A samáriai asszony vasárnapja (János 4:5-42)

Ez az evangéliumi olvasmány kivételes, tele van nagy és magasztos igazságokkal, amelyeket az Úr

leereszkedett, hogy átadjon egy züllött asszonynak, egy eretneknek, aki meggondolatlan életet élt, és
Samáriából származott, ami a zsidók számára utálatos volt.

Az a megbékéltető mód, ahogyan Krisztus ezzel az asszonnyal beszélget, példát ad az

embertársainkkal való beszélgetésre. Ebben a szakaszban egyfelől Isten szeretetének fenségét látjuk,
amely az embert élete minden útján végigkergeti, hogy üdvösségét munkálja, másfelől pedig azt,
hogy az ember még a bukás szélsőségében is képes Istennel együttműködni és angyali magasságba
emelkedni.

A zsidók tisztátalannak tartották a samáriaiakat. Ezt Krisztus tette felülírta, így Pál apostol később
bátran kijelenthette: "Nincs zsidó és görög, nincs szolga és szabad, nincs férfi és nő, mert mindnyájan
egyek vagytok Krisztus Jézusban"[1]. Ahol Krisztus kegyelme, vagyis a megistenülés kegyelme
működik, ott mindenféle emberi megkülönböztetés megszűnik. A keresztények nemzetisége nem
görög, nem orosz vagy román, hanem mindazok, akik részesültek a szent keresztségben. Krisztus
testében egyesülve "választott nemzedékké, királyi papsággá, szent nemzetté, Istenhez tartozó
néppé"[2] válnak.

Az Úr az emberiség üdvösségéről való kifürkészhetetlen gondoskodásában átkelt Szamárián, és "útját

megfárasztva" Jákob kútja mellett ült le pihenni, "mint a titokban leselkedő fiatal oroszlán"[3],
zsákmányára várva. Bár Ő az élő víz forrása, mégis így fordult a vizet meríteni érkező samáriai
asszonyhoz: "Adj innom!". Az Úr, aki éhezik és szomjazik az emberiség üdvösségére, megalázkodik,
úgy téve, mintha szüksége lenne valamire, amit ez az asszony fel tudna ajánlani Neki. A lelki emberek
gyakran követik az Úr által ebben a párbeszédben adott példát, vágyakozva arra, hogy átadják a
körülöttük élőknek Isten szeretetének igazságát, amely a belsejükben ég, azt a technikát alkalmazzák,
hogy megalázzák magukat embertársaik előtt, valamilyen kegyet keresve. Maga Isten, ha nem
alázkodna meg a teremtményei előtt, nem alázkodna le az egész teremtés alá, nem tudná nekünk
átadni az Ő erényét, az Ő üdvösségét, az Ő életét. Végsőséges önkiüresítésével kinyilatkoztatta az
ember iránti szeretetét, amely erősebb a halálnál, amely "megsebzi a kiválasztottat"[4]. A Kereszt
ellenállhatatlan vonzásközponttá vált minden egyes ember számára, aki találkozott vele, és arra
kényszerítette őket, hogy erényes szeretettel válaszoljanak az Ő szeplőtelen szeretetére, bármi
legyen is az ára. A lélek gondolkodik: 'Ha ez az Isten, akkor gyorsan hagyjak el mindent, és csak a Vele
való egyesülést keressem'[5].

Az Egyház kebelében a hatalom lelki. E tekintély természete különbözik e világ hatalmasságaitól.

Alázatból születik. Amikor az ember arra törekszik, hogy az alázat semmivé váljon, magához vonzza
Isten kegyelmét, amely igazi hitelességet, paradox tekintélyt, a kegyelem és Krisztus szeretetének
tekintélyét kölcsönöz neki. Isten "meggyújtott szava"[6] átalakítja a lelkét, és erővel ruházza fel. Ekkor
még saját emberi szava is tekintélyessé válik, amint azt a szentekkel való kapcsolatunk során
ismételten felfedezzük, kegyelemmel tájékoztatja a szíveket, csontokat zúz, és újjászületést ad.

