Wolfgang Ott

Cápák és kishalak
 A mű erede címe: Haine und kleine Fische

Fordíto a: Németh Zoltán és Varga István

A borítót Hangya János grafikájának felhasználásával
Horváth Péter Pál tervezte
© by Langen Müller in der F.A.
Herbig Verlagsbuichhandlung GmbH München 1971
 TARTALOM
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
 ELSŐ FEJEZET
– Mi lenne, ha nem a fejemre ráznád a svábbogarakat a büdös bakancsodból? – kérdezte
Teichmann Stollenberget, aki fele e ült az emeletes ágyon.
Stollenberg nem válaszolt, hanem gondosan sztoga a tovább a
lábbelijét. Mikor elkészült, odament a szekrényéhez, előve e a kenyeret
és egy üveg lekvárt.
– Remélem, nem veszitek zokon, ha én is eszem a lekváromból –
mondta az üvegben lévő svábbogaraknak, miközben ügyesen a földre
pöckölte, s egy könnyed mozdula al szé aposta őket.
– Ha az elmúlt hónapokban még nem tűnt volna fel – kezdte
türelmesen Teichmann –, nem vendég vagy az Albatroson, hanem
tengerész, úgyhogy lassan összeszedhetnéd magad, és mi is
elindulhatnánk krumplit pucolni. Rajtunk kívül már senki nincs a
legénységi szálláson.
– Rendben – sóhajto a megadóan Stollenberg –, áldozzuk fel magunkat
a konyhaművészet oltárán.
Teichmann épp a burgonyásedényt vi e a szakácsnak, mikor a kapitány
kabinja elő Dorába botlo .
– Megijedtél tőlem, kispajtás? – kérdezte Dora kihívóan.
– Nem, és nem is vagyok olyan kicsi. Majdnem százkilenven – válaszolta
Teichmann, és továbbment.
Nem volt valami nagy hangulatban. Amióta kifuto ak Cuxhavenből, az
Albatros úgy hánykolódo a tengeren, mintha le akarná szórni magáról az
embereket. Hiába, gondolta Teichmann, egy heringhalászhajó a ól még
nem lesz cirkáló, hogy a halászflo ától á rányítják az aknaszedő
flo ához… A legénység nagy részét már az első nap hatalmába keríte e a
tengeribetegség. Teichmann is egy héten keresztül feküdt az ágyán
embrióként összegömbölyödve, és legszívesebben meghalt volna.
 Mikor Teichmann visszafelé jö a szakácstól, Dora még mindig o állt a
kapitány kabinjának ajtajában. A kabin alkoholtól bűzlö .
– Szóval százkilencven, és zenhat éves – próbálkozo újra Dora.
– Tizenhét leszek!
– És mit fogsz csinálni, ha kikötünk Bremerhavenben?
– Csak körülnézek.
– Úgy értem, van-e barátnőd.
– Nincs.
– Akkor mit akarsz látni?
– Nincs hiány nőkben.
– Nincs, de elsőnek nem kellene mindjárt „olyan” nőkhöz menni!
– Mit értesz azon, hogy elsőnek?
– Oh, hát már túl vagy rajta!? Akkor jöhetsz hozzám is. Én is olyan fajta
vagyok, nem?
Ez hát Dora, gondolta Teichmann, de nem válaszolt semmit. Most
beszélt vele először; a nő számára eddig ő levegő volt. Csak annyit tudo
róla, hogy a kapitány a feleségeként muta a be.
– Szóval bejössz? Nem? Rendben van. Senki sem erőltet. Tűnj el!
– Dorának rengeteg erős italra van szüksége – mondta a kapitány
délután, amikor Teichmann a kormánynál volt szolgálatban. – Az a legjobb
gyógyszer a forró bugyogójára.
A kapitány a kisujját a fülébe dugta, aztán megrázta a kezét, akár valami
vibrátor. Utána kihúzo egy üveget a belső zsebéből, és meghúzta.
– Iszol?
– Szolgálatban vagyok.
– Rendben van, lehet, hogy tényleg jobb, ha nem iszol. Az irány
tartására gondolok. Elég, ha én vagyok részeg. Hogy hívnak?
– Teichmann-nak.
– A keresztnevedre gondoltam.
 – Hans.
No, Hans, ide figyelj! A szerelem legjobb gyógymódja a szesz. Régen
megkívántam őt, olyan kitűnő portéka volt, hogy az csoda. Jó család meg
efféle. De a nő nem akart engem, így kezdtem el inni. Azóta akármilyen
pros val megy a dolog, különbség nélkül, aki csak az utamba akad. Told,
húzd és kész. Egyszerű mechanikus dolog, ahogy azt a gépésze
kézikönyvekben olvashatod. Semmi süket duma, szerelem meg efféle,
nincs kötelesség, engedékenység. Semmi! Told, húzd és így tovább. Hogy
hívnak?
– Hans.
– No, Hans, így van ez. Ha nem bírod ki egyedül, fogd az üveget, jobb,
mint a templom…
Amikor leválto ák, Teichmann a térképszobába ment, és berajzolta a
megte útvonalat.
Utána felkapaszkodo a raktárhelyiségbe, megtöltö e a
festékesdobozát, és a fedélzetre ment. A parancsnoki hídon lévő rögzíte
székhez kötö egy kötelet, és Stollenberg leengedte a hajó oldalán, míg
egy szintbe nem került a hajó nevével. Akkor Stollenberg a korláthoz
erősíte e a kötelet. Leadta a festéket és az ecsetet Teichmann-nak, aki
lassan á este e az „Albatros” nagy „A” betűjét. Stollenberg leszólt neki:
– Azt hiszem, jó ideig eltart, amíg az Albatrost átalakítják aknaszedővé.
Most még hely sincs számunkra a dokkban. Azt mondják, ágyúval meg két
gépfegyverrel akarják felszerelni a hajót, hogy jó nagy zajt tudjunk
csapni…
– Ebben az esetben az angol flo a kénytelen lesz muníciót vesztegetni
erre az öreg heringzabálóra.
– Van nekik egyéb dolguk is, amivel törődjenek. Jó néhány nagy
teknőnk van, amikor áthajóztunk Helgolandon, látha ad őket. Jól néztek
ki, nem?
– Mi is jól fogunk kinézni, ha valami cirkálóra vagy effélére küldenek.
– Egy romboló is megfelelne.
– Előre tudnál húzni anélkül, hogy belepo yantanál a levesbe?
 Stollenberg a fedélzetre emelte a festéket, és eloldozta a kötelet a
széktől.
Ekkor Heyne tűnt fel, és magával hívta mindke őjüket.
A legénységi szállásra mentek, ami ebben a napszakban néptelen volt.
Heyne beszélni kezde :
– Vegyétek fel a par holmitokat, szedjétek össze a papírjaitokat, meg
mindent, amire szükség lehet. Apámmal ebédelünk, aztán megírhatjuk a
kérelmünket a sz előléptetéshez. Ez az egyetlen módja annak, hogy
valaha is elkerüljünk erről a vén, patkányfertőzte bárkáról.
– De hiszen semmiféle végze ségről nincs papírunk!
– Van egy tkár barátom, ő majd elintézi, telefonon beszéltem vele.
Apám jó barátja, van egy fia, aki meg az én apámtól várja az előléptetést,
bár az a kölyök sem találta fel a puskaport. Ér tek, ugye? Nagyon
egyszerű, csak megfelelően kell nekilátni.
– Erősen kétlem, hogy sikerülhet – mondta Stollenberg.
– Részemről bármit megteszek, csak egyszer elkerüljek erről az átkozo
teknőről – vélekede Teichmann.

Heyne apja egy blankenese-i házban élt. A ker kapu kis táblájának
feliratán ez volt olvasható: „Professzor Friedrich Heyne”.
A ház kapuját, egy lány nyito a ki.
– Ő Molly – muta a be Heyne. – A rendes neve Maria Holzner, de én
csak Mollynak hívom, mert olyan kedves és puha. Fogjátok meg,
biztosan…
Molly nevetve válaszolt:
– Anyám mindig figyelmeztete , hogy ha egyszer matrózok közé
kerülök, bádogbugyit vegyek fel.
– Fel vagyunk szerelve konzervnyitóval – szellemeskede Stollenberg,
de amikor a lány ránéze , elpirult.
A nagy nappaliban várakoztak, miközben Heyne apja dolgozószobájába
ment. Teichmann egy fotelban foglalt helyet, és szembenéze
Hindenburggal, Lutherral és Tirpitz-cel. Luther a két harcos közö függö .
Aztán a székét a szoba sarkában lévő akváriumhoz vi e, és a halakhoz
kezde beszélni.
Heyne apja intelligens lélek volt. Teichmann vézna ujjakat érze , amikor
kezet fogtak.
– Örülök, hogy találkozhatok Reinhold barátaival – mondta a professzor.
– Éppen ebédidőben érkeztek.
Teichmann a szája szélét rágta, nem tudta, hogy Gerdnek másik neve is
van, és arra gondolt, hogy a professzor valami kevésbé nevetséges nevet is
adhato volna az egyetlen fiának.
Stollenberg úgy társalgo a professzorral, mintha régi kártyapartnerek
le ek volna, és Gerdet Reinholdnak szólíto a. Sokat kell még tanulnom,
gondolta Teichmann.
Ebéd után felmentek Heyne szobájába.
– Levéltetű van a kaktuszaidon – mondta Stollenberg. – Egy kis víz nem
ártana meg nekik.
– Miről beszélsz?
– A kaktuszaidon levéltetű van. Nem látod?
– Hát, az lehetséges… mert én aztán semmit sem tudok róluk – mondta
Heyne.
Megírták a kérelmeiket. Teichmann és Stollenberg Heyne apjára, a
miniszterre és Raeder admirálisra hivatkozo .
– Úgysem fogják őket megkérdezni. – Ez volt Heyne véleménye.
– De kérhetnek papírokat az előképze ségünkről!
– Írd be azt, hogy elküldtél érte.
– Hülyeség!
– Tudom, de mivel háború van, nem érnek rá ilyesmivel vacakolni,
különösen ha egy miniszter doktor urat akar csinálni a fiacskájából.
– No jó, de zenhét éves korban lehet jelentkezni, és én még csak
zenhat vagyok – vitatkozo tovább Teichmann.
 – Majd elintézi a miniszter, elvégre húszévesnek látszol – szólt Heyne.
– Első osztályú ajánlást kapunk a mi hering-kapitányunktól; csatolni
fogjuk azt is – fűzte hozzá Stollenberg.
Amikor Teichmann és Stollenberg elköszönt, Heyne professzor egy
nyakkendőt ado Stollenbergnek.
–Kérem, ne értsen félre, de úgy gondolom, jobban fog mutatni vele. És
kérem, fogadják el útravalóul ezeket a kis csomagokat.
Stollenberg rögtön felkötö e a kapo nyakkendőt, és kifelé menet, a
ker kapunál megszólalt:
– Holnap reggel elküldöm a kérvényeket Kielbe, az öreg ajánlását majd
később hozzácsatoljuk.
Kibonto ák a csomagokat.
– „Fény és erő az elkövetkező napokra.” Ha-ha!
– Úgy nézünk ki, mintha egyenesen a vasárnapi iskolából jönnénk.
Mivel csak zre kelle visszaérniük a fedélzetre, még volt annyi idejük,
hogy jól berúgjanak. Csak az okozo némi nehézséget, hogy zsebre dugják
a bibliájukat.

Másnap reggel Stollenberg kidugta szőke fejét az ágyból.

– Remélem, jól aludtál.
– Köszönöm, jól – válaszolta Teichmann.
– Én is kitűnően aludtam, biztos a bor meg a pálinka te jót nekem.
Közben Heyne lépe be:
– Jó reggelt az uraknak, remélem, beleolvastak a bibliájukba, mielő
lefeküdtek. Apám úgy osztogatja a bibliát, mint más a virágot. Hát ez vele
a helyzet.
– Vannak kellemetlenebb dolgok is, amit egymással művelnek az
emberek – védte meg az öreget Teichmann.
– Igen, például a kapitány írhato volna ajánlást nekem is. Hiszen ezért
látoga am meg. Neked írni fog, nekem nem. A piszkos pofám mia . Azt
állítja, hogy megsérte em Dorát.
 – Ne problémázz ezen, én majd elegyengetem a dolgot.
– Késő. Dora végleg elment.
– Tudom, de ebédelni a fedélzetre jön, és akkor majd beszélek vele.
– Nem muszáj a hasadon csúszkálnod, nincs szükségem az ilyenfajta
ajánlásra. Hogy az igazat megvalljam, boldog vagyok, hogy végre
megmondha am neki, amit gondoltam róla.
– Csak azért dühöngsz, mert összevesztél vele.
– Nagyon jól megvagyok nélküle.
– De valamikor kedvelted, vagy legalábbis úgy érezted.
– Aví , elnyű , öreg holmi, de neki adtam a lelkem egy darabját.
Heyne bűne az volt, hogy a múltkor fogo egy kalapácsot, fölmászo a
kapitány kabinja fölé, és Dora szállása fölö addig verte le a festéket, amíg
az asszony futva jö elő, és kérte, hagyja abba a zörgést. Erre Heyne azt
mondta:
– Az öreg parancsolta, hogy verjem le a festéket.
– De nem tudok ilyen zajban aludni!
– Nem is akar aludni.
– De igen.
– Majd azután!
– Mi után?
Szó szót követe , míg végül az öreg kiszólt, hogy hagyja abba a
zajongást. Heyne ezt a zűrt Dora szexuális perverziójának gyógyítására
szolgáló sokkterápiának nevezte, és jó néhányszor megismételte.
Röviddel zenke ő elő Teichmann a partra ment, újságot ve és leült
egy cölöpre. Amikor azt olvasta, hogy egy tábornok átúszta a Visztulát, azt
hi e, a színházi rovatot olvassa, de a lengyelországi hadjáratról szólt.
Aztán a sporthíreket olvasta végig.
Amikor meglá a Dorát, összehajtoga a az újságot és felállt. Dora a
kezét nyújto a.
– Hello, kispajtás!
 – Nagyon csinosan nézel ki.
– Ja, igen, új fiúm van. Egy kávéház-tulajdonos, és a jövő héten
összeházasodunk. De nem kell emia díszsorfalat állnod.
– Hány éves?
– Egy kicsit idősebb, mint te. Hatvanke ő – de ötvennek néz ki. És a
kávéház nagyon szép kis hely. Két különszoba és négy lány van benne.
– A tapéta vörös?
– Igen, valóban vöröses. De miért?
– És a lányok a házban alszanak?
– Ez a legtermészetesebb.
– Akkor minden világos.
– Nem az, amire te gondolsz.
– De hamarosan az lesz.
– Hát, lehetséges, de akkor első osztályú. Ha valamikor kedved támadna
bejönni, mindig szívesen látlak. Ismered a szokásokat?
– Köszönöm, de nem magamról akartam beszélni. A kapitányt már nem
látogatod meg?
Ma még egyszer utoljára. Nagyon békésen váltunk el, de mit akarsz
vele?
– A barátomról akartam beszélni veled, Gerd Heynéről. Az öreg nem
akar neki ajánlást adni.
– Nem is érdemli meg.
– Szólhatnál egy jó szót Gerd érdekében az öregnek.
– Azt akarod, hogy nagyon kedves legyek hozzá ma?
– Úgy gondolom, hogy talán anélkül is el tudod intézni.
– Vedd tudomásul, hogy semmit sem lehet elintézni „anélkül”, ezt ne
felejtsd el, a világon semmit sem kaphatsz meg ingyen. Bár én érted még
ingyen is megtennék valamit, ha-ha. Neked is jól fog esni, és Heyne is
megkaphatja az ajánlását.
– Nagyon szépen köszönöm.
 – Nincs mit. Pá, pá, kispajtás. És ne érjen semmi baj azon a csatahajón.
Dora a kapitány kabinjába ment. Amikor eltűnt az ajtó mögö , Heyne
bukkant elő. Eddig figyelte a beszélgetésüket.
– Nos, elintézi?
– Igen.
– Nem hi em volna… De nem akarom megköszönni neki.
– Azt nem is kérte.
– Szóval az ajánlásom a ól függ, hogy az öreg hogyan lesz vele
megelégedve.
– Hát, én ezt nem egészen így mondanám.
– Úgy látom, túlságosan is együ érzel vele.
– Nem éppen, de nem az a rosszféle, aminek te gondolod.

Az ebéd disznóhús volt babbal és burgonyával. Teichmann három adagot

és két szelet húst eve meg. Azoknak az adagját, akik éppen távol voltak.
Aztán végignyúlt az ágyán, és úgy gondolta magában, hogy a háború
egészen elviselhető dolog. Stollenberg és Heyne szintén lefeküdtek, de
képtelenek voltak elaludni. Az idősebb tengerészek felöntö ek a garatra,
és összevissza üvöltöztek. Amikor elfogyo az ital, néhányan a partra
mentek, és utánpótlást hoztak. A minőség ugyan gyengébb volt, de a
megfelelő mennyiség elfogyasztása után ugyanazt a hatást tudta kifejteni.
– Holnap reggel, zenegy órakor orvosi vizsgálat – közölte Schwalber
fedélzetmester. – Tíz órakor indulunk. Valami nagyfejű haditengerésze
doktor lesz o , tehát mossátok meg a nyakatokat.
A pokolba vele! – kiabálta Pi . – Kicsodánk nekünk a haditengerészet?
Húsz éve hajózok a tengeren, és nem fogok felöltözködni egy irodakukac
tengerész kedvéért. Ezekben a rongyokban megyek oda, és megmutatom
nekik a meztelen fenekemet.
Meg is kell mutatnod – nyugta a meg Stüwe. – Tudni akarják, hogy
nincsen-e aranyered.
Még többet is látni fognak! – háborgo Pi . Elő e egy üres üveg volt.
 Meckel szintén részeg volt, és olyan erővel verte öklével az asztalt, hogy
az üvegek csörömpölve táncoltak rajta. Hinsch felüvöltö :
– Köszönjük meg a Führernek!
Miután ezt még kétszer megismételte, bedobták az ágyába. Akkor meg
az Internacionálét kezdte énekelni. Erre a többiek pokrócokat dobtak rá,
hogy elhallga assák, de a tompa „heil” üvöltéseket még mindig sztán
lehete hallani.
Az ajánlások – mondta a belépő Heyne, három borítékot lobogtatva.
Az öreg adta? – kérdezte a másik ke ő.
– Nem, Dora. Ő legépelte, és az öreg csak aláírta.
Együ olvasták mindhárman.
– Nahát, első osztályúak – csodálkozo Stollenberg. – Egyetlen
helyesírási hiba sincs bennük.
Teichmann egy meghívót is talált borítékjában, a következő szavakkal:
A jövő hét elejétől Frau Holm lesz a nevem – ala a a cím.
Fütyülök rá, gondolta magában. Aztán mégcímezték a borítékokat a
Kieli Haditengerésze Akadémiának, Heyne pedig a postára vi e.

A következő reggelen közölték velük, hogy az orvosi vizsgálatot

negyvennyolc órával elhalaszto ák, így hát eseménytelenül telt a délelő .
Egyesek i ak, mások svábbogárversenyt rendeztek fogadásokkal. Csak
néhány ért célba, a legtöbb közülük oldalt megállt. Amikor nem futo ak
elég gyorsan, égő gyufával noszoga ák őket, ezt pedig a legtöbb nem bírta
ki.
– Teichmann, gyere ki, látogatód van! – kiálto a be Schmutzler, a
szakács.
A parton Dora várta.
– Hé, kisfiú! Van számomra egy pár perced? Igen? Akkor figyelj! Három
napon belül ezeregyszáz márkát kell szereznem, mert ha nem sikerül,
akkor a helyiségemet lefoglalják. Eddig már sikerült összegyűjtenem
hatszázat, de a többi még mindig hiányzik.
 – Sajnálom Dora, de most nekem sincs semmi pénzem, legfeljebb
hatvan márka körül.
– Arra gondoltam, hogy talán ismersz valakit, aki tudna kölcsönözni.
– Hát legfeljebb egy vallásos énekeket kántáló professzort ismerek. De ő
aligha fogja pénzelni a kávéházadat. Rajta kívül pedig senkit sem ismerek
Hamburgban.
– Akkor tehát nem tudsz rajtam segíteni?
– Sajnos nem.
– No, hát sebaj, ne is törődj vele, majd csak boldogulok valahogyan. Pá,
pá, kicsi!
– Minden jót!
– Még egy szóra! Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy az ajánlásért
cserébe akarok pénzt. Remélem, ezt nem feltételezted rólam.
– Biztosíthatlak, hogy eszembe sem juto ilyen gondolat, de az
ajánlásért köszönet!
– És most már megnyugodtál?
– Igen. Heyne és Stollenberg is.
– Tudom, Heyne beszélt velem, mielő a partra mentem.
Heyne hanya feküdt az ágyán és újságot olvaso .
– Üdvözlet Dorától! – szólíto a meg Teichmann.
– Mit akart a csaj?
– Tudni akarta, hogy meg vagyok-e elégedve az ajánlással, és miért nem
úgy köszöntem meg neki, ahogy te szoktad.
– Hülyeség! És még mit akart?
– Ötszáz márkát.
– Túl sokba kerülhet nekünk ez az ajánlás! – mondta Heyne.
– Az ajánlásnak semmi köze sincs hozzá. Ha nem fizet, lefoglalják a
helyiséget.
– Ötszáz? Az meglehetősen csinos kis summa.
 Schwalber fedélzetmester dugta be a fejét az ajtón:
– Orvosi felülvizsgálat holnap reggel kilenckor. Takarodó nyolckor, és
sztasági ellenőrzés” hogy nem vagytok-e túlságosan szutykosak.
– Fogd be a szád! – üvöltö e Stüwe. – Ha nem vagyok őlordságának
elég szta, akkor akár kinyalhatják… s akkor még ragyogni is fog…
– Ne izgasd magad, Stüwe, a fiatalokra gondoltam!
Hét óra volt, amikor Heyne felbukkant a hóna ala egy dobozzal,
melyben négy ampulla volt becsomagolva. Biciklijét a feljáró korlátjához
támaszto a. A dobozt magával vi e a fedélzetre, és elrejte e egy szellőző
nyílása mögö . Aztán lement a legénységi körletbe, és felébreszte e
Pi et, Löbbermannt, Stüwét és Meckelt.
A fedélzetre mentek, és o Heyne mind a négyüknek átado egy-egy
ampullát. Valójában egyszerű üvegcsövek voltak, amiben szivarokat
hoznak forgalomba. Mindegyikük száz márkát fizete neki.
Gondolod, hogy sikerülni fog? – kérdezte Meckel.
Biztosan – nyugta a meg Heyne. – A nagybátyámnak annyi cukor van a
vizeletében, hogy akár édességboltot nyithatna belőle. A vizsgálat
cukorbetegséget fog megállapítani nálatok. A nagybácsikámat is
leszerelték mia a, pedig ő tábornokvolt.
– És te már tőle jössz?
Igen. A nagybátyám korán kelő. A szobalányát pedig egy kis borravalóval
ráve em, hogy amíg a nagybácsikám a reggeli sétáját végezte, a
hálószobájából hozza ki az éjjelijét… Mi elő a kémcsövekbe ön tek,
rázzátok fel egy kicsit, és vigyázzatok, hogy el ne kapjanak benneteket.
– Nyugodt lehetsz. Akkor hát rendben van az üzlet!
– Nem is olyan sok az a száz márka egy ilyen lehetőségért.
– Ebben egyeztünk meg – mondta Pi .
– Akkor szerzek még egy pár fickót, hogy megtérüljön, amit
belefekte em.
– Azt már nem! Arról szó sem lehet! Ha túl sokan vagyunk benne,
könnyen rájöhetnek – mondo ellent Löbbermann.
 – Rendben van, Medúza. Adjunk neki még z márkát fejenként, az most
már úgysem számít.
– Húszat – vete e oda Heyne.
Így még megmarad száz márkám, gondolta, mivel elővigyázatosságból
apjától is kért száz márkát. Aztán a partra ment, felpa ant a biciklijére és
továbbhajto .
– Röviddel az orvosi vizsgálat elő ért vissza a hajóra. Amíg a
sorozóhelyiséghez vonultak, elmesélte Stollenbergnek és Teichmannak,
hogy Dora megkapta az ötszáz márkát, és azt is, hogy milyen módon juto
a pénzhez. A két másik egy szavát sem hi e el.
– Becsületszavamra! – esküdözö Heyne. – Apám fivérét, aki tábornok,
ezért bocsáto ák el a hadseregtől.
– És örömmel kölcsönzö neked egy kis vizeletet, mi?
– Na, beismerem, hogy ő csak az ötletet adta. Természetesen nem
voltam nála. Eszembe sem juto , hogy végigpedálozzam az utat. Ezért
tehát jóindulatúan a sajátomat kölcsönöztem a fiúknak.
– Megdöbbentő, hogy te mire vagy képes azért a szajháért! – állapíto a
meg Teichmann.
– Nem azért csináltam, csak a hecc kedvéért, hogy átrázzam azokat a
tuskókat.
– Majd megkapod a magadét, ha rájönnek.
– Akkor én már nagyon messze leszek. A múlt éjszaka telefonáltam a
tkár barátomnak Kielbe, és ő azt mondta, hogy a dolog már biztos. Még
ma délután újra felhív.
Órák teltek el, mire rájuk került sor, de azután már gyorsan ment. A
vizsgálat egyszerű, barátságos légkörben és felületesen zajlo . Csak az
egyik fiatal orvos próbálta meg komolyan venni, de lehet, hogy azért
kiabált állandóan, mert ez a munka szerinte nem felelt meg magasabb
képességeinek. Az embereknek előre kelle hajolniuk, és széthúzni a
feneküket a kezükkel, hogy a doktor olyan mélyre láthasson, amennyire
csak lehetséges. Egyszerre hármasával kelle bemenniük. Az orvos
magánkívül üvöltözni kezde , mert a kapitány és Löbbermann nem
feszíte ék eléggé széjjel a feneküket.
– Kitépem a gégéteket, rohadt tökfejűek!
Válaszképpen a kapitány egy olyat szellente , hogy Teichmann, aki
szintén a szobában volt, azt hi e, hogy a falak is megremegtek. Mielő az
orvos még magához térhete volna a megrázkódtatásából, Löbbermann
ugyanolyan módon válaszolt. Nem volt olyan erős, de legalább olyan
jelentős!
Az orvos egy pillanatra elnémult, aztán a szomszéd szobába rohant a
főorvoshoz, és jelente e neki az incidenst.
– A viselkedésük álla volt – rikoltozo –, meg kell büntetni őket! De
hát mit tegyek?
– Legjobb volna talán, ha kinyitná az ablakot – vélte a fele ese –,
elvégre a természet követelésének eleget kell tenni.
– De ezek szándékosan te ék! Sőt mi több, szinte együ esen
szövetkezve! – üvöltö e az orvos.
– Ebben az esetben kész művészek. Kérem, hogy tolmácsolja nekik az
elismerésemet és jókívánságaimat.
Ezután a vizeletvizsgálatra mentek. Pi és Stüwe kint várakozo és
esküdöztek, hogy megölik Heynét, ha a kezükbe kerül. De Heyne
egyszerűen eltűnt. Stollenberg figyelmezte e a szemészet-gégésze
szobában, hogy mire számíthat. Heyne kijelente e, hogy a vizsgálat
számára befejeződö , és indul haza.

Másnap reggel, amint a fedélzetet mosták, Molly jelent meg. Heyne úrtól
hozo üdvözletet. Teichmann és Stollenberg uraknak üzent, hogy azonnal
utazzanak Blankenese-be; egy úriember telefonált Kielből.
 MÁSODIK FEJEZET
Érdekes felvételi volt Kielben. Először i is orvosi vizsgálat volt. Azután egy
dolgozatot kelle írni a következő címmel: „Mi történne, ha sajtból lenne
a hold?”
A következőkben mindenkinek egy előadást kelle tartania. Teichmann
egy természe ilozófiai tárgyat választo . Heynétől megkapta Haeckel a
„Világegyetem rejtélye” című kötetét, és amíg Kielbe érkeztek, Teichmann
jó néhány idegen szót és kifejezést gyűjtö össze belőle. Előadásának első
mondatába jó néhányat beilleszte közülük, olyanokat is, amiknek a
jelentését nem is ismerte. Ez elégnek is bizonyult a vizsgabizo ság
számára.
Heyne, aki utoljára beszélt, a haditengerészet történetéről tarto
érdekfeszítő előadást. Ő volt az egyedüli az előadók közül, aki a mellén
összefont karral beszélt, míg a többiek idegesen a hátuk mögé rejte ék a
kezeiket.
– Van valami jelentősége ennek a tes artásnak? – kérdezte a bizo ság
elnöke.
– Úgy gondolom, hogy túlságosan egyhangú, ha mindenki azonos
tes artásban adja elő a mondanivalóját. Emelle ez volt Napóleon kedves
poli kája is, és mint bizonyára önök is tudják, ő aztán nem volt egy rossz
előadó.
Az elnök leve e szeméről a monokliját.
– Úgy látom, fiatalember, hogy magának aztán nincs kisebbrendűségi
komplexusa.
– Ha az lenne, nem akarnék a haditengerészet állományába kerülni –
vete e oda Heyne.
A vizsgabizo ság tagjai komor arccal, de figyelmesen hallga ák
előadását, és Heyne úgy beszélt, akár egy professzor. Stollenberg a másik
csoportba került, és nem volt hajlandó előkészülni semmiféle előadásra,
pedig Heyne egész tucatnyi témát is javasolt neki.
– Végül is miről beszéltél? – kérdezte tőle Heyne később, amikor az
ebédlőben találkoztak.
– A heringhalászatról.
– Már előre lá am, hogy nem lesz belőled admirális.
– Ha tudtam volna, hogy mi vár rám, nem vállaltam volna ezt a
hercehurcát.

A vizsga második napján egy magas, hetyke fickó jö az asztalukhoz, és

bemutatkozo .
– Bülow gróf vagyok!
Leültek, de mielő még hozzákezdtek volna az étkezéshez, az újonnan
érkeze váratlanul megszólalt:
– Hadd fizessek egy kört, fiúk, elbuktam a felvételin. Szükségem van rá!
I ak egy kör pálinkát, és amikor a poharak kiürültek, Teichmann újabb
kört rendelt.
– Ha így folytatjuk, csak ködös képem lesz a délutáni pszichológiai
vizsgálatról.
– Nem lehet túl ködös. Én megcsináltam, erre kidobtak. De örülök, hogy
legalább elmondhatom, hogyan csinálják. Nem mindenki vesz részt
benne; lehet, hogy szerencsétek lesz, és kimaradtok belőle.
– Jobb biztosra menni – vélekede Heyne. – Gyerünk, mondd el.
– Először jön egy pasas, és olyan gyorsan kelepeli a számsort, ahogyan
csak tudja. Páros számnál a jobb kezemet, páratlannál a bal kezemet
kelle a magasba emelnem. Hárommal oszható szám esetén jobb
lábammal dobbantani, prímszám esetén a fejemet rázni. Ezt nem viccként
mesélem, teljesen olyan volt, mint a bolondokháza. Megkérdeztem a
pszichiátert, hogy
ez mire volt jó, azt felelte, arra, hogy tudom-e, merre van a felfelé irány.
Aztán mindenféléről beszéltek, közben pedig zavarba ejtő kérdésekkel
gyötörtek. Az egyikük arra volt kíváncsi, hogy a barátnőm milyen színű
alsóneműt visel. Felvilágosíto am őket, hogy amikor a barátnőmmel
vagyok, rendszerint nem visel alsóneműt, és mindig eloltjuk a villanyt,
mert nagyon szégyenlős. A pszichiáterek grimaszokat vágtak, és teljesen
elégede nek látszo ak. Arra gondoltam, hogy ha ez tetszik nekik, akkor
még bőségesen szolgálhatok nekik ilyesfajta válaszokkal. Aztán az egyik
öreg megkérdezte, hogy mit csinálok, ha nem vesznek be a
haditengerészethez.
Akkor a légierőhöz megyek, mondtam. És ha oda sem, akkor a
hadseregbe. És ha oda sem? Akkor megpróbálom a Waffen SS-nél. És ha
oda sem jut be? Akkor mit csinál? Nos, mondtam, akkor veszek magamnak
egy fafejet, és elmegyek a haditengerészethez pszichológusnak. Már beteg
voltam a sok hülye kérdésüktől. Ennél a válasznál kidobtak. Ahogyan már
mondtam, remélem, hogy sikerülni fog elkerülnötök ezt a bolondokházát,
már csak az egészségetek érdekében is.
Amikor már minden ital elfogyo , Bülow kávébabot oszto szét
közö ük.
– Lassan rágjátok el, akkor lemegy az alkohol-barométeretek, és utána
jobban érzitek magatokat. S most sok szerencsét!
Kint kelle gyülekezniük, majd egy szt jelent meg, és kijelente e, hogy
azok, akiknek a nevét olvassa, átmentek a vizsgán, és nem kell a
pszichológiai vizsgálatra menni. Akik akarják, Kielben maradhatnak, és már
másnap Stralsundba mehetnek, ahol a kiképzőiskola van, de legkésőbb
egy hét múlva o kell lenniük. Ez volt a végső határidő.
– Bülow gróf – volt az első név, kissé később következe Stollenberg,
majd Heyne. Heyne visszament, hogy értesítse von Bülowot.
A hátramarado pályázókat négyes csoportokra oszto ák a
pszichológiai tesztre. Teichmann-nak egy középkorú sztnél kelle
jelentkeznie, aki felvilágosíto a, hogy „önkéntes” jelöltként kell
bevonulnia, mivel még nem érte el a minimális kort.
Teichmann elmondta neki, hogy szeptember 29-én lesz zenhét éves,
és az apja meghalt. A szt ezután arra volt kíváncsi, hogy mit szól az anyja
a jelentkezéséhez. Teichmann elmondta, hogy apja halála után az anyja
újra férjhez ment, és azóta alig hallo róla. De nem is igen hiányzik neki. A
 szt rövid ideig gondolkodo , aztán kijelente e, hogy ő is a többiekkel
mehet Stralsundba.
Este Teichmann kikísérte Heynét a vonathoz, aki holnapig Hamburgba
akart menni. Visszafelé, amint végigsétált a kikötőn, hirtelen felüvöltö ek
a szirénák. A város fele fényszórók sugárnyalábjai kuta ák az eget, és a
kikötőben horgonyzó torpedócsónakok is csatlakoztak a vészes kórushoz.
Teichmann egy csomó futó alakot láto , majd megérkeztek a repülők. A
nehéz légvédelmi lövegek olyan mennydörgően nyito ak tüzet, hogy
Teichmann először bombákra gondolt, pedig csak a 88 milliméteresek
szólaltak meg.
A gépek lőtávolon kívül, lassan köröztek a város fele . Egy-ke ő
megpróbált á örni a zárótűzön, és támadta a dokkokat. Amint
megszabadultak bombaterheiktől, már igyekeztek is vissza a biztos
távolba. A bombák a vízbe csapódtak, és Teichmann először hallo a
életében borzasztó süvítésüket. A süvöltés egyre mélyebben hangzo ,
aztán hirtelen megszakadt. Vízoszlopok csapódtak a magasba, kicsaptak a
partra, ledöntö ék a lábairól. Ahogy hanya ese , valami kemény tárgyba
ütö e a fejét. Amikor feltápászkodo , nem tudta, mi történt vele, és egy
pillana g nagyon furcsán érezte magát. Valaki felkiálto :
– Gertrude!!
Aztán megpillanto a a kétségbeese en kiáltozó férfit, alig néhány
méternyire tőle, aki újra meg újra kiálto a:
– Gertrude, Gertrude!! – Ordítása már szinte vonyításként hato . –
Gertrude-e-e-e!
A nő a földön feküdt.
– Nem fáj – mondta. – Egyáltalán nem fáj! Egy másik férfi is megjelent a
nő melle , és odament Teichmann is.
– Valami eltalálta – mondta a férfi, és felka nto a a zseblámpáját,
miközben a másik kezével eltakarta a felfelé hatoló fényt. A nő súlyosan
vérze . A jobb térdén sebesült meg, alsólábszára száznyolcvan fokkal
elfordulva feküdt, párhuzamosan a másik lábával. A jobb láb sarka a bal
láb ujjaihoz ért. A fér fi, aki hozzátartozo , tovább nyüszíte e:
 Gertrude-e-e-e!
A nő feltápászkodo és meglá a a sérülését.
– Nem fáj – mondta, aztán rászólt a férfira. – Hagyd abba a kiáltozást,
olyan megszégyenítő.
A zseblámpás férfi lefekte e a nőt, miközben Teichmann a sérült lábat
tarto a. A csontot egy bombaszilánk roncsolta szét. A fém még mindig
forró volt. Teichmann normális helyzetbe akarta fordítani a lábat, de
valószínűleg rossz irányba mozdíto a, és amikor a nő a hátára feküdt,
Teichmann a teljesen leszakadt lábat tarto a a kezében. A nő válltáskát
viselt, annak a szíját szakíto a le Teichmann, és megpróbálta vele a
csonkot elkötni, de amikor szorosra húzta, elszakadt.
– Megpróbálok egy kocsit szerezni – mondta a zseblámpás ember.
– Gertrude-e-e-e! – üvöltö e a másik.
– Gyorsan! – kiálto a Teichmann.
A férfi eldobta a zseblámpáját és elrohant. Közben Teichmann á ogta
kezeivel a csonkot, és összeszoríto a, ahogyan csak tudta. A sugárzó
vérömlés lassan csöpögéssé változo . Ám kezei lassan elzsibbadtak, és
hirtelen iszonyúan fáradtnak érezte magát. Fejét a nő hasára hajto a, aki
csendesen feküdt.
– Kapcsolják már ki azt a lámpát! – kiálto a valaki.
Mire Teichmann belerúgo a lámpába. Úgy érezte, mintha megsüketült
volna. Tudta, hogy a férfi melle e még mindig a nő nevét kiabálja, de már
nem hallo a. A füleiben olyan lüktetést érze , mintha valaki dobverővel
ütö e volna a dobhártyáját.
Valamivel később, amikor végre két férfi érkeze , és elvi ék magukkal a
sebesült nőt, először ijedtséget, majd utána felszabadultságot érze . Nem
érzékelte az idő múlását, nem tudta, hogy mennyi ideig térdelhete a nő
melle . A férfiak hordágyra fekte ék a sérültet, és a lábával
foglalatoskodtak, aztán egy mentőkocsiba rakták. Becsukták a kocsi
ajtaját, előrementek, beültek, a motor felberrege , és az autó tovahajto .
Teichmann hallása az ajtócsapódásra tért vissza.
 Melle e a Gertrude nevet üvöltöző férfi feküdt a földön, miközben
szeme a közelében lévő lábra meredt. A mentősök megfeledkeztek róla.
Teichmann a lábba rúgo , és az csobbanva ese a vízbe. A férfi ekkor
felállt, és egy nevet mormogo , melyet Teichmann nem érte meg, és a
kezét nyújto a.
Teichmann meg akarta törölni véres kezét a nadrágjában, de a férfi
megszólalt:
– Ne törölgesse, nem számít, a saját vérem… A lányom volt, az egyetlen
gyermekem. Ér , ugye?
Csak később döbbent rá Teichmann, hogy a férfi múlt időben beszélt a
lányáról. Miala elgondolkodo , hogy élve marad vagy belehal a
sérülésébe a nő – bár az utóbbit nem tarto a valószínűnek –, egy
személykocsi állt meg melle e, és egy egyenruhás férfi szállt ki belőle.
– Mi történt i ? – kérdezte.
A kérdés olyan abszurdnak hangzo , hogy Teichmann legszívesebben a
férfi arcába törölte volna véres kezeit.
– Oh, hiszen i minden véres! – kiálto fel az egyenruhás.
– Kár, hogy a leszakadt láb nem maradt i , gondolta Teichmann.
– Meghalt valaki?
Egy újabb férfi jelent meg, a zseblámpa, tulajdonosa.
– Hol van a zseblámpám? Nem lá ák?
Az egyik vértócsában feküdt. A férfi felemelte a földről.
– I a cipője.
Teichmann felve e, és a kabátja zsebébe dugta.
– Szeretném tudni, hogy meghalt-e valaki! – követelődzö az
egyenruhás.
– O áll az édesapja – válaszolt Teichmann.
Az egyenruhás beült a kocsiba, a vezető beindíto a a motort, de az
egyenruhás férfi újra kiszállt és megszólalt:
– Össze kell szorítani a fogunkat, bajtársak, mi…
 – Ne haragudjon, de nem értem – mondta Teichmann, aki valóban nem
érte semmit.
– Állítsa le a motort, takarékoskodni kell az üzemanyaggal! – fordult az
egyenruhás a gépkocsivezetőhöz. Majd újra Teichmannra néze . –
Háborúban vagyunk, és össze kell szorítanunk a fogunkat, de győzni
fogunk!!!
Ezzel az egyenruhás visszament a kocsihoz. Aztán a motor felzúgo , s
miközben beült a vezető mellé, még egyszer visszakiálto :
– Isten verje meg Angliát!
A zseblámpás felüvöltö :
– Heil Hitler! – Aztán Teichmann felé: – Ez egy magas rangú sztviselő,
akit érdekel a bajtársai sorsa.
– Igen. Én is azt hiszem – szólalt meg Teichmann. – De több
üzemanyagot takaríto volna meg, ha járni hagyja a motort, mert az
indításnál több a fogyasztás.
– Hát ember, csodálom az idegeit.
– Miért?
– Úgy gondolom… na mindegy. Heil Hitler!

A stralsundi fogadtatás nem volt túlságosan barátságos. Hivatásosak

várták őket a kapunál, és menetoszlopot alakítva masíroztak át a városon,
hátukon csomagjaikkal. A hőség kibírhatatlan volt. Megtudták, hogy a
kiképzőtábor nem is Stralsundban, hanem Dänholmban van. Dänholm egy
apró sziget a tengerben, barakkokkal, kápolnával, néhány tornateremmel,
fegyvertárral és arzenállal. Ezenkívül néhány fa meg bokor, és bőségesen
fű meg homok. Az első hetek eléggé elviselhetően teltek. Az újoncok nem
hagyha ák el a szigetet, de úszkálha ak és vitorlázha ak a kikötő vizében.
A negyedik napon egy kissé kellemetlen esemény történt Teichmann-
nal. Egy váratlan fordulat következtében vitorlása egy halászhálóba
rohant, utána pedig csaknem nekiütközö egy bárkának.
– Miért nem játszotok matrózosdit a fateknőtökben, tökfejűek?! –
ordíto a bárka utasaira Teichmann, mert tulajdonképpen a bárka
manővereze helytelenül.
Másnapra meg lto ák az újoncoknak, hogy vitorlázzanak. Teichmannt
pedig a parancsnok adjutánsához rendelték, aki felvilágosíto a, hogy a
bárkát a kikötő parancsnokának felesége irányíto a. Emlékeze a vitorlás
számára, és sértve érezte magát a „tökfej” mia . Írásos bocsánatkérést
várt Teichmanntól. Ő azzal védekeze , hogy lapos mellük mia férfinak
nézte a bárka utasait, és hogy a ruházatuk sem tükrözte kellőképpen női
mivoltukat. De ez nem segíte rajta.
Az adjutáns véleménye szerint Teichmann-nak bocsánatot kell kérnie.
Heyne segíte neki megírni a bocsánatkérő levelet, ami így zárult: „… és
így áldozatul estem fiús alkatuknak és kinézésüknek.”
Amikor a négy újoncszázad létszáma teljes le , megkezdődö a
kiképzés. Teichmann, Stollenberg és Bülow a második század első
szakaszába kerültek, Heyne pedig a negyedik szakaszba. A Dänholmba való
korai megérkezésüknek köszönhe ék, hogy ugyanabba a századba
kerültek mindannyian.
Heyne volt a század első embere a sorakozónál. A raktáros őrmester egy
szűk kabátot, túlságosan hosszú nadrágot és egy szakadozo pulóvert
dobo oda neki, amely minden egyes mozdulatra vészjóslóan recsege .
– Jó méret! – kiabálta minden dobásnál.
Heyne pedig minden egyes darabot azonnal visszadobo , mindegyiknél
nyugodt hangon kijelente e:
– Nem jó méret!
Erre az őrmester vad üvöltésben tört ki. Heyne pedig nyugodtan
folyta a:
– Ne idegesítse fel magát, hanem adjon jó méretű holmikat, a csúf
rongyait pedig tartsa meg magának.
Az őrmester erre mopszliképűnek nevezte Heynét.
– Összetöröm a pofádat, ha nem hallgatsz el! – vágta oda Heyne.
A fenyegetés ugyan nem hangzo komolynak, de nem volt a helyhez
illő, különösen azért, mert a raktáros szt, egy hadnagy is meghallo a.
 – Mondja meg a nevét – szólt Heynének. – Jelenteni fogom az esetet.
Vasárnap reggel z órakor Heynének jelentkeznie kelle a
századparancsnoknál. Éppen az általános rendcsinálás ideje volt. Az
újoncok egyenruhát, vászonbakancsot és tengerészsapkát viseltek. Heyne
ebben az öltözékben jelentkeze kihallgatásra.
Őrmestere meglepődö :
– Maga mit keres i ?
– Jelentkeznem kell a századparancsnoknál.
– Ember, ebben a felszerelésben akar jelentkezni? Maga bizonyára
megőrült! – Az őrmester mélyeket lélegze . – Ha jót akar, azonnal vegyen
fel megfelelő öltözetet, és úgy térjen vissza!
Heyne elrohant, és hamarosan visszaérkeze : terepszürkében,
acélsisakkal a fején, és fegyverével a vállán.
– Atyaúristen! – kiálto fel rémülten az őrmester. – Mit akar azzal az
ágyúval?
– Arra gondoltam, hogy a felszereléshez…
– Hagyja a gondolkodást a lovaknak, azoknak nagyobb fejük van! És
hagyja odakint azt a füstrudat!
Az őrmester bement a parancsnoki szobába, és Heyne hallo a, amint a
fele esének mondja:
– I van az a katona, aki mia a századparancsnok sipákol.
Heyne az ajtón lévő kampóra akaszto a a puskáját. Kopogtato az
ajtón, és belépe . A szobában az őrmestere, az első szt, a
szakaszparancsnoka meg egy szt tartózkodo . Az utóbbi két csillagot
viselt a vállán. Bizonyára a századparancsnok, gondolta Heyne.
Leve e a sisakját, mintha kalap le volna, és kissé meghajolt a
parancsnok felé:
– Bocsánat, Heyne vagyok, Hamburgból.
A bemutatkozás után halálos csend következe . Heyne az őrmesterre
néze , és lá a, hogy annak fennakadtak a szemei, és halkan nyögö . Az
első szt a szoba sarkába meredt, míg a szakaszparancsnok egyik lábáról a
másikra állva a századparancsnokra pislogo .
A századparancsnok dermedten vigyorgo , aztán Heyne hangsúlyát
utánozva megszólalt:
– Szeretnék én is bemutatkozni: Wegener hadnagy, az ön
századparancsnoka. Örülök, hogy megismerhe em!– udvariaskodo
furcsa éllel a századparancsnok is. – Ugyanis egész katonai pályafutásom
során még nem találkoztam ilyen tökéletes civillel, mint ön.
Heyne elbizonytalanodo .
– Sajnálom, ha esetleg modortalanul viselkedtem.
– Egyáltalán nem – nyugta a meg a századparancsnok. – A
viselkedésében nincsen egy szemernyi modortalanság sem, de éppen
katonásnak sem mondható. Nem mondta meg még magának senki, hogy
hogyan kell jelentkezni?
– Nem, uram!
– Nos, rendben van. De ha legközelebb jelentkezik, az már nem lesz
ilyen bará társalgás. Érthető?
Heyne felte e a sisakját, kezével megpróbált sztelgést imitálni, és
nyugodt arccal elhagyta a szobát.
Éppen el akart inalni, amikor a századparancsnok lépe ki utána az
előtérbe.
– Nem tudja, hogy a fegyver a katona menyasszonya? I akarta hagyni,
bárki prédájául?
Heyne egy pillanatnyi habozás után válaszolt:
– Úgy látom, hogy a menyasszonyom egyáltalán nincs rossz helyen.
A századparancsnok nem tudta visszatartani a nevetését. A kampó ala ,
amelyen Heyne fegyvere függö , a következő felirat állt:
„Kizárólag a századparancsnok számára!”
– Nézze, kedves fiam. Velem szemben még megengedhet magának egy
ilyen megjegyzést, de óva intem a ól, hogy a többi fele esével szemben is
ezt tegye. Ügyeljen a szájára, különben nagyon durva indulást jósolhatok
magának a katonai pályája kezdetén!

A századparancsok jóslata nagyon is komolynak bizonyult. A

szakaszparancsnok és Heyne őrmestere nem felejte ék még el, hogy
milyen modorban muta a be magát a századparancsnoknak, és
mindenekfele nem tudták elfelejteni, hogy úgy beszélt vele a
jelenlétükben, mintha csak levegőből le ek volna.
Így aztán, amikor csak lehete , nehézzé te ék az életét, és erre
hamarosan módjuk is nyílt. Heyne több időt töltö kúszva, mint állva, de ő
nem törődö ezzel. Tudta, hogy az intelligenciája mia bánnak így vele.
Teichmann számára is nehéz idők kezdődtek. Ő volt a második
legmagasabb ember a században, és ez bizony nem volt tréfadolog:
amikor tornára került a sor, neki több időbe telt lefeküdni és felállni, mint
alacsonyabb társainak.
– Hamarosan méretre vágjuk ezt a karót! – üvöltö e Reimann, az első
szakasz őrmestere, és vállra fektete fegyverrel hajszolta Teichmannt
körbe a gyakorlótéren. Amikor aztán vagy egy tucat kör után, kilógó
nyelvvel megállt Reimann elő , az megkérdezte:
– Talán úgy érzi, hogy igazságtalanul bánunk önnel?
– Igenis, őrmester! – mondta Teichmann vigyorogva. A vigyorgást
egyébként sohasem hagyta abba, bár e ől Reimann olyan dühös le ,
hogy szabályosan belefehérede .
– Téved, barátom, az egésznek csak egy célja van, a gyakorlás.
Megérte e?!! Csak gyakorlás!!!
Aztán a gyakorlás kedvéért akadályokon ugra ák át őket, és órákon át
meneteltek a terepen gázálarcban. S ha valakit rajtakaptak, hogy
meglazíto a a gázálarcszűrő pillangószelepét, hogy megszabaduljon a
verejtéktől és valamivel több levegőhöz jusson, az rögtön három nap
fogdát kapo . Csak a gyakorlás kedvéért meredek hegyoldalon fu a ák
lefelé és felfelé a századot, és a leglejtősebb helyen a szakaszparancsnok
felüvöltö :
– Feküdj!
 Ebben a gyakorlatban jó néhány ember szenvede sérülést a
szuronyoktól. Miala a sérülteket a gyengélkedőre vi ék, Semmler
főtörzsőrmester, az első szakasz vezetője intéze hozzájuk, egy buzdító
beszédet, mely a német hadsereg hagyományairól szólt általában, és
konkrétabban a haditengerészetről. Az a szó, hogy „keménység”, legalább
kétszer előfordult minden mondatában. Ártatlan képpel állt a szakasz
elő , és kedves, behízelgő hangon mondta:
– Bajtársak, szeretném, ha komolyan vennék azt, amit mondok. Három
hónapot kaptunk, hogy kiképezzük önöket arra, amire a hadseregben egy
évig tartana a felkészülés. A gyalogsági kiképzés nagyon komoly dolog. Ez
minden katona ábécéje. És most folytassuk a munkánkat! Úgy érzem,
hogy mint sztjelölteknek, elég sütnivalójuk van ahhoz, hogy megértsék a
gyalogsági kiképzés fontosságát. Amikor befejezzük, önökből
mintakatonák lesznek. Ebben biztosak lehetnek, és ne próbálják
megnehezíteni a dolgunkat.
Ez után a kis beszélgetés után parancsot kaptak, hogy vegyék fel a
gázmaszkot, tűzzék fel a szuronyt, és folytatódo Semmler cirkusza. Két
órával ezután Semmler elérte, hogy szakasza énekelve menetelt a
gyakorlótér körül: „Csodálatos katonának lenni!”
Mivel azonban Teichmann továbbra sem hagyta abba a vigyorgást,
pásztorkutya módjára kelle körberohangálnia a menetelő osztagot. A
gyakorlat végén még mindig vigyorgo , ezért Semmler még háromszor
körbefu a a a gyakorlótéren, míg a többiek vártak rá.
Teichmann olyan gyorsan futo , ahogy csak tudo . Amikor befejezte a
harmadik kört, és meglá a bajtársai arcát, abbahagyta a vigyorgást.
Az elért pedagógiai siker lá án Semmler főtörzsőrmester is nyugton
hagyta a szakaszt.
Heyne később kifejte e:
– Mit vársz tőlük? Megkapják a havi kétszázötven márkájukat, és ezzel
vége. Ezért a pénzért nem várhatsz többet…
– De hát ezek szadisták – mondta Stollenberg.
 – Egy fenéket! Csak sötétek, mint az éjszaka! – ellenkeze vele Heyne. –
Az igazi szadistáknak fej is van a nyakukon, ezek pedig i egyszerű falusi
futóbolondok; de ehhez a munkához rájuk van szükség. Olyan
érzéketlenek, hogy rossz rágondolni. Értelmetlenség is ezen rágódni. Az a
legrosszabb, ha ezen töröd a fejed. Minél könnyebb felszereléssel
menetelsz, annál jobban haladsz, és ez a szellemi batyudra is vonatkozik.
Amikor gondolkodsz, a gyönge pontodat mutatod ki az őrmestereknek, és
azok kihasználják, úgy, hogy beléd taposnak. És akkor te csak veszíthetsz,
semmi nyerési esélyed sem marad.
Vasárnap általános takarítás volt. Minden szoba felmosására legalább
három vödör vizet kelle felhasználni, és a hivatásosok ellenőrizték is,
hogy a takarításra kijelöltek elviszik-e a megfelelő vízmennyiséget.
Teichmann becipelte a vizet a körletükbe, aztán nyomban ki is öntö e
az ablakon át a dús pázsitra. Végül egy ócska konzervdoboz segítségével
fellocsolta a helyiséget, és utoljára a felmosóronggyal feltörülte. E ől úgy
néze ki á padló, mintha gondosan felmosták volna, és az egész művelet
így z percig sem tarto . A harmadik vasárnapon váratlanul a
századparancsnok jelent meg az újoncok körletében. A körle sztasági
szemlére való felkészülésre három órát adtak, és még csak alig egy óra telt
el belőle.
– Ön az egyetlen ember az egész században, aki szárazon fel tudja
mosni a padlót. Máris végze ?
– Igenis, uram!
– Neve?
– Teichmann, másodosztályú tengerész!
– Nagyon helyes, emlékezni fogok rá, ha a körletemben tennivaló akad.
Úgy látom, gyorsan, szépen és eredményesen dolgozik.
Kedvelték ugyan a századparancsnokot, de ez után az incidens után
Teichmann kissé kellemetlenül érezte magát.
Ez csak egyszerű kis csalás, gondolta. Másrészt a századparancsnok egy
kicsit több időt is fordíthatna a századra.
Ebédre levest kaptak, melyet hivatalosan vanílialevesnek hívtak, de csak a
megszoko brómíze volt. Aztán kelvirágot kaptak burgonyával és
férgekkel, meg nagyon furcsa ízesítéssel. A leghosszabb féreg Teichmann-
nak juto : majdnem nyolc cen hosszú volt, ami a század rekordját
jelente e. Új adagot szerete volna kapni, de nem engedték vissza a
konyhába.
Erre Teichmann összegyűjtö még néhány férget a bajtársai
tányérjaiból, ezenkívül még döglö legyekkel is feldíszíte e a kelvirágot,
aztán az ügyeletesszobába ment. Leve e a sapkáját és kopogo .
– Igen – szólt egy hang bentről.
– Teichmann, másodosztályú tengerész kér engedélyt belépni.
– Lépjen be.
Teichmann kinyito a az ajtót, belépe , a tányérját a földre helyezte. Az
ajtó becsukódása után ismét felve e, és összecsapta a bokáját.
– Teichmann, másodosztályú tengerész kér engedélyt jelenteni.
– Mi van? – kérdezte az első őrmester, aki Semmler törzsőrmesterrel
épp cigare ázo és kávét ivo .
– Engedélyt kérek jelenteni, hogy nem kaptam eleget enni!
– De a pokolba is, ember! Miért nem eszi meg azt, ami a tányérjában
van?
– Férgek vannak a kelvirágban, uram!
– De hát az a legjobb része! Pont a javát akarja a tányérban hagyni? –
kérdezte Semmler.
– Egy katona nem ehet túl sok húst! Kérek engedélyt, hogy
megmutassam ezt a tányért a századparancsnoknak.
– Hadd nézzem meg én is – mondta az első őrmester. – Na nézd csak, i
van a Lochnessi szörny – mondta Semmlernek, és megmuta a a
legnagyobb férget. Semmler is végigcsodálta a szörnyeteget, és azt
mondta:
– Nahát! És még él is! Ez jó jel, ez azt jelen , hogy még nem romlo az
étel. Semmi olyan nincs egy jól fejle , friss féregben, ami elvehetne az
ember étvágyát. Tudja, Teichmann, a régi szép időkben mi egy szót sem
vesztege ünk volna ilyen kis apróságokra.
– De nem csak egy van belőle – ellenkeze Teichmann.
– Látjuk – mondta az őrmester. – Hagyja i a tányért, és menjen az
ebédlőbe. Mire odaér, addigra átszólok telefonon, hogy adjanak magának
egy másik adagot.

Aznap délután körle akarítást rendeltek el a másnapi eskütételi ünnepség

mia .
A századparancsnok maga ve e kezébe az ügyek irányítását.
Teichmannt kilépte ék, és amikor a többiek elvonultak, a parancsnok az
irodájába rendelte. Teichmann az iroda elő várt, amíg az ügyeletes kijö
az újoncok zsoldlistájával, s azután beszólíto ák.
– Speciális megbízatásom van a maga számára. Maga lesz az egyetlen
ember, aki az újoncok közül a városba mehet az eskütétel elő . A
feleségemet fogja elkísérni. Nekem nincs rá időm, mert a
századparancsnokok gyűlésén kell részt vennem. A feleségemnek be kell
vásárolnia, és aztán elkíséri a moziba is. A jegyeket megtalálja a
pénztárban, letétbe vannak helyezve. Figyelmébe ajánlom, hogy a
városban szolgálatot teljesít, és nem szórakozni megy! Ezt ne felejtse el!
Teichmann vigyorgo .
– Igenis, uram!
– Ne nevessen túl korán, várjon, amíg megismeri a feleségemet. És
most vegye fel a kék egyenruháját, menjen az első őrmesterhez, aki kiadja
az eltávozási engedélyt, és i a katonakönyve is. Pontosan három órakor
jelentkezik a lakásomon. Kérdése van?
– Nincs, uram!
– Ez marha vicces – szólt Stollenberg, aki segíte Teichmann-nak a
felöltözésben.
– Nagyon egyszerű – vélte Bülow. – Egy szt felesége nem járkálhat csak
úgy, kíséret nélkül.
– De ember, nem keleten vagyunk! – ellenkeze Stollenberg.
 – Ez nem jelent semmi különbséget – vitatkozo Bülow.
– Ez hagyomány. A haditengerészetnél minden hagyományos. Ha egy nő
valamelyest csinos, akkor bárki megpróbálhatja felcsípni, és mondhatom,
hogy a parancsnok felesége aztán kimondo an csinos nő.
– Asszonyomnak kell szólítanod, a bal oldalán kell menned, és jól
teszed, ha vigyázol a nyelvedre.
– És minden további nélkül mondd el neki, hogy milyen durva a
kiképzés – mondta Bülow. – Arra is megkérheted, hogy mondja meg a
férjének: törődjön velünk többet, mert különben kikészítenek bennünket.
Nem véletlenül téged választo ak ki. Én bizony meg tudnám értetni
magam a nyelvén.
Három óra elő öt perccel Teichmann a parancsnok háza elő állt, de
még egy félórával később is ugyano várakozo . Azután valamivel később
egy fiatal nő jö le a lépcsőn.
– Rám vár?
– Nem, Wegener asszonyra várok.
– Én vagyok az – mondta a fiatal hölgy kezet nyújtva. – Jó napot!
– Jó napot, asszonyom – dadogta Teichmann a meglepetéstől, ugyanis a
nő ragyogóan szép volt.
– Ez meglepte, ugye?
– Hát, jó ideje már, hogy utoljára asszonyomnak szólítha am valakit.
– Az már más, azt hi em, hogy gyereknek néze . Egyébként jelezhe e
volna, hogy megérkeze , akkor előbb lejö em volna.
A fiatalasszony előbb tetőtől talpig végignéze rajta, aztán kijelente e,
hogy indulhatnak.
A tábor kapujához érve az ügyeletes őrmester nagy sztele el
köszöntö e Wegener asszonyt, aki kedvesen bólintva viszonozta a
köszönést. A szthelye es ekkor Teichmannhoz fordult, és ellenőrizte a
papírjait. Az asszony ezala a kapun kívül várakozo . Teichmann közben
alaposan kihasználta az időt, és kimerítően tanulmányozta
parancsnokának feleségét. A nő szőke hajú, karcsú és kecses mozgású volt,
körülbelül egy fejjel lehete alacsonyabb nála. A lábai egy kicsit hosszúnak
látszo ak, de Teichmann magában megállapíto á, hogy ez határozo an
jól áll neki. A mosolya kedves volt és közvetlen, kezei parányinak és
törékenyeknek látszo ak…
– A jelszó?
– Nem tudom.
– Micsoda? Maga tengerésznek nevezi magát, és még a jelszót sem
tudja?
– Senki sem szólt róla egy szót sem.
– Ez akkor is a maga hibája. A mai jelszó egyébként: Fenéktuskó.
– Igenis, uram! – válaszolt Teichmann készségesen.
– Meg tudja jegyezni, amíg visszatér?
– Igenis, uram!
– Ismételje meg a jelszót!
– Fenéktuskó – mondta Teichmann Wegener asszonyra nézve.
Az asszony há al állt neki, és éppen egy rózsabokorral volt elfoglalva.
– Vegye le a sapkáját!
Teichmann leve e a sapkáját, az őrmester pedig ellenőrizte hajának
állapotát.
– Tegye fel a sapkáját.
Teichmann visszate e a fejére a sapkát.
– A körmöket!
Teichmann kinyújto a a kezét.
– A körmei lehetnének sztábbak is – förmedt rá az őrmester durván. –
Amikor egy hölggyel távozik, a külsejének kifogástalannak kell lennie!
Makulátlannak! Megérte e?!
– Igenis, uram! – hangzo Teichmann szokásos válasza.
Az őrmester újra a papírokat kezdte vizsgálgatni, mire Wegener asszony
hozzáfordult és megkérdezte tőle:
 – Mondja csak, egyáltalán tud maga olvasni?
– Hogy értsem a kérdését, asszonyom?
– Ahogy mondom, uram! Számomra legalábbis úgy tűnik, hogy nem
valami tökéletesen olvashat, én tudniillik már legalább háromszor
elolvastam volna azokat a papírokat, amióta maga nézege !
– Asszonyom, ellenőriznem kell a katona öltözékét is.
– Azt én már megte em. Mehetünk?
– Igen – mondta az őrmester, és epésen hozzáte e: – asszonyom.
– Vicces egy alak ez az őrmester. Úgy viselkede , mint egy detek v, aki
egy szökö elítéltet keres.
– Igen, asszonyom – válaszolta Teichmann.
– Ne szólítson asszonyomnak, elég, ha a nevemen szólít.
Teichmann még nem nyugodo meg az őrmesterrel folytato vita után,
magában még mindig emia dühöngö .
– A férjem tétovázo , hogy kiengedjen-e velem egy újoncot kíséretként,
mivel eskü elő nem hagyhatják el a tábor körzetét. Ha maga most
történetesen megszökne, nem is ítélhetné el érte a hadbíróság.
Aha, gondolta Teichmann, most azt várja tőlem, hogy megnyugtassam,
de legfeljebb csak azt mondhatom neki, nem hiszem, hogy bárki is
megszökne tőle. Aztán szinte meglepődö , amikor a saját hangját
meghallo a:
– A szolgálat az szolgálat!
– Erre gondoltam én is, és most talán jó lenne, ha megfogná a
bevásárlótáskámat. Azt hiszem, azzal sokkal jobban festene.
Teichmann átve e az üres táskát, mely könnyű volt, mint egy tollpihe. A
táska fogantyúján még érezte az asszony kezének melegét. Mintha az
egész nő csupa melegségből lenne, gondolta.
– Megkérem, hogy ne lóbálja annyira a táskámat, mert az erszényem
benne van.
Erre még válaszolni sem tudo , csak érezte, hogy arcába tódul a vér,
mint amikor az őrmester foglalkozo vele. De amint az asszonyra
pillanto , lá a, hogy annak mosolyognak a szemei.
– Láthatja – mondta –, magára bíztam az egész vagyonomat.
Megpróbált valami olyasmit felelni, hogy bizonyára nincs olyan sok pénz
benne, mert nagyon könnyű, de akkor esetleg azt a választ kapha a volna,
hogy az ezermárkás bankjegyeknek nincs olyan nagy súlyuk, és ezzel
megint a nő kerülne nyeregbe.
– Nem olyan túl nagy összeg, és azt is meg kell mondanom, hogy nem is
juthatna túl messzire vele, de biztos vagyok abban is, hogy nem is akar. És
most beszéljen arról, mit szóltak a barátai, amikor meghallo ák, hogy el
kell kísérnie engem.
– Természetesen irigyeltek – válaszolta Teichmann készségesen.
– Majd amikor este visszamegy, megmondhatja nekik, hogy nem volt
miért irigykedniük.
A nő nagyon komolyan mondta ezt, de Teichmann mégis úgy érezte,
hogy nem egészen így érte e.
– Egy kicsit sietnünk kell, mert különben lekéssük a híradót, pedig azt is
szeretném látni.
Az asszony érdeklődve kérdezge e mindenféléről, s ő egyszerre azon
ve e észre magát, hogy arról beszél, miféle ételekkel traktálják őket nap
mint nap. A brómot nem említe e, de a férgeket annál inkább.
– Nem olyan rossz az az étel, csak egy kicsit ízetlen. Bőséges is, de arra,
hogy elfogyasszuk, alig jut idő. Pedig a kiképzés gyakorlatai alaposan
megéheztetnek minket.
A nő megborzongo a férgek hallatán, és ígéretet te , hogy beszélni
fog a férjével ez ügyben.
– Nem látom sok értelmét, asszonyom, nem azért beszéltem róla.
– Tudom, hogy nem azért beszélt, de maga és a társai bizonyára nem
bánnák, ha lenne valami eredménye ennek a kis beszélgetésnek.
Azután a mozi elő pénzt nyomo Teichmann kezébe, hogy vegye meg
a jegyet, amíg ő vásárolni megy. A mozipénztárnál egy szt ráparancsolt,
hogy álljon a sor végére. Teichmann megmondha a volna, hogy a
századparancsnoka számára félrete jegyekért jö , de valami jóleső
érzéssel töltö e el az a tudat, hogy ha a sor nem ér a pénztárig, mire a nő
visszatér – annak kell majd a jegyeket megszereznie.
Jól is számíto , valóban így történt. Még mindig a sorban állt, mikor az
asszony visszatért. Egyenesen a pénztárhoz ment, és azonnal megkapta a
jegyeket. A jegyek páholyba szóltak, de oda nem engedte be Teichmannt a
jegyszedő, mivel az kizárólag sztek részére volt fenntartva.
Wegener asszony nem sokat vitatkozo , azonnal az igazgatóért küldö .
Amint megérkeze és beszélni kezdtek, Teichmannak feltűnt, hogy a nő
szemei zöldek, akár a macskáé. Miután végre elfoglalha ák a helyüket, az
asszony egy csomag cukorkát ado Teichmann-nak.
– De csendben fogyassza, és ne csörögjön a zacskóval.
A bal oldali páholyban ülve Teichmann-nak alkalma nyílt, hogy
miközben a filmet nézték, néha a nő profiljára is vessen egy-egy pillantást.
A film valami vígjáték volt, a nézők gyakran neve ek. Néha az asszony is
felkacago , és ilyenkor összenéztek Teichmann-nal, aki viszonozta
nevetését. Aztán a film véget ért.
– Jó film volt – mondta a nő. – Úgy látom, magának is tetsze , mert egy
szem édességet sem fogyaszto !
E ől Teichmann-nak támadt egy ötlete.
– Magammal vihetnem a cukorkát? – kérdezte.
– Meg akarja kínálni vele a barátait?
– Igen – válaszolta Teichmann, miközben tokban örült, hogy az asszony
nem néze rá.
Hazafelé menet alig-alig beszélge ek. A velük szembejövő matrózok
viszont csodálkozva néztek rájuk. Bizonyára az lepte meg őket, hogy
miként kerülhete egy ilyen nő Teichmann mellé, a hivatásosakat meg az,
hogy egy ilyen nőt látnak egy közmatróz melle .
A kapuőr minden szó nélkül beengedte volna Teichmannt, csak
Wegener asszonyra figyelt fel. Erre húsz méterről rákiálto :
– Jelszó?!
 – Az isten szerelmére, mondja, hogy „Fenéktuskó”! – súgta Wegener
asszony.
Teichmann odakiálto a a jelszót:
– Fenéktuskó!
Aztán elindult volna befelé, de közben észreve e, hogy Wegener
asszony meredten áll egy helyben, szemei haragosan, zölden szikráztak.
– Történt talán valami, asszonyom?
– Oh, semmi sem történt, csupán csak nagyon jó fülem és memóriám
van. Megtenne nekem valamit? Kérem, kiáltsa, amit mondok! „Miért nem
játszotok matrózosdit a fateknőtökben, tökfejűek!
Teichmann egy pillanatnyi döbbenet után azonnal kapcsolt; megérte e,
miről van szó. De csak annyit tudo kinyögni:
– De hiszen ön nem a kikötőparancsnok felesége!
– Valóban. De a kikötőparancsnok felesége jó barátnőm, és én is a
fateknőben tartózkodtam, amikor tökfejűeknek neveze .
Teichmann védekezésképpen csak hebege . Az asszony türelmesen
végighallga a, s miután érvei elfogytak, csendesen csak ennyit kérdeze .
– Ez minden, amit mondani tud?
És erre Teichmann agyában felvillant, amit mondania kelle volna.
– Sajnálom a történteket, és bocsánatát kérem a viselkedésemért,
asszonyom.
– Kezdhe e volna ezzel is. Akkor megtakaríthato volna egy csomó
időt, és nem fecséreltük volna feleslegesen a szót. Meglepe azzal, hogy
ennyire ismeri a hajózás szabályait, de az udvariasság szabályaival, úgy
látszik, egyáltalán nincs sztában. És ezzel tekintsük lezártnak az ügyet.
Egyébként a magam részéről különben sem keríte em volna ekkora
feneket a dolognak. Én nem kértem volna az írásos bocsánatkérését.
– Számomra is nagyon kellemetlen volt.
– A maga számára sok minden nagyon kellemetlennek tűnik, az az
úgyneveze bocsánatkérő levele is teljes egészében sértő hangnemű
iromány volt. Remélem, ezzel sztában van.
 – Igen.
– A barátnőm elolvasta a velem a levelet, és ha én külön nem kérem
meg rá, megmuta a volna a férjének. Azt pedig maga aligha úszta volna
meg szárazon. Azért ne vonjon le ebből semmiféle következtetést, hiszen
még csak nem is ismerem magát.
– Nagyon köszönöm, asszonyom.
– Felejtse el. A levelének egyébként volt egy jó oldala is, mert így most
már legalább tudom a nevét, Teichmann úr. Igen, a neveket ugyanis
nagyon jól megjegyzem magamnak. Mert ugye azt is tudja, hogy a
találkozásunkkor ille volna bemutatkoznia. Akkor már kezde ől fogva
tudtam volna, kivel állok szemben.
– Ezért is bocsánatot kérek.
– Nem kell állandóan bocsánatot kérnie. Meg kell mondanom, hogy a
véleményem azóta megváltozo , a javára. Lehet, hogy rossz bíró válna
belőlem, de nem vártam magától, hogy ilyen hangon is tud beszélni.
– Én nem így gondolom.
– Mi mást felelhete volna erre?
Mindke en elneve ék magukat, aztán az asszony kezet nyújto és
elbúcsúzo :
– A viszontlátásra, Teichmann úr, és ha esetleg majd valamit meg
szeretnék tudni a hajózásról, felkeresem.
– Előre is örülök, és köszönet mindenért.
– Vajon miért? A mozin kívül nem sok minden deríthe e jókedvre.
Teichmann már jó néhány lépéssel tovahaladt, amikor a nő még egyszer
utánaszólt.
– Halló, a cukorka!
Visszament és kive e a zacskót a bevásárlótáskából.
– Látja, a legfontosabbat majdnem i felejte e – mondta az asszony.
Teichmann-nak a nyelvén volt, hogy azt mondja: nem ez a legfontosabb
a számára, de inkább nem szólt. Helye e inkább megkérdezte:
 – Felvihetem a táskát?
– Köszönöm, nem szükséges. Különben is i jön a férjern.
– Nos, rendben ment minden? – kérdezte a századparancsnok.
– Igenis, uram! – mondta Teichmann.
A parancsnok kezet csókolt a feleségének, elve e kezéből, a
bevásárlótáskát. Teichmann még lá a, amint kéz a kézben mennek felfelé
a lépcsőn, majd a második emeleten becsukódo egy ablak.
Aznap egész éjjel cukorkát szopogato , nem ado belőle senkinek sem.
Lassan, csendben fogyaszto a el, úgy, hogy észre ne vegyék. így telt el az
egész éjszaka.
 HARMADIK FEJEZET
– Nos hát, Teichmann, te vagy az az ürge, akivel a legjobban esik az ital – mondta Hans
önmagának, az asztalnál ülve, az üveget fogva. – Ez hazugság, ha-ha, marha nagy hazugság,
de azért jól hangzik. Egészségedre!… Fogd az üveget, Hans, és igyál! Ezt mondta a kapitány,
aki lehet, hogy egy közönséges, rohadt disznó. De egy közönséges, rohadt disznónak is lehet
igaza, nem? De azért te, Teichmann, garantáltan más vagy. Garantáltan a legnagyobb disznó,
aki hivatalos volt Hiddensee-be az ő születésnapjára. És mi juto neked az egészből: a
pulóvere és a cipője! Bármit megtehetek velük, kidobhatom és visszahozhatom, meg újra
eldobhatom őket. Nem jönnek rá, saját magától senki sem jön rá.
Tulajdonképpen még csak boldog sem voltál o a nők sátrában fekve.
Gondolkodtál és az órákat számolga ad. Még a születésnapján sem
lehete teljesen gondtalan; bár ez elég hülyén hangzik. Csak mert a férje
megígérte, hogy a születésnapján mindannyian részt vehetnek szombat
délelő ől vasárnap es g, hiddensee-i piknikkel, sátorozással meg minden
egyébbel. Csak erre gondolhato , semmi másra. S közben a barátnőjére
figyelt, arra, akinek olyan fiús alakja van, és aki azt mesélte neki, hogy
milyen unalmas állandóan ugyanazzal a férfival lenni.
Igyál csak, Teichmann, ez való neked… nem is ő! Ha-ha! A kis újonc
kikezde a századparancsnok feleségével… De ő úgy ellökö magától,
hogy felbuktam bele. Ez az igazság. S ez még nem is volt elég. Amikor
lá a, hogy a földön fekszem, még meg is taposo … Ne szólj erről a finom
barátnődnek, hogy megtapostál a cipőddel.
Hogy hogyan végződö a dolog? Arra már nem emlékszem világosan,
csak arra, hogyan kezdődö . Igyál csak, Teichmann, még nagyon messze
vagy a ól, hogy részeg legyél. Akkor sem voltál berúgva, és különben is jó
emlékezőtehetséged van. Sok időbe telik majd, amíg ezt elfelejted. Nem
lehet ezt csak úgy elzárni. Olyan, mint egy rossz vízcsap, örökké csak
csöpög meg csöpög, örökké, legalábbis amíg élünk. Igyál hát, és fojtsd
bele az emlékeidet. …O kezdődö minden, hogy el kelle kísérjelek a
városba, amikor moziba mentünk. És másodszorra sem rajtam múlo ,
tudod? A századparancsnok engem választo ki, hogy a mosodába vigyem
a holmiját.
 Húztam a kiskocsit a szennyes ruhákkal, miközben te melle em sétáltál.
A mosodában felvilágosíto ak, hogy a mosás minimum három órába telik.
Erre azt mondtad: nem számít, van időnk. Aprót csúszta ál a kezembe,
hogy egy kis kávéházban várhassak addig. Megmondtad a nevét is. Az
aprópénz közö – véletlenül vagy szándékosan – egy apróra
összehajtogato húszmárkás is volt. (Aztán később elmondtad, hogy nem
volt véletlen.) Rendeljen kávét, vagy amit akar, mondtad. Aztán amikor
meglá ad, hogy nézek rád, még hozzáte ed: Rossz színész vagyok. Most
fodrászhoz megyek, és egy félóra múlva én is i leszek a kávéházban.
Aztán, mielő akár egy szót szólha am volna, faképnél hagytál. A
kézikocsi a mosodában maradt, én meg a kávéházba mentem. Egy palack
ásványvizet rendeltem, és a saját pénzemből fize em ki. Egy óra múlva
megjö él a fodrásztól, gyönyörű voltál. De a szemeid haragos zölden
szikráztak, mert lá ad, hogy az ásványvízen kívül nem rendeltem semmit.
Te néhány süteményt te él a tányéromra. És azok az emberek, akik egész
eddig lenéző tekinte el mérege ek, így adva tudtomra, hogy nincs
helyem közö ük, most egyszerre döbbenten, dülledt szemekkel meredtek
ránk. Csodálatosan töltö ük el az időt.
Boldog voltam, ahogy hallga am az érzéki hangodat, kissé ironizáló
szavaidat. Parfümöd édes, bódító illa al burkolt be bennünket.
Csodáltalak – úgy néztél ki, mint egy serdülő lány. S e ől Teichmann is
serdülővé vált, ha-ha… De vigyázz magadra, öregem, ha túl sokat iszol,
hamarosan felnő é válsz. Egészségedre, te serdülő i ú… Meséltél nekem
a gyermekkorodról, az iskolás éveidről, arról, hogyan készíte él puskát egy
papírcsíkra az algebra-tételekről. És amikor a tanárod rajtakapo , a ruhád
kivágásába gyömöszölted, és felhúztad rá a cipzáradat. Erre a tanár azt
mondta, sajnálja, hogy nem vagy felnő nő, mert akkor kivehe e volna
onnan a papírt. Mire te azt felelted, hogy ha nem érezné, hogy férfi, nem
akarná lehúzni a cipzáradat. Erre aztán az egész osztály nevetésben tört ki,
a tanár pedig elpirult.
Látod, pontosan így mesélted el nekem ezt a történetet. Mondtam,
hogy nekem kitűnő a memóriám, annak ellenére, hogy már a negyedik
palack is kiürült elő em. Utána zenéről beszélge ünk, arról az egyetlen
művésze ágról, amelyhez hozzá tudok szólni. Te gyorsan rájö él erre, és
tapintatból nem kezdtél el irodalomról meg festészetről beszélni. Nem
akartad, hogy e ől zavarba jöjjek. Igazán nagyon figyelmes tudsz lenni.
Közben a beszélgetésünk egyre közvetlenebbé vált, s bár lehet, hogy a
számodra ez teljesen természetesnek tűnt, de nekem egyáltalán nem volt
az. Én sajnos nem szoktam hozzá az efféle beszélgetésekhez, különösen
nőkkel nem. És akkor már nem a kislányt lá am benned, hanem a nőt. És
amikor eljö az ideje, hogy visszamenjünk a mosodába, megkérdezted,
hogy nem vagyok-e éhes, és esetleg nem akarok-e valamit vinni a
társaimnak. Erre elmondtam neked az igazat, mert nem akartam tovább
hazudni. De az is lehet, hogy csak azért, mert olyan gyönyörű vagy, és a
szépséged mindig lenyűgöz, rabul ejt engem. Sőt az is lehet, hogy csak
azért, mert jó voltál hozzám, és úgy kezeltél engem, egy zenhét éves
kölyköt, mintha egyenlő partnerek volnánk. S te ed mindezt annak
ellenére, hogy én csak egyszerű közkatona voltam. De talán csak
képzeltem ezt az egészet, mert lehet, hogy mindig így szoktál viselkedni a
fiatal férfiakkal.
Ne gyerekeskedj, Teichmann, és főleg ne hazudj! Ezek a dolgok már
véget értek, s vele együ vége a hazugságoknak is. Egyszerűen csak el
akartad mondani, mert volt egy szikrányi kis reményed. Az egész dolognak
ez volt a legbutább része. Bizony, Teichmann, de most már öblítsd le!
Öblítsd le, és fojtsd meg… Elmondtam neked, hogy engem nem a mozi
érdekelt, hogy nem a barátaimnak akartam meglepetést szerezni, hogy az
egész film ala csak téged néztelek. Ez volt a szta igazság. És abban a
percben, amikor elmondtam, rögtön rájö em, hogy nem kelle volna
megtennem. Te azonban csak felvontad azokat a gyönyörű ívű
szemöldökeidet, és a világ legtermészetesebb hangján kijelente ed, hogy
i az ideje visszamenni. S már szóltál is a pincérnőnek: Az úr fizetni kíván.
S én, miközben fize em, nos, közben a szemeim sztábban és
érthetőbben beszéltek, mint a szám. Ezen töprengtem, amikor már
egészen késő volt; én a kézikocsit húztam, te pedig a járdán jö él
melle em. Közö ünk kocsik és emberek jártak, te gyorsan mentél, és a
kereszteződéseknél sietnem kelle , hogy utolérjelek. Aztán valahogy
sikerült téged megelőznöm. De egyetlen egyszer sem fordultál volna
vissza.
 Az egyik kocsmából néhány részeg lépe ki, semmit nem csináltak, csak
rád bámultak. Ráfize ek volna, ha kezet emelnek rád, vagy akár csak
megszólítanak. Ha úgy kívánod, leütö em volna őket, és akkor talán
megköszönted volna. De ők is csak olyan arckifejezéssel néztek rád, mint
én, a különbség csak annyi volt, hogy én józan voltam.
Dänholmba érve én a rendes úton mentem tovább, míg te a rövidebb
utat, egy mellékösvényt választo ad. Hogy egyszerre érjek veled a
házatokhoz, futnom kelle . A gyakorlótér melle értelek utol. Ahogy a
saroknál befordultunk, jobbra fordíto ad a fejed, csak hogy ne kelljen rám
nézned. Aztán hirtelen megdöbbenve megálltam, mert elő ed egy katona
bukkant fel, gyakorlóöltözékben. Vorhölzer volt az, a barátom.
Békaügetésben kelle körülugrálnia a gyakorlóteret büntetésből, vállra
vete puskával. Mögö e egy al szt haladt, és egyre csak noszoga a.
Amikor a barakkokhoz értek, az ablakokban könyöklő katonák
visszahúzódtak, hogy ne kelljen nevetniük Vorhölzeren. Erre te úgy te él,
mintha nem tudnád magadba fojtani a kitörni akaró nevetést. Rögtön
lá am rajtad, hogy ez az első olyan cselekedeted, ami nem őszinte.
Másnap aztán a kapitány kihallgatásra rendelte az al sztet, és a kiabálását
még a barakkokban is hallani lehete . A jó szíved tehát mégsem hagyo
nyugodtan aludni. Aztán a lakásodra mentünk, s te utasíto ad a
háziszolgátokat, hogy hozza fel a moso ruhát. Erre elengedtem a
kézikocsit, és odaadtam a háziszolgának azt a húsz márkát, amit tőled
kaptam. Úgy gondoltam, hogy ezzel lezártam a ke őnk ügyét. Tévedtem,
mert a parancsnok utasítására kétszer is Hiddensee-be kelle hajóznom
veled és a barátnőddel, mert a szél túlságosan erős volt a kezdő vasárnapi
vitorlázók számára. Kétszer kormányoztam a hajótokat a kikötő
bejáratához, s te mind a kétszer visszaküldtél azzal, hogy ha akarom,
megvárhatlak. Én a móló végén vártalak benneteket, míg felve elek. Az
sem mia am volt, hogy harmadszor is veled mentem. A férjed egészen a
mólóig kísért. Egész úton nem szóltam egy szót sem, bár a
kikötőparancsnok felesége minduntalan megpróbált engem is bevonni a
beszélgetésbe. Te azonban ügyesen elterelted a figyelmét, és igazán nem
mondhatod, hogy megnehezíte em a helyzetedet. Amikor Hiddensee-ben
ki akartam szállni, rám szóltál, hogy várjak. Erre meglepődtem, mert azt
hi em, hogy a barátnőddel akarsz a szigeten maradni. Négy óra múlva
visszajö él egyedül, beültél a csónakba, és azt mondtad, hogy induljunk.
A kávéházban történtek óta először voltunk ke esben. Bocsánatot
akartam tőled kérni, hogy felejtsd el, ami történt, de amikor
megszólaltam: Asszonyom…, közbevágtál. Mint tengerész, van valami
mondanivalója? Erre nem válaszoltam semmit. Mire te: Akkor maradjon
csendben! Az a hivatalos parancsa, hogy vigyen engem Hiddensee-be, de
felesleges szórakoztatnia!
Hirtelen oldalszél kapo el bennünket, alaposan jobbra lódíto a a
hajót. E ől elveszte ed az egyensúlyodat, s már azt hi em, hogy kiesel a
hajóból. Jó okom volt tehát arra, hogy átöleljelek, de a melledet nem
akartam megérinteni. Ha még egyszer a közelembe mer jönni,
megmondom a századparancsnokának, mondtad szárazon. Ekkor nem sok
hiányzo ahhoz, hogy a tengerbe dobjalak. Bizonyára megérezted a
gondolatomat, és félni kezdtél tőlem. De abban a pillanatban
rádöbbentem arra, hogy ezt sohasem fogod nekem megbocsátani. Többé
már nem mentünk együ a mosodába; a parancsnok közölte velem, hogy
egyedül is odatalálok már. Amikor esetleg meglá ál az ajtód elő , még
csak meglepetés sem látszo rajtad. Olyan ügyesen játszo ál akkor is,
mint addig mindig, de ejte él egy kis hibát. Behívtál a lakásba, és akkor
meglá am a hálószobádat, s mi több, a fürdőszobádat is. Közben a
szennyest raka ad velem a táskába, és ekkor lecsúszo a ruhád vállpántja.
Megigazíto ad, de tak kusan csak akkor fordultál el, amikor az őrmester
már kiálto értem. És elkezdtél velem játszani. Miközben a szennyest
pakoltam, kihoztad a hálószobából a frissen levete alsóneműidet, és
játékosan a nyakamba dobtad őket. Aztán bementél a fürdőszobába, hogy
időt adj…
Nem történt semmi új, csak változatok voltak ezek is egy régi témára.
Most, hogy véget ért, úgy érzem magam, mint egy kis ügyetlen bolond,
hogy milyen mélyen beleestem a csapdádba. Lehet, hogy a zsenge korom
mia történt…
Na, de mindegy! Igyunk, hogy gondolkodni tudjunk, különben sohasem
áll már össze ez a nyavalyás történet. A pokolba is, már túlságosan sokat
gondolkodom! Mi értelme, hogy szüntelenül védekezzem, vagy hogy
kifogásokat keressek számára? Egy istenverte boszorkány, csak éppen a
kinézése más. Bár, lenet, hogy mire ez az üveg kiürül, szebben látom majd
a dolgokat. Biztosan úgy lesz. Lassan, lassan megutállak. A pokolba az
összes pulóverrel, meg a cipőkkel, és a pokolba ezzel az egész átkozo
üggyel. Ki kell törölnöm az egészet az emlékezetemből egyszer s
mindenkorra. Sohasem szabad többé vágyakoznom arra a helyes kis
pinádra. Még ha hirtelen olyan barátságos lennél is hozzám, mint a
születésnapodat megelőzően. Azt hi em akkor, hogy végre abbahagyod,
hogy nem büntetsz, és elfelejted, ami köztünk történt.
Arra gondoltam, hogy talán azért vagy olyan közvetlen, mert szó nélkül
hagytam a szégyentelen viselkedésedet. Hogyan is gondolha am volna
azt, hogy most is csak színjáték az egész. Komolyan ve em mindent,
különben beteget jelente em volna. Aznap reggel a parancsnok
Hiddensee-be vi motorcsónakkal. Jó vastag húsú füves helyet találtunk a
sátrak számára, és felvertük őket. A te sátrad egy kis fenyőerdő szélén állt.
A kapitány azt mondta: Lehet, hogy az ágak susogásától jobban alszanak
majd a hölgyek. Azután visszatértünk Dänholmba. A kapitány felszerelte e
velem a jacht vitorláit, aztán parancsot ado , hogy próbáljam ki a hajót. A
próbaútról délután háromra értem vissza, és négy órakor indultunk. Mikor
a fedélzetre léptél, a személyzet minden tagját kézfogással köszöntö ed.
Én közben a kabinban lézengtem, s arra gondoltam, hogy most ügyesnek
kell lennem. Aztán hozzám léptél, és a kezedet nyújto ad. Észre sem akar
venni?, kérdezted. A hangod barátságos volt, majdnem élcelődő. A
férjedhez fordultál: Melegebb van, mint gondoltam. Nincs szükségem a
pulóverre, meg az utcai cipőkre sem. Aztán lementél a belső kabinba, és
amikor visszajö él, a cipők és a pulóver a hónod ala voltak. Hadd vigye a
partra ez a jól megterme fickó ezeket a holmikat. Még van annyi idő,
hogy elugorjon velük. Elvégre még egy kézikocsival is egészen gyorsan tud
szaladni. Nem igaz, Herr Teichmann? Amikor már majdnem elindultam,
egészen közel léptél hozzám, és arcodon a legbájosabb mosollyal
megszólíto ál:
Nem lenne olyan kedves, hogy a holmikat a házunkba vinné? Nem
szeretném ugyanis, ha a csónakházban elkallódnának. Azért nem kell
sietnie.
 A csónakház a par ól százméternyire van, a házad nyolcszázra. Amint
futo am, egyszerre rádöbbentem, hogy ismét bolondot csináltál belőlem.
Méghozzá futóbolondot, a szó szoros értelmében. Erre lelassíto am, és
végül már csak sétáltam. Az első század barakkjához mentem, és
felkapaszkodtam a harmadik emeletre. Tudtam, hogy onnan nyílik a
legjobb kilátás a tengerre. A jacht már elég messzire eltávolodo a par ól.
Bizonyára nagyon sie ethe ed őket. A férjed pedig biztosan nem is tudta,
hogy a legénység tagjai közül hiányzik valaki.
Ez volt minden, ami történt. Csupán egy kis semmiség, valóban
semmiség, de olyasféle apróság, ami minden embernek pokolian tud fájni.
Úgy fáj, hogy egy ideig azt hiszed, ki sem bírod. De te mindent kibírsz,
Teichmann. Mindent, de ha egyszer sokat iszol, utána úgy fecsegsz, mint
egy mosónő. Most pedig menj, és kösd fel magad. De nem, te boszorkány,
azért sem teszem. Egy fiatal zenhét éves fickó még nem nagyon tud
számolni! És te ugyan párosat oszto ál, de azért nekem is juto maradék.
Most pedig aláhúzom a számlát, ezt megtehetem. Előbb azonban még
iszom egy kicsit. És most tudd meg, hogy utállak; ezt zenhét évesen is
lehet. Nem vagyok részeg, úgyhogy később ne gyere azzal, hogy részeg
voltam. Én zenhét éves vagyok, te a mai nappal már huszonegy. Én pedig
nem érem meg a huszonnégyet. Amikor majd húsz leszek, te huszonnégy,
ha huszonnyolc lennék, te harmincke ő, más szóval egy elhasznált rongy.
Alaposan megfigyeltelek, pontosan tudom minden szokásodat. Éjszaka
nem kapcsolod le a lámpádat, még akkor sem, ha a szemköz barakkokból
egy seregnyi fiatal katona figyel. Először az ablakokat csukod be. Olyan
könnyedén veszed az életedet, mintha valóban Isten áldo a volna meg a
házasságodat. Körülö ed minden tökéletesen folyik. Ha nem akarsz
gyereket, nem lesz gyereked. Segítő kezet nyújthatsz a világon bárkinek
most is, meg később is, de ez neked igazán nem számít. Olyan jólét vesz
körül, és olyan kitűnő egészségnek örvendesz, hogy már-már észre sem
veszed. Emelle még nagyon is szép vagy, de semmi több. Ez minden,
semmi mást nem találtam benned. De neked ennyi is elég volt,
Teichmann. Sohasem volt még ilyen nővel dolgod. Ő pedig tudta ezt. Ugye
tudtad, te boszorkány? Biztosan nem tudsz annyit inni, mint én, de mit
számít az. És most, bár egészen még nem áztam el, tudom, mit kell
tennem. Most fogom a pulóveredet és a cipődet, a pulóvert kiterítem a
házad elé, a cipőidet pedig beledugom oda, ahol a melleidnek kellene
lennie. És azt kívánom, hogy minél több járókelő bámulja meg. És amikor
holnap este hazaérsz, ugyano fogod majd találni. Olyan gondosan fogom
elhelyezni, hogy láthasd: nem voltam részeg, és akkor rájössz, hogy mit is
akartam ezzel az értésedre adni. Most pedig lefekszem, és hidd el, úgy
fogok majd aludni, mint egy tuskó…
 NEGYEDIK FEJEZET
Véget ért a kiképzés. Teichmannék a karácsonyt Heyne családjánál
töltö ék, s leginkább azzal voltak elfoglalva, hogy szervezetük feldolgozza
a búcsúünnepségen elfogyaszto tetemes mennyiségű alkoholt.
Az egész első szakasz az 52. aknaszedő flo llához került, Wegener
hadnagy parancsnoksága ala . Hamburgban kelle behajózniuk. Minden
egyes hajóra öt-öt embert oszto ak be. Teichmann, Stollenberg, Heyne,
Bülow és Vögele az Albatros-ra kerültek.
Amint a fedélzetre értek, mindjárt kellemetlen fogadtatásban volt
részük.
– I jönnek a jövő admirálisai! – kiálto a Pi , aki fegyvermester le a
hajón.
–Ti kilencvennapos csodák, csak gyertek, addig lesz rugdalva a
feneketek, míg a lé elöl ki nem ömlik belőletek! – üvöltö e Osterbuhr.
Hamis fogak voltak a szájában, melyek hallhatóan ka ogtak beszéd
közben, ahogy kinyito a vagy becsukta a száját. Az alsó állkapcsa
elveszíte e erede formáját, de úgy általában sem te jót az arcának a
változás.
– Hol a pénzem? – kiálto a Löbbermann.
– Csak gyertek le, mocskos disznók! A nagyanyátokat fejjétek, de ne
engem – harsogo Stüwe, mire Heyne elsápadt.
– Kedves emberek – mondta Bülow.
– Úgy látszik, verekednünk kell – mondta Teichmann.
– Mi van? – kérdezte Vögele.
– Majd hamarosan megtudod.
Csomagjaikat ledobták a fedélzetre, aztán lementek, a kapitányhoz
jelentkezni, aki egy Wagner nevű önkéntes volt. Az első sztet pedig
Paulinak hívták, ő tartalékosként vonult be. A kapitány valamennyiükkel
kezet rázo , és azt mondta, hogy igyekezzenek lábujjhegyen a céljuk felé.
Senki sem érte e, hogy miről beszél.
– Ebből a zűrből nem jutunk ki könnyen – mondta Bülow, amikor
kipakoltak a szállásukon.
– Jobban tesszük, ha nem iszunk túl sokat – fűzte hozzá Stollenberg.
Heyne pedig már azon gondolkozo , hogy jobb lenne a parton tölteni
az estét, mert még mindig alaposan ijedt volt a fogadtatástól. S bár
mindent megte , hogy félelmét el tkolja, a szemei mégis elárulták. Elég
erős felépítésű fiatalember volt, de szinte mániákusán félt a ól, hogy az
arcába vágjanak. És ezen a félelmen nem változtato még a
halászflo ánál eltöltö idő sem. Úgy képzelte, hogy a feje üvegből van, és
a legkisebb ütésre is szilánkokra esik szét. Ez volt az oka annak, hogy
általában már csak akkor csatlakozo a verekedéshez, amikor a nagyját
már elvégezték a többiek.
– I kell maradnunk – jelente e ki Stollenberg –, ez már becsület dolga.
Végeredményben ötszáz márkát csaltunk ki tőlük.
– Csak Dora mia volt – mondta Heyne, és Teichmannra sandíto . De
az úgy viselkede , mintha az egész ügyhöz semmi köze sem le volna.
Már a második tojást törte fel dühítő nyugalommal a tányérja szélén. Egy
szelet kenyérre óriási darab sózo dán vajat kent, és megfejelte egy nagy
adag sonkával.
Pi beoszto a Bülowot és Vögelét konyhaszolgálatra.
– Rendben, de csak a bal oldali asztalsorra – mondta Teichmann.
– Nem, kisapám, hanem a jobb oldali asztaloknál is – vete e oda Pi .
– Én pedig azt mondom, hogy bárki lesz közülünk szolgálatos, csak a
saját asztalánál lesz szolgálatban – mondta Teichmann nagyon
határozo an.
– Én pedig úgy gondolom, hogy a gatyád túlságosan jó ahhoz, hogy
mosogassunk vele, nem? – üvöltö e Pi .
Teichmann rögtön rádöbbent, hogy a verekedés pillanatokon belül
kitörhet. Lecsatolta hát a karóráját, és a nadrágzsebébe csúszta a. Még
be sem fejezte a mozdulatot, máris elhangzo az első csa anás.
 Pi arcának bal oldalát tapoga a, ahol Bülow ütése érte. A
csa anásnak gyönyörű hangja volt, és az eredménye ellen sem lehete
semmi kifogás. Ám ez, különösen a tengerészek közö , egy teljesen új,
eddig ismeretlen módja volt a verekedés kezdetének. Pi alaposan
meglepődö , hiszen a tengeren eltöltö hosszú évei ala még csak
hasonló ese el sem találkozo . Egy ilyen arculcsapás előfordulhat esetleg
egy leányiskolában, de nem egy hajón. A tengerész számára pedig ez
különösen nagy sértést jelente . Ám ezt Bülow nem gyaníto a. Volt még
egy és más, amiről nem tudo : mégpedig az, hogy ellenfeledet olyan
gyorsan kell harcképtelenné tenned, ahogy csak tudod, különben ő tehe
veled ugyanezt. Pi ezt egy gyakorla példával, egész pontosan egy hasba
rúgással igyekeze is neki rögtön bebizonyítani, miközben megjegyezte:
– Egyhamar nem fogsz felkelni!
De egy perccel később már Pi is Bülow melle feküdt. Teichmann
tengerészbakancsa találta gyomron, és e ől úgy összecsuklo , mint egy
bicska. A jobb és bal oldali asztaloknál ülők egyszerre ugro ak fel támadni,
illetve védekezni. Csak Vögele maradt ülve egyedül. Nagy gyermekszemei
Bülowra meredtek, aki hörögve fetrenge a padlón.
Néhány perc ala iszonyatos tömegverekedés tört ki. Olyan gyorsan
köve ék egymást az események, hogy mire Teichmann hátán az első
sörösüveg csa ant, szinte már mindenki vérze . Székek, üvegek, fogak
röpködtek a levegőben.
Mikor Teichmann-nak újra annyi ideje le , hogy körülnézzen, a látvány
az ő csoportjuk szempontjából igen megnyugtató volt: Heynét
működésben lá a, ami azt jelente e, hogy a csatát megnyerték. A bal
oldalon ülők igazán remekeltek. Egy Harry nevű zászlójelzős jó néhány
precíz ütést kioszto . Úgy tűnt, hogy valóságos művésze ennek a
műfajnak. Vögele is csodálni való volt, meglepő gyorsasággal tért magához
a kapo pofonok után. Már újra az asztalon állt, és a sörösüvegek egész
garmadáját törte össze a jobb oldalon helyet foglalók fején. Amikor már
nem maradt ellenfele, diadali asan kiabált:
– Hozzátok ide őket, majd én elintézem mindet!
 Erre azonban már nem volt alkalmas médium. A csatamezőt összetört
tányérok, sörösüveg-cserepek, kiömlö étel, meg kivert fogak káosza
boríto a. A sebesültekről nem is beszélve. Meckel, a fedélzet legerősebb
embere néze ki a legijesztőbben. Olyan volt az arca, mint a nyers
fasírozo . Egyébként viszont teljesen rendben volt. A szemeit nem érte
ütés, és beszélni is egészen jól tudo . Löbbermann viszont elveszíte e az
első fogait, Stollenberg közreműködésével, akinek még mindig a kézfejébe
voltak ágyazva. Stollenberg óvatosan kiszedte őket Heyne
manikűrollójának segítségével, és Löbbermann felé nyújto a.
Egyelőre Osterbuhr sem vehe e hasznát a hamis fogsorának, állkapcsa
ugyanis kiugro a helyéről, és így lehetetlen volt a fogsort visszailleszteni.
Lehet, hogy a medúzák hasznát veszik majd a fogsorodnak – vigasztalta
Heyne.
– Még mindig jobb, ha egyáltalán nincs, mint ha ezt használnád. Úgyis
rengetegen összefogdosták már! – fűzte hozzá Löbbermann.
Osterbuhrnak ugyanis az volt a szokása, hogy fogsorát egy-egy órára
társaira bízta, hogy vigyázzanak rá. Ráadásul még a fejbőre is felhasadt
Vögele sörösüvegének nyomán.
Bülownak re enetes fájdalmai voltak, ezért lefekte ék az ágyába, és
hideg borogatást adtak neki. A vizelete véres volt. Ezzel szemben
Stollenberg csaknem sértetlenül megúszta, csak a füle öltö napraforgó
alakot, bedagadt a szeme, és jobb ökle felhasadt. Schmutzler elveszte e
az egyensúlyérzékét, és csak hosszú idő után tért magához.
Ekkor a főszállásmester jelent meg a legénységi körzetben; Pi , a
fegyvermester szabályosan jelentkeze nála. A szállásmester azért jö ,
mert az egyik tűzoltó értesíte e, hogy a legénység gyilkolja egymást.
– Az egész csak átkozo hazugság! A saját szemeddel is láthatod! –
mondta Pi .
– Hát, ami azt ille , nincs valami nagy rend idelent – felelte a
főszállásmester.
– Nem történt semmi sem; csupán egy egészen kis nézeteltérésünk
támadt, amit meg kelle beszélnünk. Viszont szeretném tudni a tűzoltó
nevét – folyta a Pi vigyázzban állva, kezét a nadrágvasalásra szorítva.
Fűtö e az érzés, hogy a bajtársaiért beszél, és mindannyiuk számára nagy
igazságtalanságnak tarto a a tűzoltó árulkodását.
– Nem tudom a nevét – mondta a főszállásmester.
– És hogy néz ki?
A főszállásmester Pi re néze , aztán a tengerészekre, végül
megcsóválta a fejét, majd megfordult, és felkapaszkodo a felső
fedélzetre vezető létrán. Félúton megállt, újra megcsóválta a fejét, és
felnevete .
– Rátok bízom – mondta.
– Mit érthete ezen? – töprenge Pi , amikor a főszállásmester
elment.
Teichmann, Meckel és Osterbuhr a sz részbe mentek, és alávete ék
magukat az orvosi kezelésnek. A kezelést egy fiatal szt végezte, aki
gyógyító tudományát gyorsíto tanfolyamon szerezte. Ami kis tudásra o
szert te , azt már biztosan elfelejte e, gondolta Teichmann, amikor lá a,
hogy mit művel Meckellel. De a sztecske boldogan tevékenykede .
Amikor a Teichmann szemöldökén lévő sérülést varrta, rengeteg felesleges
öltést csinált, ráadásul nem is egyszer rossz helyre szúrta a tűt. Ilyenkor
felkiálto :
– Hopplá!
Teichmann egészen addig csendesen tűrte a szenvedést, amíg észre
nem ve e, hogy a sztecske tűjében nincs is fonál.
Ekkor aztán az egész művelet elölről kezdődö . A felcserben
meglehetősen sok ital lehete , s így Teichmann boldog volt, hogy a szeme
ala vágást nem kelle összevarrni.
Este Pi megígérte Bülownak, hogy éjszaka is gondoskodni fog a hideg
borogatásáról.
– Ember! – mondta neki Bülow. – Az első napon, ahogy járni tudok,
kimegyek a partra. Tudnom kell, hogy a szerkezetem működik-e még. Ti
büdös csirkefogók, tönkreteszitek az egyetlen örömöt, ami még a szegény
tengerésznek megmaradt. Mit ér az élet…
 – A pokolba is! – vágo közbe Pi . – Működni fog az rendesen! Ilyen
semmiségért csak nem fekszik le, és nem hal meg. Az enyém már
rosszabbat is túlélt. Együ fogunk majd kimenni, és egy olyan nőt szerzek
neked, aki garantáltan működésbe hozza!
– Hát ezt boldogan hallom! – sóhajto Bülow.
Pi et ez a kis csevegés Bülow-val érthető örömmel töltö e el; nem
mindennap nyílt lehetősége arra, hogy egy igazi gróffal beszélgethessen.

