadja a helyét
valakinek, aki jobban rászorul. De ugyanígy komolyan vette a
„Tilos az étkezés és ivás” táblát is a metrókocsi ajtaja mellett.
Egy Bethesda Közkönyvtár táskát cipelő nő az üres helyre
pillantott, majd Peterre, és felfelé rándult a felső ajka. Peter
kicsit arra számított, hogy a nő majd valami olyasmit mond
neki, hogy „Jaj, hát olyan öregnek nézek ki, hogy át kell adni
nekem a helyet?”.
De még mielőtt a nő bármit is mondhatott volna, átcsörtetett
közöttük egy húszas éveiben járó lány, és letelepedett az üres
helyre. Valahogy sikerült úgy véghez vinnie a manővert, hogy
egy pillanatra sem nézett fel a telefonjából.
Az idősebb nő és Peter tekintete összeakadt, és mind a ketten
felnevettek. Egészen normális estének tűnt.
Aztán a szerelvény hátrarándult, és egy pillanatra elment a
világítás. A kocsit csak az alagút stroboszkópszerű fényei
világították meg, ahogy egyre jobban gyorsultak. Az idősebb nő
elveszítette az egyensúlyát. Peter elkapta a karját, és segített
neki megvetni a lábát.
Peter előredőlt, ahogy a metrószerelvény felgyorsult és újra
kigyulladtak a lámpák. A többi utas visszafordult a telefonjához,
de Peter tovább figyelt. Minden apró részletet feldolgozott.
A síneknek verődő kerekek ritmusa – ta-dum, ta-dum, ta-dum
– is egyre gyorsult, az alagút fényei pedig egyre sűrűbben
villantak fel. Az Express vékony lapjai ide-oda csapkodtak az
utasok kezében. Valami nem stimmelt.
Túl gyorsan mentek.
Újabb rándulás. A Peter melletti nő kitette a lábát, hogy
megőrizze az egyensúlyát, de felsikoltott a meglepetéstől.
Általános rosszallás sepert végig a kocsin. Az utasok
grimaszokat vágtak és a fejüket csóválták. Újabb fantasztikus
nap a metrón.
Peter megmarkolta a csillogó kapaszkodót, és tett egy lépést
előre, hogy kikukucskálhasson az ablakon. Az alagút fényei már
szinte egybefolytak a benyílók sötétjével és a vészhelyzeti
telefonok kékjével. Még mindig gyorsultak.
Ahogy megkezdték a hosszú kanyart, Peter megpillantotta a
legelső kocsit. Keményen balra dőlt, és az egyik kereke szikrákat
hányt.
Peter hozzászokott ahhoz, hogy a mérete ellenére beolvadjon
a többi ember közé, hogy a munkája miatt meghúzza magát,
úgyhogy még önmagát is meglepte, hogy milyen könnyedén
lépett irányító szerepbe. Kihúzta magát, tett egy lépést előre, és
a többi utas szemébe nézett.
Hangja megtöltötte a kocsit.
– Mindenki üljön le és kapaszkodjon!
Mindenki ránézett, páran döbbenten, de leültek és
kapaszkodtak. A politikáról magyarázó férfi tett egy lépést Peter
felé, mintha csak ellenkezni akart volna vele.
Fém sikoltása és beton robaja töltötte meg a kocsit, mire a
férfi visszazuhant a helyére. Peter újra kinézett az ablakon, és
látta, hogy az első kocsi ledőlt a sínekről.
– Kapaszkodni! – ordította, majd megragadta a feje fölötti
kapaszkodót, és nekivetette a vállát a kocsi oldalának.
Peter tudta, hogy nem kerülhetik el az ütközést, mert minden
kocsi neki fog csapódni az előtte haladónak. A káosz
lökéshulláma hamarosan őket is eléri.
Ahogy az ő kocsijuk is a kanyarba ért, ugrott egyet, majd az
oldalára dőlt. Az egymás mellett ülők egymáshoz préselődtek, és
az ablakokra csúsztak. A középen lévők próbáltak egy helyben
maradni, de a hirtelen lassulás kitépte a kezükből a
kapaszkodót, és a falhoz csapta őket.
Peter ujjai is lecsúsztak a sima kapaszkodóról. Az ajtónak
vágódott, felcsúszott a falon, és ahogy a kocsi átfordult, a
plafonon találta magát.
Az egész nem tartott tovább egy másodpercnél, de mégis
olyan lassúnak tűnt minden, mintha egy álomban lett volna. A
gravitáció megbolondult, utasok terültek el a plafonon és az
ablakok tetején, néhányan pedig úgy lógtak a kapaszkodókon,
mint a kiterített ruhák.
Elment a világítás. Sikolyok és nyögések töltötték meg a
kocsit. Peter elveszítette a tájékozódási képességét. Az egyik
pillanatban még a levegőben volt, a másikban nekicsapódott a
falnak. Keményen beverte a fejét az alumíniumba.
Mikor magához tért, füst csípte a szemét. Nem tudta
visszanyerni az egyensúlyát, és úgy érezte, mintha egy kötőtűt
szúrtak volna át a halántékán.
 Köhögve kúszott át az üvegcserepeken. Azóta is képtelen volt
kimosni a szájából és a torkából az égő műanyag és festék ízét.
Az alagút halvány vészhelyzeti fényében árnyakat látott a
kocsiban. Némelyik mozgott, némelyik nem. A kocsi úgy hatvan
fokban dőlt meg. Peter visszafelé indult el, a fal mellett haladt,
és a plafonnak és az üléseknek támaszkodva tartotta meg
magát.
A könyvtáras táskás nő a kijárat mellett kuporgott, vér
csorgott le az arcán. Bedugta az ujjait az ajtó két szárnya közé,
és megpróbálta kinyitni. Egyre sűrűbb volt a füst. Izzadság
csöpögött Peter szemébe. Egyre közeledett a tűz.
Nem tudtak kijutni. Az ajtó mellett volna ugyan egy vésznyitó,
de egy leszakadt műanyag panel eltakarta. Peternek el kellett
jutnia oda, hogy kinyissa az ajtót. Lépett egyet előre.
– A vésznyitó… – mondta. – El kell…
– Mind ki akarunk jutni innen – vakkantotta a főnöknek
kinéző fickó. Peternek nem volt ideje vitatkozni. Fél kézzel tette
arrébb a férfit, olyan könnyedén, mintha csak a függönyt húzta
volna el. Ugyanazzal a mozdulattal előrelendítette a lábát, és
keresztülrúgott a műanyag panelen. Aztán benyúlt a lyukon, és
elfordította a vésznyitót.
Leguggolt, és a lábait nekifeszítve kinyitotta a bal oldali
ajtószárnyat. A főnöknek látszó férfi egy darabig csak nézte,
majd ő és a nő is csatlakoztak.
Kinyitották az ajtót, amennyire csak a meghajlott fémelemek
engedték. Csak egy alig egyméteres nyílást sikerült csinálniuk,
ami a megdőlt metrókocsi oldalában úgy nézett ki, mint egy
aprócska pinceajtó, de a célnak megfelelt.
Az utasok az ajtórés felé indultak, segítettek a sérülteken, és a
telefonjaikkal világítottak. A fémfalak egyre jobban
felforrósodtak, és a bezúduló fekete füst minden lélegzetvételt
megnehezített.
Peter kisegített a résen egy fiatal nőt, mikor hangot hallott
maga mögött. Visszament, és látta, hogy a koreai háborús férfi a
földön fekszik, lábai összezúzva, és a felsége azon van, hogy
valahogy talpra állítsa.
Átvetette a vállán a férfi karját, felállította, és feleségét
követve az ajtónyíláshoz segítette. Peter kicipelte az ajtón. A
veterán összeszorította a fogát a fájdalomtól, ahogy leléptek a
sínekre. Peter behajolt a szerelvény alá, és segített az idősebb
férfinak – majdnem annyit nyomhatott, mint Peter – felmászni
a fal mentén húzódó járdára.
Égette a hátát a hő. Úgy érezte, mintha ráolvadtak volna a
bőrére a ruhái. Egy perc elteltével a füst már olyan sűrű volt,
hogy nem látott semmit. Csak érezte a kezet a kezében, a kart a
nyaka körül, ahogy a veterán mellette bicegett és lihegett a
kimerültségtől. Sikolyokat és kiáltásokat hallott az alagút
mélyről. Még a statikus kisülések és a tűz robaja sem tudta
elnyomni. Füstöt lélegzett be. Megszédült, és kissé oldalra dőlt, a
csípője nekiütődött a korlátnak.
Peter becsukta a száját, igyekezett nem levegőt venni, és
továbbment. Vékonyka fénysugár törte át a füstöt, majd, mint
egy felhős hajnalon, kibontakozott előttük a világító felirat:
Farragut North. A férfi megrogyott. Peter minden erejét
összeszedve igyekezett megtartani a testét.
A feketeségből hirtelen és meglepően közel felbukkant egy
oxigénmaszk. Egy washingtoni tűzoltó odalépett hozzájuk, és
megfogta a veterán másik karját. Így tették meg az utolsó
negyven lépést, majd felsegítették a férfit a peronra. Egy másik
tűzoltó is odasietett, és átvette Peter helyét, aki az alagútból
hallható sikolyok felé fordult.
– Nem mehet oda vissza! – ordított rá egy tűzoltó, és
megragadta a vállát. Peter elrántotta magát, és elindult
visszafelé. Öt lépést tudott megtenni, mielőtt elhomályosult
körülötte a világ. Elgyengültek a lábai, a tűzoltók pedig kivitték
a füstből, amely már úgy telepedett az arcára, mint egy bűzös
párna.
Valaki a lépcsőhöz vezette. Elméjét fellegként vonták be a
belélegzett mérges gázok. Így botorkált fel a mozdulatlan
mozgólépcsőn a többiekkel: anyákkal és apákkal, lányokkal és
fiúkkal, turistákkal és közszolgákkal. Mindegyikük arcára
groteszk álarcot festett a hamu és a vér.
 39

Halvány napfény szűrődött át a sötétítő függönyön. Peter

végighúzta az ujját a homlokán húzódó fehér vonalon. A baleset
következménye egy súlyos agyrázkódás és ez a heg lett. Csak
akkor látszik, ha egészen rövidre vágja a haját.
Akárcsak egész Washington, ő is folyamatosan készültségben
állt a baleset után. Minden erejével azon volt, hogy kiderítése,
mitől siklott ki az a vonat, és mi okozta annak a sok embernek a
halálát.
A metrótársaság és a Nemzeti Közlekedésbiztonsági Bizottság
külsős nyomozócsapatot állított össze, hogy fel se merülhessen
az elfogultság lehetősége. Hónapok múlva jutottak dűlőre.
Nemkívánatos oszcilláció alakult ki az automata
szerelvényirányító rendszerben. Ez az eredménye annak, ha az
ember csúcstechnológiás számítógépeket köt rá az ezeréves
vezetékrendszerre és hanyatló infrastruktúrára.
Megállapították, hogy baleset történt.
Halkan kinyílt az ajtó. Rose kitipegett a nappaliba, és
megkerülte Peter székét.
– Jó reggelt! – köszönt rá Peter.
Rose hátraugrott, és a mellkasára tette a kezét.
 – Bocsánat, csak a frászt hozta rám. Azt hittem, még alszik.
Peter felállt. Épp csak megvirradt.
– Az egész éjszakát ebben a székben ülve töltötte?
– Sétálgattam is kicsit. – Hozzászokott már az ébren töltött
éjszakákhoz. Az őrködéshez. Néha két éjszakát is lenyomott
egymás után. A szokásoshoz képest a múlt éjszaka egészen
kényelmes volt. – Hogy aludt?
Rose egy pillanatra kétkedően nézett rá, mintha azon
tűnődött volna, hogy Peter esetleg neheztel rá. De aztán
rájöhetett, hogy nem így van, mert melegen elmosolyodott.
– Nagyon jól, köszönöm. Kér egy kávét, vagy valamit?
Peter a telefonjára nézett. Hat harminc. Nem néz ki jól a
helyzet. Beszélnie kell Farr-ral, mielőtt mástól tudja meg, hogy
egy szemtanúval töltötte az éjszakát egy hotelszobában.
– Nem, köszönöm – felelte. – Kimegyek telefonálni egyet.
– Oké.
Kilépett a szobából, és a folyosó végén lévő kis közösségi tér
felé indult. Rezegni kezdett a telefon a kezében. A szám szerint
a Fehér Házból hívták.
– Sutherland – szólt bele.
– Mi a helyzet, Rómeó? – Farr.
– Én…
– Nyugi, tudom, hogy nem ennyire hülye. Mindketten a
szobában vannak?
– A lány igen. Én kijöttem a folyosóra. – Jó eséllyel a
biztonsági csapattól tudta meg, hogy itt töltötte az éjszakát.
 – Jó. Maradjon ott. Beszélnem kell Rose-zal. Öt perc és ott
vagyok.
Három perc múlva ott volt. Valószínűleg éppen munkába
tartott, és erre kanyarodott. Peter leült a liftek melletti
karosszékbe, mert el akarta kapni Farrt. A lift egy halk
csengéssel érkezett meg, Farr pedig két kávéval a kezében lépett
ki. Kimerültnek tűnt.
– Jöjjön velem, Peter – mondta, és a telefonjára pillanatot. –
Nincs sok időm. Fel kell tennem még a lánynak pár kérdést.
– Mielőtt még bemenne.
Farr zsebre vágta a telefonját.
– Igen?
– Fél. Nem érti, miért mondta neki Hawkins azt, hogy ne
beszéljen se a rendőrökkel, se az FBI-jal.
Farr arca elkomorodott.
– Elmondta neki, hogy téglára gyanakszunk? – kérdezte. –
Vagy hogy miért titkos az ügy?
– Nem, dehogy. De szeretnék mondani neki valamit, legalább
körvonalakban elmagyarázni neki, hogy mi a helyzet. Így
legalább megértené, hogy miért kezeljük olyan furcsán ezt az
ügyet. Akkor talán megnyugodna végre.
– És akkor talán jobban együttműködne velünk.
– Segíthet, igen. – Peter óvatosan válogatta meg a szavait, és
bár semmit sem aludt, nagyon koncentrált arra, hogy mit mond.
Nagyon vigyázott arra, hogy még véletlenül se utaljon arra,
hogy Rose többet tud, mint amit megoszt velük. Hogy
kihallgatta Campbelléket azon az estén, amikor valamilyen
vegyészről beszéltek. Hogy valami olyasmit tart vissza, ami
segíthet megtalálni a gyilkosokat.
– A lehető legnagyobb vonalakban beszéljen neki az ügyről –
mondta Farr. – Hogy azért ez a nagy titkolózás, mert ilyen
titkokat senkire sem lehet rábízni. A részletekről semmit.
– Hogyne.
– Készen áll?
– Szólok neki, hogy itt van. Egy kicsit még nyugtalan.
– Értem. Én se nagyon bíznék senkiben, ha azt hiszem, hogy
védelem alatt állok, erre majdnem megölnek.
Peter bekopogott. Rose beengedte Petert, és kinézett a
folyosóra. Farr elmosolyodott, de kint maradt.
Rose becsukta az ajtót, és suttogva szólalt meg.
– Ez meg mit keres itt?
– Csak úgy megjelent. Személyesen felügyeli az ügyet. Fel akar
tenni még pár kérdést, hogy rájöjjünk, ki áll a dolog mögött.
– Tudom, hogy ki ő. Én is olvasok újságot. Elmondta neki?
Amit magának mondtam?
– Nem. De el kellene mondania neki. Nem beszélhetek a
részletekről, de a lényeg az, hogy Hawkins azért mondta, hogy
ne beszéljen senkinek az ügyről, mert ilyen információkat nem
lehet akárkire rábízni. Szűk körben tartjuk a dolgot.
– Nem bíznak meg a munkatársaikban?
– Ezt nem mondtam.
– Az FBI? A rendőrség? A Fehér Ház? Félnek valakitől maguk
között? Jézus Mária, Peter!
– Megszokott gyakorlat az ilyen dolgokat szűk körben tartani.
– Mióta ismeri?
– Nyolc éve. Az egyetem alatt ismertem meg.
– Nekem úgy tűnik… Nem is tudom. Kedvelem őt.
Négy kopogást hallottak az ajtón. Rose vett két mély levegőt,
és bólintott. Miközben Peter kinyitotta az ajtót, Rose kisimította
a pulóverje ujját.
Farr belépett. A kötelező kedveskedések után, hogy Rose
miképp érzi magát, Farr Peterre nézett, és felvonta a
szemöldökét. Peter vette a lapot.
– Kimegyek egy kicsit.
Rose bólintott, Peter pedig kettesben hagyta őket.
 40

Farr keze már belesajdult, hogy ilyen sokáig tartotta a kezében

a kávékat. Útközben vette őket, miután eljött nagyapja régi,
palisadesi házából, ahol az emeleti fegyverszekrényben
elrejtette a vörös könyvet. A házban most nem lakott senki, ő
pedig egy családi vagyonkezelő által birtokolta, szóval nehéz
volt a személyéhez kötni.
Letette a két kávét az asztalra, majd a kanapéra mutatott,
mintha engedélyt kért volna ara, hogy leülhessen. Tudta, hogy a
lány számára most ez a szoba jelenti az otthont, és pont egy
ilyen szobában támadtak rá, úgyhogy Farrnak óvatosnak kellett
lennie.
Meg kellett nyugtatnia Rose-t, rá kellett bírnia, hogy beszéljen,
mert ha tud még valamit a nagynénjéről és a nagybátyjáról,
vagy arról, hogyan jutottak el a vörös könyvhöz, akkor át kell
adnia Dimitri Szokolovnak.
– Hoztam magának is – mondta Farr, és felemelte az egyik
poharat a tálcáról. Rose elvette.
Milyen egyszerű gesztus: egy kis ajándék, de még egy ilyen kis
ajándéktól is képesek az emberek úgy érezni, hogy tartoznak a
másiknak. Farr mindenekelőtt azt kívánta, hogy bárcsak a lány
ne tudna semmi többet. Mert bár belekortyolt a kávéba, és
kedélyesen beszélgetni kezdett vele, a gondolattól, hogy mire
kényszerülhet vele kapcsolatban, összerándult a gyomra.
Kérlek, Rose, kérlek – tudom, hogy okos vagy, de most ne legyél
túl okos. A saját érdekedben. De még amikor jelentéktelen
dolgokról is csevegtek – hogy érzi magát Rose, szüksége van-e
valamire –, megvillant a lány éles esze. Mintha méricskélte
volna Farrt, gyors pillantásokat vetett a cipőjére, a táskájára, a
körmére. Úgy vizslatta, mint egy veterán sales-es vagy egy
nyomozó.
Rose tekintete Farr körmein ragadt. De miért? Farr egyre
gyorsabban vette a levegőt. Képtelen volt elhessegetni a
gondolatot, hogy Rose tudja, hogy hol és mivel töltötte az elmúlt
éjszakát. De csak az idegesség miatt gondolt erre. Szedd már
össze magad, Diane!
Amikor Rose megszólalt, érezni lehetet a hangján, hogy
megválogatja a szavait. Farr tudta, hogy valamit nem mond el.
Farr ezt nem tudta elviselni. Most nem lehettek kétségei.
Letette a kávéját az asztalra, előrehajolt, és egyenesen Rose
szemébe nézett.
– Rose. Tudom, hogy milyen nehéz ez most. De meg kell
kérdeznem. Van még valami, amit a nagynénje és a nagybátyja
elmondott magának azon az éjszakán? Bármi, amit hallott vagy
látott, ami segíthet nekünk abban, hogy elkapjuk a felelősöket?
Rose is letette a kávéját, és felnézett, mintha próbálna
visszaemlékezni.
 – Emlékszem, észrevettem, hogy a hazafelé vezető úton
furcsán viselkedtek. A vacsora rendben lement. Kimerítette
őket az utazás. Beszélgettünk kis hülyeségekről a
gyerekkoromból. Aztán lefeküdtem. A füstjelzőre ébredtem fel.
Rose a kávéspohár műanyag tetejét piszkálgatta, és folytatta.
– Lementem, ők pedig odaadták a telefonszámot, és azt
mondták, hogy hívjam fel Petert és mondjam el neki azokat a
dolgokat a könyvről meg KÓCSAG-ról. Aztán azt mondták,
induljak. Azt mondták, bízzak bennük, és hogy később mindent
elmagyaráznak. – Megremegett a hangja, de folytatta. – Ekkor
láttam őket utoljára.
Rose mély levegőt vett, és lehunyta a szemét. Farr végig
bólogatott, és hagyta, hogy Rose újra megtalálja a hangját.
Hagyta, hogy a csend kissé megdolgozza Rose-t. De mást nem
mondott.
– Ennyi? Semmi mást nem mondtak? Semmi mást nem látott?
Nem hallotta, hogy valami másról beszéltek volna?
Rose lenézett balra, majd megrázta a fejét.
– Nem.
Farr telefonja rezegni kezdett a zsebében. Lenémította, és a
kijelzőre pillantott. Üzenetet kapott.
„Hol van? Találkozó tíz perc múlva az Oválisban.”
Farr felállt, és köszönetet mondott Rose-nak.
– Csak természetes – felelte a lány.
Farr arca mosolyra húzódott.
– Vigyázzon magára, jó? Lenyűgöző, ahogy ezt az egész
helyzetet kezeli. Pedig nem könnyű. Csak szóljon, ha szüksége
van valamire. Mindent megteszünk, hogy biztonságban legyen.
Elővett egy névjegykártyát, és felírta rá a közvetlen számát.
– Köszönöm – mondta Rose, szemében hála ragyogott, amikor
átvette a kártyát. Úgy tartotta a kezében, mintha törékeny
lenne. Jól játszott.
Farr megfordult és kiment. Legszívesebben leültette volna
Petert, és kifaggatta volna, hogy pontosan és részletesen mit
mondott neki a lány, de semmi másra nem volt ideje, mint hogy
gyorsan odaszóljon neki, miközben elment mellette a folyosón.
– Bejönne az irodámba délután ötre?
– Hogyne – felelte Peter. – Még valami?
– Nem, semmi. – A férfi szeme alatt éktelenkedő sötét
karikákat nézte. – Aludnia kell, Peter. Kérem. Lépjen le innen.
Várom ötkor.
Továbbsétált. Amikor becsukódott mögötte a liftajtó, végre
elengedhette magát. A lift oldalának támaszkodott,
összeszorította a szemét és lehajtotta a fejét.
Rose elbukott a teszten.
Lefelé nézett és balra. Folyamatosan a domináns keze felé
pillantott. Ez a kreatív gondolkodás jele. A megtévesztésé.
Önmagában persze nem bizonyít semmit, de Rose egész
előadása – túl ártatlannak tűnt, túl buzgónak, mindeközben
pedig igyekezett leplezni számító intelligenciáját – ugyanarra
engedte következtetni Farrt. A lány titkol valamit, és nagyon jól
csinálja. Lehet, hogy csak játszani akarta a hülyét, hogy
mindenki – barát és ellenség egyaránt – leszálljon végre róla.
Vagy csak nem bízik meg benne. Gyanakszik rá. Bármi is van a
háttérben, Rose titkol valamit, ez pedig nem elfogadható.
Farrnak fel kellett hívnia Dimitrit. Rose most már az övé.
 41

Amikor Peter visszament a hotelszobába, Rose kerülte a

tekintetét.
– Jól van? – kérdezte tőle.
– Igen.
– Mi az?
– Nem mondtam el neki.
– Amit hallott? A vegyészről?
– Igen.
– Hazudott róla Farrnak?
Rose bólintott, Peter pedig hosszan kifújta a levegőt.
– Miért?
– Nem tudom – felelte Rose. – Nem akartam, hogy még többen
rám szálljanak.
– Már így is veszélyben van, Rose, Farr pedig segíteni tudna.
Amit a nagynénje és a nagybátyja mondott, segíthet magán.
Rose összepréselte az ajkát.
– Nem bízik benne – mondta Peter.
– Senkiben sem bízom. Most meg főleg nem. A nő idegesnek
tűnt, mintha a rosszullét határán lenne. Valami nem stimmelt.
Peter végigsimította a haját.
 – Már az is elég rossz, hogy én nem mondtam el neki.
– Rákérdezett?
– Konkrétan nem. De ez nem játék. Ha információkat tartok
vissza, az pont olyan, mintha a képébe hazudnék. A
munkámban, ebben a világban minden az integritáson múlik.
Nem olyan, mint a civil világban, ahol mindenki csal az adóval,
feltupírozza az önéletrajzát és kifacsarja az igazságot, hogy
előrébb jusson. Ha a legkisebb gyanúja is felmerül, hogy
megtévesztettem valakit, akkor az utcán találom magam.
– Értem.
Dehogy értette. Nem ismeri a teljes történetet, hogy őneki
miért kell mindenkinél óvatosabbnak lennie.
Peter közelebb lépett hozzá.
– Felejtsen el engem. De Farr segíthet megtalálni a nagynénje
és nagybátyja gyilkosait. És azt, aki ránk támadt. Azzal, hogy
információt tart vissza, nemcsak a saját, de mások életét is
veszélybe sodorja.
– El fogja mondani neki.
Peter meg tudta volna indokolni, hogy miért. Annak ellenére,
hogy megígérte Rose-nak, hogy nem mondja el. Azért van itt,
hogy megvédje a lányt, nem pedig azért, hogy boldoggá tegye. A
félelem megbénítja a lányt, és nem engedheti, hogy vele is ezt
tegye.
Kettős hűség. Az adott szava állt szemben a munkájával.
Információk visszatartása. Ez veszélyes terep.
– Nem mondom el neki. De szánjon rá időt, és mondja el
maga. Ne aggódjon amiatt, hogy meg kell változtatnia a
történetet. Meg fogják érteni, hogy mekkora nyomás nehezedik
magára. És hálásak lesznek az igazságért. Most hazamegyek, és
alszom egy keveset. A lifteknél áll egy őr. – Kinyitotta az ajtót. –
Ötkor találkozóm van Farr-ral.
Ha Rose nem segít, akkor talán neki kell majd.
Rose megérintette a kézfejét.
– Köszönöm.
– Szívesen. Tegye meg, amit kell, Rose.
Azzal Peter kilépett a hotelszobából. Rose az ajtóban állva
nézte, ahogy elmegy.
 42

Miután hazaért, Peter csak pár órát aludt. A nap sugarai

bekúsztak a sötétítő függöny alatt, a torka pedig minden
lélegzetvételnél sajgott. A forgalom monoton zaja és a
kukásautók csörömpölése megtöltötte a szobáját. Volt persze
fülhallgatója, és még egy olyan hangszórója is, ami fehér zajt
bocsát ki, de igazából nem is a hangok vagy a fény miatt nem
tudott aludni. Ezekhez már régen hozzászokott. A gondolatai
tartották ébren. Nem tudta, mihez kezdjen.
Ha visszatartja az információkat, ha a saját szakállára
dolgozik, akkor ugyanarra az útra lép rá, amire az apja is.
Pedig egyszerű döntésnek kellett volna lennie. Épp csak
megismerte ezt a lányt, akkor meg miért nem megy egyenesen a
főnökeihez, és mond el nekik mindent, amit tud?
Megérintette lüktető torkát. Talán azért, mert a lányért
kétszer is eljött a halál, és tiszteli a rettegését és óvatosságát.
Nem hagyhatta, hogy másnak is baja essen. Megint eszébe
jutottak azok az emberek a metrón. Akiket nem tudott
megmenteni. Még mindig hallotta segélykiáltásaikat az alagút
mélyéről. Már nem mindennap, mint régen, de akkor is
gyakran.
 Felült az ágy szélére, és kézbe vette a telefonját. Túl fáradt
volt ahhoz, hogy gondolkozzon, és ki kellett szellőztetnie a fejét.
Ahogy azon töprengett, vajon kit tudna beavatni, rájött, hogy
talán túlságosan is jól építette fel ezt az őszinte és becsületes
életvitelt. Rájött, hogy nincs egy szál ember sem, akivel szívesen
beszélgetne egy ilyen témájú kérdésről. Minden ismerőse azt
mondaná neki, hogy kövesse a szabályzatot, és talán magukban
azt is megjegyeznék, hogy végül is hiba volt megbízni ebben a
Sutherlandben.
Leah, az exe mindig is a bizalmasának számított. Ő volt a
menekülőútvonala, de most már ő sincs. Átgörgette a
telefonkönyvét, és amikor meglátta a nevet, gyorsan rábökött,
nehogy meggondolja magát. A keresztapját hívta, Greget.
A negyedik csengésre vette fel.
– Peter. Micsoda kellemes meglepetés. Hogy vagy?
– Jól, és te?
– Megvagyok, tulajdonképpen Washingtontól nem messze
járok.
– Tényleg?
– Ja, Fort Washingtonban. A kikötőben. Akár hiszed, akár
nem, a Jouston dolgozok.
– Hogy mi? – A hajó, mely Peter apjáé volt, amikor Peter még
kicsi volt.
– Helyrehozom. Hosszú történet. Nézd, nem hallak valami jól.
Elég nagy itt a szél. Minden rendben?
– Ja. Azon gondolkoztam, van-e kedved találkozni.
 – Persze hogy van. Sajnálom, hogy nem tudtuk egymást elérni
telefonon – mondta Greg, bár Peter tudta, hogy ez főleg az ő
hibája. – Tudom, hogy őrült éjszakáid vannak. Esetleg egy ebéd
jövő héten?
– Nem ugorhatnék le inkább a kikötőbe? – kérdezte Peter.
Gerg hangja megváltozott, mintha megérezte volna, hogy az
ügy sürgetőbb, mint egy kis családi összejövetel.
– Egész reggel itt leszek. – Mondott még valamit, de Peter nem
értette a szél zúgásában. – Fort Washington Marina. Ha van
valaki az őrbódéban, akkor csak mondd meg, hogy a Joustot
keresed.
– Így lesz.
 43

Egy órával később Peter már a Potomac melletti úton hajtott. A

folyó itt kiszélesedett, és erdők övezték. Örült, hogy végre
kimozdult egy kicsit a városból. Az elmúlt év olyan volt, mint
egyetlen véget nem érő nap. A sötét lakásából a nyugati szárny
sötét pincéjébe támolygott, majd vissza. Szinte megszédült a
magasan hömpölygő felhők között áttűző nap fényétől.
Egyszerű inget viselt, és a nyakkendőjét is kilazította. Elég jól
takarta a nyakán a zúzódást. A zakója az anyósülésen hevert.
A kikötőben nem volt biztonsági személyzet, és a kaput is
nyitva találta. Keresztülgurult a murvás parkolón, és szinte
rögtön meg is látta: az utolsó dokknál imbolygott a vízen. Egy
fehér C&C 30-as, a vízvonal felett kékre festve, a hajókorlát alatt
vörös csík. Úgy tűnt, hogy a többi hajót már kivitték a szezonra.
Kiszállt a kocsiból, és elindult felé. Hirtelen elhallgatott a
csiszoló vinnyogása, és felegyenesedett a keresztapja. Egy régi,
festékfoltos flanelinget viselt. Amikor észrevette, levette a
maszkját. Greg a tatra lépett, majd le a dokkra.
Amikor Peter odaért, Greg átölelte, és alaposan végignézett
rajta. Elmosolyodott, de aztán történt valami azzal a mosollyal,
nyugtalanság szökött belé. Peter tudta, mi okozhatta. Pont úgy
nézett ki, mint az apja.
– Jó látni, Peter.
– Téged is.
Elnyúlt köztük a csend. Mind a ketten mondani akartak
valamit, de mintha nem tudták volna, hogy mit. Csak nézték
egymást. A hullámok csendesen csobogtak alattuk.
Greg megtörölte az ingujjával a szemüvegét. A szél belekapott
homokszín hajába. Pont olyan bozontos volt, mint amire Peter
emlékezett. A halántéka környékén megjelent pár ősz hajszál,
de még mindig sokkal fiatalabbnak nézett ki a koránál.
Greg gyakorta úgy nézett ki, mintha éppen kellemes
meglepetés érte volna, mintha elveszett volna a saját kis
világában. Ez a zárkózottság lenyűgözte az embereket – főleg a
nőket –, bár a keresztapja sosem állapodott meg. Jóképű férfi
volt, de visszahúzódó, nem érezte jól magát idegenek között, és
mindig kínosan ügyelt a megjelenésére. Még a munkásingét is
betűrve hordta. Peter apja egyszer elmondta neki, hogy Greg
gyerekkorában nagyon dadogott.
Peter nézte, ahogy a víz fel-le hullámzik a hajó kék festékén.
Vajon gyerekként hány órát töltött a hajótest kapargatásával és
csiszolásával a hosszú teleken? Az apja úgy volt vele, hogy az
ilyen munka építi az ember karakterét. Ez ma már csak egy
rossz viccnek tűnt. Peter a középiskolában jött rá, hogy a
tőkesúly ólomból van, az apja pedig félmosollyal jutalmazta.
– Látom, jól tanulsz.
Greg még mindig őt nézte. Volt valami apai a tekintetében,
büszkeség, csodálat, hogy a kisgyerek, akit ismert, mára a
nagyvilágot járja.
– Évekig téglákon állt – mondta Greg. – Kibeleztem a
vezetékeket, kicseréltem az árbócot, és az üvegszál felét. Gyere
csak! – biccentett a hajó felé.
Peter átlépett a fekete-zöld vízen, az egyik lábát a korlátra
tette, és a kabin tetejére ugrott. Megfeszült a lába alatt az
üvegszál.
Vagy tizennégy éve nem járt ezen a hajón. Ő, az anyja, az apja
és Greg gyakran kihajóztak az öbölbe néhány üdítővel, sörrel és
két félméteres szendviccsel, amiket egy piros Igloo
hűtőtáskában tartottak. Egészen naplementéig kint voltak a
vízen.
Mindig történt valami: lehalt a motor vagy homokzátonyra
futottak. Ilyenkor az egész család a hajó egyik oldalán csüngött
a korláton, míg apja felpörgette a motort, és azt kiabálta:
„Hajoljatok kijjebb! Egy-két-há! Hajolj!” Végül mindig sikerült
annyira megdönteni a hajót, hogy kiszabaduljon a tőkesúly. Ha
mégsem, akkor megvárták, míg a dagály feljebb emeli őket.
Greg lenyúlt a kabinba, kivett valamit, és odadobta Peternek,
aki elkapta a levegőben. Egy Orange Sunkist narancsos üdítő
volt.
Peter felnevetett. Mindig is ez volt a kedvence.
– Ezt meg hol találtad?
– A kikötői iroda mellett van egy automata, abban mindig
van. Rád emlékeztet.
 Peter megkopogtatta az alumíniumdoboz tetejét, majd
kinyitotta. Greg felvont szemöldökkel figyelte. A sört nyitották
ki így az egyetemen, akkor ragadt Peterre a mozdulat.
Mióta egyetemre ment, csak párszor találkozott Greggel. A
keresztapja emlékei között talán még mindig úgy élt, mint egy
langaléta tini, aki éjjel-nappal kapucnis pulóvert hord, hatalmas
fejhallgatót visel, régi Jordan-videókat néz, és minden este a
laptopja előtt alszik el.
Peter az üdítőjét kortyolgatta, és Greg terveiről beszélgettek.
Mérnökember, a talajmechanika és a csatornázás a
szakterülete, hatalmas infrastrukturális projekteken dolgozik.
Felelevenítették kedvenc tengerésztörténeteiket, majd Peter
elhallgatott, és végigsimította a kormánykerék viseltes
bőrborítását.
– Szóval mi a helyzet? – kérdezte Greg.
Peter ránézett.
– Vagy csak csevegni jöttél? Azzal sincs semmi baj.
Greg mindig képes volt megmondani, hogy mi jár a fejében.
– Nem. Elakadtam valamiben. Munkaügy.
– És beszéltél a dologról a munkatársaiddal?
– Néhányukkal. De úgy gondoltam, jól jönne egy más
nézőpont, mert ahol én dolgozom… az egy szűk világ.
– Tudom.
– Tudod, mivel foglalkozom?
– Hallottam.
Peter szinte senkivel sem tartotta a kapcsolatot azok közül,
akikkel felnőtt, és Greg sem volt kivétel. Részben azért, mert
mindent maga mögött akart hagyni, ami az apjához köthető,
beleértve azokat az embereket is, akiket szeretett. Greget volt a
legnehezebb hátrahagynia. Ő vigyázott Peterre az anyja halála
után, de lassan elsodorták őket egymástól az évek. Főleg Peter
hibájából.
Főként azért nem kereste Greget, mert félt tőle, hogy esetleg le
akarja beszélni majd a kormányzati állásról. Peter apjának
halála mélyen megrendítette Greget.
– Biztos, hogy beszélhetsz a dologról? – kérdezte Greg.
– Titkosított dolgokról nem – felelte Peter. Mit is képzelt?
Senkinek sem lenne szabad beszélnie erről, de senki másban
nem tud bízni.
Peter követte Greg tekintetét. Hüvelykujjával az ujjai oldalát
dörzsölgette, eddig fel sem tűnt neki. Greg felnézett Peterre, és
hirtelen aggodalom ült ki az arcára.
– Nagy vonalakban elmondhatom – mondta Peter. – Mi lenne,
ha választanod kellene, hogy megtartod-e az adott szavadat,
vagy azt teszed, amit a főnökeid mondanak?
– Csak erről van szó?
– Fogalmazzunk úgy, hogy úgy kellene megcsinálnod egy
munkát, ahogy az nem tetszene a főnökeidnek.
Greg a csörlőre tette a kezét, és elfordította egy kicsit.
Megnyikordultak benne a racsnik.
– Helyesen cselekednék, és betartanám a szabályokat – felelte
Greg. – Aztán egy nap átgondolnám, hogy vajon a kettő
ugyanazt jelenti-e.
Peter egy pillanatra elgondolkozott ezen.
– Tudod, apád is ezt csinálta… a kezével. Ő szinte ökölbe
szorította.
– Tényleg? – Peter azt hitte, emlékezne valami ilyesmire.
– Könnyen felidegesítette magát azon, ahogy a dolgok
mennek, mindig ő maga akart mindent helyrehozni. Ez nem
feltétlenül rossz dolog. De sokszor gondolok arra, hogy talán ez
indította el azon a rossz úton, amiről azt hitte, jó irányba viszi.
Az úton, ami aztán a pokolba vezetett. – Lehunyta a szemét, és
elnyomta feltörő érzelmeit.
– Igaz? – kérdezte Peter. – Amit róla mondanak?
– Soha senki sem fogja biztosan tudni. Az apád is ilyen
kérdéseket tett fel, Peter. Az, hogy hozzám fordultál, arra enged
következtetni, hogy már döntöttél. Ezért nem a kollégáiddal
beszélsz erről.
– A munkában különösen óvatosnak kell lennem a történtek
után.
– Hogyne. – Greg ráharapott az ajkára, és a vizet bámulta. –
Légy óvatos, és ne hidd azt, hogy mindent tudsz, hogy mindenre
rájöttél, és hogy kézben tartod a dolgokat. Apáddal is ez történt.
Mindig is példásan követted a szabályokat, Peter.
Bólintott.
– Ez nem csak az ő érdekük, a főnökeidé, vagy bárkié. Hanem
a tied is. A szabályok megvédenek.
A gyanakvásuktól? Vagy saját magától? Benne is megvan az a
hiba, ami végül tönkretette az apját? Greg túl kedves volt ahhoz,
hogy ezt így kimondja, de mintha erre akart volna utalni.
– Csináld, amit mondanak, Peter. És akkor talán nem is kell
választanod. Talán van rá mód, hogy magadhoz is hű maradj, és
hozzájuk is. De ne vedd saját kezedbe a szabályokat.
Peter alaposan megrágta a szavait.
– Köszönöm.
– Ennyit tudok mondani. Talán másban reménykedtél, amikor
idejöttél, de…
– Nem. Pontosan ezt kellett hallanom.
Peter kiitta az üdítőjét. Nemsokára találkozója lesz Diane
Farr-ral. Szerencséje volt, hogy reggel nem kérdezett rá
konkrétan, hogy Rose tud-e még valamit. Kizárt, hogy úgy tudná
megtartani a Rose-nak tett ígéretét, hogy közben ne vezesse
félre Farrt.
– Láttam, hogy milyen csúnya véget érhet egy ilyen ügy, Peter.
Légy óvatos.
– Az leszek.
Egy darabig csendben álltak egymás mellett. A kötélzet
ütemesen csapódott az árbócnak a szélben. Mintha egy
templomharang szólalt volna meg.
– Ebédeltél már? – kérdezte Greg.
– Nem vagyok éhes.
– Menned kell? – Biztosan feltűnt neki Peter testbeszéde.
– Ne haragudj, hogy ilyen hirtelen betoppantam, most meg
elmegyek, de vissza kell mennem.
 Greg felemelte a kezét.
– Megértem én. – Aztán tett egy lépést felé, és átölelte a vállát.
Peter átlépte a korlátot, és leugrott a dokkra.
Kínossá vált a csend. Mintha Greg nem akart volna
kíváncsiskodni, Peter pedig nem akarta volna belerángatni a
dologba.
– Köszönöm – mondta Peter. – Komolyan.
– Bármikor. Biztosan jól vagy?
A keresztapja most mintha jobban megnézte volna magának.
Peter azon gondolkodott, hogy vajon észrevette-e az inggallérja
alatt lüktető kék zúzódást.
– Ja.
Greg nem tudta leplezni aggodalmát, de nem mondta ki.
Megbízott Peterben.
– Ha szükséged van bármire, ne habozz – mondta. – Kerüld a
bajt.
– Úgy lesz.
 44

Öt perccel az után, hogy elhagyta a kikötőt, Peter igyekezett

besorolni az autópálya forgalmába. Szeme ide-oda ugrált az
előtte haladó autó féklámpája és a visszapillantó tükör között,
melyben egy autó nagy sebességgel közeledett a másik sávban.
Csörögni kezdett a telefonja. Besorolt a sávba, és felvette.
– Sutherland, hol van? – Farr volt az.
– Úton. A National Harbor közelében.
Bosszús sóhajt hallott a vonal másik végéről.
– Mintha azt mondtam volna, hogy aludjon. Jöjjön az
irodámba! Most azonnal. Kezd kicsúszni a kezünkből ez a kurva
ügy.
– Mi történt?
– Elmondom, ha ideért.
Farr kinyomta a telefont. Peter elhaladt a Bolling Légibázis
mellett, át az Anacostia folyón, be Washington belvárosába, el a
Mallnál, majd a Tizenhetedik utcán fel a Fehér Házig. A G utcai
parkolóházba állt be, amelyet a nyugati szárny dolgozóinak
tartottak fent.
Épp csak átlépett a Fehér Ház kapuján, amikor újra csörögni
kezdett a telefonja.
 A kijelző szerint Rose Larkin hívta.
Peter felvette.
– Rose, minden rendben?
– Jól vagyok – hadarta.
– A hotelben van?
Rose hezitált.
– Ugye nem mondta el senkinek, amit elmondtam magának?
– Nem. De mi történt? Hol van?
Semmi válasz.
– Rose, egyre nyugtalanabb vagyok. Mi folyik itt?
– Ha elmondom, hol vagyok, megígéri, hogy nem mondja el
nekik?
– Nem hazudhatok nekik, Rose.
– Csak egy kis időre van szükségem. Nincs senki más, akiben
megbízhatok.
– De hol van? Vissza kell mennie a hotelbe, ahol biztonságos.
– Nem biztonságos.
– Maga meg miről beszél?
– Eljöttem.
– És az őrök?
– Követtek.
– Az a dolguk.
– De nem úgy, hogy lássam őket. Lemaradtak. Ha az ember
meg akar védeni valakit, akkor a közelében marad, nem?
Annak is megvan az oka, ha valakit távolról követnek: ha
nem akarják, hogy a célpont tudja, hogy követik. De ez nem
védelem. Ez megfigyelés.
– Csali vagyok talán? – kérdezte Rose.
Egek, mi van, ha igaza van? Ez is megmagyarázhatja, hogy
miért követik messziről. Látni akarják, hogy a célpont hova
megy, vagy ki követi.
De talán egyáltalán nincs így. Peter azt gondolta, hogy csak
önbizalmat ad a lánynak, ha megmutatja neki a követés
alapjait. De lehet, hogy csak paranoiássá tette.
– Rose, sok minden történt, és megértem, ha aggódik. De
engedje meg, hogy segítsek. Hol van?
Semmi válasz.
– Jó. Nem mondom el senkinek. Hol van?
– Esküszik?
– Esküszöm.
– A metrón. Találtam valamit, Peter.
Metró. A szótól végigfutott a hátán a hideg.
– Hova megy?
– Tenleytown.
– Rose, várjon. Nem lenne szabad egyedül kóborolnia.
– Mennem kell – suttogta, mintha attól tartana, hogy valaki
kihallgatja. – Jól vagyok. Tudja, hol talál.
– Várjon…
Rose kinyomta a telefont. Amikor Peter megfordult, látta,
hogy a titkosszolgálat két egyenruhás tisztje alig tízlépésnyire
áll tőle. Mint mindig, amikor az elnök dolgozott, most is egy
tengerészgyalogos állt őrt a nyugati szárny napellenzője alatt.
 Nem épp a legjobb hely gyanúsan viselkedni és
fenyegetésekről kiabálni a telefonba.
Kétszer is megpróbálta visszahívni a lányt, de mindkét
alkalommal azonnal hangpostára kapcsolt. A metróhálózat
felében egyáltalán nincs térerő.
Most már tudta, hogy miért volt olyan sürgős Farrnak, hogy
találkozzanak. Egyre idegesebb lett.
Amikor bement, az irodájában találta. Farr azonnal elküldte a
tanácsadóját, akivel éppen beszélt. Amikor Peter belépett, intett
neki, hogy csukja be maga mögött az ajtót.
– A lány lelépett – mondta köszönés helyett.
– Hol volt a biztonsági csapat?
– Rose ki-be sétált a hotel bárjában, aminek több kijárata is
van. Vajon egy ilyen lány honnan szed össze ilyen megfigyelési
trükköket?
Peter bólintott. Jogos.
– Tudja hol van, Peter?
Mély levegőt vett. Órák óta ezt a kérdést mérlegelte. Most
lejárt az ideje. Hazudnia kell, meg kell szegnie a Rose-nak tett
ígéretét. Vagy közvetlenül megtagadnia az engedelmességet a
felettesének.
– Igen.
– És hol?
– Bepánikolt. Csak akkor volt hajlandó elmondani, hogy hol
van, ha a szavamat adom, hogy nem mondom el senkinek.
– Szóval hol van?
 Peter nem válaszolt.
– Most azt akarja mondani, hogy az egész karrierjét képes
lenne lehúzni a klotyón egy ígéretért, amit egy olyan nőnek tett,
akit a múlt héten még nem is ismert?
– Csak így tudtam kideríteni, hogy hol van. Veszélyben van.
Tettem, amit tennem kellett. Csak bennem bízik, és ha bennem
sem fog, akkor elveszítjük a legjobb esélyünket arra, hogy
megtaláljuk a gyilkosokat. Úgyhogy engedje meg, hogy elmenjek
hozzá, beszéljek a fejével, és biztonságban visszahozzam.
Farr felállt, és megkerülte az asztalát. Alig egy lépésnyire állt
meg Petertől, és rámeredt.
– Ezt én értem – mondta jeges hangon. – Mondja el, hogy hol
van.
– Nem tehetem.
Rose-nak korábban is igaza volt azzal kapcsolatban, hogy
követik. Majdnem az életébe került, hogy kételkedett benne.
Szüksége volt a segítségére.
Végül is Peternek nem maradt más eszköze arra, hogy a lányt
irányítsa, mint a szavai. És kész volt arra, hogy beszéljen. Az
elejétől kezdve rossz ötlet volt ez az egész keresztes hadjárat az
FBI-nál, hogy bizonyítson. Belefáradt, és már nem érdekelte a
dolog. Mi más bizonyíthatta volna ezt jobban, mint az, hogy
képes volt nyíltan nemet mondani a főnökének? Mintha
különleges hatalom pottyant volna a kezébe. Farr döbbenten
nézte.
Suttogó nevetés hagyta el a száját, és csóválni kezdte a fejét.
 – Úgy tűnik, a lány ravaszabb, mint hittem. Nem láttam még
ilyen kitartó embert. Gondolom ezért bízik magában, és
gondolom, ezért maga az egyetlen ebben a rohadt irodában, aki
tudja, hogy hol van. Na húzzon a szemem elől!
Peter félrebillentette a fejét, és azon gondolkodott, hogy vajon
éppen most rúgták-e ki.
– Találja meg, mielőtt valaki más bukkan rá. Örülök, hogy
most már a maga problémája, nem az enyém. Amíg visszajön,
odaültetünk valakit a vészhelyzeti vonal elé.
– Köszönöm – mondta. Megfordult, és elindult kifelé, mielőtt
még Farr meggondolná magát.
– Még ne köszönje – szólt utána Farr. – Lesznek
következmények. Találja meg a lányt, és azonnal hozza ide
vissza. Ennyi. Még egyszer átlépi a határokat, és magának
annyi.
 45

Tenleytown. Peter tudta, hogy Rose hova ment. Az volt a

legközelebbi hely a tetthelyhez, nagynénje és nagybátyja
házához Spring Valley-ben. Újra megpróbálta felhívni a lányt,
de nem vette fel. A szombati forgalom egészen tűrhető volt. A
Huszonkettedik utcán indult el, megkerülte a Dupont Circle-t
majd ráfordult a Massachusetts Avenue-ra.
Az óra és a vezetés elvonta a figyelmét, és amikor
beerőszakolta magát a jobbra forduló sávba, valaki rádudált.
Visszanézett, de nem törődött vele. Pár kocsival hátrébb
azonban észrevett egy ismerős kocsit. Egy fekete Mercedes
szedánt. Jól karbantartott autó új gumikkal. Marylandi
rendszám. A forgalom besűrűsödött mögötte, és még mielőtt
leolvashatta volna a rendszámot, a többi autó eltakarta előle.
Nem meglepő, hogy azt hitte, már korábban is látta a kocsit. A
hotelben történt támadás óta paranoiás volt, minden sarkon
megfigyelőket látott, minden kocsiról azt hitte, hogy őt követi, és
azt, hogy az egész washingtoni kémgépezet őt figyeli. Erről
eszébe jutott, hogy az apja hogyan viccelődött azon, hogy a John
Birch Society tagjai is mindenhol komcsikat láttak, és minden
este benéztek az ágyuk alá. Nem öregedett valami jól ez a vicc.
 De ez a Mercedes most a régi megfigyelő ösztöneit birizgálta.
Lelassított, és nézte, ahogy a többi kocsi elhalad mellette. A
Mercedes azonban nem előzte meg. Türelmesen ott maradt
három kocsival mögötte. Adrenalinhullám öntötte el.
Peter behajtott Gerogetown zöld kerületébe, tett pár kört. Újra
meglátta a Mercedest. Másfél háztömbnyi távolságban volt
mögötte.
Rá vadásztak.
Index nélkül fordult be egy irodaközpont parkolójába, és
beállt az egyik üres helyre. Hat másodperc múlva elhajtott
mögötte a Mercedes. Nem lassított, és a sofőr sem nyújtogatta a
nyakát Peter felé. A sofőr vagy nem is őt követte, vagy elég profi
ahhoz, hogy ne hajtson be egy egyetlen kijárattal rendelkező
parkolóba.
Peter újra elindult, visszahajtott a Massachusettsre, és úgy
egy mérföld után mintha újra látta volna a Mercedest.
Párhuzamosan parkolt vele az egyik mellékutcában. Túl messze
volt ahhoz, hogy biztos legyen benne, hogy ugyanaz a kocsi volt-
e, de nem akart kockáztatni.
Megállt egy piros lámpánál, ahol késleltetett zöld működött. A
vele szemben balra fordulók hamarosan zöldet kapnak. Az első
kocsi féklámpáját figyelte, ahogy visszatükröződik a második
kocsi karosszériájáról.
Amint a halványpiros fény kialudt a második kocsin, Peter
gázt adott, és átszáguldott a kereszteződésen. A gyorsulás ereje
az ülésbe préselte.
 A többi sofőr azt gondolhatta, hogy egy idióta, aki nem tudja,
hogy itt késleltetett a zöld. De így lerázhatta a követőit.
Jobbra fordult egy szűk sikátorba, és tartotta a huszonötös
tempót. Garázsajtók suhantak el mellette, majd újra jobbra
fordult, és átvágott a következő mellékutcán.
Kényszerítette magát, hogy ne szorongassa annyira a
kormányt. Még négy kanyar, és újra irányba állt. Nem látta,
hogy bárki is követte volna. Nem látta a Mercedest.
Tíz perc múlva leparkolt Campbellék háza előtt, és kiszállt. A
bejárati ajtón még mindig ott díszelgett a rendőrségi pecsét. A
nap lebukott a dombok mögé, a fák lassan fekete árnyakká
változtak. A ház sötétítői be voltak húzva, de pislákolt bent a
fény.
Peter mellkasa összeszorult, amikor elindult a ház felé.
Minden itt kezdődött, a gyilkosságokkal.
A bejárati ajtóhoz lépett, és háromszor kopogott. Elaludt a
fény odabent. Bárki is volt bent, most őt figyelte. Hátralépett,
hogy az utcalámpa megvilágítsa az arcát.
Reménykedett benne, hogy Rose van a házban.
Lassan, mechanikus zörejek közepette nyílt fel a garázsajtó.
Peter összerezzent. Fekete alak állt a garázsajtóban, de ahogy
egyre jobban felnyílt, a testalkatból már tudta, hogy ki az. Rose.
Lassan odasétált hozzá.
– Egyedül jött? – kérdezte Rose.
– Igen.
– Nem mondta el nekik?
 – Nem. Mit csinál itt, Rose? Ez egy tetthely.
– Na ne mondja. Jöjjön be, mielőtt valaki meglátja.
Rose visszalépett a garázsba. Ahogy megfordult, Peter látta,
hogy egy alumínium baseballütő van a kezében.
A garázsban füstillat terjengett, melybe a megszokott
garázsszagok keveredtek: kartondobozok, nedves fa és
motorolaj szaga. Peter egy pillanatra visszarepült a szülei
garázsába, ahol olajat töltött a sövényvágóba. Mennyire átlagos,
jellegtelen ház. Még mindig nehezen hitte el, hogy mi történt itt.
Rose becsukta a garázsajtót, és bementek a házba. Nem voltak
kifeszítve sárga szalagok, nem lógott műanyag fólia a falakon,
és jelölések sem voltak a padlón. Úgy tűnt, hogy a helyszínelők
már végeztek. De akkor sem volt jó ötlet itt bóklászni.
– Nem lenne szabad itt lennünk. Vissza kell jönnie velem.
– Talán van itt valami – mondta a lány. – Azon az éjjelen a
nagynéném és a nagybátyám egy könyvről vagy iratgyűjtőről
beszéltek.
– A vörös könyv? De ha itt is volt, most már biztos nincs.
Rose a nappali falának támasztotta az ütőt, és leguggolt.
Levett egy könyvet az alsó polcról, átpörgette a lapokat, majd
visszatette. Levett egy másikat. Peter végignézett a polcokon.
– Kell lennie itt valaminek, ami segíthet. Mi másért akarna
valaki megölni, hogy ne beszéljek? Miért akarnák a maga
főnökei olyan kétségbeesetten megtudni, hogy mit tudok?
– A gyilkosok átfésülték a házat. Meg az FBI is. Ha volt is itt
valami, biztosan megtalálták.
 Rose kinyitott egy újabb könyvet. Peter balra nézett. Két
feketére száradt vércseppet vett észre. A mintázatból arra
következtetett, hogy az áldozatot bal oldalról lőtték fejbe: egy
lövés, nagy vérveszteség. A jobb oldalon egy lassúbb halál
nyomai látszottak.
Kihúzta magát, és elnézett másfelé. El kell tűnniük innen.
Gondolniuk kell a bizonyítékokra. Peter nem egy gyilkost látott
szabadon távozni technikai bakik miatt: beszennyezett
tetthelyek, rosszul tárolt bizonyítékok. És az sem szerencsés,
hogy Rose a rokonai vérnyomai és agydarabkái között matat.
Nem beszélve arról, hogy simán követhette valaki idáig.
Rose, akárcsak egy robot, egy újabb könyvet lapozott át, Peter
pedig arra gondolt, hogy talán most érte el a sokk.
Levett egy kék, műanyag borítós könyvet, ami valami
mérnöki írásnak tűnt: Információtechnológia menedzsment.
– Rose…
– Ez is egy könyv. Egy kötet.
– Biztos nem itt tartották – mondta Peter. – Ez az egyik legelső
szabály ebben a munkában. Az ember nem keveri össze a két
életét.
– Aznap nem voltak önmaguk. Úgy néztek ki, mint… mint
akik menekülnek. Talán nem volt idejük mindentől
megszabadulni. Talán valamit itt rejtettek el.
Peter átnézte a polcokat. Több száz könyv sorakozott rajtuk:
papírkötéses regények, spirálkötéses dalgyűjtemények,
gyönyörű első kiadásos könyvek fekete bőrkötésben és
aranyozott betűkkel. Egy röntgengéppel felszerelt FBI-
csapatnak is vagy egy hétbe telne, mire mindet rendesen
átnéznék.
Peter kipillantott az ablakon.
– Itt nem biztonságos.
Rose felállt, és felé fordult. Aztán lenézett a vércseppekre.
Összeszorította a szemét. Nagyon igyekezett, hogy ne sírja el
magát.
– Jól van.
Peter átkarolta a vállát, és gyengéden a garázsba vezette.
Megütötte őket a hűvös, füstös levegő. Megnyomta a
nyitógombot.
Ahogy kiléptek a kocsibeállóra, Peter azt kívánta, bárcsak lett
volna nála valami, hogy megvédhesse magukat. Rose beütötte a
kódot, hogy becsukja az ajtót, és Peter kocsijához indultak.
Amikor Peter elindult, ösztönösen a visszapillantóba nézett a
Mercedest keresve. Egy perccel később a fékbe taposott, és
megállt a háromsávos út kellős közepén.
– Mi az? Jól van?
Peter felé fordult.
– Azt mondta, úgy hallotta, hogy könyvről vagy kötetről
beszéltek?
– Igen.
– Nem lehet, hogy egyben? Mint könyvkötő? Mint egy
személy. Egy vegyészről is beszéltek.
– Nem találtam senkit az ismerőseik között, aki vegyész lenne.
 – Talán két foglalkozásról beszéltek, egy vegyész és egy
könyvkötő. Tudom, hogy régi vágású emberek voltak, de a
polcok tele voltak ezekkel a különleges könyvekkel.
– Néhányat ajándékba kaptak. Egy barátjuktól. Azt hiszem,
antik dolgokkal kereskedik.
– Mondjuk különleges könyvekkel?
– Nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy gyerekkoromban
beszéltünk róla. Gyakran elbújtam olvasni: Jules Verne, Alice
Csodaországban.
Maradj ki ebből. Hagyd a feletteseidre. Peter mindenkinél
jobban ismerte a szabályokat, és pontosan tudta, mit kellene
tennie: tovább kellene hajtania. Vissza kellene vinnie a lányt a
nyugati szárnyba.
Elforgatta a kormányt, és visszaindult a házhoz.
 46

Peter még egyszer körbenézett az utcán, majd Rose-zal együtt

visszamentek a házba a garázson keresztül. Egyenesen a
könyvespolcokhoz mentek, és levették az egyik könyvet.
Az Alice Csodaországban volt. Rose átlapozta. Egymás után
pörögtek az illusztrációk: a döbbent Kalapos leveszi a cipőjét, a
lehetetlenül kövér arcú Szív Királynő pedig azt kiabálja, hogy
„Üssék le a fejét!”.
A belső címoldalon egy tökéletes dőlt betűkkel írt ajánlás állt.

