A röntgendiagnosztika alapjai

Röntgen alkalmazások:
● Diagnosztikus képalkotás
○ Röntgenkép
○ Röntgenkép javítása
○ CT
● Denzitometria
○ Csontdenzitás-mérés
● Terápia
○ Nagyenergiájú röntgensugárzás előállítása
○ Tumor besugárzás

Abszorpció:
● az elnyelődés az alapja a
röntgenképalkotó eljárásoknak
● J₀: a planparalell síkokkal határolt,
homogén, x vastagságú abszorbens
rétegként elképzelt elnyelő közegre
merőlegesen beeső sugár nyaláb
intenzitása
● J: a réteg után, a belépő nyaláb irányába
tapasztalható intenzitás
● μ: gyengítési együttható

● az abszorpcióhoz vezető kölcsönhatások:

Röntgen képalkotás:

A hagyományos röntgenképek a beteg testének a röntgencsôvel ellentétes oldalán lévô

lumineszkáló ernyôn (röntgenképernyô) vagy röntgenfilmen jönnek létre.
A röntgensugár egymás mögött lévô, különbözô denzitású (abszorpciós együtthatójú)
szövetrétegen halad keresztül, intenzitásának gyengítésében valamennyi réteg szerepet
játszik:

ahol µk az egyes (pl. k-adik) rétegek abszorpciós

együtthatója, xk ugyanannak a rétegnek a vastagsága

A röntgenképernyô lumineszcencia-fényének az erôssége, ill. a film feketedése az eredô

denzitástól függ, amit a

kifejezés ad meg. Más szavakkal: a képeken az egymás mögötti részletek árnyéka

egymásra vetül. Ebben az ún. szummációs vagy szuperpozíciós képben a testnek a
röntgensugár irányába esô harmadik dimenziója nem bontható fel részleteire. (csak a sugár
útjába esô egyes térfogatelemek abszorpcióinak összege határozható meg a kép alapján:
szummációs felvétel )

A röntgendiagnosztikai módszerek fejlesztésekor három fô szempont vezérelte a kutatókat:

• a mélységbeli felbontás megoldása,
• a röntgenátvilágítással kapott kép kontrasztjához szükséges sugárdózis csökkentése,
• a röntgenfilmen rögzített kép helyett optikai kép elôállítása.

Elektronikus röntgenkép-erősítő:
● előnyei: sugárdózis csökkentése, röntgenabszorpciós képet film helyett
digitalizálható optikai kép formájában állítja elô
● hátrány: kicsinyített kép a röntgenképhez képest ⟶ csökken a térbeli felbontás
Vázlatos felépítése:

➔ Az átvilágított test képe elsô lépésben az 1. lumineszkáló ernyôn jön létre, ahol a
nyaláb intenzitásával arányos, a test által gyengített sugárzás intenzitásának
megfelelô számú fényfoton keletkezik.
➔ A következô lépésben az egyes pontokból származó lumineszcencia-fény a
fotokatód megfelelô pontjára vetül, ahol intenzitásával (fotonszámával) arányos
számú fotoelektront vált ki
➔ A katódra és az elektródrendszerre kapcsolt feszültség (2530 kV) olyan elektromos
teret hoz létre, amely a fotokatódból kilépô elektronok számára – amellett, hogy
gyorsítja azokat – leképezô elektronlencse szerepét tölti be. A felgyorsuló elektronok
a 2. lumineszkáló ernyôre jutnak, amelyen az elektronlencse közvetítésével az 1.
ernyôn kialakult röntgenkép optikai kép formájában válik láthatóvá.
➔ Ez a kép valódi, fordított állású, kicsinyített, és – ami különösen lényeges – a
létrehozásában közremûködô elektronok nagy energiája (25-30 keV) következtében
a fényereje nagy. E körülmény további képkezelést és feldolgozást tesz lehetôvé.