Az 52. aknaszendő flo lla hajói hajnalban futo ak ki a kikötőből.

Szánto ák a szektorukat, ahogy a paraszt szántja a földjét. A különbség
csak az volt, hogy ők olyasmit ara ak, amit más vete . Olyan betakarítás
volt ez, ami gondatlanság esetén halált jelente , sőt még a legnagyobb
óvatosság melle is a halálukat jelenthe . Szerencse dolga volt ez is, mint
minden a háborúban. Először balszerencséjük volt.
Az aknaszedő hajók sorban, egymás melle haladtak. Mögö ük a
bójarakó hajó ment, és sorban rakta le a bójákat, így jelölve meg a
meg sz to utat. Visszafelé jövet újra felszedte, és a következő sávban
megint lerakta – így jelezve az egyre szélesedő szabad vizet. A bójarakó az
Albatros volt, és amikor két órával a munka megkezdése után az első akna
a felszínre szökkent, a flo lla parancsnokától szemaforjelzés érkeze ,
hogy hatástalanítsák, és vigyék a fedélzetre.
Miala négy ember eleveze egy csónakban, az Albatros mozdulatlanul
állt. Tengerészei biztos távolságból figyelték, amint a négy ember
hatástalanítani kezdte az aknát. Negyedóra múltán unalmassá vált a
várakozás, és a matrózok lementek a hajó belsejébe. Teichmann kitöltö e
reggeli maradék kávéját, és konzervtejet öntö hozzá. Csészéje azonban
hirtelen balra borult, és a tej melléömlö . Egy pillana al később rövid,
erős robbanás hallatszo , és valami olyasféle hang, mint amit a
szökőkútba visszazuhanó vízoszlop hallat, ha hirtelen elzárják. Aztán ismét
csend le , csak az Albatros hintázo hevesebben jobbra-balra. A hajó
jobb oldalán olyan volt a tenger, mintha egy óriás jéghegyet hajíto ak
volna bele. De egy perccel később már minden természetes és nyugodt
volt.
 A flo laparancsnoktól fényjelzés érkeze : „C–K-nak: Csónakot vízre
bocsátani, és kutatást megkezdeni.”
Az Albatros jobb oldali csónakja z percig járta a detonáció helyét
keresztül-kasul. Egy teljes rakomány hallal tértek vissza, melyeknek
megsérült az úszóhólyagjuk. A csónaknak lá ák ugyan a szilánkjait, de
nem volt értelme, hogy a fedélzetre hozzák. Amikor Hani Meisel, a
jelzőmatróz fényjelekkel visszaüzent az Albatrosról, jelentésük így szólt:
„K–C-nek: Kutatás sikertelen. Megszakítva.”
A szakács örült a halaknak, hiszen ízletes pótlás volt az ebédhez.
Mindenki ke őt kapo belőle. Az ebédet követően Stollenberg
Teichmannhoz fordult:
– Ilyen hát a tengeri háború?
Félórával később már újra a fedélzeten voltak, és dobálták a bójákat a
vízbe. Aztán amikor sötétebb le , és a látási viszonyok is tovább
romlo ak, a bójákat a hajó bal oldalára vi ék, átvizsgálták és
előkészíte ék a lerakáshoz. Az emberek csendben végezték a munkájukat.
Csak az egyik szitkozódo hangosan, amikor a horgonysúly a lábára ese .
Folyamatosan és keményen dolgoztak, mint a gépek, de a kezük nem volt
vasból. A sós víz belemart a bőrükbe, és mély sebeket ejte rajta. A hideg
kékesvörösre csípte a kezüket, mintha a friss véres hurkák színét utánozná.
Bár nem törődtek vele, a hideg megállíto a a vérkeringésüket, és emia
már szinte nem érezték a kezüket.
A tenger egész héten át háborogva hullámzo , emia Vögele
tengeribeteg le , és meg akart halni. Az ötödik napon azonban lemondo
a szándékáról, miután az idő megjavult.
Másnap egy kétmotoros repülőgép tűnt fel a horizonton. Azonnal
megtörént a riasztás. Teichmann, Bülow és Vögele elfoglalták
harcállásukat a 20 mm-es gépágyúnál. Heyne a hídon volt a géptermi
telefonnál. Stollenberg a hajó orrában lévő 35 mm-es ágyú 4. számú
kezelője volt.
A legénység ezt a löveget Éjjeliőrnek nevezte, mivel mindig túl későn
tüzelt. Még az első világháborúban gyárto ák, a zárszerkezete már
megkopo , és nehezen működö , a célzóberendezése pedig elavult. Az
Éjjeliőrnél szolgálatot teljesíteni büntetésszámba ment. Emia aztán a
személyzete mindenkivel szemben durva volt, a tűzerőn azonban ez nem
javíto semmit.
A repülőgép a flo lla irányába süvíte .
– Reméljük, hogy nem német – sóhajto fel Stüwe, aki a 20
milliméterest kezelte.
– Lőj eléje egy sorozatot, akkor majd megtudod – javasolta Teichmann,
aki a lőszeradogatója volt. Ahogy kezével leszoríto a a tárat, érezte, hogy
keze csúszik a fémen az izzadtságtól. A hátán pedig mintha hangyák
mászkáltak volna fel és alá.
– Te csak ne dumálj egy tapasztalt öregnek, hogy mit csináljon! – vágo
közbe Stüwe. – Engedély nélkül nem lőhetek.
Teichmann érezte, amint fokozódik benne az idegesség.
A repülő közben balra fordult. A flo lla parancsnoka elé lövete egy
sorozatot, hogy azonosításra kényszerítse. Amikor a gép fordulás közben
megdőlt, felismerték szárnyain az angol felségjelzést. Aztán egyszerre
hirtelen feléjük fordult. A módszere egyszerű és nagyon hatásos volt. Az
aknaszedőknek ugyanis a felszerelésük mia egymás melle ,
párhuzamosan kelle haladniuk. A velük keresz rányban repülő gépre
emia csak a formáció szélén lévő hajó használha a a lövegeit. A
többieknek nem volt elég szabad terük a tüzelésre. A bójarakó hajó pedig
túlságosan hátul volt ahhoz, hogy beavatkozzék.
A gép utolsóként repült át az Albatros fele , és abban a pillanatban
beszorult a hajó orrában lévő 20 milliméteres gépágyú zárja. A hajó tatján
lévő löveg személyzetét pedig elvakíto a a kémény sűrű füstje. Egyedül
Stüwe tüzelt. A jobb szárnyán találta el a gépet, és az eltalált szárnyon lévő
motor füstölni kezde . A gép, füstcsíkokkal a nyomában, a géppuskák
lőtávolán kívül a hullámok fölé ereszkede . Most már csak a hajó orrán
lévő 35 milliméteres löveg érhe e el. Bumm, dörrent fülsike tően az
Éjjeliőr, lövedéke o robbant, ahol a gép egy másodperccel előbb volt.
Amikor másodszor is megszólalt, a gép már eltűnt a horizont ala .
– Tökfejek! – üvöltö e az ügyeletes szt. – Azt hiszitek, hogy a
cirkuszban vagytok?!
 – Atyaúristen! – dühöngö a kapitány. – Ez nem kéjutazás, emberek!
Üzenet érkeze a flo llaparancsnoktól. „C– minden egységnek: a
működésük a katasztrófával egyenértékű.”
Amint éppen ebédeltek, egy akna bukkant felszínre. Az Albatros ismét a
bójarakó feladatát látva el, megállt.
A flo llaparancsnoktól ismét jö az üzenet: „C–K-nak. Hatástalanító
egységet kiküldeni.”
– Csak önként jelentkezők, ne sztek. Négy emberre van szükség.
Az öt új ember nevében Bülow jelentkeze , jelentkezését elfogadták. A
kockadobásnál azonban ő nyert, így kimaradt; Teichmann, Stollenberg,
Heyne és Vögele pedig mehete .
A háborgó tenger mia a jobb oldali csónakot készíte ék elő.
– A csónak kész a vízre bocsátásra, uram! – jelente e az ügyeletes a
kapitánynak.
– Lebocsátani! – mondta a kapitány.
– Lebocsátani! – visszhangozta az ügyeletes, aztán ráüvöltö a négy
önkéntesre.
– Talán piszok ment a fülükbe? Nem hallo ák a parancsot? –
Lebocsátani!
– Azt gondoltuk, uram – mondta Heyne –, hogy csak a kapitány
parancsát ismétli. Az ön parancsára vártunk.
– Ne pofázzon vissza! – rikolto a az ügyeletes.
– Hajjaj! Hagyjuk magára – fordult Vögele Heynéhez. –Ez egy kicsit
plöm-plöm.
– Mi a neve, katona?
– Vögele, másodosztályú tengerész.
– Kihallgatásra rendelem.
– Nagyszerű! – jelente e ki Vögele. – De ne vegyen addig lélegzetet,
míg vissza nem jövök! – Majd a társaihoz fordult: – Menjünk!
 – Én pedig visszamegyek a gépágyúhoz, és fedezlek benneteket, ha
netán a Tommy visszatérne – bizta a őket Stüwe, miközben a csónakot
vízre bocsáto ák.
– Nagyon rendes tőled – mondta neki Heyne.
A kapitány áthajolt a korláton.
– Az a szerkentyű jóval gyorsabban halad, mint a csónak. Ha
bekapcsolják a motort, és teljes sebességgel haladnak az akna felé,
minden rendben lesz. De időben állítsák le, nehogy nekiütközzenek, aztán
az utolsó métereket evezve tegyék meg. Sok szerencsét!
Elég gyorsan haladtak, a motor eleinte kitűnően működö , de az
aknától mintegy száz méternyire lefulladt. Kézbe ve ék az evezőket, és
azok segítségével közelíte ék meg az úszó aknát. Heyne szüntelenül
kiáltozta a csökkenő távolságot, ami haszontalan dolog volt ugyan, de
tennie kelle valamit, mivel neki nem juto evező. Az aknától néhány
méternyire érve lete ék az evezőket, s a csónak magától sodródo lassan
a veszélyes szerkezet felé. Úgy mozgo fel s le a tarajos hullámok hátán,
akár valami bója. Nagy óvatossággal, hogy elkerüljék a robbanószerkezet
ólomszarvait, Heyne megragadta karjaival az aknát, és Teichmann közben
szorosan tarto a a hajókampóval. Stollenberg egy nagy hurkot csinált a
kötélen, rádobta az aknára, majd húzni kezdte a kötelet, addig, míg az
aknahorgonylánc darabja is felbukkant. Heyne megfogta a kötelet, és
áthúzta az egyik láncszemen. A többiek odaadták neki a csavarkulcsot, ő
pedig lassan elkezdte kicsavarni a szarvakat, melyek tulajdonképpen az
akna gyutacsai voltak. Néhány próbálkozás után végül sikerült kicsavarnia
és átadnia őket Vögelének, aki valamennyit a csónak ponyvája alá rakta.
Mielő az utolsó gyutacsot elkezdte volna kicsavarozni, Heyne megrázta a
kezeit, mivel az ujjai már teljesen elgémberedtek. Teichmann gyorsan
rászólt, hogy siessen már, mert semmi értelme az utolsó gyutacs mia a
másvilágra kerülni.
– Szedje ki valaki más – mondta Heyne –, az ujjaim már teljesen
elzsibbadtak.
Teichmann és Heyne helyet cseréltek. Teichmann Vögele kezébe
nyomta a hajókampót, s emia egy pillanatra elmozdult az akna.
 – Vigyázz! – üvöltö e Heyne.
Egy hirtelen támadt szélroham az oldalára döntö e a csónakot, és az
így a farával hozzáért az akna ólomszarvához. Teichmann nem is tudta, mi
történt, amíg Heynére nem pillanto . Az arca halálsápadt volt, szinte már
hófehér. Üvegcső, sav, gyutacs, ütőszeg! Bumm! Ezek a szavak szinte égtek
Teichmann agyában. Még akkor is ismételge e őket újra és újra, amikor
meglá a Stollenberget, aki legközelebb volt az aknához. Stollenberg az
elgörbült gyutacsra te e a kulcsot, lassan kicsavarta, és bedobta a vízbe.
– Nem kelle volna a vízbe dobnod – mondta neki Teichmann.
– Biztos, ami biztos – felelte Stollenberg.
– Azért nem árto volna rájönni, hogy miért nem robbant fel ez a
vacak.
– Bizonyára van valami hülye gyár Angliában, ahol elfelejte ék savval
megtölteni az üvegcsövet.
– Az is lehet, hogy aki készíte e, tokban németbarát volt. Hallo am
már róla, hogy létezik ilyesmi.
– Akárki is mondta ezt neked, biztos, hogy hazudo .
Aztán az aknát vontatókötélre fogták. Teichmann elmagyarázta, hogy az
admiralitás parancsnoka szerint az aknák semlegesülnek, amikor leválnak
a horgonyukról. Lehetséges, hogy éppen ez az a kivételes akna, amelyik
szteletben tartja a parancsot.
Végül is a szín lassan kezde visszatérni az arcukba. Heyne, aki a csónak
hátulján ült, a tenyerével tengervizet szórt az arcába, miközben
folyamatosan irányíto .
– Egy kicsit balra, úgy jó lesz… egy kissé jobbra, úgy jó lesz.
Még egy vak is rájö volna, hogy merre van az Albatros, arról nem is
beszélve, hogy Heyne saját maga ült a kormánynál. Teichmann belül szinte
remege a nevetéstől, és csak nagy nehezen tudta visszafojtani, de azért
Heynének nem szólt semmit.
– Biztosan semlegesítve van az akna? – üvöltö e az ügyeletes, amikor a
csónak a hajó oldalához simult. Aztán tovább folyta a:
 – Úgy látom, remekül sikerült eltölteni az idejüket. Elérték, hogy
feltarto ák az egész flo át a tapogatózásukkal. Egy egész átkozo
félórába került ártalmatlanná tenni azt a vacakot. Mi az ilyen mütyürkéket
az óraláncunkon szoktuk hordani! Így van, Schwalber?
– Pontosan így van, uram! – erősíte e meg Schwalber, aki valamiféle
tokzatos módon egyszerre csónakparancsnokká lépe elő. Eközben az
akna a fedélzetre került, ahol lerögzíte ék.
– Miért álltak meg, még mielő kicsavarták volna az utolsó gyutacsot?
– kérdezte a kapitány.
– Azért kelle várnunk, uram, mert elzsibbadtak az ujjaink – válaszolt
Heyne.
– Távcsövön figyeltem magukat, és már el sem tudtam képzelni, hogy
mi történhete .
– Az egyik gyutacs beleese a vízbe, uram – vágo közbe Stollenberg.
– A pokolba vele.
Utána lementek a legénységi kabinba, mege ék a hideg ebédjüket,
majd lefeküdtek az ágyukra.
– Keljetek fel, lusta csavargók, még nincs– vége a háborúnak,
folytatódik tovább! – szólt rájuk Schwalber, és addig rázta őket, amíg csak
fel nem ébredtek. – Elő kell készíteni a mélytengeri bombákat, egy angol
tengerala járó közeledtét jelente ék. Tengerala járó-elhárító feladatot
kell ellátnunk.
– Aztán ki lá a azt a tengerala járót?
– Nem tudom, jö egy rádióüzenet.
– Ki van a figyelőben?
– Pauli.
– Annak a seggnyalónak mindig tele van a gatyája…
– Nézd, Stüwe, én nem hallo am a megjegyzésedet, de ha még egyszer
meghallom ezt a szót, te nagyon…
– Biztos, hogy az, neked csak tudnod kell, mert te is az vagy.
– Rendben van, fiúk, de most aztán már keljetek fel!
 – Fiúk? Hallo atok már ilyet? – álmélkodo Stüwe.
– Azt hiszem, szüksége lesz egy kis nevelésre – jegyezte meg Heyne.

Miala előkészíte ék és élesíte ék a mélyvízi bombákat, a kapitány is

megjelent a hajó hátsó részében, és figyelte őket.
– Vögele, maga kihallgatásra fog jelentkezni! – mondta. – Az indok,
hogy szteletlenül viselkede az ügyeletes sz el szemben. Mivel tud ez
ellen védekezni?
– Semmivel uram, semmivel a világon.
– És mégis, mit mondo az ügyeletesnek?
– Csak azt mondtam neki, hogy plöm-plöm.
– Mit? És miért? Ember, maga nincs az eszénél. Hogy mondhato ilyet
egy ügyeletben lévő sztnek?
A kérdésre nem jö válasz.
– Semmit sem tud felhozni a védelmére?
– Nem, uram.
– És szándékosan mondta az ügyeletesnek, hogy ööö… ér , mire
gondolok?
– Igen, uram.
– Nézze, én úgy gondolom, hogy talán valamelyik bajtársának mondta,
nem?
– Nem, uram. A bajtársaimmal nincs semmi problémám.
Jól bele kellene rúgni a hátsó felébe, gondolta Teichmann, és
csodálatosképpen mindegyiküknek ez járt az eszében, aki csak hallo a a
beszélgetést.
– Előfordulhato , hogy egy kissé idegesebb volt a kelleténél?
– Én, uram? Egy cseppet sem voltam ideges. Az ügyeletes, az ideges
volt! Úgy futkározo o körbe, mint egy kerge birka.
– Figyeljen rám, Vögele fiam! Maga, hogy úgy mondjam, meglehetősen
különös módon fejezi ki magát. Meg kell tanulnia másképpen beszélni,
mert ilyen modorral sohasem lesz magából szt.
– Vögele arca e ől lángvörössé vált. Egyszerűen nem tudta elviselni, ha
a modorát kri zálták, és amikor emia dühös le , nem tudo a nyelvén
uralkodni.
– Heyne másodosztályú tengerész kér engedélyt egy megjegyzésre!
– Mondja!
– Uram, Dél-Németországban a plöm-plöm egyszerűen csak idegest,
izgato at vagy felkavartat jelent. Vögele csupán ezt akarta mondani az
ügyeletesnek.
– Igaz ez, Vögele?
– Igen, uram, de nem én voltam az ideges, hanem az ügyeletes.
– Jó, jó, rendben van. De végül is, azért nem le volna szabad ilyen
kifejezést használnia. Tehát végeredményben semmi esetre sem volt
szándékában megsérteni az ügyeletest?
– Nem, uram!
– Azért még beszélek az ügyeletes sz el a kihallgatás elő .
Amint a kapitány elment, Vögele Heynéhez fordult és ráförmedt:
– Mondd, te azt hiszed, hogy nekem örömet okoz, ha valaki beledumál
a beszélgetésembe?
– Ritka nagy fafej vagy te, Vögele. Az a sváb butaság lassan már olyan
bűzt áraszt belő…
– Repülők!!! – harsant fel az üvöltés a hídról, mire valamennyien a
harcállásuk felé rohantak.
A flo llát balról érkezve, hat repülőgép támadta.
– Teljes sebesség! – hangzo a parancs a gépterem felé.
– Tűz, közvetlen célzással! – kiálto a a kapitány.
A kormányos erősen jobb felé forga a a kormánykereket. Az Albatros
élesen jobbra dőlt, miközben hirtelen jobbra fordult. Aztán már süvíte ek
is a repülőgépek lövedékei a matrózok füle körül. Stüwe is tüzelt, de nem
talált.
 A repülők közben átsiklo ak az Albatros fele , mintha vízisízők ugro ák
volna keresztül. Teichmann már a második tárat csúszta a a lövegbe.
Stüwe 180 fokban körbelendíte e a löveget, és a távozó gépek után lő .
Sikerült eltalálnia az egyik repülő üzemanyagtartályát, mire a gép nagy
csa anással zuhant a vízbe. Egy másik függőlegesen kapaszkodo felfelé a
levegőben, mintha csak hátrabukfencet akart volna csinálni, aztán hirtelen
lángolni kezde . Mint egy vörösen izzó tömeg suhant keresztül a kék égen,
majd egy vakító villanással felrobbant. Magányos ejtőernyő kis fehér
gombája nyílt ki az égen, fehérlő felhődarabhoz hasonlíto . Ahogy
lassacskán lefelé ereszkede , egy kis fekete pont vált láthatóvá ala a,
amint jobbra-balra himbálózo , mint egy órainga.
– Látjátok? Elkaptam! – kiálto Stüwe, és Teichmannt úgy vágta hátba,
hogy az már a ól félt, eltörik a lapockája.
– Ne vesztegesd az idődet, hanem készítsd elő a löveget!
– Előfordulhat, hogy újra támadni fognak. Ember, micsoda óriási balhé
volna, ha…
– Ne kiabáld el, még lehet is, de ide azzal az új tárral, és töltsd meg az
üreset!
– Jó, rendben van. Hé! Oda nézz! Mi van vele?
A hatos tak kai számot viselő aknaszedő lassan süllyedt. Az Albatros
párja volt a harmadik csoportalakzatban. A tatja már víz ala volt, és
egyre gyorsabban merült a tenger mélye felé. Legénysége a hajó orrában
gyülekeze , és távolról nagyon türelmesnek látszo ak. A hajó kapitánya a
hídon állt – felismerhető volt fehér sapkájáról. Valamit kiabált
hangosbeszélőjén az embereknek, akik a mentőtutajokhoz rohantak, és
eloldozták őket. A mentőcsónakokat a hajó hátsó részén bocsáto ák vízre.
A jobb oldali csónak fennakadt, s a szakács, aki még mindig viselte fehér
sapkáját, elvágta a kötelet egy hosszú kenyérszeletelő késsel. A
mentőjármű nehéz toccsanással ért a vízbe, néhány ember beleugro . A
csónakparancsnok várt, míg emberei valamennyien beszálltak, aztán jelt
ado az indulásra.
A hajótat már egészen a kapitányi kabinig víz ala volt. Csak a kapitány
és a zászlójelző matróz maradtak a hajón. A zászlójelzős a hídra lépe , és
nyugodt, egyenletes ütemben adta le a zászlójeleket. „K–K-nak. Kérem,
vegye fedélzetére az embereimet. Vigyázat, a süllyedő fedélzeten élesíte
mélytengeri bombák vannak.” A jelzőmatróz megvárta, amíg az Albatros-
ról megérkeze a visszajelzés: „Az üzenetét ve ük.”
Akkor összesodorta zászlóit, az övébe dugta őket, és a kapitánnyal
együ a tengerbe ugro . A hajó, melynek tatját egy bombatalálat érte,
most már teljes hosszában a víz ala volt. A víz elérte a kazánokat, e ől
hirtelen nagy gőzfelhő támadt. A tenger fele vastag, szürkésfehér füst
terjenge . Aztán a hajó orra hirtelen függőlegesen a levegőbe
emelkede , a következő percben pedig már végleg eltűnt a víz ala . A
tenger felszínén kisebb-nagyobb örvények formálódtak, mint a fürdőkád
lefolyójánál. Két mehtőtutaj belekerült és körbesodródo . A harmadik
tutajt, mely már eléggé eltávolodo , az örvény visszaszippanto a. Aztán a
tenger szinte széthasadni látszo , a víz mennydörögve és üvöltve
csapódo a magasba, mintha csak valami vulkán tört volna ki a víz ala .
Egy hatalmas, fehér tajtékhegy emelkede fel és omlo ismét magába
dühöngve, bőszülten dübörögve. Az Albatros csaknem felborult, olyan
erősen jobbra dőlt, de aztán helyrebillent, és előre-hátra hintázo .
– Csónakot a vízre! – kiálto a az ügyeletes szt.
A bal oldali csónakot leengedték, keményen csapódo a vízre. Meckel
beleugro , Teichmann szorosan a nyomában. Teichmann beindíto a a
motort, és elindultak a jobb oldali csónak elő . Aztán egyszerre csak
kihagyo a motor, majd egy pillana al később teljesen leállt. Teichmann
kétszer is megpróbálta elindítani, egyik kezével az indítózsinórt, a másikkal
a gázadagoló karját rángatva.
A csónak cikázva haladt a vízen.
– Tartsd már egyenesen azt az átkozo vacakot!
A motor ismét leállt. Víz vagy valami piszok kerülhete a karburátorba,
gondolta Teichmann, és Meckel felé kiálto :
– Gyere már ide, és tartsd a kormányt!
Meckel a csónak elejében állt, a túlélők után kutatva.
 – Gyere már ide hátra, és segíts! – kiálto a újra Teichmann, aki egyre
dühösebb volt, mert a jobb oldali csónak már utolérte őket.
– Nem megyek! Gyerünk előre!
– Te bolond, hülye! Nem látod, hogy csak két kezem van!?
– Hej! Egy ember úszik elő ünk! Gyere már! Az ördögbe is!
– Te barom, mozdulj már meg!
Meckel végül is hátrament, és átve e a kormányt, így Teichmann teljes
figyelmét a motor felé fordíto a. Valahányszor csak lefulladt a szerkezet,
azonnal megránto a az indítózsinórt, s így végül, ha lassan is, de sikerült
előrejutniuk. Valamerre egy hang üvöltö .
– Anyám!!!
A hang irányába fordultak. Egy férfi lebege a víz felszínén a hasán
fekve. Fejét oldalra fordíto a, mint a gyorsúszók, és újra felkiálto .
– Anyám!!! – Aztán arca visszahullo a vízbe.
Amikor melléje értek, Meckel a kampót a mentőmellényébe akaszto a.
Közben Teichmann megragadta a szerencsétlen bal karját, melyen látható
volt a rangjelzése. A főszállásmester volt. Miközben a csónakba emelte,
észreve ék, hogy a jobb keze tőből hiányzik. Lefekte ék a csónak elejébe.
Miután egyik oldala súlyosabb volt, mint a másik, oldalra gurult. A bal
karja ernyedten csüngö , leszakadt jobb karja helyétől a vállánál mély seb
futo végig egészen a bal füléig. Meckel a gyógyszeres dobozból kötszert
ve elő, és belegyömöszölte a sebbe, melyben az teljesen eltűnt. A vére,
mely közben sem akart elállni, lassan csepege le a csónak fenekére.
Meckel az egyik csomag kötszert a másik után tépte fel, és gyömöszölte a
sebbe.
– Te teljesen megőrültél! Hagyd már abba! – kiálto rá Teichmann.
A véres kötszer egyszerre előbukkant a halo ember szájából, és ide–
oda himbálózo a csónak mozgásával együ .
Egy ideig cirkáltak még az elmerült hajó helyén, és több hol estet
találtak. Távolabb, mint valami polip csápjai, emberi belsőrészek
fehérle ek a vízen úszva. Amikor közelebb értek hozzájuk, lá ák, hogy a
hol estek szét voltak hasadva, mint a kibeleze heringek. Tépe
mentőmellények, faszilánkok és sok döglö hal lebege a víz színén
körülö ük.
– Te mindenható Jézus Krisztus! – mondta Meckel, és hirtelen üvöltözni
kezde : – Azt a rohadt büdös mindenségit! Jézus! Jézus! Jézus!
Nem is káromkodásnak, inkább nyögdécselésnek hangzo . Meckel
egész testében reszkete . A feje úgy remege , mint egy öregemberé.
Fogai összeverődtek, és arcán a bőr úgy rángatózo görcsösen, mintha
grimaszokat vágo volna. Véres kezeivel eltakarta az arcát, melyen
izzadtságcseppek gördültek végig, mintha csak függönyt vont volna az
elő ük lévő látvány elé. Mikor aztán később elve e arca elől a kezeit, úgy
néze ki, mint egy harci színekre pingált indián főnök. Nem tudo mit
kezdeni a kezeivel. Vastag virsliujjai úgy reszke ek, mintha csak egy
zongorán trillázo volna.
– Mindenható Jézus Krisztus! Hát ilyen lesz?!! A bajtársaid az orrod elő
készülnek ki? – Meckel, ez a hústorony, rövid idő ala egy halom
nyomorúsággá változo .
Úgy látszik, hogy az izmai az idegei kárára fejlődtek ki ennyire, gondolta
magában Teichmann, mintha csak meg kelle volna magyaráznia Meckel
viselkedését.
– Ez a mélytengeri bombák mia történt! – mondta. Nem volt rá idejük,
hogy semlegesítsék őket, és egyszerre robbant fel mindegyik. Sajnos ezen
már nem lehet változtatni.
– De a pokolba, akkor is!!! De hát ezek a bajtársaink! A halaknak
feldarabolva eledelül! Jézus!
– Nyugodj meg! A káromkodással már nem tudjuk őket életre kelteni.
– De nekem legalább jót tesz! – ordíto a Meckel, miala a kezei
öntudatlanul a halo ember haját simoga ák.

Négy hol est feküdt az Albatros fedélzetén. Egyik a saját kapitányuk volt,
aki a fején sérült meg. Egy törülközővel teríte ék le, s így csak a karján
lévő rangjelzésről lehete megismerni. Tőle balra feküdt az a pilóta, aki
ejtőernyővel ugro ki a gépéből: egy fiatal férfi, a füleiből csurgo a vér.
Stollenberg-nek az az őtült ötlete támadt, hogy va át tömködö a füleibe.
A másik oldalon feküdt a csónakparancsnok, akit Teichmann és Meckel
halászo ki a vízből, és egy másik tengerész. A többi hajón összesen kilenc
halo volt. Az arcuk kifejezéstelen volt, a kapitányét kivéve, neki
egyáltalán nem volt arca. A hol esteket vitorlavászonba varrták.
Naplementekor megállt a flo lla. Az Albatrosról leengedték a bal oldali
csónakot, befekte ék, a hol esteket, a lábaikra horgonysúlyt erősíte ek.
Négy ember ült az evezőkhöz. A flo llaparancsnok jelére a harci zászlót
félárbocra ereszte ék. Kürtjelre a csónakot megdöntö ék úgy, hogy a
hol estek a vízbe csúsztak róla. Aztán a harci zászló ismét az árboccsúcsra
szökkent, és a hajók újra elindultak. Vacsorára sült májat kaptak rizzsel:
Meckel a maga részét Teichmann-nak adta, aztán lement a szállásra, és
amikor visszajö , cukrot és egy kis kanna tejet hozo magával.
– Azt hiszem, hamarosan pelenkázni kell majd… – mondta Stüwe.
– Úgy viselkedsz, mint egy szopós csecsemő! – fűzte hozzá Pi . – Kis idő
múlva már a fenekedet is kitörülhetjük.
Csak akkor hagyták békén, amikor lá ák, hogy kis könnycseppek
hullanak a tányérjába.
Dicsérni kezdték elese kapitányukat. Osterbuhr megszólalt:
– Ha Pauli kerül a helyére, inkább önként beugrom a tengerbe.
– Az rendben is van – jelente e ki Heyne –, de nehogy azt hidd, hogy
utánad is kutatócsoportot fog kiküldeni! Legfeljebb kapunk egy olyan
parancsot, hogy „Teljes sebességgel előre!”

Már nem Pauli volt az ügyeletes szt, mivel valóban ő le a kapitány. De

csak a rangjában le az, miután civilben melltartókészítő volt.
Halbernagel, aki mindenbe beleütö e az orrát, szolgálatkész és
erőszakos tudo lenni egyszerre, nos, ő jö rá erre. Mint a kapitány
sz szolgája, beleolvasgato Pauli okmányaiba, és talált egy levelet,
melyet egy melltartókat gyártó cég küldö . A levél egyébként karácsonyi
üdvözlet volt, a szövege így szólt: „Cégünk büszke arra, hogy i ú
sztviselője már négy hónapja kemény és hősi szolgálatot teljesít! Bár
biztonsági okokból nem írhatunk többet, az mégis csaknem csodaszámba
megy, hogy még mindig életben van. Cégünk és alkalmazo ai remélik,
hogy Herr Paulit a közeljövőben o honában köszönthe k. Addig is
jókívánságok, boldog karácsonyt, és Heil Hitler!”
Halbernagel behozta a levelet a legénységi körletbe, és hangosan
felolvasta. Az emberek szere ék volna kitűzni a kenyeresszekrényre, hogy
mindenkinek tudomására hozzák, de a tengerészek nem akarták látni a
szállásukon. Sőt kijelente ék, hogy csak olyan keveset akarják látni Herr
Paulit, amilyen keveset csak lehet. Halbernagel végül is visszavi e a
levelet.
– Nagy hiba, hogy a Führer nem volt teljesen következetes – tűnődö
Heyne. – Ugyanis, ha szerinte a német nő nem dohányzik, nem fes az
arcát, még hozzátehe e volna azt is, hogy a német nőt a természet
kitűnően alakíto a ki, és ezért nincs szüksége melltartóra. Akkor legalább
Pauli tönkrement volna.
Heyne a hídon is hasonló véleményt nyilváníto , és ennek egyenes
következményeként a széntárolóban kötö ki. Ugyanis Pauli meghallo a,
és ezzel bünte e. A „fekete csapatnak” újdonság volt, hogy a széntároló
büntetésnek számít. Aztán azon kezdtek vitatkozni, hogy melyik váltáshoz
kerüljön. Végül Pauli salamoni döntést hozo :
– Teichmann! Maga elég nagy és erős ahhoz, hogy szenet lapátoljon,
reggel pedig keményen sztelegjen elő em! – mondta, és Teichmannt is
leküldte a széntárolóba.
Két idősebb férfi volt Teichmann-nal egy váltásban. Már jó néhány évet
á űtö ek a mélytengeri flo ánál, és hozzászoktak a kemény munkához.
Minden harmadik lapát után megálltak, Teichmann pedig nem zavarta
őket, legalábbis addig, míg az Albatros félsebességre nem ese vissza.
Akkor aztán maga fűtö e a kazánokat, míg a másik ke ő a szénen feküdt
és aludt.
Éjfélkor Schmutzler egy csésze kávét hozo .
– Adhatok nekik is?
– Már az Ötödik éjszaka, hogy lehozod a kávét, és minden alkalommal
felteszed ezt a hülye kérdést.
– Úgy gondoltam…
 – Ha egyszer én végzem el a munkát egyedül, akkor jogom van az egész
kávéhoz. Fel tudod ezt fogni végre?
– Én fel tudom, de mi lesz, ha jelen k az illetékeseknek?
– Az illetékeseknek?
– Igen. Paulira gondolok.
– Nézd, Schmutzler, te túlságosan sötét vagy ahhoz, hogy most i
magyarázkodjak neked – mondta Teichmann.
Aztán a következő pillanatban valami hatalmas, megmagyarázhatatlan
erő hirtelen a széntároló oldalához repíte e. Váratlanul minden
elsötétede , úgyhogy nem láto semmit. Még lélegezni sem mert, a ól
félve, hogy a szénpor megfojtja. Egyszerre valaki megragadta a jobb karját.
Amikor megpróbálta kiszabadítani, a sötétség valóságos táncot járt a
szemei elő , miközben úgy érezte, mintha körhintán ülne.
– Gyerünk ki innen! – kiálto a, és hirtelen heves köhögés ve rajta
erőt.
– Segítség! – üvöltö e Schmutzler.
Rövid tusakodás folyt közö ük, Teichmann körbefordult a tengelye
körül, lerázta magáról Schmuztlert, és a gépterem irányában kezde
tapogatózni. Rendszerint le van ugyan zárva, gondolta, de tudom, hogyan
kell kinyitni a vízzáró ajtaját. A tetején és az alján van a zár. Várjunk csak! A
felsőt lefelé vagy felfelé kell fordítani? Felfelé, természetesen. Az alsót is
felfelé, így ni, hát ez igazán nagyon egyszerű.
Az ajtó azonban nem nyílt.
Idegességemben rossz irányba fordíto am a zárat, gondolta.
Megpróbálta ellenkezőleg, és teljes súlyával nekiese az ajtónak. Az ajtó
azonban most sem engede .
Meglepő módon teljesen megnyugodo . Közben Schmutzler egészen
közel került hozzá, szinte érezte szaggato lélegzetét. Minden erejével az
ajtónak ugro , de az csak nem volt hajlandó kinyílni.
Hirtelen hangokat hallo a gépteremből. Most, gondolta, és az
elkeserede ség minden dühével és erejével újra az ajtónak rugaszkodo .
Úgy érezte, hogy az összes csontja darabokra tört, de az eredmény
változatlan volt, az ajtó meg sem mozdult. Aztán már ökleivel verte a
vasajtót.
– Bezártak bennünket az átkozo ak! Meg akarnak foj…
– Segítség! – üvöltö e Schmutzler.
– Semmit sem tehetünk. Abszolút semmit!
– Segítség! – su ogta Schmutzler. A hangja úgy reszkete , hogy
Teichmann alig tudta megérteni.
Teichmann leült a padlóra, hátával a falnak dőlt. Gondolkodnom
kellene, mondta magában, és behunyta a szemeit. Ujjaival megtörölte az
orrát, megnyalta a szája szélét. Nyelvén érezte a szénpor ízét. Kiköpte. A
világon semmi sem juto az eszébe.
Közben a Széntárolóba víz szivárgo . Mire kinyito a a szemeit, a víz
már a csípőjükig ért. Mindke en a másikat várták, hogy felálljon. Bár
tudták, hogy a felállásnak sincs semmi értelme, hiszen nincs semmi
különbség abban, hogy állva vagy ülve fullad meg az ember. Az eredmény
ugyanaz.
Végül Schmutzler állt fel.
Alacsonyabb, mint én, gondolta Teichmann. Közben a víz tovább
emelkede , és Teichmann is felállt. A félelem visszatarto a a
gondolkodástól. Egyszerre azonban rádöbbent, hogy neki kétszer kell
meghalnia. Előbb meghal Schmutzler helye is.
Ha volna nálam valami méreg, bevenném…
Schmutzler sikoltozni kezde , és Teichmannba kapaszkodo .
Ez már a kezdete, szólt magában Teichmann, s egyszerre az az ötlete
támadt, hogy megfojtja Schmutzlert.
A víz magassága már elérte a kazánok ajtaját. Egyszerre tűz és víz
keverede össze bugyborékolva, éles süvítessél. Teichmann a falnak dőlt,
és beszippanto a a gőzt. Az agya még mindig működö , bár sokat ado
volna érte, ha már nem tudo volna gondolkozni. Mint valami
felgyorsíto film kockái, merültek fel benne életének régi emlékei: ahogy
gyermekként vizet fröcsköl az izzó tűzhelyre… ahogy a szobalány
megnyalja az ujját, és hozzáérin a vasalóhoz… ahogy annak idején az
ólmot öntö ék a vízbe… ahogy az iskolában égő gyertyát te ek a
ntatartó alá, és a forró nta mind kifuto belőle… Hirtelen világosság
támadt, az emelkedő víz hatására kitárult a kazánajtó. Az izzó szén fénye
szétáradt a helyiségben, és akkor a gőzfüggönyön át Teichmann meglá a a
létrát. Pontosan megfigyelte, így amikor a tűz már kialudt, s újra sötét le ,
tudta, hogy a bal oldalán, tőle alig egy méternyire egész idő ala o volt,
csak ő megfeledkeze róla.
Amint a létra felé fordult, melyet a sötétségben már nem láthato , nem
tudta elűzni magától azt a rémálomszerű gondolatot, hogy az talán már
eltűnhete ezala . Aztán amint az első létrafokra lépe , Schmutzler,
mintha százszor begyakorolta volna ezt a mozdulatot, karjaival átölelte a
nyakát, és lábait a csípői köré fonta. Talán csak nem zárták be a csapóajtót
is, gondolta magában Teichmann.
De aztán rögtön rájö , hogy biztos bezárták. Méghozzá parancsra: „A
vízzáró ajtókat becsukni!” – ők pedig becsukták. Ez a gondolat teljesen
megbéníto a. Tisztában volt vele, hogy legfeljebb ha két métert kell még
felkapaszkodnia a csapóajtóig, de egyszerűen képtelen volt rá. Érezte,
hogy a hátán Schmutzler egyre nehezebbé és nehezebbé válik. Aztán
egyszerre fentről friss levegő áramlo befelé. Egy koppanást érze a fején,
és valaki a kezére lépe . Felüvöltö , mire a keze azonnal kiszabadult.
– Hans?
Stollenberg hangja volt. Teichmann feljebb kapaszkodo . Erős markok
ragadták meg, és átsegíte ék a csapóajtón. Aztán elveszíte e az
eszméletét.
Teichmannt és Schmutzlert lefekte ék a felső fedélzeten, és
zseblámpákkal világíto ak rájuk. Egy nagy adag pálinka eszméletre
téríte e Teichmannt.
– Nincs semmi bajuk, csak feketék – állapíto a meg Halbernagel.
– Figyelj csak, négus! – mondta Löbbermann. – Elmondjuk neked,
miféle kapitányt kaptunk.
– Ne olyan hangosan, Medúza – szólt közbe Pi .
 – Megcsókolhatod a fenekemet! Paulit haditörvényszék elé viszem.
Úgyhogy mindenki meghallgathatja, amit mondok nektek. A
flo llaparancsnok fényjeleket ado . Három rövidet. És
Teichmann, most figyelj, hallod?
– Igen.
– Jó. Akkor Pauli hozzám fordult és megkérdezte: Hát ez mit jelent? Fel
tudod ezt fogni? A kapitány tőlem kérdezi meg, hogy mit jelent a három
rövid jelzés!
– Mindig tudtuk, hogy Pauli egy szamár – mondta Bülow.
– Szamár?! Egy közveszélyes bűnöző.
– Ne olyan hangosan, Medúza – mondta Pi .
– Bárkinek elmondom, aki csak hallani akarja.
– Nem, Medúza, ő csak egy egyszerű melltartókészítő – mondta Heyne.
– Én pedig azt mondom, hogy egy bűnöző. Ilyen fickóra nem szabad
rábízni egy hajót. De még csak most jön a java. Mondom neki: Uram, ez
brit torpedónaszádokat jelent. De Pauli még csak az útvonalat sem
változta a meg. Mondom neki, hogy egyenesen feléjük tartunk. Én nem
látok egyet sem, így ő. I vannak, mondom én, jobbra tőlünk harminc
fokra. No, akkor menjünk el, mondta, és parancsot ado : a kormányt
erősen balra! Fél perc múlva aztán: Bumm!!! Ha a kormányt harminc
fokkal jobbra fordí atja, akkor a hajónk pontosan szem be néz azokkal a
naszádokkal, és a torpedójuk nem talál el, hanem elmegy a hajó bal oldala
melle . De Pauli beijedt a ól, hogy közelebb kerül az ellenséghez.
A hideg lekényszeríte e a fedélzetről az embereket. Amikor Teichmann
már az ágyán feküdt egy darab vitorlavásznon, Stollenberg megszólalt:
– Tudod, i nem csak arról van szó, hogy Paulinak halvány fogalma
sincs, hogyan kell egy hajóval bánni, de ráadásul még egy rohadt disznó is.
Röviddel azután, hogy parancsot ado a vízzáró ajtók lezárására, Gerd jö
fel a hídra, és jelente e neki, hogy a fűtők dörömbölnek elöl, s kérte, hogy
engedélyezze az ajtó gyors kinyitását, mivel még nem lehet túl sok víz a
széntárolóban. Erre Pauli vadul üvöltözni kezde , hogy mindenkit megöl,
aki csak egy ujjal is a vízzáró ajtókhoz mer nyúlni, mert a hajó biztonsága a
legfontosabb, és nem törődhet az egyéni érdekekkel. De Gerd nem adta
fel…
– És persze te sem!?
– Még kétszer szóltunk a vízzáró ajtókról Paulinák, aztán a végén
lezavart bennünket a hídról. Erre Gerd azt mondta, hogy lemászhatunk a
széntárolóba a csapóajtón át. így aztán kötelet kötö a derekamra, és
leereszte . Azt hiszem, véletlenül a kezedre léptem.
– Lehetséges.
– Szerencsénk volt, hogy pont a szenesbunkert érte a találat, különben
sokkal erősebben ömlö volna befelé a víz. De Wegener segítsége nélkül
így is mindenképpen elsüllyedtünk volna.
– Hogy történt?
– A hajójával mellénk állt, aztán ő és a 2. számú hajó kábelt húzo át
ala unk. Ez igazi tengerészhez méltó dolog volt.
– És ehhez mit szólt Pauli?
– Semmit, azon kívül, hogy mindenkit meghülyíte az üvöltözésével.
– Hát, ha ez a gazember még mindig kapitány, én a következő feladatnál
a tengerbe hajítom.
– Én pedig veled leszek! – mondta Stollenberg.
 ÖTÖDIK FEJEZET
Mikor kikötö ek, szárazdokkba vi ék az Albatrost. Elő e persze kirakták a
megmaradt szenet a szénraktárból. Ekkor került elő a két fűtő teste – akik
Teichmann-nal együ voltak szolgálatban. A robbanás okozta légnyomás a
tároló tetejéhez hajíto a őket. Pauli parancsa úgy szólt, hogy a széntároló
olyan szta legyen, mint a patyolat. A szárazdokk munkásai, és főleg a
mérnökök nem szere k a vér meg az összetört csontok látványát, mondta.
Délután a legénységnek díszegyenruhában kelle felsorakoznia a
fedélzeten, hogy végignézzék, amint a Másodosztályú Vaskeresztet átadják
Pauli tartalékos kapitánynak. Ugyanezt a kitüntetést kapta az Albatros
elese kapitánya, valamint Stüwe is, a repülőgép lelövéséért.
A flo llaparancsnok mélta a a legénység helytállását a súlyosan
megsérült hajó kikötőbe hozataláért. Néhány szót szólt még az elese
kapitány érdemeit méltatva, valamint az elese fűtőkről.
Heyne oldalba bökte a melle e álló Löbbermannt.
– El vagyok ragadtatva a ól a módtól, ahogy Paulit a haditörvényszék
elé vi ed.
– Nem le volna szabad Wegenernek vaskeresztet adni neki – szolt
közbe Bülow.
– Odaadta neki, de másképp Stüwe sem kapha a volna meg – mondta
Stollenberg.
A flo llaparancsnok kezet rázo néhányukkal, és pár szót válto velük.
– Nos, hogy mennek a dolgok? – kérdezte Teichmanntól. – Mit akar… –
De hirtelen abbahagyta, bizonytalanul elmosolyodo , és vállon verege e
Teichmannt. – A nagymosásban majd minden kimegy.
– Van valami elképzelésed arról, hogy egyáltalán mit is akart mondani?
– kérdezte Teichmann Heynétől.
– A pokolba vele! Menjünk és látogassuk meg Dorát.
 Amint a parton sétáltak, két nő ment el közvetlenül melle ük. Az egyik,
aki feketébe volt öltözve, az elese kapitány felesége volt. Miközben
elhaladtak melle ük, mindannyian sztelegtek nekik. Még Pi is ve e a
fáradságot egy előírásos szteletadásra.
– Nem mondom, azzal a másikkal össze lehetne bújni – szólalt meg Pi ,
miközben cuppanto egyet a szájával.
– Mindig is ilyen disznó voltál! – Vélte Stollenberg elpirulva.
– Melyikről van szó? – kérdezte Heyne szokatlanul élesen.
– Frau Wegenerről, ha érdekel – mondta Osterbuhr.
Csak meg kell kérjed, és neked engedni fog – vete e oda Teichmann
könnyedén, és közben nevete . De nevetése olyan furcsán hangzo ,
mintha félrenyelt volna, és amia ingerelné a köhögés. Eközben a nők
beszálltak a flo llaparancsnok kocsijába és elhajto ak. Bülow Vögelével a
borbélyhoz ment, közben Teichmann, Stollenberg és Heyne pedig valami
ajándékot vásárolt Dorának. Jó időbe telt, míg megfelelő darabot találtak.
Végül is egy ragyogó, nyomo selyemkendőben egyeztek meg, amit a
barátságos eladónő a rendes ár kétszereséért sózo rájuk. Azután a
borbélynál találkoztak Vögelével és Bülowval, és negyedóra múlva frissen
borotválva indultak el Dorához.
– Az igazat megvallva, el kell mondanom, hogy inkább egy bárba
mennék, és innék valami jó erőset – töprenge Teichmann.
– Ne beszélj már ilyen zöldeket, Hans! – mondta Stollenberg. – Neked is
velünk kell jönnöd.
Amikor beléptek a helyiségbe, az csaknem terjesen üres volt. Az
intézmény valamiféle furcsa keveréke volt a söröskocsmának és a
kávéháznak, és kétszer kelle odanézni, hogy az ember észrevegye, a
pincérnőnek valami más elfoglaltsága is van.
Egy sarokasztalnál foglaltak helyet, a bárpulthoz közel. Vögelét, aki egy
csomag cigare át akart vásárolni, elküldték tájékozódni.
– Sajnos nem adhatok –, mondta a bárpult mögö álló lány.
Hiperoxidszőke volt, s lerí róla, hogy legszívesebben az első emeleten
intézne el egyet-mást.
 – Hol van a főnök?
– Sajnálom, de pillanatnyilag nagyon el van foglalva.
– És kivel, mi?
– Pardon, nem értem.
– Úgy értem, hogy most éppen kivel fekszik?
– Talán jobb lenne, ha kimenne a friss levegőre.
– Nézze, mindegy, hol van, de levelet hoztam neki.
– Kitől?
– Az Albatrostól.
– Az kicsoda? Egy férfi?
– Egy egész sereg van belőlük.
– Nem értem. Nem volna kedves egy kicsit világosabban beszélni?
– Az Albatros egy hajó, amin férfiak vannak. Sok-sok férfi. Ér már?
– Értem, de biztos vagyok benne, hogy a főnököt ez nem érdekli.
– Menjen csak, és mondja meg neki.
– A lány még vágo egy grimaszt és eltűnt.
– Micsoda húsdarab! – mondta hangosan Vögele, a pulton kopogtatva
egy pénzdarabbal.
– Héjj!
A húsdarab már o is terme Dorával, aki úgy volt öltözve, mint egy
igazi hölgy, és így még az alakja is megváltozo .
– Kiket látok i ?! – kiálto fel, és olyan örömmel köszöntö e
Teichmannt, Stollenberget és Heynét, mintha már kerek húsz éve nem
lá a volna őket. Azok átadták neki a sálat, meg a három naplót, amit
Heynééknél kaptak karácsonyra.
– Ó, milyen gyönyörű sál, és három napló egyszerre…
– Lehet, hogy a könyvelésben esetleg hasznát veszed – mondta Heyne.
– Nagyon jó minőségű papírból készült.
– Igazán nem kelle volna ilyen sokat költeni.
 Egy pillanatra magukra hagyta őket, és amikor visszatért, ötszáz márka
volt a kezében.
– Nem kell visszaadnod azt a pénzt – mondta Heyne. – Volt mia a egy
jó, kiadós verekedés, és ezzel le is zárult az ügy.
Dora azonban nem hagyta magát.
– Akkor viszont i fogjuk elkölteni – mondta Teichmann.
– Arról szó sem lehet, tőletek nem fogadok el pénzt.
Stollenberg azt javasolta, hogy adják vissza a pénzt jogos
tulajdonosainak, ám a javaslatát egyhangúlag elutasíto ák.
Akkor az egész verekedés a nagy semmiért történt! – méltatlankodo
Heyne. Végül is úgy döntö ek, hogy a pénzt elfogadják ugyan, de a
megőrzését Dorára bízzák.
– Most pedig mondjátok, mit szeretnétek enni.
– Köszönjük Dora, semmit sem. Ebben a vonatkozásban rendben
vagyunk.
– Hát akkor mit tehetek értetek?
– A helyzet az, hogy most léphe ünk partra először –mondta Bülow
kaján vigyorral.
– Nos, akkor válasszatok, kis hőseim!
– Mintha csak álmodnék! – sóhajto Vögele. – Én azt a lányt választom,
aki nem ado cigare át.
– Dora a lányokhoz fordult.
– Az urak a vendégeim, úgy bánjatok velük. – Aztán Teichmannra
néze . – Gyere velem, kicsikém, tudom, hogy van némi gyakorlatod az
ilyen dolgokban. Még az is előfordulhat, hogy tanulok tőled valami újat.
A lányok szobái az első emeleten voltak, Dora lakosztálya pedig a
másodikon.
– A férjeddel mi van?
– Miért, kicsodád ő neked?
– Ma nincs szolgálatban?
 – Nincs, de már régen nyugdíjaztam.
Dora megmuta a neki a nappalit, aztán a hálószobát.
Amennyire Teichmann meg tudta ítélni, mindke ő egészen ízlésesen
volt berendezve. Aztán megnyito a a csapokat a fürdőszobában.
– Egy jó fürdő után úgy érzed majd, mintha kicseréltek volna. Most
pedig felejts el mindent. Rendben van?
– Megpróbálhatom.
– Remélem, hogy ebben tudok neked segíteni egy kicsit.
Amikor Teichmann a kádból kilépe , Dorán már bíborszínű
bársonyköntös volt. Jobban és gusztusosabban néze ki, mint valaha.
Elrendezte az ágyat, mely olyan hatalmas volt, hogy akár hárman is
kényelmesen elfértek volna rajta. Teichmann eddig még sohasem láto
hasonló bútordarabot, és most egy kissé megijedt tőle. A tenyere olyan
nedves volt, mint az első légitámadás alkalmával. Dora elolto a a csillárt,
és csak egy asztali lámpa világíto halvány, meleg, vöröses fénnyel.
– Túlságosan nagy neked az ágy, kicsikém?
– Úgy tűnik.
– Ne is törődj vele. Ha egyszer én is benne leszek, nem is lesz olyan
nagy.
Ledobta magáról a köntöst, elolto a az asztali lámpát, de azért hagyta,
hogy a fiú egy pillanatást vethessen mezítelen testére.
Teichmann egy kis ideig, talán néhány percig – nem is tudta pontosan –
boldognak érezte magát. El tudta felejteni a múltat, a jelent és minden
egyebet. Még Dorát is, mert a testét olyan érzelemhullám ragadta
magával, amely mindent elmoso benne, és egy olyan érzés elő nyito a
meg a kaput, amelyben férfi csak akkor részesülhet, amikor számára szinte
már semmi sem létezik.
Amikor véget ért, idősebbnek érezte magát. Aztán hamarosan
kíváncsiság töltö e el. Ezután mi történik majd? Dora boldog volt, s el is
mondta ezt. Jó néhányszor elismételge e, milyen jól érzi magát. Később
elakadt a hangja, és egészen más hangok törtek fel belőle. Teichmann is
tele volt gyönyörűséggel, de azért tokban csodálkozo is. Egy kicsit naiv
ez a lány, gondolta.
Nem beszélge ek sokat, Dora nem kérdeze semmit, és ő sem igen
tudo mit mondani neki. Mégis boldogok voltak mind a ke en.
Teichmann örült, hogy Dora vele van. A lány egyszer felkelt, és egy palack
borral tért vissza. Lassan és nyugodtan ivo .
Röviddel éjfél elő Stollenberg kopogtato az ajtajukon, és közölte,
hogy elmegy.
– Megyek én is – mondta Teichmann, és öltözködni kezde .
– Éjszakára nem kaptatok eltávozást?
– Nem. A matrózoknak nem jár, az új kapitányunktól pedig különösen
nem.
– Kár, szere em volna együ aludni veled ma éjjel. Tényleg csak aludni.
Igazán sajnálom, és nagyon fog hiányozni. Jó volna egyszer békésen
feküdni az ágyban valakivel, akit kedvelek. Tényleg csak feküdni, nem kell
félned, nem akarok szerelemről beszélni…
– Nézd, a szerelem csapda, bár egy nagyon jó érzés. Ez az egésznek a
lényege.
– Értelmes meghatározása a legszebb érzésnek, bár a csapda szót nem
kelle volna kihangsúlyoznod. De azért mondok neked valamit. Te
pontosan az a pusú férfi vagy, amilyet minden nő kíván magának, még ha
nem is vallja be. És tudod, miért? Mert semmi önzés sincs benned.
Elmondom neked azért, mert az hiszem, először voltál nővel. De i
Hamburgban nem szabad senki máshoz menned. Érted?
Dora felkelt, belebújt a papucsába, és felve e a köntösét. Lekísérte őket
a kapuig. Stollenberg már kint várt.
– Heyne sem maradt – közölte. – Visszament, azt mondta, hogy
Mollyval jobban érezte magát.
– Az az ő dolga – mondta Dora.
Amikor elköszöntek egymástól, Dora megkérte Teichmannt, hogy
csókolja meg. Azt meglepte a kérés. Tisztára hülyén jön ki az egész,
gondolta, de azért odatarto a a száját. Stollenber-get ezala teljesen
lekötö e a kioldódo cipőfűzője.
Amikor már visszafelé mentek, Stollenberg megszólalt:
– Mondhatsz, amit akarsz, én sokkal jobban érzem magam, mint amikor
elindultunk.
– Én ugyan nem szóltam egy árva szót sem.
– Tudom. De ezenkívül ugyan mi mást is tehe ünk volna? Nem?
– Mit? Hát végezhe ünk volna például néhány kiadós svédtorna-
gyakorlatot.
Ezen mindke en olyan harsány hahotára fakadtak, hogy az arra sétáló
néhány járókelő megállt, és döbbenten meredt rájuk.

Pauli három napi fogdát ado Teichmann-nak és Stollenberg-nek, mivel az

eltávozásról 01.11-kor érkeztek fel a hajóra. A zenegy perces késés mia
szökésben lévőknek tekinte e őket.
Amikor büntetésük letelt, Teichmann magánháborúja folytatódo
Paulival. A kapitány azonnal őrségbe vezényelte, mint mondta, az
aklima zálódás mia , hogy újra megszokja a friss levegőt.
Teichmann megkérte Stollenberget, értesítse Dorát, hogy ne várja.
Tisztában volt vele, hogy a nő számít rá. Még Vögele mondta neki, amikor
a fogdába hozta az ebédjét, hogy Dora kellemes fogadtatásban akarja
részesíteni. Ő maga minden éjjel Doránál volt a többiekkel együ .
Az első alkalommal Teichmann éjféltől hajnali négyig volt szolgálatban.
Fél háromkor egy nő társaságában Pauli jö a fedélzetre. Teichmann
jelentkeze nála. A kapitány kissé tántorgo , lehelete erős szeszszagot
áraszto .
– Ez kicsoda? – kérdezte a Paulival jö nő.
– Ez az én legénységem csecsemője.
– Ő? Túlságosan jól fejle csecsemőnek. És iszik is?
– Jól fejle ? Igen, valóban az. Haha. De olyan buta, mint egy csecsemő.
Igaz, Teichmann? Ismételje utánam: Én vagyok a hülye Teichmann!!
 Teichmann nem válaszolt semmit.
– Gyerünk! Ismételje meg!
Teichmann nyelt egy nagyot.
– Gyerünk, fiú! Ismételje meg, amit mondtam! Ez parancs!
Teichmann változatlanul hallgato . Csomót érze a torkában, ami
mintha le-fel mozgo volna. Elhatározta, hogy szemen köpi Paulit.
Iszonyatos düh gyűlt össze benne, mely mint egy tonna kő ült a gyomrán,
és összenyomta belső részeit. Nem kapo levegőt, és óriási igyekezetébe
került elfojtani, hogy felnyögjön. Szemei elő fénykarikák lebegtek, és a
karikákban Pauli arca lebege eltorzulva. Addig kell elkapnom, amíg még
látom, és meg kell ölnöm. Meg kell…
– Gyere, édes, gyere!
– Ne zavarj! Azt akarom, hogy elismételje!
Teichmann leereszte e a fegyverét, és nekidőlt a korlátnak.
Visszanyerte az önuralmát, és már pontosan tudta, mit kell tennie.
Minden nagyon egyszerűnek tűnt. Lehúzta a kesztyűjét, és összeszoríto a
az öklét. Pauli felhajto a a gallérját, közben Teichmann arra várt, hogy
sztán láthassa az állkapcsát.
– Gyere, édesem, vagy nem akarsz?
Teichmann hátrált fél lépést, de Pauli arca még mindig mélyen volt, állat
eltakarta a gallérja. Teichmann hátralendíte e a karját, de megérezte,
hogy a korlát akadályozza a mozgását. Ezért egy kissé oldalra fordult, hogy
lendületet vegyen az ütéshez.
– Gyere már, édesem, nem látod, hogy most akarom! – Anő nem
tágíto .
– Ne zavarj, ennek a kutyának el kell ismételnie, amit mondtam,
különben…
– Tedd ide a kezedet édes, érzel valamit?
Erre Pauli úgy döntö , hogy a Teichmann-nal való beszélgetését
későbbre halasztja, és eltűnt a nővel a kabinja felé.
 Bent csendben voltak egy darabig, aztán olyan mozgás és dübörgés
ve e kezdetét, hogy Teichmann nem tudta megállni, hogy ne
hallgatózzon. Üvöltöztek, és túllicitálták egymás trágár kifejezéseit. Végül
is Pauli kidobta a nőt a kabinjából.
A nő vinnyogva elterült a fedélzeten, Pauli pedig utána dobta a ruháit is.
A nő felállt, és megpróbálta kinyitni a kabinajtót, de Pauli magára zárta.
Amikor a nő lá a, hogy semmi sem segít, leguggolt, és a fedélzetre vizelt.
– Hé, ezt hagyd abba! – szólt rá Teichmann. – Nekünk kell majd
fel sz tani, nem neki!
A kabinablak kinyílt, és Pauli kidugta a fejét.
– Teichmann! – üvöltö e.
Teichmann közelebb lépe .
– Az ördögbe is, mit képzel, miért van i ?!! Azonnal intézkedjen, hogy
végre nyugalom legyen i , ezt a boszorkányt pedig takarítsa el a
hajómról!!! – A kabinablak bezárult.
– Mit mondo !? Mit mondo az a disznó?!!
– Azt akarja, hogy menj a partra.
– Ez a rohadt gazember nem ado egy fillért sem! Egyetlenegy fillért
sem. Azt mondta, hogy ad nekem egy melltartót. Melltartót – hát
szükségem van nekem arra? Úgy nézek én ki? Az én alakommal! Ezek
természetesek, fogd meg, győződj meg róla saját magad!

Másnap reggel az ügyeletes szt a következőket olvasta az őrnaplóban:

01. 30 A fedélzetre egy ismeretlen hölgy lépe a kapitány társaságában.
02. 18 Zavar a hajó tatján. A hölgy leírhatatlan jelzőkkel ille a
kapitányt, és sértő kifejezéseket használ.
02. 23 A hölgy erőszak hatására elhagyja a kapitány kabinját.
02. 26 A hölgy leguggol, és könnyít magán a kapitány ajtaja elő .
02. 27 A kapitány parancsára a hölgy figyelmeztetve a rendzavarás
megszüntetésére.
02. 37 A hölgy 10 márka kézhezvétele után elhagyja a hajót.
 Különben semmi rendellenes esemény nem történt.
(aláírás) Teichmann másodosztályú tengerész.

Az ügyeletes szt aznap Becker volt. Sürgősen Teichmannért küldö .

Barátom – mondta. – Ez a kis bejegyzése a naplóban komoly
problémákat okozhat magának. Félóra múlva hátramegyek vele, lehet,
hogy meg tudjuk változtatni, vagy esetleg teljesen kitöröljük ezt a
szerencsétlen beírást.
– Ne is törődjön vele, csupán Paulinak szeretnék vele egy kis gondot
okozni, és akárhogy lesz is, tőlem megkapja a magáét.
– Nekem aztán mindegy, de nagy hülyeséget csinál. Hatalmas
hülyeséget. Ez a véleményem.
– Tudom, az elmúlt éjjel maga Pauli közölte velem, hogy hülye vagyok.
Akár már a naplót is aláírha am volna úgy, hogy a hülye Teichmann.
Igazán borzasztóan sajnálom, hogy ez nem juto előbb az eszembe.
Teichmann éppen szorgalmasan súroha a WC-kagylót, amikor Werner, a
közpon ügyeletes szt odalépe hozzá.
– …reggelt, Teichmann!
– Jó reggelt, uram!
Beszélgetésükben rövid csend támadt, majd Werner szólalt meg.
– Tudja, hogy elfoglaltsága egy cseppet sem katonai jellegű?
Teichmann zavartalanul dolgozo tovább.
– Az utolsó őrségen kissé túlságosan is katonásan viselkede . Úgy
értem… – A szt belépe , és becsukta maga mögö az ajtót, majd
folyta a: – Amit írt, az katonai szempontból teljesen helyes, de mint maga
is tudja ezt, a kapitány egy tartalékos szt…
– Csak az, uram! Kizárólag az!
– Ez idáig rendben is van, de ez e ől még semmi jót nem jelent
magának. A kapitány nagyon meg tudja keseríteni a maga életét.
– Azt már megszoktam, és nem érdekel.
 – Ahogy gondolja, de azért ne felejtse el az ülőkét forró vízzel is
lesúrolni.
– Igenis, uram!
Ebéd után Pauli megjelent a legénységi körletben. Senki sem kiálto
„vigyázz”-t, ahogy az szabályszerű le volna egy szt belépésekor. Pauli
szitkozódo és üvöltö . Ez már nyílt lázadás volt. Ezután más hangnemet
fog használni, ilyen szede -vede legénységet még életében nem láto ,
hangozta a. Aztán rajtaütésszerű szekrényellenőrzést tarto , aminek
eredményeként mintegy féltucat ember elveszíte e szabadságát vagy
kimaradási engedélyét.
Halbernagel szekrényénél időzö a legtöbbet. A szekrény belső felét
ugyanis filmsztárok fényképei boríto ák. Egyszerű fotók, melyeket bárhol
megvásárolhato az ember, de Halbernagel levágta a képek fehér keretét,
és így azok erede nek tűntek. A fotográfiák ilyen, s hasonló feliratokat
viseltek: „Örökké szerető Zarahod”. „Egy egész halom szerelemmel, a te
hűséges Marikád, aki sohasem felejt el.” Kissé meglepő módon,
Halbernagel valamennyi csodálójának írása nagyon hasonlíto egymásra,
továbbá szintén hasonlíto ak azon ember írásához, akit állítólag
valamennyien szere ek, s ehhez hasonlíto ak leginkább. A dolog
valószínűleg nagyon felkelthe e Pauli érdeklődését, mert a lehető
legalaposabban átnézte Halbernagel szekrényét, sőt még le is térdelt,
hogy a hátsó falon lévő aktokat is láthassa.
Teichmann szekrénye pontosan úgy néze ki, mint a többieké, de Pauli
meglepő módon nem talált benne kifogásolni valót.
Amikor elhagyta a körletet, az megint csak csendben, „vigyázz!”
vezényszó nélkül történt. Úgy látszo , mintha Pauli észre sem venné, de
az is lehet, hogy lá a az emberek pillantásait.
A matrózok 17 órakor hagyták abba a szolgálatot. Teichmann
megfürdö , felve e az egyenruháját, bekente a haját brillan nnal, amitől
az sötétebbnek látszo . A hajolajat Stollenberg vásárolta a városban, s
Teichmann tudta nélkül csúszta a a szekrényébe, aki most találta meg.
Amikor a kimenőpapírjáért felment a fedélzetre, Pauli a korlátnak dőlve
állt.
 – Várjon meg a kabinom elő – mondta.
Teichmann huszonnyolc percet várt, aztán megérkeze a kapitány, a
kabinjába ment, és kiszólt, hogy lépjen be.
– Volna szíves talán jelentkezni?!
– Teichmann másodosztályú tengerész jelentkezik, uram!
Pauli leült, és keresztbe rako lábakkal, gondosan és figyelmesen
megtömködte a pipáját. Hagyta, hogy Teichmann vigyázzban álljon elő e.
Teichmann még sohasem lá a a kapitányt ilyen közelről. Ötven év körüli
férfi volt, ráncosan sárga arccal, zöld szemekkel, táskás, zacskós
szemhéjakkal. Kékes, repedeze szájával egy mérgeskígyóra emlékezte e.
Ajkai szétváltak, meglepően kerek nyílást képezve, és ebbe a lyukba szúrta
bele a pipája szopókáját. Azután a lyuk hirtelen megszólalt.
– Adja csak ide azt a kimaradási engedélyt onnan az asztalról!
Miután Teichmann odaadta, a kapitány szorosan összecsavarta.
– Na és most lenne szíves egy kis tüzet adni nekem?
Teichmann előve e zsebéből az öngyújtóját, és odanyújto a.
– Nem, gyújtsa csak meg maga!
Pauli a lángba tarto a az összecsavart papirost, és rágyújto vele a
pipájára.
– Íme, most láthatja, hogy mindig egy darab vacak papírdarabbal
gyújtok rá a pipámra. Tudja, nehezen viselem el az öngyújtó benzinszagát.
A kapitány minden mozdulata meglepő következetességgel történt, és
Teichmann elgondolkozo azon, hogy vajon meddig próbálgatha a,
gyakorolha a, amíg ez a hatásos jelenet összeállt.
– Ez csak azért van, hogy megtanulja, mit lehet a naplóba beírni.
Ezenkívül hét napig őrségbe osztom be, s még egy kis megjegyzés a jövőre
vonatkozóan, jegyezze meg jól: Csak a fontos eseményeket kell a naplóban
rögzíteni. Fon-tos- e-se-mé-nye-ket! Megérte e?! Leléphet!
Teichmann egyenesen az ügyeletes szt kabinjába ment, és megkérte,
hogy mutassa meg neki a naplót. Amit a szt átnyújto neki, vadonatúj
volt.
 – És mi történt a régivel? Hiszen még nem telt be!
– Egyszerűen eltűnt.
– Nahát, ez nem végez félmunkát.
– Nem, Pauli csakugyan nem.
Teichmann levete e az egyenruháját, és leült römizni a legénységi
kabinban Stollenberggel és Bülow–val.
– Ahogy elnézem, téged örökös őrségre oszto ak be – mondta Bülow.
– Igen, tudom. De hiába, én már ilyen vagyok, egyszerűen nem tudom
elviselni, hogy a kutyák levizeljenek, mint az SS őrt a Párt
főhadiszállásánál. Az ilyen sérelmeket képtelen vagyok lenyelni.
– Viszont, ahogy elnézem, a rumot kegyetlenül jól nyeled, mióta i
vagy, már a másodikat iszod.
A rum után Teichmann még egy üveg sört is kért.
– Azt akarod, hogy elkapjanak? Tudod, hogy őrségben nem ihatsz!
Még a sör sem segíte rajta. Eddig is sztában volt vele, hogy Pauli egy
disznó, de arra nem gondolt, hogy ilyen ala omos is, és ez felidegesíte e.
A körlet ajtaján az új első szt és Pauli lépe be. Senki nem vezényelt
„vigyázz”-t, mert a szolgálat letelte után ez már nem volt előírás. A
kapitány parancsot ado az összes szekrény kinyitására. A szekrények
pontosan úgy néztek ki, mint korábban. Tiszták voltak, tartalmuk, az
egyenruhák és alsóneműk úgyszintén. Mégis, az alsóneműk nem voltak
eléggé szabályosan a polcok szélére hajtogatva. És ami még csak
súlyosbíto a a dolgot, az egyik ember alsóneműje a második polcon, a
másiké pedig a harmadikon volt elhelyezve. Erre Pauli dühbe lovalta
magát, és az összes szekrény tartalmát kidobálta a földre.
Miala Pauli a szekrényekkel volt elfoglalva, az első szt odalépe
Teichmannhoz, és figyelmezte e, hogy jól teszi, ha még időben eltünte a
sörösüvegét. Teichmann becsúszta a az ágyába.
A kapitány végül Teichmann szekrényéhez érkeze , és kivétel nélkül
mindent a padlóra szórt belőle, még a fogkeféjét is.
 – Miért nincs az őrséghez megfelelő egyenruhába öltözve? – förmedt rá
Teichmannra.
Éjszakai őrségre vagyok beosztva, uram.
– Az ördögbe! Megmondtam magának, hogy hét napig őrségben lesz!
– Ezt nem engedélyezi a szabályzat – szólt közbe az első szt. – Még két
napon át is csak ütközetben lehet őrszolgálatban ugyanaz a tengerész.
– Nem szanatóriumban vagyunk!
– Valóban nem – mondta az első szt –, hanem a haditengerészetnél, és
ebből kifolyólag figyelembe kell vennünk az előírásait.
Pauli elhallgato , és dühvel telve elhagyta a legénységi körletet.