„– Honnan gondolja, hogy én bolond vagyok? – kérdezte Alice.

– Ha nem volnál bolond – válaszolt a Fakutya –, nem jöttél volna ide.”

Isten hozott Washingtonban, drágám.

Emily

– Emily lenne az antikvárius?

– Igen. Ő adta nekik.
– De nem mostanában?
– Nem. Már kislányként is ezt olvastam.
Rose végighúzta az ujját a könyv gerincén, mintha valami
elrejtett tárgyat vagy üreget keresett volna.
– Más antik tárgyakat is kaptak tőle, vagy csak a könyveket?
– Könyveken kívül nem emlékszem másra – felelte Rose.
– Maga találkozott vele? Tudja a vezetéknevét?
– Talán egy-két kerti partin, de nem hiszem, hogy
felismerném. Nem lehettem több tizennégynél. De hány
könyvkötő lehet errefelé?
Valami megreccsent az emeleten. Peter mozdulatlanul fülelt
egy ideg. De csak a ház mozgolódott.
Tudta, hogy közel járnak valamihez. Úgy érezte magát,
mintha egy magas meredély szélén állna.
Peter elővette a telefonját, és megnyitotta a Google Térképet.
Könyvkötőket keresett Washington környékén. Aztán
könyvrestaurátorokat. Csak öt találat bukkant fel.
Gyorsan átpörgette a képeket. Kettő üzletsoron állt, egy
Frederickben, egy pedig Annandale-ben. Úgy tűnt, hogy ez a
kettő inkább könyvkötészetre és nyomdai munkákra
szakosodott, nem pedig antik könyvritkaságokra.
Megnézett még pár üzletet, míg talált egyet, ami mellett nem
volt weboldal, csak egy telefonszám és cím: ELK Conservation.
– Talán a monogramja lehet.
A cím egy lakóövezetre mutatott, Peter pedig rányomott. A
Google utcakép egy alexandriai, kétszintes György korabeli
épület képét hozta be. Előtte hosszan elnyúló pázsit és
kovácsoltvas kerítés.
Megmutatta Rose-nak.
 – Ez az ő háza lehet? – kérdezte a lány.
– Igen. Egy olyan üzletből nem lehet ilyen házat venni,
aminek még weboldala sincs.
Kimásolta a telefonszámot, és felment a whitepages.com-ra,
ahol vissza lehetett keresni a telefonszámokat. A keresés
semmit nem dobott ki, csak egy cégnevet: ELK Conservation.
Talán ennyi is elég, gondolta.
Megnyitotta a Virginia Állami Cégbizottság weboldalát, és
beírta a cég nevét. A cégek általában megadnak egy hivatalos
kapcsolattartót. A keresés kidobott egy nevet: Emily L.
Krysanova, tulajdonos. Ugyanaz a címe, mint amit a Google
utcakép dobott ki.
– Emily Krysanova. Nem ismerős? – kérdezte Peter.
– Nem, de ez nem azt jelenti, hogy nem ő az.
Peter bepötyögte a Google keresőmezőbe, hogy „Emily
Krysanova Alexandria”. Rábökött a „Képek” fülre. Egy
pillanattal később tucatnyi fiatal és idősebb nő nézett vissza rá.
Sokan oroszok voltak.
A második oldalon volt egy kép, amin három nő és egy férfi
volt. A kép a Washington Life-ban, a helyi közösségi lapban
jelent meg. Tipikus adománygyűjtő esemény volt: mennyezetig
érő, virágos asztaldíszek, kikent-kifent emberek merev
mosollyal néznek a kamerába. Úgy néztek ki, mint akik
rengeteg pénzt költöttek el, hogy aztán ne érezzék jól magukat.
A képaláírás szerint a bal oldali nő neve Emily Krysanova.
Megmutatta Rose-nak a telefont.
 – Felismeri?
Rose alaposan megnézte a képet, majd felnézett Peterre.
– Ő az.
Peter letöltötte a képet, majd próbált profilokat keresni a
LinkedIn, Yelp vagy Facebook platformjain, esetleg
publikációkat, vagy bármilyen online megjelenést. De nagyon
úgy tűnt, hogy Krysanova nem sok nyomot hagyott az
interneten.
– Szóval van egy Emily nevű könyvkötőnk – mondta Rose.
– Ez az üzlet pedig jó álca.
– Mire?
– Hamisításhoz. Küldemények kézbesítéséhez. Kémkedéshez.
A házban hűvös volt, Peter most mégis kimelegedett. Egyik
lábáról a másikra állt. Egy újabb tanút találtak, valakit, akit
Rose nagynénje és nagybátyja eltitkolt a felettesei elől. Lehet,
hogy ő is veszélyben van. Tenniük kellett valamit.
– Lehet, hogy tud valamit – mondta Peter.
Rose arca felragyogott, és várakozóan nézett Peterre.
– Nem, nem mi intézzük. Nekem mára elég volt ennyi akció.
– Akkor mit fog tenni?
– Tájékoztatom a főnökeimet, és biztos helyre viszem magát.
– De megígérte, hogy nem mondja el nekik.
– Azt ígértem meg, hogy nem mondom el nekik, hogy többet
tud annál, mint amit elmondott. Azt ígértem meg, hogy nem
mondom el, hol van. De ez – a könyvre mutatott, amihez
Krysanova írt ajánlást – nyom lehet egy kettős gyilkosságban és
egy kémelhárítási ügyben is, ami úgy nyolc szinttel van az én
fizetési kategóriám felett. Lehet, hogy már így is lőttek a
karrieremnek. De nem baj. Ez viszont más. Ha visszatartom,
azzal akadályozom az igazságszolgáltatást. Ha visszatartom,
megszegek még egy esküt. Valaki szisztematikusan megöli
azokat, akiknek köze van ehhez, és ha ez a nő tud valamit,
akkor nagyobb védelemre van szüksége, mint amit én el tudok
intézni.
– És velem mi lesz?
– Igyekszem megtalálni a módját, hogy kimaradjon ebből az
egészből. Visszamehet Los Angelesbe. De szükségünk lesz a
segítségére, hogy elkapjuk azokat, akik a nagynénje és a
nagybátyja haláláért felelősek. Maga dönt. De nekem be kell ezt
jelentenem.
Felemelte a telefonját.
Rose nem ellenkezett.
Farr mobilját hívta.
Hatszor csengett ki, majd egy kattanás hallatszott. Egy férfi
szólt bele, Farr egyik tanácsadója.
– Diane Farr irodája.
– Julian, Peter vagyok. Bent van?
– Sajnos nincs. Üzensz neki valamit?
Rose-ra nézett.
– Csak hívjon vissza, amint tud. – Bemondta a telefonszámát.
– Meglesz. Miről van szó?
– Csak hívjon fel. Tudni fogja. És csak ő tudhat róla, rendben?
Tudom, hogy van, ami Hawkinshoz is eljut.
– Nem hallottál Hawkins felől?
– Miért?
– Ma nem jött be dolgozni. Kihagyta a reggeli eligazítást is.
Egy szó nélkül eltűnt. Beszéltél vele?
– Nem. Beteg? Vagy hol van?
– Senki sem tudja. Szólj, ha hallasz felőle.
– Meglesz.
Peter kinyomta a telefont, és leengedte a kezét.
Vajon a támadók Hawkinst is célba vették? Ha igen, akkor az
tényleg azt jelenti, hogy senki sincsen biztonságban. Peternek
még az előtt meg kellett találnia Krysanovát, hogy valami baja
esne.
– El kell tűnnünk innen – mondta.
Rose bólintott. A garázson át elhagyták a házat, és
visszamentek a kocsihoz. Rose megállt az ajtó előtt.
– Nem megyek vissza abba a hotelbe.
– Nem is kell.
– Mi van, ha valaki megelőzött? – kérdezte Rose. – Mi van, ha
valaki már Emily nyomában van?
– Akkor a lehető leginkább távol kell tartania magát tőle.
Keresek magának egy biztos helyet.
Rose Peter szemébe nézett. A lány is éppen annyira tudni
akarta, hogy mi folyik itt, mint ő.
– Ha találok magának egy helyet – kezdte Peter –, akkor is
Krysanovát fogja keresni?
 Rose elgondolkozott egy pillanatra. Mérlegeli a lehetőségeit?
Egy olyan hazugságon gondolkozik, amivel megszabadulhat
Petertől, hogy az informátor nyomába eredjen?
– Ki kell derítenem, ki ölte meg őket – felelte végül. – Miért, mi
a terve? Bezár valahova?
Legalább nem hazudott.
– Nem.
– Akkor indulhatnánk végre?
Peter végighúzta az ujját a slusszkulcsán.
Már így is túl messzire mentél. Ne vedd a saját kezedbe az
ügyet.
Farr nyíltan megmondta neki. Vigye vissza Rose-t. És ne
csináljon semmi mást. Éppen ezért volt idáig ennyire óvatos.
Attól félt – és most is ez a félelem tartotta vissza –, hogy ha átlép
egy bizonyos határt, akkor onnan már nincs visszaút.
De ezek a gondolatok most olyan távolinak tűntek, mint egy
másik szobában lefolytatott vita. Nem engedhette, hogy másnak
is baja essen. A szeme előtt folyamatosan ott lebegett, ahogy
Rose ott állt a nagynénje és nagybátyja megszáradt vérfoltjai
fölött. A fülében folyamatosan ott csengtek a metróalagút
füstjéből feltörő segélykiáltások.
– Elhajtunk arra. Meglátjuk, ott van-e. Nehogy történjen
valami.
Beszálltak a kocsiba, Peter pedig beindította a motort. Érezte,
ahogy a szívverése minden egyes lüktetéssel egyre gyorsul, és
minden lüktetés tompa fájdalmat sugároz a torkába. Nem fogja
hagyni, hogy bárki is meghaljon.

1 Kosztolányi Dezső fordítása

 47

Peter szeme ide-oda járt az úttest és a visszapillantó között.

Néha tett egy-egy kitérőt a környéken, hogy lerázza az esetleges
követőit. De nem látott senkit.
Alexandria határában végighajtottak egy kereskedelmi
egységekkel és tömbházakkal övezett autópályán, aztán
ráfordultak egy mellékutcára. Maguk mögött hagyták az
üzletsorokat, és egy kanyargós útra tértek, amit olyan házak
öveztek, melyeket alig lehetett látni a hatalmas előkertek és
kerítések mögött. Peter a postaládákra festett számokat figyelte.
– Ez lesz az – mondta Rose. – Elhagytuk.
Szándékos volt. Peter a szeme sarkából figyelte a házat.
– Oldalt parkolunk le. – Nem akarta magára vonni a
figyelmet.
– Látott valamit?
– A hátsó ablak. Nem biztos, de mintha valaki állt volna a
sötétben.
– Egy ember?
– Több is lehet. Épp csak meg tudtam nézni.
Jobbra fordult, az utca a telek oldalán futott végig. Az utca
fölé hajoló fák kitakarták az alkony utolsó fénysugarait. A
kulccsal zárta le a kocsit, nem pedig a központi zárral. Nem
akart sem csipogást, sem villogást. A szeme lassan hozzászokott
a sötétséghez, és már látta, a fejük fölött terebélyesedő ágakat
és régi telefonpóznákat.
Visszamentek az útra, és egészen addig haladtak a kerítés
mentén, míg jól rá nem láttak a házra.
– Maradjon itt – mondta, és egy bokros rész felé biccentett,
ahol nem lehetett meglátni Rose-t az útról. Észrevette, hogy
kiélesednek az érzékei, egyre tisztábban hallotta a békák
kuruttyolását és a tücskök zenéjét. Hiányzott neki a
terepmunka. A vadászat izgalma.
– Körülnézek – mondta, és Rose kezébe nyomta a kulcsokat. –
Ha bármi történik, tűnjön el innen! Szálljon be a kocsiba, és
menjen a rendőrségre!
– Magával mehetek.
– Mindjárt jövök – mondta Peter, és a kocsifelhajtó bejáratára
mutatott. Jobban meg akarta nézni magának azt az ablakot. –
Csak benézek.
Rose bólintott, Peter pedig elindult a kerítés mentén.
Megkerülte a postaládát, és átkocogott a kocsifelhajtón, hogy
közelebb kerüljön a házhoz. Egyetlen fény égett, amit talán
azért hagytak felkapcsolva, hogy úgy tűnjön, van itthon valaki.
De a bejárat előtt nem állt halomban az újság, és bár a telek tele
volt fával, a kint parkoló régi Jaguaron nem volt egy levél se.
Susogást hallott maga mögül, és még meg sem fordult, amikor
meghallotta a hangot.
 – Állj! Nyújtsa ki a karját. Ha csak közelíteni meri a testéhez,
lelövöm.
Az ijedségtől fennakadt Peter lélegzete. Lassan kifújta a
levegőt, megfordult, és felemelte a kezét. Egy nő állt a
holdfényben. Biztos kézzel szegezte rá a pisztolyát. Arcát finom
vonások alkották, haja őszes volt, és övcsatos kabátot viselt.
Vadászkabátot.
A hangja árulta el. Nemesi brit akcentus. De a
magánhangzókat plusz levegővel ejtette ki, ami orosz beütésről
árulkodik. Emily Krysanova.
– Nincs nálam fegyver – mondta Peter. – Nem azért jöttem,
hogy bántsam. Az FBI-nak dolgozom, és azon vagyok, hogy
kiderítsem, ki ölte meg Henry és Paulette Campbellt.
Krysanova mintha meg sem hallotta volna.
– A bal kezével – kezdte – fogja meg a zakója szélét, és hajtsa
fel! Először a jobbat, aztán a balt, hogy lássam a derekát és a
hónalját.
Peter felemelte a zakóját.
– Most a bal kezével emelje fel a zakója hátsó részét, és
forduljon körbe!
Peter engedelmeskedett. Úgy érezte magát, mint egy szélben
keringő madárijesztő.
– Megmutathatnám a jelvényemet?
– Az semmit sem bizonyít.
Úgy beszélt, mint egy igazi okirathamisító. A nő tett felé
három lépést, és Peter arca elé emelte a pisztolyt.
 – Várjon…
A nő nem mondott semmit, csak méregette őt, majd hirtelen
balra fordult. Egy újabb alak lépett ki a sötétből.
Rose.
– Emily. A nevem Rose Larkin. Henry és Paulette Campbell a
nagybátyám és a nagynéném voltak. Emlékszik rám?
A nő hol Peterre, hol Rose-ra fogta a fegyvert. Peter kissé
behajlította a térdét, és előre helyezte a súlypontját. Nem,
öngyilkosság lenne nekimennie Emily Krysanovának. Elég
messze állt tőlük ahhoz, hogy lelője, mielőtt odaérne.
– Kezeket fel, és jöjjön három lépéssel közelebb!
Rose engedelmeskedett, és annak ellenére, hogy fegyvert
fogott rá, Krysanova arcán halvány mosoly suhant át. Újra
Peterre fogta a fegyverét, de Rose-hoz szólt.
– Elbűvölően nézel ki, gyermekem.
– Velem van – mondta Rose. – Segít nekem.
– Ez nem a te világod, Rose. Hogyan bízhatsz meg benne?
– Az FBI-nak dolgozik.
– Na és?
– A nagynéném és a nagybátyám adtak nekem egy
telefonszámot. Olyan emberekét, akikben megbíztak. És ő vette
fel a telefont.
– A vészhelyzeti vonal?
– Igen. Ő volt a vonal másik oldalán.
Krysanova most Peterhöz fordult.
– Mi az éjszakai akció kódja?
 – Mi a telefonszám? – kérdezett vissza Peter.
Krysanova felnevetett.
– Most tényleg kételkedik bennem? – Azért elhadarta a nyolc
számot. – Maga jön.
– Toll. Óra. Ajtó. Tűz.
Krysanova leengedte a pisztolyt.
– Jézusom. Miért nem használta a jelzést? – Körbepillantott az
utcán. – És hol a kocsitok?
– A sarkon túl – felelte Peter.
Krysanova bosszúsan ingatta a fejét.
– Kis híján megölettétek magatokat. Na, gyerünk befelé! Nem
biztonságos idekint.

Az előcsarnokon át mentek be. Krysanova a pisztollyal a

kezében még egyszer körbepillantott, és csak utána csukta be
maga mögött az ajtót. Egy gyönyörű villában találták magukat.
Márványpadló, kazettás faberakásos falak. Az előtérben ívelt
lépcső futott fel a második és harmadik szintre. Jobbra nyílt a
könyvtár, mely tele volt régi könyvekkel.
Az előttük lévő nappali egyik falán hatalmas, ívelt ablakok
sorakoztak. Az egyik előtt egy fehér antik szobor állt. Talán
Diana vagy Hippolita. A szobor válla az ablakpárkányig ért.
Ezt az alakot látta Peter, amikor először szemügyre vette a
házat.
A házból csak úgy sugárzott a divat, a gazdagság és az
eklektika. Peter nem gyakran találkozott ilyesmivel
Washingtonban: a falakon absztrakt expresszionisták művei
lógtak nagy, kortárs fotóművészek képei mellett, a hosszú
faasztal körül Philippe Starck székek, az egyik falon pedig egy
ökör szarvas koponyája. Az egész hely úgy nézett ki, mint egy
modern galéria.
– Telefonokat – mondta Krysanova, majd miután egymásra
néztek, Peter és Rose átadták a mobiljaikat. Krysanova levette
Peter Androidjának a hátlapját, és kivette belőle az akksit.
Halkan felhorkant, amikor meglátta Rose iPhone-ját. Aztán
végigvezette őket a hosszú folyosón, és jobbra fordult a
konyhába.
Kinyitotta a fagyasztót, és mindkét telefont rátette egy csomag
leveles tésztára.
Most, hogy a telefonok kikerültek a képből, mintha
megnyugodott volna egy kicsit.
– Láttak bárkit is kint? – kérdezte Krysanova. – Követte
magukat bárki is?
– Jók vagyunk.
– Helyes – mondta, és Rose-hoz fordult. – Részvétem a
nagynénéd és a nagybátyád miatt. – Szomorúság öntötte el a nő
palakék szemét. Érezni lehetett, hogy életében már sokszor volt
ilyen.
– Köszönöm – mondta Rose. – Van bármi fogalma róla, hogy
mi folyik itt?
Krysanova bólintott, mintha már várta volna ezt a kérdést.
– Lent majd beszélünk.
 Elvette a pultról a kocsikulcsát, és kinyitott egy ajtót a konyha
hátuljában. Egy kis helyiség volt, ahol takarítószereket tároltak.
Belépett, és a fejével intett, hogy kövessék.
Peter és Rose szkeptikusan pillantottak egymásra, de azért
bepréselődtek az ajtón. Krysanova a villanykapcsoló feletti
vezetékdobozhoz érintette a kulcsát. Halk kattanás hallatszott a
hátsó fal felől. Krysanova benyomta a falat, amely oldalra
siklott. Fények gyúltak ki alattuk. Egy meredek lépcső vezetett le
a pincébe.
Peter és Rose a nyakukat nyújtogatva néztek le. Krysanova
pedig egy szó nélkül elindult lefelé, mintha csak ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga.
 48

Peter ért le utolsónak. Megállt az utolsó lépcsőfokon, és

körbepillantott a pincében.
A mennyezeten halogénlámpák világítottak. Követték
Krysanovát egy műhelybe, melynek nagy részét két, szebb
napokat is látott munkapad foglalta el. A munkapadok tele
voltak sniccerekkel, ragasztóval és festékszóró sprékkel. A
távolabbi munkapadon egy Mac állt, melyet két
harminchüvelykes monitorhoz és egy színellenőrzésre használt
eszközhöz kötöttek. A helyiség egyik oldaláról ajtó nyílt, melyet
vastag, fekete anyag takart el. Egy sötétszoba, gondolta Peter.
A falon lévő tévé négyfelé osztott képernyőjén biztonsági
kamerák képe látszott.
Peter gyorsan rájött, hogy egy hamisítólaborban vannak, és
Krysanova minden bizonnyal tagja a kémvilágnak. Csőre töltött
pisztollyal üdvözölte őket. Peter tudta, hogy nem lenne szabad
itt lennie, de ez a nő birtokolta a válaszokat, amiket kerestek.
Óvatos volt. Képes volt kordában tartani magát. Nem fogják
kijátszani, és nem fogja az ellenséget segíteni.
Nem vagyok az apám, mondogatta magának, de képtelen volt
visszatartani egy sötét gondolatot: Még nem.
 A jobb oldalon két szürke kárpitozású, faragott karosszék és
egy hozzájuk passzoló szófa állt. A sarokban álló antik asztalon
egy régi erősítő állt. Két hangfalra és egy lemezjátszóra kötötték
rá. A balra lévő polc tele volt bakelitlemezekkel. Díszes,
régimódi szovjet berendezés némi giccsel fűszerezve.
– Nosztalgia – mondta Krysanova. – A fenti részt nem
rendezhetem be így. Kérnek valamit? Teát? Vizet? Egy italt?
– Én nem – mondta Rose. Peter felemelt kézzel jelezte
ugyanezt.
– Meglep, hogy te is benne vagy, Rose – mondta Krysanova.
– Ott voltam aznap éjjel, amikor a nagynéném és a
nagybátyám meghalt. Bárki is ölte meg őket, most rám vadászik.
Krysanova mély levegőt vett. Nyilvánvaló, hogy azzal, hogy
lehozta ide őket, már nem tudja eltitkolni, hogy neki is köze van
a dologhoz, vagy hogy tud róla valamit. Még azon sem lepődött
meg, hogy Peter és Rose megtalálták. Rá sem kérdezett, hogyan
sikerült nekik, amit azért Peter kicsit furcsának talált.
– Az oroszok – mondta Krysanova. – Nem tudom a férfi nevét,
aki megölte őket, de az SVR – az orosz titkosszolgálat, olyan,
mint a CIA – tagja. De egy ilyen támadáshoz nagyon magas
szintről kellett utasítást kapnia. A Kremlből. Magától Vikrovtól.
– De miért ölték meg őket? – kérdezte Rose.
– Mert volt náluk valami nagyon veszélyes.
Rose végighúzta a hüvelykujját behajlított középső ujján.
Peter érezte, hogy hezitál, nem tudja, hogy mennyit mondjon
el a nőnek a nagybátyja és nagynénje utolsó szavairól. A vörös
könyvről.
– Attól félsz, hogy több információt hagysz itt, mint
amennyivel távozol – mondta Krysanova. Szomorúság
tükröződött a tekintetében. – Jó hírszerző lett volna belőled. A
nagynénéd és a nagybátyád olyan büszkék voltak rád, Rose.
Krysanova leült, és az asztal szélére tette a pisztolyát.
– Kérlek – mondta, és a szófa felé mutatott.
Rose leült. Peter egy pillanatnyi gondolkodás után mellé ült.
– Emlékszel rám, Rose?
– Igen. A házukból. Hétvégenként átjött.
– Meglep, hogy emlékszel. Olyan kicsi voltál még. Nehéz
időszak volt az számomra. Gyakran egész éjjel kimaradtam.
Elvégeztem a piszkos munkát. Néha reggelente egyenesen
hozzájuk mentem. Te már fent voltál, és rajzfilmeket néztél
vagy olvastál. Jó volt látni, hogy mennyire szereted őket. Látni a
kis pufi arcodat, és hallgatni, hogy mindent kimondtál, ami csak
eszedbe jutott. Nekik nem volt gyerekük. Túl veszélyes volt a
munkájuk. Mindig attól féltek, hogy ha gyereket vállalnak,
akkor valahogy ő is belekeveredik.
Lehunyta a szemét, és ingatni kezdte a fejét. Látszott rajta,
hogy fáj neki, hogy Rose is belekeveredett.
– Az oroszoknak dolgozik? – kérdezte Rose.
– Dolgoztam.
– Mit csinált?
– A kérdés inkább az, hogy mi az, amit nem tettem meg a
hazámért – nevetett fel Krysanova. Keserű nevetés volt. Peter
tisztában volt vele, hogy Krysanova hogy néz rá. Megőrizte
pókerarcát, és ügyelt rá, hogy semmilyen reakció ne üljön ki az
arcára. A nőnek ki sem kellett mondania. Peter tudta. Tessék, itt
ül, és egy orosz kémmel egyezkedik.
Peter végigmérte a nőt. Talán hatvanéves, de még mindig
gyönyörű. Volt valami begyakorolt a stílusában, ahogy képes
volt egyetlen apró mosollyal megnyugtatni őket, és egyenesen a
szemükbe nézett. Nagyon jó színésznek tűnt. A
kémjátszmákban az oroszok mindig is nagy hangsúlyt fektettek
a szexre és a csábításra. Még iskolákat is nyitottak, ahol
felkészítették a nőket erre a munkára.
– Könyvkötő – mondta Peter. – Dokumentumokkal
foglalkozik?
– Úgy is mondhatjuk. Hamisító vagyok. Nem szégyellem. Húsz
éve ez a specialitásom. Az embernek alkalmazkodnia kell. Előtte
az volt a feladatom, hogy elérjem, hogy az amerikaiak
megbízzanak bennem. Bármi áron. Oldanom kellett a
gyanakvásukat. Meg kellett rontanom őket.
– És most kinek dolgozik? – kérdezte Rose.
– Ma már csak a pénzhez vagyok hű. Rájöttem, hogy végül is
mindenki így van ezzel. Főleg a régi munkaadóim. Kifosztották
a hazámat. Dögevők, ez a diktátor pedig az élükre állt. A
Kremlből rángatta a drótokat, és fillérekért bocsátotta áruba a
hazámat. Képzeld csak el, milyen érzés, ha valaki
maffiaállammá változtatja a szeretett hazádat, és kapzsiságból
mindenkit megöl, aki az útjába áll.
 Elhallgatott, és igyekezett kiirtani a hangjából a dühöt.
– Jó dolog a látszat mögé bújni. Magamért dolgozom, ezért –
felemelte a kezét, a fejük fölött álló villára mutatott. – Így
minden sokkal egyszerűbb. Nincsenek illúziók.
– Maga volt a nagynéném és nagybátyám informátora?
– Hosszú éveken át segítettem nekik felderíteni az
Amerikában folyó kémtevékenységeket. Ők voltak a legjobb
hírszerzők, akiket ez az ország a magáénak mondhatott.
– Azt mondta, volt náluk valami veszélyes.
– Igen. Tudom, hogy valószínűleg semmit sem akarsz
mondani arról, amit tőlük hallottál, de hadd tippeljek. Valami
vörösről beszéltek.
Peter Rose-ra nézett. Lenyűgözte, hogy a lány mennyire képes
volt megőrizni rezzenéstelen arckifejezését.
– Igen – felelte.
Krysanova lehunyta a szemét, és megdörzsölte a halántékát.
– Az a kurva könyv. Én segítettem nekik megtalálni. Volt egy
illegális ügynök, aki diplomata álca nélkül tevékenykedett.
Anton Novikoff. Egy lóti-futi volt, pénzt szállított, rendezte a
könyvelést, szállította a postát. Már nem is emlékszem a
kódnevére, de valami egészen nevetséges volt. Tom Grant, vagy
valami ilyesmi. De tökéletesen beszélt angolul. El tudta adni
magát.
– Vegyész volt?
– Igen. Ez volt Anton fedősztorija. Ki is képezték. Istenem,
képes volt halálra untatni az embert a kémiai marhaságaival.
Talán ilyen magas volt – úgy százötven centire emelte fel a
kezét –, vörös haj, sápadt arc, és megőrült a tangóért. Amikor
kilépett a táncparkettre, mintha nőtt volna harminc centit, és
úgy nézett ki, mint Sean Connery fénykorában. Közvetítő volt, ő
szervezte le a találkozókat a magas rangú SVR-ügynökök és az
amerikai kormányba beépített tégla között. Aztán kiderült, hogy
minden ilyen találkozóról aprólékos feljegyzést készített. Egy
könyvben.
– Egy olyan könyvben, amilyeneket a könyvelők használnak?
– Igen. Gondolom, ez volt neki kéznél.
– És csak papírt és ceruzát használt?
– Manapság már csak így lehet megőrizni a titkokat,
kedvesem. Szemtől szembe, vagy leírva. Ha digitálisan is
rögzítjük, az oroszok hozzá tudnak férni. Bármit képesek
feltörni.
– A könyv azonosítja a téglát? – kérdezte Peter.
– Csak a kódneve van benne. BÜKK.
Rose előrehajolt.
– A fickó a nagynénéméknek adta a könyvet.
Krysanova lassan bólintott.
– Én hoztam össze őket. Anton halálra rémült, amikor rájött,
hogy min dolgozik tulajdonképpen.
– Miért, min? – kérdezte Rose.
– Rájött, hogy a felettesei támadást terveznek. Ezért keresett
meg engem.
– Az oroszok támadást terveznek az Egyesült Államok ellen?
 – Persze nem vállalnák magukra. A csecsenekre vagy a
szaúdiakra kennék, és nem is lehetne a Kremlhöz kötni. Talán
még maguk az akció végrehajtói sem tudnák, hogy mit tesznek.
Ezek a dolgok már csak így mennek. Találkozol valakivel, aki
azt állítja magáról, hogy izraeli vagy szaúdi, és a végén már
fogalmad sincs róla, hogy kinek dolgozol, vagy egyáltalán mit
csinálsz. Ez az orosz módi, addig takargatni az igazságot, míg
már senkiben sem lehet megbízni. Maskirovka, álarcosbál.
Őrjítő. Ezért léptem ki. Most meg ezeken a kis képernyőkön
keresztül mérgezik a világot, amikre mindenki rá van függve.
– Miféle támadásról van szó? – kérdezte Peter.
– Nem tudom.
– Most pedig a nagynénjéék gyilkosánál van a könyv?
– Talán igen. Az a könyv átkozott. Amint Anton rájött, hogy
mibe keveredett, arra gondolt, hogy ha dokumentálja a
találkozókat, akkor talán bebiztosítja magát. Ha esetleg mindent
rá akarnak kenni. Vagy ki akarják iktatni. A Kremlnek persze ez
nem tetszett. Amikor az ember egy ilyen kényes akció
szereplője, akkor az pont olyan veszélyes, mintha ő maga lenne
a célpont. Ha bárki is képes lenne visszavezetni a dolgot az
oroszokhoz, az jogot adna Amerikának egy válaszcsapásra. A
következmények katasztrofálisak lennének. Kevesebbért is
indítottak már háborút.
– Szóval a könyvben nincs benne, hogy pontosan mi is az
akció? – kérdezte Peter.
– Amennyire én tudom, nincs. De Anton nem mondott el
nekem mindent. Főleg a vége felé. Nem akarta, hogy én is
célponttá váljak. Csak a titkos találkozók időpontjai és
helyszínei vannak benne. De ez is pont olyan erős bizonyíték
lehet, mint egy fénykép vagy egy hangfelvétel. Ezeket ugyanis
meg lehet hamisítani. De itt magas rangú vezetőkről van szó. A
legtöbbször köztudott, hogy hova utaznak. A könyvben
található információval vissza lehet vezetni, hogy mely felek
vettek részt a találkozókon az amerikaiak és az oroszok
részéről. Minden egyes bejegyzés egyre jobban szűkíti a hurkot,
míg végül megfeszül a nyakukon. Anton rettegett az utolsó
heteiben. Talán talált még valamit. Jó volt az
információszerzésben. És bátor volt. Még akkor is, amikor a
saját főnökei ellen kellett kémkednie. Bármire is jött rá Anton,
az oroszok és BÜKK mindent meg fognak tenni, hogy titokban
tartsák. A végsőkig el fognak menni, és most már értem, miért
játszanak ennyire nyíltan.
Peter úgy gondolta, erre ő is tudja a választ: a határidő.
– Miért most?
– Ezért pánikolt Anton. Bármit is terveznek, holnap fog
megtörténni.
– Az orosz elnök Washingtonban lesz – mondta Peter.
– Igen. A külügyminiszter pedig már itt is van.
– Mi fog történni?
– Mindenki, aki választ tudna adni erre a kérdésre, már
halott.
– Anton Novikoff?
 Krysanova egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Az atlantai halottkém hűtőházában fekszik. A hivatalos
verzió szerint cserbenhagyásos gázolás. De valójában
meggyilkolták.
Peter összeszorította a fogát, de sikerült uralkodnia az
érzelmein. Pedig rögtön bevillantak apja balesetének képei:
ahogy a bal keze kilóg a törött ablakon. Az összetört kocsi
ellenére sértetlen volt, mintha csak egy forró napon kitette
volna az ablakba egy kellemes kocsikázás közben. Mindkét férfi
belekeveredett az oroszok játszmáiba. Peter apját a
kétségbeesés kergette a halálba, de Anton Novikoffot – akárcsak
Henry és Paulette Campbellt – hidegvérrel megölték. A
dolognak volt azonban egy jó oldala is: a gyilkosok hatalmas
kockázatot vállaltak, hogy megtalálják a könyvet, és mindenkit
likvidáljanak, aki tud róla, ezzel pedig pár nappal a határidő
előtt magukra vonták a figyelmet. Nem tették volna, ha a könyv
nem tartalmazna olyan információt, ami az egész akciójukat
aláásná. Ha Peter meg tudná találni a könyvet, akkor bármi
kellene hogy történjen holnap, meg tudná állítani.
– Hol van most a könyv? – kérdezte.
– Nem tudom – felelte Krysanova. – Úgy volt, hogy Anton
átadja Campbelléknek.
Rose előredőlt, és a térdére tette a kezét.
– Használta valaha Anton a KÓCSAG fedőnevet?
– Amennyire én tudom, nem. De nem tudom, a nagynénéd és
a nagybátyád előtt milyen nevet használt. KÓCSAG az egyik
informátoruk volt?
– Igen – felelte Rose. – Ki tud még erről? Van még valaki, akit
felkereshetünk?
– Antonnak volt egy kapcsolattartója. Egy utolsó szalmaszál.
– Ki?
– Csak a kódnevét tudom. GIDEON. Anton azért találkozott
vele, hogy segítséget kérjen tőle. Ki akarta játszani az oroszokat.
Őt akarta biztosítékként felhasználni, ha nem jön össze a dolog
a nagynénéddel és a nagybátyáddal. Mindig úgy beszélt
GIDEON-ról, mintha egy élő legenda lett volna, és kém, aki
évtizedeken át egyszerre játszott az összes térfélen, és mégis
túlélte. Veszélyes ember. Anton is csak elkeseredettségében
fordult hozzá.
– Hogy találjuk meg? – Rose összekulcsolta az ujjait, és
összeszorította a lábát. Peter látta, hogy rákattant a dologra.
Mélyebbre akart ásni.
– GIDEON-nak van egy jele, amit találkozók létrehozására
használ. Anton ideadta nekem. – Krysanova felállt, kézbe vette a
pisztolyt, és egy iratszekrényhez lépett. A tetejére tette a
fegyvert, és beütötte a zár kombinációját. Egy pillanattal később
már az akták között kotorászott, majd kihúzott egy papírlapot.
– Van egy tűzcsap a National Mallnál, pont a körhinta előtt.
Ha az ember találkozót akar kérni, akkor tesz rá egy jelet. Itt
vannak a jegyzetek és a találkozók protokollja. GIDEON nagyon
óvatos ember.
Krysanova becsukta a szekrényt, és felemelte a lapot.
 – Csak akkor akartam kapcsolatba lépni vele, amikor már
többet tudok a helyzetről.
– Beszélnünk kell vele – mondta Rose. – Akárki is ölte meg ezt
a csomó embert, most engem vett célba.
– Nekem is van miért aggódnom – Krysanova a pisztolyra
pillantott. – Ezért vagyok ilyen óvatos.
A biztonsági kamerák képét mutató képernyőre nézett.
– Azt hittem, valaki követ. Ezért telefonáltam.
– Telefonált?
De Krysanova már nem figyelt Peterre. A képernyőn látszott,
hogy egy szedán parkol le a villa előtt.
– Igen, felhívtam a számot, amit Henry Campbell adott meg. A
vészhelyzeti vonalat. Az éjszakai akció vonalat. Henry azt
mondta, olyan emberek fogják felvenni a telefont, akikben
megbízik. Úgy egy órája telefonáltam. Azt hittem, magát küldték
– mondta, és Peterre nézett.
– Én nem azért vagyok itt – mondta, majd a nő mellé lépett, és
a képernyőre nézett.
Rose is odaállt melléjük.
– Hallottam, ahogy a gyilkosságok éjszakáján a nagynéném és
a nagybátyám egy bizonyos könyvkötőről beszéltek. Így
jutottunk el magához. Nem tudunk semmilyen telefonhívásról.
Krysanova kézbe vette a fegyvert, és a lépcsőhöz sétált. Peter
és Rose követték őt fel a konyhába. A nő aztán megállt az
étkezőasztal mellett, letette a papírlapot, és két kézzel rámarkolt
a pisztolyra. Átment a sötét nappaliba, és a sötétítők között
kilesett az utcára.
Fények lüktettek odakint. Egy kocsi távolsági fényszórója.
Három rövid, egy hosszú, három rövid. A sofőr háromszor
ismételte meg a jelzést. Krysanova hosszú sóhajt engedett ki, és
leengedte a fegyvert.
– Semmi baj. Amikor felhívtam a vészhelyzeti vonalat, azt
mondták, hogy így fognak jelezni, hogy az ő emberük jött meg.
Már vártam őket.
A sötét előtérbe lépett, és az ajtóhoz húzódott.
– Maradjanak itt! Egy embert várnak. Nem akarom
megijeszteni őket.
– Várjon! – szólt utána Peter. – Kivel beszélt?
– Egy fiatalemberrel. Nagyon választékosan beszélt. Azt
hiszem, középnyugati akcentusa van.
Ez bizonyára Julian, Farr tanácsadója, aki a nappali műszakot
viszi.
– Diana Farrhoz kapcsolt – tette hozzá Krysanova. – Azt
mondta, hogy kiküld valakit, hogy bevigyen. – Felkapcsolta a
villanyt az előtérben. – Majd elmondom nekik, hogy ti ketten…
Az ajtó bal oldalán lévő üvegberakás az előtérbe robbant, és
végigcsilingelt a márványpadlón. Krysanova tett egy hosszú
lépést hátra, majd megmerevedett a teste. A lövedék a jobb
szemöldöke fölött hatolt be, és leszakította a koponyája jobb
felső negyedét. Peter hallotta, hogy csontszilánkok hullanak a
padlóra. Krysanova teste még földet sem ért, amikor
megragadta Rose karját, és kirántotta őt a fényből.
 49

Semmi sem tűnt valóságosnak. Peter újra a quanticói Hogan’s

Alley-ben érezte magát, mint amikor zakatoló szívvel, ötödjére
csinálta végig ugyanazt a támadó gyakorlatot. De nem kellett
visszaemlékeznie a kiképzésre. A teste szinte önkéntelenül
mozgott.
Rose a fal mögé bújt, Peter pedig leoltotta a villanyt, és
leguggolva a pisztoly irányába vetődött. Addig kúszott előre a
hideg padlón, míg el nem érte Krysanova kezét, és a kilenc
milliméteres fegyvert. Elvette a pisztolyt, és megfordult.
A nő halott. Nem volt kétség efelől, de még úgy is, hogy a
támadó egyre közeledett feléjük, kényszerítenie kellett magát,
hogy otthagyja, és fedezékbe vonuljon.
Rose a falnak vetette a hátát, és a mellkasához szorította a
kezét. Reszketett, és egyre gyorsabban kapkodta a levegőt.
– El kell tűnnünk innen – mondta Peter. – Gyerünk hátra!
Rose bólintott, és nagy levegőt vett.
– Jó.
Peter megfogta a kezét, és az étkezőn át a konyhába rohantak.
Peter megállt, kinyitotta a fagyasztót, Rose pedig az asztal mellé
állt. Peter becsúsztatta a kezét a fagyasztóba, hogy ne
gyulladjon ki a világítása, és kivette a telefonjaikat.
A hátsó előtéren át a hátsó ajtóhoz rohantak, és kimentek.
Peter körbenézett az udvaron. Túl sötét volt ahhoz, hogy a fák
fekete körvonalain kívül bármit is lásson az előttük álló
területen.
A telek mentén húzódó utcalámpák adtak némi fényt,
úgyhogy Peter a másik irányba húzta Rose-t, minél messzebb a
háztól. Balra indultak, a gyepen át, majd be a bokrok és fák
közé. Peter lelassított, visszanézett, és felemelte a fegyvert. A
támadó lenne az?
Zseblámpa fénye jelent meg a mellettük lévő területen.
Kékesfehér, vakító fény. Nagy ívben pásztázta át a környéket,
majd visszafordult feléjük. Túl messze volt, hogy Peter rálőjön,
és a lövéssel egyébként is csak elárulta volna a helyzetüket.
Rose hátranézett a válla fölött, és még épp időben ugrott be
egy fa mögé, mielőtt a fénypászma rávetült volna. Peter úgy
húszlépésnyire lehetett tőle. A fény most felé indult el, úgyhogy
ő is bevetődött egy fa mögé. Egy pillanattal később fény
árasztotta el a fa törzsét, és a hosszú árnyékkal kettéválasztott
fénysugár megvilágította a mellette lévő leveleket és fűszálakat.
A lámpa fényében látta, hogy Rose a másik fa törzséhez
lapult, és rettegve nézett rá. Peter felemelte a kezét, mintha csak
azt mondta volna: „Ne mozdulj!”
A teste vészüzemmódra kapcsolt, hideg verejték áztatta a
tenyerét, a vér hangosan zubogott a koponyájában. Sosem
kellett még ilyen félelemmel szembenéznie, a nyomás azonban
nem volt idegen a számára. Azt tudta irányítani, le tudta
lassítani a szívverését, és meg tudta fékezni remegő kezét. Most
is elővehette ezt a képességét, és ezt előnyére tudta fordítani.
A fény most kettejük közé világított, majd arra a fára, ami
mögött Rose rejtőzött. Aztán a fény megállt Rose és a kocsi
között. A támadó elindult feléjük. A fény egyre erősödött, és fel-
le mozgott a támadó lépteivel egy ütemben. Aztán újra arra a
fára szegeződött, ami mögött Rose rejtőzött.
Észre fogja venni. Peter kinézett a fa mögül, hátha
megpillanthatja a támadót. De még mindig túl messze volt
ahhoz, hogy pisztollyal rálőjön. Krysanovát egy távoli és pontos
lövéssel ölték meg. Vagyis a támadónál puska van. Peternek
esélye se lenne ellene.
Rose felemelte a kezét, jelezve, hogy nem tudja, mit csináljon.
Peter felemelte a pisztolyt. Megkopogtatta az ujjával úgy, hogy
Rose is lássa, majd felemelte három ujját. A lányra mutatott,
aztán a fás rész szélére. Én lövök, te rohansz.
Egy kis domb tetején voltak. Ha Rose lerohan a kocsi felé,
akkor ott már több fedezéke lesz. Csak el kell terelnie róla a
zseblámpa fényét. A támadó most már egyértelműan Rose felé
tartott. A lány oldalra lépett, hogy a sötétben maradjon.
Túlságosan gyorsan kapkodta a levegőt. Peter csak remélni
tudta, hogy nem fog lefagyni. Felemelte három ujját, és
bólintott. Rose egy pillanattal később visszabólintott.
Peter kinyújtotta a három ujját, a másik kezével pedig
felemelte a pisztolyt. Három.
 Kettő. Rose leguggolt, és felkészült a rohanásra.
Egy.
Peter kihajolt a fa mögül, és leadott két lövést. A torkolattűz
vörös fénnyel világította meg a fa törzsét. A támadó úgy
hatvanlépésnyire lehetett, és nem állt meg. Azonnal Peterre
irányította a lámpa fényét, aki visszabújt a fa mögé.
Puskalövések dördültek. Saját lövéseinek kékes fénye még
mindig ott ugrált a szeme előtt.
A háta mögött szilánkosra robbant a fa, ahogy a puska
lövedékei mélyen belefúródtak. Peter egész teste megfeszült, de
nem moccant. A lövések túl halknak tűntek. A támadó talán
hangtompítót használ, vagy csak az adrenalin okozta csőlátás
miatt hallja halkan.
Újabb lövések. A lövedék fütyülve vágódott a fa szélébe,
mindenfelé szilánkokat köpve a levegőbe. A harmadik lövés a fa
másik szélébe csapódott. A támadó lassan, szisztematikusan,
pontosan haladt. Ez azt jelentette, hogy nagyon koncentrál.
Vagyis Rose-nak jó esélye van elmenekülni.
Közeledett a fény. Peter tudta, hogy ha csak a kisujját kidugja
a fa mögül, akkor neki annyi. Pisztoly a puska ellen, fedezékből
kilépve – visszalőni öngyilkosság lett volna még úgy is, hogy a
félelem tüzeli. Hűvös este volt, látta a leheletét, de mégis
verejtékcseppek csorogtak le a hátán, és a rettegés bűze
párolgott ki a testéből.
Várta, hogy meghallja a kocsi motorját. Azt akarta, hogy Rose
tűnjön el innen – egy része azonban mégsem. Nem akart
egyedül meghalni itt.
Látta a fák melletti villanypóznákat. Az egyiken egy fekete
doboz volt. Egy transzformátor.
El kellett terelnie valahogy a támadó figyelmét, pont úgy, mint
Rose esetében a lövésekkel. Ha fel tudná robbantani a
transzformátort, akkor azzal meg tudná zavarni a támadót.
Meghúzta a ravaszt, a fegyver pedig megugrott a kezében.
Semmi sem történt a transzformátorral. Elvétette volna?
A puska újra eldörrent, a fa megremegett Peter háta mögött.
Felemelte a pisztolyát, és három újabb lövést adott le a
transzformátorra. A támadó gyorsan közeledett. Hamarosan
már nem lesz hová bújnia. Peter már hallotta a levelek között
susogó lépteket. Így fog véget érni. Szemtől szembe. Hirtelen
egy gondolat fészkelte be magát a fejébe. Lehetetlen volt
elképzelnie, és mégis olyan valóságosnak tűnt: meg fog halni.
Mély levegőt vett, majd kifújta. Minden pontját érezte a
pisztoly markolatának. Hagyta, hogy a jelen töltse meg az
elméjét, és háttérbe szorította a félelmét. Még mindig a fához
lapulva kissé elfordult, és lövésre készülve felemelte a
fegyverét.
Ekkor fényrobbanás töltötte meg a domb alját. Fehér ív
pattant ki az elektromos kábelek között, az éjszaka sötétjét
kékes fény hasította ketté. A robbanás megremegtette a
mellkasát. Végre eldurrant a transzformátor.
Peter futásnak eredt. Kissé elfordult, hogy a támadó
nehezebben tudja célba venni. Újabb puskalövés dördült, egy
pillanattal később pedig szétrobbant Peter mellett egy fa törzse.
Valami beleszúródott a kulcscsontja környékén. Felnyögött a
fájdalomtól, és a sebre szorította a kezét, de nem állt meg.
Átvetődött egy kidőlt fa törzsén, és lerohant a dombon. Lábai
úgy jártak, mint egy motor dugattyúi. A fénypászma őt kereste,
de úgy tűnt, hogy a támadó szem elől tévesztette. Peter az út
felé rohant. Hallotta, hogy felbőg mögötte egy motor: a kocsija
reflektorok nélkül száguldott felé.
Rose vezetett. Peter megragadta a mozgó autó kilincsét, és
beugrott az anyósülésre.
– Menjen, menjen, menjen!
Rose a gázba taposott. Az első kerekek felsikoltottak, majd
megtalálták a tapadást, és a kocsi kilőtt.
Rose a kanyarban sem lassított, és még akkor is stabilan fogta
a kormányt, amikor a kerekek kipörögtek, és a kocsi kifarolt.
Peternek lüktetett a kulcscsontja. A légzéssel nem volt baja,
de amikor elvette a kezét a sebről, vér csillogott az ujjain.
Mielőtt még Rose meglátta volna, a nadrágjába törölte a kezét,
majd hátradőlt.
 50

– Jók vagyunk? – kérdezte Rose.