További előnyei:
• használatával 10-20%-ra csökkenthetô a beteg (és az orvos) sugárterhelése a közönséges
átvilágítással szemben;
• képerôsítô-videokamera-katódsugárcsô együttes alkalmazásával elsötétítés nélkül is jól
látható a röntgenkép, ami lehetôvé teszi különféle orvosi beavatkozások röntgenkontroll
közben való végzését

• a videokamera jele (videojel) rögzíthetô, és akár mozgóképként is visszajátszható;

• digitális röntgenkép alkotást, ill. kezelést tesz lehetôvé.

A képerôsítôt gyakran használják az ún. C-karos elrendezésben, amikor is kb. 1 m átmérôjû

félkör alakú (C betûre emlékeztetô) tartó egyik végén a
röntgencsô, másik végén a képerôsítô helyezkedik el
egymással szemben. A C-kar a fekvô páciens bármelyik
testrészének tetszôleges irányú átvilágításához beállítható.

Digitális röntgenképalkotás

● egyből digitális kép létrehozása

● már kész, filmen rögzített röntgenképek digitalizálása egy erre kifejlesztett szkenner
segítségével:

○ lézerfény világítja át soronként, pontról pontra a filmet

○ a pontonként átjutott fény intenzitásával arányos jelfeszültséget egy
fényérzékelô detektor (fotodióda vagy fototranzisztor) állítja elô, amelyet A/D
konvertálás után számítógépbe juttatnak

Digitális szubtrakciós angiográfia (DSA), röviden: digitális angiográfia

(DA)
A vizsgált erekrôl (és környezetükrôl) azonos felvételi pozícióból két képet készítünk:
egy ún. bázisképet kontrasztanyag bejuttatása elôtt, a másodikat pedig a
kontrasztanyaggal együtt. A számítógép képpontonként kivonja a második kép
elemeibôl az elsô kép megfelelô elemeit, az intenzitást (mint hátteret), és a
különbséget jelenítik meg. A különbségi kép így csupán (vagy nagy részben) azokat
a tartományokat (vérereket) jeleníti meg, amelyek a kontrasztanyagot tartalmazták.

Röntgenabszorpciós CT
A röntgen- abszorpciós CT olyan tomográfiás képalkotó diagnosztikai módszer,
amely a vizsgált test hossztengelyére merôleges síkban (transzaxiális, a humán
anatómiában horizontális) egy meghatározott szeletrôl ad képet, amely kép az
abszorpciós együtthatók értékeinek eloszlását mutatja.
A CT-módszer orvosi alkalmazásának javaslata, a módszer kidolgozása és az elsô berendezés megalkotása az
1960-as években történt, G.H. Hounsfield és A. Cormack munkássága nyomán, akik 1979-ben orvosi Nobel-díjat
nyertek el eredményeik alapján.

A technika alapelve:
A test egy kiválasztott metszeti síkjában sokféle irányban vékony röntgennyalábbal a testet
átvilágítjuk és mérjük az intenzitás gyengülését minden irány mentén. Egy-egy irány (pl. k
irány) mentén végzett mérés a nyaláb útjába esô (i = 1, 2, 3 … n) voxelek abszorpciós
együtthatói (µi) által meghatározott szummációs intenzitás-gyengítési értéket fogja
szolgáltatni
ahol Δx egyetlen voxel-„réteg‖ vastagsága (amely paraméter az aktuális berendezés
felbontásával van kapcsolatban). Egy-egy irányban végzett mérés egy-egy Jk adathoz

vezet, és mindegyiknek megfelel „n‖ db ismeretlen abszorpciós együttható.

