Állomás, éjszaka

Koinónia, 2011
Bodor Ádám Állomás, éjszaka (Megérkezés északra, Kriterion Könyvkiadó,
Bukarest, 1978) című novelláját folytatja tíz erdélyi szerző.
Bodor Ádám
Balázs Imre József
Demény Péter
Dragomán György
Hajdú Farkas-Zoltán
Hertza Mikola
Láng Zsolt
Molnár Vilmos
Potozky László
Szabó Róbert Csaba
Székely Csaba

Szerkesztette Varga Réka

 ©Balázs Imre József, 2011
©Bodor Ádám, 2011
©Demény Péter, 2011
©Dragomán György, 2011
©Hajdú Farkas-Zoltán, 2011
©Hertza Mikola, 2011
©Láng Zsolt, 2011
©Molnár Vilmos, 2011
©Potozky László, 2011
©Szabó Róbert Csaba, 2011
©Székely Csaba, 2011
©Koinónia, 2011

A könyv megjelenését a Communitas Alapítvány

és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

A kötet, valamint ennek hangzó változata a Koinónia Kiadó és az ErdélyFm közös

produkciója.

Descrierea CIP a Bibliotecii Nationale a Romániei

Állomás, éjszaka / Bodor Ádám, Dragomán György, Molnár Vilmos,…

Cluj-Napoca : Koinónia, 2011

ISBN 978-973-165-050-0

I. Bodor, Ádám
II. Dragomán, György
III. Molnár, Vilmos
821.511.141-32(082)
 Állomás, éjszaka

Téli fagyos éjszaka volt. A visói állomáson, a peronon és a tompán

fénylő sínek között néha sietősen átvágott egy-egy kutya. Eltűntek a
rakomány alatt hidegen reccsenő vagonok mögött, amerre éppen
dolguk akadt. Leordina felől tértek vissza, melegedtek egy keveset a
kicsi tolatómozdony olajos kerekei mellett, aztán beereszkedtek a
töltésen, a csupasz szilvafák alatt taposott ösvényükre. Aki
gyakrabban fordult meg errefelé, már ismerte őket. Mindig ugyanazok
a kutyák voltak.
A sínek mentén, a friss havon hamar megtelepedett a korom, s
ugyanolyan színe lett, mint jóval távolabb, a fénykörön kívül
sejtelmesen domborodó hegyoldalaknak. Szürke volt a hó, de így is jól
kiadta hidegét. A forgalmista ablakán hőmérő lógott, de akinek amúgy
is künn volt dolga, nem nézte meg, illik-e fázni.
Jó órával, mielőtt beérkezett volna a szigeti személy, a peron
hirtelen megtelt emberekkel. Kucsmás, barázdált arcú férfiak, süldő
fiatalemberek érkeztek átalvetőkkel és hátizsákokkal, amelyekből
kiállt a fejsze nyele. Éjszaka volt, mégis hangos kurjantásokkal
üdvözölték egymást. Mellettük kendőbe burkolt asszonyok topogtak,
kabátujjba dugott kézzel forgolódtak és komoran duruzsoltak. Ott
gőzölgött közöttük a búcsú lehelete, s gyakran bezúzmarásodott tőle a
nyitott ingvágáson kitüremlő mellszőrzet. Kortyintottak egyet az
útravalóul kapott pálinkából, faltak egyet az útravalóul kapott
kenyérből, aztán amikor begördült a távolsági személyvonat, sietve
felugráltak a lépcsőkre. Elutaztak valami távoli erdőség felé. Az
asszonyok, mint valami szertartás végén, sötét menetben oldódtak el
az állomástól, kendőjük ott imbolygott a léckerítések fölött,
elmerültek a fénytelen faluban. Talpuk alatt a csikorgó hó egyre
vékonyodó hangja foszlott, míg beállt az állomás régi csendje, a
rakomány alatt megreccsenő vagonokkal, az alattuk elneszelő szürke
kutyákkal.
A talponálló sárga fényében, a pult mögött fehér köpenyes férfi
ásítozott, egyenesen neki a bejáratnak, a bejárat melletti asztalnál álló
embernek. Aztán megnézte az óráját.
Előtte a pulton egy tál narancs, rajta árcédula: „Alma. Darabja 4
lej.” Kérek egy almát, mondta az ember, és kapott egy narancsot. Ez a
talponálló este fél tizenegykor nyitott, fél egykor zárt, negyed
háromkor megint nyitott, hajnali fél ötkor zárt. És így tovább.
Utasellátásra rendezkedett be. Ha elment a vonat, bezárt.
Most éppen elment a vonat. Az ajtó melletti asztal mellett kucsmás
férfi állt, lábánál új zöld hátizsák, kiállt belőle a fejsze frissen faragott
nyele.
– Cservenszki – szólította meg a büfés. – Mondhatok valamit?
– Tessék, Vaszi – mondta Cservenszki.
– Maga, Cservenszki, szántszándékkal késte le a vonatot.
– Szántszándékkal – mondta Cservenszki. – Ezt eltalálta.
– Többet nem megy?
– Többet nem.
A büfés leemelt a polcról egy üveg horinkát, újságpapírba
csomagolta, és megkerülve a pultot kivitte Cservenszkinek.
– Pedig jó pénz volt, mi?
– Az. Egyszer abba kellett hagyni.
– És most mihez kezd?
– Hazamegyek és lefekszem – mondta Cservenszki.
– Maga tudja – mondta a büfés.
El is indult hazafelé. Kilenc kilométerre lakott, ez itt nem távolság.
Átvágott a peronon, átbújt egy vagon alatt, és lebotorkált a fagyos
rögökkel borított töltésen. Szeme hamar megszokta a fénytelen
éjszakát. Kutyák suhantak el mellette, most tértek vissza Leordina
felől az állomásra, a kiesi tolatómozdony olajos kerekei mellé.
Szürkék voltak, mint a sínek melletti hó, néha megálltak s szimatolva
keresték a rengeteg lábnyom közül elillant meleget.

Bodor Ádám

(Megjelent 1978-ban a Kriterion Könyvkiadó gondozásában, a

Megérkezés északra című kötetben.)
 Állomás, nappal
Bodor Ádámnak születésnapjára

A síneket, ahol még megvoltak, vastagon belepte a rozsda, a

talpfákon már rég nem érződött se a füst, se a dízelolaj szaga, a
zúzalékos kavicsok közt itt-ott már térdig nyúlt a havasi gyom, a töltés
oldalát felverte a küllőrojt meg a macskatalp.
A visói állomásból csak egy oldalsó fal állt, a falból kiszakadt
ablakkeretek közül is csak egyikben volt üveg, a táblákat feketén
vonta be a korom, olyan szabályosan és egyenletesen, mintha
kátránypapírral ragasztották volna be.
A megfeketedett tégla- és cseréphalmok közül egy pár helyen
szenes tetőgerendák meredtek elő, az egyik végén egy szürke
műtrágyás zsák lógott, és abból, ahogy néha meg-meg-mozdult,
látszott, hogy Leordina felől fúj gyengén a szél.
Az állomás körül mindent beborított a hamu, mögötte a hegyoldal
is szürke volt, fel egészen a gerincig, a hamu hullámos redőinek
mintája még mindig egészen tisztán mutatta, merre feküdtek el a fák.
A férfi Majszin felől érkezett, a sínek között lépkedett fütyörészve,
térd alá érő zöld rövidnadrágja és bakancsa fölé nyúló zöld
gyapjúzoknija között barnára sült vádlik tűntek elő, bal lábán hosszú
fehér forradás futott, ahogy lépkedett, látszott, hogy erősen biceg is
arra az oldalra, néha a kövek közé szúrt a bal kezében tartott vashegyű
mogyorófahusánggal.
Már majdnem elhagyta az állomásépület maradványait, amikor
megállt, levette válláról a terepszínű vászonhátizsákot, az egyik sínre
támasztotta, kicsatolta, egy kis kotorászás után horpadt fémkulacsot
húzott ki belőle. Lecsavarta a kupakját, ivott. Először csak a hamut
öblítette ki a szájából, éleset köpött a gerenda végén lógó zsák
irányába, aztán megint a szájához emelte a kulacsot, mozdulatlan
ádámcsutkával, hosszan ivott belőle.
 Fél kézzel a botra támaszkodott, a nyitott kulaccsal a kezében állt,
az állomás romjait nézte, mögötte a szürke hegyoldalt.
Még egyszer beleivott, éppen elkezdte visszacsavarni rá a kupakot,
amikor a romok között megmozdult valami.
A fekete cserép- és téglahalmok közül egy kutya mászott elő, a
férfira emelte a fejét, a levegőbe szimatolt, aztán tett néhány lassú
lépést a sínek irányába. A sínektől vagy öt méterre megállt,
mozdulatlanul, kitágult orrlyukakkal szimatolva figyelt.
A férfi lassan visszaengedte a zsákba a kulacsot, az állatot nézte, a
kutya kilógó nyelvét, gyorsan emelkedő és süllyedő horpaszát, szürke,
csupa hamu bundája alól tenyérnyi helyen kilátszó rózsaszín bőrét.
A kutya farka egyszer csak megmozdult, lassan csóválni kezdte.
A férfi akkor nagyon lassan lehajolt, kiemelt egy nagy követ a
töltésből, rámarkolt, vállból lendítette meg a karját, ahogy tiszta
erőből a kutyához vágta. Az oldalán találta el, a kutya vonítva hörrent,
aztán elfordult, és épp olyan lassan, ahogy előjött, visszament a
téglarakások közé.
A férfi a vállára emelte a zsákját, kézbe fogta a mogyoró-fabotot, s
a sínek között továbbment Leordina felé.