Aztán végre Teichmann-nak is sikerült a partra jutnia. Pauli eltávozásra

ment, és mivel szolgálatban lévő ember nem hagyha a el a hajót, az
első szt őt küldte ki hivatalos ügyben. Nevezetesen egy tekercs filmet
kelle elvinnie előhívatni.
– Éjfél elő nem kell visszatérnie – mondta Teichmann-nak.
Miután a dolog hivatalos részén túl volt, vegyes érzésekkel ment
Dorához.
Dora épp nem volt o hon. A hiperoxidszőke lány fogadta, s elmondta,
hogy Dora vásárolni ment. Vögele azóta már tartós kapcsolatot tarto
fenn a szőkével, s odáig juto ak, hogy kijelente e: a lány az első és
egyetlen szerelme. Emia aztán keményen összevitatkozo Bülow-val,
akivel meg kelle osztania első és egyetlen szerelmét, s aki később aztán
nagyvonalúan lemondo eme jogáról. Vögele, aki valóban fülig szerelmes
volt, szó nélkül lenyelt minden sértő célzást. Mintha csak nem is hallo a
volna, amikor Bülow megkérdezte, hogy vajon milyen nyelven értekezik a
szerelmével, miután az nyilván nem érthe az ő busman tájszólását.
Máskor pedig így ugra a Bülow:
– Vögele, te bizonyára úgy jársz az ágyába, mint a gyengélkedőre, ő
pedig csak szta sajnálatból fekszik melléd. Gyerekre vágyik szegény, azért
adoptált téged, mert neki nincs gyereke. Szegény kis portéka, addig
bizonyosan nem is lesz neki, amíg hozzád hűséges marad.
 Vögele válasza pedig mindig egyféleképpen hangzo .
– Biztosan szeret, mert különben fizetnem kellene neki.
Amikor Dora belépe az ajtón, Teichmann felállt az asztaltól. Sokáig
töprenge azon, hogy miért is te e, de nem tehete másként: a nő olyan
csinos volt, mintha csak divatlapból lépe volna elő. Az áruszállító kocsival
érkeze .
– Azonnal jövök, csak ellenőriznem kell a lerakodást – mondta, miután
kezet nyújto neki. A kocsiból rengeteg csodálatos dolgot raktak ki.
Pálinkát, likőröket, borokat és pezsgőféléket, meg különböző konzerveket.
– Mindig ilyen nagyban vásárolsz?
– Természetesen, így olcsóbb, és mindent megkapok.
– És hogy tudod ezt elintézni?
– Hát ezt hívják úgy, hogy üzle tok. Most aztán kívánhatsz bármit,
akár enni- vagy innivalót, akármit, amire csak a szíved vágyik.
– Én rád bízom a választást.
– Akkor előbb add össze ezeket a számlákat, biztosan gyorsabban végzel
vele, mint én. Te jobb iskolákat végeztél.
Egy halom számlát nyomo a kezébe, melyeket Teichmann összeado ,
az összeadás végösszege négyszámjegyű volt.
– Úristen, hogy csináltad ezt?
– Mit?
– Hát, hogy ilyen gyorsan végeztél az összeadással. Nekem legalább
negyedórába került volna.
Dora kitöltö egy csekket, borravalót ado a rakodónak és a
gépkocsivezetőnek.
– Köszönjük, asszonyom! – mondták, és megemelték a sapkájukat.
Az ajtón bezúdultak a matrózok: Stollenberg, Heyne, Bülow, Vögele és
Meisel, a zászlójelzős. Vögele azonnal visszavonult egyetlen szerelmével.
– Fiúk, sajnos ma nélkülöznötök kell a társaságomat – közölte velük
Dora. – Rengeteg elintéznivalóm van.
 Minden pontosan úgy van, ahogy előre sejte em – mondta Heyne. –
Gondoltam, hogy a mi kis játszópajtásunk be akarja hozni az
elvesztegete idejét.
– Igazán okos fiúcska vagy – mosolygo Dora –, és mondd csak, van
valami közöd hozzá?
Teichmann ekkor lá a először Heynét elpirulni. Dora visszavonult a
lakosztályába Teichmann-nal.
– Kicsikém, tudod, valóban el leszek foglalva egy darabig, várj rám i , és
legyél türelmes körülbelül egy óra hosszat.
– Tudnék neked segíteni valamiben?
– Nem, maradj csak i , amíg vissza nem jövök. Látod, i van a
bárszekrény. Nyugodtan vedd el, amit csak megkívánsz, de azért ne igyál
túl sokat! Ígérd meg! Tudod, hogy más terveim vannak veled.
Azzal az elhatározással húzo egy széket a bárszekrény elé, hogy sorban
mindent végigkóstol. Az egyik üveget a másik után nyito a ki. Kezdte a
Steinhagerrel, aztán Rémy Mar n következe , majd Hennessy, és utána
folyamatosan Calvados, Armagnac, Jacobi, Martell; Dujardin. Még mindig
maradt egy üveg Scotch, és a tetejébe talált még egy palack Jamaica
rumot, ez azonban sűrű volt és szirupos, ezért éppen csak belekóstolt.
– Egészségére, uram!
A férfi, aki ráköszönt, középmagas termetű volt, s lerí róla, hogy
valamikor sokat sportolhato . Teljesen kopasz volt, húsos negrid ajkakkal
és meglepően szép fogsorral. Túl szépek is voltak ahhoz, hogy valódiak
legyenek. A legújabb divat szerint szabo ruha feszült rajta, frissen vasalt
ing, nyakkendővel és virággal a kabátja hajtókáján.
Nadrágsliccén felülről a harmadik gomb nem volt begombolva. Szemeit
sötét szemüveg takarta el.
Ez már teljesen kiége , gondolta Teichmann. Mivel a szemeit nem
látha a, a férfi nyito sliccére néze .
– Ne is zavartassa magát – mondta a jövevény. – Mindig nagyon örülök
annak, ha egy fiatalembert lenyűgöz a mi kis bárunk, melynek minden
darabját saját magam váloga am ki. Azt a jóleső érzést kel bennem,
hogy valamit azért én is csináltam. Ugye ér , mire gondolok? Most már
csak erre vagyok alkalmas. Ha-ha-ha. A jó ízlés is megteszi a hatását néha.
Ha megtenne nekem egy szívességet, szóljon néhány jó szót a báromról a
feleségemnek. És viszonzásul még egy jótanács: próbálja meg a
szilvapálinkát is, az valami egészen különleges ital. O találja meg a
sarokban, én dugtam oda, így legalább nem veszik észre, ha-ha. De nem is
tartom fel tovább, a feleségem nemsokára i lesz, és még egyszer nagyon
kellemes estét kívánok magának a házamban. He-he-he…
A nyito slicc egyszerre eltűnt, Teichmann pedig azt gondolta, hogy az
egészet csak álmodta, vagy máris teljesen részeg.
Poharát minden alkalommal a pereméig teleöntö e, és hosszabb
időközönként ivo . A szilvapálinkához azonban még csak hozzá sem tudo
érni. Már ebéd óta nem eve , és most valami furcsa meleget érze a
gyomrában. Hirtelen feltűnt neki, hogy az egyik palack kiürült. Körülnéze
a szőnyegen: talán kiöntö e volna?
– Mi a csudának mászkálsz a szőnyegen? Lei ad magad? Az ördög vigye
el, részeg vagy!
– Olyan sokára jö él…
– Az lehetetlen, sokkal előbb végeztem, mint ahogy számíto am rá, és
tessék, te meg addig lei ad magad. Ez szörnyű dolog volt tőled! És én még
hogy vártam a mai estét!
– Ne vedd ügy a szívedre. Az én jóízlésem még kitűnően működik, és
már alig várom a tálalást.
– Nem, te igazán részeg vagy. És ne vágj olyan grimaszokat beszéd
közben, és főleg ne hangoskodj! Tényleg részeg vagy! Fúj! El tudnálak
verni érte, esküszöm!
– Csak ne olyan hangosan, még felébredhet a szállásadód!
– Kicsoda?
– A férjed, a szállásadód, aki valószínűleg már lefeküdt hajcsikázni!
– Miért? I volt?
– Hát így történt valahogy.
 – Csak nem zavart téged?
– Á, nem, sőt még a kedvenc pálinkáját is felajánlo a.
– Igen, tudom, nagyon büszke a bárszekrényére.
– Azt hi em, hogy a éd.
– Természetesen az enyém is.
– Is, ez a helyes kifejezés.
Dora becsukta a bárszekrény ajtaját, ő pedig ülve maradt a széken.
Aztán a nő nagyon óvatosan, mintha csak a ól félne, hogy megége az
ujjait, a férfi fejére te e a kezét.
– Vigyázz, mert hajolaj van rajta!
Az asszony a tenyerei közé szoríto a Teichmann fejét, és a combjához
húzta.
– Pecsétes lesz tőlem a ruhád.
Akkor Dora lehajolt hozzá, és rámosolygo , kedvesen és megértően;
olyan mosoly volt ez, amitől meglepően megszépült az arca, mintha csak
hirtelen napsugár suhanna át a rideg őszi tájon. Ez valami egészen új,
ismeretlen dolog volt Teichmann számára, így aztán zavarában elfordíto a
a fejét. Dora megcsókolta és elindult, ő pedig engedelmesen köve e.
– Oh! És most együnk végre valamit. Egy édes, drága kölyök vagy még
akkor is…
– Hallgass most, az isten szerelmére. Semmi másra nincs szükségem.
– Tudom, hogy miért vagy ilyen, mert utána mind egyformák vagytok.
Vicces dolog, ugye? Ez is egy olyan dolog, amit egy nő sohasem tud
megérteni…
– Igen? Szóval egyformák vagyunk mind? Hát neked csak tudnod kell!
– Oh, ne vedd annyira a szívedre, nem is olyan rossz dolog ez, mint
amilyennek te gondolod.
– És miért pont engem választo ál ki? Talán éppen én hiányoztam a
gyűjteményedből?
– Nem szabad féltékenynek lenned!
 – Ki a fene féltékeny? Hülyeséget beszélsz!
– Ne mondj ilyeneket, tudom, hogy féltékeny vagy! Te pedig tudod,
hogy tetszel nekem.
– Te azt hiszed talán, hogy én olyan nagy örömmel és jóérzésekkel jövök
ide, ahol elő em már legalább százan jártak? Ez egy…
– Nos, micsoda? Mondd csak ki!
– Nem számít, hogy micsoda. Arról nem is beszélve, hogy az ember
bármit összeszedhet i .
– A sört is olyan pohárból szoktad inni, amit elő ed már sokan mások is
használtak. Nem? És ha nagyon szomjas vagy, még csak meg sem nézed,
hogy szta-e az a pohár. Sőt, néha még iszol is a piszkos pohárból.
– Ez valóban így van, de a poharakat időnként legalább elmosogatják.
– És ez az, ami idegesít téged? Miért, én talán nem sztálkodom?
– Vannak olyanok, akiknek még egy saját vacak poharuk sincs.
– Tényleg vannak ilyenek, de lehet nekik, ha elfogadják és megtalálják a
megfelelő poharat, amit felkínálnak nekik.
Teichmann a hátára fordult, és felbámult a mennyezetre. Tisztában volt
azzal, hogy Dorának igaza van. Ez a tudat annyira feldühíte e, hogy végül
is megverte érte Dorát. A nő nem védekeze , még csak nem is sikoltozo .
Csupán ennyit mondo :
– Miért csinálod ezt? Csak magadnak okozol vele fájdalmat!
Teichmann e ől még inkább elveszíte e önuralmát, és elkeserede
dühében tovább ütö e a lányt.
Dora tulajdonképpen jelképesen kapta ezt a verést mindazon nők mia ,
akiket Teichmann soha nem tudo megkapni. De az is lehetséges, hogy
csak azért az egyetlenegyért, aki sohasem lehet az övé.
Azután Dora kiáltozni, sírni majd végül sikoltozni kezde .
Később, amikor Teichmann már öltözködö , akkor is csak sikoltozo .
Teichmann még ivo egy kis szilvapálinkát, ezú al egyenesen az üvegből.
Ha közben nem kopogta ak volna az ajtón, teljesen kiüríte e volna a
palackot. Amikor az ajtó kinyílt, a küszöbön egy törzsőrmester és két
tábori csendőr állt. Az őrmester Teichmann vállára te e a kezét.
– Le van tartóztatva! – mondta. – Ha szökést kísérel meg, lövök!
A katonák közrefogták és elveze ék.
A járőr főhadiszállásra vi ék, és egy magánzárkába csukták. A zárka az
őrszoba melle volt, így Teichmann hallha a, amint a katonák
beszélge ek és kártyáztak. Az egyik nagyképűen viselkede , mert nyert
egy komolyabb összeget. A fogoly közben elszunyókált.
Részeg vagyok! Te mindenható úristen, még sohasem voltam ennyire
feltöltve… Tudta, hogy ismét hazudik önmagának, de azért csak motyogo
tovább a levegőbe.
Csak egyetlenegyszer szívtam be ennyire. De akkor elkerülhetetlen
szükségem volt rá. Igazán…
Egyszerre hirtelen felriadt, az álom teljesen kiment a szeméből. Dora o
volt a másik szobában! Felismerte a hangját. Nem érte e sztán minden
szavát, de világosan hallo a a következőket:
– Az az ember ártatlan! Semmi rosszat nem te . Higgyék el nekem, a
rendőrséget sem én értesíte em.
– De maga kiabált segítségért!?
– Én egyáltalán nem emlékszem ilyesmire.
– De hiszen megverte magát?!
– Az az én dolgom, én pedig nem kértem segítséget senkitől.
Teichmann jól hallo a azt is, amint az egyik katona közbeszólt.
– Vannak olyan nők, akik valósággal szere k, ha verik őket. Egyenesen
élvezetüket lelik benne.
– Nézzék, én nem törődöm azzal, hogy maguk i most mit gondolnak
rólam, de kérem önöket, engedjék el azt a tengerészt. Ártatlan, higgyék
már el!
– Ön azt akarja, hogy visszamenjen?
– Nem, egyenesen a hajóra megy. Én kezeskedem érte!
 – Az ön kezeskedése nekünk nem sokat ér.
Egy szék reccsent meg hangosan, ezért Teichmann nem érthe e meg
Dora válaszát. Aztán telefoncsengés és újabb beszélgetés következe .
Kisvártatva kinyílt cellájának ajtaja, és fehér fénysugár vakíto a el.
Beveze ék az őrszobába, visszadták az iratait, és közölték vele jó
tanácsként, hogy jobban teszi, ha távol tartja magát az efféle nőktől.
Az utcára érve keresztül-kasul rohangált, fel s le mindenfelé. Dora még
nem juthato olyan messzire, gondolta, de sehol sem találta őt. Talán a
föld nyelte el, vagy valamelyik sötét kapualjban rejtőzö el, és onnan
figyeli, ahogy összevissza szaladgálok…
A legrövidebb úton elindult visszafelé a kikötőbe.
 HATODIK FEJEZET
A következő éjszakán minden embernek meg kelle tanulnia az Albatros
fedélzetén, hogy a halál érzése semmiség, összehasonlítva azzal az
érzéssel, melyet a halál elő még át kell élni. Megtanulták, hogy a halál
így önmagában csupán egy kis apróság, valóságos csekélység. Az egyetlen
dolog, ami lényeges a háborúban: a halál körülményei, az, hogy milyen
formában érkezik. Hogy kellő gyorsasággal érkezik-e, vagy még hosszabb
ideig kínozza áldozatait a végső nyugalom elő . Rádöbbentek, hogy a
halál nem más, mint egy szadista őrült!
A 4-es számú hajó aknára futo . A dolog naplementekor történt, a
látótávolság csupán néhány száz méter volt. Az Albatros, mely a 4-es
számú hajó bal oldalán haladt, azonnal megállt. A robbanás maga nem
volt valami megdöbbentő erejű, inkább csak egy rövid, száraz és kemény
dörej. A 4-es hajó árbocára egy fekete félgömb kúszo fel, jelezve, hogy
képtelen a manőverezésre. Teichmannt meglepte az a ru n, amivel ezt a
jelzést leadták. Hallo ák, amint a kapitány parancsokat osztogat
embereinek, nyugodtan, minden sietség nélkül. Hallo egy-két kiáltást is.
Ez legfeljebb az a néhány hisztérikus lehet, aki elveszte e uralmát az
idegei fele , gondolta. Figyelte, amint az emberek eloldozták a
mentőtutajokat, a vízre bocsáto ák őket, és rájuk segíte ék bajtársaikat.
Ekkor már sztán hallható volt az üvöltés.
– Szükség van segítségre?! – kiálto a Pauli.
Kérdésére nem érkeze válasz.
– Uram, javaslom, hogy engedjük le a mentőcsónakokat – mondta az
első szt. Nyugodt hangon beszélt, de szavain érződö a határozo
sürgetés.
Közben a 4-es számú hajó eltűnt a hullámsírban. Teichmann, aki
Stüwével állt őrségben, szeméhez emelte távcsövét, de a hajó helyén nem
láto semmit.
– A mentőtutajokat leereszte ék, és mind tömve van – mondta Stüwe.
 – Nem valami nagyok a tutajok…
– Hát igen, akik a gépteremben voltak, azok bizonyosan elpusztultak
rögtön, már a robbanáskor. Mindig azok az első szerencsétlenek.
– Kivéve, ha a levegőből jön a halál…
Az Albatros lassan haladt a tutajok felé.
– Mi a fenének üvöltöznek, hiszen látjuk őket?
– Akármi legyek, ha tudom!
A hídon kigyulladt a fényszóró, és felváltva pásztázta a két tutajt.
Valahányszor csak az emberekre ese a fénykéve, az üvöltés mindig
hangosabbnak tűnt. A tutajok körül fejek meredtek ki a vízből. Ahogy
körben kapaszkodtak a tutajba, olyanok voltak, mint a kisgyermekek a
felnő ek asztalánál, és valahányszor a hullámok átcsaptak a tutajon,
mintha csak el akarták volna venni tőlük az asztalt.
Most már nem volt kétséges: azok az emberek üvöltöznek odalent.
Nem mindegyik ugyan, de a legtöbb. Teichmann és társai először azt
hi ék, hogy egymással kiabálnak, de aztán meglá ák, hogy egészen más
oka van.
Az üvöltöző embereket a mentőtutajokra fekte ék, de azok nem
maradtak nyugodtan egy pillanatra sem. Testüket összevissza dobálták,
hadonásztak az öklükkel, ütö ék a bajtársaikat, egymást harapták, és a
fejüket a padozathoz verték. Üres nadrágszáraik előre-hátra csapódtak,
jobbra-balra és ismét jobbra-balra. Mint a nedves rongyok törölték a
padozatot. A nedvesség vér volt. Egész idő ala üvöltö ek, átható, álla ,
vérfagyasztó üvöltéssel. Minden sikolyuk úgy hangzo , mintha az
elkeserede kínlódók utolsó erejüket adták volna bele. De nem az utolsó
hang volt; az üvöltözés egyre csak tarto , sőt állandóan fokozódo . És a
szerencsétlenek nem rekedtek be, a hangjuk nem csuklo el. Hihetetlen
dolog, hogy emberek ilyen hangokat adjanak ki és ne szakadjon el tőle a
hangszáluk.
A fedélzeten köréjük gyűltek a tengerészek. Az egyik szt, aki
egészségügyi tanfolyamot végze , megpróbált a szerencsétleneken
segíteni, s még néhányan csatlakoztak hozzá. De számukra már nem volt
segítség.
Amikor nadrágszáraikat széthasíto ák, lá ák, hogy az üvöltöző
embereknek megvannak a lábaik, de a hosszuk csak a fele a normális
lábénak. A lábfejük o volt, ahol a térdüknek kelle volna lennie. A
detonáció ereje a lábszárcsontjukat egészen a csípőjükig taszíto a fel,
sípcsontjuk a combcsontjuk mellé ékelődö .
Az Albatros legénysége döbbenten nézte őket. Lá ák, amint az
üvöltözök közül ke en egymásba mélyeszte ék fogaikat, amikor a fedélzet
balra dőlt, és amikor ismét egyenesbe került, a fogak húsdarabokat téptek
ki az arcukból, miközben a két ember tovább üvöltö . Lá ák, hogy egy
tengerész öntudatlanul társa szemébe mélyeszte e hüvelykujját, lá ák,
amint a hüvelykujj belemélyedt a szemüregébe, és lá ák, ahogy a szem
kifolyt. Lá ák, amint egy másik tengerész teljes erővel a fedélzethez verte
a fejét, és aztán tovább üvöltö , mert még nem halt meg. Egy másik
ember körbecsúszo , a bal lába egyszerre előbukkant a nadrágszárából, és
mozdulatlanul a fedélzeten maradt, miala gazdája tovább csúszo körbe-
körbe. Mikor ismét odaért, ahol a lába feküdt, tovább tolta maga elő ,
mintha csak egy darab fa került volna az útjába. Lá ak egy másik fiatal
matrózt, akinek combcsontja kicsúszo ízületéből, és felszakíto a a
gyomorfalát. A matróz két keze közé szoríto a a fejét, mintha csak szét
akarna robbanni.
Ezala a tenger egyre nyugtalanabb le . Ahogy a hajó oldalmozgása
fokozódo , az üvöltöző emberek is egyre vadabbul dobálták magukat.
Aztán a tenger hulláma átcsapo a fedélzeten, és a sós víz belemart a
sebeikbe.
Valami olyan valószínűtlenség, olyan re enet, és olyan dantei
kegyetlenség volt ezeknek az őrülteknek a groteszk táncában, hogy a
kívülállók, akiknek épségben megvolt a lábuk, úgy viselkedtek velük
szemben, mint azok a gyerekek, akik olyasminek le ek a tanúi, amit eddig
még soha, senki sem láthato . Csak álltak meredten, a torkukat
értelmetlen hangok hagyták el, az undor, a sajnálat és a rémület
keverede bennük.
 Végül is a legtöbb ember, akinek csak ép volt a lába, elmenekült az
észbontó látványtól. Néhányan mégis o maradtak, ahogy az minden
szerencsétlenségnél lenni szoko .
Ám az üvöltözés hangjai elől nem volt menekvése senkinek sem. A
hangjuk áthatolt a hajó minden eresztékén, s aki a legtávolabb volt,
legfeljebb kissé halkabban, de sztán hallo a.
Stollenberg a hajótaton állt, keze rángatózva szoronga a a korlátot.
Előrehajolt a hajócsavar kavarta habokba meredve, mintha felkavarodo
gyomrát akarta volna kiüríteni.
Teichmann az ordító tömeg közelében maradt. Lá a a rémségeket, de a
látvány valahogyan nem hato rá. Csak meglepetést és kíváncsiságot
érze , de nem volt tudatában annak, hogy mit is csinál. Heyne is
elmenekült onnan, és Stollenberg közelében állva figyelte Teichmannt.
Lá a, hogy a kezei reszketnek és arca rángatózik, mintha elektromos áram
rázta volna meg, miközben egy pillanatra sem veszi le szemeit a látványról.
Sőt, egy ízben kissé előrehajolt, mintha sztábban szeretne látni valamit.
Heyne e pillanatban gyűlölte őt, ahogy o állt ártatlanul, minden
félelem és felindultság nélkül, mintha a borzalmak elől való menekvés
gondolata még csak eszébe sem juto volna. Valami különös erő áradt
belőle, egy természetesen nyers, durva erő, mely az intelligenciájával
keveredve szinte már-már démonivá te e. Olyan volt most, mint maga a
gonoszság istene, aki megszemléli művének eredményét. Teichmann
viselkedése lá án Heynében az utálat és az irigység érzése kavargo .
– A vadállat! Ez egy valóságos bes a! – mormogta, és tovább meredt
barátjára, mintha az egy másik világból po yant volna ide, mely az ő
számára elérhetetlen volt.
Az üvöltözés még két óra hosszat tarto , aztán egyikük a másik után
hagyta abba. Hangszálaik egyszerűen megszűntek működni. Éjfél felé már
csak erőtlen nyögdécselésük és vinnyogásuk hallatszo . Egyikük időről
időre felkiálto : „Segítség!!! Oh, istenem!!”
– Hans! – hallo Teichmann egy hangot a háta mögö . Nem Heyne és
nem is Stollenberg volt az, aki szólíto a, pedig csak ők ke en szokták a
keresztnevén szólítani.
 – Az első szt engedélyt ado , tartsd a zseblámpát!
Még sokkal később, nagyon-nagyon hosszú idő múlva is szégyenérzet
töltö e el Teichmannt, amikor erre az éjszakára gondolt. Valahányszor
csak az eszébe juto , még akkor is, ha éppen senki sem volt a közelében,
érezte, hogy az arca vörösen ég az eltörölhetetlen szégyen pírja ala . Mert
nem volt jó bajtársa ezeknek az embereknek, akik i haldokoltak lassan
agonizálva a fedélzeten. Mert csak néhányukon tudo segíteni, a
legtöbbjüknél már elkése vele.
Egymás után térdeltek le minden ember mellé. Teichmann tarto a a
zseblámpát, mely elé egy zsebkendőt csavartak, és a halvány fényben
megkeresték a fejeket. Lá ák az eltorzult, görcsbe dermedt arcokat, a
fájdalomtól félőrült tekinteteket, arcokat, amelyek többé már nem is
voltak arcok. Mocskosak, összekarcoltak, összetörtek voltak. Ajkaikat
átharapták, a szájuk sarkán véresen habos nyál csordogált lefelé. A még
élők szemei kidülledtek üregükből. Hatalmas, hideg szemek, melyek nem
látnak többé, és nem mozognak.
Óvatosan, csaknem gyengéden, mintha csak a ól tarto volna, hogy
fájdalmat okoz neki, a szt kezébe ve e annak a fejét, aki a
leghangosabban üvöltö , és lassan oldalra fordíto a, amíg arca laposan
nem feküdt a fedélzeten. Teichmann közelebb tarto a a zseblámpát, a
szt bal kezével leszoríto a a fejet, és gyors egymásutánban kétszer
tüzelt. A második lövést egy ujjnyival lejjebb adta, mint az elsőt.
Egyiktől a másikhoz mentek, letérdeltek, megkeresték a fejet, megfelelő
tartásba fordíto ák, megvárták, míg a víz lefolyik a fedélzetről, míg a hajó
viszonylagos nyugalmi állapotba kerül, aztán a szt újra lő .
Már a negyedik emberhez érkeztek, amikor a tár kiürült. A szt megállt,
hogy újra megtöltse fegyverét. A zseblámpa fényénél a következő
szerencsétlen mindent láthato . A szerencsétlen felnéze a sztre, a
szemeiből hála sugárzo , amiért véget vet szenvedéseinek.
Ezután már Teichmann-nak is könnyebb volt valamivel a lámpát tartani.
Még kétszer kelle újratölteniük, aztán befejezték.
A 4-es számú hajóról huszonhárom embert mente ek ki, zenegy
meghalt az Albatros fedélzetén, háromnak eltörö a lába, kilencen pedig
sértetlenek maradtak. A kapitány, egy szt, két al szt és zenkét matróz a
tengerbe vesze .
Hajnal felé egy kissé alábbhagyo a szél, s a flo lla irányt változtato .
A csillagok eltűntek az égről, és csak a hold meztelen, hideg fehér fénye
világíto a meg a halo akat. Szürke sóréteg rakódo rájuk, amely az
arcoknak olyan kinézetet ado , mintha halo maszkot viseltek volna. A
karok groteszken csavarodtak, és a hiányzó lábak mia aránytalanul
hosszúnak tűntek. Egyébként minden csendes volt.
– Úgy néz ki, mint egy nagy, kerek, sárga torta. Nem tudok ránézni,
egészen beteggé tesz, felkavarodik tőle a gyomrom – mondta Heyne.
– Szerintem inkább fehér. Fehér, halványzöld foltokkal – vélte
Teichmann. Lassan beszélt, mintha minden szavának külön jelentősége
le volna. – De akármilyenek is, nagyon messze vannak innen.
A rádiósok egyike jö fel a fedélzetre – eddig szolgálatban volt. Amikor
meglá a a halo akat, felkiálto .
– Jézus Mária! – Egy percig meredten állva bámult rájuk, aztán
pánikszerűen elrohant a tat irányába. Teichmann és Heyne hangosan
neve ek.
– Halo ak már, ne félj tőlük, nem bántanak! – mondta Heyne a
nevetéstől elcsukló hangon. – Nézd már ezt a sírós csecsemőt, Hans! Nézz
csak rá! Menj haza az anyukádhoz!! Hahaha!!!
– Takarjátok le őket, az isten szerelmére! – hallatszo a rádiós elcsukló
hangja. – Kérlek benneteket, takarjátok már le őket!
– Ha kölcsönadod a zsebkendődet…
Reggel aztán zsákokba varrták a hullákat, és lefekte ék őket egymás
mellé. Tömzsi, furcsa kis zsákok le ek. Minden egyebet, ami megmaradt
utánuk, a tengerbe vete ek.
Az Albatros megállt, a csatalobogót félárbocra ereszte ék, és a
szolgálaton kívüli legénység a fedélzetre sorakozo a kapitányra várva. Az
emberek o álltak a zsákok fele , meghajlíto térdekkel, hogy a hajó
ingásától ne veszítsék el az egyensúlyukat. Dermesztően hideg szél fújt át
az egész hajón. De Pauli csak nem jelent meg a fedélzeten. Miközben a
matrózok tovább várakoztak, az ügyeletes szt ismét lement hozzá a
kabinjába. Ezala mindenki állt és várt. Kezüket összekulcsolták a hátuk
mögö , térdük egyszerre mozgo a hajó himbálózásával. Úgy álltak, mint
egy élő fal.
Amikor a kapitány megjelent, az ügyeletes vigyázzt vezényelt. Pauli
részeg volt. Mindenki észreve e, amikor meglá ák az első szt után
tántorogni.
Csend volt, Pauli nem szólt semmit. Az emberek vártak, de egy szó sem
jö ki a száján. Izgato nak látszo . A tengerészek meredt szemmel
nézték, szemükben izzo a gyűlölet. A kapitány szemben állt az utálatnak
és gyűlöletnek ezzel a furcsa falával, nézte a cipőiket, és még mindig nem
szólt semmit. Aztán amikor megtántorodo , az ügyeletes szt elébe
lépe , és szólt néhány szót.
– …és ments meg minket a gonosztól… és az erő és a dicsőség… örökre
és örökre… – Szavait elvi e a szél, elvesztek a széles tenger fele , mely
elnyelte őket, mint már annyi minden mást is, és nem válaszolt rájuk.
Különösen hideg nap volt de a fiatal szt szavainak hatására a tengerészek
mégis leve ék sapkájukat.
A ceremónia néhány perccel később véget ért. A hol estek eltűntek a
fedélzetről, a felszerelésüket leengedték a hajó belsejébe, a csatalobogó
ismét felkúszo az árboc csúcsára, és a szakácsok hátramentek, hogy
elkészítsék a reggelit.
Délután Pauli parancsot ado , hogy egy csónak menjen ki, és vizsgáljon
meg egy a tengeren ringatózó, ismeretlen tárgyat. Meiselnek, az Albatros
jelzőmatrózának épp negyvenfokos láza volt és valószínűleg
tüdőgyulladása, ám Pauli őt is kiküldte. Meisel a csónak orrában állva
próbált jelzéseket adni, de elveszíte e az egyensúlyát, és a vízbe zuhant.
Azonnal elmerült. Egy pillana g sem volt kétséges, hogy szívroham
következtében halt meg. A tárgyról végül is kiderült, hogy egy csuko ,
német ejtőernyő volt.

Május közepén a flo lla Bremerhavenben kötö ki, és két hetet töltö

o .
 Kifutására június 8-án 05. 30-ra érkeze parancs. A legénység utoljára
6-án léphete partra. Az Albatrosból szolgálatos hajó le .
Éjfélkor Stollenberget Teichmann válto a fel a folyosóőrségben.
– Pauli már megint hozo egyet a kabinjába.
– Akkor legalább elviselhető dolgunk lesz.
– Szinte gyerek még, egy cserkészlány, de azt hiszem, tele van itallal.
Kétlem, hogy valaha is ivo volna ezelő .
– Te mióta vagy a Lányok Bará Társaságának tagja?
– Először csend volt, aztán sikoltozni kezde .
– Hát, szoktak néha.
– Igen, de ez nagyon hangosan sikoltozo , Hans. És Pauli azt mondta,
hogy csak egy csésze kávéra jönnek.
– Ennyi az egész?
– Ennyi… De nekem ennyi elég is volt. Na, kellemes őrséget!
A matrózok éjfél után kezdtek visszaszállingózni a városból. Heyne,
Bülow és Vögele viszonylag józan volt.
Röviddel egy óra után kikötőparancsnoki kocsi érkeze , és két járőr szt
elkezdte kirakni belőle a tengerészeket, mintha csak szeneszsákok
volnának. Teichmann felébreszte e Stüwét, és együ esen hordták fel a
részegeket a fedélzetre. Elég nehéz munka volt, mert némelyik azt hi e,
hogy egyedül is sikerrel feljut a hajóra. Mások meg félúton elkezdték
mesélni a kalandjaikat.
Amikor Paschen, az ügyeletes szt 01. 30-kor ellenőrizte az őrséget,
akkor vi ék a fedélzetre az utolsó részeget.
Reggel Teichmann, Stollenberg és Stüwe teherautóval a raktárba
mentek, hogy mélytengeri bombákat vételezzenek. Stüwe egy csomag
cigare át ado a sofőrnek, és megkérte, hogy tegyenek egy kis kerülőt, és
álljanak meg egy percre a Vörös Ha yúnál. Nem veszítenek időt, ígérte,
mert azonnal jön. A vezető eleinte ellenállt a csábításnak, de amikor
Stüwe elmesélte neki a tengeren történt eseményeket, az annyira elvonta
a figyelmét, hogy már nem volt ereje a további ellenkezésre. Egyszerűen
csak annyit jegyze meg, hogy ő házasember.
– Akkor hát minden rendben van, ebben az esetben igazán meg tudsz
érteni – mondta neki Stüwe.
– De z percnél tovább nem várhatok rád.
– Az nekem bőségesen elég lesz.
A gépkocsi mintegy száz méternyire állt meg a Vörös Ha yútól.
– Miért i álltál meg?
– Már mondtam egyszer, hogy nős ember vagyok, és a tyúkom rögtön
bevadulna, ha az egyik lány esetleg felismerne az utcán, amikor az
asszonnyal vagyok.
– Ezek a lányok nem tesznek ilyet, ne legyél már ilyen buta. – De a
gépkocsivezető csak nem volt hajlandó továbbmenni.
– Egy kicsit bogaras vagy – mondta Stüwe, miközben kiugro a kocsiból
és elrobogo .
Eltelt húsz perc, de Stüwének még nyoma sem volt. Teichmann azt
javasolta, hogy hajtsanak oda a Vörös Ha yú elé, és kezdjenek el dudálni.
Ám a sofőr még most sem mutato semmi hajlandóságot.
De egy félóra, elteltével mégis o parkoltak már a Vörös Ha yú elő , és
Teichmann hüvelykujja a dudára nehezede .
– Elég lesz már, jó lesz már!!! Ember!!! – aggódo a gépkocsivezető. –
Ne olyan hangosan!
Csaknem ugyanabban a pillanatban kinyílt jó néhány ablak, s az
ablakokban félmeztelen hölgyek tűntek fel. Olyanokat kiabáltak le, hogy a
sofőr hol belesápadt, hol meg belevörösödö . Igyekeze összezsugorodni,
amennyire csak lehete .
– Úgy ég a bőr a pofámon! – mondta.
– Egy kis blama neked sem árt meg. De azért jöhetne már ez a hülye!
– Aztán végre megjelent Stüwe. Ruháját gombolva rohant feléjük.
– Nem vagyok gyorsvonat! – kiabált.
Az Albatroson nagy izgalom várta őket, amint visszaértek. A
flo llaparancsnok minden hajót végigjárt, az után érdeklődve, hogy ki
volt az, aki az elmúlt éjszaka lányt hozo a fedélzetre. De senki sem tudo
semmiről.
– Pauli volt – mondta Stollenberg, mikor magukra maradtak – Akkor
történt, amikor én álltam őrségben.
– És azt hiszem, hogy akkor távoztak, miután én felválto alak –
egészíte e ki Stüwe. – Loewe hadnagy elküldö egy pár percre a feljárótól
azzal, hogy ellenőrizzem a kötélzetet. Már akkor is furcsállo am a dolgot.
– Beírhatnánk az őrnaplóba – mondta Stollenberg.
– Persze! Aztán mi is ülhetnénk egy hé g a fogdában, mint Teichmann!

Aznap délután a flo llaparancsnok parancsára az összes hajó legénysége

a mólón sorakozo . A parancsnok melle egy másik férfi állt, aki a
nemze szocialista párt egyenruháját viselte, kerüle vezető rangjelzéssel.
A kerületvezető egy holtsápadt férfival beszélt, aki egy lányt vezete
kézen fogva. A lány zenöt év körüli lehete , mögö ük Loewe hadnagy
állt. Az öt ember lassan végighaladt a tengerészek hármas sorfala elő .
Oda-vissza sétáltak vagy háromszor. Miután az első sorral végeztek, a
flo llaparancsnok vezényszava hallatszo .
– Az első sor nyolc lépést előre lép!
Ezt követően a második sort nézték végig, melynek ezután öt lépést
kelle előre tennie, és akkor a kis csoport a harmadik sort ve e
szemügyre. Ezala úgy látszo , hogy a lány minden pillanatban
összeeshet. Melle e haladt a flo llaparancsnok, arca sápadt volt,
pofacsontjai még a szoko nál is jobban kiálltak. Úgy néze ki, mint valami
vércse, aki csak arra vár, hogy lecsapjon a prédájára.
Loewe hadnagy jelente e, hogy a legénység száma teljes. Mivel a
kapitány nem volt jelen, Paschen hadnagy vezényelt „vigyázz! „-t.
– Tudok róla, beteg. A kabinjában van.
– Számomra ez újdonság, uram!
 – Hát, ahogy gondolja, Paschen. De ilyen dologba hogy mer belekeverni
egy sztet? Hiszen maga is szt!
– Uram! Nem látok semmi kapcsolatot Herr Pauli és az én
foglalkozásom közö !
– Ahogy gondolja, Paschen, de az elméle vitáknak nem most van i az
ideje.
Stollertberg megszólalt, hogy neki volna jelentenivalója, de Teichmann
leinte e.
– Felejtsd el! – mondta. – Nem hozhatunk ilyen szégyent a flo llára. Ezt
a kis ügyet majd elintézzük mi egymás közö .
– Jobban elintézzük mi azt a disznót, mint a haditengerészet bírósága –
mondta Meckel.
Sorakozó közben los volt beszélni, de úgy látszik, hogy ebben az
esetben a feljebbvalóik kissé rosszul hallo ak. Mindannyian szégyenkeztek
a történtek mia .

A flo lla másnap reggel kihajózo a tengerre. Nem valami barátságos

időjárás fogadta őket. Napokon keresztül süvíte a szél, s ha épp nem volt
vihar, a hullámok akkor is vadul csapódtak neki a hajó oldalának.
Az Albatros legénységének fele nem ebédelt ezekben a napokban.
Legtöbben megelégedtek egy kis kenyérhéjjal. Teichmann, Stollenberg és
Heyne viszont kiválóan érezték magukat. A nyugtalan tenger nekik már
nem jelente gondot. Bülow és Vögele, valamint a régi tengerészek közül
Pi , Stüwe és Lauer voltak tengeribetegek. Két újonnan érkeze , akik
Meisel helye kerültek a hajóra, teljesen használhatatlanokká váltak.
Feküdtek az ágyukban, és ezzel véget is ért minden tevékenységük. Az
ügyeletesnek kelle megfejtenie az üzeneteket, és ha szükséges volt, neki
kelle a jelzéseket is leadnia. A jó tengerész számára csodálatos idők
voltak ezek. Saját hús és főzelékadagjukon kívül elfogyasztha ák
tengeribeteg bajtársaikét is. Teichmann-nak sikerült egyetlen nap ala
nyolc adagot magába gyömöszölnie.
A viharos napok egyikén Teichmann elkérte Heyne ceruzáját, melynek
radír is volt a végén. Aztán megkérte, hogy küldje át néhány percre a
szakácsot. Heyne az átjáró folyosóján lete e az edényt, és amíg o állt,
válto néhány szót Schmutzlerrel. Schmutzler hálás volt minden szóért,
amit neki mondtak, mert szere e hallani a saját hangját, és hajmeresztő
történeteket tudo mesélni, melyek állítólag megtörténtek vele a parton.
Miala Heyne Schmutzlerrel beszélgete , Teichmann a naplóval foglalta el
magát, mely a folyosón volt elhelyezve egy üvegszekrénykében az átjáró
falán, közel a kapitány kabinjához. A szekrény nyitva volt, hogy mindenki
elolvashassa a napiparancsot, a napló is nyitva volt, mert eddig csak az
első szt készíte e el jegyzeteit.
Schmutzler zöldborsókonzervet nyitogato éppen szorgalmasan,
amikor Teichmann hozzálépe , és a lábához dobo egy üres edényt.
– Ember! Jól rám ijeszte él, pedig ma különben is ideges vagyok! –
rezzent össze a szakács.
– Te mindig ideges vagy, ha nem a parton töltőd az éjszakát.
– Hát most nem egészen azért, hanem mert már hat napja képtelen
vagyok enni ezen az átkozo tengeren.
– Igen? És a ól is a tenger tart vissza, hogy a naptárt megnézzed?
– Mi az ördögöt beszélsz te?
– Mióta van vasárnap egytálétel?
– Na ne mondd, ma szombat van.
– Micsoda? Lennél szíves egy pillantást vetni a naplóra? Ennek a
lajhárnak akkora szemei vannak, mint a vízilónak, de a naplót mégsem
tudja velük jól elolvasni.
– Fogadok veled, hogy szombat van! – mondta Schmutzler, és
elvágtato az üvegszekrényhez. – Hát ez meg mi? Miért?
– Hülye!
A legénységi körletben Teichmann mindenkinek elmondta az esetet. Aki
csak végighallga a, annak összefuto a nyál a szájában a haditengerészet
vasárnapi ebédjére gondolva. Aztán egyezkedni kezde a
tengeribetegekkel, oly módon leírva a zsírtól csepegő sertésszeleteket,
hogy azoknak már a gondola ól is felfordult a gyomruk. Amikor már nyolc
adagot összegyűjtö tőlük, értesíte e Heynét és Stollenberget, hogy a
számukra is szerze két-két adagot, de cserébe szeretné megtartani Heyne
ceruzáját.
Szombat éjszaka aztán a naplóban kiradírozta a megváltoztato
dátumot, és a valóságosat írta a helyére. Az egész manőver há ere az
volt, hogy szombaton reggel megtudta a rádióstól: az időjárás-jelentésben
az áll, hogy a következő éjszaka a szél ereje jelentősen csökkeni fog.
Így is történt. Vasárnap délben az egész legénység felélénkült, de
különösen azok, akiket a tengeribetegség kiéheztete .
Már korán o tolongtak az ebédlőben, de nagy meglepetésükre csak a
hétköznaponként szokásos egytálételt rakták eléjük. Werner, az ügyeletes
szt ugyanis értésére adta a szakácsnak, hogy egy héten, egymás után
nem következhet két vasárnap.
Erre aztán elszabadult a pokol. A matrózok magukon kívül voltak a
nyomorúságos étel lá án, mely karalábéból, burgonyából, zöldborsóból és
valami ízetlen, szinte kus szószból állt. Különösen a zöldségek mia voltak
rendkívül dühösek.
– Ilyen rohadt csalamádét adni vasárnap, ehhez már pofa kell –
méltatlankodo Pi , aki mint fegyvermester, felhatalmazást érze arra,
hogy a leghangosabban méltatlankodjon, és az emberek teljes mértékben
támoga ák felháborodásában. Teichmann lelkesen bizta a.
– A szívem szerint beszélsz! – Pi volt ugyanis a nyolc közül az egyik, aki
Teichmann-nak ajándékozta az adagját egy nappal ezelő .
Teichmannt küldték el a szakácsért. De Schmutzler nem mert belépni az
étkezőbe, csak álldogált a csapóajtóban.
– Gyere le, te disznó, és fasírozo at csinálunk belőled!!! – üvöltö e Pi .
– Nudlit csinálok belőled! – te e hozzá Löbbermann.
Schmutzler o maradt a csapóajtóban.
– Tévedtem a dátumot illetően. Azt hi em, tegnap volt vasárnap –
védekeze .
Lauer ezt istentelen hazugságnak vélte.
 – Hát ez a szósz miből készült? Talán belecsináltál?! – méltatlankodo
Meckel.
– Nem, ilyesmi sohasem jutna eszembe! Csak egy kicsit sie em az
elkészítésével – ltakozo Schmutzler.
– Azért örülnék, ha megnézhetném a doboz címkéjét, akkor legalább
tudnám, hogy miből készült! – vitatkozo egy másik matróz.
– És mi van ezzel a zöldborsóval? Még te is meg tudod számolni az
ujjaidon, hogy mennyi van belőle! – kiabált Löbbermann.
A tányérja mellé sorakozta a a borsószemeket, miután ellapíto a őket
a hüvelykujjával, hogy el ne guruljanak.
– Biztos vagyok benne, hogy a sztek tányérjaiba több juto . Meg
fogom mutatni az ügyeletes sztnek – fenyegetőzö .
A többiek lelkesen köve ék a példáját, és amikor borsót találtak a
tányérjukban, hangosan hurráztak. Schmutzler, aki még mindig o állt a
csapóajtóban, ezt jó jelnek vélte, és úgy érezte, hogy a légkör kezd kissé
nyugodtabbá válni. Hogy megkönnyítse a távozását, még lekiálto .
– Már csak perceitek vannak az ebédidőből! – Ám még mielő
visszahúzha a volna a fejét, egy levesestál találta telibe.
– Kitűnő célzás volt, fiú! – vélte Osterbuhr, és elégede en csa ogta a a
műfogsorát.
Pauli a hídról jól látha a, amint Schmutzler elterül a találat
következtében, aztán gyorsan felpa an, nehogy valaki elkaphassa, amíg a
padlón fekszik.
Pauli azonnal felbukkant a legénységi körletben.
– Ki dobta azt a levesestálat?
Hinsch elismerte a bűnösségét.
– Amint beérünk a kikötőbe, lecsukatom. De addig is biztos lehet
abban, hogy nem sok oka lesz a nevetésre.
Délután a tenger elég nyugodt volt ahhoz, hogy a védővásznakat
felhajtogassák. Hinsch volt a szakértője a robbanó kötélvágó szerkezet
kezelésének. E munkának ez volt legnagyobb szakértelmet igénylő és
legveszélyesebb része, melyet ő meglepően jól végze . Aznap túlságosan
hosszú időt ve igénybe a szerkezet előkészítése, és ez Pauli szerint Hinsch
hibája volt.
– Ez félig még alszik! De én majd kiverem a szeméből az álmot! Csak a
levesestálak hajigálásához ért – mordult rá Pauli. – Egészen körbejárja a
fedélzetet, és viszi magával a kábelvágót is. Közben pedig gondolkodjon
azon, hogyan is kell kezelni ezeket a szerkezeteket.
Hinsch megbotlo az első fedélzeten. Estében a feje fölé emelte a
robbanószerkezetet, hogy az nehogy a padlózathoz ütődjön.
– Na, menjen körbe még egyszer, és hogy egyenesen tudjon lépkedni,
meg hogy megtanulja nyitva tartani azokat az álmos szemeit, húzza ki a
biztosítószeget is!
Az ügyeletes szt az első szt kabinjába rohant, hogy értesítse a
dologról, mivel az pihenőben volt. De még mielő Werner
megszólalhato volna, robbanás rázta meg a hajót. Később már senki sem
tudta megmondani, hogy valójában mi is történt pontosan. Hinsch
gondosan tarto a maga elő a kiélesíte kábelvágót. Nem siete , inkább
gondosan ügyelt a lépéseire. Nem volt semmi logikus oka a szerkezet
felrobbanásának. A kapitányon kívül semmi sem volt az első fedélzeten,
amiben Hinsch megbotolhato volna.
Üzenet a flo llaparancsnoknak: „K-tól C-nek: Egy matróz súlyosan
megsérült a felszerelés előkészítése közben…”
– Erről jelentést kell írnom – mondta az első szt felkapaszkodva a hídra,
aztán Paulival a kapitány kabinjába ment.
Hinsch lábaiból nem sok maradt meg. Az arca és felsőteste sértetlennek
látszo , de amikor alaposabban megvizsgálták, észreve ék, hogy
számtalan apró nyílást szakíto rajta a kábelvágó ólomtöltete. Amikor
lefekte ék a mentőtutajra, már szivárgo a vér az apró sebekből, mint a
víz az összeszoríto szivacsból.
A szél újra feltámadt, és ismét le kelle ereszteni a védőponyvákat,
aztán a szokásos módon elteme ék Hinschet.
A következő napokban a flo lla Terschelling és Ameland szigetek
térségében tevénykede . Aztán a szél ismét viharos erejűvé vált, így
bevonták a felszerelést. Aznap éjszaka a tenger iszonyatos volt.
Teichmann és Heyne a taton lévő 20 mm-es lövegnél volt szolgálatban.
Az új őrség névsorát Pi állíto a össze, és az emberek csendesen
engedelmeskedtek.
Két óra körül Teichmann elhagyta az őrhelyét, de néhány perccel
később már ismét visszatért, mintha semmi sem történt volna. Később
valaki megszólalt a hajó hátsó részén.
– Tiszta a levegő! – Pi hangja volt.
– Akkor lassan engedjük le.
Hallo ák, amint a kötél súrlódik.
– Nagyon oldalra csúsztatjuk, így nem kerül a hajócsavarhoz.
– Húzzátok fel!
Újra hallo ák a korláton csúszó kötél súrlódását.
– Még él!
– Kössél súlyt a lábára!
– Már így is éppen elég súly vesze el.
– Engedjétek le újra!
Teichmann és Heyne csaknem egyszerre pillanto ák meg a
főszállásmestert, amint feléjük közelede . De már túl későn ve ék észre,
így nem volt idejük, hogy a hajótaton ténykedő matrózokat
figyelmeztessék.
– Húzzátok fel! – hangzo a főszállásmester hangja.
Szavait csend köve e.
– Azt mondtam, húzzátok fel!
– De uram…
– Húzzátok fel, aztán én gyorsan elintézem a dolgot!
Hallo ák, amint a kötél felfelé csúszik, de nagyon lassan mozgo .
– Uram…
 – Meddig várjak, mennyi időbe telik felhúzni azt a kötelet?
Ismét hallatszo a kötél csusszanása.
– Na, helyben vagyunk, és most engedjétek le a jobb oldalon,
egyenesen oldalt le, akkor a sodrás egyenesen a hajócsavarhoz viszi.
Ennyit már tudhatnátok, vízfejűek!
Hallo ák, amint valami nehéz test a vízbe csapódik, és a kötél
megfeszül. Aztán újra csend le .
– Húzzátok vissza!
– Előbb nézzetek körül!
– Tiszta a levegő!
– Vágd el!
Egy baltacsapás hangja hallatszo .
– Remélem, simán elmerül…
– Senki sem fogja felismerni.
Teichmann cigare ára gyújto .
– Paulinál rohadtabb alakot még sohasem lá am – mondta Heyne. –
Sokszor elgondolkodtam azon, hogy abban a szörnyeteg testében van-e
egyáltalán valami, ami az emberi szívre emlékeztet. De sohasem adta jelét
sem annak, hogy le volna.
– Ha az lehetséges, hogy egy embernek ennyi rossz tulajdonsága van,
akkor az ellenkezője is megtörténhet néha. Úgy értem, hogy valakinek
éppen annyi jó tulajdonsága lehet, mint…
– Az istenért, annyit beszélsz, hogy a végén még ki fogsz száradni. Már
egy álló órája hallgatlak – fakadt ki Teichmann.
– Nincs véletlenül cigare ád?
– Nincs.
– Akkor sodorj nekem egyet, i a doboz.
Heyne még nem tanulta meg, hogyan kell cigare át sodorni, pedig
ügyesebb ujjai voltak, mint Teichmann-nak.
– Emia felesleges idegeskedned.
 – Csak azért tart tovább, mert ragadósak az ujjaim.
– Mitől ragadósak a te ujjaid? Izzadsz talán?
– Nem.
– Én sem hiszem, mert nem valami meleg az éjszaka.
– De a vér meleg, és most ragad.
– Ez a bagó igazán jól fog esni. Nagyon szere em volna segíteni nektek,
sokkal jobb le volna, mint így végighallgatni a dolgot. Így sokkal
félelmetesebb volt.
– Lehetséges, hogy igazad van.
Reggelinél Pi közölte az emberekkel az újságot: Az éjszakai viharban
Pauli a tengerbe vesze . Másképpen nem tudták magyarázni az eltűnését.

A flo llaparancsnok zászlaja az Albatroson lenge . Az Albatros az 52.

aknaszedő flo lla vezérhajójává lépe elő. A kapitány kabinját Wegener
parancsnok foglalta el. Új kapitánynak Paschen önkéntest nevezte ki, aki
egyelőre továbbra is első sztként tevékenykede , addig, míg nem találnak
az ő helyére valakit. Így pillanatnyilag a flo llaparancsnok volt az Albatros
kapitánya.
Dänholm óta kissé megváltozo Wegener külseje. Kopo kék zakót
viselt, a könyökén bőrfoltokkal. Egykor fehér sapkájáról már régen eltűnt
az aranyszínű embléma. Tisz jelzése sárgára feste ólomból készült, de
már annyira oxidálódo , hogy alig lehete felismerni, mit is ábrázol.
Eltekintve az örökké szájában lógó pipájától, az arany karórája volt az
egyetlen dolog, amit Dänholmban is viselt. E drága óra egyáltalában nem
ille az öltözetéhez, mégis nagyon vigyázo rá. A matrózok szerint ezért
volt mindig zsebre dugva a bal keze.
A flo llaparancsnok még huszonnégy órát sem töltö a fedélzeten,
amikor Teichmann, aki reggel volt szolgálatban, megdöbbentő hírrel lepte
meg a többieket.
– Pauli visszatért. – Csendes, nyugodt hangon beszélt, hogy ne rémítsen
meg senkit; éppen reggeliztek.
 – Hülye vagy! – hebege Pi . A szemei kitágultak, és idegesen
rángatóztak.
– Pedig ez ő maga! O van a fedélzeten. Felmehetsz, és
meggyőződhetsz róla saját magad is – mondta Teichmann.
Pi felhorkant, felugro , a kezei vadul reszke ek, aztán remegve
felkapaszkodo a létrán.
Paulit egy torpedócsónak raj hozta. Kihalászták a tengerből, s miután
meghallo ák a flo llaparancsnok rádióüzenetét a kapitány eltűnéséről,
az egyik csónak az Albatros mellé állt, bár ez a háborgó tenger mia nem
ment egészen simán. A két vízijármű nem tudo közvetlenül egymás
mellé állni, így a torpedócsónak mintegy négy méternyire közelíte e meg
a hajót, és egy gyors „hó-rukk” kiáltással átdobták Paulit az Albatros
fedélzetére. Aztán a torpedócsónakok, ahogy jö ek, elszáguldo ak.
Teichmann elmesélte, hogy milyen impozáns látványt nyújto ak ezek a
szélsebes vízijárművek. Vadonatújak voltak; egyik a másik után száguldo
eszevesze gyorsasággal, kétoldalt magasra szórva a széthasíto vizet.
– Éppen olyanok voltak, mint a Mikulás, amikor a havon száguld –
fejezte be Teichmann lelkesen.
– Tényleg, mintha csak a te Mikulás apód hozo volna nekünk
ajándékot! – mondta Heyne. A többiek is csatlakoztak hozzá, de
egyszerűen nem találtak elég durva szavakat káromkodásaikhoz,
melyekkel Pauli szégyenletes és eléggé elítélhetőviselkedését illethe ék
volna.
Most o feküdt a fedélzeten. Bal lábánál fogva a jobb oldali korláthoz
kötö ék, nehogy a víz elsodorja.
– Az arca eltűnt – mondta Pi , amikor visszatért a legénység körletébe.
Az emberek tovább folyta ák a reggelijüket, de azért volt ebben az
egész ügyben valami elképesztően furcsa. És ezzel még nem is volt vége!
A következő napokban orkánná erősödö a szél, és a tenger olyanná
vált, mint a boszorkány üstjében fortyogó lé. Mire megtörtént az éjszakai
őrségváltás, Pauli eltűnt.
 Egész éjszaka nem került elő. Másnap a reggeli elő az ügyeletes
lekiálto a legénységi szállásra:
– Három emberre van szükségem!
Teichmann, Stollenberg és Vögele jelentkeze , s az ügyeletes irányítása
melle kihalászták Paulit, akit a víz besodort a tengerbe, és egész éjszaka
benne volt. Most a kötelénél fogva visszavonszolták a fedélzetre. Randa
munka volt – üres gyomorra.
Dühödt csend fogadta a hírt, hogy Pauli újra a fedélzeten van. Aztán
Stüwe kitört magából:
– A disznó!
Most, halálában még jobban gyűlölték Paulit, mint amikor még élt.
Utálták, amiért visszatért, és úgy érezték, hogy rajtuk áll bosszút, nevetve
a nyomorult félelmükön.
Ha szolgálatba mentek, el kelle haladniuk melle e, egy felfúvódo ,
bomló hústömeg melle , mely kikötve hevert, mint valamiféle csalétek,
arc nélkül. Csak az orrcsontja és koponyájának hátsó része maradt meg. Az
orrcsont töredeze volt és egészen fehér. Szinte gúnyosan vigyorgo
rájuk, a duzzadt hús közö mintha grimaszt vágo volna feléjük. A
nadrágja szakadozo volt, és félig lecsúszo , úgyhogy az alsónadrágját is
látni lehete , mely zöldessárga színűvé vált. Egyik lába térdtől
visszahajlo , mintha sarkával a saját ülepét akarta volna megvakarni. Úgy
feküdt o , mintha még mindig élne, s együ hintázo a hajó mozgásával.
Az emberek elhatározták, hogy éjszaka másodszor is a tengerbe dobják –
most már jószándékból.
A hajók egész nap csak végigbukdácsoltak a dühöngő tengeren. Az
Albatros fedélzetén furcsa, szokatlan hangokat lehete hallani. Bár a hajó
gépei alig működtek, a csavar szinte kibírhatatlan hangot ado , amikor
kiemelkede a vízből egy-egy hullámtaréjon, és légcsavarként kavarta a
levegőt. A fedélzet ala minden recsege és nyögö , szinte minden életre
kelt, ami csak nem volt rögzítve. A legénységi körletben az edényszekrény
ajtaja ide-oda csapódo , a tányérok csörömpölve hullo ak ki a padlóra.
Asztalok és padok csúszkáltak mindenü összevissza, szinte állandóan
bakancsok tompa csapódását lehete hallani. A raktárhelyiség egész
tartalma le-fel mozgo , és ez úgy hallatszo a legénységi körletben,
mintha egy tucat vénember csoszogo volna papucsban a fedélzeten
keresztül. Ám ennek a groteszk kórusnak az alaphangját a tenger
szolgálta a, amint dühöngve, üvöltve táncolt az Albatros ala . A
víztömegek puskaropogásszerű csa anásokkal ostromolták az első
lövegállás lemezpajzsát, átdübörögtek a hídon, és hangos reccsenéssel
hullo ak a hátsó fedélzetre.
A legtöbb ember még ilyen körülmények közö is talpon maradt, s még
az étvágyukat sem veszte ék el. Az étkező személyzetének a folyosón át
kelle az ételt a legénységi körletbe vinni, és hogy egyáltalán meg
tudjanak kapaszkodni a szabad kezükkel, egy kötelet feszíte ek ki végig a
fedélzeten. Amikor az ebédet hozták, a híd ala várakoztak, míg lefuto a
víz a fedélzetről, és csak aztán rohantak tovább. Vögelének is sikerült
átmentenie a tálcáját – mely meg volt rakva vajjal, tojással és sonkával –
baleset nélkül egészen a hídig. O várakozo ő is, amíg a tenger
továbbengedi. Ez meg is történt, de mire a legénységi körletbe ért,
addigra a tálcája már üres volt.
– Pauli elvi e az egészet! – mondta Vögele, amint az asztalhoz ült,
melyen nem volt más, csak kenyér és tea.
Ha Vögele nem le volna a jó barátjuk, a többiek biztosan elverték
volna – ártatlansága ellenére. Mert valóban ártatlan volt. Amikor át akart
futni a fedélzeten, a tenger elébe sodorta Paulit. Vögele megbotlo
benne, és elese . Alig tudta megmenteni a saját életét és üres tálcáját,
mielő a következő hullám átcsapo a fedélzeten.
– Ki van most őrségben? – kérdezték tőle a többiek.
– A főszállásmester.
– Akkor menjünk.
– Egy perccel később Pauli teste újra eltűnt a hullámok közö .

A következő néhány napon harminchét aknát szede fel a flo lla. Igaz,

hogy közben az 5-ös számú hajó aknára futo és odavesze . A
legénységét megmente ék, a kapitányon, az első szten és a fűtőkön
kívül.
 Már épp Helden felé mentek, hogy kikössenek, mikor üzenet érkeze ,
hogy egy német felderítő repülőgép tengerala járót figyelt meg négy
mérföldnyire a kikötőtől. A parancsnok kijelente e, hogy mindenképpen
el akarja kapni.
20. 00 órakor Heyne és Teichmann ve ék át az őrséget. Valamivel z
óra után három vörös rakéta emelkede a magasba, és ugyanabban a
pillanatban megszólaltak a riasztócsengők is. A hangszórórendszer
háromszor ismételte a tengerala járót jelző morzekódot. A vadászat
megkezdődö .
A hajók rövid időközönként leálltak, hogy a hajócsavarok működése ne
zavarja a fülelőkészülékeket. Különös, döbbenetes csend volt ez, mint amit
az elhagyo templomokban lehet tapasztalni. Olyan elviselhetetlen csend,
ami az emberek idegeit a végsőkig megfeszíte e. Megérezték azt, hogy a
háborúnak ez a része már sztán a technikára hárult át, és az embereknek
i már nincs mit tenni. Minden a fülelőkészülékeken múlt. Az emberek
tehát vártak és felkészültek.
Röviddel 23. 00 után a hajók mozdulatlanul álltak, a csendet csak az eső
állandó surrogása és a hajó oldalához csapódó hullámok loccsanásának
zaja törte meg. Teichmann és Heyne sztán hallo a, amint a hídon
háromszor előre- és hátracsapódo a géptermi jelző karja. Mindke en
tudták, hogy ez csak egyet jelenthet: „Riadósebességgel előre!” Tehát
megtalálták a tengerala járót.
– Mélytengeri bombákat előkészíteni! – kiálto a a flo llaparancsnok a
hídról. A flo lla valamennyi fényszórója egyszerre kelt életre. Az Albatros
élesen jobbra fordult.
– Mélytengeri bombák készen! – üvöltö e az ügyeletes szt.
Paschen a tatra rohant, a nyakában egy stopperóra hintázo .
Gyorsan, egymást követően két mélytengeri bombát dobtak a vízbe,
mindke őt harminc méterre állítva, majd utána egy harmadikat is, de ezt
negyvenméteres beállítással.
Fülsike tő robajjal vált szét a tenger, a három dörej gyorsan köve e
egymást, három fehér szökőkutat hajítva az ég felé.
 A hajók ismét megálltak, a figyelőkészülékeknél lévő emberek
mozdulatlanul figyeltek. A fényszórók a vizet pásztázták, de csak döglö
halakat találtak.
– Nem szeretem ezt a fajta háborút, neked mi erről a véleményed? –
kérdezte Teichmann.
– Én sem – válaszolta Heyne su ogva.
Ideges volt. Amikor Teichmann cigare ára gyújto , és a fény
kiszűrődö kezei közül, izgato ságtól túlfűtö hangon rászólt:
– Oltsd már el, hallod?
– Oh, fiú, fiú!
Minden szót sztán lehete hallani a hátsó harcállásban, amely a hídon
elhangzo . De a szavak olyanok voltak, mintha egy függöny tompíto a
volna le őket. A gépház jelzőcsengőjének hangja szinte már fájdalmasan
hasíto az emberek fülébe.
– Miért su ognak, a tengerala járón nem…
Három csengetés, a gépek feldübörögtek, és az Albatros előrelendült.
Aztán hirtelen megdőlve, mintegy ötven fokkal balra fordult. A hajó tatján,
ahol a kezelőszemélyzet a mélytengeri bombákkal szorgoskodo ,
felbukkant a flo llaparancsnok, és valami utasítást ado Paschennek,
amit Teichmann nem érte meg, mert a melle ük haladó hajó éppen
leszórta bombáit, hogy körbezárják a tengerala járót. Aztán a parancsnok
visszatért a hídra, Paschen pedig minden töltetet negyvenméteres
mélységre állíto . A hídon jelzőfény villant, és egymás után négy töltet
hullo a vízbe.
A robbanásokat követően megállt a hajó, a fényszórók a tengert kutatva
á apoga ák az esőtől korbácsolt vízfelületet. A döglö halak
foszforeszkálva világíto ak az erős fényben, s az elpusztult állatok közö
valami különös dolog úszo . A fényszórók fénye minden irányból
rávilágíto , mint amikor kerékküllők a tengelynél találkoznak. A tárgy
alakja emberi formát öltö , és melle e hirtelen valami fémes tárgy
emelkede ki a vízből, mely mint mozdulatlan ujj meredt ki a tengerből
öt, hat, hét másodpercig, hogy aztán elmerüljön az éle elennek látszó
emberrel együ . Mintha valami óriás keze húzta volna le őket a
hullámsírba. Aztán az előbbi helyen olajfolt terjedt szét a vízen, a
fényszórók fényében szivárványosan ragyogva.
Öt percen át semmi sem történt, csak az olaj bugyborékolt fel, aztán
egy éle elen ember buko a felszínre, felfúvódo mentőmellényben. Őt
még három másik köve e, mintha csak pisztrángok ugráltak volna ki egy
hegyipatakból.
A hajóról mentőcsónakot ereszte ek le, s a fedélzetre hozták mind a
négyet. A szájukból vér csörgö , tüdejük szétroncsolódo , a többit
elvégezte az olaj.
A hajók hajnali hat óráig az elsüllyeszte tengerala járó közelében
maradtak, majd befuto ak Helden kikötőjébe. A brit tengerészeket
katonai díszpompával teme ék el.

Még mielő kihajóztak volna, jelentkeze a hajó új első sztje: Rouff, aki
már ége a vágytól, hogy minél előbb találkozhasson az ellenséggel. Rouff
azelő már láto el ak v szolgálatot.
Továbbra is az Albatros maradt a flo lla vezérhajója, s így az haladt át
az alakzat élén a csatornán. Az ellenségnek nyomát sem lehete látni, a
Tommyk Dunkerque óta behúzták a farkukat. Dover fehér sziklái fele
néhány záróléggömb lebege , egyedül ezek emlékezte ek a háborúra. A
flo lla megállt Le Havre-nál, aztán Saint Malo felé folyta a az útját.
Valamivel Alderney szigete elő nyolc repülőgép bukkant fel. Azonosítási
jelet adtak ugyan, de ennek ellenére riadójel hangzo fel a hídon, és az
Albatros tüzet nyito . A gépek is tüzelni kezdtek, és bombák hullo ak.
Angol repülők voltak. Ke őt sikerült közülük lelőni, s egy harmadikat
megrongálni. A hajók közül egyiket sem érte bombatalálat. A flo lla
mégis kilenc embert veszíte a repülők géppuskatüzétől, hatan pedig
megsebesültek.
Az Albatroson meghalt Becker, a csónakparancsnok helye ese, Lauer,
első osztályú matróz; Glatzel zászlójelzős és Schindler, a másik jelzőmatróz
pedig megsebesültek.
 Az angol repülők ezú al új trükkhöz folyamodtak. Már egészen távolról
villogtak rajtuk a fehér jelzőlámpák, és a hajók német gépeknek nézték
őket. Az aznapi német ismertetőjelzés négy zöld és két vörös rakéta volt.
Ezek a gépek három zöldet és három pirosat lő ek fel, véletlenszerű
kiválasztásban, hogy félrevezessék a hajókat. A hajóhídon álló figyelőket
sikerült is becsapniuk, de Stollenberg csaknem azonnal jelente e, hogy a
repülők jelzése téves. A flo llaparancsnok ezt követően adta ki a
tűzparancsot.
Stollenberget szemfülességéért egy hét jutalomszabadsággal tünte ék
ki. Mivel Berlinen át utazo haza, Wegener megkérte, hogy vigyen el egy
csomagot a feleségének. Halbernagel kikísérte a vonathoz.
Éjszaka riadójelzés hangzo fel a hajón. Az emberek kiugráltak
ágyaikból, felkapták bakancsaikat, és úgy rohantak a harcállásokba. Téves
riadó volt. Vártak egy negyedóráig, de egyetlen repülőgép sem jelent meg.
Miután parancsot kaptak a harcállások elhagyására, a kikötőben feluga ak
a légelhárító lövegek, de szerencsére nem találtak el semmit. A tenger
felől hat Messerschmi 110-es bukkant elő, és alacsonyan átrepült a
kikötő fele . Ijesztően néztek ki az orrukra feste cápafej mia . Az
ismertetőjelzéseket csak akkor adták le, amikor már eltávolodtak a
kikötőtől.
Az emberek visszatértek a körletekbe, és kirázták bakancsaikból az
összetaposo svábbogarakat. A legtöbbjük nem élte túl a sok ide-oda
járkálást. Ha az embernek keskenyebb bakancsa volt, könnyen elintézhe e
a lábbelijében rejtőzködő bogarakat az ujjával, bár később ki kelle
szednie a maradványaikat. Ha viszont az illetőnek széles volt a bakancsa, a
férgek elpusz tásáért tornamutatványokra kényszerült. A talpboltozat
ala rejtőzködő svábbogarak éltek a legtovább, már ha nem volt lúdtalpas
a gazdájuk. Mert akkor viszont rögtön elpusztultak. Hasztalan próbálkozás
le volna kifüstölni a rejtekhelyüket, képtelenség volt kiirtani őket. Ahová
az Albatros ment, oda ők is eljuto ak.
A hajók reggel parancsot kaptak a kifutásra. A Saint Malo-i öbölben
néhány lelő angol gép pilótája úszkált, s a flo lla az ő kihalászásukra
indult. A tenger viharos volt, a matrózok pedig átkozódtak.
 A hajók a kikötő bejáratát elhagyva azonnal hánykolódni kezdtek. Saint
Malo körül normális körülmények közö zöld színű volt a tenger, de most
szürkésfehérnek látszo . Hatalmas, méregzöld hullámok csapkodtak,
fehér taréjt hordozva. Ez lenyűgöző látvány le volna számukra, ha a
talpuk ala szilárd talaj le volna. Ám az Albatros minden eresztékében
recsege -ropogo , és amit nem rögzíte ek szilárdan a fedélzethez,
könyörtelenül belesodródo a tengerbe. Óriási hullámok csapkodtak
keresztül a fedélzeten, víz alá nyomták a hajó orrát, s az nehézkesen
emelkede ki újra, csak azért, hogy aztán ismét a víz alá kerüljön. Úgy
fúrták át magukat a hajók a szennyes vízen, mint az erőszakos kisegerek.
Éppen ebben a re entes időjárásban határozta el Schmutzler, hogy tesz
egy kis sétát a fedélzeten. A kifeszíte kötélbe kapaszkodva
végigbukdácsolt a hajó egész hosszában, miközben egy cipót szorongato
a hóna ala . A hajón keresztülcsapo egy hullám. A tajtékzó víz közepén
o ült Schmutzler, még mindig szorosan magához szorítva a kenyeret, és
lenéze a hídra. Egyáltalában nem látszo ijedtnek, még csak fel sem
kiálto . Arcán csak a határtalan csodálkozás kifejezése ült, aztán a
víztömeg elsodorta. Néhány percre eltűnt a habokban, de aztán mintegy
száz méternyire a hajótól ismét felbukkant egy pillanatra, hogy aztán
örökre eltűnjön. Délutánra a hajók már Saint Malo kikötőjében
horgonyoztak.
A parton Halbernagel bukkant fel, sebesen taposva kerékpárja pedálját.
Feltolta a kerékpárt a hajóra, nehogy közben valaki ellopja.
– Elkaptátok őket?
– Dehogy kaptuk, a francba is! Semmi értelme sem volt az egésznek.
Elveszíte ük az egyik emberünket és egy kenyércipót, meg elpazaroltunk
egy csomó szenet – válaszolt neki Meckel.
Mint általában mindig, Heyne most is ellenkeze :
– Ha más eredményt nem is értünk el, de legalább bebizonyíto uk
készségünket a bajba juto ellenség megmentésére. Utunk tehát,
magasabb szempontokat is figyelembe véve, nem mondható
hiábavalónak.
– Ezt próbáld megmagyarázni Schmutzlernek! – vágo vissza Meckel.
 Délben kitűnő ebédet kaptak: sertéscsülök volt savanyú káposztával,
burgonyával és kompót. Még a flo lla törzsszakácsa is megjelent az
étkezésnél. A csodálatos étrend elfeledte e velük Schmutzlert, a
továbbiakban most már valóban halo volt mindannyiuk számára.
A flo lla egy hé g kísérőszolgálatot teljesíte Saint Malo és Brest
közö . Stollenberg akkor tért vissza az Albatrosra, amikor Saint Malóban
kikötö ek.
Üdvözletet hozok Berlinből, az egykori második szakasz minden
tagjának.
– Emlékeze még ránk Wegener felesége?
– Hát persze! Üdvözöl benneteket, és az iránt érdeklődö , hogy ki
hajózo közülünk a férjével a flo lla vezérhajóján. És nézzetek csak ide!
Stollenberg négy kis csomagot halászo elő a zsákjából. Minden
csomagban volt négy szelet csokoládé, és egy üdvözlőkártya az alábbi
felira al: „Edith Wegener sok szerencsét kíván mindannyiuknak!”
– Hát ez szép! Nagyon szép! – csodálkozo Heyne.
– Meg kellene köszönnünk neki! – te e hozzá Bülow.
– Helyes, írjatok neki egy pár sort, s én majd feladom. Úgy is
mindenképpen jelentkeznem kell a flo llaparancsnoknál – ajánlo a
Stollenberg.
Így aztán mindannyian írtak valamit. Heyne például ilyesmit: „Kellemes
meglepetés volt… Köszönet a kedves gondoskodásáért”, és így tovább.
Teichmann a következőket vete e papírra: „Drága Emil! Bizonyára sok
fáradságodba került a csokoládé beszerzése számomra, úgyszintén Frau
Wegener írásának utánzása is. Bár mindkét dologban kitűnő munkát
végeztél, valamiről mégis megfeledkeztél. Nevezetesen arról, hogy
szülővárosod cukorkaüzletének címe jól olvasható a csomagolópapíron.
Ennek ellenére minden elismerésem a Tiéd! Hans.”
Azon az éjszakán Teichmann szokása ellenére elment a többiekkel
bordélyba. Halbernagel megpróbálta lebeszélni róla, ugyanis Saint Malóba
egy újabb légvédelmi tüzéregység érkeze , s emia óriási volt a
tülekedés. Teichmann azonban ennek ellenére odament Stollenberg,
Heyne és Bülow társaságában. Halbernagel azt tanácsolta nekik, hogy
keressék Madeleine-t, aki egy kicsit drágább ugyan a többieknél, de
megéri a pénzét. Különösen akkor, ha hivatkoznak arra, hogy ő,
Halbernagel küldte őket hozzá.
Végigsétáltak Saint Malo kikötőjén, és úgy bámultak, mintha még
sohasem lá ak volna ilyen naplementét. Aztán betértek egy bisztróba, és
megi ak néhány aperi fet.
A bordélyban valóban rossz napot fogtak ki. Nagy volt a tülekedés,
várakozniuk kelle , mert a légvédelmisek már megelőzték őket.
– Nix Madeleine – mondták a lányok kolléganői. – Madeleine
aujourd’hui malade, compris? Madeleine kapu , compris?
– Ennyit még mi is értünk franciául! – méltatlankodo Heyne.
Meg kelle hát elégedniük azzal, ami volt. Először egy medikushoz
kelle menniük, aki megvizsgálta a felszerelésüket. Miután rendben
találta, mindegyiküknek átado egy „közelharci védőeszközt”.
– Allons, monsieur… oh làlà… très bien, très bien… oh, első osztályú,
kedves, csodálatos… oh, oh, oh…
De ez csak a kötelező színjáték volt, amely benne foglaltato az árban.
Ez a vizsgálat a világon semmit sem ért, sőt egyenesen kiábrándító, volt,
mint az iskolákban szokásos éves orvosi ellenőrzés. Az egyetlen különbség
csupán az volt, hogy az iskolai vizsgálatért nem kelle fizetni.
Az egyik medikus bizonytalanná vált az azonosítási lapjuk lá án. A Nav.
Off. 1939. bejegyzés, mely ala a sorozatszám, a születési idő és a
vércsoport volt olvasható, csak annyit jelente , hogy az azonosítási lap
tulajdonosa 1939-ben lépe a haditengerészet kötelékébe mint sztjelölt.
A medikus a Nav. Off. bejegyzést mint tényt fogadta, és közölte velük, hogy
a sztek számára kijelölt bordély a Hotel Napoléonban van.
– Nagyon hálásak vagyunk a szíves felvilágosításáért, de jelenleg
nekünk is ugyanolyan rendfokozatunk van, mint magának –
udvariaskodo Bülow. – Harmadosztályú fenéklyuk. És hogy szt lesz-e
belőlünk valaha, az kizárólag magán múlik. Ha ugyanis i felszedünk ma
valamit, akkor biztosan nem. Éppen ezért kérem, hogy a körülményekhez
méltó komolysággal végezze a munkáját. Azt megígérhetem, hogy a
jövőben nem kell majd nekem sztelegnie, és kellemesen fogok magára
visszaemlékezni.
Erre a medikus dühbe gurult. Vele senki ne beszéljen ilyen hangon, ő
nem akármi harmadosztályú fenéklyuk, hanem orvos a hadseregben,
szakaszvezetői rangban. Rövid időn belül pedig őrmesterré lépte k elő. És
azonnal hozzák rendbe a ruházatukat úgy, hogy a rangjelzéseik jól
láthatóak legyenek. E ől kezdve aztán egyre durvábban kezelte őket.
– A rang még a bordélyban is fontos? – kérdezte Heyne.
– Igen, a rend kedvéért, a rend pedig nélkülözhetetlen – mondta a
jövőbeni őrmester, aki nem csak pedáns volt a végletekig, de legalább
ugyanannyira szadista is. És Bülowot választo a ki áldozatául.
– Vegye könnyedén, barátom, igazán nincs az arcára írva, hogy három
év múlva őrmester lesz magából!
– Az valóban nincs, de azt viszont láthatja, hogy szakaszvezető vagyok.
Bülow erre összecsapta a bokáját, és kinyújto kézzel sztelge :
– Bülow gróf, másodosztályú tengerész, kérek engedélyt a közlegények
bordélyának elhagyására a nem megfelelő bánásmód mia ! – kiálto a”;
és kimasírozo a szobából alsóneműben.
Az éjszaka hátralévő részében a fedélzeten i ak. Előzőleg betértek
ugyan néhány bárba, de nem ízle nekik az a lö y, amit o felszolgáltak.
Ők pedig gyorsan le akarták inni magukat.
Pálinkát i ak sörrel, de leginkább pálinkát. Ennél szebb és jobb érzést el
sem lehet képzelni, így vélekedtek. Ez a szta, á etsző folyadék volt az
egész este legpompásabb része. Ez változta a őket férfiakká, elmosta,
elfeledte e velük azt a gondolatot, hogy gyilkosokká képezték ki őket, és
azt az érzést is, hogy előbb vagy utóbb elnyeli a testüket az óceán
valamelyik része. Amikor i ak, minden egyszerűvé és világossá vált
számukra. Arcukon kisimultak a ráncok, a gyilkos tréfák és szörnyű
nehézségek, a mindennapi élet elcsigázó egyhangúsága elhomályosult,
majd eltűnt előlük. Az ital melle nem ese szó a nőkről. A nők csak az
életük egyik apró szükségletét jelente ék, mely csak akkor vált fontossá
számukra, ha hosszú időre megfoszto ák őket tőle. Pontosan olyan apró
kis örömet jelente ek, mint az étkezés, a fürdés vagy a hajvágás. A
legtöbb ember számára egyszerűen a gonoszt jelente ék, semmi mást. A
lerészegedést csak alkohol fogyasztásával érhe ék el, és az italnak a
hatása is tovább tarto .

A flo lla hat hajója a bres kikötő szénrakodójánál horgonyzo , amikor a

parancsnokhoz jelentés érkeze arról, hogy egy német repülőgép
bombázo egy angol tengerala járót Brest közelében. A tengerala járó
lemerült, de olajnyomot hagyo a víz felszínén. A flo lla parancsot kapo
a kifutásra, és a környék átvizsgálására.
Még csak két hajó fejezte be a szénrakodást: az Albatros és a 3-as
számú aknaszedő, a flo llaparancsnok csak ezek kifutását rendelte el. A
parancsnoki zászló az Albatroson lobogo .
A hajók 11. 00 órakor teljes sebességgel elhagyták Brest kikötőjét.
Másfél órával később elérték az olajjal szennyeze területet. A nyom
északi irányban húzódo . A két hajó közrefogta az olajnyomot, és köve e,
miközben beélesíte ék a mélytengeri bombákat.
A tengerala járó minden valószínűség szerint felfedezte, hogy üldözik,
mivel egy óra körül kilencven fokkal jobbra fordult. A hajók tovább
köve ék az új útvonalat, mintegy két mérföldön keresztül, ahol aztán
egyszerre megszűntek az olajnyomok. A legénység a taton tevékenykede ,
a bombák ledobására szóló parancsra várva. Nem lehete pontosan
megállapítani, hogy hol ért véget a nyom, mert a hajócsavarok által
felkorbácsolt víz elmosta. Aztán megérkeze a parancs, és az első bomba
loccsanva hullo a vízbe. A detonációt követően a hajók leálltak, s a
lehallgatókészülékeken megpróbálták felfogni a tengerala járó
csavarjának zaját. Aztán ismét elindultak, újra hullo ak a bombák, majd
megint megálltak és hallgatóztak.
A negyedik sorozat után az olajnyom egy kör alakú, öt méter átmérőjű
fol á terebélyesede . Az Albatros gyors egymásutánban két bombát
ejte a kör közepébe.
 A robbanás után egy perccel víz fölé emelkede a tengerala járó
periszkópja. Az Albatros egyenesen feléje fordult, ám alig közelíte e meg
száz méterre, a periszkóp újra eltűnt a vízben. Az Albatros z fokot
változtato a haladási irányán, figyelembe véve a tengerala járó valószínű
útvonalát, és egyenesen belerohant. A fedélzeten csak gyenge recsegést
hallo ak.
– Miért nem hagyják abba a bújócskázást, és jönnek fel a felszínre? –
kíváncsiskodo Heyne. – Ez a játék nemigen tesz jót nekik.
– Valószínűleg a periszkópját vagy a parancsnoki hidat zúztuk össze.
Különben erősebb le volna az ütközés okozta zaj – mondta az ügyeletes
szt.
– Tengerala járó a hajó mögö ! – kiálto fel valaki.
Még meg sem tudták nézni, máris jö a parancs:
– Mentőcsónakot előkészíteni!
Vízre bocsáto ák a mentőcsónakokat. A bal oldaliban Heyne tarto a a
kormányt, miközben Teichmann figyelmét a motor kötö e le. Stollenberg
az első ülésdeszka mögö állt, hajókampóval a kezében, melle e Pi
szorongo , lövésre készen tarto géppisztollyal. A flo llaparancsnok, az
első szt és az ügyeletes szt a csónak orrában álltak. Mindhármuk
kezében kézigránát volt, és el voltak készülve arra, hogy a
tengerala járóra ugorjanak.
Eközben az Albatros tűz alá ve e a tengerala járó hídját. És most már
jól kivehető volt a roncsolás, melyet a tengerala járó tornyának jobb
oldalán okoztak.
A csónakban lévő emberek némán figyeltek. Lá ák ugyan a
tengerala járót, de gondolataikat más foglalkozta a. Idegeik pa anásig
feszültek, szinte remegtek az izgalomtól. Egy pillanat tört részéig
valószínűtlennek tűnt számukra ez az egész. Egy tengerala járó
fedélzetére lépni a nyílt tengeren? Ez túlságosan fantasz kusnak látszo .
De aztán hirtelen rádöbbentek tevékenységük fontosságára, és most már
minden figyelmüket ez kötö e le.
– Na végre, i van ez a vacak! – mormogta magában az első szt.
 – Hacsak nem éppen most döglik be a motor – mondta Heyne.
– Ha most bedöglik, akkor nekünk végünk van!
Aztán már o is voltak. Wegener karját felemelve jelze az Albatrosnak,
hogy szüntesse be a tüzet. Heyne egy hirtelen, kecses fordula al a
tengerala járóhoz irányíto a a csónakot, melytől Pi elveszíte e az
egyensúlyát, és a vízbe ejte e a géppisztolyát. Heyne a tengerala járó
oldalán lévő kábelhez erősíte e a csónakot. Amikor ő és Stollenberg a
fedélzetre kapaszkodo , már o álltak a Tommyk, revolvereikből tüzelve
rájuk. Wernert és Pi et eltalálták, s most éppen Wegenerrel, az
első sz el és Teichmann-nal dulakodtak. A közelharcban keresztüllő ék
az első sztet. Wegenernek sikerült kicsavarnia a revolvert az egyik brit
kezéből, de csak azután, hogy egy másik rálő . Közben Teichmann sikerrel
vi be egy horogütést az egyik brit sztnek, és pillanatnyilag éppen azzal
volt elfoglalva, hogy egy másikat a tengerbe dobjon. Heyne és Stollenberg
átugro ak a fedélzeten fekvő éle elen testeket, és rávete ék magukat az
ellenségre. Eközben a megszerze revolverrel ke őt lelő közülük a
flo llaparancsnok, de a torony csapóajtajában újabbak jelentek meg.
Teichmann megragadta az egyiket, aki fél testével még a toronyban volt,
és fejét a csapóajtóhoz verte. A férfi elveszíte e az eszméletét, és
visszazuhant társaira, akik éppen megpróbáltak felkapaszkodni. Heyne
lezárta a csapóajtót. Aztán kezébe kapo egy kézigránátot, kihúzta belőle
a biztosítószöget, felránto a a csapóajtót, és ledobta a gránátot. Aztán
lecsapta a vízmentes ajtót, s ráállt a tetejére. Teichmann és Stollenberg is
csatlakoztak hozzá. A robbanástól kicsapódo a torony vízmentes ajtaja,
de lent már nem mozdult semmi.
A flo llaparancsnok lehajolt, és belebámult a sötétségbe. Teichmann
lá a, hogy a füléből csurog a vér.
Aztán feljö a búvárhajó életben maradt legénysége. Alig álltak a
lábukon, a térdeik reszke ek, a kezük idegesen rángatózo . A bakancsaik
olyan vörösek voltak, mintha csak piros festékben jártak-keltek volna.
Harminckét ember jö fel. Wegener leereszkede a létrán, és
visszakiálto :
 – Adjanak gyorsan egy zseblámpát és egy vízhatlan zsákot! Nem tudom,
meddig marad még a felszínen ez a koporsó. Meg kell szerezni a hajó
tkos okmányait, mielő még elmerülne.
Az Albatros a tengerala járó oldalához simult. Wegener átment, és
bekötö ék a fejét. Egy golyó súrolta, egy másik pedig átlyukaszto a a
fülét. Az első szt, az ügyeletes szt és Pi pedig meghaltak.
Közben Heyne keríte egy zseblámpát, és lemászo a toronyba.
Teichmann már indult utána a vízhatlan zsákkal, amikor egyszerre Heyne
felkiálto .
– Maradj! – Aztán feljö , kidugta a fejét a csapóajtón, öklendezni és
hányni kezde .
Stollenberg ezala az Albatros vontatókötelét a tengerala járó orrához
erősíte e.
Wegener ismét átlépe a tengerala járó fedélzetére, és leereszkede a
toronyba. Teichmann köve e. A hajó belseje lőpor, vér, vizelet, ürülék, vas,
olaj és bőr szagának egyvelegétől bűzlö , és minél mélyebbre mentek, ez
a szag annál áthatóbbá vált. A létráról szőnyegszerű, rugalmas masszára
léptek, amelyet húsz ember gráná ól szé épe hol este alkoto .
Lassan haladtak előre. A talaj cuppogó, bugyborékoló hangot ado ,
ahogy átgázoltak ezen a borzalmas mocsáron, ami csomókban ragadt a
bakancsukra. A fedélzetről meleg, ragadós folyadék csurgo le, és az
ujjaikra ragadt. Nagy erőfeszítésükbe került, hogy megtartsák az
egyensúlyukat. Azt az utat köve ék, melyen át a brit tengerészek
eljuto ak a hajóorrból a toronyba. Teichmann egyszerre hirtelen úgy
érezte, hogy nem tud megmozdulni. Amikor Wegener megpróbálta
továbbvonszolni, mindke en elestek.
– Keljen fel! – mondta Wegener, akinek sikerült talpra állnia.
– Valaki fogja a lábamat.
– Legyen észnél, ember! A halo ak nem fognak meg senkit.
– De engem megfogtak, uram!
– Nem tudja mozdítani a lábát?
– De igen, csak valami mindig visszahúzza.
 Teichmann nekifeszíte e magát a hús-, vér- és csontszőnyegnek, és
amikor sikerült végre felállnia, a kezében egy csúszós, hólyagos tömeget
tarto , amit melegnek és elevennek érze . Wegener rávilágíto a
zseblámpával, a valami ragyogó vörös színű volt.
– Ez csak egy darab tüdő. Rendben van, mehetünk tovább.
Aztán keresztülmentek egy nyitva hagyo ajtón, a szoba függönyébe
megtörölték a kezeiket. A rádiószobában a vízmentes zsákba dobáltak
mindent, ami csak a „Secret” bélyegzőt viselte, aztán visszamentek. A
visszafelé vezető út sokkal könnyebbnek tűnt, mint ahogy várták.
– Olyan sápadt vagy, mint egy csirke feneke! – köszöntö e Halbernagel
Teichmannt, mikor az felbukkant a torony csapóajtajában.
– Fogd be a pofád, Halbernagel! Vagy nagyon megkeserülöd!
– Szeretném látni én is, hogy mi van odalent, ha te már ennyire
belefehéredtél!
– Azért ne vedd komolyan, ha szeretnél valamit kapni a pénzedért!
Halbernagel lemászo , de hamarosan visszatért. Megpróbált mondani
valamit, de a szája megtelt, és alig maradt annyi ideje, hogy áthajoljon a
korláton.
– Annyit már igazán megtanulha ál volna, hogy egyszerre tudjál
beszélni meg hányni! – szólt oda neki Teichmann.
Mielő még Halbernagel válaszolhato volna, a tengerala járó
süllyedni kezde : a hajó orra lassan a víz alá buko . Az emberek a
csónakba szálltak, s amikor az megtelt, a többiek a vízbe ugro ak, és az
Albatroshoz úsztak. Ezala a tengerala járó tatja már függőlegesre
emelkede , majd csendesen a mélységbe csúszo . Csak az elpa anó
kötelek hangja hallatszo , melyeket már nem volt idejük elvágni. Minden,
ami az elsüllyedt búvárhajó után maradt, egy fehér színű habos folt volt.
Teichmann szinte örült, hogy az úszó koporsó eltűnt végre.
A britek a legénységi körletben üldögéltek, és pálinkát i ak. A
sebesülteket elhelyezték a sz kabinokban, a halo ak pedig rendeze
sorban feküdtek a fedélzeten: Rouff, az ügyeletes szt, Pi és hat angol
tengerész.
 Heyne kifejte e azon véleményét, miszerint Wegener azért
süllyeszte e el az angol tengerala járót, nehogy azok meglássák a
kikötőben horgonyzó német hajókat. Stollenberg szerint viszont tak kai
lépés volt az egész, hogy megkíméljék az angolokat a kikötőbe lépés és
elfogatás gúnyától. Mert végeredményben ezek a fickók úgy léptek be a
háborúba, hogy a világ leghatalmasabb flo ájával rendelkeznek, és most
hadifogolyként ücsörögnek egy ócska heringhalászhajón. Emelle pedig a
hadifoglyok nem vadállatok, amelyeket mutogatni kell, hanem érző
emberi lények.
 HETEDIK FEJEZET
1940. december 21., 11. 32
Az angol bombázók három hullámban támadták Brestet. A légelhárítás
hatásosan működö , így az első két hullámban támadó gépek súlyos
veszteséget szenvedtek. A britek úgy döntö ek tehát, hogy a harmadik
hullám már nem Brestet támadja meg közvetlenül, hanem tengeri
célpontokra szórja le a bombáit.
Bres ől huszonöt mérföldnyire északnyuga irányban a bombázók
felfedezték az aknaszedő flo llát, mely éppen oszlop alakzatban haladt. A
támadásukat ezernyolcszáz méter magasságból kezdték meg, mely kívül
ese a hajók légvédelmi lövegeinek hatótávolságán. A repülők pilótái,
miután kioldo ák bombáikat, lá ák, amint a hajókat beboríto a a sűrű
füs elhő, így aztán nyugodtan repültek tovább útjukon.
Így semmisült meg az 52. aknaszedő flo lla. Egyedül az oszlop élén
haladó vezérhajó, az Albatros maradt úszóképes, mivel nagyobb
lehetősége volt a manőverezésre. De az Albatros is csak a vontatók
segítségével juto el Brest kikötőjébe.
Az elsüllyedt hajók legénységéből huszonkét embert sikerült kihalászni
a tengerből, akik közül később zen belehaltak sérüléseikbe.
 NYOLCADIK FEJEZET
A karácsonyt Hamburgban töltö ék, Heynééknél. Stollenberg már volt
o hon, Bülownak és Vögelének kevés le volna az idő a hazautazásra, és
Teichmann sem tudta volna hol tölteni az ünnepeket.
Ezen a karácsonyestén ugyanazok a személyek gyűltek össze, mint egy
évvel korábban, de alig lehete rájuk ismerni. Az általános légkör
összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint az ezt megelőző karácsonyon.
Németország győzedelmesen harcolt, és ez jól érezhető volt a levegőben.
Gerd nagybátyja, Heyne tábornok roppant elégede volt, és nagyon jól
mutato vadonatúj uniformisában.
Amikor kioszto ák az ajándékokat, mindegyik tengerész kapo négy
doboz cigare át és egy üveg likőrt. Az ajándékok kiosztása után elolto ák
a karácsonyfaégőket, és a mennyeze világítást kapcsolták be. Ezzel véget
is ért a karácsonyi ünnep. A gyerekek háborúsdit játszo ak. Félóra múltán
legyőzték a francia hadsereget, aztán Anglia ellen fordultak. A csatornán
való átkelés számukra nem okozo különösebb gondot, hurrát kiálto ak,
meg hogy ne sajnáld, és hamarosan legyőzték Angliát is.
A felnő ek közö is megindult a társalgás. Abban mindannyian
egyetérte ek, hogy nagy és jelentős korszakban élnek, és Isten
kegyelméből még dicsőbb idők következnek rájuk. Isten kitárta áldó kezét
a Führer fölé, mint azt az ellene elkövete müncheni merénylet kudarca is
mutatja.
– Németország Adolf Hitler zseniális vezetése ala kolosszális
hatalommá fejlődik, és már a győzelem küszöbén áll! – mondta az egyik
úr, akit konzulnak szólíto ak.
– Isten segítse! – mondták a hölgyek.
Aztán egy egyházi tanácsos emelkede szólásra, és elmondta, hogy
mivel az Úr segítségével legyőzték Franciaországot, most már Angliának is
le kell szállnia a magas lóról. Ez volt a háború utolsó karácsonya, és a
fiataloknak többé már nem kell hasonló körülmények közö ünnepelniük.
Ehhez a tábornok még hozzáte e, hogy minden generációnak meg kell
vívnia a maga háborúját, és ez segí a jellemük kibontakozását.
– A fiataloknak előbb szembe kell nézniük a viharral, mielő
élvezhetnék a kikötő biztonságát! – fűzte tovább a szót az egyházi
tanácsos, és poharát a tengerészek egészségére üríte e.
– Igazam van?
– Kitűnően fejezte ki magát! – vélekede a tábornok, és ivo az egyházi
tanácsos egészségére.
– Az SS sokat javult minőségileg – folyta a az egyházi tanácsos úr.
– Természetesen! – monda a tábornok. – Azoknak a fiatalembereknek ki
kell tombolniuk magukat!
– Az ugató kutya sohasem olyan kellemetlen, mint amelyik harap –
mondta egy úr a kereskedelmi tanácsból.
– Igen, igen, történt néhány szerencsétlen dolog is, de hogyan lehetne
ránto at készíteni a tojás feltörése nélkül? – te e hozzá egy vendég, akit a
többiek szenátornak szólíto ak.
– És az a ránto a már el is készült! – folyta a a tábornok. –
Gazdaságunkat nem lehet legyőzni, amíg célunkat el nem érjük. E ől a
háború akár még évekig folytatódhat!
– Pontosan, kereskedelmi tanácsos úr! Hallo am, hogy a Ruhr ipara
negyven százalékkal fokozza a termelését jövőre.
– Csodálatos!
– A világon senki sem lehet egyenlő velünk!
– Igen, az ügy nagyon jól áll…
Újabb vendég érkeze , Gerd Heyne iskolatársa, Alfred Nienhagen.
Mankó segítségével járt, mert az egyik lába hiányzo . – Köszönöm –
mondta Nienhagen Heynének, aki egy széket tolt alá. – Még nem sikerült
eléggé tökéletesítenem a járótechnikámat. Úgy érzem magam, mint a
kanál a salátástálban.
 – Van humorérzéke, és ez tetszik nekem – mondta felé fordulva a
tábornok.
– Még így sebesülten is jobb, mint holtan, ha-ha-ha! A háború
számomra véget ért.
– Merre harcolt?
– Amiensnél, de egyáltalában nem harcoltam. Az egész, amit csináltam,
abból állt, hogy feküdtem a hasamon. De úgy látszik, még ezt sem
csináltam jól, a szabályzatnak megfelelően, mert különben még mindig
megvolna a lábam.
– Hogy ér ezt? – érdeklődö a tábornok.
– Az egész dolog végtelenül egyszerű. A századparancsnokom is a hasán
feküdt, egyszer csak elkiáltja magát: A sarkakat lefektetni! Ha az ember
fekszik, a kényelem mia úgy jobb, ha kissé felemelve tartja a sarkait…
– Ezt minden újoncnak meg kell tanulnia – mondta a tábornok.
– Valóban így igaz, de a lábam re enetesen viszkete , tudják, a kis
állatkák mia . Franciaországban ugyanis nélkülöztük a higiéniát, és sok
volt az élősködő. Így aztán nem bírtam tovább, felemeltem a lábam és
megvakartam. Aztán reccs! És éreztem, hogy valami meleg csordogál a
lábamon lefelé. Ami kor magamhoz tértem – nem bírom ugyanis a vér
látványát – egy csodálatos fehér ágyban feküdtem, friss, szta, fehér
ágynemű közö . A sztaság illata szállt a levegőben, és csinos, valóban
nagyon csinos nővérkék ve ek körül, akik szinte kiolvasták az ember
tekintetéből minden kívánságát. Csak a bal lábam hiányzo , máskülönben
teljesen jól éreztem magam.
– A katonai kórházban mindig kitűnő volt az ellátás – jegyezte meg
tábornok.
– Ez így igaz, de még csak ezután jön a java. Néhány nappal később
megjelent az ágyamnál a főorvos, és elkezde beszélni valamit az
ellenséggel szemben tanúsíto bátorságról, aztán lerako az
éjjeliszekrényemre egy másodosztályú vaskeresztet, a hadosztály
nevében. Később megkaptam a sebesülési érdemérem kitüntetést is.
Aztán kiderült, hogy az egész század súlyos veszteséget szenvede , és
minden életben marado at kitünte ek. Hát így juto am hozzá én is.
– És mindez csak azért történt, mert egy bolha épp a megfelelő időben
csípe meg – mondta Heyne.
– Hidd el, pontosan így volt. Egyébként írhatnál egy tanulmányt a
sebesülések valószínű okairól.
– Egészségedre, Alfréd!
– És a édre, Gerd!
A második poharat a jövőre koccinto ák. A tábornok azonban nem
üríte e ki a maga poharát.
– Miért nem issza meg? Nem kedveli a pezsgőt? – kérdezte Nienhagen.
– De igen – válaszolta a tábornok, de közben látszo rajta, hogy nem
tetszik neki Nienhagen modora. – Szeretek lassan, kényelmesen inni.
Emelle csak akkor szokták a poharakat fenékig üríteni, ha államfő
egészségére isznak. Amint látom, egy sincs közülük a szobában. De azért
e ől függetlenül én is remélem, hogy a közeljövőben békésen élhetünk.
– Ha Isten is úgy akarná – mondta egy hölgy a há érben.
– Azt azonban mindenkinek tudnia kell – folyta a a tábornok –, hogy
ennek csak egyetlen lehetséges módja van. Nincs két megoldás, csakis
egy: ha az angolok nem adják fel maguktól az ellenállást, akkor nekünk
kell Londonba menetelnünk. Ez az egyetlen módja annak, hogy
megértessük velük, mi igenis komolyan vesszük ezt a háborút. Csak akkor
lesz béke, és csakis akkor!
– Én nem látom ilyen egyszerűnek a dolgot – ellenkeze Nienhagen.
– De miért, jóember, amikor mi elkezdünk menetelni…
– Egyrészt nekünk át kellene jutnunk oda, és ez már magában is sok,
rengeteg vérbe kerülhet. Ezért én a magam részéről jobbnak látnám a
poli kai megoldást, mint a katonait. Bár őszintén meg kell mondanom,
hogy nem vagyok teljesen meggyőződve a külügyminisztériumban ülő
urak képességeiről.
 – Én sem – csatlakozo a véleményhez a tábornok –, bár sohasem
foglalkoztam poli kával, és nem is értek hozzá túlságosan. Nekünk,
katonáknak mindig le kelle nyelnünk azt a maszlagot, amit a poli kusok
kotyvaszto ak.
– Ez valóban így van. És ha megbocsát, elárulom, hogy ez az egyik oka
annak, amiért sohasem akartam katona szt lenni.
– Oh, ez azért nem egészen így van, fiatalember, ön már túlságosan
messzire ment. Mert végül nekünk is lesz még néhány szavunk a dologhoz
– mondta a tábornok.
– Félek, hogy akkor már túlságosan késő lesz. Nekem egészen másféle
elképzeléseim vannak.
– És ugyanúgy nekünk is megvannak a magunkéi.
– A kérdés csupán az, hogy azok helyesek-e!
– Bocsánat, nem értem!
– Azt el kell ismernie, hogy az ön foglalkozásában a hűség és az
engedelmesség az önálló gondolkodás fele áll: Nos, az én véleményem
szerint a hűség nem jelent semmit. Én gyakran engedelmeskedem, de
csak akkor, ha a parancs kiadója kiérdemelte. És időről időre gondolkodni
is szoktam, bár ez önnek bizonyára nem okoz örömet. Az engedelmesség
önmagában szintén semmi, bármelyik kutya képes rá, akit beidomítanak
rá. Én pedig nem hagyom rávenni magam olyasmire, aminek a
helyességéről előzőleg magam is meg nem győződtem.
Még mielő a tábornok magához térhete volna, Nienhagen eltávozo .
Távozásával azonban a tábornok számára még nem záródo le az ügy.
Úgy érezte, hogy alaptalanul támadták. Az egyik pohár italt a másik után
i a.
– Micsoda modor, még sohasem hallo am ilyet!
A tábornoknak melege le a gallérja ala , az arca bíborpirosra vált, bár
ezt a pezsgő is okozha a. Töltö magának egy újabb pohárral és felállt.
– Ezt mondani nekem, egy öreg tábornoknak, hogy nem tudok
gondolkodni!
 – Nem mondo ilyesmit – szólt közbe tétován Heyne professzor.
– De végül is csak ez volt az értelme! Soha életemben nem lá am még
ilyet! De nem is hallo am! – méltatlankodo a tábornok fel-alá járkálva a
szobában, aztán újra kiüríte e a poharát. – A tojáshéj még a fenekén lóg.
És a kölyöknek még volt bátorsága a szemembe mondani…
– Éppen azért! Mert kölyök, de ahhoz már eléggé ére , hogy hősi halált
haljon! – szólt közbe Heyne.
Apja szúrós tekinte el néze rá, miközben a tábornok ismét töltö
magának a pezsgőből.
– Felületes a végtelenségig, ez a helyes kifejezés. Nincs benne semmi
jóérzés. Azt mondta, hogy számára már véget ért a háború. Nem hallo
még a kötelességről és az önfeláldozásról.
– Feláldozta a lábát, ha erre gondolsz!
– És te még a védelmedbe veszed! – üvöltö e a tábornok. – Az
önfeláldozásnak egyéni döntés eredményének kell lennie, különben nem
önfeláldozás. Ez a fiatal fickó még katonának sem ment volna önként.
Ezeknek a modern fiataloknak a hozzáállása nem megfelelő bizonyos
dolgokhoz. És te is közéjük tartozol, Gerd. Nihilista vagy, ez az igazság!
– A nihilisták legalább becsületesek.
– A pokolba is! Idealistává kell válnod!
– Nem parancsolhatod meg senkinek sem, hogy ha akarja, ha nem,
idealista legyen.
– És te nem akarsz az lenni, ugye? De én majd megmutatom, hogy
igenis az leszel!
– És ha az idealizmus hamis nézet?
– Az ideák sohasem hamisak. Ez nem intelligencia, hanem jellem dolga.
Ezt jól vésd az eszedbe! – A tábornok kiüríte e a poharát. – Egyedül csak
nekünk, katonáknak van olyan foglalkozásunk, melynek végzése során az
életünket kockáztatjuk. Ha a poli kusok hibáznak, akkor visszavonulnak és
élnek tovább. Ha egy üzletember tönkremegy, azért tovább él. Az
úgyneveze szellemi munkások, filozófusok, sztviselőit és írnokok,
általában telis-tele vannak ideákkal, de sohasem játszanak az életükkel, ha
esetleg tévednek. Néha egyik vagy másik felkö magát, mert nem tud már
szembenézni önmagával. Beszédeket mondanak és könyveket írnak, de
ezzel nem kockáztatnak semmit sem. Vitáznak, megegyeznek,
kompromisszumra jutnak, sőt mi több, lovakkal kereskednek, de mindez
nem jelent számukra semmit. De jellemet aztán nem találsz ezek közö
egyet sem. És te pontosan ilyen vagy, Gerd, akár a barátaid, egy nagyképű
alak. Igen, ez a helyes kifejezés, hogy nagyképű. Persze, hogy ilyen fickók
nem halnak meg céljaik elérése közben, hiszen lehetetlenség is volna,
mivel egyáltalán nincs is céljuk, meg különben is az életet választanák,
bármi lenne is az ára…
Kezde kényelmetlenné válni a légkör, ezért Gerd jobbnak lá a, ha
társait felhívja a szobájába.
A szobában leültek, Mosellét i ak és nehéz Havanna szivarokat szívtak.
Miközben Heyne cigare ára gyújto , Teichmann a balkonra ment.
Odakinn havazo , a ker ösvényen jól látszo ak az eltávozo vendégek
lábnyomai. Fentről nézve furcsán kicsinek és keskenynek látszo ak,
Teichmannt egészen meglepte, hogyan tudnak az emberek ilyen kicsiket
lépni. Az utolsó vendégek éppen akkor távoztak. Kicsik, hajlo ak és
bizonytalanok voltak, mint valami ijedt juhnyáj, mely elveszte e a
vezércsenge yűsét. Valahol véget nem érőn zúgo egy harang.
Teichmann gyönyörködö a lassan hulló hópelyhekben, amint lágyan,
barátságosan libegtek lefelé, és apránként elboríto ák a piszkos talajt.
A szobában ezala vidám csevegés folyt.
– Megtárgyaltuk az este történteket – világosíto a fel Heyne, aki
módfele jó hangulatban volt, mert nem bírta magába fojtani afele
örömét, hogy a tábornokot ennyire kihozta valami a sodrából.
– Végső soron mi a bajod vele? – kérdezte Stollenberg.
Heyne elmondta, hogy a nagybátyja olyan a számára, mint a bikának a
vörös posztó. –– Akkor te miért akarsz szt lenni?
– Egyszerűen cinizmusból! – mondta Heyne.– A saját játékukban
akarom megverni a fa yúkat.
Heynéből feltört az eddig magába fojto gyűlölet a sz kar ellen, s
most egyszerre robbant ki belőle, mint a gátat szakító folyó áradata. Ez
azonban Bülowot nem akadályozta meg abban, hogy elaludjon.
Teichmannt megdöbbente e Heyne kitörése, és elkezdte faggatni, hogy
úgy általában mi a véleménye a rokonságáról.
Hát mit gondolsz, miért kötö em ki egy heringhalászhajón, ahelye ,
hogy egyetemre mentem volna? Még az Északi-sarkra is elmentem volna,
hogy minél messzebbre kerüljek tőlük. A legborzasztóbb bennük a
bigo ság. Vess csak egy pillantást az apámra. Külsőleg egészen jó kiállású
férfi, belül azonban csak egy roncs. Fiatalkorában eltörték a gerincét,
ugyanazzal a módszerrel, ahogy ő akarta eltörni az enyémet. Sőt még
addig a pon g is elju a ák, hogy már egyenesen büszke volt az eltört
gerincére. Nem, nem, csak egyedül, saját erődből: ez a mo ójuk. Féltek a
világban? Íme, legyőztem a világot! De vajon melyiküknek sikerült? És ki
az, aki le akarja győzni? De azért egész idő ala meggyőződéssel vallják,
hogy ez a világ Isten teremtménye, és a legjobb az összes létező világ
közö . És Istenbe vete odaadó hitük pedig minden gonoszte re
feljogosítja őket. Amíg a jegyze üzeteik megfelelnek nekik, boldogok, és
másra nincs is szükségük. Miért is lenne? Csak fejfájást okozna nekik. De
mi van akkor, amikor jön a halál? Nem a világtól félnek ők, hanem a
haláltól. Igen, a haláltól. Milyen abszurd dolog, filozófiát meg vallást
építeni a gyengeségre és a félelemre. Egészségére mindenkinek! Ráadásul
még úgy is viselkednek, mintha számukra semmi gond sem volna ezen a
szennyes bolygón. Mindegyiknek közvetlen telefonvonala van az éggel,
egyenesen az Istennel. Egy kis karcolás éri őket, és már emelik is fel a
telefont. Halló, és az Isten máris küldi rá a ragtapaszt. Mindenkinek
megpróbálják eladni a telefonszámot, és egyszerűen nem tudják
megérteni, hogy a többség hiába hívja, nem kap választ, hogy jó néhány
vonal süket egy egész életen át, és amit a legkevésbé értenek meg, hogy
léteznek olyan emberek, akik nem kapják fel rögtön a telefont,
valahányszor elvágják az ujjúkat. Ugyan mit érne a bátorság magányosság
nélkül, eh? De mi a fenének beszélek nektek, bohócok? Hiszen már
alszotok is…
– Egyáltalán nem – morogta Teichmann. – Csak becsuktam a szememet,
mert így jobban tudok figyelni.
 KILENCEDIK FEJEZET
Összeállt az új flo lla. Ismét az Albatros volt a vezérhajó, hét olyan élén,
melyeket a halászflo ától irányíto ak át.
Már késő délután volt, amikor az Albatros kikötö Brestben. Elő e hat
héten át végze part men járőrfeladatot és tengerala járó
kísérőszolgálatot a 24. járőrflo ánál.
Néhány nap múlva ismét kifutásra készülődtek. Azt a parancsot kapták,
hogy a Brest–Saint Malo–Le Havre útvonalat sz tsák meg az aknáktól.
Éjfél után rövid időre bevonták a felszerelést, mert a hajó jobb oldalán
lévő kábelvágón egy hol estet találtak. A teste már felpuffadt és oszlásnak
indult, és a zseblámpa fényében zöldnek látszo . Az arca felismerhetetlen
volt, alaktalan ovális forma, mely félig felpumpált futball-labdára
emlékeztete , mely sokáig a sárban hevert. Haditengerésze uniformisa is
szétmállo a varrásoknál. Stollenberg egy mély bevágódást fedeze fel a
gyűrűsujján, és egy pár csipesz segítségével megpróbálta eltávolítani a
benne rejtőző gyűrűt, de sikertelenül.
Erre Teichmann előve e a kését, és lekaparta a húst egészen a cson g.
Könnyen ment, és úgy hullo le, mint valami nedves újságpapír. Aztán már
egyszerűen lehúzták a gyűrűt. Jegygyűrű volt, melynek a belsejébe H. K.
betűk, és 1939. augusztus 28-i dátum volt vésve. A hol estet visszadobták
a vízbe.
Hamarosan megjö az újabb parancs, hogy a felszerelést ismét
bocsássák vízre. Ekkor használták először az új védőponyvákat, és ez
jókora zűrzavart okozo . Medúza Löbbermann irányíto a a munkát,
vérlázító szitkozódással.
A flo lla valamennyi hajója közül az Albatros volt az első, mely
készenlétbe helyezte az aknaszedő felszerelést, és ez mindenképpen
Löbbermann munkáját dicsérte. Mikor elkészültek, Löbbermann
felkiálto :
 – Leengedni!
Teichmann észreve e, hogy Löbbermann bal lába a depresszor
szárnyába akadt. A bal oldali kábelvágó kötele Teichmann és Löbbermann
közö futo . Teichmann odakiálto neki.
– Medúza, vedd el onnan a lábad!
Löbbermann nem érte e meg, hogy mit kiálto . Csak annyit mondo
rá:
– Hallgass!
Bülow szintén lá a a történteket, és megpróbálta arrébb rángatni
Löbbermannt. Löbbermann elese , de mire kirántha a volna a lábát a
szárnyból, a kábelvágó vízbe ránto a a depresszort. Löbbermann
felemelkede , mintha fel akart volna ülni, és feje nekicsapódo a hátsó
korlátnak. Úgy hangzo , mintha kugligolyó ütődö volna kőfalnak. Aztán a
depresszor máris vízben volt, Löbbermann-nal együ .
Hasztalan próbálkozás le volna az „Ember a vízben!” manőver
végrehajtása, mert a depresszor víz ala tarto a Löbbermannt, és már
leszállt az éjszaka sötétje. Stüwe le a fegyvermester.
Másnap reggel a flo lla lehorgonyzo Saint Malóban. E ől
Halbernagel meglehetősen izgato le , mert már több, mint egy napja
nem lá a azt a kis szőke balerinát, akit a flo aavató ünnepségen ismert
meg, és aki néhány nap ala a menyasszonya le . Nagyon csinos volt a
kicsike. Néhány évvel ugyan idősebb Halbernagelnél, de ezt alig lehete
észrevenni. Az azonban jól látszo rajta, hogy nem egy bevehetetlen
erődítmény. Viszont Halbernagel szerint igazi baroness.
– Kimegyek a partra – mondta Halbernagel.
– Neked csak arra van szükséged? Alig kapaszkodtál fel a fedélzetre, de
huszonnégy óra múlva már megint a partra akarsz menni – mondta
Heyne, mire Halbernagel erőltete en felnevete . Végül is nem ment a
partra, senki sem mehete . Kora délután újra kihajózo a flo lla, ezú al
Le Havre irányában.
Ebéd után a mosdóban Halbernagel leereszte e a nadrágját.
– Te mit gondolsz erről? – kérdezte zavartan Teichmannt.
 – Azt gondolom, hogy menj, és próbáld ki, hogy mit szólnak hozzá az
al sztek.
– Azt már nem! Ezt az örömet nem szerzem meg nekik! De akárhogy is
van, ez azért még nem biztos. Neked mi a véleményed?
– Hát ebben nincs gyakorlatom, vagy legalábbis eddig még nincs.
– Az is lehet, hogy csak megfázás?
– Ebben az időben?
– Hát lehet, hogy tényleg nem az. De akkor meg mit csináljak?
– Hát várjál, és igyál sok teát!
– De tartsd a szádat, rendben?
– Mia am ne izgulj. A legénység úgyis hamarosan rájön, és a hasát
fogja majd.
– Hát ez rajtam nemigen segítene, de végtére is úgy kell nekem,
megérdemlem.
Amikor Le Havre-ban beálltak a dokkba, a tat vontatókötele
belegabalyodo a hajócsavarba. így az Albatros szárazdokkba került. Az
első éjszakán a partról visszatérőben a főszállásmester belezuhant a
dokkba. Csak reggel találtak rá; gerince eltört, és teste alkoholtól bűzlö .
A fedélze naplóba a halál okaként szívbénulást írtak, ami minden hasonló
esetben elfogadható volt. Senki sem tudo róla semmit, kivéve, hogy
sokat ivo , és hogy gyenge volt a hólyagja. Úgy tudták, nincs rokona,
tárcájában viszont egy nagyon szép nő képét találták, bár a kép már régi
volt és megfakult; látszo rajta, hogy sokat nézege ék. A főszállásmester
temetése nehéz dolog volt. Még a pap sem tudta, hogy mit mondjon, így
aztán mindenki örült, amikor vége le .
A flo lla két héten át Le Havre-ban maradt. A tengerészeknek bőven
volt idejük és pénzük. A lányok pedig onnan szerezték a pénzt, ahonnan
találtak és amikor lehete , lehetőleg anélkül, hogy a kezüket használták
volna. Az egyik lány fájdalmasan felsikolto : Heyne égő gyufa lángja fölé
tarto a a pénzérmét, mielő átadta volna neki. Jó csomó pénzbe került,
mire elérték, hogy lecsendesítsék.
– Kár, hogy Halbernagel nem látha a! – sajnálkozo Osterbuhr.
 El is határozták, hogy képeslapot küldenek neki, és érdeklődnek benne
az esküvő időpontját illetően. A lapot mindenki aláírta, még a lányok is.
Heyne címezte meg: Báró von Halbernagel Parancsnoki Futár, Katonai
Kórház, Rennes V. D. szekció.