Peter újra a visszapillantó tükrökbe nézett.
– Igen. Jól vezetett.
– LA-ben mindenki így vezet – mondta a kormányba
kapaszkodva, elfehéredett arccal. Hátsó utakon érték el a 395-ös
főutat, és nem sokkal később már az autópályán száguldottak.
– Merre?
– Itt hajtson le – mutatott Peter balra, egy végtelennek tűnő
mészkőkerítés felé.
– A Pentagonba?
– A déli parkolóba. Elvileg nyitva kell legyen. Ez a
legbiztonságosabb hely, ami eszembe jut.
Ráfordultak a Rotary Roadra, majd az üres, betonelemekkel
szegélyezett parkolóhelyek mellett haladtak el. A betonelemek
és a metróaluljáró lejárata között őrök álltak.
– Ott – mondta Peter, és a parkoló közepén álló egyik helyre
mutatott.
Rose leparkolt, és leállította az autót. Még mindig két kézzel
szorította a kormányt, és most közéjük ejtette a fejét.
Peter Rose hátára tette a kezét.
 – Biztos jól van?
– Igen. Nem esett bajom. De kicsit rosszul vagyok.
– Engedjek be egy kis levegőt? Sétáljunk egyet?
– Megvagyok. – A kezeire nézett. Összezárta és kinyitotta őket.
– Még mindig remegek, de… Jézusom, Peter. A nyaka!
Peter megérintette az inget a nyakánál, majd megnézte az
ujját. Már kevesebb volt a vér. Csípett, mint a fene, de annyira
örült, hogy életben van, hogy nem is érdekelte.
– Nem olyan vészes.
Rose felszisszent, amikor kinyitotta a gallérját, és megnézte a
sebet. Peter benézett a kesztyűtartóba, kivett belőle pár
zsebkendőt, és megtörölte velük a sebet. Égette, de tudta
mozgatni a fejét. Elővett még egy zsebkendőt, és rányomta a
nyakára.
– Rendben lesz.
Rose a kormánynak támasztotta a kezét.
– A házban… a nő… halott?
– Igen.
Rose összeszorította a szemét.
– Istenem. Elhiszi, amit mondott? Hogy felhívta Farrt? Maga
szerint Farr küldte rá azt a fickót, hogy megölje?
Peter igyekezett higgadt maradni, és rendezni a gondolatait.
Krysanova felhívta a vészhelyzeti vonalat és beszélt Farr-ral.
Egyértelemű, hogy Farr küldte a kocsit. A sofőr azt a biztonsági
jelet használta, amit Farr adott meg. És bárki is ült abban a
kocsiban, megölte Krysanovát.
 Odafordult Rose-hoz.
– Így kellett lennie.
Rose a szája elé emelte a kezét, és kinézett az ablakon.
Peter hátradőlt. Hirtelen elfogta a szédülés. Most már értette,
hogy a vészhelyzeti hívásokat miért egyenesen Farrhoz és
Hawkinshoz kellett kapcsolni.
– Arra használja a vészhelyzeti vonalat, hogy mindenkit
megtaláljon, aki tudja, mi folyik itt – mondta Peter. – A
nagynénje és a nagybátyja adta meg ezt a telefonszámot
azoknak, akik segítettek nekik kideríteni az igazságot.
– Szóval megölette őket? Megölette a nagynénémet és a
nagybátyámat?
Nehéz volt megemészteni, de Peter látott már ilyet korábban.
Az apját is egy ilyen botrány tette tönkre. Árulás a legmagasabb
szinten.
– Szerintem igen – felelte Peter. Összerándult a gyomra. Ő is
részt vett Farr tetteiben. Visszaemlékezett azokra a végtelennek
tűnő órákra, hónapokkal ezelőtt az első hívásra a vészhelyzeti
vonalon, és a hívó türelmetlen hangjára. Ő is egy informátor
lehetett? Még egy tanú? Akárki is volt az, Farr kezére játszotta.
Vajon most már ő is halott?
– Vajon mit őriz ennyire Farr, hogy megérje neki ilyesmit
csinálni? – kérdezte Rose.
– A titok megvédésével magát is védi. És hallotta Krysanovát.
Hogy mekkora mértékű ez a dolog. Őrület az egész.
Rose nem mondott semmit, Peter pedig arra gondolt, hogy ez
már talán túl sok neki egyszerre: rálőttek, és most ezek a hírek.
– Rose, nézze… – mondta halkan.
De a lány közbevágott.
– Krysanova azt mondta, hogy bármire is készülnek, holnap
fog megtörténni.
Nem vigasztalást akart. Hanem válaszokat.
– Ez ugyanaz a határidő, mint amit a nagynéném és a
nagybátyám is mondott nekem, mielőtt meghaltak – mondta. –
Tennünk kell valamit. Ki kell találnunk, mire megy ki a játék.
Rose teste ringani kezdett, gondolkozott, igyekezett kordában
tartani a félelmet és az adrenalint, és továbblépni.
– KÓCSAG – mondta végül. – Maga szerint ez volt Anton
Novikoff kódneve? A fickóé, aki a vörös könyvet készítette?
– Minden erre utal.
– De ez azt jelenti, hogy a legjobb szemtanúnk halott.
Jézusom. – Rose Peter felé fordult. – El kell mennünk a
rendőrségre.
– Azt hinnék, megőrült. És nem tudom, meddig húznánk,
miután Farr rájönne, hogy mit tudunk.
– Meglátott minket Krysanova gyilkosa?
Peter visszajátszotta az eseményeket a fejében. Az előcsarnok.
A fák. A zseblámpa. A rohanás.
– Nem. A fény sosem esett közvetlenül az arcomra, magát
pedig szerintem észre sem vették.
– És amikor elfutottam?
– A fára lőtt. Nem biztos, de szerintem a pasas nem is tudta,
hogy ketten vagyunk.
– Honnan tudja, hogy férfi?
– Nem tudom.
– GIDEON – mondta Rose hirtelen visszaemlékezve. Elővett
egy darab papírt a zsebéből, és kinyitotta: Krysanova jegyzetei.
– Elvettem az asztalról.
Peter megnézte. Ahogy Krysanova is mondta, a találkozó
protokollja: részletes utasítások arra az esetre, ha kapcsolatba
akar lépni GIDEON-nal – egy jelet kellett hagyni a National Mall
melletti tűzcsapon –, és maga a találkozó helyszíne, valahol a
Rock Creek Park közepén.
Peter végigolvasta a jegyzetet.
A találkozót kérőnek a tűzcsap festékét kellett megkarcolnia
ott, ahol a kis nyíl feletti OPEN felirat olvasható. Egy függőleges
vonallal át kellett húzni az O betűt.
Végignézte az időpontok listáját is. Ha ma este otthagyják a
jelet, akkor azzal másnap reggelre kérnek találkozót.
– Ha úgy is döntünk, hogy használjuk a jelet, hogy mélyebbre
akarunk ásni, a találkozó akkor is csak holnap reggel hétkor
lesz.
– De azt mondta, hogy nem mehetünk a rendőrségre, vagy a
munkatársaihoz – mondta Rose. – Akkor nem GIDEON az
egyetlen lehetőségünk?
– Krysanova sem volt biztos benne, hogy bízhat-e GIDEON-
ban. Azt mondta, könyörtelen. Majdnem megöltek minket, Rose,
és nem hiszem, hogy a legjobb ötlet találkozót szervezni valami
alvilági figurával, akiről nem tudunk semmit.
– Legalább tegyük ki a jelet. Kifutunk az időből.
Rose kétségbeesettnek hangzott. Peter is az volt, de nem állt
készen arra, hogy belevesse magát ebbe a világba – titkos
találkozók és ügyletek Amerika ellenségeivel.
– Még nem.
– Akkor mihez fogunk kezdeni?
Peter egy repülőgépet nézett, ami megkezdte az ereszkedést a
Reagen-reptérre.
– Először is keresünk magának egy biztonságos helyet.
– Nekem?
– Én ma még dolgozok – mondta Peter. – Farr azért küldött,
hogy megtaláljam magát. Ha nem jelzek vissza, gyanút fog.
– Most komolyan egyenesen ahhoz a nőhöz megy, aki pont
most akart megöletni minket?
– Igen. Valahogy biztosan kapcsolatba lépett a gyilkossal. Ha
sikerülne valami nyomot találnom, egy híváslistát, vagy bármi
konkrétumot, riadót fújhatnék, és elmehetnék a hírszerzés
főfelügyelőjéhez.
– De ő a kabinetfőnök. Nem jönne rá?
– Van rá mód, hogy megkerüljem. Lennie kell. Van olyan hely,
ahol meg tudja húzni magát? Valami olyan, ami nem túl
egyértelmű? Olyan, ahol az FBI nem fogja keresni?
Rose hátraejtette a fejét a fejtámlára.
– Az FBI a nyomomban van?
– Igen, tanúként. De nem fogják megtalálni.
 – Nincs senki, akit felhívhatnék. A hotelek kiadhatják az
információimat?
– Igen. És a bankok is a kártyahasználatát. Valós idejű
megfigyelésnek hívják. Még végzés sem kell hozzá.
– És ha készpénzzel fizetek egy hotelben? Így is meg tudnak
találni? – Rose elővette a telefonját. – Csak vannak olyan hotelek
a városban, ahol elfogadnak készpénzt.
– Nem hiszem, hogy sok van. És én a helyükben ezekben
keresném magát először.
– Airbnb – mondta Rose. A kijelző fénye kéken világította meg
az arcát. – A cégem számlájára.
– Hozzá van kötve olyan bankkártyához, ami a nevén van?
– Nem. A számlát a HR-esünk nyitotta.
Peter elmosolyodott.
– Működhet. Ha nincs hozzákötve a társadalombiztosítási
számához.
Rose odanyújtotta Peternek a telefonját, aki végignézte a
térképen megjelenő üres szállásokat.
– Ez – mondta, majd egy kiadó szobára mutatott az U utca
közelében. – Nem messze van tőle a rendőrség harmadik
körzetének őrse. – Aztán visszament a térképes nézetre, és újra
megvizsgálta. – És van itt egy követség is, ami azt jelenti, hogy
lehetnek a közelben titkosszolgálatosok is. Így sokkal nehezebb
lesz bármit is megpróbálniuk a környéken.
Rose visszavette a telefont, és megérintette a képernyőt.
– Lefoglalta? – kérdezte Peter.
 – Úgy tűnik, hogy igen.
Valaki bekopogott az ablakon, mire mindketten megugrottak.
A Pentagon belső rendőrségének egy tisztje volt. Rose idegesen
nézett Peterre, majd, mintha csak benyomtak volna rajta egy
gombot, összeszedte magát, visszafordult és lehúzta az ablakot.
A szemükbe világító lámpától nem láthatták a rendőr arcát.
– Engedély nélkül nem lehetnek itt – mondta a tiszt.
Peter arcába világított, aki igyekezett megnyerő, ártatlan
ábrázatot vágni, de nem igazán jött össze. Nyilván benne volt
még a pánik.
Peter lenézett, és észrevette a véres zsebkendőt a
pohártartóban.
– Mit keresnek itt?
Peter kissé elfordult, de csak annyira, hogy ne látszódjon a
sebe.
– Nyitva van az emlékmű? – kérdezte. A Pentagon közelében
van egy szeptember 11. emlékmű. Ennél jobb kifogás nem jutott
eszébe.
A rendőr újra Peter szemébe világított, és egy pillanatig nem
válaszolt.
– Az emlékművet keresik? – Újabb szünet.
A rendőr csizmája tompán puffant az aszfalton, ahogy
hátrébb lépett. Egyik kezét az öve és a benne lévő fegyver felé
emelte.
Beakasztotta a hüvelykujját az övbe.
– A Pentagon City Mallnál kell parkolniuk, és visszasétálni.
Úgy ötpercnyire van. Menjenek ki. Balra, aztán jobbra. Nem
lehet elvéteni.
– Köszönjük – mondta Rose. Elmosolyodott, a rendőr lépett
még egyet hátra, Rose pedig hátramenetbe kapcsolt, és elindult
a kijárat felé.
 51

Az Airbnb az U utcától északra fekvő Florida Avenue-n volt, és

egy tűzfalra nézett. A Florida Avenue egykoron Washington
határára épült, mára már azonban teljesen bekebelezte a tíz
négyzetmérföldes District of Columbia. A város addig nőtt, hogy
a kettő teljesen egybeolvadt.
Maga a ház egy vörös téglás, román stílusú épület volt, az
ajtaja egy sötét beállóban bújt meg. Rose ki akarta tenni Petert a
nyugati szárnyál, de ő ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje. Rose
bekopogott, Peter pedig pár lépéssel mögötte az utcát fürkészte.
A nyakán lévő sebet már kitisztították, és nem is nézett ki
olyan rosszul, mindössze egy pár centis vágás volt. Tehetett
volna rá egy ragtapaszt, de már egyáltalán nem vérzett. Át is
öltözött, magára kapta a kocsiban tartott tartalékingét.
Amikor végre kinyílt az ajtó, egy ötvenes vagy hatvanas
éveiben járó fekete nő jelent meg előttük.
– Mary? – kérdezte Rose-tól.
– Igen – felelte a lány. – Carolyn?
– Így van.
Rose Chrisként mutatta be Petert, majd Carolyn behívta őket.
A falakat vízfestmények borították. Több kép is a Meridian Hill
Parkról készült, mely az utca végében volt. A hosszú szökőkút
tetején álló Jeanne d’Arcot nyári és téli környezetben is
megcsodálhatták.
– Ezeket maga festette? – kérdezte Rose.
– Igen.
– Nagyon szépek.
– Köszönöm.
Carolyn végigvezette őket a folyosón, be az első emeleti
hálószobába, amely egykor talán dolgozószoba lehetett.
Látszott, hogy a megmaradt bútorokkal rendezték be, de
minden jó állapotban volt: az asztal mellett kárpitozott szék,
nagy ágy, könyvespolc tele papírkötéses regényekkel és néhány
romkom DVD-vel.
– Itt a kulcs – mondta Carolyn. – Kiismeri magát a környéken,
segítsek esetleg?
– Nem, megleszek.
– Jó – bólintott a nő, majd mintha némi gyanakvással mérte
volna végig őket.
– Van kávé, reggel süthet magának tojást és pirítóst, vagy
bármit, amit a hűtőben talál.
Valami végigkopogott a lépcsőn, majd magas hangú ugatás
töltötte meg a házat. Két terrier – Peter schnauzernek nézte
őket, de nem volt biztos benne – rohant végig a folyosón.
– Ó, felkeltek a lányok.
A kutyák a hátsó lábukra álltak, és vadul szaglászni kezdték
Petert és Rose-t, míg végül meghallották, hogy elhúz egy autó a
ház előtt, és inkább azt ugatták meg az ablak elé állva.
Hogy Carolyn ne lássa, Peter felemelte a hüvelykujját Rose
felé. Az őrült kutya mindig jó, és az is tetszett neki, hogy Rose
szobája a hátsó kijárat közelében van, így bármikor meg tud
lógni, ha kell.
– Akkor magukra is hagyom önöket – mondta Carolyn.
– Köszönjük – mondta Peter. – Gyönyörű ház. Én most
elmegyek egy kicsit, meglátogatom egy régi barátomat.
– Később visszajön?
– Nem – felelte Peter. – Ha találkozunk, akkor nála alszom.
Nem akarok éjjel senkit sem felébreszteni.
A nő újra végignézett rajtuk. Mióta beléptek a szobába,
mintha egy kicsit még gyanakvóbb lenne. Talán feltűnt neki,
hogy nincsenek csomagjaik.
– Jól van – mondta végül. – Akkor az lesz a legjobb. Általában
tizenegykor már lefekszem.
– Hogyne.
Carolyn elmosolyodott, de nem volt őszinte a gesztus. Egy
percig még beszélgettek, majd visszament a nappaliba.
– Biztos vissza akar menni?
– Igen. Ott kell lennem, ha valaki esetleg felhívja a vonalat.
Talán kideríthetek még pár dolgot. És esetleg nyoma is lehet
annak, hogy Farr kivel beszélt. Valami, amit bizonyítékként
felhasználhatok ellene. Nem sok időnk van. Meg kell
próbálnom. Maga meglesz itt?
Rose bólintott.
 – Ha bárki olyan jelenik meg az ajtóban, akit nem ismer, ne
nyissa ki – mondta. – Még csak szóba se álljon vele. Osonjon ki
hátul, és menjen egyenesen a rendőrségre.
– Magánál lesz a mobilja?
– A Válságteremben nem működik, de hívhatja a vészhelyzeti
vonalat. Emlékszik még a számra?
Rose elismételte a számokat.
– Semmit nem tudok kiverni a fejemből azzal az estével
kapcsolatban.
Peter kissé feljebb emelte az állát.
– A vágás. Látszik?
– Nem, eltakarja a gallérja.
Peter megrázta a karját, mint amikor annak idején meccsre
készült.
– Indulnom kell.
Rose közelebb lépett hozzá, és megölelte. Petert meglepte a
mozdulat, esetlennek érezte, és mégis furcsa módon nyugalom
árasztotta el.
– Minden rendben lesz – súgta a lánynak.
– Azt nem tudhatja. – Rose igyekezett visszafojtani a sírást. –
De azért köszönöm.
Rose lassan elengedte Petert, akit újra megdöbbentett, hogy
egy civil, aki három ember halálát is végignézte, ennyire erős
tud maradni, mint ő.
Az is meglepte, hogy ő maga ennyire erős tudott maradni, de
most már mintha összezsugorodott volna a veszély és őrület
érzése, úgy érezte, mintha külső szemlélőként figyelné az
eseményeket. Mintha az egész nem is lenne valóságos.
Peter valami olyasminek a kellős közepébe csöppent, amit
egyáltalán nem értett, de ennek a valaminek egy része mégis
teljesen egyszerű és magától értetődő volt, és még a rengeteg
izzadság, pánik és félelem közepette is világosabb volt a napnál:
valami közeleg, neki pedig meg kell ezt állítania. Eluralkodott
rajta a düh. Egy ilyesfajta árulás vezetett a családja
pusztulásához is.
Nem volt több kérdés: egyenesen Diane Farrhoz fog menni.
 52

Dimitri Szokolov megnézte a telefonját, majd unottan figyelte,

ahogy az egyik embere a hátán átvetett szemeteszsákkal
felnyitja egy fekete BMW csomagtartóját.
Ronda egy tetthely volt Krysanova alexandriai háza, de a
takarítás mégis meglepően gyorsan ment.
Az utolsó simítások elvégzéséhez ide, Alexandriától nyugatra,
a tehervonatok és a körgyűrű árnyékába parkoltak le.
A férfi a csomagtartóba vágta a zsákot, és lecsapta a tetejét.
Aztán Dimitrire nézett, aki bólintott. A férfi aztán beült a
kocsiba, és elhúzott. Éppen akkor robogott el egy emeletes CSX
tehervonat.
Dimitri megvárta, míg elhal a robaj, majd felemelte a
telefonját.
– Mi a helyzet? – kérdezte Farr.
– A nő, aki segítséget hívott. Elintéztem.
– Úgy érti… – Dimitri hallotta, hogy Farr lélegzete gyorsul, de
egyre felszínesebbé is válik.
– Úgy – vágta rá Dimitri. – Hol van?
– Most parkoltam le. A munkában.
– Tud beszélni?
 – Tudok.
– A nő, ez a Krysanova. Nem volt egyedül.
– És… a másik alakot is elintézte?
– Nem. Elmenekült. De azt hiszem, megsebesítettem.
– Ki volt az? – kérdezte Farr. Hangjában fájdalom remegett,
mintha torokgyulladása lenne.
– Nem tudom – felelte Dimitri. – De elintézem.
– A rendőrség?
– Nem fognak találni semmit. A ház tiszta. – Elhallgatott. – És
nincs itt a vörös könyv.
– Bassza meg! – nyögött fel Farr.
Dimitri egy pillanatra hezitálást érzett a nő hangjában. Vajon
rejteget előle valamit? Vagy csupán feszült?
– A maga csapatából senki nem tudott meg semmit a könyv
hollétéről? – kérdezte Dimitri.
– Nem.
– Jó. Egy másik tanút is figyelünk, aki Campbellékkel
dolgozott. Katie Chen.
– Emlékszem rá… A metróbalesetben is nyomozott – mondta
Farr. – De szerintem nem kell tennie semmit. Az igazi ügytől
távol tartottuk.
– Akkor is gondot jelent. És nincs időnk több gondra. Minden
tanút el kell tüntetnünk, és már csak egy napunk maradt. Hol
van Peter Sutherland és Rose Larkin?
– A lány megszökött az őrizetből. Peter utánament, hogy
megtalálja. Majd tájékoztat, hogy hol van.
 – Azonnal meg kell találnia. És Rose-t is. Hívjon fel, ha
megvannak, és gondoskodom róluk. Holnap reggelre mindent el
kell takarítanunk.
– Mindkettőjüket? – kérdezte Farr. – Peter még hasznos lehet.
Ha bármi kiszivárog, rákenhetjük. A gyilkosságokat, a
metróbalesetet, mindent. Az emberek már így is gyanakodnak
rá az apja miatt.
– Ezt akkor is megtehetjük, ha már halott.
Farr nem válaszolt. Dimitri csak gyors, felszínes
lélegzetvételét hallotta.
– Itt van? – kérdezte Dimitri.
– Igen. Én csak… annyi ember halt már…
Nem bírja a sok gyilkosságot. Ez nem az ő világa.
– Már csak néhány – mondta Dimitri. – Most már nem
állhatunk le. Ha bárki, aki tud valamit, a nyilvánossághoz
fordul… Ha a könyv kikerül…
– Tudom.
– Holnap este. Vikrov és Travers elnök mindketten ott
lesznek. Ha megtörténik, akkor mindennek vége lesz. Még egy
nap, és maga is szabad lesz.
Semmi válasz. A nő bepánikolt.
– Hova szokott menni a szabadidejében, Diane? Hova fog
menni, ha ennek az egésznek vége? Vegyen egy mély levegőt, és
képzelje oda magát. – Várt egy pillanatot, majd folytatta. –
Nemsokára vége lesz, maga elmegy arra a helyre, és olyan lesz,
mintha az egész meg sem történt volna. Még egy nap.
 Mély levegő.
– Ha nem tudja kontrollálni magát, akkor inkább ne menjen
be a nyugati szárnyba.
– Jól vagyok.
– Ha bárki más felhívja a vészhelyzeti vonalat, szóljon nekem.
Campbellék minden tanújától meg kell szabadulnunk.
– Így lesz. Most mennem kell.
A nő kinyomta a telefont. Valami nem stimmel vele, gondolta
Dimitri. Nem csak arról van szó, hogy ideges. Vajon titkol
valamit? Talán tudja, hol van a vörös könyv? Elképzelhető, hogy
megtalálta?
Összecsípte az orrnyergét, és az Accordja motorháztetőjének
támaszkodott. Minél előbb ki kell derítenie, és az is lehet, hogy a
végén tőle is meg kell szabadulnia. De nem ma este. Most
másokra kell összpontosítania.
Felnyitotta a csomagtartót, és az elsősegélydobozból kivett
egy fiola hidrogén-peroxidot. Már megmosta a kezét, de ez a
legutolsó vérnyomoktól is megtisztítja. A hipóval ellentétben
teljesen megsemmisíti a DNS-t.
Halkan dudorászva dörzsölte az anyagot a kezébe, amely
habzani és égetni kezdte.
Te vagy a napfény az életemben…
A dal napok óta nem megy ki a fejéből. Évek óta nem jutott
eszébe, aztán megfigyelés közben meghallotta Campbelléknél.
Azon az éjjelen, amikor végzett velük.
Ez volt a felesége egyik kedvence. A nyaralójukban mindig a
nyugati propagandacsatornákra tekerte a rádiót, amelyek rock
and rollal árasztották el a Szovjetuniót. Ezzel igyekezett
kizökkenteni Dimitrit a klasszikus zene bűvöletéből.
Ott feküdtek a vastag szőnyegen, és órákon át csak zenét
hallgattak. A felesége a mellkasára hajtotta a fejét, és halkan
énekelt, miközben ő kikapargatta a körme alá száradt vörös
maradványokat.
Ellenőrizte a kését. Tiszta volt, úgyhogy visszacsúsztatta a
tokjába, és lecsukta a csomagtartót. Indulnia kellene. Hosszú
éjszaka áll előtte.
 53

Peter belépett a nyugati szárnyba, és egyenesen Farr irodája

felé indult. A G utca egyik garázsában hagyta a kocsiját.
Krysanova pisztolya ott lapult a kesztyűtartóban.
Az iroda elég csendes volt, bár mindig akadtak páran, akik
hétvégén is dolgoznak.
Peter az Ovális Iroda csukott ajtajára pillantott. Travers tudni
akarja majd, hogy mi történik. Már ha Peter be tud jutni hozzá.
De ha csak így betörne, akkor őrültnek néznék. Bizonyítékra
volt szüksége.
Farr irodája be volt zárva. Visszasétált az előtérbe.
– Medve, dolgozol ma? – Peter megfordult. Az ajtó előtt álló
egyenruhás titkosszolgálatos volt az.
Az irodai csevej úgy hiányzott neki, mint púp a hátára, de
fenn kellett tartania a normalitás látszatát.
– Naná. Mi is lenne szórakoztatóbb, mint egy tizenkét órás
műszak szombat éjszaka? – felelte. Ennyi megteszi. Az őr
elmosolyodott.
– Nem láttad Diane-t? – kérdezte Peter.
– Nemrég ment el.
– Kösz. – Peter az órájára nézett.
 Befordult a folyosó sarkán, lehúzta a kártyáját Farr
részlegének ajtaján, és belépett.
Farr Krysanova házához irányította a gyilkost. Mindennek
nyoma marad. Ezt még Quanticóban tanulta. Sokféleképpen
kikerülhet valami egy bűncselekmény helyszínéről. Valami egy
cipő varrásán. Kémiai anyagmaradványok egy ruhán. Egy
mobiltorony elcsípett jele.
Farrt nem képezték ki kémelhárításból. Könnyen
elképzelhető, hogy hibát követett el. Szüksége volt valamire,
ami a bűntényhez köti őt.
Ahogy elhaladt az asszisztensek asztalai előtt, az időbeli
összefüggésekre gondolt. Krysanova hívása Julienhoz futott be,
aki aztán továbbította Farrnak. Vajon itt fogadta a hívást? Vagy
kint? És vajon hogyan adta ki a parancsot a gyilkosnak?
Farr irodája nyitva volt. Peter belépett, elhaladt a kandalló és
az iroda elején álló nagy konferenciaasztal előtt, és az asztalhoz
ment.
Irodákba lopakodik be és adatokat akar lopni. Egész életében
pont az ilyesmitől tartotta távol magát, de most, annak ellenére,
hogy rettegett, hogy lebukik, és egyre jobban izzadt, furcsa
bizsergést érzett. Mintha sebességbe kapcsolták volna az agyát.
Minden érzéke kiélesedett.
Elővette a telefonját, és videót készített a szürke LCD-
kijelzőről, miközben átpörgette Farr vezetékes telefonjának
híváslistáját. Szinte az összes számot felismerte: a 202-456 és a
202-395 a Fehér Ház belső vonalai. Nem volt 571-es, alexandria
körzet. Nem innen bonyolította a hívást. Természetesen kizárt,
hogy az irodájából hívta volna a gyilkost, de most már legalább
megvolt neki, hogy kikkel beszélt. Nem valószínű, hogy csak ő
van benne. Vajon Hawkinst is beszervezték?
Farr iratszekrényeit számzár védte. Megpróbálta az asztal
fiókjait. Csak egy nem volt bezárva, de abban nem volt más,
csak pár toll, jegyzetfüzet és hajgumi.
Peter óvatosan becsukta a fiókot, és ellépett az asztaltól.
Aztán leguggolt elé. A fali aljzatba egy töltő volt bedugva,
melyből három USB-kábel vezetett ki. Az egyik Farr személyes
iPhone-jának töltője volt, a második a titkosított Blackberryé. De
mire való a harmadik? Van vajon még egy telefonja?
– Estét. – A hang távolról és elfojtottan hallatszott, de nagyon
úgy hangzott, mint Farr. Talán az őrnek köszönt oda. Peter
gyorsan kijött az irodából, de aztán visszafogta magát. Farr nem
láthatja azt, hogy szinte menekül az irodájából.
A folyosóra nyíló ajtó résnyire nyitva volt. Már az
asszisztensek asztalai előtt járt, amikor meghallotta kint Farr
hangját. Juliannal beszélt. Elmentek az ajtó előtt.
Az ajtó nem mozdult. Peter várt. Csak pár szót tudott kivenni
a beszélgetésükből.
Tíz másodperc. Húsz. A résen át nem látott semmit. Vajon
továbbmentek?
Meg akarta nézni a Válságterem híváslistáját odalent, és ha
Farr megtalálja, akkor Peter jobban jár, ha a helyén ül, mint egy
pedáns kisdiák. Három mély levegőt vett, eltüntette a
feszültséget az arcáról, és kilépett a folyosóra.
Nem voltak ott. Elindult a lépcső felé, és lesietett a
Válságterembe.
Túl gyorsan mész, gondolta, és lelassított. Repülőgép
üzemmódra kapcsolta a telefonját, majd a zsebébe csúsztatta.
Így a részleg érzékelői nem fogják a jelét.
Odaköszönt a szolgálatos tiszteknek, az asztalához ment, és
leült. A külföldi államfőkkel folytatott hívásokat mind rögzítik,
de amennyire tudja, ezt a vonalat nem.
Ennek ellenére itt is lekérhető a híváslista, és talán
megmutatja, hogy ide futott be a hívás, mielőtt Farr felvette
volna. Peter elővette a mobilját, és videót készített a
híváslistáról. Meg is volt, egy 571-es szám hívta a vészhelyzeti
vonalat. Krysanova otthoni száma. Felismerte, mert ő is
rákeresett a vállalkozására, amikor a címét kereste.
Megjegyezte a hívás idejét, és össze tudott rakni egy
sorrendet. Önmagában ez persze nem sok, de így kell felépíteni
egy nyomozást: egyik adatról a másikra. Amire igazán szüksége
lett volna, az egy biztonsági kamera felvétele Krysanova
házáról, amin rajta van a gyilkos, amint a jelet használja. Aztán
valami bizonyíték arra, hogy Farr adta meg ezt a jelet
Krysanovának.
Rá kellett jönnie, hogy Farr hogyan kommunikált a gyilkossal.
Azon tűnődött, hogy a többi szolgálatos tudhat-e valamit. Talán
látták, ahogy fogadta a hívást, vagy hallották, amint kiadta a
parancsot. Itt elég sok kamera van. Ha találna valakit, aki
engedélyezné a felvételek átnézését, akkor talán össze tudná
rakni a kirakós darabjait.
Megcsörrent a telefon. A kijelző fölött vörös fény villogott,
mely kijelezte az aktív melléket: 2461. A vészhelyzeti vonal.
Végigfutott a hátán a hideg. Megnézte a bejövő számot, és
felvette a telefont.
– Mondja – szólt bele.
– Ha-halló? – szólt bele a másik bizonytalan hangon.
Ugyanebben a pillanatban Peter hallotta, hogy kivágódik a
Válságterem ajtaja.
– Igen? Tudja a kódot?
Farr lépett be.
– Toll. Óra. Ajtó. Tűz.
– Ki beszél?
– Azt hittem, kapcsolnia kellene valakihez.
– Segíteni akarok.
– Campbellék adták meg ezt a számot.
– Meghaltak.
– Valaki megölte őket? – A hang elhalkult, és megtöltötte a
félelem.
– Igen. Hol van most?
Farr befordult, Peter pedig a fal felé fordult, hogy testével
takarja el a telefont.
– Rockville-ben. Azt hiszem, követnek.
Peter kikukucskált a paraván mögül. Farr egyenesen felé
tartott. Az a munkája, hogy továbbítsa a hívásokat. Nem volt
oka arra, hogy a kelleténél tovább lógjon ezen a vonalon. Most
pedig főleg nem jó ötlet magára vonni a figyelmet azzal, hogy
eltér a szabályoktól. De nem hagyhat magára egy informátort,
az pedig biztos, hogy nem adja át tálcán ezt a nőt Farrnak. Be
akarta kapcsolni a fehér zajt, de azzal is csak magára vonná a
figyelmet.
– Mi a neve?
– Katie Chen.
– Jól van, Katie. Menjen a rendőrségre. Tud keresni a
telefonján egy közeli őrsöt? Ha elmondja, hol van, elmegyek
magáért.
– Mi folyik itt?
– Campbellékkel dolgozott?
– Igen. – Már pánikolt. Szaggatott levegővétele úgy hallatszott,
mintha recsegne a vonal. – Azt akarták kideríteni, hogy az
oroszok képesek lennének-e hozzáférni az infrastruktúránkhoz.
Hogy át tudnák-e venni felette az irányítást. Hogy beszéltem-e
bárkivel is a kormányzatból. Hogy nyomást helyeztek-e rám.
– Lassabban, Katie! Az irányítást mi felett? Milyen nyomást?
– Erről van szó? A balesetről? – mondta két kapkodva vett
levegő között. – Nem baleset volt.
– Katie. Mondja el, hol van.
– Ó, istenem, én…
Megszakadt.
– Halló! Ott van még? – Peter kihallotta a hangjából a
kétségbeesést. A vonal másik végén lévőnek veszélyben az élete,
de Peter mégis ügyelt rá, hogy ne beszéljen hangosabban a
kelleténél.
Farr őt nézte, és egyre közeledett. Le kellene tennie a telefont.
De nem hagyhatta magára Chent.
– Halló?
Semmi.
– Halló!
A nő eltűnt. Farr az oszlopnak támaszkodott. A jobb kezében
egy mappát tartott, és úgy ütögette a bal kezéhez, mintha le
akarná csapni vele az ujjait.
Peter letette a telefont, és közben a bütykével észrevétlenül
megnyomta a híváslista törlése gombot.
– Minden rendben? – kérdezte Farr.
Peter próbált gondolkodni. Talán mondhatná azt, hogy a CIA-t
hívta, hogy feltegyen pár kérdést az egyik forráselemzésével
kapcsolatban, de ezt túl könnyen meg lehet cáfolni.
– Azt hiszem igen. A hang… nem volt tiszta. Még csak azt sem
tudnám megmondani, hogy ki volt. Talán az NSA.
Az NSA úgy ötször nagyobb, mint a CIA, és sokkal ködösebb
dolgokkal foglalkozik. A kifogás csak egy árnyalattal volt jobb
annál, mintha azt mondta volna, hogy téves kapcsolás volt.
– Fura. Megkérem a központot, hogy nézzen utána.
Farr a telefonra nézett.
– Bekerült a híváslistába?
Peter úgy tett, mint aki megnézi.
– Nem.
 – Aham. – Farr összevonta a szemöldökét. Peter érezte, hogy
az izzadság átnedvesíti az ingét a hónaljában.
– Mi a helyzet Rose-zal?
– Úgy volt, hogy Tenleytownban találkozunk a Starbucksban,
de nem jött el. Biztosan megijedt. Megpróbáltam felhívni magát,
de nem értem el.
Hosszú évek óta volt őszinte, és szinte már babonásan
ragaszkodott az igazsághoz, úgyhogy most meglepte, hogy
mennyire könnyen jött a szájára a hazugság. Hogy milyen
természetesnek tűnt.
– Ki kellett ugranom valamiért.
Ki. Szóval talán személyesen találkozott a gyilkossal. Vagy
azért hagyta el az irodát, hogy az összekötővel beszéljen.
– Maga szerint előkerül? – kérdezte Farr.
– Nem tudom.
– Jézusom. Előbb a lány, most meg Hawkins.
– Hawkins?
– Julian azt mondta, hogy elmondta magának.
– Persze. De mi történt? Jól van?
– Szigorúan köztünk marad, megértette?
– Meg.
– Nyom nélkül eltűnt. Nincs nyoma erőszaknak vagy fizikai
kényszernek. Nincs semmi nyom.
– Úgy érti, lelépett?
Farr lassan bólintott.
– Mi a fene folyik itt?
 – Fogalmam sincs, de mostantól mindenről tudni akarok.
Jézus! Peter arra gondolt, hogy talán Farr és Hawkins együtt
vannak benne a dologban. Talán Hawkins tényleg elmenekült.
Aztán ahogy belegondolt a másik eshetőségbe, Peter
megszédült: Hawkins közel járt az igazsághoz Farr-ral
kapcsolatban, így aztán a nőnek őt is ki kellett iktatnia. Ezért
mondta azt olyan könnyen, hogy Hawkins lelépett? Így akarja
elterelni magáról a gyanút?
Végigmérte a nőt: a megalkuvás nélküli kiállás, ajkak kissé
összepréselve, az alakját körüllengő szakértelem. A nő, aki
mindig mosolyt csalt Peter arcára sötét humorával. A nő, aki
esélyt adott neki. Hogyan volt képes ilyesmire?
– Jól van, Peter?
Vajon kiült az arcára a gyanakvás?
– Kicsit megviselt a múlt éjszaka, de megvagyok.
– Nem. Úgy értem, a nyaka.
Peter megérintette a torkán a zúzódást.
– Nem vészes.
– Nem ott. – Farr megérintette a saját nyakát, hogy Peter értse,
mire gondol.
Peter a nyakához nyúlt, és enyhe nedvességet érzett.
Megnézte a tükörképét az üvegfalon. Egy apró, pénzérme
nagyságú vérfolt ütött át az inggallérján.
– Borotválkozás – mondta Peter. – Siettem.
Farr bólintott, de még mindig őt nézte. Aztán mintha
feloldódott volna, még el is mosolyodott egy kicsit.
 – A Hawkins-ügy miatt egész éjjel bent leszek. Szólok
Juliannak, hogy holnap reggel jöjjön be egy kicsit korábban.
Maga meg hazamehet.
– Nekem nem gond maradni.
– Félholtan nem veszem hasznát, Peter. Menjen haza.
Pihenjen. Az embereim megtalálják Rose-t. Nem lesz semmi
baja.
Vajon tudott a sérülésről? Összerakta a képet, hogy ő volt ott
Krysanova házánál? A gyilkos észrevehette, hogy futás közben a
nyakát fogja.
Tessék, itt áll szemközt az ellenséggel a Fehér Ház alapjai
alatt. Mindketten tudják az igazat, és mindketten hazudnak,
mint a vízfolyás.
És mégis, Peter egy része nem tudta elhinni a dolgot.
Könnyebb volt arra gondolnia, hogy csak beképzeli az egészet,
mintsem hinni a saját szemének és fülének.
Árulás. De vajon miért? Nem is számít az ok. Peter tudta, hogy
ez az igazság. Látta a felvillanó fényszórókat, végignézte
Krysanova halálát.
Farr nem tehet vele semmit. Itt legalábbis nem. Vajon mit
tervez? Követi őt Rose-hoz? Követi, hátha elvezeti más tanúkhoz
vagy bizonyítékokhoz? Vagy csak azért, hogy elég távol kerüljön
a Fehér Háztól, és örökre eltüntethesse?
Egy biztos, azzal, hogy itt ücsörög, nem segít az ügyön. Tennie
kellett valamit. Katie Chen hívására gondolt: egy újabb védtelen
tanú. Talán ő tudja a választ. Valamiféle támadás közeleg, Peter
pedig minden lehetőséget ki akart használni, hogy
megakadályozza. Csak talál egy magas rangú személyt, aki
meghallgatja, és aki legalább fontolóra veszi, amit Peter
megtudott.
De erről minden bizonnyal Farr is tudott. Lehet, hogy amint
kiteszi a lábát a kapun, végeznek vele.
Peter az órájára nézett. Tudta, mit kell tennie.
– Ezt még befejezem – mondta.
– Helyes. – Farr az oldala mellé engedte a mappát. Aztán
odasétált a Válságterem igazgatójának asztalához, és
beszélgetni kezdtek.
Vajon Farr őt figyeli? Az nem baj. Peter benyúlt az asztala bal
oldalán lévő fiókos rész alá, és megragadta a sporttáskáját. Nem
emelte fel, hogy Farr ne lássa meg. Aztán kiment a
Válságteremből, felsietett a lépcsőn, és kilépett a Rózsakertbe.
Indul a játék.
 54

Amint Peter kilépett az oszlopokkal övezett folyosóról, felhívta

a számot, amiről Katie Chen telefonált. Nem vette fel. Aztán
Rose-t hívta.
– Peter, jól van?
– Minden rendben. Találtam még valakit, aki benne van az
ügyben. Egy tanút. Katie Chen. Nem ismerős a név?
– Nem. De ez remek. Hol van?
– Rockville-ben. Bajban van. Felhívta a vészhelyzeti vonalat.
Azt mondta, hogy a nagynénjével és a nagybátyjával dolgozott,
hogy tudott a nyomozásról, és talán arról is, hogy mire
készülnek az oroszok.
– Na és mire? – kérdezte Rose feszülten.
– Nem tudom. Mielőtt elmondta volna, letette a telefont. De
megvan a szám, amiről hívott. – Felolvasta a számot. –
Felhívná? Használja az éjszakai akció kódot, hogy tudja,
megbízhat magában.
– Mondjam meg neki, hogy tartsa távol magát Farrtól?
– Igen. Biztonságos helyre kell mennie. Ki kell derítenünk,
hogy mi a szerepe ebben az ügyben, és hogy mit tud.
Perry, az elnök egyik segítője a füves terület másik végén
sétált. Amikor meglátta Petert, biccentett.
– Rajta vagyok – mondta Rose. – Találkozott Farr-ral?
– Igen.
– Mi a helyzet vele? Nem sejti, hogy tud róla?
A vércsepp. Az erőltetett mosoly.
– De, azt hiszem igen.
– Peter – Rose sürgetőleg beszélt –, tűnjön el onnan!
Ketyeg az óra. Nincs ideje hivatalosan értesíteni egy
főfelügyelőt. És egyébként is, korántsem biztos, hogy bárki is
hinne neki. És az sem biztos, hogy a dolog nem jutna azonnal
Farr fülébe.
– Még nem lehet. Előbb beszélnem kell még valakivel.
Peter úgy volt vele, hogy van azért egy jó oldala annak, ha egy
gyilkos vadászik az emberre. Például az, hogy magasról szarhat
a Fehér Ház szabályaira.
 55

Hűvös szellő fújdogált a Potomac felől. Peter az Ovális Iroda

ablakait figyelte. Mind sötét volt. Az elnök minden bizonnyal a
rezidenciáján készül a meccsre. Peter elkaphatja a pálya felé
menet.
Átsietett a kerten, és várta, hogy rajtaüthessen Travers
elnökön.
Látta, hogy árnyékok mozognak, és kinyílik a Fehér Ház
ajtaja. Belépett az oszlopok közé, és egyenesen előre nézett,
mintha észre sem vette volna, hogy az elnök két
titkosszolgálatos kíséretében éppen felé tart.
– Peter – köszönt rá Travers, és a sporttáskájára nézett. –
Játszik ma este?
– Uram. Éppen beszélni akartam Perryvel, hogy szükségük
van-e még egy emberre.
– Dupla vagy semmi? – kérdezte Travers mosolyogva, és
közelebb lépett hozzá. Az ügynökök, mint mindig, úgy
tízlépésnyire álltak meg tőlük. Úgy tűnt, egyáltalán nem
törődnek Peterrel.
– A tegnapi Cavs-meccs meghozta a kedvemet – mondta Peter.
– Azt elhiszem – bólintott Travers. – Az az utolsó két perc…
Hihetetlen.
Peter az elnök mellé lépett. Mindig jól jön egy kis kosaras
csevegés. Travers védőburkán belülre került.
Kabinetfőnökként Farr könnyedén tudomást szerezhet
mindenről, ami a nyugati szárnyban történik. Peternek fogalma
sem lehetett róla, hogy fog elsülni a dolog, és ezzel a létező
összes szabályt áthágja, de most már ez sem számít.
– Elnök úr – kezdte Peter, miközben elindultak.
Talán a hangszíne máris lebuktatta. Vagy talán a reflektorok
megvilágították a zúzódását. Mert Traversnek feltűnt, hogy
valami nem stimmel.
– Minden rendben, Peter?
Peter az egyik titkosszolgálatosra nézett. Daniel Akana,
akinek olyan széles a mellkasa, mint egy hordó. Jól ismerte a
nyugati szárnyból. Az egyik magas rangú tiszt. Az elnök
közelebb lépett Peterhöz.
A pálya felé tartottak, ahol a többi játékos már javában
gyülekezett. Még hallótávolságon kívül voltak, de Peternek nem
volt sok ideje.
– Uram… – folytatta Peter. – Nem zavarnám ezzel, ha lenne
más választásom, és nem a biztonságát fenyegető ügyről lenne
szó…
– Mégis miről beszél?
– Ugye maga is tud róla, hogy attól tartunk, egy külföldi
ügynök épült be szervezetünk legmagasabb szintjébe?
Travers körülnézett.
 – Peter. Ne itt! Megvannak erre a megfelelő csatornák.
– És mi van, ha a probléma éppen ezekkel a csatornákkal
van?
A többi játékos most már őket nézte.
Az elnök döbbenten nézett végig Peterön.
– Mégis kire céloz?
Peter legszívesebben félrehívta volna az elnököt, hogy
mindent részletesen elmondjon neki, az elejétől a végéig, hogy
figyelmeztesse, támadás közeleg, és sokan fognak meghalni.
Hogy egy kibaszott áruló van a Fehér Házban.
De pontosan tudta, hogyan nézhet most ki a zúzódással a
torkán és a vérfolttal a nyakán: mint egy őrült. Lassan kellett
adagolnia a történetet, hogy a tények magukért beszéljenek.
Különben rövid úton a titkosszolgálat egy kihallgatótermében
vagy diliházban találja magát.
– Diane Farr-ra. Nem tudom, tudja-e, hogy én kezelem a
nyomozással kapcsolatos kommunikációt. Ezeknek mind
keresztül kell menniük Farron. Nemrég olyan információkról
szereztem tudomást, melyek arra utalnak, hogy ő is részese az
ügynek. Sőt, gyanúsítottja. Aggódom, hogy egyes informátorok
veszélyben lehetnek, és őszintén szólva fogalmam sincs, kihez
fordulhatnék. Nem jöttem volna önhöz, ha nem egy egyértelmű
és azonnali fenyegetésről lenne szó.
A Válságterem az egyik olyan hely, ahol dolgozva egy kezdő
hirtelen azon kaphatja magát, hogy mindenféle közvetítő nélkül
az elnök közvetlenül tőle kér tanácsot. Mivel Peter a
Válságteremben dolgozik, súlya van a szavainak.
Az elnök nem válaszolt. A szél leveleket sodort el előttük.
Perry elindult feléjük a pályától.
– Mi a helyzet? – kérdezte.
Akana ügynöknek sem tetszett ez a fura, bizalmas csevegés. Ő
is az elnök és Peter felé indult.
Na tessék, gondolta Peter, és azon tűnődött, hogy vajon
diliház lesz a vége, vagy börtön.
Travers újra Peter nyakára pillantott. Félrehívta az
ügynököket. Akana váltott vele pár szót. Aztán az elnök
visszament Peterhöz.
– Erről itt nem beszélhetünk – mondta. – A titkosszolgálat
biztos helyre viszi, és mindenkit védelem alá helyez, aki
veszélyeben lehet. Minden átmegy Farr asztalán, de megtalálom
a módját, hogyan intézzem el.
– Köszönöm, uram.
– Én köszönöm – mondta, és a közeledő Perryre pillantott. –
Tudom, hogy nem politikus, de színészkedne egy kicsit a srácok
előtt? – Elmosolyodott.
Peter bólintott, és az érkező Perry felé fordult, aki egy
kosárlabdát tartott a hóna alatt. Mögötte egy másik játékos
közeledett.
– Játszol ma, Peter? – kérdezte, és lazán odadobta neki a
labdát.
Peter elkapta, és átadta Traversnek.
– Jó lenne, de a nyakam még nem az igazi. Jobb, ha
hazamegyek.
Peter a kerítés mentén visszasétált a medenceházhoz, közben
pedig a pálya reflektorai által vetett hosszú árnyékokat figyelte.
Felnézett a kabinetfőnök irodájának ablakára. Égett a villany.
Akana mellé lépett, és a fülébe súgott.
– Délnyugati kapu. Vár egy kocsi.
Peter bólintott, és megnézte a telefonját, de Rose nem kereste.
Egy jelöletlen Dodge Charger állt a magas rangú tisztek
parkolójában a délnyugati kapu mellett.
Ahogy közeledett, látta, hogy egy titkosszolgálatos ül a volán
mögött leengedett ablakkal. Babaarca ellenére zord, profi
ábrázatot vágott.
– Peter Sutherland?
– Igen.
– Igazolványt!
Peter átnyújtotta a belépőkártyáját, a sofőr pedig miután
alaposan megnézte, az anyósülés felé biccentett. Peter
megkerülte a kocsit, és beszállt.
– Hova megyünk?
– North Capitol Annex. Biztos hely. Akana is odajön.
Az ügynök újra megnézte magának Petert, úgy méregette,
mintha próbált volna rájönni, hogy mire ez a nagy felhajtás
Peter körül.
Kifordultak a kapun, Peter pedig figyelte, ahogy a Fehér Ház
eltűnik a visszapillantó tükörben.
 56

A város folyamatosan suhant el Peter ablaka előtt. A

Tizenhatodik utcán álló szakszervezetek és lobbistacégek
üvegpalotái lassan átadták a helyet a templomoknak és
nagykövetségeknek, ahogy elhagyták a belvárost. Északra
fordultak a Columbia Heightson, és egy olyan környékre
érkeztek, amit Peter nem ismert jól. Alacsony sorházak mellett
haladtak el, majd hirtelen minden oldalról egy park vette körbe
őket. A táblákon a Veteránotthon felirat állt.
Az őrzött kapun át megpillantotta a fehér fénnyel
megvilágított régi téglaházat a dombtetőn. Lincoln Elnök villája.
Hallott már erről a helyről, de még sosem járt itt. Lincoln itt
töltötte a nyarakat a polgárháború alatt, és itt vázolta fel az
Emancipációs nyilatkozatot. Most már a Veteránotthonhoz
tartozik, mely egy háborús veteránoknak otthont adó kis falu,
amit parkok és temetők vesznek körül.
Megkerülték az épületet a Hawaii Road felől, és leparkoltak
egy lapos tetős, századközépi vörös táglás ház előtt.
Alumíniumkeretes, négyszögletes ablakaival úgy nézett ki, mint
egy kormányzati épület, de úgy tűnt, hogy most lakóházként
használták.
 Egy meglehetősen nagy telken feküdt, a szomszéd épületektől
forgalmas, négysávos utak választották el.
A hírszerzésnek és a nemzetbiztonságnak rengeteg ilyen
rejtett menedéke volt szerte a városban. Az orosz
nagykövetséggel szembeni Glover parkban is volt egy közismert
megfigyelőpont, egy teljesen átlagos ház. Leszámítva az
ablakokban álló kamerákat és a bent tartózkodó FBI-
ügynököket.
Az ügynök felkísérte Petert a lépcsőn, és beütött egy számsort
az ajtózárba. Az ajtó felett apró, alig észrevehető fekete kamera
lógott.
Beléptek: a hely úgy nézett ki, mint egy olyan hétvégi ház,
amit nem nagyon látogattak a tulajdonosok: olcsó, katalógusból
kiválogatott bútorok, régi szőnyegek, áporodott, állott levegő.
Egy menedékház.
– Van szüksége valamire? – kérdezte az ügynök.
– Megvagyok. Elnézést, de hogy is hívják? – kérdezte Peter.
– Collins. Justin Collins. Mindene meglesz?
Peter benézett a konyhába.
– Jön majd valaki?
– Nekem azt mondták, igen.
– Jól van akkor. Köszönöm.
Collins felemelte a kulcsait, és az ajtó felé indult.
– Teszek egy kört a környéken. Körülnézek.
– Hogyne.
Collins bólintott, kilépett a házból, és becsukta az ajtót. Ahhoz
képest, hogy mennyire fáradt volt, Peter még leülni sem tudott.
Körbejárta a házat, és a behúzott sötétítőket kissé elhúzva
kilesett a földszinti ablakokon.
Fent három kis hálószoba volt, mindegyikben egy dupla ágy,
egy éjjeliszekrény és egy lámpa. Az egyetlen jele annak, hogy
valaha is bárki élt itt, pár papírkötéses könyv volt – Sidney
Sheldon, Michael Crichton és Ron Chernow.
Peter újra megnézte a telefonját. Még mindig nem kereste
Rose. Kinézett az utcára, de Collinst sem látta. Felhívta Rose-t,
de a telefon hiába írta ki, hogy tárcsázás, nem csengett ki.
Valami gond volt a térerővel.
Lement a földszintre, és elfordította a bejárati ajtó kilincsét.
De amikor megpróbálta kinyitni, az ajtó nem moccant. Az ajtót
belülről csak kulccsal lehetett kinyitni. Neki pedig nem volt
kulcsa.
A konyhába ment, és megpróbálta a hátsó ajtót.
Az sem mozdult.
Bezárták.
 57