Az Úr felajánlotta "az örök életre forrásozó víz forrását", mert Isten az embert az örökkévalóságra
teremtette, és lelke feltétlenül örök életet követel[7]. Bármennyire is igyekszik a világ ezt a
szomjúságot csillapítani, mulandó örömöket és földi dicsőséget kínálva, annak ragyogása füstként
oszlik el, üresen és kietlenül hagyva a szívet. A lelki éhség és szomjúság soha nem csillapítható.
Amikor az ember elkezdi megízlelni Isten kegyelmét és inni az élet vizét, akkor "erőből erőbe"[8]
halad előre, felemelkedik a szeretet, az élet és az öröm egyre nagyobb teljességébe. Az Úr szava: "Adj
innom", rejtélyesen hangzik el, ahogyan céltudatosan felkavarja a lelki feszültséget a samáriai
asszonyban és a jóakaratát, hogy közreműködjön a csodában, amely meg fog történni, a lelkének
megújulásában, az eretnek és kicsapongó asszony átalakulásában szent mártírrá és az apostolokkal
egyenrangú Photiniává. Krisztus, akit a samáriai asszony kezdetben Úrnak, később pedig
"nagyobbnak Jákobnál" nevezett, prófétaként kezdett kinyilatkoztatni neki, amikor szelíden
megdorgálta életmódját, hogy lelki gondolatokat ébresszen benne. Ahhoz, hogy felmehessen az 'Úr
hegyére', és megkapja 'Isten áldását', amely az élő víz forrásává válik benne, 'tiszta kézzel és tiszta
szívvel'[9] kellett közelednie hozzá. Az Úr nem hibáztatja őt, hanem nagy kegyelemmel megdorgálja.
Van olyan szemrehányás, amely gyengítő, és van olyan szemrehányás, amely prófétai, amely gyógyít,
új távlatokat tár fel, és inspirációt hoz az ember számára. E világ bölcsei arra lettek kiképezve, hogy
elemezzék a viselkedést, és feltárják a hiányosságokat és a tökéletlenségeket, de az ember ezáltal
csak összetörik és kétségbeesésbe esik, ezért befalazza magát az egójába. Ezzel szemben, amikor
Isten igéje cselekszik, két művet végez: mindent megvilágít, és ugyanakkor erőt és inspirációt közvetít
a gyógyuláshoz és minden szenvedély és bűn meghaladásához.

Az Úr megdorgálja a samáriai asszonyt, mégsem alacsonyítja le. Ugyanezt teszi az egész

emberiséggel. Bár megfenyíti az embert, és megengedi, hogy a szenvedések megsebezzék, ez nem
azért történik, hogy megbüntesse vagy bosszút álljon. Inkább abból a vágyból, hogy az Ő
kegyelmének elárulóját olyan állapotba hozza, amelyben képes elfogadni az Ő ajándékát, tisztelni azt,
és mint drága gyöngyöt megtartani, megsokszorozva azt a maga és társai üdvösségére.

A samáriai asszony szívét az Úr jelenlétének és szavának energiája átalakította. Csodálkozásában

elfelejtette romlott életét, és teológusnak indult. Az elméje megnyílt, és engedelmeskedett az új élet
kinyilatkoztatásának, amely erőteljesen visszhangzott a szívében. Megértette, hogy ez a megváltó erő
nem erkölcs, hanem teológia, Isten igaz ismerete, amely az ember életét orientálja, és arra ösztönzi,
hogy helyesen határozza meg útját. Kérdésére, hogy hol imádják Istent, Krisztus az ő intuíciójának
megfelelően válaszol, és ezzel fokozatosan magasabb igazságokat tár fel, hogy a Szentlélek kegyelme
által mostantól kezdve az istentisztelet nem kézzel készített templomokban fog történni, és hogy az
ember szíve Jákob Istenének hajlékává épül[10].

Amikor az Úr azt mondja, hogy "Isten Lélek, és akik őt imádják, azoknak lélekben és igazságban kell őt
imádniuk"[11], akkor nagyon konkrétan és világosan beszél. Isten nem egy filozófiai eszme. Ő az Atya
Isten, az Úr Jézus Krisztus Atyja lényegénél fogva, és az egész emberiség Atyja kegyelemből. Isten
Lélek, és akik imádni akarják Őt, azoknak a Szentlélek erejében és az egyszülött Fiú igazságában kell
ezt tenniük, aki bátran kijelenti: "Én vagyok az igazság"[12]. Az igazi istentiszteletet tehát a
Szentháromságnak mint "egylényegű és osztatlan"-nak ajánljuk fel.