A visszafelé vezető útjukon odavesze a bójarakó hajó. Másodpercek ala

történt az egész, és senkit sem tudtak megmenteni a legénység tagjai
közül.
Sötét, holdfénytelen éjszaka volt. A 3-as számú volt a bójarakó hajó, s
mintegy ezer méterrel haladt a flo lla után. Aztán hirtelen a tat felől, az
alacsony ködből torpedóvetők bukkantak fel. A 3-as hajó lá a meg őket
először, és azonosító rakétákat lő fel. Amikor nem kapo választ a
jelzésekre, tüzet nyito rájuk. Ám a torpedóvezető csónakok, melyekből
hat vagy hét darab volt, száguldva jö ek feléjük több, mint hatvan
csomónyi sebességgel, és meglehetősen nagy távolságból kilő ék a
torpedóikat. A bójarakó hajó kilencven fokkal balra fordult, nyomjelző
lövedékei sziporkázó fénykévéket küldtek az ég felé, mintha csak a
csillagokat akarták volna lelőni. Aztán már semmit sem lehete látni a
hajóból. A torpedóvető csónakok is eltűntek, s a rémálom véget ért.
Az aknaszedők bevonták felszereléseiket, és visszafordultak. Az
elsüllyedt hajó helyén csak néhány nagyobb fadarab úszkált.
Aztán néhány csendes hét következe . Őrjáratozás Saint Nazaire
közelében, tengerala járó kísérőszolgálat és par őrjárat. Az ellenségnek
nyoma sem volt, ezek a napok merő kéjutazások voltak. A vakációnak
azonban hirtelen vége szakadt, a flo llát visszairányíto ák a Csatornához.
A tűzijáték Point du Raz körzetében, Franciország nyuga partvonalánál
kezdődö . Kora reggel egy tucatnyi angol vadászgép támadta meg őket.
A felkelő nap irányából jö ek, három csoportot alkotva, és három
oldalról repültek rá a hajókra, mint a megvadult méhraj. A repülőgépek
teste aranyszínben ragyogo , amint a nap fénye rájuk sütö , és amikor
eléggé megközelíte ék a hajókat, vörös, tüzes méreggel szórták meg őket.
A nyomjelzős lövedékek mint hosszú fullánkok csapódtak a hajótestekbe.
Aztán a gépek nagy üvegrovarokként tovarepültek.
 A flo lla két gépet lő le, míg közülük hat matróz veszte e életét. A 7-
es hajó sebessége hét csomóra csökkent, miután a kazánját találat érte.
Ezt követően a parancsnok elrendelte, hogy az egész flo lla ezzel a
sebességgel haladjon az alakzatban, ennek ellenére még aznap
elveszíte ék a 7-es hajót.
Amikor behajóztak abba az öbölbe, amelyik Bresten kívül a flo lla
kikötőjéül volt megjelölve, a kikötőben a Scharnhorst pihent elő ük,
fehéren ragyogva a víz sima, kék szőnyegén. Amikor teljes hosszában a
nap felé fordult, úgy ragyogo , mint egy finoman vése ezüst ékszer.
Árbocán fehér lobogó táncolt a szélben, rajta a fekete Luisa-kereszt. A
flo aparancsnok is a hajón tartózkodo .
Az aknaszedők legénysége meredten bámulta. Csak most ébredtek
tudatára, hogy milyen fontos feladatot hajtanak végre, s kiknek sz tják
meg a vizet az aknáktól. Legtöbbjük még életében nem láto csatahajót.
A német flo a zászlóshajója vontatók kötelén haladt az öböl déli része
felé, és most már sztán látha ák a Scharnhorst hatalmas ágyútornyait,
először a két elsőt, aztán a többit is. Lövegeik az ég felé muta ak. A
csatahajó árbocára fürgén kúszo fel a sárga-kék csíkos, légiriadót jelző
zászló, és érkeze a fényjelzés: „Mindenkinek! Azonnal a hajó oldalához,
torpedó elleni védelmet biztosítani!”
Az addigi békés kép egy pillanat ala megváltozo . Torpedócsónakok
jö ek az öböl belseje felől teljes sebességgel száguldva, hatalmas
hullámokat korbácsolva fel maguk körül, üvöltő szirénákkal, szinte
versenyezve. A 12-es aknaszedő flo lla, mely az öböl északi oldalán
horgonyzo , most megmozdult, és vastag fekete füstöt árasztva haladt a
Scharnhorst felé. Az 52. aknaszedő flo lla, élén az Albatrosszal, szintén
ugyanebbe az irányba tarto teljes sebességgel. Egy motorcsónak érkeze
a tenger felől villámgyorsan száguldva, elrobogo az aknakutató hajók
melle , akkora hullámokat kavarva maga körül, mint egy nagy utasszállító
hajó.
Mielő még bárki is felfedezhete volna valamit, a Scharnhorst 280
milliméteres lövegei megszólaltak. Távol, kinn a nyílt tengeren nagy fekete
felhők bukkantak fel, és a felhőből repülőgépek csaptak elő, mint
felrobbant rakéta repeszei.
I is, o is három vagy négy hullo egyszerre, de még mindig jö ek. A
40 milliméteres Boforsok ugatása, és a 37-eseké, összekeverede a nehéz
ütegek mennydörgésével. Amikor azonban már a torpedócsónakok és az
aknaszedők 20 milliméteres automata fegyverei is megszólaltak volna, a
gépek elfordultak. Semmire sem nyílo lehetőségük ebben a tűz- és
acélfüggönyben.
Ám a zöld hegyek mögül újabb repülők bukkantak elő, lapos, hosszú
gépek, melyek szitakötőre hasonlíto ak. Nagy, szivarhoz hasonló tárgyakat
ejte ek a vízbe, melyek nagyot csa anva tűntek el a víz felszíne ala , és
buboréknyomot hagyva maguk után rohantak a zászlóshajó felé. Három
közülük nagy robbanással csapódo a védőfalként szolgáló hajókba. Az
egyik hajó, mely a 12. aknaszedő flo llához tartozo , ke északadt, és
azonnal elsüllyedt. Egy másikat két torpedó is eltalált, és a levegőbe
repült. Ez volt a leglassabban haladó, 7-es hajó, amelyik így utolsóként ért
a Scharnhorsthoz, de még éppen időben.
Az angolok huszonhárom bombázógépet és nyolc torpedóvető repülőt
veszte ek. A zászlóshajót nem érte találat.

Az elkövetkező három hónap ala az 52. aknaszedő flo lla egyetlen hajót

sem veszíte , augusztusban és szeptemberben viszont ötöt is. A
hadiszerencse túlságosan egyenlőtlenné vált. A heringhalászhajókon,
aknaszedő hajókon, járőrhajókon szolgálatot teljesítő emberek, végig a
francia partokon, már réges-régen azon csodákoztak, hogy a brit flo a
még nem jelent meg, vagy legalább nem küldö néhány cirkálót, mely
szétlőhe e volna ezt a lilipu német flo át. De valószínűleg az indokolta
ezt, hogy a fennálló erőviszonyok még túlságosan nagy kockázatot
jelente ek volna a briteknek. A cirkálókat ugyan hiába várták, de
repülőgépekből annál több jö .
Tak kájuk az volt, hogy minden oldalról rajokban támadták a hajókat.
Miután a hajókon többnyire csak két, esetleg három 20 milliméteres
gépágyú volt, nem tudtak négy irányba és felfelé is lőni egyidőben. A
támadók kivárták, míg gépfegyvertüzük elpusz tja az ágyúkezelőket, és
csak akkor dobták le bombáikat a már védtelen hajókra. A német légierő
eközben a szovjet harcvonalon volt.
Az angolok „nonstop offensive„-nek – szünet nélküli offenzívának –
nevezték ezt a fajta hadviselést. A német aknaszedők számára kilátástalan
küzdelem volt ez, nem válogatha ak a lehetőségek közö . Miután az
aknaszedő berendezéseket kibocsáto ák, nemigen maradt esélyük a
menekülésre támadás esetén, de reménytelenül is folyta ák, és csak
akkor lélegezhe ek fel, amikor a hajók már ismét gyorsabban futo ak.
Visszavonulásra nem volt lehetőség: a tenger lapos volt és sima, nem
kínált semmiféle búvóhelyet. Ezen a csatamezőn mindent könnyen ki
lehete számolni, a számítás szta, egyszerű és halálos volt.
Az egyedüli, amit számításba kelle venni, az a sebesség és a tűzerő
volt. Amelyik oldal magasabb színvonalat ért el ezen a téren, az győzö .
Az egyetlen dolog, ami rendületlenül megmaradhato , az a bátorság. Ez
azonban akkor már megszűnt döntő tényező lenni; egykedvűséggé
változo . A tengerésztől csak azt várták, hogy az életét ne adja olcsón. A
tengeren ugyanis nem ismerték a fehér zászlót.
A kis hajók továbbra is járták a tengert, aknaszedő utakra mentek, és a
felszínen tarto ák magukat, ameddig csak lehete , aztán elsüllyedtek.
Szeptember utolsó napjaiban a flo llából már csak két hajó maradt
meg, az Albatros és az 5-ös számú. Járőrszolgálatra indultak Saint Malótól
a Csatornáig. Parancsot kaptak, hogy utána csatlakozzanak a 3. aknaszedő
flo llához Heldenben, kereskedelmi hajót kell kísérniük.
Saint Malo öblében repülőgép támadta meg őket. A látási viszonyok
meglehetősen rosszak voltak, és a repülő hirtelen bukkant elő. Az Albatros
tüzet nyito rá, és az első sorozatot követően lángba borult a gép. Bal
szárnya leszakadt, a repülő a vízbe zuhant és elmerült. Az Albatros
megközelíte e a vízbe zuhanás helyét, de a gépből semmit sem lehete
látni. De aztán körülbelül nyolcszáz méternyire felfedezték a leszakadt
szárnyat a víz felszínén. A távcsöveken keresztül sztán kivehe ek rajta a
német felségjelzést.
– Saját hibájából történt – mondta Stüwe. – Miért repült egyenesen
felénk az átkozo bolond, anélkül, hogy jelzést ado volna?
Elkerülhe ünk volna az útjából, nem igaz?
– Igazán érzékeny lélek lakozik benned – mondta Stollenberg gúnyosan.
– Érzékeny, hülyeség! A parancs az parancs! Amikor egy gép egyenesen
feléd repül, tüzelsz, ennyi az egész.
– Ilyen szöveggel a végén még SS- szt is lehetsz – vete e oda Heyne,
akinek megromlo a viszonya Stüwével, mióta az fegyvermester le .
Stüwe dühös szavakkal válaszolt. Később, amikor a védőponyvákat
készíte ék elő a taton, Stüwe okoskodni kezde , bár a többiek jóval
járatosabbak voltak nála ebben a munkában. Meckel meglökte hátulról,
mint később állíto a, véletlenül.
Stüwe teljes hosszában előrebuko , és feje a védőponyva tartójába
ütközö .
–Sohasem gondoltam volna, hogy egy fafej ekkora zajt csap – mondta
Heyne.
Ezzel az eséssel a matrózok közö szellemi egyensúly többé-kevésbé
helyreállt.
Amikor a déli őrséget leválto ák, Teichmann lefeküdt és elaludt. Amikor
felébredt, a falióra 18. 55-öt mutato . Észreve e, hogy a karórája megállt.
Még mielő azonban beállítha a és felhúzha a volna, felüvöltö a
légiriadó-jelzés. Felugro az ágyáról, és miután nem találta a bakancsát,
mezítláb rohant fel a fedélzetre. Ahogy a létrán kapaszkodo felfelé, már
sztán hallo a a Rolls Royce-motorok lágy dübörgését. Amikor a
csapóajtóhoz ért, lá a, hogy a hajókémény erősen balra dőlt. Ugyanabban
a pillanatban valami re enetes erővel a fedélzetre dobta.
Felállt. A nyomás lassan megszűnt a fülében. A híd mögö mindent
szürkésfehér füst takart. Az Albatros éles szögben jobbra fordult. A szél
most szembefújt velük, és a füst eloszlo . Teichmann megdöbbenve lá a,
hogy minden eltűnt. A kémény, a lövegállások, az átjárók, a kapitány
kabinja, mindez egyszerűen eltűnt. A jobb oldali korlát is hiányzo , és a
jobb oldali széntároló a vízszin g ki volt szakítva.
Teichmann a létráról az első harcálláspontra kapaszkodo . Osterbuhr,
aki a löveg 1. számú kezelője volt, vértócsában feküdt. Meckel, a 2. számú
lövegkezelő föléje hajolt, és kék színű tengerésze zsebkendőjével
megpróbálta a vérzést elállítani.
– Vigyázz – mondta Meckel. – Géppuskával támadnak!
– Látom, te hülye! – kiálto rá Teichmann. – Menj vissza az ágyúdhoz,
és tegyél bele egy új tárat!
Közben figyelte a támadó brit gépeket. Kis csoportokban repültek, közel
egymáshoz. Nyolcan vagy zen lehe ek, képtelen volt pontosan
megszámolni őket. Közben Meckel nem tudta a tárat a helyére tenni. Az
Oerlikonnak nehéz, hatvanlőszeres tárja volt. Meckel pedig
izgato ságában nem tudta a vezetősínekbe illeszteni. Teichmann lá a,
hogy a gépek újra támadásba lendültek, egyenesen az Albatros irányába.
Hogy az 5-ös hajó mit csinált ezala , azt nem látha a. Összeszedve
minden erejét, megpróbált nyugodt maradni.
– Mi van? Nem tudod kezelni a fegyvert? – kérdezte Meckeltől.
– Dehogynem, csak a tár nem akar a helyére csúszni.
Teichmann kitépte a kezéből a tárat, és a helyére illeszte e.
A britek tüzet nyito ak. Meckel célzo , és megnyomta az
elsütőbillentyűt. Teichmann-nak az volt az érzése, hogy Meckel pontosan
tüzel. De amint a brit nyomjelzős lövedékek süvíte ek a fejük fölö ,
Teichmann-nak az villant az agyába, hogy Meckelnek még pontosabban
kell céloznia, ha élve ki akarnak kerülni ebből a pokolból. Aztán meglá a,
hogy Meckel természetellenesen tágra nyito szemmel mered a
repülőkre; tekintetében rémület tükröződö . Átkozo bolond, így nem
tud célozni, gondolta Teichmann. Meckel becsukta a bal szemét. Végre, ez
a szerencsétlen hülye, átkozódo magában Teichmann. – Aztán újra
kinyito a a szemét. Szemhéjai alól vér csörgö , és Meckel összecsuklo .
Teichmann ütést érze a jobb térde ala , de a fájdalom csak egy
pillana g tarto . Mintha az iskolában egy barátod gumi-csúzlival,
összesodort papírral talál el, amiből semmi rossz sem származhat. A
repülők közben eltávoztak, de a fájdalom visszatért, most azonban már
erősen érezte is.
 A britek foszforbombákat használtak, a foszfor pedig o ége a
harcállás padozatán. Teichmann körbetáncolt, mert nem tudta, hová tegye
mezítelen lábát. Meckel mozdulatlanul fekvő testére ugro , remélte, hogy
az nem érzi a foszfor tüzet. Aztán mégis átugro Osterbuhrra. Ő már
biztosan nem érez semmit, gondolta.
Amikor a foszfor lángja kialudt, Teichmann leereszkede a létrán,
csupán a kezei segítségével. Bülow a legénységi körletbe vi e, és
lefekte e az ágyára. Aztán eltűnt, majd egy pillana al később visszatért
egy darab vajjal, amit Teichmann lábára kent. Bekötözte a bal lábát egy
dzsörzéingbe, és körülcsavarta egy nyakkendővel. Aztán újra elment.
Teichmann elcsodálkozo azon, hogy a vajat honnan szerezhe e.
Elhatározta, hogy megkérdezi tőle.
Heyne és Halbernagel jö le a létrán Osterbuhrt cipelve, és lefekte ék
az egyik ágyra. A szt, aki elsősegélynyújtó gyorstanfolyamot végze ,
szintén lejö , és megnézte Osterbuhrt.
– Vegyétek ki a műfogsorát, különben még lenyelhe ! –Teichmann úgy
hallo a, hogy ezt Halbernagel mondta.
– Doki, a fedélzetre! – kiálto le valaki a csapóajtón.
– Csak két kezem van! – mondta a szt. Teichmann hallo a, amint az
olló csa og a kezében, és közben átkozódik. Végül megszólalt: – Ez olyan
halo , mint egy kődarab! Mit csináljak veje, tökfejűek?
Még néhány újabb sebesültet hoztak le, Teichmann nem látha a őket.
Isten tudja, lesz-e i valaki, aki velem is hajlandó lesz törődni, gondolta.
De Vögele éppen akkor leült Teichmann mellé az ágyra, és elmondta neki,
hogy mi is történt tulajdonképpen. Miközben beszélt, letépte Teichmann
lábáról a kötést, és jódot öntö a sebeire.
– Most meg túl későn nyito ak tüzet, a ól félve, hogy egy másik német
gépet lőnek le. Az összes brit repülő az Albatrost támadta. Az 5-ös hajóval,
ami az Albatros mögö haladt, sem
mi sem történt… Fel se vedd ezt a kis jódot!
– Nem, alig érzem…
– Az Albatros tatja félig víz alá merült, a kazánt találat érte, és a fűtők…
 – Ember, meg akarsz ölni?
– Ne jajgass, csak vissza akarlak hozni az élők sorába. A fűtő, aki
szolgálatban volt, meghalt. Meghalt a lövegkezelők többsége is. Az
Albatros pedig képtelen a manőverezésre…
– Jaj! Az ördögbe is!
– Ha csíp, az jó jel. így aztán kikötőbe kell vontatni. Majd a
torpedócsónakok megcsinálják, nekik gyerekjáték az ilyesmi. A kazánt érte
találat és…
– Már kétszer elmondtad.
– Lehet, de közben már csaknem befejeztem. És most jobban teszed, ha
alszol.
– Miután bekötözte és elrendezte a lábát, magára hagyta Teichmannt.
– Aludj már! – mondta Vögele, és a többi sebesülthöz indult a
jódosüvegével.
Teichmann azonban nem aludt. Valahányszor csak becsukta a szemét,
mindig Meckel bal szemét lá a maga elő , amikor eltalálták! És amikor el
akarta hessegetni a látomást, Meckel szeme növekedni kezde . És csak
növekede , szinte bolygó nagyságúvá, a zsela nos massza jelképezte a
hegyeket. A lövés után ezek a furcsa hegyek összeroppantak, nyomukat
vörös áradat boríto a el. A rémüle ől félholtan végre sikerült az álmot
kiűzni a szeméből, és Teichmann megpróbálta a saját fájdalmával lekötni
magát.
Aztán végre elaludt. Röviddel éjfél után ébredt fel, nagyon jól érezte
magát azon kívül, hogy szomjas volt. Megérinte e a jobb lábát. Nem
érezte, akárhol bökte meg az ujjával. Úgy látszik, talán mégis rendben van,
lehet hogy elzsibbadt.
Visszafeküdt és megpróbált kinyújtózni, de hirtelen hatalmas lökés érte
alulról. Teste a levegőbe emelkede , aztán visszaese az ágyra. Úgy
feküdt o , mint annakelő e. A csontjai sajogtak, és az egész testében
fájdalmat érze , a feje zúgo . Kegyetlen, kemény zuhanás volt, egy
gőzkalapács sem üthete volna keményebbet, a feje még mindig nem
sztult ki. Az arcában hirtelen valami nyirkosat érze , elmúlt egy
pillanatra, aztán újra érezte. Az a gondolata támadt, hogy ez már így fog
menni a végtelenségig.
Valaki egy zseblámpával járt körülö e. A tűzoltókészülékek kiestek a
tartójukból, és a hajó mozgásával együ gördültek a padlón. Habbal
szórták be a körletet, egészen addig, míg valamennyi teljesen ki nem ürült.
Bekapcsolták a vészvilágítást. Fényében úgy néze ki a legénységi
körlet, mintha hóvihar tombolt volna benne. Bejö ek néhányan, és
Teichmann felismerte Stollenberget, aztán a flo llaparancsnokot.
Stollenberg elmesélte neki, hogy egy bomba ese a hajó oldala melle a
vízbe, s ezt az Albatros egy kissé megszenvedte. Az árboc letörö , de
riadalomra nincs semmi ok, mivel a hajótest kitart.
Aztán Wegener szólalt meg.
– Megpróbáljuk megmenteni a hajót. Idejében meg fogják kapni a
jelzést, ha esetleg nem sikerülne, és el kellene hagyni az Albatrost.
Bülowot hozták be, és lefekte ék az egyik asztalra. Az arca olyan fehér
volt, mint a tűzoltókészülékek habja. Ez volt minden, amit Teichmann
láthato belőle. Később visszavi ék a fedélzetre. Aztán a többi sebesültet
is felvi ék Teichmann-nal együ , és az al sztek ajtaja elé fekte ék őket.
Az 5-ös hajó odaállt az Albatros mellé, és az orr-, valamint a
tatkötelekkel egymáshoz erősíte ék a két hajót.
Előbb Bülowot, aztán Stüwét vi ék át. Valójában minden sebesültet át
akartak szállítani, de Teichmann-nak mégsem sikerült átjutnia. Az Albatros
gyorsan merült, és túlságosan ránehezede az 5-ös hajóra, mely ennek
következtében veszélyesen megdőlt. A flo llaparancsnok utasítására
eloldozták a tartóköteleket, és ahol akadályba ütköztek, o elvágták
azokat.
– Amilyen sebességgel csak lehet, igyekezzen a kikötőbe! – kiálto a
Wegener az 5-ös hajó parancsnokának.
– Kérek engedélyt, hogy az ön közelében maradhassak arra az esetre,
ha el kellene hagynia a hajót! – kiabált vissza Hoff hadnagy, a 5-ös hajó
parancsnoka.
 – Rendben van, bár a tűzijátéknak már valószínűleg vége van. De azért
maradjon elég távol, hogy a tüzeléshez elég tere legyen, ha mégis szükség
lenne rá!
– Igen, uram!
Az Albatros egyre süllyedt. A matrózok megpróbálták kisziva yúzni a
széntárolóból a vizet, miala a parancsnok megbízta Halbernagelt a
mentőtutajok előkészítésével.
Halbernagel felkapaszkodo a jobb oldalon, és meglazíto a a tutaj
köteleit, hogy ha szükségessé válna, rögtön a vízre lehessen engedni.
Amikor a bal oldali tutaj felé igyekeze , megbotlo Teichmann lábában és
elese .
– Hopplá! – mondta, és nagyon türelmesen elnézést kért Teichmanntól,
aztán felkapaszkodo a bal oldali tartóívre, mint valami mókus, és
előkészíte e a második tutajt is. Ám abban a pillanatban, amikor végze ,
elveszte e az egyensúlyát és lezuhant. A lába beleakadt a szegecselésbe,
és fejjel a szellőzőkürtnek ese , aztán mozdulatlanul fekve maradt.
Teichmann ki
áltani akart, de meghallo a az egyenletesen dolgozó sziva yút, és ez
elvonta a figyelmét.
Kellemetlen érzés volt számára ez a tehetetlenség, hogy képtelen volt
megmozdulni, és az a tudata, hogy másokra kelle támaszkodnia.
Összeszedte magát, és minden erejét megfeszítve Halbernagelhez
csúszo , végig a fedélzeten, csupán a kezeinek a segítségével. Nagyon
lassan haladt, kínlódása közben a sziva yú hangját figyelte. Odaérve
megtapoga a Halbernagel fejét, és rögtön megtalálta a lyukat; mintha az
ujját pudingba márto a volna.
A sziva yú tökéletesen dolgozo , a víz egyenletes sugárban folyt vissza
a tengerbe. Amikor a kezelők felválto ák egymást, a vízsugár egy
pillanatra elvékonyodo , hogy aztán ismét normálisan folyjon. Viszonylag
biztonságban érezte magát, az 5-ös hajó csak néhány száz méternyire volt
tőlük, de rnég az Albatros is úszóképes volt, és ha semmi sem jön közbe,
még jó ideig az is marad.
 Stollenberg cigare ára gyújto , de két szippantás után odaadta
Teichmann-nak, aztán visszament a sziva yúhoz. Teichmann közelebb
csúszo a szellőzőkürtőhöz, nekidőlt, kezével átölelte, aztán végigszívta a
cigare át, amit Stollenbergtől kapo . Amikor a fedélzethez nyomva
elolto a, halk sistergés hallatszo : a vér, Meckel vére, akinek hol estét a
szellőző és a hídfelépítmény közé fekte ék.
A sziva yú változatlanul egyenletesen dolgozo , vékony sugárban
nyomva ki a vizet. Kellemes és megnyugtató hangja volt. De ekkor valami
más hang is vegyült közbe. Hol erősebben, hol halkabban, majd újra
erősebben. Vakító fehér fény villant, mintha csak fényképet készíte volna
valaki. A hirtelen fény elvakíto a, és iszonyatos reccsenést érze a
füleiben. A forró levegőfal valósággal odapréselte a szellőzőkürtőhöz. Az
Albatros orra a levegőbe emelkede , majd visszazuhant a vízbe. A
fedélzeten hatalmas hullámok csaptak keresztül, a hajó orránál csak az
Éjjeliőr meredt ki a vízből.
– Elhagyni a hajót! – hallo a Wegener kiáltását.
A víz sisterge , bugyborékolt Teichmann ala , és érezte, hogyan merül
a hajó. A mentőtutajokat már vízre csúszta ák. Stollenberg és Vögele
átemelték Teichmannt a korláton, és a bal oldali tutajra rakták. Néhány
fűtő ugro utána. Vögele és az egyik fűtő leengedte a bal oldali
mentőcsónakot, ledobták a kötelet a benne ülőknek, és vontatókra ve ék
a tutajt. Aztán a flo llaparancsnok meg a kapitány ugro a vízbe,
odaúsztak a tutajhoz, és felkapaszkodtak rá.
A sodiumlámpák kigyulladtak a tutajon, jelezve, hogy utasai
hajótörö ek.
Teichmann megpillanto a a jobb oldali tutajt. Az emberek
szorgalmasan eveztek, és jól is haladtak, mert az áramlat az 5-ös hajó
irányába sodorta őket. Hoff feléjük irányíto a a hajóját, és a fedélzetre
ve e őket.
– Az Albatros elmerült, uram! – mondta Paschen nyugodt, színtelen
hangon. – Az időpont zenegy-huszonhárom.
–Rendben van – mondta a flo llaparancsnok.
 A repülők újra támadtak, Hoff emberei ke őt lelő ek közülük. A britek
egy bombát dobtak a hajó tatjára, aztán a tutajt támadták. Alacsonyan
repültek, fedélze fegyvereik szikráztak és dübörögtek. Teichmann gyors
egymásutánban ugyanazt a fájdalmat érezte, mint a harcállásban, amikor
először megsebesült. Tudta, hogy kétszer eltalálták. Valahova a másik
lábamba kaptam, gondolta.
Újra jö ek, megint alacsonyan támadva. Teichmann a vízbe gurult, és
kezeivel görcsösen kapaszkodo a tutajba. Lá a, amint Paschen karjával
integet a támadó gépek felé, aztán eltalálták az arcán. Paschen elengedte
a tutajt, és elmerült a vízben.
A sodiumlámpák fényét nem lehete kioltani. A fűtők rémületükben
megpróbálták víz alá nyomni a sodiumtartályokat, de hasztalanul
próbálkoztak. Ugyanis lehetetlen volt egyszerre mindke őt a víz ala
tartani. Olyanok voltak, mint a libikóka: ha egyik a víz ala volt, a másik
oldalon lévő magasan felemelkede . És amikor a vegyszer oxigénnel
érintkeze , azonnal meggyulladt. Mepróbálták felfordítani a tutajt, de ez
is lehetetlenség volt, mivel senki sem volt hajlandó elengedni egy
pillanatra sem a biztonságot jelentő alkotmányt.
A repülők ismét támadtak, de még mielő lecsaptak volna, az egyik
fűtő rádobta magát a sodiumtartályra, majd felüvöltö , és a vízbe zuhant.
A gépfegyvergolyók kis fehér szökőkutakat röppente ek a víz felszínén,
aztán megtalálták a tutajt. Teichmann becsukta a szemét, és ütést érze a
hasán. Agyába önkéntelenül a „bolond” szó villant, és várta a halált.
Hallo a, amint a bajtársai káromkodnak és átkozódnak, aztán üvöltenek
és megint csak üvöltenek. Azt nem látha a, hogyan haltak meg.

Amikor kinyito a a szemét, csak a flo llaparancsnokot lá a, senki mást.

Wegener álla a tutajon nyugodo , és az égő sodium fényénél Teichmann
jól lá a, hogy a kezei vörösek voltak, kabátujja pedig jó néhány helyen
szétszakadt.
– Hol sebesült meg?
– A karjaimon.
 Teichmann odacsúszo hozzá a tenyerein, jobb kezét Wegener hóna alá
dugta, átkarolta, és ismét megfogta a tutajt a kezével, így tarto a
Wegenert, maga és a tutaj közö . Az áramlat együ sodorta a tutajt meg
a mentőcsónakot, amin ekkor már semmi sem mozdult. Mintegy ötszáz
méternyire lehe ek Hoff hajójának tatja mögö .
Hoff hajóját most is támadták a gépek. Teichmann lá a, amint a flo lla
utolsó hajóján minden löveg folyamatosan tüzel, s lá a, amint egy gép
lángolva lezuhant.
– Tudja tartani magát?
– Akár órák hosszáig is.
Teichmann éles fájdalmat érze a hasában, és szinte sokként érte a
gondolat, hogy megsebesült – olyannyira, mintha éppen most találták
volna el.
Az áramlat erős sodra egyre távolabb vi e őket a 5-ös hajótól. Hoff még
mindig harcolt a repülőkkel. Teichmann lábában égető fájdalom lüktete a
sós víz maró hatásaként. Mégis határozo an az volt az érzése, hogy ennek
ellenére a végtelenségig képes lenne a tutajba kapaszkodni. Egy cseppet
sem vagyok fáradt, gondolta.
A fájdalom újra belehasíto , s mint valami éhes patkány rágta a
zsigereit. A szájába epe tört fel, és ez a keserű íz tengeribetegségének
legrosszabb óráira emlékezte e. A lábai úgy égtek, mintha forró olajban
áztak volna. Hangosan nyögö .
– Tudja még tartani magát?
– Biztosan.
De a patkány még mindig o volt, belerágta magát a testébe, ráadásul
úgy érezte, mintha nyakig a földbe ásták volna: képtelen volt
megmozdulni, védtelenül ki volt szolgáltatva a patkánynak. A patkány egy
fémcsőben bújt meg. A cső egyik vége a víz fölé nyúlt ugyan, de izzó vörös
volt, így a patkány csak a cső másik végén szabadulhato , de az meg
Teichmann köldökének szorult. A patkány ki akart jutni, ezért belerágta
magát a testébe. Teichmann felüvöltö a fajdalomtól.
– Most már el kell engedned!!! – kiabálta.
 Érezte, ahogy a patkány átrágja magát a hasán, mintha csak egy
szénaboglyán menne át. Aztán újra meg újra érezte a marását. Érezte,
amint ezek a tűhegyes fogak szétszaggatnak mindent, ami csak az útjukba
kerül.
– Gyerünk, engedd már el!!! – üvöltö e kínjában, s karja és lába
remegni kezde .
Elkábult, agyára köd ereszkede .
Álmos messzeségből hallo a Wegener hangját.
– Ne hagyd el magad! Térj magadhoz! Térj magadhoz!
Összeszoríto fogakkal ismételge e magában a hallo mondatokat.
– Feküdj le a tutajon, tartani tudom magam a fogaimmal!
Teichmann elengedte Wegenert. Ujjai görcsösen belemartak a
deszkába, lecsukta a szemeit, összeszedte magát, lefeküdt, és
mozdulatlanul pihent a tutajon. Az agy parancsokat osztogato , ezt még
kábán észreve e, de a teste már nem engedelmeskede . Karját lassan,
bizonytalanul Wegener irányába nyújto a – csak erre volt képes –, aztán
elveszte e az eszméletét. Iszonyatos, görcsszerű fájdalom ránto a össze a
testét. Előregörnyedt, de amikor a kezeit fájó hasára akarta szorítani, csak
az egyiket tudta megmozdítani. Lassan, óvatosan végigsimíto a a hasát,
de mintha idegen testet érinte volna meg. Meleg nedvességet érze , és
tudta, hogy az a vére. Elvérzek, gondolta, teljesen világos.
Tisztában volt vele, hogy már megadta magát a halálnak, de ez
egyáltalán nem volt valami különleges érzés. Inkább nagyon is egyszerű
dolog volt. Egyszerre minden nagyon egyszerűvé válik, ha többé nem
vágysz már semmire.
Amikor újra magához tért, nyugodtan feküdt. Valami mozgo a
hasában, tompa, egyenletes lüktetéssel, mintha valaki ajtón kopogtato
volna az ökleivel. A szívem, gondolta. Fázo , hidegrázástól reszkete az
egész teste. Minden idegszálában érezte a dermesztő hideget, és e ől az
agya egy kis ideig tökéletes sztasággal dolgozo , tudatva vele, hogy
mindennek vége már. Magányosnak és nyomorultnak érezte magát. Úgy
tűnt neki, hogy a lábai jegesek és törékenyek, mintha vékony üvegből
lennének. Képtelen volt legyűrni a reszketést, reménytelen
elkeserede ség le úrrá rajta. Őrült düh töltö e el a fájdalommal
szemben, bár ebben a pillanatban jóformán semmit sem érze .
Megpróbált a kezeire támaszkodva felemelkedni, de csak az egyiket tudta
használni; azt sem tudta, hogy a másik keze hol van.
A sodiumtartályok kiégtek, de kelet felől halvány fény világíto . Nagy
nyögdécseléssel a másik oldalára fordult, és akkor Wegener arcát lá a
meg maga elő . Fogait Teichmann kezébe mélyeszte e, és így tarto a
fenn magát a víz színén. Teichmann egy ideig kábultan bámult rá, lá a a
saját kezét, meg a fehér fogakat, melyeket félig betakart a felrepedeze
ajak. Úgy tűnt neki, mintha a keze a tutaj egy részét képezné. Wegener
becsukta a szemeit, és olyan arcot vágo , mintha valami savanyú,
kesernyés ételbe harapo volna. Teichmann magában nevetni kezde , de
aztán megijedt a saját viselkedésétől. Mi a fene van velem? Wegener
kinyito a a szemeit, Teichmann meglá a a kék pupillákat és a sós víztől
vörösre gyulladt szemhéjakat. Felült, bal kezével megragadta Wegener
haját, és közelebb csúszo a tutaj széléhez. A flo llaparancsnok haját a
fogai közé harapta, karját hóna alá csúszta a, és felvonszolta a tutajra.
Ezala az erőlködés ala csaknem megfeledkeze a fájdalomról, csak
akkor érezte megint, amikor újra lefeküdt a tutajon. Mintha valaki
felhasíto a volna a hasát.
Kimerülten feküdt, képtelen volt gondolkodni. Mindene fájt, egész teste
ége a láztól, mintha hangyabolyba feküdt volna, de kísérletet sem te
arra, hogy megmozduljon.
– Vedd le az ingedet, és takard le vele a sebedet! – hallo a Wegener
hangját.
A legnagyobb erőfeszítésébe került, hogy engedelmeskedjen a
parancsnak. Felemelkede egy kissé, és levete e az ingét. Elöl vörös és
nedves volt. Remegő ujjakkal kutato a sebe körül. Egy kissé letolta a
nadrágját, és akkor rátalált a golyóütö e sebre. Re enetes undort érze ,
és ajka a rémüle ől rángatózo . Aztán a csomóba tekert inget a sebére
rakta.
– Most feküdj nyugodtan! – parancsolta a hang.
 Mire a nap felkelt, mintha valamivel jobban érezte volna magát. Figyelt,
és várta a fájdalmat. Tudta, hogy előbb-utóbb ismét megkínozza, de
ebben a pillanatban elviselhető volt. Felemelkede a könyökére, és
végignéze magán. Amikor meglá a a lábát, hánynia kelle , nem tudta
visszatartani. A szag undorító volt, és utála al töltö e el saját maga iránt.
Újra elfogta a hányinger. Ülő helyzetbe emelkede , aztán visszafeküdt, de
a hányinger csak tovább kínozta. A ól lenne, amit utoljára e em? Ha
többet i am volna, most talán valamivel könnyebb lenne. Hirtelen
rádöbbent, hogy a sebe újra vérzik; az inge már olyan volt, mint a nedves
felmosórongy. Erre hangosan átkozódni kezde .
– Meg kell szereznünk azt a csónakot! – szólalt meg újra Wegener.
Teichmannt re enetes düh fogta el. Ennek a hangnak nincs joga hozzá,
hogy nekem parancsokat osztogasson. Atyaúristen! Hát nem veszi észre,
hogy haldoklok?! A pokolba vele! Magában azonban érezte, hogy a
hangnak igaza van, és azt is, hogy engedelmeskedni fog neki. ez viszont
még tovább fokozta a dühét. A testében érze fájdalom is fokozódo .
Mintha egy tövisekkel boríto léggömb pukkadt volna széjjel a hasában. A
véres inget elve e a sebéről, és mindkét kezével á ogta a hasát, hogy a
kiömlő vért visszatartsa. Amikor az inget visszate e, olyan volt, mint egy
nehéz, lapos kő. Aludni kívánt, lecsukta a szemeit. Megpróbálta felhúzni a
térdeit, de nem sikerült, és ez a mozdulat tovább fokozta a fájdalmait. Az
oldalára fordult, és akkor meglá a Wegenert, amint teljesen kinyújtózva a
fogaival tarto a a csónak kötelét, s próbálta közelebb húzni. Erősebb
lenne, mint én? Összeszedte minden erejét, de mégis gyöngének érezte
magát, és lábai görcsösen remegtek. Önkéntelenül lenéze rájuk, aztán
elkapta a tekintetét. A gyomra megint felkavarodo . Ezek idegen lábak
voltak, már nem tartoztak hozzá. Wegener mellé kúszo , és végtelen
lassúsággal, mintha lassíto filmen játszódo volna le, a kezeit váltogatva
közelebb húzta a csónakot. Közben néhányszor meg akart állni, túlságosan
nehéz munka volt ez most neki, aki gyenge és kimondhatatlanul fáradt. De
Wegenerre néze , s aztán megállás nélkül dolgozo .
A pokolba is, nincs joga így nézni rám, gondolta. Mire a csónak végre a
tutaj mellé ért, Teichmann már teljesen kimerült. A teste béna és izzadt
volt, a sebe szünet nélkül vérze , és mellkasába égő fájdalom hasíto ,
mint a kés. Szájában érezte a vér ízét, hasonlíto a vas ízére. Lassan sírni
kezde .
– Gyere a csónakba! – mondta Wegener.
Hallo a, de nem érdekelte, hogy mi történik körülö e. A hang egészen
messziről, a távolból hallatszo , és neki semmi köze sem volt hozzá. Most
meg fogok halni, gondolta, és ez a gondolat megnyugtató volt a számára.
Csak meghalni, már nem is akart semmi mást.
– Mozdulj már!
Úristen, miért nem hagy békében! Még meghalni sem hagy, oh…
Mélyen, reménytelenül sóhajto , de akkor felberrege a csónak motorja.
Mintha álmodo volna. Egészen felélénkült. Ha most mindent jól,
helyesen csinálnak, még minden rendbe jöhet. Még mindig van
reményem, gondolta. Túl fogom élni. Én…
– Gyerünk, mozdulj már!
Felemelkede és meglá a Wegenert a csónakban. A motor
indítózsinórját a fogaival húzta meg. Bár a motor most nem járt, de
beindult, és újra be fog indulni. Teichmann minden erejét összeszedte,
hogy átmásszon a csónakba. A csónakban két ember feküdt: Vögele meg
egy fűtő. Az evezőbilincs melle , egy tenyérnyi víz fele lék volt. Bár nem
volt túlságosan sok víz a csónakban, azért elég mélyre merült.
– Egyiküket a vízbe kell dobni!
– Igen, uram.
Vögele a fűtőn feküdt. Teichmann megpróbálta átvonszolni a tutajra, de
a hol est a vízbe ese és elmerült. A lék most már kétszer olyan magasan
volt a vízfelszín fölö , mint annak elő e. Teichmann ekkor megpróbálta
elindítani a motort. A harmadik próbálkozás némi sikerrel járt, de aztán
újra lefulladt. Megint megránto a a zsinórt, és a motor egyenletesen
feldübörgö .
– Ú rány egy-hét-zéró! – mondta Wegener és összeese .
A halo fűtő a csónak fenekén feküdt, Wegener pedig a csónak elején,
kifordult tagokkal, eszméletlenül. Karjai természetellenes pózba
csavarodtak, mint valami felesleges tartozék, amely már semmiféleképpen
sincs kapcsolatban vele. A jobb keze tenyérrel felfelé feküdt combjai
közö , kinyújto mutatóujjal, obszcén pozícióban, leszámítva a karján
lévő három aranycsíkot.
Teichmann igyekeze irányítani a csónakot, úgy, hogy a napot a
vízijármű bal oldalán tarto a. Megkísérelte az óráját használni, hogy
megközelítően a francia partok irányába haladjanak, de az órája megállt.
Előrekúszo a fűtő testén keresztül, és amikor lá a, hogy Wegener
karóráján mozog a percmutató, leve e a flo llaparancsnok karjáról. Az
óra és a nap állásából megállapíto a a part irányát. A továbbiakban aztán
már a hullámok mozgásából is észreve e, ha eltért a helyes iránytól. A
motor egyenletesen járt tovább.
Később már fáradt volt ahhoz, hogy visszanézzen. A nap felé bámult, és
időnként már azt hi e, hogy a partot látja, de aztán kiderült, hogy csak
felhőket. A nap szinte ége e, és száraz, forró láz kínozta a testét.
Megsülök kívül is, belül is, mormogta magában. Lábai elnehezültek a nap
hevétől, elfáradt. A lábai nem fájtak már úgy, mint azelő , és olyan érzése
támadt, hogy már nem is léteznek. A motor monoton, duruzsoló hangja
eltompíto a az érzékszerveit, langyos álmosság ve e körül, mint valami
kábítószer. Részeg vagyok, gondolta, és a gondolat egész kellemesen érte.
Szemei becsukódtak…
– Ki kell bírnunk! – hallo a szinte idegenül a saját su ogását.
Hunyorogva a napba néze , aztán a végtelen, ezüstösen csillogó
vízfelületre. Utána összezavarodo a szemei elő minden. Wegener felé
fordult, elkeserítő látvány volt. Összehúzódva feküdt a csónak fenekén,
mozdulatlanul. A karjai barna színűek voltak az alvadt vértől.
Aztán egyszer csak újra i volt a patkány. Vadul mart a testébe, elűzve a
kábultságát. Ordítania kelle . Érezte, hogy a hasán lévő sebből újra
megindult a vérzés. Lá a, mint gyűlik össze nyito nadrágsliccén, és
meglepte, hogy milyen sok vér van a testében.
Kegyetlenül gyötörte a szomjúság is. Tudta, hogy nem ihat tengervizet,
de képtelen, volt ellenállni a kísértésnek, túl gyenge volt hozzá. Félig őrült
volt már a vágytól, hogy igyon, meg az ellene ltakozó józan belső
gondola ól. Mintha két malomkő közö őrlődö volna. Utolsó
erőtartalékát is felhasználta már a fájdalommal való küzdelemben. Már
teljesen kimerült volt, végtelen egykedvűség uralkodo el rajta. Érezte,
hogy a teste görcsösen vonaglik. Homlokára verejtékcseppek gyűltek,
aztán legördültek a szemöldökére. Majd ezt az akadályt is legyőzték, és az
izzadtság összegyűlve a szemébe csörgö . Re enetesen marta ugyan, de
egy örökkévalóságnak tűnt, míg eldöntö e: letörölje-e vagy sem.
Kezei reszketni kezdtek a kormányon. Összeszoríto fogakkal próbálta
megakadályozni, hogy a feje előre ne bukjon, és el ne aludjon. Újra rátört
a szomjúság kibírhatatlan érzése. Minden belső szerve ége , fénykarikák
keringtek, táncoltak a szeme elő . Lecsukta a szemhéját. Egy hang
megszólalt belülről: ki kell bírni. Kinyito a a szemeit, de akkor újra a
fájdalom ránto a görcsbe egész testét. Üvölteni akart, de valami
elszoríto a a torkát. Nyelvével megpróbálta megnedvesíteni kiszáradt,
kicserepesede szájpadlását. Szája azonban teljesen száraz volt, ajkai
olyan durvák, mint a smirgli. Mindene fájt. Időnként vadul, elkeserede en
felüvöltö , mert a kínjai elviselhetetlenné váltak, az üvöltések közö
szünetekben pedig csak sóhajtozo . De a kormányt egy pillanatra sem
engedte el.
Az. üvöltözés kimeríte e, csendben zokogni kezde , időnként vért
köhögö fel. Az undor felkavarta a gyomrát, lá a, hogy a szája sarkából, az
állán keresztül vér csorog, és lecsepeg a mellkasára. Mély, ellenállhatatlan
fáradtság gyűrte le, a szemei becsukódtak.
Ki kell bírni!!!
Egy bizonytalan mozdulatot te , hogy a testhelyzetén változtasson
anélkül, hogy a kormányt elengedné, és akkor lefulladt a motor.
Egy pillana g várt, de a motor nem indult be újra magától, bár tokban
ezt remélte. Wegenerre néze , mintha tanácsot várna tőle, de úgy lá a,
hogy éppen annyira halo , mint a fűtő. Mindannyian halo ak vagyunk, de
én még lélegzem.
Föltekerte az indítózsinórt és megránto a; meglepődö , hogy
egyáltalán képes rá. Amikor pedig a motor is elindult, csodálkozva
bámulta.
 Gyakran beszélt magában, érthetetlen, kivehetetlen zagyvaságokat.
Időnként minden ok nélkül röhögö magában, de elérkeze az az idő is,
amikor már túl fáradt volt ahhoz, hogy magában beszélgessen.
Csak néze előre merev tekinte el, és amikor a feje a mellére buko ,
öklei úgy fogták a kormányt, mint az acélfogók, és újra összeszedte magát.
Délben a nap iszonyatos forróságot áraszto , képtelen volt tovább ülni.
A tenger sziporkázo a szemei elő . Lehajto a a fejét, mint a megvert
ökölvívó, aki hagyja kiszámolni magát. Arcát egészen elboríto a az
izzadtság. Lá a a félig alvadt, kocsonyás vércsomót az ölében, és újra
becsukta a szemét. Csak egy kicsit, gondolta, aztán majd elmúlik…
A motor egyet-ke őt köhögö , ez ébreszte e fel. Újra köhögö , aztán
teljesen leállt.
A levegő forró volt, még szellő sem mozdult. A szokatlan csend ébren
tarto a ugyan, de az akarata megsemmisült. Akárhogy is van, én már
kiadtam magamból mindent, most már fel kell adnom. Ez a gondolat
valamiképpen jót te neki, mert érezte, hogy a döntése
megfellebezhetetlen.
Tudta, hogy a saját erejéből már semmire sem képes. Mindennek vége.
Rohadt egy sors, de vége van, mindennek vége. Vége…
Mielő elveszte e az eszméletét, önkéntelenül az juto az eszébe,
hogy vajon kinek fog hiányozni, de így hamarjában senki sem juto az
eszébe. Utoljára Wegenerre pillanto még, és azzal sztában volt, hogy
Wegener kinek fog hiányozni, és ez a gondolat félelemmel töltö e el. A
dolgok közö kapcsolatot többé már nem érzékelte, de amit megpróbált
elfelejteni, az most életre kelt becsuko szemei elő , és minden parányi
részletét kristály sztán lá a. Csodálatosan izgató kép volt. A nő arca olyan
közel volt hozzá, hogy bőrének minden pórusát sztán kivehe e, és a
törékenységét is érezte. Lá a; amint a vadrózsabokor melle áll, míg a
szolgálatos őrmester okta a őt. Lá a, amint a cukorkát adja neki,
világoskék ruhában, melyet keskeny aranyszínű öv tarto össze. Cipője
fehér színű volt, ruhájának szögletes kivágását is fehér csík szegélyezte,
ala a pedig o emelkede és süllyedt a keble. Aranyszínű haja ragyogo
a napsütésben.
 Emlékezetében most minden jó volt, minden szép volt, a nő minden
más tulajdonsága elmosódo .
Felemelkede , de a keze úgy Reszkete , hogy az indítózsinór kiese az
ujjai közül. Ügyetlenül és nagy nehézségek árán körbecsavarta az egyik
ujján, és miala a testébe vad fájdalom döfö , megránto a a zsinórt. A
motor beindult. Tarto a a kormányt. A hasizmait már nyers hússá kaparta
a fájdalommal való szüntelen küzdelem. Előrehajolt, a háta meggörnyedt;
felfedezte, hogy ez a pozíció a legkevésbé fájdalmas. Fejét egyenesen,
előrenyújtva tarto a, előbb a napra néze , aztán lefelé Wegener órájára,
amelyet a csuklójára csatolt. Az óra még mindig járt.
A motor egyenletes zúgása elálmosíto a. Ólomköpeny ereszkede a
testére. Tudta hogy minden ellenállása reménytelen, lassan elfogy az
élete. Akkor feneketlen mély álomba zuhant. És újra lá a a nőt maga
elő . De ezek az emlékképek, melyek most egymás után feltűntek elő e,
s melyeket a tes kínokon kívül még el kelle viselnie, annyira távoliak
voltak, hogy a lelki kínok hatására önkéntelenül is nyöszörögni kezde . És
mind jobban és jobban sajnálta önmagát.
De még mindig kitarto , pedig a fájdalom egyre növekede . Most már
nem volt többé tompa lüktetés: vad dübörgéssé, kalapálássá alakult át.
– Kalapálj csak, ahogy bírsz, te disznó! – üvöltö e meggörnyedve.
A szomjúság is re enetesen sanyarga a. Ösztönösen meg lto a
magának, hogy a vízre nézzen, a szája már teljesen kicserepesede .
Hányinger is kerülge e, a lélegzetvételért is meg kelle kínlódnia, a
gyomra azonban már teljesen üres volt, semmi sem maradt benne, ami
még kijöhete volna belőle. Az egész teste kiszáradt, mintha nem is
levegőt, hanem fadarabokat lélegze volna be. A tengervíz finomra
porladt cseppjei időről időre az arcába csapódtak, és bár ez pillanatnyilag
nagyon kellemes, frissítő hatással volt rá, de a szomjúságot is tovább
fokozta.
Hirtelen határozo , erős kopogtatást érze a fején. Eleinte csak egy-egy
ütést, aztán már sorozatokat. Mintha, dobverőkkel kopogta ak volna a
koponyáján. Lehunyta a szemeit, vörös karikák táncoltak elő e, majd
lassan elsötétültek, és végül egészen feketévé váltak. A fekete karikák
gyorsan szaporodtak, míg végül már mindent elboríto ak a
feketeségükkel. Fekete le minden…
Ájulásából iszonyatos, vad üvöltés téríte e magához. Wegener üvöltö ,
észbontóan fájdalmas, hátborzongató hangon. Teichmann túlságosan
lassan tért magához kábulatából, az értelme is ködös volt még. Aztán
megérte e, hogy mi történt, tudta már, hogy Wegener miért kiálto , és a
rémület és az iszonyat valósággal megbéníto a. Kiáltani akart, de
egyszerűen nem jö ki hang a torkán, képtelen volt hangot kiadni a
döbbene ől. Biztos volt benne, hogy jól lát, de Úristen, Úristen! Ez nem
lehet igaz!!
Re enetes düh állíto a talpra, félig őrült volt a megrázkódtatástól, és
átbotorkált a halo fűtő testén Wegenerhez.
A sirályok elrepültek. A tenyerei közé szoríto a Wegener arcát, és az
egész testét rázta az elkeserede , hangtalan zokogás. Azt hi e, megőrül,
amikor rádöbbent, hogy mi történt. Elaludt; s amíg ő aludt, a sirályok
kie ék Wegener szemét. Wegener a sérült kezeivel képtelen volt elzavarni
a rátámadó madarakat, így hát először egyik, majd a másik szemét
kaparták, vágták, e ék ki. Üres szemgödreiből vörös folyamok indultak az
arcán lefelé. Ráfekte e a flo llaparancsnokot a fűtő hol estére, aztán a
csónak hátsó részébe vonszolta. Wegener feje most alig öt cen méterre
feküdt Teichmann lábától. A sirályok nem jö ek vissza. Teichmann teste
tűzben ége , és érezte a testéből kicsurranó vért, melynek tapintása
megdöbbentően forró volt.
Testét görcs ránto a össze, és amikor megpróbált felsikoltani, vérrel telt
meg a szája. Undorral eltelve hagyta, hogy kibuggyanjon a mellkasára.
Aztán megpróbált nyelni, de olyan érzés fogta el, mintha a szája smirglivel
lenne kibélelve.
Már egyáltalán nem tudo gondolkodni, teljesen öntudatlanul ve e
ujjai közé az indítózsinórt, és megránto a. A motor elindult ugyan, de ő
észre sem ve e. Egy szó ége az agyában: kitartani; de erről sem ve
tudomást. A kormányt megragadva összekuporodo , és várta a halált.
 TIZEDIK FEJEZET
Hallo a az ollók csa ogását, és időről időre úgy érezte, mintha
elektromos áram futo volna át a testén, mely minden alkalommal
görcsbe ránto a tagjait. Felemelte a fejét, de semmit sem láto . A torka
elszorult, s már a ól félt, hogy megfullad.
Amikor magához tért, egy kis mackót láto egy zsinóron függve maga
fele , mely egy ládán fityege . A mackó előre-hátra hintázo . Ha sokáig
így himbálózik, akkor még sebesre dörzsöli a fenekét a szekrény ajtaja,
állapíto a meg Teichmann. Szemeivel köve e a mackó mozgását, aztán
megpróbálta ugyanezt a fejével is. De hamarosan feladta, mert a
szüntelen mozgás elkábíto a. Nagyon kimerültnek érezte magát, mégis
úgy érezte, hogy figyelnie kell ezt a mackót, mert nagyon fontos a
számára. Hogy sikerüljön ébren maradnia, azon törte a fejét, vajon mi
lehet a neve. Tudta, hogy az efféle mackók egy apró kis gombot viselnek a
fülükben, a nevük feliratával. Ennek vajon mi lehet a neve?
Egy időre elszundíto , aztán mikor kinyito a szemeit, a mackó már
mozdulatlanul függö . Ez megijeszte e, és elhatározta, hogy megkérdezi,
miért nem hintázik. De abban a pillanatban Teichmannt felemelték, s mire
a gondolat megfordult az agyában, már kinn volt a szabadban. A friss
levegő jót te neki, mert kellemesen langyos volt és mégis üdítő. Az agya
ki sztult, fejét már szédülés nélkül fel tudta emelni, és ekkor döbbent rá,
hogy egy hordágyon fekszik. Szürke takarókba csavarták, melyek egészen a
mellkasáig befedték. Lábai fele a takarón széles fehér csík volt
LUFTWAFFE felira al, csupa nagybetűvel. Amikor a fejét egy kissé oldalra
fordíto a, meglá a a hajó határozo körvonalait. Elcsodálkozo , s arra
gondolt, hogy vajon milyen sebesség elérésére lehet képes. Érezte, amint
felemelik, aztán elsötétült körülö e minden, majd ajtócsapódást hallo .
Nem valamiféle szoba ajtajának zaja volt az, inkább egy autó ajtajának
hangja. Hallo a, amint a gépkocsivezető a gázra taposo ; a kocsi elindult,
és Teichmann re enetes fájdalmat érze . Aztán egyszerre leállt a motor.
Úgy látszik, a gépkocsivezető sebességben hagyta a kocsit, és így az
indításnál lefulladt, futo át Teichmann agyán. Aztán a sofőr újra indíto ,
de most már jóval óvatosabban.
Úgy hajto , mint egy őrült, Teichmann-nak legalábbis úgy tűnt. A
kanyarokban a hátsó kerekek csúszva, csikorogva köve ék az elsőket.
Ilyenkor Teichmann úgy érezte, hogy az autó hátsó kerekei nem is érik a
földet. Amikor a kocsi jobbra fordult, ő a jármű bal oldalához repült, a bal
kanyaroknál pedig a ól félt, hogy leesik a hordágyról a kocsi padlójára.
Már azt kívánta, hogy csak jobb oldali kanyarok legyenek, de ez a
kívánsága nem teljesült, így aztán egész idő ala remege a félelemtől.
A gépkocsivezető időnként hirtelen fékeze , ilyenkor a vér a lábaiba
futo . Úgy érezte, mintha óriáshangyák marnák a lábait, és ez az érzés
még a kanyaroknál is rosszabb volt. Ezernyi kövér, de éhes hangya marta
egyszerre, mintha elevenen akarnák megenni, ő pedig ezala védtelenül
feküdt. Valahányszor csak fékeze a vezető, a hangyák martak, és ha
erősebben fékeze , nagy húsdarabokat téptek ki a lábából.
Nem bírom tovább, gondolta. Meg kell mondanom ennek a száguldó
ámokfutónak.
Üvöltö , és az ökleivel verte az elválasztófalat. De a gépkocsivezető úgy
hajto tovább, mintha a világon semmit se hallo volna. Teichmann pedig
tovább üvöltö dühében.
Végre a kocsi megállt. Na, most megmondom ennek a gorillának, hogy
mi a véleményem róla. Az ajtó kinyílt, hirtelen világos le , és valaki
beszólt.
– Na, mi van magával?
Nem is a gépkocsivezető volt, hanem a légierő egy őrmestere. Szavai
úgy hangzo ak, mintha csak a pontos időre le volna kíváncsi. Teichmann
egy pillana g csendben maradt.
Túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy megfelelően válaszoljak ennek a
baromnak, erőt kell gyűjtenem hozzá, sóhajto magában. Aztán
felüvöltö .
– Fordítsatok meg a hordággyal együ , rohadt seggfejek!!!
 – Nem kell annyira mellre szívni – mondta az őrmester. – Most nem a
haditengerészetnél van.
– Azt tudom, de azért jobb bánásmódot vártam e ől a gépkocsivezető
majomtól!
– Először is nem én vezetek, másodsorban pedig nem vagyok majom! –
mondta az őrmester, és előrekiabált. – Paul, gyere gyorsan, fordítsuk meg.
Teichmann hallo a, amint a vezető kiszállt és hátrajö .
– Ne csináljon zűrt, már majdnem megérkeztünk! Hamarosan o
leszünk, és minden rendben lesz.
– Megcsókolhatod a fenekem!
– Tudod, hogy ki…
Kihúzták a hordágyat, megfordíto ák, és fejjel előre visszatolták
Teichmannt.
– Két perc múlva megérkezünk, fiam!
Az út folytatódo . Mikor az autó fékeze , a kis férgek mozgolódtak
Teichmann lábában, ő pedig szere e volna megvakarni…

– Nos, hogy van? – kérdezte valaki. Női hang volt. Teichmann felnyito a a
szemeit, s lá a, hogy egy gézarcvédős fej hajol föléje. Az arc vonásait nem
látha a. A nő mondo még valamit, amit először nem érte , de aztán
már felfogta, hogy arról folyik a szó, hogy a törzs főorvosa hamarosan i
lesz, s ő majd rendbehozza Teichmannt, miután a sebészet területén
kiváló szakember.
– A hasát már előzőleg megműtö ék. Nem fájt, ugye?
Válaszképpen Teichmann lehunyta a szemeit.
Valamivel később újra kinyito a, mert hangokat hallo maga körül. A
hangok egyre közelebb jö ek. Ismét meglá a a nő arcát – most már
alaposabban meg tudta figyelni –, rajta kívül még két vagy három férfit is
láto , akik szintén arcvédőt viseltek. Az alakok összemosódtak elő e,
majd ismét szétváltak. A fejük ala minden fehér volt, az egész testük. A
legnagyobb fej olyan kerek volt, mint egy szilva, ezt Herr Főtörzs-orvosnak
szólíto ák a többiek. Az egyik fej magas hangon valami la n szöveget
mondo , ami”-us”-sal végződö . Mire a nagy kerek fej tulajdonosa
bólinto és megszólalt.
– Amputálni!
Az arcok elő fátyol vékonyabbnak tűnt. A magas hangú ismét mondo
valamit, aztán a nagy fejű szája folyta a.
– Valószínűleg mind a ke őt.
A köd már eloszlo Teichmann szemei elől, most már lá a az arcokat is.
A törzs főorvosának arcán egy párbajsebhely húzódo végig a szája
sarkától egészen a fülcimpájáig.
Azt hiszem, magához tért – mondta a nő, aki úgy volt öltözve, mint a
kórházi nővérek.
– Az lehetetlen!! – mondta a fej, akinek vékony hangja volt, és elfordult
a többi fejjel együ .
– De igen, magamnál vagyok – mondta Teichmann.
Mire a fejek visszafordultak és rámeredtek. Az egész valami olyan
álomnak tűnt, mely most hirtelen valósággá vált. Három férfi orvosi
köpenyben és két nővér állt körülö e. Nem te ek rá valami mély hatást.
Az ápolónő, aki tőle balra állt, és eddig még egy szót sem szólt, olyan
száraz és csontos volt, akár egy madárijesztő. Az öreglányokra jellemző
ráncos szája volt, pihés bajusszal. Melle e egy fiatal, karcsú, fekete hajú
orvos állt, aki egyáltalán nem hasonlíto semmire sem. Aztán a törzs
főorvosa következe , majd a magas hangú orvos, aki fémkeretes
szemüveget viselt. Lecsüngő orra és húsos szája nem ille a vékony
fémkerethez.
Tőle jobbra állt a nővér, aki Teichmannhoz beszélt. A mellei olyanok
voltak, mint két hatalmas süvegcukor. Ez volt az első dolog, amit
Teichmann megfigyelt rajta, s valóban a legjellegzetesebb külső jelét ve e
észre.
– Igen, lehet, hogy amputálják. Az egyik lábát, bár lehetséges…
– Hallo am minden szavukat, amit mondtak.
– Igen? Akkor már rendben is van, ha-ha!!! A hasi sebe már rendben
van, azzal nincs gond.
 – És mikor?
– Mit mikor?
– Úgy értem, hogy azonnal?
– Nem, még nem szükséges, ma éjszakáig várhatunk. Ha a gennyes
gyulladás nem terjed tovább, akkor nem lesz rá szükség.
– Különben holnap?
– Igen. De elő e még majd meglátogatjuk. Most pedig aludjon jól, jó
éjszakát!
Az orvos boldog volt, amikor eltávozhato , Teichmann pedig biztosan
tudta, hogy az operáció elő már nem fogja viszontlátni.
A nővér a homlokára fekte e a kezét, kellemesen hűvös volt az
érintése. Aztán kendőt ve elő, és megtörölte vele a száját.
– Szeretnék inni valamit, kérem!
– Nem, most még nem lehet.
– Oh, kérem, csak egyetlen kortyot!
– Értesítsem Edithet?
– Kit?
– A feleségét.
– Kiről beszél? Én nem vagyok nős!
– Azt hi em, Edith a felesége.
A nővér felcsukló hangon nevete , mint egy csirke.
– Úgy gondoltam, hogy az óra ajándék a feleségétől.
– Milyen óra?
– Ez, ami i van az éjjeliszekrényén. Akkor ve ük le a kezéről, amikor az
operáció elő megfürde ük. Mind a két kezén óra volt, egy kicsit
viccesnek is tűnt. Az egyik nem járt már, bizonyára víz mehete bele, de a
másik még mindig jár rendesen. Tessék, i van, győződjön meg róla.
Teichmann most már alaposan megnézte. Az óra aranyból volt, és
meglehetősen súlyos. Az óratok hátsó oldalára vésve a következő szavakat
olvasha a: „Edithtől Erichnek 39/5/2.” A vésést parányi ékkövek
díszíte ék.
– Nyugodtan felvehe , a karjai nem lesznek amputálva, sőt valószínűleg
a lába sem. Én legalábbis úgy gondolom, mert a dolgok sokkal jobban
néznek majd ki holnapra. Most pedig jobb lesz, ha elalszik.
Ő azonban megkérte a nővért, hogy az órát inkább tegye vissza az
éjjeliszekrényre.
– Rendben van – mondta az ápolónő. – A nevem Bertha, ma éjszaka én
leszek szolgálatban. Ha esetleg valamire szüksége lenne, csak szólítsa
Bertha nővért.
A nővér odament hozzá néhányszor az éjszaka folyamán, bár ő nem
hívta. Úgy látszo , hogy nagyon aggódik érte. Egy másik alkalommal pedig
egy orvos ment be, és vékony tűvel a karjába szúrt.
Teichmann ekkor újra elkérte az órát, felhúzta, aztán a karjára csatolta.
Még elvihe valaki, mondta magában, elvégre nagyon értékes.
Hajnalban akarata ellenére elaludt. Ébren akart lenni, amikor a műtőbe
viszik. Még egyszer beszélni akart a főtörzsorvossal…
Már délután volt, amikor felébredt, az ablakon át a kék égboltot lá a. A
nap sugarai besütö ek a kórterembe, és a Teichmannéval szemben lévő
ágysorra tűztek. Ő az árnyékban feküdt, és ez pihentető volt a szemeinek.
Mögö e nyitva volt az ablak, és madarak csiripelése hallatszo be.
A tőle balra lévő ágyon halkan horkolt valaki, míg a jobb oldali ágy üres
volt. Távolabb egy asztalon valamiféle játékot játszo ak, ő Mühlének
érte e. Jó játékosok lehe ek, minden lépésüket gondosan mérlegelték.
Valahol a kórterem há erében a Vörös pipacsot játszo a valaki
harmonikán. Teichmann egészen jól érezte magát. Még mindig jobb átesni
egy amputáláson, mint meghalni, gondolta. Erezte a hasán a merev
kötést, bár magát a testrészt teljesen érzéketlennek találta.
Egy alacsony, erős felépítésű férfi lépe be a kórterembe. Lassú, kimért
léptekkel haladt, mintha minden egyes lépése fájdalommal járt volna.
Jobb karja ala néhány vastag könyvet tarto . Óvatosan leült az üres
ágyra Teichmann mellé, és belelapozgato a magával hozo könyvekbe.
Aztán az éjjeliszekrényre halmozta a köteteket, leve e a legfelső könyvet,
kicsúszta a a borítójából, anélkül, hogy ehhez az ujjait használta volna,
aztán az oldalára feküdt, és olvasni kezde . Teichmann csak a szeme
sarkából látha a őt, és ez meglehetősen fárasztó volt. Hogy a szemeit
pihentesse, időnként a kék égre néze , de azért érdekelte a férfi is. A
kezében egy túlméreteze piros ceruzát tarto ” és időnként
belejegyzetelt a könyvbe. Teichmann pontosan meg tudta állapítani,
amikor felkiáltójelet írt, vagy éppen hullámos vonallal aláhúzo valamit,
vagy éppen egy kérdőjelet rajzolt. Most éppen öt vastag vonallal emelt ki
egy bekezdést, és két felkiáltójelet is te utána. A férfi igen odaadóan
dolgozo .
Közben a bal oldali szomszédja is felébredt. Kidugta lábait az ágyból,
nagy gonddal papucsot húzo , és kiment a kórteremből. Amikor
visszajö , odaszólt Teichmann jobb oldali szomszédjának.
– Hé, Ernst, most szabad!
– Akkor már megyek is, és nagy kövér tojásokat rakok! –mondta a
könyves ember. Kigördült az ágyból, felve e a papucsait, és Teichmann
ágyát óvatosan megkerülve, kiment a teremből.
Teichmann megfigyelte, hogy minden beteg egyforma papucsot visel.
Elméle leg az én ágyam ala is kell egy pár papucsnak lennie. Jobbra
fordulva kinéze , de nem láto papucsot. Ez nem jelent semmit,
gondolta, az esetek kilencven százalékában a papucs az ágy bal oldalán
szoko lenni. De azért egy ideig még mozdulatlanul feküdt. Aztán balra
kihajolt az ágyból, és alánéze . Az ágy ala csak egy papucs volt. Újra
visszafeküdt, és megpróbált rájönni, hogy melyik lábára való lehet a
papucs. A pokolba is, sokféle dolgot meg lehet csinálni egy lábbal is…
például még tudok állni rajta.
Aztán hirtelen sok ember állta körül, és úgy bámulták, mint valami
különleges állatot.
– Nos, hogy van? – kérdezték.
– Akar esetleg valamit? Talán szüksége van valamire?
– Kávét szeretnék! – mondta Teichmann.
 – Szerencséje van, éppen most hozták be.
– Első osztályú kávé.
– Jobbat nem kaphat még Kranzletnál sem.
– Békebeli minőség – mondta a kancsós ember.
Valaki felemelte Teichmann fejét, egy másik pedig a csészét emelte a
szájához. A kávé forrón gőzölgö .
– Vigyék onnan azt a vacakot, hülyék! Nem szabad innia semmit! – szólt
közbe valaki.
– Oh, én…
– Később, barátom, egy kicsit még várnia kell.
– Esetleg szüksége van valami másra?
– Mit tehetünk még magáért?
– Csupán egyetlen dologra van szükségem, aludni szeretnék egy kicsit.
Erre még többen jö ek az ágyához, és nézték, amint megpróbált aludni.
Amikor a kávét elvi ék, sírni tudo volna. Aztán újra a hiányzó lábára
gondolt. És csak hogy valamit kérdezzen, aziránt érdeklődö , hogy van-e
még valaki a haditengerésze ől rajta kívül a kórteremben.
Nincs senki, mondták neki. Csak ő egyedül, a többi beteg a hadseregtől
meg a légierőtől érkeze .
Teichmann becsukta a szemét, és hamarosan elaludt. A szomjúság
azonban időről időre felébreszte e. De hiába kért vizet, nem kapo .
Annyira ki volt merülve, hogy legtöbbször azonnal álomba merült. Néha
odajö hozzá egy nővér, és injekciót ado neki. Szere e volna
megkérdezni tőle, hogy melyik lábát amputálták, de végül mégis félt
megkérdezni.
Egy napon aztán valami nedveset dugtak az ajkai közé. Hihetetlenül
csodálatos érzés volt. Abban a pillanatban, amikor cserepesre száradt ajkai
végre megérezték a nedvességet, csak a legparányibb cseppet, máris úgy
érezte magát, mint aki újjászülete . Mintha csak most jö volna a világra.
Volt ebben az újjászületésben valami egyedülálló és
összehasonlíthatatlan. Érezte, hogy a könnyzacskói újra működnek, és azt
sem tudta, merre nézzen.
Sokan állták körül, és az egyik nővér bátorító mosollyal néze le rá.
Mindenki mosolygo , aztán az egyik férfi megszólalt.
– Úgy látszik, túl van rajta.
– Most már adhatunk neki inni valamit?
– Nem. Az ivásra én ügyelek.
– Hogy hívják, nővérke?
– Miért? Legyen csendben, barátom.
– Szeretném tudni a nevét.
– Margot.
– Köszönöm!– mondta Teichmann.
A főorvos benéze a kórterembe, és megkérdezte:
– Minden rendben van? – Aztán válaszra sem várva eltűnt.
Teichmann beszédbe elegyede a szobatársaival. Ernst utóneve Esch
volt, s úgy negyven év körüli lehete . A légifelderítésnél szolgált, míg a
magánéletben szerelő volt. Egyébként, vérzékenységben szenvede ,
emia került a kórházba. Teichmann másik ágyszomszédja Adolf Köhler
volt, egy őrmester. Körülbelül olyan korú lehete , mint Esch, s a civil
foglalkozására nézve pék.
– Már zenkét hete vagyok kórházban – mesélte Teichmann-nak. –
Erede leg vakbélgyulladással kerültem be, de aztán megfáztam, és
tüdőgyulladást kaptam. A tüdővizenyő eddig ért már – muta a –,
majdnem a szívemig. Amire kigyógyultam belőle, a legkülönfélébb
helyeken sebesedtem ki az elfekvéstől, és 68 kilóra fogytam, a normális 90
kilós súlyommal szemben. Az étvágyamat teljesen elveszíte em, és néha
már az az érzésem, hogy soha nem fogom élve elhagyni a kórházat.
Amikor begördíte ék a kocsit az es levessel, Köhler felugro ,
odasán kált, és színül g tele tányérral jö vissza.
– Sietni kell, mert akik járni tudnak, mindig rögtön odarohannak,
megtöl k a bendőjüket, így aztán a fekvőbetegek számára rendszerint
nem marad – mondta. Ezt követően lekuporodo az ágyára, és sietve
kiüríte e a tányérját. Eközben úgy csámcsogo , hogy Teichmann
helyesnek tarto a megkérdezni, ízle -e.
– Nem olyan rossz – mondta Köhler.
Az étkezést követően Esch tájékozta a Teichmannt a különféle kórházi
szokásokról, aztán megígérte neki, hogy másnap majd az orvosokról meg
az ápolónőkről beszél, mivel mindent sok lenne egyszerre elmondani.
Megigazíto ák Teichmann ágyát, felrázták a párnáját, kisimíto ák a
lepedőt.
– Ha valamire szüksége van, csak szóljon nyugodtan, azonnal elintézzük,
felkelnie azonban semmi esetre sem szabad – mondták neki.
– Amíg nem kelhet fel, addig használom a bal papucsát – mondta
Köhler. – Puhább a sarka, mint az enyémnek, mert annak már egészen le
kelle taposni a kérgét, hogy ne bántsa a fájó lábamat. A főnővér már
kétszer is összeszido emia , mivel tönkrete em a kormány tulajdonát.
Éjszaka Margot nővér háromszor is felkereste Teichmannt, és nagyon
kedves volt.
Hajnalban Teichmann arra riadt fel, hogy valami nagyon különös parfüm
illata csiklandozza az orrát. Aztán néhány leírhatatlan, nyomdafestéket
nem tűrő kifejezést hallo , és két nőt pillanto meg az ágya két oldalán.
Úgy voltak kifestve, mint az utcalányok. Koruk meghatározhatatlan volt,
úgy gügyögtek, mintha zenévesek le ek volna. Aztán egy harmadik is
csatlakozo hozzájuk, és szintén olyan kifejezéseket használt, amilyeneket
egyébként csak bordélyházak elő lehet hallani. Mindhárman
visszahúzódtak a kórterem egyik sarkába, ahol felemelték a szoknyájukat,
a söprűnyelet a combjaik közé fogták, és ilyen módon kezdték a termet
felseperni.
Később Esch felvilágosíto a Teichmannt, hogy ezek bennszülö
takarítónők, akik minden reggel jönnek.
– Nem lehet őket okolni a trágárságukért, mivel a katonák taníto ák
meg őket arra, hogy ezek a szavak németül azt jelen k: Jó reggelt!
Egyébként van még egy negyedik is – fűzte hozzá Esch –, ő mindannyiuk
közt a legszolgálatkészebb. Általában a mosdó asztalára fekte k.
A felvilágosítást követően Teichmann megfigyelte, hogy az egyik férfi
kimegy a mosdóba, majd amikor kijön, már megy is utána a következő.
Összesen heten mentek be.
– Zsoldfizetéskor kétszer ennyien is vannak – közölte Esch. – Tudod, a
nő nagyon sokba kerül.
– És biztos jó erős testalkatú lehet. Legalább csinos is?
– Azt nem tudom megmondani, én nem megyek el ilyen nőkkel. Én
nemze szocialista vagyok!
– Ezt tudják az orvosok is?
– Természetesen! De sajnos már igazán nem sok régi harcos maradt.
– Már úgy gondolom, hogy a nőkről tudnak-e?
– Igen, a legtöbbjük tud róla, csak a főorvos nem. Weckerlin például
mindenről tud. Ő a legnagyobb disznó mind közö .
– Ő az a szemüveges?
– Igen. Még bátorít is mindenkit, mert ezt is a gyógymódja egy részének
tartja. Megnyugtatja az embereket, boldoggá teszi őket, és ez is elősegí a
gyógyulásukat. Ő az egyik nővérrel jö össze, azzal, akit mellé rendeltek.
Tudod, az a kis kövér nővér, amelyik a nagy ballonokat hordja…
– Bertha?
– Igen, ő az állandó, de nem kizárólag ő az egyedüli. Mindegyik
doktornak megvan a maga Merkurokróm Minnije. Olga nővér, ő a főnővér,
pedig egy rohadt perverz. Legalább hatvan éves, és nagyon büszke a
szüzességére. Hát igen, az egész sebésze osztály egy kitűnően
megszerveze disznóól, és benne azok a legnagyobb disznók, akik
fehérben szaladgálnak.
Mindezt Esch az olyan ember magabiztosságával mondta el, akinek
szigorú belső erkölcsi törvényei vannak, és aki boldogtalan házasságban él.
Teichmann egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy Esch valóban
visszataszítónak tartja-e a körülményeket, vagy csak színészkedik.
 Ezután a részletes helyzetjelentés után Esch önmagáról kezde
Teichmann-nak beszélni. A Führert egyszerűen csak Adolfnak szólíto a.
– Na igen, gondolta Teichmann, nem is olyan rossz, szóval ő egy régi
harcosa a pártnak.
De aztán Esch már folyta a is.
– Amikor 1923-ban a Federhalléba masíroztam Adolffal, Erichhel és
Rudival, azok voltak csak a szép napok, azok…
– Ki volt az az Erich?
– Te nem ismerted Ludendorff tábornokot?
– Csak névről.
– Hát igen. Szerencsétlenségünkre a jó öreg Erich már elhagyo
bennünket, és túlságosan is hamar távozo a Valhallába.
– És az a Rudi kicsoda?
– Ember, rád aztán nem lehet azt mondani, hogy nagy szakértője lennél
a német államférfiaknak. Egyáltalán hallo ál valaha is Rudolf Hessről?
– Ja, ő volt az a fickó, aki Angliába repült?
– Igen, igen, ő az. Most Angliában van. De életemnek azokban a
napjaiban még teljesen normális volt.
De te nem látszol annak, gondolta Teichmann, és az volt az érzése, hogy
a Nemze Szocialista Pártnak ezek a hősi napjai voltak Esch kizárólagos
tőkéi, és még mindig azoknak az árnyékában megbújva él.
Esch felkelt, és betegsége, valamint szobatársai nevetése ellenére
tornázni kezde . Amikor a tornagyakorlatokat befejezte, odaszólt
Teichmann-nak.
– Elmondok neked valamit. Az az ember, aki lusta, berozsdásodik,
Ezeknek a bolondoknak a gúnyolódása a legkevésbé sem zavar. Túlságosan
bambák ők ahhoz, hogy ezt megértsék. A Nemze Szocialista Párt kezde
napjaiban is ugyanezek az emberek nevetgéltek rajtunk.
A kórházi pizsama fölé felve e csukaszürke egyenruhájának kabátját,
bár a kórteremben eléggé meleg volt. A kabátja bal oldalán a Nemze
Szocialista Párt becsületrendjének aranyérmét viselte. Lassan, hogy a
feneke ne rángatózzon, elhagyta a kórtermet, és eltávozo a mosdó
irányába.
A francia nők ezala befejezték a munkájukat, és ugyanazokkal az
obszcén szavakkal távoztak, amelyek érkezésüket jelezték. Köhler hozo
egy lavór vizet Teichmann-nak, aki megpróbált megmosdani benne.
Közben valaki „vigyázz”-t kiálto .
A kórterem azonnal elcsendesede . A szabályzatnak megfelelően
valamennyien vigyázz testhelyzetbe merevedtek, nemcsak az álló, de a
fekvőbeteg is. Hátukon fekve, karjukat az oldalukhoz szoríto ák, fejüket
pedig a szt felé fordíto ák.
Dr. Weckerlin belépe , oldalán a bizonytalan nemű főnővér, Bertha és
Lisbeth nővér. Utoljára Margot nővér jö be. Az emberek mind csak őt
nézték, egyetlen bólintása boldoggá te e őket. Valóságos csemege volt a
szemüknek. Az alakja karcsú, de gömbölyded volt, formás érzéki szája és
rézvörös haja volt. És volt valami egészen lenyűgöző a modorában.
Mindenki számára elérhetetlen volt, de mindenkivel szemben maximális
türelemmel és odaadással viselkede . Nyilvánvalóan csak mint
páciensekre néze i minden férfira. Ráadásul, mindenekfele , berlini
volt.
– Pihenj! – kiálto a Weckerlin doktor, és ágytól ágyig ment
nővérkíséretével. Teichmann még mindig mosdo , amikor az ágyához ért.
Margot nővér megpróbálta ugyan elvenni tőle a mosdótálat, de
Teichmann nem engedte. Weckerlin minden betegétől elvárta, hogy
vigyázzban sztelegjen elő e, amikor odaért hozzá.
– Maga nem tanulta meg, hogy sztelegnie kell, ha egy szt a közelébe
érkezik?
– De igen, uram!
– Nos, hát akkor, jóember, miért nem sztelge ?
– Mert éppen mosakszom.
A termet egyszerre olyan csönd ülte meg, hogy hallható volt, amint
Esch megrázza a fejét. Teichmann-nak úgy tűnt, hogy Weckerlin olyan le ,
mint egy sarokba szoríto eb, mely meghátrált volna, de nem lehete .
Ugato is volna, de egyszerűen nem jö hang a torkába. Aztán az orvos
arca hirtelen átalakuláson ment keresztül, a homlokán mély árkok
gyűrődtek, és szorosan összeszoríto a húsos ajkait. Arcának alsó és felső
része közö mintha szabályos csata dúlt volna. Később ajkai olyan formát
öltö ek, mintha repedeze üvegből le ek volna.
– Nos hát, i ú barátom, meglehet, hogy rossz helyre fekte ük magát.
Lehet, hogy a pszichiátriai osztályra kelle volna helyeznünk.
– A sebesülés a lábaimat meg a hasamat érte, nem pedig az agyamat.
– Ebben az esetben mi tartja vissza a ól, hogy szabályszerűen
sztelegjen egy sztnek? – üvöltö e Weckerlin.
– Megtanultam ugyanis, hogy nem kell sztelegni a harcállásponton és
a mosdóban. Mivel pedig most nem tudok felkelni az ágyamból, s i
vagyok kénytelen sztálkodni, így hát a mosdóban vagyok. Ebből adódóan
pedig nem vagyok köteles sztelegni.
Szavai után újra csend következe .
Dr. Weckerlin leve e a szemüvegét. Ez a mozdulat olyan színpadias volt,
mintha kardot ránto volna ki a hüvelyéből. A homlokát végigsimíto a a
kezeivel, szája egy kissé kinyílt, ajkának sarkai felhúzódtak, és
elvigyorodo .
– Úgy látszik, maga valóban fejet hord a vállain, és ez határozo an
tetszik nekem. – Kinyújto a a kezét. – A nevem Weckerlin! Maga pedig, ha
jól látom, Herr Teichmann. Igazán nagyon örülök, hogy megismerhe em.
S ezt követően már valóban komoly együ érzéssel érdeklődö
Teichmann hogyléte iránt. Aztán leve e a kötést a lábairól. Bár a nővérek
valóban nagyon óvatosan végezték a munkájukat, ennek ellenére
Teichmann legszívesebben üvöltö volna. A gyulladás már megszűnőben
volt.
– Ha nem lép fel semmi komplikáció, megmaradnak a lábai – mondta
Weckerlin.
– Hát az bizony nagyon jó lenne, uram!
Weckerlin nevete , és most már vele nevete mindenki, még a
rendszerint komoly Olga nővér is.
 Amikor Teichmann felébredt a délutáni szunyókálásából, Stollenberg és
Heyne álltak az ágya melle .
– Hát te, még mindig élsz?! Úgy látszik, képtelenek rá, hogy
megöljenek! – mondta Heyne olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna,
hogy rossz pénz nem vész el. – Csak a jó emberek halnak meg.
Amint a köszönés formaságain átestek, elmesélték Teichmann-nak,
hogy a flo llaparancsnok egy párizsi kórházban fekszik, és minden
valószínűség szerint hamarosan Berlinbe szállítják. Bülow is i van
Rennes-ben, de egy különszobában.
– Nincs valami jó bőrben, Hoff hajóját még jó néhányszor megtámadták
az alacsonyan repülő gépek, és akkor Bülow újra megsebesült, ezú al a
gyomrán. De úgy gondolják, hogy ki fogja bírni, és túléli. Vögele pedig
eltűnt…
– Meghalt – mondta Teichmann.
– A flo llából egyetlen egy hajó maradt csak, de a flo lla törzse mégis
teljes létszámú.
– Akkor a háború nyugodtan folytatódhat. Különben i van Wegener
karórája, magatokkal vihe tek.
– Nem volna semmi értelme. Úgysem látná.
– Az nem számít, a ól azért még hordhatja – mondta Teichmann.
– No jó, rendben van. Elvisszük, és elküldjük a feleségének. Most pedig
sajnos el kell mennünk, a vonatunk ugyanis ötkor indul. Visszamegyünk
Saint Malóba, eltávozáson vagyunk a további parancsig.
– Hoztunk neked valamit! – súgta a fülébe Stollenberg, és egy palack
Hennessyt csúsztato a takarója alá. – Előfordulhat, hogy most nincs
szükséged rá, de később majd bizonyára jó lesz.
– És ne mutasd meg a nővéreknek, mert elveszik tőled – figyelmezte e
Heyne.
– Ne is tőrödjetek vele.
– Hát akkor, légy jó!
– Ti is!
 – Rendes haverjaid vannak – mondta Esch, amikor már elmentek.
– Adok belőle neked is, nem akarom egyedül meginni az egészet. Nem
tarthatom állandóan az ágyamban, még kitúrnám, miala alszom. S ezzel
aztán vége is lenne egyszerre.
Most, hogy Stollenberg és Heyne elmentek, úgy érezte, mintha csak
álmodta volna a látogatásukat. Hogy megbizonyosodjon arról, valóban i
jártak, kezébe ve e az üveget.
Az ágyában tarto a egészen a zórás lámpaoltásig, aztán odaadta
Eschnek. Az egy zsinórt kötö a palack nyakára, és a ruhafogasra
akaszto a, míg csak el nem tűnt a kabátjában, ami a fogason függö .
– Kipróbáljuk, hogy működik? – kérdezte Esch.
– Igen.
Esch meghúzta a zsinór végét, aztán elengedte, és az üveg a párnáján
landolt.
– Csodálatos találmány! – mondta Teichmann. Az egyetlen hátránya,
döbbent rá hirtelen, hogy csak Esch révén juthat hozzá.
– Egy kicsit vékony a zsineg – mondta Esch.
– Úgy érted, hogy a palack túlságosan nehéz?
– Igen, valószínűleg…
– Könnyítsük meg egy kicsit?
– Az lenne a legbiztonságosabb. Ez a zsineg tényleg túl…
– Nyisd ki!
Az üveg körbejárt, Eschtől Teichmannhoz, onnan Köhlerhez, és újra
vissza.
Teichmann boldog volt, hogy ő került középre. Négyszer vagy ötször járt
körbe a palack, míg Köhlert, aki közben el-szundíto , fejbe nem találták
vele. Köhler feljajdult. Ezután már csak Teichmann és Esch közö
vándorolt az üveg. Valahányszor Eschtől átve e, Teichmann mindig
lényegesen könnyebbnek érezte. Arra gyanakodo , hogy Esch a
csodálatos találmánya fejében egy-egy extra kor yal jutalmazta magát,
valahányszor csak a butélia a keze ügyébe került. De mielő még szóvá
tehe e volna a dolgot, a palack teljesen kiürült. Úgy te , mintha volna
még benne valami, és odadobta Eschnek, aki megismételte az előbbi
mutatványt, és ugyanazt művelte. Így aztán egy ideig ide-oda dobálták az
üveget, és úgy te ek, mintha még mindig i ak volna. Egyikük sem akarta
beismerni, hogy kiüríte e az üveget. Míg végül is a palack a padlóra ese ,
és darabokra tört. Mire Esch felkiálto :
– Az ördögbe is, ember, miért nem voltál óvatosabb, még félig volt!
– Te dobtad!
– É-én?
– Naná, hát kicsoda? Egy jó nemze szocialista nem csinál ilyen dolgot!
Gyalázat!
– Én jó nemze szocialista vagyok, és nem dobtam! Lehet, hogy
kicsúszo a kezemből.
– Egy régi harcos keze sohasem csúszik! – mondta keményen
Teichmann.
– Ebben tökéletesen igazad van. Megígérem, hogy többé nem fog
megismétlődni.
– Jobban járunk, ha most már alszunk.
– Rendben van, éppenséggel lehet róla szó, ha te már fáradt vagy.
– Ne felejts el imádkozni, Emil!
– Én sohasem imádkozom.
– Akkor majd én fogok helye ed.
– Abba viszont nem egyezek bele.
– Ahogy tetszik, de akkor legalább mondok egy verset az
énekeskönyvből.
– Nincs semmiféle énekeskönyvem.
– „Oh, nagy Isten, dicsérünk téged”, ezt csak tudnom kell kívülről!
– Jó, rendben van. De én azt fogom mondani, hogy nagy hímtag,
simogatunk téged, ha nem idegesít. Aztán pedig mondunk egyet az én
dalaimból is.
 Előbb elmondták együ az ének első szakaszát, s mivel a másodikat
nem ismerték, még egyszer megismételték az elsőt.
– Csendben legyetek már! – kiálto a egy hang valahonnan a teremben.
– Most az én kedvenc énekem következik – mondta Esch.
– És melyik az?
– „Amikor az aranyló es nap”…
– Nem ismerem.
– Hát melyiket ismered?
– Azt, hogy „Emeld magasra a zászlót!”
– Fogjátok be a szátokat, részeg disznók!
– Akkor azt énekeljük – egyeze bele Esch.
Elénekelték az első szakaszt háromszor, de minden ismétlésnél
hangosabban. Végül már csak Esch énekelt egyedül. De amikor már
szólója végtelennek tűnt, Teichmann is csatlakozo hozzá, és újra dalolni
kezde :
– „Róka, elloptad a libát, add vissza hát!”
Erre Esch abbahagyta az éneklést, és méltatlankodva megjegyezte, hogy
amit Teichmann csinál, az nem más, mint a német kultúra lealacsonyítása.
Erre Teichmann kijelente e, hogy ez egy kánon volt. Akkor jó, nyugodo
meg Esch.
Aztán bejö Margot nővér, aki éjszakai ügyeletes volt, átbotorkált az
üvegcserepeken, és éktelen dühbe gurult Esch és Teichmann részegsége
mia . Összeszidta Escht, és vén marhának tulálta. Ebben az egész
kórterem egyetérte vele, annak ellenére, hogy Eschnek megvolt az arany
pártmedálja, amit ő kellőképpen ki is hangsúlyozo .
Végül is Esch azt mondta Margot nővérnek, hogy jelenteni fogja
Adolfnak, miszerint alkalmatlan a nővérséggel járó feladatok ellátására.
Erre Margot nővér kijelente e, ha Esch azonnal nem lesz csendben,
jelenteni fogja a főorvosnak. Erre Esch azonnal elhallgato .
Esch minden reggel, amint befejezte a hadsereg lapjának olvasását,
átadta Teichmann-nak, és megvárta, amíg ő is átlapozza. Aztán
megkérdezte tőle:
– No, te mit gondolsz a helyzetről?
– Semmit – volt rendszerint Teichmann válasza.
– Hogyhogy?
– Mivel úgysem tudok változtatni, javítani vagy rontani rajta semmit.
– Igen, de közben a katonáink Moszkva felé menetelnek.
– Ez biztos, de még ha visszafelé menetelnének is, akkor sem tehetnénk
semmit.
– Sohasem vonulunk vissza.
– Hát akkor meg minden rendben van.