Dragomán György
 Cservenszki elindul

Őszi szeles éjszaka volt. Az eső is rá-rákezdett, időnként

pászmákban sepert végig a visói állomás vizesen fénylő sínpárjain,
aztán elállt megint. Elég régóta így volt, bajosan lehetett volna
megmondani, hogy nehezen tudja-e elkezdeni, vagy már abba akarja
hagyni? A peronon nem tartózkodott senki, pedig nem sok lehetett
hátra a szigeti személy érkezéséig. A máskor az állomás környékén
bóklászó kóbor kutyák is eltűntek valamerre. Egy részük ott kushadt a
külső vágányon veszteglő kicsi tolatómozdony alatt, az olajos kerekek
között, a többi behúzódott az állomás épületétől valamivel távolabb
árválkodó fabudiba, amelynek ajtaját nem lehetett zárni. Kéjesen
elnyúlva hevertek a koszos deszkákon, kábultan a felszivárgó
szagoktól, és csak akkor mordultak egyet-egyet, ha közeledő lépteket
hallottak. De többnyire nem volt gond: arrafelé mindenki tudta, ha
esik, nem ajánlatos a visói állomás vécéjét használni.
A talponálló bágyadt fényében ketten támasztották a pultot, az
egyik a büfés volt. Könyökénél üres tál állt, de a helyiségben
gyakrabban megfordulók, úgyis tudták, ha épp vásárolni szottyant
kedvük, minek kéne abban a tálban lennie. Akkor meg fölösleges
folyton telerakni. Az először betérők pedig lég, alább nem zaklatták a
büfést, minek is kunyeráltak volna abból, ami úgysem jár nekik.
Összefogdosás veszélye sem fenyegette a portékát, hoppon maradtak a
bacik, az egészség néni játék. Régebben halomban álltak a tálban
valamik, de idővel kiokosodik az ember.
A pult másik oldalán álló férfi odabent is a fején tartotta a
kucsmáját. Azon a környéken ez nem számított illetlenségnek. Ha az
ember reggeltől estig nem veszi le a fejfedőjét, nem kockáztatja, hogy
valahol elhagyja. Vagy hogy lába keljen a fogasról, ha épp van ilyen.
Praktikus népek laktak arrafelé.
 A kucsmás férfi lábánál degeszre tömött hátizsák dőlt a pultnak,
mellette két jókora, madzaggal átkötött kopott bőrönd. A büfés már
harmadszor törülte meg ugyanazt a pálinkáspoharat egy piszkos
ronggyal, mindig egyre erélyesebben, várható volt, hogy nemsokára
szólni fog a másikhoz.
– Cservenszki – szánta rá magát végül a büfés a szóra maga már
megint el akar menni.
A másik elmélyülten tanulmányozta a kezében lévő pohár
tartalmát, néha fordított egyet rajta, hogy minden oldalról kielégítően
szemügyre vehesse az átlátszó folyadékot. Aztán hirtelen letette,
odasétált a peronra néző ablakhoz és kibámult rajta.
– El is megyek, Vaszi – közölte halkan a maszatos ablaküveggel.
– De mondok én magának valamit, Cservenszki – s hogy nagyobb
súlyt adjon szavainak, a büfés letett a kezéből poharat, rongyot,
mindent. – Maga most sem fog elmenni sehova!
– És ezúttal vissza sem jövök többé – vallott tovább lágyan
Cservenszki az ablaküvegnek. Később az ablak melletti falra
kiragasztott, tintaceruzával írt papírlapot kezdte olvasni: „Vásárolok
hajat. 9-13. óra között. Állomás utca 5. (Az állomással szemben.)”
Talányosság volt a kusza sorokban, az állomással szemben ugyanis
egy régóta bezárt anyaglerakat elhagyott raktárhelyiségének hosszú
hátsó fala húzódott. Izgalmas volt elgondolni, hogy valamikor
figyelmetlenségből bezártak oda valakit. Az illető azóta is naponta fix
időpontban asztalhoz ül és rendületlenül várja a hajukat áruba
bocsátókat.
Odakint az idő közben úgy döntött, hogy mégis inkább esni fog.
Egyre nagyobb esőcseppek kezdték egyre sűrűbben verdesni az
ablaküveget, érezhetően erősödött a szél is a borgói hegyek felől. Úgy
nézett ki, jó kis vihar kerekedik nemsokára.
– Mindjárt befut a szigeti személy – figyelmeztette a büfés
Cservenszkit, aki még mindig a kopaszságra csábító firkálmányt
studírozta –, mindjárt érkeznek haza az erdőmunkás barátai. Akikkel
nem ment el a télen.
– Ők nem a barátaim, Vaszi – adta tudtára Cservenszki az orra
előtt lévő hirdetménynek.
– Kik a maga barátai, Cservenszki?
A kérdés ott maradt lógva a levegőben, úgy lehet, nem is azért
tették fel, hogy válaszoljanak rá. Cservenszkit kicsit kínosan érintette
a favágók érkezésének híre. Nem nagyon, éppen csak egy kicsit. Pedig
már azt hitte, közömbös az itteni dolgok iránt. Azért ha tehetné, most
kihagyta volna a favágókat. Honnan is tudja ez a büfés, hogy éppen
most érkeznek? Igaz, errefelé nem szokatlan előre tudni a dolgokat.
Azt is előre tudták, jutott eszébe, amikor Gogunak az a különös
vendége érkezett a városból. Nem annak a Gogunak, amelyiknek két
éve elvitte az anyajuhát a medve, hanem a másiknak.
Az ablak előtt elvonult a forgalmista, egyik kezében a zöld-piros
palacsintasütővel, mely a szerelvények fogadásához és útnak
eresztéséhez szükségeltetik, másikban egy kiszolgált fekete
esernyővel. Érkezőben volt a szigeti személy és a borgói vihar.
Sikerült is majdnem egyszerre befutniuk. Fültépő kerékcsikorgások
után még meg sem állt egészen a szerelvény máris gumicsizmás és
bakancsos férfiak csapata ugrált le a vagonajtókból, tagbaszakadt
testükön könnyedén himbálóztak ide-oda a hatalmas átalvetők,
méretes hátizsákok. Szinte mindenikből kiállt egy fejsze nyele. Ahogy
a peronon szembekapták az esőt és szelet, vidáman nagyokat
kurjongattak, és harsány hangon, kacagva szólongatták egymást.
Mintegy válaszul, odafentről vakító villámlások repesztgették az
éjszaka sötétjét, utána akkorákat csattant az ég, hogy szakadt össze a
világ. Csuda egy élettel telt meg így éjfél után a visói állomás peronja.
Az egyik két méteres óriás egy töpörödött kicsi öregnek segített a
leszállásban. Nem sokat teketóriázott vele, egy mozdulattal lekapta a
vagonajtó magas lépcsőjéről. Már nem is tettel le, hóna alá vágta, mint
egy aktatáskát, és a zuhogó esőben, társai zajos tetszésnyilvánítása
közepette indult vele a talponálló irányába.
Az ajtón épp kilépett Cservenszki. Hátán a degeszre tömött
hátizsák, két kezében a madzaggal átkötött bőröndök. A befelé áramló
társaság kissé szétvált, utat engedve neki. A hangoskodás is
alábbhagyott. Árgus szemek figyelték a vonat felé igyekvő
Cservenszkit, mondhatni, jól meg lett nézve. Cservenszki nem nézett
se jobbra, se balra, szótlanul megcélozott egy vagonajtót, s miután
fellódította az egyik, majd a másik bőröndjét, maga is felkapaszkodott
a vagonba.
– Neked is szép jó éjszakát, Cservenszki! – kiabálták fel neki a
vonatba.
– Aztán ne felejts el írni, úgysem olvassuk el! – kiáltották még ezt
is.
Cservenszki nem foglalkozott velük. Gondosan feltette a cókmókját
a csomagtartóba és kényelmesen elhelyezkedett az ablak mellett,
vigyázva, hogy menetirányba üljön. Majd elrévedve bámult ki az
ablakon, valahova a messzi távolba. Részéről ő befejezte Visóval.
Lent a peronon az átalvetős népség is beleunt Cservenszkibe, meg
az eső is kitartóan verte őket, így zajosan beáramlottak a büfébe.
Odabent hangosan dobogtatva verték le magukról a vizet, volt, aki jó
kutyaként még meg is rázta magát, hogy gyapjúszvetteréről,
posztózekéjéről eltávolítsa a vízcseppeket. A büfés fanyalogva húzta a
száját, ha elmennek, veheti elő a feltörlőrongyot. Nagy fogyasztásra
úgysem számított részükről, és igaza is lett. Vagy ketten somfordáltak
oda a pulthoz egy-egy korsó sörért, azt is csak kísérőként itták. Az
átalvetőkből, hátizsákokból vesszőfonatos üvegek kerültek elő és
kézről kézre jártak. Ha megrázták, jóféle kokojzára, havasi meggyre
töltött sósborszesz kotyogott bennük. Sokat tapasztalt hegyi emberek
voltak, megtanulták, hogy jöttükben is, mentükben is jó, ha van
pálinka náluk.
 Eltelt már sok idő, a vonatnak rég indulnia kellett volna, de még
mindig az állomáson vesztegelt. A forgalmista kijött az irodából,
fekete ernyője alatt előrement a mozdonyhoz, ott beszélt valamit a
mozdonyvezetővel. A mozdonyvezető rázta a fejét, mire a forgalmista
széttárta a karját. Aztán a forgalmista megindult hátra a vagonok
mentén.
– Fenyőfa dőlt keresztbe a síneken Petrova és Visó között –
közölte a vagonlépcsőre kiállt kalauzzal. – De már telefonáltak az
erdészetre, legalább másfél óra, míg odaérnek és szétvágják a rönköt.
– Pont, mint tavaly – mondta a kalauz. – jó kis vihart kaptunk
tavaly is.
A forgalmista továbbment, s amikor ahhoz az ablakhoz ért, amelyik
mögött Cservenszki ült, neki is felkiabálta:
– Fenyőfa síneken keresztben! Petrova előtt! – És még azt is: –
Legalább másfél óra!
De Cservenszki nem válaszolt, csak nézett előre a forgalmista feje
fölött az ablakon át, valahova messzire. A forgalmista vállat vont,
mindig is érezte, hogy valami nincs rendben ezzel a Cservenszkivel.
Megindult a büfé irányába, hogy ott is elújságolja a hírt.
A büfében nem vették szívükre a történteket, amúgy sem voltak
érintettek. Ők már leszálltak a vonatról, innen ki-ki gyalog indul
hazafelé, ha majd eláll az eső. Kinek öt, kinek hét, kinek meg tizenegy
kilométer az út hazáig a hegyi ösvényeken. Ez itt nem távolság.
Hajnalra szépen hazaérnek. Addig is búcsúzóul isznak még egyet
egymás egészségére. Isten éltesse a forgalmistát is! Isten éltesse a
román vasutakat is!
A fejszés kompánia vígan volt. Tetszett nekik, hogy odakint vihar
dúl, de ezúttal ők fedél alatt vannak. Tetszettek nekik a fonatos
üvegek is. Kétszeres gyűrűt formálva álltak körben, középen meg,
mintha csak a „körben áll egy kis lányka” nevű gyerekjátékot
játszanák, ott toporgott a kicsi, töpörödött öreg, és átszellemülten fújta
furulyáját. Látszott, hogy szívét-lelkét beleadja, érti is a dolgát, meg
akarja is. Körülötte zajos eszmecsere folyt, ketten-hárman is beszéltek
egyszerre. Egyikük hirtelen lenyúlt a kicsi öreghez, kihúzta szájából a
furulyát, s csak azután dugta vissza, miután végzett a mondandójával.
Nagy tetszést aratott vele, úzussá is vált. Egyre-másra húzogatták ki,
dugdosták vissza a furulyát a kicsi ember szájába. Ne vonja el a
figyelmet muzsika, míg magvas mondanivalók hangzanak el.
Mindenfélék szóba kerültek. Megbeszélték Cservenszkit is. Ha nem
akar maradni, hát ne is maradjon! Menjen, ahova akar, menjen
Nyárittyomba jeget aszalni, menjen a jó búsba! Itt van helyette ez a
kicsi, furulyás öreg. Tiszta kártya, hogy jobban járnak vele, mint
Cservenszkivel. Nem rendes ember ez a Cservenszki, nem olyan, mint
a többi. Az sem biztos, hogy van neki fonatos üvege a hátizsákban.
Néhányan kimentek a büféajtó elé, és nagyokat röhögve
odakiabáltak a vagonablak mögött ülő Cservenszkinek:
– Hol jársz most, Cservenszki?!
– Nehogy rókázni kezdj a sebességtől, Cservenszki!
Cservenszki derűsen nézett ki az ablakon. Túl régen, túl sokat
készült ő erre az útra, hogysem hagyja elrontani az utazás örömét.
Nem, nem. Amint fellépett a vonat lépcsőjére, ő már odahagyta Visót,
ellebbent tőle, mint káposztalepke a megunt káposztától. Más
káposzták is vannak a világon.
A büfében egy termetes, szőke mélák kiállt a körből, és zsebre
dugott kézzel odasétált a pulthoz. Hanyagul biccentett a büfésnek és
élvezettel gusztálta az üres tálat a pulton.
– Jólesne egy kis narancs így éjfél után. Hogy most az alma,
Vaszi?
– Hajszálra, mint a múltkor, Steckó – adta meg precízen a választ
a büfés.
Egy fiókból staneclit vett elő, benyúlt valahová a pult alá, és három
narancsot varázsolt elő. Kettőt belerakott a tasakba, majd rövid
gondolkodás után a harmadikat visszasüllyesztette a pult alá.
 – Éppen három almát szerettem volna venni, Vaszi – húzta fel
rosszallóan a szemöldökét a narancsok kedvelője.
– Tudod jól, hogy neked csak kettő jár, Steckó – mondta a büfés
megbántódva. Ez a Steckó gyerek sosem ismerte a mértéket, mindig
hajlamos volt a túlzásokra.
Később a forgalmista ismét végigment a vonat mellett Mondta az új
híreket mindenkinek. Most telefonáltak az erdészettől, nem tudják
elvágni a rönköt, elszakadt a láncfűrészen a lánc. Legalább még négy
óra, míg valaki begyalogol Petrovára és hozza az újat
Mikor odaért az ablakhoz, amely mögött Cservenszki ült, felkiabált
neki is:
– Még négy óra! – mutatta az ujjain. – De az is lehet, hogy több!
Cservenszki nem látszott tudomást venni az egészről. Csak bámult
kifelé konokul a vonat ablakán. Néha kicsit előre is hajolt, mintha
jobban szemügyre akarna venni valamit. Képzeletben már más tájak,
idegen vidékek suhantak el szemei előtt.
A vihar régen alábbhagyott, az eső is lassacskán elállóban volt.
Csak a szél fújt kitartóan a borgói hegyek felől, havasi jó illatokat
hozva. De lehetett számítani rá, hogy nemsokára ázott kutyaszag is
fog vegyülni hozzá. Sok a hazulról elcsángáló, kétes helyeken kajtató
eb arrafelé. Nem mindegyikük olyan szerencsés eső idején, mint
állomási társai.