Ez nem egy menedékház. Ez egy börtön. Peter visszament a

nappaliba. Ekkor elment a villany.
Most már értette: a kocsi azért hozta ide, és azért hagyta itt,
hogy ne lehessen a Fehér Házhoz kötni. Hogy észrevétlenül a
gyilkosok kezére játsszák. Kihallgatás vagy kínzás. Azon
töprengett, hogy vajon melyik vár rá.
Nem volt ideje ezen rágódni. Tennie kellett valamit. A
telefonja szerint nem volt térerő, a fénye pedig csak elárulná a
pozícióját és könnyű célponttá tenné. A támadói minden
bizonnyal meg akarják lepni, úgyhogy valószínűleg a hátsó
ajtóval próbálkoznak majd. A falat tapogatva a konyhába osont.
Megpróbált kinézni az ablakon, de odakint túlságosan sötét volt
ahhoz, hogy bármit is ki tudjon venni.
Halk hangot hallott, mint amikor fém dörzsölődik a fémhez. A
bejárati ajtó felől jött: elfordult a zár. A tűzhely és az ajtó
zsanéros része közé állt. Rátette a kezét a tűzhely hideg
fémfelületére: egy olcsó kis fehér doboz, olyasmi, mint ami a
lakásán is van.
Addig matatott a tűzhelyen, míg ki nem tapintotta az egyik
rostélyt. Felemelte. Nem emlékezett, hogy volt-e edény a
tűzhelyen. Most a legapróbb hangért is az életével fizetne.
A támadó beljebb lépett. Csupán az ajtó és úgy harminc centi
választotta el tőle. Peter kinyitotta a száját, hogy még a lélegzete
se adjon ki hangot, és felemelte a rostélyt. Kellemesen nehéz
volt.
Abban bízott, hogy a szeme alkalmazkodik annyira a
sötéthez, hogy ki tudja venni a támadó alakját, de vaksötét volt.
Úgyhogy csak fülelt. Érezte, ahogy a padlódeszkák megfeszültek
a talpa alatt, ahogy a támadó egyre közeledett.
Kikapcsolták a villanyt. A gyilkosok korábban is ezzel kezdték,
Campbellék házában is. A támadó pedig biztos lábbal mozgott.
Valószínűleg volt valami éjjellátó szerkezete. Amint belép az
ajtón, körbenéz a konyhában, és akkor Peternek annyi.
Az ajtó lassan eltávolodott a vállától. Peter felemelte a
rostélyt, majd úgy csapott le vele a sötétbe, mint egy fejszével.
Keresztülsuhant a levegőn, a semmin, majd végre eltalált
valamit. Később, mint amire számított, de erőteljes ütés volt.
A férfi felnyögött, lépett egy nagyot hátra, de nem esett el.
Peter kitapogatta az ajtót, és gyorsan megkerülte. Kiszaladt a
konyhából. Egy hangtompítós fegyver szólalt meg, és vörös fény
villant fel. A golyó a feje fölött süvített el, ő pedig teljes erejéből
kirohant a teraszra.
A fák között utcalámpák fénye szűrődött be, épp annyi, hogy
ki tudta venni a mögötte közeledő férfi sziluettjét. Ebben a
pillanatban egy zseblámpa fénye cikázott el fölötte, és egy
pillanatra elvakította: egy újabb alak.
 Peter gyorsan mozgott, és elég közel került hozzá ahhoz, hogy
előrevesse a vállát, és nekirontson. A szegycsontján találta el a
második támadót, és nekilökte a teraszkorlátnak. Szilánkok
repdestek, és meghajlott szögek vonyítottak. Peter hallotta, hogy
a támadó tüdejéből az összes levegő kiszökik. Menekülőre
akarta fogni, de ekkor a férfi jobb keze mellett megpillantott a
padlón valami fényeset: egy pisztoly.
Megragadta és hátracsavarta a kezet, miközben a támadó
felemelte a fegyvert, és megpróbálta Peter törzse felé irányítani.
Peter nem tudta rendesen megfogni a férfi csuklóját, de ha most
megpróbál jobban ráfogni, vagy a fegyverért nyúl, akkor a
támadó simán lelövi.
Halálos szorításban ölelkeztek. Peter várta, hogy mikor
dörren mögötte lövés, a konyhában lévő támadótól. Fogalma
sem volt, hogy eddig miért nem nyitott tüzet. Talán sokkal
jobban eltalálta azzal a rostéllyal, mint hitte.
Peter behajlította a térdét, majd teljes erejéből felrúgott vele.
A korlát egy nagy reccsenéssel végleg megadta magát, és
mindketten hátraestek. Mintha másodpercekig zuhantak volna,
mielőtt Peter félig a támadón landolt, aki a hátára esett.
Peter érezte, ahogy a férfi bordái elreccsennek a súlya alatt,
aztán egy halk pattanás, mint amikor kettétörünk egy száraz
faágat.
A férfi keze ernyedten lógott. Amikor Peter megnézte a
szemét, látta, hogy üresen felfelé és jobbra mered. Nem adott ki
hangot és nem mozdult, amikor pedig Peter letette mellé a
kezét, valami melegbe tenyerelt.
A férfi feje alatt fekete tócsa növekedett. Meghalt.
Nincs idő ezen agyalni. Mozdulj! Peter a fegyvert kereste, de
nem látta. Bizonyára akkor tűnt el, amikor átestek a korláton.
Kellett neki az a pisztoly. A másik fickót is el akarta kapni a
konyhában. A düh futótűzként terjedt az ereiben, de lépteket
hallott. Tudta, hogy közeledik a másik támadó. El kellett tűnnie
onnan.
Felpattant, és rohanni kezdett. Eléggé fel tudott ugrani ahhoz,
hogy csípőmagasságban érje a telek végében álló drótkerítés.
Fejjel előre átlendült, majd belekapaszkodott a kerítés másik
oldalába, elfordította a testét, és lábra érkezett.
Átfutott az utcán, végig a járdán. Mögötte fénycsóva villant a
ház kertjéből, és egyenesen felé tartott.
Reflektorok világították meg az utat. Egy busz közeledett. A
világító táblán az állt: „Utasokat nem szállít”. Pár pillanat múlva
el fog haladni közte, és a ház között. Volt rá esély, hogy ki tud
szaladni elé, de nem igazán hitt benne. És ha sikerülne is
megállítania a buszt, a támadói nem fognak visszariadni attól,
hogy vele együtt a sofőrt is megöljék.
A támadó zseblámpájának fénye megállapodott a rohanó
Peteren. Nyílt terepen volt, megvilágítva. Könnyű célpont.
Ebben a pillanatban aztán elhaladt mellette a busz, és eltakarta
a lámpa fényét. Egy pillanatra sötétbe került. Egy pillanatra
elveszítették szem elől.
Jobbra indult el, egy fekete kerítés felé, és átvetette magát
rajta. A tetején lévő kiálló drót végigvágta a bordáit.
Egy temetőn rohant keresztül. Látta, ahogyan a lámpa fénye
az utcát pásztázza, majd a fejfák és mauzóleumok felé fordul.
Egy kripta fémrácsos ablakához simult. Hűvös levegő áramlott
ki belőle. A fénycsóva továbbment.
A fejfák állapotából Peter tudta, hogy egy több száz éves
temetőben van. Ahogy az árnyékban maradva továbblopózott,
majdnem szívrohamot kapott. Egy női kéz nyúlt felé, mintha
csak irgalomért könyörögne. Arcát korrodált réz fehéres-zöldes
maszatja borította. Egy szobor.
Peter megpillantott egy alacsony sövényt, és arrafelé indult.
Mögötte egy kis tisztás állt, melynek egyik oldalán egy hosszú,
magas támlás kőpad állt. A legtöbb oldalról fedezékben lesz.
Fénypászmák cikáztak az ágak és a márványfejfák között.
Valamiféle kegyhelyen lehetett, melynek közepén egy másik
szobor állt – a temető tele volt ilyenekkel –, ami egy leplet viselő
nőt ábrázolt. Egykedvűen nézte Petert, jobb kezének ujjai az
arcára tapadtak.
A támadók most azt a részt fésülték át, ahol beugrott a
temetőbe. Aztán mintha feladták volna a keresést.
Peter várt még egy kicsit, égett a tüdeje, tenyere nedves volt
az izzadságtól. Nekidőlt egy kripta falának, és hátravetette a
fejét.
Az elnök is benne van. Sehol sem lesznek biztonságban Rose-
zal.
A tény súlya úgy húzta le, mint egy fuldoklót az átázott ruhái.
 Látta a kifejezéstelenül meredő szemeket. Hallotta a koponya
reccsenését. Megölt valakit. A felismerés mintha növekedésnek
indult volna benne. Gondolatból érzés lett, és zsibbadtság
árasztotta el a gerincét és a végtagjait.
Egy, talán két perc telhetett el. Az utca végében fény pislákolt.
Vannak még parkok és más rejtekhelyek ezen a furcsán csendes
környéken. Csak remélni tudta, hogy a támadói nyomát
vesztették. A lankákon át rohanni kezdett a temető másik oldala
felé.
 58

Dimitri belépett a menedékház hátsó kertjébe, és becsukta

maga mögött a kaput. Peter Sutherland meglépett. Legalábbis
egyelőre. Dimitri a holttest mellé guggolt, végignézte az
átszakított korlátot és a földbe szivárgó vártócsát.
A halott srác nem lehetett több huszonötnél. Tartalék volt.
Dolgoztak már együtt párszor, ő lépett be másodiknak az ajtón,
amikor rajtaütöttek Campbelléken. Dimitri csak annyit tudott
róla, hogy ejtőernyős, és van egy fia. Sosem szeretett embert
veszíteni, de ez a srác legalább harc közben esett el.
Már-már csodálattal nézte a bezúzott koponyát. Farr azt
mondta neki, hogy ez a Peter csak egy kiscserkész, könnyű lesz
elbánni vele, de most már nyilvánvalóvá vált, hogy csúnyán
alábecsülte. A hotelben is vele akadt össze. Emlékezett a
tekintetére a villódzó fényekben. Felismerte, hogy egy másik
gyilkossal van dolga.
Ez így sokkal érdekesebb lesz, mint hitte.
De nemsokára újra látja Petert. Dimitrinek volt egy jó
megérzése, hogy hova mehet: Rose-hoz. A lány valahol az U utca
környékén húzta meg magát. Hamarosan bemérik a mobilját, és
akkor a pontos cím is meglesz.
 Dimitri elővette titkosított telefonját, és felhívta Balakint.
– Több emberre van szükségem – mondta. –
Megfigyelőcsapatokra. Támadókra.
Az sem érdekelte, ha Washington minden zsoldos bűnözőjét
elő kell rángatnia, és el kell velük árasztania az utcákat. Rose és
Peter nem menekülhet.
 59

Peter átosont a sorházak közötti sikátorokon, majd kijutott a

Tizenhatodik utcára, ahol leintett egy taxit. Miután bemondta
neki a Florida Avenue-n lévő címet, a sofőr folytatta a
telefonbeszélgetését. Egy olyan nyelven beszélt és nevetett, amit
Peter nem értett.
Örült, hogy nem kell beszélgetnie, hogy egy kicsit ellazulhat
az ülésében.
A Tizenhatodik utcán haladtak az U utca felé. A ház felé, ahol
Rose-t hagyta. A Meridian Hill Park falai a bal oldalon
magasodtak. Ahogy a Florida felé közeledtek, Peter kéken és
vörösen villódzó fényeket vett észre az épületek falán.
– Állj! – mondta a sofőrnek.
A férfi nem figyelt oda rá, úgyhogy Peter előrehajolt, és
megragadta a vállát.
– Álljon meg itt!
A sofőr dühösen nézett rá. Peter odanyújtott neki egy húszast,
ami bőven fedezte az utat, és kiszállt. Ez itt DC, nem szokatlan
megkülönböztető jelzéseket látni alig egy sarokra egy
rendőrőrstől és a tűzoltóállomástól, de valami azt súgta
Peternek, hogy ahhoz a házhoz jöttek ki, amiben Rose bujkál.
Vajon már itt jártak a gyilkosok?
Peter tüdeje majd szétfeszítette a mellkasát.
A Hawaii Avenue-n ott egy holttest, tele az ujjlenyomataival.
Semmi kedve nem volt most rendőrök közelében lenni, de
tudnia kellett, hogy Rose jól van. Leszegett fejjel, az utca másik
oldalán közelítette meg a házat. Egyre erősebbé váltak a
villódzó fények. A ház ajtaja tárva-nyitva volt. A tulajdonosnő
két egyenruhás rendőrrel beszélgetett.
Nem látott mentőautót, de ez nem azt jelentette, hogy Rose
biztonságban volt. Úgy ment el a ház előtt, hogy egy pillanatra
sem lassított le. Ha Rose észrevette, hogy jönnek érte, ha azt
tette, amit Peter mondott neki, akkor elmenekült. A
rendőrautók hátsó ülésén nem ült senki. Annak sem volt
nyoma, hogy mentősök lettek volna a házban.
Ha a házat megtámadták volna, vagy valakit megöltek volna a
környéken, akkor nem csak két rendőr lenne itt, és nem
kedélyesen beszélgetnének a nővel az ajtóban. A rendőrség
Rose-t kereste. És eljutottak idáig. Ez azt jelentette, hogy valaki
lenyomozta a hitelkártyáját vagy a telefonját. Ez már komoly
keresésre utal. Megmondta Rose-nak, hogy ha bárki olyan
bukkan fel a lakásnál, akit nem ismer, akkor azonnal menjen a
rendőrségre. De most már tudja, hogy ott sem lenne
biztonságban.
A háztömb végéhez érve megfordult, és elindult visszafelé a
W utcán a Harmadik Körzet rendőrőrse felé. Ahogy átsétált egy
utcalámpa sápadt sárga fénye alatt, meglátta a kezén az egyik
támadó megszáradt vérét.
Egy járőrautó haladt el mellette. Peter zsebre dugta a kezét, és
az őrs felé indult, mely egy emeletes épület volt egy sötét kis
utcában, mögötte garázzsal. Két rendőr jött szembe vele. A nő
egy sporttáskát cipelt, a férfi pedig hanyagul a golyóálló
mellényébe akasztotta két hüvelykujját. Elhallgattak, ahogy
elhaladtak Peter mellett, aki nem emelte fel a fejét, és
egyenesen előre nézett.
Ha Rose az őrsön van, akkor még Farr előtt kell megtalálnia.
A sarokra érve egy kéz tapadt a vállára. Ösztönösen rámarkolt.
Amikor megfordult, az ijedt Rose nézett vele szembe.
Peter leengedte a kezét, és megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Jól van? – kérdezte.
– Igen – felelte Rose, majd halkabban folytatta. –
Elmenekültem, amikor megjelentek a rendőrök. Nem
gondoltam, hogy jó ötlet lenne az őrsre menni, de tudtam, hogy
maga is ide fog jönni.
Rose Peter véres kezére nézett.
– Mi történt?
– Nem az enyém. Menjünk.
Rose bólintott, és egészen közel maradt Peterhöz, ahogy
elindultak dél felé az U utcán. Utána nyugatnak fordultak, és
beleolvadtak a bárok és éttermek között andalgó esti tömegbe.
– Mennyi pénz van magánál? – kérdezte Peter.
– Huszonöt.
– Nálam nyolcvan. De szereznünk kell még.
 – Mi történt?
– Minket keresnek. Szerintem segít valaki Farrnak.
Rose egy pillanatra lenézett, szeme ide-oda cikázott a sokktól.
Most kezdte felfogni, hogy mi történik: a rendőrök elől
menekülnek. Szökevények.
Rose-t kemény fából faragták, a kétségbeesett arckifejezése
egy pillanattal később már el is tűnt.
– Van itt egy ATM – mondta, és az utca másik oldalára
mutatott.
Átszaladtak az úton, Peter pedig a gépbe dugta a
bankkártyáját. Pénzre van szükségük, mielőtt megpróbálnak
eltűnni. Lehet, hogy Farr figyeli a tranzakcióikat, de már
valószínűleg úgyis tudja, hogy a környéken vannak. Meg kell
kockáztatnia. Aztán eltűnnek innen.
„Kérem, próbálja újra”, írta ki a képernyő.
Peter megpróbálta egy másik kártyáját.
„Kérem, próbálja újra.”
– Tessék – mondta Rose, és átnyújtotta a saját kártyáját.
Peter bedugta a gépbe. Ugyanaz az üzenet.
Peter a biztonsági kamerára nézett, majd lefelé. Megfogta
Rose karját, és elhúzta őt. A Tizennegyedik utcán indultak el.
Peter letépte a telefonja hátlapját, és kivette belőle az akksit.
Amikor kinyújtotta a kezét, hogy elkérje Rose telefonját is, a
lány szeme elkerekedett.
Az ő telefonjának akksiját nem lehetett kivenni. Peter
továbbment, és egy kukát keresett. Megállt egy McDonald’s
előtt, és belenyúlt a szemétbe. Az üres üdítősdobozok és
vizespalackok között talált egy alufóliával becsomagolt
papírtányért. Levette a fóliát, és becsomagolta vele Rose
telefonját.
– Ez most komoly?
Peter bólintott, majd taxit keresve körbenézett. Rose
hátranézett a válla fölött. Hintázni kezdett a teste. Kezdett
eluralkodni rajta a pánik.
– Peter, ez… Mi folyik itt? – kérdezte.
Peter gyengéden megfogta a lány vállát, és egyenesen a
szemébe nézett.
– Rose. Ügyes volt a lakásnál. Minden rendben lesz.
– Jó. Jó. De most mihez kezdünk?
Minél gyorsabban minél messzebbre kell jutniuk utolsó
ismert tartózkodási helyüktől. Saját járműre is szükségük lesz. A
saját kocsijaikat már ismeri a rendőrség, de jelen pillanatban
nincs pénzük mást keríteni. Vissza kell menniük Peter
kocsijáért a parkolóba.
Megvárta, hogy arra menjen egy független taxis. Hamarosan
egy Toyota Avalon közeledett feléjük. A matricája szerint a
Selam Taxitársasághoz tartozott. Peter kilépett az útra, és
leintette. Beszálltak. Peter a legfapadosabb közlekedési eszközt
akarta használni.
– A Tizennyolcadik és a G sarka – mondta. Egy sarokra a
Fehér Háztól.
 60

Rose és Peter a taxiból a Foggy Bottom egyik garázsa előtt szállt

ki, ahol Peter a kocsiját hagyta. Keleten, a Fehér Ház mellett ott
magasodott az Eisenhower-épület. Túl közel voltak a
darázsfészekhez, de szükségük volt a kocsijára.
Szombat este nem sokan lesznek a környéken. Peter és Rose
bementek az őrbódé mellett, majd végig a betonfal mellett
húzódó keskeny járdán.
Három emelettel lejjebb meg is találta azt a sort, ahol
leparkolt. Kitette a kezét, hogy jelezze Rose-nak, álljon meg.
Általában metró val jött dolgozni, úgyhogy elvileg senki sem
sejthette, hogy itt a kocsija.
Felmorgott mögöttük egy autó hűtőventilátorja. Peter a hang
felé fordult, és felemelte a kezét.
– Mi az? – suttogta Rose.
– Semmi. – Peter most már minden árnyékban veszélyt látott.
– Előremegyek, hátha figyelik a kocsit. Két perc. Dudálással
jelzek, ha jöhet.
– Oké.
A lifteknél hagyta Rose-t, és a Fordjához sétált. Előtte egy
vastag oszlop állt. Peter megtorpant. Valami nem stimmelt. A
pakoló kocsik ablakait figyelte. Aztán meglátta az egyikben: egy
árnyék mozgott az oszlop mögött.
Nem ment oda a kocsijához. Jobbra indult, átölelte a falat, és
megkerülte az oszlopot.
Brian, a Nemzetbiztonsági Tanácsban dolgozó barátja állt ott.
Egyik kezében a telefonját tartotta, a másikban egy Lexus
kulcsát. Ahogy rávetült Peter árnyéka, úgy elkerekedett a
szeme, mint egy rémült őzikének. Talán öt napja lóghattak
együtt a Tonic bárban? Peter egy hónapnak érezte.
– Szevasz, Brian! – Peter nyugodtan beszélt, mintha csak a
nyugati szárny folyosóján futottak volna össze, de Brian egész
teste megfeszült.
– Peter.
– Bujkálsz valaki elől?
– Nem, én csak… – Úgy tűnt, hogy egy hihető kifogást keres, de
semmi sem jutott az eszébe.
– Mert ha igen – folytatta Peter –, akkor jobban kellene
figyelned a tükörképedre. – A kocsiablakra mutatott, amiben
észrevette Briant.
Brian kényszeredetten elmosolyodott.
– Az ilyesmit nem tanulja meg az ember egy asztal mögött
ücsörögve.
Brian elemzőkét dolgozott. Őt biztos nem küldték volna ki,
hogy figyelje Peter kocsiját. A sor végén megpillantotta Brian
Lexus SUV-ját. A hátsó ablakon egy Bethany Beach-matrica
díszelgett. Brian minden bizonnyal csak a kocsijához indult,
amikor észrevette Petert vagy a Fordját. Talán éppen jelenteni
akarta.
Ez azt jelentette, hogy valaki – talán éppen Farr – minden
munkatársát figyelmeztette, hogy Peter fenyegetést jelent. Most
már mindenki őt keresi.
Peter Brian telefonjára pillantott.
– Miért bujkáltál?
Brian egyre gyorsabban vette a levegőt, Peter pedig egy kicsit
közelebb húzódott hozzá. Tisztában volt a méreteivel, és
általában nagyon vigyázott rá, hogy ne keltsen félelmet
másokban. Most azonban teljesen kiegyenesedett, hátrahúzta a
vállát. Maga volt a kétméteres fenyegetés.
– Mit beszélnek rólam, Brian?
A másik nem válaszolt, Peter pedig még közelebb lépett, és
lenézett rá.
– Csak azt, hogy keresnek téged. Hogy nem megfelelően
kezeltél bizalmas információkat. Azt is mondják, hogy talán
közöd van ezekhez a gyilkosságokhoz.
– És…
– Ennyi. – Brian a falnak vetette a hátát. – Most mit fogsz
csinálni… – Elhalt a hangja, pedig nyilvánvaló volt, hogyan
akarja befejezni a mondatot: velem. Talán túlságosan
szánalmasnak érezte, azért nem mondta ki.
– Kit akartál hívni?
– Diane Farrt.
Meglepte Petert, hogy az ismerősei szemében milyen gyorsan
változott át kollégából bűnözővé, de tulajdonképpen sosem
bíztak benne igazán. Az apja története mindig árnyékot vetett
az övére. Most pedig a félelem alatt megpillantotta Brian arcán
az önelégültséget: lám, mégiscsak igazunk volt veled
kapcsolatban.
– Szeretném kölcsönkérni a telefonodat – mondta Peter. Időre
volt szüksége. Nem hagyhatta, hogy Brian felhívja Farrt.
Brian mintha megtalálta volna a gerincét, kiegyenesedet.
Peter hirtelen apró mozdulatot tett Brian felé, csak pár centit a
vállával, de ez is elég volt ahhoz, hogy a másiknak elillanjon
minden harci kedve. Ha már úgy gondolják, hogy gyilkos – és
ma este óta már igazuk is van –, akkor talán rá is játszhat erre
egy kicsit.
Peter egy pillanatra sem engedte el Brian tekintetét,
miközben lenyúlt, és kivette a kezéből a telefont. A
mélygarázsban nem volt térerő. Még nem telefonálhatott. Peter
a kocsija felé hátrált, és kinyitotta.
– Nem én voltam, Brian. Tudom, hogy nem hiszel nekem, de
akkor is ez az igazság.
Beszállt, kitolatott, majd megnyomta a dudát, és elindult a
liftek felé.
Nem állt meg, csak lassított, Rose pedig beugrott az
anyósülésre.
– Ez meg ki volt?
– Csak egy haver a melóból. – A gumik halkan sikoltottak,
ahogy felgyorsított a spirál alakú felhajtón. Amikor felértek,
odaadta a tárcáját Rose-nak. – Kivenne belőle tizenhárom
dolcsit?
A kapunál leadta a parkolókártyáját és a pontos összeget,
majd kihajtott az utcára.
– Peter, maga vérzik.
A bordái. Csak a kerítés karcolta fel. Kellett egy hely, ahol meg
tudnak állni. Ahol össze tudja szedni a gondolatait. Pihennie
kellett. Támadt egy ötlete.
 61

Peter a Tizenkilencedik utcán hajtott. Most először volt egy

perce kifújni magát, és úgy beszélni, hogy nem kellett attól
tartania, valaki kihallgatja.
– Mi a fene történt? – kérdezte Rose.
– Azt fogja hinni, hogy megőrültem.
– Mondja csak el.
– Az elnök rendszeresen kosarazik pár munkatársammal.
Néha én is beszállok.
Rose összehúzta a szemét.
– Maga beszélt Traversszel?
– Nem volt sok időm. Meg kellett próbálnom. Puhatolózni
kezdtem, hátha gyanút fog Farr-ral kapcsolatban. Meghallgatott.
Azt mondta, hogy biztos helyre vitet, és keres valakit, akivel
beszélhetek. Aki nincs Farr kezében. Egy ügynök, azt hiszem,
titkosszolgálatos, de nem biztos, egy házba vitt a Veteránotthon
közelében.
Megállt, hogy átengedjen egy csapat diákot a zebrán.
– Csapda volt. Rajtam ütöttek.
– Kik?
– Ugyanazok a gyilkosok. Éppen úgy elment az áram, mint a
hotelben.
– Azt akarja mondani, hogy az elnök is…
– Szinte biztos. Elvégre is Farr a kabinetfőnöke. Az elnök
meghosszabbított keze. Sejthettem volna. Egy ekkora volumenű
dolgot képtelen lett volna egyedül véghez vinni.
Peter továbbhajtott, és hamarosan megjelent a jobb
oldalukon a Lincoln-emlékmű. Rose a National Mallra mutatott.
– GIDEON – mondta. – Hagyhatnánk egy jelet, hogy találkozót
kérünk. Mint Krysanova jegyzeteiben. A körhinta arrafelé van.
– Azt se tudjuk, ki az, vagy hogy kinek dolgozik.
– Mindenki minket keres. Szükségünk lesz segítségre.
Peter besorolt a bal oldali sávba, és ráfordult a Constitutional
Avenue-ra.
– Ha ma este jelzünk, mikor találkozhatunk vele? – kérdezte
Rose.
Peter az órájára pillantott.
– Ha működik a dolog, akkor reggel hétkor a Rock Creek
Parkban.
Rose az elsuhanó fákat és turistákat nézte, ahogy elhaladtak a
Mall előtt dél felé a Tizennegyedik utcán.
– Itt – mondta Rose, Peter pedig befordult balra egy egyirányú
utcába. Jobbra megjelent a Smitshonian Castle vörös épülete.
– Az lesz az – mutatott Rose a régi körhinta cirkuszsátorszerű,
kék-sárga tetejére. Már bezárt éjszakára. – Lassítson le.
Egy sor parkoló autó előtt állt meg, első kerekével a járdán. A
zöld tűzcsap úgy tizenkét lépésre lehetett tőlük.
 – Emlékszik még, mi a jel?
– Függőlegesen át kell húzni az O betűt – felelte Rose, és a
keze máris a kilincsen volt.
– Addig őrködök.
Rose a kulcsaival a kezében kiszállt a kocsiból, és végigsétált a
füves részen.
Szinte le sem lassított, ahogy elhaladt a tűzcsap mellett, majd
kissé túlment rajta. Egy percig csodálta a Castle gótikus tornyait,
majd visszament a kocsihoz.
– Kész – mondta.
Ahogy kitolatott, Peter a tűzcsapra pillantott.
Egy ilyen karcolásra senki sem fog felfigyelni, hacsak nem
kifejezetten ezt keresik.
– Szép munka.
A Tizennegyedik utca hídja felé indult, elhaladtak a Tidal-
medence és a Jefferson-emlékmű mellett, majd követték a
George Washington Emlékpark Dél nevű kijáratot Alexandria
felé. Vezetés közben észrevette, hogy Rose a kezét figyeli.
– Honnan ez a sok vér, Peter?
Peter mereven figyelte az utat, és a szörnyű hangra gondolt,
ahogy a támadójának koponyája a földnek vágódott. Nem
válaszolt.
– Elérte azt a nőt, aki a vészhelyzeti vonalat hívta? – kérdezte
Peter. – Chent.
Rose hosszan nézte őt.
– Nem – felelte végül. – Mindent előástam róla, amit csak
tudtam. A Heller and Wolffnál dolgozik. Szellemi tulajdon, IT és
cégbiztonsági szakértő. Jelent ez bármit is magának?
– A Heller and Wolff egy nagy jogi cég. Sok állami munkájuk
van. – Aztán mindent elmondott Rose-nak arról, hogy Chen mit
mondott neki: hogy az oroszok az amerikai infrastruktúra iránt
érdeklődtek, és hogy a baleset nem baleset volt.
Közel jártak a válaszhoz, de csak nem tudott rájönni. Túl
fáradt volt, hogy összerakja a kirakós darabjait. De akkor is
Chen volt a legjobb esélyük.
Az egyik felüljáró mögött egy rendőrautót pillantottak meg.
Sebességmérés. Peter és Rose is hátradőltek, és meredten néztek
előre, miközben az autó egyre zsugorodott a visszapillantó
tükörben.
Rose nagyot nyelt.
– Utánunk jön?
– Nem – felelte Peter.
Rose lehajtotta a fejét.
– Mindenki minket akar elkapni.
– Ezt kell feltételeznünk. – Peter éveket dolgozott
megfigyelőként, bűnözőket követve. Most ő lett a célpont.
Remegni kezdett a keze, hogy leplezze, erősebben rámarkolt a
kormányra.
Ahogy közeledtek Alexandria felé, lefordult egy olyan utcába,
ami mintha az ötvenes évekből maradt volna itt: bungalók,
járda és szegély nélküli utak.
Előttük a ködben Peter megpillantotta, amit keresett: az egyik
ponyvával letakart autónak kilátszottak a dísztárcsái. A házban
nem égett villany. Peter leparkolt, és kinyitotta a kesztyűtartót.
Krysanova pisztolya ott pihent a forgalmin. Peter mögé nyúlt, és
kihalászta a multifunkciós szerszámkészletét.
Azért választotta pont ezt a környéket, mert itt a hátsó
utcákban csupa öreg ház áll, bennük pedig öreg lakók laknak.
Vasárnapi sofőrök.
Néha olyanok is parkolnak ide, akik aztán metróval mennek
tovább a Reagen Nemzetközi Repülőtérre. Így ússzák meg a
horribilis reptéri parkolási díjat. Jó hely arra, hogy az ember
rendszámtáblákat vegyen kölcsön pár napra.
– Most kocsit fog lopni?
– Nem vagyok tolvaj – mondta, maga is meglepődve hangja
élén. Aztán a kezében lévő szerszámra pillantott. Ismerős volt
neki a helyzet még azokból az időkből, amikor tolvajokat
üldözött. Kocsi vagy rendszámtába. Mindkettő lopásnak számít.
Ebben a pillanatban már nem is tudta, hogy kicsoda ő
valójában, vagy hogy mire képes.
– Csak a rendszámtáblákat – mondta.
Kiszállt a kocsiból, és a másik autó elejéhez sétált. Felemelte a
ponyvát, és kicsavarta a két csillagcsavart, ami a helyén tartotta
a rendszámtáblát. Rose is kiszállt, és pár pillanattal később
megjelent kezében a hátsó rendszámtáblával. Biztosan az egyik
kulcsával csavarta ki a csavarokat.
Aztán kicserélték a két kocsi rendszámtábláját.
– De így rögtön tudják majd, hogy milyen rendszámot
keressenek, ha a tulaj bejelenti, hogy ellopták a
rendszámtábláját.
– Igen. De akkor is időt nyerünk. Dolgoztam korábban ilyen
ügyeken. A tulajdonosok legtöbbször csak akkor vesznek észre
ilyesmit, ha lejár a műszakijuk, vagy megbüntetik őket. Miért,
maga milyen gyakran ellenőrzi a saját rendszámtábláit?
Beindította a kocsit, és dél felé indultak el Alexandrián át.
– Biztos jól van? – Rose az ingét bámulta, melynek oldalát
vörösre festette a vére.
– Semmi bajom – felelte Peter. – Csak karcolások.
– Van bárki, akihez mehetünk? Bárki, akiben megbízhatunk?
– Bizonyíték nélkül nem. Meg kell találnunk Chent.
Amennyire tudjuk, ő az utolsó tanú. Hamarabb kell
megtalálnunk, mint ők.
Hamarosan két sárgán világító ív tűnt fel előttük a ködben.
Peter lehajtott az autópályáról, és beállt a parkolóba.
– Itt? – kérdezte Rose.
– Általában van telefonfülke, és ingyenes a wifi. – Csak az
autós büfé volt nyitva. Odabent minden szék fejjel lefelé állt az
asztalokon.
Peter kivette a telefonjából a SIM-kártyát, visszatette a
helyére az akksit, és bekapcsolta a készüléket. Így
tulajdonképpen egy wifire csatlakoztatott tabletet kapott, amit
sokkal nehezebb lenyomozni. Hívásokat nem tud bonyolítani,
de egy applikációval le tudja hallgatni az üzenetrögzítőjét.
Miután a telefon bekapcsolt, le is ellenőrizte, de nem voltak új
üzenetei.
Felemelte a kocsijának könyöklőjét, és kivett alóla egy marék
aprót. Rose-zal a fizetős telefonhoz mentek. Aztán odaadta
Rose-nak a telefonját, és megkérte, hogy nézze át a híroldalakat,
írnak-e egy támadásról a Hawaii Avenue-n, vagy hogy nem
adtak-e ki körözést ellenük. Aztán felemelte a telefont. Azt a
számot tárcsázta, amiről Katie Chen hívta.
Ötször csengett ki, mielőtt egy halk hang beleszólt.
– Halló! – Egy férfi hangja volt. Hivatalos, elfoglalt és egy
kicsit ideges. A háttérben Peter szirénák és rádió recsegését
hallotta. Rendőrök egy helyszínen. A telefonfülke hideg
oldalának támaszkodott, hogy megőrizze egyensúlyát.
– Igen. Katie Chent keresem.
– Ki beszél?
Tudni akarják, ki hívta. És olyan kérdésekre is választ várnak
majd, amikre nem tud felelni. Volt egy sejtése, hogy mi történt
Chennel, de ha csak az aggódó barátot játssza el, akkor nem
fognak neki semmit sem mondani.
– Cruz rendőrtiszt vagyok az Arlington megyei rendőrőrsről –
mondta Peter. – Elfogatóparancsunk van Ms. Chen ellen, mivel
nem jelent meg.
– A maga helyében már nem is várnám. Mi volt a vád?
– Gyorshajtás. – Nem akarta akadályozni a nyomozást, de ez
volt az egyetlen módja annak, hogy megkapja, amit akar.
– Halott – mondta a nyomozó.
Peter igyekezett érzelemmentes hangon folytatni.
 – Mióta?
– Úgy egy órája. Rablás. Volt ellene más parancs?
– Nem.
A nyomozó Swinson néven mutatkozott be, majd meghagyta
Peternek, hogy hívja fel, ha megtud bármit is.
Peter letette a telefont. Rose várakozóan nézett rá.
– Megölték – mondta érzelemmentesen. A földre szegezte a
tekintetét, és a beton repedéseiből kinőtt gazokat nézte.
– Hogy mi?
– A rendőrséggel beszéltem. Náluk van a telefonja.
Szűkül a kör. Lassan mindenkivel végeznek. Ő és Rose az
utolsók.
– Hogy halt meg?
– Rablás. A nyomozó legalábbis ezt mondta. De meggyilkolták.
Rose a parkoló felé nézett. Szaggatottan vette a levegőt, és
zavarodottan pislogott.
– Mihez kezdünk most, Peter? Hova mehetnénk?
A kihalt parkolóban állva, a zsírszagú levegőt lélegezve Peter
is ugyanezt a kétségbeesést érezte. És még valamit. Haragot. El
akarta kapni ezeket az embereket. Úgy érezte, hogy ha nem
tehet valamit, felrobban. Legalább egy ablakot betörhetne, vagy
szétverhetné ezt a telefont. A bütykébe vájta a körmét, és
kiélvezte a fájdalmat. Tisztán kell gondolkoznia.
Megérintette Rose karját, hogy megnyugtassa. Tudta, hova
mehetnek.
Mielőtt még megszólalhatott volna, rezegni kezdett a kezében
a telefonja.
Rose a képernyőre pillantott.
– Azt írja, hogy új hangpostaüzenete érkezett – mondta. –
Valami Leah.
Átadta Peternek a telefont, aki lejátszotta az üzenetet.
– Peter, én vagyok. – Az exmenyasszonya. Peter lehunyta a
szemét. Istenem, de jó volt hallani a hangját. – Tudom, hogy egy
ideje nem beszéltünk, de megtennéd, hogy visszahívsz?
Aggódom érted.
Peter leengedte a telefont.
– Ki volt az? – kérdezte Rose.
– Egy barát. – Újra felemelte a fizetős telefont. De honnan tud
Leah a történtekről? Valaki talán megfenyegette? Hiszen New
Yorkban van. Hogyan juthattak el hozzá ilyen gyorsan?
Leah a harmadik csörgésre vette fel. Aggodalom sugárzott a
hangjából.
– Halló?
– Én vagyok. Jól vagy?
– Igen. Hála az égnek. Mi van veled? Bajba kerültél?
– Jól vagyok, az egész egy félreértés. Beszéltél valakivel?
– Valaki felhívott az irodádból, azt kérdezte, találkoztam-e
veled, vagy hallottam-e felőled.
– Kicsoda?
– Nem tudom. Azt mondta, hogy a Fehér Házból.
– Mit mondtál neki?
– Hogy nem. Hol vagy, Peter? Szükséged van segítségre?
 Pénzre van szüksége. Egy helyre, ahol megaludhatnak. Egy
másik kocsira. Hol vagy, Peter? Szükséged van segítségre?
– Kivel beszéltél, Leah? Emlékszel a nevére?
– Hadd segítsek. Hol vagy?
– New Yorkban vagy?
– Igen, de attól még segíteni akarok.
Már másodjára kérdezi, hogy hol van. Miért akarja ennyire
tudni? Hiszen olyan messze van.
– Peter, kérlek…
Letette a telefont, de előtte egypár pillanatig a földre szegezte
a tekintetét. Leah segíteni akart nekik, hogy megtalálják őket.
Öt évet voltak együtt. Eszébe jutott az a felhős nap, amikor a
naplementét nézték Big Surben. Amikor elkapta őket egy zuhé,
ahogy jöttek lefelé a hegyről. Leah nevetett, és egyáltalán nem
zavarta az eső. Akkor húzta fel az ujjára a gyűrűt.
Most pedig meg van győződve róla, hogy áruló.
Rose közelebb lépett hozzá.
– Jól van?
– Igen – felelte Peter. Leejtette a kezét, és kiűzte a fejéből az
emléket. Az érzelgősség nem húzza ki a bajból.
– Ki volt az?
– Senki. Mennünk kell.
 62

Washington egészen aprónak tűnt a távolban, amikor a Wilson

hídon átlépték a Potomacot, és beléptek Marylandbe.
– Figyelik a lakásodat is? – kérdezte Rose.
– Gondolom igen. – Az utolsó nyárra gondolt, amit az apjával
töltött: arra a napra, amikor ügynökök jelentek meg a házuknál,
egy parancsot lobogtattak, ők pedig végig az asztalnál ültek az
anyjával, míg az FBI átkutatta a házat.
– Az exemmel beszéltem.
– Barátnő?
– Menyasszony. Hosszú történet. Úgy hívott, mintha valaki
megkereste volna, hogy hívjon fel engem, és segítsen kézre
keríteni. Ezek mindenre gondolnak. Nálad van minden, ami
kell? Gyógyszerek, ilyesmi? Most meg kell húznunk magunkat.
– Minden cuccom a hotelben van, de megleszek.
Peter újra meglepődött, hogy a lány milyen könnyedén veszi,
hogy épp menekülnek. Hogy mennyire jól alkalmazkodik. Rose
újra a kezére pillantott. A vér úgy száradt a körmei köré, mintha
rozsda lett volna.
– Megöltem egy férfit – mondta Peter. – Nem akartam. Le
akart lőni, úgyhogy nekimentem, ő meg beütötte a fejét.
 Rose nagyot nyelt, és egy pillanatig mereven nézett előre.
– Jól vagy?
A menekülés és a szökés izgalma kezdett alábbhagyni. Peter
szinte újra embernek érezte magát.
– Jól – felelte, és úgy sóhajtott fel, mintha maga sem hinné ezt
el. – Nem érzek semmit.
– A sokk miatt.
– Lehet.
Tudta, hogy nem erről van szó. Veszélyben volt, így azt tette,
amit tennie kellett. Sosem ölt még meg senkit. Még csak nem is
igazán bántott. Edzések után, amikor páran belekötöttek, akkor
is csak lefogta a többieket, esetleg birkózott velük, vagy
egyszerűen csak elsétált ahelyett, hogy igazi verekedésbe
bonyolódott volna. Annyival nagyobb volt náluk, hogy nem
azért aggódott, hogy győz-e; azért, nehogy kárt tegyen a
többiekben.
De a háznál minden olyan hirtelen történt. És a hotelben is
olyan könnyedén és természetesen cselekedett. Ebben nagyon
jó. Túlélés. Talán ölés. Vannak olyan részei, melyeket mindig
kordában tart, és mindig a szabályok mögé szorít. Attól félt,
hogy most vajon mit talál az átlépett határokon túl.
Fogalma sem volt, hogy ki ez a GIDEON, de ha egy olyan
veterán is rettegett tőle, mint Emily Krysanova, akkor tényleg
félelmetes lehet. Peter mindig az egyenes utat kereste, és
gyűlölte, ha ilyen alakokkal kellett együttműködnie.
De most nem volt más választása.
 Az orosz elnök alig huszonnégy óra múlva megérkezik. A
határidő holnap lejár. Kifutnak az időből.
Ha működik a GIDEON-nak hagyott jel, akkor még nyolc óra
van hátra a találkozóig a parkban. Addig is meg kell húzniuk
magukat valahol. Elmehetnének a Joustra, a keresztapja
hajójára. Semmi sem köti hozzá. Éjszakára biztonságos lenne. A
Potomac mentén Fort Washington felé fordult. Hamarosan
megpillantotta a távolban egy szupermarket világító logóját.
Fogkrémet, fogkefét, két előrecsomagolt szendvicset, instant
kávét és banánt vett. A leveskonzerveknél találta meg Rose-t. A
lány levett kettőt a polcról.
– Remek – mondta Peter. – A hajón van tűzhely.
Peter levett a polcról egy eldobható mobilt. Aztán a
bevásárlókocsijukra nézett, fejben összeadta az árukat, és
kiszámolta mennyi pénzük marad. A taxik elég drágák voltak.
Ha elfogy a pénzük, végük. Amikor Rose nem nézett oda,
visszatette a polcra a leveskonzervét, a pénztárhoz ment, és
fizetett.
Negyedórával később már a kikötőben voltak. Most, hogy
közeledett a tél, a kikötő nem volt több pár dokknál, egy üres
parkolónál, egy bárnál és egy rákosozónál. Peter még soha nem
látott itt őrt. Minden dokk végében régi kulcsosdobozok álltak,
láncaik vastagon berozsdásodtak. Még ha valaki erre is járna,
könnyen kimagyarázhatnák, hogy mit keresnek itt.
Miután Rose kiszállt a kocsiból, Peter kivette a pisztolyt a
kesztyűtartóból, és a kezébe csúsztatta a tárat. Tizenegy tölténye
maradt.
Visszatette a tárat, csőre töltötte a fegyvert, az övébe
csúsztatta, és ráhajtotta a pólóját.
Elvezette Rose-t a dokkhoz, és a kötéllel közelebb húzta a
Joustot. Alacsonyan állt a víz. Rose lelépett a korlátra, majd a
hajóra ugrott. Peter leadta neki a szupermarketes szatyrot, és ő
is a fedélzetre lépett.
A kabinba vezető ajtót számzár védte. Beütötte a számokat. A
zár nehezen fordult el, de amikor benyomta, egy kattanással
kinyílt. Tízéves kora óta ugyanaz a kombináció.
Kiemelte a falemezt, ami eltakarta a lejáratot. Automatikus
mozdulat volt, mely visszarepítette gyerekkorának nyári
délutánjaira.
Peter manapság már nem igen gondolt ezekre a dolgokra; az
örömteli emlékeket sötét gondolatok nyomták el: vajon mire
gondolt az apja, amikor a kibámult a folyóra?
Tengervíz és penész enyhe illatát sodorta a szellő.
– Tengeri élet – mondta Peter, és lemászott a kabinba.
– Megteszi – felelte Rose.
Rose követte Petert, aki bekapcsolta az akkumulátorokat és a
lámpákat, melyek fluoreszkáló zümmögéssel keltek életre. Peter
leült, és hátrahajtotta a fejét. Ötven órája most először volt
képes ellazulni. Lehunyta a szemét. A furnérlemezre terített
háromcentis szivacs most olyan volt, mintha a Four Seasons
egyik luxuslakosztályának ágya lenne.
Kimerült volt. Sercegést hallott, majd kénes illat csapta meg
az orrát. Rose egy gyufával az ujjai között állt a tűzhely előtt.
– Lent van a pumpa – mondta Peter. – Spiritusztűzhely.
– Lakókocsiztam párszor. Pihenj csak.
Paradicsomszósz illata töltötte meg a kabint, és Peter most
először érezni kezdte a nap során összeszedett sérüléseit.
Sajogtak a bordái. Ahogy felhúzta a pólóját, belenyilallt a
fájdalom. Összeszorította a fogát, és visszaengedte a pólót.
Rose pár perc múlva két tényér paradicsomlevessel – elfelezte
a konzervet – és két szendviccsel tért vissza.
– Edd csak meg az egész levest – mondta Peter a tálakra
nézve, majd az asztal melletti padhoz ült. – Én megvagyok.
– Enned kell.
Rose beleharapott a szendvicsbe, Peter pedig megkóstolta a
levest. Pépes, sós semmilyenség némi marhaízzel.
– Szent egek, ez rohadt jó.
– Ugye? – mosolyodott el Rose. – Én ilyeneken nőttem fel.
Peter kinyitotta a szendvicsét, és leharapta a sarkát.
Csirkesalátás volt. Ez is pépes volt, de azért örült neki.
Peter hátradőlt.
– Hogy bírod?
Rose elgondolkodott egy pillanatra.
– Csak sodródom. Minden a feje tetejére állt azóta az éjszaka
óta a nagynéném és nagybátyám házában. Gondolom
hozzászoktam. A gyerekkorom… sokszor elég nehéz volt.
Anyámmal mi is épp eleget menekültünk… – Mocorogni kezdett,
mint aki nem akar ilyesmiről beszélni. – Sok mindent túléltem
már. Ezt is túl fogom.
Peter bólintott, hagyta, hogy könnyed csend telepedjen rájuk.
– Tudom, hogy túl fogod – mondta aztán.
Miután az utolsó falatot is kikanalazta a tányérjából, Peter a
mosogatóhoz vitte a tányérokat.
– Jézusom, Peter.
Peter odafordult.
– Mi az?
– Te vérzel.
Peter lassan bólintott, mintha csak azt nyugtázta volna, hogy
le kell vinni a kutyát sétálni, de nem igazán van kedve hozzá.
Rose levette a navigációs felszerelések fölött lévő
elsősegélydobozt, majd a csapnál megnedvesített egy nagy
marék papírtörlőt.
– Gyere csak! – mondta, majd leült a hosszú padra, és az ölébe
tette az elsősegélydobozt. Peter mellé ült. A vágás magasan
húzódott, és a bordái felét elérte.
– Vedd azt le! – mondta Rose a pólójára pillantva.
– Szóval végig ez volt a terved?
– Mi?
– Hogy levarázsold rólam a ruháim.
Rose felnevetett.
– Legközelebb akkor próbálj flörtölni velem, ha nem vagy
csupa vér.
Peter kihúzta az övéből a pisztolyt, és az asztalra tette. Aztán
lassan lehúzta a pólóját. Felszisszent az éles fájdalomtól. Az
oldalán egy fekete zúzódás éktelenkedett, a közepén egy
ötcentis vágás piroslott. Nem volt túl mély, viszont elég csúnya.
Rose letörölgette az alvadt vért, majd egy szó nélkül a támadó
vérét is. Ennél a résznél kerülte Peter tekintetét.
Rose Neosporinnal kenegette be a sebet, majd egy széles
kötszerrel takarta el.
Peter nézte, ahogy dolgozik, és amikor végzett, Rose felemelte
a fejét. Peter testileg ramatyul volt, a félelem pedig úgy nyomta
el, mint a washingtoni párás hőség, de mégis azon kapta magát,
hogy a lányra mosolyog.
Rose visszamosolygott, majd a párnára dőlt. Lassan
lecsukódott a szeme. Mintha egyszerűen kiszállt volna a
testéből az élet. Fuvallat tört be a nyitott lejárón, amitől
Peternek felállt a szőr a karján. Rose karba tette a kezét.
Reszketett.
– Tessék. – Peter levett egy plédet a fölötte lévő polcról, és a
lányra terítette.
Felült, és a hoteles támadás óta most először végre képes volt
félretenni a sok gondolkodást és számolgatást, hogy mi legyen a
következő lépés, és hogyan maradjanak életben.
Kiürült szervezetéből az adrenalin. Már csak a tények
maradtak: minden és mindenki elárulta, akikben megbízott.
Még az egyetlen dolog is, amiben valaha hitt. Magukra
maradtak. Nem volt pénzük, és fáztak.
– Biztonságban vagyunk itt?
Az igazság az volt, hogy sehol sem voltak biztonságban.
 – Csak pár óra kell, hogy aludjunk egy keveset.
– De mihez fogunk kezdeni? Ezek mindenkit megöltek.
– GIDEON. – Egy kémmel kell közösködniük. Azt kell tenniük,
amit Peter egész életében igyekezett elkerülni. – Beszélünk
ezzel a GIDEON-nal.
Rose alig láthatóan csóválni kezdte a fejét, és elkomorodott.
Nem tudhatják, hogy bízhatnak-e GIDEON-ban. De már csak ő
maradt.
– Próbálj meg aludni – mondta Peter, és a kabin eleje felé
nézett.
– Egyedül nem.
Peter megfogta Rose kezét.
A hajó elejében, az alacsony mennyezet alatt volt egy
párnákkal körberakott matrac. Peter felsegítette Rose-t. A
keskeny polcokon kötött takarók sorakoztak, a szülei ilyenekbe
csavarták Petert, amikor az öbölben töltötték az éjszakát. Peter
félrelökött egy mentőmellényt, és levett két takarót.
– Mindjárt jövök. Csak bezárok.
Rose bólintott, és fellökte magát a matracra. Peter gyorsan
elmosogatta a tányérokat, becsukta a lejárót, és belülről be is
lakatolta. Aztán visszament, a matrac melletti polcra tette a
pisztolyt, és ő is felmászott. Rose már feküdt.
Peter az ép oldalára feküdt mellé, Rose pedig odabújt hozzá, a
mellkasára tette a fejét, és átölelte a csípőjét.
– Ugye nem lesz semmi baj?
Megígérte neki, hogy nem fog hazudni.
 – Nem hagyom, hogy bárki bántson.
Rose egy darabig nem mondott semmit. Peter érezte, hogy a
csendes sírástól megrázkódik a lány mellkasa. Szorosan
magához ölelte, Rose pedig megfogta a vállát, magához húzta az
arcát, és kétségbeesetten megcsókolta.
Peter érezte, hogy a lány hideg könnyei ráfolynak az arcára,
pedig már nem is sírt. Egyikük sem utalt szexre, Peter csak
élvezte a lány közelségét. Közelséget, melyet még soha nem
érzett. Mintha évtizedek óta ismerték volna egymást, és az évek
alatt megszerették volna a másikat.
Peter átölelte a lányt, aki a vállára hajtotta a fejét. Simogatni
kezdte a haját.
Sokáig feküdtek így. Rose lélegzete egyre lassult. Elaludt.
Bármennyire is fáradt volt, Peter képtelen volt aludni. Órákon
át hallgatta Rose levegővételét és a hajó halk recsegését, ahogy a
hullámokon ringatózott.
Tudta, hogy közeleg a fenyegetés, és várta a hajnalt.
 63

A hajnal halvány fénnyel köszönt be a kabin tetején.