Istent az Atyából kiinduló Szentlélekben imádjuk, de az igazság szellemében is, amely megszállja az
embert, amikor gyászol és bűnbánatot tart. Isten Lélek és Igazság, míg az ember akkor válik lelkivé és
igazzá, amikor bűnbánattal él, amikor megvallja előtte, hogy csak ellene vétkezik, de csak őt imádja;
[13] imádata keserű és nyomorúságos könnyekből áll haszontalanságáért, és hálából az ő szeplőtelen
szeretetéért. A Szentlélek feltárja Isten ragyogó Világosságát és Igazságát, ugyanakkor az ember
komor sötétségét és hamisságát is. Bátorságot ad az embernek, hogy megvallja bukásának kozmikus
igazságát, és Isten nagy irgalmát keresve forduljon oda.

Az ilyen Isten szépsége elragadja és lelkesíti az embert, vágyakozást szül iránta mindvégig, míg a
benne hordozott luciferi sötétség és romlottság látomása gyűlöletet vált ki minden iránt, ami
akadályozza az egyesülést az ő "rendkívüli vágyával". Szent Szophrónia írja: "Tele undorral önmagunk
és a bennünk fészkelő rossz iránt, vágyakozunk, hogy alázatban hasonlóak legyünk Hozzá, és ez a
vágyakozás válik halálos szomjúságunkká". Az Úr szava szerint e szent gyűlölet nélkül senki sem lehet
az Ő tanítványa[14]. Csak ha az ember eljut a benne lévő pokoli sötétség gyűlöletére, akkor tud
Istennek tetsző imát mondani, amelynek romolhatatlan, romolhatatlan energiája van, amelyet maga
Isten fog örökké megőrizni. A samáriai asszony életének erkölcsi zűrzavara ellenére szomjazott
Istenre és teológiai gondolatok éltek az elméjében, amelyek Szent Gergely Palamasz szerint "édes
illatként" vonzották Isten Lelkét, hogy megpihenjen rajta[15], és így magasztos kinyilatkoztatást
kapjon az Úr Jézustól: "Én, aki hozzád szólok, én vagyok a Messiás". Az Úr most mondja ki ezt a szót,
amikor a samáriai asszony már felfogta benne az Ő istenségét. Isten az Ő jelenléte által győz meg; Őt
nem lehet az értelemmel megérteni, de amikor az ember a szíve fölé hajol, ott a Szentlélek kegyelme
által bizonyítékokat kap az Ő igazságáról. Az Ő kegyelmének szava, az élet törvényévé válik, már nem
a "kőtáblákra írt" zsidó törvény, hanem a szellemi "a szív húsos tábláiban"[16].

[1] Gal 3:28.

[2] 1Pét 2:9.

[3] Lásd Ps. 16:12.

[4] Szent Sziluanus, 239. o.

[5] Úgy fogjuk látni Őt, ahogyan van, 178. o.

[6] Lásd: Ps. 118,140.

[7] Lásd: Látni fogjuk Őt, amint van, 16. o.

[8] Zsolt. 83,8.

[9] Lásd Ps. 23,3-5.

[10] Lásd: Ps. 131:5.

[11] János 4,24.

[12] Lásd János 14:6.

[13] Lásd: Vesperás, Szentlélek napja, 6. térdelő ima.

[14] Lásd Mt 10:37-9; Mk 8:34-37; Lk 14:26-27.

[15] Lásd Gergely Palamasz, Ὁμιλία ΙΘ': "Εἰς τὸ κατὰ τὴν Σαμαρείτιδα τοῦ Χριστοῦ Εὐαγγέλιον- καὶ
ὅτι δεῖ καταφρονεῖν τῶν παρόντων", 9, Γρηγορίου τοῦ Παλαμᾶ, Συγγράμματα, τόμ. ΣΤ', ἔκδ. Βασ.
Ψευτογκᾶ, Θεσσαλονίκη, 2015, σσ. 230-231.

[16] Lásd 2Kor 3,3.