Molnár Vilmos
 Hártyán át

Nem kizárt, hogy hallotta a pópa közeledését, megállni azonban nem

állt meg. Hátulról, az állomás felől érkezett a nyurga ember, szaporán
szuszogva. Amikor utolérte Cservenszkit, felvette lépteinek ritmusát,
egyszerre gyötörték a recsegő havat, bakás menetelésben.
– Veled tartok – mondta Duhuján pópa.
– Ahogy tetszik – dünnyögte Cservenszki.
A pópa oldalán gyapjútarisznya lógott, állán merevre fagyott a
veres szakáll. Fején föveg, foltos daróckabátjának gallérja a fülére
tűrve.
– Kettesben jobban telik az idő – mondta.
Cservenszki nem szólt.
A szekérnyomok mentén haladtak, azok mutatták az irányt.
Csikorogtak a nehéz csizmák, párafoszlányok feslettek szét a két férfi
arca előtt, a lélegzet csillogva pihent meg bajszon, szakállon. Fejüket
előreszegve meneteltek, homlokukat nekitámasztva a hidegnek.
Szedték a lábukat iparkodva, mintha nem akarnának lekésni valamiről,
ami a sötétség mögött vár rájuk. Így szokták meg, errefelé mindenki
így jár.
Messze maguk mögött hagyták már a település fényeit. Cservenszki
kis bádogdobozt halászott elő kabátja zsebéből, a felirat szerint
„mentolos cukorka”. Felpattintotta a fedelét, és kihúzott belőle egy
ráncossá görbült cigarettát, még az állomáson sodorta. A dobozt
odanyújtotta a pópának is, de az intette, hogy nem kell. Cservenszki
rágyújtott, majd kezét zsebre dugta, szája sarkába kókasztotta a
cigarettát, úgy ment. Időnként kivette, és lepökte nyelve hegyéről a
dohánymorzsát.
Az első faluig némán baktattak. Nézték az utat vagy a hegyeket, de
többnyire nem néztek semmit. Mentek. Kuvik röppent fel egy közeli
fáról, oda se pillantottak.
 – Hadd kérdezzek valamit – szólalt meg Duhuján pópa, mikor
beléptek a faluba.
A másik ránézett, alig észrevehetően bólintott. Sejtette, mi lesz a
kérdés.
– A hegyekbe indultál a többi favágóval.
– Oda.
– Akkor miért nem vagy a vonaton?
Cservenszki vállat vont, és megigazította hátizsákja pántját.
Bólogatott a fejsze kilógó nyele.
– A dolgoknak a helyükön kell lenni – mondta egykedvűen,
mintha csak a hátizsákról beszélne.
A kéményekből hosszú füstpászmák csavarodtak fel az éjszakai
égre, mint puha sodronykötelek. A legtöbb ablakban rég kihunyt a
fény. A kerítések mentén bozontos állatok, hosszú testű, szimatoló
lények surrantak nesztelenül. Bokrok kusza fonadékai közé bújtak,
onnan lesték a két idegent.
– Nem akarsz mondani valamit, mielőtt elválunk? – kérdezte
Duhuján pópa.
– Nincs semmi mondanivalóm.
– Mindenkinek van mondanivalója, ha pappal találkozik.
– Nekem nincs.
– Rendben. Akkor kérdezz valamit.
Cservenszki megvakarta a nyakát.
– Azt szeretné, hogy megkérdezzem, hova megy ilyenkor?
– Azt kérdezel, amit akarsz.
– Úgyis tudom, hogy szent kenetet fog feladni. Ahhoz nem elég jól
öltözött, hogy asszonyhoz menjen.
A pópa elengedte a füle mellett az utolsó mondatot. Nem álltak
meg, mialatt beszéltek, találkozásuk óta ugyanabban a monoton
ritmusban haladtak.
Rövid gondolkodás után Cservenszki így szólt:
 – Maga szerint, atyám, Ádám és Éva tökéletes egyetértésben éltek
a Paradicsomban, vagy azért néhanapján szívesen megfojtották volna
egymást?
Duhuján pópát valamiért nem lepte meg a kérdés.
– A Paradicsomban harmónia uralkodott – mondta. – Minden
tökéletes volt. Legalábbis amíg az ember olyasmit nem tett, amiről
Isten azt mondta: rossz.
Most mintha mindketten lassítottak volna.
– Ha annyira tökéletes volt minden – mormogta Cservenszki –,
miként lehet, hogy mégis létezett a rossz?
A pópa megállt. Vele Cservenszki is. Így, hogy megszűnt a lépések
recsegése, ünnepélyes némaság ereszkedett rájuk. Egy kékre festett
ház mellett álltak, benn sárga fény, az ablaküvegen zsíros pára.
Jégcsapok fogazata az ereszen.
– Itt elválunk – mondta a pap –, ide kell betérnem. Talán egyszer
még összefutunk. Akkor majd válaszolok.
Cservenszki bólintott, és megindult kifelé a faluból.
Végigtekintett a soron. Csupa apró, tapasztott falú ház, mindegyik
más. Mindegyik egyforma. Összecsomósodott történetek szunnyadnak
a púpos zsindelytetők alatt, itt is, ott is.
Emberek, akik túl későn jöttek, és nem tartanak sehova, noha
mindig mozgásban vannak. Rossz szagú kapadohány füstje a konyhák
falára rakódva, a kamrákban faggyú és pálinkafőző üst, évtizedes
rovátkák a tornác faoszlopain. Nemzedékek jelbeszéde az idővel.
Az utolsó ház után az út enyhén kiszélesedett. Innen egészen a
látóhatárig egyetlen épület sem látszott, csak a fehéren foszforeszkáló
hó, amint hátára veszi a sűrű feketeséget. Meg a hegyoldalakon
lefolyó erdő: gubancos, lombtalan koronák roppant serege. Az út
szélén egy tölgy karmesterként emelte súlyos ágait, kutyák zenekara
morgott és vonított hozzá a közelben.
Honnan jöttek ezek a kutyák? Mintha ugyanazok lennének, mint az
állomásnál. Ingerülten keresnek valamit, szimatolva, csaholva ügetnek
a hóban. Elszöktek, vagy elengedték őket. Nem őrzik a házat, más a
feladatuk: a táj panasz nélküli romlását vigyázzák, múló nyomokat,
az úton levők fanyar belenyugvását az útba, álmok torokkaparó
maradványait. Egymásra vakkantva, veszekedve kavarog az izgága
falka.
Cservenszki nézte, ahogy a fa alatt összegyűlnek és valamit
előráncigálnak a hó alól. Egy sárgás paplanhuzatot. Keményre fagyott
a hidegben, nyikorog, ahogy tépik az éles szemfogak. Vörös nyelvek
lógnak, hörgések törnek elő a kutyák torkából. Valami nem odaillőt
találtak, és most eltüntetik örökre.
Jó félórát gyalogolhatott Cservenszki, amikor léptek hangzottak fel
mögötte. Nem nézett hátra, hátha a másik nem is akarja utolérni. De
pár perc múlva utolérte. Magas, veres szakállú férfi vastag
szőrkabátban, bundasapkában, nyakára szürke gyapjúsál tekerve.
– Drákovics vagyok, a falusi tanító – mutatkozott be.
– Tudom, ki maga – mondta Cservenszki.
– Úgy tűnik, ugyanoda tartunk. Mehetnénk együtt.
– Mehetnénk.
Mentek. Nekigyürkőzve a jeges levegőnek, álmos szemekkel,
egykedvű arccal, mintha hetek óta gyalogolnának. Testet és lelket
kifacsaró hetek óta, terített asztalok és ünnepnapok nélkül. A hosszú
menetelés szoborszerűvé csiszolta vonásaikat, olyanok lettek, mint
valami kitömött alakok, amelyeket láthatatlan zsinóron húznak, be a
hegyek közé.
– Láttam, hogy beszélgetett Duhuján pópával – szólalt meg
Drákovics.
– Beszélgettünk – mondta Cservenszki. – De nem felelt a
kérdésemre.
– Mit kérdezett tőle?
Cservenszki megismételte a kérdést.
Sokáig hallgattak, üresen merengő szemüket a keréknyomokra
szegezve. Kiveszett már ezekből a tekintetekből az elszántság minden
lángja, a gyanakvás mérgező cikázásai, a bánat vizenyős csillogása.
Errefelé nincsenek sem boldogok, sem boldogtalanok, ezért mindenki
egyformán néz, mintha tojás hártyáján át figyelne. A beletörődés
fénytelen köpenye borítja a tekinteteket már gyerekkortól fogva.
– Akarja tudni a választ? – kérdezte a tanító.
Cservenszki bólintott.
– A tökéletesség az – mondta Drákovics –, amikor minden a
helyén van. Egyetért?
– Én is így gondolom.
– Ha valami hiányzik belőle, akkor az már nem lehet tökéletes.
Ezért a Paradicsom sem nélkülözheti a rosszat. Különben nem volna
tökéletes.
Cservenszki megigazította hátizsákja pántját.
– Egyszerűen hangzik – mondta.
– Mert az is.
– És megnyugtató.
– Örülök.
Az északi szelek kifújtak minden felhőt, csillagos gazdag égbolt
alatt baktatott a két férfi rendületlenül. Ez a fáradhatatlan mozgás, a
váll és a térd porcainak monoton súrlódása, ez akadályozta meg a
mérhetetlen hideget, hogy a bőr alá furakodjon. Ám keményen
ostromolta a testeket a csípős levegő, kiszáradt az arc, elpilledt a
szemhéj. Egyikük sem törődött vele.
Lassan beértek a faluba. A tanító elővette az óráját, és a Hold
irányába billentette a számlapot. Tizenegy órát mutatott.
– Öt óra – mondta Drákovics.
Lelassították lépteiket, bágyadtan vonultak végig az utcán. Ami azt
illeti, utcának csak jóindulattal lehetett nevezni, a házakat szétszórtan
potyogtatták ide annak idején, egyik az út mentén, másik fentebb a
dombon, aztán semmi, majd két-három ház a patak kanyarulatában,
utána megint semmi.
 A kanyar után hóba vágott ösvény futott fel egy domb hátára,
Cservenszki itt megállt.
– A legjobbakat – mondta Drákovicsnak.
Kezet szorítottak, és Cservenszki elindult felfelé az ösvényen.
Miután elhagyta a gémberedett kökénybokrokat és a két szilvafát,
kiért egy kékre festett ház elé. Egyenesen a fáskamrához ment, ajtaja
nyitva volt, a szél halkan nyikorgatta az olajozatlan sarokpántot.
Leemelte válláról a hátizsákot, két lába közé fogta, és ráérősen kifűzte
a száját. Majd kivette belőle a fejszét, és belevágta a fáskamra előtti
tuskóba.
Elővette a pálinkát is. Ivott egy kortyot, megtörölte a száját, megint
ivott. Majd újra, amíg félig ki nem itta az üveget.
Aztán belépett a házba. Nem volt ki befűtsön, lelketlen hideg ült itt
mindenen.
A pálinkát az asztalra tette, a hátizsákot a sarokba, a kabátot a
fogasra. Utána leült a hokedlire elszívni egy cigarettát. Az orrán szívta
vissza a kieregetett füstöt, majd újra kifújta. Időnként a markába lehelt
egy kis meleget, és szétdörzsölte a bőrkeményedések között.
Miután végzett, benyitott a szobába és az ágyhoz sétált. Lehúzta a
csizmáját, majd lábával óvatosan betolta az ágy alá. A felesége
ugyanott hevert mozdulatlanul, a huzat nélküli paplanon, ahol előző
reggel hagyta. Lefeküdt mellé.
Pár perc múlva már érezte, ahogy a hideg megtámadja a csontjait.
A hátánál kezdi, az átizzadt ingből kúszik át a gerincbe, majd
végigcsorog a bordák között. Cservenszki halkan sóhajtott,
végigsimított veres szakállán, aztán két kezét összekulcsolta a hasán,
és lehunyta a szemét.
Odakint szállingózni kezdett a hó, rá a fejsze faragott nyelére.
Csend mindenütt. Fagyott esővíz a bádoglavórban. Egy tornáchoz
kötött kutyalánc, kutya nélkül. Ez hát a helye a dolgoknak.