„Kedves Teichmann! Barátai, Heyne és Stollenberg, meglátoga ak engem,

és elmondták, hogy milyen az egészségi állapota. Örülök, hogy többé-
kevésbé rendbejö már, és remélem, hamarosan teljesen felgyógyul. Én is
jól vagyok, kivéve azt a tényt, hogy ha írni akarok, a jövőben a
feleségemnek kell diktálnom. Ha kiengedik a kórházból, valószínűleg
Flensburgba küldik majd. Kérem, ha Berlinen átutazik, látogasson meg. A
feleségem és én nagyon örülnénk a látogatásának. Fogadja
jókívánságaimat mielőbbi felgyógyulásához, és bajtársi köszöntésem. Az
ön Wegenerje.”
Teichmann meglehetősen sokáig töprenge a levél fele , és végül is
arra az elhatározásra juto , hogy nem válaszol rá azonnal.
Köhlert már elbocsáto ák a kórházból, az ágya üres maradt. Időnként
Heynétől és Stollenbergtől is érkeze levél. Megtudta, hogy egy ideig
Hamburgban voltak, de aztán Bremerhavenbe irányíto ák őket, ahol egy
új flo lla megszervezésébe kezdtek bele. Mint írták, most már hivatalossá
vált, hogy januárban a haditengerésze akadémiára küldik őket.
Aztán az egyik napon váratlanul Bülow jelent meg nála. Kerekes
tolókocsiban gördíte ék be a kórterembe, mert lábait térd fele
amputálták. Sakkoztak. Teichmann rendszerint hagyta, hogy Bülow
nyerjen, ezzel szerze neki örömet – lehet, hogy ez volt az egyetlen
öröme. Aztán Bülowot visszavi ék a szobájába.
 Amikor Teichmann végre először felkelhete , szánalmas állapotban
volt. A dolog késő ősszel történt, a kert elhanyagolt volt és kopasz.
Gondjait senkivel sem tudta megosztani, mindenkivel nehezére ese
társalgást kezdeményezni. Időnként egy kis szürke házikó rendeltetéséről
vitatkoztak, melynek kéményéből néha füst szoko az ég felé gomolyogni.
Bülow véleménye szerint a halo akat ége ék el o , és egy darabja neki is
o ége el. Teichmann képtelen volt őt lebeszélni erről a rögeszméjéről,
így aztán beszélgetéseik témája egyre inkább csak erre korlátozódo .
Teichmann azt remélte, hogy Bülow jobban fogja majd magát érezni
o hon, a családja körében.
Most már nem Teichmann volt az érdeklődés középpontjában, mert
közben két repülőst hoztak be, akik egy kényszerleszállás során zúzták
össze magukat. Az egyik húsz órával később meghalt, a másik üvöltö egy
éjszakán, egy napon, meg újra egy éjszakán át; aztán lassan magához tért.
– A morfium elfogyo – mondta a főnővér –, meg különben sem jó a
szervezetnek.
Egyik nap, amikor Bülow nem akart kimozdulni, Teichmann bejárta a
várost, és vásárolgato néhány dolgot a barátai számára. Rennes-ben sok
mindent nélkülözni kelle , s bár nő volt bőségesen és olcsón, ezeket
mégsem vásárolha a meg a szobatársainak. A takarítónők, akiket Dr.
Weckerlin a gyógymódjában alkalmazo , kihasználták
monopolhelyzetüket, és az áraik csillagásza méreteket öltö ek. Éppen az
ellenkezője le az eredmény, mint amit Weckerlin remélt a kúrától: a
katonák látha ák a portékát, de képtelenek voltak hozzájutni. Ahogy az
árak emelkedtek, úgy nő a nyugtalanság is.

Aztán ismét eljö a karácsony. A karácsonyi csomagok már megérkeztek,

és az ünnep elő néhány nappal szétoszto ák őket. Teichmann három
csomagot is kapo : egyet-egyet Stollenbergtól és Heynétől, a harmadikat
pedig Berlinből. Nagyon csinos kis csomag volt, örökzöld ágacskával,
karácsonyi mintás csomagolópapírban, aranyszalaggal átkötve. Egy levél
kisérte, melynek kifejezései Wegenerre utaltak. Megismételte a
meghívást, s a maga és a felesége nevében boldog karácsonyi ünnepeket
és minden jót kívánt az újév alkalmából.
 Bülowot huszonharmadikán reggel indíto ák volna vissza
Németországa. Ám Bertha nővér öt órakor az ágya melle talált rá a
padlón. Bülow egy zsile pengével átvágta a torkát. Dr. Weckerlin
összevarrta, és vérátömlesztést ado neki.
Bülow éjjeliszekrényén egy levél feküdt Teichmann-nak címezve.
Teichmann egy ideig gondolkodo rajta, hogy mit is csináljon a levéllel,
miután felirata szerint csak Bülow halála esetén le volna felnyitandó. De
miután Bülow nem tért magához még aznap este sem, és Dr. Weckerlin
kijelente e, hogy most már semmit sem tud érte tenni, így végül
Teichmann felbonto a a levelet. Bülow azt írta benne, hogy számára az
egyetlen kiút az öngyilkosság volt, mivel nem csak a lábait veszíte e el, s
így többé senkitől sem várhatja el, hogy ezek után férfiszámba vegye.
A borítékban még egy kisebb boríték rejtőzö , XY kisasszonynak
címezve. Teichmann úgy döntö , hogy ezt a második levelet egy ideig még
magánál tartja.
A kórház felbolydult, mert egy tábornok jelezte a látogatását 24-én
reggelre az orvosi hadtes ől. Már hajnali hat órakor felébreszte ek
mindenkit. A francia nők addig takaríto ák az egész kórtermet, míg végül
minden ragyogo . Az ágyneműket kicserélték, és néhány éjjeliszekrényt
kaktuszokkal díszíte ek.
A főorvos üzenetet küldö , miszerint a betegeknek meg kell fürödniük,
megborotválkozniuk és különös gonddal megfésülködniük. Az ágyban
fekvő betegeket már éjszaka megborotválták. Bár az orvosok latolga ák
annak a lehetőségét, hogy a tábornok nem is érkezik meg z órakor,
hanem később, sőt az is előfordulhat, hogy csak a délután folyamán.
Ebben az esetben pedig az ágyban fekvő betegeket újra meg kellene
borotválni. Röviddel nyolc óra elő megérkeze a törzs főorvosa, és
kifogásolta néhány beteg hajviseletét, mivel azok szerinte művészekére
emlékezte ek. Sürgősen berendelték a borbélyt, és a hajzatok azonnal
normális méretűre csökkentek. Az orvosok is kicsinosíto ák magukat, és
friss fehér köpenyeikben valósággal úgy feste ek, mint a borbélysegédek.
Ágytól ágyig járkáltak, és a betegek kórtüneteit próbálták memorizálni
németül és la nul. A nővérek is frissen vasalt kötényt viseltek, és e nap
szteletére még Bertha nővér is melltartót ve .
Teichmann egészen kilenc óráig feküdt az ágyában. Éppen, amikor már
fel akart kelni, rohant át az asszisztens a kórtermen, valami hírt hozva, s
eközben odakiálto Teichmann-nak:
– No lám, lehetséges, hogy őkegyelmessége végre úgy gondolja, hogy
ideje megmozdulnia?!
– Igen, uram! – felelt Teichmann röviden.
Tudta, hogy az orvos csak azért beszélt vele ilyen hangon, mivel a
haditengerészethez tartozo . Hát voltak ilyen emberek is.
Teichmann éppen kellő időben érkeze a mosdóba ahhoz, hogy
megpillantsa, amint az asztalon valaki keményen elfoglalja magát az egyik
takarítónővel. A férfi rendkívül kimerültnek látszo , Teichmann
valószínűnek tarto a, hogy éppen a kri kus pillanatban érkeze . Már a
száján volt, hogy odaszóljon neki:
– Ember, magának aztán rendben vannak az idegei!
De mivel közben felfedezte, hogy Esch az, hát csak ennyit mondo :
– Ne is törődj velem, és ha befejeztem a mosakodást, kezdd el újra!
Erre Esch azt válaszolta, hogy nem is volt olyan fontos az egész, csak ki
akarta próbálni, elvégre mégiscsak karácsony van. A kijelentést követően
az áron kezdtek vitatkozni a nővel, mert Esch a következő „menetet”
ingyen akarta, mivel az első kísérlet sikertelen volt. A nő erre azzal
védekeze , hogy ez volt az a kockázat, amit Eschnek mindjárt az elején
számításba kelle volna vennie. Esch, miután álláspontját kifejte e,
belebújt a katonai zakóba és kiment.
A mosakodás után Teichmann lefeküdt, Esch szintén, és kifejte e
Teichmann-nak, hogy az embernek előbb mindent ki kell próbálnia ahhoz,
hogy aztán véleményt alkothasson róla. Ő az egésszel csak kísérletképpen
foglalkozo . Hát igen, most már tudja, hogy a francia nők nagy disznók. Az
egészben az volt a legkomikusabb, hogy a nő kitűnően beszélt németül. El
sem tudja képzelni, hogyan tanulha a meg ilyen jól a német nyelvet,
pedig a la nok számára ez rendkívül nehéz dolog lehet. A művelt gallok
viszont mindig vonzódtak a némethez, hiszen ők is a felsőbbrendűekhez
tartoznak, nem buták tehát, csak degeneráltak, és a mély dolgokat nem
képesek megérteni.
A tábornok nem érkeze meg z órakor, sem zenke őkor, de még
délután sem. Aznap egyáltalán nem jö , de odaüzent, hogy másnap
érkezik.
A karácsonyi ünnepséghez fenyőfát állíto ak, és elénekelték az „Oh,
Tannembaum” című dalt. Aztán egy katolikus, majd egy protestáns pap
mondo rövid beszédet, miala Esch „Rosenberg: A huszadik század
mítoszá”-t olvasta. Úgy tarto a a könyvet, hogy mindenki láthassa. Aztán
elénekelték még a „Csendes éj”-t, és az ünnepségnek ezzel vége is volt.
Néhány pillanatra Bülow is magához tért. Fél óra hosszat volt
eszméleténél, és az orvosok egyöntetű véleménye szerint túl volt az
életveszélyen.
Aztán a tábornok is megérkeze végre, a karácsonyt követő első napon,
pontosan z órakor. Az előző nap feszült előkészületei után, megjelenése
most teljesen váratlanul érte az orvosokat.
A tábornok rendkívül szívélyes volt. Már a kórterem közepén járt, és
még senkinek sem juto eszébe, hogy vigyázzt vezényeljen, de ő úgy te ,
mintha észre sem ve e volna. Amint az egész orvosi kar magához tért,
riadtan berohantak, ám a tábornok alig ve e észre őket, bár minden
jelentésüket megköszönte. Rendkívül gyorsan ment ágytól ágyig. Csak
egyetlenegyszer állt meg; az egyik ember elő , aki mereven ült az ágyán.
Megkérdezte, hogy mit csinál, és amikor megmondták neki, az arca
lángvörössé vált. A szerencsétlenség tetejébe néhány pillana al később a
páciens még szégyentelenül, hangosan bejelente e, hogy elvégezte.
Lisbeth nővér a tábornok háta mögö csempészte ki az ágytálat.
Amikor a tábornok befejezte a körbejárást, megköszörülte a torkát, és
rekedt hangon boldog karácsonyi ünnepeket kívánt mindenkinek.
Ez valóban nagyon kedves dolog volt tőle. A katonák szere ék volna
megköszönni és viszont kívánni neki is, de a szabályzat erre nem ado
módot. A szabályzat ugyanis meg lto a, hogy a katonák szavakkal
mondjanak köszönetet a feljebbvalójuknak, továbbá azt is előírta, hogy
ilyen alkalomból kötelező a vigyázz testhelyzet. Így aztán az emberek
vigyázzban feküdtek.
Két nappal később Teichmann beszélgethete egy keveset Bülowval. A
beszélgetés után lement a kertbe, és elége e Bülow levelét. Majd amikor
visszament hozzá, elmondta neki, hogy a kis házban, melyről korábban
annyit vitatkoztak, a szennyes kötszereket ége k el. Bülow elhi e neki.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
Mikor Teichmann kijö a kórházból, Heynével és Stollenberg-gel
jelentkeztek a Flensburg-Mürvikben működő tengerésze akadémiára.
Remek dolgokat hallo ak erről az intézményről. A haditengerészet
legkiválóbb sztjei szolgálnak oktatóként, akik a hallgatókat gondolkodó
lényekként kezelik, és arra is módot nyújtanak, hogy megmutassák, van-e
valami a sapkájuk ala .
A megérkezésükkor egy sztjelölt fogadta őket a lépcsőfeljárónál, és
kijelölte a szobájukat. Stollenberg az épület kele szárnyába került, ahol a
második század elhelyezési körlete volt. Teichmann öt másik kadé al
osztozo a szobán. A körlet egy nappaliból és egy hálószobából állt,
valamint egy másik körle el megosztva fürdőszoba is tartozo hozzá.
Miala Teichmann a holmijait pakolta a szekrényébe, az ajtó kinyílt és
valaki beüvöltö :
– Egy emberre van szükségem!
Teichmann kiment. A szobában ége ugyan a villany, de a folyosó sötét
volt, így nem tudta azonnal kivenni, hogy ki az, aki kiálto . Ennek az le az
eredménye, hogy a hang tovább folyta a az üvöltést. Amennyire a
hangzavarból Teichmann ki tudta venni, parancsot kapo arra, hogy
jelentkezzen a megrako tengerészzsákjával.
– Majd én megtanítalak rá, hogy a fele eseidnek sztelegj. Wissmann
hadnagy vagyok, jó lesz, ha ezt a nevet nem felejted el!
Teichmann megte e magában azt a megjegyzést, amely hasonló
esetekben szokása volt, méghozzá minden külön parancs nélkül. Ám még
mielő visszamehete volna a tengerészzsákjáért, Wissmann újabb
parancsot ado neki: söté tse el az ő szobáját. Ezért volt szüksége egy
emberre. Így Teichmann a folyosó végén lévő szobába ment, és
ráerősíte e az ablakokra a kartonlemezeket. Aztán újra jelentkeze
Wissmann-nál, most már megrako tengerészzsákjával. Wissmann újra
üvöltö :
 – Minden holmija benne van a zsákban?
– Igen, uram!
– Nem bízok magában, jobb ha ellenőrzöm.
Teichmann-nak vissza kelle mennie a szobájába, Wissmann pedig
köve e. Belenéze Teichmann szekrényébe, az üres volt.
– Szerencséje van, mert különben már a legelső napon kihallgatásra
küldtem volna. Most pedig vegye fel a zsákot, és fussa körbe a folyosót.
Pontosan öt perc múlva várom, hogy visszaérjen!
Teichmann hátára ve e a zsákot, és elindult. Eszébe sem juto , hogy
haladási sebességét Herr Wissmann órájához igazítsa: lassan, nyugodtan
ment. Mikor aztán visszaért, újra üvöltés fogadta:
– Fele idő ala próbáljon visszaérni, s majd én megmutatom, hogy
miért!
Wissmann arca bíborszínt öltö a méregtől. A hüvelyk- és mutatóujja
közö egy borotvát tarto , és Teichmann orra alá dugta.
– Hát ez mi? Meg tudná nekem mondani?
A mosdóban minden kadét számára volt egy-egy kis fapolc a
sztálkodási eszközök részére. Teichmann elfeledkeze erről, és most
megpróbálta megmagyarázni Herr Wissmann-nak, de az szóhoz sem
engedte jutni.
– Szóval maga tetőtől talpig egy hazug fráter! Na, én majd megtanítom
magát a jó modorra! Még egyszer körbe!
Végül is három kör le belőle, mert Teichmann nem futo elég gyorsan.
Aztán engedélyt kapo a kicsomagolásra. Wissmann számára ez a
művelet is túl lassú volt.
– Csomagoljon össze újra! – üvöltö e. – És még egyszer körbe!
– Azt már nem – mondta Teichmann. – Befejeztem!
Az egész jelenet az ajtóban játszódo le, így a másik szobában
tartózkodó kadétok minden szót hallo ak.
Ez a válasz újdonság volt Wissmann-nak. Egy pillana g bénultan állt a
megdöbbenéstől, aztán remegő, de halk hangon megkérdezte:
 – Tudatában van annak, hogy ez mit jelent?
– Igen, uram! Megtagadtam egy parancs végrehajtását, de éppen most
jö em ki a kórházból, és nem kedvelem az olyan bánásmódot, amelynek
eredményeként hamar visszakerülhetek.
– Hogy mit kedvel és mit nem, az nem érdekel senkit. És miért volt
kórházban?
– Mert megsebesültem.
– Igen? Megsebesült? Akkor hadd tegyek fel egy kérdést. Miért nem
viseli a „sebesült” jelzést?
– Mert a kabátomon van, a kabátom meg a tengerészzsákban.
– Hát szóval ez a története. Nem tudja, hogy a jelzést viselnie kell,
amikor egy sztnél jelentkezik?
– Nem, ezt nem tudtam.
– Nos, hát akkor most elmondom. Minden kitüntetést és jelzést viselnie
kell. Nem várhatja el tőlem, hogy megszagoljam a maga sebesülését. Ezért
kihallgatásra fogom rendelni.
Közben megszólalt az ebédet jelző csengő.
Az ebédlőben kerek zenöt percig álltak, aztán megjelent egy szt,
végigment az asztalok közö , ellenőrizte néhány kadét körmeinek
sztaságát, ke őt közülük kiküldö a teremből, aztán visszament a
helyére, majd fakalapáccsal az asztalra csapo és megszólalt:
– Leülni!
A kadétok leültek az ebédhez, mely egy-egy darab marhahúsból,
kenyérből és kemény sajtból állt.
Másnap reggel Teichmannt kihallgatásra rendelte az ezredparancsnok,
és keményen leszidta.

Teichmann-nak a továbbiakban sem volt szerencséje. Legközelebb a

hagyomány ellen véte , pedig hagyomány nélkül nem sok maradt volna a
haditengerésze akadémiából. A hagyomány a különféle kategóriákba
sorolt hajókkal kezdődö . Ez a ól függö , hogy a tak kai instruktor
milyen hajón teljesíte szolgálatot. Ha csatahajón, akkor ezek képezték
hagyományosan a német haditengerészet gerincét, de ha netán
torpedócsónakon, akkor a torpedócsónakok képezték hagyományosan a
német hadiflo a gerincét; de ugyanez igaz volt többek közö például a
torpedórombolókra is, stb… A tak kai instruktorok közül egyébként egy
sem teljesíte szolgálatot tengerala járón. Az iskolai gyakorlatokon a
felderítő járőr néhány csatahajóból, repülőgép-anyahajóból, cirkálóból és
egy tucat rombolóból tevődö össze. Az a tény a legkevésbé sem zavarta
az instruktorokat, hogy ez idő tájt a német haditengerészet egyáltalában
nem rendelkeze repülőgép-anyahajóval, legfeljebb két kis csatahajóval
és három vagy négy cirkálóval.
Teichmann szakaszparancsnoka is o honosan mozgo ebben az
atmoszférában. A katonai e ke és a feljebbvalókkal szembeni viselkedés,
meg más hasonlók jelente ék a hobbiját. Sokat foglalkozta a például az
az e kai probléma, hogyan mutassanak be egymásnak két olyan párt, ahol
nem lehet tudni, hogy a hölgyek közül melyik az idősebb. Időnként még a
feleségét is behozta a tanterembe, és ilyenkor a kadétok a kézcsókot
gyakorolták.
Érdeklődésének másik tárgya az egyenruha volt. A kadétoknak
mindenkor a hagyományoknak megfelelően kelle öltözködniük.
Nadrágjuknak élesre vasaltnak kelle lennie, és amikor sztjelöltekké
váltak, fehér keménygallért kelle viselniük. Ebben a viseletben he két
alkalommal fegyveres gyakorlatokat kelle végezniük holland puskákkal.
Továbbá lto a a hagyomány a félcipő viselését: magas szárú, fűzős
bakancsot kelle hordani. Hagyomány volt még vékony, fehér sál viselése
a köpenyhez. Bármelyik hosszú köpeny viseletét írta is elő az ügyeletes
szt, a parancs betartását szigorúan megkövetelte, akár sütö a nap, akár
ese az eső.
Egy szép vasárnap délutánon Teichmann köpeny nélkül ment ki, viszont
az ügyeletes szt aznapra köpeny viselését rendelte el, mert ő fázo . Így
Teichmann megint kihallgatásra ment, és egy nap zárkával bűnhődö .

Április 20-án sztjelöl é lépte ék elő őket. A kadétokat különvonat vi e

Berlinbe, hogy meghallgassák a főparancsnok beszédét. Első berlini
estéjüket egy éjszakai mulatóban töltö ék. Másnap reggel a Sportpalastba
vonultak, hogy meghallgassák a Führer beszédét, és parancsszóra „Heil”-t
kiálto ak. Délután megnézték a Julius Ceasart, és ez már értelmessé te e
az egész utazást. Aztán három virágcsokorral felfegyverkezve Dahlem-be
mentek, ahova ebédre voltak hivatalosak.
Teichmann félt. Az ördög vinné el, mondta magában. Úgy érezte, hogy
elfogyo minden ereje. Nem válaszolt Wegener leveleire, sőt még a
karácsonyi csomagot sem köszönte meg, de ez izga a őt a legkevésbé. Ha
legalább beteget jelenthetne.
Más is, több is volt ez az érzés a félelemnél; ez már elkeserede ség
volt. Hülye vagyok, szidta magát; de még ez sem segíte . Össze kell
szednem magam, folyta a a beszélgetést önmagával, de a térdei
remegtek, nehezen kapo levegőt, és izzadni kezde , annak ellenére,
hogy az idő hűvös és szeles volt. Ismét úgy érezte magát, mint iskoláskora
első éveiben, amikor napról napra félelemtől remegve indult el, mert
szegény diák, és a tanítók szemében szálka volt. Jól emlékeze rá, hogy
iskolába menet sokszor imádkozo a félelem ellen, meg hogy a
gondolatait elűzze. De mostanra ez a módszer már elveszíte e a
hatásosságát.
Megkísérelte követni barátainak társalgását, akik közben a színdarabról
beszélge ek, és hirtelen egy idézet villant az agyába: „Minden csodálatos
dolgok közö , melyet megismertem, a legkülönösebbnek a félelem érzése
tűnik számomra”. Boldoggá te e, hogy ezek a sorok az eszébe juto ak, és
újra átgondolta, hogy emlékszik-e még az erede angol szövegre. Igen, a
sorok angol megfelelője is az eszébe juto , és magában felváltva
ismételge e az idézetet hol angol, hol pedig német nyelven. Egészen
Wegener házáig mondoga a magában. De aztán már ez sem használt,
még Shakespeare sem tudo rajta segíteni, annyira nyomorultnak és
nevetségesnek érezte magát. Dühös volt Heynére, aki a dolgot
megszervezte anélkül, hogy előbb megbeszélte volna vele. De most már
kénytelen volt magába fojtani a dühét. Csak Stollenbergben
reménykede , akit sokkal ügyesebb tak kusnak tarto Heynénél.
Mikor Wegener házához értek, Heyne megnyomta a csengőt. A
csengetésre automa kusan kinyílt a kertkapu zárja.
 Heyne kitárta a kaput. Ahogy a kerten áthaladtak, egy orgonabokor
melle mentek el, és Teichmann meglepődve ve e észre, hogy a
virágfürtöknek ugyanolyan zöld színe van, mint magának a bokornak. Ez
ado neki ötletet ahhoz, hogy mondani tudjon valamit, ha az üdvözlések
első perceiben problémák merülnének fel.
Az ajtóban egy nő várta őket. Amikor közelebb értek hozzá, lá ák, hogy
egy fiatal lány, aki valószínűleg az éves munkaszolgálatát végzi. A
sapkájukat, kesztyűjüket és a dísztőrjüket az övükkel együ a gardróbban
hagyták, és kibonto ák a virágcsokrok papírcsomagolását. Aztán már o
is állt elő ük Frau Wegener. Teichmann nem néze rá, de tudta, hogy o
van. A virág papírját összegyűrte, és egy percig a markába szoríto a,
mintha nem is akart volna megválni tőle.
Magasan gombolt fehér blúzt viselt, fekete szoknyát és széles, borvörös
övet. Először Heynét és Stollenberget köszöntö e, csak aztán fordult
Teichmannhoz, aki mélyebben hajolt meg a többieknél, és hosszabb ideig
maradt ebben a tartásban, hogy minél később kelljen a nő szemébe
néznie. A keze parányi és szokatlanul forró volt, a körmei pedig
rövidebbek, mint azelő . Teichmann nem szólt egy szót sem. Stollenberg,
akinek tak kai érzékére tkon számíto , mint rendesen, most is elpirult,
de mégis megszólalt:
– Azt persze előre kell bocsátanom, asszonyom, hogy az orgonát nem az
ön kertjéből szedtük!
Frau Wegener nevete , és azt válaszolta, hogy ezt nehéz is le volna
feltételezni, mivel még világos van; a kertben nyíló orgonák pedig
különben is túlságosan magasan vannak, még Teichmann számára is.
– Igen, de Teichmann fel tudna mászni rá! – mondta Heyne.
Kínosabban nem is kezdődhete volna, vélte Teichmann, és zavarában
szerete volna mindent apró darabokra zúzni maga körül. Megesküdö ,
hogy amíg él, soha nem ju atja magát még egyszer ilyen kényelmetlen
helyzetbe. Egy szobába veze ék őket, melynek falait tájképek díszíte ék, s
közepén egy zongora állt. Az egyik sarokban Brahms arcképe függö . Frau
Wegener kinyito a a tolóajtót, és Teichmann hallo a, amint beszól:
– I vannak az i ú barátai! – A többit már nem hallo a.
 – A férjem azonnal i lesz! – mondta, amikor visszajö , és hellyel
kínálta őket egy asztalkánál.
Többnyire csak Heyne beszélt, miközben dohányoztak (Teichmann félt
rágyújtani), és konyakot i ak parányi pohárból, mely aranyszínűvé
varázsolta az italt. Frau Wegener maga nem dohányzo , de mint
megjegyezte, szere a dohányfüst illatát. Egyforma barátsággal kezelte
mindegyik vendégét, és ez némiképp megkönnyíte e Teichmann
helyzetét, mivel úgy te , mintha először találkoztak volna. Nem tudta
eldönteni, vajon Frau Wegener ilyen kitűnő színész, vagy tényleg mindent
elfelejte . De akármelyik eset volt is az igaz, olyan jól csinálta, hogy
Teichmann szinte idegennek lá a most. Az volt az érzése, hogy az asszony
meg akarja könnyíteni a helyzetét, és amikor egyszer-egyszer hangosan
felnevete , Teichmann dühbe gurult. De ha ránéze , a haragja egyszerre
szé oszlo .
Wegener sötétkék civilruhát viselt, ami különben alig tért el az
egyenruhájától, és szájában volt a pipája. De még így is nagyon
megváltozo ; a sötét szemüvegben egészen más embernek látszo .
– Nos, Teichmann, hogy van?
Teichmann odament hozzá, kinyújto a a kezét, és akkor meglá a, hogy
Wegener kabátujjai üresek. Nehezen tudo nyelni. Úgy érezte, ha nem
tartja magát erősen, a térdei összecsuklanak ala a. Nem tudta, mit is
tegyen, s belepirult a tehetetlenségébe. Ez a találkozás még a reméltnél is
rosszabbul sikerült.
Mielő még újabb hibát követe volna el, Frau Wegener közéjük lépe ,
s így szólt a férjéhez:
Az inasának meg kell tanulnia nyakkendőt kötni. – Azzal kive e férje
szájából a pipát, Teichmann kezébe nyomta, hogy tartsa, és újra
megkötö e a nyakkendőt.. Ily módon Teichmann váratlan szövetségesre
lelt az asszony személyében.
– Igen, uraim – mondta Wegener. – Inast kelle magam mellé vennem.
S ez nagyszerű dolog, miután én magam szinte semmit sem tudok egyedül
megcsinálni. – Aztán Teichmann-hoz fordult. – Lenne szíves megtömködni
a pipámat, amíg tartja? Különben a padlóra hullik a dohány, azt pedig nem
szere a feleségem.
– A kis asztalon minden szerszámot megtalál, használja nyugodtan –
mondta Frau Wegener.
Teichmann megtömte a pipát, a hüvelykujjával lenyomkodta a dohányt,
aztán Wegener szájába dugta.
– Most pedig mesélje el – szólt Wegener –, hogy a császár kedvenc
fegyvernemének melyik részénél tevékenykede az utóbbi időben.
A hangsúlyozása, s minden szava olyan emberre vallo , aki minden
körülmények közö egyszerű akar maradni. Teichmann beszélt neki a
kórházban eltöltö időről, köszönetet mondo a karácsonyi csomagért,
mely nagy örömet szerze neki. És csak beszélt, beszélt, anélkül, hogy
közben egy pillanatra is Frau Wegenerre néze volna. Az elbeszélés
közben eszébe juto , hogy Dr. Weckerlin különleges terápiájáról is
mondhatna valamit, de érezte, hogy ez a téma i gyerekes lenne, s nem
illene a helyhez sem. Nem is találta meg a megfelelő szavakat. Amikor
aztán Frau Wegener kiment a konyhába, végképp lemondo arról, hogy
tovább beszéljen a kórházi élményekről. Az ebéd minősége valósággal a
boldog békeidőket idézte. Frau Wegenernek volt egy kis birtoka
Eberswalde melle , s így, mint mondta, nyugodt lelkiismere el ehetnek.
Kive e férje szájából a pipát, és a saját tányérjából ete e. A sztjelöltek
lassan e ek. Amikor vendéglátóik egészségére i ak, Frau Wegener két
poharat emelt egyszerre.
Ebéd után élénk társalgás ve e kezdetét, mely azonban csaknem teljes
mértékben Wegener és Heyne közö zajlo . Bár Frau Wegener is jelen
volt, s ez eleinte elvonta Teichmann figyelmét a beszélgetésről, el kelle
ismernie, hogy a téma valóban érdekes volt. A legjobban az lepte meg,
hogy Heyne mennyi mindent tud a haditengerészetről. Olyan bámulatos
tudásról te tanúbizonyságot, melyet eddig még legbelsőbb barátainak
sem említe sohasem. Amint azt várni lehete , támado – támado
mindent, amit csak jónak és szentnek tarto ak a haditengerészetnél. Az
érvei rövidek és elmések voltak. Ha néha netán túlzásokba ese ,
Wegener, aki türelmesen hallga a, ilyenkor kijavíto a. Teichmann azon is
megdöbbent, hogy Wegener álláspontja nem volt messze Heynéétől, mert
amikor az utóbbi már a cinizmust határoló iróniával beszélt a
haditengerésze akadémián uralkodó szellemről, Wegener így nyilatkozo
a kérdésben:
– Igazságosnak kell lennie, Heyne. Ez az egész zűrzavar a
haditengerésze hagyományokról, mélyen pszichológiai okokban
gyökeredzik, s alsóbbrendű komplexusokból ered. Egy olyan országban,
ahol évszázadokig a hadsereg adja a fő hangsúlyt, minden katonai ügyben
a hadsereg igazi hagyományaira kell hivatkozni. S ilyenkor nincs könnyű
helyzetben egy újonnan jö elem, például a haditengerészet, ha méltó
helyet akar kapni. A császár idejében a flo át túlságosan is gyorsan
fejleszte ék ki, mindent megte ek a népszerűsítése érdekében. Abban az
időben a haditengerészet kri zálása szinte már a felségsértéssel ért fel.
Miután a császárt lemonda ák, a haditengerészetből nem sok maradt. A
lázadással és a következményeivel a közvélemény kényszerítve érezte
magát arra, hogy elfelejtse azokat az eredményeket, melyeket ez a
fegyvernem a háború során elért. Nagyon helyes volt az a meglátás, hogy
ha egy szt nem tudta engedelmességre bírni az embereit, többé nem
számíto sztnek. S a lázadás okait teljesen figyelmen kívül hagyhatjuk. A
valóság az, hogy a lázadás elég…
– De uram! – vágo közbe Heyne. – Tudja-e ön, hogy az akadémián
ezeket a dolgokat meg sem említe ék nekünk?
– Soha nem is fogják, fiam, az én időmben sem említe ék. De ez a
lázadás rányomta bélyegét a császári haditengerészet sz karára. A
császárnak el kelle mennie, a sztek magukra maradtak. Többi kollégájuk
a hadseregben kitalált egy hazugságot; sajnálom, de nincs rá más szó. I
arra a mítoszra gondolok, hogy a hadsereg nem a frontokon szenvede
vereséget. Az admirálisok pedig azt hangozta ák, hogy nem a tengeren
szenvedtek vereséget. A hadsereg Tannenbergről, Verdimről és Isonzóról
beszélt, a haditengerészet Coronelről meg Skaggerakról. És ez volt a
kezdete annak a hagyománynak, amelyen az akadémia még ma is rágódik.
Minden németet, aki valaha is csak bete e a lábát egy hajóra, rögtön nagy
haditengerésze géniusznak kiálto ak ki. Ilyesfajta történelemből él még
ma is az akadémia. Minden falra kiakasztják „nagy tengeri hőseink” képeit,
és üvegtárlókban kiállítják a „világ legjobb hajóit”. Mindez kizárólagosan a
kisebbrendűségi komplexusuk eredménye.
– Azt hiszem, hogy erre a beszédre a haditengerészet legtöbb sztje azt
mondaná, hogy a saját fészkünket piszkítjuk össze – mondta Heyne.
– Éppen ebben jelentkezik a kisebbségi érzés. Azok a sztek, akik a
kri kát nem tudják elviselni, alkalmatlanok a parancsnoki poszt
betöltésére. Nos, lehet, hogy önöket meglepi, hogy ilyen dolgokról
beszélek; de én többé már nem vagyok ak v szolgálatban, és maguk,
barátaim, többet is kibírnak ennél a kri kánál.
– Wegener elneve e magát, és a többiek is vele együ , mégis, ez a
nevetés meglehetősen erőltete nek tűnt.
– És mi a véleménye a „Bismarck”-ról, uram?
Véleményem szerint, és ezt senkinek sem kötelező elfogadnia, egy kis
flo át nem szabad kiszolgáltatni az ellenségnek a háború korai
szakaszában. Én úgy vélem, hogy az Admiralitásnak tökéletesen igaza volt
a világháborúban, amikor tartalékolta a flo a erejét addig, amíg valóban
szükség volt rá. A háború után ezért a döntésért éles kri kát kaptak, sőt a
novemberi forradalom okaként is emlege ék. Az eredmény? Azért, hogy
ebben a háborúban elkerüljék ugyanazt a vélt hibát, tengerre küldenek
egy olyan hajót, mint a „Bismarck”, egyetlen cirkáló kíséretében; és egész
idő ala sztában vannak azzal, hogy az ellenség haditengerésze ereje
legalább az ötszöröse a miénknek. Az is igaz, hogy a „Bismarck”-nak
ráadásul balszerencséje is volt, hogy pontosan a kormányszerkezetet érte
torpedótalálat. De nyíltan megmondom, hogy hiba volt elsőként a
tengerre küldeni, még mielő a „Tirpitz” teljesen el nem készült. Ezért
aztán számunkra a felszíni háború véget ért. Csak a tengerala járók
maradtak meg nekünk, s ez a hosszú távú versenyben számunkra nem
kecsegtet túl sok eséllyel, mert nem lehet megnyerni a tengeren dúló
háborút kizárólag egykategóriájú hajókkal. Tudom, hogy ezzel
szétrombolom az illúziójukat…
– Az enyémet ugyan nem – mondta Heyne, de Wegener nem hallo a
meg a közbeszólását.
 – …de még mindig jobb, ha én teszem ezt, mint mások; azok, akik csak
azt várják tőlünk, hogy elveszítsük a háborút, azok, akik gyűlölnek
bennünket…

Nem sokkal később Heynének is meggyűlt a baja a haditengerészet

hagyományai mia .
A tengeri hadviselés történetét egy császári haditengerésze szt adta
elő. Alacsony kis ember volt, pofaszakállal és keményíte , elálló gallérral.
Részt ve a coroneli ütközetben, meg a Falkland-szigeteknél, és ebből az
emléktárból táplálta életének további szakaszát.
A hathónapos időszak ala leírta ezeket a csatákat és bennük a saját
részvételét legalább négyszer.
Elbeszéléseinek a csúcspontja mindig az volt, ahogy elsüllyeszte ék a
hajót, melyen első szt volt.
– A tengerészek úsztak, hogy megmentsék az életüket, és így úszva
kezdték énekelni a „Deutschland, Deutschland über alles”-t… Ekkor én
szintén úszva, kikiálto am az Atlan -óceán vizéből: Abbahagyni az
éneklést, takarékoskodni az erővel! Számomra rendkívül megnyugtató volt
hallani, amint az emberek egymás közö továbbadják: Az első szt
parancsa; abbahagyni az éneklést!
Már harmadszor hallga ák végig a sztjelöltek ezt a mesét, s még
mindig nyugton maradtak, tekinte el az idős sztre.
Ám amikor negyedszer is elkezdte, Heyne, aki az utolsó sorban ült, már
nem bírta tovább, és hangosan megszólalt:
– Nyugodjék békében!
Az előadót egy pillanatra lekötö e Heyne közbeszólása. Szomszédja
még egy kedves beleszólással megtoldo a, megtörve a dermedt csendet:
– Oh, nagyon helyes, énekeljük el újra!
A vén haditengerésze történész fel sem fogta az utolsó megjegyzést,
de az azt követő harsány nevetést már annál inkább észreve e, és Heyne
szavainak tulajdoníto a. Számonkérte tőle, mit is érte a megjegyzése
ala . Heyne erre azt válaszolta, hogy a történet már eléggé közismer é
vált.
– Nem beszélhetünk eleget a német haditengerészet hőseiről.
– Sajnálom uram, de nekem nem ez a véleményem – vágo közbe
Heyne, aztán folyta a: – Ezt a „hős” szót már túlságosan is gyakran
használják, ha kell, ha nem. A rosszul értelmeze bátorságnak pedig
nincsen a világon semmi értelme.
S mielő még az előadó magához térhete volna a megrázkódtatásból,
Heyne már „a bátorság gazdaságosságáról” szóló előadásának a közepén
tarto . Az 1870-es háborúval, az úgyneveze Mars-La-Tour
halállovaglásával kezdte. Amikor is egy német lovassági brigád parancsot
kapo a francia tüzérség állásainak megrohamozására. A fennmaradt
jelentések szerint a brigádból összesen két túlélő maradt. A
történelemkönyvek ezt német diadalként könyvelik el. Heyne véleménye
szerint a német generálist, aki a parancsot adta, haditörvényszék elé
kelle volna állítani. De az ilyesfajta dolgok legragyogóbb példája
Langemarck volt. Heyne úgy vélte, hogy a történetet mindenki ismeri, bár
ő maga sem tudja, hogy mi is le a sorsa annak a tábornoknak, aki rosszul
kiképze önkénteseket vezényelt jól álcázo ellenséges állások ellen egy
lépcsőzetes terepen, mely az ilyen támadásra teljesen alkalmatlan. A
katonai döntés hibáját i újra győzelemként könyvelték el – főleg azért,
mert a támadásba indulók valószínűleg a „Deutschland, Deutschland über
alles”-t énekelték. Valójában nagyobb hülyeséget nem is tehe ek volna,
mint énekelni, miközben megrohamoztak egy ellenséges állást. És
véleménye szerint ugyanez érvényes a tengerben úszó, éneklő matrózokra
is. Végeredményben semmi hasznosat nem lehet találni a haldoklásban és
más hasonlókban sem. Sőt mi több, egyszerűen nem képes elhinni, hogy
Langemarck önkéntesei a „Deutschland, Deutschland über alles”
hangjaival az ajkukon mentek volna a halálba. A haldokló emberek nem
énekelnek. Ő már láto egypár embert meghalni; és ha azok mondtak is
egyáltalán valamit, azt jobb, ha nem idézi. Erre a tengeri hadviselés
történésze elfehérede .
– Igen, uram! –folyta a Heyne. – A legtöbb közülük egyszerűen csak
átkozódo . Egy i ú, talán zennyolc éves, ha lehete , kétszer az
édesanyjáért kiálto , mielő vízbe fulladt. Ez egyébként gyakran történik
ilyenkor. Időnként némelyek Istent emlege k. Megint mások segítségért
kiáltanak a víz felszínén lebegve, bár sztában vannak azzal, hogy teljesen
értelmetlen. Az pedig teljesen érthető, hogy segítségért kiáltok a
fuldoklásom közben, és igazán nem tudom, hogy ön, uram, mit tenne, ha
egy csomó sós víz szaladna a torkára, és egyszerre rádöbbenne, hogy a
komédia véget ért. Erősen kétlem, hogy a „Deutschland, Deutschland
über alles” éneklésébe kezdene. Pedig énekléssel az ember fenntartja a
bátorságát.
Ezek után Heyne nyugodtan leült.
– Ezért kihallgatásra küldöm!
– Köszönet „ezért” uram, tudom, hogy a hagyomány erre kötelezi önt.
– Nem, nem emia – mondta a történész, és megpróbálta
elmagyarázni, hogy miért is küldi Heynét kihallgatásra. De senki sem
érte e meg.
A következő napon a parancsnok súlyos figyelmeztetésben részesíte e
Heynét.

Elérkeze a sztjelöltek záróvizsgájának ideje. A vizsga reggelén a

parancsnok négy órára rendelte el az ébresztőt, azért, hogy a sztjelöltek
még egy utolsó lehetőséget kapjanak a felkészülésre.
Ám jó néhányan ahelye , hogy elfoglalták volna magukat a könyvekkel,
afele dühükben, hogy ilyen korán kiránga ák őket az ágyukból, inkább
az alkohollal törődtek. Az egyikük Heyne volt. Ő és szobatársai serényen
elkezdték nyakalni a búcsúünnepségre gyűjtögete tartalékaikat. Jó
három órájuk volt erre az elfoglaltságra, s ezt az időt Heyne olyan
sikeresen kihasználta, hogy hét órára teljesen elázo . Az egyik
szobatársával fogadást kötö , hogy székre állva egy pint rumot iszik meg
anélkül, hogy az üveget elvenné a szájától. Megnyerte a fogadást! Azt
viszont nem szokta meg, hogy üres gyomorra igyék, és a vizsga elő z
perccel már képtelen volt egyenesen menni.
Az első vizsgaórában csillagásza navigációból kelle vizsgázni, írásban.
S ugyan Heyne volt a század legjobb matema kusa, de jelenlegi képessége
a vizsgázást tekintve nem volt kétséges. Szobatársai Teichmannhoz
mentek tanácsért, de annak semmiféle mentő ötlet sem juto az eszébe.
Aztán egyszerre Ramernek támadt egy ötlete; ez már önmagában is
ritkaságszámba ment, s ami ezt még említésre méltóbbá te e, hogy ő
maga is Heynéhez erősen hasonló állapotban volt.
Ramer hallo a Stollenbergtől, aki egyébként gyakran ment át
Teichmann szobájába, hogy csak z óra után lesz a második század írásbeli
vizsgája csillagásza navigációból. Elő e nyolctól zig a másodrendű
tárgyakból mennek szóbeli beszámolóra; ez azonban csak merő formaság,
és Stollenberg, aki éppen sztjelölt ügyeletes, nem vesz részt rajta. A
vizsgabizo ságot külső instruktorok alkotják, akik nem ismerik
személyesen a hallgatókat, csak a vizsgázók számát tudják. Ramernek az az
ötlete támadt, hogy Heyne helye Stollenberg vegyen részt az írásbeli
vizsgán.
Amint az óra nyolcat ütö , megérkeze a haditengerészet parancsnokló
admirálisa. Stollenberg lejelente neki, aztán o hagyta az ügyeletet.
Miala az admirális a második század szóbeli vizsgázóit hallga a,
Stollenberg az első század vizsgáján Teichmann mögö ült a padban, és
békésen írta Gerd Heyne sztjelölt írásbeli feladatát, aki eközben az
ágyában fekve aludta ki a rum okozta mámorát. Stollenberg az elsők
közö fejezte be a dolgozatát, és vigyorral az arcán adta át a
vizsgáztatónak, majd visszatért az ügyeletesszobába. Amikor Teichmann is
végze , azonnal a kan nba rohant, és annyi dextro-energine table át
hozo , amennyit csak tudo . Ez volt ugyanis az egyetlen olyan ehető
dolog, amelyet kupon nélkül kaphato . Odaadta őket Heynének, aki
azonnal le is nyelte, az azonban már nehezére ese , hogy ne jöjjön vissza
belőle. Aztán egy húzásra kiüríte egy üveg ásványvizet, mert a
szénsavnak elméle leg segíteni kelle volna rajta, s így megerősödve
indult a szóbeli beszámolóra.
A vizsgateremben megjelent az admirális is, hallga a, hogy mit tudnak
a sztjelöltek. Amit nem tudtak, azt nem kérdezték tőlük. Heynét nem
szólíto ák, mert elrejtőzö egy hatalmas csillagásza gömb mögö . Ám
mikor a vizsga végeztével elhagyta a helyiséget, már láthatóan tántorgo ;
úgy látszik, a szénsav hatása időközben elmúlt. A századparancsnok
azonnal észreve e, hogy i as, és kihallgatásra rendelte.
Heyne azzal védekeze a századparancsnok elő , hogy a vizsgától való
félelmében ivo egy keveset, mert re enetesen szenved a lámpaláztól. A
századparancsnok pedig hi neki.
Teichmann szakaszából négy főnek nem sikerült a vizsga. A négy
sztjelölt közö o volt Ramer is, Akit tengerala járó-szolgálatra
alkalmasnak találtak, az automa kusan, önként oda jelentkeze .
Teichmannt és Stollenberget a Harmadik Tengerala járó Flo ához
irányíto ák, Heynét a Hatodikhoz. Párizsban váltak el egymástól. Heyne
átszállt a Loirent felé tartó vonatra, Teichmann és Stollenberg pedig a
speciálisan a Tengerala járó Parancsnokságnak rendelt vonaton maradt,
és La Rochelle-be utazo .
Teichmannt és egy másik sztjelöltet, akit Rosencranznak hívtak,
ugyanarra a tengerala járóra vezényelték; a parancsnok Lü ke hadnagy
volt. Stollenberg Wehner hajójára került. De, a kifutást megelőzően a
flo lla adjutánsával történt kis ivászat után Teichmann és Stollenberg
végül is együ került Lü kéhez, és Rosencranz ment Wehnerhez.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
A tengerala járó nyugat felé ve e útját. Amikor Teichmann őrségbe ment,
Cape Finisterre fénye még a hajó bal oldalánál villogo , de zenöt perccel
később már eltűnt a szemei elől. Egy darabig látha ák néhány halászhajó
fényét, aztán azok is elmaradtak, és csak a sirályok tarto ak velük tovább.
Az emberek a hídon fáradtak voltak és fáztak ugyan, de a szemükben
élénkség csillogo ; megpróbáltak átlátni az elő ük leboruló éjszakai
sötétségen. Aztán mögö ük keleten egy sápadt, zöld csík jelent meg a
horizont fele , és amikor a színe lassan sárgává vált, az ügyeletes lekiálto
a torony csapóajtaján:
– A kapitánynak! Lassan világosodik!
A kapitány felment. Az ügyeletes szt jelentkeze mint az őrség
parancsnoka, és jelente e a hajó ú rányát és sebességét. A kapitány
némán hallga a végig, majd a kezébe ve e szextánsát, megcélzo vele
egy csillagot, aztán még mindig szótlanul lement a hajóba.
Teichmann anélkül, hogy a távcsövet elmozdíto a volna a szemei elől,
megkérdezte az ügyeletestől:
– Mindig ilyen nyugodt az öreg?
– Hát, amikor éppen leterem az embert, akkor nem lehet rá ugyanezt
mondani.
Egy pillana g csend volt. Aztán egyszerre furcsa vízcsobogást hallo ak a
fedélzeten. Az ügyeletes hátrafordult:
– Jó reggelt, Herr Timmler!
– Jó reggelt az uraknak! Talán vicces dolognak találják, de szeretem még
akkor elvégezni, mikor a Nap nem leskelődik. A Naptól elszégyellném
magam, ha-ha…
– De a jövőben azért, ha feljön a hídra, legyen szíves hangosan szólni:
„Egy ember a hídon!”
 – Kérem, rendben van, de voltaképp miért van erre szükség?
– Mert tudnom kell, hogy hány ember tartózkodik a hídon az őrség
tagjain kívül. Előfordulhat ugyanis, hogy sürgősen le kell merülnünk.
– Kérem, ezután nem fogok megfeledkezni róla. És most egy ember
távozik a hídról.
– Gyorsan tanul, doktor!
– Mindig is ilyen voltam.
– Köszönhe él volna Herr Timmlemek! – mondta az ügyeletes. – Akár
tetszik, akár nem, mégiscsak ő a haditudósítónk.
– Nem tehetek róla, de nem kedvelem – mondta Teichmann.
– Rólunk is ugyanezt mondja a kapitány.
– De mi nem vagyunk haditudósítók.
– Végül is nem tudom, mit tudnál felhozni a haditudósítók ellen, amiért
ennyire ellenszenvesek neked. Timmlemek filozófiai doktorátusa van, és a
magánéletben író.
– Valóban nem tudnék mondani ellene semmit, sőt ellenkezőleg, eddig
még mindig csupa jó dolgot hallo am a haditudósítókról. De most mondd
meg őszintén: te kedveled ezt a Herr Timmlert?
– Látni sem bírom.
Aztán a látóhatár szélén végre felbukkant a nap. Miközben az ég szinte
lángolni látszo , és a sirályok sikoltva felemelkedtek a levegőbe, hogy
reggelijük után nézzenek, a hatalmas fénytömeg kiemelkede a tengerből.
A ködfátyol, mely eddig a víz felszínét boríto a, szétszakadozo , szinte
gőzölgö az óceán. A sirályok, mint valami hatalmas sasok, a szárnyaikat
mozdulatlanná merevítve köröztek a hajó körül, hosszú, fájdalmas
sikoltásokkal köszöntve az alig felvirradt reggelt. Volt közö ük egy, amelyik
egyenesen a hajó felé repült, s még a többinél is tovább feszíte e ki a
szárnyait mozdulatlanul…
Későn kaptak észbe.
– A kormányt egészen balra! – kiálto az ügyeletes. – Teljes
sebességggel előre! Azonnal tüzelni, amint felkészültek!
 De hiába, a bomba már zuhant. Jó zméternyire a hajó jobb oldalától
ese a vízbe. A hídon álló őrség komoly zuhanyt kapo a nyakába. A
repülőgép pedig már el is tűnt.
A kapitány megjelent a hídon, az ügyeletes azonnal jelente e neki a
történteket.
–Barmok! – kiálto a a kapitány. De senki sem tudta, hogy ez a britekre
vagy az őrségre vonatkozo -e.
Aztán parancsot ado az alámerülésre, mire mindannyian lemásztak a
csapóajtón. A többiek után Teichmann is belépe a kontrollhelyiségbe; ő
kezelte az első hidrakormányt.
– Az a fickó o , jobban tenné, ha levenné a karóráját! – mondta a
kapitány Winklernek, a gépész sztnek, miközben Teichmannra mutato .
Teichmann elcsodálkozo , hogy vajon a kapitány elfelejte e volna a
nevét, vagy egyszerűen csak nem akarta használni.
Akárhogy van is, döntö e el magában, nem veszem le Wegener óráját.
– Bár más szemszögből vizsgálva a dolgokat, a fedélzeten igazán nincs rá
semmi szükségem, ráadásul a hídon a tengertől még át is nedvesedhet, az
pedig nyilván nem tenne jót neki, még akkor sem, ha garantáltan
vízmentes. Egyszóval: lesz, amikor leveszem és lesz, amikor nem. De most
már csak azért sem, mert ez a nagyképű a hadnagyi csíkjaival azt hiszi,
hogy „annak a fickónak” szólíthat; ez a szépfiú, azokkal a manikűrözö
körmeivel, meg azzal az átható levendulaillatával…
Pedig Teichmann alábecsülte kapitányát. Mert Lü ke népszerűtlen volt
ugyan, de mégiscsak egy igazi tengerala járó, egy U-hajó kapitánya, aki
eddig már több, mint százezer tonna ellenséges hajóteret süllyeszte el,
és valóságos szakértője volt ennek a harci területnek. Az emberei mindezt
tudták róla, és bár ez már az ötvenedik útjuk volt együ , mégis még
mindig úgy féltek tőle, mint az első napon. De ennek ellenére büszkék
voltak rá. Sohasem hagyták volna, hogy bárki is csak egy rossz szót szóljon
a kapitányuk ellen; és megvédték, amelle , hogy utálták. Még azt is
elnézték neki, hogy lekaparta a a lovagkeresztet, melyet minden hajó
legénysége, melynek kapitánya megkapta ezt a kitüntetést, ráfeste az U-
hajó tornyára. Miután a legénység gratulált neki kitüntetése alkalmából,
csak annyit mondo :
– És mi közük hozzá?! Azonnal szedjék le azt a madarat a hajómról!
Semmit sem hallo am arról, hogy a legénységet is kitünte ék volna!
Ez volt Lü ke. De amikor partra lépe , vagy eltávozásra ment, mindig
viselte a kitüntetését. Sőt még a sz bordélyban is rajta volt.
A két új sztjelölt, Teichmann és Stollenberg hamar beleszoko a
tengerala járón zajló életbe. Miután néhányszor beütö ék a fejüket,
gyorsan megszokták, hogy görbe há al járjanak, s azt is kitapasztalták,
hogyan juthatnak át minél gyorsabban a keskeny, vízmentes ajtókon. A
legkellemesebb dolog a meglepően jó ebéd, a legrosszabb pedig a hídon
való szolgálatadás volt. Négy óra hosszat tarto , s ezala nem lehete
leülni, sőt nekidőlni sem lehete semminek, és még a távcsövet sem
vehe ék el a szemüktől, pedig azok nehéz Zeiss messzelátók voltak. A
négy őr külön-külön felelt az égboltozat, a horizont és a tenger kétszer
kilencvenfokos szektoráért. Amikor egy árboc csúcsa még csak olyan
vékonynak látszo a horizonton, mint a tű, már azonnal jelenteni kelle .
És ha az árbocon kívül más is látható volt, az őr még fenyítésre is
felkészülhete .
Ezenkívül o voltak még a sirályok is. Amikor a nap irányából merev
szárnyakkal vitorláztak a hajó felé, pontosan olyanok voltak, mint a
repülők, a repülők meg teljesen a sirályokra hasonlíto ak. A sirályok pedig
mindenü o voltak az óceán egész területén, bár a nyílt tengeren
kevesebb volt belőlük, mint partközelben.
Miközben a Biscay-öblön áthaladtak, a tengerala járónak hatszor is le
kelle merülnie, hogy a repülőgépek támadását elkerüljék. Kétszer dobtak
rájuk mélytengeri bombát, de szerencséjükre az irányzék nagyon rossz
volt. Voltak olyan bombák is, melyek a víz felszínén robbantak, ám ezek
semmiképpen nem veszélyezte ék a hajót, mely közben már víz alá
merült. De még mindig o volt a hang, a robbanások hangja, amely a víz
ala ötszörösen olyan erős és félelmetes, mint a felszínen. Ehhez pedig
nem lehete hozzászokni.
 A kapitány elvárta a hajó sztjelöltjeitől, hogy a szolgála idejükön túl
megismerkedjenek a G7a és a G7e jelzésű torpedók működésének elvével.
Az oktatást és a felvilágosításokat a torpedókezelőtől kelle volna
megkapniuk. Teichmannék viszont semmi ilyesmivel nem akartak
foglalkozni a szabadidejükben, inkább kártyáztak az al sztek kabinjában.
Így a torpedókezelő eléggé rendszertelenül tudo eleget tenni a
feladatának, ezért hamar ráunt a dologra, és jelente e a kapitánynak,
hogy az ismertetést befejezte, és a sztjelöltek mindent tudnak már, amit
a torpedókról tudniuk kell.
A kapitány azt is megparancsolta a sztjelölteknek, hogy rendszeresen
ellenőrizzék az emberek napi takarítását. Az ügyeletes véleménye szerint
ennek sem volt semmi értelme, hiszen az emberek szardíniaként
zsúfolódtak össze az első torpedóhelyiségben, ezért aligha lehete
sztaságról beszélni. Ráadásul éppen elég dolguk volt a konyhai
szolgála al is, s azt már egyszerűen nem várha ák el tőlük, hogy
mindennap feltakarítsák az egész hajót.
Az ügyeletes egyébként meglehetősen jó kapcsolatban állt a legénység
tagjaival. Minél többet ordíto vele a kapitány – márpedig hajlo rá, hogy
úgy kezelje a szteket, mint a kapcarongyot –, annál népszerűbbé vált az
ügyeletes az emberek szemében. Olyan vastag bőre volt, mint az
elefántnak. O továbbra is csak a keresztnevükön szólíto a az embereket,
pedig a kapitány, valahányszor meghallo a, dührohamot kapo mia a. Ez
a családias hang igazán jó érzéssel töltö e el az embereket, mivel
értékelték, hogy az ügyeletes szt az igazi arisztokráciához tartozo : egy
igazi, valódi herceg volt. A kapitány egyszerűen Wi genbergnek hívta, bár
ez a rendes nevének csak egy része volt. Az alárendeltjei csak hadnagy
úrnak vagy uramnak szólíto ák, de ez mégis úgy hangzo a szájukból,
mintha a fenséged címet használták volna. Jóképű férfi volt, fiús arccal,
koromfekete hajjal, melyet simán, hátrafésülve hordo , telt ajkai közül
hófehér fogsor villant elő. Csaknem olyan magas volt, mint Teichmann, de
sokkal karcsúbb és kecsesebb mozgású.
Kedvenc szavajárása volt a picobello. Amikor meg volt elégedve
valamivel, azt mondta rá: „picobello”, ha pedig nem volt ínyére a dolog,
akkor „hát ez egyáltalán nem picobello” megjegyzéssel fejezte ki a
véleményét. Egyébként ez volt a leggyalázatosabb kifejezés, amit valaha is
a szájáról hallo ak, rendkívül türelmes ember volt. A takarítást például
egyszerűen az ágyából ellenőrizte, a vezető matróznak pedig csak annyit
mondo :
– Most aztán egy picobello rendcsinálást szeretnék látni! – Aztán
megfordult, és tovább aludt.
A sztjelölteknek is ugyanezt tanácsolta a feladatukkal kapcsolatban,
azzal a különbséggel, hogy számukra nem engedélyezte a picobello szó
használatát. Kijelente e, hogy csak ő beszélhet olaszul.
A sztjelöltek pedig megfogadták a tanácsát.
A zenegyedik napon este Stollenberg, aki kint volt szolgálatban, a
ködös időben egy árnyat ve észre, a három egy zéró viszonylagos
irányban. A kapitány parancsot ado az alámerülésre.
Természetesen nem mentek simán a dolgok. A kapitány iszonyú dühös
volt, mert véleménye szerint Winkler nem tudta elég gyorsan
periszkópmélységbe vinni a hajót, utána pedig nem sikerült egyenesben
tartania.
Ráadásul a vihar is kitört. Ennek ellenére, nagy nehezen felfedeztek
maguk elő egy zezer tonna körüli tankhajót. Mikor végre sikerült
célkeresztbe hozni, váratlanul alacsony felhőfoszlányok takarták el előlük a
hajót, így kénytelenek voltak felfüggeszteni a támadást.
Már pirkadt, mire újra tüzelésre alkalmas pozícióba tudtak kerülni.
Kilő ek egy torpedót az egyes számú csőből, mely azonnal a felszínre
emelkede , és lebegve a víz tetején maradt. Az emberek hitetlenkedő
tekintetekkel meredtek rá. Most már aztán a tankhajóról is felfedezték a
tengerala járót. A hatalmas fémtömeg tovakanyarodo , és hátsó
lövegéből tüzet nyito a támadókra. A tengerala járó teljes sebességgel
igyekeze a löveg hatótávolán kívülre.
– Lemerüljünk, uram? – kérdezte az ügyeletes.
– Nem, várunk, míg a tenger lecsendesedik. Ezen a hullámzó vízen nem
fognak eltalálni. Azok a fickók o nem tudnak célozni – válaszolt a
kapitány.
 De a tenger nemhogy lecsendesede volna, hanem egyre jobban
tombolt a vihar. A szél függőleges fallá változta a a hullámokat. A hídra
zuhanó iszonyatos víztömeg elszakíto a a szíjakat, amelyekkel a hajóhídon
szolgálatot teljesítő megfigyelők odaerősíte ék magukat. Egy-egy hullám
közeledtére az emberek macskaként meggörbíte ék a hátukat,
leszoríto ák a fejüket, és vadul kapaszkodtak a korlátba. Teichmann
először csak csodálkozo , de nem sok ideje juto rá. Meg kelle tanulnia
lélegzetet venni pontosan két hullám közö , és aztán elég sokáig
visszatartani.
Egy alkalommal a kormányos kezéből kiszakíto a magát a kormány, és a
hajó teljesen víz alá került. A tenger éppen a hajó tatja felől támado .
Letépte állványzatáról a géppuskát, és feltornyosulva a mellvéden át a
hídra tódult, magával ragadva az o lévő négy embert. Mind a négyen
tehetetlenül vergődtek a biztonsági övekben. Nagy nehézségek árán
visszakapaszkodtak a hídra, de abban a pillanatban egy irtózatos hullám
zuhant rájuk. Teichmann elfelejte mély lélegzetet venni, s úgy érezte,
hogy most megfullad. Az U-hajó az utolsó pillanatban kiszabadíto a
magát, így Teichmann is tovább élhete . Újra behunyta a szemét, és fejét
a burkolat lemezéhez szoríto a, mert a búvárhajó ismét kiszabadíto a
magát a kormányos kezéből, és a hatalmas hullám ereje megint a hajótat
felől támado . A bal oldalon hátul szolgálatot teljesítő figyelő biztonsági
szíja elszakadt, a tengerészt felkapta és magasra emelte egy hullám, aztán
nekihajíto a a híd páncélzatának. Az ezt követő pillanatban a híd víz alá
került. Amikor Teichmann újra megpillanto a az őrszemet, az beszorulva
feküdt az első feszítőkötél és a híd közö . Nagy szerencséje volt, pedig a
legkisebb ember volt a legénység valamennyi tagja közö . Michels volt a
neve, első osztályú matróz. Teichmann-nak nagy nehezen sikerült a hídra
vonszolnia. Hiába volt apró termetű, most mégis nagyon nehéznek érezte.
Lehet legalább kétszázötven kiló, gondolta. Az ügyeletes segítségével
óvatosan leengedték az ellenőrzőszobába. Reménykedtek benne, hogy
csak az eszméletét veszíte e el.
Michelst az első torpedószobában az ágyára szíjazták. Egyik karja és
egyik lába eltört. A rádiós, aki miután egy háromnapos elsősegély-
tanfolyamot végze , az orvos szerepét töltö e be a fedélzeten, csak
ennyit tudo megállapítani. Ő rakta helyre a lábat, de a kezet már a
másodgépész igazíto a vissza. Ugyanis a sérült kezén nyílt törés volt, és a
szükségorvos kijelente e, hogy nem bírja látni a vért. Miközben a lábát
kezelték, Michels visszanyerte a az öntudatát, és olyan re enetes
üvöltésben tört ki, hogy a kapitány azonnal odaküldte a főszállásmestert,
megnézni, mi történik.
Naplementekor a búvárhajó lemerült. Az ügyeletes elmulaszto a
lezárni a hídon lévő szócső vízmentesítő nyílását, s amikor a híd is víz alá
került, egy széles vízsugár beömlése jelezte. Az ellenőrzőszobában
elszabadult a pokol. A segéd szt folyamatosan jó néhány olyan kifejezést
használt, melyek nem tetsze ek a kapitánynak. Lü ke felhúzta az orrát, és
kihallgatásra rendelte. De az is könnyen meglehet, hogy a parancsnok
felismerte a hangját, amikor a nyito csapóajtó mia felüvöltö a hídra. A
segéd szt ebéd után jelentkeze a kapitánynál, és három nap fogdát
kasszírozo , amelyet a kikötőben kell majd letöltenie.
Az U-hajó az egész éjszakát a víz alá merülve töltö e. I negyvenöt
méteres mélységben már csend volt, a vihart egyáltalán nem lehete
érezni.
Aztán ennek a viharnak is vége le egyszer. Utána két teljes héten át
semmi sem történt. Az U-hajó a Tengerala járó Parancsnokság által
kijelölt hadművele övezetben tartózkodo ellenséges hajókra várva,
amelyek azonban nem jö ek. Több más tengerala járóval együ
aprólékosan átkuta ák a tengert, de ebbe csak a hajók legénysége fáradt
bele. A fedélzeten végze ru nmunka teljesen értelmetlen
mozgássoroza á vált, mert a világon semmi sem történt, még egy árva
repülőgépet sem lá ak. Amikor a vastag ködön, párán hatoltak át, olyan
volt az óceán, mint valami török gőzfürdő. A hídról időnként még a
tengerala járó orra vagy tatja sem volt kivehető. Hirtelen azonban
minden megváltozo . Egy délután a köd felemelkede , és ugyanakkor
jelente ek is egy konvojt.
Éjfélkor az ügyeletes azt mondta, hogy négy óra múlva utolérik a
konvojt, feltéve, hogy az tartja eddigi haladási irányát, és akkor a
tengerala járó pontosan a megfelelő irányból találkozik majd vele.
 A konvoj azonban minden valószínűség szerint irányt változtatva haladt,
mert hajnali négykor még híre-hamva sem volt. 05. 25-kor a hajó
riadómerülést hajto végre, de csak zenöt méteres mélységet értek el,
amikor a bomba már be is csapódo . Engel főhadnagy olyan durva
letolást kapo a kapitánytól, hogy a sztjelöltek már azt hi ék, hogy
szegény főhadnagy felkö magát.
Végre 14.00 órakor füstoszlopot pillanto ak meg: a konvoj volt. Egy
Sunderland pusú vízi repülőgép körözö a hajók fele . Az U-hajó a
repülőgép figyelésével együ nyomon tudta követni a konvojt, anélkül,
hogy a rombolók figyelmét felkelte e volna.
Amikor már öt U-hajó ért a konvoj közelébe, a Tengerala járó
Parancsnokság kiadta a parancsot a támadásra. A tengerala járók
felzárkóztak a konvojhoz, és megpróbálták megkerülni, hogy elölről
támadhassanak.
Lü ke volt az első, aki a támadáshoz alámerült. Teichmann az első
torpedószobában volt a harcálláspontján, és érdeklődve figyelte, amint a
kezelők előkészí k a torpedókat. A vizet beengedték, és kinyito ák a külső
ajtókat. Teichmann sztán hallo a, amint a hajók köröznek a fejük fele ;
de nem ve e túlságosan komolyan, mert úgy gondolta, hogy ez egészen
természetes velejárója a vadászatnak. Még akkor sem lepődö meg,
amikor közölték vele, hogy valószínűleg romboló. Csak nagy nehezen
érte e, amit az ellenőrzőteremben mondtak, de azt sztán hallo a,
amikor a kapitány hirtelen megszólalt:
– Mélység negyven méter! – Aztán a gépész hangja hallatszo :
– Teljes merülés! – Utána megint a kapitány:
– Teljes sebességgel előre!
A romboló csavarjának hangja nagyon gyorsan közelede , aztán már
pontosan fele ük volt. Az emberek úgy néztek fel, mintha legalábbis
látha ak volna valamit. Teichmannt teljesen megdöbbente e a rémület,
ami az arcokon ült. Lehet, hogy ez a helyzet nem is olyan szokványos?! Ő is
felnéze . Aztán hirtelen mindenkinek meg kelle kapaszkodnia, nehogy
elessen. A tengerala járó orra váratlanul megbillent, majd erősen
lesüllyedt. Valahol kinyílt egy edénytároló-szekrény, és a tányérok
csörömpölve kihullo ak belőle. Egy üres réz kávéskanna egészen a hajó
orráig gurult előre.
– Gyors merülés! – mondta a gépész. S egy pillana al később már a
hangszórórendszeren keresztül is felhangzo a parancs:
– Mindenki a hajó tatjára!
Teichmann közel ült a tathoz, és néhány lépéssel már o is volt, hogy
eleget tegyen az utasításnak. Mégis, addigra a többiek az első
helyiségekből már mind o voltak, s a padlón meg a torpedókon ültek.
Egy iszonyatos dörrenés hallatszo , és az állók alól kicsúszo a lábuk.
Teichmann teljesen bénultan ült, mindent összeroskadni érze magában,
belső részei reszketve és rángatózva keveredtek össze. Szinte meglepte,
hogy még mindig képes arra, hogy lélegezzen. Átnéze a nyitva álló
vízmentes ajtókon. Az ellenőrzőszobában tartózkodó emberek láthatóan
remegtek, a hátsó teremben a gépész reszkete legjobban. De
körvonalaik homályosan elmosódtak, mint valami rosszul sikerült
fényképen. Az egész hajó úgy hato , mint egy túlfeszíte húr, mely igen
közel került az elpa anáshoz.
Majd miután a romboló már nem dobo több mélytengeri bombát,
újra normálissá vált minden. Az ellenőrzőteremben összetört néhány
pohár meg lámpaégő, más kár nem is ese .
– Ez csak azért történt, hogy Isten megfélemlítsen bennünket – jegyezte
meg az egyik ember félelmet és re egést tükröző arccal. De Teichmann-
nak, aki hallo a az imén megjegyzést, megvolt a saját véleménye a
történtekről.
Az U-hajó három héten át várakozo az újabb konvojra. De mivel az
nem jelentkeze , utasítást kaptak a Tengerala járó Parancsnokságtól,
hogy az óceánon vegyenek fel üzemanyagot egy IX.D pusú búvárhajótól,
amely géphiba mia hazafelé tarto már. Nagy nehézségek árán Michelst
sikerült átszállítani a hazafelé tartó tengerala járóra. Iszonyatos fájdalmai
voltak, és rendkívüli módon szenvede , amíg a torony keskeny lépcsőin
keresztülvi ék. Az emberek most a leveleiket is elküldhe ék. Minden
levél, amely a tengerala járót elhagyta, előbb a kapitány cenzúrázásán
ment keresztül. Teichmann nem lá a el olvasnivalóval. Stollenberg viszont
a szüleinek írt egy levelezőlapot.
Már éjfél is elmúlt, amikor befejezték a tankolást. Kioldo ák a tömlőket,
és a IX.D teljes sebességgel kele irányba indult, hogy menet közben még
egy másik tengerala járót is ellásson üzemanyaggal.
A kapitány parancsot ado , hogy hozzanak elő egy gumicsónakot.
Teichmann evezővel és jelzőzászlóval felszerelve beleereszkede . A
tengerala járó néhány száz méterrel arrébb lemerült, és körözö a
csónak körül. Teichmann-nak pedig jeleket kelle adnia a zászlóval, akkor,
mikor a víz felszínén már nem lehete olajat felfedezni.
Mikor a tengerala járó elmerült, Teichmann kényelmesen kinyújtózo ,
és rágyújto egy cigare ára. Az elkövetkezendő néhány percben nem
akadt tennivalója. A nap még mindig egy tenyérnyire volt a horizont fele .
Az ég felhőtlenül kék volt, nyugat felé azonban már finom rózsaszínbe
hajlo , a tenger nyugodt volt és lenyűgözően széles. Az Atlan -óceán
hosszú, könnyű hullámai egészen lágyan ringa ák a csónakot. Teichmann
kis könnyű járművén csaknem boldognak érezte magát, és egy pillanatra
minden gondját sikerült elűznie.
Aztán alulról megbökte valami. Egy percig semmire sem gondolt, csak
meglepődö , majd az juto az eszébe, hogy talán a tengerala járó
lehete , s a kapitány tréfából megbökte a periszkóppal. De ezt a
gondolatot rögtön el is hessege e magától, mert a kapitány sohasem
tréfálkozo . Emele pedig meg is pillanto a a periszkópot körülbelül
háromszáz méterrel távolabb. Teichmann kezde nyugtalankodni. A
taszítás, melyet érze , nem volt túlságosan erős; de vajon ki vagy mi a
fene tehe e? Lehetséges, hogy egy hal volt, de a halak általában nem
viselkednek így, ő legalábbis még sohasem hallo ilyesmit. Úgy gondolta,
hogy ismét elszív egy cigare át. A második lökés akkor érte, amikor a
dobozba nyúlt, s ez már sokkal erősebb volt, mint az előző. Gyorsan
körbenéze a te est kutatva, s akkor meglá a a halat. Nem cet volt.
Olyan nagyságú, mint egy tonhal, csak valamivel karcsúbb. A tonhalak
általában játékos természetűek voltak, eddig már többször is megfigyelte,
amint a tengerala járó orra fele kergetőztek összevissza, és szinte arra
készte ék az embert, hogy elvegye a távcsövet a szemétől, és hagyja a
fenébe a háborút, csináljanak amit akarnak.
Nos, akkor valószínűleg tonhal. Még akkor is ehhez a gondolathoz
ragaszkodo , amikor több hal is rakétagyorsasággal megközelíte e a
csónakját, majd alámerült és alulról megdö ödte. Csak játszani akarnak,
gondolta. Ám ezt az elképzelését rövidesen meg kelle változtatnia.
Ugyanis mielő a halak a gumicsónakhoz értek volna, a hátukra fordultak.
S csak most lá a, hogy sokkal nagyobbak, mint első látásra gondolta, és
háromszögletű farokuszonyaik vannak.
Eddig sohasem került még cápák közelébe, kivéve amikor néhány kis
macskacápát láto . Ezért nem ismert rájuk, de most hirtelen arra is
rádöbbent, hogy miért fordultak a hátukra: éles fogaik vannak, a tutaj
pedig gumiból készült. Megérte e, hogy a cápák valószínűleg éhesek, és
ha ez a most kezdődö játék túlságosan sokáig folytatódik, a vége az ő
számára valószínűleg nem lesz valami kellemes érzés. De akkor az egyik
olyan erősen ütközö a gumicsónaknak, hogy Teichmann hajszál híján
kirepült belőle. A legkínosabb az volt, hogy semmit sem tudo tenni a
saját védelme érdekében. Az evezője nevetségesen kicsi volt, a jelzőzászló
pedig még annál is kisebb.
Most már pontos elképzelése volt arról, hogy a cápák, melyekből hat-
hét is úszkált már körülö e, mit is fognak tenni. Hiszen csak bele kell
harapniuk a tutajba. Elég egy kis lyuk, és a levegő máris kiszökik belőle. De
hát erről nem fogom felvilágosítani őket, gondolta, ám ebben a
megállapításban ő sem talált semmi humorosat. Éppen ellenkezőleg,
nagyon is kényelmetlenül kezdte érezni magát. A cápáknak nagyon
kemény az uszonyuk, és most már nem fordultak hanya , ha támadtak,
így, amikor alábuktak, hátúszójukkal a csónak fenekét súrolták. Teichmann
sztában volt vele, hogy a gumicsónak bármelyik pillanatban
felmondhatja a szolgálatot.
Most már nem is tudta pontosabban megfigyelni a cápákat, ahhoz
túlságosan is sokan voltak. Egyszerre több irányból érkeztek, és
valószínűleg mind nagyon éhesek lehe ek. Azt kívánta, hogy bár zúznák
össze egymás koponyáját a csónak ala , de a cápák nem te ek eleget
ennek az óhajának, minden esetben sértetlenül emelkedtek fel a tutaj
alól. Viszont minden kísérlet után dühösebbek le ek. Teichmann számára
a legrosszabb a tehetetlenség volt, és az, hogy nem tudo
megkapaszkodni semmiben. Még a gumicsónak peremén végigfutó
kötelet sem merte megfogni, mert a ól félt, hogy a cápák leharapják a
kezét.
Szinte öntudatlanul emelte fel a jelzőzászlókat, és lobogtatni kezdte
őket. Egy pillanatra feltűnt a periszkóp; körülbelül egy méterre emelkede
ki a vízből, de a kapitány nem azt a részét figyelte a tengernek, ahol ő
tartózkodo , így Teichmann csak a periszkóp hátsó részét lá a. Ez a fickó
megjátssza a Jóistent, gondolta, miközben hangosan átkozódva lefeküdt a
gumicsónak fenekére. Tudnia kell, hogy i Vagyok, és időnként azért rám
is figyelhetne. De később majd újra integetni fogok, ha ugyan el nem kések
vele addig, és időközben fel nem falnak a cápák. Azzal mindkét zászlót a
kezébe ve e és meglobogta a.
A cápák támadása alábbhagyo , most már csak néhány kisebbet láto ,
kizárólag az apróbbak maradtak körülö e. Aztán azok is eltűntek. Ekkor
újra felbukkant a periszkóp, de most a gumicsónak másik oldalán. A hajó
valószínűleg éppen ala am haladhato el, vélte Teichmann, és ez a
számukra ismeretlen valami riasztha a el a cápákat.
A periszkóp előbb lassú félkörben megfordult, aztán visszahúzták.
Néhány perccel később a hajó orra felbukkant a vízből, majd köve e a híd
és végül az egész fedélzet. A hídon megjelent a kapitány fehér sapkája,
aztán az első szt kék sapkája is. A tutajt csónakkampóval odahúzták a
hajó mellé, Teichmann a fedélzetre ugro . A csónakot a fedélzetre
emelték, kiengedték belőle a levegőt, majd összehajtoga ák és elrakták
erede helyére.
– Hülye vagy! – mondta Stollenberg szemrehányóan, amikor Teichmann
közölte vele, hogy a cigare ákat mege ék a cápák. A hajó fedélzetéről
Teichmann nem láto olajnyomot, de ami ennél jobban meglepte,
egyetlen cápát sem. Pedig most már teljesen készen állnék a
fogadtatásukra, gondolta, ha viszont ezután nem jelentkeznek, senki sem
fog hinni nekem.
Három héten keresztül cirkáltak a Karib-tengeren Puerto Ricótól
Trinidadig, anélkül, hogy bármiféle célpontot találtak volna a torpedóik
számára. A tenger egész idő ala álmosítóan csendes volt, és ha néha
lassan megmozdult, az olyan volt, mintha egy hatalmas, olvadt
ólomtömeg kellős közepén hajóznának. Az ég állandóan tejszínű és
fátyolfelhős volt. A nap folyton rezesvörös színben ragyogo , kegyetlenül
perzselve a híd őrségét, zennégy teljes órán át, és többnyire
függőlegesen sütö a figyelőben állók feje fele . A napsugarak mintha a
hajó páncélborítását akarták volna szétolvasztani sűríte nyalábokban
érkezve. Ez a perzselő hőség felmorzsolt minden csipetnyi energiát,
megölt minden gondolatot, és kiszívta az emberek utolsó cseppnyi
életkedvét is. Fedetlen fővel álltak, és a nap ellen nem volt védekezés. A
folyadékért való vágyakozásuk kegyetlen kínlódássá vált. Körülö ük csak a
hatalmas, haszontalan víztömeget lá ák, és semmi iható sem volt a kezük
ügyében. Az egyenruha súlya összenyomta őket, lábuk óráról órára
nehezebb le . Kibírhatatlan kísértés volt, hogy a távcsövet elvegyék a
szemüktől, hogy végre becsukják fáradt szemüket, és szundítsanak egyet.
Aludni, aludni, ebben a pokoli figyelőszolgálatban ez volt minden
gondolatuk. De azért csak meredtek tovább a távcsövekbe, bár szemhéjuk
időnként önkéntelenül lecsukódo a kimerültségtől, de ilyenkor is csak
néhány másodpercre. Aztán megdörzsölték a szemüket, s figyeltek tovább.
Délben, amikor a hőség szinte már pokoli volt, olyan, hogy elkábultak tőle,
amennyire tudtak, előrehajoltak, hogy az agyukban ily módon is fokozzák
a vérkeringést. Ha már ez sem segíte , egy-egy vödör tengervizet
boríto ak egymásra. Az őrség tagjai közül ennek ellenére időnként
összeese valaki, és le kelle vinni az ellenőrzőterembe.
A hajó belseje egy török fürdőre hasonlíto . Az átlagos hőfok 49 °C volt.
A desz lláló készülék valami megmagyarázhatatlan okból meghibásodo ,
és így most még kevesebb víz juto , mint általában. Egy palack meleg
szódavíz ese három emberre huszonnégy órára. Alig e ek valamit. A
kenyér ragacsos, a vaj pedig folyékony és savanyú volt. És amikor az
emberek éhesek voltak, és időnként felnyito ak egy konzervet, a dobozok
félig üresek voltak, vagy valami tokzatos módon homok keverede a
tartalmuk közé.
 A fűtők fekélyesek le ek az olajtól, némelyiküknek egész testét
elboríto ák a gennyes gyulladások. A legénység nagy része különböző
bőrbetegségekben szenvede , melyeket tovább mart a sós víz, és égete
a nap. Az arcuk úgy hámlo , mint a kiszáradt burgonya bőre, piszkos
nyakukon és szakálluk ala hatalmas pa anások nő ek. Mindenkinek
szinte állandó, tompán lüktető fejfájása volt.
Az ágyak bőrhuzata csúszóssá vált a verejtéktől, az egész
tengerala járót áthato a az izzadságszag. A hőség mia senki sem tudo
aludni, mindent ellepe az olaj, a nedves bőr, az á zzadt ruhák, a rothadt
citrom, meg az ötven ember testpárolgása okozta bűz.
Az U-hajó kegyetlen, szivar alakú börtönné vált. Az emberek nap nap
után csak vasat meg acélkerekeket, emelőket, csöveket lá ak, és
ugyanazokat az álmos, elgyötört arcokat, a szemek ala fekete karikákkal.
Aludni nem lehete , a kábult félálom tompasága, amely nem hozo
számukra pihenést, csak az idegeiket borzolta.
A figyelőszolgálat letelte után a fűtők a „falusi akác” ala dohányoztak –
ahogyan a periszkóp melle sarkot elnevezték. A nyito csapóajtón át
látha ák az eget, és ez volt minden, amit látha ak egyáltalán. Gyakran
tűntek fel ellenséges repülők, és a kapitányon meg a figyelőkön kívül senki
sem tartózkodhato a hídon. A gépteremben 65 °C volt a hőmérséklet.
Miala a Karib-tengeren tartózkodtak, a tengerala járó zenegyszer
merült le a repülőgépek mia . Csak ennyi rendkívüli esemény történt, a
többi már a napi ru nmunkához tartozo , és ennek szerves részét képezte
az undor, amelyet az emberek egymás iránt éreztek, és az ingerlékenység,
mely félelmetes dühkitörésekbe hajszolta őket, akár a legapróbb ok mia
is. A hajókönyvtár könyveit már tucatszor is átolvasták, a könyvtár pedig
nem volt túl bőségesen ellátva. A legolvaso abb könyv Nansen:
Éjszakában és jégben című könyve volt. A szexis apróságok szintén nagy
népszerűségnek örvendtek, sőt a beszélgetések tárgya is legtöbbször a
szex körül forgo . Többé már nem került bróm az ételükbe, ráadásul
meglehetősen nagy mennyiségű tojást is fogyaszto ak, mert a hőség
mia még ez volt a legkönnyebben lenyelhető. A szekrényeket
filmcsillagok legkívánatosabb képei díszíte ék, akik Timmler szerint
felváltva aludtak hol az igazgatójukkal, hol a kulturális miniszterrel, és ha
esetleg elvesztenék a háborút, ugyanolyan odaadással tennék ezt a
győztesekkel is. Ők mindig a győztes oldalán állnak, és ez a szajhák
felismerésének legbiztosabb módja.
Dr. Timmlert a sztek hajófilozófusnak nevezték el.
Ezt a címet a főszállásmester kabinjában szerezte, ahol is előadást
tarto a sz bordélyokról. Mert az egyetlen kellemes dolog haditudósítói
kinevezésében, mondo a, hogy ily módon jogot nyert a sz bordély
használatára. Ám még ebben a szerencsésnek mondható helyzetben is
volt valami rossz: elveszíte e a sz kasztról alkoto illúzióját.
Következő filozófiai előadását a sztjelöltek is végighallgatha ák.
Kifejte e, hogy egy tanult ember természetesen nem hisz Istenben vagy
más hasonló lehetetlenségekben. Ő megve azokat az embereket, akik a
templomba rohannak. Ez csupán a gondolkodástól való félelem, semmi
más, mondta. A poli káról sem volt valami nagy véleménnyel. Szerinte a
német nincs megáldva művészi látásmóddal, mert nem eléggé
magasrendű, s mint ilyen, képtelen a kompromisszumra. Vagy radikálisan
visznek véghez valamit, vagy egyáltalán nem. Isten és az ördög közö
vergődnek. De abban biztos volt, hogy most jó korban élnek.
Biopoli kusan – ezt a szót ő maga találta ki, s ezt sohasem szűnt meg
hangoztatni –, biopoli kusan szemlélve: a német az egyetlen dinamikus
nemzet, amelyik a nyuga világban maradt. A többi nemzet már régen túl
van a virágkorán. Természetesen a háborúról is mindent tudo , és mint
egy igazi filozófus, a dile áns pátoszával beszélt a bátorságról és a
¦becsületről…
– Mondja, maga nem éhes? – hallo a Teichmann a kapitány kérdését.
– Dehogynem, uram, természetesen. Az ember nem élhet kizárólag
csak szellemi táplálékon. Ha-ha-ha… De ha megengedik, a szellemé az
elsőbbség még a levesestálat illetően is.
– Hát akkor folytassa csak a szellemiekkel, és mi majd ezala
elfogyasztjuk az adagját – mondta a kapitány, és Timmler elől elve e a
tányérját.
Ez volt az első és utolsó eset, hogy Timmler filozofálni kezde , amikor a
kapitány jelen volt.
 A tengerészek számára Timmler egy bohóc volt, ártalmatlan álomkóros.
És eltűrték egészen addig, amíg mániái el nem uralkodtak rajta, és
veszélyessé nem vált.
Elhatalmasodo rajta az a gondolat, hogy saját neme a második nem,
és ez idegességet szült a legénység tagjai közö . Aztán dühöngeni kezde ,
és le kelle kötözni az ágyában. Miután ez megtörtént, az őrültsége más
formát öltö : bárkitől, aki csak a közelébe került, azt követelte, hogy
olvassa el a munkáit.
A probléma a hadinaplóval kezdődö . A kapitány időnként ceruzás
bejegyzéseket írt egy kis füzetbe – ez volt a hadinapló. Amikor nem volt
más egyéb tennivalójuk, az első hadnagyot kérte meg, hogy gépelje le és
nézze át. Ilyenkor Timmler segíte neki, akinek egyébként ez volt az
egyedüli munkája a fedélzeten. Így ebben igyekeze kimutatni a
pedantériáját, és szüntelenül nyagga a vele Engelt.
Egyik napon éppen a német nyelvtan finomságait kezdte ecsetelni
Engelnek. Az a szó például, hogy miala , világíto rá, csak akkor
használható, amikor két cselekvés fut párhuzamosan, egyidőben. Engel
tehát nem írhatja, hogy „Miala a trópusi hőség tarto , a lepárlókészülék
nem működö ”, mert hiszen a hőség nem volt cselekvésben. A helyes
használat példájaként a következő mondatot említe e: „Miala egyik
kezemmel kigomboltam a sliccemet, a másikkal kive em a kotont a
zsebemből”.
– Egy disznó meg teközö ed az az egyetlen különbség, hogy neked csak
két lábad van! – mondta Engel.
Erre Timmler felugro , és az ellenőrzőterembe rohant. O aztán
dühödten rohangált fel és alá, és útja közben ráakadt egy palack
szódavízre. A palackot a szájához emelte, és az utolsó cseppig kiüríte e.
Alighogy lete e az üres üveget, a riadóügyeletes észreve e, hogy mi
történt a szódavizével. Felkapta a szódásüveget, és a filozófus fejére
csapo vele. Később sajnálkozását fejezte ki az eset mia , mondván, nem
tudha a, hogy az ember ilyen könnyen felborul.
Másnap Timmler bement a kontrollszobába, és a riadóügyeletes arcába
vágo . Amikor a zajra berohant Winkler, Timmler őt is fültövön vágta.
Timmler láthatóan elveszte e az eszét. A gépész a főszállásmester és
Teichmann segítségével az ágyához vonszolta.
A filozófus egész idő ala dulakodo velük, és rugdalta őket, eközben
Teichmann órájának szíja elszakadt. Azé az óráé, amelyiket Wegener neki
ado ajándékba, mikor Teichmann legutóbb meglátoga a…
A látogatásra akkor került sor, mikor Frau Wegener írt neki Flensburgba,
hogy menjen el hozzájuk Berlinbe, a férje nagyon örülne neki. Teichmann
berlini tartózkodása egészen rövid ideig tarto . Délben érkeze , és
egyenesen Dahlembe ment. A kertben egy fiatalember gereblyézte az
ösvényt, zöld kertészkötényben. Nem lehet azt mondani, hogy rosszképű
fickó, vélte Teichmann, és elgondolkodo azon, vajon hogyan maradhato
ki a katonai szolgálat alól. A fiatalember nagyon barátságosan viselkede ,
kinyito a elő e a kertkaput. Aztán a szobalány jö ki, és felkísérte a
második emeletre, ahol is néhány percet várakoznia kelle egy rózsaszínű
kis szobácskában.
Frau Wegener belépe . Egyszerűen volt öltözve; egy takarót hozo
magával, amit a térdeire teríte , miután leült. Kezet nyújto neki, s
megkérte, hogy foglaljon helyet újra. Elmondta, mennyire örül, hogy látja;
a férje éppen szundit egy kicsit, de körülbelül zenöt perc múlva már ő is
i lesz. Teichmann megkérdezte tőle, hogy van. Jól, válaszolta. Még
mielő ideje le volna arra, hogy rádöbbenjen, milyen hosszú is tud lenni
zenöt perc, ha általános témájú kis beszélgetéssel kell kitölteni, az
asszony megszólalt:
– Kérem, ne színészkedjünk most! Tudom, hogy olyan sebeket tépek fel,
amelyeket én okoztam, és azóta már behegedtek. Vagy lehetséges… nos,
ne törődjön vele. Maga… maga szeret engem, ugye?
Teichmann óraütést hallo a szomszéd szobából. Az ezüstösen csengő
hang hármat ütö , mint egy zenélődoboz.
Frau Wegener mögé néze , a tapéta rózsaszínű volt, vonalas díszítéssel.
Egy olajfestmény függö rajta, egy zennégy év körüli lány arcképe. Frau
Wegener volt mint gyermek. Az asszony szemébe néze .
– Igen – mondta.
– De tudja, hogy nem szabad?
 – Igen.
– Én tudom, hogy kényelmetlen dolog i ülni és igent mondani, de még
egy perc, s már be is fejezem. Megígéri, hogy sohasem tesz olyat, amit én
meg ltok?
Teichmann ezú al nem válaszolt.
– Kellemetlen nekem, a nőnek, hogy válaszokat kényszerítsek ki
magából, de már régóta szere em volna feltenni ezeket a kérdéseket.
Lenne olyan szíves még egyszer igent mondani?
– Igen.
S bár Teichmann nagyon is komoly volt, ez az egész dolog olyannak tűnt
számára, mint egy rossz szerep, amit ráerőlte ek.
– Köszönöm. És megígérem, hogy sohasem leszek gonosz magához, és
nem fogom kínozni. Én tudom, de nem mondhatom meg magának, hogy
miért… nem mondhatom el. Azt azonban el kell hinnie, hogy nem
élveze el csináltam. Mert azt gondolha a, azt gondolha a…
Teichmann felboríto a a hamutartót. A kézelőgombja az asztalterítőbe
akadt, és a hamutartó, mely ke ejük közö állt a kis asztalkán, leese a
padlóra. Azonban még mielő le tudo volna hajolni érte, Frau Wegener
felve e és visszate e az asztalra. Minden megjegyzés nélkül te e, de az
arca nagyon piros volt, magabiztossága tovatűnt. Kezeit maga elé fekte e
a takaróra, mint a gyerek az iskolában, és összefonta az ujjait. Úgy látszo ,
mintha nem találna szavakat a mondanivalójához, mintha minden
bátorságát össze kellene szednie ahhoz, hogy elmondja neki… anyává lesz.
A tehetetlenség pillantása o volt az arcán, a mosolya hamis és nyugtalan
volt. De még tarto a magát, és amikor ránéze , azt mondta:
– Máskülönben nem tudtam volna beszélni az egészről. És maga
megmente e a férjemet és…
– Én megmente em a…
– Én tudom, hogy csak az egyik bajtársát mente e meg, de az
véletlenül éppen az én férjem volt. Tisztában vagyok vele, hogy bárkivel
megte e volna, ezen nem fogunk vitatkozni. De én viszont tudom, hogy
egész idő ala sztában volt azzal, hogy a férjemről van szó. – Amint
ezeket mondta, alig észrevehető diadal érze ki a hangjából. Elpirult. A
kezeire bámult, és nagyon nyugodtan, szinte figyelmetlenül azt mondta:
– Sohasem fogom elfelejteni. A férjem magának fogja adni a karóráját,
amit egyébként már viselt is. Kérem, hogy fogadja el. És most meséljen
valamit a barátairól is…

Ke őszázötven tengeri mérföldnyire Trinidadtól egy frega ot pillanto ak

meg. A hajó gyorsabban haladt a tengerala járónál, így az üldözése
reménytelen le volna, ha a frega valami megmagyarázhatatlan ok mia
nem változta a volna meg az útvonalát hetven fokkal. Ez ado
lehetőségeket a búvárhajónak a támadásra.
Az U-hajó alámerült, a kapitány riadót rendelt el a harcálláspontnak,
hogy a torpedócsövek legyenek készenlétben víz ala kilövésre.
– Készenlét az egyes, hármas és négyesnek, legyezőre! – Aztán megadta
a lőadatokat:
– Célsebesség egy hat; irány nyolc zéró; távolság egyezer.
Engel betáplálta az adatokat a vezérlőszerkezetbe. A hajócsavar
dübörgését most már mindenki hallha a.
– Kilövőcsövek készen! – mondta az első szt.
A torpedózsilipek külső ajtaját kinyito ák, a kapitány még egyszer
helyesbíte e a cél utolsó helyzetét, majd megszólalt:
– Minden kész! – Egy pillana al később: – Tüzelés legyezőszerűen!
Ke es cső készenlét!
Az első torpedóteremből a torpedókezelő jelentkeze :
– Legyezőtűz, elektromosan! Ke es cső készen!
A stopperórák elindultak – egy a kapitánynál a toronyban, a másik a
főszállásmesternél a kontrollszobában, és a harmadik a torpedókezelőnél
az első torpedóteremben. Teljes csend volt mindenü . Az emberek
mozdulatlanul lekuporodtak és figyeltek. Mintha egy gyorsan pergő film
kockái hirtelen megmerevedtek volna.
Amikor két perc eltelt, az emberek mint a hipno záltak meredtek a
stopperóra másodpercmutatójára, mely alig észrevehetően reszkete ,
mint a pók lába, de azért egyenletes sebességgel haladt a skáláján. Az
embereknek úgy tűnt, hogy szinte száguld. A torpedókezelők letörölték
arcukról az izzadságot.
– Biztosan eltaláljuk… – su ogta az egyik matróz.
– Az öreg sohasem hibázik – mormogta a torpedókezelő –, legyezővel
meg pláne nem. – De a kezében remege a stopper.
– Egy csomónyi tévedés a cél sebességében annyit jelentene…
– Hallgass!
Amikor a két és fél perc elmúlt, a terem távolabbi részében ülők is
felálltak, és a stopperóra köré gyűltek a detonációra várva. Ezzel
egyidőben a torpedókezelő az első teremben és a főszállásmester a
kontrollszobában nyugodt, személytelen hangon megszólalt:
– Idő letelt.
Három perc telt el. Az emberek nem mertek egymásra nézni.
A toronyban heves szóváltás folyt a kapitány és a főhadnagy közö .
Kiderült ugyanis, hogy Engel a kapitány utolsó helyesbítése után
elfelejte e bekapcsolni a kék jelzőt, s így az új adatok nem juto ak el a
torpedók irányítómechanizmusához.
– Felmerülésre készenlét! Felkészülni a felszíni harcra! – ado parancsot
a kapitány.
Az irányítótoronyban ellenőrizték a zsilipeket. A rádiós és a kapitány
kabinja közö átjáróban a fedőlemezeket felemelték, kinyito ák a
munícióskamrát, és lőszert szedtek elő.
– A hajó kész a felmerülésre! – jelente e a gépész.
– Felszínre! – mondta a kapitány, és felment a toronyba.
– Zsilipeket kifújni! – adta ki a parancsot Winkler.
A főszelepet kinyito ák, a sűríte levegő a ballasz ankokba süvíte , és
a hajó felemelkede .
– Toronycsapóajtó szta! – jelente e á gépész a kapitánynak.
– Toronycsapóajtó kinyitva! – jelente e az első szt a kontrollteremnek.
 – A nyomást kiegyenlíte em! – kiálto a gépész. Gyülekeztek a
lövegkezelők. Amikor Teichmann felért a hídra, éppen hallo a, amint
Engel jelen :
– Löveg készen!
Mielő a kapitány tűzparancsot adhato volna, a frega egérutat
nyert.
– Biztosan tele van a gatyájuk – mondta a főgépész a
főszállásmesternek.
– Persze, meglá ák a torpedókat – állapíto a meg az első szt.
A hajónak két lövege volt, egy a hajó orrán, egy másik a taton.
Mindke ő nagyobb kaliberű lehete az U-hajóénál, mert meglehetősen
nagy gejzírek emelkedtek a lövedékeik nyomán.
Az ellenség első lövései hosszúra sikerültek, a tengerala járóé rövidre.
– Fel négyesre! Tűz! – kiabálta Engel a lövegparancsnoknak. A második
lövés is rövid volt még.
– Le egyes! Tűz! – parancsolta Engel.
A nyugalma lenyűgöző volt. Éppen az imént kapo egy súlyos letolást a
kapitánytól, mert elfeledkeze a kapcsolóról, és most mégis olyan
nyugodtan állt i , mintha csak lőgyakorlatot vezete volna. Negyedik
lövése a hajó hátsó felépítményébe csapódo , alig néhány méternyire a
paracsnoki hídtól.
– Három lövés, gyorstűz! – kiálto Engel, és egy pillana al később a
hajó kéménye összeroskadt.
Bár a frega még mindig harcolt, a célzása gyengének bizonyult.
Legjobban irányzo lövedékei legalább százméternyire csapódtak be a
tengerala járótól a vízbe.
Az U-hajó legénységének egyszerű játék volt az egész. Tőlük a tűzpárbaj
akár órákig is tarthato volna; olyan volt számukra, mint a Skagerraki
ütközet. A periszkópokat egy kissé feljebb emelték, és a szolgálaton kívüli
fűtők rajta keresztül figyelték az eseményeket a toronyból meg az
ellenőrzőteremből. Ily módon ők is látha ák az egészet. A nézők közö
voltak olyanok, akik öt vagy hat bevetésen is túl voltak már, anélkül, hogy
eddig szemtől szembe látha ák volna az ellenséget. Rendkívüli módon
lelkesedtek, minden lövés után felüvöltö ek, akár az indiánok. Az egész
olyan volt számukra, mint egy futballmérkőzés, ők alko ák a közönséget, a
játékosok meg fent voltak a fedélzeten. Minden találat után úgy
ordíto ak, mintha a csapatuk gólt ért volna el. A kapitány valójában nem
szívesen bocsátkozo harcba ilyen körülmények közö , mert a
tengerala járó ú rányát szüntelenül változta ák ugyan, de egyetlen
kapo találat is tönkretehe e volna az U-hajó merülési berendezéseit, és
így rögtön vége is le volna a hajójának. De lá a, hogy Engel kitűnő
formában van, sem a felharsanó ujjongás, sem a frega két lövege nem
zökkenthe e ki a nyugalmából. Csak a szemeire, meg a távcsövére
támaszkodhato , még célzókészüléke sem volt. Lövései ennek ellenére
pontosan csapódtak a célba. Bár a pontos lövést még a búvárhajó
folytonos irányváltoztatásai is zavarták, arról nem is beszélve, hogy most
már a frega is cikcakkban haladt. De őt ma semmi sem zavarta, az egyik
találatot a másik után érte el.
– Engel, tartson egy kis szünetet! – fordult hozzá a kapitány.
– Mi történt, uram? – kérdezte Engel kissé kiábrándult hangon. Végre
benne volt a dologban, s most mégis azt várták tőle, hogy abbahagyja. A
fedélzeten lévő emberek is a kapitányra bámultak, azt hi ék, talán rosszul
hallo ák a parancsot. Lü ke mozdulatlanul hajolt át a korláton, még a
távcsövét sem emelte a szeméhez.
– Engel, csak azt akarom, hogy figyelje meg, ahogy ezek a fickók lőnek!
– Igen, igen uram!
– Nos, ha valaha is rajtakapom, hogy így céloz, azonnal másodosztályú
matrózzá fokozom le! Megérte e?!
– Igen, uram!
– Nagyon helyes. És most már intézze el őket! Egyenesen undorító
dolog, hogy valaki ilyen rosszul célozzon.
– Igen, igen uram!
A kapitány a körmeire bámult. Egész tartása olyan mérhetetlen utálatot
árult el az ellenség tökéletlen célzása lá án, hogy az első szt már azt
ajánlo a neki, adjanak le jelzéseket az ellenségnek a tengerala járó
szélességi és hosszúsági helyzetéről. A parancsnok nem válaszolt, csak
kiábrándultan szipogo … Lehet, hogy csak a lőporszag mia , de csak
bámulta tovább manikűrözö és hegyesre vágo körmeit.
A zenke edik talála al Engel megsemmisíte e a frega lövegét, ez
egyben az ütközet végét is jelente e. A felszíni hajó egyetlen reményét a
harc jelente e, de az ehhez szükséges manőver azt követelte, hogy tatját
fordítsa az U-hajó felé, így az orrban lévő lövegét nem is használha a.
A frega ról sötét füstoszlop emelkede fel, ebből megállapítható volt,
hogy a hajó gépei teljes sebességgel dolgoznak: megpróbál elmenekülni.
Ezután Engel még hét találatot ért el, a hetedik a hajó kazánját érhe e. A
frega megállt, és mentőcsónakokat bocsáto a vízre, miala nagy,
gombaszerű füs elhő formálódo ki fele e. A tengerala járó
megközelíte e.
Amerikai hajó volt, a neve Hudson, zenhatezer tonnás. A Hudson négy
mentőcsónakját a tengerala járó mellé parancsolták. Az egyikben o ült a
kapitánya, egy meglehetősen koros ember, aki szemmel láthatóan
nyugtalan volt. Lü ke angolul beszélt vele. A frega négy sebesültjét
átvi ék a tengerala járóra, ahol elsősegélyben részesíte ék őket. A hajó
három halo ja a Hudson fedélzetén maradt. A hajótörö ek néhány doboz
vajat, kolbászt meg kenyeret és egy kevés friss vizet kaptak a
tengerala járóról. Lü ke megmuta a a helyzetüket a térképen az
amerikai kapitánynak, valamint a Trinidad felé vezető útvonalat is. Ezután
az U-hajó mintegy ezer méternyire eltávolodo a Hudsontól, és Lü ke
egy, a hátsó csőből kilő torpedóval elsüllyeszte e a frega ot. Ezt
követően a parancsnok egy angol nyelvű rádióüzenetet sugárzo ,
melyben megjelölte a mentőcsónakok helyzetét. A tengerala járó az adás
után alámerült, és kele irányban folyta a útját.