Ahhoz, hogy a metszeti sík elemeit az aktuális µik együttható-értékekkel

jellemezni tudjuk, elegendô számú irány mentén kell méréseket végezni, és a
sok Jk-összefüggésbôl kialakuló egyenletrendszerbôl kifejezni az általánosan n
· m számú ismeretlen µik értéket. Ez a feladat matematikailag akkor
megoldható, ha minden voxel legalább kétféle, egymást metszô irány mentén
részese lett intenzitásgyengítési mérésnek. Ezt a feltételt az elsô készülékben kis
kollimátornyílással ellátott röntgencsô, mint sugárforrás (tûnyaláb), és kisméretû detektor párhuzamos
léptetésével oldották meg. Miután a léptetés lefedte a test átmérôjét, a mérési irányt elfordították, és
ismét végigpásztázták a réteget párhuzamos tûnyalábok mentén. A Hounsfield által összeállított elsô
berendezést (elsô generációs készülék) az idôk folyamán továbbfejlesztették. A fejlesztés során
megszabadultak a precíziós léptetés nehéz követelményétôl és az irányokat kizárólag forgatással
szabályozták. Az adatfelvételt gyorsítandó, egy röntgencsôpozícióból egy legyezô alakú
iránysorozatot valósítottak meg, és a test másik oldalán egyetlen kisméretû detektor helyett egy körív
mentén elhelyezett detektorsort alkalmaztak.

A legújabb készülékekben már a sugárforrást sem mozgatják, hanem egy rögzített

röntgencsôben felgyorsított elektronnyalábot térítenek el tekercsekkel a megfelelô
irányba, és egy wolframgyûrûbe ütköztetve irányítják a testre (d, e ábra). Több
gyûrût egymás mellé építve elérhetô, hogy a test, a sugárforrás és a detektor
mozgatása nélkül a test több szelvénye is leképezhetô. Ezek a CT készülékek
30…50 ms-on belül képesek képet alkotni, így lehetôvé válik például a szívfal
mozgásának vizsgálata.
A CT-vizsgálatok célja teljes 3D adatgyûjtés. Egy 3D térfogat összes elemét
egymás melletti szeletenként elvégzett adatgyûjtés alapján tudjuk meghatározni.
Amennyiben ez a testtengelyre felfûzött szeleteket jelent, a technikát CAT-SCAN-
nek (Computed Axial Tomographyscan) nevezik. Az axiális irány (Z tengely) menti
léptetést a fekvô beteg eltolásával oldják meg.

A fejlôdés egyik új iránya a spirál-CT (Dynamic Volume Scanning, DVS), amely csúcskategóriás
készülékekbe építhetô kiegészítô program. Ez teljesen új mérési elven alapszik: egy folyamatosan
mozgó röntgencsôvel és eközben egyenletesen és folyamatosan mozgó asztallal, végeredményben
spirális lefutásban egyetlen 16–30
másodperces expozícióval egy nagyobb testhenger összes voxeljének sugárgyengítése meghatározható. Az új
módszer igen jó minôségû 3 dimenziós másodlagos képrekonstrukciót eredményez, amely görbe vonalú
másodlagos képrekonstrukcióval társítva, egyetlen, lassan beadott kontrasztanyagbolussal CT-angiographiát
(CTA) tesz lehetôvé. Másodlagos képrekonstrukcióval speciális algoritmusok segítségével az egyszer már felvett
és digitálisan rögzített rétegképekbôl új szkennelés nélkül bármilyen másféle szeletelési síkú (például szagittális,
frontális vagy ferde síkú) új kép készíthetô.
A hazai klinikumban a c ábrának megfelelô berendezések találhatók meg. Minél kisebb
szögelfordulásonként rögzíti a detektorhoz kapcsolt számítógép az Jk intezitásokat, annál
pontosabb lesz a kép, de annál hosszabb ideig is tart, amíg a gép megoldja az egyenleteket.
Ezért minden vizsgálat esetén reális kompromisszumot kell kötni a szükséges pontosságot
és az idôigényt figyelembe véve.