Székely Csaba
 Magyar tangó

Csiki László emlékének

Aki igazságtalan, legyen továbbra is igazságtalan.

Aki tisztátalan, legyen továbbra is tisztátalan.
De aki igaz, járjon továbbra is az igazság útján,
és aki szent, legyen továbbra is szent.
Jelenések könyve 22,11

A nő hirtelen felül az ágyban: – Mi van?

– Semmi. Aludj. Felveszem a részemet és még ma este indulunk.
A nő lemondóan felsóhajt.
– De legkésőbb holnap. Holnap reggel.
A nő feltápászkodik, horpadt alumínium mosdótálat tesz a foltos
deszkapadlóra, az asztalról felragad egy koszos törülközőt, a mosdótál
fölé áll, a kendőt maga elé dobja, s hálóinget felhúzva leguggol. Teste
félrecsavarodik, jobb lábával tartja magát, míg balját fokozatosan
hátracsúsztatja. Jobb kezével a tálba kapaszkodik, bal tenyerével
alsójára csapkodja a vizet.
Fejét egyre mélyebbre hajtja. Kevés víz lehet a tálban. Kisvártatva
felragadja a sötét kendőt, felemelkedik terpeszállásba és combjai közé
csapva dörzsölni kezdi magát.
– Rosszat álmodtál? – veti oda a férfi.
– Aha. Ültem bent a szobában. Egyszer csak valaki megkopogtatta
az ablakot. Ki sem mertem nyitni. Csak odaálltam mellé és kilestem a
függönyön át. Csak a hátát láttam, mert már a kilincset ütötte. Meg
aztán láttam, hogy mérges. De nem értettem, hogy mit. Fehér szakálla
volt és a szemei mintha üvegből lettek volna. Ordítani akartam, de
nem jött ki hang a torkomon. Aztán nem tudom, miért meg minek, a
Bazsóné nézett be az ablakon és vigyorgott. Tudod milyen, amikor
vigyorog? Aztán ő is eltűnt… Az meg ott kint már az ajtót rugdosta.
Tudtam, hogy még egy perc, és betöri. Akkor odarohantam a
kredenchez, de nem tudtam kirángatni a fiókot. Aztán hallottam, hogy
kint nagy robajjal betört az ajtó. És az a valaki már jön végig a
folyosón. Aztán végre kirángattam a fiókot, kikaptam a kést. Ő meg
hadonászva jött felém. Egyszer csak ott feküdt a konyhaasztal alatt. A
sarokban. Piros meg kék lábosok voltak nála. Azok mind szétgurultak
a konyhában. Egyszer csak éreztem, hogy megmozdul lábam alatt a
föld. Azt képzeld el, az egész konyha elindult velem, mint egy autó…
– Én meg arra ébredtem, hogy harangoznak.
– Hol? Itt?
– Hát ez az! Ráadásul kétszer is!
– A végén még megbolondulunk.
– Á, nem! Figyeld meg, ma még történik valami.
Kintről motoszkálás hallatszik, a nő félredobja a törülközőt,
lesimítja a ruháját:
– Ez a férjem! Ismerem! Menj már!
A szürke izominges összekapja a cókmókját, felrántja az üveges
ajtót, átlép a másik szobába. A falnak dőlve, lélegzetét visszafojtva
hallgatózik.
– Na, ide figyelj – csattan fel kisvártatva a másik szobából egy
ideges férfihang. – Azt csinálod, amit én mondok! Érted? Világos?
Kezdjél csomagolni! De villámgyorsan! Este elmegyünk innén. Pakolj
be mindent. Ruhákat, csizmákat, könyveket, lemezeket, mindent
pakolj össze! Este el kell tűnnünk innén! Érted, amit mondok?
Az izominges begombolja a sliccét.
– Felfogtad!?
– Te megőrültél – csattan fel a nő hangja. – Mit beszélsz itt
összevissza?!
– Kováccsal megállapodtunk, hogy este lelépünk a pénzzel. Mert
ha ezt a koszos pénzt elosztjuk, megint nem tudunk elmenni innét.
 Az izominges az ajtó melletti székre rogyik.
– És te azt hiszed, hogy a többiek ezt hagyják? Azt hiszed, hogy
Csiki meg a többiek beletörődnek ebbe?
– Azt csináld, amit mondok! Nem azért melóztam annyit, hogy
most szétosztogassam. Csiki különben sem volt közénk való!
Az izominges vaksin belebújik a lyukas pulóverbe. Fejét a falnak
támasztja.
– Majd beküldőm én őket a hülye anyjukba, ha bármi van! De nem
lesz semmi, nem vesznek ezek észre semmit! Nem érted? Most végre
megvehetjük a tanyát. Pakolj már!
– Te hülye vagy! Mit beszélsz itt összevissza?
A pulóveres lábujjhegyen a kitört üvegű ablakhoz lép. A nyíláson
hószagú szél süvít be. Felhúzódzkodik az ablakpárkányra, aztán
hirtelen visszafordul. Rémülten suttogja:
– Kint hagytam a fejszém! – Az üveges ajtóhoz lép. Hallgatózik.
A túlsó szobában csend. Óvatosan kinyitja.
– Tűnj már el! – szisszen fel a nő hangja.
Felkapja a falhoz támasztott fejszét, és kifordul az előszobába.
Az udvaron a falhoz lapulva araszolgat.
A ködbe borult ólak előtt a férj terpeszállásban vizel.
Fejszéjét magához szorítva átszökik a csűrhöz és falához lapul.
A férj dolga végeztével visszamegy a házba.
Kicsit vár, közben elered a hó. Az ajtóhoz lép és bekopogtat:
– Cservenszki, itthon vagy? – és kéretlenül belép a házba.
A sötét előszobában megvillan Cservenszki szeme. Egy pillanatig
némán farkasszemet néznek.
– Le akartál lépni a pénzzel! Igaz?! Ezt azért nem gondoltam volna
rólad!
– Rögtön megmagyarázom!
– Kovács is benne van?
– Fele-fele.
– És most mi lesz?
 – Mi lenne? Te is benne vagy, Bácsai. Megvárjuk az éjszakát és
indulunk.
– Ezt hogy érted?
– Hogy harmadolunk. De ne tegyél tönkre. Én csak annyit kérek
tőled, hogy add kölcsön a részedet. Csak rövid időre. Egy évre, amíg
le tudunk telepedni valahol…
– És még midet nyaljam ki, komám?
– Te mondtad, hogy innen már nem mész sehová.
– Engem nem érdekel. Én se itt akarok megdögleni.
– Nem ajándékba kérem! Kölcsön…
– Pontosan annyit dolgoztam én is, mint a többiek. S most meg azt
mondod, kölcsön?
– Szóval nem bízol bennem?
– Nem én! Összeállsz Kováccsal, le akartok lépni az összes
pénzzel, s ezek után még bízzak is benned? A többiekkel mi lesz?
– Honnan tudjam?
– Éjszakáig várnunk kell az indulással.
– Kováccsal is ezt beszéltük. Sötétedés után találkozunk a
keresztnél.