– Rose – suttogta Peter.
A lány úgy válaszolt, mint aki ébren van már egy ideje.
– Igen?
– Ideje indulni.
Rose újra megcsókolta, majd megérintette az arcát. Melegség
áradt a szeméből.
– Jó ember vagy, Peter.
Ő már nem volt ebben olyan biztos. Rose szájából ez komoly
dicséretnek hangzott, mintha nem lenne biztos abban, hogy
még léteznek ilyen emberek.
Peter bekapcsolta a vízforralót, és résnyire kinyitotta a
feljárót. Rose a navigációs berendezések fölötti képeket
nézegette. Közelebb hajolt egy képhez. Peter volt rajta, úgy
tízéves lehetett. Az apjával és a keresztapjával horgásztak.
Az instant kávé keserű volt, de a koffein és a napfény miatt
százszor jobban érezte magát, mint az éjjel.
Kimásztak a kabinból, és leültek a tetejére. A bögre melegsége
átjárta a kezét.
Az ezüstös folyó felett ködfellegek úsztak feléjük.
 – Miért csinálod ezt, Peter?
Félrebillentette a fejét.
– Mit?
– Miért bízol bennem? Miért nem mondtad el a főnökeidnek,
hol vagyok? Ez volt a feladatod. Ellenszegültél nekik.
– Mert igazad volt.
– Még mindig nem értem, hogy miért. – Peter a hajónak
csapódó hullámokat nézte. – Utánad olvastam, míg az Airbnb-
ben voltam – mondta Rose. Ott voltál a metrón a tavalyi
balesetkor.
– A Post cikkét olvastad?
– A 2561-es járat mentése.
– Az a cikk… – Peter a fejét csóválta. – Nem sok betűt
vesztegettek azokra, akik az után haltak meg, hogy kijöttem.
– Minden tőled telhetőt megtettél.
– És ez sem volt elég.
– Az apádról is olvastam.
Peter nagy levegőt vett. Mindig ez a legrosszabb pillanat.
Mikor mondja el az ember valakinek, hogy ki is valójában? És
hogy beszélgessenek, miután rájöttek az igazságra?
– Tényleg igaz? Kém volt?
Peter Rose-ra nézett. Bizalmatlanságot keresett a szemében.
Néha még Leah tekintetében is azt látott. Rose szemében
azonban nyoma sem volt ennek.
Peter újra látta őket maga előtt: a nagykövetség informátorait,
akik az amerikai hírszerző ügynökségeknek dolgoztak, és
akinek személyazonossága az apja botránya után került az
oroszok kezébe.
A legtöbbjüket titokban végezték ki, de volt egy pár – egy férfi
és egy nő –, akiket az utcán intéztek el, miután visszatértek
Oroszországba. Talán példát akartak statuálni velük.
A Kreml emberei a saját lakásuk előtt végezték ki őket. A
gyerekeik találtak rájuk a lépcsőn. Még a kezükben volt a
kulcsuk. A vásárolt élelmiszerek szanaszét hevertek a hóban.
Peter éppen másnap konfirmált. Az apja ott állt vele az
oltárnál, és megesküdött Istenre, hogy hithű életet fog élni.
A botrány közepén.
– Nem tudom – mondta Peter. – Meghalt, mielőtt még
bárkinek is elmondhatta volna az igazságot. Mielőtt bármit is
rábizonyíthattak volna.
Nehéz nyár volt. Újságírók táboroztak a házuk előtt. Ha az
anyja elhúzta a függönyt, hogy beengedjen egy kis napfényt,
rögtön kamerákat dugtak az ablakokhoz. Peter olvasta a
híreket, és tudott a szóbeszédről. Képtelen volt egy helyiségben
maradni az apjával, képtelen volt beszélni vele, és képtelen volt
egy asztalhoz ülni vele.
– Felhívott azon az estén, amikor meghalt – mondta Peter. –
Szerintem azt akarta, hogy segítsek neki.
Peter végighúzta a körmét az ujjai oldalán. Aztán észrevette
magát, és leállt. Visszaszorította az emlékeket. Egyiket sem
akarta újra átélni.
Rose is észrevette, amit a kezével csinált, de elkapta a
tekintetét.
– Mit mondott?
– Nem voltam otthon. Feszült volt otthon a hangulat. Anyám a
nővérénél volt. Én gyakran kiszöktem, és elmentem kosarazni.
Hárompontosok, megindulások, ilyesmi. Órákat töltöttem a
házunk mögötti erdős rész melletti játszótéren. Amikor
hazamentem, apám nem volt otthon. Egy hangpostaüzenet volt
a vezetékes telefonon. Nagyon furcsa volt. Apám a saját
házunkat hívta, és üzenetet hagyott nekem. Szaggatott volt a
hangja. Azt mondta, büszke rám, és hogy szeret. – Peter a vizet
bámulta. – Ennyi.
– Ekkor hallottál utoljára felőle?
– Igen. Kétszer is meghallgattam. Aztán hazajött anyám, és azt
mondta, hogy meghalt. – Peter csóválni kezdte a fejét. –
Autóbaleset. Ivott. Soha senki nem jött rá, hogy szándékos volt-
e.
Közel ültek egymáshoz, Rose Peter combjára tette a kezét. A
világ legtermészetesebb dolgának tűnt a mozdulat.
– Szerinted mondani akart valamit?
– Talán mindent be akart vallani. Vagy tagadni. Vagy csak
segítséget keresett. Próbáltam nem kimutatni, de szerintem
érezte, hogy a vádak és a gyanakvás belém is befészkelték
magukat. Hogy nem bíztam meg benne.
– Peter.
Peter lassan bólintott. Tudta, mi következik.
– Peter, nem veheted magadra azokat a dolgokat, amik vele
történtek.
– Tudom. Már próbáltam. Éveken át.
– Szóval amikor felhívtalak és segítséget kértem…
– Pontosan. – Mély levegőt vett. Képtelen volt átadni a hívást.
Képtelen volt figyelmen kívül hagyni, bármibe is került volna.
Nem tudta pontosan, hogy mi hajtotta: apja hívása, a sikolyok
a metróalagútból, vagy az apja botránya után kioltott életek.
Egész életében úgy volt vele, hogy ha betartja a szabályokat,
akkor nem lesz semmi baj. Hogy akkor helyrehozhatja apja
vétkeit. Hogy az őszinteség megmenti. Az igazság. De pont az
igazság hozta ilyen helyzetbe: vadásznak rá, és az egész világ
szemében azzá vált, mint az apja: áruló.
Peter felhajtotta a kávéját. Most már csak az számít, hogy
valahogy éljék ezt túl.
– A menekülés – mondta. – Mintha meg sem kottyanna neked.
Rose hátradőlt, és elgondolkozott.
– Gyerekkoromban folyton a főbérlő elől menekültünk. Vagy
anyám egyik pasija elől. Vagy valaki elől, akit lehúzott pénzzel.
Még Henry és Paulette temetésére sem jött el. Kitalált valami
hülye kifogást az útleveléről.
– Hol van?
– Azt hiszem, Belize-ben. Valami fickóval egy hajón. –
Felnevetett. – Remélem, ennél szebb. Még azt sem tudom, hogy
egyáltalán visszajöhet-e az Államokba. Hallottam, ahogy
egyszer a telefonban adótartozásokról meg végzésekről beszélt.
Gondolom, egy ilyen gyerekkor után megtanulhattam volna a
magam leckéjét. Becsületesnek kell lenni. De nem így történt.
Felejtsd el a szabályokat. Felejtsd el az igazságot. Tedd, amit
tenned kell a túlélésért.
A szavak sokáig lógtak a fejük felett. Peter éppen azt tette a
múlt éjjel, amit kellett. Megölt egy embert. Arra számított, hogy
a gondolat ma reggel úgy fog rátörni, mint valami csúnya
másnaposság. Nem így lett.
Annyi éven át volt óvatos, mindent jól csinált, és minden
szabályt betartott. Részben tudta, hogy miért: félt, hogy mi lesz,
ha letér a helyes útról, ha kiderül, hogy ő is pont olyan, mint az
apja, egy amerikai arcba csomagolt kegyetlen, sötét és halálos
szörnyeteg. Most ajándékként gondolt erre az örökségre.
Szüksége volt rá a túléléshez.
– Megpróbálom – mondta Peter.
– Elmenekülhetünk.
Peter a fejét rázta.
– Nem. Annyira félnek attól, hogy kiderült az igazság, hogy
még ölni is képesek miatta. Szóval kiderítjük ezt az igazságot, és
a képükbe nyomjuk.
– Be fog válni? – kérdezte Rose. – Nem fognak lecsukni? Vagy
mindent ránk kenni? Vagy megölni?
– De, meg fogják próbálni. Az egyetlen esélyünk a minél
nagyobb nyilvánosság. De neked el kell tűnnöd, Rose. Ha velem
maradsz, bűnrészességgel fognak vádolni. Azt kell mondanod,
hogy kényszerítettelek, és hogy fogalmad sem volt, mire
készülök.
 Rose is felhajtotta a kávéját, majd hagyta, hogy a bögre
lelógjon a mutatóujjáról. A folyót nézte.
– Nem. Tartozom nekik ennyivel. Nem engedhetem, hogy a
haláluk ne jelentsen semmit. Nem akarok arról beszélni, hogy
mi történhet. Nem is akarok rágondolni.
Rose felállt.
– Na gyerünk!
 64

Amikor visszaértek Washingtonba, megálltak egy

szupermarketnél, és vettek még egy eldobható telefont.
Peternek már csak tizenkét dollárja maradt, plusz az apró a
kocsiban. Először egyedül fog találkozni GIDEON-nal, hogy
megbizonyosodjon arról, biztonságos szóba állni vele. A telefon
arra kellett, hogy tudjon közben kommunikálni Rose-zal.
Rose bekapcsolta a telefont. A Nemzeti Arborétum mellett
jártak, látták mellette az omladozó égetőkemencéket.
Peter megállt egy piros lámpánál. A szemben lévő sávba egy
rendőrautó állt be. Alig ötven lépésre lehetett tőlük. Peter
lejjebb csúszott az ülésében, amikor látta, hogy a rendőr feléjük
néz. Vajon kiadták a kocsijuk leírását? Vagy megtalálták a lopott
rendszámtáblákat?
– Látod? – kérdezte Rose.
Peter bólintott. A lámpa zöldre váltott, Peter pedig óvatosan
gázt adott, és elindult. A rendőrautó elhajtott mellettük, és már
majdnem eltűnt a visszapillantó tükörben, amikor Peter
észrevette, hogy a következő kereszteződésben megfordul és
utánuk indul.
Rose is a tükröt figyelte.
 – Minket követ?
– Nem tudom – felelte Peter. A következő kereszteződést
figyelte. A jobbra kanyarodó sávban észrevett egy dobozos
furgont. Gázt adott, és elindult felé. A rendőrautó két hosszú
háztömbnyire volt tőlük.
– Kapaszkodj! – mondta, és megmarkolta a kormánykereket.
Megvárta, hogy a furgon megkezdje a kanyarodást, majd nagy
gázt adott, megelőzte, és befordult előtte. A furgon így eltakarta
a rendőrautó elől.
A mellékutcákon ment tovább, és a vasúti híd alatt fordult
vissza, ahol megállította egy piros lámpa. Az alacsony alagút
oszlopai körül matracok hevertek.
– Leráztuk? – kérdezte Rose.
– Az hiszem.
Vonat robogott el felettük, a robaja és a sínek sikolya elnyelte
a szavait. Eszébe jutott a metrószerelvény kerekeinek sikoltása.
Érezte a hátát égető forróságot. A mérges gázokat a torkában.
Az alagútban visszhangzó sikolyokat.
– Peter! – mondta Rose, de alig hallotta őt. Dudáltak mögöttük.
Zöld volt a lámpa. Elindult.
A metró. Ez lesz a válasz.
– A cég, ahol Chen dolgozott. A Heller and Wolff. Már tudom,
miért volt ismerős ez a név. Ők nyomoztak a metróbaleset
ügyében.
– A te baleseted ügyében?
– Igen. – Peter továbbhajtott. Minden pillanatban arra
számított, hogy megpillant egy feléjük száguldó, szirénázó
rendőrautót.
Jobbra fordult, behajtott egy üzletsorra, és megállt egy
Starbucks előtt.
– Nem kellene továbbmennünk?
– De, de előbb meg kell néznem valamit.
Peter bekapcsolta a telefonját, és csatlakozott a Starbucks
wifijéhez.
Hol a telefonját, hol az utcát figyelve pár perc alatt
megtalálta, amit keresett: a metróbaleset vizsgálatának utolsó
jegyzőkönyvét. Az utolsó oldalakon Chen neve szerepelt.
Odaadta a telefonját Rose-nak, és kihajtott a parkolóból.
– Chen tagja volt annak a csapatnak, ami a baleset
körülményeit vizsgálta – mondta. – Az ügynökségek azt a jogi
céget bízták meg, ahol ő dolgozott. Ő készítette az igazságügyi
számítógépes elemzést.
– De itt azt írja, hogy a balesetet hanyagság okozta. Elavult
felszerelés és a karbantartás hiánya.
– Ez baromság. Amikor Chennel a vészhelyzeti vonalon
beszéltem, azt mondta, hogy Campbellék az infrastruktúráról
beszéltek, és hogy hogyan lehet irányítani. Vagy feltörni. Azt
mondta, hogy volt egy baleset, ami valójában nem is baleset
volt. Mi van, ha a metróbalesetre célzott? Mi van, ha az oroszok
szabotálták a metrót? Kibertámadást indítottak ellene, és
betörtek a rendszerbe.
– Miért öltek volna meg ártatlan embereket?
 – A baleset egy hónappal a választások előtt történt. Travers
ellenfelének nagy külügyi beszédje előtt egy nappal. A nő a
nemzetbiztonság vezetője volt. A gyűlésének pont az lett volna a
célja, hogy keménynek tűnjön, mint egy igazi parancsnok. Mi
történik, ha a gyűlés közben kibertámadás éri a metrót, és egy
csomó ember meghal?
Rose elgondolkodott egy pillanatra.
– Gyengének tűnik, szavazókat veszít, Travers előnyre tesz
szert. Emlékszem, hogy az első napokban pont ez történt. Aztán
egyre világosabb lett, hogy baleset volt. Mellesleg nem is a
baleset ártott igazán Gibsonnak, hanem a
kampányfinanszírozás. A pénzügyi botrány. – Csóválni kezdte a
fejét. – Nem is tudom, Peter. Szerinted Travers tényleg
feláldozta volna annak a sok embernek az életét csak azért,
hogy rossz színben tüntesse fel Gibsont?
Peter jobbra fordult.
– Nem, de az egész metrórendszer kész káosz. Lehet, hogy
nem akartak ekkora balesetet csinálni. Tudjuk, hogy Farr az
oroszoknak dolgozik. Tegyük fel, hogy a terv az, hogy
kibertámadást indítanak. Semmi halálos, csak erőfitogtatás,
hogy kellemetlen helyzetbe hozzák Gibsont, és hozzásegítsék
Traverst a győzelemhez.
– Képesek lehetnének ilyesmire?
– Persze. Megállíthatják a szerelvényeket, lekapcsolhatják a
világítást, pánikot okozhatnak, ilyesmi. A nyomaikat is el tudják
rejteni, balesetként feltüntetni az egészet. Vagy egy másik
országra kenni, mondjuk Észak-Koreára vagy Iránra.
Rose előrehajolt.
– És balul sült el az erőfitogtatás.
– Pontosan. Nem akartak balesetet okozni, de a
metrórendszer elavult. A kezelők támadás nélkül is alig képesek
megakadályozni, hogy napi szinten ne gyulladjanak ki a kocsik.
Egy ilyen rendszerben bármilyen apró kibertámadás
katasztrofális eredményekhez vezethet.
– A vizsgálat pedig kimutatja, hogy baleset történt.
– Az oroszoknak a kezdetektől leplezniük kellett, hogy közük
van a dologhoz, ha pedig Travers kampánya is hozzáköthető a
dologhoz, akkor neki is segítenie kellett elkenni a dolgot. A
nyomozás el sem indult igazán, míg be nem iktatták.
– Chen azt mondta, hogy nyomás alatt volt. Azt nem mondta,
ki által?
– Nem. De biztosan Farr vagy valaki más a kormányzatból. El
akarták titkolni Chen elől a baleset igazi okát. Chen
gyanakodott, és valahogy megtalálta a nagynénédet és a
nagybátyádat. Vagy ők találták meg.
Rose lenézett.
– Ha pedig Travers tényleg a támadásnak köszönheti, hogy
elnök lett…
– Akkor az oroszok zsebében van. Az Egyesült Államok
regnáló elnöke az oroszok zsebében van.
– Biztosra kellett menniük, hogy ő nyer. Emlékszel azokra a
botrányokra, amik egymás után robbantak ki a választások
előtti hetekben az ellenfele stábjáról?
– Lehet, hogy jó oknyomozó újságírás eredménye. Vagy az
oroszoktól kapták a füleseket. Kompromat, így nevezik. Valami,
ami beszennyez másokat. Mocsok. Biztosan meghekkelték
Gibsont. Azt akarták, hogy veszítsen.
– De ma lejár a határidő. Ha a támadás már megtörtént, akkor
mégis mire készülnek?
– Vikrov úton van New Yorkból. Az orosz külügyminiszter
már itt van. Mi van, ha találkoznak Traversszel? Benyújthatják
neki a számlát, amiért az elnöki székbe segítették. Kérhetnek
tőle valamit.
Peter az Európa határán felsorakozó orosz haderőre gondolt.
– De mit akarhatnak az oroszok? – kérdezte Rose.
– Nem tudom. Az amerikai hadsereg Kelet-Európában és
Szíriában is kordában tartja az oroszokat. Talán Travers ma
beadja a derekát, és hagyja nekik, hogy támadjanak. Lehet,
hogy a metró elleni támadás csak az erőszak kezdete volt.
Rose a hüvelykujját rágcsálta, és kinézett az ablakon.
– Ez kibaszott őrület.
– Egyetértek. De csak így van értelme ennek az egésznek. A
vörös könyv minden bizonnyal bizonyítja a megállapodásokat.
Ezért akarják eltüntetni, és ezért akarják, hogy mindenki, aki
tud róla, örökre eltűnjön.
– Méghozzá ma estig.
– Ha nyilvánosságra kerül, akkor lőttek az egyezségnek.
Peter a kocsi órájára pillantott, és rátaposott a gázra. Minél
hamarabb találkozniuk kell GIDEON-nal.
Rose a homlokára tapasztotta a tenyerét, és mély levegőt vett.
– Kifutunk az időből.
– Akkor is meg kell próbálnunk. Beszélünk GIDEON-nal.
Krysanova és Novikoff is úgy gondolták, hogy ő segíthet felfedni
az ügyet, és talán megtalálni a vörös könyvet. Talán tudja az
igazságot. Talán van bizonyítéka, vagy tudja, hogy kinél kell
keresni. Meglátjuk, mit tud mondani.
– És honnan tudod, hogy nem próbál meg ő is megölni?
Peter a visszapillantó tükörbe nézett.
– Nem tudom.
 65

A jegyzet, amit Rose Emily Krysanova házában talált, aprólékos

leírást adott a találkozó helyszínéről. Peter az 1750 hektáros, a
várost szinte kettészelő, erdőkkel, patakokkal és sziklákkal
szabdalt Rock Creek Park mélyébe hajtott. A park tele volt
hajléktalantáborokkal és elfeledett polgárháborús romokkal.
Végighajtottak a Beach Drive-on, el a tizenkilencedik
században kőből épült Pierce Malom mellett. Peter egész teste
megfeszült, amikor elhaladtak a rendőrség épülete előtt, aztán
átkeltek a patak fölötti hídon. A víz tajtékot vert a sziklákon. A
város zaját elnyelték a természet hangjai. Peter egy kőből
készült grillel felszerelt piknikterület mellett parkolt le. Újra
megnézték Krysanova jegyzeteit.
Aztán kiszálltak a kocsiból, Peter pedig egy lónyomokkal teli
ösvényre mutatott. Tízpercnyi séta után lefordultak az
ösvényről, és megmásztak egy meredek domboldalt. Negyed
mérföld után elérték a gerincet, Peter pedig áttört a bozótoson.
Minden hangra felkapta a fejét, amit a bokrokból vagy a fák
közül hallott. Figyelte, hogy követik-e, hogy mikor bukkan fel
valaki.
Lenézett egy apró csermelyre, melyet egy alig használt
ösvény követett. Egy kidőlt fa természetes hídként ívelt át a
patakon. Mellette egy csatornafedél rozsdás tetejét pillantották
meg. Furcsa látványt nyújtott az erdő közepén, mintegy
emlékeztetve őket, hogy azért még mindig a városban vannak.
– Ez lenne az? – kérdezte Rose.
Peter végignézett az ösvényen, majd újra megnézte a
jegyzetet.
– Ott – mondta, majd a kidőlt fára mutatott.
Negyven perc volt a találkozóig. Nem tudhatták, hogy bevált-e
a tűzcsapon hagyott jel, vagy hogy GIDEON egyáltalán eljön-e.
Peter mindenesetre időben akart érkezni. Látni akarta, hogy
nem sétálnak-e csapdába. Tudott egy s mást a megfigyelésről,
de a kémkedés művészete idegen volt a számára. Lehet, hogy
kelepcébe sétálnak.
– És most?
A magaslat miatt előnyben voltak: a kopasz fák között tisztán
ráláttak a találkozó helyszínére.
– Lemegyek – mondta Peter. – Maradj itt arra az esetre, ha
mégis csapda, vagy valami balul sül el. Fogalmuk sincs, hogy ki
vagyok. Nem tudom, hogyan fognak reagálni.
– Ha látok valamit, hívlak.
– Rezgőre állítom. Lehet, hogy GIDEON-nál fegyver van. Erre
kell készülnünk. Ha valami olyasmi közeleg, amit nem látok,
hívj! Ha mögém osonnak, vagy ilyesmi.
Peter odaadta a kocsikulcsokat Rose-nak.
– Ha pedig balul végződik a dolog, akkor menekülj.
 – Peter, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?
– Az vagyok.
Farrnak és az oroszoknak közük van a
metrószerencsétlenséghez. Ők a felelősek az áldozatok
haláláért. Mindent el fog követni, hogy feleljenek ezért.
Peter átölelte Rose-t, aztán elkezdett lemászni a csermelyhez.
A reggeli napfény beszűrődött a völgybe. Harmatcseppek
csüngtek faágakról, átnedvesítették a nadrágja szárát. A
csermely gyorsan csobogott át a sziklákon, és ahogy egyre
közelebb ért rájött, hogy a víz hangja miatt nem fogja hallani,
ha közeledik valaki.
 66

Az ösvény nem volt több, mint egy rothadó levelekkel borított

sáros csík. Peter megállt a csatornafedél mellett.
Amikor felnézett a bal oldalon magasodó sziklákra, először
nem látta Rose-t. Amikor aztán jobban megnézte, kivette az
alakját egy fa mögött. Ha nem tudta volna, hogy ott van, sosem
vette volna észre.
A várakozás sokkal rosszabb hatással volt az idegeire, mint az
akció. Hívatlanul szállt be egy olyan játékba, amit nem értett,
lehet, hogy felfedi egy olyan ember személyazonosságát, akit
csak kódnévről ismer, és akit titkok öveztek.
Krysanova pisztolya ott feszült a nadrágja derekába dugva.
Utált tok nélkül fegyvert hordani, de most nem volt más
választása.
Egyszerre próbált meg mindent látni és hallani. De egy
mélyen fekvő ponton volt, ismeretlen terepen, és a másik félre
utalva.
Amikor éles hangon megszólalt egy csengőhang, ösztönösen a
fegyveréért nyúlt. De senkit nem látott. Levette az ujját a
fegyver markolatáról. Aztán újra megszólalt, épp a lába alatt,
egy kiálló fenyőgyökér körül álló levélkupacból.
 Peter odalépett, és elseperte a leveleket. Valami simát
érintettek az ujjai: egy műanyag zacskóba zárt telefon. Egy
pillanatra arra gondolt, hogy talán bomba, de akkor már
felrobbant volna. Kinyitotta a zacskót, kivette az olcsó mobilt, és
megnyomta rajta a zöld gombot.
– Halló?
– Ki maga? – Női hang, amerikai angol némi szláv beütéssel.
Peter lassan megfordult és körbenézett. Szinte biztos volt, hogy
figyelik, de nem látott senkit.
– A nevem Peter Sutherland. Emily Krysanova küldött.
GIDEON-hoz jöttem. Maga az?
– Egyedül van?
– Igen.
Csalódott sóhaj.
– Ne hazudjon nekem, Peter! A lány itt van velem.
Peter a fák felé nézett, ahol Rose rejtőzött.
– Ne merje…
– Jól van. Elbűvölő teremtés. De az nem azt jelenti, hogy nincs
veszélyben. Nem igazán zavarja, hogy éppen pisztolyt
szegeznek rá. Mi köze magának Emily Krysanovához?
– Segíteni akartunk neki. Azon az estén, amikor megölték.
Nincs közünk a halálához. Ő mesélt erről a találkozóról. Bárki is
ölte meg, meg akarjuk állítani. Maga GIDEON?
Szünet.
– Duma, duma, duma… Mégis mit gondol, mit művel?
– A vörös könyvet akarjuk. Információért cserébe.
 Nem volt válasz, csak sistergés hallatszott a vonal túlsó
végéről. Aztán beszédfoszlányok, olyan nyelven, amit nem
értett.
Kis idő múlva Peter újra megszólalt.
– Jöjjön le és beszéljünk.
– Na ide figyeljen! – mondta a nő. Érezhetően ingerült volt. –
Ez nem egy kibaszott játék. Fogalma sincs, hogy mit csinál. Ne
blöfföljön. Ne játssza a nagymenőt. Tegye, amit mondok, és
akkor talán mind a ketten túlélik. – Petert elöntötte a düh, de a
nőnek igaza volt. – Először is, tegye le a fegyvert. – Biztosan
látta, amikor odanyúlt érte. – Aztán kezdjen el lassan
végigmenni azon az ösvényen – folytatta a nő. – Úgy négyszáz
méter múlva lesz egy másik ösvény jobbra. Forduljon rá, és
menjen addig, amíg nem lát egy kupac követ.
– Tudnom kell, hogy a lány jól van.
– Jól vagyok, Peter. Semmi bajom. – Rose hangja távoli volt a
telefonban.
– Elégedett? – kérdezte a nő. – Most tegye le a fegyvert, mielőtt
még jobban felhúz.
Peter a földre tette a pisztolyt. Nem volt más választása.
Elindult az ösvényen.
– Elindultam.
– Tudom.
A nő kinyomta a telefont.
 67

Peter folytatta útját a csermely völgyében. Még öt perc múlva

sem látott jobbra vezető ösvényt, és a város zaját sem hallotta.
Hallott olyan esetekről, amikor évekbe telt itt megtalálni egy
holttestet. Most már értette, hogy miért.
Alig tudta kivenni az ösvényt. Egy vörösesbarna tölgy kiálló
gyökerei szinte teljesen eltakarták. Néhány helyen szabályosan
utat kellett vágnia magának az aljnövényzetben.
Egy vastag, kidőlt fán átkelt a csermelyen. Harminc lépés
múlva az ösvény jobbra kanyarodott egy szűkebb kis völgybe,
melynek egyik oldalát márványsziklák szegélyezték.
Bevéséseket és szerszámok nyomait látta rajtuk. Újabb húsz
lépés múlva egy meglepően széles és lapos tisztásra ért. Bal
oldalon kövek rendezett kupaca állt, melyet indák nőttek be,
réseit pedig zuzmó töltötte ki. Amikor közelebb lépett, látta,
hogy a kupac fal, oszlopok és faragott kövek darabjaiból áll.
Egy régi kőbányában állt. Jobbra léptek visszhangoztak. Peter
a hang irányába fordult, majd az ellenkező oldalra, mert rájött,
hogy a hang csak visszaverődik a kövekről.
Rose közeledett az ösvényen. Úgy tíz lépéssel mögötte egy nő
jött. A fegyverét az oldala mellé engedte.
 Rose nyugodtnak tűnt. Peter szemébe nézett, és halvány,
megnyugtató mosolyra húzta a száját.
A nő megállította Rose-t az ösvényen, és Peterhöz lépett. Szó
nélkül megmotozta, és elvette tőle a mobilt, amit a zacskóban
talált, és az eldobható telefont, amit a szupermarketben vettek.
– GIDEON? – kérdezte Peter.
A nő az ösvény felé biccentett, mely Peter mögött folytatódott.
Peter megfordult.
A kőkupac mellett egy férfi állt. A keresztapja.
 68

Greg félig a kőkupac árnyékában állt. Öltönyt viselt, de

nyakkendő nem volt rajta. Éppen úgy nézett ki, mint ahogy
Peter mindig is emlékezett rá, de nyoma sem volt a félős,
dadogós férfinak.
Egy SIG pisztolyt tartott a kezében. Peter elméje tiltakozott, de
kényszerítette magát, hogy gondolja végig a dolgot. Hogy lehet
ez ugyanaz a férfi, akihez Peter tanácsért fordult ugyanazon a
hajón, ahol tegnap aludtak?
– Mi az, Peter?
Peter döbbenten biccentette félre a fejét.
– Még te kérdezel engem, hogy mi az? Ki vagy te?
– Szerintem tudod, hogy ki vagyok. Miért kerestél meg?
– Egy kémet kerestem, aki segíthet megérteni, hogy miért
öltek meg a szemem láttára egy Krysanova nevű nőt, és hogy
miért vadásznak rám. Segítséget kerestem, egy GIDEON nevű
egyént kerestem. Erre téged talállak itt. Valakit, akiben úgy
bíztam, akár az apámban. – Peter elhallgatott, és csóválni
kezdte a fejét. Nem, egyáltalán nem bízott az apjában. – És
fegyvert fogsz rám.
– Az FBI-nak dolgozol, Peter. Óvatosnak kell lennem. Emberek
halnak meg, aztán engem kezdesz keresni. Egy olyan
találkozóhelyre jössz, amiről csak két ember tudott, és olyan
kódokat használsz, amiket csak ők ismertek. És most
mindketten halottak. Óvatosnak kell lennem.
– Krysanova adott módot arra, hogy kapcsolatba léphessek
veled. Ő pedig egy Anton Novikoff nevű embertől kapott
információt. Egy oldalon állunk. Azért vagyok itt, mert senki
máshoz nem fordulhatok. Szerinted ez valami kémelhárítási
marakodás?
– Nem engedhetem meg magamnak a hibát. Én a magam
főnöke vagyok, Peter. Nincs diplomáciai mentességem. Egyik
követség védelmét sem élvezem. Ha hibázok, börtönbe kerülök.
Vagy meghalok.
Börtönbe. Meghalok. Peter a keresztapját nézte, de csak
holttesteket látott maga előtt. Az informátorokat, akik az apja
részlegén történt szivárogtatás utána haltak meg. Sosem értette,
hogy az apja hogyan keveredett bele egy kémkedési ügybe. Most
meg itt állt Greg. Kezdett értelmet nyerni a múlt.
Izzadt az arca. Milyen furcsa. A fegyver sötét csöve rettegéssel
kellene hogy eltöltse, de csak még jobban feltüzelte.
Megfeszültek az izmai. Támadásba akart lendülni.
Hüvelykujjának körme középső ujjának bütykébe vájt. A nő
visszalépett oda, ahonnan jött, Rose mögé. A lányt és Petert is
sakkban tudta tartani pisztolyával.
Peter tudta, hogy meg kell nyugodnia, össze kellett szednie
magát, és vennie pár mély levegőt. Kényszerítette az izmait,
hogy ernyedjenek el. Nem akarta leállítani ezt az egészet. Nem
akart irányítani. Többé már nem.
Greg a bal oldalán lógó tokba csúsztatta a pisztolyt. Peter
odalépett hozzá a kőkupac mellé. A keresztapja arcára
keserédes arckifejezés ült ki. Mintha egyszerre fájt is volna
neki, hogy kiderült az igazság, és örült is volna neki. Felemelte a
kezét, mintha csak megadta volna magát. Mintha csak azt
mondta volna, sajnálom. Aztán előrehajolt.
Talán egy ölelésre számított. Peter azonban teljes erőből
gyomorszájon öklözte. Elfojtott nyögés visszhangzott végig a
kőbányán, Gregnek pedig elakadt a lélegzete, ahogy görcsbe
rándult a rekeszizma.
A nő Peterre szegezte a pisztolyát.
 69

Peter mit sem törődött a nővel vagy a fegyverével. Keresztapja

elvörösödő arcát nézte. Greg egyik kezével megtámaszkodott a
köveken, a másikkal pedig a levegőben kapálózva intette
magához a nőt.
Peter leguggolt, és Greg szemébe nézett. Merész húzás volt, de
hirtelen tört rá a felismerés. Zakatolt a szíve, de nem törődött
vele. Greg az áruló. Hirtelen összeállt a kép.
– Te rángattad bele ebbe a szarságba az apámat. Te ölted meg.
Greg felegyenesedett, összeszorította a szemét, és vett pár
felszínes lélegzetet.
– Hogyan történt? – kérdezte Peter. – Te adtad fel? Te loptad el
azokat a titkokat tőle, aztán hagytad, hogy elvigye a balhét?
– Peter, nem erről van szó. Még mindig nem érted. – Peter
felállt. – Ne akard, hogy olyasmit tegyek, amit nem akarok –
mondta Greg.
Greg tényleg képes lenne megölni?
– Segíthetünk egymásnak – folytatta a keresztapja. – Tudom,
hogy mit keresel. A vörös könyvet. Segíthetek megtalálni.
Tudom, hogy ki öli az informátorokat. Tudom, hogy ki vadászik
rád. Segíthetek megállítani őket.
 Vajon Peter apjával is így kezdődött? Egy szívességgel? Valami
aprósággal, amivel maga mellé állította? Vajon a sok
ígérgetésből mennyi igaz és mennyi hazugság, amivel Peter
kétségbeesésére akar rájátszani?
– A Fehér Házban dolgoztál – mondta Greg. – Rájöttél, ki az
oroszok téglája? – Végignézett rajta. – Igen. És ezért vagy itt. Ha
összedolgozunk, kihúzhatlak a pácból.
– Nem – felelte Peter.
– Meg fognak ölni.
Peter az ösvényre nézett, aztán vissza Gregre.
– Akkor sem segítek neked.
Peter megfordult és elindult. Rose odalépett hozzá. Harminc
lépéssel odébb a nő felemelte a pisztolyát. Látszott, hogy ért
hozzá. Mozdulatai olyan ösztönösek voltak, mint a levegővétel.
Rose az ösvényen ért Peterhöz. Látszott rajta, hogy retteg.
Megfogta Peter csuklóját. Peter megállt, és a lányra nézett.
– Mit művelsz?
– Kell lennie másik megoldásnak. – Mellkasa ütemesen
emelkedett és süllyedt, ahogy egyre inkább eluralkodott rajta a
düh. Félúton álltak a nő és GIDEON között a sziklákkal övezett
ösvényen.
– Peter, kérlek. Gondold meg. Ő megvédhet. Megszerezheti a
bizonyítékot, amire szükségünk van.
– Ez az ember adta fel apámat.
Rose Gregre nézett, és összehúzta a szemét.
– Mi a fene folyik itt, Peter? Rajta volt azokon a képeken a
hajón.
– Mert a keresztapám volt. Egész életemben hazudott. Ő
rángatta bele apámat ebbe az egészbe.
– GIDEON?
– Igen.
Rose megfogta Peter másik kezét is.
– Tudom, hogy milyen nehéz, de szükségünk van a
segítségére.
– Van fogalmad, hogy mire kérsz? – Az apja nyomdokaiba
kellene lépnie, azzá válnia, ami elől egész életében menekült. –
Tönkretette a családomat.
Rose elengedte a kezét, közelebb lépett hozzá, majd
lábujjhegyre állva a fülébe súgott.
– És szerinted csak úgy elengednek most, hogy tudjuk kicsoda
ő? Szerinted túlélhetjük segítség nélkül? Mindenki minket
keres. Nincs kiút.
Peter a kőbánya falaira nézett. Tökéletes hely egy
kivégzéshez. Gregre pillantott. Fogalma sem volt, hogy milyen
kegyetlenség lakozhat az ismerős arc mögött.
Rose nem húzódott el, de most már szemrehányás sugárzott a
hangjából.
– Nem csak te veszítettél el valakit. Azt akarod, hogy ezek a
félelmek uralják az életedet? Meghalnál, csak hogy bizonyítsd
az igazadat?
Peter balra nézett, ahol a nő kezében a fegyverrel állt.
Nyugodtnak tűnt, de Peter látta, hogy kidüllednek az erek a
nyakában. Csak parancsra vagy provokációra várt. Greg
elindult feléjük a másik irányból, de aztán húszlépésnyire tőlük
megállt. Talán érezte, hogy bármit mond, azzal csak tovább
feszítheti a húrt.
– Vannak ennél rosszabb dolgok is – mondta Peter Rose-nak.
– És mi lesz velem? Mi lesz azzal, amit kiderítettünk? És a
felelősök megállításával?
Peter lehunyta a szemét, és vett három mély levegőt. Madarak
csicseregtek. A szél száraz leveleket zörgetett.
– Nem vagy olyan, mint az apád – mondta Rose. – Attól, hogy
megszegsz pár szabályt, még nem leszel olyan, mint ő. Jó szíved
van. Bízz hát benne.
Peter inkább meghalt volna. De nem volt ebben egyedül. A
keresztapja felé fordult.
– A könyvet akarom.
Greg bólintott.
– Bárcsak lenne más mód, Peter. De itt az ideje, hogy
megtanulj játszani.
 70

Greg az ösvény felé pillantott – talán úgy gondolta, hogy

túlságosan is nyílt terepen vannak –, majd a kőkupac felé
biccentett.
Peter elkezdett beljebb sétálni a kőbányába.
– Ki vagy te?
– Az a férfi vagyok, akit ismersz – felelte Greg. – Ez az igazi
nevem. A születési időm is valódi. És a társadalombiztosítási
számom is.
– És kinek dolgozol?
– Saját magamnak.
– Az emberek nem kémkednek saját maguknak. Ha nem
mondod el, hogy mi a fene folyik itt, akkor már itt sem vagyok. –
Greg tudta, hogy Peter a Fehér Házban dolgozik. Információkat
akart. Ez adott némi előnyt Peternek.
– A Kremlnek dolgozol? – kérdezte Peter.
– Dolgoztam. Úgy, hogy eleinte észre sem vettem. Még az előtt
volt, hogy megszülettél volna. Egy csoport tagja voltam, mely a
nyugatnémet kormánynak dolgozott Bonnban. Az atomellenes
mozgalomnak is sokat segítettem. Össze akartuk kötni a két
felet. Egy barátom bemutatott néhány leningrádi diáknak. A
peresztrojka és a glasznoszty idejét éltük. A reformokét. Mind
abban reménykedtünk, hogy sikerül demokráciává alakítanunk
a Szovjetuniót. Segíteni nekik közeledni nyugat felé, és talpra
állítani a gazdaságukat. Adtam a diákoknak pár gépipari cikket.
Az egész teljességgel ártatlannak tűnt.
– De nem tanulók voltak – mondta Peter.
– Nem. De ők így dolgoznak. Ha megteszel nekik valamit,
legyen az bármennyire is csekély, zsarolni kezdenek vele.
Kérnek valami nagyobbat, aztán még nagyobbat. Az elején még
hiszel valamilyen eszmében, vagy csak észszerűnek tűnik, amit
teszel, ki tudja? Én azt mondogattam magamnak, hogy csak
segítek a szovjeteknek lépést tartani Amerikával, hogy azok ne
borítsák fel a hidegháborús status quót. Egy háborút akartam
megakadályozni. Hogy ledobják a bombát. Ahogy egyre
mélyebbre és mélyebbre jutottam, azon voltam, hogy
Oroszország igazi demokrácia lehessen, hogy csatlakozzon a
nemzetek közösségéhez. De az ember még a magának
mondogatott hazugságokból is kifogy egyszer. Végül az orosz
hírszerzés zsebébe kerültem. Én pedig nem szeretek mások
zsebében lenni.
Peter nem igazán tudta, hogy mennyit hihet el ebből a
meséből.
– És hogyan kerültél ki a zsebükből?
– Csináltam pár melót a franciáknak, ők pedig gondoskodtak
az oroszokról. Azóta is hol ezeknek, hol azoknak dolgozok.
Próbálok mindenkinek a kedvére tenni, és közben ügyelek arra,
hogy ebből semmi se szennyezze be a valódi életemet. Az ember
teszi, amit kell.
Ezt a részét Peter is értette.
– Szóval szabadúszó vagy?
– Igen. Semleges, akár Svájc.
– Mindenki bízik benned?
– Mondjuk úgy, hogy mindenki egyformán bizalmatlan velem
kapcsolatban. De nekem ez is elég.
Kinyújtotta a kezét Rose felé.
– Greg vagyok. Sajnálom, hogy nem kellemesebb
körülmények között találkoztunk.
A lány kezet fogott vele.
– Rose.
– Ő pedig itt Ileana – mondta Greg.
A nő gúnyos illendőséggel biccentett.
– A látszat csal. Igazi kis tündér.
– Hol van a könyv?
Greg úgy mosolyodott el, mintha végre valami érdekeset
hallott volna.
– Mennyit tudsz? – kérdezte Greg.
Peter elgondolkozott egy pillanatra. Nem akarta beavatni a
részletekbe a keresztapját. Anélkül nem, hogy ő is mondana
valamit.
– Krysanova küldött hozzám – mondta Greg. – Velem volt.
Tudta, hogy csak én segíthetek kimászni ebből.
Peter és Rose egymásra pillantottak.
 – Tudom, hogy nem akarsz elmondani semmit – folytatta
Greg. – Mit szólsz ehhez? Egy magas rangú tisztségviselő az
oroszok téglája, egy Anton Novikoff nevű összekötő pedig a
találkozók adatai mellett titkos terveket is lejegyzett egy
bizonyos vörös könyvben, ami felfedi a tégla
személyazonosságát is. Na most a könyvet megszerezte Henry
és Paulette Campbell, így aztán likvidálták őket. – Rose-ra
nézett. – Részvétem.
– Honnan tudja, hogy ki vagyok? – kérdezte Rose.
– Az a munkám, hogy tudjam.
– Ismerte őket?
– Hírből. Voltak közös ismerőseink. Tizenkét évig játszottunk
macska-egér játékot. Ők voltak a legjobbak. – Összepréselte az
ajkát. – Ami velük történt… aljas és gyáva dolog volt. Még ennek
a világnak is megvannak a maga szabályai. A meggyilkolásuk
minden ilyet megszegett.
– Ki tette?
– Ugyanaz, aki Krysanovával is végzett. – Greg Rose-ra
pillantott. A harag kiült a lány arcára. – Látta a gyilkost?
– Nem. De ott voltam azon az estén – felelte Rose.
Peternek eszébe jutott az a jellegtelen férfi a hotel folyosóján.
– Kétszer is megtámadtak minket. Egyszer Krysanova
házában, egyszer előző nap. De nem láttuk a férfi arcát.
– El sem hiszem, hogy túléltétek – csóválta a fejét Greg. – A
neve Dimitri Szokolov. Annak idején sztakannak hívták.
Üvegnek. Mert az emberek úgy néztek át raja, mintha ott sem
lett volna. Egy valódi rémálom, évekkel ezelőtt ki kellett volna
vonni a forgalomból. Az oroszok már egy évtizede likvidálják
tengerentúli ellenségeiket, de most Dimitri szabad kezet kapott.
Rátok vadászik. Most, hogy tudtok a könyvről, addig nem áll le,
míg meg nem öl titeket.
– Nála van? – kérdezte Peter.
Greg elgondolkodott egy pillanatra.
– Nem. Még keresi. Kell neki az a könyv. Campbellék meg
tudták szerezni. Tudod, hogy politikai oldalról ki vezette a
nyomozásukat? Hogy kinek jelentettek? Farr-ról és Hawkinsról
tudok. Van még valaki, aki tudhatja, hol lehet a könyv?
– Csak ezek ketten – felelte Peter. – Tudom, hogy Farr az
oroszoknak dolgozik. Hawkinsban nem vagyok biztos.
Greg lassan grimaszra húzta a száját.
– Hawkins halott. Úgy hisszük, hogy Dimitri ölte meg.
Petert kirázta a hideg. Az elnök egyik magas rangú
tanácsadója halott. Jézus Mária, hát akkor senki sincs
biztonságban.
– Akkor csak Farr marad – mondta Greg. – Szerintem megvan
a tégla.
– Megölte volna Hawkinst? – Peter a földre szegezte a
tekintetét. – Tudott a könyvről? Farr pedig megölette, nehogy
lebuktassa?
– Amennyire tudom, igen.
– Akkor hol a könyv? – kérdezte Peter.
– Ha az FBI-nál vagy az oroszoknál lenne, arról tudnék.
 – Hogyan?
– Megvannak a forrásaim. Az FBI átkutatott egy
raktárhelyiséget, melyet Campbellék béreltek. Nem találtak
semmit.
– Akkor Diane Farr vitte el.
– Minden erre utal.
Rose Peterhöz fordult.
– De ha Farrnál van a könyv, akkor Dimitri miért keresi még
mindig?
Greg válaszolt helyette.
– Együtt dolgoznak ugyan, de Szokolov csak az oroszokhoz
hűséges. A Kreml és Farr is magának akarja a könyvet.
Szerintem Farr megtalálta, és nem mondta el Dimitrinek. Van
fogalmad róla, milyen hatalma van annak a könyvnek?
– Bizonyítja, hogy az oroszok befolyásolták a választásokat –
mondta Peter. – Hogy ők a felelősek a metróbalesetért. Hogy
huszonegy amerikai élete szárad a lelkükön.
Greg büszkén elmosolyodott.
– Ez az, Peter. Te…
– Ne! – vágott közbe Peter. A legkevésbé sem hiányzott neki,
hogy azt hallja, vérbeli kém. Úgy vágott bele ebbe az egészbe,
hogy csak gyanúi és sejtései voltak, de Greg reakciójából már
tudta, hogy mindenben igaza volt.
– Dimitri meg akarja szerezni a könyvet az oroszoknak –
mondta Greg. – Hogy csak nekik legyen bizonyítékuk erre a
példátlan árulásra. Egy elnök van a zsebükben.
 – Farr pedig el akarja pusztítani a könyvet? – kérdezte Rose. –
Hogy elrejtse a nyomait? Hogy védje az elnököt?
– Valószínűleg – felelte Greg. – Vagy saját magát akarja
védeni. Ha a könyv bizonyítja, hogy az elnök vagy valaki más is
benne volt, akkor biztosítékként felhasználhatja a könyvet.
Hogy ne bukjon bele az ügybe.
Peter a faragott kövekre nézett. Egyvalami még mindig
zavarta.
– Ott voltam azon a metrószerelvényen. Akkor meg miért
engem választottak a nyomozásukhoz?
– Nem mondták el, hogy mi a szereped, mi?
– Nem. Én csak felvettem a vészhelyzeti telefont.
Peter arra a furcsa állásinterjúra gondolt Farr-ral a
Válságteremben. Akkor úgy érezte, hogy azért éppen őt
választotta, mert senki másnak nem volt kedve elvállalni ezt a
munkát. De most már értette: azért őt választották, mert ő már
eleve mindenkinek gyanús volt.
Peter megkopogtatta az egyik törött gránittömböt.
– Én vagyok a tökéletes bűnbak. Apám fia.
– Ha valakire rá kell kennie a dolgot – mondta Greg –, akkor
még a metrószerencsétlenségbe is bele tud valahogy keverni.
– Jézusom… – sóhajtotta Peter. Eszébe jutott Brian
arckifejezése a parkolóban. Farr talán máris gyilkosnak állította
be.
Ileana egy oroszhoz hasonló nyelven szólalt meg. Greg
végighallgatta, és amikor befejezte, figyelmeztette.
 – Jó, de maradjunk az angolnál, jó? Ezzel nem segítesz.
Ileana hamis mosolyra húzta a száját, elővette a telefonját, és
a kőtömbök másik végébe sétált.
– Ukrán? – kérdezte Peter.
– Fehérorosz. Egy ideje figyeljük már Farrt, vizsgálgattuk a
mintázatokat, lehetséges titkokat. Mindenkit figyelünk, akinek
köze van az ügyhöz.
– Tudod, hol rejtegeti a könyvet?
– Nem, de talán ki tudjuk deríteni. Gyerünk!
Greg mindent megpróbált, hogy Peter megbízzon benne, de
még nem akarta beadni a derekát. Időre volt szüksége, hogy
átgondolja a dolgokat. Megtámaszkodott a kőtömbökön, és
jobban megnézte a bevéséseket.
Greg közelebb lépett hozzá.
– Az ötvenes évekből maradtak meg, amikor felújították a
Capitoliumot. Csak kidobták őket ide.
– Azt hittem, az oszlopok az arborétumban vannak. –
Tizenhárom oszlop állt gyönyörű félkörben, mint egy görög
rom.
– A szebbek. A törötteket itt szórták szét a parkban. –
Végighúzta az ujját egy faragott levélen. – Ezeket az után hozták
ide, hogy az 1820-as években újjáépítették a Capitoliumot,
miután a britek felgyújtották. Más idők, más szövetségesek.
Peter megállta, hogy erre ne mondjon semmit.
– Krysanova valami határidőről beszélt.
– Ma este – felelte Greg. – Vikrov elnök a Kennedy
Központban lesz, hogy megnézze a washingtoni és a
mariinszkiji balett közös előadását. De előtte találkozik
Traversszel a hoteljében. A Hay-Adamsben. Az elnöki
lakosztályban lakik. Nem nyilvános, de egy egyezségen
dolgoznak.
– Mit akarnak kicsikarni az oroszok a vörös könyvvel?
Hogyan lehet visszafizetni egy olyan szívességet, hogy a
kezedbe adták az elnökséget? – Greg végighúzta az ujját az
állán, de nem mondott semmit. – Travers visszafogja a
vérebeket, míg az oroszok kiharapnak egy darabot Európából?
Greg összehúzta a szemét, egyszerre nézte csodálattal és
gyanakvással Petert.
– Nem okozol csalódást. Ki mondta ezt neked?
– Az az én dolgom – felelte Peter. Szóval még egy sejtése
beigazolódott.
– Simán bemasírozhatnak és elfoglalhatják a Baltikumot –
mondta Greg. – Kezdésnek. Az orosz csapatok már felsorakoztak
a határon.
– Nem szállhatják meg csak úgy őket.
– Nem. De Lettországban és Litvániában nagyszámú orosz
kisebbség él. Erre is megvan a forgatókönyv. Provokáció.
Merénylet egy oroszbarát politikus ellen, egyetlen golyó vagy
egy bomba, és az oroszok beküldik fedett csapataikat, hogy
megvédjék az övéiket. És hogy egy bábkormányt állítsanak fel.
– Amit Ukrajnában is csináltak. Csak nagyobb léptékben –
felelte Peter. – Ma este indulnak meg?
 – Lehetetlen megmondani. De Vikrov a sok botox és PR-
tanácsadó ellenére is még mindig ugyanaz az ember, aki
tömbházakat robbantott fel, saját polgárait mészárolta le, és az
egészet a terroristákra fogta, hogy így szilárdítsa meg a
hatalmát. Minden a helyén van. Amint megvan az egyezség,
onnantól bármelyik pillanatban megindulhatnak az inváziós
csapatok. Mindent vissza akarnak szerezni, amit annak idején a
Szovjetunió elveszített. És még többet is. Nagy-Oroszországot
akarnak. Lépésről lépésre. Századok óta erről álmodoznak.
Ezért akarnak még ma megölni, Peter. Nem hagyják, hogy bárki
is az útjukba álljon. De én segíthetek. Gyere!
Ileana odakiáltott valamit beloruszul. Greg visszakiabált, és
csóválni kezdte a fejét.
– Ne is törődj vele.
– Mit mondott?
– Azon dolgozik, hogy megszerezze Farr pénzügyi adatait.
Bármit, ami segíthet elvezetni a könyvhöz.
Peter Greg órájára nézett.
– Nincs több időnk. Azonnal elő kell kerítenünk.
– Akkor menjünk – mondta Greg, és az ösvény felé intett.
Peter nem mozdult, csak intett a keresztapjának, hogy menjen
előre. Nem akart hátat fordítani neki.
 71