November végén az U-hajó a franciaországi Lapalisse-ben lévő föld ala

tengerala járó-kikötőbe futo be. Az oda vezető úton két konvojt
fedeztek fel, de üzemanyag hiányában nem kísérelhe ék meg a támadást.
Teichmann és Stollenberg a legénységgel együ a Prien nevét viselő
táborban nyert elhelyezést, La Rochelle külterületén. A kapitány és a
 sztek a város belsejében lévő Schepke-házban maradtak. A kapitány, a
gépész, valamint azok a nős matrózok, akiknek nem akadt dolguk a hajó
körül, az első turnusban mentek eltávozásra. A tengerala járót eközben
szárazdokkba vi ék, és a legénység hátramaradt részét őrszolgálatra
oszto ák be. A főszállásmester és a sztjelöltek felváltva teljesíte ék az
őrparancsnoki szolgálatot.
Az őrszolgálat, mint minden egyéb, ami ezzel a kikötővel kapcsolatos
volt, maga volt a borzalom. Az őrparancsnok huszonnégy órát töltö el
egy félig szétroncsolt hajó orr-részén, mely azonban undorító szagát még
egyáltalában nem veszíte e el.
I a dübörgés sohasem szünetelt, éjjel-nappal zenge a levegő a
szegecselők ka ogásától, a hegesztőkészülékek sziszegő zajától, és a
pneuma kus fúrók zúgásától. Körülö ük mindenü a hatalmas
betonteknő körvonalait látha ák, melyet por és füst takart.
Ha a sztjelöltek szolgálaton kívül voltak, a Schepke-házban ebédeltek,
és ez végre tetsze nekik. I az étel kitűnő volt, és élvezhe ék a sztek
társaságát is.
Egy alkalommal csoportosan mentek moziba, s a híradóban egy
alámerült tengerala járót muta ak. Ping-ping; hallatszo a hangszóróból,
és a kommentátor kijelente e:
– Ezek mélytengeri bombák voltak.
Ezt hallva a tengerala járósok felálltak, és kimentek a teremből, s
közben elképzelték, mi is történne, ha a nézők olyan zajnak,
dörrenéseknek lennének kitéve, melyet a valóságos mélytengeri bomba
csap, amikor mintegy zenöt méterre robban a tengerala járótól.
Ők nem beszéltek a háborúról, ez a téma tabu volt közö ük. Csak akkor
válto ak róla egy-két szót, ha elkerülhetetlenné vált, vagy ha az ital
megoldo a a nyelvüket, de még ilyenkor is bölcs és cinikus kifejezéseket
használva. Ebben az időben átlagosan z kifutó tengerala járó közül ke ő
vagy három rendszerint nem tért vissza többé. A veszteséget csendesen,
minden méltatlankodás nélkül ve ék tudomásul, ugyanúgy, mint a
győzelmeiket. Amennyire az ado körülmények közö lehetséges volt,
nem ve ék komolyan a halált. A haditengerészet elitjének számíto ak, és
az egész háborún át viselték ezt a terhet; akkor is, amikor a siker
koronázta te eiket, és akkor is, amikor már szinte állatként kelle a
vágóhídra menniük.

Megérkeze a sztjelöltek postája: egy levél Heynétől, melyben életének

utóbbi részleteit mondta el a tőle megszoko kiábrándult s lusban. A
levelet Pilauban adták postára. Heynét az első bevetést követően a
Tengerala járó-akadémiára küldték, különleges kiképzés céljából. Barátait
szinte iszonya al töltö e el az a gondolat, hogy Heyne valamelyik levele
esetleg a cenzúra kezébe kerülhet. Egy másik levél Bülowtól érkeze , aki
arról értesíte e őket, hogy megházasodo . Hogy ez mi módon történt, azt
nem közölte velük. Úgy tűnt, beletörődö új helyzetébe, mert olyan
ember hangnemében írt, aki megtalálta békéjét ebben a világban. Még
Stollenberg is túlságosan nyugodtnak találta ezt a levelet egy olyan fickó
tollából, mint amilyen Bülow.
Teichmann Berlinből kapo levelet, amelyben Frau Wegener arról
értesíte e, hogy fia születe . Ha Teichmann-nak nem akadna fontosabb
dolga karácsonyra, ő és férje örömmel látná. Stollenberg vállalta Heyne és
Bülow levelének megválaszolását, mindig is szerete levelet írni.
Berlinbe Teichmann maga írta meg levelét. Úgy írt, mintha egy jó
barátjának szólna az aknaszedőflo ához, valami félelmetesen fontosról a
tengerala járó-háború eseményeivel kapcsolatban. Majd lenyűgözi, ha
elolvassa, gondolta.
Az első csoport december közepén tért vissza eltávozásáról, a kapitány
és a gépész azonban tovább maradtak, karácsonyra is. Teichmann úgy
határozo , hogy nem tér haza Németországba, Stollenbergnek azt
mondta, hogy o hon úgysem tudna mit csinálni.
Karácsony után Berlinből csomag érkeze , melyért Teichmann
köszönőlevelet küldö .

Január közepén a tengerala járó ismét kifuto . Legénysége most is

változatlan volt, kivéve az első hadnagyot, akit első sztként átvezényeltek
egy másik hajóra. Müller, aki a helyébe érkeze , tartalékos szt volt, jó
néhány gyermek apja, most indult első harci bevetésére. A
búcsúünnepség most is olyan felkavaró volt, mint mindig. A kihajózás elő
orvosi vizsgálaton estek át. Ezt nagyon komolyan ve ék. Aki csak egy kicsit
is italozo , könnyen hadbíróság elé kerülhete szabotázs címén. Másrészt
egy esetleges vérbajos eset az egész legénység számára katasztrófát
jelenthete tengeren, mivel csak egy elkülönítőhelyiség állt
rendelkezésükre, a másik tele volt konzervekkel. Lü ke legénysége
minden különösebb probléma nélkül átese az orvosi vizsgálaton. A
kapitánynak nem kelle részt venni rajta.
A kifutás elő éjszakán nagy ivászatot rendeztek az étkezőben. Másnap
aztán az emberek minden tulajdonukat belepakolták egy-egy ládába,
legfelül a kötelező végrendele el. Ezután a ládákat lezárták, majd
lepecsételték, és a flo lla adminisztrációs sztjének adták át megőrzésre.
A legénység ezt követően autóbuszra szállt, és a Prien táborból a Schepke-
házba hajto . I csatlakoztak hozzájuk a sztek és a kapitány, majd a busz
folyta a útját Lapalisse-ba, és megállt a tengerala járó-bázisnál. A
legénység egy csónakba rakta a felszerelését, és a fedélzetre ment. A
főgépész meg az első szt sztelge a kapitánynak, és jelente ék a
létszámot. Aztán nagy kísére el megjelent a flo llaparancsnok és néhány
újságíró, no meg vöröskeresztes nővér, akik virágcsokrokat nyújto ak át
nekik. O volt néhány törzs szt a hadseregtől és a légierőtől, és
sztviselők a hajójavító műhelyből, egymás közt su ogva: „Ez egy öreg
roncs, ami már nem bír ki több mélytengeri bombát!” Ezenkívül sztek is
jö ek más tengerala járókról. A kapitány jelentése után a
flo llaparancsnok rövid beszédet mondo , aztán a fedélzetre lépe , és
kezet fogo a legénység valamennyi tagjával.
Ebben a pillanatban megszólaltak a szirénák. Ez olyan dolog volt, amire
mindig számítani lehete , valahányszor egy-egy tengerala járó kifuto a
tengerre. A francia tkosszolgálatnak nem volt nehéz dolga, ha pontos
listát akart vezetni a tengerala járók mozgásáról. Információikat a
bordélyokból szerezték be. Az U-hajók érkezését vagy távozását azonnal
jelezte az o zajló élet felélénkülése.
Az ügyeletes a sípjába fújt, és a köteleket eloldozták. Az első őrség
elfoglalta helyét, a legénység többi tagja a fedélzeten maradt felsorakozva.
Beemelték az orr- és tatköteleket, és a tengerala járó lassan kihátrált a
kikötőből.
A flo llaparancsnok és kísérete hurrá kiáltásokkal búcsúzta a őket. Ezt
a fedélzeten lévők is visszhangozták. Kinn az öbölben az U-hajó
megfordult, és a motorok teljes erővel dolgozni kezdtek. Miközben
fordultak, egy kis evezőscsónak a tengerala járó és a móló közé szorult, az
oldala beszakadt és elsüllyedt. A parton figyelők mia a kapitány nagyon
ideges le , és alaposan leteremte e az első sztet. Wi genberg a
rádiófülkébe ment, és felte egy lemezt: „Britannia felé vitorlázunk.”
Miala a zene üvöltö a hangszóróból, Wi genberg kijö a fülkéből, és
fapofával bejelente e az első sikeres elsüllyesztési manővert. A kapitány
e ől olyan vörös le , mint a fő rák, és hangosan kijelente e, hogy nem
tűri az ilyesfajta tréfát.
A fedélzeten felsorakozo legénységnek még kétszer kelle vigyázzba
állnia: egyik alkalommal egy olasz tengerala járó üdvözlésére válaszolva,
másodszor pedig egy német torpedócsónak melle elhaladva. Aztán a
tengerala járó elhagyta a mólót, és a találkozási pontra juto egy
járőrcsónak nyomában. A fedélzet már elő volt készítve a merülésre. A
sztek hangjából kiérze az idegesség, ahogy a parancsaikat osztoga ák a
fedélzeten lévő embereknek. Elő ük feküdt a Biscay-öböl, és mindig
szükség volt néhány napra ahhoz, hogy a dolgok visszazökkenjelek a
megszoko kerékvágásba. Szorosan rögzíte ék a hajókampókat, a
kötélzetet a fedélzet alá hajtoga ák, minden mozgó dolgot szorosan
rögzíte ek, hogy a legkisebb zajt is elkerüljék, amikor alámerülnek. Az
első szt díszes pulóverben, kék selyemkendővel a nyakán (rajta családi
címerével) lejö a hídról, ellenőrizte az emberek munkáját, valamint a 20
mm-es löveg próbalövéseit és a géppuskákét is. Aztán a géppuskákat le is
vi ék a fedélzetről. Wi genberg egy rövid „picobello”-val nyugtázta az
emberek teljesítményét, aztán az első szt a kapitányhoz ment, és
jelente e neki:
– A fedélzet kész a merülésre, uram!
Röviddel később a gépész is jelente e, hogy a hajóban teljes a
készenlét.
 A találkozási pontnál a járőrcsónak megfordult, és jószerencsét jelezve a
kikötő felé ve e ú rányát. A tengerala járó még néhány mérföldet a víz
felszínén haladt, aztán alámerült.
 TIZENHARMADIK FEJEZET
A bevetés jól kezdődö . Öt napja hagyták el a partot, amikor egy hatezer
tonnás, magányosan hajózó frega ot pillanto ak meg a szürkületben,
mely meglepően kis sebességgel haladt célja felé. Az első felfedezést
követő két óra múlva egy torpedó hajóközépen találta a frega ot. A hajó
megállt ugyan, de úgy tűnt, hogy nem olyan súlyos a torpedó okozta
rombolás. A kapitány parancsot ado az első sztnek egy újabb angolna
kilövésére. Még ugyanabban a pillanatban jelente e a rádiós, hogy a
frega a hatszáz méteres hullámhosszon üzenetet sugárzo : „S.O.S. S.O.S.
Torpedótalálatot kaptunk német tengerala járótól, gyorsan merülünk…”,
aztán a helyzetének meghatározása következe . Erre a kapitány
megváltozta a parancsát: várjanak még a kegyelemdöféssel. Alig fejezte
be a mondatot, a frega bal oldalára fordult, úgy feküdt mozdulatlanul
néhány percig, aztán hirtelen alámerült.
A tengerala járó az elkövetkező hetekben az Atlan -óceán északi
részén hajózo , de semmi érdemlegeset sem fedeztek fel. Mivel a
Tengerala járó Parancsnokság ezt jelölte ki számukra hadművele
területként, így továbbra is o manővereztek, várva és dideregve. A híd
őrsége heteken át szenvede a viharos erejű széltől. Csuromvizesek
voltak, vacogtak, fagyoskodtak. Éjfélkor és 04. 00 órakor, amikor a
felválto őrség a kontrollterembe ment, az arcuk fagyo maszknak
látszo , melyet jégkristályok boríto ak. Szakálluk odafagyo bőrkabátjuk
gallérjához, sőt a kabát bőre is páncélkeménnyé fagyo , így az emberek
alig tudtak benne mozogni. Az ellenőrzőterem sápadt fényében, mint más
bolygóról érkeze gnómok, ácsorogtak dermedten. Legalább félóra kelle
ahhoz, hogy ujjaikba úgy-ahogy visszatérjen az élet. Bakancsuk nedves
volt belül, megfagyo kívül, és képtelenek voltak levetni. Még az
alsóneműjük is nedves volt. így aztán, amit csak tudtak, kicsavartak és
kiteríte ek az elektromotor gépházában. (Bárhol másu csontkeménnyé
fagyo volna, mire ismét fel akarták volna venni.) A nap egyetlen
alkalommal bújt elő a felhők közül. Teichmann, aki éppen őrségben volt,
leüzent Stollenbergért, hogy üres dobozokkal jöjjön fel a hídra vitamint
gyűjteni. Ám ahogy Stollenberg a hídra igyekeze , a kapitány is felment.
Lü ke egészen addig fennmaradt, míg a nap ismét el nem tűnt, így
Stollenberg kénytelen volt újra visszatérni a hajó belsejébe. Ekkor az első
hadnagy váratlanul felkiálto :
– Riadó!!!
Teichmann és a két hátsó őrszem lemászo a toronyba.
– Elárasztani! – kiabálta Müller, az első hadnagy, még mielő a
kontrollszoba készenlétet jelente volna. Müller megpróbált
megkapaszkodni a nyitva hagyo csapóajtóban, amint lefelé igyekeze , de
miután az többé már nem volt rögzítve, a helyére csapódo . Müller
felüvöltö fájdalmában. Ujjai a keret fémváza és a csapóajtó közé
szorultak. Képtelen volt onnan kihúzni, emia pedig az ajtó nem
zárulhato szorosan. A tengerala járó már orrnehéz volt, és kis szögben
merülni kezde .
Stollenberg jól láto mindent, és beteg volt a félelemtől, teljességgel
képtelen volt a gondolkodásra. Közben Müller lábai az izgalomtól
lecsúsztak a létráról. Szabad kezével belekapaszkodo a tetőnyílás
zárszerkezetének keretébe, és így egész testsúlyát a jobb kezén tarto a
fenn. Bal kezének ujjai még mindig szorosan be voltak ékelődve.
– Nyisd ki a csapóajtót!– ordíto a Stollenbergnek.
A tengervíz beomlo a tetőnyíláson, vastag sugárban áradva szét az ajtó
és a keret közö .
Stollenberg megragadta Müller lábait, és ráhelyezte őket a létra fokaira.
Müller azonnal nekifeszíte e vállát a tetőzárnak, és megpróbálta annyira
megemelni, hogy ujjait kiszabadíthassa. De akkor meg a gyűrűi – a
jegygyűrűje és egy vastag pecsétgyűrű – akadtak be a zárba. Stollenberg
sztán hallo a, amint a csapóajtó a helyére csa an, és végül is ez volt a
legfontosabb. De a víz még mindig ömlö befelé, mert Müller képtelen
volt bal kezével elforgatni a zárókereket. A víz mind vastagabb sugárban
ömlö a toronyba, és hangosan locsogva csapódo le a padlózatra. A
kontrollszobában lévő emberek a locsogásra elveszte ék a fejüket, mert
azt hi ék, hogy Müller keze még mindig az ajtó és a keret közé van
szorulva, és ez akadályozza a zárófedél tökéletes bezáródását. Néhány ujj
mia pedig nem akartak megfulladni. A toronyban olyan sötét volt, hogy
nem látha ák, a csapóajtó zárva van, és Müller egyszerűen a
zárszerkezeten függ, túlságosan is megrémülve ahhoz, hogy kiszabadítsa
gyűrűs ujjait. Az egyik ember lelökte a lábait a létráról, és teljes súlyával
rákapaszkodo . Többen köve ék példáját; aztán csak törés, szakadás
hangjai hallatszo ak, és a következő pillanatban Müller teste lezuhant a
kontrollszoba padlózatára.
A zuhanást követően Stollenberg felkapaszkodo a létrán, szorosra
zárta a torony ajtaját. Mikor ismét lefelé kapaszkodo , éppen rálépe
Müllerre, aki még mindig a padlózaton feküdt. Bal kezének középső és
kisujja közö egy hosszú, háromszögletű seb tátongo , mely csaknem a
csuklójáig ért.
– Nos, Stollenberg, mi a probléma, öreg fiú?! – kérdezte az első szt.
– Miért?
– Mert véres az arcod – mondta neki Teichmann.
– Egy ujj csüng kifelé o fent – válaszolta Stollenberg, akinek a kiszakadt
ujj az arcához ért, mikor a zárószerkezetet elforga a.
– Ezt az átkozo bolondot nem akarom többé látni! – dühöngö a
kapitány, de ezt Müller nem hallo a, mert elveszte e az eszméletét. – Es
ugyanez vonatkozik arra a nadrágba bújtato mosónőre is.
Ezt Timmlerre érte e, aki összegörnyedve feküdt az ellenőrzőterem
sarkában. Néhányan felemelték, és meglehetősen kíméletlenül cipelték az
ágya felé, de útközben magához tért.
A tengerala járó már negyvenméteres mélységig merült, mire a
gépésznek sikerült a süllyedést megállítania. A nega v tartályokat túl
későn sikerült kiüríteniük, mert azok az emberek, akik ezt végezték, el
voltak foglalva az első hadnagy leráncigálásával.
– Lenne olyan kedves, és felvinne bennünket legalább periszkóp
mélységig? – kérdezte maró gúnnyal hangjában a kapitány. – És mesélje
már el, hogy miért is merültünk le egyáltalán?!
– Egy repülőgép mia , uram! – adta meg Teichmann a választ.
 – Talán inkább egy sirály lehete , nem gondolja? – berzenkede Lü ke.
– Uram – szólalt meg Stollenberg –, nem kaphatnék egy pohárka
pálinkát, kérem? – A kapitány a pálinkát ugyanis egy általa lezárt
szekrényben tarto a, és csak különleges alkalmakkor ve e elő.
Stollenberg pedig úgy vélte, hogy ez is egy ilyen különleges alkalom.
– Miért kéri?
– Kissé rosszul érzem magam, uram!
– Hülyeség! – morgo a kapitány, de ennek ellenére bement a
kabinjába, kinyito a a szekrényt, és félig töltö egy parányi pohárkát.
Stollenberg egy hajtással kiüríte e, alig volt több a semminél.
– Mossa le az arcáról azt a mocskot! – förmedt rá Lü ke, s ezzel egy
csapásra véget vete Stollenberg ivópar jának.
Az első hadnagyot lefekte ék az ágyába, még néhányszor felüvöltö ,
de aztán többnyire csendben maradt, mert újra elveszte e az eszméletét.
A rádiós „orvos” ado neki egy tetanusz-injekciót, utána ő is csendben
összecsuklo , mert nem bírta tovább á vér látványát. Így aztán jö a
motorgépész helye ese, és ő kötözte be Müller kezét. Még örömet is
okozo neki, hogy amikor az első hadnagy magához tért, rászólhato :
– Fogd be a szádat!
Miután befejezte, kapo egy iszonyatos letolást a kapitánytól, amiért
merülés közben engedély nélkül el merte hagyni a harcálláspontját.
Lü ke, miután körülnéze a periszkópon, parancsot ado Winklernek a
felmerülésre, és újra dühöngeni kezde , mivel a kiszakadt ujj még mindig
o függö a tetőzárón. Erre a kormányos leve e, és behajíto a a
kontrollszobába. E ől meg a gépész le ideges.
– A kontrollszoba nem szemé elep! – üvöltö e.
Pár perc múlva a hajó a felszínre buko , és Lü ke ismét tajtékozo ,
mivel senki sem tudta kinyitni a toronytetőt. Ekkor Stollenberg volt a
legnagyobb hülye, aki a tengerala járó fedélzetén valaha is tartózkodo .
Teichmann is felkapaszkodo a toronyba, de minden erejét megfeszítve
sem tudta elforgatni a zárókerekeket.
 – Winkler, húsz méterre alámerülni! – üvöltö e a parancsnok.
Nem volt nehéz rájönni, hogy mi történhete : amikor Stollenberg
vízmentesen lezárta a toronytetőt, a ránehezedő víznyomás lehetővé
te e, hogy egy-két fordula al többet fordítson rajta a szokásosnál.
Húszméteres mélységben ezú al a parancsnok lazíto a keréken egy-
két fordulatnyit. S amikor a felszínre emelkedtek, Lü ke újabb dührohama
jelezte, hogy már megint nincs rendben valami, de ezú al a saját
hibájából: csuromvizes le , mert húszméteres mélységben túlságosan
kilazíto a a nyílászáró szerkezetet.
Ebédnél az első szt arról tarto kiselőadást, hogy mik a házasság
hátrányai általánosságban, és lebontva a tengerala járó személyzetére.
Pontosabban, hogy hogyan tudja egy jegygyűrű veszélybe sodorni ötven
ember életét. Ha Müller nem le volna nős, még most is z ujj boldog
birtokosa lehetne. Ekkor a gépész felhívta az első szt figyelmét arra, hogy
az ujj elvesztését a pecsétgyűrű okozta, és nem a jegygyűrű. Az első szt
erre azzal érvelt, hogy a pecsétgyűrűt csak azért viselte Müller, hogy a
jegygyűrű levételének kísértését megakadályozza. Aztán a gépész fogo
egy csipeszt, felszedte az ujjat, melyen még mindig rajta voltak a gyűrűk,
és ráhelyezte Müller mellkasára.
– Legalább amikor magához tér, e ől azonnal újra elkábul! – feltételezte
Winkler. – Még mindig olcsóbb megoldás, mint a morfium, és ráadásul
biztosabb is. Mondhatnám, holtbiztos.
Még elsütö ek egy-két mocskos viccet, az első hadnagy hátralévő
életének ujjtechnikáját illetően, aztán lezárták az ügyet.
Ilyen előzményekkel indult a tengerala járók egyik utolsó ütközete a
hajókonvojokkal, a német Tengerala járó-flo a „Gö erdämerung”-ja
elő . Ismét megpillanto ák a repülőgépet, ami mia az előbb lemerültek.
De a gép nem támadta meg a tengerala járót, hanem visszafordult, és
eltűnt a horizont ala . Ez az esemény egy órán belül négyszer is
megismétlődö . Másodízben a repülő egészen közelre merészkede ,
ekkor könnyedén felismerhe ék: egy vízirepülő volt. A hidroplán pedig
abban az időben konvojt jelente .
 19. 00 órakor egy alig érthető adást fogtak egy másik U-hajóról, mely
megerősíte e egy konvojt közelségét.
A parancsnok felment a hídra, és új útvonalat jelölt ki, teljes sebességet
vezényelve. Teichmann lement vacsorázni; ő és Stollenberg osztoztak az
első hadnagy figyelőszolgálatán. Evés után felválto a a hídon
Stollenberget.
20. 30-kor rádióüzenet érkeze a Tengerala járó Parancsnokságtól:
nyolc tengerala járót – Lü kéét is – a konvoj ellen irányíto a teljes
sebességgel.
23. 10-kor egy torpedórombolót fedeztek fel; a kapitány azonnal
felrendelte a harci hídügyeletet. Ez az első sztből, két sztjelöltből és a
szállásmesterből állt. A főszállásmester ezala a kontrollszobában ült a
térkép fölé görnyedve, az útvonalat köve e rajta.
A romboló nem törődö a tengerala járóval, valószínűleg észre sem
ve e, így Lü ke továbbra is tartani tudta az előzetesen megállapíto
útvonalat. Hamarosan fekete árnyak jelentek meg a horizonton,
jelenlétükről tájékozta ák a Tengerala járó Parancsnokságot.
Lü ke parancsot kapo a követésre, és más U-hajók konvojhoz való
irányítására. Az árnyak egyre nagyobbak le ek, egyenesen a
tengerala járó felé tarto ak. A kapitány kissé módosíto az útvonalon.
Előkészíte ék az irányító berendezést, és leadták jelzéseiket a többi U-
hajónak a pontos helyzetükről.
01. 20-kor megérkeze a támadási rádióparancs a Tengerala járó
Parancsnokságtól.
– Torpedó harckészültség! – ado parancsot a kapitány a
hangszórórendszeren át. A torpedócsövek egytől ö g felszíni össztüzelésre
készültek fel. A főszállásmester kiszámíto a a cél útvonalát, Lü ke a cél
sebességét kilenc csomóra becsülte. A tengerala járó teljes sebességgel
haladt a konvoj elő a parancsnok terve szerin negyvenöt fokos
irányban, tüzelésre készen.
Tíz foknál lelassíto a a sebességet, hogy a hajócsavar nyomvonalát
csökkentse, aztán a hajó keskeny szilue jét fordítva az ellenség felé, a
konvoj élén haladó hajók közé ékelődö .
 A kapitány parancsot ado a tüzelésre az első sztnek.
– Ha elhibázza, a tengerbe dobom! – te e hozzá.
A jobb oldali oszlop szélén két hatalmas tankhajót figyeltek meg. Ez igen
szokatlan volt, mert a legértékesebb hajók, a legbiztosabb védelem mia ,
általában a konvoj közepén haladtak. Az okot is felfedezte a kapitány: egy
repülőgép-anyahajó haladt o , ahol elvileg egy tankhajónak kelle volna
lennie. De nem volt rá lehetőségük, hogy hozzáférjenek.
– A tankhajókat és a két mögö ük haladó hajót támadjuk.
– Igen, uram!
– Cél a híd első vonala. Vagy a hajóközép, ha úgy tetszik.
– Igen, uram!
– Tisztán látja őket?
– Igen, uram!
– Hány fokot kell fordulni?
– Körülbelül húszat.
– Jó, akkor ráfordulunk. Figyeljen, hogy meg ne szökjenek! – Aztán
lekiálto a toronyba a kormányosnak: – Tíz balra. Jobb oldal előre,
egyharmad. Bal oldal előre, lassan.
A torpedók csendesen elhagyták a csöveket.
– A csövek egytől négyig elektromosan kilőve.
– Előkészíteni az ötös csövet! – ado parancsot az első szt.
– Ötös cső készen!
– Köszönöm! – válaszolt az első szt.
– Elfordulunk. Túlságosan késő van már a célzo lövéshez, és ezekből az
angolnákból egy-egy darab zenhétezer márkába kerül.
– Igen, uram!
A tengerala járó derékszögben elfordult a konvojtól. A kormányos már
éppen jelente e az új irányt a toronyból, amikor az első robbanások
hallatszo ak. Az első tankhajó oldalánál vízoszlop csapo fel. De mielő a
gejzír még visszahullo volna, már hallatszo a második detonáció is,
aztán szabályos időközönként az utolsó két torpedó is eltalálta a hajót a
tat körül.
Az első tankhajó felrobbant, égő olajat szórva maga körül a levegőbe,
mint egy vulkán. A második tankhajó is égni kezde , majd papírdobozként
ese szét, elterítve olaját a tenger felszínén.
Néhány perccel később már minden csendes volt, csak az olaj
fortyogását és bugyborékolását lehete továbbra is hallani. A hídon álló
emberek sztán hallo ák, amint az olajbuborékok tompán szétpa antak,
ahogy a levegő oxigénjével érintkezésbe kerültek és lángra lobbantak.
Aztán megkezdődö a tűzijáték. A hajókról vörös rakétákat lő ek fel, a
szirénák is üvölteni kezdtek. A rombolók zöld rakétákkal válaszoltak, és
még fültépőbb szirénázással, miközben fényszóróikkal a tengert kuta ák.
Már három romboló volt a közelben, melyek jelzéseket adtak
egymásnak. Hol i , hol o röppent fel egy-egy rakéta a hajók
valamelyikéről. Az egész olyan volt, mint egy szilveszteri ünnepség.
Néhány perc telt el így, majd három vagy négy detonáció hallatszo a
konvoj bal oldali oszlopa felől. Ebből lehete tudni, hogy más
tengerala járók is akcióba léptek már.
Közben az olaj úgy terjedt, mint valami vörös szőnyeg, melyet
láthatatlan kéz terít szét, mintha csak a menekülő hajókat üldözné. Ahogy
a szőnyeg elért egy-egy hajót, lángnyelvek kúsztak fel az oldalán, magasra,
egyre magasabbra, míg végül az egész hajót elboríto a a tűz.
A tengerala járó hídján álló hat ember döbbenten figyelte a látványt.
Nem is volt szükségük a távcsövekre; sztán lá ák az embereket a vízben,
az élő fáklyákat, és időnként meghallo ák az üvöltésüket is. Lá ák, amint
kínlódva csapkodják a vizet, hallo ák jajgatásukat, és orrukba csapo az
égő hús szaga.
– Balra nézni! Meg kell, hogy szokja a szemük a sötétséget. Senki más
nem figyeli a konvojt, csak én! – kiabált a kapitány.
– Igen, uram.
A hajóban lenn jó volt a hangulat. A hídon állók azt is hallo ák, amint a
német rádió Liszt-fantáziákat játszik, és ezt megszakítva bejelen az
éterbe, hogy ezekben a pillanatokban sok ezer tonna ellenséges hajótér
merül a tenger fenekére.
Hajótér… Teichmann lebámult a vízbe, és hirtelen vad düh töltö e el.
– Re enetes! – hallo a Stollenberg su ogását.
Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy joguk van pokolba küldeni az
ellenséget.
– Úgy látszik, egy kicsit megfőztük őket, mi? – hallo a Teichmann a háta
mögül.
Megfordult, és a toronytető nyílásában egy fejet pillanto meg. Aztán a
fej ala lassan kibontakoztak a vállak is, végül az egész ember o állt
Teichmann melle .
– Re enetes látvány, mi? – dörzsölge e a kezeit Timmler.
Időnként egy-egy sikoly hallatszo ; különös vékony hang, mintha vonat
sípja lenne, melyből kifogyóban van a gőz.
– Csak semmi rosszul értelmeze szimpá a, uraim – folyta a Timmler
–, ne felejtsék el, hogy ezek a kalózok kiéhezte ék asszonyainkat és
gyermekeinket a világháborúban…
– Te meg befogod a szádat! – szólt közbe az első szt, aki különben
nagyon türelmes ember volt.
– Ez az igazság. Az angolok kezdték a civil lakosság elleni háborút…
– Hordja el magát! – förmedt rá a kapitány, és Timmler eloldalgo .
Egy rövid idő múltán azonban újra megjelent.
– Csak néhány felvételt szeretnék készíteni. Egy ilyen jelenetet meg kell
örökíteni az utókor számára, nekem pedig ez a munkám, uram. Hé, o
lenn, adjátok fel nekem a kamerát!
Amikor azonban megkapta a fényképezőgépet, már mindent sűrű
fekete füst boríto , mely sötét függönyként boríto a a lángokat.
– Az istenit! – mondta Timmler.
Már semmit sem lehete hallani, ami életre utalt volna. Csak az elemek
küzdö ek tovább egymás ellen rendületlenül, a tűz és a víz. Végül a tenger
nyert, de hosszú, hosszú időbe telt.
 A tengerala járó lemerült. Az első torpedóvetőcsöveket újratöltö ék,
zennégy perces rekordidő ala . Aztán ismét felmerültek, és az U-hajó a
konvoj után robogo . Mintha a tengerből nő volna ki, úgy pillanto ak
meg hirtelen egy rombolót. A füst eddig elrejte e a szemük elől. Hatalmas
hullámokat csapva száguldo a tengerala járó felé.
– Riadómerülés! – kiálto a a kapitány. A kormányos azonnal jelzést
ado a riasztócsengőn. Tizenhat másodperccel később az U-hajó víz ala
volt. A romboló föléjük száguldo , de még nem dobo le mélytengeri
bombát.
A tengerala járó legénysége sztán hallo a a konvoj irányából az újabb
detonációkat. Tudták, hogy a többi U-hajó is belevájta fogát a konvojba, és
nem akarta elengedni. A tengerala járóban lévők úgy gondolták, hogy a
rombolónak nincs vesztegetni való ideje, és visszamegy, hogy a többi
farkast is elverje a nyájtól. A romboló azonban a közelükben maradt.
Lü ke előkészíte e a taton lévő vetőcsövet víz ala kilövésre, aztán
megmuta a a periszkópját a rombolónak. Amikor a torpedóromboló
feléjük száguldo , a hajóparancsnok visszahúzta a periszkópot, és mindkét
elektromotornak oldalsebességet parancsolt, és a romboló útvonalával
derékszögbe fordult. Amikor elérte a negyvenfokos irányszöget, kilő e a
torpedókat.
Az angolna a hajó orránál csapódo be, amitől a romboló orr-része
szabályosan eltűnt, s a hajó lassan előrebuko . Az orrtőke levált, a
lemezek szétroncsolódtak, és még mindig nagy sebességgel rohanva,
elmerült. Nem telt el harminc másodperc, és már nyoma sem volt.
A rombolók ily módon történő ártalmatlanná tétele egyike volt Lü ke
ördögi tak kai fogásainak. Húsz tengerala járó-parancsnok közül egy sem
merte volna megpróbálni. S mégis, a kapitány egyelten szót sem mondo
legénységének a manőverről.
Még mielő a felszínre emelkedhe ek volna, egy másik romboló
érkeze a helyszínre, elég kellemetlen perceket okozva az U-hajónak.
Az emberek hallo ák, amint a romboló feléjük közeledik. A hangja
felerősödö , aztán elhalkult, majd ismét felerősödö , mint egy erős fúró,
mely egyenlőtlenül dolgozik. Amikor a romboló éppen fele ük volt, az
emberek felnéztek, és számolni kezdtek. A mélytengeri bomba egy
másodperc ala négy mértert merül…
Bumm! Bumm! Bumm!
A villanykörték összetörtek, minden teljes sötétségbe merült. Az
emberek érezték a hajótest remegését, és ez páni félelemmel töltö e el
őket. Az ijedtség azonban megakadályozta őket a gondolkodásban.
– Lassan menjünk le egy, ke ő zéró métert! – hallo a Teichmann a
kapitány hangját, mely most is változatlan és nyugodt volt, teljes
önbizalom érződö belőle. Teichmannt csodálat töltö e el. Tisztában volt
vele, hogy ha a parancsnokot is hatalmába kerí a félelem, akkor
mindnyájan elvesztek.
A parancsnok bekapcsolta a zseblámpáját, és a mélységmérőre
világíto . Nyolcvan méter.
– Sziva yúzzunk, uram? – kérdezte a főgépész.
– Igen – válaszolt Lü ke.
– Elindítani a fősziva yút! – utasíto a Winkler a kezelőt.
Valaki tartalékbiztosítékért kiálto . A kormánylapátokat kézi irányításra
állíto ák át.
– Sziva yú működik! – közölte egy hang a sötétben.
A térképek fele kigyulladt a vészvilágítás. A foglalatba új égőt
csavartak, amely nem volt valami erős, és csak pislákoló fénnyel világíto .
Az emberek csendesen dolgoztak a sziva yúval, árnyakként mozogva a
félhomályban. A sziva yú halk, sziszegő hangot ado .
A mélységmérő már száz métert mutato . A romboló újra közelede .
– Hangirány-megjelölést kérek! – mondta a kapitány.
– A hangirány három, három, zéró! – válaszolt azonnal a rádiós.
– Kormányt teljesen jobbra, irány hat, zéró! – szólt fel Lü ke a
toronyba. Amikor megismételte a parancsot, a kormányos hangja olyan
volt, mintha magas láza le volna. Még a kontrollszobába is be lehete
hallani a lélegzetét.
 A mélységmérő mutatója 120 méteren állt, de hirtelen egymás után
négy ízben is megugro .
– Vízömlés a gépteremben! – kiálto a a gépkezelő.
Négy mélytengeri bomba robbant a közelben. Lefelé taszíto a a hajó
tatját, meggörbítve a hajótestet, akár az íjat. A detonáció szinte
leírhatatlan volt.
– Winkler, menjen hátra és nézzen körül! – ado parancsot a kapitány. –
Addig én veszem át az irányítást.
– Igen, uram!
Még mindig csak a parancsnok zseblámpája világíto . A vészvilágítás a
térképek fele újra szétpa ant. A sziva yú sem működö . Valaki
kopácsolt rajta a sötétben. Visszajö a gépész:
– Kilyukadt az indukcióscső, de csak csöpög. Meg tudjuk csinálni.
– Küldjék ide a gépkezelőt!
A parancsot továbbíto ák a gépterembe, s a gépkezelő lihegve
megérkeze .
– Nem merülhetünk sokkal mélyebbre, uram, vagy…
– Kicsoda maga?
– Hogy???
– Azt kérdeztem, hogy maga kicsoda! Bedugult a füle?
– Hübler első osztályú gépkezelő, jelentkezik!
– Ez már jobban hangzik. Ha még egyszer, akár csak egy további hamis
információt is közölni mer, hadbíróság elé állítom!
– Igen, uram!
– Mégpedig i a fedélzeten. Félórával később haleledel lesz magából!
– Igen, uram!
– Mi járt éppen az eszében, amikor vízömlésről beszélt? Vízcsöpögésről
kelle volna jelentést tennie! Egy pontos jelentés a következőképpen
hangzo volna: Gyenge csöpögés az indukcióscsőből! Megérte e?
– Igen, uram!
 – Nem jelenthet vízömlést minden esetben, amikor egy kis lyuk
keletkezik!
– Nem, uram!
– Most menjen vissza a gépterembe, és hozza rendbe az
indukcióscsövet!
– Igen, igen, uram! – Ahogy a gépész visszafelé ment, elcsúszo az
üvegcserepeken, és beütö e a fejét a vízmentes ajtóba. – Az isten verje
meg! – mondta, de nagyon csendesen.
A lehallgatószoba jelente e, hogy a romboló megállt.
– Teljes csendet akarok! – mondta a kapitány. – Ha nincs semmi
tennivalójuk, menjenek és feküdjenek le. – Majd parancsot ado a bal
oldali elektromotor leállítására, és a jobb oldali motornak is csak
félsebességgel engedélyezte az előrehaladást. Müller halkan nyöszörgö a
sz körletben. Hátulról nagyon csendesen hallatszo a szerelő lázas
munkájának zaja. Aztán egy csavarkulcs csörrent a padló lemezén. – Az a
seggfej! – mormogta a gépész.
– Winkler! – szólt rá a kapitány. – Vigyázzon a nyelvére!
– Bocsánat, uram, csak kicsúszo a számon.
– Lapsus linguának hívják, Winkler öregfiú! – tudálékoskodo az
első szt. – Mindnyájunkkal megtörténhet.
Volt valami csodálatosan felüdítő ezekben a la n szavakban i a tenger
mélyén, félúton élet és halál közö . Teichmann rádöbbent, hogy még
jobban csodálja az első sztet, mint eddig.
A mélységmérő mutatója 110 métert mutato . Mindkét mélységi
kormány teljes kapaszkodásra volt állítva. A tengerala járó még mindig
süllyedt, folyamatosan ugyan, de egyre lassabban. Ha a fősziva yút nem
tudják megjavítani, tovább merülünk, gondolta Teichmann.
Tok – az emberek úgy görnyedtek össze, mintha ostor csapo volna az
arcukba. Mindannyian sztában voltak azzal, hogy a tengerala járó
oldalán hallatszó koppanások egyenértékűek lehetnek a halálos
ítéletükkel.
Tok.
 Rövid szünet következe , és Teichmann sztán hallo a a többiek
lélegzetét.
Tok, tok, tok.
Csend.
Aztán olyan hang hallatszo , mintha valaki egy marék kavicsot vágo
volna a hajó oldalához.
– A romboló szonársugarában vagyunk – mondta a rádiós a
fülelőszobában.
Most, hogy az ellenség ultrahangos, víz ala felderítő berendezése
tapoga a a hajót, az emberek szinte teljesen kiszolgáltato nak érezték
magukat.
Lü ke parancsot ado a kormányosnak; megpróbálta a hajó tatját
fordítani a romboló felé, hogy az nehezebben találjon rá.
Az U-hajó azonban nehezen mozdult, nem nagyon engedelmeskede a
kormánynak.
– A romboló felénk jön – közölte a rádiós.
– Hadd jöjjön – válaszolt a kapitány.
– Irány egy, ke ő, zéró. Gyorsan felzárkózik – folyta a a rádiós.
– Mindig nagyon sietnek a bádogkannáikkal – jegyezte meg a kapitány.
Aztán gyors fejszámolás következe , saját útvonaluk, a cél útvonala,
kibúvómanőver; ha rosszul számolt, belerohan a vízibombákba. Az
emberek is sztában voltak ezzel, és csendben, figyelmesen meredtek rá.
– Kormány teljesen jobbra, teljes sebességgel előre.
A romboló hirtelen fele ük volt. A hajócsavar hangja dübörgéssé
erősödö …
Várni…
várni, hogy mi történik…
Két mennydörgés, de a valóságosnál hangosabb. Teichmann a
krumplisedénybe ese . Rozsda és festékdarabok hullo ak a nyakába.
Mindennek vége, gondolta, bár legszívesebben egyáltalán nem
gondolkodo volna. De a dolgok vége még nagyon messze volt.
 Amikor sikerült felállnia, késpenge hasíto az arcába, melynek nyomán
a vágás ége , mint a tűz. Ugyanabban a pillanatban megszólalt a gépész:
– Megsérült a vízmérő cső.
– Kijavítani! – jö a kapitányi parancs.
– A romboló távolodik – közölte a rádiós.
Lü ke leállí a a az egyik motort, a másikat is lassúra kapcsolta a.
Nem hallatszo más hang, csak a manométerből kilövellő víz sustorgó
hangja, hol magasan, hol alacsonyan, megint magasan, míg végül
megállapodo egy állandó szoprán hangban. A mélységmérő 160 méteren
akadt meg. A kapitány felka nto a a zseblámpáját. Timmler nyöszörgö .
– Mi van? Csecsemő került a hajóra? – kérdezte a kapitány.
– Nem tudok róla, uram – felelte az első szt.
Timmler tovább nyöszörgőit a sötétben, sztán lehete hallani, ahogy
vacogtak a fogai.
– Herr Doktor Timmler! Amint felmerülünk, az első dolga lesz, hogy
elolvassa Senecát. A könyvtárunkban megtalálja. Ezt tekintse parancsnak!
Valamint azt is, hogy legkésőbb három napon belül elkészít nekem belőle
egy legalább húszoldalas esszét, a következő címmel: Mit tanultam
Senecától. Megérte e?!
Hallo ák, amint fele ük lelassul a romboló. Timmler nem válaszolt, de
a nyöszörgést legalább abbahagyta.
– Talán nem fejeztem ki magam eléggé világosan, Herr Doktor Timmler?
Vagy megnémult, mert egy filozófus nevét hallo a a számból?
A romboló megállt. Nem hallo ak semmit, de tudták, hogy őket keresi.
– Istenem! – nyögte Timmler.
Lü ke az utolsó lehallgato hang felé irányí a a a tengerala járót. A
hajóban halálos csend volt, és kívül a vízben is. Az emberek reménykedni
kezdtek: lehet, hogy a bádogkannák nem találják meg őket.
Arra nincs semmi szükség, hogy Istennek szólítson, Herr Doktor
Timmler, inkább sztelje bennem az ördögöt. Nekem az is tökéletesen
megfelel.
 – Igen…
– És bocsánatot kér?
– Igen, uram.
– Nagyon jó, Herr Doktor. Ha lesz rá időm, majd megtanítom magát,
Herr Doktor. Ne féljen semmit!
A csend hosszúra nyúlt. Lehetséges, hogy elveszte bennünket,
gondolta Teichmann. Teljesen egyedül érezte magát. Ezen az éjszakán
minden ember magára maradt a félelmével. Ez a félelem olyasvalami volt,
amit az embereknek külön-külön, egyedül kelle elviselni. Teichmann
lehunyta a szemét, és hallga a az éjszakai neszeket. Aztán váratlanul vége
szakadt a csendnek. Tok. Valaki kopogtato oldalt. Tok.
Teichmann életében először hallo férfit – Timmlert nem számítva –
sírni. Lehet, hogy a szerelő, gondolta.
Tok.
Aztán a kavicsszórás hangja következe . A romboló csavarjai forogni
kezdtek, egyre gyorsabban és gyorsabban, mind közelebb és mindig
hangosabban. A romboló felzárkózik. Az emberek valamennyien jól
hallo ák, amint elhalad fele ük, és a bádogkannák a vízbe csapódnak.
Automa kusan számolni kezdtek.
Hallo ák, ahogy a romboló teljes sebességgel száguld, hogy elkerülje
saját vízibombáinak hatását. Teichmann teljesen gyenge volt a félelemtől.
Összegörnyedve ült a padlólemezen, fejét térdeire hajto a, karjait
összefonta a füle körül a fején. Mélyebbre állíto ák őket, gondolta, ezért
tart tovább. Viszont minél mélyebben robbannak, annál nagyobb a
hatásuk. A víz ellenállóbb. Ezek a Tommyk nem kezdők. Nem pazarolják
hiába a bádogkannáikat. Nem is kellene rágondolnom, vagy legalábbis
valami mással kellene elfoglalnom magam… Tudta, hogy i vannak
melle e, és körülveszik a bajtársai, de mégis mélységes magányt érze ,
meg valami olyan nyomorúságot, mint a vágóhídra cipelt disznó. De ez a
hasonlat valahogy nem tetsze neki. Úgy érezte, hogy
szerencsétlenségére nem elég buta a disznó szerepére. Megpróbálta
valami egyéb álla al helye esíteni; és a patkány juto az eszébe, melyet a
lyukába fojtanak. Elő e azonban jól megkínozzák, megrázzák. Aztán
lassan, szépen hagyják megfulladni, hogy bizonyosak lehessenek: a
patkány tudja, hogy mi is történik vele tulajdonképpen. Érezte, amint
lassan eluralkodik rajta a hülyeség. Érezte, hogy minden férfiassága
elhagyja, mint ahogy ez már többször is megtörtént vele, bizonyos
alkalmakkor. Egy szimpla Tok, és semmi sem maradt belőle. A romboló z
vízibombát dobo le.
Néhány ember felsikolto . Óriási víztömegek váltak szét az iszonyatos
detonáció hatására, és most mennydörögve hullo ak vissza. A töltetek
gyors egymásutánban robbantak a tengerala járó körül, és még
mélyebbre nyomták az U-hajót. A parancsnok ismét felka nto a a
zseblámpát, és rávilágíto a mélységmérőre. A mutató a skála végéhez
tapadt. Aztán a fénykéve végigsöpört a kontrollszobán, egy pillanatra
megvilágítva az emberek arcát. Az ellenőrzőterem merevítőgerendáinak
támaszkodva álltak, és fogták a mentőmellényeiket.
Néhányan kinyito ák a cipzáras zsákokat. Száznyolcvan méter
mélységben voltak ekkor a tenger felszíne ala .
A kapitány nem siete kikapcsolni lámpáját, s csak akkor te e meg,
amikor a romboló megállt. A sötétből a gépész hangja hallatszo :
– Kifúvassuk a ballasz artályokat, uram?
– Nem. Egyébként nem emlékszem rá, hogy bárkinek is engedélyt
adtam volna arra, hogy merülési helyzetünkön változtasson.
Teichmann hallo a, amint az emberek visszatérnek harcállásaikba.
– Tovább merülünk – mondta a gépész.
– Remélem, hogy a fenéksziva yú most már elég hamar működni fog.
– Semmit sem látok, uram – mondta valaki a sziva yú irányából.
– Kapcsolják be a vészvilágítást!
– Dolgozunk rajta, uram.
Újra félelem nehezede rájuk. A hajótest már recsege és nyögö az
irtózatos víznyomás ala . A hang szinte az embereken haladt keresztül. A
hajó külső burkolata, köpenye maximális terheléséhez ért. A
gépészmérnök 210 méterre becsülte merülési mélységüket.
 A vészvilágítás kigyúlt. A víznyomás okozta hangok egyre erősebbé
váltak, az acélhenger pedig lassan mintha elveszte e volna az erede
formáját. Hátul egy csa anás hallatszo , röviden és szárazán, mint egy
revolverdörrenés. Valaki felsikolto , aztán újra csend le . A sikoltást
hangos, egyenletes zúgás köve e, mint a körfűrész zümmögése.
A motorgépész helye ese bedugta a fejét a kontrollszobába…
– Víz a gépteremben!
– Teichmann, menjen és nézze meg!
– Igen, igen, uram!
A másodgépész zseblámpával ment Teichmann elő . A gépterem
közepén egy vékony, szinte láthatatlan vízsugár lövellt át, finom és fehér,
mint a hegedű E húrja. A burkolólemeztől indult ki, mely meggörbült a
fedélze lemezek ala . A padlózaton egy test feküdt. Teichmann nem
tudta kivenni a sötétben, hogy kicsoda.
– Carls, az egyik tűzszerész – mondta a másodgépész. Lemetsze karja
melle e feküdt. Egy szegecs szakadt ki a hajótestből, mely betörte a
koponyáját, és keresztülhatolt a padlólemezen. Amikor a férfi lezuhant, bal
csuklóját elérte a re enetes erejű vízsugár.
Teichmann visszament a kontrollszobába, és jelente e a
parancsnoknak.
– Meg tudjuk javítani?
– Ebben a mélységben lehetetlen, uram. Kérek engedélyt a tartályok
kifúvására!
– Nem!
– Teichmann visszament a térképasztalhoz.
– Lezárni a hajó orrát! – parancsolta a kapitány.
A vízmentes ajtót lezárták, a gépteremben lévő embereket és a
motorhelyiséget elkülöníte ék.
De a vízsugár hangját még mindig hallani lehete a kontroll-teremben.
– Winkler! Vigyen fel bennünket egy, öt, zéró méterre! – szólt a
parancsnok.
 Akkor nagyobb sebességet kérek, uram!
– Kétharmaddal előre!
– Kétharmaddal előre! – ismételte a kormányos.
A gépészmérnök mindkét mélységi kormányt teljes emelkedésre
állíto a, de a mélységmérő mutatója meg sem mozdult. A gépész
megkopogta a a műszert, de az ennek ellenére sem reagált.
– A hajó nem engedelmeskedik a kormánynak, uram – mondta a
gépész,
Tok.
– Lassan előre! – utasíto Lü ke.
– Lassan…
Tok.
– …előre!
A hajó oldalán kavicsok peregtek.
A romboló ismét visszatért, elhaladt fele ük, és hat vízibombát dobo
a vízbe.
– Uram! Nem tudunk géppel emelkedni…
– Tudom.
Csend.
Aztán újra a kopogás a hajó oldalán. A kopogások közö időközök
rendszeresebbé, de rövidebbé váltak. A hangsugár minden harmincadik
másodpercben érte el a hajó oldalát. A romboló nem mozdult, nyugodtan
várakozo . Úgy tarto a a tengerala járót, ahogyan a pók a legyet. A
hangsugár volt a pókhálója. Csak idő kérdése volt az egész. Meglehetősen
könnyű matema kai feladat: mikor merül ki a tengerala járó
akkumulátora? A vízibombák elől való manőverezés nagy sebességet
igényelt, az pedig több áramot. Az alacsonyabb sebesség szintén áramot
fogyaszt, de sokkal lassabban. Ki lehet számítani. Azt pedig szintén ki lehet
számolni, hogy az U-hajóban lévő oxigént mikor használják el. Az egyetlen
megoldhatatlan matema kai feladvány a dologban az, hogy a
tengerala járót mikor roppantja össze a víznyomás. Ez sztán gyakorla
kérdés volt, amire senki sem tudo volna válasz adni. Száznyolvan-kétszáz
méteres mélységben azonban bármikor bekövetkezhete . Vagy abban az
esetben, ha a bádogkannákat jól irányíto ák. Minden egyes tok után
reménykedni kezdtek az emberek, hogy ez volt az utolsó. Gyermekes
remény. Amint elszámoltak harmincig, megint csak felhangzo . A romboló
megindult.
– Megadjuk neki a lehetőséget, hogy újra próbálkozzon – mondta a
kapitány a gépésznek.
Az első átjáróban Bolz rádiós közlegény jelent meg. Kissé félénk fickó
volt, de különben rendes, kedves. Nem beszélt feleslegesen, azzal pedig
nem árto senkinek, hogy egy kis méretű bibliát hordo magával, és
állandóan azt olvasta a rádiószobában, amikor nem volt egyéb dolga. Most
fennhangon olvasta; valamit a könnyek sötét függönyéről, amelyben
élünk. Biztosan talált benne valami érdekeset, töprenge Teichmann,
talán egy zsoltárt, vagy valami más hasonlót, amivel elterelhe
gondolatait a valós helyzetről.
Úgy tűnt, Bolz teljesen megfeledkeze a bádogkannákról. Ahogy a
romboló ledobta a tölteteit, a rádiós megállt, hogy figyeljen; e mozdulata
szinte emberi volt, de egy pillana al később már újra olvasni kezde ,
egyre gyorsabban, mintha a ól tartana, hogy nem juthat el a fejezet
végére.
Teichmann-nak az az érzése támadt, hogy a bombák ezú al nem estek
olyan közel hozzájuk, a vészvilágítás is változatlanul ége tovább. Ha ez
sokáig így marad, a végén még vallásos leszek, vélekede . A romboló
továbbrobogo . A rádiós meg továbbolvaso .
– Na, ennyi elég is volt, maga Isten-ember – szólt neki a kapitány.
– Emelkedünk – jelente e a gépész.
– Winkler, maga mindent bejelent. Miért?
Bolz végigolvasta a fejezetet, aztán a zavar legkisebb jele nélkül a hátsó
zsebébe dugta a bibliát, mint valami tárcát.
– És most halljuk, ki ado magának engedélyt arra, hogy i ingyen
felolvasást tartson?!
 Bolz lehullo a felhők közül.
– Az volt a parancsom, hogy akinek nincs egyéb elfoglaltsága, menjen
és feküdjön le. Erre maga meg idejön a nagy szájával. Mit gondol, mi a
fenne ez, valami olvasókör talán?
– Nem, uram.
– Parancs nélkül elhagyta a harcállását! Mondja meg őszintén, mi a
szentség járt az eszében?
Bolz nem válaszolt.
– Azt hiszi, bárki idemerészkedhet, és bármiféle tündérmeséket
mondhat, ami éppen az eszébe jut?! Mégis mit gondol, mi történne, ha én
is elkezdenék olvasni valami marhaságot ahelye , hogy a rombolón
törném a fejem? Vegye tudomásul, hogy én vagyok az egyedüli, aki
eldönthe , mi történjék ezen a hajón, és senki más. Ajánlom, emlékezzen
erre. Majd egy jó óvodában fogom elhelyezni, ha hazaérünk. O aztán
kedvére elmondhatja majd a tündérmeséit, akinek csak akarja, feltéve,
hogy lesz, aki meghallgassa, maga… maga bohóc! Az első persze az lesz,
hogy
néhány hétre lecsukatom! Atyaúristen, micsoda állatkertbe kerültem! Nos,
majd a következő bevetés elő egy kis takarítást csinálok, ezzel számolhat!
És most akar még valamit?
– Semmit sem, uram.
– Akkor ne ácsorogjon i , hanem tűnjön el. És holnap déli 12. 00-re
százszor írja le nekem: „Csak a kapitány és senki más nem dönthe el,
hogy mi történjen a hajón!” Azt akarom…
– A fősziva yú kijavítva, uram! –jelente az ügyeletes.
– Ne szakítson félbe, amikor beszélek! – üvöltö e Lü ke.
– Sajnálom, uram! – szabadkozo az ügyeletes.
– Mit mondtam, mit is kell leírnia?
– Csak a kapitány és senki más nem dönthe el, hogy mi történjék a
hajón.
 A legénység szintén elítélte Bolz viselkedését. És minél magasabbra
emelkede a vízben a hajó, az ítélet annál súlyosabb volt. Nem kelle
volna behoznia azt a francos bibliát; igazán nagyon meggondolatlan és
elhamarkodo te volt részéről. Érzésük szerint ezzel olyan
segélyforráshoz juto , ami a többiek számára nem volt hozzáférhető, még
akkor sem, ha netán vágytak volna rá. Ez pedig nagyon bajtársiatlan dolog
volt a szemükben. Ha legalább még halkan olvasta volna… Igen, a
kapitánynak igaza van, gondolták, nagyon is helyesen cselekede . Ha
halkan olvasta volna, semmi baj sem történt volna vele, de így…
Amikor a mélységmérő 120 métert mutato , a kontrollparancsnok
kijelente e, hogy Bolznak misszionáriusnak kelle volna lennie, egy
német hadijárművön pedig éppenséggel nincs semmi keresnivalója.
– Én pedig éppenséggel nem kértem ki a véleményét, maga sírós
csecsemő! – vete e oda a parancsnok mogorván. És már megint igaza
van, gondolta a legénység. Ez aztán el is hallga a a a
kontrollparancsnokot.
Tok. Tok. Csak kétszer. A romboló éppen fele ük volt, és távozását z
detonáció köve e…
Az emberek minden robbanásnál üvöltö ek. Újra koromsötét ve e őket
körül, valamennyien el voltak keseredve. Most még rosszabb volt, mint
első ízben.
– Minden vízmentes ajtót lezárni! – hangzo a kapitány parancsa.
Az első szakaszt lezárták. A Pappenberg-cső széles vízsugarat lövellt a
kontrollszobába. A gépterembe beömlő víz hangja mind hangosabbá vált.
A hajó gyorsan süllyedt.
– Indítsák be a fenéksziva yút!
– A sziva yú dolgozik, uram! – jö a válasz.
A mélységmérő mutatója 200 méternél állt meg.
– A romboló megállt! – közölte a rádiós, majd szinte azonnal hozzáte e:
– Újabb hajócsavarok hangja távolabbról. Iránya: ke ő-ke ő-zéró.
Ez a véget jelenthe e számukra, a romboló valószínűleg erősítést kért.
– Mennyi a fordulatszám?
 – Még nem tudom megmondani, uram.
– Nem tudjuk tartani ezt a mélységet. Számításom szerint körülbelül
ke őszázötven méteres mélységben lehetünk – jelente e a gépész.
Lü ke felve e a hangszórórendszer mikrofonját:
– Mindenkinek! Kinyitni a vízmentes ajtókat, és felszíni ütközetre
előkészülni! Addig fogunk harcolni, amíg ki nem fogy a lőszerünk! Amikor
a tengerészek már nem lesznek képesek, a gépkezelők veszik át tőlük a
löveget.
Érezhető volt a megkönnyebbülés. Bár két rombolót szta őrültség volt
megtámadni egyetlen löveggel, de ebben a pillanatban senki sem gondolt
erre.
– Szállásmester, maga készüljön fel a tkos anyagok megsemmisítésére!
– Igenis, uram!
– Winkler, minden tankot kifújatni! Figyeljen a nyomásegyensúlyra!
– Igen, uram!
– Minden ember zseblámpával a kontrollszobába!
A parancsra mindenfelől elindultak az emberek. A kontroll-parancsnok
felve e munkakesztyűjét, keze remege , de rémület kínozta arcán az
öröm parányi fénysugara jelent meg, ahogy a légvezetéket kezelte.
Kinyito ák a lőszeres ládákat. Közben egy Tok hallatszo , majd kavicsok
peregtek a hajó oldalán, de most senki sem figyelt oda, már ez is
megszoko á vált. Áthordták a lőszert a kontrollterembe, olyan hangos
zörgéssel, mintha csak a romboló hangját akarnák vele elnyomni.
– Wi genberg! Átveszi Müller helyét mint lövegparancsnok! – adta ki
legújabb parancsát a kapitány.
– Igenis, uram!
A romboló feléjük indult.
– Ezt még kivárjuk – határozo Lü ke.
A romboló nagy sebességgel száguldo , az emberek pedig nyögtek a
tengerala járóban. A felszínen akartak meghalni, ak v harcban az
ágyúnál. S amint a romboló száguldva feléjük rohant, a ól féltek, hogy a
halálnak ez a formája nem ada k meg a számukra. Aztán egyszerre:
Bumm! – pedig a romboló még nem érte el őket. Ezután hajóbordák
hangos recsegése hallatszo , s a romboló hajócsavarja lelassult.
– Süllyedő hajó hangja! – jelente e a rádiós.
– Milyen irányban?
– Irány ke ő-négy-zéró. Egészen közel.
– És még mindig hallja a bádogkanna csavarjait?
– Nem, uram.
– Csak nem süllyeszthe e el önmagát!
– Hajócsavar hangját hallom, uram! Irány ke ő-ke ő-zéró. Mintha
dízelmotor lenne…
A rádiós képtelen volt többet mondani. Olyan volt, mint egy
kisgyermek, aki meg sem tud szólalni a váratlanul kapo ajándék fele
örömében.
– Na, ki vele! Tudja maga, hogy mit jelent ez! Azt, hogy a rombolót
valószínűleg egy másik tengerala járó ütö e ki. Winkler, álljon
készenlétben a felmerüléshez!
Teichmann az első őrszemmel kapaszkodo a hídra. Csillagos égbolt,
hideg és halvány, kékes északi fény. A rombolónak nyoma sem volt.
– Adják fel a jelzőlámpát!
Jelzőfénykapcsolatot létesíte ek a másik német tengerala járóval. Alig
telt el néhány perc, és a két U-hajó már hangtávolságban volt egymástól.
– Nagyon felforrósíto a körülö ünk a levegőt az a fickó! – kiálto a
Lü ke.
– Innen is úgy néze ki – válaszolta a másik U-hajó kapitánya. – De
annyira el volt foglalva, hogy észre sem ve e, ahogy megközelíte em.
– Amint meglá a, rögtön meg is támadta?
– Dehogyis, az ördögbe! De mondhatom, elég rendesen viselkede , és
éppen a torpedócsöveink elő állt meg. Különben nem bocsátkoztam
volna harcba egy torpedóromolóval.
 – Nos, hát jó vadászatot!
– Ugyanazt maguknak is!
„Lemerülve három óráig vízibomba-támadás mia .” – írta a kapitány a
hajó naplójába.

A négyes torpedócső külső vízmentes ajtaja beszorult, három váltásban

dolgoztak a kinyitásán. Az első szt, a csónakparancsnok helye ese és két
sztjelölt, a torpedókezelő és a vezető matróz.
A víz olyan volt, mint a jég. A fedélzeten kinyújtózni még ennél is
rosszabb volt. A mezítelen emberek néhány méterre a toronytól eleinte
azt hi ék, hogy a hideg egyszerűen megöli őket. Nehezen emelték a
térdüket, és amikor félútra értek, legszívesebben megálltak és odafagytak
volna; teljes képtelenségnek látszo a gondolat, hogy mezítelen talppal
keljenek át a jégboríto a fedélzeten. De a hídon o állt a kapitány,
hátukon érezték a tekintetét, és egyáltalán nem óhajto ák hallani a
megjegyzéseit. Még a tekintetét is nehezen viselték el.
A víz eleinte még megkönnyebülést is jelente : melegebb volt, mint
maga a levegő. De alig telt el néhány perc, s már érezték jeges ölelését; s
ha a parancsnok nem le volna o fenn, az óráját lesve, már rég
abbahagyták volna a munkát. Így azonban re enetes igyekeze el
dolgoztak, mert sztában voltak vele, hogy a szenvedésük addig tart, amíg
az az ajtó ki nem nyílik. Négy percnél tovább senki sem bírta. A derekukra
vékony kötelet kötö ek, és azt percenként ötször megránga ák a
fedélzeten álló emberek, mintegy megkérdezve: rendben vagy odalenn?
Ha a vízben dolgozó nem válaszolt azonnal, rögtön felhúzták a kötelet.
Fájdalmas dolog volt, mert a kötél a húsukba vágo , és ahogy
dolgoztak, szüntelenül ugyanazt a helyet dörzsölte; a vérzés pedig, melyet
a dörzsölés okozo , nem tudo elállni.
Legrosszabb azonban mégis a visszaút volt. Lihegve, dideregve és
kimerülten másztak át a fedélzeten, de mielő végre lemehe ek volna,
jelenteni kelle a kapitánynak, hogy az ajtót még mindig nem lehet
kinyitni, és az okot is, hogy miért nem. Nem volt mellébeszélés, a
parancsnok pontosan tudta, hogy is néz ki a torpedócső ajtaja, és hogyan
működik. A jelentést természetesen lent is fogadha a volna, de annak is
megvolt az oka, hogy miért odakint teszi ezt. Az emberek érte ék is, és
tudomásul ve ék a kívánságát.
A kontrollteremben aztán ledörzsölték őket, egészen addig, míg a bőrük
olyan vörös nem le , mint a fő rák. Külön adag pálinkát kaptak még,
aztán indulha ak újra.
A harmadik lemerülésnél Stollenbergnek és Teichmann-nak sikerült
kinyitnia az ajtót. Egyméteres, kövér hal úszkált körülö ük, és azonnal
bedugta a fejét a csőbe.
Teichmann a farokuszonyánál fogva kiránga a, mire az úgy kilő a
csőből, mint denevér a pokolból. Olyan komikus látvány volt, hogy
Teichmann és Stollenberg nem bírta ki nevetés nélkül. E ől
mindke őjüknek tele le a szája vízzel. Stollenberg elveszíte e
búvármaszkjának csutoráját, és sürgősen a felszínre buko .
Lü ke megpróbálta behozni az elvesztegete időt.
– Az a konvoj biztosan nem fog várni ránk – mondta, miután mindkét
motornak teljes sebességet vezényelt.
A szél egyre inkább felélénkült. Éjszaka re enetes erejű vihar tört ki, és
rövid idő ala szabályszerű hurrikánná dagadt. A hídőrség a merülési
parancsra várt, de hiába. Ehelye megjelent a hídon a kapitány, és
odakiálto az első sztnek:
– Az útvonalat és sebességet tartani! – Elhelyezkede a periszkópcső
melle , és o is maradt ötvenkét órán át.
A legénység minden erejét összeszedve dolgozo , de lassacskán
teljesen kimerültek. Az emberek a pihenő után is hol áradtan, á agyva
tértek vissza a hídra őrségbe. S amikor újra leválto ák őket, ismét teljesen
összetörtek voltak. Erejükből csak arra telt, hogy összerogyjanak a
kontrollterem padozatán. Egy teljes órán keresztül hevertek o
rongybábuként csapódva jobbra-balra, csak aztán próbálták meg levetni a
felső öltözéküket. De túlságosan fáradtak voltak, a bőr pedig túl súlyos.
Aztán, amikor újra megpróbálták levetni a ruháikat, vér serkent ki a
körmük alól. Ujjaik nyers húsdarabokká váltak, és a sós víz, mint a kés
vágo bele a nyílt sebekbe.
 A kapitány pedig csak állt a hídon. Arca olyan volt, mint egy durván
farago kőszobor, ahogy sóréteggel borítva, mély ráncoktól barázdálva
néze a messzeségbe. Aztán a kőarc hirtelen összetörö . A változás oka
egyetlen apró kérdés volt csupán. Mikor Teichmann lekapaszkodo a
toronyba, a kormányoshoz fordult, és inkább csak megszokásból, mint
kíváncsiságból megkérdezte:
– Milyen útvonalon megyünk?
– Egy hatvan, uram.
– Micsoda?
– Egy hatvan, uram.
– Mióta?
– Az utolsó húsz órában.
– Azt hi em, hogy a konvoj felé vezető útvonal egy zenhat.
– Ez újdonság számomra, uram.
A helyes útvonal egy zenhat volt.
A kapitány parancsot ado a lemerülésre. Senkit sem rendelt
kihallgatásra.
Huszonnégy órán keresztül nem lehete hozzá szólni. Vad és durva
eltökéltsége – még magával szemben is durva volt – összetörte a
legénységet, hajót; legalábbis egy időre. A vihar fölerősödö .
Egyik este, naplementekor, magányos hajót pillanto ak meg. Tizenkét
csomóval haladt, és nagyon hosszúnak látszo . Amikor közelebb értek
hozzá, megállapíto ák, hogy üres tartályhajó, mely gyakran változta a
haladási irányát. Lü kének négy órába került, hogy a közelébe férkőzzön.
Az első szt irányításával három torpedót lő ek ki legyezőszerűen, egy
hatvanas irányzékkal, szokatlan szögben. A háromból két torpedó célba
talált. A tankhajó mozgása lelassult ugyan, de azért továbbhaladt.
Félórával később újabb torpedót pumpáltak bele. E ől a tankhajó
valamivel mélyebbre merült, ám még mindig folyta a útját öt csomónyi
sebességgel.
 – Csinálják már ki, az isten szerelmére! – mondta a kapitány az
első sztnek.
– Adjunk neki egyet a faron lévő torpedócsőből is!
A tankhajót már négy találat is érte, de az ennek ellenére haladt
tovább.
– A légbuborékán úszik. Kipukkaszthatnánk a löveggel.
– Igen, igen, uram!
– A légvédelmi löveget is készítsék elő!
– Rendben van, uram!
Stollenberg és Müller állt a lövegeknél. Az ágyú az első lövésnél
felrobbant. Müller épp a híd egyik lecsukható székén állt. A fejét
leszakíto a egy repeszdarab, a vér mint a szökőkút, lövellt fel a nyaka
csonkjából, és vörösre feste e az egész hidat. Stollenberg jobb lába
alaktalan húscafa á vált, a csontok összezúzódtak, a térdkalácsa teljesen
kiszakadt. Kötelek segítségével leengedték a kontrollszobába. Közben a
tankhajó két lövegével lőni kezdte az U-hajót, mire Lü ke lemerült.
Stollenberget a sztjelöltek körletében lefekte ék az asztalra. Az egész
hajón ez volt a leghosszabb asztal. Az első szt véleménye szerint legjobb
volna a lábat amputálni. A csípő ala szorítókötést alkalmaztak, aztán
Wi genberg szorosan leszoríto a a lábat, és Teichmann á űrészelte a
csontot. Stollenberg csendesen tűrte.
– Nem fáj… egyáltalán nem érzek semmit – mondta.
– Nyugi, az majd később jön – vigasztalta az első szt, miközben a
vérereken csipeszeket helyeze el.
A kapitány hagyta magát meggyőzni, hogy egy percre emelkedjenek a
felszínre. Ezala a vízbe dobták Stollenberg lábát, és három vödröt
megtöltö ék tengervízzel. A vizet a csonkra öntö ék; Winkler szerint
ugyanis nincs jobb fertőtlenítőszer a tengervíznél. Aztán bekötözték a
csonkot, és Stollenberget a fő-szállásmester kabinjában lévő ágyra
fekte ék.
A csónakparancsnok helye ese szintén megsebesült, de rajta már nem
lehete segíteni: belső sérüléseket szenvede . Amikor köhögö , vért
köpö ; és szüntelenül köhögö . Két nagy seb tátongo a gyomrán,
mindke ő egyfolytában vérze . A vérzést nem lehete megállítani, a szíve
azonban szünet nélkül dolgozo . De két óra elmúltával már nem maradt
vér a testében, így szívének nem lévén tovább munkája, megállt. A
kapitány engedélyt ado rá, hogy egy üres torpedócsőbe tegyék a
hol estét.
Mindannyian tudták, hogy a balesetet Müller hibája okozta. Amikor azt
jelente e, hogy a löveg tüzelésre kész, megfeledkeze a csősapkáról. I a
csősapkát ugyanis nem egyszerűen a csőre illeszte ék, mint a szárazföldi
tüzérségnél szokták, hanem mene el kelle becsavarni, hogy az ágyúcső
belsejét megóvják a tengervíztől. A csősapka mia a lövedék nem
hagyha a el a csövet.
Stollenberg két napon keresztül delíriumban volt. Önkívületében az
iskolás napjairól beszélt, és amikor magához tért, olyan fájdalmai voltak,
hogy több embernek kelle őt lefogni. Amikor Teichmann pihenőben volt,
állandóan az ágya melle ült, de nem sok ideje volt erre, hiszen már kilenc
ember hiányzo a hajó személyzetéből, és csak két őrszem volt. Amikor a
hajó alámerült, Teichmann a hidrokormánynál ült, s még onnan is hallo a
Stollenberget. Aztán Winkler átve e helyét a kormánynál, ő pedig végre
átmehete a barátjához.
Harmadnapra Stollenberg megnyugodo , és teljesen öntudatánál volt,
a láza is alábbhagyo . Teichmann vi neki ételt, és nagy hévvel
megpróbálta rábírni, hogy egyen, mert csak így erősödhet meg. De hiába,
Stollenberg csak nem akart enni. Erre Teichmann előszedte a raktárból az
utolsó eperbefő et, leöntö e tejszínnel, és Stollenberg szeme lá ára
eve belőle. De a sérült csak annyit mondo , hogy szeretne egy kicsit
aludni, s akkor később talán majd tud enni.
– De addigra nem marad eper, biztos, hogy addigra mind elfogy –
mormogo Teichmann, bár még megvolt az eper háromnegyed része.
– Nekem mindegy – sóhajto a egykedvűen Stollenberg.
Teichmann a sztjelöltek kabinjába ment, és lefeküdt. Valamivel később
az elektrotechnikus helye ese rázta fel, és kérte, hogy ha nincs ellenére,
Stollenberget is tegyék a torpedócsőbe.
 – De segíts gyorsan, mert egyáltalán nem rózsaillatú a főszállásmester
kabinja!
Visszafelé, a Biscay-öböl felé haladva, huszonkét ízben kelle
lemerülniük a repülőgépek elől. Az út az előirányzo idő kétszereséig
tarto . A találkozási pontnál mégis várakozniuk kelle másfél napot két
másik U-hajóra. Aztán egy járőrcsónak és két aknaszedő kíséretében
befuto ak Lapalisse-ba.
Mielő dokkoltak volna, a kapitány beszédet intéze a legénység
maradékához. Mindenki, aki éppen nem volt szolgálatban, a fedélzeten
sorakozo fel, és a parancsnok öt percig beszélt nekik a vérbaj
következményeiről. Mint mondta: véleménye szerint a Haditengerészetnél
szolgálatot teljesítők számára méltatlan dolog, hogy betegyék a lábukat
egy bordélyba. A nős férfiak várhatnak, amíg hazamennek, a nőtlenek
pedig legyenek önmegtartóztatóak, és inkább atlé kával kössék le
magukat. Abba még senki sem halt bele. A francia nők egyébként sem jók
semmire, és nem megfelelő társaság egy német tengerész számára.
Mivel a beszéd témája megegyeze a Tengerala járó-flo a
parancsnokló admirálisának véleményével, Lü ke halálos komolysággal
beszélt. Az admirális ugyanis azt képzelte, hogy a hajóegységek
parancsnokai teljesen a befolyásuk ala tartják beoszto aik magánéletét.
Az emberek meg már majdnem kívülről tudták a kapitány minden szavát,
hiszen minden egyes küldetést ezzel fejeze be. Ráadásul jól ismerték a
kapitányukat is. Éppen elég hosszú ideje voltak már szolgálatban ahhoz,
hogy amikor megkérdezte, megérte ék-e, amit mondo , egyhangú „igen,
uram”-mal válaszoljanak.
A parancsnok azonban valamivel nem számolt. A mólón egy egész
csapat kóristalány jelent meg, hogy ünnepélyesen fogadja a visszatérő
tengerészeket. Szinte sorban álltak, és legcsábítóbb mosolyukat erőlte ék
az arcukra. A flo lla különleges szolgálatának sztje, egy már nem éppen
fiatal ember álmodta meg ily módon a flo lla fogadtatását. A lányok tágra
nyílt szemekkel bámultak a szakállas tengerészekre, és nagy halom virágot
dobáltak le rájuk. A legénység meg csak meredt a lányokra: csókot dobtak
feléjük, és megpróbálták meglesni a bugyijukat. A zenekar játszo , volt
sok éljenzés és még több ünnepi beszéd. Az egésznek a legjobb része a
jéghideg sör volt. Minden ember kapo egy-egy üveggel.
Aztán a tengerala járó befuto a betonistállóba. A tengerészek
kirámolták a homijaikat a szekrényekből, és az autóbuszokkal a Prien
táborba vi ék őket. O aztán mindhárom hajó legénysége a
flo llaparancsnok elnökletével ebéden ve részt. Jó ebédet szolgáltak fel
sör és további beszédek kíséretében, majd végül konyakot i ak rá. Lü ke
tüntetően kiüríte egy egész ásványvizes palackot; nem mutato valami
jól, de legalább erede ötlet volt. Ha ezután meghallo a volna emberei
megjegyzéseit, biztos, hogy mindenkit kihallgatásra rendelt volna.
Az ebédet követően Teichmann bevi e a holmiját a szobájába, mely
most egyedül az övé volt, és berendezte háztartását.
A kan nban mindent megkapo , amire csak szüksége volt. Két üveg
Henessyt, két palack armagnacot, egy-egy butélia martellt és Calvadost. S
még ráadásul z csomag cigare át, amit később szivarra cserélt.
Aztán a fürdőszobába ment, és letusolt – meleg, hideg, forró és langyos
vízzel. Aztán olyan forróval, amilyet csak kibírt, végezetül pedig
jéghideggel. Egy teljes órán keresztül élvezte ezt a hihetetlen csodát. A
legénység fele már o gyülekeze , mire végze , és utána néhány ember
még több időt töltö a zuhany ala . Énekeltek és kéjesen nyögtek,
miközben lemosták magukról a három hónap ala összegyűlt szennyet.
Akik nem tusoltak, arról beszélge ek, hogy miképpen fogják a parton
eltölteni az idejüket. Olyan számokkal dobálóztak, ami még egy tucat
Casanova csodálatát is elnyerte volna.
Teichmann kilépe a tus alól, nyakára teríte e törülközőjét, felve e a
köntösét, lábára húzta papucsát, és a szobájába futo . Végigheverede a
frissen vete ágyon, és rágyújto egy cigare ára. Előve egy üveg
Henessyt, és alaposan becsípe . Később megpróbált olvasni, de nemigen
sikerült. A könyvet az első szt kölcsönözte neki.
– Nagyon okos dolog, érdemes elolvasni – mondta neki.
Volt a történetben egy erdész, de Teichmann képtelen volt rájönni,
hogy a fickó mit is akar tulajdonképpen. Bizonyára a Henessy az oka,
jegyezte meg magában, egyszerűen részeg vagy. Mereven felült az ágyban,
és keményen ráparancsolt magára, hogy ebben a helyzetben legalább z
oldalt elolvasson, mintegy bizonyítva ezzel, hogy még sincs berúgva. De ez
sem segíte rajta. Még mindig nem tudta megérteni az erdész szerepét,
így hát feladta. Sohasem tudta meg, hogy az erdész mit is akart
tulajdonképpen, pedig sajnálta, mert kedvelte az erdészeket.
Az egészben az volt a legrosszabb, hogy képtelen volt elaludni, mert az
ágy nem mozgo vele, mint a hajón, s ez most teljesen szokatlan volt. Ez
ellen pedig semmit sem lehete tenni, csak azt, hogy újra az ágy alá
nyúljon egy üvegért.
Egy idő után nagy nehezen elszundíto . Újra a tengeren volt, úgy érezte
magát, mint egy hullámok hátán lovagló sirály. Hirtelen megérte e,
hogyan képesek a sirályok a hullámzó tenger hátán aludni.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Másnap Teichmann összetalálkozo egy régi ismerősével, Ramerrel, és
este bordélyházba mentek. Mint sztjelölteknek, joguk volt a sz
kupleráj látogatására, Ramer áradozva beszélt egy nőről, akit La Jaune-nak
neveze . Állítólag maláj és mula keverék, vagy esetleg valami másféle
kreol lehete . Csak egy á etsző citromsárga ruhát szoko viselni és
semmi mást. A haja koromfekete volt, mellbimbója kifestve és…
– Ennyi elég is! – vágo közbe Teichmann. – Éppen ez az a nő, akire
most szükségem van!
– Valaki megelőzö bennünket, az ördög vinné el! – méltatlankodo
Ramer, amint beléptek az ajtón.
– Igen, abban a nőben tényleg van valami. Igen, jól mondtad, csakugyan
nagyszerű. De aki éppen vele van, az az én kapitányom.
– Ő az a Lü ke?
– Igen, ő az.
– Ez bizonyára kellemetlen neked.
– Nem éppen, de jobban tesszük, ha visszajövünk később.
Ramer megvakarta a hasát, és kimentek.
– Lehet, hogy túlságosan op misták vagyunk. A nő is túl drága, mi meg
csak sztjelöltek vagyunk.
– Őt nem a rang érdekli! Én legalábbis úgy gondolom!
– Hát akkor mi érdekli?
– Például a férfi külseje.
– Nem, az nem lényeges. Ezt nem tudom elhinni. Csak a pénz lehet, ami
érdekli, azért csinálja – felelte Ramer újramegvakarva a hasát, de sokkal
kéjesebben, mint ezt megelőzően.
– Mi az, bolhád van?
 – Nem, de már meg akartam kérdezni, hogy egyáltalán van-e pénzed.
– Mindenesetre ki tudom fizetni, ha erre gondolsz – válaszolt
Teichmann, és oldalról Ramerre néze .
– Tudnál nekem kölcsönözni?
– La Jaune számára nem.
– Ez bizony eléggé kellemetlen – sóhajto Ramer. –Máskülönben
viszont igazad van, bizonyára nem érdekli túlságosan az egész. És
valószínűleg más tulajdonságokat is ugyanúgy megbecsül. Talán nem is
lesz pénzre szükségem ahhoz, hogy vele legyek. Legalábbis nekem nem.
– Nekem biztosan szükségem lesz a pénzre. Még rám sem nézne, ha
nem lenne dohányom. Ebből aztán igazán beláthatod, hogy miért nem
adhatok neked kölcsön. Ugye, megérted?
Ramer rágyújto egy cigare ára, és izgato an megbökte Teichmannt.
– Odanézz! Nem tudod, ki az?
– Ah-ha, csak ki ne essenek a szemeid!
– Atyaúristen, figyeld csak a járását!
– Ez a szt a legjobb képű férfi a Haditengerészetnél. Ez őexelenciája
Ehrenfried Berthold, Wi genberg-Weissenstein.
– És te honnan ismered?
– Ő az első szt a hajónkon.
Az első szt feléjük tarto ; valóban minden vonatkozásban hercegi volt.
Kitűnő szabású kék uniformist viselt, olyat, ami a legdrágább anyagból
készült. Az időjárás által megviselt nyakát hófehér inggallér keretezte, inge
elöl nyito volt, olyannyira, hogy kissé kilátszo alóla a mellén lévő
göndör szőrzet. Frissen sz to tornacipő volt a lábán, melyet csaknem
teljesen elfede bő szárú nadrágja. Sapkáját a bal kezében tarto a, a jobb
kezében pálcát fogo , mint egy opere hős. Ruházatának legmeglepőbb
részét a kitüntetései képezték. A bal mellén nem volt semmi, jobb mellén
finom veretű aranyjelvény, mely a német hadikeresztet ábrázolta, melle e
a másodosztályú vaskereszt himbálózo , mint valami inga, egy hosszú
fekete-fehérvörös szalagon, a legfelső gomblyukába erősítve.
Szivarzsebéből legyezőszerűen hajtogato fehér zsebkendő villant elő.
– Csak semmi ováció, uraim. Higgyék el, én is tudom, hogy nézek ki.
Hogy töltö ék az első éjszakát?
– A legnagyobb komolysággal. Ernst Jüngert olvastam –felelte
Teichmann.
– Kitűnő, igazán kitűnő! És most, ha a szemeim nem csalódtak, éppen
egy megkülönböztete házat látoga ak meg.
– Igen. De sajnos nem le belőle semmi sem. Ismeri La Jaune-t?
– Még nem volt szerencsém találkozni a kitűnő művésznővel. De
hallo am már róla.
– Kapitányunk éppen most részesül ebben a kitüntetésben.
– Nos, valóban? És része volt már a gyönyörben, vagy az még ezután
következik?
– Még ezután. Egyelőre csak együ üldögélnek.
– Ah, csak ülnek… ah-ha! – Az első szt ujjai közé szoríto a az állat,
aztán dörzsölni kezdte. – Van egy ötletem. Menjünk és lessük meg!
– Nemigen fog neki tetszeni – vélte Ramer.
– De gondolkozzon csak a mi szemszögünkből – válaszolta az első szt.
– Akkor gyerünk gyorsan! – sürge e őket Teichmann. Még mielő
felmennének az emeletre. – És már el is indult gyors léptekkel.
Miközben erőltete menetben sie ek a bordélyhoz, megtréfáltak egy
középkorú Légierős őrnagyot, aki bizonytalanul és határozatlanul haladt
velük azonos irányban.
– Az ördög vinné már az egészet, emberek! Merre van a tűz? – kiálto
feléjük az őrnagy.
– Mi van, nem tudja, hol kell kioldani a bombáit? Mi is a kupiba
megyünk, uram – felelte Teichmann. Mire az őrnagy meglepődö . – Ez
felháborító! – kiálto a utánuk. – Ez igazán pikus eset! Íme, ilyen a
haditengerészet!
 – Azt hiszem, nagyon örült volna neki, ha velünk jöhet. Igazán nagyon
boldogtalannak látszo – vélte Wi genberg, mikor továbbmentek.
Még időben érkeztek. Az első szt egyenesen odament La Jaune-hoz, s
miközben egy tökéletes meghajlást produkált, nevének egy részét
mormolva bemutatkozo , majd így szólt:
– Je suis très heureux de vous connaître, madame.
La Jaune bólinto . Erre az első szt bemuta a a társait is. Teichmann
most lá a először vesztesként a kapitányát. Bár e pillanatban még
egyszerűen, de meglehetősen hangosan szedte a levegőt sasorrán.
– Perme ez, mademe, que je m’installe à cet deux – folyta a a
beszélgetést az első szt, és leült a nő mellé. – Mais j’avais oublié de vous
presenter mon capitaine.
– Mit mondo ?
– Csak bemuta a magát a hölgynek, uram – válaszolta Teichmann.
– Csak semmi sértegetés, Wi genberg! – ripakodo rá a kapitány.
– Igazán nem akartam megbántani, uram – védekeze az első szt –, de
ha netán tolmácsra volna szüksége…
– Nincs szükségem tolmácsra!!!
– Mais votre prononcia on est excellente – mondta La Jaune az
első sztnek.
– Ő csak az egyik beoszto am, madame – vete e oda a kapitány
angolul.
– Ma bouche sait encore autre chose que de parler français – folyta a
zavartalanul az első szt.
– Je veux bien le croire – válaszolt azonnal La Jaune, és úgy néze a két
férfira, mint egy nőstényoroszlán, aki nem tudja eldönteni, hogy a két
húsdarab közül melyiket fogyassza el először.
– Mit mondo ?
– Az első szt azt mondta, hogy ő fütyülni is tud, uram – fordíto a
Teichmann.
– Hát ez meg mit akar jelenteni? Mivel akar fütyülni?
 – Nos, természetesen a számmal! Miért, mégis mit gondolt, uram? –
kérdezte Wi genberg, minden él nélkül.
És ez így ment egy jó órán keresztül. A kapitány angolul beszélt, az
első szt franciául, Teichmann folyamatosan fordíto , Ramer pedig csak
hallgato . La Jaune rendkívül jól érezte magát. Közben valami ragadós
ánizslikőrt i ak, amit La Jaune rendelt. Ez felélénkíte e a beszélgetést, és
azonkívül egyebet is. Időről időre a légierő őrnagya is átjö az asztalukhoz,
és menetrendszerűen ivo az egészségükre. Boldog volt, hogy
ismerősökre lelt ezen a különös helyen, és egyre többször üríte e a
poharát a haditengerészetre. Majd némi noszogatás után visszament az
asztalához, melyet egy hasonló korú hölggyel oszto meg. Az első szt
rendelt egy üveg szódavizet.
Le captaine adhère a l’abs nence, madame – folyta a a beszélgetést
Wi genberg.
– Qu’est-ce que cela veut dire? – kérdezte La Jaune.
– Cela vent dire qu’il s’abs ent.
– Mit mondo ?
– Azt, hogy ön absz nens, uram – fordíto a Teichmann készségesen.
– Magától, Wi genberg, jobb modort vártam volna! – méltatlankodo
a kapitány.
– De quoi s’abs ent-il? – kérdezte La Jaune.
– Mit mondo ?
A hölgy arra kíváncsi, hogy egyáltalán létezik-e olyasmi, amitől
megtartóztatja magát, uram! – fordíto Teichmann a legnagyobb
jóindula al.
– Madame, I do not…
– De tout mal, madame – szólt közbe az első szt.
– Alors qu’est-ce qu’il fait ici?
– Madame, én kizárólag csak az ön kedvéért iszom.
– Voulez-vous que je lui demande, madame? – kérdezte Wi genberg.
– S’il vous plaît.
 – Uram! – fordult az első szt a kapitányhoz. – A madam azt szeretné
tudni, hogy tulajdonképpen mit akar i csinálni.
A kapitány egy pillana g szólni sem tudo a megdöbbenéstől. Végül
rákiálto az első sztre:
– Az a szándékom, hogy ezzel a hölggyel megpihentessem fáradt
csontjaimat, uram!
– Megpihentetni? Ha-ha-ha!
– Qu’ est-ce qu’il dit, votre capitaine? – kérdezte La Jaune.
– Il ne comprend pas que nous voulons nous reposer, madame.
– Mit mondo ?
– Azt mondta, uram, hogy maga képtelen megérteni, hogy a madame
az első sz el kíván pihenni – felelt Teichmann.
– Pihenni… Ha-ha-ha!!!.
– Quest-ce qu’il a, votre capitaine? – kérdezte La Jaune.
–Il-est très ardent, brûlant, chaud…
–Je le vois – válaszolta La Jaune.
– De Madame, nem látja, hogy ő részeg?
– Oh, nekem egészen más a meglátásom, mon capitaine! – mondta La
Jaune.
– Capitaine, azt jelen , hogy kapitány, uram – fordíto Teichmann.
– Gondoltam! – horkant fel Lü ke mérgesen.
– Azt javaslom, hogy dobjunk kockát – vete e fel Teichmann.
– Én meg azt javaslom, hogy i az ideje, hogy eltűnjön! – dühöngö
Lü ke.
– Oh, nem uram, az a szándékom, hogy i töltöm az éjszakát.
– És én is!!! – szögezte le a kapitány.
– Quest-ce qu’il dit, votre capitaine? – kérdezte La Jaune.
– Il dit qu’il veut dormir, étant fa gué, madame – válaszolt az első szt.
– Mit mondo ?
 – Az első szt azt mondta, uram, hogy ön rendkívül fáradt, és már le
akar feküdni uram – fordíto Teichmann ismét.
– Bon soir, mon capitaine – köszönt el La Jaune.
– Mit…???!!!,
– A madam nagyon jó éjszakát és kellemes pihenést kívánt önnek, uram
– fordíto a az első szt szolgálatkészen.
Lü ke még morgo valamit a rossz társaságról, aztán ve e a sapkáját
és eltávozo . Kissé tántorgo . A kevéske alkohol, amelyet La Jaune
kedvéért fogyaszto , nemigen te jót neki.
De La Jaune-on meglátszo , hogy nincs teljesen megelégedve ezzel a
megoldással, inkább azt várta volna, hogy a kapitány egyik társnőjének
szolgálatait veszi majd igénybe.
– Uraim – mondta Wi genberg –, ez egy rendkívüli pillanat. Biztos
vagyok benne, hogy az egyetlen olyan eset tanúi voltunk, amikor a
kapitányunk akkora vereséget szenvede , hogy hatására visszavonult.
Emeljük poharunkat az egészségére és szteletére!
Az őrnagy visszajö az asztalukhoz, és megkérte őket, hadd igyon a
haditengerészetnél szolgáló jó öreg bajtársai egészségére. Megengedték
neki. Az őrnagy már a hetedik mennyországban tartózkodo , és olyan
alaposan ivo a Haditengerészet egészségére, hogy végül választo
hölgyének kelle elvezetni az asztaluktól.
– Azt hiszem, legfőbb ideje a kockadobásnak – javasolta Teichmann
ismét.
– Nem hinném, hogy ilyen fontos döntést a véletlenre lehetne bízni –
vélte Ramer, – És mindenekelő kijelentem, hogy az én ötletem volt, hogy
idejöjjünk. – De mindez nem hangzo valami meggyőzően.
– Számomra pedig úgy tűnik – mondta az első szt nevetve –, hogy a
kocka már el van vetve!
Teichmann tokban egyetérte vele, de egyben idegesíte e is a
gondolat, mivel La Jaune nagyon is kívánatosnak látszo . Még ha nem
töltö volna három hónapot a tengeren, sőt ha egy kortyot sem ivo
volna, akkor is kívánatosnak lá a volna.
 – Te azt gondolod, hogy azzal az ügy el is van intézve, hogy a
kapitányodat sikerült lerázni? – mérgelődö Ramer. – Megismétlem, hogy
az én ötletem volt, ezért senki más…
– Valóban ez az igazság, barátom – helyeselt Wi genberg –, és én
mindig hálás vagyok az ilyen kitűnő ötletekért. De lássuk be, mit
tehetnénk a valóság ellen, vagyis, hogy ez a hölgy engem részesít
előnyben?
La Jaune, aki eddig csendesen üldögélt, és meglehetősen unatkozo e
dialógus ala , most hirtelen szóra nyito a ajkát, és németül szólalt meg:
– Urak, halljátok, én beszélni meglehetős jól német. Én tanulni ezt a
nyelv munkám közben, n’est-ce pas, és én…
– Megérte e amit beszéltünk? – kérdezte Wi genberg egy kissé
riadtan.
– Oh, ez nem volt túl szép. De a sor most rajtam, választani, nem?
– De természetesen, madam – mondta az első szt visszanyerve a
kedvét.
– Bien, én választom ezt.
Wi genberg barna nyaka egyszerre vörösre változo , arca pedig
elkeserede é. Ujjaival idegesen zongorázo a térdén.
– Oh, nem lenni offensé, ma chéri, te kinézel nagyon kedves és nagyon
charmant. Neked lenni sok-sok előny, te beszélni francia nagyon jól, meg
nagyok sok oldal, de ő lenni erősebb, compris?
– Force majeure, mon prince – mondta Teichmann.