Hajdú Farkas-Zoltán
 A tuskón túl

Ahogy haladt, nem figyelt másra, csak a kövek ropogására a talpa

alatt, meg a sötétségre, mely úgy terült el előtte, mint egy medve,
amelyik téli álmát alussza. Néha megjelent a hold, rávigyorgott, aztán
visszacsúszott a felhők mögé. Most én is visszacsúszom, gondolta.
Legalábbis egy időre.
Az egyik kanyarban, ahogy felemelte a tekintetét, egy tuskó
körvonalait látta. Kijött az apám, mondta magában, de nem gyorsította
lépteit. Ők nem szoktak sietni.
A tuskó sem indult el felé. Mindenki odaér, amikor odaér.
Bizonyos találkozásokat nem lehet elkerülni. Állt a dombon, mintha
odacövekelték volna.
Körülbelül félútnál járhatott, mikor ismét felpillantott. Az apja
most már közelebb látszott. A hold cserepének fénye úgy vetült rá,
hogy mintha az orrát is ki tudta volna venni. De talán csak illúzió volt
az egész.
Háta mögött egy állat leheletét érezte. Nem fordult meg, folytatta
az útját. Ismerte az állatokat, mint a holdat, s mint azt a tuskót ott a
távolban.
Ha visszafordulna, akkor támadna csak. De nem volt miért
visszafordulnia. Ment tovább, nem gyorsította meg lépteit. Háta
mögött a furcsa csönd, előtte a különös sötétség. Miért lenne furcsa,
miért lenne különös? Egy ember az éjszakában, ennyi az egész.

A tuskó nem szólította meg, ő sem erőltette a beszélgetést. Amíg

elhaladt mellette, az apja továbbra is a messzeségbe nézett. Mintha az
állat is elmaradt volna egy pillanatra, de talán a füle csalta meg.
 Jól kivilágosodott, mire hazaért, a holdnak minden szépsége
elveszett. Halványan lógott az égen. Mire belépett a házba, már a nap
is teljes téli tüzében ragyogott. Az úton súlyos, suta tárgy nyomai
látszottak.
– Apád kiment eléd – mondta az anyja.
– Nem találkoztam vele – válaszolta.
– Biztos elkerültétek egymást.
– Biztos.
Az anyja odatett elé egy lábost.
– Egyél.
– Csak egy tuskót láttam a sötétben.
– Majd hazajön.
– Persze. Lefekszem.
– Feküdj.
Ahogy elnyújtózott az ágyban, a tuskóra gondolt. Az állat, amelyik
mögötte szöszmötölt, bizonyára lepisilte azóta. Holnap lelövi, de
előbb alszik egyet.

Demény Péter
 Mitől félnek télen az asszonyok?

Öblítik, forgatják, csattogtatják vénasszonynak öltözve a ruhát a

fehérnépek a Visó lékein, reves csontokat képzelnek hófehér, erős
húsú combjaikba, odvas fogakat hibátlan szájpadlásukba, hogy a
maguk könnyítése végett félrehúzó kamionosok, olajszőkítők,
szerzetesek, sorompóőrök, de még a halál se fenekedjen rájuk undok
kívánságaival.
Megdugják az egérlyukat is – óbégatnak csattogtatva, szaporázzák,
fürgén facsarják a lepedőt, rongyokat, pendelyeket, hogy a víz sebes,
jégzajló, fagyasztó folyása se győzi öblögetni. Lesik a domboldalt, a
patak martját, hogy ha közeledne a nagy faszú ellenség, hát idejében
megugorhassanak, vagy ha nem sikerülne, akkor megfelelő
menedéket, fát, bokrot, üreget találjanak, s ha ez sem volna lehetséges,
alkalmas eszközt, botot, követ, szapulófát ragadni, és a horgadó
tarkójára csapni.
De az öblítést is gyorsan kell végezni, különben még tisztulás előtt
megkeményedik a ruhanemű.
Így is Leordina felől a vízparton már Jároszláv, a kiugrott szerzetes
iparkodik, bokrok alatt a szürke hóban kúszva, de mindegyre
közelebb, lejjebb a ruhát öblítő asszonyokhoz.
Megérzi, átalérzi a vastag, vénasszonynak való ruhákon a friss,
fiatal húgyszagot, ami illatánál fogva az életkor becsüsének első
számú segítsége. Araszol, hogy keményedő farka a havat barázdálja,
szántja, húzza. Kivehető agyarai közül földre kuncsorog a nyála,
kicsordul, csöppen, a csigához hasonlatosan húz maga után vonalat.
Jároszláv Mitruj Edina lábaköze felé csúszik, araszol olyan
epekedve. Mitruj Edina libazsírt ken a pinájára, hogy minél vénebb
szagot árasszon. Ámbátor a libazsír is csak azokat téveszti meg, akik
világéletükben nem éltek libazsírral. Jároszlávot, aki gyerekkorától
libát tömött a barátoknál szökése napjáig, aligha tudja átverni,
ellenkezőleg, éppen hogy odacsalja, amiként méz a darazsat.
És valóban eszébe jut Jároszlávnak a bozótban hasalva a libák
gágogása, a ménkű ricsaj, ahogy reggelenként kitódulnak a karámból,
az ő mezítlábas talpalása, ahogy űzi, hajtja a fehér csordát, a szarszag,
a nehéz levegő, a fülbe, orrba, szájba betelepedő tollpihék, az etetés, a
tömés, a fosztás, úgyhogy rögtön fölfedezi, melyik gúnya alatt rejtőzik
Mitruj Edina.
Ám ahogy horgadva két karmos kezét kinyújtja a lány után, akkorát
csapnak bal kezére, hogy érzi, hallja a reccsenést, keze csontjának
szilánkossá zúzását, és még csak fel sem mérhetné, kitől, honnan az
ütés, újabb csapás éri a halántékát, hogy agyarait rögtön kiköpi, az
agyarakkal együtt az el nem folyt nyálát, vérét és az orrüregéből
felszakadozó váladékot.
Azért az öblögetést még befejezik. Előbb Cservenszki leveti a
nyanyagöncöt magáról, odébb vonszolja a megveszekedett
Jároszlávot, azután a hátára kapja, elviszi, ameddig bírhatja,
Szapulják, forgatják, csattogtatják vénasszonynak öltözve a ruhát a
fehérnépek a Visón, reves csontokat képzelnek erős húsú combjaikba,
odvas fogakat hibátlan szájpadlásukba, hogy se kamionos, se
olajszőkítő, sorompóőr, se saját fajtája, se fenekedjen rájuk undok
kívánságaival. Köztük szapul Cservenszki, maga is vénségnek
öltözve, baltanyéllel a szoknyái alatt. Vigyázza a ruhamosó
fehérnépeket, de kiváltképp Mitru Edinát, akinek reggeliben ő maga
kente be a pináját libazsírral. Nem mintha kenni kéne, hiszen sohasem
száraz Mitruj Edina lábaköze, elég, ha keresztbe veti, összemorzsolja
fehér combjait, sikít belőle kifelé az öröm, a lucsok és a jó szándék.
Elálldogálnának a végtelenségig most már, ha a Visó hideg vize
oda nem betonozná vinilin cipőjüket a mederbe. Így csak épp addig
maradnak, míg a csonttá fagyott ruhát, mint egy darab bádogot,
összegörbítik és felpakolják a targoncára.
 Cservenszki néha fölpillant munkájából, megáll egy cigarettányi
időre. Elővesz egy almát, megháncsolja, kínálgatja a fehérnépeket.
Hát mégsem feküdt le, Cservenszki – mondják neki, de nem
válaszol.
Cservenszki a kedvenc favágója az asszonynépnek.