Visszaindultak az ösvényen, majd Greg jobbra fordult, a másik

irányba, mint ahonnan Peter és Rose érkeztek. Egy, a
Connecticut Avenue és Chevy Chase felé nyúló kaptatóhoz
értek.
– Az én kocsim a másik oldalon áll – mondta Peter.
– A rendőrség már keresi. Gondoskodunk róla.
Apró szívességek, gondolta Peter. Mindig így kezdődik.
– És a fegyver, amit a parkban hagytam?
Ileana meglapogatta a zsebét. A többiek feljebb várakoztak az
ösvényen, Rose pedig türelmetlenül nézett Peterre. Peter
továbbindult, követte a másik kettőt és Rose-t. Néhány perccel
később kiléptek az erdőből, és egy kis utcába értek. Beszálltak a
sarkon parkoló fekete Chevy Tahoe-ba. Gyorsan odaértek egy
Wisconsin Avenue-n álló tömbház mélygarázsába.
Leparkoltak, és lifttel felmentek a tizenkettedik emeletre, ahol
Greg a folyosó végén álló lakáshoz kísérte őket. Leginkább egy
hotelre emlékeztette Petert: szép, de semmitmondó bútorok,
semleges művészeti alkotások – tájképek és pasztell kortárs
képek. Nyoma sem volt személyes holmiknak, fotóknak vagy
ruháknak. Egy menedékház, gondolta Peter, ahogy Ileana
becsukta mögöttük az ajtót. Pont annyira érezte magát
biztonságban, mint ez előző házban.
– Azóta dolgozunk ezen, hogy Anton Novikoff először
felkeresett engem – mondta Greg, és kinyitotta egy iratszekrény
számzárját. – Ennyink van Diane Farr-ról. – A konyhaasztalon
álló laptop mellé dobta az aktát.
Peter áthajolt az asztalon, és átnézte az iratokat.
Háttérinformációkat tartalmazott: pénzügyi jelentéseket és a
mozgásáról szóló beszámolókat.
– Olyan embereket keresünk, akikre rábízhatta a könyvet,
vagy olyan helyeket, ahol elrejthette – mondta Greg.
– Nem lehet, hogy a lakásán tartja? – kérdezte Rose.
– Nem valószínű, mert tudjuk, hogy milyen óvatos. És ő is
tudja, hogy figyelik.
– Mióta figyelitek őt? – kérdezte Peter.
– Mindenkit figyelünk.
Peter és Rose tekintete összeakadt. Vajon róluk is vannak
ilyen akták?
– Ismert társak?
– Tessék – mondta Greg, és meglapogatta az aktát. Peter
átlapozta, Rose pedig leült mellé. Tucatnyi ilyen jelentést
lapozott már át, bár általában a különleges ügynökök
szervezték a vadászatot, és olyan dolgozóknak osztották ki a
feladatokat, mint Peter.
– Használhatom? – kérdezte, és a laptopra mutatott.
– Persze – bólintott Greg, és beütötte a vendégfiók jelszavát.
 – Ha tényleg zsarolásra vagy biztosítékként akarja használni a
könyvet, hogy ne öljék meg, akkor nem tudom, rábízta-e volna
bárkire is – mondta Peter. – Ahhoz túl értékes.
– Erre is van mód, de egyetértek – mondta Greg. – Szerintem
magánál tartja.
– Van más ingatlana?
– A nevén nincs, de rákerestünk esetleges cégekre is… –
Körülnézett az asztalon, majd odacsúsztatott Peternek egy
aktát. – Tessék.
Greg az asztalra tette a kezét.
– Te Farr-ral dolgozol – mondta. – Láttál valami olyasmit, ami
segíthet megtalálni a könyvet? Hawkins a tegnapelőtti éjjelen
tűnt el. Szerintük ekkor került Farrhoz a könyv.
Ez volt az este, amikor Peter Rose-zal maradt a
Mayflowerben. A másnap reggelre gondolt: a fekete karikákra
Farr szeme alatt, a kávékra, amit hozott, és arra, ahogy a
telefonját bámulva sétált a folyosón. Peter mindig figyelt,
csendben mindig elraktározta a részleteket. Visszajátszotta
magában a jelenetet. Eszébe jutott valami. Greg is ebben bízott,
hogy fenyegetés helyett kedvességgel tud belőle kihúzni
információkat.
A keresztapja most ránézett, és mosolyogva várt. De egy
pillanattal később telefonnal a kezében odalépett hozzájuk
Ileana. Sürgetően nézett. Halkan mondott valamit belorusz
nyelven. Greg elnézést kért tőlük, majd a nővel együtt belépett a
hálószobába.
 Peter elkezdte átnézni az iratokat. Körvonalazódott a játszma:
szüksége volt a keresztapja segítségére, de kérhet bármit úgy
Gregtől, hogy ne kelljen eladnia magát?
– Mit keresel? – kérdezte Rose suttogva.
– Rejtekhelyeket.
Peter átnézte a bankszámlák, befektetések és vállalati
részesedések listáját. Talált néhány egyértelműnek tűnő jelöltet:
egy banki értékmegőrző, egy raktárhelyiség, befizetések egy
ékszerüzletbe, ahol értékmegőrzést is vállalnak.
Megmutatta őket Rose-nak.
Diane Farr óvatos, és nem bízik senkiben. Peter nem hitte,
hogy bárkinek is odaadta volna a könyvet. Újra és újra
lejátszotta magában annak az estének és a rákövetkező
reggelnek az eseményeit. Történt valami. Valami megrázta.
Nagyon korán jelent meg a hotelnél, úgyhogy Peter nem hitte,
hogy útba ejtett volna egy bankot vagy egy ékszerüzletet. Szóval
csak a raktárhelyiség maradt.
Peter továbblapozott az ingatlanokhoz, valami olyasmit
keresett, ami a tulajdonában van, vagy észrevétlenül
hozzáférhet. Ennek nagyobb lehet a valószínűsége. Ott a lakása,
de az túl egyértelmű.
Greg mindent összeszedett. Egy Brook Lane nevű családi
vagyonkezelőről is voltak feljegyzések. Az alapító okiratok
mellett ott voltak az adózási dokumentumok és
újrafinanszírozási megállapodások is egy palisadesi ingatlanra
vonatkozóan. A ház a várostól északnyugatra fekszik egy
impozáns környéken a Potomacot szegélyező meredek
dombokon.
– Családi vagyonkezelő – mondta Rose-nak, és felé fordította a
lapokat. – Ez jó módja annak, hogy megvédje a házat a perektől
és a csődtől. Ezeket az adatokat nagyon nehéz lehetett
megszerezni, és valójában senki nem is tehette volna rájuk a
kezét.
Rose maga elé húzta a számítógépet, megnyitott a böngészőn
egy inkognitóablakot, és beütötte a címet. Meg is találta a
Google Térképen, és egyből az utcaképekre váltott: egy
lepukkant villa a fák sűrűjében.
– Ez az övé?
– Technikailag nem – felelte Peter. – Egy bizonyos Ellen Farr
megbízottja. Az eredeti tulajdonos Graeme Farr volt. Az adózása
kész káosz. Talán éppen azért üres.
– Nem tűnik túl biztonságosnak.
Peter megnézte a kép dátumát, és átlapozta az engedélyek
másolatát.
– Hároméves a kép. Azóta teljesen felújították.
Rose bepötyögött valamit a számítógépbe, aztán Peter felé
fordította a képernyőt.
– A nagyapjáé volt. Nézd. – Peter követte Rose ujját, amit
lassan végighúzott a képernyőn. Graeme Farr a Christie’s
aukciós ház washingtoni képviseletének igazgatója volt. Antik
fegyverekkel és órákkal kereskedett.
– Akkor nem kellett lennie a házban széfnek vagy
páncélteremnek? – suttogta Rose.
Peter bólintott.
– Nézz utána a Davenport Kávézónak!
– Az meg mi?
– Innen hozott Farr kávét aznap reggel.
– Honnan tudod?
– A papírpoháron rajta volt a logó.
Rose megkereste neki a térképen a kávézót. Háromnegyed
mérföldnyire fekszik a palisadesi háztól.
– Hogy tudtad megjegyezni a logót?
– Gyakorlás kérdése. Ez volt a munkám. Az ember megszokja,
hogy minden részletre emlékezzen.
Rose lenézett, majd Peter felé fordult.
– Észrevettem valamit, amikor aznap találkoztam Farr-ral –
mondta. – Egy nagyon enyhe illatot éreztem, talán politúr vagy
festék lehetett. Arra gondoltam, talán most csináltatta meg a
körmét.
– Vagy egy újonnan felújított házban járt.
Rose bólintott, és összerezzent, amikor Greg kijött a
hálószobából.
– Minden rendben? – kérdezte, majd a papírkupacra
pillantott.
– Hogyne. – Peter újabb lapokat nyitott a böngészőben, és
hozzáfogott több lehetséges helyszínt keresni, ahol Farr
elrejthette a könyvet. El akarta rejteni keresésének nyomait
arra az esetre, ha Greg hozzá tud férni a böngészési
előzményekhez.
Greg Peter mögé lépett. Rátette a kezét a vállára.
– Találtál valamit?
Peter meglapogatta az aktákat.
– Nehéz megmondani. Rengeteg az információ. Sok hely
szóba jöhet, ahova elrejthette a könyvet.
– Annak idején embereket nyomoztál le és találtál meg.
Szerinted melyik hely lehet az?
– Bármelyik lehet.
Peter Greg pisztolyára pillantott, amely ott lógott az oldalán.
Ileana hat lépéssel állt mögötte, kezét lazán összekulcsolta a
csípője előtt, hogy bármikor könnyen hozzáférjen a
fegyveréhez.
Greg elvigyorodott.
– Találtál valamit, mi?
Peter hosszan beszívta a levegőt, és a papírokat kezdte
böngészni. Azon gondolkodott, hogy mi lenne a legjobb
megoldás arra, hogy tévútra vezesse Greget.
– Semmi baj – mondta Greg, és lecsúsztatta a kezét Peter
válláról. – Nem akarod elmondani nekem.
Greg megkerülte az asztalt, majd előbb Peterre, majd Rose-ra
nézett.
– Van egy értékmegőrző… – kezdte Peter
– Ide figyelj, Peter! – vágott közbe Greg. – Nem fogok
információt kicsikarni belőled. És nem is akarlak arra
használni, hogy megszerezzem magamnak a könyvet.
Segítségért fordultál hozzám, és én ezt is ajánlom fel. Találtál
valamit, remek. Segíteni akarok, de megértem, hogy nem bízol
bennem. Mondd el, miben tudok segíteni, aztán elállok az
utadból.
– Mégis miért tennél ilyet?
– Mert még mindig a keresztapád vagyok, Peter. Azt akarom,
hogy ép bőrrel keveredj ki ebből. Az ország összes bűnüldöző
szerve a nyomodban van: a városi rendőrség, az FBI, a
titkosszolgálat, mindenki. De leginkább az oroszok miatt kell
aggódnod. Ők a fejedet akarják. Hadd segítsek.
Kedvességgel akarja behálózni. Farr is pont ezt csinálta, és az
elnök is. Peter senkiben sem bízott. Volt valami a kezében. Volt
egy terve, vagy legalábbis egy terv körvonala. Ami azt jelentette,
hogy azok elé kell állnia, akik a leginkább végezni akarnak vele.
Fel kellett használnia ellenük a saját árulásukat.
– Elengedsz? – kérdezte Peter.
– Ha ezt akarod.
Peter hátradőlt.
– Két kocsira lesz szükségünk. Plusz a fegyveremre és a
telefonjainkra.
– Nem gond – mondta Greg, és Ileana felé biccentett. – Adj
neki egy tiszta fegyvert. A SIG-et.
Ileana visszaadta nekik az eldobható telefonokat, majd egy
számzáras szekrényhez lépett, beütötte a kombinációt, és
kinyitotta. Fél tucat műanyag tárolódoboz sorakozott benne.
Kivette az egyiket, felnyitotta, és kihúzott belőle egy modern,
kakas nélküli, polimerből készült SIG pisztolyt a hozzávaló
tokkal együtt. Átadta a fegyvert, és hozzá négy doboz lőszert
Gregnek, aki az asztalra tette őket Peter mellé.
– Peter, gyilkolászással nem szabadulsz ebből a kelepcéből.
– Csak elővigyázatosságból kell.
Greg a polcokhoz lépett, és egy okostelefonnal tért vissza.
Megnézett valamit a kijelzőn, majd átadta Peternek.
– Blackphone – mondta Greg. – Használtál már ilyet?
Peter bólintott.
– Néhányszor láttam már, amikor bizonyítékként került
hozzánk. Úgy építették fel, hogy teljességgel titkosított és
lenyomozhatatlan legyen.
– Ha szükséged van bármire, ezen keresztül biztonságban
kapcsolatba léphetünk. A számom benne van, és titkosított az
egész.
Ez után Greg kinyitotta a tárcáját, és leszámolt belőle
nagyjából hatszáz dollárt kis címletekben. Peter felé nyújtotta,
aki először hezitált. Úgy érezte, mintha éppen lefizetnék.
Rose kivette Greg kezéből a pénzt, és zsebre dugta.
– Köszönjük.
Peter kivette a tokból a pisztolyt, és gyorsan leellenőrizte.
Közben nagyon igyekezett, hogy ne látszódjon, mennyire remeg
a keze.
Greg nézte, ahogy Peter visszacsúsztatja a pisztolyt a tokba.
– Ne akard őket egymagad megállítani, Peter. Tudom, hogy
dühös vagy, de óvatosnak kell lenned.
 Peter a nadrágja derekába dugta a pisztolyt.
– Szóval, mit akarsz cserébe?
– Semmit – felelte Greg.
– Csak úgy segítesz?
– Igen. Családtag vagy.
Peter tudta, hogy egyszer azért törlesztenie kell majd.
– Apát is így vetted rá az elején?
Greg összehúzta a száját.
– Ez most nem olyan, Peter. Hadd segítsek. Hová mész?
– Kösz mindenért, de ezt most egyedül csinálom végig.
– Nagy fába vágod a fejszédet. Segítségre lesz szükséged.
Szükséged lesz rám. – Greg megütögette a Blackphone tetejét. –
Szóval hívj, és megyek.
Peter felvette és a zsebébe csúsztatta a telefont.
– Akkor ennyi? – kérdezte Greg.
– Ennyi.
Greg biccentett, Ileana pedig visszazárta a szekrényt. Peter a
liftekhez indult, és mind lementek. A fekete Tahoe a szemközti
fal mellett parkolt, és ahogy közelebb mentek, felvillantak a
Volkswagen Jetta lámpái, amit Ileana éppen akkor nyitott ki. A
kulcsok ott fityegtek kinyújtott ujján, Peter pedig Rose-ra
mutatott. A nő odadobta neki a kulcsot, Rose pedig odalépett a
kocsihoz, és kinyitotta az anyósülés ajtaját.
Peternek át kellett beszélnie Rose-zal a következő lépéseket,
de nem itt. Amikor megfordult, majdnem nekiütközött
Ileanának, aki csendben mögé lépett.
 – Tetszik nekem ez a lány. Az egész olyan természetes neki. –
Elmosolyodott. – Mintha már évek óta ezt csinálná. – Aztán
Peter kezébe nyomta a Tahoe kulcsait. A nő ujjai lassan
végigsimították Peter kezét, majd elsétált.
Greg a Jetta mellett beszélgetett Rose-zal. Egészen közel hajolt
hozzá, aztán Peterhöz lépett.
– Biztos vagy a dolgodban? – kérdezte Petert.
– Biztos – felelte, majd elgondolkozott egy pillanatra. – Mindig
is figyelmeztettél, hogy ne dolgozzak az FBI-nak. Attól féltél,
hogy rájövök, ki vagy?
– Nem. Attól féltem, hogy sikerül befutnod. Sosem akartalak
belerángatni ebbe.
– Hát, mégis sikerült – felelte Peter. Elsétált Greg mellett, és
gyengén a vállába bokszolt. – Kösz a kocsikat.
– Nincs mit.
Peter odament a Jetta mellett álló Rose-hoz.
– Mi a terv? – kérdezte a lány.
– Kövess. Félreállok valahol, ahol tudunk beszélgetni.
– Jó.
Rose beszállt a kocsiba, Peter pedig visszament a Tahoe-hoz,
és beindította.
 72

Amint kihajtott a garázsból, Peter azonnal kivette az

akkumulátort a Blackphone-ból arra az esetre, ha Greg le tudná
követni a helyzetét. Északra indult Tenleytown felé, és a
visszapillantóban azt figyelte, hogy követi-e valaki Rose Jettáját.
A Fort Reno Park egyik parkolójánál állt meg.
Ez Washington város legmagasabb pontja, és egyben az
egyetlen olyan polgárháborús csata helyszíne, mely a
környéken zajlott. A magas drótkerítések mögött egy
erődítmény és egy homokkő torony áll, melynek vörös téglái
furcsán festettek a baseballpályák és apartmanépületek fölé
magasodva.
Rose megkerülte Peter kocsiját, hogy a két vezető ülés egymás
mellé kerüljön.
Peter nem tudta megállni, hogy ne nevessen fel.
– Most mi van?
– A rendőrök csinálják ezt.
Peternek le kellett ellenőriznie, hogy Greg nem tett-e GPS-
nyomkövetőket a kocsijukra. Greg tudta, hogy Peter és Rose
többet tudnak, mint amit elmondtak neki. Talán azért engedte
el őket ilyen könnyen, hogy követni tudja őket. Abban bízott,
hogy elvezetik őt a vörös könyvhöz.
Peter rengeteg nyomkövetőt helyezett el, amikor még
megfigyelőként dolgozott. Alig negyedóra alatt mind a két kocsit
átnézte. Mindkettő tiszta volt. Visszatette a szőnyeget Rose
Jettájának pótkerekére a csomagtartóban.
– Meg kellene lapulnod – mondta Peter.
– Az kizárt. Mi a terved?
– Elmegyek abba a palisadesi házba.
Rose körbepillantott a parkban.
– Szerinted Greg megpróbálja magának megszerezni a
könyvet?
– Igen. Túl könnyen elengedett. De valószínűleg ki tudom
szúrni, ha követ.
– Őszintének tűnt.
– Az a munkája, hogy hazudozzon.
– De akkor meg miért engedett el, hogy magad oldd meg a
helyzetet? – Peter nézte, ahogy a szél meghajlítja a fákat.
– Mert azt akarja, hogy tartozzak neki. Hogy a zsebében
legyek. Ezt igen lassan kell csinálni, hogy az áldozat ne is vegye
észre, mi történik. Tudja, hogy engem nem tud kényszeríteni…
– Szóval magához akar édesgetni.
– Így van. Azt hiszi, hogy nem tudunk megbirkózni az üggyel.
Hogy végül úgyis segítséget fogunk kérni tőle.
– És meg tudunk birkózni vele?
– Majd meglátjuk.
– Mit csináljak?
 – Parkolj le a Fehér Ház közelében, és figyeld, hogy felbukkan-
e Farr. Szerintem van módja annak, hogy kiugrasszuk a nyulat
a bokorból. Akkor talán elvezet minket a könyvhöz. Ha elindul,
akkor próbáld meg követni. Egy kék Audi A6-osa van. Csak egy
ilyen parkol a Fehér Házon belül. Próbáld meg követni, hogy
hova megy. Ha idejön, akkor valószínűleg Georgetownon
keresztül. Próbáld meg megfigyelni, hogy egyedül van-e, ülnek-
e mások is a kocsiban, és jön-e vele másik autó. Szerintem
egyedül lesz. Nem tudom, ki másban bízhat még meg. De
minden ettől függ.
– Rá akarsz szállni?
– Igen – felelte Peter, és kivette a zsebéből a Tahoe kulcsát.
Már nem érdekelte, hogy vele mi történik. Korábban még félt,
és összerándult a gyomra, de most már tudta, mit kell tennie, és
a félelem valami mássá változott. Koncentrált figyelemmé,
amilyet utoljára a kosárpályán érzett. Azon kapta magát, hogy
élvezi, hogy magához húzza a sötétség.
– De ha ott van a könyv – mondta Rose –, a ház be lesz zárva.
– Majd Farr beenged.
– Mégis mi a fenéért tenne ilyet?
Peter körbepillantott az utcán, majd visszanézett Rose-ra.
– Mert azt fogja hinni, hogy már elloptam.
 73

Negyvenöt perccel később Peter leparkolta a Tahoe-t, és a

kezébe vette az anyósülésen heverő fejszét és hátizsákot.
Kilépett az utcára.
A padka tövébe száraz leveleket gyűjtött a szél. Az erdő a
lankákon egészen a Potomacig nyúlt le. Ez már Palisades. Farr
nagyapjának háza az utca végében áll.
Tenleytownban megállt egy kis barkácsboltnál. Egy családi
üzlet volt, az árcédulákra filctollal írták fel a számokat. Ahogy a
zsúfolt polcokat böngészte, először arra gondolt, hogy talán itt a
városban meg sem találja azt, amit keres. Aztán megpillantotta:
egy kilencvencentis, kőris nyelű fejsze.
Míg a kormánynak dolgozott, elég sok okos betörővel
találkozott. Olyan fickókkal, akik nem hagytak nyomot maguk
után. Volt egy ember, aki egy tesztvezetés után észrevétlenül
kicserélte a slusszkulcsokat, majd éjjel visszament, és simán
elhajtott a kocsival.
Peter most nem akart óvatoskodni. Nem akart beosonni.
Erőszakkal akart behatolni, pusztító brutalitással. Az egésznek
az a lényege, hogy észrevegyék, mit csinál.
Közvetlenül a feje alatt markolt rá a fejszére, és elindult a ház
felé.
Magas tetős, szövetségi stílusú ház volt, és rögtön látta, hogy
senki sem lakja. Az ablakokon nem volt függöny, a kerti csaphoz
nem volt tömlő csatlakoztatva, az ajtó előtt nem volt lábtörlő.
Adrenalin járta át a testét.
Szíve ütemesen feszült neki a mellkasának, ahogy egyre
közelebb ért. Az ablakon keresztül látta, hogy az ebédlőben áll
egy vezeték nélküli kamera. Nagyon jó. Más biztonsági
felszerelést nem látott, de hamarosan kiderül, hogy be van-e
riasztózva a ház. Hadd jöjjenek.
Hagyta, hogy a fejsze nyele lecsússzon a markában, majd
elkapta a végét. Fellépkedett a hátsó ajtóhoz vezető lépcsőn.
Ujjai megfeszültek a kőrisnyélen, majd hátralendítette a fejszét
a háta mögé. Aztán lecsapott a nehéz szerszámmal. Az acél
keresztülhasította a levegőt.
Most végre kiengedhette a dühét, amely fél életében ott
gyülemlett benne. Hagyta, hogy átjárja a Farr és a többi gyilkos
iránt érzett haragja, és teljes erejéből sújtott le.
Peternek elege volt a szabályokból. Elég volt a jófiús
szarságokból.
A fejsze pont ott találta el az ajtót, ahol akarta, pont a kilincs
fölött. A csapásba beleremegett a teste. Abban bízott, hogy egy
csapással sikerült szétzúznia a zárat. De az ajtó egyszerűen
kettényílt, Peter pedig a zárral együtt kitépett hatvan centit a
keretből.
A reggelizőnél lépett be. Szembenézett a kamerával. Elindult
az előtér felé. A levegőben festék és politúr szaga terjengett,
léptei visszhangoztak az üres falakon.
A nappaliban talált még egy kamerát, mely a bejárati ajtót
figyelte. Szinte elég volt odaérintenie a fejsze pengéjét a
kábeléhez, és már ketté is vágta. A zöld LED azonnal kialudt
rajta.
A bejárati ajtóra mágneszárat szereltek, amely azonnal
bekapcsolta a riasztót, amint valaki kinyitotta. Elvileg a
közelében kellett volna lennie a riasztó paneljének, hogy aki
hazajön, azonnal ki tudja kapcsolni. De nem látott semmi
ilyesmit. Kinyitotta a szekrényajtót. A panel ott állt a bal
oldalon, és ahogyan azt várta, már be is kapcsolt.
Úgy tűnt, hogy a kamerák külön rendszeren vannak. IP-
kamerák vezeték nélkül csatlakoztak az internethez, így aztán a
kezelőjük bárhonnan tudta figyelni őket a számítógépén vagy a
telefonján. Lehet, hogy Farr most is figyeli. A panel ütemesen
sípolt, de Peter nem törődött vele.
A rendőrség miatt nem aggódott.
Még ha a rendszer rá is van kötve a rendőrség hálózatára,
először a tulajdonost értesítenék, Peter pedig biztos volt benne,
hogy ha Farr tényleg titkokat őriz itt, akkor azt akarja, hogy
minél kevesebb ember szaglásszon a házban. De még ha ki is
jönnek a rendőrök, öt percnél hamarabb biztos nem érnek ide.
Neki pedig éppen elég ennyi idő.
Elég könnyű volt átkutatni az üres házat. Az előtér körül
kígyózó ívelt lépcsőn felment az emeletre, majd minden szobát
átfésült. Balra egy könyvtár állt, talán dolgozószobaként
használták. Akár itt is lehet a széf. A folyosó végén lévő ajtó a
szülői hálóba nyílt: saját fürdőszobával és kis
társalkodósarokkal rendelkező hálószoba.
Az ablakpárkányon újabb kamerát vett észre. A szoba
oldalára nézett. Fura hely egy kamerának. Ahogy közelebb
lépett, észrevette, hogy a szülői háló egyik gardróbszekrényére
van irányítva. Megvan.
Peter belépett a háromszor öt méteres gardróbba. Egy kis
öltözőfülke volt, padlótól plafonig érő tükrökkel, beépített
polcokkal és fiókokkal. Jobbra egy embermagasságú széfet
pillantott meg. Bézsre festették, hogy passzoljon a falakhoz.
Ajtajának közepén egy számkódos zár és egy fogantyú állt.
Letette mellé a táskáját, majd visszament a hálóban lévő
kamerához. Egy aprócska lendítéssel darabokra zúzta. Peter
tudta, hogy az utolsó dolog, amit Farr a képernyőjén látott, az az
ő arca volt.
Nem volt automata tárcsázója vagy nagy teljesítményű fúrója.
Akkor sem tudná feltörni a széfet, ha az idők végezetéig
próbálkozna. A fejszével belevágott a számzárba, majd
megfordította, és a nyelével lyukakat ütött a gipszkarton falba a
zsanérok mellett.
Aztán hátralépett, és elégedetten a vállára kanyarította a
táskáját, felvette a fejszét, és kisétált. A riasztó hangja
megtöltötte a házat.
A földszinten Peter megállt a hátsó ajtó előtt, és az utolsó
kamerára pillantott. Tudta, hogy itt van. De eddig nem törte
össze, mert azt akarta, hogy felvegye, amikor elmegy.
Most végzett, és meglendítette a fejszét a kamera felé. Farr is
ezt látja majd utoljára. A kamera háza darabokra tört, műanyag
szilánkok potyogtak a padlóra.
A szétzúzott hátsó ajtón át távozott, a fejszét közel tartotta a
testéhez. A kocsijához sietett, és a hátsó ülés előtti padlóra tette
a fejszét.
Minden ösztöne azt ordította, hogy tűnjön el onnan. A
rendőrség hamarosan kiérkezik. Farr gyilkosai is. Talán Greg és
Ileana is, bár mindent megtett azért, hogy ne tudják követni. De
ettől még meglehet, hogy megtalálják a módját annak, hogy
hátba szúrják, és megszerezzék maguknak a könyvet.
Őrültség volt ott maradnia, de pont ezért kellett megtennie. A
vihar szemében kellett maradnia. Itt aztán biztosan senki nem
számított rá.
A hátsó kert végében húzódó erdőhöz sétált. Innen jól meg
tudta figyelni az egész utcát. Ha pedig menekülnie kell, akkor
egy harminc másodperces sprinttel visszaérhet a kocsijához.
De a legfontosabb, hogy itt rejtőzve bárkit meg tud lepni, aki
megjelenik a háznál.
A keze a pisztolyra tévedt. A harag úgy égette a mellkasát,
mint egy erős ital. Többé már nem tudta, hogy mire is képes,
hogy milyen messzire lenne képes elmenni. Azt sem tudta, hogy
megúszhatja-e élve a dolgot. De már ez sem számított.
Bizonyítékot kellett szereznie, mielőtt még több ember hal
meg azért, hogy minden titokban maradjon. Meg kell állítania
Farrt és a többi árulót, akik áruba bocsátották az Egyesült
Államokat.
Öt mély lélegzetet vett, így sikerült lelassítania a pulzusát.
Megtörölte nedves tenyerét a nadrágjában. Aztán elővette az
eldobható telefonját, és felhívta Rose-t.
– Minden rendben van? – kérdezte Rose.
– Igen, veled?
– Jól vagyok – felelte Rose. – A parkolót figyelem. Itt van a
kocsija.
– Ha elindul, azonnal hívj. És figyeld, hogy megy-e még valaki
vele.
– És kövessem?
– Maradj le nyolc kocsival. Próbáld meg. De ne menj közelebb,
és ha bármi szokatlant veszel észre, maradj le. Csak azt kell
tudnom, hogy erre jön-e, és hogy hoz-e magával védelmet. És
Rose, kérlek, ne gyere a ház közelébe.
Rose tudta a címet, az alapokat pedig átvették. Sokkal
biztonságosabb úgy követni valakit, hogy van némi fogalmunk
arról, hogy az illető merre megy.
– És mi lesz a te védelmeddel?
Érezte a derekán a fegyver súlyát.
– Megleszek.
– Jó… várj. Elindult a kocsija. Visszahívlak.
– Légy óvatos.
– Az leszek.
Peter zsebre tette a telefont, és behúzódott az árnyékba. Egy
kocsi gurult végig az utcán. Minden figyelme rá irányult.
Minden megzörrenő levél és szellő hangjára összerezzent.
Rose tíz perccel később hívta vissza.
– Feléd tart a MacArthuron.
– Jó. Egyedül van?
– Amennyire meg tudom mondani.
– Szólj, ha másfelé indul el, és ne gyere túl közel a házhoz. Ha
egyenesen ide jön, akkor állj meg a MacArthuron még mielőtt a
környékre érnél. Figyelj, hogy jön-e valaki vele. Nem tart már
soká ez az egész.
– Ott akarok lenni.
– Jobb lesz így. Jobb, ha egyikünk messzebb marad.
– De…
– Kérlek, Rose.
Rose-nak életben kellett maradnia, hogy elmesélje a
történetet.
– Rose?
– Jó. Sok szerencsét.
– Köszönöm.
A fegyver markolatára tette a kezét. Farr már közeledett.
 74

Farr Audija végiggurult az utcán, és leparkolt a ház előtt. Egy

pillanattal később bement az oldalsó kapun, és hátrament a
hátsó bejárathoz.
Farr megnézte az ablakokat, és Peter észrevette, hogy fegyver
van a kezében. Magasra emelte a pisztolyt, és magabiztosan
markolta, ujjait végignyújtotta a markolaton. Peter tudta, hogy
Farr mit csinál. Az erdős rész felé nézett, pont oda, ahol Peter is
rejtőzött egy platán mögött. A törzshöz lapult.
A szél belekapott a hátsó ajtóba, és becsapta. Úgy verte fel a
délutáni csendet, mint egy mennydörgés. Miután Peter
szétverte a zárat, az ajtó akadálytalanul csapódhatott ide-oda.
Farr megfordult, Peter most már csak a hátát látta. A nő az
ajtóra szegezte a fegyverét. Ahogy közelebb lépett az ajtóhoz,
leengedte a fegyvert, és belépett.
Peter elővette a pisztolyt, leellenőrizte, hogy ki van-e
biztosítva, majd kiosont a fák közül, és elindult a ház felé.
Tudta, hogy Farr merre tart, és a nagy ablakok miatt rá fog látni
a hátsó kertre. Nem sok ideje volt, hogy az ajtóhoz érjen, mielőtt
észreveszik.
A sövény felé indult, először gyorsan lépkedett, majd amikor
már csak tizenkét lépésre volt a terasztól, nem maradt más
választása, mint hogy az ajtóhoz fusson.
A falhoz simult az ajtó mellett. A szél úgy tíz centire nyitva
hagyta. Vett egy utolsó mély lélegzetet, majd vállal belökte az
ajtót, belépett, és előreszegezte a fegyverét.
Nem látta Farrt. A lépcsőhöz ment, vigyázva, hogy szinte
lábujjhegyen járjon. A kellemetlen várakozás után fura módon
szinte jókedve lett. Jöjjön, aminek jönnie kell. Legalább végre
történik valami, végre le tudja vezetni a felgyülemlett őrült
feszültséget.
Vajon mennyi idő, mire kinyitja a széfet? Mennyi idő, mire
észreveszi, hogy nem is rabolták ki? Hogy csak most fog
megtörténni?
Felért az emeletre: a folyosó üres volt. Aztán halk, surrogó
hangot hallott a nagy hálószoba felől: klikk-krrr, klikk-krrr. Farr
kinyitotta a páncéltermet. A zárra figyel, és pár másodperc
múlva mindkét kezét lefoglalja.
A szobából fény szűrődött ki. Ha most belép, nem fogja
elárulni az árnyéka. Belépett az ajtón, és látta, hogy Farr a
gardróbban térdel. Éppen az utolsó számot tekerte el remegő
ujjaival.
Farr pisztolya a tokjában volt. Bal kézzel megragadta a széf
fogantyúját. Felnyögtek a zsanérok, ahogy kinyitotta a nehéz
fémajtót. Peter kihasználta a zajt, és hogy Farr nem figyel, és a
gardrób ajtajához lépett.
Farr éppen akkor lépett be a széfbe. Peter hallotta, ahogy
megkönnyebbülten sóhajt. A polcokon ott pihent egy vörös
könyv. Farr megfogta. Peter közelebb lépett, és felemelte a
pisztolyt. Farr lefagyott.
– Ne! – mondta Peter. – Kezeket oldalra!
Farr a bal kezében tartotta a könyvet, a jobb a combja mellett
lógott. Alig tíz centire a pisztolyától.
– Peter? Mi a jó istent keres maga itt?
– Nem szórakozok, Diane. Emelje fel a kezét!
Farr lassan felé fordult.
– Össze van zavarodva. Túlgondolja a helyzetet. Hibát követ
el. Tegye le a pisztolyt, és beszéljünk.
– A kezeit!
– Valaki kihasználja magát, Peter. Kivel beszélt? Jól tudja, mi
történik, amikor az emberek a saját szabályaik szerint
kezdenek játszani.
Persze hogy tudta. Át is élte. De nem érdekelte. Jól tudta, mi
folyik itt.
– Ez nem magára vall, Peter. A lányról van szó?
Farr lépett egyet felé. Most már mintha magabiztosabbnak
tűnt volna. Mintha már elillant volna a döbbenete, mintha tudta
volna, hogy mint mindig, Peter most is engedelmes lesz. Egyre
csökkent a távolság Farr arca és a fegyver között, és a nő ujjai a
pisztolya felé tévedtek.
Peter kissé elfordult, és a nő felé emelte a bal kezét. Közelebb
húzta a mellkasához a SIG-et, hogy Farr ne kerüljön túl közel
hozzá.
 – Állj!
A nő lépett még egyet. Farr egyre merészebb lett. Biztos volt
benne, hogy Peter nem fogja meghúzni a ravaszt.
Peter tett még egy lépést hátra, Farr pedig felemelte a
könyvet, és a másik kezét is, mintha meg akarná nyugtatni
Petert. Észrevette, hogy Peter meghátrált, és ki akarta ezt
használni.
– Ne kényszerítsen, Diane.
Peter ujja a ravaszra siklott, Farr pedig a pisztolya felé kapott.
Egy kilencmilliméteres dörrenése töltötte meg a gardróbot.
 75

Peter keze biztosan szorította a pisztolyt. Meg sem moccant.

Nem ő lőtt. Farr döbbenten lépett hátra, és oldalra nyújtotta a
két karját.
Rose ott állt Peter mögött a hálószobában. Egyenesen Farr
fejére célzott a saját SIG-jével. A csőből füst tekergett. Rose
homlokában megfeszültek az izmok. Szorosan markolta a
fegyvert, és csak alig láthatóan remegett a keze.
Farr és Peter között finom porként hullott le a gipszkarton.
Rose a mennyezetbe lőtt figyelmeztetésként. De látszott rajta,
hogy a következő lövése már Farrnak fog szólni.
Az is elképzelhető, hogy már csak a feszültség miatt is újra
lőni fog, de Peter elsődlegesen Farr-ra figyelt. A lövés teljesen
megdöbbentette, Peter pedig kihasználta ezt, odaugrott mellé,
és ellökte a kezét a tokba rejtett fegyverétől. Aztán kikapta a
tokból a pisztolyt.
Hátralépett, hogy ne álljon Rose és Farr között.
Visszabiztosította Farr fegyverét, és a nadrágja övébe dugta.
Kivette Farr kezéből a könyvet, majd hátralépett, kitöltve a
gardrób ajtaját.
– Rose. Megvan. Vedd le az ujjad a ravaszról. Tedd a fegyver
oldalára.
Peter a lányra pillantott. Kidülledtek az erek a homlokán.
Akkor is elsülhet a fegyvere, ha nem is akarja.
– Megölte őket – mondta Rose hideg, kimért, érzelemmentes
hangon.
– Megvan a könyv, Rose. Győztünk. Már csak el kell tűnnünk
innen.
– Megölte őket.
– Rose. Ennek is megvan a maga módja. Ne add meg nekik,
amit akarnak.
Rose Farrt bámulta.
– Mondja el az igazat – mondta. – Miért tette?
– Mindketten meg vannak háborodva. Csak tegye le a
fegyvert, mielőtt mind itt halunk meg.
Rose szája vékony vonallá szűkült.
– Rose – mondta Peter.
A lány keze megfeszült a fegyveren.
Autókat hallottak az utcán.
Farr elmosolyodott. Peter azonnal tudta: kelepcébe sétáltak.
– Most már mindketten árulók – mondta Farr. – Csak én
segíthetek kijutni innen. Egyezséget kell kötniük. – A könyvre
mutatott.
Rose leengedte a fegyvert, és tett három lépést Farr felé, aki
úgy nézett rá, mint aki puszta kézzel meg tudná fojtani.
– Vállaljuk a kockázatot – mondta Rose. Aztán villámgyorsan
meglökte Farrt, aki beesett a széfbe. Hátravetett kézzel fogta fel
az esést, Rose pedig gyorsan rácsukta az ajtót, és lenyomta a
fogantyút, hogy bezárja.
Farr ordított és dörömbölt, Rose pedig a számzárra tette a
kezét, majd Peterre nézett. A férfi bólintott, Rose pedig eltekerte
a zárat.
Valaki meg fogja találni Farrt, a nő elmondja nekik az ajtón
keresztül a kombinációt, de ez időbe fog telni. Peter az ajtó felé
biccentett, majd a fegyverét előreszegezve előre lerohant a
lépcsőn.
Egy SUV nagyot fékezve állt meg a ház előtt, Peter és Rose
pedig a hátsó ajtó felé rohant. Peter feltépte az ajtót, majd a
kerten át a sövény felé kezdtek futni, ami jó fedezék, míg el nem
jutnak a fákig. Jobbra, a dombok felől szirénák sikoltottak a
távolban: a rendőrség vagy az FBI. Rose és Peter átvágott az
erdőn Peter kocsijához.
Azon az utcán nem láttak senkit, de a szirénák egyre
hangosabbak lettek, és mintha megduplázódott volna a számuk.
Peter kirántotta az ajtót, beugrott, és az anyósülésre bevágódó
Rose kezébe adta a vörös könyvet. Ösztönösen a gázba akart
taposni, de végül normál tempóban indult el, és nem lépte át az
ötvenes sebességhatárt. Nem akarta felhívni magára a
figyelmet. Rose a visszapillantó tükröt figyelte.
Aztán lenézett a padlóra.
– Hát a fejsze?
– Hosszú történet – felelte Peter. Előttük rendőrségi villogók
tűntek fel. Lefordult, hogy keressen egy szabad utat. – Honnan
szerezted a pisztolyt?
– Greg adta, amikor ideadta a kocsit. A biztonság kedvéért.
Peter megállt egy stoptáblánál. Egy fekete BMW M5
száguldott el mellettük.
A sofőrnek fekete gombszeme volt, szakálla gondosan nyírva.
Nem rendőr volt. Peter lenézett. Rose kinyitotta az ölében a
vörös könyvet, és sorban lefényképezte az oldalakat az egyik
telefonnal.
– Átküldöm őket magamnak, hogy bármi is történjen,
meglegyen.
Peter befordult egy sarkon. Előttük, azon az úton, ahol le
akart lépni, szirénák szóltak. Gyorsan eltekerte a kormányt, és
ráfordult egy levelekkel borított útra.
– Tudnál keresni egy kivezető utat… – kezdte Peter, de ekkor
megszólalt a telefon a zsebében. Kivette a telefont, és újra
lefordult.
– Peter? Jól vagy? – Greg volt az.
– Most nem nagyon érek rá.
– Tudom.
– Te küldted ezeket ránk?
– Nem. Nem vagyok a közelben, de bele tudunk hallgatni a
rendőrségi rádióba, és néhány titkosított FBI-vonalat is
figyelünk. Nagyjából tudjuk, hogy merre járnak. Elözönlik
Palisadest. Farr nagyapjának a háza… Ez volt, mi? Honnan
tudtad?
Peter nem válaszolt.
 – Mindegy is – mondta Greg. – El kell tűnnöd onnan.
Peter Rose-ra pillantott, aki bólintott: Hallgass rá. Peter arra
gondolt, hogy ez is csak egy játék, ami arra megy ki, hogy átadja
neki a bizonyítékokat. Hogyan lehet Rose, akinek semmi
tapasztalata az ilyesmivel, ennyire nyugodt egy ilyen őrület
kellős közepén? Peter azon aggódott, hogy véletlenül elsül a
kezében a fegyver, de úgy tartotta a kezében, mint egy profi.
– Peter? – kérdezte Greg.
– A rendőrségen kívül ki van még a nyomunkban?
– A korábbi orosz katonai hírszerzés, a GRU. Ezek vért isznak,
Peter. És összeszedték a város összes bűnözőjét. Egy egész
hadsereg vadászik rád. Be kell jönnöd.
– A rendőrség minden utat lezárt. Nem tudok kijutni.
– Hol vagy?
Egy háztömbnyire tőlük felbőgött a BMW motorja.
– A Potomac és Galena sarkán.
– Menj északnyugat felé a Potomacon.
– Arrafelé is rendőröket láttam.
A háttérben Ileana hangját hallotta.
– Már elmentek – mondta Greg. – De pár perc, és azt az utat is
lezárják. Mindenkit kiküldtek, aki él és mozog. Úttorlaszokat
állítanak fel. El kell tűnnöd onnan.
Peter megfordította a kocsit.
– Egyedül vagy? – kérdezte Greg.
– Rose is itt van.
– És a könyv?
 – Biztonságban. Honnan szerezted meg ezt a számot?
– Amikor Ileana elvette tőled a parkban, kiírta a számot. El
kellett érjelek valahogy. A Blackphone-t nem értem el.
Peter még mindig nem bízott Gregben, de ki kellett jutnia a
környékről. A többit majd később kigondolja.
– Akkor hogy csináljuk? – kérdezte.
– Talán túl fiatal vagy ahhoz, hogy emlékezz a Pac-Manre.
Add oda a telefont Rose-nak. Te figyelj a vezetésre.
– És a vérivóid?
– Az ő kommunikációjukat nem halljuk, és a helyzetüket sem
ismerjük. Tartsd nyitva a szemed.
Peter odaadta a telefont Rose-nak. Kiült az arcára a
koncentráció, ahogy Greggel beszélt.
– Északnak tartunk. Jó. Oké.
A szabad kezével mutatta Peternek, hogy merre menjen.
Arrafelé mutatott, ahonnan Peter a szirénákat hallotta.
Lehet, hogy Greg egyenesen a rendőrök karjába vezeti őket.
Az biztos, hogy nem fogják elhinni a történetüket. Azonnal
átadják őket Farrnak. Peter vállalta a kockázatot. Az előttük
lévő kereszteződés üres volt.
Rose jobbra mutatott – pont a másik irányba, mint ahogy
számított rá –, és Peter ráfordult a fákkal szegélyezett, kétsávos
útra. A következő kereszteződésnél Rose balra mutatott, Peter
pedig lefordult.
Egy perccel később szirénákat hallott. Egy kis
bevásárlóközpont mellett értek ki a négysávos útra, Rose pedig
elmondta a helyzetüket Gregnek.
– Délnek? – kérdezte Peter.
Rose megrázta a fejét.
– Megvan nekik a kocsi leírása.
– Akkor meg merre menjünk?
– Greg be tud vinni.
Peter összeszorította az állkapcsát, Rose pedig egy újabb
mellékutcára mutatott.
– Nincs más választásunk – mondta Rose. – Pár perc, és
jönnek a helikopterek. Szükségünk van a segítségére.
Peter már így is Greg adósa volt, most pedig szó szerint az
életét köszönheti majd neki. Előrehajolt, és a helikoptereket
keresve felnézett a felhőkkel teli égre.
– Mutasd, hogy merre!
 76

Greg a washingtoni kórház előtti járdán állt, és elővett egy

cigarettát. Ezt a találkozási helyet adta meg Peternek és Rose-
nak. Ileana a nyugati oldalon figyelt.
A kórház évek óta elhagyatottan állt, és mostanra
drótkerítéssel vették körül. Úgy tűnt, hogy a mellette álló
égészségügyi és közigazgatási épületeket még mindig
használják. A parkoló azonban ezen a hétvégi délutánon
teljesen üresen állt.
Innen nem nagyon látta, hogy ki közeledik felé, de most nem
talált ennél jobbat.
Peter és Rose késtek. Elővette a telefonját, és felhívta Ileanát.
A hatodik csörgés után motyogni kezdett.
– Gyerünk már, gyerünk már. – Nem vette fel. – Hol a
francban vagy?
Greg nem dohányzik, de ez jó álca volt arra, hogy miért
ácsorog itt egymaga. Legszívesebben odasétált volna Ileanához,
de itt kellett lennie, ha megérkezik Peter és Rose.
Kifújta a levegőt, és ellazította a vállát. Próbált megnyugodni.
A cigarettát tartó keze természetesen lógott az oldala mellett.
Kifújta a füstöt, és rátette a kezét pisztolya markolatára.
 – Ne fordulj meg! – A hang mögüle jött. Nem volt esélye
kivenni a pisztolyt a tokból. – Kezeket oldalra!
Greg nem engedelmeskedett.
– Nem a rendőrség vagyok. Én örömmel kinyírlak.
Greg oldalra nyújtotta a karjait, és hátrapillantott a válla
mögött. Dimitri Szokolov megkerülte, és végig ráfogta a
pisztolyát.
– Hogy vagy, Dimitri?
– Sok a munka, mint mindig. Te?
– Megvagyok mostanában. Hogy van Carolina? – Dimitri
felesége.
– Elhunyt.
– Sajnálattal hallom.
– Köszönöm. Így a legjobb. Sokáig volt beteg. – Egy pillanatra
elhallgatott. – Tudom, hogy Peter Sutherland is ide tart. Azt
akarom, hogy jelezd neki, hogy biztonságos ide jönnie.
– És mit fogsz tenni?
– Nem akarom sem őt, sem a lányt megölni. Csak a könyvet
akarom visszakapni.
– Nem akarod megölni őket.
– Minden tőlem telhetőt megteszek. Így is, úgy is megtörténik.
Ha jelzel neki, elhiteted vele, hogy biztonságos, és minden
simán megy, akkor mindent megteszek, hogy ne kelljen
bántanom őket.
Greg összepréselte a száját, és a járda felé pillantott.
– Tudom, hogy közel állsz hozzá, Greg. Tudom, hogy te is pont
annyira akarod azt a könyvet, mint én. Ha segítesz, akkor
beavatunk a dologba. Az emberek, akiknek dolgozom, készek
elfelejteni, hogy mi történt Peter, Rose és közted. Tudod, hogy ez
milyen értékes gesztus. Ileanának sem lesz baja. Neked sem lesz
bajod.
– Ő a családom.
– Nem, nem a családod. Tudom, hogy ez milyen nehéz. De
tudom, hogy korábban is csináltál már ilyet. Még rosszabbat is.
Ez a munka már csak ilyen. – Greg nem válaszolt. – Tiszteletben
tartom a döntésedet – mondta Dimitri. – Hunyd le a szemed.
Greg lehunyta a szemét, és az orrán át mély levegőt vett.
Dimitri célzott. Ekkor Greg hirtelen kinyitotta a szemét, és
belebámult a fegyver csövébe.
– Várj!
– Ezt vegyem igennek?
Greg bólintott.
– Ki kell mondanod.
– Igen. Megteszem.
 77

Peter végighajtott a Huszonkettedik utcán, az RFK stadion ott

magasodott a bal oldalon. Előttük egy elhagyatottnak tűnő
épület töltötte meg a horizontot.
– Az a kórház – mondta Peter. A jobb oldalon ott állt a
Nemzeti Gárda Fegyvertára, egy szürke, őrzött erőd.
– Egyenesen – mondta Rose.
Mindketten halkan beszéltek, és az utcákat figyelték. Ez nem
Washington legszebb környéke, itt van a börtön és a régi
Kongresszusi Temető is.
– Hol van Greg? – kérdezte Peter.
– Azt mondta, hogy a túlsó oldalon lesz. Azt mondta, hogy egy
félreeső helyen parkoljunk le és sétáljunk oda.
Peter félreállt.
Rose ölében kinyitva hevert a vörös könyv.
– Minden itt van. Minden találkozó, minden helyszín, minden
dátum. Drezda. Prága. Ez Farr. BÜKK a fedőneve.
Peter Novikoff jegyzetére pillantott, mely félig angolul, félig
oroszul íródott.
– Farr, a GRU és az SVR emberei és a Főépület – vagyis maga
az elnök – mondta Peter. – Ez Vikrov főhadiszállása a Kremlben,
a szenátus régi épülete. – A feketével bekarikázott dátumra
bökött. – Ez a metróbaleset napja – mondta a cirill betűket
bogarászva. Fel volt rajzolva a metrótérkép sematikus rajza, és
egy rakás vonal és számítógépnév közepén ott állt az
Irányítóközpont név. Megnézte a dátumot: egy hónappal a
szerencsétlenség előtt írták.
– Jézusom – mondta Peter. – Ezek hadműveleti tervek.
Rose lapozott. Peter kiszúrta Gibson, Travers választási
ellenfelének nevét, és egy olyan szót, aminek a jelentésével még
ő is tisztában volt: kompromat. Bemocskolni. Valami olyasmi,
ami az utolsó hetekben tönkrevágta Gibson kampányát.
Dátumok és időpontok. Nevek és helyek. Ha az FBI
kémelhárítói kezébe kerül a könyv, akkor végig tudják követni
az egész folyamatot, mindenkit fel tudnak fedni, akinek köze
volt hozzá, rá tudnak jönni, ki felelős a
metrószerencsétlenségért, és ki nyúlt bele a választásba.
Rose átlapozta a könyvet. Az utolsó két oldal tele volt
jegyzetekkel: még több név és dátum, rövid bejegyzések, majd a
végén a kérdés: Kicsoda KÓCSAG?
Rose Peterre pillantott.
– De ez Novikoff kézírása.
Peter átfutotta az írást.
– Nem ő KÓCSAG.
– Akkor KÓCSAG talán még életben van. Az eredeti
informátor.
Peter szeme elkerekedett, és Rose-ra nézett. A kezükben van a
könyv. Talán Campbellék forrása még mindig él. Szinte félt
reménykedni, hogy ez az egész működni fog. Hogy valahogy
elkiabálja a dolgot.
Egy rendőrautó hajtott át a kereszteződésen, a rendőr pedig
egyenesen rájuk nézett a szemüvegén át.
– Nincs sok időnk – mondta Peter.
– Greg a sarkon túl vár.
– Egyszerűen csak odaadjuk neki a könyvet?
– Segít nyilvánosságra hozni az igazságot.
– Te megbízol benne? – kérdezte Peter.
– Megmentett minket.
– Csak a könyvet akarja. És most meg is kapja.
– Mennünk kell, Peter.
Peter hosszan nézte Rose-t, és megint elgondolkodott azon,
hogy milyen nyugodt tud maradni ennek az őrületnek a
közepén. Talán gyanúsan nyugodtnak.
– Mi az?
Nem akart hazudni.
– Ez az egész olyan természetesen jön neked.
– Mit akarsz ezzel mondani, Peter?
– Még soha nem csináltál semmi ilyesmit?
– Sok szarságon mentem keresztül. Megtanultam mindent
leszegett fejjel átvészelni. Szerinted titkolok valamit? – Rose
csóválni kezdte a fejét, és kinézett az ablakon.
– Titkolsz? – kérdezte Peter.
– Mit? Hogy kém vagyok? Hogy valahogy Gregnek dolgozok?
Te seggfej!
Rose grimaszt vágott, mintha visszafogná a dühét. De nem
baj. Peter ezt is el tudja viselni. Ha már egy külföldi ügynök
segítségével mennek neki a regnáló elnöknek, akkor legyen
minden kártya kiterítve.
– Nem – mondta Rose. – Rettegek, és mindent megteszek, hogy
ne omoljak össze, és valahogy kikeveredjünk ebből az egészből.
Én már csak ilyen vagyok. Hűvös vagyok. Átvészelem a
dolgokat. Te meg… – kinézett az ablakon, és visszafogta magát.
– Mondjad csak.
– Egész végig a vészhelyzeti vonalat figyelted, igaz? Mások is
hívtak, igaz? – Rose Peterre bámult. – Segítséget vártak tőled, te
pedig tálcán kínáltad fel őket a gyilkosaiknak.
Peter visszaemlékezett egy másik estére, amikor megcsörrent
a telefon. A vonal túlsó végéből sugárzó pánikra. A férfi
hangjára, ahogy elhadarta a kódot. Sejthette volna valahogy?
Észrevehetett volna valamit, ha nem vakon követi a
szabályokat?
– A te kezed sem tiszta – mondta Rose.
– Igazad van.
Így volt, és meg is érdemelte ezt a megjegyzést. Rose
megtörölte a szeme sarkát, és visszafogta a könnyeit. Aztán a
nadrágjába törölte a kezét.
De rá kellett kérdeznie, mert ha kikerül a kezükből a könyv,
onnan már nincs visszaút.
– Megyek – mondta Peter. – Te maradj itt a könyvvel. – Ha
csapdába sétál, akkor legalább csak az egyiküket kapják el.
– Jó.
– Nézd, Rose…
– Csak essünk már túl rajta, jó?
– Adj tíz percet. Ha tovább tart, hívlak. Ha nem hallasz
felőlem, akkor valami baj van. Akkor tűnj el. Mindenkinek
küldd el a könyv tartalmát: újságoknak, a főfelügyelőknek, a
titkos információkat kezelő bizottságoknak.
– Értem.
– Minden rendben?
Rose a telefonjára pillantott.
– Idő van.
Rose visszafogott félmosolyra húzta a száját. Egyelőre ennyi is
elég. Mindkettejüket nyomasztják az események és a
kialvatlanság. Peter nem hibáztatja azért, amiért haragszik,
hogy úgy érzi, Peter mintha elárulta volna ezzel a gyanakvással
azok után, hogy éppen azok mészárolták le a szeretteit, akikben
mindketten megbíztak. Akiknek Peter dolgozott. Peter abban
bízott, hogy lesz még ideje helyrehozni.
Kiszállt a kocsiból, és elindult a kórház felé. Várta a
keresztapja.
 78

Peter befordult a sarkon. Az utca mindkét oldalán autók

parkoltak. Ezt a helyet beszélték meg, de sehol sem látta Greget.
A fegyver még mindig ott lógott az oldalán. Hátrahúzta az ingét,
hogy könnyebben ki tudja húzni a tokból.
Újabb ötven lépés után mozgást látott. Jobbra fordult. Greg
volt az. A kórház melletti épület mögül lépett ki, és a parkoló
autók felé indult. Ileanát nem látta.
Bár még mindig kétségei voltak, Peter mégis kissé
megkönnyebbült az ismerős arc láttán. Greg tudja, hogyan
úszhatják ezt meg, és hogyan tudják kijuttatni innen az
információt.
Ez azt jelenti, hogy egész hátralévő életében menekülnie és
bujkálnia kell majd. Peter elhessegette ezt a gondolatot. Épp
elég dolog miatt kellett aggódnia a jelenben is.
Peter Gregre mosolygott, amikor odaért. Ahogy a keresztapja
közelebb ért, Greg megállt. Összehúzta a szemét, és
összepréselte a száját. Arckifejezése olyan mély fájdalmat
jelzett, melyet még soha nem látott a keresztapján. Greg
lehunyta a szemét, és lassan, alig láthatóan balról jobbra
ingatni kezdte a fejét.
 Nem biztonságos.
Peter lefagyott, de még így is elő tudta venni a fegyverét.
Amikor két kézzel rámarkolt a markolatra, két lövés dörrent és
visszhangzott végig az épületek között. Greg válla
hátracsavarodott, mintha egy láthatatlan kéz lökte volna meg.
Mögötte vörös permet fröccsent szét. Hátratántorodott, majd
elesett, és fájdalmasan felnyögött.
Greg a fejét csóválva figyelmeztette Petert. Feláldozta az
életét a keresztfiáért. Peter tudta, hogy mit kell tennie:
menekülnie kellett.
Peter körbepillantott az utcán. Nem hagyhatta, hogy Greg itt
haljon meg az utcán. A parkoló autókhoz sprintelt, és
guggolásban végigfutott mellettük.
Közeledő szirénákat hallott. Greg felnyögött, de hangja egyre
inkább elhalt, és a lélegzete is egyre felszínesebbé vált. Peter
húszlépésnyire állt meg Gregtől, és kikukucskált a fedezékként
használt kocsi mögül. Várta, hogy mikor dörren újabb lövés, de
a lövészt még mindig nem látta.
Greg félig lehunyt szemébe nézett, és jól láthatóan artikulált.
– Hányan vannak? Hol?
Greg megrázta a fejét. Nem tudta. Még életben volt, a kezét a
szegycsontjára szorította. Mellkasi sebe volt, talán a tüdejét,
vagy a szívét érte a lövés. Alatta egyre nagyobb vértócsa
terjengett a járdán. Mint egy vörös-fekete tükör.
Peter kihajolt a kocsi mögül. Nem lőttek rá, úgyhogy még
kijjebb kúszott. Semmi. Greghez rohant.
 Amikor nyílt terepre ért, a fegyverével végigpásztázta a
környéket. Sehol senki. Greg mellé guggolt, és felszakította az
ingét. Két seb. Az egyikből bugyogott a vér. Peter rátapasztotta a
kezét, hogy elállítsa a vérzést.
– Dimitri volt az. Hol van Rose? – zihált Greg.
– Itt – mondta Peter, és a sebeire tette Greg kezét, hogy
segítsen elállítani a vérzést. Peternek találnia kellett valamit,
amit szorítókötésnek használhat.
– Nem lett volna szabad kételkednem benned – mondta Peter.
A férfi az életét adta azért, hogy megvédje Petert.
Greg csóválni kezdte a fejét, és alig láthatóan megvonta a
vállát. Nem számít.
Amikor Peter rájött, hogy Greg kém, úgy gondolta, ő volt az,
aki behálózta az apját. De mi van, ha éppen fordítva történt?
– Igaz volt – Peter hangja megremegett a döbbenettől. –
Minden igaz volt, amit az apámról mondtak. Bűnös volt. Ő
szervezett be téged.
– Engedd el, Peter – lehelte Greg. – Nem számít. Nekem annyi.
Menj el Rose-ért! Tűnjetek el innen!
Tovább mozgott a szája, de hang már nem jött ki rajta. Peter
már csak a szeme fehérjét látta.
Hátranézett a válla fölött. Az utca végében alakok mozogtak,
mögöttük szirénák vijjogtak. Greg nyakára tette az ujját, de már
nem érezte a pulzusát.
A rendőrség pillanatokon belül ide fog érni. Egyre
közelebbről hallatszottak a szirénák. Ők többet tudnak tenni
Gregért, mint Peter, a lövész pedig talán már Rose-ra vadászik.
A kórházudvar másik végében húzódó alacsony drótkerítés
felé rohant, átvetette magát rajta, és egyenesen oda rohant, ahol
Rose parkolt.
Már a kórházépület árnyékában loholva a nevét kiáltozta.
Elővette a telefonját, tárcsázott, és tovább szaladt. Géphang
szólalt meg a telefonban. „A hívott szám jelenleg nem
kapcsolható. Hagyjon üzenetet.”
Rose kocsija még mindig ott állt. Átugrotta a parkoló végében
álló beton elválasztó elemet. Még innen, az utca túloldaláról is
látta, hogy valami nem stimmel. Nyitva volt az anyósülés felőli
ajtó. Felemelt fegyverrel ment közelebb. Rose nem volt sehol.
Semmi nem maradt utána, csak egy vércsík a járdaszegélyen.
 79