Igazi szajha volt. Egy szajha, aki csupán az örömért és odaadásból az. És
ami még ennél is több: azok közé a kurvák közé tartozo , akik teljes
mezítelenségükben is megőriznek valamilyen tkot, amelyet egyetlen férfi
sem tud megfejteni, Teichmann legalábbis így érezte. Birtokba ve e a nő
testét, a karcsú és mégis gömbölyded táncosnőtestet. Aranyló bőrének
érintése olyan volt, mint az ére gyümölcsé. Teljesen szőrtelen volt, és
még púder sem volt rajta. Birtokolta a testét, de ez volt minden, amit
birtokba vehete . Aztán, amikor azt hi e, hogy a nő már teljesen
hozzátartozik – ahogy néhány pillana g ő is a nőhöz –, az asszony valami
megmagyarázhatatlan módon elhúzódo tőle. Bizonyára ez az egyik
professzionista trükkje, gondolta Teichmann. De akárhogy nézzük is,
sikeres trükk volt, mely a férfit arra kényszeríte e, hogy újra meg újra,
ismételten legyőzze. És a legmeglepőbb az volt, hogy az egésznek még így
is csak töredékéhez juthato , mely végül is összerakhatatlan maradt. A nő
került ki győztesként, s minél gyakrabban le az övé, annál biztosabb,
diadalmasabb volt a győzelme. De ez a diadal sohasem maradt ugyanaz,
győzelmének mindig másmás formát ado .
Később azt mondta Teichmann-nak, hogy az egész éjszakát vele tölthe .
Amikor az nem válaszolt, a nő megkérdezte tőle, hogy miért ilyen
csendesen fogadja a kitüntetést.
– Kitüntetést?
– Ez ami van én Vaskeresztem.
– Nincs valami jobb? Becsületrend vagy valami hasonló?
– Oh, Pour le Merité, jó, nagyon jó. Én fogom adni neked, de csak sok
vaskereszt után, compris?
– A Becsületrendet akarom!
– Oui, de az éjszaka lenni hosszú…
Aztán meglepő dolog történt. Békésen és nyugodtan feküdtek egymás
melle . Értelmetlen kérdések és értelmetlen válaszok hangzo ak el.
Cigare áztak és konyakot i ak. La Jaune felkelt, és parfümöt szórt magára.
Hirtelen egy fényképet kért Teichmannról. De nem volt nála, hiába kuta a
át az ira artóját. Kép csak a zsoldkönyvében volt, azt pedig nem adha a
oda. A nő képtelen volt megérteni, hogy miért nem, hiszen ő csak ezt
akarja tőle; a pénzét megtarthatja.
Teichmann számára viccesnek tűnt a dolog; ez valami újfajta módja
lenne a fizetésnek? Ő legalábbis biztosan a pénzt választaná. Végül is
felfedeze az ira artójában egy képet, csoportkép volt, mely még a
gyalogsági táborban készült. La Jaune figyelmesen tanulmányozta. Egymás
után mutato rá Teichmann a bajtársaira, és közben rossz németséggel
különböző megjegyzéseket te a férfiasságukra. Aztán hegyes, vörösre
lakkozo körme egy kedves kölyökarcon állapodo meg, és Teichmann
egész testében reszketni kezde . Kezei görcsösen markolták a párnát,
melybe beleteme e a fejét, és halkan zokogni kezde …
– Mon Dieu! – kiálto a a nő, de aztán elhallgato , és kezét Teichmann
fejére te e. Úgy ült o melle e várakozóan. Azonban időről időre az
órájára pillanto . Amikor Teichmann végre elcsendesede , La Jaune
meggyújto egy cigare át, felemelte a férfi fejét, és a cigare át az ajkai
közé dugta. így az most már nem tudta a párnába temetni a fejét. Az
oldalán feküdt, és a cigare afüstön át bámulta a két meredeken emelkedő
hegyet, csúcsukon a kilátótornyokkal.
– Régen halt meg?
– Nem.
– Odakinn a tengeren?
– Nem. Néhány darabja még mindig o úszkál a tengerala járó-dokk
körül a vízben, a többi meg nyomorult deszkák közé van szögezve.
– Nagyon sajnálok pour toi, és…
– Ki borotvált téged olyan szép simára?
– Neked lenni nem sok bajtárs, n’est-ce pas?
– Oh, igen.
– Akkor te lenni nem mindig egyedül?
– Nem, nem. Nem vagyok egyedül, most nem…

Már reggel volt, amikor Teichmann eltávozo . Ágyékában kellemes,

könnyű kielégültséget érze , és a feje is szta volt. La Rochelle még aludt,
miközben ő a Prien tábor felé igyekeze . A város fele kissé párás, könnyű
tavaszi köd lebege ; minden csendes volt, a levegő frissítően hűvös.
Teichmannt teljesen lekötö ék a gondolatai, amikor váratlanul hideg
fuvallat csapo az arcába, és egy kis kemény tárgy csapódo a
mellkasához. Nem fájt különösebben. A lövés hangját csak aztán hallo a
meg.
A földre vete e magát. Csak súrolt, gondolta. Lépéseket hallo , meg a
szívverését, amint a kövezeten dobogo . A kő olyan hideg volt, mint a jég.
Arca laposan feküdt a földön, és az orra elő , ahogy lélegze , kis
porszemecskét pillanto meg. Egy pillanatra ideges le a gondola ól,
hogy bepiszkolja a kezét. Két férfi közelede . Teichmann csendben feküdt.
A férfiak macskakönnyedséggel mozogtak. Fegyvertelen vagyok, villant az
agyába, még egy vacak zsebkésem sincs. Holtnak te etem magam.
Az egyik férfi fölébehajolt. Italszag csapta meg az orrát. Amikor a férfi
egészen lehajolt, már sztán érezte a szájából kiáradó abszintet. Karjával
úgy ütö , mint egy sarló; mely a talaj fölö hajszálnyira suhan el; egyetlen
csapással kiütö e a férfi lábait. Az elese , egy fémtárgy érces hanggal
csapódo a kockakövekre, a férfi felkiálto :
–Merde!! – Mondo még valami mást is, amit Teichmann már nem
érte . Már reflexszerűen verte a férfi fejét a kövezethez, gyors
egymásutánban kétszer is. Aztán a másik férfi után rohant. A férfi nagyon
gyorsan futo . Én viszont tovább bírom, gondolta, és úgy szaladt, ahogyan
csak a lábai bírták. A francia apró termetű volt és gyors, mint egy véreb. Ő
az életéért szaladt, és ez a tudat még csak fokozta a gyorsaságát.
Teichmann minden éjszakai fáradalmát elfelejte e; s bár még csak két
vagy három perce rohant, mégis éles szúrást érze az oldalában. Hiszen
megsebesült, s emele még három hónapig egy acélcsőbe volt bezárva.
Futás közben észreve e, hogy eltévedt, a környék teljesen idegen volt a
számára. Lehet, hogy csapdába akar csalni, gondolta, és lelassíto . A
távolság növekede ke ejük közö . Már éppen fel akarta adni, amikor a
francia egyszerre megfordult, és Teichmann felé rohant, mintha hirtelen
elég erőt érze volna magában ahhoz, hogy üldözőjét meg támadja.
Teichmann hirtelen megállt. Valami jeges bizsergő
érzés futo le a gerincén. Visszatarto a a lélegzetét. Meglá a a francia
kését és egy pillanatra az arcát is, melyre a szta félelem érzése ült ki.
Teichmann azzal a gondola al ugro el, hogy ellenfele jobban fél, mint
ő.
A francia kése sokkal előbb lendült, mint Teichmann odaért volna. S
amikor az újra döfésre emelte fegyverét, Teichmann alulról megragadta a
felemelt kart. A legegyszerűbb judofogás, ami létezik. A kés a földre ese ,
a francia megbénult a félelemtől. Akkor Teichmann ökle úgy csapo az
arcába, mintha apró darabokra akarta volna összezúzni.
 – Elég lesz már fiú, mert a végén semmi sem marad belőle! –
Teichmann csak annyit érze , hogy elvonszolják.
– Elnézést, uram, elmondaná, hogy mégis mi történt?
– Oh, az éjszakai járőr! Hát azt hiszem, éppen a legjobbkor jö ek a
segítségemre.
– De miért, mi történt tulajdonképpen?
– A pokolba is, nagyon sajnálom! – mondta Teichmann, és várt, hogy
legalább lélegzethez jusson.
– Lá uk, amint felénk rohant, aztán hirtelen visszafordult és…
– Nekem rohant – fejezte be a mondatot Teichmann, még hozzátéve: –
De elő e már közvetlen közelről rám lő .
Az éjszakai járőr egy al sztből és egy elsőosztályú matrózból állt.
Pontosan elmondta nekik, hogy mi is történt. Erre azok felszedték a
franciát. Az úgy néze ki, mintha vörös ntatartóban feküdt volna, és úgy
kelle cipelniük.
A másik francia meg sem mozdult. Még mindig térdelt, a fejével a
földön. Éppen olyan, mint Esch karácsonykor a mosdóban, juto
Teichmann eszébe. A férfi már halo volt.
Teichmann felve e a sapkáját, a revolver egy kissé távolabb hevert. Az
al szt felemelte a földről; német gyártmányú fegyver volt, és a tár még öt
darab lövedéket tartalmazo .
– Látom, vannak még szerencsés emberek! – jelente e ki az al szt.
Teichmann megadta egységének nevét, számát és jelenlegi címét.
A Prien táborba vezető úton visszafelé haladva megmagyarázhatatlan
félelem fogta el. Váratlanul és minden ok nélkül kezde re egni. Nem
tudta, hogy miért, s azt sem, hogyan szabadulhatna meg a félelem
érzésétől. Végül is rohanni kezde . Már mindent elfelejte , ami La Jaune-
nal kapcsolatban még nem is olyan régen foglalkozta a. Beállt a zuhany
alá, és megvizsgálta a sötét foltot a jobb mellbimbója ala . Már éppen
törülközö , amikor érte jö ek.
– Azonnal öltözzön, és jöjjön velünk! Kérem siessen, mert nagyon
fontos!
 Nagyon idegesnek látszo ak.
– Rohadt egy ügy az egész, de maga aztán nagyon szerencsés csillagzat
ala születe !
– De az is lehet, hogy csak az ökleim keményebbek az átlagosnál, uram!
– A ól függ, milyen szemszögből nézzük a dolgokat.
– Hát én mindenesetre ilyen szemszögből nézem – válaszolt Teichmann,
de nem valami nagy meggyőződéssel.
– A gépkocsi megállt a Kommandatur elő .
– Bárhogyan nézzük is, maga igazán boldog lehet, hogy még mindig
életben van – jelente e ki a hadnagy, s azzal kiszállt a kocsiból.
– Igen, határozo an az vagyok – szólt Teichmann, miközben szintén
kikászálódo . Utolsóként a műszaki őrmester szállt ki, kis pocakjával; ő
eddig elöl ült a gépkocsivezető melle .
Teichmannt beveze ék egy szobába, ahol egy Wehrmacht-kapitány és
egy haditengerésze orvos szt ült sápadtan és idegesen az asztalnál.
Ke ejük közül az orvos szt látszo valamivel nyugodtabbnak.
– Reggelize már? – kérdezte a kapitány.
– Még nem – válaszolta Teichmann.
– Na, akkor kibírja valahogy – mondta az orvos szt, és elveze e
Teichmannt. A Wehrmacht kapitány és a haditengerész hadnagy mögö ük
haladva köve e őket, míg a sort a műszaki őrmester zárta le.
– Ismer valakit ezek közül az emberek közül? – kérdezte a hadnagy.
Jól nézze meg őket! Biztosan ismeri őket. Ők is ugyanabban az időben
és ugyanabban a házban szórakoztak, ahol maga. A különbség csak annyi,
hogy ők valamivel hamarább távoztak onnan – mesélte az orvos szt.
– Pontosan így találtuk meg őket – folyta a a hadnagy.
– Csak nyugodtan, nem kell sietni – szólt közbe a műszaki őrmester is.
– És ennek pont akkor kelle történnie, amikor én vagyok az ügyeletes
szt! – méltatlankodo a hadnagy.
 – Undorító! – fakadt ki az orvos szt. A kapitány a körmeit rágcsálta, és
nem szólt semmit.
– Teichmann nem ismerte fel egyiket sem.
– Nézze meg őket közelebbről is, biztos, hogy ismeri őket – sürge e
Teichmannt a hadnagy.
– Az a barna kocsonya savtól származik – vélte a műszaki őrmester. –
Igen, biztosan savat használtak.
Kiveszem a szájukból a nemiszervüket – mondta az orvos szt.
– De utána vissza kell tenni! – mondta a kapitány. – Még nem
fényképezték le őket.
De még e ől sem le ek felismerhetőbbek. Csak a kerek nyílás le most
nagyobb, mely nemrégen még száj volt, ajkakkal, nyelvvel és fogakkal.
Egyéb lyukak is voltak az alaktalan fekete golyókon, a valamikori fejeken,
de az látszo a legnagyobb nyílásnak, ami nemrégen még a szájuk volt.
Teljesen egyformán néztek ki, és meglehetősen rossz szaguk volt. A
legkisebb hol esten még mindig volt egy kevéske vér, ami nem barnult
meg. Az egyiknek bőrkeményedései voltak, és egy eltévedt napsugár
egyenesen rájuk világíto .
– Ez biztosan egy idősebb fickó lehete – mondta Teichmann. – Hol
vannak az egyenruháik?
– Nyomtalanul eltűntek – felelte a hadnagy.
– Ruháknak semmi jelét sem találtuk – egészíte e ki a választ a műszaki
őrmester. Beszéde úgy hangzo , mintha egyenesen tetsze volna neki a
dolog.
Valamennyien Teichmannt figyelték, aki egymás után szemügyre ve e a
három hol estet. Hallo a, amint a háta mögö cigare ára gyújt valaki.
Bizonyára a gépkocsivezető, gondolta.
A műszaki őrmester komótos léptekkel az ablakhoz sétált. Kinn az utcán
csikorgó kerekekkel élesen fordult egy autó. Teichmann hallo a, amint
félhangosan megjegyzi:
– Ennek a fickónak baromi nagy szerencséje volt.
 Lassan körbejárta a hol esteket, különböző oldalról vizsgálva meg a
fejeket. I -o felfedeze egy-egy hajcsomót, és végül felismerte Ramer
haját. A kis hol esthez tartozo , mely viszonylag még mindig friss volt.
Biztos volt benne, hogy Ramer haja, a hosszúsága mia . Feketének
látszo , mint a megszáradt vér.
– Na; legalább az egyik megvan! – sóhajto fel a műszaki őrmester.
– Teichmann odafordult hozzá:
– Hívja fel a Schepke-házat, és kérdezze meg, hogy von Wi genberg
hadnagy o van-e!
– Mondja a nevet még egyszer?
– Wi genberg. Wi genberg-Weissenstein herceg.
– És mi a fenének hívnám?
– De a pokolba is, nem kell vele beszélnie; csak kérdezze meg, hogy o
van-e. Az isten szerelmére, ne csináljon már ügyet ilyen semmiségből!
– Egy sztjelöl ől nem fogadok el parancsokat!
– Akkor majd felhívom én.
– Menjen és telefonáljon! – mondta a hadnagy az őrmesternek, aki még
mindig mérgelődö magában. Hallani lehete , amint telefonálnak a
szomszédos szobából.
– Ő is o volt? – kérdezte az orvos szt.
– Igen, de nem tudom pontosan, hogy mikor ment el. Kinyithatom az
ablakokat?
– Természetesen – felelte a kapitány.
Az ajtón az őrmester dugta be a fejét, s megszólalt:
– A herceg személyesen jön a telefonhoz, de még mindig nem tudom,
hogyan szólítsam meg. Nem mondaná meg, kérem? – Nagyon zavartnak
és gondterheltnek látszo .
– Szólítsa csak uramnak! – javasolta Teichmann.
A fej gazdája visszament a telefonhoz. Miután lete e a kagylót, már
sokkal felszabadultabban jö vissza, kolbásszerű ujjaival pocakját
vakarga a.
– A herceg igazán nagyon kedves volt – újságolta Teichmann-nak. –
Nagyon kedves és végtelenül türelmes. Már régóta ismeri?
– Ki te e ezt? – fakadt ki Teichmann. – És most mi fog majd velük
történni?
– Azt hiszem, a legtöbb, amit tehetünk velük, hogy lelőjük őket;
Mindenesetre kivégezzük, abban biztos lehet – mondta a hadnagy.
– Feltéve persze, ha elkapjuk őket – fűzte hozzá az őrmester.
– Kér egy cigare át?
Teichmann szó nélkül kifordult a szobából, és kitántorgo a
kommandatúráról. Minden olyanná vált körülö e, mintha gyapotba le
volna burkolva. Lábai gyapoton jártak, s a végén már úgy érezte, hogy ő
maga is gyapotból van. A torkát egy nagy gyapotgombóc zárta el, már
fuldoklo tőle. Egyszerűen képtelen volt a gondolkodásra, és
meglepődö ; mikor a Prien táborban találta magát, tömény izzadtságban
fürödve. Egyenesen a zuhanyozóba ment. Amikor kijö , hallo a, amint az
emberek összenevetnek mögö e:
– Látod? Biztos, hogy piás! Fényes nappal a tus alá állni egyenruhában!
Ember, de szeretnék egyszer én is ennyire bepiálni!

La Jaune-t négy nappal később kivégezték. Ő és a többi lány a bordélyban,

előre megbeszélt időpontokban küldték el az áldozataikat az ágyukból.
Úgy, hogy a gyilkosoknak ne legyen egyszerre túlságosan sok munkájuk. Az
első áldozat a légierő őrnagya volt, az a bizonyos hol est a
bőrkeményedésekkel. Vágyát gyorsan kielégíte ék. A következő volt
Ramer, a harmadik az egyik tengerala járó gépész sztje. A
tengerala járósok szerepeltek az első helyen a listájukon. Teichmann le
volna az utolsó. Lü ke és az első szt szerencsések voltak. Wi genberg a
mellőzése mia dühében visszament a Schepke-házba, és jól lei a magát.
Lü ke meg már akkor olyan i as volt, hogy alig tudo eltámolyogni az
ágyáig. Két másik szajhát, és a franciát, akit Teichmann segítségével fogtak
el, szintén kivégezték.
 Teichmann őrjöngö , hogy La Jaune–t „simán csak” agyonlő ék.
Tehetetlen dühében inni kezde . Néhány napon keresztül állandóan ivo ,
és mindig sikerült újabb és újabb ivócimborákat találnia. Stollenberg
azonban már soha többé nem volt melle e, és ezen az ivás sem segíte .
Szorult helyzetéből egy Tegernsee-ből érkeze levél mente e ki.
A levél Wegenertől jö , a feleségének diktálta. Megírta, hogy
családjával Felső-Ausztriában üdülnek. Hívta Teichmannt, hogy látogassa
meg őket, annál is inkább, mert már nagyon szeretne valakivel
elbeszélgetni a haditengerészetről.
A Majna déli részén csaknem ismeretlen fogalom volt a
haditengerészet, így aztán a tengerala járósok uniformisát könnyedén
összetéveszte ék valamiféle rendőrrel vagy éppen a vasú
állomásfőnökkel.
Az egész történet Münchenben kezdődö . A közpon állomáson az
alpinista gyalogság egyik őrnagya a Lipcsébe induló vonatok után
érdeklődö Teichmanntól. Azután amikor rádöbbent hibájára, megszólalt:
– Oh, ezerszer bocsánatot kérek, bajtársam.
Teichmannt már jó előre felvilágosíto ák a várható helyzetről, így nem
lepődö meg. Ez az állapot már a Haditengerésze akadémián is viccek
egész sorának volt a témája. Most egészen addig ügyet sem vete rá, míg
a végén már hordári felada al akarták megbízni.
Holzkirchen állomásra igyekeze . A kalauz egy másodosztályú fülkében
helyezte el, mondván, hogy a szteknek és kapitányoknak minden külön
kérés nélkül jár a másodosztályú fülke. Ezt a Teichmann vállapján lévő két
csillag lá án jelente e ki (Teichmannt ugyanis előlépte ék Senior
sztjelöl é). Teichmann nem világosíto a fel tévedéséről, mert semmi
kifogása nem volt a tex lbevonatú ülések ellen. Nyugodtan maradhatok,
míg csak egy admirális be nem jön, gondolta.
Tegernsee-nél leszállt, és a dokkba ment. A révész sapkájához emelte a
kezét, és „Heil Hitler”-rel üdvözölte. Teichmann „Heil Tengerészbajtárs”
köszöntéssel válaszolt. Miala a csónak indulására várakozo , magában
megállapíto a, hogy semmi oka sincs az elégedetlenségre az utazása
mia . Alig kevesebb, mint két óra ala vasú sztviselőből már
kapitánnyá lépte ék elő.
Közben azon is elgondolkodo , hogy tulajdonképpen mehete volna
Royanba vagy akár Biarritzba is. De már szabályszerűen beteg volt a
magányosságtól, és hogy mindig ugyanazokat az arcokat lássa, és a ól,
hogy nap mint nap megpróbálja magát jókedvűre inni a helybéli nőkkel.
Valóban jó gondolat volt, hogy idejö em, állapíto a meg önmagában.
Nem vagyok tolakodó, hiszen meghívtak, és igazán nem le volna szép
dolog a szíves invitálást visszautasítani. A vidék valóban szépnek látszik, és
víz is van bőven.
Már estelede . A hegyek csúcsait lángoló bíborba és aranyba
öltözte ék a lenyugvó nap utolsó sugarai. A hegyek úgy álltak o , mint a
természet királya, és a tó türkizkéken terült el a lábainál.
Az Egerni-öbölben két hegyes, fekete háromszög látszo . Vitorlák álltak
az es csendben. Teichmann tűnődve nézte őket.
Azután amikor a csónak a tó közepére ért, együ esen hangzo ak fel
Tegernsee, Wiesse és Ro ach-egern harangjai, a vasárnapot jelezve. Még
javában kongtak a harangok, mikor Teichmann hangosan megszólalt:
– Az egész csak hideg kávé!
A mondatnak semmi értelme sem volt, csak azért mondo valamit,
hogy felbukkanó kételyeit eloszlassa. Ugyanis azt érezte, hogy minden,
ami körülveszi, a hegyek és a tó a maga különös hangeffektusával, csak
díszlet, csak olcsó trükk.
Amikor a csónak kikötö Wiessében, a nap már lenyugodo .
A Tengerala járósok Hotelje tele volt, de Tegernsee-ben és Ro ach-
Egernben még mindig akadt néhány szoba a haditengerészet számára. Ám
a szállodaigazgató felvilágosítása szerint, sajnos nem lehete együ a
bajtársaival. Így inkább tovább keresgélt.
Végül Tegernsee-ben sikerült egy kedves kis szobát kifognia az egyik
hotelben, mely még a civilek számára is nyitva tarto . Előbb érdeklődö ,
hogy merre találja a Riederstein Strassét, aztán azonnal lefeküdt.
 Megpróbált valahogy elaludni, de nem le belőle semmi. Az ágya
túlságosan rövid és túlontúl puha volt. Már korán reggel az ablaknál ült, és
a révészt figyelte. A kikötő alig néhány méternyire terült el tőle. Pontosan
hatkor megjelent a komp. Miután egy lélek sem volt a kikötőben, egyetlen
egy utas sem tartózkodo a fedélzetén: Az egész tavon semmi más
járművet nem lehete látni a kompon kívül. A hajós ennek ellenére
hangosan adta le az előírt jeleket – egy hosszút és egy rövidet –, s a kis vízi
jármű simán a dokk mellé állt. Hamarosan újra jelze , és elindult Wiesse
irányában. Valamivel később, amikor már eltávolodo a par ól és a tó
belseje felé tarto , újra felhangzo a jelzése, mintha legalábbis tucatnyi
gőzhajó állta volna az útját. Az első utas kevéssel hét óra után jelent meg
egy parasztasszony formájában, akit a révész ugyanolyan katonás
sztelgéssel köszöntö , mint egy nappal korábban Teichmannt.
Teichmann megmosdo , megborotválkozo , majd felve e frissen kefélt
egyenruháját, és elhagyta a hotelt. Egy üzletben az állomás melle
megve e a Deutsche Allgemeine Zeitungot, egy bűnügyi regény és
néhány ív levélpapír kíséretében. A DAZ már kétnapos volt, a könyv pedig
úgy volt bekötve, hogy a legkisebb vigyázatlan mozdulatra egy marék
papírrá eshete szét. Mégis, vasárnap lévén, tulajdonképpen boldog
lehete , hogy egyáltalán kapo valamit.
Reggeli után írt néhány sort Heynének és Bülownak. Wegenerékhez
ebédre volt hivatalos, de kése néhány percet, mert alábecsülte az út
hosszúságát, és az is jó idejébe került, mire egy virágüzletet talált.
A kölcsönös üdvözlés nem hozo semmi rendkívülit; Wegenerék
hozzájuto ak egy kutyához, Teichmann pedig hamarosan megbarátkozo
vele. Elfogyaszto ák az ebédet, és utána megjelent a gyermek is.
Teichmann, akinek minden gyermek egyformának tűnt, képtelen volt
eldönteni, hogy kire is hasonlít. Persze azért nem így nyilatkozo ;
kijelente e, hogy a gyermek gyönyörű.
– De amint látom, maga mégis jobban kedveli a kutyát! – felelte Frau
Wegener.
Férjének műkezei voltak, melyeket meglepő ügyességgel tudo
használni. Most már a szájába tudta tenni a pipáját, bár megtölteni most
is a feleségének vagy a szobalánynak kelle .
Délután Teichmann a tengerala járókról mesélt. A témával
kapcsolatban Wegenernek sok kérdése volt, melyekre Teichmann olyan
pontosan és kimerítően igyekeze válaszolni, amennyire telt tőle. A
beszélgetés meglehetősen sokáig tarto , s mivel témája zömében
technikai jellegű volt, így Frau Wegener csak hallgato . Végül, mire a
témát kimeríte ék, már o volt a vacsora ideje, mely mellé bort és
pezsgőt is szervíroztak. Frau Wegener is csatlakozo a társalgáshoz,
közben egy kissé sokat ivo , emia Teichmann kényelmetlenül érezte
magát. A szokásosnál gyorsabban beszélt, nagy odaadással, de az
idegesség időnként kiérze a szavaiból, ahogy a férjének válaszolgato .
Teichmann éjfélkor készült távozni, Frau Wegener kikísérte a kertkapuig. A
férfi boldogan ve e tudomásul, hogy a kutya is o van velük. Amikor az
asszony búcsúzóul a kezét nyújto a, az állat közéjük ugro . Teichmann
lehajolt és megsimoga a, bal kezében pedig a sapkáját kelle tartania. Az
asszony hangosan hívta a kutyát, bár az o állt a lábainál. Miközben
visszament a házba, a kutya játékosan ráugro . Teichmann eltúlzo
mozdulatokkal lenge e sapkáját, miközben lefelé haladt a Riederstein
Strassén. Visszatért a hotelbe, aztán egyenesen lefeküdt. Pontban hat
órakor megérkeze a komp Ro ach-Eggernből.
Másnap vitorlázni mentek. Wegener a csónak orrában foglalt helyet,
míg a felesége és Teichmann a hajócska tatja felé ültek. Ahogy szemben
voltak egymással, Teichmann úgy érezte magát, mint egy kisiskolás, aki
éppen az első anatómiai tanulmányait kezdi el.
Ránéze Wegenerre: az még szemek nélkül is nyugodtnak látszo ,
olyan nyugodtnak, mintha az orrával is láto volna. A fejét különböző
irányokba fordíto a, miközben felesége megnevezte a környező falvakat
és hegyeket.
– Biztosan gyönyörű – jegyezte meg Wegener.
Közben, amikor egy másik csónak keresztben haladt el a hajójuk orra
elő , Frau Wegener megkérdezte:
– Melyikünknek volt helyes a haladási iránya?
– Nekik – felelt Teichmann.
 Az ebédnél Teichmann meglehetősen sokat ivo , eközben Wegener
kedves történeteket mesélt még sztjelölt korából. Frau Wegener is
nagyon vidám volt, és riasztóan sok alkoholt fogyaszto el. Minden pohár
után, amit a nő kiüríte , Teichmann egyre kényelmetlenebbül érezte
magát. A ól tarto , hogy az asszony kiesik a szerepéből, ezért mindent
elkövete , hogy beszélgetésüket semleges irányba terelje. Arról kezde
beszélni, mennyire sajnálja, hogy sztjelöl kiképzését nem békeidőben
kapta.
– Igen – mondta –, annak idején a kiképzés bizonyára jó dolog lehete ,
az iskolahajókon megte utak meg egyszerűen csodálatosak. Ez a
világjárás legegyszerűbb és legnagyszerűbb módja. És még a
gyalogostáborban eltöltö napokra is szívesen emlékszem vissza, milyen
kötö ség nélküli, gondtalan idők voltak. Az ember feje tele az i úság
álmaival, ami azt jelente e…
– De a kemény kiképzés bizonyára kiverte a fejükből a bolondos
képzelgéseket – szólt közbe Frau Wegener.
– Én tudom, Edith, hogy maga mindig sajnálta Dänholmban a fiúkat.
– Ezt meg miért mondja?
Wegener Teichmann felé fordult:
– Edith ezt úgysem fogja bevallani, de abban az időben
rabszolgahajcsárnak hívo engem, mert néha egy kicsit megizzaszto am
magukat.
Teichmann teljesen nyíltan az órájára pillanto .
– De volt a században néhány gyengébb fiú is! – érvelt Frau Wegener.
– Igen, emlékszem, a harmadik szakaszban. Velük nem bántunk olyan
keményen – védekeze Wegener.
– De minket már a legelején kiszemelt – szólt Teichmann, aki érezte,
hogy neki is mondania kell valamit.
– Jegyezze meg, barátom, hogy ha az első szakasz rossz, az egész század
rossz!
– Most már talán beláthatja, hogy mégis volt valaki, aki igazán sajnálta
magukat – közölte Frau Wegener. – És végső soron ez is segítség, nem?
 Még jó ideig hasonló hangnemben folytatódo a társalgás. Végül is ő
kezdte, ő ragaszkodo ehhez a hangnemhez, gondolta Teichmann. De
mégsem… azzal kezdődö , hogy az asszony új ruhában jö le az
étkezéshez. A ruhának semmi hibája sem volt, legfeljebb csak az, hogy
túlságosan is gyönyörű volt.
Persze ő bármilyen ruhát felvehet, minden jól mutat rajta, sóhajto
magában Teichmann. Hát éppen ez az, megkönnyíte e volna a dolgomat,
ha nem ezt a ruhát viseli. De azért a lábait tényleg nem kellene így
keresztbe raknia. Akárhogy is van, egy kicsit becsípe , az biztos.
Pedig az asszony nem volt becsípve. Végül, amikor Teichmann nem
töltö e újra a poharát, felállt az asztaltól. De még mielő elhagyta volna a
szobát, Teichmann szemébe néze , és a férjéhez szólt:
– Szeretném, ha most feljönne velem!
– Igen, valóban későre jár – egyeze bele Wegener felállva.
Műkezét óvatosan előre nyújto a, hogy megtalálja az ajtót, és köve e
az asszonyt. Amikor Teichmann segíteni akart a vak embernek, felesége
közbeszólt:
– Köszönöm, a férjem egyedül is megtalálja az utat. – Beszéd közben
olyan pillantásokkal mérege e a férjét, melyektől Teichmann majdnem
kirohant a házból. A nő azonban visszafordult az ajtónál.
– Aludjon jól, Herr Teichmann! – A szemei azonban egészen mást
mondtak.
– A viszontlátásra holnapig! – köszönt el Wegener is.
Nos, a hölgy becsípe ! Megtörténik az ilyesmi… De ez egy valóságos
boszorkány… És most az enyém lesz. Vigye el az ördög, akármi történik is
utána. Most én vagyok az erősebb. S amíg cselekszem, addig legalább nem
gondolok semmire sem. Még ha megütne is érte, akkor is ez a legjobb
módszer. Az árat mindenért meg kell fizetni… ez az egyetlen dolog, ami
számít… az, hogy ki üt utoljára. Vigyen el a fene minden erkölcsösködést!
Dobjuk ki a fedélzetről! Ha nem ezt teszem, én leszek a vesztes! Már
megint én! Az enyém lesz! Egy nyomorék felesége, de az enyém lesz! Az
ördög vigye el az egészet, én…
 Végigmeditálta az utat, miközben a szállására ment.
Másnap reggel eltávozo . Egy névjegykártyára firkált pár sort arról,
hogy táviratot kapo , és azonnal visszahívták szolgála helyére. A kártyát
egy fiúval elküldte a Riederstein Strasséra, s megbízta, hogy útközben
vegyen virágot is. Huszonnégy szál legyen, mindegy, milyen virág, de
huszonnégy szálnak kell lennie és vörösnek. A férfi úgyis csak legfeljebb
szagolhatja, gondolta.
Ez a gondolat feldühíte e, de már késő volt ahhoz, hogy a küldönc
után rohanjon.
Délben ment ki az állomásra. Útközben elmulaszto a a kötelező
sztelgést egy Wehrmacht-kapitánnyal szemben, s amikor az felelősségre
vonta emia , durván válaszolt. Ezért aztán a kapitány felírta az adatait.
Aztán az állomás elő csaknem feldöntö egy fontos náci sztviselőt, de
az megelégede annyival, hogy durván összeszidta.
A vonat már benn állt a vágányon, amikor Teichmann végre sikeresen
átküzdö e magát a pályaudvar kapuján. A peron tömve volt emberekkel,
akik megkísérelték, hogy feljussanak az indulni készülő vonatra. Edith
Wegener is o volt.
– Rögtön tudtam, hogy el fogsz menni, még mielő olvastam volna az
üzenetedet.
Ahogy a vonat elindult, az asszony kapkodva megszólalt:
– Ne gyere el még egyszer… soha többé, kérlek… – És még néhány
lépést együ futo a vona al.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Mielő a következő útjukra kifuto ak volna, a kapitány megszabadult a
gépész sz ől. Az új gépész szt, Langen, különös ember volt; cipóképű, a
szája rendszerint nyitva maradt, s így szinte állandóan látszo ak széles,
sárga lófogai, ami különösen egyéni, hülye kinézést kölcsönzö neki.
Amikor Teichmann legelőször találkozo vele, holmi par halásznak nézte.
Egy szakadt, napszí a pulóver volt rajta, mely még derékig sem ért, haja
kócos és csapzo volt, nadrágszárai pedig mintha kályhacsőből készültek
volna. Mikor Teichmann bemutatkozo neki, a gépész kinyújto a feléje
WC-ülőke nagyságú tenyerét és bólinto .
Pedig ez az ember, aki úgy néze ki, mintha háromig sem tudo volna
számolni, megszökö egy angol hadifogolytáborból, s – amint az a
zsoldkönyvében állt – egy igen magasrangú diplomata fia volt. Egyszer,
amikor az ebédlőben felvetődö ez az információ, Langen egykedvűen
jegyezte meg:
– Abban az időben az anyám bizonyára a vízvezetékszerelővel aludt.
Legalábbis amikor meglátom magamat a tükörben, még számomra is ez
látszik az egyetlen hihető megoldásnak. Az apám ugyanis valóban úgy néz
ki, mint egy diplomata.
Szavait ideges csend köve e, majd Teichmann megszólalt:
– De ennek ellenére úgy látszik, barátom, hogy humorérzéked azért
csak van.
– Miért, te talán azt vártad, hogy emia sírni fogok? – vágo vissza
Langen, s e ől a pillana ól kezdve valamennyien tudták, hogy a
gépész szt nem olyan ember, mint amilyennek a külseje mutatja.
A kihajózás elő még fedélzetre lépe az új első hadnagy is. Amikor
szolgálatra jelentkeze , Lü ke azonnal rászólt:
– Nekem ne su ogjon, nem érte em meg a nevét!
– Petersen, uram!
 – Mondja már bátran, az ördögbe is! Én biztos nem fogom hegyezni a
füleimet a kedvéért!
– A torkomba kaptam egy szilánkot, uram. Nem tudok hangosabban
beszélni.
– Miféle szilánkot?
– Gránátszilánkot. Nagyon kicsi, de nem tudják kiszedni. Az orvosok azt
mondják…
– Engem az érdekel a legkevésbé, amit az orvosok mondanak! Én azt
várom el magától, hogy a hajómon hangosan és érthetően beszéljen!
Vegye tudomásul, hogy a csontvázzörgése egy pillanatra sem okoz örömet
nekem!
– Igen, uram.
– Na, ez már valamivel jobb volt, bár még mindig van hová fejlődnie. De
nyugodt lehet, én majd embert faragok magából! Most pedig menjen, az
első szt is beszélni akar magával. Ő majd elmeséli, hogyan tud kimaradni
a rosszaságkönyvemből.
A legörömtelibb változás az volt, hogy Timmler is megvált tőlük. Kapo
egy levelet a Birodalmi Mozgókép Irodától, melyben Berlinbe rendelték,
hogy írjon egy forgatókönyvet egy tengerala járókról szóló filmhez. A
levelet természetesen mindenkinek megmuta a, aki az útjába került.
Mikor a kapitánynak is bejelente e az eltávozását, Lü ke így búcsúzo
tőle:
– Tudja meg, hogy sokkal boldogabb le em volna, ha ezt a bejelentését
azon a napon teszi meg, amikor először a hajómra lépe ! Egyetlen dolgot
remélek még magával kapcsolatban, Herr Timmler: hogy soha az életben
nem fogom látni a rohadt filmjét. És ha valahogyan el tudná kerülni, hogy
tengerala járósok is megjelenjenek benne, hihetetlenül hálás lennék érte.
Mivel pedig a szabályzat előírja, hogy végső eltávozáskor ajánlást írjak
önnek, íme: az ajánlásom; elolvashatja!
Amint az ajánlást olvasta, Timmler belefehérede .
„Miala a legénység harcolt, Herr Doktor Timmler összerondíto a a
nadrágját. Lü ke hadnagy”
 – Remélem, Herr doktor, hogy nyelvtanilag maradéktalanul kielégí ,
ahogy a mondatban a „miala ” szót használtam?!
Timmler e ől függetlenül jelen volt, amikor a tengerala járó kihajózo .
A mólón rohangált szorgalmasan fel és alá, előadást tartva néhány
vöröskeresztes nővérnek az U-hajón történő hajózásról. Majd szélesen
gesz kulálva próbált elbúcsúzni a tengerészektől, akik viszont figyelembe
se ve ék integetését. Miala a Flo llaparancsnok kezet rázo a
legénység minden egyes tagjával, az exhaditudósító Herr doktor Timmler
a térdeire ereszkedve felvételeket készíte , hogy az emberek minél
magasabbnak látsszanak. A hajó már az öböl felé fordult, de ő még mindig
o állt a mólón, sapkájával integetve, és az utolsó felvételeket csa ogta a
el.

Az első jelentősebb esemény a bombázás volt.

Teichmann jól lá a, amint a bomba közeledik feléje, aztán hirtelen már
elő e is volt; egy kerek, sárga tornyocska, és mégis hatalmasnak tűnt.
Üvöltést hallo , aztán levete e magát a fedélzetre.
A bomba egyméternyire a hídtól, ta rányba csapódo be. Az emberek
bénultan álltak egy pillana g. A kapitány re entő dühös volt,
legszívesebben a helyszínen főbe löve e volna a figyelőszolgálat minden
egyes tagját. Remege a méregtől, az arca olyan vörös volt, hogy a
matrózok már azt gondolták, hogy rögtön megü a guta. Mikor végre meg
tudo szólalni, a hangok szorosan összeszoríto fogsorán keresztül
préselődtek ki:
– Azonnal dobják azt a vacakot a tengerbe! – Aztán hátat fordíto a
bombának, mintha o sem le volna.
A repülőbomba egyébként a híd hátsó korlátját súrolta, á örte a
fedélzet faborítását és behorpaszto a a nyomáskamrát. Ám a korlátot
érintve megperdült, és detonátorával felfelé csapódo be. A detonátort
elég könnyű volt kicsavarni, de annál nehezebb volt a bombát a vízbe
dobni. Egy hirtelenjében összetákolt emelő és két feszítővas segítségével
is jó z percbe telt, mire sikerült megoldaniuk a dolgot, melyet a gépész
irányíto . Eközben már a második őrség foglalta el a helyét a légvédelmi
lövegnél, ha netán a repülőgép mégis visszatérne.
Amint a munkával végeztek, a kapitány azonnal parancsot ado az
alámerülésre. A gépészt utasíto a, hogy vigye a hajót nyolcvan méteres
mélységre. Ez szokatlan helyzet volt, mivel legfeljebb támadás esetén
szoktak ilyen mélyre merülni.
Lü ke a raktárhelyiségben ült, az ajtókat lezárták. A kapitánnyal
szemben az első őrség négy tagja állt, köztük Teichmann is.
– Melyik szektorból jö a repülőgép?
– Az enyémből – válaszolt az első szt.
– Iránya?
– Harminc fok, uram.
– A hátsó figyelők leléphetnek.
A két hátsó figyelő azonnal eltávozo .
– Egy kérdést teszek fel, Wi genberg. Egyszavas válasza pedig
egyszerűsíteni fogja az egész eljárást. Aludt?
– Uram, sztele el megkérem, hogy ezt a kérdését vonja vissza!
– Hogy ér ezt?
– A kérdését sértésnek tekintem!
– Én egy fikarcnyit sem törődöm azzal, hogy minek tekin ! Hallani
akarom a válaszát a kérdésemre!
– Ebben az esetben, megkérem, mondja ki, hogy mivel vádol. Én…
– Felesleges idegeskednie. A vádjaim alapján majd a hadbíróság fog
maga fele ítélkezni. Ezt a jelenlegi kihallgatást is ennek az első
lépéseként tekinthe . És most utoljára kérdem, aludt? Igen vagy nem!
– Nem.
– Akkor mivel magyarázza a történteket?
– Nem magyarázom semmivel, uram.
Amíg a kapitány a szokásos, kissé monoton hangján beszélt, addig a
kihallgatást merő formaságnak lehete tekinteni, de amikor már a
hangsúlyozása szinte megalázóan türelmessé vált, akkor arra lehete
következtetni, hogy teljes bizonyossággal a hídőrséget hibáztatja
mindenért. Kérdései egészen megváltozo hangon, lágyan, óvatosan
hangzo ak, mintha csapdába akarná csalogatni a kihallgato at.
– Látási viszonyok?
– Négy-öt mérföld, uram.
– Légköri viszonyok?
– Párás idő, ködcsíkokkal, uram.
– Felhőmagasság?
– Három-négyezer méter, uram.
– Nagyon helyes. – A kapitány hangja most újra hangosabb le . –
Tegyük fel, hogy a repülőgép a legrövidebb útvonalon támado , bár ezt
teljesen lehetetlennek tartom, mivel akkor a fülelőkészülék jelezte volna.
Ám ha elfogadom ezt a feltételezést, akkor is mindenképpen észre kelle
volna vennie a repülőgépet, méghozzá kétezer-kétezerötszáz méteres
magasságban, az időjárási viszonyokat is figyelembe véve. Világos?
– Valóban így van, uram. De a repülőgép nem horizontálisan közelede ,
hanem zuhanórepülésben jö , és mintegy ötszázméternyire elő ünk tűnt
elő a felhőből. Azonnal ledobta a bombáját, és rögtön visszarepült a
felhők közé.
– Nos, ha tényleg ez az igazság, akkor azt a repülőgépet a Szentlélek
veze e!
– Akkor sincs rá más magyarázat, uram.
Erre a kapitány kihúzta a zsebéből a kezét, ültében kiegyenesede ,
aztán előrehajolva az asztalra könyökölt, állat kezébe fekte e. Egy
pillanatra úgy bámult az első sztre, mintha most látná először. Aztán
olyan nyugodt hangon kezde el beszélni, és olyan hangsúllyal, mintha
egy megzavarodo gyereket kellene rendreutasítania:
– Wi genberg, ezen a hajón nem csak ön utazik egyedül; vegye
tudomásul, hogy vannak még többen is rajtunk kívül. Éppen ezért
pontosan kell tudnom, hogyan s miként történhete meg ez a támadás.
 – A szavai után beállt csendet az ajtó csikordulása törte meg:
– Az új őrség engedélyt kér a távozásra!
– Nem engedélyezem!
– Igenis uram!
Az ajtó ismét becsukódo , s hallani lehete , amint az emberek
visszamentek az első helyiségbe.
– Magának meg kelle hallania a motorhangot! – folyta a Lü ke.
– Csak akkor hallo am, amikor távozo , uram. Az érkezésekor nem
lehete hallani.
A kapitány Teichmannra néze , akinek agyán gyors gondolatok futo ak
végig: Ha azt is tudni akarod, hogy én mit hallo am, kérdezd meg! Ha csak
bámulsz rám, azzal nálam nem érsz el semmit!
– Maga hallo a a motorhangot?
– Igen, uram – válaszolta Teichmann, és drámai szünetet tarto . Meg
akarta kínozni a kapitányt. Amikor Lü ke már éppen szóra nyito a a
száját, megelőzte, és ő szólalt meg: – De csak azután, hogy a bomba már
lehullo . Egészen addig nem működö a motorja.
– Az lehetetlenség! Honnan tudhatja maga, hogy a motorja működö -
e, vagy sem? Ha tanácsolhatom, mondja inkább, hogy én, ilyen és ilyen
senior sztjelölt, nem hallo am a gép motorzúgását! Azt azonban egyszer
s mindenkorra meg ltom, hogy még egyszer ilyen szteletlen kijelentést
tegyen, mint amiaz imént i elhangzo ! Megérte e?
– Igen, uram.
– Küldje be a két hátsó figyelőt!
Amikor beléptek, a kapitány tőlük is érdeklődö a motorzúgást illetően.
A két figyelő válasza is megegyeze az első sztével.
– Eltávozhatnak!
Az ajtón a rádiós dugta be a fejét és beszólt:
– A szakács a kapitánynak! Kész az ebéd…
– Leléphet!
 – Kérek engedélyt az étel kiosztására!
– Nem! És ha még egyszer bárki is megzavarna, abból probléma lesz!
Aztán ismét az első szthez fordult:
– Ezt az esetet jelenteni fogom a Tengerala járó Parancsnokságnak.
Annak következményeiért pedig felelnie kell.
– Vállalalom a felelősséget, uram.
Ekkor Lü ke hirtelen üvölteni kezde :
– Maga…!!! Maga…!!! Maga…!!! Hogy mit vállal és mit nem, az
egyáltalán nem számít! Úgy látszik, képtelen megérteni, hogy mit jelent ez
az egész!
– Felugro és ordítva nekironto az első sztnek:
– Ha az, amit i most elmondtak, igaz, akkor azt is nyugodtan
jelenthetnénk a Hadművele Parancsnokságnak, hogy hadifogságba
estünk. És ami a tengerala járókat ille , a háborúnak befellegze !
Bolondok! Egyáltalán, fel tudják ezt fogni ésszel?
Kinyílt a kontrollszoba ajtaja, és a gépész szt dörmögö be rajta:
– …csánat, uram! – És átment az első helyiségbe.
– Az isten verje meg, nem megmondtam, hogy ne zavarjanak?
– Az utolsó olajellenőrzés adatai hibásak voltak – mondta Langen az
első helyiségben lévő embereknek. – Jó lesz, ha legközelebb még jobban
odafigyelnek! – Aztán visszafelé is áthaladt a szobán.
Ez a fegyelemsértés valósággal megnémíto a a kapitányt. Langen is
észreve e ezt, mert menet közben odaszólt a kapitánynak:
– Nagyon fontos volt, uram!
– Ezen a hajón egyedül én határozom meg, hogy mi fontos és mi nem!
Ezt ezután sohase felejtse el, melegen ajánlom magának!
A gépész szt váratlanul kivillanto a lófogait; nehéz feladat le volna
megmondani, hogy vigyorgo -e, vagy egyszerűen csak megdöbbent.
Aztán egyszerre megszólalt:
 – Akkor kérem, hogy határozza meg, mi legyen az ebéddel, mert az meg
lassan kihűl. – Azzal becsukta maga mögö az ajtót.
Ez valóban diplomata, gondolta Teichmann, s főleg milyen rafinált. Ezzel
az emberrel alighanem sikerül majd lelökni az öreget a magas lóról. Ám
amikor ismét a kapitány arcára néze , mely kővé meredt az
elkeserede ségtől, tüstént abbahagyta az elmélkedést…
– Leléphetnek! Felszolgálni az ebédet! Utána periszkópmélységbe
emelkedni, aztán felmerülési készenlét! – A szavak lassan, gépiesen
hagyták el ajkait, látszo , hogy gondolatai máshol, messze járnak.
Lü ke bement a kajütjébe, és leült az ágyára. Amikor felszolgálták az
ebédet, felállt és elhúzta a függönyt.
Az ebédet követően Langen felhozta a hajót periszkópmélységre.
Jelente e a dolgot a kapitánynak, de semmi sem történt. A parancsnok
még csak nem is válaszolt. Valamivel később Teichmann bement a
kapitányi kajütbe, félrehúzta a függönyt és beszólt:
– Uram, a hajó felmerülésre kész!
A kapitány még mindig mereven ült az ágyán, akár egy szobor. Olyan
problémával találta magát szemben, amelyet képtelen volt megoldani.
Meg sem hallo a Teichmann hangját. Az megismételte az előbb
mondo akat:
– A hajó kész a felmerülésre, uram!
Lü ke ezú al már felfogta a szavak értelmét, s úgy felugro , hogy
Teichmannt csaknem feldöntö e. A kapitány az első terembe rohant.
– Wi genberg!!! Maga aludt! – üvöltö e. – Az összes többi marhaság!
Mit képzelt, hogy ilyen hülyeséggel akart elkábítani? Hadbíróság elé
állítom, maga…
A kapitányt még sohasem lá ák ennyire idegesnek, magánkívül volt,
szinte megőrült a dühtől. Úgy tűnt, mintha meg akarta volna ölni az
első sztet. Aztán egészen hirtelen rádöbbent, hogy megfeledkeze
magáról, sokkal nyugodtabb hangon megkérdezte:
– És azt a tényt mivel magyarázza, hogy a repülőgép később nem tért
vissza?
 – Lehetséges, hogy elfogytak a bombái – válaszolt a gépész szt, aki
éppen a rádiószobában matato valamivel a parancsnok háta mögö .
– De miért gyűlöl engem ennyire? – kérdezte, az első szt Teichmanntól,
miközben az ebédjüket fogyaszto ák. – Elvégre az igazat mondtam el neki.
– Azt hiszem, nem is magát gyűlöli, hanem valaki mást…
– Az angolokra gondol?
– Azt hiszem, azokat gyűlöli, akik háborúba küldték… Lü ke mindent
tekintetbe véve kitűnő tengerész. Azok a fickók o a hátországban
semmiképpen sem kaphatnának nála jobbat.
– Nem értem.
– Én sem, ez inkább csak megérzés. Én sem kedvelem őt különösebben,
de az a véleményem, hogy számára ez a harc már valamiféle kultusszá le ,
életének egyetlen igazi céljává vált. S mivel ezen kívül semmi máshoz sem
ért, hát olyan keményen és bátran harcol, ahogyan csak telik tőle.
Lehetséges, hogy nem is kutatja a dolgok miértjét; talán úgy van vele,
hogy csak az számít, milyen módon harcol, és nem az, hogy voltaképpen
miért; igazi hivatásos katona. De végül is mi mást tehetne azért, hogy el ne
veszítse önbecsülését?
– Néha én is arra gondolok, hogy nem is törődik azokkal, akik ebbe a
harcba küldték! Még sohasem beszélt erről.
– Miért, talán azt várná, hogy pont egy mészáros tartson előadást a
vegetáriánus étkezés előnyeiről? Főleg, ha a kését továbbra is meg akarja
tartani!
– Én már nagyon boldog lennék, ha végre eltenné a kését.
Amikor az első szt éjféltájban pihenőre ment az őrszolgálatából, s
átadták neki aláírásra a rádiósnaplót, észreve e, hogy küldtek egy
rejtjeles rádióüzenetet.
Az üzenet másolatát a tkos naplóban szóról szóra olvasha a is:
„Hadbírósági eljárás indítását kérem Ehrenfried B. herceg von
Wi genberg-Weissenstein hadnagy ellen, miután figyelőszolgálatban
elmulaszto a, hogy a feladatának eleget tegyen. Lü ke”
Az első szt némi habozás után aláírta a naplót.
 Miután elhagyták a Biscay-öblöt, útvonalukat némileg északnyugat felé
módosíto ák. A felderítőszolgálat ugyanis azt jelente e, hogy a Bostoni
kikötőben konvojt állítanak össze.
Hat nappal később a Tengerala járó Parancsnokság közölte, hogy a
konvoj elindult, és hat U-hajónak parancsot ado a támadásra. Lü kéé is
közö ük volt.
A tengerala járók tehát Boston környékén végeztek felderítést,
zsákmány után kutatva, amikor egy merőben szokatlan rádióüzenet
érkeze .
Teichmann éppen es őrségben volt, s pihenőjét töltö e. Röviddel éjfél
után felébreszte e őt a gépész szt, és utasíto a, hogy jelentkezzen a
kontrollteremben. Mikor odaérkeze , már o volt az első szt és az első
hadnagy is, s mindke en egy tkos rádióüzenetet tanulmányoztak. Az
üzenet a zónában tartózkodó valamennyi tengerala járóra vonatkozo , és
meg lto a bármilyen kísére el rendelkező konvoj megtámadását az
Észak-Atlan -óceánon. Utasíto a az U-hajókat, hogy ú rányukat
haladéktalanul vegyék a Közép-Atlan -óceán felé. Petersen, miután
megfejte e a rádiogrammot, bemuta a az első sztnek. Most o ültek
mind a négyen, s megpróbálták eldönteni, hogy mit is tegyenek. A
kapitány éppen aludt. De amint a rádiós egy újabb üzenetet hozo , mely
ezú al az egyik közelükben hajózó tengerala járóról érkeze , s azt
tartalmazta, hogy az U-hajó felfedezte a konvojt, már nem volt helye a
további mérlegelésnek, töprengésnek: tudták, hogy fel kell ébreszteniük a
parancsnokot. Lü ke, amint felkelt, azonnal leült a térképasztalhoz. A
kontrollszobában megszűnt az addig hallható halk beszélgetés, mint
mindig, amikor a kapitány megjelent közö ük. A szerelő fontoskodó
pillantással néze körül, s megszólalt:
– Csend, a kapitány dolgozik!
A hajóparancsnok elő o feküdt a két rádióüzenet és a térkép. Lü ke
a kezébe ve e a vonalzót, és vonalakat húzo melle e, de ceruzájának
hegye hamarosan kitörö . A földre hajíto a a ceruzát, és egészen
nyugodtan figyelte, amint az egyik ember lehajolt érte, felve e,
kihegyezte, majd óvatosan visszate e az asztalra.
 – Teljes sebességgel előre, irány ke ő, egy, egy.
Fenn a toronyban a kormányos megismételte a parancsot, a kapitány
pedig visszatért kajütjébe.
Látod, hát ez az – fejte e ki Teichmann. – Számára egyszerűen nem
létezik olyasmi, hogy kísére el rendelkező konvoj.
De miért, te mit vártál? – kérdezte Langen, és előve a zsebéből egy
pakli kártyát. – Fáradtak az urak, vagy játszunk egy par t?
Csaknem négy óra hosszat játszo ak, ezala a gépész szt végig
nyerésben volt. Az első szt meglehetősen figyelmetlenül játszo és
veszíte . Ezen nem is lehete csodálkozni, mert már csaknem mindenkit
eltompíto a teljes sebességgel dolgozó gépek egyenletes dübörgése.
Mégis, Teichmann-nak úgy tűnt, mintha a kapitánnyal történt szóváltása
óta az első szt elveszte e volna megszoko magabiztosságát.
A négyórai őrség most korábban gyülekeze , mint általában. Az
ellenőrzőteremben jö ek össze, s miala a távcsöveiket sztoga ák,
halkan beszélge ek a kontrollszoba személyzetével. Valamelyikük elsütö
egy viccet, de a poén nyomában felhangzó nevetés rövid és erőltete volt.
A csónakmester helye ese odalépe az első szt elé, és mereven
sztelge :
– Tizenöt-ötvenöt van, uram!
– Köszönöm – fogadta a jelentést az első szt.
Még befejezték a játszmát, aztán Teichmann és az első szt felállt a
helyéről. Egyiküket sem lehete volna zöldfülűnek nevezni, hiszen már
több konvoj megtámadásában ve ek részt. Mégis beleremegtek, amikor a
főszállásmester jelente e:
– Árnyékok ke ő, négy, zéró irányban.
– Arrafelé igyekszünk – jegyezte meg Langen kivillantva a fogait.
Felmentek az első őrség emberei, és felválto ák a harmadik őrséget.
Néhány perc múlva a kapitány is felballago a fedélzetre.
Az árnyékok Teichmann szektorában haladtak, de egyenként még nem
lehete őket megkülönböztetni. A hajók közö távolság úgy négyezer
méter körül lehete . A konvoj olyasminek látszo , mint egy sor egymást
fedő brike . A hajókat kizárólag az éjszakai tengernél is sötétebb
árnyalatuk mia lehete észrevenni.
– Harchelyzet! – adta ki parancsát a kapitány.
A toronyban azonnal továbbíto ák a parancsot, jóval hangosabban és
gyorsabban, mint az egyéb utasításokat, s néhány pillana al később már
hallani is lehete az egyes harcálláspontok jelentéseit, amint
továbbíto ák a főszállásmester helye esének.
– Gépterem készen!
– Motortér készen!
– Kontrollterem készen!
A kapitány parancsa óta alig telt el fél perc, és a gépész szt már
jelente e is a hídnak:
– A hajóban minden harchelyzetre készen!
Néhány perccel később az első szt is jelente :
– Torpedók készenlétben!
A kapitány szájából újabb parancsok hangzo ak el:
– Teljes sebességgel előre, irány egy, ke ő, zéró! Torpedócsövek: egytől
ö g készenlét felszíni tüzelésre. Rádiószoba: a következő üzenetet küldeni
a Tengerala járó Parancsnokságnak: Konvoj, irány ke ő, egy, zéró.
Sebesség nyolc csomó. Támadok! Főszállásmester: a cél irányát kérem!
Ami e pillanatokban zajlo az U-hajón, már számtalanszor végbement
gyakorlatok és ütközetek során. Minden ember pontosan tudta, hogy mi a
tennivalója és mi a kötelessége, munkáját nyugodtan, precízen végezte,
mintha ez le volna a legtermészetesebb dolog a világon. Mindenki szó
nélkül te e a dolgát.
A hajó szinte repült a vízen. A máskor lusta cet most ala omos, vad
hadigépeze é változo , mely mint egy éles kés szelte a habokat. A hídon
állók is megérezték ezt a változást, a szél most hangosabban fütyült
körülö ük, a vízpermet rácsapódo távcsöveikre, a fedélzet szinte
reszkete a lábaik ala . A dízelek mintha megőrültek volna.
 – Ha ez így megy tovább, a gépek felugranak a fedélzetre! – aggódo a
főszállásmester. Az U-hajó orra magasan kiemelkede , s vele a
szétválaszto hullámok és a tajték is világosabbá vált. Az embereket
valami olyan felemelő érzés töltö e el, amit semmi más sem nyomhato
el, még a halál valószínű, sőt biztos közelsége sem.
A kapitány a cél felé irányíto a a tengerala járót, odalent azonnal
továbbíto ák a parancsát. Néhány perccel később az első szt már
jelente e is:
– A célon vagyunk, uram!
– Tüzelés önállóan! – vezényelt a parancsnok.
A hídőrség tagjainak szíve kalapácsként zakatolt, lélegzetük szaggato á
vált, percekre elakadt. Most biztosan észreve ek bennünket, mindig ez
juto eszükbe, és beleremegtek a gondolatba. Feszültségük minden
pillana al növekede . Érezték, hogy valami különös erő kerí őket a
hatalmába, minden normális gátat á örve, elsöpörve a többi apró érzést,
a félelmet, vágyakat.
– A harcállásoknak pihenő! Hídőrség marad! – hangzo Lü ke váratlan
parancsa.
A konvoj állandóan változta a a haladási irányát. A hajók többé már
nem voltak alaktalan tömegek; bár még feketék, de határozo
körvonalúak, elő ük kis fehér hullámok emelkedtek. Most is, mint
rendszerint, éjszaka a hajók sokkal nagyobbnak látszo ak a valóságosnál.
De aztán a hullámhalmok hirtelen eltűntek, a fekete sokszögek
négyzetekké váltak, s ebben a pillanatban a konvoj már új ú rányban
halad tovább.
Az U-hajón az emberek elkáromkodták magukat. Az első szt, aki a
torpedóirányító-berendezésnél állt, hangosan gondolkodo :
– Csak legalább még húsz másodpercig tarto ák volna az útvonalukat…
ez igazán nem volt szép tőlük.
Teichmann megszólalt:
– Meghallo ák a dízeleinket, és nem nagyon szere k ezt a zajt.
 – Nem kértem ki a véleményét! – vágo közbe a kapitány, hangjára
döbbenetes csend le .
A tengerala járó újra előreszáguldo . Az ég lassan már világosodni
kezde , tehát sietniük kelle , ha még a felszínen akartak támadni.
A konvoj, miután megváltozta a az útvonalát, lelassíto , a
tengerala járó pedig, amilyen gyorsan csak lehete , a megfelelő
pozícióba manővereze . Röviddel 06. 00 elő a kapitány ismét kiadta a
„Harchelyzet” parancsot, s éppen abban a pillanatban jelent meg a
fedélzeten a gépész, kezében egy csésze forró, illatos kávéval.
– Önnek is adhatok, uram? – kérdezte.
– Maga mi a fenéről beszél? – kérdeze vissza Lü ke.
– Kávéról, uram.
– Én kérnék egy csészével – mondta Teichmann.
– Harchelyzetre adtam parancsot, nem pedig teapar ra! – dühöngö a
kapitány.
Teichmann azonban mégiscsak hozzájuto a csészéhez. Langen
nyugodtan kitöltö e és átadta neki, aztán eltűnt a fedélzetről. De lentről
még felkiabált:
– A kapitánynak, harcállások elfoglalva!
Közben a tenger haragosabb le . A rövid, gyorsan futó hullámokon,
melyek velük szemben haladtak, fehér koronák táncoltak. Az első figyelők
látcsövei állandóan benedvesedtek, minduntalan le kelle adniuk a
toronyba, hogy megszárítsák. Ez pedig nem volt teljesen veszélytelen
dolog, hiszen a konvojt őrző hajókon az őrség fede helyen tartózkodo ,
így a távcsöveik szták és szárazak maradtak a zord időjárás ellenére is.
Eddig egy rombolót és három korve et tudtak megkülönböztetni. A
korve ek a konvoj elő haladtak, míg a romboló a hajók körül körözö ,
mint valami juhászkutya, mely a rábízo nyájat őrzi.
Az U-hajó a cél irányában manővereze .
– Sokkal közelebb már nem mehetünk – mondta a kapitány az
első sztnek –, egyre jobban világosodik.
 – Igen, uram.
– Hé, o fenn, siessetek már, ha forró kávét akartok! – kiálto fel
Langen a hídra.
– Mi az, hogy „hé”? – üvöltö e Lü ke. – Az anyósának mondja azt,
hogy „hé”! Már négy éve vagyok hajón, de ez időala még senkit sem
lá am, aki ennyire ordenáré, civil módon viselkede volna, mint maga. –
Kitörése ellenére úgy tűnt, mintha nem is lenne olyan nagyon mérges,
inkább csak meglepte Langen söröspincei viselkedése.
– Nem is magára gondoltam, uram. Ha ön nem akar belőle, majd
megisszuk mi.
Hiába sie ek, nem tudtak tüzelési pozícióba kerülni. A konvoj növelte
sebességét, és mire a helyesbítést betáplálták a torpedókba, a célirány
már a száznegyven fokot is meghaladta, és a távolság is növekede
közö ük.
– Vissza a harcálláspontokból! Újra közelebb megyünk hozzájuk, és
alámerülve támadunk.
– Érte em, uram – válaszolt az első szt.
Most már nem is átkozódtak, a lelkesedésük véget ért. Kiábrándultságot
éreztek, levertséget és fáradtságot. Idegeik a végsőkig feszültek.
Kilenc óra után néhány perccel a hajó alámerült, a gépész szt
periszkópmélységbe vi e a tengerala járót. A gyorsaság, amivel ezt a
manővert végrehajto a, lenyűgözte a kapitányt, mégsem szólt rá semmit.
Aztán meghallo ák a hajókat. Gyorsan megközelíte ék őket. Az U-hajó
éppen keresztezte az útvonalukat.
Elsőként a korve ek haladtak át fele ük, sztán hallatszo gyorsan
pergő hajócsavarjuk hangja. Aztán a cammogó szállítóhajók következtek.
Csavarjaik lassan, rendszertelenül forogtak, a hangjuk egy oktávval
mélyebb volt, mint a korve eké. De még mielő áthaladha ak volna
fele ük, Lü ke már tüzelt.
A stopperórák elindultak, valamennyi időmérőre tucatnyi szempár
tapadt. Akik pedig nem látha ák az órákat, lassan számoltak magukban.
Ötvenke őnél négy robbanás hallatszo gyors egymásutánban. Az
emberek egymásra néztek, és elismerően bólinto ak. Mintha csak azt
mondták volna, hogy ez Lü ke precíz munkájának az eredménye.
A hajókat eltalálták.
– Ezek biztosan bediliztek odafenn – állapíto a meg Langen.
– Te is bediliznél – fakadt ki Teichmann.
– Mi folyik odalenn? – szólt le a toronyból Lü ke. Langen odalépe a
csapóajtóhoz és felkiálto :
– Nem óhajt egy csésze kávét? Még meleg.
– Micsoda?
– Kávé!
– Ide figyeljen, Langen, meg akar bolondítani azzal az átkozo
kávéjával?
– A kormányoshoz szóltam, uram.
A kapitány még dörmögö valamit, amit senki sem érte . Aztán leszólt:
– Mondja Langen, mi a mélységünk?
– Hajszálpontosan vonalban.
– Micsoda?
– Vonalban, uram. Periszkópmélység.
És nem tévede . Pedig a tenger hullámos volt, de mégsem tévede ;
zenöt méter, vonalban. A kapitány még a legnagyobb rosszindula al sem
találhato kifogásolnivalót a munkájában.
– Maradjon ébren, Langen. Egy perc múlva lemegyek, és a konvoj alá
merülünk.
– Én mindig ébren vagyok, kapitány úr.
A teherhajók csavarjai úgy zúgtak, mintha semmi sem történt volna, se
gyorsabban, se lassabban, de egyre hangosabban. I is, o is süllyedő,
összeroppanó hajótestek hangját hallo ák. A fülelőkészüléktől is süllyedő
hajó zaját jelente ék.
– A mélység harminc méter. Periszkópot bevonni! – mondta Lü ke, és
elhagyta a tornyot, ahol most már csak a kormányos maradt.
 A konvoj elhaladt fele ük, egy gigan kus armada, hajó hajó után. A sor
végtelennek tűnt, s amíg a teherhajók o voltak fele ük, addig a
csatahajók tehetetlenek voltak a tengerala járóval szemben. Az emberek
valamennyien sztában voltak ezzel a ténnyel. De még ezzel a tuda al is
kellemetlenül felkavaró érzés volt a hajócsavarok dübörgését hallgatni.
Tényleg ragyogó ötlet volt a kapitánytól a konvoj alá bújni; az emberek
legalábbis úgy gondolták. Hogy nem volt más választása, s ez volt az
egyetlen dolog, amit tehete , arra inkább nem gondoltak. Mert az
emberek nem szívlelték a kényszert; jobban szere ek bízni a kapitányuk
intelligenciájában. Ez egy kissé felélénkíte e őket. Bizonyos ponton túl
szükségük volt valakire, akiben megbízha ak. S mivel az életük a kapitány
kezében volt, benne kelle bízniuk.
Az első vízibomba iszonyatos robajjal, teljesen váratlanul jö ; olyan
rázkódással, mintha vulkán tört volna ki a tengerala járó ala .
Nem volt túl közel, de így is eléggé kellemetlen volt. Az emberek arca
eltorzult, minden, vér kifuto belőlük, halo arcok, kőarcok.
Jó időbe telt, mire a vonások kisimultak; legtöbben, inkább az
idősebbek, szinte egészen megdermedtek a támadás ala . Szemük a
kontrollszoba padlózatára meredt, és csak vártak. Az egészben az volt a
legrosszabb, hogy a kapitányon, a gépészen, a rádióson és a kormányoson
kívül senkinek sem volt semmi elfoglaltsága.
– Ezt az egyet csak meglepetésként po yanto ák le – vélte Langen, de
mindenki sztában volt vele, hogy ez nem igaz.
A söprögető, így nevezték a konvoj mögö haladó rombolót, bizonyára
felfedezte őket. S egy pillana al később már rajtuk is volt a mutatóujj. Már
várták, de tokban mégis azt remélték, hogy nem jön, hogy most az
egyszer megkíméli őket, hogy valami tehcnikai hiba vagy emberi tévedés
folytán elmegy melle ük. Elég le volna egy kis gondatlanság.
– Szonárhang! – kiálto a a rádiós a szobájából, a készülék mellől. De
hallo ák valamennyien. Mindnyájan összerezzentek, mintha maga a halál
kopogtato volna azért, hogy bejöhessen. De elő e még a rémület jö , a
markaiba ragadva őket, körmeit mélyen a húsukba vágva. Az emberek
görcsösen csikorga ák a fogaikat. Semmit sem tehe ek, feleslegesekké
váltak, szinte megszűntek katonák lenni. Úgy érezték magukat, bezárva
egy acélcsőbe, mint azok a tengerimalacok, amelyeknek az életét egy
tudományos kísérlet céljaira használják fel.
– Lassú merülés nyolcvan méterre! – hangzo a kapitányi parancs.
– Merülés nyolcvan méterre – ismételte a hallo szavakat a gépész szt,
s aztán tovább beszélgete . Az emberek nem akartak hinni a fülüknek.
Langen a kapo parancsot továbbíto a a mélységi kormány kezelőinek,
közben Teichmann-nal és az első sz el fecsege :
– Úgy látszik, nagy rohangászásban lehetnek odafenn.
Mikor pedig meghallo ák, hogy a romboló támadásba lendül,
Teichmannhoz fordult:
– Ismered ezt? – kérdezte, s válaszra sem várva elmondo egy viccet.
Olyan jól adta elő, hogy még a kapitány sem szólt rá érte, az emberek meg
mind figyelmesen hallga ák, s addig fel sem néztek, míg a romboló föléjük
nem ért. De ekkor már a közelben robbantak a vízibombák. Egymás után
nyolc darab.
A hajó minden eresztékében rázkódo , ami csak üvegből volt belül, az
összetört, a csapóajtókon behatolt a víz. Minden egyes detonációt
hatalmas lökések köve ek. Kialudt a világítás, eltűnt minden fény, az egész
hajó sötétségbe borult. A személyzet tagjait is megviselték a robbanások,
kivéve azt a néhány matrózt, akinek sikerült állva átvészelnie az iszonyatos
lökéseket. Most már csak alig néhány jel különbözte e meg őket a
hol estektől. Valamennyi dolgukat befejezték, minden feladatuk
bevégeztete a földön, és már csak a szívük működö . Füleiket sokkal
erősebb hanghatások érték, mint amit még az emberi fül kibírhat, s bár a
nyomásvédő burkolat a dobhártyájukat megmente e, de az idegeiket már
nem.
– És ezt sem ismered? – kérdezte Langen. – Egy orvosi egyetemen
megkérdi a professzor az egyik női hallgatótól, hogy az emberi testnek
melyik az a része, amelyik bizonyos körülmények közé jutva normális
méretének harmincszorosára is képes növekedni.
A romboló már újra szonársugarában tarto a őket, és a kopogás megint
elkezdődö .
 – A lány a haja tövéig elpirul, és így válaszol: Nem, professzor úr, azt a
testrészt nem ismerem.
A romboló ismét támadásba lendült. Lü ke „kormányt erősen jobbra”-t
parancsolt, a gépésznek teljes riadósebességet, és a kormányosnak
megadta az új irányt. A tengerala járó már kilencvenméteres mélységben
volt.
– Hát ez bizony elég nagy baj, mondta töprengve a professzor.
A romboló nagy sebességgel felzárkózo , csavarjai dühödten pörögtek.
Olyan lendüle el jö , hogy mind azt hi ék, egyenesen nekik megy.
Aztán egyszerre fele ük volt, és szinte azonnal egy egész köteg
vízibomba tengerbe csapódását hallo ák. Minden ilyen köteg körülbelül
z- zenötször nagyobb hatótávolsággal rendelkeze , mint a sima egyszeri
töltés. Az emberek mindezt jól tudták, a bombákat sztán hallo ák, és
magukba roskadtak. Megpróbáltak nagyon parányiak lenni, de annyira
mégsem sikerült, hogy a rájuk támadó rémületet el tudják űzni maguktól.
– A lány felállt, és lassan ballago kifelé a tanteremből. De a professzor
még megállíto a az ajtóban, és utánaszólt: Azért ne jöjjön zavarba
kisasszony, én kizárólag csak a pupillára gondoltam. Ez az, ami…
Egyszerre huszonegy vízibomba robbant gyors egymásutánban.
A sorzatos detonáció jó félpercig tarto . A matrózok szinte eggyé váltak
az U-hajóval, mely megállás nélkül, lassan süllyedt lefelé. A gépteremben
kiszakadt néhány szegecs, nyomukban víz tört be, sisteregve a forró
gépezeten. Így a sötétben most háromszor olyan erősen hallo ák a
hangokat, mint napvilágnál. Az egész hajótestben szétáradt a gőz. Az
acélfalak úgy elkezdtek recsegni és csikorogni, mintha kitágultak meg
összehúzódtak volna.
Egyre gyorsabban merültek. A hajótestre most már száznyolcvan méter
magas víztömeg súlya nehezede , s ez okozta az ijesztő hangokat. A
romboló szonársugara egyre mozgo előre-hátra, kutatva a tengert. Aztán
elindult. Az emberek már a padozaton nyöszörögtek összegörnyedve,
aztán üvöltö ek abban reménykedve, hogy ezzel talán elnyomják a
romboló hajócsavarjainak hangját. De sikertelenül. A szonársugarak erre-
arra tapogatóztak, mintha szuronnyal kerestek volna egy rejtőzködőt a
szénakazalban.
Teljesen egyenlőtlen harc volt, minden tekintetben a romboló került
fölénybe. Gyorsabb volt, erősebb fegyverzetű, az U-hajóval szemben neki
bőségesen volt ideje, és ezen kívül egy sohasem hibázó technikai szemmel
is rendelkeze . Az ilyen ado ságok ellen a személyes bátorság egészen
haszontalan dologgá vált. A felszínen várakozó emberek voltak a vadászok,
akik távcsövekkel üldözték a vak őzet. Nekik nem kelle mást tenniük,
csak állni és várni; az eredmény nem lehete kétséges.
Mindez végigsuhant Teichmann agyán, miala a kontrollszoba
padozatán ült páni félelemmel telve, a bombákat várva. Aztán jö a
gyűlölet érzése, melyet semmivel sem tudo elűzni. Valami undorító
állatként telepede le mellé, és állandóan növekede .
De nem akarta ezt az érzést. Ő tengerész volt és katona: sohasem
gyűlölte az ellenséget. A fedélzeten sohasem muta a senki a gyűlölet
érzését. Mindannyian tengerészek voltak, és azok az emberek odafent a
fejük fele szintén tengerészek voltak. Ha ölniük kelle , azt profi módjára
te ék, mert nekik ez volt a munkájuk. Semmi közös sem volt bennük
azokkal az emberekkel, akik e pillanatban o hon ültek és hirde ék a
gyűlöletet, mert maguk is csak azon éltek. Amikor az a nyomorék lábú
jezsuita, aki a progpaganda-minisztériumot irányíto a, a gyűlöle ől
á tato dalait üvöltö e az éteren át, mindannyian utálatot éreztek iránta,
és szégyent, mert az ő anyanyelvükön te e mindazt, amit te .
Gyermekes a gyűlöleted, vallo a be Teichmann önmagának. A játék
viszont valóban csúnya és egyenlőtlen volt. S mint egy örökké forgó
óriáskerék, sohasem állt meg. Az emberek dühükben és félelmükben
üvöltö ek, mert különben teljesen tehetetlenek voltak. A víz már
keményebb volt körülö ük, mint az acél. S mivel robbantótöltetek
hullo ak bele, valaminek engednie kelle , amikor bekövetkeze a
robbanás – vagy a víznek, vagy a hajónak.
Úgy látszik, csak kitüntetést akarnak szerezni a bőrünkön – foglalta
szóba tömören véleményét a kapitány, megvilágítva a mélységmérőt, s
megállapíto a, hogy a mutató feszesen tapad a végállásához.
 – Ezek meg vannak bolondulva odafenn! – fakadt ki Langen.
– Valóban bolondok volnának, mert mi a tengerre merészkedtünk,
anélkül, hogy engedélyt kértünk volna erre tőlük?!
– Erőszakos fa yúk! – zörögte Petersen olyan hangosan, ahogyan csak
repeszfúrta torkán kifért. – Ezek azt hiszik, hogy az Atlan -óceán
gyümölcsöskert, a németek meg a csintalan gyerekek, akik cseresznyét
akarnak lopni!
Amikor az ellenség ismét pontosan a fejük fele volt, néhány ember
hányni kezde , összevizelte magát, és érthetetlen szavakat mormolt,
mintha ezzel is a rombolót akarták volna visszafordítani. A kapitány
számolt; megpróbált egy kibúvó ú rányt találni a romboló útjára
merőlegesen. De ahhoz, hogy ez sikerüljön is neki, meglehetősen pontos
képet kelle nyernie a romboló útvonaláról. Megszakítás nélkül számolt.
Ha a tengeri harcban életben akar maradni valaki, ehhez tudnia kell a
matema káját. Mert mindent ki lehet számolni, de képesnek kell lenni
arra, hogy az ember még akkor is jól és helyesen alkalmazza a tudását,
amikor körös-körül vízibombák robbannak. Még a pokol minden tüzének
kellős közepén is tudnia kell fejben számolni, és ehhez bizony
magányosnak lenni is tudni kell. Minden katona közül az alámerült
tengerala járó kapitánya a legmagányosabb katona, mert a számításában
elkövete egyetlen hiba rögtön az ő és legénysége életébe kerül.
Úgy tűnt, Lü ke számára, mindig van egy kiút az egérfogóból. Egy
automata pontosságával adta meg az irányt a kontroll-szoba
vaksötétségén át.
De egyre több víz tört be, és a gépész sztnek erősen kelle küzdenie
azért, hogy ne merüljenek tovább. Ke őszázhuszonöt méter volt az a
határ, amelyen még volt remény arra, hogy a legénység életben marad.
A főszállásmester ke őszáz zennyolcig számolta a vízi-bombákat, aztán
már feladta, mert az asztal lapját teljesen elboríto ák a vonalak. A
felszínen már három hajó tartózkodo fele ük, rombolók vagy korve ek,
körözve és vízibombákat dobálva.
A re enetes feszültség hatására elsőként a kontrollparancsnok roppant
össze. Langennek szüntelen sziva yúzással sikerült valamivel feljebb
emelnie a hajót. Százméternyire voltak a vízfelszín ala , amikor ismét húsz
vízibomba robbant három perc ala . A hatalmas túlnyomás megint
mélyebbre vete e az U-hajót. A szelepeken betört a víz, a hajótest
recsege . Ismét kiszakadt néhány szegecs. Az acélszivar úgy rángatózo ,
mint egy eltaposo féreg. A hajó belsejében minden összekeverede , ami
elmozdulhato a helyéről. Amikor aztán a recsegés és rángatózás ideig-
óráig szünetelt, egy hangot még továbbra is hallani lehete . Úgy hangzo ,
mintha valaki káposztafejeket dobált volna a kontrollteremben. Tompán
dübörgő, állandóan ismétlődő zaj volt. Zseblámpák fénye villant fel: a
kontrollparancsok verte a fejét a padlózathoz.
A fények azonnal kialudtak. A sötétség egy pillana g megnyugtatóan
hato , mert így legalább nem lehete látni, hogy mi történik. A dübörgés
azonban tovább folytatódo . Valaki felkiálto a sötétben:
– Állítsátok már meg végre!
Aztán másvalaki is üvöltö :
– Oh, istenem! – De aztán mind elhallga ak, mert rádöbbentek, hogy
egy imánál azért többre van szükség ahhoz, hogy egy őrültet
lecsendesítsenek.
Végül a kapitánynak kelle parancsot adnia, de erre sem történt semmi
változás; meg sem mozdult senki. Elvégre a koromsötétben egyikük sem
tudha a, hogy a parancsnok szólalt meg. A szonársugár csörögve
tapogatózo végig a hajó külső bordázatán. A fej meg ezala tovább
dübörgö a padlón. A tengerala járó megint lefelé merült. A hajótest
ismét nyögni kezde …
– Mióta kell kétszer kiadnom ugyanazt a parancsot?
Először az első szt mozdult meg, bár maga is tudta, hogy az ilyesfajta
feladatra alkalmatlan. A főszállásmester segíte neki. Megpróbálták a
vergődő testet leszorítani, de az nem hagyta magát, csak tovább akarta
verni a fejét az acélpadlózathoz. A sötétségen át jól lehete hallani a
birkózás és lökdösődés egyre erősödő hangjait. Petersen felka nto a a
zseblámpáját, Teichmann is csatlakozo hozzá.
A kontrollparancsnok üvölteni kezde . Nem tudták pontosan kivenni,
hogy mit mond, de azzal végződö , hogy: „az ég!” Teichmann
megpróbálta lehúzni a kontrollparancsnok nadrágját, hogy
megakadályozza további rugdalózását. Aztán meg nem tudták
hátracsavarni a férfi karjait, hogy megkötözhessék. Az egyetlen dolog, ami
még segíthete , hogy leütö ék.
E ől aztán elcsendesede . Bevi ék a sztjelöltek kabinjába, és
megpróbálták felfektetni az egyik ágyra. De amint éppen emelték, egy
hirtelenjö detonáció kiütö e alóluk a lábukat, s e ől elejte ék. A
kontrollparancsnok az eséstől magához tért, és újra üvölteni kezde :
– Nem akarok az égbe menni! – És ismét csapkodni kezde a karjaival.
Erre megragadták, elhurcolták a hajó tatjába, és o zárták be az egyik
helyiségbe. Az eredménye az le , hogy az üvöltözés változatlanul tovább
folyt, de most már kevésbé hallo ák.
A hajó eközben folyamatosan süllyedt. A tengerala járó acélteste
állandóan recsege , ropogo , és időnként pa ogo . Azután a hangok
szabályossá váltak. Most már zakatolásszerűen hallha ák a pa ogást: rat-
tat-tat-tat…
És lefelé, még mindig lefelé tarto ak. A hangok erősebbek és
fülsértőbbek le ek. Az emberek már lélegezni sem mertek. Ha legalább
gyorsan túl lennének rajta… sokkal jobb lenne, mint ez a lassú haldoklás.
A vég azonban csak nem jö . Már kétszázharminc méteren voltak, s a
hajótest még mindig kitarto . A pa ogás folytatódo tovább: rat-tat-tat.
– Langen! – mondta a parancsnok. – Muszáj egy kicsit feljebb vinni a
hajót!
– Igen, igen, uram.
A vékony vízsugarak olyan hangon törtek be a hajóba, sustorogva és
sípolva, mintha darabokra akarnák fűrészelni.
A következő ember, aki összeroppant, a rádiós volt. Erre már jóval
hamarább is számítani lehete volna; elvégre ő a fülelőkészüléknél volt
szolgálatban, és a füleire ható hangok bizonyára már régen
elviselhetetlenné váltak a dobhártyája számára. Ahelye , hogy a
hangmérés adatait továbbíto a volna a kapitány felé, néhányszor
felüvöltö , aztán heves zokogásba tört ki. Letépte füleiről a fejhallgatót, és
lefeküdt a rádiószoba elő átjáróban. Az első szt emelte fel a földre
hajíto fejhallgatót, fejére illeszte e, s a dolgok ugyanúgy folytatódtak
tovább.
A hajó emelkede – száz z méterre. Akkor zenkét vízibomba lenyomta
százötvenre; aztán százhúszra emelkede , majd kilenc bádogkanna
száznegyven méterre nyomta. Aztán ismét száz zre emelkede , és
zenhat vízibomba százötvenre taszíto a le. Megint összeroppantak
néhányan, de már senki sem figyelt rájuk, mivel ak v jelenlétük most
amúgy sem volt szükséges. Az U-hajó lassan emelkede , aztán öt jól
elhelyeze töltet újra százötven méteres mélységbe küldte le. A hajó
csaknem az orrán állt meg; a legénység fogantyúkba, emelőkbe,
kerekekbe meg csövekbe kapaszkodo .
Ez a fel-le dráma zenegy órán és negyven percen át tarto . Akkor
aztán kimerültek az akkumulátorok. Most már nem volt vesztenivalójuk,
meg kelle próbálniuk a lehetetlent.
– Mindenkinek! Készenlét a felszíni harcra! Három hadihajó vár odafent.
Egyiket a másik után el kell süllyesztenünk!
– És melyikkel kezdjük, uram? – kérdezte Langen.
– Amelyik a legnagyobb… valószínűleg a rombolóval.
– És melyik löveg nyitja meg először a tüzet, uram? – kérdezte Petersen
olyan hangosan, ahogyan tőle csak telt.
– Ez majd az ado helyze ől függ. Mindenesetre foglalkozzon a
nehézmunícióval.
– Igenis, uram, először a húszmilliméteressel adunk azoknak az átkozo
bádogkannáknak.
– Ha pedig megfordulnak, a löveggel lőjük szét a seggüket – mondta a
gépész szt.
Megint felvillant a zseblámpák fénye, kinyito ák a készenlé
lőszerládákat, s a legénység tagjai gépiesen kiadoga ák a lőszert. A nehéz
levegőben megizzadtak, ruhájuk csuromvizesen tapadt a testükre.
Fáradtak, szótlanok és figyelmetlenek voltak. A párás levegő úgy
nehezede a tüdejükre, hogy alig tudtak lélegezni. A levegőben alig
maradt oxigén, minden egyes mozdulatuk szinte kiszívta testükből a
maradék akaraterejüket. Ez az egész dolog teljes értelmetlenségnek tűnt
elő ük. Biztosak voltak benne, hogy nincs már esélyük, és számukra már
nincs segítség. Csodák legfeljebb egyszer ha történnek, és ők egy ízben
már túlestek rajta.
Mégis: néhányan, különösen az idősebbek közül, dühösek voltak a
döntés mia . Nem voltak képesek megérteni a szteket és cinikusnak vélt
bátorságukat. Mikor az első szt görcsösen öklendezni kezde , az undor és
megelégede ség érzésének keverékével nézték egy zseblámpa fényénél –
míg Teichmann ki nem ütö e egyikük kezéből a zseblámpát.
– Előkészülni a tkos anyag megsemmisítésére! Az
élelmiszerszekrényeket kinyitni! Mindenki azt és annyit ehet, amennyit
csak akar – közölte a kapitány.
De az élelmiszeres szekrényeket mégsem nyito ák ki, mert senkinek
sem volt étvágya. Valaki görcsösen felkacago . Egy tűzszerész volt,
ugyanaz az ember, aki az imént zseblámpájával az öklendező első sztre
világíto .
– Azért csak kinyithatnád legalább! – mondta Teichmann.
– Mindig ez a Teichmann, mindig csak Teichmann! – zsörtölődö
Langen félhangosan.
– Ez a szegény kismadár sohasem tud eleget enni! – És megint
felharsant a görcsös kacagás.
– Ha azok a szekrények nem nyílnak ki még ebben a percben, balhé lesz,
nagy balhé! – jelente e ki Teichmann, és a hangjában gyilkos elhatározás
érződö .
– A kulcs a főszállásmesternél van.
Erre Teichmann bement a rádiószobába, megkapta a kulcsot, és
kinyito a az élelmiszertárolókat. Az egyikből kive egy
almapürékonzervet.
– Hé, kinek van egy konzervnyitója?!
Öt vízibomba robbant a közvetlen közelükben, a hajó szinte megperdült
belé. A konzervek kihullo ak a padlózatra, és szétgurultak, mintha egy
egész század szöges bakancsú menetelt volna. A legénység hangosan
üvöltö , és dühösen átkozódo a rémüle ől. A zseblámpás tűzszerész
legalább egy tucatszor elüvöltö e:
– Annak a fa yúnak pont most van kedve zabálni!!!?
Teichmann már nem tehete semmit. Csak magára volt mérges, mert a
robbanásnál elveszíte e az almapüréjét. De az is lehet, hogy saját magát
akarta megnyugtatni azzal, hogy ezért dühöng.
– Csend legyen! – kiálto a Lü ke, és amikor a rend helyreállt, s csak a
szonársugár hangjának kopogását lehete hallani, a kapitány
megkérdezte:
– Ízlik, Teichmann?
– Van néhány zöldborsókonzerv is a periszkóp körül – motyogta a
gépész.
– Sajnos azzal várnia kell, míg az ütközetnek vége lesz – sajnálkozo a
kapitány. – Most ugyanis megpróbálunk a felszínre emelkedni.
Langen lassan, óvatosan, egyiket a másik után váltogatva fújta a ki a
ballasz artályokat. Az U-hajó lassan, egyenletesen emelkedni kezde .
– Előbb megpróbálok körülnézni, ha ugyan még lesz rá lehetőség –
határozta el a parancsnok.
– Felviszem periszkópmélységre, uram – mondta Langen.
– Olyan gyorsan csinálja, ahogyan csak lehetséges!
Már csak hatvan méter mélyen voltak. Minél feljebb emelkedtek, a
fele ük lévő hajók számára annál könnyebb volt a célzás. A
kontrollszobában tartózkodók szemei mereven tapadtak a mélységmérő
mutatójának skálájára, a mutató ugrálva emelkede , és minden egyes
ugrás után vadul reszkete . A zseblámpát az első hadnagy tarto a, keze
időnként megremege . Langen megkopogta a a műszert, és a mutató
erre megint ugro egyet. Az emberek tágra meredt szemekkel bámultak
melle e. A lélegzetük hangos és majdhogynem egyidejű volt, mintha
parancsra lélegeztek volna ki-be. Egy ember megcsúszo és elese . A
többiek csak egy pillana g átkozódtak, aztán a figyelmük megint a
homályos, törö üveg ala táncoló mutatóra terelődö . Az lassan, lassan
emelkede . A félelem meg egyre jobban marta a belső részeiket.
De odafenn nem mozdult semmi, ez volt a csoda első része. A legénység
csak akkor figyelt fel rá, amikor a kapitány a hangiránymérést kérte.
– Az ellenség nem mozdul! – válaszolták a kérdésére.
– De hiszen hallom a gépeiket – hitetlenkede Lü ke.
– Valóban hallhatók, uram, de a hang iránya nem változik.
– Csak nem állhatnak egy helyben dübörgő motorokkal! –kételkede
Langen is.
– Dehogynem; honnan tudhatja maga? – vágo vissza a kapitány.
– Ezek a fickók vagy nagyon biztosra akarnak menni, vagy egyszerűen
nem vesznek bennünket komolyan – hallatszo Petersen csontvázhangja.
– Ha azért is érdemrend járna, hogy valaki viccesen adjon elő halálosan
komoly dolgokat, akkor maga biztosan megkapná az Elsőosztályú
Vaskeresztet – élcelődö Lü ke.
– Előre is köszönöm, uram.
Amikor aztán az U-hajó már húsz méterig emelkede , és a
tengerala járó lágyan hintázni kezde , a „csoda” teljes egészében
világossá vált.
– Most nem emelkedünk feljebb – mondta a kapitány a gépész sztnek
–, próbálja meg szinten tartani a hajót. Valószínűleg vihar van odafenn.
Majd amikor besötétede , felmerülünk a felszínre.
– Igen, uram.
Mintha hirtelen újra életre kelt volna minden az U-hajón, mintha
leolvadt volna az emberekről a rájuk fagyo maszk. Tudták, hogy viharban
a karcsú romboló képtelen harci feladatának végrehajtására, hiszen annak
érdekében kell mindent megtennie, hogy ő maga fel ne boruljon.
Nem kelle hozzá parancs, az emberek lassan, maguktól összeszedték a
szertegurult konzerveket, és visszarakták őket a helyükre az
élelmiszertárolókba. Teichmann bezárta, és átadta a kulcsokat a
főszállásmesternek.
 Langen állandó sziva yúzással próbálta szintben tartani a hajót, s ez
lényegében egészen jól sikerült is neki. Az ezt követő két órában a hajó
mindössze harminc métert merült, és ugyanebben az időben huszonhét
vízibomba hullo a közelükbe, de távolabb is robbant még néhány. Ezután
harmincöt percig nem történt semmi, kivéve talán, hogy a szonársugár
ismét megérinte e néhány ízben a hajót, mintha arról akarnának
megbizonyosodni, hogy a tengerala járó még mindig o van-e a
közelükben. Újabb félóra elteltével Lü ke periszkópmélységre emelte e a
hajót.
Bukdácsoltak és hintáztak a viharban, de a gépész szt a legénységet
ide-oda irányítva, szintben tudta tartani a búvárhajót. A kapitány
kitekinte és megszólalt:
– Sötét éjszaka van. – Belenéze a megfigyelő-periszkópba, és
hozzáte e: – Még i vannak, de ők is alaposan bukdácsolnak. A felszínre
emelkedünk!
Amikor az első őrség felment a hídra, és szemük hozzászoko a
sötétséghez, mintegy háromszáz méternyire tőlük észreve ék a rombolót,
amint időről időre a hullámhegyek tetejére emelkede .
A vihar úgy tombolt a hullámok fele , mintha le akarta volna simítani a
háborgó tengert. A látótávolság alig félmérföldnyi lehete . A hídon álló
emberek erősen kapaszkodtak, arcukat odatarto ák a viharnak, és
neve ek, amikor a hullámok átcsaptak fele ük. Szere ék a tengert.
Lü ke eltávolodo a rombolótól, és feltöltö e a hajó akkumulátorait.
Aztán újra alámerültek.