A kép információtartalmának növelése érdekében röntgensugár-elnyelô kontrasztanyagot

is szoktak a betegnek adni. A CT röntgensugárforrása inhomogén, ezért jó szûrést és
kollimálást igényel. A CT-ben használt energiatartományban (120–140 kV-os csôfeszültség
mellett) lágy szövetekben a röntgensugárzás jórészt Compton-szórás, jóval kisebb részben
(mintegy 10-15%-ban) fotoeffektus révén gyengül. Párképzôdés ebben az
energiatartományban nem jöhet létre. Valamely voxel sugárgyengítési együtthatója e kétféle
tömeggyengítési együtthatóból és a sûrûségbôl adódik:

ahol ρ a sûrûség, Z a rendszám, Zeff,x az ún.

effektív rendszám, n a hatványkitevô (kb. 3), p
és s tartalmazza az effektusok fotonenergiától
való függését és az egységek átszámításából
eredô állandókat. A a tömegszám.

Kontrasztanyagok (I, Ba) jelentôsen megnövelhetik a Z-n keresztül η járulékát és így µ a

kontraszttal jelölt tartományban jelentôsen megnövekszik. Ezt a hagyományos
röntgenátvilágításnál használt módszert a CT-felvételeknél is alkalmazzák.

A CT bevezetése óriási elôrelépést jelentett az orvosi képalkotó eljárások területén. Számos kóros folyamat
(daganatok, vérzések) megváltoztatja a test egy adott területén a röntgensugár-elnyelô képességet, ami a CT
segítségével pontosan lokalizálható, míg a hagyományos röntgentechnikával nem. A CT egészen kicsiny ~ 1%-
os abszorpciós együttható (denzitás) különbségeket is ki tud mutatni, és bár ,,képélességben‘‘ elmarad a
hagyományos röntgentechnikák mögött, lehetôséget nyújt gyors diagnózis alkotására például a koponyán belüli
kóros folyamatok esetében is.

A CT-felvételeken az abszorpciós együtthatókat vagy a denzitásértékeket (lg J0/J = konst..µ)

Hounsfieldegységekben (HU) mérik.

A HU-ban kifejezett értékek felnagyítják a lágy szövetek és a víz közötti igen kis denzitásbeli
különbségeket.
A CT-kép megjelenítésénél úgynevezett „ablak‖-nyitást vagy „ablakolást‖ alkalmaznak, ami azt jelenti, hogy a
pixel teljes fényesség-skálájára felnagyítják a megjeleníteni kívánt HU-tartomány szélsô értékeit. Így a kijelölt
tartomány/ablakon kívül esô HU-értékek tartományai vagy egyöntetûen fehérek, vagy egyöntetûen feketék
lesznek, azonban a kijelölt értéktartományon belül a különbségek jól értékelhetôk. A CT-felvételeken az a
szokás, hogy a röntgensugárzást jobban gyengítô szövetféleség fehér vagy világosszürke, a röntgensugárzást
kevésbé gyengítô szövetféleség sötétszürke vagy fekete.
Mivel a CT ionizáló sugárforrást használ, számolni kell a beteg, illetve a kezelôszemélyzet sugárterhelésével. A
személyzet sugárterhelése 0,7–1,3 µSv egy koponyaszken, 2,4–3,0 µSv egy testszken esetén. A betegek
sugárterhelése ennél jóval nagyobb. Általában elmondhatjuk, hogy a sugárterhelés egy CT-felvétel esetén a
hagyományos ernyôfénykép sugárterhelésének 500–600-szorosa is lehet. A szomatikus sugárterhelés a
sugárzás spektrumától, a mezônagyságtól, a szeletvastagságtól, a szkennelés idôtartamától, a kollimálástól, a
sugárforrás mozgási pályájától és a röntgensugár intenzitásától függ. Egy mellkasi felvétel 60 rétegfelvétellel
egyenként 5 mm vastagságban pl. 6 mSv dózist jelent. A vékony szeletek relatív sugárterhelése nagyobb, mert a
kedvezô jelzaj arány fenntartása érdekében növelni kell a röntgensugár intenzitását. Törekedni kell ezért a
felvétel készítésekor a vizsgált régió pontos behatárolására, illetve az optimális szeletvastagság kiválasztására.