Szabó Róbert Csaba

 Mint aki járni tanul

A bakancs súlyos volt, úgy lépegetett a hóban, mint aki most tanul
járni. Nem haladt. Valami nyomta az oldalát, odanyúlt, és egy
újságpapírba csavart üveget talált. Meghúzta, visszatette.
Az elhagyott bányatelepnél mindkét oldalon meredek hegyoldal,
összeszűkült völgytorok, itt kellett átmennie. Háta mögött távoli,
mérges kutyaugatás hallatszott, torokból jövő morgások kíséretében.
Valamelyik kutya rosszul járt éppen.
A felparázsló cigarettát figyelte a völgytorok belseje felé, a
cigaretta nem mozgott, a bakancsok nagyon lassan és nehézkesen, de
egyre közelebb vitték hozzá.
Bár a lábakat továbbra is nehéz volt mozdítani, mégis tisztán
látszott most már az arc: egy nő ráncos, kendővel keretezett arca,
amint beleszív a cigarettába. Kifejezéstelen tekintet, nem
foglalkoztatja más, csak a cigaretta. Felizzik és elhalványodik.
Felizzik és elhalványodik.
Most olyan helyen járt, ahol korábban soha. Érezte a hideg levegő
áramlását az arcán, mintha egy huzatos barlangban lenne. Jobbról és
balról üregek a falban, halványan kiszűrődő fénnyel. Közelebb kellett
jutnia hozzájuk, hogy beláthasson.
Az első, jobbra eső üregben kitömött, szürke, ormányos állat.
Mellette egy táblán felirat: Földikutya.
A balra eső üregben egy szabályosan elrendezett farakás, mellette
felirat: Erdő.
Egy harmadik üregben nagy összevisszaságban egymáson heverő
fejszék, élük meg-megcsillan. Egy táblán írás: Kizárólag
villanyborotvák számára.
Cservenszki keresgélni kezdett a hátizsákjában, elővette a fejszéjét,
a fémrész és a nyél most külön voltak, pedig úgy emlékezett, nemrég
készült el a nyéllel s illesztette a helyére. Bedobta a nyelet és a
fejszeélet a kupac tetejére, külön-külön csendültek és koppantak.
A negyedik üregnél egy pult, nekitámaszkodva egy kendős
öregasszony, cigarettát szív, a pult mögött Vaszi, a büfés.
– Hol hagyta a fejszéjét, Cservenszki? – kérdezte a büfés.
– Az előbb még megvolt, úgy láttam.
– Jól látta – mondta Cservenszki. – De most már nincs meg.
Szüksége lett volna rá?
– Nem, de tudok valakit, akit érdekelt volna – mondta Vaszi.
Továbbment. Valami nyomta az oldalát. Odanyúlt, egy
újságpapírba csomagolt marhalábszárcsont volt. Szürke kutyák
kóvályogtak a nyomában, odadobta nekik.
A bőrén érezte a sötétséget, aztán a bőrén kezdte érezni azt is, hogy
hajnalodik.

Balázs Imre József

 A sínpár mellől

A hangosbemondó recsegése ugyanolyan hirtelen halt el, mint

ahogy megszólalt. Tukacs kinézett a várótermi kocsma ablakán, és
úgy tett, mintha nem hallaná, mit mond a vele szemben ülő férfi. A
vágányok közötti keskeny aszfaltsávot araszos jégréteg borította, a
peron elnéptelenedetten állt, a tolatómozdony, a tehervagonok
mozdulatlanságát csak a villanyoszlopok tetején pislogó izzók törték
meg nagy ritkán.
– Kérhetek még egy cigarettát? – ismételte az asztal másik végén
ülő férfi.
Tukacs csak a cigaretta szót értette, ritkán hallott magyar beszédet.
Beharapta elnőtt bajszát, majd kabátja mellzsebéhez emelte a kezét,
lassan, mintha időt akarna adni társának, hogy meggondolja magát.
Csak nemrég ismerkedtek meg, ugyanazzal a teherautóval érkeztek
Máramarosszigetre; a férfi már fent ült a platón, amikor Tukacs
lestoppolta a kocsit, el is húzta a száját az új utastárs láttán, nem volt
ínyére, hogy összébb kell húznia magát. Tukacs először mintegy
engesztelésképpen nyújtotta feléje a frissen megbontott csomag
cigarettát.
– Cservenszki – mutatkozott be a férfi az első slukk után.
Az úton szinte a fél csomagot elszívták, a férfi egyfolytában
beszélt, Tukacs úgy tett, mintha figyelne, pedig alig értett valamit;
csak akkor szólalt meg, amikor utastársa a hátizsákja felé bökött,
melyből frissen faragott fejszenyél ágaskodott elő.
– Fát vágni? – kérdezte Cservenszki.
– Igen.
– Eladod?
– Nem lehet – felelte Tukacs.
 Máramarosszigeten kellett még egy órát várniuk a vonat indulásáig,
felköltötték a várótermi kocsma tulajdonosát, beültek egy decire.
– Én fizetek – mondta Csernevszki.
Tukacs nem kívánta az italt, évek óta gyomorfekély kínozta, tudta,
egyetlen kortytól kiújulhat a vérzése, különösen éhgyomorra, de
hallgatott, mert sem románul, sem magyarul nem tudott volna
ellentmondani.
A kocsma falán hatalmas aranyszínű karóra mutatta az időt. Tukacs
a percmutatót figyelte, és tízpercenként belekortyolt az italba. Már a
pohár felénél érezte, valami tüzes gömb kezd izzani a rekeszizma
alatt, a maradék töményt már öklendezve küldte alá. Kabátja nyakába
süllyesztette az arcát, így Cservenszki nem láthatta kínlódását.
Csak hat szál cigarettája maradt, mire megszólalt a
hangosbemondó. Álmos mondatok recsegtek a váróterem falai között,
beállt a vonat, innen indult, fűtetlen kocsiiban egy lélek sem ült.
Tukacs a vagonok ablakain kihunyorgó fényt figyelte, közben
utánaszámolt, hogy öt szál cigarettával nehezen fogja kihúzni holnap
reggelig, de azért odanyújtotta a csomagot. Cservenszki fizetett,
Tukacs a hátára vette poggyászát; gyomra erősen görcsölt, alig tudta
megállni, hogy össze ne görnyedjen a fájdalomtól.
A harmadik vágány felé vették az irányt. Tukacsot felkavarta a
hirtelen hőmérséklet-változás, levegővételkor feszítő fájdalom kúszott
fel az orrnyergén és szétömlött a homlokában. Lehajtotta usánkájának
fülvédőit, a madzagokkal kezdett bajlódni, hogy összekösse őket,
amikor valami megreccsent a talpa alatt.
– Vigyázz, üveg! – mondta Cservenszki.
Tukacs felemelte a lábát, megmutatta bakancsa vastag talpát és
rajta a széles récékét.
– Fájin bakancs – mondta társa, és megnyomogatta a vaskos
gumitalpat. – Honnan van?
– Vettem – mondta Tukacs.
– Mennyiért?
 – Nem emlékszem.
– Eladod?
– Nem lehet.
– Kár.
Az utolsó vagonba szálltak fel, elhelyezkedtek a leghátsó fülkében,
hamarosan elindult a vonat. Mindketten pénzt adtak jegy helyett a
kalauznak. Az ellenőr kevesellte a Cservenszkitől kapott pénzt, ő
viszont nem volt hajlandó többet adni. Tukacs szótlanul figyelte őket,
ahogy egyre hangosabban ordítoznak, aztán Cservenszki előkapott egy
rugós bicskát, mire a kalauz szó nélkül elhagyta a fülkét.
Tukacs nem mert társa szemébe nézni. Kifűzte és az ülés alá tette
bakancsait, majd ledőlt, amitől még erősebben kezdett égni a gyomra,
torkában gyomorsav kapart. Szemébe húzta a sapkáját, és épp a
hátizsákját igazgatta a feje alatt, amikor Csernevszki megrázta a vállát.
Tukacs a kerekek csattogása közepette nem hallotta tisztán, mit mond,
csak akkor fogta fel, hogy cigarettát kér, amikor a szájához ütögette
egymáshoz szorított mutató- és középső ujját.
– Nincsen, nem – rázta meg a fejét Tukacs, és befordult a fal felé.
A vonat többször lassított, ilyenkor alig araszolt a síneken, aztán
ismét nekirugaszkodott, csak hogy utána újból fékezzen egyet.
Tukacson egyre jobban elhatalmasodott a hányinger, mígnem egyik
erősebb döccenésnél gyomra vadul összerándult. Felugrott, és kezét a
szájára szorítva végigszaladt a folyosón.
A vécéhelyiség olyan szűk volt, hogy össze sem lehetett görnyedni
benne rendesen. Tukacs bezárkózott, aztán letérdelt és öklendezni
kezdett; csak amikor véget ért a roham, eszmélt rá, hogy mezítláb áll a
vécé padlóján. Eszébe jutott a fülkében hagyott holmija, gyorsan
megtörölte a száját, és kinyitotta a vécéajtót.
A szembetóduló légáramlat belefojtotta a lélegzetet, biztosan
dohányozni jött ki valaki, futott át az agyán, és azért van nyitva a
vagonajtó. Hirtelen vészesen közeledni látta a feljárat sötét
négyszögét, először fel sem fogta, hogy meglökték hátulról, még
elkapta a kapaszkodót, de ujjai csak annyi ideig szorongatták a hideg
fémet, míg visszanézett, és megpillantotta Cservenszki rúgásra emelt
lábát, aztán érezte, hogy elszakad a vonat zakatoló testétől, és csupa
recsegéssé válik a világ.
Befagyott mocsár közepén tért magához, ruhái nedvesen tapadtak a
bőréhez. Még látta eltűnni a vonat kivilágított ablakait, aztán magára
maradt. Feltápászkodott, lába szárközépig vízbe merült; megörült,
mert mintha vasúti jelzőkolomp hangját hallotta volna átszűrődni a
csenden, de keserűen jött rá, hogy csak a füle sípol. Kimászott a
töltésre, megtapogatta lábfejét, a gyapjúzoknik máris megmerevedtek
a beléjük fagyott víztől. Tukacs a bakancsára gondolt, annak prémes
belsejére, vastag nejlon anyagára, mely ugyan örökké rücskösre főzte
a lábát, de soha nem ázott be.
Csak néhány száz méter után jutott eszébe a cigaretta.
Kabátzsebéhez kapott, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor
meghallotta a celofán recsegését. Szerencsére a szálak nem áztak el,
rágyújtott, közben nézte remegő markában a maradék négyet, mintha
tekintetével megszaporíthatná őket.
Fogalma sem volt, mennyit gyalogolhatott, míg elért a hídhoz, az
egész testét birtokló didergés kirázta fejéből a gondolatokat. Ezen a
szakaszon viszonylag keskeny volt a Visó medre, a híd egyetlen
vaskos, tizenöt-húsz méter magas középoszlopra támaszkodva kötötte
össze a két a partot. Ismét rágyújtott, a sínpár mellett korláttal
elválasztott szerelőfolyosó húzódott, neki is indult szapora léptekkel,
nem szerette volna, ha a hídon találkozik egy szerelvénnyel.
Lábába a túlsó parton hasított bele először a fájdalom. Bajszán,
szakállán apró jégcsapocskák lógtak, arcbőrét mintha ezernyi tű
döfködte volna. Többször megállt, havat dörzsölt az arcába, majd
kabátja belsejével megtörülte. Egyre erőteljesebben tört rá a fáradtság,
minden lépés után úgy tetszett, ez lesz az utolsó, a didergés is
alábbhagyott. Mereven bámult maga elé, látószögét a két
párhuzamosan futó sín közé igazította, ezért csak egészen közelről
vette észre a vágány mellett álló épületet.
Tágas ablaknyílású szoba volt, munkásszállás lehetett valamikor,
netán őrposzt a háborúban. Felcsúsztatta gyújtója gázadagolóját,
végigvizsgálta a földet, talált egy szétszaggatott hálózsákot meg
néhány csonttá fagyott pokrócot. Álmosság tört rá, arra gondolt, hogy
itt tölthetné az éjszakát, de aztán eszébe jutott, a rogyadozó épület
látszólagos védettségen kívül egyebet nem nyújthat. Mielőtt
továbbment volna, lekaparta zoknijáról a megkérgesedett havat, lábát
becsavarta a pokrócokba; hátára terítette a bélését mutogató
hálózsákot, ha nem is melegít túlságosan, legalább arra jó lesz, hogy
jelzőtüzet gyújtson vele, ha vonat közeledik.
Tovább botorkált a vágány mentén, cigarettázott. Többször
hátrafordult, úgy érezte, dübörögnek mögötte a sínek, de csak a lábai
remegtek. Egy idő után énekelni kezdett, egyre hangosabban, végül
már üvöltött, bele a fagyos éjszakába.
Egyszer csak hallani vélte, hogy léptei ütemes csikorgásába valami
finom, zizzenő hang vegyül. Hátrapillantott, egy kutya állt mögötte a
hóban. Hiába próbálta magához hívni, nem mozdult, de ha hátat
fordított neki és elindult, a kutya, szigorúan tartva a távolságot,
követte.
Ahogy újabb és újabb nótákba kezdett, úgy szaporodtak mögötte az
ebek. Látszott rajtuk, összeszokott falka, egyszerre álltak meg és
indultak el újra, valahányszor Tukacs megfordult. Amikor már annyira
berekedt, hogy egy hangot sem tudott kipréselni a torkán, rágyújtott
utolsó előtti cigarettájára. Aztán úgy döntött, itt az ideje kicsit
megpihenni.
Nem akart leülni, de térdei maguktól összecsuklottak. Elszívta a
cigarettát, majd kibugyolálta lábait. Hiába nyomkodta-csipkedte a
bőrt, már nem érzett semmit. Megpróbált havat dörzsölni a lábára, de
nem maradt elég ereje. A kutyák fülüket hegyezve távolról figyelték.
 Tukacs kényelmesen elhelyezkedett a vágányon keresztben, fejét és
csóré lábait a síneknek támasztotta. Szájába csíptette utolsó
cigarettáját, nagy nehezen meggyújtotta, és fújni kezdte a füstöt, mely
egyre sűrűbb, tejszerű köddé állt össze szeme előtt. Kellemes meleget
érzett maga körül, már nem didergett többé, ki is gombolta a kabátját,
hadd melegedjen át minél hamarabb.
– Nem baj, Cservenszki – motyogta…
Téli fagyos éjszaka volt. A visói állomáson, a peronon és a tompán
fénylő sínek között néha sietősen átvágott egy-egy kutya. Eltűntek a
rakomány alatt hidegen recsegő vagonok mögött, amerre éppen
dolguk akadt. Leordina felől tértek vissza, melegedtek egy keveset a
kicsi tolatómozdony olajos kerekei mellett, aztán beereszkedtek a
töltésen, a csupasz szilvafák alatt taposott ösvényükre. Aki
gyakrabban fordult meg errefelé, már ismerte őket. Mindig ugyanazok
a kutyák voltak.