Peter mindkét irányba átkutatta az utcát. Egy újabb megszegett

ígéret. Egy újabb nem fogadott hívás. És megszerezték a
könyvet. A semmiért tettek kockára mindent. Vagy még
rosszabb. Pont ugyanazt tette, mint minden áruló: minden
bizonyítékot a kezükbe adott, hogy a kedvük szerint irányítsák
az elnököt.
Két napja nem aludt. Keze a keresztapja vérétől ragacsos. Már
csak az adrenalin hajtja, a járdaszegélyen megpillantott
élénkvörös folt láttán pedig majdnem elájult.
Beszállt a kocsiba.
Nézz. Figyelj. Kövess. Évekig ez volt a munkája. Embereket
talált meg. Rose-t is meg fogja találni. A helyükben ő hová ment
volna? Messze a várostól. Messze a hatóságoktól.
A szirénák hangjából arra következtetett, hogy nyugat felől
közelítenek. Ha a kocsijával indul el, akkor rögtön kiszúrják. De
nem érdekelte. Meg kell találnia Rose-t. Életben van. Ebben
kellett hinnie.
Egy háztömbnyire látott egy Ford Explorert, amint éppen
jobbra fordult. A hátsó lökhárítója alján egy vörös foltot látott.
Megtanította Rose-t, hogy mire figyeljen, amikor követik:
hogyan rejtőzzön el, és hogyan hívja fel magára a figyelmet.
Rose hagyta ezt a jelet. Az Explorer után indult. A hétvége
forgalma eléggé nyugalmas volt, úgyhogy jócskán lemaradva
követte. Az SUV ráfordult az Anacostia folyón átívelő hídra. A
város délkeleti, bűnözőkkel teli környékei felé tartott. Követte a
mocsárvidéken és a mellékfolyók barnás kanyarulatain
keresztül. Ha továbbra is ebbe az irányba fognak tartani, akkor
annyira ritka lesz a forgalom, hogy nagyon nehéz lesz
észrevétlenül követnie.
Az SUV jobbra fordult, és a következő kereszteződésnél
lehajtott az autópályáról. A közlekedési lámpa sárgára váltott.
Peter a gázba taposott, de a jobbra forduló autók elállták az
útját. Az SUV eltűnt egy bevásárlóközpont mögött.
Peter ráfeküdt a dudára, de mire átevickélt a lámpa alatt, az
Explorernek nyoma veszett. Követte az utat, de úgy fél mérföld
múlva egy négyirányú kereszteződéshez ért.
Elmormogott egy káromkodást, és ráütött a kormánykerékre.
Elvesztette őket. Jobbra családi házak. Jó rejtekhelyek. Arra
kezdett kanyarodni, majd megpillantotta az egy háztömbnyire
lévő utcatáblát.
Burnham Road. A könyvben is benne volt ez a név. Az egyik
olyan találkozóhely volt, mely igencsak kilógott a diplomáciai
megbeszélések megszokott luxushotelei és éttermei közül.
Elindult arrafelé.
Előtte, a vasútsínek és az autópálya előterében egy régi
raktárépület alakja bontakozott ki. A falait halványkékre
festették, ablaktáblái közül sokat már kitörtek. A törött
neonreklám maradványai szerint valaha egy családi
barkácsbolt lehetett.
Peter lassítás nélkül hajtott el mellette, és amikor balra nézett,
kiszúrta, hogy az Explorer ott parkol a rakodórámpák mellett.
De miért jött volt Dimitri egy olyan helyszínre, ami szerepel a
vörös könyvben? Gyors döntést hozott, hogy meglógjon a
rendőrök elől, és összegyűjtse gyilkosokból álló csapatát? Peter
nem sokat tudott az elrablásokról, de az idősebb kollégái
elbeszélései alapján tudta, hogy a helyzet egyre rosszabbodott:
Rose-t egy elszigetelt, biztonságos helyre hozták, ahonnan
nehéz volt megszökni.
Az ajtók minden bizonnyal zárva voltak, de azt kellett
feltételeznie, hogy Dimitri kiszúrta, hogy követi, és már vár rá.
Talán a vérfolt csali volt, elszórt kenyérmorzsa, hogy
idecsalja. Így aztán Dimitri végre mindenkitől megszabadulhat,
aki tud a vörös könyvről.
Lehet, hogy itt várja, hogy lecsaphasson rá. Úgyhogy Peternek
egy lépéssel előtte kellett maradnia. Hátradőlt, megrántotta a
biztonsági övét, hogy teljesen megfeszüljön a mellkasán, majd
tövig nyomta a gázt.
Felbőgött a motor, és a kocsi olyan nyomatékkal indult meg,
hogy Peternek erősen a kormányba kellett kapaszkodnia, hogy
egyenesben tartsa a kocsit. A drótkerítés kapuját lánccal zárták
le. A kocsi műanyag lökhárítója nekivágódott, a lánc pedig
nyekergő pattanással adta meg magát. A sebességmérő egyre
magasabbra kúszott – negyven, majd ötven –, Peter pedig a régi
bemutatóterem üvegtáblái felé fordította a kocsit. Alul fogta
meg a kormányt, hogy a keze ne legyen a légzsák útjában. Egy
pillanattal később nem látott mást, csak a szanaszét robbanó
üvegcserepeket. Lehunyta a szemét.
Előrevágódott a feje, és megrándult a nyaka. A lökéshullám
úgy rántotta meg az alkarját, mintha áramot vezettek volna
bele, de korántsem volt olyan vészes az ütközés, mint ahogy
képzelte. Még a légzsák sem robbant fel, Peter pedig a
gumicsikorgás és üvegcsörömpölés közepette a fékbe taposott,
és felkészült a hirtelen lassulásra.
Úgy harminclépésnyire állt meg a bemutatóterem közepétől.
A szétrobbant ablak fölött szigetelés és gipszkarton elemek
lógtak. A sötét és porfelhőtől homályos helyiségből nézve a lyuk,
melyet a kocsi a falba ütött – szürke felhők a ragyogó kék égen
–, nem is tűnt igazinak.
A kocsi még meg sem állt teljesen, de Peter már ki is ugrott
belőle. Elővette a fegyverét, és leguggolva a csomagtartó felé
mászott.
Remegett a keze. Az az őrült energia járta át a testét, mint egy
baleset vagy csúnya esés után, amikor az ember azt hiszi, hogy
jól van, közben meg törött lábbal sétálgat. A bemutatóterem
sötét sarkait kémlelte: irodák és polcok és a raktárba vezető
folyosók.
Az egyik ablakban észrevette egy alak tükörképét: egy férfi a
felvert portól hunyorogva kerülte meg az egyik válaszfalat.
Peter felemelte a fegyverét, és arra a pontra célzott, ahol a
férfinak fel kellett bukkannia. A férfi mögött Peter észrevett
még valakit: sötét haj. Egy nő, furcsa pózban: hátrafeszített váll,
mintha épp nyújtana. Rose volt az, a kezét a háta mögött
kötötték meg.
A férfi megállt, Peter pedig megcélozta az elválasztófalat.
Nem fog közelebb menni. Peter hátrahúzta a ravaszt, a fegyver
pedig megugrott a kezében. Újra lőtt. Aztán harmadszor is.
Negyedszer is. A lövések kánonban verődtek vissza az üres
helyiség falairól.
– Rose! Futás! – kiáltotta.
Gyors lépteket hallott, majd meglátta, ahogy Rose beszalad a
raktár belsejébe. A férfi követte.
 80

Peter üldözőbe vette őket, talpa alatt csikorogva csúszkáltak az

üvegcserepek. Az ütközés után megrándult nyakában már csak
szelíden lüktetett a fájdalom. A bal oldalán irodák sorakoztak,
majd elért a széles, központi folyosóhoz. A folyosó végén egy
lelakatolt tolóajtót látott. Valószínűleg egy rakodórámpa.
Minden útba eső ajtót leellenőrzött: mindegyik egy magas
raktárhelyiségbe nyílt, melyek tele voltak magas
polcrendszerekkel. Némely helyiség kisebb helyiségekre volt
felosztva, mások az épület belsejébe vezettek. Kész labirintus
volt. Valahonnan elölről fémes csörgést hallott: egy bilincs
láncai.
Maradj életben. Juttasd ki innen az igazságot.
De már nem is az igazság érdekelte. Már az se nagyon, hogy
életben maradjon. Megint ott volt, ahol az egész kezdődött: Rose
odakint van, vadásznak rá és retteg. De most nem egy
telefonvonal másik végén van. Peter most itt van vele, és most
van fegyvere.
A hang irányába indult el, és keresztülrohant egy nyitott
területen. Eszébe jutott, mit tanítottak neki az ügynökök a
bostoni gyakorlótereken.
 Az ajtók tökéletes helyek arra, hogy az ember megölesse
magát. Ha bemész egyen, nézd meg a sarkokat. Jobbra futott,
alig kivehető léptek hangját hallotta. Egy széles fémpolc mögött
keresett fedezéket, majd kihajolt jobbra. Csak a fegyver, és
arcának negyede látszott ki mögüle. Semmit sem látott. A bal
oldalon is megismételte a mozdulatot.
A helyiség hátsó részében éles fehér fény villant, majd úgy
érezte, mintha villám vágott volna a karjába és az arcába.
Fájdalom sugárzott végig a karján.
Visszahúzódott a fedezékébe, és megnézte a kezét: a
mutatóujja tövétől a csuklójáig seb húzódott. Letörölte a belőle
szivárgó vért. Nem golyó ütötte lyuk, csak egy karcolás. Csak a
vér miatt tűnt csúnyának. Égett a keze, de még tudta mozgatni.
Pisztolyának polimer váza úgy gyűrődött meg, mint egy olcsó
öngyújtó. Ez fogta fel a golyót. A sebet nyilván a szilánkok
okozták. A cső elhajlott balra. Megpróbálta hátrahúzni a szánt,
de csak pár centit mozdult, utána beragadt.
Használhatatlanná vált a pisztolya.
– Ne! – Rose hangja. Fájdalomtól és félelemtől volt terhes.
Peter leguggolt, és az ajtó felé kúszott. Hallotta, ahogy Rose a
szemközti sarokban küszködik. Peter felnyúlt, és lekapcsolta a
villanyt.
Sötétség öntötte el a helyiséget.
– Ahh! – Rose még mindig küzdött. A hangja elárulta a
helyzetét. Peter felállt. A hirtelen sötétben most mind vakon
tapogatóztak. Szüksége volt valamire, amivel elterelheti Dimitri
figyelmét, hogy rárontson. A polcok elég nagyok, és beletelik
egy pillanatba, míg eldőlnek, ha felborítja őket. Ez jó lenne arra,
hogy meglepje Dimitrit.
Behajlította a térdét, megfeszítette a csípőjét, és nekivetette a
vállát az egyik polcnak. Lassan felemelkedett a széle. Peter
nekiveselkedett, és átbillentette a súlypontján. Zuhanni kezdett.
Peter szeme kezdett hozzászokni a sötéthez, kezével a falat
tapogatva az előtte lévő sarok felé kezdett futni. Egy
polcrendszer végénél lyukadt ki. Rose és Dimitri a sor másik
végében voltak. Hallotta Rose hangját, és elindult felé.
Keményen nekiütközött valaminek a csípője. Halk, fémes
puffanás. Picsába. Elárulta a helyzetét.
De már nem számít. Robaj hallatszott a jobb oldalról: földet
ért a polc, amit feldöntött. A betonpadlónak csapódó fém úgy
verte fel a sötét csendet, mint egy ágyúdörrenés.
Peter vakon futott végig a soron. Egy hangtompítós
torkolattűz világította meg előtte a teret: Dimitri arrafelé
irányította a fegyverét, ahol eldőlt a polc. A másik kezével
magasan Rose háta mögé csavarta a lány kezét, teljesen
kicsavarva a vállát. Pont az ellenkező irányba nézett, mint ahol
Peter állt. A pisztolyt sem Rose-ra irányította. Itt az esély.
Bármi is volt azon a polcon, még mindig a padlón gurult és
csörömpölt. A hang elfedte Peter lépteit, ahogy átrohant a
sötétségen. Az utolsó pillanatban felé fordult a pisztoly, de már
túl közel volt. Nekirohant Dimitrinek. A válla a férfi bordái közé
mélyedt, aki felnyögött. Mind a ketten a földre zuhantak.
 – Fuss, Rose! Az ajtóhoz!
Onnan, ahonnan ő jött, halvány fény világította meg a
kijáratot.
– Peter!
Peter ujja a betonpadlót tapogatta. Aztán a férfi szemét,
száját, végül a karját. Elkapta a csuklóját. Újabb lövés dörrent, a
fegyver csöve centikre volt az arcától. Semmit sem hallott, csak
egy magas, éles sípolást.
– Nála van a pisztoly! – ordította Peter. – Tűnj innen!
Elkaptam!
Persze nem kapta el, de bármit megtett volna azért, hogy Rose
eltűnjön innen. Egy árnyék mozdult el a kijárat felé: Rose
biztonságban van. Peter kitapogatta Dimitri másik kezét is, és
azt is elcsavarta. Forró lélegzetet érzett a fülén, majd keserű,
égett szag ütötte meg az orrát: a fegyver csöve a szájánál volt.
Éppen abban a pillanatban vetette oldalra magát, amikor
eldördült az újabb lövés az arca mellett.
Nem találta el, de a dörrenés és a nyomás miatt forogni
kezdett vele a helyiség. Biztos volt benne, hogy hányni fog, de
visszatartotta, és mindkét kezével megragadta a pisztolyt.
Sebeibe fájdalom nyilallott, ahogy kitépte Dimitri kezéből a
fegyvert. Villámgyorsan fordította a másik felé, és bár Dimitri is
a pisztoly felé kapott, Peter stabilan meg tudta fogni. Szaggatott
lélegzetvételéből pontosan tudta, hogy hol van Dimitri feje. Ujja
megtalálta a ravaszt, és lerántotta a fegyverről Dimitri kezét.
Lőhetett.
 Hideg fájdalom hasított a combjába, és kifordult alóla a térde.
Kés. Kirántották a pisztolyt a kezéből, a penge pedig ezúttal
keresztben, a válla mellett hasított el. Egy térden állt, Dimitri
elhúzódott tőle, és nála volt a pisztoly.
 81

Peter a levegőbe vágott a kezével, majd visszahúzta, és a másik

irányba is lesújtott. Dimitri állát találta el. A fegyver újra
eldörrent a feje fölött, a vörös fényvillanásban pedig
egyértelmű volt, hogy ki van előnyben.
Dimitri maga előtt tartotta a fegyvert, kicsit megszédült Peter
ütésétől, de stabilan fogta a pisztolyt. Peter tett egy bizonytalan
lépést előre, majd jobbra, a fal mentén pislákoló fénycsík felé. A
fény egy fém tolóajtó alól világított. Peter ellökte a vállával, és
kislisszant a résen. Dimitri követte, bizonytalanul lépkedett, de
Peter nem futott. Már szembe is nézett a fegyverrel, amikor be
tudta húzni maga mögött az ajtót. A másik oldalról tompa
recsegést és ordítást hallott.
Dimitri már bedugta a bal kezét a résbe, Peter pedig rácsukta
a nehéz ajtót. A jobb kezében még ott volt a pisztoly. Peter
rohanni kezdett. A helyiség hátsó részében volt egy lengőajtó,
mely a dolgozók közös helyisége lehetett. Itt már világosabb
volt, Peter pedig berohant. Az ajtó kinyitásától támadt huzat
végigsodort a folyosón egy műanyag poharat.
Egy fémajtóhoz ért, mely fölött a KIJÁRAT felirat virított.
Hallgatózni kezdett, de nem hallotta Dimitrit. Vajon nyomát
veszítette? Visszament Rose-ért? Talán Peter a könnyebb
célpont felé terelte? Kilökte a zajtót. Napfény melegítette az
arcát. Hunyorogva szívta be a fű szagát.
Fuss! Mindennél erősebben tört rá a menekülési ösztön.
Megállt a küszöbön, és visszafordult.
– Itt vagyok! – ordította. A hangja visszhangzott az üres
folyosókon. Igyekezett leplezni a félelmét. – Gyere csak!
Hosszú nevetés válaszolt neki.
– Ez aranyos, Peter. Időt akarsz nyerni? Elcserélnéd magadat
a lányért? – Dimitri hangja közelebbről szólt, mint ahogy
számított rá. – Nekem mindegy, melyikőtök hal meg először.
Peter végigbicegett az oldalsó parkoló repedezett betonján.
Jobbra és balra is magas kerítések húzódtak. Nem tudott az
épületet megkerülve visszajutni a kocsijához. Húsz lépésre egy
szemeteskonténer és egy kis furgon rozsdás felnijein állt,
teljesen kibelezve. Némi fedezék.
Még az első lövés előtt sikerült bebújnia a konténer mögé. A
golyó végigsüvített a levegőn, és betondarabokat lökött
levegőbe, ahogy valamivel előtte földet ért. Dimitri is kijött.
Legalább Peter el tudja csalni. A parkoló szélén egy gazzal és
göcsörtös fákkal benőtt lejtő vezetett a vasúti sínekhez. A
meredek terep fedezéket tudott nyújtani, a kerítés pedig tiszta
rozsda volt, és már alig tartotta valami. Itt kijuthat.
Ha itt lejut, akkor talán vissza tud kerülni a kocsijához,
megkeresi Rose-t, és leléphetnek. Végigbotorkált a bokrok
között. A tüskék az arcába téptek, belekapaszkodtak a kezén és
a lábán lüktető vágásokba.
A lejtő alján barnás, narancssárga víz gyűlt össze: egy
levelektől, műanyag zacskóktól és ágaktól felduzzadt patak.
Peter átvágott a vízen, cipője majdnem beleragadt a sárba.
Aztán végigbotorkált a síneket szegélyező kavicságyon.
A kerítés húszlépésnyire végződött előtte. Ha követi a síneket,
akkor meg tudja kerülni az épületeket. Minden lépésénél vér
szivárgott a lábán lévő vágásból. A fájdalom lüktetve sugárzott
a szíve felé, de tovább tudott menni. Kezdett begörcsölni a
megvágott izom, az egész combja megfeszült, és kezdett
kiszállni belőle az erő. Már csak vonszolni tudta magát.
Egy felüljáróhoz ért, itt keresztezte a síneket és a kis patakot
az autópálya. Olyan sötét volt alatta, mint egy alagútban, a
betonfalak felerősítették a forgalom zaját.
Peter arrafelé indult, de valami nem stimmelt. Megállt.
Kavicsok csikordultak meg mögötte. Amikor megfordult,
megpillantotta Dimitrit. Húszlépésnyire lehetett tőle, és egyre
közeledett. A pisztoly még mindig ott volt a jobb kezében. A bal
nem volt több, mint csontok, bőr és vér mócsingja. A düh
állatias vonásokba rántotta az arcát.
Mit számít egy kéz egy gyilkosnak? Mit veszített? Miért nem
lőtte már le Petert?
– Ott pont jó is lesz – mondta Dimitri.
Peter maga mellé engedte a kezét. Legalább időt nyert Rose-
nak. Szétkürtölheti az igazságot.
 82

Várta a lövést, de semmi sem történt. Dimitri minden bizonnyal

leolvasta az arcáról a meglepetést.
– Ha meg akarnálak ölni, már halott lennél – mondta. Peter
most értette meg: nincs nála a könyv.
Szüksége van Peterre.
Az orosz közelebb lépett. Hátborzongató volt ilyen közelről
látni üres, atyai arcát.
– Jó vagy ebben a melóban, Peter. Az a sok hazugság és
aljasság, amit csinálunk. – A kezére pillantott. – Gondolom ezért
voltál olyan sokáig olyan óvatos. A lányt is meg fogjuk találni.
És a könyvet is. Talán jobban érzed magad, hogy egy kicsit
tudtad a hőst játszani – folytatta Dimitri. – De most már látod,
hogy mennyire nem volt semmi értelme? – Vonatkürt harsant
fel, végigzengett az aluljáró falain. – Így működik a világ.
Elnyomás és erőszak. Egyezségek és ügyletek. Túlélni a
szarságokat. – A patak felé pillantott. – Már választottál. Greg
mellett döntöttél. Az egész világ egy szürkezóna, Peter. De még
mindig megmentheted a lányt. Csak segíts nekem, és felejtsd el
végre ezt a jótét lélek baromságot.
– Nem tudom, hol van a könyv.
 – A helyi minden embere rád vadászik, Peter. A többségükhöz
képest én még kegyes is vagyok. Fájdalmasan is végződhet a
dolog, vagy összedolgozhatunk. De hidd el nekem, így vagy úgy
kiszedjük belőled, amit akarunk.
Remegni kezdtek a kavicsok Peter lábai alatt. Közeledett a
vonat. Peter közelebb lépett a sínekhez.
Dimitri csóválni kezdte a fejét.
– Nem ez a megoldás, Peter. Ismertem az apádat. Minden igaz
vele kapcsolatban. A mi emberünk volt. Gondolom, már tudod.
Gondolom, már magadban is látod őt. Valószínűleg mindig is
tudtad. Az apád magát is be akarta csapni azzal, hogy ki is ő
valójában. Az igazság szétszaggatta. A gyávák megoldásához
nyúlt.
Most már remegett a föld. Peter érezte a sínek rezgését, és
hallotta a vonat hosszú kürtölését.
Dimitrinek igaza volt. Peter nem tudhatta, hogy az igazság
nyilvánosságra kerülése változtatni fog-e bármin is. Az egész
helyzet az elejétől kezdve el van cseszve. De Peter nem cserélné
el az életét, és bármilyen kínzást is tartogat Dimitri a számára,
semmit nem fog elmondani neki.
Peter tett még egy lépést a sínek felé. Ha meg is kell halnia,
azt nem a vonat alatt fogja tenni. A fegyvert vette célba, ami
tizenöt méterre csillogott tőle, és Dimitri egyenesen a szívére
célzott vele. Ez is öngyilkosság, csak másféle. Így legalább
harcban esik el.
A vonat beért az aluljáróba: motorjának hangja hirtelen
minden más zajt elnyomott. Milyen messze lehet? Kétszáz
méterre? Százra?
Paff!
A vonat olyan hangosan dübörgött, hogy alig hallotta a zajt:
valami szétpattant a balján. A hangra Dimitri is felfigyelt.
Peter nem vacakolt. Azt tette, amit már annyiszor gyakorolt a
kiképzése alatt. Előrelendült. Fájdalom hasított az oldalába, a
vállába és a nyakába, de Peter szinte úszott a levegőben. Még az
előtt megragadta Dimitrit, hogy a másik visszafordult volna a
hang irányából. Peter ellökte a fegyvert tartó kezét, és Dimitri
mellkasába tolta a vállát. Az orosz hátratántorodott. A vonat
újra kürtölt. A fémkerekek felsikítottak a síneken. Olyan volt,
mintha egy robbanni készülő bomba közepében lettek volna.
Peter visszanyerte az egyensúlyát, előretette a jobb lábát, és a
jobb kezével nagyot lökött Dimitri vállán.
Az orosz a kezével kalimpálva próbálta megőrizni az
egyensúlyát. A sínek közé esett, és keményen fogott talajt az
oldalán. A feje nekivágódott az egyik sínnek.
Peter hátralépett, Dimitrinek pedig még sikerült
feltápászkodnia, mielőtt átrobogott rajta a vonat. Peter elhajolt
az ezüstösen elsuhanó szerelvény és a hirtelen széllökés elől,
amely be akarta szippantani a kerekek közé. Lehunyta a
szemét, hogy ne menjen bele a felcsapódó törmelék.
A szél belekapott a hajába, ő pedig tett egy lépést hátra a
sárba. Élesen felsikoltottak a vonat fékjei. Amikor visszanézett,
megpillantott egy zoknis lábat a kerekek mellett. Ahogy a vonat
egyre lassított, Peter közelebb lépett. Dimitri zakóját szinte
teljesen kettészelte a vonat. Mellette kulcsok csillogtak. Dimitri
egyik cipőjét majdnem negyven méterrel arrébb látta meg a
barna fűben. A testét tejesen szétzúzta a szerelvény.
Peter felvette a kulcsokat, és elindult felfelé a dombon. Vér
folyt le a térdén és a vádliján, de olyan gyorsan bicegett, ahogy
csak tudott. Balra egy összetört sörösüveg darabjai csillogtak.
Bizonyára ez vonta el Dimitri figyelmét.
És már azt is tudta, hogy ki dobta el. Két juharfa között
megpillantotta Rose alakját. Még mindig hátra volt bilincselve a
keze.
 83

– Hol van? – kiáltotta Rose, ahogy leszaladt a dombon.

– A síneken. Halott.
Rose a fák között Peterhöz szaladt.
– Jézusom, Peter.
Peter nadrágját és ingét is teljesen átáztatta a vére, de az,
hogy végre láthatta a lányt, hogy nincs semmi baja, olyan
megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy minden fájdalomról
megfeledkezett.
– Jól vagyok… Nincs semmi bajom.
Dimitri kulcsával kinyitotta a bilincset, majd magához
szorította és homlokon csókolta a lányt.
Aztán megkerülték az épületet, ahol meglátták Dimitri
Explorerét.
– Jól vagy? – kérdezte Peter. – A vér a járdaszegélyen… és az
autón.
– Semmiség – felelte Rose, ahogy a kocsihoz értek. – Elestem
és lehorzsoltam a tenyerem, amikor elkaptak. Én vezetek.
Peter odaadta a kulcsokat a lánynak, majd beszállt az
anyósülésre.
– A lábad.
 Peter a sebére nyomta a kezét, és összerezzent a fájdalomtól.
– Most még megvan.
Egy helikopter távoli hangját hallották. Indulniuk kellett. Rose
beindította az SUV-t, és gázt adott. A kerekek kipörögtek a
feltöredezett aszfalton, és villámgyorsan kihajtottak a raktár
kapuján.
– Orvoshoz kell menned.
– Jól vagyok. – Peter a visszapillantó tükröket figyelte, és
segített Rose-nak átnavigálni az utcákon. A rendőrségi szirénák
egyre hangosabban és hangosabban szóltak, majd hirtelen
halkulni kezdtek.
– A könyv?
– Elrejtettem – felelte Rose.
– A fegyverraktár közelében?
– Igen. Láttam, hogy jönnek. Nem volt sok időm. Az egyik
parkolóhelynél van. Megmutatom.
Peter tágra nyitotta a szemét, hogy elfojtsa a szédülését. Egy
ipari park mellett haladtak el, a másik oldalon egy homokkal és
murvával borított parkoló állt.
– Szerintem nem követnek – mondta Peter. – Arra.
Az autópálya felüljárójára mutatott, Rose pedig beállt alá. Így
mindenfajta légi felderítés elől rejtve lesznek.
– Peter. Maradj ébren.
Peter a combjára nyomta a kezét, meleg vér szivárgott át az
ujjai között. Tudta, hogy nem artériás vérzés, és mintha már
lassult is volna, de ettől még ugyanolyan ijesztő volt. Egyre
rosszabbul érezte magát.
– Mire van szükséged?
– Nyomókötésre.
Peter megnézte a kesztyűtartót, Rose pedig a hátsó üléseket.
Amikor visszahajolt, egy tekercs ragasztószalag volt a kezében.
– Jó lesz. A nadrág alatt már megalvadt a vér, szóval csak
tekerd rá erősen. – Peter kissé oldalra fordult, Rose pedig
elkezdte rátekerni a ragasztószalagot. Peter összeszorította a
fogát, amikor a szalag végigrecsegett a lábán. Égett a sebe.
– Jó lesz?
– Jó – mondta Peter. Rose egy tizenöt centis, szoros kötést
applikált a lábára.
– A karod.
Háromszor tekerte körbe a vágást, és olyan nyugodt
hatékonysággal, mint egy mentőtiszt.
Peter a lábára tette a kezét. Lüktetett a kötés nyomása alatt,
de örült ennek. Rose hátradőlt, lehunyta a szemét, és Peter
kezére tette a kezét.
– Még nem végeztünk – mondta Rose.
Peter visszaemlékezett, hogy Greg mit mondott a vért ivó
emberekről, és Dimitri figyelmeztetésére, hogy a helyi egy egész
hadsereget küldött ki a levadászásukra. Ők pedig
maffiamódszereket használnak, ha elkapják őket, gondolkodás
nélkül kínozzák és ölik meg mindkettejüket.
– Nem – mondta Peter. – Ha nem a rendőrök kapnak el, akkor
Farr és az oroszok.
 Azon imádkozott, hogy a rendőrök kezére kerüljenek, de
persze ez sem volt garancia arra, hogy nem tűnnek el rejtélyes
körülmények között, és nem kerülnek az összeesküvők
karmaiba.
– Egy örökkévalóságig tudnék itt pihengetni – mondta Rose.
– Tudom. Tudom. – Peter a másik kezét Rose-éra tette. –
Nemsokára vége.
– Így vagy úgy.
– Meg fogjuk csinálni
Rose elmosolyodott.
– Meglepően magabiztos vagy ahhoz képest, hogy
ragasztószalag tart össze.
 84

Helyet cseréltek. Peter bicegve megkerülte az autót, és

áthajtottak a folyó másik oldalára. Az automata kocsit fél kézzel
és fél lábbal is el tudta vezetni. Rose pedig, aki pontosan tudta,
hol a könyv, el tudta navigálni a helyszínre.
A rendőrség lezárt néhány utcát a kórház körül. Ahogy a
fegyverraktár felé közeledtek, Peter azon tűnődött, hogy Dimitri
emberei talán még a környéken ólálkodnak.
Rose előrehajolt, ahogy Peter lassan végiggurult az utcán.
– Ott van – mondta, és egy alacsony, salaktéglából készült
kerítésre mutatott. Egy kék konténer állt mögötte.
Peter megállt, Rose pedig két parkoló autó között kiszállt.
Nyugodtan lépkedett, egyáltalán nem forgatta úgy a fejét, mint
aki attól tart, hogy figyelik. Áthajolt a falon, és benyúlt a fal és a
konténer közötti résbe. Szinte nem is lassított, az egész
mozdulat teljesen természetesnek hatott, és bármit is vett ki a
résből, ügyesen eltakarta a testével.
Peter előregurult vagy húsz métert, hogy tartsa a tempót
Rose-zal, aki belépett két parkoló autó közé, és beszállt Peter
mellé. Becsukta az ajtót, Peter pedig elindult. A vörös könyv ott
hevert az ölében, egy kicsit koszos volt a gerince, de egyébként
tökéletes állapotban volt.
– Hála istennek. Szép munka.
– És most? – kérdezte Rose.
Peter annyira arra koncentrált, hogy megszerezzék a könyvet,
hogy tovább nem is gondolkodott. Már csak óráik voltak a
határidő lejártáig. A visszapillantóba nézett, majd a gázra
lépett, és behajtott egy szűk, két magas épület között húzódó
egyirányú utcába. Az utca végén balra fordult, majd a
következő kereszteződésnél jobbra.
– Mi az? – kérdezte Rose.
– Fekete BMW.
– Dimitri másokkal dolgozott?
– Igen. Biztonságos helyre kell jutnunk.
Ha az ember kiszúrt egyet, az azt jelenti, hogy még ötven
ólálkodik a környéken. Peter délnek fordult, és most már
kerülte az autópályákat.
– Bekapcsolnád a rádiót?
– Zenét akarsz hallgatni? – kérdezte Rose meglepetten.
– A híreket és a közlekedési információkat.
Rose bekapcsolta a rádiót, és egy beszélgetős műsorra
hangolt. A bemondó épp egy szövetségi költségvetésről szóló
megszólalást fejezett be, majd a Kennedy Központ körüli
útlezárásokról beszélt, amelyeket a balett miatt rendeltek el.
– Mire gondolsz?
– Valószínűleg figyelik a városból kivezető főbb utakat. Ha a
megfelelő kezekbe akarjuk juttatni a könyvet, akkor közel kell
maradnunk a központhoz…
Új megszólalás kezdődött a rádióban.
– Két külön helyszínen két holttestet találtak Délnyugat-
Washingtonban, a hatóságok pedig két gyanúsítottat keresnek:
egy fehér férfit és egy fehér nőt, mindketten a húszas éveik
végén járnak. Utoljára egy fekete Chevy Tahoe-ban látták őket.
A rendőrség figyelmeztetése szerint veszélyes megközelíteni
őket, akinek bármilyen információja van róluk, hívja a 911-et.
– Istenem. Mennyi idő, míg ránk találnak? – kérdezte Rose.
A raktáraknál hagyták a Tahoe-t, de Peter nem tudta, hogy
ezzel mennyi időt nyertek. A rendőrség nagy erőkkel kereste
őket.
– Nem tudom.
Elhaladtak a kikötő mellett, és beértek az East Potomac Park
hosszú szigetére, amelyet egyik oldalról a Tidal-medence és a
Washington-csatorna, a másikról pedig a Potomac határolt.
Lehúzódott. A csatorna másik oldalán látszott a
Pénzjegynyomda, mögötte pedig a Washington-emlékmű.
Magasan fölöttük egy rendőrségi helikopter körözött.
– Menekülni akarsz? – kérdezte Rose.
Peter elgondolkodott egy pillanatra.
– A kormány elől nem lehet elmenekülni. Se az SVR, se a GRU,
se az orosz hírszerzés elől. De van egy fegyverünk. Van egy
előnyünk. – A könyvre nézett.
– Hozzuk nyilvánosságra?
– Nem tudom, hogy van-e elég időnk. Nem tudom, hogy bárki
is hinne-e nekünk. És számítanak arra, hogy a sajtóhoz
fordulunk. Lennie kell egy módnak, hogy kijátsszuk az egyik
oldalt a másik ellen.
Rose csóválni kezdte a fejét.
– Nem akarhatsz úgy játszani, mint ők.
Peter nem is akart. Zsarolás, az igazság eltitkolása: már a
gondolattól felfordult a gyomra. Egész életében el akarta ezt
kerülni. Egész éltében vigyázott, hogy ne ugyanazokat a
döntéseket hozza meg, mint az apja. De ha ez az egyetlen
módja, hogy megvédje Rose-t… Nem tudott dönteni. Hozzuk
nyilvánosságra az igazságot… Milyen egyszerűen hangzik. Ez a
helyes tett, de nem túl naiv azt hinni, hogy ilyen egyszerű lesz a
dolog?
– Ha ezzel a nyilvánossághoz fordulunk, akkor olyan, mintha
céltáblát akasztanánk a hátunkra – mondta Peter. – Talán meg
se érjük, hogy nyilvánosságra kerüljön az anyag.
Dimitrinek igaza volt. Peter már átlépte a határt. Most már
ebben a világban él.
– Ugye tudod, hogy mekkora hatalom van a kezünkben? –
kérdezte Peter. – A kormányzat, az oroszok. Mi irányítunk.
Igazad volt, Rose. Ez a jó-rossz dolog már luxus. Az embernek
mindent meg kell tennie a túlélés érdekében.
Rose a szája elé emelte az öklét, és kinézett az ablakon. Már
nem tűnt olyan magabiztosnak.
– Azért mondod ezt, mert így gondolod, vagy azért, mert
aggódsz miattam?
 Peter nem válaszolt. Egy helikopter szállt el a Potomac felől.
Vikrov elnök és Travers ma este találkoznak. Peternek eszébe
jutott, mit mondott Greg. Megkötik az egyezséget, és pár órán
belül indul az erőszak: egy provokáció, egy háború előkészítése,
egy kilőtt golyó vagy egy ledobott bomba. Kifutnak az időből.
– Tennünk kell valamit – mondta Peter.
Elindult a kocsival, közben beszélgettek. A rendőrség mindent
átfésül, hogy megtalálja őket. Az oroszok pedig előbb-utóbb rá
fognak jönni, hogy Dimitri kocsijával menekülnek. Minden
kocsi ellenség lehetett. Minden sarkon kelepce várhatta őket.
Nem volt idejük, nem volt hova menniük, és nem voltak
lehetőségeik. De tudták, hogy mit kell tenniük.
Peter leállította a kocsit, és elővette a Blackphone-t.
Végignézett a Tidal-medencén. Hűvös szellő fújt a víz felől. A
Fehér Ház tetején lengedező zászlót nézte, majd azt a számot
tárcsázta, amit már túl jól ismert.
202-456-2461. A vonal, amely mellett annyi hosszú éjszakát
töltött. A vészhelyzeti vonal. De most ő volt a vonal másik
oldalán.
– Mondja.
– Toll. Óra. Ajtó. Tűz. Adja Diane Farrt.
– Köszönöm.
Hallatszott, hogy átkapcsolják a hívást. Aztán csak egyet
csengett.
– Igen? – Farr volt az.
– Tudja, hogy ki vagyok?
– Tudom.
– Alkut akarok kötni.
 85

Farr nem válaszolt. Peter már arra gondolt, hogy megszakadt a

vonal. Aztán újra megszólalt. De megváltozott a hangja, mintha
egy hangtorzítón keresztül hallotta volna.
– Ne próbálja felvenni a beszélgetést. Nem fog menni.
– Nem kell nekem semmi más magáról, BÜKK. – Peter hagyta,
hogy a név rátelepedjen Farr-ra. A kódneve volt, amire a
könyvből jöttek rá.
– Üdv a játékban. Az ember némi hatalomhoz jut, és máris
mindenki rá vadászik. Ez Washington. Na, mit akar?
– Hívja vissza a gyilkosait.
– Az nehéz lesz, Peter. Úgy hisszük, hogy a GRU korábbi
emberei. Orosz katonai hírszerzés. Nem olyan ismert, mint a
KGB vagy az SVR, de valójában sokkal rosszabbak náluk. Semmi
kisasszonykodás meg úriemberkedés. A legdurvább arcokat
küldték ki. És nem örülnek, hogy kikerült a könyv a kezükből.
– Vettem észre.
– És én sem vagyok boldog. A saját kibaszott széfembe zárt be.
– Ahogy hallom, nem lett tőle baja.
– A nyomában lévő emberek nem olyan megbocsátóak, mint
én. Lehet, hogy vissza tudom fogni őket, de hacsak be nem
jönnek, nem tudom garantálni, hogy magát és az információt is
én kontrollálom, addig mindenki, akit ismer és szeret,
veszélyben lesz. A lányra gondolok. Meg az exére New Yorkban.
Meg olyan emberekre, akik a szovjet–afgán háborúban tanulták
ki a kegyetlenkedés művészetét, és a szemük sem rebben, ha
meg kell ölni egy fiatal lányt.
– Mi a fene történt magával, Diane? – Nem válaszolt. – Tud
nekem egy kis időt nyerni?
– Csak annyit, hogy bejöjjenek. A két fél ma este hétkor
találkozik. Addig le kell rendeznünk ezt az egyezséget, és
magunk mögött tudni ezt az egész szarságot. Ha addig nem
jönnek be… indul a vadászidény… Peter?
– Hallottam. – Három órájuk maradt.
– Akkor áll az alku – mondta Farr. – A könyv a biztonságáért.
A lány biztonságáért. Akkor elfelejtjük az egészet.
– Áll az alku. Csak tartsa távol tőlem a gyilkosait, vagy minden
megy a sajtóhoz.
– Hol találom meg?
– Majd én megtalálom.
– Este hét.
Peter letette.
 86

A régi postaépület órájának mutatói egyenesen lefelé mutattak.

Hat harminc. Rose a Fehér Háztól délre lévő, Ellipse nevű park
felé fordult le a Constitutional Avenue-ról.
Az anyósülésen ülő Peter átöltözött, Rose vett neki egy pár
félcipőt és egy pólót. Még utoljára ránézett a Blackphone-ra,
átfutotta a híreket, kereste az eljövendő események előjeleit.
Vajon mit terveznek az oroszok, ami megér ekkora kockázatot
és ennyi gyilkosságot itt a fővárosban?
Hozzászokott ahhoz, hogy a Válságteremben a hírszerzési
forrásokat figyelte, akik a világ minden szegletéből jelentéseket
küldtek, de most csak a BBC-t és a helyi híreket figyelte. Látta a
figyelmeztető jeleket: nyugtalanság a korábbi orosz területeken
Észak-Európában és a balti államokban; orosz kisebbségek
kiáltanak erőszakot a nyugatbarát kormányok rendőrségével
szemben; egy remegő videó, amelyen egy nő a véres arcára
szorítja a kezét.
Az oroszok maguk gerjesztik ezt a nyugtalanságot, és ha kell,
bombát is robbantanak, hogy ürügyet találjanak egy invázióra.
Európa és Oroszország közös határa egy puskaporos hordó, és
csak egy szikrára vár.
 Peter átnézte a különleges műveleti katonák – az olívazöld
terepruhás, azonosító nélküli spetznazosok – fotóit és videóit.
Ők lesznek azok, akik a nyílt támadás előtt beszivárognak az
adott országba. Ukrajnában kis zöld emberkéknek hívták őket.
Peter egyet sem látott, de az nem azt jelentette, hogy nincsenek
is ott.
A hírek, amiket átolvasott, teljesen jelentéktelennek tűntek,
apró villongások az isten háta mögött, de a világháborúk is így
törtek ki: egy szarajevói merénylet, egy lerohant rádióállomás a
lengyel–német határon.
Hónapok óta figyelte a gyülekező csapatokat, a
teherautókonvojokat, a páncélozott csapatszállítókat. Úgy
gyülekeztek a határokon, mint a víz a gát falán.
Csak az Egyesült Államok képes megálljt parancsolni nekik.
De az elnökük most a zsebükben van.
Peter letette a telefont. Amennyire folyó víz nélkül sikerült
neki, kitisztította a sebeit. A combján lévő vágást három
pillangó alakú sebtapasz és egy csík pillanatragasztó fogta
össze. Némi vér szivárgott még belőle, de annyi nem, hogy
feltűnést keltsen. De nem is számított. Csak egy rövid séta az
egész.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Rose.
Peter a kocsi kilincsére tette a kezét.
– Igen.
Rose odahajolt, és az arcára tette a kezét. Egy pillanatig csak
nézte az arcát, mintha csak el akarta volna raktározni az
emlékeiben. Aztán megcsókolta. Szorosan lehunyta a szemét,
igyekezett visszatartani a könnyeit, majd elhúzódott, és Peter
homlokának támasztotta az övét.
– Én…
– Én is – felelte Peter.
Rose hátradőlt, Peter pedig kinyitotta az ajtót.
– Pár perc és jövök.
Rose bólintott, és mosolyt erőltetett az arcára.

Peter az Ellipse északi végébe sétált, és a Fehér Házra nézett. A

tetején lévő zászló lágyan lengedezett kelet felé. A látvány még
ennyi idő után is megindította.
Tisztában volt az igazsággal. Az apja elárulta az országát.
Ugyanazt az esküt szegte meg, amit Peter is letett; hogy minden
létező külső és belső ellenséggel szemben megvédi az
alkotmányt.
Ha nem cselekszik, még többen halnak majd meg. A
gyilkosságok mögött álló férfiak és nők pedig mindent
megúsznak, és hasznot húznak a sok halálesetből. Olyan bűn ez,
mint az apjáé, csak éppen ezerszer rosszabb: egy elcsalt
választás, aláásott demokrácia, egy báb az ország élén.
Megvették a Fehér Házat, és vérrel fizettek érte. Itt az esély,
hogy mindent helyrehozzon.
Volt egy terve. A terv része pedig az is, hogy feladja magát a
gyilkosoknak. Tisztában volt vele, hogy talán nem ússza meg
élve. De ezt sem bánta. Vannak dolgok, amik még ezt is megérik.
 Az utolsó telefonhívásra gondolt az apjával. Peter meg tudta
bocsátani neki, hogy feladta az életet. Vannak olyan időszakok,
amikor ennek is van értelme. De Peter soha nem fogja neki
megbocsátani, hogy a semmiért halt meg.
Elővette a telefonját, és felhívta a vészhelyzeti vonalat.
Ugyanaz a hang szólt bele. Nem Julian volt az. Csak egy újabb
bólogató János, aki örült neki, hogy munkát kapott a Fehér
Házban. Mint annak idején ő maga is.
– Toll. Óra. Ajtó. Tűz.
Egy pillanattal később már Farr szólt bele azon a suttogó,
torzított hangon.
– Kifut az időből. Hol van?
Belenézett egy térfigyelő kamerába. Aztán egy másikba.
– Kint. Az Ellipse-nél.
– Itt van?
– Beszéljünk.
 87

Milyen furcsa volt úgy állni a monumentális Washington

közepén, mint egy turista. Egyik perc a másik után telt, összesen
talán tíz, és szinte már hozzászokott légkalapácsként zakatoló
szívéhez.
Jobbról egy fekete SUV gurult be, és eltakarta előle a Fehér
Házat. Az ablakai mind tükrök voltak a sötétben. Az Akana
nevű titkosszolgálatos halálos nyugalommal szállt ki belőle, és
körbepillantott az Ellipse-en.
Úgy állt meg a kocsi mellett, mint egy sofőr. Peter beszállt.
Akana beült mellé, és becsukta az ajtót. Amint a kocsi elindult,
Akana megmotozta Petert. Biztosan észrevette a sérüléseit, és
ahogy Peter összeszorította a fogát a fájdalomtól. Az ügynök
elégedettnek tűnt, hogy Peternél nincs fegyver, és hátradőlt.
– A lány? A könyv?
– Óvintézkedéseket kellett tennem arra az esetre, ha esetleg
eltűnnék.
Akana nem válaszolt, mintha pont erre számított volna. Az
autó műszerfalán lévő órát elsötétítették. Csendben haladtak,
Peter a lefóliázott ablakon keresztül próbálta megfigyelni, hogy
merre mennek.
 Tíz perc múlva egy kapu előtt álltak meg, és megvárták, hogy
a három és fél méteres fekete kapu elgördüljön előlük.
Peter valami ipari vagy börtönszerű szürke beton és fém
épületkomplexumra számított a kerítésen túl, de meglepetésére
verandás téglaházakat pillantott meg. Mintha régi tiszti
szállások lettek volna. Az SUV egy ilyen egyszintes téglaépület
mögött állt meg, ami úgy nézett ki, mint egy hatvanas években
épült iskola.
Akana kisegítette a kocsiból Petert, és egy másik férfival az
épületbe vezették. Egy hosszú, neoncsövekkel megvilágított
folyosón mentek végig. Cipője megnyikordult a linóleumpadlón.
Minden hangra, minden új ingerre egyre jobban gyűlt benne az
adrenalin.
Jobbra fordultak, majd balra, aztán Akana kinyitott előtte egy
ajtót, ami egy ablaktalan tárgyalóba vezetett. Betessékelte
Petert. A másik őr a folyosón maradt.
A helyiség elejében egy vetítővászon állt, előtte egy kiskocsin
projektor. Akana egy székre mutatott a tárgyalóasztal mellett,
Peter pedig leült.
A halványzöld falakon éktelenkedő négyzet alakú foltok arról
tanúskodtak, hogy valaha képekkel volt tele a terem. Az egyész
tárgyaló úgy nézett ki, mintha a vietnámi háború óta hozzá sem
nyúltak volna. Peter emlékeztette magát, hogy ebben a
pillanatban még ő van előnyben. Muszáj volt így tennie, mert
máris úgy érezte, mintha eltűnt volna, mintha felfalta volna az
idő.
 Nála van a könyv. Farrnak pedig kell a könyv. Csupán emiatt
van még életben.
A falon álló óra szerint 18:56 volt.
Peter szinte látta maga előtt a jelenetet: a Hay-Adams hotel
lakosztályának ajtajai csendben kinyílnak, Travers pedig belép,
miközben titkosszolgálatosok és orosz hírszerzők őrzik a
folyosót.
Az elnöki lakosztály visszafogott luxusa. A Fehér Házra néző
ablakok. A feszes, diplomatikus mosolyok, ahogy Vikrov
kinyújtja a kezét. A két elnök kettesben, és a megbeszélés,
amiről nem emlékeznek majd meg a történelemkönyvek. Vajon
mennyire adta el magát Travers? Mennyit ért neki az elnökség?
Hányan fognak még meghalni, miután kezet ráz országának
elárulására?
Peter a határon várakozó csapatokat is látta maga előtt.
Fegyvereiket szorongatva várják a parancsot, hogy
lerohanhassák a parlamenteket, városházákat, rendőrségeket,
hogy egy gyors csapással visszatereljék a Kreml karjaiba ezeket
az embereket.
Továbbugrott a nagymutató. Peter megtette, amit meg
lehetett, rávette magát erre az utolsó, kétségbeesett lépésre.
Most már csak várnia kellett, hogy kitörjön a vihar.
 88

Rose a sebességhatárt betartva vezette az SUV-t. A visszapillantó

tükörben a mögötte haladó kocsikat figyelte, szélvédőik olyanok
voltak, mint megannyi tükör az éjszakában. Néhány
másodpercenként lenyúlt, és megérintette az ajtózsebben lévő
vörös könyvet. Megnyugtató volt megérinteni a gerincét
összetartó olcsó ragasztószalagot.
A Blackphone a pohártartóban pihent. Egek, mennyire
szerette volna, hogy sikerüljön a terv. Ő biztonságban volt, és a
könyv, az egyetlen előnyük is. De Peter… Peter a kezükben van.
Olyan egyedül érezte magát. A mögötte lévő fekete szedánra
nézett, ami három kocsival mögötte haladt. Már mindenhol
gyilkosokat látott.
Előtte fényszórók villantak, majd egy szürke kocsi vágódott ki
az egyik mellékutcából, és mindkét sávot elállva lefékezett.
Rose a fékre lépett. A biztonsági öv megfeszült a mellkasán,
ahogy a kocsija előrebukott. Keményen balra kormányozott, de
semmi sem történt. Csúszni kezdett a kocsija.
Fák töltötték be a látóterét, és pörögni kezdett, az SUV
lesodródott az útról, és a szegély után füves területen csúszott.
Rose feje hátracsapódott, amikor megállt a kocsi, de ő azonnal
mozgásba lendült, kivágta az ajtót, kikapta a vörös könyvet,
kiugrott a kocsiból, és futásnak eredt a gazos szegély mentén.
A bal oldalán fegyver villant, és egyenesen rá mutatott.
Minden figyelmét rá irányította.
A jobb oldalán elmosódott alak villant fel. Egy férfi ütközött
neki, és átkarolta. A férfi felemelte a földről. Rose ijedten kapta
hátra a fejét, ahogy a könyv kicsúszott az ujjai közül, majd
nézte, ahogy az úttestre esik, és a szél átpörgeti a lapjait.
 89