A kapitány a közép-atlan konvojútvonalak felé irányíto a a

tengerala járót. Erre a hírre azok is kétségbeestek, akiknek az idegeik
eddig még nem mondták fel a szolgálatot.
A gépkezelő volt a legrosszabb állapotban. A legkisebb váratlan neszre
is felugro , és mindenkit elátkozo maga körül. Hisztérikusan zokogo , és
még a legegyszerűbb munkát is képtelen volt hiba nélkül elvégezni.
Legjobban a szemeikről lehete észrevenni a lelkiállapotukat,
szemgolyóik erősen kidülledtek, és pupilláik úgy rángatóztak, mint
gyertyaláng a szélben. Két kulcsembert is le kelle váltani a szolgálatból. A
rádiós keze úgy reszkete , hogy képtelen volt egy ceruzát megtartani az
ujjai közö . Mire a kapitány azt mondta neki:
– Lehet, hogy ezzel a reszketéssel maga tudná a legjobban meg sz tani
a látcsöveket.
A fegyvermester olyan összefüggéstelen hülyeségeket beszélt, amit
senki sem tudo megérteni.
Éjszaka elromlo a giro-iránytű. Azonnal rendbehozták, a giroszkóp
nélkül ugyanis még a legrövidebb ideig sem lehete volna navigálni, mert
a kontrollszoba mágneses iránytűjét nehezen lehete leolvasni, és
egyébként is meglehetősen nagy ingadozással működö . Két nap múlva a
kormányos jelente e a toronyból, hogy a giroszkóp tűje előre-hátra pörög,
mintha megbolondult volna, s emia képtelen az útvonalat tartani. Az
első szt, aki éppen őrparancsnok volt, utasíto a, hogy a mágneses
iránytű segítségével tájékozódjon a kontrollszobából. Szerencsére csak
néhány órát veszíte ek, mert a fő-elektrotechnikus helye esének megint
sikerült megjavítania a girót.
A rákövetkező éjszakán azonban Teichmann rajtakapta Schofert, a
kontrollszoba legénységének egyik tagját, amint a girón babrált.
Teichmann keményen pofon vágta, mire Schofer keresztülrepült a
kontrolltermen, és hangos csa anással elterült a padlón. Néhány
másodpercig mozdulatlanul hevert, aztán olyan hirtelen tért magához,
mintha egy újabb arculcsapás érte volna. Mert rádöbbent, hogy
Teichmann ütése semmiség volt, ahhoz képest, ami még ezután várt rá.
Ugyanis o állt elő e a kapitány.
A kontrollszobában olyan gyenge volt a világítás, hogy eddig senki sem
ve e észre Lü két, aki az első panel melle állt.
Nem szólt semmit. Arca nem árulta el a gondolatait. Most is olyan hideg
és nyugodt volt, mint mindig. Szemei ridegen meredtek a messzeségbe.
Ha valami érzést ki is lehete belőle olvasni, az csak a szokásos gúnyosság
volt. Odalépe a térképasztalhoz, kézbe ve e a körzőt, és hegyét
beleszúrta a térképbe. Mielő azonban megrajzolta volna a kört, anélkül,
hogy fejét elfordíto a volna, a válla fölö hátraszólt:
 – Nos, Schofer, nekem úgy tűnik, hogy maga elese . – Miután szavaira
nem érkeze válasz, a kapitány lete e a körzőt, megfordult, és
szembenéze Schoferral. Olyan lassan beszélt, mintha belebetegedne a
vele való társalgásba. – Tiszta sor. Abban az esetben, ha nem ese el, úgy
zenöt percen belül hulla lesz magából. Hadbíróságot hívok össze, utána
felmegy a fedélzetre, az egyik ember tüzet nyit a húszmilliméteresből és…
– Elestem, uram.
Miután Lü ke ily módon röviden elintézte az ügyet, Schofer már nem is
léteze a számára. Ezek után a giro már folyamatosan és tökéletesen
működö .
Mikor reggel Teichmann elhaladt a kapitány kajütje elő , csendesen
sztelge , mint ahogyan azt mindennap megte e. S ezen a reggelen
hallatlan dolog történt! A kapitány megszólalt:
– ‘reggelt!
Az egész szócska olyan volt, mintha csak megköszörülte volna a torkát,
ennek ellenére a köszönés elhangzo . Ám ha Lü ke azt hi e, hogy
Teichmann valamiképpen reagálni fog gesztusára, nagyot tévede .
Teichmann továbbra is csak csendben köszöntö e, tenyerét sapkája
ellenzőjéhez emelve. A kapitány pedig továbbra is mondta:
– ‘reggelt!
Mindez négy napon át folytatódo .
Amikor azon a napon, mint rendesen, Teichmann némán sztelegve
haladt el a kapitányi kajüt elő , a parancsnok megszólalt:
– ‘reggelt Teichmann!
Teichmann egy kissé meghatódo . Megtorpant, kérdően ránéze a
kapitányra, aztán amikor az, nem bírván tekintetét, félrenéze ,
megszólalt:
– ‘reggelt, uram.
Ezt a rituálét aztán tovább folyta ák. S Teichmann le az egyetlen olyan
ember a fedélzeten, akit a kapitány a nevén szólíto . Kivéve, ha szolgála
ügyről volt szó.
Egyelőre egyetlen konvoj sem bukkant fel, viszont bőségesen akadt
repülőgép. Jóformán az egész napot riadómerülésben töltö ék. Az egyik
támadásnál az U-hajó a felszínen maradt, és húszmilliméteresével rálő az
egyik Sunderland pusú vízirepülőre, de a lövedékek úgy pa ogtak le a
gép páncélzatáról, mint a borsószemek az ablakról. Távozóban a
Sunderland faroklövésze két tengerészt megsebesíte . A kapitány
kifejte e azon véleményét, miszerint a tengerala járó nem légelhárító
üteg, és parancsot ado a szteknek, hogy mindannyiszor riadómerülést
rendeljenek el, valahányszor csak repülőgép bukkanna fel a
látómezejükben.
Még két hé g kuta ák keresztül-kasul a Közép-Atlan -óceánt, majd a
tengerala járó Gibraltár irányába indult, és kilenc álló napon át
bolyongo anélkül, hogy bármiféle támadásra érdemes vízi járművel
találkozo volna. A zedik nap hajnalán az első szt éppen Teichmann-nal
volt őrségben. Az éjszaka csendben és sötétben telt, aztán hirtelen fény
villant rájuk. Olyan fehér és vakító volt, hogy be kelle hunyniuk tőle a
szemüket, s így csak hallha ák a levegőn á ütyülő golyókat, amint a
hajótestbe csapódnak. Amikor azt hi ék, hogy mindez véget ért,
iszonyatos dörejjel robbant valami, és a hídkorláthoz vágta őket. Egész
vízzuhatag omlo le, aztán ismét éjszakai sötétség hullo rájuk.
Az egész dolog z másodperc ala lejátszódo . Teichmann csak azt
ve e észre, hogy az első szt nincs melle e. Megpróbált
utánatapogatózni, de kezei a semmibe markoltak. Lábai viszont valami
puhába ütköztek, és ez a puha valami volt az első szt.
– Merülés! – hallo a lentről a kapitány kiáltását, s hallo a a gépész szt
válaszát is:
– Merülésre készen!
– Gyerünk! – szólt Teichmann a hátsó figyelőnek. Aztán megragadta az
első szt testét a hóna ala , odahúzta a toronyfedélhez, és levonszolta a
toronyba. A levegő surrogva távozo a merülőtartályokból, jól hallatszo ,
ahogy a víz zuhogva tör be a helyére. És ekkor döbbent rá hirtelen, hogy
újra csak szerencséjük volt. A térdei remegni kezdtek, érezte, amint a hajó
előrebukik, aztán az az iszonyatos dübörgés következe , mellyel a
nega v tankokat kifúva ák. A periszkóp melle ese össze, szemei csak
résnyire maradtak nyitva, melyen át látha a a kormányos iránytűjét. A
számokat már nem tudta kivenni a skálán. Rámeredt a kormányos
sóboríto a bőrkabátjára, és néhány másodpercig szemeivel köve e a
mozdulatait. Aztán újra magához tért.
A hajó hazafelé indult. Nem tehe ek mást, túlságosan sok ember
hiányzo a szolgálatból. Mégis, mindez a kapitány akarata ellenére
történt. Most már szinte egy szót sem szólt senkihez. Teichmanntól
megkérdezte a támadás pontos lefolyását, mire egy rádióüzenetet küldö :
„A hadbírósági eljárás Von Wi genberg herceg, hadnagy ellen
visszavonva. Lü ke.”
A rádióüzenetet aláírásra átadta az első sztnek.
Az első szt a lábán sebesült meg, de sérülése nem volt súlyos, a golyók
csak a húson hatoltak át. De sajnos a fejében is zűrzavar keletkeze . A
teste állandóan rángatózo , szája nyitva maradt, képtelen volt becsukni,
vagy csak egyáltalán megpróbálkozni vele. Így aztán nem tudo enni sem.
A kanál kicsúszo reszkető ujjai közül, melyek most pontosan úgy
remegtek, mint a rádiósé. Amikor felült az ágyában, a nyál lecsordult a
szája sarkán. Még könnyíteni sem tudo magán egyedül, két embernek
kelle tartania a WC-n. így a rádióüzenetet is képtelen volt aláírni.
Két nappal a kikötő elérése elő az elektrotechnikus helye ese meghalt
vakbélgyulladásban. Néhány napon át forró kötés alkalmazásával
igyekeztek rajta segíteni, és amikor ez nem használt, hideggel
próbálkoztak, aztán később langyossal is. Amikor lá ák, hogy egyikkel sem
érnek el kedvező eredményt, egy kis dózis morfiumot adtak neki, hogy
legalább a fájdalmain enyhítsenek. Ezután már semmi mást nem tehe ek,
legfeljebb sóhajtoztak egy orvos után, vagy a morfiumdózist növelték.
Amikor a hajó Lapalisse-ban horgonyt vete , a mólón hatalmas tömeg
várta: ritkaságszámba ment mostanság a hazai kikötőbe visszatérő német
tengerala járó. Az utóbbi idők sta sz kái azt muta ák, hogy z kifutó U-
hajó közül nyolc soha többé nem tért vissza.
Amikor már mindenki elhagyta a hajót, Teichmann visszatért a
fedélzetre az első sztért. De a kapitány már o állt a beteg Wi genberg
ágya melle . Lü ke úgy néze Teichmannra, mintha egy tolvaj lépe
volna a helyiségbe.
– Mi a fenét keres i ?
– Az első sztet. Azt szeretném…
– Azonnal takarodjon innen! Megkérem, hogy a jövőben foglalkozzon a
saját dolgával!
A piszok disznó, berzenkede Teichmann, miközben az autóbusz felé
ment. De amint rágyújto egy cigare ára, meglá a a kapitányt, ahogy
ölben vi e a partra az első sztet.
 TIZENHATODIK FEJEZET
– Érezd o hon magad! Csak magunk vagyunk. Molly dolgozik egy hadianyaggyárban, az
öregem halo , én pedig holnapután megyek vissza a tengerre.
Teichmann ú adag vajával burgonyát sütö ek a konyhában. Aztán
lementek a pincébe, és felhoztak néhány palack Chateau Rothschild
lafi e-et. Az üvegeket lete ék a nyito tűzhely mellé, és köré állíto ak
néhány karosszéket. Heyne szerze poharakat, aztán kimentek a kertbe és
megnézték, hogy megfelelően el vannak-e söté tve az ablakok.
Teichmann utálta ezt a szobát. Telis-tele volt tömve könyvekkel és
mindenféle gipsz mellszobrokkal. Az is elképzelhető, hogy márványból
voltak, de Teichmann nem is próbálta őket megérinteni, hogy
meggyőződjön az igazságról.
Egy egész üveg italba telt, mire Heyne képes volt elmondani mindazt,
amit erre az éjszakára tartogato .
– Nézd, tulajdonképpen te vagy az egyedüli, akivel őszintén
beszélhetek…
– Amikor elvi ék az apámat, nem akartam neked írni erről, mert a
postát cenzúrázzák, és ez se neked, se az apámnak nem te volna jót…
Csak problémát okozo volna neked is, ha egy áruló fiával levelezel, és így
tovább… és úgysem tudtál volna segíteni. Az égvilágon semmit sem
tehe él volna. Te is jól tudod, hogy ezek egyáltalán nem finnyásak. De az
ellen mégsem volt kifogásuk, hogy egy bűnöző fiát egy német
tengerala járón hagyják szolgálni; mert szerintük az apám bűnöző volt. –
Ahogy ezek az utolsó szavak kicsúsztak belőle, gyorsan kiüríte e a
poharát, majd újra töltö magának, és kényelmesen hátradőlt a
karosszékben. A megviselt bőr erős levendulaillatot áraszto , és ez
kitűnően ille a rubinvörös borhoz, amit csendesen iszoga ak.
– Nézd, tudod, hogy nem álltam túlságosan közel az öregemhez, de
mégis, ennek ellenére… Utálom őket. Tudod, az apám, mint a történelem
professzora, feljogosítva érezte magát, hogy kinyissa a száját. Ő legalábbis
így gondolta; és meg is te e. Erre a felsőbb szervek reakciója pontosan az
volt, amit ilyenkor várni lehete . Semmi új sem volt benne. Nehogy azt
képzeld, hogy én most bárkit is védeni akarok. Nem vagyok érdekelt olyan
külsőségekben, mint a poli ka, a hadvezetés vagy a Gestapo; valamikor
talán voltam, de ma már nem. Kizárólag az emberi szempont, ami érdekel.
Te cinikusnak szoktál nevezni engem, és teljesen igazad is van. De az
embertársaim te ek cinikussá, ez az igazság. Önmagától senki sem
szüle k cinikusnak. Ez az egész élet olyan, mint egy rossz színdarab, ha
nem egy tragédia… Őbenne nem volt semmi nagyság, csak butaság és
gyengeség. És hidd el nekem, hogy a butaság szabadíto a a gonoszságot
erre a világra. És ha ez a mi bolygónk nem más, mint egy disznóól, ez csak
a lakói mia van így… vagy legalábbis a lakók túlnyomó többsége mia .
– Az én véleményem nem egyezik meg a éddel – vete e közbe
Teichmann.
– Tisztában vagyok vele. Én sem gondolkoztam mindig felnő fejjel. …
Amikor a németek tömegben vannak együ , hatalmukba kerí k őket az
érzéseik. Azt hiszik, hogy legyőzhetetlenek, és ilyenkor még egy idióta is az
orruknál fogva vezethe őket…
– De nem is erről akarok beszélni. Az első bevetésem után két hét
szabadságot kaptam.
Egyik este meglátogato bennünket Diebold atya, akit te is lá ál
nálunk, mikor i jártál, és elkezde nekem beszélni a vallásról, hogy így
meg úgy. Kifejte e, hogy számára a Führer valamiféle An krisztus,
mármint most, a jelenlegi helyzetben, mert a korábbiakban neki is más
volt a véleménye. Én persze a Führer védelmére keltem, de hidd el, hogy a
józan eszem ellenére. Hogy miért? Hát valószínűleg csak azért, hogy
szembeszegüljek az apámmal és Diebolddal. A Kialakult vita hevében
apám behozo egy nagy halom kéziratot, amit ő a jelenlegi rezsimmel
való elszámolásának neveze . Igen, pontosan így mondta. Ezekről a
kéziratokról csak néhány barátunk tud, és ezek egyike volt Diebold atya.
Neki is az volt a véleménye, hogy amit ma bezárt ajtók mögö írnak, az
érdemes lesz arra, hogy a jövőben elolvassák. De én azt válaszoltam: a
halo ak nem fogják elolvasni a könyvedet, mert az képtelenség, és amíg
el kell tkolnod, csak az idődet vesztegeted. Erre apám azt mondta:
 – Ördögi dolog egy hazugságért a halálba küldeni az embereket. Az az
ember egy iszonyatos szörnyeteg. Erre én: Egy nagy szörnyeteg azért nem
olyan rossz, mint a sok kicsi, én jobban kedvelem a nagy sátánokat a
kicsiknél. A nagyság bármilyen formájában van valami csodálatos, valami
lenyűgöző.
Erre apám re enetesen ideges le :
– Azt akarod ezzel mondani, hogy te jobban kedveled a nagy sátánt a
kisebbnél, jobban kedveled a nagy szörnyeteget a kisebbnél? Hát képzeld
el, hogy betörő jár a szobádban, és elviszi az összes pénzedet, ruháidat,
értékeidet. Te ezt jobban kedvelnéd annál a tolvajnál, aki összesen csak
húsz márkádat viszi el?
Ez a te nagy sátánod, akit úgy csodálsz, betört a házadba, és
mindenedet elvi e: a szívedet, önérzetedet, a józan eszedet és a jó irán
érzéseidet. Mindent elrabolt, ami csak a éd volt, és mindezért te még
csodálni is tudod? A legtöbb ember észre sem ve e, hogy kirabolták,
mivel nem volt a birtokukban olyasmi, amit elvehe ek volna tőlük. Üresek
voltak kívül-belül. De a nagy sátán még ebből is hasznot húzo , és ado
valamit a számukra: mérget. Olyan mérget itato velük, amitől most azt
hiszik, hogy van miért meghalniuk, ha élniük már nem is lehet érte. De te,
Reinhold, neked van, vagy legalábbis volt valami i – és a szívére mutato
–; ne hagyd, hogy ezt is elvegyék tőled. Ne hagyd, hogy félrevezessenek,
ne hagyd, hogy megfertőzzön a tömegek részegsége. – És így tovább, és
így tovább, a régi, bevált szöveg. Tudod milyen, amikor lendületbe jönnek
és pátosszal beszélnek. Egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne nevessek.
Pedig egy bizonyos pon g érzéketlen voltam a támadásaival szemben. Én
sohasem voltam hívő, a szó jó vagy rossz értelmében sem, és különösen a
poli kában nem. Aztán Diebold következe , ő is rákezdte:
– Ez az eredménye annak, hogy a templomoktól szisztema kusan távol
tarto ák a fiatalokat, tudatosan elzárták őket az igazságtól. Reinhold, a
bérmálásod óta te sem voltál a templomban egyetlen egyszer sem; bár
atyád és én ismételten a szemedre vete ük ezt. A te istenedhez még
beszélni sem lehet. De az igaz Isten királysága nem ezen a földön van. Te
már olyan mélyre süllyedtél a mocsárba, az utca mocskába, úgy
elbolondíto ak, hogy manapság már be se mernéd tenni a lábadat a
templomba, még akkor sem, ha akarnád. De eljön a nap, amikor felelned
kell a te eidért, azokért a mai cselekedeteidért, melyeket az An krisztus
diadalakor elköve él. Azt mondom, így lesz. Mert eljön a napja, amikor
minden széthullik, amit csak emberi kéz alkoto . És akkor az Úr
megjelenik, és ő majd megrázza a szíved merev falát. Ha most még gőgös
vagy is, és bezárod a szívedet, mint valami erődöt, a Mindenható elő . De
nincs az az erő, amely segíthetne neked, amikor ő rohamozza az erődöket.
Még a legmegátalkodo abb szív is reszketni fog, és önként megnyílik
parancsára. – Ekkor aztán félbeszakíto am. Már túl kényelmetlenné
kezde válni, túlságosan erősnek érezte magát. Azt kérdeztem tőle:
– Herr Diebold, volt maga valaha is katona?
– Én, soha. Ne ölj, ezt mondja a Szen rás!
– Csak azért kérdem, mert papi személy létére meglehetősen jól ismeri
a katonai tak kát, igaz, egy kissé már elavult tak kát. A középkorban
ugyanis még lehetséges volt megrohamozni egy erődöt az ön által imént
leírt módon, és az ön elődei valóban meg is te ék ezt. Ahogy mondta,
megrohamozták. Szellemi erőszak, így is mondhatná valaki. Azt azonban
nemigen hiszem, hogy a mi generációnkkal szemben sokra menne, a maga
Egek Urával.
– És most jól figyelj, Hans, pontosan figyeld a szavaimat! Megforga am
a pengémet, és megkérdeztem Dieboldot: Elve -e a rezsimet, amelyben
élünk?
– Igen.
– A filozófiáját? Az ideáit?
– Igen.
– A céljait?
– A céljai bűnösek.
– A Führer?
– Ő az An krisztus maga. A filozófiája istentelen, visszaesés az
önistenítésbe. Engem nem tudnak félrevezetni az ala omos szavai,
melyekkel a beszédeit körí : „Az Úristen megvédi népünket!”
– És a paptársainak is ugyanez a véleménye?
 – Igen, minden igaz kereszténynek.
– Akkor teljes egészében osztja apám véleményét?
– Igen, teljes mértékben.
– Nos hát, ezt szere em volna hallani most újra a saját szájából.
Ugyanis néhány nappal ezelő mégiscsak bementem a templomba, igaz,
csak kíváncsiságból. Lá am, ahogy a pap, maga, Diebold atya,
összekulcsolta a kezeit, és hallo am, amint imádkozik: Oh, Uram, ma újra
elő ed állunk és imádkozunk, könyörögve kérünk legalázatosabb
imánkkal. Áldd meg és óvd szerete Führerünket, bátor katonáinkat, és
adj nekünk győzelmet ellenségeink fele . Ámen!”
– Nem rossz – mondta Teichmann.
Diebold becsületére, meg kell mondanom…
– Ugyan mit értesz ezala ?
– Nem mindegy? Nevezzük becsületnek, de bármi is a neve, vörös le
tőle, mint a rák.
– Azt hiszem, ez a legkevesebb, amit tehete .
– De vannak emberek, akik még csak el sem pirulnak. A történetemnek
azonban ezzel még nincs vége. Beletelt egy-két percbe, mire Diebold
magához tért, aztán megszólalt:
– Mi valamennyien halandók vagyunk. Ezért hívjuk magunkat az Úr
szolgáinak. Meg vagyon írva: Add meg a császárnak, ami a császáré.
– De mi van akkor, ha a császár egy bűnöző? S maga még protestánsnak
nevezi magát? Hol protestál? Szegény Luther megfordulna a sírjában, ha
megtudná, hogy az úgyneveze protestánsok mit tesznek a tanításaival. –
Diebold nagyon ideges le , s kikelve magából kiálto a:
– Nehéz belső küzdelmet vívtam önmagammal, hogy megtartsam a
szószéket. De mit értem volna vele, ha leszállók onnan? A helyembe lépe
volna egy másik egyházfi, vagy a gyülekezet maradt volna o pásztor
nélkül. Képzeld el, a nyáj pásztor nélkül. – Diebold csaknem sírva fakadt.
Erre azt válaszoltam:
 – Nem erről van szó, isten embere! De a védekezése akkor is hamis. Az
az igazság, hogy maga és a magához hasonlók félnek a haláltól. Mégis
szüksége van a halálra, sőt a halálfélelem is része a foglalkozásának: mert
enélkül a templomok üresek volnának. A halálfélelem, meg az a gondolat,
hogy mi következhet a halál után, ez töl meg emberekkel a
templomokat. E két dolog nélkül nem tudna tenni semmit, és egyszerűen
éhen halna. Maguk felnagyíto ák a halál borzalmait, annyira, hogy még az
emberek is megre entek tőle. Egész halálkultuszt hoztak létre. És te – ez
apámnak szólt – himnuszokban és költeményekben dicsőíte ed, mint
valami gigan kusan nagy dolgot, mint a lét koronáját és csúcsát. Maguk,
vallásos emberek voltak azok, akik létrehozták a halál kultuszát, és a lélek
mélységének nevezték el a halál utáni vágyat, a túlvilágot és így tovább. És
pontosan ez volt az, amire Hitlernek szüksége volt. Jobb talaj nem is
létezhete volna az átkozo magvai elültetésére. És most maguk félnek?!
De nem azért, hogy elveszíthe k, amit eddig elértek: a családjukat, a
gyülekezetüket, nem; a ól félnek, hogy elveszíthe k az életüket. Az életet,
amit már olyan nehezen képesek elviselni. – Diebold felugro .
– Ez nem igaz! Én nem félek a haláltól. Mindenkor készen állok rá, hogy
Istenem elé álljak, ha szólít.
– És a Gestapo elé állni?
– A Gestapo elé is.
– A keresztények a gyakorlatban sohasem azt teszik, amit prédikálnak.
De ezen kívül is; mit gondolhat valaki arról az egyházról, amelyik azt
tanítja, hogy ne ölj, aztán pedig harcoló püspököket meg tábori
lelkészeket produkál, és ezekkel megáldatja a fegyvereket? Hogyan
vélekedjen bárki arról az anyaszentegyházról, amelyik csata elő Istenhez
imádkozik győzelemért? Le a sisakokkal! Imához!… Nevetséges!
– Valóban igazad van, de számomra mindez nagyon is szomorú. Én
semmi nevetségeset sem találok benne – szólt közbe az apám. A
poli káról kezde beszélni, hogy témát változtasson. Azt kezdte fejtegetni,
hogy a hatalom már önmagában is ördögi dolog, mivel állandóan
visszaélnek vele. Erre azt feleltem neki:
 – Erre is Isten ereje taníto bennünket. Az erősebb fa elnyomja a
gyengébbet, és elveszi tőle a napfényt. Mindig a leggyengébb áll a falhoz.
De ugyanez vonatkozik az állatvilágra is. Az erősebb állat egyszerűen
felfalja a gyengébbet…
– De most már csak az utolsó felvonást akarom neked elmondani, olyan
röviden, ahogy csak lehetséges… Ez a beszélgetés biztosan hatással volt
apámra, alighanem közvete oka lehete a halálának. Két nappal később
az egyik diákja elmondta nekem, hogy apám tarto egy előadást a
hatalom lényegéről, és a végén alaposan lehurrogták. Első pillanatban
nem is ve em túl komolyan a dolgot, de amikor aznap éjjel hazamentem,
apámat már letartózta ák. Felve em az egyenruhámat, és elmentem a
Gestapo főhadiszállására. O azt mondták, hogy apámat már
elszállíto ák, és a továbbiakról informálni fognak. Nagyon türelmesek
voltak, gondolom, a kitüntetéseim mia . Aztán megkérdezték, hogy volna-
e számukra egy kis időm. Tényleg igazuk volt, az egész nem tarto sokáig.
Behozták Dieboldot… Én még csak rá sem néztem…
– Ismeri ezt az urat? – kérdezték tőlem.
– Igen – mondtam –, látásból. – Aztán megkérdezték, hogy gyakran
látoga a-e az apámat, mire azt feleltem, hogy nem tudhatom, mivel én
harcoltam a háborúban.
– Gyakran látoga a professzor Heynét? – kérdezte tőle a Gestapós.
– Nem, csak nagyon ritkán, és akkor is csak mint a gyülekezet pásztora.
Nagyon, nagyon ritkán. És ezek a látogatásaim is szigorúan hivatalos
jellegűek voltak.
– És mit ért hivatalos látogatás ala ?
– Hogy minden cselekvésem csak a lelkiekre vonatkoztato .
Megnyugtatom a szerencsétleneket, akiknek haláleset történt a
családjában. Megerősítem a hitüket, és megpróbálok bátorságot önteni
beléjük. Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy a gyülekezet
tagjainak erkölcsi erejét megerősítsem. Én…
– Nagyon helyes, erkölcserősítő barátom, csak így tovább! – mondta a
Gestapós, és ezzel elengedte. Már szabad is volt újra.
 – Heil Hitler, Herr Komissar! – így köszönt el, és „Heil Hitler, atyám”-mal
búcsúzo tőle a Gestapós. Köve em körülbelül z percen át, de semmit
sem te em vele. Ő azonban egyre gyorsabban és gyorsabban siete
előlem. S én még mindig nem bánto am. Aztán már futni kezde .
– Másnap parancsot kaptam, hogy jeletkezzek a Pillanban lévő
tengerala járó-iskolán. Kétszer írha am apámnak, de küldeni nem
küldhe em neki semmit. Márciusban egy levél érkeze a belseni
adminisztrációtól, melyben közölték, hogy apám hirtelen meghalt. S ha a
hol estére igényt tartok, a szállítási költség ennyi meg ennyi márka, mely
a posta ilyen meg ilyen számú számlájára küldendő, és a hol estet a pénz
kézhezvételekor azonnal kiadják. Heil Hitler… Hát ez a történet vége. Elég
izgalmas, nem?
Heyne bekapcsolta a rádiót, de időbe telt, mire az bemelegede . Még
hallo ák a hírek végét, és a hadsereg felhívásának ismétlését. Olyan
szavak hangzo ak el, mint „hősies”, „legnagyobb bátorság”, „hősi
önfeláldozás”. Ők pedig közben arra gondoltak, hogy vajon miért van
szükség mindezekre. Aztán felcsendült néhány akkord a „Légy hű és igaz
mindörökre” című dalból. Ez volt a Deutschland rádió szünetjele. Ezt
követően egy fátyolos női hang a nép üdvözletét közve te e a fronton
harcoló fiaikhoz, majd tánczene következe .
– De nem az apám volt a családban az egyedüli. Anyám minden
hozzátartozóját koncentrációs táborba küldték.
– De hát miért, mit csináltak?
– Semmit, azt az alapvető hibát kivéve, hogy éltek. Zsidók voltak, ennyi
az egész, vagy legalábbis félig zsidók. Én csak negyedrészben vagyok az, de
lehetséges, hogy csak nyolcadrészben. Ebben nem vagyok biztos. De azt
tudom, hogyha nem zsidó lányt veszek feleségül, a gyermekeim csak
zenhatodrészben lennének azok, s így életben maradhatnának.
– És hol vannak most?
– Ugyano , ahol az apám.
– Nem… ez nem létezik!
– Pedig igaz.
 – De hát csak nem ölhetnek meg embereket azért, és csak azért, mert a
szüleik zsidók voltak?!
– De igen.
– Bizonyára csináltak valamit.
– Nézd, először én sem akartam elhinni, de aztán rá kelle jönnöm,
hogy valóban csak azért történt.
– Mégsem tudom elhinni, Gerd, nem tudom…
– Ember, hát vedd már végre tudomásul! – ordíto rá Heyne. Fel és alá
rohangált a szobában. – Bocsáss meg, nem tehetek róla, de ez a dolog
mindig felkavar. Mert az a legrosszabb az egészben, hogy senki sem akarja
elhinni. Képzeld csak el, ha Wegenernek beszéltem volna erről, azt
mondta volna, hogy részeg vagyok. Vagy megemlíte em volna a drága
nagybátyámnak, a tábornoknak. Azt válaszolta volna: Meg ltom, hogy
rémtörténeteket találj ki, vagy…
– És úgy gondolod, hogy a főparancsnokság tábornokai, marsalljai, meg
a többi nagyokos tud erről?
– Nem, azt nem hiszem. Bár a légierő parancsnoka bizonyára tud róla.
Arról viszont meg vagyok győződve, hogy a hadiflo a parancsnokló
admirálisa még csak nem is sej . És éppen emia nem is fogja elhinni
senki sem, ha elvesze a háború…
– Te biztos vagy benne, hogy el fogjuk veszíteni?
– Ne legyél már bolond! Miben reménykedsz? Bármilyen új pusú
tengerala járót építünk is, már rég elkéstünk vele… Szóval hadd
folytassam: senki sem fogja nekünk elhinni, hogy mi semmit sem tudtunk
erről az egészről… reménykedsz? Bár mire a háború véget ér, már régen
halo ak leszünk. Szerencsésebb esetben lehet, hogy lövészárkot ásunk a
szövetségeseknek.
– Igen, ha továbbra is tengerala járón tartanak bennünket, akkor
halo ak leszünk, de…
– Már Amerika is belépe a háborúba. Ez pedig azt jelen , hogy
mostantól az ő hatalmas hadiipara lesz a meghatározó. A tengeren és a
levegőben húsz az egyhez arányban máris alul maradunk. Ilyen
körülmények melle pedig értelmetlen tovább harcolnunk. Más lehetőség
nincs, csak meghalhatunk.
– És azt hiszed, hogy az okosok sztában vannak ezzel?
A rádió a „Triccs-traccs polká”-t játszo a, aztán egy eunuchhang kezde
énekelni: „Szerencséd van a nőkkel…” Úgy tűnt, mintha Heyne hallgatná a
zenét, de egyszer csak felordíto :
– Igen, biztos, hogy sztában vannak vele, hacsak nem őrültek meg
teljesen!
– Túlságosan sötéten látod a dolgokat…
– Na, akkor figyelj csak rám egy pillanatra! Hogyan akarjátok legyőzni
Oroszországot? Hogyan akarjátok legyőzni Angliát és Amerikát? Meg
tudnád ezt nekem mondani? Ők fognak legyőzni bennünket. És a
tábornokaink nagyon is sztában vannak ezzel. Mégis tovább folytatják a
harcot, még ha kilátástalan is.
– A szövetségesek feltétel nélküli fegyverletételről beszélnek.
– Miért, te mi mást vártál tőlük? Azt gondolod, hogy Németország
számára ez nem kedvezőbb megoldás, mintha csak halo ak maradnának?
Szép kis hazafiság! Nem, a katonai vezetésünk tökéletesen sztában van a
kialakult helyze el, de ennek ellenére mégis harcolni akarnak az utolsó
töltényig. És tudod, hogy miért? Mert kitűnő katonák. A háború után
pedig…
– Úgy gondolod, hogy túlélik?
– A magas rangú tábornokok általában túlélik. Nekik van erre a
legnagyobb esélyük. Ez nagyon is fontos a számukra, különösen, amikor
elveszte ek egy háborút: mert utána hamarosan megírják a
memoárjukat. S ebben aztán leírják, hogy milyen ragyogóan veze ék a
katonáikat. I mondják el, hogy ha ezt meg azt az intézkedést – melyet
persze ők javasoltak – időben végrehajto ák volna, a háborút meg
lehete volna nyerni. De hát ők nem tehe ék meg azt, amit akartak, és
ezért mindig ugyanaz az őrmester volt a hibás, ugyanaz az őrmester,
akinek a kedvéért azelő úgy álltak, mint a cövek, kórusban üvöltve: „Heil
Mein Führer!” De arra azért elég jó volt nekik, hogy kitüntesse őket, vagy
marsallbotot adjon át nekik. Ezekben a visszaemlékezésekben tudósként
fognak majd beszélni stratégiáról és tak káról. És természetesen azt
fogják vallani, hogy csak a hazafiasság mo válta a te eiket mindig és
mindenkor. A piszkos ügyekről pedig mélyen hallgatnak; biztos vagyok
benne, hogy akkor valamennyien éppen szabadságon voltak. Arra sem
vesztegetnek majd egyetlen szót sem, hogy amikor 1938-ban az SS
csavargók gyermekeket, nőket és aggastyánokat tereltek végig az utcán
verve és inzultálva őket, ezek a tábornokok csak messziről nézték… Azelő
mindig arra gondoltam, hogy a sz kart kell példaképnek tekinteni; de hol
voltak ezek a német sztek 1938 novemberének azon a bizonyos
éjszakáján, amikor a zsinagógák égtek? – Heyne cigare ára gyújto ,
mélyet szippanto cigare ájából, és hozzáte e: – Azt vártam, hogy
o hon beszélünk majd erről. Az anyám is erre számíto . Másnap reggel
öngyilkos le .
A rádióban légitámadást jeleztek. Hatalmas bombázókötelékre
figyelmeztete a bemondó, melyet Észak-Franciaország fele figyeltek
meg, Németország felé haladva. Heyne elnyomta a cigare át.
– Nincs szándékomban a prófétát játszani, de azért egy dolgot
előrebocsátok: Az az éjszaka többe fog még nekünk kerülni, mint bármi
más egész eddigi történelmünk folyamán.
– De hát akkor miért harcolunk még mindig?
– Elmondom. Azért, hogy egy kis csoport tovább uralkodhasson, és még
egy kicsivel tovább hatalmon maradhasson…
– Ez nem igaz, Gerd. Igazságtalan vagy, de én meg tudlak érteni ezért.
Jogod is van hozzá. De elfelejted azt, hogy vannak olyan sztjeink, akik
életcéljuknak tekin k a hivatásukat. És ezek nem állhatnak nyugodtan,
miközben a német népet a kutyák elé ve k…
– Te pedig azt felejted el, hogy ezek a bizonyos sztek nem mások, mint
szűk látókörű, korlátolt specialisták. És ami az ő területükön kívül esik, az
már nem érdekli őket, vagy csak egész felszínesen. Mint például a Roehm-
puccs vagy a zsinagógák felgyújtása. Ők azt fogják mondani: Mi nem
üldöztük a zsidókat. És ez egy pikus német érv. A hentesek tétlenül
nézték, amikor Németországban égtek a pékségek, és ez így igaz fordítva
is. Az iparmágnások pedig azt mondják majd: Nem mi akartunk háborút.
Nem, ők csak befekte ék a pénzüket, és ezáltal jó haszonhoz juto ak. A
papok meg azzal védekeznek: Nem mi akartuk Hitlert. De hadd kérdezzem
meg tőled, ki akarta őt egyáltalán? Ma pedig tömve vannak a
koncentrációs táborok. Nem tudom pontosan, hány egyházfi lehet
Németországban, de bármiben fogadni merek, hogy még öt százalékuk
sincsen azokban a táborokban. És milyen véleménnyel lennél egy olyan
gyalogos-hadosztályról, melynek csak öt százaléka lenne hajlandó kockára
tenni az életét egy roham során?
Teichmann valamiféle kábulatot érze . Heyne szavai szakállas
nyilakként hatoltak be az agyába. Gyorsan jö ek, és halálos pontossággal
találtak célba. Ő pedig teljesen védtelen le , szemernyi ereje sem volt,
hogy kihúzza őket. Igaza van és mégsincs igaza, gondolta Teichmann. Mert
ez a dolog nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Az életben nem
létezik olyan, hogy csak fehér és fekete, egyedül a szürke különböző
árnyalatai léteznek.
Kint felüvöltö ek a szirénák, aztán meghallo ák a repülők mély,
egyenletes zúgását.
– Aha, i vannak már, megérkeztek – mondta Heyne. Kikapcsolták a
rádiót, és csendben figyelték a repülőgépek hangját. Úgy hallga ák, mint
valami természe csodát, egy magasabb hatalom dörgedelmes zúgását.
Ehhez képest a légelhárítás szétszórt tüze egészen abszurdnak tűnt.
Mintha valaki revolverrel lövöldözö volna a Holdra. A zúgás meg
egyenletesen, megszakítás nélkül tarto tovább.
Felmentek Heyne második emele szobájába. A fényszórók
sugárkévéiben gyöngyszemekként csillogtak a lehulló bombák. Az égbolt
az egész város fele vérvörös volt. O álltak az ablaknál, hallga ák a
bombák becsapódásának robaját, és belélegezték a tűz maró szagát,
melyet a szél sodort feléjük. Aztán hirtelen vakító lángoszlop csapo a
magasba, mintha valaki egy gigászi fényszóróval ado volna jeleket.
Később az éjszaka kénsárga színt öltö , ők pedig lemezeket hallga ak. A
repülőgépek már eltávoztak. De a nyomukban o maradó tüzek még
mindig magasan lobogtak, s a szobába beáramló füst marta a szemüket,
kaparta a torkukat. De ennek ellenére nyitva hagyták az ablakokat, és
tovább hallga ák a zenét.
Már világosodni kezde , de a muzsika még mindig szólt. Teichmann jól
lá a Heynét, aki mozdulatlanul ült a székében, nyúzo arca előrebuko .
Teichmann a türelmes kis professzorra gondolt, és Heyne anyjára, aki
megmérgezte magát, a családjára, mely gázkamrákban halt meg, és
valósággal megszégyenülten néze Heyne önkéntesre, aki alig néhány óra
múlva ismét az óceán felé indul egy tengerala járón. A háború
kegyetlenségének érzése hirtelen tört rá, sokkal elviselhetetlenebbül, mint
amikor ő maga is mindennek a kellős közepén volt.
– Egy nagy büdös filozófus vagy – fakadt ki Teichmann. – Már csak azt
akarom elmondani neked, hogy ezután is ugyanúgy fogok harcolni, mint
azelő . És az egész süket duma arról, hogy elveszítjük a háborút, nem
egyéb, mint falra hányt borsó. Hát csak ennyit, én még…
– Szegény kis kölyök! Eltörtem a játékodat?
– Te hiéna, te! Egyszer s mindenkorra megcsókolhatod a seggemet! –
kiabálta Teichmann, és megpróbált dühös lenni. Ez azonban nem sikerült
neki teljes mértékben.

Doránál ünnepelték a búcsújukat. Az ivászat már rögtön reggeli után

elkezdődö , de az étel még Dora minden szervezőképessége ellenére sem
volt olyan, mint azelő régen. Hamarosan lerészegedtek, és összevissza
beszéltek. Estefelé Heyne már minden ok nélkül belekötö Teichmannba.
– Csak egy csont- meg izomtömeg vagy, de eszed egy csepp sincs! –
fakadt ki. – Mindent az ökleiddel próbálsz meg elintézni. Elég egy jó szelet
disznóhús meg egy üveg bor, hogy az agyadat megbénítsa. Ez a te híres
erőd.
– Ebből ennyi elég volt, barátom, most már hallgass! – szólt rá
Teichmann.
– Te csak azért élsz, hogy szórakoztasd magad. Csak ennyi van benned,
és nem több. Egy durva bika vagy, tele életvággyal, csakis ennyi.
– Hát az is valami.
 – És olyan ízlésed van, mint egy…
– Most már elég legyen…
– Nem, nem. Te féleszű, te…
– Gerd! – kiálto fel Dora. |
– Te féleszű. Élvezed az életet, nem?
Még mielő Teichmann válaszolhato volna, Heyne kétszer is az arcába
vágo .
– Gerd, az isten szerelmére! – sikolto Dora. – Fasírtot csinál belőled!
– Te ne ártsd bele magad! – mondta Teichmann. – Ezt te nem értheted!
– De te! Te… – üvöltö e Heyne, aztán visszahanyatlo a székébe.
Teichmann pedig úgy viselkede , mintha mi sem történt volna.
Valamivel később Heyne eltűnt. Teichmann már arra gondolt, hogy
talán rosszul le , és elindult, hogy megkeresse. Dora lányai közül az egyik
közölte vele, hogy barátja már hazament. Éjfél is elmúlt, mire Teichmann
elköszönt Dorától.
Csaknem két órájába telt, mire Blankenesébe ért. A ház kapuja be volt
zárva, és ez nyugtalaníto a. Ez azt jelente e ugyanis, hogy Heyne még
mindig nem tért haza. Teichmann kinyito a a kaput, és a gyertyát kereste,
amit valahová odakészíte ek; a tegnapi légitámadás óta ugyanis nem volt
áramszolgáltatás. Nem találta a gyertyát. Nem, nyugta a magát, nem
vagyok részeg, a gyertya valóban eltűnt. Tapogatózni kezde Heyne
szobájának irányában. Amikor kinyito a az ajtót, lá a, hogy egy parányi
gyertyacsonk ég a padlón. Tehát Gerd is i van, gondolta, de olyan részeg,
hogy elfelejte e eloltani a gyertyát. Teichmann belépe , és becsukta
maga mögö az ajtót. A léghuzat elolto a a gyertyát, de ő addigra már
észreve e Heynét, aki az ajtóval szemben lévő falon lógo , o , ahol
régebben a könyvespolc állt.
Meggyújto egy szál gyufát. Heyne egy kardszíjra akaszto a fel magát.
A szíj szabad végét áthúzta a csaton, és felerősíte e egy nagy
kampósszegre, melyen régebben a könyvespolc függö . Jó minőségű,
békebeli, német szíj volt. A lyuk alig tágult valamit, amikor Heyne a
könyvespolcra lépe , bedugta fejét a hurokba, és kirúgta maga alól a
polcot.

Csak Dora, Teichmann és három lány ve részt a temetésén. Még pap sem
volt, mivel Heyne öngyilkosság áldozata le , és ugyanez volt az oka a
tábornok távolmaradásának is. Dorát nagyon elszomoríto a a pap és az
egyházi temetés hiánya. Heyne házát elkobozták. Teichmann összeszedte
a személyes holmijait, melyek legnagyobb részét a könyvek te ék ki:
Schopenhauer, Dosztojevszkij, Pascal, Hölderlin, Nietzsche, Gogol,
Kierkeegard, Baudleaire. Teichmann egyetlen egyet sem olvaso ezek
közül, és hallani is csak néhányukról hallo . Most mégis gondosan
összecsomagolta valamennyit, és elküldte Nienstedtenbe a tábornok
címére. Magának csak azt a szíjat tarto a meg, amivel Heyne felakaszto a
magát. „Isten legyen velünk”, ez volt a szíj felirata. Belete e a nadrágja
zsebébe. Aztán felszállt a Gotenhafen felé induló vonatra, ahol a
tengerala járó-iskolán továbbképzésen kelle részt vennie.
 TIZENHETEDIK FEJEZET
Lü ke tengerala járója ismét bevetésre indult. A kapitány Teichmannt
kérte és kapta első hadnagyként. Petersen volt az első szt. Még mindig
halkan beszélt a torkában lévő szilánk mia . Amikor azonban a
parancsnokkal kelle beszélnie, megerőlte e magát, és a hangja olyan
le , mint a reszelőé. Még mindig Langen volt a gépész szt. Kócos haja
szürkére változo , és ez alaposan megváltozta a a kinézését, bizonyos
előnyös légkört teremtve körülö e: frizurája elterelte a figyelmet
külsejének egyébként rendkívüli elhanyagoltságáról. Máskülönben
ugyanaz maradt, aki volt. Azok közül, akik a legutóbbi útjuk során
összeroppantak, mindössze a rádiós tért vissza. Kihagyo egy bevetést, de
most már újra i volt. A fegyvermester szanatóriumba került,
Wi genberg, a korábbi első szt elhunyt, részleteket senki sem tudo .
Teichmann o állt a hídon; amikor az U-hajó elektromotorjainak
egyharmadnyi sebességével csendesen elhagyta a kikötőt. Kint az öbölben
megfordult a hajó. Ese az eső, éles, nedves szél fújt, és az üres rakpart
olyan volt, mintha sztára seperték volna. A gyakori légitámadások mia
senki sem ment ki a hajó búcsúztatására.
Teichmann hirtelen megérezte az ilyen pusú háború abszurditását. Öt
tengerala járó közül három-négy rendszeresen odavesze , ellenséges
hajót pedig nem sikerült elsüllyeszteni. Akiknek azonban sikerült
visszatérni, mégis újra visszaindultak. Lü ke hajóját még két másik is
köve e. A sztek intege ek egymásnak, tkon azt remélve, hogy nem ők,
hanem a többiek lesznek azok, akik többé már nem térnek vissza.
Teichmann keserűséget érze e fele az embertelen vágy fele .
Elromlo a tájékozódási műszer, és Bolz, a bibliás rádiós a tengerbe
ese , amikor megkísérelte megjavítani. Az állványzatról legurult egy
torpedó, és összezúzta Brenk első osztályú tengerész karjait. És éppen,
még mielő a kapitány lemerült volna, hogy a sérült ember karjait
rögzíteni tudják – igen, Lü ke öregkorára kezde lágyszívűvé válni –, a
motorgépész helye ese jelente e, hogy a jobb oldali motor
meghibásodo .
Harmincméteres mélységben nem lehete érezni a vihart, i béke és
nyugalom honolt. A szerelők a dízelen dolgoztak. Több különböző
alkatrészét is leszerelték, és hangosan szitkozódtak, mert képtelenek
voltak megállapodni abban, hogyan is javítsák meg. Eközben azok a
tengerészek, akik Brenk karjait próbálták helyre rakni a rádiós irányításával
– aki különben egyetlen ujját sem mozdíto a –, azon vitatkoztak, hogy
milyen módszer alkalmazása lenne a legcélszerűbb, anélkül, hogy a
szerencsétlenül járt fickó megőrülne a fájdalomtól. Sokan állták körül, és
minden ember rajta akarta bizonyítani hozzáértését a törö csontok
helyreillesztéséhez, mivel ez a jelenlegi láthatóan igen alapos és
különleges törés volt. Óvatosan tarto ák a karokat „finom markaikban”,
és amikor Brenk minden egyes kísérletnél újra felüvöltö , megkérdezték:
– Fájt? Nem tart már sokáig!
Azután a soron következő próbálkozo . A rádióst olyan messzire
távolíto ák az eseményektől, amennyire csak lehetséges volt, de minden
egyes eredménytelen próbálkozás után pontosan tájékozta ák. Az pedig
minden esetben elmondta a véleményét:
– Rossz, így soha nem fog összeforrni! Ha így marad, újra el kell majd
törni.
Végül már a kapitánynak is elege le az üvöltözésből, kilépe a
kabinjából, és olyan letolásban részesíte e a rádióst, hogy az ismét
nagyon közel került az összeroppanáshoz. Végül aztán Petersen és
Teichmann ve ék kézbe a sérültet, és helyre rakták Brenk törö karjait,
sínként egy krumplisláda léceit használták.
Közben három óra telt el, ezala a jobb oldali motort csaknem teljes
egészében szétszedték. Langen arról informálta a kapitányt, hogy a
fedélzeten lévő anyagok segítségével a motort lehetetlenség megjavítani,
ugyanis néhány duga yúkar megakadt és eltörö . Szabotázs!
A kapitány dühében komoly hibát követe el: azonnal rádióüzenetet
küldö , és a kormányosnak a hazafelé vezető útvonalat jelölte meg
ú rányként.
 Akinek akadt egy kis ideje, lement a gépterembe megnézni a
széjjelszede gépezetet. A szerelők minden külön kérés nélkül
kommentálták a történteket, körös-körül mutogatva olajtól feketéllő
karjaikkal, és valamennyien nagyon fontosnak, nélkülözhetetlennek
érezték magukat. A tengerészek ennek ellenére lesújtó megjegyzésekkel
ille ék a szerelőket. A gépész szt is o ácsorgo a közelben. Nagy
kezeiben tarto a az egyik törö duga yúkart, melyet sugárzó arccal
vizsgálgato , miközben szünet nélkül mormogo maga elé, és egyre a
fejét rázta. Akik elég közel voltak hozzá, kivehe ek a szavaiból:
– Át vannak fűrészelve… – Szavai még akkor is o csengtek a
tengerészek fülében, amikor már réges-régen elhagyták a géptermet.
Most döbbentek rá valamennyien, hogy a vadonatúj gépet tönkrete e az
ellenség – egy láthatatlan ellenség – még Németországban! Ez a tudat
valamennyiüket alaposan felkavarta.
– A javítás nem tarthat sokáig – vélték. – Azok a fickók o a
szárazdokkban majd egyke őre megcsinálják. Az a probléma, hogy a mi
szerelőink túlságosan bambák az ilyesmihez…
Aztán hirtelen olyasmi történt, amitől az egész hajóban megállt az élet.
Odakint a tengerben egy fémtárgy csikordult a hajó oldalán. Aztán egy
kondulás hallatszo , olyan hangos, mintha a motor zaját akarta volna
elnyomni.
Odabent senki sem mozdult, még lélegzetet sem mertek venni. Kint
pedig, alig egyméternyire tőlük, vas csapódo a vashoz, és ezt minden
ember sztán hallo a. Ezzel a csa anással a halál fekte e rá csontos kezét
a hajótestre. Ahogy távolodo , az emberek úgy köve ék a szemeikkel,
mintha egy ismeretlen parancsnok haladt volna el elő ük. Lassan, lassan
mozgo tova a hajó oldala mentén.
A kapitány megszólalt:
– Teljes kormánnyal jobbra! – Azt remélve adta ki a parancsot, hogy így
talán sikerül kikerülni a hátsó kormánysíkot. A kormányosnak azonban
már nem maradt ideje a kapo parancs végrehajtására.
Az akna a gépterem melle robbant. Szanaszét szakíto a a nyomásvédő
falat, megölte a gépteremben tartózkodó embereket, a szakácsot a
folyosón, és még néhányat az al sztek szobájában is. Alig három
másodperc múlva ezek a helyiségek már el voltak árasztva.
Az első szt lezárta a hátsó vízmentes ajtót: az al sztek szobájában
maradt emberek megfulladtak.
Koromsötét volt, a hajó függőleges helyzetben csüngö a vízben. Elöl a
kontrollteremben egymásra zuhantak az emberek, és legurultak egészen a
vízmentes ajtóig, ahol az első szt feküdt. Petersen összezúzta az alsó
állkapcsát, egy időre elzárva a nyaki ütőereit. Aztán egyszerre tompa
dübörgés hallatszo , amint a fenéksúly talajt ért.
Egy zseblámpa fénye gyulladt ki, melyet a kapitány tarto a kezében.
Fényét a kontrollszoba mélységmérőjére irányíto a. A vakító fénynyaláb
jóval tovább világíto , mint amennyi időre a műszer leolvasásához
szükség le volna. Aztán újra teljes sötétségbe borult minden. A
mélységmérő mutatója hatvannyolc méteren állt.
Tökéletes csend uralkodo a hajón kívül és belül is. Volt valami
földöntúli, valami rendkívüli ebben a síri csendben, mintha minden, ami
eddig csak élt, most egyszerre tűnt volna el. Az emberek még sohasem
tapasztaltak ehhez hasonlót.
Hatalmas megkönnyebbülést jelente , amikor a rádióskajütből
egyszerre hangok szűrődtek ki: reccs-reccs, mintha virágvázák törtek volna
össze. Aztán hosszabb szünet következe . Mindannyian boldogok voltak,
amikor a hangok végre újra hallatszo ak.
Teichmann a rádiósfülke irányába tapogatózo . Tisztán hallo a, hogy
valaki tartózkodik odabent. Az ajtót azonban képtelen volt kinyitni. Pedig
jó néhányszor megpróbálkozo vele. Kezeivel végigkuta a az ajtókeretet,
érezte a sima fát az ujjai ala , még azt is kive e, ahol a festék leperge
róla, az ajtót azonban csak nem tudta kinyitni. Ezala a különös hang
tovább hallatszo . Teichmann visszatért a kontrollterembe.
A parancsnok a térképasztal fölé hajolva állt, a főszállásmester tarto a
neki a zseblámpát. A kapitány bal karja vérze , a főszállásmestemek pedig
a halántéka volt lehorzsolva. A terem másik végében Teichmann a
fegyvermester alakját ve e ki a félhomályban. Egyenesen állt, nyugodtan
várva, kezei a sűríte levegő szelepén.
 – Egy zseblámpára volna szükségem – mondta Teichmann.
– Nézzenek körül a túlélők után – szólt Lü ke.
– Szükségem van egy zseblámpára! – türelmetlenkede Teichmann.
– Nincs már több, uram – közölte egy hang a sarokból.
– Szükségem van egy zseblámpára, de gyorsan! – követelőzö
Teichmann.
– És miért olyan gyorsan? – kérdezte a kapitány, anélkül, hogy
megfordult volna. – Elvégre rengeteg időnk van.
– Nincs több, uram – ismételte a hang a sarokból.
– Még egy egész halommal volt – ellenkeze Teichmann.
– Mire kellene? – érdeklődö a főszállásmester.
– Hiába, ha egyszer nincs több, uram – jö a sarokból a korábbi hang.
– Valaki van a rádiószobában – mondta Teichmann.
– Jó helyen van o – vélte a főszállásmester.
– Nincs több, uram – mondta ismét a hang a sarokból.
A torpedókezelő hangja volt. Teichmann odalépe hozzá, elve e tőle a
zseblámpát, és szó nélkül visszament a rádióskabinhoz. Matato egy ideig,
aztán amikor végre sikerült kinyitnia az ajtót, bevilágíto rajta. A rádiós o
ült az asztalánál, fülén a fejhallgatóval, és dolgozo a morzekopogtatóval.
– Gyerünk innen, kifelé!
Ám a rádiós kopogo tovább. Teichmann figyelni kezdte. Őrült
sebességgel kopogta a a morzejeleket, a homlokán izzadságcseppek
gyűltek össze. Közben szabad kezével az asztal alá nyúlt, kive egy
hanglemezt a tartójából, és vadul beleharapo . A darabokat kiköpködte,
aztán ledobta a lemezt. Már egész nagy halom lemezt használt fel ily
módon, nyelvét teljesen összevagdosta, erősen vérze . Teichmannt nyers
fasírtra emlékezte e.
– Jöjjön már ki, ember!
A rádiós azonban tovább kopogta a végtelen üzenetét, és szabad
kezével további lemezek után tapogatózo .
 – Gyere már ki, te idióta!!!
Az idióta folyamatosan kopogta üzenetét, miala bal keze lemezeket
keresgélt. Teichmann letépte róla a fejhallgatót; mire a rádiós előrebuko ,
és homlokát beütö e a készülékbe. Teichmann bevi e a kontrollterembe,
és lefekte e a padlóra a többiek közé. Amikor o hagyta őt, a rádiós jobb
kezének ujjaival a padlót kezdte kopogtatni. A „K” és az „R” betűket
kopogta a, ezeknél nem juto tovább. Az emberek úgy húzódtak el tőle,
mintha leprás le volna.
A fegyvermester még mindig o állt a légvezeték szelepjénél, kezeit a
keréken tarto a, és várta a parancsot, hogy kifúvassa a tartályokat. A
kapitány és a főszállásmester szintén mozdulatlanul állt. Teichmannt egy
régen láto csoportképre emlékezte ék, melyet még valamikor
gyermekkorában láto . A hölgyek és urak o is épp ilyen mozdulatlanul
álltak, testhelyzetük valahogy feltűnően színpadias volt.
Az egyetlen nesz a rádióstól származo , de a kopogtatása most már
idegfeszítő volt. Teichmann észreve e, amint az egyik ember erősen
megtaszíto a, de az rá sem hederíte , csak folyta a a szakadatlan, őrült
morzézást.
– Hé, te! – szólt Teichmann a fegyvermesternek. – Mi a fenéért
kapaszkodsz abba az átkozo kerékbe?
– Teichmann úr! Mondja, muszáj állandóan zajt csapnia? Úgy érzi, hogy
nekünk feltétlenül hallanunk kell a hangját? – kérdezte a kapitány.
Erre a fegyvermester elengedte a kereket, lehuppant, mint egy kislány a
járda szélére. I egy újabb kiborulás, gondolta Teichmann. Háromszor-
négyszer felnevete . A nevetése rövid, száraz és természetellenesen
hangos volt.
– Ez mi volt? – kérdezte a kapitány. Megfordult és rámeredt
Teichmannra: – Talán nem érzi jól magát?!
– Dehogynem, kitűnően érzem magam, uram! – Valójában olyan
összetörtnek érezte magát, mintha a fedélzeten csúszo volna végig.
Újra csend le . Már a rádiós kopogtatása sem hallatszo : valaki a keze
alá csúsztato egy bőrkabátot.
 Hogy a kapitány mit csinált a térképasztalnál, azt csak a főszállásmester
látha a, ő viszont nem szólt semmit. A zseblámpája fényét úgy irányíto a,
hogy az csak a kapitányra ese , miközben a saját arca és a többieké is
sötétben maradt. A legénység legnagyobb része tétlenül toporgo az
ellenőrzőteremben. Az egészben az volt a legkülönösebb, hogy teljesen
nyugodtnak látszo ak, noha a szemük mohón tapadt a parancsnokra:
tudták, hogy az életük függ a döntésétől.
Teichmann közben a gépész sztet kereste, de ő szabotázsérte
hajórúdjával együ a gépteremben maradt: ez a csodálatos, csúnya fickó
már nem léteze többé. Teichmann azonnal meg is feledkeze róla, és a
többieket kezdte figyelni. Elcsodálkozo azon, hogyan tudnak olyan
csendesen lélegezni, miközben ő maga – legalábbis úgy érezte – olyan
hangosan szuszog, mintha minden levegővétele az utolsó lenne. A halál
szorongatását azonban a legkevésbé sem érezte; bár egyáltalában nem
volt sztában azzal, hogy a jövőben miképpen fognak alakulni a dolgok.
Ekkor megszólalt a belső énje, és azt mondta neki: Először is a hajó a
tengerfenéken fekszik; másodszor, képtelen többé felemelkedni;
harmadszor pedig te is bele vagy zárva.
Továbbra is a csend uralkodo körülö ük. Melle ük mindenü
megszűnt az élet, és e ől rádöbbentek, hogy már nem is félnek.
Belenéztek egymás arcába, és hirtelen sokkal többet tudtak egymásról,
mint az együ eltöltö hosszú évek ala . A harc már véget ért számukra.
Lenn voltak a tenger fenekén, o , ahová korábban oly sok ellenséges hajót
küldtek, o , ahová végül is minden hajó eljut. Azok, a többiek már
halo ak, de ők még ide is élve juto ak el.
A félelemérzet talán még sohasem hagyta el őket ennyire. Mint ahogy a
munkáját megszokja az ember, úgy szokta meg az agyuk és a testük a
félelmet. Ennél békésebben, könnyebben nem érhe e volna őket a halál.
Volt a halálnak ebben a formájában valami kellemes, csaknem lenyűgöző.
Ők azután tudták, hogy a halál milyen sátáni tud lenni, milyen vad
kegyetlenséggel képes lesújtani mindenféle megkülönböztetés nélkül,
igazságtalanul. Most pedig milyen gyengédséggel nyúlt értük csontos
ujjaival. Ők már réges-régen megtanulták, hogy a háborúban nem a halál
ténye a legfőbb dolog, hanem az, hogy milyen módon jön a halál. Innen
már nem lá ak kiutat. Jól tudták, hogy egy napon majd értük is eljön, nem
volt nehéz kitalálni; és most úgy gondolták, hogy o van egészen a
közelükben. Innen már nem lá ak kiutat, és elfogadták ezt. Nincs már
több vízibomba, számukra már vége a háborúnak, ők megkötö ék a
maguk békeszerződését. Mind ugyanezt érezték, amikor a kapitány
megszólalt:
– Készenlét a hajó elhagyására!
A parancsnok ezt is ugyanazzal a hangsúllyal mondta, ahogy korábban
százszámra adta ki a parancsait: „Készenlét a felmerülésre!”
Most azonban az emberek úgy kuporogtak körülö e, mintha
bunkósbotot csóvált volna a fejük fele .
– Minden rendkívül egyszerű lesz. Rengeteg időnk van, nem kell
elsietnünk semmit sem. Légzőkészülékünk van bőségesen, így aztán
minden nagyon egyszerű. Mindent részletesen el fogok magyarázni. Aki
valamire kíváncsi, nyugodtan megkérdezhe . Szerencsére a mélység nem
jelent problémát…
Az emberek nem is figyeltek rá, semmit sem érte ek meg a szavaiból.
Úgy meredtek a parancsnokra, mint a gyermekek, akik valami új, érdekes
mesét hallgatnak; és Lü ke is ilyen hangsúllyal beszélt hozzájuk. Sérült
kezét a nadrágzsebébe dugta, és megpróbálta barátságossá,
megnyugtatóvá tenni az arckifejezését. A főszállásmester rávilágíto .
A parancsnok hirtelen elhallgato . Jól lá a, hogy emberei nem ér k,
amit mond, és arcvonásai azonnal megváltoztak. Ajka vékony vonallá
feszült, a szemei összeszűkültek. Teichmann már dühkitörésre számíto . A
kapitány azonban egyszerűen hátat fordíto , és a térképasztal fölé hajolt.
A kezébe fogta a ceruzát. Az emberek le nem ve ék volna róla a szemüket.
Lü ke felkapaszkodo a toronyba. Hallo ák, amint meglazítja a csapóajtó
rögzítőcsapját, és semleges állásban rögzí . Azzal visszamászo , és újra
odaszólt az embereknek:
– Készítsék elő a mentő- és légzőkészülékeket. Petersen, maga álljon
készenlétben a hármas cső elárasztására!
Valamennyien úgy ugro ak fel, mintha tűzhely forró lapjára ültek volna.
Teichmann ugyan megpróbálta őket megnyugtatni, de hirtelenjében még
ő maga is megre ent a ól, hogy mi következhet. A tengerala járó-iskolán
tanultak ugyan valamit arról, hogyan kell menekülni az alámerült hajóról;
és kaptak oktatást a nagy mélységből történő menekülés technikáját
illetően is, de akkor az a „nagy mélység” nem volt több harminc méternél.
– Petersen, megérte ?
Az első szt odament a kapitányhoz, de nem szólt egy szót sem.
– Megérte e, amit mondtam?!
Az első szt o állt a kapitány elő , egy hang sem jö ki a száján, de
megrázta a fejét, és a torkára mutato . Amikor kinyito a egy kicsit a
száját, látni lehete , hogy az első fogai hiányoztak. A kapitány bólinto ,
megérte e, hogy az első szt képtelen beszélni.
Huszonegy túlélő maradt a hajón. A parancsnok elmondta nekik, hogy
nem kell sokáig úszniuk, mert olyan útvonalon vannak, amelyen
rendszeresen járőröz a flo lla és a kísérőhajók. Lehetséges, hogy még Ré
szigetét is megláthatják szabad szemmel, ugyanis nincsenek messze a
kikötő bejáratától.
Most már mindannyian odafigyeltek Lü kére. Miután elmondta,
hogyan lehet a nagy nyomás ellenére kinyitni a torony csapóajtaját,
valamennyien meg voltak győződve arról, hogy a menekülés még ilyen
mélységből is viszonylag egyszerű dolog lesz. Előrementek a
légzőkészülékekért, aztán rohantak vissza a kontrollszobába.
A kapitány három, egyenként hét főből álló csoportra oszto a fel az
embereket. Az első csoport vezetését Teichmannra bízta, mivel az első szt
a sérülése mia képtelen le volna erre. A második csoport vezetője a
főszállásmester le , az utolsóé pedig maga a kapitány. Aztán kinyito a a
periszkópszekrényt, és kiszedték a konzerveket. Minden ember egy
babkonzerv elfogyasztására kapo utasítást. Néhányan morogtak is
emia , de e ek, mert parancsot kaptak rá. A bab sza os volt és sós, de
így is alig tudták lenyelni. Az első szt és a rádiós még kísérletet sem te az
elfogyasztására. Néhányan pedig kiöntö ék dobozuk tartalmát; nem
voltak éhesek, és semmi értelmét nem lá ák az étkezésnek.
A rádióssal nem tudtak mit kezdeni, hiszen képtelen volt a
légzőkészülék csutoráját a szájában tartani. Nem volt mit tenni, legfeljebb
egy lövéssel átsegíteni a túlvilágra. Még ez is jobb megoldás volt, mint
hogy megpa ant tüdővel lebegjen az óceán felszínén.
Ezt a feladatot a kapitány maga végezte el, miközben a többiek még
mindig a konzerveikkel foglalkoztak. Olyan gyakorla al hajto a végre,
hogy eleinte fel sem tűnt senkinek. Aztán később, amikor a mentési
manőver megkezdődö , már valamennyien irigyelték a rádiós könnyű
halálát;
Az elárasztást 8.00 órakor kezdték meg. Teichmann egyedül ment be az
első torpedókamrába. Néhány másodpercig bizonytalanságban érezte
magát a sötétség mia , mintha még egyszer végig kelle volna gondolnia
az egész dolgot, még egyszer és utoljára. Odapillanto a torpedócsövek
felé, ahonnan majd a víz beáramlik a hajóba. Ekkor hirtelen rádöbbent,
hogy hamarosan olyan eseménysorozatot fog elindítani, amelyet aztán
később már nem lehet visszafordítani. Újra visszanéze a zseblámpák
fényétől megvilágíto a kontrollszobába. Néhány bajtársa meredt rá, de ő
a torpedóhelyiség sötétsége mia képtelen volt megpillantani őket.
Megforga a azt a kereket, amelyik a hármas cső külső ajtaját nyito a.
Aztán sűríte levegőt préselt a vetőcsőbe, és kilő e a torpedót. Hallo a,
amint az angolna a tenger fenekén bukdácsol, és higgadtan várt, míg
elcsendesedik. Azután bereteszelte a külső ajtót, és kinyito a a belső
závárzatot. Ezt követően kive e belőle az indítócsövet. A biztonság okáért
a torpedócső úgy volt megszerkesztve, hogy a külső ajtót nem lehete
kinyitni addig, amíg a belső závárzat nyitva volt. Ezért azt lezárta, kissé
megnyito a a külső ajtót, aztán hirtelen ismét megnyito a a závárzatot.
A víz eleinte gőzsípszerű áramlással tört befelé, aztán a hangja fülsértő
üvöltéssé dagadt. Teichmann-nak úgy tűnt, mintha a víz egész idő ala
csak arra várt volna, hogy betörhessen és megfojtsa őket. Visszarohant az
ellenőrzőterembe. A kapitány o állt a vízmentes ajtóban, és
zseblámpájával világíto a meg neki az utat.
Az embereket eleinte valamiféle pánikszerű félelemérzet fogta el.
Egymáshoz bújtak, mint a megriaszto állatok, remegő ujjaikkal
tapoga ák a légzőkészülékeiket, és úgy kapkodtak a levegő után, mintha
terepfutóversenyen ve ek volna részt.
 Lü ke kikapcsolta a zseblámpáját. A víz zubogása még félelmetesebben
hangzo a sötétben. Mégis mind sztán hallo ák a parancsnok hangját:
– Fiúk, ne féljetek a víztől! – Aztán a kapitány zseblámpájának fénye
körbecikázo a dermedt arcokon. Az emberek a félelemtől egyetlen
porcikájukat sem voltak képesek megmozdítani. Normális helyzetben
átkozo ul gyűlölték volna a kapitányukat, de egy ilyen pillanatban még
ehhez is túlságosan féltek. Nem kívántak semmi mást, csak életben
maradni. Amint a fény ismét kialudt, a víz üvöltése kétszer erősebbnek
hangzo , mint annak elő e.
Mindhárom csoport tagjai külön-külön egymáshoz voltak kötözve egy
zsinór segítségével, ami csípőjükre volt erősítve. Ennek az volt a célja,
hogy visszatartsák azt, aki esetleg pánikba esik, és túlságosan gyorsan
találna emelkedni. Az elsőként induló csoport tagjai félkörben álltak a
kontrollszoba ajtajánál, míg a második és harmadik csoport mögö ük
várakozo . Amint a víz elérte az ajtó alsó peremét és sustorogva beomlo
a kontrollterembe, még jobban összetömörültek, ránga ák a zsinórt;
néhányan sikoltozva elestek.
A víz egyre gyorsabban emelkede . Amikor már térdig ért, a kapitány
bekapcsolta a zseblámpáját, míg az összegubancolódo zsinórokat
kibogozták.
Abban a pillanatban az első torpedóhelyiségből velőtrázó üvöltés
hangzo fel. Erre az embereket újabb pánikhullám fogta el, mert ehhez
hasonló rémes hangot eddig még sohasem hallo ak.
Azt tudták, hogy a csövet már nem lehet becsukni, az összezúzo karú
emberről pedig megfeledkeztek. A parancsnok azonnal rádöbbent arra,
hogy ez az ő hibája. Átkapaszkodo a félig már víz ala lévő átjárón, majd
tovább a főszállásmester kajütjén át az első torpedóhelyiségbe.
Teichmann-nak minden erejét össze kelle szednie ahhoz, hogy követni
tudja. Brenk az egyik felső ágyon feküdt. Még mindig üvöltö , amikor
felemelték. Teichmann a vállára ve e, felkapo egy légzőkészüléket, s a
csutorát Brenk fogai közé szorítva vi e magával a sérült embert. A
kapitány elő e haladt, megvilágítva számára az utat. Ahhoz, hogy az
átjárón keresztüljussanak, a víz alá kelle bukniuk, de sikerült Brenket is
átmenteni. A kontrollszobában aztán beállíto ák a légzőkészüléket, és
Brenket odakötözték a zsinórhoz Petersen és Teichmann közé.
– Kíváncsi vagyok, vajon úszik-e a burgonya. Gyerünk, dobjanak egyet a
vízbe! – kiálto Lü ke, amikor a mellig érő víz már a burgonyatárolót is
elbonto a. Az alacsonyabb termetűeknek már a nyakukig ért a víz, így hát
felrakták az orrcsipeszeiket. A rémület mindvégig o ült a szemeikben.
– Ha elmerül, akkor még mindig friss – állíto a a kapitány. Most már
valamennyien felrakták az orrcsipeszeket. A beömlő tengervíz dübörgésén
át is hallani lehete az oxigén sivítását. Tíz másodpercenként próbálga ák
az oxigéntömlőket.
– Ha a felszínen maradva úszik, akkor már öreg a burgonya – jegyezte
meg a kapitány.
– Ez a megállapítás csak a tojásokra igaz – szólt közbe Teichmann, és
ezek voltak az utolsó szavak, melyek elhangzo ak, mielő a szemükre
húzták a búvárszemüvegeket. Lü ke a szájába ve e a zseblámpát, és
hátrahajto a a fejét, hogy minél tovább világíthasson. Néhányan furcsa
grimaszokat vágtak, és nyögdécseltek a fülüket sértő nyomásnövekedés
mia . A folyton emelkedő víz az összes még megmaradt levegőt a torony
csapóajtajához préselte. Várták, hogy az összeszorult levegő hatalmas
nyomása feltárja a koporsójuk fedelét.
Amint a fény végül kialudt, Teichmann a légzőkészülék csutoráját
beledugta Brenk szájába, és egy kissé megnyito a az oxigénpalackját.
Aztán ugyanezt te e a sajátjával is. Csaknem ezzel egyidőben
mennydörgésszerű robaj hallatszo , és Teichmann feje a kontrollszoba
padlózatához csapódo . Sorozatos mennydörgéshullám következe , aztán
az egész hajót eláraszto a a víz. Eközben Teichmann csaknem átharapta
légzőkészülékének csutoráját. A torony csapóajtaja már nyitva volt, ami
azt jelente e, hogy a hajóban nem maradt több levegő; bár a
kontrollszoba padozata ala elméle leg még mindig kelle lennie. Az
iskolában legalábbis így tanulták, tehát könyv szerint értelmezve még volt
levegő.
Most már a légzőkészülékek működtek. Teichmann rendkívül óvatosan
lélegze , nem mert mélyeket sóhajtani, mert minden pillantban a ól félt,
hogy váratlanul vizet szív be a készülékből levegő helye . Az
oxigénkeverék eleinte hideg gumi meg rézízű volt, de ezek a mellékízek
hamarosan elmúltak, és a légzés könnyebb volt, mint ahogy azt elképzelte.
Hirtelen megérezte, hogy Petersen fuldoklik. Lá a kétségbeese
kapkodását. Az első szt nem tudta az ajkai közö tartani a csutorát, kezei
saját torkát kaparászták. Teste görcsösen rángatózo még néhányszor, a
kezeivel bizonytalanul hadonászo . Aztán lassan lefeküdt a kontrollterem
padlózatára. A vízben minden mozgás sokkal lassúbb; úgy tűnt, mintha
Petersen csak elfáradt volna, és lefeküdt, hogy megpihenjen.
Teichmann le akarta oldozni a zsinórról. Lehajolt hát, és meg is találta a
csomót, de az annyira megszorult, hogy képtelen volt kibogozni.
Teichmann-nak minden hidegvérére szüksége volt ahhoz, hogy
nadrágzsebéből elővegye zsebkését, és kinyissa a hosszú pengét. Őrülten
igyekeze , hogy amilyen gyorsan csak lehet, kijusson a hajóból, vagy ha
nincs más választása, a gyors halált óhajto a; rémülete már annyira
felfokozódo , hogy szinte még élni sem akart. Még elvágta a zsinórt, és a
szétvágo szálakat összekötözte, de arra már nem maradt ereje, hogy a
kését becsukja. Egyszerűen elengedte a kezéből, és a létrafok után nyúlt. A
létra rögtön a kezébe akadt. Lassan kapaszkodo fel rajta a toronyba,
vigyázva, nehogy mentőmellényét vagy légzőkészülékét megsértse.
Óvatosan haladt felfelé, Brenket maga után húzva.
A torony csapóajtaján át a vezető tengerésszel – aki Petersen helyét
foglalta el a sorban – vonszolták keresztül Brenket, fel a hídra.
O aztán egyik kezükkel szorosan megkapaszkodtak a periszkóp
merevítőjébe, és így várakoztak a csoport többi tagjára. Teichmann
csodálkozo , hogy még mindig maradt levegő a palackjában; már azt
várta, hogy minden pillanatban kifogyhat. Szabad kezét a csapóajtó fölé
nyújto a, és az emberek feje után tapogatózo . Amikor végre a kezébe
akadt egy, gyengéden megragadta a hajánál fogva, és óvatosan húzni
kezdte, hogy a többiek tudják: ő már o van és várja őket. Mindannyiszor
megkönnyebbült, valahányszor egy-egy fejet megérinte , mintha nehéz
súlytól szabadult volna meg. Az embereket aztán a hajuknál fogva,
egyenként a periszkóp mögé irányíto a. Ke en közülük megverege ék a
vállát.
 Mikor végre az egész csoport együ volt, megkönnyebbült. Kissé
jobban megnyito a a saját palackját, majd Brenkét is. Érezte, hogy szinte
lebeg a vízben. Aztán háromszor megránto a a zsinórt, jelezve ezzel, hogy
megkezdik a felemelkedést. Érezte, ahogy a többiek sorban továbbítják a
jelzését. Aztán elveszíte e az irányérzékét.
Minden folyékony és lágy le körülö e, semmi sem maradt, amibe
belekapaszkodhato volna. A zsinór azonban továbbra is o volt. Amikor
felnéze a feje fölé, a vizet zöldes színűnek lá a. Légbuborékokat
engede ki a szájából, hogy lassítsa az emelkedés ütemét; azonnal érezte,
hogy a kötél megfeszült: a többiek már elő e jártak. Anélkül, hogy tudta
volna, mit is csinál tulajdonképpen, újra oxigént engede ki a szájából. A
zsinór most még jobban megfeszült, és erősen dőlt tes artásra
kényszeríte e. A ól félt, hogy túlságosan sok levegőt pazarolt már el, és
nem marad annyi, amivel a mentőmellényét felfújja. Lábaival rugdalózni
kezde , de a testhelyzete e ől sem változo meg, a zsinór változatlanul
feszes maradt. Erre ismét megnyito a az oxigénpalackot, és a víz zöldre
változo körülö e. A ól tartva, hogy a tüdeje szétpa anhat, újra levegőt
engede ki a száján. A zsinór végre meglazult. Az az érzése támadt, hogy a
többiek már a felszínen vannak. És e ől hirtelen képes volt nyugodtan és
sztán gondolkodni. Tudta, hogy tüdejének az a legjobb, ha olyan lassan
emelkedik felfelé, amennyire csak lehetséges, de az időérzékét teljesen
elveszíte e. Nem le volna képes megmondani, hogy csak egy perc vagy
egy egész óra múlt-e el, amióta elhagyták a hajót. Az egyedüli dolog, ami
az eszébe juto , hogy az oxigénnek félóráig elégnek kell lennie, ha
takarékosan lélegzik. E gondolat hatására úszómozdulatokat végze , hogy
takarékosan bánjon a levegővel. Aztán sötét foltokat ve észre.
Úgy elkezde félni, hogy az egész testén remegés futo végig. Az villant
az eszébe, hogy valamikor régebben egy ilyen hasonló észlelés után
elveszíte e az eszméletét. Vadul csapkodni kezde maga körül, és
ránga a a zsinórt, mely még mindig laza volt. Hevesen rugdalózo , így
aztán meglehetősen sok oxigént használt fel. Az eszébe sem juto , hogy
jobban megnyissa a palackot, a koncentrálásra már képtelen volt.
De aztán ahogy jö , úgy elmúlt a pánik. Újra megnyugodo , és arra
gondolt, hogy azok a sötét foltok akár légbuborékok is lehetnek a
szemüvegén. Behunyta a szemét, ujjával benyúlt a szemüveg alá, és
belülről végigtörölte az üveget. De a foltok ennek ellenére o maradtak.
Váratlanul jéghideget érze . Eddig fel sem tűnt neki a víz fagyossága, de
most szinte belemart a testébe, annyira, hogy megborzongo belé. A
sötét foltok egyre nő ek. Mivel nem akart beléjük ütközni, levegőt kelle
volna kiengednie, és arrébb úsznia. De a levegőt kár le volna kiereszteni,
a zsinór pedig szorosan tarto a. Ahhoz túlságosan ideges volt, hogy a
zsinórt kibogozza. Most újra felfelé néze , és a sötét foltok pontosan
fele e voltak.
Megszámolta őket, öten voltak. Szégyent és elkeserede séget érze .
Úgy viselkede , akár egy sültbolond!
Újabb úszómozdulatokat végze , valamiféle mellúszáshoz hasonló
tempókkal, aztán egyszerre megpillanto a az eget és tengerészbajtársait.
Az arcokon a bőr szürke színű volt. Elzárta a légvezeték csapját, kive e a
szájából a csutorát, és teljesen kinyito a az oxigénpalackot. Rögtön érezte,
amint a mentőmellénye felfúvódik és a nyakához feszül. Aztán
megérinte e a dermesztő hideg.
– Felszínen! – kiálto a valaki. Letépte a szemüvegét, közben teliment
vízzel az orra, és krákogni kezde . Az emberek arcszíne közben a szürkéről
vörösre változo . Valaki kinyito a Brenk palackjának csapját is; mire az ő
mentőmellénye is felfúvódo .
– Felszínen, uram!
– Felszínen!
– Felszínen.
– Felszínen.
Aztán felbukkantak a többiek is. Mint a papagájok, úgy ismételge ék a
jelentkezést, és amikor a közvetlen közelükben újabb hét fej jelent meg,
újrakezdték a kiáltozást. A főszállásmester és emberei pedig
visszakiabáltak. Fel és le hintáztak a hullámzás ütemére, és úgy kiáltoztak,
mintha egymást köszöntö ék volna. Aztán nyomorúságosán dideregve
várakoztak a következő hét főre.
 A főszállásmester odaúszo Teichmannhoz, és összekötö e a
zsinórjukat. Tizenhárman vagyunk, uram, és ez nem valami szerencsés
szám. De jönnek még a többiek is.
– És hol van az első szt?
– Képtelen volt végigcsinálni. A torka mia .
– A pokolba is! Milyen rohadt balszerencséje volt! A kapitány is
felbukkant hét emberével.
– Felszínen!”– kiálto ák kórusban az újonnan érkeze ek. Minden
oldalról üdvözölték őket. Úgy hangzo , mintha libák gágogtak volna.
– Az első szt hol van?
– Nem tudta a szájában tartani a csutorát, uram.
– Az isten verje meg! Micsoda hülye egy dolog! Persze nem az első szt
tehet róla, hanem azok, akik ideküldték szolgálatra. Miért küldenek
hozzám ilyen állapotban lévő embereket? Ennek a szerencsétlen fickónak
már régen valami íróasztali elfoglaltságot kelle volna kapnia. Ezt el is
mondom majd az admirálisnak! Mert ennek az embernek a halála azoknak
a patkányoknak a lelkén szárad! Igen. Ezt jelenteni fogom az
admiralitásnak!
– Igen, uram.
– Mit gondol, mit fog majd velük csinálni? Ahogy én az öreget ismerem,
alaposan befűt nekik. Nem szeretnék a helyükben lenni, Teichmann. Nem
bizony!
– Én sem, uram.
– Azok a kieli aktakukacok az okai mindennek. Havonta egyszer
körbejárják a mólót a kirándulóhajójukkal, és ez feljogosítja őket a
tengerala járó-zsoldra. Hát ilyen fickók ezek, akik az első sztemet a
halálba küldték!
– Igen, uram, valóban ők a hibásak.
– Pokoli hideg van i , mi?
– Igen, uram. Hideg van.
 Teichmann és Lü ke párbeszédje véget ért. Egy darabig még nézték
egymást, amint fel-le hintáztak a hullámokon, aztán már mindke en a
saját nyomorúságukkal voltak elfoglalva.
Húsz ember volt a tenger felszínen, és mindegyik úgy érezte, hogy
minden egyes bajtársával külön-külön közölnie kell: ő is o van közö ük.
Az Ré-szigetnek nyomát sem lá ák. A vízen és a húsz fejen kívül nem
látszo semmi sem. A zsinór most már mindannyiukat összekötö e. Kört
alko ak, és vártak valamire, ami nem jö . Néhányuk arcszíne lassan kékre
változo .
A nap melegen sütö ugyan a fejükre, de nyaktól lefelé szinte
megfagytak. Úgy érezték, hogy a testük köré jégpáncél formálódik. Amikor
megmozdultak, a páncél meg vékonyodo . De amikor nem mozogtak, a
lábuk már nehézzé, idegenné vált.
Déltájban egyesek már kezdték feladni. Szere ek volna aludni, de hiába
próbálkoztak vele, nem sikerült. Amint fejüket a mentőmellény párnájára
fekte ék, a sós víz orrukba meg a szájukba csapódo , pedig a tenger most
alig hullámzo . Amikor pedig hátrahajto ák a fejüket, a nap egyenesen a
szemükbe tűzö . Nem volt más teendőjük, egyszerűen csak létezni; mert
a tenger ébren tarto a őket.
A kapitány néhány bátorító szót kiálto feléjük, de ezt csak a vezető
tengerész, egy meglehetősen kemény fickó ve e figyelembe. A lelkesítő
mondatok hatására még dalolni is kezde . A legobszcénebb nóta volt,
amit Teichmann valaha is hallo .
– Már azon gondolkodom, hogy elpiruljak-e! – kiálto a neki Teichmann.
– De hiszen máris vörös az arca, uram! – válaszolta a vezető tengerész.
Igaza volt: Teichmann orra vérze .
– Nem tudna valami kellemesebbet, ha már mindenképpen énekelni
akar? – kérdezte a kapitány.
– De igen, uram. Énekelhetem például: „A szűz koszorújával
jutalmaztunk”… Ha ön is úgy gondolja.
– Fütyülök rá! Tőlem akár a Varázsfuvolából is énekelhet, ha magának
úgy tetszik.
 – Ez nem a Varázsfuvolából van, uram. Bár pontosan én sem tudom,
hogy miből, de az egészen biztos, hogy nem a Varázsfuvola.
Teichmann-nak vízmentes volt az órája. Amikor a sirályok megérkeztek,
éppen déli zenke őt mutato . Úgy leste az érkezésüket, mint a magára
hagyo béna a tüzet az égő házban. Abban a pillanatban valami
megpa ant benne. Úgy érezte, mintha a teste különvált volna a fejétől, és
megszakadt volna a ke ő közö kapcsolat, a feje pedig összetörö volna.
A többiek boldogok voltak, hogy végre valamiféle élőlényeket látha ak.
Számukra a megkönnyebbülést jelente ék a sirályok. A madarak lábai
vörösek voltak a fehér tollazatuk ala , míg a szárnyaik alsó része
acélkéken ragyogo a napfényben. Csak néha-néha rikolto ak. Ez azt
jelen , gondolta Teichmann, hogy már megbeszélték a helyzetet, és
pontosan tudják a tennivalójukat. Bár az is lehetséges, hogy
ártalmatlanok. De nem! Ezek csak akkor ártalmatlanok, ha a begyük tele
van, most pedig nyilván üres. Az az egy biztos, hogy kíváncsiak.
Amikor az első sirályok lecsaptak Brenkre, Teichmann sztán érezte,
hogy lassanként hatalmába kerí az őrület. Lá a, hogy Brenk zokog, és
hogy ügyet sem vet az őt támadó sirályokra. Amikor aztán az egyik
valóban lecsapo , Teichmann megránto a a zsinórt. E ől Brenk feje a víz
alá buko , majd ismét kiemelkede a vízből, mintha csak gyorsan
meghajolt volna. Úgy zokogo , mint egy kisgyerek. Teichmann szemei
elő különös fényköd úszkált. Mintha egyszerre száz fej látszo volna a
vízen, hogy a következő pillanatban eltűnjenek.
Megpillanto a a sirályok árnyékát a vízen. Vadul feléjük csapo . Úgy
verte a vizet az ökleivel, mint az úszni próbálkozó gyerek. Az árnyékok
azonban mit sem törődtek vele, ő pedig képtelen volt az üldözésükre. A
szemei elő táncoló fényköd eltűnt a felhők mögé bukó nappal együ . Az
égbolt fehér le , mint az alud ej, és még távolabbinak tűnt, mint
korábban.
A sirályok nyugodtan várakoztak. Rikoltásuk most már egyre sűrűbbé
vált. Kezdenek türelmetlenkedni, állapíto a meg Teichmann. Már nem fog
sokáig tartani, és megkapjátok az ebédeteket. Megránto a a zsinórt;
Brenk előrebuko , és szinte viccesen ránga a a fejét. Egyre csak sírt, és a
sirályok hozzáértek röptükben.
Teichmann érezte, amint a tenger lassanként megöli. Belerúgo a
lábával, aztán megszámolta a bukdácsoló fejeket. Már nem tudta kivenni
az arcokat, csak vörös labdákat láto a sárga mentőmellények párnájára
bukva, mint ahogy a lisztes almák hevernek a tányéron. I a liszt sóból
volt. A szeme végül Brenken akadt meg, aki minden egyes hullámmal
előre-hátra bukdácsolt. A tenger most már erősebben hullámzo .
A sirályok lejjebb ereszkedtek, és kiáltásaik is hangosabbá váltak.
Teichmann megránto a a zsinórt; Brenk előrebuko , visszabillent és sírt.
És Teichmann kiáltozo :
– Hé, Brenk! Hé, tollas barátaim!
A legkülönösebb az volt az egészben, hogy Teichmann tudatában volt az
őrültségének, mint ahogy a részeg is jól tudja, hogy be van rúgva. Ez
azonban most egyáltalán nem zavarta gondolataiban. Tovább kiáltozo a
sirályoknak, bár egyetlen hang sem jö ki a száján.
– Hé, tollas barátaim! Adjátok át az Istennek az üdvözletemet és a
jókívánságaimat! Ha találkoztok vele, mondjátok meg neki, hogy jól
vigyázzon, mert ha netalán beleütközöm valamikor, megölöm. A
legnagyobb jóakara al, Teichmann. Mondjátok meg neki, hogy vigyázzon!
– Megránto a a zsinórt, és Brenk, aki már jó ideje halo volt, előrebuko .
– Hé, Brenk, fel a fejjel! Hé, odafenn, ha az öregfiú nem ad eleget enni,
gyertek le, és tömjétek meg a hasatokat! Még sok emberi szem van ám
idelenn. Csak gyertek ide érte! – Újra ránto egyet a zsinóron, Brenk
előrebuko . – Hé, Brenk, fel a fejjel! Brenk-kel semmi bajotok sem lesz,
tollas barátaim. Elveszíte e a karjait, kedvetekre lakmározha ok. Nincs
benne több ellenállás, mint egy fej káposztában. És két finom, meleg
emberi szem a gödreikben. Parancsoljatok, szolgáljátok ki magatokat! –
Megránto a a zsinórt, és Brenk előrebuko . – Hé, Brenk! Fel a fejjel!
Gyertek le, tollas barátaim, gyertek, érezzétek o hon magatokat! Nem
akarom, hogy éhezzetek! Szolgáljátok ki magatokat! És adjátok át az
Úristennek az üdvözletemet! – Megránto a a zsinórt, és Brenk
előrebuko . – Hé, Brenk! Fel a fejjel! És nektek, tollas barátaim, jó
étvágyat! Üdvözletem az öregfiúnak! Brenk, és fel a fejjel, és fel a fejjel, és
fel a fejjel.

Szürkületkor két járőrcsónak találta meg a húsz embert. Kilencet közülük

még élve halásztak ki a vízből. A sirályok muta ák meg nekik az utat.
 ISBN 963 423 072 5

I úsági Lap- és Könyvkiadó

Felelős kiadó: Koncz Béla
Felelős szerkesztő: Ballér Judit
Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós
Megjelent 19 (A/5) ív terjedelemben
9104/Bembo

Nyomta és kötö e:
Széchenyi Nyomda, Győr 92. K–2050
Felelős nyomdavezető: Nagy Iván igazgató