Potozky László
 Utolsó állomás, utolsó éjszaka

Téli fagyos éjszaka volt. A visói állomáson, a peronon és a tompán

fénylő sínek között néha sietősen átvágott egy-egy kutya. Eltűntek a
rakomány alatt hidegen reccsenő vagonok mögött, amerre éppen
dolguk akadt. Leordina felől tértek vissza, melegedtek egy keveset a
kicsi tolatómozdony olajos kerekei mellett, aztán beereszkedtek a
töltésen, a csupasz szilvafák alatt taposott ösvényükre. Aki
gyakrabban fordult meg errefelé, már ismerte őket. Mindig ugyanazok
a kutyák voltak.
Még jó két óra volt a szigeti személyig, de a kutyák furcsán kezdtek
viselkedni. Beleszimatoltak a fagyos, csípős levegőbe, forró leheletük
párája ködként ereszkedett vissza csapzott bundájukra. Az egyikük,
egy fekete, villogó szemű nyugdíjas juhászkutya – egy esztenáról
szökött meg valamikor, és felszabadult gladiátorként hamar kivívta
magának a falkavezér szerepet – panaszosan felüvöltött, fel a ködben
recsegő égboltra, bele a hold nélküli vak éjszakába.
Ropogó léptekkel fekete tömeg érkezett Leordina felől. Egyetlen
élőlényként, egymásba kapaszkodó, egymás melegébe bújó
asszonytömeg. Pár fiúgyermek is követte őket, gyerekek, akik férfiak
lettek hirtelen, az elmúlt két napban. Senki sem szólt, némán
nyomultak az állomás felé, a forgalmista épületén hidegen világító
csupasz égő dermedt fényszigetébe. A kutyák elhallgattak, túlvilági
árnyakként suhantak elő a kicsi tolatómozdony alól, a sötétben felsejlő
fehér dombok felé iramodva. Onnan világított elő néha mohó, sárgán
izzó tekintetük.
Teljesen más irányból, kikerülve, halasztva a találkozást az
asszonyokkal, megérkezett Vaszi, a talponálló kiszolgálója. A
gesztionár, ahogy hivatalosan, fekete tintával, kézírásos nyomtatott
betűkkel állt a talponálló ablakában. A kulcscsomót zörgette, átfagyott
kezével nehezen talált be a zárba. Kinyitotta az ajtót, bement, sápadt
fény gyúlt a jégvirágos ablakban. Senki sem ment utána, a fekete
kendős, kisírt szemű, fáradt arcú asszonyok némán álldogáltak a
peronon. A hirtelen férfiakká lett fiúgyermekek vágyakozva néztek az
ajtóra, zsebre dugott kézzel. Nagyon szerették a talponálló almáját, de
pénzük nem volt rá. Drága az alma a visói állomáson, négy lej
darabja. De megéri, teljesen más, narancssárga, kemény héjú, nem
olyan, mint a pincékben rücskösödő falusi apró almájuk.
Távolról fagyott vonatfütty hallatszott. Hangosan feljajdult az
asszonyok csoportja, a gyengébbeket az erősebbek tartották, szorosan
beléjük karolva, hogy senki se ájuljon a jeges peronra. A fiú-férfiak,
gyermekemberek nyakukat nyújtogatták, próbáltak átnézni az
asszonyok, feleségek, lányok és anyák fölött, megpillantani a szigeti
irányból érkező különvonat síneket pásztázó lámpáját.
Lépésben gördült be a kétvagonos különvonat. Első kocsija
jégvirágos ablakú, gyengén világított személyszállító, nyitott ajtajából
még megállás előtt a peronra ugráltak az átalvetős, hátizsákos,
szoborarcú férfiak. Rögtön az utolsó kocsi, a marhavagon felé
indultak, nem keresték asszonyaikat a síró várakozók tömegében.
Suta, kamaszodó mozdulatokkal csatlakoztak hozzájuk a peronról a
fiú-férfiak, nekik nyújtották át a nehéz átalvetőket. Hangosan kongva
egymáshoz koccantak a csomagokból kilógó fejszenyelek.
Jeges nyikorgással, nagyon nehezen indulva kitárult a marhavagon
ajtaja. Ott feküdtek egymáson, két sorban, az egyszerű
fenyőfakoporsók. Öt alul, öt felül. Szépen egymáshoz simulva. Páran
felkapaszkodtak, megállva némán a ládák mellett. A talponálló kitárt
ajtajában Vaszi állt, fehér köpenyében, kezében levett sapkája. A
gyászoló asszonyok a vonat felé indultak, de megtorpantak: párát
okádó fekete lovaival szinte a semmi sötétjéből érkezett a peronra
Cservenszki szekere. A két szinte sátáni teremtés idegesen fékezett,
patáik alatt szikrázott a jég. Favágástól cserzett kezek markolták a
szíjakat, odaigazítva a szekeret a marhavagon ajtajához.
 Amíg a koporsókat áttették a vagonból a szekérre, Cservenszki
áttört a szekérbe kapaszkodó, a gyalulatlan ládákat simogató
asszonyokon, odasétált a büféshez. Vaszi félreállt az ajtóból, de a
kigombolt ingű férfi nem akart bemenni. Vaskos, levélszerű valamit
nyújtott feléje. Széthajtogatva látta, hogy gyűrött újságpapír.
– Visszahoztam az újságot, amibe a horinkát csomagolta.
– Nem lett volna szükségem rá.
Cservenszki bólintott, köszönésképpen. Visszanézett, de a férfiak
még nem végeztek, az asszonyok akadályozták őket a pakolásban.
Vaszi kibontotta az újságot. A máramarosi napilap. Megemelte egy
kicsit, a büféből jövő fény átsiklott válla fölött a fekete
nyomdabetűkre. A főcímre tekintett, és kirázta a hideg: tíz erdei
munkás halálát okozta egy eldugult kémény.
– Cservenszki, ez nem az az újság, amibe a horinkát csomagoltam
– mondta.
– Miért, nem mindegy? – kérdezte Cservenszki.
Vaszi elgondolkodott, fázósan összehúzta magán a köpenyt. De
mindegy. Bement, levett a polcról egy másik üveg horinkát,
belecsomagolta az újságba. Ránézett a pulton levő üres tálra – már
nem volt alma, amit az üveg mellé tegyen.
Mire kijött, Cservenszki már nem volt ott. Kiáltani akart,
megemelni az újságba csomagolt pálinkát, de úgysem hallotta volna.
A bakon állt – ülni már nem tudott a koporsók miatt –, hangos
rikoltással indította szinte démoni lovait. Amint elrobogott a
talponálló előtt, még odakiáltott a büfésnek:
– Legalább könnyű haláluk volt. Átálmodták magukat a túlvilágra!
A szekér, az átalvetős férfiakkal nyomában, beleolvadt a sötétbe.
Utánuk a gyermekemberek siettek, még görnyedt volt hátuk az
átpakolás alatt vállukon tartott csomagok emlékétől.
Az asszonyok, mint valami szertartás végén, sötét menetben
oldódtak el az állomástól, kendőjük ott imbolygott a léckerítések
fölött, elmerültek a fénytelen faluban. Talpuk alatt a csikorgó hó egyre
vékonyodó hangja foszlott, míg beállt az állomás régi csendje, a
rakomány alatt megreccsenő vagonokkal, az alattuk elneszelő
kutyákkal.
Vaszi csak aznap kezdett félni a töltések némán surranó, szürke
falkájától, pedig jól ismerte őket, egyenként is – de akkor félni
kezdett, és többé nem nyitott éjjel a talponálló –, amikor hírt kapott
Cservenszki balesetéről. Szinte látta maga előtt a kidőlt fa alatt
szétroncsolt gerinccel, tüdőn átszúró bordákkal, kezében új nyelű
fejszéjével lassan megfagyó férfi arcát, amint a szájából szivárgó
vérétől fuldokolva suttogja búcsúzásképp: legalább könnyű haláluk
volt…
Valójában nem is mondott semmit Cservenszki, kapaszkodott
némán a lassan kihűlő életbe, egészen közel a Leordina és a visói
állomást összekötő erdei ösvényhez. Körülötte körben ültek a kutyák,
közömbösen, némán, éles fogaikat nyalogatták várva a pillanatot,
amikor már nem emelkedik pára a fa alá szorult férfi szájából.
Nem türelmetlenkedtek.