Négy perc volt hátra a határidő lejártáig. Ha ő teszi fel az első

kérdést, akkor az olyan, mintha megadta volna magát. Mintha ő
akarna itt valamit. Úgyhogy Peter csak várt, mély levegőket vett,
és örült neki, hogy ha csak egy pillanatra is, de
megpihentethette sajgó testét. Tudta, hogy úgysem tart sokáig
ez a nyugalom.
Két perccel később Akana a telefonjára pillantott, majd
kiment. Pár pillanattal később Farr-ral tért vissza. Úgy ült le
Peter mellé, mintha ez is csak egy átlagos kedd reggeli
csapatmegbeszélés lenne.
– Szóval, Peter, hol van? Gondolom, készítettek másolatokat,
valószínűleg digitálist. Egy egész kuplerájt kell eltakarítanunk,
és ha nem tudjuk kezelni, akkor mindenki meghal. Úgyhogy ne
higgye azt, hogy ez egy sakkjátszma, vagy valami ilyesmi.
Mondja el, hol van!
Peter elmosolyodott. A sok rettegéssel teli vállalkozás után
megkönnyebbülést jelentett a pillanat. Érezte, hogy elönti az
önbizalom, ami olyan, mint egy drog, függőséget okoz. Peter
mosolya kizökkentette Farrt, áttörte főnökösködő maszkját. Ez
jó. Farr nincs előnyben. Még csak egy szinten sincs Peterrel. Ő
egy áruló.
– Biztosítékokra van szükségem – mondta Peter. – Garanciára,
hogy megvéd minket az embereitől, és bárkitől, akikkel Dimitri
dolgozott együtt.
Farrból ideges nevetés tört fel.
– Mit akar, vezessem fel a kongresszusi jegyzőkönyvekbe?
Esetleg hozzak össze egy sajtókonferenciát a Rózsakertben a
Kreml bérgyilkosaival, akik magukra vadásznak? Mégis hogy a
picsába csináljam?
– Nem tudom. – Peter az órára nézett. – De jobb, ha gyorsan
kitalálja. Vagy minden nyilvánosságra kerül.
– Most tényleg játszadozni akar? Az apját nem érdekelte, hogy
mi történik a szeretteivel. Van egy olyan érzésem, hogy magát
igen.
Petert elöntötte a düh, de visszafogta magát. Előrehajolt, és
jeges suttogással szólalt meg.
– Ha nem talál ki valamit – mondta –, akkor árulásért
börtönbe kerül. A Kongresszus háborús bűncselekménynek
fogja nyilvánítani a metrószerencsétlenséget. Vagy a Kreml
mindannyiunkat megöl, mielőtt még ebből bármi is
megvalósulhatna. Szóval, mije van a számomra, Diane? Azt
mondta, alkut akar kötni. Akkor kössünk. Lejárt az idő.
Farr hátradőlt, arcán alig látható mosoly suhant végig, és
csóválni kezdte a fejét. Peter nem most látta először ezt a
washingtoni típust: mindenkin átgázolnak. Akik berezelnek,
beállnak a sorba. Akik szembeszállnak, tiszteletet érdemelnek
ki.
Farr ujja ütemesen járt az asztalon, és Petert nézte.
– Mindig is tudtam, hogy a felszín alatt egy alattomos
rohadék. Talán azért gondoltam, hogy együtt tudnánk dolgozni.
– Peter megvonta a vállát. – Az apja jó volt. Sosem kapták volna
el. De sajnos volt lelkiismerete. Pocsék áruló volt, mert nem
tudta meggyőzni magát arról, hogy valójában hős.
– Nem fog felhúzni, Diane.
– Nem, ez bók. Üdv a csapatban, Peter. Örülök, hogy végre
nem hazudik magának.
Peternek volt egy olyan érzése, hogy ez a hirtelen jött
dicsérethullám csak ködösítés, hogy elaltassa a gyanakvását. A
legjobb kihallgatók is ezt a módszert alkalmazzák. Amint
megkapja, amit akar, mindent meg fog tenni azért, hogy
megölje.
Nem baj, mert ő és Peter sem fedték fel még minden lapjukat.
– Telefonálnom kell párat – mondta. – És honnan tudhatom,
hogy nem készített több másolatot is, amiket nem ad ide, és
később hátba szúr?
– A világ legnagyobb hatalmával rendelkező irodájának
minden ajtaját és minden darab papírlapját maga kezeli. Ha
talál valamit, ami nem tetszik magának, akkor megölhet. Nem
lesz nehéz feladat.
Farr hátralökte a székét, és felállt.
– Hát, nehezebb, mint gondoltam.
Farr sarkon fordult, és kiment. Akana Petert bámulta. Peter
gerince mentén izzadságcsepp gördült le.
Hét óra volt.
Peter várt. Pár perccel később Akana elővette a telefonját, és a
kijelzőre pillantott. Jó pókerarca volt, de Peter mégis látta rajta,
hogy valami nem stimmel. A telefon rezegni kezdett a kezében.
Akana azonnal kinyomta. Pár pillanattal később újra rezgetni
kezdett.
Akana az ajtóhoz lépett, és amint kinyitotta, női cipők gyors
ütemű kopogása hallatszott a linóleumon. Úgy törte meg a
csendet, mint egy metronóm. Egyre hangosodott.
– Mi a fasz folyik itt? Még mindig itt van? – ordította Farr a
folyosón.
– Persze. Mi történt?
De Akana nem kapott választ. Farr belökte az ajtót. A kilincs
nekivágódott a szemközti falnak.
Úgy tartotta fel a telefonját, mintha egy gyilkos fegyver lett
volna.
– Mi ez?
Peter hátradőlt, és az asztalra tette a kezét. Farr odalépett, és
fölé magasodott. Akana becsukta az ajtót, és kivette a tokjából
szolgálati fegyverét, egy fekete SIG-et.
Peter nem harapott rá a csalira. Az idő neki dolgozik. Az idő
az egyetlen fegyvere. Az egész játék arra ment ki, hogy többet
nyerjen belőle.
– Most hívott a Washington Post – mondta Farr, és az asztalra
csapott. – A vörös könyvről kérdeztek.
 90

Petert meglepte, hogy csak egy újságíró telefonált, de talán Farr

nem mondott el mindent. Rose-zal a Blackphone-on keresztül
küldték el a könyv legfontosabb oldalait és némi magyarázatot
arról, hogy mit derítettek ki a Wall Street Journalnak, a CNN-
nek, a Fox Newsnak, a New York Timesnak és a Washington
Postnak. Rajtuk kívül még a hírszerző közösség fél tucat
főfelügyelője, az Igazságügyminisztérium és a vesztes Gibson-
kampány magas rangú vezetői kapták meg a csomagot.
– Szarul hangzik – mondta Peter, és hátradőlt a székében.
Farr visszakézből pofon vágta a telefont tartó kezével, majd
előrehajolt. Alig pár centi választotta el az arcukat.
Összeszorította remegő ajkait, és Peter szinte hallotta, hogy
megcsikordulnak összezárt fogai.
A pofon nem volt több tompa fájdalomnál. Annyi seb sajgott
már a testén, hogy ez meg se kottyant. Peter lassan felállt,
hátralökte a székét, és Farr fölé magasodott.
– Újabb öngyilkosság – mondta Farr hidegen, és undorral
nézett Peterre. – Maga szerint egy névtelen tipp bármin is
változtat? Pár homályos fotó egy kézzel írt füzetből egy olyan
halott orosz tollából, akiről soha senki sem hallott? Maga
szerint ez biztosíték? Mindketten meg fognak halni. – Dühe
szánalommá szelídült. – Peter, Peter, Peter. Nem kellett volna
így végződnie.
Tényleg azt hitte, hogy ha szétkürtölik a bizonyítékokat, akkor
megmentheti Rose vagy a saját életét? Remélte, de nem lehetett
biztos benne. Merész elképzelés volt, hogy két, mindenféle
támogatás nélküli ember megremegtetheti a Fehér Ház falait.
Woodward és Bernstein kiváló újságírók voltak, de az emberek
gyakran elfelejtik, hogy a Legfelsőbb Bíróság, az
Igazságügyminisztérium, az FBI és a Kongresszus is kellett
ahhoz, hogy elmozdítsák Nixont. Az egy bürokratikus
polgárháború volt. Ez meg egy Dávid és Góliát harc.
Már így is annyi minden rejtve maradt. Annyi
elképzelhetetlen bűntettet követtek el. Már nem is tudta, hogy
miben higgyen. Szerette volna azt gondolni, hogy a végén
kiderül minden, és igazságot szolgáltatnak. De annak fényében,
hogy mi mindent tudott, reménytelenül naivnak tűnt ez az
elképzelés.
Rose-zal mindent átbeszéltek, miközben a kocsiban ültek, és
előkészítették a fájlokat, amiket később szétküldtek a
Blackphone-nal.
Készen állt a játékra, készen állt arra, hogy alkut kössön.
Talán Farrnak és Dimitrinek igaza volt. Azok a dolgok,
melyekben egész életében hitt – hogy kövesse az igazságot, hogy
helyesen cselekedjen –, csak arra voltak jók, hogy mindenki a
szabályok szerint játsszon, míg a hatalommal bírók azt
csinálnak, amit csak akarnak.
Eszébe jutott, hogy mit mondott neki Rose a hajón aznap
reggel. Rámutatott, hogy néha hagyni kell ezt a fekete-fehér
gondolkodásmódot, és mindent meg kell tenni a túlélés
érdekében. A valóságban így mennek a dolgok.
Miután elmondta ezt a kocsiban a lánynak, Rose furcsán
nézett rá.
– Nem – mondta a lány. – Szerintem igazad van. Szerintem
mindvégig igazad volt. Elegem van az egészből.
Lehet, hogy az életükbe fog kerülni, de egyébként sem
tudhatják, hogy túlélik-e ezt az egészet.
– Csináld – mondta Rose, Peter pedig megnyomta a küldés
gombot.
Kimentek a bizonyítékok. De időre volt szükségük, hogy az
információ kézen-közön eljusson a megfelelő emberekhez, és
minél több asztalra odakerüljön, hogy Farr ne tudja eltüntetni.
Úgyhogy Peter rájátszott arra, amiben Farr hinni akart, arra,
hogy akárcsak mindenki ebben a városban, ő is úgy van vele,
hogy az igazság alku tárgya lehet. Mindenki csak a saját bőrére
vigyáz. Mindenki valamiféle alkut akar kötni.
Micsoda elcseszett egy város ez, amiben a legutolsó dolog,
amire bárki is gyanakodik, az, hogy valaki előáll a színtiszta
igazsággal.
– Nem számít – mondta Farr. – Senki sem fog hinni
maguknak.
Peter tudta, hogy el tudják sikálni az ügyet. Ki hinné el? De
belefáradt már a játszadozásaikba. Ha kitálal, akkor a saját
szabályai szerint tálal ki. Az apja a semmiért halt meg. Nem
bánja, ha ő valamiért hal meg. Még ha ő a karmaik közé is
került, talán nyert annyi időt Rose-nak, hogy le tudjon lépni.
– Annyi mindent tehettünk volna – mondta Farr. Lehunyta a
szemét, és fájdalmas arcot vágott, mint aki felidézi Peter
emlékét. Mintha már halott lenne.
Farr Akanára nézett, és bólintott.
Farr kiment, és bevágta maga mögött az ajtót. Akana háttal
állt az ajtónak, és elővette a pisztolyát.
 91

Akana két kézzel tartotta a fegyvert, és Peter fejének szegezte.

Peter a csőbe nézett, és összeszorította a fogát.
Járművek morgása töltötte meg a helyiségét. Autók vagy
teherautók parkoltak le odakint. Akana az egyik kezével még
midig Peterre szegezte a fegyvert, a másikkal elővette, és
megnézte a telefonját.
Egy pillanatig a fegyver célkeresztjén át figyelte Petert. Majd
lépett egyet oldalra, kinyitotta az ajtót, és kiment. Peter
kulcscsörgést hallott, majd kattant az ajtó zárja.
Egy percig csend honolt, majd még több kocsi érkezett. Peter
az ajtóhoz ment. Ezen az oldalon még kilincs sem volt, csak egy
kulcslyuk. Körbenézett, hogy talál-e valamit, amivel betörheti
az ajtót, vagy amit fegyverként használhat.
A projektorhoz lépett. Talán egy üvegszilánk is megteszi. Most
valami olyasmit keresett, amivel el tudja fojtani a lencse
csörömpölésének hangját, de ekkor lépteket hallott az ajtón
túlról.
Egyre hangosodtak. A jobb karját alig tudta használni, de
valahogy kivette a projektor lencséjét, és a földhöz vágta. Ahogy
lehajolt, hogy felvegyen egy üvegdarabot, kivágódott az ajtó. A
zárnyelv szabályosan kiszakadt a keretből. Két sötét öltönyös
férfi rontott be, majd felemelt fegyverrel átfésülték a sarkokat,
és Peterre szegezték pisztolyaikat.
Peter felemelte a kezét.
A jobb oldali férfi Peter fejére célzott, a másik pedig odalépett
hozzá, és megmotozta.
Amikor végzett, ellépett, és a másik felé biccentett. Peter
mindkettőjüket felismerte: titkosszolgálatosok. Istenem, hát
hányan vannak még benne ebben az ügyben? Vagy csak
parancsot követnek?
– Tiszta – szólt ki az egyikük a folyosóra.
Egy alak két másik ügynökkel a sarkában lépett át az ajtón.
Peternek elakadt a lélegzete.
Az elnök volt az.
És ott volt a bal kezében a vörös könyv.
 92

Traversnek meg sem kellett szólalnia, Peter már tudta, hogy mi

történt: elkapták Rose-t. Traversnél van az eredeti bizonyíték, a
könyv. Vajon mit tettek Rose-zal?
Peter úgy érezte, mintha az utolsó cseppig kiszívták volna a
vért a testéből, mintha menten összerogyna. Megtámaszkodott
a falon.
Travers beljebb lépett, és arrébb rúgta a projektor
lencséjének egy cserepét, ami pörögve zörgött el balra. Az elnök
felvette, és megvizsgálta.
Peter tett egy lépést Travers felé, mire a második ügynök
ráemelte a fegyverét. Peter nem törődött vele. Egész teste
pattanásig megfeszült, mint egy felhúzott csapda. Kezdte
elveszíteni a fejét.
– Mit tettek vele?
– Peter, azért vagyok itt, hogy segítsek. – Travers az asztalra
tette az üvegdarabot.
– Életben van?
– Peter, kérem. A saját érdekében meg kell nyugodnia.
– Hol van?
– Jól van. Itt van ő is.
 Mondott valamit az egyik ügynöknek, aki nagyon úgy nézett,
mint aki nem gondolja, hogy amit az elnök mondott, az olyan jó
ötlet lenne.
– Peter, sok mindenen ment keresztül, és joga van dühösnek
lennie, és kételkednie mindenben, amit mondok. De higgye el, a
maga oldalán állok.
– Azt akarja, hogy játsszak össze magával? Ez lenne az alku?
Valamiféle csere?
Ennek semmi értelme. Miért jönne ide az elnök? A helyes
lépés az lenne, ha minél távolabb tartaná magát az ügytől.
– Nem – mondta Travers, és közelebb lépett.
Rose jött be az ajtón.
– Peter! – Látszólag semmi baja nem volt. A saját lábán jött be,
kezei szabadon lógtak a teste mellett.
– Jól vagy? – kérdezte Peter.
– Jól. – A lány tett felé egy lépést, majd megállt. Életben volt,
de most mind a ketten az elnök kezében voltak. És a könyv is.
– Mit akar? – kérdezte Peter Traverstől.
– Amit maga is, Peter. Az igazság végére járni. – Az asztal
mellé lépett. – Hagyjanak magunkra! – mondta az ügynököknek.
Az öltönyösök hezitáltak, az egyikük még oda is lépett az
elnökhöz, és a fülébe súgott valamit.
– Jó – mondta végül Travers.
Az ügynökök vezetője kiküldte a többieket, majd az asztalfő
elé állt. Travers egy szék háttámlájára tette a kezét. Komoran
nézett hol Rose-ra, hol Peterre.
 – Nem tudom, hogy elhiszik-e, de ez az igazság – mondta. –
Ismertem a nagynénjét és a nagybátyját, Rose. Jó emberek
voltak. Jelen voltam, amikor megkezdték a nyomozásukat, de
amikor közvetlenül beszéltem velük, más nevet használtam. –
Peter közelebb lépett, és az asztalra tette a kezét. Már tudta, mi
következik.
– Én vagyok KÓCSAG.
 93

Peter mérlegelte a bejelentés súlyát. Travers az eredeti forrás. A

szövetségesük. Végignézett az elnökön. Fekete, a homlokánál
kissé már őszes haj. Korábbi sportolókra jellemző könnyed
testarttás. A szempár, melyet egy pillanatra sem vett le
Peteréről.
Még azok után is, amin keresztülmentek, Peter azon kapta
magát, hogy el akarja hinni, hogy ez az igazság. Ez pedig
veszélyes.
– Először is – kezdte Travers –, most már mindketten
biztonságban vannak. – Peter az asztal végében álló ügynök
fegyverére pillantott. – Eljött hozzám, Peter, és kifejtette az
aggodalmait. Megértem, ha esetleg most nem bízik bennem.
Farr nem egyedül volt benne a dologban. Cinkosai vannak.
– Például a titkosszolgálat ügynöke, Akana.
– Igen. Minden, amit Diane az oroszokkal tervelt ki, az én
tudomásom nélkül történt. Akana együtt dolgozott vele, és úgy
hiszem, mások is vannak. Mindent el akartak titkolni előlem.
Akana látta, hogy aznap este odajön hozzám a
kosárlabdapályánál. Nem tudtam, hogy ő is benne van. Saját
döntést hozott. Meg akart szabadulni magától.
 – Pontosabban, meg akart ölni.
Travers fájdalmasan nyelt egyet.
– Az észak-capitoli menedékházra gondol? Ahhoz nem volt
közöm. Ez volt az utolsó húzásuk, hogy megpróbáljanak
mindent eltitkolni előlem. Régóta gyanítom, hogy valami zajlik
a háttérben, de nem tudtam, hogy ki áll mögötte. Tegnap este
óta magukat keresem. Segíteni akarok.
– Mit kér cserébe? – kérdezte Peter.
– Semmit.
Travers kihúzta a széket, és leült.
Aztán kinyújtotta a tenyerét, jelezve, hogy Peter és Rose is
üljön le. Travers úgy mozgott, mint egy megalázott ember, de
hatalma így is megtöltötte a helyiséget. Szinte pattogott az erő
körülötte, mint az elektromosság. Rose megkerülte az asztalt,
Peter mellé állt, és közben az ügynök fegyverére pillantott.
Rose keze megérintette Peter kezét, aki megfogta azt. Peter
magához akarta ölelni a lányt, meg akarta védeni, de nem
akarta felidegesíteni az ügynököt. Peter – és úgy tűnt, hogy Rose
is – felismerte, hogy óvatosnak kell lenniük, nyugodtnak kell
maradniuk, és nekik kell irányítaniuk.
Rose Peter baljára ült le, kihagyva egy széket közte és az elnök
között. Peter Traversszel szemben foglalt helyet.
– Maguk is tudják, hogy kívülálló vagyok itt – kezdte Travers.
– Szerintem mindketten láttak már annyit a Fehér Házból, hogy
belássák, bármennyire is az Egyesült Államok elnöke a
leghatalmasabb tisztség a világon, ugyanakkor bizonyos
értelemben börtön is.
Ez így igaz. Travers egy háztömbnyi sétát sem tehet. Még az
ablakait sem nyithatja ki.
– Farrnak is rengeteg hatalma volt. Minden egyes
megbeszélés, minden egyes papírfecni, mindenki, akivel
találkozni akartam – a családomat leszámítva –, átment Farron.
Minden, ami eljutott hozzám, azt sugallta, hogy ne fokozzuk a
helyzetet az oroszokkal Kelet-Európában. Hogy azzal csak
táptalajt adnánk az oroszbarát erőknek, és provokálnánk a
Kremlt. Nem tudtam, hogy miért mutat minden abba az
irányba, hogy az oroszok kedvére tegyünk. Nem tudtam, hogy
ez mind Farrtól ered. De régóta gyanítottam, hogy valaki a
Házban nem hű az esküjéhez.
– Igaz, amit a metrószerencsétlenségről írnak a könyvben? –
kérdezte Peter. – És a választás manipulálásáról?
– Eddig minden igaznak bizonyult, amit kiküldtek, de újra
leellenőrizzük majd. Addig is biztonságos helyre visszük
magukat.
Peter az asztalhoz nyomta a tenyerét. Ez legutóbb se nagyon
jött össze.
– Minden okuk megvan kételkedni. Éppen azért vagyok itt.
Ezért hoztam magammal egy huszonnégy főből álló
titkosszolgálatos egységet és hivatali kocsikat. Ez már nyilvános
ügy. Ez – a könyvre tette a kezét – már Ashford, Berson és
McLintock asztalán van. – A CIA és az FBI igazgatója, meg az
igazságügy-miniszter. – Azt akarom, hogy minél hamarabb
beszéljen velük.
– Lefordították már?
– Igen. Az NSC oroszszakértői már dolgoznak rajta. Eddig több
mint egy tucat találkozót mutat, amin Farr vett részt. Plusz azt
is, hogy ki ment vele. És a metrótámadás részletei is benne
vannak. Elég bizonyíték ahhoz, hogy az egészet az orosz
titkosszolgálatokhoz kössük, és azonosítsuk a választási
manipuláció mögött álló személyeket. A legutolsó részletig
mindennek utána fogunk járni. Ezt már nem seprik a szőnyeg
alá. Nem hagyom.
– És a találkozó a Hay-Adamsben?
Az elnök egy pillanatra hezitált, meglepte, hogy Peter
egyáltalán tud a megbeszélésről.
– Lefújtam – mondta Travers. – Farr nyaggatott, hogy
dolgozzak együtt a Kremllel, és mindenáron kerüljem a
konfrontációt. Azt akarták, hogy képlékeny legyek. Talán meg is
zsaroltak volna, hogy működjek együtt velük. De már nem
számít. A külügyminisztert küldtem el magam helyett, és egy
meglehetősen egyszerű utasítást adtam neki: nincs semmilyen
egyezség. Ha csak egy orosz katona átteszi a lábát Európába,
válaszcsapást mérünk. És ha Vikrov nem takarítja el a csapatait
a határok mellől negyvennyolc órán belül, akkor egy
páncélozott NATO-hadosztályt nyomunk le a torkán.
Travers Peter kezére és karjára nézett.
– Orvosra van szüksége.
Peter az ujjaira pillantott.
 – Valóban – mondta hidegen.
– Nem hisz nekem? – kérdezte Travers.
– Nem tudom.
– Talán azt gondolja, hogy most, hogy nyilvános botrány lett
az ügyből, próbálok a dolgok elébe menni?
– Okos húzás lenne.
– Jogos. Miért hozakodok elő egy olyan üggyel, ami
tönkretehet?
– Igen.
– Maga is tudja, hogy nem kellett volna elnökké válnom. A
családom sem örült neki. Az egész egy cirkusz. De valahogy
lendületet kaptam. Már az előválasztást sem kellett volna
megnyernem, és abban sem vagyok biztos, hogy a választást
meg kellett volna. Úgy éreztem magam, mint egy kísérleti nyúl,
mintha ki akarták volna deríteni, hogy meddig juthat valaki
mindenféle politikai tapasztalat nélkül. Az emberek kedveltek,
mert újdonság voltam, egy kívülálló. Még arra sem volt időm,
hogy ellenségeket szerezzek. Egyszer hallottam, hogy az egyik
lobbista azzal viccelődött, hogy kirakatbábunak neveznek. Egy
plakátarc. A kampány során, és még most is, egy buborékban
élek.
– Mindent, amit mondok, letesztelnek a közvéleménykutatók.
Minden dokumentumot és beszélgetést valaki másnak az
érdekei itatnak át. Mindenki azt hiszi, hogy az elnök a világ
leghatalmasabb embere, mert ő van a rivaldafényben. Minden
kritikát ő kap, pedig alig van valós hatalma. Ha minden
tökéletesen összhangba kerül, akkor véghez vihet némi
változást, de legtöbbször a washingtoni bürokraták és az őket
irányítók között őrlődik.
– Persze tudtam, hogy ez vár rám. Alázatosan jöttem ide. Úgy
voltam vele, hogy folyamatosan tanulok, és igyekszem a lehető
legjobb döntéseket hozni. De a választások alatt nem állt össze
pár dolog. Folyamatosan változtak a nézetek a
metrószerencsétlenséggel kapcsolatban. Tudom, hogy maga is
ott volt, és emlékszik. Aztán durván lejteni kezdett felém a
pálya. Rengeteg botrány robbant ki az ellenfelemmel
kapcsolatban, ezek pedig kinyírták a csapatát.
– Tudom, hogy egy kampány során el tudnak durvulni a
dolgok. Körbekérdeztem. Tudtam, hogy lesznek kemény ügyek,
és nem is zavart. De tudnom kellett, mi miért történik. Bárkit
kérdeztem, mindenki ugyanazt mondta: nincs közünk a
botrányok kirobbanásához. Csak szerencsés véletlen az összes.
– De ki nem állhatom, ha hazudnak nekem. És az összes
ember a csapatomban ugyanazt mondta. „Fogalmunk sincs, mi
a kiszivárogtatások forrása.” Egyszerűen nem állt össze a kép.
Most, hogy hivatalban vagyok, özönlenek a memók, beszámolók
és kormánykiadványok. Az Amerikára és a világra leselkedő
veszélyek teljes spektrumával állok szemben. Tudom, hogy ide
lettem téve, és tudom, hogy titkolnak előlem valamit. Már nem
tudom, kinek mit higgyek el. Tudja, milyen hasznot húzni
valami olyasmiből, amiben nem bízhat meg?
– Tudom. – Peter éveken át rágódott legkedvesebb gyerekkori
emlékein. Kereste bennük az apja árulásának árulkodó foltjait.
Vajon arra az Outer Banks-i nyaralásra is, amikor meglovagolta
élete első hullámát, azért tudtak elmenni, mert apja egy
vaskosabb csekket kapott az SVR-től? Vajon véres pénz volt?
– Gondolom, tudja, hogy nem szeretem, ha kíméletesen
bánnak velem – folytatta Travers. – Ha atyáskodnak felettem.
Peter ezt már a kosárlabdapályán is észrevette. Ha valaki
nyerni hagyta, vagy nem játszott elég keményen ellene, az
örökre elásta magát az elnöknél.
– Voltak olyan irányelvek – mint például ez a mindenáron
megfelelés az oroszoknak –, ami egyáltalán nem tetszett. Ki
kellett derítenem, hogy ki őszinte velem, és kiben bízhatok.
Rose felé fordult.
– Tudott bármit is a nagynénje és a nagybátyja munkájáról?
– Csak hallomásból a haláluk után – felelte Rose. – Az FBI-nak
dolgoztak. Mint kémelhárítók.
– A legbátrabb és legelszántabb emberek közé tartoztak, akik
valaha is ezt az országot szolgálták. Tudni akartam, hogy
valójában mi történt a választások alatt. Tudni akartam, kiknek
az érdekét szolgálom. Nem volt bizonyítékom. Az ilyesmivel
nem áll az ember az FBI elé, és nem nyit róla hivatalos aktát.
Mert mi van, ha tévedek?
– Az embert az eskütétele után sok titokba beavatják. Két
olyan ügyről is tudomást szereztem, amin a nagynénje és a
nagybátyja dolgozott. Tudtam, hogy diszkrétek, eltökéltek, és
senkinek nem tartoznak. Amikor beszéltem velük,
megerősítették, hogy ők is hallottak pletykákat. Szóbeszédeket
valami külföldi befolyásolásról. Úgyhogy a segítségüket kértem.
Nem hivatalosan. Tudni akartam, mi történt.
– Az eredeti informátor – mondta Rose. – KÓCSAG.
– Igen. Mindent elmondtam nekik, amit tudtam, és ami
aggasztott.
– Saját maga ellen fogadott fel nyomozókat?
– Így van. Senki sem mondta el az igazat a környezetemben.
Én pedig nem akartam beavatkozni. Úgyhogy kiadtam az ügyet,
és megmondtam nekik, hogy ha szükségük van valamire,
forduljanak Hawkinshoz és Farrhoz. A családomon kívül Farr
volt a legfőbb bizalmasom. Hawkins pedig makulátlan
hírnévvel rendelkezett.
– Farr azért vette át boldogan a nyomozást, hogy aztán
minden bizonyítékot el tudjon tüntetni – mondta Rose.
– Nagyon úgy tűnik.
– Minden tisztelettel – tette hozzá Peter –, de honnan
tudhatjuk, hogy tényleg a mi oldalunkon áll, és nem csak
térfelet cserél most, hogy vesztésre áll?
– Jelen pillanatban még sehonnan. De ez az állás nem ér
annyit, hogy eladjam érte a lelkemet. Megalázó, tudják. A
felelősség, a nukleáris indítókódok és támadási tervek, a
találkozások olyanokkal, akik hisznek bennem, a levelek,
amiket éjszakánként olvasok. Tudtam, hogy nehéz feladatra
vállalkozom, de soha nem hittem volna, hogy ennyire ki tudok
ábrándulni azokból az emberekből, akik elvileg azért vannak,
hogy segítsenek: a Kongresszus, a saját pártom. Mindenki csak a
támogatói felé lojális.
– De menni kell előre, a lehető legjobb munkát végezni,
mosolyogni a tucatnyi kamerába, és elviselni, hogy egyszerre
három tucat újságíró bombáz a kérdéseivel. Minden egyes
kiejtett szót alaposan megfontolni, és tökéletesen játszani a
szerepet, mert a legapróbb baki is bedöntheti a tőzsdét, vagy
nemzetközi válságot idézhet elő. Vannak napok, amikor a
pokolba kívánom az egészet, és a legszívesebben magamra
dönteném az egész Házat, mint Sámson azt a templomot. De
persze ezek csak kirohanások. Mert ez az állás, ez a felelősség a
világ legnagyobb megtiszteltetése. Úgyhogy mosolygok,
megteszem, ami tőlem telik, eltűröm a sok baromságot, és
próbálok minél több jó dolgot véghez vinni. De ez…
Keményen a vörös könyvre bökött.
– A nagynénje és a nagybátyja jó emberek voltak – mondta
Rose-nak. – Nem ezt érdemelték. És ebben én is bűnös vagyok.
Én állítottam rá őket erre az ügyre, úgyhogy én is fejezem be. Ez
árulás. Gyilkosság. Ez megéri, hogy az egész kibaszott rendszer
a fejemre omoljon, és mindenkit maga alá temessen, akinek
benne volt a keze. Úgyhogy igen, egy szavamat se higgyék. Csak
figyeljék, mit teszek.
Felállt.
– Készen állnak?
– Hova megyünk? – kérdezte Peter.
– A világ elé tárni az igazságot.
 94

Öt fekete SUV parkolt körben az épület bejárata előtt. Peter úgy

saccolt, hogy legalább húsz ügynök fedezte őket M4
karabélyaikkal, miközben beszálltak az egyik járműbe. A kocsi
ajtaja tíz centi vastag volt. Peter és Rose Traversszel szemben
ültek le hátul.
A nyugati szárnyhoz mentek, és a délnyugati kapun hajtottak
be. Az elnök azonnal az orvosi szoba felé terelte őket, ahol
ugyanaz a tengerészszázados látta el Petert, aki korábban is.
Miután rendbe hozták őket, Travers végigvezette őket a
folyosón. De Peter megtorpant a sajtófőnök részlege előtt. Az
asztala feletti tévén a CNN ment.
A tudósító a nyugati szárny előtt állt – alig négyszáz méterre
Petertől –, és egy sor gyanús halálesetről beszélt, amelyek mind
az elmúlt negyvennyolc órában történtek Washingtonban. Azt
is elmondta, hogy meg nem erősített források gyanúja szerint
egy külföldi hírszerző ügynökség állhat a gyilkosságok mögött.
„A forrásaink szerint ez egy többrétegű, az Egyesült Államok
elleni művelet része, aminek egyik sarkalatos pontja volt a
tavalyi választások befolyásolása.”
Peter Travers felé fordult. Bár ő maga küldte szét a
bizonyítékokat, mégis szürreális volt a híradóban látni olyan
titkokat, melyekért emberek haltak meg.
– Kezdődik – mondta.
Travers bólintott, és maga elé mutatott. Lementek a
Válságterem ikonikus irányítóközpontjába, ahol nem sokkal
később személyesen csatlakozott hozzájuk az FBI igazgatója, az
igazságügy-miniszter, videóhívásban pedig a CIA igazgatója.
Hosszú éjszaka lesz, és nem az utolsó ilyen. A könyv már
körbejárt, Peter és Rose pedig aprólékosan, pontról pontra
felvázolta az egész történetet. Washington leghatalmasabb
emberei pedig figyelmesen hallgatták, és csak időnként
szakították meg őket egy-egy kérdéssel. Arcuk egyre inkább
elkomorult, ahogy szembesültek az ügy horderejével.
Lesznek még kérdések. Többévnyi kérdés, vallomás,
tanúskodás.
– Mikor aludtak maguk ketten utoljára? Vagy mikor ettek? –
kérdezte egy ponton az FBI igazgatója.
Peter már maga sem tudta. Ekkor aztán berekesztették a
találkozót.
Ahogy elhagyták a Válságtermet, Peter végre megengedte
magának, hogy egy pillanatra elhiggye, Rose-zal túl fogják élni
ezt az ügyet.
A legmagasabb szinteken hallgatták meg őket, és azok után is
az elnök társaságában látták őket, hogy mindent nyilvánosságra
hoztak. Ez biztosíték arra, hogy nem fognak eltűnni. De Travers
nem elégedett meg ennyivel.
 A Blair House-ban szállásolta el őket, ami egy téglakúria a
Lafayette téren. A Pennsylvania Avenue másik oldalán fekszik,
éppen a Fehér Házzal szemben. Gyakran szállnak meg itt
idelátogató főméltóságok, és a hagyomány szerint az elnök is itt
tölti a beiktatása előtti éjszakát.
Fura egy hely, négy darab tizenkilencedik századi házból
alakították ki, és kívülről úgy néz ki, mintha még mindig
különálló épületekből állna. Belül azonban már látszott, hogy
egyetlen hatalmas vendégház az egész, tulajdonképpen az elnök
különbejáratú luxusszállodája. A konyha pasta primaverát és
brownie-kat küldött fel nekik – a régi Kennedy-recept.
Peter vagy húsz percig állt a zuhany alatt, élvezte, ahogy a víz
lemossa róla a vért, a mocskot és a kétnapnyi rettegést meg
izzadságot. Tisztán lépett ki, bőre kipirult a melegtől. Rose a
mellette lévő szobát foglalta el, de ahogy elment mellette, Peter
látta, hogy üres. Aztán meglátta, hogy az ő szobájában van.
Amikor belépett, Rose már az ágyában feküdt a takaró alatt.
– Ez az ágy… – Sóhajtotta Rose lehunyt szemmel és plafon felé
emelt kézzel.
Peter bemászott mellé. Azok után, amin keresztülmentek,
minden ágy puha bárányfelhőnek tűnt volna, de ez minden
képzeletét felülmúlta.
– Most már biztonságban vagyunk?
– Igen – felelte Peter. – Vége. A nehezének legalábbis.
Rose megkönnyebbülten sóhajtott fel. Pillanatnyi csend után
szólalt meg.
 – Egek, ez a hely olyan fura.
Peter felnevetett. Valóban, ő is úgy érezte, mintha egy
múzeum kiállítótermében szállásolták volna el őket: az
amerikai kolóniák mindennapjai. Rose motyogott még valamit,
de már csukva volt a szeme.
– Hogy mi?
– Csak azt mondtam, hogy lenyúlom azt a bögrét.
Áthozta a szobájából, és ott hagyta az éjjeliszekrényen. Egy
szokványos vendégbögre volt a Fehér Házból. Súlyos, kék, és ott
díszelgett rajta az elnöki pecsét.
– Csak nyugodtan.
Rose nem válaszolt. Már el is aludt. Peter egészen a lány álláig
húzta a takarókat. Aztán ő is lefeküdt, közel bújt hozzá, és
átkarolta.
Ahogy lehunyta a szemét, már aludt is.
 95

Másnap reggel Peter átkísérte az úton Rose-t a nyugati

szárnyba. Reggelinél üzenet várta őket. Az elnök látni akarta
őket. A látogatóknak fenntartott bejáraton léptek be, és amikor
a tengerészgyalogos kinyitotta előttük az ajtót, Travers már
várta őket.
Kedvesen megkérdezte, hogy telt az éjszakájuk a Blair House-
ban, de az igazán fontos az volt, hogy az elnök velük volt. Ezt az
ügyet már nem lehet elsikálni. Végigkísérte őket a folyosón, de
ahogy kiléptek az ajtón, Peter egy pillanatra meglátta az egyik
kisasztalon gondosan összehajtogatott újságokat. A kupac
tetején a New York Times kéthasábos cikke virított azzal a
címmel, hogy „A hírszerző ügynökségek amerikaellenes orosz
akciókat vizsgálnak”.
A Post cikke a címlap negyedét foglalta el. Elkezdték igazolni
a vörös könyvben leírtakat.
Travers átvezette őket az irodák és vezetők asztalai előtt,
egyenesen az Ovális Irodába.
Ez is egy egykori múzeumi kiállítóteremnek tűnt, a híres
elnöki asztal előtt két dívány állt. A helyiség egyáltalán nem volt
olyan lenyűgöző, mint ahogy Peter képzelte. De ahogy beljebb
lépett a sötétkék szőnyegen, érezte, hogy különleges színpadra
lépett.
Travers az egyik díványra mutatott, Rose és Peter pedig
leültek.
– Hogy vannak? – kérdezte az elnök.
Rose előbb Peterre, aztán Traversre nézett.
– Jól vagyunk, elnök úr.
– Helyes. Nincsenek rá szavak, hogy mekkora hisztéria fog
kitörni a médiában és a Kongresszusban, amikor tényleg
beindul a dolog – mondta. – Fel kell készülniük. Ügyvédre lesz
szükségük. A Fehér Ház jogi tanácsadója ajánlott pár jelöltet.
Mindegyik más cégnél dolgozik.
– Védőügyvédek?
– Nem. Inkább tanácsadók. Kríziskommunikációra
specializálódtak. Kordában tudják tartani a sajtót, és segítenek
megbirkózni azzal, hogy tüzetesen át fogják világítani magukat.
Természetesen más tanácsadók segítségét is igénybe vehetik. Ha
a teljes ügy napvilágra kerül, akkor itt elszabadul a pokol.
Sokan mindent meg fognak tenni azért, hogy mindent
előássanak a maguk és a családjuk múltjából, amivel
tönkretehetik magukat.
Peternek eszébe jutott a gyerekszobájába bevilágító tévé, és
az apja botrányáról stand-up előadást tartó tudósítók. Azokban
a napokban mindig be volt húzva a sötétítőjük, és kiszállított
ételeken meg a templomi közösség által készített ragukon éltek.
– Ismerős a helyzet. – Travers összepréselte a száját, és
bólintott. – Hol van Farr? És Akana?
– Mindkettőt őrizetbe vettük. A nyomozás és a vádemelés
hosszú folyamat lesz, de garantálom, hogy végigvisszük az
ügyet, bárhová vezet is. Azért hívtam ide magukat, hogy
hivatalosan is kifejezzem a hálámat azért, amit tettek.
Mindketten kockára tették az életüket. Peter, tudom, hogy
éveken át kihívásokkal nézett szembe, és hálás vagyok, hogy
állta a sarat. Rose, maga és a családja mindenkinél többet
áldozott fel. A demokráciánk alapjait fenyegették, és ezt a
fenyegetést maguk nélkül nem tudtuk volna elhárítani.
Úgyhogy személyesen és a nemzet nevében is, köszönöm.
Peter ünnepélyesen fejet hajtott, és hagyta, hogy a csend
beszéljen helyette.
– Ha bármi történik – folytatta Travers –, bármi, akkor
közvetlenül el tudnak engem érni. – Kivett az asztalfiókból egy
papírlapot, és leírta rá a számát. – Nappal vagy éjjel. – Az utolsó
szónál Peterre nézett.
– Arra kér, hogy folyamatosan tájékoztassuk? – kérdezte Rose.
– Nem. Nem állok az útjukba. Hacsak nincs szükségük
segítségre. Különleges ügyészek lesznek, vádesküdtszék,
kongresszusi bizottságok, minden. Csak egy dolgot kérek: ne
tartsanak vissza semmit. Zúdítsanak mindent ránk.
Rose elmosolyodott, és elvette a papírlapot.
– Úgy lesz – mondta Peter.
 96

Peter és Rose Sperryville közelében, Shenandoah Valley-ben

béreltek lakást, hogy minél messzebb legyenek a várostól a
botrány kitörésekor.
Egy kétszobás kis ház volt farmok és völgyek
szomszédságában. Az FBI tanúkat megillető védelemmel látta el
őket. Bár beköszöntött a tél, Peter mindennap, sokszor órákra
kiment futni a dombokra és hegyekre. Hiányzott neki a nappal,
a napfény.
Rose-zal sokat főztek, zenét hallgattak, és gyakran felmentek
az emeletre, hogy kiéljék ezt az új szerelmet. Vagy a nappaliban.
Vagy egy meleg napon az emeleti teraszon, ahol a fehérre festett
palánkkerítés elrejtette őket a kíváncsi szemek elől.
Rose azt mondta, hogy ez az egész a nagynénje és nagybátyja
életére emlékeztette őt. Hogy évtizedeken keresztül táplálták a
lángot, egészen az utolsó éjszakáig. Főleg csak élvezték az élet
örömeit, ezt az új fejezetet azok után, hogy mi mindent
veszítettek el.
Könnyednek és természetesnek tűnt, mindketten tökéletesen
érezték, hogy a másiknak mikor van szüksége egyedüllétre,
hogy feldolgozzák a történteket és felkészüljenek az előttük álló
kihívásokra.
Mindketten tudták, hogy az életük, múltjuk minden
darabkáját górcső alá fogják venni, és végigparádéznak velük a
kábelcsatornák műsoraiban. Peter kihúzta a tévéjüket, és
betette a sufniba. A ház többnyire csendes volt, leszámítva,
amikor elővették Rose nagynénjének és nagybátyjának
lemezeit, és az ablakon át az erdőt figyelve, egy palack bor
mellett vacsorát készítettek. Peter észrevette, hogy van egy
lemez, amit Rose sosem tesz fel, és gyorsan átlapozza, amikor a
dobozokban válogat.

A vihar közepén álltak, de a várostól való távolság és a csend

segített nekik kibírni. Peter és Rose gyakran mentek be
Washingtonba, néha Campbellék régi Mercedesével, amiben
már kétszáznegyvenezer mérföld volt, és mégis tökéletesen
működött. Henry Rose-ra hagyta a kocsit a végrendeletében. A
vádesküdtszék előtt tett vallomásaik és a különleges ügyésznek
tett beszámolóik között egy hotelben szálltak meg.
A kémelhárítási nyomozások az FBI legbonyolultabb és
leghosszabb ügyei. Ez pedig egyre csak nőtt és nőtt.
Az ügy középpontjában Farr állt, aki azok után, hogy egy
életen át vezető és kabinetfőnök volt, és a háttérből irányított,
kezdte magát királycsinálónak képzelni. Travers kampánya
egyfajta kísérlet volt. Senki sem hitte volna, hogy nyerni fog,
úgyhogy Farr nem látott veszélyt abban, hogy miden létező
segítséget igénybe vegyen, legyen az támogató, befektető, vagy
külföldi érdekeket szolgáló lobbisták. Némelyiküket pedig a
Kreml fizette.
Farr úgy volt vele, hogy a metrótámadás nem több egyszerű
erőfitogtatásnál, hogy Travers ellenfelét kellemetlen helyzetbe
hozzák a választások előtt. Farr és a támogatói úgy
gondolhatták, hogy ez csak egy csínytevés, egy mocskos kis
trükk, csak leállítják a szerelvényeket csúcsidőben. Farr még azt
is gondolhatta, hogy így végre felhívják a figyelmet a
kibervédelem fontosságára. Nem vették számításba, hogy a
metrórendszer mindig is egy hibára volt a halálos
szerencsétlenségtől.
A metrótámadás után Farr az oroszok zsebébe került.
Innentől kezdve nem tehetett keresztbe nekik, mert azzal
felfedte volna, hogy szerepe volt amerikai életek kioltásában.
Néhányan úgy spekuláltak, hogy az oroszok szándékosan
siklatták ki a szerelvényt, hogy még nagyobb nyomást
helyezzenek Farr-ra. De ezt sosem sikerült bizonyítani.
Az orosz hírszerzés szisztematikusan likvidált mindenkit, aki
tudta az igazságot. Farr igyekezett meggyőzni magát, hogy az
első halálesetek – pedig neki igen jól jöttek – mind balesetek
voltak. De ahogy Dimitri Szokolov egyre több tanút gyilkolt
meg, Farr már nem tudta tagadni, hogy benne volt a keze az
életek kioltásában. Addigra már nyakig benne volt az ügyben,
és attól félt, hogy ha nem működik együtt továbbra is az
oroszokkal, akkor az ő élete is veszélybe kerül.
Ezt a kártyát játszotta ki a védelmében, de a nyomozók igen
gyorsan hozzákötötték Hawkins és Campbellék halálát.
Egyelőre egy hazeltoni fegyintézet vendégszeretetét élvezte
Nyugat-Virginiában.
– Valójában megkönnyebbült – mondta Peterék ügyvédje.
Peter csak egyszer látta Farrt, egy jeges januári napon a
washingtoni bíróság előtt, amikor szövetségi rendőrbírók
terelték be egy SUV-ba. Hosszú, szürke kabátot viselt, alatta
pedig golyóálló mellényt. Csak egy pillanatra találkozott a
tekintetük, mert a rendőrbírók gyorsan beültették a kocsiba.
A Kreml legkeményebb arcait árulta el, és tulajdonképpen
csak a börtönben érezhette magát biztonságban. Élete végéig ott
fog maradni attól függően, hogy végül milyen büntetést
szabnak ki rá. Ha valami csoda folytán valaha kiszabadul,
akkor is azzal a tudattal kell leélnie az életét, hogy bármelyik
sarkon kaphat a fejébe egy orosz golyót.
Travers állítása – hogy először Rose nagynénjét és
nagybátyját kereste fel, és nem volt szerepe Farr
ármánykodásában – helytállónak bizonyult.
Voltak olyan tervek, hogy Traverst is vád alá helyezik, bár
elejtett olyan kijelentéseket, hogy csak addig marad hivatalban,
amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy az ügy minden
szereplőjét felelősségre nem vonták.
A politikai ellenfelei azzal támadták, hogy tisztességtelen
módon szerezte meg az elnökséget. A saját pártja is csak szóban
támogatta, és rögtön ellenségessé vált vele szemben, amikor
minden részlet napvilágra került. Régi ellenségek kötöttek
szövetségeket az ellen, aki kiteregette az igazságot.
Travers kora tavasszal sajtótájékoztatót szervezett a
Rózsakertbe. Voltak olyan pletykák, melyek szerint kegyelmeket
fog kiosztani, vagy beindítja újraválasztási kampányát. Ehelyett
azt jelentette be, hogy nem indul újra.
Nem volt köze az ügyhöz, de mégis profitált Farr bűneiből, és
elmondta, hogy az ország megérdemli, hogy tiszta lappal
induljon. Ez volt a bizonyíték arra, hogy Travers nem azért
robbantotta ki a botrányt, hogy politikailag mentse magát,
hanem azért, mert ez volt a helyes dolog. Kiosztották a
vádiratokat. A nyomozás jó kezekben van. Kitölti a hivatali
idejét, majd munkáját elvégezve visszalép.
 97

Peter utolsó napja volt a Fehér Házban. Rose-zal már túl voltak
a legtöbb meghallgatáson és tanúvallomáson. Véget ért a
szerepük az ügyben. A shenandoah-i ház bérleti szerződése is
hamarosan lejár.
Egy rakás papírt kellett aláírnia, hogy hivatalosan is
kiléphessen a munkahelyéről. A Válságteremben futotta át őket,
vetett egy utolsó pillantást régi asztalára és a telefonra, majd
lehúzta a vendégkártyáját, és kilépett a Válságteremből.
A lépcső tetejére érve az északi kijárat felé indult, amikor
meglátott egy fiatal férfit. Talán huszonöt vagy huszonhat éves
lehetett. Egy papírlapot nézegetett. Teljesen elveszettnek tűnt.
– Elnézést! – szólt oda neki a férfi.
– Igen?
– A nemzetbiztonsági tanácsadó helyettesének irodáját
keresem.
Peternek feltűnt a fényesre polírozott félcipő, a sötétkék
öltöny, és a tökéletesen megkötött nyakkendőt. Vagy az első
napja a munkában, vagy először jár a Fehér Házban. Mintha
pár évvel ezelőtti önmagát látta volna. Még ennek a káosznak a
közepén is tettvágy és a hely tisztelete sugárzott belőle.
 Peter elmosolyodott.
– Forduljon jobbra, aztán a folyosó végén balra.
– Köszönöm, uram.
Az ország rosszabb válságokat is megélt már. Ezt is túl fogja
élni.
Úgy lépett ki a Pennsylvániára, hogy vissza se nézett.
Hűvös áprilisi reggel volt. Már virágzott a som. Mindig is azt
hitte, hogy cseresznyevirágok, és Rose-nak még mindig nem
nagyon sikerült meggyőznie róla, hogy nem azok.
Rose a G utcán parkolt, és őt várta.
– Hogy ment?
– Elég könnyen.
– És hogy érzed magad?
Peter elgondolkozott egy pillanatra. Amióta csak az eszét
tudja, az ösztönei vezették, igyekezett felelni apja bűneiért, és
válaszolni az alagút mélyén rekedtek segélykiáltásaira. Most
már megtette, amit kellett. Állta a sarat. Most már szabad. Rose-
zal beszállnak abba az öreg Mercedesbe, és eltűnnek
Washingtonból. Még nem tudják, hogy mihez kezdenek, de
majd idővel kitalálják. Bőven van idejük. És itt vannak
egymásnak.
– Remekül – felelte Peter, és felnézett a porcelánkék égboltra.
– Láttad, hogy virágoznak a cseresznyefák?
Rose felnevetett, de nem kapta be a csalit.
– Nem bánod, ha megállunk valahol?
– Dehogy.
 Rose elhajtott a Tengeri Megfigyelőközpont és a Nemzeti
Katedrális mellett, és a nagynénje és nagybátyja egykori
házához vezetett. Bementek. Makulátlanul tiszta volt, nyoma
sem volt a vérnek. Mintha semmi sem történt volna itt.
Némán állt. Peter átkarolta a vállát.
Rose úgy öt perc után lehunyta a szemét, és mély levegőt vett.
– Egyedül hagyjalak egy kicsit?
Rose bólintott, és megszorította Peter kezét. Peter visszasétált
a kocsifelhajtóra.
Csak pillanatokra hallotta Rose-t, amikor épp elállt a szél. Egy
régi Stevie Wonder-dalt énekelt. Gyönyörű volt a hangja, tiszta
és erős.
Néhány perc múlva kijött utána. Peter látta rajta, hogy sírt, de
arcán megkönnyebbülés látszott. Keserédesen mosolyodott el.
– Jól vagy?
– Jól – mondta olyan hangon, mintha ez számára is újdonság
lenne. Aztán átölelte Petert. – Jól vagyok.
 Köszönetnyilvánítás

Köszönöm a családomnak, főleg Ellen Quirknek, anyámnak (aki

egyben újságírást is tanított nekem középiskolában), aki
minden változatát átolvasta a kéziratnak. Onnan tudom, ha
valahol ellaposodott a történet, hogy ilyenkor előveszik a
telefonjukat, vagy hirtelen sétálni támad kedvük. Mindig
képesek megnevettetni, és kirángatni rossz szokásaimból.
Mostanában új vizekre eveztem, és kockázatot vállaltam ezzel
a regénnyel, és elképedve tapasztaltam a thrillerírók és -kiadók
közösségének nagylelkű támogatását. A gyilkosságok és
brutalitások világa tele van édespofa alakokkal. Joseph Finder
és Gregg Hurwitz felbecsülhetetlen értékű tanácsokkal és
segítséggel láttak el, és akárcsak a regény hősei, ők is
megmentettek egy fontos dolgot. Köszönöm Alex Berensonnak,
Allison Brennannek, Sean Chercovernek, Marcia Clarknak, Ben
Coesnek, J. T. Ellisonnak, Chris Holmnak, Joshua Hoodnak, Jesse
Kellermannak, Michael Korytának, Brad Parksnak, Chris
Pavonénak és Marcus Sakey-nek.
Volt olyan szerencsém, hogy Dan Conaway a történet
ötletének megszületésétől mellettem állt. Hihetetlenül
tehetséges ügynök és szerkesztő, és remek fickó. Olyan szinten
elköteleződik az írói és a regényei iránt, amit elképzelni sem
tudtam.
Még mindig ámulok, hogy egy ilyen nagyszerű csapatban
találtam otthonra a William Morrow-nál – Liate Stehlik, Andy
LeCount, Eliza Rosenberry, Kaitlin Harri és Chloe Moffett –, és
lehetőségem volt együtt dolgozni David Highfillel, aki végig hitt
ebben a regényben, és rengeteget segített az ötleteivel.
Könyörtelen a piros tolla, de egy élmény beszélgetni vele.
Köszönet minden washingtoni barátomnak, hogy nem
hagytak kijönni a formából, és hagyták, hogy ez az egykori
újságíró kicsit visszatérjen a kerékvágásba. Többek között Adam
Kushner, Mike Melia, Jodh Green, Julian Sanchez és Garrett
Graff, de a város tele van remek írókkal és újságírókkal, akik
elképesztő munkát végeznek. Köszönet Allison Archambaultnak
és Steven Davisnek, hogy tetőt adtak a fejem fölé
Washingtonban (és egy süllyesztett üvegházat a lábam alá!).
John MacGaffinnak és Peter Higginsnek, hogy időt szántak rám,
és szívesen beszéltek FBI-os és CIA-s munkájukról. Itt-ott némi
írói szabadsággal kezeltem a való világ részleteit, ilyen volt
többek között az FBI-os pozíciók és kiképzés is.
Köszönet a feleségemnek, Heather Burke-nek is életem
legszebb tíz évéért, akiről kiderült, hogy a nemzetbiztonsági
ügyek felkent szakértője. Köszönet osztálytársainak és
professzorainak is a Johns Hopkins Nemzetközi Tanulmányok
iskolából a szép együtt töltött időért és hasznos, néma
munkájukért.
 És végül köszönet személyes jóbarátomnak, akinek hosszú
éjszakái ihlették a könyvet.
 Photo © Mark Finkenstaedt

Matthew Quirk
Matthew Quirk a New York Times bestsellerszerzője. Öt éven át
dolgozott újságíróként a The Atlantic magazinnál, cikkeiben
bűnügyekkel, magán katonai beszállítókkal, terroristák elleni
büntetővádakkal és nemzetközi bűnszervezetekkel is
foglalkozott, mielőtt a fikció felé fordult. Az Edgar-díjas szerző,
aki az ITW Thriller-díját is elnyerte, mint első regényes szerző,
jelenleg San Diegóban él.