Hertza Mikola
 Narancs

– Maga tudja – mondta a büfés…

– Állj – csattant a rendező hangja.
A Cservenszkit alakító színész az ajtó előtt megtorpant, tétován
visszafordult. Szédült. Nem nagyon, de már napok óta. A cigarettafüst
hatalmas göngyölegben gördült át a talponálló egyik sarkából a
másikba. A rendező és az operatőr hangosan vitatkozott a monitor
előtt. Egyre vadabbul fújták egymás arcába a füstöt.
– Ez a narancsos dolog soha nem fog működni – legyintett az
operatőr.
– Mert túl gyorsan elmész róla – vágott vissza a rendező túl
gyorsan, anélkül, hogy időt hagynál az egzisztencia számára, hogy a
titkot kifordítsa saját éjszakájából, amely mozdulat kétség kívül nem
független a művészi törekvéstől…
Az operatőr a tarkója felől végigsimított sörtéin. Nullásra nyírta a
haját, talán hogy ne tűnjön fel, milyen erősen kopaszodik.
– Szerintem nincs jó helyen az a cédula – mondta alig hallhatóan.
– És elég röhejes.
– Mi röhejes? – torpant meg a rendező, akinek dús haja még csak
nem is őszült.
– Magyarul van.
– Mi?
– Túl konkrét.
– Most már igazán nem értem, mi a bajod.
– Kifordítja a novellát saját magából – mondta az operatőr halkan,
szinte ki sem engedve a levegőt. A cigarettafüst a szájüregében s ajkai
előtt maradt.
– Szerinted miről szól ez a novella? – kérdezte vészjósló
nyugalommal a rendező.
 Az operatőr hallgatott. Olvasta az író összes könyvét. Kamaszkora
óta többször is. Ő is író szeretett volna lenni, csak nem volt elég
bátorsága, hogy közel hajoljon az emberekhez és ellopja a
történeteiket.
– Fontos ez a narancs – folytatta a rendező enyhülten,
elkönyvelve, hogy az operatőr igazat adott neki. – Ki van téve a
pultra egy tál narancs, rajta árcédula: „Alma. Darabja 4 lej.” Ez
mindent elmond erről a világról, mind a kognitív ész, mind a
körvonalazatlan könyörületesség értelmében. Kérek egy almát,
mondja az utas, és kap egy narancsot. Benne van a novellában.
– Benne van – bólintott az operatőr.
– Jön az a nő, kér egy almát, nyújtja a pénzt, a büfés nyújtja a
narancsot. Vagy nem mond semmit, csak rámutat. Nem, az nem jó,
mert akkor nem derül ki, hogy almát kér és narancsot kap. Szóval, ne
bökjön rá, hanem mondja: kérek egy almát! Kapja a narancsot. Ekkor
svenkelj az árcédulára.
– Jó – bólintott az operatőr, mert rájött, képtelen elmagyarázni, mi
a baja azzal a felirattal. Maga a novella nem engedi, hogy ő itt
magyarázgasson bárkinek bármit. A novella nem engedi, hogy ő vagy
bárki közel hajoljon hozzá és ellopja a történetét.

– Nézd csak… Gyere ide! – intett fejével a rendező. – Ennek a

nőnek nem jó az arca.
– Miért? – kérdezte az operatőr, anélkül, hogy közelebb hajolt
volna a monitorhoz. Ő szervezte be a lányt, de erről a rendező nem
tudott.
– Vegyük újra másvalakivel.
– Jó – mondta az operatőr. Tudta, hogy a lány is többször
elolvasta az író könyveit. És már ismerte annyira, hogy tudja róla, nem
tetszik neki ez az egész forgatás. Ez van az arcára írva.
– Hívjatok már valakit – kiáltott a rendező a szükségesnél
hangosabban a talponálló sarkában bóbiskolók felé.
 – Csak az a lány van itt – lépett közelebb az asszisztens.
– Akkor maradjon ő. Csak gyerünk, ne totojázzunk annyit!
A Cservenszkit alakító színész még mindig ott állt az ajtónál. A
legszívesebben ő indult volna a lány után. Látta, amikor kiment.
Amióta a forgatás tart, le nem veszi róla a szemét. Ha háttal áll neki,
akkor is érzi, merre jár. A lánya halála óta különösen érzékeny erre a
korosztályra.
Idegesen meglódult a füstgöngyöleg, a nagy sürgés-forgásban
csíkokra szakadt, majd egyenletesen szétoszlott. A rendező a pult felé
fordulva, elgondolkozva bámulta az árcédulát. Mélyeket szívott
cigarettájából. A kifújt füstöt nem lehetett elkülöníteni a terembeli
füsttől. Ettől úgy tűnt, ki sem engedi, hanem valahol bent, a tüdejében
tartalékolja.
– Amíg besminkelik, felvesszük a narancsot! Hozzatok ide
lámpákat!
Beindult a stáb, félrepakolták az asztalokat, állványokat huzigáltak.
– Lassan közelíts rá – fordult a rendező az operatőrhöz. –Egészen
a pórusokig. Majd alácsúsztatjuk a zenét.
– Nem kellene zene – mondta tétován az operatőr, miközben
visszahajolt a monitorra, a lány kimerevített arcához.
– Ide?
– Ide. Meg az egész filmbe.
– Értem.
Mivel a lányt senki nem kerítette elő, a sminkesek visszaültek
kabátokkal kibélelt székeikbe. A világosítók is lekuporodtak oldal
nélküli targoncáikra, melegedtek a lámpafényben. A Cservenszkit
játszó színész odaszólt valakinek, hogy kimegy kicsit a levegőre.
Senki nem felelt neki.
– A zene fontos – jelentette ki a rendező, bár maga sem volt
megelégedve a mutatóba elkészült részletekkel. – Filmet csinálunk,
nem novellát írunk. Ezt soha nem árt számon tartani.
 – Tudom – mondta az operatőr, akinek a rendező tanára volt az
egyetemen.
– Szerinted milyen zene illene ide?
– Nem szeretem a filmzenét.
– Mit is mondtál, miről szól ez a novella? – érdeklődött mély
szippantás után a rendező. Kedvelte ezt a fiút. Biztonságban érezte
magát, ha vele dolgozott. „Egyetlen baja, hogy túl okos.”
– A lábnyomokból elillanó meleget kereső kutyákról.
– Mi van?
– A kutyákról szól. A novella. A vacogó kutyákról…
– Ez nem természetfilm – dohogta kedvetlenül a rendező.
Magában hozzátoldott egy káromkodást. Már napok óta tudta, kudarc
lesz ez a film.
Az operatőr megint végigsimított a feje búbján. Ha kamera volnék,
még mielőtt mutatni akarnám, megláthatnám magamat, gondolta. Ez
egyébként a lány mondata volt.
A Cservenszkit játszó színész kint az ajtó előtt teleszívta tüdejét
friss levegővel. A közelben kamionok sötétlettek. távolabb néhány
lakóvagon állt. Az állomás évek óta nem működött, ezért lehetett
egészen olcsón kibérelni. Az ajtó résein kiszűrődő füst és pára nedves
rongyként csomósodott a homlokzati neonégőre. A Cservenszkit
játszó színész egyetlen élő lelket nem látott. A lakóvagonok ablakai is
sötétek voltak. Mégis érezte, merre induljon. Elbotorkált az útszélig.
Lent a kanyarban, egy városszéli lámpa fényében megpillantotta azt a
fiatal nőt. Mintha nehéz szatyrokat cipelne, görnyedt háttal sietett
lefelé.

Láng Zsolt
 Felelős kiadó Zágoni Balázs
Felelős szerkesztő Sajó Enikő
Műszaki szerkesztő Sütő Ferenc

Koinónia Kiadó
Levél- és rendelési cím:
RO – 400344 Cluj, str. Márginašá 42.
Tel/Fax: +40-264-450119
E-mail: office@koinonia.ro www.koinonia.ro
Nyomta és kötötte: Dürer Nyomda Kft. Gyula